Danielle Steel: Csoda

Szilveszter éjjelén soha nem látott vihar sújt le Kalifornia északi részére. San Francisco csendes
kertvárosának utcáit kidőlt fák, megrongálódott otthonok szegélyezik. Ám a romokon három
ember közt örök barátság szövődik. Felesége halála után Quinn Thompson világkörüli útra
készül új vitorlásával. Meggyőződése, hogy múltbéli bűneiért csak úgy vezekelhet, ha
felszámolja régi otthonát és magányosan éli le hátralévő éveit. Maggie Dartmant, a férfi
szomszédasszonyát szintén bűntudat gyötri. Nem tudja feldolgozni kamasz fia halálát, önmagát
hibáztatja, amiért a súlyos depresszióban szenvedő fiú végül öngyilkos lett. Jack Adams, a
fiatal ács élete legfontosabb megbízatását kapja Quinn Thompsontól, majd hamarosan Maggie
Dartmannál is munkát vállal. Ám az ő élete is titkokat rejteget. Ahogy múlnak a hetek, a három
ember egyre közelebb kerül egymáshoz. Maggie és Quinn érzelmei szinte észrevétlenül
barátságból szerelembe fordulnak. Ám a férfi eltökélten szabadulni akar mindentől, ami régi
életére emlékezteti. Ahhoz, hogy döntését megmásítsa, Maggie szerelme sem elég. Ahhoz
csodának kell történnie...
1.

Egy esős novemberi napon a Victory nevű jacht kecsesen suhant a part mentén Antibes kikötője
felé. A tenger erősen hullámzott, de mindez nem zavarta Quinn Thompsont, aki gondolataiba
merülve állt a fedélzeten és fel-felpillantott a vitorlákra -igyekezett kiélvezni az utolsó
pillanatokat, amelyeket még a hajón tölthet. Nem bánta, hogy rosszra fordult az időjárás, hogy
szürke felhők robognak az égen, és a tenger hánykolódik a lába alatt. Szenvedélyes és tapasztalt
hajósnak számított. A Victory negyven méter hosszú, kisegítő motorokkal ellátott vitorlás volt,
melyet Quinn az egyik londoni üzletfelétől bérelt. A tulajdonost másfelé szólították ügyei, és
Quinn több mint hálás volt, amiért augusztus óta igénybe vehette a hajót. Jó gazdája volt, és
minden perc, amit a fedélzeten töltött, neki is csak javára szolgált. Egészségesebbnek,
erősebbnek érezte magát, mint az utazás kezdetén, és mintha a lelki békéjét is visszanyerte
volna. Jóképű, életerős, fiatalos férfi benyomását keltette, aki - és ez hónapokkal korábban még
nem volt elmondható róla - megbékélt a sorsával.
Olaszországban lépett a fedélzetre, aztán spanyol és francia vizeken hajózott. Útba ejtette az
Oroszlán-öböl hírhedetten komisz áramlatát, megtapasztalhatta egy rövid, hirtelen támadt vihar
minden izgalmát. Ezt követően Svédország és Hollandia felé vette az irányt, majd több német
kikötőt érintve visszafelé indult. Már három hónapja élt a hajón, de ez nem volt elvesztegetett
idő. Szüksége volt az egyedüllétre, hogy mindent alaposan átgondoljon és magához térjen a
megrázkódtatásból. Hónapokon át halogatta, hogy hazatérjen Kaliforniába. A „hazamenni" szó
értelmét vesztette. A tél beköszöntével azonban nem húzhatta tovább az időt. Megállapodásuk
értelmében vissza kellett szolgáltatnia a Victoryt, hogy tulajdonosa már a karibi térségben
hajózhasson vele a karácsonyi ünnepek alatt. Quinn kisebb vagyont ajánlott fel háromhavi
bérleti díjként, és egyetlen pennyjét sem sajnálta. Gond nélkül ki tudta fizetni ezt a komoly
összeget. Megengedhette magának; mint ahogy jóval magasabb összeget is megengedhetett
volna. Pénzügyi és szakmai szempontból is sikeres embernek mondhatta magát.
A Victoryn töltött idő arra is ráébresztette, mennyire szeret hajózni. Legkevésbé a magányt
bánta: sőt, inkább vágyott rá. A legénység is gyakorlottnak és messzemenően tapintatosnak
bizonyult. Rövid idő alatt rájöttek, hogy Quinn jobban ért a vitorláshoz - kemény kézzel és
hozzáértőn irányítja -, mint maga a tulajdonos, akinek halvány sejtése sem volt a hajózásról.
Nem beszélve róla, hogy Quinn számára ez az út menedéket, csendes megnyugvást kínált. A
fjordok jeges szépsége nagyobb hatást tett rá, mint a mediterrán kikötők látványos romantikája
- ezeket a helyeket szántszándékkal elkerülte.
Bőröndjei becsomagolva várták a kabinjában, miközben ő még a fedélzeten nézelődött; a
személyzet hozzáértését ismerve pár óra múltán nyoma sem marad, hogy ő valaha is itt járt. Hat
férfi teljesített szolgálatot a hajón, és egy nő, a kapitány felesége, aki a háziasszony szerepét
töltötte be. A többiekhez hasonlóan ő is végtelenül tapintatos és udvarias volt, ritkán lehetett
hallani a hangját, és csakúgy, mint a tulajdonos és a legénység többi tagja, angol volt. Quinn és
a kapitány között kellemes, tiszteletteljes kapcsolat alakult ki.
- Elnézést, hogy ilyen viharosra sikeredett a visszaút - mondta mosolyogva a kapitány,
amikor kilépett a fedélzetre Quinn mellé, bár mostanra már tudta, hogy a férfit az a legkevésbé
sem zavarja. Quinn a kapitány felé fordulva biccentett, ügyet sem vetve a hajó orrán átbukó
hullámokra és a nyakukba zúduló esőre. Ütött-kopott viharka-bátot viselt. Mindig is szeretett az
emberpróbáló utak, a felkorbácsolt tenger és a semmiből támadt viharok kihívásának
megfelelni. Egyedül az nem tetszett, hogy hamarosan távoznia kell. Quinn és a kapitány órákon
át beszélgetett a hajózásról és a helyekről, ahol már jártak. A kapitány lenyűgözve hallgatta, hol
mindenhol megfordult már utasa, és elismerőn fejet hajtott a tudása előtt. Quinn Thompson
sokoldalú, tehetséges ember volt, a nemzetközi pénzvilág élő legendája. Érkezése előtt a jacht
tulajdonosa úgy mesélt róla a kapitánynak, mint olyasvalakiről, aki a nulláról indulva mesés
vagyont halmozott fel. Odáig merészkedett, hogy egyenesen „briliáns elmének" nevezte, és a
hajón együtt eltöltött három hónap után a kapitány is készségesen egyetértett ezzel. Quinn
Thompson olyasvalaki volt, akit sokan csodáltak, többen a nevét is rettegték, és néhányan
szívből gyűlölték - nemegyszer jó okkal. Közvetlen, megbízható, hatalommal bíró és több
szempontból titokzatos személyiség volt, aki mindig elérte a célt, amit kitűzött maga elé. Saját
területén kifogyhatatlan volt az ötletekből, képzeletének semmi nem szabhatott gátat.
Szűkszavúsága ritkán csapott át beszédességbe, és a kapitány nagyra értékelte ezeket a
pillanatokat, amelyek rendszerint több po-hárkányi brandy elfogyasztása után következtek be.
Beszélgetéseik általában a hajózásra korlátozódtak - mindkettejük szívének minden másnál
kedvesebb volt ez a téma.
A kapitány értesült róla, hogy Quinn tavasszal veszítette el a feleségét, egyszer-kétszer maga
a férfi is utalt rá. Néha szomorúságot lehetett leolvasni az arcáról, és voltak borongós napjai,
leginkább az utazás kezdetén. Legtöbbször azonban együtt álltak a hajóhídon, és Quinn
derekasan tartotta magát. A kapitány azt is tudta, hogy a férfinak van egy lánya; egyszer
megemlítette, de ezenkívül semmit nem mondott róla. Készségesen megosztotta másokkal a
gondolatait, de az érzelmeiről soha nem beszélt.
- Ajánlatot tehetne a Victoryra. Mr. Barclay talán rááll - jegyezte meg reménykedőn a
kapitány, miközben szemét a legénységen tartotta, akik épp a vitorlákat vonták be. Beindította a
motorokat, a kikötő felé navigálta a hajót, majd hátrapillantott a válla felett. Quinn csak
mosolygott válaszul. Ezt ki kellett érdemelni, de ha sikerült elérni, hogy elmosolyodjon, az
mindenkire jó hatással volt. Felderült az arca, mintha nyári napsugár melengetné. Az idő nagy
részében azonban téli fagy uralkodott a vonásain. És ha véletlenül elnevette magát, mintha nem
is ugyanaz az ember lett volna.
- Már én is gondoltam rá - ismerte el -, de nem hinném, hogy John belemenne. - Mielőtt
bérbe vette volna a hajót, finoman tapogatózott, mi lenne, ha inkább megvenné, de Barclay azt
felelte, előbb mondana le a gyerekeiről és a feleségéről, mint a vitorlásáról - Quinn ezt bizonyos
mértékig megértette és méltányolta is. Mindebbe nem avatta be a kapitányt, de az eltelt három
hónap alatt valósággal beleszeretett a gondolatba, hogy akár hajója is lehetne. Sok éve már,
hogy eladta a sajátját, de most senki nem akadályozhatja meg, hogy vegyen magának egy
másikat.
- Vennie kellene egy hajót, uram - kockáztatta meg óvatosan a kapitány, mintegy a férfi
gondolatait visszhangozva. Szeretett Thompsonnak dolgozni. Kemény kézzel, de igazságosan
és tisztelettel bánt az embereivel, izgalmas volt vele hajózni. Olyan manővereket végeztetett el
a Victoryvdl és olyan helyekre vezette, amilyeneket John Barclay álmában sem mert volna
megtenni vagy megközelíteni. A személyzet minden tagja élvezte azt a három hónapot, amikor
Quinn Thompson irányítása alatt hajózhatott. A férfit már augusztus óta foglalkoztatta a
gondolat, hogy vásárol vagy építtet magának egy vitorlást, és most, hogy el kellett hagynia a
jachtot, különösen csábítónak tűnt az ötlet. Erre hivatkozva nyugodtan eljöhetne San
Francis-cóból. Azt már eldöntötte, hogy eladja a házat, és úgy tervezte, lakást vesz valahol
Európában. Hatvanegy éves, lassan két éve, hogy nyugdíjba vonult, és most, hogy Jane nincs
többé, semmi nem köti San Franciscóhoz. Úgy érezte, ami örömet még tartogat számára az élet,
azt egy vitorlás megadhatja. Hisz ez a hajó is maga volt a boldogság. Az emberek gyakran
okoznak csalódást egymásnak. Egy hajóval ez nem fordulhat elő.
- Magam is erre a megállapításra jutottam -mondta csendesen. Gyűlölte, hogy le kell
mondania a Victoryról. Tudta, hogy két nap múlva Gibraltárra, onnan St. Martinra hajóznak
vele. Itt száll majd fel a tulajdonos a feleségével és a gyerekeivel, a karácsonyt már a jachton
töltik. Az összeg, amit bérleti díjként kifizetett, jelentősen hozzájárul, hogy Barclay
megtarthassa a vitorlást. A pénz segítségével még legalább egy évig fedezni tudja a fenntartási
költségeket. - Tud esetleg ehhez hasonló eladó jachtról? - kérdezte érdeklődve Quinn. A
kapitány egyenesen előrenézett, a csatornában való haladásukat figyelte, de közben eltűnődött a
kérdésen.
- Olyanról, ami önnek megfelelne, sajnos nem, vitorlásról végképp nem. - A hatalmas, nagy
teljesítményű hajók gyakran cseréltek gazdát, de az olyan kaliberű vitorlásokhoz, mint
amilyenre Quinn is vágyott volna, nehéz volt hozzájutni. A tulajdonosaik szerették ezeket a
hajókat, s nem szívesen váltak meg tőlük. A kapitány még mindig a problémán rágódott,
amikor az első tiszt csatlakozott hozzájuk. Amikor neki is feltették a kérdést, a fiatalember -
Quinn nagy meglepetésére - bólintott.
- Úgy két hete hallottam egyről, mielőtt elhagytuk Norvégiát. Még nincs kész, de eladásra
készítik. Egy holland műhelyben. Bob Ramsay rendelte meg tavaly, de nemrégiben úgy
döntött, hogy eladja. Nagyobbat szeretne. Úgy hallottam, igazi szépség az a hajó. -
Mindhárman tudták, hogy annak is kell lennie, ha a megrendelő Bob Ramsay, az elismert hajós.
Három jachtjával valamennyi európai versenyen részt vett, és gyakorlatilag minden díjat
besöpört. Amerikai volt, a felesége francia, Párizsban éltek. Nemzetközi vitorlázó berkekben
valóságos hősnek számított, és a hajókat, amiket építtetett, remekművekként tartották számon.
- Netán azt is tudja, melyik műhelyben van? -kérdezte Quinn. Hirtelen úgy érezte, imái
meghallgatásra találtak.
- Igen - válaszolta nekividámodva a fiatalember. - Felhívhatom őket, ha gondolja. Amint
kikötünk.
Quinn úgy tervezte, hogy még délután Londonba repül, szállodában tölti az éjszakát, és más-
nap reggel megy tovább San Franciscóba. A lányát, Alexet is felhívta Genfben, hogy nem
találkozhatnának-e, mielőtt hazarepül, de Alex azt mondta, a gyerekek miatt nem ér rá. Quinn
pontosan tudta, miért nem akarja látni a lánya, de már nem volt ereje harcolni. Elkeseredett
háborúskodás folyt kettejük között, és már nagyon régóta tartott. Alex nem bocsátja meg - az ő
szavaival élve -, hogy az apja soha nem volt ott, amikor neki gyerekként szüksége lett volna rá.
És mint azt hónapokkal korábban bejelentette, soha, de soha nem fogja megbocsátani, hogy
olyan későn értesítette az anyja betegségéről. Quinn csak mostanában jött rá, hogy akkoriban a
vakremény és a tagadás tartotta vissza attól, hogy felhívja a lányát. Sem ő, sem Jane nem volt
hajlandó elfogadni, hogy az asszony meghalhat. Azt mondogatták maguknak és egymásnak is,
hogy túl fogja élni. És amikor Jane végül beleegyezett, hogy telefonáljon Alexnek, már csak
napok voltak hátra. De még akkor sem hitték, hogy meg fog halni. Quinn azóta többször
eltűnődött, vajon nem azért alakult-e így, mert Jane és ő kettesben akart maradni az utolsó
napokon, és ezzel akaratlanul is kizárták a lányukat.
Amikor Alex végül hazarepült az anyjához, Jane már haldoklott. Két nappal a halála előtt
érkezett, és az asszonyt akkor már elviselhetetlen kínok gyötörték vagy a fájdalomcsillapítóktól
kábultan feküdt, Alex alig egy-két szót tudott váltani vele a ritka pillanatok valamelyikében,
amikor Jane tudatához tért. De még akkor is arról győzködött mindenkit, hogy remekül érzi
magát. Alex magánkívül volt a fájdalomtól és a döbbenettől, minden haragját az apjára
zúdította. Kétségbeesése és a veszteség érzete csak tovább fokozta az elutasítást, amit addig is
érzett az apja iránt, csalódottsága, szomorúsága, szenvedése kérlelhetetlen dühbe csapott át.
Hazatérte után végtelenül bántó hangnemű levelet küldött apjának, amelybe minden gyötrelmét
beleírta, és ezt követően hónapokon át még csak a hívásait sem volt hajlandó fogadni. Hiába
könyörgött Jane még a halálos ágyán is, hogy kössenek békét és szeressék egymást, Quinn a fe-
lesége halála után úgy látta, végérvényesen lemondhat a lányáról. Tisztában volt vele, Jane-nek
mennyire fájna, ha látná, hogy így eltávolodtak egymástól, neki is lelkifurdalása volt emiatt, de
úgy érezte, már semmit nem tehet. A szíve mélyén úgy gondolta, Alexnek igaza van.
Akaratlanul bár, de ő és Jane nem hagytak neki elég időt, hogy elbúcsúzhasson az anyjától.
Amikor két napja a Victoryról felhívta - egy tétova kísérlet, bátortalan kéznyújtás a lánya felé
-, ismét csak jeges visszautasításba ütközött. Úgy tűnt, a köztük lévő szakadék áthidalhatatlan,
és a harag, amit Alex gyerekkora óta táplált magában, enyhít-hetetlen. Míg Quinn éveken át a
birodalmát építette, gyakorlatilag semmi időt nem töltött a gyerekekkel és Jane-nel. Az asszony
megbocsátott, megértette, mit miért tesz, és hogy ez mit jelent számára. Soha nem tett
szemrehányást. Büszke volt a férje sikereire, függetlenül attól, hogy neki személy szerint mibe
került mindez. De Alex gyűlölte, hogy mindig távol van, úgy fogta fel, hogy az apját nem is
érdekli, mi van velük. Mindezt a temetés napján vágta az arcába, őrjöngve a dühtől, hogy nem
figyelmeztették előbb rá, milyen súlyosan beteg az anyja. Külsőre ugyanolyan törékeny volt,
mint Jane, de a keménységét Quinntől örökölte - sok szempontból talán még nála is keményebb
volt. Könyörtelen és megbocsátásra képtelen - mint a múltban oly sokszor az apja is. Épp ezért
Quinn most semmit nem tudott felhozni a mentségére a lánya haragjával szemben. Mert érezte,
hogy Alexnek igaza van.
Quinn Thompson személyiségének volt egy gyengéd oldala is, amit kevesen ismertek, ám a
felesége biztos volt a létezésében, tudta, hogy a férje is sebezhető, de a sebezhetőségét is
szerette benne, olyankor is, amikor ez nem volt érzékelhető. És noha az apja keménységét
örökölte, Alexben semmi nem volt az anyja könyörületességéből. Olyan dermesztően elutasító
tudott lenni, hogy ez néha még Quinnt is megrémisztette. Évek óta fortyogott benne a harag az
apja iránt, és nyilvánvalóvá tette, hogy ezen nem is szándékozik változtatni, különösen azok
után nem, hogy megfosztották a lehetőségtől, hogy az utolsó napokat az anyja mellett tölthesse.
Ez mérte a végső csapást az apa-lánya kapcsolatra. Alex vádaskodását hallva Quinn rádöbbent,
hogy azokban a végső napokban csak magáénak akarta Jane-t, még Alexszel sem akart
osztozni. Elborzasztotta, hogy a felesége meghalhat, a tagadásba menekült. A sok külön töltött
év után annyi mindent el kellett még mondaniuk a másiknak, kimondani a szavakat, amelyekről
Quinn azt hitte, hogy nem is kell kimondani, és soha nem hitte volna, hogy egyszer mégis
kimondja őket. Végül persze elhangzottak ezek a szavak, napokon át vallottak egymásnak. Az
utolsó hetek egyikén Jane megajándékozta a naplóival és a verseivel. Quinn mindig úgy
gondolta, ismeri a feleségét, és a legvégén kellett rádöbbennie, hogy nem így van.
Jane nyugodt, csendes, egyszerű külseje mögött egy melegséget és szeretetet adni tudó,
szenvedélyes nő lakozott, minden érzelme Quinnre irányult, aki csak akkor ébredt tudatára ezen
érzelmek mélységének, amikor már túl késő volt. Mindazt, amivel Alex vádolta, még meg tudta
volna bocsátani magának, de ezt nem. Soha nem volt ott, amikor Jane-nek szüksége lett volna
rá. Ha valakit magára és cserbenhagyott, az nem Alex volt, hanem Jane. Joggal lehetett volna
dühös rá, mint Alex, Jane mégis, végtelen távollétei alatt, egyre jobban szerette. Quinn
mélységesen szégyellte magát és tudta, hogy bűntudat fogja gyötörni, amíg csak él.
Megbocsáthatatlannak érezte, hogy nem figyelt oda a feleségére, és főleg azután hatalmasodott
el rajta ez az érzés, hogy végigolvasta Jane naplóit. Magával hozta őket az utazásra, hónapok
óta minden este ezeket lapozgatta. De még a naplóknál is jobban meghatották az asszony hozzá
írt szerelmes versei - úgy érezte, mintha szikét mártottak volna a testébe vagy elevenen tépték
volna ki a szívét. Jane volt a legkönyörületesebb, legmegbocsátóbb, legnagylelkűbb asszony a
világon, drágább kincs, mint azt valaha is gyanította volna. A helyzet iróniája, hogy ezt már
csak akkor értette meg, amikor Jane örökre elment. Későn értette meg. Túlságosan későn. Most
már csak annyit tehet, hogy sajnálja, amit ellene elkövetett, és amíg él, sajnálni fogja, hogy
elveszítette ezt az asszonyt. Mert a történteket nem lehet helyrehozni, módosítani rajtuk, vagy
jóvátenni őket - noha Quinn esengett az asszony bocsánatáért a halála előtt. A legrosszabb az
egészben, hogy Jane azt felelte, nincs mit megbánnia, nincs miért hibáztatnia magát. Azt
mondta, boldog volt mellette az együtt töltött évek alatt, és ez csak fokozta férje bűntudatát.
Mert hogyan is lehetett volna boldog egy olyan férfi oldalán, aki örökösen távol volt, és aki a
legkevésbé sem törődött vele? Quinn tudta, mit, hol rontott el, mint ahogy azt is tudta, miért.
Semmi más nem érdekelte, mint a birodalma, az előrehaladása, a saját dolgai. Másokat nem vett
figyelembe, különösen nem a feleségét és a gyerekeit. Alex joggal haragudott rá, és Jane is
okkal gyűlölhette volna - mégsem tette. Ehelyett szenvedélyes szerelmes verseket írt hozzá,
amelyeket - és ezt Quinn-nél senki nem tudhatta jobban - nem érdemelt meg. Újabban majd'
minden éjjel álmodott. Álmában Jane mindig könyörgött, hogy jöjjön haza, sírt, hogy ne hagyja
magára és ne felejtse el őt.
Quinn az asszony halálát megelőző évben ment nyugdíjba, és egy évig csak utazgattak -
felkerestek minden helyet, amelyet Quinn valaha is látni kívánt. Jane készségesen követte,
bárhová is húzta a szíve. így jutottak el Bálira, Nepálba, Indiába és Kína legeldugottabb
zugaiba. Aztán ellátogattak azokba az országokba, amelyeket mindketten szerettek volna
megismerni: Marokkóba, Japánba, Törökországba. Egész éven át utazgattak, és hosz-szú idő
óta ekkor kerültek újra közel egymáshoz. Quinn már el is felejtette, milyen szórakoztató a fe-
lesége, milyen kellemes a társasága, és milyen nagyon szerét vele lenni. Ismét egymásba
szerettek, és olyan boldogok voltak együtt, mint talán még soha.
Párizsban derítették ki, hogy Jane beteg, mégpedig súlyos beteg. Hónapok óta
gyomorproblémákkal küszködött, de mindketten úgy vélték, ez csupán az utazás ártalmatlan
velejárója lehet. Azonnal hazarepültek újabb kivizsgálásokra. Rosszabb volt a helyzet, mint
gondolták, de még ekkor sem akarták elfogadni az igazságot. Az asszony naplóit olvasva Quinn
rádöbbent, hogy Jane már jóval előbb megértette állapota súlyosságát, mint ő. Hónapokon át
csendben szenvedett, nem akarta elrontani az utazást, amelyre a férje oly nagyon vágyott és oly
régóta várt. Azon aggodalmaskodott, hogy a hazatértük miatt le kellett mondani a brazil ¿8 <i
rgentin útról. Utólag már értelmetlen lett volna elmenni ezekre a helyekre, Jane nélkül nem
ugyanazt jelentette volna.
Jane ötvenkilenc éves volt, amikor meghalt, házasságuk harminchetedik évében. Alex most
harmincnégy, a bátyja, Doug harminchat lenne, ha élne. Tizenhárom éves korában, egy hajós
balesetben halt meg, és Quinn csak most döbbent rá, hogy alig-alig ismerte a fiát. Annyi minden
miatt lehet bűntudata és lelkifurdalása. Élete hátralévő éveiben kísérteni fogja ez az érzés. Jane
júniusban hunyta le örökre a szemét, és most, amikor Antibes régi kikötője felé hajóznak, már
novembert mutat a naptár. Jane nélkül az eltelt öt hónap végtelenül hosszúnak tűnt, és Quinn
nyomorúságosan érezte magát. Megingathatatlan bizonyossággal tudta, soha nem fogja
megbocsátani magának, hogy magára hagyta az asszonyt. Az álmai és Jane naplói mindörökre
emlékeztetni fogják a hibákra, amelyeket elkövetett. Alex már rég felismerte ezt, és bűnösnek
találta. Quinn kénytelen volt egyetérteni a lányával.
Miután kikötöttek, a kapitány kopogtatott be Quinn kabinjába, hogy beszámoljon róla, mit
derített ki a vitorlásról, amelyet Hollandiában készítenek eladásra. Nem sokkal korábban
beszélt a hajóműhellyel. Mosolyogva lépte át a küszöböt.
- Közel ötven méter hosszú, és ha igaz a hír, valóságos remekmű-jelentette lelkendezve.
-Kétár-bocos. A műhely tulajdonosa szerint volt már egykét érdeklődő, de ajánlatot még senki
nem tett rá. Ramsay csak nemrégiben döntötte el, hogy eladja. - A két férfi tekintete egymáséba
fonódott, aztán Quinn arcán lassú mosoly terült szét. A kapitány még soha nem látta
boldogabbnak. Az utazás nagy részében Quinn vonásaira kiült a szenvedés. -Odamegy és
megnézi, uram? Szívesen átíratom a jegyét - készségeskedett. - Van egy amszterdami járat. Fél
órával később indul, mint a londoni gép.
Quinn nem hitt a fülének. Kicsit hirtelen jött ez az egész. Egy majdnem ötvenméteres jacht...
De miért is ne? Körbeutazhatná a világot. Semmi máshoz nem érzett kedvet magában. A hajón
lakhatna, felkereshetné a kedvenc kikötőit, és olyan helyeket is, amelyeket még sosem látott.
Csupán Jane verseit és naplóit kell magával vinnie. Minden más jelentőségét vesztette. Újra és
újra végigolvasta őket. Es mindannyiszor szíven ütötte a sorokból áradó őszinte és odaadó
szerelem.
 - Őrültség lenne, nem? - kérdezte a kapitányt. Hátradőlt kabinja bőrszékében, a hatalmas
vitorlás körüljártak a gondolatai. Úgy érezte, ez több, mint amennyit megérdemel, viszont
semmi másra nem vágyott jobban. Hajón élni - ez a menekülés tökéletes módja.
- Miért lenne őrültség, uram? Szégyen, hogy egy ilyen remek hajósnak, mint ön, nincs saját
hajója. - A kapitány jelezni szerette volna, hogy szívesen dolgozna neki, de nem akart
tolakodónak tűnni. Ám eldöntötte, hogy ha Quinn megveszi a vitorlást, mindenképpen beszél
vele. Voltaképp semmi nem kötötte John Barclayhez, a Victory tulajdonosához. Quinn
Thompson volt az az ember, akinek dolgozni akart, mert ő tapasztalt hajós volt. John Barclay
gyakorlatilag lakóhajónak használta a Victoryt, igazából nem is volt szüksége gyakorlott
kapitányra. Az idő nagy részében valamelyik kikötőben vesztegeltek, horgonyt vetettek, amíg a
család úszni ment. - Egy éven belül elkészül, talán egy kicsit hamarabb is, ha megsürgeti őket.
Jövő nyár végén már oda hajózhat vele, ahová csak akar. Legrosszabb esetben jövő ilyenkor.
- Rendben - mondta Quinn, úgy tűnt, eltökélte magát. - Vágjunk bele! Akkor átíratná a
jegyem? Előbb megnézem a hajót, és csak utána repülök Londonba. - Nem volt időhöz kötve,
nem volt megbeszélt programja, senkivel nem kellett találkoznia, senki nem várta. Az elmúlt
három hónap során azonban megerősödött benne az érzés. Mindenképpen vennie kell egy
vitorlást. Es ebben most már senki és semmi nem akadályozhatja meg. - Megköszönném, ha
értesítené a hajóműhelyt, hogy szeretném megnézni a hajót. - Quinn szeme reménykedőn,
vidáman csillogott.
- Úgy lesz, ahogy kívánja, uram. Beszélek a műhely tulajdonosával, hogy számítsanak az
érkezésére.
- És kérem, foglaljon szobát az Amstelben. Egy éjszakára. Holnap a műhelyből egyenesen a
reptérre megyek, onnan pedig Londonba. - Vérpezsdítőén hatott rá a döntés. Ha nem tetszik,
nem muszáj megvennie a hajót. Akár terveztethet is magának egyet, bár tudta, hogy ez
hosszadalmasabb lenne. Egy olyan hajó megépítése, mint amilyet Ramsay megrendelt, igénybe
vehet két évet is, ha nem többet.
A kapitány mindent elrendezett, és fél óra elteltével Quinn már búcsúzott. Kezet rázott a
kapitánnyal, aztán a legénységgel is, megköszönte a kedvességüket. Bőkezű borravalót adott a
személyzet minden tagjának, elismerése jeleként nagy ösz-szegről szóló csekket töltött ki a
kapitány nevére, akinek megígérte, hogy értesíteni fogja, hogyan alakultak a dolgok
Hollandiában.
Amikor már a limuzinban ülve a nizzai repülőtér felé robogott, ismét elfogta az ismerős
szomorúság, amely hónapok óta a társa volt: olyan jó lett volna megbeszélni mindezt Jane-nel,
beszámolni róla, mire készül, és hogy reményei szerint mi várja Hollandiában/Mindig volt
valami, amit azonnal el akart mondani az asszonynak, és ez minden pillanatban fájón
emlékeztette, milyen üres az élete nélküle. Lehunyta a szemét, felidézte magában a felesége
alakját, aztán erőnek erejével kényszerí-tette magát, hogy az elsuhanó tájat nézze. Nem
engedheti, hogy ismét úrrá legyen rajta a letargia, semmi értelme nem lenne. Június óta folyvást
ezzel az érzéssel küzdött. De tudta, minden idegszála azt súgta, hogy neki kizárólag arra kell a
hajó, hogy messzire kerüljön minden helytől, ahol valaha megfordultak vagy együtt éltek
Jane-nel - mert minden ilyen hely fájdalmas emlékeket ébresztene. A hajó ahhoz kell, hogy
folytatni tudja az életét. Jane-t senki és semmi nem pótolhatja.
Mire a reptérre ért, már bizonyossággal érezte, hogy az asszony készséggel ráállt volna a
dologra. Mint mindig. Bárhogyan is döntött, Jane mindig mellette állt, örömmel üdvözölte és
fogadta az ötleteit, amelyeket mások őrültségnek tartottak. Jane megértette őt, jobban, mint
bárki más. Talán csak ő egyedül. Mert ő, egyes-egyedül ő szerette Quinnt igazán. És a férfi
most már tudta, amit akkor nem, amíg a felesége még élt: Jane mellett az élet olyan volt, mint
egy szerelmes vers, épp olyan, mint azok, amelyeket őhozzá írt.
 2.

A gép este hatkor szállt le a Schiphol Repülőtéren Amszterdamban, és Quinn taxival ment
az Amstel Hotelba. Ez volt az egyik kedvenc európai szállodája. Régi korokat idéző pompája és
a kifogástalan kiszolgálás a párizsi Ritzre emlékeztetett. Megérkezése után nem sokkal már a
szobaszervizt hívta, majd azon kapta magát, hogy két érzés között őrlődik: hiányzott a Victory
és legénysége nyújtotta komfort, ugyanakkor alig várta, hogy láthassa végre a másik vitorlást,
amely a dokkban vár rá. Úgy érezte, az izgatottságtól aludni sem tud. Már csak azt remélte,
tetszik majd, amit másnap látni fog.
Nyugtalan álomba merült, reggel hétkor felkelt és felöltözött. Még egy órát várnia kellett a
kocsira és a sofőrre. Hogy elüsse az időt, reggelizés közben a Herald Tribune-t olvasgatta. A
hajóműhely egyórányi autóútra esett a szállodától, kilencre oda is ért; a tulajdonos - jól
megtermett, joviális férfi - az irodában várta, a terveket szétteregette az asztalán. Hallott már
Quinn Thompsonról, a nevét sűrűn olvashatta az újságokban, és előző este megeresztett pár
telefonhívást, finoman körbeérdeklődött. Tisztában volt vele, kivel áll szemben: Quinnt
kemény, kérlelhetetlen emberként írta le mindenki. Mindazok, akik keresztezték az útját, vagy
bármi módon csalódást okoztak neki, Thompsonban félelmetes ellenfélre találtak.
Most azonban, amikor magas, szikár testét egy székbe hajtogatta, inkább tűnt izgatottnak, és
kék szemében érdeklődés villant, amint a műhelytulajdonossal együtt a rajzok fölé hajolt. A
hajóácsot Tem Hakkernek hívták, és csupán néhány éwel volt idősebb Quinn-nél. Mind a két fia
csatlakozott hozzájuk, és részleteiben ismertették a vitorlás tervét. Mindkét fiatalember részt
vett az építésben, és szemlátomást büszkék voltak a munkájukra, mégpedig jó okkal. Ez a hajó
minden porcikájában különlegesnek ígérkezett, és Quinn frissen támadt elismeréssel adózott
Bob Ramsay zsenialitásának. A hatalmas vitorlás tudott mindent, ami egy hajótól elvárható.
Quinn tett néhány észrevételt, ami előtt a két Hakker fiú és az apjuk is fejet hajtott. Quinn
javaslatai technikai jellegűek voltak, és csak H >bbítottak Ramsay eredeti elképzelésein.
- Az is bolond, aki hajlandó eladni egy ilyen gyönyörűséget - mondta Quinn, miután még
egyszer áttanulmányozta a terveket. Alig várta, hogy láthassa magát a hajót.
- Most egy nyolcvanméterest építünk neki - jelentette büszkén Tem Hakker. Nyolcvan
méter! Quinn szemében az a hajó is óriásinak tűnt, amelyről éppen beszélgettek. Minden benne
volt, amire vágyott és amire szüksége lehetett.
- Ha ez teszi boldoggá... - jegyezte meg köny-nyedén a méretre utalva, aztán megkérdezte,
nem nézhetné-e meg végre azt a hajót, amit Ramsay eladásra kínál. És amikor megpillantotta,
szinte földbe gyökerezett a lába, elismerően füttyentett. Maga a hajótest is lenyűgözte. Egyes
részei már elkészültek. A főárboc közel hat méter magas lesz és vagy száz négyzetméternyi
vitorlát fog kifeszíteni. Minden tekintet megakad majd rajta, ha teljesen elkészül. De Quinn
még így, befejezetlen állapotában is valóságos szépségnek látta. Szerelem volt ez első
pillantásra, és miközben nézte, úgy érezte, mindenképpen meg kell szereznie magának - ál-
talában így intézte a dolgokat. Quinn Thompson mindig az ösztöneire hallgatott, és legtöbbször
megmásíthatatlan döntést hozott.
Még vagy egy órán át nézegették a hajót, megvitatták a módosításokat, amiket Quinn
javasolt, majd Tem Hakkerrel lassan visszaballagtak az irodába. Hakker és Bob Ramsay már
megállapodtak az irányárban, és most - némi gyors fejszámolás után, bekalkulálva a
változtatásokat, amiket Quinn kért - Hakker megnevezte az árat, amelynek hallatán a legtöbb
ember halálsápadtra vált volna. Quinn arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött,
miközben ugyanolyan gyorsan ő is utánaszámolt magában a dolgoknak. Hosszas csend állt be.
Hakker figyelmesen méregette a vele szemközt ülő férfit, aki végül bólintott. Hakker a kezét
nyújtotta, Quinn belecsapott a tenyerébe. Az üzlet megköttetett, csillagászati összegért, de
egyikük számára sem volt kérdéses, hogy a jacht megér ennyit. A megállapodás mindkettejüket
elégedettséggel töltötte el. Aztán Quinn bejelentette, nem bánná, ha augusztusra elkészülne a
hajó - ez a legoptimistább számításoknak is ellentmondott -, de miután megtekintette a vitorlást,
alig várta, hogy megkezdhesse az utazást, és távolra meneküljön a régi életétől a fedélzetén. A
várakozás hónapjai végtelenül hosszúnak tűntek, ugyanakkor izgalommal töltötték el.
- Azt reméltem, meg tudunk állapodni a novemberi átadásban. Vagy legrosszabb esetben az
októberiben - mondta óvatosan Tem Hakker. Quinn Thompson kemény feltételeket támasztott.
Végül, némi vita után, kiegyeztek a szeptemberben. Illetve Tem Hakker annyit ígért, hogy
akkor próbaútra lehet indulni a vitorlással. Vagyis a hónap végén, legkésőbb október első
heteiben már hajózni lehet vele. Quinn azt mondta, ennyit még kibír, ha nagyon muszáj. Addig
is, szándéka szerint, annyiszor fog „átugrani" Hollandiába, ahányszor csak teheti, hogy
ellenőrizze a munkálatokat és betartassa a kialkudott határidőt. Ami közel egy év múlva jár le,
holott Quinn legszívesebben már most vitorlát bontott volna.
Déltájban hagyta el a műhelyt, miután kitöltötte a súlyos összegről szóló csekket, és távozása
előtt még felhívta a Victory kapitányát, hogy beszámoljon a fejleményekről és köszönetet
mondjon.
- Jól döntött, uram! - mondta lelkesen a fiatalember. - Bárcsak én is láthatnám azt a hajót! -
Úgy döntött, inkább majd levélben jelentkezik munkára; mégsem illendő telefonon
megbeszélni az ilyesmit. Bár nem mondta ki, Quinn is gondolt rá, hogy alkalmaznia kéne a
kapitányt.
Hirtelen sok-sok terv fogalmazódott meg a fejében, számtalan kis részlet, amire oda kell
figyelni. Amint a kocsija kigördült a hajóműhely udvaráról, Quinn búcsúzóul még odaintett
Hakkeréknek. Ok legalább annyira elégedettek voltak a látogatás eredményével, mint ő - ha
nem jobban. Mert egy ekkora és ilyen hajót nem könnyű eladni - hacsak nem Quinn
Thompsonnak hívják a vevőt. Egy pillanatig sem habozott, és miközben a reptér felé
igyekezett, hogy elérje a járatot, arra gondolt, nemcsak új otthont, hanem új szenvedélyt is talált
magának. Egyébre sem vágyott, mint gyorsan eladni a San Franciscó-i házat, és elintézni, amit
feltétlenül muszáj. Tisztában volt vele, hogy ezt-azt rendbe kell tenni rajta, mielőtt piacra
dobná. De gondolatait most már a vitorlás kötötte le. Tudta, hogy az új hajóval új élet kezdődik
számára; ezt az életet fogja élni hátralévő éveiben. Úgy érezte, így már sokkal könnyebb lesz
visszatérni az üres házba.
Evekkel korábban volt már egy kis hajója, és mindkét gyerekét arra buzdította, tanuljanak
meg vitorlázni. De az anyjához hasonlóan Alex is gyűlölte a hajókat, és miután Doug nyári
hajóstáborban halt meg Maine-ben, Jane rávette a férjét, hogy adja el a vitorlásukat. Mivel
amúgy sem sok ideje maradt használni, Quinn viszonylag könnyen ráállt a dologra. Aztán több
mint húsz éven át mások jachtját bérelte ki időről időre, de mindig egyedül, mert Jane-nel nem
tudta megszerettetni a hajózást. És most hirtelen új világ tárult fel előtte. Tökéletes
forgatókönyv a végső jelenethez - mindig is ilyennek képzelte élete utolsó napjait: hajózgat a
világ körül egy olyan vitorláson, amilyenről álmodni sem mert. Mosolyogva szállt fel a londoni
gépre, majd jegyzetelgetéssel töltötte az éjszakát a szállodai szobában. Az új hajó nem csupán a
hangulatára volt kedvező hatással, értelmet adott az életének.
Amikor másnap a Heathrow-n felült a San Fran-ciscó-i járatra, már tudta, hogy San
Francisco soha többé nem jelenti az otthont számára. Csupán Jane és az együtt töltött évek
emléke vár ott rá, és ezt bármikor, bárhová magával viheti. Az asszony szívbe markoló
feljegyzései ott lapultak az aktatáskájában, és nem sokkal a felszállás után előhúzta az egyik
verset. Mint mindig, most is többször végigolvasta, majd kibámult az ablakon. Meg sem hal-
lotta, hogy a stewardess arról faggatja, mit szeretne inni. Quinn annyira elmerült a
gondolataiban, hogy a fiatal nőnek jó időbe telt, mire magára tudta vonni a figyelmét. Quinn
nem kért pezsgőt, inkább a Bloody Maryt választotta, és a nő, mindenki más rendelését
figyelmen kívül hagyva, őt szolgálta ki először. A mellette levő ülésen senki nem ült, amit a
férfi megkönnyebbüléssel fogadott, ugyanis utált idegenekkel szóba elegyedni. A stewardess
jelentett az élelmezési tisztnek, amikor visszatért a kiszolgáló részlegbe. Az utast „fontos"
emberként írta le. Az élelmezési tiszt kikukucskált a függöny mögül, megállapította, hogy a
pasas fotóját még soha, egyetlen bulvárlapban sem látta, de készséggel elismerte, hogy az illető
a korához képest jól tartja magát, bár nem tűnik kifejezetten barátságosnak. Tény és való,
Quinn semmi kedvet nem érzett magában a bájolgáshoz.
- Már megint valami „fejes", akit kimerítettek a londoni tárgyalások!
Nem is olyan régen még valóban így lehetett volna jellemezni. De Quinn Thompson
mostanra alapvetően megváltozott. Mert tulajdonosa lett egy új, párját ritkító vitorlás hajónak.
Lehet, hogy külső szemlélő ezt nem vette észre, de - és ez a lényeg - ő nagyon is tisztában volt
ezzel. Miközben a repülőgép utat tört magának a felhők közt San Francisco felé, Quinn úgy
érezte, már csak ez a hajó maradt az egyetlen öröme az életben. A felesége nem él, a lánya
gyűlöli, vagy legalábbis azt hiszi, hogy gyűlöli, a fia sok éve meghalt. Egyedül maradt. Nincs,
aki szeresse, nincs, akit érdekelne, mihez kezd. Pár órán belül besétál abba a kihalt házba,
amelyen azzal az asszonnyal osztozott, akiről azt hitte, hogy ismeri, de utólag bebizonyosodott,
hogy valójában nem ismerte. Mert ez az asszony jobban szerette őt, mintsem megérdemelte
volna; Quinn végtelenül hálás volt ezért, ugyanakkor bűntudat gyötörte. Érdemtelen volt Jane
szeretetére - ez az érzés kínozta most is, miután újra elolvasta a verset, majd visszacsúsztatta a
táskájába. Lehunyta a szemét, maga elé idézte felesége arcának minden apró részletét, szinte
hallani vélte a hangját, a nevetését. Rettegett a perctől, amikor ezek az emlékek elenyésznek, de
addig nem múlnak, amíg Jane naplói és versei vele lesznek. Csupán ennyi maradt; kulcs a
talányokhoz, amelyeket soha nem értett és nem is próbált megfejteni. A versek és a naplók,
sajnálkozás és az asszony iránt érzett szeretet - csupán ennyi maradt, és már csak ez számított.

3.

A gép menetrend szerint landolt San Franciscóban, és Quinn gyorsan átjutott a

vámellenőrzésen. Jóllehet hosszú hónapokat töltött az Államoktól távol, semmi el vámolni
valója nem volt. Kissé szomorkásnak tűnt, amikor felkapta a bőröndjét meg az aktatáskáját, és
lehajtott fejjel kisietett a reptér épületéből. Egy porcikája sem kívánt visszatérni az üres házba,
ráadásul - ez már csak a repülőgépen jutott eszébe - hazaérkeztét sikerült a hálaadás ünnepére
időzítenie. Erre nem is gondolt; nem mintha lett volna más választása. A Victory bérlete lejárt,
és semmi nem indokolta, hogy meghosszabbítsa európai tartózkodását, különösen azok után,
hogy Alex mereven elzárkózott a találkozás elől.
Udvarias volt, de határozott. A temetés előtt és után többször kirohant az apja ellen. Azóta
viszont tartotta a három lépés távolságot, kapcsolatuk kimért, hivatalos jelleget öltött. A maga
módján legalább olyan megingathatatlan volt, mint az apja. Engesztelhetetlen haragot táplált
Quinn iránt már évek óta. Végeérhetetlen beszélgetéseket folytattak erről az anyjával, és Jane
hasztalan igyekezett, hogy meglágyítsa a lánya szívét, Alex kitartott elítélő véleménye mellett.
Folyton azt hangoztatta, hogy Quinn soha nem volt mellettük, egyikük mellett sem, amikor
pedig szükségük lett volna rá - még Doug halálakor sem. Quinn alig három napot töltött otthon
a temetés idején. Bangkokban érte a hír, épp egy nagyszabású üzletet próbált nyélbe ütni, de a
temetés utáni reggelen sarkon fordult és indult is vissza, hátat fordítva a fájdalomtól és gyásztól
lesújtott tizenegy éves Alexnek és az anyjának, magukra hagyva őket szenvedésükben.
Több mint egy hónapig volt távol, tető alá hozta az ügyletet, amelyről a Wall Street Journal is
első oldalon számolt be, pár napra hazaugrott, aztán újabb két hónapra eltűnt Hongkong,
London, Párizs, Peking, Berlin, Milánó, New York és Washington gazdasági forgatagában.
Alex még felnőttként is azt panaszolta, hogy alig-alig látta az apját, beszélgetni pedig végképp
nem beszélgetett vele. Mert ha Quinn haza is ment, túlságosan fáradt, az időeltolódástól és az
alváshiánytól túlságosan kimerült volt, semhogy vele vagy anyjával foglalkozzon. A végén már
a búcsúzkodást is egy-két perc alatt lerendezte. Alex sokszor hangoztatta ezeket a vádakat az
anyja temetése idején; éreztette, hogy megbocsáthatatlannak tartja az apja viselkedését. Nem
lehetett eltántorítani, semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy jobb embernek lássa az apját,
mint amilyennek beállította. A legszomorúbb az egészben, gondolta Quinn, miközben a lányát
hallgatta, hogy semmivel nem tudja megcáfolni. Mert Quinn Thompson pontosan olyan ember
volt, amilyennek a lánya leírta - egészen nyugdíjba vonulásáig. Mert utána igenis megváltozott,
pozitív irányban; de erről meg Alex nem volt hajlandó tudomást venni.
Quinn igyekezett kárpótolni Jane-t a munkával és külön töltött hosszú évekért, s úgy érezte,
hogy a visszavonulása utáni másfél évben valamelyest sikerült is helyreállítania a dolgokat. De
Alexet semmivel nem tudta kiengesztelni. Számára sem volt kérdéses, hogy a lánya miért épp
olyan férfihoz ment feleségül, aki minden idejét otthon tölti -kivéve, amikor az irodájában
tartózkodik. Az egyetem elvégzése után Alex azonnal igent mondott a svájci bankár
lánykérésére. Mindketten a Yale-re jártak, és percekkel a diplomaosztó után már össze is
házasodtak, immáron tizenhárom esztendeje. Két fiuk született, Genfbe költöztek - és Quinn
már a kezdet kezdetén jelezte a feleségének, hogy szerinte ebben a házasságban Alex fogja
hordani a nadrágot, ő fogja előírni, mikor mi legyen. Alex és
Horst elválaszthatatlan, boldog, kiegyensúlyozott pár benyomását keltette, ugyanakkor
izgalmaktól mentes, egyhangú életet éltek. Quinn fájón unalmasnak találta a vejét. Alex
gondosan ügyelt rá, hogy ne essen bele abba a csapdába, amibe az anyja. Ezért egy gyenge,
irányítható férfihoz ment feleségül, aki engedelmeskedik a parancsainak: vagyis semmiben
nem emlékeztet az apjára. Horst ritkán, szinte soha nem utazott el, abban a bankban dolgozott,
amelyet még a nagyapja alapított. Kötelességtudó fiatalember volt, szerette a feleségét és a fiait,
az ambíció szót hírből sem ismerte. Alex abban a biztos tudatban ment hozzá, hogy nem fog
áldozatul esni a férfi karrierjének, önmegvalósító törekvéseinek és hobbijainak. Quinn meg-
látása szerint Horst egyikkel sem bírt. Egyszerűen csak létezett, és Alex pontosan ilyen férjre
vágyott.
Mindkét gyerekük, a hat- és kilencéves, kékszemű, hirtelenszőke fiúcska az anyjukra
hasonlított, és Quinn alig-alig ismerte őket. Jane gyakran átugrott Genfbe, hogy megnézze
unokáit, és Alex évente egyszer áthozta a fiúkat San Franciscóba, hogy meglátogassák a
nagymamát, de Quinn általában nem volt otthon ilyenkor, mint ahogy akkor is mindig a világ
másik részén tartózkodott, amikor Jane Genfbe utazott. Mert Jane rendszerint akkor látogatott
el a lányukhoz, amikor Quinn távol volt. Visszatekintve könnyű volt megérteni, miért olyan il ii
hős Alex. Érzékeltette, hogy nem hajlandó megbocsátani az apjának, vagy hagyni, hogy
vezekeljen a bűneiért. Alex úgy élte meg, hogy nemcsak az egyik, de mindkét szülőjét
elveszítette. Az apja már jóval korábban meghalt számára, mint az anyja. A fájdalom, hogy
tizenegy évesen elveszítette a bátyját, még most is nyílt sebként lüktetett a lelkén. Ezért óvta
fiait olyan féltő gondoskodással, hiába könyörgött a férje, hogy biztosítson számukra nagyobb
szabadságot. Alex meg volt győződve róla, hogy így jár el helyesen. És minden másnál jobban,
már csak a bátyja balesete miatt is, gyűlölte a hajókat.
Jane sem lelkesedett értük, de Quinn biztosra vette, hogy vele együtt örülne az új vitorlásnak,
amit építtet. Mert Jane mindig boldognak akarta látni őt, azt kívánta, teljesüljenek az álmai, érje
el a célt, amit kitűzött maga elé. Alexet már nem érdekelte, mit csinál az apja. Ennek
eredményeként Quinn-nek már nem volt családja, nem kötődött senkihez, és épp olyan
magányos volt, mint amilyennek látszott, amikor a Vallejo Street nevű zsákutcában kiszállt a
taxiból a ház előtt, amelyet fák lombkoronája takart a tekintetek elől, amelyben Jane-nel együtt
élt a házasságuk alatt, és amelyben Alex is felnőtt. Amint a vagyona gyarapodni kezdett, Quinn
felvetette, hogy vehetnének nagyobbat, de Jane makacsul állította, hogy szeret itt lakni. Mint
ahogy Quinn is szeretett hazajönni ide, amíg Jane élt. Most azonban, amikor elfordította a
kulcsot a zegzugos, angol stílusú ház bejárati ajtajának zárjában, letaglózta a csönd.
 Amint belépett a tágas előtérbe és lerakta a csomagjait, meghallotta a nappali órájának
ketyégését. A hang késpengeként hasított a szívébe, úgy hatott, mint megannyi fájdalmas
szívdobbanás. Még soha nem érezte ennyire egyedül magát, eny-nyire üresnek az életét. Sehol
nem látott virágot, a redőnyök leeresztve, a függönyök összehúzva, és a nappali faborításának
sötét paneljei, amelyek egykor fénylőn csillogtak, most kriptaszerű hangulatot kölcsönöztek a
helyiségnek. Nem emlékezett rá, hogy a ház valaha is ilyen sötét, ilyen lehangoló lett volna.
Önkéntelenül is körbejárta az ablakokat, szétrántotta a függönyöket, felhúzta a redőnyöket,
aztán kibámult a kertbe. A fák és a cserjék még zöldelltek, de a virágok már elnyíltak, a
novemberi délután borongóssága ült a tájon.
Tejfelhőben szálltak le, a köd mostanra beborította az egész várost. Az ég tompa szürkesége
mintha a lelkiállapotát tükrözte volna, amikor Quinn a csomagjait felragadva felment az
emeletre. A hálószobába lépve mély levegőt vett. Jane itt, az ágyukban, a karjai közt halt meg öt
hónappal ezelőtt; fizikai fájdalmat okozott a szoba látványa és az asszony mosolygós fényképe
az éjjeliszekrényen. Quinn az ágy szélére rogyott, könnyek csorogtak az arcán. Hiba volt
hazajönni, ő is tudta, de valakinek át kellett válogatnia Jane és az ő holmijait, ha tavasszal el
akarja adni a házat, amit helyre akart hozatni. Alapvetően jó állapotban volt, minden
kielégítően működött, de harminchét év emberöltőnek számít egy ház életében. Quinn úgy
érezte, neki magának kell megszerveznie a munkát és elvégeznie a szelektálás fájdalmas
feladatát. Egyik-másik szobára ráfért a festés, és Quinn egy ingatlanügynökkel is meg akarta
beszélni, mit kell még kijavítani, hogy a ház eladható állapotba kerüljön.
Az első otthon töltött éjszaka rettenetesen hosz-szúnak tűnt, hiányzott Jane, és voltak
pillanatok, amikor Quinn annyira elviselhetetlennek érezte az egyedüllétet, hogy
legszívesebben pizsamában kirohant volna az utcára, és csak futott, futott volna, minél
messzebbre. De nem volt hová menekülni. Ezzel szembe kellett néznie. Nem ítéltetett halálra.
Az volt a büntetése, hogy Jane nélkül kell élnie. Kegyelemre nem számíthatott. A magány
örökre szólt, és ezt érdemelte. Akkor éjjel ugyanaz az álom kísértette, mint utazásai során
nemegyszer. Jane jött felé, ölelésre tárt karral/ esengve, sírva. Eleinte a távolba vesztek a
szavai, de Quinn-nek elég volt rápillantania az arcára, hogy tudja, mit mond. Aztán már hallotta
is a szavakat: az asz-szony mindig ugyanazt hajtogatta. Könyörgött, hogy ne menjen el, ne
hagyja magára. És Quinn álmában mindig meg is ígérte, hogy marad. Az álom - a rémálom -
következő pillanatában azonban már önmagát látta, amint fogja a bőröndjét és bú-
csúzik, aztán már csak Jane könnyáztatta arca lebegett előtte. Amikor felriadt, fülében még ott
csengett az asszony zokogása, és bármikor ébredt, még órákkal később is a fejében
visszhangoztak a felesége mondatai: „Ne hagyj el, Quinn, könyörgök, ne hagyj el..." - kérlelte
kinyújtott karral, kétségbeesett tekintettel. Verítékben úszva riadt fel, szíve hevesen vert. Hogy
tehette ezt Jane-nel? Miért hagyta magára annyiszor? Miért mindig saját magát helyezte
előtérbe? Miért nem figyelt oda a feleségére?
Az álomból nem derült ki, hova készült utazni éppen, mint ahogy nem volt jelentősége a
birodalomnak sem, amit felépített. Ébredés után csupán a kínzó bűntudat és a kudarc érzése
maradt. Quinn gyűlölte ezt az álmot, már csak azért is, mert azonnal visszatért, amint hazajött
San Franciscóba. Álmodás közben tragikus hősnőnek látta Jane-t, jóllehet a való életben
kedvesen együttérző és megértő volt, soha nem követelőzött vagy könyörgött, mint az álombéli
asszony. Quinn gyűlölte az álmot, és érezte, hogy - mint egykor a szeretet - a bűntudat lesz az,
ami örökre a feleségéhez láncolja. Cseppet sem derítette jókedvre, hogy az álom, akár egy
bosszúálló angyal, azon nyomban lecsapott rá, amint hazaért. De jól tudta, hogy ez olyan teher,
amelyet élete végéig hordania kell.
Másnap reggel lezuhanyozott, megborotválkozol t, felöltözött, elkortyolgatott egy csésze
kávét, aztán feltűrte az inge ujját és „fejest ugrott" a szekrényekbe. Az álom még mindig
kísértette, bármennyire igyekezett szabadulni tőle. A „könnyű falattal" kezdte, a földszinti
tárolókkal, Alex gyerekkori emlékeinek gyűjtőhelyével. Jane évekkel korábban próbálta
rábeszélni, hogy vigye őket magával, de Alex úgy döntött, a szüleinél hagyja mindet. Voltak itt
érmek és trófeák abból az időből, amikor még lovagolt, és pár serleg az egyetemi te-
niszversenyekről. Megszámlálhatatlanul sok fotó a barátokkal - óvodáskortól az egyetemi
évekig -, a legtöbbjüket Quinn nem is ismerte. Kazetták, házi videofelvételek, néhány viharvert
játék baba, egy plüssmackó és végül hátulra besuvasztva egy doboz, ami megdolgoztatta
Quinnt. Le volt ragasztva, papírvágó késsel kellett felvágnia. Telistele volt Douglas
fényképeivel. A legtöbb fotón Alexszel együtt nevetett, vigyorgott, viháncolt; némelyiken
síeltek. És ott voltak a levelei, amiket a maine-i táborból írt a húgának, amikor az az ottho-
nukhoz kissé közelebb, egy kaliforniai táborban nyaralt. Quinn angyalok szárnyának suhogását
vélte hallani, amikor szétnyitott egy tépett, megsárgult, régi levélpapírt, és döbbenten
konstatálta, hogy az üzenet Doug halálának napján íródott. Doug még aznap reggel is írt a
húgának; és néhány órával később, tizenhárom évesen életét vesztette egy hajós balesetben.
Könnyek csorogtak az apa arcán, miközben végigolvasta a levelet, és hirtelen megértette, mit
érezhették a többiek, amikor ő szemernyi elérzékenyülést sem engedélyezett magának. Mert
annak ellenére, hogy szerette a fiát, tisztes távolságot tartott. Még azt sem engedte meg
magának, hogy igazából megismerje.
Doug jóképű fiú volt, boldog, kedves, intelligens, külsőre szakasztott az apja, de Quinn soha
nem érezte szükségét, hogy közel engedje magához. Úgy gondolta, erre még bőven lesz idejük
később. Elképzelte, amint barátságot kötnek, férfi a férfival - ehelyett a fiú egyszer csak eltűnt
az életéből. Meg sem gyászolta tisztességesen. Túlságosan fájdalmas lett volna beismerni, hogy
elszalasztottá a lehetőséget, hogy jobban megismerje a fiát. Ismét mardosni kezdte a bűntudat,
és hiába próbálta odébb hessegetni, muszáj volt szembenéznie vele. Minden, ami elvesztett
gyermekére emlékeztette, néma vádként nehezedett a lelkére. Akkor megkövetelte Jane-től,
hogy tüntesse el Doug holmijait, számolja fel a szobáját. Akkor úgy gondolta, egy anya
számára elviselhetetlen lenne az érintetlen fiúszoba látványa - oltár, ami elé nap mint nap oda
lehet járulni. Felült a hongkongi gépre, de előbb még parancsba adta, hogy mindent
csomagoljanak be és száműzzenek a házból, mire hazaér -úgy hitte, mindezzel az asszonynak
tesz jót. És amilyen kötelességtudó feleség volt, Jane meg is tette, amit kívánt, csak hogy a
kedvében járjon. Isim tudja, milyen keserves lehetett neki.
Másnap délután, a garázs mögötti hatalmas tárolóban Quinn gyakorlatilag mindent
megtalált, ami valaha a fiúszobát töltötte meg. Minden ott volt: Doug ruhái, a sportfelszerelése,
a különböző versenyeken nyert érmei és egyéb emléktárgyak. Jane minden egyes darabot
megőrzött, még a fia alsóneműjét is. Huszonhárom éven át rejtegette őket, és Quinn a fiú három
pulóverére is rábukkant - a sarokba gyűrve -, amikor Jane ruhásszekrényeit kezdte kiüríteni.
Heteken át tartó, érzelmileg felkavaró utazás volt ez. Quinn újra és újra azon kapta magát,
hogy maguk alá teperik az emlékek, hogy újra és újra átértékeli a kapcsolatát Jane-nel: mindez
kibírhatatlanul fájdalmas volt, és bűntudata egyre fokozódott.
A hálaadás ahogy jött, úgy el is múlt. Quinn merő kötelességtudatból felhívta a lányát, bár
tudta, hogy Genfben nem szokás megülni ezt az ünnepet. Alex röviden, oda sem figyelve
válaszolgatott. Megköszönte, hogy telefonál, de olyan elutasító volt, hogy Quinn-nek nem volt
mersze rákérdezni, mi van Horsttal és a fiúkkal. Vette a lánya hangjából kicsendülő üzenetet:
„Maradj távol tőlünk. Semmi szükségünk rád. És főleg engem hagyj békén!" Quinn ehhez
tartotta magát.
Pulykát nem vett. Ugyan kivel együtt szeletelhetné fel?! Egykori barátait, üzletfeleit nem
értesítette, hogy visszatért. Kínszenvedés volt átválogatni a közös múlt emlékeit, hogy
eladhatóvá tegye a házat, de még ennél is fájdalmasabb, hogy fogalma sem volt, hogyan
melegíthetné fel régi kapcsolatait. A magán- és társasági élet között Jane volt az összekötő
kapocs. Jane mindig tudta, kik azok, akiket érdemes meghívni, mert tudják, hogyan kell
szórakoztatni másokat, és gyengéden noszogatta a férjét, hogy lazítson, töltsön el egy kellemes
estét az ismerősei közt. Quinn többször ráállt, csakis az asszony kedvéért. De mert már sem
Jane, sem a belőle áradó kedvesség és melegség nem volt sehol, a magányra szavazott. Egyedül
maradt, és elfogadta, hogy ez már mindig így lesz. Senkivel nem kívánt találkozni. Mert egy
baráti összejövetel csak kihangsúlyozná, fájóbbá tenné a felesége hiányát - ebbe még
belegondolni sem akart.
Nappal az asszony szekrényeiben, kincsei, emlékei és a saját emlékei közt kutatott. Este
kimerülten zuhant be az ágyba, elalvás előtt Jane naplóit és verseit olvasgatta. Mintha magába
akarta volna szívni az asszony leglényegét, ahogy a páclé járja át a húst - minden, amit Jane
valaha gondolt, érzett, szeretett, kedvelt vagy becsben tartott, most az ő részévé vált, beivódott
a bőre alá. Jane lett a lelke, mintha neki magának sosem lett volna; lelkük összeolvadt és eggyé
vált. Még soha nem érezte olyan közel magához az asszonyt, mint a halála előtti utolsó
hónapokban. És most azok között a dolgok között kutatott, amelyek egykor az övéi voltak; nem
csupán az írásait lapozgatta át, hanem az estélyi ruháit, a kertészkedéshez használt ruháit,
megfakult hálóingeit, amikben aludni szeretett, a fehérneműit, a kedvenc pulóvereit. És ahogy
Jane is a szekrény sarkába rejtette a fia pulóvereit, Quinn is azon kapta magát, hogy ezt-azt - a
szeretett asszony szívének legkedvesebb darabokat -félretesz, mert semmi áron nem tudna
megválni tőlük.
Most értette meg, milyen kegyetlenség volt azt kérni tőle, hogy ürítse ki Doug szobáját. Am a
sors végül sarokba szorította, és Quinn úgy érezte, most nyeri el méltó büntetését mindazért,
amit a felesége ellen elkövetett. Tisztelettel és alázattal végezte a rászabott feladatot, úgy fogta
fel, mint megérdemelt penitenciát.
December közepére körvonalazódni kezdett valamiféle rendszer, már csupán azt kellett
eldöntenie, a megmaradt dolgokból mit dob ki, és mit tart meg. Az elajándékozásra váró, illetve
a bedobozolandó és elraktározandó holmik hatalmas kupacokban tornyosultak a nappaliban.
Még így is túl nagy volt a felfordulás, semhogy az ingatlanügynököt kihívhatta volna. Egyedüli
kikapcsolódást az jelentett, amikor hetente egyszer felhívta Tem Hakkert, hogy megérdeklődje,
hol tartanak a munkálatok. Időközben Bob Ramsaytől is érkezett egy kedves levél: a férfi
gratulált az új szerzeményéhez. Nem is titkolta, örül, hogy túladott a hajón, mert így már semmi
nem akadályozhatja egy nagyobb vitorlás megépíttetésében. Hakkerék azt mondták, minden a
lehető legnagyobb rendben, az ütemezés szerint halad. Quinn számára a San Franciscó-i ház
felszámolása nehezebb feladatnak tűnt, mint a hajóépíttetés, de nem bánta, hogy nem bízta
másra a munkát. Olyan volt ez, mint a végső egyesülés Jane-nel, szent rituálé, melyet azért
mutatott be, hogy mindörökre maga mellett tudja az asszonyt. Esténként határozott, kissé dőlt
betűkkel írt szavait olvasgatta. És többször, mint nem, továbbra is vele álmodott. Hetente
kétszer, talán háromszor is visszatért az álom, amelyben Jane azért könyörgött, hogy ne hagyja
el. Az álomképek még napvilágnál is kísértették.
Quinn végignézett több ezernyi, kettejükről készült fotót, abból az időből, amikor a gyerekek
még kicsik voltak, a nyaralásokon és a fontosabb alkalmakkor lencsevégre kapott pillanatokat,
és a legfrissebbeket, amelyek az utolsó, nagy utazás idején készültek. És Jane megőrzött
minden egyes cikket, amiben Quinn nevét egyáltalán megemlítették. Közel negyven év
története volt mappákba és dobozokba gyűjtve - némelyik újságkivágás oly régi, hogy
darabokra töredezett, amikor Quinn hozzájuk ért -, időrendbe téve. Igazolva, hogy Jane férje
iránti csodálata és imádata mindvégig töretlen maradt. Amit Quinn nem mondhatott el magáról.
Amit az újságcikkekben magáról olvasott, ismét csak azt erősítette meg benne, hogy önző
módon viselkedett, bezárkózott a saját világába, de Jane ennek ellenére szerette őt, hazavárta,
mindent megbocsátott, még a gyerekek előtt is mentegetni próbálta. Csodálatra méltó asszony
volt.
Bár soha nem volt templomjáró, karácsony reggelén mégis elment és gyertyát gyújtott az
asszonyért. Leginkább azért, mert tudta, hogy Jane-nek ez sokat jelentene és örülne neki. Az
évek során ő maga is sok ezer gyertyát meggyújtott Doug lelkéért. Sőt, ha felzaklatta, vagy
nagyon aggasztotta valami, akkor is elment a templomba és gyertyát gyújtott. Quinn sokszor
ugratta emiatt, most mégis furcsa békesség járta át, amikor ő gyújtott gyertyát az asszonyért.
Mintha az aprócska láng fénye és melege megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan módon, de
igenis számított volna. És amikor hazaért, úgy érezte, kissé könnyebb a lelke. Az adománynak
szánt holmik addigra becsomagolva álltak. Azok, amiket meg akart tartani, leragasztott
kartondobozokban a garázsban. Úgy tervezte, mielőtt kiköltözik, ezeket bérelt raktárba viteti a
bútorokkal együtt, amelyektől nem volt szíve megválni. Ezek között volt néhány szép antik
darab is; úgy gondolta, ha neki nem kellenek, Alexnek még jók lehetnek. Nem hitte, hogy neki
magának még lesz olyan otthona, ahová ezeket beállíthatná. Ha minden a tervek szerint alakul,
amint elkészül a hajó, odaköltözik, és élete hátralévő napjain ott fog élni.
Karácsonyeste végre sikerült kicsit lazítania. Nehéz hónap állt mögötte. Majdnem egy egész
üveg finom vörösbort elszopogatott - a borospincében bukkant rá -, megbolondította két
pohárka bran-dyvel, aztán lefeküdt. Sokkal jobban érezte magát, a másnapi hasogató fejfájás
ellenére. Örült, hogy végéhez közelednek az ünnepek. A szilveszter az íróasztalánál ülve
találta, kitöltötte a nyomtatványokat, amiket az ügyvédjének az újév első munkanapján be
kellett nyújtania a hagyatéki bíróságon. Órákon át dolgozott, fél füllel hallotta, ahogy az eső
veri az ablakokat, és a szél fütyül a fák között. Későre járt, amikor végre felállt és kipillantott,
ekkor látta, hogy a kisebb fák földig hajolnak az erős szélben. Eszébe sem jutott bekapcsolni a
tévét, pedig ha megteszi, értesülhetett volna róla, hogy Észak-Karolinában az évszázad
legvadabb szélvihara tombol, Marin megyében, valamint az öböl keleti és déli részén megszűnt
az áramszolgáltatás.
Ágyban volt, már-már elszundított a sötétbe borult házban, amikor kintről óriási robajt
hallott, amit két kisebb reccsenés követett. Felkelt, ismét kinézett az ablakon és látta, hogy a
kert legnagyobb fája kidőlt. Esőköpenyt kapott a pizsamájá-ra, kirobogott, és döbbenten
konstatálta, hogy a kidőlő fa magával sodorta a tető egy részét is. Visszaballagott a házba: ahol
nemrég még a nappali mennyezete feszült, most óriási lyuk ásított az égre, és ömlött be rajta az
eső. Vízhatlan ponyvát kellett volna aláfeszíteni, de vízhatlan ponyva nem volt a házban.
Annyit tudott tenni, hogy félrehúzogatta a bútorokat, hogy ne tegyen kárt bennük az esővíz.
Képtelen volt kitalálni, honnan származhatott a másik két reccsenés. A kertben lévő többi fát
ugyan nyúzta-cibálta a szél, de egyik sem dőlt ki, és úgy látszott - egészen reggelig -, hogy a ház
egyéb részén sem keletkezett kár.
Képtelen volt elaludni, hallgatta a vihar tombolását. Amikor reggel, hajnalhasadtával felkelt,
még mindig zuhogott, ezért gumicsizmába és esőkabátba bújt, mielőtt körbejárta volna a házat,
hogy felmérje a károkat. A tetőn tátongó lyuk ijesztőnek tűnt, ráadásul két nagyobb ablak is
betört; a garázs megroggyant és víz alatt állt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a garázsba
kihordott dobozokat fölpakolta a hosszú faasztalokra, így a féltve óvott fényképeknek és egyéb
papíroknak nem esett bajuk. Biztos, ami biztos alapon azért mindent visszacipelt a konyhába. A
nappalira ki lehetett volna tenni a „Katasztrófa sújtotta övezet" táblát. Quinn éjjel minden
szőnyeget és bútort odébb tologatott, vödröket és törülközőket tett ki, hogy felfogják a lyukon
beözönlő esővizet. A nappalit a házból kiugró részén érte a kár, egy hatalmas ág is bezuhant a
lyukon, megrongálva a míves faburkolatot. Quinn a reggeli híradásokból tudta meg, hogy
legalább tucatnyi ember vesztette életét; magasfeszültségű vezetékek, kidőlő fák zuhantak
rájuk, és államszerte sok százan megsebesültek. Amint a víz vette át az uralmat, több ezren
átmenetileg hajléktalanná váltak; őket iskolák tornatermeiben helyezték el.
Amint egy nagyobbacska dobozt cipelve újabb fordulót tett a garázs és a konyha között,
rájött, honnan származott a másik két robajlás az éjjel. A szomszéd kertben két fa is kidőlt.
Egyik sem volt olyan hatalmas, mint az ő fája, de zuhantukban még így is jelentősen
megrongálták a házat. Egy alacsony, sötét hajú, szomorú, kétségbeesett arcú nő vizsgálta a
károkat, és történetesen épp akkor pillantott fel, amikor Quinn elhaladt mellette.
- Nálam hajnali négykor robbant be a tető - jegyezte meg óvatosan a férfi. - Aztán még két
recs-csenést hallottam... azt hiszem, akkor dőlhettek ki a maga fái - tette hozzá bátortalanul. A
nő bólintott. Egyik fa sem volt túlságosan nagynak mondható, mégis döbbenetes pusztítást
vittek véghez. -Mekkora a kár?
- Még nem tudom. Nagy, azt hiszem. A ház olyan, mint a szita, és a Niagara is betört a kony-
hámba. - A nő ijedtnek, aggódónak tűnt. Quinn még a nevét sem tudta. A szomszédos házat
nem sokkal Jane halála után adták el, de Quinn soha nem találkozott az új szomszédokkal;
ahogy eddig, most sem érdekelte, kik ők. Ezt az aprócska asszonyt azonban hirtelen
megsajnálta. Szemlátomást neki magának kellett megküzdenie minden problémával, s ez ismét
Jane-t juttatta az eszébe, aki mindig mindent egyedül intézett az ő távollétében, lett légyen szó
bármilyen és bármekkora bajról. Feltehetőleg ennek az asszonynak is olyan a férje, amilyen ő
volt - a munkája még újév reggelén is elszólítja otthonról. Házasságuk ideje alatt Quinn az újévi
reggelek legalább felét idegen országok hotelszobáiban töltötte. Úgy tűnt, ennek az asszonynak
a férje is ilyen életet él.
- Van pár felesleges vödröm - ajánlotta segítőkészen Quinn. Újév reggelén ennél többet nem
lehetett tenni, és könnyű volt kitalálni, hogy hétfőre az állam valamennyi építési vállalkozója
tele lesz munkával.
- Tetőfedőre lenne szükség. Most költöztem be, augusztusban, és azt mondták, a tető stabil.
Kedvem lenne küldeni nekik egy fényképet a konyháról. Úgy néz ki, mintha árvíz pusztított
volna benne. - Az ablakok közel fele is kitört. A ház kevésbé szélvédett helyen állt, mint
Quinné, és korántsem volt olyan robusztus. Az elmúlt tíz-tizenkét évben többször is gazdát
cserélt, de Quinnt soha nem érdekelte, ki lakik a szomszédban, bár Jane mindig bátortalan
kísérletet tett rá, hogy üdvözölje az újonnan jötteket. De Quinn sem ezt az asszonyt, sem a férjét
még futólag sem látta soha. A nő arcára mélységes elkeseredettség ült ki, amint megpróbált
odébb húzni néhány letört ágat. Az eső megállíthatatlanul szakadt, viharos szélt fújt, bár a
széllökések már nem voltak annyira erősek, mint a hajnali órákban. Quinn körbepillantva a
pusztulásnak olyan fokát látta, amilyet legfeljebb a karibi térségben hurrikánok, vagy az
Indiákon tájfun után tapasztalhat az ember. Senki nem számított rá, hogy ez San Franciscóban
is bekövetkezhet.
- Betelefonálok a tűzoltóságra, hogy hozzanak ponyvát a tetőre. Szóljak, hogy magához is
jöjjenek ki? - kérdezte. Úgy tűnt, ennél többet egyelőre nem tehet, és az asszony hálásan
bólintott. Bőrig ázott szegény és látszott rajta, hogy nagyon elkeseredett. A látvány
mindkettejüket felzaklatta. Az utcán mindenütt emberek szorgoskodtak, igyekeztek félrehúzni
az útból a faágakat, eltakarítani a törmeléket, lekötözni mindent, hogy a további károkat
megelőzzék, mert a vihar folyamatosan tombolt.
- Nem hiszem, hogy a ponyva sokat segítene -mondta boldogtalanul, megzavarodva az
asszony. Még soha nem került ilyen helyzetbe, ahogy a férfi sem. Quinn úgy érezte, Jane sokkal
talpraesettebben oldaná meg a problémát. De most neki kell megbirkóznia vele.
- Mindenesetre azt mondom nekik, hogy bőven hozzanak belőle. - Hirtelen belévülant, hogy
jó modor is van a világon. - Elnézést - mondta a dobozt a bal hóna alá szorítva. Esővíztől
csöpögő jobb kezét átnyújtotta az alacsony sövény felett. -Quinn Thompson vagyok.
- Maggie Dartman - mutatkozott be a nő, és határozottan kezet rázott. Aprócska asszony
volt, kézfeje kecses és törékeny, de a kézfogása erős. Hosszú, sötét varkocsa a hátát verdeste,
hátrahúzott haja vizesen tapadt a fejbőrére. Farmert és poncsót viselt, és Quinn semmi mást,
csakis sajnálatot érzett iránta. Sápadtan állt előtte, és hatalmas zöld szeméből sugárzott a
boldogtalanság. Quinn ezt a legmesszebbmenőkig megértette; őt sem töltötte el felhőtlen
örömmel, hogy károk keletkeztek a házában.
- És a férje épp nincs itthon - mondta megértőn, némileg színlelve az együttérzést. Úgy
nézte, a nő a harmincas évei végén, a negyvenes évei elején járhat, de mert gyereket egyet sem
látott körülötte, feltételezte, hogy talán fiatalabb lehet, csak még nem alapított családot.
Manapság egyre későbben kezdik. Feltűnt, hogy az asszony furcsán néz rá, amikor a férjét
említi. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégis csendben maradt. A következő
pillanatban Quinn indult is tovább, aztán telefonált a tűzoltóknak. Számtalan ehhez hasonló
hívás futott be a központba, ahol azt ígérték, hogy egy, legfeljebb két órán belül a helyszínre
érnek, hogy befedjék a tetőn tátongó lyukat. Quinn kötelességtudóan jelentette, hogy a
szomszéd is segítségre szorul, és a diszpécser megnyugtatta, hogy senkit nem hagynak cserben.
Amikor az utolsó dobozt is átvitte a garázsból, az asszony épp a kocsibejáróra zuhant ágakat
próbálta félrevonszolni.
- Nagyon köszönöm - mondta, és biccentett. Leginkább egy csatornába szorult, bőrig ázott
patkányra emlékeztetett, és Quinn erős késztetést érzett, hogy ráadja Jane egyik esőkabátját,
amit az Üdvhadseregnek akart felajánlani, de még nem jutott el odáig. A nő is udvarias volt, de
távolságtartó, és néhány perc múltán visszavonult a házába. Quinn nem vette biztosra, de úgy
látta, mintha sírna. És elgondolkodott, Jane vajon hányszor sírta el magát vészhelyzetben,
amikor ő nem volt elérhető. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és megrohanta a bűntudat,
erősebben, mint valaha.

4.

A tűzoltók befedték a tetőn ásító lyukat, ezt követően Quinn - ígéretéhez híven - átirányította
őket a szomszédba. Késő éjjelre alábbhagyott a vihar, de hatalmas pusztítást hagyott maga után
államszerte. Ahogy mindenki másnak a városban, hétfő reggel Quinn-nek is első dolga volt,
hogy telefonáljon az építkezési vállalkozónak és a tetőfedőnek. A nevüket azon a listán találta,
amelyet még Jane tűzött ki a konyhai üzenőtáblára. Az ács azonban csak kacagott, amikor végre
beszélni tudott vele.
- Nézze - mondta a férfi. Elgyötörtnek tűnt a hangja, de igyekezett udvarias lenni. - Maga a
negyvennyolcadik, aki ma reggel hív. Számításaim szerint valamikor augusztus tájékán
tudnánk kimenni magához.
- Ugye, most viccel? - kérdezte kimérten Quinn. Cseppet sem találta mulatságosnak. És
egyáltalán ahhoz sem volt hozzászokva, hogy ilyesmikkel kelljen foglalkoznia. Bármi adódott
is a ház körül, lett légyen szó akár ekkora horderejű dologról, az automatikusan Jane
problémájának minősült. Ezt viszont neki magának kellett megoldania, és be kellett látnia,
hogy kicsit sem élvezi. Az ácsot és az építtetőt is vagy egy tucatszor tárcsázta, mielőtt
bármelyiküket is sikerült volna elérnie. Mindenki, akinek megrongálódott a háza a viharban,
ugyanolyan gyorsan meg akarta kezdeni a helyreállítást, mintő.
- Bár vicc lenne! - sóhajtotta az ács. - Nem tudjuk vállalni, képtelenség. - De megadott
Quinn-nek négy másik nevet; elmondása szerint megbízható szakemberek valamennyien. Az
építési vállalkozónál is ugyanígy járt. Itt megkapta két másik cég telefonszámát, és egy
harmadikat, egy fiatal asztalosét, aki ugyan csak néhány hónapja kezdett magánvállalkozásba,
de a munkájában még senki nem talált kivetnivalót, ezért jó szívvel ajánlották. Mint az várható
volt, a másik két építtető sem vett már fel több megrendelést. Quinn-nek még nem sikerült ácsot
találnia, és kissé elkeseredve tárcsázta a fiatalember számát, akit az első építkezési vállalkozó
ajánlott. Rá kellett jönnie, hogy a javíttatás távolról sem könnyű feladat.
A megadott számon üzenetrögzítő jelentkezett, és Quinn röviden vázolta, mi történt,
mekkora a kár. Az utolsóként hívott ács beleegyezett, hogy másnap reggel kimegy és
megtekinti a helyszínt. De már előre figyelmeztette, hogy hat, de leginkább nyolc hétnél előbb
nem tudja elkezdeni a munkát. Nagyon úgy látszott, hogy a nappali mennyezetén tátongó,
ponyvával lefedett lyuk még sokáig háborítatlan marad. Quinn álmában sem gondolta volna,
hogy utolsó San Franciscó-i hónapjait kénytelen lesz ilyen körülmények közt tölteni.
A fiatal asztalos este nyolckor hívta vissza. Roppant szűkszavú és hivatalos volt, elnézést
kért, hogy ilyen kései órán zavarja. Mint mondta, kora reggel óta a „terepet" járta, felmérni a
károkat. Quinn már azért is hálás volt, hogy egyáltalán jelentkezik. A fiatalember azt mondta,
reggel hétkor odamenne, ha ez Quinn-nek is megfelel.
- Az egyik haverom szorul sürgős segítségre. A hálószobájuk összes ablaka
megrongálódott, és a kisbabájuk alig pár hetes. Előtte beugorhatok, ha nem bánja, hogy ilyen
korán jövök. Előbb a have-romék ablakait szeretném rendbe hozni, aztán jöhetnek a nagyobb
munkák.
- Még sehol nem kötelezte el magát? - Quinn egész nap mást sem hallott, mint hogy a
vállalkozók (a viharnak hála) három-hat hónapra előre be voltak táblázva, és már kezdett úrrá
lenni rajta a kétségbeesés. Remélni sem merhette, hogy ebben a vihar utáni állapotában el tudja
adni a házat.
- Nem. Nyolc-kilenc lehetséges ügyfélnél jártam ma, de senkivel nem szerződtem. Nem
akarok több munkát vállalni, mint amennyit el tudok végezni. Sokakat megnyugtat, ha egy
nagynevű céggel dolgoztatnak, mert ott garantált, hogy van emberük a munkára. Nekem csak
három segítségem van, és őket is csak akkor hívom, ha már nem bírom egyedül. Szeretek
mindent magam csinálni. Lassabban haladok, mint az átlag, ezért olcsóbb is vagyok, de nem
sokkal. Utálok mások után dolgozni. Mi lenne, ha holnap kora reggel találkoznánk, és
személyesen beszélnénk meg mindezt, Mr. Thompson?
- Semmi kifogásom ellene - mondta megköny-nyebbülve Quinn. Ha az ismeretlen azt kéri,
hogy hajnali ötkor találkozzanak, abba is belement volna. Ha hinni lehetett a szavainak, ez a
fiatal férfi komoly, őszinte, megfontolt és kötelességtudó ember. Jack Adamsnek hívták. Quinn
ecsetelte a keletkezett károkat, és nem titkolta, hogy leginkább ácsmunkára lenne szükség.
- Van egy cimborám San Jóséban, sokszor dolgoztunk együtt. Mindjárt felhívom, ráér-e.
Talán belefér az idejébe, hogy pár hétig itt dolgozzon. Holnap reggelre kiderítem.
- Köszönöm - hálálkodott Quinn, aztán letette a kagylót. Több mint remek lenne egyetlen
emberre bízni a munkát, aki mindenre odafigyel és nem csapja be. Mert akkor neki is maradna
elég ideje, hogy minden mást elintézzen, mielőtt eladásra kínálja a házat.
Nyugovóra tért, abba az ágyba, amelyen egykor a feleségével osztozott, és most először nem
olvasgatta Jane verseit és naplóit. Ólmos súlyként zuhant rá az álom, és semmi más nem járt a
fejében, mint hogy rendbe kell tenni a házat, és hogy remélhetőleg Jack Adams személyében
arra az emberre akadt, aki ehhez hozzásegítheti.
Reggel hatkor frissen és üdén ébredt, farmert és pulóvert, vastag zoknit és gumicsizmát
húzott, aztán lerobogott a konyhába, hogy kávét főzzön magának. A második csészénél tartott,
amikor - pontban hétkor - Jack Adams becsöngetett. Tiszta, rendes, minden szempontból
nagyon összeszedett fiatalembernek látszott. Rövid, sötét hajával, hatalmas kék szemével
őszinte, barátságos, kedves ember benyomását keltette. Quinn kávéval kínálta, amit
visszautasított; azonnal a munkára terelte a szót, minél előbb vázolni szerette volna, mely
helyreállítási munkafázisban, milyen mértékben tudna segíteni. Quinn Thompson már a
telefonbeszélgetés alapján is szimpatikus volt számára, és azonnal megtalálták a közös hangot,
amikor Quinn bevezette előbb a nappaliba, aztán át a garázsba, majd a ház azon részeibe is, ahol
valami eltörött, meglazult, megrongálódott, vagy más módon károsodott. Adamsnél nem volt
író tábla, sem jegyzetfüzet, ami Quinnt eleinte bizalmatlansággal töltötte el, de amint
körbejártak, megbizonyosodhatott róla, hogy a fiatalember minden apróságot az eszébe vésett,
és amikor a végén fejből felsorolta a tennivalókat, Quinn kénytelen volt csodálattal adózni a
memóriája előtt. Ha a munkája is olyan pontos és minden részletre kiterjedő, mint az em-
lékezete... akkor Quinn a véletlen szerencsének köszönhetően megfogta az isten lábát ezzel az
emberrel.
Jack Adams jóképű férfi volt, a harmincas évei közepét taposta. Ugyanolyan magas volt,
mint Quinn, ugyanolyan szikár, furcsa módon még a mozgásuk is igazodott a másikéhoz, amint
körbenézték a házat, bár egyikük sem volt tudatában a nagy hasonlóságnak. Külső szemlélő azt
hihette volna, hogy apát és fiát látja. Quinn haja már őszbe fordult, de valaha olyan sötét volt,
mint Jacké, az alkatuk is egyezett, ugyanúgy mozogtak, ugyanúgy gesztikuláltak, miközben
megvitatták, mit, hogyan kellene kijavítani. Jack nagyjából ugyanolyan korú lehetett, mint
Doug-las. Betöltötte a harmincötöt, Doug most lenne harminchat. Doug is épp így nézett volna
ki, ha megéri a felnőttkort. De beszélgetés közben ezek a gondolatok meg sem fordultak Quinn
fejében. Számára Doug mindörökre tizenhárom éves maradt.
- Mennyi időt vesz igénybe? - kérdezte lényeg-ív törően, amikor visszamentek a házba. Jack
ekkor hajlandó volt elfogadni egy csésze kávét. Nagyobb volt a kár, mint amekkorára számított,
és Quinn azt is ecsetelte, mi mindent szeretne még átalakíttatni, hogy eladhatóvá tegye a házat.
A vihart követően Jack tucatnyi megbízatást kaphatott volna, de tetszett neki a gondolat, hogy
egyetlen NAGY munkát vállaljon el, amit elejétől a végéig végigvihet; és amit Quinn kért,
felért egy kihívással. San José-i cimborája ráállt, hogy helyre pofozza a tetőt, azt mondta -
Quinn határtalan megkönnyebbülésére -, hogy két napon belül el tudja kezdeni a munkát. Jack
bizalmat ébresztett az ügyfeleiben, akik úgy ítélték meg, hogy nála jó kezekben lesznek.
Magabiztossága és hozzáértése láttán Quinn is úgy érezte, a lehető leghamarabb alkalmaznia
kell, feltéve, hogy meg tudnak állapodni.
- Az egész? - Jack összeszűkült szemmel gondolkodott és a gőzölgő kávéba kortyolt, amit
Quinntől kapott. - Három hónapig, jó esetben kettőig, attól függően, hányan csináljuk. Úgy
gondoltam, két embert mindenképp hoznék magammal, legalábbis az elején. A végső
simításokat magam is el tudom végezni, már ha engem bíz meg velük. Azt mondanám, az első
két hónapban jönnénk hárman, az utolsó hónapban ketten, vagy csak én egyedül.
Elfogadhatónak tartja? - kérdezett rá egyenesen.
- A legteljesebb mértékben. Az ácsmunkálatok ellenőrzését is magára bízhatom? - Quinn
semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy munkafelügyelőként töltse a következő heteket. Jacknek
esze ágában sem volt átengedni ezt a feladatot, emellett nem is volt rá szükség. Jack tökéletesen
megbízható volt, csakúgy, mint az emberek, akikkel dolgozott.
- Mindenre odafigyelek, Mr. Thompson. Ez a dolgom. Önnek nem lesz más dolga, mint
kitölteni a csekkeket. És folyamatosan tájékoztatni fogom a munkák állásáról. - Jack
választékosan, kulturáltan fejezte ki magát; az első perctől fogva kölcsönös tiszteletet éreztek
egymás iránt. Nem volt kétséges, hogy Quinn segítségre szorul, és ezzel Jack is tisztában volt.
Azok alapján, amit eddig tapasztalt, megkedvelte a férfit. Úgy érezte, tisztességes munkaadója
lesz. Quinn Thompson minden ízében üzletember volt, feltehetően a jobbak közül való.
Látszott rajta, hogy parancsoláshoz szokott, de mint azt Jack helyesen feltételezte, nem akart a
részletekkel bajlódni. Bizonyára nem is szokott. Jack eltűnődött, vajon a feleséggel is neki
kell-e tartania a kapcsolatot. Számtalan fényképet látott a házban a csinos, középkorú
asszonyról, de Quinn említést sem tett rá. Ezt az ügyet ő maga vette a kezébe, valószínűleg
azért, mert így volt az egyszerűbb. De bármi volt is a magyarázat, |.uk úgy érezte, ez nem
tartozik rá, és nem tett fel személyes jellegű kérdéseket. Ami nagyon is tetszett Quinn-nek. Jack
Adams kizárólag az üzlettel foglalkozott, ahogyan ő is.
- Mikorra tudna árajánlatot adni? - kérdezte gyakorlatiasan. Tisztában volt vele, hogy kisebb
vagyonra rúgna, ha egy nagy céggel végeztetné a munkát. De ez a férfi itt fiatal volt és
független, és remélhetően nem megfizethetetlenül drága. De Quinn ezt nem is feltételezte róla.
Jack akarta ezt a megbízatást, szemlátomást várakozással töltötte el, hogy neki dolgozhat.
- Délutánra megleszek vele - válaszolta Jack. Letette a bögrét, s az órájára nézett. Minél
előbb be akarta fejezni a munkát a barátjánál, hogy aztán kezdhesse ezt. - Ha nem zavarok,
estefelé beugranak vele. A papírmunkát az egyik ismerősöm szokta elkészíteni, hogy legalább
azzal ne nekem kelljen vesződnöm. Telefonon bediktálom neki a számokat, és ha a másik
helyen végeztem, elhozom a kalkulációt. Ha önnek is megfelel.
- Tökéletesen. De faxon is átküldheti, ha úgy kényelmesebb. - Quinn felírta a faxszámát egy
darabka papírra. Jack a zsebébe süllyesztette, aztán kezet nyújtott.
- Remélem, meg tudunk állapodni, Mr. Thompson.
 - Én is remélem - mondta egyszerűen Quinn, és elmosolyodott. Minden tetszett neki ezen a
fiatalemberen; a nyílt tekintetétől kezdve, a viselkedésén és az okosságán, az elvégzendő
munkákkal kapcsolatos meglátásain át minden. Jack Adams volt a legjobb dolog, ami történt
vele, amióta a vihar végigsöpört San Franciscón.
Jack néhány perc múlva elköszönt, és elpöfögött a teherautóján.
Quinn megkönnyebbülve sóhajtott és már-már jókedvűen tárcsázta Hollandiát, hogy
megkérdezze Tem Hakkert, hogy haladnak a hajó építésével. És közben, maga sem értette,
miért, átfutott a fején, vajon Jack szeret-e vitorlázni, vagy hogy ért-e a hajókhoz egyáltalán.

5.

Jack Adams, ahogy megígérte, másnap visszajött, és a munkálatok, rendkívüli hatékonysággal,

megkezdődtek. Előző este, ahogy megígérte, átfaxolta Quinn-nek a roppant visszafogott és
ésszerű költségvetést. Az üzlet megköttetett, a szerződést aláírták. Jack két tagbaszakadt,
magának való fiatalembert hozott magával, akik azonnal nekiugrottak a munkának.
Odaköszöntek vagy odabiccentettek Quinn-nek, amikor az jártában-keltében elhaladt a
közelükben, de alapvetően Jack volt a kapcsolattartó. A hét vége felé az ács is munkára
jelentkezett. A kidőlt fa jobban megrongálta a tetőt, mint az elsőre látszott; az ács megvitatta a
teendőket Jackkel és Quinn-nel. Nagyobb munka volt, mint amire számítottak, de Quinn-nek
nem sok választása maradt. A tetőt mindenképpen rendbe kellett tenni, és Quinn nem szerette a
félmegoldásokat. Azt kérte, állítsák helyre, kerül, amibe kerül. Akkor is ezt mondta volna, ha
történetesen nem akarja eladni a házat. Ezzel, mint előzőleg már több mindennel, ismételten
kivívta Jack tiszteletét. Már a legelső napokon bebizonyosodott, hogy Quinn Thompsonnal
öröm együtt dolgozni mindaddig, amíg az ember őszinte vele, tisztességesen beszámol az
előrehaladásról és a jobbítás szándékával elmondja, mit lehetne még tenni. Az önfényezést és a
hazugságot azonban nem vette jó néven, ahogy azokat sem tűrte meg maga mellett, akik mindig
másokra hárítják a felelősséget. De amíg Jack Adams volt a munka felelőse, ettől nem kellett
tartani. Profi módjára dolgozott, és két-három naponta mindenről lelkiismeretesen tájékoztatta
megbízóját.
A második hét végén is ezért ment be a házba. Quinnt az asztalánál ülve találta, épp
valamiféle tervrajzokat nézegetett.
- Új házat építtet valahol másutt? - kérdezte kedvesen Jack. Nem volt szokása faggatózni, de
Quinn oly elmélyülten tanulmányozta a rajzokat, hogy feltámadt a kíváncsisága. És akárminek
a tervei is voltak, jó nagy valami lehetett.
Quinn fáradt mosollyal nézett fel. Egész héten a Jane hagyatékával kapcsolatos papírokon
dolgozott; unalmas, lehangoló munka volt. Jutalomképp elővette egy kicsit a vitorlás legutóbbi
terveit.
- Ez nem ház, Jack. Hanem vitorlás. Ért a hajókhoz?
- Sajnos nem - ismerte el vigyorogva Jack. - Szívesen elnézegetem őket, és elmentem
néhány vitorlásversenyre is, amit itt, az öbölben tartottak. De még soha életemben nem voltam
hajón.
- Nem is tudja, miből maradt ki - mondta Quinn. Megfordította az asztalon a terveket, hogy
Jack is megnézhesse őket. Tudta, hogy a fiatalember értékelni fogja a precizitást, amivel
készültek. Jack maga is aprólékos gonddal végzett minden munkát. - Őszre készül el. Ezen a
vitorláson fogok élni, miután eladtam a házat. - Jack bólintott, óvatosan méricskélte a rajzokat.
Semmit nem mondott, de látszott rajta, hogy lenyűgözi, amit lát.
- És merrefelé fog hajózni? - kérdezte végül.
- Mindenfelé. A Csendes-óceán déli részére. A Déli-sarkra. Dél-Amerikába. Európába.
Skandináviába. Afrikába. Ezzel a hajóval oda megyek, ahová csak akarok. Novemberben
vásároltam meg, egy nappal azelőtt, hogy hazajöttem Európából.
- Gyönyörű - mondta csodálattal a hangjában Jack, de az irigység legkisebb jele nélkül.
Őszintén tisztelte Quinnt, és úgy érezte, a férfi mindent megérdemelt, amit elért az életben.
- Még nem, de az lesz, mire elkészül.
- És most hol van? - Quinnt kissé meglepte a kérdés. A hajóműhely neve minden lapon
vastag betűkkel volt szedve, ahogy a Hollandia szót is jól olvashatóan feltüntették, de Jack ezt
nyilvánvalóan nem vette észre. Quinn már valósággal szerelmese volt az új hajójának, ezért
természetesnek vette, hogy aki csak látja, hasonlóan lenyűgözőnek találja.
- Hollandiában épül-válaszolta.
- Gyakran odautazik? - érdeklődött Jack. A szemében Quinn a stílust, az eleganciát és a
hatalmat testesítette meg. Valóságos hősnek látta.
- Rendszeresen, amíg el nem készül. A saját szememmel akarok meggyőződni róla, hogy
minden apró részletre odafigyelnek.
- Es mikor tervezi piacra dobni a házat? - Ez már többször szóba került közöttük, Quinn
azonban soha nem mondott pontos időpontot. De most, hogy ezeket a rajzokat látta, Jack
számára egyértelművé vált, hogy Quinn elköltözése nem futó ötlet, vagy esetleges lehetőség,
hanem maga a puszta valóság.
- Meghirdetem, amint maguk végeznek, legkésőbb tavasz vége felé. Ha szerencsém van,
egy-két hónap alatt elkel. De szeptember-október tájékán már nem szeretnék itt lenni. Addigra
a hajó is biztosan elkészül.
- Jó lenne megnézni. Remélem, egyszer idekanyarodik vele. - Pontosan ez volt az, amit
Quinn egyáltalán nem akart. A lehető legtávolabbra akart kerülni a felzaklató emlékképektől és
a világtól, amelyben minden Jane-re emlékeztette. Semmi másra nem vágyott, mint elhajózni és
magával vinni az emlékeit. Abban a házban lakni, amely egykor a kettejüké volt, abban a
városban létezni, ahol közel negyven évig éltek együtt, túlságosan fájdalmas volt számára.
Éjszakánként kerülte az álom, körbebarangolt a házon, szinte fizikai fájdalmat okozott az
asszony hiánya. Kísértették az emlékek, hogy mit és mit nem éltek át együtt - mindez mázsás
súlyként telepedett a lelkére. Feloldozásra vágyott és úgy érezte, a hajón megtalálhatja az
áhított nyugalmat. Jack tudta, hogy a felesége meghalt. Quinn előző héten említette, és Jack
megrendülten részvétét nyilvánította. Az eltelt időben kezdte megérteni, milyen végtelenül
magányos Quinn, aki azt is elmondta, hogy egyetlen lánya Genfben él.
- De talán egyszer átugorhatna Európába és megnézhetné a vitorlásomat - vetette fel most,
miközben félretolta a tervrajzokat. Jack csak nevetett válaszul, azt mondta, egy európai
kiruccanás számára legalább olyan elérhetetlen, mint az űrséta a Holdra.
- Annyi dolog van itt, amivel lefoglalhatom magam. De kétségkívül nagyon szép ez a hajó -
tette hozzá tiszteletteljesen. Quinn-nek eközben támadt egy ötlete. Átvágott a szobán, odament
a szekrényhez, ahol a kisebb könyvtárnak is beillő hajózási szakirodalmat tartotta - némelyik
kötet ritkaságszámba ment. Quinn levette a polcról a legvasko-sabbat, és Jack felé nyújtotta. A
„Hajózási alapismeretékjét ő maga is Bibliaként olvasta, amíg bele nem tanult a vitorlázásba.
- Ebben minden benne van, amit a hajózásról tudni érdemes. Ha akad egy kis szabad ideje,
fussa át.
Jack habozva méregette a könyvet.
- Félek, hogy elveszteném, vagy valami baja esne. - A köteten látszott, hogy szeretettel és
többször is végigforgatták a lapjait, ráadásul értékesnek tűnt. Jacket nyilvánvalóan
kényelmetlenül érintette, hogy Quinn épp ezt akarja kölcsönadni neki.
 - En ettől nem tartok. Kukkantson bele, aztán majd visszaadja, ha kiolvasta. Ki tudja, talán
egyszer alkalma adódik rá, hogy valamelyik barátjával vitorlázni menjen. Ebből a könyvből
mindent megtanulhat, amit a vitorlázásról tudni kell. - Jack félve vette át, belepörgetett a
rajzokkal és illusztrációkkal gazdagon díszített lapokba. Minden oldalon diagramok és hajózási
szakkifejezések. Önmagában is szép könyv volt, Quinn mindig is szerette. A fiának is odaadta
azon a végzetes nyáron, mielőtt a táborba indult volna, és Doug valósággal falta a sorokat,
egyes részeket kívülről megtanult, hogy imponáljon az apjának, aki értékelte is az igyekezetét.
Az apa és fia közti férfias összekacsintás szívet melengető pillanatai voltak ezek, amelyek oly
ritkán adattak meg... aztán a fiú nem volt többé.
- Biztos, hogy kölcsön akarja adni? - kérdezte Jack aggódó arccal. Quinn elmosolyodott és
bólintott, majd a fiatalember néhány perc múlva, hóna alatt a könyvvel, elköszönt. Péntek este
volt, de tá-voztában még megemlítette, hogy másnap találkoznak. Az emberei csak heti öt napot
dolgoztak, de ő hétvégén is jött, mert ebben egyeztek meg Quinn-nel; a kialkudott ár ezt is
magában foglalta. Nem bánta, ha néha egyedül kell dolgoznia, kifejezetten szeretett elbíbelődni
a részletekkel. Lelkiismeretesebb volt, mint Quinn várta, és a munka jó ütemben haladt. Jack az
ácsmunkákat is felügyelte, és Quinn elégedett volt az eredménnyel, bár még rengeteg tennivaló
akadt. Jack hosszú hetekig jár még ide; nem csupán addig, amíg helyre nem állítja a károkat,
hanem amíg eladható állapotba nem hozza a házat.
Amikor szombat reggel Quinn felkelt, kinézett az ablakon és látta, hogy a fiatalember már
odakint szorgoskodik. Már megint esett, mint a hónap legtöbb napján. De úgy tűnt, Jacket nem
zavarja. Hozzászokott, hogy az elemekkel harcolva dolgozzon, az eső csupán annyiból jelentett
problémát, hogy az ácsmunkákat csak száraz időben lehetett végezni. Az időjárás ennyivel
késleltette a haladást. De számtalan dolog volt még, ami javításra szorult.
Quinn megkávézott, kiolvasta az újságját, aztán kiment, hogy beszéljen Jackkel. A garázsban
talált rá, ahol épp azt mérte fel, itt milyen munkákra lesz szükség. Amikor fél órával később,
beszélgetésbe elegyedve, kijöttek a garázsból, Quinn a szeme sarkából látta, hogy a
szomszédasszony egy irgalmatlan nagy fakonténert próbált felfeszegetni, amit a háza elé raktak
le. Csak úgy, mint a vihar éjszakáján, most is egyedül küszködött. Szemlátomást nem volt
segítsége, és a nő erőlködése láttán Quinn-ek újra Jane jutott az eszébe, és a már-már ismerős
fájdalom nyilallt a szívébe. Annyi hosszú éven át egyetlenegyszer sem gondolt bele, milyen
nehéz lehetett a feleségének egyedül, amikor ő folyton távol volt. Mostanában másra sem tudott
gondolni. Ez a nő élő mementóként emlékeztette arra, milyen kihívásoknak kellett Jane-nek
megfelelnie, miközben ő a „munkájának" élt.
Quinn még a saját gondolataival volt elfoglalva, amikor Jack átgázolt a két telket elválasztó
sövényen, és a szomszéd segítségére sietett. Kivette a szerszámokat a nő kezéből, szemvillanás
alatt kinyitotta a konténert, majd felajánlotta, hogy a tartalmát - mindenféle bútordarabokat -
segít behordani. Mielőtt Quinn egyet mukkanhatott volna, azok ketten eltűntek a házban, de
Jack pár perc múltán visszatért.
- Nem tudom, mit szólna hozzá, Quinn... -pendítette meg óvatosan. Egy ideje a
keresztnevükön szólították egymást, és Quinn már természetesnek vette. Jack Adams úgy,
ahogy volt, belopta magát a szívébe, legfőként a munkához való hozzáállását és igényességét
tekintve. - A hölgy megkérdezte, nem tudnék-e nála is besegíteni. Mondtam, hogy az itteni
munkákkal hosszú időre le vagyok kötve, erre azt felelte, nála akár vasárnap is dolgozhatnék,
ha vállalni tudom. Nekem tulajdonképp megfelel, a vasárnap amúgy is a szabadnapom lenne, és
úgy érzem, a hölgynél elkel a segítség. Mintha nem lenne férfi a háznál.
- Hányszor mondhatták ezt a feleségemről is! -sóhajtotta Quinn. - De magának is szüksége
lenne a pihenésre. Nem lehet büntetlenül heti hét napot robotolni, az ember előbb-utóbb
kikészül - tette hozzá aggódó arccal. Nem lelkesedett az ötletért, hogy Jack a
szomszédasszonynál is besegítsen. így is keményen dolgozott, kijárt neki a pihenés, legalább
vasárnaponként, lévén, hogy szombatonként nála vállalt plusz műszakot.
 - Megoldom - válaszolta könnyed mosollyal Jack. - Megesett rajta a szívem. Valamelyik
nap szóba elegyedtem a postással, tőle tudom, hogy tavaly halt meg a fia. Szegény asszony
megérdemelné, hogy valaki levegye a válláról a terheket. -Quinn bólintott. Ezzel nem tudott
vitába szállni. De semmilyen megjegyzést nem fűzött a hallottakhoz, nem fejezte ki
együttérzését a nő elhunyt fiával kapcsolatban. Jacknek még soha nem beszélt Dougról. Nem
érezte indokoltnak, érzelgősségnek tűnhetett volna. Bőven elég, hogy Jack már tudja, a felesége
nemrég meghalt. Ha volt is valami közös az ő és a szomszédasszony sorsában, az olyasvalami
volt, amiről nem akart beszélni.
- Nem bánom. De ne hagyja, hogy kihasználja magát, Jack - figyelmeztette Quinn, és a
fiatalember megrázta a fejét. Magában már eldöntötte, hogy segíteni fog a nőnek: önszántából,
nem kényszerből. Az asszony ácsot már kerített, aki helyreállítja a tetőt, de azt mondta,
számtalan kisebb javítanivaló is lenne, amire még nem talált embert. És ahogy Quinn, úgy ő is
felfigyelt rá, milyen lelkiismeretesen és hozzáértéssel végzi a munkáját Jack.
- Kedves asszony. És néha segítő jobbot kell nyújtania az embernek, függetlenül attól, hogy
ez mi idejébe és energiájába kerül. Hétvégenként amúgy sincs más programom, mint meccset
nézni a tévében. - Quinn-nek még ennyi tennivalója sem akadt, de ezt nem árulta el.
Másnap látta, amint Jack jön-megy Maggie Dartman házában. Amikor kicsivel később az
asz-szony is kijött, szóba elegyedett Quinn-nel és megköszönte, hogy vasárnaponként igénybe
veheti Jack szolgálatait.
- Remek ember - biztosította Quinn. Semmiképp nem akart beleavatkozni a kettejük közti
megállapodásba, Jack dolga, hogy mit csinál a szabad idejében. Késő délután azonban már
sehol nem látta a teherautóját. Igazán tisztességtudó fiatalember.
A következő hét vége felé eszébe jutott a könyv, .unit kölcsönadott, és rákérdezett Jacknél,
beleolvasott-e már. Jack zavarba jött, a fejét csóválta, és bocsánatkérően azt mondta, hogy
egyszerűen nem volt rá ideje.
- Megértem. Hisz heti hat napot itt dolgozik, és plusz feladatokat vállal a szomszédomnál -
jegyezte meg minden rosszindulat nélkül Quinn, mire Jack gyorsan témát váltott.
Quinn úgy érezte, a fiatalembernek lelkifurdalása van, amiért még nem olvasta el a könyvet,
de nem akarta sürgetni. Úgy gondolta, élvezetét lelné benne, de szegény fickó majd' megszakad
a munkában, különösen nála dolgozik sokat. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, Jackből
remek hajós válna. Olyan érdeklődéssel nézegette a hajó terveit! És Quinn szívesen megtanított
volna neki ezt-azt a vitorlázásról. Nagyon remélte, hogy a fiatalember előbb-utóbb kezébe veszi
a könyvet, és nem csak rámondja, hogy kiolvasta. Később meg is feledkezett a dologról.
Már január végét írtak, a munkálatok szépen haladtak. Quinn egy egész délutánt azzal töltött,
hogy listát állított össze Jacknek az utólag felmerült feladatokról, illetve az elvégzett
munkákkal kapcsolatos észrevételeiről. Kiment, és odaadta a fiatalembernek. Hetek óta most
először sütött hét ágra a nap, a tető végre elkészült, bár a javítása a tervezettnél tovább tartott.
Arra számított, hogy Jack véleményt mond a listájáról, ezért csak állt, várta, hogy elolvassa,
ehelyett a fiatalember öszszehajtogatta és a zsebébe süllyesztette a papírlapot, mondván, majd
este átfutja. Ez némiképp bosszantotta Quinnt. Nem szerette halogatni a dolgokat, most is
azonnal meg akarta beszélni a teendőket, de Jack azt mondta, pillanatnyilag túl sok mindenre
kell odafigyelnie. Megígérte azonban, hogy másnap részletesen megvitatnak mindent.
Csakhogy aznap délután - a szokásosnál is látványosabb volt az előrehaladás - és leginkább
azért, mert gyűlölte, hogy péntek esténként mindenki elmegy és szünetelnek a munkák, Quinn
beinvitálta Jacket egy pohár borra. Ekkor újra szóba hozta a listát, azt mondta, a fiatalember
esetleg elővehetne a zsebéből, és közösen átnézhetnék. Jack tétovázott, igyekezett másra terelni
a szót, ám Quinn egy darabig erősen kötötte az ebet a karóhoz, de aztán mintha könnyeket látott
volna megcsillanni a fiatalabb férfi szemében. Csak nem bántotta meg? Jacknek fát lehetet
vágni a hátán, rendíthetetlen nyugalma akkor sem hagyta cserben, ha a munkák nem az
elképzelései szerint haladtak, de most valamiért nagyon felzaklatta megbízója kérése.
Olyannyira, hogy Quinn attól tartott, Jack kilép - ettől viszont őt fogta el a nyugtalanság.
- Ne haragudjon - mondta kedvesen -, nem állt szándékomban sürgetni. így a hét végére
bizonyára már rettenetesen fáradt lehet. Halasszuk holnapra a dolgot - javasolta, igyekezvén
megbékíteni a fiatalembert, és jelezni, hogy nem erősködik tovább, mert ez már nyilvánvalóan
túl sok volt Jack számára. De az csak nézett rá, a fejét ingatta, nem is próbálta elrejteni a szeme
sarkában felgyűlő köny-nyeket. Tekintete mélységes szomorúságról és feltétlen bizalomról
árulkodott; Quinn nem értette, mi ez az egész, de felkavaró volt ilyen állapotban látni a fiatal
férfit. Úgy tűnt, a lelke mélyéről készül előtörni valami, amit képtelen feltartóztatni. Jack
nyugodtan az asztalra tette a borospoharát, és ezután olyasmit mondott, amire semmi és senki
nem készíthette fel Quinnt. Jack egyenesen az alkalmazója szemébe nézett, hangja fátyolos volt
az érzelmektől. Quinn figyelmesen hallgatta, és összeszorult a szíve. Nem is gondolta volna -
bár mostanra nyilvánvalóvá vált -, hogy a kérdéseivel és a javaslataival fájdalmat okozhat
ennek az embernek, akit megtanult tisztelni és szeretni. De ez volt az a pillanat, ahonnan nem
volt visszakozz, csak előre vezetett az út. Mint az inga, amelyik kilendül ugyan, de soha nem tér
vissza.
- Négyéves voltam, amikor a szüleim árvaházba adtak - kezdte halk hangon magyarázni Jack.
-Anyámra emlékszem, vagy legalábbis azzal áltatom magam, hogy emlékszem rá, apámról
csak annyi emlékem maradt, hogy rettegtem tőle. Tudom, hogy van egy öcsém is, de róla
semmi emlékem nincs. Könnyfakasztó történet, nem igaz? Soha nem jöttek vissza értem. Az
állam nevelt fel, ahogy mondani szokás. Eleinte kiadtak nevelőszülőkhöz, már csak a korom
miatt is, de mindenhonnan visszaküldték. Örökbe nem fogadhattak, mert a szüleim hivatalosan
nem mondtak le rólam, és örök időkre nem maradhattam a nevelőszüle-immel. Szerettem az
árvaházban, ott mindenki nagyon kedves volt velem. És jó gyerek voltam. Igyekeztem
mindenki kedvében járni. Hétéves korom körül ismerkedtem meg az asztalossággal. Tízévesen
már nagyon ügyes voltam. És hagyták, hogy tegyem, amit akarok mindaddig, amíg az a
segítségükre van. Viszont utáltam az iskolát. De már a kezdet kezdetén észrevettem, hogy ha
hasznossá teszem magam az árvaház környékén, elnézik, ha lógok az órákról; ezért
hanyagoltam az iskolát, nem is kevéssé. A velem egykorú gyerekek közt nem éreztem jól
magam, felnőttek mellett szerettem lenni. Mert ilyenkor függetlennek és hasznosnak éreztem
magam, és ez nagyon tetszett. Tizenegy-tizenkét évesen gyakorlatilag már nem is jártam
iskolába. Lógtam, amikor csak tudtam, bementem, ha nagyon muszáj volt, és ez tizenöt éves
koromig így maradt. Addigra már világossá vált számomra, hogy meg tudok élni a két kezem
munkájából, ezért beiratkoztam egy technikum képesítést adó tanfolyamára. Ha mindenáron
tudni akarja, az írásbeli teszteket az egyik ismerősöm, egy lány töltötte ki helyettem. Amint
papírom volt róla, hogy szakképzett asztalos vagyok, hátat fordítottam az árvaháznak. Eljöttem,
és vissza se néztem. Mindez Wisconsinban történt, és a csekélyke pénzt, amit addig a munká-
mért kaptam, buszjegyre költöttem. Az első szembejövő buszra felszálltam, ami történetesen itt
tett le. Azóta is itt élek. Ennek húsz éve. Betöltöttem a harmincötöt, és jól megélek a
munkámból. Szeretek másokon segíteni, és különösen szeretek olyanoknak dolgozni, mint ön.
Húsz év alatt még senki nem viselkedett velem olyan kedvesen, mint maga. - Jack hangja
elcsuklott, és Quinn szíve ösz-szef acsarodott, bár még mindig nem értette, miről szól ez az
egész. - Csupán egy asztalos vagyok a sok közül, Quinn, reményeim szerint a jobbak közül
való. De csak ennyi. Soha nem voltam és nem leszek több. Semmi máshoz nem értek.
- Nem akartam a lelkébe gázolni, Jack, távol álljon tőlem - motyogta megzavarodva Quinn.
-Nagyra értékelem a munkáját. Én képtelen lennék elvégezni. Meglátásom szerint a
problémamegoldó és a munkaszervező készsége páratlan a maga nemében. - Arra is felfigyelt,
hogy Jack stílusérzéke és tervezői képességei is átlagon felüliek.
- Nem hinném - mondta szomorúan a fiatalember -, de önnek annyi minden megadatott,
amiről én álmodni sem mernék.
 - Szerencsém volt és keményen dolgoztam, ahogy maga is - mondta olyan elismeréssel
Quinn, amellyel a férfiak származásuktól és szakmájuk egyszerűségétől vagy bonyolultságától
függetlenül a másik munkája iránti tiszteletüket fejezik ki. Quinn Thompson legendás
személyiség volt a maga területén, Jack Adams egy asztalos a sok közül, de mint mondta, a
jobbak közül való, emellett derék, becsületes ember. Quinn ennél többet nem is várt tőle. Jack
azonban sokkal többet várt el magától, noha tudta, hogy mindig lesznek dolgok, amiket soha
nem fog elérni. A múltja súlyos teherként telepedett rá, és ezzel sokkal inkább tisztában volt,
mint azt Quinn gondolta volna. Quinn elképzelni sem tudta, milyen életet élhet Jack, és hogy
milyen úton jutott idáig.
- On nem egyszerűen szerencsés - mondta halkan a fiatal férfi. - Hanem okos. Iskolázott.
Sokkal több, mint én valaha is leszek. Én csak erre vagyok jó. - A hangján érződött, hogy nem
sokra becsüli önmagát.
- Bármikor beiratkozhat a főiskolára, csak akarnia kell - mondta reménykedve Quinn. Olyan
kétségbeesés áradt a fiatalemberből, amelyet az elmúlt hónap alatt egyszer sem tapasztalt nála.
Jack mindig rendíthetetlenül nyugodt és vidám volt; most mintha egy másik ember állt volna
előtte. Bepillantást nyert a lelke legmélyére, meglátta a szomorúságot, amelyet Jack egy életen
át titkolni akart. Ha más módon nem is tudott segíteni, Quinn legalább próbálta a reményt
tartani benne.

- Nem járhatok főiskolára - suttogta megtört tekintettel Jack, és mélyen a másik férfi
szemébe nézett. Quinn úgy érezte, még soha senki nem volt ilyen bizalommal iránta. - Hisz alig
tudok olvasni. - Tenyerébe temette az arcát, és hangtalanul sírni kezdett. Megvallotta élete nagy
szégyenét, és ez oly felkavaró volt, hogy nem tudott uralkodni az érzésein. Quinn csak
tehetetlenül állt. Aztán szó nélkül a fiatalember mellé lépett és a vállára tette a kezét; amikor
Jack végül felpillantott, az ő szemében is könnyeket látott csillanni. Quinn úgy érezte, hogy
még soha, senki nem bízott rá ilyen fontos titkot. És most ez a fiatal férfi, akit alig-alig ismer,
mégis szinte már fiaként szeret, lecsupaszította előtte a lelkét. Megajándékozta a bizalmával.
- Nem számít - mondta kásás hangon. Nem eresztette el Jack vállát. Mintha az érintés révén
akarná fenntartani a kettejük közti kapcsolatot.
- Dehogyisnem számít. Nem tudom elolvasni a könyveket, a leveleket, ahogy a maga listáit
sem. Nem tudok kitölteni egy postai űrlapot, vagy egy nyomtatványt a bankban. Nem tudom
elolvasni a szerződéseket. A tanfolyamon csak szóbeli vizsgát tettem. A közlekedési táblákat
félismerem, de ez nem ugyanaz. Nem tudom, mi van az orvosságos üvegekre vagy a használati
útmutatókba írva, képtelen vagyok eligazodni a térképen. Gyakorlatilag a betűket sem
ismerem. A nevemet le tudom írni.
Ez minden. Asztalos leszek, amíg csak élek. írástudatlan asztalos. Egyetlen nő sem marad meg
mellettem néhány hétnél tovább. Amint rájönnek, lapátra tesznek. Azt hiszik, hogy ez azért van,
mert hülye vagyok, de minimum is nevetségesnek tartják. Azért vagyok asztalos, mert csak
ehhez értek. De próbálom a legjobbat kihozni magamból. Asztalos leszek, amíg csak élek,
hiába is akarnék más lenni.
Quinn hirtelen megértette, hogy Jack többre vágyik, de nem tudja, hogyan érje el. Amikor
Quinnre nézett, tekintetében végtelen szomorúság ült, beletörődött már, hogy keretek közé szo-
rítva kell leélnie az életét. Annyira felzaklatta a vallomás, hogy Quinn először nem is tudta, mit
mondjon. Szíve szerint átölelte és magához szorította volna Jacket, mint egy kisgyereket. Csak-
hogy Jack nem kisfiú volt, hanem felnőtt férfi, többre hivatott, tisztességes, kedves ember
Szeretett volna segíteni rajta, de nem tudta, hogyan. Egyelőre annyit próbált érzékeltetni vele,
hogy elfogadja őt olyannak, amilyen - nem számít, tud-e olvasni vagy sem -, és mindörökre
kivívta a tiszteletét, különösen a hallottak után. Hogy mindezt kifejezésre juttassa, még
határozottabban, még erősebben szorította a fiatalember vállát. Néhány percnyi néma csend
után Jack felállt és közölte, hogy most már mennie kell. Quinn látta rajta, hogy még mindig a
történtek hatása alatt áll, és hogy az önkéntelen vallomás a lelke mélyéig felzaklatta.
- Van egy barátom, aki segít az olvasásban -mondta szemlesütve Jack, és fölmarkolta a
kabátját. - Holnapra tudni fogom, mi van a listán - szögezte le ellentmondást nem tűrően. Quinn
bólintott és hagyta, hogy elmenjen. Jack nem csupán a sebezhetőségét fedte fel, de a lelke
legeldugottabb bugyrait is feltárta előtte.
Quinn aznap éjjel csak forgolódott az ágyban, hajnali háromig elaludni sem tudott, fejében
egymást kergették a gondolatok. Mélyen megindította a fiatalember története. Amikor másnap
reggel felkelt, Jack teherautója már a kocsibejárón állt. Nadrágot, pulóvert húzott, belebújt a
papucsába, aztán Jack keresésére indult. Amikor összetalálkoztak, beszédes pillantásuk több
kötetre rúgó mondanivalótól volt terhes. Quinn beljebb invitálta a fiatalembert. Ő legalább
olyan nyúzottnak tűnt, mint amilyen fáradtnak Quinn érezte magát. Jack egész éjjel ébren
hánykolódott, nem tudta eldönteni, helyesen tette-e, hogy színt vallott. Ami történt,
megmásíthatatlan. De rettegett attól - és emiatt nem jött álom a szemére -, hogy elveszíti
megbízója nagyrabecsülését.
- Szóról szóra megjegyeztem/ mi van a listán -közölte, amikor beléptek a házba, és Quinn
becsukta az ajtót. Az idősebb férfi bólintott, bement a konyhába, Jack követte, majd mindketten
leültek.
- Nem bánnám, ha vállalni tudna némi túlórát -mondta csendesen Quinn. Jack semmit nem
tudott kiolvasni a tekintetéből. Az előző este történteket nem hozta szóba. - Szeretném, ha
mindennap két órával tovább maradna, lehetőleg szombatonként is. - Szigorúság csendült a
hangjából, bár nem akart szigorúnak tűnni, és Jack arcán aggodalom suhant át. Ennek a
beszélgetésnek semmi köze a listához.
- Ugy érzi, nem haladunk elég gyorsan? - kérdezte. Jobban haladtak, mint várta, és úgy
gondolta, Quinn is ezen a véleményen van.
- Az eddigiekkel a legmesszebbmenőkig elégedett vagyok. Más természetű munkáról lenne
szó. - Quinn szíve egyre hevesebben vert, amíg ezt kimondta. Fontos volt számára a dolog, és
nagyon szerette volna, ha Jack rááll - mindkettejük kedvéért. Mert Jack számára is ugyanolyan
fontos volt. Előző este a kapcsolatuk új irányt vett, kimondatlan fogadalom, eltéphetetlen
kötelék fűzte most már össze őket. Azzal, hogy elmondta az igazságot, Jack nagyon értékes
titkot bízott rá. És Quinn bizonyítani akarta, hogy rászolgált a bizalomra, miközben mélyen
megrendülve megtisztelve érezte magát.
- Más természetű munkáról? - kérdezett vissza értetlenül a fiatalember
A két férfi hosszan, néma csendben méregette egymást. A levegőben szinte tapintani lehetett
az elemi erővel előtörő, megfoghatatlan valamit. A reményt.
- Ha megengedi - kezdte elbátortalanodva Quinn -, és megtiszteltetésnek venném a hozzá-
járulását... szívesen megtanítom olvasni. - Siketí-tő csönd telepedett a helyiségre, Jack
elfordult, könnyek peregtek az arcán. Quinn is elsírta magát. Sok idő eltelt, mire Jack ismét
ránézett, és még több, mire meg tudott szólalni.
- Komolyan gondolja? Miért tenne ilyet?
- Mert akarom. Mert mind a ketten ezt akarjuk. Annyi ostoba, értelmetlen, önző dolgot
műveltem már életemben, Jack. Könnyen előfordulhat, hogy ez lesz az első igazán tisztességes
„munka", amit valaha is elvégeztem. Örök hálára kötelez, ha esélyt ad rá. - Quinn olyasvalamit
kért Jacktől, amitől mindketten többek lehetnek. Hosszú útra indultak, a behajózás
megkezdődött: ismeretlen cél felé. - Megtisztel vele? - Jack meghatódva bólintott, és kézfejével
letörölte a könnyeit.
- Nem viccnek szánta, ugye? - Óvatos mosoly terült szét az arcán, tekintetében ugyanolyan
öröm tükröződött, mint Quinnében. Mindennél jobban vágyott rá, hogy megtanuljon
írni-olvasni, de túlságosan szégyellte a fogyatékosságát. Ám abban semmi megalázót nem
érzett, hogy Quinntől tanuljon. Sőt, inkább büszkeséggel töltötte el a rudat. - Mikor kezdjük? -
Kérdése már-már kurjantásnak hatott.
- Most rögtön - felelte nyugodtan Quinn. A fiatalember mellé húzta a székét, majd maguk elé
fordította az aznapi újságot. - Mire befejezi itt a munkát, gördülékenyebben fog olvasni, mint
bárki, akit ismerek. De ha több időt igényel a dolog - tette még hozzá -, az sem baj. A sors
akarhatta, hogy tegnap este nekem mondja el, amit elmondott. Lássuk, mit tudunk kihozni
belőle.
Jack hálatelten mosolygott fel a tanárára. Quinn kávét töltött mindkettejüknek, aztán
visszaült az asztalhoz.
Kezdetét vette a tanítás.

6.

Már az első pár hét ígéretesnek bizonyult. Jack napközben a ház helyreállításán dolgozott.
Utána két, néha ennél is több órát Quinn mellett töltött a konyhaasztalnál ülve, gyötrelmes
lassúsággal silabizálva ki a napi híreket. Amint kicsit belejött, Quinn a régi hajózási könyveit
adta oda olvasókönyvnek. Már egy teljes hónapja gyakoroltak, amikor elővette Jane egyik
egyszerű szerelmes versét. Mindketten győzelemként élték meg, hogy Jack nem csupán
értelmezni tudta, hanem lassan ugyan, de hibátlanul fel is olvasta. Amikor befejezte,
csodálkozva nézett Quinnre.
- Gyönyörű vers. Csodálatos asszony lehetett a felesége - mondta halkan. Mélyen
megindította, amit olvasott, ugyanakkor mámoros volt a tudattól, hogy egyáltalán képes volt
elolvasni.
- Csodálatos asszony volt - bólintott szomorúan Quinn. - De ezt nem mindig tudtam róla.
Azokban az utolsó hónapokban jöttem rá, amiket együtt töltöttünk. Talán soha nem ismertem őt
igazán.
A versei és a naplói által ismerte meg jobban, miután már elment. A tragédia az egészben,
hogy az azt megelőző harminchat évben semmit nem tudott róla, az idő nagy részében
természetesnek vette, hogy létezik, nem is nagyon törődött vele. Ezt mostanra kénytelen volt
elismerni maga előtt, és cseppet sem volt büszke a felismerésre.
- A fényképei alapján nagyon szép nő lehetett -jegyezte meg csendesen Jack. Jane finom,
már-már törékeny szépség volt, de sokkal több erő szorult belé, mint azt bárki, különösen a férje
feltételezte volna. Emellett kedves, végtelenül jólelkű teremtés volt.
- Csodaszép - ismerte el Quinn. Jack számára nem volt kérdéses, hogy nagyon szerette a
feleségét. - Figyelemre méltó asszony volt - tette még hozzá szomorúan, amikor véget ért az
óra.
Jack jó ütemben haladt. Quinntől olyasvalamit kapott meg, amiről mindig is álmodott.
Mintha a szabadsággal ajándékozta volna meg, egyenként segített szétfeszíteni az őt gúzsba
kötő lánc szemeit. Az olvasni nem tudás felért a halálos ítélettel, de minimum is a
magánzárkával. Most viszont Quinn gyötrődött a saját börtönében, keserű önvád marcangolta,
úgy érezte, örök magányra ítéltetett. A visszatérő álom még most is kísértette, bár ritkábban
jelentkezett, amióta Jacket olvasni tanította. Úgy tűnt, azzal, hogy segít egy másik emberi lé-
nyen, a bűntudata is enyhül.
Február végén történt, egy szombati olvasásóra után, hogy Jack szóba hozta Quinn
szomszédját, Maggie Dartmant. Vasárnaponként még nála dolgozott, lassan-lassan
helyrepofozta a házat, amely komoly károkat szenvedett nem sokkal azután, hogy az asszony
megvásárolta. És valahányszor ott járt, mindig megrendítette, milyen magányos a nő. A ház tele
volt a fia fényképeivel. Maggie azt mondta, a fiú öngyilkosságot követett el két nappal a
tizenhatodik születésnapja után. Azt nem mondta, miért, és Jack úgy vélte, pillanatnyilag nincs
férfi az életében. Mert ami javítanivaló akadt, azt bármely férfi könnyedén elvégezhette volna,
de Maggie-nek nyilvánvalóan nem volt segítsége. Egyszer azt is megemlítette, hogy tanár, de
másfél éve, a fia halála óta, alkotói szabadságon van.
Nem beszélték meg, magától alakult úgy, hogy minden pénteken, óra után Jack és Quinn
együtt vacsorázott. Quinn főzött, Jack hozta a bort. Remek lehetőség volt ez, hogy jobban
megismerjék egymást. Kapcsolatuk néha a férfibarátság határát súrolta, máskor Quinn inkább
atyai szeretettel viseltetett a fiatalember iránt. Jacket valósággal lenyűgözte az idősebb férfi
életútja. Quinn egy középnyugati farmon nőtt fel, a helyi főiskola elvégzése után a Harvardon
képezte tovább magát.
Gyorsan ívelt felfelé a pályája, egyik nagy siker a másikat követte. Jane hitt a férfiban, amióta
csak megismerte. Már akkor is mellette állt, amikor Quinn még egy pennyt sem keresett, de egy
percig sem kételkedett a tehetségében. A gyorsan jött siker újabb sikerekhez vezetett. Az első
millióját huszonöt éves kora előtt megszerezte. Midász csókolta homlokon, mondogatták a
pénzügyi világban. Avatatlan szemnek úgy tűnhetett, soha egyetlen rossz döntést sem hozott.
Valójában, ha tévedett is, sikerült mindig kedvezőbb irányba fordítania a dolgokat. Ösztönösen
tudta, hogyan kell minimalizálni a veszteségeit. A maga módján zseni volt. De - már amennyire
Jack megítélhette - a siker nem járt együtt a boldogsággal. Kevés Quinn Thompsonnál
boldogtalanabb és magányosabb embert ismert.
Es Quinn most még nagyobb magányra készült berendezkedni - amint elkészül a hajója. Úgy
beszélt a vitorlásról, mint a szeretett nőről; alig várta, hogy találkozhasson vele. Minden
gondolata e körül forgott. Azzal, hogy meghalt, Jane valamiképp cserbenhagyta, kapcsolata a
lányával kínkeservesnek volt mondható. A hajóban, amit kifejezetten az ő számára építettek
Hollandiában, vélte megtalálni azt az ártalmatlan társat, aki nem tesz szemrehányást, nem
vádaskodik, és akinek ő sem tud csalódást okozni, akit nem tud megbántani. A világtól
elszigetelten, egyedül élni a hajón a megkönnyebbülés ígéretét hordozta magában. És amíg arra
várt, hogy az álma valóra váljon, Jack álmait segített megvalósítani.
Barátságuk napról napra többet jelentett mindkettejüknek. Miközben egyre közelebb került
Quinnhez, Jack - a heti egyszeri találkozóknak köszönhetően - egyre jobban megkedvelte
Mag-gje-t is. Talán a kedvessége, talán a sebezhetősége ragadta meg. Amikor nála dolgozott, az
asszony mindig vasárnapi ebéddel vendégelte meg őt. Ugyanúgy, mint Quinn, talán ugyanazon
okokból, ő is végtelenül magányosnak tűnt. Jack úgy vette észre, hogy ritkán jár el hazulról.
Rendszerint otthon tartózkodott, olvasott vagy írogatott, vagy csak üldögélt és a gondolataiba
merült. És ha a tekintete a fia valamelyik fényképére kalandozott. .. Jack szíve összefacsarodott
az arckifejezése láttán.
- Egyszer igazán áthívhatná - vetette fel végül. - Kedves asszony. Szerintem maga is egyből
megkedvelné.
Quinnt már maga az ötlet is kihozta a sodrából.
- Nem áll szándékomban nőkkel találkozgatni. Nekem megadott az elképzelhető legjobb.
Soha többé nem randevúzom senkivel. Tiszteletlenség lenne Jane-nel szemben, megcsúfolnám
az emlékét. - Tudta, hogy képtelen lenne megcsalni a feleségét. Elég embert megbántott már
életében, nem akarta újabbal gyarapítani a sort. Jack sietett tisztázni a félreértést, nagyon
meglepte, milyen érzékenyen reagált a másik.
- Nem úgy értettem, Quinn - próbálta megmagyarázni. - Maggie kedves ember, és kemény
dolgokon ment keresztül. Nem ismerem a részleteket, de a gyereke elvesztésébe a legtöbb
ember beleroppanna. Maggie-nek senkije sincs. Nem jár el sehova, soha nem keresik telefonon.
Egyszer sem láttam, hogy egyetlen barátja meglátogatta volna. Kedves dolog lenne meghívni
vacsorára valamelyik pénteken, merő udvariasságból. Remek humora van. És nem vettem észre
rajta, hogy fel akarna csípni valakit. - Abból, amit az asszony elmesélt magáról, Jack
felmérhette a lelkiállapotát. Az emlékeinek élt, a múlt felett sajnálkozott, ahogy Quinn is.
- Azt hittem, férjnél van - mondta meglepetten Quinn. - Feltételeztem, hogy a férje üzleti
úton van valahol.
- Először én is azt hittem. Férjes asszony benyomását kelti, és az a ház túl nagy egy
egyedülálló nőnek. De biztos volt megtakarított pénze. Nem tudom, özvegy-e, vagy elvált, de
egész nap egyedül van otthon. Lehet, hogy meghalt a férje, és ő hagyott rá pénzt. - A ház
hatalmas volt, és annak ellenére sem lehetett olcsó, hogy nem túl jó állapotban vette meg.
Maggie nagyon odafigyelt rá, mennyit költ a javítására. Mindig megkérdezte Jacket, hogy
egy-egy munka mennyibe kerül. -
Nem tudom, milyen élete volt, Quinn, de ha jól sejtem, a boldogság messziről elkerülte. Jó
szamaritánushoz méltón viselkedne, ha egyik pénteken, munka után áthívná vacsorára.
- Igen, meglehet - mondta rá bizonytalanul Quinn. De amikor két héttel később kivette a
sütőből a borjúsültet, Jack hatalmas szemeket meresztett rá.
- Ennyit képtelenség megenni, és kár lenne, ha veszendőbe menne. - A hús ahelyett, hogy
összeesett volna, látványos növekedésnek indult a sütőben. A gyarapodása valóságos
csodaszámba ment, sokkal nagyobb lett, mint Quinn várta. Ennél különlegesebb fogást még
nem tálalt fel, amióta a péntek esti vacsorák elkezdődtek. - Mit szólna, ha áttelefonálnék
Maggie-nek, és megkérdezném, ráér-e? - Quinn habozni látszott, szemlátomást nem hozta
lázba az ötlet, de aztán vonakodva beleegyezett. Jack mintha eltökélte volna, hogy bevonja a
társaságba Maggie-t, és Quinn eltűnődött, vajon nem táplál-e romantikus érzelmeket az asszony
iránt.
- Na jó, végül is mi bajunk származhat belőle. De közölje vele, hogy maga találta ki az
egészet. Nem szeretném, ha az a nő azt hinné, hogy kivetettem rá a hálómat, vagy bármi módon
érdeklődöm iránta, és ez csupán ürügy a megismerkedésre. Tudassa vele, hogy kellemetlen
vénember vagyok, akit túlméretezett borjúsülttel vert meg a sors. - Jack nevetve ment a
telefonhoz, és tárcsázta Maggie számát. Ő legalább annyira elcsodálkozott a dolgon, mint
amennyire Quinn ódzkodott tőle. Majd kerek perec rákérdezett, hogy ez afféle összeismertetési
est-e, mert ha igen, egy tapodtat sem mozdul. Jack megnyugtatta, hogy nincs többről szó, mint
kellemes vacsoráról három ismerős között, akik közül ketten történetesen szomszédok. Az
asszony nagy nehezen ráállt, majd tíz perccel később, bizonytalanságról árulkodó arcki-
fejezéssel, becsöngetett.
Amikor ajtót nyitott, Quinn döbbenten konstatálta, hogy az asszony jóval alacsonyabb, mint
emlékezett rá. Eddig csak a tiszteletet parancsoló sövény fölött váltottak pár szót egymással. De
ahogy ott állt a bejáratban, az asszony nem csupán törékenynek, hanem aprócskának is hatott. A
tekintetéből riadalmat és szomorúságot vélt kiolvasni. Már értette, miért érez sajnálatot iránta
Jack Látszott rajta, hogy védelemre szorul, de minimum barátra lenne szüksége.
Quinn oldalra lépett és beljebb invitálta a nőt, aki szótlanul követte a konyhába, ahol Jack
már a borjúsültet szeletelte. Maggie arca felderült, amint a fiatalembert megpillantotta. A
mosolytól azonnal éveket fiatalodott az arca. És Quinnt is megkönnyebbülés járta át, amikor
leült az asztalhoz, szétosztotta a tányérokat, és borral töltötte tele a poharakat.
- Hogy megy a tanulás? - kérdezte Maggie, miután megköszönte szomszédjának a
meghívást. Jack beszámolt róla, mivel töltik az estéket, és azt is elmondta, mennyire hálás ezért
Quinn-nek. Maggie erre azt mondta, Quinn Thompson nagyszerű ember lehet.
- Lassan, de biztosan - felelte vigyorogva Jack. Nagyon szépen haladt. Valóban lassan, de
pontosan olvasott, már csak egy-egy bonyolultabb szó ejtette zavarba. Minden hajózási
szakkifejezést ismert, alig várta, hogy a mélyebb összefüggéseket is megérthesse. Quinn
eltökélte, hogy nemcsak olvasni, hanem vitorlázni is megtanítja. Azt remélte, hogy
megismertetheti vele a hajózás szépségét, a hajózásét, amely mostanra a szenvedélyévé vált.
Bár Jack bármilyen témáról szívesen olvasott. Quinn Jane több versét is megmutatta neki, és
Jackre mély hatást gyakoroltak a költemények Minden egyes betűt átitatott a szeretet. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy ez a szeretet szívből jövő volt.
- Kívánni sem lehetne jobb tanítványt - jelentette ki büszkén Quinn, mire Jack jól láthatóan
elpirult. - Hallom, hogy maga is tanár - mondta Maggie-nek, amikor felszolgálta a desszertet és
feltette főni a kávét.
- Voltam - vágta rá könnyedén az asszony. Sokkal jobban érezte magát, mint számított rá.
Szedett-vedett kis társaság volt az övék, amelyet a közelség, a körülmények és a jó szándék
hozott össze. - Közel két éve nem álltam katedrán - tette hozzá szomorkásán.
- Mit tanított? - kérdezte érdeklődve Quinn. Könnyen maga elé tudta képzelni az asszonyt
kisgyerekektől körülvéve, akár egy óvodában is. A válasz meglepte.
- Fizikát, gimnáziumban. Ez az a tantárgy, amit mindenki utál. Illetve ez így nem igaz. A
tanítványaim roppant tehetségesek voltak. Ha nem érdekli őket a téma, nem az én óráimra
jártak volna. Választhatták volna a biológiát, a matematikát és az egyéb alkalmazott
tudományokat. Legtöbbjük fizika szakon folytatta a tanulmányait.
- Ami egyben azt is jelenti, hogy maga jó munkát végzett. Emlékszem, én is szerettem
fizikaórákra járni a főiskolán, bár a gimnáziumban nem vettem fel ezt a tantárgyat. És miért
hagyta abba? -firtatta Quinn. A válasz ismét meglepte és elszomorította.
- Meghalt a fiam. És ez alapjaiban változtatott meg mindent - felelte őszintén az asszony.
Semmi mesterkéltség nem volt a hangjában, amit Quinn nagyra értékelt. - Tizenkilenc hónapja
öngyilkosságot követett el. - Volt idő, amikor hétre, napra pontosan meg tudta mondani, mikor
történt. És gyűlölte a tényt, hogy most már hónapokban, nemsokára években kell számolnia. Az
idő áthághatatlan távolságot vert közéjük. Ez ellen semmit nem tehetett, mint ahogy a vége felé
a fia viselkedését sem tudta kontrollálni. - Súlyos depresszióban szenvedett. A legtöbb
depressziós gyerek, bár sűrűn beszél róla, nem jut el az öngyilkosságig. Ők az úgynevezett
mániás depressziósok: egyszer fent, egyszer lent. Andrew viszont képtelen volt felkapaszkodni
a gödörből. Mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj, amint gimnáziumba kezdett járni. A
halála után úgy éreztem, képtelen lennék ismét gyerekek közt dolgozni. A munkahelyemen
fizetés nélküli szabadságot adtak, és azt tanácsolták, keressek fel egy szakembert. Ez
megtörtént, de utána sem éreztem úgy, hogy kész lennék a visszatérésre. Az igazat megvallva...
lehet, hogy sosem leszek képes rá. - Ő is tudta, hogy előbb-utóbb kezdenie kell magával
valamit, még ha nem is megy vissza tanítani.
- Akkor most mivel foglalkozik? - kérdezte csendesen Quinn.
Maggie nagyot sóhajtott, mielőtt belefogott.
- Tanácsot adok. Olyan szülőknek, akik ugyanazon mentek át, mint én. Korántsem biztos,
hogy nagy segítség vagyok számukra, de legalább van kihez fordulniuk. Es hetente három éjjel
ügyelek a tinédzsereknek fenntartott öngyilkossági segélyvonal-szolgálatnál. Átirányítják
hozzám a hívásokat, így ezt otthonról is intézhetem. Ki tudja, jót teszek-e, vagy sem, nekem
mindenesetre jó érzés, hogy talán hasznomat veszi valaki. Még mindig jobb, mint belesüppedni
az önsajnálatba.
Quinn eltűnődött, vajon mindezzel nem tépi-e fel újra és újra saját lelkének sebeit is, de
szomorú tekintetét leszámítva, az asszony kiegyensúlyozottnak látszott. Quinn elképzelni sem
tudta, hol lehet a férje, de nem mert rákérdezni. Kicsivel később Maggie önként szolgált
magyarázattal.
- Talán már rég visszamentem volna dolgozni, ha Andrew halála egyben nem a házasságunk
végét is jelenti. Utólag már úgy látom, a férjem és én egymást okoltuk, amiért a történteket sem
befolyásolni, sem megakadályozni nem tudtuk Egy darabig még mindketten küzdöttünk, de
egy évvel Andrew halála után valósággal atomjaira hullott a kapcsolatunk A fiunk halálának
egyéves évfordulója után két nappal a férjem fogta magát és egyszerűen kisétált az életemből.
Karácsony után egy héttel mondták ki a válást. - Mindezt furcsán közömbös hangon mondta, és
Quinnbe belehasított a felismerés, hogy ez aznap lehetett, amikor először találkoztak, és néhány
másodperccel később maga az asszony is megerősítette, hogy helyes a felvetése. - Újév napján
kaptam kézhez a végzést, épp amikor a vihar kitört. Dühöngő vihar... tökéletes lezárása
mindannak, ami előzőleg történt. Amikor beszélgettünk, nem tűnhettem egészen normálisnak -
tette hozzá mentegetőzve. - Nem igazán voltam magamnál. Rettenetesen felzaklatott ez az
egész.
- Nem vettem észre, hogy bármi baj lenne magával - nyugtatta meg Quinn, és szinte lelki
szemei előtt látta az asszonyt, amint ott áll a szakadó esőben esőkabát és esernyő nélkül.
Valóban feldúltalak látszott, amikor beszámolt róla, hogy a Niagara tört utat magának a
konyhájában. Quinn most már értette akkori zaklatottságát. Maggie sem akkor, sem most nem
titkolta az érzelmeit, bár mostanra szemmel láthatóan összeszedte magát. Olyannyira, hogy
még a vacsorameghívást is elfogadta, és Quinn már örült, hogy Jack addig-addig erősködött,
amíg meg nem hívatta az asszonyt. Ha valakinek, Maggie-nek társaságra volt szüksége, hogy
saját gondjairól elterelődjön a figyelme. Három hajótörött egy hánykolódó mentőcsónakban.
Mert Quinn úgy érezte, egy csónakban eveznek Önmaga számára is váratlanul úgy döntött,
kitárulkozik; csakhogy érzékeltesse, más is megjárta a poklok poklát és túlélte.
- Az én fiam huszonhárom éve halt meg, hajós balesetben - mondta. Letette a villáját, és az
asztal fölött a nőre nézett. Jack csendben figyelte őket. Erről még sosem hallott, és mélyen
megindította a vallomás. Quinn a Genfben élő lányát mindeddig úgy emlegette mint egyetlen
gyermekét. - Tizenhárom éves volt, és mostanáig fel sem fogtam, milyen hatással volt a halála
az életünkre. Én még inkább a munkába temetkeztem, a feleségem még inkább igényelte volna
a társaságot... a társaságomat. Mindkettőnket lesújtott a gyász, de csak a naplóit olvasva, a
halála után értettem meg, hogy a feleségemet alapjaiban rázta meg a gyermekünk halála.
Nekem mindenre a munka volt a mentségem, és sokszor érzéketlennek tűnhettem. Semmiben
nem voltam Jane támasza. Túlságosan fájdalmas volt számomra, ezért ritkán, vagy talán soha
szóba sem hoztam a fiunk halálát. De Jane a naplóiban olyan kedves, gyönyörű történeteket
mesél el róla. - Könnyek csillogtak a szemében. Ahhoz már nem volt bátorsága, hogy elmondja,
néhány héttel Doug halála után ráparancsolt a feleségére, hogy ürítse ki a fiú szobáját. Azt a
keveset, amit nem dobozolt be, Jane a ruhásszekrénye sarkába menekítette a férje szeme elől.
Ha úgy vesszük, Quinn szabályosan rákényszerítette erre, és most, amikor már értette, mit
jelenthetett mindez az asszony számára, a férfi legszívesebben visszavonta volna, amit akkor
tett és mondott. Akkor úgy érezte, helyesen cselekszik; hogy ezzel teszi a legjobbat - fe-
leségének, saját magának, sőt még Alexnek is. De mostanra már tudta, hogy tévedett. Jane
halála kellett ahhoz, hogy olyasmiket tudjon meg róla és önmagáról is, amikről korábban
sejtelme sem volt.
- Ezt minden házasság megsínylené - mondta Maggie, és Quinnre nézett. Tekintete a férfiéba
fúródott, mintha ezernyi kérdése lenne. Szerette volna megkérdezni tőle, hogyan sikerült
túlélnie, hogyan sikerült túlélnie a feleségének. Ő még mindig saját magát okolta a házassága
felbomlásáért.
Végig úgy érezte, hogy a férje nem vette kellőképpen komolyan a fiuk depresszióját, és ezzel
akaratlanul is fokozta Andrew elkeseredettségét. Ezért nem tudta soha megbocsátani
Charlesnak Andrew halálát; a férfi ezzel pontosan tisztában volt, Maggie-nek kimondania sem
kellett. Charles viszont úgy érezte, az asszony megakadályozhatta volna a tragédiát. Utolsó
együtt töltött évük néma vádaskodással telt, végül már képtelenek voltak elviselni a másikat.
De bármit gondoltak is magukról vagy egymásról, a gyermeküket semmi nem hozhatta vissza.
Bár nagyon megviselte, amikor Charles elhagyta, Maggie mégis úgy vélte, a férfi a lehető
legjobb döntést hozta meg - mindkettejük szempontjából. A vége felé a házasságuk ugyanolyan
halott volt, mint a fiuk. Charles a lehetőségeihez mérten igazán tisztességesen gondoskodott
róla: kifizette az új ház árát, hogy Maggie elmenekülhessen a régiből, amelyben a fiuk meghalt,
és annyi pénzt adott, amennyiből pár évig kényelmesen megélhet. De előbb-utóbb visz-sza kell
mennie tanítani. Egyelőre? azonban még rejtőzködött a világ elől, ahogyan Quinn is. A férfi ezt
a legmesszebbmenőkig meg tudta érteni. Maggie begubózott, így védte magát a realitásokkal és
az élet pofonjaival szemben. Időre volt szüksége a felépüléshez, és kellő időt hagyott magának
erre, de nem szívesen hozta szóba a dolgot. Nem, legfeljebb nagyritkán beszélt erről, Quinn
mégis mindig végtelen szomorúságot vélt kiolvasni a tekintetéből.
- Sok csapást kellett elviselnie - mondta halkan, mire a nő bólintott. Nem volt értelme
tagadni, ugyanakkor mártírszerepben sem akart tetszelegni. Súlyos sebeket kapott, Quinn
ennek ellenére a bátor, erős asszonyt látta Maggie-ben.
- Sokakat még több csapás ér - mondta józanul Maggie -, a tanácsadói munkám során
mással sem szembesülök Ebben az országban az öngyilkosság a második legveszélyesebb
halálnem, ami a fiatalokra leselkedik. De még hosszú út vezet odáig, hogy az emberek ezt
megértsék. Andrew előzőleg kétszer is megkísérelte, mígnem harmadjára sikerrel járt.
- Szedett gyógyszert a betegségére? - kérdezte együttérzően Quinn.
- Néha. De huzamosabb ideig soha. Sokszor úgy tett, mintha bevette volna, holott nem.
Nem szerette az orvosságok hatását. Ideges lett tőlük, vagy még nagyobb letargiába zuhant.
Akik a segélyvonalon hívnak, legtöbbször szintén erre panaszkodnak - Quinn csodálattal
adózott az asz-szonynak, amiért felvállalta ezt az önkéntes munkát. Nem esett nehezére
megérteni, miért kedvelte meg Jack. Kedves volt, nyíltszívű és őszinte, nem félt megmutatni a
sebezhetőségét. MaggLe-t hallgatva Quinn ráébredt, hogy vannak, akik legalább annyit
szenvedtek, mint ő. És ekkor már Jane-ről is tudott mesélni. Elmondta, hány hosszú éven át
milyen keményen és sokat dolgozott, hogy az idő nagy részében távol volt, aztán beszélt a
nyugdíjba vonulásáról, a felesége hirtelen betegségéről és haláláról.
- Véget ért, mire felfoghattuk volna, mi történik velünk.
- Mennyi ideig tartott? - kérdezte együttérzőn Maggie.
- Kilenc hónapig. Júniusban halt meg. Öt hónapon át csak utazgattam a nagyvilágban.
Novemberben jöttem vissza. Rendbe szedem a házat, aztán tavasszal eladom.
- Utána mihez kezd? - érdeklődött Maggie. Úgy látta, a férfi abban a gyógyírban hisz, amit
ők a tanácsadáson „földrajzi értelemben vett eltávolodásnak" hívnak. Ami semmire nem
megoldás, de nem volt szíve kiábrándítani Quinnt. Mert eljön a perc - és teljesen mindegy, hogy
ekkor hol tartózkodik -, amikor el kell fogadnia a tényt, hogy a felesége meghalt, és - ha
indokoltan, ha indokolatlanul úgy érzi, hogy élete során cserbenhagyta - bele kell törődnie,
hogy soha nem jön vissza. Mert mindenekelőtt, és ez a legfontosabb, saját magának kell
megbocsátania (ahogy Maggie-nek is elsősorban önmagát és Charlest kell felmentenie a fiuk
halála miatt). Ha ez nem történik meg, Quinn mindörökre a lelkiismeret-furdalás gyötrelmes
malomkövei közé szorul.
- Vitorlást építtetek magamnak Hollandiában -kezdte magyarázni, aztán mesélt a Victoryn
töltött őszi hónapokról, és arról, miért jutott arra a döntésre, hogy megvásárolja a félkész hajót
Bob Ram-saytől. - Hajózgatok a világ körül egy ideig vagy talán kicsit tovább. - Arcán
megkönnyebbülés tükröződött, mintha biztosra venné, hogy amint a fedélzetre lép, már nem
kísértik lelkének démonai. Maggie ismerte ezt az érzést, és megmondhatta volna, hogy nem így
lesz, de nem tette. Viszont felkeltette az érdeklődését, amit a vitorlásról hallott, és örömteli
mosoly ragyogott fel az arcán.
- Valóságos szépség lehet - mondta lenyűgözve, némi irigységgel a hangjában.
- Szokott vitorlázni? - kérdezte meglepetten Quinn.
- Régebben. Bostonban nőttem fel, és a nyarakat a Foknál töltöttem. Gyerekkoromban
szerettem vitorlázni. De már rég nem voltam kint a vízen. A férjem gyűlölte a hajókat, és
Andrew sem lelkesedett értük. Régen volt.
- Jane és a lányom sem szeretett vitorlázni, különösen azok után, ami a fiammal történt.
Évekkel ezelőtt vettem egy hajót, akkortájt, amikor ideköltöztünk. De nem volt időm használni.
Egy évvel Doug halála után el is adtam. Most viszont már megengedhetem magamnak, hogy a
szenvedélyemnek hódoljak. - Quinn vacsorapartnereire mosolygott. Jack kedvtelve nézte,
milyen jól kijön egymással a másik kettő, és örült, hogy sikerült rávennie Quinnt, hogy áthívja
Maggie-t. Több közös vonásuk volt, mint képzelték volna, vagy mint amennyit Jack
megfigyelt. És mindkettejüknek társaságra, barátokra volt szüksége. Mindketten túl sok időt
töltöttek egyedül, túl sok fájdalmas emlékkel kellett megbirkózniuk. Egy ilyen este csak jót
tehet nekik.
- Negyvenméternyi szenvedélynek csakis behódolni lehet - ugratta Maggie. - Izgalmas lehet
-mondta csillogó szemmel.
- Izgalmas, és még izgalmasabb lesz. Szeptemberre készül el. - Quinn felajánlotta, hogy
megmutatja a terveket. Ők ketten a rajzok fölé hajoltak, miközben Jack leszedte az asztalt, majd
visszaült melléjük. Mindenki jól érezte magát, Quinn ' meglepetésére a péntek esti vacsora a
vártnál is kellemesebbre sikeredett - hármasban. Maggie kétségkívül üde színfolt volt a
férfiegyüttesben, szívszorító vallomása ellenére. A hangulat már-már kedélyesre váltott,
amikor Quinn a legapróbb részletekig ismertette a terveket. Maggie a megfelelő helyen a
megfelelő kérdéseket tette fel. Ugy tűnt, mindent tud, amit a vitorlásokról tudni kell, a
jelentősebb építtetők, tervezők és kivitelezők nevét is ismerte. Quinnt lenyűgözte az asszony
tudása. Miután felgöngyölték és félretették a tervrajzokat, Jack azzal állt elő, hogy akár
guríthatnának is (ha Quinn-nel kettesben voltak, általában kockázással zárták az estét; az nyert,
aki jobban blöffölt). Maggie jót kacagott, és felderült az arca.
- Evek óta nem játszottam ilyet - figyelmeztette őket, majd két körön át nyert, mielőtt Quinn
magához ragadta volna a vezetést. Hármójuk közül ő volt a legjobb. Jacknek általában esélye
sem volt ellene. Pompásan szórakoztak, és már éjfél is elmúlt, amikor Maggie elköszönt és
hazament. Hajnali egytől vállalta az ügyeletet, onnantól fogva hozzá futottak be az
öngyilkosjelölt tinédzserek hívásai a segélyvonalon. Meglepően jó hangulatban távozott.
Jack téblábolt még néhány percig, aztán ő is indult.
- Jópofa nő, nem igaz? - kérdezte mosolyogva. - Pedig kemény dolgokon ment át. Egy szem
fiát veszítette el, akit - már ha hinni lehet a fickónak, aki rendben tartja a kertjét - nagyon
szeretett. Igazán nem szép a férjétől, hogy ezek után elhagyta - tette hozzá szemrehányóan,
holott Maggie jószívű emberként írta le a férjét. Maggie kedves volt, csinos, megérdemelte
volna, hogy legyen mellette valaki. Jack nehezen tudta megérteni, milyen traumát élt át a
házaspár.
- Az emberek csúnya dolgokat művelnek egymással ilyen körülmények között - nyilatkozta
ki bölcsén Quinn. - Talán Jane fejében is megfordult, hogy elhagy. Hál' Istennek, nem tette.
Akkoriban nem sokat törődtem vele, neki mire lenne szüksége. Csak azzal foglalkoztam,
nekem mit jelent, hogy elveszítettem a fiamat. Azt hittem, ha nem beszélek róla, a fájdalom
elmúlik Ehelyett ott munkált a felszín alatt, mindkettőnket emésztett. - De Jane naplóiból
világosan kiderült, hogy az asz-szony megértette, kezelni tudta nem csupán a saját, hanem a
férje fájdalmát is, hagyta, hogy Quinn a maga módján gyászoljon. A fájdalom összes terhét az ő
törékeny válla tartotta; nem úgy, mint Maggie, ő egyedül maradt gyászával a fia halálakor Jack
pár perc múltán elköszönt. Quinn még sokáig a konyhában maradt, rendet rakott, elmosogatott.
Aztán felment az emeletre, és a hálószoba ablakából látta* hogy Maggie konyhájában ég a
villany. Mostanra már tudta, hogy az asszony ilyenkor a telefon mellett ül és a segélyvonal
hívásait fogadja. A szomszédban még akkor sem hunytak ki a fények, amikor Quinn végre
ágyba került. Elővette Jane egyik naplóját, ezt olvasgatva szenderült álomba, de akkor este
először érzett békességet, ha a feleségére gondolt. Bármennyire bárdo-latlanul és érzéketlenül
viselkedett is a múltban, határozottan érezte, hogy Jane tiszta szívéből megbocsátott neki. Már
csak az volt a kérdés, hogy Quinn meg tud-e bocsátani magának valaha is.

7.
Quinn javaslatára Maggie a következő péntek estén is csatlakozott hozzájuk. Mindhárman vi-
dám hangulatban voltak, jó hetet tudhattak maguk mögött. A vitorlásról beszélgettek, aztán
ismét kockáztak. Maggie egy csokoládétortával állított be, amit kifejezetten erre az alkalomra
sütött. A rákövetkező hónapban már-már hagyománnyá vált, hogy péntek esténként hármasban
vacsoráznak -könnyed megnyitóként a beköszöntő hétvége előtt.
Jack szépen haladt, lelkiismeretesen tanult. Maggie segédkönyveket hozott, amelyekből
Quinn elleshetett néhány olvasástanítási trükköt, amelyek segítették Jack fejlődését. Quinn
megmutatta nekik a hajó végső terveit, amelyeket Hollandiából kapott. A vitorlás építése
szélsebes iramban haladt. Ekkor már áprilist írtak, Jack munkája a vége felé közeledett. Pedig
addig húzták az időt, ameddig
húzni lehetett. Quinn kihívott egy ingatlanügynököt, hogy becsülje fel a házat. A férfi egy-két
apróbb átalakítást javasolt, amivel kívánatosabbá tehetik a vevők szemében az „árut", és Quinn
eldöntötte, hogy májusban, legkésőbb júniusban meghirdeti a házat. Túlságosan korán nem
akarta eladni, hisz addig is laknia kellett valahol, amíg szeptemberre a hajó el nem készül. Az
ingatlanügynök biztosította, hogy a ház gyorsan elkel; alig várta, hogy felvehesse a listájára.
Quinn minderről egy péntek este számolt be Maggie-nek és Jacknek, majd átnyújtotta a
fiatalembernek az ügynök által szükségesnek vélt átalakítások jegyzékét. Jack gond nélkül
végigolvasta. A két férfi egymásra mosolygott. Jack ekkor már könnyedén el tudott olvasni
bármit.
A rákövetkező héten hőhullám csapott le a városra, ezért a péntek esti vacsorát Maggie
kertjében költötték el. Az asszony felállított egy piknikasztalt, amit kék abrosszal terített le. Sült
csirkét ettek hamburgerrel és krumplisalátával, amit Quinn saját kezűleg készített. Hamisítatlan
nyári piknik záróakkordjai rezegtek a levegőben. Maggie fehér vászonruhát viselt, szokásától
eltérően leeresztette a haját, fürtjei a válla körül táncoltak. Jack nagy bejelentéssel készült: a
templomban megismerkedett egy csinos, fiatal lánnyal. Csipkelődések sora vette kezdetét.
Maggie azt mondta, örül a dolognak, mire Quinn közölte, hogy az asszony javíthatatlanul
romantikus. Jack betöltötte a harminchatot, és Maggie úgy érezte, éppen ideje, hogy találjon
magának valakit, akit szerethet. Most hogy már megtanult olvasni, semmi rejtegetni- vagy
szégyellnivalója nincs. A desszert feltálalása közben kifejezte abbéli reményét, hogy Jack
hamarosan megnősül és gyerekei születnek.
- És veled mi lesz? - kérdezett vissza a fiatalember. Addigra már mindhárman
összetegeződtek. Görögdinnyeszeleteket és ropogós cseresznyét szedtek a tányérjukra.
- Én már túlvagyok ezen - legyintett Maggie, és nem tulajdonított különösebb jelentőséget a
kérdésnek. Negyvenkét éves is elmúlt, úgy érezte, a romantikát mindörökre maga mögött
tudhatja. Tizennyolc évig élt házasságban, mielőtt elvált, és úgy nyilatkozott, hogy a háta
közepére sem kívánna még egy férjet. A fia halála és a volt férje megfutamodása egy életre
észre térítette - legalábbis ezt állította. Úgy ítélte meg, hogy innentől fogva jobb lesz neki
egyedül.
- Alig hat évvel vagy idősebb, mint én! - tiltakozott Jack, mire Quinn felkacagott.
- Hogy ti még miért nem jöttetek össze?! - kérdezte. Ez Jacket is foglalkoztatta, de egyrészt
nem akarta elrontani a barátságukat, másrészt úgy érezte, hogy a sors új útra terelte, amikor
összetalálkozott azzal a lánnyal a templomban.
- Badarság! - felelte nevetve Maggie. Még hogy
Jack és ő egy pár lehetnének?! Ők hárman kétségkívül furcsa, de szeretetteli és egymással
törődő csapatot alkottak Szomorú hónapok álltak mögöttük, és a fájdalmukon kizárólag a közös
péntek esti vacsorák enyhítettek. Ha nagyon erősködik, Quinn elérhette volna, hogy mostanra
elkészüljön a hajója, és Jack is asszonyt szerezhetett volna magának: ha nem azt, akit a
templomban megismert, akkor egy másikat. Maggie csupán annyit tervezett, hogy
szeptemberben visszamegy tanítani. Ujabban egyre többet beszélt erről. Más dolga nem volt,
nem akart menni sehová, nem akart más társaságot. A magány biztonságos, kényelmes
gubó-ként ölelte körül, ahogy Quinnt is. De Maggie úgy érezte, muszáj visszamennie dolgozni.
A következő pénteken Quinn meglepetéssel állt elő. Jó idő volt, bár korántsem olyan meleg,
mint előző héten. De a nappalok egyre hosszabbak lettek, a nap sütött, minden jel arra utalt,
hogy hamarosan beköszönt a nyár.
- Holnap mit csináltok? - tette fel nagy ártatlanul a kérdést, holott már volt elképzelése róla.
Előre kitervelt mindent, noha hirtelen támadt az ötlet, amikor szerda este a jachtklub teraszán
ülve a vitorlásversenyt nézte.
- Nálad dolgozom - vágta rá Jack, mintha mi sem lenne természetesebb. Szombat estére
randevút beszélt meg a barátnőjével. Azt már elmondta a lánynak, hogy péntekenként nem ér
rá. Azt mondta, ilyenkor a haverokkal pókerezik: így nem kellett magyarázkodnia sem Quinn
és Maggie, sem az olvasásórák miatt. A lány minderről mit sem sejtett, és Jack már a
gondolattól is rosszul volt, hogy be kellene számolnia róla. Néhány héttel korábban Maggie is
úgy nyilatkozott, hogy ha nem akar, senkivel nem kell beszélnie erről. Ez csakis és kizárólag
Jackre tartozik, bár ő maga úgy véli, az, hogy megtanult olvasni, olyan fegyvertény, amire
méltán büszke lehetne.
- Arra gondoltam, megpróbálom helyrepofozni a kertet - mondta most könnyedén. Mint leg-
többször, most is Quinn-nél vacsoráztak. Hármójuk közül a férfi volt a legjobb a szakács, és az
ő konyhája volt a legjobban felszerelve. Maggie csak hébe-hóba főzött, rendszerint gyümölcsön
és salátán élt. Egyszer bevallotta, hogy a fia halála óta ritkán áll a tűzhely mellé, nincs kedve
hozzá. Ha másokra főzne, csak a régi életét juttatná eszébe és azt, hogy mi mindent vesztett.
Tökéletesen elégedettek voltak Quinn főztjével, és úgy tűnt, a férfinak is megfelel ez a felállás.
- Jobb ötletem támadt - mondta most titokzatoskodva. - Szeretném, ha holnap reggel
kilencre mindketten itt lennétek Edzőcipőben - tette még hozzá rejtélyesen. Maggie felkacagott,
aztán felhúzta a szemöldökét. Igazán szép nő volt, bár mintha Quinn ezt nem akarta volna
észrevenni. Úgy tekintett az asszonyra mint húgára, aki egyben Jack nővére is. Ők hárman
valóságos kis családdá kovácsolódtak az elmúlt hónapok alatt. És mindhármuknak épp erre volt
szüksége.
- Ha nem ismerném önt, Mr. Thompson-mondta magát mórikálva Maggie, miközben
nagyon igyekezett kitalálni, hogy mivel áll elő a férfi -, azt mondanám, hogy vitorlázni hív
minket.
Quinn nagyot nevetett.
- A hajóm Hollandiában van. Hosszú séta lenne odáig. Húzzatok edzőcipőt, és ne
kérdezzetek sokat!
- Nem lenne jobb, ha inkább az emeleti lépcsőkorlátot fejezném be? - kérdezte
homlokráncolva Jack.
- Az várhat - biztosította Quinn. Szemlátomást nagyon elégedett volt magával, de
Maggie-nek kételyei támadtak
- Csak aztán nehogy hegymászás legyen belőr le! Eltunyultam, kijöttem a formából,
különben is: tavaly télen kihajítottam a hegymászó bakancsomat. Megfogadtam, hogy soha
többet nem veszem fel.
- Bízzatok bennem! - kérlelte őket Quinn. Maggie aznap éjjel képtelen volt veszíteni,
diadalmasan vonult haza az összekockázott háromdollárnyi nyereségével, aztán hajnali
háromig tartotta a frontot a segélyszervezetnél.
Másnap reggel viszont pontban kilenckor becsengetett. Farmerját, kinyúlt pulóverét poncsó
takarta. Csípős volt a reggel, hűvös szél fújdogált, de már szikrázóan sütött a nap. A hűs szellő
a legutolsó ködpászmát is elfújta az öbölből. Quinn és Jack már kávézgattak. Maggie figyelmét
nem kerülte el, hogy Quinn farmerban, vastag pulcsiban, esőkabátban és hajósbakancsban
nyitott ajtót.
 - Azt mondtad, edzőcipőben jöjjek - jegyezte meg vádlón, és lefelé mutatott. Quinn
kérésének megfelelően tornacipőt húzott, ami valaha élénkpiros lehetett, és a pulóver színe is
harmonizált vele. Az asszony szeme várakozón csillogott. - Nagyon szeretném tudni, hova
megyünk.
- Mindent a maga idejében, drágaságom. Aki kíváncsi, hamar megöregszik! - feddte meg
tudálékosan a férfi. Állandó szokásukká vált, hogy úgy ugratják egymást, mint két testvér.
- Ennyi erővel el is rabolhatnál! - dohogott Maggie. Berobogott a konyhába, és töltött magá-
nak egy csésze kávét.
Az együtt töltött péntek esték során megtanulták, hogy elengedhetik magukat egymás
társaságában. Maggie sosem érezte szükségét, hogy kiök tözzön, vagy kisminkelje magát, ha
hármasban voltak Lófarokba kötött, hosszú, sötét haja miridig tisztán és fényesen ragyogott.
Quinn-nek jobban tetszett, ha leengedve hordta, de ezt soha nem tette szóvá. Most azonban
elgondolkodott, milyen lehet az asszony ajka kirúzsozva. Maggie-nek aüon-ban eszébe sem
jutott, hogy akár festhetné is magát. Egyik férfira sem akart hatással lenni. A csábítás, mint
olyan, végérvényesen lekerült a napirendjéről.
Nem sokkal később beültek Quinn kombijába, és Maggie megjegyezte, hogy még soha,
sehova nem mentek el együtt. Ha fizikai közelségbe is kerültek egymással az elmúlt hónapok
során, az mindig Quinn konyhájában történt. Maggie mulatságosnak találta, hogy most először
kirándulnak együtt, leginkább azért, mert Quinnre rájött a titkolózhatnék. A férfi szemlátomást
remekül érezte magát, boldognak tűnt, már-már játékos hangulatban volt, amikor nekieresztette
a kocsit Vallejo felé, majd balra kanyarodott a Divisaderón. Kétség nem férhetett hozzá, hogy
az óceán felé haladnak, hisz végigmentek a Marina Boulevard-on, a part menti úton. Maggie
arra számított, hogy áthajtanak a Golden Gate-en, és valahol Sausalitóban kötnek ki. Ehelyett a
férfi éles jobb kanyart vett, a Szent Ferenc Jachtklub irányába. Maggie ekkor már meggyőzte
magát, hogy alighanem a klub teraszán ebédelnek és megnézik a regattát - ami majdnem olyan
jó, mintha vitorláznának.
- Jó buli! - mondta szinte rikoltva, mire Jack előrehajolva rávigyorgott. Maggie az
anyósülésen húzta meg magát, Jack a háta mögött kucorgott.
- Hétkor randim van - figyelmeztette a fiatalember Quinnt. - Ha késem, a barátnőm
leharapja a fejem!
- Addigra otthon leszel, ígérem! - nyugtatta meg Quinn, és miután leparkolta a kocsit, a
kikötő felé terelgette őket. Maggie azonnal kiszúrta, ösztönösen érezte, hogy nem tévedhet. A
hajó kecses volt, de jóval nagyobb, mint amilyenek a jachtklub kikötőjében általában
vesztegeltek. Kisebb, mint amit Quinn építtetett magának, de még így is harmincméternyi
nemes szépség.
Quinn magabiztosan végiglépdelt a pallón, majd átlépett a fedélzetre, kezét két kísérője felé
nyújtotta.
- Gyerünk már! Egész napra a miénk. Ti meg csak álltok itt és tátjátok a szátokat? - Jack
arcára kiült a döbbenet, Maggie szinte önkívületben követte Quinnt a fedélzetre. A négyfős
személyzet már várta őket. A vitorlás meseszép volt. Alul négy kajüt helyezkedett el, a
fedélzeten csinos étkezősarok, ahonnan rövid létra vezetett az elegáns, fehér
kormányosfülkébe. A pazarul berendezett, kényelmes nappalihoz szintén kis étkező csatlako-
zott, amelyet éjszaka és rossz idő esetén használhattak. A vitorlás, a tulajdonos lánya után, a
Molly B nevet kapta. A tulajdonos, Quinn régi barátja, nemrég hozta fel a hajót La Jollából a
nyárra. Quinn kibérelte egy napra, hogy örömet okozzon Maggie-nek, és megismertesse Jacket
a hajózással.
Körbejárták a vitorlást, Jack figyelmét a legapróbb részlet sem kerülte el. Leginkább a
famunka nyűgözte le. Maggie alig várta, hogy maguk mögött tudják a kikötőt és vitorlát
bontsanak. Tíz perc múltán már a habokat szelték, és Quinn ugyanolyan boldognak tűnt, mint a
társai. Figyelmét igyekezett megosztani két barátja között, és nem kis mulatsággal szemlélte,
hogy Jack élénk eszmecserébe bonyolódik a hajópincérrel, egy csinos, fiatal angol lánnyal.
Miután őt már nem kellett szórakoztatnia, a hajózásról beszélgetett. Ideális szélviszonyok
között hajóztak ki a nyílt vízre a Golden Gate alatt, majd a Farallonok felé vették az irányt, és
egyikük sem bánta, hogy egyre erősebben hullámzik alattuk az óceán. Quinn örömmel látta,
Jack semmi jelét nem adja, hogy tengeribetegség kerülgetné.
- Hazudós! - korholta viccelődve Maggie Quinnt, miközben ott ültek egymás mellett a fe-
délzeten. Az asszony a szélbe, a napsütés felé fordította az arcát. Picit csípett a szél, de
egyébiránt nem lehetett panaszuk az időjárásra. - Igazán kedves tőled, hogy magaddal hoztál
minket - mondta hálásan. Legszívesebben kitárta volna a karját és megölelgette volna a férfit,
de nem merte. A sok együtt töltött péntek este ellenére Quinn továbbra is visszahúzódó maradt.
Tartózkodott kinyilvánítani az érzelmeit, mindig megtartotta a három lépés távolságot. Az
asszony tekintetéből kiolvashatta, mennyire boldoggá tette ezzel a kirándulással, és neki bőven
elég volt ennyi is. Minden pontosan úgy alakult, ahogy remélte.
A hajókázástól megrészegülve, kissé fáradtan indultak haza délután. Quinnt jóleső érzéssel
töltötte el, hogy sikerült kellemes meglepetést szereznie barátainak: a hazafelé vezető úton be
nem állt a szájuk, áradozva emlegették fel az élményeket. Nem volt kedvük elválni egymástól,
ahogy vonakodva hagyták ott a Molly B-t is. Jack hosszan hálálkodott a legénységnek és
Quinn-nek is. Maggie azt sem tudta, mivel fejezhetné ki a köszönetét. Felajánlotta, hogy
vacsorát főz, de Quinn azt mondta, neki még dolga van. A hagyatéki papírokat akarta rendbe
tenni. Úgy tűnt, ennek a munkának soha nem ér a végére.
Aztán Jack elsietett, mert várta a barátnője. Maggie ismételten köszönetet mondott, majd ő is
hazament: hajfonatával, fehér farmerjában, piros pulóverében és edzőcipőjében egészen
kislá-nyosnak hatott. Quinn mosolyogva nézett utána - reggel óta folyamatosan mosolygott.
Egyértelművé vált számára, hogy az asszony valóban annyira szeret vitorlázni, mint mondta.
„Ki ne imádna - tette fel a kérdést valamikor a nap folyamán Maggie - egy ilyen pazar
vitorláson lenni, mint amilyet kibéreltél?!" Elképzelni sem hajta, milyen mesés lehet az a hajó,
amit Quinn Hollandiában építtet, de örömest megnézte volna, bár a férfi közölte, nem áll
szándékában Sanl^aiisppíir ig felhajózni - hacsak nem egy későbbi időpontban, a
Csendes-óceán déli részei felé menet. De mindenekelőtt Afrikát és Európát akarta körbe-
hajózni.
Quinn békésen teázgatott a nappaliban egy hajózási magazint lapozgatva, amikor Maggie
becsöngetett. Még mindig az a ruha volt rajta, amit a vitorláson viselt, fürtjei kiszabadultak a
hajfonatból. Mintha zavarban lett volna.
- Már itt sem vagyok! - bocsátotta előre mentegetőzve. - Csak szerettem volna megköszönni.
-Kezében hatalmas, fedővel leborított tál, hóna alatt egy rúd franciakenyér. A férfi kedvenc spa-
gettijét készítette el. - Ezt itt hagyom. Biztosan éhes lehetsz. - Valóban, Quinnben is felötlött,
hogy vacsorázni kéne, de túl fáradt és túl lusta volt ahhoz, hogy tegyen is az ügy érdekében.
Maggie megoldotta helyette a problémát. - Gyerekkoromban volt utoljára ilyen szép napom!
-mondta most lelkendezve. - Őszintén köszönöm, Quinn. Nagyon kedves volt tőled. Nem
érdemeltem ki, hogy magaddal vigyél, de boldoggá tettél azzal, hogy megtetted. - Egymásra
mosolyogtak, eszükbe jutott, milyen eufórikus hangulatba került Jack. Kétség sem férhetett
hozzá, hogy egy életre megszerette a hajózást. Úgy vetette be magát az új élményekbe, mint
kacsa a vízbe. Ügyet sem vetette a hullámzásra, arcizma sem rándult takkolás és vitorlakurtítás
közben, az sem zavarta, ha a hajó orra - a fizika törvényeinek ellentmondva - magasan
kiemelkedik a vízből. Maggie egyszerűen csak élvezte mindezt, gyerekkora legszebb napjait
juttatta eszébe.
- Elsőrangú hajós vagy - dicsérte meg Quinn. Bevitte a konyhába a tálat, ami a paradicsom,
bazsalikom, kolbász és gomba aromájától illatozott. Azon kevés péntekek egyikén, amikor nála
vacsoráztak, Maggie már főzött ilyet, és Quinn azt mondta, neki nagyon ízlik.
 - Ebből ma semmit nem tudtam megmutatni -mondta szerényen az asszony. A legénységgel
folytatott beszélgetéséből azonban Quinn leszűrhette, hogy nagyon is helyt tudna állni, ha
alkalma nyílna rá. Maggie tekintetében ott csillogott az elragadtatás és izgalom, amely minden
igazi hajós szemében ott fénylik, amint fedélzetre teszi a lábát.
- Kimehetnénk máskor is. A barátaim itt hagyták a hajót, mert ők Európába utaztak. - A
vitorlás az egyik régi üzletfeléé volt. Levette a fedőt a tálról, élvezettel szippantotta be a
spagetti illatát. Hálásan pillantott az asszonyra, és kérte, vacsorázzon vele.
- Nem azért jöttem át, hogy meghívassam magam - szabadkozott zavartan Maggie. - Csak
szerettem volna megköszönni ezt a szép napot, Nagyon jól éreztem magam.
- Ahogy mindnyájan. Igazán ehetnél velem pár falatot, aztán kockázhatnánk. Szükségem
van a pénzre - ugratta Quinn. A nő nevetett, de még habozott, ám a férfi addig erősködött, míg
végül igent mondott. Quinn elővett két tányért, aztán kényelmesen elhelyezkedtek a
konyhaasztalnál. A férfi azonnal nekilátott a tésztának, Maggie gyorsan elkészítette a salátát.
Vacsora közben hajókról és a vitorlázásról beszélgettek. Quinn le sem tagadhatta volna, milyen
fontos ez számára. Valósággal kivirult, sokkal inkább, mint amikor az üzlet, a barátok, vagy az
utazás került szóba. Ha Jane-ről mesélt, mindig borongós hangulat lett úrrá rajta, és mindig
feszültté vált, ha Alexre terelődött a szó. De ha a vitorlázásról beszélhetett, a ráncai kisimultak,
az arca felragyogott, és roppant közlékennyé vált.
Maggie-t is meglepte, milyen gyorsan telik az idő a férfi társaságában. Még egy utolsót
gurítottak, de ekkor már tíz óra is elmúlt, és a nőnek lelkifurdalása támadt, amiért feltartja
Quinnt. Biztosan sokkal fontosabb dolga is lenne. Együttes erővel rendet raktak, és Maggie -
távozási szándéka jeléül - a hóna alá csapta az elmosogatott spagettis tálat. Quinn felajánlotta,
hogy hazakíséri.
■- Örök hálám ezért a csodálatos napért - mondta boldogan Maggie, és felmosolygott a férfira.
- Köszönöm a finom vacsorát. Egyébként jössz tíz dollárral - emlékeztette a férfi. Aznap este
lehetetlenség volt megverni, és Maggie egyáltalán nem bánta, hogy alulmaradt vele szemben.
Hosszú évek óta nem érezte ilyen jól magát; Andrew halála óta semmiképp, de azt megelőzően
sem. - Ma is ügyeletben vagy? - kérdezte könnyedén Quinn. Már régóta nem esett nehezére
csevegni a nővel, akit kicsit a húgának, kicsit a barátjának tekintett. Miközben a hajózásról
beszélgettek, döntésre jutott. Friss és ropogós volt az ötlet, azért úgy határozott, majd
legközelebb számol be róla: minden valószínűség szerint a jövő hét péntekjén, amikor megint
együtt vacsoráznak. Hétközben ritkán találkoztak, leginkább azért, mert egyikük sem járt el
hazulról. Jack volt a közvetítő, hozta-vitte a híreket, lévén, hogy ő mindkettejük házában
megfordult.
- Éjféltől - felelte ugyanolyan könnyedén a nő. - Van egy állandó beszélgetőtársam, mindig
telefonál, ha tudja, hogy én ügyelek. Édes kölyök, tizennégy éves. Tavaly meghalt az
édesanyja. Szörnyen megviselte szegénykémet. Már nagyon hiányzik, hogy gyerekek között
legyek. - Végérvényesen eldöntötte, hogy szeptemberben visszamegy dolgozni a régi helyére,
igaz, egyelőre csak három hónapra. A kolléganőjét kell helyettesíteni, aki szülési szabadságra
megy. Az iskolában megígérték, hogy utána - ha minden összejön - neki is fix állást
biztosítanak. De kezdetnek ez is megteszi, és Quinn is úgy látta, jót fog tenni az asszonynak,
hogy ismét munkába állhat.
- Aztán ügyes légy a telefonban! - viccelődött kedvesen. Bár szemernyi kétsége sem volt,
hogy Maggie ért a gyerekekhez. Kedves volt, nyílt és őszinte; Quinn szeme láttára alakult
vissza azzá az elbűvölő személyiséggé, aki a megismerkedésük előtt lehetett. A péntek esti
vacsorák mindannyiukra kedvező hatással voltak, a férfit is beleértve.
- Még egyszer köszönöm, Quinn - mondta a nő, aztán megfordult, kitárta a karját és
megölelte a férfit. Quinn döbbenten pislogott, Maggie hálásan felmosolygott rá, és a következő
pillanatban már nem volt sehol, az ajtó becsapódott mögötte.
 Quinn hazaindult. Arca még bizsergett, ahol a nő hajszálai végigsimítottak rajta, orrában
érezte a parfümje illatát. Az üde, könnyű illatot, amely annyira illett hozzá. Hisz ő maga is
olyan volt, akár a friss fuvallat, a nyári szellő, amely odébbfújta a szomorúságot, amely Quinn
lelkét emésztette. Ahogy Maggie számára is Quinn volt a horgony, amelybe
belekapaszkodhatott, ha nem akart elsodródni. És kettejük közt Jack volt a kapocs. Quinn hálás
volt a sorsnak, amiért megismerhették egymást, és tudta, hogy mindketten hiányozni fognak
neki, ha elmegy. Ot hónap múlva, amikor elkészül a hajója, mindhárman külön utakra térnek,
de addigra remélhetően mások, jobbak lesznek, mint megismerkedésük előtt. Tapasztalatokban
gazdagabbak. A rettenetes szilveszter éji vihar, amely összehozta őket, valóságos áldásnak
bizonyult mindannyiójuk számára.

8.

Quinn legközelebbi találkozásukkor - természetesen a péntek esti vacsorán - osztotta meg velük
a jó hírt. Egész nyárra kibérelte a Molly B-t, szeptemberig, amikorra az elutazását tervezte. És
mindkettejüket meghívta hétvégére. Jack kénytelen volt nemet mondani, mert már elígérkezett:
a barátnőjével és annak barátaival kirándulni mennek De Maggie azonnal fellelkesedett.
- Komolyan kérdezed, Quinn? Nem akarnék zavarni, és nem szeretném, ha úgy éreznéd,
púp vagyok a hátadon.
- Ha nem gondolnám komolyan, meg sem kérdeztem volna. Holnap reggel kihajózom.
Akarsz jönni, vagy sem?
A nő, félszeg mosollyal az arcán, határozottan bólintott.
Hajósember kívánni sem tudott volna magának szebb napot, mint a szombati. Maggie a ház
előtt várta Quinnt, meleg pulóvert és farmert húzott, az élénkpiros edzőcipőjét vette fel, amiben
mindig úgy nézett ki, mint egy kislány. Hideg, csípős reggel köszöntött rájuk, erős szél fújt,
gyors iramban, percek alatt hagyták el a kikötőt. A tenger vadul hullámzott, de Quinn úgy látta,
Maggie még ezt is élvezi. A pincérlány tengeribeteg lett, ezért az egyik matróz készítette el az
ebédet. Maggie mosolyogva ült a fedélzeten Quinn mellett, jóízűeket harapott a szendvicsből és
itta mellé a teát. Késő délutánra a nap is előbújt. A hajón vacsoráztak, és mindkettejüket boldog
elégedettség járta át, miközben hazafelé autóztak.
- Igazán rendes tőled, hogy meghívtál. Nem tudom, mivel érdemeltem ki - nézett hálásan
Maggie a kormánynál ülő férfira. Ez az ember a kedvességével és a nagylelkűségével
mindörökre megváltoztatta az életét - hogy a Molly B-n ennyi kalandot átélhetett, az már csak
hab a tortán. Maga sem tudta, hogyan köszönhetné meg mindezt, de amikor belekezdett, Quinn
egy legyintéssel elhallgattatta: jól érzi magát, ha együtt vannak. Aztán bejelentette, hogy
másnap is kihajózik, és ha akar. az asszony is vele tarthat.
- Nem kéne túlzásokba esned - figyelmeztette Maggie, mire Quinn szívből jövően
felkacagott. Az utóbbi időben sokkal jókedvűbbnek tűnt. Mintha a Jackkel és Maggie-vel való
barátsága felszabadított volna benne valamit. Néha már-már boldognak látszott, és mintha
egyre ritkábban került volna borongós hangulatba.
- Túloznék? Én akkor vagyok egyedül, amikor csak akarok. Úgy tervezem, a jövő héten
többször kiviszem a hajót. Miért épp holnap mennék egymagam? Nos, akkor jössz? - Maggie
érezte, hogy a férfi mindezt nem udvariaskodásnak szánja. És ő is nagyon jól érezte magát a
társaságában. Ezért rábólintott.
Csodálatos nap köszöntött rájuk, csendes szél fújdogált. A hajó az Angyal-sziget szélvédett
öblében ringatózott, ők a fedélzeten napoztak, Quinn rövidnadrágban, Maggie úszódresszben.
És amikor bealkonyult és elhagyták a hajót, mindketten úgy érezték, mintha öröktől fogva
barátok lennének. A hazaúton Quinn Jane-ről mesélt. A verseiről, amiket csak a halála után
olvasott. De amikor erről beszélt, sokkal inkább büszkének tűnt, mint szomorúnak. Sokkal
kiegyensúlyozottabbnak látszott, mint a felesége halála óta bármikor
- Furcsa. Azt hiszed, ismersz valakit, aztán kiderül, hogy jóformán semmit nem tudsz róla -
mondta elgondolkodva. Maggie maga elé mosolyogva bólintott.
- Ugyanezt éreztem én is Charlesszal kapcsolatban, illetve nem épp ugyanezt. Amikor
elhagyott, azon tűnődtem, vajon tudom-e, kivel éltem házasságban tizennyolc évig. Furcsa
érzés, nem túl kellemes, ránézve semmiképp. Az hiszem, meggyűlölt
Andrew halála után. Valakit okolnia kellett, és rám osztotta a bűnbak szerepét.
Maggje-t kettős veszteség érte, rövid időn belül a fiát és a férjét is elveszítette, de Quinn
mindeddig bele sem gondolt, mekkora megrázkódtatás lehetett ez neki. Aznap, amikor először
találkoztak, zavarodottság és fájdalom ült a tekintetében. Nem csoda, hisz nem sokkal korábban
kapta kézhez a bontóperi végzést. Ami nem érte váratlanul, mégis rosszul eshetett neki - Quinn
nem is sejtette, milyen rosszul. A férje bevitte a végső, övön aluli ütést, Maggie padlóra került,
de szemlátomást lassan összeszedte magát és visszatért az életbe. Hármójuk barátsága az erő és
békesség kiapadhatatlan forrását jelentette számára. Quinn volt az, akiben a másik kettő
megkapaszkodhatott. Jack révén ismerték meg egymást. Es bár Maggie nem is gondolta volna,
ő hozta el Quinn életébe a könnyedséget, a jókedvet és a vidámságot. Szerette a nő derűs lényét,
energiáját, fanyar humorát és időnként megnyilvánuló bölcsességét. De még ennél is többre
értékelte kedvességét és jószívűségét, amellyel őt és Jacket körbevette. Mindkettejüknek,
bevall-va-bevallatlanul, épp ilyen, már-már anyai törődésre volt szüksége. Maggie ugyanazt
jelentette számukra, mint a Pán Péter Wéndyje a két elveszett fiúcskának. Barátságukból
mindhárman erőt meríthettek.
Maggie Jacktől tudta meg, hogy Quinn a hét folyamán is kivitte a vitorlást, és két napig a part
mentén hajózott. Péntek reggel jött haza, és nagyon jó hangulatban volt, amikor este
találkoztak. Részletesen elmesélt mindent, arról is beszámolt, hogyan állnak a dolgok
Hollandiában. Minden a tervek szerint haladt, aminek Maggie nagyon örült, bár a szíve mélyén
rettegte a napot, amikor Quinn majd elmegy. Jack és ő ott maradnak egymásnak, noha a
fiatalember kapcsolata egyre komolyabbra fordult a barátnőjével, és Maggie tisztában volt vele,
hogy eljön az idő, amikor őrá már nem lesz szükség, neki már nem lesz helye Jack életében.
Mindhármuknak a saját lábukra kell állniuk és továbblépniük De egyelőre minden úgy jó,
ahogy van.
A hétvégét ismét a Molly B fedélzetén töltötte Quinn-nel, és amikor vasárnap este hazavitte,
a férfi megkérdezte, nincs-e kedve a következő héten is vele tartam. Meghirdette a házat, de
nem akart jelen lenni, amikor az érdeklődőket körbevezetik. Hihetetlenül gyorsan szállt az idő,
már május elejét írtak. Mivel más dolga nem volt, Maggie elfogadta a meghívást. Azt mondta,
annyira élvezi a hajózás minden pillanatát, hogy lassan függővé válik.
A legénység magukra hagyta őket, hacsak nekik nem támadt kedvük beszélgetni
valamelyikökkÉL És ebéd után, miközben a vitorlás békésen haladt • parttal párhuzamosan,
Maggie elszunyókált JUH pozás közben. Amikor felébredt, azt látta, hogy Quinn, aki a
közelében telepedett le, szintén elszenderedett. Az alvó férfit nézve Maggie önkéntelenül is
elmosolyodott: idejét sem tudja már, mikor aludt utoljára férfi mellett, lett légyen szó egy
barátról.
- Min mosolyogsz? - Quinn hangja mély, kedves dörmögésnek hatott. A nő csodálkozva
húzta fel a szemöldökét.
- Honnan tudod, hogy mosolygok? Hisz csukva a szemed - mondta halkan. Olyan szívesen
odabújt volna hozzá! De Quinn nem tudta volna mire vélni furcsa viselkedését. Pedig annyira
hiányzott az emberi érintés, a gyengédség! Oly régóta nem volt benne része. Quinn közelsége
most erre emlékeztette, bizsergető érzés volt.
 - Én mindent tudok - jelentette be a férfi, majd kinyitotta a szemét, és a nőre nézett. A
vitorlafedélzeten voltak, kényelmes matracokon nyúltak el a napsütésben. A legénység a
hajóhídon és a tatfedélzeten tartózkodott, kellemes volt így, kettesben lenni. - Mire gondoltál,
amikor mosolyogtál? - kérdezte Quinn, és a tekintetét nem vette le a nőről. Az oldalára fordult,
karját a feje alá tette. Mintha csak az ágyban feküdtek volna, tetőtől talpig felöltözve.
- Arra, hogy milyen kedves vagy hozzám... és annyira szeretek veled lenni, Quinn... nagyon
fogsz hiányozni, ha elmész.

- Akkorra már rengeteg dolgod lesz. Addigra visszamégy tanítani. - A férfi elhallgatott.
Mozdulatlanul feküdtek a szélfogó takarásában, felettük csapkodtak a vitorlák. Számukra ez
maga volt a Paradicsom. - Te is hiányozni fogsz - mondta végtelenül lágy hangon Quinn.
Önmagát is meglepte, milyen őszintén törnek elő szájából a szavak.
- Nem leszel nagyon egyedül, amíg a tengereket járod? - kérdezte Maggie, és önkéntelenül
is közelebb fészkelődött a férfihoz. Egyiküknek sem tűnt fel a mozdulat. így egyszerűen
könnyebb volt beszélgetni.
- Pontosan erre van szükségem - felelte halkan Quinn. - Már nem tartozom ide. Sehova nem
tartozom. Gyökértelenné váltam... mint a fák múlt télen... kidöntött a szél, és most hátára vesz a
víz. -Maggie-t mérhetetlen szomorúság járta át, miközben a férfit hallgatta. Szerette volna
felényújtani a kezét, de tudta, hogy ez nem változtatna a dolgokon. Quinnt semmi nem tarthatta
vissza, és neki nem volt joga, hogy maradásra bírja. Csak annyit tehet, hogy hagyja elmenni,
sok sikert kívánva a nagy utazáshoz. Együtt tölthető idejük véges, és hamarosan lejár. - A
házasságom alatt is ezt éreztem. Sokat jöttem-mentem, de közben nem éreztem, hogy bárhova
is tartoznék Mindig is szabadságra vágytam. A családom nagy árat fizetett ezért, de önmagamat
hazudtoltam volna meg, ha másként cselekszem. Azt hiszem, Jane megértette ezt, bár szörnyen
fájhatott neki. - A versei is erről szóltak: hagyja elmenni a szeretett férfit, mert tudja, hogy a
szabadságához jobban ragaszkodik, mint hozzá. - Már a gondolat is boldogtalanná tett, hogy
kötelékek közt kell élnem.
- És ha nem lettek volna kötelékek? - kérdezte csendesen Maggie.
- Akkor hajóra szállok és egyszer talán felbukkanok, mint az óceánba hajított palack,
amelybe üzenetet zártak. - Quinn a nőre mosolygott. Ismét érezte a parfümje illatát, testének
melegét.
- Milyen üzenetet? - kérdezte gyengéden Maggie. Quinn maga sem tudta, mikor csúsztatta
kezét az asszony derekára. Békésen feküdtek egymás mellett, tekintetük beleveszett az ég
végtelenjébe, amelyet csak ritkán tört meg a vitorlák fodrozódása. Egyikük sem akart máshol
lenni, másvalakivel lenni. Mindketten úgy érezték, sehol máshol, soha senki mellett nem leltek
még ilyen nyugalomra.
- Hogy mi lett volna az üzenet? - kérdezett vissza Quinn mélyen elgondolkodva. - Nem
lehetek más, mint ami vagyok... még ha akarnék se... Ez lett volna az üzenet: szeretlek, de
mennem kell... ha nem lehetek szabad, meghalok... mint a partra vetett, tátogó hal... nekem
lételemem az óceán és a mennybolt, a horizont egyenletes síkja, amely mögé lebukik a Nap...
Most is erre vágyom, Maggie... széles, nyílt, szabad térre. Talán mindig Is erre vágytam, csak
magamnak sem mertem bevallani. De már nem kell titkolnom. - Maggie feje ekkor már a vállán
pihent, Quinn mosolyogva nézett le a nőre. - Láttad már naplementekor a zöld villanást?
Tizedmásodpercig tart az egész, és nagyon figyelned kell, hogy meglásd. Holott ez a
naplemente legtökéletesebb pillanata, ha épp akkor hunyod le a szemed, lemaradsz róla. Erre
vágyom... erre a tökéletes pillanatra, amikor a lebukó nap utoljára zölden pislant egyet, aztán
leszáll az este... Követnem kell ezt a fényt, bárhová is vezérel...
- Lehet, hogy a zöld villanás ott lakozik benned. Lehet, hogy nem is kell olyan messzire
menned érte, mint gondolnád. - Úgy érezte, hogy a férfi nem valami után vágyakozik, hanem
valami elől menekül. De azt is tudta, hogy Quinn-nek erre magától kell rájönnie.
 Ő is megvívta a maga lelki csatáit. Charles vádaskodása sem kellett ahhoz, hogy úgy érezze,
változtathatott volna a dolgokon, észre téríthette, megállíthatta volna a fiát, é) akkor most nem
lenne lelkiismeret-furdalása a halála miatt. De eljött a pillanat, amikor már semmit nem tehetett.
Az igazság apró szilánkokként záporozott rá, és a szilánkok csak nehezen álltak össze
ablaktáblává, amin már keresztülnézhetett. A felismeréshez az éjszakai telefonok kellettek, az,
hogy a fiához hasonló gyerekekkel beszélgethetett. Önvizsgálatot tartott, hosszú éjjeleken át
csak imádkozott és keserű könnyeket hullatott, de amikor végül önmagába nézett, amit látott,
megnyugvással töltötte el. Nem menthette meg Andrew-t, nem változtathatta meg a múltat. El
kell fogadnia a tényt, hogy a fia mindörökre elment, mégpedig saját akaratából. Neki csupán az
a dolga, hogy elfogadja. Nehéz. De ha igazán szeretünk valakit, hagyjuk elmenni. Mag-gie
számára ez volt a zöld villanás, és remélte, hogy eljön a nap, amikor Quinn is megérti mindezt.
A férfi még mindig amiatt gyötrődött, hogy mit, miért és hogyan tehetett volna, és mit, miért és
hogyan nem tett meg; de amíg el nem jut a felismerésig, hogy a megtörtént dolgokon és
legkevésbé önmagán nem változtathat, addig menekülni fog. Eljön az igazság pillanata, de csak
akkor, ha az ember marad és várja, nem pedig elszalad előle - de ezt képtelenség elmagyarázni
bárkinek is. Quinn-nek saját magának kell megtalálnia a választ a kérdéseke, bárhova is kelljen
mennie, hogy rájuk leljen, de amíg ez nem történik meg, soha nem lesz szabad, akárholis keresi
a szabadságot.
Maggie a férfi felé fordította az arcát. A tekintetével akarta elmondani, mit gondol, mit érez,
és milyen hálás mindazért, amit a férfi eddig érte tett. Quinn föléje hajolt és megcsókolta, aztán
egy végtelen pillanatig csak ölelték egymást lehunyt szemmel, a zöld villanásra várva. Ez volt
az a pillanat, amikor két külön világ találkozott és eggyé olvadt, és egyikük sem akarta, hogy ez
a pillanat véget érjen. Hosszú idő telt el, mielőtt Quinn kinyitotta a szemét és Maggie-re nézett.
Kívánta az asszonyt, de tudta, hogy őszintének kell lennie, különben lerombol mindent, ami
kettejük közt kialakult.
- Semmit nem ígérhetek - mondta, mire Maggie bólintott. Barátságuk hosszú hónapjai alatt
kiismerte és megértette a férfit. - Nincs múltam, nincs jövőm, csak a jelent kínálhatom. A
múltam semmit nem ér, jövőm még nincs, de ha lesz is, nélküled lesz. Ezt a pillanatot, a mát
adhatom csak neked, mielőtt elmegyek. Beéred ennyivel, Maggie? - Akarta, hogy így legyen,
de félt a választól. Miközben Maggie-t nézte, Jane arca jelent meg előtte, a csalódott, fájdalmas
pillantása. Mostanra megértette, hogy bármennyire szerette is a feleségét, neki többre lett volna
szüksége, mint amennyit ő adhatott, és Quinn nem akarta, hogy ezt bárkinek még egyszer át
kelljen élnie. De ez az asszony itt, a karjai közt, talán más, talán ő elfogadja, hogy Quinn csupán
perceket, órákat, hónapokat adhat neki - azt a keveset, amit még adni tud -, mielőtt elmegy.
Talán Maggie nem is vár ennél többet.
- Igen, Quinn... tudod, egy csónakban evezünk - A múlt túlságosan fájó, a jövő bizonytalan,
semmi mást nem kínálhattak egymásnak, csak a jelent, bármit hozzon is. Mindketten
megtanulták a maguk lélekgyötrő leckéjét, és egyikük sem akart több fájdalmat okozni és
elszenvedni, mint amennyit eddig okozott és elszenvedett.
- Bármi történjen is közöttünk, szeptemberben elmegyek. Érted? - Quinn hangja
határozottan csengett. Maggie ismét bólintott, végtelenül békésnek tűnt.
- Megértettem - suttogta, és közben azt mondogatta magában, hogy akármi történjék is, füg-
getlenül attól, mennyire szereti, el kell engednie ezt az embert. Mert őt így kell szeretni. Nem
gúzsba kötni a szeretettel, hanem hagyni, hogy a maga útját járja.
Mintha Quinn mindezt megérezte volna, még szorosabban ölelte magához a nőt. Feküdtek
egymás mellett, fölnéztek a vitorlákra, és egyikük sem szólt. Mert nem kellett mondaniuk
semmit. Mindketten megkapták, amit akartak. Erre vágytak, feküdni egymás mellett, és nézni -
vitorlák felett - a tágas, nyílt eget.
9.

Amikor ismét hármasban találkoztak, szokás szerint péntek este, Jack érezte, hogy valami meg-
változott, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Quinnt még soha ilyen boldognak és
nyugodtnak nem látta. Aztán Maggie is befutott, hosszú, sötét haja a hátát verdeste. Az előző
éjszakát a Molly B-n töltötte Quinn-nel. Egyikük sem tartozott elszámolással a másiknak.
Mégis azon kapták magukat, hogy egyre többet időznek a hajón - kettesben.
Hagyományosan kockagurítással zárták az estét, és senkit nem lepett meg, hogy legtöbbször
Quinn nyert. Jack éjféltájban hazaindult, Maggie is elköszönt. A másnap reggel őt és Quinnt is
a fedélzeten találta. Soha nem aludtak egymásnál, Quinn elfogadhatatlannak találta, hogy
Maggie-t abba az ágyba vigye, amelyen korábban Jane-nel osztozott. A Molly B azonban
semleges területnek számított, lassan-lassan a magukénak érezték. És mindkettőjüket meglepte,
milyen szenvedéllyel válaszol a testük a másikéra. Quinn évek óta nem érzett ilyesmit. Jóllehet,
ezt soha nem mondta ki, Maggie mégis érezte, hogy mindez a fiatalságára emlékezteti. Ő is
olyasmit élt át a férfi mellett, amit korábban sosem tapasztalt. Megmagyarázhatatlan módon ez
a perzselő szenvedély és a szerelem a megnyugvást hozta el számukra. Mintha a lelkük egyesült
volna. Ha korábban találkoznak, mindez nem következik be. De jó helyen és jó időben találtak
egymásra, és ez mindkettejükre gyógyítólag hatott.
Bő egy hónapba is beletelt, mire Jacknél leesett a tantusz: nézte őket, amint a vacsora
elkészítésénél ügyködnek. Maga sem értette, miért nem vette észre előbb. És újabb pár napba
telt, mire összeszedte a bátorságát, hogy rákérdezzen.
- Kimaradtam valamiből? - vigyorgott félénken Quinnre. Nem mert egyenesen a témára
térni. Quinn-nek arcizma sem rándult, de végtére is ő volt a falkavezér. Azonnal tudta, mire utal
a másik.
- Mármint miből? - mosolygott a fiatalabb férfira. Jack ekkorra már úgy olvasott, mintha
születése óta ezt tanulta volna, és ez büszkeséggel töltötte el Quinnt.
- Mármint, hogy te és Maggie... Vagy tévednék?
- Nem. - Fülig érő mosollyal egy pohár bort nyomott a fiatalember kezébe. Olvasóleckékről
már rég szó sem volt, Quinn mint egy gyémántot csiszolgatta Jack tudását: Róbert Frost és
Shakespeare írásait tette elé, bár Jack néha megmakacsolta magát és Jane verseit követelte,
mert azoknak minden sora a szívéig hatolt. - Magam sem tudom, mi ez - mondta Quinn
őszintén. - Mindenesetre mindkettőnket boldoggá tesz, és nem vágyunk többre. - Örömmel
töltötte el, hogy az asszony ösztönösen ráérez, mire van szüksége, hagyja, hogy önmaga legyen,
miközben önmagát sem adja fel. Nem úgy, mint Jane, Maggie soha nem éreztette, hogy
áldozatot hozna, ezért Quinn-nek sem volt bűntudata. Maggie-t komoly veszteségek érték a
múltban, talán ezért várt kevesebbet a férfitól. Gyengéd volt hozzá és kedves, de közben meg-
őrizte a függetlenségét és az önállóságát. Szerette, de nem támasztott feltételeket, és Quinn épp
ezt várta tőle. Soha többé nem akart megbántani senkit, és nem akart csalódni senkiben, ahogy
Maggie sem.
- Szerelmes vagy belé? - kérdezte izgatottan Jack. Remélte, hogy így van, mindkettejük
érdekében. Feltűnt neki, milyen jókedvű Maggie az utóbbi időben. Bent a házban és kint a
kertben is folyton dúdolgatott. Valósággal kivirágzott az elmúlt egy hónap alatt.
— Már magam sem tudom, mit jelent ez a szó -mondta Quinn, és elgondolkozva nézett a
fiatalemberre. Akárha a fiával beszélgetett volna. - A szeretet az, ami mérgezett nyílként
fúródik az emberek szívébe, mire ők viszonzásul mások életét mérgezik meg? En senkivel nem
akarom ezt tenni. - A Jane halála óta eltelt egy évben megértette, mennyi fájdalmat okozott a
feleségének. Jane megbocsátott mindenért, de ő képtelen volt megbocsátani magának. És többé
nem akart megbántani senkit. - Iszonyatos bűnöket követtek el a szeretet nevében, gondolj csak
a keresztes háborúkra. Ennél semmi nem lehet rosszabb.
- Ne légy ilyen kemény önmagáddal szemben -intette bölcsen Jack. Tudta, hogy Quinn nem
kíméli önmagát.
- Muszáj, Jack. Mert ha nem teszem, valaki mással leszek kegyetlen. Márpedig ezt nem aka-
rom, és Maggie-vel szemben végképp tisztességtelen lenne. Eleget szenvedett már életében. -
Szerette a nőt, de legutoljára saját magának vallotta volna be.
- Magaddal viszed szeptemberben? - érdeklődött Jack. Örült, hogy így alakult a dolog. Úgy
gondolta, hogy nekik kettejüknek szükségük van egymásra, mindketten megérdemlik a
boldogságot, jobban, mint bárki, akit valaha is ismert. És mindkettejüket őszintén kedvelte.
- Nem! - vágta rá habozás nélkül Qüinn. Ebben megingathatatlan volt, és ezt már a kezdet
kezdetén közölte a nővel. És ő elfogadta. - Ez a máról szól. Egyikünk sem kér többet. A mi
kapcsolatunknak nincs, mert nem lehet jövője. - Jack kissé elszomorodott, de optimistán állt
hozzá: menet közben majdcsak meggondolják magukat. Másnap finoman célozgatott rá
Maggie-nek, mennyire örül, hogy ő és Quinn... Az asszony szélesen mosolygott, cuppanós
puszit nyomott az arcára, de nem kommentálta a dolgot. Szemlátomást megköny-nyebbült,
hogy Jack tudja. Már ő is el akarta mondani neki, csak nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Nem
szerette volna, ha Quinn indiszkrétnek tartaná, amiért kiszivárogtatja a kapcsolatukat.
A rákövetkező hétre esett Jane halálának egyéves évfordulója, ami nagyon megviselte
Quinnt. Maggje, Andrew halálának okán, már átélte ugyanezt, és tudta, milyen nehéz lehet
most a férfinak. Ennél már csak - lévén, hogy egyetlen gyermekét veszítette el - az anyák napja
volt rosszabb. Az évforduló reggelén nem is háborgatta Quinnt, csupán a délutáni sétára kísérte
el. A férfi a hajón töltötte az éjszakát - egyedül. Másnap sokkal jobb lelkiállapotban tért vissza.
És mintha ismét a sors keze alakítaná az életüket, aznap elkelt a ház, a Quinn által megadott
árért. A vevők csak ősszel szándékoztak átköltözni a keleti partról, ezért belegyeztek, hogy
október elsejével veszik birtokba - ami mindenkinek megfelelt. Maggie-ben ekkor tudatosult,
hogy a férfi hamarosan eltűnik az életéből. Eddig is tudta, megbékélt a ténnyel - legalábbis ezt
hangoztatta.
Június végén Quinn meghívta őt Hollandiába, úgymond „megtekinteni" a hajót. Tavasszal
háromszor-négyszer odarepült, hogy ellenőrizze a munkálatokat, de most azt akarta, hogy
Maggie is lássa. Ajándék gyanánt nyújtotta át a repülőjegyet. Az asszony vonakodva fogadta el:
ilyen költséget nem engedhetett meg magának, és ezzel Quinn is tisztában volt. Ezért
ragaszkodott hozzá, hogy Maggie az utazás elejétől a végéig a vendége legyen - az indulásnál a
nő valósággal vibrált az izgatottságtól. Az éjszakai járattal repültek át Londonba, s onnan
Amszterdamba. Quinn az Amstel legszebb lakosztályát foglaltatta le. Maggie úgy érezte,
biztosan meghalt és a mennyországba került. Alig várta, hogy láthassa a hajót. Hónapokon át
együtt nézegették a terveket. Most hús-vér valójában is látni akarta a vitorlást, és Quinn is
reszketeg izgalommal várta, hogy megmutathassa neki. Mintha az új otthonába vezetné be.
Egy-két órácskát aludhattak csak, és nem sokkal ebéd után már kint voltak a kikötőben.
Szikrázó napsütés köszöntötte őket (kettejük közül egyedül Quinn tudta, hogy Amszterdamban
ez ritka égi tünemény). Amikor megpillantotta a hajót, Maggie-ben bennrekedt a levegő. Pár
percig szóhoz sem jutott, a szeme könnybe lábadt. Eletében nem látott még ilyen gyönyörűt, és
mélyen meghatotta, hogy Quinn hajlandó volt elhozni őt ide, hogy mindezt láthassa.
- Ó, Istenem... hihetetlenül szép! - A vitorlás, ami a szárazdokkban pihent, Maggie szemében
óceánjárónak tűnt. Quinn óriást építtetett magának. Hidraulikus lift emelte őket a fedélzetre, és
Maggie ámulva csodálta meg a belső famunkát -minden arra emlékeztette, hogy hamarosan bú-
csúznia kell a férfitól. De erre most gondolni sem akart: csak örülni a férfi örömének. Quinn
keble dagadt a büszkeségtől, miközben az asszony egyik ámulatból a másikba esett. Quinn nem
is merte remélni, hogy ilyen lelkesedést vált ki belőle a hajó. Maggie tiszta, gyermeki örömmel
szemlélt meg mindent, s amit látott, csak növelte a férfi iránti csodálatát. Hatalmas fába vágta a
fejszéjét, és Maggie együtt tudott örülni vele az eredménynek.
A délutánt a műhelyben töltötték Tem Hakker-rel és a fiaival, Quinn sokadszorra is
megbeszélte velük a tervek legapróbb részleteit is. Mindig felkészülten várták, készségesen
megmutattak mindent, folyamatosan újabb és újabb ötletekkel álltak elő, mivel és hogyan
szépíthetnék a vitorlást.
Quinn és Maggie aznap este a szállodában vacsorázott, és másnap reggel még alig pirkadt,
amikor ismét úton voltak a kikötőbe. Maggie szívesen vállalta a korai kelést, a műhely felé
menet a látnivalókban gyönyörködött. Kimondhatatlanul hálás volt Quinn-nek, amiért magával
hozta erre az útra. De nem volt kétsége afelől, hogy a férfi azért mutatja meg neki a vitorlást,
mert ezzel is nyomatékosítani akarja, milyen eltökélt a jövőt illetően. Izgatottsága szinte
tapintható volt, amikor Hakkerék-kel újra bejárták a hajót. Maggie csendesen lépdelt mögöttük,
hallgatta, milyen módosításokat javasol hol egyikük, hol másikuk. És újfent elámult, hogy bele
mertek vágni egy ilyen kaliberű munkába.
A szalon és a kabinok - köztük Quinn királyi méretű luxuskabinja - faborítást kapott, a fürdő-
szobákat a legfinomabb itáliai márvánnyal burkolták. És az csak természetes, hogy a fedélzet
teak-fából készült. A külső munkálatok még folytak. A hajótestet sötétkékre, a fedélzeti
részeket ezüstszínűre festették. Quinn sok száz szóba jöhető nevet is felsorolt Maggie-nek,
végül a Vol de Nuit mellett döntött: Antoine de Saint-Exupéry regénye ifjúkora óta a kedvencei
közé tartozott. A könyv címe, ami éjszakai repülést jelent, valóban illett a köny-nyed felépítésű
hajóra, és tökéletesen kifejezte, milyen célra akarja használni Quinn. Maggie lelki szemeivel
már látni vélte, amint a férfi magányos kalandozásai során, az éj leple alatt egyik egzotikus
helyről a másikra suhan a vitorlásával, ahogy a pilóta szeli át a csillagos éjszakai eget,
miközben eggyé válik a gépével. A hajótest sötétkékje is az éjszakai égboltra emlékeztetett, az
ezüstszín a csilla-gokragyogását idézte. Hosszú vajúdás előzte meg, de név és hajó
elválaszthatatlanul egymásra talált. És mielőtt elköszöntek volna tőlük, Hakkerék minden
kérdésükre kielégítő választ kaptak.
Késő délután mentek vissza a hotelba, összecsomagoltak, az utolsó pillanatban értek ki a
reptérre a párizsi géphez. Fontolgatták, hogy eltöltenek egy napot Párizsban, de aztán letettek
róla. Maggie beérte annyival, hogy megnézhette a vitorlást, és végül is ezért jöttek. Egy órát
várakoztak a Charles De Gaulle repülőtéren, aztán felszálltak az éjszakai járatra, amely - az
időeltolódás miatt - éjfélre ért San Franciscóba. A kétnapos kiruccanás sokat jelentett
mindkettőjüknek. Amint elfoglalták helyüket az ülésükben, Maggie hosszú, hálás mosolyt
vetett a férfira, majd megcsókolta.
- Ezt miért kaptam? - kérdezte Quinn örömtől sugárzó arccal. Maggie-nél csodálatosabb
útitársat keresve sem találhatott volna.
- Amiért magaddal hoztál és megmutattad a kisbabádat - felelte boldogan a nő. - Sokkal
szebb, mint gondoltam. - Quinn azt is megmutatta, milyen ágyneműt, asztalterítőket,
evőeszközöket, kristályt és porcelánt választott. Mindenből a legfi-nomabbat. A hajó így sokkal
mutatósabb lett, mintha Bob Ramsay eredeti tervei szerint fejezték volna be. Quinn
tévedhetetlen ízléssel rendezte be.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem - mondta hálásan, és elhelyezkedett a székében. Ha
Maggie mellett lehetett, mindig elégedettség járta át. Kifejezetten élvezte, hogy
körbevezethette a hajón. Egyetlen nőt sem ismert, aki ennyire lelkesedni tudott volna a
vitorlásokért. Igaz, maga előtt is el kell ismernie, hogy ez a vitorlás sok szempontból kü-
lönleges. És jó érzéssel töltötte el, hogy Maggie ezt érzékeli. Elég egyszer látni a Vol de Nuit-t,
hogy az ember sose felejtse el. Quinnt végtelenül boldoggá tette volna, ha Jane-nel együtt
használhatja, de a szíve mélyén tudta, hogy a felesége távolról sem értékelte és élvezte volna
annyira, mint Maggie. Jane-t hidegen hagyták a vitorlások. Nagy valószínűséggel, ha még
életben lenne, Quinn meg sem vásárolta volna a jachtot. Jane, különösen Doug halála után,
hallani sem akart a hajókról. De ezt megelőzően sem szerette őket. A vitorlázás soha nem tanult
szenvedély. A hajózás szeretete vagy benne van az ember vérében - mint Quinnében és
Maggie-ében -, vagy nincs.
Kiválasztották, melyik filmet szeretnék nézni a külön monitorokon, aztán vacsorát rendeltek
Evés közben halkan beszélgettek, természetesen a hajóról, majd Maggie hátradöntötte az ülését
és a filmet nézte, amíg élnem szenderedett. Quinn a szeme sarkából figyelte, ahogy ott
szundikál mellette, aztán elmosolyodott, és betakargatta egy pléddel. A villámlátogatás ismét
megerősítette Quinnben, hogy nagyszerű üzletet kötött, de még ennél is fontosabb volt, hogy az
út során még inkább megismerhette Maggie-t. Azt eddig is tudta, hogy az asszony rajong a
hajókért, hogy teljes egészben átlátja és érti a tervek legapróbb részleteit is, de rájött vele
kapcsolatban még valami ennél is jelentősebb dologra. Maggie szívből jövő nagylelkűségről
tett tanúbizonyságot, amikor jókedvet erőltetett magára a kedvéért, együtt örült vele a
végeredmény láttán, miközben tudván tudta, hogy a hajó lesz az, ami végérvényesen elszakítja
a férfitól. Bátran szembenézett a riválisával, majd szalutált és csodálatát fejezte ki, készen arra,
hogy szó nélkül félrelépjen az útból, amikor a férfi bejelenti, eljött a búcsúzás ideje. Quinn
mindeddig egyetlen nőtől, még Jane-től sem tapasztalt ilyesmit, de ez az érzés vezetett arra a
felismerésre, hogy végre saját maga előtt is bevallja, beleszeretett Maggie-be.

10.

A párizsi gép meglehetős késéssel érkezett meg San Franciscóba, hajnali egykor Maggie az út
nagy részét átaludta, és kótyagosan ébredt, amikor Quinn kevéssel a leszállás előtt felrázta. A
férfi előre kitöltötte a vámnyomtatványokat, a nő kezébe nyomta a sajátját, amit az álmos
mosollyal köszönt meg. Maggie-t elszomorította, hogy máris hazaértek, és azt kívánta, bár
maradtak volna még egy napot Párizsban. Az utazás gyorsan véget ért; úgy érezte, talán csak
álmodta. De azt is tudta, hogy Quinn-nek még rengeteg a dolga. Az otthonát úgymond fel kell
számolnia, mielőtt átköltözik a hajóra, és Jane hagyatékát is rendeznie kell, ami - ez Maggie
előtt sem volt titok - nem csekély és nem örömteli feladat. Készséggel igazodott a férfi
időbeosztásához, és őszinte örömet érzett, amiért az megmutatta neki a vitorlását. A korai
órának köszönhetően gyorsan átjutottak a vámon, majd taxiba ültek. Már félúton járhattak,
amikor Quinn a nő felé fordult. Semmi néni indokolta, hogy külön, a saját otthonukban töltsék'
az éjszakát, a férfinak különben sem volt kedve „hazamenni". Szeretett Maggie mellett ébredni,
de ódzkodott attól, hogy egyikük vagy másikuk ágyában aludjanak. Úgy érezte, hogy a ház,
amelyben lakik, valójában Jane otthona, és tudta, mindaddig annak is érzi, amíg el nem költözik
onnan.
- Mi lenne, ha a Molly B-n éjszakáznánk? - kérdezte mosolyogva, és magához húzta a nőt.
Maggie bólintott. 0 sem akart egyedül ágyba bújni. Megszokta és megszerette a férfi
közelségét, üresnek érezte az ágyat, ha nincs mellette. Holott jól tudta, hogy előbb-utóbb le kell
mondania erről. Mert bármennyire szeret is vele aludni, vele lenni és szerelmeskedni, a férfi
hamarosan elmegy.
- Jó ötlet - egyezett bele boldogan. Tudta, hogy élete végéig emlékezni fog a Molly B-n
töltött minden egyes pillanatra.
- Reggel akár ki is hajózhatunk. Csak fél ötkor kell találkoznom az ügyvédemmel.
A hajó a kikötőben lezárva állt, de Quinn-nek volt kulcsa az ajtókhoz és a riasztóhoz. A
személyzet a fedélzeten tartózkodott, de már lefeküdtek. Az elsőtiszt volt szolgálatban, segített
bevinni a csomagjaikat Quinn kabinjába, felajánlotta, hogy készít valami ennivalót, de egyikük
sem volt éhes.
Mindketten lezuhanyoztak, majd valósággal bezuhantak az ágyba. Maggie a férfihoz bújt,
Quinn magához ölelte.
- Köszönöm ezt a csodálatos utat - suttogta a nő. - Hiszem, hogy te és a Vol de Nuit a
boldogságot hozzátok el egymás számára.
Quinn szerette volna elmondani neki, milyen nagyra értékeli a nagylelkűségét, de mégsem
tette. Nem tudta, mit is mondhatna. Már maga előtt sem tagadta, hogy beleszeretett az
asszonyba, viszont úgy érezte, ez a saját szempontjából semmin nem változtat, és nem akart hiú
reményeket ébreszteni Maggie-ben. Attól félt, hogy ha beszél az érzelmeiről, a nő még azt
találja hinni, hogy marad, de legalábbis visszatér hozzá - Quinn pedig tudta, hogy ez
lehetetlenség. Úgy érezte, tartozik annyival Jane-nek, hogy nem keres magának másik társat.
Neki az rendeltetett, hogy magányosan kóborolva a nagyvilágban, egyedül élje le hátralévő
napjait. Mindazok után, amit eddigi élete során elkövetett és nem tett meg, nem érdemli, hogy
Maggie mellett élhesse le, ami még megmaradt. Maggie még viszonylag fiatal, minden esélye
megvan rá, hogy találjon magának valaki mást, akivel teljes életet élhet, aki elfelejteti vele,
hogy valaha is ismert egy Quinn Thompson nevű férfit.
Bár soha nem hozta szóba, Quinnt nagyon is foglalkoztatta a köztük lévő húsz év. Ha jobban
belegondol, Maggie akár a lánya is lehetne - noha még a feltételezés is nevetséges* Nem is
annyira a korkülönbség zavarta, hanem a tény, hogy ő már maga mögött tudhatott egy másik
életet: gyereke|| születtek, fényes karriert fűtöttbe, házasságban éify - nem jól csinálta, és most
meg kell fizetnie a bű* neiért. Hogy magához láncoljon egy nálánál húsz évvel fiatalabb nőt és
magával hurcolja a világi egyik szegletéből a másikba? Jane már megszenvedte, mennyire önző
és öntörvényű tud lenni, és Alex ezt a mai napig nem bocsátotta meg neki. Quinn úgy érezte,
azzal tesz jót Maggie-nek, ha semmit nem ígér: amint kilép az életéből, egyúttal visszaadja a
szabadságát is. Mindkettejüknek úgy lesz a legjobb, ha Maggie mihamarabb elfeledkezik róla.
Holott Quinn minden gondolatát ő töltötte ki, csodás, könnyed melegség járta át a szívét, ha
maga mellett tudhatta - ennek ellenére, vagy épp ezért, szót sem ejtett az érzelmeiről.
Másnap reggel már talpon volt, felöltözött, mire a nő felkelt. Nyolc óra tájban már kifelé
araszolgattak a kikötőből, aztán a Molly B azonnal vitorlát bontott. Szikrázó júniusi reggel
köszöntötte Mag-gie-t, furcsa volt belegondolni, hogy előző nap még Amszterdamban ébredt.
Magában mosolyogva az emléken - vagy kellemes álom volt? -, hálóingben és köntösben ment
fel a fedélzetre Quinn-hez.
- Úristen, mennyi az idő? Hol vagyok? - kérdezte a férfitól, erősen hunyorogva a ragyogó
napsütésben. Kócos haja kibontva omlott a vállára, épp ahogy a férfi szerette. Jóval idősebbnek
látszott Quinn lányánál, holott nem volt az. Csupán nyolc év volt Maggie és Alex között, az
asszony mégis egy nemzedékkel idősebbnek tűnt. Sokat szenvedett életében, különösen az
utóbbi években, a sok csapás érettebbé, bölcsebbé és - Alexnél mindenképp - könyörületesebbé
tette.
- Tíz óra van. A San Francisco-öbölben járunk, az ott előttünk a Golden Gate-híd. Én pedig
Quinn Thompson volnék - viccelődött a férfi.
- Örvendek Maggie Dartman. - A nő azonnal belement a játékba. - Nem találkoztunk mi
már... hmm... Amszterdamban? Ugye, ön annak a mesés jachtnak, a Vol de Nuit-nék a
tulajdonosa... vagy ezt csak álmodtam volna? - Már álomnak tűnt az egész, pedig nem az volt.
- Bizonyára álmodta, hölgyem - biztosította Quinn. Amikor a pincérlány megkérdezte, mit
kér reggelire, Maggie villámgyorsan - milyen könnyű beleszokni a jóba! - leadta a rendelést,
aztán széles vigyorral az arcán ismét a férfihoz fordult. - Ha belegondolok, hogy eddig zabkását
ettem, vagy kihűlt hot dogot rágcsáltam reggelente!
- Reggelizni sose hívj meg magadhoz! Csak ebédmeghívást fogadok el - vigyorgott vissza rá
a férfi.
- Okos döntés - mondta Maggie, miközben átvette az ízlése szerint elkészített kapucsínót a
pincérlánytól. A Molly B személyzete egyszerűen fantasztikus volt. Nehéz lesz visszaszokni a
szürke hétköznapokba, ha Quinn majd elmegy. Természetesen a férfi fog hiányozni, nem a
reggelik.
Quinn már megkezdte a Vol de Nuit legénységének toborzását. Felfogadott egy olaszt, két
franciát, a személyzet többi hét tagja angol volt. Áprilisban megkereste John Barclay hajójának,
a Victory-nak a kapitánya is, érdeklődött, lenne-e számára munka. Leveléből kitűnt, hogy
figyelemmel kíséri a Vol de Nuit építési munkálatait. Quinn faxon válaszolt, azonnal kapitányi
állást kínált neki, amit később telefonon is megerősített. A férfit Sean Mackenzie-nek hívták, és
- a tervek szerint - a legénység többi tagjával együtt szeptemberben, nem sokkal a próbaút előtt
érkezik majd Amszterdamba.
Maggie a délután hátralévő részében Quinn mellett üldögélt a kormányfülkében, három óra
körül mentek vissza a kikötőbe, hogy a férfi még időben odaérjen az ügyvédi megbeszélésre.
Mielőtt elhagyták a hajót, megbeszélték, hogy aznap ismét a Molly B-n éjszakáznak
Maggie-ben már-már veszélyes függőség alakult ki mind a vitorlás, mind a férfi iránt. Minél
több időt tölt Quinn-nel, annál fájdalmasabb lesz az elválás október elején. Quinn a próbaút
után egyszer még visszajön, és ezzel lezárul a kapcsolatuk. Maggie nem engedte meg magának,
hogy erre gondoljon, hiszen megígérte a férfinak, hogy zokszó nélkül hagyja elmenni, és
eltökélte magában, hogy be is tartja az ígéretét, bármennyire.nehéz lesz is, bármennyire
hiányozni is fog a férfi. Próbált úgy gondolni a kapcsolatukra mint váratlan ajándékra, amelyet
a sors nyújtott át neki élete legnehezebb időszakában, és amikor a sors visszakéri ezt az
ajándékot - és Maggie tudta, hogy ez mindenképpen bekövetkezik -, nagylelkűen, hálás szívvel
kell visszaadnia, megköszönve, hogy kis időre az övé lehetett. Quinn csupán ennyit kért, és
Maggie úgy érezte, tartozik neki ennyivel. Úgy tűnt, neki az a végzete, hogy elveszítse azokat,
akiket szeret, engedje, hogy kilépjenek az életéből, bármennyire fájdalmasan érintse is ez őt.
- Jól vagy? - kérdezte halkan Quinn, miközben a személyzet egyik tagja hazafuvarozta őket.
Maggie bólintott. - Nagyon hallgatag vagy ma. -Érezte, és nem is tévedett, amikor azt érezte,
hogy a nő a hallgatásával valamit el akar titkolni, de Maggie-nek esze ágában sem volt
beavatni, hogy a közelgő elválás miatt került ilyen borongós hangulatba.
- Még nem hevertem ki az időeltolódást - felelte mosolyogva. - Te hogy érzed magad?
- Nagyszerűen. - Quinnben buzgott az életerő, mióta látta a Vol de Nuit-t, valósággal
felvillanyozta az utazás. - Nem bánnám, ha nem kéne elmennem erre a megbeszélésre, de
muszáj. Hét órára otthon leszek. - A bőröndjeiket a hajón hagyták, így Maggie-nek a
kicsomagolással sem kellett bajlódnia, gyakorlatilag semmi tennivalója nem akadt, csupán
várnia kellett, hogy a férfi visszajöjjön érte. Az utóbbi időben így teltek a napjai, bár tudta, hogy
mindez megváltozik, ha szeptemberben visszamegy tanítani. Nagyjából akkor fog ismét
munkába állni, amikor Quinn Hollandiába utazik a próbaútra.
Jack a házban volt, az utolsó simításokat végezte a konyhán. Gyászos képpel nézett Quinnre.
- Valami baj van? - kérdezte homlokát ráncolva Quinn, mire a fiatalember megcsóválta a
fejét. De az arca szomorúságról árulkodott.
- Végeztem.
- Mivel? - érdeklődött Quinn, közben már az aktatáskát kereste, amelybe a hivatalos iratokat
tette.
- Mindennel - felelte Jack. Quinn megtorpant, és visszafordult felé.
- Mindennel? - Addig húzták, ameddig lehetett. Jack már hat hónapja dolgozott nála,
eközben nem csupán a ház került tökéletes állapotba, de a fiatalember is megtanult folyékonyan
olvasni.
- Kész - bólintott Jack. - Megcsináltuk
- Nem - ingatta a fejét Quinn. Mosolyogva nézte a fiatalabb férfit, a barátját, akinek a tanára
és egyben mentora is volt. - Te csináltad. Sose felejtsd el! - Odament hozzá, megszorította a
kezét. - Ezt meg kell ünnepelnünk! - Komolyan gondolta.
 - Azért még eljöhetek hozzád péntek esténként? - Jack elképzelni sem tudta, milyen lesz az,
ha nem találkozhatnak nap mint nap.
- Jobb ötletem támadt. Holnap megbeszéljük Ugorj be reggelire! - Aztán eszébe jutott, hogy
Maggie-vel akkor már a hajón lesznek És szerette volna, ha az egész napot ott tölthetik. -
Illetve... reggel nem leszek itthon. Mit szólnál hozzá, ha pénteken a Molly B fedélzetén
vacsoráznánk? -Jack pontosan tudta, hogy a jachtklub kikötőjének melyik állásában találja a
hajót.
- Michelle-t is magammal hozhatom? - Komolyra fordult a kapcsolata a lánnyal, akinek ud-
varolt, lassan már elválaszthatatlanok lettek, bár Quinn szerette volna, ha a fiatalember
romantikus érzelmei múló szeszélynek bizonyulnak Ajánlata volt a számára, amit
meglepetésnek szánt.
- Miért ne? - Aztán eszébe villant valami. - Tud a... speciális... tanfolyamról? - Semmiképp
nem akarta volna zavarba hozni Jacket a lány előtt.
- Az olvasásórákra gondolsz? - Quinn bólintott. - Már elmondtam neki. Féltem, hogy ezáltal
kevesebb leszek a szemében, de azt mondta, le a kalappal előtted és előttem.
- Máris megkedveltem. - Quinn még sosem találkozott a lánnyal, de ami késett, az péntek
este óhatatlanul bekövetkezik.
- Milyen volt Amszterdamban?
- Minden várakozásomat felülmúlta. Gőzerővei folynak a munkálatok A hajó úgy, ahogy van,
álomszép. - Elhallgatott, majd mint férfi a férfinak, kibökte: - Magammal vittem Maggie-t.
- Gondoltam. Egész héten színét sem láttam. De nem voltam biztos benne. - Hosszan
méregették egymást. Quinn kiolvasta Jack tekintetéből a néma kérdést, és megcsóválta a fejét.
- Nem. Ez semmin nem változtat. És ő elfogadta. Tudja, hogy elmegyek
Jack nagyot sóhajtott, de pillantását nem vette le a másik férfiról. Sokat tanult tőle az elmúlt
fél évben, de úgy érezte, most Quinn az, akire ráfér a lec-kéztetés.
- Nem mindennap toppan be az életedbe egy ilyen ember, Quinn... Bárhogy döntesz is, ne
dobd el magadtól.
- Sosem volt az enyém - válaszolta halkan Quinn. - Ahogy én sem az övé. Egyik ember sem
tulajdona a másiknak. - Mint ahogy Jane sem birtokolta őt soha, talán csak a halála után. És ő is
csak akkor jött rá, mit veszített. Lélekben felkészült rá, hogy lemondjon mindarról, amit
Maggie mellett megtalált. Szívébe zárja és magával viszi a legszebb pillanatok emlékét. Ennél
többre nincs szüksége, legalábbis erről győzködte magát. - Öreg vagyok én már a
romantikázáshoz, vagy hogy egy asszony szoknyája mellett üldögéljek. Maggie megértette és
elfogadta ezt.
- Mégis úgy látom, valami roppant értékeset készülsz eldobni magadtól - erősködött Jack, és
Maggie-t mélyen megindította volna, ha hallja.
- Inkább visszaadok valamit, Jack És ez nem ugyanaz. - Jack a fejét csóválta, miközben
Quinn felkapta az aktatáskáját. A fiatalemberre mosolygott. - Viszlát pénteken! - Addig még
két nap, és Quinn már nagyon várta a találkozást. Meg sem fordult a fejében, hogy lemondja a
péntek esti vacsorákat, csupán azon tűnődött, vajon Jack minden héten magával akarja-e hozni
Michelle-t, vagy inkább hármasban töltené az estéket. Quinn-nek semmi kifogása nem volt az
ellen, hogy a lány csatlakozzék hozzájuk, bár szerette a hármasban elköltött baráti vacsorák
bensőségességét; a döntést azonban Jackre hagyta.
- Gondold át, amit mondtam! - kiáltott utána a fiatalember, de Quinn már oda sem figyelt rá,
határozottan behúzta maga mögött az ajtót.

11.
Michelle és Jack pontban hétkor jelent meg a kikötőben pénteken, Maggie és Quinn már várta
őket. A személyzet pezsgőt kínált körbe, a tatfedélzetet léggömbök és lámpások díszítették.
Mintha ünnepségre készülnének Quinn és Maggie helyezte fel a dekorációt. Tervükbe nem
avatták be Jacket, de az estét „diplomaosztónak" szánták. Quinn kerített egy oklevelet, amelyen
gondos kézírással maga tüntette fel a fiatalember nevét és a dátumot, valamint a „kitűnő
eredménnyel végzett" szavakat. Jack egy pillanat alatt rájött, mi készülődik, és könnybe lábadt
a szeme, amikor a vacsora végeztével Quinn átnyújtotta a „diplomáját". Addigra Maggie-nek is
volt alkalma beszélgetni Michelle-lel, és legnagyobb örömére nagyon szimpatikusnak találta a
lányt.
Amikor Quinn Jack kezébe nyomta a saját maga által készített diplomát, mindkettejüknek
elfelhősödött a tekintete. Kezet ráztak, aztán Quinn megszorította a fiatalabb férfi vállát, és
könnyek gyűltek a szemébe, amikor magához ölelte.
- Szép munka volt, fiam... nagyon szép munka... - Jack annyira meghatódott, hogy
válaszolni sem tudott. Csak bólintott. Még soha senki nem volt ilyen kedves hozzá... legfeljebb
Maggie. Hármójuk barátsága mindennél többet jelentett számára, és tudta, örök hálával tartozik
Quinn-nek, amiért új távlatokat nyitott előtte. Ennek köszönhetően az élete mindörökre
megváltozott. Mi-chelle csendben figyelte őket, aztán megcsókolta Jacket, amikor az visszaült
mellé. Azonnal megkedvelte Quinnt és Maggie-t. Noha fiatalsága okán igencsak kilógott a
csapatból. Alig töltötte be a huszonnégyet, de le sem tagadhatta volna, hogy szerelemmel
szereti Jacket és felnéz rá.
A következő pohár pezsgő után Quinn magával hívta Jacket, sétáljanak egyet a fedélzeten:
hadd csacsogjanak a nők. Maggie úgy érezte, mintha a lányával beszélgetne. Michelle
nemrégiben végezte el a nővérképzőt, és úgy gondolta, Jack személyében az álmai váltak
valóra.
A fiatalember követte Quinnt a felső fedélzetre, ahol egy hosszú percig némán üldögéltek
egymás mellett. Quinn már hetek óta erre a bejelentésre készült.
- Támadt egy ötletem, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. - Ráérősen meggyújtotta a
szivarját, aztán hosszasan tanulmányozta a parázs vöröslő ragyogását. - Nevezhetjük ajánlatnak
is, és remélem, elfogadod. - Jack kiérezte a szavaiból, hogy őrá nézve fontos a dolog, illetve
mindkettejükre nézve - feltéve, hogy elfogadja az ajánlatot. Quinn a jövőben is számított rá,
javaslatát úgy adta elő, mintha értékes ajándékot nyújtana át. - Sikerült összeszednem a
legénységet az új hajóra, a kapitányt kineveztem. Mindannyian szeptemberben érkeznek
Hollandiába, a próbaútra, és csak annyit szerettem volna kérdezni... vagy inkább mondani...
hogy örömömre szolgálna, ha te is velünk tartanál.
- A próbaútra? - Jack, akarata ellenére, olyan elképedt arcot vágott, hogy Quinnből
feltartóztathatatlanul előbuggyant az elégedett nevetés.
- Nem, barátom. Hanem mint aVolde Nuit legénységének egyik tagja. Hajósinasként lépsz a
fedélzetre. De ha a vitorlázásba is olyan gyorsan beletanulsz, mint minden másba, akkor már az
első kikötőben kapitányként hagyod el a hajót.
- Jól hallottam? Arra kérsz, csapjak fel hajósnak? - Jack szíve szerint rohant volna
csomagolni, és kész lett volna rá, hogy a világ végére is kövesse jótevőjét... de ez csak egy
pillanatig tartott. A valóság mázsás súlyként zuhant a vállára, elkeseredetten felsóhajtott.
- Képes vagy rá. Tudom, hogy meg tudod csinálni. - Quinn félreértelmezte a fiatalember
reakcióját, azt hitte, megrettenti a feladat. - Életre szóló tapasztalatokat szereznél.
- Tudom, hogy képes vagyok rá - mondta halkan Jack -, illetve, képes lennék rá. De nem
lehet, Quinn.
- Miért nem? - Az idősebb férfi, ha akarta, se tudta volna palástolni döbbenetét és
csalódottságát. Arra számított, Jack időt kér, hogy átgondolhassa a dolgot, de mindenképpen
lelkesedik az ötletért. Lelkesedésben nem volt hiány, csakhogy Jack élete - hála Quinn-nek -
végérvényesen új útra tért. Olyan útra, amelyről Quinn azt sem tudta, hogy létezik.
 - Beiratkoztam az állami főiskolára, és elfogadták a jelentkezésemet. Építészeti előkészítő
szakra. Ma este akartam elmondani. De teljességgel kiment a fejemből, mert jött ez a...
diplomaosztás... Rengeteg tanulnivalóm lesz. De ha jól teljesítek, még építészmérnök is lehet
belőlem. A segítséged nélkül esélyem sem lenne rá. Még így is a későn kezdők közé soroltak
be. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy egy évig hajózgas-sak a nagyvilágban,
pedig, hidd el, boldogan megtenném - mondta Jack érzelemtől elcsukló hangon.
- Éreztem ért, hogy nem lenne szabad megtanítani olvasni téged! - Quinnt még ekkor sem
hagyta cserben a humora, bár maga sem tudta, büszkének vagy csalódottnak kellene lennie
inkább.
Őszintén szerette volna, ha Jack vele tart. Miközben úgy érezte, nincs joga új életet
kényszerítenie Maggie-re, szívesen szárnyai alá vette volna Jacket, hogy igazi hajóst faragjon
belőle. De imponált neki, hogy a fiatalember a saját lábára állt. Jack soha, egyetlen szóval sem
említette, hogy felvételi kérelmet nyújtott be a főiskolára.
- Nem holnap lesz, amikor építészdiplomát kapok De végigcsinálom, ha beleőszülök is!
Majd éjszakánként magolok, és bejárok az órákra, amikor csak tudok. Mert a munkámat nem
adhatom fel. Már csak azért sem - hallgatott el egy pillanatra -, mert Michelle és én eljegyeztük
egymást. Karácsonykor összeházasodunk
- Jesszusom, körülötted aztán zajlik az élet! Mikor kérted meg a kezét? - kérdezte
csodálkozva Quinn, miközben szomorúan, végérvényesen letett arról, hogy magával vigye
Jacket. Fia helyett fiaként szerette, de elfogadta, hogy Jack a saját álmait akarja megvalósítani.
- Azon a héten, amíg ti Hollandiában voltatok
- Nos, ha így áll a dolog... fogadd szívből jövő gratulációmat! - Kezet nyújtott, hosszasan
szorongatta Jack markát, de közben átjárta a veszteség érzése. Mintha a fiát kellene elengednie
otthonról. A fiú kiröppen a családi fészekből, nem csupán azért, mert főiskolára fog járni,
hanem mert megházasodik. Quinnt meglepetésként érte mindkét dolog, és belátta, semmi
módon nem tudja rávenni Jacket, hogy vele menjen. Atyai jóindulattal fogadta a fiatalember
terveit, bár amikor visszasétáltak az asztalukhoz, szomorúan nézett Maggie-re. Az asszony nem
tudta, esak sejtette, hogy a férfi mire akarta kérni Jacket, de kiolvashatta a tekintetéből, hogy
nem a reményei szerint alakult a beszélgetés.
- Péntek esti klubunk harmadik muskétása szenzációs bejelentéssel állt elő - jelentette be
csalódottságát joviális viselkedés mögé rejtve a férfi, miközben pezsgőt töltött mind a
négyüknek. - Nemcsak hogy folytatni fogja a tanulmányait - magyarázta Maggie-nek, aki élénk
érdeklődéssel figyelte -, hanem ősztől már felvételt is nyert az állami főiskolára. Ráadásul
Michelle és ő karácsonykor összeházasodnak - A szavak még el sem hagyták Quinn száját, Jack
ifjú menyasszonya máris fülig pirult, Maggie örömteli sóhajtásokat hallatott. Cuppanós
puszival gratulált Jacknek a sikeres felvételihez, aztán összevissza csókolgatta a fiatalokat az
eljegyzés feletti örömében. Egy újabb pohár pezsgő és egy brandy után Quinn kedélye is
felderült valamelyest. Az ifjú pár hajnali egyig maradt, akkor elköszöntek. Quinn szomorúnak
tűnt, miközben lefekvéshez készülődtek Maggie addigra pontosan tudta, mitől ilyen
rosszkedvű.
- Magaddal akartad vinni a hajóra, ugye? - kérdezte kedvesen, amikor Quinn pizsamában
kijött a fürdőszobából.
- Honnan tudod? - kérdezett vissza meglepetten a férfi, aztán a párnát a feje alá gyűrve
elnyújtózott az ágyon.
- Ismerlek. Számítottam rá, hogy felajánlod neki. Nagyszerű hajós vált volna belőle, csak tu-
dod, már hozzájuttattad egy új élet lehetőségéhez. A számára tökéletes élet lehetőségéhez.
Ezentúl, neked köszönhetően, egy jobb élet reményében végzi a dolgait, olyan élet reményé-
ben, amelyre a segítséged nélkül esélye sem lett volna. Számára ez mindennél többet jelent, a
hajózásnál is többet. - Maggie Quinnre mosolygott, és ebben a percben jobban szerette, mint
bármikor. Szerette a sebezhetőségét, a nagylelkűségét, a könyörületességet. Előző életében,
akik ismerték, nem ilyennek írták volna le. De Maggie ezt a Quinn Thompsont ismerte és
szerette meg, aki nem mellékesen Jack önkéntes mentora is volt egyben. Már nem ugyanaz az
ember volt, akit az üzletfelei ismertek, nem is az, akit Jane szeretett, és nem is az, akit a lánya
meggyűlölt. Még most is tagadhatatlanul a hatalom és az erő légköre lengte körül, ám mióta a
szíve vezérelte, valamiképp alázatosság is jellemezte, és furcsamód mintha éttől még erősebbé
vált volna. - Csalódott vagy? -kérdezte Maggie.
- Azt kell mondjam, igen, önző módon csalódott vagyok, ugyanakkor örülök is. A főiskola
csak hasznára válhat. És Michelle? Mit gondolsz róla?
- Édes kislány, és imádja Jacket. - Maggie kissé fiatalkának találta, de ha úgy vesszük, Jack
is nagyon fiatal volt még. Mindketten bizonyos ártatlansággal és naivitással szemlélték a
világot, és Maggie ebből azt szűrte le - legalábbis nagyon remélte -, hogy boldogok lesznek
egymás mellett.
- De ennél több kell - nyilatkozta ki bölcsen Quinn. - Ennél sokkal több kell a házassághoz.
-Mióta úgy érezte, hogy mint férj végérvényesen leszerepelt (önmaga legrosszabb kritikusa
volt), bizonyos tisztelettel szemlélte a házasság intézményét.
- Nem feltétlenül - vetette ellene Maggie. - Talán az induláshoz az is elég, ha az ember hisz
magában és a másikban.
- Túlságosan jól ismerem magam ahhoz, hogy valaha még hinni tudjak önmagamban -
mondta Quinn. Az oldalára fordult, és a nőre nézett. - De benned hiszek, Maggie. - Az
könnyekig meghatódott a férfi tekintete láttán.
- Jól teszed. Mert én is hiszek benned, Quinn. És tökéletesen megbízom benned.
Miközben a nőt hallgatta, a férfinak csak az járt az eszében: Ne tedd! Ne tedd!
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez bölcs dolog részedről. És ha megbántalak? - Tudta,
hogy mindenképp fájdalmat fog okozni neki azzal, hogy elhagyja. De Maggie önként lépett
ebbe a kapcsolatba, elfogadta a szabályokat, és nem volt kétséges előtte, mi lesz a vége.
- Nem hiszem, hogy bántani akarnál - mondta erre őszintén a nő -, akarattal semmiképp. Szo-
morú leszek, amikor elmégy, nagyon szomorú. Ezt már most tudom. De ez nem ugyanaz,
mintha megbántottál volna. Soha nem akartál félrevezetni, nem akartad elhitetni velem, hogy
más vagy, mint aki, egyetlen hazugságon sem kaptalak rajta. Mert igazából ezzel lehet
fájdalmat okozni a másiknak. A többit, amit senki nem lát előre és nem tud megakadályozni, a
véletlen számlájára lehet írni. Csak az számít, hogyan viszonyulsz másokhoz. Két ember
kapcsolatára sosem kaphatsz jótállást, Quinn. Hozd ki magadból a tőled telhető legjobbat, ennél
többet nem tehetsz. - A szavak gyilkos tőrként hatoltak Quinn szívébe, élve marcangolták, mert
úgy érezte, ő nem tett meg minden tőle telhetőt. Jane igen. És Maggie is, már amennyire
megítélhette. De ő nem. És Maggie férje sem. De neki ezzel a tudattal kell tovább élnie. Hogy
épp azoknak okozott fájdalmat, akiket a legjobban szeretett. És nem akarta, hogy Maggie újabb
név legyen az áldozatok listáján, még ha az készséggel feliratkozott is. Ennél jobb sorsot kívánt
a nőnek, de ezt csak úgy érhette el, ha saját magától megvédelmezi. Mert úgy érezte, nem
érdemli meg a szerelmét. Mint ahogy Jane szerelmét sem érdemelte meg. Néhai felesége
naplói, a leírt szavakon átsütő fájdalom kérlelhetetlenül ezt sugallta. - Ne légy igazságtalan ma-
gaddal szemben - suttogta Maggie, és a férfihoz bújt a sötétben.
- Próbálok igazságos lenni. De nem érdemlem meg, hogy ilyen nagylelkű legyél velem -
mondta Quinn. Elszomorította, hogy Jack nem tart vele. Még szomorúbbá tette, hogy el kell
hagynia a nőt. Pontosan tudta, hogy a boldogság, amit az új hajó ígér, nem győzelem, hanem
megfutamodás - ez abban a pillanatban bebizonyosodik, amint vitorlát bont. Azt is tudta, hogy
Jane-nek nem adta meg, amit megadhatott volna, és most ugyanezt készül elkövetni Maggie-vel
szemben, aki elfogadta, hogy nekik ilyen rövid idő adatott. Megteszi, amire Quinn kéri: a férfi
által megszabott határidő végéig szereti, talán egy kicsit azon is túl, de hagyja elmenni. Ennél
jobban nem lehet szeretni, de Maggie kész volt arra, hogy ezt megtegye, és cserébe nem várt
semmit. Quinn tudta, hogy túl sokat kér Túlontúl sokat.
 - Szeretlek, Quinn - suttogta a nő, és arcát a férfi felé fordította. Ezüstös holdfénysugarak lo-
póztak be a kabinba, és Maggie a sötétség ellenére is tisztán látta a férfi minden egyes
arcvonását. Quinn hosszú ideig mozdulatlanul feküdt, szorosan magához ölelve az asszonyt.
Szerette volna kimondani ugyanezt a szót, amely a szíve mélyéről visszhangzott, szerette volna
viszonozni Maggie vallomását. De a szó a torkán akadt, és nem hagyta el a száját. Ölelésébe
vonta a nőt, arcát a hajába temette. A szeme sarkából lassan előgördült egy könnycsepp, fényes
csíkot húzva az arcára.

12.

július és az augusztus idillikus békességben telt. Quinn már-már befejezettnek tekintette Jane
hagyatékának felszámolását. Minden egyes, a házban található tárgyat számba vett,
egyikét-másikát kihajította, volt, amit becsomagolt, egyes darabokat elküldött a Sotheby's New
York-i aukciójára. Többször felhívta a lányát, hogy mely berendezési tárgyakat szeretne
megtartani. Alex megnevezte a kedvenc darabjait, köztük az anyjáról készült portrét, de arra
kérte Quinnt, hogy béreljen raktárt a tárolásukra. Mint mondta, az ő lakásukban pillanatnyilag
ezeknek már nem akad hely. Amint tehette, letette a kagylót. „Üzleti" megbeszélésüket olyan
rövidre fogta, amennyire csak lehetett, és az első adandó alkalommal elköszönt. Quinn már
több mint egy éve, Jane temetése óta, nem látta a lányát, és erre futólag említést is tett, amikor a
késő délutáni hajókázást és a melengető napsugarakat élvezve elnyújtóztak a fedélzeten.
Maggie és ő, ha tehették, minden idejüket a hajón töltötték. Jack minden áldott péntek este
megjelent a vacsorára, de Michelle-t nem hozta magával. Mert úgy volt az igazi, ha Quinn-nel
és Maggie-vel hármasban lehet. Noha imádta a menyasszonyát, már-már sportot űzött abból,
hogy a „haverjaival" legyen hetente egyszer.
- Mit kezdjek vele? - kérdezte Quinn Maggie-t, Alexre utalva. - Képtelen vagyok áttörni a
védvonalát. Abszolút elutasító velem szemben. - Elmondta, hányszor telefonált a lányának a
bútorokkal kapcsolatosan. Amint válaszolt a kérdésre, megköszönve a hívást, Alex a lehető
legrövidebb időn belül elköszönt.
- Majd észhez tér. Egyszer történik valami, és lehet - ne adja Isten! -, hogy olyan valami, ami
megrémíti. Nem zárhat ki az életéből, Quinn, végtére is az apja vagy. Szüksége van rád, ahogy
neked is szükséged van rá.
- Nem, nincs rám szüksége - mondta homlokát ráncolva a férfi. Úgy érezte, ismét csak az
alkalmatlanságát bizonyította - Jane előtt. Tudta, hogy az asszonyt végtelenül elkeserítené,
hogy ők ketten, apa és lánya így elhidegültek egymástól. - Ott van neki a férje és a fiai. Rám
már nincs szüksége.
- Büntet téged. De nem büntethet örökké. Egy nap majd olyannak fog látni, amilyen
valójában vagy, és ha nem is voltál ott mellette, amikor szüksége lett volna rád, meg fogja
érteni, hogy miért nem.
- Nem biztos, hogy én magam meg tudom érteni saját magamat. Akkoriban folyton
rohantam. Azt hittem, létrehozhatok valamit, és létre is hoztam. Csakhogy ez f ontosabbá vált
számomra, mint a gyerekek vagy Jane. A fontossági sorrend felcserélődött. Egyedül a
birodalommal törődtem, amelyet felépítettem, a pénzzel, amit megkereshetek, a következő
megoldandó feladattal. Akkor ennek nem voltam tudatában, de teljesen félreértettem, miről
szól az élet. - Miközben beszélt, Doug és Jane járt a fejében, és az, hogy milyen gyorsan
megváltozhat egy élet, és hogy vannak lehetőségek, amelyek mindörökre elvesznek. Mire
végre megértette, addigra már késő volt.
- Sok férfi csinálja ezt - mondta részvéttel teli hangon Maggie, és Quinn egy furcsa
pillanatig azt kívánta, bár őt vette volna el, ne Jane-t. Már a gondolattól is bűntudata támadt.
Jane miatta kényszerült áldozati szerepre. Maggie sok szenvedésen ment keresztül, talán ezért
is megértőbb, talán sokkal jobban ismeri őt, mint ő magamagát, Maggie sok szempontból más
volt, mint néhai felesége. -Nem te vagy az egyetlen, aki így éli az életét. A nők sokszor ezért
hagyják el a férjüket, a gyerekek sokszor ezért haragszanak az apjukra. Becsapva érzik
magukat, amiért nem azt kapták, amit elképzeltek. Amit viszont megkaptak, azt nem értékelik,
és nem fogják fel, hogy az ember akkor és ott, szándéka szerint, a lehető legjobbat hozta ki
magából. Nem lehet mindig mindent jól csinálni. Nem lehet mindig mindenki igényeinek
megfelelni. És manapság egyre több nő is így gondolkodik: a karrierjére koncentrál, és
elhanyagolja a családját. Zsonglőrnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ennyi labdát a levegőben
tudjon tartani. - De Quinn úgy érezte, hogy azok a labdák, amelyeket ő nem tudott elkapni, épp
a szerettei voltak. Sőt, ezt már bizonyossággal tudta. Mint ahogy azt is, hogy erre túl későn
ébredt rá. - Miért nem hívod magaddal Ale-xet Hollandiába?
- Ő gyűlöli a hajókat - mondta rosszkedvűen Quinn. Lehunyt szemmel feküdt, Maggie haját
simogatta. A nő feje a mellkasán pihent.
- És a gyerekek?
- Túl kicsik. Az egyik hét-, a másik tízéves. Alex sosem bízná rám őket. Emellett fogalmam
sincs, hogyan kell bánni az ilyen korú kölykökkel. Mihez kezdenék velük? - Maga az ötlet is
őrültségnek tűnt.
- Fogadok, hogy nagyszerűen ereznétek magatokat. Épp a megfelelő korban vannak, hogy
rá lehessen kapatni őket a vitorlázás ízére. És egy akkora hajón, mint aVolde Nuit, tökéletes
biztonságban lennének. Ezt még Alex sem tagadhatja. Ha szépen kéred, a személyzet majd
segít gondoskodni az unokáidról. Örök élmény lenne a számukra.
Miért nem kérdezed meg, magaddal vihetnéd-e őket a próbaútra? - Ez már Quinn fejében is
megfordult, de elképzelni sem tudta, hogy Alex beleegyezne azok után, ami Douggal történt. A
lánya előtt a „hajózás" szót kiejteni sem volt szabad, tabu témának számított, noha
természetesen Maggie-nek is igaza volt. Egy Vol de Nuit méretű hajón a fiúk semmiféle
veszélynek nem lennének kitéve, feltéve persze, hogy nem játszanak vízbe ugrálóst - ami
elképzelhetetlen, hisz mindketten értelmes, jól nevelt gyerekek.
- Még gondolkodom rajta - mondta bizonytalanul Quinn, aztán az oldalára fordult, és meg-
csókolta a nőt. - Olyan hihetetíenül jó vagy hozzám - suttogta, és a reggeli szeretkezésük jutott
eszébe. Kapcsolatukat ugyanaz a nemes egyszerűség, melegség - néha szilajság - jellemezte,
mint Maggie-t magát. Benne megvolt minden, amire egy férfi csak vágyhatott. Es szobájuk
rejtekén olyan szenvedélyt keltett Quinnben, amelyről ő nem is tudta, hogy létezik. Egyre
jobban beleszeretett, de képtelen volt rávenni magát, hogy ezt ki is mondja.
Hétvégére meghívták Michelle-t és Jacket, a part mentén lehajóztak egészen Santa
Barbaráig. Viharos vizeken bukdácsolt a hajó, de Maggie számára ez csak izgalmasabbá tette
az utazást. A visszaúton azonban Michelle-t elővette a tengeribetegség, Jack nem győzött
szabadkozni a menyasszonya rosszulléte miatt. A lány láthatóan még akkor is" szörnyű
zavarban volt, amikor végül elköszöntek
- Szegény kölyök - mondta Maggie, amikor vacsorához ültek. - Helyes kislány. -
Mindkettejük szemében túlontúl fiatalnak tűnt, és Quinn aggódott, hogy talán „nem elég jó"
Jackhez. - Jó választás, hidd el - nyugtatgatta folyton Maggje. Mert ő meglátott a lányban
valamit, amit Quinn nem. A férfi nehezen törődött bele, hogy nem viheti magával Jacket a Vol
de Nuit-re. Úgy képzelte, élete legnagyobb kalandja lehetne ez az utazás. Csakhogy a
fiatalember nem kalandra vágyott, hanem arra, ami eddig nem adatott meg neki: a valakihez
tartozás érzése, biztonság, család, esély a továbbtanulásra. És most mindez karnyújtásnyi
távolságra volt tőle, nagyrészben Quinn-nek köszönhetően. - Egy világ körüli útnál sokkal f
ontosabb valamivel ajándékoztad meg. Hozzásegítetted, hogy valóra válthassa az álmait. Ennél
többet senki nem tett érte.
 - Megtanítottam olvasni, ennyi, nem több. Bárki megtehette volna - mondta szerényen
Quinn, de Maggie a fejét rázta.
- De rajtad kívül senki nem tette meg, és ez a lényeg. - Quinn kétkedve ingatta a fejét, de
szíve mélyén nem bánta, hogy így alakultak a dolgok. Érezte, hogy hármójukat eltéphetetlen
kötelék fűzi össze. Örök hálával tartozik Jacknek, mert ha ő nincs, soha nem ismeri meg
Maggie-t. Soha nem felejti, milyen félénknek, szomorúnak, megviseltnek látszott az asszony,
amikor először lépte át a konyhája küszöbét. Mostanra kivirult, és együtt élvezik a hajózás
minden örömét. Tudta, hogy időnként még úrrá lesz rajta a szomorúság, ha eszébe jut a fia
halála, de már nem ül a tekintetében a világfáj dalom, mint a nagy vihar utáni reggelen, amikor
először találkoztak
- Soha szerencsésebb vihart nem kívánnék magamnak - jegyezte meg Quinn valamelyik nap
a történteken elmélázva. - A házam tetejét levitte ugyan, téged viszont befújt az életemben.
- Kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb -mondta erre Maggie, és megcsókolta.
Ezzel is olyan érzelmeket váltott ki Quinnből, amelyekről a férfi eleddig azt sem tudta, hogy
léteznek. Maggie-vel való viszonya semmiben nem emlékeztetett arra, amit a felesége mellett
érzett. Házassága a tisztelet és lojalitás, az együtt töltött percek derűs nyugalma, az egymás
iránt érzett ragaszkodás jegyében telt - mindezt Jane végtelen türelme szavatolta. Ez a kapcsolat
valamiképp fiatalosabb, örömtelibb, szenvedélyesebb volt - mint Maggie is.
Augusztus utolsó napjai csodálatosan teltek. Megállás nélkül vitorláztak. És minden egyes
együtt töltött nappal közelebb kerültek egymáshoz, talán mert tudták, hogy közeleg a búcsú
ideje. Mások talán lélekben már megkezdték volna az eltávolodást, Maggie azonban egyre
nyíltabban kimutatta a szeretetét, és Quinn is mindinkább közelebb érezte magát a nőhöz, és
már nem is próbálta tagadni az érzelmeit. Nagyobb biztonságban érezte magát Maggie mellett,
mint bárhol, bárkivel élete folyamán. Minden idegszála azt súgta, hogy minden szempontból
megbízhat benne. És különös kegyelemként élte meg, hogy az elmúlt egykét hónapban régi,
visszatérő álma sem jelentkezett. Még mindig hiányzott Jane, de már másként. Quinn úgy
érezte, végre békességet nyert.
Egyedül akkor hagyta magára Maggie-t, amikor a költöztetők jöttek kiüríteni a házat. A
maradék bútorokat raktárba szállíttatta. Az Alex által kiválasztott darabokat már elküldette
Genfbe, sok-sok bőröndnyi ruhaneműt és iratot viszont magával akart vinni szeptemberben
Hollandiába a próbaútra. Úgy tervezte, hogy amint végez a költözködéssel, a Molly B-n
rendezkedik be az indulásig. Furcsa volt látni, ahogy kiürül a ház. Aprócska fájdalom nyilallt a
szívébe, valahányszor látta, hogy a kedvenc berendezési tárgyait beemelik a teherautóba.
Mintha élete mérföldköveit készültek volna elszállítani. És amikor az utolsó darab is a teher-
autóra került és a ház kongott az ürességtől, iszonyú fájdalom hasított a szívébe.
- Isten veled, Jane! - mondta ki hangosan abban a szobában, ahol az asszony örökre lehunyta
a szemét. Szavait visszhangozták a kopár falak.
Quinn úgy érezte, a szobával együtt Jane is itt marad, és tizennégy hónapja most először azt is
érezte, hogy ez az elválás valóban örökre szól. Rosszkedvűen, szomorúan tért vissza a hajóra.
- Nagyon megviselt? - kérdezte együttérzőn Maggie, és aggódva nézett rá. Quinn csak
bólintott, és szinte szavát sem lehetett hallani vacsoráig. Gyakorlatilag együtt éltek a bérelt
vitorláson. Quinn nem érezte volna jól magát a nővel a saját házában. Mert mindvégig úgy
érezte, hogy az a ház Jane otthona. Este megpróbálta elmesélni Maggie-nek, milyen nehéz volt
végignézni, ahogy elszállítják a holmijaikat, aztán ott állni a lecsupaszított falak közt.
- En is ugyanígy éreztem magam, amikor kiköltöztem abból a házból, ahol Andrew
meghalt. Mintha ő ott maradt volna... gyűlöltem az érzést, hogy ott kell hagynom. De utólag
már örülök, hogy eljöttem. Ott képtelen lettem volna talpra állni. Charles és én ott voltunk
boldogok. Andrew ott halt meg. Elviselhetetlen lett volna nap mint nap szembesülni ezzel.
Helyesen döntöttél, amikor kiköltöztél a hajóra - tette még hozzá. Soha, egyetlen szóval sem
említette a közeli elválást, amivel ismételten kivívta Quinn nagyrabecsülését. Maggie
mindenben tartotta magát az ígéretéhez. A férfi felettébb sajnálta, hogy nem viheti magával a
próbaútra és a hajóavatásra. De legkésőbb szeptember első vasárnapján Hollandiába kell
utaznia, az asszony pedig a rákövetkező hétfőn áll ismét munkába. Quinn két héten belül
visszatér San Francis-cóba, egy röpke látogatásra. De még az elutazás előtti estén sem tudta,
mihez kezdjen Alexszel. Maggie folyamatosan rágta a fülét, hogy hívja fel a lányát, de Quinn
képtelen volt rászánni magát. Mintha félt volna megtenni. A végső búcsú előtti éjjelen-
miközben lefekvéshez készülődtek- azonban összeszedte a bátorságát, az íróasztalához ült, és
feltárcsázta Alex számát. Genfben ekkor már délelőttöt írtak
- A bútorok már megérkeztek. Tökéletes állapotban - váltott hivatalosra Alex, amint
meghallotta a hívó fél hangját. - Hálás köszönetem. Biztosan egy vagyonba került. - Quinn
expressz légi szállítást rendelt.
- Jane is úgy akarta volna, hogy a tieid legyenek - mormolta Quinn. Az anyja nevének
említésére mintha Alex is ellágyult volna.
- Köszönöm, hogy a portréját is elküldted -mondta, aztán megkérdezte: - Es most hol laksz?
-Quinn előzőleg már beszámolt róla, hogy mindent raktárba küldet. Még a próbaút előtt túl
akart lenni a kiköltözésen. Az utolsó két hetet Maggie-vel szerette volna tölteni a hajón anélkül,
hogy bármi mással foglalkoznia kellett volna. És beleegyezett, hogy két héttel korábban
bocsátja a házat az új tulajdonosok rendelkezésére.
- Nyárra kibéreltem egy jachtot. Ott szállok meg arra a két hétre, amikor visszajövök, mielőtt
átvenném az új hajót Hollandiában. - Már eldöntötte, hogy először is Afrika felé veszi az irányt.
- Voltaképpen - kezdett bele óvatosan - ezért hívtalak.
- A bérelt jacht miatt? - Alex hangjából kiérződött a döbbenet, de korántsem volt annyira
elutasító, mint máskor, és ez reménységre adott okot.
- Nem. A próbaút miatt. Holnap indulok Amszterdamba. Ha nem bánod, megszakítanám az
utat Genfben.
- Nem én szabom meg, ki jöhet a városba - felelte udvariasan a lány. Quinn szíve
összeszorult.
- Azért mennék, hogy találkozzam veletek, Alex. Tavaly nyáron láttam utoljára a fiúkat.
Nem is ismernek engem. - Alex nyelve hegyén volt, hogy ő sem ismerte soha, de most az
egyszer visszafogta magát, és nem rúgott bele az apjába. - Illetve az jutott eszembe... azt
szerettem volna megkérdezni. .. hogy nem bánnád-e, ha... szóval, hogy elengednéd-e őket a
próbaútra? Természetesen téged és Horstot is szívesen látlak, de tudom, hogy nem rajongsz a
hajókért. Christiannekés Robert-nek viszont biztosan tetszene. Szeretném magammal vinni
őket. - Végtelennek tűnő csend állt be. Alex annyira meglepődött, hogy nem tudta, mit vála-
szoljon. Hosszú percekig megszólalni sem tudott.
- A próbaútra? - kérdezett vissza végül elképedve. - Nem gondolod, hogy még túl kicsik
ehhez? És nem tarthatod állandóan rajtuk a szemed.
Egyáltalán... biztonságos az a hajó? - Miközben a kérdéseit sorolta, minden él eltűnt a
hangjából. Bármennyire berzenkedett is a beszélgetés ellen, mélyen meghatotta, hogy az apja
magával akarja vinni a fiúkat. Eddig erre még nem volt példa.
- Nagyon remélem, hogy biztonságos - nevette el magát Quinn. - Máskülönben nagy bajban
leszek októberben, amikor világ körüli útra indulok. Gyönyörű az a hajó, Alex. A gyerekek
nagyszerűen éreznék magukat. És téged is szeretettel látlak-ismételte meg, hogy éreztesse a
lányával, a meghívás őrá is vonatkozik. Bár tisztában volt vele, Alex
- érthető okokból - mennyire gyűlöli a hajókat. Ahogy Jane is gyűlölte, ugyanazon okokból. Az
érzést sikeresen átplántálta a lányába is. Egyértelmű volt, hogy a géneket, amelyek Quinn
hajózás iránti imádatát hordozták, csak a fia örökölte.
- Meg kell beszélnem Horsttal - motyogta zavarodottan Alex, mert nem tudott döntésre
jutni. De legalább nem mondott nemet. Máris egészen más hangon beszélt az apjával, ahogy az
is vele.
 - Mi lenne, ha holnap, indulás előtt még rád csörögnék? Először Londonba megyek. Onnan
már csak egy ugrás Genf, onnan pedig Hollandia.
- Quinn már-már reménykedni kezdett, bár nem tudta eldönteni, hogy a „férjével való
megbeszélés" nem csupán taktikai húzás-e Alex részéről, amivel a visszautasítást elodázhatja.
Nem mert hinni benne, hogy elengedi vele a fiúkat. De úgy érezte, Maggie-nek igaza volt:
abból nem lehet baj, ha megkérdezi. A lánya előtt soha, egyetlen szóval sem említette Maggie-t.
Öt hét múlva úgyis búcsút intenek egymásnak, és Alexnek nem muszáj feltétlenül tudnia, hogy
az utóbbi hónapokat egy nővel töltötte. Még úgy érezné, hogy ezzel elárulta az anyja emlékét -
Quinn ezért inkább nem szólt. Amikor letette a telefont, reménykedve pillantott Maggie-re.
- Mit mondott? - kérdezte mosolyogva az asz-szony.
- Meg kell beszélnie a férjével. De legalább nem csapta rám a kagylót, nem mondta, hogy
elment az eszem, és előbb vetne véget az életének, mintsem rám bízza a gyerekeit. Ez is valami.
- Bízzunk benne, hogy elengedi őket - kívánta Maggie tiszta szívből. Az este hátralévő
részében Quinn próbálta kiverni a fejéből a lányát és az unokáit, igyekezett csakis kettejükre
koncentrálni. Még a gondolatát is utálta, hogy el kell hagyni az asszonyt. Bár őt is magával
vihetne a próbaútra! A Vol de Nuit utolsó darabkája is a helyére került, a nagy mű elkészült.
Három hétig tart a próbaút, Quinn utána visszajön San Franciscóba. Felajánlotta Maggie-nek,
hogy ez idő alatt bármikor használhatja a Molly B-t, amikor csak kedve van hozzá; a nő
megköszönte, de azt mondta, nélküle szomorú lenne a hajón. Quinnt mélyen megindították a
szavai.
Hosszú, szerelmes éjszakát töltöttek egymás karjában, és Maggie nem engedte meg
magának, hogy arra gondoljon, megkezdődött a visszaszámlálás. Még két hetet lehetnek együtt,
amikor a férfi visszajön, és utána végérvényesen el kell engednie. Nem lesz könnyű, de ezt
ígérte, és ehhez fogja tartani magát.
Másnap reggel, ébredés után Quinn rögtön Ale-xet hívta. Lélegzet-visszafojtva várta a
választ. Svájcban ekkor már dél körül járhatott az idő, hallotta a fiúk ricsajozását a háttérből.
- Mit mondott Horst? - kérdezte, mintegy mentőkötelet dobva a lányának Ha neki úgy a
könnyebb, akár a férjére is foghatja, amiért nem engedi, hogy magával vigye az unokáit.
- En... ő... mi... inkább megkérdeztük a fiúkat - vallotta be őszintén Alex. - És ők azt
mondták... -csuklott el a hangja -, hogy szeretnének veled menni. - Quinn szeme könnybe
lábadt. Ekkor fogta fel igazán, milyen sokat jelent ez számára, mennyire ki van szolgáltatva a
lányának Imádkozott magában, hogy ez legyen a válasz, és élete végéig megbántva érezte volna
magát, ha Alex most elutasítja. Igaz, még igent sem mondott, de Quinn majdnem biztosra vette
a beleegyezését.
- Vagyis megengeded, hogy velem jöjjenek? -tapogatózott óvatosan, újabb imát mormolva
el magában. Szó szerint alig ismerte Christiant és Robert-t, de elképzelni sem tudott volna ennél
pompásabb alkalmat, hogy megismerjék egymást. Emlékezetes maradna mindannyiuk
számára.
- Igen... apa - válaszolta halkan Alex. A bizalom és tisztelet jele volt ez a részéről, amelyet
most először tanúsított az apja iránt. Quinn úgy emlékezett, hogy a lányából eddig neki csak a
harag és az elutasítás jutott. Most valamiért változtatott a hozzáállásán. - De kérlek, nagyon
vigyázz rájuk! Chris még kisfiú. És Róbert olyan önfejű! Ne engedd, hogy felmásszon a
kötelekre, vagy hasonló őrültséget kövessen el! - Annál jobban nem tudta kimutatni az apja
iránti szeretetét, mint hogy rábízta a fiait. Talán ez még nem a köztük lévő harc végét jelentette,
de legalább felbukkant az első fehér zászló.
- Biztos, hogy te nem akarnál jönni? - Quinn maga is érezte, hogy teljesen felesleges
agitálni, és Alex sietett is visszautasítani a meghívást.
- Nem lehet. A hatodik hónapban vagyok. -Quinn erről mit sem tudott, ami megint csak arra
emlékeztette, hogy mennyire kizárja őt a lánya az életéből. De ma reggel nagy lépést tettek
egymás felé. Quinn csak remélni merte, hogy ez egy új korszak beköszöntét jelenti a
kapcsolatukban.
- Nagyon vigyázni fogok rájuk, ígérem. - Akár az élete árán is megvédelmezte volna az
unokáit, már csak Alex miatt is. Soha nem kívánta volna a lányának, hogy olyan tragédiát
kelljen átélnie, mint neki és Jane-nek. Bár ez Alex tragédiája is volt egyben, hisz elveszítette a
bátyját. Ezt a traumát a mai napig nem tudta feldolgozni, és - Jane elmondása szerint legalábbis
- túlzott gondoskodással vette körül a gyerekeit, ami különös jelentőséggel bírt abból a
szempontból, hogy most mégis az apjára bízta őket. Nem beszélve arról, hogy eddig milyen
ellenséges viszonyban voltak. A megbocsátás és bizalom félreérthetetlen gesztusa volt ez. -
Köszönöm, Alex. Nem is tudod, mit jelent ez nekem - mondta Quinn, és Alex is érzelemtől
fűtött hangon válaszolt. Apja előző telefonhívása óta azon gondolkozott, mikor dönt helyesen. -
Azt hiszem, anya is így akarta volna. - Quinn ebben távolról sem volt biztos - lévén, hogy Jane
utálta a hajókat -, de most végképp nem akart volna vitába szállni a lányával. Jane annak
mindenképpen örült volna, hogy ők ketten nyitnak egymás felé.
-A reptéren átíratom a jegyemet, és holnapra Genfben leszek. Majd hívlak, és értesítelek,
mikor érkezem, és mikor indul járat Amszterdamba. Legjobb lenne, ha a fiúkat kihoznád a
repülőtérre. Hozzátok majd akkor ugrom be, ha visszajöttünk Genfbe. - Bár nem volt biztos
benne, hogy szívesen látják
- Rendben - mondta halkan Alex. Hogy Quinn magával akarja vinni a fiait, egyfajta reveláció
volt számára, talán mindkettőjük számára. Hisz Alex-nek a gyerekein és a férjén kívül senkije
nem maradt, csak az apja. - Meddig maradtok? - Ezt korábban elfelejtette megkérdezni, és
meglepte Quinn válasza.
- A próbaút három hétig tart, de előbb is visszahozhatom a gyerekeket, ha ez gond az iskola
miatt. Ha ragaszkodsz hozzá, én magam kísérem haza őket, ha nem, akkor a legénység egyik
tagja. De veled is mindenképpen találkozni szeretnék.
- Maradjanak csak veled végig, apa. - Soha vissza nem térő alkalom ez a fiúk számára, az is-
kolával pedig el lehet intézni a hiányzást. Alex biztosra vette, hogy a gyerekek imádni fogják a
nagyapjuk vitorlását. A tenger szeretete a vérükben volt, folyton a hajózásról és a hajókról
beszéltek.
- Köszönöm, Alex. Később még hívlak. - Quinn gépe este hatkor indult, de előtte még
rengeteg elintéznivalója volt. Többek között alá kellett írnia néhány iratot az ügyvédnél.
Amikor letette a kagylót, Maggie azonnal faggatni kezdte.
- Mit mondott? - kérdezte izgatottan. A beszélgetés idejére kiment a kabinból.
Quinn szeme könnybe lábadt, miközben válaszolt:
- Velem jöhetnek. - Maggie magához ölelte, megcsókolta. A férfi nevetve nézte, amint
hangos „Hurrá!" kiáltásokat hallatva körbetáncolja a kabint. Maggie legalább annyira örült
ennek a fejleménynek, mint Quinn. Hisz Alex ezzel azt bizonyitotta, hogy megbocsátott az
apjának. Quinn ennél csodálatosabb ajándékot nem is kaphatott volna tőle.
Becsomagolta a bőröndjét, és fél órával később már indult az ügyvédhez. Úgy állapodtak
meg, hogy délután háromkor találkoznak Maggie-nél, és majd az asszony viszi ki a reptérre.
Kezében az aktatáskájával, öltönyben-nyakkendőben érkezett meg a megbeszélt időpontban. A
bőröndjét Mag-gie hozta el a hajóról, minden útra készen állt. Az asszony csinosan felöltözött,
rövid, fekete koktélruhát és magas sarkú cipőt húzott, kifejezetten fiatalos benyomást keltett.
Quinnt bántotta, hogy el kell válniuk, de úton a reptér felé, a kocsiban csak ennyit mondott:
- Olyan jó lenne, ha velem jöhetnél.
- Én is szeretném - felelte ellágyulva Maggje. Eszébe jutott a három hónappal korábbi
hollandiai útjuk, amikor megnézték aVolde Nuit-t. Ez a jacht volt az egyetlen riválisa, ők ketten
versengtek Quinn kegyeiért, de a Vol de Nuit kemény ellenfélnek bizonyult, és nem volt
kétséges, hogy a harcból ő kerül ki győztesen. Illetve Quinn szabadságvágya. És Maggie ez
ellen semmit nem tehetett. A férfi már döntött, és Maggie, ígéretéhez híven, kénytelen volt
elfogadni a döntést.
Bekísérte a repülőtérre, vele ment, ameddig csak lehetett, Quinn búcsúzóul hosszan,
szenvedélyesen megcsókolta. Megígérte, hogy telefonál, amint a hajóra ér, feltéve persze, hogy
a kommunikációs rendszer is működik már.
- Ha nem, akkor majd fülkéből hívlak - viccelődött. - Vagy inkább Tem Hakker irodájából.
- Jó szórakozást! - mondta kedvesen Maggie, mire a férfi megint megcsókolta. - Érezd jól
magad az unokáiddal! - kiáltott még utána. Quinn megfordult, elmosolyodott, mélyen az
asszony szemébe nézett, bólintott, majd tisztán csengő, határozott hangon annyit mondott:
- Szeretlek! - A nő meglepetten nézett vissza rá. Quinn most először mondta ki ezt a szót. De
annyi mindent köszönhet ennek az asszonynak, többek között azt is ő javasolta, hogy hívja fel
Alexet. Quinn eldöntötte, hogy még egyszer nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát, többé nem
fogja titkolni az érzelmeit. És Maggie megérdemli, hogy tudja, mit érez iránta.

13.

Quinn a reptéri váróból hívta fel Alexet. Svájcban akkor hajnali egy óra volt, a lánya hangja
álmosnak tűnt, ezért Quinn gyorsan elmondta, mikor érkezik, bediktálta a londoni gép
járatszámát, aztán visszaküldte Alexet aludni, majd letette a telefont. Alig várta, hogy láthassa a
lányát, és nagyon örült, hogy az ismét gyermeket vár. Tudta, hogy Jane is örülne neki. De amíg
a váróban ücsörgött és az indulásra várt, nem Jane járt a fejében Minden gondolata Maggie
körül forgott, most döbbent rá, milyen keserves lesz az elválás. Kezdetben még azt hitte, nem
fogja megviselni, hogy el kell hagynia a nőt. Most viszont már tudta, hogy legalább annyira
fájdalmas lesz a búcsú, mintha egy sebbe ragadt kötést kellene feltépnie. Maggie a szeretetével
védőburkot vont fájó szíve köré, és a régi sebek felfakadnak az elváláskor. De Quinn azt is
tudta, hogy nincs más választása. Ha elhalasztaná az utazást, azzal csak megnehezítené a
dolgot, és az asszonyt semmiképp nem viheti magával. Ezt az egyet nem lehet. Mert fogadalmat
tett, és tartozik annyival Jane emlékének, hogy be is tartja a fogadalmát: azzal vezekel a
bűneiért, hogy magányban él. Meg volt győződve róla, hogy visszatérő álma ezért nem kísérti
újabban. Ő és a lelkiismerete megállapodásra jutott: lelke békéjét úgy nyeri visz-sza, ha betartja
az esküjét, különben bűntudat gyötri, amíg csak él. Úgy érezte, szüksége is van a magányra,
arra, hogy egyedül legyen egy hajón, arra - mint ezt már a kezdet kezdetén közölte Maggie-vel
-, hogy akkor és oda mehessen, amikor és ahova akar. És mindenekfelett meg akarta tartam a
szabadságát. Úgy érezte, eljátszotta a jogot, hogy párkapcsolatban élhessen. Tehát mennie kell.
Mag-gie pedig újra a saját életét élheti, visszatér a régi barátaihoz és ismerőseihez, visszamegy
tanítani. Nem hurcolhatja magával keresztül-kasul a nagyvilágon. Vagyis ahhoz kell tartania
magát, amit az elején mondott. Bármennyire fájdalmas is legyen ez mindkettőjük számára: el
kell hagyma az asszonyt. De most először elgondolkozott azon: Vajon valóban ennyire vágyik a
szabadságra?
Amint azonban felszállt a londoni gépre, máris jobban érezte magát; mondogatta magában,
hogy az már az öregség jele, hogy ennyire kötődik az asszonyhoz, és mindkettejüknek úgy lesz
a legjobb, ha ennek véget vetnek Maggie iránti szerelmét valamiért gyengeségként élte meg.
Márpedig azt nem engedheti meg magának.
Végigaludta a repülőutat, ami ritkán fordult elő vele. Londonban csupán néhány perce
maradt az átszállásra. Helyi idő szerint délután ötkor ért Genfbe. Még ki sem lépett a
repülőgépből, azonnal észrevette a tömegben Alexet. Hosszú, szőke haját ugyanúgy hordta,
mint Maggie, és Quinnben a látvány ismét csak azt tudatosította, hogy az asszony alig néhány
évvel idősebb a lányánál. Meghatottan nézte Alex gömbölyödő pocakját. Még soha nem látta
áldott állapotban, sem akkor, amikor Christiannel, sem akkor, amikor Robert-rel volt terhes.
Alex lassan felsétált, a két fiú, akik a megszólalásig hasonlítottak rá, néhány lépéssel lema-
radva, hátizsákjukat cipelve követte. Bájos, tűsi hajú fiúcskák voltak, megállás nélkül
csipkelődtek és nevetgéltek.
Alex komoly tekintettel nézett az apjára.
- Hogy utaztál? - kérdezte, de semmi jelét nem adta, hogy szeretné megölelni vagy
megcsókolni. Karját a testéhez szorította. Csendben méregették egymást. Quinn Jane temetésén
látta utoljára a lányát. Akkor köszönés nélkül távozott. Azóta most találkoztak először.
- Gyönyörű vagy - mondta mosolyogva Quinn. Szíve szerint magához ölelte volna, de tudta,
hogy a kezdő lépést a lányának kell megtennie, akár egy tétova mozdulat formájában is.
- Köszönöm, apa - mondta Alex könnybe lábadt szemmel, mire Quinn tekintete is
elfelhősö-dött. Aztán Alex kitárta a karját, és Quinn az ölelésébe vonta, úgy ringatta, mint
amikor még kisbaba volt, és amire a lány nem is emlékezhetett. - Hiányoztál - mondta sírástól
elcsukló hangon Alex.
- Te is hiányoztál, kicsikém... nagyon hiányoztál... - Szorosan ölelték egymást, a két kisfiú
ott nyüzsgött körülöttük, hol egyikük, hol másikuk rángatta meg az anyja ruháját. És amikor
Quinn elengedte a lányát, két unokát kapott a nyakába, akik ezernyi kérdéssel ostromolták
Meglepetten tapasztalta, hogy mindkét fiú francia akcentussal beszéli az angolt. Horst és Alex
franciául társalogtak velük, de az akcentust leszámítva, mindkét gyerek hibátlanul, folyékonyan
beszélt angolul. Quinn a lánya kezét szorongatva próbálta megválaszolni a kérdéseiket.
Mivel az amszterdami gép indulásáig volt még egy óra, Quinn felvetette, hogy kimehetnének
az egyik közeli étterembe fagyizni. A gyerekek kitörő ujjongással fogadták az ötletet. Egy
percre be nem állt a szájuk Alex mosolyogva sétált utánuk az étterem felé, az apja kezét fogva.
Gyönyörű volt, fiatal, és babát várt, és Quinn egy pillanatig azt kívánta, bár Maggie is láthatná.
Biztosra vette, hogy megkedvelnék egymást.
- Jól nézel ki, apa - mondta Alex. A gyerekekkel együtt ő is a fagylaltját kanalazgatta. Quinn
inkább kávét rendelt; a két repülőút és az időeltolódás már kezdte éreztetni a hatását. De
miközben a lányát figyelte, boldogság járta át: ami harag Alex-ben ellene felgyűlt, egy csapásra
tovatűnt. Quinn nem tudta, hova és miért, de hálás volt, hogy az ellenségeskedésnek vége
szakadt.
Fél óra múlva már beszálláshoz készülődött a fiúkkal. Menetrend szerint fél nyolcra érnek
Amszterdamba, két órával később már a hajón lehetnek. Quinn értesítette a személyzetet, hogy
az unokáit is magával hozza, és ők készséggel vállalták, hogy megkülönböztetett figyelemmel
vigyáznak rájuk. Quinn nem szerette volna, ha baja esik a fiúknak Tartozott ennyivel Alexnek,
és a búcsúzás előtt még egyszer megnyugtatta, hogy a gyerekei a lehető legjobb kezekben
lesznek. Arra kérte, ő és a férje próbáljanak ellazulni, és élvezzék ki a háromheti nyugalom
minden édes percét. Szent fogadalmat tett, hogy ha bármelyik fiún a honvágy jelei
mutatkoznának, azonnal hazahozza őket. Mielőtt felszállt a gépre, még látta, hogy Alex integet
utánuk és a szemét törölgeti. A fiúk folyamatos figyelmet igényeltek egész úton, és Quinn
hálásan fogadta, amikor a légikísérők a segítségére siettek. Kifestőkönyvet és színes ceruzát
hoztak, egy-egy pohár gyümölcslevet mindegyiküknek. Noha fárasztó volt felügyelni rájuk,
Quinn mégis azon kapta magát, hogy fülig ér a szája és roppant mód élvezi az unokái
társaságát. Több mint egy éve nem látták egymást, a fiúkon azonban az elfogódottság legkisebb
jelét sem lehetett felfedezni. Mindent, de MINDENT tudni akartak az új hajóról. Állandó
faggatózásukkal ébren tartották Quinnt, aki örömmel válaszolt minden kérdésükre.
Amszterdamban kisebb fogadóbizottság várta őket: a kapitány, az elsőtiszt, no és Tem
Hakker. Egy furgonnal érkeztek, és amíg a hajóra értek, az elsőtiszt vállalta magára a gyerekek
szórakoztatását. Miután a fiúk megcsodálták a vitorlás méreteit, a pincér beterelte őket a
konyhára vacsorázni.
 Quinnt büszkeséggel töltötte el minden, amit látott, ezernyi kérdést feltett, és elégedetten
hallgatta Tem válaszait. Ő és a két fia is velük lesz a próbaúton. Előre megtervezték az
útvonalat, Quinn pedig elkészítette a manőverek listáját, amelyeket el akar végeztetni a Vol de
Nuit-vel különböző sebességfokozat mellett. Nem sokkal éjfél előtt foglalta el a kabinját,
nagyot sóhajtva lehuppant az ágyra, majd Maggie számát tárcsázta.
- Minden jól ment? - San Franciscóban ekkor délután három óra volt, a nő már várta a
hívást. Örült, hogy hallhatja a férfi hangját. - Az unokák?
- Csodálatosak Ugy viselkednek, mintha a múlt héten váltunk volna el, és nagyon tetszik
nekik a hajó. - Bekukkantott a kabinjukba, mindketten mélyen aludtak már. Mintha kihúzták
volna őket a konnektorból, minden energia elszállt belőlük, amíg az elemeik töltődtek De
Quinn-nek nem voltak illúziói: biztosra vette, hogy már pirkadat előtt fenn kukorékolnak
- És milyen a Vol de Nuit? - kérdezte izgatottan Maggie.
- Szebb, mint valaha. - Azt kívánta, bár az asz-szony is láthatná, de mindketten jól tudták,
hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Maggie egyszer már megnézhette, és Quinn csupán annyit
ígért, hogy megmutatja neki a próbaút alatt készült fényképeket.
Jó fél órán át beszélgettek, a férfi aprólékosan leírt minden apró részletet. A hajó szebb lett,
mint várta. Most, hogy már a vízen ringatózott, még im-pozánsabb látványt nyújtott. A
névadással még vártak, úgy döntöttek, az avatást a kikötőben tartják meg, amikor Quinn
októberben visszatér. Tem Hakker már az ünnepség előkészületeit szervezte, a felesége magára
vállalta a „keresztanya" szerepét. Quinn szerette volna Alexet felkérni erre, de tudta, hogy
nehezen tudná rávenni, hogy átjöjjön Genfből.
- És a lányod? - Maggie hangjából aggodalom csendült. Quinn mosolyogva válaszolt.
- Egészen megváltozott. Alig ismerek rá. Azt hiszem, megbocsátott. Nagyon szívélyesen,
kedvesen fogadott. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de nagyon hálás vagyok érte. - Maggie
volt az, aki arra biztatta, próbálja áthidalni a köztük lévő szakadékot és hívja fel a lányát - ezért
neki tartozik köszönettel. Kedvességével ezernyi módon megváltoztatta az életét, de mind
közül azért a leghálásabb, hogy összebékítette Alexszel. Quinn eddig fel sem fogta, mennyire
hiányzik neki a lánya. Újra látni őt kicsit olyan volt, mint Jane-t látni. Alex hihetetlen módon
hasonlított az anyjára, talán csak egy kicsit magasabbra nőtt.
- De igenis megérdemled! - makacskodott Maggie, aztán eszébe jutott, mi történt a repülőté-
ren. - Köszönöm, amit búcsúzáskor mondtál. - A hangján meghatottság érződött. Ennél szebb
ajándékot nem is kaphatott volna a férfitól, és ennél többre nem is vágyott.
- Miért, mit mondtam? - ugratta Quinn. Beszélgetés közben végignyúlt az ágyon.
Izgalommal töltötte el, hogy a próbaút hamarosan kezdetét veszi, ugyanakkor alig várta, hogy
visszatérhessen az asszonyhoz San Franáscóba. Szabadsága első szárnypróbálgatása volt ez az
út; a lelkiismeretével kötött megállapodást mindenáron be kell tartania, ha szabadulni akar
gyötrő álmaitól. És ha ehhez fel kell áldoznia a szerelmet, amely Maggie oldalán rátalált, hát
megteszi - úgy érezte, csak így tör-lesztheti Jane-nel szembeni adósságát.
- Azt mondtad, szeretsz - emlékeztette Maggie -, és ezt most már nem vonhatod vissza.
- Nem is állt szándékomban. - De ez semmin nem változtat. El kell hagynia az asszonyt. De
talán úgy a jó, ha érezteti Maggie-vel, nem azért hagyja el, mert nem szereti. Semmiképp nem
akarta szorosabbra fűzni a kettejük kapcsolatát a búcsú előtt, ugyanakkor szívtelennek sem
akart tűnni -tudta, hogy Maggie-nek milyen sokat jelent ez a vallomás. Ennyit igazán megtehet
érte, semmibe nem került kimondani. Azt a szót, amely a szíve legmélyéről fakadt, és amellyel
boldoggá tette az asszonyt.
Pár percig még beszélgettek, aztán elköszöntek egymástól. Tíz perccel később Quinn már
aludt. Kimerítette az utazás, de boldogsággal töltötte el a tudat, hogy új otthonában, a Vol de
Nuit-n hajthatja álomra a fejét. Ő most már idetartozott.
 14.

A próbaút során minden zökkenőmentesen ment. A vitorlás, akárhogy vizsgáztatták,

mindenben átlag felett teljesített. Az unokák soha életükben nem érezték ilyen jól magukat. A
legénység összehangolt munkája Quinn minden várakozását felülmúlta. A hetek perceknek
tűntek. Quinn eddig nem is sejtette, hogy ilyen gyorsan is el tud repülni az idő. Többször
felhívta Maggie-t. Az asz-szony fáradt volt, zaklatott, azt mondta, már el is felejtette, milyen
érzés tanárnak lenni, hogy némelyik tanítványa egyszerűen kibírhatatlan - ennek ellenére öröm
csendült a hangjából, nem bánta, hogy minden percére jut valami tennivaló. Ugyanakkor azt is
sűrűn hangoztatta, mennyire várja már a viszontlátást. Quinn erőnek erejével kényszerítette
magát, hogy a lehető legkevesebbszer telefonáljon. Ügy gondolta, ezzel is előkészíti az elválást,
és így talán kevésbé lesz fájdalmas a végső búcsú, amely vészesen közeledett. Quinn tudta,
hogy még látják egymást, és nem is akarta végérvényesen eltaszítani magától az asszonyt. De
egyre ritkábban hívta fel. Eldöntötte, hogy nem viszi magával Maggie-t az új életébe. Ebben
már a kezdet kezdetén megállapodtak, és Quinn, ahogy magától, úgy a nőtől is elvárta, hogy
tartsa magát az ígéretéhez. Mindkettejük érdekében. De közben alig várta azt a két hetet, amit
még együtt tölthetnek San Franciscóban. Búcsúajándék, amit átnyújthatnak egymásnak.
Rosszkedvűen hagyta el a Vol de Nuit fedélzetét, a két kölyök szeméből is könnyek
potyogtak, miközben elköszöntek a legénységtől, noha Quinn szavát adta, hogy annyiszor
látogathatják meg, ahányszor csak a szüleik engedik. Miközben az unokáit kézen fogva
leballagott a hajóról, szemébe ötlött, Róbert milyen nagyon hasonlít Dougra. Tálán csak a hajuk
színében különböztek. Jane mindig azt hangoztatta, hogy a kisebbik fiú kiköpött a nagyapja, de
az unokáját elnézve Quinn-nek meg kellett állapítania, hogy ha Róbert Dougra hasonlít, akkor
mégis inkább a nagyanyja arcvonásait örökölte. Tőle legfeljebb a haja színét. Huszonnégy év
után most először érezte, mennyire hiányzik neki a fia. Illetve most először engedte meg ma-
gának, hogy átjárja a hiánya. Újabban sokkal érzékenyebben reagált mindenre, és akkor is
elsírta magát, amikor Alex kijött eléjük a repülőtérre.
Az éjszakát náluk töltötte, és a két fiú egymás szavába vágva mesélte el az átélt kalandokat a
szülőknek. Úgy tűnt, egyetlen percig sem unatkoztak, és életük végéig emlékezni fognak az
utazásra, amelyre a nagyapjuk elvitte őket. Az út során is bűbájosán viselkedtek; núndenki a
szívébe zárta a két illedelmes, értelmes, kedves fiúcskát. Mielőtt másnap reggel Quinn
elbúcsúzott, Alex még egyszer köszönetet mondott. Majd hozzátette: örül, hogy vannak
egymásnak Mintha a harag, ami a szívében fortyogott az apja iránt, felszívódott volna... mintha
gyógyírt találtak volna a bajára, mintha valami csodának köszönhetően felgyógyult volna a
betegségéből az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztak. Alex azt mondta, sokszor imádkozott
ezért.
- Jó lesz neked azon a hajón, apa? - kérdezte, mert számára elviselhetetlennek tűnt az
egyedüllét, holott az apja még előző este is arról győzködte, hogy semmi másra, csak magányra
vágyik.
- Több, mint jó - válaszolta őszintén Quinn. -Ott boldog leszek - Hitt ebben. Az elmúlt
három hét minden percét élvezte. A Vol de Nuit legmerészebb álmait is felülmúlta. Helyes
döntést hozott, amikor úgy határozott, hogy a hajón fogja leélni az életét - függetlenül attól,
hogy időközben megismerkedett Maggie-vel. Vagy éppen ezért. Továbbra is úgy érezte, nincs
hozzá joga, hogy Jane után másik asszonyt válasszon magának. Maggie csupán szíve szerelmes
eltévelyedése volt, az esőfüggönyön keresztül átragyogó napsütés, de neki most már folytatnia
kell magányos útját. Quinn meg volt győződve róla, hogy ez az, amire vágyik.
Mielőtt elbúcsúzott, még megígérte Alexnek, hogy meglátogatja őket, amikor a baba
megszületik. Bármikor, bárhonnan átrepülhet Genfbe. Úgy tervezte, akkortájt már Afrika
partjainál lesz, élvezi az ottani telet, felkeresi a helyeket, amelyeket mindig látni szeretett volna.
A kapitánnyal órákon keresztül egyeztették az útvonalat, és Sean Mac-kenzie remekebbnél
remekebb ötletekkel állt elő. Quinn most már minden idegszálával az utazásra koncentrált, és
lélekben már maga mögött hagyta San Franáscót és addigi életét.
Maggie is megérezte ezt. Amikor visszatért, Quinn ugyanúgy viselkedett, mint három héttel
korábban, mégis valahogy más volt. Maggie nem tette szóvá, nem is tudta volna pontosan
megfogalmazni, miben áll ez a változás, de érezte, hogy a férfi távolodik tőle. Mintha kevésbé
szenvedélyesen ölelte volna, mint még néhány hete is. A sas az ég felé szárnyalt, készen arra,
hogy elhagyja őt.
Maggie-t lefoglalta az iskolai munka, de igyekezett időt szakítani a férfira. Visszaköltöztek a
hajóra, és bármennyire kedve ellen való volt is, Maggie kénytelen volt az esték egy részét
dolgozatjavítással tölteni. Abban a két hétben, amikor még a férfival lehetett, próbált minél
kevesebb írásbeli leckét feladni a tanítványainak, de még így is volt dolga bőven. Ahogy
Quinn-nek is rengeteg munkát adott az elvarratlan szálak eldolgozása. Csak esténként, amikor
már lefeküdtek, érezte Maggie úgy, hogy ismét egymásra találtak és egymáshoz tartoznak.
Csak amikor a férfi karjában feküdt, érezte úgy, hogy szereti ezt az embert, és hogy az
viszontszereti. Quinn napközben mintha védőpáncélt vont volna az érzelmei köré. Voltaképp
figyelmesség volt ez a részéről, hisz elhagyni készült az asszonyt, és remélte, hogy ezzel
megköny-nyítheti az elválást. Nem ugyanaz az ember volt, mint régebben, már nem csupán a
saját érdekeivel törődött. Megfogadta, hogy többé senkit nem bánt meg, ha ez elkerülhető. Es
Maggie lett volna az utolsó, akit meg akart bántani.
Hétvégén kihajóztak, és mintha az időjárás is kedvükben akart volna járni. Sütött a nap,
kellemes meleg volt. Ideális szélviszonyok között vonták fel a vitorlákat. Jack pénteken velük
vacsorázott, ódákat zengett a főiskoláról, és azt mondta, Michelle teljes gőzzel szervezi az
esküvőt. Quinn felajánlotta, hogy kibérel nekik egy hajót a mézeshetek idejére, de ezt Jack fájó
szívvel visszautasította. Tudta, hogy Michelle, amióta tengeribeteg lett, nagy ívben kerüli a
hajókat, nem úgy, mint Maggie, aki akkor érezte a legjobban magát, ha a fedélzeten lehetett.
Az első hetük kellemesen, gyorsan telt, igyekeztek minél több időt együtt tölteni, éjszakánként
sokat beszélgettek, mintha így akarnák biztosítani, hogy az emlékek a hosszú évek alatt is
elevenek maradjanak, amikor már nem lehetnek együtt. A férfi indulását várni olyan volt,
mintha valaki halálát várnák, és a temetésre készülődnének. Mindketten tudták, hogy
bekövetkezik, azt is, hogy mikor. Maggie úgy érezte, egyre fogy körülötte a levegő; tudta,
mindig is tudta, hogy el kell engednie a férfit, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire
fájdalmas lesz az elválás.
A búcsú ideje megállíthatatlanul közeledett, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a második
hétre. Mindketten egyre idegesebbek, feszültebbek lettek - ez ellen semmit nem tehettek.
Maggie újra minden éjjel Andrew-val álmodott, majd egy rémálomból, amelyben Charles is
szerepelt, sikoltozva ébredt. Quinn bárhogy szeretett volna, nem tudott segíteni rajta. Talán
csak azzal, ha megváltoztatja a tervét és marad, de Maggie ezt úgysem fogadta volna el. Mégis,
ahogy teltek a napok, egyre inkább érezte, hogy elhagyja az életereje. Hét végére már csak
sápadt kísértete volt önmagának, Quinn szinte látni vélte, bár Maggie soha egy szóval nem
panaszkodott, hogy mázsás súllyal nehezedik az asszonyra, amit ellene elkövetni készül. De azt
is tudta, hogy mennie kell, noha gyenge pillanataiban odáig jutott, hogy magával hívja
Maggie-t. De úgy érezte, ezzel árulást követne el Jane-nel szemben. És Maggie-vel szemben is
úgy tisztességes, ha hagyja visszatérni a saját életéhez, a barátaihoz, a munkájához. Nem
zárhatja be egy hajóra. És ha magával vinné - és erős volt a kísértés -, azzal megszegné Jane-nek
tett esküjét. Ezt újra és újra elmondta Maggie-nek, miközben kint ültek a fedélzeten, a vitorlák
alatt. Az asszony vigasztalhatatlannak tűnt, nem is akarta, de nem is tudta volna titkolni a
szomorúságát.
 - Nem hiszem, hogy ezt várná tőled - mondta. Olyan bánatosan nézett ki a tengerre, mintha a
saját hamvait kellene szétszórnia. - Olvastam a verseit. Szeretett téged, Quinn. Nem akarná,
hogy boldogtalan légy.
Quinn valójában nem volt boldogtalan. Szomorú az igen, nagyon szomorú volt, amiért el kell
hagynia Maggie-t, ugyanakkor békesség járta át, mintha máris erőt merített volna leendő
magányából és a szabadságból, önként vállalt szerzetesi életéből. Úgy érezte, ez kell ahhoz,
hogy a lelke megnyugodjon. Nem érzett elég energiát magában, hogy új életet kezdjen valaki
más oldalán, és nem is érdemli meg, hogy új életet kezdhessen. Az előzőt elrontotta, amennyire
csak lehetett. Maggie életét nem akarja tönkretenni; ennek még a kockázatát sem vállalja.
Túlságosan szerette, semhogy bántani akarja. Mindketten eleget szenvedtek már Azzal az
érzéssel a szívében szeretett volna elbúcsúzni, hogy ha kis időre is, de boldoggá tette az
asszonyt. Jó helyen, jó időben találkoztak, de Quinn nem akart többet a nőtől, mint amit kapott,
és ő is annyit adott, amennyit adhatott. Adtak és kaptak, szépen szerették egymást. De ennek
most már ideje véget vetni. Hétfőn elutazik Hollandiába. Csupán egyetlen közös hétvégéjük
maradt. Pénteken Jack is megjelent a vacsorán, a két férfi forró öleléssel, határozott
kézszorítással búcsúzott egymástól.
Maggie csendben végigszenvedte a vasárnapot. Alig egy-két szót szólt egész nap. Elfogytak
a szavai. Amit mondani akart, azt már ezerszer, ezerféleképpen elmondta. Azt kívánta, bár neki
is lenne tehetsége a versíráshoz, mint Jane-nek. De mert ez nem adatott meg, szótlanul tűrte a
szívébe hasító fájdalmat, a veszteség gyilkos fájdalmát, amelyet már túl sokszor megtapasztalt
életében.
Kint feküdtek a fedélzeten, Quinn szorosan magához ölelte. Sokáig feküdtek egymás mellett,
a személyzet sem háborgatta őket, ők is tudták, mi következik. Quinn fényűző vacsorát rendelt,
volt kaviár és pezsgő, de Maggie alig nyúlt az ételhez. Nem sokkal később bementek a
kabinjukba. Maggie szeméből ekkor patakzani kezdtek a köny-nyek. A tekintetét látva Quinn
úgy érezte, megszakad a szíve. Már megbánta, hogy visszajött a próbaút után. Ezzel
megnehezítette mindkettőjük dolgát, és talán akkor lett volna kíméletesebb Maggie-hez, ha már
nem jön vissza San Franciscóba. De ami történt, megtörtént, és így, vagy úgy, de az elválás
mindenképpen gyötrelmes lett volna.
Mielőtt aludni tértek, Maggie hálóingben megállt az ágy mellett, és kimondta a szavakat,
amelyektől a férfi rettegett.
- Quinn, kérlek, vigyél magaddal!
- Nem lehet, Maggie. Te is jól tudod - felelte szomorúan a férfi.
- Nem, nem tudom. Ennek így semmi értelme. Nem értem, miért kell ezt csinálnunk. - Az
asszony arcán néma patakokban csorogtak a könnyek.
- Már a legelején megállapodtunk - emlékeztette Quinn. - Hisz tudod.
- Az akkor volt, de mostanra minden megváltozott. Akkor még nem tudtuk, hogy egymásba
szeretünk. Szeretlek, Quinn.
- Én is szeretlek, Maggie. De előbb, vagy utóbb mindenképp fájdalmat okoznék neked. -
Méghozzá akarta tenni, hogy meg sem érdemli a szeretetét, de időben leállította magát.
Akárhogy is, de ez volt a lényeg. Még mindig úgy érezte, vezekelnie kell múltbéli bűneiért.
Alex megbocsátott neki. Jane is megbocsátana, Maggie ebben biztos volt. Egyedül Quinn volt
képtelen megbocsátani saját magának És amíg képtelen rá, addig azt sem engedi meg magának,
hogy boldog legyen. A magánnyal fizet mindenért, amin már nem tud változtatni, és elvárta
volna Maggie-től, hogy ezt megértse. - Mindenkit megbántottam, akit csak szerettem.
Alányomat, a fiamat, Jane-t... Hogy feledkezhetnék meg erről? Hát nem érted? - Ilyenkor épp
úgy viselkedett, mint Charles, aki szintén nem tudta megbocsátani magának, ami történt.
Ugyanakkor Maggje-t is hibáztatta. Quinn viszont mindenért önmagát okolta. De akármiért is
hagyták el, Andrew, Charles vagy Quinn, mindenképpen Maggie volt a vesztes.
- Nem menekülhetsz örökké, Quinn - mondta gyötrelmes pillantással.
 - De igen - felelte szomorúan a férfi. - A múltban is megfutamodtam, de akkor nem
döntöttem helyesen. Most viszont helyes döntést hoztam, Maggie, érzem. Jobb életed lesz
nélkülem. - Nem volt értelme vitába szállni vele. Meggyőzte magát, hogy helyesen cselekszik,
mint ahogy arról is, hogy neki ilyen életet kell élnie. Maggie nem tántoríthatta el ettől. Nem
engedte volna.
- Nem jobb életet akarok. Csak veled akarok lenni. Nem kell feleségül venned, vagy
elárulnod Jane-t. Örökre az ő férje maradhatsz. Egyszerűen csak veled szeretnék lenni. Hogy
van szíved eldobni a szeretetemet és kisétálni az életemből? Ez őrültség! - Már csak azért sem
értette, mert tudta, hogy Quinn is szereti őt. De a férfi szemében ez még eggyel több ok volt
arra, hogy elhagyja. Ezáltal teljesíthette a fogadalmát. Ez volt a végső áldozat, amit meghozott
azokért, akiket a múltban megbántott. És eltökélte magát, hogy megteszi, ha megérti ezt
Maggie, ha nem.
Az asszony, Quinnhez bújva, végigzokogta az éjszakát, és reggel mindketten úgy néztek ki,
mintha gyászolnának valakit. Maggie-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudjon
öltözni és kövesse a férfit a reggelizőasztalhoz. Némán ült, könnyek potyogtak a szeméből, és
az sem enyhített a bánatán, hogy a férfi ugyanolyan gyászos pillantással néz vissza rá. Andrew
halála után érezte ilyen borzalmasan magát, de most mintha az egész létezés értelmét vesztette
volna. Az ő gyönyörű gyermeke eldobta magától az életet. És ez a férfi most elhagyja: azért,
mert szereti.
- Hiszem, hogy ezt kell tennem - mondta halkan Quinn. - Kérlek, ne nehezítsd meg. - És mert
olyan nagyon szerette, Maggie beletörődőn bólintott, és a férfi kedvéért igyekezett összeszedni
magát. Quinn már közölte, hogy nem szeretné, ha ő vinné ki a reptérre. Maggie érezte, hogy
úgysem lenne képes rá. És amikor Quinn búcsúzóul megölelte és megcsókolta, a nő - mintha az
emlékezetébe akarná vésni - finoman végigsimított az arcvonásain, aztán engedelmesen
beszállt a taxiba.
Amíg az autó megfordult és a város felé kanyarodott, Quinn a fedélzeten állt és Maggje-t
nézte. Tekintetük egy pillanatra sem engedte el a másikét. Quinn lassan felemelte a kezét, és
integetett. Maggie csókot fújt felé az ablakon át, de amint a hajó eltűnt szem elől, szívet tépő
zokogásban tört ki. A sofőr ijedten figyelte a visszapillantó tükörből. Mag-
gje az otthoni címét adta meg, aznap nem ment dolgozni. Képtelen lett volna rá. Leült a
konyhában és meredten figyelte a faliórát. Tudta, mikor indul Quinn gépe, és a felszállás
percében az asztallapra hajtotta a fejét és sírva fakadt. Órákon keresztül mozdulatlanul ült és
csak zokogott. Gyengéd szeretettel gondolt vissza az együtt töltött hónapokra, és tudta, hogy
nem tehetett mást, mint hogy betartja az ígéretét, bármennyire fájdalmas legyen is ez. Hagynia
kellett elmenni a férfit, hogy úgy és ott élhessen, ahogy és ahol akar, még ha nem is értette az
indítékait. Ha annyira szereti, mint amennyire hangoztatta, akkor meg kell adnia neki az
egyedüli dolgot, amit tőle kért. A szabadságát.
Hosszú ideig lehunyt szemmel ült, és azt kívánta, Quinn leljen rá a szabadságra, amelyre oly
nagyon vágyott. És miközben ő otthon gyötrődött, a férfi gépe lassú kört írt le az öböl felett,
majd északra fordult, Európa irányába. Épp akkor repültek el a Golden Gate-híd fölött, amikor
Quinn kipillantott az ablakon. Szeméből könnyek peregtek.

I
15.

Maggie még hosszú hetekig úgy érezte magát, mint Andrew halála után. Mintha a víz alatt
úszva teltek volna a napjai. Minden ereje elhagyta, soha el nem mosolyodott, éjszakánként alig
aludt, és amikor szóltak hozzá, meg sem hallotta. Mintha az egész világot kizárta volna, mintha
egy másik bolygóra pottyant volna, amelynek nem beszélte a nyelvét, és nem értette, miről
beszélnek a többiek Szinte minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal. Bejárt dolgozni, de oda
sem figyelt a munkájára. Nehezére esett leckét feladni és dolgozatot javítani. Ha rá bízták
volna, egész nap otthon marad és az együtt töltött időn mereng. Mert minden egyes együtt
töltött perc drága kincsként égett be az emlékezetébe.
Egyedüli hasznos tevékenysége az volt, hogy ismét munkára jelentkezett a
segélyvonal-szolgálatnál. Nyár óta két hónapot kihagyott. De mert éjszakánként úgysem tudott
aludni, úgy gondolta, akár ezzel is elüthetné az időt. Csakhogy legalább annyira depressziós
volt, mint a kliensei, bár nagyon igyekezett normálisnak tűnni, amikor velük beszélt. De már
nem tudta, mi a normális, mi az ésszerű. Quinn távozásával felfakadtak a régi sebek, mindenről
azok a szerettei jutottak eszébe, akiket elvesztett. Néha úgy érezte, a szerettei közül még valaki
meghalt. Néha meg úgy, hogy őbe-lőle távozott az élet.
Péntek este együtt vacsorázott Jackkel. Nehezen állt rá, de Jack reggel felhívta, és nem
hagyta lerázni magát. Maggie félt attól, hogy a találkozás minden perce Quinnre emlékezteti. A
fiatalemberrel való barátsága szintén olyan értékes ajándék, amelyet Quinn-nek köszönhet. És
Jack legalább olyan lehangoltnak tűnt, mint ő. Neki is nagyon hiányzott Quinn, akitől
mindketten oly sokat kaptak, aki önzetlenül adott magából - de aki képtelen volt megbocsátani
magának a múltban elkövetett bűneit. Vészhelyzet esetére megadta a számot, amin a hajón
elérhető, de Maggie megfogadta, hogy nem fogja felhívni. Legyen meg a szabadsága, amelyre
oly kétségbeesetten vágyott. Maggie hajlandó megadni neki, bármibe kerüljön is. További élete
sivár pusztaságként terült el előtte. Jack azt mondta, előző este olyan ideges volt, hogy
Mi-chelle-lel összeszólalkoztak az esküvőn. Már bánta, hogy nem tartott Quinn-nel.
- Téged legalább magával hívott - mondta szomorúan Maggie. Könnyek között láttak néki a
vacsorának.
- Elég elolvasnom egyetlen leírt szót, rögtön ő jut eszembe. - Jack azt mondta, magasak a
követelmények, de ő szeret főiskolára járni, és utána jelentkezik építész szakra. Eltökélt volt. -
Én leszek San Francisco legöregebb frissen végzett építésze -tette hozzá, és mindketten
elmosolyodtak.
Már közeledett a karácsony, mire Maggie félig-meddig újra embernek érezte magát. Ő és
Jack továbbra is találkoztak péntek esténként, de kockát soha nem gurítottak. Az túlságosan is
Quinnre emlékeztette volna őket. Ehelyett csak üldögéltek és róla beszélgettek. Maggie
egyedül ilyenkor tudta elengedni magát. Az iskolában, ahol tanított, senki nem ismerte Quinnt.
Jack pedig azt mondta, Michelle már nagyon unja, hogy folyton róla áradozik. Az esküvőjüket
egy héttel karácsony előtt tartották Maggie megígérte, hogy elmegy, bár nem sok kedve volt
hozzá. Új ruhát nem is vásárolt az alkalomra, régi fekete koktélruháját húzta elő a szekrényből
az esküvő délutánján. Néhány nappal korábban Jack elújságolta, hogy képeslapot kapott
Quinntől. A férfi azt írta, visszarepül Cape Townból, meglátogatja Alexet és a fiúkat Genfben.
Jack magával hozta a lapot, és megkérdezte, Maggie szeretné-e megnézni, de az asszony azt
felelte, hogy nem. Csak megríkatná magát vele, ennek pedig semmi értelme. így is végigsírta az
elmúlt két hónapot. Visszaadta a férfi szabadságát, ennél többet nem tehetett érte.
Délután elment az esküvőre, végigzokogta a szertartást, rosszkedvűen hagyta magát
meghívni a fogadásra. Senkivel nem volt hajlandó táncolni. Szeretett volna hazamenni, egyedül
lenni, Quinn-re gondolni. Igyekezett lerázni magáról a depresz-sziót, de Andrew halála óta még
jobban megviselte, ha valami veszteség érte. Es Quinn elvesztésével a lehető legsúlyosabb
csapás érte, a férfi távozása feltépte a régi sebeket. De Maggie tudta, hogy - bármennyire
fájdalmas legyen is - túl kell élnie. Tartozik ennyivel Quinn-nek.
Csupán addig maradt, amíg a tisztesség megkívánta, aztán elszökött a fogadásról.
Megkönnyebbülés volt hazaérni, megszökni a" zaj, az ételek, a vidám forgatag elől. Örült, hogy
újra boldognak látja Jacket. Michelle meseszép menyasszony volt, sugárzott róla az öröm.
Maggie biztosra vette, hogy boldogok lesznek együtt.
Karácsony este érezte először úgy, hogy talán már sikerült túltennie magát a történteken.
Ahelyett, hogy azon borongott volna, hány szép évük lehetett volna még, inkább az együtt
töltött hónapokra gondolt, arra, micsoda áldás volt ez mindkettejük számára, és hogy milyen
szerencsés, hogy egyáltalán megismerhette a férfit. Két és fél évvel ezelőtt, Andrew halála után
is így kezdődött a gyógyulás. Csak a szépre emlékezett, nem a veszteség felett szomorkodott.
Karácsony reggelén erős volt a kísértés, hogy felhívja a férfit, több mint két órán át vívódott,
aztán lebeszélte magát róla. Tudta, hogy ha Quinn beszélni akarna vele, telefonálna - de nem
tette. Neki tehát nincs más teendője, mint minden jót kívánni a férfinak, és szívében őrizni a
kedves emlékeket. Márpedig ezekből volt bőven. Ő beéri ennyivel... be kell érnie ennyivel.
Nincs más választása, menni kell tovább, élnie az életét, Quinn-nel vagy Quinn nélkül. És
amikor karácsony éjjel elment a templomba, gyertyát gyújtott a férfiért.

16.

Quinn a karácsonyestét Genfben töltötte Alexszel és a családjával. Elment velük az éjféli

misére, és - ifjúsága rég elfeledett hagyományaként -gyertyát gyújtott Maggje-ért.
Alex két héttel korábban hozta világra harmadik gyermekét, és Quinn - ígéretéhez híven -
eljött meglátogatni. Tudta, hogy Jane is így tenne, de ő már nem tudott jönni, hát Quinn helyette
is jött.
Alex harmadjára kislányt szült, és a fiúk rajongó imádattal vették körül kishúgukat.
Egyfolytában ringatták, simogatták, puszilgatták. Alexet csodálatos nyugalom szállta meg,
azon sem izgatta fel magát, hogy a fiúk kis híján leejtették a babát. Örült, hogy egy kis időt az
apjával tölthet. Quinn ott üldögélt mellette, halkan beszélgettek, miközben Alex a babát
szoptatta. Ahogy nézte őket, eszébe jutott a számtalan karácsony, amikor nem tudott
hazamenni, és az ünnepet a világ valamely távoli pontján töltötte. Újra és újra a lánya
bocsánatát kérte, és Alex azt mondta, már megbocsátott. Hálás volt, amiért az apja átrepült
Afrikából, hogy őt meglátogassa. Quinn Cape Townban hagyta a hajót, és úgy tervezte,
karácsony másnapján tér vissza.
 Egy hetet időzött Genfben, és amikor az éjféli mise után együtt üldögélt a nappaliban
Alexszel, sürgető vágyat érzett, hogy beszéljen neki Mag-gie-ről, de aztán úgy határozott,
mégsem teszi. Továbbra is úgy érezte, helyes döntést hozott, de önmagát is meglepte, mennyire
hiányzik neki az asszony. Iránta való érzelmei erősebbnek bizonyultak, mint képzelte, és
nagyon szerette volna tudni, hogy mit gondol erről az egészről Alex. De nem tudta rávenni
magát a vallomásra. Biztosra vette, hogy a lánya úgy érezné, ezzel elárulta az anyját.
Még mindig szerette Jane-t, sokat gondolt rá, Maggie-t viszont egy pillanatra sem tudta
kiverni a fejéből, amikor éjszakánként kint ült a fedélzeten és a végtelen óceánt kémlelte. Jane a
távoli múlthoz tartozott, Maggie viszont a jelenhez. De nem a jövőhöz. A jövő a Vol deNuit
volt, ahol egyedül tengetheti a napjait, elgondolkodhat korábbi bukásain és győzelmein,
számba veheti, kiket ismert és szeretett, és kik azok, akik többé már nem lehetnek vele.
Hálás volt a sorsnak, amiért Alex már nem a múltjához, hanem a jelenéhez tartozik.
Mindany-nyiukat megcsókolta, mindannyiuk ajándékát a fa alá készítette, mielőtt karácsony
másnapján kora reggel elköszönt. Egy hetet töltött velük, de nem akart a terhükre lenni. Félt
attól, hogy a közös karácsony fájó emlékeket ébreszt majd. Valójában sosem szerette az
ünnepeket.
Visszarepült Cape Townba, és késő éjjelre már ismét a hajón volt. Megkönnyebbülés volt
„hazaérni". Mert most már a Vol de Nuit jelentette számára az otthont.
Három napig még a kikötőben vesztegeltek, Quinn hosszú órákon át dolgozott a kapitánnyal
az útvonal kidolgozásán. Megkerülik a Jóremény-ség fokát, aztán Afrika keleti partjainál
hajóznak. Bizonyos helyeket nem volt tanácsos megközelíteni egy Vol de Nuit méretű jachttal.
Quinn ellenséges területre sem akart bemerészkedni, semmiképpen nem akarta felesleges
veszélynek kitenni a legénységet. És amikor vitorlát bontottak, Quinn szíve repesett a
boldogságtól, hogy ismét hajózhat és új utakra indulhat.
Az ünnepek után elromlott az idő, január második hetében esni kezdett az eső. Három napig
megállás nélkül zuhogott, felkorbácsolva az óceán vizét, és Quinn-nek óhatatlanul az előző évi,
szilveszteri vihar jutott eszébe. De még inkább az, ami utána, újév napján következett: ekkor
pillantotta meg először Maggie-t, ott állt a szakadó esőben, bőrig ázva. Amint felbukkant ez az
emlékkép, Quinn legszívesebben azonnal felhívta volna az asszonyt, de ellenállt a kísértésnek.
Hallani a hangját, beszélni vele... túlontúl fájdalmas lenne mindkettőjüknek. Eldöntötte, hogy
végérvényesen elengedi az asszonyt. Jobb életet kívánt neki, mint amit ő megadhatott.
Egyheti esőzés után változtatniuk kellett az útvonalon. A második hétre Quinn és a legénység
is teljesen kimerült. Elővették a térképeket, új haladási irányt határoztak meg, remélve, hogy
arrafelé kedvezőbbek az időjárási viszonyok, de nem volt szerencséjük. A Vol de Nuit le-föl
bukdácsolt a magas hullámokon. Quinnt és a kapitányt kivéve mindenki rosszul lett, Quinn
viccesen meg is jegyezte, hogy hamarosan mindenki az ágyat fogja nyomni, ha nem javul az
idő. Már ő is ágyban volt, amikor éjjel hatalmas reccsenést hallott. A hullámok olyan erővel
dobálták a hajót, hogy az egyik bútor kiszakadt a helyéről és darabokra tört. Quinn az
éjjeliszekrényén álló műszerre pillantott, és látta, hogy a széllökések elérték az „orkán erejű"
fokozatot. Felöltözött, felment a hídra, hogy beszéljen a kapitánnyal. Úgy tűnt, az útvo-
nal-változtatás miatt egyenesen a vihar szíve felé haladnak. Quinn döbbenten nézte, milyen
gigászi hullámok mossák alá a fedélzetet. A kapitányi fülkében akkorra már ott volt az elsőtiszt
és a gépész is, az időjárás-előrejelzést és a radart tanulmányozták. Zöld vízoszlop zuhant a
fedélzetre, a hullámok egészen a hídig felcsaptak. Akkora lökések érték a hajót, hogy Quinn
már attól félt, az árbocok is kitörnek, bár tudta, hogy ez nem következhet be.
- Jó kis hinta-palinta, nem igaz? - próbálta volna oldani a hangulatot Quinn, de megrémítette
a kapitány aggódó tekintete. - Hogy állunk? - Nem számított rá, hogy bármi baj lehet. A Vol de
Nuit biztos felépítésű hajó volt, bármilyen helyzetben és időjárási viszonyok között megállta a
helyét, és Quinnt soha nem rettenthette el a háborgó tenger. Fel kell venni ellene a harcot.
 - Néhány veszélyes zátony van előttünk -mondta a kapitány, tekintetét egyjrillanatra sem
véve le a radarról és a szonárról. - Es egy tanker is bajba jutott. A tengerészet már felvette velük
a kapcsolatot, de úgy tűnik, percről percre nagyobb kutyaszorítóba kerülnek.
- Kifogtunk volna egy hurrikánt? - érdeklődött Quinn, mintha nem is velük történne ez az
egész. Majd hozzátette: - Mentőmellény? Biztosítókötelek?
- Egy órával ezelőtt elrendeltem, hogy mindenki vegye fel a mentőmellényét - nyugtatta
meg a kapitány. A fényvisszaverő csíkokkal ellátott mellényre rá lehetett kapcsolni a
biztosítókötelet, amely megakadályozta, hogy bárki is kizuhanjon a fedélzetről, bár Quinn
maga is úgy látta, hogy ekkora hullámzásban képtelenség lenne kimenteni a vízbe esetteket.
- Mondja meg nekik, hogy legyenek nagyon körültekintőek - szólt oda az elsőtisztnek,
miközben a fedélzeten folyó munkálatokat figyelte. Ahogy Quinn, úgy a legénység valamennyi
tagja is sárga, vízhatlan esőkabátot viselt. Mielőtt elhagyta a fülkét, a kapitány még rászólt,
hogy ő is vegye fel a mellényét. - Igenis, uram! - szalutált mosolyogva Quinn, de jó érzéssel
töltötte el, hogy Sean mindenre odafigyel.
Felvette a mellényét, aztán csatlakozott a többiekhez. Épp csak felért a fedélzetre, amikor
robaj hallatszott a konyha irányából. A hajó ekkorra már egész testében rázkódott, de Quinn
csupán attól félt, hogy netalán elroppan valamelyik árboc. Mást nem tehettek, mint hogy
harcoltak az elemekkel. Mindenki készültségben volt, és a hullámok láttán Quinnt most először
fogta el a félelem. Soha ilyen viharos tengeren nem hajózott még. A hullámok felhőkarcoló
méretűre nyúltak, húsz-harminc méter magasságból zuhantak alá. Ez bármely hajónak kihívást
jelentett volna, a Vol de Nuit is derekasan küzdött. A felső fedélzet sötétjében állva Quinn fülét
kiabálás ütötte meg. Az egyik fiatalabb tengerész kevés híján lesodródott a hajóról, két társa
sietett a segítségére. Markolták a fiú biztosítókötelét, de egy végzetes pillanatig úgy látszott,
mindhárman odavesznek. A vitorlást beborította egy óriási hullám. Örökkévalóságnak tűnt,
amíg a hajóorr ismét felbukkant a habokból, és a víztömeg végigdübörgött a fedélzeten.
- Mindenki befelé! - kiáltotta Quinn, hevesen integetett feléjük a szélben. A férfiak
megkezdték lassú visszavonulásukat, a fedélzet majd' kilenc-venf okos szögben megdőlt, és
végeérhetetlen időnek tűnt, amíg a személyzet minden tagja víztől csöpögve beért a kapitány
fülkéjébe. Quinnt még egyetlen hajón sem fogta el üyen aggodalom, igaz, még ilyen vihart sem
látott soha, talán csak a filmeken. Lekötöztek mindent, amit tudtak, de sok berendezési tárgy
még így is összetört vagy megsérült. Quinn egyáltalán nem foglalkozott a károkkal, egyedül a
túlélésük érdekelte. Némelyik embere arcára kiült a félelem. - Legalább lesz miről mesélnünk
az otthoniaknak - mondta, hogy enyhítse a feszültséget. A hajó felnyögött és megrázkódott,
amikor az orrfedélzetet ismét beborította egy hatalmas hullám Quinn nem akarta, hogy lássák
rajta, ő is fél, de már keservesen megbánta, hogy az útirány-változtatás mellett döntött. Hosszas
számítgatások előzték meg, mégis rossz döntésnek bizonyult. Pillanatnyilag nem tehettek mást,
mint próbálták átvészelni az utat, és imádkoztak, hogy sikerüljön.
Újabb barátságtalan, szürke reggel virradt rájuk, a hullámok még nagyobbak lettek, a szél
még erősebben tombolt. Addigra már a két pincér is csatlakozott hozzájuk a hídon. A kapitány
időről időre elmondta, hogy mindenki köteles mentőmellényt viselni. Még a lehetőségét is ki
akarta zárni, hogy valaki netalántán elfelejtené felvenni.
Rádiókapcsolatot teremtettek a legközelebbi hajóval, és megtudták, hogy a tanker elsüllyedt
-senki nem próbált mentőcsónakon elmenekülni. Nem is lett volna értelme. Ezt senki nem
élhette túl. Kevéssel kilenc óra után újabb aggasztó adást fogtak a segélyhívó frekvencián. Egy
halászhajóraj is eltűnt a viharban. Quinn és a kapitány hosszú, beszédes pillantást váltott, és
valahol a fülke hátuljában a legénység egyik tagja hangos imádságba kezdett. Quinn sejtette,
hogy magukban valamennyien imádkoznak Szívesen tett vagy mondott yolna valamit, amiből
az emberei reményt és erőt meríthetnek - rájuk fért volna, hisz egész éjjel talpon voltak -, de
érezte, hogy ezt mindenkinek magában kell lerendeznie.
 Ahogy ott állt az ablaknál és a hajót ostromló hullámokat, az üvegen alácsorgó vizet figyelte,
mintha egy nő arca rajzolódott volna ki előtte -bármire megesküdött volna, hogy Maggie-é.
Megrohanták az emlékek, az együtt töltött napok minden egyes perce eszébe jutott,
ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy azonnal beszéljen a nővel. Szent fogadalmat tett magában,
hogy felhívja -feltéve persze, hogy túlélik ezt a vihart, amire percről percre kevesebb volt az
esély. A Vol de Nuit ennél hevesebb ostromot nem tudott kiállni, a hullámok pedig egyre
nagyobbak lettek ahelyett, hogy csillapultak volna. Siketítő csend állt be a kapitányi fülkében,
csak a földre hulló bútorok recs-csenése hallatszott, és fémes csörömpölés a konyha irányából.
- Nos, fiúk - mondta halkan Quinn -, ezt jól kifogtuk. Ennek ellenére szeretném megtartani,
ami a hajóból megmarad. Rengeteg pénzt öltem minden darabjába. - A gépész színtelen hangon
felnevetett, és néhány perccel később a legénység ' néhány tagja halk beszélgetésbe kezdett. A
viharokról meséltek, amelyeket eddig átéltek, és Quinn igyekezett fenntartani a beszélgetést, de
emberei félelme szinte így is tapintható volt, és a mentőmellényes kis csapat látványa minden
volt, csak megnyugtató nem. Páran cigarettára gyújtottak, de volt, aki még mindig nem szólalt
meg. Quinn biztosra vette, hogy imádkoznak. Miközben a többiekkel beszélgetett, minden
gondolata Maggie körül forgott. Pokoli halál várt rájuk, de végtére is ő épp ilyen halált kívánt
magának: a tengeren végezni be az életét. Csak előbb jött el a vég, mint számított rá. Örült,
hogy nem hozta magával az asszonyt, így legalább az ő haláláért nem lesz felelős. A két pincér
arcán ekkor már könnyek csorogtak.
Amikor a hajó lefele száguldott a következő hullámvölgyben, két matróz énekelni kezdett, és
lassan a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Ha már meg kell halniuk, férfi módjára tegyék. A
bátor kis csapat lélekben is felvette a harcot a dühöngő elemekkel. Egy örökkévalóságnak tűnt,
de dél körül úgy észlelték, hogy csendesebb vizekre értek. A vihar változatlanul tombolt, de a
hullámok mintha már kevésbé lettek volna fenyegetőek, és már a hajó sem dobált annyira.
Sötétedés után a szél és az eső lassan elcsitult. A vitorlás jelentős károkat szenvedett, de
éjféltájra már elviselhetőbbek lettek a körülmények. A hajó még ekkor is le-föl bukdácsolt, de
Quinn és a kapitány úgy látta, már nincsenek közvetlen életveszélyben. A reggel meghozta a
bizonyosságot: túlélték És amikor kora délután beindították a motorokat és Dúrban kikötője
felé indultak, a legénység ujjon-gásban tört ki, bár voltak, akik csak csendben könnyeztek.
- Örökké emlékezetes marad ez az út - jegyezte meg halkan a kapitány. Quinn rosszkedvűen
rábólintott. Két napja volt rá, hogy végiggondolja eddigi életét; valószínűleg a többiek is ezt
tették Előző éjjel több mint ötven ember veszett oda a tengeren, és Quinn hálát adott az égnek,
hogy ő és kis csapata nincs köztük. Erre a viharra élete végéig emlékezni fog. Miután
benavigálták a hatalmas vitorlást a kikötőbe, Quinn a kapitányhoz fordult és szívből jövő
köszönetet mondott. Már korábban megbeszélték, hogy a Vol de Nuit-t vissza kell küldeni
Hollandiába javításra. De ennél sokkal fontosabb volt, hogy a legénység minden tagja életben
maradt. Csakis a csodának köszönhető, hogy a hajó nem süllyedt el, és egyetlen embert sem
vesztettek. Volt egy pont, amikor Quinn és a kapitány is úgy hitte, eljött a vég. Quinn-nek
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy megmenekülésük maga a csoda.

17.

Maggie arra ébredt, hogy az eső veri az ablakokat. Nehezen tudott elaludni, az éjszaka nagy
részében ébren forgolódott, végiggondolta, mi teendője van aznapra, milyen dolgozatokat kell
kijavítania másnapra. Kezdte ismét megszeretni a munkáját. És két nappal korábban, a
segélyvonal által, megmentette egy tizennégy éves lány életét. Az ő élete is kezdett lassan ismét
értelmet nyerni, bár azt nem állította volna, hogy minden percét élvezi. De már a kedélye sem
volt olyan borús, a szíve sem olyan nehéz. Kivéve, amikor a férfira gondolt. De tudta, hogy
idővel minden seb begyógyul. Eddig is megtörtént nemegyszer, ezután is így lesz. Még a szív is
képes a gyógyulásra. Ezt már And-rew-nál megtapasztalta. A hegek és az emlékek
megmaradnak, de az ember megtanul együtt élni a veszteséggel. Quinn elvesztésével nem dőlt
romba az élete. Nem maradt más választása, mint a túlélés. Mert ha ez nem igaz, akkor minden
szó, amit a gyerekeknek mond a segélyvonalon, hazugság. Ha őket meg tudja győzni, hogy
igenis van értelme az életnek, akkor a saját életének is értelmet kell találnia. Nem engedheti
meg magának, hogy élete végéig gyászolja Quinnt.
Felkelt, lezuhanyozott, felöltözött. Megivott egy csésze kávét, elrágcsált egy pirítóst és egy
fél grép-frútot. Belebújt az esőkabátjába, és kilépett a házból. Az eső vigasztalanul esett.
Maggie szaladni kezdett a kocsijához, lófarokba kötött hosszú haja a hátát verdeste, amikor egy
férfi bukkant fel előtte. El nem tudta képzelni, mit akarhat. Lehajtott fejjel próbált védekezni a
szél és az eső ellen, és megpróbált elugrani, amikor a férfi megragadta a karját. Őrület! Hogy
épp itt és most akarja valaki megtámadni! A férfi magához húzta, aztán csak nyugodtan állt, a
karjába ölelte, bárhogy igyekezett is Maggie szabadulni. Az ijedtségtől levegőt is alig kapott, de
küzdött, és megpróbált felnézni a támadója arcába. Rövid haj, szikár vonások. Az illető is bőrig
ázott, de semmi mást nem csinált, csak tartotta a kariában. Vagy Quinn volt az, vagy valaki, aki
a megtévesztésig hasonlít rá.
- Mit keresel te itt? - kérdezte döbbenten Maggie. Legjobb tudomása szerint a férfinak most
valahol Afrikában kellett volna lennie, nem itt, őt ölelve.
- A hajó kis híján elsüllyedt egy viharban Afrika partjainál. Visszavittem javíttatni
Hollandiába -mondta Quinn, de ő is olyan zihálva vette a levegőt, mint a nő. Maggie
elhúzódott, ismét megpróbált felnézni az arcába. Mindkettejükre záporoztak az esőcseppek A
férfi szeme vörös volt, kimerültnek tűnt, és ha Maggie jól sejtette, nemrég érkezhetett
repülővel. Mintha napok óta egy szemhunyást nem aludt volna, mint ahogy nem is aludt. - A te
arcod rajzolódott ki előttem, amikor legvadabbul tombolt a vihar, és azt hittem, odaveszünk
Megfogadtam, hogy ha túléljük, felhívlak. - Maggie gyanakodva méregette. A poklok poklát
megjárta, amióta nem találkoztak
- De nem hívtál - mondta, mintha ennek bármi jelentősége lenne. Nem értette, miért jött a
férfi és mit akar. Mintha két külön nyelvet beszéltek volna. Fejében egymást kergették a
gondolatok
- Nem. - A férfi tekintetében volt valami, amit Maggie korábban sosem látott. Erő és
bizonyosság. Mintha meghalt és újjászületett volna. Mert egy kicsit meghalt, újjászületett... és
ezáltal visszanyerte a szabadságát. - Látni akartalak Jól vagy? - Maggie bólintott. Jólesett
megbújni a férfi erős karjaiban. Az előbb még azt hitte, meg akarja ölni. És majdnem meg is
ölte. De ahogy a férfi, úgy Maggie is megharcolt a viharral, amelyet Quinn a távozásával
keltett, és ő is túlélte. Most ott álltak az esőben, nézték egymást, próbálták kitalálni, hogyan
tovább, maradt-e valami, amire még építeni lehet. Náluknál hatalmasabb erők taszították el
őket egymástól, és nem tudták, visszakaphatják-e, ami az övék volt. - A visszaúton Hollandiába
Jane-nel álmodtam. Békésnek látszott. Azt mondta, jól van, és szeret engem. Az álom végén
elmosolyodott és elsétált. - Maggie figyelmesen hallgatta, majd bólintott. Mindketten tudták,
hogy ez mit jelent. A megbocsátást.
- Elkésem az iskolából - mondta a nő, csak hogy mondjon valamit, de Quinn oda sem figyelt
rá.
- Velem jössz? - Nyolcezer kilométert megtett, hogy feltehesse ezt a kérdést. Bár valójában
még ennél is hosszabb útról érkezett. Megjárta a halál és egy korábbi élet poklát. A gyilkos
vihar döbbentette rá, mi az, amire vágyik. A halál torkában megbocsátást nyert. Hogy
megmenekült a rettenetből, azt igazolta, hogy megérdemli ezt a nőt. Ezért bukkant fel előtte az
arca azon az éjszakán - és ez az arc nem csupán látomás volt, hanem ígéret. Az őrjöngő vihar
kellős közepén Quinn rálelt valamire, amit kérni sem mert: az az éjszaka nem csupán a
megbocsátást hozta el számára, hanem a szabadságot is. Megfizetett a bűneiért. És abban az
utolsó álomban Jane visszaadta a szabadságát.
- Komolyan kérded? - Maggie nagyokat pislogott, mint aki nem hisz a fülének
- A lehető legkomolyabban. Nos? Akarsz velem jönni, vagy sem? - A nő habozott, Quinn
úgy érezte, végeérhetetlenül hosszúra nyúlnak a másodpercek, aztán bólintott.

- Igen! De biztos, hogy engem akarsz? - suttogta. A férfi felnevetett.

- Majdnem tengerbe fulladtam a legénységgel együtt, és csak Isten a megmondhatója, miért
gondolta úgy, hogy épp miránk, különösen rám kell vigyáznia. Afrikából szerencsésen
áthajóztam Hollandiába, de onnan csak New Yorkba kaptam jegyet. Mindezek ellenére mégis
itt vagyok Igen, Maggie, téged akarlak És úgy érzem, kis híján elszalasztottam életem
legnagyobb lehetőségét. Nálam ostobábbat keresve sem találnál. De ígérem, hogy soha többé
nem hagylak el. Illetve egyszer eljön a végső búcsú ideje, de az nem olyan lesz, mint
októberben volt. Kis híján belehaltam, de most már tudom, mit akarok. - Maggie kuncogva
figyelte, ahogy a férfi letérdel előtte. - Most akkor jössz, vagy sem?
- Jövök, jövök! De még az iskolában is szólnom kéne. Ráadásul ma dolgozatírás lesz. Mikor
akarsz indulni?
- Amint készen állsz rá. A hajó két, de lehet, hogy három hónapig is Hollandiában marad.
Addig megszállhatnék nálad? - Maggie csak mosoly-, gott, és még soha ilyen szeretnivalónak
nem látta a férfit. - Én vezetek. Mikor adod be a felmondásod? - kérdezte Quinn, és kikapta a
kocsikulcsot Maggie markából. Hamvaiból tért vissza, a fél világot átutazta a nő kedvéért
- Még ma. Úgy jó lesz? - kérdezte a nő, miközben Quinn kifarolt az autóval a felhajtóról. Aztán
leállította a kocsit.
- Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem emlékszem, hogy mondtad volna. De magamtól is rájöttem. Nem jöttél volna vissza,
ha nem így lenne. Én is szeretlek. De most vigyél az iskolához, mert már így is késésben
vagyok. Halálra rémítettél. Azt hittem, meg akarsz támadni.
- Csak örültem, hogy láthatlak - vigyorgott a férfi.
A nő úgy érezte, csoda történt, és ennek köszönheti, hogy Quinn visszatért hozzá. Ajkuk
csókban forrt össze. Aztán Maggie hosszasan fejtegette, hogy kizárólag a viharnak köszönhető,
hogy ismét egymásra találtak.
Quinn kituszkolta a kocsiból, és nézte, amint Maggie futva menekül az esőben az iskola
épülete felé. Ez a nő maga volt a csoda. A megbocsátás. És a szeretet, A mindent megbocsátó
szeretet csodája.