-1-

Jogelmélet 2.

1. A jog, a jogtudomány és a jogi érvelés a klasszikusok nyomán. 11-17.

Szemben a mai kor fogalom-meghatározásával, mely szerint a jog vagy hatalomból származtatott norma
vagy alanyi jogosultság, a klasszikus kor (középkor végéig) jogászai számára a jog elsősorban a
társadalomhoz – személyekhez, közösségekhez – kötődött.
Ahol társadalom van, ott jog is van.
A politikai hatalom terméke a törvény a kikényszeríthetőségével együtt, ez azonban a jognak csak szükséges
eleme, de csak egy eleme, egyedül nem elégséges a fogalom megadásához.
A jog központi eleme az érvényesség és a kötelező erő.
A jog alapja az emberekben és viszonyaikban rejlik, természetükben mint a „dolgok természetében”.
Ezen emberi természeten alapul a jogalanyisághoz, az élethez és az emberi méltósághoz való jog, valamint a
házasság és a család intézménye, mint természetjogi érvényesség a pozitív jog számára.
A jogviszony a jogosult és a kötelezett közötti abszolút szerkezetű reláció.
Létezik a szabadságnak negatív és pozitív oldala, a pozitív az „igent mondás” az emberi társadalmi jó felé
történő irányulása.
A társadalmi intézmények jogokat és kötelezettségeket tartalmazó struktúrája megszabja a szabadság tereit,
tartalmát.
Jól szabályozott, helyesen működő közösségekben a közösség viszonyainak belső igazságossági
strukturáltsága adja a jog igazi alapját.
A jogok, jogosultságok a kötelezettségekkel párosulnak, helyes tartalmat az emberi viszonyok belső
természetében nyernek.
A lét- és társadalmi viszonyok cáfolatukig „valószínűleg igaznak”, igazságosnak és helyesnek tekinthetőek,
ezért érdemelnek jogi kifejeződést és védelmet.
A jog a klasszikusok nyomán mindig valami objektív dolgot, összefüggést, kiegyensúlyozott
elrendezettséget jelent, vagyis nem az egyén, de a kinyilvánított politikai hatalom akarata az, ami az akaratot
vagy normát jogivá teszi.
A jog az a gyakorlati értelemben vett objektíve igazságos jogos dolog, ami ezen objektív elrendezettség
normatív jellege okán – ami a jog alapját képezi – a feleket a különböző jogcímek révén megilleti.
Ha a jogviszonyban az igazságossági egyensúly eltolódik, „helyreállítást” kíván, a jog igény jellege akkor
mutatkozik meg.
Az elrendezettség kiegyensúlyozottsága megbomlik  helyreállítódik  megbomlik  helyreállítódik.
Ha a jogot alapjában objektívnek, dologszerűnek tekintjük, a dolgok igazságosan elrendezett rendjét valljuk.
A normativitás szerint a dolgok ezen rendje, mint jogalap törvény vagy szerződés alapján keletkeztetett
konkrét jogviszony létrejöttével jogcímet teremt mind a jogosulti, mind a kötelezetti oldalon az igazságos
teljesítéshez.
Az igazságosság erénye a már jogilag elrendezett dolgokra, mint jogos dolgokra vonatkozik.
A jog mutatja meg a feleket megillető jogosultságokat, az igazságosság nem a dolgokat elrendező norma.
Az igazságosság az akaratra vonatkozik, a teljesítés erényes akarására, a másikat megillető jogos dolog
megadására.
Az osztó igazságosság dolgokat és személyeket mér össze arányossági elvek szerint; ezen elvek lehetnek
juttatások, jutalmak, kedvezmények, terhek, büntetések, társadalmi helyzet, pozíció, képesség, érdem,
teljesítmény, rászorultság, vagyoni helyzet, bűnösség mértéke.
A döntés, dialektikus vita keretében társadalmi igazságosságon és politikai bölcsességen alapul.
A pozitív jog képviselői az emberi természetet inkább rosszra hajlónak tételezik (elsősorban önzőség), így
az államra hárítják a rend akár kényszerítő apparátussal történő megteremtését.
A jogi pozitivizmus számára az igazságosság szubjektív, és így relatív kategória, a politikai akaratnak kell
döntenie objektíven, rögzített normák alapján; a minta-jogág a büntető jog lesz számukra.
Büntető jog rendelkezik az etatizmus (államközpontúság), a legalizmus (törvényközpontúság) és a
voluntarizmus (akarathoz kötöttség) ismérveivel.
Az alaphelyzet a jogpatológia lesz, a felek elveszik az őket megilletőt, a szerintük megilletőt.
1
 -2-
A klasszikus természetjogászok minta-jogága a polgári jog.
Az emberkép az együttműködő alanyok társadalma, önkéntes jogkövetés által megadják egymásnak az őket
megilletőt.
A jog nem a kényszer általi érvényesítés, hanem gyakorlati bölcs tudás.
A bonyolult emberi, társadalmi viszonyokban lépésről-lépésre keresték és találták meg az igazságos jogi
szabályt.
Ez a módszer a dialektikus logika és érvelés segítségével a vizsgálat tárgyához idomult, a megértés által
hozta felszínre a jogot, az adott jogos megoldást.
Aquinói Szent Tamás az emberi természetet tette meg a gyakorlati filozófia, azaz a természeti törvényen
alapuló érvelés alapjának, így behatárolódott a valószínűleg igaz területi mozgása.
Az új liberális emberi jogok – mint pl. a homoszexuális párok házasságához való joga – nem a többség,
hanem a hangosabbak véleményén alapul, ezért is erősíteni kell az Aquinói Szent Tamás által lefektetett
erkölcsi alapok tudatosítását.
Ha morálfilozófiailag megállapított emberi természettel ellentétes konklúziókra jutnánk bármilyen
meggyőző érvelés által is, csak a valószínűből indulhatunk ki, és így hamis igazsághoz juthatunk.
Igazságmagvakat tartalmazó bölcs érvelés által az igazságot a látszat-igazság kedvéért el nem hagyva kell a
következtetés által a végső igazságig eljutni.
Az igaztalan ügy jó színben történő feltüntetéssel, nagy hatású retorikai eszközökkel megsegítve sem lesz
igazzá.
A Maritain által szerkesztett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (továbbiakban Nyilatkozat)
elfogadásakor nagyobb fokú, az emberi természetet illető egyetértés volt, mint manapság.
Az akkori konszenzus helyett ma a jogok alapját tekintő érvényesség vonatkozásában sem tartalmi, sem
filozófiai vélemény-azonosság nem létezik.
Ezen új, „alap” jogoknak nincs megbízható elméleti szilárd érvelési alapjuk, csak gyenge lábakon állnak
megalapozottságuk tekintetében.
A természetjog klasszikus tanai széles körben rehabilitálásra kerültek, ezáltal megnyílt az út a dialektikus
érvelés által keresendő jogi igazságosság felé.
Az igazságosságot belső és elszakíthatatlan kapcsolat fűzi az igazsághoz, melynek része az emberi természet
is.
Adott néhány alapvető kógens szabály illetve intézmény, ezek alkotják a jogi érvelés szélső kritériumait,
segítségükkel a mai kor kérdéseit és azok válaszait helyesen értelmezhetjük, megadva mindenkinek azt, ami
őt megilleti.

2
 -3-
2. A modern jogfogalom: A jogi kényszer központivá válik Tk-20-31
A jogi kötelező erő és kötelező erő fogalmi különbsége: a jogi kényszer központivá válása a jog modern
fogalmában

A jogpozitivista gondolkodók a jog pozitivitását intuitíve a büntetőjogon keresztül mutatják be,a jog
immanens logikáját elemezve is a büntetőjog pl-át hozzák fel. Márpedig a bj. a jog patológiája. A jogi
viszonyokban a konfliktus „felfüggesztve” marad,s ha ez létrejön, akkor az a jogviszony patológiáját
jelenti,minthogy a viszony krízisbe jutott,amit viszont a jog szabályaival,intézményeivel és eljárásaival
mindaddig kezelni tud, amíg a jogon belül marad.
A jog éppen ezért kötelező, mert pacifikáló.
Ellenben vannak olyan jogviszonyok, amelyek eleve a patológia révén jönnek létre ( pl. szerződésen
kívüli károkozás) de ezek a kivételek. A bj. a szankciók tárháza,a kényszerítő erő kilátásba helyezésének
illt. érvényesítésének a területe + a bj. jogsértés révén jön létre.
A jog normális élete a jog kötelező erejéből fakadó önkéntes jogkövetés. Az önkéntes jogkövetésnél a
felek megadják egymásnak az őket jog szerint megilletőt( polgárjog),míg a jogi kényszerre akkor van
szükség, ha a felek nem adják meg, illt. elveszik egymástól az őket megilletőt (bj.).
A polgárjog végül alulmarad a bj. logikájával szemben, mivel a modern jogelmélet ez utóbbiból
absztrahálja a ’jog’ logikáját, belső természetét.
A klasszikusok szerint ugyanis szinte mindig egyfajta filozófiai értelemben vett ’relatív szerkezetű
jogviszonyban’ vagyunk egymással,addig a modern pj-i szemlélet inkább az ’abszolút szerkezetű
jogviszonyok’ tulajdonjogias,illt. a szerződések által konstruált viszonyok individualista-voluntarista jellege
által fémjelzett. Az előbbi inkább az altruistább „megadni a másiknak az őt megilletőt”, addig az
utóbbiak „ a másikat nem károsítani” a „ másikétól tartozódni” individualistább és egyben
minimalistább elveket vallják.
A bj-i jogviszony éppen akkor jön létre, ha ezt a minimumot sem adták meg. Az igazságosság erénye által
gyakorolt önkéntes jog-megadás több és más, mint a bj-i viszony eredményeképpen kikényszeríttet
utólagos jogépség-helyreállítás.
A klasszikus természetjogászok a pj. uralmának sz-aiban hittek annak egyfajta természetes
racionalitásában és abban,hogy az megfelel az emberi természetből fakadó normáknak,így nem féltek a
gyakorlati jellegű természetjogias formulák alkalmazásától. + a pj. belső értelmi természetét állítják
reflektorfénybe,előtérbe helyezve az elveket és a belső racionalitást.
A ius(jog)=lex( törvény) csak a MODERN kor terméke. + a kényszer-jelleg a modern korban a lex
társadalomalakító eszköz oldalához úgy kötődik, hogy az állami akarat v. parancs kikényszerítő
foganatosítójaként szerepel, így akár kényszerítő eszközökkel is érvényt szerezhet az állam,amely
egyedül rendelkezik a legitim kényszeralkalmazás monopóliumával.
A klasszikus jogfilozófiai hagyományokban a jog azért ’jog’,mert annak elvei és szabályai az emberi lét és
együtt-lét számára alapvetőek ,természetjogi elveiben és normáiban pedig azért kötelezők,mert érvényes
előírásainak kötelező erejűségét az ember belátni képes és emiatt köteles is megfelelően cselekedni.
A kötelező erő más, mint a kényszerítő erő. A jog kötelező ereje az emberek együttélés alapigazságain
alapul és a tételes jog ennek kényszerrel szerez érvényt.
A jogpozítivizmus a jog kényszerítő erejére helyezte a hangsúlyt, a jog kötelező erejével szemben, sőt az
utóbbit az előbbiben oldotta fel, Kelsenre(a jogi kényszerben) és a skandináv jogi realizmus képviselői
( egyfajta pszihikai kényszerben) ragadják meg a jog lényegét.
Hazánkban nagymértékben a jog állami kényszerfunkciójához kötött fogalmi megragadás terjedt el
Kelsen és Moór Gyula hatása miatt.
F. Nézetünk szerint az lenne a célszerű, ha a klasszikus jogászok eredeti gondolataikhoz térnének vissza, akik a jog
kötelező jellegében ragadták meg a jogi viszony lényegi normativitását, ami az önkéntes jogkövetés főszabály-
jellegét megalapozza, s a szankciót ennek nem érvényesülése esetére korlátozták + a jutalmakkal való ösztönzésről is
említést tettek.

Immanuel Kant: a jog lényegi eleme a kényszer,ami bárki szabadságát biztosítja általános külső
tv.-ek szerint a külső viszonyokban

3
 -4-
Általános jogi tv. alapelve,hogy cselekedj úgy,hogy önkényed szabad használata bárki szabadságával általános tv.
szerint férhessen össze,amelynek értelmében jogos az a cselekedett,amelynek vagy maximájának nyomában bárki
önkényének szabadsága v.mely
ált.-os tv. szerint együtt állhat fenn bárki más szabadságával.
A joghoz fogalmilag kapcsolódik a kényszer,annak megsértése esetén,hiszen a jogtalanság akadálya az ált.-os tv.-ek
szerinti szabadságnak.
A szigorú értelemben vett jog az erkölcstől elválasztásra került,s a racionálisan kötelező erő,mint motiváló
erkölcsi tudat az ember belső szférájára korlátozódván nem része az így vett jognak,míg ez utóbbi a külső
cselekedetekre vonatkozó kényszer alkalmazásának a lehetőségében kerül megfogalmazásra a mindenki ált. tv-ek
szerinti szabadságának biztosítása érdekében. Míg az erkölcs belső motiváló erő,ami a kötelezettség-tudatra
apellál,addig a jog a kényszer alkalmazásának lehetőségével külső tv.

Jeremy Bentham: a büntetés jogpolitikája a haszonkalkulus révén vissza tudja tartani a bűntettest az elkövetői
magatartástól

Utilitarista fogalmi rendszerben az erkölcs egyfajta erkölcsi számtan,hedonista kalkulus, erkölcsi értelemben
azt kell tenni, ami hasznos. Az embernek nem kötelessége azt tenni ami nem az érdeke. Az ember a természet
rendelése alapján két szuverén úr kormányzata alatt áll:
a fájdaloménak és az élvezetnek. Ez a két erő mozgatja az embert bármit is tesz.
Az ő etikája az eredményetika,amelyet a hasznosság elve irányít. Az embert az öröm keresése és a fájdalom
kerülése mozgatja,amely racionális kalkulust( számítást) eredményez nála. A bűn így nem más,mint rossz
kalkulus,hibás erkölcsi számtan. A helyes erkölcsi számtan ugyanis a legnagyobb számú ember legnagyobb
boldogságának az előmozdítása.
A jogpolitika feladata a köz- és magánérdek összehangolása. A közösség érdeke az azt alkotó tagok érdekeinek
összessége. A trv. hozás célja a közösség boldogsága, egyének haszna, biztonsága.
A jogpolitika trsdm-i technikájának a lényege: büntetéssel és jutalommal tehát a fájdalom és az öröm
mesterséges előállításával,kiszabásával érvényesítse kézzel fogható módon a tv.alkotó a helyes magatartási mód
mikéntjét azok számára akik rossz erkölcsi kalkulusuk miatt önmaguktól nem képesek meglátni a magán- és
közérdek helyes összhangját.
A szankciók 4 fajtája B.szerint :
 Fizikai
 Politikai (a bíró által kiszabottat)
 Erkölcsi
 Vallási
Utilitarizmus haszonkalkulus: Ha egy magánérdeket követő tett a közboldogság kárára van akkor büntetni kell.
Az utilitarista morálfilozófiában a büntetés csak célbüntetés, azaz prevenció v. kártérítés lehet a megtorlás,
pedig nem lehet igazolt. Mivel a büntetés fájdalomokozás így csak akkor indokolt, ha nagyobb rosszat előz
meg, mint amennyit okoz.
A büntetés indokolatlan: ha 1, megalapozatlan 2, hatástalan 3, ráfizetéses 4, szükségtelen lenne
A büntetés adta rossznak 4 fajtája: 1, kényszer okozta rossz 2,elfogás adta rossz 3, szenvedés adta rossz 4,
származékos rosszak
Hans Kelsen Tiszta Jogtana: a jog, mint kényszerrend és a szankció kp-i szerepe

A klasszikus korban: megadni egymásnak a jog szerint megilletőt (kötelező erő dominált).
-> <- Kelsen kényszerrendként értett normarendszerében a jogsértést nemhogy a jog megsértésének nem
tekinti, hanem az a jog létének feltétele, s így végül is a szankcióban látja meg a jog lényegét, ezáltal lesz a jogi
megismerés tárgya. A jogsértés azért nem sértheti meg a jogot,mert a jog éppen a jogsértés révén létezik, jut
el lényegi funkciójához, így a jogsértés és vele a szankció annak lényegi elemét adja. A jogsértés bizonyítja be a
jog egzisztenciáját, mely érvényességében rejlik. A megfelelő viselkedés trdm-i elérése tekintetében közvetlen
és közvetett ideáltípusok. A normarendszer-követést általában a többiek helyeslése, a normasértést pedig az egyet
nem értésük kíséri.
F. tág értelemben vett kétféle szankció azaz hátrány vagyis a tág értelemben vett büntetés, s az engedelmeskedés

4
 -5-
esetére ígért előny, vagyis a jutalom közül az első játszik K. szerint nagyobb szerepet a trsdm-i életben. Ezért is
tekinti a jogkövetkezményt tág értelemben szankciónak.

Vallási rendszerekben a jutalom nem evilági, hanem túlvilági ott a halál utáni büntetéstől való félelem a fő
motiváció,amellyek lehet,hogy hatékonyabbak.
A jogrend megsértőjére kimért és alkalmazott rossz dolog ha trdm-ilag van megszervezve a
javaktól azaz az élettől, az egészségtől, a szabadságtól és az anyagi javaktól való megfosztásban áll. Az
érintett akarata ellenére történik így a szankció kényszer,fizikai kényszer akkor, ha a szankció foganatosítása
ellenállásba ütközik. Egy olyan trdm-i rend, amely az általa kibocsátott normák betartását a szankciók
kilátásba helyezésével kívánja elérni, kényszerítő rendként, kényszerrend-ként tételeződik. A trdm-ilag káros
cselekményeket szankciókkal fenyegeti.
Az önkéntes engedelmesség pszichológiai kényszer hatására történik így nem a szabadság megnyilvánulása. De
ezen a pszichológiai kényszeren nyugszik minden mindenféle trdm-i rend tényleges hatékonysága.
Szembeállíthatók a kényszerrendek és az önkéntes normakövetésen nyugvó rendszerek,hogy míg az első a
kényszert szankcióként alkalmazza, akaratuk ellenére történik.
pl( Észak-Koreában nem lehet xy sorozatot nézni és az ember fél, nem nézi, akarata ellenére, ráerőszakolás,mert ha
kiderül puff neki-> kényszerrend).
Lelkiismeret, lelkiismeret-furdalás, F.: és ebben igaza van Kelsennek,hogy mint egy belső fórumként müxik é
így nincs trdm-i erőként megszervezve.
A jogot K. a kényszerrend sajátos trdm-i technikájaként fogalmazza meg. A jog normasértése adott
reakciója a trdm-ilag szervezett kényszerintézkedésekből áll, miközben az erkölcsi szankció nem
rendelkezik ilyen ismérvvel. ( Ez lesz a különbség, a trdm-ilag megszervezett jelleg vagy annak hiánya).
A szankciót vh-ó, a jogi közösség nevében cselekszik, és a szankciót is annak tudjuk be.
szankció és kényszer a jogrendszer lényegi elemei. K.-nél ez a norma és a kényszerrend belső
természete,tartalma,hogy bizonyos magatartásokhoz,mint feltételekhez jogkövetkezményként szankciót ír elő.
K. szerint a szankció teszi a normát jogivá.
K. különbséget tesz a norma és a jogrend vonatkozásában a hatékonyság és az érvényesség között.
„ Ha azt mondjuk,hogy a norma létezik,ezen azt értjük,hogy a norma érvényes.”
Hatékonyságnál különbség van norma és a jogrendszer hatékonysága között. A konkrét norma (konkrét)
hatékonyságát nem érinti annak jogi érvényességét, ha egy egészében hatékony jogrendszerhez tartozik.
Az erőszakot éppen az erőszak alkalmazás elkerülése érdekében alkalmazzák.
K. nem tud különbséget tenni kényszer és erőszak között. K. számára a jogrendezést jelent a béke fenntartását
célozva és az erőszak alkalmazását tiltva, de nem zárja ki azonban abszolút módon
az erőszakot. A jog tehát az erőszakot a közösség monopóliumává teszi, a béke biztosítása, vagyis a
normaellenes erőszak kizárása végett.
Az erőszak tehát a deliktum és a kényszerintézkedés is, csakhogy az egyik normasértő, a másik pedig szankcióként
jogkövetkezmény.
A jog technikája abban áll K. szerint,hogy következményként meghatározott kényszerintézkedéseket
kapcsol bizonyos feltételekhez.
A delictum és a szankció között a jogi norma létesít kapcsolatot. K. rendszerében a dinamikus jogi folyamat 3
részből áll: 1, az általános norma megalkotása 2,majd annak alkalmazásának előfeltételül szolgáló tények,
különösen a delictum meghatározásából ami az általános normában foglalt szankció konkrét esetre alkalmazása,
szankciót elrendelő egyedi norma alkotása 3,egyedi noormavégrehajtás
a szankciónak a delictum megvalósítóján vlaó vh-nak szakaszából

+ még a pj-ról,bj-ról
a bj. szankciójában különbözik a pj-tól. Mindkét jogágban kényszerintézkedésekről van szó,amely javaitól
fosztja meg az alanyt de a pj. csak a tulajdontól való megfosztást teszi lehetővé.
A polgári szankció a kártérítést célozza a bj a megtorlást, illt. a megelőzést de nem tagadható,hogy a pj-nak is van
ilyen másodlagos preventív funkciója by Kelsen.

5
 -6-
3. A bü ntetés jogfilozó fiá já ró l: a bű n, igazsá gos bű nhő dés és méltó sá g Tk 33-35
Az egész tétel a bűnhődés révén való megváltásról, az erkölcsi megtisztulásról, + a lelkiismeretről.
A büntetés letöltése után a bűn súly alól szabadulva reintegrálódhassék az elítélt.

Az elítéltnek joga van ( erkölcsi értelemben ) büntetés-végrehajtási körülmények között vezekelnie a

bűnéért,mert csak ezen az úton lehetséges trdmi-intézményes dimenzióban a vezeklése és a „meg-igaz-ulása”,
az elkövetett bűnétől való megváltottsága. Ezt bizonyítja ritka esetben az elkövető lelkiismeret-furdalása
miatt, önként feladja magát, még ha esély sincsen arra,hogy a bcs. kiderüljön, és őt emiatt elkapják.
A büntetés kiszabásával és vh-ásával az elítélt méltósága, morális emberi lény jellege nyer elismerést,
mert a trdm minden más személyével együtt egyenrangú így joga van a bűnhődés révén való
reintegrációra a társas-trdmi kapcsolatokban, relációiba.

E. Frank pszichiáter: ( kb. ugyanezt mondja el) az elkövető képes a bűnbánatra. A büntetés
vh-ásával éppen a büntethetősége fejeződik ki, és ez potenciálisan előfeltételezi, hogy képes, mint minden
ember akármilyen nagy bűne, a büntetés letöltésével,remélhetőleg a vezeklő erkölcsi megigazultsága után
a bcs-e által megtört trdmi kapcsolatokba visszaintegrálódni, a trdm összes többi tagjával egyugyanazon
méltóságú személyként kapcsolatba lépni.

Ahol konkrét alanynál nem áll fenn a büntethetőség,ott nem is lehet szó a szó szoros értelemben vett
büntetésről, csupán v.milyen intézkedés jöhet szóba (pl. kényszergyógykezelés).
A büntethetősége feltételezi, hogy az ember szabad akaratából cselekszik és ezért felelős+ fel kell fogja,
hogy amit csinál az rossz. A büntetésnek csak erkölcsi lények esetében van értelme, az ember esetében, aki
képes a megjavulásra de csakis bűnhődés és vezeklés nyomán. A büntetés vh-nak ez a célja.
Az állam a büntetési kötelezettségének alanyi kötelezettje, amelyet a közhatalomként gyakorolnia kell,
hiszen az emberi együttélés, a szabadság rendjét szavatolja, amelyben mindenki köteles a másikat
személyként tisztelni jogaiban.

A bűnös bűntől való megváltottsága hosszú és belső folyamat,ami nem a jog kompetenciája,minthogy a
cselekedetek külső szféráját érinti és arra hat. A büntetés vh-nak lehetővé kell tenni, hogy ez a belső folyama
katalizálódjék, ez a méltósága fokán illeti meg az elítéltet. Ezt segítik: a Szentmisék, az istentiszteleti
alkalmak,a vallási élet,a vallásgyakorlás egyéb intézményesen is biztosított alkalmai + a hozzátartozókkal való
kapcsolattartás.
Éppen a bcs-el megtört trdmi és társas relációk újraszövése a kiemelt célja a büntetés-vh-nak.
Ehhez azonban csak a büntetésen keresztül vezet az út, de a valódi bűnhődésen és a jóvátételen is
keresztül: az emberi személy objektív, lényegi magja sérthetetlen és érinthetetlen méltósága, ami nem
sérülhet, és nem érinti ezt a bűne, bűnös mivolta sem.
A bűnösnek emberi méltósága miatt joga van a bűntől való megszabadulásra,hogy megpróbálja bűnét
jóvátenni ez a trdm számára hasznos munkával és v. a megtört interperszonális kapcsolatainak rendezésével.
A büntetést ki kell róni, és ki kell kényszeríteni, mivel szabad akarata ellenére történik és ez neki fájdalmat,
okoz (a szab.vesztés vh-ása) ebben fejeződik ki a büntetés büntető jellege.
A büntetés nem lehet önkény sem erőszak, hanem csakis jogszerű szankció és nem valósíthat meg
jogsértést. Nem szükséges, hogy egy adott büntetés vh-i körülmény objektíve embertelen az emberi
méltóságot érintően megalázó legyen. ( nem az : a bizonyos mértékig túlzsúfoltság, motozás,a ruházat
átvizsgálása ha az nem szeméremsértő és megalázó)
Az emberi méltósághoz való jog érvényesülését egy helyes büntetés-vh-i felügyeleti rendszer (ügyészség,
alapvető jogok biztosa) bizonyára képes helyesen értelmezni és kezelni, így nem kell tartani attól,hogy az
parttalanná válik,s ellehetetleníteni a büntetés-vh objektív célját és működését.

6
 -7-
4. A legalapvetőbb emberi jogok jogfilozófiai megalapozása: a jogalanyiság elismeréséhez, az élethez és
az emberi méltósághoz való jog. Emberi személy, jogalanyiság, jogképesség, a méhmagzat jogi státusa.
19-41.
Az emberi személyeket méltóságuk okán megillető alapjogok a jogalanyisághoz való jog, az élethez és a
méltósághoz való jog.

Ezen jogok alapja az a jog, hogy létét, identitását és kiteljesedését biztosító jogosultságai legyenek.
Ez a „jog az alapvető jogokra” az emberi személy eredendő jogalanyiságán nyugszik.
A méhmagzatot is megilleti emberi életének és méltóságának jogi védelme.
Ha a pozitív jog bármely formában és jogforrási szinten nem biztosítja ezeket a jogokat, úgy „jog”-talan
jogalkotást hajt végre, mely természetjog-ellenes, hiszen az emberi természettel ellentétes.
Az emberi személy egységes és oszthatatlan jogalany létének minden szakaszában.
Az esszenciális jogalanyisághoz való jog sérül, ha téves jogalkotás vagy jogértelmezés folytán a
hozzákapcsolódó fogalom-együttes bármely eleme sérül.
A méhmagzat élethez való alanyi jogát a pozitív jognak el kell ismernie ahhoz, hogy emberi életét védelem
alá vonhassuk.
A jogképesség fogalmához az állam által történő „képességre tétel” kapcsolódik a pandektisztika
hagyományában, azonban az emberi személy élethez való joga esetén eredeti, azaz ab origine jogosultja a
meghatározott személyiségi jogoknak mind az állam, mind pedig minden más személy vonatkozásában.
Az emberi személlyel szemben mindenki más kötelezett ezen abszolút szerkezetű jogviszonyok terén.
Az emberi személy jogalanyisága korlátozhatatlan, jogképessége az ember természetes jogainak korlátain
belül törvény által, a „dolog természete” szerint korlátozható.
A Nyilatkozatban is megfogalmazott jogalany-fogalomból nem a megfelelő konzekvenciák kerültek
levonásra, ezért nem tekinti a magyar jogszemlélet a méhmagzatot jogalanynak.
Az Alkotmánybíróság abortusz-döntései kapcsán tartózkodott az emberi személy fogalmának megadásától,
és alacsonyabb jogforrási szintre hárította az alkotmányos jogrendszer legfontosabb kérdésének eldöntését.
Ezen szigorú pozitivista álláspont szerint a politikai hatalom jogosult megmondani ki ember és ki nem.
A jogrendszer belső értelmi összefüggését biztosító dogmatikának elsőbbsége lesz a jogrend érvénybeli
egységével szemben.
A természetjogi alapokon álló alapjogokat egy jogállamnak védenie kell(ene).
Demokrácia által a többségi jogalkotói döntéssel bármilyen tartalom és annak ellenkezője is előírássá tehető;
bármi legitimmé válhat a törvényes eljárási szabályokat betartva.
A pandektisztikában a személy jogalany, a jogok és a kötelezettségek címzettje.
A címzetté válás képességét nevezik „polgári jogi jogképességnek”.
A status naturalis az élve születés és emberi „kinézettel” való rendelkezés, tehát az emberi lény azért és
annyiban jogalany, ahogy azt az állam elismeri.
A pandektisztika szerint a jogképesség teszi az embert személlyé és egyben jogalannyá, így a jogi
személyiség és a jogképesség fogalma egybeesik.
A jogképesség a különböző státuszok szerint – status libertatis, status civitatis, status familiae –
diverzifikálódik.
A jogképesség tartalma törvényileg a státuszokhoz kötötten változik.
A jogképesség egyfajta status civilis, az alany jogi minősítése a tárgyi jog normái által.
A pandektisztikában az állam tulajdonít jogképességet az embernek, míg a természetjogban az már
veleszületetten természeténél fogva adott.
A pandektisztikában a jogképesség közjogi kategória, az állami szuverenitás egy fragmentuma, mely révén
önkorlátozást gyakorol polgárai felé az állam.
A jogképesség megadását követheti bármely alanyi jog juttatása, úgymint pl. a szerződési, a végrendelkezési
vagy a házasodási képesség megadása.
A jogképesség nem jog, hanem egy státusz, mely az állam által lefektetett pozitív jogból ered.
Ontológiai státusz hiányában csoportok is jogképesség nélkül maradhatnak.
Az emberek között a jogi egyenlőség valósítja meg a minden embert megillető jogképességet, de még ez
sem alapozza meg a jogok valódi, tényleges élvezetében való egyenlőséget.
Az egyén személyisége e koncepció szerint változó „mennyiség”.

7
 -8-
Azonos objektív és szubjektív körülmények fennállta esetén azonos „személyiség” illet meg minden egyént.
Pandektista örökségnek tekinthető a születés pillanatához kötött jogképesség megszerzése.
Azonban a jogképesség egy képesség, és elég, ha potenciálisan jelen van, és kimondható, hogy a
méhmagzatot is már azonos alapvető emberi jog illeti meg.
Az emberi személy és a természetes fizikai személy mint jogalany egybeesik.
Antonio Tarentino: Ha a méhmagzat gyakorolja az élethez való jogot, érthetetlen, hogy logikai szinten miért
ne lehetne elismerni számukra jogképességet?
A német pandektajog szerint az ember jogképessége a születés bevégeztével kezdődik.
Az olasz Ptk. szerint a méhmagzat számára biztosított jogok a születés tényének rendeltetnek alá, azaz attól
függnek.
Az olasz fasiszta jogalkotás faji hovatartozás szerint korlátozta a jogképességet.
A diszkrimináció mennyiségi, azaz életkori alapon áll fenn, amennyiben a méhmagzat esetében a
jogképesség nem adatik meg, és az az emberi minőséget, az ember egyenlő méltóságát sérti.
Egy olasz professzor nyilvánította az olasz Ptk.-ban rögzített személyiség-definíciót Európa
legrosszabbikának.
„A Magyar Köztársaságban minden ember jogképes.”
Az ember emberi személyként, azaz jogalanyként való elismerése megelőzi a jogképesség fogalmát, és így
alapvetőbb annál.
Ma a méhmagzat emberi volta, azaz jogalanyisága kerül elvitatásra.
Alkotmányos szinten van (lenne) szükség az általános és egyenlő jogalanyisághoz való jog kimondásához az
emberi személy létrejöttének pillanatától, azaz fogantatásától kezdődő hatállyal.
Nem lehet fogalmi különbséget tenni az emberi személy jog számára való alanyisága és jogalanyisága
között, de az életjog és az élethez való jog között sem.
A méhmagzatnak tehát nem csak néhány polgári jogi jogosultsághoz van joga, hanem emberi személyként,
jogalanyként az élethez, mint alapvető emberi joghoz is.
Az ember jogalanyiságát az állam nem juttathatja és nem is veheti el, mivel az az emberi személy
méltóságából fakad.
A jogképességet a „dolgok természetének” a jogalkotó jobbára az élethez kötve korlátozhatja az ember
természetes jogait nem sértve.
A perszonalista elv szerint nem a külvilág számára is érzékelhető pillanattól, hanem már a fogantatástól
kezdődően emberi lényege folytán megilleti a méhmagzatot az élethez való jog.
A pandektisztika fordítottan, a jogképességből származtatja a jogalanyiságot, miközben a két fogalomra,
mint szinonim fogalmakra tekint, miközben a tárgyi jog által elismert jogképesség az erősebb, a kiinduló
pont.
Ezzel szemben leszögezhetjük, hogy az állam nem biztosítja az egyén jogalanyisághoz való jogát, hanem
mint eleve adottat csak elismerheti azt.
Az ember nem válhat egy pozitív jogi konstrukcióvá, egy jogi személlyé, kinek jogképessége egy normatív
minősítés eredménye lehetne.
Az Alkotmánybíróság nézete szerint a méhmagzat alanyiságáról elég egy egyszerű törvénynek rendelkeznie,
és így az Alkotmánybíróság álláspontját e tekintetben az aktuális pozitív jogrendnek rendeli alá.
Az alkotmányossági tartalmú érvényességnek elsőbbséget kellene élveznie az aktuális parlamenti többség
önkényével szemben.
Leszögezhetjük azt, hogy a méhmagzat emberi személyisége jogi értelemben adott, jogalanyisága feltétlen
és teljes, jogképessége lehet törvényileg – életkorhoz kötötten – részben korlátozott (részleges).
A méhmagzat élő embernek tekinthető, és azt is leszögezhetjük, hogy egy már megszületett örökös is
meghalhat az örökség megnyílása előtt, így mindkettőjük szerzőképessége érvényesülés szempontjából
feltételes.
A méhmagzat jogait, jogosultságait az államnak és mindenki másnak kötelező módon kellene elismernie,
mint abszolút jogviszonyok kötelezettjeként.
A születés biológiai-fizikai eseménye nem változtat az emberi méltóság minőségén, így az élethez való jog
taralmában, vagy érvényesülésében sem eredményezhet bármiféle változást.
Jogképessége bizonyos jogok tekintetében a „dolog természeténél” fogva életkorhoz igazodik, de nem
feltételes, azaz nem az élve születéstől függ.

8
 -9-
Az élve születés a jogok érvényesülését teszi lehetővé, nem pedig a jogok meglétét.
A jogosultsági, azaz a várományosi pozíció már létezik a méhmagzat számára.
Nem a szerzőképesség és érvényesülése alapozza meg a jogképességet, a jogalanyiságot és a személyiséget,
hanem az utóbbiak az előbbieket.
Néhány jogrendszer mint kvázi-embernek tekinti a méhmagzatot, ezáltal jogok és kötelességek címzettjei is
lehetnek.
Ekkor polgári jogi értelemben a szerzőképességből fakadó vagyonjogi jogképesség teszi az embert „jogi
személlyé”.
A római jogban is függő jogi helyzetben a jogképesség a szerzőképességben megmutatkozva feltételesen
adott volt a méhmagzat számára.
A pandektisztika felfogása szerint a jogképesség nem jog, hanem státusz, ez mutatkozik meg az élve
született csecsemők számára igaz fogamzásuk időpontjától kezdődő hatállyal megadott jogképességben.
A jogképesség azonban nem csak általános, hanem egyenlő is életkortól függetlenül mindenki tekintetében.
A jogképesség bárminemű korlátozása semmisnek minősítendő.
A Nyilatkozatban foglalt ember-fogalomhoz kell az alkotmányokban rögzítetteket igazítani.
Csak egyetlen és egységes jogi ember-fogalom létezik a természetes személy jogi értelemben vett személy
fogalmából kiindulva, a személyiséget mint lényegi és elidegeníthetetlen minőséget elismerve.
Az Alkotmánybíróság felfogásában is megelőzi a jogképesség a jogalanyiságot, azonban a Nyilatkozatban
minden ember azon joga került elismerésre, hogy jogalanyiságát bárhol megadják számára, azaz az ember
eredendő alanyi jogosultságaként valódi természetjogot képez.
Hangsúlyozandó, hogy a Nyilatkozat ezen jogot deklarálja, és nem konstituálja.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (továbbiakban Egyezségokmány) magyar
fordításában szerepel a „mindenkinek joga van arra, hogy mindenütt jogképesnek ismerjék el” kitétel.
A szabadság, az élet és az egyenlő méltóság ismérveivel fémjelzett személyiség és az ebből fakadó
jogalanyiság elsődleges a jogképesség fogalmával szemben.
Lábady Tamás: Fogantatásának pillanatától kezdve embernek, vagyis jogalanynak, jogképes személynek
kell tekinteni a méhmagzatot, amiből következik, hogy a méhmagzatot az élethez való jog anyjával szemben
is megilleti.
Az élethez való joghoz és a jogalanyisághoz is hozzátartozó „veleszületett” jelző azt jelenti, hogy nem a
társadalom vagy a politikai hatalom adja meg a jogalanyiságot, még kevésbé az élethez való jogot, hanem
azok az emberi természet immanens részei, annak ontológiájából fakadó jogok, így azokat államilag
érvényükben csak elismerni lehet.
A veleszületett természetest az emberi lényeghez tartozót, és nem „születés révén keletkezőt” jelent.
Az Alkotmánybírósággal ellentétben nincs értelme megkülönböztetni a természetes és a jogi ember-
fogalmat, hiszen nem az erkölcsi ember-felfogás a jogalanyiság forrása.
Az Alkotmánybíróság a minden ember fogalma mögött rejlő „általános emberi alanyiság” tartalmi
kritériumait nem kívánja a jogalanyiság vonatkozásában megállapítani.
Szükség lenne a rendszerváltás előtti értelmezés újragondolására az Egyezségokmányban hangsúlyosan
szerepeltetett „veleszületett” kitétel vonatkozásában.
A történeti és teleológiai vizsgálódás folytán megszülethetne egy esszencialista, azaz minimálisan
körvonalazott jogi emberkép megfogalmazása.
Az Alkotmánybíróság nézete szerint a jogi ember-fogalmat a szakági tételes jogokkal összhangban kell
megalkotni, ezzel szemben a nemzetközi emberi jogi dokumentumokból kellene azt az Alkotmányba
átültetni.
Fel kellene adni azt az elképzelést, miszerint a születés adja az emberi minőség származtatás kritériumát,
hiszen az ember biológiai értelemben egy olyan kontinuum, mely a fogantatástól kezdődik és
megszakíthatatlanul tart (forrás: Német Alkotmánybíróság).
A fogantatással születik az entitás, a születésnél a biológiai kapocs szűnik meg átadva helyét a pszichológiai
(tudati) folyamatoknak.
Amennyiben a méhmagzat jogait nem ismerjük el, úgy a „polgári halál” állapotára ítéljük.
Egy hosszan tartó szülésnél is kétséges, hogy mely pillanatot tekinthetjük egy jog által elismert személy
megszületése időpontjának.

9
 - 10 -
A jogi ember-fogalom az alapvető jogi viszonytól el nem szakítható, ami viszont minden ember, mint ember
egyetemes elismerését tartalmazza.
Egy méhmagzattól az emberminőséget elvitató törvény kizáró jellege miatt jogi minőséget nem hordoz,
ezért tartalmilag alkotmányellenes.
Az embertől az emberi minőséget elvitató alkotmány a jogállamisággal ellentétes lenne, alkotmányellenes
alkotmánynak tekinthető lenne.
Az Alkotmány szelleme a jog jelenségének a lényege, senkit ki nem záró, alapvető elismerő viszonynak kell
lennie.
A német Alaptörvény szerint az olyan megváltoztatása, mely a megjelölt cikkekben megállapított
alapelveket érintené, nem megengedett.
Az érinthetetlen cikkek egyike az emberi méltóság védelmét írja elő.
Már rögzítettük, hogy ezen jog csak elismerhető lehet, azt írott jog nem konstituálhatja.
Az Alkotmánybíróság érvelése szerint a méhmagzat emberi jellegű, és erre figyelemmel terjesztette ki az
emberi élte objektív intézményes védelmének állami kötelezettségét a születést megelőző időszakra.
Azonban az Alkotmánybíróság szerint a méhmagzat jogilag nem ember, mivel az Országgyűlés jogi
státuszáról nem rendelkezett.
Problémás a nem-ember emberi életét védeni.
A méhmagzat így az emberi élet védelmének eszköze, külső feltétele, jótékony közjogi tárgy lesz.
Az Alkotmánybíróság nem kívánja alkotmány-értelmezéssel kijelenti azt, hogy a méhmagzat ember, ezért az
emberi élet feltételeit kívánja védeni; ezáltal a méhmagzatot eldologiasítja, az emberi minőség és értelem
(logosz) nélküli jogtárggyá válik.
A méhmagzat életével, mint biológiai életfeltétellel szemben érvényesülhet az anya egészséghez, illetve
önrendelkezéshez való joga.
Álláspontunk szerint kizárólag az emberi személy élethez való abszolút alanyi joga, a jogállam részéről
pedig annak mérlegelést nem tűrő, abszolút védelmi kötelessége jöhet csak számításba.
Az Alkotmánybíróság abortusz-döntése során „potenciális élet” szándékos kioltásáról szól, nem pedig
védelmet élvező, emberi életről.
A méhmagzat végletekig történő elszemélytelenítése folytán már csak objektív, azaz relatív intézményes
állami életvédelmi kötelesség merül fel.
Az Alkotmánybíróság számára a méhmagzat jogalanyiságának kérdése csupán jogalkotási kérdés, és nem
törekszik a kérdést alkotmányjogi szinten rendezni.
Szükség lenne az emberi személy olyan lényegi, ontológiai jellemzőinek a meghatározására, melyek nem
esetlegesen, vagy különböző mértékben vannak meg az egyes emberekben, hanem a személy-fogalom
lényegénél adottan.
A fogalommal jelzett entitás megszűnésével együtt szűnnének meg ezen ismérvek, melyek tehát vagy
vannak, vagy nincsenek.
Nem lehet „nem jogi” és „jogi” emberi személy-fogalmak között különbséget tenni, az élettel együtt van a
méltóság is, egyik sincs a másik nélkül.
Ezáltal a méhmagzat ember és személy jogi értelemben is, így az anya önrendelkezési joga csak alárendelt
szerepű lehet.
Az élet, amit az állam védeni köteles mint legfőbb alkotmányos értéket, csak emberi élettel állítható szembe,
nem pedig egyéni önrendelkezési joggal.
Ezzel ellentétes álláspont csak természetjog-ellenes lehet, mert alapvető jogi viszonyt tagad meg emberek
egy csoportjától.
Az élethez való jog nem alkotmányos érték, hanem az emberi minőség gyakorlásának alapja, abszolút
határa.
Niklas Luhmann: Csak a jogrendszer maga mondja meg a jogos/jogtalan kódja által, hogy mi jogi és mi
nem, azaz azt, hogy mi a jogos és a jogtalan, de azt is, hogy mi hogyan tehető jogivá.
A most született Alaptörvény rögzíti az eddigi alkotmánybíráskodási megközelítésmódot: a magzat életét a
fogantatástól kezdve védelem illeti.
Szembe kerül az emberi személy jogainak és a magzatnak a védelme, a magzat nem nyer emberi személy
státuszt, hiszen külön kerül tárgyalásra, életének védelme továbbra is objektív védelmet kap, azaz közjogi
jogtárgy marad.

10
 - 11 -
Kelsen: A személy vagy jogalany jogi fogalma csak a kötelességek és jogok sokaságának egységét fejezi ki,
mégpedig olyan normák sokaságának az egységét, amelyek ezeket a kötelességeket és jogokat statuálják.
A természetes személy tehát tárgyi „norma-komplexum”, jogilag nem ember.
Az emberi személy – korunk posztmodern felfogása szerint – nem hordozza önmagában saját
jogalanyiságát.
Az „alany halálának” következménye, hogy még pl. egy magánjogi alapítvány is jogi személy, habár
tagsággal nem rendelkező egyfajta sajátos entitás (alapítói céllal rendelkező vagyontömeg), addig a
családnál a kollektív jogalanyiság vagy a jogi személyiség fel sem merül, bár jogalannyá nyilvánításához
nem is lenne szükség mesterséges fikciós eszközökre.
Évtizedünket az „ember halála” és a „család válsága” jellemzi.
A Nyilatkozat rögzíti, hogy a család a társadalom alapvető alkotó eleme, és joga van az állam védelmére.
Az Alaptörvény vallja, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, alapvető értékeink a
hűség, a hit és a szeretet.
A család a nemzet fennmaradásának alapja, a család védelmét sarkalatos törvény szabályozza, ígéretes a
családalapú szavazati jog, a családi választójog lehetősége.
Kelsen jogalany-felfogásával ellentétben kijelenthető az, hogy az emberi személy logikailag megelőzi a
jogalanyiság fogalmát, a jogokat és kötelességeket elíró normák az egységes emberi személyre vonatkoznak.
A tárgyi normák egységét nem a normák rendszerén belüli formális vagy normatív kritérium adja, hanem az,
hogy a normák az egységes emberi személyre vonatkoznak.
A jogalanyiság által megalapozott jogképesség feltételez bizonyos minőségeket, ontológiai jellemzőket,
ismérveket, melyek mivel a szabályozandó személyre vonatkoznak, normatív jellemzők a tárgyi jog
számára.
Ezen minőségek olyan alapvető jogokat alapoznak meg, melyek további jogok és jogosultságok alapját
képezik.
Így láthatóvá válik, hogy a kelseni elmélet, miszerint a természetes személy a tárgyi „norma-komplexum”
megszemélyesítése lenne, jogi szempontból tarthatatlan még a jogi személyek vonatkozásában is.
Korunkban a személy tulajdonost jelent szerzőképességén alapuló jogképességével és jogalanyiságával,
valami ’”jogi aktort”, mesterséges jogalanyt mint jogi személyt.
Kelsen jogalanya nem méltósággal rendelkező entitás, hanem normatív beszámítások egységes pontja.
Kelsen Tiszta jogtanának kérdése: Igaz-e, hogy a jogalany valóban alany?
A személyiség a nagy tömegben egyeddé zsugorodik, a „nyelv beszéli az embert” kommunikációs-
információs fejlődésünk által.
Személy  individuum  egyed.
Niklas Luhmann önreferenciális társadalom-koncepciójában teljesedik ki ez a folyamat: az ember mint
pszichikai rendszer a társadalom környezete, és nem a társadalomban élő, azt meghaladó alany, az emberek
funkciók hordozói, az ember nem a társadalom központja, de még ki is szorul belőle.
A gazdasági válság hatására újra előtérbe kerül az emberi személy, de megjelenik a potenciálisan létező
állatokat és növényeket megillető jog is.
Ha nem korrekt kimondani azt, hogy az ember többet ér az állatnál, hiszen az elsőbbség kinyilvánítása az
egyenlőtlenséggel, azaz az elnyomással azonos, de ezáltal lemondunk az ember jogvédelméről.

11
 - 12 -
5. Jogfilozófiai megfontolások az öngyilkosságban való közreműködésről Tk 66-69

Az öngyilkosság a mai meggyőződés szerint magánügy,magánprobléma. Természetét tekintve lelki, azaz

pszichológiai problémák következményeként tekinthető.
A tételes jog akkor tud közbelépni, amikor az öngyilkosság jelensége a személyközi cselekvés terébe
kilép, vagyis amikor egy másik személy és annak cselekvése megjelenik.
Tehát tudja szabályozni az 1, öngyilkosságban való közreműködés,2,az abban való segítségnyújtás,3,az arra
való felbujtás eseteit de 4, a segítségnyújtás elmulasztását is, ha v.kit az ö-tól kéne megmenteni akár az
akarata ellenére is.
A jog dogmatikájának ugyanis mindenkor a jogfilozófiai igazságot kell szolgálnia,így ha már nem is
büntetendő az ö., a bj. eszközével is feltétlenül védendő az emberi élet,mint objektíve legfőbb értéket
képviselő jogtárgy. A bj. erről nem mondhat le. Tehát az alapbcs. hiányában is büntetendő kell legyen az
ö.-ban való közreműködés minden formája.
Az állam, a jogalkotó nem rendelkezhet olyan felhatalmazással,hogy a gyilkosság pönalizálásától
eltekintsen. Az ö. is gyilkosság, így ott kell megragadni a büntethetőséget, ahol jogilag lehetséges, mert
kilép a személyközi dimenzióba az interperszonális cselekvés révén: a részességnél.

John Locke: liberális demokrácia. Senki sem rendelkezhetett élete felett önkényesen a természeti állapotban
így ilyen jogot, nemo plus iuris elve alapján át sem ruházhatott megbízási szerződéssel a polgári
kormányzatra. Az állam ott, ahol ezt a jog eszközeivel meg tudja akadályozni ott köteles is ezt megtenni.

Az államnak objektív életvédelmi kötelezettségéből fakadó elodázhatatlan feladata, hogy a bj.

eszközével védje az emberi életet, ha kell, az egyén akaratával szemben is.
Az élet értéke és így annak védelme nem merül ki a szubjektíve értelmezett méltósághoz való jogban,
amelyet az önrendelkezési joggal szoktak fedésbe hozni. Éppen a méltósághoz való jogból, azaz az
emberi személyi minőségből fakad az élet védelmének abszolút állami kötelezettsége!!!!!!
F. a keresztény tanítás nyomán az élet védelme elsősorban kötelezettség volt,
a modern korban természetes alanyi joggá vált pl.Locke,Hobbes
Korunkban az önrendelkezési jog jegyében, mintha elidegeníthetetlen emberi joggá vált volna az önpusztítás
( ö. eutanázia )
Herber Hart Az evidencia jegyében jelentette ki: az emberek nem az ö.-ok klubját alkotják.

Szükség van olyan antropológiai jellemzők megragadására, amelyek egyértelműen igazítanak el az

élet és a halál (jog)filozófiai kérdéseiben,s amelyek révén többek között kimutatható jf.-i érveléssel,hogy
nem létezik az ö.-ban való segítségnyújtáshoz való emberi jog.

Egy adott szociológiai közegen belül bármilyen tartalmú „általános vélekedés” önmagában nem lehet
mérvadó a természetjogi kérdések tekintetében.
pl. Tiszazugi arzénes asszonyok, halálosztók ( + a Horthy-korban Békés, Csongrád és Zala) általánosan
elfogadott volt. A nem kívánt csecsemők, „hasznavehetetlen” szegény öreg emberek… sokszor tudtak
arról,hogy mérgezik őket de ebbe belenyugodtak. Általánosan elfogadott, akkor így helyes. A halál
abnormális kultúra volt. Nem elszigetelt jelenség, hanem a kor általános jelensége.

Korunkban ö. nem tűnik normális jelenségnek, de aggasztó, hogy sokan emberi jogként
aposztrofálják így hazánkban az utóbbi 5 évben emelkedett a szám.

Ezen trend megfordítása komplex eszközrendszerrel elsőrendű trdm-i feladat kell,hogy legyen,amelyben a
lelki egészség megőrzése szakembereinek kiemelt a felelőssége.+ a jogalkotás eszközei.

Viktor E.Frankl filozófiai antropológiája minden ember számára képes kiutat mutatni.

Az ö. nem csak orvosi vagy erkölcsi probléma, hanem filozófiai antropológiai jellegű is, amelynek helyes
szemléletére van szüksége a jf-ának is az önkezűleg elkövetett erőszakos emberölés illt. sokkal inkább az

12
 - 13 -
abban való közreműködés helyes jogi megítéléséhez.

13
 - 14 -
6. Alapvető természetjogi intézmények: házasság és család. 49-64.

Mai médiahírek: a házasság intézménye válságban van, a családon belüli erőszak elleni jogvédelmi harc
egyre fokozódik.
A természetjogi alapú jogfilozófiai nézőpontot kívánjuk érvényesíteni olasz kutatási eredményeket alapul
véve.
Valóban vége a házasságnak?
A nukleáris család átalakulóban van, de a család intézményének antropológiai alapja van, az emberi
természet lényegében gyökerezik.
Még ma is a házasságon alapuló család a társadalom természetes alapsejtje.
A házasság nem csak kulturálisan meghatározott, hanem mélyen az emberi természetben gyökerező jellege
van.
Az ember természeti lényegében soha nem változik.
A jogfilozófia feladata az emberi viszonyok belső természetének, lényegi valójának, helyes működésének
leírása, a szociológiailag regisztrálható cselekvések és együttélési formák minősítése azok helyessége
szempontjából.
A jogalkotásnak és a bírói gyakorlatnak az emberi viszonyok belső természetéből, azok értelméből kell
kiindulnia miközben értékeli és szabályozza az emberi viszonyokat, a társadalmi gyakorlatot.
A család intézményes-jogi jellege nyilvánvaló, ideáltipikusan, azaz formailag a házassági köteléken
alapszik.
A csonka család is család tényszerű jellegénél fogva.
A házasság és a család természetjogi jellegűek, szilárd belső alkotmánnyal rendelkeznek, lényegileg
szorosan összetartoznak.
A szociológiai megközelítések antropológiai premisszákon alapulnak, az eldöntendő kérdés az, hogy az
embert és viszonyait konfliktusosnak vagy inkább kooperatívnak láttatjuk-e.
A klasszikusok öröksége által az embert alapvetően társas lénynek tekintjük, a marxi-engelsi goldolatból
gyökerezően az ember társadalmi konfliktusok és elnyomó mechanizmusok terméke.
Mindkét gondolati felfogás létezik ma is.
A szociológiai család-fogalom megragadása kapcsolatok dinamikus összefonódásán alapul, jogfilozófiailag
férfi és nő azon szilárd és felbonthatatlan egysége, amelynek szükségszerű célja gyermekek nemzése, és
amely a házassági szerződés révén nyilvános elismerést nyer.
Engels felfogásában a gazdasági alapú társadalom-kritikáján át a feminizmus felől a monogám családot egy,
férfi által uralt tulajdon átörökítésére való polgári törekvésnek láttatta.
A családon kívül osztályharc, belül a nő elnyomása uralkodott a gazdasági hatalomra építette.
Engels: A nemi szerelmen alapuló házasság önkéntes lesz!
Addig is az egyik nem leigázza a másikat, mint „első osztályellentétet”.
Marx: A férfi és a nő házassága az első munka-megosztás gyermeknemzés céljából.
A monogám házasság csak mint civilizációs termék jelenik meg náluk.
Családon belül a kirekesztés fokozódik, a megosztottság és elnyomás melegágya, a társadalomban is
meglévő ellentétek és ellentmondások természete már itt vizsgálható.
A családi kapcsolatok a diktatórikus berendezkedésű pártállam közügyévé váltak, a családot láttatták a
legveszedelmesebb intézménynek.
Azonban kimondhatjuk, hogy bármely kor családja egyszerre harmonizáló jellegű és egyben
konfliktushordozó is.
A kortárs genderfeminista törekvésekben a házasság és a család intézményeit akarják problematizálni, és
kritikailag dekonstruálni azáltal, hogy a nemek közötti különbséget és az azokra épült szerepeket igyekeznek
delegitimálni; hadüzenet az elnyomás legfőbb forrása, a heteroszexuális házasság ellen.
A klasszikus tomista-perszonalista természetjogi megközelítésben a házasság és a család az ember
eredendően társas, szeretet-vonzalmát tápláló természetűnek alapvető, elsődleges és egyben prototipikus
megnyilvánulása.
A ma kérdése: A család egy jó intézmény, de ki akarja az életét egy intézményben leélni?

14
 - 15 -
A házasság és a család „intézményellenes” baloldali ideológia áldozata lett, azonban az érzelemközpontúság
előtérbe kerülésével a szeretet túlmutat az érzelmi szférán, megjelenik az akarati, az intézményes és a
normatív dimenzióban is.
A jogalkotónak fel kell tárnia a család intézményében rejlő rendező princípiumokat, és az azokban rejlő
normativitást kell megfogalmaznia és kibontania pozitív jogi eszközökkel.
Ma azonban a család és a házasság közjogiatlanítása, privát szférába sorolása érzékelhető, eljogiasítása
történik.
A család az emberi lét szerkezetének konstitutív eleme, jogisággal rendelkezik, tételes jogi elismerést kíván.
Ahol társadalom van, ott jog is van  a társadalom alapvető természetes egysége a család.
A jog nem kreálja, hanem védi az alapvető jegyeket.
A család a legmagasabb emberi létminőség, az emberi méltóság kiteljesedési helye, az emberi önazonosság
kialakulásának elsődleges intézményi kerete, a jogalkotó felé alapvető mintát szolgáltat.
Bizalom, szolidaritás, testvériség, béke, gondoskodás, felelősségvállalás, normakövetés, tekintélytisztelet;
ezen alapkövek a politika, a társadalom, a gazdaság szintjén is szükségeltetnek, érvényesülnek; a
Nyilatkozat is rögzít ilyen elveket, és az Európai Unión belül is érvényesülhetnek mint a Közösség tagjai
között és által.
A szeretet a kezdő és a végpont, nélküle nem beszélhetünk gyermekvállalásról, idősek gondozásáról,
házastársi kötelékről, testvéri viszonyról.
Számos filozófus a jogalkotó végső célját nem az igazságosságban, hanem a politikai barátságban, azaz a
társadalmi méretű szeretetben látja.
A család az egység és a különbözőség, az egyediség és a közösség alapvető mintája.
A politikai jellegű jogalkotás expanziója erősödhet, ha a család lemond önnön belső normativitásáról, azaz
természetes jogiságáról.
A jog az emberi viszonyok sajátos elrendezettségét fedi.
A szerepekhez kötötten funkcionális, igazságossági és az ezeket átható szeretet-kapcsolatok jellemzik a
családot.
A modern kor az államot és a közszférát tette individuális akaratok kreációjává.
A házasság és a család intézménye egyre inkább mesterségessé válik, konstruálható képződménnyé.
Egyedi preferenciák mentén ki lehet találni új családformákat, ezáltal azonban a család struktúrájában már
nem természettől adottnak tekintendő.
Családjog helyett családot alkotó egyének családon belüli jogairól beszélnek.
Az elnyomás családon belül és kívül is jelentkezik: gyermeki jog születik, azonban a gyermek legfőbb
érdeke az, hogy egészséges környezetben, azaz családban fejlődhessen, azonban a „családon belüli erőszak”
címke révén a család tűnik erőszakos intézménynek; negatív diszkrimináció érvényesül a házasságot kötni
nem kívánó személyek illetve a homoszexuálisok alternatív együttélési modelljeivel szemben.
Külön neműek együttélését szexuális célzatúnak tekinthetjük: a házasságkötés szándékának mellőzésével
nincs nyilvános szándéknyilatkozat a tartósság igenlésével.
Nem akarnak jogi köteléket, de akarnak jogi elismerést; ezen ellentmondás kezelése jogi lehetetlenség.
A házasság a magánszférából a publikusba lépteti át a feleket a jogi szabály által; a jogi szabály
egyszersmind a tartósság formája is.
A házasság nem a pozitív jog által megerősített és megkoronázott élettársi együttélés, attól minőségileg
különbözik, mivel a jog konstitutívan tartozik hozzá.
Ha a jogalkotó egyenlő védelemben részesít természetük szerint nem egyenlő relációkat, akkor ezzel a
kiemelkedő védelmet érdemlő intézményt, a házasságot veszélyezteti.
A különböző dolgok egyenlőként kezelése igazságtalan, jogtalan, természetjog- de alkotmányjog-ellenes is.
Az individuális szabadságjogok kiterjesztésével áll szemben az emberi kapcsolatok meghatározott
rendjének, ontológiájának szabályait tartalmazó jog.
A házasság eredeti jogi dimenziója kiüresedne, ha a házasság-szerű kapcsolatoknak megadnánk a csak a
házasságot megillető jogi előnyöket.
A házasság a referencia-modell, az élettársi együttélés hiánytól, azaz a házasság konstutív elemének
hiányától szenved, hiányzik a jogot felhívó akarat.
A házasság nem lehet „csak egy papír” kérdése, az valódi kötelék, kötelem és intézmény.

15
 - 16 -
A házassági vagyonszerződést „önbeteljesítő jóslatnak” tekinthetjük, mivel eleve gyengíti a házasság
kötelékét; igazi nonszensz, mivel a házasság értelmével és lényegével ellentétes: nincs örök elköteleződés,
hanem menekülési útvonal van.
A választási szabadság által az esetlegességre helyeződik a hangsúly, érték a tartósság általános oldása.
A házasság társadalmi dimenzióját tekintve inkább hasonlít egy társasági jogi szerződésre, mint egy
bilaterális szolgáltatási kötelemre.
A homoszexuális személyeket nem tekinthetjük méltóságuk és jogaik tekintetében mindenki mással teljes
mértékben egyenértékűnek és egyenlőnek.
A házasságot és a családot a gyermeknemzési képesség teszi sajátosan jogivá, a férfi és a nő közötti
biológiai, pszichológiai és szociális különbözőségek egyszerre vannak jelen, férj és feleség szülővé válhat.
A homoszexuális pároknál különbségek nincsenek a felek között, a gyermeknemzés lehetősége kizárt.
Kapcsolatuk házasság-szerűvé válhat, ha a jogalkotó egy külső társadalmi szerepet ad a házasság látszatának
hihetőbbé tételéhez, azonban ezt a szerepet nem tudják, csak szeretnék az egynemű kapcsolatok
beteljesíteni.
Nem születik valódi anya és apa az örökbefogadás által sem, azonban a gyermeket megfosztjuk a teljes
családban növekedés jogától.
A nemzetközi dokumentumok is a gyermek érdekét tekintik elsődlegesnek, az egyéni boldogságkeresés ezen
útját a pozitív jog nem engedélyezheti.
A libertariánus irányzat nem rendelkezik kifejezett emberképpel, filozófiai antropológiával.
A hatalom filozófiáját vallva individuális szemlélettel a személyközi viszonyok immanens természetében és
filozófiájában nem tudnak gondolkodni.
Kiindulópontjuk az egyéni vágyak realizálása, azonban a homoszexuális kapcsolatok a jog számára nem
relevánsak, mivel gyermeknemzése strukturálisan alkalmatlanok.
A jog a társadalmi együttélés etikája felett őrködik, ezáltal az egyneműek házasságának közjogiasítása nem
csak jogtalan, de erkölcsileg romboló hatású lenne a társadalomra nézve.
A házasság nem érzelmeket intézményesít, hanem a kinyilvánított döntés egy életállapotra, egy státuszra
mond igent.
Nem az akarat, hanem a jogilag nyilvános elismerés hozza létre a státuszt, a személyek identitásukat a
családi szerepekben nyerik.
Ma nem korrekt természetellenesnek tartani a homoszexuális párok együttélését, azonban a jogász feladata
az, hogy a jog elveit találja meg a házasság és a család intézményeinek vonatkozásában, elismerje az
identitást, a dolgok és az emberi viszonyok természetét: misztifikált házasság-utánzat születhet csak a valós
természettel szemben.
A genderfeminizmus a marxi-engelsi koncepcióban a nemek közötti elnyomást diagnosztizálta, melynek
eszköze és terepe a monogám házasság volt.
Antiesszenciális – azaz a lényeget tagadó – személete szerint nincs sem emberi természet, sem emberi
lényeg: a genderideológia tagad mindenfajta természetes különbséget férfi és nő között.
A nemek nem természeti különbségeken, hanem társadalmi konstrukciókon alapulnak.
Forradalmasítani szeretnék a törvényhozáson, valamint a perlési politizáláson keresztül a fennálló elnyomó
viszonyokat.
A genderfeminizmus a megváltoztatandó férfi és női kapcsolatokat nem-nélküli személyek alternatív
szexuális irányultságainak önmegvalósítási közegeként tekinti.
Ezen jogok nem az emberi természeten, hanem választási szabadságon alapulnának.
A reprodukciós technika igénybe vehető lenne bármilyen módon és formában a nő legteljesebb
magánügyének tekintendő gyermeknemzés céljára.
Saját teste feletti önrendelkezési jog illetné meg az ontológia nélkülivé vált „túlélő embert”.
A férfi-nő különbség és az uralom-alávetettség dinamika egymást definiálja; minimalizálni próbálják a
különbségeket diszkriminációt láttatva, a nők elnyomásának igazolási alapját szolgáltatva.
Az azonosság a feleket megillető jogok és kötelesség terén fennáll a családban, azonban a különbözőség
elismerése forog veszélyben.
Vitatni kell azt, hogy minden nemi különbözőség egyenlőtlenséget alapozna meg, és így elnyomást
eredményezne.
Az uralkodó osztály ideológiájáról nem a család „adja az első leckét”.

16
 - 17 -
Ha nincs heteroszexuális házasság, nem lehet jog által alkotott alternatív együttélési forma sem, mert nem
lesz viszonyítási pont.
Az igazi egyenlőség szerintük a „természetesen perverz poliform szexuális” állapothoz történő visszatérés
lesz.
A genderfeministák szerint a család intézményének létezése az osztályok létezésének igazi oka.
„Gender” = „semleges nem”  szerintük az ember nemileg semlegesnek születik, és csak utólagosan
szocializálják bele a nemi szerepeket az egyénekbe.
A munka-megosztás hozta létre a nemeket, gazdasági ok a szükségszerűség alapja, irányultsága a biológiai
szaporodás biztosítása.
Azonban az anyai szerep sem egy eljátszandó szerep, a kapcsolat élteti; a nemek közötti különbözőség
alapozza meg ontológiailag az ember kapcsolatteremtő képességét.
A Szentháromságos Egy Isten képmására lett teremtve az ember, és ez talán a házasság és a család
valóságában nyilvánul meg a legtisztább módon.
A háromszemélyű Egy Istenben élő teljesség tükröződik a másik iránti szükségben, vágyakozásban.
A gyermeknemzés sem elválasztható a nemi különbözőségtől, hiszen e nélkül a gyermeki élet gépi
termelése, reprodukciója jöhetne csak létre.
Természetjogi felfogás szerint az emberi természet alapvető normáit sértő pozitív jogi norma nem
minősülhet érvényes jogi előírásnak, így kötelező erővel sem bír.

17
 - 18 -
7. / A gyermeki jogok és a család jogai Tk 98-107
A tétel lényege!:F. Igen az ember magasabb szinten helyezkedik el, mint az állat, éppen emberi személyi méltósága
okán, amely miatt az embernek-többek között mindenek előtt-jogalanyiságának kötelező elismeréséből fakadóan élethez való
alanyi joga van a fogantatástól kezdve élete minden stádiumában. A kisgyermekek olyan teljes jogú személyek, akik
meghatározott élethelyzetben vannak a család és egyéb társadalmi relációkon belül, vagyis nem „kicsi felnőttek”. A gyermeki
érdekek és jogok a családon belül tudnak érvényesülni helyesen és maximális mértékben, ezért a gyermekek érdekének
elsőbbsége a legfőbb értelemben a családon belüli neveléshez való jogot jelenti.

I. Egy furcsa kettőség a gyerekjogban: kiemelt jogvédelem és súlyos jogsértések

A gyermekek jogai különlegesen hangsúlyos értékeket képviselnek az emberi jogokat tartalmazó
joganyagban, de ált. trdm-unkban is. Bűnügyi statisztikákban láthatjuk ugyanakkor,hogy a gyermekek
sérelmére elkövetett súlyos bcs. száma nem csökken.
A gyermekek korántsem kapják meg azt a (jog)védelmet,amely megilletné őket, s amely valóban
humánusabbá tehetné a trdm-unkat. Kétarcúság jellemzi a trdm-i viszonyainkat ami arra vezethető
vissza,hogy maga a gyermeki lét mibenléte probléma a korunk számára.

II. Az újszülött és a kisgyermek ne lenne teljes értelemben személy?

( Hugo Tristram Engelhardt Jr. The Foundations of Bioethics művét kritikával illeti, nem ért vele +1-2 író )
A kortárs főáramú bioetikai elméleteket tekintve, súlyos, az antropológiát érintő fogalmi zavar
észlelhető, amikor azt kell megfogalmazni,hogy ki az erkölcsi értelemben vett személy?
Engelhardt a kortárs vezető angolszász gondolkodásmódot tükrözi.
Szerinte: „A laikus erkölcsi közösséghez” tartozó személyeket az jellemzi,hogy erkölcsileg érteni és
akarni képesek, öntudattal és erkölcsi racionalitással rendelkeznek.
Nem minden emberi lény rendelkezik öntudattal, racionalitással és azon képességgel, hogy megértse a
dicséretet és a kárhoztatás lehetőségét pl. a gyermekek is olyan emberi lények, akik nem személyek. Az
emberi faj tagjai, de laikus morális közösségnek ne tagjai.
Az autonómia, azaz az önrendelkezés erkölcse a személy erkölcse. Az általános laikus morá szerint nincs
értelme többek között a gyermekek esetében sem az autonómia tiszteletéről beszélni, minthogy nem
rendelkeznek olyan a.-ával, amelyet mások megsérthetnek.
E. nyilvánvalóan összekeveri, és súlyosan összezavarja a tudatos erkölcsi cselekvés képességét,v. annak
ténylegességét az emberi méltósággal. Hiszen az emberi méltóság objektív, filozófiai antropológiai,
lényegadó kategóriaként minden emberi lény emberi személyi minőségét adja.
Az emberi lény, puszta léte okán meglévő méltósága adja ugyanis az ember emberi személyi, lényegi, azaz
ontropológiai értelemben vett erkölcsi minőségét, amellyel minden emberi lény rendelkezik. S amelyet
nem veszíthet el senki sem a kómában lévő személy (aki gondolkodni, cselekedni sem tud), sem egy bűnöző
(aki nem akar erkölcsösen cselekedni). F.  a gyermek mivelhogy emberi lény, emberi méltósága folytán
természetes teljes értelemben vett emberi személy. Az embert mindenekelőtt éppen az emberi méltósága
teszi emberi személlyé és ezt a méltóságot minden emberben, elismeri, és tisztelni tartozunk.
E. utal az amphidromia antik görög gyakorlatra, befogadási aktus, amikor a gyereket bevezetik a családba
ezután nyerte el személyi státuszát, de előtt büntetlenül ki lehetett tenni az újszülöttet.
+ 1 zsidó hagyomány, amely szerint a csecsemő az első 30 napban történő elhalálozása a spontán
vetéléssel egyenértékű, mert teljes mértékben még nem ismerték el számára azon gyermekek státuszát,akik
már meghaladták ezt a kort.
A gyermekek az ő olvasatában tehát olyan entitások emberi lények, akik valószínűleg személyek lesznek, s
akiknek egy trdm-i szerepet ismertek el, amely egy speciális trdm-i státust hoz létre.
Ez TELJESEN HELYTETELEN, a felnőtte trdm-i adománya,jótéteménye és ezen státusz megléte az ő
konszenzusuktól függ. E. a jogok juttatásának gyakorlata, a jogok adományozhatok, tehát nem abszolút
alanyi jogok: a kis gyermekekéi sem:ha ugyanis jobbára utilitarista érveléssel ki lehet mutatni,hogy ezen
jogok juttatásának felfüggesztése több előnyt ígér,mint amennyi kárt okoz akkor lehet kivételt alkalmazni a
jogok juttatása alól.

Ha súlyosan fogyatékos gyermek születik:

E. : a gyermeket hagyni lehet meghalni fájdalommentes módon,sőt akár a halálba is segíteni.
A szülők érdeke és a kisgyermekek élethez való joga ütközik. A felnőttek teljes értelemben vett erkölcsi
személyek, partikuláris közösségének egyezségétől függ azon jótétemények mértéke és köre, amelyeket
18
 - 19 -
juttatnak. Partikulárisan a család joga dönteni. Arra kényszeríti a szülőket,hogy gondozzanak egy
súlyosan sérült újszülöttet nem más,mint indok nélkül rájuk erőltetni egy meghatározott szemléletű
jótékonykodási formát. A súlyosan sérült újszülött szerinte a trdm-i személyek gyengített speciális
státuszával bírhatnak. Ez abszurditás a mai nézőpontúnkból, hiszen minden ember,mint abszolút
méltósággal rendelkező személy egyenrangú személyi minőséggel bír,objektív emberi méltósága okán. A
személyi minőség nem a család és nem is a trdm befogadó döntésének a következménye, hanem az emberi
méltóságból fakad.
Emberi személy az, akinek sérthetetlen méltósága van, pusztán emberi létezése okán. A trdmi szerep ezen
túl van és az emberi méltóságból fakadó személy mivoltot, sohasem sértheti,azt csak kiteljesíteni
rendeltetett. A gyermek, aki emberi méltóságánál fogva teljes értelemben vett emberi személy gyermeki
léte folytán igényli,hogy segítség, gyámolítsák,gondozzák és neveljék. Ha a kisgyermek speciális eü-i vagy
mentális helyzete folytán különös gondoskodásra szorul akkor fokozottan érvényes vele szemben a
gondoskodási kötelezettség.
E. abszolút elsődlegesnek nevezi a különbségtételt a személyek,akik erkölcsi cselekvők és azon személyek
között,akiknek az „erkölcsi cselekvők jogait tulajdonították.
F.  nehéz elviselni a gondolatot,hogy némelyek a gyermeki jogokat egyfajta szívességi használatként
tekintik.
E. szerint a gyermekeknek pusztán létüknél fogva nincsenek a felnőttekével azonos alapvető emberi jogaik.
Majd mentegetőzik,hogy nem kívánja a gyermekek státuszát meggyengíteni,hanem csak leírni kívánta a
létező laikuserkölcsi gyakorlatot,amely a szoros értelemben vett személyt állítja a kp-ba,
s nem az emberi lényeket,mint olyanokat. De azt kell mondanunk,hogy érvelése nagyon normatív és számos
helyen egyetért vele. Nincsenek alanyi jogai és így sem ő,sem az ő nevében mások nem léphetnek fel
jogigényekkel, ami tarthatatlan állítás, deskritív és normatív szinten is. Nem véletlenül védik különös módon
a gyermekek jogait a jsz-ok és a nemzetközi egyezmények, azonban korántsem kielégítő módon talán éppen
az ilyen elméletek miatt.
A gyermekek nem tulajdonok,az emberi személy méltósága okán sohasem lehet eszköz,hanem csakis
öncél,hiszen autonómiája van,mert erkölcsi lényként mindenekelőtt önmagáért van,se nem másvalaki
céljának eléréséért. Mi is úgy véljük,hogy önmagában az emberiség pontosabban a felnőttek trdm-i
érdekei,humánus érzése és kitüntetett figyelme,az ezeken alapuló közvetett védelem nem jelentenek
elégséges garanciát,hogy a gyermekek jogai és valódi érdekei garanciát nyújtó igazi védelemben
részesüljenek. Ezen közvetett védelem kp-i elve jobbára a fájdalom minimalizálása,mely az utilitaristák
alapelve is egyben.

Libertáriánus gondolkodók szerint: bizonyos kifejlett emlősöknek fájdalomérző képességük miatt

„magasabb erkölcsi státuszuk” van, mint az embernek méhmagzati v. újszülötti állapotban.
Könnyen cáfolható ez a nézet az alapvető emberi jogokat ontológiailag a emberi méltóság alapozza meg az
emberben,márpedig méltósága csak az embernek van az állatoknak nincsen.
A méhmagzat felet önrendelkezési jog szerint rendelkezni lehet rossz.
Peter Singer: ezen irányzat szerint az érzőképessége azon ismérv,amely a jogok meglétének végső
megítélési kritériuma,a amely végül a „személyt” személlyé teszi.
S. sérelmezi,hogy az újszülött élethez való jogát az alapozza meg,hogy a homo sapiens fajba tartozik
ellentétben az emlősállatokkal. Ez szerinte igazolhatatlan és önkényes faji megkülönböztetés. Cáfolat
 lásd a tétel címe alatt a lényeget
A szekuláris bioetika ulitarizmusa,empirizmusa és a racionalizmus azok a redukcionizmusok, amelyek a
gyereki személy voltát akadályozzák.
Kis János: nem személy hanem csak potenciálisan az ami jó indokot szolgáltat arra,hogy a trdm úgy
kezelje,mintha már személy lenne. Az élethez való jogot elismeri a potenciális jogalany számára de a
méltósághoz való jogot nem említi.

A méltóság ugyanis az erkölcsi személyek felnőtt közösséghez való tartozás képességét fedi. Az újszülött
megölése tehát azért tilos s ezért a lehető legrosszabb dolog,mert így nem jöhet létre a személy akit a
morális közösség tagjaként tisztelhet.

19
 - 20 -
A méhmagzat is emberi személy mivel emberi lény. A méltóság filozófiai fogalom, az emberi személy
jogfilozófiai normatív fogalma, s nem függ empirikusan ellenőrizhető egyéni tulajdonságok meglététől vagy
azok nemlététől.

III. Gyermekek jogai és a család valósága: a gyermek családi kapcsolatra vonatkozó jogai
Lásd a cím alatti lényeg
A gyermek érdeke és a legfőbb joga, hogy saját családjában nevelkedhessen. Szüleitől természetes
módon fogantasson,saját anyja méhében növekedhessen,s hogy saját családja legyen. Saját szülei
legyenek, akiktől szeretetben foganjon meg. Ezért is kizárt a homo párok örökbefogadási joga. Ezek mind
gyermeki családi jogok, melyeknek alapja a család eredendő kapcsolatiságában rejlő természeti rend,
amely családi kapcsolati javakként jelenik meg.
A szüleihez fűződő, létét adó kapcsolatra van alapvető joga: a fogantatástól a felnőtté válásáig. A
gyermekek érdeke, s annak elsődlegessége azonban manapság már egyre inkább pozitiválható
individuális jogok formájában jelenik meg, különösen az életkor előrehaladtával.
Házasságon alapuló család nyújtja a legnagyobb védelmet. A családon belüli erőszak kifejezés
pontatlan mivel ált. nem házasságon alapuló kapcsolatoknál jellemző ( különböző élettársi +
bizonytalan szereposztású formációkon belül ).
Jogalkotás 16. életév környékén ha nem is teljes, de széles individuális jogosultságokkal rendelkeznek.

IV. A házasság és a család jogvédelme a gyermekek érdekében

Minden gyermeknek joga van ahhoz,hogy teljes családi közegben, illt. egészséges pszichés és szociális
családi környezetben növekedjen, fejlődjön. Homoknál és egyedülálló párok esetében bár érthető a
gyermek iránti vágy, a gyermek érdeke a védendő, hogy legyen saját apja és anyja. Ez a gyermekvédelem
legfőbb elve. Nem létezik a gyermekhez való jog, viszont a gyermek egyéni és családi jogai viszont
igen. A gyermek nem hozható létre mesterségesen, mert az emberi méltóság normatív jellege tiltja +
nem adható örökbe homoknak, mert akkor az egészséges fejlődéshez való joga súlyosan sérülne,
olyannyira, hogy h az ilyne örökbefogadási határozatot v. a bírói döntést jogi rételemben semmisnek kell
tekinteni.
A gyermeki individuális jogok nem állítandók szembe és főleg nem játszhatók ki a család funkciójával
szemben, hanem garanciális jogokként elsőrendűen a jogsérelem elleni gyermeki jogvédelem hatékony
eszközeiként tekintendők a nevelés felelősségével visszaélő szülők, nevelők és családok esetében.

20
 - 21 -
8. Jog, jogosultság, erőszak: Jhering és Kelsen koncepciói és azok kritikája. 71-85.

Jhering a cél fogalmára alapítja a jog, sőt a világ megértését is.

A természetben az „elégséges ok elve” működik, aminek értelmében minden, ami történik egy korábbi
történés eredménye.
Az ember nem valamilyen ok által, hanem valamilyen célért cselekszik; az akarat a cél elérésére irányul.
Az isteni akarat megnyilvánulása a természet, annak átalakítása maga a leigázása.
A célban egyesül az emberiség és a történelem.
Az ember a világ potenciális ura, Isten tette azzá.
Minden élőlény célja az önfenntartás, az emberé a fizikai, a gazdasági és a jogi önmeghatározás is.
A vagyon fogalma jogi értelemben azon elvet foglalja magában, miszerint a természet az emberért van.
A vagyon gyarapítója a munkaerő.
A jog léte nélkül sem az élet, sem a vagyon nem lenne biztosítva, a személy és a vagyon hozza létre a jogot.
A jog fogalma magában hordozza a célok és azok megvalósításának rendszereit.
Amint a személy és a vagyon létrehozza a jogot, úgy posztulálja a jog az államot.
Az érdekek és a célok az államban érik el tetőpontjukat.
Jheringnél a jog kétféle módon jön létre: a rend iránti érdek teremti a normát, itt a norma az elsődleges,
amihez az erőszak és a kényszer társul; vagy az erőszak az elsődleges, amihez a norma társul.
Mindkét esetben az egoizmus a joghoz jut el kényszerítő ereje révén.
A domináns verzió szerint az állam a hatalomnak, sőt az erőszaknak kifejeződése.
Az erőszak önmagát korlátozza, melyet a felek betartanak.
Az erőszak elismer egy normát, és ezen norma a jog.
Az erő általi jogtiprás maga az önkény, az önkény a jog ellen fellázadt erőszak, de az önkény sohasem
létezik törvény nélkül.
A jog nem csak szabályozott erő, de az erő(-szak) politikája is egyben.
Az erő nem vonul vissza, hogy helyet adjon a jognak, hanem a jogot „járulékos” elemmé teszi, így válik
igazságos erővé és „jogos erőszakká”.
Az állam eredetét tekintve abszolút erőként tételezi magát.
Az alanyi jog által biztosított az élet és a vagyon, az állam a javunkra ismeri el ezen jogokkal való
rendelkezést.
Az alanyi jog a tárgyi jog által védett érdek.
Az állam abszolút monopóliuma a kikényszerítéshez való jog, ezáltal az állam a jog egyedüli forrása.
A kikényszeríthetetlen normák nem jogi normák.
Az állam szívességi használatot létesíthet más jogalanyok számára, de ezt visszavonhatja, így az állam
lényegével ellentétes megállapodások semmisek.
A szubjektív jog szívességi használatként vett értelemben az állam engedménye, akkor és annyiban létezik,
amennyire az állam akarja.
Jhering konstrukciója a voluntarista hagyomány három elvére épül: az a jó, amire minden törekszik; a jog az
erő mennyiségi uralmán alapszik; amit a fejedelem rendel, az törvényi erővel bír.
Az Interessenjurisprudens három elven nyugszik: én a magam javára létezem, a világ az én javamra létezik,
te az én javamra létezel.
Ezen elveken nyugszik a jog-, de az erkölcsi rend is.
Az ember önmagában vett céljellege azt jelenti, hogy minden ember csak cél lehet, sohasem eszköz.
Az alanyi jog egy jogviszony: a jogosultságnál van valami a javunkra, kötelezettségnél mi vagyunk valaki
javára.
A jogviszonyok ratioja az aktív fél jogának érvényesítése érdekében a passzív fél szabadságának
korlátozásának igazolásában áll, az alanyi jog ily módon funkcionális kapcsolatot jelent címzettjének javára.
Az érdek a jog és az etika egyetlen és legfőbb célja, e tanban nincsenek elismert veleszületett jogok.
A személyiségi jog forrása kizárólag az állami akarat, és „közjogi szívességi használat”.
Minden jog harc és küzdelem útján jön létre, az erősebb érdek, hatalom és erő fog törvény által védett
státuszt megszerezve győzedelmeskedni.
A jogok küzdelme az érdekek küzdelme, nem az érvek, hanem az „erők hatalmai” mérkőznek egymással.

21
 - 22 -
Jhering feltételezi, hogy az új érdek mindig a helyes, a fejlődés joga mellé áll, a „fejlődöttnek át kell adnia a
helyét a fejlődőnek”.
Osztályküzdelmek mozgatják a társadalmi fejlődést.
Jhering végül az igazságosság egyfajta össztársadalmi harmóniájának létrejöttét tételezi, ami természetében
és logikájában egy másik dimenzió.
Progresszív tana a marxisták szerint jó megközelítést nyújt az általuk vallott eszmék alátámasztásához.
Az Egyesült Államokban az antiformalista „második Jhering” került széles körben elfogadásra, eszmeisége
közel áll a progresszív perlési politizálás gyakorlásához.
Jheringnél a jogérvényesülés rendes módja a peres jogérvényesítés, és nem az önkéntes jogkövetés.
Magánjogban csak a peres kikényszerítéssel érvényesülhet a törvény.
Az ember természete szerint a jogérvényesítési kényszertől való félelem eredményezi a törvényes
állapotokat.
Az új erkölcsi norma a törvény által védett magánérdek, mint jogosultság, azaz alanyi jog peres
kikényszerítése.
Az alanyi jog folytonos sérelemnek van kitéve, ezért megsértett állapotában lesz érzékelhető a normatív,
érvényesítendő jellege.
Első szabály: Ne tűrd el a jogtalanságot!, második szabály: Ne kövesd el azt!
Jhering a görög klasszikus bölcsességgel szemben a természetes önzés (önszeretet) természeti tényét emelte
jogelvvé.
Szent Ágoston: Az önszeretetet nem kell és nem is lehet előírni.
A jogfejlődés, a jogelvek lefektetése révén átfordulni látszik a helyzet: a Jhering által korholt „periszony”
túlzott pereskedésbe fordulhat át.
Mai tapasztalatunk mondatja, hogy a jogok kölcsönös érvényesülése végett egymás jogos érdekeire
folyamatosan tekintettel kell lennünk; a klasszikusok bölcsessége és a polgári jogi alapelvek is erre
sarkalhatnak bennünket.
Az alanyi jog a mi javunkra szolgál, és ezt az állami hatalom elismeri, és normáival, kikényszerítő
apparátusával védi.
Kérdés, hogy ez az elismerés egy létező érdek ontológiájának elismeréséből fakadó normatív kifejezési
forma (az értékes gyümölcshús maga), vagy inkább egy hatalmi döntés által minősített érdek védelméről van
szó (a gyümölcshéj, a védelem a meghatározó).
Érdek, hasznosság a jog lényege, célja, az alapja az egoizmus.
Klasszikusok: „Megadni a másiknak az őt megillető jogot”, Grotius: „Másikétól való tartózkodás”, Jhering:
„a másik az én javamra létezik”.
Cicero: „A jog alapja az emberek természettől fogva való egymás felé irányuló szeretete”, Jhering embere az
egoista önszeretet példája.
Ernst Bloch: Az alanyi jog maga a jogképesség (facultas agendi), a jogképesség az alanyi jog lényege.
Aki jogképes, annak lehetősége van a cselekvésre, s ez a lehetőség a vagyonnal való rendelkezéssel van
kapcsolatban.
A személyiség nem jelent önmagában alanyi jogképességet, hanem csak egy tiszteletben tartott akaratot, egy
védett érdeket.
Donati a veleszületett és elidegeníthetetlen jogokat kéri számon Jheringen, Kelsen ezzel szemben azt állítja,
hogy a jheringi alanyi jog felfogása a természetjogi felfogással hasonlatos.
Kelsen a célt nem teszi alkalmassá arra, hogy egy formális jogi fogalom integráns része legyen.
Kelsen kárhoztatja az objektív és a szubjektív jog dualizmusát, szerinte a kétféle jog között egyfajta ellentét
feszül, a forma és a tartalom feszültsége.
A természetjogászok a két jog közötti ellentét kapcsán a korlátozást, míg Jhering az érdek védelmét
hangsúlyozza.
Kelsen kritikája szerint az érdek egy egyéni, pszichológiai jellemző, meg- és mibenlétéről annak hordozója
dönt.
Paradoxon, hogy ahol nincs individualizálható konkrét érdek, ott nincs is védett alanyi jog, hiába rendeli azt
védeni a tárgyi jog.
Azonban nincs olyan jogi norma, amely egy alanyi jog létét egy konkrét szubjektív alanyi érdek meglététől
tenné függővé.

22
 - 23 -
Jhering ezen probléma folytán egy olyan érdek-fogalmat vezet be, melyet a jogalkotó középérdekként
határoz meg, és rendel normával védeni.
A középérdek mérlegelés eredménye.
Kelsen szerint csak konkrét, individuális érdek létezik, a középérdek egy érdekállás-együttest, azok
relációját jelöli.
Kelsen szerint az alanyi jog nem a feltételezett érdekben, hanem annak a tárgyi jog által való védett
jellegében, a jogi védelemben mint tárgyi normában áll, azaz az alanyi jog nem más, mint a tárgyi jog.
Jhering az alanyi jogok mellett létező jogilag védett kisebb érdekeket reflexhatásnak nevezi, azonban pontos
fogalmi meghatározásával adós maradt.
A reflexhatások vonatkozásában született megoldása lerontja az átlagérdek-tanát.
Kelsen kritizálja Jhering azon felfogását, miszerint az actio meglétének kritériuma az alanyi jogosultság
vonatkozásában csak a római magánjogra lett volna érvényes.
Kelsen szerint csak akkor létezik alanyi jog, ha a jogsérelem esetére a tárgyi jog keresetindítási jogot létesít.
Kelsen a jog, mint kényszerrend lényegi elemévé a szankciót teszi.
Míg Kelsen Tiszta jogtanában a tárgyi jog peresíthetőségi lehetőségével való élés, azaz a kereset teszi
érzékelhetővé az alanyi jogot, addig Jheringnél a perben kikényszeríttet törvényileg védett érdekek
minősülnek valódi jogosultságnak.
Leszögezhetjük, hogy a két felfogás között alig van különbség, hiszen Kelsen alanyi jog alatt a normában
foglaltak szankcióval való konkrét érvényesítéséhez fűződő érdek akarat-nyilatkozattal történő kifejezést
érti, melyet a kereset benyújtása tesz valóságossá.
Jhering inkább hajlik a közérdek fontosságának hangsúlyozása mellett, Kelsen a magánérdek mellett áll ki.
Kelsen kérdése Jheringgel szemben: A jogalanyok körét miért szűkíti le az emberekre?
Kelsen szerint a tárgyi jog védelmének alanyai állatok, növények és akár élettelen dolgok is lehetnek.
A „jogért való küzdelemben” próbaperekben jogokként feltüntetett érdekeket érvényesítenek aktivista
jogértelmezéssel, vagy juttatva alanyi jogokat nem emberi lényeknek; az alanyi jog fogalmi eleme az actio
lesz.
A jogérzék a jogászok tudásán túl már a nem jogászi szubjektív igazság-érzet tartalmát jogosultsággá tenni
szándékozó akaratot is megtestesíti.
A kelseni jogalkotásban való részvételi jog egyrészt jelent törvényalkotásban való részvételt, de a jogosított
alany keresetével indukált egyedi bírósági norma létrehozását is.
Elemzést igényel az Egyesült Államok jogi gondolkodásában meglévő kelseni és jheringi koncepció
hatásának mértéke.
Kelsen szerint a jogalkotás tekintetében nincs különbség a magánjog, mint alanyi jog és a politikai jog
között, az előbbinél a keresetindítással, míg utóbb a választójog gyakorlásával járul hozzá az egyén a jog
alkotásához.
Előbbi a magán-kapitalizmus, utóbbi a demokrácia velejárója, s mindkettő egy politikai rend.
Jhering a „jog, mint az erőszak politikája”: az erőszakhoz társul járulékos módon a jog úgy, hogy az erőszak
közben önnön pozícióját megtartja, az erőszak az érvényes jog ellen fellázadva új jogot teremt.
Jheringnél az erőszak és a kényszer fogalmi szétválasztása nem történik meg következetesen, azonban
kijelenthetjük, hogy a jogi előírások kötelező erejét a jogi érvényesség, és nem pedig az erőszak alapozza
meg.

23
 - 24 -
9. Az emberi jogok természetjogi megalapozásának kortárs problémái. 90-109.

Az ember történeti-társadalmi-kulturális lényként, azaz kulturális egzisztenciaként éli meg az életet, nem
pedig „a priori” metafizikai lényként.
Az emberi jogok jogilag kötelező erejűként való felismerése történelmi-erkölcsi tudatosodási folyamat
eredménye volt.
A Nyilatkozat jogai és intézményei az emberi természeti lényekből logikailag szükségszerűen fakadnak, így
csak mellettük lehet érvelni helyesen.
A Nyilatkozat megfogalmazásakor (1947-48) általános egyetértés mutatkozott az emberi jogok konkrét
normatív tartalmát illetően, azonban konszenzus hiányában nem született meg egy teoretikusan-racionálisan
megfogalmazott érvényesség-alap a jogok tekintetében; hiányzott az emberi természet forrását és célját illető
egyetértés.
A „veleszületett” kitétel utal a jogok természetes voltára, de ez csak annyit jelent, hogy nem a pozitív jog
azok érvényességi forrása.
A Nyilatkozat jogai végső érvényességi alapjának megfogalmazása helyett azok hatékony nemzetközi
védelmének megteremtésére helyeződött a hangsúly. (a tömeges jogtiprások időszaka után vagyunk)
Az emberi jogok természetjogi alapjának kimondása elmaradt.
Maritain – mint a Nyilatkozat szerkesztője – a közösen osztott, megtapasztalt igazság-magvakból kiindulva,
a természeti törvény „hajlam szerinti megismerése” által látta elfogadhatónak és rögzíthetőnek a jogokat és
intézményeket.
Maritain Aquinói Szent Tamás nyomdokain haladva keresztény filozófiai alapokon érvelt az emberi jogok
eredetét, érvényességét és tartalmát illetően, azok Istentől való eredetét hangsúlyozva.
A természeti törvény előírásait az ember a természetes hajlam alapján, azaz a természeti törvény emberben
való működése alapján természetes módon képes megismerni.
A természeti törvény az örök törvény részvétele az emberben (szívben, észben).
Az emberi jogok forrásául szolgáló emberi méltóság isteni jogú megalapozása nem jöhetett szóba a
Nyilatkozat megfogalmazásakor a többféle vallási és ideológiai meggyőződés ütközése miatt, de lehetőség
adódott a megismerő alanynak (ember, emberiség) a megismerésben betöltött szerepének, valamint a
megismerés módjának (hajlam szerinti természetazonosság révén) kiemelése.
Érvényességi forrás és a közösen osztott ontológiai rend adta keret nélkül ezen jogok axiómák lehetnek csak,
kötelező erő hiányában védtelenek maradtak, jogi tartalmukat, értelmezésüket tekintve irányvesztettek,
ezáltal az egyes jogok egymástól elszakíthatóvá, esetlegesen még egymással szembeállíthatóvá is válhatnak.
Idő közben az Egyezségokmány is elfogadásra került, azonban az emberi jogok érvényességi alapjának
hiányából fakadó problémák fokozódni látszanak.
A posztmodern kor libertariánus szemléletében tekintett „igény-jogok” a Nyilatkozatban foglalt jogokkal és
intézményekkel is ellentétben állnak.
A természetjog-ellenes „emberi joginak” nevezett igények és követelések természetjogi értelemben vett jogi
érvényességgel és kötelező erővel nem rendelkeznek.
Maritain bemutatásában az ember történelmi-kulturális lény, így az emberiség az örök törvény
megismerésének kitüntetett alanya.
Az emberiség a történelmi tapasztalatok nyomán nyert lelkiismereti-tudati fejlődésének egy fontos pontján
kötelező erejűként ismer fel adott emberi jogokat, megszülethetett a konszenzus a természeti törvény emberi
jogokat elismerő ismeret-elméleti oldalának eredményeit illetően, az azokat megalapozó ontológiai
dimenzió háttérben maradt.
Az 1948-as optimizmus eltűnt, a tomista gondolatokhoz történő visszatérésre nagy szükség lenne.
A Nyilatkozatban megfogalmazott emberi jogok a természeti törvény szerint szent tamási tartalmainak
alapvetően megfelelnek, azonban az ideológiai-politikai érdeknek és szubjektív nézeteknek kitett
értelmezései már nem.
Az emberi jogok tartalmainak igazolása nem jelenti egyben azok megalapozását is, de a végső érvényességi
alap feltárása nélkül lehet-e igazolni a tartalmat?

24
 - 25 -
Aquinói Szent Tamás nézetei alapján kijelenthető az, hogy nem lehet újabb emberi jogokat levezetni az
emberi természeti lényeg, az emberi természet céljainak mellőzésével, ebből következik, hogy az emberi
jogok helyes értelmezése által kell az emberi természetet a jogfilozófia reflektív síkján megfogalmazni.
Ezen tudás birtokában lehet a legfontosabb emberi jogokat és intézményeket megalapozni, levezetni, illetve
a természetjog-ellenes törekvéseket elutasítani.
Korunkban az esszencialista érvelés elutasításra talál, azonban szükség van az „a priori” teoretikus tudásra
az emberi természet vonatkozásában a jogok megalapozásához.
Az alapvető emberi jogok tekintetében csak az emberi természetből fakadó instanciák között lehet
érvényesen érvelni e jogok tartalmának kérdésében, szükséges a természeti törvény megismerésének két
módja: elsődleges az egyéni, illetve az emberiség szintjén történő, másodlagos a reflektív filozófiai
tudományos megismerési mód.
A természeti törvény néhány alapvető előírása evidencia-szerűen, a hétköznapi megismerés esetében a
természetes hajlam alapján ismerhető meg, ezáltal tudományosan is megalapozhatóvá válnak természetjogi
elvek, normák, intézmények.
A természeti törvény alapozza meg a természetjogot.
Maritain: Az emberi jogok hatékony védelme akkor is biztosítható, ha a jogok alapjaiban a Nyilatkozat
megfogalmazói nem értenek egyet, többféle egyedi igazságra épülő meggyőződés egyetértést teremthet.
A Nyilatkozat az emberi együttélés alapjait szolgáló elveket, tartalmakat erkölcsi tényekként kezeli.
Maritain pragmatikus politikai viszonyulása a gyakorlati igazság bázisán megteremti az elsődleges célt: a
jogok deklarálását és érvényesülését.
De az emberi jogokba vetett puszta hit nem segítheti ezen cél elérését.
A jogtudományra, pontosabban a jogfilozófiára hárul az a feladat, hogy az emberiség erkölcsi tudatosodási
folyamatában kötelező erejűként megértett, fel- és megismert alapvető emberi jogokat a tudomány nyelvén
megfogalmazza.
Reflektív munka által a természet-szerinti megismerés jellege, mibenléte feltárható.
Maritain: A természetes hajlamok, amelyek az ész erkölcsi szabályainak természet-szerinti megismerésében
a mérték szerepét töltik be, az észben gyökereznek.
Ezen hajlamok lényegiek és törékenyek, racionálisak, de stabilitással nem rendelkeznek.
Az erkölcstudományok, a morálfilozófia feladata a természetes módon megismert hajlamok racionális
igazolása.
A hamis meggyőződések képesek meghamisítania hajlamokat.
A természeti törvény alapvető elvei olyan dinamikus sémák, amelyeket hajlam alapján és nem fogalmakkal
végzett műveletekkel ismernek meg az emberek, és éppen ezen spontán megismerésben áll sérülékenységük
is  hiányosságok, elhajlások, perverziók, sőt aberrációk is születhetnek.
A természeti törvény annyiban törvény, ha ki van hirdetve, megismerhető, érthető, ezért alapvető a
természeti törvény gnoszeológiai oldala.
Az újabb és újabb emberi jogi dokumentumok kapcsán leszögezhető, hogy az emberiség erkölcsi
tudatosulási folyamatában egy viszonylag lineáris fejlődésben a természeti törvény egyre újabb és újabb
tartalmait fedezi fel kötelezőként, csak hogy ezzel ellentétes tendenciák is észlelhetőek.
A keresztény-tomista természeti törvénnyel ellentétes az abortuszhoz való jog, de a homoszexuális
együttélés házasságként való elismerése is.
Az alapvető emberi jogok értelmezései immáron „nehéz eseteknek” számítanak, az igazságra tartó érvelés
elutasításra kerül, a természeti törvénnyel ellentétes igénybejelentéseket kívánnak „emberi joginak”, és így
természetesnek feltüntetni.
A természetjogi előírások deduktív alkalmazási módszerei tekinthetőek a jogi érvényesség „kemény-
elemeinek”, hiszen amely jogi előírás szükségszerűen következik az emberi természet lényegi elemeiből, az
jogi érvényességi kritériumként szerepel minden pozitív jog vonatkozásában.
A természetjogi tanok inkább morálfilozófiaiak, és nem annyira jogiak, azonban az ismeretelméleti oldal
túldimenzionálásra került az ontológiai dimenzió érvényesítésének rovására.
Rhonheimer: Az emberi ész megismerő képessége, „ami megismer” szembeállításra került a természettel,
„amit az megismer”; újra fel kell fedezni az észt, mint „természetet”, ami természetszerűleg ismeri meg azt,
amit tenni kell, és azt, amit el kell kerülni.

25
 - 26 -
A per se nota (magától értetődő) – tomista – elvek az erkölcsi rendben a természetesen megismert elveknek
felelnek meg.
Vannak az abszolút értelemben vett legáltalánosabb közös elvek, másrészt a tág értelemben vett saját elvek,
melyek a közös elvek konkretizálásai, de nem dedukciói; mindezek együtt a természeti törvény részét
képezik, a természetes hajlam alapján ismerhetőek meg.
A per se nota elvekből levezett bizonyított végkövetkeztetések egyetemesen érvényesek.
A népek joga olyan szabályokat tartalmaz, amelyek a természetjogból szükségszerűen következnek,
formailag kerülnek megismerésre azok az emberi értelem közreműködése által.
A Tízparancsolat parancsa, mint pl. „Ne ölj” a természeti törvényhez tartozik, és az első természetes
hajlamon alapul, fogalmilag belőle következik.
A gyakorlati filozófia elsődleges elve – a jót tenni kell, a rosszat pedig nem – kerül formailag
meghatározásra az adott cél vonatkozásában, mely felé az adott természetes hajlam tart.
A létfenntartás természetes hajlamából fakad minimálisan minden emberi személy élethez való joga, a
fajfenntartás természetes hajlamából pedig az egy férfi és egy nő életközösségén alapuló házasság
jogintézménye.
Az elsődleges legfőbb elvből az adott rendre való alkalmazásából szükségszerű fogalmi következtetésekként
előírások fakadnak, melyek az azoknak megfelelő természetes jogot illetve intézményt alapozzák meg.
A természeti törvény másodlagos előírásai, melyek az elsődleges előírásokból konklúziókként
dedukálhatóak, szintén természeti törvényen alapuló emberi jogokat alapoznak meg, melyek szintén
alapvetőek.
Az elsődleges előírások – emberi méltósághoz való jog, élethez való jog, jogalanyisághoz való jog és az egy
férfi és egy nő életközösségén alapuló házasság intézménye – kivételt nem tűrő érvényességgel
rendelkeznek.
Ezen előírások igazsága és helyessége mindenki számára nyilvánvaló: a természeti törvény az egyetemes
alapelveit illetően egy és ugyanaz mindenkinél mind helyességét, mind az ismeretét illetően.
Aquinói Szent Tamás természetes hajlamokat illető ontológiai rendszere állt az emberi jogok és természetes
intézmények neoskolasztikus jogfilozófiai kifejtésének és igazolásának alapjául.
A tamási rendszernek antropológiai és etika-jogi természete van, a modern emberi jogi nyilatkozatok
elsődlegesen politikaiak.
A rendszer alapja egy finalista szemlélet: az emberi javak felé ható hajlamok célt jelenítenek meg az emberi
cselekvés számára, és az ember létének minden szintjén érzékeli ezen hajlamait, természetének ezen
szükségleteit.
A természeti törvény az emberi természet emberi jóra irányuló hajlamainak normatív és racionális
kifejeződése; ezen hajlamok az ember egzisztenciális és esszenciális finalizmusai, ami a jog metafizikáját
adja.
A természeti törvény előírásai, a lét finalizmusának a bázisán, a jóra való hajlamok fokozatainak felelnek
meg.
Ezen természeti törvény által előírt és védett emberi valóságok alapozzák meg az alapvető jogokat; az
emberi személyről való fogalom-alkotásból szükségszerűen következik az ember jogalanyisághoz való joga,
deduktíve levezetve azt.
Az ember természetét esze segítségével érti meg és fogja fel.
Maritain nem jogi módon fogja fel a természeti törvényt, másrészt a jogfilozófiát nem tekinti a
természetjoggal foglalkozó tudománynak.
Ma a Maritain idejében még létező reálpolitikai konszenzus nem áll fenn.
A reflektív jogfilozófia a természetjog második megismeréseként a kutatást a spekulatív tudás szintjén, az
emberi személy lényegét feltárva kezdi, majd az ezekből fakadó további jogok kibontása a spekulatíve
gyakorlati filozófia szintjéhez vezet, ahol a helyes társadalmi rend intézményi-normatív kérdéseire keresik a
választ, majd a gyakorlatiasan praktikus jogi tudásszint a jogdogmatikai-jogtechnikai kérdésekkel
foglalkozik, végül a prudenciális bírói döntés következik.
A Nyilatkozat minden emberben benne rejlő jóra és az igazra való vágyakozástól hajtva született; a
Bevezetőben nevesítve van a nemzetek közötti barátság, illetve az emberiség családjának minden egyes
tagját megillető méltóság, és az emberek közötti együttélés testvériségén alapuló volta is.

26
 - 27 -
A természetes hajlamok mai értelmezései nem lehetnek helyesek, ha az akarat nem a természeti törvényre
irányul; az akarat csak jóra irányuló akarat lehet.
A természetjogi szabályoknak nincs és nem is lehet korpusza, megszövegezett szabálygyűjteménye, a jogot
nem lehet csak kifejezett szabályok összességének tekintenünk, bár egyes egyházi személyek is sürgetik a
természetjog szabályainak katalógusát.
A lefektetett természeti törvény pozitív törvényekké alakítását kívánná a társadalmi igény.
A szociológia a természetjog par excellence (elsődleges) tudománya: tényeket szolgáltat az alapelvek
feltáráshoz, mely elvek szolgáltatják a kiindulópontot.
A természetjog „nehéz” tudomány: összetett területtel foglalkozik, többek között szenvedélyekkel és
érdekekkel.
A természetjog területét tartsuk fenn azon elvek számára, amelyek az emberi életen uralkodnak; kortól,
helytől és emberi értékelésektől függően különböző módokon alkalmazva biztosítják a haladást.
Villey: A természetjog nem rendezhető szabályok rendszerébe.
Aquinói Szent Tamás: Minden dolog, amely felé az embernek természetes hajlama van, azt az ész
természetesen mint jót, és így mint követendőt fogja fel.
Maritain: A filozófusnak „a priori” kellene ismernie az emberi természet alapvető hajlamait, hogy a
természeti törvény előírásait levezethesse; azonban a természeti törvény megismerése nem fogalmak által
való, hanem hajlam, természetszerűség, szimpátia révén való megismerés.

27
 - 28 -
10. Természettől a természetjogig. 113-135.

A jogfilozófia kérdései: Milyen az univerzum, az élő illetve az élettelen természet természete, de mindenek
előtt milyen az ember természete?
A lehetőségek: az élettelen univerzum természeti törvényeit vitték át az emberi viszonyokra, vagy az emberi
jogi és igazságossági viszonyok logikáját vitték át a természeti törvényekre.
Három természetjog-típust különböztetünk meg: biológiai-naturalista, teológiai, racionalista természetjogot.
Maritain az Aquinói Szent Tamás tanait alapul véve a modern felfogásokból kiinduló természetjogi
elméletek megértését teremtette meg: a tomista, a racionalista és az empirista felfogásokat vetette össze a
természet, az értelem, a természeti törvény és a gyakorlati társadalom vonatkozásában.
A klasszikus természetjogi örökség a legmeghatározóbb, ezen irányzat képviselője Michel Villey.
Ő a kozmikus természetből, az egész természetből indul ki, a tapasztalati módszere a külső természet
megfigyelésén, a külső tapasztalásból „a posteriori” nyert jog ismeretén alapul.
Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás munkái mentén (is) fejtette ki véleményét: emberi csoportok
megfigyelése az alapvető axióma – az ember természetszerűleg politikai állat, azaz Zóon politikon – által, a
természet „cél-ok” rendjét feltárva.
Villey elmélet-ellenesen, antifilozófikusan közelíti meg a természetjogot, leegyszerűsítve annak problémáit.
A felek akaratából létrejött jogviszonyt alapvetőnek tekinti, hiszen itt mutatkozik meg a jog igazi természete,
vagyis közösségi és személyközi viszonyokhoz kötött jellege.
A modern természet-felfogásban a szubjektív észre utalt (megismerő) ember jelenik meg, aki nem része a
természet értelmének, hanem teste révén mechanikai függőségi viszonyban áll vele, a természetből
kiszakadva és elidegenedve jelenik meg.
Hans Jonas: A természetes okok rendszeréből, a természet, lévén maga is céltalan és célmentes, többé már
nem szentesíti a lehetséges emberi célokat: az értelem adott, az akarat helyettesíti a szemléletet; az ember
egyedül van.
Az európai nihilizmus felszínre tör, az ember nem több, mint a természet véletlenszerűsége.
Isten törvényeit a modern ember nem érti, a tekintélyelvűség alapján tartja be azokat.
A természetet reprezentálják a matematika, a geometria és a mechanika eszközeivel.
A valóság jel-összegekből áll, a dolgokat jelek rendszerével logikailag újraalkotják.
A posztmodern kor metafizika-ellenes nézőpontjából a dolgok valódi természete felé már nem lehet
elmenni, hanem csak azoknak a társadalmi-hatalmi konstruáltságát lehet feltárni.
Az egyén tudatában van sérülékenységének, sőt megsemmisíthetőségének, a személyiség eltűnni látszik, az
egyed beszámítási pont lesz.
Az ideológiák végét konstatálja e kor, ami mikro-érvényesség, azaz a részleges érvényű igazságok
elfogadhatóságát vallja, hierarchizáló – metafizikai eredetű – világrendező elvek nélkül.
A piaci logikáról, a piaci versenyről, a piac javáról és jogairól beszélünk, a logosz (az értelem) háttérbe
szorul.
Korunkra a klasszikus természetjogi tanok létjogosultsága bizonyosodott be.
Michel Foncault: Minden törekvés és vágy természet szerint való, ami a természetben előfordul, hiszen
azokat a természet ültette az emberbe; a természet megnyilvánulása magától értetődőnek tekinthető.
De Sade Márki: Minden emberben ható vágy természetes, így kiélésük a természet törvénye szerint történik.
A látszat kerül valóságosként elfogadásra, objektív valóság és a megértő-kérdező szubjektum különállása
elmosódik.
Nem tekint létezőnek semmiféle lényeget vagy természeti igazságot, erkölcsi rend nem létezik.
A dolgok valódi természete elrejti magát az ember elől, de nem minden természetes, amit az emberi
természet produkál.
A természet diszfunkcionális rend-ellenes működése nem fenntartható.
A természeti elemek viszonyaiban harmónia uralkodik, addig az emberi természeten belül megvan a
lehetőség az önépítő, önkiteljesítő cselekvésre, mint ahogy az ellenkezőjére is, az ember képes rossz
döntései által önnön valóját erkölcsi, biológiai, pszichológiai és szellemi mivoltában is rombolni.
Az emberi természet problematikus, a természet totalitása megismerhetetlen.
A természetjogot elsősorban az ember természete érdekli.

28
 - 29 -
Az emberi természet belső normativitását tekintve teleologikus, célra tartó.
Az értelem mint logosz minden dolgot belülről rendez el.
Ember-lét-létezés-létező-természet által felvetett alapkérdések ma nem válaszolhatóak meg, hiszen „halott”
az alany és annak filozófiája is.
Azonban kijelenthetjük, hogy az ember része a természetnek, sőt kitüntetett alanya.
Új problémák az ökológia és a biológiai problémák.
A változó történelem során a természetjog, mint változatlan, örök valóságként jelenik meg.
A természet a legősibb, a legigazabb és a legérvényesebb valóság.
Az ember akkor él természete szerinti életet, ha felismeri a lélek elsőbbségét a testtel szemben.
Az angyalok teljesen részesednek az örök törvényből, és sohasem sértik előírásait. 
Az ember mivel képes, köteles a természeti törvény alapján cselekedni, így lesz képes boldog életet élni.
A lét és a legyen viszonya ma újraéled: Finnis és társai szétválasztják a gyakorlati és a teoretikus értelmet,
az etikát és a metafizikát, a természetet és morált, a létet és a legyent, valamint az ontológiát és a
deontológiát.
Ezt már inkább gyakorlati filozófia és nem természetjog.
A modern lét-legyen problematikája a jog lényegi jellegének, strukturális felépítettségének és természeti
alapjainak feltárását teszi lehetővé.
Hume szerint egy létre vonatkozó állításból nem lehet legyenre vonatkozó állítást levezetni, a tényt és az
értéket külön kell választani.
A modern korban az emberi lét már nem alapul metafizikai legyenen, de belső természetes erkölcsi
normativitása sincs.
A természetjog tartalmát a közjogi hatalom szervezeti és társadalmi polgári oldalról is meg lehet közelíteni,
az utóbbi évtizedekben a személyközi viszonyokat középpontba emelő szemléletmód érvényesül.
Sergio Cotta: A normát teljességben az a már jelzett antropológiai bizonyosság hatja át, hogy „mi, mivel
emberek vagyunk”.
A jog normativitásának nem lehet más alapja, mint az emberi természet jellemzői, a természetjog pedig nem
épülhet másra, mint az emberi természetre.
Az emberi természet lét-valósága belső normativitással rendelkezik, a jogalkotó parancsa előtt léteznek, és
azért érvényesek, mert a dolgok belső természete szerint valók.
Cotta: Egy harcosnak hősiesnek kell lennie, azt jelenti, hogy csak egy hősies harcos jó harcos.
A szabály csak úgy érvényesülhet, hogy „a harcosnak harcolnia kell, egyébként nem harcos” ”A”-nak
csak akkor kell „B”-nek lennie, ha „B” szükséges „A” létéhez, azaz a harcos és a harc elválaszthatatlanok, ki
nem cserélhető fogalmak.
Cotta: A természetjog nem leíró, nem értékelő, hanem elődlegesen kifejtő elmélet.
A természetjog tipikusan filozófiai kutatási mód: a jelenségszférában ható normák a lényegszférába tartozó
magatartási formákat jelöl ki.
A természetjog megítélő-értékelő mechanizmusával a kérdésekre a választ a jognak az emberi természetben
való gyökerezettségéből kiindulva adja meg, kritikai-értékelő funkciója a helytelennel, az igazságtalannal, az
erkölcstelennel, a jogtalannal szemben nyilvánul meg, feltételezi a ius naturalisnak ellentmondó pozitív
jogot.
Eszmetörténetileg azt nevezhetjük az első filozófusnak, aki az emberi együttélést biztosító jog érvényességi
alapja mögött rejlő valóságot kutatván a természetet felfedezte, így a jogfilozófiai gondolkodás
elszakíthatatlan a természetjogi kutatástól.
Az ember filozófiailag megállapítható természetéből, ontológiai igazságaiból közvetlenül következik néhány
jogi előírás  az emberi élet védelme annak minden stádiumában, a család alkotmányos
intézményvédelmének szükségessége.
A természetjog-ellenes törvény csak ál-jog, pszeudo-törvény lehet.
German Grisez: A neoskolasztikus teória hibái: az emberi természetet tényszerűségében tekinti, ezért az
erkölcsi normák dedukálásra kerülnek a természet tényeiből; az erkölcsi törvénynek érvényessége Isten
akaratán alapul, az ész közvetítő szerepe másodlagossá válik; a legalista megközelítés-mód az erkölcs
elkülönítését hozza magával; a racionalizmus által az erkölcsi elvek formalizmusa teremtődik meg.
Megállapításra kerül az, hogy az erkölcsi „legyen” nem vezethető le az elméleti igazság „van”-jából, de
Finnis a természetes hajlamokat sem az emberi természetből forrásoztatja, hanem a gyakorlati értelemből.

29
 - 30 -
Pizzorni: Az erkölcsi jogi jó az ontológiai értelemben vélt jón alapszik, vagyis a dolog jóságán; az igazság a
létből származik, és a lét az, ami van.
A törvény központi szerepe helyett a jó és az erény centralizálásának rehabilitását tartják egyesek
szükségesnek.
Az emberi érvek cselekedetei indokaként az jelenik meg, hogy jók, és azért jók, mert emberi javak felé
irányulnak, azonban az ember nem tudja visszautasítani a jót.

30
 - 31 -
11. Természetjog és jogszociológia. 142-151.

A társadalom törvényeit kutató szociológusok a jog intézményrendszerében a változás és a fennmaradás

struktúráit és normáit tudták formailag megragadni, így kézenfekvő, hogy foglalkoztak joggal, ezáltal
megalkotva a jogszociológiát.
A jogban társadalmi érték-elvárások is lecsapódnak, így a szociológiailag tematizált jog természetjogi
formában jelenik meg.
Közös a jogszociológia és a természetjog eredeti célkitűzése: a pozitív jogtól különböző jog kidolgozása,
mely elvonatkoztatható a politikai hatalomtól és a bírói ítéletekből származó jogtól.
A jogszociológia a tapasztalat útját követi, kutatási tárgyának egy relatív és változó jogot tekint, ezzel
szemben a természetjog az elméleti spekuláció útját járja, hiszen egy abszolút és változatlan jogot vizsgál.
Sokszor a jogszociológusok az általuk definiált – társadalmi, élő és szabad – jogot akarják egy új
természetjogként feltüntetni.
Jogszociológiájukban egy olyan igény merül fel, amely társadalmi és etikai értéktartalmat is biztosít a
pozitív jog változó rendszerének.
A klasszikus természetjogi irányzat úgy tekint a jogra, mint ami a természetes igazságosság és méltányosság
talaján áll, és ez az egyedi és történetileg változó társadalmi helyzetekben, konkrét szituációkban nyerik
tartalmukat a konkrét társadalmi- és jogviszonyok logikájának megfelelően.
A jogszociológusok ezen klasszikus természetjogi hagyományhoz tudnak visszanyúlni, de elődjüknek
tekinthető Montesquieu.
A jogszociológia okozatos és pozitivista társadalom- és jogtudományként a saját útját járja, érzékenyen
reagálva a változó társadalmi momentumokra.
Francois Gény: Élni kell a szabad tudományos kutatás lehetőségével.
A jogászi tevékenység, amikor a tételes jogot kutatja kettős cselekvési térre talál: egyrészt az adottat kell
tekintenie, másrészt a konstruált valóságot kell vizsgálnia.
Az „adott” a természetjog alapfogalmának felel meg.
Gény: A jog alapja nem az államban keresendő, az az államon kívül esik; a jog nem a tényekből származik,
hanem egy igazság-eszményből; ezt a jogot természetjognak nevezték, mint ami a dolgok természetéből
származik.
Ahhoz, hogy a természetjog céljának megfeleljen, pozitíválódnia kell; ehhez az eszközök a tételes jog
forrásainak tekinthetőek.
Kantorowicz: A szabad jog egyfajta természetjog, a külsejében megváltozott természetjog feltámadása, de
nem követ el metafizikai tévedéseket.
A természetjog legvégső célja az igazságosság, a jogszociológusok számára a jogi cél azonban mindig
relatív és kontingens.
A szociológia a természetjog par excellence segédtudománya.
Az ember társas természete a természetjog tudománya számára társadalmi tény, a szociológia szolgáltatja a
tényeket a természetjognak.
A természetjognak nem csak az alapelveit, hanem konkretizálódott formáit is kutatni szükséges;
tanulmányozni kell az ember szociális természetét is, meg kell keresni a közösség egészséges fejlődéseinek
feltételeit.
A szociológia tartalmai helyességéről nem nyilatkozik, tudománya normák érvényességét csak társadalmi
hatásukban képes észlelni, de nem kompetens nyilatkozni a norma tartalmi érvényessége vonatkozásában.
Az etika és jogfilozófia feladata a normák érvényességének és helyességének vizsgálata.
A jogszociológia a normák létét érvényességükben készen kapja, érvényesülésük terén illetékes
megnyilvánulni.
A szociológia értékorientált, kulturális magatartás-mintákat vizsgál.
Társadalmilag releváns magatartás-mintákat nem lehet társadalmilag természetesnek nyilvánítani azért, mert
szociológiailag regisztrálhatóan jelen vannak.
A természeti törvénnyel ellentétes szokást megerősítő törvény nem jog, mert jogi kötelező erőt nem kap a
természetjogtól.

31
 - 32 -
A szociológus egymásnak ellentmondó normákat, értékrendeket vagy prioritásokat észlel a társadalomban,
azonban ezeket jelenségként tudja leírni, ezeket tartalmilag megítéli nem képes.
A törvény által előírt szabály nem feltétlenül és nem minden körülmények között helyes, a jogszociológus a
jogérvényesülést vizsgálja, a társadalmi gyakorlat valóságát és filozófiai értelemben a jelenség-szféráját
kutatva.
A természetjogi gondolkodás nem a jelenség-szférából, hanem az emberi természet ontológiai lényegéből
indul ki.
A természetjogi gondolkodás értelmet (logoszt) juttat a jogszociológiának.
A társadalomban, a jelenség-szférában érzékelhető ellentétes törekvése szelektálása és hierarchiába
rendezése jellemző az emberi természet lényeg-szférájára.
Az ember történetileg és társadalmilag is meghatározott egzisztencia, vannak olyan természetjogi alapelvek,
amelyek igazodnak az adott kor civilizációs szintjéhez és az egyedi körülményekhez.
A szociológia az ember és a társadalom változó természetének dimenzióit és jelenségeit tárja fel az ember
konkrét „társadalmi természetét” és annak törvényeit kutatva.

12. A „dolog természete”. 154-165.

A „dolgok természete” természetjogi kategória használata ősidők óta létezik, a teleológiai és a filozófiai
indíttatású természetjogi gondolkodás nagyjainál a legkülönbözőbb formákban megjelent.
A dolgok természete legtöbbször mint az általános természetesség fogalma jelent meg, de mint a természet
olyan konkrét mintája is, mely követésre és utánzásra érdemes mind az állami berendezkedés, mind a
személyközi viszonyok terén; a természet a legjobb tanítómester, hiszen az igazság rendjét tükrözi.
Az ember tehát része a kozmikus és biológiai természetnek, így részesedik a filozófiailag megragadható
természet egyetemesen érvényes törvényeiben is.
A természetes hierarchia része a világegyetem makrokozmosza, és az emberi szervezet mikrokozmikus
világa is, megalapozva a „létezés nagy láncolatának” gondolati kifejtését.
A legkisebb természetes társadalmi formáció a család, mely biológiai valamint erkölcsi mintaként is szolgál
belső strukturáltságával és rendező elveivel.
A dolog természete megjelenik már Cicerónál, a rómaiaknál „naturalis ratio”-ként is, az érett középkorban
„natura naturata” kategoriális formában.
Montesquieu: A törvények a legtágabb értelemben véve, azok a szükségszerű viszonylatok, amelyek a
dolgok természetéből következnek.
A XX. század a „tény” és az „érték” mentén keresi elmélete alapjait.
Kelsen: A jogi norma nem van, hanem érvényes.
Minden jogi érvényesség a dolgok természetében, végső soron az ember természetében nyugszik, ez utóbbi
pedig a hatékony önkéntes jogkövetést eredményezheti; az érvényesülés a tartalmi érvényességnek a
következménye, és általa meghatározott.
A jól működő, hatékonyan érvényesülő norma nem csak formáljogilag érvényes, hanem tartalmilag is
helyes, és ebben áll hatékonysága.
Kelsennél az érvényesülést a jogrendszer kényszer jellege teszi lehetővé.
A természetjogászok ezzel szemben úgy látják, hogy a dolog természetén nyugvó, a természetjogi
előírásoknak megfelelő, és így érvényes pozitív jog ezen belátható helyessége okán, a tartalmi érvényesség
miatt számíthat a polgárok önkéntes jogkövetésére.
Egyetérthetünk Kelsennel, hogy a pozitív jog a társadalom-alakítás eszköze.
A kultúra – mint civilizációs tény – a szociális szegmens, amely a tényt és az értéket, a normák
érvényességének világát a társadalom „lét”-világával összeköti.
A „dolog természete” jogfilozófiai konstrukció ma nem rendelkezik evidens jelentéssel.
Korunkra a „lét” világa sem rendező, sem egyéb objektív értelmet nem látszik felmutatni.
A természetjogászok a „dolog természete” feltárásához az érték és a tény, a legyen és a lét közötti merev
szétválasztást igyekeznek enyhíteni.
Gustav Radbruch (természetjogász): A természetjog mint a természet, mint az Isten, és mint az ész
változatlan és általános érvényű minden időben és minden nép számára; a természetjog félreérthetetlenül

32
 - 33 -
megismerhető az ész által; a természetjog nem csupán a pozitív jog összehasonlítási alapja, mércéje, hanem
sokkal inkább arra rendeltetett, hogy azt helyettesítse abban az esetben, ha a pozitív jog előírásai
ellentmondanának a természetjognak.
Radbruch: A jogfilozófia részben az ember természetén, részben a dolog természetén, a jogeszmén és
szintén részben a jog anyagán nyugszik.
A jogfilozófia változó eleme a dolog természete.
A dolog természete összetételben a dolog az anyagot, a jog anyagát jelenti: természeti, társadalmi és jogi
helyzetek.
Természetinek kell tekintenünk az emberi együttélés természethez kötött formáit; ezen tények szokásszerű,
szabályozott alakjukban és intézményesített formáikban normatívak a jog számára.
A jogi szabályozás támaszkodik a szokásjogra, és a jogilag már szabályozott életviszonyokra is.
A „dolog természetében” a természet a dolog lényegét, értelmét jelenti, azt az objektív értelmet, amit az
életviszonyok szerkezetéből lehet kinyerni.
A természet értékek realizálója és megvalósulása.
A jogfilozófia a lehetséges művészete.
A dolog természete nem csak a jogilag megvalósítható elé emelkedő korlátot jelenti, hanem már magának a
megvalósítandó jogi gondolatnak megszületésekor hat; a jogeszme lényegében is tetten érthető, mivel
minden értékeszme egy meghatározott anyaghoz rendeltetett, és ezen anyagon keresztül jelenik meg. („Az
anyag valósítja meg a művész gondolatát.”)
Radbruch: A dolog természete nem adhat olyan jogi tartalmat a pozitív jog számára, ami a jogeszmével, így
az igazságosság lényegi magjával ellentétes lenne, mivel a jogeszme a jog fogalmát tartalmazza, így az
annak ellentmondó jogalkotói szabályozási tartalom nem minősülhet joginak, mert az természetjog-ellenes
törvényt eredményezne.
Helmut Coing: A természetjog tartalmát az igazságosság szabályainak összességeként kell felfogni; etikai
alapjaikat tekintve ezen szabályok apriorisztikusak, tapasztalati momentumokat is magukban foglalnak, a
dolgok természetéből erednek.
A természetjogi elmélet a felismerések összegyűjtése és összegzése oly módon, hogy az ismereteket
összehasonlítja a jogeszme követelményeivel, és a maradandó elveket összegzi.
A tapasztalás teszi lehetővé, hogy a dolog természetéről ismereteket szerezzünk.
Az igazságosság alapelvei apriorisztikus érték-felfogásból valamint tapasztalatból alakultak ki.
A dolog természete szűk jogászi értelemben a dolgok tárgyi adottságait és azok különbözőségeit jelenti;
tágabb értelemben a technikai környezet adottságait, a forgalmi és kereskedelmi viszonyok sajátosságait,
valamint tárgyi-szakmai törvényszerűségeket objektív követelményeikkel, de legfontosabbként az ember
természetét foglalja magába.
Coing: A társadalmi életben a „dolog természete” az ember természetén, és azon világ természetén
nyugszik, amelyben él.
A dolgok természetét jelentik a konkrét társadalmi viszonyokban rejlő érdekek is.
Azon társadalmi világ, ahol az egyén mint társadalmi személy a társadalmi egzisztenciáját társadalmi
szerepekben megvalósítja, az a jog tere, a sajátságosan jogi világ egzisztenciális társadalmi alapja; a jog az
ember egzisztenciális (társadalmi) ontológiáján nyugszik.
A természetjog annak a rendnek a tükörképe lenne, amely magukban az emberekben és a dolgokban
található meg; az igazi lét megismerése lehetővé tenné a törvényhozó számára, hogy mindenkinek
megadhassa a magáét.
Coing: Aquinói Szent Tamás természettörvény-tanában nem állította, hogy a lét-rend megismerhetősége oly
annyira teljes lenne, hogy megszabadítana minket mindenféle döntéstől; a konkrét döntések
alkalmazkodhatnak az adott helyzet sajátosságaihoz.
A klasszikus kor jogot alkotó jogászai a dolgok belső természetét érvényesítették iurisdictiójukban, a
társadalmi valóság természetét feltárva a jogiságot mondták ki.
Coing: A dolgok természetét azért kell tiszteletben tartanunk, mert e nélkül igazságos rend nem jönne létre.
Coing: A dolgok természete rendezési elemekkel szolgál, de magával a renddel nem (zárt rend).
Az ember Zóon politikon, társas és eszes lény, jogi lény, Del Vecchio szerint jogi állat.

33
 - 34 -
Igazságossági elv szerint az azonost azonosan, a különbözőt a különbözőség mértéke szerint kell
különbözően kezelni; a különbségtevés során a tartalmi igazságossági kérdést a dolog természete határozza
meg, amelyben segítséget jelent az analógia alkalmazásának módszere.
A dolog természetén erőszakot tévő törvény hatékonytalanságával kell számolni, ha azonban potens
kényszerítő apparátus áll a törvény mögött, félelemből fakadó egyéni és társadalmi torzulások jöhetnek létre,
súlyosabb esetben idővel a társadalmi rend felbomlásával is számolni kell.

34
 - 35 -
13. A jog és az erkölcs viszonya a tomista eszmerendszerben. 168-184. 191.

Aquinói Szent Tamás eszmerendszerében a jog a tágabb értelemben vett erkölcs részét képezi, mivel a jog is
az ember távolabbi erkölcsi célját szolgálja.
Az ember cselekedeteinek mércéjének objektívnek és a dolgok rendjéhez szabottnak kell lennie; ez a rend az
objektív értelemben vett igazságosság.
Az igazság az igazságosság törvénye.
Az igazi jogot, mint minden igazságot a valóságból kell megállapítani, a dolgok valós ismeretéből.
Aquinói Szent Tamás tana „dolog-központú”, dolgokban rejlő finalitás, azaz célorientáltság tükröződik
benne.
A dolog természete magában foglalja a dolog sajátos létmódját, létének fejlődési törvényét, rendes
működését, és a természetbe íródott normativitást is.
A „jog” a jogos rész, maga az igazságos dolog, mely az alanyokat az objektív igazságosság szerint jogosan
megilleti.
A jog mindig egy önmagában igazságos dolgot jelent, a személyek viszonyaiban az osztó igazságosság
jelenik meg.
A természeti törvénynek, vagyis az objektív igazságossági rendnek megfelelő pozitív jog csak kifejezője
vagy kiegészítője lehet a természetjognak.
A görög-római eszmerendszerhez képest újdonság a természetjog új megfogalmazása, mely szerint a
természetjog normája az erkölcsi norma interperszonális dimenzióba való kivetülése.
A természetjog által az etikai parancsok, mint lényegileg individuális és magára az egyes emberre vonatkozó
normák jogivá, vagyis interperszonálissá, közösségivé tétele történik meg (erkölcsi szabály → társadalmi
szabály).
A természeti törvény szabályainak forrása: mózesi törvények, Evangélium; foglalata az aranyszabály, mely
szervesen kötődik a szeretet parancsához.
A jogi viszony azonban nem szeretet-viszony.
A neotomisták vizsgálódásainak tárgyai: a jog Másikhoz való rendeltsége, személyközi jellege; a jog
külsődlegessége; a jog-szerinti cselekvéshez társuló erényes lelkület; a pozitív jog kényszerítő ereje.
Az igazságosság erényének sajátossága és nagysága abban áll, hogy úgy adja meg a Másiknak az őt illetőt,
hogy az nem szeretet-kapcsolatra alapozódik.
Az igazságosság igazi megnyilvánulása az egymással szemben álló feleknél mutatkozik meg.
A jog lényegi része: alteritás vagy interszubjektivitás vagy bilaterialitás.
Aquinói Szent Tamás: A jog az igazságosság tárgya, és ezen igazságosság általános jellegéből adódóan az
emberi erényeknek a közjóra kell irányulnia.
Aquinói Szent Tamás: Az erkölcsi erények közül csak az igazságosságot lehet igazából Istennek
tulajdonítani.
Az igazságosság előfeltétele az igazság, az emberi jó.
Sarkalatos erények: okosság, igazságosság, lelkierő, a tartás és a mérték.
Igazságosságunk külső cselekedeteinkben nyilvánul meg; tetteinkben lehetünk objektíve igazságosak
(jogszerűek) úgy, hogy szubjektíve nem társul hozzá erényes lelkület.
Az igazságosság három dimenziója: az egyes emberek viszonyai egymáshoz, a szociális egész viszony az
egyénhez, az egyén viszonya a szociális egészhez.
Egyének viszonyában a kölcsönös csere-igazságosság, az egésznek az egyén felé történő viszonyában osztó
igazságosság, az egyénnek az egész felé történő viszonyában törvényes, általános igazságosság
érvényesül(het).
A csere-igazságosság azt jelenti, hogy megadjuk a Másiknak azt, ami őt illeti – se többet, se kevesebbet.
A személyek egyszerre vannak méltóságuk révén önmagukért, ugyanakkor részei a társadalmi testnek, ahol
a viszonyokat a jog egyenlősítő, arányosító illetve kiegyenlítő-harmonizáló mércéivel normatíve
szabályozza.
Az interperszonális viszonyokban a személyként való létezés alapja az ember Istennel szembeni, Vele való
kapcsolatában értelmezett személy-léte; az ember Isten képmás-mivoltán alapszik a minden ember egyenlő
és feltétlen személyi méltóságának kötelező elismerése.

35
 - 36 -
Aquinói Szent Tamás: A restitutio semmi egyéb, mint hogy valakit ismét visszahelyezünk annak birtokába,
tulajdonába, ami az övé. (Minden tartozás – vagyis debitum – megadását helyreállításnak lehet nevezni.)
A romlatlan paradicsomi természeti állapotban tökéletes harmónia van, az emberek önként, szeretetből
tartják be az Isten által rendelt törvényeket; a megromlott emberi természetben bár érvényesek és hatnak a
természeti törvény szabályai, de azok sokszor nem realizálódnak, a jogszerűtlen cselekedetek megbontják az
együttélés harmóniáját, a suum elismerése a „helyreállítás”, az eredeti jog visszaállítása.
Pieper: Az igaz ember feladata az, hogy belássa az igazságtalanságot, és helyreállítsa az igazságos állapotot,
így reparálva az igazságtalanságot; az igazságosságot soha nem lehet egyszer s mindenkorra helyreállítani,
véglegessé tenni, mindig „ismét” létre kell hozni.
A dinamikusan újra helyreálló rend az igazságosság objektív kritériumai, és ugyanakkor szubjektíve
gyakorolható erénye által együttesen valósulhat csak meg.
A prudentia, a gyakorlati bölcsesség révén válik megfogalmazható jogosultsággá az igazságosság-igény,
minthogy a prudentia a természeti törvény, vagyis a természetes igazságosság interszubjektíve
megfogalmazott elveinek, így pl. az aranyszabály igazságosság-szabályának az „itt és most” konkretizálását
adja.
Maritain: A természeti törvény pusztán csak erkölcsileg kötelező, de mivel kényszeríteni nem képes, ezért
jogilag nem kötelező, és ezért csupán ideális, virtuális jogrend.
Ez a kijelentés tradicionális tomista alapállásból nem fogadható el, hiszen nem tekinthető a természetjog
egyszerűen csak segítő tanácsnak, körülmények elrendezőjének az erényes élet által.
A természetjog érvényesség-származtatója az erkölcs, mivel a lelkiismeretben való kötelezés származik csak
a természeti törvényből; a jogi kötelező erő helyett jogi kikényszeríthetőségről beszélhetünk csak.
Viktor Cathrein: Bűnös törvény lelkiismeretben nem kötelezhet, tehát általában nem is igazi törvény, hanem
Aquinói Szent Tamás erőteljes kifejezése szerint: corruptio legis.
Pizzorni: Mivel a jog érvényessége a jog létezésének alapja, ezért nem a kényszerítő erő által érvényes, és
nem is az abból nyert félelem és kényszer biztosította hatékonysága által létezik a pozitív jog, hanem akkor
érvényes, ha megfelel a természeti törvény jogi előírásainak, amelyből jogi kötelező erejét is kapja, másrészt
azért hatékony, mert ezen kötelező erőt elfogadva, általában önként követi a normákat az emberek többsége.
Nem lehet, hogy a jog – kötelező – erejét az erő jogával összekeverjük.
Maritain: A jog igazi megnyilvánulása a pozitív jog, az erkölcsi és jogi rendhez egyaránt tartozó népek joga
ehhez képest már kevésbé jogi, de a természeti törvénynél jobban; az örök törvény maga a tökéletes
Törvény, de nem jog (nem beszélhetünk „örök jogról”).

36
 - 37 -

14. Jog a személyközi (polgári) viszonyokban. 195-206.

A klasszikus természetjog korában a jogászok a helyes elosztásra törekedtek, azt keresve, hogy megadják
mindenkinek az őt illetőt → a disztributív (osztó) igazságosság kerül előtérbe.
A modern korban nagy hatást gyakorló cicerói gondolatiság ezzel szemben a megőrzést, a konzerválást
helyezi a középpontba, mely elképzelés a polgári jog szellemiségének jobban megfelelni látszik.
Ciceró szerint bármilyen jogcímen is szerzett valaki vagy lépett birtokba, az védelmet élvez.
A „senkit meg nem károsítani” ősi római jogi elv megfelelője a „nem elvenni a Másik tulajdonát”.
Az egész klasszikus kort uraló pozitív megfogalmazású, azaz tevőleges magatartást kívánó „mindenkinek
megadni az őt illetőt” jogi elv elenyészik.
A ma kérdései: mi illeti a másikat?; azt kell megadni, amit követel, amire igényt tart?
A középkorban a természetjog összefoglalásaként megjelenő aranyszabály elve a Másik érdekeire tekintettel
lévő reciprocitás horizontja miatt a személyköziség elvéből tekint a felek jogaira és kötelességeire.
Jogelvben is kifejeződő szemléleti alapállás: aktív odafigyelés a Másikra, a megteendő jogszerű cselekvés
keresése, a megadandó jogos dinamikus szemlélete, majd folytonos és állandó akarattal megadni az őt illető
jogost.
A modernség elve elsődleges és igaz alapelvként egy tudományos rendszer axiómájaként szolgál, melyből a
jogi előírások komplett, zárt, belülről logikailag koherens törvényi rendszerét lehet levezetni.
A szerzett tulajdon védelme és a szerzés szabadsága a központi elvek az individualizmus eszmei bázisán.
A polgári jogon belül maradva is a helyes természetjogi gondolkodás arra kell, hogy irányuljon, hogy a
Másik valóban azt kapja meg, ami őt illeti, nem csak azért, mert már birtokolt, tulajdonolt, vagy mert
valamiben már megegyeztek, hanem ezeken túl, vagy akár ezek ellenében is azért, mert az adott
jogviszonyban feltárulkozó természetes méltányosság szerint neki ez vagy az a dolog/jog jár.
A felek igazságos viszonyára nem a disztributív, hanem a kommutatív (kiigazító) igazságosság a helyes
megoldási értelmezés; az osztó igazságosság a személyek és a dolgok összemérésében, arányosságában
biztosítja az egyenlőséget, míg a kiigazító igazságosság a dolgok egyenértékűségében.
Ezen egyenlőséget kell biztosítani a dolgok kicserélésénél, a dolgok átadásánál, de károkozásnál is.
A cicerói tan újraélesztésének eredménye a tulajdonjog középpontba állítása → az első elv a „Másik javának
meg nem sértése”, a második pedig „az ígéretek megtartása”.
Arisztotelész kétféle ügyletet különböztetett meg: saját akaratunktól függőt és az akaratunk ellenére
keletkezőt (ezek maguk a bűncselekmények).
A római jogban a szerződés lényege nem akaratok konszenzusaként került megfogalmazásra, a szerződés-
szerű kötelem lényegi causája nem a felek akarata.
Fontos, hogy legyen egy causa, a „dolog természetéből” fakadó jogalap, jogcím.
A konszenzus nem szükséges feltétele a synallagma (kötelem) létrejöttének, a felek találkozó akarata nem a
lényege a szerződés keletkezésének.
A synallagma, vagyis a szerződés abból az objektív okból jön létre, hogy vagyon-eltolódás ment végbe,
egyensúlytalanság jött létre, amit korrigálni kell.
A görög és a római szerződési jog nagyon különbözött a mai jogtól, de nem mondhatjuk, hogy „alacsonyabb
rendűek” lettek volna.
A jogviszonyokban a közvetett tárgyak megléte alapvető, hiszen dolgok kerülnek összemérésre a
kommutatív (kölcsönös) igazságosság esetén; el lehet gondolkodni, hogy az olyan szerződések, amelyek
tömeges, nagymértékű egzisztenciális vagy nemzetgazdasági kockázatot hordoznak, azok jogszabályilag
korlátozhatóak vagy betilthatóak legyenek.
Ma a „szerzési vágy felszabadítását” éljük, spekulatív pénzpiac is kialakult, alanyok néha teljesen
azonosíthatatlanok, a kockázatok méreteiknél fogva nemzetgazdaságokat is veszélyeztetnek, a közjó sérül.
(Matematikusok által kitalált hitelkonstrukciók jöttek létre.)
Jogfilozófiai klasszikus értelemben a synallagmatikusság a kötelem természetéhez való kötöttséget, a
jogviszonyban rejlő kötöttséget, a dolgok egyenértékűségének és egyensúlyának követelményét jelenti.

37
 - 38 -
Az aranyszabály – tedd a másiknak azt, amit te is szeretnél, hogy veled tegyenek; ne tedd azt mással, amit te
sem szeretnél, hogy veled tegyenek – főbb tartalmi elemei: az akarat helyességének szükségszerűsége, a
természetjogi rendhez való kötődés, a jó tevésének kötelezettsége, szolgáltatások és ellenszolgáltatások
egyenértékűségének követelménye, a cselekvés jogszerűségének a Másik szemszögéből történő megítélése,
a Másik jogainak helyes megállapítása.
Modern értelmezések az aranyszabályt kiüresíthetik, ezáltal eredeti értelme és hatékonysága elvész.
Az aranyszabályt alapul véve kijelenthetjük, hogy a jó nem tevése is adott esetben jogsérelmet okozhat
(együttműködési kötelezettség megszegése), a fokozott egymásra utaltság és a közös érdekeltség
előmozdíthatja a feleket a kölcsönös együttműködésre, fel kell ismernünk a másik feltehető érdekét és
feltehető akaratát (a másokra tekintettel lét követelménye).
Az arányszabály szerint elsősorban nem elvárni vagy követelni kell, hanem mindenkinek magának elsőként
kell cselekednie.
Az aranyszabályból is következik a méltányosság, jóhiszeműség, tisztességesen gyakorolt jogszerűség
(igazságosság) követelménye a kölcsönös együttműködés előmozdítása érdekében.
Abszolút szerkezetű jogviszonyoknál a jogosítottal szemben mindenki más kívülállóként negatív
magatartásra kötelezett, relatív szerkezetű jogviszonyoknál úgy kell eljárnunk, ahogy azt mi is elvárnánk
hasonló helyzetben.
A polgári jog általános felelősségi elve adott helyzetre univerzalitásában kiáltalánosított aranyszabályként is
értelmezhető, mivel adott helyzetben úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Az aranyszabály magasabb elvárhatóságot kíván meg, mint a polgári jogi elvek: ami a pozitív jog szerint
jogszerű, az az aranyszabály – mely egyetemesen érvényes természetjogi szabály – szerint nem biztos, hogy
elégséges.
Az aranyszabály érvényességét mindenki képes belátni, de nem kikényszerítendő szabály, hanem egy
emberi mérce, mely a legmagasabbnak tekintendő, ezzel szemben a polgári jog megelégszik egy kielégítően
megmutatkozó mérték-igénnyel.

38
 - 39 -

15. Hans Kelsen természetjog-kritikájának cáfolata. 208-221.

A jogpozitivista tanokat az jellemzi, hogy jogként csak a hatalom alkotta pozitív jogot hajlandóak elismerni,
a jogszabályokat tartalmi helyességüktől függetlenül fogalmilag jognak tekintik.
A jogelvek felfedezése a normák felett egy új dimenziót nyitott meg, azonban nem ismerik el az elvek
forrásaként a természetjogot, de kijelenthető, hogy eredetileg természetjogi elvnek tekintett emberi jog
számos nemzetközi dokumentumban és alkotmányban lefektetésre került.
A normapozitivizmus tételeit leghatározottabban és legszélsőségesebben Kelsen képviselte, ő volt az, aki a
természetjogi gondolkodást a legvehemensebben támadta.
Érdekes: támadott élete végéig egy olyan jogot, ami nézete szerint nem is létezik.
Kelsen radikális nézeteit már szinte minden jelentős gondolkodó eredményesen bírálta – többféle szempont
alapján.
Osztrák honfitársai méltó szellemi ellenfeleknek bizonyultak, de jelentős volt az amerikai, az olasz és a
spanyol „ellentámadás” is.
Kelsen a Sein (lét) világába zárta a természet világát, amelyet a tények és a tények között ható kauzális
folyamatok világaként mereven elválaszt a Sollen (legyen) szférájától; az előbbit az okozatiság természeti
törvényszerűségei, valamint az erő és az érdek mennyiségi törvényei jellemzik, az utóbbit a beszámítás.
Kelsen: Az ember külső viselkedése nem nagyon különbözik az állatokétól: a nagy hal éppúgy megeszi a kis
halat az állatok világában, mint az emberek világában.
Kelsen: Értelem csak az lehet, ami tudományosan igazolható; az értelem csakis kauzalitás lehet az eszköz-
cél meghatározottságában; az eszköz a céllal való relációban igazolható, a végső cél pedig az, ami már
eszközként nem áll semmilyen cél szolgálatában.
Kelsen az igazságosságot a társadalmi boldogsággal, a boldogságot pedig az öröm maximalizálásával és a
fájdalom minimalizálásával azonosítja.
A társadalmi interakciókat az érdekkonfliktusok jellemzik, az érdekkonfliktusok közegében hatnak és
érvényesülnek a szubjektív igazságosság-igények is, mint a boldogság elérésének eszközei.
Az igazságosságnak a boldogsággal és az érdekkel történő fogalmi azonosítása egy „zéró összegű játék”
elméleti keretében történik: az egyik igény szükségszerűen csak a másik rovására tud érvényesülni.
Kelsen szerint az agresszió az ember természetes vágya.
Megkülönböztet abszolút és relatív igazságosságot, vádolva a természetjog abszolút igazságosságba vetett
hitét, holott a természetjog is elismeri a konkrét helyzetek igazságosságát: a természetjog felfogásában az
alapvető elvek rugalmasak és tágak, folyamatosan igénylik a természeti törvényi tartalmak közelebbről való
meghatározását jogalkotás révén.
Kelsen a természetjog kapcsán szinte mindig normákról, nem pedig elvekről beszél, azonban a természetből
a normákat nem lehet dedukálni.
Kelsen szerint többféle erkölcsi rendszer van, melyek közül mindenki maga választ, azaz maga dönt, hogy
mi a jó és mi a rossz, ezáltal a természetjogi értelemben vett igazságosságot minden objektív jellegétől
megfosztja; az igazságosság e képpen válik nem jogi, hanem érzelmileg vezérelt relatív erkölcsi Sollenné.
A természetjogi hagyomány félreértéséből adódik a természet tények kauzális folyamataként történő
ábrázolása, mely által az embert a természeti törvényeknek alávetetten vizsgálja.
Az ember kiteljesedési célja a végső Sollen, melyet mint finalitást az emberi természet léte (Sein) rejti
magában: nem a Sollennek a Seinből történő dedukciójáról van tehát szó.
A jogalkotónak a lehetséges és a kívánatos szintjét kell megcéloznia az emberi együttélés optimalizálásának
érdekében.
Kelsen számára az igazolás probléma marad, hiszen a végső cél nem igazolható, és így nem igazolható az
azt szolgáló eszköz sem.
Kelsen emberképe konfliktusos, ekképpen az értelem nem vezeti és nem is oldja meg a jogvitákat,
szükségeltetik egy tekintély, aki/amely akaratával áll a jogkeletkezés mögött.
A tények világa mögött Kelsen az eredetileg Seinként felfogott akaratot keresi, de azt nem láthatja, mivel a
természet nem akarhat.

39
 - 40 -
Kései írásaiban elfogadja, hogy létezhet felismert és elfogadott isteni akarat, ő azonban nem hitt benne; e
nélkül az ököljog farkastörvényei maradhatnak.
A lét és a legyen nem választhatóak szét, mert a dolgok lényegét vizsgálva mindkettőt megkapjuk.
Lényegi egzisztenciális normativitásokra, mint megkerülhetetlen „természetes” alapokra építhet a pozitív
jog.
Kelsen szerint egymásnak logikailag ellentmondó normák egyaránt lehetnek érvényesek, mivel más és más
akarat termékei, bár eredetileg az ellentmondás-mentességi igény mellett foglalt állást, az egységes jogrend
mellett a jogi monizmust hirdetve a természetjogi dualizmussal szemben.
A helyes természetjogi értelem által valósulhat meg az igazi monizmus, mely a természetjog és a pozitív jog
egysége, ahol a jogiság fogalmát adó alapelvek is megjelennek.
Szükség van a pozitív jogra, hiszen a természetjog elvei túl általánosak ahhoz, hogy az emberi együttélés
minden területére szabályozást nyújtson, de a pozitív jog rendelkezik kényszerítő erővel, mellyel a
természetjogi előírások is kikényszeríthetőkké válnak.
Le kell szögeznünk, hogy a két jogrend természete egymást kiegészítve különbözik, mivel a kötelező erőt a
természetjog juttatja a pozitív jog számára, és ez utóbbi a kényszerítő erejével szerez érvényt az
imperatívuszoknak.
Aquinói Szent Tamás természetjogi rendszere igazolja annak logikai ellentmondás-mentességét: a
természetjog nem egy normarendszer a pozitív jog mellett, hanem a jog fogalmát meghatározó olyan elvi
kritériumok foglalata, melyek nélkül a pozitív jog nem pusztán igazságtalan jog, hanem egyáltalán nem is
jog, azaz nélküle a jogi minőségét veszti el.
Leszögezhetjük, hogy Aquinói Szent Tamás törvény-hierarchia koncepciója hatással volt Kelsen jogi
lépcsőelméletére.
Kelsen az emberi természetet csak szociológiai nézőpontból, de filozófiai mód nélkül vizsgálja.
Kelsennel ellentétben ki kell jelentenünk, hogy az aranyszabály nem üres elv, annak tartalma helyes.
Az igazságosság mint erény nem Sollen, mert a formula nem így hangzik: „meg kell adni”, hanem így:
„megadni mindenkinek az őt illetőt”; az igazságosság nem norma, hanem aktus, erény, a cselekvő habitusa,
akaratának minősége, cselekvésre irányuló tény, vagyis Sein.
Abban igaza van Kelsennek, hogy természetjogi álláspont elfogadása nélkül üressé válhatnak az elvek, de a
római jogi örökséget sem szabad figyelmen kívül hagyni, ahogy azt Kelsen teszi.
Az aranyszabály szervesen kötődik az Evangéliumhoz, ezt figyelmen kívül hagyva Kelsen nem is értheti
meg a kölcsönös szeretet jézusi parancsát: „Szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek Titeket!”
Meggyőződésünk, hogy a puszta decizionizmus (szubjektívdöntési elvűség) és a voluntarizmus
(akaratelvűség) nem tárja fel a jog értelemmel telített jellegét, valódi mivoltát.
A jogkövetés és nem a jogpatológia, a kötelező erő és nem a kényszer, a jog személyközi viszonyokban való
lehorgonyozottsága és nem az állami akarathoz való kötése a döntő mozzanat a klasszikusoknál.
A klasszikusoknál a polgári jog, Kelsennél a büntető jog számít mintának.
Kelsen a jogot redukált formájában vizsgálta, de ami módszertani redukcionizmusa folytán nem érzékelhető,
azt a jogilag nem létező világába utasítja; a természetjogászok szerint a módszernek kell igazodnia a
megismerés tárgyához, mely megközelítés nézőpontja a reflexív jogi tapasztalat alapján csakis ontológiai
lehet.

40
 - 41 -

16. Herbert Hart jogelméletének értékelése. 225-246.

Hart egyértelműen pozitivista, de elutasítja a jog kényszerrel való azonosítását.

„A jog fogalma” című művében olyan elemzést nyújtott, amely az utána következőket alapvetéseik
újrafogalmazására kényszerítette.
Hart szerint szét kell választani a jogot és az erkölcsöt, meg kell különböztetni a jogot úgy, amiként az van,
attól, amilyennek lennie kellene.
A jog tágabb fogalmában az erkölcsileg igazságtalan törvényeket is magában foglalja, szűkebb értelemben
kizárásra kerülnek az erkölcsileg igazságtalan normák.
Ő elutasítja a jog szűkebb értelemben vett felfogását, mely a normák durva leegyszerűsítését okozná.
A jog működésének vizsgálata az azzal való visszaélés vizsgálatát is magában foglalja.
Hart nem érzékeli a jogi és az erkölcsi érvénytelenség közötti különbséget, a jogi érvényesség
meghatározásának kritériuma nála formális, a természetjogot nem tekinti a pozitív jog érvényességét
megszabó jognak.
Természetjogi ésszerűségi elemnek tekinti azt, hogy az emberi fennmaradás egy érték; a természetjog
minimális tartalma a jog és az erkölcs közös eleme, kérdés, hogy ez a közös elem szükségszerű-e vagy
lényegi.
Hart: Az emberi természetnek öt igazsága van a jogi és az erkölcsi normák tartalmához kötötten.
Hart az önkéntes jogkövetés, az engedelmesség okának gyakorlati értelemben vett racionális természetét
emelte ki; emberképe mérsékelten társias, hajlamos a békére, a fennmaradást biztosító jogrendnek
engedelmeskedni fog.
A fennmaradás értékét leíró módon tényként állapítja meg, elméletének ezen leíró jellegét tekinthetjük egyik
leggyengébb pontjának, hiszen a ténymegállapítások rendszerint a jelenre korlátozódnak, és nem kell, hogy
érvényük kiterjedjen a jövőre.
Cattaneo szerint az emberi természet (aktuális) jellemzőinek igazságai voltaképpen ténymegállapítások.
Hartnál az emberi élet nem objektív érték, mely az emberi természet lényegéből, így az emberi méltóságból
fakad, hanem leíró, szociológiai perspektívájában csak arra szorítkozik, hogy megállapítsa: az emberek az
emberi életet értéknek tekintik, így azon rendszerek szilárdak az önkéntes jogkövetés révén, melyek
biztosítják a fennmaradást.
Az emberi élet azonban szilárdan meghatározott normatív emberi természeti lényeg híján nem lehet objektív
emberi érték, amely az élethez való természetes alanyi jogot képes lenne megalapozni.
Ezt igazolja, hogy Hart minimális természetjogának eleget tesznek a rabszolgatartó, náci és apartheid
rendszerek is.
Hartnál nem létezik a jogrendszerek feletti egyetemes természetjog, mely az előbbiek jogi érvényességét
ítélné meg.
Hart magát a mérsékelt jogpozitivizmus képviselőjének vallotta, de ez meglátásunk szerint önellentmondás.
A természetjogi elemek nála nem annyira a természetjogi érvényességi kérdés köré szerveződnek, hanem
szociológiai hatékonysági, jogkövetési vagy a politikai rendszerek legitimációs jelenségeként merülnek fel.
Hatékonyság és érvényesség elkülönül: a konkrét norma hatékonytalansága nem érinti annak jogi
érvényességét, ha egy hatékony jogrendszerhez tartozik. (Kelsen)
Hartnál az érvényesség és érvényesülés tisztázása nem különül el.
Hart szerint a természetjog képezi minden jogrendszer minimális tartalmát, az alapelveket a törvényeknek be
kell tartaniuk, ha egy fennmaradni képes társadalmat kívánnak létrehozni.
Az általunk helyesnek vélt sorrend: a jogi érvényesség alapozza meg a jogi kötelező erőt, amely
engedelmességet ír elő, és lehetővé teszi a jogos kényszer alkalmazását is.
Hart túlzónak, paradoxonnak, tévesnek minősíti azt az állítást, mely szerint a természetjog-ellenes törvény
elveszti jogi érvényét.
Hart számára a természetjog nem jog, hanem erkölcs.

41
 - 42 -
A természetjog minimális tartalmában foglalt kötelező erő racionalitása biztosította jogkövetés, azaz az
önkéntes elfogadás könnyen átcsúszik az alávetett osztályok vonatkozásában az engedelmesség
elfogadásába vagy kényszerítésébe.
Hart: Egy társadalom csak akkor lehet életképes, ha tagjai egy részére biztosítja a bizonyos magatartásoktól
való tartózkodás valamilyen rendszerét, de ezt sajnos nem szükségszerű mindenki számára biztosítania.
Hartnál a hivatalos személyeknek nem elég csak engedelmeskedniük, hanem el is kell fogadniuk a rendszer
elismerési szabályait, valamint a változtatási és az ítélkezési szabályait is.
Hart elégségesnek tartja, ha csak az uralkodó osztály tagjai fogadják el a rendszert, ha csak az ő
csoportjukon belül érvényesülnek a természetjogi minimális tartalmat adó együttélési alapelvek.
Hart rendszerében nem merülhet fel az elismerési szabály természetjogi érvénytelenségének eshetősége,
hasonlóképpen a természetjogi minimum sem alkalmas a jognak való engedelmességet általános érvénnyel
megalapozni.
Hart koncepciójában a belső nézőpont azoknak a perspektíváját jelenti, akik elfogadják a jogi szabályokat.
Az érvényesség szerinte nem függhet egy rendszeren kívüli külső érvényességi kritériumtól, csakis két
igazolási ponttól: a normának egy másik norma által való jogi minősítés formális kritériumától, és egy végső
elismerési normának a meglététől.
Hart szerint az önkéntes jogkövetés a kormányzat hatalmát hozza létre, és ez a jog kikényszerítésének az
alapja.
Hartnál a jog belső nézőpontja nem juttatja érvényre a tartalmi értelemben vett jogi kötelező erőt.
Hart is kénytelen elismerni azt, hogy végül is a bíróságok állapítják meg, hogy mi számít érvényesként való
elismert, elfogadott jognak.
Hartnál az elismerési szabály léte és tartalma nem természetjogi jellegű érvényességi kérdés, hanem
szociológiai jellegűként az érvényesként működés ténykérdése, akkor is, ha a belső nézőpont érvényesülését
igényli pl. a hivatalos személyek részéről; az, hogy a bíróságok a rendszer meghatározott szabályainak
megállapítására olyan elismerési szabályokat használnak, melyek nincsenek megfogalmazva, a belső
nézőpontra jellemző; a lehetséges út nyitva áll az erkölcsi értelemben vett érvénytelenségből fakadó
kötelező lépések mérlegelése és megtétele előtt.
Hart célkitűzése volt, hogy kiszabadítsa a természetjogi gondolkodást a metafizikai burokból; a teleológiát
egyfajta optimális végső cél-állapotnak láttatja; de elismeri, hogy a természetjogra tekintve „alacsonyabbra
helyezte mércéjét”, és e tekintetben elmélete nem jogi, hanem inkább morál- és politikai filozófiai
természetű.
Hart természetjogi minimumot elfogadó álláspontja igazi fordulópontot jelentett a természetjogi és a
pozitivista álláspontok egymáshoz való viszonyát tekintve. (Átütő sikert nem hozott a közeledésben.)
Hart belső nézőpontja, kritikai erkölcsisége és az elismerési szabálya jelentette a kiindulópontot a fogalmak
újrateremtéséhez, de zsákutcának bizonyult a legtöbb kísérlet.
Nézetünk szerint a harti szűk értelemben vett jog az igazi jog a maga jogi érvényességi kritériumaival, ezen
kritériumok csak néhány természetjogi előírást tartalmaznak, de azokat kógens módon.

42
 - 43 -

17. A demokratikus kormányzat és a jogalkotás természetjogi kötöttségei: felhatalmazás,

érvénytelenség, ellenállás és a lelkiismereti kifogás intézménye. 254-269.

Az állam és a kormányzat célja az emberi természet céljaiból fakad; a politikai társadalom, a kormányzat
lét-oka az emberi természetben rejlő, csak társadalmilag kifejezhető célok szolgálata.
A társadalom van az azt alkotó személyekért, így a társadalom közjava a személyek egyéni és közösségi
javait is jelentik.
Az autonóm politikai közösség legfőbb vezető testületére, a kormányra kiemelt szerep hárul.
A törvények jogi jellege, azaz kötelező ereje az emberi természet objektív céljaiban rejlik; a törvények
mögött álló kényszerítő erő önmagában még nem jog, hanem csak a jog foganatosítója, azaz a jog ereje.
A jog érvényessége nem bármilyen norma vagy parancs erő által való érvényesítésén alapszik, hanem az
emberi természet igazságain nyugszik.
Az aranyszabálynak érvényesülnie kell a törvényi (egyetemes), az osztó és a kölcsönös igazságosság révén.
Az emberi természet céljai csak akkor valósulhatnak meg, ha a kormányzat, az állam és a polgárok is
betartják a törvényeket.
A jogállamiság vagy a jog uralma teljes értelmében a jog uralmát jelenti még a törvényesség felett is, vagyis
az alkotmányban foglalt, végső soron pozitíválódott természetjogi igazságossági elvek érvényesülését a
törvények meghozatalában és alkalmazásában.
A törvényesség keretében a törvény magatartásirányító eszközként az emberek tevékenységét szabályozó
zsinórmérték; a rosszul kihirdetett, gyakran változtatott, érthetetlen, ellentmondásos, gyakorlatban meg nem
valósuló vagy teljesíthetetlen előírásokat tartalmazó törvények nem felelnek meg a törvényesség elveinek.
A jogbiztonság nagyon fontos követelménye az ember-alkotta jog működési világának, ezért kell a
törvényeket mindenkinek betartania, de különösen azoknak, akik azokat alkotják.
A jogállamiságban nehezen elképzelhető olyan törvény léte, mely ellentmond a természetjognak, a
természetes emberi jogoknak.
A demokráciákban természetjog-ellenesség az emberi jogok helytelen, természet-ellenes felfogásából
fakadhat.
Az ember gyengesége folytán ráutalt az állami intézményekre, melyek korlátozásukkal, történelmileg
kipróbált tapasztalati bölcsességgel teljesítik ki az adott életviszonyok között az emberi célokat; nem lehet
tehát intézmények nélkül erkölcsileg helyes össztársadalmi mértékben boldog életet élni.
Maritain: A civilizáció azon állapota, ahol az emberek individuális személyekként szabadon választják a
hatalom gyakorlóit, és ahol a nemzet ellenőrzi az államot, magától értetődően a tökéletes állapot.
John Locke: A politikai hatalom ott létezik, ahol tulajdonnal rendelkeznek az emberek, zsarnoki hatalom
csak olyannal szemben lehetséges, akinek nincs tulajdona; a kormányzati tevékenység korlátja, hogy az
állampolgárok beleegyezése nélkül nem vehetik el tulajdonukat.
Locke meggyőződéssel hirdeti, hogy adókat is csak a polgárok szavazatai alapján választott képviselők útján
adott felhatalmazása alapján vethet ki és hajthat be a kormány, mert ennek ellenkezője megsértené a tulajdon
alapvető törvényét, és aláássa az állam célját.
Locke: A polgári társadalom tagjai szerződést kötnek arra, hogy törvények alatt fognak élni, ugyanakkor
megállapodnak abban, hogy egy személy, az uralkodó a megegyezés értelmében a természeti állapot
szabadságában fog maradni; a természeti törvény olyan örök szabály, mely mindenkire, az állam legfőbb
hatalmát gyakorlójára nézve is kötelező.
Locke: Tulajdon az élet, a szabadság és a javak biztos és védelmezett birtoklása; a tulajdonjog abszolút
szerkezetű jogviszony lévén mindenkit tartózkodásra kötelez a tulajdon szabad élvezete vonatkozásában.
Locke szerint minden hatalom megbízás révén jön létre, a megbízás feltételes jellegű, „megbízási szerződés”
jön létre.
A társadalmi egyesülési szerződés és az alávetési megbízási szerződés megkülönböztetése okán a
kormányzat felbomlása nem lehet azonos a társadalom felbomlásával.

43
 - 44 -
Az ellenállás nem politikai, hanem természetjogi jellegű, de alkalmazhatósága politikai kritériumokon kell,
hogy nyugodjon, minthogy valós és tömeges jogsérelem esetén alkalmazható: ekkor a nép a társadalom
védelmezője, és a zsarnok maga a lázadó.
Locke embere önző, makacs és civakodó, de ez érvényes az uralkodóra is.
A legfőbb kormányzati hatalom hitszegéssel elveszti a beléje vetett bizalmat, a hatalom visszaszáll a népre.
Az ellenállás joga valódi – paradox módon helyreállítást célzó – politikai ellenállásba csaphat át, melynek
jogosságát egyetlen földi hatalom sem bírálhatja el, végső soron csakis Istenhez lehet fellebbezni.
A demokratikus kormányok leválthatóak, így már nincs szükség a végső ellenállás eszközének
alkalmazására.
A bizalom, hogy a megbízott a megbízó érdekében jár el, a megbízás központi eleme.
A megbízás és a bizalom két szinten jelenik meg: a választópolgárok bízzák meg szavazatukkal a leendő
kormányt, a kormány azonban a parlament bizalmához kötött alapvető alkotmányos elvként szerepel közjogi
funkcióban.
A demokrácia lényegi elemei: a közvetlen kapcsolat egyéni választókörzetben a képviselő és a választó
között, a koalíciós megegyezés létrejötte, a pártfegyelem nem akadályozhatja a képviselők szabad és felelős
döntési lehetőségét bizalmi szavazás kérdésében.
Fukuyama: A sikeres államok gazdasága a résztvevők egymásba és a rendszerbe vetett bizalmára épül.
A demokrácia strukturálisan a beleegyezés aktusára épül; az erkölcsi tőke magától meg nem újuló erőforrás,
őszinteség és igazságkeresés szükségeltetik a döntéshozók részéről.
Ha a hatalom nem szolgálja minimálisan sem a közjót, a polgárok elidegeníthetetlen önvédelmi
természetjoga lép érvénybe; az önvédelem módja csakis alkotmányos lehet, mert a jogtalanságra csak
jogszerűen lehet válaszolni.
Békés, de aktív ellenállás lehetősége adott, erkölcsi kötelesség a nyilvános bírálat és az emberi jogokért való
fellépés.
Ha valamely jogszabály vagy normatív aktus igazságtalannak tűnik, vagy úgy tűnik, hogy a hatalom az
igazságosságot sértve átlépte a pozitív jog által biztosított jogalkotási hatáskörét, akkor a rendes és a
rendkívüli jogorvoslat legális eszközein, valamint a nyilvánosság erején kívül más eszköz nem vehető
igénybe; ezek azonban igénybeveendők is.
Az igazságosság keresése prudenciális megfontolást igényel, mely bölcs megfontolás és helyes értelem által
elérhető a párbeszéd igényének fenntartásával.
Cathrein: Ha olyan törvényekről van szó, melyek magában véve bűnös dolgot parancsolnak, sohasem szabad
azoknak engedelmeskednünk; érvényesül: inkább kell Istennek, mint az embereknek engedelmeskednünk.
Ilyen esetben a passzív ellenállás lehetősége merül fel, vagyis a normák végre nem hajtása, vállalva az azzal
járó pozitív jogi szankciót is, erőszakhoz azonban nem szabad folyamodni.
Demokráciában fegyveres ellenállás lehetősége fel sem merülhet, hiszen ez nem diktatórikus rendszer.
A békés és hatásos ellenállás letéteményesei: Mahatma Gandhi és Martin Luther King.
A zsarnokságban végső eszközként használt fegyveres ellenállás lehetőségének kritériumai a tamási tan
szerint: a zsarnokságnak állandónak, szokásosnak és elviselhetetlen mértékűnek kell lennie; a nép
tisztességben és bölcsességben jobb része számára a helyzet súlyosságának nyilvánvalónak kell lennie; a
siker megalapozott reményének meg kell lennie; a zsarnoki kormány megbuktatása ne eredményezzen még
rosszabb helyzetet.
Szent Ágoston: Igazságosság nélkül állam nem állhat fenn, ha nincs bennük igazságosság, mi mások az
országok/királyságok mint nagy rablóbandák.
Cicero számára is az igazságosság konstitutív eleme az államnak.
Szent Ágoston államra vonatkozó meghatározása később visszafogottabbá vált: A nép olyan értelmes
sokaság társulása, amelyet az egyetértésben szeretett dolgok egysége hoz létre.
A személy méltóságának és szabadságának, mint jogi értékből fakad az ember lelkiismeretének tiszteletben
tartásának joga.
Nem a „lelkiismeret szabadságáról”, hanem „lelkiismereti szabadságról” van szó; a lelkiismeret pozitív
értelemben szabad abban, hogy a természetes erkölcsi törvényt szabadon követhesse ellentétes tartalmú,
természetjog-ellenes külső kényszerítés nélkül.
Egy olyan pozitív jogi norma, ami nyilvánvalóan ellentmond a természeti törvény első elveinek, az alapvető
természetjognak, az nem rendelkezik jogi érvényességgel és kötelező erővel, a lelkiismereti kifogás

44
 - 45 -
intézménye és alanyi joga azáltal, hogy annak érvényesítője jogszerűen nem alkalmazza ezen érvénytelen
normát, a gyakorlatban juttatja érvényre a természetjogi érvénytelenség következményeit.
A lelkiismereti kifogást kétféle értelemben lehet megragadni: egyrészt a személy méltóságának és
szabadságának szemszögéből, ami az elidegeníthetetlen jogokat, így a lelkiismereti kifogás alanyi jogát is
megalapozza, másrészt pedig azon norma jogi érvénytelenségének szemszögéből, ami a természetjog
alapvető előírásainak nyilvánvalóan ellentmond, ekkor nem történik más, mint a jogi érvénytelenség
kimondása.
A lelkiismereti kifogás természetjogi alapú alanyi jogával, annak jogos gyakorlásával szemben jogtalan
bármiféle akadályt állítani, azt szankcionálni. (Abortusz elvégzését megtagadó orvos, gyermek nem örökbe
adás homoszexuális párnak.)
Az általános hadkötelezettség törvényi előírása nem természetjog-ellenes, de ettől még bárki élhet ellene
lelkiismereti kifogással.
A lelkiismereti kifogás intézményével és jogával való élés a jogász számára szakmai és egyben erkölcsi
kötelesség, mindenki másnak erkölcsi előírás; ez a lelkiismereti kifogás intézményének kötelességi és
felelősségi oldala.

45
 - 46 -
18. A szubszidiaritás elve jogfilozófiai és politikai filozófiai szempontból Tk 311-318
( nem olyan jó tétel :S )

I. Természeti tv-e a szubszidiaritás elve?

XI. Prius pápa Quadragesimo anno enciklikája a sz. elvéről úgy ír: mint a trsdmelmélet szilárd és
örökérvényű elvéről, amely rendkívülien fontos alapelv, s amelyet sem megcáfolni sem megváltoztatni
nem lehetséges. Így a sz.elve megfelel a természeti tv. jelleg minden ismérvének,eszerint egyértelműen
természetjogi alapelvnek minősül, annak megsértése, a hatáskörök elvonása és feljebb hárítása
jogtalanságot eredményezne. A természetjogi elv érvényesülésének fő területe az enciklika idejében az állam
és az egyes közösségi csoportok,trdmi szervezetek közötti kapcsolatrendszer,kompetencia megoszlása,
kialakítása volt. Ma is hiszen a politikai hatalommal továbbra is az államok rendelkeznek,amelyek
meghatározzák normatív aktusaikkal az állam és a trdmi szervezetek,egyéb közösségek közötti
kompetencia-megoszlást.
De emellé beléptek: nagyobb politikai egységek, amelyek a politikai integrációnak olykor már kontinens
méretű képződményei pl Eu. Mint minden politikai szerveződésre így az Unióra is érvényes a sz. szilárd,
általános és örökérvényű elve. A sz. elve úgy jelenik meg az utóbbi évtizedekben, mintha az Unió minden
bajára panacea (gyógyír) lenne. Nemcsak az intézményi problémákra és a politikai integráció kérdésére, hanem
az önazonosság keresése is a legjobb út lenne.( A politikai integráció során az egyes államok szuverenitásuk egy részét
államközi szervezetknek adják például jobb gazdasági vagy érdekérvényesítési lehetőségek érdekében. A politikai integrációnak
elkülöníthetőek az alábbi szintjei: Perszonálunió,föderáció ,konföderáció,unió). Megállapítható, hogy az U. továbbra is
felülről kívánja önmagát decentralizálni,a helyett hogy alulról építkezően gondolná újra önmagát. A sz. elve
az Unió jogába az egyre mélyülő politikai integráció egyik mérföldkövénél adott ellenreakcióként került
bele kifejezetten,ált. érvényű elvként ( nem a kívánt centralizációval szembeni biztosítékként). Unió
alkotmányozó Konventjének munkáját nem kísérte nagy trdm-i érdeklődés. A sz. elve szoros összefüggésben
van a legitimációval és a trdmi részvétellel. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy az U. vezetése jól felfogott
érdekből tudatosan inkább rendszerkp-úan legitimáció-orientált. Mindez identitás-problémákkal és
identitás-konfliktusokkal is összefügg, ami a rosszul felfogott célok megvalósításának igyekezetéből fakad.

II. A sz.trdmfilozófiai és politikai filozófiai vetülete: a közösségek anatómiája

A sz. elve a katolikus Egyház trdm-i tanításában meghat. trdm filozófiába illeszkedik, a közjó a
személyiség és a szolidaritás elvével azonos kapcsolatban van. A sz. elvét, mint személyi, mind trdm oldalról
meg lehet határozni. Az U. elsősorban, mint hatásköri kérdés merül fel.
Személyi oldaláról:
Az egyén és az állam között számos közbülső trdm-i egység létezik, köztük kiemelt helyen a család. Minden
egységnek van sajátos célja és közjava. Minden trdm-i formáció célja a személy, minthogy annak
kiteljesedését szolgálja, a trdm van az emberért! De az ember természeténél fogva társas lény, így csak
társiasságának kibontakoztatása révén tud kiteljesedni.( ez szép  ). Az intézmények a közösségek
szerves hálózatára épülnek, úgy, hogy azok sajátos céljait nem nyomják el, hanem elősegítik a sz.-t és
közvetlen beavatkozási szükség esetén a szolidaritás logikáját is.
A sz.elvét tekintve először: mint, kisegítés jelent meg (tartalékállományból való utánpótlás).
A szubszidiárius cselekvés, támogatást és képessé tételt jelent. illt. iránymutatást, ösztönzést,koordinálást
és integrálást és csak kivételesen helyettesítést.
F. ez az összehangoló-kisegítő szemléletmód nem határozza meg döntően manapság sem az u-s
intézményrendszert,sem az u-s jogalkotást. Inkább a feladatok megoldásának a hatékonysága,s mögöttes
irányzékként az egységes gazd-i ( piaci) mennyiségorientált szempontok a meghatározók.
Eu: heterogén többszintű aggregátum ami inkább posztmodern sui generis formáció.
A többkp-sága nem öncélú, hanem az emberi személy és közösség szolgálatában kell állnia.
Biztató h a sz. elve az U. tételes jogába éppen a környezetjog részéről került be.
Jacques Maritain: Az igazi humanizmus művében, perszonalizmus filozófiája irányadó lehet az Eu-nak.
A Quadragesimo Anno kontúrosabb trdmontológiára épült, a későbbiekben inkább az ember igazságára és
néhány konstans alapelv köré szerveződnek markánsabb trdmfilozófiai háttér nélkül. Az Egyház trdm-i
tanításának cselekvésorientáló hivatása és sajátos „műfaji” jellege, ami egyben jól illeszkedik a
posztmodernkor igényéhez is. A sz. éppen egy ilyen nagy sikernek örvendő sokféle politikai formációban
hatékonyan működni képes elv.
46
 - 47 -
Minthogy az Eu-nak nem csak tagállamok, hanem kisebb közösségek is címzettjei az U. döntéseknek, így
azoknak alanyai is kell, hogy legyenek a sz. és a részvétel elveinek értelmében. Mivel a közösségi
dokumentumokban a sz. kapcsán csak U-ról és tagállamokról,v.mint mellékesen még régiókról van szó,ezért
lehet szó államtani és alkotmányjogi értelemben vett entitások közötti hatásköri vitáról. De a sz. nem csak
államszervezeti, hanem trdm.szervezeti elv is.
Az államokon belül és azokon túlmutatóan a tág értelemben vett „civil” trdm sejtjei és formációi szintén
aktorai kell, hogy legyenek a döntési folyamatoknak és a közösségi cselekvéseknek. A közösségeiben
megvalósulni, kiteljesedni hivatott személy a közjót keresve aktívan kell, hogy hozzájáruljon a közösség
javaihoz is, nekik ehhez a megfelelő teret biztosítani kell. A közjó biztosítása nemcsak a politikai szervek
feladata, hanem az egész trdm-i működést át kell, hogy hassa a családtól az U. legfelsőbb szintjéig.
A szubszidiaritás elve: nem szabad olyan területen hatáskört elvonva fentről beavatkozni, ahol az
önszerveződés és az önmeghatározás elve alapján, alacsonyabb szinten is meghozhatók a szükséges
döntések,illt. azok ott hatékonyan végrehajthatók.
A részvétel elve: Az intézményekben való aktív közreműködésen alapszik a döntési szintektől függetlenül.
A részvétel elve a perszonalitás és a közjóra orientáltság elveivel együtt adja a sz. teljesebb,helyes
értelmezési kontextusát.

Ez mint elv, világosabb a nemzetközi közösség esetében de kívánni valót is hagy maga után.
Ilyen hozzáállással a tagállamok-szegények, csatlakoznak, új „gyerek a családban” relatíve gazdagok
lesznek az újakkal szemben, pedig a szolidaritás szellemében velük együtt gondolhatják újra az így átalakuló
Európa identitását. Minden csatlakozási hullámmal az U. új arculattal gazdagodott.

III. A szubszidiárius politikai közösség és a jó kormányzás

Manapság az U-ban is nagyon divatos, de kevésbé megragadható a ’jó kormányzás’ ( good governance)
paradigma aktuális megvalósítási problémái. A sz. és a szolidaritás elvei szerint szerveződő állam
jelentené a helyes kormányzati struktúrát. A sz. kormányzási, állami- és politikaiszervezési módja
semmiképpen sem a (civil) trdm, v.mint a piac államtalanítását jelenti az ún. globális pénzügyi
szereplők (magán)érdekeinek érvényesülése érdekében.
A sz. a ’poltikum’-nak ad egy új jelentést azáltal,hogy az ’állami’ és ’nem-állami’.
Úgy tűnik,hogy éppen a sz. modell és nem a good governance v. a good goverment modellek jelentik a
valóban hiteles, részvételi és többszintű kormányzati módot, de ez a többszintű kormányzás nem igazán
valósult meg az U-ban. 2009 Régiók Bizottsága fehér könyve a többszintű kormányzásról, amelyet lehet h
nem is akart elérni az alkotmányozó v. maga a célkitűzés volt helytelen v. irreális.
A szubszidiárius kormányzási modell relacionális is, mivel a közjó lesz az, ami a jó kormányzatot
minden szinten legitimálja. A governance modell egyesek szerint értelem nélküli fogalom,amit mi annak
logosz-nélküliségében ( logosz=világot irányító értelem)
látunk visszaigazolni. A sz. elve a valóban többszintű közpolitikai döntéshozatali rendszerébe bevonja
azon aktorokat, amely közösségei integrálandó és érvényesítendő saját partikuláris közjóval
rendelkeznek s így a decentalizáló belevonás más egyfajta trdm-i tőkét, jelenít meg. A jó kormányzás
részvételi folyamatai lehetővé teszik, hogy a döntéshozatalba bevont alanyok elvárásai egy magasabb
szintű közjó kritériumai felé irányuljanak, azok szempontjait is mindig bevonva, akiknek érdekei nem
tudtak megjelenni,

ennek a feladatnak a megvalósítása az o-okban kiváltképp az államot, a helyi önk.-atok kormányzati,

közigazgatási szereplőket terheli. Ha sikerül minőségi konszenzust, s nem pedig mennyiségi szemléletűt
elérni, akkor a felek képesek lesznek egy szellemi többletet elérni.
A szubszidiáris állam a nemzetet alkotó közösségek minden szintjén a közjavát a jogalkotás és a
kormányzati programalkotás eszközeivel sz. módon tehát ezen közösségeket „helyzetbe hozva” kisegítő és
támogató módon kiteljesíteni segítsen előremozdítani. A közpolitikaalkotás hétköznapi tárgyköreinek fő
aktorai így a helyi és területi közösségek, amelyek alapsejtjei elsősorban a családok, illt. az azokat
alkotó személyek, akik az egyes trdm-i alrendszerekhez rendelhetően jelennek meg a maguk funkcionális
szerepeikben, professzionális közösségeikben.
F. A sz. a valóban jó kormányzáshoz hozzájáruló alapvető kritériuma nem csupán a hatáskörök,

47
 - 48 -
megfelelő lehatárolását jelenti, majd az így megállapított hatáskörökbe való be nem avatkozást írja
elő, hanem a kompetenciák elosztásának egyszersmind folyamatos újra-felülvizsgálatát is igényli a
funkciók elláthatóságának függvényében. Így a hatáskörök flexibilisek és utólag a tapasztalatok alapján
változtathatóak,újraelosztandóak.
Alacsonyabb szintű közösségek közjavait élő párbeszédes kormányzati-közigazgatási folyamatban ,
képviselőkön, keresztül kell, hogy megnyilvánuljanak.

Nem véletlen h nem készülhetett el és így nem is kerülhetett elfogadásra egy igazi európai alkotmány.
A valóban „jó kormányzat/kormányzás” létrehozatala és működtetése nem annyira az alapító
szerződések strukturális reformjainak kérdése tehát nem intézményi kérdés. Ezt az Európai Bizottság
fehér könyve a jó kormányzásról 2001 de a Régiók Bizottságának a többszintű kormányzásáról szóló fehér
könyve is tanúsítja.
Az Eu. strukturális reformjának kérdésein túl-elismerve a többszintű kormányzás irányába tett
képéseket-megmutatkozik immáron azon jó kormányzás iránti alapvető igény, amely a szervezet
politikai közösségekben (pl városokban,megyékben) élő személyek javáért van, s ami egy alulról felfelé
építkező politikai gondolkodásmódot és cselekvési attitűdőt igényel.
A politikai közösségek közjava nem folytonos ütközések és ellenségeskedések táptalaja, ahogy azt Carl
Schmitt v. Sergio Cotta helytelenül állítja. Sokkal inkább jelentik az esetlegesen kialakuló konfliktusok
egymás szempontjainak, érdekeinek méltánylandó jogosságát, ami igazságos-keresés jegyében folytatott
egyeztetések a közös ráfeszüléssel, „közös” közjóra irányíttatnak a jó kormányzást végző politikai vezetés
által, akkor a helyes mértéket és tartalmat is elnyerhetik az érvényesített közjó-elemek a közpolitikai
döntésekben.
Egy ilyen szemléletű kormányzás igényli az erős, felelős és hatékony kormányzatot azért, hogy a
dialogikus eljárások és a meghozott döntések a helyes értelem ( recta ratio) jegyében korrektek
legyenek, és hogy érvényesíttessenek a gyengébb szociális alanyos szempontjai is.

A szolidaritás kiemelt feladat, mindig kell h kísérje a sz-ást + ösztönözze és támogassa a politikai és
trdmi szolidaritás nem állami létrejöttét és érvénysülését minden döntéshozatali szinten. A kapcsolati javak,
mint a segítésnyújtás ily módon tudják a személyek valódi javát szolgálni. Az ezeken a szinteken képződő
kapcsolati ( relacionális ) javak, megjelenő méltánylandó érdekek valódi közpolitikailag támogatandó
össztársadalmi értékeket jelenítenek meg, amelyek nem utalhatók a kormányzat által egyszerűen
nem-állami, civiltársadalmi (magán)szférába, mondván,hogy az,mint ilyen, közpolitikailag (publikus)
jelentőséggel nem rendelkezik.

Összefoglalás: A sz. elve a politikai cselekvés és a kormányzás merőben új formáját, szemléletmódját

is igényli. De nem önmagáért, hanem a személyek és a közösségek javáért, a valóban igazságos
viszonyokat eredményező helyes trdmi berendezkedés és kormányzás elérése végett.

48