„…nem leleplezni,

hanem megismerni és megérteni”

(Romsics Ignác)

Tanulmányok a 60 éves Romsics Ignác tiszteletére

Szerkesztették:

Gebei Sándor,
ifj. Bertényi Iván,
Rainer M. János

Líceum Kiadó
Eger, 2011
 ISBN 978-963-9894-71-6

A kiadásért felelős
az Eszterházy Károly Főiskola rektora
Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában
Igazgató: Kis-Tóth Lajos
Felelős szerkesztő: Zimányi Árpád
Műszaki szerkesztő: Nagy Sándorné
Borítóterv: Bíró Tünde

Megjelent: 2011. március Példányszám: 100

Készítette: az Eszterházy Károly Főiskola nyomdája

Felelős vezető: Kérészy László
 Egry Gábor

„Bozgorok”. Verbális sértés, gúny, inzultus a mindennapi

magyar–román kapcsolatokban a két világháború közti
Romániában

A gúnyolódás, verbális inzultus és stigmatizáció szerves része a különbsége-

ket felszínre hozó társadalmi interakcióknak, így az interetnikus találkozásoknak
is. A magyar–román érintkezések során leggyakrabban a „bozgor” szó használa-
tát panaszolják az érintettek. A szó jelentése a népi etimológia szerint „hazát-
lan”, eredetét nyelvészeti szempontból Szilágyi N. Sándor vizsgálta. 1 Szilágyi
csupán egy rövid írást szentelt a kérdésnek, inkább hipotézist fogalmazott meg.
Tanulmányom az ő nyomdokain halad tovább, szakmai kompetenciák hiányában
természetesen nem nyelvészeti kérdéseket elemezve. Szándékom szerint egyfe-
lől a „bozgor” eredetére vonatkozó feltételezést alátámasztó történeti (illetve
ebben a kontextusban szociolingvisztikai) anyagot mutatok be, másfelől kísérle-
tet teszek arra is, hogy a nyelvi megértés/meg nem értés interetnikus jelentőségét
is felbecsüljem a két világháború közti Romániában.

Kik a „bozgorok” ?

A verbális inzultus, a stigmatizáció nagyon jelentős tényezője lehet a különb-

ségeket felszínre hozó társadalmi interakcióknak. Gyakori, hogy amennyiben
ezek megkérdőjelezik a résztvevők önazonosságát, azt az érintettek súlyos sére-
lemként élik meg. A vonatkozó kutatások szerint ez a sérelem annyira erős im-
pulzus lehet, hogy új csoportidentitások kialakulását is elősegítheti.2 Olyan kör-
nyezetben, ahol a különbség, az etnikai megosztottság gyakori vagy éppen min-
dennapi tapasztalat természetszerűleg jóval nagyobb az esélye sérelmes vagy
stigmatizáló találkozásoknak. Értelemszerűen ez a helyzet Romániában is. 3 Noha

1
Szilágyi N. Sándor: Bozgor. In: Uő: Mi–egy–más: közéleti írások. Kalota Kiadó, Kolozsvár, 2003.
503–505. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf457.pdf (letöltve 2010. december 12.)
2
Erre lásd Jon E. Fox: Vándorló nemzet(i) identitások. In: Feischmidt Margit (szerk.) Erdély
(de)konstrukciók. PTE Média és Kommunikációtudmányi Tanszék–Néprajzi Múzeum, Pécs,
2004. 103–123.
3
A gyakori interetnikus érintkezés önazonosságra gyakorolt hatását Szilágyi N. Sándor a fókuszált
identitás típusával ragadta meg. Eszerint a fókuszált identitású személyt környezete éppen az

366
a vonatkozó kutatások szerint az etnikailag megosztott környezetben kialakult
érintkezési stratégiáknak lényeges eleme a kényes kérdések, a konfliktusok elke-
rülése, az inzultus és a stigmatizáció részei a magyar–román interakciók reperto-
árjának is.4
A találkozások résztvevői részéről az egyik leggyakrabban említett, stigma-
ként kezelt5 inzultus a „bozgor” szó használata magyarokra. A szó népi etimoló-
giája szerint jelentése „hazátlan”. Mint Szilágyi N. Sándor rámutat történeti
nyelvészeti eszközökkel ez nem támasztható alá.6 A népszerű magyarázatok
egyike sem állja ki a nyelvészet próbáját. A „bozgor” szóra nincs 19. századi
adatunk, keletkezése a huszadik századra tehető, így az a magyarázat sem állja
meg a helyét, hogy az 1849-ben Erdélye érkező orosz csapatok a magyarokat a
baskírokkal keverték volna össze és a román beszélők ezt vették volna át. Ennek
kidolgozottabb, tudományosnak tűnőbb változata szerint a „bozgor” a „baskí-
rok” régi elnevezése lett volna. Egy csoportjuk a kilencedik században csatlako-
zott volna a nyugat felé vándorló magyarokhoz. A románokkal érintkezésbe
lépve azok nem értették volna a baskírok beszédét és ebből született volna az „a
boscorodi” (érthetetlenül beszél) ige. Később a magyarokba beolvadó baskírok
nyomán a gúnynevet átvitték volna az utóbbi népcsoportra.7 A román nyelv on-
line etimológiai szótára szerint azonban az ige eredete a magyar „boszorkányos”
szó, jelentése bűbájjal elvarázsol.8 Ugyancsak nem igazolható nyelvészetileg az
az elképzelés, hogy a szó a szláv „bez” (nélkül) és „gora” (hegy) vagy „gorod”
(város) szavakból eredne. („Hegytelen” vagy „várostalan”.)
Ezekkel az általa tudálékos, értelmiségi magyarázatnak tartott elképzelések-
kel szemben Szilágyi azt feltételezi, hogy a „bozgor” tipikus csúfoló szó, amely
szóvegyüléssel keletkezett. Vége az „ungur” (rom. „magyar”) második szótagja,
eleje pedig a „bozmeg” (magy. „baszd meg”) első szótagja. Érvelése szerint
gyakori jelenség, hogy egy csoport tagjait tipikus beszédmódjuk, szóhasználatuk
segítségével gúnyolják ki. Ebben külön segítséget jelentett, hogy korábban léte-
zett az „ungur-bungur” csúfolódás, aminek második tagja könnyen átalakulhatott
ilyen módon.9

interakciók révén gyakrabban emlékezteti, ébreszti rá csoport hovatartozására és ez az önazonos-

ság olyan mintázatait eredményezi, melyben a csoporttagság kiemelt szerephez jut. Lásd Szilágyi
N. Sándor: Szempontok a nemzettudat lélektanához. In: Uő: Mi–egy–más. i. m. 97–117.
4
Erre részletesen lásd. Rogers Brubaker – Margit Feischmidt – Jon E. Fox – Liana Grancea:
Everyday Ethnicity in a Transylvanian Town. Princeton University Press, Princeton, 2006.
5
Stigma és inzultus nem identikus fogalmak. A stigma megbélyegző, az érintettet egy alacsonyabb
rendűként kezelt csoportba vagy társadalmi kategóriába soroló megnyilvánulás, míg az inzultus
nem feltétlenül hordoz magában ilyen szigorú hierarchiát.
6
Szilágyi N. Sándor: Bozgor. i. m.
7
Florin Constantiniu: O istorie sincera poporului Roman. Bucuresti, Editura Univers., 1997.
8
http://dexonline.ro/definitie/boscorodi (letöltve 2010. 12. 20.)
9
Szilágyi N. Sándor: Bozgor. i. m.

367
 Mint említettem, Szilágyi munkája – egy újságcikk – legfeljebb nyelvészeti
hipotézisnek tekinthető, a részletes nyelvészeti, nyelvtörténeti elemzés és okada-
tolás hiányzik. Ezt persze én sem tudom pótolni, mindazonáltal az írásomhoz
felhasznált forrásanyag a kérdéskör egyik fontos szociolingvisztikai elemét vilá-
gíthatja meg, a „tipikus” nyelvhasználatot. Mint azt Szilágyi N. Sándor feltétele-
zi, a kérdéses kifejezés erre utal, ebből alakult ki a gúnyolódást szolgáló válto-
zat. A két világháború közti Romániában lezajlott hatósági eljárások – akár
csendőrségi vizsgálatokról, akár bírósági perekről legyen szó – egy jelentős ré-
sze éppen ilyen tipikus helyeztek nyomán indult és azokba enged betekintést,
olykor meglepő részletességgel. Közös jellegzetessége ezeknek az eseteknek,
hogy lényegében tyúkperekről van szó, falusi, kisvárosi környezetben lezajlott
veszekedésekről, esetenként erőszakról (verekedésről) is. A vizsgálatot lefolyta-
tók meglehetősen részletesen foglalkoztak a kiváltó okokkal és a veszekedés
vagy verekedés közben elhangzott sértésekkel is, részben mivel a lehetséges
vádpontok egyike nemzet, állam vagy vallás elleni izgatás volt, ezt pedig verbá-
lisan is megvalósíthatták az elkövetők.
Az esetek tehát a köznyelvbe és annak használatába is betekintést engednek.
A szereplők társadalmi státusza, jellemzői alapján ez abban az értelemben is
igaz, hogy a művelt középosztálytól lejjebb elhelyezkedő társadalmi csoportok –
ebben az értelemben a „köznép” – nyelvét is jelenti. Az iratokban megjelenő
tipikus szituáció pedig két okból is fontos. Egyfelől a konfliktushelyzet miatt a
sértések, a szóhasználat könnyebben rögzül az azt elszenvedőben, másfelől maga
a határhelyzet is arra ösztönözhet, hogy a tapasztalatok később gúnyolódásban
vagy akár stigmatizációban jelentkezzenek. Különösen azok után, hogy a konf-
liktusok nem egy esetben eleve valamilyen vélelmezett verbális inzultus miatt
törtek ki.
Mik ezek a tipikus szituációk? Előfordul köztük kocsmai verekedés, akad
köztük ittas református lelkész által elkövetett politikai kirohanás, megostromolt
csendőrjárőr, a falu iskolásait rendszeresen inzultáló öregember, a falusi ünnep-
ségen a belépődíj miatt kitört verekedés, az útszéli erdőben tűzifát gyűjtő öreg
utazó szóváltása egy tizenkét éves fiúval, kisvárosi kávéházban lezajlott szóvál-
tás a zárórát betartani igyekvő rendőrökkel és még sorolhatnánk. A lényeg:
egyik eset sem tartozik a nagy, nyilvánosság által figyelemmel kísért, politikai
értelmet nyert vagy akár politikai eredetű ügyek közé. Ezek valóban mindennapi
veszekedések, mindennapi emberek közt, melyek résztvevői egy dologban min-
denképpen különböznek: egyik oldalon magukat románnak tartók állnak, a má-
sik oldalon pedig magyarok.10

10
Az általam feldolgozott anyag a Nemzeti Levéltár Kovászna Megyei Igazgatóságának (ANDJ
CV) állományában és Kolozs Megyei Igazgatóságának állományában található. (ANDJ CJ) Az
előbbiek túlnyomóan magyar lakosságú, az utóbbiak vegyes lakosságú területről származnak, az
ügyek tartalma, jellege és hatósági kezelése azonban minden eseteben azonos volt. Ha eljutottak

368
 Félreértések nyomában

Az esetek egyik általános tanulsága, hogy a konfliktus gyakran kapcsolódott

a hiányos nyelvtudáshoz, különösen persze a Székelyföldön. Minden bizonnyal
tipikus lehetett az az eset, ami 1926 március 23-ról 24-re virradó éjszaka történt
Sepsiszentgyörgyön. Kovács Imre dálnoki lakos egy kávéházban mulatozott, a
betérő rendőrök – Dragomir Constantinescu és Constantin Manda – felkérték őt
és társait, hogy távozzanak, lévén záróra. Constantinescu nem tudott magyarul,
ezért Manda intézkedett. Ugyanő figyelmeztette társát, hogy Kovács magyarul
sértegeti, amit Constantinescu nem is értett. Holott a vádlott azt is mondta, hogy
„baszom a kutya Istenit az anyádnak!”.11 Hasonló volt a helyzet Maria Moiséval,
aki Antal Lajos zágoni református lelkész ellen tett feljelentést 1923 márciusá-
ban. Antal március 20-án a szatócsbolt udvarán kissé ittasan hangoskodott.12
Vádlója maga is elismerte, hogy nem tud jól magyarul, nem is értette mit is
mond pontosan Antal, de azt fel tudta idézni, hogy elhangzott a „baszom az olá-
hok Krisztus Máriáját” kifejezés.13
Mindkét esetből arra következtethetünk, hogy ha a román szereplők nem is
tudtak magyarul, bizonyos szavakra odafigyeltek, ezeket figyelemfelkeltőnek
tartották. A magyar nyelv használata és valamely kulcsszó meghallása után job-
ban figyeltek és sértéseket próbáltak találni az elhangzottakban. Még a fentiek-
nél is szemléletesebben illusztrálja ezt Asztalos Toma és társai esete. Az eljáró
csendőrök vallomásuk szerint 1934. október 7-én Bágyon (Bădeni) járőröztek a
bíró társaságában. Amint elhaladtak Németh János kocsmája előtt, éneket hallot-
tak, méghozzá magyarul és miután oda figyeltek kiderült, hogy Árpád vezérről
szól a nóta.14 Vagyis ebben az egy esetben maguk a hatósági közegek mondták
ki, hogy a magyar nyelvű énekre figyeltek fel, az tette őket gyanakvóvá és aztán
bizonyos szavak nyomán értékelték azt sértőnek. Igaz, ebben az esetben ezek
nem káromkodások voltak, hanem, amint az a kocsmáros nejének vallomásából

a bírságig, a bírák szabadulni igyekeztek tőlük, keresték a lehetőséget a felmentő ítéletre vagy
az eljárás megszüntetésére.
11
ANDJ CV fond 47. dosar 213. 8–9. f.
12
Antal vallomása szerint reggel rosszul érezte magát, ezért bevett két aszpirint és megivott két
pohár pálinkát, majd a szatócsboltban egy egész üveggel vett. Meghívta rá a falu jegyzőjét, az-
tán sörrel folytatta és ezt követően került sor a vád tárgyává tett kirohanásaira. ANDJ CV fond
47. dosar 17. 18. f.
13
A kihallgatási jegyzőkönyvben „futni az oláhok Krisztus Máriáját” szerepel, de ez vélhetően a
jegyzőkönyvvezető elírása. A magyar szót románra az „a fute” igével fordítják és a vallomásban
vélhetően keveredett a román és a magyar szóhasználat Uo. 7–8. f.
14
ANDJ CJ Tribunalul Turda, fond 2. inv. 198. dosar 26. 28. f. A szöveg a következő volt: „Árpád
apánk ne féltsd ősei nemzeted / nem vész az el ha eddig el nem veszett. / sej-haj régi bűnünk s
bánatunk / gyertek fiúk mulassunk. // Kossuth lova megérdemli a zabot / kétszer járta körbe
Magyarországot. / Ha még egyszer körül járhatta volna / Most a fiuk román rabja nem volna. //
Kinek nincsen künn ugató kutyája, / menjen el a Muszka cár udvarára / kössön hurkot tíz-húsz
kutya nyakára / majd lesz neki künn ugató kutyája.”

369
kiderül az „Árpád apánk”, a „Kossuth lova” és a „kinek nincsen künn ugató
kutyája” kifejezések minősültek veszélyesnek és irredentának.15
Mindazonáltal a leggyakoribb két szó, ami kiváltotta a románok reakcióját a
„baszom” és az „oláh” volt. Mindkettő előfordulhatott akár falusi, akár kisvárosi
környezetben. Az előbbi egyértelműen sértő volt, az utóbbit azonban nem egy-
szer csak a román fél tartotta annak. Maria Moise már említett vallomása szerint
zokon vette, hogy Antal Lajos az „oláhok parlamentjéről” beszél. Persze elkép-
zelhető, hogy Antal, aki 1864-ben született, vagyis közel hetven éves volt és egy
másik korszakban szocializálódott valóban sértő vagy legalábbis lekicsinylő
értelemben használta ezt a megnevezést, csakúgy, mint a szintén közel hetven
éves Kelemen Lajos a közeli Páké (Pachia) faluból. Kelemen mindenkit inzultált
a faluban, a hűségesküt tette, magyar nemzetiségű polgármestert csak „oláh pol-
gármesternek”, a tanácsot „oláh tanácsnak” minősítette. Esetében abból is a
megnevezés sértő, lekicsinylő jelentésre következtethetünk, hogy az iskolából
hazafelé tartó, román köszönést vagy a román király himnuszt gyakorló – ma-
gyar – diákokat is azzal fogadta, ne beszéljenek „oláhul”, mert magyarok. Ami-
kor Comsa Vilma erre azt válaszolta, hogy az ő apja román, tehát ő beszélhet
magyarul, akkor közölte vele, hogy „basszon meg az oláh Isten”.16 Ugyanakkor
azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy generáció számára ez a megneve-
zés egyszerűen csak bevett és mindennapi volt. Amikor 1918. decemberében,
Balázsfalván egy fegyveres incidens vizsgálata közben az eljáró hatóság képvi-
selője kétszer is megkérdezte Aurel Ciato román újságírót (akit középiskolás
diákként a magyar hatóságok börtönbe vetettek román nemzeti aktivitásáért),
hogy vajon a gyanúsított Bizstricsányi Fodor Pál magyar főhadnagy sértő szán-
dékkal használta állandóan az „oláh” kifejezést, Ciato meggyőződéssel válaszol-
ta, hogy nem.17
Voltak persze egyértelmű esetek is, főként amikor tettlegességre került sor.
Ilyen helyzetben azonban már nem csupán az „oláh”-ot visszhangozták a falak,
hanem annak jelzőit is: koszos, mocskos, büdös. Ranek János és társai perében is
az volt a vád egyik tárgya, hogy amikor Kádár István sepsibükszádi kocsmájá-
ban verekedtek négy román férfivel, akkor mindegyikük hasonló jelzőkkel illette
ellenfeleiket.18 Amúgy esetükben is a magyar nyelvű éneklés váltotta ki a reak-
ciót, ők a Himnuszt harsogták el a kocsmában.19
Fontos eleme ezeknek az eseteknek az alkohol is. Lényegében minden vád-
lott joggal hozhatta fel védekezésében, hogy ivott, mielőtt elkövette volna, amit
15
Uo. 73. f.
16
ANDJ CV fond 47. dosar 194. 4. f.
17
Arhivele Nationale ale Romaniei. Arhivele Istorice Centrale. (ANIC) Fond Consiliul Dirigent.
Anul 1918. dos. 55/1918 75. f.
18
ANDJ CV fond 47. dos 56. 5–6. f.
19
Érdekesség, hogy a bíróság felmentette őket, azzal az indoklással, hogy a Himnusz szövege nem
tartalmaz semmi sértőt a románokra nézve, ezért az annak eléneklését sérelmező románok fellé-
pése nem volt jogos és a vádlottak nem követhettek el nemzet elleni izgatást. Uo. 36–37.

370
a szemére vetnek, nem egy esetben a helyszín a kocsma. A mennyiség általában
tetemes, Asztalos Toma és társai esetében például úgy három liternyi rum elfo-
gyasztását „írták jóvá”.20 Az időpont lehetett hétköznap vagy ünnepnap egy-
aránt. Gombos Mihály például egy falusi ünnepségen keveredett vitába 1935
július 23-án Alsósínfalván keveredett összetűzésbe, az ottani falusi ünnepen.
Nem akart belépőt fizetni, majd néhány sértő szó után (büdös, mocskos) közölte,
hogy az „Úr magyar és minden szentjei is azok”.21 A tanúk megerősítették, hogy
Gombos már elve a kocsmából érkezett. Persze nem kellett ahhoz ünnep, hogy
valaki igyon és utána kellemetlen helyzetbe kerüljön. Kozma József például
azért tört ki szitkozódásban, mert a kocsmában nem volt barackpálinka. A kocs-
máros román volt, mire Kozma közölte: „baszom az oláhok Istenit és szarom a
keresztetekbe és vallásotokba”.22
Mindezzel együtt a vélt vagy valós sértés, sőt stigmatizálás nem pusztán ki-
váltója lehetett a konfliktusnak, hanem következménye is. Érvelési technika,
előnyszerzési lehetőség. A felek egyike könnyen folyamodhatott ahhoz a megol-
dáshoz, hogy ellenfelét és magát hierarchikus viszonyba rendezze, természetesen
magát helyezve a kedvezőbb pozícióba. Ennek gyakori eszköze volt arra hivat-
kozni, hogy amit a másik tsz az nem megengedhető, mert az adott nemzetállam-
ban saját kisebbségi nemzeti identitásának kifejezésre juttatása tilos, és sérelmes.
(Ez történt Ranek János és társai éneklése kapcsán.) De az is könnyen előfordul-
hatott, hogy valamelyik fél a domináns nemzeti csoporttal azonosította magát és
erre hivatkozva követelte, hogy a másik – értelemszerűen a kisebbségi – adja fel
igényét, követelését. Ez aztán könnyen vezetett ahhoz, hogy az utóbbi fél dur-
vább kifejezésekkel juttatta kifejezésre, mit gondol erről a kísérletről és termé-
szetesen arról a közösségről, amelyikhez a másik tartozik. A 12 éves Varga Laci
1936. június 8-án került összetűzésbe az 55 éves Trif Dumitruval. A mócvidéki
Dumitru Radnótra (Iernut) tartva Kutyfalvánál (Cuci) megállt az út szélén, kis-
gyerekét elküldte az erdőbe gallyat szedni. Varga Vasile előbb az unokával ke-
veredett összetűzésbe azzal kapcsolatban, hogy szedhet-e ágakat a községi gyü-
mölcsösben, az apa csak ezután érkezett meg. Közölte a fiúval, hogy hallgasson,
a gyümölcsös az államé, már pedig most Nagy-Románia létezik, ezért ő román-
ként nyugodtan szedhet ágakat. Varga Laci erre meglehetősen egyszerűn reagált,
közölte, hogy „teszek Nagy-Romániára”.23
Végül érdemes még megemlíteni egy újabb tényezőt, az anyagi érdeket. A
fentebb említett esetek jelentős részében utólag kiderült, hogy a feljelentő már
vagy eleve haragosa volt a vádlottnak, vagy egyenesen anyagi természetű vitájuk
volt korábban vagy folyamatban. (Például Antal Lajos és Maria Moise között.)

20
ANDJ CJ Tribunalul Turda, fond 2. inv. 198. dosar 26. 28. f.
21
ANDJ CJ Tribunalul Turda, fond 2. inv. 198. doar 163.
22
ANDJ CJ fond 140. Tribunalul Cluj, Anul 1922, dosar 31. 7. f. Kozma egyébként görög katoli-
kus, vagyos a korszak népi felfogásában „román” vallású vol.
23
ANDJ CJ fond Tribunalul Turda. Inv. 359. dosar 309.

371
Ennek tükrében az is egyértelmű, hogy a szóvá tett sértés – noha nem egy eseté-
ben biztosan valós volt – inkább csak ürügyet jelentett a más természetű valódi
konfliktus kerülő úton történő megoldására.

„Bazdmegelő” magyarok

Mindazonáltal világos, hogy a verbális inzultus, a sértegetés, sőt a stigma-

tizálás a mindennapok része volt a két világháború közti Romániában, a ma-
gyar–román érintkezésben is. Ennek egyik tényezője a nyelvtudás hiányából
eredő bizonytalanság és ennek következtében kialakuló gyanakvás volt. Az álta-
lam bemutatott közegben amúgy is általános volt a káromkodás, sértegetés, ezt
az interetnikus érintkezés csak hangsúlyosabbá tette, különösen azáltal, hogy a
felek nem feltétlenül értették egymást. Ha visszagondolunk a fentebb említett
„irredentának” minősített dalra, az csak komoly rosszindulattal felel meg ennek
a minősítésnek. Inkább a magyar nyelvű éneklés és a bizonytalan szövegértés
vezetett oda, hogy valaki sértőnek találja azt.
Ennek következtében aztán kialakult az a gyakorlat, hogy bizonyos szavakat,
kifejezéseket eleve sértő szándékúnak tartottak, ezekre figyeltek és ezek elhang-
zásakor a szöveg egészét sértőnek minősítették. Ez néha megfelelt a beszélő
szándékainak, néha nem. A 19. század második felében szocializálódott magya-
rok esetében nem mindig lehetett egyértelműen eldönteni, hogy például az oláh
megnevezés használata mögött beidegződés vagy sértés áll. Más persze a helyzet
a káromkodásokkal, ezekben az esetekben a szándék egyértelmű. Ugyanakkor az
előbbi csoportba tartozó beszélők kapcsán valószínűbb az, hogy szóhasználatuk
mögött ott van a kultúrfölény hideg tudata is, az utóbbiak esetében pedig gyako-
ribb a konfliktus helyzet szülte indulatos megnyilatkozás. Talán éppen az előbbi,
a nemzeti hovatartozást egyúttal a közösségek közti hierarchiával is összekötő
beszédgyakorlat következménye volt az, hogy olykor egészen köznapi konfliktu-
sok szereplői is arra hivatkoztak, hogy saját nemzetüknek valamihez joga van,
míg a másiknak nincs. A sértés egyúttal az implict vagy explicit csoporthierar-
chia felrúgásának gesztusa is lehetett.
Mindazonáltal az biztos, hogy a két világháború közti Romániában még a
magyarul nem vagy alig tudó románok nagyon hamar megkülönböztethették a
magyarokat. Ha csak kicsit is oda figyeltek, aligha kerülhették el, hogy valahon-
nan a közelből felhangozzék egy hangosabb vagy halkabb „bassza meg”. Mind-
egy is, hogy kinek szánta a beszélő, meg akart sérteni valakit vagy csak egysze-
rűen ez volt a szavajárása. Vélhetően úgyis hamarosan „bozgor” lett belőle.

372