ELŐADÁSVÁZLATOK

Segédanyag levelezős jogász hallgatók részére a

Bevezetés a politikatudományba
című tárgyhoz

I. félév

© Tóth-Matolcsi László
 1. A politikatudomány elméleti alapjai. A tudományág kialakulásának története,
központi kérdései, viszonya a többi tudományághoz

A politika jelentése történetileg igen változó volt. Alapvetően azonban három

különböző értelmezés különböztethető meg. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög
városállam, a polisz nevéből származik. Az ókori görög demokrácia nagy gondolkodója.
Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes
vagy jó rendjének kialakítása volt. Fő kérdése az, hogy milyen is a legjobb alkotmány,
amely erényes és jó polgárokat teremt, s miközben fenntartja a társadalmi rendet,
biztosítja az egyenlő polgárok szabadságát is. A háborúk, a hódítások nyomán kialakuló majd
elbukó nagy birodalmak felszínre hozták a politika egy másik felfogását, amelynek
legfontosabb képviselője Niccoló Machiavelli (1469-1527). E szerint a politika egy elnyomó
uralmi technika, ami a társadalomnak egy törvényesen rendezett állapotát hivatott fenntartani,
szemben az anarchiával, a káosszal és a törvénytelen erőszak állapotával. A hatalmi pozíciók
megszerzéséért és megtartásáért pedig állandó küzdelem folyik. Az imént említett harcok,
küzdelmek annyi nyomorúságot és szenvedést hoztak az emberiségre, ami elvezetett a
politikát és az államot kritizáló eszméhez, ez pedig a konfliktusok végső felszámolását tűzte
ki célul. Ezt a felfogást eszkatológikusnak (világ végéről szólónak) nevezzük. Egyik első
megfogalmazója Szent Ágoston (354-430), aki szerint véget kell vetni az örökös harc
állapotának és meg kell valósítani az örök békét. Az elveszett paradicsomi aranykort kell
helyreállítani modern köntösben. Ennek az eredetileg vallási felfogásnak vannak világi
változatai is (pl. a marxizmus). Ennek az elképzelésnek a belső ellentmondása az, hogy egy
ilyen ideális állapot csak újabb harc árán érhető el.
Itt szeretnék kitérni két neves 20. századi politikai gondolkodó meghatározására.
Egyikük, Max Weber (1864-1920) német közgazdász-szociológus A politika mint hivatás
című előadásában szűkebb értelemben a politikai szervezet, az állam vezetését, illetve e
vezetés befolyásolását, tágabb értelemben pedig a hatalomból való részesedésre törekvést,
vagy a hatalom – akár államok közti, akár egy adott államba tartozó embercsoportok közti –
megoszlásának befolyásolását értette a politika kifejezés alatt. Másikuk, Bibó István (1911-
1979) a legnagyobb magyar politikai gondolkodó (aki eredetileg jogfilozófiával
foglalkozott), a politika és a tudomány szembeállítása kapcsán fejti ki sajátos felfogását Az
európai társadalomfejlődés értelme című írásában. Véleménye szerint a tudomány az emberi
ismeretszerzés eszköze, amely megismerési folyamat a következő lépésekből áll: 1.
tapasztalatszerzés; 2. a tapasztalatok csoportosítása; 3. ezek alapján egy megérzésen alapuló
elképzelés megfogalmazása az adott jelenség működéséről; 4. az elképzelés kísérleti úton
való igazolása/cáfolása. Szerinte a politika, a fenti értelemben, nem válhat tudománnyá, mert
a politika világában hiányzik az egzakt kísérletek lehetősége. Itt ugyanis a kísérletek a
háborúk, a forradalmak, a reformok stb., amelyek egyrészt az emberek bőrére mennek,
másrészt nem megismételhető események. „A történelem nem ismétli önmagát” – szokták
mondani. A tudományos kísérletet a világos kérdésfeltevés és az azonos feltételek közötti
megismételhetőség jellemzi, ez viszont a politika világában nem lehetséges. Nem menve bele
a részletekbe, végső soron úgy gondolta, hogy az európai politikai fejlődés a hatalom (ami
szerinte tkp. félelem szülte agresszió) megszelídítése, humanizálása (emberivé,
emberközpontúvá tétele), moralizálása (tehát erkölcsivé tétele), racionalizálása
(ésszerűsítése), végül pedig szabadságelemekkel való kontrollálása, majd felszámolása
irányába hat. Elvont, szakmai értelemben a politika az egész közösség számára kötelező erejű
döntések meghozatalának folyamata a hatalmi (döntési) pozíciók elnyeréséért folyó, az
érdekek ütközéséből fakadó társadalmi küzdelemmel együtt.

2
 A politika világában minden politikai kérdéssé, s ezáltal a politikai küzdelem
tárgyává válhat, amire a változó akarat irányul. Hogy valami azzá válik-e, azon múlik, hogy
sikerül-e az adott társadalmi problémát eldönthető kérdésként megfogalmazni és a közösségi
döntéshozók napirendjére tűzni. Ennek a folyamatát szeretném röviden bemutatni a
következőkben. Napjaink bonyolult társadalmi valóságának áttekintését az ún. politológiai
háromszög teszi szemléletessé. A háromszög egyik oldalát a politika intézményes világa
alkotja (polity). Ez abból fakad, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a társadalmi
hatalom alkalmazását korlátok közé szorítják. E korlátok legfontosabb elemét alkotják a
politikai intézmények, a politikai közösség szabályozott rendje. Az intézmények értelme,
hogy társadalmi normák és szabályok együtteseként a normakövető egyéneket
tehermentesítik a sikertelen cselekvés kockázatától (ember: biológiai és társadalmi lény;
utóbbi a fontosabb). Ilyen intézmények: az alkotmány, a törvények, a kormányzati
intézmények, a parlament, a független bíróságok, az alkotmánybíróság és a politikai
akaratformálás más fórumai. A másik oldalát a háromszögnek a politika szereplői közötti
konfliktusos folyamatot jelképezi (politics). Kik ezek a szereplők? Egyének és szervezett
politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai mozgalmaktól az érdekképviseleti
szervezeteken át égészen a pártokig és a politikai szövetségekig. Ezek más-más szinten
kapcsolódnak be a politikai folyamatokba, eltérőek az érdekeik és különböző politikai
taktikákat követnek érdekeik érvényesítésére. Az erősek befolyásuk alá vethetik mások
politikai törekvéseit, a gyengék tiltakozásukkal zsarolhatják az erőseket, megdrágítva
számukra a hatalom gyakorlását. A háromszög harmadik oldalát a politikai célok és
tartalmak, a közpolitika adja (policy). Ez a közösség egészét érintő politikai döntéseket és a
közcélok megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magába. A közpolitikai cselekvés a
közjót célozza meg, szem előtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikai érdekharcok
rendszerint a közjó mint a politikai cselekvés normája meghatározásáért folynak. Az erre
vonatkozó konszenzus – a célokban és az eszközökben való egyetértés, közmegegyezés –
éppoly fontos eleme a politikának, mint a konfliktus. A közpolitikai cselekvést
hagyományosan az állam és a kormányzat végzi, hiszen a legnagyobb hatalmat és a
koncentrált eszközöket birtoklótól várható el e politikai célok megvalósítása. A közpolitika
funkciói:
1. az ország külső biztonságának szavatolása (honvédelem, hadsereg fenntartása);
2. a belső rend (a tulajdon és a szabadság) biztosítása, szükséges jogi feltételek
megteremtése;
3. a gazdaság újratermelési feltételeinek biztosítása;
4. közszolgáltatások kiépítése és működtetése (szociális és társadalombiztosítási
ügyek, kulturális-oktatási célok megvalósítása, közlekedési és kommunikációs
hálózatok).

A politika ezen dimenziói a valóságban persze szorosan összefüggenek, mi csupán az

elemzés és a jobb érthetőség kedvéért választottuk el őket egymástól.

A politikatudomány a társadalomtudományok közé tartozik (ahogy a közgazdaság- és a

jogtudomány is). Sokáig a politika tudományos igényű művelése a filozófia, azon belül is a
politikai filozófia, majd a középkortól kezdve a teológia vizsgálódási területéhez tartozott, de
egyébként ez az egyik legrégebbi tudományág (az egyik első, kimondottan politikai témájú
munka Arisztotelész Politika című könyve, de az első rendszeres, átfogó államelméleti műnek
Thomas Hobbes Leviatán című munkáját tartják.). A politikatudomány „önállósodása”
valamikor a 20. század közepére következett be, ekkor vált „modern” tudománnyá, kialakítva
saját, a filozófiától, közigazgatástantól és az állam- illetve jogtudományoktól független

3
tudományos „profilját”. A szigorú értelemben vett politikatudomány (a teljesség igénye
nélkül) az alábbi nagy területekkel foglalkozik:
• politikai intézmények (pl. kormány, parlament),
• kormányzati rendszerek,
• politikai szereplők (pl. politikusok, pártok),
• döntéshozatali folyamatok elemzése,
• politikai értékek, normák, ideológiák,
• politikai kultúra,
• pártok és pártrendszerek működése,
• választási rendszerek,
• nemzetközi politika.

Az UNESCO 1948-ban a politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze. Itt

megállapították a politológia (politikatudomány) főbb területeit és tárgyait:

I. Politikaelmélet

1. politikai elmélet
2. politikai eszmék története

II. Politikai intézmények

1. az alkotmány
2. a központi kormányzat
3. a regionális és a helyi önkormányzatok
4. a közigazgatás
5. az állam gazdasági és szociális funkciói
6. a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata
7.

III. A pártok, csoportok és a közvélemény

1. a politikai pártok
2. csoportok és egyesülések
3. az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban
4. a közvélemény

IV. Nemzetközi viszonyok

1. nemzetközi politika
2. nemzetközi szervezetek és igazgatás
3. nemzetközi jog

4
 A szerződéselméletek megjelenése és hatása a politikai gondolkodásra

A szerződéselméletek megjelenése fontos újdonsága volt a politikai gondolkodásnak, mert

ezek az elméletek, amelyek a hatalom keletkezéséről szólnak, egészen más magyarázatot
adtak a hatalom jelenségéről, és ezzel teljesen új alapokra helyezték a politikában a
hatalomról való gondolkodást. A középkor ugyanis egy transzcendens magyarázatot dolgozott
ki a hatalom keletkezéséről, mely szerint a hatalom a legfőbb szuveréntől, Istentől ruházódik
át az uralkodókra. Ennek a magyarázatnak a legfőbb következménye az volt, hogy az
uralkodó ilyenformán csak Isten felé tartozott elszámolással, és cselekedeteit, döntéseit csak ő
bírálhatta felül. A szerződéselméletek viszont gyökeres változást hoztak, mert mindegyik
elmélet azon az elgondoláson alapult, hogy a hatalom alapja valamilyen megállapodás,
egyfajta szerződéses viszony, amelyben a feleknek kötelezettségeik vannak. Illetve
mindegyikben közös az a gondolat, hogy a hatalom véső soron azok beleegyezésével
gyakorolható, akik felet gyakorolják, tehát tulajdonképpen tőlük származik. Ilyenformán
érvényét veszti a hatalom keletkezéséről adott transzcendens magyarázat és megtörténik a
hatalom világának és jelenségének a „varázstalanítása” azzal, hogy egy racionális
magyarázatot adnak a keletkezésére.

1. Ennek az iskolának kiemelkedő képviselője Thomas Hobbes (1588-1679), akiről Carl

Schmidt, a német politikai gondolkodás nagy hatású képviselője azt írta, hogy „Hobbes a
pluralista demokrácia és az individualista liberalizmus első kritikusa, mert felismerte, hogy
egységes értékrendszer nélkül nem létezhet állam”.

Hobbes Leviatán (1651) című könyvében abból indul ki, hogy az alattvalóknak a béke és a
védelem fenntartása érdekében feltétlenül engedelmeskedniük kell a fennálló hatalomnak,
ebből következően pedig az állampolgári kötelezettségek forrása elsősorban a polgárok
beleegyezése, egyfajta racionalitás diktálta szerződés, nem pedig az isteni jog. Ez két fontos
mozzanatra világít rá. Egyrészt Hobbes számára a természetjog már nem egyenlő az isteni
joggal, másrészt megjelenik nála a szerződéselméleti koncepció. Hobbes úgy véli (és ez utána
minden szerződéselméleti koncepcióban közös elem lesz), hogy természeti és polgári állapota
van az embernek, a természeti állapotban nincs állam, társadalom, jog, csak a természeti
törvények uralkodnak (amelyek nem emberi alkotások, és örökérvényűek). A természeti
állapotban nincs jog, társadalom és állam, így mindenki erőszakkal megszerezheti magénak,
amit tud, és magánál tarthatja, amíg tudja. Itt jön a racionális felismerés, hogy az embereknek
társulniuk kellene, mert így lenne biztosítható a béke és az önfenntartás. A racionális
felismerést az segíti elő, hogy Hobbes szerint az emberi közösségekben az önzés a leginkább
érvényesülő szempont, mivel az ember alapvetően önző lény, ezért mindenki harca folyik
mindenki ellen (bellum omnium contra omnes). Az állam is azért a leviatán (a János apostol
Jelenésekről írott könyvében található bibliai szörny) képében jelenik meg Hobbes számára,
mert az állam nem természetes, hanem mesterséges és szükségesen rossz képződmény.

Ezért tehát az emberek szerződnek egymással, melynek lényege: mindenki, kölcsönösen és

egyforma mértékben lemond bizonyos jogai gyakorlásáról és ezen jogok gyakorlását
átruházza egy szuverénre. Szerinte az alapvető természeti törvény az, hogy békére kell
törekedni, sőt, ez a fajta törekvés az, ami az állam létrejöttét is indokolja, mert az állam nem a
természeti állapot része, hanem a biztonságra való törekvés érdeke hozza létre. Hobbes
különbséget tesz jog és törvény között is, szerinte a jog az a szabadság, hogy megtehetünk-e
valamit, a törvény pedig azt írja elő, és azt teszi kötelességünké, hogy mit tegyünk és mit ne
tegyünk.

5
Hobbes úgy látta, hogy az uralkodó és a népe között sajátos viszony áll fenn, ugyanis a nép
tagjai egy szerződést kötnek egymással, amiben lemondanak bizonyos jogaikról, majd
ezeket átruházzák az uralkodóra, akinek a cselekedeteit innentől kezdve úgy tekintik, mint
saját cselekedeteiket. (Ha tehát az uralkodó, vagy az állam megbüntet valamely
cselekedetemért, akkor tulajdonképpen magamat büntetetem, mert az államot, mint szuverént,
én hoztam létre.) Az uralkodó azonban nem szerződő fél ebben a konstrukcióban, tehát az
átruházás aktusa nem vonható vissza.

Világos, hogy Hobbes az abszolút szuverenitással rendelkező uralkodó híve, aminek több
oka is van. Egyfelől úgy gondolta, hogy az abszolút szuverenitás birtokában lehet csak
megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hangsúly itt a döntésen van, amely, ha rossz is,
még mindig jobb, mint az anarchia. Ezért szerinte a törvényhozó és a végrehajtó hatalom az
uralkodó kezében kell, hogy összpontosuljon. Másfelől Hobbes szerint az abszolút
szuverenitás teszi lehetővé a közjó megvalósítását, amennyiben az uralkodó érdeke
birodalmának gyarapodása, ha viszont a birodalom gyarapodik, az egyén helyzete is javul.

2. A másik jelentős szerződéselméleti gondolkodó John Locke (1632-1704), aki az angliai

dicsőséges forradalom teoretikusaként, a protestáns III. (Orániai) Vilmos hatalomra kerülése
(1688) és a „Bill of Rights” elfogadása után egyértelműen az alkotmányos királyság mellett
érvel Két értekezés a polgári kormányzatról (1690) című könyvében, megpróbálva ezzel is
megszilárdítani az új hatalmi helyzetet.

Locke államelméletének éppen ezért Hobbes-tól eltérően már nem az önzés, vagy az érdek a
kiindulópontja, hanem az emberi egyenlőség, ebből következően pedig számára a legfőbb
természeti törvény is az, amely a másik ember szabadságának biztosítását írja elő. Ez viszont
feltételezi a magántulajdon tiszteletben tartását is.

Locke szerint a király hatalmát nem Istentől, hanem a néptől kapja, tehát a szerződést
immáron az uralkodó köti a néppel. Ez a konstrukció viszont csak úgy működhet jól, ha a
törvényhozó és a végrehajtó hatalmat elválasztják egymástól. Ráadásul Locke azt is leírja –
okulva VIII. Henrik gyakran véreskezű reformjaiból és a polgári forradalom eseményeiből –,
hogy ez a szerződés, amely ilyen módon már kötelezi az uralkodót is, felbontható, mert az
uralkodó a szerződés megszegése esetén „méltatlanná” válhat a trónra.

Locke tehát egyértelműen az alkotmányos királyság híve, egyúttal pedig a modern polgári
állam előfutára is, hiszen értékrendjének középpontjában a szabadság biztosítása és a
gazdasági liberalizmus áll. Az abszolút szuverenitást teljes mértékben elutasítja, mivel úgy
látja, hogy ha abszolút szuverenitást adunk egy ember (az uralkodó) kezébe, akkor az
alattvalók ugyanúgy kiszolgáltatottak lesznek ennek az egy embernek, mint szuverenitás híján
egymásnak. Éppen ezért a szuverenitás forrásainak elsősorban a népképviselet megjelenítőjét,
a parlamentet és az angol szokásjogot tartja. Locke elsősorban arra törekszik, hogy
megalapozza az egyének magánszférájának sérthetetlenségét, és úgy véli, hogy a
magánszféra (benne az élet, a tulajdon és a jogok) biztosításának legkézenfekvőbb módja az,
ha korlátozzuk a kormányzat hatalmát. Ezért Locke – Hobbes-szal szemben – az „ésszerű
szuverenitás” képviselője, úgy gondolta, hogy nem szabad az uralkodó kezében korlátlan
hatalmat összpontosítani, mert ha egy embernek van kiszolgáltatva mindenki, az ugyanolyan
rossz, mintha mindenki félne mindenkitől. Éppen ezért az embereket nem emberek, hanem
törvények uralma alá kell vetni.

6
A modern politikai gondolkodásnak még egy fontos fejleménye köthető Locke nevéhez: a
tolerancia elv. Elsősorban korának vallási konfliktusait látva, Locke úgy véli, hogy egy
társadalomban úgy érhető el a békés együttélés az eltérő hiten, meggyőződésen lévő emberek
között, ha toleráljuk, azaz eltűrjük a mienktől eltérő meggyőződéseket. A tolerancia nem
jelenti tehát azt, hogy igaznak kell elfogadnom a másik hitét vagy meggyőződését, csak azt,
hogy nem szabad üldöznöm. Ezt egyébként egy racionális belátás is igazolja, véli Locke,
hiszen a másik embert nem kényszeríthetem arra, hogy az én meggyőződésemet, vallásomat
kövesse, mert egy meggyőződésnek mindig belülről kell fakadnia. Ha kényszerítem a
másikat, akkor pont azt nem érem el nála, ami lényeg lenne: csak félelemből fogja követni, de
nem válik benne meggyőződéssé. Ez egyébként a „hitre kényszerítés lehetetlenségének”
elve.

3. A harmadik jelentős szerződéselméleti gondolkodó Jean Jacques Rousseau (1712-1778),

aki a Társadalmi szerződés, avagy az államjog alapelvei című munkájában már szakít a
klasszikus természetjogi és szerződéselméleti alapelvvel, a hatalom egyetlen forrásának a
népet tartja. Rousseau is abból indul ki, hogy az ember eredetileg természeti állapotban élt,
melyben minden ember egyenlő és szabad és csak valamilyen előnyért cserébe mond le
szabadságáról. Az emberek azonban a természeti állapotban eljutottak arra a pontra, amikor
a fennmaradásukat veszélyeztető akadályok miatt nem képesek az önfenntartásra, ezért
kötnek társadalmi szerződést egymással. A szerződés alapja: mindenki lemond önmagáról
és minden jogáról a közösség javára, így mindenki egyenlő körülmények közé kerül, és
innentől kezdve az ember már polgári állapotban van.

Rousseau elképzelése szerint, ha az ember a közösségnek rendelte alá magát, akkor végső
soron nem rendelte alá magát senkinek, hiszen a közösséget mindenki a saját
belegyezésével hozta létre, és mindenki egyforma jogokkal bír benne. Másként
fogalmazva: ha én beleegyeztem egy közösség létrehozásába, amelynek alárendeltem magam,
akkor végső soron saját magamnak rendeltem alá magamat. Így viszont megőriztem azt a
szabadságomat, amely a természeti állapotban eleve megilletett engem. A lényeg, hogy a
társadalmi szerződés megkötésével a szerződést létrehozók válnak a hatalom birtokosaivá
és gyakorlóivá, mert a közösség, amely létrejött nem más, mint a főhatalom. Ennek a
főhatalomnak mindenki részese, aki a közösség tagja, és ez a főhatalmat nem lehet átruházni
senkire – mondja Rousseau. Ez a gondolat lesz a modern demokráciák egyik legfontosabb
alapelvének, a népszuverenitás elvének az alapja.

A népszuverenitási elv mellett egy másik – a mai modern demokráciákban alapintézménnyé

vált – hatalomgyakorlási és döntéshozatali elv megjelenését is Rousseau-ra szokás
visszavezetni, ez pedig a többségi elv. Rousseau ugyanis a szuverenitás oszthatatlan
jellegéből adódóan úgy gondolta, hogy létezik egyfajta általános akarat, amellyel
mindenkinek azonosulnia kell, mert aki nem ezt teszi, az magát semmisíti meg
különvéleményével. Kétségtelen, hogy a modern többségi elv és a rousseaui általános akarat
között több szempontból is erőltetettnek tetszik párhuzamot vonni, de Rousseau-nak ez az
elgondolása nagyban hozzájárult a modern demokráciák hatalomgyakorlási elveinek
kialakulásához.

7
 Idealizmus vs realizmus. A politika és az erkölcs viszonya

A politikai gondolkodás egyik legrégebbi és legnagyobb vitája a körül a kérdés körül forog,
hogy van-e szerves és szoros kapcsolat politika és erkölcs között, vagy a morál és a politika
két teljesen különböző világ. A politikával foglalkozók szinte mindegyike szembesült ezzel a
kérdéssel, és két markáns álláspont alakult ki a kérdés kapcsán. Az egyik álláspont, az
idealistáké, egy Szent Ágostonig visszavezethető iskola, amelyik abból a feltevésből indul ki,
hogy a hatalomgyakorlás (tehát végső soron a politika) mögött kell lennie valamilyen
elvnek, amely igazolja a hatalmat és igazolja azt, hogy miért azok gyakorolják, akik.
Szent Ágoston a morális elvekkel átitatott politika híve volt, mert az ő elképzelésében az
emberi közösségek (így az állam) legfőbb feladata az, hogy az isteni törvényeket érvényesítse
már itt a földi világban. Ha pedig ez így van, akkor a hatalom és a hatalomgyakorlás nem
alapulhat pusztán az erőszakon és az erősebb jogán. A hatalomnak egy elv szolgálatában kell
állnia (pl. igazságosság), és ahol ez nem így van, azt a közösséget nem nevezhetjük államnak.
(Innen jön majd az a középkorban népszerűvé váló gondolat, hogy az állam az „igazságosság
megtestesülése”.) Ez az elképzelés aztán kiegészült azzal a gondolattal, amelyet Kant
fogalmazott meg, mely szerint vannak olyan maximák, univerzális normák (értékek),
melyek cselekedeteinket helytől és időtől függetlenül mindig meghatározzák. Ez a
koncepció főleg a 20. század elején vált népszerűvé, és komoly „karriert” futott be a
nemzetközi kapcsolatok elméletében, melynek egyik irányzata éppen abból az elvből indul ki,
hogy a politikában vannak olyan univerzális elvek, melyeknek a politika szereplői (így az
államok is) alá kell, hogy rendeljék magukat. (Ennek az elvnek a jegyében jött létre a
Népszövetség és az ENSZ is.) Ezt az irányzatot erősíti a politikai gondolkodás egyik fontos
alakja, Max Weber, aki a legitimitás probléma kapcsán tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a
legjobb politikai rendszer az, amelyben a polgárok hisznek abban, hogy a fennálló rend
érvényes, azaz igazolt, tehát, hogy valamilyen elv jegyében, vagy elvnek megfelelően folyik
a kormányzás és a hatalomgyakorlás. És ha ez így van, akkor meggyőződésből fognak
engedelmeskedni a hatalomnak, ami sokkal hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé, mint
amikor csak félelemből, a fizikai erőszak fenyegetésének hatására „fogadnak szót”. Bibó
István, a magyar politikai gondolkodás 20. századi reprezentánsa egyenesen az európai
politikai fejlődés legfontosabb fejleményének tartja a legitimitási elvek megjelenését (azaz
azokét az elvekét, amelyek igazolttá teszik a hatalomgyakorlást), mert ezeknek az elveknek az
alkalmazásával a hatalom világában jelenlévő erőszak mennyisége csökkenthető. Egy
legitim hatalomgyakorlónak ugyanis nem kell állandóan attól tartania, hogy fellázadnak
ellene, a hatalomnak alávetetteknek pedig nem kell attól félniük, hogy erőszakot alkalmaznak
velük szemben.

A másik irányzat képviselői, a realisták, eltérő módon közelítik meg a morál és politika
egyeztetésének problémáját. Niccoló Machiavelli, akinek munkássága ennek az irányzatnak a
fő hivatkozási pontja, úgy vélte, hogy a fejedelmet és a politikust valójában a teljesítménye
legitimálja, azaz akkor fognak neki engedelmeskedni polgárok, ha képes nyújtani azt, amit
elvárnak tőle (biztonság, béke, kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes
legyen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton
változó körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján,
alkalmazott eszközein. A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által
alkalmazott eszközök váltogatása viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott
politizálással. Ha ugyanis értékek határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve
ki vannak zárva a politikus eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a
fontos, akkor bármilyen eszköz megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében

8
használják. Ez utóbbi a realisták (és Machiavelli) álláspontja is. Ennek a megközelítésnek az
lesz az eredménye, hogy a realisták teljesen különválasztják a politika és az erkölcs világát,
mondván, hogy a politikának saját szabályai vannak és ezek távolról sem az erkölcs szabályai.
Machiavelli logikája ez: a hatalmi harc eszközeit nem a jó fejedelem jámbor lelkülete diktálja,
hanem a rossz fejedelem erkölcstelen gondolat- és érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy
része becstelen, ott a becsületes politikusnak is úgy kell küzdenie, mintha ő is becstelen
volna, különben csak rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így Machiavelli számára a kimondottan
vétkes magtartásnak bizonyul, ha a fejedelem ilyen helyzetben a magánerkölcs szabályait
alkalmazza a politikában, mert ezzel saját és a rábízottak érdekei ellen tesz. A realisták szerint
tehát nincsenek univerzális értékek, morális normák, amelyeknek a politika és a
hatalomgyakorlás alárendelhető. Minden norma csak konkrét helyen és időben érvényes
és alkalmazható.

A politika és erkölcs problémáját járja körül Kis János filozófus is, aki idevonatkozó
könyvében (A politika mint erkölcsi probléma) számos, a kérdés kapcsán felmerülő
dilemmát jár körül. Kis abból indul ki, hogy a politika feszült viszonyban van a morállal.
Egyrészt ugyanis a politikusoktól többet várunk el erkölcsi téren, hiszen a mi
adóforintjainkat költik (nagyrészt a mi nevünkben), illetve a tőlünk kapott felhatalmazással
gyakorolják hatalmukat. Ezért ítéljük meg szigorúbban őket, mint egy magánembert.
Másfelől ugyanakkor elnézőbbek is vagyunk velük, hiszen inkább támogatjuk azt a
politikust, aki kevésbé erkölcsös, de nagyon jól eligazodik a politikai viták és küzdelmek
világában, mert úgy véljük, ő képes igazán hatékonyan elérni célját.

Ezt azt eredményezi, hogy ugyanarra a cselekedetre kell hol magasabb, hol alacsonyabb
mércét alkalmaznunk. Na de mikor melyik a helyes? Egy egyszerű példa: egy konkrét esetben
mondhatjuk azt, hogy a politika „logikájához” igazodó politikus elárulta megbízóit, hiszen
olyan döntést támogatott, amely nem választókerületének kedvez, hanem a párt
szempontjainak. Ugyanakkor, ha az országos politika szempontjait figyelmen kívül hagyva a
politikus csak saját erkölcsi mércéjére hallgatva hoz döntést, mondhatnánk, hogy nem vett
tudomást a politika logikájáról, és így veszélyeztette pártja sikereit.

Kérdés, hogy lehetséges-e olyan politika, amely mentes az ilyen kérdésektől, vagy azért,
mert megszabadul az erkölcsi szempontoktól, vagy azért, mert összhangba kerül velük?
Vagy felmerülhet dilemmaként, hogy ha az egyik oldal szabályt sért, akkor a másik eljárása
akkor lesz helyes, ha ő is szabályt sért az egyensúly fenntartásának kedvéért, meg a
gyengeség látszatának elkerülése miatt, vagy inkább ragaszkodnia kell a morál előírásaihoz?

Ahol ezeket a kérdéseket nem vitatják, ott a politika a legjobb úton van a szétzüllés felé –
mondja Kis.

Itt két álláspont ütközik: az egyik Kis álláspontja, amely azt tartja, hogy a politika és az
erkölcs nem szétválasztható, a politikára alkalmaznunk kell (és alkalmazunk is) erkölcsi
mércéket. A másik, amit Kis az ELVÁLASZTÁS TÉZIS-ének nevez, amely szerint a
demokratikus politikát el kell választani az erkölcsi kérdésektől, mert demokratikus
társadalomban nem egyféle erkölcs van, hanem sokféle, másrészt, mert demokráciában a
törvények töltik be a politika feletti kontroll szerepét. Az elválasztás tézise azt is maga
után vonja persze, hogy demokráciában a törvénysértést leszámítva SEMMINEK nem
lehet politikai következménye.

9
Az elválasztás tézise két érvre épít:

1. Az egyik a „DEMOKRATIKUS SZERZŐDÉS” ÉRVE, mely szerint a demokrácia

arra a megállapodásra épül, hogy a politikai vezetők választás útján kerülnek
hatalomba, és mindenki előre elfogadja, hogy a győztes tölti be a pozíciókat, senki
más. De ezzel azt is elfogadtuk, hogy a pozíciót elveszíteni is csak választás útján
lehet. Azaz a politikus hibázhat és vétkezhet, de ha törvényt nem sért, akkor
egyedüli büntetése a választási vereség. Aki két választás között akar meneszteni egy
politikust, az a demokrácia lényegével kerül szembe.
2. A másik érv a JOGURALOMRA épül. E szerint a demokrácia eszméje
elválaszthatatlan a joguralomtól. A jog uralma pedig azt jelenti, hogy mindenki a
törvényeknek, és csakis a törvényeknek van alávetve. Mert a törvény védi meg az
egyént az önkénytől és a jogbizonytalanság nemkívánatos következményeitől. Így
valahányszor a jog előírásai összeütköznek az erkölcs „külső” követelményeivel,
mindig a jog követelményeinek kell elsőbbséget adni, mert egyébként szétesik a
jogállam.

Az elválasztás tézise tehát nem azt mondja, hogy a politikában nem hangzanak el erkölcsi
ítéletek, hanem azt, hogy úgy helyes, ha a demokratikus politika szereplőin csak olyan
erkölcsi követelményeket kérünk számon, melyek törvényben vannak rögzítve.

És itt kezdődik a baj – mondja Kis. Mert abban a demokráciában, amelyet az elválasztás
tézise helyesel, nem volna jó élni. Mert nem nevezhetnénk nyilvánosan züllöttnek a züllöttet,
arcátlanságnak az arcátlanságot. Nem ítélhetnénk el azt, aki a családját ülteti fontos
pozíciókba, vagy nyilvánosan zsidózna, kommunistázna esetleg fasisztázna.

Kis szerint az újkori politikai filozófiában jelent meg a REALIZMUS és a KÖZVETETT

MOTIVÁCIÓ tézise, melyeknek fontos szerepe lesz érvelésünkben.

A REALIZMUS tézise (Hobbes és Machiavelli nyomán) azt mondja ki, hogy az a cselekedet,
amely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat (ennek alapja
a tézis olyan megfogalmazása, hogy: az, hogy egy cselekedet a politikán kívül erkölcsileg
tilos volna, nem jelenti azt, hogy a politikában is az).

A tézis abból indul ki, hogy esendő emberek vagyunk, a politikában is, ezért cselekvési
indítékaink részben erkölcsiek, részben nem azok. Mondhatjuk, hogy a nem erkölcsi
indítékok az önérdekben gyökereznek, az erkölcsi indítékok pedig arra késztetnek, hogy
legyünk tekintettel más emberek érdekeire. A két indíték összeütközésbe is kerülhet
egymással, bár az önszeretet mindig erősebb bennünk, mint a mások iránti jóindulat.

A közvetett motiváció hátterében az a kérdés áll, hogy hogyan kezeljék a politikai

intézmények az emberi természet e gyengeségét? Az egyik lehetséges (és működőképesebb)
megoldás, hogy ha kiküszöböljük az erkölcsi elvárások és az önérdek közötti konfliktust.
Azaz (és ez lett volna a másik megoldás) nem úgy alakítjuk ki a politikai intézményeket, hogy
azok nagyobb áldozatvállalást követeljenek meg az emberektől, mint amire egyébként
hajlandók.

Hanem az önérdekénél fogva szólítjuk meg az egyént, azaz olyan intézményeket

alkotunk, amelyek azt teszik a cselekvők önérdekévé, amit az erkölcs is megkívánna
tőlük. Látszólag ez a megoldás nem rokonszenves, hiszen az erkölcsi szabályokat nem azért

10
szokás megtartani, mert az előnyös nekünk, hanem azért, mert önmagukban értékesek. De
most nekünk a fő szempontunk az, hogy a politikai intézmények működőképesek legyenek,
és ehhez ez az eljárás kínálkozik a leghatékonyabbnak.

KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ TÉZISE: ha azt találjuk, hogy a politikai cselekvés eltér

az erkölcs előírásaitól, akkor nem a cselekvők erkölcsi érzékéhez kell folyamodnunk,
hanem az intézményi szabályokat kell megváltoztatnunk oly módon, hogy a cselekvők
önérdeke ugyanazt a magatartást kívánja meg, mint amelyet az erkölcs ír elő.

A közvetett motiváció tehát arra a gondolatra épül, hogy az erkölcsi előírások teljesüléséről
az intézmények gondoskodnak, miközben az egyén a saját, erkölcsileg közömbös, vagy akár
kifejezetten vétkes nézeteit követi.

Kis azt is bemutatja, hogy a demokratikus politika sajátosságai nem helyezik hatályon kívül
a realizmus és a közvetett motiváció tézisét. A demokrácia intézményei ugyanis úgy vannak
megalkotva, hogy a hatalomból kiszorulóknak ne az alkotmányos rend felborítása, hanem a
hatalom békés visszaszerzése legyen az érdekük. Másfelől, hogy a hatalom birtokosainak
törekvései ne szakadhassanak el tartósan a hatalomnak alávetettek összességének az
érdekeitől. A demokratikus rendszer ezt nem úgy éri el, hogy kiküszöböli a politikai szereplők
különérdekeit, hanem úgy, hogy mindenkit összefogásra késztet a közös érdekek közös
megvalósítására.

A demokratikus rend beépíti intézményeinek működésébe a politikai erők versenyét, azaz a

hatalmi harcot.

Felelősség a politikában

A morális, erkölcsi értékelések szerepe kettős: nem csak azt jelölik ki, hogy a jövőben mit
helyes tennünk, hanem azt is, hogy bizonyos múltbeli cselekedeteinket hogyan kell
értelmeznünk. Bizonyos dolgokat azért kell most, a jelenben megtennünk, mert a múltban
elkövettünk más dolgokat, amelyekkel kapcsolatban igazolással tartozunk, és ha ilyen nincs,
megbánással és kárpótlással tartozunk a megsértetteknek vagy megkárosítottaknak.

A politikai botrányokban ezért kapnak fontos szerepet az erkölcsi, morális ítéletek:

• adott egy etikai cél, (az, hogy erkölcsileg kifogásolható cselekedeteket a
politikában ne kövessenek el, vagy ha mégis, akkor legyen, aki elvállalja értük a
felelősséget),
• és adott egy gyakorlat (mely a kritikusok nyilvános közléseitől egy kormánypárt
vonatkozó döntéséig tart), mely a közhivatalok viselőinek, vagy az ezek fölött
rendelkezőknek az érdekeit közelíti ehhez az etikai célhoz. Az etikai érdek
azonban itt nemcsak az intézményi eljárások hátterében van jelen (mint mögöttes cél),
hanem az eljárások szerves részévé válik: a mechanizmus nem működne, ha a
kritikusok nem szembesítenék a politikusok cselekedeteit a demokratikus politika
erkölcsi normáival, s közléseik nem indítanának el egy folyamatot.

A politikai botrányokat lezáró döntések (menesztés, kizárás, felelőségre vonás) pedig

precedenst teremtenek, amelynek két vonatkozása is van: az egyik az indok, mely
univerzalizálja az egyedi eset megítélését. Ez arra kényszerít, hogy minden hasonló esetben
számolni kell az adott mintával. A precedens másik lényegi összetevője a válaszlépés. Az

11
alkalmazott szankció nem csak megbélyegzi a cselekedetet, hanem konzekvenciát is csatol
hozzá. A lényeg ott van, hogy a végső szankció (mondjuk a politikus lemondatása), amellyel
a tettet sújtják, kitüntetett jelentőséggel bír. Azért, mert megkérdőjelezi a büntetéssel sújtott
ember jelenlétét a politikában. Azt az ítéletet fejezi ki, hogy aki ilyet tesz, annak nincs
helye a közhatalom gyakorlói és a hatalomért küzdők között. Jelzőkaróként szolgál:
kinyilvánítja, hogy a megsértett erkölcsi követelmény a demokratikus politika minimális
erkölcsi normái közé tartozik. Nevezzük az ilyen normák összességét a demokratikus
politika erkölcsi minimumának, röviden ERKÖLCSI MINIMUMNAK.

ERKÖLCSI MINIMUM TÉZISE: léteznek a demokratikus politikában erkölcsi

normák, amelyeket mindenki köteles megtartani, aki részt kíván venni a közhatalom
gyakorlásában vagy a tisztségekért folytatott versenyben. Az ilyen normák megsértése
indokolttá teszi, hogy a normaszegő távozzon hivatalából.

A kérdés az, hogy hogyan azonosíthatók ezek a minimális normák? Az nem azonosíthatja őket
biztosan, hogy megsértésüket „sokszor” büntették, mert ez lehet hiba is: elképzelhető, hogy a
nem büntetés lett volna a helyes eljárás. Az sem indokolhatja egy norma erkölcsi mivoltát,
hogy sokan értenek vele egyet, mert a közvélemény is tévedhet. Az erkölcsi minimumnak
olyan elveken kell nyugodnia, melyeket azért fogadunk el, mert helytállóak, nem pedig
azért, mert mindenki más is elfogadja őket.

A kérdés, amely nyitott marad, a következő: mit kezdjünk azokkal az esetekkel, amikor a
politikus jó célok szolgálatában – tehát igazolható módon – piszkítja be a kezét? A kérdés
azért is adott, mert az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. A
minimális normák vagy mindenkit kötnek, vagy senkit. Azaz a „piszkos kezek dilemmája”
veszélybe sodorhatja az erkölcsi minimum tézisét. Ezért meg kell vizsgálnunk alaposan.

Az alapkérdés a politikában valami olyasmi lehet, hogy felhasználhat-e a politikus

erkölcsileg kifogásolható eszközöket azért, hogy hatalomba kerülve harcoljon pont ezek
ellen az eszközök ellen? Például egy politikus, aki a korrupció felszámolásáért akar a
politikába beszállni, elfogadhatja-e egy támogató pénzét a kampányához, cserébe azért, hogy
győzelme esetén megbízásokkal fogja ellátni? Röviden: ahhoz, hogy küzdhessünk a morálisan
helytelen dolgok ellen, igénybe kell-e vennünk ezeket saját érdekünkben?

A kérdés azért is különösen fontos, mert ha a politikus úgy lép a pályájára, hogy eltökélt
abban, nem fog etikai vétséget elkövetni, akkor valószínűleg előbb-utóbb cserben fogja
hagyni választóit, mert egy ponton olyan dilemma elé kerül majd, hogy hatalma megszerzése
vagy megőrzése érdekében piszkítsa be a kezét. Ez nem naivitás – mondja Michael Walzer –
hanem becstelenség. mert a politikus nem volt köteles a politikai pályát választani, de ha már
ezt választotta, akkor a következményeket is vállalnia kell. Becsapja támogatóit, ha előbb
elfogadja segítségüket, majd kelletlenül kitér a sikerhez nélkülözhetetlen tettek végrehajtása
elől.

Weber fogalmazza meg jól ezt a konfliktust, amikor különbséget tesz az érzületetika és a
felelősségetika alapján cselekvő politikus között. Weber azt mondja, hogy a jó politikusnak a
felelősségetikát kell szem előtt tartania, mert ő felelős választóiért, országáért, és ha kell,
meg kell hoznia az erkölcsileg kifogásolható döntést is. Ami nem jelenti azt, hogy
közömbösnek kellene lennie a tettel szemben. És persze vannak olyan határhelyzetek, amikor
az erkölcsi áldozat súlyossága nem engedi a tett végrehajtását, azaz ebben az értelemben a
felelősség- és érzületetika kiegészíti egymást és nem ellentmond egymásnak.

12
Ráadásul felmerül az a kérdés is, hogy egy lelkiismeretével állandóan küzdő politikus nem
fogja tudni ellátni rendesen hivatalát és nem fogja tudni szolgálni választóit, mert egy idő
után az állandó lelkiismeret furdalás nem engedi számára, hogy reálisan mérje fel
teendőit.

Itt kell visszatérnünk az erkölcsi minimum kapcsán feltett kérdésünkre: mi a helyzet az

erkölcsi minimummal és a nyilvános kritikával abban az esetben, ha a politikus tiszta célok
szolgálatában, igazolható módon piszkítja be a kezét?

Juthatunk oda, ahova Weber is jutott: az erkölcsi minimum követelményeit nem olvashatjuk a
jó célokért küzdő politikustól számon kérnünk. Na de azt mondtuk, hogy az erkölcsi
minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között.

Walzer három megoldást javasol a „piszkos kezek” dilemma elkerülésére:

1. KLASSZIKUS MODELL – Machiavellihez társítja ezt a megoldást. Miközben
Machiavelli arról ír, hogy hogyan ne legyen a fejedelem jó, aközben nem ír arról,
hogy hogyan kellene éreznie a fejedelemnek erről a problémáról. Azaz minden jel
szerint Machiavelli úgy véli, a politikusnak ne legyenek felesleges erkölcsi aggályai,
amelyek akadályoznák a cselekvésben. Politikusunkat itt csak a célszerűségi
megfontolások korlátozzák.

2. PROTESTÁNS MODELL – ezt Weberhez köti. Weber politikusa – aki alapjában a

felelősségetika szerint cselekszik – teszi a dolgát, amit a haza és a választók
szolgálata megkíván, de eközben gyötrődik erkölcsi aggályai miatt és szembenéz
ezekkel. Politikusunkat itt csak a lelki szenvedés korlátozza, amit nem oszt meg
mással.

3. KATOLIKUS MODELL – Ez az attitűd viszont könnyen válhat álszentté és

mazochistává. A politikus nem lehet egyedül erkölcsi aggályaival, ezeket időről időre
meg kell osztania a társadalommal, hogy a polgárok ítéletet alkothassanak a
tettekről, és ha indokolt, megadhassák az utólagos jóváhagyást, a megbocsátást
vagy feloldozást. Politikusunk ebben az esetben érzi döntésének erkölcsi aggályait, de
ezt megosztja választóival, és ha kell, megbűnhődik értük, hogy keze újra tiszta
lehessen.

13
 Politikai eszmék és ideológiák. Liberalizmus

A LIBERÁLIS gondolkodás alapelemei

A legkorábban kialakult nagy eszmerendszer a liberalizmus volt, melynek első képviselői

(Hobbes, Locke, Rousseau) azt a problémát szerették volna megoldani, hogy a abszolút
hatalommal szemben, és általában a bizonytalan politikai helyzetekben hogyan garantálható
az egyén élete, tulajdona, jogai? A liberalizmus válasza erre tömören az, hogy úgy, ha
korlátozzuk a kormányzat hatalmát, illetve kialakítunk egy olyan magánszférát az egyén
körül, amelyet sem a többi ember, sem a hatalom nem sérthet. Ezért lett a liberális
gondolkodásban központi jelentősége az individuumnak, és ebben az értelemben individuális
ideológia a liberális eszmerendszer. A liberalizmus a módszertani individualizmus híve, mely
szerint cselekedni csak hús-vér emberek képesek, akaratot csak ilyen lényeknek
tulajdoníthatunk. (Közösségi akarat kritikája.)

A liberális emberképben az egyén képes céljait meghatározni, kialakítani a jó életről

alkotott felfogását. A liberalizmust ért legfontosabb kritika éppen innen ered: a liberális
emberképet kritizálja, mondván, ez egy „atomizált”, társadalmi kötelékeitől megfosztott
ember, de ilyen a valóságban nincs (KOMMUNITARIZMUS).

A liberalizmus EGYENLŐSÉGELVŰ (egalitárius) eszmerendszer. A liberalizmus a formális

és a materiális (javak egyenlő elosztása) egyenlőség-felfogás közül az előbbi mellett
kötelezte el magát. A legfontosabb elv azonban, amely a liberális gondolkodás alapja, a
morális egalitarizmus, mely szerint az államnak minden polgárát egyenlő figyelemmel és
tisztelettel kell kezelnie. Az emberek különbözhetnek képességeiket illetően, de mindegyikük
eléggé racionális ahhoz, hogy életcélokat fogalmazzon meg, megértsen erkölcsi indokokat
s ezek alapján cselekedjen. Tehát, minden életprogram, minden egyéni értékrend (amíg nem
okoz kárt másoknak) egyformán értékes, és ezt az államnak is tiszteletben kell tartania.

A liberalizmus szabadságeszménye a negatív szabadságra épül. negatív = „valamitől való”

szabadság, „pozitív = valamire v. valamihez való” szabadság. Az előbbi a korlátokat
hangsúlyozza, elsősorban azokat, amelyek az államot korlátozzák abban, hogy megsértse a
magánszférát, hogy kényszerítsen bennünket. A második többnyire valamilyen
jogot/jogosultságot jelent, és ezért kicsit erősebb is.

TOLERANCIA és SEMLEGESSÉG

A liberalizmus elkötelezet a tolerancia mellett, amelynek értelmében a sajátunktól eltérő

meggyőződéseket, értékrendeket el kell tűrnünk, ami nem jelenti ugyanakkor azt, hogy
igaznak, vagy érvényesnek kell elfogadnunk. A semlegesség elve ennél erősebb
önkorlátozást követel meg, mégpedig az államtól, ugyanis az állam, a politikai közösség
megtestesítője mindannyiunk nevében cselekszik és nyilatkozik, tehát, ha nem akarja polgárai
egy részét hátrányos helyzetbe hozni, akkor az állam nem is foglalhat állást a jó életről
kialakított felfogások között.

KORLÁTOZOTT ÁLLAM

Ez az alapelv nem alapelv, hanem levezetett, derivált elv, amely az alapelvek

intézményesítését szolgálja. Az alapgondolata ennek az elvnek: az állami hatalmat korlátozni

14
kell, és ezekez a korlátokat jogi, intézményi garanciákkal megtámogatni. A gyakorlati
megvalósításkor olyan alapfogalmak segítik ennek az elvnek a kivitelezését, mint joguralom,
alkotmányosság, hatalommegosztás, közszféra és magánszféra elválasztása.

Az állam korlátozásának KÉT DIMENZIÓJA:

1. Milyen állami beavatkozást igényelnek az igazságosság elvei? (Ez a gazdasági jellegű

beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) EGALITÁRIUS
LIBERALIZMUS válasza: igazolható az állami beavatkozás a gazdaságban, mert így
valósítható meg az egyenlőség követelménye. LIBERTÁRIUS LIBERALIZMUS
válasza: nem fogadható el az állami beavatkozás, mert a magánszféra és magánjellegű
érdekek között az állam nem állíthat fel fontossági sorrendet.

2. Milyen teendői vannak az államnak állampolgárai jó életre vonatkozó felfogásával

kapcsolatosan? Azaz, ki kell-e kényszeríteni az államnak valamely kívánatos
életfelfogást? (Ez a nem gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére
kérdez rá.) SEMELEGESSÉG-ELVŰ LIBERALIZMUS válasza: az állam nem
kényszerítheti ki egyik felfogást sem. PERFEKCIONISTA LIBERALIZMUS
válasza: az állam nem kényszerítheti ki egy fajta felfogását a jó életnek, de
ösztönözheti annak terjedését.

15
 Politikai eszmék és ideológiák. Konzervativizmus

A KONZERVATÍV gondolkodás alapelemei

Edmund Burke (1729-1797): Töprengések a francia forradalomról (1790). A

konzervativizmus a 19. század végére vált befolyásos politikai ideológiává, bár amit jelöl,
jóval korában is létezett.

Hobbes, Locke, Rousseau és a többi természetjogi gondolkodó individualista perspektívájával

szemben Burke, és a konzervatívok a patriarchális család, helyi közösségek, egyház, céhek,
régiók mint történelmi képződmények szerepét hangsúlyozzák a politikában.

A felvilágosodás elleni szellemi irányzat hamar lábra kapott, főbb képviselői: Louis de
Bonald, Joseph, de Maistre, Francois A. Chateaubriand, Samuel T. Coleridge, Benjamin
Disraeli, Friedrich Hegel, John Adams, Alexander Hamilton.

Burke és Alexis de Tocqueville is úgy látta: a francia forradalom az abszolút hatalomért

folytatott harc volt, melyet nem a szabadságért vívtak, hanem értelmiségi politikusok
tervezték meg az egészet. A forradalom intézkedései: a házasság polgári szerződéssé
nyilvánítása, a gyermekek törvényi nagykorúsítása, a tulajdonjog individualizálása mind
kárhoztatandó volt a konzervatívok szerint.

A másik történelmi esemény, amely a konzervativizmus megjelenését kiváltotta: az ipari

forradalom. Az új ipari vívmányok átalakították a gazdaság szervezetét és a társadalmat
is. A társadalmi ranglétrán könnyen fel lehetett emelkedni és le lehetett süllyedni. A faluból
városba lehetett jutni, és a gyárban a munkásból akár főnök is lehetett, ha tehetséges volt.
felbomlott egy sok évszázados társadalmi struktúra és rend.

Szintén a konzervativizmus kiváltó oka volt a

• SZEKULARIZÁCIÓ és a francia forradalom vallás-ellenes kultusza, amely az ész

vallását akarta megvalósítani, és

• Az UTILITARIÁNUS FILOZÓFIA (Jeremy Bentham), mely szerint az ember

cselekedeteit a „boldogságkalkuláció” határozza meg: keresi az élvezetet és kerüli a
fájdalmat. Azaz minden jó az individuális ész, a hideg racionalizmus és
érzelemmentesség folyománya, és egyedül az ész teheti hatékonnyá az emberi
közösségek működését.

Ezért jellemzi a konzervativizmust a középkor tisztelete, a hagyományos intézmények

(vallás, egyház, céh, kolostor) iránti feltétlen bizalom.

A konzervatív TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET

A konzervativizmus történelemszemlélete a múlt tiszteletére épül, a nemzetet pedig „az élők,

a már halottak és a még meg nem születettek” társaságának (Burke) tekinti. A konzervatívok
számára a történelem = tapasztalat. Az igazi történelem közösségek, szokások, előítéletek
nemzedékeken átívelő rendjébe strukturálódva nyilvánul meg.

16
Burke szerint a jog és az állam az idő múlásával fejlődnek, és generációk tevékenységének
eredményei, ezért nem lehet őket az ésszerűségre alapozni.

A GYAKORLATI TUDÁS fogalma

A gyakorlati tudás nem valamiről alkotott tudás, hanem tapasztalatokból elsajátított tudás. A
konzervativizmus „antispekulatív”. Oakeshott erre utalva beszél „technikai tudásról” és
„gyakorlati tudásról”. Szerinte az európai történelemben az előbbi nyert teret, és innen
származik a nyugati világ politikai racionalizmusa is. És Európai újkori történetét a politikai
racionalizmus eszméi lepték el.

A TEKINTÉLY ÉS A HATALOM MINDEN REND ALAPJA

A tekintély a konzervatív gondolkodás központi fogalma. Ehhez kapcsolódik a konzervatív

gondolkodás azon hagyománya, mely a középkori hierarchikus világkép eszméjének
megőrzésére irányul.

A középkori hagyományban a szabadság a tekintélyhez és a rendhez kötődött, és a szabadság

maga valamely testület, csoport jogát jelentette az őt megillető autonómiához. (A szabadság
és tekintély láncolata.)

Innen jön a konzervativizmus egyik fontos alapelve: a kis közösségek (főleg család, egyház)
megerősítése. Ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok a korlátozott – de nem gyenge! –
államhatalom hívei. Tocqueville mondta: „a kormányzás legyen erős és egységes, az
igazgatás legyen decentralizált, lokális és észrevétlen.

A „TÖMEGDEMOKRÁCIA” KRITIKÁJA

A konzervativizmus kritizálja a francia forradalom teremtette tömegdemokráciát, mert az

deszocializálja, atomizálja az egyént, és felbomlasztja azt a társadalmi struktúrát, amely
integrálja a hagyományt és a morális értékeket. Tocqueville szerint a demokrácia egyik
legnagyobb veszélye az, hogy a többségi elv hangsúlyozása és a társadalmat egységesítő
egalitárius értékek érvényesítése révén életre hívja a tömegeket, majd mindinkább függővé is
válik tőle, ami a többség diktatúrájához vezethet.

AZ EGYENLŐTLENSÉG SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG

EGYENLŐTLENSÉGE

A konzervatív gondolkodás szerint a szabadság és az egyenlőség egymással ellentétes

irányultságú. Mert a szabadság célja a magántulajdon védelme, az egyenlőség célja viszont
a közösség tagjai által egyenlőtlenül birtokolt javak újraelosztása, kiegyenlítése.

Ráadásul, mivel az emberek természettől fogva eltérő képességekkel rendelkeznek, ezért az

egyenlősítő törekvések, melyek a képességek e sokféleségét próbálják ellensúlyozni, csak a
jobb képességűek kárára, szabadságuk megcsonkításával lehetségesek.

17
Az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső csoportok (család, egyház, céh stb.) az
igazi szabadság védelmezői, bennük nyer megerősítést az egyén szabadsága. Ezek
közvetítenek az egyén-állam viszonyban, illetve korlátozzák az államhatalom túlkapásait. A
szabadság tehát ott van, ahol az egyének társadalmi szerepüknek megfelelően szolgálják a
közösség elvárásait. Ezért mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egyértelműen közösségelvű
(azaz kommunitárius) politikai ideológia.

TULAJDON ÉS ÉLET: BIRTOKLÁS ÉS SZEMÉLYISÉG ZONOSSÁGA

A tulajdon a konzervatívok számára nem pusztán a szükségletek kiszolgálója, hanem az

ember természeti világ fölé emelkedésének nélkülözhetetlen eleme, amolyan civilizációs
eszköz.

A klasszikus konzervatív tulajdon-felfogás a római szemlélethez kötődik, amelyben fontos

szerepe volt az elsőszülöttségnek és a hitbizománynak. Mindkettő a tulajdon családi
jellegének védelmére hivatott.

A VALLÁS ÉS ERKÖLCS MINT A KÖZÖSSÉG LELKE ÉS A REND LEGFŐBB

TÁMASZA

A vallásban a konzervatívok számára annak intézményes szerepe, közösséget összetartó és

értékekkel összefogó szerepe a fontos. A vallás a konzervativizmusban közügy, és az egyház
egyúttal az államhatalom támasza, vagy, ha az eltávolodik a konzervatív értékektől, akkor
annak ellensúlya is lehet.

A KONZERVATIVIZMUS VÁLTOZATAI

I. A TÖRTÉNELMI HELYZETRE ADOTT VÁLASZOK SZERINTI TIPOLÓGIA

• RENDIES KONZERVATIVIZMUS:
Feudális-rendi értékek, forradalom elutasítása. 1848-ig van jelen. Társadalmi
bázisa: nemesség, klérus, kispolgárság.
• LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
19. század közepétől a 20. század közepéig. Polgári konzervativizmusnak is hívják,
mert fő bázisa a polgárság, akit jelentős kihívások értek a radikális liberális eszmék
és főleg az egalitárius társadalomkritika részéről. Alkotmányos jogállami alapon
védik a magántulajdont és a hagyományos társadalmi intézményeket. Elfogadták
az emberi szabadság kiterjesztésének programját, de nem fogadták el a társadalmi
szerződéselméleteket. Víziójuk: a szabadság elvére épülő intézmények
ragaszkodnak a hagyományokhoz, és továbbra is elfogadottak a közös erkölcsi
értékek mint kohéziós tényezők. Törekvése: összeegyeztetni a rendet az egyéni
szabadsággal, a társadalmi haladást a stabilitással. Képviselői: Lord Acton,
Tocqueville.

18
• SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
A 19. század második felében jelent meg, a szociális kérdés kiéleződésével.
Kialakulásában szerepet játszott: a szociális, jóléti állami beavatkozások
megjelenése és a kereszténydemokrata gondolatkör (római katolikus egyház). A II.
világháború után a keresztényszocialista pártok voltak Európában a társadalom
legszélesebb rétegeinek érdekeit képviselő „néppártok”, és magának a néppártoknak is
ezek a pártok voltak prototípusai. Céljai: munkásság integrálása a polgári
társadalomba, bérmunkások résztulajdonossá válása, fogyasztói, termelői és
értékesítői szervezetek.
• KERESZTÉNY KONZERVATIVIZMUS:
Ennek a konzervativizmusnak elsődleges viszonyítási pontja az egyházi tanítás, a
keresztény értékrend, azaz az egyház számukra nemcsak társadalmi intézményként
fontos, hanem elsősorban értékközvetítőként. Kezdetben forradalom-ellenes, később
a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő vonulata ez a konzervativizmusnak, nagy
jelentőségű XIII. Leó pápa 1891-es De rerum novarum (Az új dolgokról) című
szociális enciklikája. Képviselői: Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Felicité de
Lamennais.
• NEOKONZERVATIVIZMUS:
Az 1960-as évek szülötte, visszahatás a diáklázadásokra és az újbaloldali
mozgalmak megjelenésére. A jóléti állam válságjelenségeire reagálva fölelevenítette a
hagyományos liberális értékrend egyes részeit: SZABAD PIAC, EGYÉNI
SZABADSÁG. És ezeket egyesítette a konzervatív gondolkodás elemeivel:
szocializmus-kritika, hagyományos erkölcsi normák nélkülözhetetlensége.
Képviselői: Friedrich August von Hayek, Leo Strauss (1899-1973), Wilhelm Röpke
(1899-1966), Milton Friedman (1912), Michael Oakeshott (1901-1990), Raymond
Aron (1905-1983).

19
 Politikai eszmék és ideológiák. Szocializmus

A SZOCIALIZMUS alapelemei

A szocializmus megjelenésének háttere: 1840-es években forradalmi hullám söpör végig

Európán, a polgárság győzedelmeskedik a régi rend fölött, illetve világméretekben kezd
terjedni a kapitalizmus, amelynek engesztelhetetlen kritikája a szocializmus.

A szocializmus célja: végső soron a kapitalizmus felszámolása. A szocialisták úgy vélik: a

kapitalizmus sikeres gazdasági rend, de eközben negatív társadalmi következményei vannak:
a szabadság, az egyenlőség, és az emberi méltóság esik áldozatul neki.

A SZOCIALISTA ESZMERENDSZER ALAPJAI

A POZITÍV SZABADSÁG

Ugyanúgy örököse a felvilágosodásnak, mint a liberalizmus, de máshogy bánik ezzel az

örökséggel. A szocializmus alapgondolata: az ember „valódi” szabadsága és egyenlősége
elképzelhetetlen a javak elosztásának egyenlősége, azaz társadalmi igazságosság nélkül.
Marx úgy vélte: a francia forradalomnak nem sikerült megalapoznia a szabadságot, mert nem
oldotta meg a szociális kérdést. Azaz úgy vélte, a szabadság összeegyeztethetetlen a
szegénységgel. Tehát a javak igazságos elosztásához az elnyomó és kizsákmányoló politikai-
társadalmi rend alóli felszabadulás révén juthatunk el.

A szabadság és az egyenlő jólét összekapcsolásának veszélye: a szabadságot feláldozzák a

jólét érdekében.

II. MATERIÁLIS EGALITARIZMUS (elosztási egyenlőség)

A szocializmus is a morális egalitarizmus alapján áll (erkölcsi lényként minden ember

egyenlő), s ezt univerzálisnak véli. A szocializmus nem nemzetekben és fajokban
gondolkozik, hanem az egyetemes emberiségben. És úgy véli, a történelem erői, az egész
emberiségben munkálkodnak, mint ahogy a tudomány is az egész emberiségnek esélyt kínál a
szabadság, bőség bekövetkezésére és a boldog társadalom megtervezésére.

KOLLEKTIVIZMUS

A „testvériség” jelszavának kifejezője a szocializmusban a közösségiség. (A szocializmus szó

is a socius – társ szóból jön.) a szocializmus az emberi lényeg kibontakozásának feltételét
látja a közösségben, a kommunizmus pedig egyenesen aláveti az egyént a közösségnek, a
közösség érdekeinek.

És miután az egyénről a közösségre helyezi a hangsúlyt a szocializmus, így a többi alapértéket

is átformálja: a magánszabadságról a közszabadságra, a magántulajdonról a társadalmi
vagy köztulajdonra.

20
Ez utóbbi logikus következménye a szocialista gondolkodásnak: ha az anyagi javak
elosztásában egyenlőségnek kell érvényesülnie, akkor a javak előállításában is. Ez viszont
csak úgy lehetséges, ha nem magántulajdonra, hanem köztulajdonra alapozzuk a termelést.
Mert a magántulajdon mindig egyenlőtlenül oszlik el, ami a javak egyenlőtlen eloszlásához
is vezet, mert a tulajdonos (tőkés) egyéni és kizárólagos joga a termelés irányítása.

POLITIKAI RACIONALIZMUS

A szocializmus mint ideológia egyfajta gyakorlati filozófiába ágyazódik bele. Az ideológiák

alapkérdése pedig mindig az, hogy mire kell támaszkodnia az emberi gyakorlatnak. A
szocializmus válasza (és a liberalizmusé is): az emberi észre, a racionalitásra. (A
konzervatívok szerint a hagyományra.)

Az ésszerűségre épülő ideológiák az előítéletek, a rossz hagyományok félre tételével a tervező

emberi értelemnek adnak utat. Ez az emberi tervezés pedig tudatos, végiggondolt elvek
alapján történik. Az elvek mögé pedig igazolásokat állít (ez lehet szabadság, egyenlőség, de
lehet a történelmi szükségszerűség igazoló elve is.)

Minden ilyen módon gondolkozó ideológia (liberalizmus, szocializmus) a múlt eltörlésére és

az ideális jövőkép megvalósítására irányul. A politikai racionalizmus ennek a tervező
racionalizmusnak az átvitelét jelenti a politika területére. A szocializmus éppen ezért jellemzi
az uniformizálás is: mindenre ugyanazt az elméleti modellt alkalmazza.

EMANCIPÁCIÓ

A szocializmus végső célja az ember felszabadítása a gazdasági és társadalmi kényszerek, az

elnyomás és kizsákmányolás, a babonaság és tudatlanság alól. Ezt a célt kétféle úton látja
megvalósíthatónak:
• REFORMOKKAL, a tudományosan megtervezett és megszervezett társadalom
kiépítésével (utópisztikus szocializmus).
• FORRADALOMMAL, amelynek elsődleges célja a politikai hatalom megszerzése
és kisajátítása (anarchisták, marxisták, kommunisták).

Az emancipáció önfelszabadítással mehet vége teljesen, ami elméleti tudatosságot és

gyakorlati aktivitást jelent. Marx szerint az emancipáció legfőbb akadálya az elidegenedés.
Ez a történelmi folyamatok nyomán előállt helyzet oda vezetett, hogy az emberek közötti
kapcsolatokat dolgok közvetítik, az emberek közötti viszonyok dolgok közötti
viszonyokként állnak elő. Így az emberek elveszítik uralmukat saját életük fölött, és a dolgok
uralkodnak rajtuk. Mindennek az alapját jelentő dolog: a magántulajdon.

PERFEKCIONIZMUS

Az igazságos elosztás önmagában nem valósítja meg az elidegenedés alóli emancipációt, sőt,
egyetemessé teheti azt: minden ember csak a tulajdona közvetítésével kapcsolódna másokhoz.
A perfekcionizmus lényege: az emberi tökéletességet bizonyos életmód, életforma képes
megvalósítani. És az ilyen életmódot támogatni, a többit pedig kerülni kell.

21
Szocializmus számára az ideális, a jó életforma a „munkálkodó élet”. Ezáltal tudja
megvalósítani az ember nembeli lényegét.

22
 A politikatudomány alapvető fogalmai

SZUVERENITÁS

A szuverén és a szuverenitás fogalmának tartalma:

SZUVERÉN az, aki törvényt szab és dönt a törvény alóli kivételekről, aki fölötte áll
mindennek, független és mindenható.
SZUVERENITÁS (az államé): függetlenség, autonómia, önrendelkezési jog, ellenőrzés a
terület és a lakosság felett, belügyek összessége, joghatóság (amit a többi állam is elismer),
területi integritás, alkotmányozó és döntéshozó hatalom.

A szuverenitás jogilag meghatározhatatlan fogalom, a nemzetközi jog nem is definiálta, mégis

használja ezt a fogalmat.

Hagyományosan különbséget kell tenni egy ország belső és külső szuverenitása között.

1. Történetileg először az állam belső szuverenitása alakult ki, azaz egy állam központosított
és elismert főhatalma.
2. Ez lett az alapja a külső szuverenitásnak, azaz az állam nemzetközileg is elismert
hatalmának.

Történetileg:

1. A szuverenitás az ókortól kezdve a vesztfáliai békéig egyet jelentett a hatalmát legitim,

tehát törvényes módon gyakorló, a nép, illetve a középkortól az uralkodó osztályok által
elfogadott uralkodó (király, császár) hatalmával. Az uralkodó tehát maga volt
szuverén. Törvényeket hozott, igazságot szolgáltatott, őt magát ugyanakkor senki nem
számoltathatta el, csak Istennek tartozott elszámolással, mivel hatalmát is tőle kapta – az
egyház által kijelentett tan szerint.
2. Határkő: az 1648-as vesztfáliai béke, amely megteremtette a szuverenitás külső oldalát,
amikor előírta, hogy a béke aláíróinak tiszteletben kell tartaniuk a többi aláíró fél területi
főhatalmát. Megjelenik tehát az állami főhatalom (szuverenitás) csírája. De a szuverenitás
legfőbb hordozója még mindig az uralkodó.
3. A természetjogi gondolkodás megjelenése (elsősorban John Locke munkássága) és a
nagy francia forradalommal létrejövő nacionalizmus az államot immár nem csak a
kiváltságosok, hanem mindenki államává tette azzal, hogy a hatalmat immár nem születési
előjogok alapján gyakorolja egy szűk uralkodó osztály, hanem a nép válik a hatalom
birtokosává, amit átruház választott képviselői útján az uralkodóra. (Rousseau –
népszuverenitás!) Innentől kezdve a szuverenitás hordozója a nép, aki választott
képviselői útján kollektíven gyakorolja a hatalmat, és a nemzetállam, melynek határain
belül egy (politikai!) nemzet tagjai élnek (emberi- és politikai jogok megjelenése).
4. Az a probléma tovább is fennállt ugyanakkor, hogy az államok szuverének ugyan, de
szuverenitásuk felszámolható, ha egy másik állam meghódítja őket (mivel még élt a
háborúindítás és ezzel együtt a területszerzés „szent” joga). Ezért szükség volt a
háborúindítás tilalmának kimondására. Ez a Briand-Kellogg paktumhoz köthető, amely
1928-ban gyakorlatilag kimondta a tilalmat.
5. A második világháború után létrejövő nemzetközi rendszer felvetette azt a problémát,
hogy a szuverenitás politikai értelemben elválik a formális jogi szuverenitástól. Jogilag

23
 egy ország vagy szuverén, vagy nem, de az interdependencia által meghatározott
rendszerben egy ország sem maradéktalanul független a másiktól. VALKI LÁSZLÓ:
létezik politikai szuverenitás, amelynek fokozatai vannak, ahhoz képest, hogy egy állam
mennyire van függő helyzetben a másiktól. (Teljesen függő, relatíve függő, kölcsönösen
függő, másikat függésben tartó.) Emellett létezik jogi szuverenitás, ami formai
kellékekhez kötött (elismert államhatárok, a nemzetközi közösség által elismert állam).
6. A legújabb fejlemény a szuverenitás fogalmával kapcsolatban az, hogy a szuverenitásnak
immár szinte csak az államközi, nemzetközi viszonyokban van jelentése, mivel a
demokratikus államforma és a népszuverenitás elvének megjelenésével (önrendelkezési
jog) a belső szuverenitás kérdése időszerűtlenné vált (a szuverenitást az állam hordozza és
nem egy személy – itt probléma van a diktatórikus politikai rendszerek megítélésével – de
van lehetőség az ilyen országok szuverenitásába való beavatkozásra ENSZ BT
határozattal).

Kétféle megközelítés az állam szuverenitásának keletkezésével kapcsolatban:

1. Az állam a puszta létezésével kiváltja saját szuverenitását.

2. Az államot a nemzetközi jog ruházza fel a szuverenitás attribútumaival, ismertetőjegyeivel
(elismerés).

A szuverenitás háromféle megközelítése napjainkban:

1.) A szuverenitás, mint az állam, vagy a nép szuverenitása egységes, azaz oszthatatlan,
folyamatos és felülbírálhatatlan. Nép és nemzet szuverenitása között alkotmányjogilag
nem tesznek különbséget az európai írott alkotmányok. Az állam szuverenitása egybeesik
a nemzeti szuverenitással.

A szuverenitás öt jegye Jean Bodin szerint:

1. Törvényhozó hatalom.
2. A háború indításának joga.
3. Hivatalnokok kinevezése.
4. A bírói hatalom.
5. Megkegyelmezés joga.

Az ENSZ Alapokmánya a szuverenitás fogalmát nem ismeri, csak az államok szuverén

egyenlőségének elvét tartalmazza.

2.) A szuverenitás dualista természetű

Marcel David szerint a szuverenitás a római időktől kezdve alapvetően két elemből áll:
FŐHATALOM (plenitudo potestatis) + KÖZHATALOM (potestas regali). Ez
Rousseau-nál úgy jelenik meg, mint a NÉP és az ÁLLAM közötti különbség.

3.) A szuverenitás idejétmúlt fogalom, amelyet el kell felejteni.

A nemzetállami szuverenitásra való hivatkozás egyre inkább akadálya a nemzetközi jog

érvényesülésének, s azon belül is az emberi jogoknak. Nem tartható fenn a szuverenitásra való
hivatkozás, ha például emberi jogok megsértésének kritikájával szemben hozzák fel
védekezésként. (Pl. a határokon átterjedő környezetszennyezés.)

24
Ma már az egymásra-utaltság (interdependencia) következményeként a népek közötti
szolidaritás morális követelménye kerül előtérbe a szuverenitás őrzését, féltését célzó
nemzetállami érdekekkel szemben. R. Schuman: „Meg kell haladni a hegemóniára
vonatkozó igényeket, a politikai nacionalizmust és a kulturális izolacionalizmust
(elszigeteltséget). Ezeket a szolidaritás eszméjével és az egymásra-utaltság tényéből következő
gyakorlattal kell helyettesíteni, amely a nemzetek között a vétójogot kizáró és az egyenlőségen
alapuló demokratikus viszonyokat teremti meg”.

LEGITIMITÁS

A legitimitás-fogalom eredete:
A római magán-, illetve közjog. Fontos problémája a középkori politikai filozófiáknak és
államjogi elvként él tovább 1815 után. A modern politikatudományba Max Weber
uralomszociológiájának közvetítésével került.

A legitimitás mindig a törvényes rendet, az igazolt hatalomgyakorlást jelentette,

ellentétben az önkénnyel.

A legitimitás-fogalom központi kérdése:

Min alapszik a helyes államforma és a politikai hatalom birtokosai hogyan gyakorolhatják
helyesen hatalmukat, mi igazolja (teszi legitimmé) ezt a hatalmat és ezáltal döntéseiket.
Milyen erkölcsi igazolása van annak a procedúrának, amelynek keretei között
megválasztották a politikai vezető(ke)t (van-e közmegegyezés), illetve milyen jogi
kritériumok biztosítják a hatalom törvényes megszerzését?

Középkor
A jog és az erkölcs (igazságosság) fogalma nem vált szét élesen, mivel a politikai
intézmények, főleg az uralkodói hatalom egy vallási-erkölcsi világszemléletbe voltak
beépítve. Ezért a „LEGITIMUS” jelző, amellyel a törvényes uralkodót illették, erkölcsi
tartalmat is hordozott. Az uralkodó hatalmát nemcsak a formális jog, hanem a vallás és az
erkölcs is szentesítette.
A Római Birodalom bukása Guglielmo Ferrero szerint azért következett be, mert a
köztársasági legitimitás ellentétbe került a monarchikus legitimitással, azaz, a trónöröklés
dinasztikus elvét Rómában nem ismerték el államjogi alapnak, a császárok választás útján
kerültek a hatalomba. Ehhez pedig a szenátus elismerése is kellett, tehát a szenátus legitimálta
a principátus korában a császári méltóságot. A Római Birodalom bukása után a hatalmi
legitimáció teológiai alapvetést kapott, ami az újkorig megmaradt, sőt Weber szerint ma is
hat (a politikai uralom és a vallási-egyházi hatalom mélyen átszőtték egymást). Mindkettőnek
megvannak a maga karizmatikus gyökerei, tehát mindkettőben benne rejlik az, hogy „Isten
kegyelméből” való.

Szent Ágoston
A világi uralomnak igazolnia kell magát a vallás és az erkölcs tekintélye előtt, mert ha ezt
nem teszi meg, akkor az az uralom a sátán műve. Megoldás: a világi hatalom minden
esetben hajoljon meg az egyház autoritása előtt.
Ez az államfilozófia az egész középkoron át hatott, kölcsönösséget teremtve a világi hatalom
és azt egyházi hatalom között: az egyház ideológiai alapot adott az államnak a

25
fennmaradáshoz (legitimálta azt) az állam pedig kényszerítő eszközeivel és erejével
biztosította az egyház hatalmi helyzetét.

Újkor
A legitimációprobléma a korlátlan királyi hatalommal, a zsarnoki uralommal szembeni
jogos ellenállás értelmezése körül kulminált.
A probléma lényege: elveszítheti-e legitimitását a legitim uralkodó, ha nem a
törvényeknek megfelelően kormányoz? (Meg lehet-e ölni a zsarnok uralkodót?)
Machiavelli (A fejedelem) az újkori politikai hatalom alapelveit fektette le, és leírta azokat a
technikákat, amelyek a nem legitim módon szerzett (harccal, hódítással) uralmat legitimmé
tehetik.

A legitimáció forrásai Machiavelli szerint:

Törvényes örökösödés, az uralom nyilvános reprezentációja, tradíciókhoz való igazodás,
új hagyományok teremtése. De a legitimitás megszerzését mérhető politikai
teljesítményekhez is kötötte: külső és belső béke biztosítása, polgárok jóléte, biztonságuk
növekedése. Ebben egyezik Hobbes és Bodin abszolutista államelméletével.

Az örökletes monarchiák dinasztikus legitimációelve ugyanis belső ellentmondást tartalmaz:

Kezdetben minden dinasztiaalapító trónbitorlóként lép fel.

Ezért az újkori abszolutista állam- és szuverenitáselméletek nem az egyes dinasztiákhoz

kötötték az uralkodó hatalmának igazolását, hanem a szuverén főhatalom funkcióihoz,
illetve a szekuláris, racionális természetjogon alapuló társadalmi szerződéselmélethez.

A racionális természetjog és a társadalmi szerződéselméletek a hatalom és az uralom új

legitimációs elméleteit jelentették, és ezek vezettek el a népszuverenitás elvének
kialakulásához is.

A francia forradalom után a népgyűlés a hatalom egyedüli, legitim forrása (Lafayette, Saint-
Just). Elkezdődik az a folyamat, amelynek során a legitimitás elve kezdi elveszíteni azt a
tradicionális erejét, amit a vallási megalapozottság biztosított neki.

Bécsi kongresszus: visszatérés a dinasztikus legitimitás elvéhez. „Aki hosszú ideig birtokosa
a szuverenitásnak, az legitim hatalommal bír”. De szükséges a konszenzus, amely a
kormányzat legitimitását biztosítja (alkotmányos monarchiák, amelyekben az uralkodó
biztosítja a liberális állam alapintézményeit).

A XIX. században a legitimitás kérdése a liberális állam legitimitását jelentette, és a jogi

pozitivizmus képviselői azt állították, hogy a tradícióknak a népszuverenitási elv előtérbe
kerülésével nincs szerepük a legitimitás fenntartásában, a legitimitás egyetlen forrása a
hatalom és az általa diktált pozitív jog. (A hatalomhoz való jog gyakorlásának alanya pedig
a nép.) Elvész a politikai uralom vallási szentesítése, és ennek igénye is!

A felvilágosodással a közjó, illetve a szabadság és egyenlőség eszméi kerültek előtérbe, a

polgárok pedig maguk határozták meg, hogy az éppen regnáló uralom biztosítja-e ezeket.

26
A legitim uralom típusai Max Webernél:

Az uralom legitimációs igényének a típusa szabja meg az engedelmesség biztosítására hivatott

uralmi apparátus jellegét. Az uralom legitimitásának érvényessége lehet:
1. racionális jellegű: ez a legalitásba vetett hiten alapul, azaz a tételes rend és az uralmat
gyakorló személyek utasítási jogába vetett hiten,

2. tradicionális jellegű: ez a régóta érvényes tradíciók szentségébe és érvényességébe vetett

hiten, illetve a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim
voltába vetett hiten alapul,

3. karizmatikus jellegű: ez olyan odaadáson alapul, amely egy nem mindennapi személy
(vezető) által kinyilatkoztatott, létrehozott rend iránt nyilvánul meg.

Guglielmo Ferrero elsősorban azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy az emberi fajon belül
a politikum szférája felől szemlélve alapvetően két típussal találkozunk, az egyik a vezető, aki
ha kell, összetöri magát saját korlátain, csakhogy elképzeléseit keresztülvigye, a másik a
vezetett, aki inkább szemlélődő, empatikusabb, de cselekedni képtelen. A hatalomgyakorlás –
mutat rá Ferrero – mindig ennek a két típusnak a konfliktusa, amit az okoz, hogy a hatalom
gyakorlója soha nem érezheti magát teljes biztonságban egy lázadás lehetőségétől, az
alattvaló pedig soha nem érezheti magát biztonságban a hatalom felől érkező erőszaktól.
Éppen ezért Ferrero a civilizáció lényegét is abban találja meg, hogy minél inkább tudja
csökkenteni az adott civilizáció a félelem mennyiségét, annál fejlettebb, így a civilizáció nem
más, mint a bátorság iskolája. A kölcsönös félelem és bizalmatlanság mennyiségét
hivatottak csökkenteni a legitimitási elvek, amelyek nem jelentenek mást, mint igazolást a
polgárok részére afelől, hogy a hatalom gyakorlója jogosan és az ő beleegyezésükkel
kormányoz, a vezetők pedig ennek tudatában és ilyen jogosítvánnyal a birtokukban
lehetőséget kapnak a nyugodt és a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazó kormányzásra.
(Erről szólnak a középkori szerződéselméleti koncepciók is – természetjogi alapokon állva.)

Bibó István A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című munkájában

a monarchikus legitimitás, a népszuverenitási elv és az önrendelkezési elv kialakulását,
egymásra hatását vizsgálta. Ez a vizsgálat azzal a végkövetkeztetéssel zárult, hogy a modern
nemzetközi államközösség a XX. században azért nem képes hatékonyan kezelni az államok
közötti konfliktusokat, mert nem tudja a maga rendező elvét, az önrendelkezési elvet olyan
következetesen és eredményesen alkalmazni, mint az első világháború előtti monarchikus
államközösség a maga rendező elvét, a monarchikus legitimitást.

Bibó szerint a monarchikus legitimitás, amely a középkortól – a francia forradalom okozta

megszakítással – egészen az első világháborúig létező legitimitási elv volt, stabil államközi
rendet eredményezett. A legitimitás alapja ugyanis a királyok isteni joga volt, tehát, hogy
hatalmukat Istentől kapták, ezért jogukban állt saját országukról, vagy egyes területekről
dönteni, az ott élő lakosság megkérdezése nélkül, illetve az ő joguk volt háborút indítani, és
békét kötni is.

A monarchikus államközösséget, amelyet Bibó a „nagyhatalmak koncertjének” is nevez

rendkívül pragmatikus és praktikus szellem vezérelte, ugyanis a nagy európai monarchiák,
birodalmak uralkodói rájöttek arra, hogy a nagyhatalmi egyetértés elengedhetetlenül

27
szükséges ahhoz, hogy államközi konfliktusokat rendezni lehessen. Ez a felismerés tisztán
megmutatkozott például a Napóleon által felborított európai hatalmi egyensúly helyreállításán
fáradozó Bécsi Konferencián, ahol létrehozták az öt európai nagyhatalomnak (Ausztria,
Poroszország, Oroszország, Nagy-Britannia és Franciaország) a hatalmi egyensúly elvén
alapuló status quo-ját, amely száz évre garantálta Európa, és így a világ békéjét. Talleyrand, a
francia külügyminiszter rájött ugyanis arra, hogy az európai monarchiák tekintélyét és
hatalmát vissza kell állítani ahhoz, hogy béke legyen, ennek pedig két útja van: a
monarchikus legitimitás és a területi változások legitim rendszere, azaz, hogy a jogalap
nélkül elfoglalt területek (Napóleon területszerzései) vissza kell, hogy kerüljenek korábbi,
vagy új legitim uralkodójukhoz. Minden más területi kérdésben pedig az európai uralkodók
közössége dönt. Szó sem volt tehát a vesztes hatalom (Franciaország) feldarabolásáról, vélt,
vagy valós sérelmek miatti megalázásáról (mint ahogy az Németország esetében történt az
első világháború után). A nagyhatalmak koncertje reálpolitikát alkalmazott, és ezt rendkívül
praktikusan, gyakorlatiasan, és ami a fő, eredményesen tette.

Mit jelent pontosan a monarchikus legitimitás Bibó értelmezésében?

A monarchikus legitimitás annyit jelent, hogy az uralkodók a feudális jog világában, majd
később az újkorban, amikor a középkori önkormányzati formák háttérbe szorultak és ismét az
uralkodóra összpontosult az alattvalók lojalitása; rendelkezhettek alattvalóik lojalitásával, s
azt – adott esetben – szerződéssel átruházhatták másra. Az alattvalók ugyanis az
önrendelkezési elv megjelenéséig nem az államhoz, annak területéhez, területi integritásához,
vagy a nemzethez voltak lojálisak, hanem az uralkodóhoz.

Mit jelent az, hogy az alattvalók lojalitása átruházható?

Azt, hogy ha vesztett háború, vagy szerződés révén egy terület átkerült egy másik államhoz,
vagy ha új legitim uralkodó foglalta el az ország trónját, az alattvalók lojalitása átruházódott
az új szuverénre. Az alattvalók ugyanis a hűbériség és a rendiség személyi függésének
hierarchikus rendszerében éltek, lojalitásuk feljebbvalóikra, végső soron pedig a legfőbb
hűbérúrra, a legitim, törvényesen megkoronázott, hatalmát Istentől eredeztető uralkodóra
irányult.

A monarchikus legitimitás elve tehát biztosította az európai uralkodók számára azt a

lehetőséget, hogy kellő egyetértés esetén békésen oldjanak meg bizonyos konfliktusokat.
(Természetesen sok olyan konfliktus maradt, amelyet nem sikerült egyetértéssel megoldani,
ebben az esetben maradt a konfliktuskezelés hagyományos és a korban elfogadott eszköze, a
szabályszerű háború.)

1789-ben azonban kitört a forradalom Franciaországban és gyökeresen megváltoztatta,

egyben meg is rendítette a monarchikus legitimitás intézményét, hiszen a forradalom a
népszuverenitás, a képviseleti elv, a többpártrendszer, a hatalommegosztás és az emberi jogok
írásba foglalásának alapjára helyezkedett. A nép, amely addig kiszorult a
hatalomgyakorlásból, most birtokba vette az államot és azokkal a közvetlen érzelmekkel
kezdett viszonyulni hozzá, amelyekkel eddig szűkebb közössége (családja, faluja) iránt
viseltetett. Nem történt más, mint hogy megszületett a nemzeti érzés, a nacionalizmus, amely
azonban Bibó értelmezésében nem egy kártékony és agresszív ideológia – legalábbis eredeti
formájában nem az – hanem a demokratizmussal közös gyökerű eszme. A nacionalizmus
ugyanis a demokratikus átalakulás része, de csak akkor, ha demokratikus értékekkel együtt
érvényesül. Szerepe epizódszerep, arra irányul, hogy a kevés kiváltságosok államából a sokak

28
államát és uralmát valósítsa meg, tehát a nacionalizmus az addigi alattvalókból politikai
közösséget teremt. Amint azonban végbe ment ez a hatalomváltás, a demokratikus értékeknek
kell átvenniük a vezető szerepet, ezekkel kell átitatni a politikai közösséget, a nemzetet.

Ez a modell a nyugat-európai államok többségében így is ment végbe, tehát organikus,

szerves fejlődés révén jutottak el ezek az államok a feudális függések világából a modern
demokráciák világába. Kelet-Közép-Európában azonban ez a fejlődés torzulásokat szenvedett,
ami részben olyan nagy történelmi katasztrófákhoz vezetett, mint az első világháború utáni
Párizs környéki békék.

Összegzésképpen elmondható, hogy Bibó értékelésében a monarchikus legitimitásról az

önrendelkezési elvre való áttérés egyfajta „legitimitás deficit”-et eredményezett, amely azt
jelenti, hogy míg mindenki elismeri, hogy a nemzetközi jog alapján államok és területek
sorsáról lehet nemzetközi szerződéssel dönteni a lakosság megkérdezése nélkül, addig nem
ismeri el senki a kormányok azon képességét, hogy ilyen szerződéssel egy terület
lakosságának lojalitását egy másik országra át lehetne irányítani.

Hatalomfelfogások

Közös mindegyikben, hogy: a hatalom RELÁCIÓS jelenség, speciális viszony, mely

különböző szereplők között áll fenn.

1. MISZTIFIKÁLT HATALOM. A hatalom definiálhatatlan jelenség, és a

legmeghatározhatatlanabb az a jelenség, hogy az emberek miért fogadják el a
hatalmat maguk fölött.
2. BEHAVIORÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom sajátos viselkedésmód, amely
másokban bizonyos viselkedést generál, így olyasmit is megtesznek, amelyet
egyébként nem tennének. Robert Dahl (a hatalom lényege: A ráveszi B-t arra, hogy
tegyen meg valamit, amit magától nem tenne). A hatalom mint sajátos viselkedés
racionálisan elemezhető. Ez a felfogás nem elemzi a viselkedésváltozás belső
motivációját, sem a hatalom gyakorlója, sem a neki alávetett szemszögéből.
3. TELEOLOGIKUS, FINALISTA felfogás. A hatalom célra irányultságát
hangsúlyozza. A hatalom egy cél elérésére és megvalósítására irányuló
tevékenység. Mások szerint a hatalom célja: érdekérvényesítő képesség. Talcott
Parsons: „a hatalom az egyén reális képessége arra, hogy az érdekeit realizálja egy
adott rendszeren belül, a rendszer szabályait elfogadva”.
4. INSTRUMENTÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom elsősorban eszköz, az erőszak
alkalmazásának lehetősége. A hatalom lényege: a szankció, a kényszer alkalmazása
mint eszköz (Kaplan, Laswell).
5. STRUKTURALISTA hatalomfelfogás. A hatalom = VISZONY, strukturális reláció,
különböző rendszerelemek közötti viszony egy rendszeren belül. A hatalom mint
sajátos viszony alapja a rendszert alkotó elemek szétválása, és az elvált elemek közötti
hatalmi viszony létrejötte. M. Duverger, A. Gramsci: a hatalom alapja a kormányzók
és kormányzottak szétválása.
6. A hatalom EGYENLŐ BEFOLYÁS vagy URALOM. A hatalom = befolyásoló
képesség (power helyett influence). Weber elválasztja a hatalmat és az uralmat.
HATALOM = az akaratérvényesítés képessége, lehetőség, potencialitás. URALOM =
megvalósult uralmi ráhatás. Weber a legitim muralom típusait az alapján különíti el,

29
 hogy ezt az uralmi ráhatást az alárendeltek milyen belső motívum, meggyőződés
alapján fogadják el.
7. A hatalom lényege: a DÖNTÉSEK BIRTOKLÁSA. Ezt az álláspontot főleg
szociológusok képviselik: Herbert Simon, Talcott Parsons, Zigmund Baumann,
Gombár Csaba. A nézet lényege: az akaratérvényesítés a politikai rendszerben
valamilyen DÖNTÉSEN keresztül valósul meg. Aki dönt, annak van hatalma. A
hatalom lényege: döntéshozatali és döntést kikényszerítő képesség (a média is
hatalom – a közvélemény ereje!).

4. A politikai hatalom összefoglaló magyarázata

• A hatalom TÁRSADALMI VISZONY. A hatalmi viszonyok személyek közötti

(interperszonális), illetve csoportok és szervezetek közötti viszonyok.
• A hatalom társadalmi ALAPJA ÉS CÉLJA:
1. a javak elosztása során keletkező konfliktusok feloldása,
2. a javak elosztási rendjének meghatározása,
3. a társadalom irányításának megvalósítása.
• A politikai hatalom AKARATI TARTALMÚ viszony, mert résztvevői érdekek által
meghatározott egyének, szervezetek, csoportok.
• A politikai hatalom DÖNTÉSEK FORMÁJÁBAN jelenik meg. A döntéshozók
döntéseikkel mások magatartásai befolyásolják, választható alternatíváikat leszűkítik.
• A politikai hatalom IRÁNYÍTOTT BEFOLYÁS.
• A politikai hatalom LÉNYEGE: ÉRDEK- ÉS AKARATÉRVÉNESÍTŐ KÉPESSÉG
A DÖNTÉSEK BITOKLÁSA RÉVÉN.

Összefoglalva: a politikai hatalom lényege: mások tevékenységének befolyásolása

érdekérvényesítés céljából, a döntések birtoklása a döntéshozatali képesség révén.

30
 A politikai kultúra összetevői. A magyar politikai kultúra sajátosságai

A politikai kultúrák jellege mindig a társadalmakban jelenlévő konfliktusokkal kapcsolatos,

mert azok az elképzelések, meggyőződések, amelyeket a politikai közösségről alkotunk,
ütköznek egymással és folyamatosan formálják a politikai kultúra jellegét.

TÖRÉSVONAL

A törésvonalak egy társadalmakban azok a különbségek, érték- vagy érdekkonfliktusok,

amelyek a politikai kultúra kialakulásában szerepet játszanak, és amelyek mentén
egyébként a pártok is szerveződhetnek. A törésvonalak három szintből állnak:

1. a TÁRSADALMI STRUKTÚRA szintje (valamilyen társadalomszerkezeti

sajátosság, pl. nagy vagyoni különbségek egy társadalmon belül)
2. a NORMATÍV szint (a különböző társadalmi-politikai csoportok értékeinek, és
önazonosság tudatának együttese)
3. a SZERVEZETI szint (az egyes csoportokhoz tartozó intézmények, szervezetek,
pártok)

Törésvonal ott van, ha a politikai tagoltság mind a három szinten jelen van. Tehát vannak
társadalmi csoportok, amelyek valamilyen szociológiai sajátosság mentén elkülönülnek, de
ezek egyúttal értékközösséget is jelölnek, és valamilyen szervezet képviseli az érdekeiket
értékeiket.

Azaz itt arról van szó, hogy egy társadalmi tagoltság egyben politikai tagoltsággá is válik. Ha
ugyanis hiányzik a politikai szervezettség, akkor már nem beszélhetünk törésvonalról. A
törésvonalak kialakulása esetén a szembenálló társadalmi csoportok érdekei élesen
elkülönülnek, és a társadalmi csoporthoz való tartozás érzése meghatározza a politikai
viselkedést. Ez kiszámíthatóvá teszi a szavazói viselkedést (tudható, hogy egy adott
társadalmi csoport tagjai kire fognak szavazni), és stabilizálja a szavazóbázist. Így a pártok
képesek a társadalmi konfliktusokat intézményesíteni, és stabilizálják az egész politikai
rendszert.

Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a különböző politikai táborok „bezáródnak”, nincs

közöttük átjárás, és ez „maximalizálja” sokszor a begyűjthető szavazatok számát is. (Egy
értelmiségi rétegpárt a legnagyobb mozgósító kampánnyal sem tud annyi szavazatot gyűjteni,
mint egy klasszikus jobboldali vagy baloldali néppárt, mert nem áll mögötte akkora
társadalmi csoport. Ez Magyarországon is így van.)

Gabriel Almond a politikai kultúrának két alaptípusát írja le:

• HOMOGÉN POLITIKAI KULTÚRA (ez a kétpártrendszerekkel hozható

kapcsolatba) és a
• FRAGMENTÁLT POLITIKAI KULTÚRA (amely a sokpártrendszerekkel
kapcsolható össze).

A homogén politikai kultúrákban (USA, NB) a politikai alapértékekre nézve konszenzus van,
ezért a politikát és a konfliktusok kezelését a racionális kalkulálhatóság, kiszámíthatóság, a
pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi. Ebben a kultúrában a politikai pártok és a

31
politikusok úgy viselkednek, mintha piacon lennének, akiket megbíztak a választók, ezért
alkudoznak, megállapodásra törekszenek. A fragmentált kultúrát (kontinentális Európai
országok, elsősorban Fr., Ol., No.) pedig a politikai szubkultúrák egymás mellett élése és
sokszor kibékíthetetlen konfliktusa határozza meg. Ebben a kultúrában a pártok sokkal
inkább mozgalom-jellegűek, sokkal erősebb bennük az ideológiai és az érzelmi alapú
politizálás.

Miért? Azért, mert a homogén társadalomban egy nagy társadalmi törésvonalnak, az

osztálynak (vagyoni helyzet) van lényeges szerepe, a politikai tagoltság formálásában.

Ilyen társadalom akkor alakul ki, ha egy ország

- egynyelvű és etnikailag egységes (vagy legalábbis nem ezek a tényezők jelentik a
nemzethez való tartozás fő kritériumait),
- az ipari-agrár, illetve vidék-város ellentét pedig nincs jelen az urbanizáció és az
iparosítás miatt,
- illetve megtörtént az állam és az egyház szétválasztása.

Ezekben a társadalmakban az osztálytagoltság mellett meglévő más törésvonalak gyengék

ahhoz, hogy politikai pártokat lehessen építeni rájuk, mert ezek a más dimenziók (vallás,
nyelv, lakóhely) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban. (Azaz
például az afroamerikaiak között is van egy felsőosztály, egy értelmiségi réteg és egy
hátrányosabb helyzetű réteg. Más lenne a helyzet, ha az egész afroamerikai kisebbség csak a
hátrányos helyzetű, képzetlen alsó réteghez tartozna, és mondjuk minden afroamerikai
katolikus lenne.)

A homogén társadalmakban éppen ezért természetes a többszörös csoport-hovatartozás, a

többszörös identitás.

A FRAGMENTÁLT KULTÚRÁBAN a társadalomban olyan ideológiai, kulturális, vallási,

nyelvi vagy más értékalapú törésvonalak vannak, amelyek miatt az egyes társadalmi
csoportok egyben zárt politikai közösségeket, „táborokat” alkotnak. Gyakran előfordul az
is, hogy egy társadalmi csoport egyféle osztályhelyzettel bír, azaz egy kisebbség például
csak az alacsonyan fizetett kétkezi munkásság körében van jelen. Az ilyen társadalmakban a
különböző identitásformák egymást erősítik (pl. ha valaki katolikus, akkor a jobboldal
mellett kötelezi el magát, vagy mert ott képviselik a számára fontos értékeket, vagy történelmi
okokból).

A három kontinentális SZUBKULTÚRA:

1. PREINDUSZTRIÁLIS KATOLIKUS (JOBBOLDALI POLGÁRI

KÖZÉPOSZTÁLY ÉS AGRÁRNÉPESSÉG)
2. SZEKULARIZÁLT RÉGI KÖZÉPOSZTÁLY (ÉRTELMISÉG)
3. IPAROSODÁS NYOMÁN KIALAJLÓ MUNKÁSOSZTÁLYI (BALOLDAL)

A magyar politikai kultúra egyértelműen a fragmentált politikai kultúrák közé tartozik, már
csak azért is, mert olyan törésvonalak vannak jelen a magyar társadalomban, amelyek
markáns ideológiai és értékközösségek kialakulását erősítik.

32
A magyar politikai kultúra három törésvonala (ezek az európai országok többségére jellemző
törésvonalak):

1. VALLÁSOS-SZEKULÁRIS ellentét. Magyarországon fontos törésvonallá vált ez az

ellentét, a bal-jobb politikai tengely mögötti szavazóbázisok kialakulásában
jelentős szerepe van. (FIDESZ, KDNP, JOBBIK) Minél inkább vallásos valaki és
minél gyakrabban jár templomba, a felmérések szeriont annál nagyobb a
valószínűsége, hogy valamelyik jobbközép pártot támogatja. És fordítva, minél
kevésbé vallásos, annál nagyobb a valószínűsége, hogy liberális vagy szocialista pártra
fog szavazni. (Ennek ráadásul Magyarországon történelmi gyökerei is vannak, miután
a kommunista időszakban a hatalom üldözte az egyházakat és a vallásos embereket,
ezért a rendszerváltás után a vallásos tömegeknél elvi kérdéssé vált a baloldali
pártokkal való szembehelyezkedés.)

2. Az OSZTÁLYELLENTÉT. Magyarországon a kommunizmus időszaka

megszüntette a klasszikus társadalmi osztályokat (vagyonos felsőosztály,
kispolgárság, munkásosztály), így az osztályellentét a rendszerváltás után inkább az
egykori kommunista rendszer TÁMOGATÓI és annak ELLENFELEI közötti
ellentétté vált. (A baloldali szavazók között jelentősen nagyobb számban
voltak/vannak az egykori állampárt, az MSZMP tagjai, illetve a Kádár-rendszerrel
szimpatizálók.) Ezt nevezzük POLITIKAI OSZTÁLYTAGOLTSÁGNAK.

3. VIDÉK-VÁROS/AGRÁR-IPARI ELLENTÉT. Ez az ellentét egyre inkább

eltűnőben van Magyarországon, aminek részben oka a nagyfokú urbanizáció, a
mezőgazdaságból élő népesség jelentős csökkenése, és a tipikus agrárpártok (FKgP)
eltűnése.

A magyar pártrendszer sajátosságai

(Tóth Csaba: A magyar pártrendszer fejlődésének fő iránya. Politikatudományi Szemle 2011. 3. sz.)

A magyar pártrendszer az utóbbi években KONCENTRÁLÓDOTT. Mit jelent ez? A

koncentráció több folyamatot is jelölhet:
- csökken a parlamenti pártok száma,
- a parlamenti pártok súlya növekszik a parlamenten kívüli pártokkal szemben,
- a parlamenti pártok közötti erőviszonyok átrendeződnek, az erősek tovább
erősödnek, a gyengébbek tovább gyengülnek.

Tóth szerint pontosan azt jelenti a koncentráció, hogy annál koncentráltabb egy pártrendszer
minél KEVESEBB párt birtokolja a szavazatok MINÉL NAGYOBB hányadát.

A folyamatos koncentráció a pártrendszer BLOKKOSODÁSÁVAL is együtt jár. Azaz

minél jobban koncentrálódnak a szavazatok, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki két
nagy párt, amely a szavazatok túlnyomó többségét megszerzi.

33
A magyar pártrendszer 1990-ben sokpártrendszer volt, de azóta folyamatos koncentráció
figyelhető meg a pártrendszerben.

Már 1994-re a kvázi domináns kétpártrendszer felé mozdult el a magyar pártrendszer, bár
annak minden mutatóját nem érte el. (KVÁZI DOMINÁNS PÁRTRENDSZER: a
szavazatok ¾-nek megszerzéséhez legalább 3 pártra van szükség. Itt a három legnagyobb
párt a szavazatok 60-70%-át szerzi meg. A 60-70% megoszlása többféle lehet, vagy egyenlő,
vagy egy párt lehet ezen belül domináns helyzetben. A domináns jelző itt annyit jelent,
hogy a győztes párt abszolút többséget szerez vagy legalább 10%-kal előzi meg a második
helyezettet. Ez a feltétel viszont ritkán teljesül, általában az első párt a szavazatok több mint
35%-kát, az első kettő pedig 50-60%-kát, az első három pedig 60-70%-kát szerzi meg.
(Svédország, Dánia, Kanada, Norvégia.)

A magyar pártrendszer 2010-re a kvázi kétpártrendszerek minden sajátosságát magán viseli,

de azon belül is egy párt jelentős dominanciája mutatható ki.

A pártrendszer koncentrációjának folyamata úgy zajlott, hogy:

- a két nagy rendszerváltó párt fokozatosan veszített a támogatottságából, végül el is tűnt a
politikai palettáról.
- A két ezután kialakuló nagy párt (FIDESZ, MSZP) nem párhuzamosan, hanem
aszinkronikus jelleggel emelkedett nagy párttá, az MSZP fokozatosan lett nagy baloldali
párt, a FIDESZ viszont jelentős hullámvölgyekkel (1994 után kis párt lett megint, majd 1998-
től erősödött jelentősen a támogatottsága).
- A középpártok ezzel párhuzamosan lassanként el is tűntek a pártrendszerből, és ma már
az egykor domináns baloldali párt, az MSZP is középpárttá zsugorodott, miközben új
középpártok jelentek meg a színen (Jobbik).

34
 A politika intézményes világa. A hatalmi ágak intézményei (parlament, kormány). A
kormányzati rendszer fogalma és típusai

A modern demokráciák a hatalommegosztás elve alapján működnek, melynek értelmében

elkülönül a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom. A törvényhozó
hatalom birtokosa a parlament, a végrehajtó hatalomé a kormány, míg az
igazságszolgáltatást a bírósági és ügyészségi szervezet végzi.

A nyugat-európai parlamentarizmus az alábbi funkcióváltásokon ment keresztül:

• Uralkodói hatalom korlátozása, hatalmi fékek beépítése. (Uralkodói döntések

parlamenti jóváhagyáshoz kötése.)
• Fokozatosan jelent meg a képviseleti funkció, főleg a választójog fokozatos
kiterjesztésével.
• A polgári forradalmakat követő köztársasági parlamenti rendszerek megteremtik a
parlamenti szuverenitás eszméjét és gyakorlatát. Ez a hatalommegosztás elvének
kiépítését, annak szervezeti és jogi kifinomodását, a hatalom forrásainak
pluralista felfogását teremti meg.
• A modern pártok megjelenésével a parlament a pártpolitika terepe lett, de emellett a
parlament megőrizte autonómiáját.
• A parlamentek törvényalkotó, döntéshozó munkáját befolyásolják a részvételi elv
intézményei (népszavazás, tömegdemonstrációk), és ezzel együtt intézményes, jogilag
szabályozott eljárásokat építettek ki a politikai nyomásgyakorlás és a közvetlen
demokrácia intézményei számára.

III. A modern parlamentarizmus funkciói

A modern parlament a „fékek és egyensúlyok” rendszerében működik, azaz szuverenitása

KORLÁTOZOTT. Törvényalkotó jogkörét a NORMAFELÜGYELETET ellátó
alkotmánybíróság korlátozza, a végrehajtó hatalom vezetőjének döntéseit NEM
BÍRÁLHATJA FELÜL, meghatározott feltételek mellett a parlament FELOSZLATHATÓ.

A modern parlamentarizmus lényege:

1. A népszuverenitásból eredő, demokratikus választások útján átszármaztatott hatalom.

2. A parlamenti hatalom KORLÁTOZOTT.
3. A parlamenti hatalom ALKOTMÁNYOS EREDETŰ, NORMATÍVE GARANTÁLT.
4. a parlamenti hatalom FUNKCIÓIHOZ TAPAD, azaz ezek ellátásához biztosított
mértékű és jelegű hatalommal bír.
5. A parlamenti hatalom része a PÁRTELVŰ politikai rendszernek. (Pártok versengenek
a hatalomért.)

A parlamentek funkciói:

1. KÉPVISELETI FUNKCIÓ (alapja: választójog, formái: egykamarás, kétkamarás,

lényege: érdekképviselet, amelynek legfontosabb összetevői: pártképviselet, területi
képviselet, korporatív érdekképviselet, etnikai képviselet elve.).
2. HATALMI FUNKCIÓ (a parlament döntéshozó hatalom).

35
 3. JOGALKOTÓ, TÖRVÉNYALKOTÓ FUNKCIÓ.
4. POLITKAI ELLENŐRZÉS ÉS FELELŐSSÉGREVONÁS FUNKCIÓJA
(Kormánnyal, képviselővel, esetleg köztársasági elnökkel szemben.).
5. POLITKAI NYILVÁNOSSÁG BIZTOSÍTÁSÁNAK FUNKCIÓJA.
6. LEGITIMÁCIÓS FUNKCIÓ.

A kormányzó és az ellenzéki pártok funkciói

A demokrácia SOKPÓLUSÚ, DEKONCENTRÁLT HATALMI RENDSZER.

A kormányzó pártok FUNKCIÓI:

1. Parlamenti döntések VÉGREHAJTÁSA, a kormányprogram végrehajtása, a

kormányzó pártok ehhez megfelelő SZERVEZETI, INTÉZMÉNYI és JOGALKOTÓI
hatalmat kell, hogy kapjanak. A kormányzati hatalom korlátait a törvények szabják
meg.

2. A kormányzó pártok kötelesek tolerálni az ellenzéket, részben törvények részben a

szokásjog tiszteletben tartásával. Az ellenzéket LEGITIM HATALMI
TÉNYEZŐKÉNT kell tekinteniük.

3. A kormányzó pártok kötelessége az ellenzékkel ÉRDEMI PÁRBESZÉDET folytatni,

felvetéseikre reagálni.

4. Választások elvesztése esetén kötelesek a hatalmat az ellenzéknek átadni.

5. A kormányzó pártok kitüntetett feladata a törvények végrehajtása, akkor is, ha nem

értenek egyet azok tartalmával.

6. kitüntetett szerepük van a POLITIKAI RENDSZER és a kormányzati hatalom

LEGITIMÁLÁSÁBAN, külső és belső elfogadtatásában.

Az ellenzéki pártok parlamenti FUNKCIÓI:

1. Hatalmi ellensúlyozó funkció, a többpólusú hatalmi rendszer fenntartása.

2. A hatalomkoncentráció kialakulásának megakadályozása.

3. Az ellenzék feladata a kormányt ÉREVLÉSRE és INDOKOLÁSRA kötelezni,

anélkül, hogy döntési jogkörét kétségbe vonná. A kormányzati döntés NYÍLT
indokolásának kötelezettsége növeli a döntések TÁRSADALMI
ELFOGADOTTSÁGÁT, vagy NYÍLT ELUTASÍTÁSÁT, illetve
ÖNKORREKCIÓS döntésjavító szociológiai funkciója van.

4. Döntési alternatívák, alternatív javaslatok beterjesztése, amelynek többszörös

szerepe is lehet: a kormányzati javaslat KRITIKÁJA, a kormányzati javaslat
hiányának jelzése, saját (ellenzéki) arculatának kialakítása, a kormányzási
képesség bizonyítása.

36
 5. SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓ: az ellenzéki pártok szerepe az új politikai
vezetőréteg kiválasztásában. A kormányzati pozíciót betöltő személyek állandó
ellenőrzésével és kritizálásával elősegítik egy rátermettebb vezetőréteg
kiválasztódását.

6. Az ellenzék legfontosabb szociológiai funkciója a versengés fenntartása a politikai

rendszerben, és ezzel magának a demokratikus hatalmi rendszernek a működtetése,
fenntartása.

7. Az ellenzéki és kormánypártok csak együtt tudják megjeleníteni a társadalom

politikai tagoltságát, az egyes társadalmi és politikai érdekcsoportok súlyát,
egymáshoz képest meglévő arányát.

8. A kormányzati hatalom korlátozása.

9. Az ellenzék szerepe a kormányzati hatalom korlátozása, számonkérése (a jog

uralmának érvényesítése).

Az ellenzék HATALMI ESZKÖZEI:

- A nyilvánosság kikényszerítése (parlamenti ülés, adatok, államigazgatási szervek).

- HÁZBIZOTTSÁGI MEGHALLGATÁS kezdeményezése.
- MÓDOSÍTÓ INDÍTVÁNY beadásának joga.
- INTERPELLÁCIÓS jog, és a válasz MEGSZAVAZÁSA vagy ELVETÉSE.
- BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY benyújtásának lehetősége.

A KORMÁNYZAI RENDSZER fogalmáról

1. Tágabb értelemben a kormányzati rendszert a POLITIKAI RENDSZERREL

azonosítjuk, vagyis a kormányzati rendszer fogalma alá sorolnak olyan, az állami
szférán kívüli intézményeket is, amelyek elsősorban vagy kizárólag politikailag
relevánsak. Eszerint a kormányzati rendszer az adott állam MINDEN POLITIKAI
INTÉZMÉNYÉNEK ÖSSZESSÉGE, és az ebből adódó FUNKCIÓK, POLITIKAI
RENDEK, NORMÁK. Ez azt jelenti, hogy a kormányzati rendszer minden olyan
állami és politikai szervet és intézményt felölel, amely a TÁRSADALMI
EGYÜTTÉLÉS FORMÁLÁSÁBAN meghatározó. (Pl. nemcsak a kormányzati
szervek, hanem a PÁRTRENDSZER és a VÁLASZTÁSI RENDSZER is idetartozik.)

2. Szűkebb értelemben a kormányzati rendszer az ÁLLAMI RENDSZERNEK – mint

egésznek – illetve azon részének megjelölésére használják, amely a POLITIKAI-
ÁLLAMI IRÁNYÍTÁSI feladatokat végzi. Itt a kormányzati rendszer a politikai
rendszernél SZŰKEBB kategória, mert a KORMÁNYZÁS, mint tevékenység
INTÉZMÉNYI ELEMEIT, ELJÁRÁSMÓDJÁT és az ezeket meghatározó
ELEMEKET foglalja magában. Ennek megfelelően a kormányzati rendszer az
ÁLLAMIRÁNYÍTÁS egészének INTÉZMÉNYESÍTETT DÖNTÉSI
STRUKTÚRÁJÁT jelenti, azt az átfogó rendszert és módot, ahogy az adott
államot kormányozzák. Ezt a meghatározást tekinthetjük a legpontosabbnak.

37
 3. Legszűkebb értelemben a kormányzati rendszer alatt a KORMÁNYZÁST VÉGZŐ
KÖZPONTI ÁLLAMI SZERVEK RENDSZERÉT értik. Eszerint a kormányzati
rendszer a központi állami szervek (alkotmányban meghatározott köre) és a köztük
lévő KAPCSOLATRENDSZER alkotja.

Összefoglalásképpen: a kormányzati rendszer a kormányzást végző, abban közreműködő

szervek köre és egymáshoz való viszonya, amelybe az egyes elemek – és a köztük lévő
kapcsolat – különböző jellegű lehet, attól függően, hogy milyen feladat- és hatáskörökkel
rendelkeznek.

A KORMÁNYZÁS FOGALMA

A kormányzás elsősorban és tág értelemben az állam irányítását jelenti, az uralom olyan

gyakorlását, amelynek feladata, hogy a politikai célok megvalósítása érdekében tervszerűen
szabályozzon, koordináljon (szervezzen) és kontrolláljon (ellenőrizzen).

JOGI értelemben a kormányzás olyan kompetenciákkal (feladat- lés hatáskörökkel) jelölhető,

amelyet a adott állam alkotmánya határoz meg. A kormányzás tartalma pedig a központi
döntéshozatal, a végrehajtás és az ellenőrzés.

KORMÁNYZATI RENDSZEREK TÍPUSAI

A kormányzati rendszer jelegének meghatározásához az alábbiakat kell megvizsgálnunk:

1. melyek a legfőbb intézmények, amelyek a kormányzati tevékenységet ellátják, és
abban közreműködnek;
2. milyen ezen intézmények egymáshoz való viszonya.

A demokratikus kormányzati rendszer működéséhez szükséges alapfeltételek:

• a kormányzati rendszer intézményi felépítésére vonatkozó

ALAPKONSZENZUS léte, az alkotmányos elvekben való megegyezés;
• demokratikus értékelvek érvényesülése (hatalommegosztás, népszuverenitás és
népképviselet elvének érvényesítése, alapvető emberi- és szabadságjogok
garantálása);
• a POLITIKAI PPLURALIZMUS érvényesülése, amely biztosítja a
társdalomban és a parlamentben a szabad AKARATKÉPTZÉS lehetőségét,
vagyis a társadalmi csoportok szabadon konkuráló részvételét a döntéshozatali
folyamatokban különböző intézmények segítségével;
• LEGÁLIS és LEGITIM ELLENZÉK elismerése;
• Demokratikus döntési technikák közül a TÖBBSÉGI ELV (mint demokratikus
legitimációs alap) általános, de NEM KIZÁRÓLAGOS elfogadása.

A kormányzati rendszereknek két alaptípusa (tiszta típus) van: a PREZIDENCIÁLIS és a

PARLAMENTÁRIS rendszer.

Különbsége kell tennünk a PARLAMENTÁRIS KORMÁNYZATI RENDSZER és

PARLAMENTARIZMUS/PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIA között. A parlamentarizmus

38
azt jelenti, hogy az adott állam felépítésében jelen van és fontos szerepet kap a népképviselet
szerve, de nincs szükségszerűen összekapcsolva a parlamentáris kormányati rendszerrel. A
parlamentáris rendszer ugyanis meghatározott államjogi kapcsolatot jelent a parlament és a
kormány között, melynek lényege, hogy a parlament dönt kormány létrehozásáról és
megszűnéséről is, azaz a kormány a palamentnek felelős.

I. PARLAMENTÁRIS RENDSZER

1. Ebben a kormányzati rendszerben a kormányzást végző két központi állami szerv a

kormány és a parlament. A kormány elsősorban javaslattévő, kezdeményező és
végrehajtó szerepet tölt be. A kormány a végrehajtó hatalom csúcsa.
2. A kormány a parlamenti TÖBBSÉG akaratától függ, mert a parlament választja
meg és a parlament vonhatja felelősségre.
3. A kormány tagjai rendszerint a parlamentnek is tagjai, ami a hatalmi ágak
összefonódását mutatja. („ÚJ DUALIZMUS”)
4. A legtöbb parlamentáris rendszerben a kormányfőnek jogában áll a parlament
feloszlatását kezdeményezni az államfőnél.
5. A miniszterelnöki közjogi pozíciója erős (nehezen buktatható), és a kormány tagjai
között kiemelt szerepe van.
6. A kormány működésében a KABINET-ELV érvényesül. (Testületként működik és
testületként vonható felelősségre.)
7. Az államfői hatalom gyenge, az államfői jogkörök REPREZNTATÍV,
SZIMBOLIKUS jogkörök. (Jogkörei általában: demokratikus intézmények működését
biztosító alkotmányos jogkörök, tartalék funkciók és jogkörök, reprezentatív jogkörök,
miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolt jogkörök).
8. Az államfői megbízatás többféle formában keletkezhet: örökletes úton, választással,
delegálással. Demokratikus államokban háromféle módon: nép általi közvetlen,
közvetett (elektorokkal) vagy valamely szerv általi választás. A parlamentáris
rendszerek túlnyomó többségében a palament választja.

A parlamentáris rendszereken belül a kormányzásnak alapvetően két útja alakult ki: a

KABINET-KORMÁNYZÁS és a KANCELLÁR-ELVŰ (miniszterelnöki) kormányzás.

II. PREZIDENCIÁLIS RENDSZER

1. A végrehajtó hatalom koncentrációja. (Többségelvű jegy, az elnököt és a kabinetet

az egyik párt adja.) A végrehajtó hatalom csúcsa az elnök, nincs miniszterelnök, tehát
a végrehajtás gyakorlása nem kollektíven történik.
2. A hatalmi ágak elválasztása. A TH és a VH teljesen el van választva egymástól, az
elnököt a törvényhozás nem válthatja le, viszont az elnök nem rendelkezik
teljhatalommal, együtt kell működnie a törvényhozással. A törvényhozási szerep és a
végrehajtási szerep között funkcionális összeférhetetlenség van. A TH és a VH közötti
együttműködést több jogkör biztosítja: a TH dönt a költségvetésről; az elnöknek
korlátozott törvénykezdeményezési joga van (vagy nincs); kötelezve van arra, hogy
bizonyos időközönként beszámoljon a törvényhozás előtt; és megilleti a VÉTÓJOG
valamilyen formája.

39
3. Kiegyensúlyozott kétkamarás rendszer. A képviselőház és a szenátus nagyjából
egyforma hatalommal rendelkezik, mert a szenátusban az államok egyforma
képviselettel rendelkeznek. Ez kiküszöböli a képviselőházban mutatkozó
egyenlőtlenségeket. (Ez konszenzuális jegy.)
4. Kétpártrendszer. Többségelvű jegy, bár a két párt korántsem képes a rendkívül
heterogén társadalmi viszonyok megjelenítésére.

40
 Pártok, pártrendszerek. Választási rendszerek

Azt, hogy végső soron milyen kérdések kerülnek a politikai intézményekben ülő
döntéshozók elé, az a politikai folyamat határozza meg, amely a társadalom igényei és az
intézmények között közvetít. A modern demokráciák jellegzetessége a társadalmi és politikai
sokszínűség (pluralizmus) elismerése, az érdekképviselet és a szervezkedés szabadsága. Az
érdekeiben és nézeteiben tagolt társadalom egyes csoportjai nyíltan felszínre hozhatják
konfliktusaikat, igényeiket és megküzdhetnek ezek érvényesítéséért. A társadalmi érdekek
gazdagsága a szervezett csoportok küzdelmében eldönthető alternatívákra egyszerűsödik,
melyek így politikai választás, alku és döntés tárgyai lehetnek. A társadalom és a politikai
intézményrendszer közti közvetítő folyamatban a politikai cselekvők (aktorok) sokasága vesz
részt. Ezek között az egyik legfontosabb csoport a politikai pártoké.

Mik is azok a pártok? A párt kifejezés a latin pars, azaz ‘rész, egy darab’ szóból származik,
ugyanakkor a pars pro toto (a rész az egészet képviseli) elv alapján ténykedik. A párt
hagyományosan a megosztottság, a konfliktus és az ellentét kifejezője az egységes politikai
közösségen belül. A pártok állandó tagsággal bíró, tartósan fennálló politikai szervezetek,
amelyek: a. parlamenti választásokon versengenek a kormányzati hatalomért; b.
érdekkifejezők és részt vesznek a politikai akaratképzésben; c. a társadalmi problémák
megoldására alternatív programokat kínálnak; d. versengenek egymással a hatalmi
pozíciókért, hogy érvényre juttassák politikájukat. A modern társadalmat a munkamegosztás
fejlődése egyre bonyolultabbá tette. Kialakult a politika már említett hármas osztatú
rendszere. Ez az elkülönülés lehetővé teszi a politika körforgásán, a pártok versengésén
alapuló demokráciát. E versengés haszna: folyamatos megújulást és tanulást biztosít a
társadalom számára; a sokféle pártálláspont együtt jeleníti meg a közösség akaratát, a közjó
és a közérdek pedig a pártok küzdelmének eredőjeként valósul meg; a pártok programjai
között választani lehet, az elvetett alternatívához később vissza lehet térni; így időről időre
javítható a politika fő iránya; ennek segítségével a polgárok meg tudják különböztetni a
kormányzati rendszer egészét a tisztségviselők körétől (demokrácia ≠ bal-liberális/nemzeti-
konzervatív kormány). Végül pedig, a pluralista, versengő pártrendszerben a kormány
bírálata nem veszélyezteti az egész politikai rendszer létezését.

A pártok csoportosítása

Ideológiai hovatartozás szerint:

Klaus von Beyme német politológus párttípusai:

1. Liberális pártok (a rendiség ellenfelei); 2. Radikális pártok (francia forradalmat
követően jönnek létre, demokrata pártok); 3. Konzervatív és arisztokrata pártok (régi
rendi viszonyok fenntartása); 4. Szocialista (szocdem) pártok (a negyedik rend érdekeit
képviselik); 5. Kereszténydemokrata pártok (konzervatív szerepkör átvétele + szociális
kérdések felvetése); 6. Parasztpártok (vidéki agrártársadalom érdekeit jelenítik meg); 7.
Regionális és etnikai pártok (harc a politikai önrendelkezési jogért); 8. Kommunista
pártok (radikális baloldali eszmék, forradalmi ideológia, zárt szervezeti rend); 9. Fasiszta
pártok (szélsőjobb, nacionalista, egyeduralmi törekvés); 10. Zöld pártok (új társadalmi
mozgalmak tematikája s világképe).

41
Szervezeti sajátosságaik szerint:

Keletkezésük történeti fázisai és tagságuk eltérése alapján megkülönböztetünk: a.

parlamenti pártcsoportosulásokat (csak parlamenten belül működtek – toryk és whigek);
b. honorácior-pártokat: választójog kiterjesztésével előkelőségek csoportosulása
kedvtelésből; c. tömegpártokat: választójog kiterjesztése, parlamenten kívüli, tagdíj, területi
alapszervezetek, újság, függetlenített pártfunkcionáriusok, radikális elvek, kötött mandátum
(munkáspártok); d. a néppártosodás folyamatát: munkáspártok – széles bázisú konzervatív
tömegpártok. A II. világháború után néppártok = lazább kötődés, kevésbé ideologikus,
pragmatikus szemlélet, mindegyik párt a politikai közép felé mozdul el; e. választási
pártokat: az USA kétpártrendszere, a választási küzdelem lefolytatására vállalkozó, laza
politikai szövetség; f. patronázs-pártokat: a párt fő célja állami hivatali kulcspozíciók
megszerzése, saját jelöltjeik hivatalhoz juttatása (ma már tisztán nem léteznek); g.
keretpártokat: laza szövetség a választók megnyerésére egy-egy kiemelkedő politikus
támogatása érdekében (gaulle-isták); h. Érdek- vagy rétegpártokat: korlátozott választói
bázist céloznak meg egy társadalmi réteg képviseletét vállalva fel (vállalkozók, kisgazdák
stb.); i. tiltakozó (protest) pártokat: érdeksérelmek elleni tiltakozásból fejlődnek ki (zöld
pártok).

A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek, ahol fontos az egymáshoz való viszonyuk.
A tipizálás általában a pártok számából indul ki, mennyiségi szempontú osztályozás
(Giovanni Sartori):

1. Nem versengő pártrendszerek: a. egypártrendszerek (Szovjetunió); b. hegemón

pártrendszerek (több párt létezik, de egy van kitüntetett helyzetben, klientúra rendszer –
szocialista többpártrendszer, NDK, Lengyelország 1945 és 1990 között).

2. Versengő pártrendszerek: legalább kettő, de általában több párt megosztozik a fő

funkciókon: c. kétpártrendszer: GB, USA; az egyik párt kormányoz, politikai váltógazdaság
működik; d. többpártrendszer: – mérsékelt pluralizmus: 3-5 releváns párt, általában koalíciós
kormányzás.

42
 A választási rendszerek

A képviseletről alkotott felfogás és a választási rendszerek

Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb választási rendszer, nem adható egyetlen helyes
válasz. Ennek egyik oka az, hogy a lehetséges válaszok mögött a képviselet ellentétes
felfogásai rejlenek, tehát a szerint tekintünk egy választási rendszert jónak vagy kevésbé
jónak (nem megfelelőnek), hogy milyen képviselet-felfogásból indulunk ki. A képviseletről
alkotott felfogás a választási rendszerek szemléleti alapja, legfontosabb vázeleme. Bár a
képviseletről a politikaelmélet több fogalmat is alkotott, a választási rendszerek nézőpontjából
két, egymással szembeállítható koncepcióról lehet beszélni, a MIKROKOZMOSZ- és a
MEGHATALMAZOTT-felfogásról.

a) A MIKROKOZMOSZ-felfogáshoz a képviselet „képmásként” való felfogása vezetett.

Kezdetben ez „megjelenítést” jelentett, majd a XVIII. század végén Mirabeau és John
Adams értelmezései szerint kiterjedt a „nemzet”, a „nép” egészére. Az amerikai Adams
szerint a törvényhozásnak a „nép pontosan megfelelő képmásának kell lennie
kicsiben, és úgy kell gondolkodnia, éreznie, érvelnie és cselekednie, mint annak”.

b) A MEGHATALMAZÓ-MEGHATALMAZOTT koncepció szerint, amelyet Thomas

Paine nyomán küldött-modellnek is neveznek, a képviselő a képviseltek érdekében,
azoknak mint megbízóknak az utasításai szerint jár el. Ebben a modellben a képviselő és
a választó közötti viszonyt az ügyvéd-kliens viszony mintájára kell elgondolni: szoros és
gyakori a kapcsolat a küldött és a megbízók között, a választások gyakoriak, rövid a
hivatalban eltöltött idő. Az állampolgárok élhetnek a kezdeményezés jogával, valamint a
népszavazás és a visszahívás intézményét is igénybe vehetik.

A „mikrokozmosz-felfogás” a képvisel kifejezés legrégebbi jelentéséből ered, a

meghatalmazó-meghatalmazott koncepció viszont abból a XVI. századi értelmezésből, amely
egyaránt alkalmazható parlamenti tagokra és más képviselőkre. A mikrokozmosz-
koncepciók az ARÁNYOS KÉPVISELETHEZ, a meghatalmazó-meghatalmazott
koncepciók pedig a TÖBBSÉGI SZAVAZÁSI ELJÁRÁSOKHOZ vezetnek. Ez abból
ered, hogy a két felfogás hívei eltérő dolgokat tartanak szem előtt. Az arányos (PR-)
rendszerek hívei a parlament összetételét, a többségieké viszont magukat a döntéseket
vizsgálják, az előbbiek a folyamatra, az utóbbiak inkább az eredményre összpontosítanak.

A választási rendszerek típusai

TÖBBSÉGI

A többségi rendszerek a „győztes mindent visz” elven alapulnak, azaz, aki a legtöbb
szavazatot kapja, azé lehet a mandátum. Ennek a rendszernek előnye, hogy nem aprózza el a
parlamenti képviseletet, mert csak a legerősebb pártok tudnak bekerülni. Így általában egy
párt adja a kormányt is, ami egyértelművé teszi a kormányzati felelősséget és
gördülékenyebbé a kormányzást (egy több pártból álló koalíciós kormányban állandóan
alkudozni kell, kompromisszumokat kell kötni.) A többségi rendszerek általában
kétpártrendszerrel járnak együtt. Hátránya viszont, hogy nagyon sok szavazat elvész a
választásokon.

43
Típusai:

- relatív többségi: az a győztes, aki a jelöltek közül a legtöbb szavazatot kapja (brit)
- abszolút többségi: az a győztes, aki megszerzi a szavazatok 50%-át +1 szavazatot (francia)

ARÁNYOS

Ez a rendszer azon az elven alapul, hogy a társadalom politikai megosztottságát a

parlamentnek is tükröznie kell, ezért az arányos rendszerek arra törekednek, hogy minél több
párt mandátumhoz juthasson, amit főleg úgy érnek el, hogy előnybe hozzák kisebb pártokat
és korlátozzák a nagy pártok nyerési esélyeit. Az arányos rendszerek a listás szavazással
oldják meg ezt a problémát, ugyanis, ha lehet pártokra listán szavazni, az azt jelenti, hogy
olyan párt is mandátumhoz juthat a parlamentben, amely nincs olyan erős, hogy egyéni
jelöltet juttasson a törvényhozásba.

- a választópolgárok pártokra szavaznak

- a pártok választási listáin sorrendben több jelölt szerepel
- attól függően, hogy egy-egy párt hány szavazatot kapott, nyer el több vagy kevesebb
országgyűlési képviselői mandátumot

VEGYES

A többségi és az arányos rendszereket együtt alkalmazza, a választónak két szavazata van, az

egyiket egyéni jelöltre, a másikat pártlistára adhatja. (Ilyen a magyar rendszer is.)

44
 Nemzetközi politika I. A nemzetközi rendszer alapfogalmai és a nemzetközi viszonyok
elméleti irányzatai

A nemzetközi kapcsolatok tudományágként való megjelenése az első világháború utáni

válság-időszakra tehető. OK: összeomlott a száz éve funkcionáló hatalmi egyensúlyi
rendszer.

1919. május 30. – PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA

Megállapodás a nemzetközi kapcsolatokat kutató tudományos intézetek felállításáról. Az első
nemzetközi politika tanulmányozására alapított tanszék: WOODROW WILSON
TANSZÉK – University College of Wales (vezetője 1936 – 1947 között Edward Hallet
Carr, a realista iskola megalapítója és képviselője volt).

Kutatóintézetek: Institute for Advanced Studies (Princeton, 1939), Institute of

International studies (Yale, 1934), Center for International Affairs (1954).

Európában: Institut Universitaire des Hautes Études (Genf, 1927 – ez a Népszövetség által
létrehozott iskola volt, itt töltött el egy szemesztert 1934-35-ben Bibó István is).

Miért kezdtek el foglalkozni a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálatával?

Mert az angolszász demokráciákban sokkot váltott ki az első világháború, mint totális háború.
Felmerült a kérdés: érvényes-e a liberalizmus által képviselt elképzelés arról, hogy az
emberiség a demokrácia útján való haladással és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó
korszakban él, amelyben az erőszak egyre inkább kiküszöbölhető a jogállami intézmények és
hatalomgyakorlási technikák alkalmazásával. A felfogás alapja: Immanuel Kant és John
Locke politikai filozófiája, melyben az ember alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő
és döntő, nevelhető és tanulóképes lény.

A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a határokon

átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és nemzetközi
szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás közti
szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak az erőszak konfliktuskezelő eszközként való
alkalmazásáról, szuverenitásuk jelentős részét pedig átruházzák egy világkormányra. (Ez volt
döntően a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása
is)

Ebben az időben a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe:

- a háború kialakulása és annak megakadályozása,

- válságelméletek kidolgozása (miért alakulnak ki válságok a nemzetközi rendszerben,
hogyan kezelhetők ezek).

Mi változott a második világháború után?

A Népszövetség működésének elégtelensége (nem tudta kollektív biztonsági rendszerként

megakadályozni a háborút) és a második világháború szörnyűségei sokkot váltottak ki és
rámutattak: az idealista liberális felfogás (jogi-intézményi megközelítés) nem vált be.

45
Következtetés: Carr szerint a normatív-jogi megközelítés, amely a Népszövetségben öltött
testet azért vallott kudarcot, mert a békét az érdekek összeegyeztethetőségére, harmóniájára
alapozta. Ez hiba, mert: az észt helyezte előtérbe az érdekekkel szemben, az etikát a
politikával szemben, az elméletet a gyakorlattal szemben.

Mi lett a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe?

A HATALOM jelensége és ezzel összefüggésben a szereplők CSELEKVÉSEINEK az

indokai és módszerei. Ennek függvényében tárgyalták az egyensúly politika kérdését, a
kollektív biztonság kérdését. Ez az elméleti irányzat eszmetörténeti szempontból már inkább a
Machiavelli és Hobbes által képviselt politikaelméleti iskola folytatója volt. Alapfogalmak:
nemzeti érdek, nemzeti biztonság, hatalmi egyensúly.

A tudományág a nemzetközi rendszer kezdetét a vesztfáliai békeszerződéstől eredezteti

(1648), ekkor jött létre ugyanis a modern európai államrendszer, melynek szereplője az
elismert határokkal és a határok által körülvett területen élő lakosság felett szuverenitással
rendelkező állam.

A modern nemzetközi rendszer felépítése

Mik a vesztfáliai rendszer alapfogalmai?

Territorialitás elve – az állam szuverenitásának alapja és hatalmának forrása az általa

ellenőrzött terület. Ezen a területen az állam erőszak-monopóliummal rendelkezik,
jogrendszert és adórendszert tart fenn. Ez az elv hozta létre a be nem avatkozás elvét is. A
terület, állam, nép és nemzet fogalmai egymással szinonim fogalmakká váltak (ahol a fejlődés
egészségesen ment végbe!) és létrejött az állam felfogásának két nagy irányzata: az
állampolgári (francia) és az etnikai (német) modell.

Szuverenitás elve – az államok a nemzetközi rendszer önálló és alapvető (bár nem feltétlenül
egyetlen) szereplői, nincsenek egy felettük álló szuverénnek alávetve. Az államok
érdekképviselete az önsegély-elvén alapszik: minden állam érdekeinek védelmére és
érvényesítésére, hatalmának és befolyásának megőrzésére, növelésére törekszik. (Illetve az
állam befelé is szuverén.)

Legalitás elve – a szuverén államok egyenjogúak, függetlenül a nagyságuktól és hatalmuktól.

Az államok közötti kapcsolatokat a szerződések és a nemzetközi jog szabályozza, ezek pedig
az önkéntesség elvén alapulnak. A hadviselés joga ugyanakkor az állami szuverenitás legitim
kifejeződése, amelyet semmilyen diplomáciai szabály nem korlátozhat.

A nemzetközi rendszer szereplői

- Államok és ezek egymás közti kapcsolatrendszere.

- Nemzetközi szervezetek és intézmények.
- A nem kormányzati szervezetek nemzetközi kapcsolatai.
- A nemzetközi politikát a nemzetközi szervezetek befolyásolják leginkább, de az állam
továbbra is az elsődleges politikai szereplője a nemzetközi kapcsolatoknak.

46
- A nemzetközi szervezetek jelentősége a jövőben csak nőni fog, ha figyelembe vesszük
azokat a világméretű politikai és egyéb természetű problémákat, amelyek az utóbbi 50
évben felmerültek. (Szuperhatalmak létrejötte, gyarmati rendszerek összeomlása, a
globalizáció, a túlnépesedés, élelmezési problémák, környezetvédelem, stb.)

A nemzetközi kapcsolatok elméleti irányzatai

REALIZMUS (képviselői: Edward Hallet Carr, Hans J. Morgenthau)

• Morgenthau szerint a szuverén államokból álló nemzetközi rendszer kormány nélküli,

anarchikus és decentralizált jellegű – erre kell alapozni, a nemzetközi viszonyok
elméletét is. Szemben áll a liberális megközelítés jogi-normatív szemléletével, amely az
értékeket hangsúlyozza, és a tényekre fekteti a hangsúlyt.
• A realitás ugyanis nem indokolja, hogy világközösségről, vagy az államok közös,
kollektív érdekéről beszéljünk. Ami releváns tényező: a nemzetállam és annak érdekei.
A nemzetközi politika főszereplője az állam.
• A tények figyelembevételével és összefüggésbe állításával ki tudjuk kidolgozni a
racionális cselekvés modelljét. Ha pedig az állami érdeket képviselő politikus a felismert
érdekek és tények függvényében cselekszik, akkor cselekvése racionális lesz:
minimalizálja a kockázatokat és maximalizálja az előnyöket. Ez jelenti a hatalomként
felfogott nemzeti érdeknek megfelelő cselekvést. Ilyenformán viszont a nemzetközi
politika hatalmi politika. Hatalmi politika pedig azért lehetséges, mert nincsen egységes
normatív környezet, olyan, ami minden államot átfog. Ezért az államok a saját érdekükben
folyamodnak az erőszak monopólium és a legalitás elvének alkalmazásához. (Lásd
Hobbes filozófiája!) Hobbes szerint az államon belül létrejön a főhatalom, és ezzel a béke,
biztonság állapota, de az államok között továbbra is a természeti állapot uralkodik,
mert az államok fölött nincsen szuverén! Ezzel Hobbes önálló szférát jelöl ki a politikai
cselekvés területének, mint tudományterületnek.

Mi a helyzet a morál/etika és politika viszonyával?

• A realista iskola szerint feloldhatatlan ellentét és feszültség van a politikai cselekvés és a

morális szféra között, ennyiben gyakorlatilag Machiavelli álláspontját viszik tovább. Az
egyén feláldozhatja magát a nemzetéért, a politikai közösségért, amiben él, de az állam
nem teheti ezt meg, mert pont a közösség megvédése, a nemzeti érdekek védelme a célja.
• Univerzális, absztrakt formában megjelenő normák tehát nem léteznek, minden norma
alkalmazásának lehetősége csak konkrét, körülhatárolt helyen és időben
értelmezhető.
• Carr szerint a normáknak annyi funkciójuk van, hogy biztosítják a nemzetközi rend
egységét, de igazából ezek a hatalmi törekvések igazolására szolgálnak. Ezt azzal a
példával is igazolja, hogy egy államon belül is van egy réteg, ami hegemóniát, vagy
vezető szerepet gyakorol, de ennek a hegemóniának nem részese mindenki.

NEOREALIZMUS (képviselői: Kenneth Waltz, Henry Kissinger)

• A neorealizmus a realista iskola koncepcióját viszi tovább, de számos módosítással.

1. Egyrészt nagyobb figyelmet szentel az állami hatalom tényezői között a gazdasági
hatalomnak.

47
 2. Másrészt a tudományosság igénye alapján elméleti módosításokat hajt végre: elutasítja
azt a tételt, hogy az államok egymás közti együttműködésének és viselkedésének
motivációi az emberi természetre vezethetők vissza.
• Kenneth Waltz szerint a nemzetközi politika világát nem az államok, hanem a
nemzetközi rendszer, mint rendszer felől kell szemlélnünk. Nem az államok – mint a
rendszer egységei – magatartása felől kell a nemzetközi politika folyamatait vizsgálnunk,
hanem a rendszer egészének függvényében. A nemzetközi rendszernek ugyanis vannak
olyan működési sajátosságai, amelyek az államok számára bizonyos értelemben
kényszert és meghatározott cselekvési pályákat jelentenek. Ezért különbséget kell tenni
struktúra és egység, nemzetközi rend (szervező elve: anarchia) és állam (szervező
elve: hierarchia) között.
• Az államok a modern nemzetközi rendben nem tudják hatékonyan befolyásolni a
világpolitikát, inkább a rendszer az, ami befolyásolja az állami politikát.
• Így a nemzetközi rend egységes struktúrája egységesítő hatással van a nemzetállamokra,
az őket érő kényszerek homogenizálják őket, a különbség abban van, hogy a nagyobb
államok jobban ellen tudnak állni a struktúrából eredő kényszereknek (lásd globalizáció).
• A nemzetközi rendszer self-help rendszer, amelyben az államok az önsegély és az
erőszak-monopólium eszközét alkalmazzák.
• Az államok állandóan értékelik egymás hatalmának változásait, ebből született a hatalmi
egyensúly elmélet, mint a nemzetközi rendszer elmélete. A hatalmi egyensúly pólusok
között jön létre, a pólusok pedig olyan nagy- vagy szuperhatalmakat jelölnek, amelyek
képesek egymás megsemmisítésére (bipoláris rendszer).
• Joseph Greco: Az alapvetően interdependenciára épülő nemzetközi rendben nem
egyértelmű az együttműködés lehetőségeinek javítása, mert az államok az
együttműködésekből nem az abszolút, hanem a relatív nyereséget akarják kihozni, azaz
azt, hogy a másik államhoz képest minél többet nyerjenek a kooperáción. Másrészt az
erőszak alkalmazásának lehetősége a minél nagyobb biztonságra való törekvést
eredményezi: így viszont nem lesz nagyobb a biztonság (fegyverkezés, háború
alkalmazása), csak egy versengés alakul ki – ez a biztonsági dilemma, Waltz szerint ez
eredményezi a háborúk kialakulását.

IDEALIZMUS (liberális institucionalizmus – képviselői: Hedley Bull, Adam Watson)

• A nemzetközi rendszert társadalmak kapcsolataiként fogja fel, ebben pedig az értékek

kifejeződése és érvényre juttatása a legfontosabb, és a határokon átnyúló nem állami
társadalmi és gazdasági szereplők (NGO) kapcsolatai. Nagy jelentőséget tulajdonít a
nemzetközi intézmények (mint a béke biztosítékai) működésének, a társadalmi változások
globális hatásainak, a diplomáciai szabályoknak.
• A liberalizmus által képviselt elképzelés: az emberiség a demokrácia útján való haladással
és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó korszakban él, amelyben az erőszak egyre
inkább kiküszöbölhető. Elsősorban a jogállami intézmények és hatalomgyakorlási
technikák alkalmazásával. Így lesz az „államok rendszeréből” az „államok társadalma”. A
felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke politikai filozófiája, melyben az ember
alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő, nevelhető és tanulóképes lény.
Illetve Hugo Grotius elmélete az államok közötti kapcsolatokat szabályozó normáról és
jogról.
• A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a
határokon átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és
nemzetközi szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás
közti szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak a legitim erőszak monopóliumáról,

48
 azt átruházzák a világkormányra, szuverenitásuk egyéb elemeivel együtt. (Ez volt döntően
a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is)
• A neoliberális iskola képviselői annyiban újítottak a klasszikus liberalizmus elméletén,
hogy – szemben a neorealista iskolával – lehetségesnek tartják olyan államok közti
együttműködés kialakítását, amely minden szereplő számára egyformán előnyös és
nyereséget jelent.
• Másrészt a nemzetközi szervezeteknek jóval nagyobb figyelmet szentel. Két álláspont a
neoliberális iskolán belül:
1. a nemzetközi szervezetek az államokhoz képest alárendelt szereplők, az államok
között léteznek, és segédeszközként funkcionálnak,
2. a nemzetközi szervezetek az államok mellett helyezkednek el, gyakorlati (de facto)
önállósággal rendelkeznek.

STRUKTURALIZMUS (globalizmus, vagy világrendszer-elmélet)

Ennek az iskolának az elméleti alapját a marxizmus jelenti.

• A nemzetközi kapcsolatok világát a hatalom és a jólét egyenlőtlen eloszlása jellemzi, ezért
vannak háborúk is. Nagy figyelmet szentel tehát a gazdasági szempontnak.
• Az államok közös feladata az, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket megszüntessék. Ehhez
ugyanakkor fel kell adni az önsegély elvét, mert annak alkalmazása az egyik felet
domináns, biztonságos és jóléti pozícióba hozza, a másikat pedig függő és kizsákmányolt
pozícióba.
• Ha az érdekkonfliktusok és a háborúk megszűnnek, akkor lehet egy idealista koncepciót
kidolgozni, és akkor valósul meg az államok közötti szolidaritás.
• A háborúknak két fajtáját különbözteti meg a strukturalista iskola:
1. a gyarmati rendszer felszámolására irányuló „emancipációs” vagy „függetlenségi”
háborút (igazságos háború!),
2. úgynevezett „reakciós háborút”, amely valamilyen hatalom, vagy globális elit érdekeit
védi, vagy gyarmati pozíciók fenntartására irányul.

49
 Nemzetközi politika II. A globalizáció hatása a nemzetközi politikára

A globalizáció folyamatának kialakulásában döntő szerepe volt a Bretton Woods-i rendszer

összeomlásának és a GATT létrehozásának, illetve a monetarista gazdaságpolitikai
irányzatnak.

A Bretton Woods-i rendszert (BWR) 1944-ben hozták létre az USA-ban a nyugati világ
fejlett gazdasági hatalmai a háború utáni pénzügyi stabilitás kialakítása érdekében. Két fontos
pillére volt:
1. Minden ország valutájának meghatározták a dollárhoz viszonyított árfolyamát (a dollár
paritást).
1. Az amerikai jegybank aranyalapra helyezte a dollárt.

Ez a rendszer stabil és kötött árfolyamokra és engedélyhez kötött valuta-tranzakciókra épült,

ez azonban egy idő után gátolta a gazdasági fejlődést, így 1970-től az USA, NSZK, Kanada és
Svájc megszüntette a tőke mozgását ellenőrző szabályozások jelentős részét, 1979-re pedig
valamennyi aláíró ország felszámolta ezeket. (A rendszer végleges megszűnését a közös belső
piac létrehozása jelentette az Európai Közösségben, a ’80-as évek végén.)

A másik esemény, ami a BWR felszámolását segítette elő, az 1973-as olajválság volt, amikor
az olajexportáló arab országok – büntetésként az USA és Hollandia Izrael-barát politikája
miatt – előbb kétszeresére, majd ötszörösére emelték az olaj árát, és lecsökkentették a
kitermelést. Ez olyan inflációt generált, amit a kötött árfolyam-politika nem viselt el, így az
USA sem garantálta tovább az aranyalapú dollárt.

A General Agreement on Trade and Tariffs – Általános Vám- és Kereskedelmi

Egyezmény (GATT) 1948-ban jött létre, létrehozói az USA és a fejlett nyugat-európai
országok voltak, célja pedig a nemzetközi kereskedelem fellendítése volt a vámtarifák
csökkentésével és a mennyiségi korlátozások – ahol lehet – megszüntetésével. A GATT révén
is a kereskedelem fejlődésével olyan folyamatok indultak el, amelyek alapjában változtatták
meg a nemzetgazdaságok arculatát, 1985 óta például a kereskedelem volumenének
növekedése kétszeresével haladja meg a gazdasági teljesítmény növekedését. Mindez a jóléti
állam modelljének kialakulását is elősegítette.

Az olajválság és a bővülő gazdasági növekedés egy új gazdaságpolitikai irányzatot is életre

hívott, a monetarizmust, melynek „atyja” Milton Friedman, Reagan elnök egykori gazdasági
tanácsadója, Nobel-díjas közgazdász) volt, aki úgy vélte, hogy a vállalkozások és a
beruházások elől el kell hárítani a korlátozásokat, egyúttal az államnak is vissza kell vonulnia
a gazdaság irányításából, és csak szabályozó szerepkört kell betöltenie. Friedman szerint a
korlátaitól megszabadított piac növeli az állam adóbevételeit, ezzel pedig a jóléti rendszer
fenntartásához járul hozzá.
A monetarizmus lényegi elemeit egy hármas jelszóval szokták a leggyakrabban összefoglalni:
dereguláció (az állam kivonul a gazdaság irányításából) – liberalizáció (a tőkemozgások
korlátozásának feloldása) – privatizáció (az állami vállalatok magánkézbe adása, főleg
azokban a szektorokban, ahol az állam nem tudja nyereségesen működtetni a vállalatot).

Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően a ’90-es évek elejére végleg megfordult az a régi

alaptétel, hogy a legnagyobb profitot a termelés hozza. Ma már a legnagyobb profitot a
befektetések (nyugdíjpénztárak, biztosítók stb.) és a pénzügyi tranzakciók (például

50
árfolyam-spekuláció) termelik. Ezzel együtt a nemzetgazdaságok szerkezete is mindjobban
átalakult, a fejlett gazdaságokban ma már a GDP legnagyobb hányadát a szolgáltató szektor
adja (Hollandiában például már több mint 2/3-át), miközben a hagyományos szektorok
(mezőgazdaság, ipar) háttérbe szorulnak.

Ezért értékelődött fel a ’90-es évek elejétől kezdve a tudásalapú társadalom víziója, és a
tudásintenzív iparágak szerepe, mert az információ és a tudás jelentik ma már a legtöbb
hasznot hozó befektetést, de a szolgáltató szektor is a tudásintenzív iparágakra épül
elsősorban. A rendszer problémája az, hogy a szolgáltató szektor és a tudásintenzív iparágak
nem igénylik úgy az emberi munkát, mint a termelésre épülő gazdaságok, tehát a
munkanélküliség problémáját az új gazdasági trendek sem tudják megoldani, talán még
inkább gerjesztik is azt.

Globalizáció-definíciók

Barbara Parker:
„A globalizáció új szakaszt nyitott a világ fejlődésében. Ebben az új szakaszban a világ
egyetlen nagy piaccá vált, ahol minden termék, szolgáltatás és pénz egyaránt korlátozás
nélkül adható és vehető; és az emberek is szabadon vándorolhatnak aszerint, hogy hol
találnak jobb munkalehetőséget.”

„A globalizációt a profit-orientált cégek hajtják előre, tartják fenn és terjesztik ki.”

„Az üzleti és a politikai hatalom összefonódása teremti meg az új világrendet.”

1.) Tehát a globalizáció elsődleges tartalma, hogy a világ egy egységes pénzügyi szféra
és gazdasági piac legyen.

Mi segíti elő a globalizáció folyamatát?

Jerry Mander – Edward Goldsmith:

„A globalizáció – az ipari forradalom óta először – teljesen átalakítja a világ politikai és

gazdasági rendjét.”

2.) Politikai folyamatok a ’90-es évektől kezdve:

- az „egypólusú világ” kialakulása, tehát a SZU összeomlása után egyetlen
szuperhatalom maradt, az USA,
- a világ egyre több országában érvényesül a nyugati típusú demokrácia és a
piacgazdasági modell, ami jelenti
- a társadalom szerkezetének átalakulását,
- az egyes államok gazdaságpolitikájának átalakulását.

Charles E. Morrison:

„A globalizáció egyrészről jelenti a globalizált termelést, marketinget, kereskedelmet és

pénzmozgásokat, valamint az egyes országok egymástól való függésének erősödését, a
külföldi tőkebefektetések növekvő értékét, a legális és illegális munkaerő-áramlást, és a

51
túrizmus növekedését. Jelenti továbbá az ötletek, tudás, normák és értékek szabad áramlását
és egymásra hatását.”

3.) Az információ áramlás óriási mértékű felgyorsulása, ami az Internetnek

köszönhető. „Akié az információ, azé a hatalom.”

4.) A világ pénzpiacainak és adórendszereinek egységesülése, közelítése. Erősítő

tényező: a klasszikus liberális közgazdaságtan-elmélet, a piac önszabályozó
mechanizmusáról, és az államnak a gazdaságból való kivonulásáról. (Lasalle:
„éjjeliőr állam-modell.”)

Jeremy Rifkin [A munka vége] hangsúlyozza:

A „20 a 80-hoz társadalma” fog kialakulni, a munkaképes lakosság 20 %-ának munkaereje

elég lesz a nemzeti jövedelem előállítására.

5.) Az állam kivonulása a gazdaságpolitikából (dereguláció), amely az 1970-es évektől

kezdve felgyorsult. – Helytelen voltát egyre többen látják. Valamint a
munkanélküliség fokozatos globális növekedése. Ez ok (a befektető oda mehet,
ahova akar, van munkaerő) és okozat egyben (ahonnan elmegy, ott embereket kell
elbocsátani).

6.) A nemzetközi multinacionális vállalatok által terjesztett fogyasztói kultúra, amely

felgyorsítja a fejlődő országokban is a fogyasztói társadalom modelljének
kialakulását.

7.) Hiányzik egy egységes jogi szabályozás, amely korlátok közé szorítaná a nemzetközi
nagyvállalatok működését, például az EU-ban sincsenek még egységes
adójogszabályok (az ÁFA-t leszámítva).

AZ ÚJ VILÁGREND

Samuel P. Huntington könyve [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása]

óriási visszhangot váltott ki tudományos körökben, mert szerzője olyan koncepciót vázolt fel
a nemzetközi politika jövőben trendjeiről és lehetséges konfliktusforrásairól, amely nem volt
beskatulyázható az uralkodó elméleti iskolák paradigmáiba (realista, institucionalista stb.).

Huntington alaptétele az, hogy hidegháború után a világpolitikában a fő politikai és

katonai természetű konfliktusok nem ideológiai rendszerek között törnek ki, hanem a
világ fő civilizációs (kulturális) törésvonalai mentén. A nemzetközi politika fő
konfliktusait tehát már nem a gazdasági érdekek motiválják, hanem az, hogy milyen
kultúrkörhöz tartoznak az államok.

Ennek oka részben az, hogy az ideológiai szembenállás megszűntével egy igazán uralkodó
ideológia érvényesül a világban, a liberális demokrácia eszméje, így az egyes államok és az
egyes emberek önmeghatározása kulturális identitásuk segítségével történik. Huntington ezt
azzal indokolja, hogy az önmeghatározás – akár egyéni és közösségi szinten – mindig
valakivel vagy valakikkel szemben, tehát ellenségképek alkotásával történik. Ezt a
folyamatot pedig a globalizáció is erősíti, hiszen a migrációs-népvándorlási folyamatok

52
erősödésével az emberek olyan identitásformákat alakítanak ki, amelyek „hordozhatók” és
ilyen a kulturális identitás is.

A jövő nemzetközi politikáját meghatározó kultúrkörök (civilizációk) a következők (öt nagy

és ezekhez tartozó négy kisebb civilizáció):

NYUGATI KERESZTÉNY
Nyugati (Ide sorolja Japánt, nyugati mintájú társadalmi-gazdasági berendezkedése miatt)

Latin-amerikai

Afrikai

ORTODOX KERESZTÉNY

KÍNAI

ISZLÁM

HINDU

Buddhista

A civilizációk közti vezető szerepet a nyugati civilizáció tölti be, de ez a vezető szerep
Huntington értelmezésében hanyatlóban van, melynek okait később látni fogjuk.

Hogyan határozhatjuk meg Huntington civilizáció-fogalmát?

Huntington a civilizáció fogalmát abban az értelemben használja, ahogy a XVIII. századi

francia felvilágosodás gondolkodói használták: a barbárság ellentéteként. Több jelentésréteget
is megkülönböztet azonban a civilizáció fogalmán belül:

1. A civilizált társadalom az urbanizált, megállapodott, művelt emberek közösségét jelentő

társadalom.
2. A civilizáció a kultúrával szinonim fogalom, mert mind a kettő egy emberi közösség
életmódjának egészére utal, csak a civilizáció nagyobb, a kultúra pedig kisebb egységet
(nem feltétlenül földrajzit!) jelöl. Mindkettőnek részét képezik az értékek, normák,
gondolkodásmódok, amelyek egy társadalomban az együttélést szabályozzák és
meghatározzák.

A civilizációt meghatározó elemek közül azonban a legfontosabb elem a vallás. Ha

megnézzük az öt nagy kultúrkört, azok mindegyike is vallásokhoz köthető.

3. A civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása és egyben a

kulturális identitás legmagasabb szintje, amivel az ember rendelkezhet. A civilizáción
belül azonban vannak az identitásnak különböző – általában egymást erősítő – szintjei.
4. A civilizációk legfontosabb jellemzője a hosszú történelmi folytonosság, melynek során
többféle politikai és gazdasági rendszer, és különböző válságciklusok is váltják egymást.
5. Egy civilizáció többféle politikai rendszerű kormányzatot foglal magában.

53
Huntington alaptételének öt fontos következménye:

1. A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika sokpólusúvá és

„sokcivilizációjúvá” vált, azaz nem egy világhatalom, vagy kultúra hegemóniája
érvényesül. A hidegháború bipoláris világrendjével szemben ma az államcsoportok
civilizációk szerint tömörülnek.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és

önmagában nem vezet egyetemes civilizáció kialakulásához, illetve a nem nyugati
társadalmak el-nyugatiasodásához. A modernizációnak ugyanis alternatív és
működőképes modelljei is kialakultak az utóbbi évtizedben, például a kínai modell, ahol
az egypártrendszerű kommunista politikai modellt ötvözik a piacgazdasággal (éves szinten
a kínai gazdaság 8%-os GDP növekedést produkál az utóbbi három évben).

A hidegháború idején a konfliktusok a szuperhatalmak érdekütközései mentén törtek ki,

de ezek leggyakrabban a harmadik világ országaiban zajlottak, ahol a politikai stabilitás
mindig nagyon törékeny volt. A kulturális identitás által meghatározott világban azonban
a helyi politika már nem ideológiai vagy gazdasági logika szerint alakul, hanem az
etnikumok politikája lett, a világpolitika pedig a civilizációk politikája.

2. A civilizációk közötti erőegyensúly módosul, a Nyugat relatív befolyását tekintve

hanyatlik, mind politikai, mind gazdasági értelemben, de visszaszorulóban van a
kereszténység terjedése és világvallások közötti vezető szerepe is. A nyugati civilizáció
hanyatlásának legszembetűnőbb jele a demográfiai adatokban érhető tetten, a népesség
ugyanis a fejlett világ országaiban egyre nagyobb mértékben csökken és elöregszik,
miközben az iszlám világ, vagy a távol-keleti „kis és nagytigrisek” országaiban
rohamosan nő.

A Nyugat visszaszorulásának jelei még azok a nem nyugati típusú társadalmakban

jelentkező - a kultúra és nyelv megőrzésére irányuló - mozgalmak is, amelyek a
fogyasztói társadalom modelljével szemben hagyományos értékeiket próbálják a
modernizációval összhangba hozni, és alternatív társadalmi-politikai modellt kidolgozni.
(Iszlám Újjászületés Mozgalma stb.)

3. A civilizációkra épülő világrend szövetségi rendszereit és az együttműködéseket a

kulturális rokonság határozza meg, az pedig, hogy országokat „vigyünk át” egyik
kultúrkörből a másikba, nem bizonyult sikeres módszernek.

Miért segíti elő a kulturális rokonság az az államok közti együttműködést, a különbözőség

pedig a konfliktusok kialakulását?

- Egyrészt az emberek a világban egyre inkább kulturálisan határozzák meg

identitásukat (fentebb ismert okokból).
- A kulturális azonosságtudat növekvő szerepe ugyanakkor a gazdasági és szociális
modernizáció terméke, mert a hagyományos kisközösségek kontrolláló funkciójának
megszűnése vagy leértékelődése (falu, lakóhely, család), illetve a fokozódó mobilitás
igényt támaszt a magasabb szintű identitásformák iránt.
- Az identitás meghatározása alapvetően mindig a „másikkal” szemben történik, tehát az
identitás kialakítása egy reflexív viszonyban (a másikhoz történő viszonyulással)

54
 megy végbe. (Akkor határozhatom meg magamat franciaként, ha a világon élnek
„nem-franciák” is.)
- A közlekedés és a kommunikációs technológiák fejlődése egyre intenzívebb
kapcsolattartást tesz lehetővé az egy civilizációhoz tartozó emberek között, így a világ
más-más pontján élő, de azonos kulturális-etnikai identitással rendelkező emberek
között erősödik a szolidaritás-érzés (különösen konfliktusok esetén – ez a nemzetközi
terrorizmus terjedésének is egyik magyarázata).
- A különböző civilizációk közötti konfliktusok általában nem újkeletűek, hanem
rendezetlen történelmi örökségek következményei. Ezek megoldásában az egyik nagy
probléma az, hogy ezek nem oldhatók meg kompromisszummal (például Jeruzsálem
státuszának kérdése).
- A konfliktusok a politikum szférájának jellegzetes velejárói, egy konfliktus megoldása
után ugyanis mindig keletkezik egy új, mert a fennálló rend a legritkább esetben felel
meg mindenkinek.

Fontos tanulság lehet a nemzetközi együttműködés és konfliktuskezelés kérdéskörében az

a jelenség és tapasztalat, hogy a kulturálisan rokon országokat tömörítő szervezetek
mindig sokkal hatékonyabban működnek, mint az ilyen szempontból heterogén
szervezetek (NATO, EU – közös történelmi, vallási és kulturális gyökerek = hatékony
együttműködés; EBESZ, ENSZ – eltérő gyökerek = nehézkes és vontatott
konfliktuskezelés).

4. A Nyugatot a saját egyetemesítő törekvései mind inkább konfliktusba fogják sodorni

más civilizációkkal, elsősorban az iszlámmal és a kínai kultúrkörrel. A helyi vagy
regionális szinten kirobbanó háborúk esetében viszont fennáll a konfliktus
eszkalálódásának (szétterjedésének) veszélye, mivel a szembenálló felekhez mindkét
oldalon csatlakoznak az azonos civilizációhoz tartozó országok.

Melyek azok a területek, ahol a leginkább ki fog éleződni a szembenállás a jövőben?

a) A globális fejlődés irányába és trendjeibe, valamint a globális nemzetközi szervezetek

(ENSZ, Világbank) intézkedéseire gyakorolt befolyás.
b) A katonai hatalom kérdése, azon belül is a fegyverkezés ütemének és technológiai
tartalmának kérdése, illetve, hogy ki képes a leszerelési tárgyalások befolyásolására.
c) A gazdasági hatalom és a jólét problémaköre, amelyek elsősorban a kereskedelmi
(WTO) tárgyalásokon jelennek meg, illetve a befektetőkkel történő megegyezések
függvénye.
d) A nemzeti kisebbségek védelme az anyaországnak egy másik állam belügyeit érintő
követeléseivel vagy akcióival, illetve, ha egy állam a saját területéről próbálja a
nemzeti kisebbségeket elűzni, esetleg kiirtani (Szerbia – koszovói albánok elűzése,
tömeges elpusztítása 1999-ben, Irak – kurdok vegyifegyverrel való tömeges
elpusztítása, 1992-ben).
e) Az értékek és a kultúra tárgykörében jelentkező konfliktusok, amikor egy állam egy
másikra akarja ráerőltetni saját értékeit (az iszlám államok többségében nem tudják
értelmezni az „emberi jogok” kitételt, mert más a politikai gondolkodás).
f) Olyan területi konfliktusok, amelyek nagyhatalmakat is érintenek (Kasmír
hovatartozása fölött két – immár atomhatalom – ország, India és Pakisztán vitatkozik,
de érintett a kérdésben a szintén atomhatalom Kína is).

55
5. Az új világrend kihívások támaszt a Nyugattal szemben:

a) A népesség elöregedése és csökkenése munkaerőhiányt és a szociális (főleg nyugdíj)

ellátórendszerek ellehetetlenülését eredményezheti.
b) Az egyéni fogyasztás előtérbe kerülésével egyre jobban eladósodnak a fejlett országok
polgárai és egyre drasztikusabban csökkennek a megtakarítások.
c) Egyre nagyobb méreteket ölt az antiszociális viselkedés – ez főleg a családok
kontrolláló, értékközvetítő szerepének gyengülésével kapcsolatos.
d) A család mint társadalmi „alapmodell” egyre inkább veszít fontosságából és
vonzerejéből.
e) Csökken az önkéntes és a civil szervezetekben munkálkodó emberek száma és a köz
javára végzett munka presztízse, az ilyen munka iránti hajlandóság. Fogyatkozik a
„társadalmi tőke”.
f) Az egyéni fogyasztás kultuszának előtérbe kerülésével gyengül a „munkamorál”.
g) Az alacsonyabb iskolázottságú rétegek esetében csökken a továbbtanulásra és a
szellemi tevékenység folytatására való hajlandóság.
h) Növekszik a harmadik világból érkező bevándorlók és munkavállalók száma, akik
nem asszimilálódnak a befogadó közösséghez, hanem őrzik kultúrájukat.
i) A nemzetközi szervezetek és intézmények zöme a második világháború után, az
amerikaiak elképzelése alapján jött létre, így felépítésüket és jellegüket a nyugati
politikai értékrend határozza meg. (Az ENSZ BT-ben három nyugati hatalom van az
öt állandó tag között, nincs ugyanakkor iszlám állam.)

56