Nemere István

Az utolsó bolygó
TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVEK

A borítót és a grafikákat készítette: Herpai Zoltán

© Nemere István, 1986

 1.
A szél átrohan a hegyen, aztán lecsap a völgyre.
Száraz por kavarog, felhőkbe verődik, erdőkre hullik. A sivatagot csak egy
mély szakadék választja el az erdőtől; ezekről a domboldalakról régen
lepusztultak a fák, elsárgult a föld, szabad préda lett. Eső errefelé ritkán veri a
földet; a szakadék túloldalán az erdőt egy kis búvópatak élteti, vize csak ritkán
bukkan a felszínre, és eltűnik ismét.
A szél erőre kap, továbbrohan. Megtépi a fák kékeszöld koronáját. A völgy
védtelen, hát a szél gyakran támadja. Az apró bokrok kemény száraikkal
mélyen kapaszkodnak a talajba, gyökerük megfeszül, a szél dühösen
csavargatja őket, hiába. Éles szélű füvek hajlanak meg előtte, alázatos tenger,
ellenük semmit sem tehet, hiszen már szellő előőrsei közeledtére is
lefekszenek, a talajra lapulnak, akárha nem is lennének. A rét hát nem ellenfél;
továbbrohan. Fiatal, vékony fákat csavar ki, reccsen a még gyenge kéreg,
ágak, tüskék, levelek, virágok hullanak le holtan.
A sivatag pora sárgára festi ezt a szelet, ha valaki élne errefelé, ebből
tudná: délről jött. Bármerre is csatangolt közben, akárhány kiálló hegycsúcson
változtatott is irányt, a homok elárulná. De erre nem él senki.
A következő hegy mögött a sárga szél kék széllel találkozik. A légtömegek
összecsapnak, messziről nézve el-elzöldül a levegő, megfesti az alacsony
felhőket is. A fennsíkon vörös és rozsdabarna sziklák merednek a zöldes
égboltra. Ezek a kövek milliárd ciklus óta állnak itt, minden szelet
feltartanának, de az idő végül legyőzi őket is. Ahogy némelyik hatalmas
kőoszlopot már legyőzte; ott hevernek a talajon, eltörve, repedt testükön
átbújnak az igénytelen folyondárhoz hasonló kékes, apró levelű növények.
Mereven mozgó hüllők napoznak a köveken. Minden erre rohanó szél világgá
kiáltja-üvölti egykori széltársai győzelmét, levegőfogaival tépi, léglábaival
tapossa, porával beszórja a ledöntött sziklákat. De állnak a többiek, létük
mozdulatlan fenyegetés. Valaha egybefüggő, végeláthatatlan sziklamező volt
a fennsík, még régebben pedig hegylánc húzódott itt; az északi félteke
legnagyobb hegyvidéke. Ennek ma már csak nyomai vannak. A napsugárzás,
az esők, a szél lerombolták, rombolják, semmivé teszik majd. A valamikori
hegyek – a bolygó feltüremkedett ráncai – elsimulnak, csak idő kérdése.
A hüllők páncélja már felmelegedett. A nap most jár útja legmagasabb
pontján, ezt minden állat érzi, idegrendszerükben ősi kód ad újabb parancsot:
most el kell rejtőzni, mert ilyenkor a legerősebb a káros sugárzás.
Barlangjaikba, nyirkos sziklamélyedésekbe vonulnak, testük és a fény közé
vastag réteget borít a bolygó. Majd ha a nap odébb megy pályáján, ha
megváltozik sugarainak beesési szöge, előjönnek ismét, lassan-lustán tovább
vadásznak a rovarokra és a talajból kibúvó apró állatkákra, vagy színüket a
közeli kövekhez idomítva, környezetükbe olvadva lapulnak mozdulatlanul.
Táplálékra, párzó kedvű társra várva.
A nap lilás gömb, alacsonyan lóg a hegyek fölött. A felhők gyakran eléje
tolakodnak, de ritkás fátylukon is átvöröslik a fény. Hajnalban és este mindent
pirosló áradat önt el. Sok millió ciklus óta így van ez.
Újabb meleg szelek rohannak le a fennsíkról. Most kőmező fölött
süvítenek, ahol szürke gránittömbök hevernek, a láthatárig nyúlik a halál
birodalma. Lehet, hogy itt is élnek állatok, de ennek semmi nyoma; errefelé
minden mozdulatlan. A szelek sem mozgatnak meg semmit, a kövek fenséges
nyugalommal állják a meg-megújuló rohamokat.
A szél hát dühödten száguld tovább. A tengerparton növényekre talál. Sok
száz ciklust megért, hatalmas fák állnak kis csapatban. Valaha régen egy
másik szél hordta ide a termőföldet, egy másik a távoli erdőkből a magvakat.
Szélhajtotta felhők dobták le esőterhüket, öntözve a magvakból született
életet. A fák tehát a szelek gyermekei, ám most dühöngve csavargatják
ágaikat, tépik leveleiket. A gyökerek mélyen ülnek a földben, de a madarak
fészke inog a magasban. Ez a roham is kudarcot vall, a színes szelek
kirohannak a nyílt tengerre, hogy távoli szigeteken töltsék ki bosszújukat. De
a víztükör páráját megemeli a nap, félig felhővé, félig széllé gyűlik az is. Itteni
friss szél ütközik meg sivatagi-erdei testvéreivel, hullámokat vernek; partokra
hull a tajtéközön.
A déli félgömb fölött már ott úszik a hold. Vonzása dagályt kelt; a tengerek
vize kis öblöket önt el, keskeny árkokban nyomakodik a szárazföldbe, lapos
homokpadokra tér vissza. Fogy a szárazföld, a még meleg kövek is víz alá
kerülnek, ismét kihűlnek. Halak úszkálnak mellettük.
Amikor a nap nyugodni készül, megelevenednek az erdők. Különös állatok
hordái bukkannak elő.
Hosszú lábú, sárgás lények jönnek lassan, óvatosan. Sziklákat kerülgetnek.
Fel-felnyúlnak egy repedésből kinőtt fűcsomóért.
Hátukon páncélt viselő, karmos, apró állatok százai bújnak elő a puha
földbe vájt járatokból. Rovarokat falnak, messzire hangzik a kitines testek
ropogása.
Csíkos bundák csillannak a sűrűben, vad szemek merednek a mezőkre.
Néhány növényevő nyugtalanul szimatol a levegőbe. De csak ösztönük jelez
veszélyt, a levegő nem hoz illatokat. A ragadozók szél ellenében közelítenek.
Fekete madarak szárnyalnak a közeli szigetekről. Fáradhatatlanok; egész
éjjel a szárazföld fölött köröznek majd, vijjogásuk felhasítja a csendet.
A sziklafennsíkon egyedül mozdul a vidék félelmetes ura. Maga is akkora,
mint egy jókora szikla, a színe is emlékeztet a milliárd ciklusok óta itt porladó
kövekre. Az állat a szélbe szaglász, lassan mozog, pedig – ha célt, könnyű
áldozatot üldöz – nagyon gyorsan szalad.
Az őserdőben növényevők ugrálnak fáról fára, harsány kiáltásaik olykor
rémisztőek.
Hideg sarki tengerek vizéből nagy, sötét, lomha állatok másznak a partra.
Alacsonyan jár ott a nap, és hiába vöröslik a hómező fölött, fénye alig ad
árnyékot, meleget.
A sivatag homokjából tekergő, vékony lények bújnak elő, csendben
surrannak. Nappal nem látni őket, életelemük a sötétség, amikor elül a
forróság, és a kövek pattogva húzódnak össze a hűvös levegőben. Rovarok
százezrei indulnak vadászatra.
Az éjbe fulladt tengerek mélyén óriási, sokkarú szörnyek mozdulnak, hideg
szemükben tompa közöny ül.
A hold zöldes gömbje szinte érinti a hegycsúcsokat.
Csak az állatok neszeznek alant.
Kő, homok, fa, tenger. Értelem nélküli világ.

– Nem maradhatunk veled tovább – mondta az egyik kísérő.

– Így is elvesztettünk már két napot – tette hozzá a társa.
Mindhárman egy déli dombon álltak, és a lemenő napot nézték. A vörös
gömb a dombok vonala fölött már felhők közé veszett, még néhány perc, és
lemerül, akkor pedig a sötétség rohamozó árnyékosztagai foglalják el a tájat.
A három férfi mögött fémesen csillogott a jókora kupola. Mellette az
adóvevő kábeleivel kifeszített antenna és az űrmeteorológiai állomás
radarberendezései magasodtak. Az élénkvörösre festett víztartály egy kis
melléképületnél állt, ebben voltak a járművek és a regeneráló berendezések. A
kupola tetejébe megszámlálhatatlanul sok napelemet építettek; de ha úgy
hozza a szükség, bekapcsolhatják a kis szélerőművet is.
"Bekapcsolhatják?… A többes szám fölösleges, sőt értelmetlen. Senki sem
lesz itt. Legfeljebb én tehetem meg, néhány robot segítségével" – gondolta a
harmadik férfi. Jóval idősebb volt a kísérőinél.
– Szóval ismered a feladatot. A gépek figyelik az űrt, gyűjtik és tárolják az
űrmeteorológiai adatokat. Neked csak annyi a dolgod, hogy ha a környéken
elhaladna egy hajó, közlöd vele az adatsort. Ha eltávolodsz a háztól, a gépeket
a kis rádiótelefonnal utasíthatod messziről is.
– A másik feladatod az ültetvények – mondta most a másik kísérő. – Az
oxigéntermelő növényeket a kutatók külön a Trendal viszonyaira kísérletezték
ki. A nagy raktár tele van vetőmaggal. Az összes földrészen szét kell szórnod,
legfőképpen pedig itt a környéken.
– Ez a te érdeked is – figyelmeztette az első –, mert minél előbb lesz itt
belélegezhető levegő, annál hamarabb vetheted le az űrruhát.
"Azt az időt én már aligha érem meg" – futott át a harmadik fején a keserű
gondolat. A másik kettő is erre gondolhatott, mert hirtelen elhallgattak. A
mondat túl gyorsan csúszott ki egyikük száján. Pedig nem akarták őt becsapni.
Egy percnyi csönd – és elindultak. A kísérők kissé megelőzték a harmadikat,
lehet, hogy siettek már.
A három szkafanderes alak átvágott a térdig érő cserjéken. Csizmáikra
surrogva tapadtak-csapódtak a kis ágak. A harmadiknak eszébe jutott: ezt a
zajt gyakran fogja hallani. Mert akármerre távolodik el a kupolás házától,
cserjékbe botlik. Ezeket még az elődje ültette. Tegnap megnézték a sírját; ott
van nem messze a vetőmagraktártól. Talán túl közel is a házhoz. De most már
nem lehet bolygatni. Nem illik.
Akkor vette észre, hogy a külső akusztikus érzékelőkön kívül a sisakrádió
fülhallgatói is közvetítenek valamit: két társa sóhajtozik. Csak nem hatódnak
meg? Furcsa is lenne. Annak ellenére, hogy tíz és fél hónapig együtt voltak
összezárva a hajóban. Hát igen, a Föld messze van. Most már nagyon messze.
Útközben azok ketten olykor el is felejtették, kicsodák ők hárman és hová
tartanak. Lehet, hogy most mégis eszükbe jutott minden. Ha kissé későn is, de
felfogták, hogy vége a tettetésnek, többé egyikük sem tehet úgy, mintha
minden a legnagyobb rendben volna. Semmi sincs rendben, a világ felfordult.
"Legalábbis az én számomra – gondolta a harmadik. – Ők elmennek innen, és
meglehet, hogy soha többé nem jönnek vissza. Meddig emlékeznek még az
arcomra, a hangomra?… És én?… Meddig fogok emlékezni rájuk?…"
Ekkor értette meg: ő is búcsúzik tőlük. Sok-sok év eltelik, amíg ismét
emberekkel találkozik. Ha ugyan valaha találkozik még bárkivel is.
Görcsösen ragaszkodott az utolsó percek kiváltságához, gyorsan beszélt, a
sisaklemezeken át próbált amazok arcába nézni, emberi reakciókat tapasztalni.
Ha csak percek maradtak hátra, hát e percekből áll a világ; beszélni akart, és a
hangjukat hallani, még, még, sokáig… A kísérők alighanem érezték ezt, de
már nem volt kedvük vagy erejük folytatni a színjátékot.
Így értek a leszállóhelyre. Ez a házzal szomszédos domb gépekkel laposra
simított, lebetonozott csúcsán volt; innen nézve kicsinek tetszett a kupola,
éppen visszaverte a lemenő nap utolsó fényözönét. Az űrhajó büszkén
magasodott, burkolatáról akkor csúszott le a fény, a vörös nap eltűnt a hegyek
mögött. Homály ült a dombok között.
– Oban Dorg, ne feledd az ítéletet – mondta az egyik kísérő. A hangja most
más volt, mind eddig. Kemény, könyörtelen, talán szabadulni akaró.
– Ne próbálj elszökni, még ha akadna is hajó, amelynek legénységét
megtévesztheted. A meteoállomás jelentéseire bármelyik percben szükség
lehet – tette hozzá a társa.
– A központ különben is rendszeresen ellenőriz majd – mondta még az
első, fölöslegesen. A harmadik hallgatott. Elszökni – innen? Hová
menekülhetne az, akit minden jogától megfosztottak, csupán a nevét és néhány
kötelességet hagytak neki? Akit kitettek egy másik naprendszerbe, a
legtávolabbi bolygóra, ahol valaha ember élt?…
Amazok megtorpantak a zsilipajtó előtt. Rövid volt habozásuk, és közben
egymásra sem néztek. Aztán majdnem egyszerre fordultak a harmadik férfi
felé. Kezüket nyújtották.
– Sok szerencsét!
– Tarts ki, Oban Dorg!
Megszorította a két kezet – szkafanderkesztyűk találkoztak tétován, a
testet-életet védő anyag – bár puha volt, mégis idegenszerű – nem engedte
egymáshoz a kezek melegét. A mozdulat csak jelképes volt. Élettelen anyag
érintett anyagot, igaz, tudatos parancsra. Szél szabadult el ismét, felrohant a
dombra. A hajót nem mozdíthatta, hát dühödten körültáncolta a férfiakat,
átsüvített az amortizátorok között.
Aztán a kísérők beléptek a zsilipbe. Fémajtó szárnyai suhantak össze, az
emberek eltűntek, és Oban tudta, már nem is fogja látni őket. A vezérlőből, a
külső kamerák által képernyőkre vetítve amazok még látják majd őt, eltörpülő
kis alakját. Aztán – semmit.
Elment, jó messzire. Már a két domb között a bemélyedt nyergen járt,
amikor háta mögött feldübörögtek a hajtóművek. Kicsapott a láng, fényt
lövellt körös-körül; a lobogó tűz szinte feldobta a hajót.
Amikor a férfi megfordult, az űrhajó már a magasba emelkedett. Előbb
lassan, majd egyre gyorsabban távolodott. Egy perc, és a furcsa színekben
pompázó égbolton eltörpült a kis fénypont.
Oban körülnézett. A Trendal idegensége most valósággal rárohant. Állt egy
ideig, hallotta, hogy a szél zörgeti a cserjéket. "Itt vagyok – gondolta. – Én,
Oban Dorg, hatvankét éves földi ember, itt vagyok és itt maradok, most már
örökre. Örökre?… Az mi? Egy szó." Tudta, nem találhat vigasztalást. Most
még nem. Talán majd később. Valamikor.
Sóhajtott és elindult a kupolaház felé.

Az első napokban kábulat tartotta fogva, állandóan aludni szeretett volna.

A környezetváltozás, a földitől kissé eltérő nehézkedés, a csapás utáni
tompaság együttesen hatott rá így, szervezete álomba, pihenésbe menekítette
volna megviselt tudatát. Eleinte hagyta, hogy ez a hangulat eluralja, hiszen
kényelmes volt, nem kellett gondolkoznia. De később fellázadt és legyűrte.
Tudta, csak az állandó tevékenység mentheti meg. Ha nem hagyja el magát, ha
az őrületnek nem enged teret, gyengeségével leszámolhat, és itt sem vész el.
A Trendal még mindig gyűlöletesnek tetszett; a színes szelek, a gyér
növényzet, az itt-ott lassan mozduló, undorító hüllők látványa nem javította
kedvét.
Nem sietett – nem volt rá oka. Először a házat ellenőrizte. Az
oxigéntermelő és recirkuláló egységek többszörös túlbiztosítással dolgoztak,
műszaki hibától hát nem kellett tartania. A víztartály a betonpincében
meghaladta a szükségleteit. A fürdőmedencét ivásra alkalmatlan ipari vízzel
töltötték fel, és a berendezések azt is állandóan tisztították. Mindent
napenergia hajtott. A Trendal-rendszer központi csillaga a bolygótól
mindössze száztizenhatmillió kilométerre fénylett, a földi Napnál jóval
idősebb csillagnak négy bolygója volt.
A pinceszintre telepített gépek mögött, egy kis kamrában Oban felfedezett
egy hibernátort is. Először meglepődött; kísérői alighanem elfelejtettek erről
szólni; Aztán a házhoz mellékelt leírásból megtudta: ezt csak súlyos betegség
vagy sérülés esetén veheti igénybe, Persze, azok ott valahol messze csak azt
tartják fontosnak, hogy a munkámat elvégezzem. Hogy az erre tévedő hajók
szükség esetén megkapják a meteorológiai jelentéseket… Oban tudta, hogy a
Trendal-rendszer vidékén igen sok a meteoráram, a kisbolygók pedig
valóságos felhőkben veszik körül a rendszer csillagát. Indokolt hát az
óvatosság. Mégis, ürügynek érezte a ház idetelepítését, meg volt róla
győződve, hogy csak egy-egy száműzöttnek akarnak álmunkát nyújtani. Ettől
még inkább elromlott a kedve.
Élelme legalább tíz évre való volt, és tudta, majd hoznak, ha elfogy. Öt-hat
év múlva számíthat talán az első hajóra; a központban okos számítógépek
tartják emlékezetükben ezt a házat és lakóját.
A második héten kezdett magában beszélni. Soha nem tartotta magát
igazán társas lénynek, a Földön is kerülte az embereket, eddig nem vette észre,
hogy hiányzik neki a társaság. Kifejezetten most sem hiányzott, de a csönd
megrémítette. A ház mindig hallgatott. A negyedik reggelen felébredve, Oban
belékiáltotta a csöndbe:
– Hé!… Itt vagyok! Felébredtem! – Persze senki sem válaszolt, hát
halkabban hozzátette. – Kezdem a napot!
"Legalább egy kutyám lenne" – jutott eszébe, mikor a fürdőszobában
borotválkozott. A gép halkan duruzsolt a füle mellett, a tükör előtt állt és,
kikapcsolta a borotvát, letette. Nézte magát a tükörben.
 – Minek borotválkozom? – kérdezte, a hangja hűvös csempékről verődött
vissza. – Hát nem mindegy, hogyan nézek ki? Csak én látom magamat, az
pedig nem számít. Szakállt fogok viselni.
Maga sem tudta, miért, de megjavult a kedve. A szakállügy döntés volt; az
első és jelentéktelen ugyan, mégis valami mostantól másképpen lesz, mint
ahogyan volt, ez már az ő ittlétének eredménye.
Átrendezte a lakást is. Minden bútort máshová tett a hálóban, a nappaliban,
a gépkonyha környékén. A hatodik napon semmi sem emlékeztette már az
előző lakóra. "Ő vajon mit követett el, meddig élt itt?" – tűnődött. De ezt
hiába is kérdezte volna meg előbb, a kísérők nem tudták, a központ
számítógépei pedig csak annak adtak ki ilyen bizalmas természetű
információkat, akik a kérdés feltevésével együtt az erre jogosító kódszámukat
is betáplálták a készülékbe. Obannak sem joga, sem kódszáma nem volt, hát
nem is kísérletezett ilyesmivel. Soha nem tudta meg, miért száműzték az
elődjét. Csak azt tudta, hogy itt van a sírja. Tehát soha többé nem került vissza
a Földre…
A kísérők távozását követő hetedik napon ment ki először a házból.
A fényenergiát gyűjtő kupolának hátat fordítva hosszan szemlélte
"birodalmát". A szkafander sisaklemezére kénytelen volt egy másik, fényszűrő
lemezt ereszteni, az itteni nap bántotta a szemét. Még nem szokta meg…
Sisakrádióját kikapcsolta – kivel is beszélhetett volna?… Ez ismét magányára
emlékeztette, és fura gondolat fészkelt agyába: "Én vagyok talán jelenleg az
egyetlen ember, aki elmondhatja: egy egész bolygót ural!" Valóban, tőle
irdatlan távolságban nem volt senki, egyetlen emberformájú lény sem. A
Trendal pedig valamilyen értelemben az övé lett. Ha lennének hatalmas gépei,
lefúrhatna a felszín alá, hegyeket hordhatna odább, sivatagokat szüntethetne
meg, folyókat terelhetne más mederbe. Azt csinálhatna, amit akar, senki sem
szólna bele, még csak nem is szereznének tudomást a tetteiről. Ő e bolygó ura.
Keserű mosollyal nézte a tájat. "Tehetetlen isten vagyok." A szél
sárgásvörös homokfelhővel vágtatott fel a legmagasabb dombra, összecsapott
a tenger felől érkező testvérével, Oban egy ideig figyelte a kavargást.
Bekapcsolta szkafandere külső akusztikus érzékelőit: váratlanul a legvadabb
vihar kellős közepén találta magát. A szél süvített, csapkodott,
homokszemekkel bombázta a házat és őt is, pörgött a szélkerék, reccsentek a
fák a ház mögött. A zajok a Földre emlékeztették Obant, arca kisimult.
Most már csak igazi levegő kellene, gondolta a dombon lefelé baktatva. A
flexiák, ha elegendő lesz belőlük és jó ideje "dolgoznak" majd, képesek
lesznek az egész bolygó légterét átalakítani. De nem szabad túl gyorsan
csinálni, hisz a megváltozott összetételű levegőben az ott élő fajok vagy
elpusztulnak, vagy káros mutánsokat hoznak létre. Volt már rá példa, hallotta
Oban is még a Földön, hogy egy-egy bolygón az emberek túl gyorsan
alakították át a légkört; és mit értek vele? Egyedül maradtak, mert az ottani
növények és állatok belepusztultak a változásba. Azóta az ilyesmit igen lassan
csinálják. Valakik valahol biztosan elkészítették a Trendalra vonatkozó
"oxigénesítési tervet" is. De mivel a flexiaültetvényeket belátható ideig csak
egyetlen ember fogja telepíteni, hát ezen a bolygón nem kell attól tartani, hogy
túl gyors változások állnak be a természeti egyensúlyban.
Belátható idő?… Oban a völgyben állt, a dombokat nézte. Hány éve lehet
még hátra? Hatvankét éves, vagyis legfeljebb középkorúnak nevezheti magát.
A Földön manapság százhúsz évig élnek, tehát vagy ötven-hatvan éve maradt.
Itt?… Egyedül?
Megrázta a fejét, és lassan továbbment.

A következő hetekben lázas tevékenység foglalta le az idejét. Nem akart

gondolkodni, félt és menekült önnön töprengéseitől. Lesz még arra elég idő,
hessegette magában emlékeit, igyekezett inkább a jövőnek élni.
A repülőt minden éjjel feltöltötte a kupolakollektorból napközben nyert
energiával. Reggel pedig, alighogy felkelt a vöröses nap – a hajnali párák
fölött valóban vérvörös volt az első húsz-harminc percben, csak utána fakult
lilára – betöltötte a gép alsó tartályaiba a flexiamagvakat. Vetésre a háztól
távolabbi területeket választott. Az elődje a házi számítógépbe táplálta a
földrész vetési tervét; a négy kontinens közül – nagyság szerint – sorrendben
ez volt a második; a Trendal Egyenlítője majdnem pontosan kétfelé osztotta.
A bolygón a kontinensek (még?) nem kerültek olyan távol egymástól, mint a
Földön, kisebbek és laposabbak is voltak. Igazán magas hegyek csak az
Egyesnek nevezett, legnagyobb földrészen akadtak; a Hármas teljesen az
északi féltekén feküdt és elsivatagosodott. A Kettesen volt a legtöbb
növényzet, talán annak idején éppen ezért telepítették ide a házat. A Négyes
keskeny, hosszú földrész a keleti félgömbön, viharos óceánok között terült el.
Messze lent, délen akadt még két nagyobb sziget is.
A Kettes kontinens vetési terve tehát már évtizedekkel korábban elkészült,
és Oban elődje, főleg a földrész északi felén, már szép eredményeket ért el.
Oban eleinte hát az Egyenlítőtől délre tevékenykedett. A térképeken jókora
üres négyzetek jelezték azokat a területeket, ahol vetnie kellett. Még sok ezer
üres négyzet volt a Trendalon.
Minden reggel elhúzott a háztól vagy száz kilométerre délre, a szárazföld
testébe vésődött keskeny, mély tengeröböl fölött, aztán keletre irányította a
gépet. A tartályokban húsz-huszonöt négyzetkilométer bevetésére elegendő
mag volt. Amint elérte az aznapra kijelölt négyzetet, azonnal mélyrepülésbe
ment át, és sorban elindította a szórófejeket. A flexiamagvaknak nem kellett
sűrűn hullaniok. A talajra szóródó és ott megeredt magból fejlődő növény
hamarosan hajtásokat bocsátott ki oldalt, ezek is meggyökeresedtek, újabb
növényt hajtottak. Kedvező körülmények között a flexia egy méter magasra is
megnőtt, sok apró levele volt, és a cserjék nem sokkal később, összefonódva,
áthatolhatatlan réteget alkottak a talajon. Homokos, sivatagos területen – tudta
már Oban is – a szokásosnál sűrűbben kell vetni. Csapadékos területeken
egyetlen hét alatt fejlődésnek indult a mag, de ellenálló képessége olyan nagy
volt, hogy víz nélkül is több mint egy álló évig kibírta. Persze a tengerparti,
párás területeken sokkal jobban fejlődött. Ahol Oban elődje beültette a
partvidéket, ott – repülőről nézve – valóságos zöld mező húzódott tíz és tíz
kilométereken át, megszakítatlanul.
A délelőtti pihenő után Oban mindig nagy kedvvel folytatta munkáját.
Gyűlt benne a düh: csak azért is!… Megmutatja "amazoknak", hogy Oban
Dorg nem akárki. Mire sok év után első ízben jön ide valaki, "amazok", a
földiek, a központiak közül, egész kontinenseken virágzik majd a flexia, zöld
mező fedi majd az arra alkalmas összes területet.
Nem vette észre az idő múlását. Naponta háromszor is fordult. Hamarosan
látta a munka eredményét is; a házhoz legközelebb eső déli területeken, ahol
annak idején a vetést kezdte, lassan zöldült a talaj. Arra repülve néha
veszélyesen mélyre irányította a gépet, csak hogy elgyönyörködhessen az
idegen talajba kapaszkodó, még gyenge növények ezreiben.
Lassan tehát nem is gondolt az időre. A házban ugyan a számítógép mérte
az időket, Időket – a földit és a Trendal saját idejét. Az idegen bolygó ugyanis
földi idővel mérve huszonkét óra tizenhét perc alatt végzett egy fordulatot a
tengelye körül, az év pedig – ismét csak földi időben számolva –
kétszázhatvanhét napig tartott. De Oban nem számolt földi vagy trendali
időben, egyáltalán nem ügyelt az idő múlására, Ösztönösen érezte, így
megmenekül a lelki sokkhatástól. Mit számít az, hogy hányas évet írnak most
a Földön? A lényeg úgyis a testében lejátszódó biológiai folyamatok
sebességétől függ. Évtizedek telnek el, megöregszik majd – ez az idő múlása,
csak ez.
De egy dátumot nem irthatott ki emlékezetéből, annál is inkább, mert
könnyen megjegyezhető szám volt. Az ítélet… 2424 első hónapjában hangzott
el, a végrehajtáshoz pedig haladéktalanul hozzákezdtek. Pár órával később
Obant már egy Föld körüli pályán keringő, nagy, távolsági teherhajóra vitték;
akkor éppen az indult a Hármas Övezetbe. A társadalom tevékenységén kívül
eső, legszélső övezetben szinte nem is éltek emberek, legfeljebb hozzá
hasonló elítéltek. Az a teherhajó a központnak nevezett, űrben lebegő
hatalmas kutatótelepre tartott. Obant ott áttették egy kis hajóra, az hozta a
Trendalra.
Tehát ez 2424-ben volt. Tavaly. Milyen furcsa is az ottani időre vonatkozó
szavakat használni itt, ahol semmi sem emlékezteti a Földre. A számítógép
csak jegyezgesse folyamatosan az idő múlását, rezegjenek csak a
piezoelektromos kristályok, az Idő úgyis valahol másutt és másképpen, ettől
függetlenül létezik. A végső hatalom maga a kozmosz, az idő is annak része.
Az ember – bármilyen nagy tetteket vitt már véghez – tulajdonképpen még
semmi változást sem okozott az űrben. A fehérjelény még mindig csak egy
porszem. Kozmikus porszem.
De ilyen gondolatai is csak estefelé voltak, míg a fáradtságtól el nem aludt.
Napközben megszállottan hajtotta magát és a gépeket. Egy idő után
megértette, hogy a flexiaültetvények nemcsak számára hoznak hasznot; a
növények árnyékában, a cserjék alatt elszaporodtak az apró rágcsálók,
amelyekből addig jóval kevesebb volt a Trendalon. Szerencsére a flexiát nem
bántották, annál inkább más, helybeli növényeket. A rágcsálók sokasodása
nagyobb ragadozókat vonzott oda, amelyek a rágcsálókra vadásztak. A
sivatagok homokját is megkötötte az új növényzet, és – főleg a széleken,
ahová még Oban elődje ültetett sok flexiát – egészen új, addig nem látott
állatfajták bukkantak fel. Arrafelé az éghajlat is megváltozott, igaz, azt még
csak hosszú megfigyelés árán lehetett észrevenni. A kötöttebb talajból a szél
kevesebbet sodort el, mostanában az ottani szelek kevésbé voltak színesek.
Néha úgy tetszett Obannak – semmiféle mérést nem végzett e téren –, hogy a
bevetett területeken több csapadék is hullik, ami megint csak kedvezett a
flexiának és a trendali állatvilágnak. Azokon a tájakon számára addig
ismeretlen állatok jelentek meg, és hamarosan egészen otthonosan mozogtak a
flexiacserjék alatti mikrovilágban.
Néha Oban a magasból is látott vonuló csordákat. Olykor alig hitt a
szemének: a természet a Trendalon furcsa fajokat is produkált. Tölcsérorrú,
kétember magas lények baktattak a gyér füvet legelve, tóra, patakra lelve
mindig letelepedtek, napokig nem hagyták el a vidéket, teleszívták magukat
vízzel. Kutyányi, csíkos "farkasok" – Oban jobb híján nevezte őket így –
futottak fáradhatatlanul az erdős-bokros szavannákon. Lassú mozgású,
páncélos "teknősbékák" hevertek a tengerparton, a mérhetetlen vizeket pedig,
számtalan kis hal mellett, cápaszerű, sebesen úszó víziállatok uralták.
Múlott az idő. A Trendalon nem voltak a földihez hasonló évszakok, mégis
beálltak változások. Oban számára kezdetben ez eléggé megfoghatatlan volt,
még nem érzékelte, nem ismerte a szabályokat. Az itteni természet más
parancsoknak engedelmeskedve élt. A leginkább szembetűnő a hold szerepe
volt. Nemcsak a dagályt okozta naponta, hanem évente tízszer más
magasságban járt a láthatár fölött, ilyenkor az állatok viselkedése
megváltozott. Nyugtalanabbak lettek a csordák, a falkák, az egyedül kóborló
példányok is. Ilyenkor közelebb jöttek a házhoz is. Ezen az idegenszerű
bolygón mégis voltak évszakok, hisz a növényzet körülbelül
nyolcvannaponként megváltozott. Az egyik szakaszban virágzott minden, a
másikban termést hozott, a harmadikban elhaltak az elszáradt levelek, kidőltek
a szelektől megviselt fák. Oban hamar rájött, hogy a déli félgömbön mindez
más ütemben játszódik le, mint északon. Szóval első megfigyelése hibás volt,
itt is évszakok követték egymást, még el is nevezte őket tavasznak, nyárnak,
ősznek, télnek.
A ház az Egyenlítő közelében állt, így a férfi szinte naponta
összehasonlíthatta a két félgömb változásait. Hamarosan megértette, hogy a
ciklikus változások csak a növényvilágban következnek be, az éghajlat közben
majdnem ugyanolyan marad.
A Trendal felszínén a legállandóbbak és legjellemzőbbek a színes szelek
voltak. Vörös, barna, kék, sárga, zöldes légrohamok száguldottak fel-alá;
mivel a szárazföldeken még kevés volt a növényzet, az erózió megtette a
magáét, még a bokros szavannákon is sokfelé nagy, barnás foltokban,
meztelenül meredt az égre a puszta föld; a nap finom porrá törte, a szél
szüntelenül szaggatta-mozgatta, csak a flexiaültetvények alatt állapodott meg.
Néha komor, sötétzöld felhők gyűltek, félkontinensnyi terület fölött
vastagon, fenyegetően sokasodtak. A levegőben lévő anyagok adták furcsa
színüket. Mégis, időnként akadt köztük majdnem színtelen és fehér, szürke,
sőt halványsárga is. Egy-egy trendali vihar gyönyörű színjátékra emlékeztette
Obant. A főszereplő a vijjogó, meg-megújuló szél volt, a támadó és védekező
légmozgás szaggatta darabokra és egyesítette újra a színpompás
felhőóriásokat. Egy-egy vihar négy napig is eltartott, soha nem volt rövidebb
két napnál. Ilyenkor Oban nem mehetett dolgozni, a könnyű repülőt elragadta
volna a szél, a villámok is kárt tettek volna benne. Oban nem akart meghalni.
A viharok múltával hetekig csend volt, persze, leszámítva a szeleket.
Olykor hosszan szemetelt az apró szemű eső. Ilyenkor feléledtek a cserjék, a
ritkás ligetek, az esőtől vidámabban zöldellt a fű, megdagadtak a folyók. Csak
a tenger hullámai csapkodták a sziklákat éppolyan közömbösen, ahogyan
máskor is, ahogyan mindig tették.

Elégedetten jelölte be a térképeken az újabb négyzeteket, ahol már flexia

virított. Némi élelmet véve magához, hosszabb kirándulásokat tett. "Felfedező
utakat", ahogyan maga nevezte. Más kontinensekre is átrándult, ezúttal üres
vetőmagtartályokkal. Néha ugyan elszorult a szíve, amikor a végtelennek
tetsző óceán fölött repült. Kis gépe törékenynek, védtelennek tűnt, és elfogta a
rémület is, ha eszébe jutott: elég egy műszaki hiba, és vége. Ha túl magasról
zuhan a tengerbe, széttörik a gépe, hiába a tizedmásodperc alatt felfúvódó
mentőcsónak, benne a miniatűr napelemes motor. Jöhet egy itteni cápa, vagy a
hatalmas, vihar korbácsolta hullámok borítják fel a csónakot… Ha pedig a
szárazföld felett éri baleset, azonnal meghal, odavész. Vagy ha nem… Meddig
élhet törött lábbal, törött bordákkal egy idegen tájon, segítség nélkül?
Segítség nélkül.
Lassanként megértette: a száműzött számára a legnagyobb csapás, az
egyetlen igazi büntetés a magányosság tudata. Nem csupán a fizikai
valóságban létező magány, az elkülönítés ténye, ezt néhány erős egyéniség
kibírja, átvészeli, ha pedig primitívebb, nem is vesz róla tudomást, teszi a
dolgát és nem számolja a múló napokat, az éveket. De elég egyszer rágondolni
(és ki az, aki ennyi ideig egyedül lévén, soha nem gondolna rá?), hogy baj
esetén nem siet a segítségére, nem áll készen egy társadalom, egy
városnyi-támaszpontnyi ember, sőt, egyetlen ember sem. Minden napját azzal
a tudattal kell kezdenie, hogy talán… ez lesz az utolsó. Hisz bármilyen apró
esemény mindennek a végét jelentheti. Itt érti meg a száműzött, hogy a
társadalom leszámolt vele, az ítélethirdetés napjától számítva a létezése kívül
esik minden szabályon, halála nem jelent veszteséget a világ számára. Jó
volna tudni, hogyan reagáltak erre a többiek, az elődei a Trendalon és másutt.
Hiszen nem titok, hogy majdnem minden évben elkövet valaki egy igen súlyos
bűnt, száműzöttek élnek egyes csendes-óceáni apró szigeteken, távoli,
elhagyott támaszpontokon, sötét bolygókon, veszélyes, néptelen tájakon. Nem
tudni, hányan lehetnek, de őszintén szólva, igazán senkit sem érdekel. A
társadalom az ítélet után azonnal megfeledkezik róluk, erőnek erejével
kirostálja az emlékezetéből a modern közösség e szégyenfoltjait.
Oban keserű mosollyal gondolta mindezt, óceán fölött, felhők alatt, vörös
napfényben. Aztán elérte a túlsó partot, a legnyugatibb földrészt. Nagy
tengeröbölben fehér madarak tízezreit látta, a gép árnyéka rájuk esett, riadtan
felszárnyaltak.
A flexia vetési terveit az Egyes földrészen neki kellett elkészítenie. Elődje
itt egyetlen magot sem szórt le a magasból. A férfi, térképét ellenőrizve,
hetekig járta a kontinens északi és déli tájait, bejelölte a leendő ültetvények
négyzeteit. A nagy hegyeket kihagyta. A sziklás csúcsok magasan meredeztek,
néha felhőkbe vesztek. Később már nem is repült oda üres tartályokkal,
elkezdte a növénytelepítést.
A makacs vágy tovább dolgozott benne. "Majd én megmutatom nekik" –
dübörgött agyában. Igenis, ha sok év múlva először jönnek a központból, hogy
ellenőrizzék tevékenységét, hát bámuljanak! Álmélkodjanak, lepődjenek meg!
A tervezettnél sokkal több ültetvény borítja addigra a Trendal felszínét.
 Minden harmincadik napon megszólalt a házban a rádió. A számítógép,
persze, már jóval korábban figyelmeztette Obant a közelgő időpontra. A
központból egy szenvtelen hang kereste az éterben, és az iránt érdeklődött,
minden rendben van-e a Trendalon. Oban, maga sem tudta, miért,
ellenszenvesnek képzelte a hang gazdáját, egy fekete ruhás, örökké komor kis
beosztottnak, aki eddigi életében nem sok örömet ismerhetett meg. Lehet,
hogy nem volt igaza, de a kényszerképzet uralta tudatát, és minden
harmincadik napon röviden, szabatosan válaszolt. A rádiókapcsolat soha nem
tartott egy percnél tovább, és Oban nem érezte, hogy emberrel beszélt.
Ugyanennyi információt cserélt volna egy beprogramozott automatával is.
Később aztán megtudta, hogy valóban géppel szokott társalogni. Füle
megszokta az apró jeleket, tudta, kiszűrte és megkülönböztette a humán
akusztikus berendezéssel összekapcsolt számítógép jellegzetességeit.
"Mit tehetnének velem, ha nem dolgoznék? – kérdezte egy este; éppen
nagy ültetvényt készített el aznap, és fáradtan állt a repülője mellett egy
dombtetőn. – Nem kényszeríthetnek semmire. Már nem. Ítéletet mondtak rám,
és én belenyugodtam. Elfogadtam. Nem tehettem mást. Megbíztak, hogy
legyek egy kozmikus világítótorony őre, itt vagyok hát. Teszem a dolgomat.
De a flexiát önszántamból ültettem, ha nem tenném, nem kényszeríthetnének
rá. Semmit sem tehetnek ellenem, mivel kizártak mindenből. Kizártak maguk
közül, egyedül vagyok."

Néha gyermekkoráról álmodott. A korai szakasza ritkán jutott eszébe,

legfeljebb az ébredést közvetlenül megelőző másodpercekben. Az az
álomrészlet mindig egyforma volt: furcsa, emberhez hasonló lények között
szaladt egy sötét, sziklába vájt folyosón, távoli fények felé… Olyan régen volt
ez, a legtöbbször el sem hitte, hogy valaha régen – tizenkét éves koráig – nem
is látta a Földet, hisz nem ott született.*
[* Lásd a szerző Zuhanás a Napba c. regényét (Népszava, 1986.)]
Más álmaiban vakító fény tündökölt, akkor már a Földön élt, ezt még e
félig öntudatlan állapotban is tudta, érezte, nagy vizet látott, talán tenger volt.
Hullámzott alatta, elringatta, megnyugtatta. Ilyenkor az ébredés is könnyebb
volt.
Milyen gyorsan magára maradt! Gyermekkora felnőttjeit elsodorták
mellőle az események. Mire valóban tudatos ember lett, mindenről magának
kellett gondoskodnia.
Az álmok mind ritkábban ismétlődtek. A sziklafolyosót, a vakító tengert
elmosták az újabb események. Már álmai is a Trendalhoz idomultak. Alvó
agyában egyre többször tűntek fel a zöld flexiamezők, a vad hegycsúcsok, a
színes szelek.
A színes szelek… Ébredéskor szinte hiányoztak. Az ágyból egyenesen a
ház valamelyik ablakához lépett, türelmetlenül. Amikor megpillantotta a
homokot markoló léghullámokat, a zöldesbe játszó eget a vörös nappal, furcsa
nyugalom öntötte el. De ez még nem az otthon nyugalma és
megállapodottsága volt; a Trendalon voltak ijesztő és számára ellenséges
dolgok, amikkel nem tudott megbékélni. Például az állatok.

Az egyik napon a déli szigetekre repült. Régóta izgatta, hogy a térkép alján
látható két kis folton mit találhat. A négy nagy kontinenssel hónapokig
foglalkozott, mindenütt ültetett fiexiát is, de a szigetekre most üres
vetőmagtartályokkal repült.
A nagyobb sziget kétszer akkora lehetett, mint a kisebb, javarészt lapos
fennsík volt, az örök szelek lekoptatták róla a termőföldet – ha ugyan volt
valaha – itt növényzet aligha élhetett meg. A partokon meredek sziklafalak
zuhantak az örökké háborgó tengerbe. Néha a Déli-sark felől hideg szél
dermesztette a levegőt; madarak éltek itt, fekete madarak hatalmas kolóniái.
A kisebb szigeten még hűvösebb volt az éghajlat, még több a madár, de
akadt néhány szép tájék is. Ezeket nézte pár óráig, aztán úgy döntött, északra
repül, a Kettes földrész déli csúcsán tölti az éjszakát.
És azt az éjszakát nem felejti el. Egy erdő szélén kényszerleszállást végzett,
mert gépéből kifogyott az energia. Felhasználta a tartalékot is, de már nem
érhetett vele haza. A felhős égen nehezen tört át a nap, a kollektorok a
szokásosnál kisebb mennyiséget gyűjtöttek be a napenergiából. Nem
repülhetett hát el akkor sem, amikor jöttek az állatok. A tengerparttól nem
messze, egy tisztáson állt a gép. Az állatok… Ilyeneket annak előtte sohasem
látott, a csíkos "farkasokhoz" hasonlítottak, de jóval nagyobbak voltak, mint
azok, amelyekkel eddig találkozott. Lehet, hogy mutáció révén jöttek létre?
Előbb csak nyugtalanul morogva gyülekeztek a fák között, aztán bátorságra
kapva ki-kirohantak acsarkodva, körülvették a gépet. Oban kezdetben nyugodt
volt, a gépnek nem árthattak, és ha becsukta az ajtókat, védve volt maga is.
Tartalék oxigénpalackjai is voltak, hátradöntötte hát az egyik ülést, és
lefeküdt.
Mégsem jött álom a szemére. A külső akusztikus berendezéseket hiába
kapcsolta ki, a műanyag falon át is hallotta a vadállatok hangját. A dühödt
morgás, a fogcsattogtatás, a felívelő, majd hirtelen megszakadó üvöltések
értették meg vele, hogy a Természettel találkozott. Olyan természettel, amely
a Földön már évszázadokkal korábban eltűnt, az ottani vadállatok néhány
csenevész példányát még láthatni természetvédelmi parkokban,
rezervátumokban, álszabadon ügetnek fel-alá, ősi ösztöneik még dolgoznak
bennük, de kéregetni járnak a látogatókhoz, élelmet, édességet kunyerálnak, és
mindenki tudja, hogy ezek már nem az igaziak. Manipulált állatok, létük a
parkokat fenntartó társadalomtól függ.
Ám azok ott a Kettes földrész déli partján a maguk életét élték. Ez igazi
élet volt. Táplálékot űztek, völgyeken száguldottak át, dombokra rohantak fel.
Erdőkben lapultak, párosodtak, kölykeztek, egymást is meg-megmarták,
sebeiket nyalogatták, éheztek is, ha úgy hozta a sors. Szakadékba zuhantak,
erősebb ellenfelek harapták át a torkukat, szenvedtek, és elpusztultak.
Félt az állatoktól. Ismeretlen veszélyt jelentettek.
Nem aludt egy szikrányit sem; a farkasok üvöltve ugráltak fel a csukott
ajtókhoz, néha egymás között is összekaptak, sikoltáshoz hasonló kiáltások
visszhangoztak a domboldalról. Alacsonyan járó hold világította meg a képet,
és Oban beleborzongott. Még az is eszébe jutott, hogy talán a jövő vetül előre.
A saját jövője. Sejtette: az állatokkal sok baja lesz még a Trendalon.
Reggel kisütött a nap, a felhők elmentek. Feltöltötte a repülőt energiával. A
talajon lábnyomok százait látta, de a farkasok már elmentek. Oban hazarepült,
és akkor, azon a napon nagyon örült a háznak. A biztonságnak.
A következő hetekben főleg a Hármas kontinensen dolgozott. Szépen
megnövelte az ültetvényes terület nagyságát. Itt különösen jól fejlődtek a
magvak. Tíz- és tízezer apró cserje bújt ki a talajból, szállt szembe a szelekkel.
Oban dombról dombra repült, és bármerre nézett, látta már saját
tevékenységének eltörölhetetlen nyomait. Büszke volt, elégedett. Majdnem…
boldog.
Egy reggel mégis meglepődött. A házban a számítógép időképernyőjére
pillantva döbbenten vette észre, hogy egy kerek év telt el ideérkezése óta.
"Máris? – jajdult fel tudatában az aggodalom. – Ilyen gyorsan repül az idő?
Nem lehet, hiszen csak pár hete érkeztem…"
A "pár hét" valójában éppen tizenkét földi hónap volt; a Trendal saját ideje
szerint pedig csaknem másfél év is eltelt azóta, hogy a kísérők űrhajója
elhagyta a szomszédos dombtetőn szürkéllő betonmezőt. Egy év!
Oban hosszan állt a képernyő előtt. Igen, ami neki napoknak vagy
legfeljebb heteknek tűnt, az bizony már igen hosszú idő volt.
"Az idő folyama elnyel engem is" – dübörgött benne a régen hallott dal
szövege, amikor aznap megint elrepült dolgozni.

Végre emberi hangokat hallott!

Nem színészek beszéltek videofilmről, nem régi hangjátékokat,
színdarabokat hallgatott, amiket az elődje százával gyűjtött össze. Ez élő
emberek élő és azonos idejű hangja volt, a rádióból.
Egy űrhajó haladt el a közelben. A teherhajó a Külső Övezet szélén
száguldott, és legénysége nyilván megtudta az atlaszból, hogy a Trendalon van
egy kihelyezett kozmometeorológiai állomás. Biztosan ők is sejtették, miféle
"állomás", miféle "személyzettel", de hívták Obant az éterben, és adatokat
kértek tőle.
A férfinak először reszketett a hangja. Az örömtől. Nagyokat nyelt, és
dadogott. Beolvasta az adatsort, és várt, a másodpercek rettentően hosszúak
voltak. Az idegenek megértették ennek a csöndnek a jelentőségét, bár nem
sejthették gyötrelmét. Kérdezték hát. "Mi újság? Hogy megy a munka?" Az
udvarias kérdések mögött aligha rejlett valódi érdeklődés, Oban mégis mesélt,
gyorsan, kapkodva. Teljes lendülettel, beleadva szívét-lelkét. Az
ültetvényekről, a repülésekről. Közben apró lázadás bujkált benne:
"Száműztek ugyan, de azt nem tilthatták meg, hogy legalább ilyen
messzeségből szót váltsak valakivel…" Nem is tiltotta senki, sőt ez egyik
feladata volt. Mégis nagy tettnek hitte.
A kapcsolat talán negyedóráig tartott, aztán az ismeretlen hajó legénysége
megköszönte a közlést, és kikapcsolta rádióját. Az éter siketen zúgott,
pattogott Oban készülékében. Sokáig örült utána, kiment a ház elé, felnézett a
zöldes égre, persze nem láthatta azt a hajót, talán egymillió kilométerre volt a
Trendaltól, mégis nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy nincs egyedül.
Még sokáig emlékezett arra a napra, új időbeosztást képzelt el, "a
rádióbeszélgetés utáni napon… egy héttel később…" Aztán persze ez is
emlékké vált, elmerült. Oban tovább dolgozott.
A ház körül nem volt minden rendben. A szélkeréktől az épülethez vezető
kábelt elődje túl lazán rögzítette; az örökös szelek állandóan mozgatták, végül
kilazultak a tartópántok. Oban a raktárban talált anyagot, szerszámot – ez is a
"világ végén lévő ház" felszereléséhez tartozott –, és megerősítette a pántokat.
Pár nappal később befestette a külső falat; a szórópisztolyból festék,
sugárvédő és szigetelőanyag keveréke került a falra.
A tengerpartra vezető utat benőtte a flexia. A bolygón a ház környéke volt
az egyetlen hely, ahol irtania kellett az emberkéz telepítette növényt. Az apró
ágak ellenálltak, a gyökerek inkább beleszakadtak a talajba, de nem engedték
el a rögöket. Mintha már hozzánőttek volna a Trendalhoz… Oban ilyenkor
egyszerre örült és dühöngött; jó, hogy a flexia úgy ragaszkodik az idegen
bolygóhoz, de emiatt milyen nehéz a terület megtisztítása! Háromszor,
négyszer is végig kellett hajtania a traktort az úton, az alája szerelt vágókések
felsebezték a talajt, míg végre eltűntek a flexiák. Egy-két hétre – aztán ismét
kinőttek… Néha már a házig merészkedtek a cserjék, ilyenkor Oban az efféle
munkára kénytelen volt rászánni több napot is.
 A tengerhez vezető útra tulajdonképpen nem sok szüksége volt. Igaz, néha
elkapta az emlékezés, leszaladt hát, csak úgy gyalog, és a homokdűnék között
elnézett délnyugatra. Balra a hatalmas öblöt látta, jobbra valahol a láthatatlan
messzeségben terült el a Hármas kontinens, előtte pedig a végtelennek tetsző
tenger. Gyakran eszébe jutott a Föld Bármilyen trendali tájat látott is,
gondolatban önkéntelenül a földihez hasonlította. A Föld mérce és minta, alap
és példa volt számára. Sejtette, így van ezzel minden ember, aki valaha is
elment az űrbe.
"Bűnös vagyok-e?" kérdezte magától egy este. Ettől a kérdéstől igyekezett
eddig menekülni, a bűn szó a múltat idézte. De a szó azonnal foglyul ejtette,
éppen mert a múltját – élete eddigi nagyobbik felét – juttatta eszébe. Az
emlékek rázuhantak, nem szabadulhatott.
A víztározó Dél-Amerikában volt. Az Andok keleti oldalában építették,
még Oban születése előtt. Ez volt a földrész legnagyobb ilyen létesítménye.
Távol minden várostól és ipari üzemtől, egy sziklavölgyet elzárva hozták
létre; szabálytalan alakja miatt nehéz volt kiszámítani, hány köbkilométer
vizet tartalmaz. A felülete óriási volt; az egyik végéből ugyan el lehetett látni a
másikig, de csak nehezen, tiszta időben. A személyzet különleges, vegyi
szennyeződésektől mentes, gyors motorcsónakokon siklott a tározó felületén.
A "személyzet" különben mindössze három őrből állott; huszonnégy óránként
váltották egymást, a hosszú szolgálat után két nap szabadidő következett.
Oban egyike volt a három őrnek. Előtte harminc évig a legkülönbözőbb
szakmákban tevékenykedett, robotjavító szerelő, tengeri algatenyésztő telep
vezetője, szabadidő-központ műszaki felelőse és sok más is volt. Nem találta a
helyét. Ötvenegy éves korában ajánlották fel neki a víztározói munkát, és
Oban elfogadta. Kissé belefáradt már az örökös vándorlásba. Nem volt
senkije; fiatal korában ugyan megnősült egyszer, de a házasságnak hamar
vége lett.
A víztározó felelősséget is jelentett. Főként a víz tisztaságára kellett
vigyáznia, ezzel időnként akadtak bajok. A tározó nagy kiterjedése miatt
nehezen ellenőrizhették a hegyvidékről olykor belefolyó patakokat, bár ezek
zsiliprendszerét a központi épületből számítógép vezérelte. A ritka nagy esők
idején a hegyekből lezúduló víznek nem volt más útja, kénytelenek voltak
beengedni a tározóba. A víz ott magától tisztult. Hatalmas körzet – több millió
ember – ellátását biztosította a felhalmozott készlet.
Oban szerette ezt a munkát. Pontosan vezette az ellenőrzési naplókat,
egy-egy huszonnégy órás szolgálata alatt háromszor is megkerülte a tározót. A
szabálytalan alakú, mély tavat széles betongát vette körül, peremén kis
elektrokocsikkal közlekedhettek az őrök.
A délkeleti oldalról csodálatos kilátás nyílott a völgyre, és a mögötte
elterülő síkságra. Napkeltekor Oban mindig ott állt, arcát fürösztötte a születő
halvány fényben Háta mögött a tározó visszatükrözte a felmagasodó hegyeket,
az erdőket, a csúcsok fölött fehérlő felhőket. Oban képzeletében a mesterséges
tó egyáltalán nem keltett természetellenes benyomást, a férfi úgy érezte,
nagyon is a helyén van, odaillik. Mintha mindig is ott álltak volna még a
betongátak is. Minden a táj szerves részének tetszett, főleg a nyugati és az
északi oldalon ahol az erdők szélső fái szinte ráhajoltak a gát peremére A tó
élőlény volt, és Oban nagy egyedüllétében gyakran beszélt is hozzá. A
víztükör barát volt, csendes, hűséges társ.
Akkor még nem sejtette, hogy tragédiáját éppen víztározó okozza majd.

Két évvel a Trendalra érkezése után végezte el az első nagyobb szabású

műszeres próbát. A szárazföldek különböző pontjain kéthetes méréssorozatot
indított, és megállapította: a levegő összetétele egyszázalékos emelkedést
mutat az oxigén javára. De ez még messze volt a tíz százaléktól. "Alig
negyven-ötven év, és belélegezhető lesz – gondolta kesernyés mosollyal. – A
kis részarányú, emberre káros gázokat majd annak idején csökkentik és
végre… majdnem-Föld lesz a Trendalból. Ebben most már nekem is részem
van. És lesz is!" Derűlátását csak az csökkentette, hogy utánaszámolt az
éveknek. Hatvannégy éves volt, és elméletileg még hatvanat élhetett. De tudta,
száműzöttként aligha tölti be a földi emberek átlagos életkorát. Ha beteg lesz,
csak a medicinrobotra, a számítógép orvosi programjára, a kézi gyógyszertárra
hagyatkozhat. És abban is biztos lehetett: a központ sem fogja törni magát,
hogy éppen az ő életét mentse meg. Még akkor sem, ha erre lennének
eszközei. "Hiszen a társadalom – a szó most igencsak ellenségesen hangzott,
hisz Oban magában beszélt, hangosan – éppen azért küldött el messzire, hogy
szenvedjek. A halálbüntetést régóta eltörölték, a gyilkosokon nem
gyilkossággal állnak bosszút… A kisebb bűnökért a Földön kerül a tettes
egy-egy lakatlan szigetre, ahol elektronikus berendezések akadályozzák meg
szökését. Itt viszont… Itt maga a kozmosz a börtönőr."
A légkör összetételének mérése mégis elégedettséggel töltötte el. A
központ harmincnaponként jelentkezett; legközelebb Oban velük is közölte a
hírt. Tudta, hogy a rádiókészüléknél nem ember ül, hanem egy emberi
beszédet moduláló számítógéppel tárgyal. De utána emberek is lehallgatják a
hangkristályt, hát nekik dicsekedett. Aztán megint beállt a harmincnapos
csend, és Oban a következő munkához látott.
A Négyes kontinensre repdesett flexiát ültetni. Ez volt a legkeletibb
földrész; déli partján hegyek emelkedtek, északra és északnyugatra azonban
fokozatosan lejtett a talaj. Itt az időjárás gyakran volt viharos, a szelek
mindenfelől támadták az erdőket. Az északi lejtőkön vastag, évszázados fák
álltak, egyik sem volt egyenes, az örök szél meggörbítette őket, de hatalmas
gyökereikkel erősen kapaszkodtak a sziklás földbe. Oban csak a tisztásokra
ültetett flexiát; tisztelte a fákat, élőhelyüket – egyelőre – nem szórta be
magvakkal. A Négyes földrész különben is idegenszerű volt számára, még a
Trendal egyéb tájaitól is különbözött ridegségével. De az életükért harcoló fák
szépek voltak.
Aztán hosszú napokig javította a házon belül a vízvezetékeket; felfedezte,
hogy a központi tartályban valahol szivárgás lehet, naponta több liter víz tűnt
el. Sejtette, hogy a víz a talajba megy, de nem tudta, hol. Egy robotgéppel
felásatta a tartály körül a földet. Nagy munka volt, maga is segített a gépnek.
Végül fellelte a cső hajszálrepedését. A műanyagot megforrasztotta, közben
támadt egy gondolata. Utánanézett a számítógép emlékezettárában is, és
csodálkozott, hogy elődjének ez még eszébe sem jutott. Sőt, a központban sem
gondoltak rá! Ez felvillanyozta.
A trendali tengervíz nem helyettesíthetné a Földről ideszállított ivóvizet?
Ha igen – megszüntethetné a sok energiát fogyasztó recirkulálást. Ha pedig a
tengervíz nem alakítható emberi fogyasztású vízzé, akkor az esővízzel fog
próbálkozni.
Mivel a part legalább egy kilométerre volt – a központ esetleges tengerártól
vagy egyéb természeti katasztrófától félve építette a házat a parttól messzebbi
és magasabb pontra –, úgy döntött, hogy kísérleteihez egy tartályt épít a ház
mellett. A ház és az űrhajó-leszállóhely dombjai között, a kis völgyben, a
raktárban talált tartalék műanyag tömbökből öntötte ki a talajba mélyített,
magas peremű medencét. Harminc köbméter vizet hordott bele repülővel a
tengerből, és utasítást adott a számítógépnek a nagyon részletes elemzésre.
Míg ez tartott, a közelben repkedett és flexiát vetett. Bár a Kettes
földrészen már alig volt erre szükség; elődje ültetvényei egyre több bogyós
termést hoztak, és az erős szelek messzire repítették a magvakat. Mivel
minden kontinensen elég nagy ültetvények virultak, várható volt, hogy pár év
múlva egyáltalán nem kell már flexiát vetnie. A növény mindent elsöprő
szaporodásnak indult, és – erre számítani kellett – sok ottani állatfaj
pusztulását okozva, végül teljesen átalakítja a bolygó légkörét.
Ezzel szemben a tengervíz végül is átalakíthatatlannak bizonyult; annyi
volt benne az emberi szervezet számára mérgező anyag, hogy kivonásuk túl
sok energiát emésztett volna fel, többet, mint a földi víz recirkulálása a
házban. Ilyen körülmények között a dolog egyáltalán nem fizetődött ki. Oban
mégsem adta fel a küzdelmet, áttért az esővíz felfogására, hogy azzal folytassa
kísérleteit. Az Egyenlítő vidékén ritkábban esett, így meg kellett várnia, míg a
medence megtelik. Remélte, ha ivóvizet nem is, de legalább "ipari" célokra
alkalmas vizet tud gyűjteni, átszűrni. A ház hidroponikai tenyészetében friss
zöldségeket növesztett, itt nem ártott volna felfrissíteni a vízkészletet. Sejtette,
hogy a végén a távoli tavak és folyók vizével folytatja majd a kísérletet.
Mind több terve volt, és ha nem félt volna a betegségektől, tulajdonképpen
boldognak hitte volna magát. Az egyedüllét ugyan gyakran nyomasztotta, de
ilyenkor azzal vigasztalódott, hogy korlátlan lehetőségei vannak. Egyedül egy
egész bolygón, a szükséges technikai eszközök birtokában – igen, ez az igazi
élet, így lehet alkotni, sőt teremteni, akár egy isten!
Akár egy isten.

2.
Majdnem három éve volt már a Trendalon, amikor egy éjszaka furcsa
dolog történt.
Az éjszaka közepén hirtelen felébredt, de nem tudta, mi késztette erre. Soha
nem hitt az érzékeken kívüli érzékelésben, bár a Földön a telepátia – az ember
ősi tulajdonsága – körüli kutatások már hoztak néhány meglepő eredményt.
Most, életében először, Oban mintha azt érezte volna: vele is hasonló dolog
történt. Bár ezt igazán csak később fogta fel.
Ágyán feküdt, és a sötétségbe meredt. Sejtette, hogy valami történt. De hol
és mi? Agyában figyelmeztetés lüktetett. A homály körülvette, de nem érezte
magát idegenül, ez éppen olyan sötétség volt, mint régebben a Földön, ez a
ház akár ott is állhatott volna. De nem ott állt. Oban egyedül volt a hatalmas
trendali éjszakában, de most erre sem gondolt. Ismeretlen érzés, akár egy
figyelmeztetés, lüktetett benne.
És akkor megszólalt a rádió. Egyszerre beszélt a hang, de egy másik jel is
rákapcsolt. A furcsa vijjogást Oban még sohasem hallotta, kiugrott az ágyból,
és a készülékhez sietett. Akkor a szüntelenül működő számítógép képernyőjén
is villogott már a felirat:

SOS SEGÉLYKÉRÉS ÉRKEZIK RÁDIÓN!

A gépek önműködően hangkristályra vették az adást. A jelek nagyon

gyengék voltak, működésbe lépett hát az erősítő is. A berendezés igyekezett
kiszűrni a vételt nehezítő idegen eredetű elektromágneses hullámokat,
kozmikus viharok okozta zavarokat. A célkereső már dolgozott, Oban látta a
kijelzőkön, hogy a ház nagy antennája elmozdult. Közelebb hajolt a rádióhoz
és meghallotta egy férfi izgatott hangját:
 – …nagyobb sebességgel közeledünk… kezőrakét… a szolgálatot …déli
félgömbön… rülbelül… dal, Trendal!
Oban habozás nélkül felkapta a mikrofont. Az automatika az adót azonnal
ugyanarra a hullámhosszra állította, amelyen a segélykérő jelek érkeztek.
– Itt a Trendal. Töredékesen vettem adását, ismételje! Hol várható a
leszállás?
De nem kapott választ, csak sistergést, pattogást hallott az éterből és
élettelen zúgást. Gyorsan lejátszotta az eddig felvett anyagot. Annyit tudott
meg belőle, hogy valamilyen űrkatasztrófát emlegetett először ugyanaz a
férfihang, és a "mentőhajó" szó is elhangzott. Ebből Oban – legalábbis
részben – sejtette, mi történhetett. Egy űrhajó szerencsétlenül járt a közelben,
és legénysége kis mentőhajón próbál a Trendalra jutni. Nyilván errefelé ez az
egyetlen bolygó, számukra az egyetlen menedékhely. Csak annyit tudnak róla,
hogy élnek ott emberek, a nagy űrhajósatlaszban évtizedek óta említik a
Trendalon lévő "települést" is. A szerencsétlenül járt űrhajósok ide igyekeznek
tehát. A mentőhajó rádióadója jóval kisebb teljesítményű, mint a nagy hajóé;
így semmi reményük, hogy segélykérésük eljut a központba. Csak a Trendal
rádiójában bízhatnak: "És bennem!" villant belé.
Még egy óráig ült a rádió előtt, de csak egyszer vett újabb foszlányos adást.
A férfihang valami olyasmit mondott, hogy kétszázezer kilométerre lehet a
Trendaltól. Aztán az adás végleg megszűnt. Lehet, hogy a segélykérő rádióval
is történt valami, mert az önműködően sugárzott SOS jelek is fokozatosan
elhaltak. Nagy baj érhette őket.
A meteorológiai jelentésből tudta: a Trendal ismét az aszteroidaövezetben
halad, feltehető, hogy egy jókora bolygó esett szét darabjaira már milliárd
évekkel ezelőtt. Törmeléke százezer kisebb-nagyobb égitest formájában
kering a központi csillag körül. Ha az idegenek nagy sebességgel jöttek és
belekerültek a végtelennek tetsző meteoráramba… Miért nem kértek előtte
jelentést tőle? "Hiszen azért vagyok itt. Azért is."
Oban nem volt űrhajós, így hiába töprengett a dolgon, mi okozhatta, hogy
az űrhajó egy égitesttel ütközött. Hiszen minden hajón vannak
radarberendezések, ezek éppen az ütközések gátlását szolgálják. Mivel hiába
várt több jelre, utasítást adott a számítógépnek, keresse ki a mentőhajó
landolásának várható helyét. Hogy ez mikor következik be, fogalma sem volt
róla, hiszen nem ismerte a hajó sebességét. Azt sem tudta, a mentőhajók
körülbelül milyen maximális sebességgel haladhatnak az űrben.
A hiányos adatokból a gép is csak hozzávetőleges választ adhatott. Mielőtt
az idegen mentőhajó rádiója elhallgatott, sikerült bemérni a helyzetét, de
közben a bolygó elfordult, és persze tovább forgott. A számítógép ezért egy
hatalmas négyzetet rajzolt a déli félgömb térképére, ebben az Egyes földrész
délkeleti része és egy nagy tengerrész is volt. "Ha a tengerre szállnak le,
megtalálom-e őket?…"
Mert egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy segítenie kell. Csak félt:
bármit tesz is, túl késő lesz már. Főleg, ha sokáig habozik… Felöltözött,
ellenőrizte a repülő energiakészletét. Betette a kis medicinrobotot, némi
habozás után egy kis kötszert és ivóvizet is vett magához. A ház
rádiókészülékét összekapcsolta a repülő rádiójával, hogy távollétében is
értesüljön mindenről, ami az éterben történik.
Repülőre szállt, és elindult dél felé.
Egyetlen percre sem gondolt arra, hogy otthon kéne maradnia. Tudta, ez a
teendője, csak ez. Igaz, sem a szabályzat, sem a kísérők nem említették annak
idején, hogy adott esetben hajótörötteket kell mentenie. De Obanban most
valami más érzés is dolgozott. Soha nem érzett még ilyesmit, legfeljebb
gyermekkorában, ha izgalmas videoprogramot nézett. Ám most "élőben" ment
a "műsor", bármilyen filmszerűen kalandosnak tetszett is a dolog.
Emberéletről volt szó, és Oban akkor is repülőre szállt volna, ha valamilyen
szabályzat ezt kifejezetten tiltja.
A térképre pillantva ugyan fogalma sem volt, mit tegyen majd. Túl nagy
volt a terület, amit át kell kutatnia, ha a landolás már bekövetkezett és nem
kap a mentőhajóról irányító rádiójelsorozatot. A repülőjét most a robotpilóta
vezette, Oban csak néha vetett egy pillantást a műszerekre. És akkor jött a
megoldás: észrevette, hogy nem ég az egyik lámpácska a vezérlőpulton.
Persze, hogy nem ég, mert nincs rá oka – a vezérlés ezzel együtt akkor
kapcsolná be a kicsiny, önműködő rádióadót, ha a gép vészleszállást végezne.
Gyorsan hívta rádión a ház számítógépét és megkérdezte, van-e hasonló
berendezés az űrhajók "mentőcsónakjaiban" is. A válasz másodperceken belül
megérkezett: ott is van ilyen szerkezet. A gép közölte az ilyen beépített
helyzetjelzők által leggyakrabban használt hullámhosszokat is.
Oban kissé fellélegzett. Még éjszaka volt, de keleten már keskeny fénycsík
nyílott az ég sötét buráján. Zöldes árnyékok vetültek a még szürke talajra. Az
Egyenlítőt átrepülve a gép csaknem hangtalanul szállt a tenger fölött. A
víztömeg csendesen hullámzott, kékesszürke volt és fenséges. Mire Oban az
Egyes kontinens fölé ért, a hajnal vöröslő szárnyait a nyugati féltekére is
kiterjesztette. De ettől a látási viszonyok nem sokat javultak; a szürkületben
csak a robotpilóta radarja révén repülhetett biztonságosan, de csökkentett
sebességgel. A völgyekben köd ült, a tengerparti sziklák alacsonyan szálló
felhőkbe burkolóztak.
Úgy döntött, a számítógép rajzolta négyszög közepén helyezkedik el, és ott
fog várni, amíg valamilyen információt kap. Ezért dél felé fordult, és a
szárazföld keleti partja mentén repült. Összegezte magában a hallott töredékes
rádiójeleket. Világos volt, hogy az ismeretlen űrjármű legénysége a Trendalra
repül. Az is biztos volt már, hogy a mentőhajójuk is meghibásodott, a
fékezőrakéták felmondták a szolgálatot, így kétséges, hogy a leszállás
megoldható lesz-e. Ha nem… az a hajó a Trendal felszínére zuhan. Vagy
tengerre, vagy – kisebb eséllyel – valamelyik szárazföldi területre. Ha hegyek,
szakadékok közé zuhan a mentőhajó, nehéz lesz megtalálnia, sőt
megközelítenie is.
Oban még nem ért a négyzet közepére, amikor a rádióból a ház
számítógépének adását vette. A szerkezet fémes műhangon közölte vele, hogy
tizenöt másodperccel korábban egy gyorsan haladó, rádióhullámokat is
kibocsátó testet észlelt, amely a bolygó felszínéhez közeledik. De amikor
Oban pontos adatokat kért, a gép tagadó választ adott. A jelenséget túl rövid
ideig tapasztalta ahhoz, hogy bemérhesse, a belőle eredő rádiójelek csupán 1,6
másodpercig érkeztek, ezen a nyomon sem indulhattak el. Azonfelül az
ismeretlen repülő test a Trendal közelében egy újabb meteorfelhőbe került, a
környező űrtérségben elektromágneses vihar dühöngött, ami percről percre
rontotta a rádióvételi viszonyokat is.
Oban leszállt egy sziklás fennsíkra, és fogcsikorgatva várakozott. Nézte a
fekete madarakat; eleinte féltek a gépétől, de amint az mozdulatlanná vált,
bátran repdestek körülötte. Az itteni élőlényeket nem zavarta az ember – az
egyetlen ember! – jelenléte a bolygón. Szinte észre sem vették eddig.
Pirkadt. A tenger fölött fehér párafoszlányokat sodortak az erősödő szelek.
Múlt az idő. Aztán hirtelen…
Délnyugatról egyenletes rádiójelek érkeztek. A kereső azonnal ráállt a
sorozatra. Ugyanakkor a ház nagy antennája is fogta a jeleket, és ezt a tényt
közölte Obannal: "Minden valószínűség szerint egy űrmentőhajó helyzetjelző
automata adója állandóan ugyanazt a négy jelből álló rövid sorozatot
sugározza." A nagy antenna és a repülő kis jelkeresője alapján máris térképére
vetült az újonnan felbukkant, kis teljesítményű adó helye. A kontinens déli
öblében metszették egymást a bemérő vonalak.
Oban azonnal elindult. Sejtette, hogy a mentőhajónak leszálláskor baja
eshetett, ez indította el az automata jelsorozatot. A lehető legnagyobb
sebességre ösztökélte a gépet, alig emelkedett a hegyláncok fölé, hogy időt
nyerjen, szinte súrolta a hideg hegygerinceket. Nem tudta, mennyi idő telt el
az újabb, immár trendali vészjelek vételétől, amikor végre az utolsó hegylánc
fölé lendült a repülő… És ijesztő látvány tárult Oban szeme elé.
Az öbölben fekete füstoszlop emelkedett a magasba. Az űrből érkezett
mentőhajó nagyon idegen tárgy volt a Trendal felszínén. Fekete fémtömeg
feküdt a parti homoksávon, az alakját alig lehetett felismerni; félig
belefúródott a homokba. Szabálytalan hengernek tűnt. Fehér madarak rémült
csapata körözött a levegőben. A nap akkor kelt fel.
Oban biztonságos távolban letette gépét a partra. "Csak kinyithassam a
zsilipet!" – járt a fejében. Tudta, hogy a Trendal ember számára
belélegezhetetlen légkörében a mentőhajó önműködő vezérlése nem tárja szét
a zsilipajtókat. De kívülről akkor is be lehet hatolni; erre már kioktatta a ház
számítógépe.
A férfi lihegve futott a süppedős homokon. Mire odaért a szerencsétlenül
járt géphez – a súrlódástól átizzott burkolat körül a forróságtól vibrált a levegő
–, a túloldalon kinyílt a zsilip, és egy narancsszínű szkafanderes alak
tántorgott ki. Térdre esett. Oban odaugrott hozzá, hátulról a hóna alá nyúlt, és
elhúzta messzire, letette a homokra. Visszarohant a zsiliphez. A gép belsejéből
füst tört elő. "Átégett a burkolat" – villant agyába. Sietnie kellett. Ha égni
kezd a belső szigetelőréteg is, csak percek lehetnek hátra. Utána már senkit
sem menthet ki élve… Beugrott a keskeny nyíláson.
Odabenn homály fogadta – a belső világítás nem működött. Felkapcsolta
sisaklámpáját. A kis űrhajó belül egyetlen nagyobb helyiségből állott. A
vezérlőpult két székében egy-egy emberi test lógott magatehetetlenül, a
biztonsági övek hosszúra nyúltak. Egyikük sisakján hatalmas repedés futott
végig, éppen az arca előtt. Az ütközés kiszakította helyéből a padlóhoz
erősített széket is. Oban lángokat látott – az átégett burkolat izzó fémdarabjai
már meggyújtották a belső szigetelést. A láng alattomosan, de fürgén terjedt…
Oban akkor vette észre, hogy már űrcsizmás lába körül is ég a műanyag padló.
Hátul, a lángok között egy mozdulatlanul fekvő testet pillantott meg a padlón.
Kirántotta a tűzből, a zsilip elé vitte, aztán visszament a többiekért. A fotelok
csatjai is deformálódtak a szörnyű ütéstől, időbe telt, míg kiakasztotta az
összeset. Erejét megfeszítve emelte, vitte ki amazokat a hajóból. Lihegett,
verejték lepte el testét. Izgalmában néha nem is tudta, mit csinál.
Utána megtorpant a homokparton, tüdeje majd' kiszakadt helyéből. A szíve
a torkában vert. Lába előtt három test hevert – az egyik megmozdult… Oban
melléje térdelt. A sisaklemezen át elkínzott férfiarcot látott; az űrhajós
negyvenéves lehetett. Oban csak egy pillantást vetett rá, majd felugrott.
Repülőjéből elhozta a medicinrobotot, a szkafanderek mellén lévő
berendezéshez csatlakoztatta.
A gép csak ennél az űrhajósnál jelzett életműködést: A másik kettőnél a
parányi képernyőn lakonikusan-kegyetlenül jelent meg a felirat:

NINCS ÉLETJEL
 Oban tudta, részletesen is rákérdezhetne, és akkor a számítógépes
elemzésre is képes gép egy-egy sorban közölné, hogy nincs szívműködés,
nincs légzés, nincs agyműködés, és így tovább. Talán azt is megadná, mikor
következett be a halál. Ha még lenne lehetőség az életre térítésre, a gép ezt
azonnal tudtára adta volna már az imént.
Oban sóhajtott. Akkor jutott eszébe a negyedik űrhajós. Az még mindig a
homokon üldögélt, furcsán imbolyogva. Oban eléje térdelt, felemelte a fejét…
Az az űrhajós – nő volt. A sisakon át Oban hosszú hajat, csukott szemet,
keskeny arcot látott. Meglepte a dolog. Nő?… Persze, vannak női űrhajósok
is; tulajdonképpen nincs ebben semmi furcsa. Aztán elfelejtette ezt is – tudta,
hogy mindkét élő űrhajós megsebesült, de itt nem segíthet rajtuk, űrruhán
keresztül nem avatkozhat be, még a legegyszerűbb kötözést sem végezheti el.
Felemelte, és nehezen dagasztva a homokot, a repülőjébe vitte a két embert.
Tartalék oxigénpalackot kapcsolt légzővezetékükhöz és habozás nélkül
magára hagyva a füstölgő-égő roncsot a halottakkal, gépével sebesen a
levegőbe emelkedett.

Zölden csillogott a reggel, amikor a tengert átrepülve a Kettes földrész

partja fölé érkezett. Teljes sebességgel repült, a gép hajtóműve már-már
elfogyasztotta az egész tartalék energiát, de szerencsére eljutott a házig.
Majdnem a bejárati zsilip előtt landolt. Csak akkor könnyebbült meg, amikor
végre a két embert és a medicinrobotot is a falak között látta. "Itthon vagyok"
– futott át az agyán.
A testeket kihámozta szkafanderükből. Maga sem tudta, hogy miért segített
először a nőnek. A kezeslábasba öltözött űrhajósnő harmincéves lehetett, szép
arca eltorzult a fájdalomtól; a szeme csukva volt. Sötétbarna haja a vállára
hullt.
A medicinrobot lábtörést és jelentéktelen zúzódásokat jelzett nála, A férfi
arcán vér csorgott; magasan a homlokán egy nagy és szemlátomást mély seb
volt. A medicinrobotra tulajdonképpen nem is lett volna szükség, a legfőbb
sérülés annyira szembe tűnt. Oban mindenesetre a diagnózis után terápiás
javaslatot is kért a géptől. A nő esetében azt a választ kapta, hogy a lábat tegye
gipszbe. A férfi sebét – operációs lehetőség híján – fertőtlenítenie kell
bekötözés előtt. Feltűnt a képernyőn a szükséges gyógyszerek listája is.
– Vizet – suttogta a nő.
E falak közt három éve nem beszélt más ember, csak Oban. A férfinak
most mégsem jutott eszébe, hogy ennek örüljön. Rohant a vízért, de előbb
mégis megkérdezte a medicinrobottól, adhat-e neki vizet. Aztán kimosta a
férfi sebét, előkészítette a fertőtlenítőszereket. A férfi eszméletlen volt, de
aztán egy-egy percre magához tért, érthetetlenül mormogott valamit, és
megint lecsukta a szemét. Oban hamarosan magához térítette, ekkor álomba
merült.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Mire a nő jobb lábát begipszelte, a férfi fejét
bekötötte, a nap már magasan állt. Mindkét betegét saját, széles ágyába
fektette, hisz nem volt más hasonló bútor a házban. "A száműzötteket nem
készítik fel vendégek fogadására…" A raktárban talált egy függőágyat,
alighanem táborozásra szánhatták a ház tervezői. Ezt az ételautomata mögötti
kis benyílóban akasztotta fel. Páciensei álomba merültek. Oban gyorsan evett
valamit – akkor vette csak észre, hogy aznap még egy falat sem került a
gyomrába –, és fáradtan leheveredett. Odakünn megnőtt a fény, Oban sokáig
feküdt mozdulatlanul, mintha attól tartana, gondozottjait felébreszti
valamilyen apró nesz is. Így telt el a nap. Oban sokáig hallgatta a sérültek
lélegzését.
"Nem vagyok egyedül" – gondolta, mielőtt végre maga is álomba merült.

Másnap korán reggel újra elrepült a mentőhajóhoz. Robotokat és

videokamerát is vitt magával. A helyszínen lefilmezte a roncsot és a két
űrruhás halottat. Aztán az egyik robottal a part magasabb részén mély sírt
ásatott. Felvitte a két holttestet a dombra, szabaddá tette arcukat, lefilmezte a
sérüléseiket is, aztán a temetés részleteit. Lehet, hogy egyszer még szükség
lesz erre a dokumentációra… A sírdombra egy követ tett. Egy percig némán
állt, a tengert nézte.
Kékes hullámok kergették egymást, a homokpadra sorban futottak ki a
fehér tajtékos víznyelvek. Madarak köröztek nyugtalanul, de néhányan már a
kihűlt roncsra is rátelepedtek. Oban tudta: ezt a hajót már senki sem fogja
innen elmozdítani. "Ha nem tört volna össze, elmehetnék vele" – jutott eszébe,
de megint ajkára szállt ilyenkor szokásos kesernyés mosolya. Hová
repülhetne?… Még a központig sem jutna, pedig ebben a naprendszerben az
van a legközelebb. De az is irdatlan, távolságra. És aztán? A száműzöttnek
nincs helye abban a Trendalon kívüli másik világban. Neki ez a bolygó
maradt. A Földtől a legtávolabb lévő, "utolsó" bolygó. Lehet, hogy az ő
számára is utolsó lesz. Az utolsó, lakóhely az életében.
Páncélos hüllők másztak ki a közeli erdőből. A víz felé tartottak. Fekete
madárfelhőt hozott a szél. Vörösesbarna légroham csapott le a dombra. Oban
még egy pillantást vetett a sírra, aztán megkerülte a követ, és visszament a
repülőhöz.
Amikor a ház mellett landolt, a kupolát nézte. A napkollektor ezernyi kis
cellája közömbösen csillogott. A szélkerék forgott. A műanyag medencében a
kísérleti esővíz arra emlékeztette, hogy folytatnia kellene a kísérletet. De most
csak az izgatta, hogy odabenn várják.
És csakugyan várták.
A férfi az ágy szélén ült, és zavaros tekintettel nézett maga elé. A nő nagy
szemében csodálkozás villant, amikor Oban a zsilipből jövet a szobába lépett.
A száműzött egy pillanatig habozva állt, nem tudta, mit mondjon.
A fej sérült akkor hirtelen megingott és majdnem leesett az ágyról. Oban
odaugrott, elkapta a vállát. A nő segített lefektetni. Még mindig nem szóltak
egymáshoz. Oban látta a keskeny, szép arcot. A szemöldökök ívét, az ajkak
pirosságát. De látta a még el nem múlott feszültség apró ráncait is a homloka
közepén.
– Mi történt?… Hol vagyunk? – kérdezte a nő. A hangja mély volt,
rokonszenves. Nyugalmat ébresztő, még most is, itt is. Oban leült az ágy
szélére.
– Nem emlékszik semmire?
– Ami a végén történt, arra nem.
– Röviden szólva: baleset. Kényszerleszállás egy idegen bolygón,
elégséges tolóerejű fékezőrakéták nélkül. Szerencsére a szárazföldön, és nem
a tengerben.
– Valamire… valamire már emlékszem. – A nő behunyta a szemét, úgy
suttogta. – Hörby kapitány erősködött, hogy így is meg kell tennünk, különben
odaveszünk az űrben. Arán, a pilóta is egyetértett vele…
– Ő kicsoda? – kérdezte Oban, és a fejsérültre mutatott. Amaz alighanem
álomba merült, egyenletesen lélegzett.
– Dabb, a fedélzeti mérnök.
– Ha nehezére esik, ne beszéljen. Majd később. Nem éhes?
– De bizony az vagyok.
Az első mosoly a nő arcán halvány volt, gyorsan tovatűnő. Oban már felállt
volna, de a nő elkapta a karját.
– Itt csak ketten vagyunk, Dabb és én. Hol van Hörby és Aran?
Oban kerülte a tekintetét.
– Ma reggel temettem el őket.
A nő ujjai görcsösen kulcsolódtak a férfi karjára. Csönd zuhant közéjük.
Oban, hogy túl legyen az egészen, fahangon sorolta:
– A Trendal bolygón vannak. Rajtam kívül nincs itt egyetlen ember sem. A
kozmometeoállomást vezetem, Oban Dorg a nevem. A központ innen
huszonnyolc napi távolságra van… a leggyorsabb hajó sebességével
számolva.
Az ételautomatához ment. A nő nem nézett rá, társai halálhíre megrázta.
Egyikük sem tudta, meddig hallgattak. Egy ideig csak saját mozdulataik
neszét figyelték.
Végül a nő halkan beszélni kezdett:
– Letta Prato a nevem. Navigátor vagyok… azazhogy voltam, az Eura
nevű kutatóhajón. A Bartels csillag bolygóit tanulmányoztuk. Négy évvel
ezelőtt indultunk a Külső Övezet egyik bázisáról. Most hazafelé tartottunk
már. Ennek a naprendszernek a szélén meteorrajba kerültünk. Ilyen sűrű
áramlást még sohasem láttunk. Azt hiszem, túl későn értettük meg, hogy ez
nem egy kis raj, hanem szinte véget nem érő, hatalmas és veszélyes áramlás.
Én is hibás vagyok, mert sürgettem Hörbyt. De hát nemcsak én… mindnyájan
szerettünk volna minél hamarabb hazajutni. Néha úgy éreztük, most már
számít minden óra, amivel előbb érhetünk a Földre, De az a meteorraj
megakadályozott bennünket ebben. Hiába próbáltuk kikerülni, széles és vastag
volt. Egyre csak jöttek a meteorok, némelyik igen nagy volt.
Bolygótöredékeknek látszottak… Ameddig lehetett, lavíroztunk köztük,
csökkentettük a hajó sebességét is, hogy mozgékonyabbak legyünk, több
időnk maradjon a manőverezésre az esetleges vészhelyzetekben. Mintha csak
előre sejtettük volna, mi következik… De még így is találatot kaptunk,
többször egymás után. Az egyik a hajtóművet érte, a másik a nagy
adóantennát. Már nem küldhettünk segélykérő jeleket sem. Aztán egy
hatalmas test az orr-részt semmisítette meg. Megszűnt a légintegritás is,
szerencsére már szkafanderben voltunk mind a négyen. A hajtóműből már
szivárgott a primer hűtőkör folyékony anyaga, sőt a nukleáris hajtóanyagból is
került már az űrbe. El kellett hagynunk a hajót, hiszen a lék olyan nagy volt,
hogy odakünn az űrben nem lehetett megjavítani, így, belső levegő nélkül
pedig nem repülhettünk tovább. Életveszélyes lett volna ott maradni a
nukleáris hajtóanyag miatt is. Hörby tudta, hogy a Trendal a legközelebbi
bolygó, ahol segítségre számíthatunk. De mivel még mindig a meteoráram
kellős közepén voltunk, hát bekövetkezett a legrosszabb: a mentőhajónk is
kapott egy találatot, a fékezőrakéták kapcsolási rendszere sérült meg… – A nő
abbahagyta. Oban könnyű ételt kért a géptől, tápdús folyadékot eresztett egy
pohárba, visszament az ágyhoz. A férfi – Dabb mérnök – felnyögött.
– Neki ne adjon még enni – figyelmeztette Letta. – Azt hiszem, szédül, a
gyomra egyelőre úgysem bírná. Majd később valami folyadékot, és persze
gyógyszereket.
– Ért a sérülésekhez?
– Egy kicsit. A hajón én voltam az egészségügyi felelős. Különben pedig…
köszönöm a gipszet – mosolyodott el ismét. A szobában mintha hirtelen több
lett volna a fény. Oban addig ismeretlen megkönnyebbülést, sőt örömöt érzett,
amint Letta arcát nézte.
"Nem vagyok már egyedül…"
 Letta pár nap múlva ide-oda bicegett a házban, segített Obannak. A legtöbb
gondot Dabb okozta. A fejsérülése ugyan gyógyulni kezdett, de a
kísérőjelenségek aggasztották őket; a mérnök gyakran hányt, szédült, nem
tudott lábra állni, alig evett. A naponta elvégzett gépi vizsgálat egyéb sérülést
nem mutatott ki. Dabb szaggatottan beszélt, de a legtöbbször órákig hallgatott,
nézte a mennyezetet. Éjszaka néha kiabált, hánykolódott ágyán.
– Menni kell… Vissza! – kiáltotta egyik délelőtt. Alighanem az Eura
fedélzetén volt képzeletben. Utána sokáig némán ült, imbolyogva az ágy
szélén, majd ismét kiáltozni kezdett. – Tartsatok ki… Még ezt az ütközést…
még elkerüljük… ha sikerül… – Ebből Oban arra következtetett, hogy a
katasztrófát éli újra át. Ez többször ismétlődött a következő napokban.
Oban alig járt ki az ültetvényekre. Szinte el is feledkezett a flexiáról.
Inkább ápoltjaira vigyázott. Persze Letta már nem is számított betegnek; a
medicinrobot röntgenfelvételei is bizonyították, hogy a törött lábszárcsont
végei jól illeszkednek, és minden jel arra mutatott, hogy a lába nem rövidül
meg.
– Nem leszek sánta? – kérdezte Letta reménykedve egy vizsgálat után.
– Ugyan! Olyan lesz, mint volt! – Oban elnézte a nőt. Letta karcsú
termetén az egyetlen kezeslábas feszült, amelyben elmenekült a hajóról. A
nadrágszárat felvágták, hogy a gipszre is ráhúzhassák. A férfi gyönyörködve
szemlélte Letta izmos, mégis nőies testét. Arcán a mosoly most már egyre
gyakrabban jelent meg. Letta mosolya pedig a házat is szinte új fénybe
öltöztette. Ahogyan bicegve-kopogva járkált, sürgött a gépek között, Obannak
olyan érzése támadt, hogy a Trendal, a kontinens, a domb, a ház most lett csak
olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Eszébe sem jutott, hogy ő
maga miért került a Trendalra. Ellenkezőleg, jólesett nem gondolni semmi
másra, csak az itteni napokra, órákra. A száműzetés ténye elfoszlott, álommá
lett; Oban az emlékeit is tudata mélyére gyűrte. Nem akarj gondolni másra,
csak a mostani életére, amely váratlanul új színeket kapott. Sőt, csak így lett
színes; annakelőtt értelme sem volt.
A második hét végén Dabb állapota valamelyest javult. Igaz, ritkábban
beszélt, de akkor sem értették, mit akar; lehet, hogy tőlük valójában nem is
akart semmit Néha összefüggéstelen részleteket emlegetett gyermekkorából.
Apjáról szólt, aki valamiért haragudott rá, és egy asszonyról – de nem az
anyjáról. "Ha jó leszek, ugye nem lesztek dühösek?" Egyszer Lettát hitte
idegennek – nem ismerte meg űrhajóstársát, akivel négy évet töltött a
kozmoszban. De ha megkapta gyógyszereit, elaludt és estig már nem okozott
több gondot. Egy ilyen órában Letta Oban elé állt. Akkor már tegeződtek, így
volt természetes.
– Elvinnél… oda? – kérdezte. Oban látta kitágult pupilláját, a rejteni
próbált feszültséget. A hamvas arcon átfutó és azonnal eltűnő apró, fájdalmas
fintort. A vállra hulló sűrű haját. Letta… szép volt.
Oban megértette.
– Öltözz be.
Maga is szkafandert öltött. Mielőtt a zsiliphez mentek volna, a férfi látta,
hogy Letta végigsimít narancssárga űrruhája karján. Gondolatban egy percig
másutt volt. "Azóta nem volt rajta a szkafander – villant Oban eszébe. – Most
hát a katasztrófára emlékezik."
A repülő zajtalanul szállt az óceán fölött. Sokáig nem beszéltek, Letta tágra
nyílt szemmel figyelte a gomolygó, zöldes felhőket, a mögöttük
fel-felbukkanó vöröslila napot. A túlparton színes szelek fogadták a gépet,
forgatagba kerültek, némelyik erősebb roham a repülőt is meg-megdobta.
Oban lassított, egy hegylánc szélárnyékába húzódott. Mellettük sivatagi
vörösbarna szél találkozott a tajtékot hozó zöldes óceáni párákkal,
összecsaptak a sziklapartok fölött.
– Szép a Trendal – suttogta Letta.
– Szép – bólintott Oban. – Ha meg több lesz a flexia és az oxigén,
megerősödik a légkör ózonpajzsa, átalakulnak a növények is. Csökken majd a
káros sugárzás, talán még a nap színét is másmilyennek látjuk majd. A
levegőről nem is beszélve. No és kevesebb lesz a sivatag, megszűnik az
erózió. Minden átalakul majd.
– Akkor a szelek sem lesznek már ilyen színesek – vetette ellene a nő.
– Igaz. De a végén majd emberek is letelepedhetnek itt. Úgy élhetnek majd,
akár a Földön. Szkafanderek nélkül, szabadon lélegezve.
– Száz, kétszáz év múlva?… Nem is fogják már tudni, hogy neked
köszönhetik a flexiamezőket, vagyis az oxigént – mosolygott Letta.
– Az elődömnek, nekem, és majd az utódaimnak. Oban kis híján kimondta:
a száműzötteknek. Elhallgatott. Még nem, még nem. Ha egyszer, egyáltalán,
valaha is beszélni fog erről.
A gép elhúzott egy felszökellő sziklacsúcs fölött, és eléjük tárult az öböl.
Az az öböl.
Letta azonnal megpillantotta a hajóroncsot, attól kezdve le sem vette róla a
tekintetét. Oban leereszkedett a homokos partra. Majdnem ugyanoda, ahol
akkor földet ért a repülő. Persze a gép tartólábainak nyomát már eltüntette a
szél. Lehet, hogy tíz év múlva a mentőhajó maradványait is elnyeli a
futóhomok? Flexiát kellene telepíteni köréje, olyan lenne, mint egy
emlékmű…
De az most még ott állt, feketén, kiégve, fenyegető mementóként. Letta
ajka keskenyre zárult. A nő kilépett Oban gépéből, sántikálva, lassan
közeledett. Maga sem tudta, miért, de elhatározta, bemegy a roncsba. Úgy
szeretett volna látni néhány tárgyat az Euráról, bármit, ami most igazolná,
hogy valóban négy évig élt a hajón, hogy ő Letta Prato navigátor, nem pedig
egy hajótörött, aki a rajta lévő ruhán kívül egyebet nem tudott átmenteni előző
életéből…
A tárva-nyitva ásító zsilipajtóhoz bicegett. Lehúzta a fejét, belépett. Csak
az égett fémfalakat, a semmivé porladt műanyag borítás fekete hamuját látta.
Sötét volt. Amikor szeme megszokta a sötétséget, vele szemben valamilyen
sötét test mozdult…
– Oban! – sikoltotta a mikrofonba.
A férfi sisakrádiójában a kiáltás maga volt a rémület. Oban feltépte a
repülő imént becsukott ajtaját, kikapta a lézerfegyvert, és rohant a homokon…
Letta menekült volna… Merev lábát hátralökte, húzta volna utána a
másikat is, hogy kijusson a keskeny nyíláson – akkor vette észre azt a fekete,
kígyószerű valamit, ami a lábára tekeredett és húzta, húzta befelé…
– Obaaan…! – sikoltotta ismét. Jeges félelem szorította össze a szívét. Két
kezével a zsilipnyílás keskeny kiálló peremét szorította elhaló ujjakkal.
Ismeretlen erő húzta befelé. És már nem csak egyetlen fekete kígyószerű csáp
feszült a testén. A második a karjára csapott, húzta…
Oban lihegve termett a nyílásnál. Semmit sem látott.
Bekapcsolta a sisaklámpáját, a pisztolyt pedig előrelökte Letta teste és a
hajófal között. Már akkor lőtt, amikor még valójában nem is látta az ellenfelet.
A vékony, koherens fénysugár pusztító energiával csapott le sisteregve…Egy
állatra.
Fekete volt, majdnem ember nagyságú. Két hátsó lábán állt a szűk
zsilipben. Lehet, hogy ezt választotta lakóhelyül?… Hosszú mellső csápjaival
kapta el a betolakodó embert. Talán meglepve érezte magát, sarokba
szorították. Amikor a sugarak feltépték a testét, fájdalmasan üvöltött – de
Letta és Oban ezt nem hallották. A nő a rettegés, Oban a nő féltése miatt.
A férfi addig eresztette a sugarakat, míg az állat összerogyott. Lihegve
engedte le fegyverét, és tekintetét nem vette le az állatról; még hörgött
néhányat, majd mozdulatlanná vált. Sötét vér csorgott a padlóra.
Letta lefejtette karjáról a merevedő csápokat, és kirohant a szabadba. Oban
lassan csatolta űrruhája övére a lézerfegyvert, gondosan megszemlélte az
elpusztult állatot, aztán követte Lettát.
A homokos parton álltak, szemben a tengerrel. Szél tajtékozta a hullámok
csúcsát, kékes víznyelvek kúsztak lábukhoz. Távolabb, a homokpadon fehér
madarak járkáltak, esetlenül nyitogatták a partra vetett kagylókat. Oban
hallotta a fülhallgatóban: Letta még mindig kapkodva lélegzik. Az ijedtség
megviselte… A legszívesebben magához ölelte volna a nőt. De csak állt,
mozdulatlanul.
Letta végül lenyelte a könnyeit.
– Megijedtem. Ne haragudj, Oban. Félek és undorodom az ilyen…
szörnyektől.
A férfi komolyan bólintott.
– Én is félek tőlük. Ez az egyetlen, ami aggaszt itt. Nincs is más
ellenfelem, csak ők. Az állatok. Vadak és kegyetlenek, vagyis hát… Olyanok,
mint a természet. Ha egyszer valami az utamba állhat a Trendalon, az csak az
itteni természet, az állatok lehetnek.
Nézték a tájat, megint nem szóltak. Nem akartak beszélni. Árnyék vetült
rájuk – felhő tolakodott a nap elé. A madarak rikácsoltak. A szürke félhomály
megváltoztatta a homok és a víz színét, a világ kissé szomorú lett.
– Gyere – szólt a férfi, és felmentek a sírhoz. Letta lehajtott fejjel állt a kis
domb előtt. Oban hallgatott. Már éppen elment volna távolabb, hogy magára
hagyja, Lettát, de akkor a nő halkan megkérdezte:
– Ugye, nem szenvedett?
– Melyik?
– Hörby.
– Mindkettő halott volt már, amikor ideértem. – A férfi nagyot nyelt. Csak
most jutott el a tudatáig, hogy, Lettát csupán az egyik társa szenvedése
érdekelte. És a hangja is olyan volt, mint eddig még soha. Emlékezett?…
Oban bátorságot gyűjtött és rákérdezett:
– Hörbyvel éltél?
– Igen. – A válasz gyors volt, Letta talán szabadulni akart egy tehertől.
Oban nem kérdezett többet.
A madárcsapat felröppent. Nagy kört írt le az öböl fölött, aztán
visszakanyarodott, a homokpad másik végén szállt le. A hullámok csendesen
nyaldosták a partot. Letta szemét elfutották a könnyek, de megrázta a fejét.
Igyekezett kemény lenni. Hörby kapitány, az Eura, a Föld… minden olyan
távolinak tetszett. Álom lett a múlt, vissza nem térő, tán sosem volt
események halványuló láncolata. A valóság a Trendal lett.
Letta elkérte a lézerpisztolyt, a sírhantra tett kőre irányította a csökkentett
erősségű sugarat, és belevéste:

HÖRBY – ARAN
"EURA" – 2426

A betűk nem álltak egyenesen, Letta remegő kézzel vezette a sugarat. Az

évszám jegyei is elhajoltak egymástól. De így volt szép, fájdalmasan szép.
 – Most menjünk vissza a házhoz, Oban. Kérlek.
– Gyere, Letta.

Dabb hamarosan talpra állt, de Letta szerint nagyon megváltozott. Az

expedíció során a fedélzeti mérnök általában higgadt, megfontolt, lassú
mozgású ember volt, a szakmáját természetesen remekül értette – ellenkező
esetben nem került volna egy Naprendszeren kívüli kutatóexpedicióba.
Most viszont a viselkedése kissé zavarossá vált. Általában naphosszat csak
ült a házban, nézett maga elé. Vagy egy képernyőre videofilmet vetített,
gyakran ugyanazt a darabot háromszor-négyszer is megnézte. Nyugtalanítóan
fel-felnevetett; ebbe a nevetésbe valami ősi, félelmetes hang is vegyük.
Oban folytatta a fiexiaültetvények terjesztését. Egyszer rábeszélte Dabbot,
kísérje el. A mérnök furcsálkodva vette kezébe az űrruhát. A sajátja volt,
mégis úgy tűnt, nem ismeri fel. Igaz, az expedíció négy éve alatt csak ritkán
viselte. Oban látta, hogy Dabb ujjai egy pillanatig tétováztak a sisak
zárszerkezete körül. De aztán ismerősen simultak a légelzáró csatra. "Bele fog
jönni ismét. A legjobb terápia, ha végre csinálhat valamit. A házban üldögélni
bizony nem szórakozás, így sohasem gyógyul meg" – vélte Oban.
A Négyes földrészre repültek. Obannak itt volt a legtöbb baja; a kietlen,
köves talajjal még a szinte mindent tűrő növény is nehezek, birkózott meg. A
szél kiszárította a földrész északi lejtőit, az esőfelhők mindig máshol dobták le
terhüket. A flexia sokat elviselt, de itt több négyzetkilométeren kipusztult,
elkorcsosult. Oban talajmintákat vett, hogy otthon a számítógép segítségével
kielemezze és valami megoldást találjon. Dabb közben csak téblábolt. Hol a
zöldes égboltot nézte kimeredt szemmel, hol érthetetlen szavakat mormolt. A
járásában is volt valami furcsa, de ezt biztosan nem sérülése okozta.
Négy-ötlépésenként kifelé dobta bal lábafejét, egy másodpercre a testét is
utánafordította, mintha irányt akarna változtatni, aztán mégis eredeti útvonalán
menti tovább. Oban a sisakrádióban hallotta mormolását.
Mielőtt visszaindultak volna – a nap akkor már délutánba hajlott – a
mérnök hirtelen, akárha álomból ébredt volna, megkérdezte:
– Ez melyik bolygó?
– Nem tudod, hol vagyunk?
– Nem.
– Ez a Trendal. – És Oban elsorolta a bolygó és az egész naprendszer
adatait. Ezeket évek óta ismerte már, még a Földről idefelé utazva, az
űrhajóban tanulta meg őket. De soha nem gondolta, hogy egyszer ő fogja
ezeket valakinek sorolni.
Dabb nem válaszolt, végighallgatta az információkat, aztán a két férfi
szótlanul beült a gépbe. Amikor a házhoz közeledtek, Obanban melegség
ömlött el. Ha minden valóban úgy volna, ahogy most egy másodpercre
elképzelte… Ha az a kupola csakugyan az ő otthonát rejtené, az igazi házát.
Hisz neki sohasem volt valódi otthona, sohasem volt…
A következő napokban elromlott az idő, szürke eső verte a házat. A
kupolákba épített ezernyi napelem a csökkent fény miatt kevesebb energiát
adott. Oban sem repülhetett sehová; a trendali viharos esőzések gyakran jártak
együtt villámlással, márpedig a repülőt műszaki hibán kívül csak egy
villámcsapás tehette tönkre. A központban annak idején figyelmeztették
Obant, hogy a Trendal felhői általában igen erős elektromos töltést, kisüléseik
nagy energiát hordoznak. Most hát csak ült otthon, nézte az ablakon át,
hogyan folyik le a víz a dombtetőről, a maga vájta kis csatornákba. És örült,
hogy messzi környéken most vízhez jutnak a fiexiaültetvények.
Még jobban örült Lettának. Az esős napokon a nő otthonos meleget
sugárzott, megszépült tőle a ház. Oban kezdetben csak azt érezte: öröm, vibrál
benne reggel, délután, este, még éjszaka is. Függőágyából is hallotta az
asszony lélegzését, a ház – Oban tudatával együtt – megtelt Letta hangjával,
nevetésével. Lassan a férfi fülének kedves nesz lett a begipszelt láb kopogása,
a reggeli, napot kezdő üdvözlés, az, hogy van kihez szólnia. Az Eura
katasztrófája óta itt, a Trendalon igazi lett az élet. Oban először csak a
kényelmet vette észre; bár nem sok munka volt a ház körül, és java részét
robotok végezték, Letta igyekezett magát hasznossá tenni. Oban rájött, hogy
most több ideje maradt a víztisztítási kísérletekre, a talajminták vizsgálatára,
térképek készítésére. Mert még Lettáék balesete előtt elhatározta, hogy egy
nagyon részletes térképen ábrázolja a bolygó egész felszínét. Rávezet majd
minden patakot, minden hegyláncot is, nem csupán a flexiaültetvényeket.
Ehhez elég sokat kellett repdesnie a kontinensek fölött – úgy igazán ez évekre
szóló munka volt.
Az esős napokban néha elektronikus társasjátékokkal szórakoztak. Letta
alsó ajkát beharapva igyekezett több találatot elérni a teniszben, csavargatta az
irányítógombokat, Obannal néha csuda jókat nevettek… Csak Dabb vette el a
kedvüket, a mérnök sohasem csatlakozott játékaikhoz, még a közös asztalhoz
sem ült le velük, magányosan étkezett. Ők ketten gyakran nevettek, hangosan,
jókedvűen – aztán Dabbra pillantottak, és mérsékelték kedvüket. A mérnök
beteg árnyék volt a házban. Letta sokat nevetett, de Oban tudta: ez a nevetés
olyan, mint a tó vizét borzoló szél. Csak a felszínt mozgatja meg, azt sem
túlságosan. És már azt is tudta: Letta tulajdonképpen szomorú. Most még
szomorú. Oban az asszonyt egyszer véletlenül rajtakapta – sírt. Nem kellett
kérdeznie, mi történt. Dabb komor léte minden órában emlékeztette őket a
balesetre. Hörby elpusztult, Hörby nincs többé, Letta egyedül maradt.
Egyedül.
Oban néha sokáig elnézte az asszonyt. Az arcát, testét, a mozdulatait, a
tekintetét. Olykor Letta is magán érezte a férfi kutató-várakozó szemét,
halvány mosollyal felelt, kezdetben nem tulajdonított neki jelentőséget. De
múltak a napok, a hetek. És Oban nem tudta mikor kezdett ragaszkodni az
asszonyhoz. Valahogy olyan természetesnek tűnt számára, hogy itt van, most
már itt is marad.
Itt marad? Meddig?
Egy napon a rádióvevőre tévedt a tekintete, és majdnem elállt a lélegzete.
Miért nem gondolt erre eddig Mikor is?… A központ jelentkezni fog. A gép
megkérdezi, történt-e valamilyen rendkívüli esemény. De ha nem kérdezi,
neki akkor is jelentenie kell. Sőt, már hajótöröttek landolását követő napon
jelentenie kellett volna minden eseményt, pontosan, kimerítően. Hiszen a
szerencsétlenül járt űrhajók személyzetét meg kell menteni. A központban azt
nem tartják mentésnek, hogy az Eura négy űrhajósából kettő élve jutott a
Trendalra, és ma is ott van. Az ő logikájuk szerint a hajótörötteket a Földre
kell szállítani. Vagy legalábbis a Belső Övezetbe. Ezt ugyan semmiféle
szabály nem írja elő, de így csinálják már, századok óta. És persze azonnal
intézkednek, hogy felkutassák az Eura roncsát, hiszen ott maradtak az
expedíció eddigi útjának eredményei…
Jeges rémület ült Oban lelkén. Pár éve érzett hasonlót. Akkor, a tárgyalás
előtt. Tizennyolcszoros gyilkossággal vádolják meg, vagy gondatlanságból
előidézett többszörös emberöléssel? Akkor még nem hatolt el a tudatáig. Máig
emlékezik a hűvös, palotaszerű teremre, ahol őrzőivel együtt jó ideig várt a
bíróságra. Még szerencse, hogy a kíváncsiskodók csak a hátát látták. Egyszer
sem fordult a közönség felé. Úgy hallgatta végig az ítéletet is. Ugyanez a jeges
rettegés szállta meg, teperte le, tette akarattalanná – az első órákban.
Most Letta beszélt valamiről, de a férfi nem hallotta. Úgy ült, hogy
egyszerre látta az asszonyt és a rádiót. Hol az egyikre, hol a másikra nézett.
Melyik győz? Nem akart lemondani Lettáról. Most egyáltalán nem érezte,
hogy újabb bűnt követ el. A törvény azt követeli, hogy jelentse, mi történt a
hajótöröttekkel. Ha jelenti a központnak, Dabbot és Lettát elviszik innen.
Dabb távozása megkönnyítené a dolgokat, de Letta… Jó lenne, ha maradna. A
központ és a külvilág könyörtelen beavatkozása csak elrontana mindent.
Tudta persze Oban, hogy az esetet nem lehet majd titokban tartani a
végtelenségig. Egyszer úgyis kiderül a dolog, és eljönnek a hajótöröttekért. De
a férfi most időt akart nyerni. Ha Letta elmenne, ha a ház ismét
elcsendesedne… Megrázkódott. Az a két év egyedüllét jó lecke volt.
Megértette már a száműzetés lényegét: a magányos bűnös megtisztul,
lecsapódnak indulatai, gondolatai, ösztönei. Ez történt vele is, és minden így
maradt volna, ha nem repül erre az Eura.
Letta mindent megváltoztatott. A magány nem magány többé, az
egyedüllét elrepült, a ház meleg most és otthonos, a Trendal pedig szinte a
világmindenség legszebb darabjának látszik. De elég egyetlen rádióüzenet, és
minden összeomlik.
Dabb viselkedése is nyugtalanította Obant. A mérnök néha meredten
bámult valamely tárgyra. Előfordult, hogy a rádióadóra is… Oban titokban
mindenesetre utasította a központi vezérlést, hogy az adót csak egy különleges
számsor előzetes betáplálása után tegye hozzáférhetővé. Ezt a "kódot" csak ő
ismerte, így hát nem kellett attól tartania, a zavaros fejű mérnök az ő tudtán
kívül kapcsolatba lép a központtal.
Oban sokat töprengett esélyein. Az Eura aligha adott SOS jelzést. A
mentőhajó rádiója pedig eléggé kis teljesítményű, ráadásul a szerencsétlenség
idején a kisbolygó- és meteorövezetben elektromágneses vihar is dühöngött.
Hiszen ő, aki jóval közelebb volt a központnál; is alig tudta venni a segélykérő
adást. Ennyi éppen elég ahhoz – reménykedett Oban –, hogy a jelek még
töredékesen se jussanak el a legközelebbi emberi településre Az Eurát
valamikor majd keresni fogják? Valamikor kereshetik. Egy bizonyos idő
elteltével az űrhajó roncsa elsodródik a Trendal közeléből, és senkinek sem jut
majd eszébe itt keresni a hajótörötteket. Csak most ne keressék, csak itt ne
keressék őket!
Ellenőrizte, rendben van-e minden a rádióadóval, és megnézte, mikor lesz a
következő kapcsolatteremtés. Úgy intézte, hogy aznap már korán reggel
elrepüljön a kontinens túlsó végébe, egyedül. Előzőleg utasította a vezérlést: a
központ automatikus hívását továbbítsa a repülő rádiókészülékéhez.
Így is történt. Oban a Kettes földrész délkeleti csúcsán, távol a Trendal
Egyenlítőjétől vetette a levegőből a flexiamagvakat, amikor helyi idő szerint
kora délután megszólalt a hangszórókban a már ismert gépi hang:
– Központ hívja Trendalt. Központ hívja Trendalt.
Oban a fémes hang hallatán megnyugodott. Eddig hát rendben van a dolog
– Letta és Dabb a házban nem is sejtik, hogy ő most a külvilággal tárgyal.
Helyesebben – egy központi számítógéppel.
– Itt a Trendal. Oban Dorg beszél.
– Minden rendben van, Oban Dorg?
– Igen, minden rendben.
Vigyázott, ne remegjen a hangja. A beszélgetést természetesen
hangkristályra veszik, és sejtette, hogy ezeket időnként pszichológusok is
lehallgatják. Nagyon figyelmesen hallgatják. Előfordul – hallotta Oban
régebben, még a Földről idefelé utazva –, hogy a magányos száműzött
megőrül, felrobbantja házát, gépeit, megsemmisíti önmagát. "Amazok" tehát
nem ok nélkül aggódnak. No persze, nem a száműzöttet féltik, őt már leírták
minden listáról, tulajdonképpen nem is létezik. Számukra a ház, a drága
berendezések, a kozmikus figyelőeszközök, a többi, oly nehezen idetelepített
tárgy az értékes. Csak azok.
– Kapcsolat vége. Oban Dorg.
– Vége, köszönöm.
Ezt a "köszönömöt" olyan automatikusan tette hozzá, mint régen, amikor a
rádió emberekkel kötötte össze. Igazi emberekkel, akik nem is voltak tőle túl
messze. A víztározótól talán ötven vagy száz kilométerre laktak… A
víztározó. Ma is eszébe jutott nemegyszer, főleg Letta érkezését megelőzően.
A párás időben végtelennek tűnő víztükör, a felhők tükröződése, a hatalmas
betonfal, amelyről lenézve az emberi tudás határtalansága jutott eszébe mindig
– messze Volt most tőle, mégis közel. Anélkül soha nem jutott volna ide.
Milyen különösek a sors útjai. Amikor elvállalta azt a munkát, elvállalta a
trendali száműzetést is, vakon ugrott a jövőbe.
Másnap megrázó dolog történt.
Oban délelőtt délre repült Lettával. Flexiát vetettek, és jól érezték magukat.
Most mintha az asszony is felengedett volna, sokat nevetett. Lábáról levették
már a gipszet, a medicinrobot röntgenfelvétele és vizsgálata szerint a törés
szépen gyógyult. Oban mindenesetre nem engedte még sokat járkálni. A
sisaklemezen át, látta az asszonymosolyát, ettől ő is nagyon jól érezte magát.
Letta elnézte a színes szeleket, a föléjük feszülő zöldes égboltot. Látta a
cserjék vörös árnyékát, együtt nézték, hogyan válik lilára a trendali nap,
miközben a hegyek mögé bukik.
Jó hangulatban tértek vissza a házhoz. Leszálltak a közeli dombra. Oban
szokása szerint egy pillanatig a beton négyzet fölött lebegtette a gépet, szerette
mindig pontosan középre állítani, bár ennek nem volt semmi értelme. Egyszer
csak Letta megragadta a karját.
– Nézd!…
A ház zsilipajtaján egy alak lépett ki. Szkafandert viselt, de… sisak nélkül.
– Dabb! – sikoltotta Letta.
– Miért nem tette fel a sisakot? – morogta Oban, először csak zsörtölődve,
értetlenül. A veszély csak egy másodperccel később ért tudatáig.
– Ez öngyilkosság!
Letta megint sikoltott.
Oban letette a gépet, és egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót. Kiugrott a
talajra, és az asszonyra már ügyet sem vetve rohant le a völgybe. Amikor
felfelé kapaszkodott a ház dombjára, látta, hogy Dabb a torkához kap, térdre
esik. A mérnök a másik kezével a melle körül tapogatott – az űrruhája külső –
burkolatát markolászva, tétova ujjai talán a szívét keresték. Azt a szívet,
amelyik mindjárt meg fog állni… Aztán teste eldőlt a földön.
Oban erejét megfeszítve rohant felfelé. Hiszen ilyenkor a másodpercek is
számítanak. Már fekete karikák táncoltak a szeme előtt, amikor lihegve Dabb
mellé rogyott. Előkapta oxigénpalackja tartalékcsövét, a mérnök szájába
erőltette.
Dabb elkékült arccal fuldoklott. Egyik kezével megragadta Oban vállát, de
szorítása enyhült, a szemén látszott, hogy nem tudja, mi történt vele.
Akkor ért oda Letta.
– Hozd ki a sisakját! – parancsolta Oban. Most semmi másra nem gondolt,
csak arra, hogyan mentse meg a férfit. Letta elsietett a ház felé.
Dabb még nem tért magához, de keze szorítása erősödött, ezt Oban az
űrruhán keresztül is érezte. Letta végre visszatért, felültették a mérnököt, és az
űrruha nyakrészére csatolták a sisakot. Eltelt vagy fél óra, míg a férfi annyira,
erőre kapott, hogy lábra tudott állni. Akkor betámogatták a házba. Hosszú volt
a húszméteres út….
Odabenn végre megkönnyebbülten fellélegeztek. Dabb ezt szó szerint tette;
kapkodva szívta be a ház levegőjét. Már magához tért, de csak sokára szólalt
meg:
– Nem kell… nem kell – mormogta.
– Mi nem kell, Dabb?
– Élni… élni nem kell! – Rájuk nézett, de nagyon idegenül.
– Nincs igazad. Élni kell – mondta Oban keményen. Magán érezte Letta
hálás pillantását. Pedig nem azért szólt így. A saját véleményét mondta, és
nem vigasztalásnak szánta. A mérnök rettenetesen megviselt arcát látva, most
valóban sajnálta Dabbot. Szegény, átvészelte ugyan a katasztrófát, de az élete
alaposan megváltozott.
– Soha többé nem mehet majd ki az űrbe – mondta este Letta. A ház egyik
ablakánál álltak. Dabb gyógyszereket kapott és elaludt. – Vége az
űrhajóspályának.
– A Földön is lehet dolgozni. Akadnak nagyon szép, nyugodt munkák –
felelte Oban, és a víztározó jutott eszébe.
– De azért az nem ugyanaz – Letta félig Oban felé fordult. Nézték egymást.
Obanban felébredt egy dallam, nagyon mélyről jött. Legszívesebben
megkérdezte volna Lettát: és te szeretnél az űrben élni? Örökké ott élni? – de
nem kérdezett semmit. Hallgatott.
Letta is a férfit nézte. Talán ugyanolyan gondolatok jártak a fejében, de ő
sem szólt. A Trendal napja már nem sütött be a házba, szürkészöld félhomály
lebegett a két domb között. A szobát ennek hangulata lengte be, a két ember
csak nézte egymást. Nem mozdultak.
 3.
Dabb megállt a raktár ajtajában.
– Jönnek! – jelentette ki közönyösen. Ujjával felfelé mutatott.
– Kik jönnek? – kérdezte Letta. Ma csak ő maradt itthon a mérnökkel.
Oban nyugatra repült. Az Egyes földrész északi felén; a mélyen benyúló
tengeröblök vidékén hetek óta hatalmas madárfelhők keringtek; a dolog
eléggé különös volt, szöget ütött Oban fejében. Kora délelőtt elrepült, hogy
kilesse a madarak nyugtalanságának okát. Lehet, hogy valamilyen természeti
katasztrófa történt valahol a Trendalon?
Késő délután volt már; a napot egyáltalán nem látták, sőt a halvány képű
holdat is eltakarták időnként a felhők. Vad szelek vihart kavartak.
– A rakéták jönnek – magyarázta Dabb. Most a padlót nézte, olyan
érdeklődéssel, mintha valóban látna ott valamit. Vontatottan folytatta. – Piros
fejük van és fekete testük. Zöld csíkok az űrben… zöld tűz.
– Feküdj le, Dabb – Letta már fáradt volt. Egész napját azzal töltötte, hogy
emlékezetből hangkristályra mondta az Eura kutatóhajó útjának történetét. A
felfedezések tudományos részeredményeire már nem emlékezett, annak idején
miért is jegyezte volna meg őket. Most mégis úgy érezte, meg kell örökítenie
valamit, hiszen nem biztos, hogy valaha fellelik az űrben az Eura roncsait. No
és… az egykori legénységből már ő az egyetlen, aki elmondhatja, mi is történt
négyéves útjuk során.
– De a rakéták… jönnek… eltalálnak – Dabb legyintett, reménytelenül.
– Menj, feküdj le.
Dabb még állt egy percig, mozdulatlanul. Mostanában ez is a szokása lett.
Szoborszerű volt ez a mozdulatlan testtartás, ijesztő, szokatlan. Aztán lassan
bement. Az utóbbi hetekben a raktárba akasztott függőágyon aludt. Letta és
Oban így is hallotta néha, hogy rémálmában fel-felkiált és dobálja-himbálja
magát. Nemegyszer a padlóra esett.
Megszólalt a rádió, a sípoló hang hívást jelzett. Letta a géphez szaladt,
felkapta a mikrofont:
– Igen?
– Én vagyok – Oban hangja a légköri zajokon, recsegéseken szűrődött át. –
Minden rendben?
– Igen. Semmi baj – felelte az asszony. Mind ketten Dabbra gondoltak. –
Mikor érsz haza?
– Egyáltalán nem érek haza. El sem indultam. Iszonyú vihar dühöng
errefelé. Megpróbáltam felszállni, de a repülőt majdnem egy dombhoz vágta a
szél. Nem akarok kockáztatni. Még csak az hiányzik, hogy két beteget ápolj –
tréfált, de Letta kiérezte a hangjából, hogy a helyzet komoly.
– Ott töltöd az éjszakát?
– Igen. Kábelekkel a fákhoz erősítem a gépet, nehogy felkapja a szél.
Remélem, holnapra elcsitul, legalább annyira, hogy elindulhatok… – szavait
pattogás nyelte el. Villámok csapkodtak. Még váltottak pár töredékes szót,
aztán a kapcsolat végleg megszakadt. Letta lefeküdt.
Éjjel arra ébredt, hogy éles fény bántja a szemét. Fénykör vándorolt a
szobában, az arcán állapodott meg. A nő hunyorogva ült fel, kezét arca elé
emelte.
– Ki az?
Csak akkor ébredt fel igazán; az első pillanatban még azt hitte, hogy
álmodik. De rögtön megértette a helyzetet. Ki lehetne? A Trendalon van, nem
a Földön, nem is az Eurán. Rajta kívül itt csak ketten vannak. Talán Oban jött
meg mégis?
De nem Oban volt. A sötétből Dabb furcsa, nyerítő nevetése hallatszott. A
mérnök vakító zseblámpa mögé rejtőzve járkált fel-alá a szobában.
– Én vagyok, Dabb. Eljöttem hozzád, annyi év után… Marina!
– Nem… nem vagyok Marina – suttogta Letta kiszáradt szájjal. Félt. Ha
Dabbot elfogja valamilyen őrület… Mit tehet ellene, egyedül? Miért nincs itt
Oban?
– Dehogynem, Marina. Itt vagyok, eljöttem hozzád, annyi év után –
ismételte a férfi, kissé gépiesen. – Vártál, hát itt vagyok.
A lámpa fényköre még mindig Lettára irányult.
– Sok év telt el közben, de hát tudod, Marina, messze jártam. Nem is
tudom, milyen messze.
– Nem vagyok Marina! – kiáltotta Letta, és kiugrott az ágyból. Szemét
eltakarva próbált teret nyerni. A fény a falon és a padlón táncolt, de mindig
visszatért a nőre. A falra hatalmas árnyékot vetített. Dabb megint nevetett.
– Ne szaladj el, ha már végre itt vagyok!… – A férfi próbálta elkapni a nő
karját. Letta kitépte magát. Dabb megtántorodott… A lámpa a padlóra esett.
Dabb botladozva járt ide-oda, vak módjára kinyújtott karokkal kereste
Letta-Marinát.
– Ne hagyj itt, Marina… mint akkor… Most megint? – Gyerekké lett.
Gyermek, aki fél a sötétben.
Letta végre megtalálta a falon a szenzoros kapcsolót. A mennyezeten
fénycsík gyúlt. A szoba látványa megnyugtatta az asszonyt. Nem szabad, hogy
baj történjék. A házért most ő felel.
Dabb félig nyitott szemmel, határozatlanul állt a szoba közepén. Lassan
letérdelt, kezébe vette a lámpát, de látszott, hogy nem is tudja, mit csinál. Nem
volt tisztában az előző percek eseményeivel. Most megint mintha egy egészen
másik világban lett volna. És csakugyan ott volt. Az arcán tanácstalan
kifejezés ült.
– Félek… Nem tudom, mi lesz velem.
A mondat most olyan természetes volt, hogy Letta meghatódott.
– Dabb?
– Igen, Letta.
Talán a fény, a ház látványa mégis elhatolt agyába, visszazökkentette a
jelen valóságába. Amíg sötét volt, ébren is folytatódott álma. "Ki lehet az a
Marina? – töprengett Letta. – Egy réges-régi szerelem? Még fájó seb, vagy
már csak szinte tudat alá süllyedt emlék?" Hirtelen megsajnálta Dabbot.
Hiszen nem tehet róla, hogy ez történt vele. A katasztrófa… És Hörby. Ha
Hörbyvel ülne most itt, így… Letta mélyet lélegzett.
– Ülj le, Dabb.
A mérnök azonnal engedelmeskedett. Tehetetlen gyermek lett, nem
különböztette meg a valóságot az árnyékok érthetetlen, nem is létező világától.
Kifelé úszott már az álomtengerből, de még nem ért partot.
Letta eltette a lámpát, Dabb mellé ült. A férfi arcán kimondhatatlan
fájdalom ült. Az asszony már értette. Dabbnak vannak néha világos pillanatai,
az agyát ért elváltozás ilyenkor hatástalan, a férfi tisztán látja a történteket.
Elsősorban… a saját sorsát. Lehet, hogy a pillanatok elől menekül régi
emlékeibe, egy zavaros és tehetetlen álomvilágba?
Az emlékek lefoszlottak róla, és értette most is, mi történt. Hirtelen sírva
fakadt. Arca eltorzult, könnyek törték elő a szeméből, lecsorogtak az orra
mellett. Letta döbbenten nézte – még sohasem látott férfit sírni, és fájt a szíve.
Szörnyű érzés lehet, ha egy fiatal, életerős ember megérti: elindult lefelé egy
lejtőn, csapdába került, és nincs menekvés. Az orvosok – bármennyit is tudnak
már az agyról – a visszafordíthatatlan változásokon nem segíthetnek. A Dabb
agyát ért ütés hatását már soha nem ellensúlyozhatják? Nincs gyógyulás
számára?
– Nyugodj meg, Dabb. – Nem tudta folytatni. Mit is mondhatott volna?
A mérnök leborult Letta térdére, és ott rázta a zokogás. Kétségbeesése ősi
volt, félelmetes és rettegő.
– Dabb… – Letta torka elszorult. Nem tudott szólni így ültek majdnem
hajnalig a fényben úszó házban.

A madarak nyugtalanságát ugyanaz okozta, ami a vihart: a hold. A Trendal

holdja kisebb volt, mint a Föld örök kísérője; ez a nevesincs égitest a
bolygóhoz igen közel, ám szabálytalan pályán keringett és tömege vonzása
miatt időnként változásokat okozott a Trendalon.
Ezenkívül a bolygó geológiai szerkezete még fiatal volt, a tektonikus
lemezek – gyanította Oban – még nem állapodtak meg, talán millió évek
választották el őket az "összeforrástól". Széleik meg-megmozdultak, rengések
rázták meg a kontinenseket. Ilyen szempontból a Kettes földrész – ahol a ház
állott – nyugodt vidéknek számított, szerencsére. Nem így a déli félgömb. Itt a
férfi flexiavetés közben nemegyszer akadt a rengések nyomaira; több
kilométeres repedések szabdalták a sziklás talajt, földcsuszamlások zárták el a
völgyeket, kisebb dombok nyíltak ketté, akárha gigantikus lézervágó metszette
volna szét őket. A zöldes égnek tárták milliárd éves ősi rétegeiket, hatalmas
sebként nyíltak szét.
A változások hatottak az élővilágra is. Oban többéves megfigyeléssel
észrevette, hogy a hold közelsége idején az állatok sokkal agresszívebbek a
szokásosnál; mintha a fölöttük függő hold látványa idegesítené őket. Persze a
férfi jól tudta, nem a látvány hat rájuk. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy a
máskor félénken elhúzódó "farkasok" is megrohanták a landoló gépet. Oban
ha okvetlenül szükséges volt – kiugró hegycsúcsokon szállt le, vagy nyílt,
kopár területek között, ahol idejében észrevehette a rohamozó vadakat. Olyan
csápos, két lábon is közlekedő lénnyel, amely a mentőhajó roncsában Lettára
támadt egyszer, azóta nem találkozott. Kevés lehetett belőlük a bolygón. Még
kevés?
Az időjárás is elromlott. A közel járó hold alighanem zavarokat idézett elő
a Trendal mágneses burkában; alig lehetett rádiózni, az éter szinte felforrt.
A hold csaknem az Egyenlítő fölött járt, így néhány hetenként a ház körül
is megváltozott az időjárás. Ezen a vidéken nem kellett talajrengéstől tartani,
de az állatok is vadabbak voltak ilyenkor. A férfi Letta lelkére kötötte: ha ő
nincs otthon, egyetlen lépést se tegyen lézerpisztoly nélkül, ha valamilyen
okból elhagyná a házat. Oban megborzongott még a gondolatára is annak,
hogy Lettát baj érheti.
Kezdetben csak halványan érezte, később fokozatosan tudatosult benne,
hogy most már másképpen látja a Trendalt. Mintha még a hegyek színe, a
szelek illata is megváltozott volna, minden otthonosabb lett, nem érezte magát
magányosnak. A bolygó felszíne, a régebben kietlennek látott tájak
megszépültek a szeme előtt.

Egy napon, gyönyörű verőfényes időben kirándulni mentek.

– Most az egyszer nem dolgozol! – Közölte Letta ellentmondást nem
tűrően Obannal. – Nem fogsz flexiamagvakat vetni, egyszerűen semmit sem
csinálsz. El tudod ezt képzelni, te örökmozgó? S-E-M-M-I-t! Szabadságot
veszel ki!
Szabadságot?… A szó a Földet jelentette neki. Egész felnőtt életében
mindig ott utazott szabadságra. Az utazási irodák hiába hirdették öles
neonbetűkkel mindenfelé és képernyőkön, csillogó filmekkel, a Marsot. Az
utóbbi évtizedekben a Mars lett a felkapott üdülőhely, az Olympia-hegy
tövében, külön erre a célra épült, talajba süllyesztett város, hatalmas
mesterséges kertekkel, sétaterekkel. Még gyógyfürdőket is berendeztek ott. De
a többség számára az igazi pihenést a Föld jelentette. A magas hegyek között a
kényelmes egykori szanatóriumok mindig tömve voltak.
– És elvisszük Dabbot is. – Ezt Letta már halkabban mondta. Félve. Oban
reakciójától tartott. Tudta, a férfiban a szánalom és a harag vetélkedik olykor.
Dabb néha nagyon elviselhetetlen tudott lenni.
– Jól van. Menjünk hárman – nevetett Oban. Most nagyon engedékeny
hangulatban volt. Letta kérésének nem tudott ellenállni.
– Hisz nem kell folyton csak dolgozni – "dohogott" Letta, és arcán kedves
gödröcskék mélyültek. Oban arra gondolt, hogy jó lenne megsimogatni az
arcát. Mikor simított meg utoljára női arcot? Hány éve már?
Átrepültek a Hármas kontinensre. A házhoz ez volt a legközelebb; keleti
partját nyolcszáz kilométeres nyílt tenger választotta el a Kettes földrész
legnyugatibb csúcsától. Oban nem kis büszkeséggel irányította a gépet kétéves
munkája eredménye: az ültetvények fölé. A kékes árnyalatú helyi növényzet
között "földiesen" zöldelltek a flexianégyzetek. Oban lelkesen mesélt róluk;
de közben észrevette, hogy csak Letta hallgatja. Dabb esze másutt járt, a
mérnök az alant elsuhanó tájat nézte. Az arca mozdulatlan volt. Nem szólt
magától, és a kérdésekre sem válaszolt. Így Oban mindinkább csak Lettához
beszélt, ami cseppet sem volt ellenére.
Egy fennsíkon szálltak le. A hegyoldalon patak zuhant alá, a sziklapadokon
dübörögve törött fehér habosra: Fák álltak a kiszélesedő víz partján. Madarak
tollászkodtak a parton, csőrüket olykor a sekély vízbe merítették.
– Olyan minden, akár a Földön. – Letta hangjából vágyódás érződött ki.
– Igen. De más összetételű levegő élteti az állatokat és a növényeket. –
Oban maga is érezte, mennyire körülményesen-tudományosan fejezte ki
magát. Letta ránézett.
– A flexia földi légkört teremt. Akkor tehát egy idő után elpusztulnak az
itteni fák, a madarak, az állatok. Talán még a halak is. – Az asszony a vízre
mutatott. A kis tó szélén, a langyosra melegedett vízben furcsa, lapos halak
úszkáltak hol lusta, hol meg gyors uszonycsapásokkal.
– Tudom. Nekem is fáj. És azt sem tudom, van-e ehhez jogunk.
Letta most úgy nézett rá, ahogy még sohasem. Komoly, elismerő
érdeklődéssel.
– Nem hittem volna, hogy ilyen gondolataid is vannak, Oban.
– Ha azt hitted, műveletlen vagyok…
– Ugyan kérlek, ne sértődj meg.
– …akkor igazad van. Nem vagyok tudós, sőt, nem tanultam semmiféle
igazi szakmát. Ez ritkaság manapság, ugye? De mégsem panaszkodom, mert
talán éppen ennek révén érdekes életem volt.
– Volt? Még ugyanannyi év van előtted, mint amennyit a hátad mögött
hagytál.
– Ezt sohasem lehet tudni.
– Meglepett, hogy ilyen erkölcsi témán gondolkozol.
– Van-e jogunk teljesen átalakítani egy bolygót, igaz? Hát igen. Kemény
dió! – A férfi a közeli hegyet nézte. Rozsdavörös cserjék, elszáradt levelek
borították a kiálló szürke sziklák közeit. – Ha értelmes lények élnének a
Trendalon, szóba sem jöhetett volna az ember majdani letelepedése. De mivel
ilyenek itt nincsenek, valamiféle képzelt "törvény" alapján az emberek a
magukénak nyilvánították a Trendalt. Merthogy talán ebben az egész
galaxisban csak mi vagyunk az egyedüli értelmes lények… Átalakítjuk hát,
hogy ötven, száz vagy kétszáz év múlva tömegesen ideköltözhessünk.
– De ezek a madarak… az állatok… mind elpusztulnak? – Letta hangjában
végtelen volt a szomorúság.
– Talán a természet segíti majd őket, hogy alkalmazkodjanak.
Ez csak vigasztalás volt, az asszony maga is érezte.
– Nem lehetséges ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni!
– Honnan tudod? – A férfi körbeintett; a mozdulat az egész bolygóra
vonatkozott. – Nézd, már évtizedek óta él itt flexia, az elődöm is sokat ültetett.
Az oxigén belopózik a trendali légkörbe. Már benne is van, évről évre
nagyobb százalékarányban. És az állatok mégis élnek Az olyanok is, mint
amelyik a roncsban rád támadt.
Letta megrázkódott, cseppet sem volt kellemes emlékeznie arra a percre.
Megint körülnézett.
– Furcsa, hogy minden olyan, mint a Földön, de mi itt mégis idegenek
vagyunk. Nem ihatunk ebből a vízből, nem szívhatjuk be a levegőt… A
szkafander nemcsak védelmez, el is választ.
– Erre is gondoltam. Olyan, mintha egy üvegfalon át néznénk a világot –
bólintott a férfi. – Szuper nagy akvárium.
– Meddig maradsz itt? – kérdezte Letta váratlanul. Oban az első pillanatban
nem értette. Nem akarta érteni. Itt maradni?… Persze. Mindig. De elszorult a
torka. Ezt válaszolja? Ezzel kiadja magát. A múltját, ami a jövőjét is jelenti. A
bűnét.
 De hazudni sem akart. Lettának – sohasem. Az igazat kell mondania,
dübörgött tudatában az erős parancs.
– Örökké – felelte röviden. A szó könnyebben csúszott ki ajkán, mint hitte.
Letta először nevetett. Azt hitte, hogy Oban tréfál. A férfi lassan feléje fordult.
Ahogy az asszony meglátta a szemét, elhalt nevetése. Megfagyott az arca.
– Örökké?
– Igen. Már nem akarok visszatérni a Földre, nem hiányzik.
"Akkor is ezt mondanád, ha megkegyelmeznének? Ha egy napon
megszólalna a rádió és a központ örömhírt közölne veled?" Önnön kérdésére
nem ismerte a választ, mégis fájt a dolog.
– Hát… ha így véled… – Letta nem tudta, mit mondjon. Szerencsére Dabb
megmozdult, és kiáltott. Egy sárgás madárra mutatott: az méltóságteljesen
vitorlázva szállt le a vízre. Egy pillanattal később virágként ringatózott a kis tó
közepén. A mérnök meredten nézte, és elindult. Térdig, combig a vízben
gázolt. Oban nem mozdult, úgy nézte a jelenetet. Letta is tudta, semmi baja
sem eshet, még ha el is merül. Hiszen a víz azonnal feldobja: az űrruha
búvárruha is egyben. Mindketten arra gondoltak: nehogy Dabb a víz mélyebb
pontjára érve levegye a sisakját. Ha újra öngyilkosságot forgat a fejében… De
nem beszélgettek erről egymás között, a sisakrádióik azonos hullámhosszon
voltak, Dabb is hallotta volna. Soha nem tudhatták, mire figyel, mire nem, mi
hatol el tudatába, és mit hagy figyelmen kívül.
Nem szóltak hát, közben egymás előtt is szégyellték hallgatásukat. Hisz
másról sem beszéltek, pedig most úgy hiányzottak a jó szavak. Dabb közben
derékig érő vízben megállt, áttetsző gömbsisakja jókora buboréknak látszott.
A sárga madár rikácsolva felszárnyalt, elszakadt a víztől, repült. A mérnök
vágyakozva nézett utána. Aztán megfordult és kimászott a partra.
"Örökké" – a szó még sokáig dübörgött Lettában.
Délután átmentek a völgy túlsó oldalára, egy erdőbe.
Oban járt már az itteni erdőkben, így hát őrá nem hatott úgy a látvány, de
Lettát megrázta, sőt még Dabb arcán is döbbenet tükröződött. A jókora
növények csak messziről emlékeztettek a földi erdőkre. A fák a talajból nőttek
ki, törzsük volt, ágaik, leveleik – mégis, tulajdonképpen minden más volt,
minta Földön. A törzsek nem keltették szilárd tartóváz benyomását; hol
vékonyak, rugalmasak voltak, hol meg lyukacsosak, az emberek átláthattak
rajtuk, a nagyobb lyukakba akár a kezüket is bedughatták. Az ágak viszont
néhol megduzzadtak, máshol aránytalanul ellaposodtak, ide-oda csavarodtak.
A levelek vékony kocsányokon lógtak, szomorúan. A törzsek néhol
egymáshoz értek, máshol függőlegesen törtek felfelé, mindjobban
elvékonyodva. És feketék voltak, olykor ezüstszürke réteggel kérgükön, ami
csak fokozta a szemlélő hidegérzetét. A levelek szélei csipkézettek voltak, de
csúcsaikon gyakran egy vagy több éles tüske meredt fel. Lehet, hogy
mérgezőek voltak – erre Oban abból következtetett, hogy a nagyobb testű
állatok elkerülték az erdők sűrűbb részeit, ott sohasem látott ilyeneket.
Nekik sem volt kedvük bemenni. Megálltak a szélén, nézték.
– Fekete fák, kék lombokkal, a vörös nap alatt. Olyan, mint egy különös
földi festmény – így Letta.
– Vagy egy ember lázálma – tette hozzá a férfi. Dabb közelről nézett egy
ágat. Megérintette – nem történt semmi. Az ág csak kissé mozdult el. Letta és
Oban hallották a fülhallgatóikban a mérnök lihegését.
– Menjünk innen – mondta az asszony. Szél futott fel a dombon,
meglendültek az ágak. Dabb nevetett, kísérteties, elvékonyodó hangon. A nap
elé felhő került. Sötétzöld esőfelhők gyűltek a hegyek fölé, perceken belül
eleredt és zuhogott, vastag vízkorbácsok verték a földet, a fákat, a cserjéket. A
flexiaültetvény zöldje már elfoglalta az egész völgyet, az erdőben a szélső fák
alá is bekúsztak a kiirthatatlan földi növények. Oban a kétféle élet
együttműködését látta ebben, nem gondolt már arra, hogy ha a légkör teljesen
átalakul, nemcsak a Trendal ősnövényzete tűnik el, de elsorvadnak a
flexiaültetvények is, hisz nem lesz többé mit lélegezniök. Amint a Trendalon
túlsúlyba kerül az oxigén-nitrogén keverék légkör, a flexia szerepe,
jelentősége az életlehetőségeivel arányosan csökkenni fog. Tehát kétszáz év
múlva – de valószínűleg jóval korábban – az emberi beavatkozás nyomán
semmi sem marad olyan a bolygón, mint régebben volt. Még olyan sem,
amilyen most. Az emberek lerombolják, elpusztítják az itteni élővilágot, hogy
helyette a saját kényelmükre alakíthassák az élet minden formáját.
– Álszent magatartás – mondta Letta hirtelen. Obant melegség öntötte el;
tehát ugyanarra gondolt, amire ő.
– Mégis csinálják – felelte. – Sőt csináljuk.
– Nem lennél köteles bármit is csinálni. Nincs munkakényszer.
– Hát az tényleg nincs. De ha már itt kell lennem…
– Kell?
– Kell! – Oban ezt úgy mondta, hogy az asszony nem kérdezett többet. Míg
beszélgettek, eltűnt Dabb. Először azt hitték, az erdőbe ment. A zuhogó
esőben csökkent a látótávolságuk.
– Hé, Dabb!
– Hol vagy? Szólj valamit!
– Adj életjelt!
Nem kaptak választ. De Oban lihegést hallott a rádióból; mivel Letta
nyugodtan állt mellette, hát biztosan a mérnök lihegett. Mintha futna?… Oban
megperdült. A repülőt a völgyben hagyták, majdnem egy kilométerrel
távolabb. És a flexiák között Dabb távolodó fehér űrruháját látták.
 – A repülőhöz fut!
– Utána!
Mindketten ugyanarra gondoltak – megint. Dabb beszámíthatatlan
pillanataiban meglepő dolgokra képes. Talán… gyilkos dolgokra is. Ha elviszi
a repülőt, ők ketten meghalnak. Csak tíz-egynéhány óráig élhetnek, míg
elfogy az űrruha tartályaiból az oxigén. A másik kontinensre akkor sem
jutnának el, ha lenne hajójuk. Arra már nem maradna elég idejük. De még a
tengerpart is elérhetetlenül messze van. Gyalog átvágni a hegyeken,
szakadékokon, erdőkön?
Oban már rohant is. Minden erejét beleadta a futásba. Régen nem futott,
régóta elhanyagolta a sportot, úgy vélte, a Trendalon éppen eleget dolgozik
ahhoz, hogy több testmozgásra ne legyen szüksége. Ez most megbosszulta
magát. Két perc múlva úgy vert a szíve, mint eddig talán soha. "Hatvanöt éves
vagyok… De most előbb kell a géphez érnem, mint a negyvenéves Dabb…
Vagy mindennek vége!" Próbálta nem érezni teste ellenállását.
Előbb flexiacserjék között rohantak, szerencsére fiatal volt az ültetvény,
könnyen átugorhatták a bokrokat. Sajnos ezért Dabb is gyorsan haladt előre.
Letta még szorosan Oban mögött szaladt. A rádiókészülékekben mindnyájan
már csak egymás lihegését hallották. Egyetlen szó sem esett.
Nem volt könnyű szkafanderben rohanni. Ráadásul a talaj itt meredeken
lejtett. Dabb átugrott néhány vízmosást, megingott, de nem esett el. Oban
belelépett egy gödörbe, bokájába nyilallt a fájdalom, de rohant tovább. Letta
kissé elmaradt – megerőltette nemrégen gyógyult lábát. Oban tudta, Lettára
most nem számíthat. Dabbot csak ő érheti utol.
A szakadó esőben csúszott a nedves, ritkás fű. Ökölnyi kövek álltak ki a
talajból. Aztán kavicsos, szárazabb rész következett. Hirtelen elállt az eső.
Dabb sarat fröcskölt fel, cikázva kerülgette a sziklákat. A repülő már nem volt
messze. A patak partján szálltak le. A gép helyzetjelző lámpái világítottak.
Piros, zöld. Középen felül a sárga. A sötétülő délutáni szürkeségben most a
lámpák jelentették a célt. Az életet?…
Sajnos, Dabb számára is az volt a cél. A mérnök emberfölötti erővel
rohant. Milyen érzés vagy szenvedély űzhette előre? A szkafanderén
lecsorgott a víz, a sár. Oban vagy harminc méterrel mögötte futott. A
lézerfegyver jutott az eszébe. Mint mindig, ha veszélybe került. De emberre
emelje-e? "Ha beszáll és bezárja a gép ajtaját, minden világos lesz. Szökni,
menekülni akar tőlünk. Akkor tovább nem habozhatok!" Még arra is kész lett
volna, hogy könnyebben megrongálja, repülésre képtelenné tegye a gépet.
Később talán kijavíthatják, a gépen levő oxigénkészletből élhetnek is néhány
hétig…
 Dabb újra megcsúszott, de lábon maradt. Akkor ért a repülőhöz, elkapta az
egyik ajtó melletti kapaszkodóvasat. Oban szíve már a torkában dobogott.
Most nem gondolt Lettára, senkire. Semmire. Csak a gépet látta maga előtt.
Oda kell érnie. Mert ha nem, Dabb…
A mérnök feltépte az ajtót, beugrott. Oban keze lézerpisztolyt kereste. Még
huszonöt méter. Még húsz. Még tizenöt…
– Dabb!… – kiáltotta Letta kétségbeesetten. Figyelmeztetően?
Oban is elérte a gépet. Az még nem repült el. A férfi
keze először lecsúszott a nedves kapaszkodóról; vizes
volt az űrruha kesztyűje is. Megfogta a másik kezével,
aztán belökte az ajtót…
Dabb a hátsó ülésen ült. Talán esze ágában sem volt elrabolni a gépet.
Görnyedten lihegett. Oban végigdobta magát az első üléseken, reszkető kézzel
megragadta az indítókart, nem húzta maga felé, csak szorította féltőn. A
fáradtság akkor végleg leterítette, elsötétült szeme előtt a világ. Talán egy
kilométert futott űrruhában, esőtől áztatott, sáros talajon. A szíve rettenetesen
vert. Azt sem vette észre, mikor ért oda Letta. Az asszony nem is lépett fel a
gépre; látva, hogy nem történt baj, erőtlenül állt a nyitott ajtóban.
Rogyadoztak a térdei.
Hosszú percek múltak el így. És nem tudták meg soha, mit is akart Dabb.
Elvitte volna a gépet, ha Oban nem ér a nyomába? Vagy valamilyen hirtelen,
megmagyarázhatatlan kényszerképzet űzte el az erdő közeléből? Megrémült
valamitől? Most ott feküdt a hátsó üléseken, és nem szólt. Nézte a
mennyezetet, hallgatott. Letta arra gondolt: az emberek a kozmosz hatalmas
területeit és törvényeit ismerik már. De… ismerik-e az emberi agyat? Ha
valami elromlik ebben a hihetetlenül bonyolult "gépezetben", tanácstalanok
vagyunk? Könnyebb hát feltérképezni milliárd kilométeres távolságokat és
mérhetetlenül nagy világokat, mintsem tudni-érteni, ami egy ember agyában
lejátszódhat?
A nő Obant nézte. A férfi nemcsak a saját életéért futott versenyt. Érte,
Lettáért is futott, és az asszony ezt most nagyon világosan érezte.
A férfi is erre gondolt. Örült, hogy Letta is ott van már a gépnél. Ők együtt
vannak. Összetartoznak. Összetartoznak?

– Be kellene zárni – mondta Oban néhány nappal később.

– Senkit sem szabad bezárni, nincs rá jogunk – vágta rá Letta. Tehát rögtön
tudta, mire céloz a férfi. Aztán csak nézték egymást.
– Egyszer még bajt csinál – mormolta Oban, de maga is tudta, egyelőre
nem tesznek semmit Dabb ellen. A legutóbbi eset szerencsésen végződött, és
nem bizonyíthatták a férfi rosszindulatát. Ám a nyugtalanság bennük maradt.
Észrevették, hogy Dabb álmatlan éjszakái után délelőttönként hosszú, mély
álomba merült. Ezt használták ki arra, hogy kettesben tegyenek rövidebb
kirándulásokat, vagy a házban és környékén közösen dolgozzanak. A
tengerpartra vezető úton ismét irtani kellett a flexiát. Ezt az Oban által máskor
elhagyott, alig használt utat most többször is végigjárták, főleg késő délután,
amikor a nagy öbölben megfigyelhették a naplementét. Egy idő után úgy
hozzászoktak ehhez, hogy másképpen nem is képzelték el az estét. Csak a
nagyon rossz idő riasztotta el őket a kis alkonyati sétától.
Most is ott álltak az utolsó dombon. Lettának hiányzott valami. A
kékeszöld bokrokat, a ritkásan-magányosan álló fákat nézte. Az ősz… Mikor
sárgulnak meg a lombok? A Földön, legalábbis az északi féltekén, ahonnan
származott és ahol gyermekkorát töltötte, minden negyedik évszakban
elsárgultak a levelek, lehullottak, de előtte hosszú hetekig a nemzeti
parkokban egész hegyoldalak pompáztak a létező összes színben…
– Oban, milyen az ősz a Trendalon? Van egyáltalán?
Az asszony hangját a kis rádió továbbította. – Van ősz itt is. De alig
észrevehető, mert a növényzet nem változik olyan látványosan, színesen. A
kék, zöld levelek megbámulnak, a fák nemegyszer elszürkülnek, ha ködös az
idő a tengerpart vagy a tavak mellett, akkor ezek a fák teljesen beleolvadnak a
tájba, az ember csak akkor veszi észre őket, amikor majdnem beléjük
ütközik… Néha délig is eltart, míg a ködöt felszívja a nap. Erőtlenek a
sugarai…
Letta szívesen hallgatta Obant. A férfi úgy festette le az elképzelt vagy
egyszer már látott tájat, hogy az asszony szinte maga előtt látta, ott érezte
önmagát is. – És a tél?
– Északon és délen, a sarkok közelében esik valami fehérség, ami hasonlít
a mi havunkra, az itteni vízből van, persze. De nem egészen olyan, könnyebb,
ritkább, mint a földi hó. Errefelé inkább hosszú esők vannak. Nyáron viszont
van úgy, hogy a ház környékén és egyáltalán, az Egyenlítő vidékén egy-két
hónapig nem esik egy csepp víz sem, olykor még felhőt sem látok.
– Szereted a nyarat?
– A trendali nyarat.
– Annyira, hogy el sem akarsz innen menni?
– Itt kell maradnom.
– És ha lejár a szerződésed?
– Ez olyan szerződés, ami soha nem jár le.
Oban a sisakján át is látta Letta ráforduló tekintetét. "Meg kell mondanom.
Most kell megtudnia, mielőtt bármi mást mondanék neki. Nem vezethetem
félre. Elég, ha én vagyok csapdában, csak én. Miért rántsam bele őt is?"
 – Biztosan már régebben szólnom kellett volna erről, Letta. A ház…
elsősorban nem kozmometeorológiai megfigyelőállomás. Ami ahhoz kell, jól
elvégzik a gépek is. A Trendalon mindig csak egy magányos ember él, és ez
nem véletlen.
Ennyiből értenie kellett. Letta arca elborult. A földet nézte. Csak később
szólt, már a hangja is más volt, halkan, bizonytalanul kérdezte:
– Száműzött vagy?
– Igen.
Aznap nem is beszéltek többet. Elindultak hazafelé. "Haza?" Sárgás szél
burkolta be lassan távolodó alakjukat, és körös-körül még holtabb lett a táj. A
tenger is elcsitult, elszürkült. A zöld felhők a part fölé értek, baljósan feküdt
árnyékuk a homokdűnékre. A távoli hegyek közelebb húzódtak, sziklaökölbe
zárták a házat a benne élő, kétségek között hánykolódó emberekkel együtt.
Leszállt az éjszaka, hosszú volt és sötét, nagyon sötét.

– Nézzük meg a vulkánt! – mondta másnap… Dabb. A férfi arcán most

nyoma sem volt az ilyentájt szokásos aluszékonyságnak. Úgy látszik, az
elmúlt éjszaka jól aludt. Kipihentnek és teljesen normálisnak látszott. Letta és
Oban összenéztek megkönnyebbülten. Lehet, hogy a mérnök állapota
javulásnak indult?
– Menjünk! – felelte Oban vidáman. – Azon a környéken úgyis van egy fél
domboldal, ahol nem vetettem flexiát. Készüljetek, én addig megtöltöm a
tartályokat.
A külső raktár fala mellett furcsa nyomokat pillantott meg a sárban. Az
éjszaka esett, a ház körüli vékony, nedves talajrétegen több irányból idefutó és
elvezető, kutyáéra emlékeztető négyujjú lábnyomokat talált. A raktár ajtaja
körül megsűrűsödtek, összekeveredtek. Oban elővette távcsövét, és
körbetekintett figyelmesen. De már egyetlen állatot sem látott; az éjszaka
elmúltával, az árnyékok születésével egy időben eltűntek. A nyomokat itteni
"farkasok" hagyták itt, ezzel a férfi tisztában volt. Elnézett az erdők felé.
Szabálytalan, sötét foltokban nőttek a fák. Ellenfelei valahol ott lehetnek.
Meglapulnak, szokásuk szerint. A nappali fény nem az ő világuk. Majd ha újra
megnyúlnak az árnyékok, a közeli hold pedig baljós, sápadt fényt árasztva lóg
az égbolton… Akkor megindulnak ismét, talán errefelé is eljönnek újra.
Harcolni kényszerül majd velük. Igen, Oban egy pillanatig sem kételkedett
abban, hogy még nemegyszer össze fog csapni a "farkasokkal". Némi baljós
előérzete is volt, de szokása szerint igyekezett lerázni magáról.
Egy órával később magasan repültek a trendali táj fölött. Közeledtek a
vulkánhoz. A kúp alakú hegycsúcs barnászöld oldalain kevés növényt láttak.
A talaj itt-ott felrepedezett, kékes gáz szivárgott a levegőbe. Oban eddig csak
kétszer járt erre, a vulkán környéke nem csábította, flexiát sem vetett erre.
– Mióta működik? – kérdezte Letta, amikor a gépe elhúzott a kráter fölött.
A nyílásban vöröses láva izzott de ezt csak egy pillanatra látták. Oban a túlsó
oldalon tudott egy aránylag sík leszállóhelyet.
– Fogalmam sincs. Mióta itt vagyok, mindig reng a talaj és szivárognak a
gázok. Lehet, hogy évszázadok óta így van. A komputeres térkép szerint vagy
húsz-huszonöt ehhez hasonló van a bolygón. Egyiknek sem adtam még nevet.
– Hirtelen gondolt egyet, mélyet lélegzett. – De ezzel most kivételt teszek. A
mai kirándulás emlékére legyen a neve: Letta-vulkán.
Az asszony mosolygott.
– Rá is vezeted a térképre? Így, hogy… Letta-vulkán?
– Amint hazaérünk, azonnal megteszem – bólogatott a férfi. Egy percig
csak nézték egymást. Két szempárban villóztak a sokat sejtető szikrák. Aztán
az asszony elkapta a tekintetét.
Dabb mit sem vett észre a kis jelenetből, lelkesen figyelte a hegyet. Talán
valamelyik éjszaka vulkánról álmodott, és ezért akart eljönni ide? Nem
magyarázta meg hirtelen támadt kíváncsiságát. Az ablakhoz tapadt. Letta nem
tudta már gyanakvás nélkül szemlélni volt űrhajóstársát. Lehet, hogy Dabb
megint forral valamit?
Oban letette a gépet. Hamarosan mindnyájan érezték a talaj, finom
remegését.
– Ki fog törni – jósolta Dabb.
– Ez biztos. De mikor? Nézzetek csak délre. Egy régi lávafolyam
megkövesedett maradványa. Ki tudja, mikor történt az ömlés.
A háztól alig kétszáz kilométerre, északkeletre voltak a Trendal napja
lassan delelőre hágott. Oban megvárta, míg Dabb kiszáll, akkor a gép
indítóberendezését egy négy számjegyű kóddal lezárta. Szó nélkül mutatta
Lettának a kód számait; az asszony bólintott. Szomorú cinkosság, jutott
eszükbe.
De aznap Dabb nem tett semmi rosszat. Olyan volt, mint egy gyerek.
Jókedvűen akart mind magasabbra szállni-mászni, futkosni, ugrálni. És futott
is, felfelé, lefelé. Meg-megtorpant a repedéseknél, hosszan szemlélte őket.
Madarak nem voltak az égen, állatok sem jártak arra. A vulkán környéke még
a Trendal más tájaihoz képest is kihalt volt. Látszott, az élőlények félnek a
vulkántól. Mérgező gázokat lehelt.
Letta és Oban lassan követték Dabbot. Hagyták el-elfutni messzire is, de
állandóan szemmel tartották.
– Olyan az egész, mintha a gyerekünkkel jöttünk volna, sétálni – szaladt ki
a férfi száján. Gyerek?… Letta nem válaszolt. A csúcsot nézte. Apró szürke
felhő gomolygott a kráter fölött. Oban is hallgatott, talán megbánta már az
előbbi mondatot. Úgy tetszett, Letta most szívesen beszélne vele. Obannak jó
ötlete támadt. Ujjaival számokat mutatott Lettának az űrruha sisakján át.
– A rádiót? – kérdezte a nő némán. Látták egymás ajkát.
– Igen – bólogatott a férfi.
Átváltottak egy másik hullámhosszra. Most már Dabb nem hallhatta őket.
Lettát kínozta egy dolog, látszott, szeretne kérdezni valamit. Oban
megkönnyítette a dolgát.
– Mondd!
Letta hálás, de röpke mosollyal válaszolt. Aztán megint elkomorodott.
– Oban… értesítetted a központot, hogy mi történt velünk?
A férfi valahová messzire nézett. A lába alatt vibráló talaj egész testébe
közvetítette a bolygó mély hatalmas erőinek harcát. De az ő tudatában is harc
dúlt. Milyen könnyű lenne hazudni!… Tőle senki sem várhat mást, hiszen ő…
bűnöző. Annak kiáltották ki valaha. Néha úgy tűnik, az már nagyon régen
volt.
És most, válasz helyett, kérdezhette volna: te értesítetted őket? Hiszen
elsősorban a te kötelességed lett volna, te vagy a megmenekült legénység
egyetlen épségben maradt tagja, a ti hajótok járt szerencsétlenül, hónapok óta
ott ülsz a rádióadó mellett… Én csak egy száműzött vagyok, aki senkiért és
semmiért sem felel, nem is vonható felelősségre.
Persze, tudta hogy válaszolni fog. Kis szünet után szólt:
– Nem értesítettem senkit. – A szavak nehezen szakadtak ki belőle.
– Sejtettem – Letta bólintott. – Hiszen a központ azóta annyi részlet felől
érdeklődött volna… És miért nem szóltál nekik? – elkapta Oban karját. Talán
hallani akarta azt a szót… A hegyoldalon álltak, barna-meztelen talajon,
felszálló gázok között.
Oban már nem hátrált meg. A sisaklemezen át nézték egymást egymás
szemét. Most meg kell mondanom neki. Jobb is így. Hadd tudja végre. – Nem
akartam, hogy elmenj innen.
Letta csak nézte a férfit, várt. Oban folytatta:
– Olyan… olyan jó volt, hogy idekerültél. Tudom, tragédia és halottak
árán, mégis… én örültem. És most is örülök, miden nappal jobban örülök.
Nagyon jó veled, Letta. Szeretném, hogy sokáig tartson.
Letta hallgatott. Pedig beszélnie kellett volna. Elmondani, hogy ez úgysem
tarthat örökké. És Dabb?
Erről mégis szólnia kellett.
– Ha Dabb idejében került volna a központba a fejsérülésével… – ez vád is
volt egyben. De a férfi visszavágott:
– Egy hónapig tart az út a központtól idáig, ugyanannyi ideig visszafelé, a
leggyorsabb járatú mentőhajóval is. Még ha rögtön küldtek volna
operálóorvosokat, akkor is… Emlékezz: egy hónappal a baleset után Dabb
már olyan állapotban volt, mint most.
Önkéntelenül a mérnököt keresték tekintetükkel. Egy repedés mellett állt,
az előtörő kékes gázokat nézte.
– Miattad tettem – ismételte Oban konokul.
– Féltél a magánytól, ennyi az egész – vágott vissza Letta. Menekülni akart
a vitától?
– Nem féltem. Nem tudtad? Én egész életemben magányos voltam.
Megszoktam.
– De miért akartad, hogy itt maradjak? Hiszen ez úgyis csak egy ideig
tarthat. Az Eura segélykérő jelei – nem juthattak el a központig. Nagy űr- és
elektromágneses viharok dühöngtek akkor. A mentőhajó rádiója pedig túl
kicsi teljesítményű volt.
Letta nyelt egyet. Az újabb vád nehezen tört elő belőle.
– Oban, te bezártál bennünket. Foglyul ejtetted Dabbot és engem ezen a
bolygón.
– Mert szeretlek.
A szó hirtelen robbant, és mérhetetlen, súlyos csendet ébresztett. Csak
nézték egymást, egyikük sem szólt, nem tudott szólni. Bármilyen szó
szentségtörés lett volna, jelentéktelen, oda nem illő. A szemek beszéltek csak.
Dabb talán megérezte, hogy valami történt. Sérült tudata csak a változás
tényét fogadta be. Nyugtalanul szaladt feléjük. Az arcuk láttán lecsillapodott.
Látták, mozog a szája, hozzájuk beszél.
– Vulkán! Vulkán – kiabálta. Oban visszaállította rádióját a közös
hullámhosszra. Letta is így tett. Mindketten zavarban voltak.
– Igen, vulkán – mondta lassan Oban, és Lettát nézte.
– Vulkán! Vulkán! – kiabált a mérnök gyerekes örömmel.
A mélységes csendet okozó szót aznap már egyikük sem ejtette ki.

4.
– Ki vagy te. Oban Dorg?
– Miért kérdezed?
– Ismerni akarom a választ.
– Nincs egyszerű válasz, Letta. Ember vagyok. Igaz, nem a Földön
születtem, de ennek nincs jelentősége. Éltem, ahogyan mások. Dolgoztam. És
a végén – idekerültem.
 – Büntetésből?
– Igen, hisz mondtam már: száműzött vagyok.
– Miért nem mondtad ezt… rögtön?
– Kezdtem volna azzal a bemutatkozást, hogy "Oban Dorg földi bűnöző és
trendali száműzött vagyok", mindjárt, amikor kihúztalak benneteket az égő
roncsból?
– Később…
– Mikor? Mondd meg, pontosan mikor lett volna jó megtudnod ezt a hírt?
– Nem… nem tudom. De mégis, úgy lett volna becsületes. Értésünkre
kellett volna adnod. Vagy legalábbis nekem megmondanod. Akkor nem…
– Mit nem?
– Hagyjuk.
– Nem vagyok rossz ember.
– Ma a Földről senkit sem száműznek ok nélkül.
– Biztos vagy benne?
– Ezzel arra célzol, hogy ártatlan vagy?
– Nem tudom, ártatlan vagyok-e… Egy biztos: tudatosan nem követtem el
semmilyen bűnt. Közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el.
– Neked akkor is tudnod kell, bűnös vagy-e.
– Mondtam már az előbb, nem tettem semmit. Olyan bonyolult ügy volt…
– Mondd el!
– Nem most. Még nem.
– Mivel vádoltak?
– Tizennyolc ember halálát okoztam.
– Gondatlanság?
– Nem volt egyértelmű az ügy.
– Az orvosi vizsgálat beszámíthatónak talált?
– Persze, különben nem ítéltek volna el.
– Ez igaz.
– Mondom, nem értem még ma sem, mi történt.
– Homályosan fogalmazol.
– Olyasmivel vádoltak, amit akarattal soha nem követtem volna el. Még
ennél százszor kisebb bűnt sem.
– Azok tizennyolcan mégis meghaltak, és te idekerültél miattuk.
– Nem vagyok gyilkos!
– Ezt te mondod.
– Vádolsz? Te is?
– Nem… nem vádollak, Oban. Csak tudni akarom, ki vagy.
– Oban Dorg, hatvanöt éves, egykori földi ember. Ennyi, és nem több.
– Biztos vagy benne?
 – Teljesen biztos, Letta. Csak ennyi és ez vagyok.

Dabb rövid javulás után ismét megrekedt; már egy hónap telt el azóta, hogy
felkeresték a vulkánt, de az akkori normális állapota újabban csak rövid
percekre tért vissza. Éjjelente olykor kiáltozva ébredt. Oban attól tartott, kárt
tesz, ha magára hagyják a házban. Még élénken emlékezetében élt a mérnök
öngyilkossági kísérlete. Bármennyire is félt az újabb kellemetlenségektől, úgy
döntött, jobb, ha gyakran magával viszi Dabbot.
Az északi féltekén már ősz volt. Oban nem számolta a heteket, hónapokat.
A központ géphangjának szenvtelen érdeklődésére már keményen,
határozottan felelte: nem történt semmi említésre méltó esemény. Egyszer –
másfél évvel az első, hasonló esemény után – ismét elrepült a "közelben" egy,
a Külső Övezetből kifelé tartó űrhajó, és személyzete a Trendaltól kért
aktuális kozmometeoadatokat; a férfi most nyugodtan, türelmesen sorolta: a
helyi naprendszert figyelő, a változásokat folyamatosan regisztráló
számítógéptől kapott jelsorozatokat továbbította az ismeretlen űrhajósoknak.
Aztán az éterben újra csönd lett, ki tudja, hány hónapra vagy évre.
Azon az emlékezetes őszi napon Oban délkeletre repült Dabb-bal. Letta
otthon maradt. A két férfi gépe a Négyes kontinens messze kinyúló nyugati
félszigetén landolt. A sziklás hegyvidéken Oban még nem sok flexiát ültetett,
így ez a táj különösen vonzotta.
Dabb-bal nem volt baj aznap délelőtt. Hallgatagon ült fehér szkafanderében
Oban mögött, és figyelte, hogy a szenzoros gombok érintésére hogyan
hullanak egyenletesen a mélybe a flexiamagvak. A raktérben nem volt túl sok
mag, ezért Oban csak ott hullajtott el belőlük, ahol a talaj arra alkalmasnak
látszott. A sziklás mezőkön csak néhol akadt szabad föld. Lehangoló volt a
sok kopár, rideg fennsík, élesen felmeredő szirt, keskeny szakadék.
Délben pihenőt tartottak a tengerparton, és ettek valamit. Mivel űrruháikat
nem vethették le, a gép hűtőkamrájából kivették a félfolyékony ételmasszát
tartalmazó tubusokat. A sisak különleges nyílásához csatlakoztatva
nyomogatták szájukba azok tartalmát. Dabb gépiesen végezte ezt is, mint
mindent. Keveset szólt. Obannak sem volt kedve beszélni, inkább Lettára
gondolt. Ebéd után felszálltak ismét; a parti sávban már trendali cserjéktől
megkötött homokot találtak, Oban úgy vélte, a maradék magvat oda is
elvetheti. A régi ültetvényben akadtak majdnem üres foltok, ahol csak barnás
földet látott. Ezt is pótolta. Ha ez az ültetvény megfogan és nem lesz több évig
tartó szárazság, a földi cserjék utódai a helybeliekkel egyesülve – amíg ez
utóbbiak el, nem pusztulnak – gyorsan beszőhetik a Négyes kontinens nyugati
félszigetét. A flexia az első év elteltével rengeteg magot terem, sokkal többet,
mint a következő évek alatt bármikor. Oban a Kettes földrészen, főleg ott,
ahol ottléte első évében vetett flexiát, már látta az eredményt, a cserjék egyre
több területet foglaltak el.
Délután repültek visszafelé. Még az Egyenlítő alatt voltak, és hogy a
házhoz érjenek, északnyugatra kellett volna repülniük, de Oban szerette volna
megnézni, mi van a keleti öböl környékén egykor elvetett flexiával. Több mint
egy éve nem járt arra, az öböl valahogy mindig kiesett szokásos útvonalaiból.
A trendali Egyenlítő éppen kettémetszette azt a jókora, csaknem ezer
kilométer széles és igen mély, kellemes öblöt. Oban annak idején arra is
gondolt, hogy ha a házat valamilyen természeti katasztrófa, például földrengés
miatt fel kellene adnia, új otthonát legszívesebben az öböl egy domboktól
övezett részén építtetné fel. Igaz, errefelé örökös északkeleti, hideg szél
dühöngött, mégsem volt soha hideg, hiszen az Egyenlítő melege uralta a
vidéket.
Már az öböl magasságában jártak, és éppen nyugatra fordította a gépet,
amikor meglepő dolog történt.
Dabb hirtelen hátrafordult, a hátsó ablakhoz tapadt.
– Nézd, itt vannak!
– Micsodák?
– Jönnek utánunk!
Oban a radarra nézett – a képernyő üres volt. Az ütközésgátló jelzőfénye
sem villogott. Oban hátrapillantott. A légtér teljesen üres volt a tenger fölött.
– Nincs ott semmi, Dabb…
– Dehogynem! Látom őket, üldöznek! – kiabálta a mérnök. A hangjából
Oban azonnal tudta, megint "rájött a roham", látomásai vannak és
kikapcsolódott a való világból. A mérnök arca kipirult, az izgalom szinte,
azonnal uralma alá hajtotta. Kezével görcsösen markolta az ülés karfáját. – Ott
vannak! Aran az öklével fenyeget!
– Aran? – Oban nem értette.
– És ott van mellette Hörby is!
Oban ajkába harapott. A gép ötszáz méter magasan siklott. Alant a keleti
tenger néhol acélkék, másutt fehérszürke vize végtelen sivataghoz hasonlított.
Oban – talán, hogy ne unatkozzon – indulás után rögtön kézi irányításra
kapcsolt. Nem számított rá, hogy Dabb-bal beszélgethet. Most pedig a beteg
férfi hangjából tudta: jobb lett volna, ha nem is szólal meg. Tulajdonképpen
felesleges beszélni Dabbhoz ilyenkor.
– Ne, Hörby, ne! Nem tehetek róla! – Dabb mindkét karjával eltakarta
fejét. – Nem miattam robbant fel a hajó!…
– Nyugodj meg! Nincs itt senki! – Oban érezte, harag gyűlik fel benne.
Idegesítette Dabb, és főleg az, hogy a háta mögött ül. De a mérnök nem is
hallotta. Az ülésen vergődött.
– Hörby, nem én voltam! Akkor nem is voltam a hajtóműnél… ne
bántsatok!
Dabb most előrevetette magát, megmarkolta Oban vállát.
– Nézd! Hörby haragszik rám. És Aran is!
– Engedj el! – Obanból kirobbant a düh. Lerázta a mérnök kezét,
előrehajolt. A műszerek kilengtek, mert a repülő is oldalt dőlt. Oban tudta,
hogy az elektronikus kormányszerkezet nagyon érzékeny műszer. Ezt
bizonyította a repülő mozgásában máris tapasztalható veszélyes kilengés.
Akárha szélrohamok dobálták volna.
– De hát Hörby itt van!
Dabb ujjai vaskapocsként szorultak Oban karjára. "Ilyenkor milyen ereje
van!" – villant a férfi agyába. Másik kezével szabadulni próbált. De hiába
rángatta karját, Dabbot nem tudta lerázni.
– Hörby, ne…! Leszállunk. Igen, leszállunk, csak ne bánts! – Dabb most
már egész testével Obanra vetette magát, félig kiemelte üléséből a pilótát.
Nem volt már magánál, a víziók egészen elvették az eszét. Talán maga akart
Oban helyébe ülni, hogy levigye a gépet? Obant elöntötte a düh. Soha nem
szenvedhette a mérnököt, most aztán az maga szolgáltatott okot rá, hogy végre
leszámoljanak. Leszámolni, itt, a levegőben? A magasságmérőre tévedt a
tekintete, miközben Dabb-bal huzakodott – már csak kétszáz méteren
repültek. Nehezen védekezhetett, mert Dabb hátulról támadott, és előbb ki
kellett akasztania az ülés biztonsági öveit is. A mérnök pokoli erővel már
majdnem hátrahúzta Oban testét az üléstámla fölött. A pilóta elengedte a
kormányrudat. A repülő ismét veszélyesen süllyedt, Oban a gyomrában érezte
ezt. "Megint veszítettünk a magasságból" – vibrált agyában a rémület. Elkapta
Dabb karját, fél lábbal kitámasztotta testét a gép oldala felé, aztán ellökte
magát…
A két férfi a hátsó ülésekre zuhant. Összekoccantak az űrsisakok. Dabb
emberfeletti erővel szabadult ki Oban szorításából. A falhoz lökte a pilótát, és
villámgyorsan átsiklott a vezetőülés támlája felett…
Oban utánarepült, elkapta ugyan a mérnök vállát, de már túl későn: amaz
megmarkolta a kormányszerkezet rúdját. A repülő meredeken zuhant. Oban
érezte, hogy rémisztően fogy az idő, tennie kell valamit, hiszen közel már a
tenger felszíne… Próbálta letépni Dabb kezét a rúdról, ez sikerült is, de míg
ezzel vesződött, a gép oldalra dőlt. Rézsútosan repült lefelé. Mindketten az
oldalfalnak estek. Oban feje az ablak magasságában volt Kipillantva, egészen
közelről látta a tarajos hullámokat A repülő többé-kevésbé vízszintesen haladt,
de már csak alig harminc méterre lehettek a felszíntől. Ha belecsapódnak…
 – Eressz! Eressz, te őrült, mert lezuhanunk! – üvöltötte. De Dabb nem
figyelt rá, ő mást látott, mást hallott. Hörgött valamit Hörbyről, kutyaként
vinnyogott Arca eltorzult az erőfeszítéstől. Kábult rettegését a pilóta elleni
támadással, a gép uralma alá hajtásával próbálta legyőzni. Dulakodtak, aztán
Dabb ellenállása csökkent. Oban utoljára megfeszítette erejét, végre legyűrte
volna Dabbot, de akkor…
Tompa csattanást hallottak. A gép megrázkódott könnyed lebegése azonnal
megszűnt. Az ütődés ereje a férfiakat a padlóra vetette. Valami reccsent. Dabb
háttal a falnak támaszkodva próbált felállni. Arca eltorzult.
Obannak eszébe jutott: ezt a fintort látta az arcán akkor is, amikor sisak
nélkül jött ki a házból. Öngyilkos akart lenni. Tüdeje nem kapott elég levegőt,
elég emberi levegőt… Ez adta az ötletet. Mivel mindketten űrruhát viseltek,
nem árthattak egymásnak. Ítéletnapig verekedhettek volna – ám fegyver
nélkül csak birkózókra emlékeztettek. De Oban most már tudta a megoldást.
Így is lefegyverezheti, megfoszthatja erejétől ellenfelét; a küzdelemnek hát
nincs vége! Habozás nélkül Dabbra vetette magát, elhárította a mérnök
ökölcsapását. Az űrruha mellén baloldalt van a csap. Ha elzárja, ellenfele
oxigénhiány miatt fulladozni kezd. Akkor talán ártalmatlanná teheti. Csak
nem szabad elengednie a csapot, ha már egyszer kezébe kaparintotta.
Birkóztak még egy percig, és Oban terve sikerült. Elzárta a csapot. Dabb
szorítása enyhült. Vasujjai lassan lefoszlottak Oban karjáról. A mérnök
tétován a csap felé nyúlt. Ösztönösen sejtette-érezte már, fogy az oxigénje.
Oban lefogta a karjait, nem férhetett hát a csaphoz. Dabb mozdulatai egyre
zavartabbak lettek végül teste elernyedt. Oban az ülések mögötti raktérből
műanyag kötelet vett elő. A sisak lemezén át látta Dabb arcát, szederjessé váló
ajkát, még egy perc, és megfullad. Ha hagyja… A keze gyorsan járt. Lihegve
kötözte össze ellenfele kezét-lábát. Mikor az már mozdulni sem tudott, újra
kinyitotta a csapot. Dabb mohón, lihegve lélegzett, kapkodta az oxigént.
Obant még mindig uralta a düh. A legszívesebben kinyitotta volna a repülő
ajtaját és… A vízbe vele! Elzárni a csapot, vagy kivenni a testet az űrruhából,
hisz azért kár lenne. Dabb életénél többet ér még egy üres szkafander is.
Megölni… Elpusztítani! Már régen meg kellett volna tennie. Dabb a Trendal
rossz szelleme, ellenség, vetélytárs, fölösleges harmadik. Sőt – maga a
veszély, a halál. Most a kezében van, végre. Kihasználhatná az alkalmat, lehet,
hogy soha többé nem lesz ilyen. Ezt most éppen maga Dabb adta a kezébe.
Soha senki nem tudja meg, mi történt a mérnökkel. Lettának majd azt mondja,
Dabb újabb rohamában ötszáz méter magasból kiugrott a repülőből. A tenger
felett. Ilyen magasból zuhanni… A víz akár a beton… Dabbot az űrruha sem
védené meg… Ha pedig elzárja a csapot és úgy veti ki a repülőből… Soha
nem kerül elő a holtteste. Soha többé.
 Oban lihegve, kimerülten nézett körül. Alig múlott bosszúszomjas
kábultsága. Ez a vad vágy iszonyú gondolatokat sugallt, lassan tért csak
magához. Szervezete valami szokatlant jelzett. Ilyesmit már régen, nagyon
régen érzett utoljára, és nem a Trendalon. A repülő ütemesen himbálózott. Mi
ez?… Felugrott, kinézett az ablakon.
A tengeren voltak. A gépet a hullámok ringatták. Oban homlokát kiverte a
hideg verejték, eszébe jutott az utolsó percek összes eseménye, és azonnal
belehasított a felelem is. Tudta: ez a leszállás nem következhetett be sérülés
nélkül. A robotpilóta nem működött, a repülőt senki sem irányította,
ellenkezőleg: az elektronikus kormányrúd birtoklásáért folytatott kemény
dulakodás csak árthatott a vezérlésnek. A gép rohamosan vesztett
magasságából, a vízre csapódás pedig a megengedettnél sokkal nagyobb
sebességgel történt. Ha felrepedt a burkolat, a víz máris szivároghat a testbe…
Elfeledkezett Dabbról is. Győzött benne az élni akarás ösztöne. Az egyik
legfelső ablakot nyitotta ki, nehogy becsapjanak a hullámok. Az eget felhők
borították zöldesszürke volt minden, most a víz is. A tenger élőlényként
mozgott, fel-felemelkedett, lesüllyedj – "lélegzett". Méteres hullámok törtek
meg a hajó falán. A rendkívül kemény műanyagból öntött géptesten nem
látszott törés. Oban visszament a kormányülésbe, beindította a hajtóművet, a
vezérlést utasította, hogy emelkedjen ismét ötszáz méterre… De semmi sem
történt A hajtómű pár másodperc múlva magától leállt; a hajó nem
engedelmeskedett a parancsnak, tovább ringott hullámokon.
Oban a képernyőre kérte a műszaki hiba okát.
"Meghajtómű alsó pereme és kormánymű terelőlemeze megrepedt. A
vezérlés biztonsági okokból nem engedélyezi a felszállást."
Összeráncolta a homlokát. Beszélnie kellett a géppel további információk
érdekében. Megkérdezte hát:
"Mi a teendő?"
"A terelőlemezt kicserélni, az alsó peremet forrasztani kell."
"Elvégezhető a munka a vízben?"
"Nem végezhető el. A gépet szárazra kell vontatni."
Oban kedvetlenül nézett maga elé. Akkor újra eszébe jutott Dabb. A férfi a
sarokban hevert, mozdulni sem tudott kötelékeiben, de sisakján át Obant
figyelte. Szeme hideg volt, gyűlölködő. Oban agyában ismét rossz gondolatok
sűrűsödtek: "Még mindig megtehetném. Két mozdulat az egész. Elzárni a
csapot, és a testet kidobni a vízbe… Öt perc múlva nem lesz az élők sorában, a
Trendal örökre megszabadul tőle. Ha bármikor bárki keresni fogja, azt
mondjuk, hogy a mentőhajó kényszerleszállásakor a tengerbe veszett."
Sóhajtott. "Azt mondjuk…" Letta hazudna-e a kedvéért, az ő bűnét-tettét
leplezve, tudva már, hogy egy gyilkossal él együtt a bolygón? Nem, nem.
 Töprengett, közben igyekezett nem is nézni a mérnökre. Erőnek erejével
elhessegette a gyilkos ötleteket, inkább a géppel kezdett foglalkozni. A
vezérléstől pontos helyzetjelentést kért, aztán térképén is bejelölte az adatokat.
A keleti öböltől már nem volt messze. A meteojelentés szerint a szél
erőteljesen fújt keleti irányból, így a repülőt az áramlás és a hullámzás
nyugatra sodorta. Még nem kellett attól tartania, hogy a szerkezet elsüllyed; a
szivárgás mértéke nem volt túl nagy, így talán egy hétig is fennmaradna a
felszínen. De Oban nem tudta, milyen sebességgel sodródik a gép a tengeren.
És ha jön egy vihar? Ez szélirányváltozással is járhat, és ha a repülőt valahol a
sziklás partokra veti… De éppenséggel a kétezer kilométeres, parttalan
óceánon is hánykolódhat jó ideig. Ha elfogy a tartalék oxigén, ha a repedésem
beszivárgó víz túlsúlyba kerül… A szárazföld felől nem várhat mentést, több
repülőgép pedig nincs a bolygón. Ez lesz hát a vég… a halál?
Dabb iránt gyűlöletet érzett, de tudta: most nem ez a fontos. A
rádiókészülékhez ült.
Hívására a ház először nem jelentkezett. Oban dühe azonnal elpárolgott,
aggodalom költözött a helyére. Csak nem történt valami Lettával? Ha neki is
baja esett… Lehet, hogy kiment a házból, de remélhetőleg nem felejtette el
összekapcsolni sisakrádióját a központi vezérléssel.
Megkönnyebbült, amikor egy kattanás után az éterben tisztán hallotta Letta
hangját. Tudatában szétáradt a jóleső érzés: Lettával nincs baj. És ő szereti ezt
az asszonyt.
– Oban?
– Én vagyok. Baj történt, Letta.
Kicsiny, rémült csönd. Oban maga előtt látta Letta arcát. A tekintetét.
– Nagy baj?…
– Kapcsold be a hangkristályt, vedd fel a beszélgetésünket, nehogy később
elfelejts valamit! Figyelj jól! A raktárban áll egy terepjáró kocsi.
Napenergiával működik, a telepek fel vannak töltve. Egyszerű a vezetése,
hamar megtanulod. Tegyél bele két javítórobotot, öt nyers műanyag tömböt az
MM-31-esből, egy hordozható napkemencét… – Sorolta még a szükséges
szerszámok és anyagok nevét, aztán így folytatta. – Ne feledkezz meg a
tartalék élelemről és oxigénről sem! Indulj el keletre, vigyél térképet. A ház
vezérlése kérésre azonnal kinyomtat egy példányt. A nagy öböl csúcsát
megkerülöd, és néhány fokkal délkeletre fordítod a kocsit. Vigyázz a hegyek
között. Igyekezz a völgyekben menni. Nehogy szakadékba zuhanj!… A keleti
öböl partjára kell eljutnod.
– Te hol vagy?
– Kint a nyílt tengeren. Kényszerleszállás. A repülő megsérült,
mozgásképtelen, sodor a szél nyugatra. Vagyis a part felé.
 – Dabb?…
A kérdés arra vallott: Letta sejti, érzi, a bajt a mérnök okozhatta. De Oban
most nem akarta erre vesztegetni az időt.
– Majd később elmondok mindent. Ha jól számítom, holnap ilyenkor érek
partot. Persze, ha nem változik a szélirány. Hozz magaddal vörös jelzőrakétát,
ilyenek itt is vannak nálam. A többit majd a helyszínen megbeszélniük.
– Oban, vigyázz magadra!
– Te is, drágám.
Az utolsó szavak még sokáig tudatukban rezegtek, pedig a kapcsolat már
régen megszakadt köztük. Oban kissé megnyugodva tért vissza a repülőből
hajóvá változott jármű vezérlőberendezésének ellenőrzéséhez. Eleinte úgy
hitte, talán sikerül kikapcsolnia a vezérlőben a felszállási tilalmat, de hamar
rájött, ez lehetetlen. A konstruktőrök komolyan vették a jármű és utasai
biztonságát. Lemondott hát a dologról, az egyik ablaki elé ült, és nézte a
szürkészöld hullámokat, miközben a tenger fölött lassan elsötétült az égbolt.
Leszállt az éj.
Oban már nem akarta megölni Dabbot.

Letta húsz perccel később úton volt. A terepjárót hamar megszokta; a

jármű vezetése valóban egyszerű volt. De a táj ezer akadályt gördített eléje;
alkonyatkori még a táv felét sem érte el. Sok éve nem vezetett már ilyen
járművet, mégsem ezzel volt baj, hanem a tájékozódással. Nem volt
támpontja, néha azt hitte, máris eltévedt. "De végül is navigátor vagyok!" –
korholta önmagát, és újra a térképmásolatra pillantott. Valahol a hegyek
között néha megcsillant a tenger, aztán megint eltűnt, a közelgő homály
mindent elborított. A jármű egyenletes zúgással gördült előre nyolc keréken.
Az asszony tudta, nem siethet túlságosan, idő kell a helyes útvonal
kiválasztásához, hisz ha megfontolatlanul robog előre, végzetes helyzetbe
kerülhet. Ami kétszer csaknem be is következett: nem sokkal indulás után kis
híján szakadékba zuhant kocsijával, mert egy felázott domboldalon
megcsúszott a jármű. A másik alkalommal egy sziklás fennsíkon hajtott
keresztül, amikor embermagas sziklák közé került, egyszer-egyszer a terepjáró
kerekei is elakadtak, alig tudott kivergődni onnan. Csökkentette a sebességet,
óvatosabban haladt. Térképének nem sok hasznát vette, sem Obannak, sem
elődjének nem volt szüksége annyira részletes térképre, amely most segítséget
nyújthatott volna neki. A terepjáró vezérlő képernyőjén a táj csak főbb
vonalaiban jelent meg.
Amikor már teljesen besötétedett, ideiglenesen feladta a küzdelmet. Jól
lezárta a járművet, és megpróbált aludni. Nem akarta hallani a közeli erdő
éjjeli életének hangjait, próbált nem gondolni Obanra, a tengerre, a
kényszerleszállásra, Dabbra. Persze nem sikerült. Fél éjszaka ezen töprengett,
míg végül elnyomta a fáradtság. De nem sokáig aludt, a hajnal első fénye
felébresztette. Az erdő most hallgatott, halvány páraréteget vitt a lassú szellő a
fennsík fölött. A hegyek csúcsát felhők vágták le. A terepjáró tetejébe épített
napelemek már gyűjtötték az energiát. Letta "harapott" egy kis tubusételt, és
máris indult.
Két hosszú völgyön vágott át, és elérte a nagy öböl csúcsát. A talaj sokáig
lejtett, hát felgyorsulva száguldott el a földi fjordokhoz hasonló, keskeny öböl
mellett. Utána délkeletre fordult. Talált egy patakot, ez szerencsére fátlan
völgyben rohant a tenger felé. Ezt követve robogott egész délelőtt. Néha
kénytelen volt átgázolni a trendali kék levelű cserjéken, sőt az Oban ültette
flexiamezőn is. Remélte, hogy a kis cserjék csak meghajoltak a terepjáró
kerekei alatt, és kivirulnak ismét. Hisz a flexia "mindent kibír".
A kontinens keleti partját éles, kiugró magasról meredeken lezuhanó
sziklafalak tették szinte megközelíthetetlenné. Letta sokáig bolyongott, míg
végre talált egy laposabb partszakaszt. Trendali idő szerint már elmúlt dél,
amikor végre megpillantotta az óceánt.
A hatalmas víztükör üres volt. A szerencsétlenül járt repülőt sehol sem
látta.

Kétségbeesett rádiójelek szálltak az éterben. Visszaverődtek madár lakta

sziklákról, erdős hegyekről, távoli felhőkről.
"Oban, Oban!"
"Itt vagyok, drágám."
"De jó… Már nagyon féltem. Hogy elsüllyedtetek, vagy valami más baj
ért."
"Nem, csak a vártnál lassabban sodródunk. Lehet, hogy estefelé érünk az
öbölbe. Ennek nem örülök, mert ha a hullámok zátonyra vagy sziklákhoz
csapnak bennünket, még ez a szuperkemény műanyag is elrepedhet. Nem
szeretném elveszíteni a repülőt."
"Mit segíthetek?"
"Légy a parton, mikor odaérünk. Van egy ötszáz méteres kötelem,
rakétával partra lövöm. Kösd majd a végét a terepjáróhoz és próbálj kivontatni
bennünket, de olyan helyen, ahol lapos, homokos a part. Úgy emlékszem, az
öböl déli oldalán van néhány ilyen partszakasz."
"Akkor én most átmegyek a déli oldalra."
 Délután beborult. Északról viharos szél csapott le az öbölre. Sötétzöld
felhők húztak el, árnyékukat baljósan vetették a dühöngő vízre.
Letta csak az esőtől és a ködtől tartott, egy sűrű esőfüggöny meghiúsíthatja
az akciót. A köd pedig teljesen reménytelenné, ha leszáll; és a tengerparton ez
gyakran előfordul. Kénytelenek lennének másnap délig várni, ám addig a
repülő esetleg darabokra törik a zátonyokon… Ebben a szélben, igaz, ködtől
nem kellett most tartania, de hát az időjárás bármikor megváltozhat.
Az asszonyban nyugtalan féltés lobogott. Oban, Oban! A férfi volt most
egyetlen gondolata. A repülő nem érdekelte. Dabb sem. Csak Oban. A
távolból érezte a férfi feléje szálló gondolatait, vágyakozását. És ő is vágyott
utána. Most már bevallotta ezt magának is A terepjáró ablakán át nézte a
színes szeleket, a köröző madárcsapatokat. Éltette a gondolat, hogy Oban
percenként közelebb kerül hozzá. Oban, Oban!
A vihar csillapult, de a tenger még dühöngött. A felhőréteg felszakadozott,
a szél még rohamozott olykor. De közeledett az alkonyat, a keleti égbolt
vörösesfeketére változott, a sötétség előreküldte felderítőit. És akkora a víz
fölött vörös fénypont szökött fel a magasba, tűzvirággá bomlott szét…
Jelzőrakéta!
Letta azonnal felkapta az előkészített rakétapisztolyt, hogy választ adjon.
Így mindketten tudták már, hol tartózkodik a másik.
Az északi szél szerencsére az öböl déli partjára űzte a hullámokat – és
mindent, amit a hullámok sodortak. A repülőn Oban felkapcsolta a fényeket, a
nagy, csaknem gömb alakú, műanyag test végre láthatóvá vált. A felhők
mögött akkor ment le a nap, fura félhomály tette még valószerűtlenebbé a
látványt.
"Hol van egy homokos part?" – kérdezte a férfi rádión.
"Két kilométerre innen, nyugatra."
"Menj előre! A partszakasz innenső végén várd a kötelet."
Letta meggyújtotta a terepjáró reflektorait, és elindult. Negyedórával
később narancssárga fénycsík száguldott el a tenger fölött. Letta kiugrott a
járműből, a vízhez szaladt. Kövek között bukdácsolva ment, egyre mélyebbre
merült. A rakéta a parti sekély vízbe esett, körülötte sisteregve gőzölgött a
tajték. Az asszony felkapta a rakétát, leakasztotta róla a kötél végét, derékig
vízben lábalt kifelé, a hullámok meg-megtántorították. Bekapcsolta, űrruhája
fűtését, és mindjárt jobban érezte magát.
Hamarosan összekapcsolódott a két jármű. Oban fellélegzett – a távcsövén
át látta az asszonyt, amint beült a terepjáróba. A kötél – hosszú, fehér kígyó –
a vízen feküdt. Felpörgött a csörlő.
"Vontass bennünket a part felé, Letta!"
A fehér kötél ki-kiemelkedett a vízből, de a sötét hullámok utánakaptak,
tajtékot szórtak rá. Letta ajkába harapott. Csak bírja a csörlő… Felsírt a motor,
újra és újra. Az asszony apránként, tizenöt-húsz méteres, szelíd rántásokkal
manőverezett. A repülő testét dühödt hullámok verték. A jármű közeledett a
parthoz. Oban egy rúddal állt az egyik nyitott ablakban, fél testtel kilógott, egy
kapaszkodóvashoz láncolta magát. Nem kockáztathatta, hogy vízbe esik, a
hullámok elsodorják és – bár neki nem esik baja, szkafanderében úgyis
kivergődik már a partra – az irányítás nélkül maradt gép óhatatlanul a
sziklákra sodródik… A kötél megfeszült, ellazult, aztán újra megfeszült. A
tenger, akárha nem engedné el áldozatát, ismét és ismét ellenszegült a partról
közvetített idegen erőnek.
Az esti fényben nem látszott a homokos part. Máshol – a Földön? – itt
biztosan strand lenne. Bámészkodók figyelnék a mentési kísérletet. De itt
nincs senki. Csak Letta; a terepjáró reflektorai égnek, ha elmozdul a két
fénypont, jól csinálja.
"Jól csinálod. Így tartsd tovább! Már csak kétszáz méter van hátra, tekerd
fel megint!"
"Tekerem. Mi lesz, ha a repülő alja feneket ér?"
"Akkor adj gázt, ne csak a csörlőre hagyatkozz, a kocsival is húzz
bennünket kifelé. Ne félj, a homok nem tesz kárt a burkolatban. El kell hogy
vontass bennünket a víztől, jó messzire. A hajnali dagály se érhesse utol a
repülőt…"
Az utolsó hullám érkezése előtt a repülő alja csikorogva csúszott a
homokos fenéken. Oban majdnem kiesett az ablakon, a védőlánc tartotta meg.
Eldobta a rudat, kicsatolta magát.
"Most húzd!" – kiáltotta a mikrofonba, és leugrott a vízbe. Segített tolni a
járművet. Két nagy hullám is jött, Obant a hajótesthez szorították. Végre ismét
megmozdult a nagy test.
"Húzd, húzd még!"
A repülő, utasa és Oban már félig a parton voltak. Oban űrcsizmái nedves
homokba süppedtek. A szél és, hullámok zaja betöltött mindent. A repülő
ismét megmozdult… Mély vájat maradt utána a talajon. De már fehér, száraz
homokon siklott a jármű, majd – távolabb a víztől – végleg elakadt.
"Nem bírja tovább a csörlő, Oban! Félek, elszakad a kötél."
"Jól van, kikapcsolhatod. Sikerült."
A gép a parton állt mozdulatlanul. Néhány fürge hullám még kiszaladt a
homokra – a tenger utánanyúlt, követelőzően –, de már nem érhette el. A szél
is hiába dühöngött.
Oban csuromvizes szkafanderben gázolt ki a partra. Letta leugrott a
terepjáróról. A két gép között találkoztak. Űrruhás karok fonódtak össze.
– Köszönöm – suttogta a férfi.
 – Nagyon… nagyon féltettelek – felelte Letta.
– Most szeretnélek megölelni. Úgy igazán megölelni. – Oban szája
kiszáradt.
– Töltsük az éjszakát a repülőben – felelte az asszony. A sisakon át már
csak egymás szemét látták.
– És Dabb? – A férfi dühösen, mordult. – Mindig útban van, mindig
akadályoz bennünket!
– Majd a terepjáróban alszik. – Letta azonnal megtalálta a kiutat,
csillapítóan szorította Oban karját. A férfi rögtön lehiggadt. Nem haragudott
már senkire. A tenger és a szél zúgva játszotta örök zenéjét, úgy érezték,
maguk is részei lettek a bolygónak. És ez az érzés – valóságos volt. Trendali
föld és kő, fa és fű, szikla és víz voltak, nem máshonnan jött, hanem mindig itt
élt, idevaló, innen már el nem szakadó élőlények… Zöld felhők feszültek
fehér égre, sárgás és vörös szelek csaptak össze a levegőben. Távoli, éjszakát
sugalló erdők feketedtek ismeretlen domboldalakon. Mégis, mintha otthon
lettek volna. A homok a lábúk alatt, a sziklák, a partra futó hullámok… a
Földet idézték emlékezetükbe.

És a trendali éjszaka láthatatlanná tette a tájat, varázslat borult rájuk is. A

repülőben csak ketten voltak. A gép most nem szárnyaszegett, léghez szokott
eszköz volt, hanem a beteljesülő szerelem fészke. Amikor a két ember keze
egymást megérintette, tökéletesen kizárták a külvilágot, a gép a ház kicsiny
mása lett. Levethették űrruhájukat. Csak az oxigénfejlesztő halk duruzsolása
törte meg a csendet. És olykor a torkuk gátját átszakító egy-egy szenvedélyes
szó. Szakadékká lett a világ, semmivé foszlott, talán nem is létezett már. Csak
egymást látták, tapintották, érezték. Kozmikus öröm robbant lelkükben,
egyiküktől a másikig visszhangzott. Képzeletben nem a Földön voltak, de már
nem is a Trendalon – két űrlény boldogsága találkozott valahol a végtelenben.
Rég várt gyönyörök teljesedtek be, halványan sejtett, inkább csak remélt
érzelmek bizonyosodtak meg.
– El sem tudom hinni, hogy… hogy ez te vagy, Oban. Hogy ilyen vagy.
– Sok évig vártam rád. Valaki olyanra, mint te. Már a Földön sem találtam
senkit. És most, itt vagy. Megjöttél.
– Megjöttem, Oban. Pedig csak véletlen volt az egész. Bőr simult bőrhöz.
Öröm vibrált, akár egy szívverés.
Két szív verése.
– Szeretlek, Letta.
– Én is szeretlek, Oban.
– Nem akarlak elveszíteni! Soha.
 Odakünn szél fut le a hegyről, sziklákat döngetnek a hullámok. Él a
Trendal. És él Dabb, aki nyitott, de mit sem látó szemmel fekszik a
terepjáróban. Nem tudni, hol járnak a gondolatai.

5.
Oban és Letta még két napig dolgoztak a repülő javításán. Sikerült a jókora
géptestet a terepjáró segítségével csaknem az oldalára fordítani és aládúcolni.
Így hozzáférhettek a meghajtómű alsó pereméhez is. A repedés nem volt túl
nagy; a vezérlés csak a beleépített biztonsági paraméterek alacsony határai
miatt nem engedte felszállni a gépet. A repülő építői különleges típust
alkottak, tudták, hogy a járművet primitív körülmények között, minden
dokktól távol fogják használni. Féltették a bennük utazó emberek életét…
A terelőlemez viszont teljes hosszában eltörött. Újat kellett önteniük;
szerencsére a bonyolult, különleges műanyag alkotórészeinek keverékarányát
a ház központi számítógépe őrizte memóriaegységeiben. Oban rádión létesített
kapcsolatot a számítógéppel, és megkapta az adatokat. A napenergiával
működő kemencében megolvasztotta az anyagot és kiöntötte az új
terelőlemezt. Persze nem volt gyakorlata ilyesmiben, hát a munka sokáig
tartott.
Dabb körülöttük téblábolt. Nem látszott rajta bűntudat, alighanem nem is
volt tudatában, hogy mindezt a sok bajt ő okozta. Egyszer – fél óra hosszat –
segített is nekik, a régi terelőlemez levételénél végre hasznát is látták, hárman
gyorsabban elvégezték a munkát. A második napon, délután, eltűnt. Eleinte
észre sem vették. A kész gépet a csörlővel ismét a homokra állították, aztán
Oban felszállt egy próbarepülésre. Esetleges újabb műszaki hibától tartva
alacsony magasságban, csak a szárazföld felett repdesett néhány percig; de a
gép tökéletesen rendben volt. Akkor ismét leszállt a terepjáró mellé.
– Dabb?
– Nem került elő.
– Repülj vissza a házhoz – mondta az asszonynak. – Pihenj, és várj ránk.
Amint előkerül az a… szerencsétlen, indulok vele együtt. Legkésőbb holnap
este otthon leszünk.
Letta nem örült ennek a megoldásnak, de belátta, a két járművet vissza kell
vinni a házhoz. Az asszony csak a kezét nyújtotta, most nem csókolhatták meg
egymást, megint űrruhában voltak.
– Okvetlenül keresd meg – mondta még az asszony.
Oban bólintott.
 – És vigyázz magadra!
– Te is.
A férfi sokáig állt a hullámveréses parton, a repülő egyre kisebbedő fekete
pontját nézte. Amint eltűnt a hegyek fölött, sóhajtott, és leült egy sziklára.
Dabbra várt.

A mérnök aznap nem került elő. Oban a terepjáróban töltötte az éjszakát, a

kényelmetlen üléseken nem sokat aludt. A hajnal első fényei szinte elsöpörték
a felhőket, kitisztult az ég, és vele a levegő is, a szelek elültek. Szép nap
ígérkezett. Oban dühös volt Dabbra – miért nincs itt? Máris indulhatnának, és
talán délután hazaérnének. Haza, Lettához.
Beindította a gépet. Felrobogott a közeli dombra. Szétnézett. Mennyi
oxigénje lehet Dabbnak? Ha nem vitt magával tartalék palackot, egy órán
belül elő kell kerülnie. Dabb nem normális. Eddig ezt nem mondták ki, de a
tényekkel szembe kell nézni. Lehet, hogy az agya károsodott a balesetnél,
talán más oka is van, de ezzel mostantól számolni kell. Dabb a Trendal
fölösleges lakója. Fölösleges, mert nemhogy hasznot nem hajt, ellenkezőleg,
csak kárt csinál.
Oban a tájat kémlelte. "Milyen szépen megindokoltam azt, amit nem
szabad megtennem" – gondolta. Nem először fordult elő, hogy Dabb halálát
kívánta. Megint körülnézett. – "Ha most elhajtom innen a járművet, Dabb
soha nem talál rám. A nyomokon futna, de úgysem érhetné utol a terepjárót.
Lassan elfogyna az oxigénje és… Kész. Megszabadulnánk sok bajtól."
De ez gyilkosság lenne.
Lettának azt mondaná: hiába kereste a férfit, nem talált rá, és nem jött
vissza az öböl partjára sem.
Gyilkosság.
De akkor hazudnia kellene. Azon felül, hogy megölné Dabbot, Letta
szemébe nézve kellene hazudnia.
Gyilkosság…– Ez is gyilkosság lenne, talán szörnyűbb, mint a mérnök
fulladásos halála. A hazugsággal megölné a szerelmüket. Igazat kell
mondania, Lettának mindig igazat, minden körülmények között: Ha csak
egyszer hazudik, vége mindennek. Letta ezt megérezné, ismeri már őt annyira.
Ha az asszony gyilkosnak tudja őt, többé nem marad itt a Trendalon. Rádiózik
a központnak, és érte jönnek. Nem tarthatja itt erőszakkal. Minden értelmét
vesztené, ha Letta már nem akarna vele élni. Itt, a Trendalon, hisz ők csak itt
lehetnek együtt, sehol másutt.
Nem bánthatja hát Dabbot, nem is hagyhatja itt. Világuk része lett a
mérnök, eltávolíthatatlan része. Várnia kell, keresnie kell, akár egy álló héten
át is. De mindenképpen vissza kell jönnie hamarosan, vagy meghal. Ha
meghalna… Ha nem bántaná senki, egyszerűen elfogyna az oxigénje, vagy
szakadékba zuhanna… Segítséget hívna. De ő, Oban nem találna rá idejében,
mindig rossz irányban keresné. Vagy mégis megtalálná?
Újra hívta a férfit az éterben. Dabb először nem válaszolt. Később a rádió
lihegést közvetített, aztán Oban mintha nagyon távolról hallotta volna a férfi
hangját:
– Engem keresel, Hörby?
– Igen. De nem Hörby vagyok, hanem Oban. Merre jársz?
– Nem tudom.
– Az öböl melyik partján vagy?
– Nem tudom.
"Ha Letta is hallgatja ezt a beszélgetést… Bizonyíték lesz, hogy nem
találhatok rá."
Ám a sisakrádiók hatósugara nem terjedt olyan messzire. Ezt a beszélgetést
csak ők ketten hallották, senki más.
Pár perc múlva felbukkant Dabb. A déli oldalról jött, a dombok között, lába
bele-belecsúszott a homokba. Oban – maga sem tudta, miért – fellélegzett.
Megkönnyebbülten.
– Látlak már, Dabb. Gyere tovább egyenesen, itt a terepjáró a dombtetőn.
Dabb nem válaszolt. Beletelt negyedóra is, mire odaért a járműhöz, hisz
közben bámészkodott, kagylókat, köveket vett fel és dobott el megint, a
madarak röptét leste. Gyerek volt – de fenyegető veszélyt hordozó gyerek.
– Ülj be hátra! – Oban két kötelet készített elő.
– Ne kötözz meg – kérte a mérnök. A hangjában lágy könyörgés bujkált.
Most talán tiszta percei voltak? Oban az arcát nézte. A mérnök most nem
kerülte a tekintetét. Oban elbizonytalanodott.
– Jól van… Indulunk! – Még egy pillantást vetett a keleti öbölre. A
tengerre, ami majdnem a sírjuk lett. Aztán elindította a terepjárót, és többé
nem nézett vissza.

Három hét múlva, az esedékes rádiókapcsolat alkalmával a géphang egy

szokatlan kérdést is feltett:
– Oban Dorg, van-e tudomása arról, hogy a naprendszerben vagy annak
közelében egy űrhajó járt szerencsétlenül?
Oban várta ezt a kérdést. Hónapok óta várta. Uralkodott magán. Igen, az
Eura szórványos segélykérő jelei, ha erőtlenül, megfogyatkozva is,
átszűrődtek a mágneses viharokon, itt-ott esetlég rögzítették is őket az
automata lehallgatók. Tehát a központ már sejt valamit, de sem a baleset okát,
sem a helyét nem derítette még fel, a roncsot sem találták meg. Az űrhajósok
sorsáról nem tudnak semmit, ezt bizonyítja maga a kérdezősködés ténye és
stílusa is.
– Erről nincs tudomásom – felelte olyan keményen és elutasítóan, ahogyan
csak tudta. A gép megköszönte az információt, és a kapcsolat véget ért. Oban
fellélegzett, de homályosan sejtette: a dolognak ezzel nincs vége. A központ
nem hagyja annyiban az Eura esetét; ha évekbe telik is, fel fogják deríteni, mi
történt a kutatóhajóval.
"A végén rajtakapnak engem egy hazugságon. No és?… Már nem
büntethetnek meg jobban. A lehető legsúlyosabb ítéletet kaptam. Itt vagyok a
Trendalon. És itt is maradok."
A nyugtalanság nem hagyta el. Ha Lettát elviszik innen… Próbált nem
gondolni erre.
Letta és Oban most a ház legnagyobb helyiségében aludtak, együtt. Dabb
végleg kiszorult a félig üres raktárhelyiségbe. Kezdetben nem vette észre, mi
történt, aztán eljutott a tudatáig a dolog, és morgolódni kezdett:
"Szerelmespár, a fenébe is. Hol van Hörby?" Az Eura egykori
parancsnokának neve hallatán Letta elkomorodott, Oban keze pedig ökölbe
szorult. "Meg tudnám ölni." Pedig erre aligha lett volna képes. Még sohasem
ölt embert.
Csak azt a tizennyolcat, ha el tudná felejteni!

A tél szinte észrevétlen volt; nem esett a hó, a ház körül inkább csak hideg
szelek zúgtak, ilyenkor ezek is színüket vesztették. A tél leginkább az Egyes
földrész északi és déli csúcsain dühöngött; ott Oban flexiaültetvényei is hó alá
kerültek. Kiéhezett állatok csordái, hagyták nyomaikat a fehér pusztaságon.
Az Egyenlítő környékén még ilyenkor is aránylag elviselhető volt a
hőmérséklet, persze nem volt ez trópus, mint a Földön ugyanezen a tájon.
De a tél amúgy is a legrövidebb évszak volt. A tavasz hamar eljött, ismét
színessé váltak a szelek. A sivatagok felől sárgás és barna légtömegek
vonultak makacsul, hosszú napokon át egy irányból fújt a szél, az égbolt
zöldes felhői mögül mind gyakrabban tűnt fel a vörös nap.
Oban akkor főleg a ház körül dolgozott. Új szennyvízelvezetőt ásatott,
kijavította a leszállóhely megrepedt betonlapjait is. Letta néha elnézte az
ablakon át, amint a vörös szkafanderes alak naphosszat hajlongott, térdelt,
járkált a javítórobotok között, gyakran maga is szerszámot ragadott és
dolgozott. Az asszonyban ellentétes érzelmek vívták állandó csatájukat. Oban
belépett az életébe, eleinte észrevétlenül, úgy tűnt, nem fog nyomot hagyni.
Ám lassan átszivárgott Letta fájdalmának erős burkán, Hörby még mindig
nyitott seb volt, de ami történt, megváltoztathatatlanná tette a múltat. Hörby a
múltba süllyedt, része lett, neve mellé gondolatban oda kellett tenni a szót:
volt. Most már mindig oda kellett tenni. Letta tudta, lezárult egy fejezet. És
nem lázadhatott ellene, nem kereshetett orvoslást, de bűnbakot sem. Neki
élnie kell, és másképpen, egészen másképpen, mint eddig.
Oban megmentette akkor, talán az életét is. Mégsem a hála vezette a
férfihoz… Megszerette ezt a hallgatag, vállas, határozott férfit. Ráncosodó
arca rokonszenvet ébresztett benne. Ugyanakkor nyugtalanította is: egyedül élt
egy egész bolygón. A Trendal ura volt, akkor is, ha mások akaratából,
messziről került ide. Az ő múltját homályos foltok tarkították.
Aztán egy napon Letta teste jelt adott, és az asszony kétségei
megszaporodtak.
Dabb meghúzta magát, mintha érezte volna, hogy bajt csinált. Voltak
napok, amikor észre sem vették; elüldögélt egyedül, legtöbbször az egyik
völgyre nyíló ablak előtt. A házat ritkán hagyta el. Oban néha türelmetlenül
kerülgette a férfit, sajnálta, hogy nem látja hasznát. Mennyi dolgát rábízhatta
volna! A helyzetet megváltoztatandó, bonyolult terveket agyalt ki. Többek
között az is megfordult Oban fejében, hogy "feladja" Dabbot a központnak.
Közli rádión, hogy itt szállt le a mentőhajó, és a mérnök az egyetlen túlélője a
vészleszállásnak. Amíg a központból jövő bizottság itt tartózkodik, valahová
"eldugja" Lettát, letagadja ittlétét. De hát… ez megint csak hazugság lenne. És
Letta tudtával nem hazudhat, még az asszonyért sem. Ezt már nagyon jól
tudta. Dabb szavára a bizottság nem sokat adna, de ha a mérnök állítaná, hogy
itt van valahol az űrhajósnő is, talán figyelmesebben körülnéznének, és
Obannak mindenképpen a szemükbe kellene hazudnia. Könnyű azt gondolni,
hogy neki már mindent szabad, őt úgyis elítélték. Letta érkezésével, a
szerelmükkel hirtelen minden új értelmet nyert. A Trendal nem volt már a
végső hely, a lemondás bolygója, az utolsó életszakasz. Ezer lehetőség nyílott,
és Oban nagynak, erősnek érezte magát. Ha este az ágyban magához vonta az
asszonyt, érezte melegét, ragaszkodását. "Szeretlek", mondta, de a szóban
több volt annál, amit valahol, iszonyúan messze, a Földön ezer évek óta
gondoltak az emberek. Letta a Trendalon egy új világ kapuja volt, hiábavaló
és elvesztett évtizedek kései megkoronázása, új remények ígérete. Letta lett az
értelme annak, hogy ő itt volt a Trendalon.

Már javában kitavaszodott, amikor egy reggel Oban az északi szigetekre

indult. A három kis sziget a Hármas földrész északi partjainál helyezkedett el,
aránylag közel a sarkvidékhez. Itt még nyáron is hűvös volt, a hótakaró csak
pár hétre olvadt el.
 Oban nem akarta elhinni, hogy a hó alatt nem marad meg a flexia. Az
elmúlt években kétszer is járt arrafelé, a levegőből leszórt néhány tartálynyi
magot, de mindeddig a sokat tűrő szupernövény is elveszítette a csatát. A
szigeteken – és egyáltalán, azokon a magas északi területeken – egyetlen
cserje sem nőtt ki. A férfi nem tudta pontosan, miért. Csak a hideg és a
majdnem örök hó miatt? Vagy volt ennek valami más oka is?
Amikor reggel elbúcsúzott Lettától, egy pillanatra úgy érezte, az asszony
mondani akar valamit. De csak megölelte Obant. És a repülő felemelkedett.
A szigeteken még hó volt. A tenger fölött szelek dühöngtek, többször
megdobták a gépet is, de Oban erős kézzel markolta a kormányt. Szeretett
maga vezetni, a robotpilótára csak végső esetben bízta a gépet. Először dél
felől jövet végigrepült mindhárom sziget fölött, aztán balra kanyarodva, a
Hármas kontinens mélyen a tengerbe nyúló szirtje fölött visszarepült a
legdélebbi és egyben legkisebb sziget fölé. Gondosan keresett leszállóhelyet
az alig két kilométer hosszú földdarabon.
A hóban furcsa nyomokat pillantott meg. Mintha egy földi elefánt járt
volna körbe-körbe, kétarasznyi átmérőjű kerek, jól bemélyedő nyomokat
hagyott maga mögött. Több állat is lehetett, gyanította a férfi csodálkozva. A
Trendalon még sohasem látott ilyen nagy testű lényeket. Magához vette a
lézerfegyvert, és elindult. Egy óra múlva bejárta majdnem az egész szigetet.
Szkafanderes csizmái alatt ropogott a hó. Az űrruha külső akusztikus
érzékelőin át egyszer csak prüszkölést hallott.
Fentről látott le a part egy rejtett öblére. A keskeny, jeges sávon fura
lények mozdultak. Négy-öt méter hosszúak és feketék voltak, rövid, vaskos
lábakon mozogtak, orruk felé elkeskenyedő fejet emeltek szimatolva. Bőrük
sima volt, víztől csillogó, pedig aligha élhettek a vízben. De nem vetették meg
a halakat sem, erre vallott a környéken a sok elszórt csont. Biztosan jól tudtak
úszni is.
Ekkor az egyik állat felemelte a fejét, és észrevette az embert. Kicsiny,
fekete szeme összeszűkült, röffenő hangot adott ki. Ormányhoz hasonló
keskeny orrát feltartotta. Akkor a többiek is fölvetették fejüket. Nem tudni,
ösztönük parancsolta-e, vagy a horda vezére adott utasítást – a csoport futva
indult fel a domboldalon, egyenesen Oban felé. Dübörgött a sok láb a havas,
fagyott talajon.
Oban eleinte nem vette komolyan a dolgot. De egy perc sem telt bele, az
állatok felértek a dombra, és feléje rohantak. Most már aligha kételkedhetett
támadó szándékukban. Bár fegyvert rántott, mégis sarkon fordult és rohanni
kezdett maga is. Nem akart szembeszállni velük, nem akart gyilkolni.
Különben is – túl sokan voltak… Félúton a repülő felé eszébe jutott: ha az
ismeretlen állatok a géphez érnek, azt is megrongálhatják. Mégis inkább
megtorpant, lihegve nézett szembe ellenfeleivel.
A látvány megdöbbentette: ősi volt és veszélyt idéző. A vízben és parton
egyaránt élő állatok a szárazon is elég jól mozogtak. A hatalmas fekete testek
gyorsan közeledtek a férfihoz. Oban kis gondolkodás után ismét futásnak
eredt, de most másfelé csalta üldözőit. Remélte, kifáradnak, mielőtt utolérnék.
Pokoli látvány volt. Fekete pofák, dülledt szemek, széles ajkak közül kiálló
arasznyi, sárgás tépőfogak; düh és vérszomj.
Oban felszaladt egy dombra. Az állatok széles mezőnyben futva követték,
lehettek vagy húszan is. Az öböl felől újabb példányok bukkantak föl. A
vaskos lábak dobogása betöltötte a levegőt.
A férfi megértette: nem menekülhet. Valamilyen trendali ősi ösztön
készteti harcra ezeket a szemlátomást dühödt lényeket. Lehet, hogy
szkafandere piros színe ingerelte fel őket, de azt sem zárhatta ki, hogy ruhája
szaga, esetleg puszta megjelenése váltott ki ilyen reakciót.
Az állatok már lassabban közeledtek. Oban felemelte pisztolyát, célzott.
Könnyen lelőhette volna azt a példányt, amelyik legelöl szaladt, akkor talán a
többiek is megtorpannának. Vagy nem? Aligha várhat el tőlük értelmes,
logikus cselekvést. Valószínűbb, hogy mindegyiket le kellene lőnie… Futott
hát tovább, már vörös és fekete pontok táncoltak a szeme előtt, tüdeje majd
kiszakadt a helyéből, egy mozdulattal csökkentette űrruhája fűtését.
Hátranézett – az állatok kissé lemaradtak. Akkor Oban ismét a repülő felé
kanyarodott. Amazok nem adták fel, próbáltak elébe vágni. Ötszáz méter –
már látta a zöldesfehér gépet, ott állt a szélben, őt várta… Még háromszáz
méter. Még kétszáz… A ravasz állatok oldalról is közeledtek. Csúcsos fejüket
feltartva, vaskos lábaikon himbálózva szaladtak a férfi után. Oban már tudta:
itt az életéért fut. Ha utolérik, a lézerpisztoly sem segíthet, földre kerül, vége
van – a sokmázsás testek eltapossák, e súlyok ellen az űrruha sem védheti
meg. Futott hát, már tántorogva, levegőért kapkodva.
Feltépte a repülő ajtaját, de nem volt ereje fellendülni a kis létrára. Ezzel
pár másodperc előnyt vesztett. A dübörgés már egészen közelről hallatszott,
amikor végre bezuhant a járműbe. A vezérlőpult elé rogyott.
Mielőtt felemelkedett, két lökés is érte a gépet. A kemény műanyag
szerencsére könnyedén viselte el a csapásokat. Aztán a repülő a magasba
szökkent. Oban még látta a vakító havon csoportba verődött harcias állatokat,
mind felfelé tartott ormánnyal nézett utána. Egy perccel később a horda fekete
ponttá törpült a távolban. Ha Oban tudta volna, mi vár rá a másik szigeten,
biztosan nem száll le.
Déltájban érkezett a legészakabbra elterülő nagy szigetre. Előbb evett
valamit a gépben, csak utána indult felderítő útra. A széltől letisztított, kopár
fennsíkon a tavaly ültetett flexiacserjéket kereste. De egyórás kutatás után
belátta: itt bizony nem találhat egyetlen növényt sem, mert a magok nem is
kerültek a talajba.
Előbbi tapasztalataiból okulva nem távolodott el túlságosan a géptől. Úgy
döntött, még a közeli völgyben is utánanéz a dolognak, aztán hazarepül.
Térdig érő hóban állt, lehajolt; ez a talaj a vetés idején olyan kemény
lehetett, mint a kő, a ledobott magvak java része tönkrement.
Egy pillanatra homályos ösztönös riadalom ébredt benne, de a
figyelmeztetés nem volt egyértelmű, a veszélyt igazán nem sejtette, nem várta.
Mégis felegyenesedett, hogy körülnézzen.
Akkor kapta hátára az első ütést.
Előrebukott. A meglepetés lebénította. Még elképzelni sem tudta, mi
történt. Aztán felpattant, megfordult, ám valami fekete takarta el a világot.
Hangosan koppant az űrsisak, újabb ütés érte a férfi testét. Tántorogva emelte
karját feje elé, mozdulata ösztönös volt, de felesleges, a sisak megvédte.
A szkafander külső akusztikus érzékelői a harmadik ütés előtt és után
suhogó hangot közvetítettek. Oban megvetette lábát a hóban, már kezében volt
a fegyver. Megperdült.
A csapás ezúttal a fejét érte. Megint feketeség borította el a tájat, a
másodperc töredékére felvillant egy sötét szem, suhanást hallott – de már
megállt a lábán. A bal karját is ütés érte. Oldalt ugrott. Valami elsüvített
mellette.
Madarak voltak. Méteres testük kiterjesztett hatalmas szárnyakon
vitorlázott; a férfinak úgy tetszett, ellepték az egész sziget egét. Olyan volt,
mint egy hihetetlen, lidérces álom.
Régebben Oban látott már ilyen madarakat, igaz, a délebbre élő példányok
valamivel kisebbek voltak. Mi történhetett velük? A madarak eddig sohasem
támadták meg, de most vadul csapdostak rá, feléje szálltak, zuhanórepülésben
buktak a szkafanderes alakra. Oban lassan hátrált a repülő felé. Egészen
másképpen menekült, mint délben a másik szigeten. Észrevette, hogy a
madarak soványak, inas testük szinte eltörpül a jókora szárnyak között.
Egy-egy nagyobb repülés után kimerülten huppannak le a földre. Sejtette hát,
mi történt. A hosszan tartó tél legyengítette őket, a havas tájon kevés élelmet
találtak. Éheztek, talán már hetek óta, és most a szigeten felbukkanó, hozzájuk
nem hasonló élőlényben táplálékot reméltek.
Oban nem félt amíg az egyik madár le nem csapta a sisakantennáját. Ez
veszélyt jelentett, megszűnt rádióösszeköttetése a repülővel és így – a gép
nagy teljesítményű adóján át – a házzal is. Ha most valami baja esik, nem
számíthat segítségre. Karjába fájdalom nyilallt – egyszerre két madár csapott
rá, csőrükkel próbálták feltépni az űrruhát. Ez nem sikerülhetett, de Oban
megint kis híján a földre került. Most már nem habozott. Célzás nélkül
eresztette ki a hosszú, megszakítatlan sugarat, körbefordult vele. Agyát
elöntötte a düh.
A tűvékony, ibolyaszínű sugár könyörtelenül lecsapott. Négy madár
megingott, összekapott szárnnyal kőként zuhant a talajra. A többiek még
támadták a férfit. Oban egyetlen perc alatt leterített közülük vagy tízet – a
támadások akkor megritkultak. A madarak el-elhúztak magasan a férfi fölött.
Szárnysuhogásuk betöltötte a vidéket. Oban futva indult a repülőhöz, csend
lett körülötte. Egyszer visszanézett, és megértette, miért nem üldözik. A
madarak elpusztult társaikra vetették magukat. Éles csőrök marcangolták a
még meleg testeket. Vér fröccsent a hóra.
Obannak felfordult a gyomra, szaporán lélegezve ült be a repülőbe. Lezárta
az ajtót, sietve emelte fel a gépet. Magasról nézett le a hómezőben kavargó
fekete tömegre, és elhatározta, hogy télen soha többé nem jön erre a területre.

Amikor leszállt a ház mellett, Lettát pillantotta meg. Az asszony lassú

léptekkel jött át a völgyön. Oban kikapcsolta a hajtóművet. Az alkonyi nap
vöröses fénye átvilágított a repülőn és Letta sisakján.
Oban kiszállt, eléje ment. Félúton találkoztak. Két ember egy idegen
bolygón. Csak nézték egymást. A férfiban felcsaptak az érzelmek. De mielőtt
szólhatott volna, Letta ajkai szétnyíltak:
– Oban… gyerekünk lesz.

Este sétálni mentek. Érezték, Dabb közelsége miatt kell menekülniük,

elmenni valahová, ahol maguk lehetnek. Saját hullámhosszukra állították
sisakrádiójukat. Az éjszaka hatalmas léptekkel közeledett, az árnyak lassan
elborítottak mindent. A Trendal holdja zöldes állatszemként leselkedett a
hegyek résén.
– Hárman leszünk? – kérdezte a férfi. Űrruhásan is egymás kezét fogták.
Hallották a szelet, lassan szállt cserjétől cserjéig.
– Mi hárman, és Dabb. – Letta hangjából keserűség csendült. Most talán ő
sem védte volna a mérnököt, ha vitára kerül a sor. Dabb már nem egykori
űrhajóstársa volt. Az Eura nevével jelzett múlt – Hörbyvel és Arannal együtt –
végérvényesen a múltba süllyedt.
"Meg kell tőle szabadulnunk" – gondolta Oban. De egészen mást kérdezett:
– Itt maradsz… velem?
– Itt maradok. Amíg jó leszel hozzám.
– És amíg te jó leszel hozzám – mondta a férfi. Melegség áradt szét a
mellében.
 – De előbb…
– Tudom. El kell mondanom valamit. – Oban torkában erősödött a szorítás.
Nem a félelem. Hát mégis emlékeznie kell? Igen, legalább ennyit. Emlékezni.
Letta várt. A férfi hálás volt neki a türelemért.
De nem volt könnyű dolga. Lelkében a múltat páncélréteg védte, Letta
kérése nélkül erre sohasem vállalkozott volna. Sóhajtott. Letta… Igen, őérte
mindent. Ezt is. Hiszen ma hirtelen minden még több értelmet nyert. Az élete
semmi volt, halála csak neki jelentett volna valamit. De mától másképpen lesz.
Az a gyermek… milyen erős máris, pedig még nincs is e világon!
A férfi halkan kezdett beszélni, közben a holdat nézte.
– A víztározó óriási volt. Valahogy mindig imponált nekem a nagysága. Ha
gyalog indultam volna el a gáton, egész nap mehettem volna körbe-körbe, a
víztükör körül. Olyan volt, mint egy nagyon nagy és igazi tükör. Az ég tükre.
A legjobban azt szerettem, ha a délkeleti oldalon, a síkság felől megálltam, és
onnan nyugatra, a hegyekre néztem. A vízben is láttam őket, néha
el-elmosódottan, vibrálva, ha szél futott át a felszínen. A felhők olykor vakító
fehérek voltak, behunytam a szememet…
Egy nyár végi éjszakán történhetett… Bizonytalan vagyok. Máig sem
tudom, hogyan is volt. Az egyik őrtársam szabadságra ment, és elvállaltam az
ő szolgálatát is. Huszonnégy helyett negyvennyolc órát kellett ott töltenem.
Örültem neki. Nem volt senkim, nem siettem haza. Haza?… Úgy igazán soha
sehol sem voltam otthon. A szabadidőmben legszívesebben videoszínházakba
jártam, meg gömbmozikba, vagy otthon néztem a világtévé műsorát. Nem
mindig éreztem jól magamat az emberek között. Tudod, tizenkét éves koromig
mindössze hat embert ismertem, többet nem láttam.* Ez nem a Földön volt.
Később sem hiányzott a nagy társaság. Ebből a szempontból ideális száműzött
vagyok. Két bolygón éltem eddig úgy, hogy azt hittem: életem végéig ott
maradok majd. Mégis elkerültem mindkettőről, egy harmadikra. Lehet, hogy
számomra a Trendal az utolsó lakóhely.
[* Lásd a szerző Zuhanás a Napba c. regényét (Népszava, 1986.)]
Szóval, egy nyár végi éjszakán történt. Az első huszonnégy órámban. Azt
hiszem, elaludtam. Ezt nem lett volna szabad megtennem. De a következő
huszonnégy órára gondoltam, és úgy véltem, nekem most jár egy kis pihenő.
Nem az őrök szobájában dőltem le – ott nem is volt ágy –, hanem künn a
gáton, a keleti oldalon. Egy pokrócot terítettem a hűvös betonra.
Gyermekkoromban hozzászoktam a rideg körülményekhez. Félálomban
felriadtam valamilyen zajra. Mintha egy repülő húzott volna el a tározó fölött.
Nagyon halk zúgást hallottam, először azt hittem, képzelődöm. Körülnéztem,
de nem láttam semmit. Márpedig a gépek kivilágítatlanul nem repülnek, igaz?
Aztán megint elaludtam. Talán két órát összesen. Utána felkeltem,
továbbindultam, bejártam az északi és nyugati oldalt is. Fenn a hegyekben
melegebb déli szél lehetett, mert a hó olvadni kezdett, két patak is
megduzzadt, és a zsilipkamráikból majdnem kicsapott a víz. Színültig teltek,
be kellett engednem a vizet a tározóba. A mindig nálam lévő kis analizátorral
kielemeztem a tartalmukat, semmi veszélyeset nem tapasztaltam. A hegyi
patakok különben is eléggé tiszták még errefelé. A központi számítógépnek
utasítást adtam, húzza fel a zsilipeket. Aztán megvirradt. Felkelt a nap. A
környező területeken megindult a munka, és ezzel együtt a vízfogyasztás is
erősen növekedett. A számítógép jelezte, hogy a fogyasztás percről percre
emelkedik, reggel már nyolcezer köbméter volt óránként. Azért emlékszem
ilyen pontosan, mert az volt az utolsó napom a tározónál. A napfelkelte után
elindultam az első ellenőrző körútra; az elektromos kocsi vitt körbe a gáton.
A vészjelzés kilenc óra előtt érkezett. A zsilipek vezérlése azonnal lezárta a
tározó összes be- és kifelé irányuló zsilipét. Mire a főépülethez értem,
villogott a felirat: külső bejelentésre vészintézkedés történt. És repülők
bukkantak fel a legközelebbi város felől, szinte ellepték a kis leszállóhelyet,
még a gátra is jutott belőlük. Éppen tiltakozni akartam, hiszen oda nem szabad
leszállniok, de az első gépből egy egyenruhás férfi ugrott ki. Amikor
megpillantottam, nem féltem, hiszen nem követtem el semmit. A Szolgálat
tisztje volt. Tudod, a földi rendőrséget hívják így egy ideje… "Ön a tározó
őre?" – kérdezte. "Igen." "A neve?" "Oban Dorg." "Oban Dorg, a
világkormány nevében letartóztatom!" Mire megkérdeztem volna, mi is történt
tulajdonképpen, szakértők lepték el a főépületet, még láttam, hogy elemző
robotokat visznek a helyiségekbe, a medence különböző pontjaiból pedig
vízmintákat vesznek… És elvittek a közeli városba. A börtönbe… Mit
meséljek még az első napról, Letta? Minden összefolyt az agyamban. Fáradt
és rémült voltam, ugyanakkor görcsösen ismételgettem magamban: semmit
sem követtem el, tehát nem eshet bajom. Este aztán közölték velem a
történteket: kora reggel a tározóhoz legközelebb eső városkában összesen
tizennyolc hirtelen haláleset történt. Az orvosok javaslatára a várost azonnal
elzárták a külvilágtól, mert először járványra gyanakodtak. Ezért többek
között rögtön elemezték az ivóvizet is. Percekkel később lezárták a tározót és
máris elrepültek oda. Merthogy a vízben mérget találtak. A vádirat szerint
ismeretlen módon nagy koncentrátumban lenicitet tartalmazó anyag jutott a
tározó vizébe, ami szinte azonnal kijutott a völgy felé vezető vízvezetéki
csövekbe és így a városba. Mire elvégezték az összes elemzést, a lenicit
maradéka jelentősen szétterjedt, és csaknem az egész tározóban kimutatható
volt, különösen a 8-20 méter közti mélységekben. Az automata vízmintavevő
szerkezetek méréseit búvárok is megismételték, az eredmény ugyanaz volt. A
mérgezett víz már a csövekben volt, eljutott tulajdonképpen az összes városba,
de szerencsére időben elzárták a vizet mindenütt.
A tizennyolc halottról napokig írtak a teleújságok, szinte csak ez volt a
téma a világtévében is. Engem még nem vádoltak semmivel; tudod, szigorúak
a törvények, senkit sem vádolhatnak a tájékoztató szervek és eszközök
konkrétan semmivel sem, amíg azt a bíróság rá nem bizonyítja. Azt sem
hallgatták el, hány milliárdos kár keletkezett. Hiszen tizenhat városba és
számtalan kisebb településre az ivóvizet a lezárás pillanatától kezdve más
úton-módon kellett szállítani, heteken át! Közben a mérgezett vizet – sok
köbkilométernyi mennyiségről volt szó – különleges medencékbe kellett
vezetni, ott elvégezni a méregtelenítést, aztán a tiszta vizet tárolni valahol,
amíg kiürül az egész tározó, azt is kitisztítani… Ehhez hatalmas gépekre volt
szükség, amik az üres medencébe nem juthattak be másképpen, csak
léghajókról leeresztve. A kárt már nem is számítgatta senki, a dél-amerikai
regionális kormányzat félévi pénzügyi költségvetését is felborította az
esemény. Az ügy nagy érdeklődést keltett. A védőm – ezeket újabban jogi
tanácsadónak nevezik a Földön – nem sok jóval biztatott. Beszéltem neki a
kétségeimről. A rejtélyes repülőről, amit látni, vagyis inkább hallani véltem.
Hosszas nyomozást folytatott, de megállapította, hogy az általam megadott
időpontban semmiféle gép sem repült a tározó fölött, még a közelében sem.
A bíróság nem adott hitelt a szavaimnak. A vád arra épült, hogy kora
reggel beengedtem a zsilipeken a két hegyi patak vizét, de előzőleg nem
utasítottam a vezérlést a víz elemzésére. A központi számítógép ugyanis
mindent feljegyez, és egy hónapra visszamenően tárolja az összes eseményt,
ami a tározó bármelyik pontján a vezérlés részvételével történik. Még a levegő
és a víz hőmérsékletét, a szélirányt is feljegyzi óránként. Valóban nem
utasítottam a központi vezérlést az elemzések elvégzésére, mert azt a mindig
nálam lévő kézi analizátorral végeztem el. Ez igen egyszerű művelet, elég a
vízbe meríteni a készülék érzékelőjét. Ezt a társaim és én is gyakran
megtettük, mert a készülékek megbízhatóak voltak és addig soha nem volt
velük probléma. De a dolog most ellenem fordult. Mivel a központi
vezérlésben ez a mérési adat, sőt ennek a mérésnek a ténye sem szerepelt, nem
tudtam bizonyítani, hogy a méreg nem a két patak egyikének vizével érkezett
a tározóba… A vád ezt a feltételezést igyekezett valószínűsíteni, és
gondatlanságból elkövetett tizennyolcszoros emberöléssel terhelt. A bíróság
nem talált enyhítő körülményeket. Óriási volt a társadalmi nyomás:
hárommillió ember nap mint nap csak adagolva kapta a vizet, mosakodásra is
alig tellett nekik, több gyermekintézményt el is költöztettek vidékre, óriási
kavarodás támadt az iparban, amely nem kapott vizet, sok gyárat ideiglenesen
bezártak, az emberek nem dolgozhattak. Nagy zavar támadt az ott élők
világában.
 A bíróság végül bűnösnek talált, és száműzetésre ítélt, Letta. Ezért vagyok
most itt. És már itt is maradok a Trendalon, amíg élek.

A következő hónapokban Oban igyekezett kímélni Lettát. Minden

nehezebb munkát a robotokra bízott vagy maga végzett el. Egyelőre felhagyott
a gyakori, távoli utazásokkal. Az elmúlt évben szinte minden elsőrendű talajba
vetett már flexiát, a jövőre csak a rosszabb, a magvakat nehezen befogadó
talajok maradtak. A négy kontinensnek legalább a fele területén már ott
zöldelltek a kis cserjék. Elrepülve felettük, büszkeség lopózott a szívébe.
"Erdőket ültetek és gyermeket nemzek. Enyém egy egész bolygó, ahol sok
dolog történik az akaratom szerint. Isten vagyok a Trendalon?" Aztán
lecsitította önmagát. Ehhez elég volt az északi szigetek fekete madaraira
gondolnia, vagy arra a balesetre, amikor a tenger és a szelek uralták sorsát. Itt
is törékeny az ember, akár a Földön vagy a kozmoszban. Vagy mindenütt.
Dabb megint csendben volt egy ideig, általában a házban tett-vett,
videofilmeket nézett, egyszerű játékokkal szórakozott. Néha ismét Marinának
hitte Lettát, Hörbyt kereste, Obant pedig legtöbbször észre sem vette. De
lehet, hogy mindez csak komor játék volt részéről. Senki sem láthatott bele,
talán még ő maga sem volt tisztában tetteivel. Néha hosszas öltözködési
szertartás után kérte, engedjék ki. Nem akarta maga kezelni a zsilip vezérlését,
és türelmesen várt, míg Letta vagy Oban kinyitotta neki. Ennek társai is
örültek. Nem sejtették, hogy ez nem más, mint a beteg agy logikája, egy
régóta felépített terv része… Odakünn a mérnök látszólag céltalanul
bolyongott, de öngyilkosságot már nem kísérelt meg. Oban mégis minden
távozása alkalmával úgy nézett utána, hogy esetleg utoljára látja…
Dabb lement a tengerpartra; Oban a gépek segítségével most is
rendszeresen tisztította az utat. A mérnök órákig ült a homokdűnéken, a felhők
játékát nézte. Beszélt is magában; ha éppen akarták, társai is
végighallgathatták monológjait. Néha úgy érezték, bepillanthatnak a férfi
zavaros világába, e szomorú monológok sorában Dabb egyszerre idézte fel
gyermekkorát és annak színtereit: az ausztráliai síkságot, az ottani
tengerpartot, aztán az űrt, előző expedícióit, sokat emlegetett egy név nélküli
vörös bolygót, aztán az Eura legénysége is szóba került – ezenkívül Dabb
ugyanakkor egy álomvilágban is élt, aligha tudta pontosan, hol is lakik most és
mi ott a teendője. Álmai gyakran kikapcsolták őt a létező világból, abban nem
vehetett részt, számára nem létezett. Vagy mégis…?
Dabb egy napon – Letta és Oban kirándulást terveztek délre – nem hagyta
el a házat, pedig kérdezték, eljön-e velük. Így magára hagyták. Akkor még
nem sejtették, milyen nagy hibát követtek el.
 A Kettes földrész déli partvidékét mély öblök tették változatossá. Az
öblökben kevés homokpad, annál több sziklaszirt meredezett. Itt semmi esélye
sem lett volna a flexiaültetvényeknek, hát ezzel nem is kísérleteztek. Oban
most inkább Letta ötletét szerette volna megvalósítani. Az asszony ugyanis
úgy vélte, ideje, hogy foglalkozzanak a Trendal állatvilágával is. Hisz
évtizedek múlva feltehetően emberek érkeznek ide, kezdetben kis csoportok,
később egész tömegek. Azoknak már mindent tudniuk kell jövendő
élethelyükről…
Egész nap rágcsálókat, hüllőket és madarakat fényképeztek, filmeztek.
Nem tudták, minek nevezzék őket, hát egyelőre csak számokat adtak nekik.
Az emlősök tízes, a madarak húszas, a hüllők harmincas, a halak negyvenes
számmal kezdődő besorolást kaptak. Letta jól érezte magát, a terhesség nem
ártott neki. Tulajdonképpen nem is látszott rajta. Még nem. De a medicinrobot
megerősítette a "diagnózist". Méhében új életet hordozott.
Beszélgettek.
– Bűnöző vagyok hát. Mégis szeretsz?
– Szeretlek Oban.
– Ha rajtam múlik, soha el nem hagylak.
– Én nem hagylak el.
– Ne ígérj semmit. Annyi minden történhet.
– De Oban… ha bebizonyosodna, hogy ártatlan vagy… itthagyjuk a
Trendalt és visszamegyünk a Földre, ugye?
– Ha ártatlan vagyok?… Igen. Akkor igen.
A nap már nyugodni készült, amikor hazaértek. A ház tetején megcsillant a
vöröses nap; a zöldes égbolton, a dombtetőn felmeredő kupola valóságos
aranypalotának tetszett. A látvány olyan békét sugárzott… Nem sejtették, mi
vár rájuk percekkel később.
Letta a gépben Obanhoz simult. "Jó veled hazafelé menni. Ott vár az
otthonunk." A férfi mélyet lélegzett. Hatvanöt évig senki sem szólt hozzá így.
Már azt hitte, benne van a hiba, őt nem lehet szeretni, elviselni sem,
magányosságra termett.
A repülő lassan közeledett a leszállóhelyhez. Minden napfényben fürdött, a
gép megnyúlt árnyéka feléjük rohant a domboldalon, hogy aztán egyszer csak
a betonon a repülő alá simuljon. A ház hallgatott. Letta ment elöl, Oban vitte a
videokamerát.
A zsiliphez érve az asszony hiába nyomta meg a zöld gombot. A fémajtók
nem húzódtak szét.
– Mi van ezzel, elromlott? – idegeskedett a férfi. Nyomogatta a gombot, de
a szerkezet nem működött. Ők ketten akkor még semmi rosszra nem
gondoltak. Letta ajkát harapdálta. Oban tudta, most erősnek kell, mutatnia
magát. És a valóságban is így kell viselkednie. Semmit sem segít magukon
azzal, ha elveszíti a fejét, akárcsak egy percre is.
– Belülről lezárták – jelentette ki, és megint mélyeket lélegzett.
Letta visszakapcsolta sisakrádióját a közös hullámhosszra:
– Dabb! Dabb, nyisd ki a zsilipet!
– Blokádot alkalmazott. – Obanban gyűlt a harag. De vigyázott, ne
robbanjon. Hiszen a mérnök is hallja szavukat.
– Dabb, nyisd ki! – dörögte a férfi.
Belülről nem érkezett rádióválasz, és az ajtó is zárva maradt.
Letta félni kezdett. Ha Dabb végleg megőrült… ha soha többé nem engedi
be őket a házukba? Elpusztulnak oxigén nélkül!
Oban még nem gondolt erre. Csak a harag dolgozott benne. Iszonyúan
dühös volt. Lépre mentek az őrült simulékony modorának, annak, hogy
mostanában olyan alázatosan és szelíden viselkedett. Színjáték volt csupán az
egész! Ha most a kezébe kaphatná a férfit… Fogát csikorgatta. A sisakon át
Lettára nézett. Haragos remegése kissé elcsitult.
– Gyere!
– Hová?
– A repülőhöz.
Amikor visszaszálltak a gépbe, a férfi ujjaival mutatta egyezményes
jelüket: "Kapcsolj át!" Végre ismét zavartalanul szót válthattak.
– Most is azt mondod, hogy nem szabad Dabbot elzárni? Ez egy
közveszélyes őrült!
– Hagyjuk ezt most. Mit tegyünk? – Az asszony is ideges volt.
A férfi messzelátót vett elő. A ház ablakait kémlelte, de csalódottan
eresztette le a műszert.
– Semmit sem látok, leengedte a fényvédő réteget. Alighanem elbújt. – Kis
töprengés után leült a gép elektronikus agya mellé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Letta.
– Rádió útján kapcsolatba lépek a ház vezérlésével.
– Gondolod, hogy.
– Meglátjuk.
Pár perc telt el idegölő feszültségben. Amikor létrejött a kapcsolat, Oban
először arra utasította a két gépezetet, hogy hangjelzések nélkül működjenek,
a kérdések és válaszok képernyős kiírására utasította őket. Letta kissé
megkönnyebbült, azt hitte, most már minden rendben lesz. Ám Oban feszült
arcán látta: ettől még messze vannak. A ráncok most még inkább bemélyedtek
a homlokába.
– A kapcsolat megvan, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy utasításokat
adhatok a ház vezérlésének. Minden attól függ, Dabb milyen mélyre nyúlt,
mekkora blokádot alakított ki az elektronikus agyban.
– A teljes agyban?
– Dehogy. Hogy egy ilyen rendszert kidolgozzon és betápláljon, ahhoz egy
hét is kevés lenne. Azt hiszem, a legfontosabb intézkedési irányokba mehetett
el, ott sem túl messzire. Ott alkalmazott blokádot, ahol a vezérlés a ház egyes
részeinek működését irányíthatja. Például a zsilipnél. Ez a legnagyobb baj,
lezárta az ajtót. Kérdés, milyen parancsot adhatott a vezérlésnek. Ez a lezárás
ideiglenes jellegű, vagy állandó? Szabott-e valamilyen határidőt? – Oban a
billentyűket nyomogatta, aztán ajkát harapdálva várta a kis képernyőre kiíródó
választ:

A ZÁRÁS IDEIGLENES TARTAMA 30 NAP

– Harminc nap! – Letta szája elé kapta a kezét, tekintete rémülten

szegeződött az ablakon át a házra. – Addig elfogy az oxigénünk!
– A legnagyobb takarékossággal is csak két hétig bírnánk ki. – Oban
töprengett, aztán lekopogta a következő kérdést:

A ZÁRÁST ELRENDELŐ EMBER MIVEL INDOKOLTA DÖNTÉSÉT?

A válasz azonnal felragyogott zöld betűkkel:

A ZÁRÁST ELRENDELŐ EMBER A DÖNTÉST NEM INDOKOLTA

– Persze, a gépnek nem kellett magyarázkodnia – fújt dühösen a férfi.

Lettára nézett. Űrruhában nem látszik, de… a hasa már gömbölyödik.
Nemcsak róluk van tehát szó. A gyermek – a gyermekük – is Dabb bomlott
agyának áldozata lesz?
– Mit csinál most? – kérdezte az asszony. Oban egy percig rábámult, aztán
megértette, és a kérdést a géphez továbbította.

AZ EMBER MOZDULATLANUL FEKSZIK

– jött a válasz.
– Életjelenségei vannak? – kérdezte a géptől röviden.

AZ EMBER ALSZIK. ERRE UTALNAK A KÖVETKEZŐ JELEK…

– és a gép felsorolta következtetése indokait. Ez most a legkevésbé sem

érdekelte a két embert. Letta az ujjait tördelte. Oban gyerekes mozdulattal
tárta szét a kezeit. Az asszony elnézte a férfit. Miért szereti ezt a néha kissé
nehézkes, máskor gyors gondolkodású, szögletes arcú férfit? Hiszen nem
azért, mert ő a bolygón az egyetlen férfi, az egyetlen ember. Ha Oban nincs,
már nem élnének, sem Dabb, sem ő, Letta. De hát nem a hála vezette őt Oban
karjaiba.
– Végül is te vagy a ház gazdája. A központ neked adta a vezérléssel
együtt, téged vezetett be oda mint tulajdonost. Ez semmit sem jelent? –
kérdezte az asszony. Oban újabb kérdést tett fel a gépnek, közben válaszolt:
– A vezérlést úgy konstruálták, hogy a belül lévő ember utasításait kövesse
elsősorban. Ne feledd, a ház egyetlen ember lakóhelye, annak szánták, és a
vezérlést sem figyelmeztettük soha, hogy most többen vagyunk. A gépek nem
töprengenek azon, ki a bent lévő ember és azt mire jogosították fel. Nem is
különböztetik meg Dabbot tőled vagy tőlem.
Oban folytatta a kérdezősködést:

MILYEN EGYÉB INTÉZKEDÉSEKET TETT A BENT LÉVŐ EMBER?

KIKAPCSOLTA A HALLHATÓ KÜLSŐ ELEKTROMÁGNESES

ÖSSZEKÖTTETÉSEKET.

– Vagyis hiába is rádióznánk neki. Sem a sisakrádiók, sem a repülő

rádiójának jeleit nem veszi a benti gépezet – "fordította" le Oban a választ.
Letta még mindig a házat nézte, akárha tekintetével próbálna áthatolni a falon.
És Dabb agyán. Mi történhetett?… A mérnök hetek óta forgathatta a fejében
ezt a lépést, de ők ketten semmit sem vettek észre. Talán túlságosan is el
voltak foglalva egymással? Hiszen ez természetes. No persze, természetes – az
ő számukra. De Dabb most olyan, mint egy gyerek, aki féltékeny a felnőttek
egymás iránti érzelmeire. Mindenre, ami nem vonatkozik rá. Egyszerűen úgy
döntött, kikapcsolja életéből ezt a két embert. Van-e fogalma arról, hogy
gyilkosságra vállalkozott? Vagy ez sem hatol beléje?… Többet kellett volna
foglalkozniok vele. Majd ezután… Ha egyáltalán túlélik Dabb újabb akcióját.
Múltak az órák. Oban gondolkodott. Néha kérdezett valamit a géptől.
Hamar meggyőződhetett arról, hogy ő – hiába a ház gazdája, sőt
"parancsnoka" – ebben a különleges helyzetben semmit sem tehet. A
konstruktőrök hogyan is gondolhattak volna arra, hogy a házban egyszer
többen fognak élni és ezek közül az egyik fellázad a többiek ellen? A vezérlés
csak annak engedelmeskedik, aki a házban tartózkodik. Ha annak utasításai
ütköznek a kívül lévő lények érdekeivel, akkor az utóbbiak létét a vezérlés
egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Mintha nem is élnének ugyanazon a
bolygón.
 Már régen beállt a trendali éjszaka, amikor Oban – végigpróbálva minden
lehetséges variációt – egyszer csak a homlokára csapott.
– Megvan!… A vészjelzés!
– Miféle vészjelzés?
– A vezérlésből Dabb kikapcsolta a külső rádióforrások vételét, de csak
azokat, amelyek hang útján jelentkeznek be. Biztosan hallotta a mi
beszélgetésünket, amikor délután a házhoz közeledtünk. Úgy látszik,
idegesítette a hangunk… De a külső vészjelzéseket a VHF-hullámhosszokon a
vezérlés minden körülmények között veszi, ezt senki sem kapcsolhatja ki, nem
is rendelhet el rá blokádot.
– És?
– A jelzés fajtájától függ a reakció… – Oban ismét a homlokát ráncolta.
Kérdezett valamit a géptől, aztán hirtelen felpattant. – Azt hiszem, megvan. Ez
talán beválik. Mert ha nem – hát semmi sem segít rajtunk. A férfi azonnal
megtelt energiával. A mozgása, az arckifejezése is megváltozott. Ellenőrizte
űrruhája oxigénkészletét, és ellentmondást nem tűrően szólt:
– Én kiszállok. Te repülj el… bárhová! De ne messzire. Egy kilométerre
elég lesz, mondjuk, szállj le a tengerparton, és adj vészjelzést. Add le a
QHT-kódot… várj, beütöm előre, és te csak elindítod a jelzéssorozat
folyamatos sugárzását.
– Mi az a QHT-kód?
– Műszaki segítséget kérsz. Járműved lezuhant és te benne rekedtél, nem
tudsz kijönni, életveszélyben vagy. Fémvágó robotokat kérsz, hogy azok
kimentsenek a roncsok közül. A vezérlés beépített szelektáló rendszere –
bármilyen blokádot is rendelt el Dabb – ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. A
finomabb, drágább robotokat nem a külső raktárban, hanem a házban tartom,
ahol a trendali légkör páratartalma nem tehet bennük kárt… Ez most a
szerencsénk, remélem.
– Tehát javítórobotokat kérek a vezérléstől?
– Pontosan, merthogy életveszélyben vagy. A repülőhöz a ház vezérlése
különleges önjáró fémvágó és javítórobotokat küld. Ezek infravörös
letapogatás révén éjszaka is odatalálnak a repülőhöz. A céltárgy különben
folyamatos irányjelzést ad nekik.
– Ne is mondd tovább, mindent értek.
– Vigyázz magadra! – A férfi kinyitotta a gép ajtaját. Sisakjaikon át
egymásra néztek.
– Te is vigyázz, Oban!

Oban a ház falához lapult. A hold vastag felhők mögött járt, teljes volt a
sötétség. A férfi bekapcsolta infravörös látókészülékét – nem volt ez egyéb,
mint a sisakon a szeme elé húzott vékony lemez –, így jól látta a környéket. A
házat, a távolabb álló kollektorokat, a víztartályt, a külső raktárakat.
Számításai szerint a repülő most szállhatott le a tengerparton. Az éterben
csönd volt. Úgy beszélték meg Lettával, hogy most saját külön
hullámhosszukon sem fognak rádiózni.
A férfiban a feszültség nem hagyott alább. Dabb – miért is van itt? Miért
nem veszett oda az űrben. Csak azért létezik, hogy az ő sorsukat nehezítse,
hogy nyugalmukat, türelmüket és szerelmüket újra és újra próbára tegye. És
ha a végén mégis Dabb győz, Letta, a magzata, és ő, Oban – elpusztulnak?
Nem, nem győzhet az értelem nélküli tudat az értelmes tudattal szemben –
biztatta önmagát. De kétségei nem múltak el. A feladatra koncentrált. Ha a
vezérlés helyesen értékeli a beérkező segítségkérő jelek fontosságát, ki kell
küldenie a robotokat – Dabb záróblokádja ellenére is. A robotok csak ezen a
zsilipen jöhetnek ki… Múltak a percek. A férfi idegeskedett. Mi történt?… Ha
Lettának valóban baja esett az éjszakai leszállásnál… De mindenképpen le
kellett szállnia, a ház vezérlése a repülő álló helyzetben lévő adóját méri be,
úgy tájékozódik a "szerencsétlenség" színhelye felől, mielőtt beprogramozza a
robotokat. Állítólag még topográfiai leírást is diktál nekik, közli a
megközelítés optimális útvonalát, a terepadottságok figyelembevételével…
Csak jönnének már!
Hátát a falnak feszítette. A térde remegett. És a gyomra is. Ha nem sikerül,
végük van. De akkor megnyílott a zsilipkamra ajtaja! Oban már ugrott is.
Majdnem összeütközött az egyik robottal; a szerkezet szögletes volt és
lánctalpakon haladt. Oban félreállt. Két gép ment el mellette halk zúgással, az
egyik a fémvágó volt. A férfi máris a kamrába lépett. A külső ajtó
becsukódott. Most minden attól függött, miképpen reagál a vezérlés a
zsilipkamrából érkező emberi utasításra. A vezérlés úgy "tudja", hogy a kamra
üres, nincs ott sem ember, sem gép. És mégis jelzést kap: töltse fel
belélegezhető földi levegővel a kamrát, majd ha a nyomáskülönbség
kiegyenlítődik, nyissa ki a belső ajtót… Fél lábbal már bent vagyok, bent
vagyok – dübörgött a férfi agyában a gondolat. De még nem volt biztos a
dolgában. Lehet, hogy Dabb nagyon ravasz és előrelátó volt, akkor pedig
előzőleg arra is utasította a vezérlést: ha rendkívüli vagy érthetetlen dolog
történik, a gépezet adjon neki jelt, mielőtt bármilyen döntést hozna. De ha így
volna, már Letta vészjelzéseit véve is felébresztette volna őt a vezérlés.
Oban mindenesetre kezébe vette lézerpisztolyát. Árnyék volt a fénytelen,
sötét kamrában, az egyik falnál állt. Egész testében remegett. Most nem
gondolt Trendalra. Lettát és gyermekét érezte tudatában és önnön ösztöneit.
Harcolni fog, bármi is történik. Harcolna bármilyen idegen erővel, mert élnie
kell. Élnie kell!
A zsilipkamra belső ajtaja nem nyílott ki.
Oban mélyet lélegzett. Szkafanderében is fázott – az idegei… Most mégis
meg kell nyugodnia. Mindenáron. Az űrruha karjába épített levegőanalizátor
apró jelzőlámpája piros fénnyel égett: "Nem belélegezhető!" Várt egy percig,
de mivel semmi változás nem történt, ismét megnyomta a zsilip vezérlőjén a
fehér gombot. A légüres térben nem hallhatta, elindult-e a szivattyú.
Nem indult el, a fali jelzőfény nem változott. Trendali levegő volt a
zsilipben, a belső ajtó nem nyílott. Döntenie kellett.
– Letta! – hívta rádión az asszonyt.
– Igen?
– Hol vagy?
– Leszálltam a tengerparton, ahogy megbeszéltük.
– Repülj vissza a házhoz. Közöld a vezérléssel, hogy a hibát megjavítottad,
a gép ismét repülésre képes, a vészhelyzet megszűnt, a robotokra nincs
szükség.
– Értem, a zsilipben vagy.
– Igen.
Huszonöt perc telt el idegölő várakozásban. A szkafanderbe épített
elektronikus órán lassan változtak a számok. Oban fejében egymást kergették
a gondolatok "Van tartalék oxigénpalackom. A levegőm összesen tizenhat
órára elég. De ha a zsilip semmiképpen sem nyílik meg…"
– Letta?
– Most szállok le.
– Kapd el az egyik visszatérő javítórobotot, tegyél rá néhány
oxigénpalackot.
– Rendben van.
Aztán megint várakozás. Soha nem hitte volna, hogy ilyen csönd is
lehetséges a Trendalon.
Végre mozdult a külső ajtó, a vezérlés utasítást adott kinyitására. Ez
azonnal megtörtént. A robotok begördültek. És egy fürge árny is besurrant a
küszöb fölött.
– Letta?
– Nem hagylak egyedül.
– De ha a zsilip nem nyílik ki?
– Akkor együtt halunk meg. – Az asszony ezt olyan egyszerűen mondta,
olyan magától értetődően… Oban torka elszorult, ám melegség terjedt szét
benne. Meghatottságát legyőzve úgy tett, mintha mindez a lehető
legtermészetesebb dolog volna.
 A külső ajtó ismét becsukódott, légmentesen lezárult. A két ember
hallgatott. Lelketlen gépek között álltak, létük is talán csak azoktól függött. A
percek múltak, és semmi sem történt. A belső ajtó nem nyílott ki. Elsőnek a
férfi szólalt meg:
– Utat kell törnünk magunknak.
– Hogyan?
– Az egyik robotot fémvágásra utasítom. Lézervágója van. Ha a belső
ajtóba sikerül egy hatvan centiméter átmérőjű kerek nyílás vágnia, egyrészt
azonnal beáramlik ide a ház oxigénje, másrészt a nyíláson űrruha nélkül
átférek és… – Oban nem fejezte be a mondatot. Letta így is értette.
– A vezérlés nem tűri majd tétlenül, hogy megszűnjék a ház
levegőintegritása és a zsilip használhatatlanná váljék.
– Akkor mit találjunk ki? – Oban most először volt tanácstalan. Azon
töprengett, mit tehet a vezérlés, ha "idegenek" férkőztek a zsilipbe. Mert nem
volt kétséges, a ház minden eseményét és folyamatát figyelemmel kísérő
bonyolult gépezet azonnal tudomást szerez a fal egyik darabját ért
hőmérséklet-emelkedésről. Érzékelői behálózzák a házat, benne rejlenek
minden faldarabban is.
– Kibonthatnánk a falat a kapcsoló körül… – Oban felkattintotta
sisaklámpáját, a fehér és piros gomb környékét szemlélte. Öröme nem tartott
sokáig, rájött, ez a terv sem kínál kedvező eredményt. A zsilip műveleteinek
irányítása ugyanis nem a gombok nyomogatásával történik, ezek csak jelzést
közvetítenek a vezérlésnek, a valódi parancsot a szivattyú elindítására az adja
ki. A férfi keserűen jegyezte meg:
– Amíg Dabb nem dönt másképpen, nem változik a helyzet.
Letta hallgatott. Nem tudták, mennyi idő telt el. Mindketten feszülten
gondolkoztak. Aztán a megoldás villámként hasított a férfi agyába. Ez az!…
– Becsapom a központi agyat – mondta, és azonnal munkához látott. Nem
is figyelt Letta kérdéseire. A fémvágó robotot az egyik oldalfal mellé állította,
beindította a lángvágót. A lézer ibolyaszínű, tűvékony sugarát az
intenzitásszabályozóval széthúzta: a sugár most nem "élesen", hanem
legyezőszerűen verődött a fémfalra. Csökkent az olvasztó hatása, de nőtt a
megmunkált felület nagysága.
– Mégis falat vágsz? De éppen ott, ahol az a legvastagabb?
– Nem, drágám. Csak felforrósítom a fal belső rétegét. Az érzékelők révén
a vezérlés erről tudomást szerez, és valamit tennie kell. Nem hiszem, hogy
Dabb gondolt volna tűzoltási teendőkre.
– Tűzoltás?
– A vezérlésben kész program van arra, ha a házon belül veszélyes
hőmérséklet-emelkedést észlel. Az előbb azt hittük, ez akadálya lehet a
szabadulásunknak… Ellenkezőleg. De olyan falon kell jelentős
hőmérsékletemelkedést produkálni, amelyhez a tűzoltó-berendezések csak a
belső zsilipajtón át férkőzhetnek.
A szürke fémfal legfelső rétege már majdnem olvadni kezdett.
Hőmérséklete több száz fokra emelkedett. Oban nem kapcsolta ki a robotot, de
gyorsan a belső ajtóhoz húzódott.
– Gyere. Hamarosan jönnek a tűzoltó gépek. Amint nyílik az ajtó, a
küszöbre rántjuk a másik szerelőrobotot, és ott lezárjuk a mozgását. Így az ajtó
már nem zárulhat be, akkor sem, ha a vezérlés vagy Dabb az utolsó
pillanatban ellenakcióba kezdene.
Jól számított. Amikor a faldarab már-már vörösen izzott, a belső zsilipajtó
hirtelen felpattant. Letta a nyílásba rántotta a robotot, Oban lekapcsolta a
lézersugarat, és maga is kirohant a zsilipből. Fegyverrel kezében két ugrással
szelte át a folyosót, berúgta a nappali ajtaját.
Közben háta mögött a zsilipbe berobogott a kerekeken gördülő
tűzoltó-automata. Hőérzékelőjével azonnal lokalizálta a rendkívüli
hőmérséklet-emelkedés helyét, arra fordította kilövőnyílását, és fehér habot
fecskendezett a kamra falára.
Oban ebből mit sem látott, már a házban rohant. Nem égtek a fények a
nappaliban. Meglapult, veszélyt sejtve. Az egyik fal tövébe guggolt.
Infravörös nézőkéjén át nem látta Dabbot. Felnyúlt, megérintette a szenzoros
kapcsolót. Akkor már Letta is a küszöbön állt.
– A hálókamrájában lehet – suttogta az asszony. Hányinger kerülgette. A
zsilipből szabadulva hirtelen zuhant rá a feszültség. Akkor, amikor a baj
tulajdonképpen már el is múlott. Elmúlott?…
Dabbot csakugyan függőágyában találták. Nehezen ébredt kábult álmából.
Szeme kialvatlan, vörös volt, arcán mélyek a ráncok. Haja összekuszálva,
mozdulatai alig koordináltak. A felgyűlő fény, a vállát rázó dühös kezek elől
megpróbálta eltakarni az arcát.
– Hörby?… Hát átvészelted a bajt? – mormolta, aztán alighanem felismerte
az előtte álló két ember arcát, mert így folytatta: – Mi… mi az? Ti vagytok?
Hogyan jöttetek be?
Oban válasz helyett fellökte sisakját. Beszívta a levegőt. A ház levegőjét, a
Föld, az otthon levegőjét. Ordítani szeretett volna. Magához rántani és ütni
Dabbot, értetlen arcába vágni, eltaposni, megölni… Csak fújt, mint egy dühös
állat. Igen, állatnak lenni volna jó. Vannak pillanatok az életben, amikor azok
lehetnénk. Sejtjeink mélyén, agyunkban még mindig dolgozó ösztönök
szeretnének uralni bennünket, és ilyen percekben mi is szívesen átengednénk
nekik az akaratunkat. Csak egy percre, csak másodpercekre tudnánk elfelejteni
az ezer nemzedék óta belénk nevelt, ránk kényszerített béklyókat!
 Letta megfogta Oban karját. Mint már annyiszor, elég volt ez a kis jel,
hogy a férfit lecsillapítsa. Oban még kettőt fújt, de haragja nem múlott el.
Visszalökte Dabbot a függőágyra.
– Itt maradj! És ki ne mozdulj a szobádból az engedélyem nélkül!
A mérnök lehanyatlott. Furcsa volt kábult tekintete. Oban maga után húzta
Lettát, és kívülről bezárta a kis raktárhelyiség ajtaját. A zár ugyan
gombnyomásra szinte hangtalanul működött, mégis a két ember szinte hallotta
a fémek kegyetlen csattanását, amely pontot tett egy időszak végére.
Oban egyenesen a vezérlőpulthoz ment. Idegesen felnevetett; a feszültség
benne is csak most kezdett leapadni. A képernyőn zöldes betűkkel ragyogott a
két legújabb jelentés:

A BLOKÁD RÉSZBEN MEGSZÜNTETVE TŰZOLTÁS MIATT. A

ZSILIP 3-AS SZÁMÚ FALÁNAK 14-ES NÉGYZETÉBEN A
HŐMÉRSÉKLET FOKOZATOSAN CSÖKKEN. TŰZVESZÉLY
MEGSZŰNT. A ZSILIP BELSŐ AJTAJA AKADÁLYOZÓ TÁRGY MIATT
NEM ZÁRHATÓ!

Oban Lettára nézett. Az asszony ott állt mellette. A szeme – akár a tenger
öble. Mozdulatlan majdnem, már elcsitult a vihar, bár a mérhetetlen erő még a
hullámok és a part között feszült. Oban szótlanul magához vonta és
megcsókolta. Nem igazi csók volt ez ott és akkor. Nyugtató jel,
megkönnyebbülés forrása.
– Menj, vidd ki a gépeket a zsilipből! Én a vezérlést veszem kezelésbe…

6.
Attól a naptól a vezérlés elektronikus, "megtörhetetlen" úton kapott utasítás
szerint cselekedett. Az új program első és legfontosabb parancsa az volt, hogy
csak Letta és Oban hangjának engedelmeskedhet, különösen fontos vagy
életveszélyes helyzetekben e hangok gazdáinak parancsait is csak akkor
teljesítheti, ha azok előzőleg egy négy számjegyű kódot közölnek vele
billentyűzet vagy rádiójelek útján. Így remélték kizárni Dabbot mindenből –
hisz többé nem bízhattak benne. Azt is elhatározták, hogy ketten együtt soha
többé nem hagyják el a házat. És Dabbot sem hagyják felügyelet nélkül.
Letta különben hiába próbálta megtudni a mérnöktől, hogy mi történt vele
azon az emlékezetes napon, miért akarta elpusztítani társait. Ha erről
kérdezték, hallgatott. Ahogy teltek a napok, Oban és Letta haragja csillapodott
– ám helyette új, kellemetlen érzés költözött beléjük. Dabb most már nagyon
is konkrét veszélyt jelentett, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Olyan volt,
mint egy ismeretlen működésű, időzített robbanószerkezet.
Bár a következő hetekben a mérnök semmi rosszat nem tett, az örökös
feszültség mindnyájukat megviselte. Oban mogorván járt fel-alá, kezdődött a
nyár, és ez volt a legjobb időszak a flexiáültetésre. A vörös nap minden délben
csaknem pontosan a feje fölött delelt, árnyéka talpa alá húzódott. A férfit
csábította a barnás föld, a kékeszöld erdők látványa. Reggelente a messzeség
halvány párarétegeket szült, a tenger fölött szelek gomolyogtak… Főleg a
sivatagok vonzották; örökös kihívásnak érezte létüket. A sárgás homoktenger
keserűséget ébresztett benne: a Földön már régen felszámolták az efféle
helyeket, bármilyen nagyok is voltak valaha. A Szahara, a Góbi, az Atacama,
a Mojave, a Kalahári és a többiek már régen termőföldek lettek, ahol szuper
méretű gyümölcsültetvények váltakoztak haszonerdőkkel,
napenergia-telepekkel, haltenyésztő, mesterséges tavakkal és városokkal.
Ahányszor a férfi valamelyik trendali sivatag fölött repült, ökölbe szorult a
keze. A szelek fel-felkapták a rendkívül apró szemű, könnyű homokot,
elhordták, a felhőkbe repítették, viharként szórták el másutt, dűnéket építettek
belőle hol itt, hol ott. Az Egyenlítő alatt több sivatag is volt, azonfelül a
kontinensek távolabbi részein is akadtak nagy kiterjedésű, félsivatagos
területek, ahol a helyi növényzet csak gyéren tudott megélni. Oban úgy érezte,
ez a hatalmas, feladat éppen rá vár. A gyermek – az ő első, egyetlen
gyermeke! – közeledése új energiával töltötte fel, régebbi szomorú gondolatai
nyomtalanul eltűntek. A Trendal az ő két kezére várt. "Úgy lesz igazán az
enyém, ha minden darabkája magán viseli majd a kezem nyomát" – gondolta
kissé régimódian, de őszintén. Már tudta, így; fogja igazán birtokba venni a
bolygót. Ő, Letta és az a harmadik ember. Létezésével számolni kellett, és bár
a trendali és földi időszámítás különbsége miatt nehéz volt kiszámolni
érkezése pontos dátumát, azért körülbelül sejtették, mikor JÖN. Oban annyit
gondolt erre a napra, hogy agyából teljesen kiesett az utána következő idő.
Ugyanakkor félt is. Az érzés egyelőre homályosan növekedett benne,
baljós daganat volt. A szülés ismeretlen veszélyekkel járhat – tudta ezt, hát
félt.
Letta saját számításai és a medicinrobot vizsgálatai alapján úgy vélte, hogy
még hathét lehet hátra. Az utóbbi napokban furcsa érzése támadt. Egy éjjel azt
álmodta, hárman úsznak a tengerben. A tenger itt volt a Trendalon – a parti táj
és az égbolt színei ezt jelezték – mégis, a víz egészen olyan volt, mint a
Földön, ahol régebben az asszony annyit fürdött. A selymes vízben hárman
úsztak előre az apró, fénylő hullámokon, de sem Oban, sem Dabb nem volt
velük, mégis hárman voltak, két kis fejet látott maga előtt a tűző napfényben.
Ébredése után hosszan feküdt, tágra nyílt szemmel nézte a sötétséget, két
kezét hasára csúsztatta… A testét vizsgáló gépek másnap egészen világosan
jeleztek még valamit, de erről még nem szólt Obannak. Olyannyira hihetetlen
volt…
Oban nem sokáig bírta a házban. Rengetegszer Letta lelkére kötötte, mit
tegyen, ha Dabb ismét fellázadna. Mert a férfi lázadásnak nevezte a mérnök
kiszámíthatatlan tetteit. Bár gondolatban kénytelen volt elismerni: ez betegség
– még Letta előtt sem használta soha ezt a szót. A mérnök agya beteg volt, és
nem tudhatta senki, valaha meggyógyítják-e.
Egy esős napon Oban elrepült délre. A Kettes földrészen maradt, csak
éppen átrepülte a nagy öblöt és a déli félszigeten szállt le. A hosszú, egyenes
tengerpart széles homokpadjából vett mintákat; úgy tervezte, ha az "otthoni"
analizátorokkal elvégzendő vizsgálatok kedvező eredményt hoznak, a
homokban elég egyéb, növekedést elősegítő anyagot talál, hát ezt a majdnem
száz kilométer hosszú sávot is beveti flexiával. Túl nagy terület ez ahhoz,
hogy parlagon heverjen. És így a növényzet legalább megköti a futóhomokot
is.
Mintavétel után sokáig állt a parton. Tenger és szél zúgott-csapkodott,
tajték repkedett körülötte, zöldeskék cseppek rakódtak sisakjára, de ő csak állt
és nézte a partot. Zöld felhők kergették egymást, a nap ritkán bukkant elő,
olyankor vörösessárga fényt dobott a nedves homokra, és eltűnt újra,
felhőárnyékok úsztak a tengeren, kúsztak a partra, a távoli hegyekre. "Itt
valaha város lesz" – vágott bele az ösztönös sejtés. Óriási nyaralótelep. Az
egész bolygó lakossága ide fog járni üdülni, erre a száz kilométeres, hatalmas
strandra. A Trendal legnépszerűbb városa lesz ez a… nem, még nincs neve.
Még nincs város, nincsenek utak, házak, nincs energia, nincs víz, és főleg –
nincsenek itt emberek. De amint lesz levegő, ők is megjelennek. Oban már
maga előtt látta őket: nők hevertek a napernyők árnyékában, férfiak úsztak az
aranyfényű vízben, gyerekek labdáztak a homokon… Behunyta a szemét.
Százezrek és milliók élnek majd itt, de közülük senki sem fogja tudni, hogy
egyszer, hihetetlenül régen valaki… egy férfi… és egy nő, ugyanitt… Hogy
azzal a családdal kezdődött minden, velük kezdődött itt az élet.
A hullámok dübörögve futottak ki a partra. Tenger támadott szárazföldet,
ostromlott vár volt a homokpart Oban sokáig nem tudott betelni a gyönyörű
látvánnyal.
Amikor visszament a repülőhöz, a sisakjában megszólalt a rádió:
– Oban, jelentkezz!
Letta volt. És a hangjában – izgatottság. Oban hát nem a rádióra ügyelt
már, hanem azonnal elindította gépet. Már északra száguldott magasan a táj
fölött, amikor végre válaszolt:
 – Itt vagyok. Mi történt?
– Dabbot valami baj érte!
A repülő alatt hátrafelé rohantak az erdők. A gép a lehető legnagyobb
sebességgel süvített, elmaradt a tenger, hamarosan feltűnt a nagy öböl…
– Hol van? A házban? – Oban attól félt, a két magára hagyott ember otthon
tűzött össze. "Ha az az őrült bármit is ártott Lettának, megölöm!" –
fogadkozott.
– Nem, Oban. Addig könyörgött, míg kiengedtem a házból.
– Fegyver van nála?
– Természetesen nincs. Elment észak felé, úgy hiszem. Ennek már egy
órája. Az előbb kiabált a rádión, de elég halkan. Üldözik, azt mondta.
– Üldözik? Állatok?…
– Nem mondta… Csak azt, hogy már nem bírja sokáig. Oban, én félek…
Ki tudja, mi történt vele?
A férfi nem válaszolt. A tájat nézte. Most ért az öböl fölé. A víztükör
hirtelen szétszaladt alatta. Közeledtek a távoli hegyek. Dabbot üldözik? Talán
a szokásos rémképei: Hörby és Aran.

Oban maga sem tudta, miért rohan most észak felé. Ott van a ház, benne
Letta, őt nem fenyegeti veszély. Akár csökkentheti is a sebességet. Lelke
mélyén hideg, nyálkás indulat mozdult, a gondolat fekete volt és alattomosan
kísértő: "Ha nem sietsz annyira, Dabbot az ismeretlen veszély esetleg…
elveszejti. Meghal, és nem a te kezedtől. Nem lesz többé az utadban. Az
utatokban."
Elhessegette magától a gondolatot. Nem így, nem így kellene az ügy
végére jutni. A szürke vizet nézve megint eszébe jutott, hogy értesíti a
központot, vigyék el Dabbot. Ha Lettát is magukkal kívánnák vinni, az
asszony tiltakozna. Akarata ellenére senkit sem kényszeríthetnek semmire.
Oban olyan biztos volt Letta szerelmében, akár a magáéban.
Felbukkant előtte az öböl túlsó partja. Még két hegylánc, felmeredő szirtek,
meztelen kősivatag, aztán majd szelíd dombok között – a ház. Ha Dabb
közben visszatért, Letta beengedte, és…
Önkéntelenül is gyorsította a repülőt. A robotpilóta a radarjelzések alapján
növelte a magasságot – már a hegyek között volt.
– Vettél tőle újabb jelzéseket?
Letta lélegzet-visszafojtva várakozhatott a rádiónál, mert azonnal válaszolt:
– Nem. Lihegést hallottam, és egyszer egy üvöltést. Ha az Dabb hangja
volt, akkor… nem is tudom, mit gondoljak. Olyan volt, mint egy sebzett állat
hangja. Oban, félek!
 – Nyugodj meg, drágám! Mindjárt odaérek. Mit mutat a bemérés?
– A bemérés?… Igen, persze. Még nem mértem meg.
– Állítsd erre a hullámhosszra, az antenna önműködően elvégzi a többit. Ha
Dabb újra jelentkezik, közöld velem az adatokat.
Repült tovább. Letta és a ház hallgatott. Oban elnyomta rossz gondolatait,
inkább a feladatra koncentrált. Letta már annyiszor fogta Dabb pártját, de a
férfi tudta, nem személyes okokból teszi. Letta mindig az embert védte.
A repülő előtt balra felbukkant az óceán. Aztán a ház. A táj békességet
sugallt. Reggel óta itt semmi sem változott.
– Letta?
– Még semmi, Oban. De ennyi idő alatt nem mehetett messzire, gyalog. És
azt hiszem, visszafelé futva jön, menekül. Ha csak el nem tévedt… Már közel
lehet.
A repülő elszáguldott a ház fölött.
Lenyomta a biokereső gombját "ember nagyságú élőlény"-re állította.
Aztán átvette a vezérlést a robotpilótától, és felére csökkentette a sebességet,
körözni kezdett.
Nem kellett sokáig kutatnia. Egy hegyoldalon, ritkás erdő fölött a kereső
szaggatott hangjelzést adott. Oban irányt változtatott, mélyebbre vitte a gépet,
és megpillantotta Dabbot.
A mérnök sisakja vakítóan csillogott a napon. De miért mozog olyan
furcsán?
– Megvan. Él – mondta Oban a mikrofonba, és még inkább közelített
fentről. Letta megkönnyebbülten sóhajtott.
Dabb karjaival csapkodott, aztán térdre esett. Oban szeme összeszűkült.
Fekete foltok ugráltak az űrhajós körül. Hol testéhez értek, hol meg
eltávolodtak tőle.
Farkasok! A kutyatestű, csíkos szőrű állatok lehettek vagy tizenöten, és
mind az embert rohamozták. Mi történhetett? Hiszen most nyár van. Télen, ha
éheznek, előfordult már, hogy rátámadtak Obanra is. De ilyenkor?
Nem habozhatott. Kitárta az egyik ajtót, dereka köré kanyarintotta a
biztonsági hevedert, nehogy kizuhanjon, és máris kezében volt a lézerpisztoly.
Utasította a robotpilótát, itt körözzön. Aztán célzott…
Csak akkor hatolt tudatába, hogy a szkafander akusztikus érzékelői
közvetítik a lenti zajt. Az állatok vinnyogó-üvöltő, izgatott hangját,
szenvedélyes morgásukat.
A lézerpisztoly célkeresztje először Dabb sisakjára siklott… Oban
behunyta a szemét. Megtehetné. A sisakot aztán elásná, és azt mondaná
Lettának, hogy…
Nem! Megrázta a fejét, újra célzott. A célkereső az egyik farkasra csúszott.
Az állat feszülő testtel ugrott éppen. Az ibolyaszínű sugár a levegőben találta
el. A farkas lendülete elsodorta Dabbot, a férfi ismét térdre esett. Valóságos
fekete csíkos hullámzás kavargott körülötte. Az állatok a szkafandert nem
szakíthatták át, de a kesztyű nem védte a kezét. Egy-egy fogsor ujjakat téphet
le… Oban megrázkódott, szinte a saját kezén érezte a pokoli fájdalmat. Lőtt,
újra és újra. Dabb ebből még semmit sem vett észre. Már egész testtel a földre
bukott, egy kis szikla mögé lapult, próbálta megvetni a hátát, de a vadállatok
minden oldalról rohamozták, egyszerre többen is ugráltak rá. Dabb szinte a
talajba bújt volna előlük…
A fegyver alig egy percig osztogatta a sugarakat. Vagy tíz állat terült el
sebesülten, többen pedig mozdulatlanul nyúltak el a fák között. Oban tett még
egy kört a tisztás fölött; a megmaradt farkasok sárga szemében
visszatükröződött a repülő. A levegőből támadó félelmetes, árnyékot vető,
zajtalan szerkezet, a sugár nyomán felcsapó égett szőr és hús szaga ismeretlen
rémületet ébresztett bennük. Sebeiket nyalogatva elrohantak.
Oban csak akkor szállt le, amikor már semmi sem mozdult a mérnök körül.
A fegyvert nem tette el. Óvatosan lépett ki a gépből. A döglött farkasok nyitott
szájjal, kilógó kékes nyelvvel hevertek.
Dabb felemelte a fejét. Előbb a mozdulatlan állatokat látta, aztán a
közeledő férfit. Próbált feltápászkodni. Oban odanyújtotta egyik kezét. A
másikban a fegyvert markolta.
– Köszönöm… Oban – mondta a mérnök rekedten. Lassan felállt. Aztán
csak nézték egymást, szótlanul. Ez a perc sokáig tartott, mindkettőjük számára
nagyon sokáig.
Dabb ajka reszketett; sisakját és ruháját sár borította, de mellén a
légintegritás sértetlenségét jelző kis zöld fény nem változott pirosra,
szkafandere nem szenvedett kárt.
– Menjünk.
Elindultak a gép felé. Döglött állatokat léptek át. Kékes szél csapott le a fák
közé, a napot felhő takarta el.
– Fáj – mondta a mérnök. Egyik kezét emelte, tétován. Oban nem
válaszolt. A gépből hívta Lettát.
– Készítsd elő a medicinrobotot és kötszereket. Perceken belül ott leszünk.
Dabb bal kezét teljesen összeroncsolták a "farkasok", az egyik ujja helyén
csak véres massza maradt, a másik négy is csonttörést szenvedett. Letta
rosszul lett, amikor eléje tárult a véres látvány. Oban maga volt kénytelen
fertőtleníteni, bekötözni a sebet.
– Egy ideig nem ölthetsz szkafandert, mondj le a kinti kirándulásokról! –
Oban igyekezett szigorú lenni, de indulata máris elpárolgott, hiszen Dabb
ezúttal nem ellenük cselekedett. A vér, a seb, a magatehetetlenség láttán
felülkerekedett benne a sajnálat.
Életük visszazökkent a hétköznapok sodrába. Az idő gyorsan múlott. A
nyár kiteljesedett, de nem volt ez földi, nem volt igazi nyár. Meleg volt ugyan,
de ezt úgysem érezhették, hiszen csak szkafanderben mozoghattak a bolygó
felszínén. Meleg szelek tépték a partokat, tördelték a lyukacsos fákat, ha
olykor viharrá erősödtek. A flexiaültetvények szépen fejlődtek, a Trendal
állatvilága sokasodott. Az anyaállatok kölykeikkel jártak, a páncélhátú hüllők
a parti homokba ásták be tojásaikat. Madarak költöttek a megközelíthetetlen
sziklás csúcsokon, szakadékok oldalában, bokrok tövében. Halak úsztak fel a
sebes vizű folyókon, virágba borult mezők kúsztak a dombok déli oldalán.

Letta egy napon megint alávetette magát a medicinrobot és a vezérlő agy

közös, nagy vizsgálatának. Az a pár héttel ezelőtti gépi adat nem hagyta
nyugton. Tudta, hogy a mostani, teljes, mindenre kiterjedő vizsgálat kizár
minden kétséget.
Oban aznap künn a raktárban dolgozott, a robotok segítségével gépeket
javított. Ezek délutánig elfoglalták, csak utána jött vissza a házba. Dabb a
szobájában üldögélt.
Letta arcán a mosoly furcsa volt, Oban először nem is látta, inkább
megérezte: a ház amúgy is világos, napsütötte termében még nagyobb lett a
fényesség. Oban is mosolyra derült, az asszony boldogsága rá is átragadt. De
még valami más is lüktetett a levegőben.
Letta a nagy képernyőre nézett. A férfi követte tekintetét; a képernyőn
kimerevedett az utolsó kép. Egy műszer hullámvonala. A vastag, első vonal
mögött alig valamivel halványabb a másik – mintha csak annak az árnyéka, a
visszhangja lenne.
– Mi ez? – kérdezte Oban.
– A szívverés képe – súgta az asszony. Egyik kezét önkéntelenül, ősi
mozdulattal csúsztatta elődomborodó hasára. A beözönlő fényben ragyogó
nőalakban volt valami időtlen. Minden időn és téren kívül álló.
– De… a jel kettős… – Oban még nem értette.
– Igen, kettős a jel. Mert… mert ikrek lesznek.
Letta másik keze is hasára kulcsolódott. A férfinak a lélegzete is elállt.
– Lettaaaa…!
Már együtt álltak, ölelkezve, ömlött rájuk a trendali fényesség.
– Vigyázz… – súgta az asszony és kissé eltolta hasától-testétől a férfit.
Dabb kinyitotta az ajtót és a résen át sötét tekintettel, nézte az ölelkező
párt.
 – Az északi félgömbön most július vége lehet. Vagy augusztus eleje –
mondta Letta. Az egyik széles ablak előtt ült és kis ruhákat varrt. Kezében
még ügyetlenül tartotta a tűt; ezt az egyetlen darabot is alig találták meg a
raktár mélyén. A vezérlő agy emlékezett, hogy valaha ilyen furcsa tárgyat is
hoztak ide, de nem tudta, hová tették a ház építői. Varrógép nem volt. Ki
gondolta volna valaha is, hogy a ház magányos lakója babaruhákat lesz
kénytelen készíteni?
Oban ott állt asszonya mellett, a dombot nézte. A flexiák zöldje neki is a
Földet juttatta eszébe. És belevágott a fájdalom: igen, Letta is a Földre gondol.
Összehasonlítja az időjárást, az évszakot, a tájat… Most még itt van, itt akar
maradni, vele. De ha egyszer meggondolja magát?
– Itt fogsz hagyni – mondta hirtelen és belényilallt az ijedtség. – Most is a
Föld jár az eszedben.
Ám Letta szelíden mosolygott.
– Ahogy neked is, Oban. Ez elől nem menekülhetsz, ettől nem
szabadulhatsz. A Föld benne van minden sejtünkben. Az az igazi otthonunk,
mert emberek vagyunk.
– Igen, de… – Oban habozott. Letta szép arcát látta. Az asszonyt állapota
nem csúfította el, a kívülről beeső fény aranyvörös árnyalata most különösen
talányossá tette mosolyát. A, férfi elszégyellte magát. – Ne haragudj. Ez is
azért van, mert…nagyon szeretlek.
– Tudom. – Kezük összetalálkozott.
Letta ismét a szövetdarabok fölé hajolt. Soha nem hitte volna, hogy ilyen
nehéz dolog a varrás. Nem is tudta kezdetben, hogyan kell csinálni. Oban
keresett ki egy régi videofilmrészletet, ahol egy régi divatú ruhát viselő nő
varrt valamit, onnan lesték el a mozdulatokat, de kezdetben még a cérnát sem
tudták befűzni az apró lyukba. A mérnök napok óta nem borotválkozott.
Biztosan rosszul is aludt, karikás szemmel, gyűrt arccal állt a küszöbön.
Szokása szerint előbb nem szólt, csak nézte őket. Oban kezdte magát
kényelmetlenül érezni. Lehet, hogy igaza van Lettának, ők is hibásak abban,
hogy Dabb idáig jutott? Ha visszamegy majd a Földre, meggyógyítják? Ha
mindjárt az elején elvitették volna – talán máris egészséges lenne?
Az űrhajós bal kezén még mindig kötés volt, a farkasokkal történt
találkozás óta két hét telt el. Később is csak annyit sikerült kiszedni belőle,
hogy az erdőben csavarogva kölyökfarkasokra lelt, próbált játszani az apró
állatokkal, de azok el-elfutottak előle. Miközben Dabb utánuk futott – azt hitte
tán, ez is a játékhoz tartozik –, hirtelen szembe találta magát a hordával.
Elsőnek a kölykök anyja rohant rá…
– Nem akarsz enni valamit? – kérdezte Letta. Már felállt volna, hogy
harapnivalót készítsen Dabbnak, de Oban szelíden visszanyomta a székre.
– Majd én.
Kiment a konyhába. Az ételautomata mellett megállt, várta Dabbot. Az jött
is. A tekintete úgy siklott tárgyról tárgyra, mintha életében először járna ebben
a helyiségben. Oban óvatosan, lopva figyelte társát. Dabb lassan leült a kis
asztal mellé. Kakaó csurrant egy pohárba, szintetikus kenyérre esett egy szelet
algalekvár. Valódi sajt is sárgállott egy tányéron.
– Egyél!
Dabb nem nézett Obanra. Nehezen mozdult a keze. Megfogta a
kenyérszeletet, az asztal lapját bámulta.
– Megint itt jártak – mondta végül.
– Kik?
– Hát… a többiek. Együtt voltunk régen a Lammaron.
"Képzelődik" – gondolta Oban.
Dabb foga a kenyérbe mélyedt. A falatot alig rágta meg, máris lenyelte
volna. Megakadt a torkán, köhögött.
– Igyál! – Oban leült vele szemben. Lelkiismeretfurdalást érzett.
Elhatározta, hagyja beszélni a férfit, végighallgatja, bármit mond is. Talán
ezzel segíthet rajta, legalább egy kicsit segíthet.
Dabb felnézett. Zavaros tekintete kitisztult. Oban kényelmetlenül érezte
magát, nem tudta, nem tudhatta, ez a tisztaság vonatkozik-e az űrhajós agyára
is. És ha igen – milyen mélységig?
– Az a Lammar egy bolygó? – érdeklődött.
– Igen, a Zeta-rendszerben van, a 8-as nap körül. Nem mi voltunk ott az
elsők. Már két expedíció járt ott előttünk, de arra a bolygóra nem tudtak
leszállni. Szárazföldek helyett csak forró gázokat és cseppfolyós felszínt
találtak. Visszafordultak és kész. De később jelentették, hogy a bolygó
mágneses tere furcsa eltéréseket mutat. Ezért küldték oda a harmadik
expedíciót, vagyis bennünket…
Letta a nyitott ajtónál hallotta a beszélgetést. Dabb megint harapott és ivott.
Már nem nézett Obanra, a szeme, megint elkalandozott.
– Átvergődtünk a kettős mágneses övezeten is. A gravitáció sok
furcsaságot produkált. Nex volt a kapitányunk, ő aztán soha semmi elől nem
hátrált meg. Ha ő egyszer azt mondta: "Itt leszállunk!" – akkor leszálltunk. Ha
azt mondta: "Itt átmegyünk!" – akkor bizony átmentünk, még ha
köbkilométerenként egy macskányi meteor repkedett is előttünk! Hát
belevágtunk ebbe is. Addig köröztünk a Lammar légkörében, különböző
magasságú pályákon, míg végre mégiscsak szárazföldre leltünk. Nagy
fémtartalmú talaj volt, növények nem is nagyon voltak ott. Inkább csak afféle
laposan terjeszkedő, kúszó indák. Amikor közöttük járkáltunk, gyakran a
lábunkra tekeredtek, némelyik olyan vastag és erős volt, hogy csak
lézersugárral lehetett elvágni. Nem voltak magas hegyek, de az a pár domb is
kör alakban helyezkedett el. Szürkéslila az égbolt a Lammaron, a napja pedig
kékes, hát elképzelhetitek, miféle ronda tájék…
Dabb többes számot használt hallgatóságához szólva, pedig csak Oban ült
előtte. A stílusa is olyan volt, mintha századokkal korábban egy italmérésben
ülve mesélne szájtáti, hozzá nem értő hallgatóknak.
– De az rögtön gyanús lett, hogy olyan szép kör alakzatot formáznak a
dombok. "Mintha nem lenne természetes ez az alakzat!" – vélte Nex. És
persze nem is volt természetes. Az egyik völgyön keresztül bejutottunk a
dombok közé. Szokás szerint Nex ment elöl. Egyszer csak megnyílt a föld! A
talajon egy lyuk támadt, úgy, ahogy mondom. Ne csodálkozzatok! Ez csak a
kezdet volt. Mert Nexet nem lehetett csapdába ejteni, idejében elugrott. És mi
is. A lyuk fekete volt, és valamilyen gáz tört elő belőle. Továbbmentünk.
Akkor meg forró plazma repült a levegőben, egyenesen felénk. Az egyik
társunkra borult. Csak az egyik lába látszott ki, még egy pillanatig sem tartott
az egész, és szegény élve elégett. Csak az egyik űrcsizmája maradt meg, de azt
otthagytuk…
A mérnököt elkapta az izgalom, olykor dadogott is:
– Ez volt a Lam-Lammar. Bizony. Nex azt mondta, találnunk kell egy
épületet. Bár-bármilyen építményt, amit azok hoztak létre, akik a dombokat
építették… De akkor me-megrendült a talaj. Minden mozgott, mi meg
elestünk. Nem is egyszer. De nem adtuk fel. A lila dombokról akkor
csúszó-mászó férgek rohantak ránk. Maguk is vöröseskékek voltak, de a
színük közben változott, némelyik feketébe ment át. Akkorák lehettek, mint
egy ló. Förtelmesek voltak. Haraptak, rúgtak, de mi sugárvetőkkel leterítettük
őket. Ottmaradt mind. A dombok között volt egy tó, a fémes víz olyan tompán
csillogott… Szürke fény lebegett, igen, a fény rétegesen lebegett, mint a pára,
rárakódott kívülről a ruhánkra, mi magunk is fénylettünk tőle. Aztán
súlytalanul lebegtünk a semmiben.
"Képzelődik. Nem hiszem, hogy ilyesmit átélt volna." – Obanban lassan
gyűlt az ellenérzés, eltűnt belőle a rokonszenv.
Dabb közben annyira beleélte magát a történetbe, hogy elfeledkezett a
valóságról. Letta letette a babaruhát, az ajtóban állva nézte a férfit. Még
emlékezett arra a másik Dabbra, a mindig fegyelmezett, pontos, a munkáját
szerető mérnökre. Az Eura fedélzetén soha nem volt vele baj. Ahhoz az
emberhez képest ez a Dabb roncs, a réginek nem is árnyéka, csak torzképe…
– A semmiből felmerült egy kristálylény. Nagyobb volt, mint az űrhajónk.
Akár egy sziget. Lebegett mellettünk. Aki közülünk belenézett, önmagát látta.
De nem a szkafanderes alakját, hanem az arcát, csak az arcát! Én is láttam az
arcomat, akkora volt, mint ez a ház, és mosolyogtam. Nevettem, egyre jobban
nevettem, ha-ha-ha… Ha-ha! Élőkép volt! Élt a kép, mozgott, és fejlődött.
Dühös lettem rá, a kristályra, a Lammarra, mindenre. De amaz megérezte a
haragomat, és elváltoztatta a képet: az arcom öregedni kezdett. Egy perc
telhetett el, mikor megértettem, mi történt. Először a szemem alatt jelentek
meg táskák, aztán őszült a hajam, egyre több lett rajta a ránc, lefittyedt a
bőröm, a szememből már nem csillogás, hanem valamiféle sötétség áradt,
amihez hasonlót azelőtt soha nem láttam… – Dabbot hangtalan zokogás rázta.
Leborult az asztalra. Társai némán, döbbenten nézték. A mérnök hirtelen
felemelte a fejét, Obanra nézett. A szeme száraz volt. Gúny és düh szikrázott
benne.
– Az a dög kristály!… Nex előkapta a hordozható lézerágyút, és egyetlen
lövéssel végzett a kristálylénnyel. A csillogó óriás felrobbant. A detonációtól
szerteszét repültünk, a lökéshulláma hatalmas volt, rádión kerestük egymást a
sötétben. Merthogy akkor kialudt a réteges, lebegő fény is. De a kristálylény –
vagy bármilyen lény, amely az erőt képviselte azon a bolygón – nem mondott
le arról, hogy megleckéztessen bennünket. A talajon sem lehettünk
biztonságban, mert az meg mozogni kezdett a lábunk alatt… Nex az űrhajót
hívta. Nem jelentkezett. "Alszik a rádiós, vagy mi van?" – kiabált Nex. És mi
félni kezdtünk, mert ha Nex ideges, akkor már igazán baj lehet. Aztán Nex
megemberelte magát. Az automata SOS-jelzővel hívatta tovább a hajót.
Közben a talaj lassan teljesen szétfoszlott alattunk, barnásszürke hullámok
csapdosták a mellünket, úsznunk kellett, lábunk a semmiben lógott, és
kiabáltunk: "Nex! csinálj valamit! Mi élni akarunk! Minek is szálltunk le erre
az átkozott bolygóra! A Lammar lesz a halálunk!…" Nex a fogát csikorgatta.
Bátor ember volt. És ma is bátor. Mert tudjátok meg… – Dabb lehalkította a
hangját, kétszer is körülnézett, aztán megragadta Oban karját az asztalon.
Feldőlt az üres pohár. Oban már csak a férfi szemét látta. Mélyén távoli tűz
lobogott. A téboly lángjai. – Merthogy most már elárulhatom nektek a nagy
titkot. Eddig hallgattam róla, nehogy megtudják azok is… AZOK!
– Kik?
– Hát az Idegenek! Hisz ők itt vannak. Itt is… És mindenütt. Ha kell, olyan
aprók, hogy elférnek a körmöd alatt. Ha kell, akkorák, mint egy bolygó. A
Lammar… az ő művük volt. Mert hiszen a valóságban az a bolygó nem is
létezett! Sem előtte, sem utána! Oban, keresd meg a nagy csillagatlaszban!
Nem találsz rá. A Lammar csak akkor és ott volt, sem előtte, sem utána…
Elmerült a semmiben. A képzeletünkben volt csak… Mert amikor magunkhoz
tértünk, az űrhajó személyzete azt mondta, az űrben köröztünk a szondával, ők
jól láttak bennünket a radaron, ide-oda röpködtünk, ki sem jöttünk belőle. És
nem volt ott egyéb, csak a szokásos űrhulladék, néhány meteor, néhány ritkás
gáz… Abban a körzetben soha nem volt bolygó, az elődeink is és mi is
elektromágneses hallucináció áldozatai lettünk, azt mondták utólag a
szakértők… De a titokra sem derült fény. Csak én tudom, senki más!
– Mi az a titok? – kérdezte Oban.
– Az, hogy Nex kapitány… én vagyok!
Letta akkorát sóhajtott, hogy mindnyájan hallották. Oban még mindig
Dabb-bal szemben ült az asztalnál, lassan megfagyott körülötte a levegő. Az
imént – bármennyire is fantasztikus volt a férfi elbeszélése – a hatása alá
került, és ha nem is hitte el a részleteket, örült, hogy Dabb mesél, talán a
múltjából idéz, hogy erre emlékezik… De most már nem voltak, nem lehettek
kétségei.
Dabb úgy tett, mintha nem látná döbbenetüket. Ravasz szemmel, diadalmas
arckifejezéssel bámult rájuk. Lehet, hogy valóban nem látta Letta és Oban
arcát. Hiszen egy másik világban élt!
Letta végre megmozdult. Fájdalom bujkált a tekintetében, amikor a
szórakoztató videokészülékhez ment és a gép állványának alsó polcán
keresgélt. Oban még mindig a mérnököt nézte; duzzadt, fáradt arcot, a
kialvatlan és most egyre nyugtalanabb szemeket. Kezdett félni a mérnöktől.
Dabb megnedvesítette ajkát.
– Meglepődtetek, ugye? Nem hittétek, hogy a híres Nex kapitány itt él
köztetek? A Lammar hőse eljött ide is, és el fog menni sok más városba, hogy
mindenütt elmesélhesse kalandját…
Letta gyászos arccal lépett be. Egy kis szögletes tárgyat tett az asztalra.
Oban értetlenül nézte. Az asszony akkor úgy fordította, hogy a másik oldalát
is lássa. Egy videokazetta volt. Előlapján színes reklámkép: a fekete űrből
szinte előszáguldó vad bolygó. És a kisebbik képen: űrhajósok csapata
menetel kráterek között. A felirat szerint a film címe: "Nex, a Lammar hőse".
– Pár napja csak ezt nézi. Azt hiszem, legalább tízszer látta. – Az asszony
sajnálkozva nézett a mérnökre. Dabb még mindig az előbbi ragyogó arccal ült,
két keze az asztal lapján, gerince egyenesen tapadt a szék támlájához.
Oban elfordította a fejét. Nem bírta el a férfi tekintetét. A falat nézte, úgy
kezdett beszélni:
– Nézd, Dabb… Ha nem is akarod tudomásul venni, az a helyzet, hogy
beteg vagy…
Dabb csak ült. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Aztán felállt,
lassan, mint aki iszonyú terhet cipel a vállán. Letta első reakciója önkéntelen
volt, segíteni akart valahogy Dabbnak. Kinyújtotta feléje a kezét… De a
mérnök észre sem vette. Lassan indult szobája felé. A nappali közepén
megállt. Torkából előbb mély, majd felívelő üvöltés tört ki.
– Dabb! – sikoltotta Letta. Oban még nem mozdult. A mérnökben
robbanásra készen feszült a düh. Körülnézett.
Oban követte tekintetét, és érezte, megfagy ereiben a vér. A lézerpisztoly
ott hevert a nappali alacsony asztalkáján. Este vette le övéről, az asztalon
maradt. Ugrott volna, de mire kirúgta maga alól a széket és felpattant, Dabb
már megelőzte. A mérnök párducként vetette magát a fegyverre. Üvöltése
elhalkult, de izgalmában még torkában forrottak az apró kiáltások. Egyetlen
mozdulattal kibiztosította a pisztolyt, és társaira fogta.
"Ez az utolsó perc" – futott át Oban agyán. Zsibbadás vett rajta erőt.
Azonnal Lettára gondolt. Ha ez az őrült megöli!… Nemcsak őt, hanem vele
együtt a gyerekeket, az ikreket is!… Ösztöne az asszony elé lökte.
– Dabb!… – mondta rekedten. Torka nem akart engedelmeskedni az
agyából érkező parancsnak.
A pillanat hosszabb volt az örökkévalóságnál. Dabb nézte a két arcot.
Gyűlölet lobogott benne. Már egy éve csak őket látta és agyában valahol
halványan pislákolt a gondolat: azóta van ilyen állapotban, mióta csak ezt a
két arcot látja. Sérült tudatába áttételesen, csonkán hatolt el önnön állapota.
Nem érezte át igazán, de sejtette, valami szörnyű dolog történt vele.
Mindez benne égett most, ahogy amazokat nézte.
Letta szinte bénultan állt. A rémület uralta. Ő is csak Dabb szemét látta.
Oban karját markolta görcsösen. A férfi szólt volna, de torka gátját nem tudták
áttörni a szavak. Egész testében reszketett.
Dabb nagyot nyelt.
– Ha-ha-ha! Most féltek, ugye? Így van ez jól. Eddig mindig elbántatok
velem. De most….– Ujja a sugárkioldóra feszült.
Oban lassan visszanyerte önuralmát. Tekintete körbeszaladt a teremben. A
bejárati ajtó előtt hever az űrruhája, amit legutóbb csak ledobott, amint kijött a
zsilipből. Előtte két vaskos fotel, ezért a ruhát talán Dabb nem is látja. Annak
az övén lóg egy másik lézerpisztoly, ezt az Eura mentőhajójában találta, az
egyik halott űrhajósnál. A tartalék fegyvere most. Ha a kezébe kaphatná!
– Csússzál balra, lassan – súgta a válla fölött Lettának. Az nem értette,
talán nem is hallotta izgalmában.
– Most végetek lesz! – üvöltött Dabb.
Oban megpróbált észrevétlenül balra húzódni. De Letta nem követte. A
férfi hát megszólalt.
– Dabb!
De a mérnökhöz nem hatolt el a hangja, az csak ordított:
– És vége az én kínlódásomnak is!… Titeket falnak fel a farkasok, nem
engem! Megdöglötök, és ott rohadtok el a földön! Mert nem kaparlak el
benneteket, átkozottak!
 – Ha azt mondom: most, vesd magad a padlóra! – súgta Oban. Letta végre
megértette.
– És te? Veled mi lesz? – kérdezte fennhangon Oban, talán már csak azért,
hogy elterelje az őrült figyelmét.
– Ne törődjetek velem! Én élni fogok!
Oban akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a Nex
kapitány lammari kalandjairól szóló videokazettát. Összeszorította fogát, csak
úgy csikordult. Minden attól függ, hogy a legjobb pillanatban cselekedjen.
Dabb vigyorgott.
– Hát eljött ez a perc is… Nem sietünk, igaz? Miért is sietnénk? Ki kell
élvezni a győzelmet. Az ilyen pillanat később már soha nem ismétlődik meg…
– Dabb most mintha lecsillapodott volna. A drámai feszültség egy pillanatra
csökkent.
– Nem sietünk! – helyeselt Oban, és lába ugrásra feszült. De tudta, ha
elugrik, a lézersugár könnyen eltalálhatja Lettát. Márpedig ezt semmiképpen
sem akarta. Akkor már inkább őt, semmint az asszonyt. Dabb pisztolyt tartó
kezét nézte. A fegyver sugárvető csöve ide-oda ugrált, mégis, egész idő alatt
feléjük irányult. Oban két ujja közé fogta a kazettát.
– Most! – szólt félhangon Lettának. Az asszony – mintha elkaszálták volna
– a padlóra rogyott. Oban ugyanakkor Dabb felé dobta a kazettát, és maga is
oldalt ugrott.
Dabbot megzavarta az esemény, mégis gyorsan reagált. A lézersugár
röptében találta el a kazettát, reccsenés hallatszott. Akkor a mérnök már látta,
hogy Oban szinte vízszintesen repül oldalra – kétszer is odalőtt. Először nem
talált, de a második sugár eltalálta a férfit.
Szúró fájdalom hatolt a combjába. Felkiáltott – nem tudott uralkodni
magán. Egy szék mögé esett, úgy, ahogy tervezte. Nem volt ideje hátranézni,
sem Lettára ügyelni. A szék nem takarta el. A padlón gördült tovább. Dabb
vigyorogva eregette az ibolyaszínű, tűvékony sugarakat, közben kéjesen
kiáltozta:
– No… még egyszer! Menekülni akarsz? Úgysem juthatsz ki innen. Már…
soha… nem…
Letta a padlón lapult. Az események olyan gyorsan peregtek, hogy míg egy
szó elhangzott volna, minden megváltozott már. A házat a rémület és a
kegyetlenség uralta. Mindhárman tudták – ezúttal vége a játszmának. Már
senki sem kegyelmez senkinek.
Oban combjában fáklyaként lobogott a fájdalom, mégis gyorsan gördült a
padlón. Már csak a foteleket látta maga előtt. Ha mögéjük érne… Dabb ismét
lőtt. A szék műanyag támláján lyuk támadt, kékes füst kígyózott felfelé. Oban
most a kis asztalka mögött volt, ez nem takarta el a testét. Dabb következő
három lövése nem talált célba. Letta valamit kiáltott – talán, hogy elterelje a
mérnök figyelmét, vagy ijedtében. Az asszony közben maga is odábbkúszott.
A konyhai raktár ajtaja mögé igyekezett.
A negyedik sugár ismét eltalálta Obant. A férfi felüvöltött a fájdalomtól.
Szemére vörös köd borult. A fotelt látta csak. A jobb karja lüktetett, és vér
csurrant az inge alatt. Még két méter… Még két méter. Mindjárt elveszti az
eszméletét.
Hirtelen egy addig soha nem ismert érzés fogta el. Minden mindegy lett
számára – egy kivételével: elérni a fotelt és mögötte a szkafandert. Csak a cél
létezett, egy tárgy, most ez jelentette az életet. Tűzön és fájdalmon át eljutni a
szkafanderig… amit már alig látott. Agya vöröslő ködében fekete és fehér
körök, foltok táncoltak, nem érzékelte már a talajt sem, amelyen kúszott,
gurult, mászott…
Dabb még röhögött, könnyű zsákmánynak hitte a férfit, esztelenül
menekülőnek, esélytelennek. Nem sietett hát. Többször is lőtt. A fotelt már
összeszabdalták a sugarak. Füst és por csapott fel. Lettának a lélegzete is
elakadt. Félt.
Obanban fel-felhullámzott a fájdalom, fehér villanás volt testében, új és új
villanás. Fél testtel már a fotelek mögött volt, görcsösen nyújtotta ki a kezét.
Ujjai a szkafanderre kulcsolódtak, a kemény, rugalmas anyag szinte ellökte
gyengülő ujjait. Feje fölött szüntelenül villogtak Dabb sugarai. Oban már nem
hallott semmit.
Aztán a pisztoly… Még egy mozdulat. Közelebb, közelebb… Fekete foltok
táncoltak a szeme előtt. A sugárvető cső akadt ujjaiba. Meg kell fordítani…
Így jó, az agya van most a kezében.
Oban legyőzte a fájdalmat, kikapcsolta tudatából. Messzire űzte, legalább
arra a néhány másodpercre, amíg…
A düh és a fájdalom együtt dolgozott benne. Hüvelykujjával előrelökte a
szabályzót, ezzel a fegyvert folyamatos sugárkibocsátásra állította. Még
egyszer odébblökte testét, ép lábát maga alá húzta, ugorhasson, ha kell. Csak
el ne veszítse az egyensúlyát… Aztán úgy pattant fel, mint a rugó. Üvöltött,
Ölni akart.
Dabb csak egy pillanatra lepődött meg, Oban nem ott bukkant elő, ahol
várta. Ez a pillanat volt a vég. A mérnök még látta a sugarat; nem villanás
volt, hanem megszakítatlan tűzfolyam. A testébe vágott és elsöpörte a világot.
Szemére homály borult, és lassan összegörnyedt. Térdre esett. Hosszú sóhaj
szakadt ki belőle, és eldőlt.
Oban csak akkor eresztette el a sugárkioldót.
Letta mozdult elsőnek, lefoszlott róla a rémséges varázslat. Obanhoz
rohant.
 – Drágám… mi van veled?…
– Semmi. – A szó nehezen tört át a torkán.
– De vérzel!
– Igen… azt hiszem… – A köd lassan foszlott le Oban agyáról, szeméről.
Először Dabbra nézett. Csak amikor látta, hogy a mérnök mozdulatlanul
fekszik, fordult figyelme saját sebeire. Mégis, először így szólt:
– Vedd el a fegyverét!
Amíg Letta ezt teljesítette, megnézte saját sebeit.
A combja alig vérzett, de a jobb karján nagyobb volt a seb, az élő hús
lüktetett, fájt. A sugár áthatolt a karján.
Letta előbb a mosdóba támogatta. Bekötötte mindkét sebét. Oban sziszegve
tűrte a beavatkozást. Csak akkor vette észre, hogy Letta halálsápadt.
– Nyugodj meg, drágám!
– Olyanok voltatok mind a ketten, mint… mint az állatok.
– Mert azok voltunk – felelte a férfi.
Hallgattak. Tudták, hogy egyre gondoltak; kimentek a nappaliba.
Dabb vérbe fagyva hevert a padlón, mellét számtalan seb szabdalta fel. De
élt. Eszméletlenül hörgött. A vérveszteség miatt fehér volt az arca, holtfehér.
A szeme csukva.
– Él – súgta Letta. Olyan halkan, mintha most is attól félne, hogy
ellenfelük, meghallva jelenlétüket, feláll és fegyverét keresi…
Oban fentről nézett le régi ellenségére, és nem mozdult. Letta sejthette, mi
játszódik le benne. Azért mégis odagördítette a medicinrobotot, az érzékelőket
Dabb testére és a gépre kapcsolta, aztán diagnózis helyett – hiszen azt
ismerték – terápiás javaslatot kért. "Csak nem akarod meggyógyítani? Hogy
minden kezdődjön elölről, újra? Míg egyszer ő lesz a gyorsabb és megöl
bennünket?" – kérdezte volna a férfi, de inkább hallgatott.
A gyógyítórobot képernyőjén felcsillantak a betűk:

AZ ÉLETFUNKCIÓKAT ÉRINTŐ TÖBBSZÖRÖS TÜDŐSÉRÜLÉS

MIATT AZONNALI MŰTÉTRE VAN SZÜKSÉG,
JAVASLAT: ÁTÜLTETÉS

Ők ketten nem szóltak egymáshoz, de ugyanarra gondoltak. Végignézzék,

ahogyan meghal? Tétlenül? Oban elfordult. Letta lassan megnyugodott. A
veszély elmúlt.
– Hiszen megöltem… – mondta Oban. Tudata már leszámolt az
eseménnyel, megtörténtnek hitte, azzá tette. De ha Dabb még él, ezt a halált
még egyszer el kell viselnie.
Letta ajkába harapott és a géphez fordult.
 – Műtét nélkül meddig élhet még?
A diagnosztikus és terápiai egységek alighanem közösen "gondolkoztak" a
válaszon, a gépagy összevetette a rendelkezésére álló adatokat azokkal, amiket
a gyártók valaha beléje tápláltak, csak utána válaszolt:

TIZENHAT PERC

– Annyi éppen elég. – Az asszony elkapta Oban egészséges karját. –

Segíts!
– Mit akarsz csinálni?
– Betesszük a hibernátorba!
– És tovább fog élni…
– A tizenhat percet akár tizenhat évre is hosszabbíthatjuk. Ha még élve
kerül hibernált állapotba, így maradhat, ameddig akarjuk. Egyszer csak jön
erre egy űrhajó, elviszi a tartályt a központba vagy a Földre, és az orvosok
meggyógyítják Dabbot.
– És ha meghal, mielőtt…
– Ha sokat habozol, tényleg a mi lelkünkön szárad majd a halála. De
megteszünk mindent, hogy mégis megmeneküljön – mondta gyorsan az
asszony.
– És így legalább be lesz zárva. Most már valóban be lesz zárva –
mormolta a férfi, és a feszültség rétegei lassan pattogzottak le róla. – No
gyere… segítek.

7.
Oban a tengerparton állt.
Kis fehér madarak röpdöstek a zöldes égen. Felhők most nem jöttek,
szélcsend volt. A homokot fehérre szárította a hetek óta tartó szakadatlan
napsütés. Nyár a Trendalon, az Egyenlítő mentén… Harmincnyolc fok a
napon. Az árnyékban alig valamivel kevesebb. A táj sokfelé hasonlít a
Földhöz, de mégsem az. Erre minden percben fájdalmasan emlékezteti, hogy
csak szkafanderben tapasztalhatja ezt a világot, sisakon át nézheti.
A madarak le-lecsaptak a vízre. A hullámok aprók voltak, akárha a tenger
most gyermekként játszadozott volna. Tenyérnyi kis vízhegyek futottak ki a
homokpadokra. És csend volt, csak a madarak csiviteltek néha.
Oban Lettára gondolt. A ma reggeli beszélgetésükre. A vita még
zsigereiben lüktetett. Ez volt az, amit az asszony találóan "földi félelemnek"
nevezett. Oban még annyi év után sem tudott átállni arra a gondolkodásmódra,
hogy a Trendalon valóban ő diktálja a feltételeket, hogy ő irányítja saját életét.
Hogy a földi szabályok itt nem érvényesek, és a Föld ide nem nyújtja utánuk
karmait.
"Félek, hogy ha tudomást szereznek ittlétedről, eljönnek érted."
"De Oban, a rabszolgaság ideje századokkal ezelőtt elmúlott… Szabad
ember vagyok, mint mindenki. Az Eura expedíciója véget ért. Elmondom
nekik, amit tudok, amit átéltem. Amit átéltünk itt, és kész. Meg kell érteniük a
helyzetet, és meg is fogják érteni."
"Ha nem szólnál nekik…"
"Félek, Oban. A gyerekek… az ikrek életéről van szó. És talán az enyémről
is. Egy hónap múlva esedékes a szülés. És egy hónapig tart az út a központtól
idáig. Orvosra lesz szükségünk."
Oban felnézett az égre. Hiszen ő is fél, ha nem is beszél róla. Tényleg el
kellene szakadnia a Földtől, hiszen a múltnak vége már. Az utolsó szál, amely
még odakötötte, Dabb volt, a beteg Dabb. De mióta ő is kilépett az életéből,
felemás élőhalott állapotban fekszik a ház egyetlen hibernátorában, és
semmiről sem tud, ami körülötte történik – egyedül maradt Lettával és a
Trendallal. A Föld talán még egyszer utánanyújtja majd kezét: orvosokat küld,
hogy az ikrek bajtalan szülessenek erre a világra. Erre a világra. Mert nem
adja őket a Földnek. A felesége – Letta az volt, bár semmiféle hivatalos
ceremóniát nem teljesítettek, ezt már csak a régi szokások követelték volna
meg, a hatóság nem – és a gyermekei vele együtt a Trendalon élnek majd, ide
tartoznak, mostantól kezdve örökké.
Örökké?…
Behunyta a szemét. Jólesett a csönd. Így állt egy ideig. A múló időre
gondolt. Az örökké szónak nincs értelme. A kozmoszban semmi sem örök –
csak maga a kozmosz. Részei folyton átalakulnak, akár élő, akár holt anyagok
– hisz ugyanazok az anyagok hol élők, hol pedig holtak. Az ember is része a
nagy mindenségnek, nem kivétel hát. Eljön az idő, amikor megérti; az
örökkévalóság szép szó, ám csupán azt a százvalahány évet jelenti, amelyet
tudata kiszakít a kozmosz határtalan, mérhetetlen idejéből. Aztán semmi több.
A férfi a vöröslő nap alatt ment. Eszébe jutott: Letta talán már megtette
AZT, vagy éppen most teszi. Igen, közös beleegyezéssel történik, ami
történik. De Oban aggódott.
Felkapaszkodott a homokdűnékre. Oldalán himbálózott fegyvere. A bolygó
a barátja és ellensége volt, örömhozó és bánatot szakító élethely. Éppen olyan,
mint a Föld.
 Letta végiggondolt már mindent. Sokáig állt a legnagyobb ablak előtt, a
dombokat nézte. Aztán leüli, és testét figyelte. Ősi öröm töltötte el, amikor
kezével a hasán "hallgatózott". Oban és az ő gondjai már összekapcsolódtak,
új emberek vannak úton feléjük… Érezte, megmozdultak az ikrek. Ez adta
meg a végső lökést. Nem habozott tovább. A külvilág nélkül a Trendal sem
lehet az, ami. Nem lehet elvágni minden szálat.
Leült a rádió elé. A központ hívását a vezérlés egyetlen szenzor érintésére
elvégezte; mióta Dabbot hibernálták, megszűnt a kódjeles blokád, bárki
hívhatta a Trendalon kívüli világot. Az asszony mély lélegzetet vett. Eszébe
jutott: a láthatatlan jelsorozat már a hideg űrben száguld, hihetetlen
sebességgel távolodik a ház melletti hatalmas antennától, a Trendal felületétől.
Türelmesen kell várni. Most is, és majd a jövőben is.
– A központ jelentkezik a Trendal hívására. – A magnetofonból úgy szólt a
fémes hang, mintha a beszélő itt lenne a házban, Letta mellett. De a "beszélő"
nem ember volt. A géphang kicsit elijesztette az asszonyt, egyben
tudatosította, mit tegyen.
– A bázis ügyeletesével szeretnék beszélni.
– A rádióügyeletes beszél.
– Az ügyeletes emberrel akarok beszélni! – mondta Letta határozottan. A
millió kilométerekkel távolabb működő elektronikus agy időközben nyilván
megpróbálta azonosítani az asszony hangját, és azonnal felfedezte, hogy az
nem egyezik a memóriaegységekben őrzött férfihanggal.
– Ön nem Oban Dorg – jegyezte meg.
– Nem. Én Letta Prato vagyok, a szerencsétlenül járt Eura kutatóhajó
navigátora.
A mondatok között percek teltek el. A párbeszéd szüneteiben mindkét fél
gondolkozhatott. Az utolsó mondat után azonban meggyorsultak az
események. Az Eura név – még most, egy évvel a katasztrófa után is –
riadójelszó lehetett, az elektronikus agy ennek hallatán azonnal elindította a
beprogramozott teendők sorát. Alighanem komoly riadóállapotot rendelhettek
el a központban. Letta töprengve várakozott. Percekkel később egy komoly
férfihang áradt a ház megafonjából:
– Ivan Norris vagyok, a támaszpont parancsnoka. Ön csakugyan Letta
Prato?…
Letta sóhajtott, és beszélni kezdett. Közölte azonossági számát, beszélt az
űrhajóról, társairól, az utolsó órákról. Tudta, az űr két pontján, két óriási
antenna között szállnak szavai, és azt is tudta, azok most hangkristályokra
kerülnek. A hír órákon belül eljut az űrhajózási bizottsághoz, a Föld
kormányához, húsz-húszonkét óra múlva a tévék is bemondják. Hörby és Aran
hozzátartozóit lesújtja a hír. Dabb szülei reménykedni kezdenek újra. Csak az
ő sorsa nem ráz meg senkit; a szülei nem élnek már. Bár biztosan erről
beszélnek majd a legtöbbet: az asszonyról, aki egy álló évig rejtőzött beteg
társával és szerelmével, a száműzött bűnözővel, hogy aztán a szíve alatt
hordott ikrekkel lepje meg a külvilágot…
– Segítségre van szükségem. Orvosra. Kérem, azonnal indítsanak el a
Trendalra egy gyors járatú mentőhajót…

Azon a napon Oban délelőtt kiment egy órára, a ház körül járkált. Nem
mert már elrepülni, még a tengerpartra sem ballagott le. A szeme elől sem
tévesztette a házat, ráadásul a sisakrádión állandóan kapcsolatban volt
Lettával. Aggódott az asszonyért, hiszen – nem volt már kétségük – közeledett
az az óra… Az elmúlt hetekben Letta már csak ritkán hagyta el a házat. Akkor
is csak a környéken sétált, hogy ha szükséges, perceken belül visszasiethessen
az otthonukba. "Úgy tett hát, mint én most" – gondolta a férfi.
Dabb már négy hete feküdt öntudatlanul a hibernátorban, a csaknem
mínusz kétszáz fokra lehűtött testet nem látták többé, a tartályra a ház
központi vezérlése felügyelt, ők ketten pedig csak akkor értették meg, milyen
kimondhatatlanul megváltozott minden, a Trendal mostantól lett csak igazán
az övék. Már nem kellett félniök, hogy a mérnök zavaros tekintete felbukkan
valahol; megszűnt a bénító tudat, hogy bármikor hallhatja minden szavukat,
fegyvercső elé kerülhetnek, hogy a lelkiismeretüket bántja a férfi puszta
létezése is. Nem ébresztett bennük többé gyilkos gondolatokat, szándékokat;
vigyázni sem kellett rá. Egyszóval Dabb nem létezett többé, és ezzel a két
ember is felszabadult. Minden szó és mozdulat az övék volt, köztük maradt,
csak egymással foglalkozhattak.
Oban egyelőre szüneteltette a flexiavetést; az ültetvényeket hetekkel ezelőtt
még felkereste, a levegőben bejárta mind a négy földrészt, és elégedetten
nyugtázta, hogy nincs baj. Az ellenálló növények egyre nagyobb területet
borítottak, néhol szinte végeláthatatlan volt a zöld mező. A trendali rágcsálók
egy része és szinte az összes kisebb hüllő, még a nedves réteken élő mocsári
óriásgyíkok is megtelepedtek a fiexiamezők közelében, sőt néha azok közepén
is. Nem sok kárt okoztak az ültetvényekben; az idegen növény nem ízlett
nekik. És ha le is rágták a leveleit, vagy egyes állatfajok olykor a szárát is, a
gyökerek újult erővel és még több helyen növesztették a felszín fölé az újabb,
még erősebb szárakat. A flexia kiirthatatlanul része lett a Trendal
élővilágának.
Oban már nem mert elmozdulni a háztól. Felnézett az égre. A zöld felhők
szépen, lassan vonultak, a táj békét sugárzott. De ott valahol a légrétegen túl, a
jeges űrben most közeledik egy űrhajó. Nem lehet már messze. De… ideér-e
idejében? Még a gondolat is megborzongatta: ha elkésnek az orvosok, neki
kell segítenie. És Oban ettől félt, nagyon félt.
Gyorsan visszament a házba.
– Odakünn minden rendben? – kérdezte Letta mosolyogva. Már nehezen
mozgott, bár naponta elvégezte az ajánlott tornákat és lelkiismeretesen
fogyasztotta az előírt vitaminokat, erősítőszereket. És mosolygott. Mindig
mosolygott, pedig tulajdonképpen ő is félt. Oban előtt titkolni próbálta. Kevés
nő került eddig olyan helyzetbe, mint Letta: egy idegen bolygón egyedül kell
szülnie. Egyedül?
– Minden rendben – felelte Oban, és a vezérlőpulthoz ment. Leült. Kis
töprengés után sorozatban adta fel kérdéseit az emlékezőegységeknek. Nem is
vette észre, Letta mikor állt a háta mögé. De a képernyő homályosan csillanó
lapja visszatükrözte a felesége alakját.
– Félsz? – kérdezte Letta.
– Nem. Csak felkészülök. – A képernyőn sorban tűntek fel a teendők,
magyarázatok és tanácsok. A férfi nem törölte le őket. Még eszébe jutott, hogy
a medicinrobotot is elő kell készítenie. És az esetleges gyógyszereket. Minden
erejével csak erre próbált koncentrálni. – Azt mondja az agy – a férfi nem
fordította el tekintetét a képernyőtől –, hogy már ma is feküdnöd kellene.
– Még jól vagyok – mosolygott az asszony. – Csak ne izgulj.
– Furcsa, hogy te vigasztalsz, éppen te.
– Mert nekem kellene félnem? – Letta komoly volt. Elhatározta, most
bevallja. – Persze, hogy félek. Mindketten félünk, féltjük azt a két gyereket.
– Én téged is féltelek. – Oban megfogta az asszony kezét. – Mit csinálnék
nélküled, ha…
Nem mondta ki, babonásan hallgatott. Letta ajka keskenyre zárult. Erre is
gondolt, és éppen úgy nem mondta ki sohasem, mint Oban.
– Ide fognak érni – ígérte Letta azt, amit nem ígérhetett. Oban felállt.
Közelről nézett Letta szemébe, aztán megcsókolta.
A házat jóleső csönd árasztotta el.

De késő délután véget ért a nyugalom. Letta megérezte az első fájásokat.

Lefeküdt, Oban az első félórában szinte maga sem tudta, mit tegyen, a szíve
rettenetesen zakatolt, hirtelen kiújult lábfájása is. Pedig a lézer vágta seb
szépen gyógyult. Félig kábultan szaladgált, végül megemberelte magát,
összpontosított. Előkészítette a dolgokat. Ő, aki nem félt szembeszállni egy
egész bolygóval, és minden váratlan helyzetben tudta, mit kell tennie – most
megrémült. Hol nyugodtnak hitte magát, hol eluralta a félelem. A rádióra
vetette magát:
 – Trendal hívja MEGA-1-et.
A feléjük tartó űrhajó neve már könnyen csúszott ki a száján. Hetek óta
óránként gondolt rá, többször tárgyaltak is az éterben. Iszonyú hosszúnak
tetszett az idő, míg amazok hallgattak.
– MEGA-1 jelentkezik.
– Kérem, szóljon az orvosnak, hogy megkezdődtek a fájások.
– Értem, várjon.
Megint csönd volt. Oban behunyta a szemét. Van egy
mód, amellyel késleltetheti a szülést. Anélkül, hogy ártana vele Lettának, a
gyerekeknek. És tetszőlegesen hosszú ideig. De lenne-e ereje hozzá? Nem
nézett Lettára, úgy mondta:
– Ha… ha másképpen nem fog menni a dolog… A hibernátor…
Letta is gondolt már erre. Nem titkolta, válasza már régen készen volt,
mondta is azonnal:
– Csak egy hibernáló tartály van, Oban. Kivenni Dabbot?… Ez gyilkosság
lenne.
– De ha ezzel a te életedet mentjük meg? És az ikrekét?
"Igenis, kivenni Dabbot – gondolta a férfi. – Lehet, hogy úgyis halálra van
ítélve. Három másik ember élete függhet ettől. Én nem haboznék, ha a helyébe
Lettát tehetném." De egy pillanatra maga előtt látta a mérnök véres testét, és
megborzongott.
Szerencsére akkor a rádió megszólalt. Egy másik hang beszélt,
valószínűleg a parancsnok.
– Még négyórányi repülésre vagyunk Trendaltól, plusz a leszállási
manőverhez szükséges idő. És előttünk egy sűrű meteorraj halad.
Oban keze kétségbeesetten szorult ökölbe. Igen, a hold vörösen izzik a
Trendal fölött; ilyenkor a legvadabb a környező kozmosz is. A gyakran
visszatérő meteorok és mágneses viharok ideje van.
– Ilyenben pusztult el az Eura is… – súgta az asszony. Oban sóhajtott,
lenyomta a mikrofon gombját.
– Nem tehetünk mást… várunk.
– Ha nem érkeznénk meg idejében – folytatta az ismeretlen az űrből –,
amikor elmegy a magzatvíz, állandó kétoldalú rádiókapcsolatot létesítünk, és
az orvos folyamatosan közli majd önnel a teendőket, ön pedig velünk az
eseményeket.
– Igen, köszönöm. – Oban letette a mikrofont, megfordult. "Mennyire
megöregedett az utóbbi hetekben" – futott át Letta fején a gondolat. Látta férje
ősz hajszálait, borotválatlan arcán az új ráncokat. Az asszony mégis
melegséget érzett szíve körül. Oban Dorg, az ő embere, az igazi férfi, az
egyetlen ember. A gyermekei apja. A gyermekeké, akik még nem… és ha
bajuk esik?…
Oban mintha olvasott volna gondolataiban:
– Ha választanom kell majd Dabb és közted… – kezdte. De az asszony
sóhajtott.
– Ha Dabbot kiveszed a hibernátorból, ha csak elindítod a kiolvasztási
folyamatot… tíz percen belül meghal.
– Ha nem teszem, akkor viszont te és a gyerekek! Három ember! – kiáltotta
elkínzottan a férfi.
– Ez nem számtani egyenlet, Oban! – Letta erőt vett magán. Jólesett neki,
hogy a férjé ennyire aggódik miatta, de itt most másról, többről volt szó. Ilyen
áron maradni életben, egy másik ember életével vásárolni meg a biztonságos,
kényelmes, szép szülést? – Nem számít. Téged a Földön gyilkosnak tartanak,
el is ítéltek. De én ezt sohasem hittem el. Az én szememben te ártatlan vagy.
Te nem tudnál előre megfontoltan, hidegvérrel megölni senkit. Még Dabbot
sem.
– De teérted… és a gyerekekért…
– Akkor sem. Nem vagy gyilkos, Oban. És én ezért lettem veled, ezért
vagyok még itt. Ezért szülöm meg a gyerekeinket.
Oban hálásan megszorította az asszonya kezét. És megint hallgattak.
– Akkor mit csinálunk? – kérdezte Oban később.
– Várunk. És ha a szülés előbb indul meg, az orvos tanácsai szerint
segítünk egymásnak.
Oban sóhajtott. Most nagyon félt.

A délután estébe fordult. A lilás nap eltűnt a tenger mögött, szürke lett az
égbolt, aztán percenként sötétebb. A hold – már nappal is fent volt – gyorsan
átvette a lemenő naptól az uralmat, az egyetlen fényes égitest kiváltságait.
Feltámadtak a szelek. Kékesfehéren jöttek a tenger felöl, sárgásbarnán
kavarogtak a sivatag fölött. Szokatlanul erős szél dühöngött, megmozgatta a
ház falait is. A férfi szinte érezte, hogy az alapok is remegnek. Pedig ez
biztosan nem volt így. "Viharban jönnek a világra? Vagy nyugalomban?
Hiszen addig megváltozhat az időjárás, teljesen megváltozhat. A Trendalon ez
olyan gyorsan megy…"
A hűvös műanyag laphoz támasztotta forró homlokát. Az érintés jólesően
lehűtötte. De nem sokáig pihenhetett.
– Oban!
Asszonya kiáltása azonnal elfeledtette vele a Trendalt, rohant az ágyhoz.
Letta arca most fáradt és öreg volt. Mintha nem is harminc, hanem hatvan
év terhét tükrözné. Szemei beestek. De Oban most is a régi Lettát látta maga
előtt. A feszes arcú, ruganyos testű, vidám, okos nőt. A feleségét.
– Oban.
– Itt vagyok, kedvesem.
– Ezek az első fájások… Óóóh! – Letta megmarkolta az ágy szélét, ujjai
elfehéredtek a szorítástól. Oban ajkába harapott, és gyorsan ellenőrizte,
odakészített-e mindent, amit a medicinrobot és az orvos parancsolt.
– Ülj ide mellém… – Az asszony homlokát és arcát verejték borította.
Oban letörölte. Letta fáradt mosollyal nyugtázta a férfi látható idegességét. –
Talán… már régebben kellett volna… megszülnöm az első gyereket.
– Lehet. De akkor az nem a mi gyerekünk lett volna – felelte Oban. Letta
bágyadtan mosolygott. Igaz. De Hörby… Hörby sohasem akart gyereket.
Majd, ha visszatérünk a Földre, mondogatta. Hát nem tértek vissza. Milyen
különöset is a sors útjai. Miközben ők Hörbyvel erről beszélgettek az Eura
szolgálatmentes óráiban – amiket kár lett volna "éjszakának" nevezni, hiszen
az űrben tulajdonképpen mindig éjszaka van –, egy Oban Dorg nevű férfi már
berendezkedett a Trendalon, amelynek létezéséről ő, Letta, talán csak fél füllel
hallott annak előtte. A két életpálya végül keresztezte egymást és
összefonódott.
Egy óra múlva elment a magzatvíz, és a fájások már rendszeresen
ismétlődtek, a köztük lévő időtartamok pedig egyre rövidültek. Oban megint a
rádióhoz szaladt. Remegő hangon jelentette az újabb fejleményeket.
– Még egyórányi utunk van, így is gyorsabban haladunk a műszakilag
megengedett legnagyobb sebességnél – jött a válasz a MEGA-1-ről. – A
leszállási manővert megrövidíthetjük azzal, hogy nem állunk pályára a bolygó
körül.
– Itt most éjszaka van! – jelentette Oban. Pillanatnyi csönd után – a hajó
orvosa nyilván a kapitánnyal vagy a navigátorral tárgyalt – jött a válasz:
– Ez is megnehezíti a dolgunkat. A meteorrajon már átvergődtünk, de a
trendali éjszakában, nehéz lesz megtalálni az önök lakóhelyét. Adjon
folyamatos rádiójelsorozatot a következő hullámhosszon… – Oban feljegyezte
a számokat. A háta mögött Letta csendesen jajgatott.
– De siessenek! – mondta a férfi az izgalomtól elcsukló hangon.
– Igyekszünk. Úgy közelítjük meg a bolygót, hogy egyenesen a rádiójelre
forduljunk rá és csaknem merőlegesen hatolunk át a légkörön. A súrlódási
felmelegedés nagyobb lesz a megengedettnél… – Ezt az idegen férfi talán már
nem is Obannak mondta. A rádióból csak az űr csendje áradt. Oban
visszament Lettához.
Odakünn dühöngött a trendali viharos szél.
 Az utolsó félóra eseményeit Oban később sem volt képes felidézni. Minden
összefolyt emlékezetében. Letta szörnyű kiáltásai, saját tehetetlensége,
mégis-minden-áron-igyekezete, a rádióból áradó utasítások… A szülés
majdnem megindult, amikor a MEGA-1-ről leszóltak, hogy a légkörbe
érkeztek.
– Vizuális jelzést is kérünk! – harsogta a hangszórókból a MEGA
navigátora.
– Fel-felkapcsolom az összes reflektort – dadogta Oban, és a
vezérlőpulthoz ment. Az ablakon át is látta, hogy odakünn éles fehér fénybe
borult a ház és környéke, a raktárak, a leszállóhely. A saját gépét még délután
elvitte a ház másik oldalára. A valószerűtlen, sápadt megvilágításban csak a
széltől felragadott homok kavargott az ablakok előtt. A látvány fölött, véres
mementóként, vörösen függött a Trendal holdja.
Letta úgy érezte, testét szétmarcangolja a fájdalom. Még soha nem érzett
ehhez hasonlót. Voltak pillanatai, amikor megbánt mindent – de ritkán tudott
gondolni bármire. A feje fölött a lámpa a szemébe világított, szólni akart
Obannak, oltsa el, de erre sem volt ereje…
– Mindjárt itt lesznek… – suttogta a férfi, és letörölte Letta arcáról a
verejtéket.
– Obaaan…! – sikoltotta az asszony.
"Megkezdődött. Már a kitolási szakaszban van" – vibrált Obanban a
figyelmeztetés. Lassan, nagyon nehezen leküzdötte félelmét, ura lett
önmagának. A vezérlés képernyőre írta a teendőket; az elektronikus agy attól
függően közölte utasításait, amilyen újabb változásokat közölt vele a férfi.
Letta kiabált fájdalmában. Oban sürgött-forgott, közben térde és keze
remegett az izgalomtól. Ha most eltéveszt valamit, talán három élettel végez.
Éppen azzal a hárommal, amely a legtöbbet jelenti neki…
Dübörgő zaj közeledett. Akárha egy új, minden eddiginél erősebb
szélroham rázná a falakat. A Trendalt.
– Leszálltunk! – hallotta a megafonból. – Zsilipet nyiss!
Oban egy elképzelhetetlenül rövid pillanatra az ablakhoz futott. Akkor
hunyt ki a hatalmas vörös tűz, a MEGA-1 rakétahajtóműve. A férfi arcán
visszaverődött a vörös fény; Oban évek óta nem látott ilyet. Szél, por és füst
kavargott, belepte még a házat is. A raktár, a szélkerék, az egész környék
eltűnt, az éjszaka és a füst hirtelen a táj ura lett.
A homályból emberalakok bontakoztak ki. Futva közeledtek.
– Oban! Most… most már… – Letta hangja elfulladt. A férfi odarohant
hozzá, és nem voltak kétségei: a szülés megkezdődött.
Rohant a zsiliphez.
A belső ajtó felpattant. Három ember jött, már menet közben kapcsolták le
sisakjukat. Az élen egy ébenfekete, magas férfi haladt, szemfehérje
megcsillant a belső fényben. Nem üdvözölték egymást.
– Megindult!… – mondta Oban. Most maga is érezte, mekkora félelem él
benne. Lettát félti, igazán őt félti.
– Doktor Zagor vagyok – mondta amaz, inkább csak szokásból. Nem
nyújtott kezet. Vetkőzött. Társai, két hallgatag, fehér bőrű férfi szótlanul
követték. Útjukat eldobált szkafanderek jelezték. Táskáikkal máris bementek a
nappaliba. Oban hallotta Letta sikolyait, Zagor doktor halk, nyugtató szavait.
A folyosó falának támaszkodott. Lassan emelte fel tekintetét. Szeme a
hibernátorkamrára siklott. Dabb életben maradt. Mégis él hát. Meggyógyítják,
ha a tartályt elviszik a Földre. Új ember lesz a mérnökből. Talán nem is fog
emlékezni semmire. A Trendalra, Obanra, az Eurára… De Lettának is élnie
kell!
A férfi mélyeket lélegzett. A fal mögül hallotta asszonya kiáltásait.
Bemehetett volna – de úgysem segíthet. És valamilyen ősi szemérem is
visszatartotta. A folyosón maradt.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Csak egy új hang riasztotta fel. Először nem
hitt a fülének. A feszültség lassan apadt le benne, kemény rétegek olvadjak
szét, folytak el a semmiben.
Gyereksírás!
A lábai ellágyultak. Mindjárt elesik. A falba kapaszkodott. Térdei
megroggyantak, erejét vesztette. Gyerek?… Akkor hát… nincs már egyedül,
nincsenek már egyedül. Letta és ő benépesítik a Trendalt? Dinasztiát
alapítanak… Lehet, egyszer csakugyan meglátja még az unokáit is? A
víztározó jelent meg lehunyt szemei előtt. Ha egyszer bebizonyosodik, hogy
nem gyilkos!… E pillanatban ez olyan hihetetlennek tűnt, nem is vele történt
minden, amit eddig átélt.
Odakünn a szelek megdöngették a falakat. A ház remegett. Ez a gyermek
viharban született. Az ő gyermeke, Lettával együtt adott neki életét.
Hirtelen elült a szél. A Trendal váratlanul csöndbe burkolózott. A külvilág
elhallgatott. Csak a hold járta fenn jéghideg útját. Furcsa volt a változás.
Nagyon elütött attól, amit Oban eddig a bolygón tapasztalt.
És ekkor a férfi újabb gyereksírást hallott.
Itt van hát a második is. Ők együtt már négyen vannak. Oban szaggatottan
lélegzett. Egy könnycsepp indult el az arcán, ráncokat kerülgetve gördült alá.
Hatvanöt év keserűsége, öröme. Annyi hányattatás után, élete utolsó
bolygóján boldog lehet. De csak Lettával. Ha nem esett baja az asszonynak…
Az ajtó felpattant. Oban már ismét ott állt, Zagor doktor arcába nézett. A
két férfi egy másodpercig hallgatott.
– Letta? – kérdezte a száműzött.
 – Jól van. – Az orvos szemében vidám szikra lobbant. – És a két fiú is!

Oban a tengerparton állt.

A hullámok millió évek szorgalmával kúsztak ki a partra, újra és újra. A
kövek állták a csapásokat. Apró növények rezdültek a hajnali szélben. Felhők
lebegtek alacsonyan. Eltűnt a hold.
A hegyek fölött már pirkadt. Oban Dorg a jövőre gondolt. Egyszer majd –
nem is olyan sokára – idejön Lettával, Trinnel és Barttal, és ugyanígy
elnéznek majd keletre, ahol most kel fel a Trendal napja?
A férfi szemében visszatükröződött a látvány. Fény született a hegyeken túl
és óriásként suhant előre, hogy elűzze az éjszakát, ragyogó birtokába vegye a
világot.