Közpolitika

SEGÉDANYAG

Igazságügyi igazgatási szak

© Tóth-Matolcsi László

1
 1. A politikatudomány elméleti alapjai. A tudományág kialakulásának története,
központi kérdései, viszonya a többi tudományághoz

A politika jelentése történetileg igen változó volt. Alapvetően azonban három

különböző értelmezés különböztethető meg. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög
városállam, a polisz nevéből származik. Az ókori görög demokrácia nagy gondolkodója.
Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes
vagy jó rendjének kialakítása volt. Fő kérdése az, hogy milyen is a legjobb alkotmány,
amely erényes és jó polgárokat teremt, s miközben fenntartja a társadalmi rendet, biztosítja
az egyenlő polgárok szabadságát is. A háborúk, a hódítások nyomán kialakuló majd elbukó
nagy birodalmak felszínre hozták a politika egy másik felfogását, amelynek legfontosabb
képviselője Niccoló Machiavelli (1469-1527). E szerint a politika egy elnyomó uralmi technika,
ami a társadalomnak egy törvényesen rendezett állapotát hivatott fenntartani, szemben az
anarchiával, a káosszal és a törvénytelen erőszak állapotával. A hatalmi pozíciók
megszerzéséért és megtartásáért pedig állandó küzdelem folyik. Az imént említett harcok,
küzdelmek annyi nyomorúságot és szenvedést hoztak az emberiségre, ami elvezetett a politikát
és az államot kritizáló eszméhez, ez pedig a konfliktusok végső felszámolását tűzte ki célul. Ezt
a felfogást eszkatológikusnak (világ végéről szólónak) nevezzük. Egyik első megfogalmazója
Szent Ágoston (354-430), aki szerint véget kell vetni az örökös harc állapotának és meg kell
valósítani az örök békét. Az elveszett paradicsomi aranykort kell helyreállítani modern
köntösben. Ennek az eredetileg vallási felfogásnak vannak világi változatai is (pl. a
marxizmus). Ennek az elképzelésnek a belső ellentmondása az, hogy egy ilyen ideális állapot
csak újabb harc árán érhető el.
Itt szeretnék kitérni két neves 20. századi politikai gondolkodó meghatározására.
Egyikük, Max Weber (1864-1920) német közgazdász-szociológus A politika mint hivatás
című előadásában szűkebb értelemben a politikai szervezet, az állam vezetését, illetve e
vezetés befolyásolását, tágabb értelemben pedig a hatalomból való részesedésre törekvést,
vagy a hatalom – akár államok közti, akár egy adott államba tartozó embercsoportok közti –
megoszlásának befolyásolását értette a politika kifejezés alatt. Másikuk, Bibó István (1911-
1979) a legnagyobb magyar politikai gondolkodó (aki eredetileg jogfilozófiával foglalkozott),
a politika és a tudomány szembeállítása kapcsán fejti ki sajátos felfogását Az európai
társadalomfejlődés értelme című írásában. Véleménye szerint a tudomány az emberi
ismeretszerzés eszköze, amely megismerési folyamat a következő lépésekből áll: 1.
tapasztalatszerzés; 2. a tapasztalatok csoportosítása; 3. ezek alapján egy megérzésen alapuló
elképzelés megfogalmazása az adott jelenség működéséről; 4. az elképzelés kísérleti úton való
igazolása/cáfolása. Szerinte a politika, a fenti értelemben, nem válhat tudománnyá, mert a
politika világában hiányzik az egzakt kísérletek lehetősége. Itt ugyanis a kísérletek a háborúk,
a forradalmak, a reformok stb., amelyek egyrészt az emberek bőrére mennek, másrészt nem
megismételhető események. „A történelem nem ismétli önmagát” – szokták mondani. A
tudományos kísérletet a világos kérdésfeltevés és az azonos feltételek közötti
megismételhetőség jellemzi, ez viszont a politika világában nem lehetséges. Nem menve bele
a részletekbe, végső soron úgy gondolta, hogy az európai politikai fejlődés a hatalom (ami
szerinte tkp. félelem szülte agresszió) megszelídítése, humanizálása (emberivé,
emberközpontúvá tétele), moralizálása (tehát erkölcsivé tétele), racionalizálása
(ésszerűsítése), végül pedig szabadságelemekkel való kontrollálása, majd felszámolása
irányába hat. Elvont, szakmai értelemben a politika az egész közösség számára kötelező erejű
döntések meghozatalának folyamata a hatalmi (döntési) pozíciók elnyeréséért folyó, az
érdekek ütközéséből fakadó társadalmi küzdelemmel együtt.

2
 A politika világában minden politikai kérdéssé, s ezáltal a politikai küzdelem tárgyává
válhat, amire a változó akarat irányul. Hogy valami azzá válik-e, azon múlik, hogy sikerül-e
az adott társadalmi problémát eldönthető kérdésként megfogalmazni és a közösségi
döntéshozók napirendjére tűzni. Ennek a folyamatát szeretném röviden bemutatni a
következőkben. Napjaink bonyolult társadalmi valóságának áttekintését az ún. politológiai
háromszög teszi szemléletessé. A háromszög egyik oldalát a politika intézményes világa
alkotja (polity). Ez abból fakad, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a társadalmi
hatalom alkalmazását korlátok közé szorítják. E korlátok legfontosabb elemét alkotják a
politikai intézmények, a politikai közösség szabályozott rendje. Az intézmények értelme, hogy
társadalmi normák és szabályok együtteseként a normakövető egyéneket tehermentesítik a
sikertelen cselekvés kockázatától (ember: biológiai és társadalmi lény; utóbbi a fontosabb).
Ilyen intézmények: az alkotmány, a törvények, a kormányzati intézmények, a parlament, a
független bíróságok, az alkotmánybíróság és a politikai akaratformálás más fórumai. A másik
oldalát a háromszögnek a politika szereplői közötti konfliktusos folyamatot jelképezi (politics).
Kik ezek a szereplők? Egyének és szervezett politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai
mozgalmaktól az érdekképviseleti szervezeteken át égészen a pártokig és a politikai
szövetségekig. Ezek más-más szinten kapcsolódnak be a politikai folyamatokba, eltérőek az
érdekeik és különböző politikai taktikákat követnek érdekeik érvényesítésére. Az erősek
befolyásuk alá vethetik mások politikai törekvéseit, a gyengék tiltakozásukkal zsarolhatják az
erőseket, megdrágítva számukra a hatalom gyakorlását. A háromszög harmadik oldalát a
politikai célok és tartalmak, a közpolitika adja (policy). Ez a közösség egészét érintő politikai
döntéseket és a közcélok megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magába. A közpolitikai
cselekvés a közjót célozza meg, szem előtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikai
érdekharcok rendszerint a közjó mint a politikai cselekvés normája meghatározásáért folynak.
Az erre vonatkozó konszenzus – a célokban és az eszközökben való egyetértés,
közmegegyezés – éppoly fontos eleme a politikának, mint a konfliktus. A közpolitikai
cselekvést hagyományosan az állam és a kormányzat végzi, hiszen a legnagyobb hatalmat és
a koncentrált eszközöket birtoklótól várható el e politikai célok megvalósítása. A közpolitika
funkciói:
1. az ország külső biztonságának szavatolása (honvédelem, hadsereg fenntartása);
2. a belső rend (a tulajdon és a szabadság) biztosítása, szükséges jogi feltételek
megteremtése;
3. a gazdaság újratermelési feltételeinek biztosítása;
4. közszolgáltatások kiépítése és működtetése (szociális és társadalombiztosítási
ügyek, kulturális-oktatási célok megvalósítása, közlekedési és kommunikációs
hálózatok).

A politika ezen dimenziói a valóságban persze szorosan összefüggenek, mi csupán az elemzés

és a jobb érthetőség kedvéért választottuk el őket egymástól.

A politikatudomány a társadalomtudományok közé tartozik (ahogy a közgazdaság- és a

jogtudomány is). Sokáig a politika tudományos igényű művelése a filozófia, azon belül is a
politikai filozófia, majd a középkortól kezdve a teológia vizsgálódási területéhez tartozott, de
egyébként ez az egyik legrégebbi tudományág (az egyik első, kimondottan politikai témájú
munka Arisztotelész Politika című könyve, de az első rendszeres, átfogó államelméleti műnek
Thomas Hobbes Leviatán című munkáját tartják.). A politikatudomány „önállósodása”
valamikor a 20. század közepére következett be, ekkor vált „modern” tudománnyá, kialakítva
saját, a filozófiától, közigazgatástantól és az állam- illetve jogtudományoktól független
tudományos „profilját”. A szigorú értelemben vett politikatudomány (a teljesség igénye nélkül)
az alábbi nagy területekkel foglalkozik:

3
  politikai intézmények (pl. kormány, parlament),
 kormányzati rendszerek,
 politikai szereplők (pl. politikusok, pártok),
 döntéshozatali folyamatok elemzése,
 politikai értékek, normák, ideológiák,
 politikai kultúra,
 pártok és pártrendszerek működése,
 választási rendszerek,
 nemzetközi politika.

Az UNESCO 1948-ban a politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze. Itt

megállapították a politológia (politikatudomány) főbb területeit és tárgyait:

I. Politikaelmélet

1. politikai elmélet
2. politikai eszmék története

II. Politikai intézmények

1. az alkotmány
2. a központi kormányzat
3. a regionális és a helyi önkormányzatok
4. a közigazgatás
5. az állam gazdasági és szociális funkciói
6. a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata
7.

III. A pártok, csoportok és a közvélemény

1. a politikai pártok
2. csoportok és egyesülések
3. az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban
4. a közvélemény
5.

IV. Nemzetközi viszonyok

1. nemzetközi politika
2. nemzetközi szervezetek és igazgatás
3. nemzetközi jog

4
 A politikai gondolkodás korszakai

Ókor

Az ókori politikai gondolkodást több tényező is meghatározta. Egyrészt többnyire görög, illetve
római szerzők idevonatkozó munkái maradtak ránk, akik közül mindenképpen kiemelendő
Platón, Arisztotelész és Cicero. A római politikai gondolkodás egyébiránt a görög
előzményeket vitte tovább és azokra épített, de gyökeresen eltérő szemléletmódot nem jelentett.
A görög és római szerzők gondolkodását nagyban meghatározta, hogy városállami keretben
(polisz) éltek, hiszen ez volt az ókori Hellászban jellemző politikai keret, de Róma is
városállamként működött, még akkor is, amikor kiterjedt birodalommá „nőtte ki” magát. A
görög gondolkodók az államra természetes képződményként tekintettek, mert az ember
maga is „zoon politikon” (azaz „közösségi lény”), ahogy Arisztotelész Politika című
munkájában írja. (Ehhez képest lesz gyökeres váltás az a középkori gondolat, hogy az állam az
emberi bűnbeesés következtében kialakuló mesterséges kerete az együttélésnek.) Arisztotelész
(ahogy előtte Platón és utána Cicero is) leginkább arra kereste a választ, hogy létezik-e az ideális
városállam, azaz meg lehet-e úgy szervezni egy közösség életét, hogy az a benne élők számára
a legoptimálisabb legyen. Ez a kérdés eredményezte Artisztotelész élénk érdeklődését az
államformák iránt, melynek eredménye egy államforma-osztályozás lett, melyben megpróbálta
összefoglalni az elképzelhető államforma-típusokat. Az államformák közül egyébként az
arisztokráciát tartotta a legtöbbre, azaz az erényes és vagyonos emberek uralmát, ahol az
erények alapján osztják az érdemeket is. Tudta ugyanakkor, hogy ez a valóságban nem
megvalósítható, ezért végül is a politeia, a középosztály uralmán alapuló kormányforma mellett
tette le a voksát, amely minden tekintetben középutat képvisel: kedvez a szegénynek és a
gazdagnak is, ezért a lehető legjobban szolgálja a városállam érdekeit. Meglátása szerint ahol
csak szegények vagy csak gazdagok uralkodnak, ott az uralkodás nincs tekintettel az
igazságosságra és az állam iránti kötelezettségekre, azért nem, mert a nagyon szegény és a
nagyon gazdag engedelmeskedni sem tud, hiszen mind a kettőt a vágyai vezérlik (az egyik
gazdag, a másik még gazdagabb akar lenni). Ezért nem támogatta a tiszta demokráciát (a
szegény néptömegek uralmát), mondván, hogy ezek hatalmukat arra használnák, hogy elvegyék
a gazdagok javait és száműzzék őket a közösségből. És ezért kárhoztatta az oligarchiát, amely
a vagyonosok uralmán alapszik, akik hatalmukat vagyonuk további gyarapítására használják.
Az államforma kérdése mellett azonban legalább ennyire fontos szempont volt számára a
hatalomgyakorlás mikéntjének kialakítása is. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az ideális
városállam többek között azért is a legjobb kormányforma, mert megakadályozza a
hatalomkoncentráció kialakulását. A hatalomkoncentráció azért gond, mert zsarnoksághoz
vezethet. Elkerülésére alapjában véve két módszert tartott elképzelhetőnek: egyrészt úgy vélte,
hogy ne azok hajtsák végre a törvényeket, akik megalkották azokat. Ezzel tulajdonképpen a
modern hatalommegosztási elvet fogalmazta meg. Másfelől úgy látta, hogy végső soron azt kell
elérnünk, hogy a közösségben ne emberek uralkodjanak, hanem a törvények, mert az ember
mindig is „gyenge” láncszeme a hatalomgyakorlás rendszerének, hiszen vágyai, habitusa
könnyen vihetik tévútra. Összességében azt mondhatjuk, hogy a poliszra leselkedő legnagyobb
veszélyek között Arisztotelész éppen a zsarnokság kialakulását tartotta a legrosszabbnak, mert
minden városállam legfőbb célja a közjó megvalósítása, hogy a hatalomgyakorlás a polisz
polgárainak javára, a közösség érdekében történjen.

A római politikai gondolkodás talán legmeghatározóbb alakja Cicero, aki a De re publica

(magyarul Az államról) című munkájában végső soron a görög politikai gondolkodás
meghatározó elemeit vitte tovább. Őt is elsősorban az ideális városállam kérdése foglalkoztatta,

5
de – eltérően Arisztotelésztől, aki szerint a tökéletes városállam nem megvalósítható – Cicero
úgy vélte, hogy az ideális városállam létezik, és ez nem más, mint a köztársaság kori Róma.
Rómát leginkább azért találta ideálisnak, mert az úgynevezett „kevert alkotmány” (mikté
politeia) jellemzi, ami azt jelenti, hogy több elv alapján történik a hatalomgyakorlás. Ennek
egyik nagy előnye az, hogy megakadályozza a hatalomkoncentráció kialakulását, ami, mint
láttuk korábban is, a városállamra leselkedő legnagyobb veszély. Cicero egyébként Rómát
elsősorban nem területi alapon szerveződő államnak, hanem a polgárok közösségének tartotta.
Ez a közösség rendelkezik olyan közös ügyekkel (ezt, illetve a „közös dolgokat” jelenti a res
publica, aminek jelentése „köztársaságra” módosul, abban az értelemben, hogy „közös
ügyek”), melyek intézésében mindenkinek részt kell vennie. Ez egyébként a római politika-
felfogás nagyon lényeges és jellegzetes eleme, és tulajdonképpen ezt testesíti meg a rómaiak
igen szerteágazó és részletesen szabályozott jogrendszere is, amely minden római polgárra
egyformán vonatkozott. A közösség, a kevert alkotmány, a jogokban való megegyezés és a
különböző társadalmi csoportok közötti konszenzus jelenti tehát a római állam alapját – véli
Cicero.

6
Középkor

A középkori politikai gondolkodás számos elemét továbbviszi az ókori felfogásnak,

ugyanakkor hoz új, jelentős változásokat is. A középkor sajátossága egyfelől az, hogy jelentős
szerepet kap az egyház és a teológia, több szempontból is. Egyrészt a Római Birodalom helyét
elfoglaló barbár törzsi királyságok az egyház és a kereszténység felvételének legitimáló erejét
használták uralmuk megszilárdítására. Ebben a klérus (a papság) már csak azért is nagy
segítségükre lehetett, mert írni-olvasni tudásával egy idő után a királyok adminisztratív teendőit
is ellátta. Másfelől megjelent a transzcendens hatalom-keletkeztetési elv, mely szerint
minden földi hatalom (így a királyoké is) Istentől származik. A „két kard” elmélet ezt a képet
juttatta kifejezésre, mely szerint ebben a világban két hatalom létezik, a világi és az egyházi
(ezeket szimbolizálja a két kard), de mind a két kard az egyház kezében van, aki a világi hatalom
kardját csak „kölcsönadta” a királyoknak. A korai középkori felfogásban ezért a pápa, mint
Krisztus földi helytartója egyértelműen a világi fejedelmek felett állt (egyházi felfogás szerint),
így nem lehetett törvényes király, aki nem szerezte meg az egyház jóváhagyását. Nem csak a
kereszténység „élet túl” a Római Birodalom összeomlását, hanem a birodalom joga is továbbélt
a középkorban, így az egyházi és a római jognak (valamint ez utóbbihoz fűzött
kommentároknak) egyfajta sajátos keveréke jellemezte a középkori jogfejlődést.
A középkor további fontos sajátossága a statikus társadalomszerkezet, amely a politikáról
való gondolkodást is nagymértékben meghatározta. Ebben az időszakban ugyanis a társadalmi
helyzetre úgy tekintettek, mint Isten akaratából létező státuszra. Nem feltétlenül abban az
értelemben, hogy a jobbágy Isten akaratából jobbágy, hanem úgy, hogy a jobbágyság mint
társadalmi pozíció isteni rendelés következtében létezik. Ennek a jelentősége egyrészt abban
állt, hogy ez megmerevítette a társadalom szerkezetét. Másfelől a középkori gondolkodás
elválasztotta egymástól a pozíciót és az azt betöltő személyt, azáltal, hogy a pozíció
birtokosának emberi minősége (esetlegesen alkalmatlansága) nem befolyásolta a pozíció
szentségét. Ha tehát a szabályosan megkoronázott és felkent király személyében alkalmatlan
volt is az uralkodásra, ez nem érintette pozíciójának méltóságát és nem vonta kétségbe
létezésének indokoltságát.
Az állam lényegével kapcsolatban a középkorban került elő egy ókori gyökerű elképzelés,
amelyet „organikus hasonlatnak” neveztek el. Ezt John of Salisbury, 11. századi angol politikai
gondolkodó foglalta össze Policraticus című könyvében, amely egyébként a középkor egyik
legkedveltebb és legismertebb államelméleti munkája volt. Salisbury ugyanis az államot az
emberi testhez hasonlítja, amelynek feje az uralkodó, lelke a papság, szeme, füle és szája a
bírák, kezei a katonák és az adószedők, lábai pedig a kézművesek és a parasztok. Ez a hasonlat
egyébként nem előzmények nélküli, hiszen a Bibliában például a keresztények közösségével
(az egyházzal) kapcsolatban kerül elő az a kép, hogy a hívők közössége alkotja „Krisztus
testét”. Ebben az elképzelésben egyfelől megjelenik a fentebb már tárgyalt merev
társadalomszerkezet (hiszen a testrészek sem váltogatják helyüket és funkcióikat), másfelől
ugyanakkor az a gondolat jut benne kifejezésre, hogy minden társadalmi pozíció (így a
hatalomgyakorlás is) feladat, kötelesség. Azaz a király funkciója nem a puszta reprezentáció,
hanem ő – ahogy Salisbury fogalmaz – az „állam orvosa” (medicus rei publicae) akinek
feladata, hogy az igazságosságot érvényre jutassa az államban, hiszen az állam sem más, mint
az igazságosság megtestesülése. Azaz itt találkozhatunk azzal a rendkívül fontos mozzanattal,
hogy a hatalomgyakorlás a keresztény felfogás szerint morális elvek szolgálatában áll.
Maga a gondolat egyébként már Szent Ágostonnál megjelenik, aki szerint az állam sajátossága
az elvek szolgálatába állított hatalomgyakorlás, amivel Ágoston végső soron azt mondja, hogy
az erőszak és az erősebb joga önmagában nem teremt jogot a hatalomgyakorlásra.
A középkori jogfejlődésnek szintén fontos hatása van a politikára. Ebben az időszakban ugyanis
nincsenek egységes, országosan átfogó, mindenkire nézve egyformán kötelező jogrendszerek.

7
A különböző társadalmi csoportok (melyek között találhatunk etnikai, vallási vagy foglalkozási
csoportokat egyaránt) ugyanis saját jogokkal, kiváltságokkal rendelkeztek, amelyeket
sokszor az uralkodónak tett szolgálataikért cserében kaptak a koronától. Ez a kiváltság és saját
jog viszont azt jelentette, hogy az illető társadalmi csoport jelentős belső szabadságot,
önigazgatási jogosultságokat élvezhetett, így bizonyos értelemben kívül került a
hierarchikusan szerveződő társadalom merev viszonyain. Ezek a társadalmi csoportok és az
általuk élvezett kiváltságok a „szabadság kis köreit” jelentették (Bibó István szavaival), és
ezeknek akkor lett igen nagy jelentősége, amikor beköszöntött az abszolutizmus korszaka. Ahol
ugyanis erős és szerteágazó szabadságjogokat élveztek a középkortól kezdve a különböző
társadalmi csoportok, ott sokkal nehezebben vert gyökeret az abszolutizmus és kevesebb ideig
is tartott.

8
 A szerződéselméletek megjelenése és hatása a politikai gondolkodásra

A szerződéselméletek megjelenése fontos újdonsága volt a politikai gondolkodásnak, mert ezek

az elméletek, amelyek a hatalom keletkezéséről szólnak, egészen más magyarázatot adtak a
hatalom jelenségéről, és ezzel teljesen új alapokra helyezték a politikában a hatalomról való
gondolkodást. A középkor ugyanis egy transzcendens magyarázatot dolgozott ki a hatalom
keletkezéséről, mely szerint a hatalom a legfőbb szuveréntől, Istentől ruházódik át az
uralkodókra. Ennek a magyarázatnak a legfőbb következménye az volt, hogy az uralkodó
ilyenformán csak Isten felé tartozott elszámolással, és cselekedeteit, döntéseit csak ő bírálhatta
felül. A szerződéselméletek viszont gyökeres változást hoztak, mert mindegyik elmélet azon az
elgondoláson alapult, hogy a hatalom alapja valamilyen megállapodás, egyfajta szerződéses
viszony, amelyben a feleknek kötelezettségeik vannak. Illetve mindegyikben közös az a
gondolat, hogy a hatalom véső soron azok beleegyezésével gyakorolható, akik felet gyakorolják,
tehát tulajdonképpen tőlük származik. Ilyenformán érvényét veszti a hatalom keletkezéséről
adott transzcendens magyarázat és megtörténik a hatalom világának és jelenségének a
„varázstalanítása” azzal, hogy egy racionális magyarázatot adnak a keletkezésére.

1. Ennek az iskolának kiemelkedő képviselője Thomas Hobbes (1588-1679), akiről Carl

Schmidt, a német politikai gondolkodás nagy hatású képviselője azt írta, hogy „Hobbes a
pluralista demokrácia és az individualista liberalizmus első kritikusa, mert felismerte, hogy
egységes értékrendszer nélkül nem létezhet állam”.

Hobbes Leviatán (1651) című könyvében abból indul ki, hogy az alattvalóknak a béke és a
védelem fenntartása érdekében feltétlenül engedelmeskedniük kell a fennálló hatalomnak,
ebből következően pedig az állampolgári kötelezettségek forrása elsősorban a polgárok
beleegyezése, egyfajta racionalitás diktálta szerződés, nem pedig az isteni jog. Ez két fontos
mozzanatra világít rá. Egyrészt Hobbes számára a természetjog már nem egyenlő az isteni
joggal, másrészt megjelenik nála a szerződéselméleti koncepció. Hobbes úgy véli (és ez utána
minden szerződéselméleti koncepcióban közös elem lesz), hogy természeti és polgári állapota
van az embernek, a természeti állapotban nincs állam, társadalom, jog, csak a természeti
törvények uralkodnak (amelyek nem emberi alkotások, és örökérvényűek). A természeti
állapotban nincs jog, társadalom és állam, így mindenki erőszakkal megszerezheti magénak,
amit tud, és magánál tarthatja, amíg tudja. Itt jön a racionális felismerés, hogy az embereknek
társulniuk kellene, mert így lenne biztosítható a béke és az önfenntartás. A racionális felismerést
az segíti elő, hogy Hobbes szerint az emberi közösségekben az önzés a leginkább érvényesülő
szempont, mivel az ember alapvetően önző lény, ezért mindenki harca folyik mindenki ellen
(bellum omnium contra omnes). Az állam is azért a leviatán (a János apostol Jelenésekről írott
könyvében található bibliai szörny) képében jelenik meg Hobbes számára, mert az állam nem
természetes, hanem mesterséges és szükségesen rossz képződmény.

Ezért tehát az emberek szerződnek egymással, melynek lényege: mindenki, kölcsönösen és

egyforma mértékben lemond bizonyos jogai gyakorlásáról és ezen jogok gyakorlását
átruházza egy szuverénre. Szerinte az alapvető természeti törvény az, hogy békére kell
törekedni, sőt, ez a fajta törekvés az, ami az állam létrejöttét is indokolja, mert az állam nem a
természeti állapot része, hanem a biztonságra való törekvés érdeke hozza létre. Hobbes
különbséget tesz jog és törvény között is, szerinte a jog az a szabadság, hogy megtehetünk-e
valamit, a törvény pedig azt írja elő, és azt teszi kötelességünké, hogy mit tegyünk és mit ne
tegyünk.

9
Hobbes úgy látta, hogy az uralkodó és a népe között sajátos viszony áll fenn, ugyanis a nép
tagjai egy szerződést kötnek egymással, amiben lemondanak bizonyos jogaikról, majd ezeket
átruházzák az uralkodóra, akinek a cselekedeteit innentől kezdve úgy tekintik, mint saját
cselekedeteiket. (Ha tehát az uralkodó, vagy az állam megbüntet valamely cselekedetemért,
akkor tulajdonképpen magamat büntetetem, mert az államot, mint szuverént, én hoztam létre.)
Az uralkodó azonban nem szerződő fél ebben a konstrukcióban, tehát az átruházás aktusa
nem vonható vissza.

Világos, hogy Hobbes az abszolút szuverenitással rendelkező uralkodó híve, aminek több oka
is van. Egyfelől úgy gondolta, hogy az abszolút szuverenitás birtokában lehet csak
megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hangsúly itt a döntésen van, amely, ha rossz is, még
mindig jobb, mint az anarchia. Ezért szerinte a törvényhozó és a végrehajtó hatalom az uralkodó
kezében kell, hogy összpontosuljon. Másfelől Hobbes szerint az abszolút szuverenitás teszi
lehetővé a közjó megvalósítását, amennyiben az uralkodó érdeke birodalmának gyarapodása,
ha viszont a birodalom gyarapodik, az egyén helyzete is javul.

2. A másik jelentős szerződéselméleti gondolkodó John Locke (1632-1704), aki az angliai

dicsőséges forradalom teoretikusaként, a protestáns III. (Orániai) Vilmos hatalomra kerülése
(1688) és a „Bill of Rights” elfogadása után egyértelműen az alkotmányos királyság mellett
érvel Két értekezés a polgári kormányzatról (1690) című könyvében, megpróbálva ezzel is
megszilárdítani az új hatalmi helyzetet.

Locke államelméletének éppen ezért Hobbes-tól eltérően már nem az önzés, vagy az érdek a
kiindulópontja, hanem az emberi egyenlőség, ebből következően pedig számára a legfőbb
természeti törvény is az, amely a másik ember szabadságának biztosítását írja elő. Ez viszont
feltételezi a magántulajdon tiszteletben tartását is.

Locke szerint a király hatalmát nem Istentől, hanem a néptől kapja, tehát a szerződést immáron
az uralkodó köti a néppel. Ez a konstrukció viszont csak úgy működhet jól, ha a törvényhozó
és a végrehajtó hatalmat elválasztják egymástól. Ráadásul Locke azt is leírja – okulva VIII.
Henrik gyakran véreskezű reformjaiból és a polgári forradalom eseményeiből –, hogy ez a
szerződés, amely ilyen módon már kötelezi az uralkodót is, felbontható, mert az uralkodó a
szerződés megszegése esetén „méltatlanná” válhat a trónra.

Locke tehát egyértelműen az alkotmányos királyság híve, egyúttal pedig a modern polgári állam
előfutára is, hiszen értékrendjének középpontjában a szabadság biztosítása és a gazdasági
liberalizmus áll. Az abszolút szuverenitást teljes mértékben elutasítja, mivel úgy látja, hogy ha
abszolút szuverenitást adunk egy ember (az uralkodó) kezébe, akkor az alattvalók ugyanúgy
kiszolgáltatottak lesznek ennek az egy embernek, mint szuverenitás híján egymásnak. Éppen
ezért a szuverenitás forrásainak elsősorban a népképviselet megjelenítőjét, a parlamentet és az
angol szokásjogot tartja. Locke elsősorban arra törekszik, hogy megalapozza az egyének
magánszférájának sérthetetlenségét, és úgy véli, hogy a magánszféra (benne az élet, a
tulajdon és a jogok) biztosításának legkézenfekvőbb módja az, ha korlátozzuk a kormányzat
hatalmát. Ezért Locke – Hobbes-szal szemben – az „ésszerű szuverenitás” képviselője, úgy
gondolta, hogy nem szabad az uralkodó kezében korlátlan hatalmat összpontosítani, mert ha
egy embernek van kiszolgáltatva mindenki, az ugyanolyan rossz, mintha mindenki félne
mindenkitől. Éppen ezért az embereket nem emberek, hanem törvények uralma alá kell vetni.

10
A modern politikai gondolkodásnak még egy fontos fejleménye köthető Locke nevéhez: a
tolerancia elv. Elsősorban korának vallási konfliktusait látva, Locke úgy véli, hogy egy
társadalomban úgy érhető el a békés együttélés az eltérő hiten, meggyőződésen lévő emberek
között, ha toleráljuk, azaz eltűrjük a mienktől eltérő meggyőződéseket. A tolerancia nem jelenti
tehát azt, hogy igaznak kell elfogadnom a másik hitét vagy meggyőződését, csak azt, hogy nem
szabad üldöznöm. Ezt egyébként egy racionális belátás is igazolja, véli Locke, hiszen a másik
embert nem kényszeríthetem arra, hogy az én meggyőződésemet, vallásomat kövesse, mert egy
meggyőződésnek mindig belülről kell fakadnia. Ha kényszerítem a másikat, akkor pont azt nem
érem el nála, ami lényeg lenne: csak félelemből fogja követni, de nem válik benne
meggyőződéssé. Ez egyébként a „hitre kényszerítés lehetetlenségének” elve.

3. A harmadik jelentős szerződéselméleti gondolkodó Jean Jacques Rousseau (1712-1778),

aki a Társadalmi szerződés, avagy az államjog alapelvei című munkájában már szakít a
klasszikus természetjogi és szerződéselméleti alapelvvel, a hatalom egyetlen forrásának a népet
tartja. Rousseau is abból indul ki, hogy az ember eredetileg természeti állapotban élt, melyben
minden ember egyenlő és szabad és csak valamilyen előnyért cserébe mond le
szabadságáról. Az emberek azonban a természeti állapotban eljutottak arra a pontra, amikor a
fennmaradásukat veszélyeztető akadályok miatt nem képesek az önfenntartásra, ezért kötnek
társadalmi szerződést egymással. A szerződés alapja: mindenki lemond önmagáról és minden
jogáról a közösség javára, így mindenki egyenlő körülmények közé kerül, és innentől
kezdve az ember már polgári állapotban van.

Rousseau elképzelése szerint, ha az ember a közösségnek rendelte alá magát, akkor végső
soron nem rendelte alá magát senkinek, hiszen a közösséget mindenki a saját
belegyezésével hozta létre, és mindenki egyforma jogokkal bír benne. Másként fogalmazva:
ha én beleegyeztem egy közösség létrehozásába, amelynek alárendeltem magam, akkor végső
soron saját magamnak rendeltem alá magamat. Így viszont megőriztem azt a szabadságomat,
amely a természeti állapotban eleve megilletett engem. A lényeg, hogy a társadalmi szerződés
megkötésével a szerződést létrehozók válnak a hatalom birtokosaivá és gyakorlóivá, mert
a közösség, amely létrejött nem más, mint a főhatalom. Ennek a főhatalomnak mindenki
részese, aki a közösség tagja, és ez a főhatalmat nem lehet átruházni senkire – mondja Rousseau.
Ez a gondolat lesz a modern demokráciák egyik legfontosabb alapelvének, a népszuverenitás
elvének az alapja.

A népszuverenitási elv mellett egy másik – a mai modern demokráciákban alapintézménnyé

vált – hatalomgyakorlási és döntéshozatali elv megjelenését is Rousseau-ra szokás
visszavezetni, ez pedig a többségi elv. Rousseau ugyanis a szuverenitás oszthatatlan jellegéből
adódóan úgy gondolta, hogy létezik egyfajta általános akarat, amellyel mindenkinek
azonosulnia kell, mert aki nem ezt teszi, az magát semmisíti meg különvéleményével.
Kétségtelen, hogy a modern többségi elv és a rousseaui általános akarat között több
szempontból is erőltetettnek tetszik párhuzamot vonni, de Rousseau-nak ez az elgondolása
nagyban hozzájárult a modern demokráciák hatalomgyakorlási elveinek kialakulásához.

11
 Politikai eszmék és ideológiák. Liberalizmus

A LIBERÁLIS gondolkodás alapelemei

A legkorábban kialakult nagy eszmerendszer a liberalizmus volt, melynek első képviselői

(Hobbes, Locke, Rousseau) azt a problémát szerették volna megoldani, hogy a abszolút
hatalommal szemben, és általában a bizonytalan politikai helyzetekben hogyan garantálható az
egyén élete, tulajdona, jogai? A liberalizmus válasza erre tömören az, hogy úgy, ha korlátozzuk
a kormányzat hatalmát, illetve kialakítunk egy olyan magánszférát az egyén körül, amelyet sem
a többi ember, sem a hatalom nem sérthet. Ezért lett a liberális gondolkodásban központi
jelentősége az individuumnak, és ebben az értelemben individuális ideológia a liberális
eszmerendszer. A liberalizmus a módszertani individualizmus híve, mely szerint cselekedni
csak hús-vér emberek képesek, akaratot csak ilyen lényeknek tulajdoníthatunk.
(Közösségi akarat kritikája.)

A liberális emberképben az egyén képes céljait meghatározni, kialakítani a jó életről

alkotott felfogását. A liberalizmust ért legfontosabb kritika éppen innen ered: a liberális
emberképet kritizálja, mondván, ez egy „atomizált”, társadalmi kötelékeitől megfosztott ember,
de ilyen a valóságban nincs (KOMMUNITARIZMUS).

A liberalizmus EGYENLŐSÉGELVŰ (egalitárius) eszmerendszer. A liberalizmus a formális

és a materiális (javak egyenlő elosztása) egyenlőség-felfogás közül az előbbi mellett kötelezte
el magát. A legfontosabb elv azonban, amely a liberális gondolkodás alapja, a morális
egalitarizmus, mely szerint az államnak minden polgárát egyenlő figyelemmel és tisztelettel
kell kezelnie. Az emberek különbözhetnek képességeiket illetően, de mindegyikük eléggé
racionális ahhoz, hogy életcélokat fogalmazzon meg, megértsen erkölcsi indokokat s ezek
alapján cselekedjen. Tehát, minden életprogram, minden egyéni értékrend (amíg nem okoz
kárt másoknak) egyformán értékes, és ezt az államnak is tiszteletben kell tartania.

A liberalizmus szabadságeszménye a negatív szabadságra épül. negatív = „valamitől való”

szabadság, „pozitív = valamire v. valamihez való” szabadság. Az előbbi a korlátokat
hangsúlyozza, elsősorban azokat, amelyek az államot korlátozzák abban, hogy megsértse a
magánszférát, hogy kényszerítsen bennünket. A második többnyire valamilyen
jogot/jogosultságot jelent, és ezért kicsit erősebb is.

TOLERANCIA és SEMLEGESSÉG

A liberalizmus elkötelezet a tolerancia mellett, amelynek értelmében a sajátunktól eltérő

meggyőződéseket, értékrendeket el kell tűrnünk, ami nem jelenti ugyanakkor azt, hogy igaznak,
vagy érvényesnek kell elfogadnunk. A semlegesség elve ennél erősebb önkorlátozást követel
meg, mégpedig az államtól, ugyanis az állam, a politikai közösség megtestesítője
mindannyiunk nevében cselekszik és nyilatkozik, tehát, ha nem akarja polgárai egy részét
hátrányos helyzetbe hozni, akkor az állam nem is foglalhat állást a jó életről kialakított
felfogások között.

KORLÁTOZOTT ÁLLAM

Ez az alapelv nem alapelv, hanem levezetett, derivált elv, amely az alapelvek intézményesítését
szolgálja. Az alapgondolata ennek az elvnek: az állami hatalmat korlátozni kell, és ezekez a

12
korlátokat jogi, intézményi garanciákkal megtámogatni. A gyakorlati megvalósításkor olyan
alapfogalmak segítik ennek az elvnek a kivitelezését, mint joguralom, alkotmányosság,
hatalommegosztás, közszféra és magánszféra elválasztása.

Az állam korlátozásának KÉT DIMENZIÓJA:

1. Milyen állami beavatkozást igényelnek az igazságosság elvei? (Ez a gazdasági jellegű

beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) EGALITÁRIUS LIBERALIZMUS
válasza: igazolható az állami beavatkozás a gazdaságban, mert így valósítható meg az
egyenlőség követelménye. LIBERTÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: nem fogadható
el az állami beavatkozás, mert a magánszféra és magánjellegű érdekek között az állam
nem állíthat fel fontossági sorrendet.

2. Milyen teendői vannak az államnak állampolgárai jó életre vonatkozó felfogásával

kapcsolatosan? Azaz, ki kell-e kényszeríteni az államnak valamely kívánatos
életfelfogást? (Ez a nem gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére
kérdez rá.) SEMELEGESSÉG-ELVŰ LIBERALIZMUS válasza: az állam nem
kényszerítheti ki egyik felfogást sem. PERFEKCIONISTA LIBERALIZMUS
válasza: az állam nem kényszerítheti ki egy fajta felfogását a jó életnek, de ösztönözheti
annak terjedését.

13
 Politikai eszmék és ideológiák. Konzervativizmus

A KONZERVATÍV gondolkodás alapelemei

Edmund Burke (1729-1797): Töprengések a francia forradalomról (1790). A konzervativizmus

a 19. század végére vált befolyásos politikai ideológiává, bár amit jelöl, jóval korában is létezett.

Hobbes, Locke, Rousseau és a többi természetjogi gondolkodó individualista perspektívájával

szemben Burke, és a konzervatívok a patriarchális család, helyi közösségek, egyház, céhek,
régiók mint történelmi képződmények szerepét hangsúlyozzák a politikában.

A felvilágosodás elleni szellemi irányzat hamar lábra kapott, főbb képviselői: Louis de Bonald,
Joseph, de Maistre, Francois A. Chateaubriand, Samuel T. Coleridge, Benjamin Disraeli,
Friedrich Hegel, John Adams, Alexander Hamilton.

Burke és Alexis de Tocqueville is úgy látta: a francia forradalom az abszolút hatalomért

folytatott harc volt, melyet nem a szabadságért vívtak, hanem értelmiségi politikusok
tervezték meg az egészet. A forradalom intézkedései: a házasság polgári szerződéssé
nyilvánítása, a gyermekek törvényi nagykorúsítása, a tulajdonjog individualizálása mind
kárhoztatandó volt a konzervatívok szerint.

A másik történelmi esemény, amely a konzervativizmus megjelenését kiváltotta: az ipari

forradalom. Az új ipari vívmányok átalakították a gazdaság szervezetét és a társadalmat
is. A társadalmi ranglétrán könnyen fel lehetett emelkedni és le lehetett süllyedni. A faluból
városba lehetett jutni, és a gyárban a munkásból akár főnök is lehetett, ha tehetséges volt.
felbomlott egy sok évszázados társadalmi struktúra és rend.

Szintén a konzervativizmus kiváltó oka volt a

 SZEKULARIZÁCIÓ és a francia forradalom vallás-ellenes kultusza, amely az ész

vallását akarta megvalósítani, és

 Az UTILITARIÁNUS FILOZÓFIA (Jeremy Bentham), mely szerint az ember

cselekedeteit a „boldogságkalkuláció” határozza meg: keresi az élvezetet és kerüli a
fájdalmat. Azaz minden jó az individuális ész, a hideg racionalizmus és
érzelemmentesség folyománya, és egyedül az ész teheti hatékonnyá az emberi
közösségek működését.

Ezért jellemzi a konzervativizmust a középkor tisztelete, a hagyományos intézmények

(vallás, egyház, céh, kolostor) iránti feltétlen bizalom.

A konzervatív TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET

A konzervativizmus történelemszemlélete a múlt tiszteletére épül, a nemzetet pedig „az élők, a

már halottak és a még meg nem születettek” társaságának (Burke) tekinti. A konzervatívok
számára a történelem = tapasztalat. Az igazi történelem közösségek, szokások, előítéletek
nemzedékeken átívelő rendjébe strukturálódva nyilvánul meg.

14
Burke szerint a jog és az állam az idő múlásával fejlődnek, és generációk tevékenységének
eredményei, ezért nem lehet őket az ésszerűségre alapozni.

A GYAKORLATI TUDÁS fogalma

A gyakorlati tudás nem valamiről alkotott tudás, hanem tapasztalatokból elsajátított tudás. A
konzervativizmus „antispekulatív”. Oakeshott erre utalva beszél „technikai tudásról” és
„gyakorlati tudásról”. Szerinte az európai történelemben az előbbi nyert teret, és innen
származik a nyugati világ politikai racionalizmusa is. És Európai újkori történetét a politikai
racionalizmus eszméi lepték el.

A TEKINTÉLY ÉS A HATALOM MINDEN REND ALAPJA

A tekintély a konzervatív gondolkodás központi fogalma. Ehhez kapcsolódik a konzervatív

gondolkodás azon hagyománya, mely a középkori hierarchikus világkép eszméjének
megőrzésére irányul.

A középkori hagyományban a szabadság a tekintélyhez és a rendhez kötődött, és a szabadság

maga valamely testület, csoport jogát jelentette az őt megillető autonómiához. (A szabadság és
tekintély láncolata.)

Innen jön a konzervativizmus egyik fontos alapelve: a kis közösségek (főleg család, egyház)
megerősítése. Ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok a korlátozott – de nem gyenge! –
államhatalom hívei. Tocqueville mondta: „a kormányzás legyen erős és egységes, az igazgatás
legyen decentralizált, lokális és észrevétlen.

A „TÖMEGDEMOKRÁCIA” KRITIKÁJA

A konzervativizmus kritizálja a francia forradalom teremtette tömegdemokráciát, mert az

deszocializálja, atomizálja az egyént, és felbomlasztja azt a társadalmi struktúrát, amely
integrálja a hagyományt és a morális értékeket. Tocqueville szerint a demokrácia egyik
legnagyobb veszélye az, hogy a többségi elv hangsúlyozása és a társadalmat egységesítő
egalitárius értékek érvényesítése révén életre hívja a tömegeket, majd mindinkább függővé is
válik tőle, ami a többség diktatúrájához vezethet.

AZ EGYENLŐTLENSÉG SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG EGYENLŐTLENSÉGE

A konzervatív gondolkodás szerint a szabadság és az egyenlőség egymással ellentétes

irányultságú. Mert a szabadság célja a magántulajdon védelme, az egyenlőség célja viszont a
közösség tagjai által egyenlőtlenül birtokolt javak újraelosztása, kiegyenlítése.

Ráadásul, mivel az emberek természettől fogva eltérő képességekkel rendelkeznek, ezért az

egyenlősítő törekvések, melyek a képességek e sokféleségét próbálják ellensúlyozni, csak a
jobb képességűek kárára, szabadságuk megcsonkításával lehetségesek.

15
Az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső csoportok (család, egyház, céh stb.) az
igazi szabadság védelmezői, bennük nyer megerősítést az egyén szabadsága. Ezek
közvetítenek az egyén-állam viszonyban, illetve korlátozzák az államhatalom túlkapásait. A
szabadság tehát ott van, ahol az egyének társadalmi szerepüknek megfelelően szolgálják a
közösség elvárásait. Ezért mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egyértelműen közösségelvű
(azaz kommunitárius) politikai ideológia.

TULAJDON ÉS ÉLET: BIRTOKLÁS ÉS SZEMÉLYISÉG ZONOSSÁGA

A tulajdon a konzervatívok számára nem pusztán a szükségletek kiszolgálója, hanem az ember

természeti világ fölé emelkedésének nélkülözhetetlen eleme, amolyan civilizációs eszköz.

A klasszikus konzervatív tulajdon-felfogás a római szemlélethez kötődik, amelyben fontos

szerepe volt az elsőszülöttségnek és a hitbizománynak. Mindkettő a tulajdon családi jellegének
védelmére hivatott.

A VALLÁS ÉS ERKÖLCS MINT A KÖZÖSSÉG LELKE ÉS A REND LEGFŐBB

TÁMASZA

A vallásban a konzervatívok számára annak intézményes szerepe, közösséget összetartó és

értékekkel összefogó szerepe a fontos. A vallás a konzervativizmusban közügy, és az egyház
egyúttal az államhatalom támasza, vagy, ha az eltávolodik a konzervatív értékektől, akkor
annak ellensúlya is lehet.

A KONZERVATIVIZMUS VÁLTOZATAI

I. A TÖRTÉNELMI HELYZETRE ADOTT VÁLASZOK SZERINTI TIPOLÓGIA

 RENDIES KONZERVATIVIZMUS:
Feudális-rendi értékek, forradalom elutasítása. 1848-ig van jelen. Társadalmi
bázisa: nemesség, klérus, kispolgárság.
 LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
19. század közepétől a 20. század közepéig. Polgári konzervativizmusnak is hívják,
mert fő bázisa a polgárság, akit jelentős kihívások értek a radikális liberális eszmék és
főleg az egalitárius társadalomkritika részéről. Alkotmányos jogállami alapon
védik a magántulajdont és a hagyományos társadalmi intézményeket. Elfogadták az
emberi szabadság kiterjesztésének programját, de nem fogadták el a társadalmi
szerződéselméleteket. Víziójuk: a szabadság elvére épülő intézmények ragaszkodnak
a hagyományokhoz, és továbbra is elfogadottak a közös erkölcsi értékek mint
kohéziós tényezők. Törekvése: összeegyeztetni a rendet az egyéni szabadsággal, a
társadalmi haladást a stabilitással. Képviselői: Lord Acton, Tocqueville.

 SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
A 19. század második felében jelent meg, a szociális kérdés kiéleződésével.
Kialakulásában szerepet játszott: a szociális, jóléti állami beavatkozások megjelenése

16
 és a kereszténydemokrata gondolatkör (római katolikus egyház). A II. világháború
után a keresztényszocialista pártok voltak Európában a társadalom legszélesebb
rétegeinek érdekeit képviselő „néppártok”, és magának a néppártoknak is ezek a pártok
voltak prototípusai. Céljai: munkásság integrálása a polgári társadalomba,
bérmunkások résztulajdonossá válása, fogyasztói, termelői és értékesítői
szervezetek.
 KERESZTÉNY KONZERVATIVIZMUS:
Ennek a konzervativizmusnak elsődleges viszonyítási pontja az egyházi tanítás, a
keresztény értékrend, azaz az egyház számukra nemcsak társadalmi intézményként
fontos, hanem elsősorban értékközvetítőként. Kezdetben forradalom-ellenes, később
a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő vonulata ez a konzervativizmusnak, nagy
jelentőségű XIII. Leó pápa 1891-es De rerum novarum (Az új dolgokról) című szociális
enciklikája. Képviselői: Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Felicité de Lamennais.
 NEOKONZERVATIVIZMUS:
Az 1960-as évek szülötte, visszahatás a diáklázadásokra és az újbaloldali
mozgalmak megjelenésére. A jóléti állam válságjelenségeire reagálva fölelevenítette a
hagyományos liberális értékrend egyes részeit: SZABAD PIAC, EGYÉNI
SZABADSÁG. És ezeket egyesítette a konzervatív gondolkodás elemeivel:
szocializmus-kritika, hagyományos erkölcsi normák nélkülözhetetlensége.
Képviselői: Friedrich August von Hayek, Leo Strauss (1899-1973), Wilhelm Röpke
(1899-1966), Milton Friedman (1912), Michael Oakeshott (1901-1990), Raymond Aron
(1905-1983).

17
 Politikai eszmék és ideológiák. Szocializmus

A SZOCIALIZMUS alapelemei

A szocializmus megjelenésének háttere: 1840-es években forradalmi hullám söpör végig

Európán, a polgárság győzedelmeskedik a régi rend fölött, illetve világméretekben kezd terjedni
a kapitalizmus, amelynek engesztelhetetlen kritikája a szocializmus.

A szocializmus célja: végső soron a kapitalizmus felszámolása. A szocialisták úgy vélik: a

kapitalizmus sikeres gazdasági rend, de eközben negatív társadalmi következményei vannak: a
szabadság, az egyenlőség, és az emberi méltóság esik áldozatul neki.

A SZOCLIALISTA ESZMERENDSZER ALAPJAI

A POZITÍV SZABADSÁG

Ugyanúgy örököse a felvilágosodásnak, mint a liberalizmus, de máshogy bánik ezzel az

örökséggel. A szocializmus alapgondolata: az ember „valódi” szabadsága és egyenlősége
elképzelhetetlen a javak elosztásának egyenlősége, azaz társadalmi igazságosság nélkül.
Marx úgy vélte: a francia forradalomnak nem sikerült megalapoznia a szabadságot, mert nem
oldotta meg a szociális kérdést. Azaz úgy vélte, a szabadság összeegyeztethetetlen a
szegénységgel. Tehát a javak igazságos elosztásához az elnyomó és kizsákmányoló politikai-
társadalmi rend alóli felszabadulás révén juthatunk el.

A szabadság és az egyenlő jólét összekapcsolásának veszélye: a szabadságot feláldozzák a

jólét érdekében.

II. MATERIÁLIS EGALITARIZMUS (elosztási egyenlőség)

A szocializmus is a morális egalitarizmus alapján áll (erkölcsi lényként minden ember

egyenlő), s ezt univerzálisnak véli. A szocializmus nem nemzetekben és fajokban gondolkozik,
hanem az egyetemes emberiségben. És úgy véli, a történelem erői, az egész emberiségben
munkálkodnak, mint ahogy a tudomány is az egész emberiségnek esélyt kínál a szabadság,
bőség bekövetkezésére és a boldog társadalom megtervezésére.

KOLLEKTIVIZMUS

A „testvériség” jelszavának kifejezője a szocializmusban a közösségiség. (A szocializmus szó

is a socius – társ szóból jön.) a szocializmus az emberi lényeg kibontakozásának feltételét látja
a közösségben, a kommunizmus pedig egyenesen aláveti az egyént a közösségnek, a közösség
érdekeinek.

És miután az egyénről a közösségre helyezi a hangsúlyt a szocializmus, így a többi alapértéket

is átformálja: a magánszabadságról a közszabadságra, a magántulajdonról a társadalmi
vagy köztulajdonra.

18
Ez utóbbi logikus következménye a szocialista gondolkodásnak: ha az anyagi javak
elosztásában egyenlőségnek kell érvényesülnie, akkor a javak előállításában is. Ez viszont csak
úgy lehetséges, ha nem magántulajdonra, hanem köztulajdonra alapozzuk a termelést. Mert a
magántulajdon mindig egyenlőtlenül oszlik el, ami a javak egyenlőtlen eloszlásához is vezet,
mert a tulajdonos (tőkés) egyéni és kizárólagos joga a termelés irányítása.

POLITIKAI RACIONALIZMUS

A szocializmus mint ideológia egyfajta gyakorlati filozófiába ágyazódik bele. Az ideológiák

alapkérdése pedig mindig az, hogy mire kell támaszkodnia az emberi gyakorlatnak. A
szocializmus válasza (és a liberalizmusé is): az emberi észre, a racionalitásra. (A konzervatívok
szerint a hagyományra.) Az ésszerűségre épülő ideológiák az előítéletek, a rossz hagyományok
félre tételével a tervező emberi értelemnek adnak utat. Ez az emberi tervezés pedig tudatos,
végiggondolt elvek alapján történik. Az elvek mögé pedig igazolásokat állít (ez lehet szabadság,
egyenlőség, de lehet a történelmi szükségszerűség igazoló elve is.)

Minden ilyen módon gondolkozó ideológia (liberalizmus, szocializmus) a múlt eltörlésére és

az ideális jövőkép megvalósítására irányul. A politikai racionalizmus ennek a tervező
racionalizmusnak az átvitelét jelenti a politika területére. A szocializmus éppen ezért jellemzi
az uniformizálás is: mindenre ugyanazt az elméleti modellt alkalmazza.

EMANCIPÁCIÓ

A szocializmus végső célja az ember felszabadítása a gazdasági és társadalmi kényszerek, az

elnyomás és kizsákmányolás, a babonaság és tudatlanság alól. Ezt a célt kétféle úton látja
megvalósíthatónak:
 REFORMOKKAL, a tudományosan megtervezett és megszervezett társadalom
kiépítésével (utópisztikus szocializmus).
 FORRADALOMMAL, amelynek elsődleges célja a politikai hatalom megszerzése és
kisajátítása (anarchisták, marxisták, kommunisták).

Az emancipáció önfelszabadítással mehet vége teljesen, ami elméleti tudatosságot és

gyakorlati aktivitást jelent. Marx szerint az emancipáció legfőbb akadálya az elidegenedés.
Ez a történelmi folyamatok nyomán előállt helyzet oda vezetett, hogy az emberek közötti
kapcsolatokat dolgok közvetítik, az emberek közötti viszonyok dolgok közötti
viszonyokként állnak elő. Így az emberek elveszítik uralmukat saját életük fölött, és a dolgok
uralkodnak rajtuk. Mindennek az alapját jelentő dolog: a magántulajdon.

PERFEKCIONIZMUS

Az igazságos elosztás önmagában nem valósítja meg az elidegenedés alóli emancipációt, sőt,
egyetemessé teheti azt: minden ember csak a tulajdona közvetítésével kapcsolódna másokhoz.
A perfekcionizmus lényege: az emberi tökéletességet bizonyos életmód, életforma képes
megvalósítani. És az ilyen életmódot támogatni, a többit pedig kerülni kell.

Szocializmus számára az ideális, a jó életforma a „munkálkodó élet”. Ezáltal tudja

megvalósítani az ember nembeli lényegét.

19
 A politikatudomány alapvető fogalmai

SZUVERENITÁS

A szuverén és a szuverenitás fogalmának tartalma:

SZUVERÉN az, aki törvényt szab és dönt a törvény alóli kivételekről, aki fölötte áll
mindennek, független és mindenható.
SZUVERENITÁS (az államé): függetlenség, autonómia, önrendelkezési jog, ellenőrzés a
terület és a lakosság felett, belügyek összessége, joghatóság (amit a többi állam is elismer),
területi integritás, alkotmányozó és döntéshozó hatalom.

A szuverenitás jogilag meghatározhatatlan fogalom, a nemzetközi jog nem is definiálta, mégis

használja ezt a fogalmat.

Történetileg:

1. A szuverenitás az ókortól kezdve a vesztfáliai békéig egyet jelentett a hatalmát legitim, tehát
törvényes módon gyakorló, a nép, illetve a középkortól az uralkodó osztályok által
elfogadott uralkodó (király, császár) hatalmával. Az uralkodó tehát maga volt
szuverén. Törvényeket hozott, igazságot szolgáltatott, őt magát ugyanakkor senki nem
számoltathatta el, csak Istennek tartozott elszámolással, mivel hatalmát is tőle kapta – az
egyház által kijelentett tan szerint.
2. Határkő: az 1648-as vesztfáliai béke, amely megteremtette a szuverenitás külső oldalát,
amikor előírta, hogy a béke aláíróinak tiszteletben kell tartaniuk a többi aláíró fél területi
főhatalmát. Megjelenik tehát az állami főhatalom (szuverenitás) csírája. De a szuverenitás
legfőbb hordozója még mindig az uralkodó.
3. A természetjogi gondolkodás megjelenése (elsősorban John Locke munkássága) és a nagy
francia forradalommal létrejövő nacionalizmus az államot immár nem csak a
kiváltságosok, hanem mindenki államává tette azzal, hogy a hatalmat immár nem születési
előjogok alapján gyakorolja egy szűk uralkodó osztály, hanem a nép válik a hatalom
birtokosává, amit átruház választott képviselői útján az uralkodóra. (Rousseau –
népszuverenitás!) Innentől kezdve a szuverenitás hordozója a nép, aki választott
képviselői útján kollektíven gyakorolja a hatalmat, és a nemzetállam, melynek határain
belül egy (politikai!) nemzet tagjai élnek (emberi- és politikai jogok megjelenése).
4. Az a probléma tovább is fennállt ugyanakkor, hogy az államok szuverének ugyan, de
szuverenitásuk felszámolható, ha egy másik állam meghódítja őket (mivel még élt a
háborúindítás és ezzel együtt a területszerzés „szent” joga). Ezért szükség volt a
háborúindítás tilalmának kimondására. Ez a Briand-Kellogg paktumhoz köthető, amely
1928-ban gyakorlatilag kimondta a tilalmat.
5. A második világháború után létrejövő nemzetközi rendszer felvetette azt a problémát, hogy
a szuverenitás politikai értelemben elválik a formális jogi szuverenitástól. Jogilag egy
ország vagy szuverén, vagy nem, de az interdependencia által meghatározott rendszerben
egy ország sem maradéktalanul független a másiktól. VALKI LÁSZLÓ: létezik politikai
szuverenitás, amelynek fokozatai vannak, ahhoz képest, hogy egy állam mennyire van
függő helyzetben a másiktól. (Teljesen függő, relatíve függő, kölcsönösen függő, másikat
függésben tartó.) Emellett létezik jogi szuverenitás, ami formai kellékekhez kötött (elismert
államhatárok, a nemzetközi közösség által elismert állam).

20
6. A legújabb fejlemény a szuverenitás fogalmával kapcsolatban az, hogy a szuverenitásnak
immár szinte csak az államközi, nemzetközi viszonyokban van jelentése, mivel a
demokratikus államforma és a népszuverenitás elvének megjelenésével (önrendelkezési
jog) a belső szuverenitás kérdése időszerűtlenné vált (a szuverenitást az állam hordozza és
nem egy személy – itt probléma van a diktatórikus politikai rendszerek megítélésével – de
van lehetőség az ilyen országok szuverenitásába való beavatkozásra ENSZ BT
határozattal).

Kétféle megközelítés az állam szuverenitásának keletkezésével kapcsolatban:

1. Az állam a puszta létezésével kiváltja saját szuverenitását.

2. Az államot a nemzetközi jog ruházza fel a szuverenitás attribútumaival, ismertetőjegyeivel
(elismerés).

Hagyományosan különbséget kell tenni egy ország belső és külső szuverenitása között.

1. Történetileg először az állam belső szuverenitása alakult ki, azaz egy állam központosított
és elismert főhatalma. Az adott állam rendelkezik főhatalommal, azaz egy normatív
jogrenddel, melynek érvényességét legitim módon kikényszerítheti. Az állam belső
szuverenitása a területhez és a népességhez kötött, tehát azokra kötelező, akik az állam
területén tartózkodnak, vagy, akiket meghatározott jogi kapcsolat köt az államhoz.

2. Ez lett az alapja a külső szuverenitásnak, azaz az állam nemzetközileg is elismert

hatalmának.

Hans Kelsen szerint a külső szuverenitás az alábbi jogosultságokat jelenti:

 szabad kommunikáció más államokkal, e célból képviselők meghatalmazása

(követségi jog),
 háborúindítás,
 szerződéskötési jog,
 jog az egyenlőségre és a tiszteletre,
 jog arra, hogy az állam kizárhassa területéről más államok ténykedését,
 jog arra, hogy az államot ne vessék más állam bíráskodása alá (szuverén immunitás),
 jog arra, hogy küldötteit vegyék ki más államok hatalma alól (diplomáciai
mentesség),
 jog arra, hogy állampolgárait más államok előtt védelmezhesse.
Mind a belső, mind a külső szuverenitásnak vannak ugyanakkor korlátai, melyek részben jogi,
részben nem jogi természetűek. A belső szuverenitás legfontosabb jogi korlátja maga a
jogállamiság elve, amely a hatalom gyakorlását alkotmányos szabályokhoz és
jogszabályokhoz köti. (Azaz hiába szuverén az állam, nem tehet meg akármit a polgáraival
szemben, csak azt, ami a törvények lehetővé tesznek.) A külső szuverenitás legfontosabb
korlátai a nemzetközi jogból és a nemzetközi kötelezettségvállalásból (pl. államközi
szerződésekből fakadó) kötelezettségek. Illetve vannak olyan esetek, amikor egy állam a
jogalanyiságát korlátozó módon van alávetve egy másiknak (pl. ilyen a „gyámság” alatt álló
terület, amikor az ENSZ felhatalmazásával az adott állam helyett más állam/államok
gyakorolnak bizonyos, a szuverenitásból fakadó, jogosultságokat).

21
A szuverenitás háromféle megközelítése napjainkban:

1.) A szuverenitás, mint az állam, vagy a nép szuverenitása egységes, azaz oszthatatlan,
folyamatos és felülbírálhatatlan. Nép és nemzet szuverenitása között alkotmányjogilag
nem tesznek különbséget az európai írott alkotmányok. Az állam szuverenitása egybeesik
a nemzeti szuverenitással.

A szuverenitás öt jegye Jean Bodin szerint:

1. Törvényhozó hatalom.
2. A háború indításának joga.
3. Hivatalnokok kinevezése.
4. A bírói hatalom.
5. Megkegyelmezés joga.

Az állam szuverén mivoltának fontos következménye, hogy az állam parancsai egy sajátos
normatív igénnyel kapcsolódnak össze: kötelezik azokat, akikre vonatkoznak. Azaz az állam
autoritásként jelenik meg és autoritás-igénnyel lép fel polgáraival szemben. Ráadásul az
egyéb hatalmi igények csak akkor érvényesülhetnek, ha nem rivalizálnak az állam
autoritásával.

Ez részben racionális szükségszerűség: legfőbb autoritásból egy politikai közösségen belül

egyszerre csak egy lehet. A szuverenitás fogalmában három másik fogalom van jelen egyszerre:
 HATALOM (hogyan keletkezik a hatalom és ki gyakorolja),
 AUTORITÁS (milyen alapon várhat el engedelmességet az állam és milyen esetekben
kényszerítheti ki – ehhez ERKÖLCSI INDOKOKAT kell szolgáltatnia) és, hogy a
szuverénnek
 JOGA VAN ÉLNI hatalmával, tehát hatalmát nem pusztán az erősebb jogán gyakorolja.
(Kérdés: min alapszik a szuverén hatalomgyakorlási jogosultsága? Mert az erőszak nem
elegendő indok erre.)

LEGITIMITÁS

A legitimitás-fogalom eredete:
A római magán-, illetve közjog. Fontos problémája a középkori politikai filozófiáknak és
államjogi elvként él tovább 1815 után. A modern politikatudományba Max Weber
uralomszociológiájának közvetítésével került.

A legitimitás mindig a törvényes rendet, az igazolt hatalomgyakorlást jelentette,

ellentétben az önkénnyel.

A legitimitás-fogalom központi kérdése:

Min alapszik a helyes államforma és a politikai hatalom birtokosai hogyan gyakorolhatják
helyesen hatalmukat, mi igazolja (teszi legitimmé) ezt a hatalmat és ezáltal döntéseiket. Milyen
erkölcsi igazolása van annak a procedúrának, amelynek keretei között megválasztották a
politikai vezető(ke)t (van-e közmegegyezés), illetve milyen jogi kritériumok biztosítják a
hatalom törvényes megszerzését?

22
Középkor
A jog és az erkölcs (igazságosság) fogalma nem vált szét élesen, mivel a politikai intézmények,
főleg az uralkodói hatalom egy vallási-erkölcsi világszemléletbe voltak beépítve. Ezért a
„LEGITIMUS” jelző, amellyel a törvényes uralkodót illették, erkölcsi tartalmat is hordozott.
Az uralkodó hatalmát nemcsak a formális jog, hanem a vallás és az erkölcs is szentesítette.
A Római Birodalom bukása Guglielmo Ferrero szerint azért következett be, mert a
köztársasági legitimitás ellentétbe került a monarchikus legitimitással, azaz, a trónöröklés
dinasztikus elvét Rómában nem ismerték el államjogi alapnak, a császárok választás útján
kerültek a hatalomba. Ehhez pedig a szenátus elismerése is kellett, tehát a szenátus legitimálta
a principátus korában a császári méltóságot. A Római Birodalom bukása után a hatalmi
legitimáció teológiai alapvetést kapott, ami az újkorig megmaradt, sőt Weber szerint ma is
hat (a politikai uralom és a vallási-egyházi hatalom mélyen átszőtték egymást). Mindkettőnek
megvannak a maga karizmatikus gyökerei, tehát mindkettőben benne rejlik az, hogy „Isten
kegyelméből” való.

Szent Ágoston
A világi uralomnak igazolnia kell magát a vallás és az erkölcs tekintélye előtt, mert ha ezt nem
teszi meg, akkor az az uralom a sátán műve. Megoldás: a világi hatalom minden esetben
hajoljon meg az egyház autoritása előtt.
Ez az államfilozófia az egész középkoron át hatott, kölcsönösséget teremtve a világi hatalom
és azt egyházi hatalom között: az egyház ideológiai alapot adott az államnak a fennmaradáshoz
(legitimálta azt) az állam pedig kényszerítő eszközeivel és erejével biztosította az egyház
hatalmi helyzetét.

Újkor
A legitimációprobléma a korlátlan királyi hatalommal, a zsarnoki uralommal szembeni
jogos ellenállás értelmezése körül kulminált.
A probléma lényege: elveszítheti-e legitimitását a legitim uralkodó, ha nem a törvényeknek
megfelelően kormányoz? (Meg lehet-e ölni a zsarnok uralkodót?)
Machiavelli (A fejedelem) az újkori politikai hatalom alapelveit fektette le, és leírta azokat a
technikákat, amelyek a nem legitim módon szerzett (harccal, hódítással) uralmat legitimmé
tehetik.

A legitimáció forrásai Machiavelli szerint:

Törvényes örökösödés, az uralom nyilvános reprezentációja, tradíciókhoz való igazodás,
új hagyományok teremtése. De a legitimitás megszerzését mérhető politikai
teljesítményekhez is kötötte: külső és belső béke biztosítása, polgárok jóléte, biztonságuk
növekedése. Ebben egyezik Hobbes és Bodin abszolutista államelméletével.

Az örökletes monarchiák dinasztikus legitimációelve ugyanis belső ellentmondást tartalmaz:

Kezdetben minden dinasztiaalapító trónbitorlóként lép fel.

Ezért az újkori abszolutista állam- és szuverenitáselméletek nem az egyes dinasztiákhoz

kötötték az uralkodó hatalmának igazolását, hanem a szuverén főhatalom funkcióihoz, illetve
a szekuláris, racionális természetjogon alapuló társadalmi szerződéselmélethez.

23
A racionális természetjog és a társadalmi szerződéselméletek a hatalom és az uralom új
legitimációs elméleteit jelentették, és ezek vezettek el a népszuverenitás elvének
kialakulásához is.

A francia forradalom után a népgyűlés a hatalom egyedüli, legitim forrása (Lafayette, Saint-
Just). Elkezdődik az a folyamat, amelynek során a legitimitás elve kezdi elveszíteni azt a
tradicionális erejét, amit a vallási megalapozottság biztosított neki.

Bécsi kongresszus: visszatérés a dinasztikus legitimitás elvéhez. „Aki hosszú ideig birtokosa a
szuverenitásnak, az legitim hatalommal bír”. De szükséges a konszenzus, amely a
kormányzat legitimitását biztosítja (alkotmányos monarchiák, amelyekben az uralkodó
biztosítja a liberális állam alapintézményeit).

A XIX. században a legitimitás kérdése a liberális állam legitimitását jelentette, és a jogi

pozitivizmus képviselői azt állították, hogy a tradícióknak a népszuverenitási elv előtérbe
kerülésével nincs szerepük a legitimitás fenntartásában, a legitimitás egyetlen forrása a
hatalom és az általa diktált pozitív jog. (A hatalomhoz való jog gyakorlásának alanya pedig
a nép.) Elvész a politikai uralom vallási szentesítése, és ennek igénye is!

A felvilágosodással a közjó, illetve a szabadság és egyenlőség eszméi kerültek előtérbe, a

polgárok pedig maguk határozták meg, hogy az éppen regnáló uralom biztosítja-e ezeket.

A legitim uralom típusai Max Webernél:

Az uralom legitimációs igényének a típusa szabja meg az engedelmesség biztosítására hivatott

uralmi apparátus jellegét. Az uralom legitimitásának érvényessége lehet:
1. racionális jellegű: ez a legalitásba vetett hiten alapul, azaz a tételes rend és az uralmat
gyakorló személyek utasítási jogába vetett hiten,

2. tradicionális jellegű: ez a régóta érvényes tradíciók szentségébe és érvényességébe vetett

hiten, illetve a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim voltába
vetett hiten alapul,

3. karizmatikus jellegű: ez olyan odaadáson alapul, amely egy nem mindennapi személy
(vezető) által kinyilatkoztatott, létrehozott rend iránt nyilvánul meg.

Guglielmo Ferrero elsősorban azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a kölcsönös félelem és
bizalmatlanság mennyiségét hivatottak csökkenteni a legitimitási elvek, amelyek nem
jelentenek mást, mint igazolást a polgárok részére afelől, hogy a hatalom gyakorlója jogosan
és az ő beleegyezésükkel kormányoz, a vezetők pedig ennek tudatában és ilyen jogosítvánnyal
a birtokukban lehetőséget kapnak a nyugodt és a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazó
kormányzásra. (Erről szólnak a középkori szerződéselméleti koncepciók is – természetjogi
alapokon állva.)

24
Hatalomfelfogások

Közös mindegyikben, hogy: a hatalom RELÁCIÓS jelenség, speciális viszony, mely különböző
szereplők között áll fenn.

1. MISZTIFIKÁLT HATALOM. A hatalom definiálhatatlan jelenség, és a

legmeghatározhatatlanabb az a jelenség, hogy az emberek miért fogadják el a hatalmat
maguk fölött.
2. BEHAVIORÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom sajátos viselkedésmód, amely
másokban bizonyos viselkedést generál, így olyasmit is megtesznek, amelyet egyébként
nem tennének. Robert Dahl (a hatalom lényege: A ráveszi B-t arra, hogy tegyen meg
valamit, amit magától nem tenne). A hatalom mint sajátos viselkedés racionálisan
elemezhető. Ez a felfogás nem elemzi a viselkedésváltozás belső motivációját, sem a
hatalom gyakorlója, sem a neki alávetett szemszögéből.
3. TELEOLOGIKUS, FINALISTA felfogás. A hatalom célra irányultságát
hangsúlyozza. A hatalom egy cél elérésére és megvalósítására irányuló tevékenység.
Mások szerint a hatalom célja: érdekérvényesítő képesség. Talcott Parsons: „a
hatalom az egyén reális képessége arra, hogy az érdekeit realizálja egy adott rendszeren
belül, a rendszer szabályait elfogadva”.
4. INSTRUMENTÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom elsősorban eszköz, az erőszak
alkalmazásának lehetősége. A hatalom lényege: a szankció, a kényszer alkalmazása
mint eszköz (Kaplan, Laswell).
5. STRUKTURALISTA hatalomfelfogás. A hatalom = VISZONY, strukturális reláció,
különböző rendszerelemek közötti viszony egy rendszeren belül. A hatalom mint
sajátos viszony alapja a rendszert alkotó elemek szétválása, és az elvált elemek közötti
hatalmi viszony létrejötte. M. Duverger, A. Gramsci: a hatalom alapja a kormányzók és
kormányzottak szétválása.
6. A hatalom EGYENLŐ BEFOLYÁS vagy URALOM. A hatalom = befolyásoló
képesség (power helyett influence). Weber elválasztja a hatalmat és az uralmat.
HATALOM = az akaratérvényesítés képessége, lehetőség, potencialitás. URALOM =
megvalósult uralmi ráhatás. Weber a legitim muralom típusait az alapján különíti el,
hogy ezt az uralmi ráhatást az alárendeltek milyen belső motívum, meggyőződés alapján
fogadják el.
7. A hatalom lényege: a DÖNTÉSEK BIRTOKLÁSA. Ezt az álláspontot főleg
szociológusok képviselik: Herbert Simon, Talcott Parsons, Zigmund Baumann,
Gombár Csaba. A nézet lényege: az akaratérvényesítés a politikai rendszerben
valamilyen DÖNTÉSEN keresztül valósul meg. Aki dönt, annak van hatalma. A
hatalom lényege: döntéshozatali és döntést kikényszerítő képesség (a média is
hatalom – a közvélemény ereje!).

4. A politikai hatalom összefoglaló magyarázata

 A hatalom TÁRSADALMI VISZONY. A hatalmi viszonyok személyek közötti

(interperszonális), illetve csoportok és szervezetek közötti viszonyok.
 A hatalom társadalmi ALAPJA ÉS CÉLJA:
1. a javak elosztása során keletkező konfliktusok feloldása,
2. a javak elosztási rendjének meghatározása,
3. a társadalom irányításának megvalósítása.

25
  A politikai hatalom AKARATI TARTALMÚ viszony, mert résztvevői érdekek által
meghatározott egyének, szervezetek, csoportok.
 A politikai hatalom DÖNTÉSEK FORMÁJÁBAN jelenik meg. A döntéshozók
döntéseikkel mások magatartásai befolyásolják, választható alternatíváikat leszűkítik.
 A politikai hatalom IRÁNYÍTOTT BEFOLYÁS.
 A politikai hatalom LÉNYEGE: ÉRDEK- ÉS AKARATÉRVÉNESÍTŐ KÉPESSÉG A
DÖNTÉSEK BITOKLÁSA RÉVÉN.

Összefoglalva: a politikai hatalom lényege: mások tevékenységének befolyásolása

érdekérvényesítés céljából, a döntések birtoklása a döntéshozatali képesség révén.

26
 A politika intézményes világa. A hatalmi ágak intézményei (parlament,
kormány). A kormányzati rendszer fogalma és típusai

A modern demokráciák a hatalommegosztás elve alapján működnek, melynek értelmében

elkülönül a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom. A törvényhozó hatalom
birtokosa a parlament, a végrehajtó hatalomé a kormány, míg az igazságszolgáltatást a
bírósági és ügyészségi szervezet végzi.

A nyugat-európai parlamentarizmus az alábbi funkcióváltásokon ment keresztül:

 Uralkodói hatalom korlátozása, hatalmi fékek beépítése. (Uralkodói döntések

parlamenti jóváhagyáshoz kötése.)
 Fokozatosan jelent meg a képviseleti funkció, főleg a választójog fokozatos
kiterjesztésével.
 A polgári forradalmakat követő köztársasági parlamenti rendszerek megteremtik a
parlamenti szuverenitás eszméjét és gyakorlatát. Ez a hatalommegosztás elvének
kiépítését, annak szervezeti és jogi kifinomodását, a hatalom forrásainak pluralista
felfogását teremti meg.
 A modern pártok megjelenésével a parlament a pártpolitika terepe lett, de emellett a
parlament megőrizte autonómiáját.
 A parlamentek törvényalkotó, döntéshozó munkáját befolyásolják a részvételi elv
intézményei (népszavazás, tömegdemonstrációk), és ezzel együtt intézményes, jogilag
szabályozott eljárásokat építettek ki a politikai nyomásgyakorlás és a közvetlen
demokrácia intézményei számára.

III. A modern parlamentarizmus funkciói

A modern parlament a „fékek és egyensúlyok” rendszerében működik, azaz szuverenitása

KORLÁTOZOTT. Törvényalkotó jogkörét a NORMAFELÜGYELETET ellátó
alkotmánybíróság korlátozza, a végrehajtó hatalom vezetőjének döntéseit NEM BÍRÁLHATJA
FELÜL, meghatározott feltételek mellett a parlament FELOSZLATHATÓ.

A modern parlamentarizmus lényege:

1. A népszuverenitásból eredő, demokratikus választások útján átszármaztatott hatalom.

2. A parlamenti hatalom KORLÁTOZOTT.
3. A parlamenti hatalom ALKOTMÁNYOS EREDETŰ, NORMATÍVE GARANTÁLT.
4. a parlamenti hatalom FUNKCIÓIHOZ TAPAD, azaz ezek ellátásához biztosított
mértékű és jelegű hatalommal bír.
5. A parlamenti hatalom része a PÁRTELVŰ politikai rendszernek. (Pártok versengenek
a hatalomért.)

A parlamentek funkciói:

1. KÉPVISELETI FUNKCIÓ (alapja: választójog, formái: egykamarás, kétkamarás,

lényege: érdekképviselet, amelynek legfontosabb összetevői: pártképviselet, területi
képviselet, korporatív érdekképviselet, etnikai képviselet elve.).
2. HATALMI FUNKCIÓ (a parlament döntéshozó hatalom).

27
 3. JOGALKOTÓ, TÖRVÉNYALKOTÓ FUNKCIÓ.
4. POLITKAI ELLENŐRZÉS és FELELŐSSÉGREVONÁS FUNKCIÓJA (Kormánnyal,
képviselővel, esetleg köztársasági elnökkel szemben.).
5. POLITKAI NYILVÁNOSSÁG BIZTOSÍTÁSÁNAK FUNKCIÓJA.
6. LEGITIMÁCIÓS FUNKCIÓ.

A kormányzó és az ellenzéki pártok funkciói

A demokrácia SOKPÓLUSÚ, DEKONCENTRÁLT HATALMI RENDSZER.

A kormányzó pártok FUNKCIÓI:

1. Parlamenti döntések VÉGREHAJTÁSA, a kormányprogram végrehajtása, a

kormányzó pártok ehhez megfelelő SZERVEZETI, INTÉZMÉNYI és JOGALKOTÓI
hatalmat kell, hogy kapjanak. A kormányzati hatalom korlátait a törvények szabják
meg.

2. A kormányzó pártok kötelesek tolerálni az ellenzéket, részben törvények részben a

szokásjog tiszteletben tartásával. Az ellenzéket LEGITIM HATALMI
TÉNYEZŐKÉNT kell tekinteniük.

3. A kormányzó pártok kötelessége az ellenzékkel ÉRDEMI PÁRBESZÉDET folytatni,

felvetéseikre reagálni.

4. Választások elvesztése esetén kötelesek a hatalmat az ellenzéknek átadni.

5. A kormányzó pártok kitüntetett feladata a törvények végrehajtása, akkor is, ha nem

értenek egyet azok tartalmával.

6. kitüntetett szerepük van a POLITIKAI RENDSZER és a kormányzati hatalom

LEGITIMÁLÁSÁBAN, külső és belső elfogadtatásában.

Az ellenzéki pártok parlamenti FUNKCIÓI:

1. Hatalmi ellensúlyozó funkció, a többpólusú hatalmi rendszer fenntartása.

2. A hatalomkoncentráció kialakulásának megakadályozása.

3. Az ellenzék feladata a kormányt ÉREVLÉSRE és INDOKOLÁSRA kötelezni,

anélkül, hogy döntési jogkörét kétségbe vonná. A kormányzati döntés NYÍLT
indokolásának kötelezettsége növeli a döntések TÁRSADALMI
ELFOGADOTTSÁGÁT, vagy NYÍLT ELUTASÍTÁSÁT, illetve
ÖNKORREKCIÓS döntésjavító szociológiai funkciója van.

4. Döntési alternatívák, alternatív javaslatok beterjesztése, amelynek többszörös

szerepe is lehet: a kormányzati javaslat KRITIKÁJA, a kormányzati javaslat
hiányának jelzése, saját (ellenzéki) arculatának kialakítása, a kormányzási
képesség bizonyítása.

28
 5. SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓ: az ellenzéki pártok szerepe az új politikai vezetőréteg
kiválasztásában. A kormányzati pozíciót betöltő személyek állandó ellenőrzésével
és kritizálásával elősegítik egy rátermettebb vezetőréteg kiválasztódását.

6. Az ellenzék legfontosabb szociológiai funkciója a versengés fenntartása a politikai

rendszerben, és ezzel magának a demokratikus hatalmi rendszernek a működtetése,
fenntartása.

7. Az ellenzéki és kormánypártok csak együtt tudják megjeleníteni a társadalom

politikai tagoltságát, az egyes társadalmi és politikai érdekcsoportok súlyát,
egymáshoz képest meglévő arányát.

8. A kormányzati hatalom korlátozása.

9. Az ellenzék szerepe a kormányzati hatalom korlátozása, számonkérése (a jog

uralmának érvényesítése).

Az ellenzék HATALMI ESZKÖZEI:

- A nyilvánosság kikényszerítése (parlamenti ülés, adatok, államigazgatási szervek).

- HÁZBIZOTTSÁGI MEGHALLGATÁS kezdeményezése.
- MÓDOSÍTÓ INDÍTVÁNY beadásának joga.
- INTERPELLÁCIÓS jog, és a válasz MEGSZAVAZÁSA vagy ELVETÉSE.
- BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY benyújtásának lehetősége.

A KORMÁNYZAI RENDSZER fogalmáról

Szűkebb értelemben a kormányzati rendszer az állami rendszernek – mint egésznek – illetve

azon részének megjelölésére használják, amely a politikai-állami irányítási feladatokat végzi.
Itt a kormányzati rendszer a politikai rendszernél szűkebb kategória, mert a kormányzás, mint
tevékenység intézményi elemeit, eljárásmódját és az ezeket meghatározó elemeket foglalja
magában. Ennek megfelelően a kormányzati rendszer az államirányítás egészének
intézményesített döntési struktúráját jelenti, azt az átfogó rendszert és módot, ahogy az
adott államot kormányozzák. Ezt a meghatározást tekinthetjük a legpontosabbnak.

Összefoglalásképpen: a kormányzati rendszer a kormányzást végző, abban közreműködő

szervek köre és egymáshoz való viszonya, amelybe az egyes elemek – és a köztük lévő
kapcsolat – különböző jellegű lehet, attól függően, hogy milyen feladat- és hatáskörökkel
rendelkeznek.

A KORMÁNYZÁS FOGALMA

A kormányzás elsősorban és tág értelemben az állam irányítását jelenti, az uralom olyan

gyakorlását, amelynek feladata, hogy a politikai célok megvalósítása érdekében tervszerűen
szabályozzon, koordináljon (szervezzen) és kontrolláljon (ellenőrizzen).

29
JOGI értelemben a kormányzás olyan kompetenciákkal (feladat- lés hatáskörökkel) jelölhető,
amelyet a adott állam alkotmánya határoz meg. A kormányzás tartalma pedig a központi
döntéshozatal, a végrehajtás és az ellenőrzés.

KORMÁNYZATI RENDSZEREK TÍPUSAI

A kormányzati rendszer jelegének meghatározásához az alábbiakat kell megvizsgálnunk:

1. melyek a legfőbb intézmények, amelyek a kormányzati tevékenységet ellátják, és abban
közreműködnek;
2. milyen ezen intézmények egymáshoz való viszonya.

A demokratikus kormányzati rendszer működéséhez szükséges alapfeltételek:

 a kormányzati rendszer intézményi felépítésére vonatkozó

ALAPKONSZENZUS léte, az alkotmányos elvekben való megegyezés;
 demokratikus értékelvek érvényesülése (hatalommegosztás, népszuverenitás és
népképviselet elvének érvényesítése, alapvető emberi- és szabadságjogok
garantálása);
 a POLITIKAI PLURALIZMUS érvényesülése, amely biztosítja a társdalomban
és a parlamentben a szabad AKARATKÉPZÉS lehetőségét, vagyis a társadalmi
csoportok szabadon konkuráló részvételét a döntéshozatali folyamatokban
különböző intézmények segítségével;
 LEGÁLIS és LEGITIM ELLENZÉK elismerése;
 Demokratikus döntési technikák közül a TÖBBSÉGI ELV (mint demokratikus
legitimációs alap) általános, de nem kizárólagos elfogadása.

A kormányzati rendszereknek két alaptípusa (tiszta típus) van: a PREZIDENCIÁLIS és a

PARLAMENTÁRIS rendszer.

Különbsége kell tennünk a PARLAMENTÁRIS KORMÁNYZATI RENDSZER és

PARLAMENTARIZMUS/PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIA között. A parlamentarizmus
azt jelenti, hogy az adott állam felépítésében jelen van és fontos szerepet kap a népképviselet
szerve, de nincs szükségszerűen összekapcsolva a parlamentáris kormányzati rendszerrel. A
parlamentáris rendszer ugyanis meghatározott államjogi kapcsolatot jelent a parlament és a
kormány között, melynek lényege, hogy a parlament dönt kormány létrehozásáról és
megszűnéséről is, azaz a kormány a palamentnek felelős.

I. PARLAMENTÁRIS RENDSZER

1. Ebben a kormányzati rendszerben a kormányzást végző két központi állami szerv a

kormány és a parlament. A kormány elsősorban javaslattévő, kezdeményező és
végrehajtó szerepet tölt be. A kormány a végrehajtó hatalom csúcsa.
2. A kormány a parlamenti TÖBBSÉG akaratától függ, mert a parlament választja meg
és a parlament vonhatja felelősségre.
3. A kormány tagjai rendszerint a parlamentnek is tagjai, ami a hatalmi ágak
összefonódását mutatja. („ÚJ DUALIZMUS”)
4. A legtöbb parlamentáris rendszerben a kormányfőnek jogában áll a parlament
feloszlatását kezdeményezni az államfőnél.

30
 5. A miniszterelnöki közjogi pozíciója erős (nehezen buktatható), és a kormány tagjai
között kiemelt szerepe van.
6. A kormány működésében a KABINET-ELV érvényesül. (Testületként működik és
testületként vonható felelősségre.)
7. Az államfői hatalom gyenge, az államfői jogkörök REPREZNTATÍV,
SZIMBOLIKUS jogkörök. (Jogkörei általában: demokratikus intézmények működését
biztosító alkotmányos jogkörök, tartalék funkciók és jogkörök, reprezentatív jogkörök,
miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolt jogkörök).
8. Az államfői megbízatás többféle formában keletkezhet: örökletes úton, választással,
delegálással. Demokratikus államokban háromféle módon: nép általi közvetlen,
közvetett (elektorokkal) vagy valamely szerv általi választás. A parlamentáris
rendszerek túlnyomó többségében a palament választja.

A parlamentáris rendszereken belül a kormányzásnak alapvetően két útja alakult ki: a

KABINET-KORMÁNYZÁS és a KANCELLÁR-ELVŰ (miniszterelnöki) kormányzás.

II. PREZIDENCIÁLIS RENDSZER

1. A végrehajtó hatalom koncentrációja. (Többségelvű jegy, az elnököt és a kabinetet

az egyik párt adja.) A végrehajtó hatalom csúcsa az elnök, nincs miniszterelnök, tehát a
végrehajtás gyakorlása nem kollektíven történik.
2. A hatalmi ágak elválasztása. A TH és a VH teljesen el van választva egymástól, az
elnököt a törvényhozás nem válthatja le, viszont az elnök nem rendelkezik
teljhatalommal, együtt kell működnie a törvényhozással. A törvényhozási szerep és a
végrehajtási szerep között funkcionális összeférhetetlenség van. A TH és a VH közötti
együttműködést több jogkör biztosítja: a TH dönt a költségvetésről; az elnöknek
korlátozott törvénykezdeményezési joga van (vagy nincs); kötelezve van arra, hogy
bizonyos időközönként beszámoljon a törvényhozás előtt; és megilleti a VÉTÓJOG
valamilyen formája.
3. Kiegyensúlyozott kétkamarás rendszer. A képviselőház és a szenátus nagyjából
egyforma hatalommal rendelkezik, mert a szenátusban az államok egyforma
képviselettel rendelkeznek. Ez kiküszöböli a képviselőházban mutatkozó
egyenlőtlenségeket. (Ez konszenzuális jegy.)
4. Kétpártrendszer. Többségelvű jegy, bár a két párt korántsem képes a rendkívül
heterogén társadalmi viszonyok megjelenítésére.

31
 Pártok, pártrendszerek

Azt, hogy végső soron milyen kérdések kerülnek a politikai intézményekben ülő döntéshozók
elé, az a politikai folyamat határozza meg, amely a társadalom igényei és az intézmények
között közvetít. A modern demokráciák jellegzetessége a társadalmi és politikai sokszínűség
(pluralizmus) elismerése, az érdekképviselet és a szervezkedés szabadsága. Az érdekeiben és
nézeteiben tagolt társadalom egyes csoportjai nyíltan felszínre hozhatják konfliktusaikat,
igényeiket és megküzdhetnek ezek érvényesítéséért. A társadalmi érdekek gazdagsága a
szervezett csoportok küzdelmében eldönthető alternatívákra egyszerűsödik, melyek így
politikai választás, alku és döntés tárgyai lehetnek. A társadalom és a politikai
intézményrendszer közti közvetítő folyamatban a politikai cselekvők (aktorok) sokasága vesz
részt. Ezek között az egyik legfontosabb csoport a politikai pártoké.

Mik is azok a pártok? A párt kifejezés a latin pars, azaz ‘rész, egy darab’ szóból származik,
ugyanakkor a pars pro toto (a rész az egészet képviseli) elv alapján ténykedik. A párt
hagyományosan a megosztottság, a konfliktus és az ellentét kifejezője az egységes politikai
közösségen belül. A pártok állandó tagsággal bíró, tartósan fennálló politikai szervezetek,
amelyek: a. parlamenti választásokon versengenek a kormányzati hatalomért; b.
érdekkifejezők és részt vesznek a politikai akaratképzésben; c. a társadalmi problémák
megoldására alternatív programokat kínálnak; d. versengenek egymással a hatalmi
pozíciókért, hogy érvényre juttassák politikájukat. A modern társadalmat a munkamegosztás
fejlődése egyre bonyolultabbá tette. Kialakult a politika már említett hármas osztatú rendszere.
Ez az elkülönülés lehetővé teszi a politika körforgásán, a pártok versengésén alapuló
demokráciát. E versengés haszna: folyamatos megújulást és tanulást biztosít a társadalom
számára; a sokféle pártálláspont együtt jeleníti meg a közösség akaratát, a közjó és a közérdek
pedig a pártok küzdelmének eredőjeként valósul meg; a pártok programjai között választani
lehet, az elvetett alternatívához később vissza lehet térni; így időről időre javítható a politika
fő iránya; ennek segítségével a polgárok meg tudják különböztetni a kormányzati rendszer
egészét a tisztségviselők körétől (demokrácia ≠ bal-liberális/nemzeti-konzervatív kormány).
Végül pedig, a pluralista, versengő pártrendszerben a kormány bírálata nem veszélyezteti az
egész politikai rendszer létezését.

A pártok csoportosítása

Ideológiai hovatartozás szerint:

Klaus von Beyme német politológus párttípusai:

1. Liberális pártok (a rendiség ellenfelei); 2. Radikális pártok (francia forradalmat követően
jönnek létre, demokrata pártok); 3. Konzervatív és arisztokrata pártok (régi rendi viszonyok
fenntartása); 4. Szocialista (szocdem) pártok (a negyedik rend érdekeit képviselik); 5.
Kereszténydemokrata pártok (konzervatív szerepkör átvétele + szociális kérdések
felvetése); 6. Parasztpártok (vidéki agrártársadalom érdekeit jelenítik meg); 7. Regionális és
etnikai pártok (harc a politikai önrendelkezési jogért); 8. Kommunista pártok (radikális
baloldali eszmék, forradalmi ideológia, zárt szervezeti rend); 9. Fasiszta pártok (szélsőjobb,
nacionalista, egyeduralmi törekvés); 10. Zöld pártok (új társadalmi mozgalmak tematikája s
világképe).

32
Szervezeti sajátosságaik szerint:

Keletkezésük történeti fázisai és tagságuk eltérése alapján megkülönböztetünk: a. parlamenti

pártcsoportosulásokat (csak parlamenten belül működtek – toryk és whigek); b. honorácior-
pártokat: választójog kiterjesztésével előkelőségek csoportosulása kedvtelésből; c.
tömegpártokat: választójog kiterjesztése, parlamenten kívüli, tagdíj, területi alapszervezetek,
újság, függetlenített pártfunkcionáriusok, radikális elvek, kötött mandátum (munkáspártok); d.
a néppártosodás folyamatát: munkáspártok – széles bázisú konzervatív tömegpártok. A II.
világháború után néppártok = lazább kötődés, kevésbé ideologikus, pragmatikus szemlélet,
mindegyik párt a politikai közép felé mozdul el; e. választási pártokat: az USA
kétpártrendszere, a választási küzdelem lefolytatására vállalkozó, laza politikai szövetség; f.
patronázs-pártokat: a párt fő célja állami hivatali kulcspozíciók megszerzése, saját jelöltjeik
hivatalhoz juttatása (ma már tisztán nem léteznek); g. keretpártokat: laza szövetség a
választók megnyerésére egy-egy kiemelkedő politikus támogatása érdekében (gaulle-isták); h.
Érdek- vagy rétegpártokat: korlátozott választói bázist céloznak meg egy társadalmi réteg
képviseletét vállalva fel (vállalkozók, kisgazdák stb.); i. tiltakozó (protest) pártokat:
érdeksérelmek elleni tiltakozásból fejlődnek ki (zöld pártok).

A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek, ahol fontos az egymáshoz való viszonyuk.
A tipizálás általában a pártok számából indul ki, mennyiségi szempontú osztályozás (Giovanni
Sartori):

1. Nem versengő pártrendszerek: a. egypártrendszerek (Szovjetunió); b. hegemón

pártrendszerek (több párt létezik, de egy van kitüntetett helyzetben, klientúra rendszer –
szocialista többpártrendszer, NDK, Lengyelország 1945 és 1990 között).

2. Versengő pártrendszerek: legalább kettő, de általában több párt megosztozik a fő

funkciókon: c. kétpártrendszer: GB, USA; az egyik párt kormányoz, politikai váltógazdaság
működik; d. többpártrendszer: – mérsékelt pluralizmus: 3-5 releváns párt, általában koalíciós
kormányzás.

33
 Választási rendszerek

A választási rendszerek témakörében említést kell tennünk a választójogtól, mint az egyik

legalapvetőbb politikai jogról. Mivel a modern demokráciák a népszuverenitás elve alapján
működnek, a választójog biztosítása elengedhetetlen feltétele a demokratikus működésnek. A
demokratikus választójognak négy kritériuma van: általános (mindenkire kiterjed, aki nem esik
a korlátozó tényezők hatálya alá), egyenlő (mindenkinek a szavazat ugyanannyit ér), titkos (a
leadott szavazat nem hozható kapcsolatba a választópolgárral) és közvetlen (a választók
közvetlenül a jelöltre adják szavazatukat).

A képviseletről alkotott felfogás és a választási rendszerek

Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb választási rendszer, nem adható egyetlen helyes válasz.
Ennek egyik oka az, hogy a lehetséges válaszok mögött a képviselet ellentétes felfogásai
rejlenek, tehát a szerint tekintünk egy választási rendszert jónak vagy kevésbé jónak (nem
megfelelőnek), hogy milyen képviselet-felfogásból indulunk ki. A képviseletről alkotott
felfogás a választási rendszerek szemléleti alapja, legfontosabb vázeleme. Bár a képviseletről
a politikaelmélet több fogalmat is alkotott, a választási rendszerek nézőpontjából két, egymással
szembeállítható koncepcióról lehet beszélni, a MIKROKOZMOSZ- és a
MEGHATALMAZOTT-felfogásról.

a) A MIKROKOZMOSZ-felfogáshoz a képviselet „képmásként” való felfogása vezetett.

Kezdetben ez „megjelenítést” jelentett, majd a XVIII. század végén Mirabeau és John
Adams értelmezései szerint kiterjedt a „nemzet”, a „nép” egészére. Az amerikai Adams
szerint a törvényhozásnak a „nép pontosan megfelelő képmásának kell lennie kicsiben,
és úgy kell gondolkodnia, éreznie, érvelnie és cselekednie, mint annak”.

b) A MEGHATALMAZÓ-MEGHATALMAZOTT koncepció szerint, amelyet Thomas

Paine nyomán küldött-modellnek is neveznek, a képviselő a képviseltek érdekében,
azoknak mint megbízóknak az utasításai szerint jár el. Ebben a modellben a képviselő és
a választó közötti viszonyt az ügyvéd-kliens viszony mintájára kell elgondolni: szoros és
gyakori a kapcsolat a küldött és a megbízók között, a választások gyakoriak, rövid a
hivatalban eltöltött idő. Az állampolgárok élhetnek a kezdeményezés jogával, valamint a
népszavazás és a visszahívás intézményét is igénybe vehetik.

A „mikrokozmosz-felfogás” a képvisel kifejezés legrégebbi jelentéséből ered, a meghatalmazó-

meghatalmazott koncepció viszont abból a XVI. századi értelmezésből, amely egyaránt
alkalmazható parlamenti tagokra és más képviselőkre. A mikrokozmosz-koncepciók az
ARÁNYOS KÉPVISELETHEZ, a meghatalmazó-meghatalmazott koncepciók pedig a
TÖBBSÉGI SZAVAZÁSI ELJÁRÁSOKHOZ vezetnek. Ez abból ered, hogy a két felfogás
hívei eltérő dolgokat tartanak szem előtt. Az arányos (PR-) rendszerek hívei a parlament
összetételét, a többségieké viszont magukat a döntéseket vizsgálják, az előbbiek a
folyamatra, az utóbbiak inkább az eredményre összpontosítanak.

A választási rendszerek típusai

TÖBBSÉGI

A többségi rendszerek a „győztes mindent visz” elven alapulnak, azaz, aki a legtöbb szavazatot
kapja, azé lehet a mandátum. Ennek a rendszernek előnye, hogy nem aprózza el a parlamenti
képviseletet, mert csak a legerősebb pártok tudnak bekerülni. (A többségi rendszerek általában

34
kétpártrendszerrel járnak együtt.) Hátránya viszont, hogy nagyon sok szavazat elvész a
választásokon, mert azokat a szavazatokat, amelyeket nem a győztes párt képviselőjére adták,
semmilyen kompenzációs rendszerben nem gyűjtik össze.

Típusai:

- relatív többségi: az a győztes, aki a jelöltek közül a legtöbb szavazatot kapja (brit)
- abszolút többségi: az a győztes, aki megszerzi a szavazatok 50%-át +1 szavazatot (francia)

ARÁNYOS

Ez a rendszer azon az elven alapul, hogy a társadalom politikai megosztottságát a

parlamentnek is tükröznie kell, ezért az arányos rendszerek arra törekednek, hogy minél több
párt mandátumhoz juthasson, amit főleg úgy érnek el, hogy előnybe hozzák a kisebb pártokat
és korlátozzák a nagy pártok nyerési esélyeit. Az arányos rendszerek a listás szavazással oldják
meg ezt a problémát, ugyanis, ha lehet pártokra listán szavazni, az azt jelenti, hogy olyan párt
is mandátumhoz juthat a parlamentben, amely nincs olyan erős, hogy egyéni jelöltet juttasson
a törvényhozásba.

- a választópolgárok pártokra szavaznak

- a pártok választási listáin sorrendben több jelölt szerepel
- attól függően, hogy egy-egy párt hány szavazatot kapott, nyer el több vagy kevesebb
országgyűlési képviselői mandátumot

VEGYES

A többségi és az arányos rendszereket együtt alkalmazza, a választónak két szavazata van, az

egyiket egyéni jelöltre, a másikat pártlistára adhatja. (Ilyen a magyar rendszer is.)

35
 A politikai kultúra összetevői. A magyar politikai kultúra sajátosságai

A politikai kultúra

A politikai kultúra része a társadalom általános kultúrájának. A politika szubjektív dimenziója,

amely közvetít a politika különböző szintjei – az állampolgárok és a politikai intézmények
között. Az állampolgároknak a politikával kapcsolatos beidegződéseit, meggyőződéseit,
politikai értékeit és érzelmeit foglalja magába.

A politikai kultúrák jellege mindig a társadalmakban jelenlévő konfliktusokkal kapcsolatos,

mert azok az elképzelések, meggyőződések, amelyeket a politikai közösségről alkotunk,
ütköznek egymással és folyamatosan formálják a politikai kultúra jellegét.

A politikai kultúrának három összetevője van: KOGNITÍV (ismeretszerű) politikai

tudáselemek; ATTITŰDÖK – rögzült beállítottságok és értékválasztások; AFFEKTÍV-
EMOCIONÁLIS ELEMEK – érzelmi reakciók a politikai eseményekre, intézményekkel
kapcsolatos tipikus érzelmi reagálások.

A politikai hit és meggyőződés szintjei (Sydney Verba és Lucien Pye):

1. az értékek általános szintje: alapvető világnézeti beállítottságok helyezkednek el itt (pl.

ember és természet viszonya, változások értékelése stb.);
2. fundamentális-empirikus hitek szintje: a politikai rendszer egészére, a politikai közösség
mibenlétére, a polgártársakhoz való viszony milyenségére vonatkozó megkérdőjelezhetetlenné
vált hallgatólagos meggyőződések, amelyek hajlamosak előítéletekké kövesedni;
3. konkrét, elkötelezettséget kifejező szimbólumok szintje: ezek a politikai integrációt
szolgálják (pl. zászló, himnusz, címer, jelvények stb.)

TÖRÉSVONAL

Stein Rokkan és Martin Lipset politológusok alkották meg a törésvonal-elméletet, amelyek

alapvetően a pártok keletkezésére kívántak magyarázatot adni. A törésvonalak egy
társadalmakban azok a különbségek, érték- vagy érdekkonfliktusok, amelyek a politikai
kultúra kialakulásában szerepet játszanak, és amelyek mentén a pártok is szerveződnek.

A törésvonalak három szintből állnak:

1. a TÁRSADAMI STRUKTÚRA szintje (valamilyen társadalomszerkezeti sajátosság,

pl. nagy vagyoni különbségek egy társadalmon belül)
2. a NORMATÍV szint (a különböző társadalmi-politikai csoportok értékeinek, és
önazonosság tudatának együttese)
3. a SZERVEZETI szint (az egyes csoportokhoz tartozó intézmények, szervezetek,
pártok)

Törésvonal ott van, ha a politikai tagoltság mind a három szinten jelen van. Tehát vannak
társadalmi csoportok, amelyek valamilyen szociológiai sajátosság mentén elkülönülnek, de
ezek egyúttal értékközösséget is jelölnek, és valamilyen szervezet képviseli az érdekeiket
értékeiket.

36
Azaz itt arról van szó, hogy egy társadalmi tagoltság egyben politikai tagoltsággá is válik. Ha
ugyanis hiányzik a politikai szervezettség, akkor már nem beszélhetünk törésvonalról. A
törésvonalak kialakulása esetén a szembenálló társadalmi csoportok érdekei élesen
elkülönülnek, és a társadalmi csoporthoz való tartozás érzése meghatározza a politikai
viselkedést. Ez kiszámíthatóvá teszi a szavazói viselkedést (tudható, hogy egy adott
társadalmi csoport tagjai kire fognak szavazni), és stabilizálja a szavazóbázist. Így a pártok
képesek a társadalmi konfliktusokat intézményesíteni, és stabilizálják az egész politikai
rendszert.

Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a különböző politikai táborok „bezáródnak”, nincs

közöttük átjárás, és ez „maximalizálja” sokszor a begyűjthető szavazatok számát is. (Egy
értelmiségi rétegpárt a legnagyobb mozgósító kampánnyal sem tud annyi szavazatot gyűjteni,
mint egy klasszikus jobboldali vagy baloldali néppárt, mert nem áll mögötte akkora társadalmi
csoport. Ez Magyarországon is így van.)

Gabriel Almond a politikai kultúrának két alaptípusát írja le:

 HOMOGÉN POLITIKAI KULTÚRA (ez a kétpártrendszerekkel hozható

kapcsolatba) és a
 FRAGMENTÁLT POLITIKAI KULTÚRA (amely a sokpártrendszerekkel
kapcsolható össze).

A homogén politikai kultúrákban (USA, NB) a politikai alapértékekre nézve konszenzus van,
ezért a politikát és a konfliktusok kezelését a racionális kalkulálhatóság, kiszámíthatóság, a
pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi. Ebben a kultúrában a politikai pártok és a
politikusok úgy viselkednek, mintha piacon lennének, akiket megbíztak a választók, ezért
alkudoznak, megállapodásra törekszenek. A fragmentált kultúrát (kontinentális Európai
országok, elsősorban Fr., Ol., No.) pedig a politikai szubkultúrák egymás mellett élése és
sokszor kibékíthetetlen konfliktusa határozza meg. Ebben a kultúrában a pártok sokkal inkább
mozgalom-jellegűek, sokkal erősebb bennük az ideológiai és az érzelmi alapú politizálás.

Ezekben a társadalmakban az osztálytagoltság mellett meglévő más törésvonalak gyengék

ahhoz, hogy politikai pártokat lehessen építeni rájuk, mert ezek a más dimenziók (vallás,
nyelv, lakóhely) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban. (Azaz
például az afroamerikaiak között is van egy felsőosztály, egy értelmiségi réteg és egy
hátrányosabb helyzetű réteg. Más lenne a helyzet, ha az egész afroamerikai kisebbség csak a
hátrányos helyzetű, képzetlen alsó réteghez tartozna, és mondjuk minden afroamerikai
katolikus lenne.)

A homogén társadalmakban éppen ezért természetes a többszörös csoport-hovatartozás, a

többszörös identitás.

A FRAGMENTÁLT KULTÚRÁBAN a társadalomban olyan ideológiai, kulturális, vallási,

nyelvi vagy más értékalapú törésvonalak vannak, amelyek miatt az egyes társadalmi csoportok
egyben zárt politikai közösségeket, „táborokat” alkotnak. Gyakran előfordul az is, hogy egy
társadalmi csoport egyféle osztályhelyzettel bír, azaz egy kisebbség például csak az
alacsonyan fizetett kétkezi munkásság körében van jelen. Az ilyen társadalmakban a
különböző identitásformák egymást erősítik (pl. ha valaki katolikus, akkor a jobboldal
mellett kötelezi el magát, vagy mert ott képviselik a számára fontos értékeket, vagy történelmi
okokból).

37
A magyar politikai kultúra egyértelműen a fragmentált politikai kultúrák közé tartozik, már
csak azért is, mert olyan törésvonalak vannak jelen a magyar társadalomban, amelyek markáns
ideológiai és értékközösségek kialakulását erősítik.

A magyar politikai kultúra három törésvonala (ezek az európai országok többségére jellemző
törésvonalak):

1. VALLÁSOS-SZEKULÁRIS ellentét. Magyarországon fontos törésvonallá vált ez az

ellentét, a bal-jobb politikai tengely mögötti szavazóbázisok kialakulásában
jelentős szerepe van. (FIDESZ, KDNP, JOBBIK) Minél inkább vallásos valaki és
minél gyakrabban jár templomba, a felmérések szerint annál nagyobb a valószínűsége,
hogy valamelyik jobbközép pártot támogatja. És fordítva, minél kevésbé vallásos,
annál nagyobb a valószínűsége, hogy liberális vagy szocialista pártra fog szavazni.
(Ennek ráadásul Magyarországon történelmi gyökerei is vannak, miután a kommunista
időszakban a hatalom üldözte az egyházakat és a vallásos embereket, ezért a
rendszerváltás után a vallásos tömegeknél elvi kérdéssé vált a baloldali pártokkal való
szembehelyezkedés.)

2. Az OSZTÁLYELLENTÉT. Magyarországon a kommunizmus időszaka

megszüntette a klasszikus társadalmi osztályokat (vagyonos felsőosztály,
kispolgárság, munkásosztály), így az osztályellentét a rendszerváltás után inkább az
egykori kommunista rendszer TÁMOGATÓI és annak ELLENFELEI közötti
ellentétté vált. (A baloldali szavazók között jelentősen nagyobb számban voltak/vannak
az egykori állampárt, az MSZMP tagjai, illetve a Kádár-rendszerrel szimpatizálók.) Ezt
nevezzük POLITIKAI OSZTÁLYTAGOLTSÁGNAK.

3. VIDÉK-VÁROS/AGRÁR-IPARI ELLENTÉT. Ez az ellentét egyre inkább

eltűnőben van Magyarországon, aminek részben oka a nagyfokú urbanizáció, a
mezőgazdaságból élő népesség jelentős csökkenése, és a tipikus agrárpártok (FKgP)
eltűnése.

38
 Idealizmus vs realizmus. A politika és az erkölcs viszonya

A politikai gondolkodás egyik legrégebbi és legnagyobb vitája a körül a kérdés körül forog,
hogy van-e szerves és szoros kapcsolat politika és erkölcs között, vagy a morál és a politika két
teljesen különböző világ. A politikával foglalkozók szinte mindegyike szembesült ezzel a
kérdéssel, és két markáns álláspont alakult ki a kérdés kapcsán. Az egyik álláspont, az
idealistáké, egy Szent Ágostonig visszavezethető iskola, amelyik abból a feltevésből indul ki,
hogy a hatalomgyakorlás (tehát végső soron a politika) mögött kell lennie valamilyen elvnek,
amely igazolja a hatalmat és igazolja azt, hogy miért azok gyakorolják, akik. Szent Ágoston
a morális elvekkel átitatott politika híve volt, mert az ő elképzelésében az emberi közösségek
(így az állam) legfőbb feladata az, hogy az isteni törvényeket érvényesítse már itt a földi
világban. Ha pedig ez így van, akkor a hatalom és a hatalomgyakorlás nem alapulhat pusztán
az erőszakon és az erősebb jogán. A hatalomnak egy elv szolgálatában kell állnia (pl.
igazságosság), és ahol ez nem így van, azt a közösséget nem nevezhetjük államnak. (Innen jön
majd az a középkorban népszerűvé váló gondolat, hogy az állam az „igazságosság
megtestesülése”.) Ez az elképzelés aztán kiegészült azzal a gondolattal, amelyet Kant
fogalmazott meg, mely szerint vannak olyan maximák, univerzális normák (értékek),
melyek cselekedeteinket helytől és időtől függetlenül mindig meghatározzák. Ez a
koncepció főleg a 20. század elején vált népszerűvé, és komoly „karriert” futott be a nemzetközi
kapcsolatok elméletében, melynek egyik irányzata éppen abból az elvből indul ki, hogy a
politikában vannak olyan univerzális elvek, melyeknek a politika szereplői (így az államok is)
alá kell, hogy rendeljék magukat. (Ennek az elvnek a jegyében jött létre a Népszövetség és az
ENSZ is.) Ezt az irányzatot erősíti a politikai gondolkodás egyik fontos alakja, Max Weber, aki
a legitimitás probléma kapcsán tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a legjobb politikai rendszer
az, amelyben a polgárok hisznek abban, hogy a fennálló rend érvényes, azaz igazolt, tehát,
hogy valamilyen elv jegyében, vagy elvnek megfelelően folyik a kormányzás és a
hatalomgyakorlás. És ha ez így van, akkor meggyőződésből fognak engedelmeskedni a
hatalomnak, ami sokkal hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé, mint amikor csak félelemből,
a fizikai erőszak fenyegetésének hatására „fogadnak szót”. Bibó István, a magyar politikai
gondolkodás 20. századi reprezentánsa egyenesen az európai politikai fejlődés legfontosabb
fejleményének tartja a legitimitási elvek megjelenését (azaz azokét az elvekét, amelyek
igazolttá teszik a hatalomgyakorlást), mert ezeknek az elveknek az alkalmazásával a hatalom
világában jelenlévő erőszak mennyisége csökkenthető. Egy legitim hatalomgyakorlónak
ugyanis nem kell állandóan attól tartania, hogy fellázadnak ellene, a hatalomnak alávetetteknek
pedig nem kell attól félniük, hogy erőszakot alkalmaznak velük szemben.

A másik irányzat képviselői, a realisták, eltérő módon közelítik meg a morál és politika
egyeztetésének problémáját. Niccoló Machiavelli, akinek munkássága ennek az irányzatnak a
fő hivatkozási pontja, úgy vélte, hogy a fejedelmet és a politikust valójában a teljesítménye
legitimálja, azaz akkor fognak neki engedelmeskedni polgárok, ha képes nyújtani azt, amit
elvárnak tőle (biztonság, béke, kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes
legyen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton
változó körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján,
alkalmazott eszközein. A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által alkalmazott
eszközök váltogatása viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott politizálással. Ha
ugyanis értékek határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve ki vannak zárva a
politikus eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a fontos, akkor bármilyen
eszköz megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében használják. Ez utóbbi a
realisták (és Machiavelli) álláspontja is. Ennek a megközelítésnek az lesz az eredménye, hogy

39
a realisták teljesen különválasztják a politika és az erkölcs világát, mondván, hogy a politikának
saját szabályai vannak és ezek távolról sem az erkölcs szabályai. Machiavelli logikája ez: a
hatalmi harc eszközeit nem a jó fejedelem jámbor lelkülete diktálja, hanem a rossz fejedelem
erkölcstelen gondolat- és érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy része becstelen, ott a
becsületes politikusnak is úgy kell küzdenie, mintha ő is becstelen volna, különben csak
rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így Machiavelli számára a kimondottan vétkes magtartásnak
bizonyul, ha a fejedelem ilyen helyzetben a magánerkölcs szabályait alkalmazza a politikában,
mert ezzel saját és a rábízottak érdekei ellen tesz. A realisták szerint tehát nincsenek
univerzális értékek, morális normák, amelyeknek a politika és a hatalomgyakorlás
alárendelhető. Minden norma csak konkrét helyen és időben érvényes és alkalmazható.

A politika és erkölcs problémáját járja körül Kis János filozófus is, aki idevonatkozó könyvében
(A politika mint erkölcsi probléma) számos, a kérdés kapcsán felmerülő dilemmát jár körül.
Kis abból indul ki, hogy a politika feszült viszonyban van a morállal. Egyrészt ugyanis a
politikusoktól többet várunk el erkölcsi téren, hiszen a mi adóforintjainkat költik (nagyrészt
a mi nevünkben), illetve a tőlünk kapott felhatalmazással gyakorolják hatalmukat. Ezért
ítéljük meg szigorúbban őket, mint egy magánembert. Másfelől ugyanakkor elnézőbbek is
vagyunk velük, hiszen inkább támogatjuk azt a politikust, aki kevésbé erkölcsös, de nagyon
jól eligazodik a politikai viták és küzdelmek világában, mert úgy véljük, ő képes igazán
hatékonyan elérni célját.

Ezt azt eredményezi, hogy ugyanarra a cselekedetre kell hol magasabb, hol alacsonyabb mércét
alkalmaznunk. Na de mikor melyik a helyes? Egy egyszerű példa: egy konkrét esetben
mondhatjuk azt, hogy a politika „logikájához” igazodó politikus elárulta megbízóit, hiszen
olyan döntést támogatott, amely nem választókerületének kedvez, hanem a párt
szempontjainak. Ugyanakkor, ha az országos politika szempontjait figyelmen kívül hagyva a
politikus csak saját erkölcsi mércéjére hallgatva hoz döntést, mondhatnánk, hogy nem vett
tudomást a politika logikájáról, és így veszélyeztette pártja sikereit.

Kérdés, hogy lehetséges-e olyan politika, amely mentes az ilyen kérdésektől, vagy azért, mert
megszabadul az erkölcsi szempontoktól, vagy azért, mert összhangba kerül velük? Vagy
felmerülhet dilemmaként, hogy ha az egyik oldal szabályt sért, akkor a másik eljárása akkor
lesz helyes, ha ő is szabályt sért az egyensúly fenntartásának kedvéért, meg a gyengeség
látszatának elkerülése miatt, vagy inkább ragaszkodnia kell a morál előírásaihoz?

Ahol ezeket a kérdéseket nem vitatják, ott a politika a legjobb úton van a szétzüllés felé –
mondja Kis.

Itt két álláspont ütközik: az egyik Kis álláspontja, amely azt tartja, hogy a politika és az erkölcs
nem szétválasztható, a politikára alkalmaznunk kell (és alkalmazunk is) erkölcsi mércéket. A
másik, amit Kis az ELVÁLASZTÁS TÉZIS-ének nevez, amely szerint a demokratikus
politikát el kell választani az erkölcsi kérdésektől, mert demokratikus társadalomban nem
egyféle erkölcs van, hanem sokféle, másrészt, mert demokráciában a törvények töltik be a
politika feletti kontroll szerepét. Az elválasztás tézise azt is maga után vonja persze, hogy
demokráciában a törvénysértést leszámítva SEMMINEK nem lehet politikai
következménye.

Az elválasztás tézise két érvre épít:

1. Az egyik a „DEMOKRATIKUS SZERZŐDÉS” ÉRVE, mely szerint a demokrácia arra
a megállapodásra épül, hogy a politikai vezetők választás útján kerülnek hatalomba,

40
 és mindenki előre elfogadja, hogy a győztes tölti be a pozíciókat, senki más. De ezzel
azt is elfogadtuk, hogy a pozíciót elveszíteni is csak választás útján lehet. Azaz a
politikus hibázhat és vétkezhet, de ha törvényt nem sért, akkor egyedüli büntetése a
választási vereség. Aki két választás között akar meneszteni egy politikust, az a
demokrácia lényegével kerül szembe.
2. A másik érv a JOGURALOMRA épül. E szerint a demokrácia eszméje
elválaszthatatlan a joguralomtól. A jog uralma pedig azt jelenti, hogy mindenki a
törvényeknek, és csakis a törvényeknek van alávetve. Mert a törvény védi meg az
egyént az önkénytől és a jogbizonytalanság nemkívánatos következményeitől. Így
valahányszor a jog előírásai összeütköznek az erkölcs „külső” követelményeivel,
mindig a jog követelményeinek kell elsőbbséget adni, mert egyébként szétesik a
jogállam.

Az elválasztás tézise tehát nem azt mondja, hogy a politikában nem hangzanak el erkölcsi
ítéletek, hanem azt, hogy úgy helyes, ha a demokratikus politika szereplőin csak olyan
erkölcsi követelményeket kérünk számon, melyek törvényben vannak rögzítve.

Kis szerint az újkori politikai filozófiában jelent meg a REALIZMUS és a KÖZVETETT

MOTIVÁCIÓ tézise, melyeknek fontos szerepe lesz érvelésünkben.

A REALIZMUS tézise (Hobbes és Machiavelli nyomán) azt mondja ki, hogy az a cselekedet,
amely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat (ennek alapja a
tézis olyan megfogalmazása, hogy: az, hogy egy cselekedet a politikán kívül erkölcsileg tilos
volna, nem jelenti azt, hogy a politikában is az).

A tézis abból indul ki, hogy esendő emberek vagyunk, a politikában is, ezért cselekvési
indítékaink részben erkölcsiek, részben nem azok. Mondhatjuk, hogy a nem erkölcsi
indítékok az önérdekben gyökereznek, az erkölcsi indítékok pedig arra késztetnek, hogy
legyünk tekintettel más emberek érdekeire. A két indíték összeütközésbe is kerülhet
egymással, bár az önszeretet mindig erősebb bennünk, mint a mások iránti jóindulat.

A közvetett motiváció hátterében az a kérdés áll, hogy hogyan kezeljék a politikai

intézmények az emberi természet e gyengeségét? Az egyik lehetséges (és működőképesebb)
megoldás, hogy ha kiküszöböljük az erkölcsi elvárások és az önérdek közötti konfliktust.
Azaz (és ez lett volna a másik megoldás) nem úgy alakítjuk ki a politikai intézményeket, hogy
azok nagyobb áldozatvállalást követeljenek meg az emberektől, mint amire egyébként
hajlandók.

A megoldás, hogy ha az önérdekénél fogva szólítjuk meg az egyént, azaz olyan

intézményeket alkotunk, amelyek azt teszik a cselekvők önérdekévé, amit az erkölcs is
megkívánna tőlük. Látszólag ez a megoldás nem rokonszenves, hiszen az erkölcsi szabályokat
nem azért szokás megtartani, mert az előnyös nekünk, hanem azért, mert önmagukban
értékesek. De most nekünk a fő szempontunk az, hogy a politikai intézmények
működőképesek legyenek, és ehhez ez az eljárás kínálkozik a leghatékonyabbnak.

KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ TÉZISE: ha azt találjuk, hogy a politikai cselekvés eltér az

erkölcs előírásaitól, akkor nem a cselekvők erkölcsi érzékéhez kell folyamodnunk, hanem
az intézményi szabályokat kell megváltoztatnunk oly módon, hogy a cselekvők önérdeke
ugyanazt a magatartást kívánja meg, mint amelyet az erkölcs ír elő.

41
A közvetett motiváció tehát arra a gondolatra épül, hogy az erkölcsi előírások teljesüléséről
az intézmények gondoskodnak, miközben az egyén a saját, erkölcsileg közömbös, vagy akár
kifejezetten vétkes nézeteit követi.

Kis azt is bemutatja, hogy a demokratikus politika sajátosságai nem helyezik hatályon kívül
a realizmus és a közvetett motiváció tézisét. A demokrácia intézményei ugyanis úgy vannak
megalkotva, hogy a hatalomból kiszorulóknak ne az alkotmányos rend felborítása, hanem a
hatalom békés visszaszerzése legyen az érdekük. Másfelől, hogy a hatalom birtokosainak
törekvései ne szakadhassanak el tartósan a hatalomnak alávetettek összességének az érdekeitől.
A demokratikus rendszer ezt nem úgy éri el, hogy kiküszöböli a politikai szereplők
különérdekeit, hanem úgy, hogy mindenkit összefogásra késztet a közös érdekek közös
megvalósítására.

A demokratikus rend beépíti intézményeinek működésébe a politikai erők versenyét, azaz a

hatalmi harcot.

Felelősség a politikában

A morális, erkölcsi értékelések szerepe kettős: nem csak azt jelölik ki, hogy a jövőben mit
helyes tennünk, hanem azt is, hogy bizonyos múltbeli cselekedeteinket hogyan kell
értelmeznünk. Bizonyos dolgokat azért kell most, a jelenben megtennünk, mert a múltban
elkövettünk más dolgokat, amelyekkel kapcsolatban igazolással tartozunk, és ha ilyen nincs,
megbánással és kárpótlással tartozunk a megsértetteknek vagy megkárosítottaknak.

A politikai botrányokban is fontos szerepet kapnak az erkölcsi, morális ítéletek. A botrányokat

lezáró döntések (menesztés, kizárás, felelőségre vonás) pedig precedenst teremtenek,
amelynek két vonatkozása is van: az egyik az indok, mely univerzalizálja az egyedi eset
megítélését. Ez arra kényszerít, hogy minden hasonló esetben számolni kell az adott
mintával. A precedens másik lényegi összetevője a válaszlépés. Az alkalmazott szankció nem
csak megbélyegzi a cselekedetet, hanem konzekvenciát is csatol hozzá. A lényeg ott van, hogy
a végső szankció (mondjuk a politikus lemondatása), amellyel a tettet sújtják, kitüntetett
jelentőséggel bír. Azért, mert megkérdőjelezi a büntetéssel sújtott ember jelenlétét a
politikában. Azt az ítéletet fejezi ki, hogy aki ilyet tesz, annak nincs helye a közhatalom
gyakorlói és a hatalomért küzdők között. Jelzőkaróként szolgál: kinyilvánítja, hogy a
megsértett erkölcsi követelmény a demokratikus politika minimális erkölcsi normái közé
tartozik. Nevezzük az ilyen normák összességét a demokratikus politika erkölcsi
minimumának, röviden ERKÖLCSI MINIMUMNAK.

ERKÖLCSI MINIMUM TÉZISE: léteznek a demokratikus politikában erkölcsi normák,

amelyeket mindenki köteles megtartani, aki részt kíván venni a közhatalom
gyakorlásában vagy a tisztségekért folytatott versenyben. Az ilyen normák megsértése
indokolttá teszi, hogy a normaszegő távozzon hivatalából.

A kérdés az, hogy hogyan azonosíthatók ezek a minimális normák? Az nem azonosíthatja őket
biztosan, hogy megsértésüket „sokszor” büntették, mert ez lehet hiba is: elképzelhető, hogy a
nem büntetés lett volna a helyes eljárás. Az sem indokolhatja egy norma erkölcsi mivoltát, hogy
sokan értenek vele egyet, mert a közvélemény is tévedhet. Az erkölcsi minimumnak olyan
elveken kell nyugodnia, melyeket azért fogadunk el, mert helytállóak, nem pedig azért,
mert mindenki más is elfogadja őket.

42
A kérdés, amely nyitott marad, a következő: mit kezdjünk azokkal az esetekkel, amikor a
politikus jó célok szolgálatában – tehát igazolható módon – piszkítja be a kezét? A kérdés
azért is adott, mert az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. A
minimális normák vagy mindenkit kötnek, vagy senkit. Azaz a „piszkos kezek dilemmája”
veszélybe sodorhatja az erkölcsi minimum tézisét. Ezért meg kell vizsgálnunk alaposan.

Az alapkérdés a politikában valami olyasmi lehet, hogy felhasználhat-e a politikus erkölcsileg

kifogásolható eszközöket azért, hogy hatalomba kerülve harcoljon pont ezek ellen az
eszközök ellen? Például egy politikus, aki a korrupció felszámolásáért akar a politikába
beszállni, elfogadhatja-e egy támogató pénzét a kampányához, cserébe azért, hogy győzelme
esetén megbízásokkal fogja ellátni? Röviden: ahhoz, hogy küzdhessünk a morálisan helytelen
dolgok ellen, igénybe kell-e vennünk ezeket saját érdekünkben?

A kérdés azért is különösen fontos, mert ha a politikus úgy lép a pályájára, hogy eltökélt abban,
nem fog etikai vétséget elkövetni, akkor valószínűleg előbb-utóbb cserben fogja hagyni
választóit, mert egy ponton olyan dilemma elé kerül majd, hogy hatalma megszerzése vagy
megőrzése érdekében piszkítsa be a kezét. Ez nem naivitás – mondja Michael Walzer – hanem
becstelenség. mert a politikus nem volt köteles a politikai pályát választani, de ha már ezt
választotta, akkor a következményeket is vállalnia kell. Becsapja támogatóit, ha előbb elfogadja
segítségüket, majd kelletlenül kitér a sikerhez nélkülözhetetlen tettek végrehajtása elől.

Itt kell visszatérnünk az erkölcsi minimum kapcsán feltett kérdésünkre: mi a helyzet az erkölcsi
minimummal és a nyilvános kritikával abban az esetben, ha a politikus tiszta célok
szolgálatában, igazolható módon piszkítja be a kezét?

Juthatunk oda, ahova Weber is jutott: az erkölcsi minimum követelményeit nem olvashatjuk a
jó célokért küzdő politikustól számon kérnünk. Na de azt mondtuk, hogy az erkölcsi minimum
nem tesz különbséget jó és rossz célok között.

Walzer három megoldást javasol a „piszkos kezek” dilemma elkerülésére:

1. KLASSZIKUS MODELL – Machiavellihez társítja ezt a megoldást. Lényege, hogy a
politikusnak ne legyenek felesleges erkölcsi aggályai, amelyek akadályoznák a
cselekvésben. Politikusunkat itt csak a célszerűségi megfontolások korlátozzák.

2. PROTESTÁNS MODELL – ezt Weberhez köti. Weber politikusa – aki alapjában a

felelősségetika szerint cselekszik – teszi a dolgát, amit a haza és a választók szolgálata
megkíván, de eközben gyötrődik erkölcsi aggályai miatt és szembenéz ezekkel.
Politikusunkat itt csak a lelki szenvedés korlátozza, amit nem oszt meg mással.

3. KATOLIKUS MODELL – Ez az attitűd viszont könnyen válhat álszentté és

mazochistává. A politikus nem lehet egyedül erkölcsi aggályaival, ezeket időről időre
meg kell osztania a társadalommal, hogy a polgárok ítéletet alkothassanak a
tettekről, és ha indokolt, megadhassák az utólagos jóváhagyást, a megbocsátást vagy
feloldozást. Politikusunk ebben az esetben érzi döntésének erkölcsi aggályait, de ezt
megosztja választóival, és ha kell, megbűnhődik értük, hogy keze újra tiszta
lehessen.

43
 Nemzetközi politika A nemzetközi rendszer alapfogalmai és a nemzetközi viszonyok
elméleti irányzatai

A nemzetközi kapcsolatok tudományágként való megjelenése az első világháború utáni

válság-időszakra tehető. OK: összeomlott a száz éve funkcionáló hatalmi egyensúlyi
rendszer.

1919. május 30. – PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA

Megállapodás a nemzetközi kapcsolatokat kutató tudományos intézetek felállításáról. Az első
nemzetközi politika tanulmányozására alapított tanszék: WOODROW WILSON TANSZÉK
– University College of Wales (vezetője 1936 – 1947 között Edward Hallet Carr, a realista
iskola megalapítója és képviselője volt).

Kutatóintézetek: Institute for Advanced Studies (Princeton, 1939), Institute of

International studies (Yale, 1934), Center for International Affairs (1954).

Európában: Institut Universitaire des Hautes Études (Genf, 1927 – ez a Népszövetség által
létrehozott iskola volt, itt töltött el egy szemesztert 1934-35-ben Bibó István is).

Miért kezdtek el foglalkozni a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálatával?

Mert az angolszász demokráciákban sokkot váltott ki az első világháború, mint totális háború.
Felmerült a kérdés: érvényes-e a liberalizmus által képviselt elképzelés arról, hogy az
emberiség a demokrácia útján való haladással és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó
korszakban él, amelyben az erőszak egyre inkább kiküszöbölhető a jogállami intézmények és
hatalomgyakorlási technikák alkalmazásával. A felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke
politikai filozófiája, melyben az ember alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő,
nevelhető és tanulóképes lény.

A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a határokon

átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és nemzetközi
szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás közti
szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak az erőszak konfliktuskezelő eszközként való
alkalmazásáról, szuverenitásuk jelentős részét pedig átruházzák egy világkormányra. (Ez volt
döntően a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is)

Ebben az időben a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe:

- a háború kialakulása és annak megakadályozása,

- válságelméletek kidolgozása (miért alakulnak ki válságok a nemzetközi rendszerben,
hogyan kezelhetők ezek).

Mi változott a második világháború után?

A Népszövetség működésének elégtelensége (nem tudta kollektív biztonsági rendszerként

megakadályozni a háborút) és a második világháború szörnyűségei sokkot váltottak ki és
rámutattak: az idealista liberális felfogás (jogi-intézményi megközelítés) nem vált be.

44
Következtetés: Carr szerint a normatív-jogi megközelítés, amely a Népszövetségben öltött
testet azért vallott kudarcot, mert a békét az érdekek összeegyeztethetőségére, harmóniájára
alapozta. Ez hiba, mert: az észt helyezte előtérbe az érdekekkel szemben, az etikát a politikával
szemben, az elméletet a gyakorlattal szemben.

Mi lett a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe?

A HATALOM jelensége és ezzel összefüggésben a szereplők CSELEKVÉSEINEK az

indokai és módszerei. Ennek függvényében tárgyalták az egyensúly politika kérdését, a
kollektív biztonság kérdését. Ez az elméleti irányzat eszmetörténeti szempontból már inkább a
Machiavelli és Hobbes által képviselt politikaelméleti iskola folytatója volt. Alapfogalmak:
nemzeti érdek, nemzeti biztonság, hatalmi egyensúly.

A tudományág a nemzetközi rendszer kezdetét a vesztfáliai békeszerződéstől eredezteti (1648),

ekkor jött létre ugyanis a modern európai államrendszer, melynek szereplője az elismert
határokkal és a határok által körülvett területen élő lakosság felett szuverenitással rendelkező
állam.

A modern nemzetközi rendszer felépítése

Mik a vesztfáliai rendszer alapfogalmai?

Territorialitás elve – az állam szuverenitásának alapja és hatalmának forrása az általa

ellenőrzött terület. Ezen a területen az állam erőszak-monopóliummal rendelkezik, jogrendszert
és adórendszert tart fenn. Ez az elv hozta létre a be nem avatkozás elvét is. A terület, állam,
nép és nemzet fogalmai egymással szinonim fogalmakká váltak (ahol a fejlődés egészségesen
ment végbe!) és létrejött az állam felfogásának két nagy irányzata: az állampolgári (francia) és
az etnikai (német) modell.

Szuverenitás elve – az államok a nemzetközi rendszer önálló és alapvető (bár nem feltétlenül
egyetlen) szereplői, nincsenek egy felettük álló szuverénnek alávetve. Az államok
érdekképviselete az önsegély-elvén alapszik: minden állam érdekeinek védelmére és
érvényesítésére, hatalmának és befolyásának megőrzésére, növelésére törekszik. (Illetve az
állam befelé is szuverén.)

Legalitás elve – a szuverén államok egyenjogúak, függetlenül a nagyságuktól és hatalmuktól.

Az államok közötti kapcsolatokat a szerződések és a nemzetközi jog szabályozza, ezek pedig
az önkéntesség elvén alapulnak. A hadviselés joga ugyanakkor az állami szuverenitás legitim
kifejeződése, amelyet semmilyen diplomáciai szabály nem korlátozhat.

A nemzetközi rendszer szereplői

- Államok és ezek egymás közti kapcsolatrendszere.

- Nemzetközi szervezetek és intézmények.
- A nem kormányzati szervezetek nemzetközi kapcsolatai.
- A nemzetközi politikát a nemzetközi szervezetek befolyásolják leginkább, de az állam
továbbra is az elsődleges politikai szereplője a nemzetközi kapcsolatoknak.

45
- A nemzetközi szervezetek jelentősége a jövőben csak nőni fog, ha figyelembe vesszük
azokat a világméretű politikai és egyéb természetű problémákat, amelyek az utóbbi 50
évben felmerültek. (Szuperhatalmak létrejötte, gyarmati rendszerek összeomlása, a
globalizáció, a túlnépesedés, élelmezési problémák, környezetvédelem, stb.)

A nemzetközi kapcsolatok elméleti irányzatai

REALIZMUS (képviselői: Edward Hallet Carr, Hans J. Morgenthau)

 Morgenthau szerint a szuverén államokból álló nemzetközi rendszer kormány nélküli,

anarchikus és decentralizált jellegű – erre kell alapozni, a nemzetközi viszonyok elméletét
is. Szemben áll a liberális megközelítés jogi-normatív szemléletével, amely az értékeket
hangsúlyozza, és a tényekre fekteti a hangsúlyt.
 A realitás ugyanis nem indokolja, hogy világközösségről, vagy az államok közös, kollektív
érdekéről beszéljünk. Ami releváns tényező: a nemzetállam és annak érdekei. A
nemzetközi politika főszereplője az állam.
 A tények figyelembevételével és összefüggésbe állításával ki tudjuk kidolgozni a
racionális cselekvés modelljét. Ha pedig az állami érdeket képviselő politikus a felismert
érdekek és tények függvényében cselekszik, akkor cselekvése racionális lesz:
minimalizálja a kockázatokat és maximalizálja az előnyöket. Ez jelenti a hatalomként
felfogott nemzeti érdeknek megfelelő cselekvést. Ilyenformán viszont a nemzetközi
politika hatalmi politika. Hatalmi politika pedig azért lehetséges, mert nincsen egységes
normatív környezet, olyan, ami minden államot átfog. Ezért az államok a saját érdekükben
folyamodnak az erőszak monopólium és a legalitás elvének alkalmazásához. (Lásd
Hobbes filozófiája!) Hobbes szerint az államon belül létrejön a főhatalom, és ezzel a béke,
biztonság állapota, de az államok között továbbra is a természeti állapot uralkodik, mert
az államok fölött nincsen szuverén! Ezzel Hobbes önálló szférát jelöl ki a politikai cselekvés
területének, mint tudományterületnek.

Mi a helyzet a morál/etika és politika viszonyával?

 A realista iskola szerint feloldhatatlan ellentét és feszültség van a politikai cselekvés és a

morális szféra között, ennyiben gyakorlatilag Machiavelli álláspontját viszik tovább. Az
egyén feláldozhatja magát a nemzetéért, a politikai közösségért, amiben él, de az állam nem
teheti ezt meg, mert pont a közösség megvédése, a nemzeti érdekek védelme a célja.
 Univerzális, absztrakt formában megjelenő normák tehát nem léteznek, minden norma
alkalmazásának lehetősége csak konkrét, körülhatárolt helyen és időben értelmezhető.
 Carr szerint a normáknak annyi funkciójuk van, hogy biztosítják a nemzetközi rend
egységét, de igazából ezek a hatalmi törekvések igazolására szolgálnak. Ezt azzal a példával
is igazolja, hogy egy államon belül is van egy réteg, ami hegemóniát, vagy vezető szerepet
gyakorol, de ennek a hegemóniának nem részese mindenki.

IDEALIZMUS (liberális institucionalizmus – képviselői: Hedley Bull, Adam Watson)

 A nemzetközi rendszert társadalmak kapcsolataiként fogja fel, ebben pedig az értékek

kifejeződése és érvényre juttatása a legfontosabb, és a határokon átnyúló nem állami
társadalmi és gazdasági szereplők (NGO) kapcsolatai. Nagy jelentőséget tulajdonít a

46
 nemzetközi intézmények (mint a béke biztosítékai) működésének, a társadalmi változások
globális hatásainak, a diplomáciai szabályoknak.
 A liberalizmus által képviselt elképzelés: az emberiség a demokrácia útján való haladással
és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó korszakban él, amelyben az erőszak egyre
inkább kiküszöbölhető. Elsősorban a jogállami intézmények és hatalomgyakorlási
technikák alkalmazásával. Így lesz az „államok rendszeréből” az „államok társadalma”. A
felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke politikai filozófiája, melyben az ember
alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő, nevelhető és tanulóképes lény.
Illetve Hugo Grotius elmélete az államok közötti kapcsolatokat szabályozó normáról és
jogról.
 A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a
határokon átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és
nemzetközi szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás
közti szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak a legitim erőszak monopóliumáról, azt
átruházzák a világkormányra, szuverenitásuk egyéb elemeivel együtt. (Ez volt döntően a
Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is)
 A neoliberális iskola képviselői annyiban újítottak a klasszikus liberalizmus elméletén,
hogy – szemben a neorealista iskolával – lehetségesnek tartják olyan államok közti
együttműködés kialakítását, amely minden szereplő számára egyformán előnyös és
nyereséget jelent.
 Másrészt a nemzetközi szervezeteknek jóval nagyobb figyelmet szentel. Két álláspont a
neoliberális iskolán belül:
1. a nemzetközi szervezetek az államokhoz képest alárendelt szereplők, az államok között
léteznek, és segédeszközként funkcionálnak,
2. a nemzetközi szervezetek az államok mellett helyezkednek el, gyakorlati (de facto)
önállósággal rendelkeznek.

STRUKTURALIZMUS (globalizmus, vagy világrendszer-elmélet)

Ennek az iskolának az elméleti alapját a marxizmus jelenti.

 A nemzetközi kapcsolatok világát a hatalom és a jólét egyenlőtlen eloszlása jellemzi, ezért
vannak háborúk is. Nagy figyelmet szentel tehát a gazdasági szempontnak.
 Az államok közös feladata az, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket megszüntessék. Ehhez
ugyanakkor fel kell adni az önsegély elvét, mert annak alkalmazása az egyik felet domináns,
biztonságos és jóléti pozícióba hozza, a másikat pedig függő és kizsákmányolt pozícióba.
 Ha az érdekkonfliktusok és a háborúk megszűnnek, akkor lehet egy idealista koncepciót
kidolgozni, és akkor valósul meg az államok közötti szolidaritás.
 A háborúknak két fajtáját különbözteti meg a strukturalista iskola:
1. a gyarmati rendszer felszámolására irányuló „emancipációs” vagy „függetlenségi”
háborút (igazságos háború!),
2. úgynevezett „reakciós háborút”, amely valamilyen hatalom, vagy globális elit érdekeit
védi, vagy gyarmati pozíciók fenntartására irányul.

47
 AZ ÚJ VILÁGREND

Samuel P. Huntington könyve [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása] óriási

visszhangot váltott ki tudományos körökben, mert szerzője olyan koncepciót vázolt fel a
nemzetközi politika jövőben trendjeiről és lehetséges konfliktusforrásairól, amely nem volt
beskatulyázható az uralkodó elméleti iskolák paradigmáiba (realista, institucionalista stb.).

Huntington alaptétele az, hogy hidegháború után a világpolitikában a fő politikai és

katonai természetű konfliktusok nem ideológiai rendszerek között törnek ki, hanem a
világ fő civilizációs (kulturális) törésvonalai mentén. A nemzetközi politika fő
konfliktusait tehát már nem a gazdasági érdekek motiválják, hanem az, hogy milyen
kultúrkörhöz tartoznak az államok.

Ennek oka részben az, hogy az ideológiai szembenállás megszűntével egy igazán uralkodó
ideológia érvényesül a világban, a liberális demokrácia eszméje, így az egyes államok és az
egyes emberek önmeghatározása kulturális identitásuk segítségével történik. Huntington ezt
azzal indokolja, hogy az önmeghatározás – akár egyéni és közösségi szinten – mindig valakivel
vagy valakikkel szemben, tehát ellenségképek alkotásával történik. Ezt a folyamatot pedig a
globalizáció is erősíti, hiszen a migrációs-népvándorlási folyamatok erősödésével az emberek
olyan identitásformákat alakítanak ki, amelyek „hordozhatók” és ilyen a kulturális identitás is.

A jövő nemzetközi politikáját meghatározó kultúrkörök (civilizációk) a következők (öt nagy és

ezekhez tartozó négy kisebb civilizáció):

1. NYUGATI KERESZTÉNY - ezen belül:

Nyugati (Európa, Észak-Amerika és Japán)
Latin-amerikai
Afrikai
2. ORTODOX KERESZTÉNY
3. KÍNAI (Ide nem csak a Kínai Népköztársaság, hanem Tajvan is értendő.)
4. ISZLÁM
5. HINDU (ide értendő a buddhista kultúrkör)

A civilizációk közti vezető szerepet a nyugati civilizáció tölti be, de ez a vezető szerep
Huntington értelmezésében hanyatlóban van, melynek okait később látni fogjuk.

Hogyan határozhatjuk meg Huntington civilizáció-fogalmát?

Huntington a civilizáció fogalmát abban az értelemben használja, ahogy a XVIII. századi

francia felvilágosodás gondolkodói használták: a barbárság ellentéteként. A civilizációt
meghatározó elemek közül azonban a legfontosabb elem a vallás. Ha megnézzük az öt nagy
kultúrkört, azok mindegyike is vallásokhoz köthető. A civilizáció az emberek legmagasabb
szintű kulturális csoportosulása és egyben a kulturális identitás legmagasabb szintje,
amivel az ember rendelkezhet. A civilizáción belül azonban vannak az identitásnak különböző
– általában egymást erősítő – szintjei.

Huntington alaptételének öt fontos következménye:

1. A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika sokpólusúvá és

„sokcivilizációjúvá” vált, azaz nem egy világhatalom, vagy kultúra hegemóniája

48
 érvényesül. A hidegháború bipoláris világrendjével szemben ma az államcsoportok
civilizációk szerint tömörülnek.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és önmagában

nem vezet egyetemes civilizáció kialakulásához, illetve a nem nyugati társadalmak el-
nyugatiasodásához. A modernizációnak ugyanis alternatív és működőképes modelljei is
kialakultak az utóbbi évtizedben.

A hidegháború idején a konfliktusok a szuperhatalmak érdekütközései mentén törtek ki, de

ezek leggyakrabban a harmadik világ országaiban zajlottak, ahol a politikai stabilitás
mindig nagyon törékeny volt. A kulturális identitás által meghatározott világban azonban
a helyi politika már nem ideológiai vagy gazdasági logika szerint alakul, hanem az
etnikumok politikája lett, a világpolitika pedig a civilizációk politikája.

2. A civilizációk közötti erőegyensúly módosul, a Nyugat relatív befolyását tekintve

hanyatlik, mind politikai, mind gazdasági értelemben, de visszaszorulóban van a
kereszténység terjedése és világvallások közötti vezető szerepe is. A nyugati civilizáció
hanyatlásának legszembetűnőbb jele a demográfiai adatokban érhető tetten, a népesség
ugyanis a fejlett világ országaiban egyre nagyobb mértékben csökken és elöregszik,
miközben az iszlám világ, vagy a távol-keleti „kis és nagytigrisek” országaiban rohamosan
nő.

A Nyugat visszaszorulásának jelei még azok a nem nyugati típusú társadalmakban

jelentkező - a kultúra és nyelv megőrzésére irányuló - mozgalmak is, amelyek a fogyasztói
társadalom modelljével szemben hagyományos értékeiket próbálják a modernizációval
összhangba hozni, és alternatív társadalmi-politikai modellt kidolgozni. (Iszlám
Újjászületés Mozgalma stb.)

3. A civilizációkra épülő világrend szövetségi rendszereit és az együttműködéseket a

kulturális rokonság határozza meg, az pedig, hogy országokat „vigyünk át” egyik
kultúrkörből a másikba, nem bizonyult sikeres módszernek.

Miért segíti elő a kulturális rokonság az az államok közti együttműködést, a különbözőség

pedig a konfliktusok kialakulását?

- Egyrészt az emberek a világban egyre inkább kulturálisan határozzák meg identitásukat

(fentebb ismert okokból).
- A kulturális azonosságtudat növekvő szerepe ugyanakkor a gazdasági és szociális
modernizáció terméke, mert a hagyományos kisközösségek kontrolláló funkciójának
megszűnése vagy leértékelődése (falu, lakóhely, család), illetve a fokozódó mobilitás
igényt támaszt a magasabb szintű identitásformák iránt.
- Az identitás meghatározása alapvetően mindig a „másikkal” szemben történik, tehát az
identitás kialakítása egy reflexív viszonyban (a másikhoz történő viszonyulással) megy
végbe.
- A közlekedés és a kommunikációs technológiák fejlődése egyre intenzívebb
kapcsolattartást tesz lehetővé az egy civilizációhoz tartozó emberek között, így a világ
más-más pontján élő, de azonos kulturális-etnikai identitással rendelkező emberek
között erősödik a szolidaritás-érzés (különösen konfliktusok esetén – ez a nemzetközi
terrorizmus terjedésének is egyik magyarázata).

49
 Fontos tanulság lehet a nemzetközi együttműködés és konfliktuskezelés kérdéskörében az
a jelenség és tapasztalat, hogy a kulturálisan rokon országokat tömörítő szervezetek mindig
sokkal hatékonyabban működnek, mint az ilyen szempontból heterogén szervezetek
(NATO, EU – közös történelmi, vallási és kulturális gyökerek = hatékony együttműködés;
EBESZ, ENSZ – eltérő gyökerek = nehézkes és vontatott konfliktuskezelés).

4. A Nyugatot a saját egyetemesítő törekvései mind inkább konfliktusba fogják sodorni

más civilizációkkal, elsősorban az iszlámmal és a kínai kultúrkörrel. A helyi vagy regionális
szinten kirobbanó háborúk esetében viszont fennáll a konfliktus eszkalálódásának
(szétterjedésének) veszélye, mivel a szembenálló felekhez mindkét oldalon csatlakoznak az
azonos civilizációhoz tartozó országok.

Melyek azok a területek, ahol a leginkább ki fog éleződni a szembenállás a jövőben?

a) A globális fejlődés irányába és trendjeibe, valamint a globális nemzetközi szervezetek

(ENSZ, Világbank) intézkedéseire gyakorolt befolyás.
b) A katonai hatalom kérdése, azon belül is a fegyverkezés ütemének és technológiai
tartalmának kérdése, illetve, hogy ki képes a leszerelési tárgyalások befolyásolására.
c) A gazdasági hatalom és a jólét problémaköre, amelyek elsősorban a kereskedelmi
(WTO) tárgyalásokon jelennek meg, illetve a befektetőkkel történő megegyezések
függvénye.
d) A nemzeti kisebbségek védelme az anyaországnak egy másik állam belügyeit érintő
követeléseivel vagy akcióival, illetve, ha egy állam a saját területéről próbálja a nemzeti
kisebbségeket elűzni, esetleg kiirtani (Szerbia – koszovói albánok elűzése, tömeges
elpusztítása 1999-ben, Irak – kurdok vegyifegyverrel való tömeges elpusztítása, 1992-
ben).
e) Az értékek és a kultúra tárgykörében jelentkező konfliktusok, amikor egy állam egy
másikra akarja ráerőltetni saját értékeit (az iszlám államok többségében nem tudják
értelmezni az „emberi jogok” kitételt, mert más a politikai gondolkodás).
f) Olyan területi konfliktusok, amelyek nagyhatalmakat is érintenek (Kasmír
hovatartozása fölött két – immár atomhatalom – ország, India és Pakisztán vitatkozik,
de érintett a kérdésben a szintén atomhatalom Kína is).

5. Az új világrend kihívásokat támaszt a Nyugattal szemben:

a) A népesség elöregedése és csökkenése munkaerőhiányt és a szociális (főleg nyugdíj)

ellátórendszerek ellehetetlenülését eredményezheti.
b) Az egyéni fogyasztás előtérbe kerülésével egyre jobban eladósodnak a fejlett országok
polgárai és egyre drasztikusabban csökkennek a megtakarítások.
c) Egyre nagyobb méreteket ölt az antiszociális viselkedés – ez főleg a családok
kontrolláló, értékközvetítő szerepének gyengülésével kapcsolatos.
d) A család mint társadalmi „alapmodell” egyre inkább veszít fontosságából és
vonzerejéből.
e) Csökken az önkéntes és a civil szervezetekben munkálkodó emberek száma és a köz
javára végzett munka presztízse, az ilyen munka iránti hajlandóság. Fogyatkozik a
„társadalmi tőke”.
f) Az egyéni fogyasztás kultuszának előtérbe kerülésével gyengül a „munkamorál”.
g) Az alacsonyabb iskolázottságú rétegek esetében csökken a továbbtanulásra és a szellemi
tevékenység folytatására való hajlandóság.

50
h) Növekszik a harmadik világból érkező bevándorlók és munkavállalók száma, akik nem
asszimilálódnak a befogadó közösséghez, hanem őrzik kultúrájukat.
i) A nemzetközi szervezetek és intézmények zöme a második világháború után, az
amerikaiak elképzelése alapján jött létre, így felépítésüket és jellegüket a nyugati
politikai értékrend határozza meg. (Az ENSZ BT-ben három nyugati hatalom van az öt
állandó tag között, nincs ugyanakkor iszlám állam.)

51