Madárfej ek Társasága

NNCL712-3E8v1.0

John Grisham
Siralomház
 EGY
Viszonylag könnyen született meg a döntés, hogy felrobbantják a radikális
zsidó ügyvéd irodáját. Az ügyben mindössze hárman voltak érintve. Az
els a pénzt szolgáltatta. A második egy helybéli volt, aki jól ismerte a
környéket. A harmadik pedig egy fiatal, buzgó hazafi, aki remekül értett a
robbanószerekhez, és bámulatos ügyességgel tudott elt nni anélkül, hogy
nyomot hagyna maga után. Az iroda felrobbantása után elmenekült az
országból, és Észak-Írországban bujkált hat évig.
Az ügyvédet Marvin Kramernek hívták, negyedik generációs
Mississippi állambéli zsidó volt, akinek a családja virágzó kereskedelmi
tevékenységet folytatott a deltavidéken. Egy polgárháború el tti házban
lakott egy folyó menti kisvárosban, Greenville-ben, ahol kicsi, de
összetartó zsidó közösség élt; kellemes hely volt, faji viszálykodások
ritkán fordultak itt el . Jogot tanult, mert a kereskedelem untatta. Mint a
legtöbb német származású zsidó, a Kramer család is szépen
asszimilálódott a déli kultúrába, és tipikus délieknek tekintették magukat,
akiknek történetesen más a vallásuk, mint a többségnek. A Kramer család
többnyire békében megfért a város közmegbecsülésnek örvend
polgáraival, és rendben végezték a munkájukat.
Marvin azonban más volt. Apja az ötvenes évek végén északra küldte, a
Brandeis Egyetemre. Négy évet töltött ott, aztán hármat a Columbián, és
amikor 1964-ben visszatért Greenville-be, a polgárjogi mozgalmak már az
országos érdekl dés homlokterében álltak. Marvin a dolgok s r jébe
csöppent. Alig egy hónappal azután, hogy megnyitotta kis jogi irodáját,
két volt évfolyamtársával együtt letartóztatták, mert fekete szavazókat
próbált meg nyilvántartásba venni. Apja majd szétrobbant a düht l. A
család kínosan feszengett, de Marvint ez a legkevésbé sem érdekelte.
Huszonöt éves korában kapta az els halálos fenyegetést, és elkezdett
fegyvert hordani magával. A feleségének – aki memphisi lány volt –
szintén vett egy revolvert, és a szobalányt is utasította, hogy tartson egyet
a táskájában. Krameréknek volt két ikerfiuk.
Az els kereset, amelyet polgárjogi ügyben Marvin B. Kramer jogi
irodája nyújtott be 1965-ben, arra hivatkozott, hogy a helybeli tisztvisel k
diszkriminatív módon alkalmazzák a választójogi törvényt. Az állam
napilapjai címoldalukon számoltak be err l, és Marvin fényképe bekerült
az újságokba. Igaz, a neve is rákerült arra a listára, amit a klán állított
össze azokról a zsidókról, akiket ezentúl zaklatni kell. Itt van egy szakállas,
vérz szív , radikális zsidó ügyvéd, akinek az északi zsidók tágították a
fejét, és aki most a négerekkel együtt menetel a deltavidéken. Ezt nem
lehet elt rni.
Kés bb aztán az a szóbeszéd járta, hogy Kramer a saját zsebéb l fizet
óvadékot letartóztatott polgárjogi harcosok szabadon bocsátásáért. Pereket
indított az olyan létesítmények ellen, amelyeket csak fehérek használhattak.
Anyagilag támogatta az egyik fekete templom újjáépítését, amit a Ku-
Klux-Klan robbantott fel. Gyakran látták, hogy négereket fogad a házában.
Beszédeket tartott északi zsidó szervezetek el tt, és arra ösztökélte ket,
hogy csatlakozzanak a harchoz. Dörgedelmes hangú leveleket írt különféle
újságoknak, de ezek közül csak nagyon kevés jelent meg nyomtatásban.
Kramer büszkén menetelt a végzete felé.
Kramerék otthona ellen nem indíthatott támadást a klán, mert éjjelente
r sétálgatott a virágágyások körül. Marvin ekkor már két éve alkalmazta a
férfit, aki korábban a rend rségnél szolgált. Állig fel volt fegyverkezve, és
Kramerék gondoskodtak róla, hogy Greenville-ben mindenki tudja: profi
mesterlövész rzi a családot. A klán természetesen tudott az rr l, és azt is
tudták, jobb t elkerülni. Következésképpen az a döntés született, hogy
Marvin Kramer irodáját, és nem a házát robbantják fel.
Magának az akciónak a megtervezése nem vett túl sok id t igénybe,
els sorban azért, mert kevés ember volt érintve az ügyben. A pénzes
ember, egy Jeremiah Dogan nevezet , véres szájú munkásszármazék volt,
aki akkoriban a Mississippi állambéli klán vezet jeként tevékenykedett.
Az el dje rács mögé került, és Jeremiah Dogan remekül érezte magát,
hogy robbantgatásokat irányíthat. Nem volt ostoba ember. Az FBI
kénytelen volt elismerni, hogy rendkívül hatékony terrorista, mert a
piszkos munkát mindig átadta a felbérelt emberekb l álló, egymástól
teljesen függetlenül m köd , önálló kis csoportoknak. Az FBI tökéletes
módszereket dolgozott ki arra, hogy juttasson be informátorokat a
klántagok közé, ezért Dogan senkiben sem bízott, csak a családjában és
néhány cinkosában. A legnagyobb meridiani használt autókereskedés
tulajdonosa volt, és nagyon sok pénzt keresett a legkülönfélébb, kétes
üzletek révén. Néha prédikált egy baptista templomban.
A csapat második embere szintén a klán tagja volt, Sam Cayhallnak
hívták. A Mississippi állambeli Ford megyében, Clantonban élt,
háromórányira északra Meridiántól, egyórányira délre Memphist l.
Cayhallt jól ismerte az FBI, Doganhez f z d kapcsolatáról azonban nem
volt tudomásuk. Ártalmatlannak tartották, mert az államnak egy olyan
részén élt, ahol a klán jószerivel alig tevékenykedett. Néhány keresztet
persze Ford megyében is elégettek, de bombák nem robbantak,
gyilkosságok nem történtek. Az FBI tudta, hogy Cayhall apja a klán tagja
volt, de összességében a család meglehet sen passzívnak t nt. Cayhall
beszervezése briliáns lépés volt Dogan részér l.
1967. április 17-én éjjel, egy telefonhívással kezd dött a Kramer-iroda
elleni akció. Jeremiah Dogan, mivel arra gyanakodott – jó okkal –, hogy a
telefonját lehallgatják, éjfélig várt, aztán kocsiba ült, és egy Meridiántól
délre fekv benzinkút nyilvános telefonjához hajtott. Arra is gyanakodott,
hogy az FBI követi, és ebben igaza is volt. Figyelték, hogy mit csinál, de
fogalmuk sem volt róla, kinek telefonál.
A vonal másik végén Sam Cayhall figyelmesen hallgatott, feltett egy-
két kérdést, aztán letette a kagylót. Visszament az ágyába, de a
feleségének nem mondott semmit. Az asszony tudta, jobb, ha nem
kérdez sködik. Másnap reggel Cayhall korán elment hazulról, és Clanton
belvárosába hajtott. A kávézóban elfogyasztotta szokásos reggelijét, aztán
feltárcsázta a Ford Megyei Bíróság egyik nyilvános telefonjának a számát.
Három nappal kés bb, április 20-án Cayhall szürkületkor kocsiba ült
Clantonban, majd kétórás autózás után megérkezett a Mississippi
állambéli Clevelandbe, a Greenville-t l egyórányira lév egyetemi városba.
Negyven percig várakozott egy forgalmas bevásárlóközpont parkolójában,
de egyetlen zöld Pontiacot sem látott. Rántott csirkét evett egy olcsó
étteremben, aztán Greenville-be hajtott, hogy becserkéssze Marvin B.
Kramer irodáját. Két héttel korábban eltöltött egy napot Greenville-ben, és
már elég jól ismerte a várost. Miután megtalálta az irodát, az ügyvéd
impozáns házához hajtott, majd megkereste a zsinagógát. Dogan ugyanis
közölte vele, lehetséges, hogy a következ célpont a zsinagóga lesz, de
el ször a zsidó ügyvédet kell elintézniük. Tizenegyre Cayhall már újra
Clevelandben volt, a zöld Pontiac azonban nem a bevásárlóközpontnál
parkolt, hanem az alternatívaként megbeszélt helyen, egy gyorsbüfénél, a
6l-es autóút mellett. A vezet ülésnél lév sz nyeg alatt megtalálta az
indítókulcsot, és egy elhagyatott földútra hajtott, ahol kinyitotta a
csomagtartót. Egy újságokkal borított papírdobozban ott volt a tizenöt rúd
dinamit, három robbanófej, és egy gyújtózsinór. Visszaautózott a városba,
és egy éjjel-nappal nyitva tartó kávézóban várakozott.
Pontosan hajnali kett kor a csapat harmadik tagja besétált a zsúfolt
kávézóba, és leült Sam Cayhall-lal szemben. Rollie Wedge-nek hívták,
fiatalember volt ugyan, nem több, mint huszonkét éves, de a polgárjogi
háború sokat próbált veteránjának számított. Azt mondta, Louisianában
született, de most valahol a hegyek között él, ahol senki sem találhatja meg.
Bár sohasem szokott dicsekedni, azt is közölte Sammel, hogy biztosra
veszi: a fehér fels bbrend ségért folytatott harcban veszti majd az életét.
Apja épületbontási munkákat vállalt, és Rollie t le tanulta meg, hogyan
kell bánni a robbanószerekkel. Apja a klánnak is tagja volt, tette hozzá, és
Rollie a gy lölet tudományát is t le szívta magába.
Sam alig tudott valamit Rollie Wedgevr l, és szinte egy szavát sem
hitte. Sohasem kérdezte Dogant l, honnan kerítette a srácot.
Fél órán keresztül kávézgattak, és beszélgettek err l-arról. Cayhall
kezében néha megremegett a csésze az idegességt l, Rollie azonban végig
nyugodt és higgadt maradt. Rezzenéstelen tekintettel pásztázta a
környezetét. Dolgoztak már máskor is együtt, és Sam mindig csodálta
magában a fiút, hogy ilyen fiatalon ilyen hidegvér . Jelentette is Jeremiah
Dogannek, hogy a srác sohasem ideges, még akkor sem, amikor a célpont
közelében vannak, és éppen dinamitot kell a kezébe vennie.
A fél óra elteltével kimentek Wedge kocsijához, amit a memphisi
repül téren béreltek. Rollie a hátsó ülésr l magához vett egy kis táskát,
bezárta a kocsit, és ott hagyta a kávézó melletti parkolóban. Cayhall ült a
zöld Pontiac kormánya mögé, kiautóztak Clevelandból, és ráhajtottak a 61-
és autóútra, déli irányba. Már hajnali három óra felé járt, és egyáltalán nem
volt forgalom. Egy Shaw nev falutól néhány kilométernyire délre Cayhall
rákanyarodott egy sötét, elhagyatott földútra, és lefékezte a kocsit. Rollie
közölte vele, hogy maradjon az autóban, amíg ellen rzi a felszerelést.
Sam tette, amit mondtak neki. Rollie magához vette a táskáját, aztán
alaposan megvizsgálta a dinamitot, a robbanófejeket meg a
gyújtózsinórokat. A csomagtartóban hagyta a táskáját, lecsukta, beült Sam
mellé, és azt mondta neki, hogy induljon el Greenville felé.
El ször hajnali négy körül hajtottak el a Kramer-iroda mellett. Az utca
sötét volt és kihalt. Rollie valami olyasmit mondott, hogy ez lesz az eddigi
legkönnyebb munkájuk.
– Kár, hogy a házát nem robbanthatjuk fel – tette hozzá halkan,
miközben elhajtottak Kramerék otthona mellett.
– Igen, nagy kár – felelte Sam idegesen. – De tudod, felvett egy rt.
– Igen, tudom. Bár az rt könnyen el lehetne intézni.
– Gondolom, igen. De vannak neki gyerekei.
– Addig kell kinyírni ket, amíg kicsik – válaszolta Rollie. – A kis
büdös zsidókból nagy büdös zsidók lesznek.
 Sam leparkolta az autót egy sikátorban, ami az iroda mögött húzódott.
Leállította a motort, kiszálltak a kocsiból, csöndben kinyitották a
csomagtartót, kivették a dobozt meg a táskát, és elindultak az iroda hátsó
bejáratához vezet sövénysor mentén.
Sam Cayhall feltörte az ajtót, és másodperceken belül bent voltak. Két
héttel korábban Sam megjelent az irodában az ügyfélfogadó titkárn nél
azzal az ürüggyel, hogy eltévedt, és útbaigazítást szeretne kérni. Miután
ezt megkapta, megkérte a titkárn t, hadd használja a mosdót. A f folyosón,
a mosdó és minden jel szerint Kramer irodája között, talált egy iratokkal,
régi aktákkal, mindenféle jogi dokumentumokkal teli, kisméret beépített
szekrényt.
– Maradj az ajtónál, és tartsd szemmel a sikátort – suttogta Wedge
ijeszt nyugalommal, és Sam megint csak pontosan azt tette, amit mondtak
neki. Szívesebben vállalta az r szerepét, mint hogy a robbanószerekkel
kelljen foglalkoznia.
Rollie gyorsan elhelyezte a dobozt a beépített szekrény aljában, és a
gyújtózsinórt ráer sítette a dinamitra. Meglehet sen kényes m velet volt,
és Sam szíve ilyenkor mindig a torkában dobogott, miközben várakozott.
Háttal állt a robbanószernek, hátha esetleg mégsem úgy sikerül valami,
ahogy kellene.
Kevesebb mint öt percet töltöttek az irodában. Aztán nyugodt léptekkel
visszasétáltak a zöld Pontiachoz. Kezdték úgy érezni, hogy
legy zhetetlenek. Hiszen ez is annyira könny volt. Egyszer
felrobbantották egy jacksoni ingatlanközvetít irodáját, mert az ügynök
feketéknek adott el egy házat. Zsidó ingatlanügynök volt persze.
Felrobbantottak egy kis szerkeszt ségi irodát, mert a szerkeszt
semlegesen foglalt állást a faji elkülönítés ügyében. Lerombolták az egyik
jacksoni zsinagógát, az állam legnagyobb zsidó templomát
A sötétben végighajtottak a sikátoron, és amint a zöld Pontiac
rákanyarodott az egyik mellékutcára, Sam bekapcsolta a tompított
világítást.
Minden egyes eddigi robbantásnál Wedge egy tizenöt perces
gyújtózsinórt használt, aminek a végét egyszer en meggyújtotta egy
gyufával, akár egy csillagszórót. Az akciónak az is része volt, hogy a duó
letekert ablakkal, kényelmesen autókázott valahol a külvárosban, amikor a
robbanószerek szétvetették a célpontot. Hallották és érezték az eddigi
összes robbanást valahol a távolban, miközben komótos tempóban
távoztak a tett színhelyér l.
 De a mai este másként alakult. Sam valahol rossz irányba fordult be, és
váratlanul kénytelen volt lefékezni, ugyanis egy vasúti keresztez déshez
értek. Meredten bámulták, ahogy a tehervonat zakatolva elhalad el ttük.
Mint kiderült, meglehet sen hosszú volt. Sam többször is az órájára
pillantott. Rollie nem szólt semmit. A vonat végre elhaladt, és Sam ismét
rossz helyen kanyarodott be. A folyó közelében jártak, a távolban egy híd
látszott, az utca mindkét oldalán lepusztult házak sorakoztak. Sam ismét az
órájára nézett. Kevesebb mint öt percen belül a föld megremeg alattuk, és
Sam inkább szeretett volna elt nni a sötétben egy kihalt autópályán,
amikor erre sor kerül. Rollie egyszer idegesen megrándította a vállát,
mintha egyre jobban bosszantaná, amit a sof r csinál, de nem szólt egy
szót sem.
Újabb kanyar, újabb utca. Mivel Greenville nem valami nagy város, ha
tovább kacskaringózik, vélekedett magában Sam, el bb-utóbb visszatalál
az ismer s utcára. A következ , rossz irányba megtett kanyar az utolsónak
bizonyult. Sam azonnal a fékre taposott, amint észrevette, hogy egy
egyirányú utcába hajtott be. És amint lefékezett, a motor leállt. Parkoló
állásba tette a sebességváltót, és elfordította az indítókulcsot. A motor
felpörgött, de nem volt hajlandó beindulni. Benzinszagot éreztek.
– A francba! – sziszegte Sam összeszorított foggal. – A francba!
Rollie besüppedt az ülésbe, és kibámult az ablakon.
– A francba! Túl van szívatva a motor! – Sam ismét elfordította a
kulcsot, de az eredmény ugyanaz volt.
– Ne merítsd le az akkumulátort – mondta Rollie lassan, nyugodtan.
Sam közel volt ahhoz, hogy pánikba essen. Bár eltévedt, szinte egészen
biztos volt benne, hogy nincsenek messze a belvárostól. Mély leveg t vett,
és körülnézett az utcában. Az órájára pillantott. Egyetlen kocsit sem látott
a közelben. Teljes a csönd és a nyugalom. Ideális körülmények a
robbanáshoz. Sam lelki szemeivel látta, ahogy a gyújtózsinór ég a
fapadlón. Érezte a föld remegését. Hallotta az ég fa ropogását, a leomló
falak dübörgését, az ablaküveg csörömpölését. A fenébe is, gondolta,
miközben nyugtatgatni próbálta magát, még fejbe talál minket valami
törmelék.
– És én még azt hittem, hogy Dogan valami rendes autót küld –
mormogta magában. Rollie nem válaszolt, változatlanul a távolba bámult.
Legalább egy negyedóra telt el azóta, hogy eljöttek az irodából, itt volt
az ideje, hogy elkezd djön a t zijáték. Sam letörülte az izzadságot a
homlokáról, és újra megpróbált indítani. A motor megkönyörült rajtuk, és
beindult. Sam rávigyorgott Rollie-ra, aki teljesen közönyösnek t nt. Sam
kitolatott az utcából, aztán padlóig nyomott gázpedállal elhajtott. Az els
utca ismer snek t nt, és a harmadik keresztez désnél rákanyarodtak a F
utcára. – Milyen gyújtózsinórt használtál? – kérdezte végül Sam,
miközben rákanyarodtak a 82-es autóútra, kevesebb mint tízutcányira a
Kramer-irodától.
Rollie megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, ez az dolga, és
Sam ne kérdez sködjön. Lelassítottak, amikor elhajtottak egy parkoló
rend rautó mellett, aztán a város szélén ismét felgyorsítottak. Néhány perc
múlva elhagyták Greenville-t.
– Milyen gyújtózsinórt használtál? – kérdezte újra Sam egyre idegesebb
hangon.
– Valami újjal próbálkoztam – felelte Rollie anélkül, hogy ránézett
volna.
– Mivel?
– Úgysem értenéd – közölte vele Rollie, és Sam majd meg rült az
idegességt l.
– Id zít t használtál? – kérdezte néhány kilométerrel kés bb.
– Valami olyasmit.

Halotti csöndben hajtottak Cleveland felé. Néhány kilométeren keresztül,

miközben Greenville fényei lassan elt ntek a távolban, Sam félig-meddig
arra számított magában, hogy megpillant egy t zcsóvát, vagy meghallja a
morajlást. Semmi sem történt. Wedge-nek még aludnia is sikerült egy
kicsit.
Az út menti kávézó tömve volt, amikor megérkeztek. Mint mindig,
Rollie könnyed mozdulattal kiszállt a kocsiból, és becsukta az ajtót. –
Majd találkozunk – mondta, és bemosolygott a félig letekert ablakon,
aztán elsétált a bérelt kocsihoz. Sam figyelte, ahogy lassan, kényelmesen
lépked a férfi, és megint csak megcsodálta magában Rollie Wedge
hidegvérét.
Néhány perccel múlt fél hat, és keleten lassan narancssárga fények
kezdték megtörni a sötétséget. Sam ráhajtott a 61-es autópályára, és
megindult dél felé.

A Kramer család szörny séges tragédiájának története valójában nagyjából

akkor kezd dött, amikor Rollie Wedge és Sam Cayhall elváltak egymástól
Clevelandben. Ruth Kramer párnájától alig néhány centire, az
éjjeliszekrényen álló ébreszt óra csörgésével. Amikor fél hatkor, a
szokásos id pontban megszólalt, Ruth rögtön érezte, hogy nagyon beteg.
H emelkedése volt, halántékában szaggató fájdalmat érzett, és hányinger
kerülgette. Marvin kisegítette a közeli fürd szobába, ahol Ruth harminc
percet töltött el. Greenville-ben már vagy egy hónapja influenzajárvány
tombolt, amely most, a jelek szerint, eljutott Kramerék otthonába is.
A szobalány fél hatkor felébresztette az ötéves ikreket, Josht és Johnt,
gyorsan megfürdette, felöltöztette, megetette ket. Marvin úgy vélte, az a
legjobb, ha a megszokott menetrend szerint elviszi ket az óvodába, el
otthonról, és – reményei szerint – el a bacilusoktól. Felhívta az egyik orvos
barátját, és megkérte, hogy írjon fel néhány gyógyszert. A szobalánynak
adott húsz dollárt, és megmondta neki, hogy egy órán belül menjen el a
patikába az orvosságokért. Elköszönt Ruthtól, és elment hazulról a két
kisfiúval.
Marvin nemcsak polgárjogi perekkel foglalkozott; 1967-ben,
Mississippi államban nem tudott volna megélni ezekb l. Büntet - és
polgárjogi ügyei is voltak: válások, cs deljárások, ingatlanügyek. És bár
apja ritkán beszélt vele, a többi Kramer pedig jóformán a nevét sem ejtette
ki, Marvin idejének vagy harmadrészét családi ügyekkel töltötte. Ezen a
bizonyos reggelen kilenc órára várták a bíróságon a nagybátyja
ingatlanjával kapcsolatos kereset ügyében.
A kisfiúk nagyon szerettek az irodában lenni. Csak nyolcra kellett az
óvodába menniük, ezért Marvin úgy döntött, hogy egy kicsit dolgozik,
miel tt elvinné ket útban a bíróság felé. Ilyesmi havonta talán ha egyszer
fordult el . Az is igaz persze, hogy jóformán egyetlen nap sem múlt el
anélkül, hogy valamelyik iker ne könyörgött volna Marvinnak, hogy vigye
el t az irodába.
Fél nyolc körül érkeztek meg, és az ikrek azonnal odarohantak a
titkárn íróasztalához. Nagy halomban állt rajta a géppapír, amivel
remekül el lehet játszani. Az iroda minden irányba szerteágazó építmény
volt, az id k folyamán újabb és újabb kiegészítéseket toldották hozzá. A
bejárati ajtó egy kis el térbe nyílt, itt állt az ügyfélfogadó titkárn
íróasztala, majdnem a lépcs alatt. A fal mellett négy szék sorakozott
egymás mellett a várakozó ügyfelek számára. A székek alatt képes újságok
hevertek szétszórva. Az el térb l jobbra és balra ügyvédek kisméret
irodái nyíltak; Marvin már három ügyvédet alkalmazott a cégénél. A
földszinti rész közepén, a bejárattól egy folyosó vezetett, így látni lehetett
innen az épület mintegy huszonöt méterre lév hátsó részét. A földszinten
Marvin irodája volt a legnagyobb szoba, balra az utolsó ajtó, el tte volt
egy kis mosdó, azel tt pedig az a bizonyos beépített szekrény. Ezzel
szemben, a folyosó másik oldalán Marvin titkárn jének az irodája állt.
Helennek hívták, formás fiatalasszony volt, Marvin már vagy másfél éve
álmodozott róla.
Az emeleten két másik ügyvéd és két titkárn zsúfolt irodája
helyezkedett el. A harmadik szinten nem volt se f tés, se légkondicionáló,
ezt raktárnak használták.
Marvin általában fél nyolc és nyolc között érkezett meg az irodába,
mert szeretett eltölteni egy csendes órát, miel tt a többiek megjönnek, és a
telefon elkezd csörögni. Mint mindig, április 21-én, pénteken is jött be
els ként az irodába.
Kinyitotta a bejárati ajtót, felkapcsolta a lámpát, aztán megállt az
el térben. Elmagyarázta az ikreknek, hogy nem szabad rendetlenséget
csinálni Helen asztalán, de azok meg sem hallották, már a folyosó végén
voltak. Mire Marvin el ször benézett hozzájuk, hogy ismét figyelmeztesse
ket, Josh már a kezébe kaparintotta az ollót, John pedig az iratf z t.
Marvin elfojtott egy mosolyt, és bement az irodájába, ahol hamarosan
mélyen elmerült a munkában.
Marvin a kórházban kés bb úgy emlékezett vissza, hogy háromnegyed
nyolc körül felment a lépcs n a harmadik emeletre, hogy megkeressen egy
régi aktát, ami, legalábbis akkor úgy gondolta, némi segítséget nyújthat
abban az ügyben, amin éppen dolgozott. Magában mormogva haladt
felfelé a lépcs n. Mint utóbb kiderült, ez a régi akta mentette meg az életét.
Az ikrek valahol a folyosó végén nevetgéltek.
A robbanás háromszáz méter per másodperc sebességgel hasított a
leveg be, vízszintes irányba és felfelé. Egy faszerkezet épületb l a
közepén elhelyezett tizenöt rúd dinamit másodpercek alatt romhalmazt
csinál. Egy teljes percig eltartott, amíg a faforgácsok és az épület egyéb
maradványai földet értek. A föld úgy rázkódott meg, mint egy kisebb
földrengés alkalmával, és a tanúk beszámolói szerint örökkévalóságig t n
id n keresztül hullottak az üvegszilánkok Greenville belvárosára.
Josh és John Kramer kevesebb mint öt méterre voltak a robbanás
epicentrumától, és szerencséjükre soha nem tudhatták meg, hogy mi
történt velük. Egy másodpercet sem szenvedtek. A helybéli t zoltók két és
fél méter magas k törmelék alatt találták meg összezúzott holttestüket.
Marvin Kramer el ször a harmadik emelet mennyezetéhez csapódott,
aztán, a tet szerkezet maradványaival együtt, eszméletlenül belezuhant az
épület közepén füstölg kráterbe. Húsz perccel kés bb találtak rá, és
azonnal kórházba vitték. Három órán belül mindkét lábát térdmagasságban
amputálták.
A robbanás pontosan hét óra negyvenhat perckor következett be, és ez
valamiképpen szerencsésnek mondható körülmény. Fél órával kés bb már
jó néhányan dolgoztak volna az irodákban. Helen, Marvin titkárn je,
éppen a négyutcányival arrébb lév postahivatalból lépett ki. Tíz perccel
kés bb már kávét f zött volna az irodában. David Lukland, az egyik fiatal
ügyvéd, éppen bezárta a lakása ajtaját, amikor meghallotta a robbanást. Tíz
perccel kés bb már a postáját nézegette volna az irodájában, a második
emeleten.
A szomszédos irodaépületben kisebb t z ütött ki, s bár gyorsan
eloltották, jelent s mértékben növelte a pánikot. Néhány másodpercig s r
füst terjengett a leveg ben, az emberek kimenekültek az épületb l.
Két járókel is megsérült. Egy gerendadarab, vagy száz méterre az
irodaépülett l, a járdán ért földet, és Mrs. Mildred Talton arcába csapódott.
Az asszony éppen ellépett leállított autója mell l, és a robbanás irányába
pillantott. Betört az orra, és az arcb re csúnyán felrepedt, de Mrs. Talton
rövid id alatt felépült.
A második sérülés egészen könny volt, jelent sége azonban annál
nagyobb. Egy Sam Cayhall nev idegen éppen a Kramer-iroda felé sétált,
amikor annyira megrázkódott alatta a föld, hogy elvesztette az egyensúlyát,
és felbukott a járda peremén. Miközben megpróbált feltápászkodni, repül
üvegszilánkok találták el: el ször a nyakát, aztán az arca bal részét. Egy fa
mögött próbált menedéket keresni, miközben cserép- és fadarabok
záporoztak körülötte a földre. Szinte sokkos állapotban bámult a
szörny séges rombolásra, aztán elrohant
Az arcáról csöpög vér átitatta az ingét. A kés bbiek folyamán alig
valamire tudott csak visszaemlékezni a történtekb l. Beült a zöld
Pontiacba, és végigszáguldott a belvároson. Minden valószín ség szerint
másodszor is biztonságban távozhatott volna Greenville-b l, ha
gondolkozott volna egy kicsit, és jobban figyel. Egy jár rkocsiban két
rend r robogott az üzleti negyed, a robbanás helyszíne felé, amikor egy
zöld Pontiackal találkoztak, amely valamilyen okból nem volt hajlandó
lehúzódni az útról. A rend rautó bömböl szirénával, villogó kék
fényekkel és megállás nélkül, dudálva közeledett, a rend rök szitkozódtak,
de a zöld Pontiac ugyanabban a sávban maradt, és nem állt félre. A
rend rök lefékeztek, odarohantak a kocsihoz, feltépték az ajtaját, és egy
férfit találtak benne, aki csupa vér volt. Samet azonnal megbilincselték.
Durván belökték a jár rkocsi hátsó ülésére, és börtönbe vitték. A Pontiacot
lefoglalták.

A bomba, amely a Kramer ikrek halálát okozta, a legkezdetlegesebb

fajtából való volt. Tizenöt rúd dinamit, fekete ragasztószalaggal szorosan
összefogva. Gyújtózsinór azonban nem volt Ehelyett Rollie Wedge
robbanószerkezetet használt, id zít t, egy ócska, felhúzható ébreszt órát.
Kivette bel le a percmutatót, és egy kis lyukat fúrt a hetes és a nyolcas
szám közé, amibe belehelyezett egy fémt t. Amikor az óramutató, hozzáért,
m ködésbe hozta a bombát. Rollie több id t akart, mint amit egy tizenöt
perces gyújtózsinór biztosíthatott volna. És ezenkívül szakért nek tartotta
magát, és új szerkezetekkel szeretett volna kísérletezni.
Elképzelhet , hogy az óramutató kissé görbe volt. Talán a számlap sem
volt teljesen sima. Lehetséges, hogy, lelkesedésében Rollie túl er sen vagy
nem elég er sen húzta fel az órát. Végül is ez volt Rollie els próbálkozása
egy id zít vel. És persze az is lehet, hogy a szerkezet pontosan a
terveknek megfelel en m ködött.
De bármilyen okok és bármilyen mentségek összegezhet k is, Jeremiah
Dogan és a Ku-Klux-Klan robbantási akciója zsidó vért ontott Mississippi
államban. És, legalábbis ami a gyakorlati célokat illeti, az akció véget ért.

KETT
Miután a holttesteket eltávolították, a greenville-i rend rség lezárta a
romos területet, és távol tartotta a tömeget. Néhány óra múlva a jacksoni
FBI-iroda emberei vették át az irányítást, majd sötétedés el tt a
t zszerészek kezdtek turkálni a romok között. Többtucatnyi FBI-ügynök
ünnepélyes ábrázattal hozzálátott unalmas munkájához: minden egyes apró
darabot felszedtek a földr l, megvizsgálták, megmutatták valaki másnak,
aztán eltették egy m anyag zacskóba, hogy egy napon majd összerakják a
részeket. A város szélén kibéreltek egy raktárépületet, és átmenetileg itt
tárolták, ami megmaradt a Kramer-irodából.
Némi id elteltével az FBI meger sítette a már az els pillanatokban
megállapított feltételezését: dinamit, id zít és néhány gyújtózsinór.
Egészen egyszer kis bomba, készít jének nagy szerencséje volt, hogy
nem robbantotta fel vele saját magát is.
 Marvin Kramert egy elegáns memphisi kórházba szállították repül vel;
három napon keresztül a válságos, de stagnáló állapotú betegek listáján
szerepelt. Ruth Kramer sokkot kapott, és ezért került kórházba, el ször
Greenville-ben, aztán ment autóval elszállították ugyanabba a memphisi
kórházba. Mr. és Mrs. Kramer ugyanabba a szobába került, és nagyjából
ugyanolyan mennyiség nyugtatót kapott. Számtalan orvos és rokon
virrasztott mellettük. Ruth Memphisben született és nevelkedett, így aztán
sok-sok barátja látogatta meg.
Két napnak kellett eltelnie, amíg Ruth n vére összeszedte a bátorságát,
és szóba merte hozni a temetés kérdését.

Amint a por kezdett leülepedni Marvin irodája körül, a szomszédok –

voltak közöttük boltosok, hivatalnokok – hozzáláttak, hogy leseperjék a
járdáról az üvegszilánkokat, s miközben a rend röket meg a romok között
turkáló t zszerészeket figyelték, suttogva beszélgettek. Az a szóbeszéd
kapott szárnyra Greenville belvárosában, hogy egy gyanúsított már
rizetben van. A robbantás napján déli tizenkét óra körül a bámészkodók
már biztosan tudták, hogy a férfit Sam Cayhallnak hívják, a Mississippi
állambeli Clantonból jött, a klán tagja, és valamiképpen megsérült a
robbanás során. Az egyik hír hátborzongató részletekkel szolgált Cayhall
többi robbantásáról: szörny séges sérülések, deformálódott testek, bár igaz,
az áldozatok mindig szerencsétlen négerek voltak. Egy másik hír pedig a
greenville-i rend rség bámulatos, h sies munkájáról számolt be, ahogy
szinte másodpercekkel a robbantás után máris kézre kerítette az rült
gyilkost. A greenville-i tévéállomás déli híradója meger sítette az ekkor
már köztudomású tényt, hogy a két kisfiú halott, édesapjuk súlyosan
megsérült, és Sam Cayhall rizetben van.
Sam Cayhallt csupán másodpercek választották el attól, hogy
harmincdolláros óvadék ellenében szabadlábra kerüljön. Mire bevitték a
rend rkapitányságra, sikerült összeszednie magát, és elnézést kért a
felb szített rend rökt l, hogy nem engedelmeskedett az utasításaiknak. A
jegyz könyvbe az került, hogy egy apróbb szabálysértésért vették rizetbe.
Bezárták egy szobába, hogy a papírmunka elvégzése után majd szabadon
engedjék. A letartóztatást végz két rend r visszasietett a robbanás
színhelyére.
A kapus rend r, aki az egészségügyi szolgálatos feladatait is ellátta,
megjelent Samnél egy els segélycsomaggal, és lemosta Sam arcáról a vért.
A vérzés elállt. Sam ismét elmondta, hogy verekedésbe keveredett egy
bárban. Kemény egy éjszaka volt, magyarázta. A férfi távozott, majd fél
órával kés bb az egyik tolóablaknál megjelent egy rend r újabb
papírokkal. Az volt Sam ellen a vád, hogy nem adott els bbséget egy
megkülönböztetett jelzéssel közleked járm nek, a maximálisan
kiszabható bírság harminc dollár volt. Amennyiben most azonnal kifizeti
az összeget, közölte Sammel a férfi, azon nyomban távozhat. Sam
idegesen járkált fel-alá a szobában, állandóan az órájára pillantott, és
finoman dörzsölgette az arcán támadt sérülést.
Most bizony hamar el kell t nnie. Ennek a letartóztatásnak nyoma
marad a rend rségi nyilvántartásban, és nem kell sok id nek eltelnie ahhoz,
hogy ezek a bunkók összekapcsolják a nevét és a robbantást, ebben az
esetben pedig az egyetlen megoldás: a menekülés. Elutazik Mississippib l,
esetleg összeáll Rollie Wedge-dzsel, aztán elmennek Brazíliába vagy
valami ehhez hasonló helyre. Dogan majd biztosítja a pénzt. Amint kijut
Greenville-b l, nyomban felhívja a férfit. Az autója a clevelandi motelnél
parkol. Ott majd kocsit cserél, elmegy Memphisbe, aztán felszáll egy
Greyhound buszra.
Pontosan ezt fogja tenni. Ostobaság volt visszajönni a tett színhelyére,
de ha meg rzi a hidegvérét, vélekedett Sam, ezek a bohócok hamarosan
elengedik.
Ismét eltelt egy fél óra, mire a rend r visszajött egy újabb
nyomtatvánnyal. Sam odaadta neki a harminc dollárt, és kapott egy
elismervényt. Sam szótlanul követte a férfit a fogadópulthoz vezet sz k
folyosón, ahol kapott egy idézést, melynek értelmében két hét múlva meg
kell jelennie a Greenville-i Városi Bíróságon.
– Hol van a kocsi? – kérdezte, miközben összehajtogatta az idézést.
– Mindjárt idehozzák. Itt várjon.
Sam az órájára pillantott, és várt tizenöt percet. A fémajtón lév kis
ablakon figyelte, ahogy az épület el tti parkolóba érkeznek, majd távoznak
az autók. Egy jól megtermett rend r két részeget vonszolt a fogadópulthoz.
A gyomra görcsbe rándult, de várakozott tovább.
A háta mögül egy ismeretlen hang szólította.
– Mr. Cayhall. – Sam megfordult, és egy elny tt öltönyt visel ,
alacsony férfival találta magát szemben, aki egy jelvényt tolt az orra alá.
– Ivy nyomozó vagyok a greenville-i rend rségt l. Fel kell tennem
magának néhány kérdést. – A férfi a folyosó felé intett, amelyr l mindkét
irányban faajtók nyíltak. Sam engedelmesen követte.
Attól a pillanattól kezdve, hogy helyet foglalt Ivy nyomozó piszkos
íróasztalánál, a férfival szemben, Sam Cayhallnak nagyon kevés
mondanivalója volt. Ivy a negyvenes évei elején járhatott, de haja már sz
volt, szeme alatt ráncok húzódtak. Rágyújtott egy füstsz r nélküli
Camelre, Samet is megkínálta, aztán megkérdezte t le, hogyan sérült meg
az arca. Sam a kezében játszadozott a cigarettával, de nem gyújtotta meg.
Évekkel korábban abbahagyta a dohányzást, s bár er s késztetést érzett,
hogy ebben a kritikus pillanatban füstölni kezdjen, finom mozdulattal az
asztalra dobta a cigarettát. Anélkül hogy Ivyra pillantott volna, azt mondta,
talán verekedés közben.
Ivy felnevetett, olyan mosoly jelent meg az arcán, mintha pontosan
ilyenfajta válaszra számított volna, és Sam nyomban tisztában volt vele,
hogy egy profival ül szemben. Most már be volt ijedve, és remegni kezdett
a keze. Ivy természetesen észrevette mindezt. Hol volt ez a verekedés?
Kivel verekedett? Mikor történt? Miért verekedett itt, Greenvilleben,
amikor innen háromórányira lakik? Hol szerezte a kocsit?
Sam nem válaszolt. Ivy megsorozta a kérdéseivel, melyekre nem
válaszolhatott, hiszen a hazugságok újabb hazugságokhoz vezettek volna,
és Ivy másodpercek alatt sarokba szorítja.
– Szeretnék beszélni egy ügyvéddel – szólalt meg végül Sam.
– Ez nagyszer , Sam. Szerintem is pontosan ezt kellene tennie. – Ivy
ismét cigarettára gyújtott, és s r füstöt fújt a mennyezet felé.
– Ma reggel volt egy kis robbantás itt nálunk, Sam. Tud róla? –
kérdezte Ivy gúnyosan, kissé emelt hangon.
– Nem.
– Tragikus ügy. Egy Kramer nev helybeli ügyvéd irodája felrobbant,
k kövön nem maradt Körülbelül két órája történt. Valószín leg a klán
m ve, tudja. És Mr. Kramer zsidó. Hadd találjam ki: maga nem tud
semmit az egészr l, igaz?
– Igaz.
– Nagyon, nagyon szomorú dolog. Tudja, Mr. Kramernek volt két
kisfia, Josh és John, és a sors úgy akarta, hogy ott legyenek az apjukkal az
irodában, amikor a bomba felrobban.
Sam mély leveg t vett, és Ivyra nézett. Mondjon el mindent, kérlelték a
szemei.
– És ezeket a kissrácokat, két ötéves, aranyos ikerfiút, darabokra tépte a
robbanás. Ott pusztultak mindketten.
 Sam lassan lehajtotta a fejét, amíg az álla alig néhány centire volt a
mellkasától. Legy zték. Kétrendbeli gyilkosság. Ügyvédek, tárgyalások,
bírók, esküdtek, börtön – hirtelen mellbe vágta a felismerés, és lehunyta a
szemét.
– Lehet, hogy az apjuk megússza. Kórházba vitték, most éppen a
m t ben van. Szörny tragédia, Sam. Gondolom, maga semmit sem tud
err l a robbantásról, ugye, Sam?
– Nem. Szeretnék beszélni egy ügyvéddel.
– Hogyne. – Ivy lassan felállt, és kiment a szobából.

Egy orvos eltávolította a Sam arcába került üvegdarabot, amit aztán az FBI
laborjába küldtek. Az ott készült jelentés nem tartogatott meglepetéseket:
ugyanolyan üveg, mint amib l az iroda ablakai készültek. A zöld
Pontiacról másodpercek alatt kiderült, hogy a meridiani Jeremiah Dogan
tulajdona. A csomagtartóban találtak egy tizenöt percre id zített
robbantású gyújtót. Megjelent egy árukihordó, és közölte a rend rséggel,
hogy hajnali négy körül látta a kocsit Mr. Kramer irodája közelében.
Az FBI gondoskodott róla, hogy a sajtó nyomban tudomást szerezzen
mindenr l: arról, hogy Sam Cayhall hosszú ideje tagja a klánnak, és jó
néhány robbantásnak az els számú gyanúsítottja. Úgy érezték, hogy az
ügy már szinte most lezárható lenne, és a greenville-i rend rséget
elhalmozták a dicséretekkel.
Öt nappal a robbantás után a Kramer ikreket eltemették. Akkoriban 146
zsidó élt Greenville-ben, és Marvin Kramer, illetve hat másik ember
kivételével mindannyian megjelentek a szertartáson. De az ország
legkülönböz bb pontjairól érkezett újságírók és fényképészek kétszer
annyian voltak.

Másnap reggel Sam kicsi cellájában megnézte a képeket, és elolvasta a

cikkeket. A börtön r, egy Larry Jack Polk nev együgy fickó hamar
összebarátkozott vele, mert megsúgta neki, hogy az unokatestvérei a klán
tagjai, s maga is szeretett volna belépni, de a felesége hallani sem akart
róla. Minden reggel friss kávét és újságokat hozott Samnek. Larry Jack azt
is megvallotta neki, hogy mennyire csodálja a robbantási technikáját.
Eltekintve attól a néhány rövid t mondattól, ami Larry Jack szóval
tartásához volt elengedhetetlenül szükséges, Sam alig szólalt meg. A
robbantás utáni napon két rendbeli emberölés címén vádat emeltek ellene,
s ett l fogva minden gondolatát lefoglalta a gázkamra, amely ijeszt
közelségbe került. Nem volt hajlandó beszélni Ivyval meg a többi
rend rrel és az FBI-jal sem. A riporterek is kérdez sködtek természetesen,
de nem jutottak túl Larry Jacken. Sam telefonált a feleségének, és azt
mondta neki, hogy maradjon Clantonban, zárt ajtók mögött. Egyedül
üldögélt salakbeton cellájában, és naplót kezdett írni.
Ha az van megírva a sors könyvében, hogy Rollie Wedge rend rkézre
kerüljön, és összekapcsolják a robbantással, akkor bizony a rend röknek
kell megtalálniuk. Sam Cayhall ugyanis, a klán tagjaként, esküt tett, és
számára az eskü szent volt. Soha, de soha nem lesz hajlandó feladni a
társát. Nagyon remélte, hogy Jeremiah Dogan is hasonlóképpen vélekedik
az eskür l.
Két nappal a robbantás után megjelent Greenville-ben egy pompázatos
frizurát visel , kétes hír ügyvéd, T. Louis Brazelton. A klán titkos tagja
volt, és arról vált hírhedtté Jackson környékén, hogy a legkülönböz bb
b nöz ket is hajlandó képviselni. Indulni akart a kormányzóválasztáson,
kijelentette, hogy a fehér faj védelméért fog síkra szállni, az FBI-ban
sátáni er k m ködnek, a feketéket nem kell bántani, de meg kell
akadályozni, hogy összekeveredjenek a fehérekkel, és így tovább.
Jeremiah Dogan küldte a városba, hogy ellássa Sam Cayhall védelmét,
illetve azért – és ez volt a fontosabb –, hogy befogja Cayhall száját. A zöld
Pontiac miatt az FBI éjjel-nappal Dogan nyakán volt, és a férfi attól
rettegett, hogy vádat emelnek ellene b nrészesség címén.
A b ntársak pont olyan b nösek, mint azok, akik ténylegesen
meghúzzák a ravaszt, magyarázta T. Louis új ügyfelének. Sam
figyelmesen hallgatta, de alig szólalt meg. Hallott már Brazeltonról, de
azért még nem bízott benne.
– Nézze, Sam – kezdte T. Louis, mintha egy óvodásnak magyarázna –,
én tudom, hogy ki helyezte el a bombát. Dogan megmondta nekem. Ha jól
számolok, akkor ezek szerint most négyen tudjuk: én, maga, Dogan és
Wedge. Nos, Dogan majdnem teljesen biztos benne, hogy Wedge-et soha
nem fogják megtalálni. Nem beszéltek ugyan egymással, de a srác nagyon
ügyes, és valószín leg már valahol külföldön van. Tehát akkor marad
maga és Dogan. Az igazat megvallva, arra számítok, hogy bármelyik
percben vádat emelnek Dogan ellen. De a rend röknek nagyon nehéz
dolguk lesz, ha be akarják bizonyítani: maguk együttm ködtek, hogy
felrobbantsák annak a zsidónak az irodáját. És ezt csak egy módon tudják
bebizonyítani: ha maga megmondja nekik.
– Én vigyem el a balhét? – kérdezte Sam.
 – Ne. Csak maradjon csöndben Dogant illet en. Tagadjon mindent.
Majd kitalálunk valami mesét a kocsiról. Ezt bízza csak rám. Elintézem,
hogy egy másik megyében legyen a tárgyalás, esetleg fent a hegyekben,
vagy valami olyan helyen, ahol nincsenek zsidók. Gondoskodom róla,
hogy az esküdtszék hófehér legyen, percek alatt szétzúzom a vádat, és
mind a ketten h sök leszünk. Bízzon rám mindent.
– Maga szerint nem fognak elítélni?
– Hát persze hogy nem. Higgyen nekem, Sam. Olyan esküdtszéket
állíttatunk össze, ami a magához hasonló hazafiakkal lesz tele. Csupa fehér
emberrel. Olyanokkal, akik halálra aggódják magukat, mert a kisgyerekük
kénytelen egy iskolába járni a nigger kölykökkel. Rendes emberekkel,
Sam. Kiválasztunk tizenkett t, és a tárgyaláson elmagyarázom nekik, hogy
ezek a büdös zsidók mennyit er szakoskodnak ezzel a polgárjogi
baromsággal. Higgyen nekem, Sam, gyerekjáték lesz. – T. Louis
rákönyökölt az asztalra, megveregette Sam karját, és azt mondta: – Bízzon
bennem, Sam, csináltam én már ilyet.
Még ugyanezen a napon, valamivel kés bb, Sam csuklójára bilincs
került, majd a greenville-i rend rök a börtön el tt várakozó jár rkocsihoz
vezették. Míg eljutottak az autóhoz, a fényképészek kis serege megállás
nélkül kattogtatta a gépét. Ugyanilyen érdekl d tömeg várta, amikor
kíséretével megérkezett a bíróság épületéhez.
Sam Cayhall megjelent a városi bíróságon új véd jével, T. Louis
Brazelton ügyvéd úrral, aki elérte, hogy ne tartsanak el zetes
meghallgatást, és bemutatott néhány szolid, rutinszer jogi man vert.
Húsz perccel azután, hogy eljött a börtönb l, Sam vissza is érkezett. T.
Louis megígérte, hogy néhány napon belül ismét felkeresi, hogy
megkezdjék a stratégia kialakítását, majd kiment a börtön elé, hogy
megmutogassa magát a sajtónak.

Egy teljes hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Greenville-ben

alábbhagyjon a média rület. 1967. május 5-én emberölés címén vádat
emeltek Sam Cayhall és Jeremiah Dogan ellen. A körzeti államügyész
zajosan bejelentette, hogy halálbüntetést fog kérni. Rollie Wedge nevét
senki sem említette. A rend rségnek és az FBI-nak fogalma sem volt a
létezésér l.
T. Louis, aki mindkét vádlott védelmét ellátta, sikerrel járt: a tárgyalás
színhelyét megváltoztatták, s így 1967. szeptember 4-én Nettles megyében,
Greenville-t l háromszázhúsz kilométerre kezd dött meg a tárgyalás. A
klán letáborozott a bírósági épület el tti gyepen, és majdnem minden
órában nagygy léseket tartottak. Más államokból is érkeztek klántagok, a
vendégszónokokról külön lista készült. Sam Cayhall és Jeremiah Dogan
számukra a fehér faj fels bbrend ségének szimbóluma lett, s a csuklyás
hódolók több ezerszer elkiáltották a két nevet.
A sajtó figyelt és várakozott. A tárgyalóterem tömve volt riporterekkel
és újságírókkal, a kevésbé szerencsések az épület el tti fák árnyékában
voltak kénytelenek várakozni. Bámulták a klántagokat, hallgatták a
szónoklatokat, és minél jobban figyeltek; minél többet fényképeztek, annál
hosszabbak lettek a beszédek.
Odabent, a tárgyalóteremben Cayhall és Dogan szempontjából
kedvez en alakultak az események. Brazelton végrehajtotta a beígért
b vészmutatványt, és az esküdtszékben tizenkét – ahogy fogalmazott –
fehér hazafi kapott helyet. Az ügyvéd hozzálátott hogy rámutasson a vád
érvelésének felt n en gyenge pontjaira. A legfontosabbnak azt tartotta,
hogy pusztán közvetett bizonyítékok állnak a rendelkezésükre, hiszen
senki sem látta, hogy Sam Cayhall valóban elhelyezte volna a bombát. T.
Louis ezt többször is hangsúlyozta nyitóbeszédében, és érvelése célba
talált az esküdteknél. Dogan rendszeresen alkalmazta Cayhallt, most is egy
munka ügyében küldte Greenville-be, és történetesen úgy alakult, hogy a
lehet legszerencsétlenebb pillanatban a Kramer-iroda közelében
tartózkodott. T. Louis szinte elsírta magát, amikor arról a két aranyos
kisfiúról beszélt.
A csomagtartóban talált robbanószerkezetet valószín leg még az el z
tulajdonos, Mr. Carson Jenkins, egy meridiani építési vállalkozó hagyta ott.
Mr. Carson Jenkins tanúvallomásában közölte: munkájában gyakran
használ dinamitot, és egészen biztosan az történhetett, hogy egyszer en a
csomagtartóban felejtette a robbanószerkezetet, amikor eladta a kocsit
Dogannek. Mr. Carson Jenkins tanított a vasárnapi iskolában; csöndes,
keményen dolgozó ember volt, akinek minden szava hihet en hangzott.
Ugyanakkor tagja volt a Ku-Klux-Klannak is, de ezt az FBI nem tudta. T.
Louis hiba nélkül vezényelte le a férfi vallomását.
Sem a rend rség, sem az FBI nem tudott arról, hogy Cayhall autója
Clevelandben, az út menti gyorsbüfé el tt parkolt. Amikor el ször
telefonált a börtönb l, Sam utasította a feleségét, hogy fiával, Eddie
Cayhall-lal, azonnal hozassa el a kocsit Clevelandból. Ez fölöttébb
szerencsés körülmény volt a védelem számára.
 Azonban T. Louis Brazelton legsúlyosabb érve az volt, hogy az
égvilágon senki nem tudja bizonyítani, hogy védencei bármiféle b ntettre
is szövetkeztek volna. Hogyan tehetnék meg önök, Nettles megye
esküdtjei, hogy halálba küldik, ezt a két embert?
Négy napig tartott a tárgyalás, ekkor az esküdtek visszavonultak, hogy
döntést hozzanak, T. Louis biztosította védenceit, hogy az ítélet felmentés
lesz. Ezt a vád is majdnem teljesen biztosra vette. A klántagok a gy zelem
szagát érezték, és magasabb sebességfokozatra kapcsoltak odakint a
gyepen.
Nem született felmentés, de elmarasztaló ítélet sem. Két esküdtnek
megvolt a bátorsága hozzá, hogy kiálljon az elítél határozat mellett.
Másfél napos tanácskozás után az esküdtek jelentették a bírónak, hogy
semmi esély sincs arra, hogy döntést hozzanak. Sam Cayhall, öt hónap
után el ször, hazamehetett.

A második tárgyalásra hat hónappal kés bb került sor, Wilson megyében,

ami szintén iparvidék, legalább négyórányira Greenville-t l, és százhatvan
kilométerre az els tárgyalás színhelyét l.
Az els tárgyalás esküdtjei többször is panaszt tettek a klán zaklatásai
miatt, ezért a bíró – hogy pontosan milyen meggondolásból, az sohasem
derült ki – egy olyan vidékre tette át a tárgyalást, amely szinte hemzsegett
a klántagoktól meg a szimpatizánsoktól. Az esküdtszék ismét csak
fehérekb l és természetesen nem zsidókból állt. T. Louis el adta ugyanazt
a történetet, ugyanazokkal a hangsúlyokkal. Carson Jenkins elismételte a
hazugságát.
A második tárgyalás hozott némi újdonságot. Marvin Kramer ott volt az
els sorban, tolókocsiban, és három napon keresztül meredten bámulta az
esküdteket. Ruth megpróbálta végigülni az els tárgyalást, de hazament
Greenville-be, ahol ismét kórházba került idegi problémákkal. A robbantás
óta Marvin kisebb-nagyobb megszakításokkal végig kórházban volt, és az
orvosai nem engedték, hogy végignézze a Nettles megyében zajló cirkuszt.
Az esküdtek többnyire nem tudtak a szemébe nézni. Egyáltalán nem is
néztek a hallgatóság irányába, és nagy figyelemmel hallgatták a tanúkat.
Volt azonban közöttük egy fiatal asszony, Sharon Culpepper, két ikerfiú
édesanyja, aki nem tudott uralkodni magán. Újra és újra Marvinra nézett,
és a pillantásuk többször is találkozott. A férfi igazságos ítéletért
könyörgött a tekintetével.
 Sharon Culpepper volt az egyetlen a tizenkét esküdt közül, aki az
elmarasztaló ítélet mellett foglalt állást. Esküdttársai két napon keresztül
szidták, gyalázták és dagályos szónoklatokat intéztek hozzá. Elmondták
mindennek, a n többször el is sírta magát, de végig kitartott eredeti
álláspontja mellett.
A második tárgyalás úgy ért véget, hogy az esküdtek ismét nem tudtak
egyhangú ítéletet hozni. Marvin Kramer visszatért Greenville-be, majd
Memphisbe utazott újabb operációkra. T. Louis Brazelton ismét
produkálhatta magát a sajtó el tt. Az államügyész nem tett ígéretet az
esetleges újabb tárgyalásra vonatkozóan. Sam Cayhall csöndben
visszautazott Clantonba, és megfogadta magában, hogy ezentúl kerüli
Jeremiah Dogant. Az pedig gy zedelmesen visszatért Meridianba, ahol
büszkeségt l dagadó kebellel közölte az embereivel, hogy a fehér faj
fels bbrend ségéért folytatott harca csak most kezd dik, a jó legy zte a
gonoszt, és így tovább.
Rollie Wedge neve csak egyszer hangzott el. A második tárgyalás
idején, egy alkalommal ebédszünetben Dogan odasúgta Cayhallnak, hogy
üzenetet kapott t le. Az üzenet, amelyet egy idegen adott át Dogan
feleségének a tárgyalóterem el tt a folyosón, világos volt és egyértelm .
Wedge ott van a közelben, valahol az erd ben, figyeli, mi történik a
tárgyaláson, és amennyiben Dogan vagy Cayhall szóba hozza a nevét,
otthonaikat és családjaikat a pokolra küldi egy bombával.

HÁROM
Ruth és Marvin Kramer 1970-ben váltak el. Marvin még ugyanebben az
évben ideggyógyintézetbe került, és 1971-ben öngyilkos lett. Ruth
visszaköltözött Memphisbe, a szüleihez. Súlyos gondjaik ellenére mindent
elkövettek azért, hogy harmadik tárgyalásra is sor kerüljön. Greenville
zsidó közössége lármás tiltakozásba fogott, amikor kezdett nyilvánvalóvá
válni: a kerületi államügyésznek elege van abból, hogy pereket veszítsen,
és ugyancsak megcsappant a lelkesedése, hogy bíróság elé állítsa Cayhallt
és Dogant.
Marvint a fiai mellé temették. Egy újabb parkot neveztek el Josh és
John Kramerr l, és ösztöndíj-alapítványokat hoztak létre. Az id
múlásával a szörny séges tragédia kezdett feledésbe merülni. Múltak az
évek, és Greenville-ben egyre kevesebbet beszéltek a robbantásról.
 Annak ellenére, hogy az FBI komoly nyomást gyakorolt az ügyészségre,
nem került sor harmadik tárgyalásra. Nem volt ugyanis bizonyíték. A bíró
minden kétséget kizáróan ismét megváltoztatná a tárgyalás színhelyét.
Reménytelennek t nt, hogy elmarasztaló ítéletet tudjanak kicsikarni, az
FBI mégsem dobta be a törülköz t.
Dogan nem vezényelt le több robbantgatási akciót, Wedge elt nt,
Cayhall pedig nem volt hajlandó további együttm ködésre. Dogan
továbbra is rendszeresen viselte a tógáját, beszédeket mondott, és azt
kezdte hinni magáról, hogy jelentékeny politikai er t képvisel. Az északi
újságírók kíváncsian hallgatták fajgy löl kirohanásait, és Dogan mindig
hajlandó volt a fejére húzni a csuklyáját, és botrányos nyilatkozatokat adni.
Egy rövid ideig, mondhatni, híres ember volt, és ezt rettenetesen élvezte.
De 1970 végére Jeremiah Dogan már nem számított érdekességnek; egy
rohamos tempóban szétes szervezet egyik csuklyás b nöz je volt a sok
közül. A feketék szavaztak. Az állami iskolákba együtt jártak fehérek és
feketék. A déli államokban a szövetségi bírók kíméletlenül döntötték le
sorra a faji korlátokat. Mississippibe is eljutott a polgárjogi mozgalom, és
Dogan még egy legyet sem tudott odacsábítani egy keresztégetéshez.
1979-ben két jelentékeny esemény történt a változatlanul le nem zárt
ügyben, amelyben amúgy semmi el relépés nem történt. Az els az volt,
hogy David McAllistert államügyésznek választották Greenville-ben.
Huszonhét évesen az állam történetének legfiatalabb államügyésze lett.
Tizenéves korában ott álldogált a tömegben, és azt bámulta, hogyan turkál
az FBI Marvin Kramer irodájának maradványai között. Nem sokkal a
megválasztása után megfogadta, hogy a terroristák megkapják, ami jár
nekik.
A második esemény pedig az volt, hogy Jeremiah Dogan ellen vádat
emeltek adócsalás címén. Miután éveken keresztül sikerült félrevezetnie az
FBI-t, kezdett elkényelmesedni, és gondjai támadtak az adóhivatallal. A
nyomozás nyolc hónapig tartott, és az eredménye egy harmincoldalas
vádirat lett. Az állt benne, hogy Dogan 1974 és 1978 között több mint
százezer dollárt felejtett el bevallani. Nyolcvanhat vádpont szerepelt benne,
melyek alapján maximálisan huszonnyolc év börtönbüntetés várt Doganra.
Dogan minden kétséget kizáróan b nös volt, és az ügyvédje (nem T.
Louis Brazelton) nyomban tájékozódni kezdett, miként lehetne kiegyezni
az ügyészséggel. Ekkor lépett színre az FBI.
Néhány f tött hangulatú és indulatos megbeszélés után Dogan és
ügyvédje a következ ajánlatot kapta: amennyiben Dogan tanúskodik
Cayhall ellen a Kramer-ügyben, egyetlen napot sem kell börtönben
töltenie adócsalás miatt. Hosszú id re felfüggesztett büntetést kap, súlyos
pénzbírságot szabnak ki rá, de nem kerül rács mögé. Dogan ekkor már
több mint tíz éve nem beszélt Cayhall-lal, és a klánban sem tevékenykedett.
Több oka is volt rá, hogy alaposan megfontolja az ajánlatot, nem
utolsósorban azt kellett mérlegelnie, hogy szabad ember akar-e maradni,
vagy pedig inkább tíz-tizenöt évet börtönben tölt.
Az adóhivatal, mintegy unszolásképpen, lefoglalta az összes vagyonát,
és nagyszabású árverést helyezett kilátásba. David McAllister is
megpróbált segítségére lenni a döntésben: meggy zte a greenville-i
vádesküdtszéket, hogy ismét emeljenek vádat ellene és barátja, Cayhall
ellen a Kramer-ügyben.
Dogan megrettent, és villámgyorsan igent mondott az ajánlatra.

Sam Cayhall, miután tizenkét esztend n keresztül békésen élt Ford

megyében, újra ismer s helyzetben találta magát: vádat emeltek ellene és
letartóztatták. Az új tárgyalás bizonyosságával és a gázkamra
lehet ségével volt kénytelen szembenézni. Arra kényszerült, hogy
jelzálogkölcsönt vegyen fel a házára és kis birtokára, máskülönben nem
tudott volna ügyvédet fogadni. T. Louis Brazelton nagymen lett, Dogan
pedig nem volt már a szövetségese.
Sok minden megváltozott Mississippiben az els két tárgyalás óta. A
szavazók nyilvántartásában annyi fekete szerepelt, mint addig még soha,
és ezek az új szavazók fekete tisztségvisel ket választottak. A csak
fehérekb l álló esküdtszékek ritkaságnak számítottak. Az államban volt
két fekete bíró, két fekete seriff, és a bíróságok folyosóin fekete ügyvédek
sürgöl dtek fehér kollégáikkal együtt. A faji különválasztás alapján
m köd iskolák megsz ntek. És az államban sok-sok fehér ember
elt n dve nézett vissza a múltba, és tette fel magának a kérdést: mire volt
jó ez az egész cirkusz? Miért ne kaphatná meg minden ember az alapvet
jogokat? Bár volt még rajta változtatnivaló b ven, 1980-ban Mississippi
egészen más hely volt, mint 1967-ben. És Sam Cayhall tisztában volt ezzel.
Cayhall egy Benjamin Keyes nev , jól képzett memphisi ügyvédet
fogadott fel. Az els lépésük az volt, hogy a vád elvetését javasolták azon
az alapon, hogy ilyen hosszú id után nem méltányos ismét bíróság elé
állítani Cayhallt. Ez hatásos érvnek bizonyult, és a kérdésben Mississippi
Állam Legfels bb Bíróságának kellett állást foglalnia. Hat-három
arányban úgy döntöttek, hogy az eljárás folytatódhat.
 És folytatódott is. Sam Cayhall harmadik és egyben utolsó tárgyalása
1981 februárjában kezd dött, Mississippi állam északkeleti csücskében
lév egyik dimbes-dombos megyéjében, Lakeheadben, egy alig f tött,
kisméret tárgyalóteremben. Senki sem állíthatja, hogy érdektelen és
unalmas tárgyalás lett volna. A fiatal kerületi államügyész, David
McAllister parádésan szerepelt, de megvolt az a visszataszító szokása,
hogy minden szabad idejét a sajtóval töltötte. Jókép volt, tele jó
szándékkal, világosan és érthet en beszélt, s hamarosan egyértelm vé vált,
hogy ezzel a tárgyalással céljai vannak. Mr. McAllisternek nagyszabású
politikai ambíciói voltak.
Az esküdtszék nyolc fehér és négy fekete esküdtb l állt. Az els két
tárgyalásról már jól ismert bizonyítékok újra el kerültek: az üvegdarab, a
gyújtózsinór, az FBI-jelentések, a fényképek.
És persze ott volt Jeremiah Dogan tanúvallomása. A férfi kék
munkásingben foglalt helyet a tanúk padján, és jámbor arckifejezéssel,
szertartásos komolysággal el adta, hogyan tervezték el az abban a
pillanatban t le alig néhány méternyire ül Sam Cayhall-lal a Kramer-
iroda felrobbantását. Sam feszülten meredt rá, szinte magába szívta
minden szavát, de Dogan nem volt hajlandó ránézni. Sam ügyvédje fél
napon keresztül kínozta Dogant, és a férfi végül kénytelen volt beismerni,
hogy megállapodást kötött a szervekkel. A tanúvallomás azonban
helyrehozhatatlan károkat okozott.
Sam Cayhall védelme szempontjából semmi haszna nem lett volna
Rollie Wedge személyével el hozakodni. Hiszen ezzel elismerték volna,
hogy Sam valóban ott volt Greenville-ben a robbanószerkezettel.
Kénytelen lett volna bevallani a b nrészességet, és a törvények értelmében
éppen olyan b nös lett volna, mint az az ember, aki elhelyezte a
dinamitrudacskákat. Ráadásul ahhoz, hogy el adják ezt a történetet az
esküdteknek, Samnek tanúskodnia kellett volna, ezt pedig sem , sem az
ügyvédje nem akarta. Sam képtelen lett volna kiállni a szigorú
keresztkérdéseket, mert az egyik hazugsággal lett volna kénytelen fedezni
a másikat
És ekkor már senki sem hitt volna a titokzatos új terrorista (akinek
eddig még a nevét sem említették, és aki úgy jött s távozott, hogy senki
sem látta) hirtelen felbukkanásában. Sam tudta, hiábavaló lenne Wedge-
dzsel próbálkozni, és még a saját ügyvédjének sem hozta szóba a férfi
nevét
 A tárgyalás utolsó napján David McAllister kiállt az esküdtek elé a
zsúfolt tárgyalóteremben, és el adta záróbeszédét Elmesélte, hogy
fiatalkorában Greenville-ben élt és voltak zsidó barátai. Fogalma sem volt
róla, hogy azok mások, mint . A Kramer család tagjai közül is ismert
néhányat, rendes emberek voltak, keményen dolgoztak, és sokat tettek a
városért. Annak idején sokat játszott kis, fekete gyerekekkel, és életre
szóló barátságokat kötött velük. Sohasem tudta megérteni, miért jártak k
az egyik iskolába, meg a másikba. Szívbemarkoló történetben adta el ,
hogyan rázkódott meg a föld 1967 áprilisában, és hogyan rohant a
belváros felé, ahol a füst a magasba szállt. Három órán keresztül állt és
várt a rend rségi kordon mögött. Látta, hogyan rohannak segítségért a
t zoltók, amikor megtalálták Marvin Kramert. Látta, hogyan hajolnak a
romok fölé, amikor felfedezték a két kisfiút. Könnyek csurogtak végig az
arcán, amikor a fehér leped vel letakart kis holttesteket lassan odavitték a
ment autóhoz.
Fantasztikus színjáték volt, és amikor McAllister elhallgatott, a
tárgyalóteremben halotti csend volt. Néhány esküdt a szemét törülgette.

1981. február 12-én Sam Cayhallt elítélték két rendbeli gyilkosságért és

egy rendbeli gyilkossági kísérletért. Két nappal kés bb, ugyanaz az
esküdtszék visszatért ugyanabba a tárgyalóterembe a halálos ítélettel.
Sam Cayhallt átszállították a Parchman állami büntetés-végrehajtó
intézetbe, ahol megkezdte a várakozást a kivégzésre. 1981. február 19-én
lépett be el ször a siralomházba.

NÉGY
A chicagói Kravitz és Bane jogi cégnél majdnem háromszáz ügyvéd fért
meg békében egymás mellett, egy fedél alatt. Egész pontosan:
kétszáznyolcvanhat. Bár kétségtelen, nehéz dolga lenne annak, aki
pontosan nyilván akarná tartani a számukat, ugyanis mindig volt vagy
tucatnyi ügyvéd, aki a legkülönböz bb okok miatt éppen távozott a cégt l;
és persze mindig volt vagy tucatnyi briliáns képesség , frissen végzett és
remekül képzett kezd , aki mohón várta az els bevetést. Ugyan nagy cég
volt, a Kravitz és Bane nem terjeszkedett olyan sebesen, mint a többiek,
nem sikerült magába szippantania más városok gyengébb cégeit, lassúnak
bizonyult az ügyfelek elhódításában a versenytársak el l, és ily módon
kénytelen volt elszenvedni azt a besorolást, hogy Chicago harmadik
legnagyobb cégeként tartsák számon. Hat nagyvárosban volt irodájuk, de –
és ezért a fiatalabb üzlettársak sokat szégyenkeztek – londoni cím nem
díszelgett a levelek fejlécén.
Bár veszített már régi keménységéb l, a Kravitz és Bane még mindig
kíméletlen jogi cég hírében állt. Voltak szelídebb osztályok is: az ingatlan-
és adóügyekkel foglalkozó részlegek, de a nagy pénzeket a pereskedések
révén szerezték. Amikor új alkalmazottakat kerestek, felkutatták a
legkiválóbb képesség harmadéves joghallgatókat, akik a legjobb jegyeket
szerezték az egyetemi próbatárgyalásokon. Fiatal férfiakat kerestek (hébe-
hóba felvettek egy-egy n t is), akiket nyomban ki lehet képezni arra a
kíméletlen harcmodorra, amelyet a Kravitz és Bane ügyvédei már hosszú-
hosszú évekkel ezel tt tökéletesítettek.
Bevételének nagy részét a cég a ledolgozott órák számlázásával
szerezte. Kétszáz dollár óránként biztosítási munkákért; és még több is, ha
van fizet képes kereslet. Büntet jogi ügyekért háromszáz dollár. Négyszáz
a nagy bankoktól. Még ötszáz dollárt is elkértek gazdag
cégtulajdonosoktól, akik saját jogászokat is alkalmaztak, igaz, ezek a
volánnál szunyókáltak, miközben a megbeszélések folytak.
A Kravitz és Bane-nél hatalmas pénzeket kerestek az ügyvédek, a cég
dinasztiát alapított Chicagóban. Az irodák divatosak voltak, de nem
hivalkodóak. Stílszer en a belváros harmadik legnagyobb épületének
legfels emeleteit foglalták el.
Mint a legtöbb nagy cég, a Kravitz és Bane is olyan sok pénzt termelt,
hogy feladatának tartotta pro bono részlegek létrehozását, leróván ezzel a
társadalommal szembeni morális kötelezettségeit. Nagyon büszkék voltak
arra a tényre, hogy a cégnél dolgozik egy f állású pro bono üzlettárs, egy
E. Garner Goodman nev hóbortos filantróp, akinek tágas irodája és két
titkárn je volt a hatvanegyedik emeleten. A Kravitz és Bane
aranydíszítés brosúrája külön hangsúlyozta, hogy a cég ügyvédei sok
biztatást kapnak: vállaljanak pro bono ügyeket. A brosúrában az állt, hogy
tavaly, azaz 1989-ben a cég ügyvédei közel hatvanezer órát áldoztak drága
idejükb l az olyan ügyfelekre, akik képtelenek fizetni. Utcán bitangoló
árva gyerekek, a siralomházak lakói, illegális bevándorlók, kábítószeresek;
és persze a cég nagyon a szívén viselte a hontalanok sorsát is. A
brosúrában volt egy fénykép is: két fiatal ügyvédet ábrázolt, zakó nélkül,
felt rt ingujjban, meglazított nyakkend vel, hónuk alatt átütött az ingükön
az izzadság, szemükb l sugárzott a részvét és a szánalom, s éppen
valamiféle alantas, kétkezi munkát végeztek néhány színesb r kisgyerek
társaságában, láthatólag valamilyen városi szemétgy jt közelében.
Ügyvédek, amint segítséget nyújtanak a társadalom rászorultjainak.
Adam Hall lassú léptékkel haladt a hatvanegyedik emelet folyosóján, E.
Garner Goodman irodája irányába, s a kezében tartott vastag dossziéban
ott volt a brosúra egy példánya. Biccentett egy másik fiatal ügyvédnek,
akit még sohasem látott, s váltott is vele néhány szót. A cég karácsonyi
partiján kis névtáblákat osztogattak a terem bejáratánál. Néhányan még az
üzlettársak közül is alig ismerték egymást. A fiatal ügyvédek évente
egyszer-kétszer találkoztak. Adam benyitott az egyik ajtón, belépett egy
kis irodába, ahol a titkárn abbahagyta a gépelést, és majdnem
rámosolygott. Adam közölte, hogy Mr. Goodmannel szeretne beszélni; a
n a fejével a széksor felé intett illemtudóan, ahol a várakozók szoktak
helyet foglalni. Adam öt perccel korábban érkezett a tízórás megbeszélésre,
ha ez számít egyáltalán valamit. Most ugyanis pro bono ügyr l volt szó.
Ilyenkor el kell feledkezni az óráról. El kell feledkezni a leszámlázható
órákról. A cég többi ügyvédjével ellentétben Goodman nem engedte, hogy
óra kerüljön az irodája falára, és karórát sem volt hajlandó viselni.
Adam belelapozott a dossziéba. Amikor a brosúrához ért,
elmosolyodott. Átolvasta a saját maga életrajzát is: Peppardine F iskola,
majd a michigani egyetem jogi kara, a Jogi Szemle szerkesztése,
szemináriumi dolgozat a kegyetlen és szokatlan büntetésekr l, illetve a
legutóbbi halálbüntetésekr l. Meglehet sen rövid életrajz, de hát elvégre
még csak huszonhat éves volt. A Kravitz és Bane csak kilenc hónapja
alkalmazta.
Átolvasott és kijegyzetelt két hosszadalmas legfels bb bírósági döntést,
amelyek Kalifornia államban végrehajtott kivégzésekkel foglalkoztak. Az
órájára pillantott, aztán tovább olvasott. A titkárn végül kávéval kínálta,
amit udvariasan visszautasított.

E. Garner Goodman irodája egy rendetlenségr l készült tanulmány

illusztrációja lehetett volna. Óriási volt, de zsúfolt, mindegyik falon
roskadozó könyvespolcok húzódtak, a padlót poros aktahalmok borították.
Az iroda közepén álló íróasztalon mindenfajta és méret levélkupacok
hevertek szétszórva. Szemét, papírhulladék és elveszett levelek díszelegtek
az íróasztal alatt elterül sz nyegen. A hatalmas ablakból gyönyör kilátás
nyílt a Michigan-tóra, a fared ny azonban mindent eltakart;
nyilvánvalónak t nt, hogy Mr. Goodman egyetlen percet sem tölt az
ablaknál álldogálva.
 Id s ember volt, ápolt sz szakállal és bozontos, sz hajjal. Fehér inge
fájdalmasan ropogósra volt keményítve. Álla alatt precízen megkötött,
zöld szín , mintás csokornyakkend virított, öltözetének elengedhetetlen
tartozéka. Adam belépett a szobába, és óvatosan kerülgetve a
papírkupacokat, megindult a férfi felé. Goodman nem állt fel, csak
h vösen kezet nyújtott.
Adam átadta neki a dossziét, és leült az egyetlen üres székre a szobában.
Idegesen várakozott, amíg Goodman, finom mozdulatokkal simogatva a
szakállát és csokornyakkend jét babrálva, átolvasta az anyagot.
– Miért akar pro bono munkát végezni? – kérdezte mormogva, hosszú
csend után. Nem pillantott fel a dossziéból. A mennyezetre er sített
hangszórókból klasszikus gitárzene szólt.
Adam kényelmetlenül mocorgott a széken.
– Hát… különböz okokból.
– Hadd találjam ki. Szolgálni akarja az emberiséget, szeretne visszaadni
valamit a társadalomnak abból, amit kapott t le, vagy talán lelkiismeret-
furdalás gyötri, mert olyan sok id t tölt ezen a rabszolgatelepen, persze
óránkénti számlázással, hogy szeretné megtisztítani a lelkét,
összepiszkolni a kezét, valami tisztességes munkát végezni és segíteni
másoknak. – Goodman mélyen ül apró szemei, a hegyes orrára helyezett
fekete keretes olvasószemüveg fölött, Adamre szegez dtek. – Talált
valamelyik?
– Nem igazán.
Goodman tovább folytatta az akta tanulmányozását. – Tehát Emmitt
Wycoffhoz osztották be? – Éppen azt a levelet olvasta, amit Wycoff írt, az
Adam munkáját felügyel üzlettárs.
– Igen, uram.
– Remek ügyvéd. Én különösebben nem kedvelem t, de a büntet jogi
ügyekhez fantasztikus koponyája van. Valószín leg a legjobb három közé
tartozik ezen a területen. Elég érdes ugyan a modora, nem gondolja?
– Nekem nincs vele semmi bajom.
– Mióta dolgozik mellette?
– Amióta beléptem a céghez. Kilenc hónapja.
– Ezek szerint maga kilenc hónapja ügyvéd?
– Igen, uram.
– És mit gondol err l a munkáról? – Goodman becsukta a dossziét, és
rámeredt Adamre. Lassú mozdulattal levette az olvasószemüvegét, és a
szájába tett egy szivarvéget.
 – Egyel re tetszik. Nagyon komoly kihívást jelent.
– Hát persze. Miért pont a Kravitz és Bane-t választotta? Hiszen az
ajánlóleveleivel jóformán bárhová mehetett volna. Miért ide jött?
– A büntet jogi perek érdekelnek. Ezzel akarok foglalkozni, és ennek a
cégnek nagyon jó a híre ezen a területen.
– Hány ajánlatot kapott? Nyugodtan megmondhatja, csak
kíváncsiskodom.
– Jó néhányat.
– És hová?
– F leg Washingtonba. Egyet pedig Denverbe. A New York-i cégekhez
a megbeszélésre sem mentem el.
– Mi mennyi pénzt ajánlottunk magának?
Adam ismét megmozdult a széken. Goodman elvégre üzlettárs.
Biztosan tudja, mennyit kapnak az újonc ügyvédek.
– Nagyjából hatvanezer körül. És magának mit fizetünk?
A kérdés láthatólag szórakoztatta az öregembert, aki a beszélgetés
során most el ször elmosolyodott.
– Évi négyszázezer dollárt kapok. Mindezt azért, hogy tékozoljam a cég
drága idejét, hogy aztán k vállon veregethessék magukat, az ügyvédekr l
és a szociális érzékenységr l szónokolhassanak. Négyszázezer dollár. Nem
hihetetlen?
Adam hallott már ilyen szóbeszédeket. – Nem panaszképpen mondja,
ugye?
– Nem. Én vagyok a legszerencsésebb ügyvéd ebben a városban, Mr.
Hall. Egy halom pénzt kapok olyan munkáért, amit szívesen csinálok,
nekem nem kell blokkolnom, s nem f a fejem a számlázás miatt. Minden
ügyvéd err l álmodik. Ezért van az, hogy még most is heti hatvan órát
gürcölök itt. Tudja, már majdnem hetvenéves vagyok.
A cégnél az a hír járta Goodmanról, hogy fiatalabb korában nem tudott
ellenállni a rá nehezed nyomásnak, és majdnem megölte magát az itallal
meg tablettákkal. Egy év alatt sikerült rendbe jönnie, miután a felesége, a
gyerekekkel együtt elhagyta. Aztán meggy zte az üzlettársakat, hogy
érdemes megmenteni t. Mindössze egy olyan irodára lenne szüksége,
ahol az élet nem az óra körül forog.
– Milyen fajta munkát végez Emmitt Wycoffnak? – érdekl dött
Goodman.
– Nagyon sok könyvtári aprómunkát. Wycoff most éppen néhány
nagyvállalkozó védelmét látja el, az id m nagy részét ez foglalja el. A
múlt héten benyújtottam egy keresetet a bíróságon. – Adam ezt némi
büszkeséggel mondta. Az els tizenkét hónap alatt az újoncokat általában
az íróasztalukhoz láncolják.
– Egy igazi keresetet? – kérdezte Goodman meghökkenten.
– Igen, uram.
– Egy igazi tárgyalóteremben?
– Igen, uram.
– Egy igazi bíró el tt?
– Úgy van.
– Mi lett a dolog vége?
– A bíró a b nvádi eljárás megkezdése mellett döntött ugyan, de nem
sok választott el a sikert l. Egészen a sarokba szorítottam. – Goodman
elmosolyodott, de a játék hamar véget ért. Ismét kinyitotta az aktát.
– Wycoff nagyon jó ajánlólevelet küldött. Ez egyáltalán nem jellemz
rá.
– Felismeri az igazi tehetséget – felelte Adam mosolyogva.
– Feltételezem, komolyan akar dolgozni, Mr. Hall. Pontosan mire
gondolt?
Adam abbahagyta a mosolygást, és megköszörülte a torkát. Hirtelen
ideges lett, és úgy döntött, ismét keresztbe teszi a lábát. – Hát,
tulajdonképpen… hm… egy halálbüntetéses ügyre.
– Egy halálbüntetéses ügyre? – ismételte Goodman.
– Igen, uram.
– Miért?
– Ellenzem a halálbüntetést.
– Nem így vagyunk ezzel mindannyian, Mr. Hall? Én már könyveket is
írtam err l. Már vagy húsz ilyen átkozott üggyel foglalkoztam. Miért akar
belekeveredni egy ilyenbe?
– Olvastam az ön könyveit. Segíteni akarok.
Goodman ismét becsukta az aktát, és rákönyökölt az íróasztalra. Két
papírlap lecsúszott, és a földre hullott. – Maga túl fiatal és túlságosan
zöldfül .
– Lehet, hogy sikerül majd meglepnem.
– Nézze, Mr. Hall, itt nem babra megy a játék. Ez élet-halál kérdése.
Tudja, fiam, az ilyen ügyekben nagy nyomás nehezedik az emberre. Nem
valami szórakoztató dolog.
 Adam bólintott, de nem szólt semmit. Mélyen Goodman szemébe
nézett, és rezzenéstelen tekintettel állta a férfi pillantását. Valahol a
távolban megszólalt egy telefon, de egyikük sem vett tudomást róla.
– Egy bizonyos ügyre gondolt, vagy talán van egy új ügyfele a Kravitz
és Bane számára? – kérdezte Goodman.
– A Cayhall-ügyet szeretném – mondta Adam lassan.
Goodman megcsóválta fejét, és megigazgatta a csokornyakkend jét. –
Sam Cayhall éppen most rúgott ki bennünket. A bíróság a múlt héten
döntött úgy, hogy valóban joga van ahhoz, hogy visszautasítsa a jogi
képviseletet.
– Igen, tudok róla, olvastam a bírósági véleményt. Annak az embernek
ügyvédre van szüksége.
– Nem, nincs rá szüksége. Ügyvéddel vagy ügyvéd nélkül, három
hónapon belül halott lesz. Az igazat megvallva, nagy megkönnyebbülés,
hogy elt nik az életemb l.
– Ügyvédre van szüksége – ismételte Adam.
– képviseli saját magát, és ha teljesen szinte akarok lenni, akkor azt
kell mondanom, hogy félelmetesen jól csinálja. Legépeli a saját
beadványait, elvégzi a kutatómunkát. Azt is hallottam, hogy tanácsokat
osztogat a haverjainak a siralomházban, bár igaz, csak a fehéreknek.
– Átnéztem az egész aktáját.
E. Garner Goodman lassan megforgatta a kezében a szemüvegét, és
elgondolkozott a hallottakon. – Az vagy egy fél tonnányi papír. Miért
tenne maga ilyet?
– Nagyon érdekel az ügy. Már évek óta figyelem, minden sort
elolvastam, amit err l az emberr l írtak. Azt kérdezte t lem, hogy miért a
Kravitz és Bane-t választottam. Nos, az igazság az, hogy a Cayhall-ügyön
akartam dolgozni, és ha jól tudom, ez a cég foglalkozik vele, mióta is,
nyolc éve?
– Hét, de húsznak t nik. Mr. Cayhall nem a legkellemesebb ember, akit
el lehet képzelni.
– De hát ez érthet , nem? Már majdnem tíz éve börtönben van.
– Ne oktasson ki engem a börtönéletr l, Mr. Hall. Látott már belülr l
börtönt?
– Nem.
– Én már igen. Hat államban voltam már siralomházban. Sam Cayhall
engem átkozott, amikor odaláncolták a székhez. Nem valami kedves
ember. Fanatikus rasszista, aki jóformán mindenkit gy löl, és magát is
utálná, amint megismerné.
– Szerintem nem.
– Maga ügyvéd, Mr. Hall. Ez az ember jobban gy löli az ügyvédeket,
mint a feketéket meg a zsidókat. Tíz éve néz szembe a halállal, és meg van
gy z dve róla, hogy jogászi konspiráció áldozata. A fenébe is, már három
éve akar kirúgni minket. A cég, számlázható id ben mérve, több mint
kétmillió dollárt költött rá, de t az jobban érdekli, hogy megszabaduljon
t lünk. Egy id után már nem számoltam, hányszor fordult el , hogy nem
volt hajlandó beszélni velünk, miután leutaztunk hozzá a Parchmanbe. Ez
a férfi teljesen rült, Mr. Hall. Találjon magának egy másik ügyet. Mit
szólna gyermekek elleni er szakhoz vagy valami ehhez hasonlóhoz?
– Köszönöm, nem. Engem a halálbüntetések érdekelnek, és szinte a
megszállottja vagyok a Cayhall-ügynek.
Goodman óvatos mozdulattal ismét az orra hegyére illesztette a
szemüvegét, aztán lassan feltette a lábát az asztal sarkára. Keményített
inge el tt karba tette a kezét.
– Ha szabad kérdeznem, miért lett a megszállottja?
– Szerintem borzasztó érdekes ügy. A klán, a polgárjogi mozgalmak, a
robbantgatások, a helybeliek állandó zaklatása. Ez talán az egyik
legizgalmasabb korszaka az amerikai történelemnek. Úgy t nik, mintha az
sid kben történt volna, pedig valójában csak huszon-egynéhány évvel
ezel tt. Úgy gondolom, hogy ez az ügy komoly figyelmet érdemel.
A mennyezeti ventilátor lassan forgott körbe-körbe a fejük felett. Eltelt
egy perc.
Goodman visszatette a lábát a földre, és ismét a könyökére
támaszkodott.
– Mr. Hall, én nagyra értékelem, hogy maga érdekl dik a pro bono
ügyek iránt, és biztosíthatom, hogy rengeteg tennivaló van ezen a téren.
De kénytelen lesz egy másik ügyet találni magának. Ez nem egy egyetemi
próbatárgyalás.
– Én pedig nem vagyok joghallgató.
– Sam Cayhallnak sikerült elérnie, hogy a továbbiakban ne képviseljük
t, Mr. Hall. Úgy t nik, ezt nem akarja megérteni.
– Szeretnék lehet séget kapni arra, hogy találkozzam vele.
– Minek?
– Azt hiszem, meg tudnám gy zni, hogy beleegyezzen, hadd
képviseljem t.
 – Ó, valóban?
Adam mélyet lélegzett, felállt, megkerülte a földön sorakozó
aktahalmokat, és odasétált az ablakhoz. Ismét mély leveg t vett. Goodman
figyelte és várt.
– El kell mondanom magának valamit, Mr. Goodman. Senki nem tud
róla, csak Emmitt Wycoff, neki pedig kénytelen voltam megvallani. Ígérje
meg, hogy kett nk közt marad, amit most fogok mondani.
– Hallgatom.
– Szavát adja?
– Igen, a szavamat adom – felelte Goodman lassan, miközben a
szivarvéget rágcsálta.
Adam kikukucskált a red ny egyik résén, és a Michigan-tavon úszkáló
egyik vitorláshajót figyelte. Halkan kezdett beszélni. – Rokonságban állok
Sam Cayhall-lal.
Goodman meg sem rezdült: – Értem. Milyen rokonságban?
– Volt neki egy fia, Eddie Cayhall, És Eddie Cayhall megszégyenülten
távozott Mississippib l, miután az apját letartóztatták a robbantásért.
Kaliforniába menekült, nevet változtatott, és megpróbálta elfelejteni a
múltat. De a családi örökség miatt nem tudott békében élni. Nem sokkal
azután, hogy 1981-ben az apját halálra ítélték, öngyilkos lett.
Goodman most már a szék szélén ült.
– Eddie Cayhall az apám volt.
Goodman kicsit tétovázott. – Sam Cayhall a nagyapja?
– Igen. Már majdnem tizenhét éves voltam, amikor megtudtam. A
nagynéném mondta meg, miután eltemettük az apámat.
– Ejha.
– Megígérte, hogy nem fogja senkinek elmondani.
– Természetesen. – Goodman felállt, ráült az íróasztal sarkára, lábát
rátette a székre és az elsötétít red nyre meredt. – Sam tudja, hogy…
– Nem. A Mississippi állambeli Ford megyében születtem, egy Clanton
nev városban, és nem Memphisben. Mindig azt mondták nekem, hogy
Memphisben születtem. El ször Alan Cayhallnak hívtak, de ezt csak jóval
kés bb tudtam meg. Hároméves voltam, amikor eljöttünk Mississippib l,
és a szüleim sohasem beszéltek arról a helyr l. Édesanyám úgy tudja, hogy
Eddie és Sam között megszakadt a kapcsolat azon a napon, hogy eljöttünk.
Aztán az anyám megírta neki a börtönbe, hogy meghalt a fia. A mai napig
nem válaszolt.
– A mindenségit – mormogta Goodman.
 – Van még itt egy és más, Mr. Goodman. Nagyon beteg család a miénk.
– Nem a maga hibája.
– Édesanyám szerint Sam apja aktívan tevékenykedett a klánban, részt
vett a lincselésekben meg ehhez hasonlók. Minden valószín ség szerint
engem elég silány anyagból gyúrtak.
– Az apja más ember volt.
– Az apám megölte magát. Megkímélem a részletekt l, de annyit
elmondok, hogy én találtam meg a holttestét és én takarítottam el mindent,
miel tt az anyám meg a n vérem haza érkezett volna.
– Tizenhét éves volt ekkor?
– Majdnem tizenhét. 1981-ben történt. Kilenc évvel ezel tt. Miután a
nagynéném, Eddie n vére, elmondta az igazságot, nagyon elkezdett
érdekelni Sam Cayhall szörny séges története. Órákat töltöttem
könyvtárban, hogy felkutassam a régi újságcikkeket meg a folyóiratokban
megjelent írásokat; elég sok minden felhalmozódott az évek során. Mind a
három tárgyalás jegyz könyvét átolvastam. A fellebbezéseket elutasító
határozatokat is áttanulmányoztam. Az egyetemi évek alatt azt vizsgáltam,
hogyan képviseli a cég Sam Cayhallt. Maga és Wallace Tyner példás
munkát végeztek.
– Örülök, hogy így gondolja.
– Több száz könyvet és több ezer cikket elolvastam már az alkotmány
nyolcas számú módosításáról és a halálos ítéletekkel végz d perekr l. Ha
jól tudom, ön négy könyvet írt. És számos cikket. Tisztában vagyok vele,
hogy én csak egy újonc vagyok, de kifogástalan könyvtári kutatómunkát
végzek.
– És azt hiszi, hogy Sam majd megbízik magában mint ügyvédben?
– Nem tudom. De tetszik neki vagy sem, a nagyapám, és nekem
találkoznom kell vele.
– Nem tartják a kapcsolatot azóta…
– Egyáltalán nem. Hároméves voltam, amikor eljöttünk, és
természetesen egyáltalán nem emlékszem rá. Már vagy ezerszer elkezdtem
írni neki, de soha nem jártam sikerrel. Nem is tudom megmondani, miért.
– Szerintem érthet .
– Semmi sem érthet , Mr. Goodman. Én nem értem, miért állok most
itt ebben az irodában ebben a pillanatban. Mindig is pilóta akartam lenni,
de jogi egyetemre mentem, mert halványan valamiféle kötelességtudatot
éreztem magamban, hogy segítenem kell a társadalmon. Valakinek
szüksége volt rám, és azt hiszem, úgy véltem, hogy ez a valaki a tébolyult
nagyapám. Négy állásajánlatot kaptam, és azért választottam ezt a céget,
mert vállalták a képviseletét ingyen.
– Szólnia kellett volna el re, még azel tt, hogy alkalmazzuk.
– Tudom. De senki sem kérdezte, hogy a nagyapám nem ügyfele-e a
cégnek.
– Illett volna közölnie velünk.
– De azért nem fognak kirúgni, ugye?
– Szerintem nem. Hol volt az elmúlt kilenc hónapban?
– Itt. Heti kilencven órát dolgoztam, az íróasztalomon aludtam, a
könyvtárban ettem, készültem az ügyvédi vizsgára, mint az rült, ha éppen
volt egy kis id m. Tudja, a szokásos kiképz tábor újoncoknak; ezt maguk
tervezték nekünk.
– Ostoba egy dolog, nem?
– Bírom a kiképzést. – Adam egy kis rést nyitott a red nyön, hogy
jobban lássa a tavat. Goodman le nem vette róla a szemét.
– Miért nem húzza fel ezt a red nyt? – kérdezte Adam. – Csodálatos a
kilátás.
– Láttam már eleget.
– Ölni tudnék egy ilyen kilátásért. Az én kis egérlyukamtól több
kilométer távolságban vannak ablakok.
– Dolgozzon keményen, számlázzon még keményebben, és egy napon
mindez a magáé lesz.
– Az enyém biztosan nem.
– Talán távozik t lünk, Mr. Hall?
– El bb-utóbb valószín leg igen. De ez is titok, rendben? Néhány évig
megfeszítve akarok dolgozni, aztán elmegyek máshová. Lehet, hogy saját
irodát nyitok, ahol majd nem az óra körül forog az élet. Olyasfajta munkát
akarok végezni, mint maga.
– Ezek szerint már kilenc hónap után kiábrándult a Kravitz és Bane-b l?
– Nem. De már most látom, hogy nemsokára így lesz. Nem akarom
azzal tölteni az életemet, hogy gazdag csirkefogókat és csökönyös,
hóbortos nagyvállalkozókat képviselek.
– Akkor pedig biztosan rossz helyen van.
Adam eljött az ablaktól és odasétált az íróasztal sarkához. Lenézett
Goodmanre. – Rossz helyen vagyok, és azt akarom, hogy áthelyezzenek.
Wycoff a beleegyezését fogja adni ahhoz, hogy a következ néhány
hónapra áthelyezzenek egy kis memphisi irodába, hogy a Cayhall-ügyön
dolgozzam. Egyfajta szabadság, teljes fizetéssel persze.
 – Más óhaj?
– Csak ennyi. Menni fog. Én csak egy kezd vagyok itt, könnyedén
lehet pótolni. Senkinek sem fogok hiányozni. De hát különben is,
többtucatnyi fiatalos er t l duzzadó fenevad várja mohón, hogy napi
tizennyolc órát dolgozzon és húszat számlázzon.
Goodman arca kisimult, és meleg mosoly jelent meg rajta. Úgy csóválta
a fejét, mintha nagy hatással lennének rá a hallottak. – Az egészet
eltervezte, ugye? Azért választotta ezt a céget, mert mi képviseltük Sam
Cayhallt, és azért, mert van egy memphisi irodánk.
Adam mosolygás nélkül bólintott. – Jól alakult minden. Nem tudtam,
hogyan és mikor fog eljönni ez a pillanat. Senki sem tudhatta, hogy
Cayhall kirúgja a céget, de végül is, igen, azt lehet mondani, hogy
elterveztem az egészet. Ne kérdezze t lem, hogy mi történik majd.
– Cayhall három hónapon belül meghal, ha nem hamarabb.
– De tennem kell valamit, Mr. Goodman. Ha a cég nem engedi, hogy
foglalkozzam az üggyel, valószín leg felmondok és más utakon
próbálkozom.
Goodman megcsóválta a fejét, aztán felpattant. – Ezt ne tegye, Mr. Hall.
Majd kitalálunk valamit. Ezt meg kell beszélnem Dan Rosennel, az
ügyvezet igazgatóval. Szerintem engedélyezni fogja.
– Borzalmas híre van.
– Meg is érdemli. De én szót tudok vele érteni.
– Jóvá fogja hagyni, ha maga és Wycoff ezt javasolja, nem igaz?
– De, természetesen igen. Nem éhes? – Goodman a zakóját kereste.
– Egy kicsit.
– Menjünk, együnk egy szendvicset.

Az ebédid ben szokásos tömeg még nem érkezett meg a sarki ételbárba.
Az üzlettárs és a kezd egy kis asztalnál foglalt helyet, a járdára néz
ablaknál. A forgalom lassú volt, a gyalogosáradat ott haladt el alig néhány
méternyire t lük. A pincér egy zsíros marhahúsos szendvicset hozott
Goodmannek és egy tál csirkelevest Adamnek.
– Hány ember van siralomházban Mississippiben? – tette fel a kérdést
Goodman.
– A múlt havi adatok szerint negyvennyolc. Huszonöt fekete és
huszonhárom fehér. Az utolsó kivégzés két éve volt: Willie Parris.
Valószín leg Sam Cayhall lesz a következ , hacsak egy kisebb csoda nem
történik.
 Goodman hatalmasat harapott a szendvicsb l és gyorsan rágni kezdte.
Megtörülte a száját egy papírszalvétával. – Én inkább azt mondanám, hogy
óriási csoda. Jogi szempontból már nem sok tennivaló maradt.
– Hátra vannak még a szokásos, utolsó percekben benyújtható
kérvények.
– Hagyjuk a stratégiai megbeszéléseket kés bbre. Gondolom, még nem
járt a Parchmanben.
– Nem. Mióta tudom az igazságot, már többször kísértést éreztem, hogy
visszatérjek Mississippibe, de eddig még nem került rá sor.
– Egy hatalmas farm a Mississippi-deltavidék középen, nem túl messze
Greenville-tól. Úgy nagyjából tizenhétezer acre * lehet. Valószín leg a
világ legforróbb helye. A 49-es autóút mellett van. Úgy néz ki, mint egy
kis falucska. Sok-sok épület és ház. Az elüls részben csak irodák vannak,
és ezt nem zárja körbe kerítés. Körülbelül harminc különböz tábor van
szétszórva a területen. El vannak kerítve és szigorúan rzik ket.
Mindegyik tábor teljesen különálló. Vannak olyanok, amelyeket mérföldek
választanak el egymástól. Az ember elhajt kocsival a szögesdróttal rzött
táborok mellett, és látja, hogy a foglyok ott l dörögnek, téblábolnak.
Különböz szín ruhát viselnek, attól függ en, hogy milyen a besorolásuk.
Els pillantásra úgy t nik, mintha csak fiatal fekete srácok lennének,
sétálgatnak, kosárlabdáznak vagy csak üldögélnek az épület el tt. Itt-ott
lehet egy-két fehér arcot is látni. A látogató egyedül és szép lassan
végighajt a kocsijával a murvával felszórt úton, elhagyja a táborokat és a
szögesdrótot, és egy lapos tetej , látszólag ártalmatlan kis épülethez ér.
Magas kerítés veszi körül, az rtornyokból állandóan szemmel tartják a
terepet. Egészen modern épület. Van valami hivatalos neve is, de mindenki
csak úgy emlegeti, hogy a siralomház.
– Az elmondása alapján csodálatos helynek t nik.
– Én úgy képzeltem el, mint valami föld alatti börtönt, ahol sötét van
meg hideg, és a falról csöpög a víz. De ez csak egy kis lapos épület a
gyapotmez közepén. Tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint sok más
államban a siralomházak.
– Szeretném látni.
– Még nincs rá felkészülve. Az egy szörny séges hely, és tele van
nyomasztó emberekkel, akik a halálukat várják. Hatvanéves voltam,
amikor el ször láttam, és utána egy hétig nem aludtam. – Goodman ivott
egy korty kávét. – El sem tudom képzelni, hogyan fogja érezni magát,
*
Egy acre 4047 négyzetméter (a ford.)
amikor majd odamegy. A siralomház akkor is elég borzalmas, amikor egy
vadidegent kell képviselni.
– Sam Cayhall nekem vadidegen.
– Hogyan akarja elmondani neki, hogy…
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. Biztos vagyok benne, hogy
megoldódik valahogy.
Goodman megrázta a fejét. – Abszurd egy helyzet.
– Az egész család abszurd.
– Most már emlékszem, hogy Samnek két gyereke volt, és mintha az
egyik lány lett volna. Régóta húzódik már ez az ügy. Tudja, Tyner végezte
a munka nagy részét.
– Sam lánya a nagynéném, Lee Cayhall Booth, de a lánykori nevét
szeretné elfelejteni. Egy régi, gazdag memphisi családba házasodott be. A
férjének van egy vagy két bankja, és senkinek nem beszélnek Lee néni
apjáról.
– Hol van az édesanyja, Mr. Hall?
– Portlandben. Néhány évvel ezel tt újra férjhez ment, évente kétszer
ha beszélünk egymással. Finoman fejezném ki magamat, ha azt mondanám,
hogy nem jövünk ki jól.
– Mib l volt pénze az egyetemre?
– Az életbiztosításból. Apám egyetlen munkahely mellett sem tudott
kitartani, de ahhoz elég bölcs volt, hogy életbiztosítást kössön.
– Sam sohasem beszélt a családjáról.
– És a családja sohasem beszél róla. A felesége, az én nagymamám,
néhány évvel azel tt halt meg, hogy Samet elítélték. Én persze nem tudtam
err l. A rokonságról csak az anyámtól tudtam tájékozódni, neki azonban
remekül sikerült elfelejtenie a múltat. Én nem tudom, hogy a normális
családoknál ez hogy szokott lenni, Mr. Goodman, de az én rokonaim
nagyon ritkán járnak össze, és ha történetesen ketten vagy hárman
találkozunk, a múlt az, amir l biztos, hogy sohasem beszélünk.
Goodman feszülten figyelte, miközben egy sült krumplit rágcsált. –
Korábban említette, hogy van egy húga.
– Igen, Carmennek hívják. Huszonhárom éves, okos és gyönyör lány,
a Berkeleyre jár. Los Angelesben született, így már nem ment keresztül a
névváltoztatási cirkuszon, mint mi. Tartom vele a kapcsolatot.
– Tud mindent?
– Igen, tud. Lee néni nekem mondta el el ször, rögtön a temetés után,
aztán az anyám, a rá jellemz módon, megkért, hogy mondjam el
Carmennek. Akkor tizennégy éves voltam. Sohasem érdekl dött Sam
Cayhall iránt. Az igazat megvallva, az egész család azt kívánja, hogy szép
csöndben haljon meg.
– Nagyon úgy fest, hogy teljesülni fog a kívánságuk.
– De nem csöndben fog lezajlani a dolog, ugye, Mr. Goodman?
– Nem. Sohasem zajlik le csöndben. Egy rövid, de szörny séges
pillanatig Sam Cayhall lesz az az ember, akir l a legtöbbet beszélnek az
országban. Majd újra megnézhetjük a képeket a robbantásról, a
tárgyalásról meg a bíróság épülete körül masírozgató klánról. Újra
fellángolnak a régi viták a halálbüntetés helyességér l. A sajtó megszállja
a Parchmant. Aztán majd kivégzik Cayhallt, és két nap múlva mindenki
elfelejti az egészet. Mindig így történik.
Adam a levesét kavargatta, aztán óvatos mozdulattal kivett bel le egy
húsdarabot. Néhány percig vizsgálgatta, aztán visszaejtette a lébe. Nem
volt éhes. Goodman újabb sült krumplival végzett, aztán a szalvétával
megtörülte a szája szélét.
– Fel sem tételezem, Mr. Hall, hogy azt képzeli: a titkát hosszú ideig
meg rizheti.
– Már gondolkoztam rajta, hogyan lehetne megoldani.
– Felejtse el.
– Az anyám könyörgött, hogy ne csináljam az egészet. A húgom nem
volt hajlandó beszélni róla. És a memphisi nénikém meg van rémülve attól
a halvány eshet ségt l, hogy kiderül, Cayhallok vagyunk, és örökre
megpecsétel dik a sorsunk.
– Ez nem is olyan elképzelhetetlen. S t. Miután a sajtó végzett magával,
egy halom fekete-fehér fénykép lesz a kezükben, amin a nagypapája térdén
ücsörög. Remekül fog kinézni az újságokban, Mr. Hall. Csak gondoljon
bele. Az elfeledett unoka az utolsó pillanatban a színre lép, h sies
er feszítéseket tesz, hogy megmentse nyomorult nagyapját, miközben
ketyeg az óra.
– Nem is hangzik olyan rosszul.
– Nem, valóban nem. És majd ráirányítja a figyelmet a mi kis szeretett
cégünkre.
– Ez pedig egy újabb kellemetlen kérdést vet fel.
– Szerintem nem. A Kravitz és Bane-nél nem gyáva emberek
dolgoznak. Már jó ideje remekül boldogulunk a chicagói jogrendszer
durva és nehezen kiismerhet világában. Úgy ismernek bennünket, mint a
város legkíméletlenebb bitangjait. Nekünk van a legvastagabb b r a
pofánkon. Ne f jön a feje a cég miatt.
– Tehát akkor a beleegyezését adta.
Goodman letette az asztalra a szalvétáját, és ismét kortyolt egyet a
kávéból. – Mit mondjak, az ötlet nagyszer , na persze csak akkor, ha
nagyapó a beleegyezését adja. Ha sikerül megállapodnia vele, azaz újra
megállapodnia, megint nekifekszünk a munkának. Maga lesz a frontember.
Mi biztosítjuk magának, amire innen szüksége lehet. Én mindig ott leszek
az árnyékában. M ködni fog a dolog. Aztán majd kivégzik Samet, és maga
sohasem lesz képes túltenni magát az ügyön. Én már három ügyfelem
halálát végignéztem, Mr. Hall, ezek közül egyet Mississippiben. Higgye el
nekem, sohasem lesz ugyanaz az ember, mint el tte.
Adam bólintott, elmosolyodott, és a járdán elhaladó gyalogosok felé
pillantott.
Goodman folytatta. – Amikor majd kivégzik Samet, ott leszünk a maga
közelében, hogy segítsünk. Nem fog magára maradni.
– Azért nem teljesen reménytelen az ügy, ugye?
– Majdnem az. De a stratégiai kérdéseket majd kés bb vitassuk meg.
El ször is tárgyalnom kell Daniel Rosennel. Valószín leg hosszan el akar
majd beszélgetni magával. Másodszor pedig magának találkoznia kell
Sammel. Ha úgy tetszik, nagyapa és unoka els találkozása hosszú évek
után. Ez a legnehezebb része a dolognak. Harmadszor: ha Sam
beleegyezik, akkor munkához látunk.
– Köszönöm.
– Ne köszönje, Adam. Kétlem, hogy beszél viszonyban leszünk,
miután ez az ügy lezárul.
– Azért köszönöm.

ÖT

Goodman gyorsan megszervezte a találkozót. Lebonyolította az els

telefont, és a megbeszélés résztvev i egy órán belül megkapták az
értesítést. Négy órán belül pedig összegy ltek a Daniel Rosen irodája
melletti, ritkán használt tárgyalóban. A megbeszélés tehát Rosen
szempontjából hazai pályán folyt, ez pedig ugyancsak zavarta Adamet.
Daniel Rosenr l az a hír járta, hogy igazi szörnyeteg, bár a két
szívroham következtében veszített valamit kíméletlen keménységéb l.
Harminc esztend n keresztül a legkönyörtelenebb, legdurvább,
legveszedelmesebb ügyvédek közé tartozott, és minden kétséget kizáróan
volt az egyik leghatékonyabb chicagói törvényszéki ügyvéd. A
szívrohamok el tt kegyetlen munkabeosztásáról volt ismert: heti kilencven
órát dolgozott, éjféltájt munkaorgiákat tartott a kutatómunkára kötelezett
beosztottakkal. Több felesége is volt már, mindegyik elhagyta. Egyszerre
nem kevesebb, mint négy titkárn dolgozott mellette, és igyekezett
dühödten lépést tartani vele. Régebben Daniel Rosen volt a Kravitz és
Bane szíve, lelke, de azóta sokat változott a világ. Az orvosok csak heti
ötven munkaórát engedélyeztek neki, de kizárólag az irodában, a
tárgyalótermi munkától ugyanis eltiltották.
Az immáron hatvanéves, és egyre túlsúlyosabb Rosen szelídebb vizekre
evezhetett: szeretett kollégái egyhangúan megszavazták, hogy vezesse a
céget. Így most már az feladata volt a Kravitz és Bane céget m ködtet ,
meglehet sen tekervényes bürokrácia felügyelete. Ez megtiszteltetés,
magyarázta neki er tlenül a többi üzlettárs, amikor ráruházták a feladatot.
A megtiszteltetés egyel re csak szörny séget jelentett. Miután
kitiltották a csatatérr l, amit rettenetesen szeretett, és amire rettenetesen
szüksége volt, Rosen olyan módon intézte a cégvezetés ügyeit, mintha egy
költséges pert készítene el . Keresztkérdések alá vetette a titkárn ket és
adminisztrátorokat a leghétköznapibb ügyekben is. Állandóan
összeütközésbe került a többi üzlettárssal, és több órás beszédeket intézett
hozzájuk a cég irányelveit érint homályos kérdésekr l. Mivel irodája
börtönét nem hagyhatta el, rendszeresen magához hívatta a fiatalabb
ügyvédeket, aztán vitákat provokált, hogy megnézze, hogyan viselkednek
nyomás alatt.
Szándékosan éppen Adammel szemben foglalt helyet a kis
tárgyalóasztalnál, és úgy tartott a kezében egy vékonyka dossziét, mintha
halálos titok birtokában lenne. E. Garner Goodman Adam mellett ült,
összehúzva magát a széken, a csokornyakkend jével játszadozott, és a
szakállát simogatta. Amikor telefonált Rosennek, és elmondta a hírt Adam
rokoni kapcsolatairól, a férfi az el re megjósolható módon reagált. Emmitt
Wycoff a tárgyaló egyik végében állt, és egy gyufásdoboz méret
rádiótelefont szorított a füléhez. Majdnem ötvenéves volt, de jóval
öregebbnek nézett ki, és élete minden egyes napját a pánik és sürg sen
lebonyolítandó telefonhívások állapotában töltötte.
Rosen óvatos mozdulattal kinyitotta a dossziét, és el vett egy
jegyzettömböt. – Miért nem számolt be nekünk a nagyapjáról, amikor
tavaly elbeszélgettünk? – kérdezte elharapott szavakkal, dühödt
pillantással meredve Adamre.
– Azért, mert nem kérdezték – felelte Adam. Goodman figyelmeztette,
lehetséges, hogy a beszélgetés hangneme eldurvul, de és Wycoff végig
kitartanak mellette.
– Ne okoskodjon – horkant fel Rosen.
– Ugyan már, Daniel – mondta Goodman és Wycoffra pillantott, aki
megcsóválta a fejét, és a mennyezetre nézett.
– Nem gondolja, Mr. Hall, hogy kötelessége lett volna tájékoztatni
bennünket arról, hogy rokonságban áll az egyik ügyfelünkkel? Azt, ugye,
maga sem vitatja, hogy jogunk van tudni róla, Mr. Hall? – Gunyoros
hanghordozását általában az olyan tanúkkal szemben alkalmazta, akik
hazudnak, de már sarokba szorította ket.
– Annyi mindenr l faggattak engem – felelte Adam nagyon higgadtan.
– Emlékszik a biztonsági ellen rzésre? Az ujjlenyomatokra? Még egy
hazugságvizsgálót is szóba hoztak.
– Igen, Mr. Hall, de maga olyan dolgokat is tudott, amelyeket mi nem.
És a nagyapja a cég ügyfele volt, amikor maga jelentkezett nálunk, és ezt
bizony mindenképpen közölnie kellett volna velünk. – Rosennek
bársonyos hangja volt, s hol drámaian felemelte, hol lehalkította, akár egy
kiváló színész. Pillantását egy másodpercre sem vette le Adamról.
– Nem egy tipikus nagyapáról van szó – jegyezte meg Adam halkan.
– Mégiscsak a nagyapja, és amikor jelentkezett nálunk, pontosan tudta,
hogy az ügyfelünk.
– Akkor elnézést kérek – felelte Adam. – Ennek a cégnek több ezer
ügyfele van, mindegyiket felveti a pénz, és hatalmas összegeket fizetnek a
szolgálatainkért. Nem is álmodtam róla, hogy egy jelentéktelen pro bono
ügy bárkit is érdekelne.
– Maga becsapott minket, Mr. Hall. Szándékosan választotta ezt a céget,
mert akkor mi képviseltük a nagyapját. És most hirtelen megjelent Mr.
Goodmannél, és az ügyért könyörög. És ezáltal nagyon kellemetlen
helyzetbe kerülünk.
– Miféle kellemetlen helyzetbe? – kérdezte Emmitt Wycoff, miközben
összehajtotta a telefont és zsebre vágta. – Nézd, Daniel, egy olyan
emberr l beszélünk, aki siralomházban van. Ügyvédre van szüksége, a
fene egye meg!
– A saját unokájára? – kérdezte Rosen.
 – Kit érdekel, hogy a saját unokájáról van szó? Fél lábbal a sírban van,
és ügyvédre van szüksége.
– Kirúgott minket, talán elfelejtetted? – vágott vissza Rosen.
– Az igaz, de bármikor újra felbérelhet minket. Egy próbálkozást megér.
Légy egy kicsit der látóbb.
– Figyelj ide, Emmitt, nekem az a dolgom, hogy a cég imázsa miatt
aggódjam, és valahogy nem villanyoz fel ez az ötlet. Az egyik fiatal
ügyvédünket leküldjük Mississippibe, jól seggbe rúgják, az ügyfelét meg
kivégzik. Az igazat megvallva az a véleményem, hogy Mr. Hallt el kellene
bocsátanunk a cégt l.
– Nagyszer ötlet, Daniel – állapította meg Wycoff. – A tipikus
keményfej reakció egy kényes ügyben. És akkor ki képviseli majd
Cayhallt? Gondolkozz el egy kicsit ezen is. Annak az embernek ügyvédre
van szüksége! Lehetséges, hogy Adam az egyetlen esélye.
– Isten legyen hozzá irgalmas – mormogta Rosen.
E. Garner Goodman úgy döntött, hogy megszólal. Összekulcsolta a
kezét az asztalon, és Rosenre meredt. – A cég imázsáról beszélsz? Te
tényleg azt hiszed, hogy úgy tekintenek ránk, mint egy rakás alulfizetett
szociális munkásra, akik az emberek megsegítésének szentelik az életüket?
– Vagy mint egy rakás apácára? – tette hozzá Wycoff készségesen,
gunyorosan vigyorogva.
– Hogyan árthatna ez a cég imázsának? – kérdezte Goodman.
A retirálás gondolata még sohasem fordult meg Rosen fejében. –
Nagyon egyszer en, Garner. Nem szoktunk kezd ket küldeni a
siralomházba. Lehet, hogy kihasználjuk, gyilkoljuk, kínozzuk ket,
elvárjuk t lük, hogy napi húsz órát dolgozzanak, de nem állítjuk ket
csatasorba, amíg nincsenek felkészülve rá. Pontosan tudod, milyen
kegyetlen szokott lenni a pereskedés halálbüntetéses ügyekben. A fenébe
is, hiszen éppen te írtál err l könyveket! Hogyan várhatod el Mr. Halltól,
hogy hatékonyan m ködjön egy ilyen ügyben?
– Felügyelni fogom minden lépését – felelte Goodman.
– Adam nagyon jól végzi a munkáját – szólt közbe ismét Wycoff. –
Kívülr l tudja az egész aktát, Daniel.
– Menni fog – jelentette ki Goodman. – Bízz bennem, Daniel, láttam én
már sok ilyet. Figyelni fogok mindenre.
– És majd én is szabaddá teszem magam néhány órára, hogy segítsek –
tette hozzá Wycoff. – Még le is utazom Mississippibe, ha szükséges.
Goodman megrándult és rámeredt Wycoffra. – Te? Pro bono ügyben?
 – Persze. Nekem is van lelkiismeretem.
Adam nem figyelt oda a két férfi élcel désére. Rosenre szegezte a
tekintetét. Tessék, rúgjon csak ki, szerette volna mondani. Csak nyugodtan,
Mr. Rosen, bocsásson el a cégt l, hogy elmehessek eltemetni a
nagyapámat, és aztán majd csak elboldogulok valahogy az életben.
– És mi van, ha kivégzik? – kérdezte Rosen Goodman felé fordulva.
– El fordult már ez velünk, Daniel, te is tudod. Háromszor, amióta pro
bono ügyekkel foglalkozom.
– Milyenek Cayhall esélyei?
– Elég haloványak. A legutóbbi bírósági döntés értelmében halasztást
kapott. Ezt néhány napon belül érvényteleníttethetik és kit zik a kivégzés
új id pontját Valószín leg nyár végére.
– Az már nincs messze.
– Nincs. Hét éve intézzük a fellebbezéseit, és lassan már nincs több
lehet ség.
– Olyan sok ember van siralomházban. Miért alakult úgy, hogy pont ezt
a seggfejet képviseljük? – érdekl dött Rosen.
– Hosszú történet, és a jelen pillanatban teljességgel közömbös.
Rosen láthatólag komoly jegyzetelésbe fogott. – Ugye, azt egy percig
sem képzelitek, hogy az ügyet diszkréten tudjátok kezelni?
– Hátha sikerül.
– A fészkes fenét sikerül. Miel tt kinyírnák, ünnepelt sztár lesz bel le.
A média úgy veszi majd körül, mint egy farkascsorda. A maga kis titkát is
felfedik, Mr. Hall.
– És?
– És nagyszer téma lesz az újságoknak, Mr. Hall. Én már látom a
f címeket: Az elveszettnek hitt unoka visszatér, hogy megmentse
nagyapót…
– Hagyd már abba, Daniel – vágott közbe Goodman.
De a férfi folytatta. – A sajtó le fog csapni magára, nem érti, Mr. Hall?
Kiteregetik az összes szennyest, és arról fognak beszélni, hogy milyen
rült a maga családja.
– De hát mi szeretjük a sajtót, nem igaz, Mr. Rosen? – kérdezte Adam
h vösen. – Hiszen ügyvédek vagyunk. Nem az a dolgunk, hogy illegessük
magunkat a kamerák el tt? Ön is…
– Igaza van – szakította félbe Goodman. – Daniel, neked talán mégsem
kellene azt tanácsolnod ennek a fiatalembernek, hogy ne foglalkozzon a
sajtóval. Elmesélhetünk néhány történetet a mutatványaidról.
 – Igen, igen, Daniel, minden másról el adást tarthatsz a srácnak, de
hagyd ezt a dumát a médiáról – mondta Wycoff csúfondárosan vigyorogva.
– Te vagy ennek a mestere.
Egy egészen rövid pillanatig úgy t nt, hogy Rosen zavarban van. Adam
feszülten figyelte a férfit.
– Nekem tetszik ez a forgatókönyv – jelentette ki Goodman, miközben
a csokornyakkend jét tekergette és a könyvespolcot bámulta Rosen
mögött. – Tulajdonképpen komoly hasznot húzhatunk bel le. Nagyon jót
tenne a nyomorultaknak, akikkel pro bono foglalkozunk. Gondolj csak
bele. Egy fiatal ügyvéd körömszakadtáig harcol, hogy megmentsen egy
meglehet sen híres gyilkost. És a mi ügyvédünk, a Kravitz és Bane
alkalmazottja. Hát persze, hogy tele lesz ezzel az újság, de mit árthatna ez
nekünk?
– Ha engem kérdezel, szerintem nagyszer ötlet – tette hozzá Wycoff,
miközben minitelefonja csörögni kezdett a zsebe mélyén. A füléhez
nyomta, és hátat fordított a többieknek.
– Mi van, ha ki végzik? Nem vet ránk rossz fényt? – kérdezte Rosen
Goodmant l.
– Minden valószín ség szerint ki fogják végezni, világos? Ezért van
siralomházban – magyarázta Goodman.
Wycoff abbahagyta a beszélgetést, és a zsebébe csúsztatta a telefont. –
Mennem kell – közölte, miközben idegesen, siet s léptekkel megindult az
ajtó felé. – Nos, mire jutottunk?
– Nekem ez még most sem tetszik – mondta Rosen.
– Daniel, Daniel, veled mindig nehéz zöld ágra verg dni – sóhajtott fel
Wycoff, odalépett az asztal végéhez, és mindkét kezével rátámaszkodott. –
Te is tudod, hogy jó ötlet, csak zabos vagy, hogy a srác nem szólt el re.
– – Ez igaz. Becsapott, aztán fel akar használni minket.
Adam mély leveg t vett, és megcsóválta a fejét.
– Szedd magad össze, Daniel. A meghallgatása egy évvel ezel tt volt,
már nagyon régen. Ez már a múlt, öreg. Felejtsd el. Fontosabb dolgokkal
kell most foglalkoznunk. Adamnek kiválóak a képességei. Úgy dolgozik,
mint egy eszel s. Talpraesett. Alapos kutatómunkát végez. Mázlink van,
hogy nálunk dolgozik. A családi ügyei kissé kuszáltak, na és? Az biztos,
hogy nem fogjuk elbocsátani az összes olyan ügyvédet, akinek bajok
vannak a családja körül. – Wycoff Adamre vigyorgott. – És ráadásul az
összes titkárn azt mondja róla, hogy jókép . Én azt mondom, hogy
küldjük délre néhány hónapra, aztán hozzuk vissza, amint lehet. Nekem
szükségem van rá. Most pedig mennem kell. – Kiment, és becsukta maga
mögött az ajtót.
A tárgyalóban csend lett, Rosen feljegyzett valamit, aztán becsukta az
aktát. Adam szinte megsajnálta. Íme, itt van a nagy harcos, a legendás
chicagói jogász, aki harminc esztend n keresztül irányítgatta az esküdteket,
rettegésben tartotta az ellenfeleit és ijesztgette a bírókat. Most azonban
csak egy aktatologatót látott maga el tt, aki azon gyötr dik keservesen,
hogy beosszanak-e egy kezd t egy pro bono ügyre vagy sem. Adam érezte
a helyzet komikumát, és azt is látta, hogy milyen szánalmas figura lett
Rosenból.
– Beleegyezem, Mr. Hall – mondta Rosen halk, drámai hangon,
majdnem suttogva, mintha rettenetesen elkedvetlenítette volna, ami eddig
történt. – De egyvalamit megígérek magának: amint véget ér a Cayhall-
ügy, és maga visszatér Chicagóba, javasolni fogom az elbocsátását a
Kravitz és Bane-t l.
– Valószín leg nem lesz rá szükség – felelte Adam gyorsan.
– Maga hamis életrajzzal jelentkezett a cégünknél – folytatta Rosen.
– Mondtam, hogy sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Ráadásul nagyszájú.
– Ahogy ön is, Mr. Rosen. Mutasson nekem egy olyan törvényszéki
ügyvédet, aki nem nagyszájú.
– Nagyon frappáns válasz. Élvezze ki a Cayhall-ügy minden percét,
mert ez lesz az utolsó munkája ennél a cégnél.
– Azt akarja, hogy élvezzek egy kivégzést?
– Nyugodj meg, Daniel – szólt közbe Goodman halkan. – Nyugodj meg,
kérlek. Senkit sem fognak kirúgni innen.
Rose dühödten Goodmanre szegezte a mutatóujját. – Esküszöm, hogy
javasolni fogom az elbocsátását.
– Remek. Mindössze annyit tehetsz, hogy javasolod, Daniel. A
bizottság elé fogom vinni az ügyet, és majd megverekszünk. Rendben?
– Már alig várom – vicsorította Rosen, miközben felpattant. – Most
rögtön elkezdek lobbizni. A hét végére meglesz az összes szükséges
szavazat. Viszlát! – Kiviharzott a tárgyalóból, és bevágta maga mögött az
ajtót.
Csöndben ültek egymás mellett; az asztal túloldalán, szép rendben
sorakozó, vastag jogi könyvekkel teli polcok el tt álló székek hátát
bámulták, és a becsapódó ajtó visszhangját hallgatták.
– Köszönöm – szólalt meg végül Adam.
 – Igazából nem olyan rossz ember ám – mondta Goodman.
– Elb völ . Egy kis tündér.
– Régóta ismerem. Most nagyon szenved, depressziós és el van
keseredve. Nem igazán tudjuk, mit csináljunk vele.
– A nyugdíjaztatása nem jött szóba?
– Már azt is fontolóra vettük, de eddig még egyetlen üzlettársat sem
kényszerítettek arra a cégnél, hogy nyugdíjba vonuljon. Ez olyan
precedenst teremtene, amit érthet okokból szeretnénk elkerülni.
– Vajon komolyan gondolja, hogy ki akar rúgatni?
– Ne aggódjon, Adam. Erre nem fog sor kerülni. Ezt vegye ígéretnek.
Helytelenül cselekedett, de ez nem f benjáró b n. És teljesen érthet .
Maga fiatal, naiv, meg van ijedve és segíteni szeretne. Ne aggódjon Rosen
miatt. Meg lennék lepve, ha még három hónap múlva is a mostani
beosztásában lenne.
– Azt hiszem, valahol mélyen csodál engem.
– Ez teljesen nyilvánvaló.
Adam mélyet lélegzett, felállt és megkerülte az asztalt. Goodman
lecsavarta a tölt tolla kupakját, és elkezdett írogatni. – Nincs valami sok
id nk, Adam – jegyezte meg.
–Tudom.
– Mikor tud elutazni?
– Holnap. Még ma este becsomagolok. Tízórás autóútra van innen.
– Az akta vagy ötven kilót nyom. Éppen most folyik az átgépelése.
Majd holnap elküldetem.
– Mondjon valamit a memphisi irodáról.
– Alig egy órája beszéltem velük. Az ügyvezet t Baker Cooley-nak
hívják, és már számít a maga érkezésére. Biztosítanak egy kis irodát és egy
titkárn t, és amiben tudnak, segítenek. Az ilyen ügyekben egyébként nem
érnek valami sokat. .
– Hány ügyvéd dolgozik ott?
– Tizenkett . Kis cég, tíz éve szippantottuk be ket, és már senki sem
emlékszik pontosan, miért. De azért jó emberek és jó ügyvédek. Egy öreg
cégnek a maradványa, amely az ottani gyapot- és gabonakereskedelem
révén virágzóan m ködött. A fejlécen mindenesetre jól néz ki a nevük. Járt
már Memphisben?
– Ott születtem, elfelejtette?
– Ó, persze.
 – Azóta egyszer jártam ott. A nagynénémet látogattam meg néhány
évvel ezel tt.
– Régi, folyóparti város, jól fogja érezni magát.
Adam leült az asztalhoz, Goodmannel szemben. – Hogyan érezhetném
jól magam a következ néhány hónapban?
– Jó kérdés. Amint lehet, el kell mennie a siralomházba.
– Holnapután ott leszek.
– Jó. Majd felhívom a börtönigazgatót. Philip Naifeh a neve, libanoni
származású. Régi barátom, szólni fogok neki, hogy maga érkezik.
– A börtönigazgató a barátja?
– Igen. Hosszú id re nyúlik vissza a kapcsolatunk, egy Maynard Tole
nev kis gazemberrel kezd dött. volt az els veszteségem ebben a
háborúban. Azt hiszem, 1986-ban végezték ki, és akkor összebarátkoztam
a börtönigazgatóval. Ha hiszi, ha nem, ellenzi a halálbüntetést.
– Nem hiszem.
– Gy löli a kivégzéseket. Meg kell tanulnia valamit, Adam: meglehet,
hogy a halálbüntetés nagyon népszer ebben az országban, de akik
kénytelenek alkalmazni, nem a támogatói. Hamarosan találkozni fog
ezekkel az emberekkel: az rökkel, akik közeli kapcsolatba kerülnek az
elítéltekkel; a börtön vezet ivel, akiknek az a dolguk, hogy
megtervezzenek egy gyilkosságot; a börtön dolgozóival, akik egy
hónappal korábban elkezdik a próbákat. Különös és nagyon nyomasztó
szeglete ez a világnak.
– Már alig várom, hogy lássam.
– Majd beszélek a börtönigazgatóval és szerzek magának engedélyt.
Többnyire néhány órát szoktak adni. Persze lehet, hogy az egész öt percig
sem fog tartani, ha Sam nem akar ügyvédet.
– Szerintem szóba áll velem. Nem?
– Szerintem is. El sem tudom képzelni, hogyan fog reagálni, de
biztosan beszélni fog magával. Lehet, hogy néhányszor meg kell látogatnia,
mire beadja a derekát, de sikerülni fog.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Néhány éve. Wallace Tynerrel leutaztunk Parchmanbe. Majd fel kell
vennie a kapcsolatot Tynerrel. Az elmúlt hat évben tartotta kezében a
szálakat.
Adam bólintott, és rátért a következ témára. Az utóbbi kilenc
hónapban sokat tanulmányozta Tyner tevékenységét.
– Milyen keresetet nyújtunk be el ször?
 – Err l majd kés bb beszélünk. Kora reggel találkozunk Tynerrel, hogy
átnézzük az ügyet. Amíg maga nem jelentkezik, mindent függ ben
hagyunk. Ha nem mi képviseljük, egyetlen lépést sem tehetünk.
Adamnek a fényképek jártak az eszében: a napilapokban megjelent,
fekete-fehér fényképek 1967-b l Sam letartóztatásáról, meg a
magazinokban megjelent színesek 1980-ból a harmadik tárgyalásról. És
eszébe jutott az a harmincperces videofilm, amit állított össze Sam
Cayhallról. – Hogy néz ki?
Goodman az asztalra tette a tölt tollat, és a csokornyakkend jét kezdte
babrálni. – Átlagos magasságú. Vékony; kövér embert nem nagyon látni a
siralomházban, az idegállapotuk és a gyenge koszt miatt. Láncdohányos,
ez ott megszokott dolognak számít, hiszen más tennivalójuk nem nagyon
akad, és különben is el bb-utóbb meghalnak. Valami egészen ritka márkát
szív, azt hiszem, Montclairt, kék dobozban van. A haja sz és zsíros, ha jól
emlékszem. Nem zuhanyozhatnak mindennap. Hátul hosszúra van hagyva,
de ez már két éve volt. Elég dús a haja. sz szakálla van. Elég ráncos, de
hát végül is elmúlt már hetvenéves. Majd maga is látni fogja, hogy a
siralomházban a fehérek sokkal rosszabb b rben vannak, mint a feketék.
Napi huszonhárom órát töltenek a cellájukban, ennyi id alatt szinte
áttetsz vé válik a b rük. Szörny sápadtak, majdnem úgy néznek ki,
mintha betegek lennének. Samnek kék a szeme, szép vonásai vannak. Az a
gyanúm, hogy Sam Cayhall valamikor jókép férfi lehetett.
– Miután meghalt az apám, és én megtudtam az igazságot Samr l, volt
jó néhány kérdésem az anyámhoz. Nem sok válasszal tudott szolgálni, de
azt egyszer elmondta, hogy apám egy kicsit hasonlított Samre.
– De maga nem hasonlít Samre, ha erre akar kilyukadni.
– Igen, azt hiszem, erre gondoltam.
– Maga még hátulgombolós volt, Adam, amikor Sam utoljára látta.
Nem fogja felismerni magát. Nem lesz egyszer a dolog. Magának kell
elmondania neki.
Adam üres tekintettel meredt az asztalra. – Igaza van. Vajon mit fog
válaszolni?
– Fogalmam sincs. Gondolom, túl nagy lesz a megrázkódtatás ahhoz,
hogy sokat beszéljen. Viszont Cayhall nagyon értelmes ember, nem tanult
ugyan, de olvasott és világosan gondolkozik. Majd kitalálja, hogy mit
mondjon. Lehet, hogy el fog tartani néhány percig.
– Ahogy elhallgatom magát, úgy t nik, szinte kedveli t.
 – Nem kedvelem. Fanatikus rasszista, és semmi megbánást nem mutat
azért, amit elkövetett.
– Maga meg van gy z dve róla, hogy b nös.
Goodman felhorkantott és elmosolyodott, aztán elgondolkozott a
válaszon. Három tárgyalásra került sor, hogy megállapítsák Sam Cayhall
b nösségét, illetve ártatlanságát. Az ügy most már kilenc éve kering a
fellebbviteli bíróságokon, és sok bíró kezén átment már. Rengeteg
folyóirat- és újságcikk próbált fényt deríteni a robbantás körülményeire. –
Az esküdtek úgy vélték, hogy b nös. Azt hiszem, csak ez számít.
– És ön mit gondol?
– Olvasta az ügy anyagát, Adam. Már hosszú ideje tanulmányozza.
Kétség nem férhet ahhoz, hogy Sam részt vett a robbantásban.
– De?
– Nagyon sok a de. Ez mindig így van.
– Azt megel z en Sam sohasem foglalkozott robbanószerekkel.
– Ez igaz. De a klán terroristája volt, és azok megállás nélkül
robbantgattak. Samet letartóztatták, és a robbantgatások véget értek.
– De az egyik tanú azt állította, hogy két embert látott egy zöld
Pontiacban.
– Ez is igaz. De a tanút nem engedték tanúskodni a bíróságon. És a tanú
éppen egy bárból jött ki hajnali háromkor.
– És egy másik tanú, egy kamionsof r azt állította, hogy néhány órával
a Kramer-iroda felrobbantása el tt látta Samet egy férfivel beszélgetni egy
clevelandi kávézóban.
– Ez is igaz. De a kamionsof r egy szót sem szólt három éven keresztül,
és az utolsó tárgyaláson nem tanúskodhatott.
– Na és mit gondol, ki volt Sam b ntársa?
– Szerintem sohasem fogjuk megtudni. Azt ne felejtse el, Adam, hogy
itt egy olyan emberr l van szó, aki háromszor is bíróság elé került. A
rend röknek jóformán semmit sem mondott, a véd ügyvédjeinek alig
valamit, az esküdteknek egy szót sem, velünk pedig semmi újat nem
közölt az elmúlt hét évben.
– Maga szerint egyedül csinálta?
– Nem. Volt segítsége. Samnek sötét titkai vannak, Adam. Sohasem
fogja elmondani ket. A klán tagjaként esküt tett, és valamiféle romantikus
elképzelése van arról, hogy fogadalmát sohasem fogja megszegni. A maga
apja is a klán tagja volt, tudta ezt?
– Igen, tudok róla. Ne is emlékeztessen rá.
 – Bocsánat. A helyzet az, hogy nagyon közel van már a meccs vége
ahhoz, hogy most új bizonyítékok után kezdjünk kutatni. Ha tényleg volt
b ntársa, akkor már réges-régen el kellett volna mondania. Lehet, hogy az
FBI-jal kellett volna tárgyalnia. Az is lehet, hogy megállapodhatott volna
az államügyésszel. Én nem tudom, de ha két rendbeli gyilkossággal
vádolják az embert és halálbüntetés vár rá, akkor mindent kipakol. Csak
úgy ömlik bel le a szó, Adam. Menti a b rét, a haverja meg foglalkozzon
a saját bajával.
– És ha nem volt b ntársa?
– Volt. – Goodman a kezébe vette a tollat, és ráfirkantott egy nevet egy
darab papírra. Odacsúsztatta Adamnek, aki rápillantott, és azt mondta: –
Wyn Lettner. Ismer sen hangzik.
– Lettner FBI-ügynök volt, nyomozott a Kramer-ügyben. Most már
nyugdíjban van, Ozarksban él. Akkor boldog, ha el adhatja a történeteit
arról, hogy mit csinált a klán Mississippiben, meg hogyan zajlottak a
polgárjogi mozgalmak.
– És hajlandó lesz beszélni velem?
– Biztosan. Nagy sörivó, de gyorsan becsíp t le, és akkor el áll a
hihetetlen történeteivel. Bizalmas információkat nem fog kiadni, bár
többet tud a Kramer-ügyr l, mint bárki más. Mindig az volt a gyanúm,
hogy jóval többet tud, mint amennyit elmond.
Adam összehajtotta a papírlapot, és a zsebébe tette. Az órájára pillantott.
Már majdnem hat óra volt. – Mennem kell. Össze kell csomagolnom, meg
egyebek.
– Holnap elküldetem az anyagot. Azonnal hívjon fel, amint beszélni
tudott Sammel.
– Rendben van. Mondhatok valamit?
– Persze.
– A családom nevében, azaz az anyám nevében, aki nem hajlandó
Samr l beszélni; a húgom nevében, aki csak suttogva meri kimondani a
nagyapja nevét; a memphisi nagynéném nevében, aki megszabadult a
Cayhall névt l; és néhai apám nevében szeretnék köszönetet mondani
önnek és a cégnek azért, amit tettek. Én nagyon csodálom magát.
– Szóra sem érdemes. Egyébként én is csodálom magát. Most pedig
szedje a cókmókját, és rohanjon Mississippibe.

HAT
Adam egy egy hálószobás lakásban lakott egy századfordulós épületben,
valahol a harmadik emelet fölött. A belvárosnak olyan része volt ez, amely
a b nözésr l volt ismert, bár azt tartották róla, hogy sötétedésig
biztonságos. A nyolcvanas évek közepén egy üzletember vette meg az
épületet, és egy kisebb vagyont költött az átalakítására, korszer sítésére.
Hatalmas pénzt keresett ezzel, mert a mohó bankárok és brókerek két hét
alatt megtöltötték az épületet.
Adam gy lölte ezt a helyet. Hat hónapra vette ki, ebb l még hátra volt
három hét, de nem volt máshová mennie. Kénytelen lesz újabb hat hónapra
meghosszabbítani a bérletet, mert a Kravitz és Bane elvárta, hogy napi
tizennyolc órát dolgozzon, és így nem volt ideje új lakást keresni.
És persze arra sem volt id , hogy bútort vásároljon. Egy karfa nélküli
b rkanapé árválkodott a faborítású padlón, az srégi téglafallal szemben.
Két b rfotel állt a közelében – egy sárga meg egy kék – arra a csekélyke
eshet ségre készen, hogy összegy lik néhány ember. A kanapétól balra
egy kicsike konyha nyílt, bárpulttal és három bárszékkel, jobbra pedig a
hálószoba, benne megvetetlen ágy és ruhadarabok a padlón. Hatvanöt
négyzetméter havi ezerháromszáz dolcsiért. Tanulmányi kölcsönnel nem
tartozott, annak köszönhet en, hogy édesapja hitt az életbiztosításban. Bár
volt egy s más, amit szívesen megvett volna, minden hónapban makacs
kitartással félretett ötszáz dollárt. Mivel nem látszott valószín nek, hogy a
közeljöv ben családot alapít, egyetlen célja volt: keményen dolgozni,
keményen spórolni és negyvenévesen nyugdíjba menni.
A téglafal el tt állt egy fémasztalka, rajta egy televízió. Adam, kezében
a készülék távirányítójával leült a kanapéra. Csak a tévéb l kisz r d
fekete-fehér fények világították meg a szobát, egyetlen lámpa sem égett.
Már elmúlt éjfél. Adam a videofilmet évek alatt állította össze; Egy
klánterrorista kalandjai címet adta neki. Egy rövid képes
hírösszefoglalóval kezd dött. A Mississippi állambeli Jackson televíziós
társasága készítette 1967. március harmadikán, az azt követ reggelen,
hogy egy robbantás a föld színével tett egyenl vé egy zsinagógát. Két
hónap alatt ez volt a negyedik merénylet zsidó célpont ellen, mondta a
riportern , miközben a háta mögött egy buldózer szörny zajjal tolta maga
el tt a törmeléket. Az FBI nemigen talált nyomokat, amelyeken
elindulhatna, és nemigen kívánt szóba állni a sajtóval. A klán
terrorkampánya folytatódik, jelentette ki a n szertartásos komolysággal,
és elköszönt.
 A következ képsorok már a Kramer-iroda felrobbantása utáni
állapotokat mutatták. Szirénák vijjogtak, és a rend rök próbálták elterelni
a kíváncsiskodókat. A helybéli tévé riportere és operat re elég gyorsnak
bizonyult, és szinte percekkel a robbantás után már a helyszínen termett.
Emberek rohantak a romhalmaz felé, ami megmaradt az irodából. Az
épület el tti pázsiton álló tölgyfák felett s r barna füstfelh terjengett. A
fák, ugyan megtépázottan, levelek nélkül, de álltak. A riporter
összefüggéstelenül motyogott a sokkoló hatású látványról. Ide-oda
mutogatott, a kamera rángatózva igyekezett követni a mozdulatait. A
rend rök félretolták, de túl izgatott volt ahhoz, hogy tör djön vele.
Harminc perccel kés bb a kamera más szögb l mutatta a helyszínt, a
riporter valamivel nyugodtabb hangon beszélt, és elmondta, hogyan
emelték ki Marvin Kramer testét a romok közül. A rend rök még hátrább
szorították a tömeget, miközben a t zoltók és a ment osztag tagjai
hordágyra tették az ügyvédet, majd a romok között megindultak vele. A
kamera egy darabig követte a sebesen elhajtó ment autót. Aztán megint
egy órával kés bb ismét újabb szögb l lehetett látni a robbantás helyszínét.
A riporter most már nyugodtabban beszélt, miközben a t zoltók
hordágyon elvitték a két kis letakart holttestet.
A video új helyszínen folytatódott: a következ képsorok a börtön
bejáratát mutatták, és egy pillanatra látni lehetett – most el ször a filmen –
Sam Cayhallt is. Meg volt bilincselve, a rend rök siet sen tuszkolták be a
várakozó kocsiba.
Mint mindig, Adam most is megállította a filmet és visszapörgette oda,
ahol Samet lehetett látni. 1967-et írtak ekkor, már huszonhárom év telt el
azóta. Sam negyvenhat éves volt. Haja sötét, a kor divatjának megfelel en
egészen rövidre nyírva viselte. A bal szeme alatt volt egy kis sebtapasz.
Gyors léptekkel haladt a rend rök között, mert sokan bámészkodtak,
fényképeztek és kérdéseket tettek fel kiabálva. Csak egyszer fordult a
hangok irányába, és mint mindig, Adam most is kimerevítette a képet.
Több ezredik alkalommal bámult a nagyapja arcába. A kép fekete-fehér
volt és homályos, de mindig sikerült a férfi szemébe néznie.
1967. Ha Sam negyvenhat éves volt, akkor Eddie huszonnégy, Adam
pedig majdnem három. Akkoriban Alan volt a neve. Alan Cayhall, aki
hamarosan egy másik, távoli állam lakója lesz, ahol is egy bíró aláír majd
egy végzést, amely azt igazolja, hogy új nevet kapott. Már nagyon sokszor
megnézte ezt a videofilmet, és gyakran elt n dött magában, vajon hol
lehetett pont abban a pillanatban, amikor a Kramer gyerekek meghaltak.
Akkor a család egy kis házban lakott Clantonban, és valószín leg még
aludt, valahol az anyja közelében. Majdnem hároméves volt, a Kramer
ikrek pedig öt.
Újabb képek következtek gyors egymásutánban: Samet betuszkolták
egy autóba vagy kirángatták bel le, börtönök és bírósági épületek
bejáratához vezették. Mindig bilincs volt a csuklóján, és szokásává vált,
hogy meredten maga elé bámult. Arca teljesen kifejezéstelen volt.
Sohasem nézett az újságírókra, meg sem hallotta a kérdéseiket, és sohasem
szólt egy szót sem. Fürgén mozgott, gyors léptekkel jött ki az épületek
ajtaján és szállt be a várakozó autókba.
Az els két tárgyalás látványosságait részletesen ismertették a televízió
napi hírösszefoglalói. Az évek során Adamnek sikerült összegy jtenie az
összes felvételt, és gondosan megszerkesztette az anyagot. A képerny n
megjelent T. Louis Brazelton arca; Sam nagyszájú, hangoskodó ügyvédje
minden alkalmat megragadott, hogy a sajtó el tt produkálhassa magát.
Aztán a bírósági épület el tti pázsiton felvett képek következtek: csendes
bámészkodók, állig felfegyverkezett rend rök, a tógába bújt, kúpfej
klántagok, ijeszt maszkjaikban. Néhány rövid pillanatig Sam is látható
volt a képeken; mindig sietett, a nagydarab rend rök mögé rejt zve
igyekezett elbújni a kamerák el l. A második tárgyalás után Marvin
Kramer megállította a tolókocsiját a Wilson Megyei Bíróság épülete el tt a
járdán, és könnyes szemmel elátkozta Sam Cayhallt, a Klu-Klux-Klant és
Mississippi állam sz k látókör igazságszolgáltatási rendszerét. Annak
idején a tévénéz k szánalmas incidens szemtanúi lehettek. Marvin hirtelen
észrevett két, fehér tógába öltözött klántagot a közelben, és elkezdett
üvöltözni velük. Az egyikük visszakiáltott valamit, de válaszát nem
lehetett érteni a nagy lármában. Adam mindent megpróbált, hogy kivegye
a férfi szavait, de nem járt sikerrel. A válasz immáron örökre ismeretlen
marad. Néhány évvel korábban, amikor még a michigani egyetemre járt,
Adam talált egy helybéli riportert, aki ott állt a közelben azokban a
pillanatokban, ugyanis éppen egy mikrofont tartott Marvin szájához. Az
véleménye szerint a klántag valami olyasmit mondott, hogy nagyon
szívesen lerobbantaná Marvin megmaradt végtagjait. Ez a kegyetlen és
otromba válasz elképzelhet nek t nt, ugyanis Marvin megvadult. Trágár
szavakat kezdett üvöltözni a távolodó klántagok felé, majd megindult
feléjük a tolókocsiban. Üvöltött, szitkozódott és sírt. A felesége és néhány
barátja megpróbálta visszatartani, de Marvin végül kiszabadult, és eszel s
sebességgel kezdte tekerni a tolószék kerekeit. A felesége végig a
nyomában volt; a kamera mindent rögzített. Marvin mintegy hat métert
gurulhatott, de ott a járda véget ért, és a füves terület kezd dött. A
tolókocsi megbillent, Marvin rázuhant a pázsitra. Felesége és barátai
rögtön ott termettek mellette, és néhány rövid másodpercre elt nt a
kisebb embergy r ben. De a hangját még mindig lehetett hallani.
Miközben a kamera hátrálni kezdett és a két klántag felé fordult, akik
közül az egyik összegörnyedt a nevetést l, a másik pedig megdermedve
állt, furcsa jajveszékelés hallatszott Marvinék irányából. A férfi
nyögdécselt, de egy sebzett, tébolyult ember magas, vinnyogó hangján.
Adam el ször könnyes szemmel nézte Marvin kínlódását, hogyan
hörög és jajveszékel, s bár a képekt l és a hangoktól még most is
összeszorult a torka, már hosszú ideje nem sírta el magát. Ez a videofilm
az teremtménye volt. Rajta kívül senki sem látta. És olyan sokszor
megnézte, hogy a sírás már elképzelhetetlen volt.
A technika sokat fejl dött 1968 és 1981 között, a Sam harmadik és
egyben utolsó tárgyalásáról készült felvételek jóval élesebbek és
tisztábbak voltak. Az els képsorokat 1981 februárjában rögzítették egy
takaros, ápolt kisvárosban, melynek forgalmas f tere közelében egy
különös alakú, vörös téglás bírósági épület állt. Kemény hideg volt, talán
ez tartotta távol a nézel d ket és tüntet ket. A tárgyalás els napján
készített hírösszefoglalóban szerepelt egy rövid bejátszás három csuklyás
klánaktivistáról, akik egy hordozható h sugárzó mellett dörzsölgették a
kezüket. Inkább vásári mulatozóknak t ntek, semmint veszélyes
b nöz knek. Mintegy tíz, sz rmegalléros kék dzsekibe okozott rend r
tartotta szemmel ket.
Mivel a polgárjogi mozgalmat ekkoriban már inkább történelmi
eseménynek tekintették, mint pillanatnyilag is tartó küzdelemnek, Sam
Cayhall harmadik tárgyalása jóval nagyobb figyelmet kapott a sajtótól,
mint az els kett . Itt van egy igazi klántag, egy él terrorista a
keresztégetések és templomrobbantgatások korszakából. A hírhedt napok
egyik maradványa, akinek sikerült a nyomára bukkanni, és most az
igazságszolgáltatás színe elé kerül.
Az utolsó tárgyalás alatt Sam nem volt rizetben. Szabad ember volt, és
emiatt még nehezebb volt lencsevégre kapni. Készült róla néhány rövid
felvétel, amint éppen bemegy a bíróság valamelyik bejáratán. A második
tárgyalás óta eltelt tizenhárom év alatt Sam szépen öregedett meg. Haja
még mindig rövid volt és ápolt, de már félig sz. Kicsit testesebbnek t nt,
de fiatalosan mozgott. Az egyik operat rnek sikerült elkapnia t, amikor
éppen elhagyta a bíróságot az egyik mellékajtón. Adam megállította a
filmet, amikor Sam pontosan a kamerába bámult.
A harmadik, és egyben utolsó tárgyalásról készült felvételek f leg egy
David McAllister nev , pimaszul elbizakodott, fiatal államügyésszel
foglalkoztak. Jókép férfi volt, sötét öltönyt viselt, gyakran mosolygott, és
ilyenkor el villant tökéletes fogsora. Már ekkor sem férhetett sok kétség
ahhoz, hogy David MacAllister nagyszabású politikai ambíciókat dédelget.
1989-ben, nyolc rövid esztend vel a tárgyalás után David McAllistert
Mississippi állam kormányzójává választották. Senkinek nem okozott
meglepetést, hogy programjában több börtönt ígért, hosszabb
börtönbüntetéseket, és minden tétovázás nélkül a leghatározottabban kiállt
a halálbüntetés mellett. Adam ezt a férfit is megvetette, de tisztában volt
vele, hogy heteken, esetleg napokon belül ott fog ülni a kormányzó
irodájában, Jacksonban, és kegyelemért könyörög majd.
A film Samr l készült felvételekkel végz dött. A bíróság épületéb l
vezették ki – ismét megbilincselve –, miután az esküdtszék halálra ítélte.
Arca kifejezéstelen volt. Az ügyvédjét láthatólag mélyen megrendítette az
ítélet, csak néhány lényegtelen megjegyzést f zött a történtekhez. A
riporter, miel tt elköszönt volna, közölte, hogy Samet napokon belül a
siralomházba szállítják.
Adam lenyomta a visszapörget gombot, és rámeredt a sötét
képerny re. A karfa nélküli kanapé mögött három papírdoboz állt, mindazt,
ami kimaradt a filmb l, Adam ott tartotta: a három tárgyalás vaskos
jegyz könyveit, amelyeket Adam még az egyetemi évei alatt szerzett be;
egy vastag iratgy jt t, benne a napilapokban és folyóiratokban megjelent
több száz cikkr l készült másolatok, precíz névmutatóval ellátva; a
fellebbviteli bíróságokra benyújtott keresetek, fellebbezések másolatait; a
halálbüntetéssel kapcsolatos anyagokat; az egyetemi jegyzeteket. Nem volt
olyan ember a földön, aki többet tudott volna Samr l, mint Adam.
Azonban tisztában volt azzal, hogy ennek ellenére sem sikerült a
felszínnél mélyebbre hatolnia. Lenyomott egy másik gombot a
távirányítón, és újra végignézte a videofilmet.

HÉT
Eddie Cayhall temetésére alig egy hónappal azután került sor, hogy Samet
halálra ítélték. A szertartást egy Santa Monica-i kis kápolnában tartották,
csak egy-két barát volt jelen, és még kevesebb családtag. Adam az els
sorban ült, az édesanyja és a húga között. A t lük alig néhány centire lév ,
lezárt koporsóra meredtek, egymás kezét fogva. Mint mindig, édesanyja
h vös volt és közönyös. Szemét néha elfutotta a könny, ilyenkor kénytelen
volt megdörzsölni egy papír zsebkend vel. Olyan sokszor költöztek szét
majd össze Eddie-vel, hogy a gyerekek már nem is tudták követni, hogy
kinek a ruhái éppen hol vannak. Bár a durvaság és er szak sohasem volt
jellemz a házasságukra, a válás kérdése valamilyen formában mindig
napirenden volt: válással történ fenyeget zések, tervek a válásra, komoly
beszélgetések a gyerekekkel a válásról, egyezkedések, alkudozások a
válásról, válókereset benyújtása illetve visszavonása, fogadalmak a válás
elkerülésére. Sam Cayhall tárgyalása alatt Adam anyja csöndben
visszavitte a holmijait a kis házba, és amennyi id t csak lehetett, Eddie-vel
töltött. Eddie nem járt többet dolgozni, visszahúzódott sötét kis világába.
Három héttel kés bb már halott volt. F be l tte magát Adam
szobájában, egy olyan napon, amikor tudta, hogy Adam fog els ként
hazaérni. A padlón hagyott egy levelet, melyben arra utasította a fiút, hogy
gyorsan takarítson fel, miel tt a lányok hazaérnek. A konyhában is találtak
egy levelet.
Carmen akkor tizennégy éves volt. Mississippiben fogant, de
Kaliforniában született, miután szülei siet sen nyugatra költöztek. Amikor
világra jött, Eddie már törvényesen megváltoztatta a család hevét
Cayhallról Hallra. Alan Adam lett. Los Angeles keleti részében laktak, egy
háromszobás lakásban, ahol mocskos függönyök lógtak az ablakok el tt.
Adam emlékezett még a rajtuk lév lyukakra is. Ez a lakás volt az els a
sok-sok átmeneti lakhely közül.
Carmen mellett az els sorban egy titokzatos n ült, akit Lee néniként
emlegettek a családban. Csak néhány nappal korábban mutatták be
Adamnek és Carmennek, mint Eddie egyetlen testvérét. Gyerekkorukban
megtanulták, hogy a családról ne faggatózzanak, de Lee neve néha-néha
szóba került. Memphisben élt, valamikor régen beházasodott egy gazdag
memphisi családba, szült egy gyereket, és valami réges-régi viszálykodás
miatt egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot Eddie-vel. A két gyerek,
különösképpen Adam, nagyon szeretett volna megismerni valakit a
családból, és mivel Lee néni volt az egyetlen, akir l valaha is hallottak, a
n sokat járt az eszükben. Találkozni akartak vele, de Eddie err l hallani
sem akart, mert – mint mondotta – Lee nem rendes ember. Édesanyjuk
azonban suttogva közölte velük, hogy Lee igenis rendes ember, és egy
napon majd elviszi ket Memphisbe, hogy megismerkedjenek vele.
Végül azonban úgy alakult, hogy Lee utazott el Kaliforniába, hogy
együtt temessék el Eddie Hallt. A temetés után még két hétig maradt náluk,
és összebarátkozott az unokahúgával meg az unokaöccsével. A gyerekek
nagyon szerették, mert csinos volt, divatosan öltözködött, farmert viselt és
mezítláb sétált a tengerparton. Elvitte ket vásárolni meg moziba, és
hosszú sétákat tettek az óceán partján. Többször is elmagyarázta, hogy
miért nem látogatta meg ket már korábban. Már régen el akart jönni
hozzájuk, mesélte, de Eddie nem engedte. Nem akart találkozni vele, mert
valamikor régen csúnyán összevesztek.
És Lee néni volt az, aki végül beszélt Adamnek Sam Cayhallról. A
móló végén ültek, és a Csendes-óceánba alámerül napot bámulták.
Miközben a hullámok lágyan csapkodtak alattuk, Lee elmondta a fiúnak,
hogy , Adam, totyogós korában egy kis városban élt Mississippi államban.
Lee a kezét fogta és néha megsimogatta a térdét, miközben elmesélte a
család történetét. Közönyösen, érzelmek nélkül felsorolta, hogy Sam mit
csinált a klánban. Beszámolt a Kramer-iroda felrobbantásáról meg a
tárgyalásokról, melyeknek eredményeképpen végül siralomházba került
Mississippi államban. Több könyvtárat meg lehetett volna tölteni azzal,
amit kihagyott a történetb l, de a fontosabb részekr l alaposan tájékoztatta
Adamet.
Ahhoz képest, hogy Adam ekkoriban alig tizenhat éves volt, és éppen
most vesztette el az apját, egészen jól fogadta a hallottakat. Feltett néhány
kérdést, miközben a h vös szél ellen védekezve összeölelkeztek, de
többnyire csak hallgatta a nagynénjét, nem mérgesen vagy megrendülten,
hanem inkább érdekl déssel. A szörny séges történet furcsamód
megelégedéssel töltötte el. Hát mégis csak van valahol egy család! Talán
vannak nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek, akikkel részben közös
élete, története van. Talán vannak valahol régi, öreg házak, amit igazi sök
építettek, term földek és birtokok, ahol letelepedtek. Úgy néz ki, hogy
végül is neki, Adamnek van történelme.
Lee azonban elég bölcs és elég gyors volt ahhoz, hogy észrevegye az
érdekl dés jeleit. Elmagyarázta, hogy a Cayhallok egy különös, titokzatos,
maguknak való népség, akik senkit nem fogadnak be. Nehogy azt képzelje
Adam, hogy barátságos, melegszív emberek, akik összegy lnek
karácsonykor. alig egyórányira lakik Clantontól, de sohasem találkozik
velük.
 A következ héten szertartássá vált, hogy sötétedéskor kisétáltak a
mólóra. Útközben mindig bementek a piacra, és vettek egy zacskó piros
sz l t. Jóval naplemente után is ott ücsörögtek a mólón, és sz l magokat
köpködtek az óceánba. Lee Eddie-r l és a gyerekkorukról mesélt. Egy kis
farmon laktak tizenöt percre Clantontól; sokat lovagoltak és a közeli
tavakban horgásztak. Sam rendes apa volt; nem basáskodó, bár nem is
túlzottan érzékeny. Édesanyjuk gyenge asszony volt, aki nem szerette
Samet, a gyerekeket viszont imádta. Amikor Lee hatéves volt, Eddie pedig
négy, született egy gyereke, aki néhány nap után meghalt. Ezután az
asszony majdnem egy évig nem mozdult ki a szobájából. Sam felvett egy
fekete n t, hogy gondoskodjon Eddie-r l és Lee-ról. Anyjuk 1977-ben halt
meg rákban; az temetésén gy ltek össze a Cayhall család tagjai utoljára.
Eddie titokban bement a városba a temetésre, de megpróbált mindenkit
elkerülni. Három évvel kés bb Samet elítélték.
Lee-nek kevés mondandója volt a saját életér l. Tizennyolc évesen, egy
héttel a középiskola befejezése után gyorsan elhagyta a szül i házat, és
azonnal Nashville-be utazott, hogy énekesként csináljon karriert.
Megismerkedett Phelps Booth-szal, aki a Vanderbilt Egyetemen tanult, és
akinek a családja néhány bank tulajdonosa volt. Összeházasodtak, és
Memphisben telepedtek le. Rosszul sikerült házasság volt, nem jól éltek.
Született egy fiuk, Walt, aki a jelek szerint igazi lázadó volt, és
mostanában Amsterdamban élt. Lee csak ennyit mondott el.
Olyan csöndben távozott, ahogy érkezett. Búcsúszó vagy ölelés nélkül,
észrevétlenül ment el. Két nappal kés bb telefonált, Adammel meg
Carmennel beszélt. Kérte ket, hogy írjanak neki, amit a gyerekek
boldogan meg is tettek, azonban nagyon ritkán jelentkezett, akár
telefonon, akár levélben. Az új rokoni kapcsolat ígérete lassan
szertefoszlott. Édesanyjuk igyekezett mentségeket találni. Elmondta, hogy
Lee nagyon jó ember, de azért mégis csak Cayhall, és búskomorságra
hajlamos, furcsa alkat. Adam úgy érezte magát, mintha földbe tiporták
volna.
A f iskola befejezése után Adam egy barátjával autóval elutazott Key
Westbe. Megálltak Memphisben, és Lee néninél töltöttek két éjszakát. A
n egyedül élt egy tágas, modern lakásban, ami a folyóra nézett. Órákat
üldögéltek hármasban a teraszon, házi készítés pizzát ettek, sört ittak, a
folyón úszkáló vontatóhajókat bámulták, és beszélgettek mindenfélér l. A
család egyszer sem jött szóba. Adamet ekkor a legjobban a további
tanulmányai izgatták, és Lee-nek nagyon sok kérdése volt a jöv r l. Tele
volt élettel, vidámsággal, és sokat beszélt. Amikor búcsúzóul megölelték
egy mást, szemét elfutotta a könny, és kérte a fiút, hogy látogassa meg újra.
Adam és a barátja elkerülték Mississippit. Nyugati irányba indultak el,
Tennessee államon keresztül. Volt egy pont, amikor, legalábbis Adam
számításai szerint, pontosan százötven kilométerre voltak a Parchman
fegyintézett l, a siralomháztól és Sam Cayhalltól. Ez négy évvel ezel tt
történt, 1986 nyarán, és az azóta eltelt id ben egy hatalmas doboznyi
anyagot gy jtött össze a nagyapjáról. A videofilm már majdnem teljesen
kész volt.

Csak néhány rövid szót váltottak a telefonban. Adam közölte, hogy néhány
hónapig Memphisben fog élni, és szeretné meglátogatni t. Lee azt
javasolta, hogy lakjon nála. Egy négy hálószobás lakásban élt, ahová
minden másnap még takarítón is járt. Ragaszkodott hozzá, hogy Adam
nála szálljon meg. De aztán Adam elmagyarázta, hogy a cég memphisi
irodájában fog dolgozni, mégpedig Sam ügyén. Lee ekkor elhallgatott,
aztán végül er tlen hangon azt ajánlotta, hogy azért csak jöjjön, majd
megbeszélik.
Adam néhány perccel kilenc után csöngetett be a nagynénjéhez, majd
hátrafordult, és vetett egy pillantást a kocsijára, a lehajtható tetej fekete
Saabra. Lee egy társasházparkban lakott, amelyet széles téglafal és vastag
rácsozat vett körül, hogy védelmet nyújtson a bentlakóknak a memphisi
belváros veszélyeivel szemben. Húsz lapos tetej ház sorakozott benne
egymás mellett. Az egyetlen kapunál fegyveres r teljesített szolgálatot.
Lee ajtót nyitott, és arcon csókolták egymást. – Isten hozott – mondta,
miközben a parkoló felé pillantott, majd becsukta az ajtót. – Fáradt vagy?
– Nem különösebben. A tízórás autóút nekem tizenkett ig tartott. Nem
nagyon siettem.
– Éhes vagy?
– Nem. Egy-két órával ezel tt megálltam enni. – Adam követte a n t a
nappaliba, ahol megálltak egymással szemben. Mindketten azon t n dtek,
mit mondhatnának egymásnak, ami az alkalomnak megfelel . Lee
ötvenéves volt, és az utóbbi négy évben nagyon sokat öregedett. Hajában,
ami most jóval hosszabb volt, mint korábban, egyenl arányban voltak sz
és sötétbarna hajszálak. Feszes lófarokba fogva viselte. Halványkék
szemei, melyeket egyre több ránc vett körül, vörös színben játszottak, és
aggódva néztek Adamre. Néhány számmal nagyobb, legombolt nyakú
pamutinget viselt és kopott farmert.
 – Örülök, hogy láthatlak – mondta kedvesen mosolyogva
– Biztos vagy benne?
– Persze hogy biztos vagyok. Üljünk ki a kertbe. – Kézen fogta Adamet,
és az üvegajtón keresztül kivezette a faborítású teraszra, ahol páfrányok
álltak kis kosarakban, és a fagerendákról Bougainvillea lógott. A folyó
alattuk csordogált. Fehér szín fa hintaszékekbe ültek le. – Hogy van
Carmen? – kérdezte Lee, miközben jeges teát töltött egy kerámiakannából.
– Jól. Még mindig a Berkeleyn tanul. Hetente egyszer beszélünk. Van
egy elég komoly kapcsolata.
– Mit is tanul most? Mindig elfelejtem.
– Pszichológiát. Meg akarja szerezni a kandidátusit, aztán esetleg
tanítani szeretne. – A teában sok citrom és kevés cukor volt. Adam lassan
kortyolgatta. – Már majdnem tíz óra – állapította meg Adam. – Miért van
ilyen meleg?
– Egészen szeptemberig fulladozunk a h ségt l.
– Én nem tudnám elviselni.
– Hozzá lehet szokni. Többé-kevésbé. Sok jeges teát iszunk, és nem
mozdulunk ki a házból. Hogy van az anyád?
– Még mindig Portlandben él. A mostani férje milliomos,
fakitermelésb l gazdagodott meg. Egyszer találkoztam vele. Úgy hatvanöt
éves lehet, de hetvennek néz ki. Anyám negyvenhét, de elmenne
negyvennek. Gyönyör pár, képzelheted. A saját gépükkel utazgatnak ide-
oda, Dél-Franciaországba, Milánóba, St. Bartsra. Csupa olyan helyre, ahol
a gazdagoknak meg kell mutogatniuk magukat. Anyám nagyon boldog. A
gyerekei feln ttek. Eddie meghalt. A múlt szépen el van gereblyézve. És
persze rengeteg pénze van. Nagyon rendben van az élete.
– Túl kemény vagy vele.
– Pont ellenkez leg. Nem nagyon akar látni maga körül, mert
fájdalmasan emlékeztetem arra a kapcsolatra, ami az apámhoz meg a
nyomorult családjához f zi.
– Az anyád szeret téged, Adam.
– Na, ezt aztán jó hallani. Honnan tudod?
– Tudom, és kész.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jóban vagytok a mamámmal.
– Nem is vagyunk. Lazíts egy kicsit, Adam.
– Egy kissé feszült vagyok, ne haragudj. Egy er sebb italra lenne
szükségem.
– Nyugi. Érezzük jól magunkat, amíg itt vagy.
 – Nem ezért jöttem ide, Lee néni.
– Szólíts Lee-nek, jó?
– Jó. Holnap találkozom Sammel.
Lee óvatos mozdulattal az asztalra tette a csészéjét, felállt, és bement az
épületbe. Egy üveg Jack Danielsszel jött vissza, és tisztességes adagot
töltött mindkett jüknek. Ivott egy hatalmas kortyot, aztán meredten a
folyóra bámult. – Miért? – kérdezte végül.
– Miért ne? Azért, mert a nagyapám. Azért, mert hamarosan meg fog
halni. Azért, mert ügyvéd vagyok, neki meg segítségre van szüksége.
– Nem is ismer téged.
– Majd holnap megismer.
– Szóval, akkor elmondod neki, hogy ki vagy?
– Persze hogy elmondom. Nem is tudod elhinni, mi? Elmondok neki
egy csúnya, sötét, mély Cayhall-titkot. Mit szólsz hozzá?
Lee, két kezében tartva a poharat, lassan megrázta a fejét. – Meg fog
halni – mormogta, anélkül hogy Adamre nézett volna.
– Még nem. De jó tudni, hogy aggódsz miatta.
– Nem aggódom.
– Ó, tényleg? Mikor láttad utoljára?
– Ne kezdd ezt, Adam. Úgysem érted meg.
– Csodás. Korrekt válasz. Hát akkor magyarázd el. Figyelek. Meg
akarom érteni.
– Nem beszélhetnénk valami másról, drágám? Nem készültem erre.
– Nem, nem beszélhetnénk.
– Kés bb beszélünk majd róla, megígérem neked. De most, ebben a
pillanatban nem vagyok felkészülve rá. Azt hittem, hogy pletykálkodni
fogunk, meg nevetgélni.
– Sajnálom, Lee. Elegem van a pletykákból meg titkokból. Nekem
nincs múltam, mert az apám szépen kitörölte. Mindent tudni akarok, Lee.
Tudni akarom, mennyire rossz a helyzet.
– Borzalmas – suttogta Lee alig hallhatóan.
– Rendben van. Nagy fiú vagyok már. Fel tudom dolgozni. Az apám
id el tt bedobta a törülköz t, így aztán, attól tartok, nincs más, csak te.
– Adj egy kis id t.
– Nincs id . Holnap találkozom vele. – Adam nagyot kortyolt az italból,
aztán az ingujjába törülte a száját. – Huszonhárom évvel ezel tt a
Newsweek azt írta, hogy Sam apja is a klán tagja volt. Igaz ez?
– Igen. A nagyapám.
 – És néhány nagybácsi meg unokatestvér.
– Az egész átkozott bagázs.
– A Newsweekben az is megjelent, hogy Ford megyében köztudomású
volt: Sam Cayhall agyonl tt egy fekete férfit az ötvenes évek elején, de
még csak le sem tartóztatták érte. Egyetlen napot sem töltött börtönben. Ez
is igaz?
– Mit számít ez, Adam? Ez évekkel a te születésed el tt történt.
– Tehát tényleg megtörtént?
– Igen.
– És te tudtál róla?
– A saját szememmel láttam.
– Láttad!? – Adam hitetlenkedve csukta be a szemét. Mélyet lélegzett,
és mélyebbre ereszkedett a hintaszékben. Az egyik vontató kürtjelére
felkapta a fejét, majd szemével addig követte a hajót, amíg az egy híd alatt
el nem t nt.
– Beszéljünk valami másról – javasolta Lee halkan.
– Már egészen kisgyerek koromban is szerettem a történelmet – mondta
Adam, miközben még mindig a folyót bámulta. – Rettenetesen érdekelt,
hogyan éltek az emberek évekkel ezel tt. Állandóan az els telepesekr l,
az aranylázról, a cowboyokról meg indiánokról, a Nyugat meghódításáról
olvastam. A negyedik osztályban volt egy srác, aki azt állította, hogy a
dédapja annak idején vonatokat rabolt, és Mexikóban elásta a pénzt. Egy
bandát akart alakítani, hogy odautazzunk, és megkeressük a pénzt. Tudtuk,
hogy hazudik, de mégis jó volt belemenni a játékba. Gyakran törtem a
fejem az seimen, és emlékszem rá, hogy teljesen össze voltam zavarodva,
mert úgy t nt, egyetlen söm sincs.
– Eddie mit mondott?
– Azt, hogy mindenki meghalt. Azt is mondta egyszer, hogy az
emberek több id t pocsékolnak el a családtörténetekre, mint bármi másra.
Minden alkalommal, amikor a családról kezdtem kérdez sködni, az anyám
félrevont, és rám szólt, hogy hagyjam abba, mert felidegesítem apámat, és
akkor esetleg megint borús hangulatba kerül, és egy hónapig ki sem
mozdul a szobájából. A gyerekkorom nagy része úgy telt, hogy tojáshéjon
járkáltam az apám körül. Id sebb koromban kezdtem rájönni, hogy nagyon
furcsa és nagyon boldogtalan ember, de arra sohasem gondoltam, hogy
megöli magát.
Lee megrázta a poharában a jeget, és felhörpintette az utolsó kortyot. –
Sok mindent nem tudsz még, Adam.
 – És mikor fogod elmondani?
Lee vigyázva felemelte a kancsót, és ismét teát töltött. Adam pedig
whiskyt löttyintett mindkét pohárba. Eltelt néhány perc, miközben a
Riverside Drive-on közleked autókat figyelve kortyolgatták az italukat.
– Voltál a siralomházban? – kérdezte végül Adam, még mindig a folyó
menti fényekre meredve.
– Nem – felelte Lee alig hallhatóan.
– Már majdnem tíz éve itt van, és még egyszer sem mentél el hozzá?
– Nem sokkal az utolsó tárgyalás után írtam neki. Hat hónappal kés bb
válaszolt, és azt írta, hogy ne menjek be hozzá. Azt mondta, nem akarja,
hogy a siralomházban lássam t. Még két levelet írtam neki, de egyikre
sem válaszolt.
– Ne haragudj.
– Ne kérj bocsánatot. Szörny b ntudat gyötör, Adam, és nem könny
beszélni róla. Adj egy kis id t.
– Könnyen lehet, hogy egy jó darabig Memphisben leszek.
– Maradj itt nálam. Szükségünk lesz egymásra. – Lee elhallgatott, és a
mutatóujjával megkavarta a teát. – Hiszen meg fog halni, nem?
– Valószín leg igen.
– Mikor?
– Két-három hónap múlva. Jóformán nincs több lehet ség a
fellebbezésre.
– Akkor miért keveredsz bele az ügybe?
– Nem tudom. Talán azért, mert ha harcolunk, van egy kis esélyünk. A
következ néhány hónapban látástól vakulásig dolgozni fogok, és csodáért
imádkozom.
– Én is imádkozni fogok – mondta Lee, miközben ivott egy kortyot.
– Kérdezhetek valamit? – Adam hirtelen a n re nézett.
– Persze.
– Egyedül élsz ebben a lakásban? Azt hiszem, jogos a kérdés, ha én is
itt fogok lakni.
– Egyedül élek. A férjem a házunkban lakik, Memphis közelében.
– is egyedül él? Csak kíváncsiságból kérdem.
– Néha igen. Szereti a fiatal lánykákat. A barátn i általában húsz-
huszonkét évesek, és többnyire a bankjában dolgoznak. Csak úgy mehetek
el hozzá, ha el tte telefonálok. És is csak úgy jöhet ide, ha el tte
telefonál.
– Tiszta sor. Hogyan állapodtatok meg a feltételekben?
 – Az id k során szép lassan kialakítottuk ezt a rendszert. Már tizenöt
éve nem élünk együtt.
– Klassz házasság lehet.
– Tulajdonképpen egészen jól m ködik. Elfogadom a pénzét, és nem
faggatom a magánéletér l. Ha szükséges, néha együtt élünk társasági életet,
és így boldog.
– És te boldog vagy?
– Többnyire igen.
– Ha tényleg megcsal, add be a válókeresetet, és vedd el az utolsó
centjét is. Majd én képvisellek.
– Nem jó ötlet a válás. Phelps egy szörny ségesen gazdag, merev, régi
memphisi családból származik. Az ilyen családokban évtizedeken
keresztül keresztbe házasodtak. Phelpsnek tulajdonképpen az egyik
unokatestvérét kellett volna feleségül vennie, azonban nem tudott
ellenállni a vonzer mnek. A család természetesen hevesen ellenezte a
házasságot, és ha most elválnánk, beismernénk, hogy igazuk volt. És ezek
az emberek ráadásul büszke kékvér ek, és egy csúnya válási procedúra
porig alázná ket. Élvezem a mostani helyzetet: függetlenül, a kedvem
szerint élhetek az pénzéb l.
– Szeretted t valaha is?
– Persze. Amikor megházasodtunk, rülten szerelmesek voltunk
egymásba. Szabályosan megszöktünk. 1963-at írtunk akkor, és nem volt
valami csábító az az ötlet, hogy Phelps arisztokratacsaládjával meg az én
munkáscsaládommal hatalmas menyegz t csapjunk. Az anyja nem volt
hajlandó szóba állni velem, az én apám pedig kereszteket égetett, meg
robbantgatott. Phelps akkor még nem tudta, hogy apám a klán tagja, és én
persze mindent megtettem, hogy ez ne is derüljön ki.
– Magától jött rá?
– Amikor apát letartóztatták, megmondtam neki. meg elmondta az
apjának, de nem adta tovább senkinek. Ezek az emberek egészen profik
a titoktartásban. Ez az egyetlen, amiben hasonlítanak a Cayhallokra.
– Ezek szerint csak néhányan tudják, hogy Sam lánya vagy?
– Nagyon kevesen. És azt szeretném, hogy ez így is maradjon.
– Szégyelled a…
– A franc egye meg, hát persze hogy szégyellem az apámat! Ki nem
szégyellné? – Lee-b l egyik percr l a másikra éles, keser szavak törtek
el . – Remélem, nem él benned valami romantikus kép a szegény
öregemberr l a siralomházban, akit hamarosan igazságtalanul
megfeszítenek a b neiért.
– Úgy gondolom, hogy nem kellene meghalnia.
– Én is így gondolom. De az biztos, hogy elég embert megölt: a Kramer
ikreket, az apjukat, a te apádat, és csak a jó isten tudja, hogy még kit. Az
élete hátralév részét börtönben kellene töltenie.
– Semmi együttérzés nincs benned?
– De, néha van. Ha éppen jó napom van, ragyogóan süt a nap, akkor
esetleg rágondolok, és eszembe jut valami kellemes emlék a
gyerekkoromból. De ezek nagyon ritka pillanatok, Adam. Rengeteg
nyomorúságot okozott az életemben, és mindenki más életében a
környezetében. Azt tanította nekünk, hogy mindenkit gy löljünk. Durván
bánt az anyánkkal. Az egész átkozott családja durva népség.
– Hát akkor nyírjuk ki, mi?
– Ezt én nem mondtam. Állandóan az eszembe jut. Mindennap
imádkozom érte. Több ezerszer megkérdeztem már itt ezekt l a falaktól,
hogy miért lett ilyen szörny séges ember az apám. Miért nem lehet egy
rendes öregember, aki most éppen békésen üldögélne a verandán, pipával
a szájában, bottal a kezében, gyomorer sít t iszogatva. Miért kellett az én
apámnak belépnie a klánba, és miért kellett ártatlan gyerekeket
meggyilkolnia, és tönkretennie a saját családját?
– Lehet, hogy nem akarta megölni ket.
– De meghaltak, nem igaz? Az esküdtek szerint apám szándékosan ölte
meg ket. Kit érdekel, hogy meg akarta-e ölni ket, vagy sem. Ott volt,
Adam.
– Ez nagyon fontos lehet.
Lee felpattant, és megragadta Adam kezét. – Gyere – kérte. Tettek
néhány lépést az udvar végéig. Lee a t lük alig néhány utcányira lév
memphisi felh karcolók felé mutatott. – Látod azt a lapos épületet a
folyóval szemben? Azt, amelyik a legközelebb van hozzánk. Három vagy
négy háztömbnyire innen.
– Igen – felelte Adam lassan.
– A legfels emelet a tizenötödik. Na most, menj le hat emelettel. Eddig
érted?
– Igen – bólintott Adam, miközben engedelmesen számolt.
– Most pedig nézd meg balról a negyedik ablakot. Ég a villany. Látod?
– Igen.
– Találd ki, ki lakik ott.
 – Honnan tudjam?
– Ruth Kramer.
– Ruth Kramer! Az anya?
– Igen, .
– Ismered?
– Egyszer véletlenül találkoztunk. Tudta, hogy én vagyok Lee Booth, a
hírhedt Phelps Booth felesége, de mást nem. Valami jótékonysági vacsora
volt, azt hiszem, a városi balett számára folyt gy jtés. Ha csak lehet,
elkerülöm.
– Kicsi ez a város.
– Igen, néha egészen kicsi. Ha megkérdezhetném t le, hogy mit gondol
Samr l, vajon mit mondana?
Adam a távoli fényekre meredt. – Nem tudom. Azt olvastam róla, hogy
még mindig van benne keser ség.
– És ezen meg vagy lepve? Az egész családját elvesztette. Gondolod,
hogy érdekli t, az apám vajon szándékosan ölte-e meg a gyerekeit?
Természetesen nem. Csak annyit tud, hogy mindenkije meghalt, Adam,
most már huszonhárom éve. Tudja, hogy az a bomba okozta a halálukat,
amit az apám helyezett el, és ha Sam otthon ücsörgött volna a családjával,
ahelyett hogy az idióta haverjaival randalírozik, a kis Josh és John még
mindig élne. Most éppen huszonnyolc évesek lennének, és Ruth meg
Marvin talán már egy vagy két kis unokával játszhatna. Azt a n t nem
érdekli, hogy kinek szánták a bombát, Adam, csak az, hogy ott volt, és
felrobbant. A gyerekei meghaltak. Csak ez számít.
Lee visszament a hintaszékhez, és leült. Ismét megcsörgette a jeget a
poharában, aztán ivott egy kortyot. – Nehogy félreérts engem, Adam.
Ellenzem a halálbüntetést. Valószín leg én vagyok az egyetlen ötvenéves
fehér n ebben az országban, akinek az apja siralomházban van. Barbár,
erkölcstelen, kegyetlen, civilizálatlan dolog – ezt én is aláírom. De ne
feledkezzünk meg az áldozatokról sem, jó? Joguk van ahhoz, hogy
megtorlást követeljenek. Megszolgálták.
– Ruth Kramer is megtorlást követel?
– A leghatározottabban. Ma már nem nagyon nyilatkozik a sajtónak, de
még évekkel ezel tt egyszer állítólag azt mondta, hogy szeretne jelen lenni,
amikor Sam Cayhallt kivégzik.
– Nem lehet azt mondani, hogy hajlamos a megbocsátásra.
– Nem emlékszem rá, hogy az apám azt kérte volna, bocsássanak meg
neki.
 Adam megfordult, és háttal a folyónak leült a lépcs re. A belvárosi
épületek felé pillantott, aztán egy ideig a saját lábát tanulmányozta. Lee
ismét ivott egy nagy kortyot.
– Nos, Lee néni, mit fogunk csinálni?
– Hagyd már ezt a nénizést, kérlek.
– Oké, Lee. Itt vagyok. Nem megyek el. Holnap találkozom Sammel. és
szeretnék az ügyvédje lenni.
– Titokban akarod tartani?
– Azt, hogy Cayhall vagyok? Nem terveztem, hogy világgá kürtölöm,
de meg leszek lepve, ha nem derül ki egyhamar. A siralomházak lakói
közül Sam az egyik leghíresebb. A sajtó hamarosan eszel s sebességgel
nyomozni kezd.
Lee törökülésben ülve bámult a folyóra. – Neked nem lesz ebb l bajod?
– kérdezte halkan.
– Természetesen nem. Ügyvéd vagyok, az ügyvédek pedig
gyermekmegrontókat, bérgyilkosokat, kábítószer-keresked ket, nemi
er szakot elkövet ket és terroristákat védenek. Nem vagyunk népszer
emberek. Mi bajom lehetne abból, hogy Sam a nagyapám?
– A céged tud róla?
– Tegnap elmondtam nekik. Nem mondom, hogy rettenetesen örültek
neki, de végül is napirendre tértek felette. Amikor felvettek a céghez,
tulajdonképpen eltitkoltam el lük, és ez helytelen volt. De azt hiszem,
velük nem lesz semmi baj.
– Mi van akkor, ha Sam nemet mond?
– Akkor sem lesz semmi baj, nem igaz? Senki nem fogja megtudni a
szörny séges titkot, és te biztonságban leszel. Én visszamegyek Chicagóba,
és várok, hogy a tévében megnézhessem majd a kivégzési ceremóniáról
készült tudósítást. És biztos vagyok benne, hogy majd sszel egy h vös
napon leautózom Mississippibe, hogy egy kis virágot tegyek a sírjára.
Valószín leg megint felteszem majd magamnak a kérdést, miközben a
sírkövét bámulom, hogy miért csinálta, hogyan lett bel le ilyen ember, és
én miért születtem egy ilyen nyomorult családba. Tudod, ezek azok a
kérdések, amelyekre már évek óta keressük a választ. Majd neked is
szólok, hogy gyere velem. Legalább megint találkozik két Cayhall.
Észrevétlenül beosonunk a temet be, kezünkben egy csokor vacak
virággal, és vastag, sötét napszemüveget viselünk, hogy senki se ismerjen
fel bennünket.
 – Hagyd abba – mondta Lee, és Adam észrevette, hogy a n sír.
Szeméb l patakzottak a könnyek, és már majdnem az álláig csorogtak,
amikor az ujjaival megtörülte az arcát.
– Ne haragudj – kérte Adam, aztán ismét a folyó felé fordult, hogy
megint megnézzen egy észak felé tartó vontatóhajót. – Ne haragudj, Lee.

NYOLC
Íme, huszonhárom esztend után ismét visszatér abba az államba, ahol
született. Nem érezte, hogy különösebben szívesen fogadnák, s bár
különösebben nem félt semmit l, óvatosan, nyolcvan kilométeres
sebességgel haladt, és nem volt hajlandó senkit megel zni. Keresztülhajtott
egy Walls nev falucskán – a 61-es autóúton ez volt az els település –, és
továbbhajtott déli irányba.
Mivel utazását alapos felkészülés el zte meg, tudta, hogy évtizedeken
keresztül ez az autópálya volt a deltavidék többezernyi feketéjének a
legf bb útvonala Memphis, St. Louis, Chicago és Detroit felé. Munkát és
rendes lakást kerestek a nagyvárosokban. Itt, a 61-es út mentén, ezen a
vidéken született a blues, és kezdett terjeszkedni észak felé. Itt, a
kisvárosokban, a farmokon, a roskatag viskókban, a poros
vegyeskereskedésekben és a hangulatos ételbárokban, ahol mindig
bömbölt a zenegép.
Nem igyekezett különösebben. Tíz el tt nem várták, és egyáltalán nem
számít, ha késve érkezik.
Az egyik út menti jelz tábla szerint az állami fegyintézet már csak
nyolc kilométerre volt, és Adam ösztönösen lassítani kezdett. Egy
pillanattal kés bb egy traktor mögé ért, ami komótos tempóban pöfögött
az úton. Nem el zte le, mögötte maradt. A vezet , egy id s fehér ember,
fején mocskos sapkával, intett neki, hogy kerülje meg. Adam visszaintett,
és óránkénti harminc kilométeres sebességgel követte a traktort. Rajtuk
kívül egyetlen járm sem volt a láthatáron. Néha egy-egy földdarab
felcsapódott a traktor hátsó kerekei mögül, és alig egy-két centire a Saab
orrától vágódott le. Adam még jobban lelassított. A vezet megfordult az
ülésen, és még egyszer intett Adamnek, hogy el zze meg. Mozgott a szája,
és arcán mérges kifejezés ült, mintha legalábbis egy autópályán
haladnának, és egyáltalán nem tetszik neki, hogy idióták követik a
traktorát. Adam elmosolyodott, megint visszaintegetett, de nem el zte le.
 Percekkel kés bb meglátta a börtönt. Nem húzódott magas szögesdrót
kerítés az út mentén. Nem álltak rtornyok s bennük fegyveres rök. A
rabok nem üvöltöztek csoportokba ver dve az elhaladóra. Adam csak egy
bejáratot látott jobbra, mely fölött boltív húzódott, rajta a MISSISSIPPI
ÁLLAM BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI INTÉZETE felirat. A bejárat
mellett néhány épület állt, arccal az országút felé. A jelek szerint senki
sem rizte ket.
Adam még egyszer intett a traktorosnak, aztán lekanyarodott az
országútról. Mély leveg t vett, és megnézte a bejáratot. Egy egyenruhás n
lépett ki a boltív alatti rbódéból, és rámeredt. Adam lassan odahajtott
hozzá, és letekerte a kocsi ablakát. .
– Jó reggelt – üdvözölte a n . Az oldalán pisztoly lógott, a kezében
papírlapokat tartott. Az rbódéból egy másik r figyelte ket. – Mit
tehetünk magáért? – kérdezte a n .
– Ügyvéd vagyok, és az ügyfelemhez jöttem, aki a siralomházban van –
felelte Adam er tlenül. Megborzongott, és érezte, hogy idegesen cseng a
hangja. Nyugodj már meg, mondogatta magában. .
– Nálunk senki sincs siralomházban, uram.
– Hogy mondta?
– Nálunk nincsen siralomház. A maximális biztonságú traktusban
rizzük az elítélteket, ennek a rövid neve MBT, de az egész területet
átkutathatja, siralomházat itt nem fog találni.
– Rendben.
– Mi a neve? – kérdezte a n , a papírlapokat tanulmányozva.
– Adam Hall.
– És az ügyfele?
– Sam Cayhall. – Adam félig-meddig arra számított, hogy a n mond
erre valamit, de az egy szót sem szólt, csak a papírjait lapozgatta, aztán így
szólt: – Maradjon itt.
A bejárat után egy kocsiút következett, mindkét oldalán árnyas fák és
kis épületek álltak. Hisz ez nem is börtön, állapította meg magában Adam.
Ez egy kellemes, kisvárosi utca, ahol bármelyik pillanatban
megjelenhetnek a kissrácok biciklin meg gördeszkán. Jobbra egy különös
épület magasodott, el tte veranda és virágágyások. A rajta lév jel szerint
ez volt a Látogatók Épülete, mintha itt ajándékokat és limonádét árulnának
az arra vágyó turistáknak.
 Adam észrevette, hogy a n az autó mögött áll. Éppen feljegyzett
valamit, amikor odalépett a kocsi ablakához. – Pontosan honnan jött
Illinoisból? – tette fel a kérdést.
– Chicagóból.
– Van magánál fényképez gép, fegyver vagy magnó?
– Nincs.
A n benyúlt az ablakon, és betett egy kártyát a m szerfalra. Aztán
ismét a papírjait kezdte nézegetni, majd azt mondta: – Leszóltak nekünk,
hogy magának találkoznia kell Lucas Mann-nel.
– Az kicsoda?
– A börtön jogásza.
– Nem tudtam, hogy találkoznom kell vele.
A n egy papírlapot tartott Adam orra elé. – Itt pedig az áll. A harmadik
keresztez désnél menjen jobbra, aztán kerülje meg azt a vörös téglás
épületet. – Mutatta is az irányt.
– Mit akarhat?
A n egyszerre vigyorgott gúnyosan és vonta meg a vállát, aztán
fejcsóválva odasétált az rbódéhoz. Seggfej ügyvédek.
Adam finoman rálépett a gázpedálra, és az árnyas úton elhajtott a
Látogatók Épülete mellett. Az út mindkét oldalán szépen rendben tartott
fehér faházak sorakoztak, amelyekben, mint Adam kés bb megtudta,
börtön rök és a börtön más alkalmazottai laktak a családjaikkal. Követve a
n útbaigazítását, eljutott az öreg téglaépülethez, és leparkolta el tte az
autót. Két rab, kék szín börtönruhában, a nadrágjukon fehér csíkkal,
éppen a lépcs t seperte. Adam, a két férfi tekintetét kerülve, bement az
épületbe.
Különösebb nehézség nélkül találta meg Lucas Mann irodáját. A
titkárn rámosolygott, és kitárta a tágas iroda ajtaját, ahol Mr. Mann az
íróasztala mögött állva telefonált
– Csak üljön le nyugodtan – suttogta a titkárn , miközben becsukta
Adam mögött az ajtót. Mann rámosolygott, és ügyetlenül intett a kezével,
miközben a füléhez szorította a kagylót. Adam egy székre tette az
aktatáskáját, és megállt mögötte. Az iroda nagy volt és tiszta. A bal oldali
falon egy bekeretezett fényképr l ismer s arc nézett le rá: jókép
fiatalembert ábrázolt, megfontolt mosollyal, markáns vonásokkal. A
fénykép David McAllisterr l, Mississippi állam kormányzójáról készült.
Az iroda leselejtezett kormányzati bútorokkal volt berendezve. Állt
benne egy elny tt fa íróasztal, amelyen kifogástalan rend uralkodott;
három fémszék, rajtuk kopott m anyag párna; néhány irattartó szekrény az
egyik fal mentén. Adam azon igyekezett, hogy megnyugtassa magát. Lehet,
hogy minden idelátogató ügyvédnek részt kell vennie egy ilyen
beszélgetésen? Biztosan nem. Ötezer rab van a Parchmanben. Garner
Goodman egy szóval sem említette, hogy találkoznia kellene Lucas Mann-
nel.
A neve ismer snek t nt. A bírósági iratokkal és újságkivágásokkal teli
dobozok mélyén valahol már látta a Lucas Mann nevet, és arra próbált
meg visszaemlékezni, hogy jó barát-e, vagy ellenség. Pontosan mi a
szerepe a halálbüntetéses ügyekben? Adam biztosan tudta, az ellenség a
kerületi államügyész, de Lucas Mannt nem tudta beilleszteni a képbe.
Mann váratlanul letette a telefont, és kezet nyújtott Adamnek. – Örülök,
hogy megismerhetem, Mr. Hall. Foglaljon helyet, kérem – mondta halk,
kellemes hangon, miközben az egyik szék felé intett. – Köszönöm, hogy
bejött hozzám.
Adam leült. – Kérem. Részemr l a szerencse – felelte idegesen. – Mir l
van szó?
– Meg kéne beszélnünk néhány dolgot. El ször is szerettem volna
megismerkedni magával, és üdvözölni. Tizenkét éve vagyok a börtön
jogásza. Többnyire én foglalkozom a különféle polgári peres ügyekkel,
amelyek egy ilyen helyen, mint ez, felmerülhetnek. A legkülönböz bb
keresetek, amelyeket a vendégeink benyújtanak: a rabok jogai, károkozási
perek és a többi. Szinte mindennap beperelnek minket. A státusomnál
fogva a halálbüntetéses ügyekben is van kisebb szerepem, és tudomásom
szerint maga azért jött ide, hogy Sammel beszéljen.
– Így van.
– Alkalmazta magát?
– Azt nem mondhatnám.
– Sejtettem. És ez bizony jelent némi problémát. Tudja, csak akkor
látogathat meg egy rabot, ha maga a jogi képvisel je, s tudomásom szerint
Samnek végül sikerült megválnia a Kravitz és Bane-t l.
– Tehát akkor nem találkozhatom vele? – kérdezte Adam, szinte
megkönnyebbülve.
– Elvileg nem. Tegnap hosszan elbeszélgettem Garner Goodmannel.
Már jó néhány éve ismerjük egymást, Maynard Tole kivégzése óta. Ismeri
ezt az ügyet?
– Többé-kevésbé.
 – 1986. A második kivégzésem volt – mondta Mann, mintha maga
húzta volna meg a kart. Leült az íróasztal szélére, és lenézett Adamre. –
Tudja, összesen négyen vettem részt. Sam lehet az ötödik. Nos, Garner
képviselte Maynard Tole-t, és összebarátkoztunk. Kiváló úriember, és
kérlelhetetlenül kemény ügyvéd.
– Köszönöm – felelte erre Adam, mert jobb nem jutott az eszébe.
– Ami engem illet, gy lölöm az egészet.
– Maga ellenzi a halálbüntetést?
– Általában igen. Tulajdonképpen nem mindig ugyanaz a véleményem.
Minden alkalommal, amikor meggyilkolunk itt valakit, azt hiszem, hogy
az egész világ meg rült. Aztán mindig újra átnézem az ügyet, és eszembe
jut, hogy milyen kegyetlen és szörny séges b ntényekr l van itt néha szó.
Az els ember, akit kivégeztek, mióta itt vagyok, Teddy Doyle Meeks volt.
Meger szakolt és megcsonkított egy kisfiút. Nem nagyon szomorkodott
senki, amikor elgázosították. De tudja, órákon keresztül mesélhetnék ilyen
történeteket. Esetleg majd kés bb kerítünk rá id t, rendben?
– Persze – felelte Adam minden meggy z dés nélkül. Nem tudott
egyetlen olyan pillanatot sem elképzelni, amikor szívesen hallgatna
történeteket véres gyilkosokról és a kivégzésükr l.
– Megmondtam Garnernek, hogy a véleményem szerint önt nem lenne
szabad beengednünk Samhez. Egy darabig hallgatott, majd elmagyarázta,
hogy maga különleges helyzetben van, és legalább egyszer
engedélyezhetnénk, hogy találkozzon Sammel. Azt nem volt hajlandó
elmondani, hogy mit l különleges a helyzete. Nagyon szigorú el írásaink
vannak, különösképpen, ami a maximális biztonságú traktust illeti. De a
börtönigazgató megteszi, amit kérek t le. – Mann nagyon lassan ejtette ki
a szavakat.
– Nos, hm, mindenképpen beszélnem kell vele – felelte Adam majdnem
elcsukló hangon.
– Samnek mindenképpen szüksége van ügyvédre. Az igazat megvallva,
örülök, hogy itt van, Adam. Még senkit nem végeztünk ki úgy, hogy ne
lett volna jelen az ügyvédje. Egészen az utolsó percig be lehet vetni a
legkülönböz bb jogi man vereket, és én sokkal jobban érezném magamat,
ha Samnek lenne ügyvédje. – Mann megkerülte az asztalt, és a másik
szélére ült le. Kinyitott egy aktát, és egy darab papírt kezdett
tanulmányozni. Adam várakozott, s közben megpróbálta normálisan venni
a leveg t.
 – Alaposan utána szoktunk nézni a kivégzésre váró elítéltek családi
hátterének – közölte Lucas, még mindig az aktát tanulmányozva.
Kijelentésének kissé figyelmeztet hangsúlya volt. – Különösen akkor, ha
újabb fellebbezésekre nem nagyon van már esély, és közeledik a kivégzés
napja. Tud valamit Sam családjáról?
Adam hirtelen úgy érezte, hogy nem is egy apró csomó, hanem egy
kosárlabda van a gyomrában. Sikerült megvonnia a vállát, és megráznia a
fejét, mintha azt akarná mondani, hogy nem tud az égvilágon semmit.
– Tervezi, hogy felveszi a kapcsolatot Sam családjával?
Adam ismét nem felelt, csak ugyanúgy megvonta a vállát, amely ebben
a pillanatban igen súlyosnak t nt.
– Tudja, sokszor érintkezésbe szoktunk lépni az elítélt családjával,
amint egyre közeledik a kivégzés id pontja. Valószín leg majd maga is
akar beszélni a rokonokkal. Samnek van egy lánya Memphisben, a neve
Mrs. Lee Booth. Ha kívánja, megadhatom a címét is. – Lucas gyanakodva
figyelte t. Adam meg sem tudott mozdulni. – Feltételezem, nem ismeri t,
ugye?
Adam megrázta a fejét, de nem szólt semmit.
– Samnek volt egy fia, Eddie Cayhall; a szerencsétlen fickó 1981-ben
öngyilkos lett. Kaliforniában élt. Két gyereke volt. A fia a Mississippi
állambeli Clantonban született 1964. május 12-én. Furcsamód ez a maga
születésnapja is, legalábbis a Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzéke
szerint. Ott az áll, hogy maga Memphisben született ugyanazon a napon.
Eddie-nek van egy lánya is, aki már Kaliforniában született. Ennyit Sam
unokáiról. Ha kívánja, majd megpróbálom felvenni velük a…
– Eddie Cayhall az apám volt – tört ki Adamból. Mélyet lélegzett,
összehúzta magát a széken, és rámeredt az íróasztal lapjára. Szíve hevesen
dobogott, de legalább ismét tudott leveg t venni. Vállát hirtelen
könnyebbnek érezte. Még egy egészen kis mosolyt is sikerült az arcára
er ltetnie.
Mann kifejezéstelen arccal nézett rá. Egy hosszúnak t n percig
gondolkozott, aztán hangjában némi elégedettséggel azt mondta: –
Sejtettem. – Rögtön lapozgatni kezdett az aktában, mintha az még sok más
meglepetést is tartogatna. – Sam nagyon magányos a siralomházban, és én
magamban már gyakran elt n dtem azon, vajon milyen családja lehet.
Néha kap levelet, de a rokonaitól szinte soha. Látogatója jóformán
egyáltalán nincs, nem mintha bárkire is szüksége lenne. De azért kicsit
szokatlan, hogy egy ilyen hírneves elítéltr l egyáltalán nem vesz tudomást
a családja. Különösképpen egy fehér ember esetében. Na persze, nem
akarok kíváncsiskodni, ugye, tudja.
– Hát persze hogy nem.
Lucas ezt nem hallotta meg. – Fel kell készülnünk a kivégzésre, Mr.
Hall. Például tudnunk kell, hogy mit csináljunk a holttesttel. Intézkedni
kell a temetés ügyében, és ehhez hasonlók. Nos, itt van szükség a családra.
Miután tegnap beszéltem Garnerrel, megkértem a jacksoni embereinket,
hogy nézzenek utána a családnak. Nem volt nehéz dolguk. Hamar
felfedezték, hogy Tennessee állam anyakönyvi nyilvántartásaiban nem
szerepel Adam Hall, aki 1964. május 12-én született volna. Úgy
mondhatnám, hogy az egyik felismerés vezetett a másikhoz. Nem volt
nehéz.
– Már nem tartom titokban.
– Mikor hallott el ször Samr l?
– Kilenc évvel ezel tt. A nagynéném, Lee Booth beszélt róla, miután
eltemettük az apámat.
– Felvette valaha is a kapcsolatot Sammel?
– Nem.
Lucas becsukta az aktát, és helyet foglalt az íróasztal mögött álló
csikorgó székben. – Ezek szerint tehát Samnek fogalma sincs róla, hogy
maga kicsoda, és miért van itt?
– Így van.
– Ejha. – Lucas a mennyezetre bámult.
Adam megnyugodott egy kicsit, és ültében kiegyenesedett. Most már
nincs több titok, szögezte le gondolatban, és egészen jól érezte volna
magát, csak Lee miatt aggódott, hiszen a n annyira rettegett, hogy
egyszer kiderül, ki az apja. – Mennyi ideig maradhatok ma Samnél? –
kérdezte.
– Nos, Mr. Hall…
– Szólítson nyugodtan Adamnek, jó?
– Persze, Adam. Nos, a siralomházzal kapcsolatban kétfajta
szabályrendszerünk van.
– Ne haragudjon, de az r a kapuban azt mondta, hogy itt nincs
siralomház.
– Hivatalosan valóban nem létezik. Az rök és a börtön többi
alkalmazottja csak úgy emlegeti, hogy a maximális biztonságú traktus,
MBT vagy 17-es épület. Nos, azt akartam mondani, hogy amikor az
elítéltnek a siralomházban közeleg az utolsó órája, kicsit enyhítünk a
szigorú szabályokon. Normális körülmények között az ügyvéd napi egy
órát tölthet az elítélttel, de Sam annyi id t kaphat, amennyit csak akar.
Gondolom, elég sok beszélnivalójuk van.
– Tehát akkor nincs korlátozás?
– Nincs. Ha akar, egész nap itt maradhat. Az utolsó napokban
igyekszünk mindent megkönnyíteni. Kedve szerint jöhet-mehet, Adam,
csak a biztonsági szempontokra kell tekintettel lennünk. Már öt államban
jártam siralomházban, és higgye el nekem, mi bánunk a legjobban az
elítéltekkel A fenébe is, Louisianában három nappal a kivégzés el tt a
nyomorultat átviszik a cellájából egy épületbe, amit k úgy hívnák, hogy a
halálház. Mi ez, kérdem én, ha nem kegyetlenség? Mi nem csinálunk ilyet.
Sam különleges bánásmódban fog részesülni a nagy napig.
– A nagy napig?
– Igen. Mához négy hétre lesz, nem tudta? Augusztus 8-án. – Lucas az
íróasztal sarkán hever papírok felé nyúlt, aztán odaadta ket Adamnek. –
Ma reggel kaptuk. Az 5. körzeti bíróság tegnap délután feloldotta a
halasztást. Mississippi Állam Legfels bb Bírósága augusztus 8-ára t zte ki
a kivégzést.
Adam a kezébe vette a papírokat, de nem nézett rájuk. – Négy hét –
mondta kicsit kábán.
– Sajnos igen. Egy órával ezel tt adtam Samnek egy másolatot,
úgyhogy elég rossz hangulatban van.
– Négy hét – ismételte Adam alig hallhatóan. Egy pillantást vetett a
bírósági határozatra. Sam Cayhall kontra Mississippi állam. – Azt hiszem,
jobb, ha most megyek, és beszélek vele, nem? – kérdezte.
– Igen. Nézze, Adam, én nem vagyok az ellensége, ért engem? – Lucas
lassan felállt, odasétált az íróasztal széléhez, és ráült. – Én csak a
munkámat végzem, tudja. Azért van szerepem a kivégzésekben, mert
felügyelnem kell arra, hogy minden jogszer en, a törvény bet jének
megfelel en történjék. Mindenki nekem telefonál majd: a börtönigazgató,
a helyettesei, a körzeti államügyész, a kormányzó és még vagy százan. A
dolgok s r jében leszek, bár egyáltalán nincs hozzá kedvem. Ez a
legkellemetlenebb része ennek a munkának. Azt szeretném, ha megértené:
én azért vagyok itt, hogy segítsek magának. Mindig szinte és egyenes
leszek magával.
– Ezek szerint úgy gondolja, hogy sikerül meggy znöm Samet, ugye?
– Igen, úgy gondolom.
– Mennyi az esélye annak, hogy négy hét múlva sor kerül a kivégzésre?
 – Ötven százalék. Sohasem lehet el re tudni, hogy mit csinál a bíróság
az utolsó percekben. Körülbelül egy héten belül elkezdünk készül dni.
Van egy meglehet sen hosszú lista a teend kr l.
– A gyilkolás alapos és részletes megtervezése, mondhatni.
– Valami olyasmi. Ne higgye, hogy mi élvezzük.
– Gondolom, itt mindenki csak a munkáját végzi, igaz?
– Mississippi állam törvényeinek megfelel en járunk el. Ha
társadalmunk meg akarja gyilkolni a b nöz ket, valakinek végre kell
hajtania.
Adam az aktatáskájába tette a bírósági határozatot, és megállt Lucas
el tt. – Köszönöm az, azt hiszem, szívesnek mondható fogadtatást.
– Szóra sem érdemes. Miután beszélt Sammel, majd tudnom kell, hogy
mire jutottak.
– Majd küldök egy másolatot a megállapodásunkról, feltéve, hogy
aláírja.
– Ennél többre nincs is szükségem.
Kezet ráztak, és Adam megindult az ajtó felé.
– Még valami – szólt utána Lucas. – Amikor az rök beviszik Samet a
terembe, kérje meg ket, hogy vegyék le róla a bilincset. Majd
gondoskodom róla, hogy meg is tegyék. Nagyon jól fog esni Samnek.
– Köszönöm.
– Sok szerencsét.

KILENC
A h mérséklet már legalább két fokkal magasabb volt, amikor Adam
kilépett az épületb l, és elsétált a két rab mellett, akik még most is
ugyanolyan bágyadt mozdulatokkal sepregettek. Mire megtette az alig
néhány méteres utat a kocsijához, beült, és beindította a motort, már
csurgott róla a veríték. Keresztülhajtott a parkolón, aztán ráfordult a börtön
f útvonalára. Megint csak takaros, fehér házak mellett autózott, melyeket
virágok díszítettek, az udvarokban fák álltak. Micsoda kulturált egy
település. Az úton egy nyíl balra mutatott a 17-es épület irányába. Adam
lassan befordult, és másodperceken belül egy földúton volt, amely
kerítéshez és szögesdróthoz vezetett.
Adam leparkolt két másik autó között a murvával felszórt parkolóban.
Kintr l nem lehetett rácsokat látni. rök nem cirkáltak az épület körül.
Eltekintve a kerítést l és a szögesdróttól, az épület nem nagyon
különbözött egy külvárosi általános iskolától. A kerítésen belül, az egyik
szárny végénél elkerített udvar állt, rajta elhanyagolt állapotban lév
kosárlabdapálya; egy magányos rab kosárlabdát dobált a palánkra.
A kerítés legalább hat méter magas volt, a tetején szögesdrót húzódott,
amely egészen a kerítés sarkáig, az rtoronyig tartott, ahonnan fegyveres
rök néztek le az érkez re. A kerítés mind a négy oldaláról körülvette a
siralomházat, minden sarkánál egyforma torony húzódott a magasba,
rajtuk üvegfalú rállomás. A kerítésen túl, ameddig csak a szem ellát,
term föld terült el. A siralomház szó szerint a gyapotmez közepén állt.
Adam kiszállt a kocsiból, és a kerítésen keresztül rámeredt a lapos kis
épületre, ahol embereket ölnek. Lassú mozdulattal levette a zakóját, és
észrevette, hogy inge rátapadt a mellkasára. A csomó ismét ott tanyázott a
gyomrában. Lassú, tétova léptekkel indult meg az rház felé, elegáns
félcip je csupa por lett mire odaért az rtoronyhoz, és felnézett. Egy
szigorú ábrázatú, egyenruhás n kötélen leeresztett egy piros vödröt a
magasból. Egy egészen hétköznapi vödör volt, olyan, amit az ember
kocsimosáshoz szokott használni. – Tegye be a kulcsait a vödörbe –
rendelkezett a n hivatalos hangon, miközben áthajolt a korláton. A kerítés
tetején húzódó szögesdrót legalább másfél méterrel alatta volt.
Adam tette gyorsan, amit mondtak neki. Óvatos mozdulattal betette a
kulcsait a vödörbe, ahol már többtucatnyi kulcscsomó hevert. A n
elkezdte visszahúzni a vödröt. Adam figyelte, ahogy néhány pillanatig a
magasba emelkedik, aztán megáll. A n megkötötte a kötelet, és a kis piros
vödör ott lógott ártalmatlanul a leveg ben. Egy kellemes fuvallat lágyan
meghimbálta volna, de a szörny séges, fojtogató h ségben ahhoz is alig
volt leveg , hogy az ember rendesen lélegezni tudjon. Szél itt már hosszú
évek óta nem fújt.
A n végzett vele. Valaki valahol megnyomott egy gombot, vagy
meghúzott egy kart, és a két vastag fémkapu közül az egyik zümmög
zajjal félrecsúszott néhány méternyire, és beléphetett. Megtett öt métert,
aztán megállt, miközben becsukódott mögötte az els kapu. Adam most
ismerkedett meg a börtönök biztonsági el írásainak egy alapszabályával:
minden rzött bejáratnak legalább két zárható ajtaja vagy kapuja van.
Miután az els kapu becsukódott mögötte, a második kötelességtudóan
kinyílt, és végiggördült a kerítés mentén. Miközben ez történt, a 17-es
épület f kapujánál megjelent egy testes r, akinek olyan vastag karja volt,
mint Adam lába, és a téglaborítású gyalogúton megindult a bejárat felé.
 Kinyújtotta roppant nagy fekete kezét, és azt mondta: – Packer rmester
vagyok. – Adam megrázta a férfi kezét, és nyomban észrevette a csillogó
fekete cowboycsizmát Packer rmester lábán.
– Adam Hall – mutatkozott be Adam, s közben igyekezett viszonozni a
kézszorítást.
– Samhez jött. – Packer ezt kijelentette, nem kérdezte.
– Igen – válaszolta Adam, és elt n dött magában azon, hogy vajon itt
mindenki Samként emlegeti-e a nagyapját.
– El ször van itt? – Lassan megindultak az épület felé.
– Igen – felelte Adam, s közben az épület hozzájuk közel es részén
lév nyitott ablakok felé pillantott. – Az összes halálra ítélt fogoly itt van?
– kérdezte.
– Bizony. A mai adat szerint negyvenhét. Múlt héten elvesztettünk
egyet.
Már majdnem a f bejáratnál voltak. – Elvesztettek?
– Aha. A bíróság megváltoztatta az ítéletet. Át kellett tennünk a többi
rabhoz. Most kénytelen leszek megmotozni magát. – Már az ajtónál voltak,
és Adam idegesen körbepillantott, hogy megnézze: pontosan hol is kívánja
Packer végrehajtani a motozást.
– Csak tegye szét egy kicsit a lábait – utasította Packer, s már el is vette
t le az aktatáskát, és letette a betonra. Bár kissé kába volt, szédült,
szellemi képességeinek nem igazán volt a birtokában, Adam még ebben a
szörny séges pillanatban is tisztán emlékezett rá, hogy még soha senki
nem kérte arra, hogy tegye szét a lábát, akár csak egy kicsit is.
Packer azonban igazi profi volt. Nagy szakértelemmel megtapogatta a
zokniját, majd finom mozdulatokkal eljutott a térdéhez, amely, ez túlzás
nélkül állítható, kissé rogyadozott, aztán másodpercek alatt elért a derekáig.
Aztán meglehet sen felületesen végigsimította Adam mindkét hónalját,
mintha azt akarná ellen rizni, nem visel-e fegyvertartót, és benne egy
kicsiny revolvert. És ezzel, jóformán alig néhány pillanat alatt, Adam
életének els motozása véget ért. Packer hatalmas kezével benyúlt az
aktatáskába, aztán visszaadta Adamnek. – Jöhetett volna jobb id pontban
is Samhez – jegyezte meg.
– Már hallottam – felelte Adam, és ismét a vállára terítette a zakóját.
Szembeállt a fémajtóval, mintha akarná jelezni, eljött az ideje, hogy
belépjen a siralomházba.
– Erre – mormogta Packer, és megindult az épület sarka felé. Adam
engedelmesen követte. Ismét egy téglaborítású gyalogúton haladtak, míg
el nem jutottak egy ajtóhoz, amelyen semmilyen felirat vagy jelzés nem
díszelgett, és mellette gyom n tt ki a földb l.
– Ez mi? – kérdezte Adam. Halványan emlékezett Goodman leírására,
de most minden részlet homályos volt.
– A tárgyaló. – Packer el vett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Adam
körbepillantott, miel tt belépett volna, és megpróbálta kicsit összeszedni
magát. Az ajtó az épület központi része mellett volt, és Adamben felmerült:
talán az rök és a börtön vezet i nem akarják, hogy az ügyvédek
lábatlankodjanak és szaglásszanak, ezért van egy oldalbejárat.
Adam mély leveg t vett, és belépett. A teremben nem tartózkodott
éppen más ügyvéd, aki az ügyfelével beszélgetett volna, és ez felettébb
nyugtatólag hatott Adamre. Elképzelhet , hogy találkozásukat viharos
érzelemkitörések fogják kísérni; sokkal jobb, ha négyszemközt lesznek.
Ebben a pillanatban a helyiség üres volt. Elég nagy volt ahhoz, hogy
egyszerre akár több ügyvéd is megbeszélést folytathasson az ügyfelével:
úgy nagyjából kilenc méter hosszú, és négy méterszéles lehetett, a padló
betonborítású volt, a mennyezetr l neonlámpa világított. A túlsó fal vörös
téglából készült, a magasban volt három ablak. Látszott, hogy a tárgyalót
utólag építették hozzá az épülethez.
– Be fogom zárni ezt az ajtót – közölte Packer, és kilépett. – Mindjárt
hozzuk Samet. – Az ajtó becsapódott, Adam egyedül maradt. Gyorsan
kiválasztotta az egyik helyet a terem végében, hátha megérkezik még egy
ügyvéd, aki egész biztosan a másik oldalon választana magának egy széket,
hogy ügyfelével nyugalmas körülmények között vitathassa meg a
stratégiai kérdéseket. Odahúzott egy széket a pulthoz, zakóját rátette egy
másik székre, el vette a jegyzetblokkját, lecsavarta a tölt toll kupakját, és
elkezdte rágni a körmét. Megpróbálta abbahagyni, de nem tudta. Úgy
érezte, hogy gyomra ki akar ugrani a helyér l, a lába idegesen rángatózott.
Idegesen várakozott, s közben azt mondogatta magának, hogy
nyugodjon meg, vegye kicsit könnyedebben az egészet, hiszen meg tudja
oldani a rá váró feladatot. Ráfirkantott valamit a jegyzetblokkra, de maga
sem tudta elolvasni az írását. Felgy rte az inge ujját. Körbepillantott, hogy
megnézze, nincsenek-e rejtett mikrofonok és kamerák, de a terem olyan
egyszer en és szerényen volt berendezve, hogy el sem tudta volna
képzelni: valaki le akarja hallgatni a beszélgetéseket. Amennyiben Packer
rmester viselkedése tipikusnak tekinthet , akkor az összes r végtelenül
nyugodt, már-már közönyös.
 Kattant egyet egy zár, Adam felpattant. Az ajtó lassan nyílt ki, egy
fiatal, fehér r jött be az elválasztófal és -rács túlsó oldalán elterül részre.
Mögötte, élénkpiros kezeslábasban, elöl megbilincselt kézzel, Sam
Cayhall lépett be. Körbepillantott a teremben, majd hunyorogva
keresztülbámult a rácson, s tekintete végül megállapodott Adamen. A háta
mögül el lépett egy r, és a könyökénél fogva odavezette az alacsony
falhoz, rajta a ráccsal. Pontosan az ügyvéddel szemben álltak meg. Sam
Cayhall sápadt volt, vékony, mindkét rnél vagy tíz centivel alacsonyabb.
– Ki maga? – kérdezte megvet en sziszegve Adamt l, aki éppen a
körmét rágta.
Az egyik r egy széket húzott Sam mögé, a másik pedig ráültette. A rab
a pultra tette megbilincselt kezét, és rámeredt Adamre. Az rök már
távozóban voltak, amikor Adam szólt nekik: – Levennék, kérem, a
bilincset?
– Nem tehetjük, uram.
Adam nagyot nyelt. – Azért csak vegyék le, rendben? Egy jó darabig itt
leszünk – mondta, és azon igyekezett, hogy a hangja er teljesen csengjen.
Az rök úgy pillantottak egymásra, mintha ezt a kérést még sohasem
hallották volna. Aztán az egyikük el vett egy kulcsot, és levette a bilincset.
A történtek nem gyakoroltak különösebb hatást Samre. A rácson lév
résen meredten bámult Adamre, miközben az rök zajosan távoztak. Az
ajtó becsapódott, majd a zár kattant egyet.
Egyedül maradtak; a légkondicionáló recsegett, egy hosszú percen
keresztül csak ennek a hangját lehetett hallani. Adam, bár derekasan
próbálkozott, két másodpercnél hosszabb ideig képtelen volt a férfi
szemébe nézni. Azzal foglalta el magát, hogy jegyzeteket vetett papírra, s
miközben megszámozta a sorokat, érezte, hogy Sam rámered.
Végül Adam átdugott egy névjegykártyát a résen. – A nevem Adam
Hall, ügyvéd vagyok. A Kravitz és Bane cégnél dolgozom.
Sam komótos mozdulattal elvette a névjegykártyát, és mindkét oldalát
megvizsgálta. Adam figyelte minden mozdulatát. Sam ujjait ráncok
barázdálták, és sárgállottak a nikotintól. Arca sápadt volt, csak az ötnapos
borostától volt némi színe. Haja hosszúra n tt, sz volt és zsíros,
hátrafésülve viselte. Adam gyorsan leszögezte magában, hogy egyáltalán
nem hasonlít a videofilm kimerevített képein látható férfihez. Mostanra
megöregedett, arcb re puffadt, tésztaszer volt, szeme körül apró ráncok
húzódtak. Az id és a sok nyomorúság mély red ket szántott a homlokán.
Arcában csak szúrós, mélykék szeme volt megnyer , melyet most már
nem a kártyára szegezett. – Maguk, zsidók sohasem adják fel, mi? –
kérdezte kedves, nyugodt hangon, melyben nyoma sem volt dühnek.
– Nem vagyok zsidó – felelte Adam, és sikerült viszonoznia a pillantást.
– Akkor hogy dolgozhat a Kravitz és Bane-nél? – kérdezte Sam,
miközben félretette a kártyát. Halkan, lassan beszélt, egy olyan ember
türelmével, aki kilenc évet töltött el egyedül egy két méterszer három
méteres cellában.
– Cégünknél mindenki egyenl eséllyel pályázhat meg egy állást.
– Az bizony szép. Gondolom, minden a törvény bet jének megfelel en
történik.
– Természetesen.
– Most hány üzlettárs van a Kravitz és Bane-nél?
Adam megvonta a vállát. A szám évr l évre változott. – Körülbelül
százötven.
– Százötven üzlettárs. És hány n van közöttük?
Adam megpróbálta összeszámolni magában. – Pontosan nem tudom.
Valószín leg nagyjából egy tucat.
– Egy tucat – ismételte Sam, alig mozgatva a száját. Karba tett kézzel,
rezzenéstelen tekintettel meredt Adamre. – Ezek szerint tehát az
üzlettársaknak kevesebb mint a tíz százaléka n . Hány nigger üzlettárs van?
– Nem nevezhetnénk ket feketéknek?
– Ó, persze, de ne felejtse el, már ez is idejétmúlt kifejezés. Most azt
akarják, hogy afrikai-amerikaiaknak hívják ket. Maga minden bizonnyal
kell en tájékozott politikailag ahhoz, hogy tisztában legyen ezzel.
Adam bólintott, de nem mondott semmit.
– Hány afrikai-amerikai üzlettárs van a cégnél?
– Azt hiszem, négy.
– Kevesebb mint három százalék. Lám, lám. A Kravitz és Bane cég, a
polgári igazságszolgáltatás és liberális politika bástyája, diszkriminációt
alkalmaz az afrikai-amerikaiakkal és az amerikai n kkel szemben. Nem is
tudom, mit mondjak.
Adam olvashatatlanul ráfirkantott valamit a jegyzetblokkra.
Természetesen vitába szállhatna; felvilágosíthatná Samet, hogy az
ügyvédek egyharmada n , és a cég komoly er feszítéseket tesz, hogy
alkalmazza a legjobb fekete jogászokat. Elmagyarázhatná, hogy két fehér
b r állásra jelentkez beperelte a céget, mert úgy érezték, hogy velük
szemben alkalmaztak diszkriminációt.
– Hány zsidó-amerikai üzlettárs van a cégnél? Nyolcvan százalék?
 – Nem tudom. Engem ez nem nagyon érdekel.
– Engem bizony érdekel. Mindig kínosan éreztem magam, hogy ezek a
melldönget , lármás, álszent emberek képviselnek.
– Nagyon sok embernek semmi kifogása sincs a munkájukkal
kapcsolatban.
Sam óvatos mozdulattal benyúlt a kezeslábas egyetlen látható zsebébe,
és el vett egy csomag kék Montclairs cigarettát meg egy öngyújtót. A
kezeslábas egészen a mellkasáig ki volt gombolva, látni lehetett a s r , sz
sz rzetet. A kezeslábas egészen vékony pamutból készült. Adam el sem
tudta képzelni, hogyan lehet itt élni légkondicionálás nélkül.
Sam rágyújtott, aztán a mennyezet felé fújta a füstöt. – Azt hittem, hogy
egyszer és mindenkorra végeztem már magukkal.
– Nem k küldtek engem ide. Önként jelentkeztem.
– Miért?
– Nem tudom. Önnek ügyvédre van szüksége, és…
– Miért ilyen ideges?
Adam abbahagyta a körömrágást és a dobolást a lábával. – Nem vagyok
ideges.
– Dehogyisnem. Nagyon sok ügyvédet láttam én már itt, de még egyet
sem, aki olyan ideges lett volna, mint maga. Mi a gond, kölyök? Attól fél,
hogy áttörök az elválasztón és elkapom?
Adam felhorkantott, és megpróbált elmosolyodni. – Ne vicceljen már.
Nem vagyok én ideges.
– Hány éves?
– Huszonhat.
– Huszonkett nek néz ki. Mikor végzett?
– Tavaly.
– Hát ez nagyszer . A szemét zsidók ideküldtek egy zöldfül t, hogy
mentse meg az életemet. Már régóta tudom, titokban azt szeretnék, hogy
haljak meg, és most ez be is bizonyosodott. Megöltem néhány zsidót, most
k akarnak megölni engem. Az els perct l kezdve jól sejtettem.
– Beismeri, hogy maga ölte meg a Kramer gyerekeket?
– Micsoda ostoba kérdés ez? Az esküdtszék úgy döntött, hogy én tettem.
A fellebbviteli bíróságokon kilenc éve azt mondják, hogy az
esküdtszéknek igaza volt. Csak ez számít. Honnan szalasztottak magát,
hogy ilyen kérdéseket tesz fel?
– Magának ügyvédre van szüksége, Mr. Cayhall. Azért vagyok itt, hogy
segítsek.
 – Sok mindenre szükségem van nekem, fiacskám, de egy ilyen taknyos
buzgómócsing tanácsaira biztosan nem. Maga veszélyes ember, édes fiam,
de még annyit sem tud, hogy ezzel tisztában legyen. – Sam most is
határozottan, sietség és érzelmek nélkül beszélt. Arcán nyoma sem volt
érzelmeknek vagy érzéseknek.
Adam céltalanul firkálgatott a jegyzetblokkra, aztán a résen keresztül
ismét megpróbált nagyapja szemébe nézni. – Nézze, Mr. Cayhall, én
ügyvéd vagyok, és morális meggy z désb l ellenzem a halálbüntetést. Jó
iskolákba jártam, jól képzett, tájékozott jogász vagyok, és a segítségére
lehetek. Ezért vagyok itt. Ingyen.
– Ingyen – ismételte Sam. – Milyen nagylelk . Tisztában van vele, fiam,
hogy mostanában hetente legalább három ajánlatot kapok olyan
ügyvédekt l, akik ingyen szeretnének képviselni? Nagy ügyvédekt l.
Híres ügyvédekt l. Gazdag ügyvédekt l. Van közöttük néhány minden
hájjal megkent gazember. Minden feltétel nélkül hajlandóak lennének ott
ücsörögni, ahol most maga, az utolsó percekben benyújtanák az összes
lehetséges keresetet és fellebbezést, nyilatkozatokat adnának a sajtónak,
sütkéreznének a reflektorfényben, fognák a kezemet az utolsó órákban,
végignéznék, ahogy elgázosítanak, aztán tartanának még egy
sajtótájékoztatót, aláírnák a film- és könyvjogokra vonatkozó szerz dést,
esetleg még egy tévésorozatra is kötnének megállapodást, amely
bemutatná, hogyan élt egy igazi klánterrorista. Tudja, édes fiam, én híres
ember vagyok, és amit tettem, ma már legenda. És mivel most arra
készülnek, hogy kinyírjanak, még híresebb leszek. Így aztán az ügyvédek
majd megölik egymást értem. Nagyon sok pénzt érek. Beteg egy ország ez.
Adam megrázta a fejét. – Én semmi ilyet nem fogok tenni, ezt
megígérhetem, írásba adom. Aláírok egy megállapodást, amelyben
mindezt lefektetjük.
Sam gunyorosan felhorkant. – Az jó. És ki fog ennek érvényt szerezni,
miután meghaltam?
– A családja – felelte Adam.
– A családomat elfelejtheti – jelentette ki Sam keményen.
– Nekem tisztességesek a szándékaim, Mr. Cayhall. A cégem hét éve
képviseli önt, így szinte mindent tudok az ügyr l. Ezenkívül pedig alapos
kutatómunkát végeztem önnel kapcsolatban.
– Hát akkor csatlakozzon a díszes társasághoz. Már az alsónadrágomat
is vagy száz újságíró vizsgálgatja. Rengeteg olyan ember van, aki nagyon
sokat tud rólam, de a jelek szerint nekem ebb l az égvilágon semmi
hasznom nincs. Négy hetem van hátra. Ezzel tisztában van?
– Megkaptam a bírói határozat másolatát.
– Négy hét, és elgázosítanak.
– Akkor lássunk munkához. A szavamat adom, hogy soha nem fogok
nyilatkozni a sajtónak, csak akkor, ha ön jóváhagyja; nem fogom
elismételni, amit önt l hallok, és nem fogok aláírni megfilmesítéssel vagy
kiadói jogokkal kapcsolatos szerz dést. Erre megesküszöm.
Sam ismét rágyújtott, és rámeredt valamire az asztalon. Jobb
hüvelykujjával finoman megdörzsölte a jobb halántékát, közben a cigaretta
alig néhány centire volt a hajától. Hosszú id n keresztül csak a
légkondicionáló nyikorgását lehetett hallani. Adam a jegyzettömbjére
firkálgatott, és nagyon büszke volt, hogy a lábát mozdulatlanul tudja
tartani, és a gyomrában nem érez fájdalmat.
– Ismeri a Barroni-ügyet? – kérdezte Sam halkan.
– Barroni?
– Igen. A bíróság a múlt héten hozott döntést.
Adam lázasan kutatott az agyában a Barroni név után. – Lehet, hogy
már találkoztam vele.
– Lehet, hogy már találkozott vele? Maga egy jól képzett, tájékozott stb.
stb. jogász, és csak lehet, hogy találkozott vele? Micsoda elbaltázott
ügyvéd maga?
– Nem vagyok elbaltázott ügyvéd.
– Jó, jó. Na és hogy állunk a Texas kontra Eekes-üggyel? Arról már
biztosan olvasott.
– Mikor született az ítélet?
– Kevesebb, mint hat hete.
– Az alkotmány nyolcas számú módosítása?
– Ne röhögtesse ki magát – horkant fel Sam szinte felháborodással. –
Maga azt hiszi, hogy a szólásszabadsággal kapcsolatos ügyekre fecsérlem
az id met? Én vagyok itt a rács mögött, fiam, az én csuklómat meg az én
bokámat fogják leszíjazni. Az én orrom fogja beszippantani a gázt.
– Nem, nem emlékszem Eekesre.
– Mit szokott olvasni?
– Minden fontos pernek az anyagát.
– A Barefoot-ügyr l hallott már?
– Természetesen.
– Mondjon róla valamit.
 – Mi ez, valami m veltségi vetélked ?
– Ha ahhoz van kedvem, akkor az. Hová valósi volt Barefoot? –
kérdezte Sam.
– Nem emlékszem. Az ügy pontos elnevezése az volt, hogy Barefoot
kontra Estelle. 1983-ban tárgyalták, és mérföldk nek számított, mert a
legfels bb bíróság kijelentette, hogy a halálraítéltek nem hallgathatják el a
fellebbezésre alapot adó érveket, hogy majd kés bb használják fel. Többé-
kevésbé err l volt szó az ügyben.
– Lám, lám, hát tényleg olvasta. Mondja, nem tartja furcsának, hogy
ugyanaz a bíróság, amikor csak a kedve tartja, megváltoztathatja a
véleményét? Gondoljon csak bele. A legfels bb bíróság két évszázadon
keresztül engedélyezte a kivégzéseket. Azt mondták, hogy nem
alkotmányellenes, és az alkotmány nyolcas számú módosítása rendelkezik
róla. Aztán 1972-ben a legfels bb bíróság elolvasta ugyanazt az
alkotmányt, és megtiltotta a halálbüntetést. Aztán 1976-ban a legfels bb
bíróság kijelentette, hogy a kivégzések mégsem ellenkeznek az
alkotmánnyal. Ugyanazok a majmok, ugyanabban a fekete talárban,
ugyanabban a washingtoni épületben. Most pedig a legfels bb bíróság
ismét megváltoztatja a szabályokat, persze ugyanannak az alkotmánynak
az alapján. A Reagan-fiúknak már elegük van abból, hogy túl sok
fellebbezést kell elolvasniuk, így aztán néhány kiskaput bezártak. Nekem
ez elég furcsának t nik.
– Nagyon sokan vannak ezzel így.
– Na és mi a helyzet Dulaneyvel? – kérdezte Sam, miközben mélyet
szippantott a cigarettájából.
– Melyik állam?
– Louisiana. Biztosan olvasta a per anyagát.
– Igen, egész biztosan. A helyzet az, hogy valószín leg jóval több per
ügyiratait olvastam már, mint ön, de nem mindig veszem a fáradságot,
hogy memorizáljam ket, hacsak nem kívánom felhasználni valamelyiket.
– És mihez akarná felhasználni?
– Keresetekhez és fellebbezésekhez.
– Ezek szerint tehát már foglalkozott halálbüntetéses ügyekkel? Egész
pontosan hánnyal?
– Ez az els ügyem.
– Vajon miért nem vagyok én olyan nagyon nyugodt ett l? A Kravitz
és Bane zsidó-amerikai jogászai ideküldik magát, hogy kísérletezzen
rajtam, nem igaz? Hadd gyakorolgasson egy kicsit, jól fog festeni majd az
önéletrajzában.
– Már mondtam: nem k küldtek ide engem.
– Na és mi van Garner Goodmannel? Él még?
– Igen. Annyi id s, mint maga.
– Akkor már nincs neki sok hátra, ugye? Na és Tyner?
– Mr. Tyner jól van. Majd megmondom neki, hogy érdekl dik fel le.
– Ó, tegye meg, kérem. Mondja meg neki, hogy rettent en hiányzik
nekem. S t mind a ketten hiányoznak. A franc egye meg, majdnem két
évig tartott, mire kirúgtam ket.
– Látástól vakulásig dolgoztak magáért.
– Mondja meg nekik, hogy küldjék el a számlát. – Sam halkan
felnevetett; beszélgetésük alatt most el ször jelent meg mosoly az arcán.
Módszeres alapossággal elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, aztán
rágyújtott egy másikra. – Az a helyzet, Mr. Hall, hogy én gy lölöm a
jogászokat.
– Amerikában ez már csak így szokás.
– Jogászok ztek, üldöztek, zaklattak, vád alá helyeztek, elítéltettek,
átvertek, aztán bejuttattak ide. Mióta itt vagyok, azóta is vadásznak rám,
még jó néhány alkalommal átvertek, hazudtak nekem, és most, a maga
képében, visszatértek. Tessék, itt van egy zöldfül , akinek még arról sincs
fogalma, hol a francban van a bíróság.
– Lehet, sikerül majd meglepetést okoznom önnek.
– Nekem az is baromi nagy meglepetés lesz, fiacskám, ha a segge
lyukát meg tudja különböztetni egy lyuktól a földben. Maga lenne az els
bohóc a Kravitz és Bane-t l, aki egy fontos információ birtokában van.
– Nekik köszönheti, hogy az elmúlt hét évben nem került a gázkamrába.
– És ezért hálásnak kellene lennem? Tizenöt olyan elítélt van a
siralomházban, aki jóval régebben került ide, mint én. Miért pont nekem
kéne a következ nek lennem? Kilenc és fél éve vagyok itt. Treemont
tizennégy éve. persze afrikai-amerikai, és ez mindig komoly segítséget
jelent. Tudja, nekik több joguk van. Sokkal nehezebb közülük valakit
kivégezni, mert bármit is csináltak, az mindig valaki másnak a hibája.
– Ez nem igaz.
– Honnan a pokolból tudja maga, hogy mi igaz, és mi nem? Egy éve
még az iskolapadban ült, egész nap kopott farmerben járt, és békésen
sörözgetett az idealista barátaival. Maga még nem élt egy percet sem,
fiacskám. Ne akarja megmondani nekem, hogy mi igaz.
 – Tehát maga azt tartaná helyesnek, ha a feketéket gyorsan kivégeznék?
– Nem is olyan rossz ötlet. Az igazság az, hogy a legtöbb ezek közül a
csirkefogók közül megérdemelné a gázt.
– Ezzel a véleményével biztosan kisebbségben van a siralomházban.
– Van benne valami.
– És maga persze más, mint a többi, és semmi keresnivalója nincs itt.
– Valóban semmi keresnivalóm nincs itt. Én politikai fogoly vagyok,
egy egocentrikus eszel s küldött ide, aki felhasznált a saját politikai
céljaira.
– Beszélhetnénk arról is, hogy maga b nös-e vagy ártatlan?
– Nem, nem beszélhetnénk. De annyit elmondok, hogy én nem
követtem el azt, amiért a bíróság elítélt.
– Tehát volt b ntársa? Valaki más helyezte el a bombát?
Sam megdörzsölte a homlokát, és hosszú id re elhallgatott. A
beszélgetés teljesen értelmetlen volt, de most az egyszer legalább nem egy
rrel vagy egyik láthatatlan, szomszédos rabtársával beszélhetett. Nem fog
sietni, elnyújtja, ameddig csak lehet.
Adam a jegyzeteit tanulmányozta, és azt fontolgatta magában, mit is
kellene most mondania. Már legalább húsz perce beszélgettek, vagy
inkább csak tapogatóztak, világosan meghatározott célok nélkül. Adam
már korábban eldöntötte magában: nem fog úgy távozni, hogy ne közölné
Sammel: az unokája. Csak azt nem tudta, hogyan lásson hozzá.
Eltelt néhány perc. Nem néztek egymásra. Sam ismét rágyújtott egy
Montclairre.
– Miért dohányzik ilyen sokat? – kérdezte végül Adam.
– Szívesebben halnék meg tüd rákban. Sokan vannak ezzel így a
siralomházban.
– Napi hány doboz?
– Van úgy, hogy három. A pénzt l függ.
Ismét eltelt egy perc. Sam lassan a cigaretta végére ért, aztán kedvesen
azt kérdezte: – Hova járt iskolába?
– El ször a michigani egyetem jogi karára, aztán a Peppardine-re
posztgraduális tanulmányokra.
– Az hol van?
– Kaliforniában.
– Ott is n tt fel?
– Igen.
– Hány államban van halálbüntetés?
 – Harmincnyolcban. Bár a legtöbb helyen nem alkalmazzák. A jelek
szerint csak délen, Texasban, Floridában, illetve Kaliforniában.
– Tudja, államunk nagyra becsült törvényhozása megváltoztatta a
törvényeket. Most már a méreginjekciótól halhatunk meg. Ez humánusabb.
Hát nem szép? Bár rám már nem vonatkozik, hiszen engem évekkel
ezel tt ítéltek el. Nekem majd gázt kell szippantgatnom.
– Lehet, hogy nem.
– Maga huszonhat éves?
– Igen.
– 1964-ben született.
– Pontosan.
Sam el vett egy újabb cigarettát a zsebéb l, és a füstsz r t
hozzáütögette az asztalhoz. – Hol?
– Memphisben – felelte Adam, anélkül hogy a nagyapjára nézett volna.
– Maga nem ért semmit, fiam. Az állam ki akar végezni valakit, és
történetesen én vagyok a legközelebbi áldozat. Louisianában, Texasban és
Floridában úgy öldösik az elítélteket, akár a legyeket, és a mi államunk
törvénytisztel polgárai képtelenek felfogni, hogy a mi kis gázkamránkat
miért nem használják. Minél er szakosabb b nöket követnek el az
országban, annál több ember liheg a kivégzésekért. Ett l jobban érzik
magukat, úgy gondolják, hogy a rendszer úgy m ködik, ahogy kell, és
kiirtja a gyilkosokat. A politikusok nyíltan ígérgetik a kampányukban,
hogy több börtön lesz, keményebb ítéletek és több kivégzés. Ezért
szavaztak azok a jacksoni bohócok a méreginjekcióra. Az állítólag
humánusabb, kevesebb kifogás merülhet fel vele kapcsolatban, és így
könnyebb alkalmazni. Érti, amit mondok?
Adam alig észrevehet en bólintott.
– Ideje megint végrehajtani egy kivégzést, és én vagyok a következ .
Ezért dolgoznak most ilyen g zer vel. Nem tehet maga ez ellen semmit.
– De legalább megpróbálhatjuk. Adjon nekem egy lehet séget.
Sam végre meggyújtotta a cigarettáját. Mélyen leszívta a füstöt, aztán
résnyire nyitott száján kifújta. A könyökére támaszkodva el red lt, és az
elválasztón lév résen Adamre nézett. – Kalifornia melyik részén élt?
– Délen. Los Angelesben. – Adam a szúrós szemekbe nézett, aztán
elfordította a fejét.
– A családja még ott van?
 Kegyetlen fájdalom hasított a mellkasába, Adam megdermedt. Sam
ismét szippantott egyet a cigarettájából, és közben rezzenéstelen tekintettel
nézett Adamre.
– Az apám meghalt – mondta remeg hangon, és még jobban
összehúzta magát.
Eltelt egy hosszú perc, és közben Sam a szék szélére húzódott. Végül
azt kérdezte: – És az anyja?
– Portlandben él. Újra férjhez ment.
– Hol van a húgod? – tette fel a kérdést Sam.
Adam lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. – F iskolára jár –
motyogta alig hallhatóan.
– Ugye, Carmennek hívják? – kérdezte Sam halkan.
Adam bólintott. – Honnan tudtad? – kérdezte összeszorított foggal. .
Sam hátratolta magát az elválasztófaltól, és mélyen belesüppedt az
összecsukható fémszékbe. A cigarettáját, ami eddig ott égett a kezében a
földre ejtette, anélkül hogy ránézett volna. – Miért jöttél ide? – Hangja
jóval keményebb és határozottabb volt.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– A hangodból. Olyan a hangod, mint az apádnak. Miért jöttél ide?
– Eddie küldött.
Egy egészen rövid pillanatra egymás szemébe néztek, aztán Sam
elfordult. Lassan el red lt, és mindkét könyökével rátámaszkodott a
térdére. Meredten a földre bámult. Teljesen mozdulatlan volt.
Aztán a szeme elé tette a jobb kezét.
 TÍZ
Philip Naifeh hatvanhárom éves múlt, és még tizenkilenc hónapja volt
hátra a nyugdíjig. Tizenkilenc hónap és négy nap. Huszonhét éve dolgozott
Mississippi állam büntetés-végrehajtási intézetének vezet jeként, és ezalatt
az id alatt megélt hat kormányzót, seregnyi törvényhozót, többezernyi
keresetet, amelyet a rabok nyújtottak be ellene, és több kivégzést, mint
amennyire hajlandó volt visszaemlékezni.
A börtönigazgató (ugyanis azt szerette, ha így emlegetik, bár ez a
titulus Mississippi állam törvénykönyvének terminológiája szerint nem
létezett) libanoni származású volt, szülei a húszas években vándoroltak ki
Amerikába, és a deltavidéken telepedtek le. Nyitottak Clarksdale-ben egy
kis vegyeskereskedést, anyja híressé vált a házi készítés libanoni
süteményeir l. Állami iskolákban tanult, aztán f iskolára ment, majd
visszatért Mississippibe, és, már rég elfelejtett megfontolásokból, az
igazságszolgáltatás területén kezdett dolgozni.
Gy lölte a halálbüntetést. Megértette, hogy a társadalom epekedve
vágyakozik rá, és már réges-régen kívülr l megtanulta a szükségessége
mellett felsorakoztatott steril érveket. Elrettent hatása van. Elpusztítja a
gyilkosokat. A végs büntetés. A Bibliában is szerepel. Kielégíti a
közigényét a megtorlásra. Csökkenti az áldozat családjának fájdalmát. Ha
rákényszerült, olyan meggy z er vel tudta el adni ezeket az érveket,
mint bármelyik államügyész. Egy-kett t még maga is elfogadott.
Azonban a gyilkosság gyakorlati végrehajtásának terhe az övé volt, és
Naifeh gy lölte a munkájának ezt a részét. Philip Naifeh feladata volt,
hogy az elítéltet elkísérje a cellájából az „izolált szobába”, ahogy ezt a
helyiséget nevezték, hogy a nyomorult a halála el tti egy órát ott kínlódja
végig. Philip Naifeh feladata volt, hogy aztán átvezesse az elítéltet a
kivégz helyiségbe, és ellen rizze: rendesen szíjazzák le a lábát, karját és
fejét. – Kíván szólni az utolsó szó jogán? – tette fel huszonkétszer a
kérdést huszonhét év alatt. Neki kellett szólnia az röknek, hogy zárják be
a gázkamra ajtaját, és neki kellett bólintania az ítéletvégrehajtónak, húzza
meg a kart, hogy összekeverje a halálos gázokat. Az els két esetben az
elítéltek arcát nézte a haláltusájuk közben, aztán úgy döntött, sokkal jobb,
ha a gázkamra mögötti kis helyiségben összegy lt tanúk arcát bámulja.
Naifehnek kellett kiválasztania a tanúkat. Több száz dolgot kellett
végigcsinálnia, amelyeket egy kézikönyv sorolt fel. Ez az iromány arról
adott tájékoztatást, hogyan kell törvényesen meggyilkolni az elítélteket;
szerepelt benne a halál beálltának bejelentése, a holttest eltávolítása a
gázkamrából, a ruhadarabok megtisztítása a gázoktól és így tovább.
Egy alkalommal meghallgatta t Mississippi állam törvényhozásának
igazságügyi bizottsága, és Naifeh elmondta a véleményét a
halálbüntetésr l. Van egy jobb elképzelése, magyarázta, de fejtegetései
süket fülekre találtak. Terve szerint az elítélt gyilkosokat a maximális
biztonságú traktusban riznék, magánzárkában, ahol nem gyilkolhatnak,
ahonnan nem szökhetnek meg, és ahonnan sohasem kerülhetnek
feltételesen szabadlábra. Végül is a siralomházban halnának meg, de nem
az állam gyilkolná meg ket.
Nyilatkozata az újságok els oldalára került, és majdnem kirúgták az
állásából.
Tizenkilenc hónap és négy nap, állapította meg magában, miközben az
ujjait finoman végigfuttatta vastag szálú, sz haján, és lassan átolvasta a
bírósági határozatot. Lucas Mann az íróasztal túloldalán ülve várakozott.
– Négy hét – mondta, miközben félretette a papírokat. – Még hány
fellebbezés lehetséges?
– A szokásos, utolsó percekben benyújtható kegyelmi kérvények –
felelte Mann.
– Ez mikor érkezett?
– Ma, kora reggel. Sam a legfels bb bírósághoz fog fellebbezést
benyújtani, amit valószín leg elutasítanak. Ez nagyjából eltart egy hétig.
– Beszéltél már Sammel? – kérdezte a börtönigazgató.
– Csak néhány szót. Ma reggel átadtam neki a bírói határozat másolatát.
– Tegnap felhívott Garner Goodman, és azt mondta, leküldik az egyik
fiatal ügyvédjüket, hogy beszéljen Sammel. Intézkedtél már ebben az
ügyben?
– Beszéltem Garnerrel, és beszéltem az ügyvéddel is. Adam Hallnak
hívják, és éppen most van Samnél. Valószín leg elég érdekes lehet a
beszélgetésük. Sam a nagyapja
– Micsoda?
– Jól hallottad, Philip. Sam Cayhall Adam Hall apai nagyapja. Ahogy
azt ilyenkor szoktuk, tegnap leellen riztük Adam Hallt, és azt vettük észre,
hogy van néhány érdekesség. Telefonáltam a jacksoni FBI-nak, és két órán
belül számos alapos bizonyíték állt a rendelkezésünkre. Ma reggel
közöltem ezt vele, s egy percig sem tagadta. Nem hiszem, hogy
megpróbálná titokban tartani.
– De hiszen más a neve.
 – Hosszú történet. Akkor látták utoljára egymást, amikor Adam még
hátulgombolós volt. Miután Samet letartóztatták a robbantásért, Adam
apja elköltözött az államból. Nyugatra mentek, nevet változtattak, ide-oda
csapódtak, a férfinak hol volt munkája, hol nem. Úgy t nik, igazi vesztes
típus. 1981-ben öngyilkos lett. Viszont, ami Adamet illeti, f iskolára
jelentkezett, és kiváló jegyeket szerzett. Aztán az ország egyik legjobb
egyetemére járt, az egyetem jogi szemléjének volt a szerkeszt je. Állást
vállalt a barátainknál, a Kravitz és Bane-nél, ma reggel pedig megjelent
nálunk, hogy ismét találkozzon rég nem látott nagyapjával.
Naifeh mindkét kezével végigszántott a haján, és megcsóválta a fejét. –
Hát ez kellemetlen. Mintha még több publicitásra lenne szükségünk, még
több faggatózó, idióta újságíróra.
– Éppen most beszélgetnek. Szerintem Sam belemegy, hogy a srác
képviselje. Én nagyon szeretném, hogy így legyen. Még soha nem
végeztünk ki elítéltet ügyvéd nélkül.
– Viszont ki kéne végeznünk néhány ügyvédet elítélt nélkül – mondta
Naifeh er ltetett mosollyal. Az ügyvédek iránt táplált gy lölete legendás
volt, de Lucast ez egyáltalán nem zavarta. Megértette a férfit. Becslése
szerint Philip Naifeh több pernek volt az alperese, mint bárki más az állam
történetében. Megszolgálta a jogot ahhoz, hogy gy lölhesse az ügyvédeket.
– Én tizenkilenc hónap múlva nyugdíjba megyek – közölte Naifeh,
mintha Lucas ezt még sohasem hallotta volna. – Ki a következ Sam után?
Lucas elt n dött egy pillanatra, megpróbálta gondolatban áttekinteni a
negyvenhét elítélt többkötetnyire rúgó fellebbezéseit. – Az igazat
megvallva, azt hiszem, senki. A pizzás ember négy hónappal ezel tt
egészen közel került már, de halasztást kapott. Valószín leg egy éven
belül érvénytelenítik, de vannak még más problémák is az ügyével. A
következ néhány éven belül szerintem nem lesz újabb kivégzés.
– Hogy mondtad? A pizzás ember?
– Malcolm Friar. Egy hét alatt megölt három srácot, akik pizzát
szállítottak házhoz. A tárgyaláson azt állította, hogy nem akart rabolni,
csak egyszer en éhes volt.
Naifeh felemelte mindkét kezét, és bólintott. – Jó, jó, már emlékszem.
a legközelebbi Sam után?
– Valószín leg igen. Nehéz pontosan megmondani.
– Tudom. – Naifeh hátratolta székét az asztaltól, felállt, és odasétált az
ablakhoz. Cip je ott maradt valahol az asztal alatt. Zsebre vágta a kezét,
lábujjait besüppesztette a sz nyegbe, és mélyen elgondolkozva kibámult
az ablakon. A legutóbbi kivégzés után kórházba került, apróbb
szívelégtelenség miatt, ahogy az orvos fogalmazott. Egy hetet töltött a
kórházi ágyon, s közben a monitoron figyelte a szívverését. Megígérte a
feleségének, hogy nem fog végigcsinálni még egy kivégzést. Ha
valahogyan túl tudná élni Samet, teljes nyugdíjjal vonulhatna vissza.
Megfordult, és rámeredt Lucas Mannre. – Ezt nem fogom végigcsinálni,
Lucas. Átadom valaki másnak a batyut, valamelyik beosztottamnak, egy
fiatalabb, alkalmasabb embernek, akiben meg lehet bízni, aki még
egyetlen ilyen cirkuszt sem nézett végig, és aki majd megvesz azért, hogy
egy kis vér kerüljön a kezére.
– De ne Nugent legyen az.
– a mi emberünk. George Nugent, nyugalmazott ezredes, bizalomra
érdemes helyettesem.
– Az egy rült.
– Az, de a mi rültünk, Lucas. A részletek, a fegyelem és a
szervezettség fanatikusa. A fenébe is, a tökéletes választás. Majd
odaadom neki a kézikönyvet, közlöm vele, hogy mit akarok, és Nugent
csodálatos munkát fog végezni, és annak rendje és módja szerint
meggyilkolja Samet. Tökéletesen végre fogja hajtani a feladatát.
George Nugent volt Mississippi állam büntetés-végrehajtási intézetének
helyettes vezet je. Azzal szerzett nevet magának, hogy létrehozott egy
tábort az olyan elítélteknek, akik el ször kerültek összeütközésbe a
törvénnyel. Kegyetlen, hathetes megpróbáltatáson mentek keresztül.
Nugent fekete csizmában masírozgatott közöttük, úgy szitkozódott, akár
egy kiképz rmester, és a legapróbb fegyelmi vétségeket is szigorúan
megtorolta. Ritkán volt rá példa, hogy egy ilyen fogoly még egyszer
visszatért volna a Parchmanbe.
– Nugent rült, Philip.
– Így van. Végre megértetted. Mindenki tudja, hogy Nugent mennyire
szeret ragaszkodni a szabályokhoz. a tökéletes választás, Lucas.
Hibátlan egy kivégzés lesz ez.
Ez nem nagyon érdekelte Lucast. Megvonta a vállát, és azt mondta: –
Te vagy a f nök.
– Kösz – felelte Naifeh. – De azért csak tartsd szemmel Nugentet. Én is
figyelni fogok rá, de a jogi izékre neked kell ügyelned. Majd
végigcsináljuk valahogy.
– Ez lesz eddig a legnagyobb cirkusz – jelentette ki Lucas.
– Tudom. Vigyáznom kell magamra. Öreg ember vagyok.
 Lucas felemelte a dossziét az íróasztalról, felállt, és megindult az ajtó
felé. – Miután a srác tárgyalt Sammel, felhívlak. Megbeszéltem vele, hogy
bejön hozzám, miel tt elmenne.
– Szeretnék találkozni vele – mondta Naifeh.
– Rendes srác.
– Nem akármilyen család, mi?

A rendes srác és halálra ítélt nagyapja tizenöt percet töltött néma csöndben.
Csak az ócska légkondicionáló kellemetlen zörgését lehetett hallani a
teremben. Miután Sam elhallgatott, egy ideig csend volt, aztán Adam
felállt, odasétált a falhoz, és meglegyintgette a kezét a poros szell z nyílás
el tt. Némi friss leveg t érzett. Aztán karba tett kézzel nekitámaszkodott a
pultnak, és rámeredt az ajtóra. Éppen ilyen testhelyzetben volt, amikor
kinyílt az ajtó, és Packer rmester feje jelent meg a nyílásban. Csak meg
akarta nézni, hogy minden rendben van-e, mondta, miközben el ször
Adamre, aztán a terem vége felé, az elválasztón keresztül Samre pillantott,
aki el regörnyedve, arcát a kezébe temetve ült a székén.
– Minden rendben – mondta Adam minden meggy z dés nélkül.
– Jó, jó – felelte Packer, és siet sen becsukta az ajtót. Adam felállt, és
lassan megindult vissza a székéhez. Odahúzta az elválasztóhoz, és
rátámaszkodott a könyökére. Egy-két percig Sam nem vett róla tudomást,
aztán a kezeslábas egyik ujjával megtörülte a szemét, és felült. Egymásra
néztek.
– Beszélnünk kell – mondta Adam halkan.
Sam bólintott, de nem válaszolt semmit. Ismét megtörülte a szemét,
ezúttal a kezeslábas másik ujjával. El szedett egy cigarettát, és az ajkai
közé tette. Remegett a keze, miközben az öngyújtóval rágyújtott. Gyorsan
szippantott néhányat a cigarettából.
– Tehát te vagy Alan – mondta halk, fojtott hangon.
– Valamikor, azt hiszem, igen. Csak az apám halála után tudtam meg.
– 1964-ben születtél.
– Akkor.
– Te vagy az els unokám.
Adam bólintott, és elfordította a fejét.
– 1967-ben t ntetek el.
– Nagyjából akkor. Tudod, nem emlékszem rá. A legels emlékeim már
Kaliforniából vannak.
 – Hallottam, hogy Eddie Kaliforniába költözött, és született még egy
gyereke. Valaki kés bb aztán elmondta, hogy Carmennek hívják. Az évek
során hallottam ezt meg azt, tudtam, hogy mindannyian valahol Dél-
Kaliforniában vagytok, de azért Eddie-nek sikerült jól elt nnie.
– Sokszor költöztünk, amikor gyerek voltam. Azt hiszem, az apám nem
nagyon tudta megtartani az állásait.
– Nem tudtál rólam?
– Nem. Sohasem beszéltünk a családról. A temetés után tudtam meg
mindent.
– Kit l?
– Lee-t l.
Sam egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán ismét szippantott egyet a
cigarettából. – Hogy van?
– Azt hiszem, jól.
– Miért mentél a Kravitz és Bane-hez dolgozni?
– Mert egy jó cég.
– Tudtad, hogy k képviselnek engem?
– Igen.
– Tehát akkor mindent elterveztél?
– Igen. Körülbelül öt éve tervezgetem.
– De miért?
– Nem tudom.
– Biztos van valami oka.
– Az ok teljesen nyilvánvaló. Te vagy a nagyapám. Ha tetszik, ha nem,
az vagy, aki, és én is vagyok, aki vagyok. És most pedig idejöttem. Nos,
mit fogunk csinálni?
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél.
– Nem megyek el, Sam. Már nagyon hosszú ideje készülök erre.
– Mire készülsz?
– Jogi képviseletre van szükséged. Segítségre van szükséged. Ezért
vagyok itt.
– Rajtam már nem lehet segíteni. Már elhatározták, hogy el fognak
gázosítani. Semmi szükség arra, hogy belekeveredj ebbe.
– Miért?
– El ször is, az egész teljesen reménytelen. Csak bajod lesz bel le, ha
teljes er bedobással beleveted magad az ügybe, és nem jársz sikerrel.
Másodszor pedig kiderül, hogy ki is vagy valójában. És az nagyon kínos
lesz neked. Sokkal jobb lesz az életed, ha Adam Hall maradsz.
 – A nevem Adam Hall, és nem is akarom megváltoztatni. És az unokád
vagyok, és ezen sem változtathatunk, nem igaz? Akkor pedig miért kellene
aggódni?
– Nagyon kellemetlen lesz a családodnak. Eddie gondoskodott róla,
hogy megvédjen benneteket. Ne szúrd el.
– Ez már el van szúrva. A cégem tud róla. És Lucas Mann-nek is
elmondtam, szóval…
– Az az idióta szét fogja kürtölni. Egy percig se bízz benne.
– Nézd, Sam, nem értesz engem. Nem érdekel, ha bárkinek is elmondja.
Nem érdekel, ha az egész világ megtudja, hogy a nagyapám vagy. Elegem
van már ezekb l a piszkos családi titkokból. Nagyfiú vagyok már, tudok
gondoskodni magamról. Ráadásul ügyvéd vagyok, és egyre jobb a
t r képességem. Képes vagyok kezelni ezt a problémát.
Sam kissé hátrad lt a széken. Úgy mosolygott, ahogy a feln ttek akkor
szoktak, amikor egy gyerek id sebbnek akar t nni a koránál. Dörmögött
valamit, aztán nagyon lassan bólintott. – Nem értesz semmit, kölyök –
mondta újra, de most már nyugodt, türelmes hangon.
– Akkor magyarázd el nekem – kérte Adam.
– Akkor az id k végezetéig itt ücsöröghetnénk.
– Van négy hetünk. Nagyon sokat beszélgethetünk négy hét alatt.
– Pontosan mit szeretnél hallani?
Adam el red lt, és tollal meg papírral készen a kezében, azt mondta: –
El ször is az ügyr l akarok beszélgetni. – Szeme alig néhány centire volt
az elválasztórácstól. – A fellebbezésekr l, a stratégiai kérdésekr l, a
tárgyalásokról, a robbantásról, arról, hogy ki volt veled azon az éjszakán…
– Senki nem volt velem.
– Err l kés bb is beszélhetünk.
– Most beszélünk róla. Egyedül voltam, megértettél?
– Rendben. Másodszor: tudni akarok a családomról.
– Miért?
– Miért ne? Minek tovább titkolózni? Tudni akarok az apádról, az
apjáról, a fivéreidr l meg az unokatestvéreidr l. Lehet, hogy nagyon utálni
fogom ezeket az embereket, amikor ennek az egésznek a végére érünk, de
jogom van tudni róluk. Egészen mostanáig megfosztottak ett l a
lehet ségt l.
– Nincs semmi érdekes.
– Óh, tényleg? Nos, Sam, szerintem az magában is elég érdekes, hogy
eljutottál idáig, a siralomházba. Ez egy eléggé zártkör társaság. És ha
hozzátesszük, hogy középosztálybeli fehér ember vagy, majdnem
hetvenéves, akkor még érdekesebb az egész. Tudni akarom, hogyan és
miért kerültél ide? Mi késztetett arra, hogy megtedd, amit megtettél? Hány
klántag volt a családomban? És miért? Még hány embert öltek meg az
id k során?
– És azt hiszed, hogy én majd mindent elmondok neked?
– Igen, azt hiszem. Rá fogsz jönni, hogy ezt kell tenned. Az unokád
vagyok, Sam, az egyetlen él rokonod, akit érdekel, hogy mi van veled.
Beszélni fogsz, Sam. Mindent el fogsz mondani nekem.
– Nos, ha már ilyen beszédes leszek, mir l fogunk még társalogni?
– Eddie-r l.
Sam mélyet lélegzett és lehunyta a szemét. – Nem is akarsz olyan sokat,
nem igaz? – kérdezte halkan.
Ismét eljött a rituális rágyújtás ideje, és Sam még több türelemmel és
körültekintéssel hajtotta végre. – Miután végeztünk Eddie-vel, mir l
akarsz beszélgetni?
– Nem tudom. Ez valószín leg el fog tartani négy hétig.
– Mikor beszélünk rólad?
– Amikor csak akarod. – Adam benyúlt az aktatáskájába, és el húzott
egy vékonyka dossziét. A résen becsúsztatott egy papírt és egy tollat. – Ez
a megállapodás arról, hogy én vagyok a jogi képvisel d. Írd alá a lap alján.
Sam elolvasta anélkül, hogy hozzányúlt volna. – Tehát megint a
Kravitz és Bane fog képviselni.
– Úgy is mondhatjuk.
– Ezt meg hogy érted? E szerint a papír szerint én beleegyezem abba,
hogy megint ezek a zsidók képviseljenek engem. Baromi sokáig tartott,
amíg sikerült kirúgnom ket, pedig még csak nem is fizettem nekik.
– Most velem állapodsz meg, Sam, világos? Egy percre sem fogod látni
azokat az embereket, ha nem akarod.
– Nem akarom.
– Remek. Én történetesen ennél a cégnél dolgozom, tehát a
megállapodást hivatalosan a céggel kell kötnöd. Ennyi az egész.
– Óh, a fiatalság optimizmusa. Csak ennyi az egész. Itt ücsörg k
kevesebb, mint harminc méterre a gázkamrától, az óra ketyeg, percr l
percre hangosabban, és te azt mondod, hogy ennyi az egész.
– Írd már alá azt a rohadt papírt, Sam.
– És aztán mi lesz?
 – És aztán munkához látunk. Jogilag semmit sem tehetek, amíg nem
született meg a megállapodás. Írd alá, és elkezdünk dolgozni.
– És hogyan látnál hozzá a munkához?
– Nagyon lassan, lépésr l lépésre átbeszéljük, hogyan történt a
robbantás.
– Ezt már több ezerszer végigcsináltam.
– Akkor végigcsináljuk újra. Van egy vastag jegyzetfüzetem, ami tele
van kérdésekkel.
– Ezeket a kérdéseket már mind feltették nekem.
– Az igaz, Sam, csak nem válaszoltál rájuk, ugye?
Sam az ajkai közé tette a cigarettát. – Szerinted én hazudok – mondta.
– Hát nem?
– Nem.
– De nem mondtad el a teljes történetet, igaz?
– Mit számit az, drága ügyvéd úr? Te is ismered a Bateman-ügyet?
– Igen, kívülr l tudom, és van néhány támadható pontja.
– Tipikus ügyvédi szöveg.
– Amennyiben van új bizonyíték, van mód a beterjesztésére.
Megmondom, mit fogunk csinálni, Sam. Megpróbálunk elég nagy
felfordulást okozni ahhoz, hogy egy bíró hajlandó legyen még egyszer
elgondolkozni az ügyön. Aztán még egyszer. Aztán pedig megadja a
halasztást, és akkor megint id t nyertünk.
– Tudom, hogyan megy ez a játék, fiam.
– Szólíts csak Adamnek, jó?
– Jó, te meg nagyapónak. Gondolom, fellebbezni akarsz a
kormányzónál.
– Igen.
Sam a székével együtt közelebb húzódott az elválasztó rácshoz. Jobb
keze mutatóujját Adam orrának közepe felé szegezte. Arcán hirtelen durva
kifejezés jelent meg, szemei összesz kültek. – Jól figyelj ide, Adam –
mormogta, miközben a leveg be döfködött az ujjával. – Ha aláírom ezt a
papírt, sohasem beszélhetsz ezzel a mocsokkal. Soha. Megértetted?
Adam nagyapja ujján tartotta a szemét, de nem szólt semmit.
Sam úgy döntött, hogy folytatja. – Egy utolsó szemét, kétszín disznó.
Aljas, hitvány, a velejéig korrupt, de mindezt képes elleplezni az elb völ
mosolyával meg a csinos frizurájával. Egyes-egyedül neki köszönhetem,
hogy itt ülök a siralomházban. Ha bármilyen módon is felveszed vele a
kapcsolatot, nem vagy többé az ügyvédem.
 – Ezek szerint most az ügyvéded vagyok?
Sam leengedte az ujját, és egy kicsit kiengedett. – Hát, lehet, hogy adok
neked egy lehet séget, hadd gyakorolgass rajtam egy kicsit. Tudod, Adam,
ez az egész jogi szakma egy kalap szart sem ér. Ha szabad ember lennék,
rendes adófizet , aki igyekszik megélni valahogy, és betartja a törvényeket,
de nincs elég pénze, akkor nem tudnék találni magamnak egy ügyvédet,
aki venné a fáradságot, hogy leköpjön. De tessék, itt vagyok én, a halálra
ítélt gyilkos, nincs egy árva vasam se, és az ország legkülönböz bb
pontjairól jelentkezik több száz ügyvéd, hogy képviselhessen. Híres,
gazdag ügyvédek, hosszú nevük van, el tte kezd bet k, utána számok;
közismert ügyvédek, akiknek saját repül gépük és televízió-m soruk van.
Meg tudod ezt magyarázni nekem?
– Természetesen nem. De nem is érdekel.
– Beteges egy szakmát választottál magadnak.
– A legtöbb ügyvéd tisztességes és rengeteget dolgozik.
– Na persze. És a legtöbb haverom itt a siralomházban lelkész és
misszionárius lenne, ha nem hoztak volna téves ítéletet az ügyükben.
– Elképzelhet , hogy a kormányzó lesz esetleg az utolsó esélyünk.
– Akkor nyugodtan el is gázosíthatnak. Az a nagykép seggfej
valószín leg végig akarja nézni majd a kivégzésemet, aztán tart egy
sajtótájékoztatót, és minden apró részletr l beszámol majd a világnak. Egy
gerinctelen kis féreg, aki csak nekem köszönhet en jutott el eddig. És ha
még néhány b rt lehúzhat rólam, akkor meg is teszi. Tartsd magad t le
távol.
– Err l kés bb is beszélhetünk még.
– Hidd el nekem, ezt már most megbeszéltük. Add a szavadat, miel tt
aláírom ezt a papírt.
– Több feltételed nincs?
– De igen. Azt akarom, hogy az is kerüljön bele a megállapodásba:
amennyiben úgy döntök, megint kirúgom a céget, akkor nem fogják
megpróbálni megakadályozni. Ez valószín leg nem okoz gondot.
– Add ide.
Sam átcsúsztatta a résen a papírt, és Adam hozzátoldott még egy
bekezdést az aljára. Visszaadta Samnek, aki lassan elolvasta, aztán letette a
pultra.
– Nem írtad alá – állapította meg Adam
– Még mindig gondolkozom.
– Feltehetek néhány kérdést, miközben gondolkozol?
 – Csak tegyél.
– Hol tanultál meg robbanószerekkel bánni?
– Itt is, ott is…
– A Kramer-ügy el tt legalább öt robbantás volt. Mindegyiket
ugyanolyan módszerrel csinálták, a lehet legegyszer bben: dinamit és
gyújtózsinór. A Kramer-ügy más volt, mert ott már id zít t alkalmaztak.
Ki tanított meg bombát készíteni?
– Gyújtottál már meg valaha egy csillagszórót?
– Persze.
– Ugyanazon az elven m ködik. Érints egy ég gyufát a
gyújtózsinórhoz, fuss, ahogy bírsz, aztán meghallod a robbanást.
– Egy id zít szerkezet azért kicsit bonyolultabb. Ki tanított meg rá,
hogyan kell kezelni?
– Az anyám. Mikor akarsz visszajönni ide?
– Holnap.
– Jó. Megmondom, mit fogunk csinálni. Szükségem van egy kis id re,
hogy gondolkozhassak. Most rögtön nem akarok beszélgetni, és egész
biztos, hogy nem akarok egy halom kérdésre válaszolni. Hadd nézzem
meg ezt a megállapodást, itt-ott változtatok rajta, és holnap megint
találkozunk.
– Ezzel csak pocsékoljuk az id t.
– Már majdnem tíz évet elpocsékoltam itt. Egy napon nem múlik
semmi.
– Lehet, hogy nem fognak beengedni, ha nem én vagyok a hivatalos
jogi képvisel d. Ez a mai látogatás csak szívesség volt.
– Nagyszer fickók, mi? Mondd meg nekik, hogy a következ
huszonnégy órában te vagy az ügyvédem. Be fognak engedni.
– Nagyon sok dolgunk van, Sam. Szeretnék munkához látni.
– Gondolkoznom kell, világos? Ha az ember eltölt kilenc évet egyedül
egy cellában, baromi jól megtanul gondolkozni és elemezgetni. De nem
lehet gyorsan csinálni, érted? Eltart egy darabig, amíg a fejedben
elrendez dnek a dolgok. Most egy kicsit forog körülöttem a világ, tudod?
Eléggé mellbevágó dolgokat mondtál.
– Értem.
– Holnap majd jobban leszek. Akkor majd beszélgethetünk. Megígérem.
– Rendben van. – Adam rácsavarta a tölt tollra a kupakot, majd zsebre
vágta. A dossziét becsúsztatta az aktatáskájába, és hátrad lt a széken. – A
következ néhány hónapban Memphisben leszek.
 – Memphisben? Azt hittem, hogy Chicagóban laksz.
– Van egy kis irodánk Memphisben. Ott fogok dolgozni. A telefonszám
rajta van a névjegyen. Bármikor felhívhatsz.
– Mi lesz, amikor vége van ennek az ügynek?
– Nem tudom. Lehet, hogy visszamegyek Chicagóba.
– Házas vagy?
– Nem.
– És Carmen?
– sem.
– Hogy néz ki?
Adam összekulcsolt kezébe támasztotta a fejét és a fölöttük gomolygó
füstfelh be bámult. – Nagyon okos. Nagyon csinos. És nagyon hasonlít az
édesanyjára.
– Evelyn gyönyör lány volt.
– Még mindig gyönyör .
– Mindig azt gondoltam, hogy Eddie-nek nagy mázlija volt vele. Bár
igaz, a családját nem szerettem.
Evelyn pedig nem szerette Eddie családját, az biztos, szögezte le
magában Adam. Sam álla majdnem a mellkasához ért. Megdörzsölte a
szemét, aztán megcsípte az orrnyergét. – Ez a családi ügy el fog tartani egy
darabig, nem? – kérdezte anélkül, hogy Adamre nézett volna.
– De.
– Lehet, hogy van egy-két dolog, amir l nem tudok majd beszélni.
– Dehogyisnem tudsz. Beszélni fogsz. Ezzel tartozol nekem, Sam. És
magadnak is tartozol.
– Nem is tudod, mir l beszélsz.
– Próbáld csak ki. Elegem van már a titkokból.
– Miért akarsz ilyen sokat tudni?
– Hogy megpróbálhassam megérteni ezt az egészet.
– Csak pocsékoljuk ezzel az id t.
– Ezt nekem kell eldönteni, nem igaz?
Sam a térdére tette a kezét, és lassan felállt. Mélyet lélegzett, és a
rácsozaton keresztül lenézett Adamre. – Most szeretnék elmenni.
A kis résen keresztül találkozott a szemük. – Hogyne – felelte Adam. –
Hozzak neked valamit?
– Ne. Csak gyere vissza.
– Ezt megígérem.
 TIZENEGY
Packer becsukta, majd bezárta az ajtót, aztán Adammel együtt kilépett a
tárgyaló el tti árnyékos részb l a vakító, déli napsütésbe. Adam karját és
arcát elöntötte a veríték, mire aktatáskájában megtalálta a napszemüvegét,
és felvette. Hunyorított, arca grimaszba rándult, és amint megint képes volt
látni, megindult Packer után.
– Sam jól van? – érdekl dött Packer. Zsebre vágott kézzel, minden
sietség nélkül sétálgatott.
– Azt hiszem, igen.
– Mondja, nem éhes?
– Nem – felelte Adam, miközben az órájára pillantott. Már majdnem
egy óra volt. Nem tudta, hogy Packer börtönkoszttal vagy valami mással
kínálja-e, de inkább nem vállalta a kockázatot.
– Kár. Ma szerda van, az pedig azt jelenti, hogy az ebéd fehérrépa-
f zelék és rozskenyér. Nagyon finom.
– Köszönöm. – Adam biztos volt benne, hogy a mai ebédt l a nyála
kéne hogy csorogjon, és gyomornedveinek m ködésbe kellene lépnie. De
legjobb tudomása szerint még sohasem látott fehérrépa-f zeléket. – Talán
majd a jöv héten – mondta, és el sem akarta hinni, hogy ebéddel kínálják
a siralomházban.
Elértek az els dupla kapuhoz. Miközben kinyílt, Packer, még mindig
zsebre dugott kézzel, azt kérdezte: – Mikor jön legközelebb?
– Holnap.
– Ilyen hamar?
– Igen. Egy darabig s r n el fogok itt fordulni.
– Nos, örülök, hogy megismerhettem. – Packer szélesen elvigyorodott,
aztán elsétált.
Miközben Adam átment a második kapun is, a piros vödör elkezdett
leereszkedni. Másfél méterre a földt l megállt, odalépett és addig
keresgélt a kulcsok között, amíg meg nem találta a sajátját. Egy pillanatra
sem nézett fel az rre.
Adam autója mellett egy fehér mikrobusz parkolt. Az ajtaját és az
oldalát hivatalos jelzések díszítették. A vezet ülés melletti ablak
leereszkedett és Lucas Mann hajolt ki. – Nagyon siet?
Adam ismét az órájára pillantott. – Nem különösebben.
– Jó. Akkor szálljon be. Beszélnem kell magával. Teszünk egy rövid
kört, és megmutatom magának a látnivalókat.
 Adamet most éppen nem nagyon érdekelték a börtön látnivalói, de
amúgy is be akart nézni Mann irodájába. Kinyitotta a hátsó ajtót, és a
zakóját meg a táskáját bedobta a hátsó ülésre. A légkondicionáló, hála
istennek, a legmagasabb fokozaton m ködött. Lucas furcsán festett egy
mikrobusz volánja mögött. Kihajtott a maximális biztonságú traktus
parkolójából, és megindultak a f úton.
– Hogy ment? – kérdezte. Adam megpróbálta felidézni magában, Sam
hogyan is írta le ezt a férfit. Valami olyasmit mondott róla, hogy nem
szabad megbízni benne.
– Azt hiszem, jól – felelte, körültekint en, homályosan fogalmazva.
– Beleegyezik, hogy maga képviselje?
– Azt hiszem, igen. Ma este még gondolkozni akar rajta. És holnap
találkozni akar velem.
– Semmi gond, de holnap alá kell íratnia vele. Szükségünk van t le
valamilyen írásbeli meghatalmazásra.
– Holnapra meglesz. Hová megyünk? – Balra fordultak, és egyre
távolabb kerültek a börtön központi részét l. Már gyapot- és
szójababmez kön hajtottak keresztül, amelyek addig húzódtak, ameddig
csak a szem ellátott.
– Csak úgy autózgatunk. Arra gondoltam, hogy szívesen körülnézne itt
egy kicsit. És meg is kell beszélnünk néhány dolgot.
– Hallgatom.
– Csak ma reggel kaptuk meg a bírósági határozatot, de eddig már
legalább három újságíró telefonált. Persze vért szagolnak, és tudni akarják,
vajon ez azt jelenti-e, hogy Samnek vége. Ismerek jó néhányat közülük,
más kivégzések kapcsán volt már dolgom velük. Vannak rendes fickók
közöttük, de a legtöbb kellemetlen, ellenszenves figura. Nos, mindannyian
Samr l faggatnak, meg arról, hogy van-e ügyvédje. Saját magát fogja-e
képviselni egészen az utolsó percig? Tudja, ehhez hasonló kérdések.
T lük jobbra a mez n fehér nadrágos, félmeztelen rabok dolgoztak,
hátukon és mellkasukon csillogott az izzadság. Egy lovas r tartotta ket
szemmel, kezében puskával. – Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdezte
Adam.
– Gyapotot szednek.
– Ez kötelez ?
– Nem, mindannyian önként vállalkoztak a munkára. Vagy ezt csinálják,
vagy egész nap a cellában ülnek.
 – Fehér ruha van rajtuk. Sam vöröset visel. Az autóút mellett pedig kék
ruhás rabokat láttam.
– Ez az osztályozási rendszer része. A fehér azt jelenti, hogy ezek az
emberek nem jelentenek komoly veszélyt.
– Miért kerültek ide?
– A legkülönfélébb okokból. Kábítószer, gyilkosság, visszaes b nöz k.
De amióta itt vannak, rendesen viselkednek, így aztán fehér ruhát viselnek,
és dolgozhatnak.
A keresztez désnél Lucas elfordult, ismét szögesdrót mellett haladtak.
Balra modern, kétszintes barakkok álltak; a központi részb l
melléképületek húzódtak minden irányba. – Ez mi? – kérdezte Adam a
barakk-komplexum felé mutatva.
– A 30-as épület.
– Összesen hány épület van?
– Nem tudom pontosan. Állandóan építkezünk és bontunk. Úgy
nagyjából harminc.
– Ez újnak néz ki.
– Ó, igen. Már majdnem húsz éve állandó összet zésben vagyunk a
szövetségi bíróságokkal, így aztán eszeveszett tempóban építkezünk. Nyílt
titok, hogy ennek a helynek az igazi vezet je egy szövetségi bíró.
– Nem várhatnának holnapig az újságírók? Meg kell tudnom, hogy Sam
mire jutott. Nem szeretnék most beszélni velük, hogy aztán holnap
kiderüljön: mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem.
– Azt hiszem, egy napig még távol tudom tartani ket. De sokáig nem
fognak várni.
Elhagyták az utolsó rtornyot is, és a 30-as épület elt nt. Legalább négy
kilométert tettek meg, mire felt nt a következ komplexumot körülvev ,
csillogó szögesdrót.
– Ma reggel, miután maga megérkezett, beszélgettem a
börtönigazgatóval – közölte Lucas. – Azt mondta, hogy szeretne találkozni
magával. Rokonszenvesnek fogja találni, Adam. Gy löli a kivégzéseket.
Azt remélte, hogy a nyugdíjig hátralév néhány hónapot megússza újabb
nélkül, de ez most kétségesnek látszik.
– Hadd találjam ki. is csak a munkáját végzi, igaz?
– Itt mindannyian csak a munkánkat végezzük.
– Hát ezt mondom én is. Az a benyomásom, hogy itt mindenki szeretné
megveregetni a vállamat, aztán szomorúan elbeszélgetnének velem arról,
hogy mi történik majd a szegény öreg Sammel. Senki sem akarja megölni
t, maguk mind csak a munkájukat végzik.
– Nagyon sokan vannak, akik szeretnék már holtan látni Samet.
– Kik?
– A kormányzó és az államügyész. Biztos vagyok benne, hogy a
kormányzóról már sokat hallott, de szerintem az államügyészre kell
nagyon odafigyelnie. Természetesen is majd kormányzó szeretne lenni
egyszer. Ki tudja, milyen okból, megválasztottunk egy halom fiatal,
rettent ambiciózus politikust, akik a jelek szerint képtelenek nyugton
maradni.
– Roxburgh-nek hívják, ugye?
– Igen. Imádja, ha fényképez gépek el tt tetszeleghet, és arra számítok,
hogy ma délután sajtótájékoztatót tart. Ha nem tagadja meg magát, úgy
nyilatkozik majd, hogy kizárólag neki köszönhet a legfrissebb bírósági
határozat, és megígéri, mindent el fognak követni, hogy négy hét múlva
kivégezzék Samet. És nem lennék meglepve, ha majd maga a kormányzó
is megjelenne az esti híradóban, hogy szóljon néhány szót. Arra akarok
kilyukadni, Adam, hogy hatalmas nyomás lesz felülr l, mindent meg
fognak tenni azért, hogy ne legyen több halasztás. A saját politikai céljaik
érdekében azt akarják, hogy Sam haljon meg. Amit csak lehet, kihoznak
ebb l az ügyb l.
Lucas rákanyarodott egy másik útra. – Van még egy másik ok is –
folytatta. – Louisianában látástól vakulásig gyilkolásszák az elítélteket.
Texasban idén már hatot végeztek ki. Floridában ötöt. Nálunk három éve
nem volt kivégzés. Vannak, akik azt mondják, hogy csak a lábunkat
lógatjuk. Ideje megmutatnunk a többi államnak, hogy mi sem a leveg be
beszélünk. Vezet ink dühödten nyilatkoztak a végtelen halasztásokról.
Egyáltalán nem meglep módon arra jutottak, hogy a szövetségi bíróságok
lelkén szárad minden. És történetesen Sam a következ .
– És utána ki következik?
– Azt hiszem, senki. Két év is eltelhet, mire megint ilyen közel
kerülünk egy kivégzéshez. De most már köröznek a kesely k.
– Miért mondja el ezt nekem?
– Én nem vagyok az ellensége, világos? A börtön jogásza vagyok és
nem Mississippi államé. És maga még soha sem volt itt. Úgy gondoltam,
nem árt, ha tud ezekr l a dolgokról.
– Köszönöm – felelte Adam. Bár egy szóval sem kérte az információkat,
kétségtelenül hasznosak lehetnek majd.
 – Ahogy csak tudok, segítek magának.
Háztet ket lehetett látni a távolban. – Az ott a bejárati rész? – kérdezte
Adam.
– Igen.
– Most szeretnék elmenni.

A Kravitz és Bane memphisi irodái egy húszas évekbeli díszes épület, a

Brinkley Plaza két emeletét foglalták el. A belvárosban, a Main és Monroe
Street sarkán állt. A Main Streetet Mid-American Mallnak is hívták.
Amikor a város vezet sége megkísérelte felélénkíteni kissé a belváros
hangulatát, a személygépkocsikat és teherautókat kitiltották innen. A
Mallon csak gyalogosok közlekedhettek.
Egy csinos, fiatal titkárn bevezette Adamet Baker Cooley, az
ügyvezet üzlettárs irodájába. Bemutatkoztak, kezet ráztak, és
megcsodálták a titkárn t, amint az kisétált az irodából, és becsukta maga
mögött az ajtót. Cooley egy kicsit sokáig bámészkodott, és úgy t nt,
leveg t sem tud venni, amíg az ajtó nem csukódik be teljesen.
– Isten hozta délen – mondta, helyet foglalt mélybordó b rb l készült
forgószékében.
– Köszönöm. Gondolom, már beszélt Garner Goodmannel.
– Igen, tegnap. Kétszer is. Tájékoztatott az ügyr l. Itt, a folyosó végén
van egy szép tárgyalónk. Telefon, számítógép is van benne és rengeteg a
hely. A magáé lesz, öö… amíg itt dolgozik.
Adam bólintott, és körbepillantott az irodában. Cooley ötven-
egynéhány éves lehetett; ápolt férfi volt, sz hajával és a szeme alatti mély
karikákkal úgy nézett ki, mint egy agyongyötört könyvel . – Milyen fajta
munkát végeznek itt? – érdekl dött Adam.
– Büntet joggal egyáltalán nem foglalkozunk – felelte Cooley.
Adamnek eszébe jutott, Goodman hogyan írta le a memphisi céget:
tizenkét ügyvédet foglalkoztató kis vállalkozás, s ma már mindenkinek
rejtély, hogy a Kravitz és Bane annak idején miért szippantotta magába.
– F leg vállalatokkal vagyunk kapcsolatban – folytatta Cooley. –
Néhány régi bankot képviselünk, és nagyon sokat dolgozunk a helyi
kormányzati szerveknek.
Szívderít munka, állapította meg magában Adam.
– Cégünk az egyik legrégebbi Memphisben, száznegyven éves múltra
tekint vissza. A polgárháború óta m ködik. Néhány alkalommal kisebb
részekre osztották, aztán ismét egyesült, míg végül a chicagói nagyágyúk
beszippantották.
Cooley olyan büszkeséggel ismertette a cég rövid történetét, mintha
annak lenne bármi köze is ahhoz, hogy 1990-ben miféle jogi munkát
végeznek.
– Hány ügyvéd dolgozik itt? – kérdezte Adam, igyekezvén kitölteni az
röket a beszélgetésben, amely lassan indult be, és nem vezetett sehová.
– Tizenkett . Tizenegy ügyvédjelölt. Kilenc adminisztrátor. Tizenhét
titkárn . Tíz alkalmazott a fennmaradó ilyen-olyan munkákra. Az
országnak ebben a részében egészen komoly kis cégnek számít. Na persze
a chicagóiakhoz semmiképpen sem hasonlítható.
Na látod, ez biztos, szögezte le magában Adam. – Nagyon örülök, hogy
itt dolgozhatok. Remélem, senkinek sem leszek az útjában.
– Ó, dehogy. Viszont attól tartok, hogy nem is nagyon tudunk segíteni
magának. Tudja, mi nem vagyunk törvényszéki ügyvédek, irodai munkát
meg sok papírmunkát végzünk. Én már vagy húsz éve nem jártam
tárgyalóteremben.
– Majd elboldogulok, Mr. Cooley. Mr. Goodman meg a többiek
Chicagóban segíteni fognak.
Cooley felpattant és összedörzsölte a két kezét, mintha nem tudna mást
kezdeni vele. – Nos, Darlene lesz a titkárn je. mindenr l tájékoztatni
fogja magát: a parkolásról, a biztonsági el írásokról, telefonokról,
fénymásolókról, meg amir l még kell. Ha szüksége van egy
adminisztrátorra, csak szóljon nekem. Ellopunk majd egyet valakit l és…
– Nem lesz rá szükségem. Köszönöm.
– Jó. Akkor menjünk, és nézzük meg az irodáját.
Adam követte Cooley-t a csöndes és üres folyosón, s mosolyognia
kellett, amikor eszébe jutottak a chicagói irodák. Ott a folyosókon
agyonhajszolt ügyvédek és a munkából ki sem látszó titkárn k
rohangálnak állandóan. A telefonok megállás nélkül csengenek, a
fénymásolók és faxgépek sípolnak, berregnek, s olyan a hangulat, akár egy
zsibvásáron. Igazi rültekháza a nap tíz órájában.
Ez a hely azonban olyan csöndes volt, mint egy ravatalozó. Cooley
belökte az egyik ajtót, és felkapcsolta a villanyt. – Nos, mit szól ehhez? –
kérdezte, miközben széles mozdulattal körbemutatott a karjával. A
helyiség több volt, mint megfelel . Hosszú, keskeny iroda, közepén
gyönyör en polírozott asztallal, melynek mindkét oldalán öt-öt szék állt.
Az egyik végébe átmenetileg betettek egy íróasztalt, rajta telefon és
számítógép, mellette pedig forgószék. Adam végigsétált az asztal mentén,
s közben a szép rendben tartott, de sohasem használt jogi könyveket
nézegette. Kikukucskált az ablak el tt húzódó függönyön. – Szép a kilátás
– állapította meg, miközben lepillantott a három emelettel alatta elterül
Mallra. Az utcán csak galambokat és embereket látott.
– Remélem, megfelel – mondta Cooley.
– Nagyon szép. Tökéletesen megfelel. Majd behúzódom ide, és
igyekezni fogok, hogy ne legyek senkinek a terhére.
– Ugyan már. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon nekem. –
Cooley lassan megindult Adam felé. – Valamit azonban még meg kell
beszélnünk – közölte, miközben szigorúan felhúzta a szemöldökét.
Adam szembefordult a férfival. – Mir l van szó?
– Néhány órával ezel tt felhívott egy memphisi újságíró. Nem ismerem,
de azt állítja, hogy már évek óta figyelemmel kíséri a Cayhall-ügyet. Azt
akarta tudni, hogy még mindig a cégünk foglalkozik-e vele. Azt
tanácsoltam neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a chicagóiakkal. Hiszen
nekünk semmi közünk az egészhez. – El húzott egy darab papírt a
zsebéb l, és odaadta Adamnek. Egy név és egy telefonszám volt rajta.
– Rendben, majd elintézem – mondta Adam.
Cooley még egy lépéssel közelebb jött, és karba tette a kezét. – Nézze,
Adam, mi nem vagyunk törvényszéki ügyvédek. Mi vállalatokkal
foglalkozunk. Itt óriási pénzekr l van szó. Diszkréten intézzük az
ügyeinket, és kerüljük a nyilvánosságot.
Adam lassan bólintott, de nem szólt semmit.
– Még sohasem foglalkoztunk büntet jogi ügyekkel, és ilyen nagy port
kavaróval biztosan nem.
– Nem akarják, hogy magukra is ráfröccsenjen a mocsok, nem igaz?
– Én ezt nem mondtam. Szó sincs róla. Nem. Csak azt kell tudnia, hogy
itt lent nálunk, más a helyzet. Ez itt nem Chicago. A legkomolyabb
ügyfeleink megfontolt, sikeres bankárok, akikkel már évek óta
kapcsolatban állunk? Érti, mire gondolok?
– Nem.
– Dehogyisnem érti. Mi nem foglalkozunk b nöz kkel, és nekünk
roppant fontos, hogy milyen kép alakul ki rólunk a polgárokban itt,
Memphisben.
– Nem foglalkoznak b nöz kkel?
– Soha.
– De nagy bankokat képviselnek?
 – Ugyan már. Adam. Maga is pontosan tudja, mire akarok kilyukadni.
Az a terület, amelyen mi m ködünk, nagyon gyorsan változik mostanában.
Leépítések, egyesülések, cs dök – nagyon dinamikus szektora ez a jognak.
Nagyon kemény a harc a nagy cégek között, és mi nem akarjuk elveszíteni
az ügyfeleinket.
– És nem akarja, hogy az én ügyfelem bemocskolja a magukét?
– Nézze, Adam, maga Chicagóból jött. Ez az ügy chicagói ügy, az
ottani emberek intézik. Memphisnek az égvilágon semmi köze nincs hozzá,
világos?
– Ez az iroda a Kravitz és Bane része.
– Az igaz, de ennek az irodának semmi haszna nincs abból, ha
összefüggésbe hozzák egy olyan utolsó mocsokkal, mint Sam Cayhall.
– Sam Cayhall a nagyapám.
– A büdös francba! – Cooley térde megroggyant, karját er tlenül
leengedte. – Maga hazudik!
Adam tett egy lépést a férfi felé. – Nem hazudok, és ha kifogása van a
jelenlétem ellen, akkor kénytelen lesz felhívni Chicagót.
– Ez szörny – mondta Cooley, miközben megfordult és elindult az ajtó
felé.
– Telefonáljon Chicagóba.
– Lehet, hogy meg is teszem – mondta Cooley szinte magának.
Kinyitotta az ajtót, és kiment, miközben motyogott még valamit.
Hozott isten Memphisben, mondta Adam magában, miközben helyet
foglalt új székében, és rámeredt a számítógép sötét képerny jére.
Óvatos mozdulattal feltette mindkét lábát az asztalra, a telefon mellé, és
lehunyta a szemét. A nap eseményei összefolytak el tte: az idegesen,
szorongva megtett autóút Parchmanbe, a börtön bejáratának hátborzongató
látványa, a váratlan találkozás Lucas Mann-nel, a szörny séges pillanatok,
amikor betette a lábát a siralomházba, a rettegés a Sammel való
találkozástól. És most a börtönigazgató beszélni akar vele, a sajtó
érdekl dik, cége memphisi irodája a sz nyeg alá söpörne mindent. És
mindez kevesebb mint nyolc óra alatt játszódott le.
Holnap vajon mire számíthat?

Egymás mellett ültek a vastag párnákkal borított kanapén, kettejük között

egy tál pattogatott kukorica. Csupasz lábuk a dohányzóasztalon pihent, két
üveg bor és néhány papírdoboz társaságában, amelyekben korábban a kínai
vacsora volt. Lábujjuk felett a tévé képerny jére meredtek.
 Lee már hosszú ideje meg sem mozdult. Szeme nedves volt, de nem
szólt egy szót sem. A videofilm másodszor is elkezd dött.
Amint Sam megjelent a képerny n, Adam megnyomta a szünet gombot
a távirányítón. Egy kihallgatásra vitték Samet a börtönb l. – Hol voltál,
amikor hallottad, hogy letartóztatták? – kérdezte Adam anélkül, hogy
nagynénjére nézett volna.
– Itt, Memphisben – felelte Lee halk, de er s hangon. – Már néhány éve
házasok voltunk. Otthon voltam. Phelps telefonált, és azt mondta, hogy
felrobbantottak egy épületet Greenville-ben, legalább két ember meghált.
Lehet, hogy a klán csinálta. Azt mondta, hogy nézzem meg a déli híradót,
de nem mertem. Néhány órával kés bb telefonált az anyám, és elmondta,
hogy apát letartóztatták a robbantás miatt. Azt is megmondta, hogy a
greenville-i börtönben van.
– Hogyan fogadtad?
– Nem tudom. Megdöbbentem. Megrémültem. Eddie is felhívott. T le
tudtam meg, hogy Sam azt mondta neki meg anyának, hogy menjenek el
Clevelandbe, és hozzák el a kocsiját. Emlékszem, hogy Eddie azt
mondogatta: végül megcsinálta, végül megcsinálta. Megölt valakit. Eddie
b gött, én is elkezdtem b gni, és emlékszem, hogy borzalmasan éreztem
magam.
– Elhozták a kocsit, ugye?
– Igen. Soha senki sem tudta meg. Az egyik tárgyaláson sem derült ki.
Attól féltünk, hogy a rend rök rá fognak jönni, és Eddie-t meg anyát
beidézik tanúnak. De erre nem került sor.
– Én hol voltam akkor?
– Hadd gondolkozzam. Egy kis fehér házban laktatok Clantonban.
Biztos vagyok benne, hogy ott voltál Evelynnel.
– Apámnak milyen munkája volt akkoriban?
– Nem emlékszem. Egy darabig egy autóalkatrész-üzletben dolgozott,
de állandóan váltogatta az állásait.
A videofilm folytatódott. Samet a börtönbe kísérték, aztán a bíróságra,
majd kivezették valamelyik börtönb l, és a riporter közölte, hogy Sam
ellen vádat emeltek gyilkosságért. Adam leállította a filmet. –
Meglátogatta valamelyik tök Samet a börtönben?
– Nem. Amíg Greenville-ben volt, nem. Nagyon magas óvadékot
szabtak ki, félmillió dollárt, ha jól emlékszem.
– Igen, pontosan annyit.
 – A család el ször megpróbálta összeszedni a pénzt. Anya azt akarta,
vegyem rá Phelpst, hogy állítson ki egy csekket. Phelps persze nemet
mondott. Nem akart belekeveredni az ügybe. Csúnyán összevesztünk, de
igazából nem is hibáztathattam. Apa bent maradt a börtönben. Emlékszem,
hogy valamelyik testvére megpróbált kölcsönt felvenni a birtokára, de nem
sikerült.
– Mikor jöttünk el Clantonból?
Lee el rehajolt, és felvette a borospoharát az asztalról. Néhány
pillanatig elgondolkozva kortyolgatta a bort. – Azt hiszem, Sam úgy
nagyjából egy hónapja lehetett a börtönben. Meglátogattam anyát, és t le
hallottam el ször, hogy Eddie az elköltözésr l beszél. El se hittem. Anyu
azt mondta, Eddie szégyelli magát, és nem tud az emberek szemébe nézni
a városban. Felhívtam, de csak Evelynnel tudtam beszélni, mert Eddie nem
volt hajlandó odajönni a telefonhoz. Evelyn azt mondta, hogy depressziós
hangulatban van, és nagyon szenved. Emlékszem rá, hogy azt feleltem
neki, mindannyian így érezzük magunkat. Megkérdeztem t le, tényleg el
akarnak-e költözni, és határozott nemmel felelt. Körülbelül egy hét múlva
anya felhívott telefonon, és elmondta, hogy összecsomagoltatok mindent,
és az éjszaka közepén elt ntetek.
– Bárcsak vissza tudnék emlékezni ebb l valamire.
– Még csak hároméves voltál, Adam. Amikor utoljára láttalak, a kis
fehér ház alatti garázsban játszottál. Nagyon aranyos kisgyerek voltál.
– Köszönöm szépen.
– Eltelt néhány hét, aztán egy napon Eddie felhívott és megkért,
mondjam meg anyának, hogy Texasban vagytok, és minden rendben,
– Texasban?
– Igen. Evelyn jóval kés bb elmesélte, hogy csak lassan sodródtatok
nyugatra. Evelyn terhes lett, és nagyon szeretett volna már letelepedni
valahol. Eddie kés bb megint telefonált, és azt mondta, hogy mindannyian
Kaliforniában vagytok. Hosszú évekre ez volt az utolsó telefon.
– Évekre?
– Igen. Megpróbáltam meggy zni, hogy gyertek haza, de hajthatatlan
volt.
Adam ismét lenyomott egy gombot a távirányítón, és a film folytatódott.
Az els tárgyalás Nettles megyében; a kamera végigpásztázott a bírósági
épület el tti gyepen gyülekez klántagokon, a sorfalat alkotó rend rökön,
a néhány nézel d n.
– Ez hihetetlen – mondta Lee.
 Adam ismét megállította a filmet. – Elmentél a tárgyalásra?
– Egyszer igen. Belopóztam a bíróságra, és meghallgattam a
záróbeszédeket. Sam megtiltotta nekünk, hogy megnézzük a tárgyalásokat.
Anya pedig egyszer en képtelen volt rá. Vérnyomása hol magas volt, hol
alacsony, és rengeteg gyógyszert szedett. Gyakorlatilag ki sem tudott
mozdulni az ágyból.
– Sam tudta, hogy ott vagy?
– Nem. A legutolsó sorban ültem, és egy kend t tekertem a fejem köré.
Nem látott meg.
– Phelps mit csinált?
– Az irodájában bujkált, csak a munkájával foglalkozott, és azért
imádkozott magában, hogy sohase derüljön ki: Sam Cayhall az apósa. Az
els szétköltözésre nem sokkal a tárgyalás után került sor.
– Mire emlékszel a tárgyalásból, a bírósági tárgyalóból?
– Arra emlékszem, hogy azt gondoltam magamban: Samnek sikerült
egy jó esküdtszéket kapnia, olyan fajta emberek ültek ott, mint maga.
Nem tudom, hogy csinálta az ügyvédje, de tizenkét igazi munkásembert
szedtek össze. Figyeltem, hogyan reagálnak az államügyész szavaira, és
azt is láttam, hogy milyen figyelmesen hallgatják Sam ügyvédjét.
– Louis Brazeltont.
– Remek szónok volt, és odafigyeltek minden szavára. Meg voltam
döbbenve, amikor kiderült, hogy az esküdtek nem tudnak döntést hozni.
Biztos voltam benne, hogy felmentik. Azt hiszem, is meg volt döbbenve.
A film folytatódott. T. Louis Brazelton kommentálta a történteket,
aztán Samr l következett egy kép, amint távozik a bíróság épületéb l.
Aztán megkezd dött a második tárgyalás, hasonló körülmények között,
mint az els . – Mennyi ideje dolgozol ezen a filmen? – kérdezte Lee.
– Hét éve. Els éves voltam a Peppardine-en, amikor az ötlet felmerült
bennem. Nagyon csábító feladatnak t nt. – Gyorsan átpörgette a szánalmas
képeket, amelyeken Marvin kiesik a tolókocsiból a második tárgyalás után.
Ott állította meg ismét a filmet, ahol a helybéli riportern mosolygós arca
jelent meg.
– Sam szabad ember volt tizenhárom évig – mondta Adam. – Mit
csinált?
– Visszahúzódott, m velte a földjét, igyekezett megélni valahogy.
Nekem sohasem beszélt a robbantásról vagy más ügyeir l a klánban, de
nagyon élvezte, hogy Clantonban a figyelem középpontjába került.
– Sohasem jutott eszébe, hogy elköltözzön?
 – Nekem sohasem beszélt róla. Meg volt gy z dve róla, hogy az
ügynek vége, soha többet nem kerülhet bíróság elé. Volt két tárgyalása, és
mind a kett r l nyugodtan hazasétálhatott. A hatvanas évek végén nem
volt olyan esküdtszék Mississippi államban, amelyik elítélt volna egy
klántagot. Azt hittem, hogy öregkorában paradicsomot fog termeszteni és
horgászgat.
– Az apám után érdekl dött valaha?
Lee kihörpintette az utolsó kortyot is a pohárból, aztán letette az
asztalra. Nem is gondolt rá, hogy egy napon majd azt kérik t le, ilyen
részletességgel idézze fel ezt a szomorú történetet. – Emlékszem, hogy az
els évben, amikor megint otthon volt, néha megkérdezte t lem,
hallottam-e valamit az öcsémr l. Persze semmit sem hallottam. Tudtuk,
hogy valahol Kaliforniában vagytok, és bíztunk benne, hogy nincs semmi
bajotok. Sam nagyon büszke és nagyon makacs ember, Adam. Sohasem
jutott volna eszébe, hogy utánatok menjen, aztán könyörögjön Eddie-nek,
hogy gyertek haza. Ha Eddie szégyelli a családját, akkor – Sam véleménye
szerint – maradjon csak Kaliforniában. – Lee elhallgatott, és összehúzta
magát a kanapén. – 1973-ban állapították meg, hogy anya rákos, én pedig
felbéreltem egy magánnyomozót, hogy találja meg Eddie-t. Hat hónapig
dolgozott, elkért t lem egy halom pénzt, de nem talált semmit.
– Akkor kilencéves voltam, negyedik osztályos. Oregon államban,
Salemben laktunk.
– Igen. Evelyn kés bb elmesélte, hogy egy kis id t Oregonban
töltöttetek.
– Állandóan költözködtünk. Amíg nyolcadikos nem lettem, minden
évben más iskolába jártam. Aztán végre letelepedtünk Santa Monicában.
– Ügyesen csináltátok. Eddie-nek biztos volt egy jó ügyvédje, ugyanis a
Cayhall névnek minden nyomát sikerült eltüntetni.
– Nagymama mikor halt meg?
– 1977-ben. Éppen a templomban ültünk a szertartáson, amikor Eddie
belopakodott valamelyik oldalajtón, és leült mögém. Ne kérdezd, hogyan
szerzett tudomást anya haláláról. Egyszer en csak megjelent Clantonban,
aztán megint elt nt. Egy szót sem beszélt Sammel. Bérelt autóval jött,
hogy senki se ellen rizhesse a rendszámtábláját. A temetés után
körbepillantottam, de már elt nt. Másnap kocsiba ültem, és hazamentem
Memphisbe, meg ott várt a házunk el tt. Fényképeket mutogatott rólad
meg Carmenról, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Jó
állás, szép külvárosi ház, Evelyn ingatlanügyekkel foglalkozik. Eddie azt
mondta, sohasem fog visszatérni Mississippibe, még Sam temetésére sem.
Miután megesketett a titoktartásra, elmondta, hogy megváltoztattátok a
neveteket, aztán megadta a telefonszámát. A címét nem, csak a
telefonszámát. Megfenyegetett, hogy ha bármit is kifecsegek abból, amit
elárult nekem, megint elt nik. A lelkemre kötötte, hogy ne keressem
telefonon, csak akkor, ha valami nagy baj van. Megmondtam neki, hogy
szeretnék találkozni veled meg Carmennel, mire azt felelte, lehet, hogy
egyszer majd sort kerítünk rá. Megöleltük egymást, búcsút intettünk, és én
soha nem láttam többé.
Adam lenyomott egy gombot a távkapcsolón, és a film folytatódott. A
harmadik és egyben utolsó tárgyalásról készült tiszta, éles képek gyorsan
peregtek. Egyszer csak Sam jelent meg a képerny n, immáron tizenhárom
évvel id sebben, oldalán új ügyvéddel, aztán elt ntek a Lakehead Megyei
Bíróság épületének egyik oldalbejáratán. – Elmentél a harmadik
tárgyalásra?
– Nem. Sam azt mondta, hogy maradjak otthon.
Adam megállította a filmet. – Sam mikor jött rá, hogy megint rászálltak?
– Azt nehéz megmondani. Egyszer megjelent egy kiscikk a memphisi
napilapban az új kerületi államügyészr l, aki újra ki akarja vizsgálni a
Kramer-ügyet. Nem volt hosszú cikk, csak néhány bekezdés a lap közepén.
Emlékszem, hogy mennyire megrémültem. Hosszú évek után megint ott
van a Sam Cayhall név az újságban. Képtelen voltam elhinni. Felhívtam
Samet, de persze, már 6 is olvasta a cikket. Azt mondta, hogy ne aggódjak.
Két héttel kés bb megjelent egy újabb cikk. Ez egy kicsivel hosszabb volt,
és a közepén ott díszelgett David McAllister fényképe. Felhívtam apát, de
azt mondta, hogy minden rendben van. Így kezd dött. Meglehet sen
csöndesen, aztán egyszer csak felgyorsultak az események. Egy napon
világossá vált, hogy McAllister nagyon elszánt és mindenképpen azt
akarja: új tárgyalást t zzenek ki. Sam szinte belebetegedett, rettenetesen
félt, de megpróbált bátran viselkedni. Azt mondta, hogy kétszer nyert,
harmadszor is sikerülni fog.
– Felhívtad Eddie-t?
– Igen. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy megint vádemelésre kerül a sor,
felhívtam, és közöltem vele a híreket. Alig mondott valamit, szinte semmit
sem mondott. Rövid beszélgetés volt, és megígértem neki, hogy majd
tájékoztatom a fejleményekr l. Ez nem sokkal azel tt történt, hogy a
dologból országos hír lett, és biztos vagyok benne, hogy Eddie
figyelemmel kísérte az ügyet az újságokban.
 Csöndben nézték végig a még hátralév néhány jelenetet a harmadik
tárgyalásról. McAllister csupa fog arca ott volt mindenütt, és Adam
többször is azt kívánta magában, bárcsak alaposabban megvágta volna az
anyagot. Samet elvezették megbilincselve, és a képerny elsötétült.
– Látta ezt valaki? – kérdezte Lee.
– Nem. Te vagy az els .
– Hogyan gy jtötted össze?
– Id , egy kis pénz és sok igyekezet kellett hozzá.
– Hihetetlen.
– A középiskolában egy idióta tanár tanította a politikatudományt. Azt
mondta, hogy hozzunk be napilapokat és folyóiratokat, és vitassuk meg a
legérdekesebb aktuális híreket. Valaki behozta a Los Angeles Times els
oldalán megjelent cikket a Mississippi állambeli Sam Cayhall hamarosan
sorra kerül tárgyalásáról. Jó alaposan átbeszéltük, aztán kés bb feszülten
figyeltük, hogy mi történik. Mindenki, én magam is, nagyon meg volt
elégedve, amikor b nösnek találták. De a halálbüntetésr l hatalmas vita
volt. Két hónappal kés bb az apám meghalt, és te elmondtad végre az
igazságot.
A sötét képerny re meredve hallgattak egy jó darabig. Adam végül
lenyomta a kikapcsológombot, aztán az asztalra lökte a távirányítót. –
Sajnálom, Lee, ha ez neked kínos lesz. Ezt komolyan mondom. Bárcsak
lenne rá mód, hogy elkerüljük.
– Nem érted az egészet.
– Tudom. És te nem tudod elmagyarázni, igaz? Félsz Phelpst l meg a
családjától?
– Megvetem Phelpset meg a családját.
– De a pénzüket kedveled.
– Megszolgáltam a pénzüket, világos? Huszonöt éve elviselem azt a
pasit.
– Ne haragudj – felelte Adam. – Fura egy nap volt ez a mai. Eddig nem
ismerhettem meg a múltamat, és most szembe kell néznem vele. Azt
hiszem, mindenkit l azt várom, hogy legyen olyan elszánt, mint én. Ne
haragudj.
– Sam hogy néz ki?
– Nagyon öreg ember. Csupa ránc és szörny sápadt. Túl öreg ahhoz,
hogy egy cellába zárva tartsák.
– Emlékszem egy beszélgetésünkre néhány nappal az utolsó tárgyalás
el tt. Megkérdeztem t le, miért nem menekült el, miért nem t nt el az
éjszakában, és rejt zött el valahol, mondjuk, Dél-Amerikában. Tudod, mit
mondott?
– Mit?
– Azt, hogy megfordult a fejében. Anya már három éve halott volt.
Eddie elt nt. Sam elolvasott néhány könyvet Mengelér l, Eichmannról
meg a többi náci háborús b nösr l, akik elt ntek Dél-Amerikában. São
Paulóról beszélt, azt mondta, hogy ott húszmillió ember él, és a
legkülönböz bb menekültek bujkálnak ott. Volt egy barátja, azt hiszem, az
is klántag volt, aki megszerezte volna a szükséges papírokat, és segített
volna neki elrejt zni. Nagyon sokat töprengett ezen.
– Bárcsak megtette volna. Akkor talán még az apám is velünk lenne.
– Két nappal azel tt, hogy a Parchmanbe vitték, meglátogattam a
greenville-i börtönben. Ez volt az utolsó találkozásunk. Megkérdeztem
t le, miért nem menekült el. Azt felelte, álmában sem gondolta volna,
hogy halálra ítélik. Azt mondta, súlyos hiba volt, hogy nem menekült el.
Olyan hiba, ami az életébe kerülhet.
Adam az asztalra tette a pattogatott kukoricás tálat, odabújt Lee-hez, és
a vállára hajtotta a fejét. A n megfogta a kezét. – Sajnálom, hogy ez az
egész most a nyakadba zúdul – suttogta Lee.

TIZENKETT
Clyde Packer egy jó adag er s kávét töltött a csészéjébe, amelyen rajta volt
a neve, és hozzálátott, hogy elvégezze a napi papírmunkát. Huszonegy éve
dolgozott a siralomházban, az utolsó hétben mint m szakvezet .
Tizennégy elítélt, két r és két munkára beosztott rab tartozott a
felügyelete alá. Kitöltötte a nyomtatványokat, és megnézte a falitáblát.
Volt rajta egy üzenet, hogy hívja fel a börtönigazgatót. Egy másik üzenet
szerint pedig F. M. Dempsey-nek lassan elfogy a szívgyógyszere, és
orvoshoz akar menni. Mindannyian orvoshoz akarnak menni. Packer,
g zölg kávéját kortyolgatva, kilépett az irodájából, hogy végrehajtsa a
szokásos reggeli ellen rzést.
A maximális biztonságú traktus nem volt rossz munkahely. Úgy nagy
általánosságban azt lehet mondani, hogy a siralomházak lakói csöndesek
és jól viselkednek. Napi huszonhárom órát egyedül töltenek a cellájukban,
egymástól elválasztva, s így nem tudnak bajt keverni. Napi tizenhat órát
alvással töltenek. A cellájukban kapnak enni. Naponta egy órát a szabad
leveg n tölthetnek, ezt k a „kinti órának” nevezik. Ilyenkor, ha kívánják,
egyedül lehetnek. Minden elítéltnek van egy rádiója vagy tévéje, esetleg
mindkett , és reggeli után a cellasor megtelik élettel: zene, hírek és halk
beszélgetések zaja váltja fel az éjszaka csendet. Az elítéltek nem láthatják
a szomszédos cellában lév társukat, de azért minden gond nélkül tudnak
beszélgetni. Néha veszekedés tör ki azon, hogy valaki túl hangosan hallgat
zenét, de ezeket a kisebb összeszólalkozásokat általában gyorsan
elsimítják az rök.
A siralomház lakói között különös testvériesség alakul ki az id k során.
Az elítéltek fele fehér, másik fele pedig fekete; mindannyian gyilkosság
miatt kerültek ide. De igazából itt senkit sem érdekelnek a múltbeli b nök,
és általában a b rszín sem. A siralomházban kizárólag az alapján ítélnek
meg valakit, hogy miként viseli a rabságot. Szeretik egymást vagy sem,
össze vannak zárva a világnak ebben a szegletében, s mindannyian a
halálra vártak.
Packer belépett a súlyos vasajtón, ivott egy nagy korty kávét, majd
lassú, nyugodt léptekkel végigsétált az A szárnyon. Tizennégy két méter
széles, három méter mély, tökéletesen egyforma cella nyílt a folyosóra. Az
elüls része vasrácsozatból állt, így az elítélt sohasem lehetett teljesen
egyedül. Bármit is csinált – aludt vagy a WC-t használta –, az rök
bármikor ellen rizhették.
Még mindannyian ágyban voltak, amikor Packer lassan végigsétált az
összes cella el tt, hogy megszámolja a fejeket a takaró alatt. Még egyetlen
lámpa sem égett, sötét volt a folyosón. A munkára beosztott rab ötkor
majd felébreszti vagy inkább felveri ket. Hatkor kapnak reggelit: tojást,
pirítóst, dzsemet, néha szalonnát, kávét és gyümölcslevet. A siralomház
néhány percen belül lassan életre kel, amint a negyvenhét ember lerázza
magáról az álmot, és folytatja a véget nem ér halálvárást.
Packer gy lölte a kivégzéseket. Támogatta a halálbüntetést, ugyanis
vallásos ember volt, és ha Isten azt mondja, hogy szemet szemért, akkor
komolyan is gondolja. De azért jobban szerette, ha más emberek máshol
hajtják végre az ítéletet. Szerencsére Mississippi államban nagyon ritkán
került sor kivégzésre, így Packer többé-kevésbé zavartalanul végezhette a
munkáját. Huszonegy év alatt tizenkét kivégzésben vett részt, 1972 óta
csak négyben.
Miután Sam beköltözött a siralomházba, az els néhány hónapban
Packer nem vett róla tudomást. A hivatalos kézikönyv csak az
elkerülhetetlenül szükséges kapcsolatot engedélyezi az elítéltekkel, és
Packer olyan embernek találta Samet, akivel könny nem szóba állni.
Elvégre a klán tagja volt. Gy lölte a feketéket. Keveset beszélt. Keser
volt és mogorva, legalábbis az els hetekben. De a napi tizenkét órás
semmittevés megpuhítja az embert, s id vel kialakult kettejük között
egyfajta kapcsolat, amely néhány rövid szóra és hümmögésre
korlátozódott. Miután kilenc éven keresztül minden áldott nap látták
egymást, Sam néha még rá is tudott vigyorogni Packerre.
Néhány éves vizsgálódás után Packer arra jutott, hogy kétféle gyilkosok
vannak a siralomházban. A hidegvér gyilkosok, akik még egyszer
ölnének, ha lenne rá lehet ségük, és azok, akik egyszer en hibát követtek
el, és soha többé nem akarnának vért ontani. Az els csoportba tartozókat
gyorsan el kell gázosítani. A második csoport tagjai miatt rossz érzések
gyötörték Packert, mert úgy vélte: kivégzésük semmilyen célt sem szolgál.
A társadalom nem látná kárát, s t észre sem venné, ha ezeket az embereket
szabadon engednék. Sam minden kétséget kizáróan a második csoportba
tartozott. Nyugodtan visszatérhetne az otthonába, ahol hamarosan
magányosan meghalna. Nem, Packer semmiképpen sem akarta, hogy
Samet kivégezzék.
Packer kávét kortyolgatva sétált a sötét cellák mellett. Az A szárny volt
a legközelebb az izolált szobához, amely közvetlenül a kivégz helyiség
mellett volt. Sam az A szárny hatos számú celláját foglalta el, így alig több
mint húsz méterre volt a gázkamrától. Néhány évvel korábban egy
alkalommal azt követelte, hogy tegyék át egy másik cellába, mert valami
ostobaságon összeszólalkozott a szomszédjával, Cecil Duff-fal.
Sam az ágya szélén ült a sötétben. Packer megállt, és odalépett a
rácshoz. – Jó reggelt, Sam – üdvözölte halkan a férfit.
– Jó reggelt – felelte Sam, és hunyorogva Packerre nézett. Felállt, a
cella közepébe lépett, és szembefordult az ajtóval. Elny tt fehér póló volt
rajta és egy, a kelleténél egy számmal nagyobb alsó; a szörny forróság
miatt az elítéltek általában így öltözködtek a siralomházban. Az el írások
szerint a piros kezeslábast csak a cellán kívül volt kötelez viselni, így
odabent csak a lehet legkevesebb ruhát tartották magukon.
– Jó meleg lesz ma – állapította meg Packer. Ez volt a szokásos reggeli
köszöntés.
– Várja csak meg az augusztust – felelte Sam. Ez volt a megszokott
válasz a reggeli üdvözlésre.
– Jól van? – érdekl dött Packer.
– Még sohasem éreztem magam ilyen remekül.
 – Az ügyvédje azt mondta, hogy ma visszajön.
– Igen. Tényleg azt mondta. Azt hiszem, most rengeteg ügyvédre lenne
szükségem, mi, Packer?
– Hát, nagyon úgy fest a helyzet. – Packer a folyosó vége felé pillantott.
A mögötte lév ablakok délre nyíltak, lassan besz r dtek rajta a
napsugarak. – Majd kés bb találkozunk, Sam – mondta, és továbbment.
Ellen rizte a többi cellát is, és megállapította, hogy mindenki a helyén van.
Az ajtó hangos kattanással zárult be mögötte, miután távozott az A
szárnyból.

Az egyetlen lámpa a cellában a rozsdamentes acélból készült mosdó fölött

volt – azért csinálták rozsdamentes acélból, nehogy valaki letörhessen
bel le egy darabot, amit aztán fegyverként használhatna, akár más ellen,
akár öngyilkossághoz. A mosdó alatt egy rozsdamentes acélból készült
vécécsésze állt. Sam felkapcsolta a lámpát, és megmosta a fogát. Már
majdnem fél hat volt. Az éjjel nagyon nehezen jött álom a szemére.
Rágyújtott egy cigarettára, és leült az ágy szélére; a lábát nézegette meg
a festett betonpadlót, ami valamiképpen képes volt arra, hogy nyaranta a
meleget, télen pedig a hideget rizze meg. Egyetlen lábbelije, egy pár
gumiszandál, amit szívb l utált, az ágy alatt hevert. Ezenkívül a vagyona
egy fekete-fehér tévéb l, egy rádióból, egy írógépb l, hat lyukacsos
pólóból, öt fehér alsóból, egy fogkeféb l, egy körömvágóból, egy kézi
ventilátorból, egy falinaptárból, és négy papírfedel könyvb l állt,
amelyek méret szerint elrendezve sorakoztak a polcon. Legértékesebbnek
a jogi könyveit tartotta, amelyeket az évek során gy jtött össze és tanult
meg gyakorlatilag kívülr l. Ezek szintén az ócska fapolcon kaptak helyet,
amely a fekhellyel szemben lév falra volt er sítve. A földön, a polc és az
ajtó között egy papírdoboz állt, benne egy halom vastag dosszié: a
Mississippi állam kontra Sam Cayhall per kronologikus jogi története.
Sam ezt szintén betéve tudta.
A t le jobbra es cellát J. B. Gullitt foglalta el, egy analfabéta srác, aki
meger szakolt és meggyilkolt egy középiskolai szépségkirályn t. Három
évvel ezel tt már csak néhány nap választotta el a kivégzést l, de akkor
Sam közbelépett egy mesterien kiagyalt keresettel. Rámutatott néhány
fölöttébb vitatható pontra, és tájékoztatta a körzeti bíróságot, hogy
Gullittnak nincs ügyvédje. Nyomban elhalasztották a kivégzést, és Gullitt
egy életre a barátja lett.
 Samt l balra volt Hank Henshaw, a Vörösnyakú Maffia nevezet , régen
elfelejtett banda állítólagos vezet je. Hank és a haverjai megállítottak egy
kamiont az országúton. Eredetileg úgy tervezték, hogy csak a rakományt
lopják el, de a sof r el vett egy pisztolyt, és az ezt követ lövöldözésben
megölték. Hank családja meg tudta fizetni a legjobb ügyvédeket, így jó
néhány évig még nem számíthatott a kivégzésre.
Sam a vécécsészébe pöckölte a csikket, és visszaült az ágyra. A
robbantás el tti napon elment Eddie-hez, Clantonba, de pontosan már nem
tudott visszaemlékezni, hogy miért, hacsak nem azért, hogy vigyen néhány
friss paradicsomot a kertjéb l. A ház el tti kertben játszott néhány percet a
kis Alannel, akit most már Adamnek hívnak. Április volt, jó meleg, az
unokája mezítláb szaladgált. Emlékezett rá, hogy a húsos kis lábán
ragtapasz volt az egyik lábujján. Egy sziklán vágta el, mesélte Alan
rettent büszkén. Imádta a ragtapaszokat, mindig volt egy valamelyik ujján
vagy a térdén.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozott Alannel. Másnap történt a
robbantás, és a következ tizenegy hónapot Sam börtönben töltötte. Mire a
második tárgyalás véget ért, és t szabadon engedték, Eddie-nek és a
családjának már nyoma veszett. Sam túl büszke volt ahhoz, hogy keresni
kezdje ket. Mindenféle szóbeszédeket és pletykákat lehetett hallani arról,
hogy éppen hol vannak. Lee azt mondta, hogy Kaliforniában élnek, de
nem tudta megtalálni ket. Évekkel kés bb beszélt Eddie-vel, és megtudta,
hogy született még egy gyereke, egy Carmen nev kislány.
Hangokat lehetett hallani a folyosó vége fel l. Aztán az egyik vécé
öblített, majd megszólalt egy rádió. A siralomház kezdett ébredezni. Sam
megfésülte zsíros haját, megint rágyújtott egy Montclairre, és megnézte a
falinaptárt. Július tizenkettedike volt. Huszonhét napja volt még.
Visszaült az ágy szélére, hogy még egy kicsit tanulmányozza a lábait. J.
B. Gullitt bekapcsolta a tévéjét, hogy megnézze a híradót, és Sam,
miközben dohányzott és a bokáját vakargatta, meghallgatta az NBC
tudósítását Jacksonból. Miután gyorsan elhadarta a helyi lövöldözésekr l,
rablásokról és gyilkosságokról szóló híreket, a riporter bejelentette a friss
hírt: a jelek szerint hamarosan kivégzésre kerül sor a Parchmanben. A
bíróság visszavonta a halasztást, és augusztus nyolcadikára t zte ki Sam
Cayhall, a Parchman leghíresebb lakójának a kivégzését. Az illetékesek
úgy vélik, hogy Cayhallnak nincs reménye több fellebbezésre, és a
kivégzésre valószín leg sor kerül.
 Sam bekapcsolta a saját tévéjét. Mint mindig, a hang most is vagy tíz
másodperccel megel zte a képet, így aztán csak hallgatta, hogy a körzeti
államügyész azt jósolja: a sok-sok év után végre igazságot szolgáltatnak a
Cayhall-ügyben. Megjelent egy szemcsés arc a képerny n, csak úgy
köpködte a szavakat; Roxbourgh volt az, aki egyszerre mosolygott és
ráncolta a homlokát. Mélyen elgondolkozva mondta a kamerába, hogy
végül miként juttatják majd a gázkamrába Mr. Cayhallt. A képerny n
megjelent a bemondó, egy helybéli fiatal srác kefebajusszal. Úgy foglalta,
össze a történetet, hogy sebesen végigsorolta Sam szörny séges b neit,
miközben a válla fölött a háttérben egy elnagyolt rajzot láthattak a néz k
egy álarcos, csuklyás klántagról. Utána egy pisztoly, egy ég kereszt
következett, végül pedig a KKK bet k. A srác elismételte, hogy a dátum
augusztus nyolcadika, mintha azt akarná tanácsolni a néz inek: karikázzák
be ezt a napot a naptárukban, és készüljenek arra, hogy szabadnapot
vegyenek ki.
Sam kikapcsolta a tévét, és odasétált a rácshoz.
– Hallottad, Sam? – kérdezte Gullitt a szomszédból.
– Aha.
– rült egy dolog ez, haver.
– Aha.
– Nézd a jobbik felét, haver.
– És az mi?
– Már csak négy hétig kell elviselned – felelte Gullitt kuncogva, de nem
nevetett sokáig. Sam el húzott néhány lapot az egyik dossziéból, és leült
az ágy szélére. Egyetlen szék sem volt a cellában. Átolvasta az Adamtól
kapott iratot, a jogi képviseletr l szóló megállapodást; kétoldalas volt
ugyan, de másfél oldal csak jogi cs rés-csavarás. A margóra Sam szépen
olvasható, precíz jegyzeteket készített ceruzával. A két lap hátára pedig
még hozzátoldott néhány bekezdést. Bal kezébe vette a lapokat, s
miközben a jobb kezében cigaretta égett, ismét átolvasta. Aztán megint
átolvasta.
Végül felnyúlt a polcra, és óvatos mozdulattal leemelte srégi, Royal
márkájú, hordozható írógépét. A térdén egyensúlyozva a masinát, bef zött
egy papírt, és elkezdett gépelni.

Tíz perccel hat után az A szárny északi végében lév ajtó kinyílt, és két r
lépett be a folyosóra. Az egyikük egy kiskocsit tolt, amelyen tizennégy
tálca volt szép rendben elhelyezve. Megálltak az egyes számú cellánál, és a
fémtálcát keresztülcsúsztatták az ajtón lév sz k résen. A cella lakója egy
csont és b r kubai volt, aki félmeztelenül, hosszú alsónadrágban ácsorgott
a rácsnál. Úgy ragadta meg a tálcát, mint egy kiéhezett menekült, és szó
nélkül odavitte az ágyához.
A reggeli a következ volt: rántotta két tojásból, négy szelet pirítós, egy
vastag szelet szalonna, gyümölcslekvár, egy kis üveg narancslé és kávé,
egy jó nagy m anyag pohárban. Az étel meleg volt és laktató, és még azzal
a különlegességgel is bírt, hogy a szövetségi bíróság jóváhagyta.
Odaértek a következ cellához, ahol az elítélt már várta ket. Mindig
várták az ételt, mindig ott álltak az ajtóban, akár a kiéhezett kutyák.
– Tizenegy percet késtek – állapította meg a rab halkan, miközben
átvette a tálcát. Az rök rá sem néztek.
– Pereljen be minket – mondta az egyik.
– Nekem jogaim vannak.
– Bassza meg a jogait.
– Ne beszéljen velem ilyen hangon. Fel fogom jelenteni. Maga
sértegetni akar.
Az rök nem válaszoltak, odatolták a kocsit a következ cellához.
Szokásos, mindennapos párbeszéd.
Sam nem várakozott az ajtóban. Amikor a reggeli megérkezett,
elmélyülten dolgozott kis jogi irodájában.
– Sejtettem, hogy gépelni fog – mondta az egyik r, miközben
megálltak a hatos számú cella el tt. Sam lassan az ágyra tette az írógépet.
– Szerelmes levél – mondta, miközben felállt.
– Bármit is írogat, Sam, jobb, ha siet. A szakács már az utolsó
vacsorájáról beszél.
– Mondják meg nekik, hogy mikroban csinált pizzát akarok.
Valószín leg azt is el fogja szúrni. De az is lehet, hogy hot dogot kérek
meg babot. – Sam átvette a tálcáját a résen.
– Maga választ, Sam. A legutolsó pacák marhasültet kért meg
garnélarákot. El tudja ezt képzelni? Marhasültet meg garnélarákot ezen a
helyen.
– Megkapta?
– Nem. Elment az étvágya, így aztán a kaja helyett Valiummal tömték
tele.
– Nem is rossz így elmenni.
 – Csönd legyen! – üvöltötte J. B. Gullitt a szomszédos cellából. Az
rök néhány méterrel odébb tolták a kiskocsit, aztán megálltak J. B. el tt,
aki mindkét kezével a rácsot szorongatta. Nem mentek túl közel hozzá.
– No, mi az, kicsit ny gösek vagyunk ma reggel? – kérdezte az egyik r.
– Ide figyelj, te seggfej, miért nem tudjátok csöndben kiosztani a kaját?
Tényleg azt hiszitek, hogy minden reggel azzal akarjuk kezdeni a napot,
hogy meghallgatjuk a hülye kis megjegyzéseiteket? Csak adjátok ide a
kaját, faszikám.
– Te jó ég, J. B. Rettenetesen sajnáljuk. Azt hittük, hogy egy kicsit
magányosak vagytok.
– Rosszul hittétek. – J. B. átvette a tálcát, és hátat fordított az röknek.
– Milyen érzékeny – állapította meg az r, miközben megindultak,
hogy megkínozzanak valaki mást.

TIZENHÁROM
A Sam Cayhall-féle jogértelmezés szerinti munka fél tízre készült el. Sam
büszke volt rá, úgy érezte, ez az egyik legjobb teljesítménye az utóbbi
hónapokban. Miközben utoljára átolvasta a szöveget, elrágcsált egy pirítóst.
Az iromány nyelvezete dagályos volt, tele ismétlésekkel, meg olyan
szóvirágokkal és kifejezésekkel, amelyeket egy jámbor kívülálló sohasem
használna. Sam majdnem folyékonyan beszélte a jogi nyelvet, és
bármilyen jogásszal kiállt volna egy szópárbajra.
A folyosó végén nagy csattanással kitárult az ajtó, majd becsukódott.
Súlyos lépések hallatszottak, aztán Sam cellája el tt megjelent Packer. –
Itt van az ügyvédje, Sam – közölte, miközben derékszíjáról lecsatolt egy
bilincset.
Sam felállt. – Hány óra van?
– Nem sokkal múlt fél tíz. Miért érdekes ez?
– Tízkor van a kinti órám.
– Ki akar menni, vagy az ügyvédjével akar beszélni?
Sam elgondolkozott ezen, miközben felhúzta piros kezeslábasát, és
lábát becsúsztatta a gumiszandálba. A siralomházban nem szokott sokáig
tartani az öltözködés. – Kés bb kimehetek?
– Majd meglátjuk.
– Tudja, szeretném megkapni a kinti órámat.
– Tudom, Sam. Menjünk.
 – Nekem ez nagyon fontos.
– Tudom, Sam. Mindenkinek nagyon fontos. Majd megpróbálunk
kés bb sort keríteni rá, jó?
Sam körültekint alapossággal megfésülködött, aztán hideg vízben
leöblítette a kezét. Packer türelmesen várakozott. Szeretett volna mondani
valamit J. B. Gullitt-nak, de Gullitt már megint aludt. A legtöbbjük már
megint aludt. Egy átlagos elítélt a reggelizés és a körülbelül egyórás
tévézés után ismét elnyúlt a fekhelyén, és következett a délel tti
szunyókálás. És tudtak aludni a h ségben verejtékezve, a hidegben
vacogva és a tévék meg rádiók zajában is.
Sam odament a rácshoz, hátat fordított Packernek, és mindkét kezét
kidugta az ajtón lév sz k nyíláson. Packer feltette a bilincset, Sam pedig
odalépett a fekhelyéhez, és felvette a papírokat. Packer bólintott a folyosó
végében lév rnek, és Sam ajtaja elektronikusan kinyílt. Aztán bezáródott.
Az elítéltek lábára ugyan nem volt kötelez láncot tenni, de egy
fiatalabb rab esetében, aki jó fizikai kondícióban van és esetleg kissé
vehemensebb természet , Packer valószín leg használt volna láncot. De
most csak Samról volt szó. pedig öreg ember. Vajon milyen messzire
tudna elfutni?
Packer gyöngéden Sam csontos bicepszére tette a kezét, és végigvezette
a férfit a folyosón. A végénél megálltak, megvárták, amíg a rácsos ajtó
kinyílik, majd becsukódik mögöttük, és elhagyták az A szárnyat. Egy
másik r követte ket, amíg egy vasajtóhoz nem értek, amit Packer a
derékszíján lógó kulccsal nyitott ki. Beléptek, és a zöld elválasztó rács
túloldalán ott ült Adam.
Packer levette a bilincset, és kiment a teremb l.
Adam el ször lassan olvasta át a megállapodás szövegét. A második
olvasás közben jegyzeteket is készített, és bizonyos nyelvi fordulatoktól
kissé meghökkent. Látott már olyan, ennél rosszabb munkát is, ami
képzett jogászok kezéb l került ki. És persze látott már sokkal jobbat is.
Sam ugyanabban a betegségben szenvedett, mint a legtöbb els éves
joghallgató. Hat szót használt, amikor egy is elég lett volna. Latin tudása
szörny séges volt. Szerepeltek olyan bekezdések, amelyek teljesen
használhatatlanok voltak. De összességében nem rossz egy olyan embert l,
aki nem jogász.
Az eredetileg kétoldalas szöveg most már ötoldalas volt, szépen,
rendben legépelve, tökéletes margóval, és mindössze két gépelési hiba és
egy elírt szó volt benne.
 – Egészen jó munkát végeztél – állapította meg Adam, miközben a
pultra tette az iratot. Sam szippantott egyet a cigarettájából, s közben a
résen Adamre meredt. – Alapvet en ugyanaz a megállapodás, mint amit
tegnap odaadtam neked.
– Alapvet en egészen más – javította ki Sam.
Adam a jegyzeteibe pillantott, aztán azt mondta: – Úgy t nik, hogy
els sorban öt kérdés foglalkoztat. A kormányzó, a könyv- és filmjogok, a
jogi képviselet megszüntetése, és az, hogy kik lesznek a tanúk a
kivégzésen.
– Nagyon sok kérdés foglalkoztat. Ezek azok, amelyekben nem vagyok
hajlandó alkudozni.
– Tegnap megígértem, hogy nem foglalkozom a könyv- és filmjogokkal.
– Remek. Akkor tettünk el re egy lépést.
– A megszüntetésre vonatkozó szöveggel nincs semmi baj. Fenn
kívánod tartani magadnak a jogot, hogy bármikor, indoklás és vita nélkül
felbonthasd a jogi képviseletre vonatkozó megállapodást.
– Több mint egy évig tartott, mire kirúgtam azokat a büdös zsidókat.
Ezt nem akarom még egyszer végigcsinálni.
– Ez méltányos.
– Egyáltalán nem érdekel, hogy szerinted méltányos-e vagy sem,
világos? Benne van a megállapodásban, és err l nem akarok többet
tárgyalni.
– Rendben van. És kizárólag velem akarsz kapcsolatban állni.
– Igen. A Kravitz és Bane-nél senki sem nyúlhat az aktámhoz. Annál a
cégnél csak úgy nyüzsögnek a zsidók, de nekik nem lehet semmi közük az
egészhez, világos? Ugyanez vonatkozik a niggerekre meg a n kre is.
– Nézd, Sam, nincs semmi szükség a gyalázkodásra. Mi lenne, ha úgy
emlegetnénk ket, hogy feketék?
– H ha. Elnézést kérek. És mi lenne, ha úgy járnánk el, ahogy igazán
helyes, és afrikai-amerikaiaknak meg zsidó-amerikaiaknak neveznénk ket?
Te meg én ír-amerikaiak leszünk. Ha segítségre van szükséged a cégedt l,
majd a német-amerikaiakhoz és az olasz-amerikaiakhoz fordulsz. Mivel a
cég Chicagóban van, esetleg néhány lengyel-amerikait is megkérdezel. A
fenébe is, baromi szép lesz, nem? Úgy csináljuk majd, ahogy a rendes
emberek, multikulturálisak leszünk és politikailag is korrektek, nem igaz?
– Ahogy csak akarod.
– Máris jobban érzem magam.
Adam kipipált valamit a jegyzeteiben. – Beleegyezem.
 – Még jó, hogy beleegyezel, ha azt akarod, hogy aláírjam a
megállapodást. Csak tartsd t lem távol a kisebbségeket.
– Miért gondolod, hogy arra várnak, hadd segítsenek?
– Nem gondolok én semmit. Négy hetem van még hátra, és szívesebben
tölteném az id met olyan emberek társaságában, akikben megbízom.
Adam még egyszer átolvasott egy bekezdést a vázlat harmadik oldalán.
Az átszövegezett megállapodás szerint Sam kizárólagos jogot kap ahhoz,
hogy kiválasszon két tanút a kivégzésére.
– Nem értem a tanúkra vonatkozó részt – mondta Adam.
– Pedig nagyon egyszer . Ha sor kerül a kivégzésre, tizenöt tanú lesz.
Mivel én vagyok a díszvendég, kett t én választhatok. Az erre vonatkozó
törvény – ha majd lesz rá lehet séged, olvasd újra át – felsorol néhányat,
akiknek jelen kell lenniük. Ami a többieket illeti, a börtönigazgató
belátására van bízva, hogy kiket hív meg. Egyébként libanoni-amerikai.
A sajtó esetében többnyire sorshúzással döntik el, hogy melyik kesely
bámészkodhat.
– Akkor miért van szükség erre a részre a megállapodásban?
– Azért, mert mindig az ügyvéd az egyik a kett közül, akit az
elgázosított kiválaszt. Azaz én.
– És nem akarod, hogy végignézzem a kivégzést?
– Bizony nem.
– Miért gondolod, hogy végig akarom nézni?
– Nem gondolok én semmit. Azonban az tény: az ügyvédek alig várják,
hogy megnézhessék, amikor szerencsétlen ügyfelüket elgázosítják, ha már
elkerülhetetlen a dolog. Aztán alig várják, hogy a kamerák elé állhassanak,
és b gve el adják, hogy micsoda igazságtalanság történt.
– És azt hiszed, hogy én ezt fogom csinálni?
– Nem. Nem hiszem, hogy ezt fogod csinálni.
– Akkor miért van szükség erre a részre?
Sam a könyökére támaszkodva el rehajolt. Orra alig néhány centire
volt az elválasztó rácsozattól. – Azért, mert nem fogod végignézni a
kivégzést, megértetted?
– Megegyeztünk – válaszolta Adam közönyösen, és lapozott egyet. –
Úgysem fogunk eljutni odáig.
– Na, ezt már szeretem.
– A kormányzóra viszont szükségünk lehet.
 Sam megvet en felhorkantott, és hátrad lt a székben. Jobb lábát rátette
a bal térdére, és rámeredt Adamre. – A megállapodás nagyon világos és
egyértelm .
Valóban az volt. Sam egy teljes oldalt szentelt a David McAllister
elleni dühödt támadásnak. Elfelejtkezett a jogi nyelvezetr l, és olyan
kifejezéseket használt, mint ordináré módon viselked , magamutogató,
önmagába szerelmes, és több alkalommal is megemlítette, hogy ha a
nyilvánosság el tti szereplésr l van szó, akkor csillapíthatatlan az étvágya.
– Szóval a kormányzóval gondjaid vannak, Sam.
Sam ismét felhorkant.
– Szerintem ez nem valami jó ötlet.
– Nem nagyon érdekel, hogy mit gondolsz err l.
– A kormányzó esetleg megmentheti az életedet.
– Ó, tényleg? Kizárólag neki köszönhetem, hogy itt vagyok a
siralomházban, és arra várok, hogy megdögölhessek a gázkamrában. Mi a
fenének akarná megmenteni az életemet?
– Nem mondtam, hogy akarja. Azt mondtam, hogy megmentheti.
Hagyjuk nyitva ezt a lehet séget.
Sam megvet en mosolygott, miközben cigarettára gyújtott. Hunyorgott,
majd a mennyezetre emelte a tekintetét, mintha azt akarná mondani, hogy
ez a srác a legostobább emberi lény, akivel valaha is találkozott. Aztán bal
könyökére támaszkodva el rehajolt, és meggörbített jobb mutatóujjával
Adamre mutatott. – Ha azt hiszed, hogy David McAllister az utolsó
pillanatban kegyelmet ad, akkor hülye vagy. Hadd mondjam el neked,
hogy mit fog csinálni. Felhasznál téged és engem, hogy minden lehetséges
publicitást megkapjon. Meghív majd téged az irodájába, és gondoskodni
fog róla, hogy miel tt odaérsz, a sajtó is tudjon róla. szinte érdekl déssel
végig fogja hallgatni, amit mondasz neki. Tájékoztatni fog arról, milyen
súlyos fenntartásai vannak a kivégzésemmel kapcsolatban. Megbeszél
veled még egy találkozót, egészen közel a kivégzés id pontjához. És
miután elmentél, ad néhány interjút, és mindent elmond, amit t led hallott.
Újra el adja a robbantás történetét. A polgárjogi mozgalomról fog papolni
meg a többi radikális nigger baromságról. Valószín leg el is sírja magát.
Minél közelebb kerülök a gázkamrához, annál nagyobb lesz a
médiacirkusz. Minden létez módon megpróbál a figyelem középpontjába
kerülni. Mindennap találkozni fog veled, ha hagyjuk. Minden lehetséges
módon fel fog használni minket.
– Ezt nélkülünk is megteheti.
 – És meg is teszi. Jól jegyezd meg, amit mondok, Adam. Egy órával a
halálom el tt sajtótájékoztatót fog tartani – valószín leg itt, lehet, hogy a
kormányzói hivatalban. Kiáll a több száz kamera elé, és bejelenti, hogy
elutasítja a kegyelmi kérvényemet. És a szemét disznó könnyezni fog.
– Azért az nem árthat, ha beszélek vele.
– Csak nyugodtan. Menj és beszélj vele. És miután megtetted, a kettes
számú bekezdésre hivatkozva visszazavarlak Chicagóba.
– Lehet, hogy rokonszenves leszek neki. Esetleg összebarátkozunk.
– Imádni fog téged! Te vagy Sam unokája. Micsoda fantasztikus sztori!
Még több riporter, még több kamera, még több újságíró, még több interjú.
Boldog lesz, hogy megismerkedhet veled, hogy aztán dróton rángathasson.
A fenébe is, lehet, hogy elintézed neki az újraválasztását.
Adam megint lapozott egyet, és ismét jegyzetelt néhány szót. Egy
darabig húzta az id t, hogy más témára terel djön a szó. – Hol tanultál
meg így írni? – kérdezte.
– Ugyanott, ahol te. Ugyanazoktól a tanult elmékt l, akik téged láttak el
útmutatásokkal. Halott bírók. Tiszteletre méltó esküdtek. Melldönget
jogászok. Unalmas professzorok. Ugyanazt a szemetet olvastam, amit te.
– Nem rossz – jegyezte meg Adam, miközben átfutott még egy
bekezdést.
– Örömmel hallom, hogy így gondolod.
– Hallom, elég komoly praxisod van itt.
– Praxisom. Mi az a praxis? Az ügyvédeknek miért praxisuk van? Miért
nem munkájuk, mint mindenki másnak? A vízvezeték-szerel knek is
praxisuk van? A teherautó-sof röknek is praxisuk van? Nem, nekik
munkájuk van. De nem így az ügyvédeknek. Dehogyis, a büdös francba.
k különlegesek, nekik praxisuk van. És a rohadt praxisuk alapján azt
hihetné az ember, hogy van valami fogalmuk arról, amit csinálnak. Hogy
végül jók lesznek valamiben.
– Van valaki, akit kedvelsz?
– Ostoba kérdés.
– Miért ostoba kérdés?
– Azért, mert a rácsnak azon az oldalán ülsz. És bármikor kisétálhatsz
azon az ajtón, beülsz a kocsidba, és elhajtasz. És ma este
megvacsorázhatsz egy szép étteremben, és aztán puha ágyban alhatsz.
Ezen az oldalon kicsit más az élet. Kilenc éve nem láttam a holdat. Úgy
bánnak velem, mint egy állattal. Van egy ketrecem. Halálra ítéltek, s így
Mississippi állam négy hét múlva meggyilkolhat, és bizony, fiacskám,
ilyen körülmények között nehéz olyan embernek lenni, akinek a szíve tele
van szeretettel. Nehéz szeretni az embereket. Ezért buta a kérdésed.
– Azt mondod, hogy miel tt idekerültél, olyan ember voltál, akinek a
szíve tele van szeretettel?
Sam kibámult a résen, miközben szippantott egyet a cigarettájából. – Ez
is ostoba kérdés.
– Miért?
– Mert közömbös, ügyvéd úr. Jogász vagy, nem agyzsugorító
pszichiáter.
– Az unokád vagyok. Ezért jogom van feltenni kérdéseket a múltról.
– Akkor tedd fel ket. De lehet, hogy nem válaszolok rájuk.
– Miért nem?
– Mert a múlt lezárult. Az már történelem. Nem lehet megváltoztatni,
ami megtörtént. És megmagyarázni sem tudunk mindent.
– De nekem nincs múltam.
– Akkor nagyon szerencsés ember vagy.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Nézd, ha azt várod t lem, hogy majd betöltögetem a réseket a
múltadban, akkor attól tartok, nem a megfelel emberhez fordultál.
– Rendben. De akkor kivel kellene beszélnem?
– Nem tudom. Nem olyan fontos ez.
– Lehet, hogy nekem fontos.
– Nos, hogy egészen szinte legyek, jelen pillanatban nem nagyon
érdekel, hogy neked milyen gondjaid vannak. Ha hiszed, ha nem, sokkal
jobban aggódom saját magam miatt. Saját magam és a jöv m miatt. Az
életem miatt. Van valahol egy nagy ketyeg óra, és elég hangosan ketyeg,
nem gondolod? Valami különös okból ne kérdezd, miért, állandóan hallom
ezt az átkozott ketyegést, és nagyon ideges leszek t le. Nagyon nehéz most
nekem mások problémái miatt aggódnom.
– Miért lettél a klán tagja?
– Mert az apám is a klán tagja volt.
– miért lett a klán tagja?
– Mert az apja is a klán tagja volt.
– Nagyszer . Három generáció.
– Azt hiszem, négy. Jacob Cayhall ezredes harcolt a polgárháborúban,
és a családban azt mesélték, hogy volt a klán egyik els tagja. volt az
ükapám.
– És erre büszke vagy?
 – Ez kérdés volt?
– Igen.
– Ez nem büszkeség kérdése. – Sam a pult felé biccentett. – Aláírod a
megállapodást?
– Igen.
– Akkor gyerünk.
Sam aláírta a nevét, aztán egy ideig a két aláírást nézegette. – Mikor
lettél Hall?
– Egy hónappal a negyedik születésnapom el tt. Családi program volt.
Mindannyian egyszerre változtattunk nevet. Persze nem emlékszem rá.
– Miért hagyta meg Eddie a Hallt? Miért nem csinált tiszta lapot, és
választott egy olyan nevet, mint Miller, Green vagy valami ehhez hasonló?
– Ez kérdés volt?
– Nem.
– Az apám menekült, Sam. És közben minden hidat felégetett maga
mögött. Azt hiszem, négy generáció elég volt neki.
Sam letette a megállapodást egy mellette lév székre, és szertartásosan
rágyújtott. A mennyezet felé fújta a füstöt és közben Adamre nézett. –
Figyelj ide, Adam – mondta lassan. Hangja hirtelen sokkal halkabb lett. –
Tegyük félre egy id re a családi ügyeket, jó? Kés bb esetleg majd
visszatérünk rá. Most azt kell tudnom, hogy mi fog velem történni?
Milyenek az esélyeim? Ilyen dolgok érdekelnek. Hogyan állítod meg az
órát? Milyen keresetet fogsz benyújtani?
– Ez több mindent l függ, Sam. Attól is függ, mennyit mondasz el
nekem a robbantásról.
– Nem értelek.
– Ha vannak újabb tények, akkor bemutatjuk ket a bíróságnak. Hidd el,
van erre mód. Majd találunk egy bírót, aki meghallgat minket.
– Milyen új tényekr l beszélsz?
Adam egy tiszta oldalra lapozott a jegyzettömbjében, és a margóra
odaírta a dátumot. – Ki vitte Clevelandbe a zöld Pontiacot a robbantás
éjszakáján?
– Nem tudom. Dogan egyik embere.
– Nem tudod a nevét?
– Nem.
– Ugyan már, Sam.
 – Esküszöm. Nem tudom, ki csinálta. Sohasem láttam. A kocsit
odavitték a parkolóba. Én megtaláltam. Az volt a feladatom, hogy aztán ott
hagyjam, ahol találtam. Sohasem láttam azt az embert, aki odavitte.
– Ez miért nem derült ki a tárgyalások során?
– Ezt meg honnan kéne tudnom? Azt hiszem, csak egy jelentéktelen
b ntárs volt. Engem akartak elkapni. Miért izgassák magukat egy kis senki
miatt? Nem tudom.
– A Kramer-robbantás a hatodik volt, ugye?
– Azt hiszem, igen. – Sam ismét el rehajolt, arca majdnem hozzáért a
rácsozathoz. Halkan beszélt, gondosan megválogatta a szavait, mintha
attól tartana: valahol valaki hallgatózik.
– Azt hiszed?
– Nagyon régen volt már. – Lehunyta a szemét és egy pillanatra
elgondolkozott. – Igen, a hatodik volt.
– Az FBI azt mondta, hogy a hatodik volt.
– Akkor vitának nincs helye. Nekik mindig igazuk van.
– Az el z robbantások valamelyikében vagy akár az összesben
ugyanezt a zöld Pontiacot használtátok?
– Igen. Néhány alkalommal, úgy emlékszem. Nemcsak egy kocsit
használtunk.
– Mindegyiket Dogan biztosította?
– Igen. Autókeresked volt.
– Tudom. A korábbi robbantások során ugyanaz az ember szállította a
Pontiacot?
– Sohasem találkoztam vele és nem is láttam, aki a kocsikat szállította a
robbantásokhoz. Dogan nem így dolgozott. Rettent óvatos volt, és mindig
nagyon alapos tervet csinált. Nem tudom bizonyítani, de biztos vagyok
benne, hogy annak az embernek, aki a kocsikat szállította, fogalma sem
volt róla, ki vagyok én.
– A kocsikban ott volt a dinamit is?
– Igen. Minden alkalommal. Dogannek egy kisebb háborúhoz is elég
fegyvere meg robbanószere volt. De az FBI-osok sohasem találták meg az
arzenált.
– Hol tanultál meg bánni a robbanószerekkel?
– KKK-kiképz táborban, meg az alapfokú harcászati kiképzés
kézikönyvéb l.
– Komolyan kérdezem. Hol tanultál meg robbantani?
 – Olyan egyszer , mint a pofon. Minden hülye megtanulja egy fél óra
alatt.
– Aztán kis gyakorlással az ember máris szakért .
– A gyakorlás sokat segít. Nem sokkal nehezebb, mint meggyújtani egy
csillagszórót. Fogsz egy gyufát, bármilyen gyufát, meggyújtod és
odatartod egy hosszú gyújtózsinór végéhez, amíg az lángra nem lobban.
Aztán futsz, ahogy a lábad bírja. Ha szerencséd van, körülbelül tizenöt
percig nem robban fel.
– És ez olyan dolog, amit a klán minden tagja az anyatejjel szív magába?
– A legtöbben a társaságból meg tudták csinálni.
– Ismersz még klántagokat?
– Nem. Cserbenhagytak.
Adam figyelmesen nézte nagyapja arcát. Az izzó, kék szemek mereven
néztek rá. A ráncok nem mozdultak. Nyoma sem volt érzelmeknek,
érzéseknek, fájdalomnak vagy dühnek. Sam rezzenéstelen tekintettel
nézett vissza rá.
Adam ismét a jegyzeteibe pillantott. – 1967. március másodikán
felrobbantották Jacksonban a Hirsch-templomot. Te csináltad?
– Vágjunk egyb l a közepébe, mi?
– Könny kérdés.
Sam megforgatta a cigarettát a szájában és egy pillanatra
elgondolkozott. – Miért fontos ez?
– Válaszolj már a kérdésre! – csattant fel Adam. – Nincs id nk
játszadozni.
– Ezt még sohasem kérdezték t lem.
– Hát akkor eljött a nagy nap. Egy egyszer igen vagy nem tökéletesen
megfelel.
– Igen.
– A zöld Pontiacot használtad?
– Azt hiszem, igen.
– Ki volt veled?
– Miért gondolod, hogy volt valaki velem?
– Azért, mert egy tanú azt vallotta, hogy néhány perccel a robbanás
el tt egy zöld Pontiacot látott elhajtani. És azt mondta, hogy két férfi ült a
kocsiban. És téged többé-kevésbé sikerült azonosítania, mint a vezet t.
– Óh, igen. A kis barátunk, Bascar. Olvastam róla az újságokban.
– Ott állt a keresztez dés közelében, amikor te elszáguldottál a
haveroddal.
 – Hát persze hogy ott állt. Éppen egy bárból jött ki hajnali háromkor,
részeg volt, mint a disznó, és különben is annyi esze volt, mint egy
tyúknak. Ahogy ezt te is biztosan tudod, Bascar sohasem jutott el a
tárgyalóterembe, sohasem tette a kezét a bibliára, hogy eskü alatt valljon,
sohasem vetették keresztkérdések alá, és nem bukkant tel addig, amíg
engem le nem tartóztattak Greenville-ben és a fél világ nem látta a
fényképeket a zöld Pontiacról. Csak azt követ en azonosított, hogy az
összes újság tele volt a fényképemmel.
– Tehát akkor hazudik?
– Nem, valószín leg csak összevissza beszél. Ne felejtsd el Adam,
hogy engem sohasem vádoltak azzal a robbantással. Bascart soha nem
faggatták ki komolyan. Soha nem vallott eskü alatt. Azt hiszem, akkor
került napvilágra a sztorija, miután egy memphisi újságíró addig járta a
lebujokat meg kocsmákat, amíg egy olyan pasast nem talált, mint Bascar.
– Akkor próbáljuk meg másképpen. Volt veled valaki vagy sem,
amikor 1967. március 2-án felrobbantottad a Hirsch-templomot?
Sam néhány centivel a rés alá bámult, aztán a pultra, végül a földre.
Kicsit eltolta magát az elválasztófaltól, és hátrad lt a széken. Ahogy azt
várni lehetett, a kék csomag Montclair el került a zsebéb l, egy jó darabig
válogatott, aztán el húzott egy cigarettát, majd ajkai közé tette:
Adam figyelt és várakozott, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem
kap gyors választ. A késlekedés már magában beismerésnek számított.
Tollával idegesen ütögette a jegyzetblokkot. Szaporán szedte a leveg t, és
észlelte, hogy hevesebben ver a szíve. Üres gyomra hirtelen remegni
kezdett. Lehet, hogy ez az áttörés? Ha volt b ntársa, akkor talán
rendszeresen dolgoztak együtt, és talán nem maga Sam helyezte el a
bombát, ami megölte a Kramer gyerekeket. Ezt a tényt talán el lehet adni
egy rokonszenvez bírónak, aki meghallgatja és megadja a halasztást.
Talán. Esetleg. Lehet, hogy így lesz.
– Nem – felelte Sam rettent halkan, de határozottan, miközben
Adamre nézett a résen.
– Nem hiszek neked.
– Nem volt b ntársam.
– Nem hiszek neked.
Sam közönyösen megvonta a vállát, jelezvén, hogy ez egyáltalán nem
érdekli. Keresztbe tette a lábát, és az egyik térdére kulcsolta a kezét.
 Adam mélyet lélegzett, ráfirkantott valamit a papírra, mintha pontosan
erre számított volna, aztán egy tiszta oldalra lapozott. – Hány órakor
érkeztél Clevelandbe 1967. április 20-án éjjel?
– Mikor?
– Az els alkalommal.
– Hat körül jöttem el Clantonból. Két órát tartott az út Clevelandbe.
Tehát úgy nyolc körül értem oda
– Hová mentél?
– Egy bevásárlóközpontba.
– Miért mentél oda?
– A kocsiért.
– A zöld Pontiacért?
– Igen. De nem volt ott; így aztán elmentem Greenvillebe, hogy
körülnézzek egy kicsit.
– Voltál már ott korábban?
– Igen. Néhány héttel korábban körbejártam a várost. Még a zsidó
irodájához is elmentem, hogy jól megnézzem.
– Elég ostoba dolog volt, nem? Arra gondolok, hogy a titkárn je
azonosított téged a tárgyaláson. Emlékezett rá, hogy bementél,
útbaigazítást kértél és használni akartad a mosdót.
– Igen, nagyon ostoba dolog volt. De hát nem arra készültem, hogy
elkapnak. – Ráharapott a cigarettára és nagyot szippantott. – Nagyon rossz
húzás volt. Persze baromi könny most itt ücsörögve utólag okosnak lenni.
– Mennyi ideig maradtál Greenville-ben?
– Körülbelül egy óráig. Aztán visszamentem Clevelandbe a kocsiért.
Dogan mindig úgy készítette a terveket, hogy szerepeltek benne alternatív
megoldások. A kocsi a B terv szerinti helyen parkolt, egy út menti kávézó
közelében.
– Hol voltak a kulcsok?
– A sz nyeg alatt.
– Mit csináltál?
– Autóztam egyet. Kihajtottam a városból, találtam egy elhagyatott
helyet, és leparkoltam a kocsit. Kinyitottam a csomagtartót, hogy
megnézzem, ott van-e a dinamit.
– Hány rúd volt?
– Azt hiszem, tizenöt. Az épülett l függ en tizenkett és húsz közötti
mennyiséget használtam. A zsinagógára húszat, mert új, modern templom
volt, k b l meg betonból építették. De a zsidó irodája egy régi faépület
volt, tudtam, hogy tizenöt elég lesz.
– Mi volt a csomagtartóban?
– A szokásos. Egy papírdoboz tele dinamittal. Két robbanófej. Egy
tizenöt perces gyújtózsinór.
– Ez minden?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Persze, hogy biztos vagyok.
– Na és mi van az id zít vel?
– Óh, igen. El is feledkeztem róla. Az egy másik, kisebb dobozban volt.
– Írd le, hogy nézett ki.
– Minek? Olvastad a tárgyalások jegyz könyvét. Az FBI szakért je
remekül rekonstruálta az én kis bombámat. Olvastad, nem?
– Sokszor.
– És láttad a fényképeket, amiket a tárgyalásokon mutogattak. Az
id zít részeir l, darabjairól készült képeket. Láttad, nem?
– Igen, láttam. Hol szerezte Dogan az órát?
– Sohasem kérdeztem t le. Bármelyik üzletben lehet venni ilyet. Egy
ócska, felhúzható ébreszt óra volt. Semmi különös.
– Ez volt az els alkalom, hogy id zít t használtál?
– Te is tudod, hogy igen. A többi bombát gyújtózsinórral robbantottam
fel. Miért teszel fel nekem ilyen kérdéseket?
– Mert hallani akarom a válaszaidat. Elolvastam mindent, de t led
akarom hallani. Miért akartad késleltetni a Kramer-féle bomba robbanását?
– Azért, mert elegem volt már abból, hogy úgy kell rohannom, mint az
rült, miután meggyújtottam a gyújtózsinórt. Azt akartam, hogy hosszabb
id teljen el a bomba elhelyezése és robbanása között.
– Mikor helyezted el a bombát?
– Hajnali négy körül.
– Mikor kellett volna felrobbannia?
– Öt körül.
– Mi volt a hiba?
– Nem robbant fel ötkor. Néhány perccel nyolc el tt robbant fel, és
akkor már voltak emberek az épületben, és ezek közül néhányan
meghaltak. És ezért ülök itt ebben a vörös majomruhában, és t n döm
állandóan azon, milyen szaga lehet a gáznak.
 – Dogan azt állította a vallomásában, hogy Marvin Kramert közösen
választották ki; Kramer már három éve szerepelt a klán listáján; Kramer
meggyilkolására kizárólag te javasoltad az id zít t, mondván: pontosan
ismeritek a napi id beosztását, és hogy egyedül hajtottad végre az akciót.
Sam türelmesen hallgatta, és közben dohányzott. Szemei résnyire
sz kültek össze, és bólogatva nézett a földre. Aztán majdnem
elmosolyodott. – Hát attól félek, hogy Dogan meg rült. Az FBI-osok
éveken keresztül vadásztak rá, és végül berezelt. Tudod, nem volt valami
er s ember. – Mély leveg t vett és Adamre nézett. – De van igazság abban,
amit mondott. Nem túl sok, de van valami.
– Meg akartad ölni Kramert?
– Nem. Mi nem gyilkoltunk embereket. Csak épületeket robbantottunk
fel.
– Na és mi a helyzet Pinderék házával Vicksburgban? Ez is a te m ved
volt?
Sam lassan bólintott.
– A bomba hajnali négykor robbant, amikor az egész család az igazak
álmát aludta. Hat ember. Csodálatos módon csak egy egészen apró sérülés
történt.
– Az nem csoda volt. A bombát a garázsban helyeztem el. Ha bárkit is
meg akartam volna ölni, a hálószobaablakhoz tettem volna.
– A fél ház összed lt.
– Igen, de használhattam volna egy órát és akkor egy halom zsidót
kinyírhatok, miközben a pászkájukat eszik vagy mit tudom én, mit.
– És miért nem tetted?
– Mint mondtam, nem akartunk embereket ölni.
– És mit akartatok csinálni?
– Megfélemlíteni. Bosszút állni. Megakadályozni, hogy a rohadt zsidók
pénzzel támogassák a polgárjogi mozgalmat. Megpróbáltuk ott tartani az
afrikaiakat, ahová tartoznak: a saját iskolájukban és templomaikban, a
saját környékükön és saját vécéjükben, távol a mi gyerekeinkt l és
feleségeinkt l. Az olyan zsidók, mint Marvin Kramer, azon buzgólkodtak,
hogy a társadalom fajilag vegyes legyen, és fölpiszkálták az afrikaiakat.
Meg kellett regulázni a szemét disznót.
– És ezt ti meg is tettétek, nem igaz?
– Megkapta, amit megérdemelt. A kisfiúkat sajnálom.
– Megejt az együttérzésed.
 – Figyelj ide, Adam, és jól figyelj. Senkiben sem akartam kárt tenni. A
bombának hajnali ötkor kellett volna felrobbannia, három órával azel tt,
hogy Kramer általában megérkezett az irodába. A gyerekek csak azért
voltak vele, mert a felesége influenzás lett.
– De azért nem érzel b ntudatot, mert Marvin elvesztette mindkét lábát?
– Nem különösebben.
– Azért sem, mert egy évvel kés bb öngyilkos lett?
– húzta meg a ravaszt, nem én.
– Beteg ember vagy, Sam.
– Bizony, és még jóval betegebb leszek, amikor elkezdem
beszippantgatni a gázt.
Adam felháborodva csóválta a fejét, de visszatartotta, ami
kikívánkozott bel le. Majd kés bb is vitatkozhatnak a fajokról meg a
gy löletr l; nem mintha arra számított volna, hogy ez ügyben közeledni
fognak az álláspontok. De eltökélte magában, hogy próbálkozni fog. Most
azonban a tényeket kell megbeszélniük.
– Mit csináltál, miután megnézted a dinamitot?
– Visszamentem a kávézóba. Megittam egy kávét.
– Miért?
– Talán mert megkívántam.
– Nagyon vicces, Sam. Próbálj meg válaszolni a kérdésre.
– Vártam.
– Mire?
– El kellett valahogy töltenem néhány órát. Akkor már éjfél körül járt
az id , és a lehet legkevesebbet akartam Greenville-ben tölteni. Így aztán
Clevelandben csaptam agyon az id t.
– Beszéltél valakivel a kávézóban?
– Nem.
– Zsúfolt volt?
– Nem emlékszem már.
– Egyedül ültél?
– Igen.
– Asztalnál?
– Igen. – Sam arcán megjelent egy apró vigyor, ugyanis tudta már,
hogy mi következik.
– Egy Tommy Farris nevezet teherautó-sof r azt mondta, hogy azon
az éjjelen látott a kávézóban egy férfit, aki nagyon hasonlított rád, és ez a
férfi hosszú ideig kávézott egy fiatalemberrel.
 – Sohasem találkoztam Mr. Farrisszel, de azt hiszem, az elmúlt három
évben emlékezetkiesésben szenvedett. Ha jól tudom, egy árva szót sem
szólt senkinek, amíg egy riporter el nem bányászta és a neve bele nem
került az újságokba. Bámulatos, ahogy évekkel a tárgyalások után
felbukkannak ezek a rejtélyes tanúk.
– Farris miért nem tanúskodott az utolsó tárgyaláson?
– Ne t lem kérdezd. Gondolom azért, mert nem volt semmi
mondandója. Az a körülmény, hogy a robbanás el tt hét órával egyedül
kávéztam-e vagy pedig valaki mással, nagyon keveset számított. Ráadásul
a kávézás Clevelandben zajlott, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy
elkövettem-e a b ncselekményt vagy sem.
– Farris tehát hazudik?
– Nem tudom, mit csinál Farris. Nem is nagyon érdekel. Egyedül
voltam. Csak ez az, ami számít.
– Mikor jöttél el Clevelandból?
– Azt hiszem, három körül.
– És egyenesen Greenville-be hajtottál?
– Igen. És elmentem a Kramer-ház mellett, láttam, hogy az r ott ül a
verandán, elhajtottam az iroda mellett is, vártam, hogy teljen az id . Úgy
nagyjából négy óra körül leparkoltam az irodája mögött, bementem a hátsó
ajtón, elhelyeztem a bombát egy beépített szekrényben a folyosón,
visszamentem a kocsihoz és elhajtottam.
– Mikor jöttél el Greenville-b l?
– Úgy terveztem, hogy a bomba felrobbanása után megyek el. De
ahogy te is tudod, eltelt néhány hónap, mire kijutottam a városból.
– Hová mentél a Kramer-irodából?
– Találtam egy kis éttermet az autópálya mellett, körülbelül egy
kilométerre Kramer irodájától.
– Miért mentél oda?
– Hogy igyak egy kávét.
– Hány óra volt?
– Nem tudom. Nagyjából fél öt lehetett.
– Tömve volt?
– Csak néhány ember ücsörgött ott. Egy koszos, éjjel-nappal nyitva
tartó ételbár, ahol kövér és koszos a szakács, a pincérn pedig állandóan
rágógumizik.
– Beszéltél valakivel?
 – Az egyik pincérn vel, amikor megrendeltem a kávét. Talán ettem egy
fánkot is.
– Szóval te ott szépen, nyugodtan kávézgattál, és vártad, hogy
felrobbanjon a bomba.
– Igen. Mindig szerettem hallani a robbanást, meg figyelni, hogyan
reagálnak az emberek.
– Tehát ezt már máskor is csináltad?
– Csak egyszer. Ugyanabban az évben, februárban felrobbantottam egy
ingatlanközvetít irodát Jacksonban – a zsidók valami niggernek adtak el
egy házat a fehér körzetben –, és éppen leültem egy kávézóban
háromutcányira az irodától, amikor a bomba felrobbant. Akkor
gyújtózsinórt használtam, így aztán nagyon kellett rohannom, hogy
gyorsan leparkolhassak és találjak egy asztalt. A lány épphogy letette a
kávémat, amikor a föld megrázkódott, és mindenki megdermedt. Nagyon
élveztem. Hajnali négy óra volt, a hely tele volt teherautó-sof rökkel meg
szállítómunkásokkal, még néhány rend r is ült a sarokban, k persze
azonnal odarohantak a kocsijukhoz és villogó fényekkel elhajtottak. Az
asztalom annyira megrázkódott, hogy a kávé kiömlött a csészéb l.
–És neked a hideg futkosott a hátadon az élvezett l?
– Bizony. De a többi akció túl kockázatos volt. Nem volt arra id m,
hogy találjak egy kávézót vagy egy éttermet, így aztán néhány percig csak
autókáztam és vártam a mulatságra. Jól megnéztem, hány óra van, így
aztán mindig tudtam, mikor jön a robbanás. Ha kocsiban ültem, szerettem
a város szélén lenni. – Sam elhallgatott és mélyet szippantott a
cigarettájából. Lassan, alaposan megválogatott szavakkal beszélt. – A
Pinder-robbantást viszont megnéztem.
– Hogy csináltad?
– Egy nagy házban éltek a külvárosban. Olyasmi volt, mintha egy
völgyben lett volna a ház, körülötte sok-sok fa. Körülbelül két
kilométernyire t lük leparkoltam a hegyoldalon, és éppen egy fa alatt
ültem, amikor a bomba felrobbant.
– Milyen békés.
– Tényleg az volt. Telihold, h vös éjszaka. Nagyszer kilátás nyílt az
utcára, és szinte az egész háztet t láttam. Olyan nyugodt és békés volt
minden, mindenki aludt, aztán bumm, lerepült a háztet .
– Mi volt Mr. Pinder b ne?
– Úgy nagy általánosságban a zsidósága. Imádta a niggereket.
Felkarolta a radikális afrikaiakat, amikor azok lejöttek északról s agitáltak.
Imádott együtt menetelni meg bojkottálni az afrikaiakkal. Az volt a
gyanúnk, hogy pénzzel is segítette ket.
Adam jegyzeteket készített és megpróbálta megemészteni a hallottakat.
Nem volt könny , mert szinte hihetetlen volt. Talán a halálbüntetés nem is
olyan rossz ötlet. – Menjünk vissza Greenville-be. Hol volt ez az ételbár?
– Nem emlékszem.
– Mi volt a neve?
– Huszonhárom évvel ezel tt történt. És különben sem az a fajta hely,
amit megjegyez az ember.
– A 82-es út mellett volt?
– Azt hiszem, igen. Most mit fogsz csinálni? Azzal tölt d az id det,
hogy megkeresed a kövér szakácsot meg a pincérn t? Nem hiszel nekem?
– Nem. Nem hiszek neked.
– Miért nem?
– Mert nem tudod elmondani nekem, hol tanultál meg id zített bombát
készíteni.
– A garázsban a házam mögött.
– Clantonban? Ki tanított meg rá?
– Én magam. Volt egy rajzom, meg egy kis könyvem tele ábrákkal.
Els lépés, második lépés, harmadik lépés. Nem nagy ügy.
– Hányszor gyakoroltál ilyen szerkezettel a Kramer-robbantás el tt?
– Egyszer.
– Hol? Mikor?
– Az erd ben, nem túl messze a házamtól. Fogtam két rúd dinamitot
meg a többi szükséges cuccot, és kimentem egy kiszáradt folyómederhez
az erd ben. Tökéletesen m ködött.
– Hát persze. És a tanulmányaidat a garázsban végezted?
– Ezt mondtam.
– A saját kis laboratóriumodban.
– Nevezd, ahogy akarod.
– Nos, amíg rizetben voltál, az FBI alaposan átkutatta a házadat, a
környékét meg a garázst. Robbanószereknek a nyomát sem találták.
– Lehet, hogy ostobák. De az is lehet, hogy én nagyon óvatos vagyok,
és nem akartam nyomot hagyni magam után.
– És az is lehet, hogy a bombát egy olyan ember helyezte el, aki értett a
robbanószerekhez.
– Nem így volt. Sajnálom.
– Mennyi ideig maradtál a greenville-i ételbárban?
 – Nagyon sokáig. Nagyon gyorsan múlt az id . Alig vettem észre és
már majdnem hat óra volt. Néhány perccel hat el tt jöttem el, és
elhajtottam Kramer irodája el tt. Néhány koránkel már ott csámborgott a
házak el tt, és nem akartam, hogy észrevegyenek. Átkeltem a folyón, és
elmentem Lake Village-be, Arkansasba, aztán visszaautóztam Greenville-
be. Akkor hét óra volt, már felkelt a nap, és az utcán már jártak-keltek az
emberek. De robbanás nem volt. Leparkoltam a kocsit egy mellékutcában,
és egy darabig sétálgattam. Az a rohadt szerkezet nem akart felrobbanni.
Tudod, nem mehettem be az irodába, hogy megnézzem, mi van vele.
Sétáltam, sétáltam, meg füleltem persze, és reménykedtem, hogy végre
megremeg a föld. De nem történt semmi.
– Láttad, hogy Marvin Kramer és a fiai bemennek az épületbe?
– Nem. Befordultam a sarkon és láttam, hogy ott parkol a kocsija, és azt
mondtam magamban: a franc essen belé! Minden elsötétült el ttem.
Képtelen voltam gondolkozni. De aztán arra gondoltam, egye meg a fene,
végül is csak egy zsidó, és sok gonosz dolgot csinált. Aztán eszembe
jutottak a titkárn k meg mások, akik esetleg odabent dolgoznak, így aztán
még egyszer körbesétáltam a háztömböt. Emlékszem, hogy húsz perccel
nyolc el tt az órámra néztem, és arra gondoltam: névtelenül be kéne
telefonálnom az irodába, hogy megmondjam Kramernek, egy bomba van a
beépített szekrényben. És ha nem hisz nekem, akkor nézze meg maga,
aztán pucoljon.
– És miért nem telefonáltál?
– Mert nem volt tízcentesem. Minden aprómat odaadtam borravalónak
a pincérn nek, és nem akartam bemenni egy üzletbe, hogy váltsak. Meg
kell mondanom neked, hogy nagyon ideges voltam. Remegett a kezem, és
senki el tt nem akartam gyanúsnak t nni. Idegen voltam, nem? Az én
bombám volt ott bent, nem? És egy kisvárosban voltam, ahol mindenki
ismer mindenkit, és egészen biztosan emlékezni fognak az idegenekre, ha
b ncselekmény történik. Emlékszem, hogy végigmentem a járdán, a
Kramer irodájával szemben lév oldalon, és egy borbélyüzlet el tt volt egy
újságosstand. Ott állt egy férfi, és aprót keresett a zsebében. Majdnem
kértem t le egy tízcentest, hogy gyorsan telefonálhassak, de túl ideges
voltam;
– Miért voltál ideges, Sam? Éppen most mondtad, hogy nem nagyon
bántad volna, ha Kramernek baja esik. Ez volt a hatodik robbantásod, igaz?
– Igen, de a többi könny volt. Gyújtsd meg a zsinórt, rohanj, mint az
rült, és várj néhány percet. Állandóan az a csinos kis titkárn járt az
eszemben, aki Kramer irodájában megmutatta, merre van a mosdó. Az, aki
kés bb tanúskodott a tárgyaláson. És nem tudtam kiverni a fejemb l a
többi embert sem, aki ott dolgozik az irodában, ugyanis, amikor azon a
bizonyos napon bementem, mindenfelé embereket láttam. Már majdnem
nyolc óra volt, és tudtam, hogy néhány percen belül kinyit az iroda.
Tudtam, hogy hamarosan nagyon sok ember fog meghalni. Emlékszem, ott
álltam egyutcányira, egy telefonfülke mellett, és azt mondogattam
magamnak, hogy telefonálnom kell Végül is beléptem a fülkébe,
megnéztem a számot, de mire becsuktam a telefonkönyvet, már el is
felejtettem. Így aztán megint megkerestem, el is kezdtem tárcsázni, de
akkor eszembe jutott, hogy nincs tízcentesem. Ekkor elhatároztam, hogy
bemegyek a borbélyüzletbe, és kérek aprót. Alig tudtam emelni a lábamat,
ömlött rólam a víz. Odamentem a borbélyüzlethez, megálltam az
üvegablaknál és bebámultam. Rengetegen voltak. Egy csomó ember ült
egymás mellett a falnál, beszélgettek, újságot olvastak, az összes szék
foglalt volt, és mindenki egyszerre beszélt. Emlékszem, hogy néhányan
rám néztek, aztán meg egy-kett elkezdett bámészkodni, így aztán
elsétáltam.
– Hová mentél?
– Nem is tudom. Volt egy iroda Krameré mellett, és emlékszem, láttam,
hogy ott parkol el tte egy autó. Arra gondoltam, talán egy titkárn vagy
ilyesmi, és éppen be akar menni Kramer irodájába, és azt hiszem, éppen a
kocsi felé mentem, amikor a bomba felrobbant.
– Tehát éppen az utca közepén voltál?
– Azt hiszem, igen. Emlékszem, hogy négykézláb álltam az utcán,
miközben körülöttem üveg- meg fadarabok hullottak a földre. De ezen
kívül másra nem nagyon emlékszem.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, aztán Packer rmester lépett be,
kezében egy nagy m anyag pohárral, papírszalvétával, m anyag kanállal
és dobozos tejszínnel. – Gondoltam, szívesen inna egy kávét. Elnézést a
zavarásért. – Letette a poharat meg a többit a pultra.
– Köszönöm – mondta Adam.
Packer gyorsan megfordult és megindult az ajtó félé.
– Én két cukorral és tejszínnel kérem – közölte Sam az elválasztófal és
a rács túloldaláról.
– Igen, uram – felelte Packer anélkül, hogy lelassított volna. Kiment a
teremb l.
– Nagyon jó itt a kiszolgálás.
 – Remek, egyszer en remek.

TIZENNÉGY
Sam természetesen nem kapott kávét. Ezt rögtön tudta, Adam azonban
nem. Így aztán miután várakoztak néhány percig, Sam azt mondta: – Idd
csak meg. – Cigarettára gyújtott, felállt és járkált egy kicsit a széke körül,
miközben Adam felkavarta a cukrot a m anyag kanállal. Már majdnem
tizenegy óra volt, és Sam nem mehetett ki a szabad leveg re tízkor, és
egyáltalán nem bízott benne, hogy Packer sort kerít majd a pótlásra.
Járkálás közben csinált néhány guggolást, majd hat csíp döntést, a térde
meg az ízületei recsegtek, ropogtak. A siralomházban töltött els év els
néhány hónapjában Sam nagyon fegyelmezetten végezte a gyakorlatokat.
Volt olyan id szak, amikor mindennap száz fekv támaszt csinált a
cellájában. Az alacsony zsírtartalmú étrendnek köszönhet en testsúlya
lecsökkent az optimális nyolcvan kilóra. Hasa lapos volt és kemény. Még
soha az életében nem volt ilyen egészséges.
De aztán nem sokkal kés bb megszületett benne a felismerés, hogy a
siralomház lesz az utolsó otthona, és egy napon Mississippi állam itt fogja
majd megölni. Mi haszna van a jó egészségnek és a feszes bicepsznek, ha
az ember napi huszonhárom órát tölt egy cellában a halálra várva? Lassan
abbahagyta a tornagyakorlatokat. Egyre többet dohányzott. Társai között
szerencsés embernek számított, els sorban azért, mert volt odakint pénze.
Öccse, Donnie, aki Észak-Karolinában élt, minden hónapban küldött neki
tíz karton Montclair cigarettát egy papírdobozban. Sam napi három-négy
doboz cigarettát szívott el. Meg akarta ölni magát, miel tt Mississippi
állam sort keríthetne rá.
Leült és ismét cigarettára gyújtott.
– Miért nem beszéltél a tárgyaláson? – kérdezte az ügyvédje a rács
túloldaláról.
– Melyik tárgyaláson?
– Az els kett n.
– Nem volt rá szükség. Brazelton jó esküdteket válogatott össze, csupa
fehér, együttérz embert, akik megértették, mi a helyzet. Tudtam, hogy
ezek nem fognak elítélni engem. Semmi szükség nem volt arra, hogy
tanúskodjak.
– És az utolsó tárgyaláson?
 – Ez már kicsit bonyolultabb ügy. Az ügyvéd arra gondolt, talán a
javunkra válna, ha dalra fakadnék, mert elmagyarázhatnám az esküdteknek,
milyen szándékaim voltak. Senkiben nem akartam kárt tenni stb. A
bombának hajnali ötkor kellett volna felrobbannia. De tudtuk, hogy a
keresztkérdések nagyon kemények lesznek. A bíró döntése szerint a többi
robbantás témáját is el lehetett venni, hogy az államügyész rámutathasson
bizonyos összefüggésekre. És kénytelen lettem volna elismerni, hogy
tényleg én helyeztem el a bombát, mind a tizenöt rúd dinamitot, ami
persze b ven elég volt ahhoz, hogy embereket öljek.
– Végül miért nem beszéltél?
– Dogan miatt. Az a hazug disznó azt mondta az esküdteknek, hogy a
terv szerint meg akartuk ölni a zsidót. Nagyon hatásos tanú volt. Gondolj
csak bele: ott állt a tárgyalóteremben a klán egykori helyi vezet je és a vád
tanújaként a saját embere ellen tanúskodik. Az esküdtek falták minden
szavát.
– Miért hazudott Dogan?
– Jerry Dogan meg rült, Adam. Komolyan mondom, teljesen elment az
esze. Az FBI-osok tizenöt éven keresztül üldözték: lehallgatták a telefonját,
követték a feleségét a városban, zaklatták a rokonait, megfenyegették a
gyerekeit, az éjszaka közepén kopogtattak az ajtaján. Borzalmas volt az
élete. Valaki mindig figyelt vagy hallgatózott. Egy id után Dogan kicsit
elkényelmesedett, és az adóhivatal elkapta. Aztán – az FBI-jal együtt –
közölték vele, hogy harminc év vár rá. Dogan összeroppant a nyomás alatt.
A tárgyalás után hallottam, hogy egy id re elküldték. Tudod, egy intézetbe.
Egy darabig kezelték, aztán hazament, és nem sokkal kés bb meghalt.
– Dogan már meghalt?
Sam, miközben éppen a cigarettájából szippantott egyet, megdermedt.
A füst kiáramlott a szájából, elkezdett kígyózni felfelé az orra mellett meg
a szeme el tt, amely most hitetlenkedve meredt a résen át az unokájára. –
Nem tudsz Doganr l? – kérdezte.
Adam gondolatban végigcikázott az összegy jtött és névmutatóval
ellátott újságcikkeken és egyéb írásokon. Megrázta a fejét. – Nem. Mi
történt Dogannel?
– Azt hittem, mindent tudsz – válaszolta Sam. – Azt hittem, mindent
kívülr l megtanultál rólam.
– Rengeteget tudok rólad, Sam. De Jeremiah Doganr l nem valami
sokat.
 – Kigyulladt a háza és bennégett. A feleségével együtt. Békésen aludtak,
amikor a vezetékb l valahogy elkezdett szivárogni a gáz. A szomszédok
azt mondták, olyan volt, mintha bomba robbant volna.
– Mikor történt ez?
– Napra pontosan egy évvel azután, hogy tanúskodott ellenem.
Adam megpróbálta leírni a hallottakat, de a tolla nem engedelmeskedett.
Figyelmesen tanulmányozta Sam arcát, hátha észrevesz rajta valamit. –
Pontosan egy évvel kés bb?
– Aha.
– Micsoda véletlen egybeesés.
– Én persze akkor már itt voltam, de azért hallottam egyet s mást. A
rend rök azt mondták, hogy baleset volt. Ha jól emlékszem, még fel is
jelentették a gázvezetékeket karbantartó vállalatot.
– Tehát szerinted nem gyilkosság történt?
– Biztos vagyok benne, hogy gyilkosság volt.
– Értem. Ki tette?
– Nos, a helyzet az, hogy az FBI-osok idejöttek és feltettek nekem
néhány kérdést. Hát nem hihetetlen? Itt szaglásznak a szövetségiek.
Néhány srác északról. Már alig várták, hogy láthassanak egy siralomházat,
a jelvényüket villogtathassák és találkozzanak egy igazi, él terroristával a
klánból. Annyira be voltak rezelve, hogy még a saját árnyékuktól is
megijedtek. Egy órán keresztül kínlódtak az ostoba kérdéseikkel, aztán
elmentek. Azóta senkit l sem hallottam az ügyr l.
– Ki akarhatta megölni Dogant?
Sam a szájába vette a cigarettáját és még egy utolsót szippantott bel le.
A csikket elnyomta a hamutartóban, és közben az elválasztórács felé fújta
ki a füstöt. Adam teátrális mozdulatokkal legyezgetett maga körül. –
Nagyon sokan – mormogta Sam.
Adam feljegyezte magának a margóra, hogy kés bb majd vissza kell
térni Doganre. El bb alaposan utánanéz, aztán majd valamelyik
beszélgetésen megint feldobja a témát.
– Csak a vita kedvéért jegyzem meg – mondta, miközben még mindig
írt –, de nekem úgy t nik, meg kellett volna cáfolnod Dogant.
– Majdnem meg is tettem – felelte Sam, hangjában némi megbánással.
– A tárgyalás utolsó éjszakáján az ügyvéd, meg még egy ügyvédn – a
nevére már nem emlékszem – és én éjfélig fennmaradtunk, és arról
vitatkoztunk, hogy beszéljek-e vagy sem. De gondold csak meg, Adam.
Kénytelen lettem volna beismerni, hogy én helyeztem el a bombát, hogy a
rajta lév id zít jóval kés bbre volt beállítva, hogy más robbantásokban
is részt vettem, és azt is, hogy az épülettel szemben, az utca túloldalán
álltam, amikor felrobbant. És ráadásul a vád világosan bebizonyította,
hogy Marvin Kramer volt a célpont. A tárgyaláson lejátszották a
magnószalagokat, amelyeket az FBI Dogan telefonjairól készített.
Hallanod kellett volna. Hatalmas hangszórókat állítottak fel a
tárgyalóteremben, és a magnót odatették egy asztalra az esküdtek elé,
mintha valami ketyeg pokolgép lenne. Lejátszották Dogan és Wayne
Graves beszélgetését. Elég rossz volt a felvétel, de Dogant jól lehetett
érteni; arról beszélt, hogy ezért meg ezért fel kell robbantani Marvin
Kramert, azzal hencegett, hogy elküldi a csapatát – így nevezett engem –
Greenville-be, és helyretesszük a dolgokat. Olyan hangok sz r dtek ki a
hangszóróból, mintha a pokol szellemei beszélnének, és az esküdtek
feszülten figyeltek minden szóra. Aztán persze ott volt Dogan saját
tanúvallomása. Nevetséges lett volna, ha a vallomásommal megpróbálom
meggy zni az esküdteket, hogy én nem is vagyok olyan rossz fiú.
McAllister élve felfalt volna. Így aztán úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem
beszélek. Most már úgy gondolom, nem volt jó lépés.
– De végül is az ügyvéded tanácsára nem beszéltél.
– Nézd, Adam, ha azon töröd a fejed, hogy megtámadod az ügyvédet
azon az alapon, hogy nem megfelel jogi képviseletet nyújtott, akkor
felejtsd el. Néhány évvel ezel tt Goodman és Tyner azt fontolgatták, hogy
elindulnak ezen a vonalon, de semmi hibát nem találtak a munkájában.
A Kravitz és Bane cégnél a Cayhall-aktában legalább öt centi
vastagságú anyag gy lt össze a Benjamin Keys nyújtotta jogi képviseletr l.
A halálbüntetéses ügyekben benyújtott fellebbezésekben gyakorta
el forduló elem volt a nem megfelel jogi képviseletre történ hivatkozás,
de Sam ügyében még nem nyúltak ehhez az eszközhöz. Goodman és
Tyner alaposan megtárgyalták ezt a kérdést, a hosszú feljegyzések ide-oda
vándoroltak a két ügyvéd irodájából, a hatvanegyedik emeletr l a
hatvanhatodikra. A legutolsó feljegyzésben az állt: Keys olyan jó munkát
végzett a tárgyaláson, hogy nincs értelme ezen a vonalon elindulni.
Az aktában volt egy levél is Samt l, amelyben a férfi határozottan
megtiltja, hogy megtámadják Keyst. Kijelentette, hogy nem hajlandó ilyen
értelm keresetet aláírni.
Az utolsó feljegyzés azonban hét évvel ezel tt készült, amikor a
kivégzés még csak nagyon távoli lehet ségnek t nt. Mostanra
megváltozott a helyzet. Eljött az az id , amikor az ember az utolsó
szalmaszálakba is belekapaszkodik.
– Keys hol van most? – kérdezte Adam.
– Amikor utoljára hallottam róla, Washingtonban vállalt munkát.
Körülbelül öt évvel ezel tt kaptam t le egy levelet, és azt írta, hogy már
nem praktizál. Nagyon a szívére vette a vereséget. Azt hiszem, egyikünk
sem számított rá.
– Nem számítottál rá, hogy elítélnek?
– Nem igazán. Kétszer már sikerült nyernem. És a harmadik
alkalommal is nyolc fehér ember – pontosabban angol-amerikai – volt az
esküdtek között. Ahogy az a tárgyalás alakult, egyszer sem fordult meg
komolyan a fejemben, hogy elítélnek.
– És Keys mit gondolt?
– bizony nagyon aggódott. Senki sem mondhatja, hogy félvállról
vettük volna a dolgot. Hónapokon keresztül készültünk a tárgyalásra. Ez
alatt az id alatt nem foglalkozott a többi ügyfelével, s t még a családjával
sem. McAllister minden áldott nap el állt valamivel az újságokban, és
minél többet beszélt, annál többet dolgoztunk. Kiadták a potenciális
esküdtek listáját – négyszáz név szerepelt rajta –, és napokat töltöttünk
azzal, hogy lenyomozzuk ezeket az embereket. Keys felkészülése a
tárgyalásra kifogástalan volt.
– Lee azt mesélte, fontolgattad, hogy esetleg elt nnél.
– Óh, tényleg?
– Igen, tegnap este mondta.
Sam hozzáütögette a pulthoz a következ cigarettát, és egy pillanatig
olyan tekintettel nézett rá, mintha ez lenne az utolsó. – Igen, törtem rajta a
fejemet. Majdnem tizenhárom év telt el, mire McAllister elhatározta, hogy
megpróbál elkapni. Szabad ember voltam; még alig múltam negyvenhat,
mire a második tárgyalás véget ért, és hazamehettem. Két esküdtszék is
felmentett, az egész cirkusz már a múlté volt. Boldog voltam. Normális
életet éltem. Gazdálkodtam, volt egy f részmalmom, kávézgattam a
városban, és minden választáson szavaztam. Az FBI néhány hónapig
szemmel tartott, de azt hiszem, egy id után meggy z dtek arról, hogy
már nem robbantgatok. Id r l id re megjelent Clantonban egy idegesít
riporter vagy újságíró, de senki nem állt szóba velük. Mindegyik északról
jött, annyi eszük volt, mint a tyúknak, gorombák voltak és lekezel ek, és
sohasem maradtak sokáig. Egy napon az egyikük beállított hozzám, és
nem volt hajlandó elmenni. Ahelyett, hogy el vettem volna a
vadászpuskákat, ráeresztettem a kutyákat, azok meg szétharapták a seggét.
Sohasem jött vissza. – Sam jókedv en kuncogott, miközben cigarettára
gyújtott. – A legvadabb álmaimban sem gondoltam arra, hogy ez
el fordulhat. Ha gyanítottam volna valamit, ha a leghalványabban is
sejtettem volna, hogy ez történhet velem, akkor már évekkel korábban
elt ntem volna. Teljesen szabad voltam, egyáltalán nem korlátozták a
mozgásomat. Elmentem volna Dél-Amerikába, nevet változtatok, kétszer
vagy háromszor elt nök, aztán letelepszem São Paulóban vagy Rióban.
– Úgy, mint Mengele.
– Valahogy úgy. t soha nem kapták el. Nagyon sokat nem kaptak el
közülük. Most egy szép kis házban élnék, portugálul beszélnék, és csak
röhögnék az olyan idiótákon, mint David McAllister. – Sam megcsóválta a
fejét, lehunyta a szemét, és magában elt n dött azon, mi minden
történhetett volna vele.
– Miért nem léptél le, amikor McAllister elkezdett zajongani?
– Mert ostoba voltam. Nagyon lassan történt az egész. Olyan volt,
mintha egy rossz álom apránként életre kelne. El ször is: McAllistert
megválasztották. Aztán néhány hónappal kés bb Dogant elkapta az
adóhivatal. Szóbeszédek kezdtek terjedni, olvastam ezt-azt az újságokban.
De egyszer en nem voltam hajlandó elhinni, hogy mindez megtörténhet.
Miel tt észbe kaptam volna, az FBI már éjjel-nappal követett, és nem
t nhettem el.
Adam az órájára nézett, és hirtelen fáradtnak érezte magát. Már több
mint két órája beszélgettek, és friss leveg re, meg napsütésre volt
szüksége. Fájt a feje a cigarettafüstt l, a teremben percr l percre melegebb
lett. Rácsavarta a kupakot a tollára, és a jegyzetblokkot becsúsztatta az
aktatáskájába. – Most elmegyek – jelentette be az elválasztó felé fordulva.
– Holnap valószín leg visszajövök egy újabb menetre.
– Én itt leszek.
– Lucas Mann engedélyezte, hogy bármikor bejöhessek.
– Nagyszer fickó, nem?
– Nincs vele semmi bajom. Csak a munkáját végzi.
– Ahogy Naifeh, Nugent meg a többi fehér ember.
– Fehér ember?
– Aha, itt nálunk így hívják a fejeseket. Senki sem akar megölni engem,
csak a munkájukat végzik. Ott van az a gyengeelméj pasas, akinek kilenc
ujja van – a hivatalos ítélet-végrehajtó, aki összekeveri a gázokat és
leengedi a ciánkapszulákat. Kérdezd meg t le, hogy mit csinál, miközben
engem odaszíjaznak a székhez, és azt fogja válaszolni: „Csak a munkámat
végzem.” A börtönlelkész, a börtönorvos, a börtön pszichiátere az rökkel
együtt, akik bekísérnek és az egészségügyisek, akik majd kivisznek, mind-
mind rendes emberek, nincs velem semmi bajuk, csak a munkájukat
végzik.
– Nem fogunk idáig eljutni, Sam.
– Ez ígéret?
– Nem. De légy optimista.
– Itt a siralomházban mindenki rettent optimista.
– Lee aggódik miattad, Sam. Megkért, hogy mondjam meg neked:
sokat gondol rád, és imádkozik érted.
Sam az alsó ajkába harapott, és lenézett a földre. Lassan bólintott, de
nem mondott semmit.
– A következ néhány hónapban nála fogok lakni.
– Még mindig annak a fickónak a felesége?
– Többé-kevésbé. Be akar jönni hozzád.
– Nem.
– Miért nem?
Sam felállt a székéb l, lassan odament a mögötte lév ajtóhoz, és
megkopogtatta. Visszafordult, és a rácson keresztül Adamre nézett.
Egymásra meredtek, miközben az r kinyitotta az ajtót és elvezette Samet.

TIZENÖT
– A srác egy órával ezel tt ment el, megkapta a felhatalmazást, bár én
még nem láttam írásban – tájékoztatta Lucas Mann Philip Naifeh-t, aki az
ablakban állt, és az út mentén dolgozó szemétszed ket figyelte. Naifeh-
nak fájt a feje, fájt a háta, egy szörny séges nap közepén volt. Kora reggel
három telefont kapott: egyet a kormányzótól, kett t Roxburgh-t l, a
körzeti államügyészt l. Természetesen Sam volt az oka a
telefonhívásoknak.
– Akkor ezek szerint Samnek van ügyvédje – állapította meg Naifeh,
miközben öklével finoman masszírozta háta alsó részének a közepét.
– Igen, és a srác nagyon tetszik nekem. Miel tt elment, bejött hozzám,
és úgy nézett ki, mintha átment volna rajta egy kamion. Azt hiszem, is
meg a nagyapja is nagyon megszenvedi ezt az ügyet.
– A nagyapának egyre rosszabb lesz.
 – Mindannyiunknak egyre rosszabb lesz.
– Tudod mit kérdezett t lem a kormányzó? Afel l érdekl dött, hogy
kaphatna-e egy példányt a kivégzések végrehajtását szabályozó
kézikönyvünkb l. Közöltem vele, hogy nem, nem kaphat egy példányt.
Mire azt válaszolta, hogy ennek az államnak a kormányzója, és úgy érzi,
mindenképpen szüksége lenne egy példányra. Megpróbáltam elmagyarázni
neki, hogy ez nem egy igazi kézikönyv, csak egy néhány oldalas kis füzet,
fekete borítóval, amely minden alkalommal, amikor elgázosítunk valakit,
alapos átírásra szorul. A kormányzó még er szakoskodott egy kicsit, én
egy kicsit ingerült lettem, lecsaptuk a telefont, és tizenöt perccel kés bb
felhívott a jogásza, az a kis gnóm szarházi, aki mindig az orra végére tolja
a szemüvegét…
– Larramore-nak hívják.
– Igen. Szóval Larramore felhívott, és közölte, hogy az ilyen és ilyen
paragrafus szerint a kormányzónak joga van egy példányhoz. Kis türelmet
kértem t le, el vettem a törvénykönyvet, vagy tíz percig várakoztattam,
aztán együtt elolvastuk a szóban forgó paragrafusokat. Természetesen,
mint mindig, a nyavalyás most is hazudott, blöffölt, és azt hitte, hogy
gyengeelméj vagyok. Azokban a paragrafusokban szó sincs arról, amir l
beszélt. Lecsaptam a telefont Tíz perccel kés bb megint felhívott a
kormányzó, majd elolvadt a kedvességt l, megkért, hogy felejtsem el a kis
fekete könyvet, t csak Sam alkotmányos jogai érdeklik, és azt szeretné
kérni, hogy folyamatosan tájékoztassam a dolgok állásáról. Elb völ
ember. – Naifeh a másik lábára helyezte a testsúlyát, és a másik kezével
kezdte masszírozni a hátát, miközben még mindig kibámult az ablakon.
– Aztán fél órával kés bb Roxburgh telefonált. Na, kitalálod mit akart?
Afel l érdekl dött, hogy beszéltem-e a kormányzóval. Tudod, Roxburgh
azt képzeli, hogy meg én nagyon jóban vagyunk egymással, régi
politikai cimborák vagyunk, így aztán megbízhatunk egymásban. Így aztán
elmondta nekem, persze csak bizalmasan, haver a havernak, hogy a
véleménye szerint a kormányzó esetleg a saját politikai céljaira próbálhatja
meg felhasználni a kivégzést.
– Micsoda képtelenség! – hördült fel Lucas.
– Bizony. Megmondtam Roxburghnak, el sem akarom hinni, hogy ezt
tételezi fel a kormányzóról. Nagyon komolyan beszéltem, is rettenetesen
elkomolyodott, aztán megígértük egymásnak, hogy szemmel fogjuk tartani
a kormányzót, és ha bármi jelét látjuk annak, hogy manipulálni próbálna,
akkor azonnal felhívjuk egymást telefonon.
 – Na és mit gondolsz, ki a nagyobb hülye kettejük közül?
– Valószín leg Roxburgh. De nagyon nehéz eldönteni. – Naifeh
óvatosan kinyújtóztatta a tagjait, és odament az íróasztalához. Most is
mezítláb volt, az inge kilógott a nadrágjából. Látszott rajta, hogy szenved a
fájdalomtól. – Mindkett nek csillapíthatatlan vágya van a nyilvánosságra.
Olyanok, mint két kisfiú, akik halálra vannak rémülve attól, hogy a másik
egy nagyobb szeletet kap a tortából. Utálom mind a kett t.
– Mindenki utálja ket, kivéve a szavazókat.
Valaki kopogtatott az ajtón; három éles, határozott koppantás
hallatszott. – Ez Nugent lesz – mondta Naifeh, és hirtelen még jobban fájt
mindene. – Tessék.
Az ajtó gyorsan kinyílt, és George Nugent, nyugalmazott ezredes
masírozott be a szobába. Csak egy pillanatra állt meg, hogy becsukja az
ajtót, aztán megindult Lucas Mann felé, aki nem állt fel, de megrázta a
férfi kinyújtott kezét. – Mr. Mann – üdvözölte Nugent h vösen, majd
el relépett, és az íróasztal fölött kezet fogott Naifeh-vel.
– Foglaljon helyet, George – mondta Naifeh, és az üres szék felé intett.
– Igen, uram – felelte Nugent, és leereszkedett a székre anélkül, hogy
meghajlította volna a hátát. Bár a Parchman-ben csak az rök és az
elítéltek viseltek egyenruhát, Nugentnek sikerült összeállítani egyet
magának. Inge és nadrágja olajbarna volt; két egymáshoz tökéletesen ill
ruhadarab, tökéletesen vasalva, a nadrágon precíz él és hajtóka. Nyakánál
tökéletes háromszöget képezett a legfels gombnál nyitva lév ing, és
látható volt alatta a szürke póló. Haját szigorúan, katonásan rövidre nyírva
viselte, a füle fölött a csupasz b r látszott, feje tetején már kissé szes volt.
Nugent ötvenkét éves volt, harmincnégy évig szolgálta a hazáját, el ször
mint közlegény Koreában, aztán valamiféle százados volt Vietnamban,
ahol egy íróasztal mögött harcolta végig a háborút.
Kiválóan látta el a munkáját mint a büntet intézet helyettes vezet je,
immáron két esztendeje; Naifeh megbízható, h séges beosztottja, a
részletek, el írások, szabályok szerelmese volt. Mohó lelkesedéssel
olvasta a szabálygy jteményeket, és állandóan átírta ket, s az új verziókat
a börtönigazgató figyelmébe ajánlotta. Szörny séges púp volt Naifeh hátán,
de mégis szükség volt rá.
– George, éppen a Cayhall-ügyr l beszélgettünk Lucasszal. Nem tudom,
mennyire tájékozott a fellebbezések ügyében, de az 5. körzeti bíróság
tegnap érvényen kívül helyezte a halasztást, és valószín leg négy hét
múlva sor kerül a kivégzésre.
 – Igen, uram – felelte pattogósan Nugent, s közben minden szót magába
szívott, és azonnal osztályzott. – Olvastam róla a mai újságokban.
– Jó. Lucasnak az a véleménye, hogy valószín leg nem lesz újabb
halasztás. Igaz, Lucas?
– Nagyon valószín , hogy Cayhallt kivégzik. Több mint ötven százalék
az esélye – válaszolta Lucas anélkül, hogy Nugentre nézett volna.
– Mióta van itt nálunk, George?
– Két éve és egy hónapja.
A börtönigazgató halántékát dörzsölgetve fejszámolást végzett. – A
Parris-kivégzésr l lemaradt?
– Igen, uram. Néhány héttel – felelte Nugent, hangjában némi
csalódottsággal.
– Ezek szerint még egyet sem csinált végig?
– Nem, uram.
– Nos, minden kivégzés szörny , George. Egyszer en szörny . Messze
a legrosszabb része a munkának. Hogy teljesen szinte legyek, én erre
most nem vagyok felkészülve. Abban reménykedtem, hogy nyugdíjba
vonulok, miel tt újra használnánk a gázkamrát, de ez most er sen
kétségesnek t nik. Segítségre van szükségem.
Nugent háta, ami eddig is fájdalmasan merev volt, láthatóan még
jobban kiegyenesedett. Gyorsan bólintott, szeme ide-oda cikázott.
Naifeh óvatosan helyet foglalt, és arca grimaszba rándult, miközben
elhelyezkedett a puha b rön. – Mivel én most nem vagyok erre felkészülve,
Lucasszal arra gondoltunk, hogy maga bizonyára rendesen elvégezné ezt a
munkát.
Az ezredes nem tudta elfojtani a mosolyát. De a mosoly gyorsan elt nt
az arcáról, s a helyét szigorú, komor kifejezés vette át. – Egész biztosan el
tudom látni a feladatot, uram.
– Ebben én is biztos vagyok. – Naifeh az íróasztal sarkán lév fekete
borítású füzetre mutatott. – Van egy úgynevezett kézikönyvünk. Az elmúlt
harminc esztend ben a gázkamrában tett kéttucatnyi látogatás
összegy jtött bölcsessége.
Nugent szeme összesz kült, és a fekete füzetre szegez dött. Rögtön
észrevette, hogy a lapok nem egyformák, hogy hanyag, felületes módon
többféle papírt f ztek egybe, és a borítás is igen kopottas és elny tt.
Gyorsan eldöntötte magában, hogy a kézikönyvet órákon belül rendbe
hozza, ahogy azt kell.
– Olvassa el ma este, és holnap megint beszélünk.
 – Igen, uram – felelte Nugent magabiztos elégedettséggel.
– És egy szót se senkinek, amíg újra nem beszélünk, megértette?
– Igen, uram.
Nugent katonásan biccentett Lucasnak, és kiment az irodából,
miközben úgy szorította magához a fekete füzetet, akár a kisgyerek a
legújabb játékát. Becsukódott mögötte az ajtó.
– Ez egy idióta – állapította meg Lucas.
– Tudom. Majd szemmel tartjuk.
– Az bizony jó lesz. Annyira buzog benne a tennivágyás, hogy esetleg
megpróbálja már a hét végén elgázosítani Samet.
Naifeh kihúzott egy fiókot, és el vett egy gyógyszeresüveget. Lenyelt
két tablettát víz nélkül. – Hazamegyek, Lucas. Le kell feküdnöm.
Valószín leg hamarabb fogok meghalni, mint Sam.

Adam csak egy rövid telefonbeszélgetést folytatott E. Garner Goodmannel.

Némi büszkeséggel tájékoztatta a férfit, hogy Sammel megszövegeztek
egy megállapodást a jogi képviseletr l, már négy órát töltöttek együtt, bár
eddig nem jutottak valami sokra. Goodman kért egy másolatot a
megállapodásról, de Adam elmagyarázta neki, hogy az eredeti példány a
siralomház egyik cellájában van biztonságban elhelyezve, és csak abban az
esetben készülnek másolatok, ha az ügyfele úgy határoz.
Goodman megígérte, hogy újra átnézi a Cayhall-aktát, és hozzálát a
munkához. Adam megadta neki Lee telefonszámát, és megígérte, hogy
mindennap jelentkezni fog. Letette a kagylót, és rámeredt a számítógép
mellett hever két szörny séges üzenetre. Mind a kett riporterekt l
származott: az egyik egy memphisi újságnál dolgozott, a másik pedig egy
jacksoni tévéállomásnál.
A riporterek mindent tudnak, közölte vele Baker Cooley komoran.
Tudnak Samr l és Adamról, a nagyapa-unoka kapcsolatról, s bár fogalma
sincs, honnan szerezték az információt, egész biztosan nem t le. Ugyanis
egy léleknek sem mondta el, persze csak addig, amíg köztudomásúvá nem
vált, és kénytelen volt összehívni a munkatársait, hogy még ebéd el tt
tájékoztassa ket.
Már majdnem öt óra volt. Adam becsukta az ajtót, leült az íróasztalhoz.
Úgy döntött, a jacksoni tévériporterrel nincs semmi közlend je.
Feltárcsázta viszont Todd Marks számát a Memphis Pressnél. A
magnószalagra rögzített hang néhány perc alatt elirányította Mr. Marks öt
számjegy mellékéhez. – Todd Marks – szólt bele a férfi siet sen. Olyan
hangja volt, mint egy tinédzsernek.
– Itt Adam Hall a Kravitz és Bane-t l. Azt az üzenetet kaptam, hogy
hívjam fel magát.
– Igen, Mr. Hall – mondta Marks nyomban túláradóan kedves hangon.
– Köszönöm, hogy visszahívott. Nos hát, öö, tulajdonképpen azt a
szóbeszédet hallottuk, hogy ön vállalta a Cayhall-ügyet. Ez ügyben
szeretnék érdekl dni.
– Én képviselem Mr. Cayhallt – felelte Adam határozottan.
– Nos hát mi is ezt hallottuk. Maga Chicagóból jött, ugye?
– Igen.
– Értem. Hogyan kapta meg ezt az ügyet?
– A cégem már hét éve képviseli Sam Cayhallt.
– Igen, ez igaz. De ha jól tudom, Mr. Cayhall felmondott a cégnek.
– Valóban. És most ismét alkalmazta a céget. – Adam egy számítógép
billenty zetének kattogását hallotta, Marks ugyanis rögtön leírta a szavait.
– Értem. Azt a szóbeszédet hallottuk – azt hiszem, csak szóbeszédr l
van szó –, hogy Sam Cayhall az ön nagyapja.
– Hol hallotta ezt?
– Nos, tudja, vannak forrásaink, és nekünk meg kell védenünk ket.
Nem mondhatom meg magának, honnan szereztem az információt
– Aha, értem. – Adam mélyet lélegzett, és egy percig várakozni hagyta
Markot. – Hol van most?
– A szerkeszt ségben.
– Az hol van? Nem ismerem a várost.
– Maga hol van? – kérdezte Mark.
– A belvárosban. Az irodánkban.
– Akkor nem vagyok messze magától. Tíz perc múlva ott tudok lenni.
– Nem, ne itt találkozzunk. Inkább valahol máshol. Egy csöndes kis
bárban.
– Rendben. Ott van a Peabody a Unionon, háromutcányira magától. A
hallból nyílik egy nagyon hangulatos bár, az a neve, hogy Mallards.
– Tizenöt percen belül ott vagyok. De csak ketten leszünk, rendben?
– Persze.
Adam letette a telefont. A megállapodásban szerepelt néhány homályos
kétértelm rendelkezés arról, hogy az ügyvéd nem érintkezhet a sajtóval.
A vonatkozó rész tele volt azonban kiskapukkal, amelyeken bármely
ügyvéd kisétálhat, de Adam nem akarta túlfeszíteni a húrt. Bár már kétszer
is járt Samnél, nagyapja személyisége még mindig teljes rejtély volt el tte.
Nem szerette az ügyvédeket, és örömmel kiadná az útját még egynek, akár
az unokájának is.

A Mallardsot gyorsan megtöltötték a fiatal és fáradt üzletemberek, akik

még le akartak hajtani valami er set, miel tt hazahajtanának külvárosi
házukba. Elegáns hely volt, a falat vörös tégla borította, a padló
keményfából készült.
Adam észrevett egy farmernadrágos fiatalembert, aki egy jegyzetfüzetet
tartott a kezében. Odament hozzá, bemutatkozott, aztán odamentek a
sarokban lév egyik asztalhoz. Todd Marks nem lehetett több huszonöt
évesnél. Szarukeretes szemüveget viselt, a haja a válláig ért. Nagyon
barátságos volt, és kissé idegesnek t nt.
A jegyzetfüzet ott volt az asztalon, bevetésre készen, és Adam úgy
döntött, átveszi az irányítást. – Tisztázzuk a szabályokat – mondta. – Ami
el fog hangzani, azt nem hivatalosan közlöm magával. Egy szavamat sem
idézheti. Megegyeztünk?
Marks megvonta a vállát, mintha azt akarna mondani, rendben, bár nem
egészen pontosan erre gondolt. – Rendben – válaszolta.
– Válaszolok néhány kérdésére, de nem túl sokra. Azért vagyok itt,
mert azt akarom, hogy tisztán lássa a helyzetet.
– Rendben van. Sam Cayhall a nagyapja?
– Sam Cayhall az ügyfelem, és utasított, hogy ne beszéljek a sajtóval.
Ezért nem idézheti, amit mondok. Azért vagyok itt, hogy bizonyos
információit meger sítsem vagy cáfoljam. Ez minden.
– Világos. De a nagyapja?
– Igen.
Marks mélyet lélegzett, és kéjes örömmel ízlelgette ezt a hihetetlen
információt, amelyb l minden kétséget kizáróan fantasztikus sztori lesz.
Lelki szemeivel már látta a f címet.
Aztán rájött, hogy fel kellene tennie még néhány kérdést. Óvatos
mozdulattal el vett egy tollat a zsebéb l. – Ki az ön édesapja?
– Az apám meghalt.
Hosszú szünet. – Értem. Tehát akkor Sam az édesanyja apja?
– Nem. Sam az apám apja.
– Jó. Miért más a vezetéknevük?
– Azért, mert az apám megváltoztatta a nevét.
– Miért?
 – Erre nem akarok válaszolni. Nem kívánom részletezni a családi
ügyeket.
– Clantonban n tt fel?
– Nem. Ott születtem, de amikor hároméves voltam, elköltöztünk
Kaliforniába. Ott n ttem fel.
– Tehát ezek szerint gyerekkorában nem volt Sam Cayhall közelében?
– Nem.
– Ismerte?
– Tegnap találkoztam vele.
Marks a következ kérdést fontolgatta, de szerencsére megérkezett a
sör. Egy ideig csöndben iszogattak.
Marks a jegyzetfüzetére meredt, belefirkált valamit, aztán feltette a
következ kérdést: – Mióta dolgozik a Kravitz és Bane cégnél?
– Majdnem egy éve.
– Mióta dolgozik a Cayhall-ügyön?
– Másfél napja.
Marks ivott egy nagy kortyot, s közben Adamet figyelte, mintha
magyarázatot várna. – Nézze, Mr. Hall, nagyon…
– Adam.
– Jó, Adam. Nagyon sok homályos pont van itt. Tudna nekem segíteni
egy kicsit?
– Nem.
– Rendben van. Valahol azt olvastam, hogy Cayhall nem olyan régen
felmondott a Kravitz és Bane-nek. Maga már az ügyön dolgozott, amikor
ez történt?
– Éppen most mondtam magának, hogy másfél napja dolgozom az
ügyön.
– Mikor volt el ször a siralomházban?
– Tegnap.
– A nagyapja tudta el re?
– Err l nem kívánok beszélni.
– Miért nem?
– Nagyon bizalmas ügyr l van szó. A siralomházban tett
látogatásaimról nem fogok beszélni. Csak olyan információkat er sítek
vagy cáfolok meg, melyekr l máshol is tájékozódhat.
– Samnek több gyereke is van?
– Nem beszélek a családról. Biztos vagyok benne, hogy a maga
újságjánál már alaposan tájékozódtak az ügyben.
 – De az már olyan régen volt.
– Akkor nézzen utána.
Újabb hosszú korty, újabb hosszú pillantás a jegyzetfüzetbe. – Mennyi
az esélye annak, hogy augusztus 8-án sor kerül a kivégzésre?
– Ezt nagyon nehéz megmondani. Nem szeretnék találgatni.
– De minden lehetséges fellebbezést benyújtottak már, ugye?
– Talán. Mondjuk úgy, hogy nagyon sz k a mozgásterem.
– A kormányzó kegyelmet adhat?
– Igen.
– Elképzelhet nek tartja?
– Elég valószín tlennek t nik. Ezt t le kell megkérdeznie.
– Fog interjút adni az ügyfele a kivégzés el tt?
– Er s a gyanúm, hogy nem.
Adam az órájára pillantott, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy el
kell érnie a repül gépét. – Van még kérdése? – nézett az újságíróra, és
felhörpintette az utolsó korty sört.
Marks az ingzsebébe tette a tollat. – Kés bb megint beszélgethetünk?
– Az attól függ.
– Mit l?
– Attól, hogy maga mihez kezd most. Amennyiben el hozza a családi
ügyeket, akkor el is felejtheti.
– Nagyon sötét titokról lehet itt szó.
– Erre inkább nem mondok semmit. – Adam felállt, és kezet nyújtott. –
Örülök, hogy megismertem – mondta, miközben kezet ráztak.
– Köszönöm. Majd jelentkezem.

TIZENHAT
A sok ostoba, idegesít szabály közül, melyeket a siralomház lakóinak
el írtak, Samet a legjobban az öthüvelykes szabály bosszantotta. A briliáns
szabályozási rendszerek ezen gyöngyszeme meghatározta a jogi
dokumentumok mennyiségét, amit az elítélt a cellájában tarthat. Az
egymásra helyezett papírok nem lehettek öt hüvelyknél vastagabbak. Sam
aktái nem nagyon különböztek a többi elítélt irataitól, és a kilencéves
fellebbezési cirkusz után két hatalmas papírdobozt töltöttek meg. Hogy a
fenébe dolgozzon, hogyan készüljön a keresetekre egy ilyen korlátozással,
mint az öthüvelykes szabály?
 Packer több alkalommal is bement Sam cellájába, kezében egy
mér pálcával, amivel úgy hadonászott, mint egy rezesbanda vezet je,
aztán odatette a papírokhoz. Sam minden alkalommal túllépte a
megengedett mennyiséget; egyszer huszonegy hüvelykkel kapták el,
legalábbis Packer mérése szerint. És Packer minden alkalommal írt egy
jelentést, és a Samr l vezetett nyilvántartásba bekerült még egy papír. Sam
gyakran elt n dött magában azon, vajon az aktájában lév papírok
vastagsága meghaladja-e az öt hüvelyket. Remélte, hogy igen.
Packer minden alkalommal huszonnégy órát adott neki, hogy
csökkentse a papírhalmazt. Sam ilyenkor általában elküldött néhány
hüvelyknyi anyagot postán az öccsének, Észak-Carolinába. Egy-két
alkalommal pedig E. Garner Goodmannek is küldött kelletlenül egy-két
hüvelyknyit.
Jelenleg körülbelül tizenkét hüvelykkel lépte túl a megengedett
mennyiséget. És a matraca alatt egy vastag aktát tartott, benne a legfels bb
bíróság legutóbbi döntései. Kéthüvelyknyit a szomszédja, Hank Henshaw
rzött a polcán. És körülbelül háromhüvelyknyi irat pedig a másik
szomszédja, J. B. Gullitt dokumentumjai között volt. Henshawnak jó
ügyvédje volt, a család szerezte. Gullittot egy nagymen washingtoni cég
idiótája képviselte, aki még tárgyalótermet sem látott életében.
A másik érthetetlen korlátozás a háromkötetes szabály volt. Ez
egyszer en úgy szólt, hogy a siralomházi elítélt háromnál több könyvet
nem tarthat. Samnek tizenöt könyve volt, hat a saját cellájában, kilenc
pedig szétszórva a siralomházban. Gy jteménye kizárólag a
halálbüntetéssel foglalkozó jogi könyvekb l állt.
Sam befejezte f tt disznóhúsból, tarkababból és rozskenyérb l álló
vacsoráját, és elkezdett olvasni egy kaliforniai ügyr l szóló írást. Egy
elítélt olyan nyugodtan nézett szembe a halállal, hogy az ügyvédei arra
jutottak: a férfi egész biztosan rült. Benyújtottak jó néhány keresetet,
amelyekben arra hivatkoztak, hogy védencük túl rült ahhoz, hogy
kivégezzék. A 9. körzeti bíróság tele volt kaliforniai liberálisokkal, akik
ellenezték a halálbüntetést, és rögtön felkapták a fejüket az újszer
érvelésre. Az ítélet végrehajtását elhalasztották. Samnek nagyon tetszett ez
az ügy. Sokszor kívánta magában, bárcsak a 9. körzeti bíróság döntene az
ügyében, és nem az 5.
Gullitt megszólalt a szomszédos cellából. – Jön egy papírrepül d, Sam.
– Sam odalépett a rácshoz. Az egymástól távol lév cellák lakói csak a
papírrepül k révén tudtak kommunikálni egymással. Gullitt odaadta neki a
levelet. A Prédikátor volt a feladó, egy szánalmas fehér srác, hét cellával
odébb. Tizennégy éves korában elkezdte járni az országot mint prédikátor,
a pokol kénköves tüzével fenyeget zött mindenfelé, de karrierje hamar
derékba tört, könnyen lehet, hogy végérvényesen, mert meger szakolta s
aztán meggyilkolta egy presbiter feleségét, és ezért halálra ítélték.
Huszonnégy éves volt, már három évet töltött a siralomházban.
A levél így szólt:

Kedves Sam!
Most is éppen érted imádkozom. szintén hiszem, hogy Isten közbe fog
lépni. De ha mégsem, megkérem majd, hogy gyorsan, fájdalom és
szenvedés nélkül szólítson magához. Randy

Milyen csodálatos, állapította meg magában Sam, már azért

imádkoznak, hogy gyorsan, fájdalom és szenvedés nélkül menjek el. Leült
az ágya szélére, és rövid választ írt egy darab papírra.

Kedves Randy!
Köszönöm, hogy imádkozol értem. Szükségem van rá. De az egyik
könyvemre is szükségem van. Az a címe, hogy A halálbüntetés, az írója
Bronstein. Egy zöld könyv. Küldd el. Sam.

Sam odaadta a papírrepül t Gullittnak, és a rácson kilógatva a karját

várta, hogy a levél eljusson a címzetthez. Már majdnem nyolc óra volt,
még mindig tombolt a forróság, de odakint hála istennek, már kezdett
sötétedni. Éjszaka a h mérséklet harminc fok alá süllyed, és az állandóan
m köd ventilátorok mellett egész elviselhet ek a cellák.
– Új ügyvédem van – szólalt meg Sam halkan, miközben könyökével
rátámaszkodott a rácsra, és karját kilógatta a folyosóra. Beszélgetés
közben Gullittnak csak a kezét meg a csuklóját láthatta, az arcát sohasem.
Mindennap, amikor kivezették a szabad leveg re, Sam lassú léptekkel
sétált végig a folyosón, és mélyen a társai szemébe nézett. k pedig
visszabámultak rá. Az arcokat az agyába véste, a hangjukat már ismerte.
De mégis kegyetlen egy dolog volt: évek óta egymás mellett éltek, hosszú
beszélgetéseket folytattak életr l és halálról, de közben csak a másik kezét
láthatták.
– Az jó, Sam. Örülök neki.
– Aha. Azt hiszem, nagyon jóesz gyerek.
– Ki az? – Gullitt összeszorította a két kezét, és mozdulatlanul tartotta.
 – Az unokám. – Sam olyan halkan beszélt, hogy csak Gullitt hallja a
szavait. Gullittra nyugodtan rábízhatta a titkait.
Gullitt ujjai kissé megmozdultak, miközben a hallottakat mérlegelte. –
Az unokád?
– Egen. Chicagóból. Nagy cég. Azt mondja, lehet, hogy van esélyünk.
– Sohasem mondtad, hogy van unokád.
– Már húsz éve nem láttam. Tegnap megjelent, azt mondta, hogy
ügyvéd, és képviselni akar.
– Hol volt az utóbbi tíz évben?
– Pendelyben, azt hiszem. Még csak kölyök. Huszonhat éves, ha jól
tudom.
– Hagyod, hogy egy huszonhat éves kölyök képviseljen?
A kérdés kicsit bosszantotta Samet. – Jelen pillanatban nincs olyan
nagyon sok választási lehet ségem.
– A fenébe is, Sam, te többet tudsz a jogról, mint .
– Az igaz, de mégiscsak szép, hogy van egy igazi ügyvédem odakint,
aki egy rendes számítógépen megcsinálja a kereseteket meg
fellebbezéseket és benyújtja ket a megfelel bíróságon. Jó érzés, hogy
van valaki, aki a bíróságra rohanhat, vitatkozhat a bírókkal, valaki, aki
egyenl feltételekkel harcolhat.
Ez láthatólag megnyugtatta Gullittot, mert néhány percig nem szólalt
meg. Egy darabig nem mozdult a keze, de aztán elkezdte összedörzsölni
két ujjának a végét; ez azt jelentette, hogy valami zavarja. Sam türelmesen
várakozott.
– Egy ideje töröm valamin a fejemet, Sam. Egész nap ezen rágódom.
– Mi az?
– Tudod, három éve ott vagy, én meg itt vagyok, és te vagy a legjobb
barátom a világon. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízhatom, és
fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha majd egyszer elvisznek téged
a kamrába. Tudod, te mindig itt voltál nekem, hogy megnézd ezeket a jogi
cuccokat, amib l én egy kukkot sem értek, és mindig jó tanácsokat adtál,
és megmondtad, hogy mit csináljak. A washingtoni ügyvédeimben nem
bízom. Sohasem telefonálnak, nem írnak, és nem tudom, mi a franc
történik az ügyemmel. Fogalmam sincs, hogy egy vagy öt évem van-e még
hátra, és ez elég ahhoz, hogy az ember teljesen bedilizzen. Ha te nem
lennél, már rég golyós lennék. És mi van, ha mégsem úszod meg?
Sam rágyújtott, és Gullittot is megkínálta. volt az egyetlen ember a
siralomházban, akinek néha adott egy cigarettát. Hank Henshaw, a bal
oldali szomszédja, nem dohányzott. Néhány pillanatig csöndben
dohányoztak, füstfelh ket eregettek a mennyezeti ablakok felé.
Sam végül azt mondta: – Nem megyek én a kamrába. Az ügyvédem azt
mondja, hogy jók az esélyeink.
– Hiszel neki?
– Azt hiszem, igen. Okos srác.
– Fura egy dolog lehet, öregem, hogy az embernek a saját unokája az
ügyvédje. El sem tudom képzelni. – Gullitt harmincegy éves volt,
megházasodott, de gyereke nem született, és gyakorta panaszkodott a
feleségére. A n nagyon kegyetlen volt, sohasem látogatta Gullittot, és
egyszer írt egy rövid levelet, amiben közölte az örömhírt, hogy terhes.
Gullitt két napig dühöngött, aztán megvallotta Samnek, hogy éveken
keresztül verte az asszonyt, és rendesen hajkurászta a n ket. A n egy
hónappal kés bb megint írt és bocsánatot kért. Az egyik barátjától
kölcsönkért az abortuszra, tájékoztatta Gullittot, és végül mégsem akar
elválni. Gullitt-tal madarat lehetett volna fogatni örömében.
– Hát igen, azt hiszem, elég furcsa – felelte Sam. – Egyáltalán nem
hasonlít rám, inkább az anyjára ütött.
– Szóval a fickó egyszer en beállított ide, és megmondta, hogy a rég
nem látott kisunokád?
– Nem. Nem azonnal. Egy darabig beszélgettünk, és ismer snek t nt a
hangja. Olyan, mint az apjáé.
– Az apja a te fiad, ugye?
– Aha. Meghalt.
– A fiad meghalt?
– Aha.
A zöld könyv végre megérkezett a Prédikátortól. Volt mellette egy levél
is; két napja csodálatos álma volt, err l számolt be Samnek. A Prédikátor
az utóbbi id ben felfedezte magában az álomfejtés ritka képességét, és már
alig várta, hogy legújabb élményeit megoszthassa Sammel.

TIZENHÉT
Az Aubum-ház valójában sohasem volt ház vagy otthon. Ez a sárga téglás,
homoküveges, különös alakú épület évtizedeken keresztül templomként
m ködött. Egy árnyékos területen állt, néhány háztömbnyire Memphis
belvárosától, és csúnya drótkerítés vette körül. A gyülekezet már évekkel
ezel tt keletre menekült, a város bels részét l távolra, a biztonságosabb
külvárosba. Magukkal vitték a padokat, a zsoltároskönyveket, s t még a
templomtornyot is. A szomszédban egy rozoga lakóház állt, egy
háztömbbel mögötte pedig hátrányos helyzet családoknak épített,
elhanyagolt állapotban lev , állami lakótelep. Az Auburn-ház vendégei
innen származtak.
Mindannyian fiatal édesanyák voltak, kivétel nélkül tinédzserek,
akiknek az anyja annak idején szintén tinédzser volt, apjuk pedig általában
ismeretlen. Átlagéletkoruk nem haladta meg a tizenöt évet. Karjukon
csecsem vel jelentek meg, de néha még babakocsit is húztak maguk után.
Jöttek hármasával vagy négyesével. Jöttek egyedül, ijedt ábrázattal.
Összegy ltek a régi szentélyben, ami most már váróterem volt, és ahol
papírokat kellett kitölteni.
Adam leállította a kocsiját az épület mellett lév kis parkolóban, és
útbaigazítást kért a biztonsági rt l. A férfi alaposan megnézte Adamet,
aztán a bejárati ajtó felé mutatott, ahol két lány álldogált és dohányzott,
karjukon csecsem vel. Adam kénytelen volt közöttük átmenni, udvariasan
biccentett feléjük, de azok csak rábámultak. Odabent vagy tíz hasonló
édesanyát talált: a m anyag széken ücsörögve várakoztak, miközben a
földön nyüzsögtek a gyerekek. Az íróasztal mögött ül fiatal hölgy az
egyik ajtóra mutatott, és azt mondta Adamnek, hogy a balra nyíló folyosón
menjen.
Lee kicsi irodájának az ajtaja nyitva volt, éppen egy lánnyal
beszélgetett. Rámosolygott Adamre. – Öt perc és végzek – mondta. Amit a
kezében tartott, pelenkának t nt. A lány most még egyedül jött, de a
gyerek már úton volt.
Adam kiment a folyosóra és megkereste a férfi WC-t. Amikor kijött,
Lee már várt rá a folyosón. Arcon csókolták egymást. – Na, hogy tetszik a
mi kis szervezetünk? – kérdezte.
– Pontosan mit csináltok itt? – Az omló vakolatú falak mellett
végigsétáltak az elny tt sz nyeg borította folyosón.
– Az Auburn-ház egy non-profit szervezet, ahol csak önkéntesek
dolgoznak. Fiatal anyákkal foglalkozunk.
– Nyomasztó munka lehet.
– Attól függ, honnan nézzük. – Lee az iroda ajtaja felé intett, és
beléptek. A falakat színes plakátok borították. Az egyik csecsem ket meg
bébitápszereket ábrázolt; a másikon nagy bet kkel és egyszer szavakkal
az újszülöttek leggyakoribb betegségei szerepeltek; a harmadik az óvszer
el nyeit ecsetelte rajzfilmszer illusztrációkkal.
– Az összes lány a szomszédos lakótelepr l jön, el tudod képzelni,
milyen tanácsokkal látják el ket, miután a gyerek megszületik. Egyikük
sincs férjnél. Az anyjukkal, nagynénjükkel vagy a nagymamájukkal élnek.
– Ki finanszírozza ezt a szervezetet?
– Kizárólag magánemberek. Az id nk nagy részét azzal töltjük, hogy
megpróbálunk pénzt szerezni. Nagyon szerény költségvetéssel dolgozunk.
– Hány tanácsadó van itt?
– Körülbelül tíz. Van, aki csak egyszer-kétszer jön be; délutánonként
vagy csak vasárnap. Én szerencsés vagyok. Megengedhetem magamnak,
hogy teljes munkaid ben dolgozzak.
– Heti hány órát?
– Nem is tudom. Ki tartja azt számon? Tíz körül érek ide, és sötétedés
után megyek haza.
– És ezt ingyen csinálod?
– Aha. Azt hiszem, nálatok ezt pro bonónak hívják.
– Az ügyvédeknél ez más. Mi azért vállalunk ingyenes munkát, hogy
igazoljuk magunkat meg a pénzt, amit keresünk; hogy valamivel
hozzájáruljunk a társadalom el rehaladásához. De azért így is rengeteg
pénzt keresünk. A mi helyzetünk kicsit más.
– Sok örömöm van benne.
– Hogy találtad ezt a helyet?
– Régen történt. Tagja voltam egy klubnak, havonta egyszer
összejöttünk egy remek ebédre, és megvitattuk, hogyan lehetne
összeszedni egy kis pénzt a nálunk kevésbé szerencsések megsegítésére.
Egy alkalommal egy apáca beszélt nekünk az Auburn-házról, és úgy
döntöttünk, hogy segíteni fogunk ennek a szervezetnek. A többi aztán
magától jött.
– És egy árva vasat sem kapsz?
– Phelpsnek rengeteg pénze van, Adam. Minden évben tartunk egy
jótékonysági vacsorát a Peabody Hotelben. Ilyenkor mindig ráveszem
Phelpst, hogy gy zködje egy kicsit a bankár haverjait. Azok meg eljönnek
a feleségeikkel, és rendesen belenyúlnak a pénztárcájukba. Tavaly több
mint kétszázezer dollárt szedtünk össze.
– És hová megy a pénz?
– Egy része rögtön elt nik. Van két teljes munkaid s alkalmazottunk.
Az épület ugyan ócska, de mégiscsak pénzbe kerül fenntartani. A
maradékot babaruházatra, orvosságra és könyvekre költjük. Sohasem elég
a pénz.
– Tehát többé-kevésbé te vezeted ezt a szervezetet?
– Nem, van egy fizetett ügyvezet igazgatónk. Én csak tanácsadó
vagyok.
– Nagyon becsüllek ezért – mondta, miközben a tápszeres plakátot
bámulta.
Lee bólintott, de nem mondott semmit. Fáradtak voltak a szemei, és
úgy t nt, szívesen menne már. – Gyere, együnk valamit – javasolta.
– Hol?
– Nem tudom. Bárhol.
– Ma találkoztam Sammel. Két órát töltöttünk együtt.
Lee hátrad lt a székében, és az íróasztalra tette a lábát. Mint mindig,
most is kopott farmert és legombolt nyakú inget viselt.
– Én vagyok az ügyvédje.
– Aláírta a megállapodást?
– Igen. is készített egy négyoldalas változatot. Mind a ketten aláírtuk,
most már rajtam a sor.
– Félsz?
– Rettegek. De meg fogok birkózni a feladattal. Délután beszéltem egy
újságíróval a Memphis Presst l. Hallották a szóbeszédet, hogy Sam
Cayhall a nagyapám.
– Mit mondtál neki?
– Szerinted letagadhattam volna? A család fel l akart kérdez sködni,
de nem mondtam neki túl sokat. Csak annyit közöltem vele, hogy az apám
meghalt Kaliforniában. De biztos vagyok benne, hogy el fog kezdeni
nyomozni, és talál még mást is.
– Rólam nem esett szó?
– Természetesen nem beszéltem rólad, de a fickó úgyis szaglászni fog.
Sajnálom.
– Mit sajnálsz?
– Azt, hogy fény derül az igazi személyazonosságodra. Úgy fognak
emlegetni, mint Sam Cayhall lányát. Sam Cayhall, a gyilkos, rasszista,
antiszemita, terrorista, klántag, a legöregebb ember, akit valaha is a
gázkamrába küldtek, aztán elgázosítottak, mint egy állatot. Ki fognak
kergetni a városból.
– Volt már ennél rosszabban is részem.
– Mi az?
 – Phelps Booth felesége vagyok hosszú évek óta.
Adam elnevette magát, és Lee-nek is sikerült mosolyt er ltetnie az
arcára. Megjelent egy középkorú n az ajtóban, és közölte Lee-vel, hogy
mára végzett, és hazamegy. Lee felpattant, és gyorsan bemutatta fiatal,
jókép unokaöccsét, Adam Hallt, aki chicagói ügyvéd, és most néhány
napot nála tölt. A n , aki láthatólag rokonszenvesnek találta Adamet,
kihátrált az irodából, és elt nt a folyosón.
– Ezt nem kellett volna – mondta Adam.
– Miért nem?
– Azért, mert holnap benne lesz a nevem az újságokban. Adam Hall,
ügyvéd Chicagóból és unoka.
Lee meghökkent arcot vágott. Aztán megvonta a vállát, mintha azt
akarná mondani, kit érdekel, de Adam látta a szemében az ijedtséget.
Micsoda ostoba hiba, mondogatta magában a n . – Na és, akkor mi van? –
mondta végül, és felemelte a retiküljét meg az aktatáskáját. – Gyere,
keressünk egy éttermet.

Egy közeli, olasz ételbárba mentek. A családi házból átalakított, gyéren

megvilágított étteremben néhány kis asztal állt. Lee jeges teát kért, Adam
pedig szódavizet. Miután a pincér elment, Lee ráhajolt az asztalra, és azt
mondta: – Adam, valamit el kell mondanom neked.
Adam bólintott, de nem mondott semmit.
– Alkoholista vagyok.
Adam összesz kült szemmel, megdermedve nézett a nagynénjére.
Tegnap meg tegnapel tt este együtt iszogattak.
– Most már körülbelül tíz éve – magyarázta Lee, még mindig mélyen
el rehajolva. – Több oka is volt ennek, közülük néhányat valószín leg te
is kitalálhatsz. Voltam elvonókúrán, rendbe jöttem, de csak egy évig tartott.
Aztán megint jött az elvonó. Már háromszor végigcsináltam, a legutolsót
öt évvel ezel tt. Mit mondjak, nem könny .
– De hiszen tegnap este ittál. Nem is csak egy pohárral.
– Tudom. Meg tegnapel tt este is. És ma az összes üveget kiürítettem, a
sörösdobozokat meg a szemétbe hajítottam. És csepp alkohol sincs a
lakásban.
– Részemr l rendben. Remélem, nem én vagyok az oka.
– Nem. De szükségem van a segítségedre. Néhány hónapig velem fogsz
élni, és lesz néhány nagyon rossz napunk. Segíts nekem, kérlek.
 – Persze hogy segítek, Lee. De jó lett volna, ha szólsz, amikor
megérkeztem. Én nem iszom sokat. Jól megvagyok nélküle.
– Az alkoholizmus furcsa állat. Néha el tudom nézegetni az embereket,
ahogy iszogatnak, és egyáltalán nem zavar. De aztán látok a tévében egy
reklámot, amiben sört hirdetnek, és elönt a veríték. Észreveszek egy
hirdetést az újságban egy olyan borról, amit valamikor szerettem, és
annyira kívánom, hogy hányingerem lesz. Borzalmas küszködés ez.
Megérkeztek az italok, de Adam nem mert hozzányúlni az
ásványvizéhez. Kiöntötte a pohárba, aminek az alján volt egy kis jég, aztán
egy kanállal megkavarta. – Vannak ennek hagyományai a családban? –
kérdezte, és majdnem biztos volt benne, hogy a válasz igen lesz.
– Azt hiszem, nincsenek. Gyerekkorunkban Sam néha iszogatott egy
kicsit titokban, de mi nem nagyon tudtunk róla. Az édesanyám anyja
alkoholista volt, így aztán anya sohasem nyúlt a pohárhoz. Otthon én
szinte soha nem láttam alkoholt.
– És hogyan lettél alkoholista?
– Szép fokozatosan. Miután eljöttem otthonról, már alig vártam, hogy
kipróbálhassam, mert nekünk Eddie-vel a gyerekkorunkban az ital tabunak
számított. Aztán megismerkedtem Phelpsszel, és egy olyan családból jött,
ahol mindenki keményen ivott. Eleinte ez volt a menekülés, aztán a mankó.
– Amit tudok, megteszek. Sajnálom.
– Ne sajnáld. Szívesen iszogattam veled, de most már ideje abbahagyni.
Háromszor estem vissza, és mindig úgy kezd dik, hogy azt hiszed:
megiszol egy-két pohárkával, de nem veszted el a fejed. Egyszer egy
hónapon keresztül csak bort ittam, és napi egy pohárnál nem többet. Aztán
másfél pohár lett, aztán kett , majd három. Aztán persze jött az elvonó.
Alkoholista vagyok, és sohasem fogok kigyógyulni bel le.
Adam felemelte a poharát, és Lee poharához érintette. – Most sikerülni
fog. Meglátod, ketten megcsináljuk.
A pincér egy egyetemista volt, aki gyorsan meggy zte ket, hogy mit
kell enniük. Sült raviolit ajánlott, mert az egész városban náluk csinálják a
legjobban és tíz perc alatt kész van.
– Gyakran gondolkoztam azon, vajon mit kezdesz az id ddel, de nem
mertem megkérdezni – mondta Adam.
– Egyszer volt egy állásom. Miután Walt megszületett és aztán
elkezdett iskolába járni, azt vettem észre, hogy nagyon unatkozom. Így
aztán Phelps talált nekem egy állást az egyik barátja cégénél. Nagy fizetés,
szép iroda. Volt egy titkárn m, aki többet tudott a munkáról, mint én. Egy
év után felmondtam. Én egy hatalmas vagyonhoz mentem feleségül, Adam,
és senki nem várta t lem, hogy dolgozzam. Phelps anyja elborzadt azon,
hogy fizetést kapok.
– Mi van a szexszel?
– Apuci túl fáradt. És ráadásul szeret ket tart. Szültem egy gyereket,
kicsit megöregedtem, de a bankjában állandó utánpótlás volt a fiatal
sz kékb l. Ha elmennél az irodájába, nem hinnél a szemednek. Tökéletes
fogsorú, lakkozott körm , gyönyör n kkel van tele, mindegyiknek hosszú
lábai vannak és rövid szoknyát viselnek. A szép íróasztalok mögött
ücsörögnek, telefonálgatnak, és Phelps csettintésére várnak. A tárgyaló
mellett van egy kis hálószobája. Az a férfi egy állat.
– Tehát feladtad a gazdag asszonyok életét és elköltöztél?
– Igen. Nem voltam igazán jó gazdag n nek, Adam. Gy löltem az
egészet. Nagyon rövid ideig szórakoztatott, de sehogy sem illettem bele a
társaságba. Ha hiszed, ha nem, a családomat nem ismerték Memphis
társasági köreiben.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Esküszöm. Csak akkor lehetsz ebben a városban igazi gazdag asszony,
akinek jöv je is van, ha olyan családból származol, amely tele van gazdag,
régimódi emberekkel. És lehet leg legyen egy dédapád, aki
gyapotkereskedelemmel alapozta meg a vagyonát.
– De a társasági összejövetelekre még mindig eljársz.
– Nem. Néha elmegyek ide-oda, de csak Phelps kedvéért. Neki nagyon
fontos, hogy legyen egy vele egykorú felesége, egy érett asszony, aki jól
fest estélyiben, gyémántokkal felcicomázva, aki belékarol, miközben az
unalmas barátaival fecserészik.
– Nem akar magának egy karcsú sz két?
– Nem. A családja nem tudná elviselni. Ami ket illeti, Phelps
tojáshéjakon járkál. Ha majd a szülei meghalnak, kinyílik majd a csipája.
– Azt hittem, hogy a szülei gy lölnek.
– Persze hogy gy lölnek. A sors iróniája, hogy kizárólag miattuk
vagyunk még mindig házasok. Hatalmas botrányt okozna a válás. A szül k
vallásos katolikusok.
Adam elnevette magát, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ez rület.
– Igen, de mégis m ködik a dolog. Boldog vagyok. Phelps is boldog.
Elszórakozhat a fiatal lányokkal. Én meg azzal érzem jól magam, akivel
akarom. Soha sincs faggatózás.
– Na és mi a helyzet a fiaddal, Walttal?
 Lee lassan az asztalra tette a poharát, és elfordította a fejét. – Mit
szeretnél tudni róla? – kérdezte anélkül, hogy Adamre nézett volna.
– Sohasem beszélsz róla.
– Tudom – felelte Lee halkan, miközben még mindig a terem másik
végében bámult valamit.
– Hadd találjam ki. Újabb sötét titokról van szó.
Lee szomorú ábrázattal nézett rá, aztán kicsit megrándította a vállát,
mintha azt akarná mondani: egye fene.
– Végül is az unokatestvérem – mondta Adam. – És a legjobb
tudomásom szerint, feltéve persze, hogy a közeljöv ben nem jutok új
információk birtokába, az egyetlen unokatestvérem.
– Nem kedvelnéd.
– Hát persze, hogy nem. Elvégre részben is Cayhall.
– Nem az. teljesen Booth. Nem tudom, miért, de Phelps
mindenképpen fiút akart, így aztán fiunk született. Phelpsnek persze
nagyon kevés ideje volt rá. Elvitte a klubba, hogy megtanítsa golfozni, de
sehogy se sikerült. Walt sohasem szerette a sportot. Aztán egyszer
elmentek Kanadába fácánvadászatra, és miután hazajöttek, egy hétig nem
álltak szóba egymással. Walt nem volt egy anyámasszony katonája, de
sportos sem. Phelps pedig élt-halt a sportért, az egyetemen bokszolt,
rögbizett, futballozott. Walt is megpróbálkozott ezzel-azzal, de egyszer en
semmihez sem volt tehetsége. Phelps tovább er ltette, és Walt fellázadt.
Így aztán Phelps a tipikus megoldást, a kemény kéz politikáját alkalmazta
és elküldte egy bentlakásos iskolába. A fiam tizenöt éves korában
elköltözött hazulról.
– Hová járt egyetemre?
– Egy évet eltöltött a Cornellen, aztán kimaradt.
– Kimaradt?
– Igen. Miután befejezte az els évet, elment Európába, és azóta is ott
van.
Adam, nagynénje arcát tanulmányozva várta a folytatást. Ivott egy
korty ásványvizet, és már éppen mondani készült valamit, amikor
megjelent a pincér, és villámgyorsan letett közéjük egy hatalmas tál salátát.
– Miért maradt Európában?
– Elment Amszterdamba, és szerelmes lett.
– Egy szép holland leányzó?
– Egy szép holland fiú.
– Értem.
 Lee-t hirtelen érdekelni kezdte a saláta. Kiszedett egy kicsit a tányérjára,
és elkezdte felvágni apró darabokra. Adam is hasonlóképpen tett, és egy
darabig csöndben ettek, miközben az ételbár kezdett megtelni vendégekkel
és egyre zajosabb lett.
Adam vajat kent a kiflire, beleharapott, aztán azt kérdezte: – Mi volt
Phelps reakciója?
Lee megtörülte a szája sarkát. – Utoljára akkor utaztam együtt
Phelpsszel, amikor elmentünk Amszterdamba, hogy megkeressük a
fiunkat. Akkor már majdnem két éve nem tudtunk róla. Korábban írt
néhányszor, hébe-hóba telefonált is, de aztán nem jelentkezett többet. Erre
átrepültünk Amszterdamba, és letáboroztunk egy hotelben, amíg meg nem
találtuk.
– Mit csinált?
– Pincérként dolgozott egy kávéházban. Mindkét fülében fülbevalót
viselt. Lenyíratta a haját. Furcsa ruhákat hordott. Tökéletesen beszélt
hollandul. Nem akartunk jelenetet rendezni, ezért megkértük, hogy jöjjön
el velünk a szállodába. El is jött. Szörny volt. Egyszer en szörny .
Phelps a rá jellemz módon kezelte az ügyet és helyrehozhatatlan károkat
okozott. Hazajöttünk, és Phelps, nagy cirkusz közepette, megváltoztatta a
végrendeletét.
– Walt azóta nem is jött haza?
– Nem, egyetlenegyszer sem. Minden évben találkozunk. Párizsban.
Egyetlen szabály van: mindketten egyedül érkezünk. Megszállunk egy
szép hotelben, eltöltünk egy hetet, barangolunk a városban, nagyokat
eszünk, múzeumokba járunk. Nekem ez az év fénypontja. Walt viszont
gy löli Memphist.
– Szeretnék megismerkedni vele.
Lee Adam arcába nézett, aztán elfutotta a könny a szemét. – Áldjon
meg az isten. Ha tényleg komolyan gondolod, nagyon boldog lennék, ha
egyszer velem jönnél.
– Komolyan gondolom. Nem érdekel, hogy meleg. Szívesen
találkoznék az unokatestvéremmel.
Lee nagyot sóhajtott és elmosolyodott. A g zölg ravioli, két tányérra
felpúpozva, megérkezett. A pincér letett egy darab fokhagymás kenyeret
az asztal szélére, és elment.
– Walt tud Samr l? – kérdezte Adam, miközben beletúrt a tésztába.
– Nem. Sohasem volt annyi bátorságom, hogy elmondjam neki.
 – És rólam meg Carmenról tud? Hát Eddie-r l? Bármit is családunk
dics séges történetér l?
– Igen, egy keveset. Amikor kisfiú volt, elmeséltem neki, hogy
unokatestvérei élnek Kaliforniában, de sohasem jönnek Memphisbe.
Phelps persze azt mondta neki, hogy a kaliforniai unokatestvérei sokkal
alacsonyabb társadalmi osztályból származnak, és ezért nem méltóak az
érdekl désére. Waltot arra nevelte az apja, hogy sznob legyen. A
legkiválóbb iskolákba járt, a legszebb klubokban töltötte az idejét, és a
családjában volt egy halom Booth unokatestvér, aki ugyanilyen volt.
Nyomorult emberek mindannyian.
– Mit szólnak ahhoz Phelps rokonai, hogy egy homoszexuális van a
családban?
– Természetesen gy lölik Waltot. meg gy löli ket.
– Máris szimpatikus nekem ez a srác.
– Nem rossz fiú. Festészetet akar tanulni. Állandóan küldök neki pénzt.
– Sam tudja, hogy van egy meleg unokája?
– Szerintem nem. Nem tudom, ki mondaná el neki. Két nappal ezel tt
még azt sem tudta, hogy van egy normális unokája.
– Valószín leg nem fogom elmondani neki.
– Ne is mondd. Van neki elég baja.
Adam megtörülte a száját, és egy pillanatra abbahagyta az evést.
El rehajolt. – Feltehetek egy személyes kérdést? – kérdezte halkan.
– Az összes kérdésed személyesnek t nik.
– Rendben. Akkor feltehetek még egyet?
– Légy szíves.
– Nos, elgondolkoztam. Ma este elmondtad, hogy alkoholista vagy, a
férjed egy állat, a fiad pedig homokos. Ez elég sok egy vacsorára. Van
még valami, amir l tudnom kellene?
– Nézzük csak. Igen. Phelps is alkoholista, de nem hajlandó elismerni.
– Más?
– Kétszer feljelentették szexuális zaklatásért.
– Oké. Felejtsük el a Booth családot. A mi családunk tartogat még
meglepetéseket?
– Még csak a felszínen járunk, Adam.
– Ett l tartottam.
 TIZENNYOLC
Hajnal el tt zajos vihar söpört végig a deltavidéken. Sam egy
mennydörgéssel kísért villámlásra riadt fel. Aztán hallotta, hogy az
es cseppek nekicsapódnak a folyosó feletti nyitott ablakoknak. Aztán meg
azt hallotta, hogy nem is olyan messze a cellájától, lecsöpögnek a fal
mellett és kis tócsába gy lnek.
Sam szerette az es t, különösen éjszaka és különösen nyáron.
Mississippi állam, a maga határtalan bölcsességével a létez legforróbb
helyre építette a büntet intézetét. És ennek maximális biztonságú traktusát
úgy tervezte meg, mint egy kemencét. Az ablakok használhatatlanok
voltak – természetesen biztonsági okokból. A pokol ezen kis
leányvállalatának tervez i úgy döntöttek, hogy semmiféle
szell z rendszert nem építenek, kizárva ezzel annak a lehet ségét, hogy a
friss leveg be-, illetve a nyirkos leveg kiáramoljon. És miután
megépítették ezt a büntet intézetet, amelyr l azt gondolták, a jöv ben
mintául szolgálhat, úgy határoztak, hogy nem lesz benne légkondicionálás.
Mississippi állam azonban az id járást nem tudta befolyásolni, ezért
amikor esett az es és leh lt a leveg , Sam jóles érzéssel mosolygott
magában és hálát adott a Mindenhatónak. Mégis csak egy fels bb hatalom
tartja kezében a szálakat. Amikor esik, Mississsippi állam tehetetlen. Ez
kisebb gy zelemnek számított.
A siralomházi létben az a legszörny bb, hogy az ember minden nap
meghal egy kicsit. A várakozás megöli. Ketrecben él, és amikor felébred,
megállapítja, hogy megint eltelt egy nap, és azt mondhatja magának:
huszonnégy órával közelebb került a halálhoz.
Sam cigarettára gyújtott, és az es cseppek irányába felszálló füstfelh t
bámulta. Furcsa dolgok történnek a mi abszurd igazságszolgáltatási
rendszerünkben. A bíróság az egyik nap így dönt, másnap meg úgy.
Ugyanaz a bíró más-más következtetésekre jut hasonló ügyekben. Bírók
meghalnak, és olyan bírók veszik át a helyüket, akik másképpen
gondolkoznak. Az elnökök jönnek-mennek, és a haverjaikat jelölik a bírói
testületbe. A legfels bb bíróság egyszer az egyik irányba indul el, aztán a
másikba.
Néha van úgy, hogy már inkább meghalna az ember. Ha választania
kellett volna a halál és a siralomházi lét között, Sam habozás nélkül a
gázkamrába masírozott volna. De mindig volt remény; a halovány
reménysugár, hogy az igazságügyi dzsungel hatalmas útveszt jében
valahol valami célba talál valakinél, és az ítéletet semmissé nyilvánítják. A
siralomház összes lakója abban reménykedett, hogy isteni csoda történik,
és megsemmisítik az ítéletét. És álmaik átsegítették ket az egyik
nyomorúságos napból a másikba.
Sam még mindig a rácsnál álldogálva dohányzott, amikor a vihar elült
és elállt az es . Amikor felkelt a nap, átvette a reggelijét, és hétkor
bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híradót. Éppen egy falat hideg
pirítós volt a szájában, amikor a képerny n, a memphisi hírm sor reggeli
bemondón je mögött, megjelent a saját arca. A n nagy lendülettel
számolt be a nap els számú, hátborzongató sztorijáról, Sam Cayhall és új
ügyvédje bizarr ügyér l. A jelek szerint az új ügyvéd Cayhall rég nem
látott unokája, egy bizonyos Adam Hall, a Samet hét éven keresztül
képvisel chicagói cégóriás, a Kravit és Bane fiatal jogásza. A fénykép
Samr l legalább tízéves volt; mindig ezt használták, amikor a neve
elhangzott a tévében vagy megjelent egy újságban. Az Adamr l készült
fénykép egy kicsit furcsább volt. Valaki úgy kapta le, hogy nem is tudott
róla. A bemondón vad pillantásokat lövellt a kamera felé, miközben
elmondta, hogy a Memphis Press egyik cikke szerint Adam Hall
meger sítette: valóban Sam Cayhall unokája. A bemondón adott egy
rövid áttekintést Sam b neir l, és kétszer is elmondta, hogy minden
valószín ség szerint mikor kerül sor a kivégzésre.
Sam a földre hajította a darab pirítóst, ami a könyvespolc mellett ért
földet. Egy rovar nyomban megtalálta és vagy tízszer körbejárta, mire úgy
döntött, hogy nem érdemes megenni. Az ügyvédje már beszélt a sajtóval,
szögezte le magában Sam. Mit tanítanak ezeknek a jogi egyetemen? Arról
nem okítják ki ket, hogyan kell kordában tartani a médiát? .
– Ott vagy, Sam? – Gullitt volt az.
– Igen, itt vagyok.
– Most láttalak a négyes csatornán.
– Aha. Én is láttam.
– Zabos vagy?
– Jól vagyok.
– Vegyél mély leveg t, Sam. Minden rendben.
A gázkamrában végrehajtandó halálbüntetésre ítélt emberek gyakran
használták egymás között a „Vegyél mély leveg t” kifejezést; pusztán
viccnek szánták, nem többnek. Állandóan mondogatták egymásnak,
különösen akkor, ha valaki mérges volt. De amikor az rök használták,
egyáltalán nem volt mulatságos. Megsértette az elítéltek alkotmányos
jogait. Több keresetben is szerepelt a kegyetlen bánásmód példájaként.
Sam egyetértett a bogárral, és otthagyta a reggelije maradékát.
Meredten a földre bámulva iszogatta a kávéját.

Fél tízkor Packer rmester eljött Samért. Itt volt az ideje, hogy Sam szabad
leveg re menjen. Az es nek már nyoma sem volt, vakító nap sütött le a
deltavidékre. Packer két rt és egy lábbilincset hozott magával. – Ez minek
kell? – kérdezte Sam a béklyóra mutatva.
– Biztonsági el írás, Sam.
– Csak a kinti órámra megyek, nem?
– Nem, Sam. A könyvtárba visszük. Az ügyvédje ott akar találkozni
magával, hogy a jogi könyvek társaságában beszélgethessenek. Forduljon
meg.
Sam megfordult és mindkét kezét kidugta az ajtón lév résen. Packer
csak lazán tette rá a csuklójára a bilincset, aztán kinyitotta az ajtót, és Sam
kilépett a folyosóra. Az rök fél térdre ereszkedtek, hogy a lábára er sítsék
a béklyót. – Mi van a kinti órámmal? – kérdezte Sam Packert l.
– Majd kés bb.
– Tegnap is ezt mondta, és nem kaptam meg. Maga hazudott nekem.
Most megint hazudik. Ezért beperelem.
– A pereskedés sokáig tart, Sam. Évekig is elhúzódik.
– Beszélni akarok a börtönigazgatóval.
– És egész biztosan is beszélni akar magával, Sam. Most azt döntse el,
hogy akar-e találkozni az ügyvédjével vagy sem.
– Jogom van az ügyvédemmel beszélni, és ahhoz is jogom van, hogy
kimenjek a leveg re.
– Szálljon le róla, Packer! – üvöltötte Hank Henshaw alig két méterr l.
– Maga hazudik, Packer! Hazudik! – Gullitt is bekapcsolódott a másik
oldalról.
– Nyugi, fiúk – mondta Packer higgadtan. – Gondoskodni fogunk a jó
öreg Samr l.
– Ha tudná, már most elgázosítaná – kiabálta Henshaw. A béklyó a
helyére került, és Sam visszacsoszogott a cellájába egy dossziéért. A
mellkasához szorította, majd Packer mellett végigtotyogott a folyosón, az
rök pedig követték ket.
– Fingasd meg ket, Sam! – kiáltotta utánuk Henshaw.
 Miközben végighaladtak a folyosón, mások is kiáltoztak Samnek
biztatásképpen, és szidták Packert. Átjutottak néhány rácsos ajtón és
távoztak az A szárnyból.
– A börtönigazgató azt mondja, hogy ma délután kap két órát, Sam,
aztán mindennap két órát, amíg sor nem kerül rá – közölte Packer,
miközben lassan végigmentek egy rövid folyosón.
– Sor nem kerül mire?
– Erre a balhéra.
– Milyen balhéra?
Packer és a legtöbb r a balhé szót használta a kivégzésre.
– Maga is tudja, hogy mire gondolok – felelte Packer.
– Mondja meg a börtönigazgatónak, hogy vajból van a szíve. És
kérdezze meg t le, hogy akkor is megkapom-e a napi két órát, ha nem
kerül sor a balhéra. És ha már úgyis ott van nála, mondja meg neki, hogy
szerintem egy hazug gazember.
Megálltak a rácsnál és megvárták, amíg kinyílik az ajtó. Kiléptek, aztán
a f bejáratnál posztoló két rnél ismét megálltak. Packer feljegyzett
valamit egy lapra, aztán kimentek a parkolóba, ahol egy fehér mikrobusz
várakozott. Az rök a karjánál fogva felemelték Samet és a láncaival
együtt betették az oldalajtón. Packer el reült, a vezet mellé.
– Nincs légkondicionáló ebben a vacakban? – förmedt rá Sam a sof rre,
aki letekert ablak mellett ült.
– De van – felelte a férfi, miközben kitolattak a maximális biztonságú
traktus el tti parkolóból.
– Akkor kapcsolja már be, jó?
– Bírjon magával, Sam – mondta Packer minden meggy z dés nélkül.
– Ez sokba fog kerülni magának. Packer. Átkozni fogja magát, hogy ezt
mondta.
A sof r elhúzott egy kart a m szerfalon, és h vös leveg áramlott az
utastérbe. A mikrobusz, miután kiengedték a dupla kapun, lassan
rákanyarodott a földútra.
Bár kezén és lábán bilincs volt, Sam kissé felfrissült a rövid autóúttól.
Abbahagyta a zsörtöl dést, és nem vett tudomást a többiekr l az autóban.
Az es tócsákat hagyott maga után az út menti füves árkokban. A f szálak
és a falevelek sötétzöld színben játszottak. Samnek eszébe jutott, hogy
gyermekkorában néha gyapotot kellett szednie, de gyorsan másra gondolt.
Megtanulta elfelejteni a múltat, és amikor nagyon ritkán gyermekkori
emlékek villantak fel az agyában, sebesen kitörölte ket.
A jogi könyvtárat a mérete miatt mindenki Kuckó néven emlegette. A
Parchman f könyvtára egy másik táborban volt, mélyen bent a börtön
területén. A Kuckót kizárólag a halálraítélt rabok használták. Az egyik
irodaépület hátuljához toldották hozzá, egy ajtaja volt, ablaka nem. Sam
sokszor megfordult a Kuckóban az elmúlt kilenc esztend ben. A közepén
ütött-kopott tárgyalóasztal állt, mind a négy falat könyvespolcok borították.
Hébe-hóba el fordult, hogy egy munkára beosztott rab elvállalta a
könyvtárosi teend ket, de szakszer segítséget természetesen nem nagyon
kaphatott az érdekl d , és a könyvek általában nem a helyükön voltak, ami
fölöttébb bosszantotta Samet. Az ajtóban a két r leszedte a bilincseket
Samr l.
– Két órát kap – közölte vele Packer.
– Annyi órát kapok, amennyit akarok – felelte Sam a csuklóját
dörzsölgetve, mintha a bilincs elroppantotta volna.
– Persze, Sam. De fogadjunk, hogy amikor két óra múlva idejövök
magáért, be fogjuk pakolni a buszba.
Packer kinyitotta az ajtót, a két r pedig elfoglalta a helyét. Sam
belépett a könyvtárba és bevágta maga mögött az ajtót. Az asztalra tette a
dossziét és rámeredt az ügyvédjére.
Adam a tárgyalóasztal túlsó végénél állt és egy könyvet tartva a
kezében várta az ügyfelét. Hallotta a kintr l besz r d hangokat, és látta,
hogy Sam rök és bilincs nélkül jön be a könyvtárba. Most ott állt a piros
kezeslábasban, és sokkal kisebbnek t nt így, hogy nem választotta el ket
egymástól a vastag fémrácsozat
– Szervusz, Sam – mondta Adam és megindult a nagyapja felé.
– Jó reggelt. Láttam magunkat a tévében néhány órával ezel tt.
– Aha. Az újságot is olvastad?
– Még nem. Kés bb szoktuk megkapni.
Adam odacsúsztatta az asztalon a reggeli újságot Samnek, aki két
kézzel felemelte, lassan leült az egyik székre, és odatartotta maga elé, alig
néhány centire az orrától. Figyelmesen elolvasta a cikket és jól megnézte a
saját magáról meg Adamról készült fényképet.
Todd Marks a jelek szerint nyomozással és rengeteg telefonhívás
lebonyolításával töltötte az este nagy részét. Leellen rizte, hogy 1964-ben,
Ford megyében, Clantonban született egy bizonyos Alan Cayhall, akinek,
a születési bizonyítvány tanúsága szerint, Edward S. Cayhall az édesapja.
Marks Edward S. Cayhall születési bizonyítványának is utánanézett, s így
megtudta, hogy az apja Samuel Lucas Cayhall, az a férfi, aki jelenleg a
Parchman büntet intézet siralomházában ül. Marks beszámolt róla, hogy
Adam Hall meger sítette: a nevét megváltoztatták Kaliforniában, és a
nagyapja valóban Sam Cayhall. Igyekezett, hogy ne idézzen pontosan
Adamtól, de még így is megsértette az egyezségüket. Az olvasónak nem
sok kétsége lehetett afel l, hogy a cikk írója és Adam Hall beszéltek
egymással.
A cikk, meg nem nevezett forrásokra hivatkozva, ismertette, hogy
Eddie és családja miként távozott Clantonból 1967-ben, Sam letartóztatása
után, majd Kaliforniába mentek, ahol Eddie kés bb öngyilkosságot
követett el. A meg nem nevezett forrás vagy források nem említették, hogy
Samnek van egy lánya, aki Memphisben él, így tehát Lee egyel re
megmenekült. A cikk vesztett kissé a lendületéb l, amikor felsorolta, hogy
kik nem kívántak nyilatkozni: Baker Cooley, Garner Goodman, Philip
Naifeh, Lucas Mann és egy jogász a jacksoni államügyészi hivatalból.
Marksnak sikerült érdekfeszít bbé tennie a cikk végét: el adta a Kramer-
robbantás szenzációs történetét.
A cikk a Memphis Press els oldalán volt, rögtön a f cím alatt. T le
jobbra ott díszelgett Sam srégi fényképe, mellette pedig az Adamr l
készült, különös kép, amin deréktól felfelé volt látható. Lee adta neki oda
az újságot még órákkal korábban, amikor a teraszon üldögélve figyelte a
folyó kora reggeli forgalmát. Kávét ittak meg narancslevet, és újra meg
újra elolvasták a cikket. Hosszú elemzés után Adam arra jutott, hogy Todd
Marks elhelyezett egy fényképészt az utca túloldalán, a Peabody Hotellel
szemben, és amikor Adam távozott a találkozójukról és kilépett a járdára, a
fickó lencsevégre kapta. Ezt az öltönyt és ezt a nyakkend t viselte tegnap.
– Te beszéltél ezzel a bohóccal? – morogta Sam, miközben az asztalra
tette az újságot. Adam leült vele szemben.
– Igen, tegnap találkoztunk.
– Minek?
– Azért, mert felhívta a memphisi irodánkat, azt mondta, hogy hallott
valami szóbeszédet, és én el akartam igazítani a fickót. Nem nagy ügy.
– Szerinted az nem nagy ügy, hogy ott van a fényképünk az újság els
oldalán?
– Szerepeltél te már ott máskor is.
– És te?
– Nem álltam oda a fényképez gép elé. Titokban készítették. De azt
hiszem, hogy elég jól nézek ki rajta.
– Meger sítetted az információit?
 – Igen. De abban állapodtunk meg, hogy ez csak háttéranyagul
szolgálhat, és nem idézheti a szavaimat. Azt is megbeszéltük, hogy nem
említ meg forrásként. Megsértette a megállapodásunkat, úgyhogy többet
nem kerülhet a szemem elé. Ráadásul odaállított egy fotóst a szálló elé. A
helyzet az, hogy tegnap beszéltem a Memphis Press-szel el ször és
utoljára.
Sam az újságra pillantott. Megnyugodott, ismét lassan, tagoltan beszélt.
Még mosolyt is sikerült az arcára er ltetnie. – És meger sítetted, hogy az
unokám vagy?
– Igen. Elvégre nem tagadhattam le, nem igaz?
– Miért, szeretnéd letagadni?
– Olvasd el az újságot, Sam. Az els oldalon lenne a cikk, ha le akartam
volna tagadni?
A válasz kielégítette Samet, és arcán kissé szélesebb lett a mosoly. Az
ajkába harapott és Adamre nézett. Aztán szertartásos mozdulatokkal
el vett egy bontatlan doboz cigarettát, Adam pedig körbepillantott, hogy
megnézze, hol lehet az ablak.
Miután az els cigarettát annak rendje és módja szerint meggyújtotta,
Sam azt mondta: – Maradj távol a sajtótól. Könyörtelenek és ostobák.
Hazudnak és felel tlen hibákat követnek el.
– De én ügyvéd vagyok, Sam. Úgy születtem, hogy vonzódom a
sajtóhoz.
– Tudom. Nehéz lesz, de próbálj meg uralkodni magadon. Nem akarom,
hogy ez még egyszer el forduljon.
Adam benyúlt az aktatáskájába, elmosolyodott, és el vett néhány papírt.
– Van egy nagyszer ötletem, hogyan menthetnénk meg az életedet. –
Összedörzsölte a két kezét és a zsebéb l el vett egy tollat. Ideje munkához
látni.
– Hallgatlak.
– Nos, sejtheted, hogy sok kutatómunkát végeztem.
– Ezért kapod a fizetésedet.
– Igen. És egy fantasztikus elméletet gondoltam ki, melynek alapján
hétf n keresetet szándékozok benyújtani. Az elmélet roppant egyszer .
Mississippi az öt állam egyike, amelyik még mindig használja a gázkamrát,
ugye?
– Igen.
– És Mississippi állam törvényhozása 1984-ben elfogadott egy törvényt,
melynek értelmében a halálraítéltek választhatnak a méreginjekció és a
gázkamra között. De ez az új törvény csak azokra vonatkozik, akiket 1984.
július elseje után ítéltek el. Tehát rád nem.
– Valóban így van. Szerintem a siralomházban a társaság fele majd
választhat. Bár ez csak évek múlva lesz majd esedékes.
– Sok egyéb mellett azért hagyták jóvá ezt a törvényt, hogy
humánusabbá tegyék a gyilkolást. Utánanéztem egy kicsit, és kiderült,
hogy az államnak nagyon sok gondja volt a gázkamrás kivégzésekkel, és
emiatt nagy vita alakult ki a törvényhozásban. Az elmélet egyszer : legyen
a kivégzés gyors és fájdalommentes, s így kevesebb alkotmányjogi kifogás
merülhet fel azon az alapon, hogy az eljárás kegyetlen. A méreginjekció
kevesebb jogi problémát vet fel. A mi elméletünk tehát a következ : az
állam elfogadta a méreginjekciót mint kivégzési módszert, s ezzel
gyakorlatilag azt mondta, hogy a gázkamra idejétmúlt megoldás. Miért?
Mert kegyetlenség ilyen módszerrel megölni az embereket.
Sam egy percen keresztül szótlanul dohányzott, aztán lassan bólintott. –
Folytasd – mondta.
– Megtámadjuk a gázkamrát, mint kivégzési módszert. Tudom, hogy
problémák voltak az els kett vel: Teddy Doyle Meeksszel és Maynard
Tole-lal.
Sam felhorkant, és az asztal túlsó fele irányába fújta a füstöt. –
Problémák? Finoman fogalmazol.
– Mennyit tudsz err l a két kivégzésr l?
– Ugyan már. T lem alig ötvenméternyire haltak meg. Egész nap ülünk
a cellánkban, és a halálon töprengünk. Mindenki tudja a siralomházban,
hogy mi történt azzal a két sráccal.
– Mondj el mindent.
Sam a könyökére támaszkodott és szórakozott pillantással az el tte
hever újságra nézett. – Meeks kivégzése tíz év után az els volt
Mississippiben. 1982-ben történt. Már majdnem két éve itt voltam, és
egészen addig álomvilágban éltünk. Sohasem gondoltunk a gázkamrára, a
ciános kapszulákra meg az utolsó vacsorára. Ugyan halálra ítéltek minket,
de hát a franc egye meg, nem nyírnak ki senkit, akkor meg minek
izguljunk? De Meeks felébresztett minket. t megölték, tehát akkor
mindannyiunkat megölhetnek.
– Mi történt vele? – Adam többtucatnyi beszámolót olvasott Teddy
Doyle Meeks kontár módon végrehajtott kivégzésér l, de Samt l akarta
hallani.
– Mindenbe hiba csúszott. Láttad már a kivégz helyiséget?
 – Még nem.
– Oldalt van egy kis szoba, ahol az ítélet-végrehajtó összekeveri a
gázokat. A kénsav egy fémtartályban van, ezt a kis laboratóriumában
beteszi egy cs be, ami a gázkamra aljához vezet. Amikor Meekset
kivégezték, a hóhér részeg volt.
– Ugyan már, Sam.
– Nem láttam a saját szememmel, az igaz. De mindenki tudja, hogy
részeg volt. Az állam törvényei szerint ki kell jelölni egy hivatalos ítélet-
végrehajtót, de a börtönigazgatónak meg a kis csapatának ez csak néhány
órával a kivégzés el tt jutott az eszébe. Ne felejtsd el, senki sem gondolta
volna, hogy Meekset kivégzik. Mindannyian arra számítottunk, hogy az
utolsó percben, megkapja a halasztást, mert ez már kétszer megtörtént vele.
De most nem kapott halasztást, és az utolsó pillanatokban kezdtek el
rohangálni, hogy megkeressék a hivatalos ítélet-végrehajtót. Meg is
találták, de részeg volt. Ha jól emlékszem, a pasas vízvezeték-szerel volt.
Nos, az els koktélja nem hatott. Betette a fémtartályt a cs be, meghúzta a
kart, és mindenki arra számított, hogy Meeks vesz egy leveg t és meghal.
Meeks visszatartotta a lélegzetét, ameddig csak tudta, aztán szippantott
egyet. De nem történt semmi. Vártak. Meeks is várt. A tanúk is vártak.
Mindenki lassan a hóhér felé fordult, aki szintén várt, és közben
szitkozódott. Visszament a kis szobájába, és csinált még egy kénsavas
keveréket. Aztán vissza kellett húzni a másik fémtartályt a cs b l, és ez
legalább tíz percig eltartott. A börtönigazgató, Lucas Mann meg a többi
majom várt, ficánkolt, és a részeg vízvezeték-szerel t átkozta, aki végre
betette az új fémtartályt és meghúzta a kart. A kénsav most végre eljutott a
helyére: a tekn be, a szék alá, amiben Meeks le volt kötözve. A hóhér
meghúzta a második kart is, és a ciánkapszulák leereszkedtek a kénsavba.
A gáz elkezdett felszállni Meeks felé, aki megint visszatartotta a lélegzetét.
Lehetett látni, ahogy gomolyog a gáz. Mikor végül beszippantott egy
adagot, elkezdett remegni, rángatózni, és ez egy jó ideig eltartott. Ki tudja,
miért, de a gázkamrában, pontosan a szék mögött, a mennyezetre van
er sítve egy fémcs , ami egészen a földig ér. Amikor már nem mozdult, és
mindenki azt hitte, hogy meghalt, Meeks elkezdte el re-hátra dobálni a
fejét, és beleverte a fémcs be. A szeme kifordult, a szája tátongott és
habzott, s közben betörte a fejét a fémcs n. Szörny volt.
– Mennyi ideig tartott, amíg megölték?
 – Ki tudja. A börtönorvos szerint a halál rögtön beállt és
fájdalommentes volt. Néhány szemtanú szerint azonban Meeks öt percen
keresztül rángatózott és zihált.
A Meeks-kivégzés sok muníciót szolgáltatott a halálbüntetést
ellenz knek. Nem volt kétséges, hogy Meeks rengeteget szenvedett, és
nagyon sok beszámoló készült a haláláról. Sam verziója majdnem
pontosan megegyezett a szemtanúkéval.
– Ki mondta ezt el neked? – kérdezte Adam.
– Néhány r beszélt róla. Persze nem nekem, de hamar elterjedt a híre.
Óriási volt a felháborodás, és még nagyobb lett volna a botrány, ha Meeks
nem egy aljas gazember. Mindenki gy lölte. És az áldozata rengeteget
szenvedett, úgyhogy nehéz volt sajnálni t.
– Hol voltál, amikor kivégezték?
– Az els cellámban, a D szárnyon. Azon az éjjelen mindenkit bezártak,
a Parchman összes lakóját. Rögtön éjfél után volt a kivégzés, és ez egy
kicsit furcsa, mert az államnak egy teljes napja van a végrehajtásra. A
halálos ítélet nem határoz meg pontos id pontot, csak egy bizonyos napot.
Ez azt jelenti, hogy ezek a mocskos gazemberek majd megvesznek azért,
hogy amilyen hamar csak lehet, gyilkoljanak. Minden alkalommal rögtön
éjfél utánra teszik a kivégzést. Így aztán, ha esetleg a bíróság elnapolja, a
jogászaiknak egy teljes napjuk van arra, hogy érvénytelenítsék a halasztást.
Buster Moac is így ment el. Éjfélkor lekötözték, aztán megszólalt a telefon,
és a srácok visszavitték az izolált szobába, ahol hat órán keresztül várt és
kínlódott, miközben a jogászok az egyik bíróságról rohantak a másikra.
Végül aztán, mire felkelt a nap, megint lekötözték, de most már utoljára.
Gondolom, tudod, mik voltak az utolsó szavai.
Adam megrázta a fejét. – Fogalmam sincs.
– Buster a barátom volt, nagyszer fickó. Naifeh megkérdezte t le,
akar-e mondani valamit az utolsó szó jogán, mire azt felelte, hogy igen,
ami azt illeti, van valami mondanivalója. Azt mondta, hogy a steaket, amit
az utolsó vacsorájára kapott, nem sütötték át eléggé. Naifeh motyogott
valamit, hogy majd beszél a szakáccsal. Aztán Buster megkérdezte, hogy a
kormányzó nem adott-e kegyelmet. Naifeh azt felelte, hogy nem. Mire
Buster azt mondta: „Na akkor mondják meg annak a disznónak, hogy
elvesztette a szavazatomat.” Becsapták az ajtót és elgázosították.
Samet láthatóan szórakoztatta a történet, és Adam is kénytelen volt
kényszeredetten nevetni. A jegyzettömbjére pillantott, miközben Sam
ismét cigarettára gyújtott.
 Két évvel Teddy Doyle Meeks kivégzése után Maynard Tole ügye, a
számtalan fellebbezés után zsákutcába jutott, és ismét eljött az ideje annak,
hogy használják a gázkamrát. Tole-lal a Kravitz és Bane jogászai
foglalkoztak pro bono alapon. Egy Peter Wiesenberg nev , fiatal ügyvéd
képviselte Tole-t, E. Garner Goodman felügyelete mellett. Wiesenberg és
Goodman is végignézték a kivégzést, amely több szempontból is
szörny ségesen hasonlított a Meekséhez. Adam nem beszélt a Tole-
kivégzésr l Goodmannel, de átnézte az aktát és elolvasta Wiesenberg és
Goodman beszámolóit.
– Na és mi a helyzet Maynard Tole-lal? – kérdezte Adam.
– Fekete volt, egy rablótámadásban megölt egy halom embert, és
természetesen azt mondta, hogy mindenért a rendszer a felel s. Azt
hajtogatta, hogy egy afrikai harcos. Egypárszor megfenyegetett, de
többnyire csak a szája járt. Tudod, ezek mindig ártatlanok. Minden fekete
ártatlan. Csak azért vannak itt, mert feketék, a rendszer pedig fehér, s
ugyan meger szakoltak és meggyilkoltak valakit, de ez mindig másnak a
hibája. Mindig, mindig másnak a hibája.
– Ezek szerint örültél, amikor kinyírták?
– Azt nem mondtam. A gyilkosság helytelen. Akkor is, amikor
feketéket ölnek, akkor is, amikor fehéreket. És az is helytelen, hogy
Mississippi állam meggyilkolja a siralomházban lév elítélteket. B nt
követtem el, elismerem, de mi lesz jobb attól, ha megölnek engem?
– Tole is szenvedett?
– Ugyanúgy, ahogy Meeks. Találtak neki egy új ítéletvégrehajtót, aki
már els re jól csinálta. A gáztól Tole elkezdett rángatózni, és a cs be verte
a fejét, mint Meeks. Csak az volt a különbség, hogy a jelek szerint neki
keményebb feje volt, mert nem tört be, bár rendesen csapkodta a cs höz.
Ez így ment egy darabig, míg végül Naifeh meg a majombrigád majd
összecsinálta magát, hogy porszem került a gépezetbe és a fiú nem fog
meghalni, s ezért megkérték a tanúkat, hogy távozzanak. Elég ronda egy
ügy volt.
– Azt olvastam valahol, hogy tíz percen keresztül szenvedett.
– Csak annyit tudok, hogy keményen harcolt. Az orvos meg a
börtönigazgató persze azt mondta, hogy a halál rögtön beállt és
fájdalommentes volt. De azért Tole után csináltak egy apró változtatást.
Mire a haveromra, Moacra került a sor, terveztek egy szép kis fejmerevít t.
Egy csatos b rszíjjal a cs höz rögzítik az elítélt fejét. Moacnak, meg aztán
kés bb Jumbo Parrisnek úgy odaszorították a fejét, hogy sehogyan sem
tudták beleverni a cs be. Jó kis ötlet, nem? Így sokkal könnyebb Naifeh-
nek meg a tanúknak, mert nem kell olyan sok szenvedést végignézniük.
– Na érted már, mire gondolok, Sam? Szörny séges dolog így meghalni.
A módszert fogjuk megtámadni. Találunk tanúkat, akik majd tanúskodnak
ezekr l a kivégzésekr l, és megpróbálunk meggy zni egy bírót, hogy
mondja ki: a gázkamra alkotmányellenes kivégzési módszer.
– Na és akkor mi van? Majd méreginjekciót kérünk? Mi értelme van
ennek? Kicsit ostoba dolognak t nik nekem, hogy azt mondjam: nem
szeretnék gázkamrában meghalni, de egye fene, a méreginjekció jöhet.
Tegyenek rá a gurulós betegágyra, és tömjenek tele nyugtatóval. Így is
meghalok, nem? Nem értem.
– Igazad van. De legalább nyerünk egy kis id t. Megtámadjuk a
gázkamrát, mint kivégzési módszert, az ítélet végrehajtását átmenetileg
felfüggesztik, aztán tovább er szakoskodunk a magasabb szint
bíróságokon. Évekig elhúzhatjuk.
– Már más is próbálkozott ezzel.
– Mire gondolsz?
– Texas. 1988. A Larson-ügy. Ugyanezeket az érveket hozták fel, de
nem volt semmi eredménye. A bíróság úgy döntött, hogy a gázkamra, amit
már ötven éve alkalmaznak, nagyon humánus kivégzési módszer.
– Az igaz, de van egy óriási különbség.
– Micsoda?
– Ez itt nem Texas. Meekset, Tole-t és Moacot nem Texasban
gázosították el. És különben is, Texasban már áttértek a méreginjekcióra.
Már nem használják a gázkamrát, mert találtak egy jobb módszert a
gyilkolásra. A legtöbb államban, ahol eddig a gázkamrát használták,
modernebb technológiára tértek át.
Sam felállt, és odasétált az asztal másik végéhez. – Hát, amikor majd
rám kerül a sor, mindenképpen a legkorszer bb technológiával szeretnék
kimúlni. – Háromszor vagy négyszer oda-vissza sétált az asztal mellett,
aztán megállt. – Ez a szoba öt és fél méter hosszú. Öt és fél métert
sétálhatok anélkül, hogy rácsba ütköznék. Tisztában vagy vele, milyen
érzés napi huszonhárom órát tölteni egy két méterszer három méteres
cellában? Nekem ez most a szabadság, öregem. – Még egy kicsit járkált, és
közben persze cigarettázott.
Adam nézte, ahogy a törékeny figura füstfelh t l kísérve sétálgat az
asztal egyik végét l a másikig. Sam most nem viselt zoknit, csak egy
tengerészkék gumiszandál volt rajta, ami minden lépésnél nyikorgott.
Hirtelen megállt, lekapott egy könyvet a polcról, az asztalra hajította, aztán
lendületes mozdulatokkal lapozgatni kezdte. Néhány perces ideges
keresgélés után megtalálta, amit keresett, majd öt perc alatt átolvasta.
– Itt van – mormogta. – Tudtam, hogy ezt már olvastam valahol.
– Mi az?
– Egy 1984-es ügy Észak-Carolinából. A fickót Jimmy Oldnak hívták,
és a jelek szerint Jimmy nagyon nem akart meghalni. Be kellett
vonszolniuk a kamrába, mert rúgkapált, b gött és üvöltözött, és az is
eltartott egy jó darabig, amíg leszíjazták. Becsapták az ajtót, leeresztették a
ciánkapszulákat, és Jimmy feje lebicsaklott. Aztán felemelte a fejét, és
elkezdett rángatózni. A tanúk felé fordult, akik csak a szeme fehérjét látták.
Elkezdett ömleni a nyála. El re-hátra csapódott a feje, miközben a teste
rángatózott és habzott a szája. Ez így ment egy jó darabig, és az egyik tanú,
egy újságíró, elhányta magát. Úgy, ahogy Maynard Tole kivégzésekor, a
börtönigazgató megelégelte a dolgot, és elhúzta a fekete függönyt, így a
tanúk már nem láthattak semmit. A becslések szerint Jimmy Old tizennégy
percen keresztül szenvedett, mire meghalt.
– Hallani is borzalmas.
Sam becsukta a könyvet és óvatosan visszatette a polcra. Cigarettára
gyújtott, és a mennyezetre emelte a tekintetét. – Gyakorlatilag az összes
gázkamrát az Eaton Metal Products építette Salt Lake Cityben jó néhány
évvel ezel tt. Valahol azt olvastam, hogy a missouri gázkamrát a rabok
csinálták. De a mi kis kamránkat az Eaton építette, és alapvet en az összes
ugyanúgy néz ki: fémb l van, a formája nyolcszöglet , és van rajta néhány
ablak, hogy az emberek végignézhessék a haldoklást. A kamrában nincs
valami sok hely, csak egy faszék áll benne, rajta a b rszíjak. A szék alatt
van egy fémtekn , és alig néhány centivel a tekn fölött, a szék aljához
er sítve, a ciántartály, amit az ítélet-végrehajtó egy karral m ködtet. A
kénsav egy pléhdoboz révén kerül be. A hóhér egy csövön a tekn be
juttatja, s miután a tekn megtelik kénsavval, meghúz egy kart, és leesnek
a ciánkapszulák. Így keletkezik a gáz, ami, természetesen, halált okoz, ami,
természetesen, a tervek szerint fájdalommentes és gyors.
– Nem azért tervezték, hogy felváltsa a villamosszéket?
– De. A húszas és harmincas években minden államban
villamosszékben végezték ki az elítélteket, és úgy tartották, hogy ez a
legcsodálatosabb eszköz, amit valaha is terveztek. Emlékszem, hogy
gyerekkoromban volt egy hordozható villamosszék, amit rátettek egy
utánfutóra és elvitték az állam legkülönböz bb pontjaira. Megálltak a helyi
börtön el tt, megbilincselve kihozták az elítélteket, felsorakoztatták ket
az utánfutó mellett, aztán egyenként kinyírták ket. Hatékony módszer
volt arra, hogy enyhítsenek a börtönök túlzsúfoltságán. – Sam megcsóválta
a fejét. – De persze fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak, és néhány
borzalmas történetet lehetett hallani az elítéltek szenvedésér l.
Halálbüntetésr l van szó, ugye? Nem halálos kínzásról. És nemcsak
Mississippiben volt így. Nagyon sok államban használták ezeket a régi,
ócska villamosszékeket, ráadásul idióta barmok nyomogatták a
kapcsolókat, és rengeteg probléma volt. Leszíjazzák a szegény ördögöt,
megnyomják a gombot, adnak egy jó adag áramot, de nem eleget, így a
nyomorult csak perzsel dik az áramtól, de nem akar meghalni. Ezért
várnak néhány percet, aztán megint bekapcsolják az áramot. Ez akár
tizenöt percig is eltarthat. Amikor az elektródákat nem rögzítették
rendesen, el fordult, hogy lángnyelv lövellt ki a szemükb l meg a
fülükb l. Olvastam egy férfinek a beszámolóját, aki nem megfelel
mennyiség áramadagot kapott. Úgy érezte, hogy a forróságtól szétrobban
a feje, és kibukott a szeme. Csurgott az arcán a vér. Amikor áramot
vezetnek a testbe, a b r annyira felforrósodik, hogy egy darabig nem lehet
hozzányúlni a hullához. Ezért régebben megvárták, amíg leh l, és csak
aztán tudták megállapítani, hogy meghalt-e. Sok olyan történetet hallottam,
hogy a szerencsétlen megmerevedett az els áramütés után, aztán megint
elkezdett lélegezni, így aztán adtak neki még egy adagot. Ezt akár
négyszer-ötször is megismételték. Szörny séges módszer volt, ezért egy
katonaorvos feltalálta a gázkamrát, hogy humánusabb módon
gyilkolászhassák az embereket. De mint mondod, már ez is idejétmúlt a
méreginjekció miatt.
Adam feszülten figyelte Sam minden szavát. – Hány ember halt meg
Mississippi gázkamrájában? – kérdezte.
– El ször valamikor 1933-ban használták. 1970-ig százötven férfit
öltek meg. N t egyet sem. Miután 1972-ben elgázosították Furmant, 1982-
ig, Teddy Doyle Meeks kivégzéséig üresen tátongott. Összesen
százhatvanszor használták. Én leszek a százhatvanegyedik.
Megint járkálni kezdett, de most már jóval lassabban. – Szörny barbár
módja a kivégzésnek – mondta. Úgy beszélt, mint egy egyetemi tanár a
hallgatósága el tt. – És veszélyes is. Nemcsak a székbe szíjazott
szerencsétlenre veszélyes, hanem azokra is, akik a kamrán kívül vannak.
Ezek az átkozott tákolmányok már elöregedtek, és bizony van szivárgás
rendesen. A szigetelések meg tömítések el vannak rohadva, és
megfizethetetlenül sokba kerülne egy olyan kamrát építeni, amib l
egyáltalán nem szivárog a gáz. Egy egészen apró szivárgás is halálos lehet
a hóhér vagy bárki számára a közelben. Mindig ott van néhány ember a
kamra mellett, a kivégz helyiségben. Naifeh, Lucas Mann, esetleg egy
lelkész, egy-két r. Ennek a helyiségnek két ajtaja van, amit a kivégzés
alatt mindig csukva tartanak. Ha egy kis gáz kiszivárog a kamrából,
azonnal orrba csapja Naifeh-t meg Lucas Mannt, k meg elterülnek a
földön. Ha jól meggondolom, nem is olyan rossz ötlet.
A tanúk is nagy veszélyben vannak – folytatta Sam –, de nem is sejtik.
A kamrától csak egy ablak választja el ket, ami szintén régi és nem
szigetel rendesen. k is egy olyan kis helyiségben tartózkodnak, aminek
be van csukva az ajtaja, és ha beszivárog a gáz, ezek a bámészkodó idióták
is megfulladnak.
De az igazi veszély kés bb jön. Az elítélt bordájához ragasztják egy
drótnak a végét, ami a kamra falán lév résen át az odakint lév géphez
csatlakozik. Az orvos ezen nézi az elítélt szívverését. Miután bejelenti,
hogy a fickó halott, kinyitják a kamra tetején lév szelepet A gáznak
ilyenkor el kell párolognia, és többnyire el is párolog. Várnak körülbelül
tizenöt percet, aztán kinyitják a kamra ajtaját. A küls térben lév
h vösebb leveg összekeveredik a maradék gázokkal, és aki oda belép,
halál fia. Ez szörny veszélyes, de a sok bohóc közül csak nagyon kevesen
tudják, mennyire komoly dolog ez. A visszamaradt hidrogén-cianid rajta
van mindenen: a falakon, az ablakokon, a földön, a mennyezeten, az ajtón
és persze a halotton.
Ammóniákot fújnak a kamrába, még a holttestet is lefújják, hogy
semlegesítsék a maradék gázokat, aztán a takarító csapat, vagy a fene tudja,
hogy hívják ket, bemegy oxigénmaszkkal. Másodszor is lemossák a
hullát ammóniákkal, mert a gáz a pórusokon is kiszivárog. Míg még
mindig a székbe van kötözve, levágják róla a ruháját, beteszik egy zsákba
és elégetik. Régebben az elítélt csak egy sortot viselhetett, hogy könnyebb
legyen a munkájuk. De manapság olyan vajszív ek, hogy azt viselhetünk,
amit akarunk. Ha én eljutok odáig, órákon keresztül fogom válogatni az
öltözékemet.
– Mi történik a holttesttel? – kérdezte Adam, s kissé szégyellte magát,
hogy ilyen érzékeny kérdésekre tereli a beszélgetést, de szeretett volna a
történet végére érni.
Sam mormogott valamit, aztán a szájába dugott egy cigarettát. – Tudod,
mekkora az én ruhatáram?
 – Nem.
– Két ilyen piros bohócruhából áll, öt alsónadrágból, egy pár csinos kis
gumiszandálból, ami úgy néz ki, mintha egy nigger kiárusításon vették
volna. Nem vagyok hajlandó ebben a piros ruhában meghalni. Arra
gondoltam, hogy élek alkotmányos jogaimmal, és anyaszült meztelenül
masírozok be a gázkamrába. Az lenne ám a látványosság, mi? El tudod
képzelni, hogy ezek a majmok ott sürgöl dnek körülöttem, és miközben
leszíjaznak, rettent en igyekeznek, nehogy hozzáérjenek a farkamhoz. És
miután leszíjaztak, megfogom azt a kis szívhangvizsgáló mütyürt, és
odateszem a herémhez. Az orvos odalenne a gyönyör ségt l, nem? És
mindenképpen úgy intézném, hogy a tanúk megnézhessék a csupasz
fenekemet. Azt hiszem, ezt fogom csinálni.
– Mi történik a holttesttel? – kérdezte ismét Adam.
– Miután rendesen lemosták és fert tlenítették, rabruhába öltöztetik,
kihúzzák a székb l és hullazsákba teszik. Hordágyra kerül, aztán egy
ment autó elviszi valamelyik halottasházba. Innen a család intézi tovább.
Általában.
Sam most háttal állt Adamnek, és a könyvespolcnak támaszkodva a fal
felé beszélt. Hosszú id re elhallgatott; szótlanul és mozdulatlanul bámult a
sarokba, és azon a négy emberen járt az esze, akiket megismert, miel tt
elvezették volna ket a gázkamrába. Volt egy íratlan szabály a
siralomházban: ha rád kerül a sor, nem a vörös rabruhában mész a
gázkamrába. Nem adod meg neki az elégtételt, hogy abban a ruhában
ölhetnek meg, amit éveken keresztül rád kényszerítettek.
Talán majd az öccse, aki havonta cigarettát küld, kisegíti egy inggel
meg egy nadrággal. És jó lenne, ha adna egy pár zoknit is. Ezt a
gumiszandált pedig biztosan nem fogja felvenni. Akkor inkább mezítláb
megy.
Megfordult, lassan odasétált Adamhez és leült. – Tetszik az ötlet –
mondta halkan, s most már összeszedetten. – Érdemes megpróbálni.
– Jól van. Lássunk munkához. Azt szeretném, hogy keress még olyan
eseteket, mint Jimmy Oldé Észak-Carolinából. Kutassuk fel az összes
barbár és kontár módon végrehajtott gázkamrás kivégzést. Mindegyiket
betesszük a keresetbe. Csinálj egy listát azokról az emberekr l, akik
esetleg hajlandóak lennének tanúvallomást tenni Meeks és Tole
kivégzésér l. S t talán még Moacér l meg Parriséról is.
 Sam már ismét talpon volt, s halkan mormogva hozzálátott, hogy
levegyen néhány könyvet a polcról. Több mint tízet gy jtött össze, nagy
halomba az asztalra rakta ket, leült és elt nt a könyvek mögött.

TIZENKILENC
Ameddig csak a szem ellátott, kilométereken keresztül sík búzaföld terült
el. A távolban méltóságteljes hegyek magasodtak. A búzaföld és a hegyek
közötti óriási völgyben, több mint száz acre nagyságú területen állt a tábor.
A szögesdrót kerítést sövény és cserje takarta el. A tüzel állásokat és a
gyakorlóteret is úgy alakították ki, hogy a leveg b l észrevétlenek
maradjanak. Mindössze két ártalmatlannak t n blokkház volt a felszínen,
kívülr l halászkunyhónak látszottak. De alattuk két lift ereszkedett a
mélybe, ahol természetes barlangok és emberkéz vájta üregek útveszt je
terült el. Széles alagutak vezettek minden irányba, és összekötötték a
számtalan különböz helyiséget. Az egyikben nyomda volt. A másikban
fegyvereket és l szereket tároltak. Három tágas helyiségben lakóteret
alakítottak ki. Volt egy olyan, ahol egy kis könyvtár kapott helyet. A
legnagyobb, melynek belmagassága meghaladta a tíz métert, a központi
terem volt, ahol el adásokra, filmvetítésre és szónoklatokra gy ltek össze
a tagok.
A tábort a legkorszer bb eszközökkel szerelték fel: szatellitantennákkal,
amelyek a világ legkülönböz bb pontjaira továbbították a híreket a
televíziókészülékekhez, számítógépekkel, amelyeket a gyors
információáramlás érdekében más táborok komputereihez csatlakoztattak,
faxgépekkel, celluláris telefonokkal és az összes többi divatos, modern
elektronikus készülékkel.
Nem kevesebb, mint tíz napilap érkezett a táborba mindennap. A
könyvtár melletti szobában álló asztalra kerültek, ahol el ször egy Roland
nev ember olvasta át ket. Élete nagy részét a táborban töltötte, azzal a
néhány férfival együtt, akik a karbantartási munkákat látták el. Amikor az
újságok megérkeztek a városból (általában reggel kilenc körül), Roland
töltött magának egy nagy bögre kávét, és hozzálátott az olvasáshoz.
Számára ez nem valamiféle fáradságos munka volt. Már többször beutazta
a világot, négy nyelven beszélt, és csillapíthatatlan tudásszomj
munkálkodott benne. Ha egy cikk felkeltette a figyelmét, megjelölte, aztán
kés bb készített róla egy másolatot és odaadta a számítógépeseknek.
 Nem minden érdekelte az újságokban. A sporthíreket csak átfutotta, a
hirdetéseket sohasem nézte meg. Nagyon kevés figyelmet szentelt az olyan
témáknak, mint divat, életmód és rendezvények. A sajátjához hasonló
csoportokról gy jtött els sorban anyagokat: az árjákról, a nácikról, a Ku-
Klux-Klanról. Az utóbbi id ben sok Németországgal és Kelet-Európával
foglalkozó cikket jelölt meg, és nagy örömmel fogadta a fasizmus
újraéledését. Folyékonyán beszélt németül, és minden évben legalább egy
hónapot ebben a nagyszer országban töltött. Figyelte a politikusokat, akik
kifejezték aggodalmukat a gy löletb l elkövetett b ncselekményekkel
kapcsolatban, illetve azt a vágyukat, hogy korlátozzák az olyan csoportok
jogait, mint az övé. Figyelte a legfels bb bíróságot. Figyelemmel kísérte a
b rfej ek bírósági tárgyalását Amerikában. És a klán megpróbáltatásait.
Általában minden reggel két órát töltött a legfrissebb hírek
tanulmányozásával, és ilyenkor eldöntötte, hogy mely cikkeket kell
kés bbi használatra meg rizni. Megszokott, mindennapos teend je volt ez,
de rettenetesen élvezte.
A mai reggel azonban más lesz. A baj els jele egy fénykép volt Sam
Cayhallról, az egyik San Franciscó-i napilap els oldalán. A cikk
mindössze három bekezdésb l állt, de így is kimerít en tájékoztatott arról
a friss hírr l, hogy Amerika legid sebb siralomházi elítéltjét az unokája
fogja képviselni. Roland háromszor is elolvasta a cikket, mire elhitte, aztán
megjelölte. Egy óra múlva majd még elolvassa ötször vagy hatszor. Két
újság is közölt fényképet Adam Hallról, aki el z nap a memphisi újság
els oldalán volt látható.
Roland már évek óta figyelemmel kísérte Sam Cayhall ügyét több
okból is. El ször is: olyanfajta ügy volt, amely érdekes a számítógépei
számára: egy id s klántag a hatvanas évekb l a siralomházban várja a
kivégzését. A Cayhall-akta már legalább harminc centi vastag volt. Bár
nem volt jogász, Roland osztotta azt az általános véleményt, hogy Samnek
már nincs lehet sége újabb fellebbezések benyújtására, és hamarosan meg
fog halni. És ez tökéletesen meg is felelt Rolandnak, de véleményét
megtartotta magának. A fehér faj fels bbrend ségét hirdet k számára Sam
Cayhall igazi h s volt, és Roland náci bandáját már meg is kérték, hogy
vegyen részt a kivégzés el tti demonstrációkban. Nem álltak ugyan
közvetlen kapcsolatban Cayhall-lal, mert az egyszer sem válaszolt a
leveleikre, de szimbolikus figura volt, és amennyire csak lehetett, hasznot
akartak húzni a halálából.
 Roland vezetékneve Forchin volt; francia sökt l származott
Thibodaux környékér l. Nem volt társadalombiztosítási száma és életében
egyetlen adóbevallást sem készített; ami az állami szerveket illeti, nem is
létezett. Volt három tökéletesen hamisított útlevele: volt közöttük egy
német, meg egy olyan is, amelyet állítólag az Ír Köztársaság kormánya
adott ki. Roland könnyedén, minden gond nélkül szelte át a határokat.
Több nevet is használt; az egyik, amelyet csak maga ismert és egy
árva léleknek sem árult el, a Rollie Wedge név volt. 1967-ben, a Kramer-
ügy után elmenekült az Egyesült Államokból, és egy rövid ideig Észak-
Írországban élt. És aztán máshol is: Líbiában, Münchenben, Belfastban és
a libanoni Beká-völgyben. 1967-ben és 1968-ban rövid id re visszatért
Amerikába, hogy megnézze Sam Cayhall két tárgyalását. Ekkor már
tökéletes papírjai voltak az utazáshoz.
A következ években is tett néhány rövid utat Amerikába, mindegyik
alkalommal a Cayhall-ügy miatt. De az id múlásával egyre kevésbé
aggódott. Három évvel ezel tt beköltözött ebbe a bunkerba, hogy a
nácizmus üzenetét terjessze. Már nem tartotta magát a klán tagjának. Most
már büszke fasiszta volt.
Mire a reggeli olvasásnak a végére ért, összesen hét újságban találta
meg a Cayhall-sztorit. Egy fémkosárba tette ket, és úgy döntött, hogy
kimegy a leveg re. Töltött még egy kis kávét a m anyag bögrébe, és a
lifttel megtett harminc métert felfelé. Gyönyör id volt: h vös és napos,
az égen egyetlen felh t sem lehetett látni. Elindult a hegyek irányába tartó
keskeny ösvényen, és tízperces séta után már lenézhetett az alatta elterül
völgyre. A távolban ott húzódtak a búzamez k.
Roland már huszonhárom éve álmodozott Cayhall haláláról. Volt egy
közös titkuk: egy olyan teher, ami csak akkor kerül le a válláról, ha Samet
kivégzik. Roland nagyon csodálta ezt az embert. Jeremiah Dogannel
ellentétben Sam tiszteletben tartotta az esküjét, és sohasem beszélt. Bár
volt három tárgyalása, jó néhány ügyvéddel találkozott, benyújtott
számtalan fellebbezést, végig kitartott. Tiszteletre méltó ember, de Roland
mégis szerette volna már, ha meghal. Na persze az els két tárgyalás alatt
kénytelen volt néhány alkalommal megfenyegetni Cayhallt és Dogant, de
ez már nagyon régen történt. Dogan összeroppant a nyomás alatt és
tanúskodott Sam ellen. És Dogan ma már halott.
Ez a kölyök azonban aggasztotta. Ahogy más sem, Roland sem tudott
semmit Sam fiáról meg annak a családjáról. Tudta, hogy van egy lánya
Memphisben, de a fia elt nt. És most, ez a gazdag zsidó jogi cég jókép ,
legjobb egyetemeket megjárt, fiatal ügyvédje el bukkan a semmib l, és
er t l duzzadva harcba száll, hogy megmentse a nagyapját. Roland eleget
tudott a kivégzésekr l, és tisztában volt vele, hogy az ügyvédek mindent
megpróbálnak az utolsó órákban. Ha Sam összeroppanhat, akkor most fog
összeroppanni, és egész biztosan az unokája jelenlétében.
Roland elhajított egy követ a völgy felé, és követte a tekintetével, amíg
el nem t nt. Kénytelen lesz elmenni Memphisbe.

A chicagói Kravitz és Bane-nél a szombat pontosan olyan kemény

munkanap volt, mint a többi, de a memphisi irodában kissé lelassult
ilyenkor a tempó. Adam kilenckor érkezett az irodába, és mindössze két
jogászt és egy jelöltet talált munkában. Bezárkózott a szobájába és lehúzta
a red nyt.
Tegnap két órán keresztül dolgoztak Sammel, és mire Packer visszajött
a könyvtárba a bilinccsel meg a béklyóval, sikerült az egész asztalt
beborítaniuk könyvekkel és jegyzetekkel. Packer türelmetlenül várakozott,
amíg Sam lassan visszapakolta a könyveket a polcra.
Adam újra átnézte a jegyzeteiket A saját kutatási eredményeit felvitte a
számítógépre és harmadszor is átolvasta a kereset szövegét. Egy másolatot
már el is küldött faxon Garner Goodmannek, aki átnézte és visszaküldte.
Goodman nem volt túlzottan optimista a keresetet illet en, de úgy vélte,
hogy a jelenlegi helyzetben nincs semmi veszítenivalójuk. Ha esetleg
azonnali meghallgatást rendelnének el a szövetségi bíróságon, Goodman
kész volt tanúskodni Maynard Tole kivégzésér l. és Peter Wiesenberg
végignézték. Wiesenberg annyira rosszul lett a látványtól, hogy egy él
embert elgázosítanak, hogy kilépett a cégt l és tanári állást vállalt.
Nagyapja túlélte a Holocaustot; nagyanyja nem. Goodman megígérte,
hogy felveszi a kapcsolatot Wiesenberggel, és biztos volt benne, hogy is
hajlandó lesz tanúskodni.
Délre Adamnek elege lett az irodából. Kinyitotta az ajtót, de semmi
hang nem sz r dött be kintr l. A többiek már mind elmentek. Adam is
távozott az épületb l.
Beült a kocsijába, és nyugat felé indult el. Átkelt a folyón, és
Arkansasba jutott, út menti kávézók és kutyafuttatók mellett hajtott el
Nyugat-Memphisben. Keresztülhajtott néhány falucskán, majd megállt egy
út menti vegyeskereskedésnél, hogy igyon egy kólát. Két órával kés bb
ismét megállt, ezúttal a Mountain View nev városkában, hogy egyen egy
szendvicset és útbaigazítást kérjen. Közölték vele, hogy csak a Fehér-
folyót kell követnie és hamarosan Calico Rockba ér. Gyönyör út volt: az
Ozarks-hegy lábánál, s r erd k között, kis hegyi patakok mentén
kanyargott. A Fehér-folyó az út bal oldalán kígyózott, itt-ott csónakban ül
horgászokat lehetett látni rajta.
Calico Rock kisváros volt, a folyó felett magasodó szirten terült el. A
híd közelében, a folyó keleti partjánál három horgászcsónak-kölcsönz állt.
Adam leparkolt a folyó mellett, és odasétált az els höz, amelyik a Calico
Marina nevet viselte. Az építmény egy vízbe nyúló faszerkezeten állt,
amelyet er s sodronykötelekkel rögzítettek a parthoz. A mólóhoz kötve
néhány üres csónak lebegett a vízen. Egy kis tábláról az érdekl d k
leolvashatták, mennyiért lehet csónakot és horgászfelszerelést bérelni,
horgászengedélyt váltani, és mi az ára a csónaktúráknak.
Adam kisétált a mólóra, és közben az alatta csordogáló folyóban
gyönyörködött. Egy piszkos kez fiatalember jött el az épületb l és
megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni.
– Wyn Lettnert keresem.
A fiatalember ingzsebére egy szövetdarab volt felvarrva, rajta a Ron
név. Ron visszasétált az épülethez és bekiáltott: – Mr. Lettner! – Feladata
végeztével Ron távozott.
Wyn Lettner jól megtermett, ugyancsak elhízott ember volt, közel
százkilencven centi magas. Garner azt mesélte róla, hogy nagy sörivó, és
Adamnek ez rögtön eszébe is jutott, amikor ránézett a hatalmas pocakjára.
Hatvanas évei vége felé járt, szes, ritkuló haját egy EVINRUDE feliratú
sapka alá gy rte. Adam aktáiban legalább három, újságban megjelent
fénykép volt Lettner különleges ügynökr l. Mindegyik a szokásos FBI-os
figurát ábrázolta: sötét öltöny, fehér ing, keskeny nyakkend , katonásan
rövidre nyírt haj. És jóval karcsúbb volt azokban a napokban.
– Igen, uram – mondta jó hangosan, miközben kijött a mólóra és
letörölt néhány morzsát a szájáról. – Wyn Lettner vagyok. – Mély hangja
volt és barátságosan mosolygott.
Adam kezet nyújtott és bemutatkozott. – Adam Hall vagyok. Örülök,
hogy megismerhetem.
Lettner megragadta a kezét és dühödten megrázta. Er s karján kidagadt
a bicepsz. – Igen, uram – harsogta ismét. – Mit tehetek önért?
Szerencsére a dokkon rajtuk kívül nem volt senki sem, csak Ron,
odabent a m helyben, ahol óriási zajt csapott a szerszámaival. – Ügyvéd
vagyok és én képviselem Sam Cayhallt – mondta Adam kissé zavartan.
 Lettner arcán még szélesebb lett a mosoly, és kivillantak er s, sárgás
fogai. – Jó kis munkát kapott, mi? – jegyezte meg nevetve, és hátba vágta
Adamet.
– Azt hiszem, igen – felelte Adam. – Samr l szeretnék beszélni
magával.
Lettner ábrázata hirtelen elkomorodott. Húsos ujjaival megvakarta az
állat, miközben összesz kült szemekkel figyelte Adamet. – Láttam az
újságokban, fiam. Tudom, hogy Sam a nagyapja. Nem lehet könny
magának. És egyre nehezebb lesz. – Ismét elmosolyodott. – És bizony
Samnek is. – Kacsintott egyet, mintha valami remek viccet mondott volna,
és azt várja, hogy Adam majd összegörnyed a nevetést l.
Adam semmi tréfásat nem talált ebben. – Samnek kevesebb mint egy
hónapja van hátra – mondta, bár biztos volt benne, hogy Lettner olvasott a
kivégzés id pontjáról.
Hirtelen egy súlyos kéz nehezedett Adam vállára és az üzlet felé
irányította. – Menjünk be, fiam. Elbeszélgetünk Samr l. Nem kér egy sört?
– Köszönöm, nem. – Beléptek egy sz k helyiségbe, ahol
horgászfelszerelések lógtak a falról meg a mennyezetr l, és
élelmiszerekkel teli, ingadozó fapolcok álltak a fal mentén. Az egyik
sarokban állt egy h t szekrény az üdít knek, mellette egy gilisztákkal teli
láda, annak közelében pedig egy tartály, benne víz és halak.
– Üljön le – mondta Lettner, és a pénztárgéphez közeli sarok felé intett.
Adam helyet foglalt egy rozoga faszéken, közben Lettner keresett
magának egy üveg sört a h t táskában. – Biztos nem kér egyet?
– Talán majd kés bb. – Már majdnem öt óra volt. Lettner lepattintotta a
kupakot és egy hajtásra kiitta az üveg tartalmának legalább egyharmadát.
Megnyalta az ajkát, aztán leült egy viharvert b rszékbe, ami valamikor
minden bizonnyal egy kisteherautó vezet ülése lehetett. – Na, végül
mégiscsak elkapják a jó öreg Samet? – kérdezte.
– Hát nagyon igyekeznek.
– Milyenek az esélyei?
– Nem túl jók. Még hátravannak az utolsó percben benyújtható
fellebbezések, de az óra nagyon ketyeg.
– Sam nem rossz ember – állapította meg Lettner. Hangjában néma
szomorúság bujkált, s gyorsan ivott egy hatalmas kortyot.
– Mennyi ideig volt Mississippiben? – tette fel a kérdést Adam.
– Öt évig. Miután a három polgárjogi aktivista elt nt, Hoover, az FBI
elnöke személyesen szólt nekem. Ez 1964-ben volt. Létrehoztunk egy
különleges egységet, és munkához láttunk. A Kramer-ügy után a klánnak
elszállt minden ereje.
– Mi volt a feladata?
– Mr. Hoover nagyon pontos utasításokat adott. Azt mondta, hogy
szivárogtassuk be az embereinket a klánba, bármilyen áron is. Szét akarta
robbantani ket. Az igazat megvallva Mississippiben nagyon lassan
láttunk munkához. Ennek több oka is volt. Hoover gy lölte a Kennedyket,
azok meg állandóan macerálták, viszont csak a lábát lógatta. De amikor
az a három fiú elt nt, g zer vel beindultunk. 1964 szörny séges év volt
Mississippiben.
– Akkor születtem.
– Igen. Az áll az újságban, hogy Clantonban.
Adam bólintott. – Hosszú ideig nem tudtam. A szüleim azt mondták,
hogy Memphisben születtem.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és Ron lépett be az üzletbe. Rájuk nézett,
aztán a rágcsálnivalókat meg a szardíniákat kezdte tanulmányozni.
Figyelték, hogy mit csinál, és vártak.
Lettner Adamre pillantott, mintha azt akarná mondani: „Mondja csak,
de nem figyelek oda.”
– Mit akarsz? – förmedt rá a fiúra.
Ron a koszos kezével lekapott a polcról egy virslikonzervet és
megmutatta nekik. Lettner bólintott, és az ajtó felé intett a fejével. Ron
lassan kibandukolt, de közben megnézte a burgonyaszirmokat meg a
cukorkákat.
– Rettenetesen szeret szaglászni – közölte Lettner, miután a fiú kiment.
– Néhányszor beszéltem Garner Goodmannel. Még évekkel ezel tt. Mit
mondjak, magának való figura.
– a f nököm. Azt mondta, hogy maga hajlandó lesz beszélni velem,
és megadta a nevét.
– És mir l kéne beszélnem? – kérdezte Lettner, és ismét kortyolt egyet.
– A Kramer-ügyr l.
– A Kramer-ügy le van zárva. Csak Sam maradt meg bel le és a
kivégzésének a dátuma.
– Maga azt akarja, hogy kivégezzék?
Lépések, majd hangok hallatszottak, és ismét kinyílt az ajtó. Egy férfi
meg egy fiú lépett be, és Lettner rögtön felállt. Csalira és zsinegre volt
szükségük. Tíz percen keresztül vásároltak és megbeszélték, hogy hol
harapnak a halak. Lettner gondosan ügyelt rá, hogy a pult alatt legyen a
sörösüveg, amíg a vásárlói az üzletben vannak.
Adam kivett egy üdít t a h t b l, és kiment az üzletb l. Két tizenéves
srác egy csónakban, a híd közelében várta a kapást, és Adambe belényilallt,
hogy még soha életében nem horgászott. Apja nem a kellemes id töltés, a
hobbik embere volt. És arra sem volt képes, hogy megtartson egy állást.
Adam egyszer en nem tudott visszaemlékezni rá, hogy apja mit kezdett az
idejével.
A vásárlók elmentek, és becsapódott az ajtó. Lettner odasétált Adamhez.
– Szeret horgászni? – kérdezte a folyóban gyönyörködve.
– Nem. Még soha nem is horgásztam.
– Na akkor jöjjön, üljünk csónakba. Meg kell néznem valamit innen
három kilométernyire. Ilyenkor remek a kapás.
Lettner magával hozta a h t táskát, amit most óvatos mozdulattal betett
a csónakba. Beszállt; a csónak ijeszt en billegni kezdett. – Jöjjön – kiáltott
Adamre, aki a közte és a csónak között lév hatvancentis távolságot
tanulmányozta. – És oldja el azt a kötelet – kiabált Lettner ismét, a
horgonykötélre mutatva.
Adam eloldotta a kötelet, és idegesen belépett a csónakba, amely rögtön
inogni kezdett, ahogy a lába hozzáért. Megcsúszott és orra bukott; alig
néhány centin múlt, hogy nem volt kénytelen úszni egyet. Lettner
hatalmasat röhögött, és közben meghúzta az indítózsinórt. Ron
természetesen feszülten figyelt a mólóról, és most ostobán vigyorgott.
Adam rettent zavarban volt, de megpróbált nevetni, mintha is
mulatságosnak találná a helyzetet. Lettner beindította a motort, a csónak
orra kiemelkedett a vízb l, és elindultak.
Adam mindkét kezével kapaszkodott a csónak szélébe, miközben
sebesen szelve a vizet, elhaladtak a híd alatt. Calico Rockot hamar maguk
mögött hagyták. Lettner az egyik kezével kormányzott, a másikban pedig
egy sörösüveget tartott, amit éppen most nyitott ki. Néhány perc elteltével
Adam kissé kiengedett, és sikerült kivennie egy sört a h t ládából anélkül,
hogy elvesztette volna az egyensúlyát. Az üveg jéghideg volt. A jobb
kezébe fogta, a ballal meg a csónakba kapaszkodott.
Elhaladtak egy móló mellett, ahol férfiak számolták a halakat
sörözgetés közben. Elmentek egy gumicsónakraj mellett, amelyet szedett-
vedett tizenéves fiatalok töltöttek meg; sütkéreztek a napon és nagyban
füstöltek valamit. Integettek a többi horgásznak, akik mélyen elmerültek a
munkájukban.
 A csónak végre lelassított. Lettner olyan körültekint óvatossággal
man verezett az egyik kanyarban, mintha látná odalent a halakat, és a
legmegfelel bb helyen akarná megállítani a csónakot. Leállította a motort.
– Horgászik vagy sörözik? – kérdezte Lettner a vizet bámulva.
– Sörözök.
– Sejtettem. – Lettner számára a sörösüveg már egyáltalán nem volt
olyan fontos; megfogta a horgászbotot és a part felé hajította a horgot.
Adam néhány pillanatig figyelte, mit csinál, de amikor látta, hogy egyel re
semmi eredmény, hátrad lt és a lábát kilógatta a csónak oldalán. Nem volt
valami kényelmes a csónak.
– Milyen gyakran szokott horgászni? – kérdezte Adam.
– Mindennap. Hozzátartozik a munkámhoz, a vásárlóimnak nyújtott
szolgáltatás része. Tudnom kell, hogy hol harapnak a halak.
– Kemény munka.
– Valakinek el kell végezni.
– Hogy került Calico Rockba?.
– 1975-ben volt egy szívrohamom, és kénytelen voltam visszavonulni.
Tisztességes nyugdíjat kapok, de hát a fene egye meg, halálra untam
magam a semmittevést l. A feleségemmel megtaláltuk ezt a helyet, és a
csónakkölcsönz éppen eladó volt. Adjon egy sört.
Lettner ismét eldobta a horgot, Adam pedig odaadta neki a sört.
Gyorsan megszámolta: még tizennégy üveg maradt a h t ládában. A
csónak lassan csordogált lefelé, Lettner felkapott egy evez t. Az egyik
kezével a botot tartotta, a másikkal kormányzott, s közben sikerült egy
sörösüveget egyensúlyoznia a két térde között.
Lombok alá értek és lelassítottak, s így egy id re naptól védett helyre
kerültek. Ahogy az ember elnézte Lettnert, pofonegyszer dolognak t nt a
horgászás. Egy gyors csuklómozdulattal megrántotta a botot, és oda küldte
a csalit meg a horgot, ahová akarta. De a halak nem haraptak. A folyó
közepe felé hajította a horgot.
– Sam nem rossz ember. – Lettner ezt már megjegyezte egyszer.
– Mit gondol: ki kell végezni?
– Ezt nem nekem kell eldönteni, fiam. Annak az államnak a polgárai
támogatják a halálbüntetést, s így törvénybe van iktatva. Az esküdtek azt
mondták, hogy Sam b nös, aztán meg azt, hogy ki kell végezni. Ki vagyok
én, hogy err l véleményt mondjak?
– De azért biztosan van véleménye.
– Mire jó az? Senkit sem érdekel, hogy én mit gondolok.
 – Miért mondja, hogy Sam nem rossz ember?
– Hosszú történet.
– Még tizennégy üveg sörünk van.
Lettner elnevette magát. Ivott egy kortyot, és lenézett a folyóra. – Tudja,
Sam nem nagyon érdekelt minket. Az igazán csúnya ügyekben nem
játszott aktív szerepet, legalábbis eleinte. Miután azok a polgárjogi
aktivisták elt ntek, nem sokat lacafacáztunk. Pénzt szórtunk mindenfelé,
és nagyon rövid id alatt összeszedtünk egy halom informátort a
legkülönböz bb fajtából. Ezek az emberek alapvet en tudatlan fickók
voltak, akiknek kilátszott a fenekük a nadrágból, és mi a pénzsóvárságukra
építettünk. Sohasem találtuk volna meg azokat a fiúkat, ha nem
csepegtetünk el egy kis pénzt. Összesen harmincezret, ha jól emlékszem,
bár én sohasem álltam közvetlenül kapcsolatban az informátorokkal. Tudja,
fiam, azok a srácok egy töltésben voltak eltemetve. Megtaláltuk ket, ett l
persze egyb l jobban festettünk a közvélemény el tt. Végre fel tudtunk
mutatni valami eredményt. Egy halom embert letartóztattunk, bár rács
mögé tenni ket már nem volt olyan könny . A véres akciók folytatódtak.
Fekete templomokat meg fekete házakat robbantottak fel, gyakran csak a
fejünket kapkodtuk. Olyan volt az egész, mint egy háború. A helyzet egyre
súlyosabb lett, Hoover pedig egyre mérgesebb, így aztán szétszórtunk még
egy kis pénzt. Nézze, fiam, azzal ugye tisztában van, hogy én semmi olyat
nem tudok mondani magának, amib l profitálhat.
– Miért nem?
– Vannak olyan dolgok, amelyekr l nem beszélhetek.
– Sam nem volt egyedül, amikor felrobbantotta a Kramer-irodát, ugye?
Lettner megint elmosolyodott, és megnézte a zsineget. A horgászbot az
ölében volt. – Egy szó mint száz, '65 végére, illetve '66 elejére már
rengeteg informátorunk volt. Nem volt olyan nehéz összeszedni ket.
Megtudtuk, hogy valaki a klán tagja, és azonnal ráálltunk. Éjjel is követtük
ket, úgy mentünk mögöttük kocsival, hogy néha bekapcsoltuk a
fényszórót, és rendszeresen a házuk el tt parkoltunk. Ett l általában
halálra rémültek. Aztán a munkahelyükre is követtük ket, néha
elbeszélgettünk a f nökükkel, megmutogattuk itt-ott a jelvényünket, úgy
viselkedtünk, mintha mindjárt lel nénk valakit. Beszéltünk a szüleikkel,
hogy megnézhessék a sötét öltönyünket, meghallgassák a jenki
akcentusunkat, és ezek a nyomorult vidéki emberek szinte szó szerint
összeroppantak ott el ttünk. Ha a pasi templomba járt, vasárnap oda is
követtük, aztán másnap elbeszélgettünk a lelkészével. Elmondtuk neki,
hogy azt a szörny séges szóbeszédet hallottuk, hogy Mr. X. a klán aktív
tagja, és megkérdeztük, hogy tudna-e mondani valamit err l. Úgy
viselkedtünk, mintha már az önmagában b ncselekmény lenne, ha valaki a
klán tagja. Ha a fickónak voltak tizenéves korú gyerekei, követtük ket a
randikra, a moziban mögöttük ültünk, rajtakaptuk ket az erd ben parkoló
kocsiban. Semmi más nem volt ez, csak egyszer zaklatás, de bejött.
Végül felhívtuk a fickót vagy odamentünk hozzá, amikor egyedül volt, és
ajánlottunk neki egy kis pénzt. Megígértük, hogy békén fogjuk hagyni, és
mindig m ködött a dolog. Ekkorra általában már idegroncs lett bel lük, és
alig várták, hogy együttm ködhessenek velünk. Ha hiszi, fiam, ha nem,
láttam ket zokogni. Szó szerint zokogtak, amikor végül megvallottak
b neiket. – Lettner felnevetett és a zsinegre pillantott, ami meg sem
moccant.
Adam lassan kortyolgatta a sört. Talán ha az összeset megisszák, végül
megered a nyelve.
– Volt egy pasas, akit sohasem fogok elfelejteni. A fekete szeret jével
volt éppen az ágyban, amikor rajtakaptuk. Ez nem volt ám szokatlan dolog.
Tudja, ezek a fickók kereszteket égettek, lerombolták a feketék házait,
aztán rohantak a farkuk után és titokban találkoztak a fekete szeret jükkel.
Sohasem voltam képes megérteni, hogy a fekete n k miért mentek bele
ebbe. Na szóval, ennek a palinak volt egy kis vadászkunyhója az erd ben,
ott tartotta a pásztorórákat. Egyszer egy délután odament egy gyors
numerára, és miután végzett és már indulni akart, lefényképeztük, amikor
éppen kinyitotta az ajtót. A n r l is csináltunk egy fényképet, aztán
elbeszélgettünk a pasassal. Valamiféle presbiter volt az egyik templomban,
tudja, igazi szent ember, de mi úgy beszéltünk vele, mint egy kutyával. A
n t elzavartuk, az emberünket leültettük a vadászkunyhóban, és alig telt el
néhány perc, máris b gött. Mint kiderült, volt aztán az egyik legjobb
tanúnk. De kés bb börtönbe került.
– Miért?
– Nos, úgy t nik, hogy miközben a barátn jével játszadozott, a felesége
is ugyanezt csinálta egy fekete sráccal, aki a farmjukon dolgozott. A n
terhes lett, és szült egy keverék csecsem t. Az informátorunk bement
szépen a kórházba, és megölte az anyát meg a gyereket is. Tizenöt évet ült
a Parchmanben.
– Szép.
– Azokban a napokban nem sok elmarasztaló ítélet született, de annyira
rájuk szálltunk, hogy egy id után már szinte semmit sem mertek csinálni.
Jóval kevesebb véres akció volt, amíg Dogan úgy nem döntött, hogy
megleckézteti a zsidókat. El kell ismernem, hogy teljesen tanácstalanok
voltunk. Nem volt nyom, amin elindulhattunk volna.
– Miért?
– Mert Dogan okosan csinálta. A saját b rén megtanulta, hogy az
emberei mindent elmondanak nekünk, ezért úgy döntött, hogy kis, önálló
egységekkel végezteti el az akciókat.
– Egységekkel? Tehát nem egy emberrel?
– Valahogy úgy.
– Tehát akkor Sammel és még kivel?
Lettner egyszerre horkantott fel és nevette el magát, aztán kijelentette,
hogy a halak elmentek máshová. Betette a botot meg az orsót a csónakba,
és megrántotta az indítózsineget. Elindultak, ismét viharos sebességgel
száguldottak lefelé a folyón. Adam még mindig kilógatta a lábát a csónak
oldalán, b rmokaszinja és csupasz bokája hamarosan nedves lett. Komótos
tempóban sörözgetett.
Ismét megálltak, ezúttal egy szirt alatt, amir l egy kötél lógott lefelé.
Alatta kisebb volt a folyó sodrása. Lettner ismét kivetette a horgot, majd
tekert egy kicsit az orsón, de minden eredmény nélkül, és átvette a kérdez
szerepét. Több száz kérdést tett fel Adamról és a családjáról: a
menekülésr l nyugatra, az új személyazonosságról, az öngyilkosságról.
Elmondta, hogy amíg Sam börtönben volt, leellen rizték a családját, és
megtudták, hogy van egy fia, aki éppen akkor hagyta el a várost, mivel
azonban Eddie ártalmatlannak t nt, nem folytatták a nyomozást. Ehelyett
inkább Sam fivéreit és unokatestvéreit tartották megfigyelés alatt. Lettnert
nagyon érdekelte Adam fiatalkora; azt is megkérdezte, hogyan nevelkedett
úgy, hogy jóformán semmit sem tudott a rokonairól.
Adam is próbált kérdezni, de csak homályos válaszokat kapott, és
Lettner rögtön újabb kérdéseket tett fel a múltjáról. Egy olyan emberb l
igyekezett kiszedni valamit, aki huszonöt évet töltött faggatózással.
A harmadik és egyben utolsó hely, ahol megálltak, már Calico Rock
közelében volt, és egészen sötétedésig itt horgásztak. Öt üveg sör után
Adam összeszedte minden bátorságát és kezébe vette a horgászbotot.
Lettner türelmesen oktatgatta, és Adam néhány percen belül máris fogott
egy imponáló méret pisztrángot. Rövid id re elfeledkeztek Samr l, a
klánról meg a múlt rémálomszer eseményeir l, és csak egyszer en
horgásztak. Horgásztak és ittak.
Mrs. Lettner keresztneve Irene volt, és kissé közönyösen, de kedvesen
fogadta férjét és a váratlan vendéget. Miközben Ron hazavitte ket, Wyn
elmondta Adamnek, Irene hozzá van szokva ahhoz, hogy valaki bejelentés
nélkül meglátogatja ket. Kétségtelenül nyugodtnak t nt, amikor ingadozó
léptekkel bementek a házba és átadtak neki néhány pisztrángot
Lettnerék otthona egy faház volt a folyó mellett, két kilométernyire
északra a várostól. A hátsó verandát szúnyogháló védte a rovaroktól és
gyönyör kilátás nyílt róla a folyóra. Elhelyezkedtek a hintaszékekben a
verandán és kinyitottak még két üveg sört, Irene pedig megsütötte a halat.
Adam számára szokatlan volt, hogy terített asztalnál vacsorázik, és
óriási étvággyal ette a halat, amit maga fogott. Úgy nagyjából a vacsora
közepe táján Wyn whiskyre váltott. Adam visszautasította a kínálást. A
legszívesebben egy pohár hideg vizet kért volna, de férfiúi büszkeségb l
folytatta a sörivást. Most még nem dobhatja be a törülköz t. Lettner
biztosan megróná.
Irene bort kortyolgatva mesélt a Mississippiben töltött évekr l.
Többször is halálos fenyegetéseket kaptak, és a gyerekeik nem voltak
hajlandóak meglátogatni ket. Mindketten Ohióból származtak, a
családjaik állandóan aggódtak a biztonságuk miatt. Azok voltak ám a szép
id k, jegyezte meg az asszony többször is némi nosztalgiával. Rettent en
büszke volt a férjére és a polgárjogi háborúban tanúsított magatartására.
A vacsora után magukra hagyta ket, elt nt valahol a házban. Már
majdnem tíz óra volt, és Adam ugyancsak elálmosodott. Wyn a
fagerendába kapaszkodva talpra állt, elnézést kért és kiment a mosdóba.
Hamarosan visszatért, kezében két, whiskyvel teli, hosszú poharat hozott.
Az egyiket odaadta Adamnek és visszaült a hintaszékbe.
Néhány pillanatig csendben iszogattak és ringatóztak a hintaszékben,
aztán Lettner azt mondta: – Tehát maga meg van gy z dve róla, hogy
Samnek volt segítsége.
– Hát persze, hogy volt segítsége. – Adam pontosan érezte, hogy
nehezen forog a nyelve és nagyon lassan beszél. Lettner
figyelemreméltóan érthet en formálta a szavakat.
– És miért olyan biztos ebben?
Adam leeresztette a súlyos poharat és megfogadta magában, hogy nem
iszik többet. – Az FBI átkutatta Sam házát a robbantás után. Jól mondom?
– Jól.
– Sam a greenville-i börtönben volt, maguk pedig szereztek egy
házkutatási parancsot.
 – Én ott voltam, fiam. Vagy tíz ügynökkel masíroztunk be a házba és
három napot töltöttünk ott.
– De nem találtak semmit.
– Hát az biztos.
– A nyomát sem találták dinamitnak, robbanófejeknek,
gyújtózsinóroknak, detonátoroknak. Semmi nyoma sem volt olyan
eszközöknek és anyagoknak, amelyeket felhasználtak a robbantásokhoz.
Igaz?
– Igaz. Mire akar kilyukadni?
– Sam nem tudott bánni a robbanószerekkel, és soha nem is használta
ket.
– De, igenis használta ket. A Kramer-iroda már a hatodik robbantás
volt, ha jól emlékszem. Azok az eszement gazemberek éjjel-nappal
robbantgattak, és nem tudtuk megállítani ket. Maga nem volt ott, én
viszont benne voltam a dolgok s r jében. Ezt megel z en állandóan
zaklattuk a klántagokat, rengeteg informátorunk volt, és már nem mertek
megmozdulni, de akkor hirtelen egyre-másra robbantak az épületek
mindenfelé. Hiába próbálkoztunk mindennel, nem jutottunk semmire. Az
informátoraink sem tudtak segíteni. Úgy t nt, mintha a klán egy másik
csoportja kezdett volna el akciózgatni Mississippiben, de nem szóltak a
régieknek.
– Samr l tudtak?
– A neve benne volt a nyilvántartásunkban. Ha jól emlékszem, az apja
is klánaktivista volt, meg egy vagy két fivére. Tehát a nevüket ismertük.
De ártalmatlannak t ntek. Az állam északi részében éltek, olyan
környéken, ahol nagy ritkán fordultak el véres klánakciók. Biztos
elégettek néhány keresztet, földúltak egy-két házat, de ezt nem lehet
összehasonlítani azzal, amit Dogan meg a bandája m velt. Annyi
terrorakció volt, hogy nem tudtunk id t keríteni arra, hogy az állam összes
klántagját lenyomozzuk.
– És azt hogyan tudja megmagyarázni, hogy Sam egyik napról a
másikra véres akciókban kezdett részt venni?
– Sehogy. De azért sem volt egy els áldozó. Már korábban is ölt
embert.
– Hogy mondta?
– Jól hallotta. Az ötvenes évek elején lel tte az egyik fekete
alkalmazottját. Egyetlen napot sem töltött érte börtönben. Azt hiszem, bár
erre nem esküszöm meg, még csak le sem tartóztatták.
 – Biztos benne, hogy ez megtörtént? – kérdezte Adam.
– Aha. Akkor derítettük ki, amikor Sam már a börtönben várta a
tárgyalást. Hónapokon keresztül nyomoztunk Ford megyében, és
nemegyszer hallottuk ezt a történetet. Lehet, hogy több gyilkosság is
történt, és volt még egy fekete áldozata.
– Err l inkább nem szeretnék hallani.
– Kérdezze csak meg t le. Majd kiderül, hogy a vén csirkefogónak
van-e annyi vér a pucájában, hogy beismerje az unokájának. – Lettner ivott
egy kortyot. – Sam kegyetlen ember volt, fiam, és egész biztosan megvolt
ahhoz a tudománya, hogy bombákat helyezzen el és embereket öljön. Ne
legyen naiv.
– Nem vagyok naiv. Csak megpróbálom megmenteni az életét.
– Miért? Megölt két ártatlan kisfiút. Két gyereket. Tisztában van ezzel?
– Elítélték a gyilkosságért. De ha ölni helytelen, akkor az államnak is
helytelen megölnie t.
– Nem vagyok vev erre a marhaságra. Még a halálbüntetés is túl jó
ezeknek az embereknek. Túl tiszta és túl steril. Tudják, hogy meg fognak
halni, tehát van idejük arra, hogy imádkozzanak és búcsút mondjanak az
életüknek. Na de mi a helyzet az áldozatokkal? Nekik mennyi idejük volt a
felkészülésre?
– Tehát maga azt akarja, hogy Samet végezzék ki?
– Bizony. Végezzék ki az összeset.
– Mintha azt mondta volna, hogy Sam nem olyan rossz ember.
– Hazudtam. Sam Cayhall hidegvér gyilkos. És a b nösségéhez
szemernyi kétség sem férhet. Máskülönben hogyan lehetne azt
megmagyarázni, hogy amint rizetbe került, abbamaradtak a
robbantgatások?
– Nem lehet, hogy megijedtek a Kramer-ügy után?
– Kik? Kikr l beszél?
– Sam meg a társa. És Dogan.
– Jó. Tegyük fel, hogy Samnek volt egy b ntársa.
– Nem. Tegyük fel, hogy Sam volt a b ntárs. Tegyük fel, hogy a másik
fickó volt a robbantási szakért .
– Szakért ? Ezek nagyon kezdetleges bombák voltak, fiam. Az els öt
robbantásnál csak összetekertek néhány dinamitrudat egy gyújtózsinórral.
Meggyújtasz egy gyufát, odaérinted a gyújtózsinórhoz, futsz, ahogy a
lábad bírja, és tizenöt perccel kés bb: bumm! A Kramer-bomba egy ócska
gyerekjáték volt, amihez hozzáer sítettek egy ébreszt órát. Nagy
szerencséjük volt, hogy nem robbant fel, miközben játszadoztak vele.
– Maga szerint szándékosan állították be arra a bizonyos id pontra?
– Az esküdtszék úgy vélte. Dogan azt mondta, hogy meg akarták ölni
Marvin Kramert.
– Akkor Sam miért gyelgett ott a környéken? Miért volt olyan közel,
hogy még meg is sérült?
– Ezt Samt l kell megkérdezni, de ezt már biztosan meg is tette. Azt
mondta, hogy volt egy b ntársa?
– Nem.
– Hát akkor meg mir l beszélgetünk? Ha a saját ügyfele azt mondja,
hogy nem, akkor mi a fenének kutakodik?
– Azért, mert azt hiszem, hogy az ügyfelem hazudik.
– Hát akkor megnézheti magát az ügyfele. Mit tör dik maga vele, ha
hazudni akar, hogy megvédjen valakit?
– Miért hazudna nekem?
Lettner dühösen csóválta a fejét, miközben motyogott valamit, és a
kezébe vett egy újabb sörösüveget. – Honnan a fenéb l kéne tudnom?
Nem is akarom tudni, világos? Az az igazság, hogy engem egyáltalán nem
érdekel, Sam hazudik-e vagy pedig igazat mond. De ha nem szinte
magával, az ügyvédjével és az unokájával, akkor azt mondom, hogy
gázosítsák el.
Adam ivott egy kortyot és belebámult a sötétbe. Néha kicsit ostobának
érezte magát, hogy nyomozásaival azt próbálja bebizonyítani: a saját
ügyfele hazudik neki. Tesz még egy kísérletet, aztán áttér valami más
témára. – Nem hisz a tanúknak, akik látták Samet egy másik emberrel?
– Nem. Úgy rémlik, hogy nagyon összevissza beszéltek. A fickó az út
menti kávézóból csak hosszú id után állt el a sztorijával. A másik pedig
éppen akkor jött ki egy kocsmából. Nem hangzott hihet nek, amit
mondtak.
– És Dogannek hitt?
– Az esküdtszék hitt neki.
– Nem az esküdtszéket kérdeztem.
Most már Lettner is kezdte nehezen szedni a leveg t, és úgy t nt, kissé
fáradt. – Dogan rült volt és zseni. Azt mondta, hogy a bombával ölni
akartak, és én hiszek neki. Ne felejtse el, Adam, hogy Vicksburgben
majdnem egy egész családot elintéztek. A névre már nem emlékszem, de...
– Pinder. Észrevette, hogy állandóan többes számban beszél?
 – Belementem a játékba. Tegyük fel, hogy Sam magával vitte az egyik
haverját. Az éjszaka közepén elhelyezték a bombát a Pinder-háznál. Egy
egész családot kiirthattak volna.
– Sam azt állítja, hogy a garázsba tette a bombát, hogy senki se sérüljön
meg.
– Ezt Sam mondta magának? Sam beismerte, hogy hajtotta végre ezt
az akciót? Hát akkor mi a fészkes fenének faggat engem a b ntársáról?
Kicsit jobban oda kellene figyelnie az ügyfelére. Az a gazember b nös,
Adam. Higgyen neki.
Adam ivott még egy kortyot, és érezte, hogy egyre súlyosabbak a
szemhéjai. Az órájára nézett, de nem látta. – Mondjon valamit a
magnószalagokról – kérte ásítozva.
– Milyen magnószalagokról? – kérdezte Lettner, szintén ásítva.
– Azokról a szalagokról, amiket az FBI lejátszott Sam tárgyalásán.
Amiken Dogan beszél Wayne Gravesnek a Kramer-akcióról.
– Rengeteg szalagunk volt. Nekik pedig rengeteg célpontjuk. Kramer
csak egy volt a sok közül. Volt egy olyan magnószalagunk, amelyen két
klántag arról beszélt, hogy felrobbantanak egy zsinagógát, miközben ott
éppen esküv folyik. El akarták torlaszolni az ajtókat, hogy aztán a
szell z rendszeren keresztül gázt fújjanak be. Az egész gyülekezet ott
pusztult volna. Beteges, mocskos disznók ezek, jóember. De ezen a
szalagon nem Dogan beszélt, csak két idióta embere, így aztán nem
foglalkoztunk vele. Wayne Gravest, aki szintén klántag volt, lefizettük, így
aztán megengedte, hogy lehallgassuk a telefonját. Egyszer egy éjszaka
felhívta Dogant, azt mondta, hogy egy nyilvános telefonról beszél és
sikerült a Kramer elleni akcióra terelni a szót. Más célpontokról is
beszéltek. Ez nagyon hatásos volt Sam tárgyalásán. Egyébként a szalagok
segítségével egyetlen robbantást sem sikerült megakadályoznunk. És
Samet sem tudtuk azonosítani a szalagok alapján.
– Nem is sejtették, hogy Sam Cayhallnak köze van az akciókhoz?
– Fogalmunk sem volt róla. Ha az a bolond id ben elmegy Greenville-
b l, valószín leg ma is szabad ember.
– Kramer tudott róla, hogy célpont?
– Mi szóltunk neki. De akkorra már hozzászokott a fenyegetésekhez.
Egy r cirkált a háza körül. – Lettner már kicsit kásásan beszélt, a feje
néha lebicsaklott.
Adam elnézést kért és szép lassan, óvatosan kiment a mosdóba. Amikor
visszaért a verandára, horkolás zaja verte fel az este csöndjét. Lettner
elernyedve ült a hintaszékben, a pohárral kezében aludt el. Adam kivette a
kezéb l a poharat, letette az asztalra, aztán elindult, hogy keressen
magának egy kanapét.

HÚSZ
Délel tt meleg volt, de Adam úgy érezte a dzsip els ülésén, hogy a pokol
tüzén ég. Csurgott róla a veríték, és kezét végig az ajtó nyitókallantyúján
tartotta, abban reménykedve, hogy azonnal ki tudja lökni, ha Irene
reggelije egyszerre csak haladéktalanul kikívánkozna bel le.
Egy keskeny kanapé mellett, a földön tért magához, a háznak abban a
helyiségében, amit a nappalinak vélt, valójában azonban a mosókonyha
volt. A kanapé pedig nem más, mint egy pad, világosította fel kés bb
Lettner röhögve; arra szokott ülni, hogy levegye a csizmáját. Irene az
egész házat átkutatta, mire megtalálta Adamet, aki addig menteget zött és
magyarázkodott, amíg mind a ketten meg nem kérték, hogy hagyja már
abba. Irene ragaszkodott hozzá, hogy kiadós reggelit készítsen.
Bár el z este Lettner nyúlt ki el ször, reggel felt n en jó er ben volt.
Másnaposságnak a nyoma sem mutatkozott rajta. Elfogyasztott néhány
szendvicset és kizárólag bloody maryt ivott. Szorgalmasan átolvasta az
újságot és tett egy-két megjegyzést. Adam arra jutott magában, hogy
Lettner azok közé az alkoholisták közé tartozik, akik minden este leisszák
magukat, aztán másnap reggel kutyabajuk.
Felt ntek a falu körvonalai. Az út hirtelen simább lett, és Adam gyomra
abbahagyta a liftezést. – Ne haragudjon azért, amit tegnap este mondtam –
szólalt meg Lettner.
– Mire gondol?
– Amit Samr l mondtam. Durva voltam és tapintatlan. Tudom, hogy a
nagyapja, és nagyon aggódik miatta. Különben hazudtam is magának.
Valójában nem akarom, hogy kivégezzék. Sam nem rossz ember.
– Meg fogom mondani neki.
– Jó. Biztosan el lesz ragadtatva.
Beértek a faluba, aztán rákanyarodtak egy hídra. – Van még valami,
amit el akartam mondani – közölte Lettner. – Végig arra gyanakodtunk,
hogy Samnek volt egy társa.
Adam elmosolyodott és kinézett az ablakon. Egy kis templom mellett
haladtak el; id s emberek álldogáltak a közeli fa árnyékában.
 – Miért? – kérdezte Adam.
– Azért, amiért maga is. Sam nem foglalkozott bombákkal. Nem vett
részt a klán véres akcióiban. A két tanú, különösképpen a clevelandi
teherautó-vezet , nagyon nyugtalanított minket. A sof rnek semmi oka
nem volt hazudni, és rettent magabiztosnak t nt. Sam nem olyan
embernek látszott, aki egyedül belefog egy robbantási akcióba.
– Na és ki volt a társa?
– Komolyan mondom magának, hogy fogalmam sincs. – Lettner
leállította a dzsipet a folyó mellett, és Adam, minden eshet ségre készen,
kinyitotta az ajtót. Lettner ráhajolt a kormányra és Adam felé fordította a
fejét. – A harmadik vagy negyedik robbantás után – azt hiszem, a jacksoni
zsinagóga volt az – néhány New York-i és washingtoni zsidó fejes
találkozott Johnsonnal, aki felhívta Hoovert, az meg felhívott engem.
Washingtonba rendelt, ahol találkoztam Mr. Hooverrel és az elnökkel.
Rendesen megkaptam a magamét. Ismét a legmagasabb sebességbe
kapcsoltunk. Alaposan el vettük az informátorainkat. Ezt úgy értem, hogy
elcsattant néhány pofon. Mindent megpróbáltunk, de nem jutottunk
semmire. A forrásaink egyszer en nem tudták, hogy ki hajtotta végre a
robbantásokat. Csak Dogan tudta, de az biztos volt, hogy nem mondja el
senkinek. De az ötödik robbantás után, amikor, ha jól emlékszem, a
jacksoni ingatlanügyi iroda repült a leveg be, történt valami.
Lettner kinyitotta az ajtót, kiszállt és odasétált a dzsip orrához. Adam
odament hozzá és együtt bámulták a kanyargó folyót. – Nem kér egy sört?
Mindig van nálam egy-két üveg a h t táskában.
– Köszönöm, nem. Már így is rosszul vagyok.
– Csak vicceltem. Szóval Dogannek volt egy használtautó-kereskedése.
Egyik alkalmazottja egy öreg, analfabéta fekete volt, aki a kocsikat mosta
és a m helyben takarított. Egyszer még korábban óvatosan tapogatóztunk
nála, de nagyon ellenséges volt. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul
elmondta az egyik ügynökünknek, hogy néhány nappal korábban látta,
amint Dogan meg egy másik férfi betesz valamit egy zöld Pontiac
csomagtartójába. Várt egy kicsit, aztán kinyitotta a csomagtartót, és látta,
hogy tele van dinamittal. Másnap hallotta, hogy megint felrobbantottak
valamit. Tudta, hogy az FBI rászállt Doganre, ezért úgy gondolta, érdemes
lenne szólnia. Dogan segít je egy Virgil nev klánaktivista volt, aki
szintén nála dolgozott. Így aztán meglátogattam Virgilt. Hajnali háromkor
bekopogtattam hozzá – hogy jól ráijesszek, tudja, azokban az id kben
mindig így csináltuk –, és nem kellett sokat várni, felgyulladt a lámpa és a
pasi ajtót nyitott. Vagy nyolc ügynököt vittem magammal, és mindannyian
az orra alá nyomtuk a jelvényünket. Halálra rémült. Közöltem vele, hogy
pontosan tudjuk: el z este szállította a dinamitot Jacksonba. Azt is
elmondtam neki, hogy harminc évre számíthat a rács mögött. Hallani
lehetett, hogy odabent a házban zokog a felesége. Virgil remegni kezdett,
és is majdnem elb gte magát. Otthagytam nála a névjegyemet,
ráparancsoltam, hogy másnap tizenkét óra el tt hívjon fel, és
megfenyegettem, nehogy szólni merjen Dogannek vagy bárki másnak.
Megmondtam neki, hogy éjjel-nappal szemmel fogjuk tartani.
Szerintem Virgil egy percet sem aludt azon az éjjelen. Vörös, bedagadt
szemekkel jött el hozzám néhány órával kés bb, összebarátkoztunk.
Elmondta, hogy a robbantásokat nem Dogan szokásos bandája végzi. Nem
tudott valami sokat, de ahhoz eleget hallott Dogantól, hogy azt gondolja:
az akcióban egy másik államból származó, fiatal férfi fog részt venni. Ez a
srác a semmib l termett el és állítólag jól bánt a robbanószerekkel.
Dogan választotta ki a célpontot, eltervezte az akciót, aztán felhívta ezt a
fickót, aki végrehajtotta a robbantást, aztán elt nt.
– Maga elhitte, amit mond?
– Igen, majdnem mindent. Nagyon hihet volt a történet.
Mindenképpen új embernek kellett lennie, mert addigra már tele volt az
informátorainkkal a klán. Gyakorlatilag minden lépésükr l tudtunk.
– Mi történt Virgillel?
– Jó néhány órát eltöltöttem vele, adtam neki egy kis pénzt, tudja,
ahogy ez ilyenkor szokás. Mindig pénzt akartak. Egy id után biztos
voltam benne, hogy fogalma sincs róla, ki helyezte el a bombákat. Soha
sem ismerte volna be, hogy köze volt az akciókhoz, hogy szállította az
autókat meg a dinamitot, így aztán békén hagytuk. Nem t akartuk elkapni.
– Benne volt a Kramer-robbantásban?
– Nem. Dogan valaki mást használt erre. Úgy t nt, hogy Dogannek van
egy hatodik érzéke, és mindig tudta, mikor kell összekeverni a kártyákat,
változtatni a szokásos menetrenden.
– Virgil leírása nem illik Sam Cayhallra, ugye? – kérdezte Adam.
– Nem.
– És nem volt gyanúsítottjuk?
– Nem.
– Ugyan már, Wyn. Biztos volt valami elképzelésük.
 – Esküszöm, hogy nem. Nem sokkal azután, hogy találkoztunk Virgillel,
Kramer irodáját felrobbantották. Kés bb nem volt több akció. Ha Samnek
volt is egy haverja, az rendesen cserbenhagyta.
– És utána semmit sem hallott az FBI itt-ott?
– Nem, semmit az égvilágon. Samet elkaptuk, és minden jel szerint
b nös volt.
– És persze maguk már nagyon szerették volna lezárni az ügyet.
– Naná. És ne felejtse el, nem volt több robbantás. Miután Samet
letartóztatták, nem volt több robbantás, ez nagyon fontos. Lekapcsoltuk az
emberünket. Mr. Hoover elégedett volt. Az elnök elégedett volt. A zsidók
elégedettek voltak. Igaz, lecsukni már nem tudták Samet, de ez egy másik
történet. Mindenki megkönnyebbült, amikor véget értek a robbantgatások.
– És Dogan miért nem köpte be az igazi tettest, amikor Samet beköpte?
Lesétáltak a folyópartra; alig néhány centire a vízt l álltak meg. Adam
autója ott parkolt a közelben. Lettnek megköszörülte a torkát és köpött
egyet a folyóba. – Maga tanúskodna egy terrorista ellen, aki nincs
rizetben?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. Ezt a kérdést még sohasem tették
fel neki, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Lettner elmosolyodott,
kivillantotta nagy, sárga fogait, aztán kuncogva megindult a móló felé. –
Igyunk egy sört.
– Ne. Kérem. Mennem kell.
Lettner megállt, kezet ráztak, és megfogadták, hogy majd újra
találkoznak. Adam meghívta a férfit Memphisbe, Lettner pedig meghívta
t Calico Rockba egy újabb horgászatra és ivászatra. Az adott
körülmények között Adam nem valami jó érzéssel fogadta a meghívást.
Üdvözletét küldte Irenenek, és ismét elnézést kért azért, hogy a
mosókonyhában töltötte az éjszakát.

Amikor Adam megérkezett, Lee egy olasz tésztakülönlegességgel

küszködött. A porcelántányérokkal és ezüst ev eszközökkel megterített
asztalt virág is díszítette. A sült manicotti elkészítésével azonban gondok
támadtak. Lee az elmúlt hét folyamán többször is megvallotta Adamnek,
hogy elég gyenge szakács, és ezt most be is bizonyította.
– Szörnyen nézel ki – állapította meg, mélyen Adam szemébe nézve.
– Emberpróbáló éjszakám volt.
– B zlesz az alkoholtól.
– A reggelihez megittam két bloody maryt. És most is jól jönne egy.
 – A bár zárva van. – Lee a kezébe vett egy kést és odalépett a
zöldségekhez. A következ áldozat egy darab cukkini volt. – Mit csináltál
ott fent?
– Leittam magam egy volt FBI-ügynökkel. A földön aludtam egy
mosógép meg egy szárító mellett.
– Jól hangzik. – Lee felrántotta a kezét a vágódeszkáról és vizsgálgatni
kezdte az egyik ujját. – Láttad már a memphisi újságot?
– Nem. Érdemes megnéznem?
– Igen. Ott van. – Lee a bárpult sarka felé intett a fejével. – Valami
kellemetlen van benne?
– Olvasd csak el.
Adam akezébe vette a Memphis Press vasárnapi kiadását, és leült az
egyik székre az asztal mellé. Az egyik oldalon a saját, mosolygós ábrázata
nézett rá. Ismer s fénykép volt, nem is olyan régen készült: amikor a
michigani egyetem másodéves joghallgatója volt. A cikk az oldal felét
elfoglalta, és Adamen kívül még jó néhányan szerepeltek fényképen:
természetesen Sam, Marvin Kramer, Josh és John Kramer, Ruth Kramer,
David McAllister, Steve Roxburgh, a körzeti államügyész, Naifeh,
Jeremiah Dogan és Mr. Elliot Kramer, Marvin édesapja.
Todd Marks nem tétlenkedett. A cikk a Cayhall-ügy rövid
áttekintésével kezd dött, aztán Marks gyorsan áttért a jelenre, majd újra
ismertette azt a történetet, ami már két nappal korábban is megjelent.
Sikerült felkutatnia még néhány életrajzi adatot Adamról: egyetemi
tanulmányok a Peppardine-en, majd Michiganben, a jogi szemle
szerkesztése, munkája a Kravitz és Bane-nél. Naifeh-nek nagyon kevés
mondanivalója volt, pusztán annyit kívánt közölni, hogy a kivégzést a
törvény bet jének megfelel en fogják végrehajtani. McAllister viszont
nem fukarkodott a bölcsességekkel. Már huszonhárom éve él együtt ezzel
a rémálommal, mondta nagyon komoran; amióta a Kramer-irodát
felrobbantották, minden áldott nap az eszébe jut ez az ügy. Megtisztel
feladatának tartotta, hogy a Sam Cayhall elleni vádeljárást vezethette és
bíróság elé állíthatta a gyilkost. Úgy vélte, hogy csak az ítélet végrehajtása
zárhatja le Mississippi történetének ezen szörny séges fejezetét. Nem,
felelte hosszú gondolkodás után, nem áll szándékában kegyelmet adni.
Nem lenne méltányos a Kramer fiúkkal szemben. És így tovább, és így
tovább.
A jelek szerint Steve Roxburgh is nagyon élvezte az interjút. Készen áll
arra, hogy visszaverje Cayhall és ügyvédje végs er feszítéseit, hogy
elodázzák a kivégzést. és az emberei napi tizennyolc órát is hajlandóak
dolgozni, hogy végrehajtsák a köz akaratát. Nem, egyáltalán nem f a feje
amiatt, hogy Mr. Cayhall milyen jogi man verekhez folyamodhat az
utolsó pillanatokban. Bízik magában mint jogászban, a nép jogászában.
Sam Cayhall nem kívánt nyilatkozni, tájékoztatta Marks az olvasóit,
Adam Hallt pedig nem tudta elérni. Ebb l úgy t nt, mintha Adam nagyon
szeretett volna interjút adni, csak egyszer en nem lehetett el keríteni.
A családtagok nyilatkozatai egyszerre voltak érdekesek és
elkedvetlenít ek. A hetvenhét esztend s, de még mindig aktív Elliot
Kramerr l Todds azt írta, hogy szívbetegsége ellenére összességében jó
egészségi állapotnak örvend. Azonban nagyon megkeseredett. Nemcsak
két unokája meggyilkolásával vádolta a klánt és Sam Cayhallt, hanem
Marvin halálával is. Huszonhárom éve vár Sam kivégzésére, és bármikor
is kerül rá sor, már mindenképpen elkéstek vele. Dühödt kirohanást
intézett az igazságszolgáltatás ellen, amely lehet vé teszi, hogy valaki még
tíz évvel azután is életben legyen, hogy a bíróság halálra ítélte. Nem tudja
még, hogy végig fogja-e nézni a kivégzést, az orvosaitól függ, mint
mondta, de nagyon szeretné. Ott akar lenni, hogy Cayhall szemébe
nézzen, amikor leszíjazzák.
Ruth Kramer valamivel visszafogottabb volt. Az id sok sebet
begyógyított, mondta, s most még nem tudja megítélni, milyen érzései
lesznek, miután végrehajtották a kivégzést. Semmi sem hozhatja vissza a
gyermekeit. Nem volt túlzottan sok közlend je Todd Marks számára.
Adam összehajtogatta az újságot és letette a szék mellé. Amúgy is
rendetlenked gyomrában csomó támadt, és ezt kizárólag Steve Roxburgh-
nek és David McAllisternek köszönhette. Ijeszt volt látni, hogy ellenfelei
milyen mohón várják az utolsó összecsapást. még csak újonc, k pedig
veteránok. Roxburgh már különösen sokszor végigcsinálta ezt a procedúrát,
tapasztalt emberekkel dolgozott együtt, és volt közöttük egy dr. Halál
gúnynev jól képzett jogász, aki szenvedélyesen támogatta a halálbüntetést.
Adam, aki mindössze egy sikertelen fellebbezésekkel teli akta birtokában
volt, csak a csodáért imádkozhatott.
Lee leült mellé, kezében egy csésze kávéval. – Aggaszt valami? –
kérdezte, és megsimogatta Adam karját.
– Az FBI-os haverom egyáltalán nem tudott segíteni.
 HUSZONEGY
Adam bedobta a kulcsát a vödörbe, aztán megnézte, ahogy az felemelkedik
a földr l, megáll és megpördül a kötél végén. Elsétált az els kapuhoz,
aztán a másodikhoz, megállt és várakozott. Packer megjelent a
harmincméternyire lév f bejáratnál; nyújtózkodott és ásítozott, mintha
éppen szundikált volna a siralomházban.
Adam belépett a második kapun és odament a várakozó Packerhez. –
Jó napot – üdvözölte t a férfi. Már majdnem két óra volt, a nap legforróbb
id szaka. A rádió reggeli id járás-jelentésében a meteorológus vidáman
azt jósolta, hogy az év során el ször, a mai napon a h mérséklet eléri a
negyven Celsius-fokot.
– Hello, rmester – köszönt Adam, mintha most már régi barátok
lennének. Végigsétáltak a földúton a kis ajtóig, aminek a környékét
ben tte a gyom. Packer kinyitotta, és Adam belépett.
– Hozom Samet – közölte Packer, és minden sietség nélkül távozott.
A terem látogatóknak fenntartott részén szét voltak szórva a székek.
Kett feldöntve hevert; úgy t nt, mintha az itt járt ügyvédek
összeverekedtek volna. Adam odahúzott egy széket a pult legtávolabbi
végéhez, amilyen messze csak lehetett a légkondicionálótól.
El vette a keresetr l készült másolatot, amit ma reggel nyújtott be a
bíróságon. A törvény szerint egy beadványt csak akkor lehet benyújtani a
szövetségi bíróságon, ha az állami bíróság már megvizsgálta és elutasította.
A gázkamra mint kivégzési módszer elleni keresetet Mississippi Állam
Legfels bb Bíróságán nyújtotta be. Úgy vélte, ez pusztán formalitás, és
Garner Goodman is így gondolta. Goodman egész hétvégén a kereseten
dolgozott, miközben Adam sörözgetett és horgászott Wyn Lettnerrel.
Sam most is hátul megbilincselt kézzel érkezett. Arca kifejezéstelen
volt, a piros kezeslábas majdnem a derekáig ki volt gombolva. Akár egy
jól idomított állat, hátat fordított Packernek, aki gyorsan levette a bilincset,
aztán kiment az ajtón. Sam rögtön a cigarettásdobozért nyúlt, és addig le
sem ült, amíg rá nem gyújtott. – Isten hozott – üdvözölte Adamet.
– Ezt ma reggel adtam be a bíróságon – közölte Adam és becsúsztatta a
keresetet a rácsozaton lév sz k résen. – Beszéltem az egyik ügyviv vel a
jacksoni legfels bb bíróságon. Az volt a véleménye, hogy a bíróság gyors
döntést fog hozni.
Sam átvette a papírokat, és Adamre pillantott. – Hát erre én is fogadni
mernék. Nagy örömmel fogják elutasítani.
 – Az államügyészi hivatalnak rögtön reagálnia kell, úgyhogy Roxburgh
és csapata most ki sem látszik a munkából.
– Nagyszer . A legfrissebb híreket majd megnézhetjük az esti
híradóban. Roxburgh valószín leg meghívta a tévéseket az irodájába, hadd
lássa mindenki, milyen keményen dolgoznak.
Adam levette a zakóját és meglazította a nyakkend jét. A teremben
nyirkos volt a leveg , és már csurgott róla a víz. – Mond neked valamit az
a név, hogy Wyn Lettner?
Sam egy üres székre dobta a keresetet, és mélyet szippantott a
cigarettából. A mennyezet felé fújta ki a füstöt. – Igen. Miért?
– Találkoztál vele valaha?
Sam elgondolkozott egy pillanatra, miel tt válaszolt volna, aztán, mint
mindig, alaposan megválogatott szavakkal felelt. – Talán. Nem vagyok
benne biztos. Valamikor tudtam, hogy mit csinál, de most nem jut az
eszembe. Miért?
– A hétvégén találkoztam vele. Már nyugdíjban van.
– Nagyszer . És mire jutottatok?
– Azt mondja, még most is meg van gy z dve róla, hogy nem egyedül
hajtottad végre az akciót.
– Mondott neveket?
– Nem. Sohasem volt gyanúsítottjuk, legalábbis azt mondja. Volt
azonban egy informátoruk, Dogan egyik embere, aki elmondta Lettnernek,
hogy a másik fickó új a bandában. Úgy gondolták, hogy egy másik
államból jött, és nagyon fiatal volt. Lettner csak ennyit tudott.
– És ezt te elhiszed?
– Nem tudom, mit higgyek.
– Mit számít ez most?
– Nem tudom. Esetleg lehet valami a kezemben, amivel
megpróbálhatom megmenteni az életedet. Nem többet. Én mindenre kész
vagyok, azt hiszem.
– Miért, én nem?
– Az utolsó szalmaszálakba kapaszkodom bele, Sam. És igyekszem
felderíteni a homályos pontokat.
– Tehát a történetemben vannak homályos pontok?
– Azt hiszem, igen. Lettner azt mondta, hogy mindig voltak kétségeik,
mert amikor átkutatták a házadat, semmi nyomát nem találták
robbanószereknek. És korábban soha nem használtál bombát. Azt mondta,
hogy nem olyan embernek t ntél, aki egyedül belefogna egy robbantási
akcióba
– És te mindent elhiszel, amit Lettner mond?
– Igen. Mert teljesen hihet .
– Hadd kérdezzek valamit. Mi van, ha azt mondom, hogy volt velem
valaki? Mi van, ha megmondom a nevét, a címét, a telefonszámát, a
vércsoportját és a vizeletvizsgálati eredményét? Mit kezdenél vele?
– Elkezdenék üvöltözni, ahogy a torkomon kifér. Tucatjával nyújtanám
be a kereseteket és fellebbezéseket. Összetrombitálnám a sajtót, és a világ
tudomására hoznám, hogy te csak b nbak vagy. És abban reménykednék,
hogy ez valakinek felkelti a figyelmét, mondjuk egy bírónak a fellebbviteli
bíróságon.
Sam lassan bólintott, mintha pontosan erre számított volna, és fölöttébb
nevetségesnek találná, amit hallott. – Nem mennél vele semmire, Adam –
mondta tagoltan, mintha egy kisgyereket oktatna ki. – Három és fél hetem
van. Ismered a törvényt. Nem kezdheted el üvöltözni, hogy X. Y. csinálta
az egészet, ha eddig X. Y.-t a kutya sem említette.
– Tudom. De mégis megpróbálnám.
– Nem mennél semmire. Ne keresd tovább azt az embert.
– Ki az?
– Nem létezik.
– De igenis, létezik.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Mert hinni akarok az ártatlanságodban, Sam. Ez nekem nagyon fontos.
– Már megmondtam neked, hogy ártatlan vagyok. Én helyeztem el a
bombát, de senkit sem akartam megölni.
– De miért helyezted el a bombát? Miért robbantottad fel Pinderék
házát, a zsinagógát meg az ingatlanügyi irodát? Miért támadtál meg
ártatlan embereket?
Sam közönyösen dohányzott és a földet bámulta.
– Miért gy lölködsz, Sam? Miért olyan természetes ez neked? Miért
neveltek úgy, hogy gy löld a feketéket, a zsidókat, a katolikusokat és
mindenkit, aki csak egy kicsit is más, mint te? Feltetted valaha magadnak
a kérdést: miért?
– Nem, de nem is áll szándékomban.
– És az apámmal mi történt? Eddie-t miért nem tudtad megfert zni?
Sam a földre hajította a cigarettáját és rátaposott, aztán a könyökére
támaszkodva el red lt. A szeme sarkában és a homlokán lév ráncok
megfeszültek. Adam arca alig néhány centire volt t le a rács túloldalán, de
nem nézett az unokájára. – Na tessék. Eljött az ideje, hogy Eddie-r l
beszélgessünk. – Hangja jóval halkabb volt, és még lassabban ejtette ki a
szavakat.
– Hol rontottad el nála?
– Ennek természetesen az égvilágon semmi köze sincs ahhoz a partihoz,
amit nekem terveznek a gázkamrában. Nem igaz? Semmi köze nincs a
beadványokhoz és fellebbezésekhez, ügyvédekhez és bírókhoz,
keresetekhez és halasztásokhoz. Ezzel csak az id t pocsékoljuk.
– Ne légy gyáva, Sam. Mondd meg nekem, hogy hol rontottad el Eddie-
nél. Megtanítottad neki azt a szót, hogy nigger? Megtanítottad neki, hogy
gy lölje a kis fekete kölyköket? Arra is megpróbáltad megtanítani, hogyan
kell keresztet égetni meg robbantgatni? Elvitted élete els lincselésére?
Mit csináltál vele, Sam? Hol rontottad el?
– Eddie csak középiskolás korában tudta meg, hogy a klán tagja vagyok.
– Miért csak akkor? Biztosan nem szégyellted. Hiszen ez volt a családi
büszkeség táptalaja, nem?
– Err l sohasem beszélgettünk.
– Miért? Hiszen a családban a polgárháború óta, négy generáción
keresztül minden férfiember a klán tagja volt. Nem te mondtad?
– De igen.
– Akkor miért nem ültetted egyszer a kis Eddie-t a térdedre, hogy
megmutass neki néhány fényképet a családi albumból? Miért nem meséltél
neki lefekvés el tt a h s Cayhallokról, akik bátor ábrázatukat álarc mögé
rejtve randalíroztak éjjelente és néger viskókat égettek fel? Tudod, háborús
történeteket. Apa a fiának.
– Mondom, sohasem beszélgettünk err l.
– Na és, amikor kicsit id sebb lett, nem próbáltad meg beszervezni?
– Nem. más volt.
– Úgy érted, hogy nem gy lölködött?
Sam összerándult és köhögni kezdett, a láncdohányosok mély, száraz és
szaggató köhögésével. Arca elvörösödött, miközben leveg ért kapkodott.
Egyre fájdalmasabban köhögött, aztán köpött egyet a földre. Felállt,
csíp re tett kézzel el red lt és úgy küszködött egy kis leveg ért.
– Eddie szelíd gyerek volt – kezdte aztán érdes hangon. – Az anyjától
örökölte. De nem volt anyámasszony katonája. Olyan volt, mint a többi
vele egykorú gyerek. – Hosszú szünet, egy szippantás a cigarettából. –
Nem túl messze t lünk lakott egy nigger család...
 – Nem nevezhetnénk ket feketéknek, Sam? Már többször kértelek.
– Bocsáss meg. Volt egy afrikai család a telkünkön. Lincolnék. Joe
Lincolnnak hívták a férfit, már évek óta dolgozott nekünk. Volt egy
törvényes felesége és vagy tíz törvényes gyereke. Az egyik fiú egyid s
volt Eddie-vel, és elválaszthatatlan jó barátok voltak. Ez nem volt olyan
szokatlan azokban az id kben. A gyerekek azzal játszottak, aki a közelben
lakott. Ha hiszed, ha nem, még nekem is volt egy kis afrikai haverom.
Amikor elkezdett iskolába járni, Eddie nagyon mérges volt, mert utazott
az egyik buszon, az afrikai barátja meg a másikon. Quince-nek hívták a
kissrácot. Quince Lincoln. Alig várták, hogy hazajöhessenek az iskolából
és együtt játszhassanak a farmon. Emlékszem, Eddie-t mindig nagyon
zavarta, hogy nem mehetnek együtt iskolába. És az, hogy Quince nem
töltheti az éjszakát a mi házunkban, meg nem alhat Lincolnéknál.
Mindig faggatott engem. Miért olyan szegény az összes fekete Ford
megyében? Miért élnek lerobbant házakban, miért nincsenek szép ruháik,
és miért van olyan sok gyerek minden családban? Nagyon sokat
szenvedett emiatt, és ett l megváltozott. Ahogy id sebb lett, egyre inkább
együttérzett az afrikaiakkal. Megpróbáltam beszélni vele.
– Fogadni mertem volna. Megpróbáltad eligazítani, ugye?
– Megpróbáltam elmagyarázni neki egy-két dolgot.
– Úgymint?
– Szükség van a fajok elkülönítésére. Semmi rossz nincs a szeparált, de
hasonló feltételek között m köd iskolákban. Ahogy a különböz fajok
közötti házasságok megtiltásában sem. Úgy helyes, ha a helyükön tartjuk
az afrikaiakat.
– Hol van a helyük?
– Állandó ellen rzés alatt. Ha szabadon engedjük ket, nézd csak meg,
mi történik. B nözés, kábítószer, AIDS, törvénytelen gyerekek, a
társadalom általános erkölcsi hanyatlása.
– Na és mi van az alapvet emberi jogokkal, az olyan radikális
elképzelésekkel, mint az általános választójog, a nyilvános helyek
használatához való jog, éttermek és szállodák használatához való jog? És a
jog ahhoz, hogy lakóhelyválasztásnál, állás betöltésénél és oktatásban ne
érje megkülönböztetés az embert?
– Úgy beszélsz, mint Eddie.
– Akkor jó.
 – Mire befejezte a középiskolát, már állandóan arról jártatta a száját,
hogy milyen rosszul bánnak az afrikaiakkal Mississippiben. Tizenhét éves
korában ment el hazulról.
– Hiányzott neked?
– Azt hiszem, eleinte nem. Rengeteget veszekedtünk. Tudta, hogy a
klán tagja vagyok, és látni se bírt. Legalábbis azt mondta.
– Tehát neked fontosabb volt a klán, mint a saját fiad?
Sam maga elé meredt. Adam egy papírlapra firkálgatott. A
légkondicionáló kissé halkabban zörgött, egy pillanatig úgy t nt, hogy
kikapcsol. – Aranyos gyerek volt – mondta Sam csöndesen. – Sokat
horgásztunk együtt, volt egy régi csónakom, órákat töltöttünk a tavon.
Sügért, naphalat meg süll t fogtunk. Aztán Eddie megn tt és már nem
szeretett. Szégyellt engem, és ez persze nagyon fájt nekem. Azt várta
t lem, hogy meg fogok változni, én meg azt vártam t le, hogy értse már
meg a helyzetet, mint a többi vele egykorú fehér gyerek. De ez sohasem
következett be. Nagyon eltávolodtunk egymástól, amikor középiskolás lett,
aztán elkezd dött ez a polgárjogi marhaság, és már semmi remény nem
maradt.
– Részt vett a mozgalomban?
– Nem. Nem volt ostoba. Lehet, hogy együttérzett az afrikaiakkal, de
befogta a száját. Volt elég zsidó, meg radikális északról ahhoz, hogy
nyugtalanságot szítsanak. Nem volt szükségük segítségre.
– Mit csinált, miután elment otthonról?
– Jelentkezett a hadseregbe. Így könnyen elt nhetett a városból. Három
évig volt távol, és amikor visszajött, hozott magával egy asszonyt.
Clantonban laktak, alig láttuk ket. Az anyjával beszélt néha, de nekem
nem nagyon volt mondanivalója. Ez a hatvanas évek elején volt, az afrikai
mozgalom nagyon felpörgött. Sok klántalálkozó volt, sok akció, de
többnyire t lünk délre. Eddie távol tartotta magát. Nagyon csöndes volt, és
nem beszélt sokat.
– Aztán megszülettem én.
– Te nagyjából akkor születtél, amikor az a három polgárjogi aktivista
elt nt. Eddie még meg is kérdezte t lem, hogy van-e valami közöm a
dologhoz.
– És volt?
– Dehogyis. Majdnem egy évig nem is tudtam, ki csinálta.
– A klán m ve volt, ugye?
– Igen.
 – Örültél, amikor megölték azt a három fiút?
– Mi a franc köze van ennek hozzám meg a gázkamrához 1990-ben?
– Eddie tudott róla, hogy elkezdtél részt venni a robbantgatási
akciókban?
– Senki sem tudott róla Ford megyében. Nem voltunk túlzottan aktívak.
Mim mondtam, inkább t lünk délre, Meridián környékén zajlott igazán az
élet.
– És te már nem bírtál magaddal, hogy beleugorhass a dolgok közepébe.
– Segítségre volt szükségünk. A klán tele volt az FBI-osok
informátoraival, senkiben sem lehetett megbízni. A polgárjogi mozgalom
egyre nagyobb méreteket öltött. Tenni kellett valamit. Egyáltalán nem
szégyellem.
Adam elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – De Eddie szégyellte
magát, nem?
– Eddie semmit sem tudott a Kramer-ügyig.
– Miért keverted bele?
– Nem kevertem bele.
– De igen. Azt mondtad a feleségednek, hogy kérje meg Eddie-t,
menjen el Clevelandbe és hozza el a kocsidat. Ezzel b nrészessé vált.
– Börtönben ültem. Meg voltam ijedve. És senki sem tudta meg.
Ártalmatlan dolog volt.
– Lehet, hogy Eddie nem így gondolta.
– Nem tudom, Eddie mit gondolt. Mire kijöttem a börtönb l, lelépett.
Mindannyian elt ntetek. Az anyja temetésén láttam legközelebb. – Sam
megdörzsölte ráncos homlokát a bal kezével, aztán végigszántott vele a
haján. Arca szomorú volt, és amikor a résen keresztül rápillantott Adamre,
úgy látta, hogy nedves a szeme. – Akkor láttam utoljára, amikor a
temetés után a templom el tt beült a kocsijába. Valami azt súgta nekem,
hogy soha többé nem fogom látni. Azért volt ott, mert meghalt az anyja, és
tudtam, soha többet nem fog hazajönni. Már semmi oka nem volt rá. Ott
álltam Lee-vel a templom lépcs jén, és néztük, ahogy elhajt. Éppen arra
készültem, hogy eltemessem a feleségemet, és ugyanakkor végignéztem,
ahogy a fiam utoljára elt nik a szemem el l.
– Nem próbáltad megtalálni?
– Nem. Nem igazán. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem akar t lem
semmit, így aztán békén hagytam. Te is gyakran eszembe jutottál, és
emlékszem rá, hogy egyszer mondtam a nagyanyádnak, hogy milyen jó
lenne látni téged. De meg sem fordult a fejemben, hogy lenyomozzalak
benneteket.
– Nehéz lett volna megtalálni minket
– Én is ezt hallottam. Lee néha beszélt Eddie-vel, aztán mindig
beszámolt nekem. Úgy t nt, mintha egész Kaliforniát bejártátok volna.
– Tizenkét év alatt nyolc iskolába jártam.
– De miért? Mit csinált Eddie?
– Sok mindent. Ha elvesztette az állását, elköltöztünk, mert nem tudtuk
kifizetni a lakbért. Aztán anyám talált valami munkát, erre megint
költözködtünk.
– Milyen állásai voltak?
– Egyszer egy postahivatalban dolgozott, amíg ki nem rúgták. Perrel
fenyeget zött, és egy darabig keményen háborúskodott a postai rendszerrel.
Nem talált ügyvédet, aki elvállalta volna az ügyét, így aztán levelekkel
kezdte bombázni a postát. Mindig volt egy kicsi íróasztala, rajta egy öreg
írógép és papírokkal teli dobozok. Ezek voltak a legfontosabb dolgai.
Minden költözésnél nagyon vigyázott az irodájára, ahogy nevezte. Más
nem nagyon érdekelte, nem is nagyon volt más, de az irodáját az élete árán
is megvédte volna. Jól emlékszem, gyakran el fordult, hogy éjjel csak
feküdtem az ágyamban és nem tudtam elaludni, mert megállás nélkül
kattogott az a rohadt írógép. Gy lölte a szövetségi kormányzatot.
– Ez az én fiam.
– De azt hiszem, más okból gy lölte. Egyszer rászállt az adóhivatal, bár
ezt én nagyon furcsának találtam, mert annyi pénzt sem keresett, hogy
három dollár adót kellett volna fizetnie. Így aztán hadat üzent az
adóhivatalnak, és éveken keresztül harcolt. Valamelyik évben Kalifornia
állam visszavonta a jogosítványát, mert nem újította meg, és úgy érezte,
hogy ezzel megsértették a jogait. Két éven keresztül anyámnak kellett t
furikáznia. Állandóan leveleket írogatott a kormányzónak, az elnöknek,
szenátoroknak, kongresszusi képvisel knek; mindenkinek, akinek volt
valami hivatala. Felháborodottan tiltakozott ilyen-olyan ügyekben, és
kisebb gy zelemnek könyvelte el, amikor válaszoltak a levelére. Minden
levelet meg rzött.
– Ha nem tudta megtartani az állásait, mib l éltetek? – kérdezte Sam.
– Nem tudom. Anyám mindig dolgozott, néha két állást is vállalt.
Pénztáros volt egy élelmiszerboltban, meg adminisztrátor egy patikában.
Bármit meg tudott csinálni, és emlékszem rá, hogy néhány alkalommal
nagyon jó titkárn i állást kapott. Aztán valamikor apa elkezdett
életbiztosítással foglalkozni, és ez lett anya állandó másodállása. Azt
hiszem, jól csinálta, mert amikor nagyobb lettem, sokkal jobban éltünk.
Akkor dolgozott, amikor akart, és senkinek nem kellett beszámolnia a
munkájáról. Ez tökéletesen meg is felelt neki, bár azt mondta, hogy gy löli
a biztosítótársaságokat. Egyszer be is perelt egyet, nem is tudom pontosan,
miért, de elvesztette a pert.
– Milyen apa volt?
– Nem tudom. Ez nehéz kérdés, Sam.
– Miért?
– Gondolj csak bele, hogyan halt meg. Nagyon sokáig haragudtam rá,
és képtelen voltam megérteni, hogyan dönthetett úgy: elhagy minket, már
nincs rá szükségünk többé, ideje bedobni a törülköz t. Miután megtudtam
az igazságot, azért haragudtam rá, mert éveken keresztül hazudott nekem,
megváltoztatta a nevemet. Nagyon nehéz volt megemészteni ezt egy
kissrácnak. Még most is az.
– Még mindig haragszol rá?
– Nem. Egyre inkább csak a jó dolgok jutnak eszembe vele
kapcsolatban. volt az egyetlen apám, nincs összehasonlítási alapom.
Nem dohányzott, nem ivott, nem járt kaszinóba, nem szedett kábítószert,
nem hajkurászta a n ket, nem verte a gyerekeit satöbbi, satöbbi. Képtelen
volt hosszabb ideig kitartani egy munkahelyen, de mindig volt mit ennünk
és mindig volt fedél a fejünk felett. Állandóan a válásról beszéltek az
anyámmal, de sohasem került rá sor. Anyám néhányszor elköltözött, aztán
meg néha Eddie. Nem volt valami kellemes dolog, de hozzászoktunk
Carmennel. El fordult, hogy búskomor hangulatba került – anyám
ilyenkor azt mondta, hogy rosszul jött ki neki a lépés –, bevonult a
szobájába, magára zárta az ajtót és lehúzta a red nyt. Anyám odahívott
minket magához és elmagyarázta, hogy apa nem érzi jól magát, és
csöndben kell lennünk. Nem szabad bekapcsolni a tévét meg a rádiót.
Anyám mindig mellette volt, amikor ilyen hangulatba került. Eddie
napokig ki sem mozdult a szobájából, aztán egyszer csak hirtelen ott
termett közöttünk, mintha semmi sem történt volna. Megtanultunk együtt
élni Eddie hangulatváltozásaival. Azt hiszem, jó ember volt, jó apa, csak
éppen hangulatember volt és néha ki tudott borulni.
– De nem kerültetek nagyon közel egymáshoz.
– Nem, egyáltalán nem. Segített megcsinálni a leckét, és megkövetelte,
hogy jó jegyeket hozzak haza az iskolából. Sokat beszélgettünk a
naprendszerr l meg a környezetvédelemr l, de lányokról, szexr l,
kocsikról soha. Ahogy a családokról meg az sökr l sem. Semmi
meghittség nem volt a kapcsolatunkban. Eddie nem volt kifinomult ember.
Gyakran el fordult, hogy szükségem lett volna rá, de bezárkózott a
szobájába.
Sam megdörzsölte a szeme sarkát, aztán a könyökére támaszkodva
megint el rehajolt, hogy az arca majdnem hozzáért a rácshoz. – És a halála?
– kérdezte mélyen Adam szemébe nézve. – Hogy történt?
Adam hosszú ideig várt a válasszal. Többféleképpen is el tudta volna
mondani a történetet. El adhatná kegyetlenül, gy lölett l f tött hangon,
brutálisan szintén, és ezzel porig sújtaná az öregembert. Nem kis kísértést
érzett, hogy így tegyen. Az elmúlt évek során sokszor érezte úgy, hogy ez
lenne a helyes. Samnek szenvednie kell; az arcába kell vágni, hogy az
lelkén szárad Eddie öngyilkossága. Adam szeretett volna fájdalmat okozni
a vén nyavalyásnak, hogy az elb gje magát.
De ugyanakkor szerette volna gyorsan el adni a történetet; úgy, hogy
átsiklik a fájdalmas részek felett, és minél hamarabb valami másra terelni a
szót. A rács túloldalán ül , fogságban tartott öregember már így is eleget
szenved.
– Éppen rosszul jött ki a lépés – kezdte Adam, a rácsozatot bámulva és
kínosan ügyelve arra, hogy elkerülje Sam pillantását. – Már két hete a
szobájában volt, ez hosszabb id szak volt a szokásosnál. Anyám állandóan
azt mondogatta, hogy rendbe fog jönni, néhány nap múlva egész biztosan
kijön a szobájából. Hittünk neki, mert Eddie végül mindig rendbe jött. Egy
olyan napot választott ki, amikor anyám dolgozott, Carmen pedig az egyik
barátn jénél volt. És azt ki tudta, hogy én fogok els nek hazajönni. A
szobámban találtam meg, a földön hevert, a pisztoly, egy harmincnyolcas,
még mindig a kezében volt. Egyetlen lövés a jobb halántékába. Volt egy
szép kis vértócsa a feje körül. Leültem az ágyam szélére.
– Hány éves voltál?
– Majdnem tizenhét. Végz s középiskolás. Színjeles tanuló.
Észrevettem, hogy szép gondosan szétterített öt-hat törülköz t a földön és
rájuk feküdt. A halottkém azt mondta, hogy már három órája halott. Volt
mellette egy szép, fehér lapra gépelt levél. Úgy kezd dött, hogy „Drága
Adam!”. Azt írta, nagyon szeret engem, sajnálja, ami történt, megkér,
hogy vigyázzak a lányokra, és egy napon talán majd meg fogom érteni,
miért tette. Aztán felhívta a figyelmemet egy szemeteszsákra, ami szintén
a földön volt, és arra utasított, hogy tegyem bele a mocskos törülköz ket,
takarítsak fel, aztán hívjam fel a rend rséget. Semmiképpen ne nyúljak a
pisztolyhoz. És igyekezzek, nehogy hazaérjenek a lányok. – Adam
megköszörülte a torkát és maga elé nézett a földre.
– Mindent megcsináltam, amit kért, aztán szóltam a rend röknek.
Tizenöt percig egyedül voltunk, kettesben. a földön hevert, én az
ágyamon és t bámultam. Elkezdtem b gni, egyre jobban b gtem, és azt
kérdeztem t le, hogy miért, hogyan és mi történt. Vagy száz kérdést
szegeztem neki. Ott feküdt az apám, az egyetlen apám, kopott farmerben,
piszkos zokniban és a kedvenc, UCLA feliratú pólójában. Ha az ember
nyaktól lefelé nézte, azt is hihette volna, hogy szundikál, de volt a fejében
egy lyuk és a vér már rászáradt a hajára. Gy löltem, mert meghalt, és
nagyon sajnáltam, mert halott volt. Emlékszem, hogy azt is megkérdeztem
t le, miért nem beszélt velem el tte. Aztán hangokat hallottam, és a szoba
hirtelen tele lett rend rökkel. Bevittek a nappaliba és rám terítettek egy
pokrócot. Hát így lett vége az apámnak.
Sam még mindig a könyökére támaszkodott, de a szeme elé tette a
kezét. Adamnek már nem sok mondandója volt.
– A temetés után Lee nálunk maradt néhány napig. Beszélt rólad meg a
többi Cayhallról. Sok mindent elmondott az apámról, amit addig nem
tudtam. Állandóan te jártál az eszemben meg a robbantás, és elkezdtem
régi újságcikkeket olvasni. Körülbelül egy évig tartott, amíg rájöttem,
hogy Eddie miért ölte meg magát. A tárgyalás alatt a szobájában
rejt zködött, aztán amikor megszületett az ítélet, f be l tte magát.
Sam elvette a kezét az arca el l, és könnyes szemmel Adamre nézett. –
Tehát engem okolsz a haláláért, ugye, Adam? Igazából ezt akarod
mondani, nem?
– Nem. Nem tartalak teljes mértékben felel snek.
– Hát akkor mennyire? Nyolcvan százalékban? Kilencven százalékban?
Volt id d elvégezni a számításokat. Mennyire vagyok én a hibás?
– Én nem tudom, Sam. Mondd meg inkább te.
Sam megtörülte a szemét és emelt hangon válaszolt. – A franc egye
meg! Száz százalékban én vagyok a hibás. Teljes mértében vállalom a
felel sséget a haláláért, jó? Ezt akarod?
– Annyit vállalsz, amennyit jónak látsz.
– Ne próbálj meg atyáskodni felettem! Add hozzá a fiam nevét a
listámhoz. Úgyis ezt akarod, nem? A Kramer fiúk, az apjuk, aztán Eddie.
Tehát akkor négy embert öltem meg, igaz? Szeretnéd még kiegészíteni
valakivel a sort? De siess öregem, mert ketyeg az óra.
– Hány van még?
 – Hulla?
– Igen. Hulla. Hallottam egyet s mást.
– És persze te mindent elhittél, ugye? Úgy t nik, hogy te készséggel
elhiszel minden rosszat rólam.
– Egy szóval sem mondtam, hogy elhittem.
Sam felpattant és elment a terem végébe. – Elegem van ebb l a
beszélgetésb l! – kiabálta tíz méter távolságból. – És bel led is elegem
van! Lassan kezdem azt kívánni, hogy inkább azok az átkozott zsidók
gyötörjenek.
– Megoldhatjuk – vágott vissza Adam.
Sam lassan visszasétált a székéhez. – Majd összecsinálom magamat,
huszonhárom napom van hátra a gázkamráig, de te csak halottakról akarsz
beszélni. Csak folytasd tovább, öreg fiú, és hamarosan majd rólam is
beszélgethetsz. Azt akarom, hogy történjen valami.
– Ma reggel benyújtottam egy keresetet.
– Remek! Akkor menj haza, a franc egye meg. T nj el innen és ne
kínozz tovább!

HUSZONKETT
Adam oldalán kinyílt az ajtó, és Packer lépett be, két úriember
társaságában. Minden kétséget kizáróan ügyvédek voltak: sötét öltöny,
komor ábrázat, tömött aktatáska. Packer a légkondicionáló közelében lév
székek felé intett, a két férfi helyet foglalt. Packer Adamre pillantott, aztán
jól megnézte magának Samet, aki még most sem ült le. – Minden rendben?
– kérdezte Packer Adamt l.
Adam bólintott, Sam leült. Packer kiment a teremb l, és a két új ügyvéd
nyomban munkához látott: súlyos iratokat húztak el a vastag aktákból.
Néhány rövid perc alatt mindkett jükr l lekerült a zakó.
Eltelt öt perc, és Sam egy szót sem szólt. Adam észrevette, hogy az
ügyvédek a terem másik végéb l néha feléjük pillantanak. A siralomház
leghíresebb lakójával voltak egy helyiségben, és nem tudták megállni,
hogy lopva oda ne nézzenek.
Sam mögött kinyílt az ajtó, és két r lépett be egy sovány, alacsony
termet , fekete férfival, akinek kezén bilincs, lábán béklyó volt, mintha
bármelyik pillanatban megvadulhatna és a puszta két kezével mindenkit
legyilkolna maga körül. Odavezették egy székhez az ügyvédeivel szemben,
és hozzáfogtak, hogy végtagjainak nagy részét megszabadítsák a láncoktól.
Hátraszorított kezén rajta maradt a bilincs. Az egyik r kiment a teremb l,
de a másik ott maradt; Sam és a fekete rab között félúton lecövekelt.
Sam a társa felé pillantott, aki ideges természet embernek t nt és
láthatólag nem nagyon kedvelte az ügyvédjeit. És a jelek szerint az
ügyvédjei sem találták ket különösképpen rokonszenvesnek. Adam a két
férfit figyelte, akik perceken belül összedugták a fejüket, s így beszéltek a
hátrafeszített karral, merev tartásban ül ügyfelükkel. Hangjuk hallható
volt ugyan, de nem lehetett érteni, hogy mit beszélnek.
Sam ismét el red lt, és intett Adamnek, hogy is tegyen így. Arcuk
alig néhány centire volt az elválasztón lév rést l.
– Ez Stockholm Turner – mondta Sam majdnem suttogva.
– Stockholm?
– Igen, de mindenki csak Stocknak hívja. Ezek a vidéki afrikaiak
nagyon szeretik a szokatlan neveket. Stock azt mondja, hogy van egy
testvére, akit Denmarknak, meg egy, akit Germanynek hívnak.
Valószín leg igazat mond.
– Mit csinált? – Adam hirtelen kíváncsi lett.
– Egy italboltot rabolt ki, azt hiszem. Lel tte a tulajdonost. Két évvel
ezel tt kit zték a kivégzés id pontját, és már csak két óra választotta el a
gázkamrától.
– Mi történt?
– Az ügyvédei elérték, hogy halasztást kapjon, és azóta megállás nélkül
folyik a harc. Ezt ugyan sohasem lehet pontosan tudni, de utánam
valószín leg lesz a következ .
Mindketten a terem vége felé pillantottak, ahol már teljes er vel folyt a
tárgyalás. Stock már a szék szélén ült, és gondoskodott róla, hogy
ügyvédeinek ne legyen könny dolga.
Sam elvigyorodott, aztán kuncogni kezdett és még közelebb hajolt az
elválasztóhoz. – Stock családja nagyon szegény és nem nagyon tör dik
vele. Ez nem szokatlan dolog, különösképpen nem az afrikaiak esetében.
Ritkán jön látogatója és levelet is alig kap. Amikor már nem nagyon
lehetett több fellebbezést benyújtani, Stock töprengeni kezdett életr l meg
halálról, és úgy általában a világ dolgairól. Itt az a szokás, hogy ha senki
nem jelentkezik a holttestért, az állam temeti el, de úgy, mint valami
koldust, egy ócska sírba. Stockot nagyon foglalkoztatta, hogy mi történik
majd a holttestével, és elkezdett kérdez sködni. Packer és néhány r
hülyére vette. Elhitették vele, hogy a hulláját elküldik egy krematóriumba,
ahol elégetik. A hamvait meg a leveg b l szórják szét a Parchman fölött.
Bemagyarázták neki, hogy mivel a teste úgyis tele lesz gázzal, elég lesz
hozzáérinteni egy ég gyufát, és felrobban, mint egy bomba. Stock össze
volt törve. Nem tudott aludni, lefogyott. Aztán levelekkel kezdte bombázni
a családját meg a barátait, hogy kisírjon t lük néhány dollárt egy
tisztességes keresztény temetésre, ahogy mondta. Összegy lt egy kis
pénz, és Stock újabb leveleket írt. Írt lelkészeknek meg polgárjogi
egyesületeknek. Még az ügyvédei is küldtek pénzt.
Sam szeme ide-oda táncolt, der s hangon beszélt. Lassan, halkan adta
el a történetet. Adamet az el adásmód jobban szórakoztatta, mint maga a
történet.
– Létezik itt egy nem hivatalos szabály, miszerint a kivégzést megel z
hetvenkét órában az elítélt annyi látogatót fogadhat, amennyit csak
szeretne. Ha a biztonsági el írásokat nem sérti meg, gyakorlatilag azt
csinál, amit akar. Az épület elüls részében van egy kis iroda íróasztallal
meg telefonnal, és ilyenkor ez szokott lenni a látogatószoba. Rengeteg
ember szokott itt összegy lni: nagymamák, unokahúgok, unokabátyák,
nagynénik. Különösképpen az afrikaiaknál van ez így. Egy egész buszt
meg lehetne tölteni a rokonsággal. Olyan emberek, akiknek éveken
keresztül öt percre sem jut eszükbe a fickó, idejönnek, hogy együtt töltsék
az utolsó pillanatokat.
Aztán van egy olyan íratlan szabály is, hogy az elítélt még egyszer
együtt lehet a feleségével. Ha nincs felesége, akkor a börtönigazgató, a
maga végtelenül könyörületes módján, a barátn vel engedélyez egy
rövidke találkát. Egy utolsó, gyors numera, miel tt a pasas kinyiffan. –
Sam Stock felé pillantott, aztán még közelebb hajolt az elválasztóhoz.
– Nos, a jó öreg Stock az egyik legnépszer bb ember a siralomházban,
és valahogy meggy zte a börtönigazgatót, hogy van felesége meg
barátn je is, és ez a két hölgy hajlandó lenne eltölteni vele néhány percet,
miel tt meghal. Egyszerre! Mind a hárman együtt! A börtönigazgató
feltehet en tudta, hogy valami nem stimmel, de végül is mindenki szereti
Stockot, és különben is, nemsokára megölik, na bumm. Szóval Stock a kis
szobában ücsörgött az anyjával, a hugival, az unokatestvéreivel,
unokaöccseivel; egy rakás afrikai nyüzsgött ott, közülük a legtöbb az
utóbbi tíz évben Stock nevét se ejtette ki. Mindenki b gött, szomorkodott
és imádkozott, közben Stock eszegette az utolsó vacsoráját: marhasültet
krumplival. Amikor már csak néhány óra volt hátra, kiürítették a szobát és
a rokonságot elküldték a kápolnába. Stock várt néhány percet, közben
megérkezett a felesége meg a barátn je egy mikrobuszon. Az rök
bevitték a kis irodába, ahol Stock már t kön ülve várta ket. Szerencsétlen
nyomorult már tizenkét éve a siralomházban volt. Bevittek egy
összecsukható ágyat a pásztorórára, és Stock meg a babái rögtön rádobták
magukat. Az rök kés bb elmesélték, hogy Stocknak jó n i voltak, és azt
is megjegyezték, hogy nagyon fiatalnak néztek ki. Stock éppen arra
készült, hogy lerendezze a feleségét vagy a barátn jét, teljesen mindegy,
amikor megszólalt a telefon. Az ügyvédje volt az. És a pasas alig kapott
leveg t, úgy üvöltötte, hogy az 5. körzeti bíróság megadta a halasztást.
Stock gondolkodás nélkül lecsapta a telefont. Éppen sokkal fontosabb
dolga volt. Eltelt néhány perc, és ismét megszólalt a telefon. Stock
felkapta a kagylót. Megint az ügyvédje volt az, s most már sokkal
összeszedettebben magyarázta el Stocknak, hogy milyen jogi
man verezéssel sikerült megmenteni az életét, legalábbis átmenetileg.
Stock közölte, hogy minden elismerése az ügyvédé, aztán megkérte, hogy
egy óráig maradjon nyugton.
Adam oldalt pillantott és elt n dött azon, vajon melyik ügyvéd lehetett
az, aki akkor telefonált Stocknak, amikor az éppen azt az alkotmányos
jogát gyakorolta, hogy kivégzése el tt egy rövid id re kettesben lehet a
hitvesével.
– Ekkorra már az államügyészi hivatal is értesítette a börtönigazgatót,
és lefújták a kivégzést, azaz, ahogy k szokták mondani, felfüggesztették a
végrehajtását. De Stockot ez nem érdekelte. Csinálta tovább, mintha még
soha életében nem látott volna n t. Érthet okokból a szoba ajtaját belülr l
nem lehet bezárni, így aztán Naifeh, miután egy darabig türelmesen
várakozott, finoman bekopogtatott, és megkérte Stockot, hogy jöjjön ki.
Ideje visszamenni a cellába, Stock, mondta neki. Stock azt felelte, hogy
már csak öt percre lenne szüksége. Nem, válaszolta Naifeh. Szépen kérem,
könyörgött Stock, és közben zajok sz r dtek ki a szobából, A
börtönigazgató rávigyorgott az rökre, aztán öt percen keresztül a földet
bámulták, miközben az ágy veszettül recsegett, nyikorgott. Stock végre
kinyitotta az ajtót, és úgy masírozott ki a szobából, mint egy nehézsúlyú
bokszvilágbajnok. Az rök azt mondták, hogy a teljesítményét l sokkal
boldogabb volt, mint a halasztástól. Gyorsan elküldték a n ket, akikr l
kiderült, hogy nem a feleség meg a barátn .
– Hanem?
– Prostituáltak voltak.
 – Prostituáltak! – Adam kissé hangosan mondta, és az egyik ügyvéd
ránézett.
Sam annyira el rehajolt, hogy az orra már majdnem a résben volt. –
Igen. két helybéli kurva. A bátyja intézte el neki valahogy.
Sam hátrad lt a székében, és a mosoly lassan elt nt az arcáról. – Ami
engem illet, én nem sokat töröm ezen a fejemet. A törvény a házastársakra
vonatkozik. De a börtönigazgató a kedvemért valószín leg hajlandó lenne
változtatni egy kicsit a szabályokon. Szerinted nem?
– Még nem gondolkoztam ezen.
– Csak viccelek. Öreg ember vagyok már. Nekem elég lenne egy
hátmasszázs meg egy jó er s ital.
– Na és az utolsó vacsora? – kérdezte Adam nagyon halkan.
– Ez egyáltalán nem vicces.
– Azt hittem, csak hülyéskedünk.
– Valószín leg valami fenséges ételt fogok rendelni. Mondjuk f tt
disznóhúst gumiborsóval. Ilyen moslékkal etetnek itt tíz éve. Lehet, hogy
kérek még egy extra pirítóst is. Nem szeretnék lehet séget adni a
szakácsnak, hogy olyan ételt készítsen, amit a szabad világ emberei is
megennének.
– Jól hangzik.
– Majd adok bel le neked is. Gyakran gondolkoztam már azon, miért
etetik meg az embert, miel tt kinyírják. Még az orvost is odaviszik hozzá,
hogy vizsgálja meg a kivégzés el tt. Nem hihetetlen? Megnézik, hogy elég
jó egészségi állapotban vagy-e ahhoz, hogy megdögölj. És van még itt a
börtönben egy pszichiáter is. szintén megvizsgálja az elítéltet, aztán
írásban jelentést kell tennie a börtönigazgatónak, hogy a pasasnak
megfelel a mentális állapota ahhoz, hogy beszippantsa a gázt. Aztán
tartanak egy lelkészt is, aki imádkozik meg beszélget a nyomorulttal, és
gondoskodik róla, hogy a lelke a jó irányba tartson. Ezeket mind
Mississippi állam adófizet polgárai tartják el, és a munkájukat az itteni
aranyos emberek irányítják. Ne felejtsd el a hitvessel tölthet utolsó
órácskát. Az ember úgy halhat meg, hogy kielégítette a vágyait. Ezek
mindenre gondolnak. És nagyon figyelmesek. Az elítélt étvágya, egészségi
állapota és lelki békéje – mindez nagyon fontos a számára. Az utolsó
pillanatokban egy katétert tesznek a farkadba és bedugaszolják a seggedet,
hogy ne csinálj semmi piszkot. Ez persze az érdekükben történik, nem a
tiédben. Egyszóval, jól megetetnek (azt kérhetsz, amit akarsz), aztán
bedugaszolnak. Undorító, nem? Undorító, undorító, undorító.
 – Beszéljünk valami másról.
Sam a cigaretta végére ért, a földre dobta és az r el tt eltaposta. – Ne.
Hagyjuk abba a beszélgetést. Ennyi elég volt egy napra.
– Jól van.
– És Eddie-r l többet egy szót sem, rendben? Igazán nem szép dolog
t led, hogy idejössz és ilyen kérdéseket vágsz a fejemhez.
– Ne haragudj. Eddie-r l többet egy szót sem.
– Próbáljunk meg a következ három hétre koncentrálni, jó? Van b ven
elég dolgunk.
– Megegyeztünk, Sam.

Ha az ember keleti irányból, a 82-es úton közeledik Greenville felé, egy

idétlen formájú, hosszan elterpeszked várost lát. Beér a városba és
videokölcsönz kkel meg italboltokkal teli bevásárlóközpontokon hajt
keresztül, irtózatos mennyiség gyorsbüfé és motelok mellett megy el,
ahol ingyen kábeltévét és reggelit kínálnak a vendégnek. A folyó nem
engedte, hogy a város nyugati irányba terjeszkedjen, s mivel a 82-es volt a
legfontosabb útvonal, a jelek szerint ez volt a fejleszt k kedvenc területe.
Az elmúlt huszonöt évben Greenville a tizenötezer lelket számláló,
álmos, folyóparti kisvárosból ötvenezer lakosú, forgalmas nagyvárossá
fejl dött. 1990-ben Greenville volt Mississippi állam ötödik legnagyobb
városa.
Néhány perccel öt után Adam leparkolt a Washington Streeten. A
belvárosi keresked k és vásárlóik már a zárásra készül dtek. Adam levette
a nyakkend jét, és a zakójával együtt a kocsiban hagyta, mert még mindig
szörny séges h ség volt, és semmi jele nem mutatkozott az enyhülésnek.
Sétált háromutcányit és eljutott egy parkba, mélynek közepén két kisfiú
életnagyságú bronzszobra állt. Egyforma méret ek voltak, arcukon
egyforma mosoly ült és a szemük is egyforma volt. Az egyikük futott, a
másik éppen ugrás közben volt, a szobrász tökéletesen örökítette meg ket.
Josh és John Kramer, örökké ötévesen. A szobor alatt lév sárgaréz táblán
mindössze ez állt:

JOSH ÉS JOHN KRAMER

Itt haltak meg 1967. április 21-én
(1962. március 2.-1967. április 21.)
 Leült a padra és rámeredt Josh és John Kramerre. – Sohase feledkezz
meg az áldozatokról – figyelmeztette Lee. – Joguk van a megtorláshoz.
Megszolgálták.
Eszébe jutottak a tárgyalások borzalmas részletei. Az FBI-ügynök, aki a
tanúvallomásában elmondta, milyen volt a bomba, és milyen sebességgel
hasította szét az épületet; az orvosszakért , aki részletesen leírta a kis
holttesteket, és azt, hogy pontosan mi okozta a halálukat; a t zoltók, akik
már csak a holttesteket hozhatták ki a romok közül. Fényképek is
készültek az épületr l meg a kisfiúkról, de a bírók, nagyon józanul, csak
egy-kett nek a bemutatását engedélyezték. McAllister, rá jellemz módon,
egy színes nagyítást szeretett volna bemutatni az összeroncsolt
holttestekr l. A bíró azonban nemet mondott.
Adam most ott ült, ahol egykor Marvin Kramer irodája állt, és csukott
szemmel megpróbálta elképzelni, hogy megremeg alatta a föld. A
filmeken látta a parázsló törmelékhalmazt és porfelh t. Hallotta a
riporterek eszeveszett kiabálását, és a háttérben vijjogó szirénákat.
Az a két bronzfíúcska nem volt sokkal id sebb, mint , amikor a
nagyapja meggyilkolta ket. Ötévesek voltak, meg három, és valamilyen
okból mindig számon tartotta az életkorukat. Most huszonhat éves volt, k
tehát huszonnyolc évesek lennének.
A b ntudat a gyomrában jelentkez éles fájdalommal hasított belé.
Megborzongott és elöntötte a veríték. A nap megbújt két tölgyfa mögött,
és az ágak között átsz r d sugarak megcsillantak a fiúk arcán.
Adam a padon ült, a szobrot bámulta, és gy lölte a nagyapját.
B ntudatot érzett, hogy itt van Mississippiben és a vén nyavalyást próbálja
megmenteni.
Talált egy Holiday Inn motelt, és kivett egy szobát. Felhívta Lee-t,
megmondta neki, hogy hol van, aztán megnézte az esti híradókat a
jacksoni csatornákon. Úgy t nt, a mai is csak egy unalmas, eseménytelen
nyári nap volt Mississippi államban. Sam Cayhall és legújabb kísérletei az
életben maradásra; ez a téma került a híradások élére. Mindegyik állomás
leadta a kormányzó és az államügyész komor nyilatkozatát a védelem által
benyújtott legújabb keresetr l. Az egyik állomás megkezdte a
visszaszámlálást. Már csak huszonhárom nap van hátra a kivégzésig,
hadarta a hírolvasó, mintha arról számolna be, hány vásárlással tölthet
nap maradt karácsonyig. A huszonhármas szám Sam Cayhall rendszeresen
használt, srégi fényképére volt montírozva.
 Már sötétedett, amikor az üzletek el tt végigsétált a járdán; észébe
jutott, hogy Sam is ugyanezen a járdán, ugyanezen a betonon ment végig
arra várva, hogy a bomba felrobbanjon, és azon töprengett, vajon mi
romolhatott el. Megállt egy telefonfülkénél, talán ugyanannál, ahonnan
Sam próbált meg telefonálni, hogy figyelmeztesse Kramert.
A park néptelen volt és sötét. A bejáratnál két gázlámpa égett, rajtuk
kívül nem volt más fényforrás. Adam leült a szobor aljához; a két kisfiú
alá, a sárgaréz tábla alá, amelyen a születésük és haláluk id pontja
szerepelt. És az állt még rajta, hogy itt, ezen a helyen haltak meg.

HUSZONHÁROM
Az esetek többségében a halálos ítélet után benyújtott fellebbezések ügye
évekig húzódott. A keresetek, beadványok sok-sok oldal hosszúak, és
alapos áttanulmányozásukkal nagyon fárasztó megbirkózni. A tárgyalási
jegyzék sokkal fontosabb ügyekkel van tele.
Néha azonban el fordul, hogy egy döntés villámgyorsan megszületik.
Az igazságszolgáltatás lehet nagyon hatékony is. Különösen akkor, amikor
már kit zték a kivégzés id pontját, csak néhány nap van hátra, és a
bíróságoknak elege van a fellebbezésekb l, keresetekb l. Adam éppen
Greenville utcáin sétált hétf délután, amikor az általa benyújtott kereset
ügyében villámgyors döntés született.
Mississippi Állam Legfels bb Bírósága egy pillantást vetett a keresetre,
és hétf délután öt óra körül elutasította. Adam éppen ekkor érkezett
Greenville-be, és semmit sem tudott err l. Maga az elutasítás
semmiképpen sem számított meglepetésnek, a sebessége azonban igen. A
bíróság kevesebb mint nyolc óráig tartotta magánál a keresetet. Tény, ami
tény: a legfels bb bíróság kisebb-nagyobb megszakításokkal már több
mint tíz éve foglalkozott Sam Cayhall-lal.
Az ítélet végrehajtása el tti utolsó napokban a bíróságok feszülten
figyelik egymást, hogy a magasabb szint bíróságok tudják, mire
számítsanak. Mississippi Állam Legfels bb Bíróságának elutasító
határozatát faxon elküldték a jacksoni szövetségi bíróságnak, Adam
következ fórumának. F. Flynn Slattery bíró úrhoz került, egy fiatal
szövetségi bíróhoz, aki nem olyan régen kezdte bírói pályafutását. A
Cayhall-fellebbezésekkel eddig még nem foglalkozott.
 Slattery bíró irodája hétf délután öt és hat óra között megpróbálta
megtalálni Adam Hallt, de éppen a Kramer-parkban ült. Slattery felhívta
Steve Roxburgh-t, az államügyészt, és fél kilenckor találkoztak a bíró
irodájában egy rövid megbeszélésre. Slattery történetesen munkamániás
volt, és most kapott el ször halálbüntetéses ügyet. A beosztottjaival
egészen éjfélig tanulmányozták a keresetet.
Ha Adam megnézi a hétf kés esti híradót, megtudta volna, hogy a
keresetét már elutasította a legfels bb bíróság. azonban akkor éppen az
igazak álmát aludta.
Kedden reggel hatkor közönyösen a kezébe vette a jacksoni napilapot,
és megtudta, hogy a legfels bb bíróság elutasította a keresetét, az ügy már
a szövetségi bíróságon van, Slattery bírónál, és az államügyész meg a
kormányzó újabb gy zelmet könyvelhetett el magának. Ezt nagyon
furcsának találta, hiszen hivatalosan még semmit sem nyújtott be a
szövetségi bíróságon. Autóba vágta magát, és viharos sebességgel, két óra
alatt, Jacksonba száguldott. Kilenckor lépett be a szövetségi bíróság a
belvárosi Capitol Streeten lév épületébe, és Breck Jeffersonnal, egy
mosolytalan, frissen végzett fiatalemberrel váltott néhány szót, aki Slattery
ügyviv je volt. Jefferson közölte vele, hogy tizenegyre jöjjön vissza, a
bíró úr egy megbeszélésre várja.

Bár pontban tizenegykor érkezett meg Slattery irodájába, minden jel arra
utalt, hogy valamiféle megbeszélés már folyik ott egy ideje. A hatalmas
iroda közepén egy hosszú és széles mahagóni tárgyalóasztal helyezkedett
el, mindkét oldalán nyolc fekete b rszékkel. Slahery trónusa az asztal
egyik végénél állt, a bíró el tt papírok, jegyzettömbök és egyéb kellékek
hevertek. Az asztal t le jobbra es oldalán sötétkék öltönyös, fehér
fiatalemberek ültek sorban egymás mellett, mögöttük szorosan pedig egy
másik sor bevetésre kész, lelkes harcos. Ez az oldal az állam képvisel ihez
tartozott, Slatteryhez a legközelebb David McAllister kormányzó úr foglalt
helyet. Steve Roxburgh-t, az államügyész urat az asztal közepe tájékára
szám zték. Mindegyik kiváló közalkalmazott magával hozta
legmegbízhatóbb jogászát és gondolkodóját, és a stratégáknak ezen
gyülekezete minden kétséget kizáróan már jóval Adam érkezése el tt
elkezdett tárgyalni és tervezgetni.
Breck kitárta az ajtót, többé-kevésbé barátságosan üdvözölte Adamet,
és megkérte, hogy jöjjön be. Az iroda hirtelen elcsendesedett, amint Adam
elindult az asztal felé. Slattery kelletlenül felállt, és bemutatkozott.
Gyorsan és h vösen rázta meg Adam kezét. – Foglaljon helyet – mondta
baljóslatúan, és a védelem részére fenntartott nyolc b rszék felé intett a bal
kezével.
– Gondolom, már ismeri a kormányzó urat és az államügyész urat –
mondta Slattery, mintha olyan ember nem is létezne, aki ne találkozott
volna még személyesen ezzel a két úriemberrel.
– Nem, egyiküket sem ismerem – felelte Adam, és alig észrevehet en
megrázta a fejét.
– David McAllister vagyok, Mr. Hall, örülök, hogy megismerhetem –
mondta gyorsan a kormányzó, a mindig barátságos, buzgó politikus, és
hihetetlenül gyorsan megvillantotta hibátlan fogsorát.
– Örvendek – válaszolta Adam faarccal.
– Én pedig Steve Roxburgh vagyok – mutatkozott be az államügyész.
Adam csak bólintott a vele pontosan szemben lév arcnak.
Roxburgh ragadta magához a kezdeményezést. Miközben beszélt, a
körülötte helyet foglaló emberekre mutogatott. – Ezek az urak az
államügyészség büntet jogi fellebbezések részlegének jogászai. Kevin
Laird, Bart Moody, Morris Henry, Hugh Simms és Joseph Ely.
Mindannyian halálbüntetéses ügyekkel foglalkoznak. – A férfiak, arcukon
változatlanul gyanakvó kifejezéssel, engedelmesen biccentettek. Adam
összesen tizenegy embert számolt össze az asztal túloldalán.
McAllister úgy döntött, hogy nem mutatja be csatlósait, akiket mind
fejfájás vagy aranyér gyötört. Arcuk eltorzult a fájdalomtól, de az is lehet,
hogy a megoldásra váró jogi probléma súlyosságától.
– Remélem, nem érzi úgy, hogy túlzottan felgyorsítottuk az
eseményeket, Mr. Hall – mondta a bíró, miközben egy olvasószemüveget
helyezett az orrára. Slattery negyven-egynéhány éves lehetett, a Reagan-
érában kinevezett fiatal bírók közé tartozott. – Mikor áll szándékában
hivatalosan is benyújtani a keresetet a szövetségi bíróságon?
– A mai napon – felelte Adam idegesen. Még mindig meg volt
hökkenve attól, hogy ilyen villámgyorsan követik egymást az események.
Bár még az idevezet autóúton leszögezte magában, hogy ez
mindenképpen pozitív fejlemény. Ha Sam halasztást kap, azt
mindenképpen szövetségi, és nem állami bíróság fogja megadni.
– Az állam mikor tud reagálni? – fordult a bíró Roxburgh-hoz.
– Holnap reggel. Feltéve persze, hogy ugyanolyan tartalmú kereset
kerül benyújtásra, mint a legfels bb bíróságon.
 – Nem lesz benne változás – közölte Adam Roxburgh-rel, aztán
Slatteryhez fordult. – Nekem azt mondták, hogy tizenegy órára jöjjek ide.
Hánykor kezd dött ez a megbeszélés?
– A megbeszélés akkor kezd dött, amikor én jónak láttam, hogy
elkezd djön – közölte Slattery jeges hangon. – Van valami gondja ezzel?
– Igen. Nyilvánvaló, hogy ez a tárgyalás már korábban nélkülem
kezd dött el.
– És mi kivetnivalót talál ebben? Ez itt az én irodám, és akkor tartok
megbeszéléseket, amikor csak akarok.
– Igen, de itt az én keresetemr l van szó, és azért hívtak ide, hogy
megbeszéljük. Úgy vélem, hogy az egész tárgyaláson jelen kellene lennem.
– Nem bízik bennem, Mr. Hall? – Slattery bíró a könyökére
támaszkodva el red lt. Látszott rajta, hogy fölöttébb élvezi a pengeváltást.
– Én senkiben sem bízom – felelte Adam a bíróra meredve.
– Igyekszünk a kedvébe járni, Mr. Hall. Az ügyfelének nincs túl sok
ideje, és én azon vagyok, hogy felgyorsítsuk az eseményeket. Azt hittem,
megelégedésére szolgál, hogy sikerült ilyen hamar megszerveznünk ezt a
megbeszélést.
– Köszönöm – felelte Adam, és a papírjaiba pillantott. Válaszát néhány
perces csend követte, s kissé enyhült a leveg ben lév feszültség.
Slattery a kezébe vett egy papírlapot. – Nyújtsa be ma a keresetet. Az
állam a holnapi nap folyamán reagál. A hét végén áttanulmányozom a
keresetet, és hétf n döntést hozok. Arra az esetre, ha úgy határoznék, hogy
meghallgatást tartok, meg kell kérdeznem mindkét félt l, mennyi id alatt
tudnak felkészülni. Nos, Mr. Hall? Hány napra van szüksége ahhoz, hogy
felkészüljön a meghallgatásra?
Samnek még huszonkét napja van hátra. Bármilyen meghallgatásra is
kerül sor, mindenképpen röviden, sietve kell lebonyolítani, gyors
tanúmeghallgatásokkal, és – legalábbis Adam reményei szerint – gyors
bírói döntéssel. A pillanat stresszhatásán túl még azzal a ténnyel is szembe
kellett néznie, hogy fogalma sem volt róla, mennyi id alatt lehet
felkészülni a meghallgatásra, mert még soha nem járt el ilyen ügyben.
Részt vett ugyan néhány chicagói tyúkperben, de akkor Emmitt Wycoff
mindig ott állt a háta mögött. A franc egye meg, elvégre csak egy
zöldfül kezd ! Azt sem tudja pontosan, hol van a tárgyalóterem.
És valami azt súgta neki, hogy ez a tizenegy kesely , aki most éppen t
méregeti, pontosan tisztában van vele, hogy neki fogalma sincs, mit tegyen.
– Egy hét alatt kész vagyok – felelte rezzenéstelen pókerarccal, és olyan
meggy z en, ahogy csak tudta.
– Nagyon jó – állapította meg Slattery, mintha azt akarná mondani:
helyesen válaszoltál, Adam, jó gyerek vagy. Egy hét, az elfogadható.
Roxburgh odasúgott valamit a mágusnak, amit láthatólag az egész társaság
nagyon mulatságosnak talált. Adam nem vett tudomást róluk.
Slattery tölt tollal ráfirkantott valamit egy lapra, aztán egy ideig
nézegette. Végül odaadta Brecknek, aki mintha valami kincs birtokába
került volna, magához szorította és elviharzott vele. A bíró úr
végigpillantott a t le jobbra elhelyezked jogi tüzérosztagon, aztán
Adamre vetette átható pillantását. – Nézze, Mr. Hall, van még valami, amit
szeretnék megbeszélni magával. Ahogy ön is említette, az 5. körzeti
bíróság döntése szerint huszonkét nap múlva kerülne sor a kivégzésre, és
tudni szeretném, hogy számíthat-e ez a bíróság arra, hogy más kereseteket
is benyújtanak Mr. Cayhall megbízásából. Tudom, hogy ez szokatlan kérés,
de a helyzet is szokatlan. Az igazat megvallva, ez az els olyan
halálbüntetéses ügyem, ami ilyen el rehaladott állapotban van, és úgy
vélem, az a leghelyesebb, ha mindannyian együttm ködünk.
Más szóval bíró úr szeretne halálbiztosra menni, hogy ne legyen több
halasztás. Adam elgondolkozott egy pillanatra. Valóban szokatlan kérés
volt, és meglehet sen sportszer tlen. De ugyanakkor Samnek alkotmányos
joga, hogy bármikor bármit benyújtson, és Adam kezét nem kötheti meg
az, ha most valamilyen ígéretet tesz. Úgy döntött, hogy udvarias lesz. –
Sajnos, nem tudok válaszolni a kérdésére, bíró úr. Most nem. Esetleg majd
a jöv héten.
– Biztosan benyújtják az összes szokásos utolsó perces fellebbezést –
jegyezte meg Roxburgh, és a körülötte ül önelégült disznók csodálkozó
és érdekl d pillantással néztek Adamre.
– Tudja, Mr. Roxburgh, kétlem, hogy kötelességem lenne megvitatni
önnel a terveimet. Vagy akár a bírósággal, ami azt illeti.
– Hát persze hogy nem – szólt közbe McAllister valami okból, talán
azért, mert öt percnél hosszabb ideig képtelen volt csöndben maradni.
Adam már korábban észrevett egy ügyvédet, aki Roxburgh jobbján
foglalt helyet. Alapos, precíz embernek látszott, h vös pillantását jóformán
alig vette le Adamról. Fiatal volt ugyan, de már szült, simára borotvált
arcával nagyon ápolt férfi benyomását keltette. Roxburgh láthatólag
kedvelte, és többször is odafordult hozzá, mintha tanácsot kérne t le. Úgy
t nt, hogy a többiek az államügyészi hivatalból minden gondolatával,
minden mozdulatával messzemen en egyetértenek. A több száz cikk
egyikében, amelyeket Adam összegy jtött, szerepelt egy utalás az
államügyészi hivatal egyik hírhedt, dr. Halál néven közismert jogászára.
Hallatlanul eszes, agyafúrt embernek tartották, aki szenvedélyesen harcolt
azért, hogy a halálbüntetések végrehajtására sor kerüljön. Vagy a
keresztneve, vagy a vezetékneve Morris volt, és Adam halványan
emlékezett rá, hogy néhány perccel korábban Roxburgh említett egy
Morris-valakit, amikor siet sen bemutatta az embereit.
Adam úgy vélte, hogy ez a férfi dr. Halál. Eszébe jutott a neve is:
Morris Henry.
– Na, igyekezzen, és nyújtsa be a kereseteit – mondta Slattery fölöttébb
bosszúsan. – Az utolsó napokban nem szeretnék reggelt l estig dolgozni.
– Megértem, uram – mondta Adam tettetett együttérzéssel.
Slattery rámeredt egy pillanatra, aztán visszatért a papírjaihoz. – Nos,
kedves uraim, azt javaslom, hogy vasárnap este és hétf n reggel
maradjanak a telefon közelében. Rögtön jelentkezem, amint meghoztam a
döntést. A megbeszélésnek vége.
Az asztal túloldalán lév társaság tagjai szedel zködni kezdtek; papírok
zizegtek, dossziékat kaptak fel az asztalról. Adam volt a legközelebb az
ajtóhoz. Biccentett Slatterynek, még halkan el is búcsúzott –
„Viszontlátásra, bíró úr!” – és kiment az irodából. Udvariasan
rámosolygott a titkárn re, és már a folyosón volt, amikor valaki a nevén
szólította. A kormányzó tartott feléje, nyomában két fullajtárjával.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte McAllister.
– Mir l?
– Öt perc az egész.
Adam a kormányzó néhány méternyire várakozó embereire pillantott. –
Egyedül. Négyszemközt. Nem hivatalosan – mondta.
– Természetesen – válaszolta McAllister, és egy dupla ajtóra mutatott.
Bementek egy kicsi, üres tárgyalóterembe, ahol egyetlen lámpa sem égett.
A kormányzónak nem volt semmi a kezében. Valaki más vitte az
aktatáskáját. Zsebre vágta a kezét, és nekitámaszkodott a korlátnak. Szikár
ember volt, és elegánsan öltözködött: szép öltöny, divatos selyem
nyakkend a szinte kötelez jelleg fehér pamutinggel. Még nem volt
negyvenéves, és nagyon fiatalos benyomást keltett. Csak néhány sz szál
volt a hajában. – Hogy van Sam? – kérdezte, és nagyon aggodalmas
arckifejezést er ltetett magára.
 Adam felhorkant, elfordította a fejét, aztán a földre tette az aktatáskáját.
– Remekül. Majd megmondom neki, hogy érdekl dött. Odalesz a
gyönyör ségt l.
– Azt hallottam, hogy rossz egészségi állapotban van.
– Rossz egészségi állapotban? Maguk minden erejükkel azon vannak,
hogy megöljék. Miért aggódnak az egészségi állapota miatt?
– Valami szóbeszédet hallottam.
– Sam gy löli magát, ugye tudja? Rossz b rben van, de három hétig
még kibírja.
– Tudja, Samt l sohasem állt távol a gy lölködés.
– Pontosan mir l akar beszélni velem?
– Csak üdvözölni akartam magát. Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan találkozni fogunk.
– Nézze, kormányzó úr, van egy aláírt szerz désem az ügyfelemmel,
amely világosan megtiltja nekem, hogy beszéljek magával. Ismétlem: Sam
gy löli magát. Magának köszönheti, hogy a siralomházban van. Mindenért
magát okolja, és ha tudomást szerezne róla, hogy beszélek magával,
nyomban kirúgna.
– A saját nagyapja kirúgná?
– Igen. Ebben egészen biztos vagyok. Tehát amennyiben azt olvasom
majd a holnapi újságokban, hogy mi ma találkoztunk és Sam Cayhallról
tárgyaltunk, én már ülhetek is fel az els chicagói gépre. Ily módon pedig
valószín leg keresztet vethet a kivégzésre, mert Samnek nem lesz
ügyvédje. Nem lehet kivégezni valakit, ha nincs ügyvédje.
– Biztos ebben?
– Csak azt kérem, hogy maradjon közöttünk ez a beszélgetés.
– A szavamat adom. De ha nem beszélhetünk egymással, hogyan
tárgyaljuk meg a kegyelmi kérvény ügyét?
– Nem tudom. Még nem jutottam el eddig a pontig.
McAllister arca mindig sugározta a kedvességet. – Már gondolkozott a
kegyelmi kérvényen, ugye?
– Igen. Mivel három hét van hátra, már gondolkoztam rajta. A
siralomház összes lakója a kegyelemr l álmodozik, kormányzó úr, és ön
ezért nem adhatja meg. Ha megkegyelmez egy elítéltnek, a többi ötven is
ugyanezért a szívességért fogja háborgatni. Ötven család fogja levelekkel
bombázni, és majd éjjel-nappal hívják telefonon. Ötven ügyvéd fog
mindent megmozgatni, hogy bejusson a maga irodájába. Mind a ketten
tudjuk: lehetetlen, hogy kegyelmet adjon.
 – Nem vagyok biztos benne, hogy Samnek meg kell halnia.
Miközben ezt mondta, ábrándos pillantással elfordította a fejét, mintha
megenyhült volna a szíve, mintha az évek során érettebbé, bölcsebbé vált
volna, és már alábbhagyott a lelkesedése, hogy megbüntesse Samet. Adam
már éppen arra készült, hogy válaszoljon valamit, amikor felismerte az
utolsó szavak jelent ségét. Egy percig a földet tanulmányozta, különös
figyelmet szentelve a kormányzó bojtos cip jének. McAllister mélyen a
gondolataiba merült.
– Én sem vagyok biztos benne – felelte Adam.
– Mennyit mondott el magának?
– Mir l?
– A Kramer-iroda felrobbantásáról.
– Azt állítja, hogy mindent elmondott.
– De kétségei vannak?
– Igen.
– Nekem is. Mindig is kétségeim voltak.
– Miért?
– Több okból is. Jeremiah Dogan notórius hazudozó volt, és halálra
rémült félelmében, hogy börtönbe kerül. Az adóhivatal nyakon csípte, és
biztos volt benne, hogy ha börtönbe kerül, a feketék meger szakolják,
megkínozzák és megölik. Dogan azonban sok mindent nem tudott. Ami a
terrorakciókat illeti, agyafúrtan járt el és nagyon nehéz volt elkapni, de
képtelen volt megérteni a büntet jogi igazságszolgáltatási rendszert.
Mindig is az volt az érzésem, hogy valaki, valószín leg egy FBI-os, azt
mondta neki, hogy Samet el kell ítélni, máskülönben börtönbe kerül. Ha
nem ítélik el, nincs megállapodás. Dogan nagyon buzgón tanúskodott.
Látszott rajta: kétségbeesetten szeretné, hogy az esküdtek elítéljék Samet
– Tehát akkor hazudott?
– Nem tudom. Lehet.
– És miben hazudott?
– Megkérdezte már Samt l, hogy volt-e b ntársa?
Adam nem válaszolt rögtön, néhány pillanatig magában elemezte a
kérdést. – Az igazság az, hogy nem mondhatom el, mir l beszélgettünk
Sammel. Ez bizalmas kérdés.
– Hát persze hogy az. Nagyon sokan vannak ebben az államban, akik
titokban azt szeretnék, hogy ne végezzék ki Samet. – McAllister most már
feszülten figyelte Adamét
– Ön is közéjük tartozik?
 – Magam sem tudom. De mi van akkor, ha Sam nem akarta megölni
Marvin Kramert és a gyerekeit? Na persze, az biztos, hogy ott volt a
dolgok s r jében, de mi van akkor, ha valaki más volt vele azzal az el re
megfontolt szándékkal, hogy gyilkoljon?'
– Akkor Sam nem annyira b nös, mint hisszük.
– Így van. Bizonyosan nem ártatlan, de nem elég b nös ahhoz, hogy
kivégezzék. Ez az, ami zavar engem, Mr. Hall. Szólíthatom Adamnek?
– Természetesen.
– Gondolom, Sam nem tett említést b ntársról.
– Err l tényleg nem beszélhetek. Most nem.
A kormányzó kivette a kezét a zsebéb l, és átnyújtott Adamnek egy
névjegyet. – Két telefonszám van a hátán. Az egyik a titkos irodai számom,
a másik pedig az otthoni. Esküszöm magának, hogy valamennyi
beszélgetésünk köztünk marad. Néha produkálom magamat a kamerák
el tt, Adam, ez hozzátartozik a munkámhoz, de azért meg lehet bízni
bennem.
Adam elvette a névjegyet, és megnézte a tollal ráírt telefonszámokat.
– Képtelen lennék együtt élni azzal a tudattal, hogy nem adtam
kegyelmet egy olyan embernek, aki nem érdemelte meg a halált – mondta
McAllister, miközben elindult az ajtó felé. – Hívjon fel, de ne várjon túl
sokáig. Már most nagyon felforrósodott a hangulat. Mindennap vagy húsz
telefont kapok.
Rákacsintott Adamre, még egyszer megmutatta neki csillogó fogait, és
kiment a tárgyalóteremb l.
Adam leült a fal mellett álló fémszékbe, és megnézte a névjegykártyát.
Aranyszín , dombornyomású hivatalos pecsét díszítette. Napi húsz telefon.
És ez mit jelent? Mit akarnak a telefonálók: azt, hogy kivégezzék Samet,
vagy pedig azt, hogy kegyelmet kapjon?

HUSZONNÉGY
Az ügyfélfogadó titkárn mosolya nem volt olyan széles, mint máskor.
Miközben Adam az irodája felé tartott, úgy érezte, hogy a szokásosnál
kissé komorabb a hangulat az ügyvédek és más alkalmazottak körében. A
beszélgetések egy oktávval halkabban folytak. Mindenki egy kicsit
siet sebben végezte a dolgát.
 Megérkezett Chicago. Ez néha-néha el fordult, nem feltétlenül
ellen rzés céljából, hanem többnyire azért, hogy kiszolgáljanak egy
helybéli ügyfelet, vagy levezényeljenek egy bürokratikus értekezletet.
Soha senkit sem rúgtak ki, amikor Chicago jelen volt. Soha senkit nem
szidtak, átkoztak. Azonban amíg Chicago nem távozott, volt néhány
fölöttébb feszült, gondterhes pillanat.
Adam kinyitotta az irodája ajtaját, és E. Garner Goodman aggodalmas
ábrázata nézett vele szembe közvetlen közelr l. A zöld
csokornyakkend vel, a fehér kikeményített inggel és a bozontos sz
hajzattal teljes volt a kép. Az ügyvéd fel-alá járkált az irodában, és éppen
az ajtó közelében volt, amikor az kinyílt. Adam rámeredt a férfire, aztán
megfogta kinyújtott kezét és gyorsan megrázta.
– Jöjjön csak be – mondta Goodman, miközben becsukta az ajtót, és
betessékelte Adamet saját irodájába. Goodman még egyszer sem
mosolyodott el.
– Mit csinál itt? – kérdezte Adam, a földre dobta az aktatáskáját, és
odasétált az íróasztalához. Megálltak egymással szemben.
Goodman egy ideig ápolt, sz szakállát simogatta, aztán a
csokornyakkend jét kezdte igazgatni. – Attól tartok, hogy kissé váratlan
helyzet állt el . Rossz hírt hoztam, azt hiszem.
– Mi az?
– Üljön le, üljön csak le. Lehet, hogy nem végzünk egy perc alatt.
– Nem, állva maradok. Mir l van szó?
Goodman eljátszadozott a nyakkend jével, megsimogatta a szakállát,
aztán belekezdett. – Nos, ma reggel kilenckor történt. Tudja, a személyzeti
bizottság tizenöt üzlettársból áll, majdnem mindannyian fiatalabb emberek.
Hét albizottság van, az egyik a munkaer -felvétellel, a másik
munkafegyelmi kérdésekkel, a harmadik a munkaügyi vitákkal foglalkozik
és így tovább. És, ahogy bizonyára maga is sejtette, létezik egy elbocsátási
ügyekkel foglalkozó albizottság is, amely ma reggel összeült, na és mit
gondol, ki volt a ceremóniamester?
– Daniel Rosen.
– Daniel Rosen. A jelek szerint tíz napja azon munkálkodott, hogy
összegy jtsön elég szavazatot a maga elbocsátásához.
Adam leült az íróasztal mögé, Goodman pedig vele szemben foglalt
helyet.
– Hét tagja van az albizottságnak, és Rosen kívánságára ma reggel
összeültek. Öt tag volt jelen, tehát határozatképesek voltak. Rosen
természetesen nem értesített engem és senki mást sem. Az elbocsátási
ügyek nagyon bizalmasan kezelend ek, ezért nincs olyan el írás, hogy
bárkit is értesítenie kellene.
– Még engem se?
– Nem, még magát sem. Maga volt az egyetlen napirendi pont, és a
tanácskozás egy óráig sem tartott. Rosen mindent remekül el készített, és
nagyon hatásosan terjesztette el a javaslatát. Ne felejtse el, hogy harminc
éven keresztül törvényszéki ügyvéd volt. Minden ilyen bizottsági ülésen
folytatott tárgyalást jegyz könyvbe kell venni arra az esetre, ha kés bb
esetleg pereskedésre kerülne sor, és Rosen betartotta ezt az el írást.
Természetesen azt állítja, hogy maga félrevezette a céget, amikor
jelentkezett nálunk; hogy a maga tevékenysége folytán ellentétes érdekek
ütköznek össze satöbbi, satöbbi. És a bizottsági tagoknak bemutatta annak
a tucatnyi újságcikknek a másolatát, ami magáról meg Samr l szól, és a
nagyapa-unoka viszonyt ecseteli. Azzal is érvelt, hogy maga kínos
helyzetbe hozta a céget. Nagyon felkészült. Azt hiszem, múlt hétf n
alaposan alábecsültük.
– És aztán szavaztak.
– Négy egy arányban a maga elbocsátása mellett.
– A szemét disznók!
– Én is így gondolom. Láttam már Rosent kemény helyzetekben, és a
pasas brutálisan rámen s tud lenni. Többnyire az akarata érvényesül.
Tárgyalóterembe már nem mehet, így aztán az irodában provokál
cirkuszokat. De hat hónapon belül távozik a cégt l.
– Ez nem nagyon nyugtat meg engem ebben a pillanatban.
– Azért még van remény. Tizenegy óra körül végre eljutottak hozzám a
hírek, és szerencsére Emmitt Wycoff is éppen bent volt. Együtt bementünk
Rosenhez, óriási veszekedést csaptunk, aztán ráültünk a telefonra. A
lényeg ez: holnap reggel összeül a teljes személyzeti bizottság, hogy
felülvizsgálja az elbocsátását. Feltétlenül ott kell lennie.
– Holnap reggel nyolckor!
– Igen. Ezek nagyon elfoglalt emberek. Közülük soknak kilenckor már
a bíróságon kell lennie. Ha szerencsénk van, összegy lik annyi a tizenöt
tagból, hogy határozatképesek lesznek.
– Ahhoz hány tagra van szükség?
– A bizottság kétharmadára. Tíz emberre. Amennyiben nem lesznek
határozatképesek, baj van.
– Baj!? És akkor, ami most van, az micsoda?
 – Még rosszabb is lehet a helyzet. Ha holnap reggel a bizottság nem
határozatképes, magának joga van azt követelni, hogy harminc nap múlva
üljön ismét össze.
– Sam halott lesz harminc nap múlva.
– Lehet, hogy nem. Én mindenesetre abban bízom, hogy holnap döntést
hoz a bizottság. Emmitt és én összesen kilenc tagtól kaptunk ígéretet arra,
hogy ott lesznek.
– És mi van azzal a néggyel, akik ellenem szavaztak ma reggel?
Goodman elvigyorodott, és elfordította a fejét. – Na mégis mit gondol?
Rosen gondoskodott róla, hogy a támogatói mindenképpen ott legyenek.
Adam hirtelen mindkét kezével rácsapott az asztalra. – Felmondok, a
franc egye meg!
– Nem mondhat fel. Éppen most bocsátották el.
– Akkor nem fogok harcolni. Rohadt disznók!
– Nézze, Adam...
– Rohadt disznók!
Goodman visszavonult egy pillanatra, hogy id t hagyjon Adamnek
lecsillapodni. Megigazgatta a csokornyakkend jét, és ellen rizte, hogy
nem n tt-e a szakálla az utóbbi percekben. Ujjaival az asztalon dobolt. –
Nézze, Adam, holnap reggel jó esélyeink lesznek. Emmittnek ez a
véleménye. Nekem is ez a véleményem. A cég maga mögött áll ebben az
ügyben. Hiszünk abban, amit csinál, és az igazat megvallva, élvezzük a
publicitást. Nagyon szép cikkek jelentek meg a chicagói újságokban.
– Hát igen, egy biztos: a cég minden erejével engem támogat.
– Figyeljen ide. Holnap érvényteleníthetjük a döntést. A beszédet bízza
rám.
– Rosen nem ostoba ember, Mr. Goodman. Gy zni akar, err l van itt
szó. Nem tör dik velem, nem tör dik Sammel, magával vagy bárki mással.
Egyszer en gy zni akar. Számára ez verseny, és fogadni mernék, éppen
most is telefonál, hogy minél több szavazatot gy jtsön össze.
– Akkor vegyük fel a harcot ezzel az összeférhetetlen seggfejjel.
Holnap magabiztosan besétálunk a bizottsági ülésre. Úgy csináljuk, hogy
Rosen legyen a rossz fiú. Ne felejtse el, Adam, hogy annak a
nyomorultnak nincs valami sok barátja.
Adam odasétált az ablakhoz, és a red ny résén kipillantott. Az utcát
elárasztották a gyalogosok. Majdnem öt óra volt. Közel ötezer dollárja volt
takarékban, és ha visszafogja kiadásait, életmódján végrehajt bizonyos
változtatásokat, ez a pénz akár hat hónapig is kitarthat. A cégt l évi
hatvankétezer dolláros fizetést kapott, a közeljöv ben ezt nem lesz könny
pótolni. De nem volt olyan ember, akinek sokat f tt volna a feje az
anyagiak miatt, és most sem fog elkezdeni aggodalmaskodni. Sokkal
inkább a következ három hét nyugtalanította.
– Milyen lesz a vége? – kérdezte, megtörve a súlyos csöndet.
Goodman lassan felállt a székéb l, és odasétált a másik ablakhoz. – Hát,
ugyancsak eszel s. Az utolsó négy napban nem fog valami sokat aludni.
Úgy futkos majd, mint pók a falon. A bíróságok kiszámíthatatlanok. Az
egész rendszer kiszámíthatatlan. Egymás után nyújtja majd be a
kereseteket és fellebbezéseket, pontosan tudván, hogy semmire sem megy
velük. A sajtó állandóan a sarkában lesz. És ami a legfontosabb: amilyen
sok id t csak lehet, az ügyfelével kell töltenie.
– Tehát segítségre lesz szükségem.
– Feltétlenül. Ezt egyedül nem tudja végigcsinálni. Amikor Maynard
Tole-t kivégezték, egy ügyvédünk állandóan a kormányzói hivatalban volt,
egy Jacksonban, a legfels bb bíróságon, egy Washingtonban, kett pedig a
siralomházban. Ezért kell harcolnia holnap, Adam. Szüksége lesz a cégre
és az apparátusára. Egyedül nem csinálhatja. Ehhez egy csapat kell.
– Úgy érzem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Tudom. Egy éve még egyetemre járt, most meg elbocsátják az
állásából. Tudom, hogy fájdalmas dolog. De higgye el nekem, Adam,
Rosennek most szerencséje volt. Nem marad így a helyzet. Maga tíz év
múlva üzlettárs lesz a cégnél, és a fiatal ügyvédeket fogja terrorizálni.
– Erre ne vegyen mérget.
– Menjünk Chicagóba. Van két jegyem a hét tizenötös járatra. Fél
nyolcra Chicagóban leszünk, és keresünk egy jó éttermet.
– El kell mennem a ruháimért.
– Jó. Találkozzunk fél hétkor a repül téren.

Adam elbocsátásának a kérdése már a bizottsági ülés kezdete el tt el volt

döntve. A személyzeti bizottság tizenegy tagja jelent meg; ez a létszám
elegend volt a határozatképességhez. Összegy ltek a hatvanadik emeleti
könyvtár zárt ajtaja mögött, egy hosszú asztal körül, és magukkal hozták
vastag aktáikat, hordozható diktafonjaikat és agyongy rt zsebnoteszeiket.
Egyikük még a titkárn jét is elhozta, aki a folyosón ült és dühödten
dolgozott. Elfoglalt emberek voltak, mindannyiukat kevesebb mint egy óra
választotta el egy újabb, véget nem ér megbeszélésekb l, értekezletekb l,
bírósági tárgyalásokból, telefonhívásokból és fontos munkaebédekb l álló
hektikus naptól. Tíz férfi, egy n , mindannyian harmincas éveik vége felé
vagy negyvenes éveik elején jártak, mindannyian a Kravitz és Bane
üzlettársai voltak, és nagyon siettek, hogy ismét visszatérhessenek
telezsúfolt íróasztalukhoz.
Adam fél nyolckor érkezett meg az irodába. Nyolc napot volt távol,
eddig a leghosszabb id t. Emmitt Wycoff egy másik fiatal ügyvédnek adta
át Adam munkáját. A Kravitz és Bane cégnél sohasem volt hiány
kezd kben.
Nyolc órakor már a hatvanadik emeleti könyvtár közelében lév , kicsi,
sohasem használt tárgyalóban rejt zött. Ideges volt, de nagyon igyekezett,
hogy ne mutassa ki. Kávét kortyolgatva átolvasta a reggeli újságokat. A
Parchman rettent távolinak t nt. Átnézte a személyzeti bizottság tizenöt
tagjáról készült listát, de egyetlen nevet sem ismert rajta. Tizenöt
vadidegen ember, aki a következ egy órában az jöv jével fog
játszadozni, aztán majd gyorsan szavaznak, hogy fontosabb dolgokkal
foglalkozhassanak. Néhány perccel nyolc el tt Wycoff benyitott és
üdvözölte. Adam köszönetet mondott mindenért, elnézést kért, hogy ilyen
sok baj van vele. Emmitt azt ígérte, hogy a bizottság gyors és számukra
kedvez döntést fog hozni. Garner Goodman öt perccel nyolc után jött be
hozzá.
– Elég jól fest a helyzet – mondta szinte suttogva. – Ebben a pillanatban
tizenegyen vannak jelen. Legalább ött l határozott ígéretet kaptunk. Rosen
három támogatója az albizottságból itt van, de nagyon úgy néz ki, hogy
egy-két szavazattal kevesebb van neki a szükségesnél.
– Rosen itt van? – kérdezte Adam, pontosan tudva a választ, de mégis
abban reménykedve, hogy a vén nyavalyás meghalt álmában.
– Persze. És azt hiszem, hogy nagyon aggódik. Emmitt még tegnap este
tízkor is telefonokat bonyolított. Megszereztük a szavazatokat, és ezt
Rosen is tudja. – Goodman halk léptekkel kiment az ajtón.
Nyolc óra tizenöt perckor az elnök megnyitotta az ülést, és
megállapította, hogy a bizottság határozatképes. Az egyetlen napirendi
pont Adam Hall elbocsátásának kérdése volt. Emmitt Wycoff nyitotta meg
a sort, és tíz perc alatt el adta, hogy Adam milyen kiváló munkaer . Az
asztal egyik végénél állt, egy könyvespolc el tt, és könnyed társalgási
stílusban beszélt, mintha esküdteket gy zködne. A tizenegy tagnak
legalább a fele egyetlen szót sem hallott. Jogi iratokat tanulmányoztak és a
zsebnaptárukban lapozgattak.
 Garner Goodman következett szólásra. Gyorsan összefoglalta a
Cayhall-ügyet, és szintén elismerte, hogy minden valószín ség szerint
három hét múlva sor kerül Sam kivégzésére. Aztán Adamet kezdte
dicsérni, majd azt mondta, hogy lehet, hogy helytelenül járt el, amikor nem
tájékoztatta a cégét a Samhez f z d rokonságáról, de ma már kit érdekel
ez. Ez már a múlt, és a jelen sokkal, de sokkal fontosabb, amikor
ügyfelének már csak három hete van hátra.
Wycoffnak és Goodmannek egyetlen kérdést sem tettek fel. A
kérdéseket minden jel szerint Rosennek tartogatták.
Az ügyvédeknek jó az emlékez tehetségük. Elvágod valakinek a torkát,
aztán az évekig türelmesen várakozik, hogy viszonozhassa a szívességet.
Daniel Rosen nagyon sok szívességet tett a cégnél eltöltött hosszú évek
alatt, és mint ügyvezet üzlettárs mostanság cs stül visszakapta ket.
Annak idején keresztülgázolt az embereken, a saját emberein. Kíméletlen
és hazug gazember volt. A dics séges napokban volt a Kravitz és Bane
szíve, lelke, és ezt pontosan tudta. Senki sem mert volna szembeszállni
vele. Min síthetetlenül bánt a fiatalabb ügyvédekkel és agyongyötörte az
üzlettársakat. Semmibe vette a bizottsági határozatokat, lábbal tiporta az
el írásokat, ügyfeleket lopott el a kollégáitól, és most, pályafutása
alkonyán, szépen visszakapta a szívességeket.
Még csak két perce beszélt, amikor félbeszakította egy fiatal üzlettárs,
aki Emmitt Wycoff-fal szokott motorozni. Rosen fel-alá járkált, mintha
egy zsúfolt tárgyalóteremben lenne, még a régi szép id kben, de a kérdés
megállította. Miel tt szarkasztikus stílusában válaszolhatott volna, újabb
kérdést szegeztek neki. És már a harmadikat is megkapta, pedig még az
els kett re sem tudott felelni. A harc megkezd dött.
A három kérdez tökéletes csapatmunkában végezte a dolgát, és
teljesen egyértelm nek t nt, hogy el re begyakorolták. Egymás után
szegezték neki Rosennek a könyörtelen kérdéseket, és a férfi perceken
belül szitkozódni kezdett. A három férfi meg rizte higgadtságát.
Mindegyik egy papírlapot tartott a kezében, rajtuk minden valószín ség
szerint a kérdések hosszú listája.
– Miféle ellentétes érdekekr l beszélt, Mr. Rosen?
– Egy ügyvéd minden további nélkül képviselheti a rokonát, nem igaz,
Mr. Rosen?
– Mr. Hall alkalmazásakor elhangzott-e az a konkrét kérdés, hogy a cég
nem képviseli-e valamelyik családtagját?
– Van valami kifogása a nyilvánosság ellen, Mr. Rosen?
 – Miért gondolja, hogy a nyilvánosság káros hatással van a cégre?
– Ön nem próbálna meg segíteni a rokonán, aki a siralomházban van?
– Mi a véleménye a halálbüntetésr l, Mr. Rosen?
– A lelke mélyén nem azt kívánja, hogy Sam Cayhallt végezzék ki,
mert zsidókat gyilkolt meg?
– Nem gondolja, hogy csapdába ejtette Mr. Hallt?
Nem volt valami kellemes látvány. Chicago történelmének néhány
legnagyobb törvényszéki gy zelmét Daniel Rosen mondhatta magáénak,
és most pedig, egy teljesen értelmetlen harcban kirugdossák a fogait egy
bizottság el tt. Nem egy esküdtszék el tt. Nem egy bíró el tt. Egy
bizottság el tt.
A visszavonulás gondolata meg sem fordult a fejében. Egyre hangosabb
és egyre szarkasztikusabb lett. Visszavágásai és csíp s válaszai kezdtek
személyesked vé válni, és mondott néhány csúnya dolgot Adamról.
Súlyos hibát követett el. Mások is bekapcsolódtak a csatározásba, és
Rosen hamarosan úgy verg dött, mint egy sebzett fenevad. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy nem állíthatja maga mellé a többséget,
lehalkította a hangját, és visszanyerte az önuralmát. Kiviharzott a
könyvtárból, és gondolatban feljegyezte azok nevét, akik szembe mertek
szállni vele. Amint visszaér az íróasztalához, nyomban felírja a nevüket, és
egy szép napon majd csinál valamit velük.
Az iratok, jegyzettömbök, elektronikus felszerelések elt ntek az
asztalról, csak a kávé és az üres csészék maradtak rajta. Az elnök
elrendelte a szavazást. Rosent öten támogatták. Adamet hatan, és a
személyzeti bizottság nyomban feloszlott, a tagok siet sen távoztak.
– Hat-öt? – ismételte Adam, miközben Goodman és Wycoff
megkönnyebbült, de mosolytalan arcába nézett.
– Fölényes gy zelemnek is nevezhetnénk – szellemeskedett Wycoff.
– Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna – jegyezte meg Goodman. –
Most már állás nélkül lehetne, Adam.
– Nem is tudom, miért nem vagyok elragadtatva. Egyetlen nyamvadt
szavazaton múlt, hogy nem rúgtak ki.
– Nem egészen – magyarázta Wycoff. – Az ülés el tt megszámolták a
szavazatokat. Rosennek talán két biztos szavazata volt, hárman csak azért
csatlakoztak hozzá, mert tudták, hogy maga fog nyerni. Fogalmad sincs,
hogy mennyit kellett er szakoskodnom tegnap este. Rosennek ezzel vége.
Három hónapon belül megy.
 Wycoff az órájára pillantott. Háromnegyed kilenc volt, és kilenckor
már a bíróságon volt jelenése.
– Nézd, Adam, most mennem kell – mondta, miközben begombolta a
zakóját. – Mikor utazol vissza Memphisbe?
– Azt hiszem, még ma.
– Ebédeljünk együtt. Szeretnék beszélni veled.
– Rendben.
– Nagyszer – válaszolta Wycoff, miközben kinyitotta az ajtót. – Majd
felhív a titkárn m. Most rohanok. Majd találkozunk.
Goodman is váratlanul az órájára pillantott. Az id mér je sokkal
lassabban járt, mint a cég igazi ügyvédeinek az órája, de néha is
kénytelen volt bizonyos id pontokhoz alkalmazkodni. – Valaki jön
hozzám az irodámba. Magukkal tartok az ebédre.
– Egyetlen nyamvadt szavazat – ismételte Adam, a falra meredve.
– Ugyan már, Adam. Ez csak a látszat, valójában nem volt ilyen szoros.
– Hát, ami azt illeti, nekem elég szorosnak t nik.
– Nézze, Adam, együtt kell töltenünk néhány órát, miel tt visszamegy.
Samr l akarok beszélgetni, jó? – Kinyitotta az ajtót, és kiment a
tárgyalóból. Adam hitetlenkedve csóválva a fejét, ráült az asztalra.

HUSZONÖT
Amennyiben Baker Cooley és a memphisi iroda többi ügyvédje tudott is
valamit Adam váratlan elbocsátásáról és gyors visszavételér l, semmi jelét
nem adta. Úgy bántak vele, ahogy eddig: távol tartották magukat t le, és
elkerülték az irodáját. Nem voltak vele barátságtalanok, hiszen végül is
Chicagóból jött. Amikor kellett, rá is mosolyogtak, és néhány rövid
pillanatig elbeszélgettek vele a folyosón. De k cégügyekkel foglalkozó
jogászok voltak, nem voltak hozzászokva a büntet jog mocskához. Nem
jártak fegyházba, börtönbe, rend rségi fogdába, hogy meglátogassák az
ügyfeleiket, nem civakodtak rend rökkel, államügyészekkel és házsártos
természet bírókkal. Els sorban az íróasztaluk mögött és mahagóni
tárgyalóasztalok mellett dolgoztak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy
az ügyfeleikkel beszélgettek, akik minden további nélkül megengedhették
maguknak, hogy több száz dollárt fizessenek egy egyórás tanácsadásért.
Ami eddig megjelent az újságokban, b ven elég volt ahhoz, hogy
bosszúságot okozzon az iroda dolgozóinak. A legtöbb ügyvédet
szégyenérzettel töltötte el, hogy a céget egy olyan figurával hozzák
kapcsolatba, mint Sam Cayhall. A legtöbben nem is sejtették, hogy a
chicagói cég képviseli t immáron hét éve. Most a barátok elkezdtek
kérdez sködni. A többi jogász élcel dött. Feleségeik kínosan érezték
magukat a partikon. A rokonok hirtelen érdekl dni kezdtek a jogi
karrierjük felöl.
Sam Cayhall és az unokája egyik napról a másikra egy nagyon
kellemetlen púp lett a hátukon, de nem tehettek ellene semmit.
Adam péntek reggel kiszállt a liftb l, és tudomást sem vett az
ügyfélfogadó titkárn r l, aki gyorsan képes újságokat kezdett rendezgetni
az asztalán. Váltott néhány szót a titkárn jével, egy Darlene nev fiatal
n vel, aki átadott neki egy telefonüzenetet Todd Markstól, a Memphis
Press újságírójától.
Adam bevitte magával az irodájába a rózsaszín cetlire firkantott
üzenetet, és a szemétkosárba hajította. A fogasra akasztotta a felölt jét, és
hozzálátott, hogy iratokkal borítsa be az íróasztalát. A repül úton
Chicagóba és vissza többoldalnyi jegyzeteket készített, és többtucatnyi
másolatot csinált a szövetségi bíróságok utóbbi id ben hozott
határozataiból.
Hamarosan elmerült a jogi elméletek és stratégiák világában. Alig
emlékezett már Chicagóra.

Rollie Wedge a f bejáraton lépett be a Brinkley Plaza épületébe.

Türelmesen várakozott az egyik kávézó asztalánál, amíg a fekete Saab fel
nem t nt és be nem kanyarodott a közeli parkolóba. Fehér inget viselt,
nyakkend t, b , csíkos vászonnadrágot, sportos félcip t. Jeges teát
kortyolgatva figyelte, ahogy Adam végigsétál a járdán, majd belép az
épületbe.
Az el csarnok teljesen üres volt, miközben Wedge végignézte az
épületben m köd cégek jegyzékét. A Kravitz és Bane a harmadik és
negyedik emeletet foglalta el. A négy egyforma lift közül kiválasztott
egyet, és felment vele a nyolcadik emeletre. Sz k el térbe lépett ki a
felvonóból. Jobbra egy ajtó volt, rajta sárgaréz táblán a vállalat neve, balra
pedig egy folyosó kezd dött, melynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. A
szök kút mellett volt a lépcs ház ajtaja. Komótos tempóban lesétált nyolc
emeletet, és menet közben ellen rizte az ajtókat. Egy lélekkel sem
találkozott a lépcs házban. Visszajutott az el csarnokba, és egy másik
lifttel felment a harmadik emeletre. Rámosolygott az ügyfélfogadó
titkárn re, aki még mindig a képes lapokkal volt elfoglalva, és már éppen
meg akarta kérdezni t le, merre találja az egyik vállalatot, amikor
megszólalt a telefon, és a n felkapta a kagylót. Az ügyfélfogadó
helyiséget egy dupla üvegajtó választotta el a felvonók el tti tért l.
Felment a negyedik emeletre, itt is ugyanolyan dupla üvegajtót talált, de
ügyfélfogadó titkárn t nem. Az ajtó zárva volt. T le jobbra a kódos
kapcsolótábla, rajta kilenc számozott nyomógomb.
Hangokat hallott, és kilépett a lépcs házba. Az ajtót egyik oldalról sem
lehetett zárni. Várt egy pillanatot, belépett, és ivott egy hatalmas korty
vizet a szök kútnál. Kinyílt az egyik liftajtó, és egy khakiszín nadrágot és
kék blézert visel fiatalember lépett ki. A bal kezével egy papírdobozt
szorított magához, a jobbjában pedig egy vastag könyvet tartott. A Kravitz
és Bane feliratú ajtó felé tartott. Hangosan dudorászott, és nem vette észre,
hogy Wedge szorosan a nyomába szeg dik. Megállt, óvatosan a doboz
tetejére helyezte a könyvet, hogy szabaddá tegye a kezét, és beüthesse a
kódot. Hét, hét, három, és minden szám beütése után sípoló hang
hallatszott. Wedge alig néhány centire volt a fiatalembert l, és a válla
felett kukucskálva figyelte meg a kódszámokat.
A fiatalember gyors mozdulattal felkapta a könyvet, és már éppen meg
akart fordulni, amikor Wedge finoman beleütközött.
– A mindenit! – kiáltott fel. – Elnézést! Nem akartam... Wedge tett egy
lépést hátra, és az ajtón lév névre bámult. – Ez nem a Riverbend Trust –
mondta meghökkenten, szinte rémülten.
– Nem bizony. Ez a Kravitz és Bane.
– Hányadik emelet ez? – kérdezte Wedge. Kattanás hallatszott, és az
ajtó kinyílt.
– A negyedik. A Riverbend Trust a nyolcadikon van.
– Elnézést – mondta ismét Wedge zavartan, szinte már szánalomra
méltón. – Biztosan rossz helyen szálltam ki a liftb l.
A fiatalember összevonta a szemöldökét, megcsóválta a fejét, és
belökte az ajtót.
– Elnézést – ismételte Wedge immáron harmadszor, miközben hátrálva
elindult. Az ajtó becsukódott, és a fickó elt nt. Wedge lement a liften az
el csarnokba, és kisétált az épületb l.
Kocsiba ült, kihajtott a belvárosból, és tíz percen keresztül északkeleti
irányba autózott, amíg a városnak abba a részébe nem ért, ahol f leg
állami épületek álltak. Felhajtott az Auburn-ház el tti kocsifeljáróra, de
egy egyenruhás r megállította. Csak meg akar fordulni, magyarázta,
ugyanis megint eltévedt, és elnézést kér. Miközben visszatolatott az utcára,
megnézte a két kisautó között parkoló mélybordó Jaguárt, ami Lee Booth
tulajdonában volt.
A folyó irányába, ismét a belváros felé tartott, és húsz perccel kés bb
leparkolt egy elhagyatott, vörös téglás raktárépület el tt. A kocsiban ülve
gyorsan átöltözött: rozsdabarna inget vett fel, aminek rövid ujján kék
szegély volt, és a zsebére a Rusty nevet varrták rá. Aztán kiszállt az
autóból, és gyors léptekkel megkerülte az épületet, majd leereszkedett a
mögötte lév , gaz bontotta lejt n, és az aljában, a bokroknál megállt. Egy
kis fa alatt keresett menedéket a perzsel sugarú naptól. Egy kicsi, s r
f vel ben tt és láthatóan ápolt rész terült el el tte, amelyen túl húsz
luxusházikó sorakozott a sziklaszirt peremén. A k b l és fémb l készült
kerítés némileg megnehezítette a bejutást: Wedge egy darabig a bokor
mögé rejt zve tanulmányozta a lehet ségeket.
A társasházpark oldalánál volt a parkoló, amib l zárható kapu vezetett
az egyetlen be-, illetve kijárathoz. Egyenruhás r ücsörgött a kicsi,
dobozszer , légkondicionált bódéban. Csak egy-két autó állt a parkolóban.
Az r körvonalai jól látszottak a füstüvegen keresztül.
Wedge úgy döntött, hogy nem a kerítés, hanem a sziklaszirt fel l próbál
meg bejutni. A bokorsor mentén kúszva haladt el re, és f csomókba
kapaszkodott, nehogy lezuhanjon a harminc méterrel alatta lév Riverside
Drive-ra. Faerkélyek alatt csúszott-mászott el re; volt közöttük olyan,
amelyik három méterre is kinyúlt az út fölé. A hetedik házikónál megállt,
és felhúzta magát az erkélyre.
Egy pillanatra megpihent a hintaszékben, és eljátszadozott az
antennakábellel, mintha egy szerel lenne, akit házhoz hívtak. Senki sem
figyelte. A diszkréció fontos volt ezeknek a gazdag embereknek, drágán
megfizettek érte; minden teraszt tetszet s fapalánk és különféle függ
növények választottak el a másiktól. Wedge inge már csuromvizes volt, és
rátapadt a hátára.
Az üvegb l készült tolóajtó, amely a teraszról a konyhába vezetett,
természetesen zárva volt. A zár azonban meglehet sen egyszer szerkezet
volt, és Wedge-nek egy teljes percre sem volt szüksége ahhoz, hogy
megbirkózzon vele. Miután kinyitotta (úgy, hogy kárt sem okozott, és
nyomot sem hagyott maga után), körbepillantott. Ez volt a trükkös része az
egésznek. Feltételezte, hogy a lakásban van riasztóberendezés,
valószín leg minden ablaknál és ajtónál monitorokat helyeztek el. Mivel
senki sem tartózkodott otthon, szinte biztosra lehetett venni, hogy be van
kapcsolva a berendezés. A kényes kérdés azonban az: mekkora zajt csap
majd, amikor kinyitja az ajtót. Hang nélküli riasztóra számítson vagy
visító szirénára?
Mélyet lélegzett, aztán óvatos mozdulattal félrecsúsztatta az ajtót. Nem
köszöntötte sziréna. Gyors pillantást vetett az ajtó felett lév monitorra,
aztán belépett.
A riasztórendszer rögtön jelzett Willisnél, a kapunál lév rnél, aki
szörny séges, de mégsem túl hangos sípolást hallott a monitorja fel l. A
hetes számnál, Lee Booth otthonánál villogó vörös fényre pillantott, és
arra várt, hogy abbamaradjon a villogás. Mrs. Booth havonta legalább
kétszer véletlenül m ködésbe hozta a riasztót; nagyjából ez volt az átlag az
rzésére bízott társaság körében. Ellen rizte a nyilvántartást, és látta, hogy
Mrs. Booth negyed tízkor távozott. De néha el fordult, hogy valaki ott
aludt a n nél, többnyire férfiak, és most ráadásul ott lakott nála az
unokaöccse, így aztán Willis negyvenöt másodpercen keresztül figyelte a
vörös fényt, amíg az abba nem hagyta a villogást, és állandó égéssel
jelezte, hogy a rendszer változatlanul m ködésben van.
Ez mindenképpen szokatlan volt, de azért semmi ok a pánikra, szögezte
le magában Willis. Ezek az emberek falak mögött élnek, és huszonnégy
órás szolgálatot teljesít rséget alkalmaznak, így aztán nem fordítanak
különösebb figyelmet a riasztórendszerre. Willis gyorsan feltárcsázta Mrs.
Booth számát, de senki sem vette fel a telefont. Lenyomott egy gombot,
ami m ködésbe hozta az el re felvett szöveget, amelyen rend ri segítséget
kérnek. Kihúzta a fiókot, amelyben a kulcsokat tartották, kiválasztotta a
hetes számút, és gyors léptekkel elindult Mrs. Booth otthona felé. Menet
közben kinyitotta a pisztolytáskáját, hogy gyorsan el kaphassa a fegyverét,
ha esetleg szüksége lenne rá.
Rollie Wedge belépett az rbódéba, és rögtön észrevette a kihúzott
fiókot. Kivette a hetes számmal jelzett kulcscsomót, a kártyával együtt,
amelyen a riasztó kódja és használati utasítása szerepelt, majd némi
gondolkodás után magához vette a nyolcas és tizenhármas lakás kulcsait és
kártyáit, csak azért, hogy félrevezesse a jó öreg Willist meg a rend röket.

HUSZONHAT
Els útjuk a temet be vezetett, hogy tisztelegjenek a halottak el tt. A
nyughely Clanton határában, két kis dombon terült el; az egyiken míves
sírkövek és sírboltok sorakoztak, ahová az évek során a prominens
családok temetkeztek, és a súlyos gránitk be vésették a nevüket. A másik
dombon az újabb sírok kaptak helyet, és ahogy múlt az id Mississippiben,
a sírkövek egyre kisebbek lettek. A temet nagy részére méltóságteljes
tölgy- és szilfák borítottak árnyékot. A füvet rövidre nyírták, és a bokrokat
szép rendben tartották. Minden sarokban azálea állt.
Nagyon kellemes id volt ezen a vasárnapon, egyetlen felh sem
takarta el a napot, enyhe szél fújt, és eloszlatta a párát. Bár egy jó ideje
nem esett már az es , a domboldalt s r n beborították a vadvirágok. Lee
letérdelt édesanyja sírköve mellé, és egy kis virágcsokrot helyezett el a
neve alatt. Lehunyta a szemét, amikor Adam mögé lépett, és rámeredt a
sírra. Anna Gates Cayhall, 1922. szeptember 3.-1977. szeptember 18.
Ötvenöt éves volt, amikor meghalt, számolta magában Adam, pedig
tizenhárom, és boldog tudatlanságban élt valahol Dél-Kaliforniában.
Egyedül volt eltemetve, egyetlen sírk alatt, és ez már önmagában is
szokatlan dolognak számított. A házaspárokat, legalábbis délen, általában
egymás mellé szokták temetni; a kett s sírk alatti els helyet az els ként
távozó foglalja el. Minden alkalommal, amikor meglátogatja az elhunytat,
a túlél megnézheti a saját, k be vésett nevét, ami alól az egyik dátum
még hiányzik.
– Apa ötvenhat éves volt, amikor anya meghalt – mondta Lee,
miközben kézen fogta Adamet, és lassan elindultak. – Azt szerettem volna,
hogy dupla sírhelyre temesse, de nem akarta. Azt hiszem, arra gondolt,
hogy él még jó néhány évet, és esetleg újra megházasodik.
– Egyszer azt mondtad, hogy édesanyád nem szerette Samet.
– Biztos vagyok benne, hogy azért mégiscsak szerette, hiszen majdnem
negyven évig együtt éltek. De sohasem voltak igazán közel egymáshoz.
Ahogy kezdtem feln ni, észrevettem, hogy anyám nem szeret Sam
közelében lenni. Ezt egy-két alkalommal meg is vallotta nekem. Egyszer
vidéki lány volt, aki fiatalon ment férjhez, gyerekeket szült, otthon maradt
velük, és azt várták t le, hogy mindenben engedelmeskedjen a férjének.
Azt hiszem, anyám nagyon megkeseredett asszony volt.
– Lehet, hogy nem szeretett volna Sam mellett lenni az id k
végezetéig.
– Én is gondoltam erre. Ami azt illeti, Eddie azt akarta, hogy külön, a
temet két végébe temessék ket.
– Jó ötlet.
– Eddie nem viccelt.
 – Mennyit tudott édesanyád Sam és a klán kapcsolatáról?
– Fogalmam sincs. Sohasem beszéltünk err l. Emlékszem rá, hogy úgy
érezte magát, mintha leforrázták volna, amikor apát letartóztatták. Egy
ideig még nálatok is lakott, mert az újságírók állandóan zaklatták.
– És az egyik tárgyalásra sem ment el.
– Nem. Sam nem akarta, hogy végignézze. Magas volt a vérnyomása,
és Samnek ezzel az ürüggyel sikerült távol tartani.
Ráfordultak egy keskeny gyalogösvényre, ami a temet régi részén
keresztül vezetett. Kézen fogva sétálva nézegették a sírköveket. Lee az
utca túloldalán álló dombon lév fákra mutatott. – Oda temetik a feketéket
– mondta. – A fák alá. Kis temet .
– Viccelsz? Még ma is?
– Hát persze. Ezek az emberek még a gondolatát sem tudnák elviselni
annak, hogy egy néger fekszik az seik között.
Adam hitetlenkedve csóválta a fejét. Felkapaszkodtak a dombra, és egy
tölgyfa alatt megpihentek. A néhány utcányira lév Ford Megyei Bíróság
épülete csillogott a napfényben.
– Amikor kislány voltam, sokszor játszottam itt – mondta Lee halkan.
Jobbra, észak felé mutatott. – Minden július negyedikén a város
t zijátékkal ünnepel, és innen, a temet b l lehet a legjobban látni mindent.
Biciklire ültünk, és bejöttünk a városba, hogy megnézzük a felvonulást,
aztán elmentünk a városi uszodába. Sötétedés után idejöttünk, a halottak
közé, és ezeken a sírköveken ülve bámultuk a t zijátékot. A férfiak a
kocsik közelében maradtak, ahová a sört rejtették, az asszonyok pedig
pokrócot terítettek a földre, és a csecsem kkel foglalkoztak. Mi pedig fel-
alá rohangáltunk, meg körbe-körbebicikliztünk.
– Eddie-vel?
– Persze. Eddie normális kissrác volt, néha persze az idegeimre ment,
de aranyos gyerek volt. Tudod, még most is hiányzik nekem. Nagyon
hiányzik. Éveken keresztül nem voltunk valami jóban, de amikor
visszajövök ebbe a városba, úgy gondolok rá, mint a kisöcsémre.
– Nekem is hiányzik.
– Miután befejezte a középiskolát, az évzáró napján este kijöttünk ide,
pontosan erre a helyre. Akkor már két éve Nashville-ben éltem, de
visszajöttem, mert Eddie azt akarta, hogy ott legyek az évzárón. Hoztunk
magunkkal egy üveg olcsó bort, azt hiszem, Eddie ekkor ivott életében
el ször.
– Melyik évben volt ez?
 – Azt hiszem, 1960-ban. Be akart állni a hadseregbe, hogy elmehessen
Clantonból.
– Eléggé össze volt zavarodva, nem?
– Tizennyolc éves múlt, és valószín leg pont annyira volt
összezavarodva, mint a legtöbb srác, aki éppen befejezte a középiskolát.
Eddie attól rettegett, hogy ha Clantonban marad, valami történik vele,
valamiféle rejtélyes genetikai rendellenesség a felszínre tör, és is olyan
lesz, mint Sam. Egy újabb Cayhall csuklyával a fején. Kétségbeesetten
menekülni akart innen.
– De te, amint lehetett, leléptél.
– Tudom, de én jóval keményebb voltam, mint Eddie, legalábbis
tizennyolc évesen. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon elmenjen
hazulról. Békésen iszogattunk, és arról beszélgettünk, hogyan lehetne
egyenesbe kerülni.
– Sikerült az apámnak valaha is egyenesbe kerülnie?
– Szerintem nem. Mindketten sokat szenvedtünk az apánktól meg a
családja gy lölködését l. Van egy-két dolog, amit remélem, sohasem
fogsz megtudni, és azért imádkozom, hogy néhány családi történetet soha
senki ne meséljen el többet. Nekem, azt hiszem, sikerült ki znöm ket a
fejemb l, de Eddie-nek nem.
Ismét kézen fogta Adamet, és elindultak a temet új részébe vezet ,
napsütötte földúton. Lee megállt, és egy sor kisebb sírk felé mutatott. –
Itt vannak a dédszüleid meg a nénikéid, bácsikáid, meg még néhány
Cayhall.
Adam összesen nyolc sírhelyet számolt össze. Megnézte a neveket, a
dátumokat, hangosan felolvasta a gránitba vésett szöveget, búcsúszavakat.
– Még jó néhányan vannak a kisebb falvak környékén – mondta Lee. –
A legtöbb Cayhall Karaway környékér l származott, innen huszonöt
kilométernyire. Vidéki emberek voltak, és általában a falusi templom
mögé temették ket.
– Eljöttél ezekre a temetésekre?
– Csak egynéhányra. Nem egy összetartó család ez, Adam. Volt úgy,
hogy évek teltek el, mire megtudtam, hogy valaki meghalt.
– Édesanyádat miért nem ide temették?
– Mert nem akarta. Tudta, hogy meg fog halni, és kiválasztotta a helyet.
Sohasem tartotta magát Cayhallnak. Gates volt.
– Okos asszony.
 Lee kitépett egy maroknyi gazt nagyanyja sírjáról, és ujjaival
végigsimított a Lydia Newsome Cayhall néven. Az asszony 1961-ben,
hetvenkét éves korában halt meg. – Jól emlékszem rá – mondta Lee,
miközben letérdelt a f ben. – Rendes, keresztény asszony volt. Forogna a
sírjában, ha tudná, hogy a fia siralomházban van.
– Na és ? – kérdezte Adam, Lydia férjére, Nathaniel Lucas Cayhallra
mutatva, aki 1952-ben, hatvannégy évesen halt meg. Lee szeretetteljes
arckifejezése megváltozott. – Undok öregember – felelte. – Biztos vagyok
benne, hogy büszke lenne Samre. Egy temetésen ölték meg.
– Egy temetésen?
– Igen. Ezen a vidéken a temetés hagyományosan társasági eseménynek
számított. Hosszú virrasztás el zte meg, sok látogató érkezett, és nagy
dínomdánomot csaptak. Kemény volt az élet a délvidéken, és a
temetésekb l gyakran részeg veszekedés lett. Nat, a nagyapám nagyon
er szakos férfi volt, és pont nem a megfelel emberbe kötött bele a
temetési szertartás után. Agyonverték egy furkósbottal.
– Sam hol volt?
– A verekedés kell s közepén. t is jól megverték, de túlélte. Még
kislány voltam, de emlékszem Nat temetésére. Sam kórházban volt, és
nem tudott eljönni.
– Megbosszulta?
– Természetesen.
– Hogyan?
– Soha semmit sem bizonyítottak rá. A két férfit, aki agyonverte Natet,
néhány évvel kés bb kiengedték a börtönb l. Megjelenlek itt egy rövid
id re, aztán elt ntek. Hónapokkal kés bb a szomszédos Milburn
megyében megtalálták az egyiknek a holttestét. Természetesen
agyonverték. A másik férfit sohasem találták meg. A rend rök kikérdezték
Samet meg a testvérét, de nem volt bizonyíték.
– Szerinted tette?
– Egészen biztos, hogy tette. Akkoriban senki sem mert ujjat húzni a
Cayhallokkal. Azt tartották róluk, hogy félig rültek és pokoli kegyetlenek.
Továbbmentek a gyalogösvényen, és maguk mögött hagyták a családi
sírhelyeket. – Na, Adam, fel van adva a kérdés. Hová temessük Samet?
– Szerintem oda, a feketék közé kellene temetnünk. Megérdemelné.
– Úgy gondolod, azt akarja, hogy ide temessük? Ford megyébe?
– Nem tudom. Érthet okokból még nem beszéltünk err l. Még van
remény.
 – Mennyi?
– Kevés. Ahhoz elég, hogy folytassuk a harcot.
Kijöttek a temet b l, és végigsétáltak egy utcán, amelyet
agyonkoptatott járda és srégi tölgyek szegélyeztek. A régi házakat szépen
rendben tartották, hosszú veranda húzódott el ttük, és macskák
szundikáltak a bejárati lépcs kön. Gyerekek száguldottak el mellettük
biciklin meg gördeszkán. A verandákon id s emberek ültek, és lassan
hintáztak a hintaszékben. – Itt játszottam gyerekkoromban, Adam –
mondta Lee, miközben céltalanul sétálgattak.
– Hogy emlékszel: szép id k voltak?
– Nem tudom. Mi sohasem éltünk városban, így aztán vidéki
gyerekeknek tartottak minket. Mindig egy ilyen házra vágytam, hogy a
barátaim itt legyenek a közelben, egy-két utcányira. A legjobb barátaim itt
laktak, és rengeteget játszottam itt, ezekben az utcákban, ezekre a fákra
másztam fel. Azt hiszem, szép id k voltak. A vidéki házunkról nem rzök
kellemes emlékeket.
Továbbmentek, és a többi ház el tt is láttak embereket: a
virágágyásokat locsolták, a postást várták, de nem szóltak semmit. Lee
napszemüveg mögé rejtette a szemét. Úgy nagyjából a f tér irányába
tartva sétálgattak, s közben Lee régi barátairól beszélgettek, meg arról,
hogy mi lett velük az id k folyamán. Kett vel tartotta még mindig a
kapcsolatot: az egyik Clantonban, a másik pedig Texasban élt. A családi
történetek nem kerültek szóba, amíg egy olyan utcába nem értek, ahol
kisebb faházak álltak szorosan egymás mellett. Megálltak a sarkon, és Lee
az utca közepe felé intett a fejével.
– Látod jobbra a harmadik házat? Azt a kis barnát.
– Igen.
– Ott laktatok. Elsétálhatnánk arra, de látom, hogy nagy a mozgolódás.
Két kisgyerek játék pisztolyokkal lövöldözött egymásra az elüls
udvarban, valaki pedig a keskeny verandán ringatózott egy hintaszékben.
Négyzet alakú, kicsi, rendben tartott ház volt, tökéletesen megfelel egy
fiatal házaspárnak kisgyerekekkel.
Adam hároméves volt, amikor Eddie és Evelyn úgy döntöttek, hogy
elt nnek a városból, és most, ahogy ott állt a sarkon, kétségbeesetten
igyekezett visszaemlékezni valamire ebb l a házból. Nem tudott.
– Akkoriban feketére volt festve, és a fák persze kisebbek voltak. Eddie
egy helybéli ingatlanközvetít t l bérelte.
– Szép volt?
 – Azt lehet mondani, hogy igen. Még csak egy-két hónapja voltak
házasok. Két taknyos egy csecsem vel. Eddie egy autóalkatrész-üzletben
dolgozott, aztán pedig az autópálya-felügyeleten. Aztán megint másik
állása lett.
– Ismer sen hangzik.
– Evelyn részmunkaid s állást vállalt egy ékszerüzletben a f téren. Azt
hiszem, boldogok voltak. Evelyn nem clantoni lány volt, alig ismert itt
valakit. Visszahúzódva éltek.
Lee egyik percr l a másikra idegenvezet és történész lett. 1863-ban a
jenkik, a szemét disznók, porig égették Clantont, és a polgárháború után
Clanton tábornok, a déli szövetségesek h se, annak a családnak a
leszármazottja, amelynek tulajdonában volt az egész megye, visszatért egy
lábon, a másikat ugyanis elvesztette valahol a shiloh-i csatatéren, és
megtervezte az új bírósági épületet meg köré az utcákat. Eredeti rajzait
meg lehetett nézni a bíróság emeletén, a falon. A tábornok sok árnyékot
akart, ezért egymás mellett tökéletes rendben sorakozó tölgyfákat
ültettetett a bírósági épület köré. Látnoki szellem ember volt, és látta
maga el tt, hogy a romokból virágzó kisváros emelkedik majd.
A várostól északra hatalmas bevásárlóközpont terül el, keletre diszkont
üzletek sorakoznak, de Ford megye polgárai még mindig nagyon szívesen
vásárolgatnak a f téren szombat délel ttönként, magyarázta Lee,
miközben a Washington Streeten sétáltak a járdán. Megálltak egy ósdi
patika el tt, Lee levette a szemüvegét. – Ez egy kis kávézó volt, az egyik
kedvenc helyünk – mondta. – Hátul állt egy fagyigép, egy halom
képregény a polcokon, meg volt egy zenegép. Hatalmas adag eperfagyit
kaptál öt centért, aztán órákig eszegetted. Még tovább tartott, ha a fiúk is
itt voltak.
Olyan az egész, mint egy film, állapította meg magában Adam.
Megálltak egy vaskereskedés el tt, és ki tudja, miért, nézegetni kezdték a
kirakatüvegnek támasztott lapátokat, kapákat meg gereblyéket. Lee az
ütött-kopott dupla ajtóra pillantott, amit egy téglával támasztottak ki, és
eszébe jutott valami a gyerekkorából. De nem mondta meg, hogy mi az.
Kézen fogva átkeltek az utcán, és elmentek egy csoport öregember
mellett, akik a háborús emlékm körül ücsörögtek, fadarabokat
farigcsáltak és bagót rágtak. Lee a szobor felé biccentett, és halkan közölte
Adammel, hogy ez Clanton tábornok, még két lábbal. Szombaton zárva
volt a városi bíróság. Kólát vettek egy üdít automatánál, aztán az épület
el tti pázsiton iszogatták. Lee elmesélte Ford megye történelmének
leghíresebb bírósági tárgyalását. 1984-ben Carl Lee Hailey, egy fekete
férfi lel tte azt a két fehér csirkefogót, aki meger szakolta a kislányát. Az
egyik oldalon a feketék, a másikon pedig a klán szervezett felvonulásokat,
demonstrációkat, és a Nemzeti Gárda szabályosan tábort vert a bírósági
épület el tt, hogy fenntartsa a rendet. Egyszer Lee is eljött Memphisb l,
hogy megnézze a látványosságot. Haileyt végül felmentette a kizárólag
fehér emberekb l álló esküdtszék.
Adam emlékezett a tárgyalásra. Els éves volt Pepperdine-en, és az
újságokból figyelemmel kísérte az eseményeket, mert a szül városában
zajlottak.
Lee mutatni akart valamit Adamnek. Megkerülték a bíróság épületét, és
odamentek a hátsó bejárathoz, ahol két ivókút állt, egymástól három
méterre. Egyiket sem használták már évek óta. Az egyik a fehéreknek, a
másik a feketéknek volt fenntartva. Lee-nek eszébe jutott Rosia Alfie
Gatewood, azaz, ahogy mindenki ismerte, Miss Allie története. volt az
els olyan fekete ember, aki a fehérek ivókútjából ivott, és minden sérülés
nélkül megúszta. Nem sokkal ezután kikapcsolták a vizet.
Találtak egy asztalt a f tér nyugati részén lév , Teaház névre keresztelt,
zsúfolt ételbárban. Miközben szalonnás, paradicsomos szendvicset ettek
sült krumplival, Lee szórakoztató, vidám történeteket mesélt. Nem vette le
a napszemüveget, és Adam többször is észrevette, hogy a körülötte ül
embereket figyeli.

Miután megebédeltek, és még egyszer visszasétáltak a temet be, eljöttek

Clantonból. Adam vezetett, Lee pedig mutogatta, hol, merre kell elfordulni.
Hamarosan az autóúton voltak, amely kicsi, rendben tartott farmok mellett
vezetett el, ahol tehenek legelésztek a hegyoldalon. Egy keresztez désnél
egy kisebb aszfaltútra kanyarodtak, amely az erd s rész felé kígyózott.
Végül egy elhagyatott, fehér faház el tt álltak meg. A törött ablakokon
bekúszott a repkény, a veranda környéke csupa gyom volt.
Ötvenméternyire állt az úttól, a hozzá vezet , murvával felszórt
kocsibehajtó szinte járhatatlan volt. A ház el tti pázsitot ben tte a konkoly
meg a gaz. Az út mögötti árokban lév postaládát alig lehetett látni.
– A Cayhall-birtok – mormogta Lee. Hosszú ideig ültek a kocsiban, és
a szomorú látványt nyújtó kis házat bámulták.
– Mi történt vele? – kérdezte végül Adam.
 – Ó, jó kis ház volt. Bár nem volt sok esélye. Nyomorult emberek éltek
benne. – Lee lassan levette a szemüveget, és megtörölte a szemét. –
Tizennyolc évig éltem itt, és már alig vártam, hogy elmehessek.
– Miért nem lakik benne senki?
Lee mélyet sóhajtott, és hozzálátott, hogy összefoglalja a ház történetét.
– Azt hiszem, évekkel ezel tt apa teljesen kifizette, de aztán
jelzálogkölcsönt vett fel rá, hogy fedezni tudja az ügyvédi költségeket az
utolsó tárgyaláson. természetesen soha többet nem jött haza, és aztán
valamikor a bank lefoglalta. Azóta egyszer sem voltam itt. Megkértem
Phelpst, hogy vegyük meg, de nemet mondott. Nem is hibáztatom. Én sem
akartam igazán, hogy az enyém legyen.
– Mi történt a személyes holmikkal?
– A bank, miel tt végrehajtotta volna a lefoglalást, megengedte nekem,
hogy bemenjek, és amit akarok, csomagoljak össze. Néhány dolgot
megmentettem: fotóalbumokat, emléktárgyakat, évkönyveket, bibliákat,
anyám néhány értékesebb holmiját. Egy raktárhelyiségben vannak
Memphisben.
– Szeretném megnézni ket.
– A bútorok nem értek semmit, egyetlen szép darab sem volt köztük.
Az anyám már régen meghalt, az öcsém éppen öngyilkos lett, az apámat
éppen a siralomházba küldték, és valahogy nem voltam olyan hangulatban,
hogy összegy jtögessem a tárgyakat, amelyekhez szép emlékek f z dnek.
A fenébe is, a legszívesebben mindent elégettem volna. Majdnem meg is
tettem.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, egyáltalán nem. Miután eltöltöttem itt néhány órát, úgy
döntöttem, hogy felgyújtom ezt az átkozott házat, és mindent, ami benne
van. Gyakran el fordul az ilyen házakkal, hogy leégnek, nem?
– Miért nem tetted meg?
– Nem is tudom. Bárcsak lett volna elég bátorságom hozzá. Emlékszem,
hogy a bank miatt kezdtem tétovázni, meg hát végül is a gyújtogatás
b ncselekmény, nem? Jót röhögtem, amikor arra gondoltam, hogy
börtönbe kerülök, ahol együtt lennék Sammel. Ezért nem gyújtottam meg
a gyufát. Attól féltem, hogy bajba kerülök, és lecsuknak.
Most már forróság volt a kocsiban, és Adam kinyitotta az ajtót. –
Szeretnék körülnézni – mondta, miközben kiszállt. Elindultak a murvával
felszórt úton. A veranda el tt megálltak, és a rothadó deszkákra meredtek.
 – Én nem megyek be – jelentette ki Lee határozottan, és kezét kihúzta
az Adaméból. Adam megnézte a düledez verandát, és úgy döntött, hogy
nem lép be. Végigsétált a ház mentén, s közben a kúszónövények borította,
törött ablakokat bámulta. Követte a ház mellett vezet gyalogutat, Lee
pedig jött utána.
A hátsó udvarra öreg tölgy- és juharfák borítottak árnyékot, és a föld,
ahol egyáltalán nem érte nap, teljesen csupasz volt. A kissé lejt s terület
vagy kétszáz méter hosszan terült el, és egy bozótosig tartott. A távolban
fák szegélyezték a birtokot.
Lee ismét kézen fogta, és odasétáltak a fészer mellett álló fához. – Ez
volt az én fám – mondta Lee felnézve az ágakra. – Az én saját
hikoridiófám. – Kicsit remegett a hangja. – Nagyszer dolog volt
felmászni rá. Órákat töltöttem rajta. Itt ültem ezeken az ágakon, lóbáltam a
lábamat, és az államat rátettem egy gallyra. Tavasszal és nyáron
fölmásztam úgy a feléig, és senki sem látott. Ott fönt volt egy saját, külön
kis világom.
Lee hirtelen becsukta a szemét, és a szája elé tette a kezét. Remegett a
válla. Adam átkarolta, és azon törte a fejét, hogy mit is mondhatna.
– Itt történt – mondta egy pillanattal kés bb. Könnyeivel küszködve az
ajkába harapott. Adam nem szólt semmit.
– Egyszer kérdeztél t lem valamit – folytatta összeszorított fogakkal,
miközben öklével az arcát törölgette. – Arról, hogy apa megölt egy fekete
férfit. – A ház felé intett a tejével.
A házra meredve álltak egymás mellett, egyikük sem akart megszólalni.
Eltelt egy perc. Az egyetlen hátsó ajtó egy kicsi, négyzet alakú verandára
nyílt, amit korlát vett körbe. Lágy szell rezegtette meg a leveleket a fejük
fölött; ezen kívül semmi más zajt nem lehetett hallani.
Lee mély leveg t vett, aztán belekezdett. – Joe Lincolnnak hívták, az út
végén lakott a családjával. – A mez mentén vezet , majd az erd ben
elt n földút maradványai felé biccentett. – Volt neki vagy tíz gyereke.
– Quince Lincoln? – kérdezte Adam.
– Aha. Honnan tudsz róla?
– Sam említette a nevét a napokban, amikor Eddie-r l beszélgettünk.
Azt mondta, hogy Quince és Eddie nagyon jó barátok voltak kissrác
korukban.
– Quince apjáról nem beszélt, ugye?
– Nem.
 – Sejtettem. Joe itt dolgozott nálunk, a farmunkon, és a családjával egy
roskatag viskóban lakott, ami szintén a miénk volt. Rendes ember volt,
szép nagy családdal, és mint akkoriban a legtöbb szegény fekete, k is
csak épphogy meg tudtak élni valahogy. Ismertem egy-kett t a gyerekei
közül, de egyikkel sem voltam olyan barátságban, mint Eddie Quince-szel.
Egyszer a fiúk itt játszottak a hátsó udvarban. Nyár volt, nem kellett
iskolába mennünk. Hajba kaptak egy játék katonán, és Eddie megvádolta
Quince-t, hogy ellopta. Tudod, ilyesmi el fordul a kissrácoknál. Azt
hiszem, nyolc- vagy kilencévesek lehettek. Apa éppen erre sétált. Eddie
odaszaladt hozzá, és elmondta neki, hogy Quince ellopta a katonáját.
Quince határozottan tagadta. Mind a két fiú nagyon mérges volt, majdnem
elsírták magukat. Sam, a rá jellemz módon, dühöngeni kezdett, és
leszidta Quince-t. Elmondta mindennek, azt kiabálta, hogy „te büdös tolvaj
kis nigger” meg „aljas kis nigger fattyú”. A játék katonát követelte t le, és
Quince elkezdett sírni. Azt mondogatta, hogy nincs nála, Eddie meg azt,
hogy de igenis, nála van. Sam megragadta a kisfiú vállát, keményen
megrázta, aztán elfenekelte. Közben üvöltözött vele meg szidta, Quince
pedig sírt és könyörgött, hogy ne bántsa. Sam néhányszor körbevonszolta
az udvarban, s közben rángatta meg ütötte. Quince végre kiszabadította
magát, és hazaszaladt. Eddie berohant a házba, apa pedig utánament. Egy
pillanattal kés bb kilépett, itt, ezen az ajtón, kezében egy sétabottal, amit
óvatosan letett a verandán. Aztán leült a lépcs re, és türelmesen várt.
Elszívott egy cigarettát, és a földutat figyelte. A Lincoln-ház nem volt túl
messze, és nem is kellett sokat várnia: Joe perceken belül futva megjelent
a földúton, és mögötte ott loholt Quince. Amikor a ház közelébe ért, és
látta, hogy apa rá vár, lelassított. Apa bekiáltott a házba: „Eddie! Gyere ki!
Nézd meg, hogy korbácsolom meg ezt a niggert!”
Lee lassú léptekkel elindult a ház felé, aztán néhány méternyire a
verandától megállt. – Amikor Joe pontosan ideért, megállt és ránézett
Samre. Valami ilyesmit mondott: „Quince azt mondja, hogy megütötte, Mr.
Sam.” Erre az apám azt felelte: „Quince egy büdös tolvaj kis nigger.
Tanítsd meg neki, hogy nem szabad lopni.” Vitatkozni kezdtek, és teljesen
nyilvánvalóvá vált, hogy ebb l verekedés lesz. Sam hirtelen felpattant, és
ütött el ször. A földre zuhantak, pontosan itt, ahol most állok, és úgy
verekedtek, mint két vadállat. Joe néhány évvel fiatalabb volt és er sebb,
de apa olyan eszel s dühvel küzdött, hogy kiegyenlített volt a harc.
Egymás arcába csaptak, szitkozódtak, rúgkapáltak. – Lee elhallgatott, és a
hátsó ajtóra mutatott. – Aztán Eddie kijött a verandára, hogy megnézze a
verekedést. Quince innen néhány méternyire állt, és az apjának kiabált
valamit. Sam odaugrott a lépcs höz, felkapta a botot, és már nem volt
megállj. Joe arcát meg a fejét ütötte, és amikor térdre zuhant, a gyomrába
és az ágyékába döfködte a botot, amíg a szerencsétlen már mozdulni is alig
bírt. Joe ránézett Quince-re és odakiáltotta neki, hogy rohanjon haza a
puskáért. Quince elszaladt. Sam abbahagyta az ütlegelést, és Eddie-hez
fordult. „Menj, és hozd a puskámat” – mondta. Eddie megdermedt, mire
apa megint rákiabált. Joe négykézláb állt a földön, megpróbálta
összeszedni magát, és már éppen talpra állt volna, amikor Sam megint
rácsapott egyet, és Joe visszazuhant. Eddie bement a házba, Sam pedig
felsétált a verandára. Eddie néhány másodpercen belül visszajött a
puskával, és apa azt mondta neki, hogy menjen be. Az ajtó becsukódott.
Lee odasétált a verandához, és leült a lépcs re. Kezébe temette az arcát,
és hosszú id n keresztül sírt. Adam néhány méterrel arrébb állt, a földre
szegezve tekintetét hallgatta a n zokogását, és azon t n dött magában,
Lee vajon honnan tudja a részleteket. Amikor Lee végre ránézett, tekintete
üveges volt, szemfestéke szétken dött az arcán, és folyt az orra. Kezével
megtörülte az arcát, majd a kezét a nadrágjához dörzsölte. – Ne haragudj –
suttogta.
– Fejezd be, kérlek – mondta Adam gyorsan.
Lee mélyet lélegzett, és megint megtörölte a szemét. – Joe ott volt –
mondta egy pontra mutatva a f ben, Adam közelében. – Sikerült felállnia,
megfordult és meglátta apát a puskával. A saját háza felé pillantott, de
Quince meg a puskája még sehol sem volt. Visszafordult apa felé, aki
pontosan itt állt, a veranda szélénél. És ekkor az én drága édesapám lassan
felemelte a puskát, egy pillanatig tétovázott, körbepillantott, hogy látja-e
valaki, és meghúzta a ravaszt. Ennyi az egész. Joe a földre zuhant és nem
mozdult többé.
– A saját szemeddel láttad az egészet, ugye?
– Igen, a saját szememmel.
– Hol voltál?
– Ott. – Lee csak a feje biccentésével mutatta. – A hikoridiófámon.
Elrejtve a világ el l.
– Sam nem látott?
– Senki sem látott. Végignéztem az egészet. – Ismét a szeméhez emelte
a kezét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Adam odament hozzá és
leült mellé.
 Lee megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét. – Sam néhány
pillanatig figyelte Joe-t, készen arra, hogy ismét tüzeljen, ha kell. Joe
azonban már halott volt. A fáról láttam, hogy a feje körül véres a f .
Emlékszem, hogy a fa kérgébe vájtam a körmöm, nehogy leessek, és arra
is emlékszem, hogy sírni szerettem volna, de túlságosan meg voltam
ijedve. Nem akartam, hogy Sam meghalljon. Néhány perc múlva
megjelent Quince. Hallotta a lövést, és amikor megláttam, már sírt. Rohant,
mint az rült, és közben b gött. Amikor meglátta az apját, sikítozni
kezdett; így tett volna minden kisgyermek. Apám megint felemelte a
puskát, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy le akarja l ni a fiút. De
Quince a földre dobta Joe puskáját, és odarohant az apjához.
Torkaszakadtából üvöltött és jajveszékelt. Valamilyen világos szín ing
volt rajta, ami másodpercek alatt csupa vér lett. Sam odament, és felvette
Joe fegyverét a földr l, aztán szépen besétált a házba, kezében a két
puskával.
Lee lassan felállt, és kimért néhány lépést. – Quince és Joe pontosan itt
volt – mondta, és a sarkával megjelölte a helyet. – Quince a gyomrához
szorította az apja fejét, minden csupa vér volt, és furcsa, nyöszörg hangot
adott ki magából, olyan volt, mint egy haldokló állat sz külése. – Lee
megfordult, és a hikoridiófára pillantott. – Én pedig ott ücsörögtem a fán,
mint egy kismadár, és én is zokogtam. Abban a pillanatban rettenetesen
gy löltem az apámat.
– Eddie hol volt?
– Bent a házban, a szobájában. – Az egyik törött ablakra mutatott,
amir l a red ny is hiányzott. – Az volt a szobája. Kés bb elmesélte, hogy
amikor meghallotta a lövést, kinézett, és látta, ahogy Quince magához öleli
az apját. Néhány perccel kés bb futva megjelent Ruby Lincoln, mögötte
jött egy csomó gyerek. Elmondhatatlanul szörny volt. Sikoltoztak,
zokogtak, kiabáltak és könyörögtek Joe-nak, hogy ne haljon meg. Sam
bement a házba, és kihívta a ment t. De szólt az egyik bátyjának,
Albertnek is, meg néhány szomszédnak. Hamarosan kis tömeg gy lt össze
az udvarban. Sam és a bandája ott álldogált a verandán, és fegyverrel a
kezükben figyelték a feketéket, akik oda, a fa alá vonszolták a holttestet. –
Lee egy nagy tölgyfára mutatott. – Rettenetesen hosszú id után megjött a
ment kocsi, és elvitték Joe-t. Ruby meg a gyerekek visszamentek a
házukba, az apám és a haverjai pedig jót nevettek a verandán.
– Mennyi ideig maradtál a fán?
 – Nem tudom. Miután mindenki elment, lemásztam, és beszaladtam az
erd be. Eddie-vel volt egy kedvenc helyünk a folyómeder mellett, és
tudtam, oda fog jönni, hogy megkeressen. Így is volt. Rettenetesen meg
volt ijedve, és alig kapott leveg t. Elmesélte a lövöldözést, én meg
megmondtam neki, hogy mindent láttam. El ször nem akarta elhinni, de
beszámoltam neki a részletekr l. Mind a ketten halálra voltunk rémülve. A
zsebébe nyúlt, és el húzott valamit. A játék katona volt az, amin Quince-
szel összevesztek. Az ágya alatt találta meg, és ott, a szobájában jött rá,
hogy minden az hibája volt. Megesküdtünk egymásnak, hogy titkot
tartunk. megígérte, hogy soha, senkinek nem fogja elmondani, hogy én
végignéztem a gyilkosságot, én pedig arra tettem ígéretet, hogy soha,
senkinek nem fogom elmondani, hogy megtalálta a játék katonát. Utána
rögtön bedobta a folyómederbe.
– Elmondtátok valaha is?
Lee hosszú ideig rázta a fejét.
– Sam sohasem tudta meg, hogy ott voltál a fán? – kérdezte Adam.
– Nem. Anyámnak sem mondtam meg. Az évek során néha beszéltünk
róla Eddie-vel, de ahogy múlt az id , szépen eltemettük magunkban.
Amikor hazamentünk, a szüleink óriási veszekedés kell s közepén voltak.
Anyám hisztériázott, apám pedig eszel s tekintettel üvöltözött. Azt hiszem,
meg is ütötte az anyámat. Anya megragadott minket, és azt mondta, hogy
azonnal szálljunk be a kocsiba. Ahogy kitolattunk a kocsifeljárón, megjött
a seriff. Egy darabig autózgattunk, Eddie-vel hátul ültünk, de annyira meg
voltunk ijedve, hogy nem mertünk beszélni. Anya meg nem tudta, hogy
mit is kéne mondania. Azt hittük, hogy apát börtönbe viszik, de amikor
végül hazamentünk, ott ücsörgött a verandán, mintha semmi sem történt
volna.
– A seriff mit csinált?
– Valójában semmit. Egy kicsit elbeszélgettek Sammel. Sam
megmutatta neki Joe puskáját, és elmagyarázta, hogy puszta önvédelem
volt. Megint meghalt egy koszos nigger.
– Le sem tartóztatták?
– Nem, Adam. Mississippiben voltunk, 1950-ben. Biztos vagyok benne,
hogy a seriff jót nevetett rajta, hátba veregette Samet, azt mondta neki,
hogy legyen jó fiú, aztán elment. Még azt is megengedte neki, hogy
megtartsa a puskát.
– Hihetetlen.
– Abban reménykedtünk, hogy néhány évre börtönbe kerül.
 – Lincolnék mit csináltak?
– Mit csinálhattak volna? Ki figyelt volna oda rájuk? Sam megtiltotta
Eddie-nek, hogy Quince-szel találkozzon, és hogy biztosra menjen,
kilakoltatta a családot a házból.
– Te atyaúristen!
– Adott nekik egy hetet, hogy elt njenek, és aztán jött a seriff, hogy
esküvel vállalt kötelességének megfelel en kisöpörje ket a házból. Sam
biztosította anyámat, hogy a kilakoltatás teljesen törvényes. Ez volt az
egyetlen olyan pillanat az életünkben, amikor azt hittem, hogy anya
esetleg elhagyja. Bárcsak megtette volna.
– Eddie találkozott valaha Quince-szel?
– Évekkel kés bb. Amikor jogosítványt kapott, elkezdte keresni a
Lincoln családot. Egy kis településre költöztek, Clanton másik oldalán, és
Eddie ott talált rájuk. Elnézést kért, és vagy százszor elmondta, hogy
rettenetesen bántja, ami történt. De soha nem lettek újra barátok. Ruby
megkérte, hogy menjen el. Eddie elmesélte, hogy egy düledez viskóban
laktak, ahol áram sem volt.
Lee odasétált a fájához, és ráült a törzsére. Adam követte, és
nekitámaszkodott a fának. Lenézett a n re, és arra gondolt, hogy hány
keserves éven keresztül kellett magával cipelnie ezt a terhet. Aztán az
apjára gondolt, szörny séges szenvedéseire és kínlódásaira, a
gyógyíthatatlan sebre, amit a haláláig viselt. Adam úgy érezte, megvan az
els nyom, amin elindulhat, hogy megfejtse apja szétesésének történetét.
Azon t n dött, vajon az apró részekb l összeáll-e majd valamikor a teljes
kép.
– Sam mit csinált aztán?
Lee megpróbálta összeszedni magát. – Egy hétig, talán egy hónapig,
már nem is tudom, rettent csöndes volt a ház. De visszagondolva éveknek
t nik, amíg valaki is hajlandó volt megszólalni vacsora közben. Eddie
magára zárta az ajtaját, és a szobájában maradt. Éjszakánként hallottam,
ahogy sír, és újra meg újra elmondta nekem, hogy mennyire gy löli az
apját. Azt akarta, hogy haljon meg. Szeretett volna elszökni hazulról. Saját
magát hibáztatta mindenért. Anya aggódni kezdett, és nagyon sok id t
töltött Eddie-vel. Rólam azt hitték, hogy valahol az erd ben játszottam,
amikor történt. Nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk Phelpsszel,
titokban elkezdtem pszichiáterhez járni. Orvos segítségével próbáltam meg
feldolgozni valahogy a történteket, és azt akartam, hogy Eddie is ezt tegye.
De nem hallgatott rám. Amikor utoljára beszéltem vele a halála el tt,
szóba hozta a gyilkosságot. Sohasem tudta túltenni magát rajta.
Adamnek legalább száz kérdés eszébe jutott Joe Lincoln
meggyilkolásával kapcsolatban. Nagyon valószín nek t nt, hogy ezt a
témát többet nem hozhatja szóba Lee-vel, de mindent tudni akart, minden
egyes apró részletet. Hová temették Joe-t? Ml történt a fegyverével? A
helyi újság beszámolt a történtekr l? Vádesküdtszék elé került az ügy?
Sam beszélt róla a gyerekeinek? Hol volt Lee édesanyja a verekedés
közben? Hallotta a szóváltást és a lövést? Mi történt Joe családjával? Még
mindig Ford megyében élnek?
– Gyújtsuk fel – mondta Lee keményen, s közben az arcát törölgetve
meredt Adamre.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De igenis komolyan mondom! Gyújtsuk fel ezt az egész rohadt
mindenséget, a házat, a fészert, ezt a fát, a füvet meg gazt. Nem tartana
sokáig. Itt-ott elszórunk néhány gyufát. Gyerünk.
– Nem lehet, Lee.
Adam lehajolt, és gyöngéden karon fogta a n t. – Menjünk, Lee. Mára
eleget hallottam.
Egy szó nélkül távoztak a Cayhall-birtokról. Elautóztak Clanton mellett,
aztán Holly Springs közelében megálltak egy vegyeskereskedésnél. Lee
azt mondta, hogy akar inni egy kólát, és ragaszkodott hozzá, hogy maga
menjen be érte. Hat üveg sörrel tért vissza a kocsihoz, és megkínálta
Adamet. – Ez mi? – kérdezte Adam.
– Csak egy-két üveg sör – magyarázta Lee. – Teljesen hazavágtam
magam. Ne engedd, hogy kett nél többet igyak, jó? Csak kett t.
– Szerintem egyet sem kellene innod, Lee.
– Nem lesz semmi bajom – er sködött Lee homlokráncolva, és ivott
egy kortyot.
Adam visszautasította a sört, és elindultak. Lee negyedóra alatt
megivott két üveg sört, aztán elaludt. Adam a hátsó ülésre tette a
megmaradt üvegeket, aztán minden figyelmével a vezetésre koncentrált.

HUSZONHÉT
Pontosan egy héttel korábban kínzó fejfájással és háborgó gyomorral
ébredt, majd kénytelen volt megbirkózni Irene Lettner szalonnás tojásával.
Az elmúlt hét napban megfordult Slattery bíró tárgyalótermében,
Chicagóban, Greenville-ben, Ford megyében és a Parchmanben.
Találkozott a kormányzóval és az államügyésszel. Hat napja nem beszélt
az ügyfelével.
A pokolba az ügyfelével. Adam egészen hajnali kett ig a teraszon
ücsörgött, és koffeinmentes kávét iszogatva bámulta a folyón közleked
hajókat. A szúnyogokat hajkurászta, és nem tudta kiverni a fejéb l azt a
nagyon is életszer képet, arnint Quince Lincoln magához szorítja
édesapja holttestét, miközben Sam Cayhall a verandán ácsorogva
gyönyörködik a keze munkájában. Látta maga el tt Samet, amint mindkét
fegyvert a kezében tartva magyarázza a seriffnek, hogy az rült nigger
meg akarta ölni, és teljesen ésszer en, önvédelemb l cselekedett. A
seriff természetesen gyorsan megértette a helyzetet. Adam hallotta
magában, hogy a gyerekek, Eddie és Lee, sugdolóznak egymás között,
magukat okolják a történtekért, és Sam iszonyatos tettének súlya alatt
kínlódnak. És Adam átkozta magában azt a társadalmat, amely hajlandó
nem tudomást venni egy lenézett osztály ellen elkövetett er szakról.
Rosszul aludt, és valamikor az éjjel folyamán az ágya szélére ült, s
magában kijelentette, hogy Sam biztosan talál másik ügyvédet; hogy
bizonyos emberek esetében, mondjuk a nagyapjáéban, a halálbüntetés
talán mégiscsak a megfelel eljárás; hogy rögtön visszamegy Chicagóba,
és ismét nevet változtat. De amikor végleg felébredt, és a red ny résein
keresztül besz r d napsugarak szép, egyenes vonalakat húztak keresztbe
az ágyára, már más gondolatokat forgatott a fejében. Fél órán keresztül
bámulta a mennyezetet meg a falmintákat, és közben felidézte magában a
clantoni út részleteit. Azt remélte, hogy nyugalmas vasárnap áll el tte, s
majd egy er s kávé mellet átolvassa a vastag újságot. Majd valamikor
délután bemegy az irodába. Az ügyfelének még tizenhét napja van hátra.
Amikor el z este megérkeztek, Lee megivott még egy sört, aztán
elment lefeküdni. Adam nagyon figyelte, mit csinál, félig-meddig arra
számított, hogy tivornyázásba kezd, vagy pedig hirtelen úrrá lesz rajta az
alkoholmámoros bódultság. Lee azonban nagyon csöndes volt, s Adam a
hangját sem hallotta az éjszaka folyamán.
Lezuhanyozott, de nem borotválkozott meg, aztán lement a konyhába,
ahol az els kávéf zés ragacsos maradéka várta. Ezek szerint Lee már jó
ideje fent van. Bement a hálószobájába, megnézte a teraszon is, aztán az
egész lakást átkutatta. Lee már elment hazulról. A vasárnapi újság a
nappaliban lév dohányzóasztalkára volt készítve.
 Lehet, hogy Lee csak valami apróságért ment el egy közeli üzletbe.
Esetleg templomban van. Még nem jutottak el odáig, hogy kis levélkékben
üzenjenek egymásnak. Azonban az kétségtelen, hogy szó sem volt arról:
Lee bárhová is menne ma reggel.
Éppen megevett egy darab eperlekvárral megkent pirítóst, amikor
hirtelen elment az étvágya. Az újság vasárnapi melléklete is Sam Cayhall
történetér l közölt egy cikket, és ugyanazt a tízéves fényképet. Fecseg
stílusban összegezte az utóbbi egy hét fejleményeit, és kronologikus
táblázatban felsorolta az ügy történetének fontos dátumait. Az 1990.
augusztus nyolcadikai dátum után egy csinos kis kérd jelet biggyesztett a
szerz . Vajon sor kerül azon a napon a kivégzésre? A jelek szerint Todd
Marks annyi helyet kapott az újságban, amennyit csak akart, mert írásában
jóformán semmi új információ sem szerepelt. Volt azonban valami, ami
zavarta Adamet. A cikk közölt néhány idézetet egy egyetemi tanártól, az
alkotmányjogi ügyek szakért jét l, aki számos halálbüntetéses ügyön
dolgozott már. A tudós professzor nem fukarkodott a véleményével, és
mondanivalójának a lényege az volt, hogy Samnek gyakorlatilag már
semmi esélye sincs. Alaposan áttanulmányozta az aktát, és határozottan
úgy gondolja, hogy Sam szinte már semmit sem tehet. Elmagyarázta, hogy
sok halálbüntetéses ügyben el fordul: az utolsó pillanatokban csoda
történik, mert az elítélt ugyancsak középszer jogi képviseletet kap már a
fellebbezési periódusban is. Az ilyen esetekben egy szakért – mint
például maga a tudós professzor – gyakran nyulat varázsolhat el a
cilinderb l, mert annyira briliáns elme, s ily módon képes arra, hogy olyan
szempontokat is felvessen, amelyek elkerülték a szerényebb jogászi
koponyák figyelmét. Sam ügye azonban sajnálatos módon más, mert jogi
képviseletét kifogástalanul látta el a néhány remek chicagói jogász.
Sam fellebbezéseit szakért módon kezelték, és most már alig van
lehet ség újabbak benyújtására. A professzor, aki a jelek szerint kedvelte a
szerencsejátékokat, öt az egyhez arányban fogadta volna, hogy augusztus
nyolcadikán sor kerül a kivégzésre. És nemcsak a véleménye, hanem a
fényképe is bekerült az újságba.
Adam hirtelen ideges lett. Többtucatnyi olyan halálbüntetéses ügyr l
olvasott, amelyekben az ügyvédek olyan eszközökhöz nyúlnak az utolsó
percekben, amelyekre nem is gondoltak addig, és rá tudják venni a bírókat,
hogy meghallgassák az új érveket. A halálbüntetéses esetekben
számtalanszor el fordult már, hogy bizonyos szempontok elkerülik a
figyelmet, amíg egy új ügyvéd, friss szemmel színre nem lép és kiharcolja
a halasztást. De a jogászprofesszor helyesen mondta. Samnek szerencséje
volt. Bár mélyen megvetette a Kravitz és Bane ügyvédeit, azok kiváló jogi
képviseletet biztosítottak a számára. Most már csak az utolsó szalmaszálak
maradtak, a kétségbeesett, utolsó percekben benyújtható keresetek.
A földre dobta az újságot, és bement még kávéért. A tolóajtó sípoló
hangot hallatott, az új riasztóberendezés jelzett, amelyet múlt pénteken
szereltek be, miután a régi hibásan m ködött, és rejtélyes körülmények
között elt nt néhány kulcs. Nem volt rá bizonyíték, hogy betörés történt
volna. A társasházparkban nagyon szigorú biztonsági rendszer m ködött.
És Willis nem tudta pontosan, hány kulcsot tartott minden egyes lakáshoz.
A memphisi rend rök arra a megállapításra jutottak, hogy a tolóajtót nem
zárták be, és valahogyan magától félrecsúszott. Adam és Lee nem sokat
foglalkozott az üggyel.
Adam véletlenül meglökött egy üvegpoharat, ami a földre esett és
darabjaira tört. Apró üvegdarabkák pattogtak a csupasz lába körül, és
óvatosan, lábujjhegyen eltipegett sepr ért meg lapátért. Gondosan kis
kupacba söpörte az üvegszilánkokat, és a mosogató alatti szemetesbe
öntötte. Valami felkeltette a figyelmét. Lassan belenyúlt a fekete szín ,
m anyag szemeteszsákba, és addig turkált a langyos kávézacc meg az
üvegcserepek között, amíg egy üvegig nem jutott, amit aztán kihúzott. Egy
üres vodkásüveg volt a kezében.
Letörölte róla a kávézaccot, és megnézte a címkét. A szeméttartó kis
méret volt, és általában minden másnap ürítették ki, néha naponta. Most
csak félig volt tele. Az üveg nem lehetett benne hosszú ideje. Adam
kinyitotta a h t szekrényt, hogy megkeresse a maradék három üveg sört.
Lee kett t ivott meg hazafelé Clantonból, egyet pedig már itthon, a
lakásban. Adam nem emlékezett, hová tették az üvegeket, egy azonban
biztos volt: nem kerültek a h t szekrénybe. És nem lelte ket a szemétben,
a nappaliban, a fürd szobában és a hálószobában sem. Átvizsgálta a kis
tárolóhelyiséget, ahol a takarítószereket tartották, az ágynem s beépített
szekrényt, az összes konyhaszekrényt. Átkutatta Lee szekrényeit és
komódjait is, és úgy érezte magát, mint egy besurranó tolvaj, de folytatta a
kutatást.
Lee ágya alatt, természetesen üresen, egy régi cip sdobozba rejtve
találta meg ket. Három üres Heineken sörösüveg szépen egymás mellett,
mintha hamarosan postára adnák ket, mint valami ajándékot. Adam leült
a földre, és megvizsgálta az üvegeket. Nem olyan régen üríthették ki ket,
mindegyik alján volt még néhány csepp.
 Adam úgy nagyjából hatvan kilóra becsülte Lee súlyát, magasságát
pedig körülbelül százhetven centire. Karcsú volt, de mégsem túlzottan
sovány. Szervezete nem tud megbirkózni túl sok alkohollal. Korán, kilenc
óra körül feküdt le, aztán valamikor az éjjel kisurrant a szobájából, hogy
magához vegyen egy kis vodkát meg sört. Adam felállt, nekitámaszkodott
a falnak, és lázasan gondolkodott. Lee igyekezett jó alaposan elrejteni a
sörösüvegeket, bár tudta, hogy rajta fogják kapni. Nem lehetett kétsége
afel l, hogy Adam kés bb keresni fogja ket. Miért nem volt óvatosabb az
üres vodkásüveggel? Miért a szemétbe rejtette, a sörösüvegeket pedig az
ágy alá?
Adam rájött, hogy úgy tesz, mintha egy racionálisan gondolkodó, és
nem egy részeg ember cselekedeteire keresne választ. Lehunyta a szemét,
és a falnak támasztotta a fejét. Elvitte Lee-t Ford megyébe, ahol
megnézték a sírokat, újra átélték a rémálomszer emlékeket, és ahol Lee
napszemüveget viselt, hogy elrejtse az arcát. , Adam, immáron két hete a
családi titkokról faggatózik, és tegnap kapott bel lük egy szép csokorra
valót. De hát meg kellett tudnia, nyugtatta meg magát. Nem tudta pontosan,
miért, de úgy érezte, meg kell ismernie az okait annak, hogy családja
különös, er szakos és gy lölköd volt.
A cip sdobozt visszacsúsztatta az eredeti helyére, a vodkásüveget
másodszor is behajította a szemétbe. Gyorsan felöltözött, és elment a
lakásból. Az rnél Lee fel l érdekl dött. A nyilvántartás szerint majdnem
két órával ezel tt, nyolc óra tíz perckor távozott.

A chicagói Kravitz és Bane ügyvédeinek rendes szokása volt, hogy a

vasárnapot az irodában töltötték, de a memphisi cégnél a jelek szerint
nagyon rossz néven vették ezt a gyakorlatot. Adam teljesen egyedül volt az
egész irodában. Mégis magára zárta az irodája ajtaját, és hamarosan
elmerült a szövetségi habeas corpus gyakorlat homályos jogi világában.
Azonban így is csak nagyon nehezen tudott koncentrálni, és ha néha
sikerült neki, akkor is csak rövid id re. Aggódott Lee miatt, és gy lölte
Samet. Nehéz lesz majd – minden valószín ség szerint holnap – újra
ránézni a siralomházban a rácson keresztül. Törékeny volt, falfehér, ráncos,
és minden joga megvolt ahhoz, hogy egy kis együttérzést kapjon vala kit l.
Legutolsó beszélgetésük Eddie-r l folyt, és amikor véget ért, Sam azt kérte
t le, hogy a családi ügyeket hagyja a siralomházon kívül. Amúgy is van
most elég gondja. Nem méltányos egy halálra váró öregember szemére
vetni si b nöket.
 Fél tizenkett kor feltárcsázta Lee számát, és feszülten hallgatta a
telefon csörgését. Az üzenetrögzít n meghagyta Lee-nek, hogy hol van, és
megkérte, hogy hívja fel. Egy órakor ismét telefonált, aztán kett kor is.
Semmi válasz. Éppen egy fellebbezésen dolgozott, amikor megcsörrent a
telefon.
Lee kellemes hangja helyett F. Flynn Slattery bíró katonásan pattogó
szavai hallatszottak a kagylóból. – Itt Slattery bíró, Mr. Hall. Alapos
mérlegelés után arra jutottam, hogy az ítélet végrehajtásának elhalasztására
benyújtott keresetet elutasítom – mondta, és hangjában szinte némi
vidámság bujkált. – Döntésemnek több oka is van, ezeket most nem
kívánom részletezni. Az ügyviv m most azonnal elküldi önnek faxon a
határozatot, úgyhogy perceken belül megkapja.
– Igen, uram – felelte Adam.
– Nyújtsa be a fellebbezést, amilyen hamar csak tudja. Azt javasolom,
hogy már holnap délel tt.
– Már a fellebbezésen dolgozom, bíró úr. Ami azt illeti, már majdnem
be is fejeztem.
– Rendben. Tehát számított erre.
– Igen, uram. Amint távoztam az ön irodájából kedden, nyomban
elkezdtem dolgozni a fellebbezésen. – Adam némi kísértést érzett, hogy
egy kicsit odavágjon Slatterynek. Végül is majdnem négyszáz kilométerre
van t le. De azért mégiscsak egy szövetségi bíró. Adam nagyon pontosan
tisztában volt vele, hogy hamarosan ismét szüksége lehet a bíróra.
– Jó napot, Mr. Hall – és ezzel Slattery letette a kagylót. Adam vagy
tízszer körbejárta az asztalt, aztán egy darabig a szemerkél es t figyelte
az ablakból. Halkan átkozta magában a szövetségi bírókat, és név szerint
Slatteryt, aztán visszatért a számítógépéhez, és a monitorra meredve várta
az ihletet. Gépelt és olvasott, fellapozott régebbi beadványokat és
kinyomtatott néhány oldalt, kibámult az ablakon és csodáról álmodozott
egészen addig, amíg be nem sötétedett. Ímmel-ámmal végzett munkával
agyoncsapott néhány órát, és csak egyetlen oka volt annak, hogy este
nyolcig dolgozott: elég id t akart hagyni Lee-nek, hogy hazamenjen.
Lee-nek azonban nyoma sem volt. A biztonsági r azt mondta, hogy
nem jött haza. A rögzít n csak a saját üzenetét találta. Mikrosüt ben
készített pattogatott kukoricát vacsorázott, aztán megnézett két filmet
videón. Az ötlet, hogy felhívja Phelps Bootht, annyira visszataszító volt,
hogy szinte összeborzadt t le.
 Felmerült benne, esetleg a kanapén alszik, hogy meghallja, ha Lee
hazajön, de a második film után végül az emeleten lév , saját szobájába
vonult vissza, és magára csukta az ajtót

HUSZONNYOLC
A magyarázat a tegnapi elt nésre lassan született meg, de mire Lee a
végére ért, egészen hihet en hangzott. Egész nap a kórházban volt az egyik
gyerekkel az Auburn-házból, magyarázta, miközben lassan járkált a
konyhában. Szegény kislány még csak tizenhárom éves, ez az els gyereke,
de persze lesz még néhány, és egy hónappal korábban indult meg nála a
szülés. Édesanyja börtönben van, nagynénje kábítószert árul, és senki
máshoz nem tudott fordulni. Lee végig fogta a kezét a komplikációkkal teli
szülés közben. A lány jól érzi magát, a csecsem is egészséges, és
Memphis gettóiban van egy újabb gyermek.
Lee reszel s hangon beszélt, szeme bedagadt és vörös volt. Azt mondta,
hogy néhány perccel egy után ért haza, és napközben akart ugyan
telefonálni, de hat órát töltöttek a vajúdószobán, és kett t a szül szobán.
Adam pizsamában ült az asztalnál, és kávét kortyolgatva olvasta az
újságot, miközben Lee beszélt. Egy szóval sem kért t le magyarázatot.
Igyekezett közönyösen viselkedni. Lee ragaszkodott hozzá, hogy reggelit
készítsen: rántottat és palacsintát. Sikerült elfoglalnia magát a konyhában,
miközben beszélt, és gondosan kerülte Adam pillantását.
– Hogy hívják a lányt? – érdekl dött Adam komoly ábrázattal, mintha
Lee története nagyon felkeltette volna az érdekl dését.
– Hm... Natasha. Natasha Perkins.
– És még csak tizenhárom éves?
– Igen. Az anyja pedig huszonkilenc. Nem hihetetlen? Egy
huszonkilenc éves nagymama.
Adam hitetlenkedve csóválta a fejét. Éppen a Memphis Press társasági
rovatát olvasgatta. Házasságok. Válások. Születések. Letartóztatások.
Elhalálozások. Mintha a sporteredményeket böngészné, átnézte a tegnapi
születések listáját, de az új édesanyák között nem talált Natasha Perkins
nev t.
Lee befejezte a palacsintával vívott harcot. Egy kis tányérra tette, aztán
felszolgálta. Bon appetite – mondta er ltetett mosollyal. Az a tény, hogy
reggelit készített, már önmagában gazdag forrása volt a humornak.
 Adam elvigyorodott, és folytatta az újságolvasást. Néhány percig szó
nélkül ettek, és a csend egyre súlyosabb lett. Lee a távirányítóval
bekapcsolta a tévét, és a konyhai pulton álló készülék nagy zajjal
megszólalt. Hirtelen mindkett jükben roppant nagy érdekl dés támadt az
id járás-jelentés iránt. Megtudták, hogy ma ismét forró és száraz lesz a
leveg . Lee csak turkált az ételben, Adam gyanította, hogy a gyomra nem
lehet valami jó állapotban.
Gyorsan végzett a reggelijével, aztán a tányérját odavitte a
mosogatóhoz. Visszaült az asztalhoz, hogy befejezze az újságolvasást. Lee
a tévét bámulta; mindent elkövetett, hogy ne kelljen az unokaöccse
szemébe néznie.
– Ma valószín leg bemegyek Samhez – közölte Adam. – Már egy hete
nem voltam nála.
Lee valahová az asztal közepe felé irányította bágyadt pillantását. –
Bárcsak ne mentünk volna el szombaton Clantonba – mondta.
– Tudom, hogy így érzel.
– Nem volt jó ötlet.
– Sajnálom, Lee. Tényleg nagyon sajnálom.
– Jól van. Mit csináltok ma Sammel?
– F leg beszélgetünk. A helyi szövetségi bíróság tegnap ellenünk ítélt,
így aztán holnap reggel fellebbezünk. Sam szívesen beszélget a stratégiai
kérdésekr l.
– Mondd meg neki, hogy sokat gondolok rá.
– Jó, megmondom.
Lee eltolta maga el l a tányérját, és két kezébe fogta a csészéjét. – És
kérdezd meg t le, nem akarja-e, hogy bemenjek hozzá.
– Tényleg be akarsz jönni? – Adam képtelen volt palástolni a
meglepetését.
– Valami azt mondja nekem, hogy meg kell látogatnom. Hosszú évek
óta nem láttam már.
– Rendben van, majd megkérdezem.
– És ne beszélj neki Joe Lincolnról, jó, Adam? Sohasem tudta meg
t lem, hogy mit láttam, és meggy lölne engem, mert elmondtam neked.
– Sammel sohasem beszéltetek a gyilkosságról?
– Soha. A környezetünkben köztudomású tény volt. Eddie-vel ezzel a
tudattal n ttünk fel, és teherként cipeltük magunkkal, bár az igazat
megvallva, Adam, a szomszédokat nem nagyon érdekelte az egész. Az
apám megölt egy feketét. 1950-ben történt és Mississippiben. Otthon
egyetlenegyszer sem beszéltünk róla.
Lee szomorúan meredt rá, amíg Adam a televízióra nem nézett, ekkor
gyorsan felállt az asztaltól, és elt nt a nappaliban. Adam hallotta, hogy a
fürd szoba ajtaja becsukódik, aztán a zár kattan egyet. Óvatosan kiosont a
konyhából, és megállt a folyosón. Hallotta, ahogy Lee öklendezik és hány.
A vízöblít m ködésbe lépett, és Adam felszaladt az emeletre, hogy
lezuhanyozzon és átöltözzön.

Reggel tízre Adam elkészítette a New Orleansben lév 5. körzeti

fellebbviteli bíróságon benyújtandó fellebbezést. Slattery bíró már faxon
elküldte a határozatát az egyik ottani ügyviv nek, Adam pedig nem sokkal
azután faxolta el a fellebbezését, miután beért az irodába. Az eredetit
gyorspostával küldte el.
Ezenkívül lebonyolított egy telefonbeszélgetést is: a halálbüntetéses
ügyek el adójával beszélt. Az Amerikai Egyesült Államok Legfels bb
Bíróságának volt egy teljes munkaid s alkalmazottja, aki semmi mást nem
tett, mint hogy a halálraítéltek utolsó fellebbezéseit kísérte figyelemmel.
Gyakorta el fordul, hogy amikor már csak néhány nap van a kivégzésig,
éjjel-nappal dolgozik. E. Garner Goodman tájékoztatta Adamet az el adó
és irodájának m ködésér l, és Adam kissé kelletlenül szánta rá magát az
els telefonbeszélgetésre.
A férfit Richard Olandernek hívták, meglehet sen agilis embernek t nt,
bár hétf n kora reggel kissé fáradtan csengett a hangja. – Számítottunk
erre – közölte, mintha azt az átkozott keresetet már jóval korábban be
kellett volna nyújtani. Megkérdezte Adamtól, hogy ez-e az els kivégzése.
– Attól tartok, hogy igen – felelte Adam. – És remélem, hogy az utolsó.
– Hát az biztos, hogy egy vesztest választott magának – mondta Mr:
Olander, aztán alapos részletességgel elmagyarázta, hogy a legfels bb
bíróságnak milyen követelményei vannak az utolsó fellebbezésekkel
kapcsolatban. Mostantól, egészen az utolsó pillanatig minden beadványt,
függetlenül attól, hogy hol nyújtják be és mi a tartalma, egy id ben az
irodájában is be kell nyújtani, kántálta monoton hangon, mintha könyvb l
olvasná. Rögtön küld faxon egy másolatot a legfels bb bíróságon
érvényben lév szabályokról, melyeket kivétel nélkül mind precízen
követni kell egészen az utolsó pillanatig. Többször is elismételte, hogy
irodája éjjel-nappal készültségben van, és rettent fontos, hogy mindenr l
másolatot kapjanak.
 Adam megígérte, hogy betartja a szabályokat. Az utóbbi id ben a
legfels bb bíróság egyre elcsigázottabb lett a halálbüntetéses ügyekben
benyújtott, végtelen számú beadványtól, és az összes keresetet és
fellebbezést kézhez akarta kapni, hogy felgyorsítsa az ügyeket. Adam
fellebbezését, amelyet az 5. körzeti bíróságon nyújtott be, már jóval azel tt
átvizsgálják a bírók és ügyviv ik, mint hogy a legfels bb bíróság valóban
megkapja az ügyet New Orleansb l. Ugyanez történik majd az összes
utolsó pillanatban benyújtott fellebbezéssel. Ily módon a legfels bb
bíróság rögtön megadhatja a halasztást, illetve gyorsan elutasíthatja a
kérelmet.
Mr. Olander olyan hatékonyan és sebesen végezte a munkáját, hogy a
legutóbb a legfels bb bíróság kínos helyzetbe került, mert elutasított egy
fellebbezést, miel tt azt valójában benyújtották volna.
Mr. Olander ezek után azt magyarázta el, hogy irodájában van egy lista
az összes elképzelhet utolsó percekben benyújtható fellebbezésekr l és
keresetekr l, és és igen rátermett csapata minden ügyet figyelemmel
kísér, hogy megnézzék, minden lehetséges beadványt benyújtott-e az
ügyvéd. És amennyiben egy beadvány elkerülné a figyelmét, k maguk
értesítik, hogy foglalkozzon vele. Nem óhajt Adam egy másolatot a listáról?
Nem, felelte Adam, már van egy másolata. E. Gainer Goodman egy
egész könyvet írt az ilyen jelleg fellebbezésekr l.
Nagyszer , mondta erre Mr. Olander. Mr. Cayhallnak még tizenhat
napja van, és tizenhat nap alatt természetesen nagyon sok minden történhet.
Azonban az szerény véleménye szerint Mr. Cayhall megfelel jogi
képviseletet kapott, az ügyvédek minden eljárásjogi lehet séget igénybe
vettek. Még azt is megkockáztatta, hogy nagyon meg lenne lepve, ha újabb
halasztásra kerülne sor.
Köszönöm a semmit, mondta magában Adam.
Adam lecsapta a telefont, és járkálni kezdett az irodában. Ajtaja, mint
mindig, most is zárva volt, és a folyosó a hétf reggeli buzgó
pletykálkodástól volt hangos. Tegnap megint megjelent a fényképe az
újságban, és most nem akarta, hogy lássák t az irodában. Felhívta az
Auburn-házat, Lee-t kérte a telefonhoz, de a n nem volt bent. Feltárcsázta
a lakás számát, de nem kapott választ. Végül a Parchmanbe telefonált, és a
f bejáratnál szolgálatot teljesít rnek megmondta, hogy egy óra körül
számítsanak rá.
Leült a számítógéphez, és az egyik félbehagyott munkáján dolgozott
tovább: Sam ügyének s rített, kronologikus történetén.
1981. február 12-én a lakeheadi megyei esküdtszék b nösnek nyilvánította
Samet, s két napra rá kihirdették a halálos ítéletet. Sam közvetlenül
Mississippi Állam Legfels bb Bíróságához fordult a b nvádi eljárás és a
tárgyalás különböz szabálytalanságaira hivatkozva; kérelmében
mindenekel tt azt kifogásolta, hogy a tárgyalásra tizennégy évvel a
bombamerénylet után került sor. Sam ügyvédje, Benjamin Keys azzal
érvelt, hogy nem tették lehet vé védence haladéktalan bíróság elé állítását,
s t a hatóságok megsértették a többszöri elbírálás tilalmát, mivel
ugyanazon b ncselekmény miatt háromszor is bíróság elé citálták Samet.
Keys rendkívül meggy z indokokkal támasztotta alá kérelmét.
Mississippi Állam Legfels bb Bírósága nem tudott egyetértésre jutni a
kérdésben, ám ennek ellenére 1982. július 23-án csekély szótöbbséggel
ugyan, de jóváhagyta Sam halálos ítéletét. Öt bíró voksolt az ítélet
jóváhagyása mellett, három ellene, a tanács egyik tagja pedig tartózkodott
a szavazástól.
Keys ekkor kérelmet nyújtott be az Egyesült Államok Legfels bb
Bíróságához, hogy az kérje magához az ügy iratait. Mivel a legfels bb
bíróság erre csak a legritkább esetben szokott engedélyt adni, maga Keys
is meglep dött, amikor 1983. március 4-én beleegyeztek Sam ítéletének
felülvizsgálatába.
A bírák kezdetben itt sem értettek egyet, ám heves vitáik ellenére végül
ugyanarra a következtetésre jutottak. Az els két bíróság döntésképtelenné
vált, mivel T. Louis Brazelton mesterkedéseinek köszönhet en az eljárást
felfüggesztették. Az alkotmány ötös számú módosításában kimondott
többszöri eljárás tilalma tehát ebben az esetben nem áll meg, az els két
bíróság ugyanis nem mentette fel Samet. Egyikük sem jutott el az ítéletig,
így az alkotmány bet jének megfelel en került sor az eljárás folytatására.
1983. szeptember 21-én az Egyesült Államok Legfels bb Bírósága hat
szavazattal három ellenében úgy határozott, hogy jóváhagyja Sam ítéletét.
Keys nem késlekedett, egymás után több perújítási kérelmet is
el terjesztett – hasztalanul.
Sam Keyst bízta meg, hogy képviselje t a bíróság el tt, s hogy
nevében – ha szükséges – folyamodványt intézzen Mississippi Állam
Legfels bb Bíróságához. Mire az Egyesült Államok Legfels bb Bírósága
eljutott a határozathozatalig, Keys már díjazás nélkül dolgozott. Mivel
ügyvédi meghatalmazása lejárt, írt egy hosszú levelet Samnek, melyben
elmagyarázta, hogy most már új jogi képvisel után kell néznie. Sam
mindent megértett.
 A Samnek szánt levéllel egyidej leg Keys egy washingtoni jogász
barátjának is írt, aki megkereste az ügyben cimboráját: E. Garner
Goodmant a chicagói Kravitz és Bane ügyvédi irodánál. A levél a lehet
legjobbkor landolt Goodman asztalán. Az id egyre csak múlt, és Sam
közel állt a kétségbeeséshez. Goodman éppen pro bono ügyet keresett
Gyors levélváltás után, 1983. december 18-án kollégája, Wallace Tyner, a
Kravitz és Bane büntet jogi csoportjának egyik tagja felülvizsgálati
kérelmet nyújtott be Mississippi Állam Legfels bb Bíróságához.
Tyner egy egész sor eljárásjogi szabálytalanságra hivatkozott,
véleménye szerint például nem lett volna szabad a Josh és John Kramer
véres holttestér l készült fényképeket bizonyítékként felhasználni. Tyner
az esküdtszék összetételét is kifogásolta kijelentve, hogy McAllister a
fehérekkel szemben tudatosan a feketéket részesítette el nyben az
esküdtszék tagjainak kiválasztásakor. Tyner szerint az ügy helyes
megítélését ráadásul az a körülmény is akadályozta, hogy az 1967-t l
1981-ig eltelt id szakban a társadalmi környezet gyökeresen megváltozott.
Ismét felvetette a többszöri elbírálás tilalmának, illetve a haladéktalan
döntési kötelezettségnek megsértését. Mindent egybevéve, Wallace Tyner
és Garner Goodman összesen nyolc különálló indokot sorolt fel
kérelmében. Nem hivatkoztak azonban az elégtelen védelemre, ami pedig
a siralomház lakóinak els számú érve szokott lenni. Szándékukban állt
ugyan, de Sam tiltakozott ellene. Nem is volt hajlandó aláírni a kérelem
els változatát, mondván, hogy az sérti az általa oly nagyra becsült
Benjamin Keyst.
1985. június l-jén Mississippi Állam Legfels bb Bírósága elutasította a
felülvizsgálati kérelmet. Ekkor Tyner is az Egyesült Államok Legfels bb
Bíróságához fordult, ám az megtagadta, hogy saját hatáskörébe vonja az
ügyet. Tyner ezt követ en nyújtotta be Mississippi állam szövetségi
bíróságához az els habeas corpus iránti el terjesztést, kérve a végrehajtás
felfüggesztését. Az el terjesztés – mint ilyenkor lenni szokott –
meglehet sen terjedelmes volt, és ismét felsorolta mindazokat az
indokokat, melyekre Sam ügyvédje korábban már az állami bíróság el tt is
hivatkozott.
Két évvel kés bb, 1987. május 3-án a kerületi bíróság elutasította a
jogorvoslatra irányuló kérelmet. Tyner a New Orleans-i 5. körzeti
bírósághoz fellebbezett, ám az szabályszer en jóváhagyta az alsóbb szint
bíróság döntését. 1988. március 20-án Tyner perújítási kérelmet adott be
az 5. körzeti bírósághoz – eredménytelenül. 1988. szeptember 3-án Tyner
és Goodman ismét indítványozta, hogy a legfels bb bíróság vonja az ügyet
saját hatáskörébe.
Az Egyesült Államok Legfels bb Bírósága 1989. május 14-én
engedélyezte utoljára a végrehajtás felfüggesztését egy floridai ügy
precedense alapján. A legfels bb bíróság az érdekeltek kérelmére annak
idején átvette a floridai ügyet, és elrendelte a per újratárgyalását. Tyner
sikeresen hivatkozott arra, hogy a floridai ügy hasonló kérdéseket vet fel, s
hogy a legfels bb bíróság több tucat halálos ítélet végrehajtását
függesztette fel szerte az országban.
Az alatt az id alatt, míg a legfels bb bíróság Sam ügyén, illetve a
floridai precedens összefüggésein rágódott, az ügyvédek várakozó
álláspontra helyezkedtek. Sam azonban úgy döntött: nincs szüksége többé
a Kravitz és Bane-iroda segítségére. Saját szakállára összeütött néhány
suta folyamodványt, ezeket rövid úton elutasították. Csupán egyvalamit
sikerült elérnie: az 5. körzeti bíróság 1990. június 29-én engedélyt adott
arra, hogy saját magát képviselje. A bíróság e határozatával Sam egy
csapásra megszabadult az ügyvédek jószolgálataitól; Garner Goodman
lezárta Sam Cayhall aktáját. Nem maradt sokáig lezárva.
1990. július 9-én a legfels bb bíróság végrehajthatóvá nyilvánította
Sam halálos ítéletét. Július 10-én az 5. körzeti bíróság elrendelte a
végrehajtást, és Mississippi Állam Legfels bb Bírósága még ugyanezen a
napon augusztus 8-ára t zte ki a kivégzés id pontját.
Kilencévi pereskedés után Samnek tizenhat napja maradt hátra.

HUSZONKILENC
Csönd és nyugalom honolt a siralomházban, amint egy újabb nap
vonszolta magát el re csigalassúsággal. A ventilátorok zúgtak, recsegtek a
sz k cellákban, és derekasan igyekeztek, hogy megforgassák a percr l
percre ragadósabb leveg t.
A televízió reggeli híreiben izgatott hangú riportok számoltak be arról,
hogy Sam Cayhall elvesztette legutóbbi jogi csatáját. Slattery határozatát
olyan hírveréssel kürtölték világgá, mintha valóban az lenne az utolsó szög
a koporsóban. Az egyik jacksoni tévéállomás folytatta a visszaszámlálást:
már csak tizenhat nap van hátra. Sam régi fényképe alatt ott állt nagy,
kövér bet kkel: tizenhat nap! Egy csillogó szem , alaposan kisminkelt
riporter, aki semmit sem tudott a jogról, rettenthetetlen bátorsággal
harsogta jóslatát a kamera felé: – Forrásaink szerint Sam Cayhall jogi
szempontból gyakorlatilag már semmit sem tehet. Sokan vélik úgy, hogy
kivégzésére sor kerül a tervezett id pontban, augusztus nyolcadikán. –
Aztán következtek a sporthírek meg az id járás-jelentés.
Ma sokkal kevesebb beszélgetés volt a siralomházban, kevesebb
kurjongatás, kiabálás, és kevesebb repül szálldosott a cellák között.
Hamarosan kivégzés lesz.
Packer rmester elmosolyodott, amint végigcsoszogott az A szárnyon.
Az állandó elégedetlenkedésnek, siránkozásnak, ami mindennapos
munkájának meghatározó része volt, szinte nyoma sem volt. Az elítéltek
most a fellebbezések meg az ügyvédeik miatt aggódtak. Az elmúlt két
hétben a leggyakrabban azt kérték, hogy telefonálhassanak az
ügyvédeiknek.
Packer egyáltalán nem várta a kivégzést, de a csendet élvezte. És tudta,
hogy pusztán átmeneti. Ha Sam holnap halasztást kap, a zaj nyomban
feler södik.
Megállt Sam cellája el tt. – Kinti óra, Sam.
Sam az ágyán ült, és mint mindig, most is gépelt és dohányzott. – Hány
óra van? – kérdezte, miközben félretette az írógépet és felállt.
– Tizenegy.
Sam hátat fordított Packernek, és az ajtón lév résen kidugta a csuklóját.
Packer gondosan megbilincselte. – Egyedül jön ki? – kérdezte.
Sam, immáron hátrabilincselt kézzel, megfordult. – Nem. Henshaw is
ki akar jönni.
– Elmegyek érte – mondta erre Packer, el ször Sam, majd a folyosó
vége felé biccentve. Az ajtó kinyílt, és Sam lassan követte Packert a
folyosón. Mindegyik elítélt a korlátnak támaszkodva, karját a rácsokon
kilógatva álldogált a cellájában, és mindegyik feszülten figyelte Samet,
ahogy elsétált el tte.
Újabb rácsos ajtókon, újabb folyosón jutottak keresztül, és Packer
kulccsal kinyitott egy fémajtót. A szabadba nyílt, és odakint vakítóan
sütött a nap. Sam gy lölte ezt a részét a kinti órának. Kilépett a f re, és
lehunyta a szemét, miközben Packer leszedte róla a bilincset.
Packer szó nélkül visszament az épületbe, és Sam legalább egy percig
ott állt, ugyanazon a helyen, miközben fények villóztak a szeme el tt, és
hasogató fájdalmat érzett a fejében. A h ség nem zavarta, hiszen együtt élt
vele, a napfény azonban úgy perzselte a szemét, akár a lézersugár, és
súlyos fejfájást okozott minden alkalommal, amikor megengedték, hogy
kimerészkedjen börtönéb l. Minden további nélkül vehetne magának egy
olcsóbb napszemüveget, olyasmit, amit Packer is visel, de ez
természetesen túlzottan is ésszer lett volna. A napszemüveg nem
szerepelt azon a jóváhagyott listán, amely felsorolta, hogy milyen
tárgyakat birtokolhat az elítélt.
Sam egyenesen haladva eljutott a következ kerítéshez, és amikor
annak a végéhez ért, kilencvenfokos fordulatot tett, s továbbment a jól
ismert útvonalon, minden egyes lépést számolva. Ötvenegyszer
harminchat. A cellája hatszor kilences volt. A jogi könyvtár, a Kuckó
tizennyolcszor tizenöt. A tárgyalónak az elítéltek számára fenntartott része
hatszor harminc. Valakit l azt hallotta, hogy a kivégz helyiség tizenötször
tizenkettes, maga a gázkamra pedig csak egy kis kocka, alig négy lépés
széles.
Fogságának els évében rendszeresen körbekocogta a sportpályát;
igyekezett jól megizzadni és rendesen megdolgoztatni magát. Még kosárra
is dobált a palánknál, de ezzel felhagyott, miután napok teltek el úgy, hogy
egyszer sem talált bele. Végül minden testmozgást abbahagyott, és éveken
keresztül csak arra használta ezt az órát, hogy élvezze a szabadságát, azt,
hogy kint lehet a cellájából. Volt egy id szak, amikor felvette azt a szokást,
hogy a kerítésnél álldogálva, a gyapotmez kön túlra, a fák felé bámult, és
elképzelte magában, hogy mi minden van ott. Szabadság. Autópályák.
Horgászás. Ételek. Néha szex. Szinte látta maga el tt a nem is olyan
távolban lév két erd s rész közötti tisztáson a saját kis farmját Ford
megyében. Brazíliáról és Argentínáról álmodozott vagy valami ezekhez
hasonló nyugalmas búvóhelyr l, ahol új néven élne.
Az ajtó ismét kinyílt, és Hank Henshaw lépett ki rajta. Miközben
mérgesen pislogva a földre nézett, Packer levette róla a bilincset. Amint
kiszabadult a keze, megdörzsölte a csuklóját, és kinyújtózkodott.
A két rab megvárta, amíg Packer kimegy a sportpályáról, aztán
odasétáltak a padhoz. Lovaglóülésben elhelyezkedtek egymással szemben,
egy papírdoboz volt kettejük között, amit Packer tett oda. Sam
körültekint óvatossággal kivette a dámatáblát, Henshaw pedig
megszámolta a bábukat.
– Most én leszek a piros – jelentette be Sam.
– Múltkor is te voltál a piros – felelte Henshaw, meredten bámulva rá.
– Múltkor fekete voltam.
– Nem, én voltam a fekete. Most én leszek a piros.
 – Nézd, Hank, tizenhat napom van hátra, és ha pirossal akarok játszani,
akkor pirossal is fogok.
Henshaw megvonta a vállát, és nem vitatkozott tovább.
– Gondolom, te kezdesz – jegyezte meg Henshaw.
– Hát persze. – Sam az egyik üres kockára csúsztatta az egyik bábut, és
ezzel elkezd dött a játék. A déli nap kegyetlenül perzselte körülöttük a
földet, és a piros kezeslábas perceken belül a hátukhoz tapadt.
Henshaw negyvenegy éves volt, immáron hét esztendeje a siralomház
lakója, de a szakért k úgy vélték, hogy sohasem fog a gázkamrába kerülni.
Két dönt hiba történt a tárgyalásán, és jó esélye volt arra, hogy
megváltoztatják az ítéletét és kikerül a siralomházból.
– Nem valami jók a tegnapi hírek – jegyezte meg Henshaw, miközben
Sam a következ lépésen törte a fejét.
– Hát igen, elég rosszul áll a szénám, nem igaz?
– Aha. Mit mond az ügyvéded? – Mindketten a táblára szegezték a
tekintetüket.
– Azt, hogy jó esélyünk van harcolni.
– Hát ez meg mi a francot jelent? – kérdezte Henshaw, miközben lépett
az egyik bábuval.
– Szerintem azt jelenti, hogy el fognak gázosítani, de addig is
kapálódzunk.
– Tudja ez a srác, hogy mit csinál?
– Igen. Baromi jó esze van. Tudod, nálunk ez mindenkinek a vérében
van.
– De nagyon fiatal.
– Nagyon okos srác. A legjobb egyetemekre járt. Második volt az
évfolyamán Michiganben. szerkesztette a jogi szemlét.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy briliáns koponyája van. Majd kitalál valamit.
– Komolyan beszélsz, Sam? Szerinted megcsinálják?
Sam váratlanul átugrott két fekete dámán, Henshaw pedig szitkozódni
kezdett. – Szánalmas vagy – állapította meg Sam vigyorogva. – Mikor
vertél meg utoljára?
– Két hete.
– Hazudsz. Már három éve nem vertél meg.
Henshaw tett egy puhatolózó lépést, de Sam nyomban megint átugrotta
a figuráját. Öt perccel kés bb, ismét Sam diadalmas gy zelmével véget ért
a parti. Újra felállították a figurákat, és új játékot kezdtek.
Délben megjelent Packer és még egy r a bilincsekkel, s a mulatság véget
ért. Visszavezették ket a cellájukba, ahol már osztották az ebédet. Bab,
zöldborsó, krumplipüré és néhány szelet szikkadt pirítós. Sam kevesebb
mint egyharmadát ette csak meg a tányérján lév f szerezetlen ételnek,
aztán türelmesen várta, hogy eljöjjön érte az r. Egy tiszta alsót és egy
darab szappant tartott a kezében. Itt volt a fürdés ideje.
Az r megérkezett, és elvezette Samet a szárny végében lév kis
zuhanyozóhoz. A bírósági határozat értelmében az elítéltek heti öt gyors
zuhanyra jogosultak. Ha szükségük van rá, ha nincs, mondták az rök.
Sam gyorsan lezuhanyozott, a haját kétszer megmosta a szappannal,
aztán egy ideig csak csurgatta magára a meleg vizet. Maga a zuhany ugyan
elég tiszta volt, de végül is a szárny mind a tizenhét elítéltje használta.
Ezért a gumiszandál sohasem került le a lábáról. Öt perc után a zuhany
elzáródott, de Sam még néhány percig a penészes csempét bámulva
álldogált, és hagyta, hadd csöpögjön le róla a víz. Volt egy-két dolog a
siralomházban, ami biztosan nem fog hiányozni neki.
Húsz perccel kés bb betették a mikrobuszba, és átszállították az egy
kilométernyire lév jogi könyvtárba.
Adam odabent várakozott. Miközben az rök levették a bilincset
Samr l, majd kimentek, kibújt a zakójából és felt rte az ingujját.
Üdvözölték egymást, és kezet ráztak. Sam gyorsan leült, és cigarettára
gyújtott. – Hol voltál eddig? – tette fel a kérdést.
– Sok dolgom volt – felelte Adam, miközben helyet foglalt az asztal
másik oldalán. – Múlt szerdán váratlanul el kellett utaznom Chicagóba, és
csak csütörtökön jöttem vissza.
– Van ennek valami köze hozzám?
– Van bizony. Goodman újra át akarta tekinteni az ügyet, és még
ezenkívül is volt egy-két elintéznivalóm.
– Tehát Goodman még mindig foglalkozik az ügyemmel?
– Goodman jelen pillanatban a f nököm, Sam. Ha meg akarom tartani
az állásomat, jelentenem kell neki. Tudom, hogy gy lölöd, de t nagyon
foglalkoztatja az ügyed. Ha hiszed, ha nem, nem szeretné, hogy
elgázosítsanak.
– Már nem gy lölöm.
– Mi az oka a hirtelen változásnak?
– Nem tudom. Sokat gondolkozik az ember, ha ilyen közel kerül a
halálhoz.
 Adam szívesen hallgatta volna még, de Sam nem folytatta. Figyelte,
ahogy a nagyapja dohányzik, és próbált nem gondolni Joe Lincolnra.
Próbált nem gondolni arra, hogy Sam apját agyonverték egy temetésen,
egy részeg verekedésben, és megpróbált elfeledkezni a többi rémséges
történetr l, amit Lee mesélt neki Ford megyében. Megpróbálta ki zni a
fejéb l ezeket a gondolatokat, de nem tudta.
Megígérte Lee-nek, hogy többet nem fog el hozakodni a múlt
szörny ségeivel. – Gondolom, hallottál a legutóbbi vereségünkr l –
jegyezte meg, miközben el húzott néhány papírt a táskájából.
– Nem tartott sokáig, mi?
– Nem. Meglehet sen gyors vereség, de máris fellebbeztem az 5.
körzeti bíróságon.
– Még sohasem nyertem az 5. körzeti bíróságon.
– Tudom. De most nem válogathatunk a bíróságok között.
– És akkor mit csinálhatunk most?
– Egy-két dolgot. Múlt kedden, miután megbeszélésen voltam egy
szövetségi bírónál, összeakadtam a kormányzóval. Négyszemközt akart
beszélni velem. Megadta az otthoni telefonszámát, és azt kérte, hogy
hívjam fel és beszéljünk az ügyr l. Azt mondta, kétségei vannak azt
illet en, hogy mennyire vagy b nös.
Sam rámeredt. – Kétségei vannak? Kizárólag neki köszönhetem, hogy
itt vagyok. Már alig várja, hogy kivégezzenek.
– Valószín leg igazad van, de...
– Megígérted, hogy nem fogsz beszélni vele. Aláírtál egy szerz dést,
amely kifejezetten megtiltja, hogy bármiféle kapcsolatba lépj ezzel az
idiótával.
– Nyugi, Sam. Elkapott a bíró irodája el tt.
– Meg vagyok lepve, hogy nem tartott róla sajtótájékoztatót.
– Megfenyegettem, tudod? Megígértettem vele, hogy nem fog beszélni.
– Akkor te vagy az els ember a történelemben, aki be tudta fogni a
pofáját ennék a disznónak.
– Nyitott a kegyelem kérdésében.
– Ezt mondta neked?
– Igen.
– Miért? Nem hiszem el.
– Nem tudom, miért, Sam. És nem is nagyon érdekel. De mi bajunk
lehet ebb l? Milyen veszéllyel járhat, ha kegyelmi meghallgatást kérünk?
Bekerül a fényképe az újságokba, na és? Még egy kicsit üldözik a kamerák,
na és? Ha van rá esély, hogy odafigyel ránk, mit tör dsz azzal, hogy
hasznot húz bel le?
– Nem. A válasz nem. Nem engedélyezem, hogy kegyelmi
meghallgatást kérj. Nem, a franc essen belé. Ezerszer is nem. Ismerem azt
az embert, Adam. Be akar vonni a mocskos kisjátékaiba. Az egész csak
egy cirkusz, show-m sor a nagyközönségnek. Egészen az utolsó percig
szomorkodni fog miattam. Több figyelmet kap majd, mint én, pedig
engem fognak kivégezni.
– Na és mit árthat ez nekünk?
Sam az asztalra csapott a tenyerével. – Az égvilágon semmi hasznunk
nem lesz bel le, Adam! Nem fogja meggondolni magát.
Adam ráfirkantott valamit a jegyzettömbre, és várt néhány pillanatot.
Sam hátrad lt a székében, és ismét cigarettára gyújtott. Ujjaival
végigszántott még mindig nedves haján.
Adam az asztalra tette a tollat, és ránézett az ügyfelére. – Mit akarsz
csinálni, Sam? Feladni? Bedobni a törülköz t? Ha azt hiszed, hogy olyan
baromi sokat tudsz a jogról, mondd meg, mit akarsz csinálni.
– Nos, töröm rajta a fejem.
– Ebben biztos voltam.
– Az 5. körzeti bíróságra kerül kereset megalapozott ugyan, de
mégsem t nik valami ígéretesnek. Ahogy én látom, már nem nagyon lehet
itt mit csinálni.
– Ne felejtsd el Benjamin Keyst.
– Igazad van. Keys. Nagyon jó munkát végzett a tárgyaláson meg a
fellebbezésnél, és majdnem a barátom volt. Nagyon nem szeretném
megtámadni.
– Ez bevett szokás a halálbüntetéses ügyekben, Sam. Mindig
megtámadják a tárgyaláson közrem köd ügyvédet azon az alapon, hogy
nem megfelel jogi képviseletet nyújtott. Goodman azt mondta, hogy
már akart próbálkozni ezzel, de te nem engedted. Már évekkel ezel tt meg
kellett volna tenni.
– Goodman jól mondja. Könyörgött nekem, de nemet mondtam. Azt
hiszem, hiba volt.
Adam a szék szélén ülve jegyzetelt. – Átnéztem a bírósági
jegyz könyveket, és azt hiszem, hogy Keys hibát követett el, amikor nem
engedte, hogy kitálalj.
– Tudod, én szívesen beszéltem volna az esküdteknek. Azt hiszem, ezt
már mondtam neked. Miután Dogan tanúskodott, úgy gondoltam,
elengedhetetlen, hogy elmagyarázzam az esküdteknek: ugyan valóban én
helyeztem el a bombát, de senkit sem akartam megölni. Ez az igazság,
Adam. Senkit sem akartam megölni.
– Szerettél volna beszélni, de az ügyvéded nem hagyta.
Sam elmosolyodott, és a földre pillantott. – Ezt akarod hallani t lem,
nem?
– De igen.
– Nincs sok választásom, mi?
– Nincs.
– Rendben, így történt. Beszélni akartam, de az ügyvédem nem engedte.
– Holnap reggel az lesz az els dolgom, hogy benyújtom a keresetet.
– Már túl kés , nem?
– Az biztos, hogy kés , már évekkel ezel tt sort kellett volna keríteni rá.
De mit veszíthetünk?
– Felhívod Keyst, hogy szólj neki?
– Ha lesz rá id m. Most valahogy nem nagyon érdekel az lelkivilága.
– Akkor engem sem. A pokolba vele. Kit tudunk még megtámadni?
– A lista meglehet sen rövid.
Sam felpattant, és – magában számolva a lépéseket – járkálni kezdett az
asztal mellett. A helyiség tizennyolc lépés hosszú volt. Megkerülte az
asztalt, elment Adam mögött, végül mind a négy fal mentén
körbegyalogolt, s közben magában számolt. Megállt, és nekitámaszkodott
az egyik könyvespolcnak.
Adam leírt még néhány szót, és közben feszülten figyelte Samet. – Lee
azt kérdezi, hogy bejöhet-e hozzád.
Sam rámeredt, aztán lassan visszament az asztal túloldalán álló
székéhez. – Szeretne bejönni?
– Azt hiszem, igen.
– Ezen gondolkoznom kell.
– Jó, de siess.
– Hogy van?
– Egészen jól, azt hiszem. Szeretettel üdvözöl, imádkozik érted, és
nagyon sokat gondol rád mostanában.
– Memphisben tudják, hogy a lányom?
– Szerintem nem. Még nem volt benne az újságokban.
– Remélem, nem verik nagydobra.
– Múlt szombaton elmentünk Clantonba.
 Sam szomorú pillantást vetett rá, aztán a mennyezetre bámult. – És mit
láttatok? – kérdezte.
– Sok mindent. Megmutatta a nagyanyám sírját, meg a többi Cayhall
sírhelyét.
– A feleségem nem akarta, hogy a Cayhallok közé temessék. Lee
beszélt err l?
– Igei. És megkérdezte, hogy te mit szeretnél, hová temessenek?
– Még nem döntöttem el.
– Rendben. De kérlek, szólj, miután döntöttél. Sétáltunk a városban, és
Lee megmutatta a házat, ahol laktunk. Nagy forgalom volt, a f téren csak
úgy nyüzsögtek az emberek.
– Mindig a temet b l néztük a t zijátékot.
– Lee mesélt róla. Aztán elvitt a gyerekkori házába.
– Még mindig áll?
– Igen, de nem lakik benne senki. Nagyon le van pusztulva, beborította
a gyom. Sétáltunk kicsit a birtokon. Sok-sok gyerekkori történetet mesélt.
– Szép emlékei vannak?
– Nem igazán.
Sam karba tette a kezét, és az asztalra nézett. Eltelt egy perc, hogy
egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Sam azt kérdezte: – Mesélt neked
Eddie kis afrikai barátjáról, Quince Lincolnról?
Adam lassan bólintott, és mélyen egymás szemébe néztek. – Igen,
mesélt.
– És az apjáról, Joe-ról?
– Elmesélte az egész történetet.
– Elhitted neki?
– Igen. Jól tettem?
– Igaz. Minden szó igaz.
– Gondoltam.
– Mit éreztél, amikor elmondta neked? Úgy értem, hogyan reagáltál?
– Gy löltelek.
– És most hogy érzel?
– Másképpen.
Sam lassan felemelkedett a székr l, elsétált az asztal végéig, és
Adamnek háttal megállt. – Negyven évvel ezel tt történt – motyogta alig
hallhatóan.
– Nem azért jöttem, hogy err l beszéljünk – felelte Adam, és máris
b ntudatot érzett.
 Sam megfordult, és nekitámaszkodott ugyanannak a könyvespolcnak.
Karba tett kézzel rámeredt a falra. – Több ezerszer kívántam magamban,
hogy bárcsak ne tettem volna meg.
– Megígértem Lee-nek, hogy nem fogom szóba hozni, Sam. Ne
haragudj.
– Joe Lincoln jó ember volt. Gyakran gondolkoztam rajta, hogy vajon
mi történhetett Rubyval és Quince-szel meg a többi gyerekkel.
– Felejtsd el, Sam. Beszéljünk valami másról.
– Remélem, boldogok lesznek, amikor meghalok.

HARMINC
Amint Adam elhajtott a f bejáratnál lév rb dé mellett, az r olyan
barátságosan integetett neki, akár egy boltos a törzsvendégének. Miközben
lelassított, Adam visszaintegetett, és megnyomta a csomagtartó
nyitógombját. Amikor a látogatók távoztak, az röknek semmiféle
papírmunkát nem kellett végezniük, csak az volt a feladatuk, hogy gyorsan
ellen rizzék a távozó autó csomagtartóját, nem rejt zött-e el benne egy rab.
Adam rákanyarodott az autópályára, és összeszámolta magában a
Parchmanben eddig tett látogatásait: most járt itt ötödik alkalommal. Öt
látogatás két hét alatt. Er s volt a gyanúja, hogy a következ tizenhat
napban ez a hely lesz a második otthona. Micsoda rohadt egy perspektíva.
A délutáni h ségben az autópálya aszfaltja sugározta magából a
forróságot, a szikkadt term földeket por borította, a gépek lassan,
bágyadtan dolgoztak, az itt-ott elvétve látható kocsik komótosan, lomhán
közlekedtek. Ruleville-ben megállt egy kínai kereskedésnél, vett egy
dobozos jeges teát, aztán továbbhajtott az elhagyatott úton Greenville felé.
Eleget kellett tennie egy kötelezettségének, ami meglehet sen
kellemetlennek ígérkezett, de mégis úgy érezte, hogy nem kerülheti meg.
Abban reménykedett, hogy meglesz hozzá a bátorsága, hogy végigcsinálja,
ami vár rá.
Végig a kisebb, eldugottabb utakon haladt, a keskeny, k burkolatú
megyei f útvonalakon. Kétszer eltévedt, de végül mégis sikerült
visszakeverednie az ismer sebb környékre. Néhány perccel öt el tt
megérkezett Greenville-be, és célpontja után kutatva, egy darabig a
belvárosban cirkált. Kétszer is elhajtott a Kramer-park mellett. Megkereste
a zsinagógát, ami pontosan az els baptista templommal szemben állt. A
Main Street végén leparkolt, a gát közelében, ami a folyótól védte a várost.
Megigazította a nyakkend jét, aztán a Washington Streeten végigsétált
három háztömbnyit, és egy régi téglaépülethez ért, amelyen a Kramer
nagykereskedés felirat állt. Adam belépett a súlyos üvegajtón, az srégi
fapadló recsegett, ahogy elindult rajta. Az el csarnokot meg rizték régi
állapotában, s így egy ósdi vegyeskereskedésre emlékeztetett. Az egészen
a mennyezetig húzódó széles fapolcok el tt üvegpult állt. A polcokon és a
pulton évekkel ezel tt árult, de ma már nem forgalmazott élelmiszerek
sorakoztak dobozokba csomagolva. Egy antik darabnak számító
pénztárgépet is kiállítottak. A kis múzeum azonban gyorsan átadta a helyét
a modern kereskedelemnek. Az óriási épület többi részét átalakították, és a
belép ben az a benyomás alakult ki, hogy itt nagyon komoly munka folyik.
Adam elismer en pillantott végig a pulton kiállított tárgyakon. A hátsó
rész fel l megjelent egy farmernadrágba öltözött fiatalember. – Segíthetek
valamiben? – érdekl dött.
Adam rámosolygott, és hirtelen nagyon ideges lett. – Igen. Mr. Elliot
Kramerrel szeretnék beszélni.
– Eladni akar?
– Nem.
– Venni akar?
– Nem.
A fiatalember egy ceruzát tartott a kezében, és látszott rajta, hogy
valami máson jár az esze. – Akkor megkérdezhetem, hogy mit óhajt?
– Mr. Elliot Kramerrel kell beszélnem. Itt van?
– Mr. Kramer többnyire a várostól délre lév központi raktárépületben
tartózkodik.
Adam tett három lépést a fiatalember felé, és odanyújtott neki egy
névjegykártyát. – A nevem Adam Hall. Ügyvéd vagyok Chicagóból.
Mindenképpen beszélnem kell Mr. Kramerrel.
A fiatalember átvette a kártyát, majd miután néhány pillanatig
tanulmányozta, fölöttébb gyanakvó arckifejezéssel nézett vissza Adamre. –
Várjon egy percet – mondta, és elment.
Húszperces várakozás után Adam úgy döntött, hogy elmegy.
Ugyancsak megkönnyebbült. megpróbálta. Ha Mr. Kramer nem óhajt
találkozni vele, semmit sem tehet,
Lépéseket hallott közeledni a fapadlón, és megfordult. Egy id sebb
úriember állt vele szemben, kezében egy névjegykártyával. Magas volt,
vékony, sz haja hullámos, sötétbarna szeme alatt mély karikák húzódtak.
Szikár, markáns arcán nyoma sem volt mosolynak. Szálfaegyenesen állt,
nem támaszkodott botra, s nem viselt szemüveget. Mogorva tekintettel
meredt Adamre, de nem szólt semmit.
Adam egy pillanatra azt kívánta magában, bárcsak elment volna már öt
perccel ezel tt. De végül úgy döntött, mégiscsak próbálkozik. – Jó napot
kívánok – mondta, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem fog
megszólalni. – Ön Mr. Elliot Kramer?
Mr. Kramer bólintott, de olyan rettent lassan, mintha kihívásnak
tekintené a kérdést.
– A nevem Adam Hall. Ügyvéd vagyok Chicagóból. Sam Cayhall a
nagyapám, és én képviselem. – Mr. Kramer ezt nyilvánvalóan már mind
tudta, Adam szavaitól ugyanis egyáltalán nem hökkent meg. – Szeretnék
beszélni önnel.
– Mir l akar beszélni? – kérdezte Mr. Kramer lassan, jellegzetes déli
hanghordozással.
– Samr l.
– Remélem, a pokolban fog elrohadni – mondta Kramer, mintha már
most pontosan tudná, milyen sors vár Samre a másvilágon. Szeme annyira
mélybarna volt, hogy szinte feketének hatott.
Adam a földre pillantott, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie, és
azon t n dött, mi olyat mondhatna, amivel nem szítja a férfi indulatait. –
Igen, uram – felelte. Egy percre sem felejtette el, hogy délen van, ahol az
udvariasságnak régi hagyományai vannak. – Tisztában vagyok vele,
hogyan érez. Ezért nem is hibáztatom önt, csak szeretnék beszélgetni
önnel néhány percig.
– Sam küldte, hogy elnézést kérjen a nevében? – kérdezte Mr. Kramer.
Adam nagyon furcsának találta, hogy a férfi egyszer en Samként emlegeti
a nagyapját. Nem Mr. Cayhall, nem Cayhall, csak Sam, mintha régi
barátok lennének, akik valamikor régen egyszer hajbakaptak valamin, de
most már itt az ideje, hogy kibéküljenek. Mondja csak azt, hogy Sam
sajnálja, ami történt, és minden rendben van.
Adam agyán átfutott a gondolat, hogy hazudni fog. Drámai
hanghordozással el adhatná, hogy Sam milyen rettenetesen érzi magát
utolsó napjaiban, és milyen kétségbeesetten szeretné, hogy tettére
megbocsátást nyerjen. De Adam képtelen volt rávenni magát a hazugságra.
– Számítana valamit, ha elnézést kérne? – kérdezte.
Mr. Kramer precíz mozdulattal az ingzsebébe tette a névjegykártyát,
elnézett Adam mellett, és meredten kibámult a kirakatüvegen. A
következ néhány percben ugyanígy és mozdulatlanul nézett kifelé. – Nem
– felelte. – Nem számítana. Már nagyon régen meg kellett volna tennie.
– Nem, Mr. Kramer. Sam nem tudja, hogy itt vagyok, és így nem
kérhetett meg arra, hogy a bocsánatkérését tolmácsoljam. Én viszont
bocsánatot kérek.
A kirakatüvegen keresztüli, múltba vesz pillantás nem változott, Mr.
Kramer rezzenéstelen tekintettel meredt el re. De azért figyelt.
Adam folytatta. – Kötelességemnek érzem, hogy legalább a magam és
Sam lánya nevében elmondjam: rettenetesen sajnáljuk, ami történt.
– Miért nem mondta ezt Sam már évekkel ezel tt?
– Erre nem tudok felelni.
– Persze. Maga csak most lépett a színre.
Ó igen, a sajtó hatalma. Természetesen Mr. Kramer is olvas újságot,
mint mindenki más.
– Igen, uram. Azon vagyok, hogy megmentsem az életét.
– Miért?
– Több okból is. Az, hogy kivégzik, nem fogja visszahozni a maga
unokáit meg a fiát. B nt követett el, de az állam is b nt követ el, ha
meggyilkolja.
– Értem. Gondolja, hogy ezt most hallom el ször?
– Nem, uram. Biztos vagyok benne, hogy már mindent hallott. Mindent
látott. Mindent átérzett. Elképzelni sem tudom, hogy min ment keresztül.
És most azon igyekszem, hogy magam elkerüljem ugyanezt.
– Mit akar még?
– Rám tudna szánni öt percet?
– Már három perce beszélgetünk. Még két perce van. – Az órájára
pillantott, mintha stopperrel akarná mérni, aztán hosszú ujjait becsúsztatta
a nadrágzsebébe. Tekintete visszatért a kirakatüvegre, illetve az azon túl
elterül utcára.
– A memphisi napilap úgy idézte önt, hogy szeretne ott lenni, amikor
Sam Cayhallt leszíjazzák a gázkamrában, és szeretne a szemébe nézni.
– Az idézet pontos. De nem hiszem, hogy erre valaha is sor kerül.
– Miért nem?
– Azért, mert a mi igazságszolgáltatási rendszerünk alapjaiban rothadt.
Samet már majdnem tíz éve babusgatják a börtönben. Egyre-másra nyújtja
be a fellebbezéseket. Maga most is azon munkálkodik minden erejével,
hogy a különféle fellebbezésekkel életben tartsa. Ez a rendszer beteg. Nem
számítunk igazságszolgáltatásra.
 – Biztosíthatom róla, hogy Samet nem babusgatják. A siralomház
szörny séges hely. Most éppen onnan jövök.
– Az igaz, de Sam életben van. Él, lélegzik, tévét néz, és olvasgat.
Beszél magával. Kereseteket nyújt be a bíróságokon. És ha esetleg a halál
közelébe kerül, rengeteg ideje lesz arra, hogy felkészüljön rá, hogy
elköszönjön mindenkit l, Mr. Hall. Az unokáimnak nem volt lehet ségük
arra, hogy búcsúzóul megöleljék a szüleiket, és megcsókolják ket.
Széttépte ket egy bomba, miközben játszottak.
– Én megértem önt, Mr. Kramer. De az, hogy Samet kivégzik, nem
hozza vissza ket.
– Nem, tényleg nem. De sokkal jobban fogjuk érezni magunkat t le.
Csökkenteni fogja a fájdalmamat. Több ezerszer imádkoztam magamban
azért, hogy megérjem Sam halálát. Öt évvel ezel tt szívinfarktusom volt.
Két héten keresztül gépekre kapcsolva éltem, és csak az a vágy tartotta
bennem az er t, hogy túléljem Sam Cayhallt. Ha az orvosaim megengedik,
Mr. Hall, ott leszek a kivégzésén. Ott leszek, hogy megnézzem, ahogy
meghal, aztán hazajövök, és morzsolgatom a napjaimat.
– Sajnálom, hogy így érez.
– Én is sajnálom. Sajnálom, hogy egyáltalán ismerem a Sam Cayhall
nevet.
Adam hátralépett, és a pénztárgép mellett rátámaszkodott a pultra.
Maga elé meredt a földre, Mr. Kramer pedig a kirakatüvegen keresztül
bámult kifelé. Az épület mögött már nyugvóban volt a nap, és a különös
atmoszférájú múzeumra lassan félhomály borult.
– Én emiatt vesztettem el az apámat – mondta Adam halkan.
– Sajnálom. Olvastam, hogy nem sokkal az utolsó tárgyalás után
öngyilkos lett.
– Sam is sokat szenvedett, Mr. Kramer. Tönkretette a családját, és az ön
családját is. És sokkal nagyobb b ntudattal él, mint ahogy azt ön vagy én
elképzelem.
– Ha meghal, talán majd nem gyötri annyira.
– Talán. De miért nem vetünk véget a gyilkolásnak?
– Hogyan tudnék én véget vetni a gyilkolásnak?
– Valahol azt olvastam, hogy a kormányzó a régi barátja.
– Mi köze van ehhez magának?
– Ez igaz, ugye?
– McAllister helybéli srác. Sok-sok éve ismerem.
 – A múlt héten ismerkedtem meg vele. Tudja, megvan hozzá a hatalma,
hogy kegyelmet adjon.
– A maga helyében én nem számítanék erre.
– Nem is számítok. Viszont mindenre el vagyok szánva, Mr. Kramer.
Már semmi vesztenivalóm sincs, csak a nagyapámat veszíthetem el. Ha ön
és a családja teljes er vel támogatja a kivégzést, a kormányzó biztosan
odafigyel magára.
– Igaza van, Mr. Hall.
– És amennyiben úgy döntene, hogy ellenzi a kivégzést, azt hiszem, a
kormányzó esetleg ebben az esetben is odafigyelne önre.
– Tehát minden t lem függ – mondta Mr. Kramer, és végre
megmozdult. Elsétált Adam el tt, és a kirakatnál megállt. – Lehet, hogy ön
mindenre elszánta magát, Mr. Hall, ráadásul azonban rettent naiv is.
– Nem vitatom.
– Jó érzés tudni, hogy ilyen nagy hatalmam van. Ha korábban tudom, a
maga nagyapja évekkel ezel tt meghalt volna.
– Nem érdemli meg a halált, Mr. Kramer – mondta Adam, miközben
odasétált az ajtóhoz. Nem számított arra, hogy együttérzést ébreszt majd
Kramerben. Az volt a fontos, hogy a férfi lássa t, és tudja: Sam Cayhall
ügye más emberek életét is érinti.
– Az unokáim sem érdemelték meg. És a fiam sem.
Adam kinyitotta az ajtót, és azt mondta: – Elnézést kérek a zavarásért,
és köszönöm, hogy tudott id t szánni rám. Van egy húgom, egy
unokatestvérem és egy nagynéném, Sam lánya Azt szerettem volna, hogy
megtudja: Samnek is van családja. Mi is szenvedni fogunk, ha meghal. Ha
nem végeznék ki, akkor sem hagyhatja el soha a börtönt. Szép lassan
elsorvad, és hamarosan természetes halállal meghal.
– Szenvedni fognak?
– Igen, uram. Nyomorult egy család a miénk, Mr. Kramer, egyik
tragédia követte a másikat Azon vagyok minden er mmel, hogy
elkerüljem a következ t.
Mr. Kramer megfordult, és kifejezéstelen arccal ránézett. – Akkor
sajnálom magukat.
– Még egyszer köszönöm.
– Viszontlátásra, uram – búcsúzott el Mr. Kramer mosolytalan arccal.
Adam kijött az épületb l, és addig gyalogolt egy árnyas utcán, amíg a
város központjába nem ért. Megkereste az emlékparkot, és leült ugyanarra
a padra, a kisfiúk bronzszobra közelében. Néhány perc után azonban
annyira elgyötörtnek érezte magát a b ntudattól és az emlékekt l, hogy
eljött a parkból.
Bejelentkezett egy motelba, és felhívta Lee-t. Hangja alapján a n
józannak t nt, és mintha egy kicsit megkönnyebbült volna attól, hogy
Adam ma este nem megy haza. Adam megígérte, hogy holnap este már
otthon lesz. Mire besötétedett, Adam már fél órája aludt.

HARMINCEGY
Adam kora hajnalban keresztülhajtott Memphis belvárosán, és hét órakor
már az irodájában, zárt ajtók mögött dolgozott. Nyolcra már három
telefonbeszélgetést is lebonyolított E. Garner Goodmannel. A jelek szerint
Goodman is munkalázban égett, és gondjai voltak az alvással. Alaposan
átbeszélték, hogy Keys milyen jogi képviseletet nyújtott a tárgyaláson. A
Cayhall-dosszié tömve volt feljegyzésekkel és tényvázlatokkal arról, hogy
miért alakult szerencsétlenül a tárgyalás, de ezért nem nagyon lehetett
Benjamin Keyst okolni.
A keresetet ismét az állami bíróságon kell el ször benyújtani. Adam
abban reménykedett, hogy gyorsan elutasítják, és nyomban rohanhat a
szövetségi bíróságra.
Tízkor faxon elküldte a végs változatot Mississippi Állam Legfels bb
Bíróságának, egy másik példányt pedig a Slattery irodájában dolgozó
Breck Jefferson figyelmébe ajánlott. Faxot küldött a New Orleansban lév
5. körzeti bíróság ügyviv jének is. Aztán felhívta telefonon Mr. Olandert a
legfels bb bíróságon, és tájékoztatta arról, hogy mit csinál. A férfi kérte,
hogy azonnal küldjön faxon egy példányt Washingtonba.
Darlene bekopogtatott, és Adam kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. A
titkárn közölte vele, hogy látogatója érkezett, egy bizonyos Mr. Wyn
Lettner várja az ügyfélfogadóban. Adam néhány perccel kés bb
végigsétált a folyosón, és üdvözölte Lettnert, aki egyedül érkezett. Egy-két
percen keresztül udvarias beszélgetést folytattak: a halak harapnak, Irene
jól van, mikor jön el Adam ismét Calico Rockba?
– Dolgom volt a városban, és beszélni akartam magával – suttogta
Lettner halkan, háttal állva az ügyfélfogadó titkárn nek.
– Rendben – felelte Adam szintén suttogva. – Az irodám a folyosó
végén van.
– Inkább sétáljunk egyet.
 A liften leereszkedtek az el csarnokba, aztán kimentek a sétálóutcába.
Lassan megindultak észak, a városháza és a szövetségi épület felé.
– Hogy van Sam? – kérdezte végül.
– Két hete van hátra. Maga milyen állapotban lenne, ha még két hete
lenne hátra?
– Gondolom, sokat imádkoznék.
– még nem jutott el idáig, de már nem kell sokat várni.
– Kivégzik?
– Egy biztos: nagyon készülnek rá.
– Nos, sok szerencsét. Mióta ott járt nálunk, azt vettem észre magamon,
hogy drukkolok magának meg a jó öreg Samnek.
– Kösz. És azért jött Memphisbe, hogy sok szerencsét kívánjon?
– Nem egészen. Miután elment, nagyon sokat gondolkoztam Samen és
a Kramer-ügyön. Megnéztem a személyes aktáimat meg feljegyzéseimet;
csupa olyan irat, ami már évek óta eszembe sem jutott. Sok-sok emléket
felidéztek. Felhívtam néhány régi haveromat, és történeteket meséltünk
egymásnak a klánról. Azok voltak ám a szép id k.
– Sajnálom, hogy kimaradtam bel le.
– Egy szó mint száz, eszembe jutott néhány dolog, amit talán el kellene
mondanom magának.
– Úgymint?
– Van még egy és más Dogan sztorijával kapcsolatban. Azt maga is
tudja, hogy egy évvel azután halt meg, hogy tanúskodott.
– Sam mondta.
– A házuk felrobbant, és Dogan a feleségével együtt meghalt.
Szivárgott a gáz a melegít b l. A ház tele lett gázzal, és valami lángra
lobbantotta. Olyan volt, mintha bomba robbant volna, egy hatalmas
t zgolyó volt az egész ház. Zacskókba szedték össze, ami megmaradt
bel lük.
– Szomorú história, de mi közöm nekem ehhez?
– Egy percig sem gondoltuk, hogy baleset történt. A laborosok
megpróbálták újra összeszerelni a gázmelegít t. A nagy része ugyan
megsemmisült, de arra jutottak, hogy a vezetéket megrongálták.
– Mennyiben érinti ez Samet?
– Samet nem érinti.
– Akkor miért beszélgetünk róla?
– Esetleg magát érinti.
– Egy szót sem értek.
 – Dogannek volt egy fia, aki 1979-ben beállt a hadseregbe, és rögtön
Németországba vezényelték. Valamikor 1980 nyarán Dogan és Sam ellen
ismét vádat emelt a greenville-i bíróság, és nem sokkal ezután széles
körben elterjedt a hír, hogy Dogan tanúskodni fog Sam ellen. 1980
októberében Dogan fia engedély nélküli eltávozásra ment. Elt nt. Soha
nem találták meg. A hadsereg nagy er kkel kereste. Múltak a hónapok.
Aztán eltelt egy év. Dogan úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a
gyerekével.
– Mi történt vele?
– Nem tudom. A mai napig sem került el .
– Meghalt?
– Valószín leg igen. Nem bukkantak a nyomára.
– Ki ölte meg?
– Talán ugyanaz az ember, aki a szüleit is megölte.
– És ki lehet az?
– Volt egy elméletünk, gyanúsítottunk azonban nem. Arra gondoltunk,
azért kapták el a fiút a tárgyalás el tt, hogy figyelmeztessék Dogant. Talán
Dogan tudott valamit.
– De miért kellett Dogant megölni a tárgyalás után?
Megálltak egy árnyas fa alatt, és leültek egy padra a Court Square-en.
– Ki ismerte a robbantás részleteit? – tette fel Lettner a kérdést. – Az
összes részletet.
– Sam. Jeremiah Dogan.
– Pontosan. És ki volt az ügyvédjük az els két tárgyaláson?
– T. Louis Brazelton.
– Feltételezhetjük, hogy Brazelton is ismerte a részleteket?
– Azt hiszem, igen. Hiszen aktívan m ködött a klánban, nem?
– De bizony, tag volt. Ezek szerint háromnál tartunk: Sam, Dogan és
Brazelton. Van még valaki?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. – Esetleg a titokzatos b ntárs.
– Esetleg. Dogan halott. Sam nem hajlandó beszélni. És Brazelton sok-
sok évvel ezel tt meghalt.
– Hogyan?
– Repül gép-balesetben. A Kramer-ügy h st csinált bel le
Mississippiben, ezt kiaknázva sikeres ügyvédi praxist teremtett magának.
Szeretett repülni, vett magának egy repül t, és azzal járt mindenhová, ahol
pereskedett. Igazi nagymen lett. Éppen a nyugati partról repült vissza egy
éjszaka, amikor a gépe elt nt a radar monitorjáról. Egy fán találták meg a
holttestét. Tiszta id volt. A Szövetségi Légügyi Hivatal szerint
valamilyen motorhiba történt.
– Újabb rejtélyes haláleset.
– Aha. Tehát mindenki halott, és Samnek sincs már sok hátra.
– Van valami összefüggés Dogan és Brazelton halála között?
– Nincs. Több év telt el a két ügy között. De a már említett elmélet
szerint a halálesetek ugyanannak az embernek a keze munkái.
– Na és ki az az ember?
– Valaki, aki nagyon aggódik a titkok miatt. Könnyen lehet, hogy Sam
rejtélyes b ntársa az, mondjuk, X. Y.
– Meglehet sen vad elmélet.
– Igen, az. És nincs rá az égvilágon semmi bizonyíték. De már Calico
Rockban is mondtam magának, hogy mindig is az volt a gyanúnk: Samnek
volt segítsége. Vagy talán volt az, aki pusztán segédkezett a titokzatos X.
Y.-nak. Ha így is volt, az biztos, hogy amikor Samet elkapták, X. Y. elt nt.
– Miért ölte volna meg Dogan feleségét?
– Azért, mert történetesen ott feküdt a férje mellett az ágyban, amikor a
ház felrobbant.
– És Dogan fiát?
– Hogy befogja Dogan száját. Ne felejtse el, hogy amikor Dogan
tanúskodott, a fia már négy hónapja elt nt.
– Soha nem olvastam a fiáról.
– Nem sokan tudtak róla. Németországban történt. Azt tanácsoltuk
Dogannek, hogy ne nagyon beszéljen róla.
– Nem értem az egészet. Dogan nem ártott senkinek, csak Samnek. Ez a
bizonyos X. Y. miért akarta volna megölni a tárgyalás után?
– Azért, mert még mindig tudott egy-két titkot. És tanúskodott egy
másik klántag ellen.
Már majdnem dél volt, többtucatnyi irodai dolgozó sietett keresztül a
parkon, hogy lebonyolítson egy pontosan harmincperces ebédet.
– Nem éhes? – érdekl dött Lettner az órájára pillantva.
– Nem.
– Nem is szomjas? Innom kell egy sört.
– Nem. Ez a bizonyos X. Y. mennyiben érint engem?
– Sam az egyetlen megmaradt tanú, és a tervek szerint két héten belül
elhallgattatják. Ha úgy hal meg, hogy nem beszélt, X. Y. békében élhet.
Amennyiben Sam nem hal meg két hét múlva, a barátunk még mindig
nyugtalan. Viszont ha Sam beszélni kezd, akkor valakinek baja eshet.
 – Nekem?
– Maga az, aki megpróbálja kideríteni az igazságot.
– Gondolja, hogy ez az ember ugrásra készen áll?
– Elképzelhet . De az is lehet, hogy taxisof r Montrealban. Vagy pedig
sohasem létezett.
Adam, tettetett ijedtséggel, mindkét válla felett hátrapillantott.
– Tudom, hogy képtelenségnek t nik – mondta Lettner.
– X. Y biztonságban van. Sam nem hajlandó beszélni.
– A potenciális veszélyre szeretném figyelmeztetni, Adam. Azt akartam,
hogy tudjon róla.
– Nem félek. Ha Sam közölné velem a b ntársa nevét, azonnal világgá
kürtölném, és tucatszám nyújtanám be a fellebbezéseket. De persze nem
mennék vele semmire. Túl kés van már ahhoz, hogy most hozakodjunk
el a b nösség és ártatlanság új elméletével.
– Na és mi a helyzet a kormányzóval?
– Nem számítok rá.
– Nos, azt szeretném, hogy legyen óvatos.
– Azért köszönöm.
– Menjünk, igyunk egy sört.
Ezt a fickót távol kell tartanom Lee-t l, szögezte le magában Adam. –
Öt perc múlva dél. Biztosan nem kezdi ilyen korán.
– Van úgy, hogy már a reggelinél elkezdem.

X. Y. egy padon ült a parkban; arca elé újságot tartott, a lába körül
galambok tipegtek. Huszonöt méterre volt a két férfitól, így nem hallhatta,
hogy mit beszélnek. Szinte biztos volt benne, hogy az id s férfit felismerte:
FBI-ügynök volt, akinek évekkel ezel tt megjelent a fényképe az
újságokban. Majd követi a pasast, kideríti, hogy kicsoda, és hol lakik.
Wedge egyre jobban unta magát Memphisben, de ez nem zavarta
különösebben. A srác az irodában dolgozik, elautózik a Parchmanbe, a
lakásban alszik – a jelek szerint rendesen benne van a mókuskerékben.
Wedge alaposan figyelemmel kísérte a híreket. Nem említették a nevét.
Senki sem tud róla.

A pulton lév levélen annak rendje és módja szerint ott volt az aznapi
dátum. Lee még a pontos id pontot is megadta: este negyed nyolc. Kézzel
írta, s amúgy sem túlzottan szép kézírása most még inkább
macskakaparásra emlékeztetett. Közölte, hogy ágynak d lt, úgy t nik,
influenzája van. Adam legyen olyan kedves, és ne zavarja. A nagyobb
nyomaték kedvéért egy orvosságosüveg állt a pulton egy vízzel félig teli
pohár mellett. Az aznapi dátum volt rajta.
Adam gyorsan ellen rizte a szeméttartót: semmi nyomát nem találta
alkoholnak.
Csöndben betett egy mélyh tött pizzát a mikrohullámú süt be, aztán
kiment a teraszra, hogy a folyón úszkáló bárkákat nézegesse.

HARMINCKETT
A nap els repül je nem sokkal a reggeli után érkezett, amikor Sam, b
sportnadrágban, kezében cigarettával, a rácsnak támaszkodva ácsorgott a
cellájában. A Prédikátortól érkezett, és rossz hírek voltak benne, így szólt:

Drága Sam!
Az álom végére értem. Az Úr velem volt az éjszaka, és megmutatta a
hiányzó részt. Bárcsak ne tette volna. Sok mindenr l van szó benne, ha
akarod, majd mindent elmagyarázok. A lényeg az, hogy hamarosan
magához szólít. Azt kérte, mondjam meg neked, hogy rendezd el vele a
dolgaidat. Vár rád. Az út kemény lesz, de megéri, olyan jutalmat kapsz
a végén. Szeretlek.

Randy testvér

Bon voyage, mormogta magában Sam, miközben összegy rte a papírt,

és a földre hajította. A srác egyre rosszabb állapotban van, és sehogyan
sem lehet segíteni rajta. Sam elkészített már néhány keresetet, amelyeket
majd valamikor a jöv ben kell benyújtani, amikor a Prédikátor már
teljesen meg rült.
Látta, hogy Gullitt kilógatja a kezét a szomszédos cella rácsán.
– Hogy vagy, Sam? – kérdezte végül Gullitt.
– A Jóisten haragszik rám – felelte Sam.
– Tényleg?
– Aha. A Prédikátor az álma végére ért a múlt éjjel.
– Hála istennek.
– Inkább rémálom lehetett.
– Én a helyedben nem nagyon aggódnék miatta. Annak az rültnek
akkor is álmai vannak, amikor teljesen ébren van.
 – Szegény srác. Már csináltam neki néhány keresetet, arra az esetre, ha
távoznék innen. Nálad akarom hagyni ket.
– Nem tudom, mit kezdjek velük.
– Majd adok hozzá használati utasítást. El kell küldeni ket az
ügyvédjének.
Gullitt halkan fütyörészni kezdett. – Óh, Sam, jó öreg Sam. Mit
csinálok én majd, ha nem leszel itt? Már egy éve nem beszéltem az
ügyvédemmel.
– Az ügyvéded egy idióta.
– Akkor segíts kirúgni, Sam. Kérlek. A sajátodat is kirúgtad. Segíts
nekem. Én nem tudom, hogyan kell.
– És akkor ki fog képviselni?
– Az unokád. Mondd meg neki, hogy megkaphatja az ügyemet.
Sam elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett. Végül hangosan
felnevetett, amint elképzelte, hogy összeszedi a haverjait a siralomházban,
és reménytelen ügyeiket odaadja Adamnek.
– Mi olyan baromi mulatságos? – kérdezte Gullitt.
– Te. Miért gondolod, hogy elvállalná az ügyedet?
– Ugyan már, Sam. Beszélj a sráccal a kedvemért. Biztosan eszes
gyerek, ha a te unokád.
– És mi van, ha elgázosítanak engem? Olyan ügyvédet akarsz, aki
éppen most vesztette el az els ügyfelét a siralomházban?
– A franc egye meg, nem lehetek válogatós.
– Nyugi. Még éveid vannak hátra.
– Mennyi?
– Legalább öt, esetleg még több.
– Esküszöl?
– Szavamra mondom, írásba adom. Ha tévedek, beperelhetsz.
– Nagyon vicces, Sam. Nagyon vicces.
A folyosó végén nagy kattanással kinyílt az ajtó, súlyos lépések
közeledtek feléjük. Packer volt az, és a hatos számú cella el tt megállt.
– Jó reggelt, Sam – mondta.
– Jó reggelt, Packer.
– Vegye fel a szép vörös ruháját. Látogatója van.
– Ki az?
– Valaki, aki beszélni szeretne magával.
– Ki az? – ismételte Sam, miközben gyorsan belebújt a piros
kezeslábasba. Felkapta a cigarettáját. Nem érdekelte, hogy ki a látogatója,
és mit akar. Bárki is jön hozzá, legalább egy kis id re kimozdulhat a
cellájából.
– Siessen, Sam – sürgette Packer.
– Az ügyvédem jött? – kérdezte Sam, miközben a gumiszandálba
csúsztatta a lábát.
– Nem. – Packer a rácson keresztül megbilincselte, a cellaajtó kinyílt.
Elhagyták az A szárnyat, és a kis terem felé tartottak, ahol az ügyvédek
szoktak várakozni.
Packer levette a bilincset, és becsapta Sam mögött az ajtót, aki az
elválasztó rács túloldalán ül nagydarab n re szegezte a tekintetét.
Megdörzsölte a csuklóját, és tett néhány lépést a n vel szemben lév szék
felé. Nem ismerte ezt a n t. Leült, cigarettára gyújtott, és rámeredt a
látogatójára.
A n el rehajolt, és ideges hangon így szolt: – Mr. Cayhall, én dr.
Stegall vagyok. – A résen átcsúsztatta a névjegykártyáját. – A
büntet intézet pszichiátere vagyok.
Sam letette maga elé a pultra a névjegyet, és egy darabig tanulmányozta.
Gyanakvó arckifejezéssel felvette. – Itt az áll, hogy a maga neve N. Stegall.
Dr. N. Stegall.
– Így igaz.
– Fura egy név ez az N. Még sohasem találkoztam olyan n vel, akit N.-
nek hívtak volna.
Az apró, ideges mosoly elt nt a n arcáról. – Csak egy kezd bet , tudja
– felelte, miközben kihúzta magát. – Megvan az oka.
– Na és minek a kezd bet je?
– Ehhez igazán semmi köze.
– Nancy? Nelda? Nona?
– Ha azt akarnám, hogy megtudja, rajta lenne a névjegyemen, nem igaz?
– Nem tudom. Egész biztosan valami szörny séges név lehet. Nick?
Ned? El sem tudom képzelni, milyen lehet egy kezd bet mögött
rejt zködni.
– Én nem rejt zködöm, Mr. Cayhall
– Csak szólítson S.-nek, jó?
A n összeszorította a száját, és bosszús ábrázattal nézett Samre a
rácson keresztül. – Azért vagyok itt, hogy segítsek magán.
– Már elkésett, kedves N.
– Kérem, szólítson dr. Stegallnak.
– Jó, de akkor maga szólítson engem Cayhall ügyvéd úrnak.
 – Cayhall ügyvéd úrnak?
– Többet tudok a jogról, mint általában azok a bohócok, akik ott
szoktak ülni, ahol most maga.
A n anyáskodó mosolyt küldött Sam felé, aztán azt mondta: –
Feladatom szerint az eljárásnak ebben a szakaszában beszélnem kell
magával, hogy megállapítsam, miként tudok a segítségére lenni. Ha nem
kíván, nem muszáj együttm ködnie.
– Nagyon szépen köszönöm.
– Ha beszélni akar velem, vagy ha gyógyszerre van szüksége, akár most,
akár kés bb, csak szóljon nekem.
– És ha egy kis whisky kellene?
– Azt nem írhatok fel.
– Miért nem?
– Tiltják a szabályok, azt hiszem.
– És mit tud felírni?
– Nyugtatókat, Valiumot, altatókat és ehhez hasonló gyógyszereket.
– Mire?
– Az idegeire.
– Az idegeim remek állapotban vannak.
– Tud aludni?
Sam egy hosszú pillanatig gondolkozott a válaszon. – Nos, hogy
teljesen szinte legyek, van egy kis problémám. Tegnap összesen alig
tizenkét órát aludtam. Általában tizenöt-tizenhat órára vagyok jó.
– Tizenkét órát aludt?
– Bizony. Milyen gyakran jön maga ide a siralomházba?
– Nem túl gyakran.
– Sejtettem. Ha lenne valami halvány fogalma a munkájáról, tudná,
hogy itt az emberek átlag napi tizenöt-tizenhat órát alszanak.
– Értem. És mit kellene még megtudnom?
– Óh, nagyon sok mindent. Például azt, hogy Randy Dupree szép lassan
meg rül, és senki sem tör dik vele. Miért nem jött még el hozzá?
– Ötezer elítélt van itt, Mr. Cayhall, és...
– Akkor menjen el innen. Foglalkozzon a többivel. Kilenc és fél éve
vagyok itt, és még sohasem találkoztam magával. Most, amikor
mindannyian arra készülnek, hogy elgázosítsanak, maga iderohan egy
halom gyógyszerrel, hogy megnyugtassa az idegeimet, és kedves, aranyos
öregember legyek, amikor kinyírnak. Miért érdeklik magát az idegeim
meg az, hogy mennyit alszom? Maga az államnak dolgozik, az állam meg
azon dolgozik veszettül, hogy kivégezzen engem.
– A munkámat végzem, Mr. Cayhall.
– A maga munkája egy kalap szart se ér, Ned. Keressen magának egy
rendes munkát, amivel segíthet az embereken. Azért van most itt, mert
engem tizenhárom nap múlva kivégeznek, és azt akarja, hogy békében
menjek el. Maga is csak egy semmittev idióta.
– Nem azért jöttem ide, hogy a sértegetéseit hallgassam.
– Akkor hordja el innen azt a hatalmas seggét. Menjen már.
A n felpattant, és megragadta az aktatáskáját. – Odaadtam a
névjegyemet. Ha bármire szüksége van, szóljon.
– Hát persze, Ned. De azért ne üljön éjjel-nappal a telefon mellett. –
Sam felállt, és odasétált az ajtóhoz. Kétszer rácsapott a tenyerével, és a
n nek hátat fordítva várt, amíg Packer kinyitotta.

Adam éppen az aktatáskáját készítette össze, hogy gyors látogatást tegyen

a Parchmanben, amikor megszólalt a telefon. Darlene azt mondta, hogy
sürg s. Igaza volt.
A telefonáló úgy mutatkozott be, mint a New Orleans-i 5. körzeti
fellebbviteli bíróság ügyviv je, és szerfelett barátságos volt. Közölte, hogy
a Cayhall-keresetet, amely a gázkamrát mint kivégzési módszert
alkotmányossági szempontból támadja, hétf n megkapták, egy három
bíróból álló bizottság elé került, és a bizottság szóbeli érveket kíván
hallani mindkét oldaltól. El tudna jönni holnap egy órára New Orleansbe,
hogy szóban el terjessze az érveit?
Adam majdnem kiejtette a kezéb l a telefont. Holnap? Természetesen
igen, mondta némi tétovázás után. Pontosan egy órakor, mondta az
ügyviv , majd elmagyarázta, hogy a bíróság nem szokott délután
meghallgatásokat tartani. De az ügy sürg sségére való tekintettel
változtattak ezen a gyakorlaton. Megkérdezte Adamt l, hogy jelent-e már
meg meghallgatáson az 5. körzeti bíróság el tt.
Most vajon viccel dik? – tette fel magában a kérdést Adam. Egy évvel
ezel tt még az ügyvédi vizsgára készült. Nem, felelte, még sohasem jelent
meg az 5. körzeti bíróság el tt, mire az ügyviv azt válaszolta, hogy majd
faxon elküldi a beadványok szóbeli kiegészítésére vonatkozó szabályokat.
Adam hálás köszönetet mondott, és letette a telefont.
 Az asztal szélére ült, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Darlene
behozta neki a faxot, és Adam megkérte, hogy nézzen utána a New
Orleans-i repül járatoknak.
Lehet, hogy a beadványa felkeltette a bíróság érdekl dését? Ez vajon jó
hír, vagy pusztán formalitás? Rövid ügyvédi pályafutása során csak
egyetlen alkalommal állt egyedül a bírói pulpitus el tt, hogy ügyfele
álláspontja mellett érveljen. Emmitt Wycoff azonban, minden eshet ségre
készen, ott ült a közelben. És a bírót is ismerte már. És mindez Chicago
belvárosában történt, nem túl messze az irodájától. Holnap majd egy
idegen városban besétál egy idegen tárgyalóterembe, és megpróbál
megvédeni egy huszonnegyedik órában benyújtott keresetet három olyan
bíró el tt, akikr l még sohasem hallott.
Felhívta E. Garner Goodmant, és beszámolt a hírekr l. Goodman már
sokszor megfordult az 5. körzeti bíróságon, és ahogy Adam a férfit
hallgatta, kicsit megnyugodott. Goodman véleménye szerint ez se nem jó,
se nem rossz hír. A bíróság nyilvánvalóan érdekl dik a kereset iránt, de a
benne foglaltak nem okoznak neki meglepetést. Az utóbbi években
Texasból és Louisianából is érkeztek már hasonló tartalmú beadványok az
5. körzeti bírósághoz.

Egészen sötétedésig dolgozott, aztán megtette azt az utat, amit l nagyon is

rettegett: hazament. Ugyanaz az üzenet hevert ott a pulton érintetlenül, és
az állt rajta, hogy Lee influenzás beteg, és ágyban van. Adam körbejárta a
lakást, de életnek, mozgásnak semmi jelét nem tapasztalta.
Lee hálószobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Adam bekopogtatott. –
Lee – szólította halkan a n t a sötétben. – Lee, jól vagy?
Valami mozgolódás támadt az ágyon, de Adam nem tudta
megállapítani, hogy mi az. – Igen, drágám – felelte Lee. – Gyere be.
Adam lassan leült az ágy szélére, és szemét megpróbálta hozzászoktatni
a sötéthez. Csak a folyosóról sz r dött be némi világosság. Lee felült,
aztán párnájának támaszkodva hátrad lt. – Jobban vagyok – mondta
reszel s hangon. – És te hogy vagy, drágám?
– Köszönöm, jól, Lee. Aggódom miattad.
– Rendbe jövök. Kellemetlen egy vírus ez.
Szúrós szag áradt felé a leped r l meg a takaróról, és Adam b gni
tudott volna. Vodka, gin, pálinka vagy sör, esetleg ezek keverékének
áporodott, orrfacsaró b zét érezte. Nem látta a n szemét a sötétben, csak
arcának halvány körvonalait. Valamilyen sötét ing volt rajta.
 – Milyen gyógyszert szedsz? – kérdezte Adam.
– Nem is tudom. Valamilyen pirulákat. Az orvos azt mondja, hogy még
néhány napig eltart, de aztán gyorsan rendbe jövök. Már sokkal jobban
érzem magam.
Adam már éppen mondani akart valamit arról, milyen furcsa, hogy
július végén influenza üti fel a fejét, de aztán inkább úgy döntött, nem
feszegeti ezt a kérdést. – Tudsz enni?
– Nincs étvágyam.
– Tehetek valamit érted?
– Nem, drágám. Hogy vagy? Milyen nap van ma?
– Csütörtök.
– Úgy érzem magam, mintha már egy hete barlangban lennék.
Adamnek két választási lehet sége volt. Eljátssza, hogy bevette a
kellemetlen vírus történetet, és közben abban reménykedik: Lee
abbahagyja az ivást, miel tt még súlyosabbra fordulna a helyzet. Vagy
pedig nyersen megérteti vele, hogy nem tud hülyét csinálni bel le. Lehet,
hogy veszekednének, és lehet, hogy ezt kell tenni egy alkoholistával,
akinek megint kicsúszott a lába alól a talaj. De honnan kellene tudnia,
hogy mi a helyes?
– Tudja az orvosod, hogy iszol? – kérdezte, visszatartva a lélegzetét.
Lee hosszú ideig hallgatott. – Nem iszom – felelte alig hallhatóan.
– Ugyan már, Lee. Megtaláltam a vodkásüveget a szemétben. Tudom,
hogy vasárnap elt nt a másik három üveg sör. Olyan szag van ebben a
szobában, mint egy szeszf zdében. Nem tudsz hülyét csinálni bel lem.
Keményen iszol, én pedig segíteni akarok neked.
Lee még jobban kiegyenesedett ültében, és felhúzta a lábát. Aztán
hosszú ideig így maradt, mozdulatlanul. Adam a n sziluettjét nézte.
Teltek a percek. A lakásban halálos csönd volt.
– Hogy van a drága édesapám? – mormogta Lee. Lassan beszélt, de
szavai még mindig keser ek voltak.
– Ma nem találkoztam vele.
– Szerinted jobb lesz az életünk, ha meghal?
Adam a n felé pillantott. – Nem, Lee, szerintem nem. Miért, te így
gondolod?
Lee legalább egy percig nem szólalt meg, és nem is mozdult. –
Sajnálod t, ugye? – kérdezte végül.
– Igen, sajnálom.
– Szánalomra méltó?
 – Igen.
– Hogy néz ki?
– Nagyon öreg ember, a haja majdnem teljesen sz, mindig zsíros, és
hátrafésülve viseli. Rövid, szes szakálla van. Rettent ráncos, és nagyon
sápadt.
– Milyen ruhát hord?
– Piros kezeslábast. A siralomházban minden elítélt ilyet visel.
Újabb hosszú szünet, miközben Lee a hallottakon töprengett. Aztán így
szólt: – Gondolom, elég könny részvétet érezni iránta.
– Nekem igen.
– De tudod, Adam, én sohasem láttam olyannak, amilyennek te. Én egy
egészen más embert láttam.
– Milyen embert?
Lee megigazgatta a lábán a takarót, aztán megint nem mozdult. – Az
apám olyan ember volt, akit megvetettem.
– Még mindig megveted?
– Igen. Mélyen megvetem. És azt gondolom, hogy igenis meg kell
halnia. Isten a tanú rá, hogy megérdemli.
– Miért érdemli meg?
A kérdést ismét hosszú csend követte. Lee lassú mozdulattal az
éjjeliszekrény felé nyúlt, és a kezébe vett egy csészét vagy poharat. Adam
az árnyékát figyelte, miközben az italát kortyolgatta. Nem kérdezte meg
t le, hogy mit iszik.
– Beszél neked a múltról?
– Csak akkor, ha kérdezem. Egyszer beszélgettünk Eddie-r l, de
megígértem neki, hogy többet nem hozom szóba.
– az oka Eddie halálának. Tisztában van ezzel?
– Talán igen.
– Megmondtad neki? Megvádoltad Eddie halálával?
– Nem.
– Pedig azt kellett volna tenned. Túl elnéz vagy vele. Tudnia kell,
hogy mit tett.
– Szerintem tudja. De te magad mondtad, hogy nem lenne méltányos
most kínozni t a kérdésekkel.
– Na és mi van Joe Lincolnnal? Beszéltél vele Joe Lincolnról?
– Elmeséltem neki, hogy elmentem veled a régi házhoz. Megkérdezte,
hogy tudok-e Joe Lincolnról. Azt feleltem, hogy igen.
– Tagadta?
 – Nem. Úgy t nt, hogy mélyen megbánta.
– Hazudik.
– Nem. Én azt hiszem, hogy szinte volt.
Lee ismét hosszú ideig csöndben, mozdulatlanul ült. – Beszélt neked a
lincselésr l? – tette fel végül a kérdést.
Adam lehunyta a szemét, és könyökével a térdére támaszkodott. – Nem
– mormogta.
– Gondoltam.
– Nem akarom hallani, Lee.
– Dehogyisnem. Úgy jöttél ide, hogy tele voltál kérdésekkel a családról
meg a múltadról. Két héttel ezel tt nem lehetett kielégíteni a
kíváncsiságodat, ha a Cayhall család nyomorúságáról volt szó. Minden
mocsokról, minden vérontásról tudni akartál.
– Már eleget hallottam – mondta Adam.
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök, Lee. Már kérdezted.
– Az egyik lányomnak ma kellett szülnie. Ez már a második gyerek.
Nem telefonáltam be az irodába. Biztosan a gyógyszerek miatt van.
– Meg az alkohol miatt.
– Jól van, a franc essen belé! Alkoholista vagyok, na és? Ki merne
hibáztatni ezért? Néha azt kívánom, bárcsak nekem is lenne annyi
bátorságom, mint Eddie-nek volt.
– Ugyan már, Lee. Hadd segítsek neked.
– Már eddig is rengeteget segítettél, Adam. Jól éreztem magam, és
színjózan voltam, amíg meg nem érkeztél.
– Jól van, tévedtem. Ne haragudj. Nem voltam igazán tisztában azzal,
hogy... – Szavai elhalkultak, aztán elhallgatott
Lee megmozdult, és Adam ismét látta, hogy iszik. Súlyos csend
ereszkedett a szobára, s közben teltek a percek.
– Anya mesélte el nekem a történetet – szólalt meg Lee halkan, szinte
suttogva. – Azt mondta, hogy éveken keresztül hallotta a szóbeszédeket.
Jóval a házasságuk el tt tudta, hogy Sam segédkezett egy fiatal fekete férfi
meglincselésében.
– Kérlek, Lee.
– Én soha nem kérdeztem err l Samet, de Eddie igen. Éveken keresztül
sugdolóztunk err l egymás között, és aztán egy napon végül Eddie odaállt
elé, és kertelés nélkül rákérdezett. Csúnyán összevesztek, de Sam
beismerte, hogy igaz. Azt mondta, hogy különösebben nem zavarja. A
fekete srác állítólag meger szakolt egy fehér lányt, akir l viszont az a hír
járta, hogy egy közönséges szajha, így aztán sokan kétségbe vonták, hogy
valóban er szak történt. Ez anya verziója. Sam úgy tizenöt éves lehetett
akkor. Néhány férfi bement a börtönbe, és kivitte a fekete srácot az erd be.
Természetesen Sam apja volt a f kolompos, és a fivérei is ott voltak.
– Elég ebb l, Lee.
– Megkorbácsolták, aztán fellógatták egy fára. Az én drága édesapám
ott volt a muri kell s közepén. Egyébként nem is tagadhatta volna le, mert
valaki lefényképezte ket.
– Készült egy fénykép?
– Bizony. Néhány évvel kés bb a fénykép bekerült egy könyvbe, ami a
deltavidéken él négerek helyzetér l szólt. 1947-ben adták ki. Anya
éveken keresztül rizte. Eddie a padláson találta meg.
– És Sam rajta van a fotón.
– Hát persze. Fülig ér vigyorral a képén. Egy fa alatt állnak, és a
fekete fickó lába pontosan a fejük felett lóg. Mindenki remekül szórakozik.
Egy niggerlincselés a sok közül. A kép alatt nincs szöveg, se nevek.
Magáért beszél.
– Hol van a könyv?
– Ott, abban a kontódban. Amióta lefoglalták a házat, együtt rzöm a
többi családi ereklyével. A minap meg is néztem. Arra gondoltam, hogy
esetleg te is látni szeretnéd.
– Nem. Nem akarom látni.
– Menj, nézd csak meg. Mindent tudni akartál a családról. Tessék, ott
vannak. Nagyapa, dédapa meg a többi Cayhall, életük egyik
legnagyszer bb pillanatában. Éppen akció közben fényképezték le ket, és
rettent büszkék rá.
– Hagyd abba, Lee.
– Tudod, ezenkívül is volt még néhány lincselés.
– Fogd be a szád, Lee. Világos? Nem akarok többet hallani.
Lee oldalra d lt, és az éjjeliszekrény felé nyúlt.
– Mit iszol, Lee?
– Köhögés elleni szirupot.
– A francokat! – Adam felpattant, és a sötétben odament az
éjjeliszekrényhez. Lee gyorsan felhajtotta az utolsó kortyot. Adam kitépte
a kezéb l a poharat, és beleszagolt. – Ez whisky.
– Van még a konyhában. Behoznád nekem?
– Nem! Eleget ittál már.
 – Ha akarok, kimegyek érte.
– Nem, Lee, nem mész ki érte. Ma már egy kortyot sem iszol. Holnap
pedig elviszlek orvoshoz, és segítünk rajtad.
– Nem segítségre van szükségem, hanem egy pisztolyra.
Adam az éjjeliszekrényre tette a poharat, és felkapcsolta a lámpát. Lee
néhány pillanatig a keze mögé rejtette a szemét a fény el l, aztán Adamre
nézett. A szeme bedagadt, és vörös volt. Kócos és piszkos haja az égnek
meredt.
– Nem valami szép látvány, mi? – kérdezte kásás hangon, és
elfordította a fejét.
– Nem. De holnap segítünk rajtad.
– Hozz nekem egy italt, Adam. Kérlek.
– Nem.
– Akkor hagyj békén. Ez az egész a te hibád, ugye tudod? Most pedig
menj el, kérlek. Feküdj le.
Adam felkapta a párnát az ágy közepér l és hozzávágta az ajtóhoz. –
Ma itt alszom – közölte a párnára mutatva. – Bezárom az ajtót, és ki sem
mozdulhatsz a szobából.
Lee meredten bámult rá, de nem szólt egy szót sem. Adam lekapcsolta
a lámpát, és a szobában teljesen sötét lett.
– Menj az ágyadba, Adam. Megígérem, hogy nem fogok kimenni a
szobából.
– Nem. Részeg vagy és én el sem mozdulok innen. Ha megpróbálod
kinyitni az ajtót, er szakkal teszlek vissza az ágyba.
– Ez egészen romantikusan hangzik.
– Hagyd abba, Lee. Aludj.
– Nem tudok aludni.
– Próbáld meg.
– Meséljünk inkább családi történeteket, jó, Adam? Még tudok néhány
lincsel s sztorit.
– Fogd be a szád, Lee! – üvöltött rá Adam, mire a n hirtelen
elhallgatott. Az ágy recsegett, ahogy kínlódva elhelyezkedett rajta.
Negyedóra elteltével már mélyen aludt. Félóra elteltével a padló igen
kényelmetlen lett, és Adam forgolódni kezdett.
Csak rövid id re tudott újra és újra elaludni, és két alvás között a
mennyezetet bámulta, s közben Lee meg az 5. körzeti bíróság miatt
aggódott. Valamikor az éjszaka folyamán felült, hátát nekitámasztotta az
ajtónak, és a sötétben a komód felé meresztette a szemét. Vajon tényleg ott
van az a könyv? Kísértést érzett, hogy odalopózzon, kivegye, aztán
kimenjen vele a fürd szobába és megkeresse a fényképet. De nem
kockáztathatta meg, hogy felébreszti Lee-t. És nem is akarta látni a
fényképet.

HARMINCHÁROM
A kekszesdobozok mögött talált egy üveg whiskyt, és kiöntötte a
mosogatóba. Odakint sötét volt. Még egy óra és felkel a nap. Adam f zött
magának egy er s kávét, a kanapén megiszogatta, miközben még egyszer
átgondolta az érveket, amelyeket majd néhány órán belül szóban el ad a
bíróság el tt New Orleansben.
Hajnalban újra átnézte a jegyzeteit a teraszon, és hétkor már pirítóst
készített magának a konyhában. Lee nem jött ki a szobájából. Adam nem
vágyott a nyílt összecsapásra, de úgy érezte, elkerülhetetlenül fontos. El
kell mondania néhány dolgot, Lee pedig kénytelen lesz elnézést kérni,
ezért Adam jó hangosan zörgött a tányérokkal meg az ev eszközökkel.
Amikor elkezd dött a reggeli híradó, felhangosította a tévét.
Lee szobája fel l azonban semmi mozgást sem észlelt. Miután
lezuhanyozott és felöltözött, óvatosan megpróbált benyitni hozzá. Az ajtó
zárva volt. Lee bezárkózott a barlangjába, és ezzel elejét vette annak, hogy
fájdalmas beszélgetésbe kezdjenek a tegnap este történtekr l. Adam írt egy
rövid levelet, amelyben közölte, hogy ma egész nap New Orleansben lesz,
az éjszakát is ott tölti, és majd holnap találkoznak. Sajnálja, hogy így
alakultak a dolgok, kés bb majd elbeszélgetnek. Nagyon szépen megkérte
Lee-t, hogy ne igyon.
A levelet a pulton hagyta, hogy semmiképpen se kerülhesse el Lee
figyelmét. Adam eljött a lakásból és a repül térre hajtott.
A New Orleans-i járat menetideje negyvenöt perc volt. Adam
narancslét iszogatott, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ülésen,
hogy enyhítse kellemetlen hátfájását. Kevesebb mint három órát tudott
csak aludni a földön, az ajtó mellett, és megfogadta magában, hogy többet
nem csinál ilyet. Lee saját bevallása szerint az évek során már három
alkalommal volt elvonókúrán, és ha maga nem tudja távol tartani magát
az italtól, Adam semmit sem tehet, hogy segítsen neki. Amíg ez a
nyomorult ügy le nem zárul, Memphisben marad, és ha a nagynénje
képtelen józan maradni, akkor majd egy szállodába költözik.
 A gép földet ért New Orleansben, és Adam egyik percr l a másikra
máris sokkal jobban tudott összpontosítani. Gondolatban végigfutott a
többtucatnyi halálbüntetéses ügyön, amelyek az utóbbi id ben az 5. körzeti
bíróság és az Egyesült Államok Legfels bb Bírósága elé kerültek.
A bérelt kocsi egy Cadillac szedán volt, Darlene intézte el, a számlát
természetesen a Kravitz és Bane kapja. Az autókölcsönz sof rt is adott
hozzá, és Adam, miközben leszögezte magában, hogy vannak bizonyos
el nyei annak, ha az ember egy nagy cégnél dolgozik, kényelmesen
hátrad lt a hátsó ülésen. Még sohasem járt New Orleansben, azonban a
repül térr l a belvárosba vezet autóút bármelyik nagyvárosban is
ugyanilyen lett volna. Az autó nemsokára lefékezett a Camp Streeten, és
Adam kilépett a járdára az épület el tt, amelyet egyszer en 5. körzeti
fellebbviteli bíróságnak hívtak. Imponáló építmény volt, görög oszlopok
szegélyezték a bejárathoz vezet sok-sok lépcs t.
Az ügyviv irodáját a földszinten találta meg, és azt az urat kereste,
akivel telefonon is beszélt, egy bizonyos Mr. Feridayt. Mr. Feriday
személyesen is éppen olyan szívélyesen és udvariasan viselkedett, mint
telefonon. A szabályoknak megfelel en ismertette Adammel a bíróság
néhány el írását. Megkérdezte t le, nem szeretne-e gyorsan körülnézni az
épületben. Már majdnem dél volt, a bíróságon nem volt nagy a forgalom,
és Mr. Feriday úgy vélte, ez a legmegfelel bb id pont ahhoz, hogy
körbevigye a látogatóját.
Mr. Feriday el ször az En Bane tárgyalóterembe vitte Adamet,
amelynek elüls részében egy fenyeget en hatalmas, színpadszer
építményen tizenöt szék állt félkörben szorosan egymás mellett. – A
legtöbb ügyet egy három bíróból álló bizottság kapja meg. De néha
el fordul, hogy az egész testület együtt, en banc, ülésezik – magyarázta
Mr. Feriday olyan halkan, mintha még mindig elkápráztatná ez a
bámulatos látványt nyújtó tárgyalóterem. A pulpitus jóval a terem többi
része fölé emelkedett, így az ügyvédek kénytelenek voltak fölfelé nézni,
miközben beszéltek. Minden csupa márvány és sötét szín fa volt, az
ablakok el tt súlyos függönyök lógtak, a mennyezetr l óriási csillár
függött. Díszesen, mégis visszafogottan volt bebútorozva, és alapos
gondossággal tartották rendben. Ritkán fordul el , hogy a teljes bíróság
ülésezik, közölte Mr. Feriday, mintha egy els éves joghallgatónak
magyarázna. A hatvanas és hetvenes évek nagy hatású polgárjogi
határozataira itt került sor, jelentette ki nem kis büszkeséggel. A pulpitus
mögött halott bírók arcképei lógtak a falon.
 Bármilyen gyönyör és méltóságteljes is volt ez a terem, Adam remélte,
hogy soha többé nem látja az életben, legalábbis nem úgy, mint az ügyfelét
képvisel jogász. Kimentek a folyosóra és elsétáltak a nyugati
tárgyalóterembe, ami kisebb volt, mint az el z , de nem kevésbé ijeszt .
Itt üléseznek a három bíróból álló bizottságok, magyarázta Mr. Feriday,
majd az elválasztó korláton lév ajtón odamentek a pódiumhoz. A pulpitus
itt is a magasban volt, de nem annyira, mint a másik tárgyalóteremben, és
nem volt olyan hosszú.
– Gyakorlatilag minden meghallgatásra reggel kerül sor, kilencórás
kezdéssel – közölte Mr. Feriday. – A maga ügye egy kicsit más, mert
halálbüntetéses ügy, és már nincs sok id hátra. – Begörbített ujjával a
terem hátsó részében lév székek felé mutatott. – Ott kell helyet foglalnia
néhány perccel egy óra el tt, aztán a törvényszolga szólítani fogja. Akkor
maga átjön a korláton, és leül ide, az ügyvédi asztalhoz. Maga kezdi, és
húsz perc áll a rendelkezésére.
Adam ezt pontosan tudta, mégis jó érzés volt, hogy újra átveszik vele.
Mr. Feriday egy szerkezetre mutatott a pódiumon, ami leginkább egy
közlekedési lámpára hasonlított. – Az az id mér – jelentette be
ünnepélyesen. – És nagyon fontos. Húsz perc, ugye megértette? Hallottam
néhány elborzasztó történetet a b beszéd ügyvédekr l, akik nem vették
figyelembe. Amíg maga beszél, a zöld lámpa ég. Akkor vált sárgára,
amikor maga azt kívánja, hogy figyelmeztessük: két perccel, öt perccel,
harminc másodperccel az id lejárta el tt. Amikor a piros kigyullad,
egyszer en abbahagyja a mondat közepén, a helyére megy és leül. Ilyen
egyszer . Van kérdése?
– Kik a bírók?
– McNeely, Robichaux és Judy. – Ezt úgy mondta, mintha Adam mind
a hármat személyesen ismerné. – Amott van egy váróterem, a harmadik
emeleten pedig található egy könyvtár. Legyen itt tíz perccel egy el tt.
Van még valami kérdése?
– Nincs, uram. Köszönöm.

Tíz perccel egy el tt Adam másodszor is besétált a nyugati tárgyalóterem

súlyos tölgyfa ajtaján, és látta, hogy már más jogászok is készül dnek a
csatára. A korlát mögötti második sorban Steve Roxburgh államügyész és
segédei dugták össze a fejüket, hogy megbeszéljenek néhány taktikai
kérdést. Amint Adam belépett a terembe, nyomban elcsendesedtek,
néhányan biccentettek felé, és megpróbáltak rámosolyogni. Adam helyet
foglalt közvetlenül az átjáró mellett és nem vett tudomást róluk.
Lucas Mann a vád képvisel inek az oldalán ült, bár néhány sorral
Roxburgh meg az emberei mögött. Újságot olvasgatott, de intett Adamnek,
mikor a szemük találkozott. Jó érzés volt látni a férfit. Khakiszín öltönyt
viselt, amelyen gy r désnek nyomát sem lehetett látni, nyakkend je pedig
elég vad színekben játszott ahhoz, hogy akár a sötétben is világítson.
Látszott, hogy Mann nem ijed meg az 5. körzeti bíróságtól meg a
küls ségekt l, és ahhoz sem férhetett kétség, hogy távol tartja Roxburgh-
t l. csak a büntet intézet jogásza, és csak a munkáját végzi.
Amennyiben a bíróság megadja a halasztást és Sam nem hal meg, Lucas
Mann elégedett lenne. Adam odabólintott neki és rámosolygott.
Roxburgh és csapata folytatta a tanácskozást. Morris Henry, azaz dr.
Halál, a csoportosulás közepén állt, és a szerényebb képesség
jogászoknak magyarázott.
Adam mély leveg t vett, és megpróbált megnyugodni. Nem volt
könny . Gyomra háborgott, lábai remegtek, és azt mondogatta magának,
hogy az egész nem fog tovább tartani húsz percnél. A három bíró nem
gyilkolhatja meg, csak kellemetlen helyzetbe hozhatja. Húsz percen
keresztül bármit képes elviselni. A jegyzeteibe pillantott, s hogy
megnyugodjon, megpróbált Samre gondolni. Nem Samre, a rasszistára, a
gyilkosra, a lincsel gazfickóra, hanem Samre, az ügyfelére, az
öregemberre, aki a siralomházban morzsolgatja a napjait, és aki
megérdemelné, hogy békében, méltósággal haljon meg. Sam hamarosan
kap húsz percet a bíróság igen értékes idejéb l, az ügyvédjének tehát
nagyon alaposan ki kell használnia.
Valahol becsapódott egy súlyos ajtó, és Adam majdnem felpattant
ültében. A pulpitus mögül megjelent a törvényszolga, és bejelentette, hogy
a bíróság megkezdi ülését. Három, lobogó fekete talárba öltözött figura
követte: McNeely, Robichaux és Judy. Mind a hárman dossziékat hoztak
magukkal, és úgy t nt, szikrája sincs bennük a humorérzéknek és a jó
szándéknak. A törvényszolga bejelentette, hogy a Mississippi állam kontra
Sam Cayhall ügyben tartandó meghallgatásra kerül sor, és szólította a
terem hátsó részében tartózkodó jogászokat. Adam idegesen átsétált a
korláton lév csapóajtón, Steve Roxburgh pedig követte. Az államügyész-
helyettesek a helyükön maradtak, ahogy Lucas Mann és a néhány néz is.
Mint Adam kés bb megtudta, közülük a legtöbb újságíró volt.
 Az elnökl bíró Judy volt, azaz T. Eileen Judy bírón , egy fiatal n
Texasból. Robichaux louisianai volt, ötvenes évei vége felé járt. McNeely
legalább százhúsz évesnek nézett ki, és szintén texasi volt. Judy röviden
összefoglalta a szóban forgó ügyet, aztán megkérdezte Mr. Halltól, aki
Chicagóból érkezett, hogy készen áll-e. Adam idegesen, gumiszer
térdekkel, gyomorgörccsel küszködve felállt, és izgatott, elvékonyodott
hangon azt felelte, hogy igen, készen áll. Sikerült elverg dnie a terem
közepén álló pódiumig, felnézett – úgy érezte, nagyon magasra – a
pulpituson helyet foglaló bizottságra.
A mellette lév lámpán kigyulladt a zöld fény. A teremben csönd volt.
A bírók lebámultak rá. Megköszörülte a torkát, a halott bíró urak falon
lógó arcképei felé pillantott, és megkezdte támadását a gázkamra, mint
kivégzési módszer ellen.
Kerülte a bírók szempillantását, akik öt percen keresztül hagyták, hogy
elismételje, amit már a keresetben is összefoglalt. A bírók nemrégen
ebédeltek, tombolt a nyári kánikula, és beletelt néhány percbe, amíg
lerázták magukról a bágyadtságot.
– Mr. Hall, én azt hiszem, hogy csak azt ismételgeti, amit már leírt a
keresetben – csattant fel Judy ingerült hangon. – Egészen folyékonyan
tudunk olvasni, Mr. Hall.
Mr. Hall jól fogadta a rendreutasítást, és azt gondolta magában, hogy ez
most az húsz perce, és ha ahhoz van kedve, hogy az orrát piszkálva
felmondja az ábécét, akkor arra is módja van. Húsz percen keresztül.
Bármennyire is kezd volt, hallotta már ezt a megjegyzést fellebbviteli
bíróktól. Még egyetemista korában történt, amikor végignézett egy
meghallgatást.
– Igen, bírón – felelte Adam. Áttért arra a kérdésre, hogy a ciángáz
milyen hatást gyakorol a laboratóriumi patkányokra – err l nem volt szó a
keresetben. A kísérletet svéd vegyészek hajtották végre egy évvel ezel tt,
hogy bebizonyítsák: az emberek nem halnak meg azonnal, miután
beszippantották a mérgesgázt. A kutatást egy európai szervezet
finanszírozta, amely azon fáradozott, hogy Amerikában töröljék el a
halálbüntetést.
A patkányok görcsösen rángatóztak. Tüd - és szívm ködésük leállt,
aztán néhány perc múlva szabálytalanul újra megindult. A gáz
szétrobbantotta a véredényeket a szervezet minden pontján, még az agyban
is. Egész testük remegett. Csorgott a nyáluk és vinnyogtak.
 A tanulmány természetesen azt kívánta bizonyítani, hogy a patkányok
nem halnak meg gyorsan, hanem igenis rengeteget szenvednek. A
teszteket tudományos pontossággal hajtották végre. A megfelel dózist
adták a kis állatoknak. Átlagosan tíz percig tartott, amíg beállt a halál.
Adam alaposan kitért minden apró részletre. Lassan kezdett belemelegedni,
és egy kicsit megnyugodott. A bírók nemcsak figyeltek rá, hanem
láthatólag élvezték is az el adást a haldokló patkányokról. Adam egy
észak-carolinai ügy lábjegyzetében találta ezt a tanulmányt.
– Nos, hadd próbáljam meg megérteni, mir l is van szó – vágott közbe
Robichaux fejhangon. – Nem akarja, hogy az ügyfele a gázkamrában
haljon meg, mert ez kegyetlen módszer, de az ellen nincs kifogása, hogy
méreginjekcióval végezzék ki?
– Nem, bíró úr. Én nem ezt mondom. Nem akarom, hogy az ügyfelemet
bármilyen módszerrel is kivégezzék.
– De a méreginjekció a legkevésbé kegyetlen?
– Az összes módszer kegyetlen, de a méreginjekció t nik a legkevésbé
annak. Nem kétséges, hogy szörny séges lehet a gázkamrában meghalni.
– Rosszabb, mintha az embert darabjaira tépi a dinamit?
Súlyos csönd ereszkedett a tárgyalóteremre. A bíró hangsúlyozta a
„dinamit” szót, és Adam valami megfelel válaszon törte a fejét. McNeely
csúnya pillantást lövellt a pulpitus másik végén ül kollégája felé.
Olcsó húzás volt, és Adam feldühödött. Megpróbált úrrá lenni a mérgén,
és határozott hangon így válaszolt: – Kivégzési módszerekr l beszélgetünk,
bíró úr, és nem a b ntényekr l, amelyek miatt az emberek siralomházba
kerülnek.
– Miért nem akar beszélni a b ntényr l?
– Azért, mert nem ez a szóban forgó kérdés. Azért, mert húsz percem
van, az ügyfelemnek pedig tizenkét napja.
– Az ügyfelének talán nem kellett volna végrehajtania egy
bombamerényletet.
– Természetesen nem. De ezért elítélték, és most halál vár rá a
gázkamrában. Azt kívánom bebizonyítani, hogy a gázkamra kegyetlen
kivégzési módszer.
– És a villamosszék?
– Ugyanazok az érvek hozhatók fel ellene.
– Hát a f belövés?
– Kegyetlen eljárásnak t nik.
– És az akasztás?
 – Nem sokat tudok az akasztásról, de rettent kegyetlen módszernek
t nik.
– De a méreginjekció ellen nincs kifogása?
– Ezt nem mondtam. Úgy gondolom, csak annyit állítottam, hogy
kevésbé kegyetlen, mint a többi módszer.
McNeely bíró közbevágott. – Mr. Hall, Mississippi állam miért váltott a
gázkamráról a méreginjekcióra?
Adam ezt a kérdést alaposan körbejárta a keresetben, s most nyomban
megérezte, hogy McNeely jó barát. – A keresetemben röviden
áttekintettem, hogy a törvényhozás miként foglalkozott a kérdéssel, bíró úr.
Az els rend szempont az volt, hogy megkönnyítsék az ítéletek
végrehajtását. A törvényhozás elismerte, hogy a méreginjekció kevésbé
kegyetlen eljárás, és annak érdekében, hogy megkerüljék az alkotmányos
aggályokat, mint amir l most is szó van, megváltoztatták a módszert.
– Ezek szerint Mississippi állam elismerte, hogy van jobb módszer a
kivégzésre?
– Igen, uram. De a törvény csak 1984-ben lépett életbe, és csak azokra
vonatkozik, akiket ezután ítéltek el. Sam Cayhallra tehát nem vonatkozik.
– Értem. Azt kéri t lünk, hogy tiltsuk be a gázkamrát mint kivégzési
módszert. Mi történik, ha megtesszük? Mi történik a maga kliensével meg
a többi hozzá hasonlóval, akiket 1984 el tt ítéltek el? A törvény nem
rendelkezik arról, hogy ket méreginjekcióval kellene kivégezni.
Adam számított a nyilvánvaló kérdésre. Sam is feltette már. – Erre nem
tudok válaszolni, bíró úr, csak azt mondhatom, hogy nagyon bízom
Mississippi állam törvényhozásában, hogy új törvényt alkot, amely
rendelkezik ügyfelemr l és a hozzá hasonló helyzetben lév kr l.
Judy bírón közbevágott. – Tegyük fel, hogy megteszik, Mr. Hall. Mit
fog mondani majd, amikor három év múlva visszajön ide?
Szerencsére kigyulladt a sárga fény, és Adamnek már csak egy perce
volt hátra. – Majd kitalálok valamit – felelte vigyorogva. – Csak adjanak
egy kis id t.
– Láttunk már ilyen beadványt, Mr. Hall – jegyezte meg Robichaux. –
A keresetében hivatkozik is rá. Egy texasi ügy.
– Igen, bíró úr. Azt kérem a bíróságtól, hogy vegye újra fontolóra az ez
ügyben hozott döntését. Gyakorlatilag az összes államban, ahol eddig
gázkamrát vagy villamosszéket alkalmaztak, áttértek a méreginjekcióra.
Az ok nyilvánvaló.
 Volt még néhány másodperce, de úgy döntött, most a legjobb
abbahagyni. – Köszönöm – mondta, és magabiztos léptekkel visszament a
székéhez. Vége. Ahhoz képest, hogy kezd , egészen jól sikerült. A
következ alkalommal már könnyebb lesz.
Roxburgh merev volt, módszeres, és nagyon alaposan felkészült.
Megpróbált elsütni néhány viccet a patkányokról meg a b nökr l, amiket
elkövettek, de gyászosra sikeredett kísérlet volt. McNeely ismét hasonló
kérdéseket tett fel arról, hogy miért térnek át az államok a méreginjekcióra.
Roxburgh természetesen következetes maradt, és hosszú felsorolásba
kezdett azokról az ügyekr l, amelyekben a körzeti bíróságok jóváhagyták
a gázkamrában, villamosszékben, akasztás, illetve golyó által
végrehajtandó halálos ítéletet. Az érvényes törvények az oldalán álltak,
és ezt alaposan kihasználta. A húsz perc gyorsan eltelt, és Roxburgh éppen
olyan sebesen ment vissza a székéhez, mint Adam.
Judy bírón röviden utalt az ügy sürg sségére, és megígérte, hogy
néhány napon belül döntést hoznak: Mindenki egyszerre állt fel, a három
bíró kivonult. A törvényszolga bejelentette, hogy a bíróság hétf reggelig
nem ülésezik.
Adam kezet rázott Roxburgh-rel, és már éppen kilépett volna a
tárgyalóteremb l, amikor egy riporter megállította. Az egyik jacksoni
újságnak dolgozik, mondta, és szeretne feltenni néhány kérdést. Adam
udvariasan ugyan, de megtagadta a nyilatkozatot. Roxburgh-nek, a rá
jellemz módon, volt mondanivalója, és miközben Adam elsétált, az
újságírók körbevették az államügyészt, és magnókat toltak az arca elé.
Adam minél gyorsabban ki akart menni az épületb l. Kilépett a trópusi
h ségbe, és gyorsan feltette a napszemüvegét. – Ebédelt már? – kérdezte
egy hang közvetlenül a háta mögül. Lucas Mann volt az. Két oszlop között
állva kezet ráztak.
– Nem tudtam enni – vallotta be Adam.
– Jól csinálta. Elég idegtép dolog, nem?
– De az. Maga miért van itt?
– Hozzátartozik a munkámhoz. A börtönigazgató megkért, hogy jöjjek
ide és hallgassam meg az érveket. Megvárjuk a döntést, miel tt
hozzákezdenénk az el készületekhez. Menjünk, együnk valamit.
Adam sof rje lefékezett a járda mellett, és beszálltak.
– Ismeri a várost? – érdekl dött Mann.
– Nem. Most vagyok itt el ször.
 – A Bon Ton Café – mondta Mann a sof rnek. – Csodálatos, ódon
hangulatú hely, itt van mindjárt a sarkon. Szép ez az autó.

Az ebéd egy újdonsággal kezd dött Adam számára: nyers osztriga a

héjában. Hallott már ilyesmir l, de még sohasem érzett kísértést, hogy
kipróbálja. Mann megmutatta, hogyan kell tormából, citromléb l,
paprikamártásból és majonézb l szakszer en mártást keverni, aztán
belemártotta az els osztrigát. Adam els osztrigája a kekszr l lepottyant
az asztalra, a második azonban annak rendje és módja szerint lecsúszott a
torkán.
– Ne rágja meg – tanácsolta Mann. – Csak hagyja lecsúszni.
Sört iszogatva vártak a garnélarákra.
– Hallottam, hogy a következ keresetben az elégtelen jogi képviseletre
hivatkozik.
– Biztos lehet benne, hogy mostantól mindenféle keresetet benyújtunk,
amit csak el lehet képzelni.
– A legfels bb bíróság nem nagyon vesztegette vele az idejét.
– Nem, egyáltalán nem. Úgy t nik, mintha unnák már Sam Cayhallt.
Még ma beadom a szövetségi bíróságon, de nem számítok arra, hogy
Slattery halasztást adna.
– Én sem tenném a maga helyében.
– Milyenek az esélyeim?
– Napról napra rosszabbak, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi fog
történni. Valószín leg még most is ötven százalék. Néhány évvel ezel tt
Stockholm Turnerrel nagyon közel kerültünk a kivégzéshez. Amikor még
két hét volt hátra, egészen biztosnak t nt. Amikor már csak egy,
egyszer en nem tudott már mit benyújtani. Volt egy tisztességes ügyvédje,
de a lehetséges fellebbezések végére értek. Megkapta az utolsó vacsoráját,
és...
– Eltölthetett egy órácskát két prostituálttal.
– Honnan tud err l?
– Sam mesélt róla.
– Így történt. Az utolsó percben halasztást kapott, és most már évek
választják el a gázkamrától. Sosem lehet tudni.
– De mégis, milyen megérzései vannak?
Mann kortyolt egy nagyot a sörb l, és hátrad lt, miközben eléjük tették
a két hatalmas tál garnélarákot. – Amikor kivégzésekr l van szó,
nincsenek megérzéseim. Minden megtörténhet. Csak nyújtsa be szépen a
kereseteket meg a fellebbezéseket. Maratoni küzdelem lesz. Nem adhatja
fel. Jumbo Parris ügyvédje tizenkét órával a kivégzés el tt elájult, és a
kórházi ágyban feküdt, miközben a kliensét kivégezték.
Adam elrágcsált egy f tt rákot, aztán sörrel leöblítette. – A kormányzó
azt akarja, hogy beszéljek vele. Maga szerint helyes lenne?
– Az ügyfele mit akar?
– Gy löli a kormányzót. Megtiltotta, hogy beszéljek vele.
– Kegyelmi meghallgatást kell kérni, Adam. Ez a bevett gyakorlat.
– Mennyire ismeri McAllistert?
– Nem túl jól. Politikai fenevad hatalmas ambíciókkal, és én egy percig
sem bíznék benne. Ugyanakkor megvan hozzá a hatalma, hogy
megkegyelmezzen. Érvénytelenítheti a halálos ítéletet. Életfogytiglani
börtönbüntetésre változtathatja, de szabadon is engedheti az elítéltet. A
törvények lehet séget adnak neki, hogy széles körben a saját belátása
szerint döntsön. Valószín leg lesz az utolsó reményük.
– Isten irgalmazzon nekünk.
– Milyen a rák? – érdekl dött Mann teli szájjal.
– Finom.
Egy ideig elfoglalták magukat az evéssel. Adam hálás volt a társaságért
meg a beszélgetésért, de úgy döntött, hogy a fellebbezésekre és stratégiai
kérdésekre korlátozza a társalgást. Kedvelte Lucas Mannt, az ügyfele
azonban nem. Mann Mississippi államnak dolgozik, az állam pedig azon
igyekezik, hogy kivégezze az ügyfelét.

Ha kés délután gépre ül, már fél hétre Memphisben lenne. És miután
megérkezett, még úgy nagyjából egy órát eltölthetne az irodában, miel tt
hazamenne Lee-hez. De most nem volt felkészülve erre. Kapott egy
elegáns szobát egy modern, folyóparti szállodában, és a költségeket
természetesen a Kravitz és Bane állja. Minden kiadását fedezik. Még
sohasem látta a híres New Orleans-i Francia negyedet.
Háromórás alvás után, amely az ebéd mellé elfogyasztott három üveg
sörnek meg a rossz éjszakának volt a következménye, hatkor ébredt fel.
Keresztben feküdt az ágyon, cip stül, és fél órán keresztül a mennyezeti
ventilátort bámulta, miel tt megmozdult volna. Nagyon gy rött lett az
alvástól.
A tikkasztó h ségben végigsétált a Canal Streeten, amíg a Royal
Streetig nem ért, ahol jobbra kanyarodott, és hamarosan elveszett a turisták
között. Kezdett kialakulni a péntek esti hangulat a Francia negyedben.
Szájtátva bámulta a sztriptízbárokat, és megdermedve állt meg egy nyitott
ajtónál: férfi sztriptíztáncosokat látott egy színpadon – olyan férfiakat,
akik úgy néztek ki, akár a gyönyör n k. Egy kínai árustól vett egy
tojástekercset. Átlépett egy csavargón, aki éppen okádott. Bement egy
dzsesszklubba, leült egy kis asztalhoz, és négydolláros sört iszogatva, egy
órán keresztül hallgatta a mindössze néhány tagú, parádésan muzsikáló
együttest. Miután besötétedett, elsétált a Jackson Square-re, és még
megnézhette, ahogy a fest k összehajtják az állványokat és elmennek. Egy
régi katedrális el tt utcai zenészek és táncosok tartottak bemutatót. Adam
elragadtatva tapsolta meg a Tulane Egyetem hallgatóiból verbuválódott
vonószenekart. Emberek voltak mindenfelé, ittak, ettek, táncoltak, és
élvezték a Francia negyed bódító hangulatát.
A részegekr l Lee jutott az eszébe, és azt kívánta magában, bárcsak
visszament volna Memphisbe. A zene meg a nevetés Samre emlékeztette,
aki most is ott ül abban a fullasztó kemencében, a rácsokat bámulja,
számolja a napokat, és abban reménykedik, talán még imádkozik is, hogy
az ügyvédje esetleg csodát tesz. Sam soha sem látja többé New Orleanst,
soha nem eszik többé osztrigát, vörös babot vagy rizst, soha többé nem
iszik sört vagy egy jó kávét. Soha többé nem hallgat dzsesszt, és nem
nézheti meg, hogyan dolgoznak a fest m vészek. Soha többé nem ül
repül re, és nem száll meg egy elegáns hotelben. Soha többé nem fog
horgászni meg vezetni, és még vagy több ezer olyan dolgot nem fog soha
többé csinálni, ami a szabad emberek számára természetes.
Még ha túl is éli augusztus nyolcadikát, élete olyan lesz, mint eddig
volt: mindennap meghal egy kicsit.

HARMINCNÉGY
A Tiny nevezet r megbilincselte Samet, és végigvezette az A szárnyon.
Sam egy zacskót vitt a kezében, amit az elmúlt két hétben kapott levelek
töltöttek meg. A siralomházban töltött évei alatt átlagban havi húsz-
huszonöt levelet kapott a támogatóitól: klántagoktól és szimpatizánsaiktól,
náciktól, antiszemitáktól, a legkülönböz bb fajgy löl kt l. Néhány évig
szorgalmasan válaszolt a levelekre, de egy id után belefáradt. Mi haszna
van ennek? Voltak, akik h sként ünnepelték, de minél tovább levelezett a
csodálóival, annál ostobábbak lettek. Rengeteg idióta van ám odakint. Sam
fejében többször megfordult, hogy a siralomházban talán nagyobb
biztonságban van, mint a szabad világban.
 A szövetségi bíróság határozata szerint a siralomházi elítéltek számára
a levelezés jog, nem privilégium. Egy ellen r minden levelet felnyitott,
hacsak a borítékon nem látszott egyértelm en, hogy ügyvédt l érkezett.
Csak abban az esetben olvasták el ket, ha valamilyen okból központi
utasításra az elítélt levelezését cenzúrázták. A leveleket ezután a
siralomházba szállították, és kiosztották ket az elítélteknek. A
csomagokat szintén kinyitották és átvizsgálták.
Sam már nagyon unta a leveleket. Átlagosan napi hatot kapott.
Miközben megszabadították a bilincst l, a pultra tette a zacskót, aztán
megkérte az rt, hogy nyissa ki az elválasztó rácson lév kis ajtót. Az r
kiadta a zacskót, Adam pedig a túloldalon átvette. Az r bezárta maga
mögött az ajtót, és elment.
– Mi ez? – kérdezte Adam, kezében tartva a zacskót.
– A rajongóimtól kapott levelek. – Sam elfoglalta szokásos helyét, és
cigarettára gyújtott.
– Mit csináljak velük?
– Olvasd el ket. Vagy égesd el mind. Engem nem érdekel. Ma reggel
kitakarítottam a cellámat, és rájuk akadtam. Úgy tudom, tegnap New
Orleansben voltál. Mondd el, mi történt.
Adam az egyik székre tette a leveleket. Odakint harmincnyolc fokos
h ség volt, de itt, bent a tárgyalóban sem volt sokkal h vösebb. –
Csütörtökön telefonáltak az 5. körzeti bíróságról, és közölték, hogy
pénteken akarnak meghallgatást tartani. Odautaztam, elkápráztattam ket a
zsenialitásommal, és ma reggel visszarepültem Memphisbe.
– Mikor döntenek?
– Hamarosan.
– Három bíróból állt a bizottság?
– Igen.
– Kik voltak azok?
– Judy, Robichaux és McNeely.
Sam egy pillanatig elgondolkozott a három neven. – McNeely öreg
harcos, és segíteni fog nekünk. Judy egy konzervatív kurva, óh jaj, mint
mondtam, egy konzervatív gondolkodású amerikai n , a republikánusok
jelölték. Kétlem, hogy segítene nekünk. Robichaux-t viszont nem ismerem.
Hová valósi?
– Dél-Louisiana.
– Áh, szóval új-skóciai származású.
– Azt hiszem, igen. Szemellenz s fickó. Nem számíthatunk rá.
 – Akkor kett -egy arányban elveszítjük. Nem azt mondtad, hogy
elkápráztattad ket a zsenialitásoddal?
– Azért még nem vesztettünk. – Adam meglepve hallotta, hogy Sam
milyen tájékozott az egyes bírókat illet en. De hát végül is már hosszú
évek óta tanulmányozza a bíróságok m ködését.
– Hol van az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó kereset? – kérdezte
Sam.
– Még itt a szövetségi bíróságon. Egy-két nappal a másik mögött van.
– Nyújtsunk be valami mást is, jó?
– Azon dolgozom.
– Dolgozz gyorsan. Tizenegy napom van. A cellám falán van egy
naptár, és mindennap legalább három órán keresztül bámulom. Amikor
reggel felébredek, egy nagy X-et húzok az el z napi dátumra. Augusztus
nyolcadikát pedig bekarikáztam. Az X-ek egyre közelebb vannak a körhöz.
Csinálj valamit.
– Nem lógatom a lábam, hidd el. Ami azt illeti, éppen most dolgozom
egy új elméleten, ami alapján benyújthatnánk még egy keresetet.
– Ejha, ez igen.
– Azt hiszem, be tudnánk bizonyítani, hogy mentálisan
kiegyensúlyozatlan vagy.
– Már én is gondoltam erre.
– Öreg vagy. Szenilis. Túlságosan is nyugodtan viselkedsz. Valami
biztosan nem stimmel. Képtelen vagy felfogni a kivégzésed okát. És
Goodman ismer egy szakért t, aki megfelel díjazásén bármit hajlandó
mondani. Esetleg idehozzuk, hogy megvizsgáljon.
– Nagyszer . Majd összekócolom a hajamat, és lepkéket kergetek a
cellámban.
– Azt hiszem, nagyon megalapozott keresetet tudnánk benyújtani,
amiben arra hivatkoznánk, hogy beszámíthatatlan vagy.
– Beleegyezem. Gyerünk, csináljuk. Nyújtsunk be egy halom keresetet.
– Rendben.
Sam néhány percig elmélázva cigarettázott. Mindketten izzadtak, és
Adam nagyon szeretett volna már friss leveg t szívni. Arra volt szüksége,
hogy beüljön a kocsijába, és a feltekert ablaknál a legmagasabb fokozatra
állítsa a légkondicionálót.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Sam.
– Hétf n. Figyelj, Sam, ez nem valami kellemes téma, de beszélnünk
kell róla. A közeljöv ben meg fogsz halni. Lehet, hogy augusztus
nyolcadikán, lehet, hogy öt év múlva. Amennyit te dohányzol, nem
húzhatod sokáig.
– Ami az egészségi állapotomat illeti, nem a sok dohányzás miatt
aggódom a legjobban.
– Tudom. De a családodnak, azaz Lee-nek és nekem, gondoskodnunk
kell a temetésr l. Ezt nem lehet egy nap alatt elintézni.
Sam a rácson egymás mellett sorakozó kis háromszögeket bámulta.
Adam a jegyzettömbjére firkálgatott. A légkondicionáló kattogott,
sziszegett, de jóformán semmi hatása nem volt.
– A nagyanyád nagyszer asszony volt, Adam. Sajnálom, hogy nem
ismerted. Jobb embert érdemelt volna, mint én.
– Lee elvitt a sírjához.
– Sok szenvedést okoztam neki, de jól viselte. Temessetek mellé, és
talán majd bocsánatot kérhetek t le.
– Rendben, majd gondoskodom róla.
– Légy szíves. Mib l fizeted ki a sírhelyet?
– Majd elintézem, Sam.
– Nekem nincs pénzem, Adam. Évekkel ezel tt elvesztettem mindent,
gondolom, sejted, miért. Elúszott a birtok meg a ház is, így nincs semmi,
amit magam után hagyhatnék.
– Van végrendeleted?
– Van. Én magam készítettem.
– Jöv héten majd megnézzük.
– Ígérd meg, hogy jöv héten itt leszel.
– Megígérem, Sam. Hozzak valamit?
Sam nem válaszolt azonnal, és szinte úgy t nt, mintha zavarban lenne.
– Tudod, mit szeretnék nagyon? – kérdezte gyerekes vigyorral.
– Mit? Amit csak akarsz, Sam.
– Amikor kissrác voltam, az életünkben a legnagyobb izgalmat az
Eszkimó-jégkrém jelentette.
– Eszkimó jégkrém?
– Igen. Vaníliafagyi csokiborítással egy fapálcikán. Amíg ide nem
kerültem, állandóan azt ettem. Azt hiszem, még mindig csinálnak ilyet.
– Eszkimó jégkrém? – ismételte Adam.
– Aha, még mindig érzem az ízét. A legcsodálatosabb fagyi a világon.
El tudod képzelni, hogyan esne most egy ilyen ebben a kemencében?
– Jól van, Sam, akkor kapsz Eszkimó jégkrémet.
– Ne csak egyet hozzál.
 – Hozok vagy tízet. Itt fogjuk megenni ket, miközben csurog rólunk a
víz.

Sam második szombati látogatóját senki sem várta. Megállt a f bejáratnál

lév rbódénál, és el vett egy észak-karolinai fényképes jogosítványt.
Közölte az rrel, hogy Sam Cayhall testvére, és úgy tudja: mostantól a
kivégzés tervezett id pontjáig bármikor meglátogathatja Samet a
siralomházban. Tegnap beszélt telefonon Mr. Hollanddel, aki valahol a
börtönigazgatóságon dolgozik, és Mr. Holland azt mondta neki, hogy Sam
Cayhall esetében a látogatásra vonatkozó szabály ok nem túl szigorúak.
Reggel nyolc és délután öt óra között bármikor, a hét bármely napján
meglátogathatja. Az r visszalépett az rbódéba, és telefonált.
Eltelt öt perc, és a látogató türelmesen várakozott a bérelt kocsiban. Az
r lebonyolított még két telefont, aztán a jogosítvány sorszámát leírta egy
papírra. Közölte a látogatóval, hogy néhány méterrel arrébb parkoljon le,
zárja be a kocsiját, és az rbódénál várakozzon. A férfi így is tett, és
néhány percen belül megérkezett egy fehér mikrobusz. A kormány mögött
ül fegyveres, egyenruhás r utasította a látogatót, hogy szálljon be.
A mikrobusz áthaladt a maximális biztonságú traktus dupla kapuin, és a
f bejárathoz hajtott, ahol két másik r várakozott. A lépcs n megmotozták
a látogatót. Nem volt nála se táska, se csomag.
Sam éppen egy levelet gépelt, amikor az rök megálltak az ajtaja el tt.
– Menjünk, Sam. Látogatója van. A testvére.
Sam óvatos mozdulattal a könyvespolcra tette az írógépet, és felkapta a
kezeslábasát. – Melyik testvérem?
– Nem kérdez sködtünk, Sam. A testvére, és kész.
Megbilincselték, pedig engedelmesen követte a két rt végig a
szárnyon. Valamikor régen három fivére volt, de a legid sebb, még azel tt,
hogy Sam börtönbe került volna, szívinfarktust kapott, és meghalt. Donnie,
a legfiatalabb, aki most hatvanegy éves volt, Észak-Carolinában élt,
Durham közelében. A hatvanhét éves Albert nagyon rossz egészségi
állapotban volt, és valahol az erd közepén lakott Ford megyében. Donnie
minden hónapban cigarettát küldött és egy kis pénzt, néha-néha levelet.
Albert már hét éve nem írt. Samnek volt még egy vénkisasszony
nagynénikéje, aki rendszeresen küldözgetett neki leveleket, egészen 1985-
ig, amikor meghalt. A többi Cayhall elfeledkezett Samról.
 Biztosan Donnie az. szögezte le magában Sam. Donnie az egyetlen, aki
tör dik vele. Már két éve nem látta, és egy kicsit felvidult, ahogy a
tárgyaló ajtaja közelébe értek. Micsoda kellemes meglepetés.
Sam belépett a tárgyalóba, és az elválasztó rács túloldalán ül férfire
pillantott. Nem ismerte fel. Körbepillantott a teremben, és meggy z dött
róla, hogy ez a férfi, aki most h vös és rezzenéstelen tekintettel mered rá,
az egyetlen látogató. Az rök feszülten figyelték ket, miközben leszedték
a bilincset, Sam ezért elmosolyodott, és barátságosan biccentett a férfi felé.
Aztán az rökre nézett, megvárta, amíg kimennek és becsukják az ajtót.
Sam helyet foglalt a látogatójával szemben, rágyújtott, de nem szólt egy
szót sem.
Volt valami ismer s a férfiban, de mégsem tudta azonosítani. A rácson
lév nyíláson keresztül méregették egymást.
– Ismerem én magát? – kérdezte végül Sam.
– Igen – felelte a férfi.
– Honnan?
– A múltból, Sam. Greenville-b l, Jacksonból meg Vicksburgból. A
zsinagógából, az ingatlanközvetít irodából, Pinderék házából és Marvin
Kramer irodájából.
– Wedge?
A férfi lassan bólintott, és Sam lehunyt szemmel a mennyezet felé fújta
ki a füstöt. A földre dobta a cigarettáját, és ernyedten d lt hátra a székében.
– Istenem, azt reméltem, hogy már meghaltál.
– Nem jött be.
Sam vadul tüzel szemekkel nézett rá. – Te aljas disznó – mondta
összeszorított fogakkal. – Aljas disznó. Huszonhárom éve abban
reménykedem, arról álmodozom, hogy megdöglesz. Gondolatban több
ezerszer megöltelek, a puszta kezemmel, furkósbottal, késsel, az összes
létez fegyverrel. Végignéztem, ahogy elvérzel, és hallottam, ahogy
kegyelemért könyörögve üvöltesz.
– Sajnálom, Sam. Itt vagyok.
– Jobban gy löllek, ahogy embert valaha gy löltek. Ha most itt lenne a
kezemben egy pisztoly, azonnal a pokolra küldenélek. Szétlyuggatnám a
fejedet, és addig röhögnék, amíg sírni nem kezdek. Istenem, mennyire
gy löllek.
– Minden látogatóddal így bánsz, Sam?
– Mit akarsz, Wedge?
– Hallják, amit beszélünk?
 – A kutyát sem érdekel, hogy mit mondasz.
– De tudod, lehet, hogy lehallgatókat szereltek ide.
– Akkor menj innen, te idióta, t nj el.
– Egy perc, és el is megyek, Sam. Csak szerettem volna közölni veled,
hogy itt vagyok, rajtad tartom a szememet, és nagyon örülök, hogy a
nevem nem került szóba. Remélem, ez a jöv ben sem változik. Nagyon
ügyesen el tudom hallgattatni az embereket.
– Finoman fogalmazol.
– Viseld férfi módjára, Sam. Méltósággal halj meg. Ott voltál velem. A
b ntársam, a cinkosom voltál, és a törvény szerint éppen olyan b nös vagy,
mint én. Na persze én szabad ember vagyok, de hát ki mondta, hogy az
élet igazságos. Csak így tovább, Sam, és vidd magaddal a sírba a mi
kett nk kis titkát, és senkinek sem esik baja, világos?
– Hol voltál eddig?
– Mindenhol. Az igazi nevem nem Wedge, Sam. Úgyhogy ne
próbálkozz semmivel. Sohasem voltam Wedge. Még Dogan sem tudta az
igazi nevemet. 1966-ban behívót kaptam, de nem akartam Vietnamba
menni. Így aztán Kanadába szöktem, és amikor visszajöttem, illegalitásba
vonultam. És ez azóta sem változott. Én nem létezem, Sam.
– Neked kéne itt ülni, ahol én vagyok.
– Nem, tévedsz, nem kéne ott ülnöm, és neked sem. Ostoba voltál, hogy
visszamentél Greenville-be. Az FBI nem talált semmit, amin elindulhatott
volna. Sohasem kaptak volna el minket. Túl okos voltam. Dogan is túl
okos volt. És történetesen te voltál a gyenge láncszem. Tudod, amúgy is az
lett volna az utolsó robbantás, hullákkal meg egyebekkel. Ideje volt már
abbahagyni. Elmenekültem az országból, és sohasem jöttem volna vissza
erre a nyomorúságos helyre. Neked szépen haza kellett volna menned a
csirkéidhez meg a teheneidhez. Ki tudja, Dogan mit csinált volna. De az
egyetlen oka annak, hogy most ott ülsz, Sam, az az, hogy egy seggfej vagy.
– Te is seggfej vagy, hogy idejöttél.
– Nem éppen. Senki sem hinne neked, ha most elkezdenél üvöltözni. A
fenébe is, mindenki azt hinné, hogy meg rültél. Na mindegy, én azért
inkább azt szeretném, ha nem lenne felfordulás. Fogadd el, ami vár rád,
Sam, és maradj csöndben.
Sam szép lassan cigarettára gyújtott, aztán a földre ütötte a hamut. –
Menj el, Wedge. És soha többet ne gyere vissza.
– Persze. Nem szívesen mondom, Sam, de remélem, hogy
elgázosítanak.
 Sam felállt, és odasétált az ajtóhoz. Az r kinyitotta, és visszavitte
Samet a cellájába.

A hátsó sorban ültek a moziban, és pattogatott kukoricát ettek, akár két

tinédzser. Adam ötlete volt a mozi. Lee három napot töltött a szobájában
az influenzával küszködve, és szombat reggelre már teljesen rendbejött.
Adam kiválasztott a vacsorához egy családias hangulatú éttermet, ahol
gyorsan szolgálnak ki, és az étlapon nincs alkohol. Lee nagy élvezettel ette
a hikoridióval töltött, ropogósra sütött, tejszínhabos palacsintát.
A film egy western volt, az indiánok voltak benne a jó fiúk, a
cowboyok pedig az alávaló gazemberek. Lee szeme tisztán, szépen
csillogott. Az arcát kifestette, az elmúlt hét sebei rejtve maradtak. Mint
mindig, most is divatosan öltözött: farmernadrág, legombolt gallérú ing.
És színjózan volt.
Nem sokat beszéltek a múlt keddi éjszakáról, amikor Adam az ajtó el tt
aludt a földön. Megállapodtak abban, hogy majd kés bb visszatérnek rá,
valamikor a távoli jöv ben, amikor Lee képes lesz már beszélni róla. Ez
tökéletesen megfelelt Adamnek. Lee veszedelmes kötéltáncot járt, csak
egy hajszál választotta el attól, hogy újra visszazuhanjon a sötét verembe,
és újra inni kezdjen. Meg fogja védeni a gyötrelemt l és a szenvedést l.
Nem beszélnek többet Samr l és a gyilkosságairól. Nem beszélnek többet
Eddie-r l. Nem beszélnek többet a Cayhall család történetér l.

HARMINCÖT
Philip Naifeh vasárnap kora hajnalban súlyos mellkasi fájdalmakra ébredt.
Rögtön a clevelandi kórházba szállították. Egy modern házban élt a
Parchman területén, negyvenegy éves feleségével. A ment autó húsz perc
alatt ért vele a kórházba, és amikor a gurulós betegágyon betolták az
ambulanciára, állapota kielégít volt.
A felesége idegesen téblábolt a folyosón, miközben az ápolón k
sürgöl dtek, ide-oda rohangáltak. Egyszer, három évvel ezel tt várakozott
már itt, amikor a férje el ször kapott szívinfarktust. Egy komor ábrázatú
fiatal orvos közölte vele, hogy a mostani roham enyhébb lefolyású volt, a
férje állapota kielégít , biztonságban van, és a gyógyszereknek
köszönhet en egész jól érzi magát. A következ huszonnégy órában
szigorú felügyelet alatt tartják, és ha minden a várakozásnak megfelel en
alakul, egy héten belül hazamehet.
 Az orvos szigorúan megtiltotta Naifeh-nek, hogy a büntet intézet
közelébe menjen, és bármilyen módon részt vegyen a Cayhall-kivégzés
el készítésében. Még egy telefont sem bonyolíthat le az ágyából.

Az alvás egyre nagyobb kínlódássá vált. Adamnek az volt a szokása, hogy

egy órácskát olvasgatott esténként az ágyban; még joghallgató korában
megtanulta, hogy a jogi kiadványok csodásan álomba ringatják az embert.
Mostanában azonban, minél többet olvasott, annál jobban aggódott.
Jóformán minden gondolatát lefoglalták az elmúlt két hét eseményei; az
emberek jártak a fejében, akiket megismert, a titkok, amelyeket megtudott,
a helyek, ahová eljutott. És agyában vadul cikáztak a kérdések arról, hogy
mi vár még rá.
Szombat éjjel csak nagyon rövid id szakokra tudott elaludni. Amikor
végül felébredt, a nap már felkelt. Majdnem nyolc óra volt. Lee említette
el z este, hogy esetleg ismét kimerészkedik a konyhába. Egyszer egészen
jó kolbászos rántottat csinált, mondta. Adam azonban semmilyen illatot
nem érzett, miközben belebújt a nadrágjába, és felvett egy pólót
A konyhában csönd volt. Lee-t szólította, és megnézte a kávéf z t:
félig tele volt. Lee hálószobájának ajtaja nyitva volt, odabent az összes
lámpa lekapcsolva. Adam gyorsan ellen rizte az összes helyiséget.
Minden üres szoba után egyre rosszabb érzés lett úrrá rajta. Kirohant a
parkolóba. Lee kocsija nem állt a szokott helyén. Mezítláb futva a forró
betonon, odament a biztonsági rhöz, és megkérdezte t le, Lee mikor
hagyta el a házat. Miután megnézte a nyilvántartást, a férfi azt felelte,
hogy már majdnem két órával ezel tt. Ránézésre úgy t nt, hogy jól van,
mondta.
A nappaliban, a kanapén találta meg Lee távozásának az okát: a
Memphis Press tízcentis vastagságú vasárnapi kiadását. És a tetején ott
volt a vasárnapi melléklet. Lee arca nézett rá a címlapról; a fényképet egy
jótékonysági bálon készítették évekkel ezel tt. Egy közeli felvétel volt Mr.
és Mrs. Phelps Boothról, akik szélesen mosolyogtak a fényképez gépbe.
Lee fantasztikusan nézett ki a fekete, öv nélküli estélyi ruhában.
A cikk Todd Marks legújabb kutatásait közölte a Cayhall famíliáról.
Minden egyes írás után a sorozat egyre inkább olyanná vált, mint egy tabló.
Egészen barátságos hangnemben kezd dött: a kivégzés körüli események
legutóbbi hetét tekintette át. Ugyanazok az emberek szólaltak meg:
McAllister, Roxburgh és Lucas Mann, Naifeh pedig keményen kitartott a
már szokásos „nem nyilatkozom” mellett. Az írás ezután gyorsan stílust
váltott: gunyoros, becsmérl hangon leleplezte Lee Cayhall Bootht: a
prominens memphisi társasági figura, a nagy hír és gazdag Booth
családból származó, befolyásos bankár, Phelps Booth felesége Adam Hall
nagynénje, és ha hiszi az olvasó, ha nem, a hírhedt Sam Cayhall édeslánya.
A cikk úgy állította be, mintha maga Lee szörny séges b nt követett
volna el. Természetesen meg nem nevezett, állítólagos barátokat idézett,
akik mélységesen megdöbbentek, amikor megtudták, ki is Lee valójában.
Marks hosszan értekezett a Booth családról meg a pénzér l, és azon
t n dött, hogy egy ilyen kékvér arisztokrata, mint Phelps, hogyan
alacsonyodhatott le odáig, hogy beházasodjon egy olyan társaságba, mint a
Cayhallok. Említést tett a fiukról, Waltról, és ismét egy meg nem nevezett
forrást idézett, aki azt találgatta, vajon miért nem hajlandó a fiú visszatérni
Memphisbe. Walt a mai napig nem házasodott meg, közölte a cikk
izgalomtól f tötten, és Amszterdamban él.
És ezután következett a legrosszabb. Egy megint csak meg nem
nevezett forrásra hivatkozva, Mark beszámolt arról a nem is olyan régen
lezajlott jótékonysági rendezvényr l, amelyen Lee és Phelps Booth is részt
vett, és Ruth Kramer közelében ültekegy asztalnál. A „forrás” szintén jelen
volt a vacsorán, és pontosan emlékezett rá, hogy hol ültek ezek az emberek.
Ruth barátja, illetve Lee ismer se volt, és mélységesen megdöbbenve
szerzett tudomást arról, hogy Lee-nek ilyen apja van.
A cikk mellett ott volt egy kisebb fénykép is Ruth Kramerr l. Ötvenes
évei elején járó, vonzó asszony volt.
Lee szenzációs leleplezése után az írás összefoglalta, hogy mi történt
pénteken New Orleansben, amikor a kereset szóbeli kiegészítésére került
sor, illetve beszámolt a védelem legújabb jogi man vereir l.
Adam a földre hajította az újságot, aztán kávét töltött magának. Lee
felébredt ezen a meleg vasárnapon, napok óta el ször józanul,
valószín leg sokkal jobb hangulatban, mint korábban, és egy csésze
kávéval meg az újsággal leült a kanapéra. Néhány percen belül úgy érezte
magát, mint akit arcul ütöttek és gyomorszájon vágtak. És most ismét
elt nt. Vajon hová megy ilyenkor? Hová menekülhet a világ el l? Az
biztos, hogy Phelpst l távol marad. Talán van valahol egy kedvese, aki
befogadja és megnyugtatja, Adam azonban ezt nem tartotta túl
valószín nek.
Az biztos, hogy ma reggel ugyancsak forró lehet a hangulat a Booth-
birtokon. Mocskos kis titkukról már az egész világ tud, ott van az újság
els oldalán, hadd lássa mindenki. Vajon hogyan tudják elviselni ezt a
megaláztatást? Madame Booth egész biztosan szörny állapotban van,
valószín leg már ágynak is d lt.
Megérdemlik, szögezte le magában Adam. Lezuhanyozott, felöltözött,
aztán kiment a Saabhoz, és lehajtotta a tetejét. Ugyan nem számított arra,
hogy Memphis elhagyatott utcáin meglátja valahol Lee mélybordó
Jaguárját, de mégis elindult a városba. Végighajtott a folyó közelében
húzódó Front Streeten, és találomra keleti irányba lekanyarodott róla.
Elhajtott a Union Square-en álló kórházak, majd a belváros méltóságteljes
lakóházai mellett, aztán visszament az Auburn-ház környékére.
Természetesen nem találta meg Lee-t, az autózás azonban frissítóleg hatott
rá. Délre nagyobb lett a forgalom, és Adam bement az irodába.

Samnek egyetlen látogatója volt vasárnap, de rá sem számított.

Megdörzsölte a csuklóját, miután levették róla a bilincset, aztán leült az
elválasztó rácshoz, szemben a barátságos arcú, melegen mosolygó, sz
hajú férfivel.
– Mr. Cayhall, a nevem Ralph Griffin, a büntet intézet lelkésze vagyok.
Még nem találkoztunk, új ember vagyok.
Sam bólintott. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta.
– Részemr l a szerencse. Biztosan ismerte az el dömet.
– Ó, persze, Rucker tiszteletes urat. Most hol van?
– Visszavonult.
– Az jó. Sohasem kedveltem. Kétlem, hogy eljut a mennyországba.
– Hallottam, hogy nem volt túl népszer .
– Népszer ? Mindenki utálta itt. Valamilyen okból senki sem bízott
benne. Nem tudom, miért. Talán azért, mert lelkesen támogatta a
halálbüntetést. Isten felszólította, hogy lelki vigasszal szolgáljon nekünk,
mégis meg volt gy z dve róla, hogy meg kell halnunk. Azt állította, hogy
benne van a Bibliában. Tudja, ez a szemet szemért ügy.
– Mástól is hallottam már ezt.
– Ebben biztos voltam. Milyen lelkész maga? Melyik felekezethez
tartozik?
– Baptista templomban szenteltek fel, de tulajdonképpen felekezeten
kívül állónak tekintem magam. Véleményem szerint az Úristen nagyon
rossz szemmel nézi ezt a szektaszellemet.
– Tudja, rám is nagyon rossz szemmel néz.
– Miért?
 – Biztosan ismeri Randy Dupree-t, az egyik elítéltet. Annak a
szárnynak a végén van, ahol én is. Nemi er szak és gyilkosság.
– Igen, olvastam az anyagát. Valamikor prédikátor volt.
– Mi is csak Prédikátornak nevezzük. Az utóbbi id ben kialakult benne
az álomfejtés képessége. Énekel és gyógyít is. Valószín leg kígyókkal is
játszana, ha megengednék neki. Szóval a lényeg az, hogy egy hosszú álma
végére ért, több mintegy hónapig tartott, olyan volt, akár egy tévésorozat,
és végül megvilágosodott el tte, hogy ki fognak végezni, és Isten vár rám,
hogy számot vessek a tetteimmel.
– Ez nem is lenne olyan rossz ötlet. Mármint számot vetni a tetteivel.
– Minek ez a rohanás? Még van tíz napom.
– Tehát hisz Istenben?
– Igen, hiszek. Maga hisz a halálbüntetésben?
– Nem, nem hiszek.
Sam egy jó darabig fürkészve nézte a lelkész arcát, aztán azt kérdezte: –
Komolyan mondja?
– Embert ölni helytelen, Mr. Cayhall. Ha maga valóban b nös, akkor
helytelenül cselekedett, amikor gyilkolt. De az államnak is helytelen
meggyilkolnia magát.
– Halleluja, testvérem.
– Sohasem voltam meggy z dve róla, hogy Jézus azt akarná:
büntetésképpen öljünk. Nem ezt tanította. Szeretetre és megbocsátásra
tanított.
– Én is ezt olvastam ki a Bibliából. Hogy a fenébe kapta ezt az állást?
– Van egy unokatestvérem az állam törvényhozásában.
Sam elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett a válasz hallatán. – Nem
lesz maga itt hosszú élet . Túlságosan becsületes.
– Az unokatestvérem a büntetés-végrehajtási bizottság elnöke, és
ugyancsak befolyásos ember.
– Akkor imádkozzon, hogy válasszák újra.
– Minden reggel ezt teszem. Csak be akartam nézni magához, hogy
megismerkedjünk. A következ néhány nap alatt szeretnék beszélgetni
magával. Együtt is imádkozhatunk, ha akarja. Még soha nem csináltam
végig egy kivégzést.
– Én sem.
– Fél?
 – Öregember vagyok, tiszteletes úr. Néhány hónap múlva hetvenéves
leszek, ha megérem. A halál gondolata néha egészen kellemes.
Megkönnyebbülés lesz elhagyni ezt a nyomorult helyet.
– De azért még mindig harcol.
– Az igaz, bár néha én sem tudom, miért. Olyan ez, mint amikor az
ember hosszan kínlódik a rákkal. Fokozatosan romlik az állapota, és egyre
gyengébb. Mindennap meghal egy kicsit, és eljut egy olyan pontra, amikor
a halál már nem t nik olyan szörny nek. De senki sem akar igazán
meghalni. Én sem.
– Olvastam az unokájáról. Biztosan szívmelenget érzés ez magának.
Tudom, hogy büszke rá.
Sam elmosolyodott, és a földre nézett.
– Egyszóval – folytatta a tiszteletes – itt leszek a közelben. Akarja,
hogy visszajöjjek holnap?
– Az jó lenne. Hadd gondolkozzam egy kicsit, jó?
– Persze. Ismeri az ide vonatkozó szabályokat, ugye? Az utolsó néhány
órában csak két ember lehet magával. Az ügyvédje és a lelki tanácsadója.
Megtiszteltetésnek venném, ha magával lehetnék.
– Köszönöm. És tudna id t szakítani arra, hogy beszéljen Randy
Dupree-vel? A szegény srác kezd összeroppanni, és rettent nagy szüksége
lenne segítségre.
– Már holnap sort kerítek rá.
– Köszönöm.

Adam kikölcsönzött egy videofilmet, és megnézte, s közben a telefon

végig ott volt a keze ügyében. Lee nem jelentkezett. Tízkor Adam
lebonyolított két telefonhívást a nyugati partra. El ször az anyját hívta fel
Portlandben. Az asszony ugyan visszafogott volt, de azt mondta, örül,
hogy Adam telefonál. Nem kérdezett Samr l, Adam meg nem beszélt róla.
Elmondta, hogy keményen dolgozik, optimista, és minden valószín ség
szerint néhány héten belül visszatér Chicagóba. Olvasott néhány cikket az
újságokban, mondta az anyja, és sokat gondol rá. Lee jól van, közölte
Adam.
Aztán a húgát, Carment hívta fel Berkeleyben. A lány lakásán egy férfi
vette fel a telefont, valami Kevin, ha Adam jól emlékezett, aki már néhány
éve Carmen barátja volt. Húga gyorsan odajött a telefonhoz, és úgy t nt,
nagyon érdekli, hogy mi történik Mississippiben. Azt is elmondta, hogy
aggódik Adamért, nehogy történjen vele valami a sok szörny séges
klántag meg rasszista között. Adam határozottan kijelentette, hogy
biztonságban van, és a hangulat tulajdonképpen egészen békés. Adam
meglepetésére Carmen Samr l kérdez sködött: milyen ember, milyen a
külseje, a viselkedése, hajlandó-e beszélni Eddie-r l. Megkérdezte, ne
utazzon-e oda augusztus nyolcadika el tt, hogy találkozzon Sammel.
Adamnek ez még nem jutott az eszébe. Azt válaszolta, hogy majd
gondolkozik rajta, és megkérdezi Samet.
A bekapcsolt tévé mellett elaludt a kanapén.
Hétf hajnalban fél négykor telefoncsörgésre ébredt. A vonal túlsó
végén jelentkez férfihangot még sohasem hallotta; az illet éles hangon
közölte, hogy Phelps Booth. – Maga bizonyára Adam – állapította meg.
Adam felült, és megdörzsölte a szemét. – Igen, én vagyok az.
– Találkozott mostanában Lee-vel? – kérdezte Phelps, se nem
nyugodtan, se nem sürget en.
Adam a televízió mögötti faliórára pillantott. – Nem. Mi történt?
– Lee bajba került. Egy órával ezel tt hívtak fel a rend rségr l. Tegnap
este nyolc óra húszkor ittas vezetésért elkapták, és börtönbe vitték.
– Ó, ne – nyögött fel Adam.
– Nem most fordult el el ször. Bevitték, nem volt hajlandó megfújni a
szondát, így aztán öt órán keresztül bent tartották. A papírokon az én
nevemet jelölte meg, így aztán a rend rök engem hívtak fel. Berohantam a
börtönbe, de már lefizette az óvadékot, és elment. Arra gondoltam, hátha
felhívta magát.
– Nem. Amikor tegnap reggel felébredtem, nem volt itt, és most hallok
fel le el ször. Kit szokott ilyenkor felhívni?
– Ki tudja? Nem szeretném körbetelefonálni a barátait, és felébreszteni
ket. Lehet, hogy egyszer en várnunk kéne.
Adam kényelmetlenül érezte magát, hogy most hirtelen részt kell
vennie a döntésben. Ezek az emberek, így vagy úgy, már majdnem
harminc éve házasok, és nyilván volt már részük ilyen helyzetekben. Neki
viszont honnan kéne tudnia, hogy mit tegyen? – A börtönb l nem kocsival
jött el, ugye? – kérdezte félve, bár biztos volt a válaszban.
– Természetesen nem. Valaki elment érte. Ez pedig felvet egy újabb
problémát. El kell mennünk az autójáért. A börtön el tti parkolóban áll.
Az elvontatási díjat már kifizettem.
– Van hozzá kulcsa?
– Igen. Tudna segíteni nekem?
– Persze. Csak mondja meg, hogy...
 – Menjen ki a kapuhoz, és várjon az rbódénál. Tíz percen belül ott
vagyok.
Adam fogat mosott, felhúzta a cip jét, aztán kiment a kapuhoz. Egy
negyedórán keresztül beszélgetett az rrel, Willisszel err l-arról. Egy
fekete Mercedes fékezett le az rbódénál. Adam elköszönt Willist l és
beszállt a kocsiba.
Kezet ráztak, mert az udvariassági szabályok ezt írják el . Phelpsen
fehér melegít volt és egy Cubs feliratú baseballsapka. Lassan hajtott az
üres utcában. – Gondolom, Lee beszélt rólam – jegyezte meg az
aggodalom vagy szomorúság legcsekélyebb jele nélkül.
– Igen, említett egy-két dolgot – felelte Adam óvatosan.
– Nos, jó néhány dologról lehetne beszélgetni, de nem fogom
megkérdezni, hogy milyen témákat érintettek.
Remek ötlet, állapította meg magában Adam. – Valószín leg az a
legjobb, ha baseballról vagy valami ehhez hasonló témáról beszélgetünk.
Látom, Cubs-rajongó.
– Mindig is az voltam. Hát maga?
– Én is. Chicagóban nagyon közel lakom a stadionhoz.
Keresztülhajtottak a hajnali négykor, teljesen kihalt belvároson, és
perceken belül a börtön közelébe értek. – Nézze, Adam, nem tudom, Lee
beszélt-e magának arról, hogy sokat iszik.
– Azt mondta, hogy alkoholista.
– Pontosan. Ez már a második alkalom, hogy letartóztatják ittas
vezetésért. El ször sikerült elintéznem, hogy ne kerüljön be az újságokba,
most nem tudom, mi lesz. Lee hirtelen érdekes lett az újságíróknak. Hála
istennek, hogy nem tett kárt senkiben. – Phelps leállította a kocsit egy
kerítéssel körbevett terület mellett – Több tucat alkalommal megjárta már
az elvonót.
– Nekem azt mondta, hogy háromszor ment keresztül kezelésen.
– Az alkoholistáknak nem szabad hinni. A kedvenc helye egy nagyon
elegáns kis detoxikáló, amit Spring Creeknek hívnak. A várostól néhány
kilométerre északra van a folyó mellett, nagyon szép és békés hely. Csak a
tehet sebbek járhatnak oda. Szépen kiszárítják a delikvenst, és közben a
tenyerükön hordják. Jó koszt, torna, szauna, tudja, amit csak el lehet
képzelni. Annyira átkozottul szép, hogy szerintem az emberek szívesen
járnak oda. Na mindegy, egyébként nekem az az érzésem, hogy ma
valamikor meg fog ott jelenni. Van néhány barátja, aki majd segít neki
bejelentkezni. Már jól ismerik.
 – Mennyi ideig lesz ott?
– Az mindig változik. A minimum egy hét. De volt már ott egyszer egy
egész hónapig is. Napi kétezer dollárba kerül, és a számlát természetesen
nekem küldik. De engem nem zavar. Bármennyit fizetnék, hogy segítsek
neki.
– Nekem mit kéne tennem?
– El ször is meg kell találnunk Lee-t. Néhány óra múlva rászabadítom
a titkárn imet a telefonra, és lenyomozzuk, hol van. Amikor ilyen
állapotban van, többé-kevésbé kiszámíthatóak a lépései, és biztos vagyok
benne, hogy hamarosan felbukkan Spring Creekben. A kapcsolataim révén
majd megpróbálom elintézni, hogy ne kerüljön be az újságokba. Annak
fényében, hogy mi mindent közöltek le az utóbbi id ben, nem t nik
könny nek.
– Sajnálom.
– Miután megtaláltuk, magának el kell mennie hozzá, hogy beszéljen
vele. Vigyen virágot meg bonbont. Tudom, hogy sok dolga van, meg azt is
tudom, hogy mi várható a következ , hm...
– Kilenc napon.
– Igen, kilenc napon. Na szóval, próbáljon id t szakítani rá. És azt
tanácsolom, hogy miután a Parchmanben vége a cirkusznak, menjen vissza
Chicagóba, és hagyja békén Lee-t.
– Hagyjam békén?
– Igen. Gorombán hangzik, de elkerülhetetlen. Lee sok-sok
problémájának több oka is van. Elismerem, hogy az egyik én vagyok, de
van ám itt még sok minden, amir l maga nem tud. A családja is egy az
okok közül. Lee imádja magát, de azzal, hogy itt van, felidézi a
rémálmokat és a sok szenvedést. Ne haragudjon rám, hogy ilyeneket
mondok, de ez az igazság.
Adam a járda túlsó felén, a t le alig egy-két méterre húzódó
drótkerítésre bámult.
– Egyszer öt éven keresztül józan volt – folytatta Phelps. – És azt hittük,
hogy ez már örökké így lesz. Aztán Samet elítélték, s valamivel kés bb
Eddie meghalt. Amikor visszajött a temetésér l, visszazuhant a fekete
lyukba, és azt hittem, hogy már sohasem fog kiverg dni. Az a legjobb neki,
ha távol marad t le.
– De én nagyon szeretem t.
– És is szereti magát. De kénytelen lesz a távolból imádni.
Chicagóból küldjön neki leveleket meg képeslapokat. A születésnapjára
virágot. Havonta egyszer hívja fel telefonon, beszélgessenek filmekr l
meg könyvekr l, de a családi ügyeket ne bolygassák.
– Ki fog gondoskodni róla?
– Lee már majdnem ötvenéves, Adam, és élete nagyobb részében
nagyon is független n . Már jó néhány éve alkoholista, és sem maga, sem
én nem tehetünk semmit, hogy segítsünk rajta. Ismeri a betegségét. Akkor
marad józan, ha józan akar maradni. Maga nincs jó hatással rá. És én sem.
Sajnálom.
Adam mélyet lélegzett, és megragadta az ajtó kallantyúját. – Elnézést
kérek, Phelps, ha kínos helyzetbe hoztam a családját. Nem volt szándékos.
Phelps elmosolyodott, és Adam vállára tette a kezét. – Ha hiszi, ha nem,
az én családom sok szempontból még nyomorultabb, mint a magáé. Ennél
sokkal rosszabban is volt már részünk.
– Ezt bizony nehéz elhinni.
– Pedig igaz. – Phelps átnyújtott neki egy kulcscsomót, és egy épületre
mutatott a kerítésen belül. – Szóljon be oda, és megmutatják magának a
kocsit.
Adam kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Figyelte, ahogy a Mercedes elhajt
a járda mell l, aztán elt nik. Miközben besétált a kapun, nem tudta lerázni
magáról az érzést, hogy Phelps Booth tulajdonképpen még mindig szereti
a feleségét.

HARMINCHAT
George Nugent nyugalmazott ezredest nem különösebben kavarta fel a hír,
hogy Naifeh szívinfarktust kapott. Hétf reggelre egészen jól érezte magát
az öreg, a veszély elmúlt, meg hát különben is: alig néhány hónap választja
el a nyugdíjtól. Nugent fontolgatta, hogy megpályázza majd a hamarosan
megüresed állást.
Most azonban egy akut problémával kellett megbirkóznia. A Cayhall-
kivégzésig már csak kilenc nap volt hátra, valójában csak nyolc, mert jöv
hét szerdára, egy perccel éjfél utánra volt kit zve a kivégzés. A szerdát is
teljes napként számolják, holott abból csak egy perc telik el. Valójában
kedd volt az utolsó nap.
Az íróasztalán volt egy csillogó b rkötés könyvecske, a borítóra az
Ítélet-végrehajtási Szabálykönyv szavakat nyomtatták rá szakszer en.
Nugent mesterm ve volt, kéthetes kemény és alapos munka eredménye.
Meghökkenve látta, hogy Naifeh milyen ötletszer en csapta össze az
utasításokat és rendelkezéseket a korábbi kivégzésekre. Kész csoda, hogy
egyáltalán el tudtak gázosítani valakit.
Lucas Mann tizenöt perccel nyolc után lépett az irodájába. – Elkésett –
förmedt rá Nugent, aki mostanra a kezébe vette az irányítást. Komoly
ambíciókat dédelgetett, amelyek az elmúlt huszonnégy órában történtek
hatására csak még komolyabbak lettek.
– Na és – mondta Mann. – Elkéstem.
– Nyolc napunk van még – közölte Nugent, mintha ezt csak tudná.
– Szerintem kilenc – felelte Mann.
– A következ szerda nem számít. Még nyolc munkanapunk van.
– Ahogy óhajtja.
Nugent merev derékkal helyet foglalt a székében. – Két dolgot kell
megbeszélnünk. Itt van ez a kézikönyv, amit összeállítottam a kivégzésre.
Szabálykönyv, A-tól Z-ig minden benne van. Fejezetekre bontva,
névmutatóval és tartalomjegyzékkel ellátva. Azt akarom, hogy jogi
szempontból ellen rizze.
Mann rámeredt a fekete könyvre, de nem nyúlt hozzá.
– Másodszor pedig: mindennap jelentést kérek a fellebbezések állásáról.
Tudomásom szerint jelen pillanatban nincs jogi akadálya a kivégzésnek.
– Így van, uram – felelte Mann.
– Minden reggel szeretnék kapni egy írásbeli összegzést a legfrissebb
fejleményekr l.
– Akkor vegyen föl egy jogászt, uram. Maga nem a f nököm, és
átkozott legyek, ha jelentéseket fogok írogatni a reggeli kávéja mellé.
Majd szólok, ha valami történik, de papírokat nem fogok tologatni a maga
kedvéért.
Óh, a civil élet kellemetlenségei. Nugentnek rettenetesen hiányzott a
katonás fegyelem. Átkozott jogászok. – Rendben van. Hajlandó átnézni a
szabálykönyvet?
Mann kinyitotta a könyvet, és belelapozott. – Tudja, négy kivégzést
végigcsináltunk enélkül.
– Hogy szinte legyek, ez nagyon meglep.
– Hogy szinte legyek, engem nem. Szomorúan meg kell állapítanom,
hogy nagyon hatékonyak lettünk.
– Nézze, Lucas, nehogy azt higgye, hogy örülök ennek – mondta
Nugent. – Philip megkért, hogy csináljam végig. Remélem, hogy Sam
halasztást kap. szintén remélem. De ha mégsem, fel kell készülnünk. Azt
akarom, hogy gördülékenyen menjen végbe.
Mann nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot, és kezébe vette a könyvet.
Nugent még nem látott kivégzést, és már számolja az órákat. Már alig
várja, hogy megnézhesse, amint Sam, a székhez szíjazva, beszippantja a
gázt.
Lucas biccentett, és kiment az irodából. A folyosón elhaladt Bill
Monday, az állami ítélet-végrehajtó mellett, aki minden kétséget kizáróan
Nugent irodájába tartott egy kis beszélgetésre.

Adam nem sokkal három óra el tt ért a Kuckóba. A nap a Lee ittas
vezetése okozta felfordulással kezd dött, és azóta sem lett jobb.
Délel tt kínzó fejfájással gyötr dve, kávét iszogatott az íróasztala
mögött, és megpróbált dolgozni, amikor Darlene behozott neki egy faxot
New Orleansból, egyet meg a szövetségi bíróságról. Mind a két helyen
vereséget szenvedett. Az 5. körzeti bíróság helybenhagyta a szövetségi
bíróság döntését Sam keresetér l, amely arra hivatkozott, hogy a gázkamra
alkotmányellenes kivégzési módszer. A szövetségi bíróság pedig
visszautasította azt a keresetet, amely azt kifogásolta, hogy Benjamin Keys
elégtelen jogi képviseletet nyújtott a tárgyaláson. Egy óra múlva Richard
Olander telefonált Washingtonból, és afel l érdekl dött, hogy Adamnek
milyen tervei vannak a további fellebbezéseket illet en. Azt is tudni
kívánta, milyen más kereseteket nyújt még esetleg be a védelem. Felhívta
Adam figyelmét arra, hogy már csak nyolc munkanap van hátra, mintha
erre emlékeztetni kéne. Harminc perccel Olander hívása után az 5. körzeti
bíróság halálbüntetéses ügyekért felel s el adója telefonált, és azt kérdezte
Adamt l, mikor kíván fellebbezni a szövetségi bíróság döntése ellen.
Adam elmagyarázta mindkét férfinak, hogy amilyen hamar csak lehet,
elkészíti a fellebbezéseket, és megpróbálja még a mai nap végén
benyújtani ket. Amikor volt egy kis ideje gondolkozni, megállapította
magában: ugyancsak szüksége van az embernek az önbizalmára, hogy egy
ilyen közönség el tt praktizáljon. Jelen pillanatban bíróságok és bírák
figyelik feszülten, hogy mi lesz a következ lépése.
Nem sokkal déli tizenkét óra el tt Phelps felhívta az irodában azzal a
hírrel, hogy Lee-t nem találják. Ellen riztette az összes detoxikálót száz
kilométeres körzetben, de sehol nem vettek fel Lee Booth nev pácienst.
Még folytatja a kutatást, de most rengeteg dolga van, tárgyalásokra kell
mennie, és hasonlók.
 Sam harminc perccel kés bb, komor hangulatban érkezett meg a
könyvtárba. A jacksoni tévéállomás déli híradójában, amely számolta a
napokat, hallotta a rossz híreket. Már csak kilenc nap van hátra. Leült, és
üres tekintettel rámeredt Adamre. – Hol van az Eszkimó jégkrém? –
kérdezte szomorúan, mint a kisgyerek, aki cukorkát szeretne.
Adam kivett az asztal alól egy h t táskát. Rátette az asztalra, és
kinyitotta. – Majdnem elkobozták a bejáratnál. Aztán az rök beleturkáltak,
és megfenyegettek, hogy a szemétbe hajítják. Úgyhogy élvezd minden
cseppjét.
Néhány perccel kés bb az els Eszkimó jégkrém elfogyott, és Sam
hozzálátott a másodikhoz. – Nem valami fényes nap ez a mai – állapította
meg, miközben a jégkrém szélét nyalogatta.
Adam eléje csúsztatott néhány papírt. – Itt van a két határozat. Rövid,
lényegretör , és nagyon határozottan ellenünk szól. Nincs túl sok barátod
ezeken a bíróságokon, Sam.
– Tudom. De legalább rajtuk kívül a világon mindenki imád. Nem
akarom elolvasni ezt a szemetet. Mi a következ lépés?
– Bebizonyítjuk, hogy túlságosan rült vagy ahhoz, hogy kivégezzenek,
hogy hajlott korod miatt képtelen vagy felfogni, milyen jelleg büntetés
vár rád.
– Nem fog menni.
– Szombaton még tetszett az ötlet. Mi történt azóta?
– Nem fog menni.
– Miért nem?
– Mert nem vagyok hülye. Pontosan tudom, hogy miért fognak
kivégezni. Te azt teszed, amit az ügyvédek a legjobban csinálnak:
lehetetlen elméleteket agyalsz ki, aztán ostoba szakért ket keresel, hogy
bebizonyítsák. – Hatalmasat harapott a jégkrémb l, aztán megnyalta a
száját.
– Azt akarod, hogy hagyjam abba? – fortyant fel Adam.
Sam t n dve nézegette elsárgult körmeit. – Esetleg – felelte, és gyorsan
megnyalta az egyik ujját.
Adam leült a mellette lév székre, mintha megunta volna, hogy
állandóan egymással szemben ülnek, mint ügyvéd az ügyféllel, és alaposan
megnézte az arcát. – Mi a baj, Sam?
– Nem tudom. Gondolkoztam egy kicsit az elmúlt néhány nap alatt.
– Hallgatlak.
 – Amikor még nagyon fiatal voltam, a legjobb barátom meghalt egy
autóbalesetben. Huszonhat éves volt, fiatal felesége, kicsi gyereke, új háza
volt, el tte állt még az egész élet. És egyik percr l a másikra meghalt.
Negyvenhárom évvel éltem túl. A legid sebb testvérem ötvenhat éves
korában halt meg. t tizenhárom évvel éltem túl. Öreg ember vagyok,
Adam. Nagyon öreg. Elfáradtam. Úgy érzem, fel kellene adni.
– Ugyan már, Sam.
– Nézd meg az el nyeit. Lekerül rólad a nyomás. A következ egy
hétben nem kell majd rohangálnod, mint egy rültnek, hogy kereseteket
nyújts be hasztalanul. Amikor majd lezárul az ügy, nem lesz
kudarcélményed. Én nem azzal fogom tölteni az utolsó napjaimat, hogy
csodáért imádkozom, hanem helyette elrendezem a dolgaimat. Több id t
tölthetünk együtt. És nagyon sok embert boldoggá teszünk: Krameréket,
McAllistert, Roxburgh-t, az amerikaiak nyolcvan százalékát, akik
támogatják a halálbüntetést. A rend és törvény újabb dics séges pillanata
lesz.
– Mi történt veled, Sam? Múlt szombaton még a vasat is átharaptad
volna.
– Belefáradtam a harcba. Öreg ember vagyok. Hosszú életet éltem le.
És mi van, ha sikerül megmentened a b römet? Mi lesz akkor velem? Nem
mozdulhatok ki innen. Te visszamész Chicagóba, és építgeted a karrieredet.
Biztos vagyok benne, hogy amikor csak tudsz, eljössz hozzám. Leveleket
írogatunk egymásnak, és képeslapokat küldözgetünk. De nekem a
siralomházban kell élnem. Neked nem. Fogalmad sincs arról, hogy ez mit
jelent.
– Nem adjuk fel, Sam. Még mindig van esélyünk.
– Nem te döntesz ebben. – Megette a második fagylaltot is, és az
ingujjával megtörölte az arcát.
– Nem tetszik ez nekem, Sam. Azt szeretem, amikor dühös vagy,
utálatos, és harcolsz.
– Elfáradtam, világos?
– Nem hagyhatod, hogy megöljenek. Az utolsó percig harcolnod kell.
– Miért?
– Azért, mert az állam b nt követ el, ha megöl téged. Ezért nem
adhatjuk fel.
– De így is, úgy is veszíteni fogunk.
– Lehet. De lehet, hogy nem. Már majdnem tíz éve harcolsz. Miért kéne
most feladni, amikor egy hét van hátra?
 – Azért, mert vége a dalnak, Adam. Ez lefutott ügy már.
– Talán az, de mégsem adhatjuk fel. Kérlek, ne dobd be a törülköz t. A
francba is, már sikerült elérnem valamit. Sarokba szorítom ezeket a
bohócokat.
Sam gyöngéd mosollyal és atyáskodó pillantással jutalmazta az
unokáját.
Adam közelebb húzódott, és Sam karjára tette a kezét. – Kidolgoztam
néhány új stratégiát – mondta nagyon komoly arccal. – S t holnap idejön
egy szakért , hogy megvizsgáljon.
Sam ránézett. – Miféle szakért ?
– Egy agyzsugorító.
– Egy agyzsugorító?
– Igen. Chicagóból.
– Már beszéltem egy agyzsugorítóval. Nem sikerült valami jól.
– Ez a fickó más. Nekünk dolgozik, és azt fogja mondani, hogy
elvesztetted a szellemi képességeidet.
– Feltételezve, hogy még a birtokában voltam, amikor idejöttem.
– Igen. Holnap megvizsgál a pszichiáter, aztán gyorsan készít egy
jelentést arról, hogy szenilis vagy és rült, egy értelmetlenül locsogó idióta,
meg ki tudja, mit mond még.
– Honnan tudod, hogy ezt fogja mondani?
– Onnan, hogy ezért fizetjük.
– Ki fizeti?
– A Kravitz és Bane, azok a mindenre kész zsidó-amerikaiak, akiket
annyira gy lölsz, éjjel-nappal dolgoznak, hogy megmentsék az életedet.
Egyébként Goodman ötlete volt.
– Nagyszer egy szakért lehet.
– Most nem lehetünk válogatósak. Különböz ügyekben már más
ügyvédek is használták a cégt l, és bármit hajlandó elmondani, amit
kérünk t le. Csak próbálj eszel sen viselkedni, amikor beszélsz vele.
– Nem lesz túl nehéz.
– Meséld el neki az összes rémtörténetet err l a helyr l. Kegyetlennek
és nyomorúságosnak t njön.
– Ezzel nem lesz probléma.
– Mondd el neki, hogy évr l évre rosszabb állapotban vagy, és hogy
egy ilyen korú embernek, mint amilyen te vagy, különösen nehéz ez a
helyzet. Messze te vagy itt a legöregebb, Sam, mondd el neki, hogy ez
milyen hatással van rád. Jó alaposan túlozd el. Remek kis jelentést fog
összeállítani, én meg rohanok vele a bíróságra.
– Nem fog menni.
– Azért ér annyit, hogy megpróbáljuk.
– A legfels bb bíróság engedélyezte, hogy Texasban kivégezzenek egy
szellemileg fogyatékos fiút.
– Ez itt nem Texas, Sam. Minden ügy más. Csak azt kérem, hogy segíts
nekünk.
– Nekünk? Ki az a nekünk?
– Nekem és Goodmannek. Azt mondtad, hogy már nem gy lölöd, így
aztán arra gondoltam, hagyom, hogy is részt vegyen a mulatságban.
Komolyra fordítva a szót: szükségem van a segítségére. Túl sok a munka
egy ügyvédnek.
Sam hátratolta a székét, és felállt. Kinyújtózkodott, aztán elkezdett
járkálni az asztal mellett, és közben számolta a lépteit.
– Holnap reggel benyújtok egy keresetet a legfels bb bíróságon –
mondta Adam, miközben végignézett egy listát a jegyzetfüzetében. –
Valószín leg nem lesznek hajlandóak meghallgatást tartani, de azért
benyújtom. És befejezem az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó
fellebbezést az 5. körzeti bíróságnak. Holnap délután itt lesz az
agyzsugorító. Szerda reggel beadom a beszámíthatatlanságodra hivatkozó
keresetet.
– Inkább békében szeretnék elmenni, Adam.
– Felejtsd el, Sam. Nem dobjuk be a törülköz t. Tegnap este beszéltem
Carmennel. Szeretne bejönni hozzád.
Sam az asztal szélén ülve a földre bámult. Szeme összesz kült,
szomorúság sugárzott bel le. Szippantott a cigarettából, és a föld felé fújta
ki a füstöt. – Miért akarna bejönni?
– Nem kérdeztem meg, hogy miért, és nem is én kértem, hogy jöjjön be.
állt el vele. Azt mondtam, hogy majd megkérdezem t led.
– Még soha nem találkoztam vele.
– Tudom. az egyetlen lányunokád, Sam, és szeretne bejönni hozzád.
– Nem akarom, hogy így lásson – mondta Sam, és a piros kezeslábasra
mutatott.
– Nem fogja zavarni.
Sam benyúlt a h t táskába, és kivett még egy jégkrémet. – Kérsz egyet?
– kérdezte.
– Nem. Nos, mi legyen Carmennel?
 – Hadd gondolkozzam. Lee is be akar még jönni?
– Persze, igen. Néhány napja nem beszéltem vele, de biztosan szeretne
meglátogatni.
– Nem azt mondtad, hogy nála laksz?
– De. Nincs a városban.
– Hadd gondolkozzam. Ebben a pillanatban ellene vagyok. Már
majdnem tíz éve nem láttam Lee-t, és nem akarom, hogy így emlékezzen
rám. Mondd meg neki, hogy még mindig gondolkozom, de most éppen azt
hiszem, hogy inkább nem szeretném.
– Megmondom neki – ígérte Adam, bár egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy a közeljöv ben találkozik Lee-vel. Ha tényleg keresett
magának egy detoxikálót, akkor egészen biztosan ott marad néhány hétig.
– Boldog leszek, amikor ennek vége, Adam. Nagyon elegem van már. –
Óriásit harapott a jégkrémb l.
– Megértem. De azért halasszuk el egy id re a belenyugvást.
– Miért?
– Miért? Ez nyilvánvaló. Nem akarom, hogy az egész jogi
pályafutásomon az a tudat nyomjon, hogy az els ügyemet elvesztettem.
– Nem rossz indok.
– Remek. Tehát akkor nem adjuk fel?
– Azt hiszem, nem. Küldd azt az agyzsugorítót. Olyan idióta módra
fogok viselkedni, ahogy csak tudok.
– Ezt már szeretem.

Lucas Mann a börtön f bejáratánál várta Adamet. – Van egy perce? –

kérdezte behajolva a kocsi ablakán.
– Azt hiszem, igen. Mir l van szó?
– Ott parkoljon le. Leülünk az árnyékban.
Odasétáltak egy piknikasztalhoz, ami a látogatók épülete közelében állt,
egy hatalmas tölgyfa alatt. – Néhány dolgot szeretnék, megbeszélni –
közölte Mann. – Hogy van Sam? Jól bírja?
– Olyan jól, ahogy elvárható t le ebben a helyzetben. Miért?
– Mert érdekel. A legutóbbi adat szerint ma tizenöten kértek interjút.
Kezd nagyon felforrósodni a leveg . A sajtó lassan beindítja a rakétákat.
– Sam nem hajlandó beszélni.
– Van egy-két újságíró, aki magával akar interjút készíteni.
– Én sem beszélek.
 – Rendben van. Van egy nyomtatvány, amit Samnek alá kell írnia.
Ezzel hivatalosan felhatalmaz bennünket arra, hogy elküldjük a
riportereket a fenébe. Hallotta, mi van Naifeh-vel?
– Láttam a reggeli újságban.
– Rendbe fog jönni, de a kivégzést nem felügyelheti. Van itt egy
George Nugent nev idióta, a helyettes vezet , irányítja majd a
lebonyolítást. Nyugalmazott katonatiszt, igazi buzgómócsing.
– Ez egyáltalán nem érint engem. Csak akkor rendelheti el a kivégzést,
ha a bíróság engedélyezi.
– Az igaz. Csak azt akartam, hogy tudja, milyen ember.
– Már alig várom, hogy találkozzam vele.
– Van még valami: Van egy barátom, régi cimbora a jogi egyetemr l,
aki most a kormányzó apparátusában dolgozik. Ma reggel felhívott, és úgy
t nik, hogy Sam kivégzése nagyon foglalkoztatja a kormányzót. A
barátom szerint, akinek egészen biztosan a kormányzó szólt, hogy arra
kérjen engem, beszéljek magával, szeretnének kegyelmi meghallgatást
tartani, lehet leg néhány napon belül.
– Maga jóban van a kormányzóval?
– Nem. Utálom azt az embert.
– Én is. És az ügyfelem is.
– Ezért kérték meg a barátomat, hogy beszéljen velem. A
kormányzónak állítólag súlyos kétségei vannak afel l, hogy Sam
megérdemli-e a halált.
– Ezt maga elhiszi?
– Hát, nehezen hihet . A kormányzó Sam Cayhall ügyén alapozta meg
a hírnevét, és egész biztos vagyok benne, hogy most az utolsó simításokat
végzik a médiatervén a következ nyolc napra. De hát mit lehet veszíteni?
– Semmit. Én támogatom. Az ügyfelem azonban szigorúan megtiltotta,
hogy kegyelmi meghallgatást kérjek.
Mann megvonta a vállát, mintha nem igazán tör dne azzal, hogy Sam
mit csinál. – Hát akkor Samt l függ. Van neki végrendelete?
– Van.
– A temetéssel kapcsolatban már történtek el készületek?
– Igen, dolgozom rajta. Azt akarja, hogy Clantonban temessék el.
Elindultak a f bejárat felé. – A holttest az indianolai halottasházba
kerül. Ott kaphatja meg a család. Négy órával a kivégzés tervezett
id pontja el tt véget ér a látogatás. Utána csak két ember lehet Sammel: az
ügyvédje és a lelkésze. Ha úgy dönt, ki kell választania két tanút is.
 – Majd beszélek vele.
– Szükségünk van egy listára a látogatókról. Általában családtagok és
közeli barátok.
– Nagyon rövid lista lesz.
– Tudom.

HARMINCHÉT
A siralomház összes lakója ismerte a procedúrát. A veteránok, mint Sam is,
négy kivégzést szenvedtek végig az elmúlt nyolc évben, és az eljáráson
mindig apróbb módosításokat hajtottak végre. Az öreg rókák egymás
között sugdolóztak, és az új fiúknak gyorsan beszámoltak az utolsó órákról;
ezek különben is rögtön kérdez sködni kezdtek, miután megérkeztek. És
az rök is szívesen beszéltek róla.
Az utolsó vacsorát bevitték a siralomház bejárata közelében lév kis
helyiségbe. Állt benne egy szék meg egy íróasztal, volt benne telefon és
légkondicionáló, és az elítélt ebben a helyiségben töltötte az utolsó
negyvennyolc óra nagy részét. Itt fogadta az utolsó látogatóit, és itt
hallgatta meg, ahogy az ügyvédje elmagyarázza neki, miért nem a tervek
szerint alakultak a dolgok. Egyszer kis szoba volt, zárt ablakokkal. Az
utolsó hitvesi látogatást is itt tartották, feltéve persze, hogy az elítéltnek
volt hozzá kedve.
A szobát nem az utolsó negyvennyolc óra eltöltésére tervezték, de
amikor Teddy Doyle Meekset 1982-ben, sok-sok év után els ként
kivégezték, hirtelen szükség lett egy ilyen helyiségre különféle célokra. Az
íróasztalon lév telefonon kapta az ügyvéd az utolsó hívást, amelyben
közölték vele, hogy nincs több halasztás, nincs több fellebbezési lehet ség.
Az ügyvéd ezután megtette a nagyon is hosszú utat az A szárny túlsó
végébe, ahol az ügyfele várakozott a megfigyel cellában.
A megfigyel cella szabályos cella volt az A szárnyon, nyolc ajtóval
arrébb Samétól. Egy méter nyolcvan centi széles, két méter hetven centi
hosszú, állt benne egy priccs, egy mosdókagyló, egy vécécsésze –
pontosan olyan volt, mint Sam cellája, mint az összes többi cella. Ez volt
az utolsó az A szárnyon, a legközelebbi az izolált helyiséghez, ami viszont
pontosan a kivégz helyiség mellett állt. A kivégzés el tti napon az elítéltet
még egyszer utoljára kivezették a cellájából, és elhelyezték a
megfigyel ben. Személyes tartozékait szintén átszállították. Az elítélt
ezután várakozni kezd. Általában tévét néz; saját drámáját kísérheti
figyelemmel a helyi televízióállomás közvetítésében, amely folyamatosan
hírt ad az utolsó percekben benyújtott fellebbezések sorsáról.
A siralomházban ilyenkor sötét van, és halotti nyugalom. Néhány elítélt
a tévét bámulja. Mások megfogják egymás kezét a rácsokon keresztül, és
együtt imádkoznak. Megint mások az ágyukon heverve töprengenek azon,
mikor jön majd el az idejük. A folyosó feletti mennyezeti ablakokat
bezárják és eltorlaszolják. A siralomház le van zárva.
Tizenegykor a börtönigazgató és csapata bevonul az A szárnyba, aztán
a megfigyel cella el tt megállnak. Ekkor már gyakorlatilag semmi remény
sincs arra, hogy az elítélt halasztást kapjon. Az ágyán ül, az ügyvédje meg
a lelkésze a kezét fogja. A börtönigazgató bejelenti, hogy ideje átmenni az
izolált helyiségbe. A cellaajtó kinyílik, és az elítélt kilép a folyosóra.
Biztató, együttérz kiáltások hallatszanak a többi rab fel l, sokan sírnak is.
Az elítélt végigsétál a két sorban álló jól megtermett rök között; a
börtönigazgató minden alkalommal a legtestesebbeket válogatja ki. Az
elítélt sohasem tanúsít ellenállást. Úgysem menne vele semmire.
A börtönigazgató bevezeti az elítéltet a kicsi, háromszor három méteres
helyiségbe, ahol mindössze egy összecsukható ágy áll. Az elítélt leül az
ágyra, megint csak az egyik oldalán az ügyvédjével, a másikon pedig a
lelkészével. Ekkor érthetetlen okból a börtönigazgató szükségét érzi annak,
hogy néhány percet az elítélttel töltsön, mintha annak most pont ahhoz
lenne kedve, hogy vele társalogjon. A börtönigazgató végül távozik. A
szobában csönd van, csak néha egy csattanást vagy koppanást lehet hallani
a szomszédos helyiségb l. Ilyenkor általában már befejezik az imádkozást.
Már csak néhány perc van hátra.
Az izolált helyiség mellett közvetlenül maga a kivégz szoba van.
Hozzávet legesen négy és fél méter széles és hat méter hosszú, s a
közepén ott van a gázkamra. Miközben az elítélt imádkozik, az ítélet-
végrehajtó már javában dolgozik. A börtönigazgató, a börtön jogásza, a
börtönorvos és néhány r hozzálát a készül déshez. A falon van két
telefonkészülék arra az esetre, ha az utolsó percben halasztó hatályú döntés
születne. Balra nyílik egy kis szoba, itt állítja össze az ítéletvégrehajtó a
gázkeveréket. A gázkamra mögött három, negyvenöt centiméterszer
hetvenöt centiméteres ablak húzódik, melyeket ekkor még fekete függöny
borít. Az ablakok másik oldalán van a tanúk részére fenntartott helyiség.
 Húsz perccel éjfél el tt a börtönorvos belép az izolált helyiségbe, és az
elítélt mellkasához tartja a sztetoszkópot. Ezután kimegy, és a
börtönigazgató lép be, hogy átvigye az elítéltet a gázkamrába.
A kivégz helyiség mindig tele van emberekkel, mindannyian
készségesen segédkeznek, és mindannyian végignézik, ahogy egy ember
meghal. Betaszigálják a gázkamrába, leszíjazzák, rázárják az ajtót, és
megölik.
Meglehet sen tisztességes, felesleges handabandázástól mentes eljárás,
amelyet az id k során néha kissé módosítottak a különleges esetek miatt.
Buster Moac például már a székben volt félig lekötözve, amikor a
kivégz helyiségben megszólalt a telefon. Visszavitték az izolált
helyiségbe, ahol hat nyomorúságos órán keresztül várakozott, amíg ismét
el nem jöttek érte. Jumbo Parris volt a legügyesebb a négy közül. Miel tt a
siralomházba került volna, hosszú éveken keresztül kábítószerezett.
Néhány nappal a kivégzés el tt Valiumot kért a pszichiátert l, aztán ezt
többször megismételte. Úgy döntött, hogy az utolsó óráit egyedül tölti,
sem az ügyvédje, sem a lelkésze nem maradhatott vele, és amikor
bementek érte a megfigyel cellába, be volt l ve. Nyilvánvalóan az történt,
hogy felhalmozta a Valiumot. Be kellett vonszolni az izolált helyiségbe,
ahol békésen aludt. Aztán bevitték a gázkamrába, és megkapta az utolsó
dózist.
Humánus és tapintatos eljárás ez. Az elítélt egészen az utolsó órákig a
cellájában marad, a cimborái közelében. Louisianában kihozzák a
siralomházból, és egy kis épületben helyezik el, amit a halálház néven
ismernek. Itt töltik az utolsó három napjukat, állandó felügyelet mellett.
Virginiában átszállítják egy másik városba.
Sam nyolccellányira volt a megfigyel t l, körülbelül tizenöt méternyire.
Onnan még hat méter az izolált helyiség, és újabb hat méter után
következik a gázkamra. Sam többször is kiszámolta, hogy az ágya
közepét l a gázkamra körülbelül huszonöt és fél méternyire van.
És kedd reggel is elvégezte a számítást, miközben naptárján gondosan
berajzolta az X-et az el z napra. Nyolc nap. Sötét volt és meleg. A mai
nap a 3477-dik a siralomházban, és ebbe nem számolta bele a greenville-i
börtönben, az els két tárgyalás alatt eltöltött id t. Csak nyolc nap van már
hátra.
A leped jéb l csavarni lehetett volna a verítéket, és miközben
végigheveredett az ágyon, s immáron vagy ezredszer a mennyezetre
szegezte a tekintetét, a halálra gondolt Pusztán meghalni nem lehet olyan
szörny . Nyilvánvaló okokból senki sem tudta, pontosan milyen hatása
van a gáznak. Talán extra adagot adnak majd neki, és már jóval korábban
meghal, mint ahogy a teste rángatózni, remegni kezd. Lehet, hogy amint
el ször beszippantja a gázt, rögtön elveszti az eszméletét. Abban
reménykedett, hogy bármilyen is lesz, nem fog sokáig tartani. Annak
idején végignézte, ahogy a felesége szörny szenvedések között szép
lassan elaszott a ráktól. Végignézte, ahogy rokonai megöregednek, aztán
évekig csak vegetálnak. Az biztos, hogy így jobb elmenni.
– Sam – súgta Gullitt. – Fent vagy?
Sam felállt, odasétált az ajtóhoz, és kikönyökölt a rácson. Látta Gullitt
kezét és alkarját. – Igen. Fent vagyok. Úgy t nik, nem tudok aludni. –
Rágyújtott a nap els cigarettájára.
– Én sem. Mondd, hogy nem fog sikerülni nekik.
– Nem fog sikerülni nekik.
– Komolyan mondod?
– Igen, komolyan. Az ügyvédem most jön el az adu ásszal.
Valószín leg néhány héten belül kivisz innen.
– Akkor miért nem tudsz aludni?
– Mert olyan izgatott vagyok attól, hogy kikerülök.
– Beszéltél vele az ügyemr l?
– Még nem. Most más dolgokon töri a fejét. Amint kijutok innen,
elkezdünk dolgozni a te ügyeden. Nyugi. Próbálj meg aludni.
Gullitt keze és alkarja lassan visszahúzódott, aztán megnyikordult az
ágya. Sam fejcsóválva nyugtázta a srác együgy ségét. A cigaretta végére
ért, és a csikket kihajította a folyosóra. Ezzel súlyosan megsértette a
szabályokat, és ha egy r észreveszi, jelentést írnak róla. Mintha ez t a
legcsekélyebb mértékben is érdekelné.
Óvatos mozdulattal leemelte az írógépet a polcról. Bizonyos dolgokat
el kell mondani, bizonyos leveleket meg kell írni. Volt odakint néhány
ember, akihez szólnia kell.

George Nugent úgy lépett be a maximális biztonságú traktusba, akár egy

ötcsillagos tábornok, aztán rosszalló tekintettel végigpillantott a fehér r
haján és fényesítetlen bakancsán. – Vágassa le a haját – mordult rá. –
Különben megbüntetem. És fényesítse ki a lábbelijét.
– Igen, uram – felelte a kölyök, és majdnem szalutált.
 Nugent elfordította a fejét, aztán biccentett Packer felé, aki elvezette az
A szárny bejáratához. – Hatos cella – mondta Packer, miközben kinyílt az
ajtó.
– Maradjon itt – rendelkezett Nugent. A sarka kopogott a kövezeten,
miközben az ezredes végigmasírozott a szárnyon, és megvet pillantással
benézett minden cellába. Sam cellája el tt megállt, és rábámult Samre. A
férfi vékony és ráncos b rén csillogott a veríték, miközben elszántan
gépelt. A rácson keresztül rámeredt a most érkezett idegenre, aztán
folytatta a munkáját.
– Sam, én George Nugent vagyok.
Sam leütött néhány billenty t. A név nem volt ismer s, de Sam
feltételezte, hogy a férfi valahol a ranglétra tetején lehet, hiszen bejárása
van a szárnyakba. – Mit akar? – kérdezte Sam, anélkül hogy felnézett
volna.
– Nos, szerettem volna megismerkedni magával.
– Részemr l a szerencse, de most már t njön el.
Gullitt és Henshaw, a bal, illetve jobb oldali szomszéd, alig egy-két
méternyire Nugenttól, kikönyökölt a cella rácsán. Sam válaszát hallva,
vihogni kezdtek.
Nugent rájuk meredt, aztán megköszörülte a torkát. – Én vagyok a
büntet intézet helyettes vezet je, és Philip Naifeh megbízott az ítélet-
végrehajtás lebonyolításával. Néhány dolgot meg kell beszélnünk.
Sam a leveleire koncentrált, és káromkodott egyet, miután véletlenül
félreütött. Nugent várakozott. – Szánjon rám egy percet az értékes idejéb l,
Sam.
– Jobban tenné, ha Mr. Cayhallnak szólítaná – javasolta Henshaw
segít készen. – Néhány évvel id sebb magánál, és ez nagyon sokat
jelentene neki.
– Hol szerezte ezt a bakancsot? – érdekl dött Gullitt Nugent lábára
bámulva.
– Maguk legyenek csöndben, fiúk – rendelkezett Nugent határozottan. –
Beszélnem kell Sammal.
– Mr. Cayhall most éppen nem ér rá – közölte Henshaw. – Esetleg
jöjjön vissza kés bb. Nagyon szívesen beírom a nevét az el jegyzési
naptárba.
– Mondja, maga valami katonai seggfej? – tette fel a kérdést Gullitt.
 Nugent szálfaegyenesen, állva nézett el ször jobbra, aztán balra. –
Megparancsolom maguknak, hogy legyenek csendben. Beszélnem kell
Sammel.
– Nekünk senki nem parancsolhat – jelentette ki Henshaw.
– Most mit csinál majd velünk? – kérdezte Gullitt. – Magánzárkába dug?
Kenyéren és vízen tart minket? A falhoz láncol? Miért nem nyír ki minket
most, azonnal?
Sam az ágyra helyezte az írógépet, és odasétált a rácshoz. Mélyet
szippantott a cigarettából, és a rácson keresztül Nugent felé fújta a füstöt. –
Mit akar? – kérdezte.
– Egy-két dolgot meg kell tudnom magától.
– Úgymint?
– Van végrendelete?
– Ahhoz magának az égvilágon semmi köze. A végrendelet személyes
irat, amit csak akkor lehet elolvasni, ha már közjegyz ileg meger sítették,
és erre csak akkor kerül sor, ha a készít je meghal. Így szól a törvény.
– Micsoda seggfej! – visított Henshaw.
– Ez hihetetlen – állapította meg Gullitt. – Hol találta Naiteh ezt az
idiótát? – t n dött.
– Akar még valamit? – kérdezte Sam.
Nugent arcszíne kezdett megváltozni. – Tudnunk kell, hogy mit
csináljunk a személyes tartozékaival.
– Benne van a végrendeletemben, világos?
– Remélem, nem fog kellemetlenségeket okozni, Sam.
– Kellemetlenségeket? – kérdezett vissza Sam. – Hát miért okoznék én
kellemetlenségeket? Az a szándékom, hogy teljes mértékben
együttm ködjek az állammal, amikor végre akarja hajtani a
meggyilkolásomat. Jó hazafi vagyok. Ha lenne rá módom, szavaznék és
adót fizetnék. Büszke vagyok arra, hogy amerikai vagyok, ír-amerikai, és
jelen pillanatban nagyon szeretem az én kis gyönyör államomat, bár most
éppen arra készül, hogy elgázosítson. Én mintadarab vagyok, George. Én
nem jelentek problémát.
Packer, aki a szárny végében álldogált, rettenetesen élvezte a
beszélgetést. Nugent még mindig katonásan kihúzta magát.
– Készítsen egy listát azokról, akiket tanúnak akar a kivégzésen –
mondta. – Két személyt nevezhet meg.
– Még nem adom fel, George. Várjunk néhány napot.
 – Rendben. Azokról a látogatókról is kérek egy listát, akiket a
következ néhány napban akar fogadni.
– Nos, tudja, ma délután jön hozzám egy orvos Chicagóból. Pszichiáter,
és el fog beszélgetni velem, és majd látni fogja, hogy tényleg teljesen rült
vagyok. Az ügyvédeim ezután elrohannak a bíróságra, és elmondják, hogy
maga, George, nem végezhet ki, mert abnormális vagyok. Ha akarja,
magát is megvizsgálhatja a doki. Nem fog sokáig tartani.
Henshaw és Gullitt felnyerített, és néhány másodpercen belül a
szárnyon a legtöbb rab kiabálni, zajongani kezdett. Nugent hátralépett, és
fenyeget tekintettel mindkét irányba végigpillantott a folyosón. – Csönd
legyen! – parancsolta, de a zaj csak egyre nagyobb lett. Sam továbbra is
cigarettázott, és a rácson keresztül fújta ki a füstöt.
– Még visszajövök! – kiabálta Nugent Samnek dühösen.

A délutáni autóút a Parchmanbe nem volt valami kellemes. Adam vezetett,

Garner Goodman mellette ült, és az utolsó percekben benyújtható
fellebbezésekkel kapcsolatban vetettek fel néhány ötletet. Goodman úgy
tervezte, hogy a hét végén visszatér Memphisbe, és az utolsó három napon
ismét itt lesz a közelben. A pszichiátert dr. Swinn-nek hívták, h vös,
mosolytalan ember volt, fekete öltönyben. Kócos, bozontos haja volt,
szemét vastag szemüveg mögé rejtette, és teljességgel képtelen volt arra,
hogy semmitmondó dolgokról társalogjon. Jelenléte a hátsó ülésen
kifejezetten feszélyezte Adamét. A Memphisb l a börtönbe vezet
autóúton egyetlen árva szót sem szólt.
Adam és Lucas Mann úgy szervezték meg, hogy a vizsgálatra a
börtönkórházban kerüljön sor. Dr. Swinn világosan közölte Adammel,
hogy sem , sem Goodman nem lehet jelen, amíg megvizsgálja Samet. És
ez tökéletesen meg is felelt mindkett jüknek. A f bejáratnál várta ket egy
mikrobusz, ami elszállította dr. Swinnt a terület egy távoli pontján lév
kórházba.

Darlene legépelte dr. Swinn jelentését, miközben Adam és Garner

Goodman a beadványon dolgozott. A jelentés húszoldalas volt, és a
védelem szempontjából nem is hangozhatott volna szebben. Swinn pénzért
bármire hajlandó volt, annak adta el a véleményét, aki a legtöbbet fizeti.
Adam megvetette ezt a férfit, meg a hozzá hasonlókat. De a jelen
pillanatban az kurvájuk volt, és jól végezte a dolgát. Sam az
el rehaladott szenilitás állapotában van. Szellemi képességeit oly
mértékben elvesztette, hogy nincs tisztában a rá váró büntetés jellegével.
Hiányzik az ítél -, illetve felfogóképessége ahhoz, hogy kivégezzék, ily
módon a kivégzés nem szolgálna semmilyen célt. Ez nem volt egyedülálló
jogi érvelés, és azt sem lehet mondani, hogy a bíróságok kedvelték volna.
Adam azonban, ahogy ezt most már mindennap tette, azt mondogatta
magában, hogy nincs vesztenivalójuk. Goodman egészen optimista volt,
els sorban Sam kora miatt. Nem tudott visszaemlékezni egyetlen olyan
ítélet-végrehajtásra sem, amikor ötven évnél id sebb embert végeztek
volna ki.

HARMINCNYOLC
Garner Goodman nem tért vissza Chicagóba szerda reggel, hanem
Jacksonba repült. Az út harminc percig tartott, alig volt ideje arra, hogy
megigyon egy csésze kávét, és megegyen egy félig még fagyott
péksüteményt. A repül téren kocsit bérelt, és egyenesen a bírósághoz
hajtott.
Négy évvel korábban, a Maynard Tole kivégzését megel z napokban
és órákban Goodman két alkalommal is megtette ezt az utat. Akkoriban
más volt a kormányzó, más volt az ügyfél, és más volt a b ntény. Tole
kétnapos ámokfutása alatt több embert is legyilkolt, és igen nehéz volt
együttérzést ébreszteni iránta. Goodman bízott benne, hogy Sam Cayhall-
lal más a helyzet. Id s ember volt, aki valószín leg öt-hat éven belül
amúgy is meghal. Mississippi állam legtöbb polgára számára a b ntény,
amit elkövetett, az si múlt része volt.
Belépett a második emeleten lév kormányzói hivatalba, és átadta a
névjegykártyáját a bájos titkárn nek. A kormányzó nincs bent ma reggel,
közölte vele a n , majd megkérdezte t le, hogy be van-e jelentve. Nincs,
felelte Goodman kedvesen, de nagyon fontos ügyr l van szó, és nem
beszélhetne akkor Mr. Andy Larramore-ral, a kormányzó jogi
tanácsadójával?
Goodman türelmesen várakozott, miközben a titkárn lebonyolított
néhány telefont. Fél órával kés bb megjelent Mr. Larramore.
Bemutatkoztak egymásnak, majd végigmentek egy keskeny folyosón, ami
kisebb irodák útveszt jén keresztül vezetett. Larramore kamraszer irodája
igen zilált állapotban volt, ahogy maga a gazdája is. Kis termet férfi volt,
csíp je szembeötl en széles, nyaka viszont egyáltalán nem volt. Hosszú
álla mindig a mellkasán pihent, és amikor beszélt, a szeme, az orra és a
szája hevesen rángatózott. Goodman képtélén volt megállapítani, hogy
harminc- vagy ötvenéves.
– A kormányzó a biztosítási ügynökök éves gy lésén mond beszédet
ma reggel – közölte Larramore. Kezébe vett egy papírlapot, amin a
kormányzó aznapi programjai szerepeltek. Úgy tartotta a kezében, akár
egy értékes ékszert. – Aztán pedig egy belvárosi magániskolába látogat.
– Megvárom – felelte Goodman. – Nagyon fontos ügyr l van szó, és
addig agyonütöm majd valahogy az id t itt a környéken.
Larramore félretette a darab papírt, és összekulcsolta a kezét az asztalon.
– Mi történt azzal a fiatalemberrel, Sam unokájával?
– Még mindig a védelem ügyvédje. Én irányítom a pro bono ügyeket
a Kravitz és Bane-nél, és azért vagyok itt, hogy segítsek neki.
– Gondosan figyelemmel kísérjük az eseményeket – közölte Larramore,
és arca közepe dühödten összeráncolódott, majd a mondat végére kisimult.
– Úgy t nik, sor fog kerülni a kivégzésre.
– Minden esetben úgy t nik – jegyezte meg Goodman. – Mennyire
gondolja komolyan a kormányzó a kegyelmi meghallgatást?
– Egészen biztos vagyok benne, hogy alapos mérlegelés tárgyává teszi.
A kegyelmi jog gyakorlása azonban egészen más kérdés. A törvény, ahogy
ezt bizonyára ön is tudja, nagyon széles körben szabad kezet biztosít a
kormányzónak. Érvénytelenítheti a halálbüntetést, és rögtön szabadlábra
helyezheti az elítéltet. Átváltoztathatja az ítéletet életfogytiglani
börtönbüntetésre vagy ennél valamivel enyhébbre.
Goodman bólintott. – Kés bb beszélhetek vele?
– A tervek szerint tizenegyre kell visszaérnie. Akkor majd szólok neki.
Valószín leg az íróasztalánál fog ebédelni, úgyhogy egy óra körül esetleg
lesz egy kis lyuk a menetrendjében. Itt tud lenni akkor?
– Igen. Szeretném, ha a sajtó nem szerezne err l tudomást. Az
ügyfelünk nagyon ellenzi, hogy tárgyaljunk a kormányzóval.
– Azt is ellenzi, hogy a kormányzó kegyelmet gyakoroljon?
– Hét napunk van hátra, Mr. Larramore. Mi semmit sem ellenzünk.
Larramore orra összeráncolódott, és el villant a fels fogsora – Legyen
itt egykor – mondta, miközben ismét a kezébe vette a papírlapot. – Majd
meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm. – Goodman elbúcsúzott, és eljött a kormányzói hivatalból.
Fél tíz volt, de az inge már nedves volt a hóna alatt, és hozzátapadt a
hátához.
 A négyutcányira lév Capitol Street, Jackson f utcája felé indult el. A
forgalmas belváros épületei között, gondosan ápolt pázsiton,
méltóságteljesen magasodott a kormányzói rezidencia. A polgárháború
el tti id kben épült, óriási ház volt, amit kapuk és kerítések vettek körül.
Azon az éjjelen, amikor Tole-t kivégezték, halálbüntetést ellenz k kis
csoportja gy lt össze az épület el tti járdán, és hangos tiltakozásba kezdett.
A jelek szerint a kormányzó nem hallotta meg ket.
Goodman azon t n dött, vajon hány tüntet fog összegy lni ezen a
helyen néhány nap múlva, hogy tiltakozzanak, imádkozzanak, gyertyákat
égessenek, táblákat lengessenek, és azt kiabálják McAllisternek, hogy
mentse meg a jó öreg Samet. Valószín leg nem túl sok.
Jackson üzleti negyedében nagyon ritkán volt hiány kiadó irodákban, és
Goodman hamar megtalálta, amit keresett. Egy tábla hívta fel a figyelmét
arra, hogy egy csúnya épület harmadik emeletén irodahelyiség bérelhet .
Egy órán belül megérkezett az épület tulajdonosa, aztán megmutatta
Goodmannek a kiadó bérleményt. Egy két helyiségb l álló, ütött-kopott
iroda volt, elny tt sz nyeggel és lyukakkal teli tapétával. – Tökéletes –
állapította meg Goodman.
– Havi háromszáz dollár, plusz a villanyszámla. A mosdó a folyosó
végén van. Hat hónap a legrövidebb id .
– Én csak két hónapra akarom kivenni – felelte Goodman, a zsebébe
nyúlt, és el húzott egy szépen összetekert bankjegyköteget.
A tulajdonos a pénzre nézett, aztán azt kérdezte: – Milyen üzlettel
foglalkoznak?
– Piackutatással.
– Honnan jött?
– Detroitból. Azt fontolgatjuk, hogy alapítunk egy leányvállalatot
ebben az államban, és szükségünk lenne erre az irodára, hogy munkához
láthassunk. De csak két hónapra. Készpénzben fizetek. Számla nem kell.
Észre se veszi, és már ki is költöztünk. A hangunkat se fogják hallani.
A tulajdonos elvette a pénzt, és odaadott két kulcsot Goodmannek: az
egyik az irodáé volt, a másik pedig az épület bejáratáé.
Goodman eljött a koszfészekb l, és visszament a kocsijához. Egész
úton azon a terven gondolkodott magában, amin éppen munkálkodott.
Adam agyában született meg, azzal a többi kétségbeesett, kevés reménnyel
kecsegtet ötlettel együtt, melyeknek mind az volt a célja, hogy
megmentsék Samet. Nem volt benne semmi törvénytelen. A kiadások nem
jelent sek, és különben is, kit érdekel ilyenkor néhány dollár? Végül is
Mr. Pro Bono a cégnél, a melldagasztó büszkeség és az önigazolás forrása.

Miután immáron három hete mint siralomházi ügyvéd dolgozott, Adam

kezdett nosztalgiát érezni chicagói irodája nyugalmas munkamenete iránt.
Feltéve persze, hogy még mindig van irodája. Szerdán, nem sokkal tíz óra
el tt már kész volt egy újabb keresettel. Négyszer beszélt a különböz
bíróságok ügyviv ivel, el adóival, aztán az egyik jegyz vel. Richard
Olandert kétszer is felhívta Washingtonban, és a gázkamrával kapcsolatos
alkotmányos aggályokra hivatkozó kereset fel l érdekl dött. Aztán a New
Orleans-i 5. körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekben illetékes el adójával
beszélt az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozó keresetr l.
Ez a beadvány pillanatnyilag Jacksonban volt, faxon küldtek egy
másolatot, az eredeti pedig majd kés bb, gyorspostával érkezik meg.
Adam kénytelen volt könyörögni a jegyz nek, hogy gyorsítsák fel a
dolgok menetét. Igyekezzenek, és utasítsák el, mondta, bár nem pontosan
ezekkel a szavakkal. Amennyiben egyszer halasztó hatályú döntés születik,
azt minden valószín ség szerint szövetségi bíró fogja meghozni.
Az 5. körzeti bíróság el adója közölte: nem tartja túl valószín nek,
hogy a bírák ismét szóbeli kiegészítést kérnének a védelemt l,
különösképpen azért, mert a jelek szerint Adam mindennap újabb
kereseteket nyújt be. A három bíróból álló bizottság valószín leg pusztán a
beadvány alapján fog dönteni.
Richard Olander telefonált, és elmondta, hogy a legfels bb bíróság
megkapta az elégtelen jogi képviseletre vonatkozó keresetet. Nem,
véleménye szerint a kereset szóbeli kiegészítésére nem fog sor kerülni. Túl
kés van már. Arról is tájékoztatta Adamet, hogy faxon kapott egy
másolatot az elítélt beszámíthatatlanságára vonatkozó keresetr l, és
figyelemmel kíséri majd a sorsát az alsóbb szint bíróságokon. Ismét
megkérdezte Adamt l, milyen újabb keresetek benyújtását fontolgatja,
azonban nem tudott válaszolni.
Slattery bíró ügyviv je, Breck Jefferson, a mindig mogorva tekintet ,
mosolytalan fiatalember is telefonált. Tudatta Adammel, hogy a bíró úr
faxon másolatot kapott a Mississippi Állam Legfels bb Bíróságán
benyújtott újabb keresetr l. Az igazat megvallva a bíró úr nem tart róla
valami sokat, de döntését ennek ellenére alapos mérlegelés el zi majd meg.
Adam némi elégedettséggel nyugtázta, hogy négy, nagyon is különböz
bíróságot sikerül egyszerre ugráltatnia.
 Tizenegykor Morris Henry, a hírhedt dr. Halál telefonált az
államügyészi hivatalból. Közölte Adammel, hogy megkapták a legutóbbi
„vattacukor-fellebbezéseket”, ahogy el szeretettel nevezte Adam
beadványait, és Mr. Roxburgh vagy tucatnyi jogászt bízott meg azzal,
hogy elvégezzék az ilyenkor szükséges papírmunkát. Henry egészen
barátságos volt a telefonban, hívásával azonban mindössze azt kívánta
világossá tenni: rengeteg jogászunk van ám, Adam.
Tizenegy óra körül Phelps telefonált, és megkérdezte Adamtól, nem
akar-e vele ebédelni. Adam nem akart, a határid kre és a szeszélyes
természet bírókra hivatkozott. Phelps elmondta, hogy a felesége már
máskor is elt nt, de két napnál hosszabb id re még soha. Nagyon aggódott,
és azt fontolgatta, hogy felfogad egy magánnyomozót. Abban maradtak,
hogy majd hívják egymást.
– Egy újságíró akar beszélni magával – közölte Darlene, és átnyújtott
Adamnek egy névjegyet. Anne L. Piazza, a Newsweek tudósítója
várakozott odakint. volt a harmadik újságíró, aki aznap megjelent az
irodában. – Kérjen t le elnézést a nevemben – mondta Adam minden
szomorúság nélkül.
– Ezt már megtettem, de mivel a n a Newsweekt l jött, arra gondoltam,
esetleg tudni akar róla.
– Nem érdekel, hogy ki ez a n . Mondja meg neki, hogy az ügyfelem
sem nyilatkozik.

Goodman egy autósmagazint lapozgatott, miközben a kormányzó irodája

melletti ügyfélfogadóban várakozott. A titkárn a körmét lakkozta a
telefonhívások közötti szünetekben. Eljött az egy óra, és el is múlt, anélkül
hogy bármi történt volna. Aztán fél kett is elmúlt. Az volt a pro bono
karrier szépsége, hogy a munkát nem id re mérték. A sikert az jelentette,
ha tudtak segíteni másokon, függetlenül attól, hogy hány órát számláztak.
Negyed háromkor egy komoly arckifejezés , fekete kosztümöt visel
fiatal n termett ott a semmib l, és odasétált Goodmanhez. – Mr.
Goodman, Mona Stark vagyok, a kormányzó személyzeti f nöke. A
kormányzó úr most fogadja önt. – Ahogy az ilyenkor illik, rámosolygott
Goodmanre. Egy dupla ajtón beléptek egy hosszú terembe, melynek egyik
végében egy íróasztalt, a másikban pedig egy tárgyalóasztalt helyeztek el.
McAllister az ablakban állt. Nem volt rajta zakó, a nyakkend jét
meglazította, felt rte az ingujját: a hivatal súlyos gondokkal küszköd ,
agyonhajszolt szolgája. – Hello, Mr. Goodman – mondta, kezet nyújtott, és
megvillantotta tökéletes fogsorát.
– Örvendek, kormányzó úr – felelte Goodman. Nem volt nála aktatáska,
sem a többi szokásos ügyvédi kellék. Ha az ember ránézett, az volt az
érzése, hogy csak éppen erre járt, aztán úgy döntött, bejön, és elbeszélget a
kormányzóval.
– Mr. Larramore-t és Ms. Starkot már ismeri – mondta McAllister, és a
két ember felé intett a kezével.
– Igen, már találkoztunk. Köszönöm, hogy ilyen rövid id n belül
fogadott. – Goodman megpróbálta felvenni a versenyt a káprázatos
mosollyal, de reménytelen kísérlet volt.
– Üljünk oda – javasolta a kormányzó a tárgyalóasztalra mutatva, és
elindult. A négy ember az asztal négy különböz oldalán foglalt helyet.
Larramore és Mona rögtön egy tollat kapott a kezébe, készen arra, hogy
azonnal b szen jegyzetelni kezdjenek. Goodman csak a két kezét tartotta
maga el tt.
– Úgy hallottam, hogy az utóbbi id ben meglehet sen sok beadványt
nyújtottak be – mondta McAllister.
– Igen, uram. Pusztán kíváncsiságból kérdezem: volt már része ilyen
jelleg ügyben?
– Nem. Hála istennek.
– Nos, nem szokatlan, hogy a védelem ilyen sok beadványt nyújt be.
Biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatig ezt fogjuk tenni.
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Tudom, hogy ön már sok ilyen üggyel foglalkozott. Mi a véleménye?
Sor kerül a kivégzésre?
– Sosem lehet tudni. Sam némileg különbözik a legtöbb siralomházi
elítéltt l, mert remek ügyvédei vannak; a tárgyaláson is rendes jogi
képviseletet kapott, a fellebbezési szakaszban pedig egészen kiválót.
– Amit tudomásom szerint önök biztosítottak.
Goodman elmosolyodott, aztán McAllister is, végül Monának is
sikerült vigyort er ltetnie az arcára. Larramore változatlanul a jegyzetei
fölé görnyedt, arca grimaszba rándult a dühödt összpontosítástól.
– Igen. Sam komolyan megalapozott kereseteir l már döntöttek a
bíróságok. Amit most lát, kormányzó úr, azok az utolsó, kétségbeesett
kísérletek, de gyakorta ezek is eredményesek. Most, amikor még hét nap
van hátra, ötven százalék esélyt adok.
 Mona ezt gyorsan lejegyezte, mintha ennek a kijelentésnek
mérhetetlenül nagy súlya lenne. Larramore eddig minden szót leírt.
McAllister néhány pillanatig gondolkozott a hallottakon. – Egy kicsit
össze vagyok zavarodva, Mr. Goodman. A kliense nem tud err l a
beszélgetésr l. Hevesen ellenzi a kegyelmi meghallgatást. Ön azt kívánja,
hogy a sajtó ne szerezzen tudomást a találkozásunkról. Akkor végül is
miért vagyunk itt?
– A dolgok változnak, kormányzó úr. Sokszor jártam én már itt.
Végignéztem, ahogy az elítéltek az utolsó napjaikat számolgatják. És ez
bizony különös módon hat rájuk. Az emberek változnak. Én, mint ügyvéd,
semmilyen eszközt sem hagyhatok figyelmen kívül, minden lehet séget
meg kell ragadnom.
– Ezek szerint tehát meghallgatást kér?
– Igen, uram. Zárt meghallgatást.
– Mikor?
– Mit szólna péntekhez?
– Két nap múlva – állapította meg McAllister, miközben kibámult az
ablakon. Larramore megköszörülte a torkát, majd azt kérdezte: – Milyen
tanúkat fog a védelem felsorakoztatni?
– Jó kérdés. Ha tudnék neveket, most azonnal közölném ket, de nem
tudok. Röviden fogjuk el adni az érveinket.
– Kik lesznek a vád tanúi? – kérdezte McAllister Larramore-tól, aki
t n dni kezdett, s közben megcsillantak nedves fogai. Goodman
elfordította a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy az áldozatok családjának lesz mondandója.
A kegyelmi meghallgatáson általában a b ntényt is szokás megvitatni.
Esetleg szükség lesz valakire a börtönb l, hogy megvizsgálhassuk, milyen
az elítélt magaviselete. A kegyelmi meghallgatásokra vonatkozó szabályok
elég rugalmasak.
– Többet tudok a b ntényr l, mint bárki más a földön – mondta
McAllister, szinte csak magának.
– Különös helyzet – ismerte el Goodman. – Jó néhány kegyelmi
meghallgatáson részt vettem már, és általában els ként a vád egykori
képvisel je szokott tanúskodni az elítélt ellen. A mi esetünkben ön volt a
vád képvisel je.
– Miért akarja, hogy zárt legyen a meghallgatás?
– A kormányzó úr mindig is a nyilvános meghallgatások híve volt –
tette hozzá Mona.
 – Mindenkinek jobb lenne így – szögezte le Goodman a tudós
professzor hangján. – Kisebb nyomás nehezedik önre, kormányzó úr, mert
a részletek nem kerülnek a nyilvánosság elé, és nem fog kéretlen
tanácsokat kapni. Mi természetesen azt szeretnénk, hogy zárt meghallgatás
legyen.
– Miért? – tette fel ismét a kérdést McAllister.
– Az igazat megvallva, uram, nem szeretnénk, hogy Ruth Kramer a
nyilvánosság el tt beszéljen a két kisfiúról. – Goodman feszülten figyelte,
hogyan fogadják, amit mond. A valódi ok más volt: Adamnek az volt a
meggy z dése, hogy csak úgy tudják rávenni Samet a kegyelmi
meghallgatásra, ha megígérik neki: nem lesz bel le cirkuszi show.
Amennyiben a meghallgatás zárt, Adam esetleg meg tudja gy zni Samet,
hogy McAllister nem fogja produkálni magát, nem fog szerepet játszani.
Goodman több tucat olyan emberr l tudott az országban, akik egy szóra
boldogan eljönnének Jacksonba, hogy tanúskodjanak Sam mellett. Hallotta,
hogy ezek az emberek néhány szívhez szóló, meggy z érvvel tudnak
szolgálni a halálbüntetés ellen. Apácák, papok, lelkészek, pszichológusok,
szociális munkások, írók, egyetemi tanárok és néhány korábbi siralomházi
elítélt. Dr. Swinn ékesszólóan el adná, hogy Sam milyen rettenetes
állapotban van mostanában, és mindent elkövetne, hogy meggy zze a
kormányzót: az állam egy olyan ember meggyilkolására készül, aki már
csak vegetál.
A legtöbb államban az elítéltnek joga van ahhoz, hogy kegyelmi
meghallgatást kérjen, általában a kormányzótól. Mississippiben azonban
ez a kormányzó szabad belátására van bízva,
– Azt hiszem, ez érthet – mondta végül McAllister.
– Már így is nagy az érdekl dés – tette hozzá Goodman, pontosan
tudván, hogy McAllister most a média rület kínálta lehet ségekr l
álmodozik. – Senkinek sem válik a hasznára, ha a meghallgatás nyilvános.
Mona, a nyilvános meghallgatások rendíthetetlen híve, még jobban
ráncolni kezdte a homlokát, és nagy bet kkel lejegyzetelt valamit.
McAllister mélyen elgondolkozott.
– Ha zárt a meghallgatás, ha nem – mondta –, csak az teheti indokolttá,
ha az ügyfelének van új közlend je. Jól ismerem ezt az ügyet, Mr.
Goodman. Éreztem a füst szagát. Láttam a holttesteket. Csak akkor tudom
megváltoztatni a véleményemet, ha valami új mozzanat kerül napvilágra.
– Mint például?
 – Mint például egy név. Ha megadják Sam b ntársának a nevét,
beleegyezem a meghallgatásba. Kegyelmet nem ígérek természetesen,
mindössze egy szabályos meghallgatást. Máskülönben csak az id nket
pocsékolnánk.
– Ön úgy gondolja, hogy Samnek volt b ntársa? – kérdezte Goodman.
– Mindig is erre gyanakodtunk. Magának mi a véleménye?
– Miért fontos ez?
– Azért, mert én hozom meg a végs döntést, Mr. Goodman. Miután a
bíróságok végeztek az összes keresettel, és jöv kedden ketyegni kezd az
óra, én leszek az egyetlen ember a világon, aki megakadályozhatja a
kivégzést. Amennyiben Sam megérdemli a halálbüntetést, akkor minden
szívfájdalom nélkül elrendelem. De ha nem, akkor meg kell akadályozni a
kivégzést. Én fiatal ember vagyok. Nem akarom, hogy az életem hátralév
részében rémképek kísértsenek. Helyes döntést akarok hozni.
– De ha úgy véli, hogy Samnek volt b ntársa, és a jelek szerint err l
van szó, akkor miért nem akadályozza meg azonnal?
– Azért, mert biztos akarok lenni a dolgomban. Maga hosszú évek óta
az ügyvédje. Mit gondol, volt b ntársa?
– Igen, volt. Mindig is az volt a véleményem, hogy ketten követték el.
Nem tudom, ki volt az irányító, és nem tudom, ki volt az, aki csak
utasításokat követett, de Samnek biztosan volt segítsége.
McAllister közelebb hajolt Goodmanhez, és mélyen a szemébe nézett. –
Mr. Goodman, ha Sam elmondja nekem az igazat, akkor meghallgatást
tartok, és fontolóra veszem a kegyelmi jog gyakorlását. Az égvilágon
semmit sem ígérek, csak azt, hogy meghallgatást tartunk. Minden más
esetben nincs rá kell indok.
Mona és Larramore sebesebben jegyzeteltek, mint a bírósági gyorsírók.
– Sam azt állítja, hogy igazat mond.
– Akkor felejtsék el a meghallgatást. Elfoglalt ember vagyok.
Goodman bosszúsan sóhajtott fel, de a mosoly nem hervadt le az
arcáról. – Rendben van, beszélünk vele. Találkozhatnánk holnap újra?
A kormányzó Monára pillantott, aki egy zsebnaptárt tanulmányozott, és
határozottan rázta a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy a holnapi nap
reménytelenül tele van beszédekkel, nyilvános megjelenésekkel és
tárgyalásokkal. – Teljesen be van táblázva, kormányzó úr – mondta
parancsoló hangon.
– És ebédid ben?
– Az Országos Vadászegylet közgy lésén tart beszédet
 – Telefonáljon inkább – ajánlotta Larramore.
– Jó ötlet – értett egyet a kormányzó, miközben felállt, és begombolta
az ingujját.
Goodman is felállt, és mindhármukkal kezet rázott. – Ha van valami hír,
telefonálok. Ett l függetlenül azonban hamarosan kérelmezni fogjuk a
kegyelmi meghallgatást
– A kérelmet vissza fogom utasítani, hacsak Sam nem kezd el beszélni
– válaszolta a kormányzó.
– Legyen szíves, nyújtsa be írásban, uram, ha nem haragszik – kérte
Larramore.
– Természetesen.
Az ajtóig kísérték Goodmant, és miután kiment az irodából, McAllister
helyet foglalt az íróasztala mögött. Ismét kigombolta az ingujját.
Larramore kimentette magát, és visszament a folyosó végén lév sz k
irodájába.
Mona Stark egy gyorsnyomtatóval, készített anyagot tanulmányozott,
miközben a kormányzó a telefonkészülékén villogó gombokat nézegette. –
Hányan telefonálnak ezek közül Sam Cayhall miatt? – kérdezte. Mona
végigfuttatta az egyik ujját egy számsoron.
– Tegnap huszonegyen telefonáltak a Cayhall-kivégzés ügyében.
Tizennégyen amellett vannak, hogy gázosítsák el. Öten a kegyelem mellett.
Kett nem tudja eldönteni.
– Akkor tegnap többen hívtak, mint korábban.
– Igen, de az újságban megjelent egy cikk Sam utolsó próbálkozásairól.
Említést tett a kegyelmi meghallgatás lehet ségér l.
– És a közvélemény-kutatási adatok?
– Nincs változás. Az állam fehér lakosainak a kilencven százaléka
támogatja a halálbüntetést, és a feketéknek körülbelül a fele. Összesen
körülbelül nyolcvannégy százalék.
– Az én népszer ségi mutatóm?
– Hatvankett . De ha megkegyelmez Sam Cayhallnak, egy
számjegy re csökken.
– Tehát maga ellenzi.
– Az égvilágon semmit nem lehet vele nyerni, veszíteni annál többet.
Felejtse el a közvélemény-kutatási adatokat. Ha megkegyelmez egy
b nöz nek, a többi ötven ideküldi az ügyvédjét, a nagyanyját meg a
prédikátorát, hogy ugyanezért a szívességért könyörögjön. Van elég
gondja így is. rültség lenne megkegyelmezni.
 – Igen, igaza van. Kész van már a médiaterv?
– Egy órán belül meglesz.
– Meg kell néznem.
– Nagel most végzi az utolsó simításokat. De azért azt hiszem, a
kegyelmi meghallgatásra vonatkozó kérelmet el kéne fogadnia. De hétf n
tartsa. Hadd legyen egy kis izgalom a hétvégén.
– Nem zárt meghallgatást kellene tartani.
– Persze hogy nem! Azt akarjuk, hogy Ruth Kramer a kamerák el tt
zokogjon.
– Ez az én meghallgatásom. Nem Sam és az ügyvédjei szabják meg a
feltételeket. Ha azt szeretnék, hogy megtartsam, akkor úgy csináljuk,
ahogy én akarom.
– Helyes. De ne felejtse el, hogy magának is szüksége van rá.
Rengeteget szerepelhet a sajtóban meg a tévében.

Goodman aláírta a négy telefonra szóló bérleti szerz dést. Kravitz és

Bane-hitelkártyával fizetett, és ügyesen megkerülte a kérdéseket,
amelyeket tucatszám zúdított rá a jó kedély , fiatal eladó. Bement egy
közkönyvtárba a State Streeten, és a kézikönyvek között megkereste a
telefonkönyveket. Vastagságuk alapján Mississippi állam nagyobb
városainak a telefonkönyveit vette kézbe. Az információs pultnál
aprópénzt váltott, majd két órát töltött azzal, hogy oldalakat másolt ki a
telefonkönyvekb l.
Vidáman végezte a munkáját. Egy percig sem gondolta volna senki,
hogy ez a jól öltözött, bozontos sz hajú, csokornyakkend t visel kis
ember egy komoly chicagói cégnél üzlettárs, akinek egy csettintésére
ugranak a titkárn k és adminisztrátorok. Egy percig sem gondolta volna
senki, hogy évi négyszázezer dollárt keres. Öt azonban ez egy cseppet sem
érdekelte. E. Garner Goodman boldogan csinálta, amit csinált. Minden
erejével azon volt, hogy még egy lelket megmentsen.
Eljött a könyvtárból, és Mississippi állam jogi egyetemére hajtott. Egy
John Bryan Glass nev professzor tanított itt büntet jogot, és az utóbbi
id ben publikált néhány tudományos cikket, melyekben a halálbüntetés
ellen foglalt állást. Goodman szeretett volna megismerkedni vele, és meg
akarta kérdezni t le, nincs-e néhány olyan tehetséges hallgatója, akik
szívesen részt vennének egy munkában.
Közölték vele, hogy a tanár ma már nem lesz bent az egyetemen, de
csütörtök reggel kilenckor órája van. Goodman még benézett az egyetem
könyvtárába, aztán eljött. Csak azért, hogy agyoncsapja az id t, befizetett
egy csoportos múzeumlátogatásra, ami harminc percig tartott, aztán egy
ajándékboltban megkérdezte az eladón t, nem tud-e egy jó panzióról, ahol
megszállhatna. A n a Millsaps-Buie House-t javasolta, ami körülbelül két
kilométernyire volt onnan, ugyanabban az utcában. Goodman megtalálta a
csodaszép viktoriánus udvarházat, pontosan ott, ahol az eladón mondta,
és kivette az utolsó üres szobát.

HARMINCKILENC
Az Auburn-ház hivatalosan nyolckor nyitott. Egy beteges külsej , rossz
szabású egyenruhát visel biztonsági r kitárta az autófeljáróra nyíló kaput,
és Adam behajtott a parkolóba. Tíz percig várt a kocsijában, amíg
megérkezett és leparkolt egy másik autó. Felismerte a volánnál ül n t: az
a tanácsadó volt, akivel két héttel korábban, Lee irodájában találkozott.
Adam megállította a járdán, amikor az egyik oldalbejáraton éppen be akart
menni az épületbe. – Elnézést – szólította meg. – Már találkoztunk egyszer.
Adam Hall vagyok, Lee unokaöccse. Ne haragudjon, de nem emlékszem a
nevére.
A n elny tt aktatáskát tartott az egyik kezében, és barna papírzacskót a
másikban. – Joyce Cobb vagyok – válaszolta mosolyogva. – Emlékszem
magára. Hol van Lee?
– Nem tudom. Abban reménykedtem, hátha maga tud róla valamit.
Nem hallott fel le?
– Nem. Már kedd óta nem.
– Kedd? Én utoljára szombaton találkoztam vele. Maga beszélt vele
kedden?
– Idetelefonált, de nem beszéltem vele. Aznap jelent meg az a cikk az
újságban, hogy ittasan vezetett.
– Honnan telefonált?
– Nem mondta meg. Az igazgatót kérte, közölte, hogy egy darabig nem
jön be, segítségre van szüksége, és ehhez hasonlók. Nem mondta meg,
hogy hol van, és mikor jön vissza.
– Mi van az ügyfeleivel?
– Átvettük ket. Majd csak elboldogulunk valahogy.
– Lee sohasem felejtkezne el a lányairól. Nem lehet, hogy beszélt velük
a héten?
 – Nézze, Adam, a legtöbb lánynak nincs is telefonja. És Lee egész
biztosan nem megy el a lakásukra. Rendszeresen találkozunk a lányaival,
és tudom, hogy nem beszéltek vele.
Adam hátralépett és a kapu felé pillantott. – Tudom. Meg kell találnom
t. Nagyon aggódom.
– Nem lesz vele semmi baj. Ez el fordult már egyszer, és a végén
minden rendbe jött. – Joyce-nak hirtelen sürg s lett, hogy bemenjen az
épületbe. – Ha hallok valamit, majd szólok.
– Tegye meg, kérem. Lee lakásában el tud érni.
– Tudom.
Adam köszönetet mondott, beült a kocsijába és elhajtott. Kilenckor már
az irodájában volt, iratokba temetkezve.

Nugent ezredes egy hosszú asztal végénél ült, amelyet egy fegy rökkel és
más börtönalkalmazottakkal teli terem elejében állítottak fel egy harminc
centi magas emelvényre. Mögötte egy óriási palatábla lógott a falon. Az
asztal jobbra es részén sorakozó székek üresen maradtak, hogy az
összecsukható székeken helyet foglaló hallgatóság láthassa a Nugent
balján lév fontos személyiségek arcát. Itt volt Morris Henry az
államügyészi hivatalból, vastag akták hevertek el tte az asztalon. Lucas
Mann az asztal túlsó végénél ült, éppen jegyzetelt. Henry mellett két
börtönigazgató-helyettes foglalt helyet. A Lucas mellett ül férfit a
kormányzói hivatalból küldték.
Nugent az órájára nézett, aztán belevágott. – Ma, augusztus másodikán
reggel, a fellebbezések pillanatnyi állapota szerint úgy néz ki, hogy semmi
sem akadályozhatja meg az ítélet végrehajtását. Úgy készülünk, hogy az
eredeti tervek szerint, szerdán, éjfél után egy perccel sor kerül a kivégzésre.
Hat teljes napunk van tehát a felkészülésre, és mindent el fogok követni,
hogy az ítélet-végrehajtás gördülékenyen, a legkisebb hiba nélkül menjen
végbe.
Az elítéltnek legalább három keresete és fellebbezése kering a
különböz bíróságokon, és természetesen nem lehet pontosan megjósolni,
hogy mi fog történni. Állandó kapcsolatban vagyunk az államügyészi
hivatallal. Mr. Morris Henry véleménye szerint, és ezt a véleményt Mr.
Lucas Mann is osztja, Cayhall gázkamrába kerül. Persze bármelyik
pillanatban halasztást adhat az egyik bíróság, de ez kétségesnek t nik.
Nekünk mindenképpen fel kell készülnünk. Várható, hogy az elítélt
kegyelmi meghallgatást kér a kormányzótól, bár az igazat megvallva ez
nem sok sikerrel kecsegtet. Mostantól egészen jöv szerdáig a készül dés
állapotában leszünk.
Nugent érthet en, határozott hangon beszélt. Minden figyelem
ráirányult, és ezt nyilvánvalóan rettent en élvezte. A jegyzeteibe pillantott
és folytatta. – Magát a gázkamrát is el kell készíteni. Nagyon régi, és már
két éve nem használták, úgyhogy óvatosnak kell lennünk. A gyártó cég
képvisel je ma délel tt érkezik, és a mai nap folyamán teszteket fogunk
végrehajtani. A hétvégén, valószín leg vasárnap, teljes f próbát tartunk,
feltételezve, hogy addig nem lesz halasztás. Összeállítottam egy listát
azokról, akik önként jelentkeztek a kivégz osztagba, és ma délután majd
döntést hozok ez ügyben.
A média a legkülönböz bb kívánságokkal áraszt el bennünket. Interjút
akarnak készíteni Mr. Cayhall-lal, az ügyvédjével, a mi jogászunkkal, a
börtönigazgatóval, az rökkel, más siralomházi rabokkal, az ítélet-
végrehajtóval, mindenkivel. Végig akarják nézni a kivégzést. Le akarják
fényképezni az elítélt celláját és a gázkamrát. Tipikus média rület. De
kénytelenek vagyunk foglalkozni vele. Önök csak akkor léphetnek
kapcsolatba a sajtó bármelyik képvisel jével, ha arra el zetesen engedélyt
adok. Ez vonatkozik az intézmény minden alkalmazottjára. A legtöbb
riporter nem helybéli, és ezek abban lelik örömüket, hogy tudatlan
bunkóknak állítanak be minket. Úgyhogy ne beszéljenek velük.
Amennyiben szükségesnek vélem, engedélyt fogok rá adni. Legyenek
óvatosak ezekkel az emberekkel. Ezek kesely k.
Más jelleg problémákra is számítunk – folytatta az ezredes. –
Körülbelül tíz perccel ezel tt megérkezett a Ku-Klux-Klan aktivistáinak
els csoportja. A szokásos helyre, az autóút és az igazgatósági épület
közötti területre irányítottuk ket; minden alkalommal itt zajlanak a
demonstrációk. Tudomásunkra jutott, hogy más, hasonló csoportok is
hamarosan itt lesznek, és a jelek szerint arra készülnek, hogy egészen az
utolsó percig tiltakozó gy léseket szerveznek. Szemmel fogjuk tartani ket.
Jogukban áll tiltakozni, egészen addig, amíg rendbontás nem történik. Bár
a legutóbbi négy kivégzés alkalmával nem voltam még itt, azt hallottam,
hogy általában a halálbüntetést támogató csoportok is megjelennek, és
óriási cirkuszt csapnak. Nyilvánvaló okokból úgy tervezzük, hogy a két
csoportot távol tartjuk egymástól.
Nugent nem tudott tovább ülve maradni, felállt és kihúzta magát.
Minden szem rászegez dött. Egy pillanatig a jegyzeteit tanulmányozta.
 – Ez a kivégzés, annak köszönhet en, hogy Mr Cayhall valódi híresség,
más lesz, mint a többi. Nagy lesz az érdekl dés a média részér l is, meg a
sok holdkóros rült részér l is. Minden körülmények között szakszer en
kell eljárnunk, és semmiféle kihágást sem t rök el. Cayhallt és a családját
tisztelet illeti meg az utolsó néhány nap alatt. Egyetlen ízetlen megjegyzést
sem akarok hallani a gázkamráról vagy a kivégzésr l. Szigorúan
megtiltom. Van valakinek kérdése?
Nugent körbepillantott a teremben, és nagyon elégedett volt magával.
Minden részletre kitért. Látta, hogy senkinek nincs kérdése. – Rendben
van. Holnap reggel kilenckor ismét találkozunk. – Elbocsátotta a
hallgatóságát, és a terem gyorsan kiürült.

Garner Goodmannek éppen akkor sikerült elcsípnie John Bryan Glass

professzort, amikor az elindult az irodájából az el adásra. Miután
kölcsönös elismerésükr l biztosították egymást, a folyosón állva
beszélgetni kezdtek. Glass Goodman összes könyvét olvasta, Goodman
pedig Glass legtöbb cikkét ismerte, azokat, amelyek mind elítélték a
halálbüntetést. A beszélgetés gyorsan a Cayhall-ügyre terel dött,
Goodman elmondta, hogy éget en nagy szüksége lenne néhány
megbízható joghallgatóra, akik részt tudnának venni egy munkában a
hétvégén. Glass felajánlotta a segítségét, és végül abban állapodtak meg,
hogy néhány óra múlva együtt ebédelnek, és folytatják a beszélgetést.
Háromutcányira a jogi egyetemt l Goodman megtalálta a halálraítéltek
jogi védelmét ellátó szervezet kicsi és zsúfolt irodáit. Félig-meddig
szövetségi ügynökség volt, amely minden olyan államban, ahol
alkalmaztak halálbüntetést, hasonlóan kicsi és zsúfolt irodákat állított fel.
Az igazgató egy Hez Kerry nev , fiatal, fekete férfi volt, aki a Yale
Egyetemen szerezte a diplomáját. Lemondott a nagy cégek kínálta pompás
lehet ségekr l, és a halálbüntetés eltörléséért folytatott küzdelemnek
szentelte az életét. Goodman konferenciákon már kétszer is találkozott
vele. Bár Kerry csapata, ahogy mindenhol emlegették ket, egyetlen
siralomházi elítéltet sem képviselt közvetlenül, minden ügyet, az els
perct l az utolsóig figyelemmel kísért. Hez harmincegy éves volt, és
gyorsan öregedett. sz haja azt bizonyította: nagy nyomás nehezedik rá,
hiszen negyvenhét ember várja a kivégzését a siralomházban.
Az iroda el terében dolgozó titkárn íróasztala mögött a falon egy
naptár lógott, aminek a tetejére valaki a SZÜLETÉSNAPOK A
SIRALOMHÁZBAN szavakat írta fel. A megfelel id pontban minden
elítélt kapott egy üdvözl lapot, semmi többet. Sz kre szabott
költségvetéssel dolgoztak, és az üdvözl kártyákat általában a saját
zsebükb l fizették ki az ott dolgozók.
Kerry irányítása mellett két ügyvéd és egy f állású titkárn m ködött a
csoportban. Egy-két joghallgató is dolgozott náluk heti öt-hat órát díjazás
nélkül.
Goodman több mint egy órán keresztül beszélgetett Hez Kerryvel.
Megtervezték a lépéseiket jöv keddre: Kerry letáborozik a legfels bb
bíróságon, a jegyz i hivatalban. Goodman a kormányzói hivatal közelében
marad. John Bryan Glasst majd megkérik, hogy üljön be az 5. körzeti
bíróság jacksoni irodájába. Goodman egyik régi beosztottja a Kravitz és
Bane-nél, aki most Washingtonban dolgozott, már megígérte, hogy
Olander irodája közelében fog várakozni. Adam pedig a siralomházban
lesz az ügyfelével, és összehangolja majd a telefonokat.
Kerry beleegyezett, hogy részt vesz Goodman hétvégi munkájában.
Tizenegykor Goodman visszament a kormányzói hivatalba, és átadta
Larramore-nak a kegyelmi meghallgatásra vonatkozó írásbeli kérelmet. A
kormányzó most éppen nincs az irodájában, rettent elfoglalt mostanság,
közölte a férfi, de majd beszél vele ebéd után. Goodman megadta a
telefonszámot, amelyen a Millsaps-Buie-House-ben el lehet érni, és
megmondta, hogy majd rendszeresen jelentkezik telefonon.

Csütörtök délután négy órakor Mississippi Állam Legfels bb Bírósága

még mindig nem utasította el a keresetet, amely Sam állítólagos
beszámíthatatlanságára hivatkozott. Már majdnem harminc óra telt el azóta,
hogy Adam benyújtotta a keresetet. Lassan a bírósági el adó idegeire ment,
állandóan hívogatta t telefonon. Adam nagyon unta már, hogy újra és újra
kénytelen elmagyarázni, ami mindenki számára teljesen nyilvánvaló:
választ kell kapnia. Adam úgy vélte, hogy a bíróság csak a lábát lógatja, és
megakadályozza, hogy a beadvány minél hamarabb a szövetségi bíróságra
kerüljön.
A szövetségi bíróságokon sem alakult valami fényesen a helyzet. Az
Egyesült Államok Legfels bb Bírósága még nem döntötte el, bekéreti-e a
gázkamrával kapcsolatos alkotmányos aggályokra hivatkozó keresetet. Az
5. körzeti bíróság még mindig rajta ült az elégtelen jogi képviseletet
kifogásoló beadványon.
Adam járkálni kezdett az asztal körül az irodában, és várta, hogy
megszólaljon a telefon. Az irodában – a többtucatnyi tényvázlat
készítésének eredményeképpen – papírok hevertek mindenfelé. Az egyik
könyvespolc peremére rózsaszín és sárga cetlikre firkantott
telefonüzenetek voltak odabiggyesztve. Hirtelen gy lölni kezdte ezt az
irodát. Azt mondta Darlene-nek, hogy sétál egyet, és eljött az épületb l. A
Peabody Hotelhez ment, aztán egy itallal a kezében leült az egyik
sarokban, a zongora közelében. Utoljára pénteken, New Orleansben ivott
valamit, s bár most jólesett neki, rögtön eszébe jutott Lee. Szemével a
nagynénjét kereste a portáspult körüli tömegben. Figyelte, ahogy az
el csarnokban álló asztalok köré jól öltözött emberek gy lnek, és ki tudja
miért, abban reménykedett, hogy Lee is megjelenik. Hová rejt zik el az
ember, ha ötvenéves, és a saját élete el l menekül?
Egy túrabakancsos férfi, aki lófarokba fogva viselte a haját, megállt,
rámeredt Adamre, aztán odament hozzá. – Elnézést, uram. Maga Adam
Hall, Sam Cayhall ügyvédje?
Adam bólintott.
A férfi elmosolyodott, láthatólag nagyon elégedett volt magával, hogy
felismerte Adamét. – Kirk Kleckner vagyok a New York Timestól. – Letett
egy névjegykártyát Adam elé az asztalra – Én tudósítok a Cayhall-
kivégzésr l. Csak most érkeztem. Megengedi, hogy leüljek?
Adam a kerek asztal túloldalán lév üres szék felé intett. Kleckner
helyet foglalt. – Szerencsém van, hogy itt találtam magát – mondta, és az
arca csupa mosoly volt. Negyvenes évei elején járhatott; ápolatlan szakálla
volt, farmernadrágot viselt meg farmeringet. – A repül n átlapoztam
néhány újságot, és láttam a fényképét. Így ismertem föl.
– Örülök a találkozásnak – mondta Adam szárazon.
– Beszélgethetünk?
– Mir l?
– Hát, sok mindenr l. Úgy tudom, az ügyfele nem hajlandó interjút
adni.
– Így van.
– És maga?
– Én sem. Elbeszélgethetünk egymással, de hivatalosan egy szót sem
mondok.
– Ez megnehezíti a helyzetet.
– Hogy szinte legyek, az engem egyáltalán nem érdekel. Nekem
teljesen mindegy, hogy magának mennyire nehéz a munkája.
– Rendben van. – Egy fiatal pincérn ruganyos léptekkel odajött az
asztalukhoz, és felvette Kleckner rendelését. A férfi feketekávét kért. –
Mikor látta utoljára a nagyapját?
 – Kedden.
– És mikor találkozik vele a legközelebb?
– Holnap.
– Milyen állapotban van?
– Egészen jó állapotban. A nyomás egyre nagyobb, de egyel re jól bírja.
– És maga?
– Remekül szórakozom.
– Komolyan kérdezem. Tud például aludni? Ilyesmire gondolok.
– Fáradt vagyok. És nem tudok aludni. Rengeteget dolgozom, megállás
nélkül rohangálok a börtön, a bíróságok meg az irodám között. Egyre
jobban felpörögnek a dolgok, úgyhogy a következ néhány nap kegyetlen
lesz.
– A Bundy-kivégzésr l is én tudósítottam Floridából. Nagy cirkusz volt.
Az ügyvédjei napokon keresztül egy percet sem aludtak.
– Nehéz ilyenkor kikapcsolni.
– Végigcsinálná még egyszer? Tudom, hogy nem ez a maga területe, de
hajlandó lenne még egyszer vállalni egy halálbüntetéses ügyet?
– Csak akkor, ha találok még egy rokont a siralomházban. Maga miért
tudósít kivégzésekr l?
– Már évek óta írok a halálbüntetésr l. Izgalmas téma. Szeretnék
interjút készíteni Mr. Cayhall-lal.
Adam megrázta a fejét, és felhörpintette az italát. – Nem lehet. Teljesen
kizárt. Senkivel sem hajlandó szóba állni.
– Azért megkérdezi t le?
– Nem.
A kávé megérkezett, Kleckner kavargatni kezdte. Adam a tömeget
bámulta. – Tegnap interjút csináltam Benjamin Keysszel Washingtonban –
mondta Kleckner. – Nincs meglepve azon, hogy maguk most azt állítják,
hibákat követett el a tárgyaláson. Azt mondta, hogy számított rá.
Jelen pillanatban Adamet egyáltalán nem érdekelte Benjamin Keys meg
a véleménye. – Ez megszokott módszer. Mennem kell. Örülök, hogy
megismerhettem.
– De szeretnék beszélni magával a...
– Örüljön, hogy egyáltalán látott engem – szakította félbe Adam, és
ezzel felállt.
– Már csak néhány kérdésem lenne – mondta Kleckner, miközben
Adam elment.
A nyulat két r fogta a Parchman területén húzódó erd ben, és elnevezték
Samnek. Barna üregi nyúl volt, a legnagyobb a négy közül, amit összesen
elkaptak. A másik hármat már megették.
Csütörtökön kés éjjel Sam, a nyúl, a fegy rök, akik elfogták, Nugent
ezredes és a kivégz osztag mikrobuszokon és teherautókon begurultak a
maximális biztonságú traktus kapuján. Lassan elhajtottak a siralomház
bejárata el tt, aztán megkerülték az épület nyugati végénél lév
sportpályát. A maximális biztonsági traktus délnyugati sarkában lév ,
négyzet alakú, vörös téglás épület el tt parkoltak le.
Két fehér szín , ablaktalan fémajtó vezetett az épület belsejébe. Az
egyik, amelyik délre nézett, egy sz k, két és fél méterszer négy és fél
méteres helyiségbe nyílt; itt tartózkodtak a tanúk a kivégzés alatt. Az
ablakok el tt fekete függönyök lógtak, de ha elhúzták ket, láthatóvá vált a
gázkamra hátulja, t lük alig néhány centire.
A másik ajtó a négy és fél méterszer három és fél méteres, festett
betonpadlójú kivégz helyiségbe nyílt. A nyolcszöglet gázkamra pontosan
a közepén állt, ezüstszín , új zománcfesték borítása csillogott, és er s
szagot árasztott. Nugent egy héttel korábban megvizsgálta, és elrendelte,
hogy fessék át. A halálszoba, ahogy sokan nevezték, ragyogóan tiszta volt.
A gázkamra mögött lév ablakok el tt elhúzták a függönyt.
Samet, a nyulat, az egyik teherautó platóján hagyták, és a már korábban
kiválasztott fegy rt, akinek a testsúlya és magassága nagyjából
megegyezett a Sam Cayhalléval, két jóval testesebb kollégája bevezette a
kivégz helyiségbe. Nugent is bemasírozott, és úgy viselkedett, akár Patton
tábornok: mutogatott, bólogatott és er sen ráncolta a homlokát. Az rt
el ször finoman betessékelték a gázkamrába, majd a két másik fegy r is
utánament, megfordították és leültették a faszékbe. Egy szó vagy mosoly,
vigyor vagy tréfa nélkül el ször a csuklóját kötözték oda a b rszíjakkal a
szék karfájához. Aztán a térdét, majd a bokáját. Ezután az egyik r néhány
centire felemelte a fejét, amíg a másik ráer sítette a fejmerevít t.
A két r kilépett a gázkamrából, Nugent rámutatott az osztag egy másik
tagjára, aki tett egy lépést el re, mintha szólni kívánna az elítélthez.
– Ekkor olvassa fel Lucas Mann a kivégzési parancsot Cayhallnak –
magyarázta Nugent, akár egy amat r filmrendez . – Aztán megkérdezem
t le, kíván-e mondani valamit az utolsó szó jogán. – Nugent ismét
rámutatott valakire, és a már el re kiválasztott r behajtotta, aztán lezárta a
gázkamra súlyos ajtaját.
 – Nyissa ki – vakkantotta Nugent, és az ajtó kinyílt. Az rt
kiszabadították.
– Hozzák a nyulat – rendelkezett Nugent. Az egyik fegy r behozta a
teherautóról a nyulat. Az állat mit sem sejtve ült a drótketrecben, amit
most átadtak annak a két rnek, aki néhány másodperce lépett ki a
gázkamrából. Óvatos mozdulattal betették a nyulat a székbe, aztán
hozzáláttak, hogy leszíjazzák a képzeletbeli embert. Csukló, térd, boka, fej
– és a nyúl máris készen volt a gázra. A két r kijött a gázkamrából.
Az ajtót behajtották, aztán lezárták, és Nugent intett az ítélet-
végrehajtónak, aki a faszék alatti tekn be futó cs be tette a kénsavval teli
pléhdobozt. Meghúzott egy kart, kattanás hallatszott, és a pléhdoboz már a
tekn ben is volt.
Nugent odalépett a gázkamra egyik ablakához, és feszülten figyelt. Az
osztag többi tagja is hasonlóképpen tett. Nugent még korábban
gondoskodott róla, hogy az ablakok szélét kenjék be szivárgást gátló
zsiradékkal.
A mérges gáz lassan szállt fel a leveg be, a szék alól halovány páraköd
emelkedett a magasba. A nyúl el ször nem reagált a kamrában szétterjed
g zre, de aztán annál hevesebben. Megmerevedett, ugrott néhányat,
nekiüt dött a ketrec oldalának, aztán szörny remegésbe kezdett, dobálta a
testét, görcsösen rángatózott. Kevesebb, mint egy perc telt el, és már
mozdulatlan volt.
Nugent mosolyogva pillantott az órájára. – Szell ztessék ki –
rendelkezett, mire az rök kinyitották a gázkamra tetején lév
szell z nyílást, hogy a gáz kiáramolhasson.
Kinyitották a kivégz helyiség ajtaját, a kivégz osztag legtöbb tagja
kiment, vagy azért, hogy friss leveg t szívjon, vagy azért, hogy rágyújtson.
Legalább tizenöt percnek kell eltelnie, amíg a gázkamra ajtaját
kinyithatják, és kivehetik a nyulat. A kamrát ezután meg kell tisztítani.
Nugent még mindig odabent volt, mindenre odafigyelt.
T lük kevesebb mint húszméternyire az A szárny mennyezeti ablakai
nyitva voltak. Sam jól hallotta a hangjukat. Már tíz óra elmúlt, minden
lámpát lekapcsoltak, de a szárny minden cellájának az ajtaján két kar
lógott ki, amint a tizennégy ember a sötét csendben hallgatta az odakintr l
besz r d hangokat.
Egy siralomházi elítélt napi huszonhárom órát tölt a sz k cellában.
Mindent hall: egy új bakancs furcsa kopogását a folyosón, egy idegen
ember ismeretlen hangját, egy f nyíró távoli zümmögését. És
természetesen hallja, amikor kinyílik, illetve becsukódik a kivégz helyiség
ajtaja. Hallja a kivégz osztag tagjainak elégedett és fontoskodó
hümmögéseit.
Sam a karjára támaszkodva nézett föl a mennyezeti ablakra. Ezek az
kivégzését gyakorolják.

NEGYVEN
A 49-es út nyugati pereme és a Parchman igazgatósági épülete el tt
elterül pázsit között, mintegy ötven méter hosszúságú területen sima,
egyenletes, távolból is észrevehet füves rész húzódott, amelyen valamikor
vonatsín vezetett keresztül. Ez a terület volt az, ahol a halálbüntetés ellen
tiltakozók minden kivégzés el tt összegy ltek. A többnyire kis csoport
kivétel nélkül, minden alkalommal megjelent; az emberek békésen ültek a
magukkal hozott összecsukható székeken, és házi készítés táblákat
tartottak a magasba. Éjszaka gyertyát gyújtottak, és az utolsó órákban
egyházi énekeket daloltak. Énekeltek, imádkoztak, és aztán sírtak, amikor
a halált bejelentették.
Teddy Doyle Meeks (aki meger szakolt és megölt egy kislányt)
kivégzését megel z órákban némileg máshogyan alakult a menetrend. A
komor, majdnem ájtatos tiltakozást megzavarta, hogy zajos f iskolai
hallgatók érkeztek kocsiszámra a börtön elé. El zetes bejelentés nélkül
jöttek, és remekül érezték magukat, miközben vért követeltek. Sört ittak és
hangosan b gették a magnókat. Jelszavakat kántáltak, és provokálták a
megrendült tiltakozókat. A helyzet még feszültebb lett, amikor szóváltás
alakult ki a két csoport között. Börtön rök vonultak ki, és visszaállították a
rendet.
Maynard Tole volt a következ . A kivégzését megel z napokban a
tiltakozók a f út túlsó oldalán lév területen kaptak lehet séget a
demonstrációra. A börtön vezet sége rendkívüli biztonsági intézkedéseket
léptetett életbe, hogy fenntartsák a nyugalmat.
Amikor elérkezett a péntek reggel, Adam hét, fehér tógába öltözött
klántagot számlált össze. Hárman éppen próbát tartottak: táblákat a
magasba tartva, megpróbáltak egyszerre menetelni az autóút közelében
lév füves rész szélén. A másik négy egy kék-fehér sátortet t állított éppen
fel. Fémrudak és kötelek hevertek szétszórva a földön. Állt néhány
m anyag szék a közelben, mellettük két h t láda. Ezek az emberek nem
rövid id re érkeztek.
Adam, miközben lefékezett a f bejáratnál, rájuk meredt. Ahogy a
klántagokat figyelte, szinte elvesztette az id érzékét. Hát tessék, ez az
öröksége, a gyökerei. Nagyapja és nagyapja rokonainak eszmei testvérei.
Vajon vannak közöttük olyanok, akiket annak idején filmre vettek, és a
Sam Cayhallról készült videofelvételre is rákerültek, arra, amelyet Adam
szerkesztett? Vajon látta már ezeket az embereket korábban is?
Adam kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Zakója és aktatáskája a hátsó
ülésen maradt. Lassú léptekkel elindult a társaság felé, és a két h t láda
közelében megállt. A táblákon szabadságot követeltek Sam Cayhallnak, a
politikai fogolynak. Az igazi b nöz ket végezzék ki, és Sam Cayhallt
engedjék szabadon. Valamilyen okból Adamnek nem nagyon tetszettek
ezek a követelések.
– Mit akar? – kérdezte az egyikük, akinek szövetb l készített jel volt a
mellkasára varrva. A másik hat abbahagyta, amit éppen csinált, és bámulni
kezdte ket.
– Fogalmam sincs – felelte Adam szintén.
– Akkor miért bámul minket?
– Nem is tudom.
Három másik csatlakozott az els klántaghoz, és együtt odamentek
Adamhez. A tógájuk egyforma volt: könny szövetb l készült, fehér szín ,
rajta vörös keresztek. Majdnem kilenc óra volt, és mindannyiukról
csurgott a víz. – Ki a fene maga?
– Sam unokája.
A maradék három is odajött Adam közelébe, és alig másfél méternyi
távolságból vizsgálgatni kezdték. – Akkor te a mi oldalunkon vagy –
állapította meg az egyikük megkönnyebbülten.
– Nem. Semmi közöm hozzátok.
– Így van. A chicagói zsidóktól jött – jelentette ki egy másik klántag a
többi tájékoztatására; az információ láthatólag kissé felkavarta ket.
– Miért vagytok itt? – kérdezte Adam.
– Megpróbáljuk megmenteni Samet. Úgy látszik, hogy te nem vagy rá
képes.
– Ti tehettek róla, hogy itt van.
Egy fiatal, vörös arcú férfi, akinek homlokán gyöngyözött a veríték,
átvette az irányítást, és még közelebb lépett Adamhez. – Nem. az oka
annak, hogy mi itt vagyunk. Még meg sem születtem, amikor Sam megölte
azokat a zsidókat, úgyhogy engem nem vádolhatsz. Itt vagyunk, hogy
tiltakozzunk a kivégzése ellen. Politikai okokból akarják kivégezni.
– Csak a klánnak köszönhet , hogy itt van. Hol vannak az álarcaitok?
Úgy tudtam, hogy ti mindig elrejtitek az arcotokat.
Mindannyian idegesen mozgolódni kezdtek, nem tudták eldönteni, mit
is kellene tenniük. Ez a fickó végül is Sam Cayhallnak, bálványuknak és
h süknek az unokája. az az ügyvéd, aki megpróbálja megmenteni a
legértékesebb szimbólumukat.
– Miért nem mentek el innen? – kérdezte Adam. – Sam nem akarja,
hogy itt legyetek.
– Miért nem mész el inkább te a büdös francba? – förmedt rá a fiatal
klántag.
– Milyen választékosan fogalmazol. Szépen menjetek el innen, jó? Sam
sokkal többet ér nektek holtan, mint élve. Hagyjátok békében meghalni, és
lesz egy nagyszer mártírotok.
– Nem megyünk el. Itt maradunk az utolsó percig.
– És mi van, ha maga Sam kér meg benneteket, hogy távozzatok?
Akkor hajlandóak vagytok elmenni?
– Nem – felelte a fiatalember csúfondáros mosollyal, aztán a válla
fölött a többiekre pillantott, akik láthatólag egyetértettek vele abban, hogy
nem mozdulnak el innen.
– Nagyszer . Akkor bekerül a képetek az újságokba. Err l szól az egész,
nem? Nevetséges maskarába öltözött cirkuszi bohócok mindig felkeltik a
figyelmet.
Kocsiajtó csapódott be valahol Adam mögött, és ahogy hátrafordult,
látta, hogy egy televíziós forgatócsoport száll ki viharos sebességgel az
autója közelében leparkolt mikrobuszból.
– Lám, lám – mondta a csoportnak. – Mosolyogjatok, fiúk. Eljött a
nagy pillanat.
– Menj a pokolba – csattant fel a fiatal klántag mérgesen. Adam hátat
fordított nekik, és visszament a kocsijához. Egy riportern igyekezett
feléje siet s léptekkel, mögötte pedig egy operat r loholt.
– Maga Adam Hall? – kérdezte a n kifulladva. – Cayhall ügyvédje?
– Igen – felelte Adam anélkül, hogy megállt volna.
– Válthatnánk néhány szót?
– Nem. De azok a, fiúk ott majd meghalnak, hogy beszélhessenek –
mondta Adam, a válla fölött hátramutatva. A riportern egy darabig még
mellette sétált, miközben az operat r a kamerával babrált. Adam kinyitotta
a Saab ajtaját, beült, és beindította a motort.
Louise, a bejáratnál szolgálatot teljesít n i r betett a m szerfalra egy
számozott kártyát, aztán intett neki, hogy hajtson be,
A siralomház bejáratánál Packer végrehajtotta a szokásos, kötelez
jelleg motozást. – Mi van ebben? – kérdezte a kis h t táskára mutatva,
amit Adam a bal kezében tartott.
– Eszkimó jégkrém, rmester. Kér egyet?
– Na, hadd nézzem. – Adam odaadta a h t táskát Packernek, aki
azonnal felnyitotta a tetejét, és hat darab, fagyott állapotban lév
jégkrémet számolt össze.
Visszaadta a h t táskát Adamnek, és a t lük néhány méternyire lév
bejárati iroda ajtajára mutatott. – Mostantól itt fognak beszélgetni –
közölte. Beléptek az irodába.
– Miért? – kérdezte Adam, miközben körbepillantott. Egy fém íróasztal,
rajta telefon, három szék és két lezárt irattartó szekrény állt az irodában.
– Így szoktuk csinálni. Ahogy közeledik a nagy nap, igyekszünk
enyhíteni kicsit a szigorúságon. Sam ezentúl itt fogadja a látogatóit. És
nincs id korlátozás.
– Milyen figyelmes maguktól – jegyezte meg Adam, miközben az
íróasztalra tette az aktatáskáját, és felvette a telefont. Packer elment, hogy
behozza Samet.
A jacksoni jegyz i irodán dolgozó szívélyes hölgy közölte Adammel,
hogy Mississippi Állam Legfels bb Bírósága alig néhány perccel ezel tt
utasította el a keresetet, amely Sam beszámíthatatlanságára hivatkozik.
Adam megköszönte az információt, megjegyezte, hogy ez az, amire
számított, és úgy véli, a döntést egy nappal korábban is meg lehetett volna
hozni, aztán megkérte a n t, hogy faxon küldjön egy másolatot a bírói
határozatról az memphisi irodájába, illetve Lucas Mannek, a
Parchmanbe. Felhívta Darlene-t Memphisben, megkérte, hogy faxon
juttassa el az új beadványt a szövetségi bíróságra, és küldjön róla
másolatot az 5. körzeti bíróságra, továbbá Mr. Olander ugyancsak sok
munkával küszköd irodájába, Washingtonba. Felhívta Mr. Olandert is, és
tájékoztatta a beadvány érkezésér l, a férfi pedig közölte vele, hogy az
Amerikai Egyesült Államok Legfels bb Bírósága éppen most utasította el
a védelemnek azon kérelmét, hogy a bíróság kérje magához a gázkamrával
kapcsolatos alkotmányos aggályokra hivatkozó keresetet.
 Sam bilincs nélkül lépett be a bejárati irodába, miközben Adam még
mindig telefonált. Gyorsan kezet ráztak, és Sam leült. Most nem
cigarettáért nyúlt, hanem kinyitotta a h t táskát, és kivett bel le egy
jégkrémet. Lassan eszegette, miközben Adam beszélgetését hallgatta
Olanderrel. – A legfels bb bíróság éppen most utasította el a kérelmünket
– súgta Adam Samnek, miközben tenyerét a kagyló membránjára tette.
Sam furcsán mosolygott, aztán tanulmányozni kezdte a borítékokat,
amelyeket magával hozott.
– Mississippi Állam Legfels bb Bírósága is elutasította a beadványt –
közölte Adam a kliensével, miközben leütött néhány számot a készüléken.
- De hát erre számítottunk. Éppen most nyújtjuk be a keresetet a szövetségi
bíróságon. – Az 5. körzeti bíróságot hívta, hogy az elégtelen jogi
képviseletre vonatkozó keresetr l tájékozódjon. A New Orleans-i el adó
közölte vele, hogy a mai reggel folyamán semmi sem történt az ügyben.
Adam letette a kagylót, és ráült az íróasztal szélére.
– Az 5. körzeti bíróság még mindig ül az elégtelen jogi képviseletre
vonatkozó kereseten – jelentette az ügyfelének, aki jól ismerte a
törvényeket meg az eljárásjogi kérdéseket, és az ilyen témákról úgy
lehetett beszélgetni vele, akár egy tanult jogásszal. – Mindent egybevetve
nem valami kellemes ez a mai reggel.
– A jacksoni tévében azt mondták ma reggel, hogy kegyelmi
meghallgatást kértem a kormányzótól – mondta Sam két harapás között. –
Ez természetesen nem lehet igaz. Én nem hagytam jóvá ilyen kérelmet.
– Nyugi, Sam. Rutinszer eljárás.
– Rutinszer eljárás? Egy nagy büdös francot! Azt hittem, hogy
megállapodtunk valamiben. Még McAllistert is mutatták a tévében, ott
búslakodott, hogy nem tudja eldönteni, kell-e kegyelmi meghallgatást
tartani vagy sem. Én figyelmeztettelek.
– McAllister a legkisebb gondunk, Sam. Ez a kérelem csak formalitás
volt. Nem kell részt vennünk a meghallgatáson.
Sam bosszankodva csóválta a fejét. Adam feszülten figyelte. Sam nem
volt igazán mérges, és nem is nagyon érdekelte, hogy Adam mit csinál.
Tör dött volt, szinte mintha már teljesen feladta volna a harcot. A kis
zsémbeskedés természetes reakciója volt. Egy héttel ezel tt még
szétrobbant volna a düht l.
– Tudod, tegnap este gyakorlatoztak. Lezárták a gázkamrát, kinyírtak
egy patkányt vagy mit tudom én mit, minden tökéletesen m ködött, és
most mindenki nagyon izgatott a kivégzésem miatt. Hát nem hihetetlen?
F próbát tartottak. Aljas disznók.
– Sajnálom, Sam.
– Tudod, milyen szaga van a ciángáznak?
– Nem.
– Fahéj. A leveg ben terjengett tegnap este. Ezek a barmok még azzal
sem tör dtek, hogy a szárnyunkon becsukják az ablakot, így aztán
beleszippantottam egy kicsit.
Adam nem tudta, hogy ez igaz-e vagy sem. Arról hallott már, hogy a
kivégzés után a gázkamrát néhány percig szell ztetik, és a gáz felszáll a
leveg be. Az biztos, hogy nem szivároghat be a szárnyakra. Sam talán az
rökt l hallott egy-két történetet a gázról.
– Ne haragudj, Sam – mondta Adam –, de meg kell beszélnünk egy-két
dolgot.
– A klántagok ott voltak a bejáratnál ma reggel? A tévében mutatták,
hogy tegnap ott gyülekeztek.
– Igen. Hetet számoltam össze bel lük, alig néhány perccel ezel tt.
Teljes harci díszbe öltöztek, csak az álarc nincs rajtuk.
– Én is ilyet viseltem annak idején – mondta, mint egy háborús veterán,
aki a kissrácoknak dicsekszik.
– Tudom, Sam. És mert ilyet viseltél, most itt ülsz a siralomházban, az
ügyvéded meg az órákat számolja, miel tt leszíjaznak a gázkamrában.
Gy lölnöd kéne ezeket a nevetséges idiótákat odakint.
– Én nem gy lölöm ket. De nincs joguk itt lenni. Cserbenhagytak.
Dogan küldött ide engem, és amikor ellenem tanúskodott, még a klán
egyik vezet je volt. Egyetlen árva fityinget sem adtak arra, hogy
ügyvédeket fogadjak. Egyszer en elfelejtettek.
– Mit vársz ezekt l a gengszterekt l? H séget?
– Én h séges voltam.
– És nézd meg, hogy hol vagy most. Nyilvánosan el kellene ítélned a
klánt, aztán megkérni ket, hogy menjenek el, és maradjanak távol a
kivégzésedt l.
Sam a borítékokkal babrált, aztán vigyázva rátette ket az egyik székre.
– Megmondtam nekik, hogy menjenek el – folytatta Adam.
– Mikor?
– Egy-két perce. Váltottunk néhány szót. Egyáltalán nem érdekli ket,
hogy mi van veled, Sam. Hasznot húznak a kivégzésedb l, mert nagyszer
mártír lesz bel led, és majd éveken keresztül rjönghetnek miattad,
papolhatnak rólad. A te nevedet kántálják majd, amikor kereszteket
égetnek, és zarándokutat tesznek a sírodhoz. Azt akarják, hogy meghalj,
Sam. Nagyszer lesz majd a sajtójuk.
– Összeszólalkoztál velük? – kérdezte Sam némi der vel és
büszkeséggel.
– Aha. Nem nagy ügy. Na és Carmennel hogy állunk? Ha bejöhet, meg
kell szerveznie az utazását.
Sam elgondolkozva szippantott egyet a cigarettájából. – Szeretnék
találkozni vele, de figyelmeztetned kell a küls m miatt. Nem akarom,
hogy megdöbbenjen.
– Nagyszer en nézel ki, Sam.
– Köszönöm szépen. Na és Lee?
– Mi van vele?
– Hogy van? Mi kapunk ám itt újságot. Múlt vasárnap láttam a
memphisi napilapban, aztán a keddi számban olvastam, hogy ittas
vezetésért letartóztatták. Nincs börtönben, ugye?
– Nincs. Elvonókúrán van – felelte Adam olyan határozottsággal,
mintha pontosan tudná, hogy Lee hol is van.
– Be tud jönni hozzám?
– Akarod?
– Azt hiszem, igen. Talán majd hétf n. Várjunk egy kicsit, aztán
meglátjuk.
– Semmi gond – válaszolta Adam, és közben azon t n dött magában,
hogyan tudná el keríteni a nagynénjét. – A hétvégén majd beszélek vele.
Sam odanyújtotta Adamnek az egyik le nem zárt borítékot. – Add oda
ezt az ittenieknek. Lista azokról a látogatókról, akik mostantól, egészen a
végéig, bejöhetnek hozzám. Tessék, nyisd csak ki.
Adam megnézte a listát. Négy név szerepelt rajta. Adam, Lee, Carmen
és Donnie Cayhall. – Nem valami hosszú lista.
– Sok rokonom van ugyan, de nem akarom, hogy idejöjjenek. Kilenc és
fél év alatt egyszer sem látogattak meg, és átkozott legyek, ha
megengedem nekik, hogy az utolsó percben idetolják a képüket.
Tartogassák a megjelenésüket a temetésemre.
– Riporterek és újságírók jelentkeznek nálam rendre, és interjút kérnek.
– El lehet felejteni.
– Pontosan ezt mondtam nekik. Azonban van valami, ami esetleg
érdekelni fog. Van egy Wendall Sherman nev fickó, többé-kevésbé
ismert szerz , megjelentetett négy vagy öt könyvet, és nyert néhány díjat.
Tegnap beszéltem vele telefonon; szeretne leülni veled, és magnószalagra
venni a történetedet. Nagyon tisztességesnek t nt, és azt mondta, hogy
órákig is eltarthat, amíg mindent fel tud venni. Ha Memphisbe repül, hátha
igent mondasz.
– Miért akarja felvenni a történetemet?
– Könyvet akar írni rólad.
– Lovagregényt?
– Nem hiszem. Hajlandó ötvenezer dollárt fizetni el re, aztán még
százalékot a kés bb befolyó jogdíjakból.
– Csodás. Kapok ötvenezer dollárt egy nappal a halálom el tt. Mit
csináljak vele?
– Én csak tolmácsolom az ajánlatot.
– Mondd meg neki, hogy menjen a fenébe. Nem érdekel.
– Rendben.
– Csinálj egy szerz dést, amiben az élettörténetemmel kapcsolatban
minden jogot rád ruházok, és miután meghaltam, azt csinálsz vele, amit
akarsz.
– Nem lenne rossz ötlet magnóra venni.
– Úgy érted, hogy...
– Belebeszélsz egy kis masinába, amiben van egy magnószalag.
Szerzek neked egyet. Ülsz a celládban és beszélsz az életedr l.
– Milyen unalmas. – Sam megette a jégkrémet, és a pálcikát behajította
a szemeteskosárba.
– Attól függ, honnan nézzük. Most egészen izgalmasnak t nik a helyzet.
– Igen, igazad van. Szürke, unalmas élet, de a vége szenzációs.
– Úgy hangzik, mint egy bestseller.
– Majd gondolkozom.
Sam hirtelen felpattant, a gumiszandál a szék alatt maradt Hosszú
lépésekkel keresztülvágott az irodán, közben számolta magában a lépteit. –
Tizenháromszor tizenhat és fél – motyogta, aztán tovább méricskélte a
szobát.
Adam jegyzeteket vetett papírra, és közben megpróbált nem tudomást
venni a két fal között sebesen gyalogló, vörös figuráról. Sam végre megállt,
és nekitámaszkodott az egyik irattartónak. – Szeretnék kérni t led egy
szívességet – mondta a túlsó falra meredve. Sokkal halkabban beszélt.
Lassan vette a leveg t.
– Hallgatlak – mondta Adam.
 Sam odalépett a székhez, és felemelt egy borítékot. Odaadta Adamnek,
és felvette az el bbi testhelyzetét az irattartó-szekrénynél. A boríték lefelé
volt fordítva, így Adam nem láthatta rajta a címzést.
– Azt szeretném, hogy kézbesítsd ezt a levelet.
– Kinek?
– Quince Lincolnnak.
Adam letette a levelet maga mellé az íróasztalra, aztán figyel
pillantással Samre nézett. Sam azonban láthatólag egy másik világban járt.
Összesz kült szemmel, üres tekintettel az iroda túlsó falán bámult valamit.
– Egy hétig dolgoztam ezen a levélen – mondta szinte érdes hangon –, de
negyven éve gondolkozom rajta.
– Mi van a levélben? – kérdezte Adam lassan.
– Bocsánatkérés. Éveken keresztül cipeltem magammal a b ntudatot,
Adam. Joe Lincoln rendes, tisztességes ember volt és jó apa. Elvesztettem
a fejemet, és minden ok nélkül megöltem. És miel tt lel ttem volna,
tudtam, hogy meg fogom úszni a dolgot. Mindig is furdalt emiatt a
lelkiismeret. Rettenetesen furdalt. Nem tehetek már semmit, csak annyit,
hogy bocsánatot kérek.
– Biztos vagyok benne, hogy ez Lincolnéknak jelent valamit.
– Talán igen. A levélben azt kérem t lük, hogy bocsássanak meg
nekem, azt hiszem, a keresztényeknél ez így szokás. Azzal a tudattal
szeretnék meghalni, hogy megpróbáltam bocsánatot kérni t lük.
– Van valami tipped, hogy hol találhatom meg t?
– Az bizony nem lesz könny . A családomban azt hallottam, hogy
Lincolnék még mindig Ford megyében vannak, Ruby, Joe özvegye
valószín leg még él. Attól tartok, kénytelen leszel elmenni Clantonba, és
ott kérdez sködni. Van ott egy afrikai seriff, vele kezdd. Valószín leg az
összes afrikait ismeri a megyében.
– És mit csináljak, miután megtaláltam Quince-t?
– Mondd meg neki, hogy ki vagy. Add oda a levelet. Azt is mondd meg
neki, hogy szörny b ntudattal haltam meg. Meg tudod tenni ezt?
– Örömmel. Csak azt nem tudom, hogy mikor.
– Várd meg, amíg meghalok. Rengeteg id d lesz, miután ez az ügy
lezárult.
Sam visszament a székhez, és most két levelet emelt fel. Átnyújtotta
ket Adamnek, és lassan, fel-alá járkálni kezdett a szobában. Az egyik
levélre Ruth Kramer neve volt ráírva, cím nélkül, a másikra pedig Elliot
Krameré. – Ezek Krameréknek szólnak. Kézbesítsd ket, de várd meg a
kivégzésemet.
– Miért kell várnom?
– Azért, mert tisztességesek a szándékaim. Nem akarom, hogy azt
gondolják: azért csinálom, mert együttérzést szeretnék ébreszteni az utolsó
óráimban.
Adam letette a két levelet a harmadik mellé, Vajon hány levelet ír még
Sam a hétvégén? Hány áldozat van még?
– Biztos vagy benne, hogy meg fogsz halni, ugye, Sam?
Sam megállt az ajtónál, és egy pillanatra elgondolkozott a válaszon. –
Minden ellenünk szól. Elkezdtem felkészülni.
– Még mindig van esélyünk.
– Hát persze. De azért minden eshet ségre készen nem tétlenkedem.
Nagyon sok embernek okoztam fájdalmat, Adam, és nem is mindig
gondoltam végig igazán, hogy mit tettem. De amikor a nagy Kaszással van
randevúd, elkezdesz gondolkodni azon, milyen károkat okoztál.
Adam felemelte a három borítékot, és rájuk pillantott. – Van még több
is?
Sam grimaszolt, egyet, aztán a földre nézett. – Egyel re nincs.

A péntek reggeli jacksoni napilap els oldalán megjelent egy cikk arról,
hogy Sam Cayhall kegyelmi meghallgatást kért. A cikk közölt egy fotót
David McAllisterr l, a kormányzóról, egy rosszul sikerültet Samr l,
néhány önigazoló megjegyzést Mona Starktól, a kormányzó személyzeti
f nökét l, aki azt hangsúlyozta, hogy a kormányzó nagyon sokat vívódik a
döntés miatt.
Mivel McAllister a nép egyszer gyermeke volt, Mississippi állam
polgárainak valóságos szolgája, nem sokkal a megválasztása után
felállíttatott egy költséges, forródrótos telefonrendszert. A díjmentesen
hívható szám az államban mindenhol ki volt plakatírozva, és a választókat
rendszeresen bombázták a közérdek hirdetésekkel, hogy használjak
bátran a polgárok forródrótját. Telefonáljon a kormányzónak. kíváncsi
az ön véleményére. Mi ez, ha nem demokrácia? A telefonközpontosok
állandó szolgálatot teljesítettek.
És mivel McAllisternek több ambíciója volt, mint stratégiai elképzelése,
a telefonhívásokat minden nap alaposan kielemeztette. Nem irányította a
dolgok folyását, pusztán a nyomukba eredt. Rengeteg pénzt költött
közvélemény-kutatásokra, és szép csöndben kinyomozta, mi zavarja a
polgárokat, aztán a nagy csinnadrattával bejelentett akciók élére állt.
Goodman és Adam sejtette ezt. McAllister túlságosan is magabiztosan
vágott bele az új kezdeményezésekbe. Arcátlan szavazatszámláló volt ez
az ember, és úgy döntöttek, biztosítanak neki egy kis számolnivalót.
Goodman kora reggel, kávé és gyümölcs mellett elolvasott egy cikket,
és fél nyolckor már telefonon beszélt John Bryan Glass-szal és Hez
Kerryvel. Nyolckor Glass három tanítványa már kávét szürcsölgetett
papírcsészéb l az ütött-kopott, átmeneti jelleg irodában.
Goodman elmagyarázta a tervet, és utalt a titoktartás szükségességére.
Megnyugtatta az egyetemistákat, hogy a törvényeket nem sértik, pusztán
manipulálják a közvéleményt. A telefonok ott sorakoztak az asztalon, és
mellettük a többoldalnyi telefonszám, amelyeket Goodman szerdán másolt
ki. Az egyetemisták kissé aggódtak ugyan, mégis alig várták, hogy
munkához láthassanak. Jól meg is fogják fizetni ket. Goodman bemutatta
a technikát az els telefonhívás lebonyolításával. Feltárcsázta a számot.
– A polgárok forródrótja – mondta egy kellemes hang.
– A ma reggeli újságban megjelent cikk miatt telefonálok, tudja,
amelyik Sam Cayhallról szól – magyarázta Goodman lassan, és t le
telhet en a legjobban utánozta a jellegzetes délies beszédmódot.
Próbálkozása sok kívánnivalót hagyott maga után. Az egyetemisták jól
szórakoztak.
– Szabad a nevét?
– Igen. Ned Lancaster vagyok Biloxiból, Mississippi állam – felelte
Goodman a listáról olvasva a választ. – És a kormányzóra szavaztam,
nagyszer ember – tette még hozzá a hatás kedvéért.
– És mi a véleménye Sam Cayhallról?
– Szerintem nem kéne kivégezni. Öregember, már így is rengeteget
szenvedett, és azt szeretném, hogy a kormányzó kegyelmezzen meg neki.
Hadd haljon meg békében, ott a börtönben.
– Rendben van. Gondoskodni fogok róla, hogy a kormányzó tudomást
szerezzen az ön hívásáról.
– Köszönöm.
Goodman lenyomott egy gombot a telefonon, és meghajolt a közönsége
el tt. – Ennyi az egész. Gyerünk, lássunk hozzá.
A fehér egyetemista kiválasztott egy nevet és telefonszámot. A
beszélgetés így zajlott: – Halló, itt Lester Crosby, Bude, Mississippi. Sam
Cayhall kivégzése miatt telefonálok. Igen, asszonyom. A telefonszámom?
555-9084. Igen, Bude, Mississippi, Franklin megye. Pontosan. Nos,
szerintem nem kellene Sam Cayhallt gázkamrába küldeni. Én nagyon
ellenzem. Az a véleményem, hogy a kormányzónak közbe kell lépnie, és
leállítani az egészet. Igen, asszonyom, pontosan. Köszönöm. – A fiú
rámosolygott Goodmanre, aki éppen hozzálátott, hogy telefonáljon,
A következ egyetemista egy fehér lány volt. Az állam vidéki részér l,
egy kisvárosból jött, ezért számára a délies hanghordozás természetes volt.
– Halló, ez a kormányzói hivatal? Jó. A Cayhall-ügy miatt telefonálok.
Susan Barnes, Decatur, Mississippi. Igen, úgy van. Szóval Cayhall egy
öregember, aki amúgy is meghal néhány éven belül. Mi haszna van az
államnak abból, ha megöli? Hagyják békén azt az embert. Mit? Igen, azt
akarom, hogy a kormányzó lépjen közbe. Én a kormányzóra szavaztam, és
szerintem nagyon rendes ember. Igen. Én is köszönöm.
A harmadik egyetemista, egy közel harmincéves, fekete férfi
következett. Egyszer en közölte a telefonkezel vel, hogy egy fekete
polgár Mississippib l, teljes mértékben elutasítja azokat az eszméket,
amelyeket Sam Cayhall és a klán képvisel, azonban a kivégzést ellenzi. –
A kormányzónak nincs joga ahhoz, hogy eldöntse, valaki életben marad-e
vagy meghal – mondta. Semmilyen körülmények között nem támogatja a
halálbüntetést.
És ez így ment tovább. A hívások az állam legkülönböz bb pontjairól
érkeztek, egyik a másik után. Az egyetemisták egyre találékonyabbak
lettek, megpróbáltak más akcentussal és újszer érveléssel el állni. Néha
el fordult, hogy a telefon foglaltat jelzett. Jól szórakoztak azon, hogy
sikerült lefoglalniuk a forródrótot.
Goodmannek megfordult a fejében, hogy McAllister talán annyira
paranoiás, hogy beméreti a forródrótra érkez hívásokat, de végül úgy
döntött, a telefonkezel knek túl sok a dolga ehhez.
És valóban túl sok dolguk volt. A város másik végében John Bryan
Glass lemondta az óráit, és magára zárta az irodája ajtaját. Remekül érezte
magát, miközben különböz neveken felhívta a forródrótot. T le nem túl
messzire Harry Kez és egy jogásza szintén hasonló jelleg üzenetekkel
bombázta a kormányzót.

Adam igyekezett gyorsan visszaérni Memphisbe. Darlene éppen az

irodájában volt, a hatalmas mennyiség iratot próbálta rendszerezni, de ez
sziszifuszi munkának bizonyult. A számítógép melletti papírhalmazra
mutatott. – A tetején van a legfels bb bíróság határozata, alatta pedig a
Mississippi Állam Legfels bb Bíróságáról érkezett elutasító döntés. Utána
következik a habeas corpus iránti el terjesztés, amit a szövetségi
bíróságon kell benyújtani. Már mindent elküldtem faxon.
Adam levette a zakóját, és a székre dobta. A könyvespolcra ragasztott,
egymás mellett sorakozó telefonüzenetekre pillantott. – Kik ezek?
– Riporterek, írók, kuruzslók és néhány ügyvéd, aki felajánlotta a
segítségét. Az egyik üzenet Garner Goodmant l jött, Jacksonból. Azt
mondja, hogy az akció jól halad, ne telefonáljon. Milyen akció ez?
– Inkább ne kérdezze. Az 5. körzeti bíróságról semmi hír?
– Semmi.
Adam mélyet lélegzett, és lehuppant az egyik székre.
– Ebéd? – érdekl dött Darlene.
– Csak egy szendvicset kérnék, ha nincs ellene kifogása. Tudna
dolgozni holnap meg vasárnap?
– Természetesen.
– Egész hétvégén itt kéne ülnie a telefon és a fax mellett. Sajnálom.
– Semmi gond. Hozok egy szendvicset.
A titkárn kiment az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót. Adam
felhívta Lee lakását, de senki sem vette fel a telefont. Azután az Auburn-
házba telefonált, de itt sem hallott senki Lee fel l. Phelps Bootht is
felhívta, aki éppen igazgatósági ülésen volt. Telefonált Carmennek, és
megmondta neki, úgy készüljön, hogy vasárnap utazik.

Egy órakor Mona Stark kijött az irodájából, és a kormányzói hivatal körül

gyelg újságírókkal, riporterekkel közölte, hogy a kormányzó hosszú és
alapos mérlegelés után úgy döntött: hétf n reggel tízkor kegyelmi
meghallgatást tart.
Meghallgatja az összes keresetet és fellebbezést, aztán méltányos
döntést hoz. Rettenetes felel sség nehezedik rá, magyarázta Mona Stark,
élet és halál kérdésében kell döntenie. De David McAllister azt fogja tenni,
ami a helyes és igazságos.

NEGYVENEGY
Szombaton reggel fél hatkor Packer odament Sam cellájához, de most nem
bajlódott a bilinccsel. Sam már várta. Csöndben kimentek az A szárnyból.
Keresztülgyalogoltak a konyhán, ahol a kedvezményezett rabok tojást meg
szalonnát sütöttek. Packer kinyitott egy ajtót, és intett Samnek, hogy
siessen, jöjjön utána. Kiléptek a sötétségbe. Sam megállt, és a t le jobbra
lév kis téglaépületre nézett, amiben a gázkamra állt. Packer megfogta a
könyökét, és együtt elsétáltak a siralomház keleti végéhez, ahol egy másik
r várakozott és figyelt. Adott Samnek egy nagy bögre kávét, és a kapun
keresztül kivezette egy térre, ami a siralomház nyugati végénél lév
sportpályához hasonlított. Kerítés és szögesdrót vette körül, volt benne egy
kosárlabdapalánk meg két pad. Packer azt mondta, hogy egy óra múlva
visszajön, aztán a másik rrel együtt elment.
Sam hosszú ideig mozdulatlanul állt; a forró kávét iszogatva szívta
magába a látványt. Milyen figyelmes dolog ezekt l a kedves emberekt l,
hogy eleget tesznek a kérésének és még egyszer megnézhet egy
napfelkeltét. Bár már kilenc és fél éve nem volt benne része, és Nugent
el ször nemet mondott. Aztán Packer közbenjárt az érdekében, és
elmagyarázta az ezredesnek, hogy biztonsági szempontból a dolog teljesen
veszélytelen, és különben is, ez az ember elvileg négy nap múlva meghal.
Packer vállalta a felel sséget.
Sam a keleti égboltra meredt: némi narancssárgás fény kezdett
átsz r dni a szétszórt felh k közül. A siralomházban töltött els napjai
alatt, órákat töltött el azzal, hogy felidézze magában a szürke
mindennapok nagyszer pillanatait Olyan apróságok jártak az eszében,
mint a forró zuhany, a kutyája társasága, nagy adag méz a kenyéren.
Akkoriban azt hitte, hogy egy nap majd megint vadászhat fürjre meg
mókusra, keszeget meg sügért foghat a folyóban, a verandán üldögélve
nézheti, ahogy felkel a nap, bemehet a városba kávézni, és odamegy a régi
teherautójával, ahová akar. Amikor el ször fantáziált a jöv r l a
siralomházban, úgy képzelte, hogy majd elrepül Kaliforniába, és
megkeresi az unokáit. Soha az életben nem ült repül n.
De az álmodozások a szabadságról már régen véget értek; elsöpörte az
unalmas börtönélet egyhangúsága, a sok-sok bíró kíméletlen döntései
pedig végleg kiirtották.
Ez lesz az utolsó napfelkeltéje, gondolta. Túl sokan szeretnék már
holtan látni. Eljött egy újabb kivégzés ideje, és a következ a sorban,
hogy a franc egye meg.
Az ég kezdett világosabb színekben játszani, a felh k elt ntek. Bár
drótkerítésen keresztül kellett megnéznie ezt a bámulatos természeti
jelenséget, így is nagyon élvezte. Még néhány nap, és nincs több kerítés. A
rácsok, a szögesdrót, a cella megmarad valaki másnak.
Két riporter cigarettázva és kávét iszogatva várakozott vasárnap reggel a
kormányzósági épület déli bejáratánál. Olyan hírek szivárogtak ki, hogy a
kormányzó a Cayhall-ügy miatt hosszú napot tölt ma az irodában. Fél
nyolckor a fekete Lincoln lefékezett a közelben, a kormányzó kiszállt. Két
test r követte a bejárathoz, Mona Stark néhány lépéssel lemaradva ment
utánuk.
– Kormányzó úr, jelen lesz a kivégzésen? – kérdezte az egyik riporter.
McAllister elmosolyodott és felemelte a kezét, mintha azt akarná mondani,
hogy nagyon szívesen megállna és fecserészne egy kicsit, a mostani
helyzet azonban túlságosan is kritikus, nem tud id t szakítani erre. Aztán
meglátta, hogy a másik riporter nyakában egy filmfelvev lóg.
– Még nem döntöttem el – felelte, és megállt egy pillanatra.
– Ruth Kramer tanúskodni fog a hétf i kegyelmi meghallgatáson?
A kamera felemelkedett. – Ezt nem tudom most megmondani – felelte a
kormányzó a gépbe mosolyogva. – Sajnálom, urak, most nem
beszélgethetünk.
Larramore, a jogász, már várta t a legújabb hírekkel. Tájékoztatta a
kormányzót és Mona Starkot, hogy tegnap délután öt óra óta a különböz
Cayhall-beadványok ügyében semmi változás sem történt. Az éjszaka
eseménytelen volt. A fellebbezések egyre kétségbeesettebbek, és
Larramore úgy vélte, hogy a bíróságok egyre gyorsabban utasítják el ket.
Már beszélt Morris Henryvel, és dr. Halál véleménye szerint
nyolcvanszázalékos a valószín sége annak, hogy sor kerül a kivégzésre.
– Mi van a hétf i kegyelmi meghallgatással? Jelentkezett Cayhall
ügyvédje? – kérdezte McAllister.
– Nem. Megkértem Garner Goodmant, hogy jöjjön be ma reggel
kilencre. Arra gondoltam, beszélhetnénk vele. Ha szüksége van rám, az
irodámban vagyok.
McAllister levette a zakóját, felgy lte az ingujját, aztán elkezdte
nézegetni a lapokat. – Hozza be a kimutatást – rendelkezett.
Mona Stark kiment az irodából, és kevesebb mint egy perc múlva
visszajött. Gyorsnyomtatóval készített anyagot tartott a kezében, amely a
jelek szerint borzalmas híreket tartalmazott.
– Hallgatom – mondta a kormányzó.
– Tegnap este kilenc utánig futottak be hívások, az utolsó kilenc óra hét
perckor. Összesen négyszáznyolcvanhatan telefonáltak, és legalább
kilencven százalékuk nagyon határozottan ellenzi a kivégzést.
 – Kilencven százalék – mondta McAllister hitetlenkedve. Bár most már
nem is volt megdöbbenve. Tegnap délben a telefonkezel k azt jelentették,
hogy a hívások száma szokatlanul magas, és egy órára Mona kielemezte a
hívásokat. A tegnap délután nagy részét azzal töltötték, hogy a számokra
meredtek és a következ lépést fontolgatták. A kormányzó keveset aludt
az éjjel.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte, miközben kibámult az ablakon.
– A választói. A hívások az állam legkülönböz bb pontjairól érkeztek.
Úgy t nik, a nevek és a telefonszámok valódiak.
– Korábban mennyien telefonáltak?
– Nem tudom. Úgy emlékszem, amikor a képvisel k újabb
fizetésemelést adtak maguknak, körülbelül napi száz hívást kaptunk. De
ehhez hasonló még nem volt.
– Kilencven százalék – mormogta ismét a kormányzó.
– És van még valami. Nemcsak a forróvonalat hívták, hanem a
kormányzói hivatal más számait is. A titkárn mhöz is befutott öt-hat hívás.
– Mindannyian Sam miatt telefonáltak, mi?
– Igen, és mindannyian ellenzik a kivégzést. Beszéltem itt másokkal is,
és mindenki kapott telefonokat. És tegnap este Roxburgh felhívott a
lakásomon, és azt mondta, hogy az államügyészi hivatalban is állandóan
csöngött a telefon, és minden telefonáló a kivégzés ellen foglalt állást.
– Az jó. Hadd izzadjon is.
– Lezárjuk a forróvonalat?
– Hány telefonkezel dolgozik szombaton és vasárnap?
– Csak egy.
– Hagyjuk még m ködni. Nézzük meg, mi történik ma és holnap. –
Odasétált egy másik ablakhoz, és meglazította a nyakkend jét. – Mikor
kezd dik a közvélemény-kutatás?
– Délután háromkor.
– Nagyon kíváncsi leszek azokra a számokra.
– Lehet, ahogy azok sem lesznek jobbak.
– Kilencven százalék – mondta a kormányzó fejcsóválva.
– Több mint kilencven százalék – javította ki Mona.

A f hadiszálláson pizzásdobozok és üres sörösüvegek hevertek a földön.

Egy tálca friss fánk és kávéscsészék várták a telefonálókat, akik közül
kett éppen most érkezett meg, kezében újságokkal. Az egyetemisták
élvezettel láttak neki a fánknak. Rövid vitát folytattak arról, hogy
Mississippi állam törvénykönyvének azon részében, amely a fellebbezési
procedúrát szabályozza, van néhány nyilvánvaló eljárásjogi elégtelenség.
A m szak harmadik tagja, egy New Orleans-i joghallgató nyolckor
érkezett meg, és elkezdtek telefonálni.
Rögtön kiderült, hogy a forróvonal most nem olyan hatékony, mint
tegnap. Igen nehéz volt eljutni a telefonkezel ig. Semmi gond. Más
számokat hívtak: a kormányzó rezidenciáját, és azokat a csinos kis
regionális irodákat, amelyeket a kormányzó azért állított fel nagy
csinnadratta közepette szerte az államban, hogy , a nép egyszer
gyermeke, az emberek közelében maradhasson.
És az emberek bizony telefonáltak.
Goodman eljött az irodából, és a Congress Streeten megpillantotta a
klántagokat. Legalább tízen voltak, és teljes harci díszben gyülekeztek a
déli államok hadseregének n i katonáinak állított emlékm nél. Goodman
elsétált mellettük, az egyiküket még üdvözölte is, hogy amikor majd
visszamegy Chicagóba, elmondhassa: beszélt egy igazi klántaggal.
A két riporter, aki reggel a kormányzót várta, most a lépcs n álldogálva
bámulta a jelenetet. Amikor Goodman belépett az épületbe, éppen
megérkezett a helyi tévéállomás forgatócsoportja.
A kormányzó túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy személyesen találkozzon
vele, magyarázta Mona Stark komoly ábrázattal, Mr. Larramore azonban
tud szánni rá néhány percet. A n kissé elgyötörtnek t nt, és ez nagy
megelégedéssel töltötte el Goodmant. Követte Monát Larramore irodájába,
ahol a férfi éppen telefonon beszélt. Goodman remélte, hogy valaki az
emberei közül van a vonal túlsó végén. Engedelmesen helyet foglalt.
Mona magukra hagyta ket.
– Jó reggelt – mondta Larramore, miközben letette a kagylót.
Goodman udvariasan bólintott, és így szólt: – Köszönjük a
meghallgatást. Annak fényében, amit a kormányzó szerdán mondott, nem
számítottunk rá.
– Óriási nyomás nehezedik rá. Mint mindannyiunkra. Hajlandó beszélni
az ügyfele a b ntársáról?
– Nem. Ez ügyben nincs semmi változás.
Larramore végigfuttatta ujjait a haján, aztán csalódottan megrázta a
fejét. – Akkor mi a célja a kegyelmi meghallgatásnak? A kormányzó
hajthatatlan ebben a kérdésben.
 – Igyekszünk jobb belátásra bírni Samet. Megállás nélkül gy zködjük.
T zzük ki hétf re a meghallgatást az eredeti terv szerint. Hátha Sam
meggondolja magát.
Megcsördült a telefon, és Larramore dühödten felkapta a kagylót. –
Nem, ez nem a kormányzó hivatala. Kivel beszélek? – Papírra firkantott
egy nevet meg egy telefonszámot. – Ez a kormányzóság jogi osztálya. –
Lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét. – Igen, igen, biztos vagyok
benne, hogy ön a kormányzóra szavazott. – Egy darabig megint hallgatta,
hogy mit mondanak a vonal túlsó végén. – Köszönöm, Mr. Hurt. Meg
fogom mondani a kormányzónak, hogy telefonált. Igen, köszönöm.
Larramore letette a telefonkagylót. – Mr. Gilbert Hurt a Mississippi
állambeli Dumasból ezek szerint tehát ellenzi a kivégzést – állapította
meg, kábán meredve a készülékre. A telefonvonalak kigyulladnak.
– Sokan telefonálnak? – érdekl dött Goodman együttérz en.
– El se hinné, mennyien.
– A kivégzés mellett vannak vagy ellene?
– Körülbelül ötven-ötven százalék – felelte Larramore. Ismét felemelte
a kagylót, és beütötte a Mississippi államban él Mr. Gilbert Dumas
telefonszámát. Senki sem vette fel a telefont. – Különös – jegyezte meg,
miközben letette a kagylót. – A pasas egy-két perce hívott fel, meghagyott
egy telefonszámot, és most meg senki sem veszi fel.
– Valószín leg csak kiment a házból egy pillanatra. Próbálja meg
kés bb. – Goodman bízott benne, hogy Larramorenak kés bb nem lesz
ideje próbálkozni. A tegnapi nap folyamán, még a reggeli órákban
Goodman apróbb módosítást hajtott végre a módszeren. Utasította a
telefonálókat, hogy el ször ellen rizzék a telefonszámot, és
bizonyosodjanak meg róla, van-e otthon valaki. Ezzel megakadályozták
azt, hogy az olyan kíváncsi emberek, mint Larramore vagy egy szaglászni
szeret telefonközpontos, visszahívja a számot, és beszéljen a név igazi
tulajdonosával. A közvélemény-kutatási adatok szerint nagy volt a
valószín sége, hogy az illet szívvel-lélekkel támogatja a halálbüntetést.
Az új eljárás kissé lelassította a telefonálást, de Goodman
biztonságosabbnak vélte.
– A kegyelmi meghallgatás tervezetén dolgozom, minden eshet ségre
készen – mondta Larramore. – Valószín leg a költségvetési bizottság
termében tartjuk majd, itt a folyosó végén.
– Nyilvános lesz?
– Igen. Ez gondot jelent?
 – Négy napunk van még, Mr. Larramore. Minden gondot jelent. De a
meghallgatás lebonyolítása a kormányzó hatáskörébe tartozik. Hálásak
vagyunk, hogy egyáltalán sor kerül rá.
– Megvan a telefonszáma, Mr. Goodman. Hívjuk egymást.
– Nem megyek el Jacksonból, amíg ez az ügy le nem zárul.

NEGYVENKETT
Bár jóval fiatalabb korában maga is viselt fehér tógát meg hegyes vég
csuklyát, Donnie Cayhall széles ívben elkerülte a Parchman f bejárata
el tti füves részen masírozó klántagokat. A börtön vezet sége szigorú
biztonsági szabályokat léptetett életbe; fegyveres rök tartották szemmel a
tüntet ket. A vászontet közelében, ami alatt a klántagok gyülekeztek,
barna inges b rfej ek kis csoportja táborozott. A kezükben tartott táblákon
szabadságot követeltek Sam Cayhallnak.
Donnie egy pillanatra a tüntet kön felejtette a szemét, aztán a
biztonsági r utasításait követve, leparkolt az autópálya mellett. Az
rháznál ellen rizték a nevét, majd néhány perc múlva érte jött a börtön
egyik mikrobusza. A bátyja már kilenc és fél éve volt a Parchmanben, és
Donnie igyekezett évente legalább egyszer meglátogatni. Most azonban
szégyenkezve el kellett ismernie magában, hogy utoljára két évvel ezel tt
volt itt.
Donnie Cayhall hatvankét éves volt, a legfiatalabb a négy Cayhall fivér
közül. Mindannyian már tinédzser korukban csatlakoztak a klánhoz.
Donnie kés bb beállt a hadseregbe, harcolt Koreában, aztán beutazta az
egész világot. Az évek során elvesztette az érdekl dését a tóga viselése
meg a keresztégetés iránt. 1961-ben jött el Mississippib l, Észak-
Carolinában telepedett le, és egy bútorgyártó cégnél vállalt munkát. Most
Durham közelében élt.
A kilenc és fél esztend alatt minden hónapban küldött Samnek egy
karton cigarettát és némi készpénzt. Írt néhány levelet is, de a levelezgetés
sem t, sem a bátyját nem érdekelte különösebben. Nagyon kevesen tudták
Durhamben, hogy van egy bátyja, aki a siralomházban várja az ítélete
végrehajtását.
A bejáratnál megmotozták, majd bevezették az irodába. Néhány perccel
kés bb behozták Samet. Donnie hosszú ideig magához ölelte a bátyját, és
amikor kibontakoztak az ölelésb l, mindkett jüknek nedves volt a szeme.
Magasságuk, testfelépítésük egyforma volt, bár Sam vagy húsz évvel
id sebbnek nézett ki.
Mindketten cigarettára gyújtottak, aztán a semmibe meredve
dohányoztak.
– Van valami jó hír? – kérdezte végül Donnie, bár biztosan tudta a
választ.
– Nem, nincs. A bíróságok mindent visszautasítanak. Meg fogják
csinálni, Donnie. Meg fognak ölni. Bevezetnek a gázkamrába és
elgázosítanak, mint valami állatot
Donnie feje lecsuklott. – Sajnálom, Sam.
– Én is sajnálom, de a franc essen belé, boldog leszek, amikor már vége
van.
– Ne mondd ezt.
– Komolyan beszélek. Elegem van már abból, hogy egy ketrecben
töltöm az életemet. Öregember vagyok, és eljött az id m.
– De nem érdemled meg, hogy meggyilkoljanak, Sam.
– Tudod, ez a legnehezebb az egészben. Nem az, hogy meg fogok halni,
a fenébe is, hiszen mindannyian meghalunk. Csak egyszer en nem tudom
elviselni annak a gondolatát, hogy ezek a vadbarmok fognak végezni
velem. k nyernek. És az a jutalmuk, hogy leszíjazhatnak és megnézhetik,
ahogy fulladozom. Beteges dolog ez.
– Az ügyvéded nem tud tenni valamit?
– Mindent megpróbál, de úgy t nik, már nincs semmi remény.
Szeretném, ha megismernéd.
– Láttam a fényképét az újságban. Nem hasonlít senkire a családból.
– Nagy szerencséje van. Inkább az anyjára ütött.
– Jó esz gyerek?
Samnek sikerült elmosolyodnia. – Bizony, vág az esze, mint a borotva.
Nagyon bántja, hogy így alakul a dolog.
– Bejön ma?
– Valószín leg igen. Már néhány napja nem beszéltem vele. Lee-nél
lakik Memphisben – mondta Sam kis büszkeséggel. Neki köszönhet ,
hogy a lánya és az unokája közelebb kerültek egymáshoz, és most békésen
együtt élnek.
– Ma reggel beszéltem Alberttel – közölte Donnie. – Azt mondja, hogy
túl beteg ahhoz, hogy eljöjjön.
 – Jól van. Nem is akarom, hogy itt legyen. És a gyerekeit meg az
unokáit sem akarom látni. Nincs szükségem hazug szánalomra. Viszont
szeretnék kérni t led valamit, Donnie. És egy kis pénzbe is kerül.
– Persze. Amit csak akarsz.
Sam a derekánál megrántotta a kezeslábasát. – Látod ezt az átkozott
vackot? Ezt itt piros ruhának hívják, és már majdnem tíz éve mindennap
ezt viselem. Mississippi állam arra számít, hogy akkor is ez lesz rajtam,
amikor meggyilkolnak. De tudod, az a helyzet, jogom van hozzá, hogy azt
viseljek, amit akarok. Nekem nagyon sokat jelentene, ha valami rendes
ruhában halhatnék meg.
Donnie-t hirtelen elöntötték az érzelmek. Megpróbált mondani valamit,
de nem jöttek a szavak. Szemét elfutották a könnyek, ajka remegett.
Bólintott. – Persze, Sam – sikerült kinyögnie.
– Ismered azt a munkásnadrágot, amit Dickiesnek hívnak? Évekig
olyanban jártam. A színe olyan zöldesbarnás.
Donnie még mindig bólogatott.
– Egy ilyet szeretnék meg valamilyen fehér inget, nem pulóvert, hanem
olyat, amin gombok vannak. Kisméret ing, kisméret nadrág.
Harminckettes a derékb ségem. Kéne még egy pár fehér zokni és valami
olcsó cip . A fenébe is, csak egyszer fogom viselni ket, nem igaz? Menj
el egy munkaruhaboltba vagy valami ilyen helyre, és valószín leg harminc
dollár alatt megúszod. Nem gond?
Donnie megtörölte a szemét és megpróbált mosolyogni. – Nem, Sam.
– Csuda elegáns leszek, mi?
– Hol fognak eltemetni?
– Clantonban, Anna mellé. Biztos vagyok benne, hogy ez majd
megzavarja a nyugalmát. Adam mindent elintéz.
– Mit tehetek még?
– Semmit. Csak a ruhát szerezd meg.
– Még ma elintézem.
– Tudod, hogy te vagy az egyetlen ember a világon, aki tör dött velem,
amióta itt vagyok? Barb néni éveken keresztül írt nekem, amíg meg nem
halt, de a levelei mindig unalmasak voltak meg er ltetettek, így aztán arra
gondoltam, hogy csak azért írogat, hogy elmondhassa a szomszédainak.
– Ki a fene az a Barb néni?
– Hubert Cain anyja. Nem is vagyok biztos benne, hogy a rokonunk.
Amíg ide nem kerültem, alig ismertem, aztán elkezdte küldözgetni a
szörny leveleit. Rettenetesen felzaklatta az a tény, hogy valaki az övéi
közül a Parchmanbe került.
– Nyugodjék békében.
Sam kuncogni kezdett és eszébe jutott egy gyerekkori történet. Nagy
lelkesedéssel adta el , és a két fivér perceken belül hangosan nevetett.
Donnie-nak is eszébe jutott egy történet, és egy órán keresztül adták
egymásnak a szót.

Adam szombaton kés délután érkezett meg, órákkal Donnie távozása után.
Bevezették az irodába, ahol nyomban hozzálátott, hogy az íróasztalon
szétterítse az iratokat. Az rök behozták Samet, levették róla a bilincset,
aztán rájuk csukták az ajtót. Sam ismét borítékokat tartott a kezében.
– Újabb feladataim vannak? – kérdezte Adam gyanakodva.
– Igen, de ez ráér majd azután is.
– Kinek szólnak?
– Egy a Pinder családnak, akiknek Vicksburgben felrobbantottam a
házát. Egy a jacksoni zsinagógának. Egy a szintén jacksoni
ingatlanügynöknek. Lehet, hogy lesz még néhány. Nem sürg s, tudom,
hogy most sok a dolgod. De szeretném, ha gondoskodnál róluk, miután
elmentem.
– Mi van ezekben a levelekben?
– Na mit gondolsz?
– Nem tudom. Talán bocsánatot kérsz bennük.
– Okos fiú. Elnézést kérek a tetteimért, megbánom b neimet, és azt
kérem, hogy bocsássanak meg.
– Miért csinálod ezt?
Sam nekitámaszkodott az egyik iratszekrénynek. – Azért, mert egy
ketrecben ülök egész nap. Azért, mert van egy írógépem meg rengeteg
papírom. Szörnyen unatkozom, így aztán kedvem támad az íráshoz. Azért,
mert van lelkiismeretem, na nem olyan rettent nagy, de azért mégiscsak
van, és minél közelebb kerülök a halálomhoz, annál nagyobb b ntudatot
érzek azért, amit tettem.
– El fogom juttatni a leveleket. – Adam bekarikázott valamit a listáján.
– Két fellebbezés maradt. Az 5. körzeti bíróság még mindig ül az elégtelen
jogi képviseletre hivatkozó beadványon. Arra számítottam, hogy ma már
lesz döntés, de két napja nem történik semmi. A beszámíthatatlanságodra
hivatkozó kereset a szövetségi bíróságon van.
– Teljesen reménytelen az egész, Adam.
 – Lehet, de nem adom fel. Ha kell, benyújtok még egy tucat
fellebbezést.
– Nem írok alá semmit. Egyetlen keresetet sem nyújthatsz be, ha nincs
rajta az aláírásom.
– De igen. Megvan annak a módja.
– Akkor ki vagy rúgva.
– Nem rúghatsz ki, Sam. Az unokád vagyok.
– Van egy megállapodásunk, amelyben az áll, hogy akkor rúghatlak ki,
amikor akarlak. Írásba foglaltuk.
– Az a dokumentum tele van hibákkal. Ugyan egy remek siralomházi
jogász készítette, de mégis úgy tökéletlen, ahogy van.
Sam mérgesen felpattant, aztán cigarettával a kezében járkálni kezdett
az irodában. Vagy tízszer elment Adam el tt, aki most az ügyvédje, holnap
is az lesz, és az élete hátralév részében is. Tisztában volt vele, hogy nem
tudja kirúgni.
– Hétf n lesz a kegyelmi meghallgatás – közölte Adam, és a
jegyzeteibe pillantva várta a robbanást. De Sam jól fogadta a hírt, egy
pillanatra sem zökkent ki a járkálásból.
– Mi a célja a kegyelmi meghallgatásnak? – kérdezte.
– Hogy kegyelemért folyamodjunk.
– Kihez?
– A kormányzóhoz.
– És szerinted a kormányzó fontolóra veszi, hogy éljen a kegyelmi
jogával?
– Mit veszthetünk?
– Felelj a kérdésemre, okostóni. Mondd, te komolyan gondolod, a
tapasztalataid alapján, a jól képzett, briliáns jogászi koponyáddal, hogy a
kormányzó egy pillanatig is elgondolkozik azon, hogy kegyelmet adjon?
– Esetleg.
– Egy nagy francokat. Ostoba vagy.
– Köszönöm, Sam.
– Szóra sem érdemes. – Sam megállt pontosan Adammel szemben, és
begörbített mutatóujját rászegezte. – Már a legelején megmondtam neked,
hogy én, az ügyfeled, akinek van némi beleszólása a dolgokba, semmiféle
kapcsolatba sem kívánok kerülni David McAllisterrel. Nem fogok
kegyelmet kérni attól az idiótától. Nem fogok megbocsátásért könyörögni.
Hallani sem akarok róla. Ezek a kívánságaim, és ezt nagyon világosan
megmondtam neked, fiatalember, már a legels napon. Te viszont
figyelmen kívül hagytad a kívánságaimat, vidáman végezted a dolgodat,
csináltad, ami éppen az eszedbe jutott. Te ügyvéd vagy, sem több, sem
kevesebb. Én pedig az ügyfél, és ugyan nem tudom, mit tanítottak neked
azon az elegáns egyetemen, de én hozom a döntéseket.
Sam odasétált egy üres székhez, és a kezébe vett egy másik borítékot.
Odanyújtotta Adamnek, és azt mondta: – Ez a levél a kormányzónak szól.
Azt követelem t le, hogy vonja vissza a döntését és ne tartson kegyelmi
meghallgatást. Ha nem vagy hajlandó eljuttatni neki ezt a levelet,
másolatokat készítek róla, és odaadom a sajtónak. Nagyon kínos helyzetbe
hozlak téged. Garner Goodmant és a kormányzót. Megértetted?
– Világos beszéd.
Adam megint bekarikázott valamit a listáján. – Carmen itt lesz hétf n.
Lee még mindig nem biztos.
Sam odasétált az egyik székhez és leült. Nem nézett Adamre. – Még
mindig elvonókúrán van?
– Igen, és nem tudom, mikor fog kijönni. Akarod, hogy meglátogasson?
– Hadd gondolkozzam.
– Gyorsan gondolkozz, jó?
– Vicces, nagyon vicces. Ma délel tt itt járt az öcsém, Donnie. Tudod,
a legfiatalabb testvérem. Szeretne találkozni veled.
– Tagja volt a klánnak?
– Miféle kérdés ez?
– Egyszer , igennel vagy nemmel megválaszolható kérdés.
– Igen. A klán tagja volt.
– Akkor nem akarok találkozni vele.
– Nem rossz ember.
– Ha te mondod.
– Donnie a testvérem, Adam. Azt akarom, hogy találkozz a
testvéremmel.
– Nem vágyom rá, hogy újabb Cayhallokkal ismerkedjek meg, Sam,
különösen nem olyanokkal, akik tógát meg csuklyát viseltek.
– Óh, tényleg? Három héttel ezel tt még mindent tudni akartál a
családról. Csillapíthatatlan volt a kíváncsiságod.
– Megadom magam, jó? Eleget hallottam.
Sam felhorkant, aztán önelégült mosoly jelent meg az arcán. Adam a
jegyzeteibe pillantott, majd így szólt: – Biztosan örülni fogsz, ha
elmondom, hogy odakint csatlakoztak a klántagokhoz a nácik, az árják, a
b rfej ek meg a többi fajgy löl . Ott sorakoznak az országút mellett és
transzparenseket mutogatnak az elhaladó autóknak. Szabadságot
követelnek a h süknek, Sam Cayhallnak. Szép kis ingyencirkusz.
– Láttam a tévében.
– Jacksonban is masíroznak a kormányzó rezidenciája körül.
– Ez az én hibám?
– Nem. A kivégzésednek köszönhet . Te most már jelkép vagy. És
hamarosan mártír leszel.
– Mit kellene tennem?
– Semmit. Csak halj meg szépen, és mindannyian nagyon boldogok
lesznek.
– Elég nagy seggfej vagy ma, nem?
– Ne haragudj, Sam. Nagyon feszült vagyok.
– Dobd be a törülköz t. Én már megtettem. Melegen tudom ajánlani
neked is.
– Felejtsd el. A sarokba szorítom ezeket a bohócokat, Sam. Még el sem
kezdtem harcolni.
– Dehogyisnem. Három keresetet adtál be, amit összesen hét bíróság
utasított el. Hétb l nulla. Nem szeretném látni, hogy mi történik, amikor
úgy igazán felpörögsz. – Sam ezt gonosz kis mosoly kíséretében mondta,
és a vicc elérte a kívánt hatást. Adam elnevette magát, és mindketten egy
kissé könnyebben szedték a leveg t.
– Van egy remek ötletem – mondta Adam tettetett izgalommal. –
Miután elmentél, benyújtok egy keresetet.
– Miután elmentem?
– Bizony. Beperelem ket emberölésért. McAllister, Nugent, Roxburgh,
Mississippi állam ellen nyújtom be a keresetet. Mindenkire ráhúzzuk a
vizes leped t.
– Ilyet még sohasem csináltak – jegyezte meg Sam az állát simogatva,
láthatóan mélyen elmerülve a gondolataiban.
– Igen, tudom. Az egészet én találtam ki. Lehet, hogy nem nyerünk, de
gondolj csak bele, micsoda muri lesz öt éven keresztül macerálni ezeket a
disznókat.
– Megkapod rá az engedélyemet, hogy benyújtsd. Pereld be ket!
A mosolyok lassan elt ntek, már nem volt semmi nevetnivaló. Adam
ismét talált valamit a listáján. – Néhány dolgot meg kell még beszélnünk.
Lucas Mann a tanúidról kérdezett. Jogod van hozzá, hogy megnevezz két
embert, akik ott lesznek a tanúk részére fenntartott helyiségben. Feltéve
persze, hogy eljutunk odáig.
 – Donnie nem akar ott lenni. Neked pedig nem engedem meg. El sem
tudom képzelni, hogy ki más akarná végignézni.
– Remek. Ha már err l beszélünk, legalább harmincan kérnek interjút.
Gyakorlatilag az összes nagyobb hírlap és folyóirat jelentkezett.
– Nem.
– Remek. Emlékszel arra az íróra, Wendall Shermanre, akir l a múltkor
beszélgettünk? Tudod, aki magnóra akarja venni a történetedet és...
– Aha. Ötvenezer dollár.
– Most már százezer. A kiadója összeszedi a pénzt. Mindent szalagra
akar venni, végignézni a kivégzést, alapos kutatást végez, és ír egy óriási
könyvet.
– Nem.
– Remek.
– Nem akarom azzal tölteni a következ három napot, hogy az
életemr l beszélek. Azt sem akarom, hogy egy idegen szaglásszon Ford
megyében. És jelen pillanatban nincs különösebb szükségem százezer
dollárra.
– Ahogy gondolod. Egyszer beszéltél a ruháról, amit majd...
– Donnie gondoskodik róla.
– Rendben. Szépen haladunk. Hacsak nem kapunk halasztást,
megengedik neked, hogy két ember veled legyen az utolsó óráidban.
Jellemz módon egy nyomtatványon kell megnevezned ezt a két embert.
– Mindig az ügyvéd meg a lelkész szokott itt lenni.
– Úgy van.
– Ezek szerint te meg Ralph Griffin, gondolom.
Adam ráírta a két nevet a nyomtatványra. – Ki az a Ralph Griffin?
– itt az új lelkész. Ellenzi a halálbüntetést, hát nem hihetetlen? Az
el dje úgy gondolta, hogy mindannyiunkat el kell gázosítani,
természetesen Jézus nevében.
Adam átnyújtotta Samnek a nyomtatványt. – Itt írd alá.
Sam a lap aljára firkantotta a nevét, aztán visszaadta a papírt.
– Jogod van a hitveseddel vagy valaki mással tölthet utolsó órához.
Sam hangosan nevetett. – Ugyan már, fiam. Öregember vagyok én.
– Ez is szerepel a listámon. Lucas Mann a napokban a fülembe súgta,
hogy említsem meg neked.
– Jól van. Megemlítetted.
– Van itt még egy nyomtatvány. Ki kapja meg a személyes holmijaidat?
– Úgy érted, a vagyonomat?
 – Mondjuk.
– Morbid egy dolog ez, Adam. Miért csináljuk ezt?
– Ügyvéd vagyok, Sam. Azért kapom a fizetésemet, hogy minden apró
részletre odafigyeljek. Ez csak papírmunka.
– Akarod a cuccaimat?
Adam elgondolkozott egy pillanatra. Nem akarta megsérteni Samet, de
ugyanakkor nem tudta elképzelni, hogy mit kezd majd néhány ócska
ruhával, gy rött könyvekkel, egy hordozható tévével meg egy
gumiszandállal. – Persze – felelte.
– Akkor minden a tiéd. Vidd el az összes holmimat és égesd el mindet.
– Itt írd alá – kérte Adam, és Sam orra alá tolta a nyomtatványt. Sam
aláírta, aztán felpattant és ismét járkálni kezdett. – Tényleg nagyon
szeretném, hogy megismerkedj Donnieval.
– Hogyne. Amit csak akarsz – válaszolta Adam, miközben a jegyzeteit
meg a nyomtatványokat a táskájába gyömöszölte. Az összes idegesít
aprósággal végeztek. Az aktatáska jóval súlyosabbnak t nt.
– Reggel visszajövök – közölte Sammel.
– Valami jó hírt hozzál, rendben?

NEGYVENHÁROM
Talán azért, mert vasárnap volt, talán azért, mert esett az es , Adam
mindenesetre nem várt nyugalomban iszogatta a reggeli kávéját. Odakint
még sötét volt, Adam megállt a nyitott ajtóban, és az es cseppek
kopogását hallgatta. Még túl korán volt ahhoz, hogy az odalent húzódó
Riverside Drive-ot elárasszák az autók. A folyón haladó vontatóhajók
megszokott hangját sem lehetett hallani. Teljes volt a csönd és a béke.
És nem volt valami sok tennivaló ezen a napon, a kivégzést megel z
harmadik napon. Adam úgy döntött, hogy el ször az irodába megy, ahol
egy újabb beadványt kell még elkészítenie. A kereset olyan nevetséges
volt, hogy Adam szinte szégyellte magát. Aztán kiautózik a Parchmanbe,
és Sammel várják a csodát.
Valószín tlennek t nt, hogy bármelyik bíróságon is lenne némi
mozgolódás vasárnap. Bár a lehet ségét sem lehetett teljesen kizárni,
hiszen a halálbüntetéses ügyek el adói és beosztottjaik éjjel-nappal a
helyükön vannak, amikor már csak néhány nap van hátra a kivégzés
tervezett id pontjáig. A péntek meg a szombat azonban úgy telt el, hogy
egyik bíróság sem hozott határozatot, és Adam erre számított is. A holnapi
nap egészen más lesz, vélte, bár ezt tapasztalatból nem tudhatta.
A holnapi nap maga lesz az eszel s rület. És a kedd pedig, a tervek
szerint Sam utolsó napja ezen a földön, a rémálomszer stressz napja lesz.
Volt egy még lezáratlan ügy, volt valami Lee hálószobájában, amir l
Adam, bármennyire is igyekezett, nem tudott elfeledkezni. Lelkében
immáron tíz napja néma harc folyt a komód fiókjában lév könyv miatt.
Lee ugyan részeg volt, amikor a lincsel s fényképr l beszélt, de ez nem
valamiféle alkoholmámoros zagyvaság volt. Adam tudta, hogy az a könyv
igenis létezik. Volt egy igazi könyv, benne egy igazi fénykép egy fiatal,
fekete férfiról, aki kötélen lóg, és valahol a lába alatt büszke, a
törvényekkel szemben védettséget élvez fehér emberek lökdös dnek
izgatottan, hogy a fényképez gép elé kerülhessenek. Adam gondolatban
már összerakta a képet: elképzelte az arcokat, magában lerajzolta a fát meg
a kötelet, a képaláírást is kitalálta. Azonban volt néhány dolog, amit nem
tudott, és elképzelni is képtelen volt. Kivehet a halott férfi arca? Cip t
visel vagy mezítláb van? A még szinte gyerek Sam vajon könnyen
felismerhet ? Hány fehér arc van a fényképen? És hány évesek ezek az
emberek? N k is vannak? Fegyverek? Vér? Lee azt mondta, hogy a fekete
férfit megkorbácsolták. Vajon a korbács rajta van a fényképen? Immáron
napok óta fantáziált a fényképr l, és itt volt az ideje, hogy végre megnézze
a könyvben. Most már nem várhat tovább. El fordulhat, hogy Lee egyszer
hazatér, fogja a könyvet és megint eldugja. Bár Adam úgy tervezte, hogy a
következ két vagy három éjszakát a lakásban tölti, de egyetlen telefon is
elég ahhoz, hogy minden felboruljon. Lehet, hogy kénytelen lesz
Jacksonba száguldani, vagy a kocsiban aludni a börtön el tt. Az olyan
mindennapos, rutinszer dolgok, mint az ebéd, vacsora és alvás, hirtelen
egészen kiszámíthatatlanná válnak, amikor az ügyfelednek kevesebb mint
egy hete van már csak hátra.
Ez volt a tökéletes pillanat, és Adam úgy érezte, most kész arra, hogy
szembenézzen a lincsel cs cselékkel. A bejárati ajtóhoz sétált, és
szemével végigpásztázta a parkolót, hogy megbizonyosodjon róla, Lee
nem döntött úgy, hogy váratlanul hazajön. Bement a nagynénje
hálószobájába, magára zárta az ajtót, és csak aztán húzta ki a komód
legfels fiókját. Lee fehérnem ivel volt tele, és Adam elszégyellte magát,
hogy más ruhái között turkál.
A könyv a harmadik fiókban volt, egy kifakult pulóveren hevert. Zöld
szövetkötés , vastag könyv volt: Négerek a deltavidéken a nagy gazdasági
válság idején. Adam a kezébe vette, aztán leült Lee ágyának a szélére. A
lapok kifogástalan, szinte eredeti állapotban voltak, mintha soha nem
forgatták volna a könyvet. Különben is, a deltavidéken ki olvasna ilyen
könyvet? A gerincét nézegetve azon t n dött magában, vajon milyen
körülmények között kerülhetett ez a könyv Sam Cayhall családjához.
A fényképek három részre voltak osztva a könyvben. Az els részben
azokról a düledez , rozoga viskókról készült képek szerepeltek,
amelyekben a feketék éltek az ültetvenyéken. A házak verandáján készült
családi portrék is helyet kaptak, rajtuk a sok-sok gyerek, és volt néhány
kötelez jelleg fénykép a gyapotszedés közben görnyed mez gazdasági
munkásokról.
A második rész a könyv közepén volt; húsz oldalon keresztül követték
egymást a fényképek. Tulajdonképpen csak két lincselést megörökít
képet látott. Az els hátborzongatóan rémes jelenetet ábrázolt: két, tógát és
csuklyát visel klántag, puskával a kezében illegeti magát a
fényképez gép el tt, mögöttük egy összevert fekete férfi himbálózik a
kötélen, szeme félig nyitva, péppé zúzott arca csupa vér. A Ku-Klux-Klan
lincselése Mississippi államban, 1939-ben, magyarázta a képaláírás,
mintha pusztán az id és a hely megjelölésével leírhatóak lennének ezek a
szertartásos öldöklések.
Adam elborzadva meredt a fényképre, aztán lapozott egyet. A második
lincsel s jelenet csaknem szelíd volt az el z höz hasonlítva. A kötélen
lógó élettelen testet csak mellkastól lefelé lehetett látni. Úgy t nt, az ing
szét van tépve, valószín leg a korbács szaggatta darabjaira, feltéve persze,
hogy valóban használtak korbácsot. A fekete férfi nagyon sovány volt, a
kelleténél néhány számmal nagyobb nadrág szorosan meg volt húzva a
derekánál. Mezítláb volt. Vért egyáltalán nem lehetett látni.
Alig néhány centire a lába alatt, vidám, jó kedély társaság gyülekezett.
Férfiak, n k, gyerekek bohóckodtak a fényképez gép el tt; voltak, akik
dühödt és férfias pózt vettek fel: szigorúan összevont szemöldök, tüzes
tekintet, szorosan összezárt ajkak, mintha azt akarnák jelezni, korlátlan
hatalmuk van, hogy megvédjék asszonyaikat a néger agresszióval szemben.
Voltak, akik mosolyogtak, talán kuncogtak, különösen a n k, közülük
kett egészen csinos is volt. Egy kisfiú pisztolyt tartott a kezében, és
fenyeget en a fényképez gépre irányította. Egy fiatalember egy üveg italt
tartott a kezében, és úgy fordította, hogy a címkéjét is lehessen látni. Adam
tizenhét embert számolt össze, és kivétel nélkül mindenki a szégyen, az
aggodalom legcsekélyebb jele nélkül bámult a fényképez gépbe, semmi
nem utalt arra, hogy azt éreznék, hogy itt aljas, gonosz dolgok történtek.
Teljes védettséget élveztek a törvényekkel szemben. Alig néhány perce
megöltek egy embert, és fájdalmasan nyilvánvalónak t nt, hogy amikor ezt
megtették, egy percig sem kellett félniük a következményekt l.
Lincselés a Mississippi vidékén, 1936-ban, szólt a képaláírás.
Sam az els sorban volt, két másik fiatalember között guggolt a földön,
mind a hárman lelkesen mutatták magukat a fényképez gépnek. Sam
tizenöt vagy tizenhat éves lehetett, arca kétségbeesetten igyekezett
rendíthetetlennek t nni: összeszorított száj, összevont szemöldök, feltartott
áll. Az elbizakodott, hetvenked kamasz, aki megpróbálja utánozni a
körülötte lév , id sebb gazembereket.
Samet könny volt észrevenni, mert halvány tintával valaki húzott egy
vonalat keresztbe a fényképen a lap széléig, ahol ott állt a Sam Cayhall
név nagy, vastag bet kkel. A vonal keresztezte a többiek testét meg arcát,
és pontosan Sam bal füléig tartott. Eddie. Biztosan Eddie jelölte meg. Lee
azt mondta, hogy Eddie találta meg a könyvet a padláson, és Adam látta
maga el tt az apját, amint a sötétben rejt zködve b g a fénykép felett, és
azonosítja Samet a fejére mutató, vádlón meredez nyíllal.
Lee azt is mondta, hogy Sam apja volt a vezére ennek a hordának,
Adam azonban nem tudta kitalálni, melyikük lehet az. Talán Eddíe-nek
sem sikerült, mert nem volt több jelölés. Legalább hét olyan korú férfi volt,
aki Sam apja lehetett. Vajon hány Cayhall van ebben a társaságban? Lee
arról is beszélt, hogy Sam fivérei is részt vettek ezekben az akciókban, és
az egyik fiatalabb férfi talán hasonlított egy kicsit Samre, de lehetetlen lett
volna biztosan megállapítani, hogy a testvére.
Nagyapja tiszta, gyönyör szemét nézegette, és sajgott a szíve. Csak
kamasz volt ekkor, aki olyan helyen született és nevelkedett, ahol a
gy lölet életforma volt. Milyen mértékben felel s azért, amit akkoriban
tett? Tessék csak megnézni a többieket körülötte: az apját, a családját, a
barátait és a szomszédokat, valószín leg mindannyian tisztességes,
szegény, keményen dolgozó emberek, akiket lencsevégre kaptak egy
kegyetlen, az társadalmukban mindennaposnak számító ceremónia végén.
Samnek esélye sem volt. Más világot nem ismert, csak ezt.
Hogyan lesz , Adam, valaha is képes arra, hogy összebékítse a múltat
a jelennel? Hogyan ítélhetné meg igazságosan ezeket az embereket és
szörny séges tetteiket, hiszen ha a sors különös szeszélye folytán negyven
évvel korábban születik, is ott lett volna közöttük, egy ilyen lincselés
kell s közepén.
 Ahogy az arcokat vizsgálgatta, furcsa mód nyugodt, vigasztaló érzés
lett rajta úrrá. Bár Sam minden kétséget kizáróan lelkesen részt vett a
lincselésben, pusztán a cs cselék tagja volt, tehát csak részben b nös.
Nyilvánvaló, hogy az id sebb, szigorú arcú férfiak bujtották fel a
lincselésre. A fényképet nézegetve elképzelhetetlennek t nt, hogy Sam és
a fivérei kezdeményezték ezt a brutalitást. Sam azonban semmit sem tett,
hogy megakadályozza. De talán azért sem tett semmit, hogy ösztönözze.
A fénykép végtelen számú megválaszolatlan kérdést vetett fel. Ki volt a
fényképész, és miért volt éppen ott a gépével együtt? Ki volt az a fiatal,
fekete férfi? Hol volt a családja, az édesanyja? Hogyan került a kezükbe?
Vagy korábban börtönben volt, és a hatóságok adták át a cs cseléknek?
Mit csináltak a holttesttel a lincselés után? Az állítólagos nemi er szak
áldozata az egyik fiatal n , aki a fényképez gépbe mosolyog? Az egyik
férfi talán az édesapja? Vagy a bátyja?
Ha Sam már ennyi id s korában lincselt, mit lehetett várni t le
feln ttként? Milyen gyakran gy ltek össze a népek Mississippi vidéki
részén, hogy így ünnepeljenek?
Hogyan, az ég szerelmére, hogyan lehetett volna Sam Cayhall más,
mint ami lett? Esélye sem volt arra, hogy más ember váljék bel le.

Sam türelmesen várakozott a bejárati irodában, miközben kávét iszogatott.

Er s, zamatos kávé volt, nem úgy, mint az az agyonvizezett lötty, amit
minden reggel felszolgálnak az elítélteknek. Packert l kapta egy nagy
papírcsészében. Sam ráült az íróasztalra, és feltette a lábát az egyik székre.
Kinyílt az ajtó, és Nugent ezredes masírozott be Packer kíséretében. Az
ajtó becsukódott. Sam ültében kiegyenesedett és annak rendje és módja
szerint szalutált.
– Jó reggelt, Sam – üdvözölte t Nugent komoran. – Hogy van?
– Csodásan. Hát maga?
– Megvagyok.
– Hát igen, tudom, súlyos gondok gyötrik. Nem lehet ám könny
magának. Meg kell szerveznie a kivégzésemet, a maga feladata, hogy
minden szép gördülékenyen menjen. Kemény munka. Le a kalappal.
Nugent nem vett tudomást a gúnyos hangról. – Meg kell beszélnem
magával egy-két dolgot. Az ügyvédei most azt mondják, hogy maga
teljesen rült, és a saját szememmel szerettem volna látni, milyen
állapotban van.
– Soha nem éreztem magam még ilyen remekül.
 – Hát az biztos, hogy jól néz ki.
– Köszönöm szépen. Maga sem panaszkodhat ám. És milyen szép a
bakancsa!
– Igen – mondta Nugent, és leült az egyik székre, miközben a kezében
tartott papírlapot tanulmányozta. – A pszichiáter azt mondja, hogy maga
nem hajlandó együttm ködni.
–Kicsoda? N.?
– Dr.Stegall.
– Az a nagysegg tyúk a kezd bet vel? Csak egyszer beszéltem vele.
– És valóban nem volt hajlandó együttm ködni vele?
– Hát nagyon remélem, hogy nem. Már majdnem tíz éve itt tengetem az
életemet, és most, amikor fél lábbal a sírban vagyok, idetolja a nagy
valagát, hogy megkérdezze, jól érzem-e magam. Csak azért jött, hogy
nyugtatókat adjon, így aztán olyan lennék, mint egy zombi, amikor maga
meg a bohócai értem jönnek. Ez csak megkönnyítené a maga munkáját,
nem igaz?
– Dr. Stegall csak segíteni szeretett volna.
– Akkor áldja meg érte az isten. Mondja meg neki, hogy sajnálom, ami
történt. Soha többé nem fog el fordulni. Maga pedig írjon rólam
szabálysértési jelentést. Tegye be az aktámba.
– Beszélnünk kell az utolsó vacsoráról.
– Packer miért van itt?
Nugent az rmesterre pillantott, aztán Samre nézett. – Mert ez az
el írás.
– Azért van itt, hogy megvédje magát, nem? Maga fél t lem. Nem mer
egyedül maradni velem ebben a szobában, ugye, Nugent? Majdnem
hetvenéves vagyok, gyenge, mint a tavaszi légy, már félig hulla a sok
cigarettától, és maga fél t lem, a halálra ítélt gyilkostól.
– A legkevésbé sem.
– Ha akarnám, úgy rúgnám szét a seggét, Nugent, hogy öröm lenne
nézni.
– Most nagyon megijedtem. Nézze, Sam, térjünk inkább a tárgyra. Mit
szeretne az utolsó vacsorára?
– Ma vasárnap van. A tervek szerint kedd este kell megkapnom az
utolsó vacsorámat. Miért zaklat most engem ezzel?
– Fel kell készülnünk. Ésszer határokon belül bármit kérhet.
– Ki fogja megcsinálni?
– Az itteni konyhában lesz elkészítve.
 – Ó, nagyszer ! Ugyanazok a tehetséges szakácsok csinálják majd, akik
kilenc és fel éve disznószarral etetnek. Ez aztán az utolsó vacsora!
– Mit szeretne, Sam? Igyekszem méltányos lenni.
– Mit szólna pirítóshoz meg f tt répához? Nem szívesen terhelném ket
valami új étellel.
– Rendben van, Sam. Miután eldöntötte, szóljon Packernek, majd
értesíti a konyhát.
– Nem lesz itt utolsó vacsora, Nugent. Az ügyvédem holnap el áll az
aduásszal.
– Remélem, igaza lesz.
– Hazug disznó. Már alig várja, hogy bevezessen a kamrába és
leszíjazzon. Beleborzong a gyönyör ségbe, ha arra gondol, hogy majd
megkérdezheti t lem, kívánok-e szólni az utolsó szó jogán. Aztán biccent
majd az egyik hülyegyereknek, hogy csukja be az ajtót. És miután szépen
lezajlott az egész, szomorú képpel kiáll a sajtó elé és bejelenti: „A megyei
bíróság ítélete értelmében ma, augusztus nyolcadikán, nulla óra tizenöt
perckor Sam Cayhallon végrehajtották a halálos ítéletet.” Az lesz a maga
nagy napja, Nugent. Ne hazudjon nekem.
Az ezredes egy pillanatra sem nézett fel a papírból. – Szükségünk van
egy listára a tanúiról.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
– És azt is tudnunk kell, hogy mihez kezdjünk a holmijaival.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
– Rendben. Számos újságíró kíván interjút készíteni.
– Beszéljen az ügyvédemmel.
Nugent felpattant, és kiviharzott az irodából. Packer elkapta a
becsapódni készül ajtót, várt néhány pillanatot, aztán azt mondta: –
Maradjon ott, ahol van, Sam. Még valaki akar beszélni magával.
Sam elmosolyodott, rákacsintott Packerre. – Akkor hozzon nekem még
egy kis kávét, jó, Packer?
Packer elvette a csészét, aztán néhány perccel kés bb visszajött vele. A
jacksoni napilap vasárnapi számát is elhozta. Sam éppen a kivégzésével
foglalkozó különféle írásokat olvasgatta, amikor Ralph Griffin kopogtatott
az ajtón.
Sam az íróasztalra tette az újságot, és megnézte magának a lelkészét.
Griffin fehér tornacip t viselt, kopott farmert és fekete inget, rajta fehér
papi gallért. – Jó reggelt, tiszteletes úr – üdvözölte t Sam, kávét
kortyolgatva.
 – Hogy van, Sam? – érdekl dött Griffin, miközben odahúzott egy
széket az íróasztalhoz.
– Most gy lölettel van tele a szívem – mondta Sam ünnepélyes
komolysággal.
– Szomorúan hallom. És kire irányul?
– Nugent ezredesre. De azért valahogy túlteszem magam rajta.
– Imádkozott, Sam?
– Nem igazán.
– Miért nem?
– Minek ez a rohanás? Még itt van a mai nap, a holnapi meg a kedd. Az
a gyanúm, hogy maga meg én nagyon sokat fogunk imádkozni kedd este.
– Ha úgy akarja, Sam. Magától függ. Én itt leszek.
– Azt szeretném, tiszteletes úr, hogy egészen az utolsó pillanatig legyen
mellettem, ha nem bánja. Maga meg az ügyvédem. Megengedik, hogy az
utolsó órákban mellettem üljenek.
– Megtiszteltetésnek veszem.
– Köszönöm.
– Pontosan miért akar imádkozni, Sam?
Sam ivott egy nagy korty kávét. – Nos, el ször is, szeretném tudni,
hogy amikor elhagyom ezt a világot, minden rosszért, amit tettem,
megbocsátottak.
– A vétkeiért?
– Igen.
– Isten azt várja t lünk, hogy valljuk be vétkeinket és kérjünk
feloldozást.
– Az összes vétkünket? Egyenként?
– Igen, azokat, amelyekre emlékszünk.
– Hát akkor jobban tennénk, ha most mindjárt elkezdenénk. El fog
tartani egy darabig.
– Ahogy kívánja. Miért szeretne még imádkozni?
– A családomért. Nagyon nehéz lesz az unokámnak, az öcsémnek és
esetleg a lányomnak. Ugyan mások nem sok könnyet fognak ejteni értem,
tudja, de azért szeretném, ha k megvigasztalódnának. És szeretnék
mondani egy imát a barátaimért itt a siralomházban. Nagyon meg fogja
viselni ket ez a dolog.
– Még valaki?
– Szeretnék imát mondani a Kramerekért, különösképpen Ruthért.
– Az áldozatok családjáért?
 – Igen. És a Lincoln családért is.
– Kik azok?
– Hosszú történet. Még több áldozat.
– Ez így helyes, Sam. Szabaduljon meg a b neit l, tisztítsa meg a lelkét.
– Évekig eltartana, amíg megtisztítanám a lelkemet, tiszteletes úr.
– Még több áldozat?
Sam az íróasztalra tette a csészét, és összedörzsölte a tenyerét. Ralph
Griffin meleg és bizakodó pillantását kereste.
– És ha még több áldozat van, akkor mi a helyzet?
– Halott emberek?
Sam nagyon lassan bólintott.
– Olyan emberek, akiket maga ölt meg? Sam megint bólintott.
Griffin mélyet lélegzett, és egy pillanatra elgondolkozott. – Nos, Sam,
ha teljesen szinte akarok lenni, én biztosan nem szeretnék úgy meghalni,
hogy nem vallottam meg ezeket a b nöket, és nem kértem feloldozást
Istent l.
Sam megint csak bólintott.
– Hány ember? – kérdezte Griffin.
Sam lecsusszant az íróasztalról, és belebújt a gumiszandálba. Lassú
mozdulatokkal cigarettára gyújtott, aztán járkálni kezdett Griffin széke
mögött. A tiszteletes hátrafordult, hogy láthassa és hallhassa Samet.
– Ott volt el ször is Joe Lincoln, de írtam már a családjának egy levelet,
amiben bocsánatot kértem.
– Megölte?
– Igen. Fekete volt, ott lakott a birtokunkon. Mindig is gyötört miatta a
b ntudat. 1950 körül történt.
Sam megállt és nekitámaszkodott az egyik irattartó-szekrénynek.
Kábának t nt, ahogy földre szegezett tekintettel beszélni kezdett. – És volt
két férfi, két fehér férfi, akik sok-sok évvel ezel tt megölték az apámat egy
temetésen. A börtönben leülték a büntetésüket, mi meg a testvéreimmel
türelmesen vártuk, hogy kiengedjék ket. Mind a kett t meggyilkoltuk, de
az igazság az, hogy emiatt sohasem furdalt a lelkiismeret. Gazemberek
voltak és megölték az apámat.
– Gyilkolni mindig b n, Sam. Maga most éppen a saját törvényes
meggyilkolása ellen harcol.
– Tudom.
– Elfogták magukat?
 – Nem. Az öreg seriff gyanakodott ránk, de semmit sem tudott
bizonyítani. Nagyon óvatosak voltunk ám. És különben is, alja népség
voltak, senki sem tör dött velük.
– Ett l még nem válik helyessé, amit tettek.
– Tudom. Sokáig azt gondoltam, hogy azt kapták, amit megérdemeltek,
de aztán idekerültem. Más a jelentése az életnek, ha az ember a
siralomházban van. Rájön, hogy milyen értékes. Most már sajnálom, hogy
megöltem azokat a srácokat. Nagyon sajnálom.
– Van még valaki?
Sam teljes hosszában végigsétált az irodán, közben számolta a lépteit,
aztán visszament az irattartóhoz. A lelkész türelmesen várakozott. Most
semmi jelent sége nem volt az id nek.
– Sok évvel ezel tt volt néhány lincselés – mondta Sam, de nem tudott
Griffin szemébe nézni.
– Kett ?
– Azt hiszem, igen. Talán három. Nem, illetve igen. Szóval összesen
három volt, de amikor az els történt, még kissrác voltam, és csak néztem,
hogy mit csinálnak, tudja, a bokorban rejt zködve. A klán szervezte a
lincselést, és az apám is benne volt. Alberttal, a bátyámmal kiosontunk az
erd be és meglestük az egészet. Ez nem számít, ugye?
– Nem.
Sam a falnak támaszkodott a vállával. Behunyta a szemét, és lehajtotta
a fejét. – A második lincselés idején körülbelül tizenöt éves lehettem, és
nyakig benne voltam. Egy lányt meger szakolt egy néger, legalábbis a
lány azt mondta. Amúgy sem volt neki valami jó híre, és két év múlva
szült egy félig afrikai gyereket, így aztán ki tudja, mi az igazság? Na a
lényeg az, hogy bevádolta a fiút, mi meg kihoztuk a börtönb l és
meglincseltük. Pont olyan b nös vagyok, mint bárki más a cs cselékb l.
– Isten megbocsát, Sam.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– Hány gyilkosságot hajlandó megbocsátani?
– Az összeset. Ha szintén megbánjuk vétkeinket, minden b nünk alól
feloldozást nyerünk. Benne van a Bibliában.
– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Mi van a másik lincseléssel?
Sam lehunyt szemmel csóválni kezdte a fejét. – Err l most nem tudok
beszélni, tiszteletes úr – mondta nehezen szedve a leveg t.
 – Nem velem kell beszélni err l, Sam. Beszéljen Istennel.
– Nem hiszem, hogy bárkivel is tudok beszélni err l.
– Biztosan tud. Egyszer, egy este a hátralév id ben, amikor egyedül
lesz a cellájában, hunyja le a szemét és vallja be Istennek minden vétkét.
Megbocsát magának.
– Tudja, ez nekem nem t nik valami igazságosnak. Megölök valakit,
aztán Isten néhány perc alatt megbocsát. Ennyi az egész. Túl könny .
– szintén meg kell bánnia b neit.
– Esküszöm, hogy szintén megbántam mindent.
– Isten elfelejti a b neinket, Sam, de az ember nem. Isten el tt kell
számot adni a tetteinkr l, de az emberi törvények el tt is. Isten megbocsát
magának, de maga az állam törvényeinek következményeit l fog
szenvedni.
– A francba az állammal. Különben is kész vagyok már arra, hogy
elmenjek innen.
– Hadd segítsek abban, hogy egész biztosan kész legyen, jó?
Sam odasétált az íróasztalhoz, aztán ráült a szélére, egészen közel
Griffínhez. – Csak maradjon a közelemben, jó, tiszteletes úr? Szükségem
van egy kis segítségre. Néhány nagyon sötét dolog nyomja a lelkemet.
Lehet, hogy eltart egy darabig, amíg megtisztulok t lük.
– Nem lesz olyan nehéz, Sam, ha tényleg készen áll.
Sam megveregette a tiszteletes térdét. – Csak maradjon a közelemben,
jó?

NEGYVENNÉGY
A bejárati irodában kékes szín füst gomolygott, amikor Adam belépett.
Sam az íróasztalon ülve cigarettázott, és éppen saját magáról olvasott a
vasárnapi számban. Három üres kávéscsésze és néhány cukorkáspapír
hevert az íróasztalon. – Már egész otthonosan érzed itt magad, nem? –
kérdezte Adam, rögtön észrevéve a szemetet.
– Bizony, egész nap itt vagyok.
– Sok vendéged volt?
– Nem nevezném ket vendégeknek. Nugenttel kezd dött a nap, és ez
máris elrontotta a kedvemet. Aztán beugrott a lelkész, hogy megnézze,
imádkozom-e. Azt hiszem, összetörve távozott. Aztán az orvos is benézett,
és megvizsgálta, hogy elég jó állapotban vagyok-e ahhoz, hogy
megöljenek. Utána itt volt az öcsém, Donnie is, egy rövid id re. Tényleg
nagyon örülnék, ha megismerkednél vele. Mondd, hogy valami jó hírt
hoztál.
Adam megrázta a fejét és leült. – Nem. Tegnap óta semmi sem
változott. A bíróságok szabadságot vettek ki a hétvégére.
– Tisztában vannak vele, hogy a szombat meg a vasárnap is számít?
Nekem nem áll meg az óra.
– Ez persze akár jót is jelenthet. A kereseteimen töprengenek.
– Lehet, de nekem az a gyanúm, hogy a bíró urak a tóparti házukban
sörözgetnek meg marhabordát sütögetnek. Nem gondolod?
– De, valószín leg igazad van. Mit ír az újság?
– Természetesen megint rólam van szó és a szörny séges b nömr l,
meg aztán közöltek néhány fényképet a f kapu el tti tüntet kr l és
McAllister nyilatkozatát. Semmi új.
– Te vagy most a sztár, Sam. Wendall Sherman meg a kiadója most már
százötvenezret fizetne, de a határid ma este hat óra. A pasas Memphisben
ücsörög a magnójával, és majd meg rül, hogy idejöhessen. Azt mondja,
legalább két teljes napra van szüksége ahhoz, hogy felvegye a történetedet.
– Remek. És pontosan mit is kellene csinálnom a pénzzel?
– A nagyszer unokáidra hagynád.
– Komolyan beszélsz? Elköltenéd? Ha hajlandó vagy elkölteni,
megcsinálom.
– Nem, csak viccelek. Nekem nem kell a pénz, és Carmennek sincs
szüksége rá. Nem tudnám tiszta lelkiismerettel elkölteni.
– Jól van. Ha van valami, amihez nagyon nincs kedvem, akkor az az,
hogy a hátralév két nap alatt egy idegennel ücsörögjek és a múltról
beszéljek. Nem érdekel, hogy mennyi pénzt kínál. Inkább ne írjon senki
könyvet az én életemr l.
– Már mondtam neki, hogy felejtse el.
– Ez igen. – Sam lecsusszant az íróasztalról, és járkálni kezdett a
szobában. Adam elfoglalta a helyét az íróasztal szélén, és hozzálátott, hogy
elolvassa a memphisi napilap sportrovatát.
– Örülni fogok, amikor vége lesz, Adam – mondta Sam, még mindig
járkálva, és közben gesztikulált. – Nem bírom ezt a várakozást. Esküszöm,
azt kívánom, bárcsak ma este lenne. – Sam hirtelen felemelte a hangját,
ideges és ingerült lett.
Adam letette maga mellé az újságot. – Nyerni fogunk, Sam. Bízzál
bennem.
 – Mi a fenét fogunk nyerni? – förmedt rá a nagyapja mérgesen. –
Halasztást kapunk? Nagy dolog! Na és azzal mit nyerünk? Hat hónapot?
Egy évet? Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egyszer majd újra végig
kell csinálnunk. Újra végigmegyek az egész rohadt szertartáson: számolom
a napokat, nem tudok aludni, az utolsó perces beadványokat tervezgetem,
hallgatom Nugent vagy valamelyik másik idióta hülyeségeit, beszélgetek
az agyzsugorítóval, sugdolózom a lelkésszel, vállon veregetnek, aztán
behoznak ebbe a lyukba, mert én olyan különleges vagyok. – Megállt
Adam el tt, és meredten ránézett. Arcán mérges kifejezés ült, nedves
szeméb l keser ség sugárzott. – Elegem van ebb l, Adam. Figyelj ide! Ez
rosszabb, mint meghalni.
– Nem adhatjuk fel.
– Ki nem adhatja fel? Az én nyakam van a hurokban, nem a tiéd. Ha
halasztást kapok, te szépen visszamész az elegáns chicagói irodádba, és
éled a magad életét. H s leszel, mert megmentetted az ügyfeled életét. A
ragyogó, fiatal csillag, aki mindenkinek szétrúgta a seggét Mississippiben.
Megmentette a nagyapját, aki különben egy nyomorult fajgy löl . Az
ügyfeledet viszont visszavezetik a ketrecébe, ahol megint számolni kezdi a
napokat. – Sam a földre hajította a cigarettáját és megragadta Adam vállát.
– Nézz rám, fiam. Nem tudom még egyszer végigcsinálni. Azt akarom,
hogy hagyj abba mindent. Kész. Hívd fel a bíróságokat, és mondd meg,
hogy minden keresetet és fellebbezést visszavonunk. Öregember vagyok.
Engedd meg, kérlek, hogy méltósággal haljak meg.
Remegett a keze. Zihálva szedte a leveg t. Adam a szemébe nézett, az
öregember ragyogó kék szemébe, amely alatt mély karikák húzódtak, és
látta, hogy egy könnycsepp gördül ki a sarkából, végiggurul az arcán,
aztán elt nik az sz szakállban.
Most el ször Adam megérezte a nagyapja szagát. Az er s nikotinillat
az izzadságszaggal keveredve nem volt valami kellemes. Mégsem volt
visszataszító. Persze más lett volna, ha egy olyan emberb l árad, aki
korlátlan mennyiségben használhat szappant, meleg vizet, illatszereket, és
légkondicionált helyiségekben él. Amikor másodszor szippantotta be, már
egyáltalán nem zavarta Adamet.
– Nem akarom, hogy meghalj, Sam.
Sam még jobban megszorította a vállát. – Miért nem? – kérdezte.
– Azért, mert csak most találtalak meg. Te vagy a nagyapám.
Sam még egy néhány pillanatig meredten bámult rá, aztán kicsit
megnyugodott. Elengedte Adam vállát, és hátralépett.
 – Sajnálom, hogy ilyen állapotban találtál rám – mondta, a szemét
törülgetve.
– Ne kérj bocsánatot.
– De muszáj. Sajnálom, hogy nem vagyok jobb nagyapa. Nézz rám –
mondta, és végigpillantott magán. – Nyomorult öregember egy piros
majomruhában. A halálra ítélt gyilkos, akit hamarosan elgázosítanak, akár
egy állatot. És nézd meg magadat. A legjobb iskolákat végzett, nagyszer
fiatalember, aki el tt fantasztikus jöv áll. Hol tévesztettem el? Mi történt
velem? Gy lölettel töltöttem az életemet, és nézd meg, mit kapok most
érte. Te viszont nem gy lölsz senkit. És nézd meg, hová tartasz. Ugyanaz
a vérünk. Miért vagyok én itt?
Sam lassan leült az egyik székre, térdére támasztotta a könyökét, és a
szeme elé tette a kezét. Hosszú id n keresztül egyik sem mozdult, egyikük
sem szólalt meg. Néha egy fegy r hangját lehetett hallani a folyosóról, de
a szobában teljes csönd volt.
– Tudod, Adam, nem szeretnék ilyen borzalmas körülmények között
meghalni – mondta Sam érdes hangon, öklét a halántékához nyomva és
üres tekintettel meredve a földre. – De maga a halál nem aggaszt. Már
hosszú ideje tudom, hogy itt fogok meghalni, és tudod, mit l rettegtem a
legjobban? Attól, hogy úgy halok meg, hogy senki sem tör dik velem.
Tudod, ez szörny érzés. Megdöglesz, de senki nem tör dik veled. Senki
nem sír utánad, senki sem bánkódik, senki sem gyászol meg rendesen.
Álmomban többször is láttam a holttestemet egy ócska koporsóban a
clantoni halottasházban, és egyetlen lélek sem volt mellettem. Még Donnie
sem. Ugyanebben az álomban a pap végigröhögte a temetési szertartást,
mert csak ketten voltunk az egész kápolnában, az összes széksor üres
maradt. De most már más a helyzet. Tudom, hogy valaki tör dik velem.
Tudom, hogy szomorú leszel, amikor meghalok, mert szeretsz, és tudom,
ott leszel velem, amikor betesznek a földbe, és ügyelni fogsz rá, hogy
mindent rendesen csináljanak. Most már tényleg kész vagyok elmenni,
Adam. Kész vagyok.
– Jól van, Sam, ezt tiszteletben tartom. És megígérem, hogy a legutolsó
percig melletted leszek, aztán majd gondoskodom róla, hogy rendesen
temessenek el, aztán meg gyászolni foglak. Míg én itt vagyok, senki sem
szórakozhat veled. De kérlek, nézd ezt az egészet az én szempontomból is.
Mindent meg kell tennem, mert fiatal vagyok, és még el ttem az egész élet.
Ne kelljen úgy elmennem innen, hogy azt érezzem: még tudtam volna
tenni valamit.
 Sam karba tette a kezét, és Adamre nézett. Sápadt arca nyugodt volt,
szeme még mindig könnyes. – Hát akkor megmondom, hogy csináljuk –
szólalt meg halk, fájdalmas hangon. – Kész vagyok elmenni. A holnapi
meg az azutáni napot azzal töltöm, hogy megteszem az utolsó
el készületeket. Úgy veszem, hogy kedden éjfél után sor kerül rá, és nem
fog váratlanul érni. Te viszont folytatod a játékot. Ha nyersz, nagyszer ,
ha veszítesz, én már kész leszek beszippantani a gázt.
– Tehát akkor hajlandó vagy együttm ködni?
– Nem. Nincs kegyelmi meghallgatás. Nincs több kereset vagy
fellebbezés. Már így is elég sok papírszemét kering a bíróságokon, lesz
azokkal elég dolgod. Két beadvány még mindig él. Több keresetet nem
írok alá.
Sam felállt, rozzant térde recsegett-ropogott. Odasétált az ajtóhoz és
nekitámaszkodott. – Mi van Lee-vel? – kérdezte halkan, miközben el vett
egy cigarettát.
– Még mindig elvonókúrán van – hazudta Adam. Kísértést érzett, hogy
megmondja az igazságot. Gyerekes dolognak t nt, hogy életének utolsó
óráiban becsapja Samet, de még nagyon bízott benne, hátha kedd el tt
megtalálják Lee-t. – Akarsz találkozni vele?
– Azt hiszem, igen. Ki tud jönni?
– Lehet, hogy ez nehézségekbe ütközik, de majd megpróbáljuk.
Rosszabb állapotban van, mint el ször gondoltam.
– Alkoholista?
– Igen.
– Ez minden? Semmi kábítószer?
– Csak alkohol. Azt mondta, hogy már évek óta küszködik ezzel. Az
elvonókúra nem újdonság az életében.
– Szegény lány. Az én gyerekeimnek semmi esélyük nem volt.
– Lee jó ember. A házassága miatt nagyon rosszul élt egy darabig. A fia
egészen korán elment hazulról, és azóta sem ment vissza.
– Walt, ugye?
– Igen – felelte Adam. Micsoda nyomorult társaság. Sam még az
unokája nevét sem tudja biztosan.
– Hány éves?
– Nem tudom pontosan. Valószín leg nagyjából egyid s velem,
– Tud egyáltalán rólam?
– Fogalmam sincs. Már évekkel ezel tt elment innen. Amszterdamban
él.
 Sam felemelte a kávéscsészét az íróasztalról, és kortyolt egyet a hideg
kávéból. – Na és mi van Carmennel? – kérdezte.
Adam ösztönösen az órájára pillantott. – Három óra múlva veszem fel a
memphisi repül téren. Holnap reggel itt lesz.
– Majd összecsinálom magamat, úgy félek.
– Nyugi, Sam. Carmen nagyszer lány. Okos, ambiciózus, csinos, és
már mindent elmondtam neki rólad.
– Miért?
– Mert kíváncsi volt.
– Szegény gyerek. Elmondtad neki, hogy nézek ki?
– Ne aggódj emiatt, Sam. Nem tör dik azzal, hogyan nézel ki.
– Mondtad neki, hogy félelmetes szörnyeteg vagyok?
– Azt mondtam, hogy egy igazi cukipofa vagy, egy aranyos kis
cicababa, fülbevalóval, lófarokkal, széles csíp vel, és kecsesen siklasz a
földön ebben a csinos gumiszandálban.
– Menj a fenébe!
– És a jelek szerint te vagy a fiúk kedvence a börtönben.
– Hazudsz! Semmi ilyet nem mondtál neki! – Sam vigyorgott, de félig-
meddig mégiscsak komolyan vette, amit hallott. Adam nevetett, kicsit túl
hosszan és túl hangosan, de a szellemeskedés mindkett jüknek jól jött.
Kuncogtak, nevetgéltek, és mindent elkövettek, hogy úgy t njön: remekül
szórakoznak a saját vicceiken. Megpróbálták elnyújtani a röhögést, de a
látszatvidámság percei hamar elmúltak, és megint komor hangulat
ereszkedett le a szobára. Nem sokkal kés bb már az íróasztal szélén ültek,
lábukat egy-egy széken pihentetve, és a földre meredtek, miközben
dohányfüst kígyózott felettük a mozdulatlan leveg ben.

Kés este, jóval éjfél után, és jóval azután, hogy Adam elmondott mindent
Carmennek Lee-r l meg a problémáiról, Phelpsr l és Waltról,
McAllisterr l és Wyn Lettnerr l, a b ntárs létezésével kapcsolatos
elméletr l; órákkal azután, hogy megettek egy pizzát, és elbeszélgettek az
édesanyjukról, apjukról, nagyapjukról, az egész nyomorúságos népségr l,
Adam azt mondta, hogy azt a pillanatot sohasem fogja elfelejteni, amikor
ketten egymás mellett ültek az íróasztalon, némán múlatták az id t,
miközben valahol egy láthatatlan óra megállíthatatlanul ketyegett, és Sam
néha megveregette a térdét. Azt hiszem, Sam úgy érezte, gyöngéden meg
kell érintenie, magyarázta Adam, ahogy a jó öreg nagyapa szokta
megsimogatni a szeretett kisgyereket.
 Carmen eleget hallott egy estére. Négy órán keresztül ült az erkélyen,
szenvedett a párás h ségt l, és magába szívta édesapja családjának
keserves történetét.
Adam azonban nagyon óvatos volt. A döbbenetes, lesújtó részeket
kihagyta: nem tett említést Joe Lincolnról, a lincselésekr l, és nem utalt a
többi b ntényre sem. Er szakos embernek festette le Samet, aki rettenetes
hibákat követett el, és most szörny b ntudat gyötri. Eljátszott a
gondolattal, hogy megmutatja a lánynak a Sam tárgyalásairól készített
videofilmét, de végül úgy döntött, nem teszi. Talán majd kés bb. Elég
ennyi Carmennek egy estére. Sok-sok évük van még arra, hogy
megbeszéljék, ami még hátravan a történetb l.

NEGYVENÖT
Augusztus hatodika, hétf , reggel hat óra. Még negyvenkét óra van hátra.
Adam belépett az irodájába, és magára zárta az ajtót.
Hét óráig várt, aztán felhívta Slattery irodáját. Természetesen senki sem
vette fel a telefont, de Adam abban reménykedett, hogy egy el re felvett
üzenet majd elirányítja valakihez, aki esetleg tud mondani neki valamit.
Slattery még mindig rajta ült a beszámíthatatlanságra hivatkozó kereseten;
úgy bánt vele, mint egy bármilyen beadvánnyal a sok közül.
Adam kevesebb mint három órát aludt az éjjel. Pulzusa hevesen vert,
szervezetében lüktetett az adrenalin. Az ügyfelének még negyvenkét órája
van hátra, és a franc egye meg, Slatterynek gyorsan döntenie kellene, vagy
így, vagy úgy. Nem tisztességes dolog ennyi ideig ülni a kereseten, ami
átkerülhetne már a másik bíróságra.
Megcsörrent a telefon és Adam villámgyorsan felkapta a kagylót. Az 5.
körzeti bíróság halálbüntetéses ügyekben illetékes el adója jelentkezett, és
tájékoztatta Adamet, hogy a bíróság visszautasította Sam keresetét, amely
az elégtelen jogi képviseletre hivatkozik. A bírák azon a véleményen
voltak, hogy a beadvány eljárásjogi szempontból már elévült. Évekkel
korábban be kellett volna nyújtani. A keresetben megfogalmazott érdemi
szempontokkal nem foglalkoztak.
– Akkor miért ültek rajta egy hétig? – kérdezte Adam ingerülten. – Már
tíz nappal korábban meghozhatták volna ezt a sz rszálhasogató döntést.
– Nyomban elküldöm faxon a másolatot – mondta az el adó.
– Köszönöm. És elnézést kérek.
 – Várjuk a jelentkezését, Mr. Hall. Itt fogunk ülni a telefon mellett.
Adam tetette a telefont, és elment, hogy kávét keressen magának.
Darlene korán, fél nyolckor megérkezett, fáradtan és elgyötörten. Behozta
az 5. körzeti bíróságról érkezett faxot meg egy mazsolás péksüteményt.
Adam megkérte, hogy faxon küldje el a legfels bb bíróságra a kérelmet,
amely szerint a bíróság kérje magához az elégtelen jogi képviseletre
vonatkozó keresetet. Adam három napig dolgozott ezen a beadványon, és
Mr. Olander azt mondta Darlene-nek, hogy a bíróság már tanulmányozza a
keresetet.
Darlene ezután behozott két aszpirint meg egy pohár vizet. Adam kínzó
fejfájással küszködve betette a Cayhall-akta nagy részét egy hatalmas
aktatáskába meg egy papírdobozba. Adott egy listát Darlene-nek a
következ órák teend ir l.
Ezután elment a Kravitz és Bane memphisi irodájából, ahová soha
többé nem is tért vissza.

Nugent ezredes türelmetlenül várta, hogy az A szárny ajtaja kinyíljon,

aztán bemasírozott a folyosóra, nyomában az alapos válogatás után
összeállított kivégz osztag nyolc tagja. Egy Gestapo-különítmény
tapintatos finomságával verték fel az A szárny csendjét: nyolc jól
megtermett férfi, a társaság egyik fele egyenruhában, a másik fele civilben,
akik szorosan követik az elöl menetel peckes kiskakast. Nugent megállt a
hatos cella el tt. Sam, mélyen elmerülve a gondolataiban, az ágyán feküdt.
A többi elítélt nyomban érdekl dni kezdett: karjukat a rácson kilógatva
figyeltek és hallgatóztak.
– Sam, ideje átmenni a megfigyel cellába – jelentette be Nugent olyan
hangon, mintha ez mélyen felkavarná. Az emberei felsorakoztak a fal
mellett, a mennyezeti ablakok alatt.
Sam lassan felállt az ágyról, és odasétált a rácshoz. – Miért? – kérdezte,
az ezredesre meredve.
– Azért, mert azt mondom.
– De mi értelme van annak, hogy nyolc cellával arrébb költözzek? Van
ennek valami célja?
– El írás, Sam. Benne van a szabálykönyvben.
– Tehát akkor nincsen rá értelmes magyarázata, ugye?
– Nincs is rá szükségem. Forduljon meg.
Sam odament a mosdókagylóhoz, aztán jó hosszú id n keresztül fogat
mosott. Majd odaállt a vécécsészéhez, és csíp re tett kézzel vizelt. Aztán
kezet mosott, miközben Nugent és az emberei fogcsikorgatva várakoztak.
Ezt követ en rágyújtott, szájában cigarettával hátat fordított Nugentnek, és
kidugta a kezét az ajtón lév sz k nyíláson. Az ezredes a csuklójára
kattintotta a bilincset, és bólintott a folyosó vége felé, hogy nyissák ki a
cellaajtót. Sam kilépett a folyosóra. Biccentett J. B. Gullittnak, aki
rémülten, a sírás határán nézte, hogy mi történik. Sam rákacsintott Hank
Henshaw-ra.
Nugent megfogta a karját, és elindultak a folyosó vége felé. Gullitt,
Loyd Eaton, Stock Turner, Harry Ross Scott és Buddy Lee Harris cellája
el tt mentek el, végül pedig a Prédikátor mellett, aki hason fekve zokogott
az ágyán.
Samet tizennégy és fél méterrel közelebb vitték a gázkamrához. A
falnak támaszkodva dohányzott, és sztoikus nyugalommal szemlél dött. Itt
semmi sem a személye ellen irányul, ez mind benne van az el írásban.
Nugent visszasétált a hatos cellához, és közben parancsokat osztogatott.
Négy fegy r bement Sam cellájába, és elkezdte összeszedni a személyes
tárgyait. Könyvek, egy írógép, ventilátor, televízió, tisztálkodási szerek,
ruhák. Úgy tartották ket a kezükben, mintha fert zöttek lennének, aztán
átvitték a megfigyel cellába. A matracot és az ágynem t összetekerték, az
egyik tagbaszakadt civil ruhás megfogta, elindult vele, de menet közben
véletlenül rálépett a lelógó leped re, ami ett l elszakadt.
Az elítéltek szomorú kíváncsisággal figyelték a sürgöl dést. Velük is
megtörténhet ugyanez. A kivégzés most már valóság volt; hallották a
súlyos bakancsok kopogásában a folyosón, és a halálosztag tágjainak rideg,
tompa hangjában. Egy távoli ajtó becsapódását egy héttel ezel tt alig
vették volna észre. Most viszont ijedten, idegesen összerezzentek t le.
A kivégz osztag tagjai ide-oda rohangáltak a két cella között, amíg a
hatos teljesen ki nem ürült. Gyors munka volt. A legkisebb odafigyelés
nélkül rendezték el Sam holmijait az új otthonában.
A nyolc férfi közül egyik sem a siralomházban dolgozott. Nugent azt
olvasta valahol Naifeh ötletszer en összecsapott szabálykönyvében, hogy
csak olyanok kerülhetnek az osztagba, akiket az elítélt nem ismer. A
börtön más részlegeib l kell kiválogatni ket. Harmincegyen jelentkeztek
erre a szolgálatra. Nugent a legjobbakat választotta ki.
– Minden bent van? – mordult rá az egyik emberére.
– Igen, uram.
– Jól van. Tessék, Sam, érezze otthon magát.
 – Ó, nagyon köszönöm, uram – mondta Sam csúfondárosan vigyorogva,
és belépett a cellába. Nugent bólintott a folyosó túlsó vége felé, és a
cellaajtó becsukódott. Odasétált a rácshoz, és mindkét kezével megragadta.
– Figyeljen rám, Sam – mondta ünnepélyes komolysággal. Sam a falnak
támaszkodva állt, nem nézett Nugentre. – Ha bármire szüksége lenne, itt
vagyunk a közelében. Azért hoztuk ide a folyosó végére, hogy jobban
szemmel tarthassuk magát. Rendben van? Tehetek valamit magáért?
Sam most sem nézett az ezredesre, tudomást sem vett róla.
– Jól van. – Nugent hátralépett, és az embereire pillantott. – Menjünk –
mondta. A halálosztag tagjai kivonultak. Sam várt. Nugent végigpillantott
a folyosón, aztán kilépett a szárnyról.
– Hé, Nugent – kiáltotta Sam váratlanul. – Nem akarja levenni a
bilincsemet?
Nugent megdermedt, a halálosztag tagjai is lefékeztek.
– Maga seggfej! – kiabálta Sam, és Nugent siet s léptekkel visszament
a cellához, közben a kulcsaival babrált és parancsokat osztogatott. Hirtelen
nagy lett a ricsaj a folyosón: az elítéltek röhögni kezdtek, volt, aki
hangosan felnyerített, mások kiáltoztak. – Nem hagyhat itt bilincsben! –
üvöltötte Sam.
Nugent már a cellaajtónál állt, fogcsikorgatva, szitkozódva kereste a
megfelel kulcsot. – Forduljon meg – mondta, miután végre megtalálta.
– Magának fingja sincs az egészr l! – üvöltötte Sam a rácson keresztül
az ezredes arcába, ami alig fél méterre volt t le. A ricsaj még jobban
feler södött.
– És maga irányítja a kivégzésemet! – mondta Sam dühösen és elég
hangosan, hogy a többiek is hallják. – Valószín leg saját magát fogja
elgázosítani!
– Ne legyen ebben olyan biztos – mondta Nugent ingerülten. –
Forduljon már meg.
Sam végre kelletlenül megfordult, és kidugta a kezét a résen. Nugent
levette a bilincset, aztán gyorsan elt nt.
Sam megállt a folyosó felé fordulva, és rámeredt a két rre, akik a
szárny ajtajának túloldaláról figyelték. Néhány perc alatt berendezkedett: a
ventilátor meg a tévé zsinórját bedugta a csatlakozóba, szépen elrendezte a
könyveit, mintha majd megint használni akarná ket, megnézte, hogy
öblít-e a WC, és folyik-e víz a csapból. Ráült az ágyra, és megvizsgálta az
elszakadt leped t.
 Ez volt a negyedik cellája a siralomházban, és minden kétséget
kizáróan ebben fogja a legrövidebb id t tölteni. Az els kett re is jól
emlékezett, különösen a másodikra, amelyik a D szárnyon volt, és jó
barátja, Buster Moac foglalta el a szomszédos cellát. Aztán egy napon
eljöttek Busterért és elvitték a megfigyel cellába, ahol minden percben
szemmel tartották, nehogy öngyilkosságot kövessen el. Sam sírt, amikor
Bustert elvitték.
Gyakorlatilag az összes olyan elítélt, aki ide került, eljutott a következ
állomásra. És aztán az utolsóra.

Garner Goodman volt az els vendég a kormányzó irodája el tti elegáns

ügyfélfogadóban. Még alá is írta a vendégkönyvet, és elbeszélgetett a
titkárn vel, aki éppen mondani készült valamit, amikor megszólalt a
kapcsolóasztalon a telefon. A n lenyomott egy gombot, grimaszt vágva
hallgatta, hogy mit mondanak a vonal túlsó végén, homlokráncolva
Goodmanre pillantott, aki elfordította a fejét. – Ez nem lehet igaz –
sóhajtott fel.
– Hogy mondta? – kérdezte Goodman ártatlanul.
– Megállás nélkül telefonálnak az emberek az ügyfele kivégzése miatt.
– Hát igen, ez az ügy felkavarja az érzelmeket. Úgy t nik, hogy az
itteniek támogatják a halálbüntetést.
– Ez biztos nem – mondta a titkárn , miközben egy rózsaszín
nyomtatványra lejegyezte a hívást. – A legtöbb telefonáló ellenzi a
kivégzést.
– Ezt nem mondja komolyan. Micsoda meglepetés.
– Szólok Ms. Starknak, hogy itt van.
– Köszönöm. – Goodman elfoglalta szokásos helyét az
ügyfélfogadóban. Megint átnézte a reggeli újságokat. Szombaton a tupelói
napilap elkövette azt a hibát, hogy telefonos közvélemény-kutatást kezdett
a Cayhall-kivégzés ügyében. Az els oldalon megadtak egy díjmentesen
hívható számot. Goodman és csapata természetesen egész hétvégén
hívásokkal bombázta ket. A hétf i számban leközölték az eredményeket,
amelyek bizony meghökkent ek voltak. A háromszázhúsz telefonálóból
háromszázkett ellenezte a kivégzést. Goodman elmosolyodott, miközben
az újságot lapozgatta.
T le nem túl messze a kormányzó egy hosszú asztalnál ült az
irodájában, és ugyanazokat az újságokat tanulmányozta. Arcán gondterhelt
kifejezés ült. Szeméb l szomorúság és aggodalom sugárzott.
 Mona Stark, kezében egy csésze kávéval keresztülsétált a
márványborítású padlón. – Garner Goodman van itt. Az ügyfélfogadóban
várakozik.
– Hadd várjon.
– Percenként érkeznek a hívások a forródrótos számra.
McAllister nyugodtan az órájára pillantott. Tizenegy perc múlva kilenc.
Kézfejével megvakarta az állát. Szombat délután három óra és vasárnap
este nyolc óra között a közvélemény-kutatója több mint kétszáz polgárt
hívott fel telefonon. A megkérdezettek hetvennyolc százaléka támogatta a
halálbüntetést, és ez egyáltalán nem számított meglepetésnek. Ugyanakkor
azonban ugyanezeknek az embereknek az ötvenegy százaléka úgy
gondolta, hogy Sam Cayhallt nem kellene kivégezni. Különböz érveket
hoztak fel. Sokan úgy érezték, hogy Sam már túl öreg. Huszonhárom évvel
ezel tt követte el a b ncselekményt, egy generációval ezel tt. Amúgy is
hamarosan meghalna a börtönben, hagyják inkább békén. Politikai
okokból ítélték el. Ráadásul fehér, és McAllister meg a közvélemény-
kutatója is tudta, hogy ez a tényez nagyon fontos, még akkor is, ha senki
sem tesz róla említést.
Ez volt a jó hír. A rossz hírt az újság mellett hever , gyorsnyomtatón
készített anyag tartalmazta. A forródrótos rendszer, amelyen a hétvégén
csak egy telefonkezel dolgozott, szombaton kétszázharmincegy hívást
kapott, vasárnap pedig száznyolcvanat. Ez összesen négyszáztizenegy
hívás. A telefonálók több mint kilencvenöt százaléka ellenezte a kivégzést.
Péntek reggel óta hivatalosan nyolcszázkilencvenhét hívást fogadtak a
forródróton Sam ügyében, és a telefonálók minimum kilencven százaléka
a kivégzés ellen volt. És már megint csörögtek a telefonok.
És volt még valami más is. A regionális irodák azt jelentették, hogy
lavinaszer en zúdulnak rájuk a telefonhívások, és szinte kivétel nélkül
mindenki ellenzi, hogy a jó öreg Sam meghaljon. A kormányzó
apparátusának tagjai arról számoltak be, hogy a hétvégén az összes
irodában is állandóan szólt a telefon. Roxburgh jelentkezett és elmondta,
hogy az államügyészi iroda számait is megállás nélkül hívják.
A kormányzó már fáradt volt. – Van valami ma reggel tízkor – mondta
Monának anélkül, hogy ránézett volna.
– Igen, cserkészekkel találkozik.
– Mondja le. Kérjen elnézést a nevemben. Tegye át egy másik
id pontra. Nem vagyok olyan hangulatban, hegy ma reggel
fényképezgessenek. A legjobb, ha itt maradok. Ebéd?
 – Pressgrove szenátorral. Az egyetemek ellen benyújtott keresetet kell
megbeszélnie vele.
– Ki nem állhatom Pressgrove-ot. Mondja le. Ja, és most jut eszembe,
hozza be Goodmant.
Mona kiment az irodából, és egy perc múlva visszatért Garner
Goodmannel. McAllister az ablakban állt és a belvárosi épületeket bámulta.
Megfordult és rámosolygott Goodmanre.
Kezet ráztak, aztán leültek. Vasárnap kés délután Goodman átadott
Larramore-nak egy írásbeli kérelmet, amelyben ügyfelük meglehet sen
zajos tiltakozásának megfelel en, azt kérték, hogy a kormányzó ne tartson
meghallgatást.
– Még most sem akarnak meghallgatást? – kérdezte a kormányzó, és
ismét elgyötörten mosolygott.
– Az ügyfelünk azt mondja, hogy nem. Nincs új mondanivalója.
Mindent megpróbáltunk. – Mona egy csésze feketekávét nyújtott oda
Goodmannek.
– Nagyon keményfej ember. Azt hiszem, mindig is az volt. Most
éppen hol vannak a fellebbezések? – kérdezte McAllister, hangjában
szinte érdekl déssel.
– A várakozásoknak megfelel en egyik bíróságról kerülnek a másikra.
– Ön már többször végigcsinálta ezt, Mr. Goodman. Én még nem. A
mostani helyzet alapján mi a véleménye?
Goodman megkavarta a kávéját, s közben a kérdésen t n dött. Semmi
kára nem származhat abból, ha szinte lesz a kormányzóval. – Sam egyik
ügyvédjeként hajlamos vagyok némi optimizmusra. Azt mondom, hogy
csak hetvenszázalékos a valószín sége a kivégzésnek.
A kormányzó egy jó darabig gondolkozott a válaszon. Szinte hallotta,
hogy a szomszédos helyiségekben csöngenek a telefonok. Még a saját
emberei is kezdenek megbokrosodni. – Tudja, mit szeretnék, Mr.
Goodman? – kérdezte szintén.
Persze hogy tudom, gondolta magában Goodman. Azt akarod, hogy ne
csörögjenek tovább a telefonok. – Mit?
– Nagyon szeretnék beszélni Adam Hall-lal. Hol van most?
– Valószín leg a Parchmanben. Egy órával ezel tt beszéltem vele.
– Ide tudna jönni ma?
– Igen, s t eredetileg is úgy terveztük, hogy ma délután Jacksonba jön.
– Remek. Várni fogom.
Goodman elfojtott egy mosolyt. Lehet, hogy támadt egy kis rés a falon.
 De végül, furcsa mód, egy másik, egyáltalán nem várt területen
mutatkozott az els remény a halasztásra.

A szövetségi bíróság épületében Breck Jefferson belépett a f nöke

irodájába. F. Flynn Slattery bíró éppen telefonált; a vonal túlsó végén
beszél ügyvéd nagyon felbosszantotta. Breck egy vastag aktát és egy
jegyzetekkel teli füzetet tartott a kezében.
– Igen? – vakkantotta Slattery, miközben lecsapta a telefont.
– Cayhallról kell beszélnünk – mondta Breck komoran. – Tudja,
kaptunk egy keresetet, ami a beszámíthatatlanságára hivatkozik.
– Utasítsuk el és felejtsük el. Túl sok dolgom van ahhoz, hogy ilyen
ügyek miatt rágjam a körmöm. Hadd vigye Cayhall az 5. körzeti bíróságra.
Nem akarom, hogy itt legyen az az átkozott kereset.
Breck, arcán gondterhes kifejezéssel, lassan szólalt meg. – De van itt
valami, amit meg kellene néznie, bíró úr.
– Ugyan már, Breck. Mi az?
– Lehet, hogy megalapozott a kereset.
Slattery arca megnyúlt, válla megereszkedett. – Viccel? Mir l beszél?
Harminc perc múlva tárgyalásom kezd dik.
Breck Jefferson a második volt az évfolyamán az Emory Egyetemen.
Slattery feltétel nélkül megbízott benne. – Azt állítják, Sam nincs olyan
állapotban, hogy végre lehetne hajtani az ítéletet. Egy tágan értelmezhet
törvényre hivatkoznak.
– Mindenki tudja, hogy rült.
– Van egy szakért jük, aki hajlandó tanúskodni. Kénytelenek vagyunk
foglalkozni ezzel a keresettel.
– Ez hihetetlen.
– Jobb lenne, ha megnézné.
A bíró úr masszírozni kezdte a homlokát az ujjbegyével. – Üljön le.
Nézzük meg.

– Már csak néhány kilométer – mondta Adam, miközben a börtön felé

tartottak sebes tempóban. – Hogy érzed magad?
Carmen nem sokat beszélt, amióta eljöttek Memphisb l. – Ideges
vagyok – ismerte be, nem is el ször. Az út eddigi részén váltottak néhány
szót a Berkeleyr l, Chicagóról, meg arról, hogy mit hozhat a jöv .
Anyjukról és apjukról nem beszélgettek. Samr l meg a családjáról sem.
– is ideges.
 – Bizarr egy helyzet ez, Adam. Száguldunk az országúton a semmi
közepén, hogy megismerkedhessek a nagyapámmal, akit hamarosan
kivégeznek.
Adam keményen megveregette a térdét. – Azt teszed, amit tenned kell.
– Carmen a kelleténél egy-két számmal nagyobb nadrágot viselt,
túrabakancsot és piros farmeringet. A tipikus pszichológushallgató.
– Ott van. – Adam el remutatott. Az országút mindkét oldalán kocsik
parkoltak, olyan közel egymáshoz, hogy a lökhárítók szinte összeértek. A
forgalom lelassult, mert gyalogosok sétáltak az úton a börtön felé.
– Ez micsoda? – kérdezte Carmen.
– Egy nagy cirkusz.
Elhajtottak három klántag mellett, akik az út mentén gyalogoltak.
Carmen rájuk meredt, aztán hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Araszolva
haladtak el re, alig gyorsabban, mint a tüntetésre igyekv emberek. A
bejárat el tt, az út közepén két rend r irányította a forgalmat. Intettek
Adamnek, hogy forduljon jobbra.
Egy egyenruhás r odakísérte ket a börtön mikrobuszához, és gyorsan
elhagyták a f bejáratot.
A mikrobusz lassan hajtott végig az árnyas f úton, a szépen rendben
tartott fehér házak el tt. Carmen mindenre odafigyelt.
– Nem úgy néz ki, mint egy börtön – állapította meg.
– Ez egy farm. Tizenhétezer acre. A börtön alkalmazottai laknak
ezekben a házakban.
– A gyerekeikkel együtt – mondta Carmen, az udvarokban lév
biciklikre meg rollerekre mutatva. – Olyan békés itt minden. Hol vannak a
rabok?
– Várj egy kicsit.
A mikrobusz balra kanyarodott. Véget ért az aszfalt, és egy földútra
hajtottak rá. Ott volt el ttük a siralomház.
– Látod azokat a tornyokat? – kérdezte Adam a magasba mutatva. – A
kerítést meg a szögesdrótot? – Carmen bólintott.
– Ez a maximális biztonságú traktus. Sam otthona az elmúlt kilenc és
fél évben.
– Hol van a gázkamra?
– Odabent.
Az rök benéztek a mikrobuszba, aztán intettek, hogy hajtson keresztül
a dupla kapun. A f bejárat el tt, ahol Packer már várakozott, lefékezett.
Adam bemutatta a férfit Carmennek, aki most már alig tudott megszólalni.
Bementek az épületbe, Packer gyengéden megmotozta ket. Három fegy r
figyelte ket. – Sam már bent van – közölte Packer a bejárati iroda felé
biccentve.
Adam megfogta Carmen kezét, és megszorította. A lány bólintott, és
elindultak. Adam nyitott be.
Sam, mint mindig, most is az íróasztal szélén ült. A lábát lóbálva
cigarettázott. Tiszta, h vös leveg volt az irodában. Sam Adamre nézett,
aztán Carmenre. Packer becsukta mögöttük az ajtót.
Carmen elengedte Adam kezét, odalépett az íróasztalhoz és mélyen a
nagyapja szemébe nézett. – Én vagyok Carmen – mondta halkan. Sam
lecsusszant az íróasztalról. – Én meg Sam vagyok, Carmen. A hóbortos
nagyapád.
Eltartott néhány másodpercig, amíg Adam észrevette, hogy Sam
leborotválta a szakállát. A haja is rövidebb volt, és ápoltabbnak t nt. A
kezeslábas cipzárját egészen a nyakáig felhúzta.
Sam megszorította Carmen vállát, aztán a lány arcát kezdte
tanulmányozni. – Pont olyan csinos vagy, mint az édesanyád – állapította
meg érdes hangon. Szemét elfutotta a könny, és Carmen is a sírással
küszködött.
A lány az ajkába harapott, és megpróbált mosolyogni.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Sam, és vigyort er ltetett az arcára.
– Sajnálom, hogy ilyen állapotban kell megismerned.
– Remekül nézel ki – felelte Carmen.
– Ne hazudj, Carmen – mondta Adam, megtörve ezzel a gyászos
hangulatot. – És hagyjátok abba a sírást, miel tt még nagyobb baj lesz.
– Ülj le – mondta Sam, az egyik székre mutatva. Miután a lány helyet
foglalt, leült melléje, és megfogta a kezét.
– Els a munka, Sam – mondta Adam, miközben nekitámaszkodott az
íróasztalnak. – Ma kora reggel az 5. körzeti bíróság visszautasította a
fellebbezést. Úgyhogy zöldebb legel kre megyünk át.
– Nem akármilyen ügyvéd ám a bátyád – közölte Sam Carmennel. –
Mindennap ugyanolyan híreket hoz,
– Hát persze, nincs is nekem tulajdonképpen semmi dolgom.
– Hogy van az édesanyád? – kérdezte Sam Carmentól.
– Jól van.
– Mondd meg neki, hogy érdekl dtem fel le. Úgy riztem meg az
emlékeimben, mint egy nagyon rendes embert.
– Meg fogom mondani neki.
 – Lee-r l van valami hír? – tette fel a kérdést Sam Adamnek.
– Nincs. Akarsz találkozni vele?
– Azt hiszem, igen. De megértem, ha nem tud idejönni.
– Majd megnézem, mit tehetek – mondta Adam magabiztosan.
Legutóbbi két telefonját Phelps nem viszonozta. Ezt Samnek
természetesen nem mondhatta, de most ideje sem volt arra, hogy Lee után
kutasson.
Sam közelebb hajolt Carmenhez. – Adam azt mondja, hogy
pszichológiát tanulsz.
– Igen. Kaliforniában, a Berkeley Egyetemen...
Éles kopogás szakította félbe a beszélgetést. Adam résnyire nyitotta az
ajtót, és Lucas Mann aggodalmas ábrázatát pillantotta meg. – Bocsássatok
meg egy percre – mondta Adam Samnek meg Carmennek, aztán kilépett a
folyosóra.
– Mi újság? – kérdezte.
– Garner Goodman keresi – mondta Mann szinte suttogva. – Azt akarja,
hogy azonnal menjen Jacksonba.
– Miért? Mi történt?
– Úgy t nik, hogy az egyik kereset célba talált.
Adamnek kihagyott a szívverése. – Melyik?
– Slattery bíró az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozó keresetr l
akar beszélni magával. Ma délután ötre meghallgatást t zött ki. Nekem ne
mondjon semmit, mert lehet, hogy az államnak fogok tanúskodni.
Adam lehunyta a szemét, és a falnak támasztotta a fejét. Több száz
gondolat cikázott az agyában. – Ma délután ötkor. Slattery?
– Nehéz elhinni. Nézze, Adam, most gyorsan cselekednie kell.
– Szükségem van egy telefonra.
– Odabent van egy – mondta Mann, az Adam mögött lév ajtó felé
intve a fejével. – Nézze, Adam, nekem ehhez semmi közöm, de én a maga
helyében nem szólnék Samnek. Ez még mindig csak egy egészen apró kis
esély arra, hogy történik valami, és felesleges lenne reményeket ébreszteni
benne. Ha rajtam múlna, várnék, amíg lezajlik a meghallgatás.
– Igaza van. Köszönöm, Lucas.
– Nincs mit. Jacksonban találkozunk.
Adam visszament a bejárati irodába, ahol éppen arról folyt a
beszélgetés, hogy milyen az élet Bay Areában. – Nincs semmi érdekes –
mondta Adam homlokráncolva, majd közönyösen odament a telefonhoz.
Nem figyelt oda a halk társalgásukra, miközben beütötte a telefonszámot.
 – Garner, itt Adam. Itt vagyok Samnél. Mi újság?
– Viharos sebességgel gyere ide, öregfiú – mondta Goodman
nyugodtan. – Felpörögtek az események.
– Hallgatlak. – Sam éppen az els és egyetlen, évtizedekkel ezel tt
lezajlott San Franciscó-i utazásáról mesélt.
– El ször is, a kormányzó beszélni akar veled négyszemközt. Úgy t nik,
hogy nagyon kínlódik. Az idegeire megyünk a telefonokkal, és nagy rajta a
nyomás. De ami ennél fontosabb, Slattery, képzeld, éppen Slattery,
ráharapott a beszámíthatatlansági keresetre. Harminc perccel ezel tt
beszéltem vele, és rettenetesen össze van kavarodva. Persze én nem
segítettem rajta. Ma délután ötkor akar meghallgatást tartani. Már
beszéltem dr. Swinn-nel is, készenlétben van. Fél négykor száll le a gépe
Jacksonban, és azonnal hajlandó tanúskodni.
– Indulok – mondta Adam, háttal állva Samnek és Carmennek.
– A kormányzó irodája el tt találkozunk.
Adam letette a telefont. – Éppen most nyújtok be egy fellebbezést –
magyarázta Samnek, akit ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. –
Jacksonba kell mennem.
– Hová ez a sietség? – kérdezte Sam, egy olyan ember nyugalmával,
akinek még hosszú évei vannak hátra, és az égvilágon semmi dolga.
– Sietség? Azt mondtad, hogy sietség? Ma hétf van, Sam, és tíz óra.
Pontosan harmincnyolc óránk van arra, hogy valami csodára leljünk.
– Nem lesz itt semmilyen csoda, Adam. – Sam Carmenhez fordult. –
Ne reménykedj semmiben, drágám – mondta a lánynak, miközben még
mindig fogta a kezét.
– De talán...
– Nem. Lejárt az id m, világos? És nagyon is kész vagyok elmenni.
Nem akarom, hogy szomorkodj miattam.
– Nekünk indulnunk kell, Sam – mondta Adam, és megérintette
nagyapja vállát. – Vagy ma kés este, vagy holnap kora reggel visszajövök.
Carmen el rehajolt, és arcon csókolta Samet. – Lélekben veled leszek,
Sam – suttogta.
Sam egy pillanatra magához ölelte az unokáját, aztán felállt. – Vigyázz
magadra. Tanulj rendesen, meg az összes többi, amit ilyenkor szokás
mondani. És ne legyen rossz érzésed, ha rám gondolsz. Okkal kerültem ide.
Senki más nem hibáztatható, csak én. Sokkal jobb lesz nekem, ha
elmegyek.
 Carmen felállt, és megint összeölelkeztek. Amikor kimentek az
irodából, arcán csurogtak a könnyek.

NEGYVENHAT
Délre Slattery bíró már teljes mértékben átérezte a helyzet komolyságát, és
bár megpróbálta leplezni, rettenetesen élvezte, hogy a vihar kell s közepén
van. El ször is elküldte a polgárjogi tárgyalásra megjelent esküdteket és
jogászokat. Kétszer is beszélt az 5. körzeti bíróság halálbüntetéses
ügyekben illetékes el adójával, aztán magával McNeely bíróval. A nagy
pillanat néhány perccel tizenegy óra után jött el: Edward F. Allbright, az
Amerikai Egyesült Államok Legfels bb Bíróságának bírája telefonált
Washingtonból, hogy tájékozódjon az ügyr l. Allbright óráról órára
figyelemmel kísérte a Cayhall-ügy fejleményeit.
Amennyiben Slattery irodájában hektikus állapotok uralkodtak, az
államügyészi hivatal maga volt a káosz. Roxburgh agyát elöntötte a düh,
amikor megtudta, hogy Cayhall egyik vaktában leadott lövése célba talált.
Az ember tíz éven keresztül harcol ezekkel a fenevadakkal, végigcsinálja a
fellebbezési cirkuszt, egyik bíróságról rohan a másikra, hadakozik a
halálbüntetést ellenz különböz szervezetek nagyszer és végtelenül
találékony jogászaival, annyi papírmunkát végez, amihez egy egész
es erd t ki kéne irtani, és amikor úgy t nik, hogy már a célegyenesben
van, az elítélt benyújt egy halom link fellebbezést, és ezek valamelyikét
észreveszi egy éppen engedékeny hangulatban lév bíró.
Végigszáguldott a folyosón, és berontott Morris Henry, azaz dr. Halál
irodájába, és együtt összeállítottak egy csapatot a legjobb
büntet jogászokból. Egy nagy könyvtárteremben gy ltek össze, ahol a
polcokon és az asztalokon a legújabb jogi könyvek sorakoztak. Újra
átnézték a Cayhall-keresetet, a vonatkozó törvényt, és megtervezték a
stratégiájukat. Tanúkra lesz szükségük. Ki látta Cayhallt az elmúlt
hónapban? Ki tudna tanúskodni arról, hogy mit mond és mit csinál? Arra
már nincs id , hogy a saját orvosukkal megvizsgáltassák. Neki volt orvosa,
nekik nincs. Kész. Ahhoz, hogy elvihessenek hozzá egy köztiszteletnek
örvend orvost, id t kellene kérniük. Ez a kivégzés elhalasztását jelentené.
Az pedig szóba sem jöhet.
Az rök mindennap látják. Ki még? Roxburgh felhívta Lucas Mannt,
aki azt tanácsolta, hogy inkább Nugent ezredessel beszéljen. Nugent azt
mondta, hogy csak néhány órával ezel tt látta Samet, és igen,
természetesen örömmel hajlandó tanúskodni. Az a nyavalyás öregember
nem rült. Csak elviselhetetlen a modora. És Packer rmester minden
áldott nap látja. És a börtön pszichiátere, dr. N. Stegall is találkozott
Sammel, is tanúskodhatna. Nugent rettent készséges volt. A börtön
lelkészét is javasolta. Majd még gondolkozik, hogy ki jöhetne még szóba
Morris Henry megszervezett egy négy jogászból álló különítményt, azt
a feladatot kapták, hogy gy jtsenek össze minél több mocskot dr. Swinnr l.
Találjanak más olyan ügyeket, amelyekben szerepelt. Beszéljenek
jogászokkal mindenfelé az országban. Szerezzék meg a vallomásainak a
jegyz könyveit. Azt a pasast bárki bérbe veheti, hivatásszer en tanúskodik.
Találják meg hozzá a muníciót, hogy diszkreditálni lehessen.

Adam talált egy üres helyet a kapitólium el tti parkolóban. Goodman egy
árnyas fa alatt várta, zakóját a karjára terítette, ingujját felgy rte, de a
kockás csokornyakkend tökéletesen állt. Adam gyorsan bemutatta
Carment a férfinek.
– A kormányzó kett re vár. Éppen most jöttem el t le, ma délel tt már
harmadszor voltam nála Menjünk el az irodánkba – mondta Goodman, a
belváros felé intve a fejével. – Csak néhány utcányira van innen.
– Mit akar a kormányzó? – kérdezte Adam. Úgy érezte, hogy túl lassan
mennek. Nyugi, mondogatta magának. Nyugi.
– Ki tudja? Négyszemközt akar beszélni veled. Lehet, hogy a telefonok
elérték a kívánt hatást. Lehet, hogy valami trükkre készül. Az is lehet,
hogy teljesen szinte. Nem tudok olvasni a gondolataiban.
– M ködik a telefonálgatás?
– Remekül.
– Senki sem gyanakszik?
– Még nem. Az igazat megvallva, állandóan t z alatt tartjuk ket, nincs
idejük arra, hogy bemérjék a hívásokat.
Carmen üres tekintettel pillantott a bátyjára, akit túlságosan lefoglaltak
a gondolatai, hogy ezt észrevegye.
– Mik a legfrissebb hírek Slatteryt l? – kérdezte Adam.
– Tíz óra óta semmi. Breck Jefferson megpróbált elérni téged a
memphisi irodában, mire a titkárn d megadta neki az én itteni számomat.
Így találtak meg engem. Elmondta, hogy Slattery meghallgatást tart, és
háromra magához kéreti a jogászokat.
 – Mit jelent ez? – kérdezte Adam. Kétségbeesetten szerette volna, hogy
mentora azt mondja: fényes gy zelem küszöbén állnak.
Goodman megérezte Adam türelmetlen várakozását. – Az igazság az,
hogy nem tudom. Jó hír, de lehetetlen megítélni, hogy mire számíthatunk.
Ebben a szakaszban szokatlannak min sül, ha egy bíró meghallgatást tart.
Ismét átkeltek egy utcán, majd bementek az épületbe. Odafent, az
átmeneti irodában forrt a leveg , ahogy a négy joghallgató megállás nélkül
beszélt a telefonokba. Az egyik lány a fal mellett járkált fel és alá, füléhez
szorított telefonnal. Adam megállt az ajtóban és megpróbálta feldolgozni
magában a látványt. Carmen reménytelenül össze volt kavarodva.
Goodman hangosan suttogva kezdett magyarázni. – Átlagosan óránként
hatvan hívást bonyolítunk te. Ennél jóval többször tárcsázunk, de a
vonalak túlzsúfoltak. Ezért persze mi vagyunk a felel sök. A hét végén
sokkal lassabban haladtunk. Csak egy telefonkezel dolgozott a
forródrótos vonalon. – Goodman ezt úgy adta el , mint egy büszke
telepvezet , aki bemutatja a legújabb automata gépsort.
– Kinek telefonálnak? – érdekl dött Carmen.
Egy joghallgató lépett oda hozzájuk és bemutatkozott Adamnek, aztán
Carmennak. Remekül érzi magát, mondta.
– Nem akartok enni valamit? – kérdezte Goodman. – Van néhány
szendvicsünk. – Adam visszautasította a kínálást.
– Kinek telefonálnak? – tette fel ismét a kérdést Carmen.
– A kormányzó forródrótos szolgálatának – felelte Adam magyarázat
nélkül. A legközelebbi telefonálót hallgatták, aki elváltoztatott hangon
felolvasott egy nevet egy listáról. Az egyetemista most Benny Chase volt
Hickory Flatból, a kormányzóra szavazott, és úgy vélte, hogy Sam
Cayhallt nem szabad kivégezni. Ideje, hogy a kormányzó közbelépjen és
kezébe vegye a dolgok irányítását..
Carmen szúrós pillantást vetett a bátyjára, de az nem foglalkozott vele.
– Ezek négyen a jogi egyetem hallgatói – folytatta Goodman a
tájékoztatót. – Péntek óta legalább tíz egyetemistát használtunk, más-más
életkorúak, fehérek és feketék, férfiak és n k. Glass professzor nagyon
sokat segített, hogy megtaláljuk ket. maga is telefonált néhányszor. És
persze Hez Kerry is meg a csapata. Összesen legalább húsz emberünk
telefonál.
Odahúztak három széket az asztal végéhez és leültek Goodman talált
néhány üdít t egy m anyag h t ládában, és kitette ket az asztalra. – John
Bryan Glass négyre elkészít egy tényvázlatot. Hez Kerry is munkában van.
A halálbüntetést alkalmazó államokban m köd , az övéhez hasonló
cégeknél ellen rzi: nem készült-e ilyen jelleg kereset az utóbbi id ben.
– Kerry az a fekete pasas? – kérdezte Adam.
– Igen, a halálraítéltek jogi védelmét ellátó szervezet vezet je. Nagyon
jó esz fickó.
– Egy fekete ügyvéd töri magát, hogy megmentse Samet...
– Hezt egyáltalán nem érdekli, hogy Sam mit csinált. Neki ez is csak
egy halálbüntetéses ügy.
– Szeretnék találkozni vele.
– Fogsz is. Mindenki ott lesz a meghallgatáson.
– Ingyen dolgoznak? – kérdezte Carmen.
– Többé-kevésbé igen. Kerry fizetést kap. Hozzátartozik a munkájához,
hogy minden, ebben az államban zajló halálbüntetéses ügyet figyelemmel
kísér. Mivel Samnek vannak ügyvédei a Kravitz és Bane-t l, ebben az
ügyben nincs dolga. Pusztán szívességb l áldozza ránk az idejét. Glass
professzor az egyetemt l kap fizetést, de amit nekünk csinál, az egész
biztosan nincs benne a munkaköri leírásában. Az egyetemistáknak
ötdolláros órabért fizetünk.
– Ki fizet nekik?
– A jó öreg Kravitz és Bane.
Adam felkapott egy közelében lév telefonkönyvet. – Carmennek ma
délután vissza kell repülnie – mondta, miközben lapozni kezdte a sárga
oldalakat.
– Ezt majd én elintézem – jelentette ki Goodman, és kivette Adam
kezéb l a telefonkönyvet. – Hová megy?
– San Franciscóba.
– Megtudom, milyen járatok vannak. Van egy kis ételbár a sarkon.
Menjetek le, egyetek valamit. Majd kett kor átsétálunk a kormányzóhoz.
– El kell mennem egy könyvtárba – mondta Adam, az órájára pillantva.
Már majdnem egy óra volt.
– El bb egyél valamit, Adam. És próbálj meg kiengedni egy kicsit.
Kés bb lesz majd id nk leülni, hogy törjük a fejünket és haditervet
csináljunk. Most a leginkább arra van szükséged, hogy egyél valamit és
nyugodj meg egy kicsit.
– Éhes vagyok – közölte Carmen, aki már nagyon szeretett volna
néhány percre kettesben maradni a bátyjával. Kimentek a szobából, és
becsukták maguk mögött az ajtót.
 Carmen megállította Adamet a lepusztult folyosón, miel tt még a
lépcs höz értek volna. – Magyarázd meg, kérlek – mondta, és megragadta
a bátyja karját.
– Mit?
– Hogy mi folyik ebben a kis szobában.
– Hát ez elég nyilvánvaló, nem?
– Törvényes ez?
– Nem törvénytelen.
– Etikus?
Adam mély leveg t vett és rábámult a falra. – Szerinted mit terveznek
Sammel?
– Ki akarják végezni.
– Kivégezni, elgázosítani, megsemmisíteni, megölni, nevezd, ahogy
akarod. De ez gyilkosság, Carmen. Törvényes gyilkosság. Ez b n, és én
megpróbálom megakadályozni. Mocskos ügy ez, és ha meg kell szegnem
néhány etikai szabályt, nem érdekel.
– Ez b zlik.
– Ahogy a gázkamra is.
Carmen megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Huszonnégy órával
korábban még a barátjával ebédelt egy San Franciscó-i étteremben. Most
nem tudta pontosan, hogy hol van.
– Ne ítélj el ezért, Carmen, Ezek már az utolsó percek.
– Rendben van – felelte a húga, és elindult a lépcs felé.

A kormányzó és a fiatal ügyvéd egyedül voltak a hatalmas irodában,

keresztbe tett lábbal elhelyezkedtek a kényelmes b rszékeken, olyan közel
egymáshoz, hogy a lábuk majdnem összeért. Goodman éppen Carmennel
száguldott a repül térre, hogy a lány elérje a gépet. Mona Stark nem volt a
közelben.
– Tudja, elég furcsa, hogy maga az unoka, de még csak alig egy
hónapja ismeri t. – McAllister nyugodtan, szinte fáradtan beszélt. – De én
már sok-sok éve ismerem. Valójában már nagyon hosszú ideje része az
életemnek. És mindig is azt hittem, hogy nagyon várok erre a napra. Azt
akartam, hogy haljon meg, nyerje el méltó büntetését a két kisfiú
meggyilkolásáért. – Végigsimított a frizuráján, aztán finoman
megdörzsölte a szemét. Szavai annyira szintének t ntek, hogy az ember
azt hihette volna, hogy két régi jó barát össze egy kellemes kis
beszélgetésre. – De most már egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
Meg kell mondanom magának, Adam, hogy óriási nyomás nehezedik rám.
McAllister vagy brutálisan szinte, vagy pedig tehetséges színész;
Adam nem tudta megállapítani. – Mit bizonyít azzal Mississippi állam, ha
Sam meghal? – tette fel a kérdést. – Jobb lesz majd itt élni, amikor szerda
reggel felkel a nap, miután Sam meghalt?
– Nem. De maga nem hisz a halálbüntetésben. Én viszont igen.
– Miért?
– Azért, mert a gyilkosságot kíméletlenül meg kell büntetni. Képzelje
csak magát Ruth Kramer helyzetébe, és rögtön máshogyan fog érezni. Az
a baj magával, Adam, meg a magához hasonló emberekkel, hogy
elfeledkezik az áldozatokról.
– Órákig elvitatkozgathatnánk a halálbüntetésr l.
– Igaza van. Hagyjuk ezt a témát. Mondott magának Sam valami újat a
bombamerényletr l?
– Nem tájékoztathatom arról, hogy Sam mit mondott nekem. De a
válasz: nem.
– Akkor lehet, hogy egyedül csinálta, ki tudja.
– Mit számít ez ma, egy nappal a kivégzés el tt?
– Hogy szinte legyek, nem tudom. De ha tudnám, hogy Sam csak
segédkezett a robbantásban, hogy valaki más a felel s a gyilkosságért,
akkor semmiképpen sem hagyhatnám, hogy kivégezzék. Módomban állna
megakadályozni, mint maga is tudja. Megtehetném. Aztán megnézhetem
magam, hogy mit kapok érte. Politikailag ártana nekem. Helyrehozhatatlan
károkat okozna, de nem tör dnék vele. Kezdek belefáradni a politikába. És
egyáltalán nem élvezem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, hogy én döntök
élet-halál kérdésében. De ha tudnám az igazságot, megkegyelmeznék
Samnek.
– Ön úgy véli, hogy Samnek volt egy b ntársa. Ezt már mondta nekem.
Az FBI-ügynöknek, aki a nyomozást vezette, szintén ez a véleménye.
Miért nem cselekszik a saját hite alapján és kegyelmez meg neki?
– Azért, mert nem tudjuk biztosan.
– Ezek szerint tehát, ha Sam az utolsó órákban kibök egy szót, egy
nevet, maga fogja a tollat és megkegyelmez neki?
– Nem, de esetleg felfüggesztem az ítélet végrehajtását, hogy
lenyomozhassuk a nevet.
– Erre nem fog sor kerülni, kormányzó úr. Már megpróbáltam. Olyan
sokat faggattam, és olyan sokat tagadta, hogy már nem is beszélünk róla.
 – Kit véd?
– Fogalmam sincs.
– Lehet, hogy tévedünk. Beszámolt magának a merénylet részleteir l?
– Mint mondtam, nem tájékoztathatom a beszélgetéseinkr l. De teljes
felel sséget vállal az akcióért.
– Akkor miért kéne fontolóra vennem a kegyelmi jog gyakorlását? Ha
maga a b nöz állítja, hogy elkövette a b ntényt, egyedül hajtotta végre,
akkor miért kéne segítenem neki?
– Segíthetne neki, mert egy öregember, aki amúgy is hamarosan
meghal. Segíthetne neki, mert így lenne helyes, és a szíve mélyén szeretne
is segíteni. De bátorság kell hozzá.
– Sam gy löl engem, ugye?
– Igen. De megváltoztathatja a véleményét. Kegyelmezzen meg neki, és
lesz a legnagyobb rajongója.
McAllister elmosolyodott, és kicsomagolt egy mentacukrot. – Tényleg
beszámíthatatlan?
– A szakért nk azt mondja, hogy igen. Mindent el fogunk követni,
hogy Slattery bírót is meggy zzük.
– Azt tudom, de tényleg rült? Maga órákat töltött vele.
Ez volt az a pont, amikor Adam nem az szinteség mellett döntött.
McAllister nem jó barát, és egyáltalán nem megbízható. – Nagyon
szomorú – ismerte be Adam. – Egyébként meglep nek tartanám, hogy van
olyan ember, aki normális tud maradni néhány hónap után a siralomházban.
Sam már öregember volt, amikor odakerült, és azóta lassan romlik az
állapota. Többek között ezért utasít vissza minden interjút. Nagyon
szánalmas öregember.
Adam nem tudta megítélni, hogy a kormányzó elhiszi-e, amit mond, de
az biztos, hogy feszült figyelemmel hallgatta.
– Mi a holnapi menetrendje? – kérdezte McAllister.
– Fogalmam sincs. Attól függ, hogy mi történik ma Slattery
tárgyalótermében. Úgy terveztem, hogy a nap nagy részét Sammel töltöm,
de lehet, hogy az utolsó perces fellebbezésekkel fogok rohangálni.
– Megadom magának a titkos számomat. Beszéljünk holnap napközben.

Sam evett három falat tarkababot és egy kis rozskenyeret, aztán az ágya
végébe tette a tálcát. Ugyanaz az r figyelte t kifejezéstelen tekintettel a
szárny ajtajának rácsán keresztül. Amúgy is elég rossz volt az élet egy
ilyen sz k lyukban, de úgy élni, mint egy állat, akit állandó megfigyelés
alatt tartanak, az egyenesen elviselhetetlen.
Hat óra volt, kezd dik az esti híradó. A jacksoni tévéállomás azzal a
hírrel kezdte, hogy F. Flynn Slattery bíró az utolsó percekben úgy döntött:
meghallgatást tart. A jacksoni szövetségi bíróság épületét mutatták, amely
el tt egy izgatott fiatalember, kezében mikrofonnal elmagyarázta, hogy a
meghallgatás kicsit csúszik, mert a jogászok Slattery irodájában
vitatkoznak. A védelem azt állítja, hogy Mr. Cayhall olyan szellemi
állapotban van, hogy képtelen felfogni, miért végzik ki. Szenilis és
beszámíthatatlan, állítja a védelem. Egy közismert pszichiátert idéztek be
tanúnak, hogy utolsó, kétségbeesett kísérletükkel megakadályozzák az
ítélet végrehajtását. A meghallgatás most már bármelyik pillanatban
elkezd dhet, de senki sem tudja, Slattery bíró mikor hoz döntést. A
képerny n ismét a m sorvezet jelent meg, aki elmondta, hogy
mindeközben a büntetés-végrehajtási intézetben teljes er vel készülnek a
kivégzésre. Ismét egy mikrofonos fiatalembert mutattak a képen, aki
valahol a börtön f bejárata környékén állt, és a fokozott biztonsági
intézkedésekr l számolt be. A jobbjára mutatott, és a kamera
végigpásztázta az országút közelében lév területet, ahol karneváli
hangulat uralkodott. A rend rség is kivonult, éberen szemmel tartották a
Ku-KluxKlan egyre nagyobb számban gyülekez aktivistáit. A többi
tüntet k között vannak a fehér faj fels bbrend ségét hirdet különböz
csoportok, illetve a halálbüntetést ellenz , ilyen esetekben már
megszokottnak mondható szervezetek, közölte a riporter.
A kamera ismét a fiatalembert mutatta, akinek most vendége is volt:
George Nugent, a büntetés-végrehajtási intézet megbízott vezet je, a
kivégzés irányítója. Nugent komor ábrázattal megválaszolt néhány kérdést,
közölte, hogy minden tekintetben urai a helyzetnek, és amennyiben a
bíróságok zöld jelzést adnak, az ítéletet a törvény bet jének megfelel en
végrehajtják.
Sam kikapcsolta a tévét. Adam két órával korábban felhívta, és
beszámolt a készül meghallgatásról, így nem érte váratlanul a hír, hogy
szenilis, beszámíthatatlan és a jó ég tudja, még micsoda. Mégsem tetszett
neki ez az egész. A kivégzésére várakozni sem volt valami kellemes, de az,
hogy nyilvánosan kétségbe vonják a szellemi épségét, durva és kegyetlen
beavatkozásnak t nt a privát szférájába.
Lekapcsolta a lámpát és végigheveredett az ágyon. Még harminc órát
élhet.
A szövetségi bíróság központi tárgyalóterme már zsúfolásig megtelt,
amikor Slattery bíró immáron harmadszor engedte el a jogászokat az
irodájából. A délután nagy részében f tött hangulatú tárgyalások zajlottak,
ez volt az utolsó. Már majdnem hét óra volt.
Bevonultak a tárgyalóterembe, és elfoglalták helyüket. Adam Garner
Goodman mellett ült A mögöttük lév széksoron Hez Kerry, John Bryan
Glass és három hallgatója foglalt helyet. Roxburgh, Morris Henry és még
öt-hat jogász az állam részére fenntartott asztal körül zsúfolódtak össze.
Két széksorral mögöttük a kormányzó ült, egyik oldalán Mona Stark, a
másikon Larramore.
A többi jelenlév nagyrészt újságíró volt, de kamerát nem engedtek be
a tárgyalóterembe. Volt néhány kíváncsi néz is, joghallgatók, egy-két
jogász. Slattery bíró nyilvános meghallgatást tartott. A leghátsó sorban,
sportos zakóban és nyakkend vel, Rollie Wedge ült.
Slattery bevonult a tárgyalóterembe, és egy pillanatra mindenki felállt.
– Üljenek le – mondta a mikrofonba. Röviden összegezte a keresetben
foglaltakat, ismertette a vonatkozó törvényeket, és tájékoztatta a
jelenlev ket a meghallgatás szabályairól. Nincs olyan hangulatban, hogy
hosszú érveléseket és értelmetlen kérdéseket hallgasson, közölte a
jogászokkal, próbáljanak meg igyekezni.
– A kereset benyújtója készen áll? – kérdezte Adam felé fordulva.
Adam idegesen felállt. – Igen, bíró úr – válaszolta. – Dr. Anson Swinnt
szólítjuk.
Swinn felállt az els sorban, és odament a tanúk emelvényéhez, ahol
megeskették. Adam, kezében a jegyzeteivel, a tárgyalóterem közepére, a
jogászok emelvényéhez sétált, s közben megpróbálta összegy jteni
minden erejét. A jegyzetei gépelt lapokból álltak, annak a nagyon alapos
és kiváló munkának az eredményeként születtek, amelyet Hez Kerry és
John Bryan Glass végzett. k ketten, meg Kerry csapata az egész napjukat
Sam Cayhallnak és ennek a meghallgatásnak szentelték. És készen álltak
arra, hogy egész éjjel meg holnap egész nap is dolgozzanak.
Adam el ször néhány alapvet kérdést tett fel Swinn képzettségér l és
szakértelmér l. Swinn jellegzetes középnyugati tájszólásban adta meg a
válaszait, és nagyon is jó volt így. A szakért k beszéljenek máshogyan,
érkezzenek messzir l, és akkor mindenki tiszteli ket. Fekete hajával,
fekete szakállával, fekete szemüvegével és fekete öltönyével Swinn
tényleg úgy nézett ki, mint szakterületének nagy tudású, briliáns képesség
mestere. A bevezet kérdések rövidek és lényegretör ek voltak, de csak
azért, mert Slattery el zetesen megvizsgálta az orvos szakképzettségét
igazoló iratokat, és úgy döntött, hogy tanúskodhat, mint elmeszakért . A
keresztkérdések során az állam megkérd jelezheti a szakképzettségét, de a
vallomása jegyz könyvbe kerül.
Adam irányításával Swinn beszámolt annak a két órának a tanulságairól,
amit múlt kedden Sam Cayhall-lal töltött. Leírta a fizikai állapotát is,
mindezt tette úgy, hogy elmondása alapján Sam egy él hullának nézett ki.
Minden valószín ség szerint zavarodott, az elmezavar azonban inkább jogi,
semmint orvosi kifejezés. Samnek az is gondot okozott, hogy a
legegyszer bb kérdésekre válaszoljon: mit evett reggelire? Ki van a
szomszédos cellában? Mikor halt meg a felesége? Ki volt az ügyvédje az
els tárgyalás alatt? És így tovább.
Swinn nagyon vigyázott arra, hogy fedezze magát. Többször is
elismételte: két óra nem elég arra, hogy alapos diagnózist állítson fel Mr.
Cayhall elmeállapotáról. Több id re lenne szüksége.
Véleménye szerint Sam Cayhall nem képes teljes mértékben felfogni,
hogy hamarosan meg fog halni, nem érti, hogy miért végzik ki, és azzal
egyáltalában nincs tisztában, hogy egy b ncselekményért büntetik meg.
Adam néha majdnem összerezzent ijedtében, bár Swinn roppant meggy z
volt. Mr. Cayhall ijeszt en nyugodt és higgadt, nem is sejti, mi vár rá, egy
sz k cellában morzsolgatja a napjait. Nagyon szomorú ügy. Az egyik
leggyászosabb eset, amivel valaha is találkozott.
Más körülmények között Adam megrettent volna attól, hogy egy olyan
embert idézzen be tanúként, aki ennyire nyilvánvalóan szélhámos. De
jelen pillanatban rettent büszke volt erre a fura kis emberre. Emberi élet
volt a tét.
Slattery nem kívánta félbeszakítani dr. Swinn tanúvallomását Ezt az
ügyet nyomban meg fogja vizsgálni az 5. körzeti bíróság, aztán esetleg a
legfels bb bíróság, és nem akarta, hogy valaki felülr l utólag
megkérd jelezze a döntését. Goodman számított erre, ezért megmondták
Swinnnek, hogy nyugodtan eressze b lére a mondandóját, így a bíróság
engedékenységének köszönhet en Swinn alapos részletességgel
elemezgetni kezdte Sam problémáinak lehetséges okait. Leírta, micsoda
szörny ség napi huszonhárom órát tölteni egy cellában, tudván, hogy a
gázkamra csak egy k hajításnyira van. El adta, hogy milyen az, amikor
valakit l megtagadják az emberi társaságot, a tisztességes ételeket, a nemi
életet, a mozgás, a testgyakorlás lehet ségét és a friss leveg t. Számos
siralomházi elítélttel dolgozott már szerte az országban, és nagyon jól
ismerte a problémáikat. Sam természetesen egész más helyzetben van a
kora miatt. Az átlagos siralomházi elítélt harmincegy éves, és négy éven
keresztül vár a halálra. Sam hatvanéves volt, amikor megérkezett a
Parchmanbe. Sem fizikailag, sem szellemileg nem volt olyan állapotban,
hogy el tudta volna viselni a megpróbáltatásokat. Elkerülhetetlen volt,
hogy még rosszabb állapotba kerüljön.
Swinn negyvenöt percen keresztül válaszolt Adam kérdéseire. Miután
már nem maradt több, Adam leült. Steve Roxburgh az emelvényhez
masírozott, és Swinnre szegezte a tekintetét.
Swinn tudta, hogy mi következik most, de a legcsekélyebb mértékben
sem aggódott. Roxburgh azzal kezdte, hogy megkérdezte, ki fizet a
szolgálataiért, és mennyit számít fel érte. Swinn azt válaszolta, hogy
óránként kétszáz dollárt kap a Kravitz és Bane ügyvédi irodától. Nagy
dolog. Esküdtszék nem volt a tárgyalóteremben. Slattery tudta, hogy a
szakért ket jól megfizetik, különben nem tanúskodnának. Roxburgh
megpróbálta kikezdeni Swinn szakértelmét, de semmi eredményt nem ért
el. Swinn jól képzett, tapasztalt pszichiáter volt. Szakértelmét senki sem
vonhatta kétségbe. És Roxburgh-nak esze ágában sem volt
orvostudományi kérdésekr l vitatkozni egy orvossal.
A kérdések még furcsábbá váltak, amikor Roxburgh azokról a perekr l
kezdett faggatózni, amelyekben Swinn eddig tanúskodott. Egy kissrác
megégett egy autóbalesetben, és Swinn azon a véleményen volt, hogy a
gyerek súlyos elmezavarral küszködik. Nehezen nevezhet széls séges
véleménynek.
– Mire akar kilyukadni, ügyész úr? – vágott közbe hangosan Slattery.
Roxburgh a jegyzeteibe pillantott. – Bíró úr – felelte –, a tanú
szavahihet ségét próbáljuk meg kétségbe vonni.
– Azt látom. De sehogy sem akar sikerülni, Mr. Roxburgh. A
bíróságnak tudomása van róla, hogy dr. Swinn számos tárgyaláson
tanúskodott már szerte az országban. Mit akar bizonyítani ezzel?
– Azt szeretnénk megmutatni, hogy egészen képtelen véleményt is
hajlandó megfogalmazni, ha jól megfizetik.
– A jogászok ezt nap mint nap megteszik, Mr. Roxburgh.
Halk, visszafogott nevetés hallatszott a közönség soraiból. Roxburgh-
nak ekkor le kellett volna ülnie, de a pillanat túlságosan is nagyszer volt.
Átgyalogolt a következ aknamez re, és az elítélten végzett vizsgálatról
kezdte faggatni az orvost. Nem jutott semmire. Swinn minden kérdésre
gördülékenyen, olajozottan válaszolt. Újra elismételte Sam gyászos
állapotának leírását. Roxburgh minden kétséget kizáróan alulmaradt. Dr.
Swinnt elbocsátották a tanúk emelvényér l.
A kereset benyújtójának következ és egyben utolsó tanúja
meglepetésnek számított, bár Slattery el zetesen már jóváhagyta. Adam E.
Garner Goodmant szólította.
Goodman, miután megeskették, helyet foglalt. Adam megkérte, hogy
röviden vázolja fel, a Kravitz és Bane ügyvédi iroda milyen jogi
képviseletet nyújtott Sam Cayhallnak. Goodman a jegyz könyv kedvéért
összegezte a fontosabb momentumokat. Slattery a nagy részét már hallotta.
Goodman mosolyogva idézte fel, hogy Sam Cayhall miként szabadult meg
a Kravitz és Bane ügyvédeit l.
– Jelenleg is a Kravitz és Bane ügyvédi iroda képviseli Sam Cayhallt? –
kérdezte Adam.
– Igen, mi képviseljük.
– És jelenleg ön azért van itt Jacksonban, mert az ügyön dolgozik?
– Igen, pontosan.
– Az ön véleménye szerint, Mr. Goodman, Sam Gayhall mindent
elmondott az ügyvédeinek a Kramer-iroda elleni bombamerényletr l?
– Nem, úgy vélem, hogy nem.
Rollie Wedge kicsit kihúzta magát és feszülten figyelt.
– Elmagyarázná, kérem?
– Természetesen. Számos közvetett bizonyíték utal arra, hogy egy
másik személy is ott volt Sam Cayhall-lal a Kramer-iroda felrobbantásakor,
illetve az azt megel z merényletek alkalmával. Mr. Cayhall megtagadta,
hogy beszéljen err l velem, az ügyvédjével, és még most sem hajlandó
együttm ködni. Az ügy jelenlegi szakaszában nyilvánvalóan dönt
fontossággal bírna, hogy mindent elmondjon az ügyvédeinek. azonban
képtelen erre. Vannak bizonyos tények, amelyeket tudnunk kellene, de
nem hajlandó beszélni róluk.
Wedge egyszerre volt megkönnyebbült és ideges. Sam keményen tartja
magát, de az ügyvédei mindent megpróbálnak.
Adam feltett még néhány kérdést, aztán leült. Roxburghnak mindössze
egyetlen kérdése volt. – Mikor beszélt utoljára Mr. Cayhall-lal?
Goodman egy darabig gondolkozott a válaszon. Nem tudott pontosan
visszaemlékezni, hogy mikor is találkoztak utoljára. – Nem tudom. Két
vagy három évvel ezel tt.
– Két vagy három évvel ezel tt? És maga az ügyvédje?
 – Én csak az egyik ügyvédje vagyok. Jelenleg Mr. Hall a vezet ügyvéd
az ügyben, és az elmúlt hónapban rengeteg id t töltött a kliensével.
Roxburgh leült, és Goodman is visszament a helyére.
– Nincs több tanúnk, bíró úr – jelentette be Adam.
– Szólítsa az els tanújukat, Mr. Roxburgh – rendelkezett Slattery.
– Az állam George Nugent ezredest szólítja – harsogta Roxburgh.
Nugentet, miután a folyosón megtalálták, a tanúk emelvényéhez kísérték.
Jegyz könyvbe mondta a nevét és jelenlegi beosztását. – Egy órával
ezel tt még a börtönben voltam – közölte, az órájára pillantva. – Néhány
perce érkeztem helikopterrel.
– Mikor látta utoljára Sam Cayhallt? – kérdezte Roxburgh.
– Ma reggel kilenc órakor átköltöztettük a megfigyel cellába. Akkor
beszéltem vele.
– Szellemileg friss volt, vagy pedig csak a nyálát csorgatta a sarokban,
mint egy idióta?
Adam fel akart pattanni, hogy tiltakozzon, de Goodman megragadta a
karját.
– Rendkívül friss volt – felelte Nugent buzgón. – Megkérdezte, hogy
miért kerül át egyik cellából a másikba. Megértette, hogy mi történik.
Persze nem tetszett neki, de Samnek mostanában semmi sem tetszik.
– Tegnap látta Mr. Cayhallt?
– Igen.
– Képes volt beszélni, vagy csak hevert mint egy darab fa?
– Nagyon is beszédes hangulatában volt.
– Mir l beszélgettek?
– Van egy listám arról, hogy milyen kérdéseket kell megtárgyalnom
Sammel. Nagyon ellenséges volt, még fizikai er szakkal is fenyeget zött.
Nagyon érdes a modora, és szeret csíp s megjegyzéseket tenni. Miután
egy kicsit megnyugodott, az utolsó vacsorájáról és a tanúiról beszélgettünk,
meg arról, hogy mi a teend nk a személyes tárgyaival. Ilyen és ehhez
hasonló kérdéseket érintettünk. A kivégzésr l is beszélgettünk.
– Tisztában van vele, hogy ki fogják végezni?
Nugent elnevette magát. – Miféle kérdés ez?
– Válaszoljon rá – utasította Slattery mosoly nélkül.
– Természetesen tisztában van vele. Pontosan tudja, hogy mi történik.
Nem rült. Azt mondta, hogy nem fog sor kerülni a kivégzésre, mert az
ügyvédei most állnak majd el az adu ásszal, legalábbis így fogalmazott.
Mindent el re elterveztek. – Nugent mindkét kezével a tárgyalóterem felé
intett.
Roxburgh ezután a korábbi találkozásaikról faggatta, és Nugent nem
fukarkodott a részletekkel. Úgy t nt, minden szóra emlékszik, amit Sam az
elmúlt két hétben kiejtett, a gunyoros, epés megjegyzések különösképpen
mély nyomot hagytak benne.
Adam tudta, hogy ez mind igaz. Gyors tanácskozás után Garner
Goodmannel úgy döntöttek, hogy nem vetik keresztkérdések alá az
ezredest. Nem sokra mennének vele.
Nugent végigmasírozott a széksorok közötti folyosón, és kiment a
tárgyalóteremb l. Ennek az embernek küldetése van. Azonnal vissza kell
mennie a Parchmanbe.
Az állam második tanúja dr. N. Stegall volt, a büntetés-végrehajtási
intézet pszichológusa. Miközben Roxburgh Morris Henryvel értekezett,
elfoglalta a helyét a tanúk emelvényén.
– Mondja jegyz könyvbe a nevét – utasította a n t Slattery.
– Dr. N. Stegall.
– Ann? – kérdezte a bíró úr.
– Nem, N. Csak egy kezd bet .
Slattery lepillantott a n re, aztán Roxburgh-re nézett, aki megvonta a
vállát, jelezvén, hogy nem tudja, mit mondjon erre.
Roxburgh színre lépett, és feltett néhány gyors kérdést a pszichológus
képzettségére és szakértelmére vonatkozóan. Slattery már el zetesen
jóváhagyta, hogy dr. Stegall szakért ként tanúskodhat.
– Nos, dr. Stegall – kezdte Roxburgh –, mikor találkozott Sam Cayhall-
lal?
A n egy darab papírt tartott a kezében, amire most rápillantott. – Július
26-án, csütörtökön.
– Mi volt a látogatása célja?
– Hozzátartozik a munkámhoz, hogy rendszeresen meglátogatom a
siralomházi elítélteket, különösképpen akkor, ha közeli a kivégzésük
id pontja.
– Leírná Mr. Cayhall szellemi állapotát?
– Szellemileg rendkívül friss, igen értelmes ember, és nagyon éles a
nyelve, majdnem azt lehet mondani, hogy goromba a modora. Valójában
velem egészen goromba is volt, megkért, hogy többet ne látogassam meg.
– Beszélt a kivégzésr l?
 – Igen. Pontosan tudta, hogy még tizenhárom napja van hátra. Azzal
vádolt, hogy csak azért akarok neki nyugtatókat adni, nehogy problémákat
okozzon, amikor eljön az ideje. Azt is elmondta, hogy nagyon aggódik egy
másik siralomházi elítélt, Randy Dupree miatt, aki a véleménye szerint
egyre rosszabb szellemi állapotban van. Nagyon nyugtalan volt Mr.
Dupree miatt, és súlyos szavakkal sértegetett, mert még nem vizsgáltam
meg.
– Az ön véleménye szerint Sam Cayhall szellemi ítél képessége teljes
birtokában van?
– Mindenképpen. Tökéletesen m ködik az agya
– Nincs több kérdésem – mondta Roxburgh és leült.
Adam határozott léptekkel odament az emelvényhez. – Árulja el
nekünk, dr. Stegall: hogy van Randy Dupree? – kérdezte teljes hanger vel.
– Nos, hm... még nem volt alkalmam megvizsgálni.
– Sam tizenegy nappal ezel tt beszélt magának róla, de nem vette a
fáradságot, hogy megnézze.
– Sok dolgom volt.
– Mióta dolgozik a jelenlegi munkahelyén?
– Négy éve.
– És a négy év alatt hányszor beszélt Sam Cayhall-lal?
– Egyszer.
– Nem nagyon tör dik maga a siralomházi elítéltekkel, ugye, dr. Stegall?
– Természetesen igenis tör döm velük.
– Hány ember van jelenleg a siralomházban?
– Hát, hm... nem tudom pontosan. Azt hiszem, nagyjából negyven.
– És ezek közül hánnyal beszélt már? Mondjon nekünk néhány nevet.
Az ijedtség, a düh vagy a tudatlanság volt-e az oka, senki sem tudta
volna megállapítani. Egy biztos: a n megdermedt. Arca grimaszba rándult,
oldalra hajtotta a fejét, és láthatólag azon igyekezett, hogy felidézzen egy
nevet, de nyilvánvalóan képtelen volt rá. Adam hagyta néhány pillanatig
kínlódni, aztán így szólt: – Köszönöm, dr. Stegall. – Adam megfordult, és
visszament a székéhez.
– Szólítsa a következ tanúját – rendelkezett Slattery.
– Az állam Clyde Packer rmestert szólítja.
Packert behívták a folyosóról, és a tanúk emelvényéhez vezették. Most
is egyenruhát viselt, de a fegyverét elvették. Megesküdött, hogy az igazat
mondja, aztán helyet foglalt.
 Adam nem lep dött meg azon, hogy Packer tanúvallomása milyen
hatást gyakorolt a jelenlév kre. Az rmester becsületes ember volt, aki
egyszer en elmondta, hogy mit látott. Kilenc és fél éve ismerte Samet, és
az öregember pontosan olyan most, mint amikor megérkezett. Leveleket,
jogi anyagokat gépel, sok könyvet olvas, els sorban jogi témájúakat.
Siralomházi cimboráinak is legépelt hivatalos iratokat, illetve azoknak,
akik nem tudtak helyesen írni, a feleségeknek meg barátn knek szóló
leveleket is. Egyik cigarettáról gyújt a másikra, mert szeretné elpusztítani
magát, miel tt az állam sort keríthetne rá. Pénzt kölcsönöz a barátainak.
Packer szerény véleménye szerint Sam pontosan olyan friss szellemi
állapotban volt, mint kilenc és fél évvel ezel tt. És nagyon gyorsan forgott
az agya.
Slattery megpróbált egészen közel hajolni Packerhez, amikor az
rmester a dámapartikról beszélt, amit Sam Henshaw-val és Gullitt-tal
szokott vívni.
– nyer általában? – szakította félbe az rmestert.
– Majdnem mindig.
Talán az volt a meghallgatás fordulópontja, amikor Packer elmondta,
hogy Sam azzal a kéréssel fordult hozzá: hadd nézzen meg még egy
napfelkeltét, miel tt meghalna. A múlt héten történt, amikor Packer egyik
reggel végigment a szárnyon. Sam halk hangon kérte meg az rmestert.
Tudja, hogy meg fog halni, mondta, már készen áll rá, de még egyszer
szeretne kora reggel kimenni az épület keleti végében lév sportpályára,
hogy megnézhesse, hogyan kel fel a nap. Packer teljesítette a kérését, és
múlt szombaton Sam egy órán keresztül, kávét kortyolgatva várta, hogy az
égbolton megjelenjen a nap. Utána nagyon hálás volt Packernek.
Adam semmit sem kívánt kérdezni az rmestert l. Packer távozott a
tárgyalóteremb l.
Roxburgh bejelentette, hogy az állam következ tanúja Ralph Griffin, a
börtön lelkésze. Griffin, miután az emelvényhez vezették, kényelmetlen
érzéssel pillantott körbe a tárgyalóteremben. Megmondta a nevét és a
foglalkozását, aztán óvatos pillantással Roxburgh-ra nézett.
– Ismeri Sam Cayhallt? – kérdezte az államügyész.
– Igen.
– Beszélt vele az utóbbi id ben?
– Igen.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Tegnap. Vasárnap.
 – Hogyan tudná leírni a szellemi állapotát?
– Nem tehetem.
– Parancsol?
– Nem írhatom le a szellemi állapotát.
– Miért nem?
– Mert jelen pillanatban a lelkésze vagyok, és minden, amit mond vagy
tesz a jelenlétemben, szigorúan bizalmas. Nem tanúskodhatok Mr. Cayhall
ellen.
Roxburgh az id t húzta, miközben azon töprengett magában, hogy most
mit is tegyen. Nyilvánvaló volt, hogy sem , sem beosztottjai nem
gondolták át a helyzetet. Talán azzal a feltételezéssel éltek, hogy mivel a
lelkész az államnak dolgozik, készséggel hajlandó lesz együttm ködni
velük.
Slattery gyorsan megoldotta a helyzetet. – A tiszteletes úrnak bizony
igaza van, Mr. Roxburgh. A tanúnak nem kellene itt lennie. Ki a
következ ?
– Nincs több tanúnk – mondta az államügyész, aki már nagyon szeretett
volna visszatérni a helyére.
A bíró úr hosszasan jegyzetelt, aztán a zsúfolt tárgyalóterem felé
fordította a tekintetét. – Alapos mérlegelés után döntést hozok,
valószín leg holnap kora reggel. Utána nyomban értesíteni fogjuk a
jogászokat. Felesleges idejönniük. Majd telefonálunk. A meghallgatást
ezennel lezárom.
Mindenki felállt, és siet s léptekkel megindult a hátsó ajtó felé. Adam
megállította Ralph Griffint, és köszönetet mondott neki, aztán visszament
az asztalhoz, ahol Goodman, Hez Kerry, Glass professzor és az
egyetemisták várakoztak. Összedugták a fejüket és suttogva tanácskoztak,
amíg a tömeg ki nem áramlott a tárgyalóteremb l, aztán k is kimentek.
Valaki azt javasolta, hogy vacsorázzanak együtt. Már majdnem kilenc óra
volt.
A tárgyalóterem ajtajában riporterek várakoztak. Adam néhányszor
udvariasan elismételte menet közben, hogy nem nyilatkozik. Rollie Wedge
Adam és Goodman mögé lépett, miközben araszolva haladtak el re a
zsúfolt folyosón. Amikor kimentek az épületb l, elt nt.
Odakint két csoportba gy ltek a kamerák. A lépcs n Roxburgh szólt a
tüleked riporterekhez, t le alig néhány méterre, a járdán a kormányzó
tartott rögtönzött sajtótájékoztatót. Miközben elment mellette, Adam
hallotta, hogy McAllister azt mondja, a kegyelmi jog gyakorlását
fontolgatja, és hosszú lesz a mai éjszaka. A holnapi nap még keményebb
lesz.

A Hal és Mal nev , népszer belvárosi étteremben találkoztak. Hez talált

egy nagy asztalt az egyik sarokban, és rendelt egy sört mindenkinek. Az
étterem hátulsó részében egy blueszenekar játszott.
Adam a sarokba, Hez mellé ült le, és órák óta el ször egy kicsit
kiengedett. Vörösbabot meg rizst rendeltek, és a meghallgatásról
beszélgettek. Hez azt mondta Adamnek, hogy remekül csinálta, és a
joghallgatók is elárasztották az elismer szavakkal. A hangulat optimista
volt. Adam megköszönte a segítségüket. Goodman és Glass az asztal túlsó
végén ült, és mélyen elmerültek egy másik halálbüntetéses ügyr l
folytatott beszélgetésben. Lassan múlt az id , és amint a vacsora
megérkezett, Adam mohón nekilátott.
– Valószín leg nem ez a legjobb alkalom, hogy ezt szóba hozzam –
mondta Hez a szája sarkából. Nem akarta, hogy Adamen kívül más is
hallja t. A zenekar még hangosabban kezdett játszani. – Gondolom,
miután ez az ügy lezárult, visszamegy Chicagóba – folytatta Hez, s közben
Goodmanre pillantott, hogy meggy z djön róla, a férfi még mindig Glass-
szal beszélget.
– Azt hiszem, igen – felelte Adam minden meggy z dés nélkül. Az
elmúlt napokban kevés ideje volt arra, hogy a jöv jér l elmélkedjen.
– Nos, szeretném, ha tudná, hogy van egy üresedés az irodánkban. Az
egyik emberünk magánpraxist kezd, és új ügyvédet keresünk. Mint tudja,
csak halálbüntetéses ügyekkel foglalkozunk.
– Igaza volt – felelte Adam halkan. – Ennél rosszabb alkalmat nem is
választhatott volna, hogy szóba hozza.
– Kemény munka, de van értelme csinálni. És persze néha megszakad
az ember szíve. De mindenképpen szükség van ránk. – Hez elrágcsált egy
darabka kolbászt, aztán sörrel leöblítette. – A pénz kevés, legalábbis ahhoz
hasonlítva, amit most keres a cégnél. Alacsony költségvetés, sok munka,
sok ügyfél.
– Mennyit fizetnek?
– Évi harmincezerrel kezdhetne.
– Most hatvankett ezret keresek. És ez hamarosan emelkedik.
– Ismerem ezt a világot. Hetvenezret kerestem egy nagy washingtoni
cégnél, aztán feladtam és idejöttem. Egyenes út vezetett volna az üzlettársi
kinevezésig, de könny volt otthagyni. A pénz nem minden.
 – Élvezi a munkáját?
– Az ember el bb-utóbb mániákus elszántsággal kezdi csinálni. Er s
morális meggy z désre van szükség ahhoz, hogy az ember így harcoljon a
rendszer ellen. Gondolkozzon az ajánlatomon.
Goodman most feléjük pillantott. – Még ma este kimész a börtönbe? –
kérdezte hangosan.
Adam éppen a második pohár sört fogyasztotta el. Még egy harmadikat
is meg akart inni, de többet nem. Percr l percre elgyötörtebbnek,
kimerültebbnek érezte magát. – Nem. Megvárom, amíg reggel hallunk
valamit a bíróságról
Ettek-ittak, és Goodman meg Glass történeteit hallgatták más
halálbüntetéses ügyekr l és kivégzésekr l. A sör gyorsan fogyott, és az
optimizmusból hamarosan magabiztosság lett.

Sam a sötétben fekve várta az éjfélt. Megnézte a kés esti híradót,

megtudta, hogy a meghallgatás lezajlott, és az óra ketyeg. Nincs halasztás.
Élete most egy szövetségi bíró kezében van.
Egy perccel éjfél után lehunyta a szemét és elmondott egy imát.
Megkérte Istent, hogy segítsen Lee-n, legyen Carmennel, és adjon er t
Adamnek ahhoz, hogy elviselje, ami most már elkerülhetetlen.
Huszonnégy óra volt még hátra az életéb l. Keresztbe tette a karját a
mellkasán és elaludt.

NEGYVENHÉT
Nugent fél nyolcig várt, hogy becsukja az ajtót és megkezdje a tájékoztatót.
A terem elüls részébe sétált, és végigtekintett az osztagon. – Éppen most
jártam a maximális biztonságú traktusban – közölte komor hangon. – Az
elítélt ébren van, és a szellemi állapota is kiváló. Egyáltalán nem az a
szédült zombi, akir l a ma reggeli újságokban olvashattunk. – Az ezredes
elhallgatott, és mosolyogva várta, hogy értékeljék a humorát. Senki sem
értékelte.
– Már meg is reggelizett, s t már el is kezdett zsörtöl dni, a szabad
leveg n tölthet egy órát követeli. Legalább van valami, ami a megszokott
menetrend szerint történik. A jacksoni szövetségi bíróságtól nem kaptunk
értesítést, tehát az el zetes terveknek megfelel en folytathatjuk a
munkánkat, amíg nem kapunk ellentétes értelm utasítást. Jól mondom,
Mr. Mann?
Lucas az asztal túlsó oldalán ült, újságot olvasott, és megpróbált nem
tudomást venni az ezredesr l. – Jól.
– Nos, alapvet en két problémánk van. El ször is, itt van a sajtó.
Moreland rmestert már megbíztam azzal, hogy tartsa kordában ezeket a
fenevadakat. A látogatók épületébe költöztetjük a riportereket, és
megpróbáljuk ott is tartani ket. rökkel vesszük körül az épületet,
próbáljanak csak meg kimerészkedni. Ma délután négykor sorshúzást
tartok, hogy eldöntsük, kik azok az újságírók, akik végignézhetik a
kivégzést. A jelentkezési listán tegnap több mint száz név szerepelt. Öt
helyet kapnak.
– A másik problémánk azzal függ össze – folytatta Nugent –, ami
odakint történik. A kormányzó beleegyezését adta, hogy a mai és a holnapi
napra háromtucatnyi rend rt vezényeljenek ide, és hamarosan itt is lesznek.
Távol kell tartani magunkat ezekt l az rültekt l, különösképpen a
b rfej ekt l, de ugyanakkor a rendre is ügyelnünk kell. Tegnap két
összeütközésre is sor került, és ha nem tartjuk ket szemmel, súlyosabbá is
válhatott volna a helyzet. Amennyiben sor kerül a kivégzésre, néhány
nagyon feszült pillanatra számíthatunk. Van kérdésük?
Nem volt kérdésük.
– Rendben van. Elvárom maguktól, hogy ma is mindenki szakszer en
folytassa a munkáját. Végeztem. – Annak rendje és módja szerint szalutált
egyet, aztán büszkén nézte, ahogy az emberei kimennek a teremb l.

Sam lovaglóülésben elhelyezkedett a padon, elhelyezte maga el tt a

dámatáblát, és türelmesen várta, hogy J. B. Gullitt megjelenjen a
sportpályán. A maradék hideg kávét kortyolgatta egy csészéb l.
Gullitt kilépett az ajtón, megdörzsölte a csuklóját, aztán egyedül
ücsörg barátjára nézett. Odasétált a padhoz, és leült a tábla másik oldalán.
Sam egy pillanatra sem nézett fel.
– Van valami jó hír? – kérdezte Gullitt idegesen. – Mondd, hogy nem
fogják megcsinálni.
– Lépj már – sürgette Sam, a bábukra meredve.
– Nem csinálhatják meg, Sam – könyörgött Gullitt.
– Ma te kezdesz. Lépjél.
Gullitt lassan a táblára irányította a pillantását.
A délel tt folyamán az volt a legelterjedtebb nézet, hogy minél hosszabb
ideig ül Slattery a kereseten, annál nagyobb a valószín sége a halasztásnak.
De végül is ez azoknak a megszokott bölcsessége volt, akik halasztó
hatályú döntésért imádkoztak. Kilenc óráig semmi sem történt, és még fél
tízkor sem jöttek hírek a bíróságról.
Adam Kez irodájában várakozott, ami a hadm veleti központ lett az
elmúlt huszonnégy órában. Goodman a város túlsó végében volt, a
kormányzó forródrótos szolgálatának ostromát irányította; a jelek szerint
nagyon élvezte ezt a munkát. John Bryan Glass Slattery irodája el tt
táborozott le.
Abban az esetben, ha Slattery elutasítja a kérelmet, rögtön az 5. körzeti
bírósághoz fellebbeznek. A fellebbezés, minden eshet ségre készen, már
kilenc órára benyújtható állapotban volt. Kerry már az Amerikai Egyesült
Államok Legfels bb Bíróságához benyújtandó kérelmet is elkészítette;
erre akkor lesz majd szükségük, ha az 5. körzeti bíróság elutasítja a
fellebbezést.
Adam, csak azért, hogy lefoglalja magát, mindenkit felhívott, aki csak
az eszébe jutott. El ször Carmennek telefonált Berkeleybe. Felhívta Lee
lakását, de senki nem vette fel a telefont. Phelps irodájába telefonált, és
elbeszélgetett a titkárn vel. Felhívta Darlene-t, hogy megmondja neki,
fogalma sincs, mikor megy vissza Memphisbe. Végül McAllister titkos
számát hívta, de az foglaltat jelzett. Lehet, hogy Goodman erre a számra is
irányít hívásokat.
Adam ezután Samnek telefonált, beszámolt az el z este lezajlott
meghallgatásról, és külön kitért Ralph Griffin szereplésére. Packer is
tanúskodott, mesélte, és csak az igazat mondta. Nugent, arra jellemz
módon, úgy viselkedett, mint egy seggfej. Végül megmondta Samnek,
hogy dél körül ott lesz a börtönben. Sam megkérte, hogy siessen.
Tizenegy óra körül már megállás nélkül szidták, átkozták és a pokolba
kívánták Slatteryt. Adamnek hirtelen elege lett. Felhívta Goodmant,
megmondta neki, hogy most azonnal kocsiba ül és kimegy a börtönbe.
Elbúcsúzott Hez Kerryt l, és még egyszer köszönetet mondott neki.
Aztán viharos sebességgel elhagyta Jacksont és ráhajtott a 49-es útra,
északi irányba. Ha betartja a sebességkorlátozásokat, két óra alatt érhet a
börtönbe. Talált egy beszélget s m sorokat sugárzó rádióállomást, ahol a
bemondó azt ígérte, hogy félóránként közlik a legfrissebb híreket.
Egy Flora nev kisváros közelében megállt egy út menti benzinkútnál,
gyümölcslét is vett, és már éppen elhajtott a kúttól, amikor meghallotta a
híreket. A bemondó izgatottan számolt be a Cayhall-ügy legújabb
fejleményeir l. F. Flynn Slattery, az Amerikai Egyesült Államok
Szövetségi Bíróságának bírája elutasította Cayhall utolsó keresetét, amely
az elítélt beszámíthatatlanságára hivatkozik. A döntés ellen benyújtott
fellebbezés egy órán belül az 5. körzeti bíróság elé kerül. Sam Cayhall
óriási lépést tett Mississippi állam gázkamrája felé, jelentette be a
m sorvezet drámai hangon.
Ahelyett, hogy rátaposott volna a gázpedálra, Adam lelassított, és
nyugodtan kortyolgatta a gyümölcslevet. Kikapcsolta a rádiót. Résnyire
leengedte az ablakot, hogy beáramolhasson a meleg leveg .
Kilométereken keresztül átkozta Slatteryt, a szélvéd höz intézte a szavait
és válogatott sértéseket sorolt fel. Néhány perccel múlt dél. Mindent
egybevetve, Slattery már öt órával ezel tt dönthetett volna. A fenébe is, ha
van hozzá bátorsága, már tegnap este meghozhatta volna a döntést. Már az
5. körzeti bíróságon lehetne a fellebbezés. Breck Jeffersont is átkozta egy
jó darabig.
Sam már a legelején megmondta neki, hogy Mississippi állam
kivégzést akar. Csúnyán le vannak maradva Louisiana, Texas meg Florida
mögött, s t még Alabama, Georgia és Virginia is irigylésre méltó
tempóban hajtja végre a gyilkosságokat. Tenni kell valamit. A
fellebbezések a végtelenségig húzódhatnak. A b nöz ket kényeztetik. A
b ncselekmények száma egyre csak n . Ideje kivégezni valakit, és
megmutatni a többi államnak, hogy Mississippiben is nagyon komolyan
veszik a törvényes rendet.
Adam végül is elhitte, amit a nagyapja mond.
Egy id után abbahagyta a szitkozódást. Megitta a gyümölcslevet, és a
dobozt kihajította a kocsiból az út menti árokba, szándékosan megsértve
ezzel Mississippi államnak a közterületeken történ szemetelésre
vonatkozó törvényeit. Adam nehezen tudta volna most megfogalmazni a
véleményét Mississippi államról meg a törvényeir l.
Samet látta maga el tt, ahogy ül a cellájában, nézi a tévét és hallja a
híreket.

A hír felvillanyozta a látogatók épületében nyüzsg riportereket és

újságírókat. Összegy ltek a hordozható tévékészülékek körül, és a saját,
jacksoni meg memphisi állomásaik adását nézték. Legalább négy él ben
közvetített a Parchmanból, és egy tucatnyi állomás pedig a börtön el tti
területr l, amelyet kötelekkel, barikádokkal vettek körül.
 Amint a hír elterjedt, az országút közelében lév területen
észrevehet en nagyobb lett a zenebona. A klánaktivisták, akik immáron
vagy százan gy ltek össze, jelszavakat kezdtek kántálni. A b rfej ek, a
nácik és az árják obszcén kifejezéseket üvöltöztek mindenkinek, aki
odafigyelt rájuk. Az apácák meg a többi néma tiltakozó meghúzódtak az
erny ik alatt, és igyekeztek nem tudomást venni zajos szomszédaikról.
Sam éppen egy tál fehérrépa-f zeléket tartott a kezében, amikor
meghallotta a híreket. Rámeredt a tévére, ami hol jacksoni képeket
mutatott, hol pedig a börtön el tti jeleneteket. Egy fiatal fekete ügyvéd,
akir l Sam még sohasem hallott, azt magyarázta a riporternek, hogy és a
védelem többi képvisel je milyen lépéseket fog most tenni.
Sam még egyszer utoljára kibújt a piros kezeslábasból, összegy rte és
bedobta a sarokba. A gumiszandált az ágy alá rúgta, hogy soha többé ne
lássa. Új ruháit óvatosan rátette az ágyra, eligazgatta ket, aztán lassan
kigombolta a rövidujjú inget és felvette. Pontosan a megfelel méret volt.
Belebújt a durva munkásnadrágba; a nadrág öt centivel hosszabb volt a
kelleténél, ezért leült az ágyra és szép, precíz hajtókát csinált az alján. A
gyapjúzokni vastag volt és puha. A cip egy kicsit nagy volt, de azért nem
vészesen.
A fantasztikus érzés, hogy rendes ruhába van öltözve, hirtelen a szabad
világ fájdalmas emlékeit idézték fel benne. Ilyen nadrágokban járt
negyven éven keresztül, amíg börtönbe nem került. Egy régi
férfidivatüzletben vette ket a clantoni f téren, és mindig legalább négyet-
ötöt otthon, a hatalmas komód legalsó fiókjában tartott. A felesége
sohasem vasalt beléjük élt, és néhány mosás után olyan érzés volt felvenni,
mintha egy öreg pizsamába bújna az ember. Ilyen nadrágot viselt, amikor
dolgozni ment, amikor horgászni járt Eddie-vel, és amikor a verandán
hintázott a kis Lee-vel. Ilyen nadrágot viselt, amikor a kávéházba ment,
meg a klángy lésekre. És igen, ilyen nadrágot viselt, amikor megtette azt a
végzetes utat Greenville-be, hogy felrobbantsa a zsidó ügyvéd irodáját.
Leült az ágyára és megfogta a nadrág élét a térde alatt. Kilenc és fél év
telt el azóta, hogy ilyen nadrág volt rajta. Milyen stílszer , állapította meg
magában, hogy ebben vonul majd be a gázkamrába.
Aztán majd levágják róla, beteszik egy zsákba és elégetik.

Adam el ször Lucas Mann irodájába ment be. Mann becsukta az iroda
ajtaját, és hellyel kínálta Adamet. Adam nem fogadta el. Nagyon szerette
volna már látni Samet.
 – Az 5. körzeti bíróság harminc perccel ezel tt kapta meg a fellebbezést
– közölte Mann. – Arra gondoltam, esetleg telefonálni akar Jacksonba.
– Köszönöm. De majd inkább a siralomházi telefont használom.
– Rendben van. Minden fél órában beszélek az államügyészi hivatallal,
és ha hallok valamit, azonnal szólok magának.
– Köszönöm. – Adam alig tudott egy helyben maradni.
– Kér Sam utolsó vacsorát?
– Egy perc múlva megkérdezem t le.
– Jól van. Hívjon fel, vagy csak mondja meg Packernek. Mi a helyzet a
tanúkkal?
– Samnek nem lesznek tanúi.
– És maga?
– Nem. Nem engedi. Már régen megállapodtunk ebben.
– Rendben. Most más nem jut az eszembe. Van egy faxgépem meg egy
telefonom, és lehet, hogy itt egy kicsit nyugodtabb a hangulat. Bármikor
használhatja az irodámat.
– Köszönöm – mondta Adamn, és kilépett az irodából. Lassú tempóban
odagurult a siralomházhoz, és még egyszer utoljára leállította a kocsit a
kerítés melletti poros parkolóban. Minden sietség nélkül odasétált az
rtoronyhoz, és betette a kulcsait a vödörbe.
Négy rövid héttel ezel tt itt állt el ször, és nézte, ahogy a vödör a
magasba emelkedik, és azon t n dött magában, hogy milyen primitív, de
mégis mennyire hatékony ez a rendszer. Csak négy héttel ezel tt! Éveknek
t ntek.
Sam már a bejárati irodában volt, az íróasztal szélén ücsörögve
gyönyörködött a cip jében. – Nézd meg az új cuccaimat – mondta büszkén,
amikor Adam belépett.
Adam odament hozzá, és ingt l a cip ig mindent alaposan megnézett.
Sam frissen borotvált arca ragyogott.
– Baromi elegáns vagyok, nem?
– Jól nézel ki, Sam, nagyon jól. Donnie hozta ezeket a ruhákat?
– Igen. Egy munkaruhaboltban vette ket. El ször egy New York-i
divatszalonból akartam rendelni, de hát a franc essen belé, végül is csak
egy kivégzésr l van szó. Mondtam neked: nem fogom hagyni, hogy abban
a piros rabruhában öljenek meg. Fél órával ezel tt levettem, és soha többet
nem fogom felvenni. El kell ismernem, Adam, jó érzés volt.
– Hallottad a híreket?
 – Igen. Minden híradóban ez megy. Sajnálom, hogy ez lett az
eredménye a meghallgatásnak.
– A fellebbezés most már az 5. körzeti bíróságra került, és egészen jó
érzéseim vannak. Ott jó esélyeink vannak.
Sam elmosolyodott, aztán elfordította a fejét. A kisfiú egy ártalmatlan
hazugsággal akarja félrevezetni a nagyapát. – Délben mutattak egy fekete
ügyvédet a tévében, aki azt mondta, hogy nekem dolgozik. Mi a fene
történik itt?
– Valószín leg Hez Kerry volt az. – Adam az asztalra tette az
aktatáskáját és leült.
– t is én fizetem?
– Igen, Sam, ugyanannyit fizetsz neki, amennyit nekem.
– Jól van, csak kíváncsi voltam. Az a szélhámos orvos, hogy is hívják?
Swinn? Biztosan szép m sort adott le rólam.
– Szomorú volt végighallgatni, Sam. Amikor befejezte a
tanúvallomását, a tárgyalóteremben mindenki látta maga el tt, ahogy
heversz a celládban, csikorgatod a fogadat és magad alá pisilsz.
– Nos, hamarosan megszabadítanak a szenvedéseimt l. – Sam ezt
hangosan, határozottan, szinte már dacosan mondta. Hangjában nyoma
sem volt félelemnek. – Szeretnék kérni t led egy apró szívességet –
mondta és egy újabb borítékot vett el .
– Ezúttal ki az illet ?
Sam odaadja neki a borítékot. – Azt szeretném, hogy vidd ezt ki az
országút melletti területre, keresd meg a klánbanda vezet jét, és olvasd fel
neki. Próbáld úgy intézni, hogy a kamerák is ott legyenek, mert azt akarom,
tudja meg mindenki, mi áll ebben a nyilatkozatban.
Adam gyanakodva vette kézbe a borítékot. – Mi áll benne?
– Rövid és lényegretör . Megkérem ket, hogy menjenek haza. Ne
háborgassanak engem, hadd haljak meg békében. A legtöbb szervezetr l
még nem is hallottam, k meg szép kis hasznot húznak a halálomból.
– Nem tudod rákényszeríteni ket, hogy elmenjenek.
– Ezzel én is tisztában vagyok. És nem is számítok arra, hogy elmennek.
De ha valaki nézi a tévét, az az érzése, hogy ezek mind a barátaim meg a
cimboráim. Pedig egy árva lelket sem ismerek közülük.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – mondta Adam, hangosan
gondolkozva.
– Miért nem?
 – Mert miközben világgá kürtöljük a nyilatkozatodat, arról gy zködjük
az 5. körzeti bíróságot, hogy te egy zavarodott öregember vagy, aki nem
tud elmondani egy értelmes mondatot.
Sam váratlanul mérges lett. – Ti ügyvédek – mosolygott keser en. –
Sohasem adjátok fel? Vége a dalnak, Adam, hagyd már abba a játékot.
– Még nincs vége.
– Ami engem illet, vége van. Most pedig vidd ki ezt a rohadt levelet, és
csináld, amit mondtam.
– Most azonnal? – kérdezte Adam, az órájára pillantva. Fél kett volt.
– Igen! Most azonnal. Itt várlak.

Adam leparkolt a f bejáratnál lév rbódénál. Az rök kikísérték Adamet,

és elindultak a tüntet k felé. Néhány riporter felismerte Adamet, és rögtön
odarohantak hozzá. Adam nem hallotta meg a kérdéseiket, csak ment
tovább gyors léptekkel a kerítés mellett, nyomában az rökkel. Félt ugyan,
de eltökélt szándéka volt, hogy megteszi, amire a nagyapja megkérte.
Egyenesen a kék-fehér sátortet , a klán f hadiszállása felé tartott. Mire
odaért, már jó néhány fehér tógás várta. Az újságírók körülvették Adamet,
az röket meg a klántagokat. – Ki itt a f nök? – kérdezte Adam kissé
idegesen.
– Ki kérdezi? – Egy napbarnított arcú, fekete szakállat visel ,
tagbaszakadt fiatalember tette fel a kérdést. Miközben el relépett,
izzadságcseppek potyogtak a szemöldökér l.
– Egy nyilatkozatot hoztam Sam Cayhalltól – mondta Adam hangosan,
és a kör még jobban összesz kült. Fényképez gépek kattogtak. A
riporterek mikrofonokat és kismagnókat tartottak a leveg be Adam feje
körül.
– Csönd legyen! – kiabálta valaki.
– Vissza! – csattant fel az egyik r.
Feszült, ideges klántagok sorakoztak fel Adam el tt. Mindannyian tógát
viseltek, de csuklyát a legtöbben nem. Egyet sem látott azok közül, akikkel
pénteken összeszólalkozott. Ezek a fickók nem néztek ki túl barátságosnak.
Adam el húzta a lapot a borítékból. – A nevem Adam Hall, Sam
Cayhall ügyvédje vagyok. Ez pedig egy nyilatkozat Samt l – ismételte
meg. – A mai dátum van rajta, a Ku-Klux-Klan minden tagjának szól, meg
a többi olyan csoportnak, akik az érdekében tüntetnek itt. Idézem:
„Kérem, menjenek el. Jelenlétük nem szolgál örömömre. Önök a saját
céljaik érdekében használják fel a kivégzésemet. Egyetlen embert sem
ismerek önök közül, és nem is kívánok senkivel sem megismerkedni.
Kérem, azonnal távozzanak. Az önök teátrális színjátéka nélkül szeretnék
meghalni.”
Adam a klántagok szigorú, verejtékben fürd arcába nézett. – Az utolsó
bekezdés így szól: „Nem vagyok többé a Ku-Klux-Klan tagja. Mélyen
elítélem ezt a szervezetet, és mindazokat az eszméket, amelyeket képvisel.
Ma is szabad ember lennék, ha soha nem hallottam volna a Ku-Klux-
Klanról.” Aláírás: Sam Cayhall.
Adam megfordította a lapot, és a megdöbbent, szólni sem bíró
klántagok felé tartotta.
A napbarnított arcú, fekete szakállas megindult Adam felé, hogy
megszerezze a levelet. – Add ide! – üvöltötte, de Adamnek még sikerült
id ben eltennie. A jobbján álló r gyorsan el relépett, hogy elállja a férfi
útját, de az meglökte. Az r visszalökte, és néhány rémiszt másodpercen
keresztül Adam test rei dulakodni kezdtek a klántagokkal. Más fegy rök
is figyelték a közelb l, hogy mi történik, gyorsan ott termettek a
lökdös dés közepén. Hamar helyreállították a rendet. A tömeg
visszahúzódott.
Adam elégedett mosolyt küldött a klántagok felé. – Menjetek el innen!
– kiabálta. – Hallottátok, hogy mit mondott! Szégyenkezik miattatok.
– Menj a pokolba! – üvöltötte vissza a banda feje.
A két r megragadta Adamet, és elvezették, miel tt megint felb szítené
a klántagokat. Sebes tempóban haladtak a f bejárat felé, az újságírókat,
riportereket, operat röket félrelökték az útból.
– Ne jöjjön ide vissza – mondta az egyik r kérlel en.

NEGYVENNYOLC
Az 5. körzeti bíróságnak kevesebb, mint három órára volt szüksége ahhoz,
hogy a legutolsó fellebbezést az Amerikai Egyesült Államok Legfels bb
Bíróságára továbbítsa. Három órakor rövid konferenciabeszélgetést
tartottak telefonon. Hez Kerry és Garner Goodman az államügyészi
irodába rohant. Roxburgh-nek olyan telefonrendszere volt, hogy egyszerre
be tudta kapcsolni a beszélgetésbe magát, Goodmant, Kerryt, Adamet és
Lucas Mannt a börtönben, Robichaux bírót Lake Charlesban, Judy bírón t
New Orleansben és McNeely bírót a Texas állambéli Amarillóban. A
három bíróból álló bizottság engedélyezte, hogy Adam és Roxburgh
el terjesszék az érveiket, és a konferenciabeszélgetés ezzel véget is ért.
Négykor az el adó az összes érintettet telefonon értesítette a fellebbezés
elutasításáról. Kerry és Goodman gyorsan elküldték faxon a fellebbezést a
legfels bb bíróságra.
Samen éppen az utolsó orvosi vizsgálatot végezték, amikor Adam
befejezte rövid beszélgetését az el adóval. Lassan tette le a telefont. Sam
mogorva arccal nézett a fiatal, ijedt orvosra, aki éppen a vérnyomását
mérte. Két r, az orvos kívánságára, ott állt a közelben. Az öt ember
teljesen megtöltötte a bejárati irodát.
– Az 5. körzeti bíróság most utasította el a fellebbezést – közölte Adam
komoran. – Útban van a legfels bb bíróságra.
– Hát, az nem éppen az ígéret földje – jegyezte meg Sam, még mindig
az orvosra meredve.
– Optimista vagyok – mondta Adam bátortalanul.
Az orvos gyorsan elrakta a m szereit a táskájába. – Végeztünk –
mondta, és elindult az ajtó felé.
– Tehát elég egészséges vagyok ahhoz, hogy meghaljak? – kérdezte
Sam.
Az orvos kinyitotta az ajtót és kiment. Sam felállt, kinyújtózkodott,
aztán lassan járkálni kezdett. – Ideges vagy? – kérdezte gonosz mosollyal.
– Persze. Gondolom, te nem.
– Meghalni nem lehet rosszabb, mint várakozni. A fenébe is, készen
állok. Szeretnék már túl lenni rajta.
Adam majdnem mondott valamit arról, hogy egészen jó esélyeik
vannak a legfels bb bíróságon, de most nem volt olyan hangulatban, hogy
el tudott volna viselni egy rendreutasítást. Sam járkált, cigarettázott, és
nem volt valami beszédes kedvében.

Donnie Cayhall néhány perccel hat el tt érkezett meg az utolsó látogatásra.

Egyenesen a bejárati irodába vezették, ahol bátyja Adam Hall-lal nevetgélt.
Sam bemutatta egymásnak a két férfit.
Adam eddig kerülte a találkozást Sam öccsével. Donnie, mint kiderült,
tiszta, ápolt férfi volt. Hasonlított Samre, egyforma magasak voltak, és bár
Donnie sem volt túlsúlyos, Sam jóval soványabb volt.
Rögtön látszott, hogy Donnie nem az a fajta vidéki bunkó, akit l Adam
tartott. szintén örült annak, hogy megismerkedhetett Adammel, és
büszke volt rá, hogy ügyvéd. Kedves ember volt, sokat mosolygott, de a
szeméb l most szomorúság sugárzott. – Mi a helyzet? – kérdezte néhány
perces beszélgetés után.
– Minden a legfels bb bíróság el tt van.
– Tehát még mindig van remény?
Sam felhorkantott a kérdés hallatán.
– Egy kicsi – felelte Adam, többé-kevésbé megadván már magát a
sorsnak.
Hosszú ideig hallgattak, Adam és Donnie kevésbé érzékeny témát
próbált találni. Samet már egyáltalán nem érdekelte semmi. Nyugodtan ült
a széken, olyan kérdések foglalkoztatták, amelyeket k el sem tudtak
képzelni.
– Ma benéztem Alberthez – mondta Donnie.
Sam változatlanul a földre meredt. – Hogy van a prosztatája?
– Nem tudom. Azt hitte, hogy már meghaltál.
– Tessék, ilyen az én bátyám.
– Finnie néninél is voltam.
– Azt hittem, hogy már meghalt – mondta Sam mosolyogva
– Majdnem. Kilencvenegy éves. Nagyon össze van törve attól, ami
veled történt. Azt mondta, hogy mindig is te voltál a legkedvesebb
unokaöccse.
– Ki nem állhatott, én meg ki nem állhattam t. Miel tt idejöttem, már
öt éve nem láttam.
– Na mindegy, teljesen ki van borulva miattad.
– Majd megvigasztalódik.
Sam arcán hatalmas mosoly jelent meg, aztán elnevette magát. –
Emlékszel arra, amikor a nagymamáéknál kiment az árnyékszékre,
meglestük, és kavicsokkal megdobáltuk a házikót? Üvöltve, b gve rohant
ki.
Donnie-nek hirtelen eszébe jutott a történet, és rázkódni kezdett a
nevetést l. – Igen, bádogteteje volt az árnyékszéknek – mondta, amikor kis
leveg höz jutott –, és minden kavicsnak olyan hangja volt, mintha bomba
robbant volna.
– Igen, hárman csináltuk, Albert, te meg én. Talán még négyéves sem
voltál.
– Mégis emlékszem rá.
A történet tovább terebélyesedett, Adam kuncogni kezdett a két
öregemberen, akik úgy kacagtak, akár a kissrácok. A Finnie nénir l meg
az árnyékszékr l szóló történet egy másikhoz vezetett, ami a néni férjér l,
Garland bácsiról szólt, aki nyomorék volt és rosszindulatú; a nevetés
folytatódott.

Sam választása az utolsó vacsorát illet en szándékos oldalvágás volt a

tehetségtelen szakácsok és f ztjük felé, amelyekkel kilenc és fél éven
keresztül kínozták. Valami könny vacsorát kért, olyat, amit dobozban
adnak, és könnyen beszerezhet . Gyakran csodálta magában az el deit,
akik hétfogásos vacsorákat rendeltek: marhasültet, homárt, sajttortát.
Buster Moac két tucat nyers osztrigát fogyasztott el, aztán görög salátát,
utána egy hatalmas bordasültet és még néhány fogást. Sam sohasem tudta
megérteni, honnan van ilyen nagy étvágyuk órákkal a haláluk el tt.
Amikor fél nyolckor Nugent bekopogtatott az ajtón, Sam egy cseppet
sem volt éhes. Az ezredes mögött ott jött Packer meg egy
kedvezményezett rab, kezében tálcával. A tálca közepén egy nagy tál volt,
benne három jégkrém, mellette pedig egy termosz, ami French Market
márkájú kávéval, Sam kedvencével volt tele. A rab letette a tálcát az
íróasztalra.
– Nem valami nagy vacsora, Sam – jegyezte meg Nugent.
– Békében elfogyaszthatom, vagy végig itt fog állni, hogy az ostoba
megjegyzéseivel szekírozzon?
Nugent teste megfeszült, az ezredes meredten ránézett Adamre. – Egy
óra múlva visszajövünk. Akkor a vendégnek távoznia kell, mi pedig
visszavisszük magukat a megfigyel cellába. Rendben?
– Menjen már – mondta Sam, és ráült az íróasztalra.
Miután kimentek a szobából, Donnie azt mondta: – A fenébe, Sam,
miért nem rendeltél valami rendes kaját, amib l mi is ehettünk volna egy
jót? Miféle utolsó vacsora ez?
– Az én utolsó vacsorám. Amikor majd eljön a te id d, azt rendelsz,
amit akarsz. – Sam a kezébe vett egy villát, és óvatosan lekapargatta a
vaníliafagyit meg a csokoládéborítást a fapálcikáról. Harapott egy nagyot,
aztán lassan kitöltötte a kávét egy csészébe. Sötét szín , jó illatú, er s kávé
volt.

NEGYVENKILENC
Ahogy besötétedett, kísérteties csönd ereszkedett a Parchman közelében
lév országút mentén húzódó területre. A klántagok, akik közül
egyetlenegynek sem fordult meg a fejében, hogy elmenjen, miután Sam
megkérte ket erre, összecsukható székeken ültek a letaposott füvön és
vártak. A b rfej ek és tejtestvéreik kis csoportokban ücsörögve, jeges
vizet iszogattak. Az apácákhoz meg a többi aktivistához az Amnesty
International küldöttsége csatlakozott. Gyertyákat égettek, imádkoztak és
halkan énekeltek. Igyekeztek távol tartani magukat a fajgy löl kt l.
A nyugalmat néhány pillanatra megzavarta, hogy egyszer csak egy
tinédzserekkel teli teherautó lassított le a f bejárat el tt. A fiatalok
egyszerre és üvöltve kántálni kezdtek: – Gázkamrába vele! Gázkamrába
vele! Gázkamrába vele! – A teherautó csikorgó kerekekkel elszáguldott.
Néhány klántag azonnal felpattant, de a srácok elmentek és többet nem
jöttek vissza.
A rend rség jelenlétének köszönhet en rendbontás nem történt. A
rend rök csoportokba ver dve álltak, a forgalmat figyelték, és szemmel
tartották a klántagokat meg a b rfej eket. Néha egy helikopter jelent meg
a magasban és tett néhány kört.

Miután a kávé meg a jégkrém elfogyott, Sam felállt és kinyújtóztatta a

lábait. Donnie már hosszú ideje csöndben volt. Nagyon szenvedett, és már
felkészült arra, hogy elmenjen.
Sam leette fagyival az új ingét, Donnie megpróbálta eltüntetni a foltot
egy szövetszalvétával. – Nem olyan fontos, Donnie – mondta Sam, s
közben az öccsét figyelte.
Donnie csak tovább törülgette az ingét. – Igen, igazad van. Jobb, ha én
most már elmegyek, Sam. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Hosszú ideig átölelve tartották egymást, s közben gyöngéden veregették
a másik hátát. – Annyira sajnálom, Sam – mondta Donnie remeg hangon.
– Annyira sajnálom.
Kibontakoztak az ölelésb l, de még szorították egymás vállát. Mindkét
férfinek nedves volt a szeme, de egyikük sem sírt. Nem mertek a másik
el tt b gni. – Vigyázz magadra – mondta Sam.
– Te is. És imádkozz, Sam, jó?
– Rendben. Köszönök mindent. Te vagy az egyetlen, aki tör dött velem.
Donnie az ajkába harapott, és elfordította a fejét, hogy a bátyja ne lássa
a szemét. Kezet fogott Adammel, de egy szót sem tudott kinyögni. Sam
háta mögött odalépett az ajtóhoz, és kiment.
– Nincs semmi hír a legfels bb bíróságról? – kérdezte váratlanul Sam,
mintha egyszerre csak hinne abban, hogy mégis van remény.
 – Nincs – felelte Adam szomorúan.
Sam ráült az íróasztalra, és lóbálni kezdte a lábát. – Tényleg azt akarom,
hogy legyen már vége, Adam – mondta, láthatólag alaposan átgondolva
minden szót. – Ez kegyetlenség.
Adam nem tudott mit mondani erre.
– Kínában mögéd lopakodnak és golyót eresztenek a fejedbe. Nincs
utolsó tál rizs. Nincs búcsúzkodás. Nincs várakozás. Nem is olyan rossz
ötlet ám.
Adam az órájára pillantott, vagy már századszor az elmúlt hatvan
percben. Dél óta voltak id szakok, amikor néhány óra egyszer en elt nt,
aztán meg hirtelen megállt az id . Egyszer repül, egyszer vánszorog.
Valaki kopogtatott az ajtón. – Tessék – mondta Sam er tlenül.
Ralph Griffin tiszteletes lépett be. A nap folyamán kétszer találkozott
Sammel, és a jelek szerint nagyon megviselte a helyzet. Ez volt az els
kivégzése, és már eldöntötte magában, hogy egyben az utolsó. Az állam
törvényhozásában dolgozó unokatestvére kénytelen lesz új állást találni
neki. Biccentett Adamnek, aztán leült Adam mellé az íróasztalra. Már
majdnem kilenc óra volt.
– Nugent ezredes odakint várakozik, Sam.
– Hát akkor ne menjünk ki. Ücsörögjünk itt bent.
– Nekem megfelel.
– Tudja, tiszteletes úr, az utóbbi néhány napban olyan érzések járták át
a szívemet, amelyekr l azt gondoltam, hogy nem is léteznek. De meg kell
mondanom, hogy ezt az idiótát odakint nagyon gy lölöm. És ezt az érzést
nem tudom legy rni.
– A gy lölet borzalmas dolog, Sam.
– Tudom. De nem tehetek róla.
– Az igazat megvallva, én sem kedvelem t olyan nagyon.
Sam rávigyorgott a lelkészre, és átkarolta. Zajokat lehetett hallani
odakintr l, és Nugent berontott az irodába. – Sam, ideje visszamenni a
megfigyel cellába – mondta.
Adam felállt. Félelemt l elgyengült térde alig tartotta, gyomrában
csomó volt, szíve hevesen vert. Samet azonban nem kavarta fel Nugent
érkezése. Leugrott az íróasztalról. – Menjünk – mondta.
Követték Samet a sz k folyosóra, ahol a Parchman néhány legnagyobb
termet fegy re várakozott a fal mellett. Sam megfogta Adam kezét, és
lassan elindultak, a lelkész pedig követte ket.
 Adam megszorította a nagyapja kezét, és nem vett tudomást az arcokról,
amelyek mellett elhaladtak. Odaértek az A szárny rácsos ajtajához, és
beléptek. Az ajtó becsukódott mögöttük, mentek Nugent után, és
elhaladtak a cellák mellett.
Sam belenézett azoknak a férfiaknak az arcába, akiket olyan jól ismert.
Rákacsintott Hank Henshaw-ra, biccentett J. B. Gullittnak, aki könnyekkel
küszködött, végül rámosolygott Stock Turnerre. Mindannyian
kikönyököltek a rácsokon, fejüket lehajtották, és arcukra volt írva a
félelem. Sam a lehet legbátrabban próbált rájuk nézni.
Nugent megállt az utolsó cellánál, és megvárta, amíg a szárny végében
kinyitják az ajtaját. A zár hangosan kattant, az ajtó félrecsúszott. Sam,
Adam és Ralph beléptek, Nugent pedig intett, hogy csukják be az ajtót.
A cellában sötét volt, az egyetlen villanykörte sem égett, és a tévé sem
volt bekapcsolva. Sam leült az ágyra, Adam és a lelkész közé. A
könyökére támaszkodva lehajtotta a fejét.
Nugent egy pillanatig figyelte ket, de nem tudta, mit mondhatna nekik.
Néhány óra múlva, egész pontosan tizenegykor visszajön majd, hogy
átvigye Samet az izolált helyiségbe. Mindannyian tudták, hogy vissza fog
jönni. Kegyetlen dolognak t nt közölni Sammel, hogy most elmegy, de
hamarosan visszajön, így aztán szó nélkül kiment a szárny ajtaján, ahol az
rök várakoztak és figyeltek a félhomályban. Nugent besétált az izolált
helyiségbe, ahol elhelyeztek egy összecsukható ágyat az elítélt utolsó egy
órájára. Átvágott a kis szobán, és belépett a kivégz helyiségbe, ahol már
az utolsó el készületeket végezték.
Nugent kiküldte a két legmagasabb rt a folyosóra, hogy csukják be a
mennyezeti ablakokat. Minden ablakcsukás óriási visszhangot csapott a
folyosón. Összesen harmincöt ablak volt, az összes elítélt tudta a pontos
számot, és minden egyes ablak bezárása után a folyosó még sötétebb és
még csendesebb lett.
Az rök végre befejezték a rájuk bízott feladatot, és távoztak. A
siralomház el volt szigetelve a külvilágtól. Az elítéltek a cellájukban,
minden ajtó, minden ablak zárva.
Sam akkor kezdett remegni, amikor az rök becsapdosták az ablakokat.
Még jobban lehajtotta a fejét. Adam rátette a karját az öregember törékeny
vállára.
– Mindig szerettem ezeket az ablakokat – mondta Sam halk, érdes
hangon. Néhány r állt a szárny ajtajának túlsó oldalán, t lük alig
négyméternyire, és úgy bámészkodtak, mint a gyerekek az állatkertben.
Sam nem akarta, hogy hallják, amit mond. – Amikor hatalmas es volt, és
a víz nekicsapódott az ablakoknak, egy-két es csepp átjutott a réseken, és
lepottyant a folyosóra. Mindig nagyon szerettem az es t. Meg a holdat.
Néha, amikor nem voltak felh k az égen, a cellámban állva láttam a holdat
ezeken az ablakokon keresztül. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért
nincs több ablak ebben az épületben. A pokolba is, ne haragudjon,
tiszteletes úr, az rendben van, hogy egész nap egy cellában tartják az
embert, de miért nem lehet kilátni a szabadba? Ezt sohasem tudtam
megérteni. Azt hiszem, nagyon sok mindent nem tudtam megérteni. Hát
igen. – Elhalkult a hangja, és aztán egy jó darabig nem szólalt meg.
A sötétben egyszer csak a Prédikátor bársonyos tenorja szólalt meg.

„Közelebb szeretnék kerülni hozzád, Istenem

Hallgasd meg imámat, Istenem
Naponta szeretnélek látni, Istenem...”

– Csönd legyen! – üvöltötte az egyik r.

– Hagyja békén! – üvöltötte vissza Sam, és ett l Adam meg a lelkész is
meghökkentek. – Énekelj csak, Randy – mondta Sam elég hangosan ahhoz,
hogy a szomszéd cellában is hallják. A Prédikátor nem kezdett el rögtön
énekelni, a jelek szerint mélyen megbántották, de aztán végül mégis
rázendített.
Valahol becsapódott egy ajtó, és Sam felpattant. Adam megfogta a
vállát, Sam visszaült. A sötétben valahová a földre meresztette a szemét.
– Úgy látom, Lee nem fog bejönni.
Adam elgondolkozott egy pillanatra, aztán úgy döntött, elmondja az
igazat. – Nem tudom, hol van. Tíz napja nem beszéltem vele.
– Azt hittem, hogy elvonókúrán van.
– Szerintem ott is van, csak nem tudom, hol. Sajnálom. Mindent
megpróbáltam, hogy megtaláljam.
– Nagyon sokat gondoltam rá az utóbbi napokban. Mondd meg neki,
kérlek.
– Rendben van. – Ha még egyszer találkozik vele, er t kell vennie
magán, hogy ne fojtsa meg.
– És nagyon sokat gondoltam Eddie-re is.
– Nézd, Sam, nincs olyan sok id nk. Beszéljünk inkább kellemes
dolgokról.
– Bocsáss meg nekem azért, amit Eddie-vel tettem.
 – Már megbocsátottam, Sam. Carmen is, én is megbocsátottunk már.
Ralph egészen közel hajolt Samhez, és azt kérdezte: – Talán vannak
mások is, akikre gondolnunk kéne, Sam.
– Esetleg majd kés bb.
A szárny ajtaja kinyílt a folyosó túlsó végén, és lépések közeledtek
feléjük. Lucas Mann, egy rrel a nyomában, megállt az utolsó cella el tt,
és benézett az ágyon szorosan egymás mellett ül három férfire. – Adam,
telefonon keresik – mondta idegesen. – A bejárati irodában.
A három férfi egyszerre merevedett meg. Adam felpattant, és szó
nélkül kilépett a cellából, miközben az ajtó kinyílt. Gyomra görcsbe
rándult, miközben félig futva végigment a folyosón. – Adj nekik, Adam –
mondta J. B. Gullitt, amikor Adam elviharzott mellette.
– Ki az? – kérdezte Adam Lucas Manntól, aki mögötte loholt.
– Garner Goodman.
Keresztülgyalogoltak a siralomház központi részén, és végre eljutottak
a bejárati irodába. A kagyló az íróasztalon hevert. Adam felkapta, és ráült
az íróasztalra. – Garner, itt Adam.
– A legfels bb bíróság most utasította el a kérelmünket, Adam. Már
nincs mit tenni.
Adam lehunyta a szemét, és egy darabig hallgatott. – Gondolom, akkor
ez a vége – mondta végül, és Lucas Mannre nézett. Lucas Mann
összevonta a szemöldökét, aztán lehajtotta a fejét.
– Maradj a telefon mellett. A kormányzó bejelentést készül tenni. Öt
perc múlva felhívlak. – Goodman már el is ment.
Adam letette a telefont, aztán rámeredt a készülékre. – A legfels bb
bíróság elutasította a kérelmünket – jelentette Lucas Mann-nek. – A
kormányzó bejelentést készül tenni. Garner mindjárt telefonál megint.
Mann leült. – Sajnálom, Adam. Nagyon sajnálom. Sam hogy bírja?
– Azt hiszem, Sam sokkal jobban bírja, mint én.
– Furcsa, nem? Ez az ötödik ügyem, és mindig megdöbbenve nézem,
hogy milyen nyugodtan mennek el. Amikor besötétedik, feladják.
Megeszik az utolsó vacsorát, elbúcsúznak a rokonoktól, és furcsa mód
végtelen nyugalom lesz úrrá rajtuk. Én rugdalóznék, üvöltöznék és b gnék.
Húsz ember kellene ahhoz, hogy kivonszoljanak a megfigyel cellából.
Adamnek sikerült gyors mosolyt er ltetnie az arcára, aztán észrevett
egy nyitott cip sdobozt az íróasztalon. Fóliával volt kibélelve, és néhány
töredezett aprósütemény volt az alján. Amikor egy órával ezel tt elmentek,
még nem volt ott. – Mi ez? – kérdezte különösebb kíváncsiság nélkül.
 – Ezek a kivégzési sütemények.
– Micsoda?
– Van itt egy kedves asszony a közelben, az út végénél lakik, és minden
alkalommal, amikor kivégzés van, ilyen süteményeket süt.
– Miért?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja.
– Ki eszi meg? – kérdezte Adam, olyan pillantást vetve a maradék
süteményekre meg morzsákra, mintha mérgezettek lennének.
– Az rök meg a kedvezményezett rabok.
Adam megcsóválta a fejét. Túl sok minden foglalta most le az agyát
ahhoz, hogy elemezni tudja a kivégzési sütemények készítésének célját.

Az alkalomra David McAllister sötétkék öltönyt vett fel, frissen

keményített fehér inget és mélybordó nyakkend t. Megfésülködött, majd
hajlakkal befújta a frizuráját, fogat mosott, aztán az oldalajtón besétált az
irodájába.
– Nincs több telefonhívás – közölte vele Mona Stark kicsit
megkönnyebbülten.
– Nem akarok hallani err l – mondta McAllister, miközben a tükörben
ellen rizte a nyakkend jét meg a fogsorát. – Menjünk.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett az el térbe, ahol a két test r már várta.
Két oldalról közrefogták, s így mentek be a tárgyalóterembe, ahol ragyogó
fények várták ket. Riporterek és operat rök nyomakodtak el re, hogy
hallják a bejelentést. McAllister fellépett az emelvényre, melynek
pereméhez többtucatnyi mikrofont er sítettek hozzá. Grimaszba rándult
arccal nézett a reflektorokba, megvárta, amíg csend lesz, aztán megszólalt.
– Az Egyesült Államok Legfels bb Bírósága most utasította el Sam
Cayhall fellebbezését – jelentette be drámai hangon, mintha a riporterek
ezt még nem tudnák. McAllister nem folytatta rögtön; a fényképez gépek
kattogtak, a mikrofonok várakoztak. – Így tehát három bírósági tárgyalás
és kilencéves fellebbezési huzavona után, és azután, hogy nem kevesebb,
mint negyvenhét bíró vizsgálta meg az ügyet, az igazságszolgáltatás végül
is megbünteti Sam Cayhallt. Huszonhárom évvel ezel tt követte el a
b ncselekményt. Lehet, hogy lassú az igazságszolgáltatás, de mégis
m ködik. Nagyon sokan szólítottak fel arra, hogy részesítsem
kegyelemben Sam Cayhallt, de nem tehetem. Nem bírálhatom fölül az
esküdtszék bölcsességét, amely b nösnek találta, és nem kényszeríthetem
rá az ítéletemet a bíróságainkra. És nem kívánok a barátaim, a Kramer
család akaratával sem szembeszegülni. – A kormányzó ismét elhallgatott.
Jegyzetek nélkül beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy bizonyos mondatokon
már hosszú ideje dolgozott. – szintén remélem, hogy Sam Cayhall
kivégzése segítségünkre lesz abban, hogy kitöröljük államunk viharos
történelmének egyik fájdalmas fejezetét. Isten legyen hozzá irgalmas.
Miközben a kérdések záporozni kezdtek feléje, hátralépett. A test rök
kinyitottak egy oldalajtót, és McAllister távozott. Lementek a lépcs n, és
eljutottak az északi bejárathoz, ahol egy kocsi várakozott. Két kilométerrel
arrébb egy helikopter állt készenlétben.
Goodman kiment az épületb l, és megállt egy régi ágyúnál, amit ki
tudja miért, a belváros toronyépületei felé irányítottak. Lent, a lépcs
aljánál a nagy számban összegy lt tüntet k gyertyákat égettek. Felhívta
Adamet telefonon, és elmondta, mi történt, aztán keresztülvágott a
gyertyás tüntet kön. Egy darabig céltalanul sétálgatott, aztán elindult Hez
Kerry irodája felé.

ÖTVEN
A megfigyel cellába vezet út most sokkal hosszabb volt, mint az el bb.
Adam egyedül tette meg a most már ismer s területen. Lucas Mann elt nt
valahol a siralomházi labirintusban.
Miközben az épület közepén, a súlyos rácsos ajtó el tt várakozott,
Adam két dologra lett figyelmes. El ször is: jóval több ember gyelgett itt
most. Több fegy r, több idegen, mellükön jelvénnyel, oldalukon
fegyverrel, több szigorú arcú férfi, rövidujjú ingben és m szálas
nyakkend vel. Elvégre ez egy esemény, kivételes látványosság, ami
túlságosan is izgalmas ahhoz, hogy kihagyják. Adam úgy vélte, hogy a
börtön minden olyan alkalmazottjának, akinek van egy kis befolyása,
egész biztosan a siralomházban kell lennie, amikor Sam halálos ítéletét
végrehajtják.
Most, hogy minden ablakot zárva tartottak a szárnyon, fullasztó volt a
leveg . Adam belépett a sz k folyosóra, ami a Samt l származó
információ szerint két méter húsz centi széles volt. Három nyomorúságos
villanykörte világította meg haloványan a mennyezetet meg a földet.
Adam súlyos léptekkel ment el a sötét cellák mellett, amelyeket kegyetlen
gyilkosok töltöttek meg. Mind imádkoztak vagy elmélkedtek, néhányan
sírtak is.
 – Jó hírek, Adam? – kérdezte könyörg hangon J. B. Gullitt a sötétb l.
Adam nem válaszolt. Anélkül hogy megállt volna, felnézett a
különböz színárnyalatú festékekkel borított srégi ablakokra, és mellbe
vágta egy kérdés. El tte vajon hány ügyvéd tette meg ezt az utolsó utat a
bejárati irodából a megfigyel cellába, hogy közölje a haldoklóval: az
utolsó, szemernyi kis remény is elveszett. Kivégzésekben ugyancsak
gazdag ennek a helynek a története, így aztán Adam arra jutott magában,
hogy már nagyon sokan vonszolták kínlódva végig magukat ezen a
folyosón. Garner Goodman is saját maga vitte el az utolsó hírt Maynard
Tole-nak. Ez a tudat némi er t adott, amire nagyon is szüksége volt.
Sam és a lelkész még mindig az alacsony ágyon ültek, fejük szinte
összeért a sötétben, miközben beszélgettek. Felnéztek Adamre, aki leült
Sam mellé, és a vállára, a most még sokkal törékenyebbnek t n vállára
tette a karját. – A legfels bb bíróság minden kérelmet elutasított – mondta
nagyon halk, majdnem elcsukló hangon. A lelkész fájdalmasan felnyögött.
Sam bólintott, mintha pontosan erre számított volna – És a kormányzó is
megtagadta, hogy kegyelmet adjon.
Sam megpróbálta kihúzni magát, de az ereje cserbenhagyta. Még
jobban összegörnyedt.
– Isten legyen irgalmas – mondta Ralph Griffin.
– Akkor tehát vége – mondta Sam.
– Már nincs mit tenni – suttogta Adam.
Izgatott morgolódást lehetett hallani a halálosztag tagjai fel l, akik a
szárny végében zsúfolódtak össze. Hát végül mégiscsak sor kerül rá.
Valahol mögöttük becsapódott egy ajtó, valahol a gázkamra környékén, és
Sam lába megrándult.
Egy pillanatig csöndben volt; egy vagy tizenöt percig, Adam nem tudta
megállapítani. Az óramutató még mindig lassan vánszorgott el re.
– Hát, azt hiszem, most imádkoznunk kéne, tiszteletes úr – mondta Sam.
– Szerintem is. Eleget vártunk.
– Hogy akarja csinálni?
– Nos, Sam, pontosan miért is szeretne imát mondani?
Sam egy pillanatig t n dött a válaszon. – Azt szeretném, hogy az Úr ne
haragudjon rám, amikor meghalok.
– Jó ötlet. És miért gondolja, hogy az Úr esetleg haragszik magára?
– Hát ez elég nyilvánvaló, nem?
Ralph összedörzsölte a kezét. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha
beismerné a b neit, és megkérné az Úristent, hogy ne haragudjon magára.
 – Minden b nömet ismerjem be?
– Nem kell az összeset felsorolnia, csak kérjen b nbocsánatot az
Úristent l.
– Mondhatni átfogó b nbánat, nem?
– De igen. És m ködik is, ha komolyan veszi.
– Nagyon komolyan veszem.
– Hiszel a pokolban, Sam?
– Igen.
– Hiszel a mennyországban, Sam?
– Igen.
– Hiszed, hogy minden keresztény a mennybe megy?
Sam hosszú ideig gondolkodott, aztán fejével alig észrevehet en
bólintott, majd azt kérdezte: – Maga hiszi, tiszteletes úr?
– Igen, Sam. Én hiszem,
– Hát akkor én meg elhiszem magának.
– Jó. Ebben a kérdésben bízhatsz bennem, rendben?
– Túl könny nek t nik, tudja. Elmondok egy gyors imádságot, és
minden b nöm meg van bocsátva.
– Miért olyan zavaró ez?
– Azért, mert csináltam néhány nagyon csúnya dolgot, tiszteletes úr.
– Mindannyian csináltunk csúnya dolgokat. A mi istenünk szeretete
végtelen.
– Maga nem követett el olyan b nöket, mint én.
– Jobb lenne, ha beszélnénk róla?
– Igen, csak akkor érezném jól magam, ha beszélnék róla.
– Ne menjek ki egy percre? – kérdezte Adam.
Sam a térdére tette a kezét. – Ne.
– Nincs túl sok id nk, Sam – mondta Ralph, miközben a rácsokon
keresztül kinézett a folyosóra.
Sam mély leveg t vett, aztán halk, monoton hangon beszélni kezdett,
vigyázott rá, hogy csak Adam és Ralph hallja, amit mond. – Hidegvérrel
megöltem Joe Lincolnt. Egyszer már mondtam, hogy sajnálom.
Ralph magában mormogott, miközben Samet hallgatta. Már imádkozott.
– És segítettem a fivéremnek megölni azt a két embert, akik
meggyilkolták az apánkat. Az igazság az, hogy emiatt soha nem volt
b ntudatom, egészen mostanáig. Mostanság sokkal nagyobb értéknek
t nik az emberi élet. Helytelenül cselekedtem. És egyszer részt vettem egy
lincselésben, amikor tizenöt- vagy tizenhat éves voltam. Csak ott voltam
egyszer en a cs cselékben, és valószín leg, ha meg is próbálom, akkor
sem tudtam volna megakadályozni. De nem próbáltam meg, és b nösnek
érzem magam.
Sam elhallgatott. Adam visszafojtott lélegzettel várt, és abban
reménykedett, hogy a vallomás véget ért. Ralph várt, várt, aztán végül azt
kérdezte: – Ez minden, Sam?
– Nem. Volt még egy.
Adam lehunyt szemmel várt. Szédült és hányingere volt.
– Volt még egy lincselés. Egy Cletus nev fiú. A vezetéknevére már
nem emlékszem. Klánlincselés volt. Tizennyolc éves lehettem. Csak
ennyit tudok mondani.
Sohasem lesz vége a rémálomnak, mondta magában Adam.
Sam mélyet lélegzett, aztán néhány percig csöndben volt. Ralph
elmélyülten imádkozott. Adam csak várt.
– És nem öltem meg a Kramer fiúkat – mondta Sam remeg hangon. –
Semmi keresnivalóm nem volt ott, és helytelen volt egyáltalán
belekeveredni ebbe az ügybe. Már évekkel ezel tt megbántam mindent.
Helytelen volt belépnem a klánba, helytelen volt mindenkit gy lölni és
bombákat robbantgatni. De nem öltem meg azokat a gyerekeket. Senkiben
sem akartam kárt tenni. A bombának az éjszaka közepén kellett volna
felrobbannia, amikor senki sincs a közelében. Komolyan azt hittem, hogy
így fog történni. De valaki más állította be az id zít t, nem én. Én csak
rszem voltam, sof r, egy báb. És az a másik ember úgy állította be, hogy
a bomba jóval kés bb robbanjon fel, mint ahogy én gondoltam. Sohasem
fogom biztosan megtudni, hogy meg akart-e ölni valakit, de az a gyanúm,
hogy igen.
Adam hallotta a szavakat, felfogta az értelmüket, magába szívta a
jelentésüket, de a kábaságtól mozdulni sem bírt.
– De megakadályozhattam volna a robbanást. És ezért vagyok b nös.
Az a két kisfiú még ma is élne, ha másképpen viselkedek, miután
elhelyeztük a bombát. Az én kezemhez tapad a vérük, és már évek óta
gyötör emiatt a b ntudat.
Ralph gyöngéden Sam fejére tette a kezét. – Imádkozz velem, Sam. –
Sam a tenyerébe temette az arcát, és könyökével rátámaszkodott a térdére.
– Hiszed, hogy Jézus Krisztus Isten fia; hogy szepl tlen fogantatással
jött a világra, b ntelen életet élt, mégis üldözték, és végül a keresztre
feszítve halt meg, hogy mi örök üdvösséget nyerhessünk? Hiszel ebben,
Sam?
 – Igen – suttogta Sam.
– Hiszed, hogy feltámadt és a mennyországba jutott?
– Igen.
– Hiszed, hogy rajta keresztül minden vétkünkre b nbocsánatot
nyerünk? Isten megbocsátotta az összes szörny séget, ami a szívedet
nyomta. Hiszed ezt, Sam?
– Igen, igen.
Ralph levette a kezét Sam fejér l, aztán megtörülte a szemét. Sam nem
mozdult, de a válla remegett. Adam még jobban magához szorította.
Randy Dupree ismét rázendített. Tisztán, szépen énekelt, hangja az
egész szárnyon visszhangzott.
– Tiszteletes úr – mondta Sam, és ültében kihúzta magát –, a Kramer
kisfiúk a mennyországban lesznek?
– Igen.
– De zsidók voltak.
– Minden kisgyermek a mennyországba kerül, Sam.
– Fogok találkozni velük odafent?
– Nem tudom. Sok minden van, amit nem tudok a mennyországról. De
a Biblia azt ígéri, hogy amikor odakerülünk, már nem lesz több
szomorúság.
– Jó. Remélem, hogy találkozom velük.
Nugent ezredes félreismerhetetlen hangja zavarta meg a nyugalmat. A
szárny ajtaja kattanások és csörgések közepette kinyílt. Nugent a
megfigyel cella ajtajához masírozott. Hat r követte. – Sam, ideje átmenni
az izolált helyiségbe – mondta. – Tizenegy óra van.
A három férfi egyszerre állt fel. A cellaajtó kinyílt, és Sam kilépett a
folyosóra. Rámosolygott Nugentre, aztán megfordult és megölelte a
tiszteletest. – Köszönöm – mondta.
– Szeretlek, testvérem! – kiabálta Randy Dupree a cellájából, t lük alig
néhány méternyire.
Sam Nugentre nézett. – Elbúcsúzhatok a barátaimtól? – kérdezte.
Ez eltérés az el írásoktól. A szabálykönyv világosan megmondja, hogy
az elítéltet a megfigyel cellából egyenesen az izolált helyiségbe kell vinni,
és nem tesz említést arról, hogy még egyszer végigmehetne a folyosón.
Nugent nagyon meghökkent, de végül sikerült er t vennie magán. – Persze,
de fogja rövidre.
Sam tett néhány lépést, és a rácson keresztül megfogta Randy kezét.
Aztán a következ cellához lépett, és kezet fogott Harry Ross Scott-tal.
 Ralph Griffin utat vágott magának az rök között, és kiment a szárnyról.
Keresett magának egy sötét sarkot, ahol egy jó darabig sírt, akár egy
gyerek. már nem látja többet Samet. Adam a cella ajtajában állt, Nugent
mellett, és együtt nézték, ahogy Sam végigmegy a folyosón, mindegyik
cellánál megáll, és minden rabnak mond valamit. A leghosszabb id t J. B.
Gullittnál töltötte, akinek a folyosó végén is lehetett hallani a zokogását.
Sam ezután megfordult, és bátran visszasétált hozzájuk. Menet közben
számolta a lépteit, és mosolygott a barátaira. Megfogta Adam kezét. –
Menjünk – mondta Nugentnek.
Olyan sok r zsúfolódott össze a folyosó végén, hogy alig lehetett
elférni t lük. Nugent ment els ként, aztán Sam, utána Adam. A sok ember
jelenlétének köszönhet en a h mérséklet még néhány fokkal magasabb, a
leveg pedig még fülledtebb volt. Az er demonstráció természetesen
fontos volt, hogy engedelmességre kényszerítsenek egy esetleg ellenállást
tanúsító elítéltet. De egy ilyen ártalmatlan öregember esetében, mint Sam
Cayhall, mérhetetlenül nevetségesnek t nt.
Az út, az egyik helyiségb l a másikba, csak néhány másodpercig tartott,
mindössze hat méter hosszú volt, de Adam minden lépés után fájdalmasan
összerezzent. Keresztülmentek a fegyveres rök alkotta emberi alagúton,
aztán a súlyos fémajtón, és bent voltak az izolált helyiségben. A túlsó
falon lév ajtó zárva volt. A kivégz helyiségbe nyílt.
A szobában elhelyeztek az alkalomra egy ócska hever t. Adam és Sam
ráültek. Nugent becsukta az ajtót. Egyedül voltak. Adam ismét Sam vállára
tette a karját.
Nugent arcán fájdalmas kifejezés ült. Sam térdére tette a kezét, és azt
mondta: – Sam, együtt fogjuk végigcsinálni. Én azt...
– Hülye idióta – robbant ki Adamból.
– Nem tehet róla – mondta Sam Adamnek segít készen. – Csak
egyszer en ostoba. De még csak nem is tudja.
Nugent fülét nem kerülte el a gorombaság, és a megfelel válaszon
töprengett. – Csak szeretném rendesen végigcsinálni – mondta végül
Adamnek.
– Miért nem megy már ki innen? – kérdezte Adam.
– Mondok magának valamit, Nugent – fordult az ezredeshez Sam. –
Többtonnányi jogi könyvet olvastam el. Több száz oldalt a börtönök
rendszabályairól. De sehol sem olvastam azt, hogy bármi is el írná nekem,
hogy magával töltsem az utolsó órámat. Nincs ilyen törvény, rendelet,
el írás, semmi.
 – Menjen már a pokolba – förmedt rá Adam az ezredesre, készen arra,
hogy szavainak az öklével szerezzen érvényt.
Nugent felpattant. – Az orvos ezen az ajtón fog bejönni huszonhárom
óra negyven perckor. A mellkasához érinti a sztetoszkópját, aztán kimegy.
Huszonhárom óra negyvenöt perckor én fogok belépni, szintén ezen az
ajtón. És akkor átmegyünk a kivégz helyiségbe. Van kérdésük?
– Nincs. Menjen már – mondta Adam, az ajtó felé intve. Nugent
gyorsan elhagyta a szobát.
Hirtelen egyedül maradtak. Egy óra volt még hátra.

Két egyforma mikrobusz fékezett le a látogatók épülete el tt, és beszállt az

öt szerencsés újságíró és egy seriff. A törvény megengedte, bár nem írta
el , hogy annak a megyének a seriffje, ahol a b ntényt elkövették,
végignézheti a kivégzést.
Az a férfi, aki 1967-ben Washington megye seriffje volt, már tizenöt
éve meghalt, de a jelenlegi seriff úgy döntött, nem hagyja ki ezt a
lehet séget. Még a délel tt folyamán tájékoztatta Lucas Mannt, hogy
mindenképpen élni kíván törvényadta jogával. Azt mondta, hogy ennyivel
tartozik Greenville és Washington megye polgárainak.
Mr. Elliot Kramer nem jelent meg a Parchmanben. Már évek óta
készült erre az útra, de az utolsó percben közbeléptek az orvosai. Gyenge,
és túl nagy a kockázat. Ruth Kramer sohasem gondolta komolyan, hogy
végignézi a kivégzést. Otthon volt Memphisben, a barátaival ücsörgött a
lakásában, és várta, hogy éjfél legyen.
Az áldozatok családjának egyetlen tagja sem lesz jelen, hogy
végignézze Sam Cayhall meggyilkolását.
Ót perccel kés bb megálltak a maximális biztonságú traktus bejáratánál.
Mindenkit megkértek, hogy szálljon ki a buszból, aztán ellen rizték, hogy
nincs-e náluk fényképez gép vagy filmfelvev . Maga Nugent várta ket.
Az újságírók kiszálltak, és ösztönösen nyomban nézel dni kezdtek,
igyekezvén mindent megjegyezni, hogy aztán kés bb lejegyezhessék. Egy
négyzet alakú, vörös téglás épület el tt álltak, amit valamiképpen
hozzátoldottak az alacsony, lapos építményhez, a maximális biztonságú
traktushoz. A kis épületnek két ajtaja volt. Az egyik zárva volt, a másik
pedig rájuk várt.
Nugentnek most nem nagyon volt türelme szaglászó újságírókhoz.
Siet sen beterelte ket a nyitott ajtón. Egy kis helyiségbe léptek be,
amiben összecsukható székek álltak két sorban, szemben a baljóslatú
fekete függönyökkel.
– Üljenek le, kérem – utasította ket Nugent nyersen. – Most
huszonhárom óra tíz perc van. Az elítélt az izolált helyiségben tartózkodik.
Itt, önökkel szemben, a függönyök túloldalán van a kivégz helyiség. Az
elítéltet öt perccel éjfél el tt vezetik be, leszíjazzák, rázárják az ajtót. A
függönyöket pontban éjfélkor húzzuk el, és amikor megpillantják a
gázkamrát, az elítélt már odabent lesz, alig fél méterre az ablakoktól. Csak
a fejét fogják látni hátulról. Nem én terveztem ezt az épületet, értik, ugye?
Körülbelül tíz percig tart, amíg az orvos megállapítja a halál beálltát.
Ezalatt összehúzzuk a függönyöket, önök pedig visszatérnek a
mikrobuszokhoz. Sokáig kell várakozniuk, és ebben a helyiségben
sajnálatos módon nincs légkondicionáló. Miután elhúztuk a függönyöket,
már gyorsan követik egymást az események. Van kérdésük?
– Beszélt az elítélttel?
– Igen.
– Milyen állapotban van?
– Err l most nem kívánok beszélni. A tervek szerint egy órakor
sajtótájékoztatót tartunk, akkor majd válaszolok a kérdéseikre. Jelen
pillanatban sok egyéb teend m van. – Nugent kiment, és bevágta maga
mögött az ajtót. Siet sen odament a másik ajtóhoz, és belépett a
kivégz helyiségbe.

– Kevesebb mint egy óránk van. Mir l szeretnél beszélgetni? – kérdezte

Sam,
– Sok mindenr l. Bár a legtöbb téma elég kellemetlen.
– Tudod, ilyenkor elég nehéz élvezetes beszélgetést folytatni.
– Mire gondolsz most, Sam? Mi jár most az eszedben?
– Minden.
– Mit l félsz?
– A gáz szagától. Attól, hogy esetleg fájdalmas lesz. Nem akarok
szenvedni, Adam. Remélem, gyors lesz. Szippantok egy jó nagyot, aztán
talán szépen elszenderülök. Nem félek a haláltól, Adam, de attól igen,
hogy milyen lehet meghalni. Bárcsak túl lennék már rajta. Kegyetlen ez a
várakozás.
– Készen állsz?
 – Béke van az én zord szívemben. Csináltam néhány csúnya dolgot,
fiam, de úgy érzem, hogy Isten esetleg megbocsát. Bár az biztos, hogy
nem érdemlem meg.
– Miért nem beszéltél nekem arról az emberr l, aki veled volt akkor?
– Hosszú történet. Nincs ilyen sok id nk.
– Megmenthettük volna az életedet.
– Nem, senki sem hitt volna nekünk. Gondolj csak bele. Huszonhárom
év után egyszerre csak megváltoztatom a történetemet, és egy rejtélyes
férfire kenek mindent. Nevetséges lett volna.
– Miért hazudtál nekem?
– Több okból is.
– Azért, hogy megvédj?
– Ez volt az egyik ok.
– még mindig odakint van, ugye?
– Igen. Itt a közelben. Valószín leg ott gyeleg a többi holdkórossal
együtt a börtön el tt. És figyel. Sohasem vennéd észre.
– ölte meg Dogant meg a feleségét?
– Igen.
– És Dogan fiát is?
– Igen.
– T. Louis Brazeltont?
– Valószín leg. Nagyon tehetséges gyilkos, Adam. És félelmetes. Az
els tárgyalás alatt megfenyegetett engem meg Dogant.
– Van neve?
– Nincs. És ha lenne sem mondanám meg neked. És egy szót sem
mondhatsz el abból, amir l most beszélünk.
– Valaki más b néért halsz meg.
– Nem. Megmenthettem volna azt a két kisfiút. És Isten a tanú rá, hogy
én is gyilkoltam eleget. Megérdemlem, amit kapok, Adam.
– Senki sem érdemli meg.
– Sokkal jobb, mint életben maradni. Ha most rögtön visszavinnének a
cellámba, és azt mondanák, hogy ott maradok, amíg meg nem halok, tudod
mit csinálnék?
– Mit?
– Megölném magam.
Miután az utóbbi egy órát maga is egy cellában töltötte, Adam nem
nagyon tudott vitába szállni.
 – Elfelejtettem cigarettát hozni – mondta Sam, az ingzsebére csapva. –
Azt hiszem, ez pont megfelel alkalom, hogy abbahagyjam a dohányzást.
– Viccel dni akarsz?
– Igen.
– Nem megy.
– Lee megmutatta neked azt a könyvet, amiben benne van a lincsel s
fényképem?
– Nem mutatta meg. Megmondta, hogy hol van, és megkerestem.
– Tehát láttad a fényképet.
– Jó kis buli volt, mi?
– Szomorú dolog ez.
– Láttad az el z oldalon lév másik lincsel s képet?
– Igen. Két klántag van rajta.
– Tógában, csuklyában és álarcban.
– Igen, láttam.
– Az én voltam meg Albert. Én rejt ztem az egyik álarc mögött.
Adam már túl volt azon a ponton, hogy ezen megdöbbenjen. A
hátborzongató fénykép felvillant az agyában, de megpróbálta kitörölni. –
Miért mondod el ezt nekem, Sam?
– Azért, mert jólesik. Ezt még sohasem ismertem be, és némi
megkönnyebbülést érzek, hogy elmondtam az igazságot. Máris jobban
érzem magam.
– Nem akarok többet hallani.
– Eddie nem tudott róla. Megtalálta a könyvet a padláson, aztán
valahogy kitalálta, hogy én vagyok az egyik a sok ember közül a
fényképen. De a másik képr l nem tudta meg az igazságot.
– Ne beszéljünk Eddie-r l, jó?
– Remek ötlet. Na és Lee-r l?
– Haragszom rá. Átvert minket.
– Tudod, jó lett volna találkozni vele. Fáj, hogy nem sikerült. De
nagyon örülök, hogy Carmen eljött.
Végre valami kellemes téma. – Carmen nagyon klassz lány – mondta
Adam.
– Nagyszer lány. Nagyon büszke vagyok rátok. Az édesanyátok jó
génjeit örököltétek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy két ilyen unokám
van.
 Adam hallgatta, hogy mit mond Sam, de nem próbált meg válaszolni.
Hatalmas csattanás hallatszott a szomszédból, és mind a ketten
felpattantak.
– Biztos Nugent játszik odabent a mütyürjeivel – mondta Sam, és a
vállai remegtek. – Tudod, mi az, ami fáj nekem?
– Mi?
– Nagyon sokat gondolkoztam ezen, emiatt emésztem magam az utóbbi
néhány napban. Ha rád nézek vagy Carmenre, két csodálatos fiatalt látok,
akiknek nyitott, a gondolkodásuk, és nyitott a szívük. Ti nem gy löltök
senkit. Toleránsak vagytok, széles látókör ek, jó iskolákba jártatok,
dolgozik bennetek az egészséges becsvágy, és úgy élitek az életeteket,
hogy nem kell magatokkal cipelni a terhet, amivel én megszülettem. Rád
nézek, az unokámra, aki az én vérem, és azt kérdezem magamtól: „Miért
nem lett bel lem valami más?” Olyasmi, mint amilyen te vagy, meg
Carmen. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán rokonok vagyunk.
– Ugyan már, Sam. Ne tépel dj ezen.
– Nem tehetek róla.
– Kérlek, Sam.
– Jól van, jól van. Beszéljünk valami kellemesebb témáról. – Hangja
teljesen elhalkult. Annyira el red lt, hogy a feje majdnem a lába között
lógott.
Adam szeretett volna részletesen elbeszélgetni a titokzatos b ntársról.
Mindent tudni akart: a robbantás körülményeit, hogyan t ntek el, Samet
hogyan és miért kapták el. Azt is meg szerette volna kérdezni, hogy mi
lehet ezzel a fickóval, aki odakint ólálkodik, figyel és vár. De ezekre a
kérdésekre úgysem kapna választ, inkább fel sem tette ket. Sam magával
viszi a sírba a titkait.

A kormányzó helikopterének érkezése némi kavarodást okozott a

Parchman f bejáratánál. A gép az országút túloldalán szállt le, ahol már
várakozott egy mikrobusz. McAllister, mindkét oldalán egy test rrel,
nyomában pedig Mona Starkkal, beszállt a buszba. – Ez a kormányzó! –
kiáltotta valaki. Az éneklés és az imádkozás abbamaradt. Operat rök
rohantak a mikrobuszhoz, amely sebesen keresztülhajtott a kapun, és elt nt.
Percekkel kés bb lefékezett a maximális biztonságú traktus mögött
parkoló ment autó mellett. A test rök és Mona Stark a mikrobuszban
maradtak. Nugent fogadta a kormányzót, aztán bekísérte a tanúk
helyiségébe, ahol McAllister helyet foglalt az els sorban. Biccentett a
többi tanú felé, akik most már mindannyian rettenetesen izzadtak. Olyan
volt a szoba, akár egy kemence. Fekete szúnyogok repkedtek a falak
mentén. Nugent megkérdezte a kormányzótól, hogy hozhat-e neki valamit.
– Egy kis pattogatott kukoricát – szellemeskedett McAllister, de senki
sem nevetett. Nugent homlokráncolva ment ki a helyiségb l.
– Miért van itt? – kérdezte rögtön az egyik riporter.
– Nem nyilatkozom – válaszolta McAllister dölyfösen. Nugent megállt
a gázkamra ajtajában, aztán ellen rizte a listáját. Tíz perccel múlt fél
tizenkett . Utasította az orvost, hogy menjen be az izolált helyiségbe,
aztán kiment a kivégz helyiségb l, és megadta a jelt, hogy a maximális
biztonsági traktus körüli négy toronyból jöjjenek le az rök. Egészen kicsi
volt az esélye annak, hogy a távozó gáz kárt tesz az rökben a kivégzés
után, de Nugent a részletek szerelmese volt.

A kopogás nagyon halk volt, de ebben a pillanatban úgy t nt, mintha

légkalapáccsal döngetnék az ajtót. Kinyílt az ajtó. A fiatal orvos belépett,
megpróbált mosolyogni, aztán fél térdre ereszkedett, és megkérte Samet,
hogy gombolja ki az ingét. Kerek sztetoszkópot nyomott az öregember
sápadt b réhez, a rövid zsinór lelógott a derékszíjáig. Az orvos keze
remegett. Nem mondott semmit.

ÖTVENEGY
Fél tizenkett kor Hez Kerry, Garner Goodman, John Bryan Glass és két
hallgatója abbahagyták a beszélgetést, és megfogták egymás kezét a
telezsúfolt asztal körül. Mindannyian imát mondtak magukban Sam
Cayhallért, majd Kez hangosan, a csoport nevében is imádkozott. Mélyen
elmerülve a gondolataikban, halotti csendben ültek, aztán elmondtak egy
rövid imát Adamért is.

Gyorsan jött el a vég. Az óra mutatója, amely az elmúlt huszonnégy órában

csigalassúsággal vánszorgott el re, hirtelen meglódult.
Miután az orvos elment, néhány percig idegesen beszélgettek err l-
arról. Közben Sam kétszer keresztbe sétált a kis szobában, lemérte hány
lépés, aztán nekitámaszkodott az ággyal szemben lév falnak. Chicagóról
beszélgettek, a Kravitz és Bane-r l; Sam el sem tudta képzelni, hogyan
dolgozhat együtt több mint háromszáz ügyvéd ugyanabban az épületben.
Egyszer-kétszer idegesen felnevettek vagy feszülten mosolyogtak,
miközben a következ rettegett kopogtatásra vártak.
Pontosan tizenegy óra ötvenöt perckor került rá sor. Három éles
koppantás, aztán hosszú szünet. Nugent várakozott, miel tt berontott volna.
Adam nyomban felpattant. Sam mély leveg t vett, és összeszorította a
száját. Adamre szegezte a mutatóujját. – Figyelj ide – mondta határozottan.
– Bejöhetsz velem, de nem maradhatsz ott.
– Tudom. Nem is akarok maradni, Sam.
– Jó. – A kinyújtott mutatóujj begörbült, és Sam álla megereszkedett,
arca megnyúlt. Megfogta az unokája vállát. Adam közel húzta magához, és
gyöngéden megölelte.
– Mondd meg Lee-nek, hogy szeretem – kérte Sam akadozva. Egy
kicsit hátralépett, és Adam szemébe nézett. – Mondd meg neki, hogy
egészen az utolsó percekig gondoltam rá. Nem haragszom rá, hogy nem
jött el ide. Én sem akartam volna idejönni, ha nem muszáj.
Adam gyorsan bólintott, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit.
– Üdvözlöm az anyádat. Mindig kedveltem t. Mondd meg Carmennek,
hogy sok szeretettel gondolok rá. Nagyon sajnálok mindent, Adam.
Szörny örökség ez nektek.
– Elboldogulunk majd valahogy, Sam.
– Tudom. Büszkén fogok meghalni, mert büszke vagyok rád.
– Hiányozni fogsz – mondta Adam, s közben a könnycseppek
végigcsurogtak az arcán.
Kinyílt az ajtó, és belépett az ezredes. – Itt az id , Sam – közölte
szomorúan.
Sam bátran rámosolygott. – Essünk túl rajta! – mondta keményen.
Nugent ment ki els ként, aztán Sam, végül Adam. Beléptek a
kivégz helyiségbe. Mindenki Samre meredt, aztán gyorsan elfordította a
fejét. Szégyellik magukat, vélte magában Adam. Szégyellik magukat, mert
részt vesznek ebben a piszkos kis ügyben. Senki nem mert Adamre nézni.
Monday, az ítélet-végrehajtó és a segédje a gázkamra melletti falnál
álltak. Két egyenruhás r feszengett mellettük. Lucas Mann és a
börtönigazgató-helyettes az ajtó közelében várakozott. Az orvos t lük
jobbra állt, és megpróbált nyugodtnak t nni.
És a helyiség közepén, a résztvev k gy r jében ott állt a nyolcszöglet
gázkamra, friss, ezüstszín festékzománc csillogott rajta. Az ajtaja nyitva
volt, a végzetes szék várakozott odabent, a mögötte lév ablakokat
függöny borította.
 A kivégz helyiség ajtaja ugyan nyitva maradt, de egyáltalán nem volt
huzat. Olyan volt bent a leveg , akár egy szaunában, mindenkir l d lt a
veríték. A két r megragadta Sam karját, és bevezette a gázkamrába. Sam
számolta a lépéseket – mindössze öt vezetett az ajtótól a gázkamráig –, és
hirtelen már bent is volt, ott ült a székben, és körbepillantott, hogy
tekintetével megkeresse Adamét. Az rök gyorsan hozzáláttak a
leszíjazásához.
Adam rögtön megállt, ahogy belépett. Lábai elgyengültek, kénytelen
volt nekitámaszkodni a falnak. A helyiségben lév emberekre bámult, a
gázkamrára, a földre, az EKG-ra. Minden olyan higiénikus! A frissen
festett falak. A csillogó betonpadló. Az orvos a masináival. A tiszta, steril
gázkamra, a ragyogó zománcborítással. Az ítélet-végrehajtó helyisége
fel l áradó fert tlenít szag. Minden makulátlanul tiszta. Klinikát kellene
itt berendezni, ahová azért jönnek az emberek, hogy meggyógyuljanak.
Mi van, ha most ideokádok a földre, a jóságos doktor úr lábához? Mi
lesz akkor a szépen fert tlenített szobáddal, Nugent? Mit mond arra a
szabálykönyv, Nugent, ha itt a gázkamra el tt elhányom magam? Adam a
gyomrához szorította a kezét.
A szíjak már ott feszültek Sam karján, mindkett n egy-egy, és a lábain
is kett a szép új nadrágon, és az ocsmány fejmerevít t is rögzítették már,
hogy az elítélt ne sérüljön meg, amikor a gáz orrba csapja. Ott ült a
kamrában, leszíjazva, várva a gyilkos gázt. Minden olyan tiszta, higiénikus,
bacilusmentes, egyetlen vércsepp sem fog hullani. Semmi sem
szennyezheti be ezt a hibátlan gyilkosságot.
Az rök munkájukkal elégedetten, kihátráltak a sz k ajtón.
Adam a nagyapjára nézett. Találkozott a pillantásuk, és Sam egy
másodpercre lehunyta a szemét.
Az orvos volt a következ . Nugent mondott neki valamit, de Adam nem
hallotta, mit. Az orvos belépett a gázkamrába, és a sztetoszkóptól vezet
drót végét Sam mellkasához illesztette. Gyorsan elvégezte a feladatát.
Lucas Mann lépett el re, kezében egy papírlappal. Megállt a gázkamra
ajtajában. – Sam, ez a kivégzési parancs. A törvény szerint most fel kell
olvasnom magának.
– Csak igyekezzen – felelte Sam anélkül, hogy az ajka megmozdult
volna.
Lucas felemelte a papírt, és olvasni kezdett: – A Washington Megyei
Körzeti Bíróság 1981. február 14-én kihirdetett b nösséget megállapító és
halálbüntetést kiszabó ítéletének értelmében ezennel elrendelem Sam
Cayhall kivégzésének végrehajtását Mississippi állam büntetés-
végrehajtási intézetében. Az ítélet gázkamrában, mérges gáz által hajtandó
végre. – Lucas tett egy lépést hátra, aztán felemelte a telefon kagylóját.
Felhívta az irodáját, hátha az utolsó percben csoda történt, és Sam
halasztást kapott. Nem kapott. A második telefon a jacksoni államügyészi
hivatallal volt közvetlen összeköttetésben. Itt is ugyanaz volt a helyzet: az
ítélet végrehajtható. Augusztus nyolcadika volt, harminc másodperccel
múlt éjfél. – Nincs halasztás – közölte Nugenttel.
A szavak ide-oda pattogtak a párás leveg j helyiségben, aztán hangos
csörömpöléssel földet értek. Adam még egyszer utoljára ránézett a
nagyapjára. Sam ökölbe szorította a kezét. Szemét lehunyta, mintha nem
tudna megint ránézni Adamre. Az ajka mozgott, mintha még el akarna
mondani egy gyors imát.
– Van bármilyen akadálya az ítélet végrehajtásának? – tette fel a
formális kérdést Nugent, akinek hirtelen nagy szüksége lett megbízható
jogi tanácsadásra.
– Nincs – felelte Lucas szinte szomorúsággal.
Nugent a gázkamra ajtajába állt. – Kíván szólni az utolsó szó jogán,
Sam? – kérdezte.
– Magához nem. Itt az ideje, hogy Adam elmenjen.
– Rendben van. – Nugent lassan becsukta az ajtót, a vastag
gumitömítésnek köszönhet en ez nem járt semmilyen zajjal. Samet,
miután leszíjazták, most szép csöndben bezárták. Lehunyta a szemét. –
Csak igyekezzenek már, könyörgöm.
Adam elindult a kijárat felé Nugent háta mögött, aki még mindig a
gázkamra ajtajával állt szemben. Lucas kinyitotta a szabadba vezet ajtót,
és mindketten gyorsan kimentek. Adam még egyszer hátrapillantott a
kivégz helyiségbe. Az ítélet-végrehajtó éppen az egyik m ködtet kar felé
nyúlt. A segédje oldalra húzódott, hogy láthassa, mi történik. A két r
igyekezett úgy helyezkedni, hogy megnézhessék, amikor a vén nyavalyás
meghal. Nugent, a börtönigazgatóhelyettes és az orvos a túlsó falnál álltak
egymás mellett, feltartott fejjel egyre közelebb araszoltak a gázkamra felé.
Mindannyian rettegtek, hátha kihagynak valamit.
A kinti harmincfokos h ség jóval h vösebbnek t nt. Adam odament a
ment autó végéhez, és egy pillanatra nekitámaszkodott.
– Jól van? – kérdezte Lucas.
– Nem.
– Próbáljon megnyugodni.
 – Maga nem nézi végig?
– Nem. Négyet láttam már. Nekem elég ennyi. Ez pedig különösen
nehéz lett volna.
Adam a téglafal közepén lév fehér ajtóra bámult. Három mikrobusz
parkolt a közelben. Néhány r cigarettázott és sugdolózott a mikrobuszok
közelében. – Szeretnék elmenni – mondta Adam, és attól félt, hogy
elhányja magát.
Adam tudta, hogy a nagyapja ebben a pillanatban éppen fuldoklik a
gázkamrában, a gyilkos gáz perzseli a tüdejét. Ott, abban a vörös téglás kis
épületben éppen most szívja be a gázt, igyekszik minél nagyobbat
szippantani, abban reménykedve, hogy talán sikerül elszenderednie.
Adam sírni kezdett. A kezébe temette az arcát, sírt, mert az öregember
rettenetes kínokat áll ki, és sírt, mert ilyen hitvány módon kell meghalnia.
Annyira szánalmasan nézett ki az új ruhájában, amikor lekötözték, mint
egy állatot. Siratta Samet, meg azt a kilenc és fél évet, amit azzal töltött,
hogy kibámult a rácsok között, hátha sikerül megpillantania a holdat, és
azon töprengett magában, van-e valaki a földön, aki szereti t. Az egész
szerencsétlen Cayhall család miatt is sírt, meg a nyomorúságos történetük
miatt És magát is siratta, mert elvesztett valakit, akit szeretett, és nem tudta
megállítani a tébolyt.
– Ez a maga kocsija? – kérdezte Lucas, miután kihajtottak a f bejáraton,
és megálltak. A parkoló dugig tömve volt Adam megfogta az ajtó kilincsét,
és egy szó nélkül kiszállt a kocsiból. Majd kés bb is köszönetet mondhat.
Végigautózott a gyapotsorok között húzódó földúton, és eljutott a
f útig. Gyorsan a f bejárathoz hajtott, és csak akkor lassított le egy kicsit,
amikor meg kellett kerülnie két barikádot. A f kapunál megállt, hogy az r
ellen rizhesse a csomagtartót. Balra riporterek nyüzsögtek, izgatottan
várták, mikor kapnak végre valami hírt a siralomházból. A kamerák már
bevetésre készen álltak.
Nem volt senki a csomagtartójában, továbbmehetett, de megint meg
kellett kerülnie egy barikádot, és majdnem elütött egy rt, aki nem
mozgott elég gyorsan. Az országútnál lefékezett, és megnézte a
gyertyafényes virrasztókat. Több száz gyertya égett.
Valamilyen okból északi irányba haladt, bár nem állt szándékában
Memphisbe menni. Tutwiler, Lambert, Marks, Sledge és Crenshaw mellett
hajtott el eszel s tempóban. Letekerte az ablakot, a meleg leveg
beáramlott a kocsiba. Csak vezetett, nem volt meghatározott úticélja. Nem
tervezte meg ezt az utat el re. Egy percig sem gondolkodott azon, hová
fog menni Sam halála után, mert sohasem hitte, hogy ez megtörténhet. Ha
máshogy alakul, most esetleg éppen Jacksonban lenne, Garner
Goodmannel és Hez Kerryvel iszogatnának, ünnepelnének, és mindenki
megdicsérné, mert sikerült el varázsolni a nyulat a kalapból. De az is
elképzelhet lenne, hogy most éppen a siralomházban folytatná az egyik
telefonbeszélgetést a másik után, hogy megtudjon valamit az utolsó
percben megadott halasztás részleteir l. Sok minden lenne elképzelhet .
Lee-hez nem mert elmenni, mert attól félt, hogy a n esetleg otthon van.
A következ találkozásuk igen csúnya lesz, és Adam szerette volna minél
kés bbre elhalasztani. Most keres magának egy rendes motelt. Ott tölti az
éjszakát. Megpróbál aludni. Holnap reggel, miután már felkelt a nap, majd
elkezd gondolkozni. Többtucatnyi falun, kisvároson hajtott keresztül, de
sehol sem látott kiadó szobát. Eltévedt, de ez nem zavarta. Hogyan
tévedhet el az ember, ha azt sem tudja, hová megy? A táblákon felismerte
néhány város nevét, itt jobbra fordult, ott balra, hol erre, hol arra.
Memphist l nem túl messzire Hernando külvárosában egy éjjel-nappal
nyitva tartó vegyeskereskedésre lett figyelmes. Egyetlen autó sem parkolt
el tte. Egy középkorú, fekete hajú n ült a pult mögött. Cigarettázott,
rágógumit rágott, és telefonált. Adam odament a h t szekrényhez, és
kivett egy hatüveges csomagot.
– Ne haragudjon, édesem, de éjfél után nem lehet sört vásárolni.
– Mi? – kérdezte Adam, miközben a zsebébe nyúlt.
A n nek nem tetszett, ahogy reagált. Óvatos mozdulattal letette a
telefonkagylót a pénztárgép mellé. – Éjfél után nem árulhatunk sört. Ez a
törvény.
– A törvény?
– Igen. A törvény.
– Mississippi állam törvénye?
– Bizony – felelte a n szigorúan.
– Tudja, hogy mit gondolok én most Mississippi állam törvényeir l?
– Nem, drágám. De az igazság az, hogy nem is érdekel.
Adam odadobott a pultra egy tízdollárost, és kivitte a sört a kocsiba. A
n nézte, ahogy elmegy, aztán zsebre vágta a pénzt, és visszament a
telefonhoz. Minek fárassza a rend röket hat üveg sör miatt?
Adam ismét úton volt: dél felé tartott a kétsávos autópályán, betartva a
sebességkorlátozást, és sört iszogatva. Megint szállást kezdett keresni
magának; egy olyan helyet, ahol tiszta a szoba, az árban benne van egy
reggeli, van úszómedence és kábeltévé.
 Tizenöt percet kell várni a halál beálltának megállapításáig. Tizenöt
percen keresztül kell szell ztetni a gázkamrát. Tíz percen keresztül kell
tisztítani ammóniákkal. Spray-vel szépen le kell fújni a testet, amiben a
fiatal orvos és az EKG szerint már annyi élet sincs, mint egy darab k ben.
Nugent ide-oda mutogat: hozzák a gázálarcokat, hozzák a keszty ket,
tegyék be a buszokba azokat az átkozott újságírókat, és zavarják ket haza.
Adam látta maga el tt Samet, ahogy oldalra billentett fejjel, még
mindig a hatalmas b rszíjak alatt, ott van a székben. Most milyen szín a
b re? Biztosan nem olyan sápadt, mint az elmúlt kilenc és fél évben. A
gáztól minden bizonnyal lila lett az ajka, és rózsaszín a b re. A gázkamra
most már tiszta, minden biztonságos. Menjenek be a gázkamrába,
rendelkezik Nugent, oldják el a szíjakat! Vágják le róla a ruhát! Vajon a
belei felmondták a szolgálatot? És a hólyagja? Mindig felmondják.
Vigyázzanak! Tessék, itt van ez a zacskó, ebbe tegyék a ruhákat! Fújják le
a meztelen testet!
Adam látta maga el tt az új ruhákat: a khakiszín nadrágot, a kelleténél
egy számmal nagyobb cip t, a habtiszta zoknit. Sam olyan büszke volt,
hogy megint igazi ruhákat viselhet. De ezek az igazi ruhák egy zöld
szemeteszsákban vannak, amellyel úgy bánnak, mintha méreg lenne, és
egy rabnak hamarosan el kell majd égetnie azt.
Hol vannak a ruhák? A börtönnadrág meg a fehér pólóing? Hozzák ide!
Menjenek be a gázkamrába! Öltöztessék fel a holttestet! A cip nem
fontos. Zokni se kell. A fenébe, hát végül is csak egy halottasházba viszik.
Majd a család gondoskodik róla, hogy rendesen fel legyen öltöztetve a
temetésre. Na most fogják a hordágyat! Hozzák ki a kamrából! Tegyék be
a ment autóba!
Adam egy tó közelében, egy hídon ment át, a leveg hirtelen h vös és
nyirkos lett. Megint eltévedt.

ÖTVENKETT
A napfelkelte els jele a Clantonon túl lév hegy fölött megjelen
rózsaszín gy r volt. Fénye átsz r dött a fák gallyai között, és el ször
sárga, majd narancssárga szín re változott. A sötét égbolton csak a pompás
színeket lehetett látni, felh egyáltalán nem volt.
Két bontatlan sörösdoboz hevert a f ben, három üres doboz pedig az
egyik közeli sírk mellett. Az els sörösdoboz még mindig a kocsiban volt.
 Hajnalodott. Az egymás mellett sorakozó sírkövek árnyéka Adam felé
vetült. Nem sokkal kés bb már rásütött a nap a fák fölül.
Már jó néhány órája itt volt, bár elvesztette az id érzékét. Jackson,
Slattery bíró és a hétf i meghallgatás a távoli múltnak t nt. Sam percekkel
ezel tt halt meg. Meghalt egyáltalán? Aljas tettüket vajon végrehajtották
már? Még mindig furcsa tréfákat zött vele az id .
Nem talált motelt, bár nem is nagyon keresett. Egyszer csak azt vette
észre, hogy Clanton közelében van, és valami ide vonzotta a temet be,
ahol megtalálta Anna Gates Cayhall sírhelyét. Most ott ült,
nekitámaszkodva a sírk nek. Megitta a meleg sört, aztán az üres
dobozokat a közelben lév legnagyobb sírk felé hajigálta. Az sem
érdekelte, ha a rend rök itt találják, és börtönbe viszik. Volt már
cellában. – Aha, éppen most jövök a Parchmanb l – közölné a
cellatársaival, a többi b nöz vel. – Most sétáltam ki a siralomházból. – És
biztosan békén hagynák.
A jelek szerint azonban a rend röknek éppen máshol volt dolguk. A
temet biztonságos volt. Nagyanyja sírhelye mellett a földön négy piros
zászló volt kit zve. Adam akkor vette észre, amikor a nap kezdett felkelni.
Újabb sírgödröt kell ásni.
Valahol mögötte becsapódott egy kocsiajtó. Egy alak indult el felé, de
nem tudott róla. Lassan közeledett, keresett valamit a temet ben.
Megreccsent egy gally, és Adam felriadt. Lee állt mögötte, kezével
édesanyja sírkövére támaszkodva. Adam ránézett, aztán elfordította a fejét.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte. Túlzottan tompa volt ahhoz, hogy
meglep djön.
Lee el ször óvatosan térdre ereszkedett, aztán leült egészen közel hozzá,
és hátát hozzátámasztotta édesanyja k be vésett nevéhez. Belékarolt.
– Hol a pokolban voltál, Lee?
– Elvonókúrán.
– Felhívhattál volna, a franc egye meg.
– Ne haragudj rám, Adam, szépen kérlek. Szükségem van egy barátra. –
Adam vállára hajtotta a fejét.
– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy a barátod vagyok, Lee. Amit
tettél, szörny volt.
– Szeretett volna látni, ugye?
– Igen. De te, persze, a saját kis dolgaiddal voltál elfoglalva. Egy percig
sem gondoltál másokra.
 – Értsd meg, Adam, elvonókúrán voltam. Tudod, milyen gyenge
vagyok. Segítségre van szükségem.
– Akkor szerezz magadnak.
Lee észrevette az üres sörösdobozokat. Adam gyorsan arrébb lökte ket.
– Úgysem innék – mondta Lee szánalmasan. Hangja szomorú volt és fakó.
Arcát ráncok barázdálták, és nagyon fáradtnak t nt. – Megpróbáltam
bemenni hozzá.
– Mikor?
– Tegnap este. Elmentem a Parchmanbe, de nem engedtek be. Azt
mondták, már túl kés van.
Adam lehajtotta a fejét. Már elszállt a dühe. Semmire sem megy vele,
ha szemrehányást tesz neki. Lee alkoholista, és küszködik, hogy legy zze
a démonokat, amelyekkel , Adam – legalábbis azt remélte – sohasem fog
találkozni. És a nagynénje, a szeretett Lee néni. – Az utolsó percekben
rólad kérdezett. Megkért, hogy mondjam meg neked: nagyon szeret, és
nem haragszik rád, mert nem látogattad meg.
Lee halkan elkezdett sírni. Kézfejével törülgette az arcát; hosszú ideig
sírt.
– Bátran és méltóságteljesen ment el – mondta Adam. – Egy cseppet
sem félt. Azt mondta, hogy a szíve békében van Istennel, és senki iránt
nem érez gy löletet. Rettenetesen megbánta, amit tett. Klassz ember volt,
Lee, egy öreg harcos, aki felkészült a halálra.
– Tudod, hol voltam? – kérdezte Lee szipogva, mintha semmit sem
hallott volna abból, amit Adam mondott.
– Nem. Hol?
– A régi házunkban. Tegnap este odamentem a Parchmanb l.
– Minek?
– Mert fel akartam gyújtani. És fel is gyújtottam. Gyönyör en égett. A
ház és körülötte a bozót. Minden elégett.
– Ugyan már, Lee.
– Nem viccelek. Azt hiszem, majdnem elkaptak. Lehet, hogy
elhajtottam egy kocsi mellett, amikor eljöttem. De azért nem aggódom.
Múlt héten megvettem a házat. Tizenháromezer dollárt fizettem érte a
banknak. Ha a tiéd, akkor felgyújthatod, nem? Te vagy az ügyvéd.
– Komolyan beszélsz?
– Menj, és nézd meg magad. Egy kilométerrel odébb leparkoltam egy
templom el tt, hogy megvárjam a t zoltókat. De nem jöttek. A
legközelebbi ház négy kilométerrel odébb van. Senki sem látta a tüzet.
Menj csak oda, és nézd meg. Csak a kémény maradt meg, és egy nagy
kupac hamu.
– Hogyan...
– Benzinnel, Tessék, szagold meg a kezemet. – Adam orra alá tette a
kezét. B zlött a benzin csíp s, letagadhatatlan szagától.
– De miért?
– Már évekkel ezel tt meg kellett volna tennem.
– Ezzel nem válaszoltál a kérdésemre. Miért?
– Ördögi dolgok történtek ott. Démonok és szellemek szállták meg. De
most már elmentek.
– Meghaltak Sammel együtt?
– Nem, nem haltak meg. Elmentek, és már másokat üldöznek.
Adam úgy döntött magában, hogy semmi értelme tovább folytatni ezt a
beszélgetést. Lassan el kéne menniük innen; esetleg visszatérnek
Memphisbe, ahol Lee folytathatja az elvonókúrát. Vele marad, és
gondoskodik róla, hogy legyen segítsége.
Egy piszkos buldózer gördült be a temet be, és a betonúton lassan
elhaladt a régi sírboltok mellett. A temet sarkában lév fészernél
lefékezett. Három fekete férfi kászálódott ki bel le, és megmozgatta
elgémberedett tagjait.
– Ez Herman – állapította meg Lee.
– Kicsoda?
– Herman. A vezetéknevét nem tudom. Már negyven éve ássa itt a
sírokat.
Lee abbahagyta a szipákolást és a sírást. A nap már jóval a fák felett
volt, és egyenesen az arcukba sütött. Máris meleg volt. – Örülök, hogy
eljöttél – mondta Lee. – Tudom, hogy neki nagyon sokat jelentett.
– Vesztettem, Lee. Nem tudtam segíteni az ügyfelemnek, és most már
halott.
– Te mindent megpróbáltál. Senki sem tudta volna megmenteni.
– Lehet, hogy így van.
– Ne büntesd magad. Az els este Memphisben azt mondtad, hogy
nagyon kicsi az esély. Nem voltál messze attól, hogy sikerüljön.
Keményen küzdöttél. Most már ideje visszamenned Chicagóba, hogy éld
tovább az életedet.
– Nem megyek vissza Chicagóba.
– Micsoda?
– Állást változtatok.
 – De hiszen még csak egy éve vagy ügyvéd.
– Ügyvéd maradok. De másfajta munkát fogok végezni.
– Mit?
– Halálbüntetéses ügyekkel akarok foglalkozni.
– Ez borzalmasan hangzik.
– Igen, így van. Különösen ebben a pillanatban. De majd
hozzáedz döm. Ezek a nagy cégek nem nekem valók.
– Hol fogsz dolgozni?
– Jacksonban. Sok id t töltök majd a Parchmanben.
Lee megdörzsölte az arcát, és hátrafogta a haját. – Gondolom, tudod,
mit csinálsz – mondta, de kétkedését nem tudta elleplezni.
– Azért ne vegyél rá mérget.
– Van egy ötletem – mondta Lee. – A várostól északra van egy kávéház.
Az a neve, hogy Ralph's. Sam gyakran...
– Ralph's?
– Aha.
– Sam lelkészét is Ralphnak hívták. Tegnap este velünk volt.
– Samnek volt lelkésze?
– Igen. Egy nagyon jó ember.
– Szóval Sam rendszeresen odavitt engem meg Eddie-t a
születésnapunkon. Már vagy száz éve ott áll az a hely. Hatalmas tortákat
ettünk, és forró kakaót ittunk. Menjünk oda, és nézzük meg, hogy nyitva
van-e.
– Most?
– Igen. – Lee izgatottan talpra állt. – Gyere, menjünk. Éhes vagyok.
Adam a sírk be kapaszkodva húzta fel magát. Hétf este óta nem aludt
egy percet sem, lábait súlyosnak és merevnek érezte. Kicsit szédült a sört l.
A távolban felb gött egy motor. Az egész temet ben visszhangzott a
berregése. Adam megdermedt. Lee megfordult, hogy megnézze. Herman
irányította a buldózert. Kékes füst ömlött ki a kipufogóból. Két kollégája
felült az orrészre, a leveg ben lóbálták a lábukat. A buldózer alacsony
sebességfokozatban, szép lassan gurult el a sírok mellett. Megállt és
elfordult.
Feléjük indult meg.
 ISBN 963 654 019 5
Fabula Könyvkiadó Kft.
Felel s kiadó: Surányi László igazgató
Felel s szerkeszt : Bánlaki Viktor
M szaki vezet : Fellegvári Tibor
M szaki szerkeszt : Rucsek Andrea
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6037.66-14-1
Készült Debrecenben, az 1995. évben
Felel s vezet : György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 31,05 (A/5) ív