

HATODIK FEJEZET

Júdás evangéliuma: Áttekintés

A
leletmegmaradás viszontagságai miatt a modern időkben előkerült
ókori evangéliumok közül sok igen töredékes, a bevezetésük és/vagy
a lezárásuk rendre hiányzik. Ez a helyzet például az 1886-ban
előkerült Péter evangéliumával. Mondat közepén kezdődik, ami Jézus perét
tárgyalja Pilátus színe előtt:

„… a zsidók közül pedig senki sem mosott kezet, Heródes sem, és egyik
sem az Ő bírái közül. S miután ők nem akartak kezet mosni, Pilátus
felállt.”*

Ez esetben viszonylag szerencsések vagyunk, mert legalább elég könnyen

meg tudjuk határozni, mi történt közvetlenül azelőtt, ahol a töredék
elkezdődik: Pilátus épp az imént mosta le kezeiről Jézus „ártatlan vérét”,
amit máskülönben Máté evangéliumából is ismerünk (27:24). Azt viszont
nem tudjuk, hogy az evangélium elejéről mennyi szöveg hiányzik. Vajon ez
az evangélium Jézus teljes életútját elbeszéli a születésétől (mint Mátéé és
Lukácsé) vagy a keresztelésétől (mint Márké és Jánosé)? Vagy lehet, hogy
csak a peréről, haláláról és feltámadásáról számol be?1
Noha a ránk maradt szöveg ugyancsak mondat közepén ér véget, mégis
van némi fogalmunk, miként végződhetett Péter evangéliuma. Jézus keresztre
feszítése és feltámadása után ekként folytatódik:

„Én pedig, Simon Péter, meg a testvérem, András, fogtuk a hálónkat, és

kimentünk a tengerre. Velünk volt Lévi, Alphaiosz fia, akit az Úr…”**

Itt ér véget a szöveg. A feltámadt Jézus nyilván ezután fog megjelenni a

Galileai-tó halászai előtt, miként a Jn 21-ben. De vajon ezzel véget is ér az
evangélium, vagy a feltámadt Krisztus további megjelenéseiről is beszámol?
Ezt valószínűleg sosem tudjuk meg.
*
Péter evangéliuma 1.1. Az idézett részleteket itt, és a továbbiakban Kapitánffy István
fordításában közöljük Dörömbözi János (szerk.) Csodás evangéliumok című könyve alapján
(Budapest, 1998, Telosz), 113. old. – A ford.
**
Péter evangéliuma XIV60., Csodás evangéliumok, 117. old. − A ford.
 A modern korban felfedezett többi evangéliummal jobb helyzetben
vagyunk. A leghíresebb Tamás evangéliuma, az 1945-ben előkerült Nag
Hammadi-i könyvtár egyik könyve. Ez esetben az evangélium eleje és vége
is megvan. A szöveg a legelején a tudósok által incipitnek nevezett
bevezetővel kezdődik:

„Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket

Didymos Júdás Tamás írt le…”*

Ezután Jézus mondásainak sora következik – összesen 114 – egymás után

egészen az utolsóig, majd a szöveg lezárása, vagyis a cím: „Az evangélium
Tamás szerint” (a címeket az ókori világban többnyire nem a szövegek elején,
hanem a végén adták meg). Tamás evangéliumának eme egyetlen, viszonylag
teljes példánya esetében nemcsak a szöveg eleje és vége maradt fenn épen,
hanem a kettő közt elhangzó mondanivaló nagy része is. Itt-ott hiányzik egy-
egy szó (illetve van egy rejtélyes üres oldal a szöveg közepén), de egyébiránt
meglehetősen ép.
Júdás újonnan felfedezett evangéliuma ebben a tekintetben inkább Tamás
evangéliumára hasonlít. Megvan az eleje, és megvan a vége, illetve a
közepének nagy része is. De nem minden. Mivel a kézirattal a felfedezése és
a tudományos restaurációja közt eltelt huszonhárom év alatt oly mostohán
bántak, mostanra sok szó, mondat, sor, illetve részlegesen több oldal is
elveszett. A szerkesztő, Rodolphe Kasser becslése szerint a teljes tartalom
mintegy tíz-tizenöt százaléka hiányzik. De legalább az incipit és a lezárás ép,
és az oldalak többsége (ha nem is az összes) mostanra visszakerült a
sorrendben eredetileg elfoglalt helyére (miután annak idején összekeverték és
szétdarabolták), így lehetővé vált, hogy a szöveget tanulmányozzuk, és
viszonylag teljes képet kapjunk a tartalmáról. Ebben a fejezetben áttekintést
fogok adni a dokumentumról az elejétől a végéig, és elmagyarázom, miként
épül fel, illetve mi is áll benne. Az ezt követő két fejezetben az üzenetének
bizonyos aspektusait veszem elő, megpróbálom kicsomagolni a benne rejlő
gnosztikus üzenetet, és igyekszem mélyebben bemutatni, hogy miként
ábrázolja a két főszereplőt, magát Jézust, valamint Júdást, az egyetlent a
tanítványok közül, aki megértette Jézus tanítását, és teljesítette mestere
akaratát.

*
A Tamás evangéliumából idézett részletek magyar szövegének alapjául itt és a
továbbiakban Hubai Péter fordítása szolgál, lásd Jézus rejtett szavai (Budapest, 1990,
Holnap), 59. old. – A ford.
 Júdás evangéliuma első ránézésre

Mielőtt részletesen végigmennénk Júdás evangéliumának szövegén,

felvázolnám az elbeszélés alapvető vonulatát. Az evangélium párbeszédeket
tartalmaz, amelyek Jézus és a tanítványai – elsősorban Iskarióti Júdás – között
estek meg azokban a napokban, mielőtt húsvétkor Jeruzsálemben
letartóztatták volna. Egy incipittel kezdődik, amiből kiderül, hogy

„Titkos beszámoló Jézus kinyilatkoztatásáról, amelyet iskarióti Júdás-

sal folytatott beszélgetése során mondott nyolc napon át, három nappal
azelőttig, hogy a húsvétot ünnepelte.”(33:1-6)2

Ez a kijelentés nem egészen pontos: ebben az evangéliumban Jézus nemcsak

Iskarióti Júdással beszélget, hanem időnként mind a tizenkét tanítvánnyal,
jóllehet ezek az egész csoporttal folytatott beszélgetések sok esetben csak arra
szolgálnak, hogy illusztrálják tudatlanságukat és alsóbbrendűségüket
Júdással szemben. Az „egy héten át” kifejezést – mint utalást Jézus utolsó
napjaira a keresztre feszítés előtt – „nyolc napon át” formában is lehet
fordítani.* Maga a keresztre feszítés viszont ebben az evangéliumban nem
szerepel. Az elbeszélés Júdás árulásával zárul, a szerző számára ez a
végkifejlete Jézus (és természetesen Júdás) történetének. Ez az evangélium
mindenesetre nem Jézus teljes életéről és nyilvános fellépéséről szól, miként
Mátéé, Márké, Lukácsé és Jánosé. Ez a világon megélt utolsó napjairól, és az
ez idő alatt folytatott párbeszédeiről szól.
Az incipit után van egy rövid – Marvin Meyer angol fordításában
mindössze négysornyi – összefoglaló Jézus addigi életéről. Ebből kiderül,
hogy amikor Jézus „megjelent a földön”, számos csodát tett „az emberiség
megváltásáért”. Továbbá „mivel egyesek az igazságosság útján [jártak], míg
mások a törvényszegésben jártak”, tizenkettőt tanítványául fogadott (33:10-
15). Az nem világos, hogy az emberi szentek és bűnősök jelenléte miért
késztette Jézust arra, hogy maga mellé szólítsa a tizenkettőt.
Ezután megtudjuk, hogy Jézus beszélt a tanítványaihoz „a világon túli
[vagy e világi? – BE] misztériumokról, s arról, hogy a végén mi történik
majd”. Aztán ebből az összegzésből kiderül, hogy gyakran nem saját testi
formájában jelent meg a tanítványok előtt, hanem „mint gyermeket találták
maguk közt”(33:19-20).3
*
Az evangéliumi incipit angol szövegében valóban „egy héten át” szerepel, de az idézett
magyar fordításában (lásd jelen fejezet 2. végjegyzetét) eleve az áll, hogy „nyolc napon át”.
− A ford.
 Jézus nyilvános fellépésének összefoglalója után egy sor találkozás és
beszélgetés következik a tanítványaival, legfőképpen Iskarióti Júdás-sal, aki
e helyütt az egyetlen név szerint említett tanítvány.
Az első találkozás alkalmával Jézus egy rituális lakomán (szó szerint
eukharisztián) találja tanítványait, amint épp hálát adtak a kenyér fölött (a
hálaadás görögül eukhariszto, ami itt, a kopt szövegben jövevényszóként van
jelen). Bosszúságukra Jézus elneveti magát, és ez vitához vezet az „ő”
Istenükkel, illetve Jézus utalásával kapcsolatban, miszerint az ő Istene más,
mint az övék, és félreértik, valójában ki is Jézus. Ez feldühíti a tanítványokat,
Júdás azonban feláll, és elmondja az igazságot Jézusról, azaz hogy valójában
egy másik birodalomból, Barbéló birodalmából érkezett, egy isteni lény
szférájából, akit más gnosztikus szövegekből minden teremtés anyjaként
ismerhetünk, aki a plérómában lakozik, messze fent e világ teremtő istenének
birodalma felett. Ez a kinyilatkoztatás Jézus kilétét illetően
magánbeszélgetésbe torkollik Jézus és Júdás közt. Mielőtt viszont Jézus
bármit is részletesebben elmagyarázna, hirtelen távozik.
A rá következő napon Jézus visszatér tanítványaihoz, akik megkérdik,
merre járt. Az éjszakát egy másik birodalomban töltötte, ők pedig tudni
akarják, miféle birodalom az. Jézus elmondja, hogy egyszerű halandó oda be
nem léphet. Majd ezután ismét magukra hagyja őket.
Amikor ismét visszatér, a tanítványok arra kérik, magyarázza meg nekik
egy látomás értelmét, melyben papokat láttak, akik áldozatokat mutattak be a
templomban. Jézus értelmezése szerint a látomás róluk szólt, magukról a
tanítványokról, és az állatáldozatuk az oltáron arra utal, hogy félrevezetik
követőiket. Ezen felbuzdulva Júdás a különféle emberi nemzedékekről
kérdezi – azokról, akik elnyerik majd a végső megváltást, és azokról, akik
nem. Jézus erre adott válaszát többnyire elég nehéz rekonstruálni, mivel az
evangélium kézirata e helyütt komolyan megsérült.
Júdás azután elmondja Jézusnak, hogy neki is volt látomása, ami
értelmezést igényel. Saját magát látta, amint a többi apostol megkövezi, majd
egy nagy házat látott, benne és körülötte sok-sok emberrel. Ő is be szeretne
menni abba a házba. Jézus elmagyarázza, hogy Júdás saját sorsát látta meg a
látomásában, azt, hogy a többiek meggyűlölik és üldözni fogják. Viszont abba
a nagy házba senki halandó nem léphet be, „az a hely ugyanis a szentnek van
fenntartva” (45:18-20).
Jézus ezután félrevonja Júdást, hogy megtanítsa neki a misztérium titkait,
melyeket „ember még nem látott”. Ez a rejtélyes kinyilatkoztatás alkotja az
elbeszélés fennmaradó hányadának nagy részét. Bizarr és bonyolult
kinyilatkoztatás ez, a gnosztikus mítosz egy változata, amely elmondja,
hogyan jött létre az aiónok (vagyis az isteni lények) birodalma, azaz a pléróma
(vagyis az isteni szféra „teljessége”), és miként teremtetett a világ és az
emberiség. Ezt a hosszadalmas kinyilatkoztatást később megpróbálom majd
részletesebben elmagyarázni. Most elég, ha kiemeljük a leglényegesebb
pontjait: ez a világ nem az egy igaz és hatalmas Isten teremtménye. Sokkal
alacsonyabb rendű isteni lények műve, akik alantasak, ostobák és
vérszomjasak. A célzás világos: az emberek, akik odaadásukat fejezik ki a
jelen világot megteremtő isten(ek) iránt, balga mód rossz isten(eke)t imádnak.
A megváltás célja az, hogy az ember túllépjen e teremtett világon és az isteni
lényeken, akik létrehozták.
Ennek a látomásnak a kapcsán Júdás tudni akarja, hogy létezhetnek-e majd
emberek a túlvilágon, miután e világ véget ért. Jézus azt feleli, hogy bizonyos
emberek csak ideiglenesen léteznek ebben a létben, másokban viszont
megvan az isteni szellem, mely átlép majd e világon, és örökké él majd a világ
feletti hatalmas birodalomban, még azután is, hogy ez a teremtett világ az őt
teremtő istenekkel együtt elpusztul.
Júdás különösen előkelő helyen áll majd a megváltottak közt, mivel ő az
egyetlen, aki érti ezeket a misztériumokat, és megteszi, amit elvárnak tőle. A
szöveg kulcssoraiban Jézus így szól Júdáshoz: „Te azonban mindegyiküknél
nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord
engem” (56:17-21). Más szóval Júdás „áruló” tette valójában hűséges
engedelmesség Jézus akaratával szemben. Jézusnak meg kell halnia, hogy
kiszabadulhasson a teste anyagának csapdájából, és visszatérhessen az isteni
plérómába, ahonnan érkezett, és Júdás lesz az, aki ezt megvalósítja.
Júdás ezután látomásban meglátja saját felmagasztalását és dicsőítését.
Ezzel eljutunk az evangélium zárójelenetéhez, ami arról számol be, hogy
Júdás átadja Jézust a zsidó hatóságoknak. Ezután következik a cím: „Júdás
evangéliuma”.

Kulcsmomentumok Júdás evangéliumában

Miután nagy vonalakban áttekintettük a cselekményt, most visszatérek az

elejére, hogy néhány kulcsfontosságú passzust részletesebben is elemezzek.

Az elbeszélés kezdete

Mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, ennek az evangéliumnak minden

ízében nyilvánvaló a gnosztikus karaktere. Ez alól a legeleje sem kivétel. A
narrátor azt mondja, az írás egy „titkos beszámoló” egy „kinyilatkoztatásról”
(33:1-2), amit Jézus fedett fel Júdás előtt. A gnosztikus szöveget a titkos tudás
(gnószisz) tölti meg, melyet az isteni kinyilatkoztató ad át hűséges
követőinek. Ezek a kinyilatkoztatások az olvasók számára néha nehezen
érthetők, és ez nem véletlen. A titkos tudás vagy a megváltás misztériumainak
lényege, hogy az átlagember számára ne legyenek könnyen hozzáférhetők
vagy értelmezhetők. Csakis gnosztikusok, vagyis a tudás birtokosai számára
vannak fenntartva.
Az incipit kifejezetten Iskarióti Júdást említi, mint ennek a titkos
kinyilatkoztatásnak a kedvezményezettjét, mivel ő az egyetlen a tanítványok
közt, aki érti, kicsoda Jézus, és honnan jött. Ez már az elbeszélés elején
világossá válik, amikor Jézus együtt találja tanítványait, amint áldozati
vacsorát ülnek, hálát adva Istennek – természetesen a teremtő Istennek – a
kenyérért. A narrátor szavaival élve „jámbor gyakorlatban” ülnek, amit úgy
is lehet fordítani, hogy a tanítványok „istentiszteletet gyakorolva” ülnek
(33:24-26). Vagyis Istenüket imádták éppen, miközben részt vettek rituális
lakomájukon. Amikor Jézus látja a hálaadásukat, elneveti magát. Az
evangéliumban összesen négyszer teszi ezt, ez az első alkalom. Meglepő
jellegzetessége ez a szövegnek, főleg azzal szemben, hogy az Újszövetség
kanonikus evangéliumai sosem ábrázolják nevetve. Itt viszont rendszeresen
elneveti magát. Ebben a konkrét esetben a tanítványok legalábbis zavarba
ejtőnek tartják Jézus reakcióját: „Mester, miért nevetsz hálaadó imáinkon
[Vagy „eukarisztiánkon – BE]? Azt tettük, ami helyes” (34:2-6).
Jézus válasza itt kissé színleltnek tűnhet: „Nem rajtatok nevetek.” Nos,
lehet, hogy valóban nem rajtuk nevet, viszont akkor azon, amit tesznek. De
miért? Mert azt mondja: „Nem saját akaratotokból teszi[tek] ezt, hanem mert
ily módon dicsőítitek a ti isteneteket” (34:6-11).4 Jézus nevetségesnek találja,
hogy az istent, aki a kenyeret adja − eme anyagi világ anyagi teremtője −,
imádni kelljen. Hiszen, mint a szövegből később kiderül, ez az isten egy
alantas, tudatlan istenség. A tanítványok persze nem értik. „Mester, te vagy
[…] a mi istenünk fia” (34:11-13) – mondják. Ellenben, mint kiderül, ez nem
így van. Nem tudják, ki is ő valójában. Mint Jézus meg is mondja nekik,
valójában „a köztetek lévő emberek egyetlen nemzedéke sem ismer majd meg
engem” (34:13-17).
Jézus az evangéliumban mindvégig különbséget tesz „eme” nemzedék –
vagyis az életüket tudatlanságban élő halandók – és „ama” nemzedék között,
vagyis az igaz Isten népe közt, akik ismerik az igazságot a világról, az isteni
birodalomról és saját kilétükről. A tanítványok meglepő módon nem
tartoznak a kiválasztottak közé, kivéve persze Júdást.
Noha a tanítványok nem értik, miről beszél, azt nagyon is észreveszik,
hogy nincs túl jó véleménnyel róluk, ezért „kezdtek dühösek és haragosak
lenni”, és vetemedtek istenkáromlásra ellene. Erre Jézus kihívást intéz
feléjük, hogy bárki, aki elég erős közöttük, „vezesse elő a tökéletes embert,
és álljon meg előttem” (35:3-6). Ezzel látszólag arra kíván utalni, hogy talán
megvan bennük egy isteni szikra, a „tökéletes ember”. Ha birtokolják ezt a
szikrát, akkor egyenlők lesznek Jézussal, azzal, aki odafentről alászállt, és
akkor megállhatnak előtte. A tanítványok némi rátartisággal vágnak vissza:
„Elég erősek vagyunk” (35:6-7). Egyikük sem képes azonban felállni, csupán
Iskarióti Júdás, aki egyedül áll meg Jézus előtt, noha a szemét el kellett
fordítania.
Ez bizonyára azt jelenti, hogy Júdásban megvolt az isteni szikra (ami
egyenlővé tette őt az isteni Jézussal), de akkor még nem volt birtokában az
odafentről érkező teljes kinyilatkoztatásnak, ezért még nem tud Jézus
szemébe nézni. A szövegben viszont később Júdás felmagasztaltatik, és akkor
feltehetően ő is élvezi majd isteni mivoltának teljességét, ami természetének
sajátja.
Hogy megmutassa, valóban érti valamelyest az igazságot, Júdás hitvallást
tesz Jézus előtt:

„Én tudom, hogy ki vagy és honnan származol. Barbéló halhatatlan

birodalmából jöttél, és én nem vagyok méltó rá, hogy kimondjam annak
a nevét, aki küldött téged.” (35:15-21)

Barbéló – mint korábban már említettem – más gnosztikus szövegekben

egyike a legfőbb aiónoknak, ő minden létező dolog anyja mindennek. A
tanítványok közül egyedül Júdás van tisztában az igazsággal. Jézus ki is emeli
a többiek közül, hogy megtanítsa neki „a királyság misztériumait” (35:23-
25). Azt mondja Júdásnak: „eljuthatsz oda”, de sokat kell majd szenvednie,
mivel mást fognak majd választani a helyére a tizenkettő közé, miután
elhagyta őket. Ez úgy tűnik, az újszövetségi Apostolok Cselekedeteiben
feljegyezett epizódra utal, amit a harmadik fejezetben már megvizsgáltunk,
vagyis amikor Júdás halála után a megmaradt tizenegy tanítvány
megválasztja Mátyást, hogy lépjen Júdás helyére, hogy ismét tizenketten
legyenek. Jézus szavaival élve, a tizenkettő ezt azért teszi, hogy gyülekezetük
„ismét teljes legyen istenünknél” (36:3-4). Világos, hogy az ő istenük nem
Jézus és Júdás Istene.
Júdás ezután azt tudakolja, mikor kapja majd meg a kinyilatkoztatást, ami
mindehhez szükségeltetik, Jézus viszont ahelyett, hogy válaszolna neki,
magára hagyja.
A második találkozás: A halhatatlanok nemzedéke,
és a látomás a templomról

A következő reggelen Jézus ismét megjelenik a tanítványai előtt, akik tudni

szeretnék, merre járt. Elmondja nekik, hogy „egy másik nagy és szent
nemzedékhez” ment (36:15-17), vagyis elhagyta a halandók birodalmát, hogy
ellátogasson a szellemi birodalomba. A tanítványok erről a birodalomról
kérdezik, ami „magasabb nálunk és szentebb nálunk” (36:19-21). Jézus
másodszor is elneveti magát. Ezúttal is a tudatlanságukon derül. Azt mondja
nekik, hogy ebből a halandó világból senki sem láthatja, vagy érheti el azt a
szférát, hiszen ott még „a csillagok angyalainak serege” sem uralkodik.
Válaszát hallván a tanítványok szóhoz sem jutnak.
A következő napon Jézus ismét eljött hozzájuk, és ezúttal volt egy
kérdésük. Látomást láttak, amit meg kellett fejteni. Az ezután következő
beszámoló nagyjából hasonlít az újszövetségi evangéliumok egyik
epizódjára. Máté, Márk és Lukács szerint Jézus és a tanítványai Jeruzsálembe
utaztak, hogy ott töltsék a húsvéti ünnepet, és egyben Jézus életének utolsó
hetét. A tanítványokat – a Galilea elmaradott területeiről származó
bárdolatlan földműveseket – lenyűgözték a nagyváros ámulatba ejtő
látványosságai, legfőképpen a csodálatos templom. Mondják is Jézusnak:
„Mester, nézd, milyen kövek és milyen épületek!” (Mk 13:1). Jézus erre
megjövendöli, hogy akármilyen ámulatba ejtők, Isten ítéletére mind le lesz
rombolva: „Nem marad itt kő kövön, mindent lerombolnak” (Mk 13:2).
Júdás evangéliumában a tanítványoknak nem maga a templom épülete
jelenik meg látomásként, hanem az, ami odabent történik: tizenkét pap leöli
az áldozati állatokat, amelyeket odahoztak nekik az oltárra, körülöttük pedig
emberek állnak, és őket nézik. Azonban a tanítványok a látomásukban azt
látják, hogy a papok – akik látszólag szent kötelességüket teljesítik –
valójában a lehető legszentségtelenebb tetteket művelik.

„… [néhányan]… pedig feláldozzák saját gyermekeiket, mások a

feleségüket, egymás iránti dicséretben [és] alázatban; néhányan
férfiakkal hálnak; néhányan [gyilkosságot] követnek el; néhányan egy
sor bűnt és törvénytelenséget követnek el. És az oltár [előtt] álló
emberek a te [nevedet] hívják segítségül, és míg minden dolgukban
tökéletlenek, az áldozataik elégnek.” (38:16-39:3)

Ezt a kissé töredékes fejezetet elég nehéz értelmezni, az alapvető lényege

azonban jól kivehető. Feltételezi, hogy a zsidó papok a templomban minden
illendőségi és erkölcsi normát áthágnak, miközben Jézus nevét hívják
segítségül. Az áldozatuk éppen ezért a leírás szerint teljesen hiábavaló.
A tanítványok alighanem olyan magyarázatot várnak Jézustól, ami
befeketíti a zsidó vallást és áldozatokat. Jézus azonban egyáltalán nem olyan
megfejtést ad, mint amilyet vártak. Azt megerősíti, hogy a látomásban
megjelenő papok az ő nevét hívják. De kikre utal a látomás? Hát magukra a
tanítványokra, nem másra, Jézus követőire:

„Akiket az oltárnál láttatok, amint átveszik az áldozatokat, azok

vagytok ti. Az az isten, akit szolgáltok, és ti vagytok az a tizenkét
ember, akit láttatok.” (39:18-25)

Tehát a tizenkét pap, akik égbekiáltó dolgokat művelnek, maguk a

tanítványok, az isten pedig, akit szolgálnak, nyilvánvalóan nem az igaz Isten,
az ő istenük nevére épített vallás pedig ide vezet. De mit képviselnek az
áldozati állatok? Ők „azok a tömegek, akiket ti félrevezettek” (39:27-28). A
feláldozottak tehát voltaképpen a tanítványok követői, a keresztények
későbbi nemzedékei, akik úgy hiszik, a tizenkét tanítvány az igazságot hirdeti
(szemben Júdással, aki a szöveg egy későbbi szakaszában a „tizenharmadik”-
ként jelenik majd meg). A látomás ilyetén értelmezése más szóval a
hagyományos, később „ortodox”-nak kikiáltott keresztény egyház
becsmérlése, miközben a gnosztikusokat abban a korban, mikor ez a könyv
íródott, „eretnekek”-nek nyilvánították. Júdás evangéliuma szerint ez a
megítélés merőben téves. Épp a gnosztikusok azok, akik értik Jézus
kinyilatkoztatását, Júdás és a hozzá hasonlók értelmezik jól. Az ortodox
egyházak tagjai viszont rossz istent imádnak, és az erkölcstelenség súlyos
bűneibe esnek: gyermekgyilkosok, szexuálisan erkölcstelenek, és
„tisztátalan, törvénytelen és tévelygő” emberek, a „papok” pedig, mint eme
egyházak vezetői, valójában „a tévelygés diakónusai”.
Jézus válaszának hátralevő részéből sajnos sok elveszett, mivel a kézirat
ezen a ponton töredékes. Néhány sorral lejjebb – ahol újra olvashatóvá válik
– Júdás a halandók nemzedékeiről kérdi Jézust, azon tűnődve, „miféle
gyümölcsöt terem ez a nemzedék” (43:13-14). Jézus erre azt feleli, hogy
kétféle ember van. Azoknak, akik az „emberi nemzedék”-hez tartoznak,
halandó lelkük van, vagyis amikor a testük meghal, megszűnnek létezni. A
többiek viszont a halál után is élni fognak: „hústestük meghal, de lelkük
tovább él és felemeltetik” (43:20-23). Az első csoport tagjainak nincs
halhatatlan lelke – vagyis nincs bennük isteni szikra –, hiszen „lehetetlen
[sziklá]ra magot vetni és learatni gyümölcsét” (43:25-44:2). Gyümölcs
nélkül pedig az egyszerű halandók fái kopárak maradnak.
 Ami ezután jön, annak a nagy része ismét elveszett a kéziratból. Jézus
azonban utal az „esendő Szophiára”, aki halhatatlan lelkeket plántált az
emberek közé (44:3-4). Mint korábban már említettem, Szophiát egyes
gnosztikus csoportok bukott aiónnak tekintették, kinek katasztrofális tette
vezetett e világ megteremtéséhez, és azzal együtt az isteni szikrák csapdába
ejtéséhez. Sajnos Jézus róla szóló mondandójának nagy része elveszett. E
beszéd után Jézus ismét távozik.

A harmadik találkozás: Júdás látomása

és Jézus beszámolója a teremtésről

Júdás odamegy Jézushoz, és megkéri, hogy most, miután megfejtette a

tizenkettő látomását, fejtse meg az övét, mert ő is látomást látott. Jézus
harmadszor is felnevet, és úgy tűnik, nevetése ezúttal is beszélgetőtársa
tudatlanságára irányul. Ebben az esetben nem amiatt, mert Júdásban nincs
meg az isteni szikra – miként a többiek esetében –, hanem mert még nem érti
az összes misztériumot, amit Jézus felfedni készül. Jézus finoman
megdorgálja: „Te tizenharmadik szellem, miért igyekszel annyira?” (44:20-
21). Ezt a passzust nehéz lefordítani. Júdást itt „szellem”-nek nevezi, a szó
szerinti olvasat azonban daimón, ami görög jövevényszó a kopt szövegben.
A „daimón” szó nem viseli azt a negatív felhangot, mint más nyelvekben a
„démon”, ami valamilyen gonosz szellemre utal. A daimón szellemi lény, ami
felsőbbrendű az egyszerű halandókkal szemben. Júdás a tizenharmadik
tanítvány (a tizenkettő közt), vagyis kívül áll soraikon, benne viszont van
(vagy akár ő maga) egy daimón, egy irányító szellem. Amikor Jézus azt kérdi,
„miért igyekszel annyira”, ugyanazt a szót használja, ami korábban már
szerepelt, amikor az első találkozás alkalmával a tanítványokat „jámbor
gyakorlatban” találja. Más szóval Jézus itt azt kérdezi, miért gyakorolja Júdás
ily buzgalommal a vallását. Nem buzgalomra van szükség, hanem tudásra.

JÚDÁS LÁTOMÁSA
Viszont épp a tudás az, amit Júdás keres, és Jézus ezért elmagyarázza neki,
mit is jelent a látomása. Júdás látta, amint a tizenkét tanítvány halálra kövezi,
majd egy nagy házat látott hatalmas tömeggel, és tudni akarja, hogy Jézus be
tudja-e őt oda vinni.
Jézus válaszának bizonyos elemeit könnyű követni, de akad, amit
némiképp ki kell fejteni. Először is azt mondja Júdásnak, hogy „a csillagod
félrevezetett téged” (45:13-14). Ez a megjegyzés azon az elképzelésen alapul,
hogy mindenkinek van egy útmutató angyala, és minden angyal egy
csillaghoz kötődik. Az ég csillagai valójában angyali lények, és ezek a lények
mindegyike egy bizonyos emberre felügyel itt a földön, összekapcsolódva az
ember lelkével.5 Ahogy mi manapság a „vezérfényünk”-ről beszélünk, az
ókoriak – főképp azok, akikre miként a gnosztikusokra hatottak a görög
filozófus, Platón tanításai – ugyanúgy beszéltek a vezércsillagukról.6 Ez
esetben viszont – szemben azzal, ami később következik a szövegben – Júdást
félrevezette a csillaga. De az is lehet, hogy Júdás nem tartott lépést a
csillagával. Akárhogy is, tévedett, amikor azt hitte, hogy bejuthat valahogy a
nagy házba, amit látott. Egyetlen „halandó ember sem méltó rá, hogy
belépjen abba a házba… az a hely ugyanis a szentnek van fenntartva” (45:15-
19). A szentek örökké fognak élni az e világon kívüli örök birodalomban, ahol
„sem a nap, sem a hold” nem uralkodik.
A beszélgetés következő darabját elég nehéz követni, mert lyukak vannak
a kéziratban. Jézus arról kezd beszélni, hogy a tizenkettő üldözni fogja Júdást.
Mint mondja: „Te leszel a tizenharmadik és elátkoz majd téged a többi
nemzedék” (46:17-21). Ez azonban, mint kiderül, nem rossz dolog. Júdás túl
fog lépni a tizenkettőn, akik továbbra is azt fogják hinni, hogy e világ
teremtője az igaz Isten, ő viszont be fog lépni az igazságba. Halála után
(miután megkövezték), fel fog majd emelkedni „a szent [nemzedékbe]”
(46:23-47:1).
Jézus ezután elmagyarázza az igazi misztériumokat, amelyek ennek az
evangéliumnak a lényegét adják, a misztériumokat arról, miként jött létre az
isteni birodalom (a pléróma), és miként teremtetett ez a mi (alantasabb)
világunk. Szent kinyilatkoztatás ez, amit „ember még nem látott”. És nem
véletlenül: igen szimbolikus és bonyolult nyelven van, épp azért, hogy a
magunkfajta egyszerű halandók a fejünket vakargatva, karunkat széttárva
feladjuk a megértésére irányuló próbálkozást. Ebben a tekintetben éppolyan,
mint sok más gnosztikus mítosz, ami ókori szövegek formájában ránk maradt.

A TEREMTÉS MISZTÉRIUMAI
A kinyilatkoztatás „egy hatalmas és határtalan aión”-nal kezdődik,
„amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, [amelyben] van
[egy] nagy láthatatlan [Szellem],

Amit angyali szem nem látott

Szív gondolata fel nem fogott,
És sohasem szólíttatott semmilyen néven.” (47:9-13)

Vagyis a kezdet előtt csak egyetlen igaz isteni szellem létezett, akit soha senki
nem ismert – még az angyalok sem –, és aki tulajdonképpen felül áll minden
felismerésen, a Hatalmas Láthatatlan Szellem, akitől minden más származik.
Ezen teremtő isteni lény hatalmas birodalmában megjelenik egy „fénylő
felhő”. Ez a láthatatlan Isten megtestesülése, melyben más lények is
megjelennek majd. A Hatalmas Szellem így szól: „Keletkezzék egy angyal
kísérőmül” (47:16-18). Erre megjelenik egy angyal, az Önmagából
Keletkezett (szó szerint Autegenész). Azért önmagából keletkezett, mert a
Hatalmas Szellem sarja, aki semmit nem használt ahhoz, hogy létrehozza,
csak saját akaratát és szavát. Ezután négy másik angyal jelenik meg, hogy
kísérőként szolgálják az Önmagából Keletkezettet.
Az Önmagából Keletkezett ezt követően nekilát a teremtés aktusának.
Négy hatalmas aiónt teremt, és mindegyiküknek ad egy égitestet
(,,világítótestet”), hogy uralkodjék felette, többezernyi – „számtalan
miriádnyi” – angyallal, hogy szolgálják őt.
Ezután megtudjuk, hogy a kezdeti fénylő felhőben – vagyis a Hatalmas
Láthatatlan Szellem megtestesülésében – megjelenik egy lény, amit
Adamasznak hívtak. (Mint látni fogjuk, ennek a lénynek a neve hasonlít
Ádáméra, az első emberére, aki ekkor még nem teremtetett meg.) Ez az
Adamasz az első ember isteni alkotóeleme, akinek képére az embereket
megteremtették.
Először azonban további isteni lények keletkeznek, köztük „Széth
romolhatatlan nemzedéke” (49:5-6). Ez azoknak a szellemi lényeknek a
csoportjára utal, akik egyszer megjelennek a földön, de kiszabadulván az
anyag csapdájából visszatérnek majd mennybéli otthonukba, ahonnan
származnak.
Az elbeszélés ezen a ponton még zavarosabbá és egy kissé számszerűvé
válik. Létrejön tizenkét aión, és mindegyik mellé hat világítótest (ragyogó,
csillagszerű teremtmények), és ez a hetvenkét égitest mindegyikéhez tartozik
egy menny, tehát összesen hetvenkettő. Ezek mindegyikéhez tartozik öt
égbolt, tehát összesen háromszázhatvan. A számok természetesen nem
véletlenszerűek. A szöveg nem ad rájuk magyarázatot, de úgy tűnik,
csillagászati utalásokat rejtenek: az évnek tizenkét hónapja van, tizenkét
állatövi jeggyel; az egyiptomi tanokban hetvenkét „pentád” (csillag) szerepel,
melyek a hét napjai felett uralkodnak, tehát hetvenkét égitest; az állatövnek
pedig háromszázhatvan foka van (és egyes naptárak szerint egy évben
háromszázhatvan nap), tehát háromszázhatvan égbolt.7
Ezek az isteni teremtmények együttesen alkotják a kozmoszt avagy a
világmindenséget. Azt is megtudjuk, hogy a kozmosz a „pusztulás” (50:14),
amit viszont „romlás”-nak is fordíthatunk. Ezért fog a mi világunk – a
pusztulásnak és a romlásnak ez a birodalma – ebben az Isten birodalmát
jelentő fénylő felhőn kívül álló szférában megjelenni.
Erről az isteni birodalom keletkezéséről szóló zavarba ejtő leírásáról Jézus
áttér a világ és az emberiség közel ugyanilyen zavaros leírására. Az első
ember a romlás világában ölt testet. Ez nem Ádám, hanem a mennybéli
képmása annak, ami az első ember lesz a földön. Mielőtt azonban a föld első
lakója megjelenik, meg kell teremteni a világunkat, az alsó világot, így a
beszámolóban e helyütt sor kerül egy új isteni lény, Él bemutatására. Mint azt
a Biblia tanulmányozói nyilván tudják, Él az Isten egyik ószövetségi neve. Itt
az áll, hogy Él teremtett tizenkét angyalt, hogy uralkodjanak a káosz
birodalmán és az alvilágban.
Végül pedig megjelentek azok az isteni lények, akik a világot
megteremtették. Először is Nebró, egy istenség, „akinek arca tűztől fénylett,
és alakja vérrel szennyezett volt” (51:8-11), és akinek a neve azt jelenti,
„lázadó”. Jaldabaóthnak is nevezték, ami több más gnosztikus szövegből is
ismerősen csenghet. Ezek teremtőként vagy demiurgoszként írják le, vagyis
a mi mennyünk és földünk teremtőjeként. Jaldabaóthnak voltak angyali
segítői, köztük Szaklasz, kinek arámiul „bolond”-ot jelent a neve. Jaldabaóth
segítői, élükön Szaklasszal, teremtettek tizenkét angyalt, akik uralják majd a
mennyet, és ötöt, akik az alvilág urai lesznek.
Szaklasz ezután így szól az angyalaihoz: „Alkossunk embert
hasonlatosság és képmás szerint” (52:16-17). Megalkották tehát Ádámot és
Évát, majd azt mondták Ádámnak: „Hosszú ideig élsz majd.”
Bár ennek a komplex mítosznak a részletei egyes helyeken szinte
áthatolhatatlanok, az átfogó mondanivalója világos. Ezt a világot nem az
egyetlen igaz Isten teremtette. Még csak nem is valaki hozzá hasonló. A
teremtésért felelős isteni lények nagyon messze kerültek a legfelső isteni
szférától. Az Ószövetség istene, Él, a közelében sincs az isteni hierarchia
csúcsának, ezt a világot egy haragos, vérszomjas lázadó teremtette, az
embereket pedig egy bolond. A többi tanítvány – és természetesen híveik az
„ortodox” keresztény hagyományban – olyannyira tévednek abban, amit erről
az istenről gondolnak, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje magyarázni a
tévedésüket. Reménytelenül elvesztek. Csak akik befogadják ezt a „titkos
kinyilatkoztatást” – Júdás és a hozzá hasonlók –, ők fogják csak megtudni,
hogyan is lettünk, kicsoda valójában Jézus, és miként térhetünk vissza
mennybéli otthonunkba.
Júdás erről az utóbbi kérdésről kér világosabb magyarázatot Jézustól:
„Meghal az emberi szellem?” (53:16-17). Jézus erre azt feleli, hogy kétféle
ember van. Egyrészről azok, kiknek szelleme végül meghal majd, akiknek
csak rövid lét jut osztályrészül: „Ezért parancsolta meg Isten Mihálynak,
hogy az emberek szellemét kölcsönképpen adja nekik, hogy szolgálhassanak”
(53:17-22). Másrészről viszont vannak, akik tovább élnek: „de a Hatalmas
megparancsolta Gábrielnek, hogy adjon szellemet a nagy nemzedéknek,
amelyet nem uralkodnak – azaz szellemet és lelket” (53:22-25). Ez megint
igényel némi magyarázatot. Ennek a szövegnek az értelmezése szerint az
„igaz” emberi lény három alkotóelemből áll. Ott van a test, vagyis az anyagi
alkotórész; aztán a szellem, ami életre kelti a testet és életben tartja; majd
végül a lélek, ami azután is tovább él, hogy az emberi szellem eltávozott,
vagyis a test meghalt. Egyesekben csak szellem lakozik, „hogy
szolgálhassanak”, más szóval addig, amíg élniük adatik, imádhatják a
teremtő istent. Mások „szellemet és lelket” is kaptak, más szóval bennük
megvan az isteni szikra, ami örökké fog élni, még akkor is, miután a szellem
eltávozik, és a test meghal.
Vagy ahogy Jézus magyarázza, egyesek – „Ádám és az ő nemzedéke” –
birtokába jutottak a tudásnak, a gnószisznak, és akik ezt a gnósziszt
birtokolják – vagyis a gnosztikusok –, még e világ urainál is feljebbvalók,
„hogy ne uralkodjanak felettük a káosz és az alvilág királyai” (54:9-12). A
dolgok ebben a felállásban maradnak mindvégig, amíg „Szaklasz kitölti a
számára meghatározott időt” (54:18-21). Akkor, az idők végeztével káosz tör
ki majd a földön egészen a végső megsemmisülésig.
Miután Jézus mindezt elmagyarázza, ismét – negyedszer és utoljára is –
elneveti magát. Ezúttal nem a tanítványai tudatlanságán nevet, hanem a világ
urainak tudatlanságán, akik nem értik, hogy „ők valamennyien elpusztulnak
majd teremtményeikkel együtt” (55:19-20).
Júdás tudni akarja, mi lesz azok sorsa, akik Jézus nevében
megkeresztelkedtek, de a Jézus válaszát tartalmazó sorok sajnos hiányoznak
a kéziratból. Ellenben a szöveg egy igen sokat sejtető szakasznál folytatódik.
Milyen szerencsések vagyunk, hogy az egész szöveg legfontosabb szakasza
teljesen épen maradt! Jézus a nevében megkeresztelkedettek után magáról
Júdásról kezd beszélni, felfedve előtte a többiekkel szemben való
felsőbbrendűségét: „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod
ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem” (56:17-21).
Júdás minden más ember felett áll. Ő részesült Jézus rejtélyes
kinyilatkoztatásában, és ő fogja teljesíteni Jézus rejtélyes akaratát. Ez az
anyagi test, ami minket magában hord, meg fog halni. Azok viszont, akik ki
tudnak szabadulni e világ anyagi csapdájából, akik ismerik az igazságot, amit
Jézus felfedett, átlépnek majd ennek a világnak a határain, és visszatérnek
abba a fénylő felhőbe, ahonnan kezdetben jöttünk. Ezt Jézus számára maga
Júdás teszi lehetővé, hiszen Jézus isteni lény, aki ideiglenesen csapdába esett
egy anyagi testben. A halálával viszont Jézus megszabadul, ezt Júdás teszi
lehetővé. Ő egyáltalán nem ellensége Jézusnak, hanem épphogy a
legközelebbi bizalmasa és leghűségesebb tanítványa. Őáltala tud majd Jézus
visszatérni mennyei otthonába.
Jézus dicsőítő énekbe kezd szeretett tanítványa tiszteletére:

„Szarvad már felemeltetett,

Haragod felgerjedt,
Csillagod fényesen felragyogott,
És szíved [megerősödött]” (56:21-24).

Itt a szöveg hirtelen megszakad. A folytatásban Jézus még mindig Júdást

dicsőíti. Kijelenti, hogy „Ádám nagy nemzedékének képmása felemelkedik”
(57:10-11), vagyis az igazi emberek, akiket a mennybéli ember
prototípusának képmására formáltak. Ama nemzedék, „amely az aiónokból
származik”, a szöveg szerint „a menny, a föld és az angyalok előtt létezik”,
és ama nemzedéknek az élén Júdás áll. Miként Jézus mondja neki:

„Emeld fel a tekinteted, nézd a felhőt és benne a fényt, és a csillagokat,

amelyek körülveszik. Az a csillag, amely az utat mutatja, az a te
csillagod.” (57:18-20)

Más szóval Júdás lelke az útmutató csillag mindazoknak, akik ezen az életen
átlépve egyszer majd megváltatnak. Júdás ezután látomást lát arról, miként
lép majd ő vissza az áldottak birodalmába: „Júdás felemelte a tekintetét,
meglátta a fénylő felhőt, és belépett abba.”

Az utolsó jelenet: Júdás árulása

Most, hogy az olvasó már tudja, Júdás a tanítványok közt az egyetlen, aki
megértette mestere titokzatos tanításait, az árulás tette egészen más színt ölt.
Nem rosszakaratú cselekedet, amilyennek Máté, Márk, Lukács és János
korábbi evangéliumaiban lefestik. Júdás nem kapzsiságból cselekszik, nem is
a sátán vezérli, ő maga nem elvetemült ember, aki a szívében lakozó gonosz
machinációk sugallatára követi el tettét. A lehető legnagyobb szívességet
teszi Jézusnak. Lehetővé teszi, hogy elhagyhassa ezt a gonosz világot, és
visszatérhessen mennybéli otthonába.
Az evangélium az árulás történetét egyenes, már-már erőteljes szavakkal
írja le. Mutat ugyan némi hasonlóságot az újszövetségi evangéliumok erre
vonatkozó beszámolóival, de ugyanakkor számos különbség is fellelhető.
Akárcsak a kanonikus szövegekben, itt is a zsidó vezetők tartóztatják le
Jézust, és Júdás adja át nekik őt. Viszont nem a kertben, hanem egy ház
vendégszobájában, a vezetők pedig egyedül jöttek, nem kíséri őket csőcselék.
Megtudjuk, hogy a zsidó főpapok morgolódnak, mivel Jézus átment a
vendégszobába imádkozni. Hogy ez miért bosszantja fel őket, az nem derül
ki. Néhány írástudó figyeli őt, mert addig akarják letartóztatni, amíg egyedül
imádkozik, nem akkor, amikor mások is vannak vele, „féltek ugyanis a
néptől, mivel mindenki prófétának tekintette őt” (58:17-19).
A vezetők ott találják Júdást, és kissé megtorpannak, mondván: „Mit
csinálsz itt? Te Jézus tanítványa vagy” (58:20-22). Júdás jól láthatóan
egyedül van, a többiek mind elmenekültek. Ez egy utolsó célzás a szerző
részéről arra vonatkozóan, hogy Júdás az egyetlen, aki mindvégig hűséges
maradt mesteréhez. A többiek mentették az életüket, fogalmuk sem lévén,
hogy az élet ebben az anyagi világban nem az igazi élet, hogy a megváltás
pont a halál pillanatában jön el, amikor a lélek végre kiszabadul ebből az
anyagi csapdából, és visszatér mennyei otthonába. Jézus maga is erre készül,
hála Júdás tettének.
Júdás megadja a kívánt választ beszélgetőpartnereinek, de nem tudjuk
meg, mit felel nekik. Feltehetően elmondja, hol találják Jézust a házban.
Ezután kapott tőlük némi pénzt, majd „átadta nekik őt” (58:25-26).
Itt ér véget Júdás evangéliuma. Később még feltárjuk majd ennek a
lezárásnak a megdöbbentő implikációit. Jézus haláláról nem szól a fáma, csak
utólag gondolható hozzá. Természetesen a feltámadásáról sem számol be. Ez
az evangélium teljes mondanivalóját megcáfolná, vagyis hogy Jézust –
akárcsak mindegyikőnket – nem a testi létben kell megváltani, hanem a testi
léttől.
Érdemes megemlíteni az evangélium címének megfogalmazásának
módját, ami itt, a végén szerepel. Az újszövetségi evangéliumaink címei a
különböző kéziratokon különféleképpen szerepelnek (egyik könyvből sincs
eredeti példányunk, csak későbbi – legtöbb esetben századokkal későbbi –
másolataink, és ezek a kéziratmásolatok mind különböznek egymástól, még
a címükben is), de a fennmaradt kéziratok leggyakrabban úgy utalnak Mátéra,
Márkra, Lukácsra és Jánosra, mint azokra, akik „szerint” az adott evangélium
íródott. Ez a többi evangéliumra is igaz, például Tamáséra, melynek a címe
ugyancsak a végén van megadva, a következő formában: „Az evangélium
Tamás szerint”. Vagyis más szóval ezekben a könyvekben nem a szerzőkről
– Mátéról, Márkról, Lukácsról stb. – szóló evangéliumok szerepelnek, hanem
e szerzők tollából származó evangéliumok.
 Talán nem sokat jelent, mindenesetre Júdás evangéliumát nem így
címezték. Ez nem egy evangélium Júdás szerint, tehát nem az evangéliumi
történet júdási verziója. Ez az evangélium Júdásé, vagyis örömhír magáról
Júdásról.8 E beszámoló hőse nem is annyira Jézus, hanem maga Júdás. Noha
meg kell hagyni, hogy Jézus az isteni kinyilatkoztatás eszköze, egyedül ő
ismeri a megváltáshoz vezető misztérium titkait, az evangélium mégis
Júdásról szól: arról, hogy miként részesült a kinyilatkoztatásokban; a többi
tanítvánnyal szembeni felsőbbrendűségéről, akik továbbra is a jelen világot
megteremtő hamis isten(eke)t imádták; arról, hogy végül miként jut majd túl
e világon, mikor élete végén belép ama „fénylő felhőbe”, ahol maga a legfőbb
és igaz Isten lakozik.