Nyelvtan 5.

tétel: Az ómagyar kor kézírásos szövegemlékei

A magyar nyelv történetét a következő szakaszokra oszthatjuk: az első nagy csoport a nyelvemlék
nélküli ősmagyar kor, mely a magyarság különválásától a honfoglalásig tart, első egysége az Urál
vidéki őshaza korszaka kb. az 5. század közepéig, a második a vándorlások kora, mely az 5. század
közepétől a honfoglalásig tart. Második csoportja a nyelvemlékes kor, melynek legkorábbi időszaka
az ómagyar kor, a honfoglalástól 1526-ig számítjuk. 1526-1772-ig a középmagyar korszakról
beszélünk, 1772-1920 között az újmagyar korszakról és 1920-tól napjainkig pedig az újabb magyar
korról.
A magyarság a honfoglalás után letelepedett és fokozatosan asszimilálódott a nyugati keresztény
kultúrába. A korábbi törzsi nyelvjárások területi nyelvjárásokká alakultak. Megszületett a magyar
nyelvű írásbeliség, ettől az időszaktól kezdve már nyelvemlékek is maradtak fenn, olyan írott
források, amelyek egy adott nyelv régebbi állapotát őrzik.
Kezdetben szórványemlékek maradtak fenn, vagyis idegen nyelvű szövegekbe ágyazott magyar
nyelvű szavak, kifejezések. Ezek általában személy- és földrajzi nevek. Szórványemlékeink a kódexek
korából maradtak vissza, mikor a kódexek másolói glosszákat (jegyzeteket) írtak a margókra vagy
interlineárisan, azaz a sorok közé. A magyar szórványemlékek leghíresebbike az 1055-ös Tihanyi
alapítólevél.
Korai szövegemlékeink, vagyis olyan nyelvemlékeink, melyek összefüggő mondatokban hosszabb
gondolatsort fejeznek ki. Ezek valójában vendégszövegek, melyek a magyar nyelvű kódexek előtti
időből származnak és latin nyelvű kódexek oldalain maradtak fenn. Ebből a korszakból nagyon kevés
szövegemlékünk maradt fenn, ugyanis Magyarországon a középkorban a könyvek 98-99%-a
megsemmisült.
Két legrégebbi szövegemlékünk egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes
átdolgozása. Mindkét alkotás jelenleg az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik
Legkorábbi magyar nyelvű szövegemlékünk az 1195 környékéről származó Halotti beszéd és
könyörgés. Erre a temetési prédikációra Pray György talált rá 1770-ben az utólag róla elnevezett
Pray-kódexben. A mű két részre osztható, egy retorikai elemekben gazdag halotti beszédre és a
könyörgést tartalmazó szó szerint fordított hivatalos liturgikus szövegre.
Mai nyelvünket és a Halotti beszéd és könyörgés nyelvezetét összehasonlítva számos különbséget
fedezünk fel, például a magánhangzók nyíltabbá váltak (u→o; o→a; i→e: „ozuk”=”azok”,
„idzs”=”egy”), a diftongusok (kettőshangzók) eltűntek („Miü”=”mi) és néhány régen használt
mássalhangzó is.
Második legrégebbi szövegemlékünk, egyben legelső versünk az 1300 környékére datálható
Ómagyar Mária-siralom. Műfaja planctus (siralomének), melyben Szűz Mária siratja keresztre
feszített fiát. A költeményben már fejlett rímek és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatóak.
1920-ban a belgiumi Leuvenből került elő a Sermones-kódexből.
Hangzásában jobban hasonlít a mai magyar nyelvhez, eltűntek a szóvégi magánhangzók. Hangtani
szempontból már nem a magánhangzók uralkodnak, s a hangok is nyíltabbá váltak