MILLY JOHNSON

Nyári flört

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Milly Johnson: A Summer Fling
Fordította: Darvas Eszter

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013

Tartalom
 Ezt a könyvet annak a hat csodálatos nőnek ajánlom, akik a
megírására inspiráltak.
Nancy Scrimshaw-nak, Sheila Isherwoodnak és Mary
Sutcliffe-nek, akik megtanítottak rá, hogy az életkor nem lehet
akadálya a barátságnak és a nagy nevetéseknek.

Továbbá fogadott nővéreimnek: Pam Olivernek, Helen

Claphamnek és Karen Bakernek. Sokkal szürkébb lenne az
élet, ha nem dumálnánk ki a munkánkat meg a férfiakat – na
meg, hogy mit műveltek közülünk egyesek egy bizonyos
hegyen.
„Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne rád a
nap.”
DAVID VISCOTT
ÁPRILIS
 1. FEJEZET

Alighogy Malcolm belekezdett a szónoklatába, Dawn

figyelme máris elkalandozott. Nem volt kíváncsi a férfi
monoton zsolozsmájára. És nem akart azon merengeni, hogy
egy öreg róka elhagyja a péksüteményrészleget. Tele volt a
feje az esküvői előkészületekkel meg a nászéjszakával, és
számolta a másnap délelőttig hátralévő órákat, amikor – végre-
valahára! – kiválasztja a menyasszonyi ruháját.
Mialatt Malcolmból egyre csak áradt a szó egy korszak
lezárulásáról, és a leköszönő Brianre emelte olcsó fehérborral
csordultig teli műanyag poharát, Dawn azt számlálgatta,
mennyi idő is van még hátra a nagy napig. Nyolcvannégy nap,
tizennyolc óra, tizenegy perc és negyvenhárom másodperc,
negyvenkettő, negyvenegy. Minden egyes pillanattal egy
kicsikét közelebb került ahhoz, hogy Mrs. Calum Crooke
legyen.
Az emberek tapsolni kezdtek, mire Dawn is úgy tett, mintha
részt venne az ünneplésben. Malcolm mosolyog!, konstatálta.
Még néhány millió mosoly, és ráncos lesz a képe. Biztosan a
szelek kínozzák, gondolta Dawn a férfi arcát figyelve, amelyre
újból kiült a mindennapos világutálat. Na persze Malcolm az
adott pillanatban okkal haragudott a világra. Feltételezte, hogy
a péksüteményrészleg második embereként azonnal a csúcsra
tör majd, amikor Brian leköszön. Nem repesett hát az örömtől,
amikor megtudta, hogy benyomták a sajtosokhoz, és valami
ismeretlen külsős, a vezérigazgató, Mr. McAskill szerzeménye
lesz a péksüteményrészleg új főnöke.
Malcolm csalódottságán mit sem változtatott a tény, hogy
második emberből a sajtosok „fejévé” avanzsált, mert míg a
péksüteményesek kitartóan gyarapodtak, a sajtosok leszálló
ágba kerültek. Azt beszélték, hogy Mr. McAskill teljes
egészében fel akarja őket számolni. Ráadásul a sajtrészleg
munkatársai egytől egyig férfiak, ezzel szemben a
péksüteményesek: csupa nő. Immáron jóval kevesebb
lehetőség adódik majd, hogy bepillantson a dekoltázsokba,
vagy odasimuljon a tisztelt dolgozókhoz. Dawnt a hideg rázta
ki, ha belegondolt, milyen volt megérezni a fenekén a férfi
mancsát mindjárt az első munkanapon. „Hoppá, bocsánat”,
szabadkozott Malcolm, Dawn azonban tudta, hogy
szándékosan csinálta. Ezek után, ha tehette, messzire elkerülte
a pasast.
Raychel félrehúzódva állt, és a rossz bort lögybölte a
poharában. Zárkózott lévén nem szívesen vetette bele magát a
dolgok sűrűjébe. Feszengett az effajta közösségi eseményeken,
mégis kötelességének érezte, hogy munka után a többiekkel
együtt bent maradjon, míg elbúcsúztatják Briant. Brian igazán
kellemes ember volt, és azóta, hogy Raychel tavaly a részlegre
került, egyszer sem látta még őt ilyen elevennek, mint most,
mikor arról mesélt, hogy lakókocsi-kempingezni készül a
feleségével, a vadonatúj mikrohullámú sütőjükkel, meg a Lady
névre hallgató terrierjükkel.
Brian távozásáról értesülve Raychel feltételezte, hogy
Malcolm veszi majd át a férfi helyét, aki addig is előszeretettel
játszotta nekik a főnököt. Rögtön figyelni kezdte a
hirdetőtáblát, nincs-e üresedés a többi részlegen. Cseppet sem
kedvelte Malcolmot, túlságosan tolakodónak találta. Malcolm
minden alkalmat megragadott, hogy közvetlen fizikai
kontaktust teremtsen, márpedig Raychel utálta, ha valaki
hozzáér – ez alól Ben, a férje volt az egyedüli kivétel. Nem
beszélt Bennek sem Malcolmról, sem pedig arról, hogy a férfi
képtelen tiszteletben tartani a másik ember auráját, mivel
Bennek első dolga lett volna, hogy beront az irodába, és
móresre tanítja a nyavalyást. Ezért aztán Raychel nagyon
örült, és éppoly meglepett volt, mint részlegük másik három
nőtagja, amikor meghallotta, hogy Malcolmot átteszik a
sajtosokhoz, és Grace-t nevezik ki helyettesnek, aki a
legkorosabb volt közöttük. A nagyfőnök, James McAskill egy
külsős nőt állít a péksüteményrészleg élére, amivel azonnal
működésbe hozta a pletykagépezetet.
No, nem mintha Raychel mindebből bármit is megvitatott
volna a munkatársaival. Ezer éve voltak kollégák, mégsem
jutottak előrébb annál, hogy „jó reggelt, szép napot!” vagy
„kellemes hétvégét!” kívánjanak egymásnak, legfeljebb
munkahelyi témákról ejtettek pár szót. Pedig mindahányan
kedves teremtések, noha különböző életkorúak. Most pedig
még egy nővel egészül majd ki a csapatuk. Raychel azon
tűnődött, milyen hatással lesznek vajon mindezek a változások
a részleg működésére, ámbátor talán mindegy is. Az ember
azért húzza az igát, hogy megkeresse a napi betevőjét, a többi
nem rá tartozik.
Anna cuppanós csókot nyomott Brian arcára. Főnök létére
rendes tag volt Brian, de az igazat megvallva egy ideje nem
sok vizet zavart. Régóta kacérkodott már a nyugdíjba
vonulással, és Malcolmra hagyta a részlegvezetés munkájának
dandárját. Hála az égnek, hogy az a csúszómászó is távozik.
Habár napnál világosabb, hogy nem örül a sajtrészlegre való
áthelyezésének. Alapjában véve egy rakás szerencsétlenség a
fickó. Mint aki minden áldott reggel összekap a nejével, és
feltett szándéka, hogy megfertőzi az iroda levegőjét a
rosszkedvével. Mindig szörnyen gorombán bánt a
beosztottjaival. Szótárjából hiányzik a „kérem” és a
„köszönöm”, és ha szomjas, épp csak úgy odavakkantja nekik:
„teát!”. Azonkívül Anna ki nem állhatta, hogy Malcolm
folyton a mellét bámulja, valahányszor kommunikálnak
egymással. Miféle nő lehet az, aki képes hozzámenni egy ilyen
alakhoz? Az viszont tagadhatatlan, hogy Malcolm tartós
kapcsolatban él: immáron bő tizenöt éve volt házas, amit Anna
nem mondhatott el magáról.
Hallgatta Briant, amint éppen arról áradozik, hogy nyáron a
tengernél fog kempingezni, és irigyelte a lelkesedéséért.
Annára nem várt semmi jó, sem a hétvégén, sem azt követően.
Nem rajongott a szappanoperákért, nem lelte örömét az
evésben, és már nem kötötte le az olvasás, amivel kiverhette
volna a fejéből a képet, amint néhai jegyese a tizenkilenc éves
asszisztensnőjét keféli saját tulajdonú férfifodrászatában. Az
élet a februári brit tengerpartnál is hosszabban, szürkébben és
lehangolóbban terült el Anna előtt.
Grace megforgatta a Malcolmnak szánt búcsúajándékot –
egy harsányan tiktakoló úti órát. Szakadatlan ketyegésével
mintha azt üzenné: „lassú halál, lassú halál, lassú halál”.
– Kis szerencsével te leszel a következő! – rikkantotta Brian
a fülébe.
 – Hogy mondod? – hüledezett Grace, mielőtt észbe kapott. –
Ja, az lehet. – Isten őrizz! Kiverte a hideg veríték, és az ájulás
kerülgette, ha belegondolt, hogy ha ő lenne most Brian
helyében, a saját óráját csodálná, és a kollégái langyos lőrével
innának az egészségére.
Lassú halál, lassú halál, lassú halál.
– Nem fér a fejembe, miért feszíted tovább a húrt, mikor itt
is hagyhatnád ezt a kócerájt, hogy nyugodt életet élj. Ez
lehetne a mi közös búcsúztatónk – mosolygott Brian.
– Hiszen ismersz, szeretem a kihívásokat – mondta Grace.
Valamivel több mint három éve dolgozott Brian mellett, és
kedvelte az őt körüllengő derűt, még akkor is, ha Brian
egyébként öregembernek született, és egyre inkább
megcsontosodott. Nagyon fogja élvezni, hogy többé nem kell
beállítania az ébresztőórát, és buzgó semmittevéssel töltheti a
napjait! A víg kedélyétől eltekintve Brian rendkívüli módon
emlékeztetett Grace férjére, Gordonra – túlságosan is,
gondolta a nő, miközben Brian tovább fecsegett a nyugdíjba
vonulás gyönyöreiről.
Grace oda se figyelt rá. Gondolta volna Brian tizenhét éves
fejjel, amikor még táncolni járt, hogy egy szép napon itt áll
majd, és az hozza lázba, hogy leviheti magával az új mikróját
Skegnessbe? Ez lenne számára az élet csúcspontja? Vagy
Grace-ben van a hiba, aki egyidős Briannel, mégis menten
pánikba esik, ha valaki csak kiejti előtte a „kemping” szót?
Egyszer ő is elment kempingezni, amikor a három gyerek még
kicsi volt, élvezték is, jóllehet ő a maga részéről cseppet sem
találta pihentetőnek a dolgot. A gyerekek azóta felnőttek, de
Grace továbbra is szoros kapcsolatban volt velük, és nem
szívesen hagyta volna itt hosszú hetekre őket meg az unokáit,
hogy Gordon legyen az egyetlen társasága.
Egyszer régen eltökélte magában, hogy amint felnőnek a
gyerekek, elhagyja a férjét. Vajon hány nő jut ilyen
elhatározásra, majd reked meg a férje mellett évekkel a
gyerkőcök kirepülése után is, mert nincs elég bátorsága
elmenni? Amikor Grace fia meg a két lánya elhagyta a szülői
házat, tátongó üresség maradt utánuk, mintha az otthon
melegét is magukkal vitték volna.
 Észrevette, hogy Malcolm újratölti a poharát borral. Az
örök elégedetlen. Grace könnyedén elhitte a szóbeszédet,
miszerint azért tették át a férfit a rosszul menő sajtrészlegre,
mert az egyre bővülő péksüteményrészleget képtelen lenne
kézben tartani. Malcolm Spatchcockot senki sem kedvelte,
nem tisztelték a kollégái, habár amilyen elbizakodott volt, neki
ez fel se tűnt.
Grace csak azt remélte, hogy nem sírja majd vissza
Malcolmot, ha már megismerte az új főnököt. Mindenesetre
Mrs. Christie Somersnek jól fel kell kötnie a gatyáját, ha a
népszerűtlenségi versenyben le akarja körözni Malcolmot, azt
az undok kis gnómot. Na igen, Grace túl régóta dolgozott már
a férfi impotens irányítása alatt.
A bor és a rágcsálnivaló elfogyott, kezdett szétszéledni a
társaság. A hétvége hosszan és megmásíthatatlanul nyúlt el
Grace előtt. Mindig ugyanaz. Este a kisunokájára fog vigyázni,
mialatt Gordon a klubjában lesz, a lánya meg a veje pedig
valami puccos étterembe mennek. Másnap bevásárlás, mosás,
takarítás, vasárnap reggel ebédet rittyent, összetakarít, kivasal,
azután leül a tévé elé, és megnézi a Szívdobbanást – vagy a
változatosság kedvéért a krimisorozatot –, mielőtt forró fürdőt
vesz, és ágyba bújik, hogy aztán frissen vágjon majd neki az új
hétnek.
Elnézte a más részlegeken dolgozó ifjúságot, ahogy péntek
esti lázban égve kisorjáznak az ajtón. Neki már vagy huszonöt
éve nem volt része ilyesmiben: kiöltözve mulatozni menni a
barátokkal. Elbúcsúzott Briantől meg a három kolléganőjétől.
Mindhármukkal szimpatizált, bár nem sokat beszéltek. Ám a
munkahelyén még így is kötetlenebb légkör uralkodott, mint
odahaza. Gordon haja már a harmincas éveiben őszbe fordult,
de vajon mikor szürkült hozzá a jelleme? Mennyivel
egyszerűbb lenne az élet Grace számára, ha ő is követte volna
a férje példáját!
 2. FEJEZET

Calum jóformán a telefonon ült, az mégis a világ végezetéig

csöröghetett volna, ha Dawn nem szalad be a konyhából, hogy
felvegye. Hangtalanul tátogta neki, hogy „lajhár”, de Calum
ahhoz is lusta volt, hogy a tekintetét felemelje.
– Szia, szívem – hangzott a vonalból a vidám hang.
– Szia, Muriel – mondta Dawn. Calumból kiszakadt a
levegő, és vadul integetett, akár egy felpaprikázott
légiforgalmi irányító. Világos az üzenet: nem vagyok itt, ha
kérdezi.
– Hányra jössz értem holnap, csillagom? – csicseregte
Dawn jövendőbeli anyósa.
– Fél tizenegykor jó lesz, Mu?
– Majd igyekszem felkelni, hisz ez most különleges alkalom
– mondta Muriel.
– Olyan izgatott vagyok, szerintem el se bírok majd aludni.
– Üsd ki magad pár sörrel! Nekem bevált álmatlanság ellen.
Dawn nevetett. Muriel irtó jópofa tudott lenni. Akkor is
sokat nevettek, amikor először találkoztak – úgy két éve – egy
sivár fodrászszalonban, Dawn korábbi munkahelyén. Dawn
bedauerolta Muriel haját, ő meg közben két teljes órán át
csacsogott. Csiszolatlan, kissé trágár humora hallatlanul
üdítően hatott Dawnra. Az asszony éppen akkor robbant be az
életébe, amikor rettentően nagy szüksége volt a nevetésre.
– Calum megjött már?
– Igen, de már le is lépett.
Calum a feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy helyes a
válasz.
– Püff neki! – sóhajtott nagyot Muriel. – De végül is péntek
van, és minden férfi megérdemel egy pofa sört egy dolgos hét
végén.
 Dawn nem tudott semmiféle dolgos hétről. Calum egy
targoncán vakarta a fenekét, és folyton cigarettaszünetet
tartott.
– Na, mindegy, ha látod, majd mondd meg neki, hogy Killer
hozott egy rakás DVD-t.
– Megmondom.
– Akkor viszlát holnap, csillagom.
– Viszlát, Mu.
Dawn bontotta a vonalat, Calum felállt és nyújtózkodott;
most vézna kóbor macskára emlékeztetett.
– Killer valami DVD-ket hozott neked – adta át az üzenetet
Dawn.
– Örülök.
– Nem kalózpéldányok, ugye? – kérdezte a lány gyanakvón.
– Hova gondolsz! Lomtalanításból származnak.
– És mihez kezdesz velük?
– Túl sokat kérdezel – sóhajtott fel Calum. – Némi
részesedésért elpasszolom neki a cuccot a kocsmában.
– Jól van – mondta Dawn. Átmenetileg ezzel a válasszal is
beérte. – Mit kérsz uzsonnára? – kérdezte.
– Nem kínait akartunk rendelni?
– Nem spórolni akartunk? Holnap ki kell fizetnem a
menyasszonyi ruhámat.
Calum megvakarta a fejét, amitől ellenállhatatlanul zilált
lett a frizurája.
– Attól még élnünk kell, Dawn! Átdolgoztuk a hetet. Ránk
fér egy kis kényeztetés.
– Hát, jó – adta be a derekát Dawn. Calum mindig meg
tudta puhítani. – Én már éhes vagyok. Felhívjam őket?
Magamnak gombás csirkét rendelek sült rizzsel és won tonnal.
Felezünk? Mert ha igen, akkor légy szíves, ne kérj abból a
fekete babból. – A fiókhoz ment, hogy elővegye a kínai
étterem menüjét egy sor, házhoz szállítással foglalkozó
étterem menüjének takarosan összetűzött stószának tetejéről.
Megrögzött rendszeretete Calum heccelődésének állandó
céltáblája volt.
– Felezhetünk, ha gondolod. De éppen ki akartam ugrani a
kocsmába, hazafelé el tudom hozni a kaját.
– Jaj, ne menj már el! – nyafogott Dawn.
Calum ásított.
– Csak egy kicsit. Ígérem. Úgyis hulla vagyok.
– Ezt mintha már hallottam volna.
Calum kisfiúsan pimasz vigyorra húzta a száját, ez a vigyor
vitte bele a legválogatottabb zűrökbe, és ez húzta ki a
slamasztikából, mióta elég idős volt ahhoz, hogy visszaéljen
vele. A mosolya szokás szerint lefegyverezte Dawnt.
– Akár meg is esküszöm – fogadkozott Calum. – Legkésőbb
negyed tízre itthon vagyok. Addig tartsd melegen a tányérokat.
– Parancsolsz esetleg még valamit? – kérdezte Dawn
csípőre tett kézzel.
– Ha már így megkérdezted, adhatnál egy húszast.
Dawn kinyitotta a tárcáját, és nagy sóhajjal nyújtotta oda a
pénzt, miközben utálta magát, amiért képtelen nemet mondani.
Főképp, mert tudta, hogy Calum minden valószínűség szerint
úgysem fog időben hazaérni, ő tíz órakor feladja a várakozást,
készít magának egy sajtos pirítóst, Calum meg éjféltájban,
üres kézzel dülöngél majd haza. Dawn remélte, hogy a fiú egy
napon megtöri ezt a rendet, és meglepetést okoz neki, ám ez
mindeddig nem történt meg.
– Az istenit, odaég a fokhagymás pirítós! – kiáltott fel Ben,
ahogy beindult a füstjelző.
Raychel követte a konyhába vágtató férjét, és nevetett.
– Ez nem vicces, Ray, alig vártam, hogy megehessem –
mondta Ben szakasztott úgy, mint egy kisgyerek, aki az imént
nézte végig, ahogy földre pottyan a fagylaltja, és egy arra
vetődő kóbor eb felnyalintja a zsákmányt.
 Raychel a partvisnyéllel bökdösött a füstjelző felé, de nem
érte el.
– Helyet, Pöttöm Panna – mondta Ben, és szelíden félretolta
az útból. Hosszú, izmos karját kinyújtva egyetlen
gombnyomással elnémította a szerkezetet. – Na, végre. Majd
megsüketültem!
– Nézd csak, Ben, nem is olyan nagy a vész – mondta
Raychel, miután felmérte a kárt. – Csak a teteje van megégve.
Majd lekaparom.
– Tényleg megtennéd? – Ben összecsuklott, és úgy tett, mint
aki hálát rebeg Istennek.
Raychel játékosan meglegyintette.
– Túl könnyű a kedvedre tenni.
A férfi a lábánál fogva magához vonta felsikkantó feleségét.
Térden csaknem olyan magas volt, mint Raychel állva.
– Nem is igaz. Szerintem kimondottan háklis vagyok.
Raychel lenézett férje szeretetet sugárzó, csupa mosoly
arcára. Máris kiütközött rajta a borosta, pedig reggel gondosan
megborotválkozott. Férfias erőtől duzzadó karja szorosan
ölelte. Izmos testével hozzásimult. Raychel halálosan szerette.
– Tálalhatom a tésztát?
– Mindjárt – felelte Ben, és tovább gyönyörködött a
feleségében, felcsavarta az ujjára a nő hosszú, fekete tincseit,
belélegezte rég elpárolgott parfümje illatát. Órákig tudta volna
szagolgatni.
– Elég vagyok én neked? – szólalt meg Raychel. A férfi
rengetegszer hallotta már ezt a kérdést, és a szokásos módon
felelt rá:
– Nem is kívánhatnék többet, Ray.
 3. FEJEZET

Másnap reggel Grace fél hatkor kelt, hogy azután két és fél
agyzsibbasztó órán keresztül nézze a Teletubbykat, Bob
mestert, valamint Thomast, a gőzmozdonyt a négyéves Sable-
lel. A kicsi mozgékonysága összeadódott az álmatlan
éjszakára következő korán keléssel, aminek következtében
Grace sokkal vénebbnek érezte magát az ötvenöt événél.
Gordon természetesen még ágyban volt. Felkelni és a
gyerekekről gondoskodni az asszonyok kötelessége.
Legalábbis Grace ehhez volt szokva – először odahaza a
szüleivel, majd amikor hozzáment egy özvegyemberhez,
akinek összesen négy eltartottja volt: a hatéves Laura, az
ötéves Paul, a hároméves Sarah, meg az ötvennégy éves Rose.
Furcsa volt belegondolnia, hogy az asszony halálakor idősebb
volt a tulajdon anyósánál. Rose mindig is matuzsálemnek tűnt.
Sarah tizenegykor futott be a szokásos szöveggel: – Bocs a
késésért. Kösz, hogy itt alhatott a gyerek. Tudom, hogy az
utolsó pillanatban szóltam.
– Semmi baj, szívem – mondta Gordon, immár frissen és
kertészkedéshez öltözötten, dús, ősz lobonca még nedves volt
a ráérős zuhanyozástól.
– Esetleg vigyáznátok rá még egy órácskát? – kérdezte
Sarah a leghízelgőbb hangját elővéve. – Csak amíg elugrom a
szupermarketbe.
– Persze, maradhat – mondta Gordon, megfosztva Grace-t a
lehetőségtől, hogy ő is nyilatkozzék. Megcsiklandozta Sable-t
az álla alatt. – Majd kijön velem, és megnézi, hogyan ülteti el
a nagyapja a magokat.
– A gyerek inkább ne menjen ki, elég hűvös van – mondta
Sarah, és a puszta gondolatra összébb húzta magán a
szőrmebélésű terheskabátot.
– Akkor idebent marad a házban a nagymamával – mondta
Gordon. Nagymama. A szó úgy karistolta Grace idegeit, mint
a táblán végighúzott köröm. Ő jobban szerette, ha nagyinak
hívják, és Gordon ezt pontosan tudta. Mintha direkt használná
azt a másik kifejezést – ez is egy kínai kínzómódszer, lassan
csöppenő vízcseppek: „megöregszel, bizony ám”.
– Ígérem, legfeljebb két óra az egész – sugárzott Sarah
meghosszabbított szabadsága feletti örömében. – Maximum
három.
Igyekezett figyelmen kívül hagyni anyja látványos
fáradtságát, inkább az apja kedélyes ábrázatára koncentrált.
Gordon eltűnt a balfenéken. Grace egyszerre próbált
megbirkózni a mosással, az ágyneműcserével és a hiperaktív
Sable szórakoztatásával. Neki is be kellett volna vásárolnia, de
jártányi ereje sem maradt. Gordon rendkívül nagyvonalúan
osztotta be mások idejét.
Sarah ebéd után jött meg, Sable éppen elaludt végre.
Ugyanebben a pillanatban érkezett a postás is, két katalógust
hozott a blegthorpe-on-sea-i kempinghelyekről.
Dawn a besörözött Calum éktelen hortyogására ébredt.
Lement a nappaliba, hátha a kanapén vissza tud majd aludni,
ám a csendért kényelmetlenséggel fizetett. Eljárt már az idő az
öreg kanapé fölött, de nem vehettek újat, mert minden fölös
garast az esküvőre tettek félre. Pontosabban szólva Dawn
minden fölös garasát. De legalább most Calum is dolgozik, na,
nem mintha zsírosra keresné magát. Hanem amíg Dawn
szorgalmasan gyűjtögette a pénzt, addig Calum alig tett be
valamit a közösbe. Ha ez így megy tovább, a nászútra már
kénytelen lesz kölcsönt felvenni, márpedig akkor sem mond le
az álomesküvőről. Még ha egész hátralévő életében fizetheti
majd a kamatokat, akkor is lesz szép menyasszonyi ruhája,
lesz virágtömeg meg tortaköltemény. Tudta jól, hogy a szülei
is így képzelték volna házasélete nyitányát. Aztán, majd ha
minden tartozásukat lerótták, akkor jöhet a fészekrakás, s
végre elköltöznek ebből az odúból. Dawn nyolc hónapja
költözött Calumhoz, és azóta sem volt képes rávenni a fiút,
hogy pofozzák ki a lakást. Villanyvezetékek lógtak a
plafonról, a falak festetlenül csúfoskodtak, a bútorokat meg
mintha csak úgy odahányták volna. Calum öt évvel volt
fiatalabb nála. Dawn ennek tudta be a lakás diákos
igénytelenségét.
 Calum még mindig ágyban volt, amikor Dawn megállt a
kocsijával anyósának a város másik végében található ikerháza
előtt. Megnyomta özönvíz előtti, ám annál megbízhatóbb
Fiestája dudáját, és egy perc múlva Muriel agyonhordott
cicanadrágban, avítt gyapjúkabátkában és vietnami papucsban
végigcaplatott az ösvényen. Dawn soha egy pillanatra sem
szégyenkezett az asszony kinézete miatt. Muriel, az Muriel, és
Dawn olyannak szerette őt, amilyen.
– Reggelt, kedves – mondta Muriel izgatott, foghíjas
mosollyal. Fura szerzetek voltak Crooke-ék, de a szívükbe
zárták Dawnt. Neki ez nagyon sokat jelentett, mivel a szülei
tizenhat évvel azelőtt autóbalesetben meghaltak, irdatlan
ürességet hagyva Dawn lelkében. Borzasztóan hiányoztak
neki. Most is azt kívánta, bárcsak az édesanyja ülne mellette a
kocsiban, bárcsak ő lenne a segítségére a menyasszonyi ruhája
kiválasztásában. Édesanya híján Muriel Crooke volt a legjobb
alternatíva.
Első megállójuk a „Mindenünk a menyasszony” elnevezésű
üzlet volt a külvárosi részen, az új Tesco mellett. A kirakat
szegényes kínálata hűen szemléltette a benti állapotokat.
Törött, fej és mell nélküli próbababa ácsorgott régi, elszürkült
bugyik színét idéző fehér ruhában, amely egy guriga
vécépapírra húzva csinosabban festett volna. Mellette a
koszorúslánybabának volt ugyan feje, de az arcvonásait valami
reszketeg, a tehetséget hírből sem ismerő illető pingálhatta: a
fájdalmas grimasz egy kegyetlen csínyt elszenvedő gyereket
idézett. Mintha kényelmetlennek érezné lila szaténruháját,
amelyet már régen kiszívott a nap. Madárpiszokra
emlékeztető, sárguló konfettipettyek terítették be a padlót
körülöttük.
Dawn bement az üzletbe, habár rögtön tudta, hogy itt nem
fogja megtalálni a ruháját. Siralmas volt a választék, a tulaj
szemmel láthatóan kiárusítást tartott az esküvői ruhákból,
hogy profilt váltson. Mindegyik pontosan ugyanúgy nézett ki,
csak a színük volt eltérő. Mintha egyetlen szabásminta létezne
– hatalmas, széles szoknya, buggyos ujjak –, csak a dekoltázs
vonalában vagy a szalagok/flitterek tekintetében lehetett
variációkat felfedezni. Az eladó nem zaklatta őket, ugyanis
egész végig a telefonon lógott.
 – …nem lehet rövid, hiszen lemértük. Még meg is
kérdeztem, hogy megfelel-e a hossz, és ön igent mondott. De
talán magával hozhatta volna az esküvőn viselni szándékozott
cipőjét. Nem a mi hibánk, ha valaki lapos talpúban jön
méredzkedni, aztán meg magas sarkúban áll oltár elé.
Dawn megállapította, hogy ezen a helyen nem ismeretes a
vevőszolgálat fogalma.
Muriel vágott egy grimaszt, kuncogásra késztetve Dawnt.
Kislisszoltak a boltból, és Dawn hatalmas lélegzetet vett.
– Ha én lettem volna a vonal másik végén, holtbiztos, hogy
lecsapom a telefont, idetaxizom, és beverem ennek a
szemtelen tyúknak a képét – mondta Muriel.
Dawn úgy kacagott, hogy csak negyedszeri próbálkozásra
sikerült kinyitnia a kocsit. Tudta, hogy Muriel később el fogja
majd mesélni a többieknek a nap történéseit, mindenféle
mókás kiegészítéssel körítve. Remélte, hogy ő is jelen lesz
majd, és hallhatja.
Áthajtottak Penistone-on a második megállóig, a Holmfirth
Roadon álló, lényegesen mutatósabb „Szerelem és Házasság”-
ig. A kirakat szemet gyönyörködtető volt: meseszép
elefántcsontszín ruha uralta stilizált homokóra alakot formáló
drótkereten. Körülötte nívós tervezők nevét viselő kézitáskák
és topánok. A piac palettáján ez képviselte a másik végletet,
mely a tervezői nevekből kiindulva – Choo, Prada, Chloe,
Louboutin… – fényévekre volt az előző üzlet színvonalától.
Alighogy betették a lábukat a boltba, máris megrohamozta
őket egy szolgálatkész eladó.
– Köszönjük, csak nézelődünk – mondta Dawn.
– Van valamilyen konkrét elképzelésük? – erősködött az
eladó, miközben feltűnésmentesen tetőtől talpig végigmérte
Murielt, aki észrevette ezt, és ösztönösen kivillantotta a
fogsorát.
– Nem is tudom – felelte Dawn. Szeretett volna
háborítatlanul körbejárni.
– Ez szép, Dawn – mondta Muriel egy hosszú, krémszín
darabra mutatva. – Csak nincs rajta árcédula.
 – Kilencezer – világosította fel a dölyfös eladóhölgy.
– Fontban? – kapkodta Muriel a levegőt. – Ugye, csak
tréfál?
– Az, kérem, egy Vladimir Darq. Csak azért ilyen olcsó,
mert használt.
Murielnek leesett az álla. Az olcsó lett volna az utolsó jelző,
ami az eszébe jut. Mukkanni sem bírt afeletti döbbenetében,
hogy van ember, aki ennyi pénzt költ egy ruhadarabra.
– Darq neves tervező – folytatta az eladó. – Nyilván önök is
hallottak már róla.
– Nem lehet olyan híres, mert én most hallom a nevét
először! – fújtatott Muriel, aki élvezetét lelte a felfuvalkodott
hölgyemény bosszantásában.
– Én már hallottam róla – bólogatott Dawn. – Bár nem
tudtam, hogy esküvői ruhákat tervez.
– Azóta felhagyott a menyasszonyi öltözékek tervezésével –
mondta az eladó. – Ez a darab a legutolsó kollekciójából való,
épp ezért igen keresett.
– Ühüm, azok körében, akiknek több a pénzük, mint az
eszük. – Muriel hangosan csettintett a nyelvével.
– Én valami… szolidabbat keresek – mondta Dawn. Az
eladó pontosan értette, hogy a szolid azt jelenti: nem ilyen
drága. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a párosra, és
mindjárt tudta, hogy üres kézzel fognak távozni. Az idősebbik,
feltehetően az anya, alighanem sült rizzsel és rákszirommal
szervírozott ételféleségre gondolna Vera Wang nevének
hallatán.
– Áraink ötezernél kezdődnek, annyiért kapható ez –
prezentált az eladó egy vastag nejlonba csomagolt, cicomátlan
fehér szaténruhát.
– Ó – így Dawn. Csak udvariasságból álmélkodott, mert
egyébként mindkét fél tudta, hogy ebből itt ma nem lesz üzlet.
Hogy megőrizzen valamennyit a méltóságából, Dawn
olyasféle megjegyzéseket tett, hogy előbb talán haza kellene
menni, átböngészni néhány képes magazint. Két perccel
később megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, ahogy
elhagyták a boltot.
– Ez el van tévedve, azt hiszi, Párizsban van! – robbant ki
Murielből a nevetés már a küszöbön. – Huszonkét font egy
harisnyáért? Annyiba került egy harisnya, láttad?
A visszaúton Barnsley felé éppen Maltstone tündéri kis
falván hajtottak keresztül, amikor Dawn a templommal
szemben határozottan a fékre taposott; Muriel kis híján
kirepült az üléséből.
– Nem tudtam, hogy itt is van esküvőiruha-bolt. Te igen,
Mu?
– Honnét tudtam volna – fintorgott Muriel. – Nem szoktam
erre járni. Nincs itt semmi érdekes. – Nem rajongott a
kertcentrumokért meg a vidéki típusú teázókért.
Dawn befarolt egy parkolóhelyre az üzlet előtt, melynek
csupa üveg kirakatában a leggyönyörűbb esküvői ruhák
sorakoztak. Az ajtó fölött lévő táblán romantikus, cirádás
kiírással mindössze annyi állt: „Fehér Esküvő”.
Lágy csengettyűszó hallatszott, ahogy Dawn és Muriel
belépett.
– Jóságos ég, ez egy időgép! – mondta Muriel a
szándékoltnál hangosabban a végtelenbe vesző boltbelső
láttán. A falak mentén mindenütt ruhaállványok, a padlótól
egészen az alacsony mennyezetig érő vitrinekben fejdíszek és
cipellők. Dawnnak elnyílt a szája gyönyörűségében. Ez igen!
Nádszálkarcsú, sikkes eladóhölgy jött elébük szélesen
mosolyogva. Egyszerű, testhez simuló, fekete ruháján a
névkitűző: Freya. Nagyjából egyidős lehet Muriellel, gondolta
Dawn, habár a csinos frizurája és ép körmei tizenöt évvel
fiatalabbnak láttatják.
– Segíthetek? – kérdezte Freya előzékenyen Dawntól.
– Férjhez megyek, és hát… szükségem van egy ruhára –
felelte Dawn szemérmesen.
– Nézzenek csak szét – mondta Freya. – De azt javaslom, ne
döntsenek próba nélkül. El se hinnék, hány menyasszony jön
hozzánk határozott szándékkal, hogy ilyen vagy olyan fazont
szeretne, aztán kisül, hogy az nem is áll jól nekik.
– Köszönöm a tanácsot – mondta Dawn. Jól érezte magát
ebben a boltban. Körülnéztek Muriellel, de a lány végül arra
jutott, hogy mégiscsak egy hozzáértő segítségére lenne
szüksége.
– A bőség zavarában azt se tudom, hol kezdjem – mondta.
Pedig jól kell döntenie, mert mi van akkor, ha megvásárol egy
ruhát, aztán meglát valahol egy még szebbet? Ez a gondolat
nem hagyta nyugodni.
– Nos, kezdjük talán a színnel – mondta az eladó. Egy
darabig tanulmányozta Dawn sápadt, szeplős bőrét, vállig érő,
vörös haját. – Fehér helyett inkább elefántcsontszínt
javasolnék. A fehér nem mindig nyerő, főképp, ha valakinek
amúgy is halovány a bőre, mint az öné. A méretét
harmincnyolcasra saccolom.
- Eltalálta – vágta rá Dawn. Freya a 38-as ruhák állványához
lépett, miközben Muriel az 52-es méretekből szemezgetett,
egyiket-másikat oda is próbálta magához.
– Nyári vagy téli esküvő lesz? – kérdezte Freya.
– Júniusban esküszünk – felelte Dawn.
– Lehet, hogy én is belebújok valamelyikbe – mondta
Muriel. – Ráveszem Ronnie-t, hogy házasodjunk újra össze.
Most sokkal vékonyabb vagyok, mint annak idején, amikor
oltár elé álltunk.
Freya arca meg se rezzent, holott Muriel jelen állapotában is
túlsúlyos volt.
– Tarthatnánk páros esküvőt – nevetett Dawn.
Freya elővarázsolt egy hosszú, lefelé szűkülő darabot, és
kirázta belőle a ráncokat.
– Selyemből készült elefántcsontszínben, masnival a hátán,
a gyöngyökkel kirakott mellrész kis keblű nőkön igen
előnyösen mutat.
– Akkor nem nekem való – horkantott Muriel, és úgy
nevetett, hogy kocsonyamód rengett bele hatalmas, épphogy
kordában tartott keble. Még nem alkották meg azt a melltartót,
amely építőipari állványzat nélkül a helyükön tarthatta volna
őket.
– Nagyon szép – mondta Dawn, de közben a fejét rázta. –
Csak nem az én stílusom.
– Értem – mondta Freya, és fürgén visszacsomagolta a ruhát
a műanyag védőzsákba. – Na és ez? – mutatott egy másikat
telis-tele fodorral.
– A mindenit! – sikkantotta Muriel.
– Túl csicsás – mondta halkan Dawn. – Sajnálom, de ez sem
én vagyok.
– Ó, ne mentegetőzzön – mondta Freya. – A legkönnyebben
úgy tudjuk kideríteni, melyik az ön stílusa, ha sorra vesszük,
mi az, amit nem szeretne. Szóval, kevesebb fodrot… lássuk
csak.
Rendkívül dísztelen szaténdarab következett.
– Ez meg túl semmilyen. A fenébe is, nehéz eset vagyok,
ugye? – Dawn félig-meddig arra számított, hogy Freya
ingerülten felsóhajt, ahogy Calum húga, Demi szokott.
Freya azonban csak annyit mondott:
– Ne gondolja. Van, aki a negyvenedik változatra is nemet
mond!
– Ez mennyibe kerül? – szólt közbe Muriel, fehér
szaténruhát tartva a magasba. Az anyagából egy vitorla is
kitelt volna egy milliárdos jachtjára.
– Az háromezer font – adta meg a választ Freya.
– A kutyafáját, nem adják olcsón – akasztotta vissza Muriel
a ruhát hányavetin, bár Freya a rosszallás legkisebb jelét sem
mutatta.
– Esetleg ez?
– Túl magas a nyaka – rázta Dawn a fejét. – Ez viszont
csodaszép – mutatott egy fehér, derékban behúzott
konfekciódarabra. Freya kételkedni látszott, hogy a ruha
stílusa passzol-e Dawnhoz, de azért beakasztotta neki az
öltözőfülkébe. Dawn pár perc múlva előbújt, hogy
megmutassa magát.
– Jesszumpepi! Mint egy birkapásztorlány – horkantott fel
Muriel.
Dawn szinte elveszett a ruhában, és a fehér színtől valóban
sületlen tésztára emlékeztetett a bőre. Freya elnéző bólogatása
azt üzente: „ugye, megmondtam”. Majd egy másik darabot
mutatott, és Dawn szeme felcsillant.
– Ez itt a használtruha-kollekciónkból való – magyarázta
Freya. – Különleges darab.
Az elefántcsontszín, simogatóan puha selyemből készült,
hosszan elomló ruhának gyönyörű, mély, ovális nyakkivágása
volt barackárnyalatú rózsabimbó díszítéssel, a szoknyarész
derékban behúzva, az ujja háromnegyedes. Dawn mohón
kapott utána. Behúzta a próbafülke függönyét, majd amikor
kilépett, Muriel és Freya szóhoz sem jutott az ámulattól.
– Káprázatos – mondta Freya. A ruhát mintha ráöntötték
volna a magas, karcsú teremtésre. Az elefántcsontszín hatására
eltűnt a bőr sápadtsága, nyaka centiméterekkel hosszabbnak
látszott, a mellrész pedig domborulatok illúzióját keltette ott,
ahol nem sok volt belőlük.
– Istenem. Megtaláltam, ez most már biztos – mondta
Dawn. Csaknem könnybe lábadt a szeme, ahogy elképzelte,
hogy az uszálya lassan végigsiklik a templom kövezetén. –
Lehet tudni valamit az előző tulajdonosról? Boldog volt? –
Nem viselhet olyan ruhát, amelyik negatív rezgéseket őriz.
– Nagyon – mondta Freya, majd hozzátette: – Igen, boldog
volt.
– Naná, hogy maga ezt mondja – kötözködött Muriel. Dawn
viszont mindenáron hinni akart Freyának. Ő már horogra
akadt.
– Meg kell hagyni, tényleg szép – mondta Muriel. – De mi
az ára?
– Ezerötszáz font. Ebben az igazítás is benne foglaltatik,
amire minden valószínűség szerint szükség lesz, még ha a
fazon majdnem tökéletes is. A menyasszonyok általában
lefogynak, és az esküvő napjához közeledve mindig be kell
venni a ruhájukból.
– Ezerötszázat kérnek egy használt ruháért! – Muriel
örömtelen kacajt hallatott.
– Ez különleges darab – ismételte meg Freya mosolyogva. –
Mintha önre szabták volna.
Dawn nagyot nyelt. Igaz, hogy az ára kissé borsos, de
pontosan tudta, hogy úgysem érné be mással. A ruhán nem
spórolhat. Majd imádkozik, hogy csoda történjen, és emeljék
fel a fizetését, vagy nyerjen a lottón. Még a héten vesz is egy
csomó szelvényt.
– Nem számít, megveszem – hallotta magát.
Egy órával később Dawn újabb kétszázötven fonttal lett
szegényebb, amit cipőre, egy félhosszú elefántcsontszín
fátyolra, diadémra, illetve hozzá illő fülbevalóra költött.
Kártyával fizetett, és csak azért sem hagyta, hogy a kiadások
feletti aggodalma elrontsa az örömét.
– Ezt nézd meg – mondta Gordon –, egy nyolcágyas.
Grace kötelességtudóan ellépett a mosogatótól, és a férje
válla fölött belepillantott a katalógusba, aztán folytatta a
vasárnapi vacsora után maradt edények súrolását, ami százszor
érdekesebb volt.
– Szépen elférnénk benne Sarah-val, Hugóval és Sable-lel,
meg persze a születendővel, és Laurával meg Joe-val.
Pault kihagytad, tette hozzá magában Grace, hangosan
úgysem lett volna értelme kimondani. Ha Gordon nem akart
meghallani valamit, egyszerűen becsukta a fülét. Az apja
szemében Paul nem létezett többé.
– Van benne központi fűtés, meg beépített mosó- és
mosogatógép. – Felnézett a kezét törölgető Grace-re. – Végső
soron jobban felszerelt, mint amink most van. Ideális lenne
nekünk, csak mennél már el nyugdíjba. Rászolgáltál, hogy
megpihenj végre.
– Még csak ötvenöt éves vagyok, Gordon.
 – Csak? – horkantott a férfi. – Napról napra öregszel.
Korkedvezménnyel akár már most is elmehetnél. Fel nem
foghatom, miért nem rakták még ki a szűröd, hiszen egy
csomó embert nyugdíjaztak nálatok!
Grace megvonta a vállát, de nem szólt. Ha lenne Gordonnak
egy varázspálcája, bizonyosan arra használná, hogy
megöregítse a feleségét, kerekes székben látná szívesen, jó
meleg kendőbe bugyolálva.
– Nem értelek, bárki más a te korodban alig várná, hogy
leereszthessen. Gondold csak el: hosszú nyarak, tengerparti
séták! Az ismertető szerint még egy közösségi ház is van a
közelben, és kocsival Skegness, Mablethorpe meg Ingoldmells
sincs messze.
– Mondd csak, Gordon, nem volna kedved inkább külföldre
menni? Eltölteni pár hetet a napfényes Olaszországban,
Spanyolországban, Franciaországban?
– Fárasztana a sok utazás.
– Két óra alatt Spanyolországban lehetnénk. Időben az se
lenne sokkal kevesebb, amíg átautózunk Blegthorpe-ba.
Gordon ekkor más taktikához folyamodott.
– Nem bírnám én azt a nagy hőséget.
– Nem muszáj augusztusban menni!
– Teljesen mindegy, az unokákat úgysem vihetnénk
magunkkal külföldre. Sarah sose menne bele.
Grace ebben nem volt olyan biztos. Ami a
gyerekfelvigyázást illeti, Sarah túl sokat követelt. Grace
természetesen szívesen segített a lányának, végtére is Sable az
unokája, és ő nagyon szerette a kicsit, csakhogy Sarah elvárta,
hogy ha az anyja nem a munkahelyén van, akkor a hét minden
napján, 0–24 óráig álljon a rendelkezésére. Grace azzal is
tisztában volt, hogy Sarah egy követ fúj a nagyi korai
nyugdíjba vonulása mellett kampányolókkal, mert főállású
pesztrát akar csinálni belőle, hogy ő visszamehessen dolgozni.
– Leugorhatnánk valamelyik hétvégén, hogy lássuk, hogy
néz ki mindez élőben – javasolta Gordon a Clark-féle
lakókocsipark brosúráját lapozgatva.
– Megmondtam nem egyszer, sem kétszer, hogy nincs hozzá
kedvem – mondta Grace. Ez egyszer a sarkára állt. Már nem is
emlékezett, hányszor folytatták le ugyanezt a vitát, s mint
mindig, Gordon most sem fogadta el az álláspontját.
– Nem tudhatod, amíg nem próbáltad ki – jelentette ki a
férfi, és az ő szájából ez elég viccesen hangzott, ugyanis
Gordon soha az életben semmi olyat nem próbált volna ki, ami
kívül esik a tulajdon rendkívül szűkös elképzelésein. –
Meglátod, milyen pompás lesz, egy saját lakókocsi, és még
lakbért sem kell fizetni – mondta, mert Gordon Beamish
mindig okosabb volt másoknál.
 4. FEJEZET

Christie Somers az előszobai nagy tükörben nézegette

magát, megigazgatta piros kosztümjét, azután hátrapördült.
– Jó leszek így, Niki? Mit gondolsz? Nem túl harsány ez a
szín?
– Mikor fordult elő olyan, hogy nem valamelyik alapszínbe
öltöztél? – jegyezte meg a fivére, színlelt bosszúsággal
csóválva a fejét. – Ne mondd, hogy idegességedben inkább
feketébe bújnál.
– Nincs is fekete ruhám, úgyhogy ez eléggé ostoba
észrevétel volt a részedről – riposztozott Christie jókedvűen. –
Tudod, hogy nem szoktam idegeskedni.
– Igen, tudom, és azt is tudom, hogy alighanem te vagy az
egyetlen nő ezen a világon, akinek nincs fekete ruhája –
somolygott Niki.
– Az lehet – mondta Christie. – De az új munkahelyemen
sok a nő, és nem szeretném, ha a külsőmből arra
következtetnének, hogy olyan főnök vagyok, aki embert eszik.
– Csak mert csinosan öltözködsz, az még nem jelenti, hogy
emberevő vagy. Pedig az vagy – mondta Niki, és csókot
nyomott a nő feje búbjára. Alkatra mások voltak, a nő
homokóra alakú és pöttöm, míg a férfi magas és nyúlánk,
ugyanakkor széles mosolyuk, erőteljes járomcsontjuk és élénk,
kék szemük azonnal elárulta, hogy testvérek.
– Furcsa lesz ilyen hosszú kihagyás után újra dolgozni –
mondta Christie, ismét a tükörbe nézve. A skarlátvörös talán
mégis túl erős szín az első találkozáshoz.
– James pontosan tudja, mit csinál – mondta Niki. – Nem
ajánlotta volna fel neked a munkát, ha kételkedne a
képességeidben. Ő elsősorban üzletember, csak
magánemberként lehet kenyérre kenni. Felkészült vagy, bírni
fogod a gyűrődést, és jót fog tenni a munka. Épp elég ideig
voltál elzárkózva a világtól. Én hiszek benned, és ami még
fontosabb, James is hisz.
 – Köszönöm, Niki – mondta Christie elandalodva.
– Nincs mit, húgi – felelte Niki, azzal búcsút intett, és
kilépett az ajtón.
– Na, jó – mondta Christie a tükörképének. Összeütötte a
tenyerét, és felkapta a piros kézitáskáját. – Vágjunk bele!
 5. FEJEZET

Hétfőn Grace ért be elsőnek az irodába, és azt tapasztalta,

hogy ott jártak a karbantartó tündérek. Új, vastag szőnyeg
borította a padlót, és hatalmas mahagóni íróasztal került a
korábbi, egy kaptafára készült asztalok helyébe, amelyek
mellett korábban Malcolm és Brian végezte a munkáját. Fehér
tábla lógott a falon, a sarokban irodaszerekkel és feltehetően
szóróajándékokkal teli dobozok álltak halomban. Ezenkívül
érkezett még egy roppant művészi, vasból való kabát- és
esernyőtartó is. Mr. McAskill nem arról volt híres, hogy
fölösleges cifraságokra herdálná a pénzét, úgyhogy ez a
költekezés bizonyosan beindítja majd a pletykás nyelveket.
Alighogy Grace leült és bekapcsolta a számítógépét,
megjött Dawn.
– Halihó – fuvolázta. – Hogy tele van ma a parkoló, nem?
– De, igen – mondta Grace. Sablonos udvariasság, semmi
több; banális párbeszédek, mint a fodrásznál: Jól telt a
hétvége? Milyen szép időnk van!
– Új szőnyeg van? Mint egy légvár, hát nem? – Dawn ugrált
rajta egy kicsit, és az az irigy gondolata támadt, hogy de jó is
volna, ha Calumnál is ilyen süppedősek lennének a szőnyegek,
és nem lennének rajtuk cigarettától származó égésnyomok
meg sörfoltok.
– De, tényleg – mondta Grace, s ekkor egy új órát is
észrevett a falon. – Csomó minden érkezett péntek óta.
– Jó reggelt mindenkinek – sompolygott be a terembe
Raychel, sarkában a gesztenyebarna Annával, aki még nála is
csendesebben köszönt; mindkettőjüket megigézte a temérdek
változás. Aznap reggel valahogy mindannyian feszültnek
tűntek. Alig ismerték egymást, de most még ez a törékeny
összhang is megbomolhat. Olyan érzésük volt, mint az első
iskolanapon egy új osztályban, már csak a tanerő érkezésére
vártak.
 Jó félóra múlva, pontban kilenckor értek el hozzájuk az
izgalom hullámai. A nagy James McAskill alakja tűnt fel az
iroda messzi végében, oldalán egy élénkpiros kosztümös, piros
cipős és ugyanolyan piros táskát viselő nővel. Már az is
szokatlan volt, hogy a főnök tiszteletét teszi náluk, na de hogy
még mosolyog is, miközben a nővel beszél – ahogy régi
barátra mosolyog az ember –, ez igazán különös, és jelentősen
emeli részlegük új főnökének ázsióját. Grace észrevette, hogy
Malcolm nagy érdeklődéssel sasolja a nőt a saját részlegéből,
mely valamivel távolabb volt az egyterű irodahelyiségben.
– Hölgyeim – kezdte Mr. McAskill –, hadd mutassam be
önöknek Mrs. Christie Somerst. Christie, a hölgyek
péksüteményrészlegünk munkatársai. Grace, Dawn, Anna és
Raychel – mutatott rájuk sorban.
– Üdvözlök mindenkit – szólalt meg Christie magabiztos, a
sok dohányzástól elnehezült hangon. A ruhájától kezdve a
hangszínéig minden nagyon élénk volt rajta.
– Éppen körbevezettem Christie-t, és képzeljék csak,
eltévedtem – újságolta James McAskill ragyogó mosollyal.
Mr. McAskill soha nem mosolygott, annak ellenére, hogy
multimilliomos vezérigazgatója és többségi részvényese volt a
nagyapja által alapított, Fehér Rózsa Lánc elnevezésű
miniszupermarket-hálózatnak, amely az ő fejlesztéseinek
köszönhette hallatlan sikerét. Az egész országot lefedték, de a
nemzetközi piacra is továbbterjeszkedtek, és Európa-szerte
igen biztató eredményeket tudtak felmutatni. Számos
gazdasági napilap McMidászként emlegette Jamest.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan egyedül is
eligazodom majd – mondta Christie Somers. Az öntudatossága
meg a bagóízű hangja miatt Grace-nek a régi hokitanára jutott
róla eszébe.
– Akkor én most magadra is hagylak, kedvesem – mondta
Mr. McAskill. Ha a többiek jobban ismerik egymást, ekkor
lopott pillantásokat váltottak volna. Kedvesem? Látták, hogy a
többi részlegen sokan a nyakukat nyújtogatják, úgy figyelnek.
Malcolmé csaknem lecsavarodott a gerincéről.
 – Gondolom, a legflancosabb íróasztal az enyém – mondta
Christie, amint James McAskill otthagyta, hogy háborítatlanul
ismerkedhessen új csapatával. – Ez az, ugye? – mutatott a
paraván mögött álló míves asztalra.
– Igen, az az öné – mondta Grace kedvesen mosolyogva.
– A paravánnak mennie kell – mondta Christie. – Nem lehet
belátni mögé!
Malcolm volt az, aki ragaszkodott a paravánhoz, amikor a
részlegre került. Takarásban kedvére játszhatott az interneten,
bújhatta a krimiket, és senkinek sem szúrt szemet, hogy csak a
lábát lógázza.
– Szóljak a karbantartóknak? – kérdezte Grace.
– Csak mondja meg, merre találom a telefonkönyvet, és
majd én elintézem – mondta Christie. – Mindjárt bele a mély
vízbe, nekem ez a filozófiám.
A mindenit, gondolta Grace, ez a nő egész más, mint
Malcolm, aki ha tehette volna, még a fenekét is a lányokkal
töröltette volna ki.
– Csak szép sorjában. Először is igyunk meg együtt egy
kávét – mondta Christie. – Azt hiszem, még emlékszem, merre
van a kantin.
– Tessék? Most? – kérdezte Dawn.
– Igen.
– Mindannyian?
– Igen.
– Hogyhogy? Hagyjuk itt a telefonokat? – okvetetlenkedett
Grace. Főbenjáró bűn. Malcolm már kevesebbért is a fejüket
vette volna.
– Arra a fél órára ott a rögzítő. Na, gyerünk. Szeretnék
mindenkivel megismerkedni, és ehhez kávé meg sütemény
kell – közölte Christie, és megindult a lépcső felé. A többiek a
nyomában, akár az anyjuk után totyogó kiskacsák.
Húsz perccel később az öt nő már a kantinban iszogatta a
kávéját. Öt nő, akik kollégák is: ez vagy katasztrófa, vagy
öröm. Christie eltökélte, hogy az előbbi nem fog bekövetkezni,
s ehhez ismernie kellett a szóban forgó személyeket.
James McAskill korábban azt állította, véleménye szerint
most lett tökéletes a társaság összetétele. Nem állt
szándékában kizárni a férfiakat, épp csak így jött ki a lépés.
Ugyanakkor, gondolta Christie, ha James akarta volna, akkor
sem válogathatott volna össze ennyire eltérő karakterű nőket.
A legidősebb, Grace ötvenöt éves, és remek híre van a
szakmában, fehérbe játszó szőke haja kecses ezüstös ívben az
álla alá ér. Látszott rajta, hogy tíz körömmel kapaszkodik a
székébe, még a korai nyugdíjba vonulást is feladta érte.
Uralkodó típus létére furcsa, hogy irodában dolgozik, pedig
milyen csendes fensőségesség árad belőle, gondolta Christie.
Inkább egy régimódi, exkluzív butik vezetőjének képzelte
volna őt az ember, nem irodistának. Aztán ott a
csendeskomoly, harminckilenc éves Anna, aki hosszú,
gesztenyeszín hajának kétszárnyú függönye mögé rejtőzik,
melyben itt-ott ezüstszálak csillannak. Ő szakadatlanul a
gyűrűsujján viselt finom, gyémántköves gyűrűjét babrálja, és
sivár a tekintete, mint aki már hosszú ideje nem tud rendesen
aludni. Dawn harminchárom éves fiatalasszony, szeplős arcán
mosoly ül, ám hatalmas, karamellszínű szeme csupa
aggodalom. Végül, de nem utolsósorban „a kis” Raychel,
huszonnyolc éves – szürke szemű, nyájas tekintetű,
hollófekete szépség, aki sejthetően mindig véka alá rejti a
véleményét. Christie nem hitte, hogy tévesek lennének a
megérzései, hisz azok sosem hagyták cserben. Bosszúsan
megrázta a fejét. Pszichológus apja génjeit örökölte, folyton-
folyvást analizálta az embereket. Idegesítő egy szokás.
– Tudják, hogy Jamesnek nagy tervei vannak a részleggel? –
mosolygott Christie, elsősorban Grace-re, aki a későbbiekben
a jobbkeze lesz majd. – Ötletbörzét akar indítani, amit velünk
kezdene. Az lesz a feladatunk, hogy rögzítünk minden egyes
javaslatot, amivel a kollégák a péksütemények területére
vonatkozóan előállnak. Ha beválik a dolog, James más
részlegeken is bevezeti a módszert.
– Ez jó hír – mondta Grace. Így egy időre biztosítva van a
pozíciója. Ő volt a legjobban meglepve, amikor felajánlották
neki az igazgatóhelyettességet. James McAskill ugyan fennen
hangoztatta, hogy egyenlő esélyeket kell teremteni nemre és
életkorra való tekintet nélkül, mégis üdítő volt első kézből
megtapasztalni, hogy nem csak a levegőbe beszélt.
– Az elődöm milyen volt? – kérdezte Christie csillogó
szemmel.
– Brian? Igazán kedves ember – válaszolta Grace.
– Rendes volt – tette hozzá Dawn. – Bár a vége felé mintha
elfáradt volna. Majdnem teljes egészében Malcolmra hagyta
az irányítást. – Akaratlanul is megborzongott, ahogy kiejtette a
férfi nevét, ami nem kerülte el Christie figyelmét.
– Malcolm Spatchcockra gondol, ugye? – kérdezte Christie.
James előre figyelmeztette Malcolmmal kapcsolatban. Nem
mintha híve lett volna a pletykálkodásnak, sőt kifejezetten
gyűlölte, de úgy érezte méltányosnak, ha szól Christie-nek:
Malcolm nemigen örült, hogy akarata ellenére átvezénylik a
sajtosztályra, még ha ez előléptetést jelentett is a számára.
Christie akkor azt vette ki James szavaiból, hogy Malcolm
Spatchcock nem tartozik a férfi kedvencei közé, bár ő ezt soha
nem vallotta volna be, még Christie-nek se. Hanem Christie
Somers önállóan szeretett véleményt formálni az emberekről.
Az egyes személyiségek közt ható erők eltérő viszonyokat
produkálnak. Még az is előfordulhat, hogy ő és Malcolm
remekül kijönnek majd egymással.
– Most a sajtosok üzletágvezetője – mondta Dawn
fahangon, és az orra alatt hozzátette: – Milyen testhezálló. –
Mindig is úgy találta, hogy undorító poshadt sajtszag lengi
körül a férfit, de alighanem csak a képzelete játszott vele.
Malcolm flörtölési szokásai már önmagukban is undorítóak
voltak.
Raychel igyekezett visszafojtani a nevetést.
Anna nem szólt semmit, de egyetértően bólogatott. Abban a
néhány hónapban, amióta együtt dolgoztak, alig lehetett szavát
venni. A többiek egyenként levonták magukban a
konzekvenciát, hogy Anna nyilván inkább a tettek embere.
– Jó így elkávézgatni, feszültségoldó – mondta Christie, és
mindegyikük számára volt egy mosolya. – Én jókedvű
csapatban szeretnék dolgozni. Rengeteg időt töltünk majd
együtt, és nem szeretném, ha ez bárkinek is szenvedés lenne. –
Felállt, mire a többiek is követték a példáját. Huncut mosolyra
húzódott a szája. – A sajtrészleg feje, röviden: sajtfej. Nem
valami hízelgő.
 6. FEJEZET

Niki éppen sárgarépát vágott csíkokra, amikor Christie

aznap este hazaért.
– Lazacsteaket készítek vegyes zöldségkörettel – mondta
Niki. – Arra gondoltam, ma egy kicsit mélyebben nyúlok a
pénztárcámba, hiszen ez az első munkanapod.
– Pompás! – mondta Christie, azzal lerúgta a cipőjét, és
megmozgatta a lábujjait.
– Na, hogy ment?
– Pompásan! – ismételte magát Christie. – A kolléganőim
egytől egyig végtelenül szimpatikusak, szerintem nagyon
fogom élvezni ezt a munkát.
– Az klassz. – Niki töltött két pohár friss Sauvignon Blanc-t,
majd a mártásba is jócskán löttyentett a borból. – És James?
– James, az James – bólogatott Christie. – Egy tündér, bár
nagyon vicces mások szemével látni őt. Az a benyomásom,
hogy mindenki tart tőle egy kicsit. Félelemmel vegyes
tisztelettel viseltetnek iránta.
– Hát, végül is elég nagy ember – mondta Niki. – Vagy
kétezer dolgozónak biztosít munkát.
– Ó, még annál is többnek. Csak a központi irodán két és fél
ezren dolgoznak! – felelte Christie, nagyot kortyolt a borból,
és elégedett sóhajt hallatott.
– Fogadok, hogy előbb-utóbb még valami kitüntetést is fog
kapni – mondta Niki.
– Most biztos mindenki azt találgatja, vajon milyen
kapcsolatban állok vele – mosolygott Christie önelégülten.
– Hadd találgassanak – felelte Niki. – Igaz is, van a
kolléganőid közt valami nekem való, csinos példány?
– Mind csinosak – töltött magának Christie még egy kevés
bort. Niki még meg se kóstolta a magáét. – És vagy házasok,
vagy jegyben járnak valakivel. Sajna egyikük sem szabad
préda.
– Francba! – mondta Niki színlelt csalódottsággal.
– Raychel és Dawn egyébként is túl fiatal egy magadfajta
vén szivarhoz. Anna nem a te zsánered. Ami meg Grace-t
illeti, ő úgy öt évvel lehet idősebb nálad, de elragadó. Izgalmas
párost alkotnátok – mosolygott Christie incselkedve.
– Remek. Akkor már csak ki kell böjtölnöm, amíg elválik a
férjétől. – Niki ráfektette a lazacszeleteket a grillrácsra. – Ha
át akarsz öltözni, öt perced van rá. Még a te kedvedért sem
fogom odaégetni a lazacot.
Christie nevetve iramodott el a lépcső felé.
– Négy perc múlva itt vagyok!
 7. FEJEZET

Egyikük sem tett róla említést, de mind a négy nő megérezte

a hangulati változást, amikor másnap beléptek az irodába.
Mintha kicserélődött volna a levegő – most könnyebb és
frissebb volt. Christie már az íróasztalánál ült, és szívélyes „jó
reggelt”-tel köszöntötte őket. Brian legfeljebb odamosolygott
volna rájuk, Malcolmnak viszont az volt a szokása, hogy
mikor még a kabátjukat se vetették le, máris lerohanta őket a
tennivalók listájával.
Az elkövetkező napokban Christie-nek egy sereg emberrel
kellett találkoznia. Nagyon jól tudta, hogy a részlegvezetők
közül sokan kíváncsiak a James McAskillhez fűződő
személyes kapcsolatának mibenlétére. Ugyanakkor tisztában
voltak vele, hogy a vezérigazgatónak helyén van az esze, és
nem állítana oda csak úgy egy külsőst egy ilyen hőn áhított
részleg élére, ha az illetőnek nincsenek meg a szükséges
képesítései. Mindenki számára világossá vált, aki már
elbeszélgetett Christie Somersszel, hogy a nő kiválóan érti a
dolgát.
Christie-re hasonlóan jó benyomást tett a csapata. James
nagyon ügyesen válogatta össze őket. Behatóan ismerték a
telefonetikettet, és rendkívül hatékonyan végezték a
munkájukat. Dawn készítette Christie időbeosztását, és
veleszületett szervezőkészségről tett bizonyságot. Christie-t
egyedül az aggasztotta, hogy egymással egyáltalán nem
kommunikáltak.
A negyedik munkanapja végén megvitatta a dolgot Nikivel.
– Talán a korkülönbség miatt – vetette fel a férfi.
– Nem, nem – rázta a fejét Christie. – Olyan, mintha mind
szigetek lennének.
– Szigetek? – nevetett Niki. – Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem… – Christie próbálta megmagyarázni, hogyan
is gondolja. – Nem érintkeznek egymással. Pedig már régóta
dolgoznak együtt.
 – De hát nincs ebben semmi szokatlan – mondta Niki. –
Emlékszel arra a recepciós lányra, aki néhány évvel ezelőtt
dolgozott nálunk a fogászaton? Már a neve sem jut eszembe.
Három évig dolgozott nekem, és csak akkor tudtuk meg, hogy
az első év végén férjhez ment, amikor szólt, hogy
megváltozott a neve. Azt is Julie szúrta ki, hogy terhes, ő nem
mondta el senkinek. Öt hónapos terhes volt, és egy árva szót se
szólt.
– Igen, emlékszem – mondta Christie –, de az a lány egy
savanyú uborka volt. A kolléganőim viszont mind nagyon
barátságosak. Persze nem azt várom tőlük, hogy kart karba
öltve vonuljanak a kávégéphez, de mégis… többet kellene
érintkezniük. Ez nem természetes, főképp mivel nőkről van
szó.
– Christie, Christie, Christie – sóhajtott Niki türelmesen. –
Lehet, hogy ők így érzik jól magukat. Nem mindenki él ám
társadalmi életet a munkahelyén.
– Az igaz – mondta Christie. Mégis eltűnődött rajta, hogy
mi zajlik vajon ezeknek a nőknek az életében, amitől ennyire
begubóznak.
Malcolm kivárta a hét végét, csak akkor ballagott oda
Christie íróasztalához, rátette a kezét a paravánra – amit a
karbantartók bármelyik percben elmozdíthattak onnét –, és
bemutatkozott. Szemtanúja volt, amikor McAskill bevezette a
nőt az irodába, és nem volt ostoba. Tudta, hogy Christie
Somers valami fontos ember. Nem árt jóban lenni vele.
– Örvendek a találkozásnak – mosolygott Malcolm, és
végigfuttatta tekintetét a nő dús keblén abban a hiszemben,
hogy úgysem veszi észre. Határozott mozdulattal nyújtotta felé
a kezét.
– Malcolm Spatchcock. A vezetéknevemről egy vadmadár
juthat eszébe.
– Christie. A keresztnevemről egy sorozatgyilkos juthat
eszébe.
Malcolm éles, ideges hangon felröhögött, a nő bizarr
humora meghökkentette. Átszaladt az agyán, hogy talán
szándékosan gúnyolódik vele, de Christie-nek széles,
megnyerő mosoly ült az arcán, és erőteljes, barátságos
kézfogása volt.
– Ne vegye zokon, csak oldani próbáltam a feszültséget –
magyarázta a nő.
– Vagy úgy. Aranyos. Nos, ha tudni szeretne valamit a
péksüteményrészlegről, kérdezzen bátran. Eddig én
irányítottam őket. – Malcolm hangja suttogásig halkult. – Ez
maradjon köztünk: a kinevezett igazgató nem sokat törődött az
osztállyal, amikor megtudta, hogy nyugdíjazzák. Sajnos ennek
a részleg látta kárát. Én tartottam őket a felszín fölött.
– Köszönöm szépen. Remek munkát végzett.
– Dolgozott már ezen a területen? – kérdezte a férfi.
– Nem, soha – felelte Christie minden további nélkül.
Hát, ez nagyszerű, gondolta Malcolm. Nem elég, hogy egy
idegennek adják az állást, ráadásul olyasvalakit választanak,
akinek gőze sincs a péksüteményekről! Nagyon érdekes. Mi
több, gyanús.
A többi nő eközben dolgozni próbált, de képtelenek voltak
leküzdeni a kísértést, hogy hallgatózzanak.
– Hol dolgozott ezelőtt? Morrisonéknál? Vagy a Handi-
Save-nél?
– Egyiknél sem – válaszolta Christie. Jóságos ég, micsoda
kíváncsi alak! Ha átlátszó lett volna a feje, minden bizonnyal
kérdések tömkelegét lehetett volna látni az agyában.
Remélhetően nem az a fajta, aki az első adandó alkalommal
alá akarja majd ásni Christie pozícióját. Mert ha mégis, hát
akkor pofára fog esni. Christie szeretett konfrontálódni.
Remekül reagált a támadásokra, amelyek ahelyett, hogy
lerombolták volna az önbizalmát, elárasztották adrenalinnal.
Malcolm még jobban áthajolt a paraván fölött. Christie-t
tömény és kellemetlen arcszeszillat csapta meg.
– Ebédeljünk együtt valamikor. Van pár jó elképzelés a
tarsolyomban, amelyeket már nem volt lehetőségem
kivitelezni. Kár lenne, ha eltűnnének a süllyesztőben.
 – Ó, igen, remek ötlet. Itt mindenki olyan barátságos és
segítőkész – mondta Christie felállva.
– Helyes. Akkor majd egyeztetünk időpontot – mondta
Malcolm egy kacsintás kíséretében, azután visszabandukolt a
sajtosztályra, és szentül meg volt győződve róla, hogy
pompásan alakult az első találkozása azzal a személlyel, aki
akár kulcsfigura is lehet a Fehér Rózsa Láncnál.
Christie néhány pillanatra elmélázott. Egészen barátságos ez
a Malcolm. Még ha kissé tolakodó is. A hetykesége talán csak
az idegesség túlkompenzálásából ered. Merengésének az órára
vándorló pillantása vetett véget. Már megint: öt óra van, és
senki sem áll fel az asztalától.
– A hölgyek nem látják, mennyi az idő? – szólalt meg
Christie.
Mindenki bólintott.
– És? – Christie nekitámaszkodott Anna íróasztalának.
– Általában nem végzünk fél hat előtt – mondta Raychel.
– Miért? Maguk sztahanovisták?
– Nem, csak… – kezdte Dawn, de végül nem fejezte be a
mondatot.
– Folytassa csak – nógatta Christie.
– Malcolm egyértelművé tette számunkra, hogy
kötelességünk túlórázni.
– Badarság! – így Christie. – Én pontosan tudom, hogy
James, amikor csak teheti, hat előtt megy haza, és ő itt a
tulajdonos. Akárhogy is, most már én vagyok ennek a
részlegnek a feje, úgyhogy elfelejtjük az ilyen szamárságokat.
Ha a dolgozók nem képesek végezni a munkájukkal heti
harmincöt órában, akkor vagy több embert kell felvenni, vagy
növelni kell a hatékonyságot.
– Nincs semmi baj a hatékonyságunkkal – kockáztatta meg
Grace.
– Akkor jó. És most indulás, mindenki! Hétfőn reggel pedig
kilenckor találkozunk, nem előbb. Péntek este van, az ég
szerelmére. Maguknak nincs családjuk, nincsenek barátaik?
Nyugtalanul álltak fel, és komótosan megindultak a
kabátjukért, nem tudván szabadulni az érzéstől, hogy
illegálisan surrannak el, és mindjárt berontanak az ajtón a
smasszerek, hogy visszaültessék őket a helyükre.
Christie mosolyogva intett búcsút nekik. Milyen bűbájosak
ezek a nők. Remélte, hogy mindnyájuknak pazar hétvégéje
lesz. Túl rövid az élet ahhoz, hogy szerencsétlenül töltsük –
ezt ő tudta a legjobban.
Malcolm végignézte egykori csapata kivonulását. Ő soha
nem hagyta ott az íróasztalát hat óra előtt, így aztán nem is
értette, mások hogy tehetnek ilyet. Nem mintha bárki is díjazta
volna odaadó szorgalmát. Valójában nem is annyira a
szorgalmáról szólt a dolog, csupán nem akaródzott
hazamennie, mert a felesége egyfolytában szekírozta. Ez a
Christie valamiért komoly befolyással bír a nagyfőnökre. Ő
pedig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, hogy miért.
 8. FEJEZET

Éppen egy éve Vladimir Darcescu, vagy ahogyan a divat

világában ismertté vált: Vladimir Darq a londoniak
legnagyobb megdöbbenésére egy barnsley-i házat választott
angliai székhelyéül. Az üzleti menedzsere befektetésképpen
éveken keresztül vásárolta fel neki a beépíthető földet a déli
területeken, amit egy irdatlan, méregdrága birtokkal fejelt meg
a messzi északon fekvő Higher Hoppleton falvában, Barnsley
külterületén, amely az interneten fellelhető információk szerint
egykor bányavárosként működött Yorkshire szívében.
Két évvel ezelőtt Vladimir elhatározta, odautazik, hogy
megnézze, mennyire ment el a menedzser esze, ám igen
kellemes meglepetés érte, ugyanis a birtok egy öreg
kőházikókban és boltocskákban bővelkedő kicsiny, de
termékeny falucska szélén helyezkedett el.
A helyi ivóban, a Lord Spencerben szállt meg, és három
napot maradt. A helybéliek nyájas „hogy s mint”-tel
üdvözölték, amikor a boltokat járta, vagy teát kortyolgatott a
kávézóban a meseszép Hoppleton Hallnál, a közeli parkocska
kellős közepén rejtőző téren. A falu elnyerte tetszését, mi több,
otthon érezte magát benne. Az ottaniak a romániai
szülővárosában élőkre emlékeztették. Szerette hallgatni, ahogy
évődnek egymással, barátságos természetük megmelengette a
lelkét.
A Lord Spencer-beli légkör különösen kedvére való volt.
Megnyerő, idősebb hölgy volt a fogadó tulajdonosa, lógó
mellű, csapott vállú asszony. Vladimir Darq pontosan tudta,
hogy a megfelelő alsónemű éveket fiatalítana rajta, és
kimondottan vonzóvá tenné. Az ivóban történt, a fogadósné
társaságában, hogy ott-tartózkodásának harmadik estéjén
Vladimir Darq valósággal megvilágosodott.
Egy hét alatt összeállt a fejében a terv, hogy felhúz a
birtokán egy házat, s még abban az évben felépült a gót stílusú
kastély, a Darq House. Vladimir újabb meglepetést tartogatott
a divatvilágnak, bejelentette ugyanis, hogy minden nő számára
elérhető árú fehérneművel szándékozik bővíteni
termékkínálatát. Az volt a célja, hogy bármelyik nő
megtapasztalhassa a szépség és a kényelem érzetét. És tudta,
hogy elérheti a célját, ha a megfelelő alsóneműbe öltözteti
őket.
Így esett, hogy a Corona Productions megneszelte az új
vállalkozás tervét, és azonmód felhívták Darqot, hogy
rábeszéljék, vállalja el a szereplést a hamarosan induló
televíziós átalakító show-ban, a Jane hölgyeiben.
Vladimir azonban egy dologhoz ragaszkodott: hogy ő
választhassa ki az átalakítandó nőt. Immár négy hét sem volt
hátra a forgatás kezdetéig, s ő még mindig nem találta meg a
tökéletes alanyt, hiába kajtatott utána szupermarketekben és
boltokban. Aztán az jutott eszébe, hogy talán a heti munkából
hazafelé talpalók között fog rálelni az ő csiszolatlan
gyémántjára. Ezért kötött ki egy barnsley-i vasútállomás
peronján április második péntekjén.
Anna ráeszmélt, hogy mivel alig valamivel öt után jött el az
irodából, még elcsípheti az eggyel korábbi vonatot. Minden
bizonnyal ő volt az egyetlen nő a földön, aki ennek nem tudott
örülni, hisz így csak még hosszabbra nyúlt előtte az este. Nem
emlékezett rá, melyik idióta mondta, hogy „az egyetlen út
felfelé vezet”, annyi viszont biztos, hogy nem élte át azt, amit
ő. Minden áldott nap még mélyebbre süllyedt a depresszióba,
mindig újabb és újabb szakadékok nyíltak előtte.
A Fehér Rózsa Lánc irodaépületétől percek alatt odaért a
vasútállomásig. Öt perc múlva Barnsley átszállóállomáson
volt, ahonnét már csak két megállót kellett megtennie dartley-i
otthonáig. Jobban szerette ezt az útvonalat, mint a
forgalomban araszolni levitézlett, és nem éppen a
megbízhatóságáról híres kocsijával. Ugyanakkor nem
akaródzott ilyen korán hazamennie, hogy még hosszabb
legyen az előtte álló nyomorúságos este, így ahelyett, hogy
balra indult volna a peron felé, inkább jobbra fordult, és egy
órán keresztül nézegette a város kirakatait, hogy teljen az idő.
Az egyik üvegfelületen észrevette a tükörképét. A föld
legrútabb asszonya bámult vissza rá: fáradt, üres tekintet,
fekete árkok a szeme alatt, cserepes ajak, a bőre színe meg
részben egy hulláé, részben meg egy elnyűtt mosogatórongyé.
Egy olyan nő arca volt ez, aki senkinek sem kellett, még
önmagának se. Nem is csoda, hogy a vőlegénye, Tony
elhagyta az üde arcú Lynette Bottomért, akinek édesen
gömbölyded a pofija, és ha mosolyog, nem lesz csupa
gyűrődés az arca, akár a Mount Everest domborzati térképe.
Ezzel az erővel alaktalan kabátba és lapos talpú cipőbe
bújhatna, hogy egynémely iskolatársnőjéhez hasonlóan ő is
belépjen a fiatal nagymamák klubjába. Azok a nők, amint
betöltötték a negyvenet, máris úgy öltöztek, mint a
nyugdíjasok, mellőzték a sminket, kimentek a formájukból,
felpuffadtak, és topisan öltözve tologatták körbe tinédzserkorú
lányaik porontyait a piacon. Bár Annának még ez az öröme se
lenne meg. Neki nem lesznek unokái, akiket babakocsiba
ültethet, mert gyermekei sem lesznek soha. De legalább a
kölykeinek nem kell szégyenkezniük a rusnya anyjuk miatt.
Nagyon ki volt száradva a szája. De semmi értelme bekenni,
hisz soha többé nem fogják megcsókolni. Pár nap múlva
negyvenéves lesz, és örökre vége az életének. Nincs előtte
más, csak a nagy semmi.
Ahogy a tavasziasan hűvös peronon álldogált, kezét a
kabátzsebébe mélyesztve, a vágányokat átjáró szellő a hajával
játszadozott, és egészen összeborzolta.
A szemközti peronon más utasok várakoztak a délre tartó
sheffieldi vonatra. Valamivel odább egy férfi állt. Magas férfi
hosszú, elegáns szabású fekete köpönyegben, arcára széles
karimájú fekete kalap vetett árnyékot. Anna azt vette észre,
hogy a férfi őt bámulja. Elnézett, és amikor visszapillantott, az
idegen még mindig nézte. Erre védekező mozdulattal karba
fonta a kezét. Majd pont engem fog nézni! Nem vagyok én
Gwyneth Paltrow, töprengett. Megszólalt a figyelmeztető
jelzés, hogy csukódik a sorompó, mert szerelvény érkezik. Ez
mégiscsak engem bámul. A férfi nem úgy volt öltözve, mint
akármelyik ingázó. Sem aktatáska, sem laptop nem volt nála.
Úgy nézett ki, mintha csak őgyelegne ott a peronon, akár
valami félcédulás. Gyere már, te vonat, szuggerálta a
szerelvényt Anna, aki már kezdte kínosan érezni magát.
Próbált nem odanézni, de túl nagy volt a kísértés, hogy
meggyőződjön, figyeli-e még az az alak. Figyelte.
 Befutott a vonat, elzárva a férfi elől a kilátást. Anna
felszállt, lerogyott egy ülőhelyre, és fogott egy otthagyott Sunt,
hogy olvasással töltse a rövid utat. Ahogy a vonat elindult,
Anna az újság fedezékéből vetett még egy pillantást kifelé. Az
idegen még ekkor is őt nézte. Annának az volt róla az utolsó
képe, ahogy idejétmúlt lovagiassággal megemeli felé a
kalapját, és nyíltan rámosolyog. Sőt mi több, Anna esküdni
mert volna rá, hogy agyarakat látott villogni a szájában.
 9. FEJEZET

Grace belépett a hangulatos kis kávéházba, mely Maltstone

tüneményes falucskájában, egy csermely partján állt. Azok,
akik nem voltak idevalósiak, nem hitték volna, hogy
kőhajításra esik Barnsley központjától. Grace számára kedves
volt ez a hely, mert ide beszélt meg randevút a fiával.
Körülpillantva mindjárt észrevette a jókötésű, felállva integető
fiatalembert. Grace mosolyogva ment oda az asztalához.
– Szervusz, édes – mondta a fiának, mire az hosszan és
szorosan megölelte.
– Szervusz, anya. – Grace a kezébe fogta fia arcát. Erős arc,
szép ívű állkapocs. Sötétbarna hajába itt-ott korai ősz
hajszálak vegyülnek. Ezeket Grace most látta először. A fiú
eleresztette, és leültek egymással szemben az ablak melletti
asztalhoz.
– Bocs, hogy csak most – szólalt meg a fiú.
– Elfoglalt vagy, édes, tudom én – felelte Grace, és olyan
melegség áradt a mosolyából, akár a téli kandallótűzből.
– Az nem kifogás. Túl elnéző vagy. Laurától alapos
fejmosást kaptam.
– Lényeg, hogy most itt vagyunk – mondta Grace, és
megérintette a fia karját. – Jól nézel ki.
– Te is. Mint mindig. Teát rendeltem – mondta a fiú, és
töltött a kancsóból. – Apa hogy van?
– Ugyanúgy – felelte Grace. Nem mondta, hogy Gordon
üdvözletét küldi, hiszen mindketten tisztában lettek volna vele,
hogy ez hazugság, Grace mégis azt kívánta, bárcsak hihetően
tudna hazudni. – Mindenesetre boldog születésnapot. –
Nagyobbfajta papírzacskót nyújtott felé. – Ha nem tetszik,
benne van a blokk…
– Neked remek az ízlésed, anya, a tőled kapott holmikat
soha nem kell kicserélni. – Megszorította anyja kezét, és Grace
néhány szomorú pillanatig a fiú ujjaiba kapaszkodott. Nem
helyes ez így, hogy csak titokban láthatja. Családi körben
kellene ünnepelni a huszonnyolcadik születésnapját, hogy
elfújja azokat a buta gyertyákat, akár egy gyerek. Grace
mindig nagy felhajtást rendezett a gyerekek születésnapján,
fontosnak tartotta, hogy odafigyeljenek egymásra.
– Na és mit szeretnél nekem elmondani? – kérdezte,
szipogással szorítva vissza a torkát fojtogató könnyeket. Nem
akarta elrontani az örömteli pillanatot egy buta sírógörccsel.
– Hát… – A fiú belekotort az irattáskájába, és dossziét
húzott elő, melyből fényképeket vett ki. – Szóval, megvettem.
Akarom mondani, megvettük az üzlettársammal, Charlesszal
közösen.
– Ne mondd! – Grace eltátotta a száját izgalmában. – Ez az
a ház, amelyikről beszéltél, ugye?
– Aha. Ezért volt a nagy hallgatás. Rengeteg elintéznivalóm
volt.
Grace lepillantott a festői környezetben álló öreg
udvarházra, amelyet az ő tehetséges, csupa szeretet fia idősek
otthonává fog alakítani.
– Fantasztikus lesz, anya. Minden szoba fürdőszobával
felszerelt, az építész számításai szerint összesen tizennégy
szobánk lesz; meg egy tizenöt méter széles, keleti fekvésű
melegház, ott lehet majd reggelizni, lesz könyvtár, internet,
webkamerák, úszómedence, mozi…
– Lassabban, és néha vegyél levegőt is – mondta Grace, de
örömmel látta rajta, hogy ennyire lelkes.
– Ez lesz a világ legeslegszebb szeretetotthona. A ház
jelenleg rémesen elhanyagolt, azért is jutottam hozzá ilyen
jutányos áron, meg persze a gazdasági pangás miatt. De látnod
kéne, milyen szépen megőrződött az eredeti állapot. És a kert
is csodás lesz egy kevés… illetve temérdek sok munkával.
Muszáj sikerülnie. Jaj, anya, alig várjuk, hogy
belevághassunk. Tegnap mindent véglegesítettünk. Az enyém,
anya. Az egész az enyém. Istenem, taxival kellett volna
jönnünk, és tea helyett pezsgő dukálna!
Sugárzott az arca az izgalomtól. Grace mindig is tudta, hogy
Paul olyan hivatást választ majd, ahol segítheti az embereket,
és ez valami nagyszabású dolog lesz. Ez a mostani házvétel
többéves kitartó munka eredménye volt. Grace egy percig sem
kételkedett benne, hogy Paulnak sikere lesz vele. A fia igazi
küzdőszellem, habár nem kevés energiát fecsérel olyan
harcokra, amelyeket nem érdemes megvívni, s ez rettenetesen
elszomorította az anyját.
– Rózsa Háznak fogom hívni, a nagyi után – ragyogott Paul.
Grace bólintott.
– Kedves ötlet. Olyan büszke lenne most rád a nagyi.
Ahogy édesanyád is.
– Azt mondod? Mit gondolsz, őket is ugyanúgy zavarná a
szexuális beállítottságom, mint apámat? Gyakran tűnődöm
ezen.
– Önmagadért szeretnének téged, és irtó büszkék lennének
rád – jelentette ki Grace. Lehet, hogy az ő teste nem volt képes
gyermekeket a világra hozni, a szívében azonban nagyon is
anya volt. Ugyanakkor, bár nem ismerte Gordon előző
feleségét, Ritát, Grace mindig nagyon ügyelt rá, hogy ne
bitorolja el tőle az igazi anya státusát. Rose egyszer azt
mesélte neki, hogy Rita életvidám kis teremtés volt, imádta a
kicsinyeit, s amikor tragikus hirtelenséggel elhunyt, olyan űrt
hagyott maga után, amit Grace büszkén töltött be, de
mindvégig tiszteletben tartotta a másik asszonyt, azoknak a
gyermekeknek a szülőanyját, akiket a sajátjaiként szeretett. A
mai napig tele a ház Rita bekeretezett fotóival, és Grace azelőtt
minden anyák napján meg Rita születésnapján kivitte a
gyerekeket Maltstone-ba, hogy virágot tegyenek az anyjuk
sírjára. Természetes, hogy a legmélyebb nagyrabecsülést
érezte az asszony iránt, aki megajándékozta őt a legdrágább
kinccsel. Az volt az érzése, hogy ha életük keresztezte volna
egymást, Rita meg ő alighanem barátnők lettek volna.
– Rose nagyi pukkadozna a nevetéstől, hogy egy épület
fogja a nevét viselni – mondta Grace.
– Gondolod?
– Tudom – mondta Grace. Mindjárt az első találkozásukkor
beleszeretett Rose Beamishbe. Az életét megkeserítő asztmája
ellenére Rose nagyi tele volt élettel és szeretettel, és rengeteget
nevetett. Zokszó nélkül, méltósággal viselte a betegségét.
„Még lélegzem, nem igaz, kedvesem? Nem úgy, mint azok a
szegény ördögök ott a föld alatt”, mondogatta nevetve, vaskos
tyneside-i tájszólásban. Grace-nek majd megszakadt a szíve,
amikor Rose nagyi elment. Gordon érzelemszegény ember
lévén a „neki is áldás, hogy meghalt” álláspontra helyezkedett.
Grace viszont még Rose távozása után is jó darabig érzékelte
az asszony hiányát a házban.
Megittak még egy kancsó teát, aztán eljött az idő, amikor
Grace-nek fel kellett állnia, hogy hazamenjen. Ő sem volt
éppen alacsony, mégis eltörpült szép szál, jóképű fia mellett.
Mikor érett férfivá? Kisfiúként soha nem volt vele baj, és az
apja most páriaként kezeli azért, mert a férfiakat szereti. Grace
elkeserítőnek találta ezt a méltánytalan helyzetet.
– Hamarosan újra találkozunk – mondta már az ajtónál.
– Figyelj csak, jövő szombaton nem érek rá, de a rá
következő hétvégén el tudnál lógni valamilyen ürüggyel? Az
már húsvét. Ugyanitt ugyanebben az időben? Szeretnélek
bemutatni Charlesnak. Annyit beszéltem már rólad, hogy
feltétlenül találkozni akar veled.
– Váljék egészségére – mondta Grace, majd hozzátette: –
Charles a partnered is, amellett, hogy a társad?
– Csak a társam – mosolygott Paul. – Már van partnere, de
erről majd máskor.
– Akkor ugyanebben az időben jövök majd – mondta Grace.
Újból összepuszilkodtak. Paul boldognak látszott. Az ő fia.
– Jól van. Egyébként számítok rád, hogy amikor oda jutunk,
segítesz majd nekem kiválasztani a tapétát meg a bútorokat.
Élénk, de nyugtató színeket szeretnék.
– Segítek, amiben csak tudok – mondta Grace. Megérintette
fia erős, szép arcát. Gordonra emlékeztettek a vonásai, ám ez a
Gordon lágyabb volt, ez a Gordon nem tartotta gyengeségnek
az emberi érzéseket. De jó is volna, ha a férje ugyanolyan
szeretettel lenne az emberek, mint a lakókocsik iránt.
 A hétvégék viselték meg Annát a legjobban. A hétvége
sivatag volt, melyben gyötrő gondolatokkal viaskodott, és az
ágya kietlenebbnek tűnt, mint valaha. Az idő nem gyógyította
be a sebeit. Nemhogy nem lett jobban, de egyre pocsékabbul
érezte magát. Csaknem két hónapja már, hogy besétált ide, és
nagyon nagy szüksége lett volna Tony ölelésére, de csak
valami fura csend fogadta a házban, aztán megpillantotta az
asztalon hagyott üzenetet. Ne haragudj, időre van szükségem,
hogy gondolkozzam. Jobb, ha most egy ideig külön leszünk. De
nincs senkim – tényleg.
Mivel Tony fölöttébb rugalmas viszonyban állt az
igazsággal, nyilvánvaló volt, hogy igenis van valakije. A
tizenkilenc éves, hamvas seggű, hetyke mellű Lynette Bottom
volt ez a valaki. Tony úgy fél évvel korábban vette fel a lányt a
fodrászatába kisegítőnek. Azóta előlépett hivatalos
ágymelegítővé. Emelkedett-e vajon ettől az órabére?, tűnődött
most Anna.
Azóta nem hallott a fiú felől, hogy az elment, ami
tulajdonképpen nem is baj, győzködte magát, hisz legalább
nem jött vissza a holmijáért, és vagyonmegosztást sem kért.
Azonkívül Tony továbbra is fizette a jelzáloghitel meg az adó
rá eső részét. De annyira jó lett volna látni őt, vagy legalább
hallani a hangját! Minden önuralmára szüksége volt, hogy
reggelente, úton a pályaudvar felé ne tegyen kitérőt a fiú üzlete
felé. Fogalma sem volt, mit tenne, ha meglátná Tonyt. Nem
volt róla meggyőződve, hogy nem ugrana a nyakába, és nem
kényszerítené, hogy megcsókolja, és nem esedezne neki, hogy
jöjjön haza. Vagy ami még rosszabb – megtépné Lynette
Bottomot, és roppant kínos helyzetbe hozná magát, mert
odamondana neki valamit, amit a kis Lynette nem tenne ki az
ablakba. Így aztán hagyta, hogy a fiú azt tegyen, amit akar,
nem zaklatta semmilyen formában, és remélte, hogy egy szép
napon azt az üzenetet találja majd a rögzítőn, hogy Tony
kiszórakozta magát, és szeretne hazajönni.
Komoly erőfeszítésébe tellett, hogy hétvégenként kibújjon a
pongyolájából, hát még, hogy kikészítse az arcát. Míg pár hete
még a kukáig se ment volna ki, csakis teljes harci pompában,
most úgy járt el vásárolni a közértbe, hogy még egy leheletnyi
alapozó sem volt az arcán. Ősz tövek virítottak fakó
gesztenyebarna hajában. A haja tükrözte a hangulatát.
Fényesen barnállott, amikor Anna boldog volt, most azonban
frissen mosva is szürkébe játszott. Festetlen szeme táskás volt
a kialvatlanságtól. Elcsigázottnak és a koránál tíz évvel
idősebbnek látszott. Már csak egy lépés választotta el attól,
hogy papucsban, rózsaszín frottírpizsamában flangáljon az
utcán. Ráadásul közeleg a rettegett születésnap, amikor a
szólás szerint állítólag elkezdődik az élet. Arra ugyan várhat!
Azon merengett, vajon tényleg fájdalommentes módszer-e az
öngyilkosságra, ha az ember egy kád forró vízben felvágja az
ereit, vagy ez a híresztelés is szemenszedett hazugság, mint
minden egyéb az életében.
– Ébresztő, hasadra süt a nap!
Raychel lassan nyitotta ki a szemét Ben kedves ébresztőjére.
Míg ő lustán nyújtózott, a férfi játékosan csettintett a
nyelvével.
– Nehogy elkapkodd.
Raychel felnevetett, és ülő pozícióba tornázta magát, hogy
Ben az ölébe tehesse a tálcát. Ben minden vasárnap reggel
ágyba vitte nekik a reggelit. Ez azóta volt szokása, hogy
tizenhét éves fejjel összeköltöztek, habár önbizalom híján
eleinte meg sem próbálkozott a kiadósabb, angol reggeli
elkészítésével, így akkoriban csak pirítós és kávé volt a tálcán
a tojástartóba dugott egy szál virág mellett.
Ben bebújt mellé az ágyba a saját tálcájával.
– Ezt én nem bírom mind megenni! – mondta Raychel. –
Mindig túlzásba esel.
– Gyűrd csak le. Csont és bőr vagy. És nincs desszert, amíg
nem végeztél! – fenyegette meg a férfi a mutatóujjával.
Raychel szófogadóan felnyársalt egy virslit, és belemártotta a
végét a ketchupba. Sosem evett meg mindent, amit Ben
feltálalt neki; a maradékot rendre a férje tüntette el.
– Gondolj bele: még három vasárnap, és utána már a saját
otthonunkban leszünk.
– Ühüm, élvezd ki, amíg lehet, mert amint elkezdődik a
hiteltörlesztés, egy szelet kétszersültön kell majd
osztozkodnunk reggelente – felelte Ben baconnel teli szájjal.
– Sebaj – mondta Raychel, és felsóhajtott a gondolatra,
hogy hamarosan új lakásba költöznek.
– Mit hallok! Én szeretek neked reggelit csinálni.
– Elkapatsz – mosolygott Raychel. Odahajolt a férjéhez, és
csókot nyomott szúrós arcára.
– Add ide azt a virslit, ha te már nem kéred – mondta Ben.
– El a kezekkel – vágta rá Raychel, és bohókásan egészben
tömte be a virslit a szájába, csak hogy Ben ne kaparinthassa
meg.
– Nem hittem volna, hogy ilyet is tudsz! – hüledezett Ben
kaján vigyorral. – Raychel, drágám, szerintem maradjunk még
egy kicsit ágyban, újra meg kell mutatnod ezt a trükköt.
Ben egyből megfeledkezett az evésről, és rávetette magát a
visongó Raychelre. Mert vannak dolgok, amik még a
vasárnapi reggelinél is fontosabbak.
 10. FEJEZET

– Jó reggelt, lányok! – köszöntötte Christie vidáman a

négyek bandáját hétfő délelőtt, öt perccel kilenc előtt, ám ők
bűntudatos képet vágtak, mintha késve lopakodtak volna be.
Christie-nek ettől nevethetnékje támadt. Épp ilyen állásra volt
szüksége. Még szerencse, hogy szólt James McAskillnek,
hogy főállást keres! A hölgyek viszont fejtörést okoztak neki,
mindegyik a maga módján; mintha valamennyien be lennének
zárkózva a maguk parányi világába. Ott van például Grace.
Hány ötvenes nő utasítaná vissza a korai nyugdíjba vonulás
lehetőségét, ráadásul kétszer is? Vajon mi elől menekül? A
fiatalka Dawn meg skizofréniás tüneteket mutat. Olykor szinte
ragyog a szerelemtől, aztán hirtelen elkomorodik az arca,
mintha súlyos gondok nyomasztanák – miért? A kis Ray
tüneményes, de túlontúl izgulós. Szakadatlanul rágja a körmét,
és amikor már nincs körme, akkor a körülötte levő bőrt
cincálja, míg ki nem serked a vére. Anna volt mindőjük közül
a legfurább. Volt ez a nő valaha szép és boldog?, tűnődött
Christie. Ránézésre soha. Milyen igazságtalan lenne, ha így
volna. Minden nő megérdemel legalább egy pillanatnyi
virágzást. Hogy legyenek az életükben olyan napok,
amelyekre visszatekintve azt mondhatják: „akkor voltam a
legszebb”.
– Jó reggelt mindenkinek – mondta az irodába becsámpázó
Malcolm. A hölgyek udvariasan visszaköszöntek neki.
– Reggelt, Christie – hajolt Malcolm a nő asztala fölé.
Christie feltekintett, és úgy találta, hogy Malcolm arca most
még annál is narancssárgább, mint amilyen pénteken volt.
Már-már mahagóniárnyalatú. Christie-nek nagy kedve lett
volna lefújni a pasas képét bútorápolóval. Szegény ember,
vajon tisztában van vele, hogy milyen murisan néz ki?
– Ebédelhetnénk együtt. Közben megosztanám magával
azokat az ötleteimet a részleggel kapcsolatosan, amiket már
nem válthattam valóra.
– Hogyne, rendben – mondta Christie. Nem kedvelte a
munkaebédeket, de Malcolm igazán mindent elkövet, hogy
barátságos legyen, otrombaság lenne elhajtani. – Mondjuk,
tizenkettőkor a kantinban?
– Vagy az olasz étteremben, itt van a sarkon túl – vetette fel
a férfi.
– Jó lesz a kantin is – jelentette ki Christie ellentmondást
nem tűrően.
– Ó… öö… akkor legyen a kantin – hebegett Malcolm, és
feltartotta egy ujját. – Most pedig megyek seregszemlét
tartani. Viszlát később. – Csettintett a nyelvével, és
önelégülten mosolyogva elballagott.
Christie újból belemélyedt a munkájába, másképp négy
grimaszt látott volna, ahogy a kolléganői egyenként
belegondoltak, milyen lehet egy ebéd Narancsképű
Malcolmmal.
Déli tizenkettőkor, amikor Christie belépett a kantinba,
konstatálta, hogy Malcolm már ott ül az egyik asztalnál, előtte
bőséges adag pásztorpite és saláta. Christie raviolit választott
magának, meghintette parmezánnal, és csatlakozott a férfihoz.
Ő lovagiasan felállt a jöttére.
– Nem főznek rosszul – mondta Malcolm, aki nem tudott
róla, hogy paradicsompetty csücsül az állán.
– Egyetértek – felelte Christie, és felszúrt a villájára egy
tésztapárnácskát.
– Mr. McAskill is sokszor eszik itt, ami biztató jel.
– Csakugyan.
– De ezt ön nyilván jobban tudja.
Christie elkanyarodott a témától, amerre sejtése szerint
Malcolm terelni kívánta a beszélgetést. Pontosan tudta, hogy
mindenkinek fúrja az oldalát a kíváncsiság a Jameshez fűződő
kapcsolatának mibenlétét illetően, de nem állt szándékában
idegenek előtt kiteregetni a magánéletét. Ez most hivatalos
ebéd, nem holmi bizalmas csevej.
– Valami ötleteket említett, ha jól emlékszem – mondta
kitérően.
 – Ó, igen. Nos, James McAskill, mint bizonyára tudja, nagy
súlyt fektet a munkakedv növelésére, és esetleg érdekelni fogja
a dolog. Remek promóciós ajándékot ötöltem ki, még mielőtt
áteveztem a sajtrészlegre. – Ezt úgy mondta, mintha lett volna
beleszólása. Egy darabig a kabátzsebében kotorászott, majd
átlátszó műanyagból készült, egyenlő szárú háromszöget
húzott elő. Közepén a cég logója díszelgett, legszélesebb
részén a következő felirat állt: „A Fehér Rózsa Lánc ad a
szavamra”.
– Nagyon szép – mondta Christie, ahogy megforgatta a
háromszöget a kezében. Csak kedves akart lenni. Igazából
szörnyen ronda volt, és Christie nem hitte, hogy egy ilyen
vacak bárkit is arra buzdítana, hogy a cég jobbítására áldozza a
ráérő idejét.
– Papírnehezék – mondta Malcolm nagy büszkén, és közben
teletömte a száját krumplival. – Bátorkodtam legyártatni a
mintát. A cégnek ez természetesen egy fillérjébe sem került.
– Papírnehezéknek kicsit könnyű – mondta Christie. – Talán
jobb lenne üvegből.
– Egészségvédelmi és munkabiztonsági szempontból nem –
felelte Malcolm. – Azonkívül az üveg túl drága. Ezek a Távol-
Keleten készülnének lényegesen olcsóbban. De akár üveg,
akár műanyag, büszkeségérzetet kelt az emberben, nem
gondolja? És ha nagy tételben rendelünk, azzal még tovább
apaszthatjuk a költségeket. Be lehetne dobni az ötletbörzén, és
minden részlegen bevezethetnénk, nem csak az önökénél.
Christie arcmimikájából Malcolm arra következtetett, hogy
a nő szóhoz se jut ámulatában.
– Feltétlenül észben fogom tartani az ötletét – mondta
Christie.
– Tudom, hogy Mr. McAskill odalenne érte, és nem
bánnám, ha ön megemlítené neki, ki volt az ötletgazda –
mondta Malcolm, és rákacsintott. Christie meg azt tudta, hogy
James alaposan szemügyre fogja venni a háromszöget, mielőtt
így szól: „mi a rosseb ez?”, és bevágja a szemétkosarába.
 Amikor végeztek az ebéddel, Malcolm vett két kávét, és
tovább ontotta magából a középszerű elképzeléseket, többek
között mindenféle furcsa formájú kenyérről. Christie elnézte,
ahogy feltartja a sort a kasszánál, mert nagy marék apróval
fizet, amit az utolsó pennyig leszámol.
– Hogy jön ki a kolléganőivel? – kérdezte Malcolm, úgy
ejtve az utolsó szót, mintha citromba harapott volna.
– Én kedvelem őket.
– Mulatságos egy kompánia, ha engem kérdez – mondta
Malcolm, és közelebb húzódott Christie-hez, akit újból
meglegyintett a férfi arcszeszének bűze. – Az a Grace rátarti
perszóna, mindenkinél különbnek képzeli magát. Ötvenöt
éves, de szerintem arra számított, hogy előléptetik
tervmenedzsernek. Különben nem vitatkozott volna, hanem
elmegy szépen nyugdíjba. Kissé megkésve ébredt fel benne az
ambíció, úgyhogy jobb lesz odafigyelni rá. Anna mindig
mufurc. Egyszer sem láttam még mosolyogni. Dawn meg
házasodni készül, ha jól tudom.
– Tényleg? – kérdezte Christie.
– Csak szólok, hogy ez a típus szeret cégköltségen
magánhívásokat bonyolítani. Egyébként meg nem ő a csapat
esze. A másikról, arról a kis fiatalról, Raychelről alig tudok
valamit, mindenesetre kissé sótlannak találom egy effajta
dinamikus projekthez. Nem egy meghatározó személyiség,
ugye, érti? Igazat szólva engem meglepett, hogy Mr. McAskill
éppen ezeket a nőket válogatta be a csapatba. Én legalább egy
férfit még bevettem volna.
Christie azon merengett, ne írjon-e a Guinness-rekordok
könyvének, hogy elkélne egy bejegyzés az egy perc leforgása
alatt elhangzott legtöbb hírnévrontásról. De mindenkit megillet
az ártatlanság vélelme. Lehet, hogy Malcolm csupán segíteni
akarja az ő beilleszkedését, habár elég suta módon teszi.
– Meg kell hogy mondjam, én rendkívül barátságosnak és
szorgalmasnak találom őket – mondta Christie derűsen.
– Új seprű jól seper – mondta Malcolm, és megszorította
Christie kezét. – Ugye észrevette, hogy máris gúnyt űznek
magából, hiszen kilencre sétálnak be, és amint ötöt üt az óra,
már húznak is haza.
– Eddig szól a munkaidejük. Miért dolgoznának többet?
– Azért, édesem, mert mi a Fehér Rózsa Láncnál mindig
túlteljesítünk – felelte Malcolm undorítóan leereszkedő
mosollyal.
Ennél jobb végszó nem is kellett Christie-nek.
– Igazán lekötelez, hogy figyelmeztetett – bólintott. –
Megyek is, és a körmükre nézek. – Azzal tüntetően felkapta a
tálcáját.
– Helyes – vigyorgott Malcolm elbizakodottan, roppant
elégedett volt ugyanis, hogy Christie az első szavára ugrik. –
Én még elfogyasztok egy almás pitét, mielőtt visszatérek a
mókuskerékbe. Öröm volt magával beszélgetni, Christie.
– Magával is, Malcolm. Igazán hasznos, igazán…
informatív beszélgetés volt.
Ezt nevezem jó nőnek, gondolta Malcolm, ahogy elnézte az
üres tálcák gyűjtőhelye felé lépdelő Christie-t. Úgy ringatja a
szív alakú farát, akár valami Marilyn Monroe. Valamiért
megkapta ezt az állást, és Malcolm minden vagyonát feltette
volna rá, hogy a fenekének is köze van a dologhoz.
– Jó volt az ebéd? – kérdezte Grace. Egyedül volt az
osztályon. A többiek a városba mentek vásárolni.
Természetesen külön utakon.
– Igen, kellemes volt – mondta Christie nem túl
meggyőzően. – Hozok magamnak még egy kávét. Nem kér
egyet?
– Ó. De igen, köszönöm. Tejjel iszom, cukor nélkül.
– Mindjárt gondoltam, hogy mellőzi a cukrot, amilyen
csodás alakja van – mondta Christie.
– Ó. Köszönöm – mondta Grace némileg meglepődve. – De
az igazsághoz tartozik, hogy ha nem uralkodom magamon,
szörnyen édesszájú tudok lenni. Hála istennek, hogy létezik a
jóga. Az tart formában.
 – Mint nyilván már kitalálta, én rendszeresen behódolok az
édes számnak – felelte Christie, és végigsimított nyáriasan
tiszta kék kosztümbe bújtatott domborulatain. Gyönyörű ruhái
voltak, csupa élénk színben. – A bátyám fogorvos, ha az
alakomat nem is, a fogaimat karban tartja. Egyébként van egy
olyan érzésem, hogy a gerincemmel fizetnék érte, ha
megpróbálkoznék a lótuszüléssel.
– Én is csak a húszas éveim végén kezdtem jógaórára járni –
így Grace. – Higgye el, hogy ez rendkívül békés módszer a
testünk felébresztésére.
– Elhiszem én – mondta Christie. – De én a sütievésből, az
alkalmankénti pohár konyakból, és néhanapján egy csomag
cigarettából merítek nyugalmat.
Arra számított, hogy Grace fanyalogni fog a cigaretta
említésére. Hogy elítéli majd. De nem. Grace mindössze
annyit mondott:
– Mindenkinek ki kell engednie valahogy a fáradt gőzt.
Szerintem semmi sem károsabb az egészségre, mint az, ha
valaki képtelen felengedni. – És mosolygott. Christie
gyanította, hogy Grace már jó ideje nem engedte ki teljesen azt
a bizonyos fáradt gőzt, jóga ide vagy oda.
– Teljesen egyetértek – mondta Christie. – Akkor tejjel,
cukor nélkül, ugye? Én is így iszom. Legalább az italok
tekintetében le tudok mondani a cukorról.
– Igen, köszönöm – mondta Grace. Eleddig még egy főnöke
se ajánlotta fel, hogy italt hoz neki. Na persze az épületben
dolgozók feléhez hasonlóan ő is azt gyanította, hogy Christie
Somers igencsak eltér az átlagtól.
Dawn ajándékvásárlásra fordította az ebédidejét. Arany
fülönfüggőket vett a koszorúslányoknak – Denise-nek és
Deminek, Calum nővérének és húgának –, meg egy
nyakkendőtűt a vőfélynek, Rodnak, Calum legjobb
cimborájának, akinek egyébként Killer volt a beceneve, bár
nemigen hitte, hogy Killer viselni is fogja a nyakkendőtűt.
Esetleg a bírósági idézéseken még jól jöhet neki. Killer
rendőrségi megfigyelés alatt állt, korlátozva volt a mozgása,
így a lakodalomról is már korán távoznia kell majd. Murielnek
virágot vesz. Az oltárhoz Calum apja, Ronnie fogja odakísérni.
Dawn eleinte azt mondta, hogy majd egyedül teszi meg az
oltárhoz vezető utat, ha már nincs mellette az édesapja, aki
kísérhetné, és más férfi rokona sem akad, de Muriel
lehurrogta, és Ronnie-ra testálta a nemes feladatot. Ronnie-nak
nem volt ellenvetése. A Crooke család férfi tagjai általában
meghajoltak a család nőtagjainak akarata előtt. Vajon Calum is
hallgatni fog végre Dawnra, ha már az asszonykája lesz?
Dawn szmokingot bérelt neki, meg Ronnie-nak és
Killernek. Annyi sok pénzt elköltött már, hogy éjjelente
verítékben fürödve riadt fel. El sem tudta képzelni, miből fogja
kifizetni a többit.
 11. FEJEZET

– Tádááám – kurjantotta Ben kedden este pontban fél tízkor.

– Hála az égnek, egy szoba kész.
– Pompás – mondta Ray, a festék utolsó cseppjeit mázolva
fel a falra. – Akkor már csak kettő van hátra.
– Remélem, hétvégére megleszünk vele. De azért megéri,
nem? Egyhavi lakbér helyett itt tölteni néhány estét.
– Hát, nem is tudom. Elég magas a mennyezet. Nagy a
lefestendő falfelület.
– Ebben a színben minden kétszer akkorának látszik.
– Akkor juttasd eszembe, hogy ne hordjak magnóliaszínű
nadrágot – mondta Raychel.
– Ne izgasd magad, hisz alig van feneked – mondta Ben.
– „Ne izgassam magam?” Kezdesz úgy beszélni, mint egy
yorkshire-i!
– Grrr! – acsargott Ben, mintha ez a vég még a halálnál is
rosszabb lenne. De igazság szerint nem hiányoztak neki a
newcastle-i gyökerei. Olykor olyan érzése támadt, mintha nem
is élt volna azelőtt, hogy Raychellel Barnsley-ba költöztek, és
kibérelték ezt a kis sorházi lakást az óvárosi negyedben. Itt
megtalálta a helyét. Jó munkája volt, és Ray is élvezni látszott
az övét. A nő boldogsága pedig őt is boldoggá tette.
– A négyszáz font, amit megspóroltunk, jó lesz arra, hogy
befizessük belőle az első törlesztőrészletet.
Összemosolyogtak.
– Az első részlet. Fel tudod ezt fogni?
– Nem megy a fejembe, hogy jöhetünk izgalomba attól,
hogy havonta ki kell fizetnünk egy halom pénzt. Ez olyan
szánalmas.
– Nagyon.
 – Nem baj neked, hogy röghöz kötöd magad itt Barnsley-
ban? – kérdezte Raychel hirtelen lekonyulva.
– Ahová te mész, oda megyek én is – mondta Ben, erős
karját a nő vállára téve.
– Nekem tetszik itt. Hát nem furcsa?
– Mi benne a furcsa? – kérdezte Ben, és apró puszit nyomott
a fejére.
– Hogy a világ összes helye közül épp itt kötünk ki, ahonnét
a szüleim származnak.
– Végül is azelőtt soha nem jártál itt. Nem kötődnek ide
rossz emlékeid, vagy igen?
– Nem igazán – révedezett Raychel.
– Szerencsére tele vagyok munkával. Raychel, én soha
ennyire még nem éreztem, hogy jó helyen vagyok. – Ben
megölelte a feleségét. – Talán most nőttünk fel igazán. –
Tréfásan megbökte, de Raychel nem mosolyodott el. Ben
tudta, merre járnak a gondolatai. A múlt egyfolytában lesben
állt, hátha emlékezetük visszacsusszan, akár egy sáros lejtőn,
amely szinte semmilyen fogódzót nem ad.
Ben megpaskolta az asszony fenekét, hogy kizökkentse a
mélázásból.
– Tiéd az elsőbbség a fürdőszobában. Addig készítek egy
kis harapnivalót.
– Inkább rendeljünk valamit – javasolta Raychel mosolyt
feszítve az arcára.
– Nem vitatkozom – mondta Ben. – Na, eredj, és ne pisilj
bele a kádba, mert utánad én is megfürdöm.
– Honnét tudhatnád, hogy belepisiltem-e – incselkedett Ray
távozóban. Ben úgy tett, mintha utána akarna iramodni, s a nő
felsikkantott.
Ben mosolya lehervadt, amikor az asszony eltűnt az
emeleten.
– Kérlek, Uram, add, hogy boldogok legyünk az új
lakásunkban – suttogta. Nem kérte, hogy nyerjenek a lottón,
vagy örökké éljenek, csak azt remélte, hogy Isten
megkönyörül rajtuk, és végrevalahára békében élhetnek.
– Mi legyen inkább a szertartás utáni fogadáson, Cal?
Marhasült vagy csirke?
– Nem tudom, döntsd el te – felelte Calum. Épp egy
természetfilmet nézett. Oroszlánfalka lakmározott egy
gazellából. Illetőleg a hím oroszlán valamivel távolabb feküdt,
és hagyta a nőstényeket zabálni. A gazellának éppolyan
hosszú, vékony lábai voltak, mint Dawnnak.
– Vegetáriánusok is lesznek a vendégek között? – kérdezte
Dawn.
– Tehetnek egy szívességet – mondta Calum némi iróniával.
– Azért csak legyen vegetáriánus választék is, a biztonság
kedvéért.
– Választhatnak, hogy vagy megeszik a húst, vagy elhúznak
a francba.
– Rákkoktél vagy sárgadinnye, marhasült vagy csirke,
Fekete-erdő torta vagy gyümölcspuding.
– Gyümölcspudingot biztos nem kérek.
– Akkor Fekete-erdő torta?
– Nem tudom – így Calum. – Majd te eldöntöd.
– Előételnek, mondjuk, véres hurka buggyantott tojással,
aztán pulyka, végül datolyapuding.
– Ez jól hangzik.
– De így fejenként négy fonttal többre jön ki.
– Nekem édes mindegy – mondta Calum. – Kérdezd
anyámat.
Aznap éjjel Dawn azt álmodta, hogy egy gigantikus
datolyapuding felzabálja a spórolt pénzét, és lyukasra
harapdálja a menyasszonyi ruháját.
 12. FEJEZET

A hét közepén, pontban tizenegy órakor Christie felnézett,

és azt látta, hogy a kolléganői mind hangyaszorgalommal
munkálkodnak. Soha nem dolgozott még ilyen merev
légkörben, és ez aggasztotta. Míg a korábbi munkahelyein a
túl sok fecsegés miatt kellett ráncba szednie a beosztottjait, a
másik véglet sem volt normális, sőt Christie véleménye szerint
kifejezetten egészségtelen munkakörülményeket teremtett.
Akárha mindegyiküket saját, külön bejáratú szögesdrót kerítés
választaná el a többiektől. Megrázta a fejét. Nők, akik
sütemények és tésztafélék szoros közelségében dolgoznak –
hogyhogy nincsenek elemükben! Széthúzás érződött a
részlegen, márpedig ezen sürgősen változtatni kell.
– Kettő perc múlva értekezletet tartunk a kantinban –
kiáltott fel –, megkérem a hölgyeket, hogy kapcsolják át a
telefonokat hangpostára. – A kávé és a sütemény majd segít
valahogy összekovácsolni ezt a társaságot.
Odalent a kantinban éppen akkor tettek ki egy adag frissen
sütött vajas fánkot. Christie ötöt a tálcájára pakolt. Fenséges
tízórai lesz!
– Most felejtsék el a diétázást – mondta az asztalhoz ülve. –
Vegyenek, lányok.
Anna nem volt igazán éhes. Alig evett valamit a héten, az
étvágya Tonyval együtt faképnél hagyta, a többiek viszont
mind elvettek egy-egy fánkot, és nem akart ünneprontó lenni
azzal, hogy ő hozzá sem nyúl az övéhez. Pár falatot talán
magába bír tuszkolni. Valamit most már úgyis muszáj lesz
ennie.
– Na szóval, mindenkiről három érdekességet szeretnék
hallani, mindegy, mi az, csak olyasmi legyen, amit fontosnak
tartanak – jelentette be Christie, miután lenyelt egy jókora
falat fánkot. – Én kezdem. Gyermektelen özvegy vagyok, és a
bátyámmal élek, aki fogorvosként dolgozik, s bár kisebb
korunkban sokat marakodtunk, felnőttként meglepően jól
kijövünk egymással. Kettő: imádok öltözködni, főleg
turkálóból, és cipőbolond vagyok, több pár cipőm van, mint
amennyit valaha is hordani fogok. Három: imádom az epret,
de sajnos nem ehetek, mert rögtön csalánkiütést kapok tőle.
A hölgyek szelíden nevetgéltek.
– Rémes lehet – mondta Grace. – Mint mikor valaki
rajongásig szereti az állatokat, de allergiás a szőrükre.
– Maga jön, Grace.
Grace törte a fejét. Három érdekesség. Egy sem jutott
eszébe.
– Nem muszáj extrém dolognak lennie – biztatta Christie. –
Három tény, amit még nem tudunk magáról. Például, a
múltkor említette nekem, hogy a húszas éveiben lett egy
hobbija.
– Á, igen – kapott a szón Grace. – Először is, majd harminc
éve jógázom. Mindennap háromnegyed óra jógázással kezdek,
és esténként ugyanígy. Azt hiszem, feszült lennék, ha
abbahagynám; a jóga teljesen beépült az életembe.
– Bárcsak nekem is ilyen önfegyelmem lenne – mondta
Dawn. – Idejét se tudom, mikor mozogtam utoljára.
– Neked így is csodás az alakod – mondta Grace.
– Alig kapok magamnak nadrágot ezzel a hosszú lábammal,
mindnek rövid a szára!
– Nekem az összes nadrágomat fel kell hajtani. Na de
mindegy, halljuk a második tényt, Grace – nógatta a nőt
Christie.
– Igen… három gyermekem van: Laura huszonkilenc éves,
Paul huszonnyolc, Sarah huszonhat, és van két unokám: Joe, ő
Laura kisfia és ötéves, és Sarah kislánya, Sable, ő négyéves, és
hamarosan megszületik a kistestvére.
– Maga házas, Grace? – kérdezte Raychel, mivel férjről nem
esett említés a családi névjegyzékben.
– Huszonhárom éve, a férjemet Gordonnak hívják.
Fröccsöntő mérnökként dolgozott, de már nyugdíjba ment
korkedvezménnyel.
 Érdekes, gondolta Christie. A férj korkedvezménnyel
nyugdíjba vonul, a nő meg kézzellábbal tiltakozik ugyanez
ellen. Az életkoruk alapján a gyerekek nem kettőjük közös
gyermekei. És ő még átlagos nőnek könyvelte el magában
Grace-t!
– És a harmadik érdekesség?
Grace egy darabig töprengett, azután elmosolyodott.
– Egyszer együtt kávéztam Phillip Schofielddel.
– Ne! – kapkodott levegő után Raychel. – Imádom Phillip
Schofieldet!
– Hol történt ez? – kérdezte Dawn.
– Leedsben, a vasútállomáson lévő Starbucks kávézóban
körülbelül négy évvel ezelőtt – sorolta Grace nagy büszkén. –
Nem akadt üres asztal, és megkérdezte, odaülhet-e az
enyémhez, ugyanis én éppen egyedül voltam. Azt gondoltam:
nahát, tiszta Phillip Schofield!, de fel se merült bennem, hogy
ő az, teljes testi valójában. Aztán valaki autogramot kért tőle,
én meg azt hittem, elájulok. Roppant csábos férfi.
– Maga is kért tőle autogramot? – kérdezte Christie a fánk
utolját majszolva.
– Aláírta a szalvétámat – válaszolta Grace. – Engem teljesen
elbűvölt.
– És kifejezetten jól áll neki a kor – mondta Dawn. –
Forgatni jött ide?
– Igen – mondta Grace –, de a műsor nevére már nem
emlékszem. Nem voltam egészen magamnál.
– De nem a kávé szédítette meg! – nevetett Dawn.
– Folytassa csak, Dawn, most maga következik – mondta
Christie.
– Hát jó. Két hónapon belül, június utolsó szombatján
férjhez megyek. Calumhoz.
Bátortalan gratulációk hangzottak el a bejelentésre.
 – Nagyszabású fehér esküvőre gondoljunk? – kérdezte
Christie.
– Inkább közepesre. Nekem nincs családom. Lesz szép
ruhám, templomi szertartás meg torta, de nem lesz több száz
fős vendégsereg. Nincs rá keret.
– Mi lesz majd az asszonyneved? – kérdezte Raychel, és
beletörölte a száját a szalvétába.
– Crooke. Nem a legromantikusabb név. Bezzeg a tiéd:
Love! – mondta Dawn mosolyogva. De nem bánta. Neki
tökéletesen megfelel, ha Mrs. Crooke lehet, a puszta
gondolatra is jóleső melegség töltötte el. – Kettő:
kölyökkoromtól kezdve gitározom, és az a gitár a legdrágább
kincsem, amit a tizenhetedik születésnapomra kaptam a
szüleimtől. Pár hétre rá mindketten meghaltak autóbalesetben.
– Istenem, ez borzasztó – mondta Grace szívből jövő
együttérzéssel.
– Az – bólintott Dawn. – Iszonyúan hiányoznak, főleg most,
hogy közeledik az esküvőm.
– Megértem – mondta Christie. – És szokott még gitározni?
– Mostanában már csak ritkán – felelte Dawn.
– Pedig biztosan ügyes. Játszott valaha zenekarban? –
kérdezte Grace.
– Nem. Közel sem vagyok annyira jó, hogy zenekarban
játsszam – mosolygott Dawn. Milyen szomorkás ez a mosoly,
gondolta Christie.
– És a harmadik dolog… na, tessék, semmi nem jut az
eszembe. Vagy mégis: két évvel ezelőtt még fodrász voltam.
Abból ítélve, ahogy a többiek szemöldöke felszaladt, ez a
tény mindenkit meglepett.
– Miért hagyta abba? – kérdezte Christie.
– Mindig is irodában szerettem volna dolgozni. De úgy
gondoltam, hogy nem lennék elég jó. Amikor kezdtem
belefásulni a szakmámba, elvégeztem egy számítógépes
tanfolyamot, és rettentően élveztem. Aztán megláttam az
újságban ezt az álláshirdetést, jelentkeztem, és felvettek. El
sem akartam hinni. Azt gondoltam, esélyem sincs.
Ennek a lánynak nincs egy szemernyi önbizalma sem,
állapította meg Christie. Furcsa, hogy a szemrevaló, tehetséges
lányoknak sosincsen.
Minden tekintet Raychel felé fordult, aki erre íziben elpirult.
Kolléganői bátorítóan mosolyogtak rá.
– Mondjon gyorsan három dolgot, Raychel, és máris
megúszta a reflektorfényt – paskolta meg Christie a lány kezét.
– Alighanem a világ legunalmasabb embere vagyok –
mondta Raychel nagy lélegzetet véve.
– Na, jó. Ben felesége vagyok, aki építész.
– Ő idevalósi? – kérdezte Dawn.
– Nem, newcastle-i.
– Gondoltam, talán miatta költöztél ide, hogy vele legyél. A
kiejtésedből azt feltételezem, hogy te is Newcastle-ból jöttél. –
Dawn a szájába pottyantotta az utolsó falat fánkot.
– Ben a munkája végett jött ide. Ezelőtt Londonban éltünk,
ott találkozott egy fickóval, aki itteni munkához keresett
embereket – magyarázta Raychel.
– Vicces. Az emberek általában délre mennek dolgozni, ti
meg épp ellenkezőleg! – jegyezte meg Dawn. – Régóta
vagytok házasok?
– Tíz éve.
– Ejha! – így Anna, akinek reggel óta ez volt az első
megszólalása.
– Na és hány gyereketek van? – kérdezte Dawn, mert abból
indult ki, hogy aki ilyen fiatalon ment férjhez, az biztosan
szült már. Ám Raychelnek sikerült meghökkentenie.
– Egy sincs, és nem is tervezünk gyereket. És most a
második. – Gondolkodás közben az asztalon dobolt az ujjaival.
– Szeretek festegetni. Mindig érdekelt a művészet. Jó lett
volna igazi művésszé válni.
 – Van hozzá érzéked? – kérdezte Dawn.
– Gőzöm sincs – felelte Raychel. – Egyszerűen csak jólesik
festeni. Megnyugtat. Olyan nekem a festés, mint Grace-nek a
jóga. És a harmadik: a jövő hónapban új lakásba költözünk, és
már alig várom. Eddig bérelt lakásban éltünk, de most vettünk
egy másikat a Milk Streeten, ahol régen a tejüzem volt.
Tetőtéri.
– Szóval penthouse! – kacsintott rá Christie.
– Gyönyörű – ábrándozott Raychel elégedett sóhajjal. –
Hétvégén fogom lemérni, hogy mennyi függönyanyag kell, és
már alig várom, hát nem nevetséges?
– Egy cseppet sem – mondta Dawn, aki ugyancsak örömmel
költözött volna új lakásba Calummal. A hideg szaladgált a
hátán, ha belegondolt, milyen állapotban vannak az ablakok a
fiúnál. Ott még egy egész lakásvarázscsapat sem tudna csodát
tenni.
– Anna? – fordult Christie a bánatos tekintetű, csendes nő
felé.
– Boldog jegyességben együtt élek Tonyval, aki hivatására
nézve borbély, enyém a világ legszeszélyesebb macskája, és
élek-halok a horrorfilmekért. Ez lennék én dióhéjban! –
mondta Anna, és mondatvégi pont gyanánt bólintott.
Christie azonban nem érte be a kurta rezümével.
– A macska milyen fajta?
– Csokoládé-jegyű sziámi. Természetesen kandúr. Az ember
azt hinné, hogy magához Edward herceghez van szerencséje,
ahogy az a macska fenn hordja az orrát.
– És feltehetően ingyen vágják a hajad?
Anna Tony ujjaira gondolt, ahogy a hajával babrálnak, és
nagyot nyelt.
– Hát persze – mondta túlontúl vidáman.
– Valamikor én is szerettem a régi horrorfilmeket – mondta
Grace. – Cristopher Leeért egyenesen odavoltam.
 – Egyszer az iskolában az apácák megkérdezték tőlem, hogy
mi szeretnék lenni, ha nagy leszek – mondta Anna a múltba
révedve. – Azt mondták, engedjem szabadjára a fantáziámat,
így hát azt feleltem nekik, hogy vámpír akarok lenni. Jól el is
páholtak érte! – Felidézte Martin nővért, meg a mosolyát,
amelyet a legelső pimaszsága úgy tépett le az arcáról, akár egy
álarcot. A vén boszorkány addig csépelte Annát, amíg a
kislány össze nem vizelte magát. Anna már csak az ilyen
rigorózus, frusztrált öreg apácák miatt sem íratta volna be a
gyermekét katolikus iskolába, na persze neki sose lesznek
gyerekei. Hacsak valami csoda folytán nem. Mostantól nyitva
fogja tartani a szemét, minden eshetőségre készen, hátha
feltűnik egy csillag a háza fölött, és pásztorok zörgetnek be
hozzá, bebocsáttatást kérve.
– Úgy festesz, mint régen a szobalányok. – Christie
végigmérte Annát. Dús keblével, darázsderekával és csücsöri
ajkával igazi szépséget lehetne belőle faragni, csak megfelelő
szabású ruha meg egy kevés vörös rúzs kell hozzá. Látszott
rajta, hogy elhanyagolt. Sokkal inkább önmaga, mint bárki
más által.
– Vérfarkas vagy vámpír. Te melyikre szavazol? – kérdezte
Raychel, aki nemrég olvasta az Alkonyatot, és egyértelműen az
elsőt szívelte jobban, ugyanis a regényben szereplő vérfarkas a
robusztus, de melegszívű Benre emlékeztette.
– Nem kérdés – fújt egyet Anna. – Vámpírok mindörökké.
A vérfarkasok folyton átváltoznak, nem lehet velük lépést
tartani.
Ezen jót derültek. Annának jó száraz humora van, most ez is
kiderült. Christie kiitta a kávéját, és azt vette észre, hogy
akinek még maradt valami a csészéjében, az mind követi a
példáját.
– Jól van, akkor most menjünk vissza dolgozni. Köszönöm,
hölgyek. Úgy érzem, sikerült mindenkit egy kicsit jobban
megismernem.
Christie előrement. Tudatában volt, hogy a háta mögött
Grace Dawnnal csivitel, Raychel meg Annát faggatja
valamiről. Magában elmosolyodott. Olvadozik már a jég.
 13. FEJEZET

Paul még aznap munkaidőben rácsörgött Grace-re a

mobilján.
– Anya, ugye, nem felejtetted el, hogy most szombaton lesz
az Ugróderbi? – kérdezte.
– Jóságos ég, megint eltelt volna egy év!
– Bizony, repül az idő, ha az ember jól érzi magát – mondta
szeretett fia. Grace sírni tudott volna. Paul élete nem volt
éppen fenékig tejfel, mióta az apja elkergette a családi
otthonból. Grace tudta, hogy a fiú még mindig nem dolgozta
fel a traumát, hiába is próbált úgy tenni.
– Majd ebédidőben kiugrom egy újságért. Biztosan benne
van az összes ló neve – vetette fel Grace.
– Én már megnéztem. Van egy, úgy hívják: Naprózsa. Arra
kell fogadnom, a nagyi miatt.
– Legyen. Ez is van olyan jó ómen, mint bármi más.
– Úgy csináljam, ahogy szoktuk?
– Ühüm.
– Majd akkor adom oda a nyereményedet, amikor a jövő
héten találkozunk. És degeszre tömjük magunkat süteménnyel
meg teával. Meghívlak.
Grace nevetett. Nem ismert a fiánál nemesebb lelkű embert.
– Ó, Paul, olyan jó lenne, ha találkoznál végre valakivel, aki
őszintén szeret téged! – mondta.
Én is hasonló jókat kívánok neked, anya, mondta magában
Paul.
Gordon gyűlölte a hazárdjátékokat, így minden évben,
mióta csak Grace az eszét tudta, Paul meg ő titokban fogadtak
egy lóra. Persze nem tudományos alapon, az esélyeket
latolgatva, nem, ők egyszerűen az alapján választottak, hogy
melyik lónév mond valamit a számukra. Már két éve nyerő
szériájuk volt, előbb Gráciával, azután tavaly az esélytelennek
tartott Laura Fiával sikerült nyerniük. Grace a pénzt betette a
két éve nyitott titkos bankszámlájára, amelyről Gordon nem
tudott. Grace Paul számára gyűjtögetett, arra az esetre, ha vele
netalán történne valami. Gordon kizárta a fiát a
végrendeletéből, és határtalanul dühös volt a feleségére, amiért
ő nem tette meg ugyanezt.
– Naprózsa? – kérdezte Christie, ahogy Grace válla fölött
elolvasta a nevet, amit a nő az imént jegyzett le a noteszébe. –
Maga szokott lovakra fogadni, Mrs. Beamish?
– Csak egyszer egy évben – mondta Grace. – Az
Ugróderbin, a fiammal.
– Az Ugróderbin. Hát persze! Most szombaton lesz, ugye?
Mi lenne, ha mi is fogadnánk?
– Hogyhogy? Együtt vagy mindenki külön? – kérdezte
Dawn.
– Együtt – mondta Christie. – Az egész banda.
– Van valakinél újság? – kérdezte Anna. – Nézzük meg a
lovak neveit. – Biztos lesz köztük egy stílszerű Hűtlen Jegyes
vagy Bögyös Lotyó, amin megakad majd a szeme.
– Nálam van – mondta Dawn, és elővette a Sunt.
Hátralapozott, és átnézte a futamban szereplő neveket.
– Van köztük valami jó? – kérdezte Raychel.
– Augustus, Elvis Smith, Csokoládékatona, Tiszavirág,
Szélvész, Méhpempő, Bakugrás, Ezüst Hölgy, Tejcsoki,
Naprózsa. Nap… de hiszen a Sunból olvasok! – kapkodott
levegő után Dawn. – Ezt jelnek tekintem.
– Be vagy szipózva? – kérdezte tőle Anna.
– Na jó, ha nem is jel, de a hangzása alapján tuti befutó –
mondta Dawn.
Anna némileg elnézően mosolygott.
– Nem is erről van szó, de a neved miatt rögtön leeshetett
volna a tantusz. Dawn… hajnal… naprózsa?
Dawnnak még a szája is tátva maradt.
 – Hűha! Ez eszembe sem jutott.
Nem, Dawn nem a legragyogóbb koponya ezen a földtekén,
futott át többek fején is a gondolat. Ugyanakkor volt benne
valami éteri, mintha el lenne rugaszkodva a világtól – egy
romlatlan lélek, akinek nincs ki mind a négy kereke. A
munkáját viszont kifogástalanul végezte.
– Milyen esélyekkel indul? – kérdezte Christie.
– Ötven az egyhez – mondta Grace. – De mi ezt a lovat
választottuk ki a fiammal.
– Ez egy szürke. Nem rémlik, hogy nyert-e valaha szürke az
Ugróderbin. Hmmm… – olvasott tovább Christie. A ló nem
volt valami jó formában, tehát vagy biztos vesztes, vagy nagy
meglepetést fog okozni.
– Én szeretem a szürkéket – mondta Dawn, ahogy elmerült
az emlékeiben. A szülei mindig szerettek volna egy tanyát
lovakkal. Rossz időben rossz helyre születtek, mondogatták
tréfálkozva. Lélekben a vadnyugathoz tartoztak, a hősök,
marhapásztorok és prérik világába. Dawnt az apja tanította
lovagolni még kislánykorában. Ehhez az utcában lévő
lóistállóból kértek kölcsön egy lovat, a Füstös névre hallgató
szelíd szürkét.
– Nekem jó, ha mindenkinek jó – mondta Anna, aki semmit
sem tudott a lovakról, és igazság szerint nem is nagyon
érdekelte, hogy ki fog győzni. Majd jótékony célokra
hagyományozza a nyereményt, amennyiben még szombat előtt
el talál halálozni.
– Részemről rendben – mondta Raychel. – Mennyit tegyünk
rá? Öt font?
– Benne vagyok – mondta Dawn. – Éljünk veszélyesen,
legyen egy tízes. – Annyi pénzt elvert már az utóbbi
napokban, hogy még pár font igazán nem oszt, nem szoroz.
Malcolm őket kémlelte a szomszéd szekcióból.
Nyilvánvaló, hogy a lóversenyről témáznak. Ekkor észrevette,
hogy McAskill fordul be a sarkon. Ez érdekes lesz, gondolta,
és várt. McAskill kedvenc részlegének dolgozói vagy az újság
lóversenyrovatába temetkeztek, vagy a pénztárcájukkal
matattak. Ez nem lesz ínyére a főnöknek, még ha Miss Ringó
Popsi úgy egyébként a szíve csücske is. Malcolm tovább
sasolt, és lehervadt a mosoly az arcáról, James McAskill
ugyanis kézbe vette az újságot – ráadásul pont a Sunt –, és
beleolvasott. A nagyfőnök valamin összevitatkozott
Christievel, de mindketten nevettek. Malcolm leesett állal
nézte végig, ahogy Mr. McAskill kinyitja a tárcáját, és pénzt
ad Christie-nek. Ez a nő egyszerűen sérthetetlen.
Grace arra ért haza este, hogy Gordon egy növénykatalógust
tanulmányoz a konyhában. A férfi megmutatta neki a
jegyzettömbjét, ahová felírta, melyik gyümölcsfafajtákból fog
rendelni. Grace nem ismert más embert a férjén kívül, akit így
tűzbe hozna a házi alma. Gordonnak a brosúra lapozgatása
közben hallatlanul víg kedve kerekedett; még azt is
felajánlotta, hogy teát főz Gracenek. Dudorászott, míg arra
várt, hogy felforrjon a víz, hanem ez a dudorászás valahogy
önelégülten hangzott, amiből Grace arra következtetett, hogy a
növényrendelésen kívül valamiben még sántikál a férje. És ez
nem tetszett neki. Egy cseppet sem.
 14. FEJEZET

Azon a péntek éjszakán Anna teljességgel hihető álmot

látott, melyben Tony visszatért hozzá, és éppen kiment a
fürdőszobába. Amikor másnap reggel Anna felébredt, még
mindig azt várta, hogy a férfi visszabújjon mellé. Aztán
kitisztult az agya, és kíméletlenül elválasztotta a valóságot a
fikciótól. Helyzetének realitása letaglózta a nőt, szíve
összeszorult keservében. Miután ebédet főzött, amit nem evett
meg, engedett a kísértésnek, és elsétált a borbélyüzlet előtt. Az
ablak keretében megpillantotta Tonyt, az ő Tonyját, amint épp
hajat vág valakinek egy olyan ember fesztelenségével, akinek
a világon semmi gondja nincs. Anna nem is tudta, mire
számított. Hogy Tony krokodilkönnyeket hullajt majd az
ollójára? Hogy nyúzott és sápadt lesz, mint aki óriásit
hibázott? Ám Anna nemcsak Tonyt látta – és meg kell hagyni,
hogy most mintha kevesebb ősz hajszála lenne, és az inge is
milyen vidám –, de Lynette Bottom is ott volt hasvillantó
topban és farmerban, amiből nem csupán a segge vágása fölött
lévő tetoválás kandikált ki, de egy hajszálvékony fekete tanga
csíkja is.
Anna bekapcsolta a tévét, hátha a lóverseny-közvetítés majd
eltereli a gondolatait, de alig látta a képernyőt a könnyein át,
amelyek megállás nélkül ömlöttek a szeméből.
Miközben a háttérben a verseny közvetítése szólt a
televízióból, Dawn a térdére fektetett katalógust böngészte,
amely a vendégeknek szánt apró esküvői ajándékokra kínált
ötleteket. A cukrozott mandula mindig jól mutat, de rémesen
rossz a fogaknak. Összerázkódott a gondolatra is. Na és ha
mindenkinek becsomagol egy szem bonbont? Ez sokkal
kellemesebb és ízletesebb megoldás lenne holmi cukrozott
magvaknál, ráadásul lényegesen olcsóbb is. Muszáj lesz
valahogy csökkenteni az esküvői kiadásokat. Már így is
majdnem minden spórolt pénzét elköltötte, és akkor hol
vannak még a virágok, a torta, a nászút!
A lovak elfoglalták az indítóállásokat. Dawn becsukta a
katalógust, hogy a futamra összpontosítson. Megütötte a fülét
az egyik ló neve: Júniusi Esküvő. Bárcsak tudta volna, hogy ez
a ló is indul! Erre kellett volna fogadnia. De most már késő.
Egyszer csak megindult a futam. Dawn soha nem nézett
lóversenyt, mert félt, hogy valamelyik jószág esetleg felbukik,
és olyan sérüléseket szenved, hogy le kell lőni. Jézusom,
irdatlan magasak az akadályok! Az elsőnél máris elesett egy
ló. Összesen harminc akadály volt. Mire a lovak elértek a
tizenötödikig, Dawn már előredőlve szurkolt. A katalógus rég
lecsúszott a térdéről, a „mandula vagy bonbon”-dilemma
elvesztette jelentőségét. Kezdettől fogva Elvis Smith haladt az
élen. Még akkor is ő vezetett, amikor másodjára ugrattak át a
legmagasabb sövényakadályon, a Becher’s Brookon, aztán a
Csatorna Menti Fordulóban Csokoládékatona tört az élre a
harmadik helyre csúszott Tiszavirág mögül, és maga mögé
utasította Valentin-napot. Méhpempő is jött felfelé, és a
kommentátor lelkes kiáltozása Dawnt is egyre jobban
feltüzelte. El sem tudta képzelni, hol lehet Júniusi Esküvő.
Igazán kár, hogy nem őrá fogadott; ráadásul a zsoké
barackszínű ruhában volt, és az ő esküvőjének is az a színe. A
futam közeledett a Könyökhöz. Elvis Smith eszeveszett
vágtával újból az élre tört. Váratlanul Naprózsa is vágtázni
kezdett, és Elvis Smith kivételével mindenkit lehagyott. A
huszonkilencediknél a kommentátor már ordított, ahogy a két
ló, Elvis Smith és Naprózsa fej fej mellett küzdött.
– Gyerünk, pacikám! – ordibálta Dawn a képernyő felé. –
Ne hagyd magad, te szürke! Úgy szeretnék nyerni!
– Elvis Smith lesz a befutó – mondta a kommentátor. Épp
mikor Naprózsa az utolsó pillanatban egy végső hajrával kurta,
de biztos különbséggel elsőnek futott be.
– Jézusúristen! – szakadt ki Dawnból a kiáltás. Már nem is
emlékezett, mikor izgult ennyire utoljára. Úgy zakatolt a szíve,
mintha végigvágtázta volna a pályát. Pedig tizenhét éves kora
óta nem ült lóháton. Belegondolnia is fájdalmas volt, hogy lóra
pattan, és a szülei nélkül nyargalja be a yorkshire-i vidéket.
Régen olyan mókás volt, azt játszották, hogy Oklahomában
vannak, és az apja egyfolytában kurjongatott, mint egy szédült
cowboy. Talán, majd ha lezajlott az esküvő, benéz a maltstone-
i lovasiskolába, és egy szép napos délelőtt kilovagol. Talán itt
az ideje, hogy megint lóra üljön, és újraélje a boldog
emlékeket.
Az apró termetű ír zsoké elegáns szürke lovának nyergében
diadalmasan rázta az öklét. Sebesen pergő ír akcentussal
beszélt a kamerába, egy árva szavát sem lehetett érteni, ám ez
most nem is számított. Élete első Ugróderbijén mindjárt nyerni
tudott esélytelennek tartott hátasával. Legutóbb 1961-ben lett
szürke ló a győztes, tájékoztatta a nézőket a kommentátor.
Senkit sem érdekelt a többi helyezett, habár a nevek sorban
felvillantak a képernyőn. Dawnnak fogalma sem volt, mennyi
pénzt nyert ezzel a munkahelyi loviszindikátus, mindenesetre
megfékezte magát, és nem szólt róla Calumnak. Ha a fiú
megtudná, hogy ő ily módon fialtatja a pénzét, még
kevesebbet dobna be az esküvői perselybe. Így hát Dawn
hallgatott, és őszintén sajnálta a kocsmából hazakullogó
Calumot, aki Tiszavirágra fogadott. Dawn felvette a földről a
katalógust, és néma csendben visszatért a „cukrozott mandula
vagy csokoládétrüffel” kérdéséhez.
Másnap reggel az újságból tudta meg, hogy Júniusi Esküvő
volt az a ló, amelyik az első akadálynál felbukott.
 15. FEJEZET

Grace, miután rendet tett a konyhában a vasárnapi ebéd

után, kibámult az ablakon. Sarah és Hugo elugrott egy
órácskára, hogy új ülőbútort nézzenek a télikertbe, Sable pedig
odakint rúgta a bőrt a nagyapjával és Joe-val. Joe jó fiú, sok
szempontból Paulra emlékeztet, jószívű és csendes, s akkor a
legboldogabb, amikor a képeskönyveit bújja, vagy a füzetébe
rajzolgat.
Gordon remek hangulatban volt ezen a hétvégén.
Nyugtalanítóan remek hangulatban. Egész hétvégén ott virított
a vigyor a képén. Vigyorgott, amikor péntek este elment a
klubba, és egészen a vasárnapi ebédig maga volt a derű.
Valahogy mégsem volt szép látvány a mosolya. Grace-t
kimondottan zavarta benne valami.
Még mindig arra próbált rájönni, miben mesterkedhet
Gordon – mert mesterkedik valamiben, az olyan biztos, mint
hogy kétszer kettő négy –, amikor Laura egy csésze teát
nyújtott felé, és kizökkentette a morfondírozásból.
– Anya? Halló! Itt a tea!
– Jaj, ne haragudj, szívem, egy kicsit elkalandoztam.
– Ennyit Sarah-ról. Egy órát mondott, de már több mint két
órája elmentek – mondta Laura az ablaknál ácsorgó anyja
mellé lépve. Sable odakint éppen lerohanta Joe-t, aki nem
akarta lepasszolni neki a labdát. – A következő pár hétben
legalább lesz egy kis nyugtod, míg elutaznak a húsvéti
ünnepekre.
– Sarah állapotos – mondta Grace. – Szüksége van a
segítségemre.
– Csodálom, hogy nem kért meg titeket, vigyázzatok Sable-
re, míg ők kettesben elutaznak – mondta Laura rosszallóan.
Grace nem kötötte az orrára, hogy Sarah először pontosan
ezt kérte tőle, és ő azt felelte, nem mehet rögtön szabadságra
most, hogy új feladatkörbe került a munkahelyén. Sarah az
apját már meg se kérdezte, hiszen előre tudta, mi lenne a
válasza. Gordon örömmel eljátszott egy féktelen félórán át a
kisunokájával, ahogy még a tulajdon gyermekeivel sem
játszott soha, abba azonban már nem ment volna bele, hogy
egyedül felügyeljen a gyerekre napközben, míg Grace
dolgozik.
– Nem lett volna szabad újra teherbe esnie, ha már egy
gyerek is sok neki – folytatta Laura.
– Az egész család tudja, hogy Sarah a házasságán támadt
repedéseket akarja befoltozni ezzel a kisbabával.
Grace nem mondott semmit, de tudta, hogy Laurának igaza
van, és ez elszomorította.
– Ugye, tudod, hogy rögtön szülés után vissza akar menni
dolgozni, és arra számít, hogy lepasszolhatja neked a babát?
Hugóval együtt azon drukkolnak, hogy minél előbb menj el
nyugdíjba.
– Ez esetben sajnos csalódni fognak – mondta Grace mély
sóhajjal. Nagyon jól tudta, hogy ha valaha is feladná az állását,
háromszorosan nehezednének rá a család és a háztartás terhei.
Isten legyen irgalmas hozzá, ha végül kénytelen lesz
visszavonulni.
– Ha Sarah és Hugo megengedhetik maguknak ezeket a
flancos utazásokat, akkor nem értem, miért nem fogadnak fel
egy dadát – mondta Laura továbbra is rosszallóan, majd
pillanatnyi gondolkodás után meg is válaszolta a saját
kérdését. – Jobban belegondolva már tudom is, hogy miért.
Sarah nem fogja hagyni, hogy egy idegen nő betegye a lábát a
házába, amikor ő elhízott a terhesség miatt, és attól tart, hogy
Hugo tekintete újfent rossz helyre kalandozik. Ezúttal hová
utaznak? Hadd találjam ki: Benidormba?
Grace nevetett. Laura természetesen csak viccelt, mivel
Hugo minden beszélgetésbe vagy ötvenszer beleszőtte, hogy
egy ötcsillagos szálloda lesz majd a bázisuk Lanzarotén, és az
egész szigetet be fogják barangolni, ugyanis feltett szándékuk,
hogy telket vásárolnak ott. Hugo ízig-vérig sznob volt, és
újabban Sarah sem maradt el tőle. Mindketten rendkívül
fontosnak tartották, hogy nagyobb, jobb és drágább dolgokat
birtokoljanak, mint bárki más. Grace-nek fogalma sem volt,
kitől örökölhette Sarah ezt a jellemvonását – Paul és Laura a
legkevésbé sem volt anyagias.
– Ráadásul nappal repülnek, remélem, Sable nem lesz túl
izgága.
– Az a kis bestia – mondta Laura. – Természetesen
mindenkit halálra fog idegesíteni a gépen, de Sarah ebben is
csak „az érzelmek természetes kifejeződését” látja majd, és
még meg is dicséri érte a gyereket.
Grace bólintott. Bűntudatot érzett, amiért ilyesmit gondol,
de Sable-t igencsak nehéz volt szeretni. El volt kapatva, pont,
mint az anyja. Az persze Grace hibája volt.
Sarah túl kicsi volt még, hogy emlékezzék az igazi anyjára,
amikor az meghalt, és Grace azzal igyekezett kárpótolni, hogy
agyonbabusgatta. Mindjárt megérthetjük, miért vált Sarah
bizonyos értelemben szörnyeteggé, ha mindehhez
hozzávesszük azt a pöffeszkedést, amire Sarah azután tett
szert, hogy hozzáment a begyöpösödött, arrogáns,
munkamániás vállalatigazgatóhoz, Hugóhoz. Grace mindegyik
gyermekét szerette, de egyre inkább az volt az érzése, hogy
Sarah lenézi őt, és ez bizony fájt neki.
Laura nagyot kortyolt a teájából.
– Találkoztál mostanában Paullal?
– Igen – felelte Grace. – És jövő szombaton is találkozunk.
– Mondott neked valamit? – kérdezte Laura rejtélyesen.
– Miről, szívem?
– Semmi különösről – mondta Laura. – Csak úgy.
– Mesélt nekem a Rózsa Házról – mondta Grace.
– Láttad a fényképeket? Ugye milyen szép?
– Az, illetve az lesz, amint befejeződnek a munkálatok. –
Grace nem kételkedett a fia képességeiben, tudta, hogy valami
gyönyörűséget fog varázsolni abból a romhalmazból. Paul
maximalista, megfogja a munka végét, és van rálátása a
dolgokra. Különb fiút nem is kívánhatna magának, még akkor
sem, ha az a saját vére lenne. Grace még csak huszonegy éves
volt, amikor egy fertőzés miatt el kellett távolítani a méhét.
Aztán a sors fintora úgy hozta, hogy röviddel Joe születése
után Laurát is át kellett segítenie ugyanezen a folyamaton. De
a lánya legalább némi megnyugvást meríthetett az első
várandóssága emlékeiből.
Csak álltak ott, kortyolgatták a teájukat, és a gyerekekkel
játszó Gordont figyelték az ablakból. Egy srófra jártak a
gondolataik.
– Nevetséges a Paul és apa között kialakult helyzet, nem? –
mondta Laura gyászos hangon.
– Nem tehetek ellene semmit – mondta Grace. – Bár
tehetnék! Még a témát se hozhatom fel, mert Gordon
egyszerűen kimegy a szobából.
Joe elvágódott, a fejét fogta, és keservesen sírt, ami
egyáltalán nem vallott rá. Szívós kislegény volt, nem az a
bőgős fajta. Laura kirohant hozzá.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezte Grace pár lépéssel a lánya
mögött, miközben Joe az anyjánál keresett menedéket.
– Semmi a világon – mondta Gordon, és karon ragadta a
fiút. – Gyere szépen játszani, Joe.
– Mi történt, Gordon? – tudakolta Grace.
Joe lerázta magáról a nagyapja kezét.
– Semmi az egész – mondta Gordon, és a hangja azt üzente:
„Nem kell cirkuszolni!”
– Vérzik a gyerek, apa. Mi történt, bogaram?
– Sable megdobott egy kővel – mondta Joe.
– Nem is – tagadott Sable. Ez a gyerek éppolyan, mint
Sarah volt kiskorában. Szőke loknik, halványkék szempár: a
megtestesült ártatlanság.
– Ne butáskodj, gyere vissza focizni – mondta Gordon, és
kitépte Joe-t az anyai ölelésből.
– Hagyd békén, apa, hiszen megsérült – mondta Laura.
 – Kutya baja – mondta Gordon foghegyről. – Folytatjuk a
focizást. Elég már a sírásból, Joe. Gyere, rúgd el a labdát.
Joe azonban visszamenekült az anyja karjába.
Gordon felcsattant:
– Az ég szerelmére, mit babusgatod! Semmi baja a fiúnak.
Ide gyere, Joe!
– Már nem akarok játszani – mondta Joe.
– RÚGD EL AZT A ROHADT LABDÁT! – üvöltötte
Gordon, parancsoló ujjal a gyerek lába elé mutatva. Laura
érezte, hogy a kisfia megremeg, és még szorosabban ölelte.
– Hagyd békén, Gordon – szólt közbe Grace. – Megsérült.
Nézd meg a fejét. Sable, meg fogom mondani a mamádnak,
hogy mit műveltél Joe-val.
Sable nyomban sírva fakadt. Gordon ebben nem talált
kivetnivalót, őt csak Joe hüppögése zavarta. A kislányok
bőgnek, a kisfiúk nem.
– Anyámasszony katonáját csináltok belőle! – fröcsögte
Gordon kivörösödött képpel. – Így is olyan, mint egy lány.
Úgy végzi majd, mint az a másik. Ezt akarjátok? Hogy ő is
buzeráns legyen? Nem elég egy homokos a családban? Még
egyet akartok? Akkor majd elégedettek lesztek?
Gordon elegánsnak éppen nem nevezhető mozdulattal
félrelökte a feleségét az útból, és becsörtetett a házba,
miközben Joe az anyja mellére bújva zokogott. Laura elnézte
apja távolodó hátát, és Grace látta, hogy utálkozva rázza a
fejét. Grace ráébredt, hogy most először látja a férjét a lánya
szemével.
 16. FEJEZET

– Nyertünk – mondta Dawn a kabátját gombolgatva a

következő hétfő reggel.
– De nyertünk ám – mondta Christie. – Naprózsa: ötvenöt
az egyhez. A szürkéket általában esélytelennek tartják, épp
ezért volt szerencsénk.
– Szent Habakuk – így Anna. – Akkor szép summa üti a
markunkat, ugye?
– Vegyük hozzá, hogy James is adományozott negyven
fontot. Fogadok, most már bánja, hogy nem a saját nevében
tette fel a pénzt. Mindent egybevetve nem is rossz pár órányi
munkáért – tette hozzá Christie, és kacsintott.
– Ez most komoly! – Anna életében jó ideje ez volt az első
örömteli esemény. A nyereményéből megveheti magának a
hintaszéket, meg annyi doboz malátás tejet, amivel élete
végéig kihúzza. A harminckilencen túli vén csotrogányok
általában ilyesmikre szokták költeni a pénzüket.
– Nyertünk? – kérdezte Raychel, aki röviddel kilenc után
süvített be az irodába.
– Te nem hallottad az eredményeket? Hát merre kóricáltál
egész hétvégén? – kérdezte Anna tettetett rosszallással.
– A lakást csinosítgattuk – mondta Raychel. – Csak
szombaton vagy négy órát töltöttünk az IKEA-ban. Bocs a
késésért, Christie. Forgalmi dugóba kerültem.
– Ugyan már – legyintett Christie. Isten ments, hogy valaha
is olyan főnök legyek, aki néhány perc miatt patáliát csap!
– Jó nektek – mondta Anna, ahogy felidézte a Tonyval való
összeköltözését. Velük is elszaladt a ló az IKEA-ban,
háromszor kellett fordulniuk, mire mindent haza tudtak
szállítani. Az ágyat állították fel először, és a fiú ragaszkodott
hozzá, hogy azon nyomban avassák is fel.
– Még szerencse, hogy Ben bivalyerős. Szerepelhetne abban
a tévéműsorban, A világ legerősebb emberében. Mindenki
leesett állal nézte, ahogy kihordja a holmit a furgonhoz. Ben
csinált mindent, nekem csak annyi dolgom maradt, hogy
literszám főztem a teát.
Rendes tag lehet ez a Ben, gondolta Anna. Ő miért nem
tudott kifogni egy ilyet? Hogy lehet az, hogy mindig hűtlen
szemétládákkal hozta össze a sors? Neki soha nem volt
szerencséje a szerelemben.
– Pár napon belül mindenkinek odaadom a nyereményét –
ígérte Christie.
– Egy részét félre kéne tenni, mondjuk, egy közös
vacsorára, hogy megünnepeljük – javasolta Dawn. Tudta jól,
hogy ha a zsebében lenne a pénz, Calum úgyis
„kölcsönkérné”, és ő soha többé nem látná viszont. Sajnos
képtelen volt nemet mondani Calumnak.
– Remek ötlet – mondta Christie. – Akad itt a közelben
valami hangulatos kiskocsma vagy étterem?
– Nyílt egy új thai vendéglő itt, az utcában a Felkelő Nap
nevű bár mellett – mondta Dawn.
– Csak öt perc séta az út. – Hoppá, már megint ez a szó:
Nap. Biztos, hogy ez valami előjel.
– Nekem jó, ha mindenki egyetért. A húsvéti szünet után
össze is hozhatnánk.
A többiek vagy bólogattak, vagy hümmögtek, amit Christie
boldogan igennek vett.
Szerdán örömteli zsibongás töltötte be az irodát, amikor
Christie szétosztotta a barna csomagocskákat, benne a
nyereményekkel. A bátyját kérte meg, hogy kísérje el, amikor
felveszi a nyereményt, ugyanis nem érezte volna magát
biztonságban, ha ennyi pénzzel egyedül kell sétafikálnia.
Mindahányan harminc fontot tettek egy külön borítékba, amit
a majdani ünneplésre szántak.
Christie azon tűnődött, a többiek vajon mire költik majd,
amit nyertek. Ő új cipőt vesz belőle, már tudta is, hogy milyet.
Fogadni mert volna rá, hogy Dawn félreteszi az esküvőjére,
Raychel a lakásra, de Grace és Anna már nem ilyen egyszerű
eset. Ők vajon mire költik az ölükbe pottyant pénzt?
 Christie még egy üveg pezsgőt is vesz majd, és iszik néhai
férjére, mint az évnek ebben a szakában mindig. Szerette a
húsvétot. Bár nem volt különösebben vallásos,
megözvegyülésének évfordulója minden évben töprengésre
késztette. Azt kívánta, bárcsak ősz vagy tél lett volna Peter
halálakor, nem pedig tavasz, amikor a férfi hőn szeretett
harangvirágai elborítják az erdőt, és ébredezik a természet; ez
olyan igazságtalan. Christie éppen ezért tudatosan élvezte a
tavaszt, Peterért, kettőjükért.
Grace vállalta, hogy felállít egy szolgálati beosztást, ami a
kávéfőzést illeti, és Christie ragaszkodott hozzá, hogy ő is rajta
legyen a listán; elvégre ő is kávés, és nem fog leesni a korona
a fejéről, ha maga is kiveszi a részét a feladatból. A leköszönt
Malcolm után Christie Somers olyan volt, akár egy pohár
hideg víz a kiszáradt toroknak.
Christie örömmel látta, hogy a kolléganői már mosolyognak
egymásra. Mit sem rontott a hatékonyságukon, ha váltottak
egy-két szót Grace blúzáról, „milyen jól áll neki ez a szín!”,
vagy ha megkérdezték egymástól: „hogy végződött tegnap este
a Coronation Street? Csörgött a telefon, és az utolsó percet
már nem láttam.” Christie biztos volt benne, hogy ha lenne az
irodában hőmérő, napról napra megmutatná, ahogy egyre nő a
melegség.
Aznap este a Dartley-ba menő későbbi vonat már a
vágányon állt, amikor Anna odaért a pályaudvarra. Azért késte
le a korábbi járatot, mert beugrott a szupermarketbe. A vonat
felé szaladtában észrevette, hogy a fekete ruhás férfi megint
ott van a túloldali peronon. Amikor a férfi megpillantotta,
olyan képet vágott, mintha isteni szerencsének tartaná, hogy
újra láthatja. Anna úgy érezte, nem egyszerűen bámulja,
hanem méregeti, szakasztott úgy, ahogy a hóhér számítgatja,
hány méter kötélre lesz szüksége az elítéltnek. Azután Anna
legnagyobb rémületére a férfi rámutatott. Intett, hogy menjen
közelebb. Még mit nem! Anna kalapáló szívvel ugrott fel a
vonatra, és igyekezett nem tudomást venni az idegenről, aki
most már integetéssel próbálta felhívni magára a figyelmét.
Ahogy a vonat elindult, Anna nagy merészen odanézett. A
férfi eltűnt. Aztán megpillantotta a peron másik oldalán, éppen
lefelé ment a lépcsőn. Hogy a fenébe ért át ilyen gyorsan egyik
oldalról a másikra? Biztosan repült.
Na és ha sorozatgyilkos a pasas, akkor mi van?, gondolta
sötéten. Az ő életének így is, úgy is vége. Az egyetlen kilátása,
hogy nyálcsorgató, húgyszagú vénasszonyként végzi majd
valami idősotthonban. A negyvenedik életév az első lépés a
lejtőn lefelé. Remélte, hogy ha a fekete ruhás végül mégis
elkapja, legalább gyors és fájdalommentes módszert választ.
 17. FEJEZET

Vladimir Darq elnézte, ahogy a vonat kigördül a vágányról

másodpercekkel azelőtt, hogy felugorhatott volna rá. A fenébe.
Végre megtalálta a tökéletes nőt, és képtelen a közelébe
férkőzni. Amikor először pillantotta meg a hosszú,
gesztenyebarna hajú nőt, a belső radarja azonnal jelzett neki: ő
az. Aznap éjjel nem tudta kiverni a fejéből, és másnap reggelre
már azt is tudta, hogy csak ő kell neki. Minden este a
pályaudvaron várta, hogy újból megjelenjen, és most
megtörtént, ő pedig elszalasztotta. Eszébe jutott a sok
bevásárlótáska a nő kezében, és rájött, hogy alighanem a
korábbi vonattal szokott járni. Harmadjára szerencséje lesz.
Még egyszer nem fogja elszalasztani.
Csütörtökön már az egész épület a hosszú hétvége lázában
égett. Dawn az esküvőjét fogja intézni az ünnepek alatt is, és
már előre örült; Raychel vidáman mesélte, hogy ők
költözködni fognak, s bár Anna nem örvendezett úgy, mint a
többiek, Christie remélte, hogy nyugalmasan tölti majd a
hétvégét az embere meg a macskája társaságában. Egyedül
Grace tűnt lehangoltnak. Christie olykor-olykor rajtakapta,
hogy üres tekintettel bámul maga elé.
– Minden rendben? – kérdezte.
Grace visszazökkent a jelenbe.
– A legteljesebb mértékben – mondta, amivel egyiküket sem
győzte meg, de Christie nem erőltette, Grace pedig nem tett
róla említést, hogy szörnyű balsejtelem gyötri. A férjéhez volt
köze a dolognak, habár Gordon nem tett semmi szokatlant,
amivel okot szolgáltatott volna Grace gyanakvására. Őt
mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami nem
stimmel.
A húsvét végeláthatatlannak tűnt. Hála istennek, hogy
szombat délután találkozik Paullal, így legalább van mire
várnia, és Joe arcocskáját is boldogság lesz majd nézni, amikor
felfedezi, hány tojást rejtett el neki a húsvéti nyuszi a
nagyiéknál. Persze csak akkor, ha Gordon nem ijeszti el a
nyuszit a bárgyú vigyorgásával.
Paul repült ki utolsónak a családi fészekből, jó három éve.
Grace csak a fiú kiköltözésekor döbbent rá, milyen sok erőt
adtak neki addig a gyerekek. Amikor mind elmentek, egyre
fullasztóbbnak érezte az otthoni levegőt.
Öt órakor Christie kellemes ünnepeket kívánt a
kolléganőinek. Legközelebb kedden kell majd felvenniük a
munkát. Christie úgy ítélte meg, hogy Grace-nek van a
legnagyobb szüksége pihenésre.
Gordon korábban felajánlotta, hogy aznap beviszi a
munkahelyére és haza is fuvarozza a feleségét.
Tulajdonképpen kifejezetten ragaszkodott ehhez. Azt mondta,
be akarja vinni Grace kocsiját a szervizbe, mert valami fura
zörgést hallani belőle. Grace nem hallott semmiféle zörgést, de
nem volt oka kételkedni a férje szavában. A Joe-val történt
vasárnapi incidens óta alig beszéltek egymással. Miután Laura
hazament, Grace egyszer sem hozta elő a témát. Mi értelme
lett volna? Ha Gordon nem akart beszélni valamiről, akkor
nem beszélt.
A férje már a parkolóban várakozott, amikor Grace kilépett
az épületből. A kocsi lemosva, frissen fényezve, és belül is
kitakarították, állapította meg Grace, amikor beszállt. Míg
bekötötte magát, odamorrantottak egymásnak egy szervuszt.
– Már nem zörög? – kérdezte Grace.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza a férfi szórakozottan,
majd: – Ja, nem is zörgött. Biztos csak képzeltem.
Grace ebből rögtön tudta, hogy a férje nem vitte szervizbe a
kocsit, és nem hallott semmilyen zörgést. A megérzése, hogy
Gordon készül valamire, rögvest helyesnek bizonyult, ugyanis
jobbra kanyarodtak, pedig hazafelé balra kellett volna
menniük.
– Hová megyünk?
– Teszünk egy kis kitérőt – hangzott a válasz.
Grace-t kimerítette a hét. Belefáradt, hogy végig kell néznie,
amint a családja lassacskán szétmorzsálódik, és belefáradt,
hogy folyton fékeznie kell a nyelvét, nehogy olyat mondjon,
amivel felmérgesíti Gordont. Ki akarta használni a lehetőséget,
hogy ezen a hétvégén végre nem kell Sablere felügyelnie,
hosszú fürdőkre vágyott, egy-két pohár borra, meg pár órányi
tartalmas olvasásra. Muszáj feltöltődnie.
– Gordon, hová megyünk? – ismételte meg törődötten a
kérdést.
– Azzal te ne foglalkozz – mondta Gordon, és megint az a
hihetetlenül dühítő mosoly ült a képén.
– Gordon?
Gordon egy szót sem szólt, és a körforgalomnál jobbra
indexelt, amiből Grace levonta a következtetést, hogy déli
irányban fogják elhagyni a várost.
Anna a peronon állt, szíve a torkában dobogott. A gyanús
külsejű fekete ruhás alak most szerencsére nem volt ott. Pedig
talán jobb lenne mihamarabb túlesni azon a támadáson. Anna
megható kórházi jelenetet képzelt maga elé: Tony
lélekszakadva rohan oda az ágyához, és gyengéden végigsimít
Anna fején ott, ahol az idegen lesújtott rá a fejszével. És Tony
örök szerelmet fogad neki, és visszajön, hogy gondoskodjon
róla, hűs gézdarabokkal meg forró csókokkal borítva be
szerelmese arcát.
Lement a sorompó, begördült a vonat, és Anna riadalma
alábbhagyott: nem, ma nem fogják megerőszakolni. Ekkor
hűvös lélegzet csapott a nyakába. Anna megfordult, és a fekete
ruhással találta magát szemközt. Napnál világosabban látta az
agyarát. Most már egészen bizonyos, hogy bekerülök a Helyi
Hírmondóba, mint az első barnsley-i illetőségű nő, aki
részesült a halhatatlanság adományában, gondolta Anna, aztán
előbb tótágast állt vele a világ, majd minden elsötétedett. Az
idegen kesztyűs keze kivágódott, és elkapta az elaléló Annát.
 18. FEJEZET

Anna pillanatok alatt tért magához, bár neki hosszabbnak

tűnt ez az idő, és arra eszmélt fel, hogy gyülekezik körülötte a
tömeg, a fura alak a karjában tartja, a földön vannak, és valami
ostoba némber fel-alá rohangálva sápítozik: – Segítség, hívják
a mentőket! Egy nőnek szívrohama van!
Érezte, hogy valaki felsegíti, aztán ahogy visszatért az
öntudata, egyszerre megrohanta a szégyen. Próbált úgy tenni,
mintha tökéletesen beszámítható lenne, ahogy a tajt részeg
ember igyekszik józannak mutatkozni, hasonló sikerrel.
Egyfolytában azt hajtogatta: „jól vagyok, jól vagyok”. De a
fontoskodó nő tovább rikácsolt: – Nem lett volna szabad
elmozdítani. Kórházba kell szállítani. Egészségügyi dolgozó
vagyok. Nem a levegőbe beszélek.
Aztán mintha Anna agya előreugrott volna egy kicsit az
időben, mert a következő pillanatban már egy kedves,
kötényes hölgy kísérte a pályaudvari kávézóba egy csésze jó
édes teára. Újabb nyúlfarknyi időugrás, és Anna egy csendes
sarokban ült a széken, amelyre szelíd kezek nyomták le. És az
agyaras fickó ült vele szemben. Anna megütközve rázta a
fejét. A vámpírok Yorkshire teát isznak? Mert ez itt bizony azt
iszik. És csokoládés keksszel kínálgatja. Annának nem rémlett
ilyesmi a Bram Stoker-összesből.
– Csak nem cukorbeteg? – kérdezte az idegen mélyen zengő
hangon, erős akcentusa sűrű erdőket és komor kelet-európai
kastélyokat idézett.
– Nem – felelte Anna. – Legalábbis ma reggel még nem
voltam az.
– Akkor csak azért ájult el, mert halálra rémült tőlem –
mondta a férfi. – Igazán sajnálom. – Bőre sápadt volt,
hollófekete haját összefogta a tarkóján. Egyetlen ősz szál sem
akadt benne, de nem látszott festettnek. A szakálla ugyanolyan
színű, vékony, precíz vonalként húzódott végig szögletes állán.
– Ó, nem egyedül a maga hibája, hogy elájultam – mondta
Anna, és nem tett róla említést, hogy már nem is emlékszik,
mikor evett utoljára tisztességesen, következésképpen olykor
elszédül.
– Vártam magát – folytatta a férfi. Hallatlanul kék szeme
volt, a tekintete mély, mint a lagúnák vize, aranypettyekkel az
íriszen, ami valahogy ellenállhatatlanná tette. Ezt a szempárt
dús, fekete pillák keretezték, egy nő ölni tudott volna értük.
Szemöldöke is dúsan feketéllett, a két férfias ív között csupán
az orr fölött nyílt egy kis rés.
– Miért? Mire kellek magának? – hárított Anna. – Miért
lebzsel szakadatlanul a pályaudvaron?
– Nem lebzselek, hanem keresek – hangzott a válasz. – És
nemcsak a pályaudvaron, de könyvtárakban,
szupermarketekben, boltokban is. Egy nő után kutatok.
Anna nyitotta a száját, hogy feleljen, de fogalma sem volt,
mit mondhatna. Azon kívül, hogy perverz.
Az alak benyúlt köpönyege redői alá, és mutatós cégkártyát
húzott elő, amit átnyújtott neki.
Vladimir Darq.
Mindössze ennyi állt rajta, meg egy mobilszám. Minő
pökhendiség! Vagy talán csak a végtelen önbizalom jele? A
kártya arról tanúskodott, hogy tulajdonosát illik ismerni.
Vicces, mert a név csakugyan ismerősnek tűnt, de Anna, ha
megölik sem tudta volna, hol hallotta már. Valami
krimisorozatban?
– Végül is mit akar tőlem, Mr. Darq? – Darknak ejtette a
nevet. Mivel az idegen nem javította ki, feltételezte, hogy ez a
helyes kiejtés.
Vladimir Darq lehúzta a kesztyűjét, hogy jobban érezze a
bögréjét. Nagy, de finom keze volt. Körmei gyászkeretesek,
ám ez furcsamód csak fokozta férfiasságát. A bal kéz középső
ujján jókora aranygyűrűt viselt, a „DARQ” szót vésték bele.
Ez az egy gyűrűje van, állapította meg Anna.
– Maga – kezdte a férfi, és olyan áthatóan nézte, hogy Anna
érezte: máris vörösödik. – … maga az a nő, akit kerestem.
Vigyázat, ez flúgos!
 – Ez az a pont, amikor hazamegyek – mondta Anna, de
hasztalan próbált felállni.
– Kérem, hallgasson végig – mondta amaz feltartott kézzel.
– Maradjon ülve, és hallgasson meg. Csak öt percet kérek.
Anna visszaült, mert nem volt választása. A láb nem
engedelmeskedett az agy távozást sürgető parancsainak, és
amint Anna felállt, kiszaladt a vér a fejéből, s újból elfogta a
szédülés. Csak az idegen meg ne szagolja a gyengeségét!
– A nevem Vladimir Darq. Divattervező vagyok.
Hát persze, gondolta Anna. Most ugrik be. Többször is látta
már ezt a férfit mindenféle divatshow-kban. Gok Wan
műsoraiban is szerepeltek Darq tervezésű ruhák. Már
amennyiben ez az igazi Vladimir Darq, nem pedig valami
hitvány csaló. Végtére is a barnsley-i vasútállomás nem éppen
az a hely, ahol az ember Laura Ashley-be, Coco Chanelbe és
társaikba botlik.
– Ön alighanem ruhatervezőnek ismer engem. Kizárólag
ruhatervezőnek. De ennek most már vége! – Szép kezének
egyetlen legyintésével teljes addigi életművét félresöpörte. –
Kiterjesztettem a tevékenységemet fehérneműre. Már nem
akarok díváknak tervezni. Olyan nőknek akarok tervezni, akik
érezni akarják, hogy itt belül ők is dívák. – Azzal megütögette
a mellét a szíve tájékán. – Lenne egy kérdésem: szokta nézni
Gok Wan műsorait?
– Igen – felelte Anna tétován. Uramatyám, ez mindjárt
megkéri, hogy anyaszült meztelenül sétafikáljon fel-alá a
peronon!
– A Jane hölgyeit is nézi?
– Azt imádom. – A Jane hölgyei új műsorszám volt, mely
még a Gok-féle show-műsorokkal is vetekedett, bár hasonló
sémát követett, s a tévé egy fiatal, káprázatos, mégis roppant
szimpatikus üdvöskéje vezette, aki a Jane Cleve-Jones névre
hallgatott.
– A Jane hölgyei új dobásra készül. Megkerestek egy sor
divattervezőt, köztük engem is, és mindenki saját modellel
dolgozik majd, őt kell átalakítania. Én a fehérneműre fogok
koncentrálni. Olyan nőre van szükségem, aki szépnek akarja
érezni magát, és én előcsalogatom belőle a Föld Asszonyát.
Hiszem, hogy minden nőnek van egy ilyen arca, csak sajnos a
legtöbbjüknek sejtelme sincs róla. Amikor megpillantottam
magát, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy maga az igazi.
Szeretném, ha a modellem lenne. Szeretném, ha inspirálná
nőtársait, hogy viseljék a ruháimat. Olyan nők számára akarok
tervezni, mint maga.
– Úgy érti, kivénhedt hájpacniknak? – Anna örömtelen
kacajt hallatott.
– Nu. A legkevésbé sem – mondta Vladimir Darq az
asztalon áthajolva, és végighúzta az ujját Anna állán, aki
beleborzongott az érintésbe. – Harmincas éveik végén,
negyvenes éveik elején járó nőknek, akik azt hiszik, hogy már
nem vonzóak, vagy soha nem is érezték magukat szexisnek.
Látom a görnyedt tartásából, maga sem érzi úgy, hogy
kívánatos lenne. Még nem tanulta meg, hogy a szexualitás
belülről fakad. Rosszul érzi magát a bőrében, mert soha nem
kapott pozitív visszajelzéseket. Azt hiszi, hogy az élet
túlhaladt magán. – Kézbe vette Anna egyik fakóbarna
hajtincsét, és átpergette a szálakat az ujjai között.
Anna érezte, hogy könny szökik a szemébe, de visszanyelte
a sírást. Csak egy apró mozdulat volt, Vladimir Darq azonban
már ennyiből is tudta, hogy helytálló a feltételezése. Nem
mintha kételyei lettek volna. Ahhoz túlságosan bízott a
megérzéseiben.
Anna felfújta az arcát. Ennyire szembeötlő, hogy ő csupán
egy szeretetlen selejt, akiben annyi szikra sincs, mint egy
csatornába hajított gyufaszálban, és ez két vágány
távolságából, még egy vadidegennek is feltűnik? Jóságos ég!
– Semmi baj. Én át tudom formálni magát – suttogta
Vladimir Darq. A hangja simogatott, akár a bársony. – Érezni
fogja, hogy gyönyörű. Kevesebb mint nyolc hét alatt az egész
életét megváltoztathatom. És ön ad majd erőt a többi nőnek,
hogy ők is megszépüljenek. Maga lesz az első a Föld
szépséges asszonyai közül, akiket életre hívok.
 – Szépséges? – Anna száraz, horkantásszerű nevetést
hallatott. Soha nem mondtak még ilyet neki. Senki sem
mondta még neki: „Anna Brightside, szép vagy.” S ha már itt
tartunk, azt se mondták rá, hogy édes, vagy, mondjuk, csinos.
Tinédzserként megszámlálhatatlan alkalommal elegyedett
beszélgetésbe jóképű srácokkal, hogy közben rádöbbenjen, a
fiúk valójában a nála jóval csinosabb barátnőjére, Caroline-ra
utaznak az imádni való gödröcskéivel meg a melaszbarna
szemével. Húszas éveiben még ennél is kevesebb figyelemre
méltatta a másik nem, hiába volt makulátlan a bőre, és
ősziesen szép a haja. Aztán harmincasként megismerkedett a
jópofa, mérhetetlen szexuális étvággyal bíró Tonyval. A fiú
nemi vágyának tárgyaként Annának éledezni kezdett a női
magabiztossága. Míg Tony nem ejtette őt Miss
Hetykecickóért. Most meg itt ez a vámpírnak öltözött fazon, és
azt állítja, hogy az ő varázsfehérneműjétől majd csodaszép
lesz. Na de harminckilenc évesen? Miután egész eddigi
életében annyi szexuális vonzerő sem volt benne, mint egy
vödör festékben? Ennek elmentek otthonról?
– Nehéz elhinnem ezt az egészet – kezdte Anna,
zavarodottan ráncolva a szemöldökét. – Úgy értem, ez itt
Barnsley, egy vasútállomáson vagyunk. És maga Vladimir
Darqnak mondja magát, és azt szeretné, ha benne lennék a
tévében? Kezdem azt hinni, hogy még mindig ájult vagyok, és
ez csak álom. – Már csak azért is, mert valahányszor a férfi
ajka szétnyílt, Anna látni vélte az agyarát.
– Szabad a becses nevét?
– Anna. Anna Brightside.
– Anna Brightside, kérem, gondolkodjon a dolgon – mondta
a férfi. – Keressen rám az interneten, és meggyőződhet róla,
hogy tisztességesek a szándékaim. – Még közelebb hajolt, és
megfellebbezhetetlenül mondta: – A forgatás május
kilencedikén, szombaton kezdődik. Együtt fogjuk
végigcsinálni.
– Tényleg? – így Anna. Milyen rátarti fazon!
– Igen, tényleg, és hamarosan számítok a hívására, mellyel
megerősít az igazamban – mondta Vladimir Darq. – Soarta,
sorsszerű, hogy találkoztunk. Soarta! – S mielőtt Anna akár
csak egy szót is szólhatott volna, a férfi felállt, kezet csókolt
neki, és összeütötte a sarkát, mint valami Vilmos császár.
Aztán meglibbent a fekete köpönyeg, és már nem volt sehol.
– Ördög és pokol – mondta Anna. Más nem jutott eszébe,
ami illett volna az alkalomhoz.
 19. FEJEZET

Calum felülmúlta önmagát, mégpedig háromszorosan.

Dawn arra ért haza a munkából, hogy kifosztották a perselyét,
amelyben a kétfontos érméket gyűjtötte, a húsvéti
csokoládétojás meg, amelyen cukormázból a „Jeles Jegyes”
felirat díszelgett, félig megevett állapotban hevert a
konyhaasztalon. Ezek szerint Calum mindkettőt megtalálta a
rejtekhelyen, a szekrény fenekén. A tojás meggyalázása sokkal
jobban elkeserítette Dawnt, mint a hiányzó pénz. A
lóversenyen nyert összeget hál’ istennek biztonságosabb
helyre dugta. Aztán észrevette, hogy a bevásárlótáskában lévő
menyasszonyi fátyla tele van csokis ujjnyomokkal. A kanapén
ülve füstölgött, míg a fiú este fél tizenegykor elő nem került
végre, természetesen beszeszelve. Calum szokásához híven
csak röhögött, és a vállát vonogatta, mint aki nem is érti, miért
csinál a lány ekkora cirkuszt pár rongyos font miatt, mintha
bizony meglopta volna – azt a nyamvadt tojást meg úgyis neki
szánta. Dawn azt vágta a fejéhez, hogy elrontotta a
meglepetést. A fiú ráordított, hogy hagyjon neki békét, és ha
ilyen lesz majd a házasélet, akkor ő inkább visszacuccol a volt
barátnőjéhez, Mandy Clamphez. Dawn önző disznónak
nevezte, mire a fiú pofon ütötte, mert a hisztérikákkal nem
lehet mit csinálni. Aztán otthagyta a zokogó lányt a
nappaliban, és elment aludni.
Grace másnap reggel arra ébredt, hogy eső dobol a
lakókocsi falán, ahol szűkös kényelmetlenségben töltötte az
éjszakát. Átfordult a másik oldalára, hogy vessen egy
pillantást az órára – hat tíz –, aztán bedugta a fejét a takaró alá
a legkeskenyebb hálóalkalmatosságon, amellyel valaha is
összehozta a balsors, és próbált visszaevezni az álmok
világába, ahol egészen ébredésig a tengerben úszkált,
miközben odafentről finoman hullott rá a langy trópusi zápor.
Fortyogó dühe képtelenné tette rá, hogy visszaaludjon. Még
fél órán át küzdött, de hiába igyekezett öntudatlanságba
merülni, így aztán felkelt, hogy készítsen magának egy teát a
silány „konyhában”.
 Ahogy felderengett előtte Gordon önhitt ábrázata, amikor az
este ráhajtott az autópályára, Grace lényét szitokszavakkal
fűszerezett érzések töltötték el. Abban a minutumban tudta,
hogy éppen elrabolják, és olyan helyre viszik, ahová nem akar
menni. A nyakát tette volna rá, hogy Blegthorpe az úti cél
(Gordon hónapok óta emlegette a helység nevét), és ott
szisztematikus gyötrelmekben lesz része, mert sorra járják
majd a lakókocsiparkokat. És bizony telibe trafált! Gordon fel
volt háborodva, hogy a neje nem hajlandó vidáman
cseverészni vele a szendvics meg a tea mellett, amikor
megálltak a benzinkútnál pisiszünetre. A feleségének is
becsomagolt. Egy régi fekete nadrágot tett be a bőröndbe, amit
Grace csak takarításhoz hordott, egy kék szoknyát
szarvasmintás felsővel, három melltartót, és egyetlen bugyit.
Bepakolta még Grace hajkeféjét, néhány törülközőt, sminket
egyáltalán nem, cipőből viszont három párat is. A hálóingről
és a harisnyáról megfeledkezett.
Grace bekapcsolta az özönvíz előtti hordozható tévét, és
addig babrálta az antennát a tetején, amíg elfogadható nem lett
a kép. A hírolvasók hangja legalább elnyomta a másik
szobában durmoló Gordon bosszantóan elégedett
hortyogásának zaját. Megfordult a fejében, hogy fogja a
kocsikulcsokat, és hazavezet. Paullal akarta tölteni a
húsvétszombatot, és látni akarta, hogyan derül fel Joe
arcocskája, amikor megpillantja azt az óriási húsvéti tojást,
amelyet a múlt héten vásárolt neki. Gyűlölte Gordont. Amit
Gordon akart, annak úgy kellett lennie, és ez egyre inkább így
volt, mióta a „kemping” és a „korkedvezményes nyugdíj”
kifejezések beépültek a mondataiba. Nos, itt az idő, hogy
Grace végre szembeszálljon vele. Valójában ez már az utolsó
utáni pillanat. Már akkor lépnie kellett volna, amikor a férje
kidobta Pault a házból.
SMS-t írt Paulnak, hogy lemondja a szombatot. Az
akkumulátor épp abban a pillanatban mondta be az unalmast,
amikor Grace rányomott a küldésre, így nem volt benne biztos,
hogy átment-e az üzenet. A telefon halott kijelzőjére meredve
olyan érzése támadt, hogy soha nem volt még ennyire elvágva
a világtól.
 Dawn tízkor ébredt fel a kanapén, ahol előző éjjel álomba
zokogta magát, és kocsival átment Murielhez, mialatt Calum
még mindig az ágyban szunyált, bár nem is annyira alvó, mint
inkább hibernációban lévő ember benyomását keltette.
– Szia, szívem, milyen kellemes meglepetés – mondta
Muriel. Lágy hangjától Dawn menten sírva fakadt. Muriel
dundi karjába ölelte, és a hátát lapogatva a kanapéhoz vezette.
Letessékelte a kanapéról az ott szundikáló agarat, és lenyomta
Dawnt a kutyaszőrrel telehintett párnákra.
– Összekülönböztetek Callel, igaz? – kérdezte Muriel.
Dawn csak bólintott, nem bírt megszólalni a torkába toluló
könnyektől.
– Csak nem a rendőrségi figyelmeztetés miatt, amiért
bemosott egyet annak az ürgének? Dawn felnézett.
– Ezek szerint te még nem tudsz róla.
Dawn arcát ráncba gyűrte a gondolat, hogy hová fajulhat ez
még.
– Nem az ő hibája. Calum szerint a fickónak már hónapok
óta érett az a pofon. Szóval Calum előbb elmondta az
anyjának, hogy a rendőrség figyelmeztetésben részesítette,
majd elment a kocsmába, hogy leigya magát, és csak aztán jött
haza, gondolta Dawn. Nem nehéz kitalálni, ő hányadik helyen
áll a fiú fontossági listáján.
– Majd elrendeződik ez is – mondta Muriel. – Az apja
ugyanilyen volt az ő korában. Nagyhangú tuskó volt az én
Ronom, főleg olyankor, ha beivott. Évekbe telt, mire
összeszedte magát, de megcsinálta! Nézz rá, olyan, mint a
kezes bárány. Tarts ki, lányom, csak ennyit mondhatok.
– De hát megütött, Muriel! – mondta Dawn.
– Vissza kellett volna ütnöd – felelte Muriel, mint aki nem
is érti, hogy lehet ilyen tyúkeszű ez a lány. – Mindjárt elment
volna a kedve a pofozkodástól. – Felnevetett, aztán szemügyre
vette Dawn könnyáztatta arcát, és megkeményedett a hangja.
– Nem lehetett nagy ütés, hisz nem is maradt nyoma.
Egyáltalán miért ütött meg? Biztos okot adtál rá.
 – Azzal fenyegetett, hogy visszamegy Mandy Clamphez.
– Azt csak a te bosszantásodra mondhatta. Miért nem
küldted el a búsba? Én azt tettem volna. Menjen csak vissza
ahhoz a nőhöz.
Dawn soha nem mondana ilyet. Mandy Clamp óriásméretű
szálka volt a szemében. Calum meg az a nő éveken át hol
együtt voltak, hol szakítottak. Aztán amikor Mandy
végérvényesen ejtette, Calum Dawnnal vigasztalódott. Aztán
Mandy úgy döntött, hogy mégis kell neki a fiút, és több ízben
is zaklatta. Dawn nem rejtette véka alá az elégedettségét,
amikor Muriel elmondta neki, hogy a család nemigen kedvelte
Mandyt. Crooke-ék rendszeresen élcelődtek rajta, hogy a
szeme se áll jól a némbernek.
Akárhogy is, nem kizárt, hogy Calum megkereste Mandyt,
csak azért, hogy komolyan megleckéztesse Dawnt. Mandy
Clamp meg bizonyára örült, hogy pontot szerzett Dawnnal
szemben, és kitárta az ajtaját Calum előtt. Aztán széttárta neki
a lábát.
– Nem lett volna szabad megütnie engem – pityergett
Dawn.
– Nőj már fel, Dawn – pirított rá Muriel némi éllel a
hangjában. – Calum elmondta, hogy egyfolytában szekálod.
Márpedig a férfinak előbb-utóbb eljár a keze, ha nem hagynak
neki békét. Ez van.
Dawnnak a lélegzete is elakadt, úgy meg volt döbbenve.
Soha nem gondolta volna, hogy Calum képes a családjához
rohanni, hogy őt bemószerolja, s hogy aztán a család szépen
kibeszéli a háta mögött. Vajon mit mondtak még róla? Magától
értetődik, hogy a fiú pártját fogják, de azt azért nem
gondolhatják, hogy Calum semmiben sem hibás. Azt akarta
mondani, hogy ő nem szekálja Calt, s hogy az még nem
szekatúra, ha megkéri, hogy adjon valamicske pénzt az
esküvőre ahelyett, hogy minden fillérjét elinná. És az sem
piszkálás, ha leteremti a fiút, amiért kifosztotta az ő
takarékbetétjét. Ám most először Dawnnak az volt az érzése,
hogy Muriel süket lenne az ellenvetéseire. Úgy látszik, egy
Crooke szava szentírás egy másik Crooke szemében. Még
akkor is, ha közben odáig fajult a helyzet, hogy megütöttek
egy nőt.
Dawn szülei között igazi összhang volt, szerették és
becsülték egymást. Más gyerekekkel ellentétben, akik
altatódal híján a szüleik veszekedésére szenderedtek el, ő
egyszer sem hallotta, hogy akár csak felemelték volna a
hangjukat. Nyilván velük is előfordult néha, hogy
összevitatkoztak, de soha nem őelőtte. Szerető szülei meghitt
légkörben nevelték, rengeteget nevettek, és évekbe telt
kihevernie az elvesztésük után maradt fájdalmat, bár bizonyos
értelemben soha nem heverte ki. Aztán berobbantak az életébe
Crooke-ék, s ő magába fogadta őket, akár egy kiszáradt
szivacs, ha tiszta vizű tóba merítik. Csakhogy az ő világuk
gyökeresen elütött attól, amelyhez Dawn szokva volt.
Újdonság volt a számára, hogy kiabálnia kell, ha valamit el
akar érni, és a viták hevében olykor az volt az érzése, hogy
nem önmagát adja. Fogalma sem volt, képes lesz-e valaha
beilleszkedni. Időnként haragudott magára, hogy valamennyire
máris hozzájuk idomult.
Muriellel ellentétben ő abban hitt, hogy az éremnek két
oldala van. Talán tényleg úgy tűnhet, hogy szekálja Calumot.
Talán jobb lenne, ha nagyobb szabadságot hagyna neki. Mert
minél inkább nyaggatja, annál jobban elmarja magától, a
végén még tényleg visszamegy ahhoz a bestiához. Nem akarta
összerúgni a port Muriellel, így a harmonikus viszony
fenntartása érdekében inkább beadta a derekát, és azt mondta:
– Alighanem igazad van, Mu, egy kicsit tényleg
visszafoghatnám magam.
– Eredj haza – mondta Muriel. – Békülj ki vele. Pár hét
múlva itt az esküvő. Calum derék fiú. Csak egy kis szeretet és
támogatás kell neki, ne légy púp a hátán, ne nyafogj folyton,
hogy eljár otthonról. Szívem, ha egy ketrecbe zárt állatot
akarsz birtokolni, akkor vegyél aranyhörcsögöt.
Calum a mama pici fia, a szeme fénye. Az ártatlanság
szobra. Ezt ideje megjegyezni.
 20. FEJEZET

A következő napon rettenthetetlen, anorákos vakációzók

sétálgattak a part mentén, a szél minduntalan kifordította az
esernyőjüket; az ezt követő viaskodásuk kész tornamutatvány
volt, ahogy szembeálltak a széllel, hogy az visszapöndörítse az
ernyőjüket. Grace elhatározta, hogy lenyeli a békát, és követi
Gordon játékszabályait. Egyfelől túl fáradt volt a
háborúzáshoz, másfelől így legalább azt mondhatja majd, hogy
ő igazán megpróbálta jól érezni magát a szélviharos, unalmas
Blegthorpe-ban, ám, minő meglepetés!, csúfos kudarcot
vallott.
Így ahelyett, hogy abban a bizonyos tündéri maltstone-i
kávézóban teázna a fiával meg azzal a fiatalemberrel, aki oly
nagyon szeretné őt megismerni, itt, ebben a lepusztult
krimóban keresett menedéket az orkánerejű szél elől,
teasütemény helyett íztelen sajttal, olcsó fehér kenyérrel és
még olcsóbb margarinnal készült szendvicset majszol, és
csorba bögréből kortyolja mellé a teát. Gordon egy akkora
darab sült hallal tömte a fejét, amely egy kisebb bálnával is
felvette volna a versenyt.
– Nincs is annál jobb, mint mikor az ember leruccan a jó
öreg tengerhez – mondta a férfi, miközben egy halszálkát
piszkált ki a fogai közül. Az italmérés cégére nagy zajjal az
ablakhoz verődött. – Ezt nevezem szélnek – nyerített Gordon.
– Mikorra kell odaérni a lakókocsiparkhoz? – kérdezte
Grace. Ivott egy korty teát, és remélte, hogy Paul megkapta az
üzenetét, s most nem aggódik érte, amiért nem ment el a
találkájukra.
– Fél óra múlva – mondta Gordon az órájára nézve. – A
desszert még belefér. Te kérsz valamit?
Sikítani tudnék, gondolta Grace, de hangosan csak annyit
mondott:
– Kösz, inkább kihagyom.
 Miután Gordon bekebelezett egy irdatlan adag
melaszpudingot tejsodóval, kimerészkedtek a szabadba;
időközben elült a szél, s a nap rendkívül morcosnak kinéző
felhők mögött bujkált.
– Nyáron pofás lehet – mondta Gordon, és kinyitotta a
kocsit. Egész úton a Kilátás az Öbölre lakókocsipark felé,
amely három mérföldre volt a parti úton, az „Ó, mennyire
szeretem a tengerpartot” fütyülte. Idegesítő volt.
Bejelentkeztek a kemping recepcióján, és egy dús testű
hölgy, akinek egyáltalán nem volt dereka, s ettől kis híján
szétrepedt rajta a kosztüm, melegen üdvözölte, majd némi
kedélyes tereferét követően az egyes számú lakókocsihoz
kísérte őket. A kaspókban művirág pompázott, a lépcső mellett
grillsütő állt. Belülről lenyűgöző volt, ezt Grace-nek is el
kellett ismernie. Duplája annak, mint amelyikben nemrég két
kényelmetlen éjszakát is eltöltött. Volt benne négy szoba,
háromban franciaágy és beépített szekrény, a fürdőszoba meg
olyan tágas volt, hogy táncra lehetett volna perdülni benne.
Igazán mutatós, de ez akkor sem Grace világa. Tele volt már a
hócipője a kempingezéssel, ugyanis Gordon a
„kikapcsolódásnak” ezt az egyetlenegy fajtáját ismerte.
Ő valami másra vágyott, olyan nyaralásokra, ahol mások
gondoskodnak az étkeztetéséről, és garantáltan süt a nap.
Olyan helyen szeretett volna eltölteni egy-két hetet, ahol
istenigazában elengedheti magát, ahelyett hogy ugyanazt a
házimunkát végezné, csak másik helyszínen. Lehet, hogy
Gordonnak a kempingezés is pihenés, de csak azért, mert soha
a kisujját se mozdítja, miközben Grace főz, takarít, mosogat,
ágyaz. Mindez, ugyebár, női munka.
– Ez itt a „Monte Carlo”, a legújabb modellünk – mondta a
szűk kosztümös nő. – Húszezer fontba kerül, de ha most
hétvégén vásárolják meg, potom tizennyolcezerért az önöké
lehet.
Már veszem is elő a csekkfüzetemet, gondolta Grace epésen.
Vajon hány héten keresztül andaloghatna a paradicsomi
Sorrento utcáin tizennyolcezer fontból? Látta Gordonon, hogy
ő is meghökkent az összeg hallatán. Pedig tisztában kellett
lennie az árakkal, hiszen kimerítő kutatást végzett a témában.
Fennhangon Gordon mindössze annyit mondott, hogy az
összeg egy kissé ijesztően hangzik annak, aki nem engedheti
meg magának, hogy két kézzel szórja a pénzt.
– Nekünk ez amúgy is nagy lenne – mondta. – Tudna
mutatni egy másikat?
– Hogyne – mondta a nő. Időközben felmérte őket, és arra
jutott, hogy nem a nagy pénzes vásárlók közé tartoznak, így a
„Cannes” modellhez vezette őket, amely az elmúlt öt évben
ugyanannak a hölgynek a tulajdonában volt. Aki ráadásul még
színvak is, gondolta Grace a narancssárga legkülönbözőbb
árnyalataiban összeválogatott berendezés láttán. Mintha egy
óriási rothadó mangó belsejébe csöppentek volna.
– Tizenkétezer-háromszáz fontért azonnal elvihető – mondta
a nő. – Hatágyas, melyek közül az egyik kétszemélyes. És
külön étkezőrész tartozik hozzá.
A zuhanyozóhelyiség tekintélyes méretekkel bírt, és Gordon
nyilvánvalóan azt remélte, hogy Grace odalesz majd a
konyhától – jövendőbeli birodalmától. Grace szinte látta,
ahogy a csillogó szeme mögött beindulnak a fogaskerekek az
agyában, és odaképzeli magukat a tipikus angliai nyárba:
Grace vígan sütögeti az almás pitét, miközben szórakoztatja a
gyerekeket, eteti a kicsit, berámol a mosógépbe, és a fenekébe
dugott partvissal még padlót is seper, Gordon
pedig ezenközben a növénykatalógusait bújja, és barátian
átinteget a szomszédoknak.
– Azt hiszem, emellett maradunk – mondta Gordon. –
Egyszerűen nagyszerű.
– Gordon! – reccsent rá Grace. – Ne haragudj, válthatnánk
néhány szót?
Megragadta Gordon ingujját, és behúzta a sarokba, hogy
nyugodtan megbeszélhessék a dolgot. A kosztümös nő
beleolvadt a háttérbe.
– Ez egy csomó pénz, Gordon – mondta Grace.
– A te jó voltodból hamarosan úgyis nagy pénz áll a házhoz
– mondta Gordon.
– Arra nem építhetsz – mondta Grace.
 – Sebaj, a megtakarításainkból is ki tudjuk fizetni. Egyszer
élünk, Grace. Jó áron adják, megvesszük és punktum.
Miért pont most kezd ez az ember tékozolni?, gondolta
Grace. A legszívesebben beleüvöltötte volna a képébe, hogy
esze ágában sincs egész nyarakat Blegthorpe-ban tölteni.
Nem fogja hagyni, hogy elrángassák Barnsley-ból az egyik
adag koszos edény mellől csak azért, hogy aztán a
tengerparton még több mosogatnivalója legyen, de tudta, hogy
eleve vesztes csatát vív.
Gordon soha nem maradt alul a vitában, ehelyett az
állhatatosságával fárasztotta ki az ellenfelét, és mivel Grace
már második éjszaka pocsékul aludt, túl fáradt volt ahhoz,
hogy visszavágjon. Kelepcében érezte magát. Mióta Paul
összekülönbözött az apjával, Grace soha nem érezte
még ennyire terhesnek a férje erőszakosságát.
Amikor Gordon kidobta Pault a házból, Grace kezdte más
szemmel nézni az életét, s ez felért egy megvilágosodással.
Rádöbbent, hogy a férje nem a társa. Gordon füvet nyírt,
megszerelte, amit kell, és kezelte a háztartáspénzt; Grace
főzött, takarított, és gyereket nevelt, de míg
Gordon maradéktalan tiszteletet várt el azért, mert ő a férfi a
házban, Grace robotolását természetesnek vette, mondván, „ez
a nők dolga”. Grace véleménye itt nem számított. Ő maga sem
számított. Gordon diktátor, nem demokrata.
Grace tehetetlenül nézte, ahogy a férje szétnyitja a
csekkfüzetét, hogy kiállítsa a tíz százalék foglalóról szóló
csekket. Mosolygott, miközben írt. Grace soha nem gondolta
volna, hogy a „huncut” szó egyszer még alkalmazható lesz a
férjére. Bizarrnak találta Gordon felajzottságát, mintha
megszállta volna valami, de nem volt teljes az átalakulás.
Az estét a Robin Hood Clubban töltötték, ahol
meghallgathattak egy középszerű énekespárost, akik
„Paradise” néven futottak, és orgonán kísérte őket „Trevor
Starr” olyan csillogóvillogó öltönyben, amely valamelyik
Liberace-árverésről is származhatott volna. Azután a
helyi Celine Dion, „Lynn Laverne” foglalta el a színpadot, és a
dobhártyákat nem kímélve lírai dalokat kornyikált. A
szünetben bingót játszottak. Majd visszatért Lynn Laverne,
ezúttal más toalettben, és
Gordon sült halat rendelt krumplival meg salátával két
személyre, mialatt LL tovább repesztette az üvegeket a
hangjával. Gordon a bárban összemelegedett egy
kempingezésben veteránnak számító házaspárral, és meghívta
őket az asztalukhoz. A tengeri levegőről meg a
kempingéletformáról áradoztak, és meginvitálták Gordonékat
egy reggeli kávéra, hogy ők is megcsodálják a
vadonatúj luxuslakókocsijukat, a lakókocsik Rolls-Royce-át, a
Monacót. Grace mosolyogni próbált, jóllehet üvölteni szeretett
volna. Ami Gordon Beamisht illeti, ő most volt csak igazán
elemében.
 21. FEJEZET

Szombaton késő este Ben hatalmas csokitojást rejtett a

kandallóba Raynek húsvétvasárnap reggelre. A lány
cukormázból formált neve és három csók díszítette. Az éjjel,
mialatt Ray aludt, Ben krumplinyomdával rózsaszín
nyuszilábnyomokat nyomtatott a padlóra.
– Ide nézz, Ben, mit hozott nekem a húsvéti nyúl! –
ujjongott Ray, ahogy ébresztésképpen rávetette magát a férfira.
– Remélem, a férjednek is adsz belőle – mosolygott Ben.
– Talán neked is hozott egyet – mondta Ray. – Csak lehet,
hogy a tiédet a konyhában tette le.
– Azt mondod? – Ben kiugrott az ágyból, és már szaladt is a
konyhába, akár egy gyerek.
Egy nagy fészket talált ott barna kartonpapírból tele apró
csokoládétojással, melyekre jókora csokityúkanyó vigyázott.
– Te kis hamis – mondta szeretettel, és cuppanós csókot
nyomott Ray fejére. Imádta a lánynak ezeket az apró
figyelmességeit, és hasonló gesztusokkal igyekezett
viszonozni őket. Végtére is most már ők irányítják a saját
életüket. Felnőttként maguknak teremtik meg
mindama csodákat, amelyek a gyerekkorukból kimaradtak.
Dawn és Calum kibékült, miután a lány elnézést kért a
kiállhatatlan viselkedéséért, és egy szót sem szólt, mikor Cal
péntek és szombat este is elment hazulról, és akkor is lakatot
tett a szájára, amikor húsvétvasárnap, valamivel hajnali kettő
után meghallotta a fiút hazajönni. Calum egy gyors reggeli
kamatyolással mondott neki köszönetet, majd mintegy
mellékesen bocsánatot kért, amiért megette a meglepetésnek
szánt tojást.
Azután átmentek Murielékhez ebédre. Az egész család a
nagy asztal köré zsúfolódott. Dawn mindig arról álmodott,
hogy ilyen családba tartozhasson, és az álma hamarosan a
törvény szerint is valóra válik. Egyik oldalán Calum húga,
Demi foglalt helyet, a másikon a nővére, Denise.
Denise, Demi és Dawn – alliteráló neveik is megerősítették a
lányt abban az érzésében, hogy jó helyen van.
– Remek hírem van kettőtök számára – jelentette be Muriel.
– A szemközti házban lakó Bette megvarrja a koszorúslányok
ruháját. Így megspórolhattok egy rakás pénzt.
– Ó! – Dawn igyekezett diplomatikusan hárítani. – Igazság
szerint láttam pár nagyon szép Laura Ashley-t…
– A Laura Ashley-ruhák irtó csicsásak – fintorgott Demi.
– Nem, nem, ezek gyönyörűek, és…
– Bette a bolti ár töredékéért bármit megvarr neked. Csak
megmondod, mit akarsz, és megcsinálja. Kiváló varrónő.
– Hát akkor, köszönöm. – Dawn nagyot nyelt. Ezek szerint
Mu már eldöntötte, hogy Bette fogja megvarrni a ruhákat,
hálátlanság lenne visszautasítani. És ha Bette tényleg olyan
zseniális, akkor ő is meg tudja varrni ugyanazokat a Laura
Ashley-modelleket.
– Ó, és még egy jó hír. Charlotte nénikédtől kapsz egy ezer
fontról szóló csekket. De be kéne menned hozzá az otthonba.
Mindahányan elismerően füttyentettek, egyedül Calum
szitkozódott.
Muriel megfenyegette a fiát a szedőlapáttal, amivel épp a
húsos pitéből vett magának.
– Ki az a Charlotte néni? – kérdezte Dawn.
– Igazság szerint ő az én nénikém – mondta Muriel. –
Calum második neve William; Charlotte néni férje után.
William bácsinak a bőre alatt is pénz volt. – Összedörzsölte a
mutató- meg a hüvelykujját, hogy jelezze: William bácsi és
Charlotte néni éppenséggel nem szűkölködött. – Lényeg a
lényeg, a bácsi meghalt, és nincs gyerekük. Én mondom,
remek húzás volt, hogy Calum a William nevet is megkapta.
Gondoltam, még hasznunk származhat belőle, és tessék,
igazam volt. Nagyon jó ember volt az én William bácsim.
– Ebben hasonlítasz rá, nem igaz, Cal? Hisz olyan jó ember
vagy – szólt oda Demi az asztal fölött a bátyjának. – Hallom,
behúztál egyet Dawnnak.
 – A rohadt életbe, többet tudtok rólam, mint én saját
magamról!
– Te tényleg behúztál neki? Hogy lehetsz ilyen szemét! –
fakadt ki Denise, és csúnyán nézett az öccsére.
– Azért kapta, mert szakadatlanul izélget – mondta Calum,
azzal nagyot húzott a söréből. – Egyébként meg épp csak
meglegyintettem. Hisztérikus volt. Szóval gyógyító célzattal
ütöttem meg!
– Tulajdon szellemessége önhitt vigyorgásra késztette.
– Az isten szerelmére, Dawn, nem kell folyton pattogni –
mondta Denise, egyszeriben átállva az öccse oldalára.
– Ne tegyünk már úgy, mintha sorozatgyilkos lennék! –
hőbörgött Calum. – Ő tehet róla. Mert mindig nyaggat.
– Tiszta sor – szólalt meg Ronnie, aki mindeddig hallgatott.
– És most még egy okot adtál neki a zsörtölődésre.
Ezen mindenki nevetett. Dawnra is átragadt a vidámságuk,
és most az ő szemükkel látta magát. Miért baj az, hogy egy
kicsit bárdolatlanok? Miért baj, hogy mindig ott áll az
asztalukon a ketchupos üveg, vagy hogy akciós sört isznak,
tekintet nélkül a minőségre? Ez egy régi vágású család,
összetartanak, és sokat kacagnak együtt. Mint Catherine
Cookson regényeiben. Cookson hősnői csordultig vannak
élettel, és mindig kiállnak magukért. Ideje lenne már, hogy ő
is könnyedebben vegye a dolgokat.
 22. FEJEZET

A maltstone-i temető olyan hely, ahol a holtak békében

nyugodhatnak, ez volt Raychel első gondolata, ahogy a
hepehupás füvön lépdelve átvágtak a kőkeresztek és
kőangyalok között egy csendes kis térségre, a tarka vagy már
megfakult színű virágok, plüssmackók és emlékkártyák
közé: a gyerekek temetőjébe.
– Szerinted milyen? – szólalt meg Raychel.
– Tökéletes – mondta Ben. – Nagyon nyugalmas. Nézd
csak, kedves.
Ahol véget ért a fű, egyetlen fa állt őrt az onnét kezdődő
erdő előtt. Raychel egy kis feszületet meg egy apró
plüssnyulat vett elő a táskájából. Félrehajtotta a fűszálakat a fa
törzse mellett. A levegőt a harangvirágok édeskés illata járta
át.
– Itt jó lesz?
– Igen – mondta Ben.
Raychel megcsókolta a keresztet, aztán Ben arcához emelte,
hogy ő is megcsókolja.
– Boldog húsvétot, drága Angel – mondta Raychel, és
letérdelt, hogy leszúrja a keresztet a földbe a kék virágok közé.
– Édes Istenem, kérlek, vigyázz a kicsikénkre. Ámen.
– Ámen – mondta Ben is, azután felsegítette és átkarolta
Rayt. Szipogva nyelte vissza a szemébe gyűlő könnyeket.
– Jól vagyok, tényleg – mosolygott rá Ray –, tudom, hogy ő
nincs itt. Odafent van a mennyben, de akkor is kell egy ilyen
hely, ahová kijárhatok hozzá.
– Nem kell magyarázkodnod, kedves. Gyere, menjünk haza.
Majd máskor is eljövünk. Ő is tudja.
Elmentükben Ben küldött egy csókot az ég felé, és remélte,
hogy elér a mennyekig. A baba úgy halt meg, hogy még neve
sem volt, így ők „Angel”-ként emlegették. Ben és Raychel
voltak az egyetlenek, akik a kis Angel fivéreként és
nővéreként örökké emlékezni fognak rá.
 23. FEJEZET

Anna utánanézett Vladimir Darqnak az interneten, és

megtudta róla, hogy negyvenkét éves, és Romániából
származik. Komoly sikereket ért el a divatszakmában a
legtehetősebb réteget megcélzó exkluzív, gót megjelenésű
alkalmi és esküvői ruhakreációk tervezőjeként, aztán egy
évre eltűnt a világ szeme elől, majd nemrégiben Milánóban
bukkant fel újra, ahol lélegzetelállítóan pazar bemutatót
rendezett a saját tervezésű fehérneműiből. Az Observerben
megjelent egyik cikk tanúsága szerint Darq többé nem óhajt
kizárólag az amúgy is szép gazdagoknak tervezni.
Az „elfeledett nő” lesz az új célközönség, aki azt hiszi
magáról, hogy nincs benne semmi különös, és éppen ezért
lassanként beleszürkül a háttérbe. Az árak is az átlagnő
pénztárcájához igazodnak majd!
Vladimir Darq azt állította, hogy a megfelelő fehérnemű –
értsd: az ő fehérneműi – segítségével akármelyik nő
felruházható szexualitással. Kitalált egy olyan alakformáló
alsóneműt, amely egyetlen nő kelléktárából sem hiányozhat,
hangoztatta öntudatosan.
Számos internetes oldal foglalkozott a férfival, még online
rajongói klubja is volt, s a fórumozók igyekeztek minél több
információt egybegyűjteni róla, habár senki sem tudott
olyat mondani, ami ne lett volna benne az újságokban. Darq
személye rejtélyek ködébe burkolódzott. Az sem volt biztos,
hogy halandó-e egyáltalán. Egyik-másik weboldalon olyan
feltételezésekbe botlott az ember, hogy nem csupán egyszerű
marketingfogás, de tény és való: Darq vámpír. Ezt a
teóriát megbuherált fotókkal támasztották alá, melyeken a férfi
sápadt aranyszemmel, hófehér bőrrel és hatalmas agyarral
látható. Tudvalévő, hogy Darq esténként aktív, ugyanis gyűlöli
a napfényt – ez is a hagymázas elméleteket igazolta. Csupa
bulvárszamárság.
A nőtlen, gyermektelen Darqról készült fotókon a férfi
szépséges modellek mellett pózol, karjával „barátja”, a fotós
Leonid Szabo vállán. Anna arra gondolt, sejthettem volna,
hogy Vladimir Darq meleg. Nézzünk szembe vele: egy férfi,
aki felfigyel rá, éppen őrá, nem lehet heteroszexuális. A
húsvétvasárnapból hátralévő időt Anna egy Jézusról szóló film
megtekintésével, valamint azzal töltötte, hogy becsípett a
bortól. Megsiratta a megfeszített Krisztust, és ha már úgyis
bőgött, hát sírt egyet Tony miatt is, aki a távozásával fájdalmas
űrt hagyott a lány szívében. Sírt azért, mert a macskája
elhagyta őt egy másik nőért, az özvegy Edna füstölt lazaccal
csábította el tőle a jószágot.
Keservesen, szégyentelenül zokogott azért, mert senki sem
szereti, így nem lesz majd, aki eljöjjön a temetésére, ha itt az
idő. Fejfája sem lesz, sírját benövi a fű meg a gaz,
odapiszkítanak a kutyák. Holtában még inkább el lesz feledve,
mint éltében.
Miután a vécén mindent kiadott magából, a mosdóhoz
botorkált, és meglátta magát a tükörben. Az alkoholtól
elhomályosodott tudatát az a józan gondolat fúrta át, hogy ezt
így nem folytathatja. Úgy fest, mint aki már meghalt,
elföldelték, exhumálták, és a sírásó fejbe kólintotta
a lapátjával. Az nem lehet, hogy nincs semmi remény. Ő az a
bizonyos elfeledett nő, akiről Vladimir Darq beszél. A férfi
cégkártyáját szorongatva aludt el.
 24. FEJEZET

– Üdv mindenkinek – mondta a belibegő Christie. – Hogy

teltek az ünnepek?
– Pompásan, köszönjük – felelték kórusban a többiek.
Anna remélte, hogy nem kell részletekbe bocsátkozni. Mit
mondhatna? Egy csomót bőgtem, Jézus az agyamra ment, ja,
és elájultam a pályaudvaron, aztán egy homokos vámpír
megkért, hogy öltözzem fehérneműbe. Hát így telt a húsvét. És
ha ez nem volna elég, Lynette Bottom, az a cafka ma reggel
elhajtott mellette Tonyval. Azonkívül borzasztóan fáj a feje,
mert sírva aludt el. Az „alvás” szó persze erős túlzás. Már nem
is emlékezett rá, mikor fordult elő utoljára, hogy végigaludta
az éjszakát. Tegnap éjjel is legfeljebb egy órára szenderedett
el, aztán azt álmodta, hogy Tony és a jól láthatóan viselős
Lynette házasságot köt az édességárus Sid standja előtt a
barnsley-i piacon. Erre rögtön felriadt. Sajgott a teste, és
belezokogott a párnájába, azt remélve, hogy mindjárt jön az
enyhet adó álom, de az csak nem jött. Végül belátta a
vereségét, és felkelt, hogy tejet melegítsen magának, ám attól
meg csak hányingere lett. Leroskadt a díványra, és várta, hogy
reggel legyen, közben mosolytalan arccal bárgyú vígjátékokat
bámult a tévében. A reggelire elfogyasztott két dupla kávé
meg egy ibuprofen mit sem enyhített a halántékát hasogató
fájdalmon, amitől majd szétrepedt a feje. Mintha valaki
csavarhúzóval döfködné az agyát.
Malcolm megint az ő részlegük körül ólálkodott. Anna a
vécére menet észrevette, hogy a pasas kíváncsian meregeti a
szemét azok felé a dobozok felé, amelyeket a karbantartók az
imént hoztak fel Christie-nek. Ha Malcolm a saját részlegének
is ilyen nagy figyelmet szentelne, akkor akár még azt is
kivívhatná, hogy a sajtosztály elkerülje a megszűnést. Ugyanis
egyre valószínűbbnek látszott, hogy még abban az évben
összeolvasztják őket a delikateszesekkel. Anna bement a
néptelen mosdóba, a lehajtott vécédeszkára telepedett, és
nekidöntötte a fejét a fülke hűvös válaszfalának. Most már
nem csak a halántéka szaggatott. Zsigeri fájdalmat érzett, mely
oly kínzó nyomással járt együtt, hogy úgy érezte, nem bírja
tovább. Nem elég, hogy Tony már az álmaiba is befurakodott,
a vonaton Anna kinyitott egy ottfelejtett Barnsley Hírmondót,
és azt olvasta benne, hogy a fiú valami szakmai díjat nyert. A
címoldalon virított a fotója, melyen a „párjával, Lynette
Bottommal” látható. Tony karja a lány dereka körül.
Még hogy a párja! Legszívesebben betelefonált volna a
szerkesztőségbe, hogy felvilágosítsa őket: „az a nő nem a
párja, hanem egy repedt sarkú! A párja én vagyok!” A párja.
Iszonyú volt, hogy éppen Lynette Bottomra használják ezt a
szót. S hogy még jobban fájjon, azok ketten úgy bazsalyognak
a képen, mint akik fülig szerelmesek egymásba. Az ő élete
romokban hever, Tony viszont a jelek szerint könnyedén
átlépett rajta. A fiú mindenütt ott volt, amerre Anna nézett:
közel s távol, a lidércálmaiban, még abban a feneette újságban
is.
Elképzelte Tonyt meg azt a lotyót az ágyban, és újult erővel
rohanta meg a bánat, olyannyira, hogy még fel is nyögött.
Tony imádta a szexet. És most Lynette-tel csinálja
mindazt, amit korábban vele. Vagy még azt is felülmúlják,
végtére is Lynette-ben egy tinédzser lány hormonjai
tombolnak. Anna sírva fakadt; krokodilkönnyei melegen
peregtek az orcáján, de nem érdekelte, hogy csíkos lesz az
alapozója, és elkenődik a szemfestéke. Nem lehet
ilyen elviselhetetlen gyötrelemmel élni; különben belepusztul.
Voltaképpen szinte kívánta a halált, hadd legyen vége!, hisz
úgysem lesz képes talpra állni. Nem volt értelme az életének:
nem bír aludni, enni, koncentrálni, se öröme, se reménye. S ha
mindez nem lenne elég, három nap múlva betölti a negyvenet
– ez maga a vég. Egy kövér, csúf, elfeledett nő negyvenedik
születésnapja, amikor az élet nem elkezdődik, hanem véget ér.
A dobozokban csupa új és innovatív jutalomajándék volt
azoknak a kollégáknak, akik épkézláb javaslatokat nyújtanak
be az üzletfejlesztésre vonatkozóan. Dawn önként vállalta,
hogy bepakolja a holmit a szekrénybe, és Christie-től meg is
kapta a jóváhagyást. Ez a lány akkor volt igazán elemében,
amikor a szervezőkészségét kellett latba vetnie. Miután Dawn
végzett, és Christie kávészünetet rendelt el, csak ekkor tűnt fel
nekik, hogy Anna már jó ideje nincs ott.
 – Hová ment? – kérdezte Christie.
– Szerintem vécére – felelte Raychel.
– És még nem jött vissza?
– Mindjárt utánanézek – ajánlkozott Dawn.
Belépett a mosdóba, amit halotti csend ült meg, de az utolsó
fülke ajtaja zárva volt.
– Te vagy odabent, Anna? – kopogott be halkan Dawn.
Semmi válasz.
Keskeny rés volt csak az ajtó meg a padló között, így Dawn
bement a szomszédos fülkébe, felállt a vécére, és átlesett.
Annát pillantotta meg odaát: a vécé lehajtott fedelén kucorgott,
fejét a válaszfalnak nyomta, és ömlött a könnye, amiben az
volt a legmegrázóbb, hogy hangtalanul sírt. Dawn kis híján
lepottyant a leshelyéről, amikor valaki benyitott a mosdóba, de
szerencsére
Christie volt az.
– Már azt hittük, hogy egy Bermuda-háromszög van
idebent, és neked is nyomod veszett. Mi folyik itt?
Dawn válaszra nyitotta a száját, aztán beléhasított a
gondolat, hogy Christie bármilyen kedves is, attól még a
főnökük, és úgy néz ki, hogy Anna tök részeg, de az is lehet,
hogy be van drogozva.
– Jól van? – kérdezte Christie. – Mi a baj?
Dawn kitérő választ adott. Nem akarta bajba keverni Annát,
amennyiben tényleg részeg. Christie megkocogtatta az ajtót.
– Anna, kedves, nyissa ki. Rosszul van?
Anna előredőlt, és a kezébe temette az arcát.
– Be kell jutnunk valahogy – mondta Christie. Az ajtón át
suttogott: – Anna? Anna, ki tudja nyitni az ajtót?
– Nem, hagyjanak magamra – mondta Anna.
– Átmegyek – mondta Dawn, azzal begyűrte a szoknyáját a
bugyijába, fellendült, és átvetette egyik hosszú lábát a fülke
tetején. – Hopp, a harisnyámnak annyi!
 Christie hallotta, ahogy Dawn lehuppan a földre, és a
következő pillanatban már nyílt is az ajtó. Christie belépett a
fülkébe, és Annához hajolt, aki úgy festett, mint egy zombi.
– Anna, Anna, kedves, mi baj van? Beszedett valamit?
– Nem, dehogy. Úgy sajnálom, Christie – zokogta Anna.
– De hát mi történt? – Christie kisimította Anna haját az
arcából, s ez a gyengéd gesztus az utolsó gátat is átszakította a
másik nő lelkében. Belezuhant Christie karjába, és kibukott
belőle a vallomás.
– Mindenkinek hazudtam. Nem igaz, hogy boldogan élek
Tonyval. Februárban elhagyott. Írt egy levélkét, hogy nincs
neki senki más, de igenis van. Pont akkor jöttem haza a
kórházból a vetélésem után. Borzasztóan nagy szükségem lett
volna rá, de ő elment.
– Ó, szívem. – Christie szorosan átölelte.
– Negyedszerre esett meg velem. Hat hétnél tovább egyik
baba sem maradt meg bennem.
– Úristen – mondta Dawn, fogalma sem volt, hogyan
segíthetne, de úgy érezte, valamit mondania kell, hogy
kifejezze az együttérzését.
– Azt hiszem, mindjárt hányok – mondta Anna. Félretolta
Christie-t, és feltépte a vécé fedelét. Sárga lé ömlött erős
sugárban a szájából. Akár az Ördögűzőben.
– Szegénykém – sóhajtott fel Christie sajnálattal a
hangjában.
– Egy roncs vagyok – mondta Anna, mikor már nem jött
belőle semmi, és erőtlenül tapogatózva kereste, de nem találta
a vécépapírt. Dawn a másik fülkében lekapott egy gurigát, és
a kezébe nyomta.
– A férfiak néha olyan szívtelenek – mondta Dawn szelíden.
A szoknyája még mindig be volt tűrve a bugyijába.
– Jaj nekem, a harisnyád! – így Anna. – Annyira sajnálom.
– Ez csak egy harisnya, Anna. Szedd össze magad! – felelte
a lány megjátszott szigorral. – Hozok egy pohár vizet. Csüccs
le, mielőtt még elájulsz.
Christie gondjaira bízta Annát, és kiment. Anna lesütötte a
szemét, de bár ne tette volna.
– Jaj, ne. Összepiszkítottam a szoknyádat, Christie.
– Ne törődj vele. Csak egy apró folt. Hazaviszlek, ifjú
hölgy. Látom, hogy nem vagy jól. Mikor ettél utoljára? Nem
volt semmi a gyomrodban, epét hánytál. Mióta éhezteted
magad?
– Mindjárt jobban leszek. – Anna újból leroskadt az ülőkére.
A lába úgy reszketett, akár egy újszülött csikóé. Ráeszmélt,
hogy ijesztő látvány lehet.
Dawn visszatért egy pohár vízzel meg egy csomag
törlőkendővel, amit Christie-nek nyújtott.
– Grace küldi – mondta. – Tessék, ezt idd meg. Ballonos
víz, jó hideg.
Anna mohón belekortyolt a vízbe, Christie meg közben
kivett pár törlőkendőt a csomagból, és olyan gyengéden
tisztogatta vele Anna arcát, mintha a kislánya lenne.
– Szörnyen sajnálom – hajtogatta Anna.
– Csitt – susogta Christie. – Fel tudsz állni? Máris
idehozzuk a kabátodat meg a táskádat, és hazaviszlek.
Anna tiltakozni készült, hogy majd taxit hív, nem akar
senkinek a terhére lenni, de nem volt benne elég erő.
– Köszönöm – adta be a derekát.
– Jól van – mondta Christie, és felsegítette Annát.
Anna gyenge volt, mint a harmatos virágszál; lassan
visszaballagtak az irodába, ahol Grace Anna kabátjával a
kezében várta, hogy csak bele kelljen bújnia. Dawn a táskáját
fogta. Anna ránézett a két nőre, és a tekintetükből sugárzó
gyengédségtől a legszívesebben a földre vetette volna magát,
hogy sírjon, részben szégyenében, részben meg azért, mert
elöntötte a hála.
– Viszlát később, hölgyek – mondta Christie, és kivezette
Annát a teremből. – Gyere, szívem, most hazamegyünk
szépen, és lepihensz.
Anna kellemes, csendes kis zsákutcában lakott,
macskaugrásnyira a dartley-i vasútállomástól. Courtyard Lane
volt a neve, és keskeny sorházak alkották négyzet
alakzatban, középen takaros belső kerttel. Maga a ház vegyes
érzéseket keltett az emberben. Nehéz, ódon bútorok és
stílusban ezekhez passzoló reprodukciók. Elég komor és
gótikus hatású volt a falak mélyvöröse, vagy az előszoba erős
kékje. De mindent megült a por, és a szőnyegre is ráfért volna
egy alapos porszívózás. Az egész hely fáradtságot árasztott.
Valaki hajdanán büszke volt rá, nagy körültekintéssel
alakította ilyenné, de már nem törődik vele. Ez tökéletesen
tükrözte Anna aktuális lelkiállapotát. A kis konyha tiszta, még
ha kissé rendetlen is. A padlón eledellel, illetve vízzel
csordultig teli macskatálak, kézzel festették rájuk a „Pillangó”
nevet. Christie kiszólt, hogy rögtön felteszi a vizet, azután
csészevadászatot rendezett a szekrényekben. Egy teljes polcot
sziámi macskák képével díszített porcelánbögrék foglaltak el.
Christie készített két kávét, majd visszament a
társalgóba Annához, aki a kanapén ücsörgött, és álmosnak
látszott.
– Koffeinmentes – mondta Christie. – Azt hiszem, rád fér
egy kiadós alvás. – Benyúlt a táskájába valami tablettákért. –
Fogd, ez majd elmulasztja a fejfájásodat.
– Egy kicsit már jobban vagyok – mondta Anna, de azért
elfogadta a gyógyszert. Úgy érezte magát, mint aki úthengerrel
randevúzott.
Christie felfigyelt a szobában lévő sok-sok fényképre: Anna
meg egy jóképű srác, feltehetően Tony volt rajtuk
összeölelkezve, és rengeteg kép volt egy zord tekintetű
sziámi macskáról a növekedés különböző fázisaiban.
– A te macskád? – kérdezte Christie. – Nagyon szép.
– Átköltözött Ednához, a szemközt lakó özvegyasszonyhoz.
Még egy nyavalyás macskát sem bírok megtartani. Köszönöm,
hogy hazahoztál, Christie. Úgy sajnálom, hogy ennyi
gondot okoztam.
 – Kupán váglak, ha még egyszer elnézést kérsz. Nem vagy
jól, nem is lett volna szabad bejönnöd dolgozni. Vettél ki
szabadságot a vetéléseid után?
– Nem volt rá szükség – felelte Anna. – Nagyon korán
veszítettem el a babákat. Kivéve az utolsót. De akkor meg
péntek este kerültem kórházba, és szombaton reggel már ki is
jöttem. Nem akartam feleslegesen foglalni a helyet.
– És ő épp azon a pénteken hagyott el – jelentette ki Christie
nyugodt hangon, meghazudtolva az undort, amely eltöltötte.
– Neki se volt könnyű feldolgozni a babák elvesztését –
mondta Anna. Tisztában volt vele, hogy csak kifogásokat
keres a fiú számára, de szívesebben hitt abban, hogy Tony
sebzett volt és gyenge, máskülönben be kellett volna látnia,
hogy gerinctelenül viselkedett.
– Hát hogyne, szegény fiú – mondta Christie hűvösen.
– Úgy sajnálom – mondta Anna, ahogy újult erővel feltört
belőle a zokogás. A méltósága régen odalett. Az egész nő nem
volt több érzések kusza zűrzavaránál. – Ráadásul pénteken
leszek negyven!
– Ne beszélj! Én a te helyedben repesve várnám a nagy
napot.
– Öregszem – kesergett Anna.
– Túrót! – csattant fel Christie. – Negyven év még nem
vénasszonykor. Mi a nyavalyáért vélik úgy a nők, hogy
negyvenévesen már öregszenek? Mikor a nők fele épp ebben
az életkorban születik újjá, hisz nem is élnek igazán, amíg be
nem töltik a negyvenet, ami felér egy fenékbe rúgással!
Annát megmosolyogtatta Christie vehemens érvelése.
– És még valami, nem szeretnélek látni az irodában, amíg
rendbe nem jöttél – figyelmeztetett Christie.
– Nem bírok a szükségesnél tovább gubbasztani ebben a
házban, Christie. Nyomaszt. Hozok egy nedves ruhát a
szoknyádra. – Anna mozdult volna, hogy felálljon, de finoman
visszanyomták a kanapéra.
– Hagyd, majd én elintézem. Nem kérsz valamit enni?
 – Gondolni sem bírok az evésre – rázkódott össze Anna. –
Csak aludni szeretnék.
– Aludj csak, szívem. – Christie fogott egy pokrócot, és
bebugyolálta vele Annát.
Anna szeme lassan lecsukódott. Még hallotta, hogy záródik
a bejárati ajtó, és Christie bedobja a kulcsot a levélnyíláson.
Aztán elaludt.
 25. FEJEZET

Anna már másnap bement dolgozni. Még mindig gyenge

volt kicsit, habár józan belátással elfogyasztott némi pirítóst.
Ám ahogy Christie-nek is mondta, képtelen lett volna a
szükségesnél tovább időzni emlékektől hemzsegő otthonában.
Azonkívül adni akart Dawnnak egy pár harisnyát.
– Ne butáskodj – mondta Dawn, amikor Anna átnyújtotta
neki.
Christie széles, meleg mosollyal üdvözölte.
– Végre lett egy kis szín az arcodon. Remélem, kialudtad
magad.
– Nem emlékszem rá, hogy felkeltem és bemásztam az
ágyba, de biztos így volt, mert az ágyamban ébredtem –
válaszolta Anna. – Ma sokkal jobban érzem magam.
Köszönöm, hogy hazavittél, Christie. És hogy meghallgattál.
– Szóra sem érdemes – legyintett Christie. – Örülök, hogy
segíthettem.
– Szeretném mindnyájatoknak meghálálni, hogy olyan
kedvesek voltatok tegnap… – Anna négy doboz bonbont emelt
ki a táskájából, amit a vasútállomásnál lévő trafikban vásárolt.
– Téged túlfizetnek – vigyorgott Dawn Anna ajándékaival
elhalmozva.
– Ezt igazán nem kellett volna – mondta Grace. – Én csak
rád adtam a kabátodat.
– Én meg csak odaadtam a táskádat! – kontrázott Raychel.
– Sokkal többet tettetek – mondta Anna. Nem foglalhatta
szavakba az érzéseit, mert ömlengésnek hatott volna. De nem
felejtette el a kolléganői tekintetéből sugárzó melegséget:
az nem szánalom volt, hanem támogatás. A különbség óriási.
Dawn már a harmadik bonbonnál tartott.
– Gyakrabban is rád jöhetne a rosszullét – mondta egy
kávékrémest rágcsálva. Aztán helyesbített: – Persze nem
súlyos mértékben, csak annyira, hogy aztán hozzál nekünk
cso…
– Igen, értjük, Dawn – szólt közbe Christie. Szemernyi
rosszindulat sincs ebben a lányban, ellenben igencsak
esetlenül fogalmaz. – Anna, én majd a kávém mellé eszem
meg a csokit, ha már ilyen kedvesen megajándékoztál vele –
folytatta. – Egyébként épp arról beszélgettünk, hogy
mivel pénteken lesz a szülinapod, mi lenne, ha a lóversenyen
nyert pénzből együtt ünnepelnénk veled?
– Itt, a thai vendéglőben. Irtó klassz lesz! – lelkendezett
Dawn.
Anna csak egy „ó!”-t bírt kinyögni, annyira váratlanul érte a
meghívás. A mosolyában azonban benne rejlett a válasz, amit
Christie hallani akart.
– Pompás – bólintott rá.
 26. FEJEZET

– Nem hiszem el, hogy apa képes volt ezt tenni veled! –
tajtékzott Paul a telefonban, amikor a munkahelyéről felhívta
Grace-t. – Milyen jogon rángat el téged valahová, ahová nem
akarsz menni! Szavamra, anya, ahogy öregszik, egyre inkább
irányításmániás lesz.
– Még szerencse, hogy megkaptad az üzenetemet – mondta
Grace a mobiljával a fülén. A parkban ült egy padon, és az
ebédszendvicsét fogyasztotta. – Lemerült a telefonom, amikor
az SMS-t küldtem. Pedig úgy vártam, hogy találkozzam veled,
meg persze Charlesra is kíváncsi voltam.
Grace pocsékul hazudott, így tudta, hogy Pault aligha
győzte meg az SMS-e, melyben azt írta, Gordonnal közösen
gondoltak egyet és leruccantak a tengerhez, már csak azért
sem, mert egymás között gyakran élcelődtek arról a helyről,
ahová mentek, hogy az maga a pokol. Grace minden
igyekezete ellenére Paul egy perc alatt kiszedte belőle az
igazat, és dühöngött.
– Valamikor összehozlak Charlesszal, ezt megígérhetem –
morgolódott Paul. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, anya,
de apa kezd megtébolyodni.
– Ne bomolj már…
– Komolyan mondom. Laura mesélte, mi történt a kis Joe-
val, amikor fociztak.
– Nem, Paul, apád nem olyan ember – mondta Grace,
miközben egyre inkább azt érezte, hogy árulást követ el,
hiszen nem azt mondja, amit érez.
– Apával az a baj, hogy amíg az ő akarata szerint mennek a
dolgok, addig a nyájas dr. Jekyllt játssza, de amint fordul a
kocka, máris Mr. Hyde lesz belőle. És mostanság egyre
többet látjuk Mr. Hyde-ot, mert felnőttünk, és többé már nem
parancsolhat nekünk. Miért volt mindig annyi indulat az
apánkban? Mintha egyfolytában csak az ürügyet kereste volna,
hogy belerúghasson valakibe. Ezt soha nem értettem benne.
 Grace sóhajtott. Természetesen tudta a választ. Az indulatot
a frusztráció szülte. A többéves szexuális frusztráció, ugyanis
Gordon impotens volt, de valami konok büszkeségtől hajtva
soha nem folyamodott orvosi segítséghez. Magától értetődően
a fiával sem beszélhetett a dologról.
– Paul, szívem…
– Nem is értem, hogy bírtad ki mellette annyi éven át.
Biztos boldogtalan voltál.
– Dehogy voltam – így Grace. – Nektek köszönhetően
mindmáig én vagyok a világ legboldogabb asszonya.
– Akkor árulj el nekem valamit: ha apánknak nem lett volna
három kiskorú gyereke, amikor találkoztál vele, akkor is
hozzámentél volna?
Grace majdnem rávágta, hogy természetesen igen, de tudta,
hogy ez nem igaz, s hogy Paul sem hinne neki. Fabatkát sem
ér a házassága, egyedül a gyerekek szeretete tartja egyben.
Gordon gyermekeinek szeretete.
– A magunk módján jól megvagyunk együtt – mondta
Grace, majd fürgén témát váltott, és igyekezett derűs hangot
megütni. – Na és mikor látlak? Még a húsvéti ajándékot is oda
kell adnom.
– Anya, felnőtt ember vagyok! – tiltakozott Paul pontosan
úgy, mint egy évvel ezelőtt, amikor nevetve vette el az óriási
csokitojást, amiről Grace pontosan tudta, hogy örülni fog neki.
– A húsvéti nyusziból soha nem lehet kinőni – mondta
Grace. Habár Gordon például mindig túl öreg volt az efféle
butaságokhoz.
– Már csak egy üres doboz maradt – mondta Raychel a
maga festette vásznak elcsomagolása közben. Ben gyakorta
mondogatta neki, hogy árulnia kellene a képeit, Raychel
viszont a világ minden kincséért sem akart figyelmet kelteni.
A puszta örömért festett. Mindig ügyes keze volt. Ő varrta az
ágyneműiket és az összes díszes függönyt, amit most mind
hátrahagynak a következő bérlőnek, mert új otthonukban
mindennek vadonatújnak kell lennie.
 – Majd megkérdezem a főnökömet, nem tudná-e nélkülözni
pár emberét segíteni – mondta Ben. – Úgysem fog nemet
mondani. – Kedvelte a főnökét. A medvetermetű férfi soha
nem keresett olcsó kibúvókat, továbbá jól és időben fizetett.
Szerencséjük volt, hogy bővében voltak a munkának,
miközben más építővállalatok sorra húzták le a redőnyt. John
Silkstone annak köszönhette a hírnevét, hogy tisztességesek az
árai, és nem szokta átverni az embereket.
– Szuper – felelte Raychel, és máris hozzáfogott a tálaló
kiürítéséhez. Kihúzta a legfölső fiókot, és elővette a titkos
ládikáját. Felnyitotta, és a Bentől kapott levelek meg
képeslapok halmának tetején, zizegős műanyag borításban ott
hevert a parányi sárga kardigán a kacsás gombokkal. Soha
senki nem viselte. Kishúguk érkezésére készülődve Raychel
saját kezűleg kötötte a ruhácskát, mikor még maga is kislány
volt. Rá se bírt nézni, de eldobni se lett volna szíve. Ben
észrevette, ahogy remegő kézzel megsimogatja a ruhácskát a
műanyagon át, és sietősen közbelépett.
– Gyere, kedves, hagyjuk abba a csomagolást. Mára elég
volt.
Amikor Anna munka után odaért a pályaudvarra, a fekete
ruhás idegent nem látta a túloldalon. Nem volt a háta mögött
sem, hogy a nyakába leheljen. Annát érthetetlen düh fogta
el, hogy ezen az estén nem mutatkozik az üldözője. Hát nem
nevetséges?
Megszólalt a hangosbeszélő, és bemondták, hogy Anna
vonata negyedórát késik. Leült a peronon egy padra, és
elővette a mobilját, hogy megnézze a pontos időt. Vladimir
Darq fekete szegélyű névjegye a telefon mellett volt a
táskájában. Rajta hát, hívd fel!, susogta egy képzeletbeli hang
Anna fejében. Eszébe jutott a férfi ígérete, hogy előcsalogatja
belőle a Föld Asszonyát. Tonyra gondolt, meg arra, hogy
feltámasztott nőiségével visszahódítja a fiút. Egy próbát megér
a dolog; bármi megér egy próbát. Telefonján beütötte az első
két számjegyet, azután mégis kitörölte. Majd arra gondolt,
hogy ott áll Tony előtt bársonyfűzőben, és újra érzi az
érintését…
 Megacélozta magát, és ismét beütötte a számokat, ezúttal az
utolsó karakterig. A füléhez emelte a telefont, és hallotta, hogy
háromszor kicsöng, majd egy férfihang – az ő hangja –
szólt bele: – Halló.
– Izé, én vagyok, a pályaudvarról.
– Á.
– Anna Bri…
– Igen, tudom, kicsoda.
– Azért hívom…
– A címem Higher Hoppleton, Darq House – vágta el a
szavát a férfi. – És az öné?
– Courtyard Lane 2., Dartley-ban van.
– Kérem, álljon készenlétben szombat este hét órakor –
szólt közbe Darq ellentmondást nem tűrően, kelet-európai
akcentussal. – Egy kocsi érkezik majd önért. Idehozza, én
pedig felkészítem a forgatásra. Ne a legszebb, hanem a
legkényelmesebb alsóneműjét vegye fel. Ismétlem,
a legkényelmesebbet.
Azzal bontotta a vonalat.
 27. FEJEZET

Dawn kivasalta Calum legjobb ingét. Kompromisszumot

kötöttek, hogy azt fogja viselni, de cserében Calum
ragaszkodott a farmerhoz. Úgy nézett Dawnra, mint egy sült
bolondra, amikor a lány a nyakkendőt nyújtotta felé.
– Amúgy is flúgos az öreglány; neki aztán baromira
mindegy, hogy nyakkendőben vagy bohócjelmezben állítok be
hozzá – kardoskodott Calum.
– Mikor jártál nála utoljára? – kérdezte Dawn.
– Nem olyan baromi régen.
– Muszáj folyton káromkodnod?
– Baromira muszáj. Megint izélgetsz.
Dawn befogta a száját. Calum újabban folyton ezzel jött. Az
i betűs szó az egy méretben kapható pólók verbális
ekvivalenciájává vált nála. Az előbb is izélgetéssel vádolta
Dawnt, amikor a lány arra kérte, hogy halkítsa le a tévét.
Ellenben a szomszédokhoz egy rossz szava sem volt, amikor
öt perccel később átdörömböltek a falon.
Dawn feltűzte a haját, és a csinosabb összhatás kedvéért
kétoldalt kihúzkodott néhány tincset.
– Én csak azt szeretném, hogy szépen nézzünk ki, amikor
találkozunk vele. Ez a legkevesebb, ha már ilyen kedves, hogy
pénzt ad az esküvőnkre.
Calum a bajsza alatt dohogva feltette a nyakkendőt, de
szántszándékkal féloldalasra kötötte. Milyen vonzó ingben és
nyakkendőben! Szédítően jól mutat majd az esküvői
szmokingjában azzal a kisfiús arcával, hatalmas, szürkéskék
szemével, na és az a szexi mosolya! Dawnt az első
percben levette vele a lábáról.
Elhajtottak az idősek otthonához, egy terpeszkedő, öreg,
kétszárnyú viktoriánus épülethez, melynek bal oldalán óriási
üvegház csatlakozott hozzá. Az ablakokban lógó takaros
csipkefüggöny meg a gondozott előkert meggyőzte a
látogatókat, hogy odabent is rendezett viszonyokat találnak.
Még oda sem értek a recepcióhoz, és Calum máris ásítozni
kezdett. Dawn az anyjának érezte magát, ahogy bevonszolta az
épületbe, és mindvégig ő beszélt helyette. Ez nem először
fordult elő. Jegyese nem éppen az ügybuzgalmáról volt híres.
A recepciós egy virágokkal szegélyezett, hosszúkás
gyepszőnyegre néző, csodálatosan napos társalgóba vezette
őket a ház hátulsó traktusában. Szalmakalapos idős bácsikák
kroketteztek a kertben. Mindez roppantul régimódi volt és
tagadhatatlanul angol, és olyan benyomást keltett
Dawnban, mintha valaki visszaforgatta volna az idő kerekét
az 1930-as évekbe. Charlotte néni nem az a töpörödött kis
anyóka volt, amilyennek Dawn elképzelte. Nagyon ízlésesen
volt felöltözve, alkatra karcsú, és peckes háttal ült a
karosszékében, s már a köszönéséből kiviláglott, hogy annak
idején elsajátította a szép beszédet. Nem csupán a megjelenése
vallott hölgyre, hanem a beszédmódja is. Hófehér haját
makulátlan kontyban viselte, szeme szürkéskék, tekintete
élénk, valósággal szikrázott. Rájuk mosolygott, és odatartotta
az orcáját előbb Calumnak, majd Dawnnak. Az öreg hölgy
enyhén édeskés illatú parfümöt használt, Dawn soha nem
érezte még ezt az illatot.
– Arra gondoltam, hogy fánkkal kínállak meg benneteket –
mondta Charlotte előredőlve, mint aki valami nagy titkot fed
fel. – Szeretitek a fánkot? Itt igazán jól készítik.
– Én szeretem – mondta Dawn.
– Dettó – így Calum, akár egy unott tinédzser. Dawn a
legszívesebben bokán rúgta volna. Szinte végszóra egy hölgy
zörgő zsúrkocsit tolt oda hozzájuk, azon hasas
teáskancsó, csészék, fényes ezüst evőeszköz, apró, dundi vajas
fánkkal megpakolt porcelántányér, valamint kis korsókban
lekvár és tejszín. Nyoma sem volt annak a lepusztultságnak,
amilyennek Dawn elképzelte az öregek otthonát. Na persze ez
igencsak drága helynek számított. Muriel egyszer említett
valami olyasmit, hogy a költségek teljesen felemésztik
Charlotte spórolt pénzét, mint mikor egy seregnyi sáska
felzabálja a piknikezők csemegéit.
– Töltenél, kedvesem? – szólalt meg Charlotte néni. –
Nekem nehéz az a kancsó.
– Hogyne, persze – mondta Dawn. Calum máris hozzálátott
a fánkhoz, anélkül hogy bármelyiküket megkínálta volna.
– Dawn, ugye? – kérdezte Charlotte. – Igazán bájos,
napsugaras név.
– Igen, Dawn Sole.
– S-O-L-E? – Charlotte leemelt egy fánkot a tányérról.
Ápolt körmű, hosszú, egyenes ujjai voltak.
– Igen, így írják.
– Olaszul napot jelent – bólintott Charlotte. – Másképp
ejtik, de az írásmód ugyanaz.
– Tényleg? – Dawn ott és akkor eldöntötte, Calumnak nem
volt igaza abban, hogy Charlotte néni ütődött. Ravaszkás
tekintete nagyon is éles elmére vallott.
– Júniusi menyasszony leszel, én is az voltam – mondta
Charlotte.
– Majd hozunk az esküvői tortából – mosolygott Dawn.
– Köszönöm. – Charlotte előrébb hajolt, úgy suttogta: – De
nem szeretem. Túl édes rajta a máz, sosem kedveltem a
marcipánt, és nem rajongok a hagyományos gyümölcstortáért.
– Őszintén megvallva én sem – sóhajtott fel Dawn.
– Akkor legyen inkább csokoládétorta. Vagy manapság igen
divatos a fiatalok körében a muffintorony. Ráadásul
kifejezetten mutatós is.
Calum nyúlt a következő fánkért. Látva, hogy Dawn csak
nem akar a lényegre térni, megtette helyette ő.
– Charlotte néni, anya valami csekket említett.
– Nem felejtettem el – mondta Charlotte hűvösen, és
kortyintott a teájából, miközben Dawn majd elsüllyedt
szégyenében. – Minden elő van készítve, ne aggódj.
 – Kiszaladok brunyálni – mondta Calum, és betömte a
szájába, ami a fánkból maradt. Inkább bagózni, gondolta
Dawn.
– A bejárat mellett találod – szólt utána Charlotte. – De csak
a társalgóban szabad dohányozni. – Rákacsintott Dawnra. –
Megrögzött dohányos. William, a férjem is az volt. Rémes egy
szokás.
Dawn visszamosolygott rá. Milyen aranyos idős hölgy.
Fogadni mert volna rá, hogy az ő édesanyja is ilyen lett volna
ebben a korban.
– Hogy állnak az előkészületek? Remélem, Muriel nem
basáskodik fölötted túlzottan. Nagyon erős személyiség –
mondta Charlotte néni vele született tapintatossággal.
– Rengeteget segít nekem – bólogatott Dawn.
– Azért csak vigyázz vele. Már kislányként sem tűrt
ellentmondást, és ez a te esküvőd, ahol te vagy a főszereplő.
Vegyél még fánkot. Házi.
– Nem kellene, de hagyom magam bűnbe vinni. Egyébként
a tea is kiváló. Tölthetek önnek?
– Megköszönném. Nincs már erő a kezemben.
– Gyönyörű a keze.
– A sok zongorázástól maradt ilyen. És anyám már kicsi
koromban rászoktatott, hogy krémezzem. Pamutkesztyűben
kellett aludnom. Anyámnak is bámulatosan szép keze volt.
Furcsa elképzelni, hogy ennek az élemedett korú hölgynek is
volt anyja, gondolta Dawn.
Vajon belegondolt-e valaha, hogy egy szép napon
kilencvenéves lesz majd a lánya? Ugyanakkor jobb
végignézni, ahogy a gyermekek megöregszenek, mint ha a
szülőknél előbb halnak. Az ő nagymamáját is borzasztóan
megviselte egyetlen fiának elvesztése. Azóta sem heverte ki a
sokkot. Charlotte mintha a gondolataiban olvasott volna,
megkérdezte:
– Terveztek gyerekeket Calummal?
 – Nem is tudom – felelte Dawn. – Még nem beszéltünk róla.
Egyelőre biztos nem.
– Azt hiszem, előbb annak a fiúnak kellene felnőnie. Ne
siessétek el, ez a tanácsom. – Charlotte az ajtó felé pillantott,
hogy nem jön-e még a fiú. – Remélem, felhőtlenül
boldogok vagytok, bár másmilyennek képzeltelek.
– Ó? – Dawn nagyot nyelt, nem tudta, hogy értse ezt. Az
öregek olykor kíméletlenül őszinték, ezt már fodrászkorában
megtanulta.
– Szelíd, kedves lánynak tűnsz. De ki kell állnod magadért,
főképp abban a családban.
– Ó, ne féltsen engem – nevetett Dawn afeletti
megkönnyebbülésében, hogy az előbb bókkal illették, nem
pedig sértéssel.
Calum visszaslattyogott a szobába. A füstszagból, ami
körüllengte, nyilvánvaló volt, hogy merre járt.
– Adom a csekkedet. – Charlotte lehajolt a földön álló
táskájáért. Mutatós, drága darab volt jókora csattal. Charlotte
kivette belőle a csekkfüzetét, és előhalászta a tollát.
– Igazán kedves öntől – mondta Dawn.
– Tisztában vagyok vele, hogy manapság nevetségesen
költséges mulatság összeházasodni. És amint hallom, teljesen
egyedül vagy a világban. Engem ez ugyancsak elszomorított,
amikor
Muriel beszámolt az esküvőről. Már csak a nevet kell
ráírnom. Cikornyás betűkkel kitöltötte a hiányzó adatokat a
csekken.
– Denise és Demi is kap majd tőlem egy-egy csekket, ha itt
lesz az ideje, de nekik kevesebbet szánok. – Charlotte kitépte a
csekket. – Úgyhogy a részleteket tartsátok titokban. Murielnek
azt mondtam, hogy ezer fontot adok, de kettőt kaptok.
Calum ettől mindjárt felélénkült.
– Nagyon kedves tőled, kösz, Charlotte néni.
 – Tessék. Dawn Sole nevére írtam. A menyasszony jobban
tudja, mire kell költeni. Calumot egy pillanatra elfogta a szent
harag, de tényleg csak egy pillanatra. Úgyis kiszedi azt a pénzt
Dawnból.
Dawn boldog volt. Ily módon biztos lehet benne, hogy az
esküvőre megy majd el a pénz, és nem a Kutya és Kacsa
kasszájában végzi. A lóversenyen nyert összeggel együtt ismét
feltárult előtte a lehetőség, hogy az álomesküvő valóban
álomesküvő legyen.
– A ruhádat kiválasztottad már, Dawn? – kérdezte Charlotte,
elnyomva egy apró ásítást.
Dawn látta rajta, hogy kezd elfáradni.
– Igen, és csodaszép. Hozhatok róla fényképet.
– Örülnék neki – mondta Charlotte. – Az esküvőre sajnos
amúgy sem tudok majd elmenni. A ruhádat viszont nagyon
szeretném látni.
Calum szemlátomást nem repesett az ötlettől, hogy újra
eljöjjenek, ezért, hogy a kedvére tegyen, Dawn így szólt:
– Calumot nem hozom magammal, amikor megmutatom a
fotókat. Majd kora délután jövök, hogy ne fárasszam ki
túlzottan.
– Az már igaz, hogy elég hamar elfáradok – mondta
Charlotte. – Csak az a baj, hogy ébredni is szörnyű korán
ébredek. Nem jó ám megöregedni. Élvezzétek a
fiatalságotokat, amíg erőtök teljében vagytok.
– Akkor nem is zavarunk tovább. Gyere, Dawn. Charlotte
néni már álmos – mondta Calum, karon ragadta Dawnt, és
mindezt úgy, mintha az aggódás beszélne belőle.
– Nemsokára újra eljövök. – Dawn puszit nyomott Charlotte
arcára. Ajka borzasztóan törékenynek, áttetszőnek és puhának
érezte az asszony bőrét. Kellemes parfümjéről őszi
esőre következő erdei séta jutott Dawn eszébe.
– Tegyél ki a kocsmánál, beugrom ünnepelni – mondta
Calum, ahogy elhajtottak az idősotthontól.
 Dawn lenyelt egy riposztot. Nem akarta, hogy Calum
milliomodjára is a szemére vesse, hogy izélgeti. Így hát tűrt és
hallgatott, a jövőben úgyis kénytelen lesz hozzászokni.
MÁJUS
 28. FEJEZET

Jóllehet más-más okból, az öt nő kivétel nélkül mind nagy

kedvvel nézett közös estéjük elébe. Dawn minden pénteken azt
várta, hogy végre kettesben legyenek Calummal, de egy
péntek se múlt el úgy, hogy Calum ne fogadkozott volna: csak
egy-két pohárral iszik, és jön, aztán rendre olyan későn került
elő, amikor ő már rég lefeküdt. Egyszóval üdítő változatosság
lesz, hogy most az egyszer Dawn megy el mulatni. Anna
annyira rettegett attól, hogy magányosan kell töltenie a
születésnapját, hogy még e négy, többé-kevésbé idegen
emberrel való együttlétet is ajándéknak tekintette. Grace örült,
hogy egy estére elszabadul Gordon mellől, akiből
szakadatlanul dőlt a szó, hogy milyen remek életük is lesz
Blegthorpe-ban. A legfiatalabb, Raychel pedig pontosan tudta,
hogy nem árthat, ha Benen kívül másokkal is összejár. Olykor
az volt az érzése, bár a férje soha nem utalt ilyesmire, hogy
megfojtja Bent a ragaszkodásával.
Munka után az irodai mosdóban futottak össze, ott tolongtak
a tükrök előtt: ajkat rúzsoztak, hajat tupíroztak. Mindnyájukat
jóleső izgalom fűtötte.
A Felkelő Nap nevű borozó a Fehér Rózsa Lánc
irodakomplexumától nem messze, az ipartelep szélén állt.
Beugrottak egy étvágykeltő itókára, hogy jobban essék majd
az étel a szomszédos thai vendéglőben, mely a találó
Lenyugvó Nap nevet viselte.
A Felkelő Napot nemrégiben újították fel, igazi
westernkocsma lett belőle, annyi különbséggel, hogy a rozoga
faszékeket kényelmesebb ülőalkalmatosságokra cserélték. A
falakra nyergeket meg egyéb cowboyholmit aggattak, a
kicsinyke színpad két oldalánál elhelyezett plakátok pedig
hírül adták, hogy a jövő héten itt lép majd fel a Rhinestones.
Dawn szívből sajnálta, hogy aznap este nem játszanak,
ugyanis nagy rajongója volt a countrymuzsikának. Csak
meghallott egy Jim Reeves-nótát, és az első néhány taktus
máris visszarepítette a gyerekkorába a gitárt pengető,
megszállottan énekszerető apjához. Dawn maga is sokat
énekelgetett otthon, amíg Calum rá nem szólt, hogy fogja már
be, mert nem hallani tőle a tévét.
A begyújtatlan kandalló mellett találtak maguknak szabad
asztalt. Alighogy letelepedtek, egy pincérnő jelent meg ezüst
jegesvödörben egy üveg pezsgővel, nyomában egy másik
pincérnő, a tálcán öt kecses pezsgőspoharat egyensúlyozva.
– Apró figyelmesség James McAskilltől – magyarázta
Christie leesett állú beosztottjainak. Kije ez a nő a
nagyfőnöknek, hogy ekkora befolyása van?, ez a kérdés
motoszkált bennük. De éltek az alkalommal, és Annára
emelték a poharukat, kórusban kiáltva: – Boldog negyvenedik
születésnapot, Anna!
– Na és hogyhogy nincs kivel ünnepelned? – kérdezte
Dawn. Anna elvörösödött.
– Édes lányom, igazán megválogathatnád a szavaidat –
mondta Christie a fejét ingatva.
Anna tudta, hogy Christie beszélt a többieknek a Tonyval
való szakításáról; nyíltan megmondta neki, hogy ez a
szándéka. Távol állt tőle, hogy pletykálkodjon, csupán azt
szerette volna, ha a többiek is tisztábban látják Anna
történetét, nehogy véletlenül belegázoljanak a lelkivilágába.
Dawn mégis épp ezt tette.
– Hát, arról már tudtok, hogy az élettársam lelépett – fogott
bele a bizonyítványa magyarázásába Anna. – A szüleim
elváltak. Anyám újra férjhez ment, és Írországban él a
pasijával. Apám újranősült, most Cornwallban él, de előtte se
álltunk igazán közel egymáshoz. Van egy jóval fiatalabb
húgom, Sally, de ő meg zöldre festette a haját, Szivárványos
Viharra változtatta a nevét, fura dolgokat művel a
kristályokkal, és csatlakozott egy francia kommunához.
Mindegy, mert sosem hitt a monogámiában, úgyhogy nem
lenne nagy segítségemre. Kaptam néhány levelezőlapot olyan
pároktól, akikkel még Tonyval jártunk össze, de ők elsősorban
az ő barátai, így azt hiszem, lojálisak akarnak lenni, és ezért
tojnak a fejemre. És úgy néz ki, hogy az összes régi barátomat
elveszítettem, amióta saját családjuk lett. Azt hiszem, kezdték
kínosan érezni magukat amiatt, hogy én sehogy sem tudok
kihordani egy gyereket, ők meg futószalagon gyártják a
kölyköket. Akinek van, meg akinek nincs: ez két külön tábor.
Szóval, mindenkitől eltávolodtam, kivéve Tonyt, de most már
ő sincs, se barátok, se senki, hát, ez vagyok én.
Grace együtt érzőn bólogatott. Pontosan tudta, milyen
könnyedén elszigetelődhet az ember. Ő a családjának szentelte
az életét, lemondott a barátokról, miután Ellen, a legjobb
barátnője meghalt hat héttel az ő és Gordon esküvője előtt.
„Kérlek szépen, ne menj hozzá, Gracie”, ezek voltak az utolsó
világos szavak, amelyek elhagyták a barátnője ajkát.
Ami Raychelt illeti, az ő életében kizárólag Ben létezett. A
barátság ismeretlen fogalomnak számított kettőjük szűk kis
világában. Hogy is lehetnének barátai, mikor Ben az egyetlen,
akiben megbízik? Az egyetlen. Amik összekötötték őket, azok
mindenki mástól távol tartották.
– Pedig a barátság igen fontos – mondta Christie. – Fáj
látnom, hogy magányos vagy. Épp ezért ma istenien fogjuk
érezni magunkat együtt, és arra iszunk, hogy ez a nap egy új
élet kezdetét jelenti a számodra. – Christie rengeteget agyalt a
kolléganőin, és most borzasztóan örült, hogy mind ott ülnek
vele az asztal körül. Az ember nem sziget. Egyszer régen
hatalmasat hibázott, amikor elvágta magát a világtól, és
kihajózott a magány tengerére. De neki legalább mázlija volt,
hogy partra vontatták csodálatos emberek, akik aggódtak érte.
– Klassz ez a hely – mondta Christie, a társaság egyöntetű
véleményét fejezve ki. Az ólomüveg ablakokon látható
napocskák aranyló fénypászmákat szórtak szét a teremben.
– Malcolm észrevette, hogy együtt jöttünk el – mondta
Raychel. – Ő még vagy fél órát bent lesz. Ki nem állhatja,
hogy újabban időben távozunk. Rá van írva, hogy lógósnak
tart minket.
– Nem vagyunk azok, úgyhogy elmehet a fenébe – mondta
Christie. – Én vagyok a részlegvezető, nem ő. Péntek este van!
Mi lehet olyan rossz neki otthon, hogy hat óra előtt az istennek
se hajlandó hazamenni, és inkább szerencsétlenkedik a hétvégi
dugóban?
– Biztos egy hárpia a felesége.
 – Fogadok, hogy a nő is jobban örül, ha minél később tér
haza a férjecskéje.
– Rebesgetik – kezdte Grace. Tisztában volt vele, hogy a
pezsgő a fejébe szállt, és mindjárt megered a nyelve, de attól
még élvezte a dolgot –, hogy a nő jóval sikeresebb nála,
Malcolm labdába sem rúghat a felesége mellett. Nyilván
mindketten nehezen élik meg ezt a felállást.
– Érdekes – jegyezte meg Christie. És nagyon is hihető. –
Kitől hallottad?
– Egy munkatársamtól, aki tavaly ment nyugdíjba.
Malcolmék közelében lakott.
– Vannak gyerekei? – kérdezte Anna.
– Csak egy, Malcolm kicsinyített mása – mondta Grace. –
Állítólag gondok vannak vele az iskolában. Verekedős gyerek,
ahogy hallom.
– Ha tényleg olyan, mint az apja, akkor ő is tapizza a
lányokat – mondta Dawn, és összerázkódott a gondolatra,
hogy Malcolm keze a hátsó felére simul. – Szerintetek hány
éves lehet?
– Én tudom – vágta rá Christie. – Velem egykorú, vagyis
negyvenhét éves. Tökéletes életkor a kapuzárás előtti
pánikhoz. Azt hiszem, holnap bőrnacit húzok, csak előtte még
beugrom a szoliba.
Ezen mindannyian jót derültek. Christie talmi barnasága az
egész épületben rendszeres beszédtéma volt.
– Nem gondoljátok, hogy a „Spatchcock” úgy hangzik, mint
valami nemi úton terjedő betegség? – vetette közbe Anna egy
orvos specialista hanghordozását mímelve. – „Sajnálattal
közlöm, uram, ön minden bizonnyal olcsó nővel hált, ugyanis
súlyos Spatchcock-kórban szenved.”
– Pedig roppant büszke a nevére – mondta Dawn. –
Szerintem valami szuperhősnek képzeli magát tőle. – Széttárta
a karját, ahogy Superman szokta repüléskor. – A nevem
Spatchcock, én vagyok az univerzum megmentője, üdvözlet a
Pénisz bolygóról.
 Christie majdnem kiköpte a pezsgőjét nevettében.
– Ezt feltétlenül el kell mondanom Jamesnek!
– Nem hinném, hogy viccesnek találná – visszakozott
nyomban Dawn. Nem tudta elképzelni Mr. McAskillről, hogy
nevetne egy trágár viccen; ahhoz ő túlságosan kifinomult.
– Ó, dehogynem – nevetett Christie, és feltette a
szemüvegét, hogy elolvassa a pezsgősüveg címkéjét. A
szemüvege christie-sen csiricsáré volt: márkás, csillogó,
gyémántkövecskékkel díszes.
– Akárhogy is, boldog szülinapot, Anna. Fogadd el tőlünk
ezt az apróságot.
Grace egy zacskót bűvölt elő az asztal alól, és letette az
őszintén meghökkent Anna elé. Nem számított ajándékra.
– Nem is tudom, mit mondjak erre! – mondta levegő után
kapkodva.
– Elég, ha kinyitod – noszogatta Christie.
Anna óvatosan belekotort a zacskóba, mire Dawn elsütötte a
viccet, hogy ne féljen, nem harap. Ajándékkártyák voltak
benne, egy könyv, habfürdő, csokoládé, egy üveg pezsgő,
cukorkák, meg egy toll, rajta a 40-es számmal.
– Gondoltuk, így legalább ki tudod választani, ami tetszik –
mondta Raychel. – Hasra ütéssel próbáltuk eltalálni az
ízlésedet.
– Hiszen alig ismerjük egymást – tette hozzá Dawn. –
Amúgy a könyv egy nőről szól, aki bosszút áll a hűtlen
pasiján; arra gondoltunk, ez biztos tetszeni fog! Én találtam a
könyvet ma délután.
– Mindenkinek nagyon szépen köszönöm – mondta Anna.
Őszintén meghatódott. A lányok ajándékai jóval több érzésről
tanúskodtak annál a két csekknél, amit a szüleitől kapott.
– Te tettél szívességet nekünk – mondta Dawn. – Elvégre te
adtad nekünk az ötletet, hogy megszervezzük ezt a vacsit.
– Ezek szerint még az én nyomorúságos szerelmi életem is
jó valamire – mondta Anna fanyarul.
 – Fogadok, hogy egyik-másik exem még a tiédet is
alulmúlja – fújtatott Dawn.
– Mibe, hogy én nyernék – így Anna. – Az összes létező
szemétséget elkövették ellenem. A legbizarrabbakat is
beleértve.
– Tyűha, mondanál egy példát? – kérdezte Dawn kíváncsian
előredőlve.
– Hát – kezdte Anna, miközben sietve átgondolta, melyik
szörnyűséggel is kezdje –, mielőtt találkoztam Tonyval, egy
másik sráccal jártam, Wade-nek hívták, és úgy éreztem, na,
végre egy rendes pali. Jó állása volt meg töméntelen pénze,
elegánsan öltözködött, kifogástalan volt a modora, mindig ő
fizetett az étteremben, kinyitotta előttem az ajtót. – Anna ivott
egy korty pezsgőt, mielőtt folytatta: – Aztán mikor már éppen
azt hittem, hogy megtaláltam a nagy Őt, elkezdett undorító
SMS-eket küldözgetni. Csak egy kiskamasz küldene ilyen
szövegeket, miután kikereste a szótárból a csúnya szavakat.
Az egyikben mindössze annyi állt, hogy: te geci.
– Pfuj – fintorodott el Raychel.
– Már az is felmerült bennem, hogy Tourette-szindrómája
van. Hisz negyvenöt éves volt; feltételeztem, hogy csakis
orvosi oka lehet a dolognak. Arra gerjedt, ha mocskos
dolgokat írt a mobilján. Az üzenetek egyre inkább eldurvultak,
ő egyre jobban belelendült, én meg rosszul voltam az egésztől.
– Remélem, végül is elküldted a fenébe – mondta Dawn.
– Nem volt hozzá merszem – felelte Anna. – Még a végén
felizgult volna.
Nevettek, mindannyian együtt. Jó volt hallani. És nem csak
egyikük tűnődött el azon, hogy mikor nevetett utoljára női
társaságban.
Amint kivégezték a pezsgőt, fogták a kabátjukat, táskájukat,
és átvonultak a szomszédos Lenyugvó Napba. Kék kimonót
viselő, szépséges thai pincérnő fogadta őket az ajtóban, két
tenyerét üdvözlésre összeillesztve.
– Somers névre foglaltam asztalt öt főre – mondta Christie,
mire gyönyörűen megterített sarokasztalhoz kísérték őket, és
olyan hatalmas étlapot kaptak a kezükbe, amekkorát Anna
még életében nem látott. A Háború és békét is hamarább
elolvashatták volna.
– Pad prik? – bogarászta Anna a menüt színtelen hangon. –
Ennek se füle, se farka.
– Egyél inkább homokot! – horkantotta Raychel. – Rajta
van az étlapon: ho mok kai.
– Pad pak ruam – tódította Dawn, és alig kapott levegőt a
nevetéstől.
– Pu ni ba – így Anna.
– Ne viccelj! Ezt hol látod? – Dawn úgy kacagott, hogy
patakokban folyt a könnye.
– Csak kitaláltam, lükepók – felelte Anna. – Wade
tiszteletére.
– Jaj, hagyd abba, nem bírom – esedezett Dawn. Már szúrt
az oldala a nevetéstől.
– Ejnye, gyerekek! – szólt rájuk Christie a tanár nénit
játszva. Még Grace sem állta meg kuncogás nélkül. Pompásan
érezte magát. Bár a kellemes este elgondolkoztatta, mennyi
minden kimaradt az életéből az elmúlt években.
– Igenis, jók leszünk – mondta Dawn, és a szalvétájával
törölgette a szemét. – Vegyük komolyan. Mit rendeljünk? Te
kezded, Grace.
– Rad na – mondta Grace, mire a két legfiatalabb máris
újrakezdte a vihogást.
– Viselkedjetek már! – feddte meg a lányokat Christie. –
Olyanok vagytok, mint egy csapat óvodás.
– Úgy értettem, hogy: ran da – védekezett Dawn. Annának
már fájtak az arcizmai. Felszabadító érzés volt egyszer végre
éretlenül viselkedni.
Valami csoda folytán mégis sikerült röhögés nélkül
megrendelniük az ételeket-italokat, és élvezték az asztalt
belengő jó hangulatot. Dawn arra gondolt, micsoda öröm úgy
eltölteni egy estét, hogy nem az esküvői előkészületek miatt fő
a feje. Csak most döbbent rá, hogy egy ideje másról sem szólt
az élete. Nagyot kortyolt a buborékos vízből, és érezte, ahogy
szétárad a hűvösség a testében.
Grace hasonlóképpen ízlelgette a pohár hideg szódáját,
hagyta, hogy az ital mindenét átjárja, és elernyessze azon
testtájait, amelyekből az óta a rémséges tengerparti kiruccanás
óta nem akart kiállni a görcs. Aznap reggel levelet kaptak,
mely további ötszázaléknyi árengedménnyel kecsegtette őket,
amennyiben meggondolják magukat, és mégis a Monte Carlo
modell mellett döntenek.
– Reméljük, hogy a lóversenyen aratott győzelmünk fordít
egyet a szerencséden – mondta Christie kedvesen Annának.
– Úgy legyen – mondta Anna. – Igazság szerint… de
mindegy, nem érdekes.
– Naaa, folytasd! Ez nem ér, hogy nem fejezed be a
mondatot – így Dawn. – Irtó kotnyeles vagyok, ne tedd ezt
velem!
– Hát… – fogott bele Anna újra. Ha másért nem is,
biztonsági okokból muszáj lesz valakinek elmondania, hogy
holnap Vladimir Darqhoz készül látogatóba. – A minap
egészen különös dolog esett meg velem. Egy fickó kifigyelt
engem a vasútállomáson… – Azzal elejétől végéig elbeszélte a
történetet.
– Jóságos ég! – álmélkodott Grace. – Egyébként tényleg
Higher Hoppletonban lakik. Benne volt az újságban.
– Nem erről az ipséről mondják, hogy kiköpött Drakula
gróf? – kérdezte Dawn.
– Ejha! Egy transzszilvániai vámpír Higher Hoppletonban –
mondta Christie elábrándozva.
– Ez úgy hangzik, mint az Egy amerikai vérfarkas
Londonban folytatása – mondta Dawn egy horkantással.
– Szerintetek elmenjek? – kérdezte Anna.
– Mindenképpen – jelentette ki Grace. – Pont erre van
szükséged: egy jó kis kalandra. Mr. Darq részéről tökéletes az
időzítés.
 – De szerepelnem kéne a tévében, a saját fehérneműmben.
Nem biztos, hogy menne. Ráadásul ezekben az átváltoztatós
műsorokban összevissza tapogatják az embert.
– Egyik sem panaszkodik, amikor Gok Wan
megmarkolássza a mellüket – mondta Christie.
– Jobb, ha tőlem tudod, egy efféle átalakítás még egy műtéti
beavatkozásnál is intimebb.
– Uramatyám. Ugye ez nem igaz? – Anna arcából kifutott a
vér.
– De igen, először is le kell vetkőznöd, hogy ez a Darq
alaposan megnézzen magának.
– Eredj már! Csak ugratsz.
– Eszemben sincs – mondta Christie, akit ugyancsak
mulattatott Anna riadt arckifejezése.
– Vágj bele – nógatta Dawn. – Gondolom, úgysincs egyéb
programod holnap estére. – Azon tűnődött, hogy a meleg
férfiaknál vajon van-e előjáték. Calum többnyire minden
lacafaca nélkül csak úgy beléhatolt, már persze ha elég józan
volt hozzá. A szex nem játszott központi szerepet a
kapcsolatukban.
– Igazad van – ismerte el Anna a hecc kedvéért, titkon
azonban azt gondolta: Még mit nem! Még hogy én
levetkőzzem! Milliónyi néző szeme láttára! Szürreális ötlet.
Egyszerre olyan őrült fordulatot vett az élete, hogy amellett
még Spongyabob világa is normálisnak tetszett.
– Azért vigyázz magadra – mondta Dawn az ujját
billegetve. – Ezek a sztárocskák egytől egyig drogfüggők. Ne
engedd, hogy orrsprayn kívül bármi egyebet feldugjanak az
orrodba.
– Sosem kábítószereztem, nem most fogom elkezdeni –
vágott vissza Anna. A thai étel finom volt és bőséges.
Fagylalttal és kávéval fejelték meg a vacsorát.
– Így kerek csak igazán a hét – mondta Christie, amint az
utolsó falatnyi mentás csokoládét is eltüntette. – Ezt meg kell
ismételnünk.
 – Benne vagyok – kontrázott Anna. – Nagyszerű este volt.
Köszönöm mindenkinek. – Ezt így is gondolta. A többiek
társasága jobb kedvre hangolta. Belegondolni se mert, milyen
lett volna a születésnapja, ha otthon marad, magányában.
– Én is szuperül éreztem magam – mondta Dawn. Jó volt a
változatosság kedvéért Crookeék helyett mások társaságában
időzni. A Crooke családnak meglehetősen maró humora volt,
és rendszeresen élcelődtek mások rovására, amit néha
igencsak kényelmetlen volt hallgatni, bármilyen mókásan
tálalták is a dolgokat.
Igen, gondolta Christie. Ez az este mindnyájuknak jót tett.
– Hát akkor, boldog születésnapot, Annácska – emelte a
levegőbe a kávéscsészéjét Dawn, amelyhez egyszerre koccant
oda a másik négy csésze. – Legyen ez a nap egy szebb jövő
kezdete a számodra.
Anna arra gondolt, bárcsak ő is hinni tudna ebben.
 29. FEJEZET

Calum másnaposan ébredt, és sehogy sem lehetett

kirángatni az ágyból, pedig ruhapróbára kellett volna mennie.
Így aztán Dawn egyedül hajtott el Meadowhallba, hogy
asztaldekoráció után nézzen az esküvői fogadásra. Egész úton
oda- és visszafelé is countrydalokat bömböltetett, és teli
torokból énekelt Tammy Wynette-tel a saját kocsijának, az
’57-es Chevynek.
Paulnak gyönyörű lakása volt Sheffield külvárosának
elegánsabb részén, szerencséjére bagóért jutott hozzá egy
olyan környéken, ahol háromszor annyiért lehet majd
elpasszolni. Az érte kapott összeget pedig, ha arra kerül a sor,
a Rózsa Házra fogja fordítani. Grace felcsengetett, és Paul
odafentről máris nyitotta neki az ajtót. A lakás ajtajában állva
fogadta anyját, és a szokásos, humorban bővelkedő
megjegyzések meg egy szerető ölelés kíséretében elvette tőle a
megkésett húsvéti tojásokkal teli szatyrokat. Grace örömmel
látta, hogy Joe is ott van a nagybátyjánál.
– Szia, kincsem – adott Grace egy puszit az unoka
kobakjára, akinek ugyancsak lógott az orra.
– Fájdogál a foga – súgta oda Paul az anyjának. – Laura az
előbb szaladt el, hogy vegyen neki szegfűszegolajat, nekem
meg egy kis tejet. Paul bácsikája kártyatrükkökkel próbálja
elterelni a kislegény figyelmét. Nem igaz, Joey? – Azzal
kedvesen megszorította a fiúcska vállát.
– Paul, hol van a… á, üdv! – Magas, jól ápolt, rendkívül
jóképű fekete férfi lépett az étkezőből a nappaliba.
– Ismerkedjetek össze. Anya, ez itt Charles, az üzlettársam.
– Á, üdv – mondta Grace széles mosollyal. – De örülök,
hogy végre találkozunk!
– Én is örvendek, Mrs. Beamish – felelte Charles
bámulatosan előkelő hanghordozással. – Sokat hallottam
önről.
– Remélem, csakis szépet és jót – pironkodott Grace.
 – Csakis.
– Charles édes pofa – mondta Paul. – És átkozottul jó
építész.
Ekkor felberregett a kaputelefon, és Laura jelent meg a
monitoron kezében egy karton tejjel.
– Ő erősködött, hogy idecipeli – mondta Paul. – Úriemberek
lévén felajánlottuk neki a segítségünket, de ő le akarta hűteni
magát. Ugyanis egészen idáig hiába próbált fogorvost keríteni
Joe-nak.
Laura megölelte Grace-t, amikor a szobába toppant.
– Lehiggadtál, szívem? – kérdezte tőle Charles, és magához
szorította.
Grace azonnal átlátta a helyzetet:
– Á, már értem!
– Egyelőre csak randizgatunk, anya. Alig vártam, hogy
elmondhassam neked, csak nem voltam benne biztos, hogy
Charles az első randi után is kíváncsi lesz még rám – mondta
Laura.
– Én meg azt nem tudtam, hogy te akarsz-e még látni engem
– mondta Charles. – Olyan ideges voltam, hogy végigöntöttem
a szoknyáját borral.
Charles és Laura meghitten néztek egymásra, amitől Grace
szája is mosolyra húzódott. Milyen kellemes ember, gondolta.
Reméljük, tartós lesz a kapcsolatuk. Laura bizonyos
szempontból éppolyan szerencsétlen volt a szerelem terén,
mint Anna. Mindig rosszul választott, és Joe apja tette fel a
pontot az i-re. Elhagyta az öt hónapos terhes Laurát, mondván,
hogy átgondolta, és (negyvennégy évesen) nem áll még készen
az apaságra, így a kicsi még meg sem született, de ő már ki is
radírozta magát az életéből. Egyszóval Laura igencsak
rászolgált a szerelemre és a törődésre.
Megszólalt Laura mobilja. Elfintorodott, ahogy
megpillantotta a számot, de azért felvette.
– Szia, Sarah… Nem, most nem tudok, sürgősen
fogorvoshoz kell vinnem Joe-t… Nem, gőzöm sincs, hol
van… Ó, letette. Gondoltam, nem szeretnéd, ha Sarah tudná,
hogy itt vagy, anya. Most az egyszer nem engedem, hogy
csapot-papot itt hagyva a segítségére rohanj; velünk maradsz,
és megesszük szépen az elmaradt húsvéti ebédet.
– Ne is mondd, megint rá akarja sózni valakire azt az
egzaltált kölyköt – mondta Paul.
– Paul, az unokahúgodról beszélsz! – ripakodott rá Grace.
– Tudom, de… – Többet nem is kellett mondania. Sable
valóban elviselhetetlen volt. Még a bárányszelídségű Joe sem
szeretett vele lenni.
– Ha Sarah egy gyerekkel sem bír, akkor mégis minek esett
másodszor is teherbe? – így Paul. – Szónoki kérdést tettem fel,
de ez akkor is ostobaság. És nem fogja megakadályozni Hugót
abban, hogy másfelé kacsingasson. Épp ellenkezőleg, hisz már
két elkényeztetett poronty fog sivalkodni körülötte.
– Meg egy hisztérika. Miau! – Laurától szokatlan volt ez a
rosszmájúság.
– Neki se lehet ám könnyű – mondta Grace, hogy a mérleg
másik serpenyőjében is legyen valami. Rosszul érintette a
tény, hogy egyre inkább szétforgácsolódik hőn szeretett
családja. Sarahval mindig is engedékenyebb volt, mert a másik
két testvérrel ellentétben neki nem maradtak emlékei az igazi
anyjáról.
– Remélem, nem fontolgatod, hogy otthagyod a
munkahelyedet, és főállású bébiszitternagyi leszel – mondta
Paul Grace-nek. – Állj a sarkadra, anya. Így is a lelkedet
kitetted értünk.
– Ne butáskodj, hisz ti vagytok a családom, ott segítek, ahol
tudok – mondta Grace. Szerette Sarah-t, de ha arra gondolt,
hogy be lenne zárva a házba két gyerekkel, na meg persze
Gordonnal, ettől olyan érzése támadt, hogy fuldoklik, és indák
szövik körbe a lábát, hogy lerántsák magukkal a mélybe, és
lent tartsák a víz alatt, amíg csak a tüdeje fel nem mondja a
szolgálatot. És minél jobban kapálódzik, annál kevesebb
esélye van a menekülésre.
 Laura feltette a vizet a teához. Paul már korábban
beszerezte a kekszet, és szendvicseket készített, ugyanis azt
találta ki, hogy piknikezni fognak a lakás tetőteraszán.
Odafent, az élő növények, a lugas és a mesterséges tavacskák
rendezett káoszában nyár és béke honolt.
– Mind égünk a vágytól, hogy meglátogassunk benneteket
Blegthorpe-ban – mondta Paul egy darabka süteményt
pottyantva a szájába, és rákacsintott Grace-re.
– Ez még viccnek is rossz – felelte Grace törődötten.
– Te és apa a nap huszonnégy órájában egy batár nagy
konzervdobozban összezárva. Isteni.
– Soha ne menjen nyugdíjba, Mrs. Beamish – mondta
Charles. – Ez a lényeg. – Nyilvánvalóan Laura okosította ki a
részletek felől.
– Apropó, milyen az új főnököd? – érdeklődött Paul.
– Nagyon szimpatikus nő – felelte Grace. Jobban élvezte az
elmúlt estét, mint gondolta volna. Mintha valaki lerántotta
volna az életét befedő poros leplet, hogy újból átjárja a friss
levegő.
– Tegnap együtt vacsoráztam a kollégákkal. Ez volt az első
találkozásom a thai konyhával. Pompásan sikerült az este.
– Örülök, anya. Gondolom, apa sem tiltakozott.
– Hová gondolsz! Neki aztán édes mindegy, merre
csatangolok.
– Csak ide ne gyere. Biztos nem tetszene neki, ha tudná,
hogy eljöttél hozzám – mondta Paul.
– Tudnia kell, hogy szoktam veled találkozni.
– Nem feltétlenül. Talán azt hiszi, hogy nem lenne hozzá
merszed – mondta Paul, és Grace ráeszmélt, hogy a fiának
igaza lehet, bár nem tehette meg, hogy nyíltan igazat ad neki.
– Ne légy nevetséges.
– Annyi biztos, hogy Blegthorpe-ból nem tudnál eljárkálni
az új barátaiddal! – fenyegette meg Paul az ujjával.
 – Tanulj meg nemet mondani – mondta Laura. – Apánknak
még soha senki nem mondott nemet, ez a bökkenő.
– Kivéve engem – mondta Paul kevély vigyorral. – Azért is
lettem száműzött. Apám azt hiszi, „meggyógyulok”, ha
rátalálok a nekem való nőre.
Grace meglepődött, hogy Paul tárgyilagos kedélyességgel
nyilatkozik arról a bizonyos napról. Pedig pontosan tudta,
milyen nehezen élte meg a fia, amikor nem jóváhagyásban,
csupán elfogadásban reménykedve megmondta az apjának,
hogy meleg, és Gordon végig sem akarta hallgatni, csak
kiviharzott a házból, és közölte, hogy nem szeretné ott látni
Pault, amikor visszajön. Amióta összeházasodtak, Grace
egyszer sem hallotta a férjét káromkodni, ám azon a napon
mindent bepótolt, sőt túlteljesített. Csak úgy ömlöttek Gordon
szájából a trágárságok, akárha ártó démon szállta volna meg.
Paul nem hagyta, hogy Grace közbeavatkozzon. S az igazat
megvallva, Grace hálás volt neki ezért, mert az őrjöngő
Gordon halálra rémítette.
Azóta gyakran kívánta azt, bárcsak meglett volna hozzá a
mersze, hogy Paullal együtt elhagyja a házat.
A család egyik felének társaságában elköltött kellemes
hangulatú ebédet követően Grace hangos puffanással szállt le a
földre. Tudniillik arra ért haza, hogy Gordon az előszobában
rója a köröket a bömbölő Sable-lel a karjában, akit íziben
Grace kezébe nyomott, amint a nő átlépte a küszöböt.
– Hol voltál? – szegezte neki a kérdést.
– Mondtam, hogy vásárolni megyek – füllentette Grace.
Férje reakciójától tartva nem merte bevallani az igazat.
– Sarah egyfolytában hívott téged, de csak a hangposta
jelentkezett.
– Tényleg? – Grace beletúrt a táskájába a telefonjáért, ami
ki volt kapcsolva. Megránduló arccal konstatálta, hogy
huszonnégy nem fogadott hívása van: tíz a lányától, tizennégy
Gordontól. – Azt hittem, be van kapcsolva.
– Ezek szerint tévedtél. Minek neked mobiltelefon, ha
folyton kikapcsolod, amikor elmégy itthonról? A lányodnak
fájásai vannak. Már azon gondolkozott, hogy be kellene
mennie a kórházba!
– Jóságos ég! – Grace rögtön pánikba esett. – Én nem
tudtam… Odamegyünk? Felhívtad őket?
– Nekem kellett átmennem Sable-ért. Sarah lepihent, és azt
mondta, hív, ha rosszabbul érzi magát.
Grace azon nyomban felhívta Laurát a mobilján. Laura
rendkívüli részvétlenségről tett tanúbizonyságot, és meg is
magyarázta az okát.
– De hiszen az előbb hajtott el mellettem a kocsijával. Nem
látszott rajta, hogy bármi baja lenne. Úgy vannak fájásai,
ahogy nekem!
– Biztos, hogy őt láttad?
– Mintha el lehetne téveszteni a puccos kocsiját!
Grace-nek csakugyan meg kell végre tanulnia, hogyan
mondjon nemet, mielőtt még azok az indák az utolsó szuszt is
kiszorítják belőle.
 30. FEJEZET

Elképesztő, mi mindenféle át nem fut az ember lányának

agyán egy kastélyban, amely akár Erdélyben is lehetne,
miközben két férfiember közvetlen közelről elmélyülten
vizslatja a cickóját, gondolta Anna. Tony vajon mit szólna
ehhez? Jól megdöngetné a csapodárságáért, még akkor is, ha a
szóban forgó férfiemberek homoszexuálisok?
Leonid Szabo alacsony volt, vézna, a mozdulatai eltúlzottan
nőiesek, s fodros ingében, hosszú mellényében úgy festett,
mint Adam Ant fénykorában. Vladimir Darq épp az ellentéte:
igazi vezérhím szűk szabású fekete nadrágban, és olyan
hófehér ingben, amilyet Anna még életében nem látott. Eddig
fel sem tűnt neki, milyen hatalmas ez az ember. Nem
hórihorgas, nem is kövér, viszont széles vállú és boltozatos
mellkasú. Látszik rajta, hogy biztos lábbal áll a földön, még
egy hurrikán sem ingatná meg. Sápadt bőrével, szögletes
állkapcsával, ceruzavékony szakállával Darq nem volt a szó
klasszikus értelmében jóképű, mégis áradt belőle a férfiasság,
ami, ha tekintetbe vesszük a szexuális beállítottságát, akár
ironikusnak is mondható.
A szeme volt sorrendben a második számú szexepilje:
jégkék szempár aranypettyekkel az íriszen. Bár ez alighanem
kontaktlencse, állapította meg Anna, ilyen szem nincs a
világon. A pálmát viszont mindenképpen az agyara viszi el,
amit Anna csak egy-egy gyötrelmes pillanatra látott kivillanni
a mozgó ajkak közül. Két parányi agyar, nem is hasonlított a
viccboltokban kapható változatra, de a szemfogak akkor is
határozottan nyújtottabbak voltak a kelleténél. És bár Anna a
maga részéről nem sorolta volna a lófarkat a férfi
elengedhetetlen attribútumai közé, mivel az jobbára
patkányfarok formáját öltötte, és azzal a céllal növesztették,
hogy elterelje a figyelmet a kopaszodástól megnyúlt
homlokról, Darq a hátul összefogott dús, fekete sörényével a
mesebeli herceget testesítette meg. És ezt a „romantikus
vámpír” külsőt kétségkívül a sajtó kedvéért találták ki.
 Anna fekete Mercedesszel érkezett a házhoz, amely
pontosan akkor fékezett le az otthona előtt, amikor a
nappaliban álló ingaóra elütötte a hetet. A román sofőr
mogorva volt és szótlan, de mint később kiderült, s ez
mentségére szolgált, nemigen értett angolul. Hosszú behajtóra
nyíló fekete elektromos kapu tárult ki előttük Higher
Hoppleton egyszerű házikókkal telitűzdelt peremén. A bejárat
előtt parkoltak le, amelynél hatalmasabbat Anna még soha
nem látott, s amely rémfilmekbe illő nyikorgással nyílt ki.
Anna félig-meddig arra számított, hogy Lurchöt fogja
megpillantani A galád családból, de csupán egy jóval
alacsonyabb, kopaszra nyírt, szemceruzával kihúzott szemű
férfit látott, akit már ismert az internetről, így rögtön
azonosítani tudta Leonid Szabót, Vladimir Darq „társát”. Az
ajtó tágas, galériás terembe nyílt. Darq House-t szándékosan
formálták olyanná, hogy középkori hatást keltsen. Rafinált
építészeti megoldások, a festett falak esetében pedig a trompe
l’oeil műfaj gondoskodott róla, hogy a ház hátborzongatóan
emlékeztetett egy tizenötödik századi kastélyra.
– Maga biztosan Anna, fáradjon beljebb – szólt Leonid erős
akcentussal. Lesegítette Anna kabátját, és mindeközben
olyanformán méricskélte, ahogy Anna a hentes kínálatát
szokta felmérni a barnsley-i piacon. Végül is a férfi tette meg
az első lépést azzal, hogy udvariasan megrázta Anna kezét, és
azonnal rátért a lényegre.
– Most meg kell néznünk magát, Anna. Legyen szíves,
álljon egyenesen és mozdulatlanul.
A két férfi ott keringett körülötte, és az összes létező
szögből megszemlélték tökéletesen jellegtelen testét. Anna
furcsamód csupán egykedvűséget érzett. Mintha az orvosnál
lett volna, és a beható szemlétől semmivel sem érezte magát
rútabbnak, mint egyébként. Csak arra tudott gondolni, hogy
bármilyen bizarr is ez a helyzet, még mindig természetesebb,
hogy két homoszexuális férfi legelteti rajta a szemét, mint ha
egyedül töltené az estét odahaza, és papír zsebkendőbe
hüppögve nézné a kórházsorozatot a tévében.
A férfiak szaporán megvitattak valamit az anyanyelvükön.
Anna csak találgatni tudott, hogy miről lehet szó.
Mindenesetre nem úgy hangzott, mintha Cindy Crawfordhoz
hasonlítanák.
– Mielőtt nekifognánk – mondta Leonid, azzal cifrán
kipingált bádogdobozkát vett elő a zsebéből, kinyitotta és
odakínálta Annának. Kis fehér tabletták voltak benne.
– Köszönöm, de nem szedek drogokat – mondta Anna
mereven.
– Mentolos cukorka. – Leonid látványosan hessegette a
levegőt. – Elnyomja a fokhagymaszagot.
Anna köhintett.
– Ó. Bocsánat.
Jó, lehet, hogy szamárság volt, de szándékosan tett rengeteg
fokhagymát az uzsonnára fogyasztott chilibe. Igazság szerint
olyan sokat tett bele, hogy attól még néhai matematikatanára is
padlót fogott volna, aki pedig nem érezte az ízeket. Nem tudta
eldönteni, bölcs avagy buta dolog-e a részéről, hogy effajta
óvintézkedéseket tesz. Buta, állapította meg most.
Vladimir egy pillanatra félrefordult, és Anna biztosra vette,
hogy mosolyt látott bujkálni a szája szegletében. Érezte, hogy
elvörösödik. Nyilván mindkettőjük számára világos, miért
habzsolt be annyi fokhagymát. Bekapott pár mentolos cukrot,
és szelíden megköszönte.
Leonid zsebre vágta a dobozkát.
– Tökéletes lesz – jegyezte meg Vladimir, mintha Anna ott
sem volna. – A fehérneműje persze szörnyen előnytelen, ezt
látatlanban megmondom.
– Legyen szíves, megnézhetnénk? – kérdezte Leonid.
– Mi? Vetkőzzek le?
– A fehérnemű maradhat – mondta Vladimir.
Anna mély lélegzetet vett, és gombolkozni kezdett. Nem is
volt annyira zavarban, mint várható lett volna. Na persze a
jövő héten már nemcsak ezek ketten figyelik majd, hanem egy
teljes tévéstáb, az ellenállhatatlanul gyönyörűséges,
nádszálkarcsú Jane Cleve-Jonesról már nem is beszélve.
Belegondolni is ijesztő.
– Látom, a melltartója nem filléres darab. De attól még
vacak. Miért vásárolnak a nők ilyen silány holmit? –
sopánkodott Vladimir.
– Ugye, nem kell majd teljesen levetkőznöm? – kérdezte
Anna. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
– A kamerák előtt nem – válaszolta Leonid, habár Anna
nem egészen értette, hogy ez mégis mit akar jelenteni.
– Hányas melltartót hord? – kérdezte Vladimir, és hátrább
lépve méregette Anna mellkasát.
– 80C-t.
– Nu! – fújt egyet a férfi. – Az kizárt.
– De, tényleg! – így Anna. – Be tudom bizonyítani. Van
mérőszalagja?
– Én nem hiszek a mérőszalagnak – mondta Vladimir olyan
arckifejezéssel, mint aki citromba harapott. – És kérem, húzza
ki magát. – Bevágtatott Anna mögé, megragadta a vállát, és
hátrahúzta. A nő keble ettől határozottan megnövekedett.
– Áhá, így mindjárt más. A jó tartás minden – mondta
Leonid.
– A tartás kéz a kézben jár a magabiztossággal – mondta
Vladimir –, és szemmel láthatóan semmi önbizalma, azért
rossz a tartása.
Vladimir végighúzta az ujját Anna tarkóján a válláig,
mintha egy agyagfigurán végezné az utolsó simításokat. Az a
gyengéd tisztelet, ahogyan a nő testéhez nyúlt, minden
kétséget kizáróan elárulta, hogy homoszexuális. Anna nem is
emlékezett rá, hogy Tony volt-e valaha ilyen figyelmes vele. Ő
csak kamatyolni tudott, a cirógatás és a gyengédség nem
szerepelt a palettáján. Anna elhessegette Tony felé szálló
gondolatait, és azzal szórakoztatta magát, hogy felmérte a
szobát, miközben azok ketten folyékony román nyelven
kitárgyalták.
 Rendkívül fifikásan építették meg a házat. A falak mintha
ősi kőből készültek volna. Hatalmas, vasból való fáklyák
meredeztek belőlük. Tátongó kandalló várta a hidegebb
hónapokat, mellette jókora fekete kutya, felerészben dán dog,
felerészben Zoltán, Drakula ebe heverészett a kosarában.
Csupán felületes pillantásra méltatta a szobába belépő Annát,
arra azonban már nem tartotta érdemesnek, hogy
feltápászkodjon és körbeszaglássza. Jellemző. Az állatok
nemigen lelkesedtek Annáért, amint azt a hűtlenné lett
Pillangó esete is bizonyítja.
Széles lépcsősor indult a hodály méretű terem kellős
közepéről, feljebb két ágra vált, és minden bizonnyal Vladimir
Darq baldachinos koporsójához vezetett. Minden nagy volt: az
asztal, a díványok, a gyertyatartók. És a jelek szerint az ő
cicije is, mert a férfiak időnként angolba átcsapó vitájából
Anna megállapította: Vladimir amellett kardoskodik, hogy
legalább 90D a mérete.
Ahogy egyre fűtöttebbé vált a társalgásuk, Vladimir Darq
elviharzott, és pár perccel később egy nyaláb fűzővel meg
bodyval tért vissza, amelyekből még hosszú cérnaszálak
lógtak. Türelmetlenül csettintett Annának, hogy emelje fel a
karját, és lépjen bele az egyik bodyba. Majd miután ráhúzta a
bodyt a nő bugyijára, Darq, Anna legnagyobb meglepetésére,
egy bűvész eleganciájával kapta le róla a melltartót. Annának
a lélegzete is elakadt, ám a férfi ezt észre sem vette, ugyanis
azzal volt elfoglalva, hogy bekapcsolja a hátán a melltartót.
Amint ezzel végzett, benyúlt Anna kebléhez, és beleigazította
a kosárba, mint mikor a festőművész elrendezgeti a
gyümölcsöt a csendélethez, és Anna hagyta, mert moccanni
sem bírt a megrökönyödéstől. Hogy a férfi nem részesítette
akupunktúrás kezelésben, miközben behúzta az anyagot, és
villámkezűen beleszurkálta a gombostűket, az csak valami
csoda lehet.
– Látod? – mondta Leonidnak. – Amint megpillantottam,
rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Így már sokkal
jobb. Nézd! Máris látni a különbséget – lelkendezett Vladimir.
– Én is megnézhetem? – kérdezte Anna tétován.
 – Nu – vágta rá Leonid, és egyértelmű volt, hogy Vladimir
is ezen a véleményen van.
– Anna, a forgatás öt egymást követő szombaton zajlik
majd, hogy folyamatában látszódjon az átváltozása. Most,
hogy már van egy kép a fejemben az alakjáról, még nagyobb
durranás lesz majd a show. Ön a tökéletes ember annak
illusztrálására, hogy egy nőnek nem kell feltétlenül
húszévesnek és darázsderekúnak lennie ahhoz, hogy csábos
legyen. Ezt maga is meg fogja látni. Az összes fehérneműt
megtarthatja, amit készítek magának. A produkciós vállalat
nem ad önnek fizetést, viszont állják a felmerülő költségeket.
Ez így elfogadható önnek?
Anna bólintott. Ő már azzal is boldog lenne, ha csupán
egyetlen darabot megőrizhet abból, amit Vladimir Darq
személy szerint neki tervez. A férfi kiszedegette a
gombostűket a bodyból, hogy Anna kibújhasson belőle. Újra a
saját melltartójában topisnak és elhasználtnak érezte magát.
– Kérem, igyekezzen tartani a jelenlegi súlyát – mondta
Vladimir. – A jövő héten pontosan ugyanígy legyen öltözve, és
hozza magával a többi fehérneműjét is, hátha át akarják nézni.
– Mikor kerül adásba a műsor?
– Azt nem tudom, mindenesetre sietni akarnak a forgatással.
Jövő szombaton este háromnegyed hétre küldöm magáért a
kocsit.
– Olyan későn?
– Nappal nem dolgozom – jelentette ki a férfi, mintha
evidenciát közölne.
– Ó, hát persze – mondta Anna. Hűha, gondolta. De hát
csak nem lehet vámpír. Vámpírok márpedig nem léteznek.
Másrészt viszont ő még a Loch Ness-i szörnyben meg a
szellemekben is hitt egy icipicit. Na meg a túlvilági létben;
Derek Acorah műsorai roppant meggyőzőek.
– Kér egy kis frissítőt indulás előtt? – kérdezte Leonid egy
derítőedényből hosszúkás ónserlegbe csurgatva valami
vérvörös folyadékot.
– Kösz, most inkább nem – mondta Anna.
 Leonid feladta rá elhordott kabátját, és Anna máris
visszavedlett középkorú, barnsley-i verébbé, aki zöldre festett
hajjal, narancssárgára mázolt képpel, gólyalábon sem rítt volna
ki a tömegből.
A Mercedes hazafuvarozta, majd elsüvített az éjszakában,
csak valami bizsergésféle maradt utána Anna testében. Végre
egy szombat este, ami nem gyötrelmes lassúsággal gördül
tova.
 31. FEJEZET

Másnap reggel, ahogy Anna kimászott az ágyból,

megpillantotta magát a szekrény tükrében. Úgy festett, mint az
az ijesztő lány A kör című filmből. Ráfért volna már egy
hajfestés, meg pár új hálóing. Mert akármilyen kényelmes is a
mostani hálóinge, itt-ott fehérítőfoltok virítanak rajta, és a sok
mosástól annyira kinyúlt, hogy négyen is beleférnének
Vladimir Darq kutyájával együtt.
Vladimir Darq csakugyan visszaadja neki az elvesztett
büszkeségét, és Sophia Lorenné varázsolja? Röpke pár hét
alatt? Naná! Hanem attól még kezdenie kéne valamit a
hajával, és hálóingügyben is cselekedni kell.
Dawn délelőtt tizenegykor felment az emeletre, hogy
felébressze Calumot. A fiú az éjjel megint berúgott, holott
előre megegyeztek, hogy aznap este Dawn lesz az, aki iszik, és
Calum vezet. De a fiú képtelen volt megállni egy vagy két
pohárnál, muszáj volt teljesen eláznia, aztán meg azzal
mentegetődzött, hogy hétvége van, és valamikor neki is ki kell
eresztenie a gőzt. Azzal jött, hogy hagyják ott a kocsit, és majd
hazataxiznak. Nemcsak a húsz font többletköltségről volt szó,
amibe a taxi került volna, Dawn a puszta tényt kifogásolta.
Végül mindig neki kellett vezetnie. Aztán összeakadtak Calum
cimboráival meg a húgaival, és a fiú rögtön velük akart tartani
egy szórakozóhelyre. Dawn túl fáradt volt, és amúgy is elege
volt már Calumból, úgyhogy hazavezetett, a fiú pedig végül is
taxival ment haza hajnalok hajnalán.
– Mi van a csekkel? – Ezek voltak Calum első szavai.
– Ne sürgess, még be sem váltottam – felelte Dawn.
– Nem vehetnénk fel rá előleget?
– Nem lehet, Calum, nincs elég pénz a számlámon. Egy
vagyonba kerül nekem ez az esküvő!
– Témánál vagyunk – mondta Calum, és befúrta fejét a
párna alá. – Már megint kezdi.
 – Nem kezdek semmit – mondta Dawn fátyolos hangon. –
Csak azért jó lenne, ha te is beleadnál valamennyit.
– Majd. De most légy jó kislány, és hozzál nekem két
paracetamolt meg egy csésze teát.
Dawn szeme megakadt a hálószoba sarkába állított gitáron:
az volt minden kincse. A szüleitől kapta a tizenhetedik
születésnapjára. Dee Dee, itt jön a meglepetés! Csukd be
szemed, nyisd ki a kezed. Most azt kérdezte magától, vajon
fájlalnák-e a szülei, ha eladná a gitárt, hogy az érte kapott
pénzt élete legfontosabb napjára költse. Végtére is mostanában
nem szokott játszani rajta. Ám egy szempillantás alatt elvetette
az ötletet. Akármennyire le van gatyásodva, és akármennyire
vágyik is az álomesküvőre, a gitárt nem adhatja el. A húrok
édesszüleinek az álmait őrzik. Előbb adná el a veséjét, mint
hogy a hangszeren túladjon.
Fél órával később már Murielnél voltak egy üveg édes
fehérborral, mert azt szerette, meg egy új parfümmel a
születésnapos Denise-nek. Denise utánfutója, Dave is
megjelent, aki szakasztott Ronnie volt, csak fiatalabb
kiadásban: csendes, és a rettentő Crooke asszonyok mellett
gyakorlatilag láthatatlan. Demi nyitott ajtót durcás ábrázattal,
ugyanis az éjjel szakítottak a fiújával. Demi mindig talált okot
a duzzogásra. Örökké elégedetlenkedett. Még örömében is
szakadatlanul lefelé görbült a szája sarka. Muriel a konyhában
szorgoskodott, tucatnyi serpenyővel és párolóedénnyel
zsonglőrködve. A tetejébe még másnapos is volt, amire az
elkészült ebéd szolgáltatta a legékesebb bizonyítékot.
A zöldségköret túlfőtt, a marhasült kívül csizmatalp
keménységű, belül viszont túl rózsaszín volt, legalábbis Dawn
ízlésének, azonkívül Crooke-ék a zsíros húst szerették, és ezt a
darabot nem sütötték elég lassú tűzön ahhoz, hogy eltűnjön
róla a kövérje. A krumplipüré darabos volt, a szósz még annál
is inkább; egyedül a yorkshire pudingocskák sorakoztak
peckesen és kövéren a sütőformáikban.
– Anya, ez szar – mondta Demi, savanyú arcocskájára rá
volt írva, hogy egy harmadik emberen szándékozik kitölteni a
dühét.
 – Hékás! Csak mert ejtettek téged, attól még nem kell
mások kedvét is elrontanod – mondta Calum, és a
merőkanállal rákoppintott a lány karjára.
– Te ebbe ne pofázz bele – mondta Demi, de rögtön behúzta
fülét-farkát, amikor Calum figyelmeztetésképpen jókorát
csapott rá.
– A rossebbe veled, edd meg szó nélkül, vagy hagyd ott! –
így Muriel. – Láttatok már ilyen istentelenül szép yorkshire
pudingot? Egészségetekre! – Megemelte olcsó borral teli
poharát. – Hagynod kellett volna, Dawn, hogy az esküvőtökre
is én készítsem az ételeket.
– Akkor én el se mennék – mondta Demi. – Anya, mást is
tettél ebbe a mártásba a forró vízen kívül?
– Jut eszembe – fordult Calum felé Dawn. – Útba kéne
ejtenünk a Kutya és Kacsát, hogy véglegesítsük a rendelést.
– Ó, azt én már pénteken elintéztem neked – újságolta
Muriel. – Többé-kevésbé. Már csak azt nem tudom, hogy
zöldborsót vagy párolt répát szeretnél-e inkább a
marhasülthöz. Nem is mondtad neki, Cal?
– Kiment a fejemből.
– Mihaszna alak – rótta meg a testvérét Denise. – Biztos,
hogy őt akarod, Dawn? Nem lenne jobb valaki más, akinek
gerince meg agya is van?
– Sandra, a fogadósné megsürgetett minket, úgyhogy Calum
meg én mindent kiválasztottunk – mondta Muriel hüvelykjével
a fiára mutogatva, miközben csüggedten rázta a fejét.
Dawn lenyelte a haragját.
– És milyen… milyen menüt választottatok? – kérdezte
Calumtól, de Muriel válaszolt helyette.
– Előételnek zöldséglevest, utána marhasültet, végül
pudingot és csokoládétortát. Sandra jutányos áron számította
meg. Este karaoke is lesz meg büfé. – Dawn lesújtott
arckifejezése láttán Muriel újból rásózott Calumra a
szedőlapáttal, amivel a yorkshire pudingot vette ki a
sütőformából.
 – Csak azt ne mondd, hogy az a kuka fiam erről se szólt
neked! Nekem azt mondta, nem lesz ellenedre.
Dawn ismét nyelt egyet. Ha ez így megy tovább, rekordot
fog felállítani nyeldeklésből.
– A karaoke?
– Én imádom a karaokét! – vetette közbe Denise, az
aranytorkú. Legalábbis ő annak hitte magát.
– A büfé szerintem jó ötlet – mondta Calum, és vett még
pudingot. – Nem is drága.
– Felhívhattál volna, hogy nekem is legyen némi
beleszólásom – szűrte a fogai között Dawn.
– Anya szerint ezek a legjobb ételek – vonta meg a vállát
Calum, mintha ez elégséges válasz lenne.
– Mi is beszállunk, ugyanis meghívtuk pár barátunkat –
mondta Muriel, és büszkén nézett Ronnie-ra.
Dawn elnémult. Nem akart egy rakás idegent az esküvőjén,
és a karaoke sem volt ínyére. Karaoke… csak a legrosszabb
rémálmában. Az ő esküvőjén élő zene legyen meg tánc. És
maga szerette volna kiválasztani a menüt.
– Nem hiszem, hogy a karaoke jó ötlet – kockáztatta meg
csendesen.
Mintha atombomba robbant volna az étkezőasztal közepén.
Mindenki abbahagyta a rágást, a fejek Dawn felé fordultak.
– Miért? – kérdezte Denise. Általában mosolygós lány volt,
de mikor leolvadt róla a mosoly, arca tökéletes másolata lett a
Demiének.
– Mi kivetnivalód van a karaoke ellen? Tán nem elég
előkelő neked? – kérdezte Demi gúnyos mosollyal.
– Nem, dehogy… – Az iskoláját!, bár hallgatott volna
inkább. A férfiak tovább tömték a fejüket, ám Dawn nagyon is
jól látta, hogy a nők a szemöldöküket vonogatva összenéznek.
Még a húgánál százszor kedvesebb Denise is csúfondárosan
nézett rá.
 Dawn azon kapta magát, hogy inkább visszatáncol, nehogy
kiközösítsék.
– Csak a többiek miatt mondom. Én élő zenére gondoltam,
de ha a többség a karaokéra szavaz, akkor…
– Élő zene? – csipkelődött Calum. – Melyik zenekart hívnád
meg? A Take Thatet? Nevetés hullámzott végig az
asztaltársaságon, undok nevetés, Dawn egészen lefagyott tőle.
– Jó, akkor legyen karaoke. Klassz – mondta kényszeredett
mosollyal. Olyan érzése volt, hogy épp most úszott meg egy
lincselést. Muriel mintegy varázsütésre megint sugárzóan
mosolygott, és érezhetően oldódott a hangulat.
– Ó, és a héten még Bette-hez is be kéne nézned a ruhák
miatt. Tűkön ül az a nő.
– Most vacsora után is rendezhetnénk karaokét, hogy
mosolyt csaljunk arra a búbánatos képedre – mondta Denise a
húgának.
– Nem vagyok bánatos. Egy faszkalap miatt?
– Az a srác minden faszkalapok királya – mondta Calum. –
Nem először csalt meg téged, pedig csak nemrég jöttetek
össze.
– Mr. Hűség megszólalt! – így Demi. – Aú, ez fájt. Mi a
francért rúgtál belém?
– Nem akarok trágár szavakat hallani az étkezőasztalnál! –
csattant fel Ronnie.
– Mi ez az egész? – Dawn hangja egyszerre komisz élt
kapott. Valami titok lappangott itt, ami nem tetszett neki.
– Semmi, csak a kisasszony nem fér a bőrébe – mondta
Calum, és ha egy nézéssel ölni lehetne, a húga már halott lett
volna.
– Tényleg semmi – mondta Denise is, ami csak
megerősítette Dawnt abban a meggyőződésében, hogy az
egész asztal tud valamiről, amiről ő nem, és ez a valami
igencsak nagy horderejű. Továbbá azután kellett történnie,
hogy ő tegnap este hazavezetett, és Calum szórakozni ment.
 – Most mit csináljak? Baromi jó pasi vagyok – ismerte be
Calum teli szájjal vigyorogva.
– Baromi jó?
– Ne is törődj velük – mondta Denise kedvesen. – Tudod,
milyen az a rémes Mandy Clamp. Folyton Calum körül
legyeskedik.
Ez cseppet sem javított Dawn kedélyállapotán.
– Hogy… hogy érted?
– A testemre utazik – közölte Calum, mintha ez oltári vicces
lenne. Mindenből viccet csinált.
– Nem nagyon tiltakoztál – szúrta oda neki Demi.
– Csak azért nyomult rá a csaj, mert te nem voltál a
közelben, Dawn – mondta Denise.
– Jézusom, akár egy tüzelő szuka – jegyezte meg Muriel.
Dawn szeme megtelt könnyel, és ezt már nem lehetett
leplezni.
– Nem kell kibukni – mondta Demi. – Calum úgysem fog
megváltozni. Egy férfi se változik. Ha egyszer megúszták,
másodszor se lesz másként. Minden pasi patkány.
Neki is könnyes volt a szeme, ahogy éktelen
tányércsörömpölés közepette felpattant az asztaltól.
– Megvan neki, vagy mi? – vigyorgott tovább Calum. –
Semmi sem történt, Dawn. Esküszöm. Nem így van, Den?
– Én nem láttam semmit – felelte Denise a tányérjába
bámulva. Milyen politikus válasz, gondolta Dawn.
– Hohó, ismerem ezt a nézést! Mindjárt nekiállsz engem
abajgatni – mutogatott Calum Dawnra, aki tiltakozni próbált,
hogy esze ágában sincs ilyesmi.
– Szedd már össze magad, lányom – mondta Muriel halkan,
de pattogóan. Ez fájt Dawnnak, legfőképpen azért, mert
tudatosan uralkodott magán, hogy egy szót se szóljon. Calum
őt használta fel, hogy elterelje magáról a figyelmet.
 – A fenébe már, boldog születésnapot, Den! – kurjantotta
Den fiúja, Dave, és megemelte a sörét a lány felé.
– Örülök, hogy valakinek eszébe jutott! – sóhajtotta
ingerülten Denise.
– Boldog szülinapot, húgi!
– Úgy van, boldog szülinapot, szívem!
– Boldog szülinapot – csatlakozott Dawn is a családi
kórushoz, bár cseppet sem érezte úgy, hogy bárminek is a
részese lenne.
 32. FEJEZET

Grace éppen befejezte a vasárnapi vacsorát. Nagyon

nehezen élte meg, hogy a család nem teljes létszámban
képviselteti magát az asztalnál. Ott volt Joe Laurával, Sarah és
a férje, Hugo, meg persze Sable, Gordon az asztalfőn
szokásához híven komoly figyelmet szentelt a hús
felszeletelésének. Paulnak is köztük lenne a helye; Grace
újabban azon kapta magát, hogy szeretné ezt beleüvölteni a
férje képébe. Csakhogy nem olyan fából faragták, hogy
lázadozzon a fennálló rend ellen. Hát még Gordon ellen!
– Hogy megy a munka, anyám? – kérdezte Sarah. –
Remélem, nem elviselhetetlen az új főnököd.
– Borzasztóan élvezem, és az új főnök egy tündér,
köszönöm a kérdést, drágám – mondta Grace. Gyanította,
hogy Sarah önös érdekből kíváncsiskodik.
– Tegnap holtra rémítetted anyánkat, amikor azt mondtad,
hogy fájásaid vannak – mondta Laura ártatlan szemmel.
– Nem hazudtam – mondta Sarah. – Meg voltam ijedve,
azért is hívtam fel apát, hogy jöjjön át Sable-ért. Hála az
égnek, abbamaradtak a fájások, így mégsem kellett bemennem
a kórházba.
– Micsoda mázli. – Laura hangjába nem kevés szarkazmus
vegyült. Az orra alatt még hozzátette: – Így zárásig rengeteg
időd maradt vásárolgatni.
– Mesélj még a munkádról – mondta Sarah, oda se bagózva
a húgára.
– Aranyosak a kollégáid, nagyi? – kérdezte Joe.
– Igen, nagyon aranyosak – felelte Grace az unokájának.
– Mind te korodbeli? – kérdezte Sarah a szószos tálka után
nyúlva.
– Nem, Raychel a húszas éveiben jár, Dawn harmincas,
Anna a múlt héten lett negyven, a főnökasszony meg a
negyvenes évei végét tapodja.
 – Akkor nincs konkurenciád, ha felmerülne, hogy
nyugdíjaznak valakit – így Sarah.
– Ideje lenne már – mondta Gordon. – Kedvem lenne
megkérdezni tőlük, meddig várnak még.
Grace elhűlve meredt a férjére.
– Nem tehetsz ilyet!
– Miért, mi a legrosszabb, ami történhet?
– Hogy kevesebb pénzt kapok – vágta rá Grace
villámgyorsan. – Ha azt hiszik, hogy mehetnékem van,
kevesebbet fognak fizetni. – Ejha! Akármelyik múzsa
plántálta is ezt a fejébe, Grace tartozik neki eggyel.
– Logikus – jegyezte meg Hugo, azzal belapátolt a szájába
egy nagy darab krumplit, és elkezdte csócsálni.
Hál’ istennek Gordon megelégedett Hugo összegzésével.
Így a témát lezártnak lehetett tekinteni. Legalábbis aznap
délutánra.
– Anya, én nem kérek desszertet – mondta Laura. –
Sétálunk egyet Joe-val. Nem kell még több kalória.
– Egy kutyus is jön velünk! – mondta Joe izgatottan.
– Még nem etted meg a vacsorádat, úgyhogy nem is kaptál
volna desszertet – mondta Gordon. Joe-val is egyre
harapósabban beszél, gondolta Grace, de nem tett
megjegyzést.
– Hol fáj a foga, hol nem. Nem hiszem, hogy kért volna
desszertet – felelte Laura kimérten a kisfiú elkomoruló arca
láttán.
– Akkor vidd el fogorvoshoz – mondta Gordon
türelmetlenül.
– Az én orvosom szabadságon van, másutt meg csak jövő
pénteken tudják fogadni. Azt kellett volna hazudnom, hogy
vészhelyzet van.
– Majd én is körbeérdeklődöm – mondta Grace. – A
főnöknő mintha azt mondta volna, hogy a fivére fogorvos. Ő
talán tudna segíteni.
 – Miféle kutyáról beszélt ez a gyerek? Csak nem vettél neki
egyet? – kérdezte Hugo.
– Nem, a barátom, Charles kutyája – mondta Laura.
– Randizgatunk, randizgatunk? – így Sarah. – Ismerjük a
pasast?
– Biztos, hogy nem – mondta Laura.
Sarah tovább ütötte a vasat:
– És mivel foglalkozik?
– Építész – kottyantotta közbe Joe nagy büszkén.
– Igazán? – Sarah hangjából elismerés érződött ki.
– Tulajdonképpen bármelyik percben megérkezhet. Értünk
jön kocsival. Joe, szívem, vedd a cipődet.
– Hívd be – vetette fel Grace.
– Szó se lehet róla! – nevetett Laura. – Nem szeretném
megijeszteni. Esetleg majd pár hét múlva.
Joe még csak a fele cipőjénél tartott, amikor odakintről
dudaszó harsant.
– Ez ő lesz, szívem – mondta Grace, búcsúképpen
megpuszilta a lányát, aztán lehajolt, és segített Joe-nak a másik
cipőjével.
– Hadd lássam – szaladt oda Sarah az ablakhoz. – Francba,
nem sok látszik belőle! Pont rossz irányban állt meg a
kocsijával.
– Ó, jaj – mondta Laura ajakbiggyesztve. – Most kénytelen
leszel várni.
– Érezzétek jól magatokat – mondta Grace. Megpuszilta
Joe-t. Világos volt, hogy kellemes délután elé néznek, mert
Laurát viszontszeretik, Joe pedig él-hal a kutyákért.
Hosszas búcsúzkodást követően anya és fia elindult a kerti
úton a kocsihoz. Gordon az ablakhoz lépett, miközben Sarah
leült, és így szólt:
– Hát, ez a lány nekem fekete ló.
 Grace azon töprengett, vajon mit láthatott Gordon az
ablakból, amitől egész testében megmerevedett, és olyan lett a
tekintete, mint egy támadni készülő rottweileré.
 33. FEJEZET

– Kérdezhetek valamit, Christie? – szólalt meg Grace, amint

megpillantotta a főnöknőjét. – Mintha azt mondtad volna,
hogy a fivéred fogorvos. Itt dolgozik a városban?
– Igen, magánrendelője van – mondta Christie. – Miért, mi a
baj?
Grace mesélt neki Joe-ról. Laura még fel is hívta, hogy el ne
felejtsen érdeklődni, ugyanis Joe-nak rettenetes éjszakája volt.
Christie gyorsan telefonált egyet, és pár perccel később így
szólt Grace-hez:
– Tizenkettőkor tudná fogadni az unokádat, megfelel az
időpont?
– Jaj, nagyon szépen köszönöm. Mindjárt megpróbálom
elérni Laurát. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kapunk
időpontot. Merre van a rendelő?
– A Prince Streeten. Ahol régen a Szent György-templom
volt, azzal szemben.
– Ismerem a helyet.
– Ha a lányod nem ér rá, vidd oda te a kisfiút – mondta
Christie. – Majd kicsit hosszabb ebédszünetet tartasz.
– Köszönöm. Le fogom dolgozni.
– Ne viccelj már, Grace – felelte Christie, akit mulattatott is,
sértett is Grace felvetése.
Angyali teremtés vagy, Christie Somers, gondolta Grace,
miután felhívta Laurát, hogy megkérdezze tőle, el lehet-e
hozni Joe-t az iskolából. Kíváncsi volt, vajon mi a főnöknő
titka. Christie az ideális vezető mintapéldája. Egy figyelmes,
rugalmas főnök sokkal többet tud kihozni az alkalmazottakból,
mint a Malcolmhoz hasonló miniatűr Sztálinok.
Az ajtón lévő táblán az állt: „Nikita Koslov és Robin
Green”, és egy sor rövidítés biztosított igencsak meggyőző
képesítéseikről. Grace és Joe becsengetett, s beléptek a tágas,
tiszta előtérbe, ahol egy központi asztalon számos magazin
meg képregény hevert halomban. Joe kiválasztott magának
egy Ki vagy, doki? magazint, miközben Grace bejelentkezett a
recepción, és kitöltötte a szükséges papírokat. Azután leült Joe
mellé egy középkorú férfival szemben, aki úgyszólván
mániákusan dobolt a lábával.
– Félsz, kisöreg? – kérdezte a férfi szemkontaktust
teremtve, amikor Joe felnézett, hogy mitől remeg a padló.
– Kicsit – mondta Joe félénken.
– Nem kell, Mr. Koslov nem fog bántani. Igazam van? –
fordult oda a férfi a recepcióshoz, aki bólintott. Mást nem
mondott, mert felberregett a telefon, és a recepciós felküldte.
A férfi nehéz léptekkel baktatott fel; minden elcsendesedett,
majd artikulálatlan üvöltés harsant.
Joe rémülten nézett a nagymamájára.
– Semmi baj – mondta a recepciós. – Az idegesebbje rendre
Mr. Koslovnak jut. Ő tudja, hogyan kell velük bánni. –
Lehalkította a hangját. – A fickó, aki az előbb felment, csak
egyszerű kontrollra jött, de még ahhoz is el kell zsibbasztani.
– Borzasztó dolog a fogorvostól való félelem – mondta
Grace, ahogy eszébe jutott az a brutális vénember, aki
gyerekkorában kezelte. Az arcához közelítő förtelmes
gázmaszkra gondolt, meg a hájas, öreg orvosra, aki azt ígérte
neki, hogy tündérekről fog álmodni. De nem így történt. A gáz
vadul örvénylő emberförgeteget láttatott vele, és hányingere
volt, amikor feleszmélt. Azóta sem tudott teljes nyugalommal
beleülni a fogorvos székébe. Saját rossz tapasztalatai miatt a
gyermekeinek rendkívül körültekintően választott fogorvost.
Hamarosan rájuk került a sor, hogy felmenjenek az ódon
tölgyfa lépcsőn, amely az egyik irányban egy váróterembe
vezetett, a másik oldalon két fogorvosi szobához vitt.
Bútorfény és üde légfrissítő illata érződött a levegőben a
rémisztő gázszag helyett, amire Grace még gyerekkorából
emlékezett.
– Szép jó napot – dördült egy mély hang, amely gazdag
ízvilágú karácsonyi sütemények hangulatát idézte. A hang
tulajdonosa a karját nyújtva ment feléjük. – Te csak Joe
lehetsz. Gyere, és ülj le, Joe, a nővérke meg majd erre a másik
székre ül addig.
– Jó ég – szólalt meg a csinos fiatal asszisztens, és a
mennyezetre emelte a szemét.
– Ön pedig Grace – mondta Niki, és határozottan
megszorította Grace kezét. – Gondolom én.
Grace mosolya egyszerre szólt az orvosnak, meg az orvos
háta mögött már megint a szemét forgató asszisztensnek. A
férfi csillogó kék szeme rögtön elárulta, hogy Christie
fivéréről van szó. Haja egységesen ezüstös, mintha már réges-
rég megőszült volna, rövidre nyírt, tüskésen felfelé álló, és
még a feje búbján sem kopaszodik. Alkatra viszont, magas és
nyúlánk termetű lévén, Nikita egészen más volt nála jóval
alacsonyabb és kerekdedebb húgánál.
– Most pedig, fiatalember, tessék megnyugodni, és gondold
azt, hogy a vidámparkban vagy. Kinyitnád nekem a szádat?
Nagyon jó. Áhá, már látom is a bitangot! Attól tartok, ezt ki
kell húzni. De ne aggódj, Joe, mert a világ legjobb
fogorvosával van dolgod, és kicsit sem fog fájni.
Olyan óvatosan adta be az érzéstelenítő injekciót Joe-nak,
hogy a fiú meg se nyikkant közben. Amíg vártak, hogy
elzsibbadjon, Nikita Koslov arra biztatta a fiút, hogy keresse
meg az eltéréseket a plafonra ragasztott képeken. A fog egy
szempillantás alatt kint volt, és pár perccel később Joe már a
száját öblítette, azután nyalókát választott magának az
asszisztens kezében tartott üveggömbből, amelyre „Nagyon
bátor voltam” feliratú oroszlános matricát ragasztottak.
– Nagyon köszönjük – mondta Grace. – El se tudom
mondani, milyen hálásak vagyunk.
– Nincs mit – mondta Niki. – Joe példásan viselkedett.
Azonkívül Christianya barátai az én barátaim is.
– Nem is tudtam, hogy így becézik a Christie-t – mondta
Grace, és arra gondolt, milyen bűbájos név.
– Orosz nemesek vagyunk. A forradalom idején
menekültünk el a hazánkból. Ha maradunk, ki tudja, mostanra
talán cár lehetnék. Ő az oroszok királya, ezt neked mondom,
Joe.
– Tényleg? – Joe gyermeki ámulattal meregette a szemét.
– Bizony – kacsintott rá Niki. Szép mosolya volt, akárcsak
Christie-nek. Őszinte és barátságos, a szeme is részt vett
benne.
Odanyújtotta a kezét Joe-nak, és férfiasan kezet ráztak.
– Hát akkor, Joe, remélem, legközelebb kevésbé fájdalmas,
és sokkal kellemesebb körülmények között találkozunk majd.
Joe a kezelés folyományaként féloldalasra sikeredett
mosollyal viszonozta a kézfogást.
– Gyere, Joe, megyünk fizetni – mondta Grace kézen fogva
a kisfiút.
– Arról szó sem lehet! – így Niki.
– Inkább arról nem lehet szó, hogy ingyen dolgozott
nekünk.
– Ragaszkodom hozzá, és ez itt az én rendelőm, ahol én
vagyok főnök, úgyhogy vita lezárva – mondta Niki az ujját a
szája elé téve. – Ennyit igazán megtehetek a húgom barátjáért.
– Végtelenül kedves, köszönöm – mondta Grace, és arra
gondolt, hogy ennek a Nikitának éppúgy aranyból van a szíve,
mint a húgának. Magában azonban már el is döntötte, hogy
meg fogja tudakolni, mi Christie kedvenc itala. Nem szeretett
senkinek az adósa maradni.
– Szívesen. Viszlát, Grace – mosolygott Niki, és erős, meleg
kezébe szorította Grace kezét. Furcsa érzés volt, mintha
valami puha és jóleső elektromos vibráció indult volna meg
közöttük.
Grace tisztában volt vele, hogy akaratlanul is hevesebben
ver a szíve, miközben Christie bátyja előzékenyen kikísérte
őket.
 34. FEJEZET

Abból, ahogy Ben ajtót nyitott, rögtön kiderült, hogy

ismerős áll a küszöbön. Raychel hallotta kedélyes
tereferéjüket, azután Ben beterelte a jövevényt a nappaliba. A
látogató ki se látszott a karjában cipelt üres kartondobozok
halmaza mögül.
– Rakd csak le ide – mondta Ben.
– Jól van – így a férfi. Szép szál, markos legény.
– Ray, ez itt John, a főnököm.
– Üdv, Mrs. Ben – mondta John felegyenesedve, hanem
amikor Raychelre emelte a tekintetét, azonmód leesett az álla.
Raychelnek kezdett melege lenni, mint mindig, ha valaki túl
hosszan nézett a szemébe.
– Ne haragudjon, nem akarom bámulni – szabadkozott
John. – Csak elképesztően hasonlít… Hadd kérdezzem meg:
idevalósi?
– Newcastle-ból jöttem – felelte Raychel a másik nézésétől
megdermedve.
– Akkor tehát nincsenek errefelé rokonai? – faggatózott
tovább John.
– Nincsenek.
– Hűha, ez egyszerűen… – John a fejét rázta. Látszott rajta,
hogy teljesen paff lett.
– Kérsz teát, John? – szólt közbe Ben.
– Ne fáradj, fiam. Én már itt se vagyok. Örülök, hogy
megismerhettem… Raychel – mondta John, azzal újabb
hosszú pillantást vetett a fiatalasszonyra, és mindent
elkövetett, hogy ne hozza még kínosabb helyzetbe, de hát,
Uramteremtőm!, nehéz volt levennie róla a szemét.
Odakint John Silkstone ösztönösen lenyomta a mobilján az
otthon hívógombját, de letette, mielőtt kicsöngött volna.
Végtére is a kislány azt mondta, nincsenek rokonai Barnsley-
ban, akkor meg minek izgassa fel az asszonyt fölöslegesen. De
a hasonlóság akkor is rendkívüli – kell, hogy legyen rá
magyarázat. Alaposan meg kell fontolnia, miként törje fel ezt a
bitang kemény diót.
 35. FEJEZET

– Esetleg holnap is mulatunk egyet? – kérdezte Anna. –

Csak azért kérdem, mert elég sűrű a programom.
Dawn felnevetett. Egyszer régen azt hitte Annáról, hogy
csipetnyi humorérzéke sincs, de napnál világosabb, hogy van
neki. Anna humora sajátosan száraz, amolyan fapofahumor.
Dawn a maga részéről sokkal direktebben szokott tréfálkozni.
– Pártolom az ötletet – mondta Christie. –
Megünnepelhetnénk, hogy negyvenéves és egyhetes vagy.
– Jaj, csak azt ne – tiltakozott Anna. – Nem szeretném
tudatosítani, hogy már csak ötvenegy hetem van hátra a
negyvenegyedikig.
– Még ötszáztizenkilenc hét, és ötven leszel – tette hozzá
Raychel.
– Elég, mert menten elájulok! – mondta Anna fejfájást
mímelve.
– Ezúttal nem tudok sokáig maradni – mondta Raychel. –
Hétvégén költözünk be az új lakásba, szóval egy perc nyugtom
sincs. De persze szívesen iszom egyet veletek.
– Én ráérek – mondta Dawn. – Apróra be kell majd
számolnod, hogy mi volt Darqnál. – Sűrű hét állt mögöttük.
Még nem jutott idejük trécselni.
– Nem valami nagy sztori – mondta Anna. – Úgy volt,
hogy…
– Elhallgass! – vágott közbe Dawn. – Ne így kutyafuttában.
Részleteket akarunk.
Így aztán másnap este a legnagyobb egyetértésben vonultak
át a Felkelő Napba. A bárpult előtt lévő parányi színpad most
nem volt üres. Tele volt hangszerrel meg a mikrofonok és a
felszerelésük körül nyüzsgő cowboyinges, cowboykalapos
férfiakkal, feltehetően a Rhinestones tagjaival.
– Mindenki kocsival van? – kérdezte Christie.
 – Én gyalog vagyok – mondta Anna. – De egy pohárnál
megállok. Elég hamar a fejembe száll.
– Akkor kérjünk egy üveg bort meg öt poharat – javasolta
Christie. – Hogy kellően józanok maradjunk.
– Ne nyissunk közös kasszát? – vetette fel Dawn, egy ötöst
húzva elő a tárcájából. – Nincs kisebb pénzem, de ami marad,
azt eltehetnénk a következő alkalomra. Ti mit gondoltok?
A többiek egyetértettek, és mindenki öt fontot adott, aztán
míg Christie megrendelte a bort, kerestek egy asztalt a hangoló
zenekartól távol, amit Dawn sajnált egy kicsit.
– Na, elő a farbával – mondta Raychel, amint mindnyájan
kibújtak a kabátokból, és kitöltötték a bort. – Mi volt a
divattervezőnél?
– Hol is kezdjem? – így Anna. – Mercivel jöttek értem, és
elfuvaroztak a kastélyához, ami valami oltárian fest, mintha
egy horrorfilmből cseppent volna oda. Aztán alaposan
megszemlélte a melltartómat, és megállapította, hogy rémes
darab. – Nem tett említést a legkínosabb epizódról a
fokhagymával.
– Te aztán nem ereszted bő lére – szólalt meg Christie
pajkos mosollyal.
– Csak holnap kezdődik a forgatás. Utána biztos lesz majd
pár jó sztorim.
– Nem félsz? – kérdezte Raychel.
– A hét elején még nem féltem, most viszont egyenesen
rettegek.
– Ez olyan izgalmas – somolygott Dawn. – Rákerestem
Vladimir Darqra a neten. Édes pali, nem?
– A melegek mind azok – jegyezte meg Anna. –
Gondoljatok csak Gok Wanra. Ránéz az ember, és mindjárt a
kebelbarátja akar lenni.
– Vladimir Darq viszont tetszik is neked, ugye? – kérdezte
Christie.
– Sokra megyek vele – felelte Anna.
 – Alig várom a történet folytatását – mosolygott Raychel. –
Hányra mész oda?
– Háromnegyed hétre küldi értem a kocsit. Azt mondja,
nappal nem dolgozik. – Anna előrébb csúszott a székén, és
suttogva mondta, mintha bizony Darq meghallhatta volna: –
És agyara van neki.
– Agyara?
– Mint a vámpíroknak. Nem az a szájból kilógós fajta, de
akkor is agyar a javából.
– Szarva nincs? – ugratta Christie.
– Komolyan beszélek – kardoskodott Anna.
– Nyilván arra játszik rá, hogy romániai származású.
Érthető.
– Hogyhogy? – kérdezte Dawn, miközben a többiek
egyszerre sóhajtottak fel.
– Románia, vámpírok, Drakula – magyarázta Grace.
– Sose szerettem a rémmeséket. Nekem inkább ők tetszenek
– mutatott Dawn a zenekarra, akik időközben a húrok közé
csaptak, és kezdettől fogva élvezetesen játszottak. Főleg az a
magas gitáros ott hátul. Amint a gitáros megszólaltatta
hangszerét, Dawnnak máris az a remek ötlete támadt, hogy
felkéri őket, játsszanak az esküvőjén. Úgy valamicskét
elviselhetőbb lenne az esti karaoke.
– Rendben van az unokád foga? – fordult Christie Grace-
hez.
– Hála a bátyádnak, igen – válaszolta Grace.
– Tényleg, emlékszem, mesélted, hogy a fivéred fogorvos –
mondta Dawn.
– És nagyon érti a dolgát – mondta Grace.
– Arany ember az én bátyám – mosolygott Christie. – Fel
nem foghatom, miért nem találta még meg élete párját. Mikor
olyan kedves, gáláns, türelmes, hűséges. – Megrázta a fejét.
Sosem értette, miért nem állapodott még meg a fivére, hogy
egy fészekalja gyerek szaladgáljon körülötte. Pedig igazán
rászolgált a kiegyensúlyozott, meghitt családi életre.
– Megmondjam, miért? – sóhajtott fel Anna. – Ha egy igazi
rohadék lenne, már talált volna magának egy jó bolondot, akit
egy életre tönkretesz, aztán meg csak úgy tapadnának rá a nők.
– Hát nem igazságtalan a párkapcsolatok alakulása? A rendes
emberek társ nélkül maradnak, a szemetek meg még
válogathatnak is.
– Na és készen állsz a nagy költözésre? – kérdezte Christie
Raycheltől.
– Többé-kevésbé. Már csak ki kell takarítanom, hogy tisztán
adjuk át a lakást a következő lakónak.
– Ajjaj. Nem lennék a helyedben – mondta Anna.
– Én se – tódította Dawn. – Inkább tapizzon össze egy
vámpír, mint hogy edényeket súroljak.
Kiürítették a poharakat, felvették a kabátokat, és „jó
hétvégét!” kívánva elbúcsúztak egymástól. Dawn önként
jelentkezett, hogy visszaviszi a poharakat, mert szerette volna
még egy kicsit hallgatni a zenekart. Ahogy odaért a
színpadhoz, menten szerelembe esett. Észrevette ugyanis,
hogy a magas gitáros egy Fender Stratocasteren játszik, az
apjának volt ugyanilyen gitárja. Lehunyt szemmel fülelt a
zenére, és azt képzelte, hogy az apja áll ott a színpadon, és ő
pengeti a húrokat.
Az emberek tapsoltak a szám végén, Dawn azonban
keserédes ábrándjaiban elmerülve tovább ringatta magát, és
amikor kibillent az egyensúlyából, a gitáros volt az, aki
elkapta.
– Minden oké? – Elhúzta a szavakat, mint egy John Wayne-
westernfilm főhőse. Úgy látszik, a zenekar éppen szünetet
tartott.
– Persze, jól vagyok – mondta Dawn, és tiszta hülyének
érezte magát. Csak azt remélte, hogy a gitáros nem gondolja
róla, hogy részegségében tántorodott meg, ezért heves
magyarázkodásba fogott: – A gitárszót hallgattam. Azelőtt
apám is Stratocasteren játszott. Remek hangzása van. És olyan
jó volt újra hallani.
– Azelőtt? Csak nem engedett ki a kezéből egy ilyen kincset
érő hangszert? – hüledezett a gitáros.
– Nem éppen. Azzal együtt temették el. És erről nem is
szeretnék többet mondani – sóhajtott fel Dawn.
– Jesszus, sajnálom. Bizonyára sokat jelentett neki a gitárja.
– Ó, igen.
– Ön is játszik, mint a papája?
A gitáros hangja simogatott, akár a napsütés. Majdnem
olyan fantasztikus volt a hangja, mint a gitárjátéka.
– Ó, én a nyomába se érek – mondta Dawn szemérmesen.
– Milyen gitárja van?
– Egy Gibson Les Paul.
A férfi elismerően füttyentett.
– Ejha. Akkor biztosan a hölgy is zenekarban játszik.
– Én nem, apámnak viszont volt zenekara.
– A Beatles? – heccelődött a gitáros.
Dawn nevetett.
– Hát persze. Ő volt George.
– Ez esetben meghívhatom egy italra, Miss Harrison?
Dawn nemet akart mondani, de helyette az jött ki a száján:
– Meghívhat. De csak egy diétás kólát kérek, mert kocsival
vagyok.
Egy üdítő még igazán belefér. Elvégre nem kell miatta
lemondania a szenvedélyes éjszakáról Calummal. A fiú
hajnalok hajnalán fog bekúszni mellé az ágyba, és ha nem
merül azonnal álomba, akkor majd szenvedélymentesen
rámászik. Dawn a tudatában volt, hogy beleborzongott a
gondolatba.
 – Na és mi a hétköznapi neve, Miss Harrison? – kérdezte a
magas, sötét hajú gitáros, miközben a pultos letett elébük két
diétás kólát.
– Dawny. Dawny Sole. – Azért biggyesztette oda a végére
az y-t, hogy gondolatban megkülönböztesse magát attól a
Dawn Sole-tól, akinek vőlegénye van, és lázasan készül a
küszöbönálló esküvőjére.
– Al Holly vagyok. Miss Dawny Sole, örömömre szolgál,
hogy megismerhetem.
A cowboy kinyújtotta felé keskeny ujjú, nagy mancsát, és
kezet ráztak. Bár Dawn keze így is épp eléggé remegett. Al
Holly hangja ugyanolyan hatást gyakorolt rá, mint Chris Isaak
Wicked Game-jének gitárszólója. Megbizsergette, és olyan
húrokat pendített meg a lelkében, olyan érzéseket kavart fel
benne, amelyeket nem lett volna szabad.
– Azon morfondíroztam… mennyi ideig maradnak – bökte
ki Dawn. Valahogy nem akaródzott rákérdeznie, hogy
játszanának-e az esküvőjén.
– Kirk, a basszusgitárosunk a szüleit jött néhány hétre
meglátogatni, ők pár éve költöztek le ide, szóval haknizgatunk
egy kicsit a környéken, és reményeink szerint június vége felé
már megyünk is haza. Miért? Esetleg megfordult a fejében,
hogy beszáll hozzánk?
– Szép is lenne! – így Dawn. Ugyancsak kedvére való volt a
gondolat, hogy elmenekül az esküvői gondok elől, és csak az
egy szál gitárját meg egypár bugyit visz magával.
– Hozhatná a gitárját, hogy bemutassa a tudományát –
mondta Al Holly. – Talán el se hiszem, hogy tud gitározni,
talán csak beszédbe akart velem elegyedni.
Szelíd mogyoróbarna szeme úgy csillogott, mint egy huncut
kisfiúé bolondok napjának reggelén.
– Jaj, nem, dehogyis – mentegetődzött Dawn egyszerre
pánikba esve. Ennyire feltűnő lett volna, hogy flörtöl?
– Akkor viszont kénytelen lesz elhozni a hangszerét, hogy
bizonyítson – jelentette ki Al Holly.
 – Lehet, hogy meg is teszem – mondta Dawn, és
visszamosolygott rá.
Maradt, amíg megitta a kóláját, és a gitározásról
beszélgettek, amire azóta nem volt alkalma, hogy az édesapja
elment. Uncsi, gondolnák a kívülállók, Dawnnak viszont a
kedvenc témája volt. Al Holly negyedóra múltán visszament a
színpadra, a lány meg a parkoló felé vette az irányt, és azon
tűnődött, mégis mi a ménkű történt vele röpke pár perc
leforgása alatt, hogy most egyszerre fülig ér a szája.
 36. FEJEZET

Raychel körbefordult a szép új lakásában, ahonnét az egész

várost be lehetett látni. Nem éppen New York-i felhőkarcoló,
mégis csodálatosan világos és levegős volt odafent, és
csendes. Minden makulátlanul tiszta; a falakon még alig
száradt meg a hófehér festék, senki emberfia nem főzött még a
tűzhelyen, és a mosógép se látott még szennyes ruhát.
Új hálószobájuk meghitt hangulatot árasztott. A másik
hálószoba amolyan mindenes szoba lesz, oda teszik majd a
számítógépet meg Raychel festőkellékeit. Értelmetlen lenne
hálószobának használni; valószínűtlen, hogy valaha is
vendégeket fognak hívni. Gyerekszobára pedig sosem lesz
szükségük.
Dawn a megállapodásukhoz híven már kora reggel átment
Murielékhez, hogy megbeszéljék a szemközt lakó Bette-tel a
nyoszolyólányok ruháját. Aztán kénytelen volt kétszer is
megkávézni, mivel Demi még nem kelt fel, és amikor végre-
valahára levánszorgott az emeletről, rossz volt ránézni.
– Te meg milyen pozitúrában aludtál? – nevetett Denise. –
Olyan a hajad, mint egy maori kunyhó!
– Menj a francba. – Demi letört magának egy falatot az apja
pirítósából.
– Dawn már negyven perce vár rád, te lajhár.
– Már felkeltem, nem? – vakkantotta Demi a nővérének.
Dawn hallotta, ahogy azt mormogja az orra alatt, miközben
felballagott az emeletre készülődni: – Nem a királyi család
valamelyik tagja házasodik, a fenébe is!
Öt perccel később már az utcán voltak. Muriel elég közeli
barátságban lehetett Bette-tel, mert minden további nélkül
bement, és csak utána kurjantotta el magát: – Mi vagyunk,
Bette!
A dohányfüstös, levegőtlen előszobában a leghatalmasabb
nő kacsázott feléjük, akit Dawn valaha látott. Tokaredők
burjánzottak az álla alatt, és tele volt aggatva aranyláncokkal,
mintha egy főpolgármester felesége és a Szupercsapatból
ismert Mr. T. génmódosított változatának keresztezéséből
született volna, ugyanakkor finom kacsója volt, apró és dundi,
meg csinosra lakkozott vörös körmei, és mindkét kisujját
körömpiercing is ékítette.
Bette meleg fogadtatásban részesítette Dawnt, miután
elnyomta a cigarettáját a legócskább bulvármagazinokkal
elborított kisasztalon álló hamutálban. Muriel a kanapé
karfájára telepedett, míg a többiek Bette kanapéján
zsúfolódtak össze, a ház termetes asszonya pedig a
karosszékbe tottyant le, amely fájdalmasan felnyögött alatta.
– Kigyűjtöttem nektek pár szabásmintát – mondta Bette.
Mintha a gégéjébe épített sajtreszelőn préselte volna ki a
szavakat. Egy nejlonszatyorból a dohányzóasztalra borított egy
halom szabásmintát, melyek többségükben úgy festettek, mint
valami ’70-es évekbeli rémlátomás. Az a tény, hogy sem
Demi, sem Denise nem kezdett nyávogó hangon ujjongani,
arról győzte meg Dawnt, hogy ők is hasonló véleményen
vannak.
– Ez jó lesz – bökött rá Muriel lerágott körmű ujjával egy
hosszú, fidres-fodros darabra.
– Azt én nem veszem fel! – ágált rögtön Demi. – Nem
akarok hülyegyereknek kinézni.
– Ha levesszük a szegélyt az aljáról, és mélyebb dekoltázst
csinálunk, szerintem csinoska lesz – mondta Bette újból
rágyújtva. – Varrtam már ezt a ruhát máskor is, és nagyon
aranyos lett. Épp egy éve csináltam meg halvány rózsaszínben
egy ketherwoodi nőnek.
– Bízhatsz benne, Bette tudja, mit beszél – bökte hátba
Muriel a menyasszonyt.
– Mélyebb dekoltázzsal oké a dolog. Nem akarok úgy
kinézni, mint egy játék baba – mondta Demi a fejét dörzsölve.
Lassan már abba is belement volna, hogy fekete
szemeteszsákot kell viselnie, csak végre eltakarodhasson innét,
és visszabújhasson az ágyba.
 – Felőlem rendben – mondta Denise. – Csak persze fodor
nélkül.
– No, jól van, ez könnyű menet volt – mondta Bette, és
benyúlt egy másik nejlonszatyorba.
– Itt vannak az anyagminták. Barackszínben maradtunk,
ugye? Tessék, kislányok.
Dawn körbeadta a barackszínű szövetnégyzeteket.
Kellemesen meglepődött, ugyanis talált köztük olyan
árnyalatút, amely passzolt színben a menyasszonyi ruháját
díszítő parányi rózsákhoz. Tervei szerint az asztaldíszítésnél
meg a vendégeknek szánt bonbonok csomagolásánál is ez a
szín dominál majd. Ezt követően Bette újabb cigarettával a
szájában megmérte a két leányzót. A végére úgy zihált, mintha
végigcsinált volna egy teljes testépítő tréninget.
– Bízd ide, bogaram – mondta Bette, ahogy kikísérte őket,
és nagyot kacsintott Dawnra. – Ha Bette tűt-cérnát vesz a
kezébe, az eredmény szóra sem érdemes. – Teljes képzavar.
Legalábbis Dawn abban reménykedett, hogy csak képzavar.
 37. FEJEZET

A Mercedes hajszálpontosan érkezett meg Annáért. Ismét

Leonid nyitott neki ajtót, és izgatottan beterelte a boltíves
terembe, amelyet most egy kisebb tévéstáb népesített be, akik
rögtön odamentek hozzá bemutatkozni: Mark, a rendező
meglehetősen slamposan volt öltözve, és keskeny, szakállas
arcával remek Jézus lehetett volna egy játékfilmben; a fiatal,
hosszú combú lótifuti, Flip („ez a Philippa becéje”,
magyarázta roppant öntudatos, mosolygós arccal); a Bruce-
ként bemutatkozó, punkosan fehér tarajú operatőr; meg a
csinosan telt sminkes hölgy, Chas. Vladimir hátrébb állt egy
alacsony, fehér hajú, fancsali képű hatvanas nő meg a sudár és
karcsú Jane CleveJones társaságában, aki élőben még
káprázatosabban festett, mint képernyőn. Látván, hogy Anna
megérkezett, az ő triójuk is odajárult hozzá, Vladimir
biccentéssel üdvözölte. Jane a bemutatkozáskor elcsattantott
két levegőpuszit Anna orcájánál. Mindenki nagyon
barátságosnak tűnt. Még a kutya is feltápászkodott a
kosarából, komótosan, farkát csóválva odabattyogott a
csoportosuláshoz, és busa fejét Anna kezéhez nyomva
megszaglászta a nőt.
– Hogy hívják? – kérdezte Anna.
– Luno.
– Nekem macskám van. Biztos azt érzi rajtam – mondta
Anna.
– Vagy ezen a héten nem rémítette el a fokhagymaszag –
mondta Vladimir, és alig hallhatóan megszívta az orrát. Anna
felfújta az arcát kínjában, de Vladimir nem vett róla tudomást,
helyette a szigorúnak látszó fehér hajú nőre mutatott.
– Anna, hadd mutassam be önnek a sminkesét: Maria
Saposnyikovát.
A pöttöm kis asszony keze kivágódott, és díjbirkózóhoz illő
erélyességgel rázta meg Anna kezét. Közelebbről nézve Maria
vénséges arcú hótündérnek tetszett, aki másodállásban
dühkezelési szakértő.
 – Maria mestere a szakmájának. Soha nem dolgozom
mással – mondta Vladimir, azután lefordította Mariának, amit
mondott. A nő mosolytalan bólintással könyvelte el a bókot.
– Hozhatok önnek egy italt? – kérdezte Leonid Anna
remegő kezére pillantva. – Esetleg egy pohár bort?
Vérvörös folyadékkal csordultig töltött, hosszú
kristálydekantert emelt a magasba.
– Talán egy keveset – mondta Anna, és elfogadta az
ónserleget, amit Leonid nyújtott felé. Furcsa volt olyan
pohárból inni, amelynek íze van. A bor viszont ízletes volt és
tüzes.
– Finom – mondta Anna. – Milyen fajta?
– Romániának azon a vidékén készítik, ahonnét származom.
A neve Sânge de virgina – mondta Vladimir.
– Az mit jelent? – kérdezte Anna.
– Szó szerinti fordításban: „Szűz leányok vére” – mondta
Vladimir, és pajkosan csillogott a szeme, miközben Anna
köhögőrohamot kapott, amit utána azzal magyarázott, hogy
cigányútra ment a bor.
– Már készítettünk pár felvételt a házban – szólalt meg Jane,
karamellszínűre melírozott, hosszú haját a válla mögé dobva. –
Ez a helyszín egyszerűen pazar. Odáig vagyok érte. Pompás
műsort fogunk készíteni. Vladimirtől tudom, hogy a
pályaudvaron fedezte fel önt.
A „felfedezni” szót használta, mintha Anna topmodell
lenne, akárcsak Twiggy, akit egy fodrászatban „fedeztek fel”.
Annának uralkodnia kellett magán, mert kuncoghatnékja
támadt.
Későre járt, és a stábnak tengernyi dolga volt még, így
Annát lenyomták egy székbe, és Maria nagy halom
vattapamacs segítségével eltüntette róla a sminket.
– Grrr, nincs rajtam smink, elő a feszülettel, emberek! –
élcelődött Anna, aztán mindjárt a szájához kapta a kezét.
Ebben a házban jobb az ilyesmivel nem viccelni.
 A kamera szerfölött rémisztő alkotmány, állapította meg
Anna, ahogy a hatalmas lencse ráközelített az első felvételnél.
Minden elcsendesedett, és Anna azt tette, amire utasították,
ami nem is volt nehéz, mivel mindössze annyi volt a dolga,
hogy állva kellett maradnia, míg Jane és Vladimir róla
beszéltek.
– Vladimir, miért éppen Annát választotta ki, hogy legyen a
„Minden nőben ott a Föld Asszonya” elnevezésű program
arca?
– Rögtön látszott rajta, hogy jóval idősebbnek érzi magát a
koránál, és éppen ezért szemernyi önbizalma sincs. Be fogom
bizonyítani a nőknek, hogy a súlyuktól vagy az életkoruktól
függetlenül mindnyájukban ott rejtőzik az istennő, és csak arra
vár, hogy megmutathassa magát.
– Ennyi! – mondta Mark.
Több rövid felvételt is készítenek egyhuzamban, konstatálta
Anna. Roppant izgalmas volt egy televíziós show-műsor
részesének lenni, habár korántsem olyan parádés, mint ahogy
azt korábban képzelte.
Anna egészen addig a pillanatig teljesen nyugodt volt, amíg
a rendező meg nem kérte, hogy vetkőzzön. Akkor azonban
hirtelen beléhasított a tűrhetetlen gondolat, hogy Malcolm is
látni fogja a cicijét a tévében.
– A fehérneműt hagyja magán, Anna. Még ki kell
kérdeznünk Vladot, hogy mi kifogásolnivalót talál benne.
Anna nagy lélegzetet vett, és kibújt a blúzából meg a
szoknyájából. Úgy képzelte, hogy ettől mindenki vagy
nevetésben fog kitörni, vagy elhányja magát. Botor módon
nem vette tekintetbe, hogy profik veszik körül, akik csak a
munkájukat végzik, és alighanem több cickót, melltartót meg
popsit láttak, mint a pornókirály Ron Jeremy.
Leonid egy óriási, ránézésre dög nehéz fényképezőgéppel
több felvételt is készített róla. Kell pár állókép, magyarázta.
Anna remélte, hogy egyetlen pornómagazinba sem fognak
bekerülni a fényképei.
Folytatódott a forgatás.
 – Vladimir – kezdte Jane. – Mi a kifogása Anna
fehérneműjével?
– Minden – nevetett a férfi szárazon. – A melltartó túl kicsi,
nem az ő mérete, és még le is nyomja a mellét.
– Mégis csinos darab – szúrta közbe Jane.
– Nem mondanám. Nézze csak, hogy belevág a pánt a
vállába – folytatta Vladimir, és megemelte a szóban forgó
pántot, hogy a kamera is lássa, milyen mély csíkot hagyott
Anna bőrén. – Ami pedig a bugyit illeti… – Elcsüggedt hangot
hallatott.
– Ennyi – kiáltotta Mark. – Nagyszerű. Anna, a sarokban
talál egy paravánt; most vegyen fel másik fehérneműt, és még
egyszer kamerára vesszük az egészet.
Úgy tűnt, hogy Vladimir nem talál megfelelően csúnya
szavakat az angol nyelvben, hogy jellemezze a második, majd
a harmadik váltás alsóneműt. A román viszont bővelkedni
látszott ilyesfajta kifejezésekben. Azután Jane többféle színes
sálat tartott oda Anna arcához, hogy kitalálják, melyik árnyalat
illik leginkább a bőrtónusához. Ez érdekes volt. Arra jutottak,
hogy a fekete nagyon jól áll neki – még szerencse, ugyanis
más szín nem is nagyon fordult elő Anna szekrényében.
Vladimir csak legyintett a színekkel kapcsolatos elméletre. Azt
állította, hogy ha egy nő önbizalmat áraszt, akkor még a
legképtelenebb árnyalatok is fantasztikusan állnak neki. Anna
megpróbálta elképzelni magát tarka ruhákban, amilyeneket
Christie hord, és arra a következtetésre jutott, hogy nem állná
ki a próbát.
Aztán odaplántálták Annát a tükör elé, és el kellett
mondania Jane-nek, hogy milyennek látja magát, illetve miken
szeretne változtatni.
– Túl nagy a mellem, nem elég vékony a derekam, túl széles
a csípőm… – sorolta. Mire elért a térdéig, amely szerinte a
krepp-papírt juttatja az ember eszébe, már könny csillogott a
szemében. Megpróbálta visszafojtani, de hasztalan.
Kibuggyant, ahogy feltört belőle a vallomás, hogy
értéktelennek, visszataszítónak és öregnek érzi magát. Úgy
eluralkodott rajta az önsajnálat, hogy meg is feledkezett a
kameráról.
– Ennyi! – kiáltotta Mark. – Mára befejeztük, fiúk, lányok.
Szedjük a sátorfánkat.
– Bocsánat – mondta Anna Jane-nek, aki zsebkendőt vett
elő, és odanyújtotta neki.
– Remekül csinálta, olyan természetes volt – vigasztalta
Jane, és megdörgölte Anna vállát. – A nők mindenütt
azonosulni tudnak majd magával.
– Anna, mielőtt elmenne, kérem, próbáljon fel valamit a
kedvemért – mondta Vladimir. Merev, sötétvörös fűzőt tartott
a kezében. Bár Anna végig szigorúan előrenézett, érezte, hogy
a fűző több emelettel megmagasítja a mellét. Vladimir hátulról
hajolt fölé, és ő megérezte a parfümje illatát. Sosem találkozott
még ezzel az illattal: egzotikus és fűszeres, ugyanakkor friss,
mint egy fenyőerdő.
Vladimir fürgén befűzte, majd hátralépett, hogy szemügyre
vegye. Azután hátrahúzta Anna vállát.
– La naiba! Valahányszor magára nézek, összehúzza magát!
Maga most egy exkluzív Vladimir Darqot visel, ne
kókadozzon itt nekem, mint valami hervadt virágszál! –
ripakodott rá. Újból elhátrált, hogy aztán morogva csörtessen
vissza: – Elég legyen ebből, az őrületbe kerget!
Az ilyeténképpen rendre utasított Anna behúzta a hasát, és
kidüllesztette a keblét. Vladimir jóváhagyólag bólintott.
Legalábbis Anna jóváhagyásként értelmezte a mozdulatot. A
jelek szerint, amikor Vladimir éppen nem helytelenített
valamit, akkor az jóváhagyást jelentett.
– Férjnél van? – kérdezte most a férfi.
– Eljegyeztek – mondta Anna.
– Nem tudtam rájönni, vajon azért boldogtalan, mert van
valaki az életében, vagy pedig azért, mert nincs senkije.
– Mindkettő – mondta Anna, és csípőre tette a kezét. Most
mintha lényegesen karcsúbb lenne. Hová tűntek a hájhurkák?
Minden bizonnyal a fűző préselte össze, de ha így volt is, ő
nem érezte.
– Ezt hogy értsem?
– A vőlegényem februárban elhagyott.
– Egy másik nő miatt?
– Igen. Mondja csak ki, ne kíméljen.
Vladimir ezt elengedte a füle mellett.
– Így már értem, miért olyan görnyedt a tartása. – Összébb
húzta Annán a fűzőt, és ő felnyögött.
– Aú! Az ő tartása bezzeg kifogástalan.
– Gondolom. Úgy jár-kel, mint a pulykakakas, igazam van?
– Hát igen, és nagyjából ez minden, ami elmondható
Tonyról. Egy pulykakakas. Két farokkal.
– A férfiak néha szörnyetegek – mondta ekkor Vladimir
meglepően lágy hangon. Ami kissé bizarr egy olyan fickó
szájából, aki minden valószínűség szerint embervérrel
táplálkozik, gondolta Anna. – Jól van, mi is befejeztük mára. –
Azzal nekifogott Anna kifűzésének. Ő észre sem vette, hogy a
kamera még forog, Bruce pedig ott áll mögötte, és elégedetten
bazsalyog. Ezért a felvételért egy szép kövér piros pontot fog
bezsebelni Marktól.
Másnap Grace éppen a vasárnapi vacsora után mosogatott,
amikor kopogtattak a hátsó ajtón, és amikor kinyitotta, Charles
állt a küszöbön mosolyogva, elegáns, halványkék ingben és
farmerban. Íme, egy igazán jóképű férfi.
– Bújjon csak be, Charles, Laura is mindjárt itt lesz. Kér egy
csésze teát?
– Kösz, most nem. Á, üdv, Mr. Beamish… – Ugyanis
Gordon közben besétált a konyhába. Lebámult Charles
üdvözlésre nyújtott kezére, aztán Charles arcára vándorolt a
tekintete.
– Ki maga? – kérdezte Gordon hűvösen.
 – Charles, Charles Onajole. Laura egyik barátja, és
természetesen a kis Joe-é – érkezett az udvarias válasz. A keze
még mindig előrenyújtva, de már félszegebben, mivel Gordon
nem lépett oda hozzá, hogy viszonozza a köszönését. A beállt
kínos csendben Charles végül is kénytelen volt leengedni a
kezét.
Gordon megfeszítette az állkapcsát, és halk hangon, mely
ugyanakkor tele volt fenyegetéssel, így szólt:
– Jobban teszi, ha eltakarodik a házamból.
Charles értetlenül pislogva próbált rájönni, mégis mit vétett,
amivel ilyen heves reakciót váltott ki. Ám Gordon
arckifejezése sajnos mindent elárult. Charles hang nélkül
megfordult, és kiment az ajtón. Grace, aki végignézte a
jelenetet, szóhoz sem jutott, úgy letaglózta a férje
gorombasága.
– Gordon, mi ütött…
Ekkor Joe hátizsákjával a kezében megjelent Laura, és a
kisfiú is ott trappolt az anyja mögött, így Grace inkább
lenyelte a mondanivalóját.
– Charles volt az? – kérdezte Laura, aztán megérezte a
hangulatváltozást. – Mi van?
– Egy nigger volt a házamban, az van! – acsargott Gordon,
és cseppet sem törődött vele, hogy Joe is hallja, amit mond.
– Az ég szerelmére, Gordon! – Grace elborzadt a férje
szájából egyszerre kidőlő trágár szavak hallatán.
– Szaladj, Joe, ülj be Charleshoz a kocsiba – mondta hamar
Laura, és kitessékelte a fiát az ajtón. Remegett, amikor
visszafordult, és Gordon egyből nekitámadt.
– Téged sem akarlak itt látni, amíg egy ilyennel kefélsz! –
Arrafelé bökdösött az ujjával, amerre Charlest sejtette.
Laura Grace-ről az apjára nézett, képtelen volt felfogni,
miért viselkedik így, és honnét fakad ez a hirtelen jött gyűlölet.
Hisz két perccel ezelőtt még minden a legnagyobb rendben
volt.
– Apa, mi lelt?
 Gordon felröhögött, hogy csupa húgyagyúval van
körülvéve.
– Hát – fordult oda a lányához –, elég, ha annyit mondok,
hálás vagyok Istennek, hogy nem lehet több gyereked!
– Gordon! – kiáltott fel Grace elszörnyedve.
Laura elbőgte magát. Ez borzalmasan kegyetlen húzás volt,
és Grace nyomban a lánya pártjára állt.
– Isten bocsásson meg neked, Gord…
De Gordonnak esze ágában sem volt hallgatni rá. Durván
megragadta a lánya karját.
– Kifelé! – ordította. Grace előbbre lépett, hogy apa és lánya
közé álljon, de félrelökték, nekiesett az asztalnak, és egy
lepottyanó csészéből kihűlt tea ömlött a szoknyájára.
– Anya, megsérültél? – lépett oda Laura az anyjához, hátha
segítség kell neki.
– Laura, szívem, menj most el – mondta Grace, és szelíden
kituszkolta a házból. – Jól vagyok. – Noha a legkevésbé sem
volt jól, gyötrő érzelmek örvénylettek a lelkében, a
legfontosabb most mégis az volt, hogy kimenekítse a lányát
ebből a mérgezett légkörből, és ne kelljen több gonosz, sértő
szót hallania.
Grace becsukta az ajtót, és szembefordult a férjével. Gordon
moccanatlanul állt, és erősen zihált. Ijesztően festett, mint egy
robbanásra kész bomba a legveszélyesebb fajtából, amely a
legnagyobb pusztítást okozza.
– Te tudtad? Tudtad, hogy a lányunk egy feketével jár?
– Hagyd ezt abba, Gordon!
Gordon hitetlenkedve rázta a fejét, és úgy nézett a
feleségére, mint egy eszementre.
– Megőrült az egész rohadt világ.
Kicsörtetett, minden bizonnyal a veteményeskertjébe, hogy
lehiggadjon, faképnél hagyva a döbbenettől zakatoló szívű,
egész testében remegő Grace-t. Ő nem ismeri ezt az embert,
aki úgy káromkodik, és olyan gyűlölet fűti, mintha az 1920-as
években élne valahol messze délen. Tény, hogy Gordon az
évek során egyszer-kétszer kijött a sodrából, de nem olyan
mértékben, mint az utóbbi napokban. És immáron a második
gyermekét kergeti el a háztól. – Mi jöhet még? – mondta ki
Grace fennhangon, és remegve söpörte fel az összetört csésze
maradványait, amely egyébként Sarah ajándéka volt, és az állt
rajta: „A világ legjobb apukája.”
 38. FEJEZET

– Gyere ide, hogy nézel te ki – mondta Elizabeth Silkstone,

és felnyúlt a férje nyakkendőjéhez, hogy ráncba szedje.
Templomba készülődtek. John Silkstone megtermett ember
volt, jól mutatott rajta az öltöny. Elizabeth mind a mai napig
beleszédült, ha öltönyben látta. Magán érezte John tekintetét,
miközben újrakötötte neki a csáléra sikeredett nyakkendőjét.
– Mit bámulsz? – szegezte neki a kérdést az urának.
– Nem bámulok – hazudta a férfi. Mielőtt Elizabeth
kinyitotta volna a száját, John már épp azon volt, hogy
megosztja vele egyre erősbödő gyanúját, hogy tudniillik
Raychel Love, legújabb munkásának, a fiatal Bennek a
felesége alighanem közeli rokonságban áll vele – feltehetően
az asszony csaknem harminc évvel ezelőtt eltűnt nővérének a
lánya. Ez már nagyon kikívánkozott belőle. De ma nem
mondhatja el. Hiszen alig fél óra múlva Helen barátjuk
esküvőjén kell lenniük. Helen ügyvédhez megy, Teddy
Sandersonhoz, habár kissé megkésve kelnek egybe, ugyanis
Helen egy öt hónapos fiúcskával a hasában járul az oltár elé.
John mondandója várhat. Lesz rá megfelelő hely és idő –
most egyik sem adott.
 39. FEJEZET

– Azt a hétszázát, néztétek tegnap este a tévét? – kérdezte

Dawn, amikor hétfő reggel beviharzott az irodába. A
következő szavait Annának célozta: – Ha azt hiszed, hogy
pocsék a szerelmi életed, csak várjál, míg majd épületekhez
kezdesz dörgölőzni!
– Kösz, Dawn – mosolygott Anna. Dawn volt verbálisan a
legfaragatlanabb ember, aki valaha is az útjába akadt. A lány
személyiségében rejlő egyszerűséget és ártalmatlanságot Anna
mégis üdítőnek és mókásnak találta. Alig ismerte, de biztosra
vette, hogy Dawn teljesen odalenne, ha tudná, hogy tapintatlan
szókimondásával néha bizony kiborítja az embereket.
– Épületekhez dörgölőzni? Hogy érted ezt? – kérdezte
Grace.
– Vannak emberek, akik szexuálisan vonzódnak az
épületekhez.
– Maradj már – mondta Anna.
– De tényleg! Az egyik nő például hozzáment az Eiffel-
toronyhoz. Másoknak kerítésekkel, lépcsőkorlátokkal meg
ilyenekkel van viszonyuk.
– Micsoda szamárság – ingatta a fejét Anna. – Nem a Kész
átverés showt nézted?
– Nem, Dawnnak igaza van – vetette közbe Christie. – Ez
létező jelenség, objektofíliának vagy animizmusnak hívják. E
nézet szerint a tárgyaknak is van lelkük.
– Aha, és honnét vagy te ilyen jól értesült? – vigyorgott
Dawn. – Csak nem zúgtál bele a kávégépbe?
– Apám pszichológiát oktatott – mondta Christie. – Meg
lennétek lepve, hányféle furcsa és egyben csodálatra méltó
elmeállapot létezik a világban.
– Bárcsak itt lenne most az apukád – mondta Anna. – Van
egy visszatérő álmom, amelyben David Attenborough zombi,
de én kifejezetten vonzódom hozzá. Mindig érdekelt, hogy
vajon mit jelenthet.
– Azt jelenti, hogy este kilenc után már ne egyél zsíros
sajtot, mondaná erre a nagyanyám – nevetett Grace.
– Nem megy a fejembe, hogy lehet épületekhez vonzódni –
kapcsolódott be a beszélgetésbe Raychel is.
– Én sem értem, de benne volt a tévében! – mondta Dawn. –
Eleinte azt hittem, ugratás. Még olyan nők is voltak, akik a
berlini falba voltak szerelmesek, és a fal lerombolásakor
tisztára begőzöltek.
– Ezek szerint a berlini fal több szeretőt is tartott – jegyezte
meg Anna pajkosan csillogó szemmel. – A hűtlen disznaja. Ej,
ej, minden reménnyel felhagyhatunk, ha már egy kupac tégla
sem bír magával.
– Figyelj csak, Anna – mondta Dawn csintalan képpel –, ha
semmi nem jön össze, esetleg megpróbálhatnád elcsábítani a
városházát.
– Túl nagy nekem – mondta Anna fitymálón. – Az utcánk
végében lévő autóbuszmegállónak viszont szép karcsú az
üvege. Inkább a zsánerem.
– Ezzel fel kéne lépnetek valahol – kuncogott Grace.
– Na jó, és melyiket smárolnád le szívesebben: egy kerítést
vagy Malcolmot? – kérdezte Dawn.
– A kerítést! – vágták rá kórusban, és nevettek, ahogy
megpillantották az emlegetett szamarat, amint Christie
íróasztala felé igyekezett.
Komoly erőfeszítésükbe telt, hogy ne vihogják el magukat,
amikor a férfi megszólalt:
– Tetszenek az új bútorok. Ezt nevezem, Mr. McAskill nem
sajnálja maguktól a pénzt, nem igaz?
Christie válaszra se méltatta. Helyette feszes, udvarias
mosolyt villantott felé. Gyanította (egyébként helyesen), hogy
Malcolm kezd rájönni: csődöt mondott az elképzelése, hogy
összemelegszik Christie-vel, minek következtében valami
sötét és fondorlatos terv formálódik az agyában.
 – Csak azért jöttem, hogy szóljak, kettőkor vezetőségi
értekezlet lesz. Tud róla?
– Igen, megkaptam az e-mailt – mondta Christie.
– Szép íróasztal – mondta Malcolm, és végigsimított az
asztal lapján, aztán sarkon fordult, és visszakocogott a saját
részlegére.
– Fogadok, hogy az asztal nincs ennyire oda Malcolmért –
kuncogott Dawn, általános nevetést fakasztva.
Nevetésük elérte Malcolmot, s bár nem tudta, mit mondtak,
sejtette, hogy ő a humor tárgya. Ettől valamelyest fokozódott a
McAskill kis kedvence iránt érzett növekvő ellenszenve. A
vak is látja, hogy van valami a nő meg a nagyfőnök között, és
ő az első adandó alkalommal rá fogja bizonyítani arra a szőke
libára, hogy McAskill lotyója.
 40. FEJEZET

John Silkstone a megfelelő szavak után kutatott, miközben

Bennel éppen falat vakoltak. Csak nem bírta kiverni a fejéből
Raychelt, de több információra volt szüksége ahhoz, hogy
beszéljen róla a feleségének.
– Más itt, mint Londonban, ugye, fiam? – szólalt meg.
– De még mennyire. Sokkal csendesebb.
– És milyen az új lakás?
– Pompás. Bár időbe telik majd, mire rajta hagyjuk a
nyomunkat. Egyelőre túl steril.
– Hát, addig élvezzétek a rendet, amíg nem jönnek a
gyerekek – nevetett John. Az ő kisfia képes volt a feje tetejére
állítani a házat.
Látta, hogy Ben arca megrándul, épp csak egy picit, mintha
John szavai érzékeny pontján találták volna.
Néhány percig még folytatta a vakolást, mielőtt újabb
beszélgetést kezdeményezett.
– Szóval, a feleséged is Newcastle-ból való?
– Ühüm – felelte Ben beszédes szünetet követően.
– A család még ott lakik?
– Nincs családunk. Ketten vagyunk Rayjel.
– Hány éves a feleséged?
Ben hirtelen John felé pördült; úgy szorította a
kőműveskanalat, hogy belefehéredtek a bütykei.
– Mire föl faggatózol a feleségemről, John?
– Én csak beszélgetek – mondta John békítőleg feltartott
kézzel. Ben megnyugodva folytatta a munkát.
– Na jó, hazudtam – vallotta be John. – Az van, hogy
Raychel kiköpött mása a feleségemnek. A nejem a nővérét,
Bev Colliert keresi már nagyon hosszú ideje, azóta, hogy a
hetvenes években elszökött hazulról, mert teherbe esett. A
gyermek mostanság huszonnyolc éves lehet. Érted már, hová
akarok kilyukadni?
Ben a hátát mutatta Johnnak, és tovább munkálkodott.
Amikor megszólalt, higgadt hangon beszélt. Túlontúl higgadt,
túlontúl kimért hangon.
– Értem, mit mondasz. De nem Raychel az.
John nem tehetett egyebet, egyelőre annyiban hagyta a
dolgot. Nem akarta erőltetni, sem elsietni. De a szoba átellenes
végéből is érezte a Benben munkáló feszültséget, és minden
kétséget kizáróan tudta, hogy a fickó többet tud annál, mint
amennyit elárult.
 41. FEJEZET

Grace-nél korántsem mentek rendjén a dolgok. Még mindig

nem heverte ki Gordon előző heti kitörését. Azután csütörtök
este, amikor éppen vasalt, Paul telefonált, hogy Lauráról
beszéljenek, ami további töprengésre késztette.
– Apánk az összeroppanás határán van, anya, nem ártana
elvinni orvoshoz – mondta Paul. – Tudom, hogy világéletében
heves természetű volt, de ez most már kezd nevetségessé
válni. Laura mesélte, hogy megsérültél a csetepaté közben.
– Baleset volt – vágta rá Grace.
– Tudod, én még kicsi voltam akkor, mégis emlékszem,
milyen heves vitáik voltak anyával. Anyánk szembeszállt vele,
ő meg az üvöltözésével egyszerűen elhallgattatta. Emlékszem,
hogy anyám rengeteget sírt.
Grace lélegzete elakadt.
– Ezt sosem mondtad.
– Furán hangzik, de mindaz, ami mostanában történik,
felébresztett bizonyos emlékeket bennem, és ezek most
kezdenek csak a felszínre törni. Erre persze azt mondhatnád,
hogy az idő eltorzította az emlékeimet, és nyilván így is van,
de csak részben. Te egész más vagy, mint a szülőanyánk. Ő
megharcolt apánkkal. Te viszont mindig is meghátráltál előtte,
hagytad, hogy ő diktáljon. Soha nem adtál okot apának, hogy
ordibáljon veled.
– Apáddal majd huszonnégy éve vagyunk házasok, szívem;
ennyi idő alatt, azt hiszem, elég jól kiismertem – mondta
Grace, hogy elvegye a helyzet élét, nem akarta még tovább
mélyíteni az apa és gyermekei közt kialakult ellentétet.
A vonal túlsó végén Paul felsóhajtott.
– Miattunk mentél hozzá, anya. Laura is tudja, én is tudom.
Nem vagyunk teljesen hülyék.
Grace válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang.
A fiának vág az esze, tisztában van anyja helyzetének
lényegével, még akkor is, ha nem ismeri teljes egészében a
történetet. Amikor Grace felbukkant az életükben, rögtön
felfigyelt a Paul és az apja között tátongó szakadékra, és azt
remélte, hogy ő majd betölti az űrt. De nem sikerült, és
immáron teljesen elhidegültek egymástól, vajmi kevés remény
maradt a kibékülésre.
– Tudjuk, hogy apa nem állhatja a renegátokat, de be kell
látnod, hogy ez most más.
– Paul, szívem…
– Én csak annyit kérek, anya, hogy a kedvemért vigyázz
magadra. Rendben?
A hanghordozásától a hideg futkosott Grace hátán.
Másnap reggel, ahogy Grace a kabátjáért nyúlt, magán
érezte Gordon fürkész tekintetét.
– Nem láttam még rajtad ezt a ruhát, új?
– Igen, tegnap vettem az ebédszünetben.
– Hol? A munkahelyed környékén nincsenek is üzletek,
vagy vannak?
– Nincsenek, viszont van egy butik Maltstone-ban. Kocsival
csak tíz perc az út.
– Nem vagy te egy kicsit túlöltözve?
– Potom tizenöt fontért adták. Azért ez nem egy Stella
McCartney, Gordon.
– Az meg ki?
– Egy divattervező.
– Hozok sült halat krumplival uzsonnára – mondta Gordon
az újságját kirázva. Oda se figyelt Grace válaszára.
– Ó, majd hazafelé jövet beugrom érte. Munka után
megiszunk valamit a lányokkal.
– Már megint? Mi ez, hogy újabban eljárkálsz?
– Csak egy ital, Gordon. Ötösben, munka után. Igazán
kellemes.
 – Szóval a kolléganőid beszélik tele a fejed mindenféle
sületlenséggel – mondta Gordon meglehetős szarkazmussal. –
Divattervezőkről locsogsz velük, kirittyented magad. Nem
vagy te ehhez egy kicsit öreg?
Grace az ajkába harapott. Öreg, öreg, öreg. Gordon nem
öregedett meg, mert eleve öregnek született. Ő viszont ötvenöt
éves, még csak ötvenöt. Szeret öltözködni, jógázni – és
nevetni.
Fogta a táskáját, és elbúcsúzott a férjétől. A Paullal lezajlott
legutóbbi beszélgetését észben tartva megállta riposzt nélkül.
Az adott pillanatban jobb volt nem ellenszegülni Gordonnak.
– Üdv, Annával beszélek? – hallatszott a trillázó hang Anna
mobiljából.
– Igen – felelte Anna. A hívó száma nem mondott neki
semmit, és remélte, hogy nem valami közvélemény-kutató van
a vonalban, mert azok már az idegeire mentek.
– Itt Jane Cleve-Jones. Azért hívom, mert van egy kis
változás a programban. Vlad villámúton van Milánóban, így
holnap önnél fogunk forgatni. Bekukkantunk a
ruhásszekrényébe. Mindjárt reggel érkezünk. Rendben van?
Mondjuk, nyolckor?
– Ezt most komolyan mondja? – hüledezett Anna, ahogy
eluralkodott rajta a pánik. A háza szemétdomb. És nem
mutogathatja a ruhásszekrényét, mert tele van ócska
rongyokkal!
– Bizony, hogy komolyan. Akkor holnap – mondta Jane. –
Ciao.
– Hahó, hol jár az eszed? – bökte oldalba Anna Dawnt, aki
le se vette a szemét a fekete üstökű, cowboyszerkós gitárosról.
A fickó úgy nézett ki, mintha egy ’50-es évekbeli filmből
lépett volna ki. Odaintett Dawnnak, amikor beléptek, s a lány
most ábrándozva nézte, ahogy játszik.
– Bocs – szabadkozott Dawn. – Csak imádom a gitárzenét.
– Szóval akkor nem a gitárost vetkőztetted a szemeddel? –
így Christie.
 – Jaj, ne kezdjétek újra – nevetett Dawn. – Sokkhatás alatt
vagyok, mióta láttam a tévében a kerítést cirógató nőt. Nem is
biztos, hogy képes leszek megnézni az e heti részt: olyan
nőkről lesz benne szó, akiknek napi ötszáz orgazmusuk van.
– A mázlisták – mondta Anna. – Én azzal is beérném, ha
életemben összesen lenne ennyi orgazmusom.
– És nincs rá gyógymód – mondta Dawn.
– Ki lenne olyan bolond, hogy ki akarná gyógyítani magát?
– nevetett Christie felhorkantva.
– Reméljük, nem gyújt rá mindegyik után egy cigire –
kuncogott Dawn.
– Figyelj csak, Dawn, hogy állnak az esküvői
előkészületek? – kérdezte Raychel.
– Hát – mondta Dawn, és a kacagása sóhajtozásba fúlt. –
Calum nénikéjétől kétezer fontot kaptunk a költségekre, az
nagyon jól jött.
– Csak sajnos a mostani árak mellett nem sokra mentek vele
– mondta Grace. Sarah és Hugo esküvője több mint
harmincezer fontba került. Persze Sarah-nak mindenből csakis
a legjobb kellett. Minden földi élvezet megadatott neki a nagy
napon. Ám a nagyszabású esküvő nem feltétlenül teremt
szilárd alapot. Sógorának már a második házassági
évfordulójuk előtt volt egy viszonya.
– Nem látszol valami lelkesnek – mondta Raychel. – Én tele
voltam izgalommal, amikor férjhez mentem, pedig nagyon
szerény esküvőnk volt.
Dawn egy darabig csak hümmögött.
– Nem is az, hogy nem izgulok… – Hogy lehetne szépen
megfogalmazni? – Csak éppen… szóval…
– Bökd már ki – bátorította Christie.
Dawn vett egy nagy lélegzetet, és kimondta, de amint
elhagyták a száját a szavak, máris az volt az érzése, hogy
elárulta Calum rokonságát.
 – Úgy érzem, hogy ez már nem az én esküvőm. Kivették a
kezemből a gyeplőt, és hogy én mit szeretnék, az másodrendű.
– Ki tette ezt?
– Hát… – Dawn szinte érezte, hogy a válla fölött Muriel
rosszallóan figyel. De hát ki másnak önthetné ki a szívét?
Muszáj beszélnie valakivel, hogy utána új nézőpontból
szemlélje a dolgokat. – Leendő anyósom meglehetősen
akarnok. Ő is beszállt a költségekbe, és azt hiszi, hogy ez
bármire feljogosítja. Karaokét és marhasültvacsorát szerveztek
egy lepukkant krimóba, míg én élő zenét szerettem volna meg
fehérboros csirkét valami helyes kis étteremben… – Dawn
lakatot tett a szájára, mielőtt további részleteket is kiteregetne.
Így is szégyellte magát.
– És mit szólt mindehhez a vőlegényed? – kérdezte Christie
szelíden.
– Ó, ő az anyja kisinasa. Mindennel egyetért, amit az a nő
mond. Istenem, miket is beszélek.
– Kövérre nőtt könnycsepp gördült le Dawn orcáján, s a
lány Grace kezét érezte a kezén.
– Az esküvő mindig nagy feszültséggel jár – mondta Grace
azon az andalítóan nyugodt hangján. – De érvényesítened kell
az akaratodat. Az anyósodnak már megvolt a maga nagy
napja. Most te következel.
– Néha arra gondolok, hogy élhettünk volna továbbra is
együtt, úgy, ahogy eddig, és akkor most nem lenne ez a cécó –
mondta Dawn, és kifújta az orrát a kabátjából előbányászott
zsebkendőbe. De te kapva kaptál Calum részeg fejjel tett
házassági ajánlatán, mielőtt még kijózanodna és
meggondolhatná magát, nem igaz? Félresöpörte a gondolatot.
Az emberi agy olykor roppant kegyetlen tud lenni.
– Ez a te napod, ne hagyd magad – mondta Grace. Neki
álmában sem jutott volna eszébe, hogy beleszóljon Sarah
elképzeléseibe. Nem mintha megtehette volna. Sarah még
Grace ruhájának a színét is megszabta.
– Mondj valamit erről a te Calumodról – kérte Anna.
 – Csendes – mondta Dawn. Hirtelen nem is tudta, miként
jellemezze, mindenesetre a csendes jobban hangzott, mint a
komatikus. – Lezser, talán túlságosan is az. Targoncavezető.
Öt évvel fiatalabb nálam, középmagas, karcsú, szőke,
sörkedvelő. – Kocsmázik minden este, kocsmázik minden
vasárnap ebédidőben. Átszunyókálja a vasárnap délutánt, és
minden hétfőn uzsonnaidőben átmegy az anyjáékhoz, hogy
megegye, ami a vasárnapi vacsoráról maradt…
– Szóval… kiegyensúlyozott – mondta Christie kedvesen
bólogatva. Dawn viszont pontosan tudta, mi jár a fejükben. Ha
megfeszül, se lett volna képes izgalmasabb színben feltüntetni
a fiút. És az adott pillanatban ez nem is állt szándékában.
Belegondolt, miket is mondott Raychel a férjéről, a talpig
úriember Benről, Christie is csupa jót mesélt a fivéréről, ami
pedig Grace-t illeti, hosszú házassága rá a bizonyíték, hogy
nagyon boldognak kell lennie. Még Anna hűtlen jegyeséről is
olyan benyomás alakult ki benne, hogy izgalmas alak lehet, de
nincs mese: Calum a szürkénél is szürkébb. Csak a
családtagjaiban van élet. Calumban nincs semmi szenvedély,
az a baj. Sört vedel, eszik, tévét néz, alszik, és beéri ennyivel.
Dawn viszont többre vágyott. Tisztában volt vele, hogy éppen
agyoncsapja a péntek esti murit, de nem tehetett ellene.
– Miért szerettél bele? – kérdezte Raychel.
– Az anyja hozzám járt, amikor még fodrászként dolgoztam.
Irtó aranyos volt – emlékezett vissza Dawn. – Egyszer
meghívott egy csajos buliba. A lányai is ott voltak, és annyit
nevettünk. Aztán meghívott magukhoz teára, ott találkoztam
Calummal; rögtön levett a lábamról a mosolyával, a kócos
hajával, meg a melósnadrágjával. Akkoriban szakított a
barátnőjével, és az anyja felvetette, hogy járhatnánk együtt.
Így is tettünk, és azonnal befogadtak a családba. – Mindenki,
de főleg Grace, nagy érdeklődéssel figyelt.
– Na és hogy kérte meg a kezed? Letérdelt eléd, ahogy kell?
– kérdezte Anna.
– Dehogy. Egy este az egész banda mulatni ment, Calum…
– leitta magát – becsípett, és csak úgy előrukkolt vele, a
következő pillanatban meg már nagyban ünnepeltünk. – Dawn
elmosolyodott. – Akkor igazán boldog voltam. Calum
húgaival az asztal tetején táncoltunk, Cal haverjai irtó jó
hangulatot csináltak, és Denise, a leendő sógornőm felhívta a
szülőket, aztán ők is lejöttek hozzánk bulizni… – Milyen kár,
hogy újdonsült vőlegénye öt perccel a lánykérés után már
hullarészegen hevert az asztal alatt. Dawn erről az apróságról
inkább nem tett említést a kolléganőinek, ahogy lefestette
előttük a romantikus, örömteli jelenetet. Mindazonáltal kivétel
nélkül valamennyien arra a megállapításra jutottak, hogy
ebben a kapcsolatban mintha nem is a fiú, hanem annak
családja lenne Dawn „másik fele”.
– Az a nagy kérdés, hogy szereted-e – szólalt meg Anna.
– Persze hogy szeretem – vágta rá Dawn.
– Akkor a többi nem számít – mondta Christie. – Nem is
hinnéd, hányan házasodnak úgy, hogy közben nem is szeretik
a párjukat. És ennek sajnos szinte mindig csalódás a vége.
Grace érezte, hogy megremeg az ajka. Önként vállalkozott,
hogy odamegy a pulthoz, és kér nekik egy második kört,
nehogy a többiek észrevegyék a szemét elfutó könnyeket.
Dawn még maradt, amikor a többiek elmentek, és nézte a
gitározó Alt. Ugyanaz az elragadtatott kifejezés ült az arcán,
mint egykor Dawn apjának, valahányszor belefeledkezett a
zenélésbe. Amint véget ért a dal, egy countrys beütésű
rockballada, Al visszatért a való világba, rámosolygott
Dawnra, és feltartotta egy ujját. Ő tudta, mit jelent a mozdulat:
Még egy szám, és jön a szünet.
Egész éjjel elhallgatta volna a zenéjüket, amely a bár
vendégeinek túlnyomó többsége számára csupán kellemes
háttérmuzsikát jelentett. Az énekes le se tagadhatta volna,
hogy a basszusgitáros rokona, mindketten egyformán nyurgák,
szőkék és kék szeműek voltak. Aztán volt ott még egy
jóvágású, idősebb, szakállas fickó, úgyszintén gitáros. Meg a
fekete sörényű Al, akinek olyan telt és olyan piros volt az ajka,
amit férfiak esetében törvényileg kellene tiltani. Dawn
eltökélte magát, hogy még az este megkérdezi tőle, nem
játszana-e az esküvőjén. És ezzel pontot tesz a flörtölés
végére.
 – Üdv ismét, Miss Dawny Sole – hömpölygött át Dawn
válla fölött a férfi lágy hangja, miközben a lány két diétás
kólát rendelt a pultostól.
– Helló, Mr. Holly. Hogy s mint?
– Vagyogatok, kis hölgy, vagyogatok. Ezt nekem vette?
Milyen kedves.
– Nem szeretném, ha valami potyázónak hinne – mondta
Dawn. – Még a végén egész Amerikában rossz híremet
keltené.
– Miket képzel rólam! – így Al. – Én kanadai vagyok. Brit
Columbiában születtem és nevelkedtem.
– Amerikai vagy kanadai, nekem egykutya. – Dawn
rakoncátlan mosolyra húzta a száját, miközben nagyon is jól
tudta, hogy nemes szándékait meghazudtolva flörtölési
határsértést követett el.
Al nevetett, és hosszan ivott a kólájából. Dawn a liftező
ádámcsutkáját figyelte. A nyaka vonalában sötét mellszőr
kandikált ki az ingéből, a lány legszívesebben odanyúlt volna,
hogy megérintse.
– Hogyhogy újra eljött? Csak nem lemezszerződést kínál
nekem?
– Bár úgy lenne – mondta Dawn. – Minden pénteken
benézünk ide pár órára munka után, hogy jó hangulatban
zárjuk a hetet.
– Mivel foglalkozik?
– Irodában dolgozom – fogta rövidre Dawn. – Maga
főállású zenész?
– Most már igen. Asztalos voltam, de mikor meghaltak a
szüleim, úgy határoztam, hogy néhány évig csak az
álmaimnak fogok élni. Aztán harmincöt évesen visszavonulok,
veszek egy kis birtokot, és esténként kiülök a verandára a
gitáromat pengetni a környék állatvilágának nagy riadalmára.
Dawn nevetett. Al Hollynak olyan a humora, mint Annáé, s
a fahangú előadásmód csak még mókásabbá teszi.
 – Akkor ebben hasonlítunk, én is árva vagyok – mondta.
Újabb közös vonás.
– Hát igen. – Al lehajolt, és összeesküvő módon a fülébe
súgta: – De én az álmaimnak élek, és gyanítom, hogy te nem.
– Ó, és mi volna az álmom szerinted? – kérdezte Dawn. Ez
érzékeny téma volt, ami már a hangja remegéséből is kitűnt.
– Szerintem szívesen gitároznál velem a színpadon.
– Na persze – tiltakozott Dawn. – Hol vagyok én attól?
– Azt majd én megítélem. Fogd a gitárodat, és gyere el
vasárnap délelőtt, amikor próbálunk.
Így esett, hogy Dawn, jobb belátása ellenére, beleegyezett,
hogy vasárnap gitárostul találkozik Al Hollyval a Felkelő
Napban.
 42. FEJEZET

Azon a péntek estén Annának nem jutott rá ideje, hogy

egyedül érezze magát. Rendet kellett vágnia a házban. Na jó,
azért nem volt olyan súlyos a helyzet, csupán némi odafigyelés
meg egy porrongy szükségeltetett a feladathoz.
A stáb már fél nyolckor betoppant, egyedül Maria hiányzott,
aki, mint kiderült, Vladimirrel tartott Milánóba. Úgy látszott,
Jane nem korán kelő típus, táskás volt a szeme, a hangulata
mogorva. Chasnek, a sminkesnek nem kevés idő és töméntelen
mennyiségű Touche Éclat felhasználásával sikerült csak
rendbe hoznia.
Mint várható volt, Anna szekrényében nem akadt egyetlen
valamirevaló gönc sem. Jane hozott magával pár ruhát, amiről
úgy gondolta, hogy jól állna Annán, köztük V kivágásúakat is,
amilyeneket Anna soha nem hordott.
– Hogyhogy? Hiszen gyönyörűen kiemelik a keblét, és
megnyújtják a nyakát! – áradozott Jane. – Egyes nők ölni
tudnának érte, ha ilyen mellük lehetne!
Pirosba, sötétkékbe és lilába öltöztette Annát, mindig a ruha
színéhez illő tűsarkúval. Ám Anna soha nem ismerte volna be,
hogy a szekrénye tükrében feltűnő képmása szemrevaló. A
béka feneke alá zuhant önbizalma mereven elhárította a
dicséretet.
Kávészünetben Mark a sarokban felállított egy laptopot.
– Hadd kérdezzem meg: jól van? – kérdezte Anna a bús
képpel kávéját szürcsölő Jane-től, aki gondolatban valahol
egészen másutt járhatott.
Jane odafordult felé, közölte, hogy igen, tökéletesen jól van,
majd minden további nélkül sírva fakadt. Anna máris a
rendelkezésére állt egy vigasztaló öleléssel meg egy papír
zsebkendővel. Temérdek zsebkendője volt a házban. Nagy
tételben szerezte be őket a Tony távozása utáni első
bevásárláskor.
 – Bocsánat – mondta Jane, és kifújta az orrát. – Semmi az
egész. Jézusom, tönkreteszem a sminkemet!
– Üsse kő! De mi a baj? – Anna kihúzkodott még pár
zsebkendőt a dobozból; úgy látta, hogy Jane-nek hamarosan
szüksége lesz rá.
– Ez az utolsó szériám. Szó van róla, hogy lecserélnek
Elaine Massey-re.
Anna a homlokát ráncolta.
– Elaine Massey? Az a kis liba abból a feloszlott
tinizenekarból, ami annyira vacak volt, hogy a nevükre se
emlékszem? Nem létezik; az a lány még csak tizenkét éves.
Jane sírósan felnevetett.
– Huszonkettő, én meg huszonnyolc vagyok. Televíziós
években mérve a hat annyi, mint nagyon sok – szipogta
szomorkásan. – Olyan szép az a lány, és fiatal…
Anna nem akart hinni a fülének.
– Na ne! – vágott közbe. – Huszonnyolc éves vagy? Mi az,
ha nem fiatal? Ráadásul sokkal szebb is vagy!
– Kedves tőled – mosolygott Jane –, de a „frissesség” a
legújabb mottó, és én már majdnem harminc vagyok. Kedden
megbeszélést tartunk, ott dől majd el, hogy ki lesz a következő
széria műsorvezetője. – Tovább peregtek a könnyei.
Anna közelebb hajolt hozzá.
– Hát akkor győzd meg őket, hogy ami nincs eltörve, azt
nem kell megragasztani.
– De szép is lenne! – mondta Jane. A sminkje most már
menthetetlen volt, újra kell majd csinálni az egészet.
Anna nagy lélegzetet vett.
– Tudod, én soha nem éltem igazán, és ennek az az egyik
oka, hogy nem becsültem meg a fiatalságomat. Készpénznek
vettem a vele járó frissességet és életerőt. Húszévesen
visszatekintettem a kamaszkoromra, és visszasírtam az
iskolaéveket. Harmincévesen azt kívántam, hogy olyan
hamvas legyen a bőröm, mint húszéves koromban, és a hasam
újra lapos legyen, ha fogyókúrázásra adom a fejem. Most
negyven vagyok, és ha visszatekintek a harmincas éveimre, azt
kívánom, bárcsak értékelni tudtam volna azt, amim volt.
Mindig hátrafelé nézegettem, mindig visszasírtam dolgokat.
Kamasz lánynak egész csinos voltam, és most már bánom,
hogy ezt akkor nem fogtam fel. – Kezét Jane karjára tette, és
fordított rajta egy kicsit, hogy pontosan szemben legyen vele.
– Te még csak a húszas éveidben jársz, és én mondom
neked, becsüld meg magad, mert gyönyörű vagy, és okos, és
káprázatos, és a nézők szeretnek. Most kell megbecsülnöd ezt,
a jelenben, nem tíz év múlva. Ne add fel!
Anna látta Jane-en, hogy lassan leülepednek az agyában a
szavak. Valami megrezdült szép kék szemében, és Jane
komótosan bólintott.
– Istenem, igazad van – mondta már bizakodóbb hangon. –
Miért is adnám fel? Még sosem gondoltam bele, hogy csak
huszonnyolc éves vagyok.
– Pontosan: csak huszonnyolc.
Jane szélesen elmosolyodott.
– Megfogadom a tanácsodat, Anna, és kiállok magamért.
– Nagyon helyes – kacsintott rá Anna.
– Folytathatnánk, lányok? – szólt közbe Mark. – Anna,
csüccs le a laptophoz. Szeretnénk mutatni magának valami
izgalmasat.
Nem volt benne semmi izgalmas. Sőt szörnyű volt, és a
kamera felvette Anna arcvonásainak valamennyi rezdülését,
míg elborzadva nézte a tulajdon, óriásira nagyított, fehérneműs
képét, amelyet kivetítettek egy magas leedsi épület falára. Jane
megállította a járókelőket, és arról kérdezte őket, hogy mi a
véleményük Anna félmeztelen alakjáról.
Anna az arca elé kapta a kezét, és az ujjai között lesett ki,
míg arra várt, hogy az utca embere ítélkezzen fölötte.
Ezt a nagy farú debellát!
Örülök, hogy én nem vagyok ilyen ronda!
 Jesszus, ki ez? Csak nem Hattie Jacques támadt fel
halottaiból?
A fantázia hathatós önpusztító eszköz. Leeds népe
valójában semmi ilyesmit nem mondott.
Szép telt keble van, bár az enyém lenne ilyen!
Ez a fehérnemű nem túl előnyös.
Asszonyos, minden tyúknak így kéne kinézni.
Helyes nő. Úgy negyvenöt évesnek saccolom.
– Na, jó – szólalt meg Anna. – Akkor most halljam az
összes csúnya megjegyzést a lötyögős pocakommal
kapcsolatban, ami nyilván ki lett vágva.
– A pocakodról senki nem tett említést, de nem is csoda,
mivel nincs pocakod – felelte Jane.
– Az volt a legrosszabb vélemény rólad, hogy idősebbnek
látszol a korodnál, és a fehérneműd nem az igazi, azonban én
ezt nem nevezném kritikának.
– Nahát! – Anna meg volt döbbenve. Ezek szerint Leeds
tele van vakokkal.
– Jól van, mára ennyi volt – mondta Mark. – A jövő héten
megint Vladnál találkozunk, Anna, este hétórai kezdéssel. –
Megrázta a fejét az éjszakai forgatás gondolatára. – A franc
essen ezekbe a vámpírokba!
– Kösz a lelkesítő szavakat – mosolygott Jane. – Sokkal
jobban érzem magam, és mindent bele fogok adni a keddi
megbeszélésen. – Még megölelte Annát, aztán beszállt a stáb
furgonjába.
Anna búcsút intett nekik, és arra gondolt, bárcsak annak
idején őt is beavatta volna valaki a nagy titokba, hogy a
fiatalságot meg kell becsülni. Vajon akkor milyen irányt vett
volna az élete?
Szombat délután Anna behódolt a kísértésnek, és amikor
kiugrott hajfestékért, elhajtott a borbélyüzlet előtt. Tony és
Lynette is éppen hajat vágott, és mindketten roppant vidámnak
tűntek. Miért van az, hogy Tony a gazember, az ő élete mégis
sínen van? Még a macska is, amikor megpillantotta Annát a
nyolc házhoz tartozó osztatlan közös kertben, olyan lesújtóan
nézett rá, akár a saját ürülékére. Legyenek átkozottak a csábító
asszonyok – az ugráló mellű Lynette-félék meg a
lazacvásárlók, mint az özvegy Edna. A nőknek össze kéne
tartaniuk, ahelyett hogy olyan férfiakra vetnek szemet, akik
már valaki máshoz tartoznak.
Bármilyen sértett és dühös volt is, amikor beviharzott a
házba, rádöbbent, hogy most először állta meg bőgés nélkül,
hogy viszontlátta egykori kedvesét. Kis lépést tett előre, de
legalább jó irányba haladt. Összeszedte magát, és nekilátott a
hajfestésnek. Amikor végzett, öt évvel fiatalabbnak látszott.
Grace megint Sable-re vigyázott, míg Sarah átruccant
Meadowhallba, hogy vegyen ezt-azt a babának. Amint Sable
megérkezett, Gordon máris eltűnt a vackában, Grace pedig a
mosást intézte, miközben a gyerek Paul egy régi kirakósával
játszott.
Amikor Grace kiürítette a szennyeskosarat, rögtön
észrevette, hogy az új ruhája elöl el van szakadva. Ez a
felfedezés kiborította, mert nagyon szerette azt a ruhát. Nem
emlékezett rá, hogy elszakította volna, és egyébként sem
értette, hogyhogy nem tűnt fel neki a dolog még az este,
amikor betette a kosárba. Fejét rázva konstatálta, hogy a ruhája
állapota javíthatatlan. Kénytelen lesz kidobni. Kár érte,
gondolta. Egyszerűen nem fért a fejébe, miként történhetett ez.
Dawn átfuvarozta Calumot Murielékhez, ugyanis „újabb
elpasszolni való DVD-k érkeztek”.
– Már megint? Lassan boltot nyithatnál – jegyezte meg
Dawn.
– Te ebbe ne üsd bele a nózidat – felelte Calum, és
megpöckölte a lány orra hegyét.
Dawn a kanapén ücsörgött a lusta agár társaságában, míg a
vőlegénye odafent tett-vett.
– Bette nagyon szépen halad a ruhákkal – mondta Muriel. –
Hamarosan te is Crooke asszony leszel, mint én.
 – Ühüm – mosolygott Dawn, ámbátor erőltetnie kellett. Mi
a ménkű üthetett belé? Azelőtt ábrándos sóhajtozásra
fakasztotta volna a gondolat, hogy felveheti a nevüket. Ezen a
héten még egyszer sem gyakorolta az új aláírását. A házassága
helyett zenével volt tele a feje.
Csöngettek.
– Kinyitnád, szívem – szólt a cigarettája után kotorászó
Muriel, és éktelen szitkozódásban tört ki, amikor kiderült,
hogy az eb épp azon tehénkedik.
– Calum Crooke-kal szeretnék beszélni bizonyos DVD-kről
– mondta rendkívül hivatalosan az ajtó előtt álló férfi. – Itthon
van Mr. Crooke?
Uramisten, egy rendőr!, dermedt meg Dawn. Kezdettől
fogva élt a gyanúperrel, hogy valami nem kóser a DVD-kkel
kapcsolatban, amiket Calum Killertől kap. Ijesztő mennyiség
halmozódott fel belőlük Murielnél a fiú régi szobájában, és
mind gyanúsan újnak látszott.
Dawn elsápadva törte a fejét: most mi a nyavalyát
csináljon? Kinyitotta a száját, hogy valami nevetségeset
mondjon, például azt: „Kicsoda?”, azután kis híján elbőgte
magát megkönnyebbülésében, amikor Calum mellette termett.
– Calum Crooke?
– Én vagyok.
– Úgy tudom, valaki DVD-ket küldözget magának.
– Na és? – mondta pökhendin Calum. Dawn lelki szemével
már látta is, hogy mindjárt beviszik a fiút a rendőrségre. Szíve
páni riadalommal dübörgött a mellkasában.
– Értem – mondta szigorúan a férfi. – Calum Crooke… van
egy fölös példánya a Kung Fu Pandából? A gyerekek nagyon
rágják érte a fülemet.
Fél órával később még mindig Dawnon nevettek, aki
egyfolytában reszketett, mint a nyárfalevél.
– Gav jó srác. Rendszeres vásárlóm – világosította fel
Calum. – Hűtsd le magad, szivi. Csak meg akart téged
viccelni.
 – Azt hittem, a rendőrségtől jött!
– Még hogy Gav zsaru! Tudd meg, hogy cigit csempészik.
– Szóval kalóz-DVD-ket árulsz!
– Meg CD-ket, ne feledd a CD-ket! – mondta Calum
kárörvendő mosollyal a képén.
– Én erről semmit se tudtam! – Dawn mély lélegzetet vett.
Mi jöhet még?
– Legalább e miatt az egy dolog miatt nem izélgethettél –
mondta Calum. – Izélgetsz így is eleget. Legjobb lesz, ha nem
avatkozol az ügyeimbe.
– Szállj le a magas lóról, ha a családunkhoz akarsz tartozni
– mondta Muriel még mindig nevetve, de olyan éllel a
hangjában, amit Dawn újabban egyre sűrűbben hallott tőle.
Dawn rossz néven vette Muriel megjegyzését, de egy szót
sem szólt. Cseppet sem tetszett neki ez az egész. Mindig
megvetette a sefteseket. A szülei keményen dolgozó,
tisztességes, becsületes emberek voltak. Soha életükben nem
folyamodtak segélyhez, még kölcsön sem kértek senkitől. És
álmukban se jutott volna eszükbe kalóz-CD-t venni, s ezzel
megkárosítani egy zenésztársukat. Dawn nem állhatta a
kisstílűséget. És ha kisstílűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki
Crooke legyen, akkor ő inkább lemond a dicsőségről.
 43. FEJEZET

Calum még aludt, amikor Dawn reggel kilenckor elhajtott a

Felkelő Napba a Gibson nélkül, amit sehol sem talált. Csak
Calum tehette el valahová. Már nem volt ideje, hogy
megkeresse, és nem akarta felkelteni a fiút, hogy az újfent
„izélgetéssel” vádolja, ráadásul ahhoz sem volt kedve, hogy
Calum megkérdezze, hová készül. Így aztán a régi akusztikus
gitárját vitte magával.
– Mégis mit művelek? – kérdezte fennhangon, amikor a
kocsma előtt leparkolt. Hisz itt nem egyszerűen arról van szó,
hogy örömzenélésre készül az övéhez hasonló lelkületű
zenészekkel. Ami közte és a cowboy közt folyik, azt
haladéktalanul be kell szüntetni. Mert nincs rendjén. Igen, ma
mindenképpen megmondja Alnek, hogy nemsokára férjhez
megy, határozta el. Ugyanakkor nem is emlékezett rá, mikor
örült utoljára bárminek úgy, mint ma délelőtt annak, hogy
együtt zenélhet a fiúval. Ami ugyanolyan mértékben tűnt
helyénvalónak, mint amennyire helytelennek.
A fiúk már javában gyakoroltak, amikor odaért. Ebben a
teremben lényegesen jobb volt az akusztika, mint a bárban, és
a gitárszó furcsa sóvárgást ébresztett a lányban valami olyasmi
után, ami rettentően távol esett attól a világtól, amelyben élni
kényszerült.
Al odaintett neki, és a zene abbamaradt.
– Fiúk, hadd mutassam be nektek Miss Dawny Sole-t.
Dawny, ez itt Kirk, Samuel és Mac. Barátságosan üdvözölték,
és Dawn látta, hogy már kikészítettek neki egy széket.
Kihámozta gitárját az ütött-kopott tokból.
– Csak ezt tudtam hozni – mondta. – A Gibsont, úgy látszik,
elraktam valahová. – Tudatában volt, hogy épp most
mulasztott el egy lehetőséget, amikor szóba hozhatta volna
a barátját: „biztosan ő tette el”. Szándékos mulasztás volt.
Azért ez a gitár is szép darab volt, és Dawn letelepedett
hangolni, miközben a zenekar tagjai a papájáról meg az
együtteséről kérdezgették, Samuel pedig kávét hozott neki.
Nyilvánvaló volt, hogy Al sokat mesélt róla. Először csak úgy
kötetlenül zenélgettek, azután Samuel egy dallamot kezdett
játszani, amit Dawn rögtön felismert, mert egykor az édesapja
is gyakran játszotta, és az édesanyja énekelt hozzá. I’ll Take
My Chances. És ugyanabban a pillanatban, amikor az
Ugróderbin elrajtoltak a lovak, a Dawnnal kiegészült zenekar
ezt a számot játszotta, Samuel énekelt, hamarosan
Dawn is beszállt az énekbe, és egyszerre minden baja
tovatűnt. Évek óta nem volt úgy feldobva, mint most. Olyan
érzése volt, mintha csakis rá sütne a nap.
– Csodaszép hangod van, Dawny Sole – mondta Samuel. –
Mit tudsz még?
– Hú, elég sok számot tudok. Tammy Wynette-től Chris
Isaakig bármit.
– Egyszer mi voltunk Chris előzenekara – mondta Al.
– NE! – ámuldozott Dawn, aki ugyancsak odavolt Chris
Isaakért. És ugyanezen okból Al Hollyért is: mert a két férfit
hasonló fából faragták, mind fizikailag, mind zeneileg. –
Bárcsak lenne annyi pénzem, hogy őt hívjam meg az
esküvőmre zenélni! – Kimondta, mielőtt
meggondolhatta volna, és ezért a legszívesebben felpofozta
volna magát. Az a lepcses szája! Al csak egy pillanatra kapta
oda a fejét, de a lány még éppen látta a mozdulatot. Nem volt
más hátra, mint megmondani, amit mindegyre csak halogatott.
– Ugyanis június végén férjhez megyek, és azon
morfondíroztam, hogy ha ráértek, játszanátok-e az esküvőmön.
Természetesen fizetség ellenében. Chris Isaaket nem
bírnám megfizetni. Huszonhetedikéről, szombatról van szó.
– Óóó, pont aznap indulunk Londonba. Kár. Sajnálom, édes,
ez nem jön össze – mondta Samuel.
– Semmi gond, csak egy kósza ötlet volt – mondta Dawn.
Nagyon igyekezett, hogy a hangján ne érződjön a csalódottság.
Most már nincs kibúvó a karaoke alól. Másfelől
viszont: tényleg azt szeretné, hogy Al Holly játssza a
háttérzenét, míg ő Calummal körbelejt a táncparketten?
 – Ez hogy tetszik? – szólalt meg Al, s egy Chris Isaak-dal
édes-bús nyitóakkordjai csendültek fel a gitárján. Dawn halkan
becsatlakozott, és érezte, hogy valami megtört közte és
Al között. Wicked Game. Néha az volt az érzése, hogy az élet
éppilyen kegyetlen játékot űz vele.
A vasárnapi ebéd enyhén szólva nyögvenyelősen zajlott
Grace-éknél. Azon a héten csak ketten voltak. Grace nem
fáradt vele, hogy elkészítse mindazokat a mutatós
zöldségköreteket, amelyeket akkor szokott, amikor a család
körbeülte az asztalt. Nem volt semmi kedve a sajtosmustáros
karfiollal vagy a tejszínes póréhagymával pepecselni.
Gordonnak be kell érnie krumplipürével, közönséges párolt
répával, egyszerű főtt karfiollal, párolt brokkolival. Grace-
nek még az is derogált, hogy hagymát aprítson a mártáshoz.
Néma csendben ettek. Mint mindig, Gordon ezúttal is
először a yorkshire pudingnak esett neki. Mint mindig, ezúttal
is Gordon vágta fel a sültet, egyébként Grace tálalt. Sarah és
Hugo barátokkal ebédeltek. Paul Laura, Charles és a kis Joe
társaságában költi el az ebédjét. Grace lenézett az ételre, amit
az előbb mert ki a férjének, és a legszívesebben ráköpött
volna.
Megbocsáthatatlan, amit a férje a család ellen elkövetett. De
Gordon sosem kérne bocsánatot, még akkor sem, ha maga is
úgy gondolja, hogy hibázott. Nem mintha most úgy gondolná.
Gordon az egy
Sarah kivételével immáron mindegyikükkel szemben
átlépett egy érzelmi Rubicont. A család két távoli parton
ragadt, és a partrészek között átívelő híd menthetetlenül
beomlott.
Dawn széles mosollyal mondott búcsút a zenekarnak,
amikor a próba véget ért. Nem is emlékezett, mikor volt
utoljára ilyen kellemes, élménydús, varázslatos délelőttje.
Talán soha. Felnőtt életében biztosan soha. Tudta, hogy egész
nap ezt a délelőttöt fogja újraélni. Habár még annál is szebb
lett volna, ha nem kottyantja el, hogy épp az esküvőjére
készül, gondolta. Az ajtóhoz ment Allel, aki lovagiasan vitte a
gitárját. Csak a tornácig jutottak, mert felhőszakadás volt, és
Al feltartóztatta a lányt, amikor az ki akart lépni az esőbe.
 – Bőrig ázol – mondta.
– Angliában élek – nevetett Dawn. – Hozzá vagyok szokva.
Ugyanakkor itt a remek alkalom, hogy még egy kicsit Al
Hollyval legyen, és beszélgessenek. És bár pontosan tudta,
hogy ideje lenne már elszakadnia a férfitól, ugyanannyi kedve
lett volna elszaladni tőle, mint kölcsönkérni Murieltől a
papucsát, hogy abban klaffogjon az oltár elé.
– Kanadában… Kanadában is ennyit esik? – kérdezte Dawn,
hogy megtörje a csöndet. Majd a következő pillanatban
hozzátette: – Bocs, ennél nagyobb ökörséget nem is
kérdezhettem volna, ugye?
– Nem tudom – mondta Al szárazon. – Szerintem érdekes
lehet összevetni a különböző kontinenseken előforduló
esőzéseket.
– Ezt most nem mondod komolyan. – Dawn nem tudta
eldönteni, hogy Al a véleményét mondta-e el, vagy csak
ironizált. Al egy picikét felvonta a szemöldökét, amivel azt
üzente, hogy a legkevésbé sem találja érdekesnek a témát, és
Dawn harsány nevetésre fakadt.
– Szóval, hamarosan férjhez mégy, Dawny Sole – mondta
Al, mintegy elvágva a kacagást.
– Igen – mondta Dawn. Természetesen helyes, hogy
elmondta neki, mégis mélységes csalódás töltötte el attól, hogy
ezzel mindörökre vége a flörtölésnek.
Al komótosan bólintott, mintha ezernyi dolog kavarogna a
fejében. Dawn szeretett volna olvasni a gondolataiban.
– A vőlegényed is zenész? – kérdezte végül Al, és a
hangsúlyából kitűnt, hogy nagy fontosságot tulajdonít a
válasznak.
– Nem – válaszolta Dawn. De közben nevethetnékje támadt.
Elképzelte Calumot a színpadon, amint cowboycuccban
ügyetlenkedik valami hangszeren, és a majom meg a
köszörűkő jutott eszébe.
Oly hirtelen állt el az eső, mintha egy csapot zártak volna el
az égben. Együtt ballagtak ki a parkolóba.
 Amikor odaértek Dawn kocsijához, és a lány a kulcsai után
matatott a táskájában, Al megkérdezte:
– Szereti a zenédet?
– Egek, dehogy, egyáltalán nem szereti a zenét.
Al átadta Dawnnak a gitárját, és így szólt:
– Akkor nem hozzád való. A vak is látja. Legyen szép
heted, Dawny Sole. Remélem, pénteken újra találkozunk. – Al
Holly megfordult, és visszabaktatott a kocsmába, Dawn pedig
ott maradt dermedten, szótlanul, és az volt az érzése, hogy épp
most kapott egy jól irányzott, észhez térítő pofont.
 44. FEJEZET

Raychel kézzel írott levelet talált a postaládában, amikor

lement a vasárnapi lapokért. A borítékon szép, cikornyás
betűkkel az ő neve állt, semmi más. Előbb visszament a
lakásba Benhez, csak ott bontotta fel óvatosan egy késsel.
Rövid levél volt; mutatós, halvány rózsaszín papírra írták.
Kedves Raychel!
Kérlek, olvasd végig a levelem. A nevem Elizabeth, annak a
John Silkstone-nak vagyok a felesége, akinél Ben dolgozik.
Elképzelhető, hogy a nagynénéd vagyok. A férjem, aki nem
tréfálna ilyen dolgokban, meg van róla győződve, hogy te vagy
eltűnt nővérem, Beverly lánya. Állítólag annyira hasonlítasz
rám, hogy az már nem lehet véletlen. Azonnal tudni fogom,
hogy igaza van-e a férjemnek, vagy sem, ám ehhez
találkoznunk kell. Nem akarlak háborgatni, de évek óta
hasztalan keresem a nővéremet. Csak egyetlen találkozót kérek
tőled, és soha többé nem zavarlak. Kérlek, tégy meg nekem
ennyit.
Minden jót,
Elizabeth Silkstone

Ben a lány válla fölött olvasott. Nem kerülte el a figyelmét,

hogyan szorítja Raychel a levelet, miközben még egyszer
átfutja a sorokat.
– Azt hiszem, hiba volt Barnsley-ba költözni – mondta
Raychel haragos éllel.
– Ne mondd ezt, édes – mondta Ben. Szerette az új
lakásukat, meg a barátságos, nyüzsgő kisvárost, és szeretett
John Silkstone-nak dolgozni.
– Légy szíves, mondd meg a főnöködnek, hogy nem
segíthetek a feleségének – mondta a lány. – Anyámnak nem
volt húga.
– Hisz tudod, hogy ez nem igaz.
 – Hol ezt mondta, hol azt. Ki tudja, mikor hazudott, és mi az
igazság. Egyszóval semmi biztosat nem mondhatok a főnököd
feleségének.
Ben maga felé fordította a lányt, nagy keze melegen simult
a vállára. Lehajolt hozzá, hogy belenézzen a nagy szürke
szempárba. Lágy hangon kezdett beszélni hozzá.
– Ray, sose hagynám, hogy bárki vagy bármi még egyszer
az életben fájdalmat okozzon neked, te is tudod. John
Silkstone nagyon jó ember. Ha a felesége tényleg évek óta
keresi a nővérét, egyszer igazán találkozhatnál vele, aztán,
ahogy írja is, elfelejtitek az egészet.
– És ha igaz? Mi van, ha tényleg én vagyok az, akit keres?
A válaszom: nem, Ben. Nem.
A szavaiból áradó erő rácáfolt a hangjában bujkáló
reszketésre.
Dawn azzal az eltökélt szándékkal ment haza, hogy a föld
alól is előkeríti az eltűnt gitárját. Calum addigra már a
kocsmában volt. Ki nem állhatta, ha a lány ott hívta fel, ám
Dawnt ez most egy cseppet sem érdekelte. Calum nem vette
fel. Dawn küldött egy SMS-t, hogy hívja vissza, mert fontos.
Egy perc sem telt bele, és megszólalt a mobilja.
– Mi van? – szólt bele Calum türelmetlen, pattogó hangon.
– Te sinkófáltad el az elektromos gitáromat? – kérdezte
Dawn.
– A rohadt életbe, ez volt olyan fontos?
– Nekem az!
– Hozzá se nyúltam a gitárodhoz.
– Aha. Jó. Gondoltam, rákérdezek, mert sehol sem találom.
– Hát, én nem láttam a gitárodat. Mindjárt megyek. Csak
megiszom a szokásos sörömet, és vacsorára otthon vagyok. –
S mielőtt Dawn újabb kérdéseknek vethette volna alá, Calum
bontotta a vonalat.
– Na persze – mondta Dawn csak úgy, bele a levegőbe.
„Vacsorára otthon vagyok”: ennek a viccnek már földig ér a
szakálla. Igazság szerint Dawn egyre inkább azon az
állásponton volt, hogy addig jobb, amíg a fiú a kocsmában
lebzsel. Mert amikor otthon van, akkor vagy részeg, vagy az
ágyban henyél. Mennyit alhatott vajon kamaszkorában, ha
felnőtt férfiként még egy kimúlt mormotán is túltesz!
Naná, hogy jó másfél óra eltelt, mire Calum méltóztatott
hazafáradni. Ez idő alatt Dawn az összes szekrényt feltúrta,
olyan zugokba is bekukkantott, ahol el se férne egy gitár,
kutatása mégsem hozott eredményt.
– Jelentsd be a biztosítónál. – Calum mindössze ennyit
tudott mondani, ahogy elnézte a lányt, aki csak állt ott, és a
fejét vakarta.
– És mégis mit mondjak nekik? Hogy a földönkívüliek
elcsórták a gitáromat? Mert magától csak nem tűnhetett el.
– Látod, hogy mégis eltűnt. Egyébként minek neked az a
gitár? Sose játszol rajta.
– Most majd gyakrabban fogom használni.
– Csak várd meg, amíg elmegyek hazulról, a jó életbe! –
mondta a fiú, és valami olyasmit mormogott, hogy Dawn a
gitározásával kikergeti az embert a világból.
Calum rögtön lefeküdt, miután egyedül ette meg a vasárnapi
ebédet, mert Dawn újrakezdte a keresést, hátha korábban
átsiklott egy kézenfekvő rejtekhely fölött. Calum menekült a
közeléből, gyanította ugyanis, hogy a lány újabb vesszőparipát
talált magának.
Dawn nem akart másik gitárt. A Gibsonját akarta. Soha nem
lett volna hajlandó megválni tőle. Hisz még mindig maga előtt
látta az apja arcát, ahogy előhúzza a gitárt a háta mögül, és
odaajándékozza neki a tizenhetedik születésnapján. A szülei
nem csomagolták be, mert pontosan tudták, hogy Dawn nem
akar majd a csomagolópapírral vesződni, amikor meg is
szólaltathatja a hangszert. Ha jól vigyázol rá, Dee Dee, egy
életen át veled lesz.
Bolond ötlete támadt. Talán ha úgy tesz, mintha le akarná
cserélni a gitárt, akkor az varázsütésre megkerül. Egyszer már
megtörtént vele, amikor a karkötőjét veszítette el. Vett helyette
egy másikat, és rögtön meglelte az elkallódott karkötőt, be volt
csúszva a kanapé párnái közé. Ha az ember minden reményt
felad, ezen a módon talán ki tudja kényszeríteni a kozmoszból,
hogy adja vissza azt, aminek nyoma veszett. Egy próbát
mindenesetre megér a dolog, mert a gitár nem válhatott köddé.
Biztos valami egészen fura helyen van, amire még nem is
gondolt.
A konyhába ment, és elővette a fiókból a laptopot, hogy
tájékozódjon az árak felől. Bepötyögte a gitár adatait, a
gyártmányt meg a típust, és az első találat máris továbbküldte
az eBayre. Kíváncsi lett, vajon miket árulnak ott az emberek.
Hihetetlenül sok gitár volt az oldalon, köztük olyan darabok is,
amelyeken az AC/DC, Paul McCartney vagy Jeff Beck
aláírása díszelgett. Volt egy ugyanolyan Gibson, mint az övé
nevetségesen alacsony, mindössze 304 fontos kikiáltási áron,
amiből tizenkét licit után 1400 font lett. Öt nap volt hátra az
aukció lezárásáig. Ejha, gondolta Dawn, az utolsó félórában
biztos nagy harc dúl majd egy ilyen gyöngyszemért. A
postázás díja 60 font. Mi a manó, csak nem a Plútón fogják
feladni? Az áru helye: Barnsley. Barnsley? Tekintete
végigfutott a képernyőn, a termék feltöltőjét kereste. Cal412.
Calum december 4-én született. Hirtelen forogni kezdett vele a
világ. Ez nem lehet igaz, ugye, nem? Hiszen Calum is tudja,
mennyire becses neki az a gitár. Zavarodottsága dühbe fordult,
ahogy rádöbbent, hogy de, nagyon is igaz, mert ez nem lehet
puszta véletlen, az ott nem pusztán tökéletes mása a gitárjának,
az ott az ő gitárja. Hanem Calum ebből nem mászik ki ép
bőrrel.
Dawn hiába próbálta megőrizni a higgadtságát, a szíve majd
kiugrott a mellkasából, és képtelen volt megállni, hogy fel ne
talpaljon a lépcsőn, és fel ne rázza Calumot. Csak többszöri
próbálkozásra sikerült felkeltenie.
– Mi a fra…
– A gitárom fent van az eBayen, te raktad fel, igaz?
A fiú ásítozva nyújtózkodott. Hidegen hagyta Dawn
tombolása.
 – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, ezért inkább nem is
szóltam neked.
– Mi… micsoda?
Dawn úgy megrökönyödött a könnyen jött beismerésen,
hogy elnevette magát, ám ez igencsak tompa nevetés volt.
Azután megdörgölte a homlokát, mint aki a jelenet értelmét
kutatja, de nem találja.
– Árulod a gitáromat! Az utolsó születésnapi ajándékomat,
ami még a szüleimtől van! Mégis mire számítottál, hogy mit
szólok majd?
– Higgadj már le, te buta liba!
– Eszemben sincs lehiggadni, Calum. Hogy voltál képes…
– Pofa be, hisztérika, és ide figyelj. Igazából nem akartam
eladni a gitárodat, úgyhogy csitulj le, oké? Csak arra voltam
kíváncsi, hogy mennyit ér. Az volt a tervem, hogy az utolsó
pillanatban, arra hivatkozva, hogy a termék megsérült,
leállítom az eladást. De ha elég sokat ér, akkor esetleg,
mondom: esetleg magad döntesz az eladás mellett, és az árából
elmegyünk egy jó kis nászútra vagy valami. Újabban már nem
is gitározol, szóval, arra gondoltam, hogy nyugodtan
körbetapogatózhatom. A gitárod biztonságban van Empty
Headnél, ő csinálta a fotót, és ő töltötte fel a netre. DE NEM
AKARTAM ELADNI, VILÁGOS?
Dawn zihálása csillapult. Ez igaz lenne? Sosem tudta
megállapítani, hogy mikor hazudik Calum, mert mesterien
csinálta. Borzasztóan jó lett volna elhinni, amit mond. Nem
létezik, hogy a férfi, akivel nemsokára összeköti az életét,
ilyen aljasságra vetemedne, eladná az ő drága gitárját.
Önzetlenség és becsület áradt a fiú hangjából, ahogy beszélt,
aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hát hisz Calum minden idejét
a kocsmában tölti. A Bahamákra is elutazhattak volna, ha nem
a Kutya és Kacsa kasszájába vándorol Calum minden garasa.
– Vissza akarom kapni a gitáromat – jelentette ki Dawn
haragtól remegő hangon. – Nem adom el, soha.
– Jól van, na – felelte Calum. Vállat vont, azzal visszaejtette
a fejét a párnára. – Nem értem, mit cirkuszolsz. Csak egy ötlet
volt. Az istenit neki, Dawn, szedd már össze magad.
Dawn le se ért még a lépcsőn, a fiú már újra aludt. Álmában
ártatlannak tűnt, akár egy kisgyerek.
Aznap este szexszel kárpótolták magukat, miután Calum
kísérletet tett a bocsánatkérésre, azt hozván fel mentségére,
hogy „ő csak egy kis pénzt akart szerezni”. Dawn nem
hárította el a közeledését, de lélektelenül vett részt az
aktusban. A fiúnak ez persze fel sem tűnt. Dawn hinni akart
neki, de nem volt könnyű. Calum sztorija több sebből vérzett.
Miért nem vallott színt mindjárt az elején, és miért hazudta
azt, hogy fogalma sincs, hol a gitár? Mi van, ha Dawn tényleg
a biztosítóhoz fordul? Le is tartóztathatták volna csalásért!
Calum meg jót röhögött volna rajta. Szinte látta, ahogy a fiú
nevet, miközben őt a rendőrök elhurcolják. Az egész Crooke
családnak nagy örömére szolgált volna Dawn drasztikus
aláhullása a „magas lóról”. A megbántottság és a szégyen
lángba borította az arcát, ahogy ezt végiggondolta.
Csak feküdt az ágyban, s a gondolatok dögkeselyűk módjára
kavarogtak a fejében. Többek között eszébe jutott, hogy az
aranylánca is azóta tűnt el, hogy Calum Crooke-kal
összeköltözött.
 45. FEJEZET

Másnap este Raychel megmutatta magát Bennek az újonnan

vásárolt divatos, vörös blúzában, amelyre akkor tett szert,
amikor Anna ebédszünetben elhívta magával vásárolgatni.
Magától sose vette volna meg azt a blúzt. A komorabb
színeket favorizálta, mert azokban bele tudott olvadni a
háttérbe. Anna azonban meggyőzte, hogy jól fog állni neki, és
igaza volt. És az édes Ben természetesen egyetértett. Öröm
volt végre valami színeset látni a feleségén. A kolléganői a
jelek szerint azon vannak, hogy kicsalogassák a páncéljából,
és ez nagyszerű. Ekkor valaki felcsöngetett hozzájuk a
kaputelefonon, Ben felvette a kagylót, aztán Raychel hallotta,
hogy beenged valakit.
– Csak John hozta el a szerszámosládámat. Ottfelejtettem a
helyszínen.
– Megmondtad neki, hogy nem találkozom a feleségével?
– Meg.
– Mit szólt?
– Semmit – mondta Ben. – Egyáltalán semmit. – Igazat
beszélt, mert John akkor csak némán bólintott, jelezvén, hogy
vette az adást.
Raychel bemenekült a konyhába, hogy ott várja meg, amíg
Ben főnöke elmegy. Nem akarta, hogy a pasas a szemét
meressze rá, mint legutóbb.
Kopogtattak, és mikor Ben ajtót nyitott, Johnt pillantotta
meg szerszámosládástul, de nem egyedül jött. Egy sötét,
hullámos hajú, szürke szemű, alacsony nő is volt vele. Ben
mindjárt észrevette, mennyire hasonlít ez a nő az ő feleségére.
Most már értette John múltkori döbbenetét.
– Láthatnám? – kérdezte az asszony.
Raychel kilesett az ajtórésen, és amikor megpillantotta a
váratlan vendéget, kiesett a kezéből a tányér, amit éppen
törölgetett, és darabokra tört a padlón.
 – Krisztusom, tényleg te vagy az, ugye? Ne haragudj.
Tudom, hogy nem akartál látni, de engem semmi sem
állíthatott volna meg. Te vagy Bev lánya, hát persze hogy te
vagy az! – mondta az asszony, ahogy Ben mellett beljebb
lépett, és zihálva veregette a mellét. – Elizabeth vagyok, Bev
húga.
– Téved – mondta Raychel, szemlátomást zaklatottan.
– Édesanyádat bizonyára Beverlynek hívták.
Letagadhatatlan a hasonlóság.
– Nem… nem… nem így hívták. Sajnálom.
Raychel esdeklőn nézett Benre, de ő csak rezignáltan ingatta
a fejét.
– Mondd el nekik, Raychel. Mondd meg, hogy igazuk van.
Elizabeth sírva fakadt, de igyekezett úrrá lenni a könnyein.
– Teremtőm. Gyönyörű vagy, Raychel. Annyit gondoltam rád,
hogy vajon világra jöttél-e, és merre lehetsz. Mindent
elkövettem, hogy megtaláljalak, téged és édesanyádat. Bev hol
van? Jól van?
Raychel befogta a fülét.
– Szépen kérlek, Ben. Én ezt nem bírom…
Ben odalépdelt a feleségéhez, és oltalmazó mozdulattal
átkarolta.
– Jobb, ha most távoznak – mondta. – Ne haragudj, hogy
ilyet kell kérnem, John. Felzaklattátok Raychelt. Időre van
szüksége, hogy gondolkodjon.
– Úgy sajnálom – mondta Elizabeth, és most már potyogtak
a könnyei. – Nem tehettem mást, muszáj volt idejönnöm.
John gyengéden megcibálta a felesége karját, bár látta rajta,
hogy a hosszú évek után, amíg nélkülöznie kellett az
unokahúgát, most képtelen betelni Raychellel.
– Gyere, drágám, menjünk.
– Nem akarok neked rosszat, csak látni akartalak. Kérlek,
látogass meg – mondta Elizabeth.
 – Ben tudja a címünket. Amikor készen állsz rá.
Ben nem szólt, csak még közelebb vonta magához Raychelt.
Meglepetésére Raychel odabólintott a nőnek.
– Hamarosan – mondta Elizabeth. – Nem akarok semmi
rosszat. Képtelen lennék ártani neked. – Azzal hagyta, hogy a
férje kivezesse a lakásból, és óvatosan becsukja az ajtót.
Ben és Raychel összeölelkezve, mozdulatlanul, némán állt.
Azután Raychel felnézett a férje szelíd arcába, és nyugodt
beletörődéssel így szólt:
– Elmegyek hozzá, Ben. Elmondom neki, amit tudni akar.
Talán egyedül úgy lesz nyugtunk, ha megharcolunk érte.
 46. FEJEZET

– Nagyon hallgatag vagy ma, Raychel – mondta Christie

másnap délelőtt. – Minden rendben?
Raychel kitépte magát a merengésből.
– Bocs, persze, jól vagyok.
– Ne kérj bocsánatot, csak kérdeztem.
– Jelzálogot kell fizetnie – kiáltotta oda Anna. – Az is éppen
elég, hogy letargiába taszítsa az embert.
– Megjött a havibajom, ez minden – vetette be Raychel a
legkézenfekvőbb magyarázatot. – Megyek, iszom valami
édeset. Kértek valamit a kávéautomatából?
– Elég, ha idehozod az automatát – mosolygott Christie. –
Majd megosztozunk rajta.
– Akkor mindjárt jövök – mondta Raychel, és már ott se
volt. Igazából nem vágyott semmire az automatából, de majd
úgy tesz, mintha megkívánt volna valamit. Alig várta, hogy
véget érjen a nap. Elizabeth Silkstone-hoz készült az este, és
már előre rettegett a dologtól.
John Silkstone a délutáni tea után elvitte magával a fiát,
hogy megszemléljenek egy építkezést, s hogy Elizabeth és
Raychel háborítatlanul beszélgethessen. Elizabeth egész álló
nap tűkön ült, de a várakozással eltöltött utolsó félórában még
annál is idegesebb lett. Amikor megszólalt a csengő, kinyitotta
az ajtót a vértelen arcú, nyugtalan tekintetű Raychelnek.
Régen ugyanezt a tekintetet látta, valahányszor tükörbe nézett,
és csakis a férjének köszönhette, hogy béke költözött a
nyugtalanság helyébe.
– Gyere be, kedves, gyere csak.
Raychel elővigyázatosan lépte át a küszöböt. Szép volt a
ház, olyan, amilyenről egyszer régen ő meg Ben gyerekfejjel
álmodott. Sok szoba és még több fény, a méhviasz illatát
árasztó bútorok, és nagy konyha, mint amilyenbe Elizabeth
vezette be éppen, és leültette a masszív fenyőből készült
asztalnál, míg feltette a vizet forrni.
Ceruzarajzok terítették be az asztalt, rajtuk egy kisfiú
fényképről másolva.
– A magáé? – kérdezte Raychel.
– Igen, ő a mi kicsikénk, Ellis, kétéves – mondta Elizabeth.
– Sétálni mentek az apjával – tette hozzá. – Megkínálhatlak
kávéval vagy teával?
– Kávét kérnék. Feketén.
– És… ti is szeretnétek gyereket?
Raychel szeme megvillant.
– Ha maga igazán a nagynéném, akkor tudnia kell, hogy
nekünk nem lehet – mondta, majd száraz kis kacajjal
hozzátette: – Illetőleg lehetne, de mégse lehet.
– Cukorral kérted? – kérdezte Elizabeth reszkető hangon.
– Anyám elmondta, ki volt az apám – mondta Raychel. –
Igaz?
– Honnét tudhatnám, mit mondott neked…
– Azt, hogy a nagyapám az apám. Te meg ő meg én mind
egy apától származunk.
– Szóval ezt mondta? – Elizabeth megdöbbent, de nem
tiltakozott.
– Így aztán nem lehet gyerekem – mondta Raychel, és
kemény volt a hangja, mint egy védőpáncél. – Mert mocskos
vagyok. Anyámnak az volt a szavajárása, hogy szennyes a
vérem.
Elizabeth a kezébe ejtette az arcát, míg arra várt, hogy
felforrjon a víz. Kislány volt még, amikor a nővére, Beverly
tizenöt évesen teherbe esve elszökött otthonról. Elizabeth
akkor kicsi volt még, hogy megértse: az apja volt az, aki
molesztálta a nővérét. Csak amikor a férfi Elizabeth felé
kezdett kacsingatni, a kislány akkor fogta fel, hogy kénytelen
lesz Elsie nénikéjénél oltalmat keresni, aki aztán felnevelte és
szerette, s akinél biztonságban érezhette magát. Nem ez a szép
fiatal lány tehet a kétes származásáról.
– Te nem vagy mocskos – mondta Elizabeth. – Hiszen nem
tehetsz semmiről. – Érthetetlen módon Elizabeth bűnösnek
érezte magát. Ő megpróbálta felkutatni Bevet, de a nővére
nem vette igénybe a társadalombiztosítást, így nem hagyott
maga után nyomokat. A hiábavaló keresés után mi másra
gondolhatott volna, mint hogy Beverly meghalt.
– Éveken keresztül kerestem anyádat.
– Hiába – mondta Raychel, és közben próbált úrrá lenni a
hangja remegésén. – Nem akarta, hogy megtalálják. Előbb
Marilyn Huntra, majd Marilyn Lunnra változtatta a nevét.
Tizenhárom évesek voltunk, amikor börtönbe került. Persze
azóta már kiengedték.
– Börtönbe került? De miért? – hüledezett Elizabeth az
arcán legördülő kövér könnycseppeket törölgetve. – Mit
követett el?
– Fel se tudnám sorolni! – rázta a fejét Raychel. Korábban,
a nap folyamán meglátta Grace-t a recepción az idősebbik
lányával, és összeölelkezésük láttán valami felszikrázott a
lelkében. Neki senkije sincs, aki így ölelné. Egyetlen nőnemű
családtagja sincs, akivel kart karba öltve sétálgathatna
tereferélve, kacagva, fürödve a melegségben. Igaz, hogy ott
van neki Ben, de most, hogy csak nőkkel dolgozik az
irodában, ez felébresztett benne valamit. Bimbózó barátságuk
megismertetett vele egy másfajta elfogadást. Jó érzés volt, és
helyesnek látszott, hogy közel engedi magához azokat, akikről
tudja, hogy nem fognak ítélkezni fölötte, és nem azért keresik
a társaságát, hogy azután fájdalmat okozzanak neki.
Elizabeth a teáskannáról megfeledkezve az egyik székbe
rogyott, Raychel pedig mély lélegzetet vett, és beszélni
kezdett.
– Anyám számtalanszor a fejemhez vágta, hogy el kellett
volna vetetnie, és igaza volt. Nem lett volna szabad gyereket
szülnie. Amikor éppen nem vert, részegségében azt sem tudva,
mit csinál, egész éjszakára egyedül hagyott, és belevetette
magát az önpusztításba. Volt ott minden: drogok, alkohol,
férfiak. Engem akkor Lorraine-nek hívtak, és folyton
költözködtünk, mint a cigányok. Végül Newcastle-ban
kötöttünk ki; az azt megelőző időről nem maradt más
emlékem, csak annyi, hogy egyedül vagyok, és egyfolytában
tévét nézek. Hát nem furcsa? Mintha soha nem is létezett
volna a gyerekkorom.
Elizabeth bólintott. Neki is kijutott a szeretetlen
gyermekkorból, mielőtt a nénikéje magához vette.
Raychel színtelen, érzelemmentes hangon folytatta.
– Aztán összeállt valakivel, aki a tökéletes lelki társ volt a
számára, ördögi párost alkottak. A fickót Nathan Lunn-nak
hívták, és volt neki egy korombéli kisfia, David. Emlékszem,
őt se kedveltem túlzottan, mert ideges volt és halk szavú, de
hát milyen lett volna, ha egyszer az apja rendszeresen hülyére
verte. A rohadék. – Raychelt ekkor cserbenhagyta a hangja.
Elizabeth adott neki egy pohár vizet.
– Téged is megütött? – Muszáj volt megkérdeznie, bár nem
akarta hallani a választ.
– Hát hogyne. Amikor épp rájött a bolondóra, ugyanannyit
kaptam, mint David. Bár David megpróbálta átvállalni tőlem
az ütlegeket. Odaállt az útba, hogy elterelje Lunn figyelmét.
Mindezt értem tette.
– És Bev nem próbálta… megállítani?
– Csak egyszer. Többnyire oda se hederített, vagy hagyta,
hogy Lunn kitombolja magát, mert félt, hogy különben ő is
megkapja a magáét. De emlékszem, egyszer, mikor Lunn
pálcával ütlegelt, anyám rászólt, hogy nyoma fog maradni, és
akkor abbahagyta. Senkinek sem mertünk panaszkodni, és
amíg nem volt látható jele, hogy egy szadistával élünk egy
fedél alatt, addig hiába is panaszkodtunk volna.
Kicsit összefolyik az idő, mindenesetre hamarosan
elválaszthatatlanok lettünk Daviddel. Egy szobában aludtunk,
és éjjelente arról beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk majd
csinálni, ha már elég nagyok leszünk, hogy elszökjünk
otthonról. Aztán egy nap azzal hívtak fel bennünket az
iskolából, hogy aggasztó zúzódásokat találtak David lábán.
Nathan Lunn ettől teljesen bekattant, és kis híján megölte
Davidet. Eltörte egy bordáját, amely a tüdejébe fúródott verés
közben. Kiszaladtam az utcánkban lévő boltba, hogy rendőrt
hívjak, Lunn meg utánam, és akkor úgy éreztem, hogy egy
rémálom foglya vagyok.
Elizabeth a torkához kapta a kezét. A saját emlékei
fojtogatták, újra az egykori rémült, kiszolgáltatott kisgyerek
volt, aki lélekszakadva menekül a kínzója elől.
– Nem jutottam el a boltig; Lunn hazarángatott, én
visítottam, de a boltos meglátott minket, és hál’ istennek
kihívta a rendőröket, máskülönben az az állat mindkettőnkkel
végzett volna – folytatta Raychel. – A rendőrök bevittek a
kórházba, és mentőt hívtak Davidhez; hetekig feküdt az
intenzív osztályon. Nathan Lunn meglógott, de elég hamar
elkapták. Anyám kábán hevert odafent. Több hónapos terhes
volt, és a heroin rabja. Fel nem foghatom, hogy bírt egyáltalán
élve maradni benne az a kicsi lány. Végül a hetedik hónapban
halva született, mialatt anyám vizsgálati fogságban volt. Ő a
szerencsétlen körülményeire apellálva megpróbálta kivívni,
hogy enyhítsenek a büntetésén, pedig valójában önmagán
kívül a kutyával sem törődött. A bíró meg amúgy se dőlt be
neki.
Elizabeth sírt, ám ezek már a harag könnyei voltak. A fiára
gondolt, meg arra, hogy anyatigrisként rontana neki annak, aki
bántani merészeli.
– Daviddel állami gondozásba kerültünk. Valami idióta
eldöntötte, hogy úgy lesz nekünk a legjobb, ha elválasztanak
egymástól. Mi viszont jó előre megállapodtunk, hogy ha
valaha is szétválasztanak minket, a Big Bennél találkozunk a
tizenhatodik születésnapomon, pontban délben. És amikor
odamentem, ő ott várt rám. Hatalmasra nőtt. Sokat evett, hogy
mindkettőnket meg tudjon óvni. A mai napig az a mániája,
hogy nagynak és erősnek kell maradnia.
– David a mindig megbízható Óratorony nevét vette fel, én
meg Raychel lettem, mert így hívták a boltost, aki akkor
kihívta a rendőröket. A vezetéknevünket azért változtattuk
Love-ra, mert szeretjük ezt a szót. Egyfolytában költöztünk, de
sehol sem tudtunk gyökeret ereszteni, egészen addig, amíg
Ben munkát nem kapott itt.
Elizabeth szóhoz se jutott. Az elhangzottak fejtetőre
állították a világát, s egy szempillantás alatt porrá zúzták a régi
érzéseit. Soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet,
még a legrosszabb rémálmában sem. Márpedig Elizabeth
Silkstone-t olykor még mindig iszonytató rémálmok gyötörték.
– Ezért aztán – mondta Raychel, könnytelen szemében
furcsa mosollyal – nem tudom eldönteni, hogy a nagynéném
vagy a nővérem vagy-e, mert mindkettő igaz. Ben a férjem,
mégis mindkettőnknek a testvére vagy. – Felnevetett, és a
nevetése váratlan hirtelenséggel fordult át szaggatott
zokogásba.
– Anyám tavaly rám bukkant, és írt nekem – fogott bele újra
Raychel, miután a tenyere élével letörölte a könnyeit. – Látni
akart, azt írta, sok mindent kell mondania. Nem válaszoltam.
Nem akartam, hogy közöm legyen hozzá, vagy azokhoz, akik
ismerik őt. Akkor se szülnék gyereket, ha tehetném. Elrémít a
gondolat, hogy esetleg én is bántanám a gyerekemet.
Elizabeth bensőjében megannyi érzés tombolt, képtelenség
lett volna különválasztani és körülírni őket. Azt azonban
pontosan tudta, mi nyomasztja a legjobban az előtte álló szép
fiatal nőt, mert maga is átélte már mindezt. A múltban ő is
rettegett attól, hogy örökölte a hajlamot, és a rossz gének
idővel felszínre fognak törni. Sokáig élt együtt azzal a
meggyőződéssel, hogy az ő „fajtájának” nem is szabad
utódnemzésre gondolnia. Azután teherbe esett, és felébredt
benne az a bizonyos anyatigris, amely bármi áron
megvédelmezte volna a gyermekét.
– Kicsikém – szólalt meg –, én ölni tudnék, ha valaki
bántani merészelné a fiamat. Sose hidd, hogy anyád
nyomdokaiba fogsz lépni. Jóságos isten. – Hirtelen
megszédült, émelygés kerülgette. Raychel szörnyeteg anyja
nem más, mint az ő nővére, aki miatt évekig aggódott és
zokogott. Nekifeszítette a hátát a széktámlának.
– Hol lakott Bev, amikor a levelet írta neked?
 – Amikor kiengedték, visszatért Newcastle-ba, és újra Bev
Hunt néven futott. Eldobtam a levelet, és nem jegyeztem meg
a címét.
– Hála az égnek, hogy itt vagytok egymásnak Bennel –
mondta Elizabeth, aki Ben történetén is könnyekig
meghatódott. Elképzelte az edzőteremben, ahol azért hajt,
hogy mindig a lehető legjobb kondícióban legyen. A kisfiú
félelmei a felnőtté érett férfiban éltek tovább.
– Most már boldogok vagyunk – mondta halkan Raychel. –
Sok bolondságot csinálunk együtt. Ami eddig kimaradt az
életünkből. De közben majd megszakad érte a szívem, mert
még mindig vannak rémálmai. Mindig is úgy éreztem, hogy ez
itt nem a mi világunk, és hiába is próbálkozunk, úgysem
tudunk beilleszkedni.
A sok hosszú éven át kötelességszerűen távol tartotta
magától az embereket. Oly tisztátalannak érezte magát, csak
egy lépés választotta el attól, hogy kolompot hordjon, mint
valami leprás.
– Olykor nehéz dolog magadhoz engedni az embereket –
mondta Elizabeth szelíden. Azelőtt ő is méltatlannak tartotta
magát mások kedvességére. – De sose gondold, hogy más
emberek hibái megfoszthatnak a barátságtól és a szeretettől.
Tudom, min mész keresztül. – Elizabeth két kezébe fogta a
fiatalasszony arcát. – Ó, Raychel, el se tudom mondani,
mennyire örülök, hogy eljöttél hozzám. De nem gondoltam
volna, hogy ilyeneket kell majd hallanom tőled.
– Jöhetek máskor is? – szólt Raychel halk, reményteljes
hangon. Önmagát is meglepte a kérdéssel, ami csak úgy
kibukott a száján.
Elizabeth szorosan magához ölelte a fiatalabb nőt. Egy szót
sem szólt, de nem is volt szükség a szavakra.
Hosszan ölelték egymást. Mindketten felfedeztek valamit a
másikban, amire nem számítottak. Erre a békességes érzésre
nem léteznek szavak.
 47. FEJEZET

Csütörtökön este Gordon az újságja fölött Grace-re pillantva

így szólt:
– Fáradtnak tűnsz. – Idegenszerű nyájasság színezte a
hangját. – Nehéz heted volt?
– Megvagyok – csattant fel Grace válaszképpen. De nem
mondott igazat. Nem aludt jól az utóbbi időben, ugyanis az
agya szakadatlanul az elmúlt hetek eseményein járt, képtelen
volt leállni. Paul és Laura nem hívták többé a vonalas
készüléken, hátha Gordon veszi fel, és csendes üzemmódba
kapcsolta a mobilját, hogy a férje ne hallja, amikor SMS jön.
Sarah volt az egyetlen, aki hívta őket, ő is csak akkor, ha
gyerekvigyázóra volt szüksége, ellenben valahányszor Grace
hívta fel legkisebbik gyermekét, hogy érdeklődjön az állapota
felől, mindannyiszor a hangposta jelentkezett. Sarah nem
kérdezett a testvéreiről, szóba se hozta őket Grace előtt, de
Laura és Paul persze nem is számított rá, hogy a húguk
felhívja, és biztosítja őket a támogatásáról. Grace fel nem
foghatta, miként lehetséges, hogy Sarah sokkal ridegebb
személyiség lett, mint a testvérei. Pedig őt aztán kényeztették-
babusgatták eleget.
– Feküdj le korán – mondta Gordon. – Indíts az ágyba most
rögtön.
Grace lenyelte a kikívánkozó riposztot. Még csak fél kilenc
van, az ég szerelmére. Mi a ménkűnek feküdjön le fél
kilenckor?
– Lehet, hogy fáradtnak látszom, de megvagyok – ismételte
Grace feszesen mosolyogva.
– Nem kéne átmenned részmunkaidőbe? – vetette fel a férfi,
miközben olvasható formájúra rázta a sportoldalt. – Kérdezz rá
odabent.
– Talán majd később – mondta Grace. – Szeretem a
munkámat, és rosszul venné ki magát, ha mindjárt az elején
előhozakodnék egy ilyen kéréssel. – A munkája volt az
egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta a nevetőizmait, az
iroda menedéket jelentett a családi problémák elől. Mióta
Laura, Paul és Joe ki lett tiltva a házból, egy pillanatnyi szünet
sem enyhítette Gordon fojtogató jelenlétét. Grace-nek már
rémálmai voltak, hogy össze vannak zárva egy irtóztatóan
szűk, levegőtlen lakókocsiban, amelynek se ajtaja, se ablaka,
és ő moccanni sem képes anélkül, hogy hozzáérne a férjéhez.
– Főzök forró csokoládét – mondta Gordon.
Grace nem ellenkezett. Egyszerűbb volt hagyni, hadd
legyen meg Gordon akarata. Mint mindig. Azonkívül így
legalább nem piszkálhatja tovább, hogy milyen nyúzott, és ő öt
teljes percre megszabadul a férje látványától.
– Nesze, ez majd ellazít – mondta a férje, és a kezébe adta a
bögrét. Grace a felét se itta meg, és máris ásítozni kezdett,
ahogy erőt vett rajta az álmosság. Lehet, hogy Gordonnak ez
egyszer igaza van, állapította meg, miután jó éjt kívánt neki.
Lehet, hogy fáradtabb vagyok, mint hittem.
 48. FEJEZET

Amikor Christie másnap kora reggel beért az irodába, Grace

már az asztalánál ült, fejét a kezébe temette. Minden
másnaposságnál rettenetesebb fejfájás kínozta.
– Jóságos ég, Grace, jól vagy? Falfehér az arcod! – mondta
rögtön Christie.
Ne kezdd te is, ez volt Grace legelső gondolata. Előbb
Gordon hajtogatta, hogy fáradtnak látszik, és most már a
kolléganői is rákezdték. Este negyed tízkor már aludt, bár arra
se nagyon emlékezett, hogy lehajtja a fejét a párnára. Mélyen
aludt, nem álmodott, és fél hatkor ébredt fel arra, hogy
mindjárt szétreped a feje. Olyan érzése volt, hogy feleannyit
pihent, mint kellett volna. Az extra erős paracetamol
csillapította ugyan a fájdalmat, de már elmúlt a hatása, és most
minden eddiginél kínzóbb fejfájás gyötörte. Épp az előbb
kapott be még két bogyót, és remélte, hogy mielőbb kifejtik
áldásos hatásukat.
– Tessék, idd meg a kávémat – mondta Christie, és letette
elé a poharat. – Hozzá se nyúltam, és te ugyanúgy iszod, mint
én: tejjel, cukor nélkül.
– Idd csak meg – mondta Grace, Christie azonban nem tűrt
ellentmondást. – Hát jó, akkor köszönöm, Christie. Túlaludtam
magam, és most megviseltebb vagyok, mint ha egyáltalán nem
aludtam volna.
– De hát miért jöttél be, ha nem érzed jól magad? – kérdezte
Christie, és játékosan megfenyegette az ujjával. – Eredj haza,
és hagyd, hogy a férjed kényeztessen egy kicsit!
– Isten őrizz! – vágta rá Grace. Inkább megbirkózik
valahogy a fejfájással, mint hogy kettesben legyen a férjével.
– Nem szívesen vagy otthon? – kérdezte Christie
tapintatosan.
Grace a halántékát dörgölte, végre alábbhagyott a lüktetés.
– Így is lehet mondani – válaszolta Grace. – Azt hiszem,
most ütött be a férjemnél a kapuzárási pánik.
 – Miért, bőrnadrágban járja az éjszakai mulatókat? –
kérdezte szelíden Christie.
– Épp ellenkezőleg. Azt szeretné, hogy vonuljak nyugdíjba,
és boldogan éldegéljünk egy lakókocsiban, ahol én majd
zoknit kötögetek, és savanyú cukrot majszolok.
– Jesszusom. Kicsit mintha elébe szaladt volna a dolgoknak.
– Grace az a fajta életteli nő, akiről könnyedén fel lehet
tételezni, hogy kilencvenévesen még mindig szép lesz, és
akkor is magas sarkút fog hordani. Christie nem tudta volna
elképzelni róla, hogy öregasszonyos parfümöt használjon,
vagy lompos kalapot viseljen. A férjéről meg nem gondolta
volna, hogy a mentalitása egy aggastyáné.
– Az idegeimre megy – mondta Grace. – És egyre rosszabb
lesz. Nem is tudom, mi baja van tulajdonképpen.
– Mit is mondtál, mióta vagytok házasok? – kérdezte
Christie.
– Huszonhárom éve. Az ember azt hinné, ennyi idő alatt
már alaposan ki lehet ismerni a másikat, de… újabban…
teljesen megváltozott. Mintha… valami gondja lenne itt…
Megkopogtatta a halántékát, aztán ráeszmélt, hogy túl sokat
fecseg. Úgy belefeledkezett a fejfájásába, hogy észre sem
vette, és megeredt a nyelve.
Malcolm víg betoppanása vetett véget a beszélgetésüknek.
– Jó reggelt a hölgyeknek! – Grace ábrázata láttán
visszahőkölt. Úgy festett az öreglány, mint akinek beverték a
képét; mély karikák sötétlettek a szeme alatt. Nézzenek oda, a
feddhetetlen jellemű Grace. Csak nem kapott rá az ivásra? –
Ma kimenős a fele részleg?
– Nem – felelte Christie, és nem is próbálta viszonozni a
férfi mosolyát. – Csak még korán van.
Hivatalosan tíz perc volt hátra a munkaidő kezdetéig. Arról
meg nem ők tehetnek, hogy Malcolm nevetségesen korán jár
be. Egyébként az, hogy napi nyolcvanhét órát tartózkodik az
irodában, még nem jelentette, hogy dolgozik is, kivéve persze,
ha Mr. McAskill is a közelben volt. Olyankor Oscar-díjas
alakítást nyújtott mint túlbuzgó sajtfej.
 Malcolm már nyitotta is a száját, hogy mondjon valami
frappánsat, de Christie elébe vágott, mert felpattant, és a
következő szavakkal sietett el mellette:
– Bocsásson meg, Malcolm, de találkozóm van Jamesszel.
Nemsokára visszajövök, Grace. És ne feledd, amit mondtam.
Menj haza, ha rosszabbodna a fejfájásod.
– Ha lenne rám később egy perce… – szólt Christie után
Malcolm, de úgy látszik, a nő ezt már nem hallotta. Malcolm
érzése szerint csak úgy tett.
Grace leszegett fejjel ült, és úgyszintén nem vett tudomást a
férfiról.
Malcolm dühbe jött. Micsoda dolog ez, hogy Christie
Somers részlege nyíltan semmibe veszi! Nyomorult bestiák.
– Hogy s mint? – kérdezte később Grace Annától, amikor
körbevitte a kávét. Hál’ istennek a tabletták elmulasztották a
migrénjét, és már sokkal jobban érezte magát.
– Egész jól – felelte Anna bólogatva, és magamagát is
meglepte, hogy ez az igazság, és nem csak azért mondja, mert
úgy érzi, hogy ezt kell mondania. Egész jól mentek a dolgai.
Legalábbis egyelőre.
– Tony nem jelentkezett?
– Á, dehogy.
– Mintha könnyebben viselnéd a dolgot.
– A baj csak az, Grace, hogy soha nem tudhatom, mikor
hasít belém a gondolat, hogy hiányzik. Például otthon ülök, és
Dawn valamelyik mulatságos elszólása jár az eszemben, aztán
egyszer csak elönt a Tony utáni vágyakozás, és máris padlón
vagyok. Továbbra is fizeti a számlák rá eső részét, ebből azt
gondolom, hogy még nincs minden veszve.
– És mi van a híres-neves vámpíroddal? – kérdezte Grace,
hálásan szürcsölve a kávét. Egész nap rémesen ki volt
száradva.
– Tulajdonképpen jól szórakozom, bár nem tudom, milyen
érzés lesz, amikor majd bekapcsolom a tévét, és meglátom a
zsírpárnáimat szélesvásznú kivitelben. Alig várom a pillanatot.
 – Anna valósággal beleborzongott.
– Úgy beszélsz magadról, mint valami szörnyelláról, pedig
mi sem áll távolabb az igazságtól – korholta Grace szelíden. –
Mellesleg tetszik az új hajszíned.
– Kösz, tegnap festettem be. Ideje volt.
– Bájos nő vagy. Vladimir Darq is bizonyára meglátott
benned valamit, másképp nem téged választott volna.
– Nem, azért választott engem, mert neki én „üres vászon”
vagyok. Keresve sem találnál ennél üresebbet – mutatott végig
magán Anna. – Ettől függetlenül kíváncsian várom, hogy
előhívja belőlem a Föld Asszonyát. Állítólag bennem van,
amiről a szénakazalban elveszett tű jut eszembe.
– Tudod, mit, szerintem neked is élénkvörös rúzst kéne
használnod, amilyet Christie szokott.
– Grace elképzelte kifestett szájjal. – Remekül mutatna
rajtad.
– Hmm… Lehet, hogy a hétvégén beszerzek egyet –
merengett Anna. Jane Cleve-Jones igen merész tűzpiros rúzst
használt, és irtó jól nézett ki.
– A lányom Mac márkájút használ, az csodálatosan puhává
varázsolja az ajkát. De akkor be kell menned Meadowhallba.
– Úgysincs egyéb dolgom – vigyorgott Anna. – Ráadásul
hosszú hétvége jön, mert a hétfő munkaszüneti nap. Még jót is
fog tenni, ha elugrom Meadowhallba vásárolgatni. De te jól
vagy, Grace? Olyan sápadt vagy ma.
– Megvagyok, kösz. Reggel fájt egy kicsit a fejem, de már
elmúlt.
Anna beletúrt a táskájába, és egy kis üvegcsét húzott elő.
– Levendulaolaj. Kenj egy keveset a halántékodra. Nem kell
visszaadnod, csak pár csepp van benne. Otthon van még
nekem belőle.
– Köszönöm – mondta Grace. Anna kedvessége
megmelengette a lelkét. Úgy szeretett itt dolgozni, ilyen
kolléganőkkel, és remélte, hogy még sokáig nem kell
abbahagynia. Mióta a részlegre került, mindinkább a tudatában
volt, hogy az élete homlokegyenest ellenkezően alakul mások
életéhez képest: ő a munkába menekül, hogy meneküljön
otthonról. Dehogyis fog rákérdezni, hogy átmehet-e
részmunkaidőbe, ahogy Gordon javasolta. Soha az életben.
Aznap délután, amikor úton egy értekezletre Malcolm
elhaladt a recepciós pult mellett, azt vette észre, hogy a
recepciós hölgyikék egyike épp igen heves vitát folytat egy
barna kabátos, puhakalapos férfival. Úgy festett, mint egy
statiszta a Késői találkozás fekete-fehér verziójából: egy ízig-
vérig brit, talpig egyenes ember. Kathleen, a recepciós a fejét
rázta, és bármi volt is az oka, a kalapos ürge nem akart
tudomást venni róla. Malcolmnak tetszett a kis Kathleen, így
hát megragadta az alkalmat, hogy bevágódhat nála.
– Segíthetek? – érdeklődött Malcolm.
– Ez az „úr” a HR-esek fejével óhajt beszélni, de mint már
mondtam, az illető szabadságon van – mondta Kathleen
udvarias, de tüskés hangon.
– Márpedig én addig innen el nem megyek, amíg nem
beszéltem egy illetékessel – közölte a férfi. Kathleen egyszerre
látszott bosszúsnak és kétségbeesettnek, és segítségkérőn
pillogott Malcolm felé.
– Megkérdezhetem, milyen ügyben? – Malcolm sima
hangon beszélt, és megnyugtató műmosolyt ragasztott a
képére.
– Maga ki? – szegezte neki a kérdést a férfi.
– A nevem Malcolm Spatchcock. Üzletágvezető.
– Akkor nem a személyzeti osztályhoz tartozik, vagy
bárhogy is hívják manapság.
– Össze vagyunk olvadva – blöffölt Malcolm.
A férfi ezen merengett egy darabig, majd szemlátomást
döntésre jutott, hogy megbízhat az előtte álló fülig száj
üzletágvezetőben.
– A feleségem ügyében jöttem. A péksüteményrészlegen
dolgozik. Grace Beamishnek hívják.
 A helyzet egyre zavarosabb lett. Amint Gordon hátat
fordított a recepciós pultnak, Kathleen hangtalanul tátogta
Malcolmnak: „Ne szóljak a biztonságiaknak?”
Malcolmot azonban túlságosan lekötötte a szerepe, amit a
nap hőseként alakított.
– Á, igen, ismerem a feleségét. Nemrég még én vezettem a
részlegüket. Szerintem üljünk le egy percre, és mondja el,
miről van szó, aztán majd meglátjuk, tudok-e segíteni önnek és
a feleségének.
– Nem ülök le, és magyarázatot követelek – jelentette ki
Gordon Malcolmra mutogatva. – Valaki árulja el nekem, miért
nem engedélyezik a nejemnek, hogy nyugdíjba vonuljon. Ha
maga a volt főnöke, akkor bizonyára meg tudja ezt nekem
magyarázni, nem igaz? He?
Malcolm félrevonta Gordont, mert a recepciós pultnál már
kezdtek feltűnést kelteni.
– Ezt nem egészen értem – mondta Malcolm sima hangon,
és előre élvezte, hogy borsot törhet valakinek az orra alá. –
Ugyanarról a Grace Beamishről beszélünk? A hölgy jelenleg a
péksüteményesek részlegigazgató-helyettese.
– Ő az – mondta Gordon mereven.
– Na de… – Malcolm tisztában volt vele, hogy nem adhatna
ki efféle bizalmas jellegű dolgokat. De ha úgy fordul, még
mindig kivághatja magát arra hivatkozva, hogy fondorlattal
csalták ki belőle az információt. – …tudtommal két ízben is
felajánlották Mrs. Beamishnek az előrehozott nyugdíj
lehetőségét, és ő nem élt vele.
Malcolm látta, hogy Gordon arca megfeszül. Ő nem egy
ilyen zord vénembert képzelt az elegáns Grace mellé, az
egyszer biztos. Feltételezte róla, hogy ennél azért jobb ízléssel
választott magának férjet. Egy dúsgazdag, volt katonatisztet
képzelt az oldalára, nem pedig egy, a ’30-as évekből itt ragadt
Mr. Naftalint. A pasas inkább Grace apjának látszott, mintsem
a férjének.
– Ő utasította vissza? – kérdezte Gordon levegő után
kapkodva. – Ő utasította vissza?
 – Ühüm. De most már talán bánja. Nagyon fáradtnak láttam
ma reggel. Remélem, nincs semmi baja.
– Ő utasította vissza – szajkózta Gordon. Úgy tűnt, nehezen
emészti meg a szavakat.
– Nos… ennél többet már igazán nem mondhatok. Nem
szabad kiteregetnünk a kollégák belső ügyeit. Még a
hitvesüknek sem.
De nem is kellett már többet mondania. Gordon mindent
megtudott, amire kíváncsi volt. Némán hátat fordított
Malcolmnak, és egyetlen szó nélkül kimasírozott az épületből.
Malcolm odakacsintott Kathleenre, aki hálás csókot dobott
neki. És most mi legyen? Szóljon Grace-nek, vagy hagyja,
hogy a következő néhány napban magától bontakozzék ki a
dráma? Malcolm ez utóbbi mellett döntött. Jó lecke lesz annak
a nyomorult némbernek. De meg is érdemli.
Malcolm elnézést kért a késésért. Christie-vel szemben
talált magának helyet az asztalnál, és a nő felfigyelt rá, hogy
mosoly játszik az ajkán az értekezlet teljes időtartama alatt,
bármennyire igyekszik leplezni. De szeretett volna Christie a
fejébe látni! Malcolm olyan képet vágott, mint egy gyerek, aki
az imént rúgott fel egy darázsfészket, és most várja a hatást.
 49. FEJEZET

A háttérben játszó Rhinestones csak fokozta az oldott

hangulatot, amely az aznap este munka után a kocsmába betért
nők közt kialakult. Ez még csupán a negyedik alkalom volt,
hogy összejöttek, ám együttlétük máris a hétvége
elmaradhatatlan részévé lett. Ritka és becses érzés volt, hogy
mind jól érzik magukat egymás társaságában, elfogadják és
kedvelik egymást.
Dawn vasárnap óta most először tudott felengedni. Nehéz
volt vidámságot tettetnie a munkában, miközben kétszeres
erővel igyekezett elfojtani a lelkében dúló érzelmi zűrzavart,
amely szinte megmérgezte.
Calum nem nagyon törte magát, hogy hazahozza neki a
gitárt. Amikor Dawn kedden este végre visszakapta, a
legszívesebben magához ölelte és összevissza csókolta volna
drága hangszerét. Illetve meg is tette. A megkönnyebbülés
könnyeket csalt a szemébe. Oly féktelen eufória kerítette
hatalmába, hogy kedve lett volna mindenért megbocsátani
Calumnak. Ez már pszichológiai eset, amikor valaki mindent
elvesz az embertől, mégis képes elérni, hogy a másik még
hálás is legyen érte, amikor méltóztat visszajuttatni neki egy
morzsát. Dawnnak is egy pillanat alatt elszállt a haragja.
Most pedig megint itt bámulja a gitárját pengető Al Hollyt,
és az előző hétvégén búcsúképpen mondott szavain töpreng,
hogy tudniillik nem Calum az ő embere. Csoda, hogy nem
robbant szét a feje a héten, amilyen káosz uralkodott odabent.
– Dawn összehaverkodott a zenekarral – mondta Grace
derűsen. Dawn véletlenül kikotyogta, hogy múlt pénteken
megivott egy italt Al Hollyval, arról azonban már nem tett
említést, hogy vasárnap is találkoztak.
– Tényleg? – így Anna. – Az ott hátul, amelyik mintha
Elvisből meg Chris Isaakből lenne összegyúrva, ő egész
helyes.
Természetesen Alre célzott, aki épp egy komplikált riffet
játszott elmélyülten. Dawn teste hűtlen lett a lány
menyasszonyi mivoltához, ugyanis egyre hevesebben dobogott
a szíve, ahogy elnézte Alt, és szinte szuggerálta, hogy nézzen a
szemébe. Ám az pillantásra se méltatta. Belefeledkezett a
zenébe, öröm volt ránézni.
– Meséld el részletesen – mondta Christie.
– Nincs mit mondanom. Elkezdtem egyikükkel a zenéről
beszélgetni, és megittunk valamit – vonta meg a vállát Dawn.
– Ma is itt maradsz majd egy italra? – kérdezte Grace.
– A Chris Isaak-hasonmás az? – kérdezte Anna.
– Igen és igen – felelte Dawn olyan nemtörődömséggel,
amilyen csak tellett tőle.
– Ráhajtottál a palira? – kuncogott Anna.
– Hova gondolsz, menyasszony vagyok – mondta Dawn.
– Mi jót csinálnak a hölgyek a hétvégén? – kérdezte
Christie, miközben mosolygósan megemelte a poharát
mindnyájuk egészségére. A vörösborából merített erőt,
minekutána túl sokáig volt kitéve Malcolm önelégült
bazsalygásának.
– Én kétségkívül még nagyobb bohócot csinálok magamból
ország-világ előtt – sóhajtott Anna.
– Én megpróbálom kiötölni, hova menjünk nászútra –
mondta Dawn.
– Ezt egy kicsit későre hagytad, nem? – kérdezte Christie.
– Úgyis csak valami olcsó last minute út lesz belőle –
válaszolta Dawn.
– Hová mennél szíved szerint? – kérdezte Raychel.
– Nem is tudom. Ti hova mentetek?
– Nekünk nem volt pénzünk nászútra – mondta Raychel. –
Kamaszok voltunk. Hazamentünk az anyakönyvi hivatalból, és
halat ettünk sült krumplival gyertyafényben. Csak két
csóringer kölyök voltunk.
– De szép is lehetett – sóhajtott Dawn. – Na és te, Grace?
 – Nálunk szóba se jöhetett a nászút. Ott voltak a gyerekek,
és akkoriban Gordon anyja is elég ramatyul volt.
– Később sem pótoltátok be? – kérdezte Raychel.
Grace megrázta a fejét. Gordon túlontúl romantikusnak
találta volna az ötletet. A házasságuk voltaképpen inkább
üzleti társulásnak volt tekinthető. Gordon házvezetőnőt és
társaságot nyert általa, Grace pedig kölcsönkapott egy
fészekalja gyereket. Az olyan romantikus dolgoknak, mint a
nászút, nem volt helyük az ő hűvös kapcsolatukban.
– Grace, és hová mentél volna, ha mégis alkalmad lett volna
elutazni? – kérdezte Dawn.
Neki egyelőre elképzelése sem volt az ideális úti célról.
– A hajózást mindig szerettem volna kipróbálni – mondta
Grace habozás nélkül. – Hajóval több helyre is el lehetne jutni,
ahol meleg van és napsütés: Spanyolországba,
Olaszországba, Szardíniára, például.
Ez istenien hangzott, de álom marad. Dawn Christie-hez
fordult, hátha neki van más ötlete. Hajóútra nem telik nekik.
Hacsak nem a Manchesteri hajócsatornán csurognak le
felfújható gumicsónakban.
– Ötletet kérek, főnök.
– Mi Gretna Greenben keltünk egybe, aztán elmentünk
Loch Nessbe. – Christie elmosolyodott. – Meseszép volt. Egy
hétig ki se keltünk az ágyból.
Aha, ez már jobban hangzik, gondolta Dawn. Ami az
ágyban való hentergést illeti, Calumnak nem lenne kifogása
ellene. Csak épp fel se tűnne neki, hogy Dawn is ott van.
Hajjaj.
– Na és te mit csinálsz a hétvégén, Raychel? – kérdezte
Christie.
– Centrifugát veszek. Nesze neked romantika.
– Jó, jó, de fogadok, hogy Bennel úgyis megálltok majd
valahol teázni, szóval nem fogtok unatkozni – mondta Dawn.
Ben és Raychel irtó aranyos programokat találtak ki
maguknak, például elmentek autókázni, vagy moziba, vagy
kiugrottak a fagylaltozóba Penistone mellett, és
mindenüvé édes kettesben mentek. És amikor Ben bevitte őt a
munkahelyére, vagy érte jött, sütött róluk, hogy szerelmesek.
Ben megfricskázta Raychel orrát, vagy a kezét fogta, és sosem
maradhatott el a csók.
Dawn azon tűnődött, vajon szenvedélyesek-e a négy fal
között, vagy túl fiatalon házasodtak össze, és már kiveszett a
tűz a kapcsolatukból. Jó nekik, ha náluk volt tűz, ami
kivesszen, tette hozzá magában szomorkásan.
– Grace?
Grace csak most gondolt bele, hogy hosszú hétvége
következik. Szeretett volna minél előbb túlesni rajta. Derűs
családi összejövetelekre ugyebár nem számíthat. Viszont kettő
helyett három napig szenvedhet Gordon remek társaságában,
és olvashatja a legújabb lépcsőjáró lifteket
meg hallókészülékeket kínáló, postán érkező prospektusokat.
Nem volt benne biztos, meddig bírja még a férjével. Elért a
tűréshatárra, gondolkodási időre volt szüksége.
– Vár rám a tavaszi nagytakarítás – felelte. Ami egyfelől
remek időtöltés lesz, másrészt kedvére töprenghet közben.
Felsóhajtott, és Christie-t az unalom szele legyintette meg.
– Nem csináltok programot a férjeddel?– kérdezte Raychel,
aki azt szerette volna, ha Gracenek Ben idősebb kiadása lenne
a férje, mert megérdemelné.
Grace jót mulatott a kérdésen.
– Most hétvégén nem. – Mindössze ennyit mondott, bár
ezen a kellemes helyen szívesen kiöntötte volna a lelkét a
kolléganőinek, akik boldogan meghallgatták volna.
– Hát, én a magam részéről semmit sem fogok csinálni –
mondta Christie élénken. – Napos időt mondanak, úgyhogy
kiülök a kertbe, képes magazinokat olvasok, koktélt iszogatok,
és a vasárnapi ebéd megfőzésének erejéig átengedem a
konyhát a bátyámnak.
– A fogorvosnak? – kérdezte Anna. – Még főzni is tud?
– Mégpedig kiválóan – felelte Christie.
 – A mindenit – mondta Anna sóvárogva. – Biztos meleg.
– Nem, nem az – nevetett Christie. – Heteroszexuális,
imádnivaló, és frusztrálóan szingli.
– Kár, hogy nem az esetem – mondta Anna. – Én a
szemétládákra utazom.
– Tudom, mi kell neked – mondta Christie. – Egy szerető,
aki megunta a házasságát, és épp nőt keres magának, akit a
tenyerén hordozhat.
Anna bepöccent.
– Micsoda! Hogy ugyanazt tegye valami szerencsétlen
asszonnyal, amit Tony tett velem! Nekem nem kell olyan férfi,
aki képes ilyet tenni a feleségével. Egy ilyen rohadékhoz én
még bottal se érnék hozzá!
– Jézusom – mondta Grace a béke jeleként feltartott kézzel.
– Szerintem Christie nem úgy értette, Anna.
– Csak vicc volt – szúrta közbe Dawn, mert mindenáron
meg akarta őrizni a harmóniát.
Megkedvelte ezeket a péntek estéket a kölcsönös
ugratásokkal együtt.
– Naná, hogy vicc volt – vágta rá Christie is. – Ne haragudj,
Anna, ostobán fogalmaztam. Nem akartam…
– Hagyd csak, inkább nekem kell elnézést kérnem – mondta
Anna. – Bocs, Christie. De okkal vagyok érzékeny erre a
témára. Ma van az évfordulónk, mármint úgy értve, hogy az
első randink évfordulója. Meg szoktuk ünnepelni ezt a napot,
mint egy igazi házassági évfordulót, még ha nem is vagyunk
házasok, nyilván. – Istenem, összevissza beszélek, gondolta.
– Ó, Anna… – mondta Christie, és együtt érzőn
megszorította a másik nő kezét.
– Nem tudhattad – mondta Anna. – Jobban tenném, ha
végre összeszedném magam.
– Esetleg ha az a nős pacák valami vén szipirtyóval él, és
már nem szexelnek – fűzte hozzá Dawn, mert ő is tenni akart
érte, hogy újból szent legyen a béke. – …És a nő nem szokta
megmosni a fenekét, és sárgák a fogai – folytatta.
Anna hálásan kacagott. Pontosan tudta, mire megy ki a
játék, és szégyellte magát, amiért túlreagálta a dolgot. Az a
nyavalyás Tony tisztára flúgost csinált belőle. – Hát jó, ebben
az esetben örömmel lennék a mentőangyala szerencsétlen
flótásnak.
Dawn még maradt, amikor a többiek elmentek. Végtelen
megkönnyebbülés töltötte el, amikor Al végre felemelte a
tekintetét, meglátta, és elmosolyodott. Dawn visszamosolygott
rá, és a bárpultnál ülve várta, hogy a zenekar szünetet tartson.
Eltűnődött, hogy a múltkori mondata után egyáltalán odajön-e
majd hozzá a férfi. Szükségtelenül aggódott.
– Halihó – mondta Al mély, búgó hangján. – Meglett a
gitárod?
– Igen, hála az égnek – mondta Dawn, és hazugsággal
folytatta. – Én lüke eltettem egy biztonságos helyre, aztán
megfeledkeztem róla.
– És milyen heted volt?
– Jó – mondta Dawn. Hirtelen beléhasított a bűntudat. Az
előbb még Annával érzett, akit elhagyott a vőlegénye, most
meg tele van gyengéd érzelmekkel ez iránt a magas gitáros
iránt, aki itt áll az orra előtt. – Hát neked?
– Nekem is. Számos fellépésünk volt, sokat mászkáltunk –
felelte a férfi. – Most vasárnap nem lesz próba, különben
meghívnálak, hogy gyere el megint. Mindannyian élveztük
a társaságodat.
– Ó, de kár – mondta Dawn. Nem lett volna szabad, mégis
reménykedett benne, hogy újból meginvitálják.
– A fiúk várost akarnak nézni. Körbenézni egy kicsit
Yorkshire-ben.
– Te nem mész? – kérdezte Dawn.
– Velük nem – jött a válasz. – Arra gondoltam, Dawny,
hogy megmutathatnád nekem a kedvenc helyeidet. Volna
kedved körbevezetni egy cowboyt a megyében?
Természetesen baráti alapon.
Dawn lelkében ádáz harc dúlt. Eszedbe ne jusson. Ez már
több a soknál. Menj csak el, te szamár. Nem utasíthatsz vissza
egy ilyen ajánlatot. Riadó, riadó! Csak barátok vagytok, ő
fogalmazott így. A „nem”-ek olyan arányban kerültek
kisebbségbe, hogy a puszta létük is megkérdőjeleződött.
– Igen, nagyon szívesen – hallotta magát, jóllehet lelkének
egy része folytatta a hamvába holt zúgolódást, hogy nem
kellene bátorítani a fickót. A nászúton kéne gondolkodnia, a
meghívókat is szét kellene már küldeni. Ehelyett megbeszélte
Al Hollyval, hogy vasárnap reggel kilenckor érte jön a Felkelő
Naphoz, és vele tölti az egész napot.
 50. FEJEZET

Amikor Grace aznap este hazaért, rögtön gyanakodni

kezdett, hogy valami nincs rendjén. Gondolatban
riadókészültségbe helyezkedett, mert hajszálra ugyanazt
érezte, mint legutóbb, amikor Gordon elráncigálta magával
Blegthorpe-ba. Teát főzött, és Gordon a Chronicle-t bújta,
miközben ő mosogatott: látszólag ez az este sem különbözött
bármely más péntek estétől, mégis volt valami furcsa a
levegőben.
Véget ért a szappanopera, Gordon rendszerint ilyenkor
szokott felállni, hogy átöltözzön és induljon a klubba, de
ezúttal nem tette. Mivel a férje egyébként megrögzötten
ragaszkodott a szokásaihoz, Grace megkérdezte:
– Ma este nem mész el?
– Nem, ma nem megyek sehova – felelte halkan Gordon.
– Rosszul érzed magad?
– Csak azért, mert nem megyek el, még nem vagyok
feltétlenül beteg. – Megragadta a távirányítót, és átkapcsolt a
Sky News műsorára. Grace ki nem állhatta, hogy a férje úgy
váltogatja a csatornákat, hogy az ő véleményét meg sem
kérdezi. Rádöbbent, hogy már jó húsz éve mérgelődik emiatt,
és még egyszer sem adott ennek hangot. Egyetlen
gombnyomás a távirányítón valóságos láncreakciót indított be
Grace agyában.
Ránézett a hírolvasó ajkán csüngő Gordonra, és pontosan
tudta, hogy még a hétvégén el kell hagynia a férjét. Van ebben
valami vicces, hisz mindeddig egy jelentősebb eseményre várt,
ami majd erőt ad neki a távozáshoz, s a végén csupán egy
távirányító gomb kellett hozzá. Nem számított, hogy nincs
hová mennie, és ideje sincs sok, hogy kitalálja. Nem bírta
tovább elviselni a férjét, aki elszívja előle a levegőt, olyasmit
vár el tőle, amitől ő irtózik, helyette hoz döntéseket, és az
előítéleteivel meg a dühével szétzilálja a családot. Grace
korábban is eljutott már erre a pontra, és imádkozott, hogy
legyen ereje elmenni, de ez most valahogy más. Tudta, hogy
ezúttal nem fogja meggondolni magát; megtette az utolsó
lépést, vége van. Hirtelen megértette, hogy a szabadság vár rá,
és euforikus érzés kerítette hatalmába. Hogyan mondja el
Gordonnak? Ő nem a stikában elosonós fajta, mint Anna
Tonyja, aki csak egy üzenetet hagyott az asztalon. Ő szembe
fog nézni a férjével, úgy adja a tudtára. Ami persze korántsem
vonzó kilátás.
Kedden, határozta el. Kedden elmegy innen, és a lehető
legkorrektebb, legőszintébb utat választja. A hétvégén
kitakarítja a házat, és feltölti Gordonnak a spájzot. Összekészít
magának egy bőröndöt, és kedden reggel első dolga lesz, hogy
közli a férjével: a házasságuknak befellegzett. Utána bemegy
dolgozni, és majd az irodában kitalálja, hogyan tovább; nem
folytathatta a gondolatmenetet pánikba esés nélkül. Nézte a
Sky Newst, de nem figyelt oda, mert fejben a tennivalók listáját
állította össze.
A hazaérkező Annát egy szögletes, barna papírdoboz várta
az ajtóban. Nyilván személyesen vitte oda valaki, mert nem
volt rajta postabélyegző. Kinyitotta az ajtót, és előkereste az
ollót a fiókból, még a kabátját sem vetette le. A csomag olyan
gondosan körbe volt tekerve ragasztószalaggal, hogy egy
atomrobbanást is kibírt volna. Anna konyhakést ragadott, de
még azzal is csak nagy nehezen bírta átvágni a csomagolást.
Aztán még vagy tizenkét rétegnyi buborékfóliával is meg
kellett küzdenie. Egy polisztirol doboz lapult a mélyén. Anna
zavartan tépte fel a dobozt, és egy akasztós falitányér fehér
hátulját pillantotta meg. Megfordította, és az elülső oldalon
egy fénykép volt látható, melyen ő és Tony átkarolják
egymást, és a fiú azt a bizonyos pimasz, ellenállhatatlan
mosolyát villogtatja. Ez ugyanaz a fotó, amelyiket Tony
háttérképnek használta a mobilján. A tányérra egyetlen szót
nyomtattak a kép alá: Együtt. Ez meg mi? Ajándék
az évfordulójukra? Édes izgalom futott végig benne a
gondolatra, hogy Tony talán még emlékszik a napra. De ha
mégsem, akkor meg minek küldözget neki ilyeneket, amikor
nincsenek is együtt? Oly távol vannak egymástól, mint Lynette
Bottom két szétterpesztett lába. Vagy lehet, hogy
Tony hazajön? Édes Istenem, lehet, hogy így adja tudtul, hogy
úton van hazafelé?
 Gordon nem ment ki a kiskertjébe szombaton, és amikor
Grace rákérdezett az okára, ráripakodott:
– Az ember azt hinné, hogy meg akarsz tőlem szabadulni! –
Grace nem akarta felpiszkálni a gyanakvását, így inkább nem
kérdezte meg még egyszer. Ágyneműt húzott, és próbált
olyan benyomást kelteni, mint aki törődik az otthonával, nem
pedig azt tervezgeti, hogy örökre elhagyja. Nagyon halkan
levette a kiskofferjét a szekrény tetejéről, bedobált néhány
rend alsóneműt, pár blúzt, szoknyát meg cipőt, és becsúsztatta
az ágy alá. Azután porszívózással foglalta le magát, míg úgy
nem érezte, hogy szüksége van egy kis friss levegőre.
– Elugrom vásárolni – mondta Grace a nappaliba
bekukkantva. – Sietek.
– Veled megyek – felelte Gordon.
 51. FEJEZET

Anna napi huszonnégy órán át a levegőben repkedett.

Gondolkozott a tányéron, és arra jutott, hogy egyetlen
lehetséges magyarázat létezik rá, mégpedig az, hogy Tony
vissza fog jönni hozzá. Minden egyes pillanatot megédesített a
várakozás, hogy akármikor betoppanhat. Anna már nem is
számolta, hányszor rúzsozta ki magát a nap folyamán, és arról
fantáziált, hogy Tony úgyis lecsókolja róla az egészet.
Nem akaródzott elindulnia Vladimirhez; Murphy
törvényének értelmében Tony bizonyosan akkor fog
felbukkanni, amikor ő a forgatáson van. De nem hagyhatta
cserben a stábot. Majd kiragaszt az ajtóra egy cetlit, amire
felírja Tonynak, amennyiben a fiú tényleg eljön, hogy este
tízre otthon lesz, és kis szerencsével nem valami betörő fogja
elolvasni az üzenetet.
Jane Vladimir házának ajtaja előtt várt rá. Helyes arcát
szinte félbevágta fülig érő mosolya. Anna még ki sem szállt a
kocsiból, és Jane a legszorosabb ölelésbe vonta, amire egy alig
ötvenkilós teremtés egyáltalán képes lehet.
– Drága Anna, találd ki, mit tudtam meg tegnap!
Megrendelték a Jane hölgyei következő szériáját, és én
maradok a műsorvezető. Sőt felmerült, hogy később
testvérműsorokat is készítünk majd.
Jane most magasabbnak tűnt. Anna vetett egy ellenőrző
pillantást a lábára, hogy a földön áll-e, vagy fölötte lebeg.
– Látnod kellett volna, Anna, brillíroztam. Fiatalos voltam
és lehengerlő, tele lendülettel.
Elaine Massey-nek esélye se volt velem szemben.
– Irtóra örülök neked – felelte Anna, akinek ugyancsak fülig
ért a szája, részben Jane remek híreinek, részben az évfordulós
ajándéknak köszönhetően.
Ellenben Vladimir Darqot mintha bosszantotta volna Anna
mosolya. De még az ő bosszúságán is túltett a Mariáé, aki
Anna arcának kikészítése közben mindegyre azt ismételgette:
la dracu – alighanem káromkodott.
– Maria szerint túlzásba viszi a vigyorgást – mondta
Vladimir rosszallóan.
– Értem, akkor majd savanyú pofát vágok. – Azzal Anna
látványosan lebiggyesztette a száját.
– Nem, ez így nem jó. Inkább legyen szoborszerű. Neutrális.
Örülök, hogy ma nem látszik feszültnek, de mi jár a fejében,
Anna? Feltételezem – s itt dölyfösen fújt egyet –, hogy a
hűtlen embere, az a Tony van emögött. – Úgy ejtette ki a nevet,
mintha valami tisztátalanság lenne. – Bah, én meg még azt
hittem, azért festette be a haját, mert önmagának akar tetszeni!
– Igazából a hajamat tényleg magam miatt festettem be –
mondta Anna, és cserében ugyanolyan dölyfösen fújtatott. –
Még azelőtt csináltam, hogy Tony ajándékot küldött nekem,
ami azt sejteti, hogy ráunt a cicababájára.
– Miféle ajándékot?
– Egy tányért.
– Egy tányért! O farfurie? – Vladimir tányér méretű kört
rajzolt a levegőbe, hogy biztosan jól értette-e. Úgy látszott, őt
nem nyűgözi le annyira a tányér mint szerelmi szimbólum,
ahogy Annát.
– Ez nem akármilyen tányér, különleges darab. A közös
fotónkat nyomtatták rá. Vladimir jobb szemöldöke olyan
magasra szökött, hogy azt még Roger Moore is megirigyelte
volna. Anna vette a célzást.
– Maga ezt úgysem érti. – Meglehet, a meleg fickók közel
sem olyan romantikusak, mint a heteroszexuálisak, érvelt
magában Anna.
– Miért? Miért ne érteném? Én talán nem vagyok ember?
Különös színű szemének villogása éppen ezt látszott
alátámasztani.
– Nem úgy értettem – mondta Anna. Nagyon is jól tudta,
hogy Darq remekül szórakozik, ahogy ő és a fele divatvilág
azon mélázik, lehet-e bárminemű igazságtartalma azoknak a
híreszteléseknek, amelyek vámpírként emlegetik őt. Ám Anna
ez alkalommal komolyan gondolta: valóban nem ezt akarta
mondani. – Nézze, nem tudom, mi számít romantikusnak a
melege világában…
– És én tudom? – vágta el a szavát a férfi, immár kevesebb
derültséggel.
– Hát… igen – mondta Anna. – Úgy hiszem.
– És miért hiszi úgy?
– Hát, mert maga… azt hittem, hogy… vagy nem is?
Maga… meleg. Vagy nem az? –
kérdezte Anna némileg elbizonytalanodva.
– Azt hiszi, meleg vagyok? Csak mert divattervező vagyok,
azt hiszi, hogy a fiúkat szeretem? – Anna nem tudta eldönteni,
hogy haragjában vagy a nevethetnéktől csillog-e a férfi szeme.
– Én csak…
A nevethetnéktől. Darq hátravetette a fejét, és kitört belőle a
röhögés.
– Nebunatico! Maga kis buta. Ó, nem, Anna, én nem
vagyok meleg.
Anna felnézett az egyszeriben más besorolás alá került, mert
nem meleg!, nagyra nőtt román fickóra, és összébb húzta
magán a köpenyt. Úrjézus, hisz ez az ember összevissza
fogdosta a mellét.
Micsoda ciki!
Vladimir Darq szája féloldalas mosolyra húzódott, ahogy
figyelte Annát.
– Higgye el, Anna, ha megkívántam volna magát, egy
pillanatig sem lenne biztonságban. Én egy rendkívül veszélyes
heteroszexuális férfi vagyok. És most kérem, szüntesse be a
vigyorgást, és hagyja Mariát dolgozni. – Azzal egy la dracu
kíséretében arrébb ment, hogy beszámoljon a beszélgetésükről
a nagy, esernyőforma reflektorokkal bíbelődő Leonidnak.
Anna hallotta jóízű nevetésüket, és némán füstölgött magában,
míg Maria kezelésbe vette az arcát. Jane kávét hozott neki,
amit Maria nem engedett meginni.
– Ne haragudj, de hallgatóztam – vallotta be Jane. – Ki az a
Tony?
– A vőlegényem – felelte Anna jelentőségteljes sóhajjal. –
Illetve én még annak tekintem. A Valentin-nap utáni napon
lelépett, és összeállt a borbélyüzletében dolgozó csitri
kisegítőjével.
– A férfiak mindig pompásan időzítenek, nem igaz? Engem
tavaly szenteste dobtak.
– Dobtak? Téged? – hitetlenkedett Anna. Fel nem foghatta,
hogyan dobhat valaki egy ilyen szuper nőt.
– Túléltem – mondta Jane széles mosollyal az arcán. –
Bruce felajánlotta, hogy sírhatok a vállán, és hát azóta is
együtt vagyunk.
– Komolyan? – tátotta el a száját Anna. – Profin
szétválasztjátok a munkától, mert magamtól sose jöttem volna
rá.
– Épp ez a cél – kacsintott rá Jane. – De ne ülj fel a
látszatnak. Otthon igazi tigris. Mellesleg szilveszterkor, mint a
közmondásos rossz pénz, megjelent nálam az a fiú, aki
előzőleg kidobott, és nagy elégedettségemre szolgált, hogy
kirúghattam.
– Hát, ez jó – nevetett Anna. És azon tűnődött, hogy az ő
„kidobója” vajon megjelent-e már nála.
– Nagyon fájt? – kérdezte ekkor félénken Jane.
– Mintha megfeszítettek volna. Sokáig ki se láttam a
fájdalmamból. Pokoli volt.
– És most hogy vagy? Igaz a mondás, hogy az idő
begyógyítja a sebeket?
– Az első hetekben nem így éreztem – válaszolta Anna,
ahogy visszagondolt a tengernyi fájdalomra, s hogy nem látta
a partot, ahová amúgy se lett volna ereje kiúszni. – De most
újra szilárd talajt érzek a talpam alatt, bár továbbra is vannak
rossz pillanataim. A forgatásnak köszönhetően a hétvégék sem
tűnnek már olyan hosszúnak és magányosnak, és
fantasztikus kolléganőim vannak a munkahelyemen,
rengeteget segítenek nekem. Elég furcsa, mert más-
más korosztály vagyunk, mégis jól kijövünk egymással. A
korkülönbség nem akadály.
– Érdekes – hegyezte Jane a fülét. – Hol dolgozol?
– A Fehér Rózsa Lánc központi irodáján. A
péksüteményrészlegen vagyok. Maria közben áttért Anna
hajára, és a nehézségi erőt meghazudtoló, jókora
toronyba rendezte a fürtjeit.
– Visszafogadnád? – kérdezte Jane, akit szinte
megdelejezett Maria szakértelme.
– Azt hiszem, igen – felelte Anna. Agya ahelyett, hogy a fiú
galádságait vette volna sorra – például hogy lelécelt Anna
vetélésekor –, bosszantó módon egyedül a pozitív
tulajdonságaira emlékezett: a fizikai értelemben vett
szelídségére, az Anna iránt érzett nemi vágyára, a
karrierjét illető ambíciójára, meg arra, hogy nem fukarkodik a
pénzzel. Sok jó tulajdonság ellensúlyozza a rosszakat. Anna
remélte, hogy a jók kerülnek majd előtérbe, ha a fiú visszatér
hozzá. Húsz perccel később Jane komoly eszmecserébe merült
Annával, ezúttal a kamera előtt.
– Tehát ön most egy kilencvenkilenc pennyért kapható pólót
visel Vladimir Darq alakformáló fehérneműje fölött. Anna,
mennyire érzi magát szexisnek?
Anna a tükörbe nézett. Maria egy méhkast varázsolt a
fejére, amely mellett még Amy Winehouse frizurája is
eltörpülne. Füstös szem és fényesen csillogó, rózsaszín ajak
tette teljessé a képet, mégsem a smink volt az, amiből Anna
érzékisége fakadt. Vladimir Darq alakformáló fehérneműjében
úgy állt a melle, akár egy tizenkilenc éves lányé, és buján
gömbölyödött a csípője karcsú dereka alatt. Ez egyszer nem
görnyedt előre, hogy kisebbnek látsszék a melle. Nem,
most délcegen kidüllesztette. Anna a világ legolcsóbb
pólójában is vadítóbb látványt nyújtott, mint azt ő maga
lehetségesnek tartotta volna.
 – Nem hiszem el, Jane – mondta Anna. – Sosem gondoltam
volna, hogy egyszer még így fog állni a mellem. Azt hittem,
örökké a hasamat fogja verdesni.
Bruce elfojtott egy horkantásszerű nevetést.
Jane most a tervező felé fordította figyelmét.
– Mi a titka, Vladimir?
– Roppant egyszerű. Készítettem Annának egy alakformáló
fehérneműt, én „Darqone”-nak neveztem el, amely egyszerre
kényelmes és szexis – mondta Darq magabiztosan. – Egyik
nem zárja ki a másikat.
– Hogy tudja megcsinálni ugyanezt minden nővel úgy, hogy
közben az árat is alacsonyan tartja?
Vladimir apró nevetést hallatott, mintha ez nem is lenne
kérdés.
– Az a baj azokkal a gyártókkal, akik azt állítják, „Hogyne,
nálunk H és I kosarat is talál”, hogy csak 70H-t és 75I-t
tartanak, nagyobb méreteket nem – magyarázta. – Nálam
valóban MINDEN méret megtalálható lesz. Meg fogják látni,
hogy az a fazon, amelyet most Anna visel, ott lesz minden nő
ruhásszekrényében. Rengeteget fogok belőle eladni, így
természetesen az ára is kedvező marad.
– Nagyon biztos a dolgában, Vladimir – kötözködött
tréfásan Anna. – De mi van akkor, ha nem jön be a számítása?
– Olyan nincs – jelentette ki Vladimir Darq
megfellebbezhetetlen magabiztossággal.
– Ennyi – kiáltotta Mark. – És most lássuk azt a Darqone-t,
Anna. Csinálunk róla pár felvételt, és azzal be is fejeztük
mára.
– Mást se hallok tőletek, csak hogy dobjam le a ruhámat –
mosolygott Anna.
– És ez tetszik neked – mondta Mark, s egy csókot dobott
felé.
Anna somolyogva húzta le a pólóját.
 – Tényleg isteni a cickód ebben a cuccban, Anna – szólt oda
Bruce a kamera mögül.
– Kezeket csípőre, Anna – instruálta Mark. – Egyébként
egyetértek.
Anna nevetett. Ha valaki egy hónapja mondott volna neki
ilyet, Anna azt gondolta volna az illetőről, hogy perverz
elmeháborodott, és nem lát a szemétől. Most viszont, ha
pironkodva is, mármár elhitte, hogy őszinte bókot hall.
Vladimir Darq nem szólt semmit. Összefont karral állt
Maria mellett, és morózusan nézett. De nem kerülte el a
figyelmét, hogy Anna kihúzza magát, s hogy milyen szép íve
van a nyakának, mióta nem próbálja rejtegetni magát.
– Na és milyen volt Milánó? A divathétre ment oda? –
kérdezte Anna, ahogy a forgatás végeztével belebújt a
köntösébe.
– Nem a divat csábított oda – mondta Vlad. – Az olaszok.
– Az olaszok? – nyelt egy nagyot Anna.
– Igen, éhes voltam, és az olaszok isteni finomak.
– Most viccel?
– Vampiri; mi sose viccelünk, ha evésről van szó – mondta
Vladimir Darq, és oly merőn nézte, hogy Anna mentálisan
kivéreztetve érezte magát. Azután a férfi Markkal kezdett
csevegni, Anna pedig a kezével legyezgette felhevült orcáját.
Vladimir füstös szemmel, feltornyozott frizurával, az
alakformáló fehérneműben küldte haza Annát. A lelkére
kötötte, hogy hordja továbbra is, és azzal az érzéssel járkáljon
benne odahaza, hogy ő az a gyönyörű nő a tükörből. Adott
neki még egy csomó másikat is a legkülönbözőbb, káprázatos
színekben, és meghagyta neki, hogy egész héten csakis ezeket
viselje a ruhája alatt. Amikor Anna hazaért, az ajtón még
mindig ott volt a Tonynak írott üzenet. Szóval nem járt itt.
Sebaj, sóhajtott fel, mert mielőbb meg akarta nézni magát az
új sminkjében. Meg sem állt a hálószobai nagy tükörig, és
csábos pózt vett fel, miközben megpróbálta elképzelni, mit
szólna hozzá
 Tony, ha meglátná így, dögösen. Lynette Bottom repülne a
legelső kukába, Tony meg repülne Anna karjába.
Végigsimított a domborulatain. Varázslatosan érezte magát.
Ennek a látványnak Tony sem bírna ellenállni.
 52. FEJEZET

Calum egy cimborája harmincéves születésnapi buliján volt

egész szombat éjjel, és vasárnap reggel a lépcsőn találkoztak
össze Dawnnal: a fiú felfelé tartott, hogy lefeküdjön, a lány
meg lefelé ment.
– Hová lesz a séta? – kérdezte Calum akadozó nyelvvel.
– Megyek Meadowhallba. Az esküvőre veszek dolgokat –
hazudta a lány. Nyolc óra sem volt még, de Calum úgyse lát ki
a fejéből.
– Jó mulatást – integetett a fiú, oda se nézve. – Anyánál
találkozunk ebédkor.
Franc! Dawnnak kiment a fejéből, hogy Murielhez
hivatalosak. Nem mintha ez, szégyenszemre, bármit is
változtatna azon, amit már eltervezett erre a napra. Majd
kicsattant örömében, a kényszerű lelkifurdalást meg tudatosan
elnyomta magában. Majd felhívja Calumot, mintha
Meadowhallból telefonálna, és megmondja, hogy kérjen
elnézést a nevében Murieltől, de úgy belefeledkezett a
vásárlásba, hogy elvesztette az időérzékét. Hadd legyen még
nagyobb bűntudatom. De végül is miért kéne bűnösnek
érezned magad?, kérdezte az agya. Végtére is nem tesz
egyebet, csak megmutatja Yorkshire-t egy cowboynak. Egy
barátnak. Na persze, csakhogy ez a „barát” megdobogtatja a
szíved, érkezett rögtön az ellenvetés. Ez a barát néhány hét
múlva örökre eltűnik az életéből, és valószínűleg soha többé
nem látja majd, feleselt az agya. De túllőtt a célon.
Al már várta, a falon ült a napsütésben. Koptatott farmert
viselt, hozzá fekete pólót, a mellkasa széles, a csípője karcsú
volt. Dawn azon kapta magát, hogy mosolyog a láttán.
– Jó reggelt, Dawny Sole – mondta Al. Még a nap is
szebben ragyogott a közelében. Lusta mosoly ült az arcán,
amitől Dawnnak olyan érzése volt, mintha lenyelt volna egy
adaggal a napsütésből, s az most a gyomrában ragyogtatja
fényét.
 – Szevasz – felelte a fiú hanghordozásában, és Al
felnevetett.
– Na, hová megyünk?
– Majd meglátod – mondta Dawn mintegy mellékesen,
holott este órákig böngészte az internetet. Oly sok hely volt,
ahová elvihette volna a fiút, de vad izgalmak helyett inkább a
szelíd szépség mellett döntött. Olyan helyeket választott,
amelyek kedvesek voltak a szívének, s ahová majd vissza fog
járni, hogy emlékezzen Alre.
– Mit szólnál, ha először is sétát tennénk a zöldben?
– Jól hangzik, édes – mondta Al, és behuppant az
anyósülésre. Dawnnak remegett a lába a pedálon.
Higher Hoppleton kacsanépe olyannyira jól táplált volt,
hogy méla undorral tekintettek a gyerekek kenyérmorzsáira.
Dawn is gyakorta részesült megvető pillantásaikban, ezért
most felkészülten, két teli zacskó Madeira süteménnyel
érkezett.
A kacsák elismerő hápogással totyogtak előbbre.
– Kanadában is etetik az emberek a kacsákat? – kérdezte
Dawn.
– Inkább felfalják őket – vigyorodott el a fiú.
– Hogy te milyen vagy! – nevetett Dawn.
– Szép ház – mondta Al, Hoppleton Hallra pillantva a válla
fölött. – Nem nézzük meg belülről?
– De, persze, rajta van a listámon – mondta Dawn.
– Egy igazi angol tejes tea is rajta van?
– Naná. És mekkorát nézel majd, ha odaértünk.
– Te vagy az idegenvezetőm, Dawny Sole – mondta Al
tisztelgésre lendített kézzel.
Megetették az éhenkórász kacsákat, azután bebarangolták az
öreg Hoppleton Hallt, megtekintették a harcászati kiállítást, és
Dawn eljátszott a gondolattal, hogy ők ketten egy pár, és
éppen rendszeres kirándulásaik egyikén vesznek részt, mint
Ben és Raychel. Calum soha nem ment messzebb a
kocsmánál, legfeljebb a haverok rángatták el néhanapján a
futballpályára. Még amikor tavaly leruccantak a tengerhez,
Calum akkor is egy sörkertben lébecolta át a délutánt,
mondván, túl meleg van a sétafikáláshoz. És unta a homokot.
Amikor a lány azt javasolta, hogy vegyék le a cipőjüket, és
gyalogoljanak egy kicsit a vízben, Calum úgy nézett rá, mint
egy dilinósra.
Alig több mint egy órára volt a part. Cleethorpes nem éppen
a legpezsgőbb tengerparti város, de van napja, tengere meg
homokja, és Dawn ezeket mindenképpen szerette volna
megmutatni Alnek. Világéletében a tengernél vagy valamilyen
vízparton szeretett volna lakni. Mint kiderült, Al egy irdatlan
tó mellett él. Akkora, mint a tenger, mondta Al, mire Dawn
nagyot sóhajtott. Már megint. Folyvást sóhajtozott a fiú
társaságában. Beszélgettek, bohókás játékokkal mulattatták
magukat, például kikérdezték egymást a kedvenc dolgaik felől,
és ez ment egész úton, mialatt a szép nap, na meg a hosszú
hétvége dacára meglepően üres utakon hajtottak.
Cleethorpesban már nagyobb volt a népsűrűség, de remek
parkolóhelyet találtak, ahonnét épp akkor volt távozóban egy
család a visítozó csemetéjével.
Dawn megcélozta a legelső trafikot, és vásárolt két
szalmakalapot.
– Ezek nélkül törvényellenes a strand területén tartózkodni
– közölte, azzal karon ragadta Alt, hogy megkóstoltassa vele a
valódi brit sült halat krumplival, amit papírtányéron
fogyasztottak el egy padra telepedve. Kilátás a tengerre,
vödrökkel meg lapátokkal felszerelkezett gyerekekre,
csengettyűs szamarakra, meg falatnyi bikiniben, illetve laza
sortban parádézva strandlabdázó tinédzserekre.
– Szeretem a vizet – mondta Al, miközben Dawn adagjának
a felét is betermelte, amivel a lány már nem bírt megküzdeni.
– A tó, ahol lakom, halban gazdag. Voltál valaha horgászni,
Dawny?
– Még apámmal – mondta Dawn, és oly kellemes volt ez az
emlék, mint belebújni egy régi papucsba.
 – Édesanyád később sem ment férjhez? – kérdezte Al az
ujjait lenyalva.
– Együtt vesztek oda. Autóbalesetben. Egy ostoba kölyök
autóversenyzőnek képzelte magát.
– Megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott, milyen „ítéletet” is
kapott az a veszedelmes kis tökfej három ember életéért.
Bűnbánó arccal, és a még drámaibb hatás kedvéért
nyakmerevítőben jelent meg a bíróságon, amit azon nyomban
letépett magáról, amint ünneplő szüleinek társaságában
kilépett a bíróságról.
– Nagyon sajnálom – mondta Al. – Nem tudtam.
– Egymás mellé temettük őket. Apát a gitárjával, anyát a
zongorájával. – Dawn mosolya szeretetteli volt és szomorú. –
Csak tréfálok. Igazából egyedül azt nem tettük be a
koporsójába. Tisztára olyan volt, mint valami zsibvásár, annyi
virágot, zenét, verset, miegymást hoztak a zenészbarátok, amit
aztán mind berámoltak melléjük.
– Hány éves voltál?
– Tizenhét.
– Nagyon fiatal.
– Bármely életkorban túl fiatal lettem volna ahhoz, hogy
elveszítsek két ilyen embert. – Dawn érezte, hogy kezd
elfelhősödni a szeme, és megrázta egy kicsit a fejét, mintegy
ráparancsolva a könnyeire, hogy várjanak még.
– Gyerünk le a vízhez – mondta Al. Gombóccá gyűrte az
üres papírtányérokat, és behajította a közeli szemetesbe.
Megragadta Dawn kezét, és levonszolta maga után a lépcsőn a
strandra. Mindössze hat lépcsőfok erejéig fogta a kezét, ám a
lányra már ez is végzetes hatást gyakorolt. Minden
összezavarodott benne, a jelen is, meg az is, ami június végén
volt esedékes. Tilos érzések ébredtek minden egyes
porcikájában, olyan érzések, amelyeket leendő férje sohasem
ébresztett benne. Egyszerre minden megkérdőjeleződött.
Al lehúzta a csizmáját, és kibújt a zoknijából, Dawn lerúgta
magáról a szandálját. A nedves homokon sétáltak, a jéghideg
tengervíz a lábujjaikat nyaldosta.
 – Gyakran lejársz a tengerhez, Dawny?
– Nem túl gyakran. Kicsit messze van Barnsley-tól.
– Messze? Ugyan! Angliában minden nagyon közel van.
Élnél csak Kanadában.
– Ki akartunk költözni az Államokba – mondta Dawn. – A
szüleim el voltak rá készülve, hogy emigrálunk. Egyszerűbb
életre vágytak, meg kocsmákban zenélni. Csak azt akarták,
hogy előbb fejezzem be a sulit.
– Szerinted élvezted volna?
– Igen – felelte Dawn gondolkodás nélkül. – A szüleim
öröme engem is boldoggá tett volna. Bárcsak egy pillanatot
sem vártak volna! Beleszoktam volna. El kellett volna
mennünk. Olyan jó lett volna.
– Most is megteheted.
– Nem lehet. Az álmaim is velük haltak.
– Miért?
– Mert…
Kifogyott a szavakból; nem tudott megfelelni a kérdésre,
amit, akármilyen furcsa, még magának sem tett fel soha.
Amikor a szülei meghaltak, fel se merült benne, hogy egyedül
is kiutazhatna. És értük valósítaná meg az álmot, ha velük
együtt már nem teheti.
– Tudom, hogy kibicnek könnyű – ismerte el a fiú. Olyan
partszakaszhoz értek, ahol megritkult a tömeg. Al hirtelen
megtorpant, és odafordult felé. A lágy szellő Dawn arcába fújt
egy hajfürtöt. Al odanyúlt, és besimította a lány füle mögé.
Dawn a legszívesebben nekinyomta volna az arcát a kezének,
hogy a bőrén érezze Al hosszú ujjait. Pontosan tudta, hogy
nem lenne szabad utat engednie e bűnös gondolatoknak. Ám
ahogy Knut, a viking király nem volt képes megálljt
parancsolni a tengernek, úgy ő sem bírt féket kötni az
érzéseire. Feltekintett, egyenesen Al szemébe. Al újból
kinyújtotta a kezét, és finoman megütögette Dawn halántékát.
– …De minden álmod idebent pihen, Dawny. Csak
pihennek.
 Dawn szíve majd kiugrott a helyéből. Moccanni sem mert.
Csak képzelődik, vagy tényleg pillanatról pillanatra közelebb
hajolnak egymáshoz?
– Bocs! – rikkantotta egy kisfiú, és beterítette őket
homokkal, ahogy közéjük vetette magát egy nagy, felfújható
strandlabdáért. Ezzel minden további történésnek elejét vette.
Mintha valaki egy vödör jeges vizet zúdított volna a nyakukba.
Szétugrottak, és visszabandukoltak a parkolóba – jóformán szó
nélkül.
Amint beültek a kocsiba, Dawn leengedte a napfénytetőt.
– Most pedig körbevezetlek ezen a meseszép vidéken –
mondta, igyekezve visszabújni az idegenvezető szerepébe.
– Én benne vagyok, kislány – felelte Al. Betett egy CD-t, és
együtt énekeltek a füstös hangú Nicolette Larsonnal, miközben
Al léggitározott. Dawn tudta, hogy ha most igazi gitárt tartana
a kezében, egyetlen hangot sem tévesztenének el az ujjai.
– Gyönyörű a hangod, Dawny.
– Nem igaz – mondta a lány. Valamikor éppen csak
elfogadható volt a hangja, de idővel minden magabiztosságát
elvesztette. „Hát hiszen vonít. Mint akit fojtogatnak”, mondta
Calum nemegyszer Muriel asztalánál, nagy nevetést fakasztva.
Így aztán Dawn már leszokott róla, hogy társaságban
énekeljen.
– Te mindent zenére csinálsz?– kérdezte Altől.
Al kajánul felvonta a szemöldökét.
– Úgy értem, olyan vagy, mint én? Szereted, ha szól valami
a háttérben, mialatt eszel, zenére főzöl, és szoktál énekelni a
kádban?
– Aha. És néha csak ülök, és nem csinálok semmit, csak
hallgatom a zenét.
Ez mennyeien hangzott: hátradőlve, lehunyt szemmel
semmit sem csinálni, csak zenét hallgatni. El tudta képzelni,
mit szólt volna Calum, ha felveti neki, hogy valamelyik nap
próbálják ki. Aztán kiűzte Calumot a gondolataiból, ami ezen
a napon nem is volt olyan nehéz.
 Lápos terepen hajtottak keresztül, vidéki országutakon
zötykölődtek, hosszú, kitérőkkel teli útvonalon haladtak
Barnsley felé.
– És most következik angliai tartózkodásod pièce de
résistance-a – mondta Dawn, amikor leparkoltak egy sor öreg
épület mellett. – A yorkshire-i tejes tea.
– Hisz ez olasz hely! – mondta Al nevetve az óriási csíkos
zászlók láttán.
– Nem, nem, színtiszta Barnsley – válaszolta Dawn. –
Olaszországban sehol nem kapsz ekkora adagokat.
Belökte az ajtót, és a pillantásuk elsőként a világ
leggazdagabb süteménykínálatára esett, ami nem volt véletlen.
A pultban sorakozó finomságok olyan benyomást keltettek az
emberben, hogy készítőik a törzsközönségüknél jóval nagyobb
méretekben gondolkodnak.
– A mindenit! – álmélkodott Al. – Annyiféle van, hogy nem
is tudok választani.
– Legvégső esetben vesd be az ecc, pecc, kimehetsz!
módszert – mondta Dawn, és összemosolygott a pincérnővel,
aki asztalhoz kísérte őket, majd átnyújtotta nekik a hosszú
zöldpiros-fehér étlapot.
Tíz perccel később még nem jutottak döntésre.
– A „Papás-mamás”-t ajánlanám – javasolta a pincérnő. –
Az kétszemélyes, és nyolcféle süteményt tartalmaz, amelyet
önök választhatnak ki.
– Le kell szűkítenünk nyolcra? – csóválta a fejét Al. – Nem
biztos, hogy menni fog!
Szereti a hasát, pont, mint én, gondolta Dawn. Ő olyan
családból jött, ahol az emberek szerettek a roskadásig
megpakolt asztal körül összeülni; ebben rejlett a Crooke család
csábereje. Amikor megérkezett a süteményes tál, Dawn
gondolkodás nélkül felkiáltott: – Ejha, ez az esküvőmre is elég
lenne!
A legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. Egész nap
nem hozta szóba a másik életét, erre most meg: durr bele!
 Al némán töltött két kávét az óriás méretű kancsóból.
– Mikor lesz a nagy nap?
– Június huszonhetedikén – felelte Dawn feszengve.
Al pár pillanatig némán ült. Azután újabb kérdést dobott be
a csend közéjük ékelődött rezzenetlen tavába.
– Hogy hívják?
– Calum. – Dawn nem akart róla beszélni. Ez most egy
másik világ, egy másik világegyetem, amelyben Calum
Crooke nem létezik.
– Milyen ember?
Borzasztóan sokat alszik, lusta, iszik, kétes ügyletei vannak,
szekálósnak tart, és gyűlöli, amikor énekelek. Viszont leendő
anyósom szerint csak várnom kell, és pár év múlva meg fog
javulni.
– Helyes fiú, a családja fantasztikus, nagyon rendesek
velem. Csendes. Családszerető. Közel áll a szüleihez meg a
húgaihoz. Mindannyian irtó viccesek. – Hosszan kortyolt a
kávéjából.
Al épp egy kanál csokoládétortát emelt a szájához.
– Mintha a családjáért jobban odalennél, mint érte.
– Dehogyis – mondta Dawn, és hangjának védekező éle
magamagát is meghökkentette. – Róluk így egységben lehet
csak beszélni. Nagyon összetartó család. És ez jó. – Ez már a
második alkalom, hogy Al kényes témát érintett.
– Értem – mondta Al, és miközben nekiesett a kávés
csóknak, látszott, hogy a lány szavain rágódik.
– Vajon a szüleidnek tetszene ez a Calum?
Tetszene nekik? Dawn mindeddig kerülni igyekezett ezt a
kérdést. Most sem akart belegondolni. Alkalmasint tudta rá a
választ.
– A szüleim azt akarnák, hogy boldog legyek. És az vagyok.
Igazán. – Felszegte az állát, így adva nyomatékot a
kijelentésének.
 Nem láthatott bele a süteményt faló Al Holly fejébe, mégis
határozottan érezte, hogy jár valami az agyában, noha nem
ejtett több szót a témáról.
Al fogta a számlát. A lány tiltakozott, mert már a sült halat
is a fiú fizette, mire Al azt mondta, nem lenne illő, ha egy
hölgy fizetne helyette, főképp mivel Dawnnak nem kevés
benzinjébe került őt egy teljes napon keresztül fuvarozni.
Calum bezzeg természetesnek veszi, ha a nő fizet, gondolta
Dawn. Azután eltűnődött: hányadszorra is hasonlítja össze
Calumot a nyúlánk Al Hollyval? És hány pont előnyben is van
Al Holly? Talán jobb is, hogy már ideje hazamenni. Ideje
véget vetni ennek.
Kihajtottak a városból, és a Felkelő Nap felé vették az
irányt. Dawn az országutakon át vezető hosszabbik útvonalat
választotta, miközben nagyon is jól tudta, azon igyekszik,
hogy a lehető legmesszebbre tolja ki az elválás pillanatát.
Menet közben Al egyszer csak arra kérte Dawnt, hogy álljanak
meg.
– Itt? – kérdezte a lány. – Minek? Itt nincs semmi. – De
azért lehúzódott, s egy erdőbe vezető kapunál állt meg.
Andalogtak az utolsó tavaszi harangvirágokkal beborított
terepen. Napokon belül ezek is elvirágzanak majd.
– Nézd csak, milyen szép – szólalt meg Al.
– Valóban – felelte Dawn. – Kanadában nincs harangvirág?
– Ilyen nincs. Nálunk csak hibridek vannak, de azok sem
ilyenek.
Lehunyta a szemét, és beszívta finom illatukat, miközben
langy szellő kélt körülöttük.
– Csodálatos volt ez a nap – mondta végül, rá se pillantva a
lányra. – Tudom, hogy mi csak barátok lehetünk, de
szeretném, ha létezne valahol egy párhuzamos világ, ahol…
szabad vagy… – Ököllel ráütött a combjára, mintha így akarná
kiszakítani magát abból a másik világból, ahová a fantáziája
elragadta. – Sajnálom. Nem kellett volna kimondanom.
Dawny…
 Dawn nagyot nyelt, ahogy a fiú kiejtette a nevét, miközben
lassan feléje fordult. Darth Vader fénykardja sem bírt volna el
a köztük lüktető szexuális vibrációval, ahogy Al Holly
megfogta a kezét, apró csókkal illette a kézfejét, és így szólt: –
Lehet, hogy azt hiszed, csak be akarok vágódni nálad ezzel az
elcsépelt dumával, de nem. A mai nap életem egyik
legkedvesebb napja, és mindig emlékezni fogok rá. Köszönöm
neked.
Dawn képtelen volt válaszolni. Torka összeszorult. Hálás
volt Al Hollynak, aki ekkor sarkon fordult és visszaindult a
kocsihoz, mert így észrevétlenül letörölhetett egy áruló
könnycseppet. Azon tűnődött, mit fog majd érezni jövő
ilyenkor, amikor megpillantja a harangvirágokat. Vajon
mosolyra vagy sírásra fogják fakasztani?
Amikor Dawn kitette a kocsmánál, Al féloldalas mosolyra
húzta a száját, és azt mondta, van a számára egy meglepetése,
úgyhogy mindenképpen jöjjön el a Felkelő Napba pénteken, és
találkozzanak, mint rendesen.
Aznap éjjel Dawn álmában a saját esküvőjén táncolt. De
nem Calum karján. A cowboyszerkós Al Hollyval lejtettek
körbe a táncparketten egy szédületes valcerre. A levegőt
harangvirágok illata járta át. Abban a pillanatban ébredt fel,
amikor Al Holly ajka elkezdett közeledni felé.
 53. FEJEZET

Grace nyakkörzést végzett, és hunyorogva nézte az órát.

Akármit megadott volna érte, ha kinyújthatja a karját, ám ez
lehetetlen volt, mivel egy övvel mindkét keze az asztal
lábához volt kötözve. Próbált rájönni, hogy mi ez az egész,
próbálta felidézni az utolsó emlékét. Épp vasalt. Egy James
Bond-film ment a tévében, vagyis hétfő délutánnak kellett
lennie. A Gordon készítette forró csokoládét kortyolgatta,
mialatt a férje ingeit vasalta, habár túlontúl édesre sikeredett –
nem is bírta mindet meginni. Úgy akarta elhagyni a férjét,
hogy ki van takarítva a ház, és a férfi minden szennyes ruhája
ki van mosva. Még emlékezett rá, hogy sajnálat töltötte el a
férje iránt, ahogy vállfára akasztotta az ingeket. Vajon
boldogul majd nélküle? Remélte, hogy képesek lesznek
civilizáltan elválni. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett.
Gordon begyógyszerezte, csak így történhetett. Aztán
ráeszmélt, hogy alighanem a múlt alkalommal is így volt,
Gordon a forró csokoládéba keverte bele a szert. Azért aludt ő
akkor olyan mélyen, és azért volt olyan fáradt a munkahelyén.
Így kísérletezte ki Gordon, hogy mekkora adagtól veszíti el az
eszméletét. Nevetséges és elképesztő. Ötvenes külvárosi
házaspárokkal a való életben nem történik ilyesmi. Ám Grace
nem nevetett, és a dolog mégis megtörtént, mert lám, a padlón
fekszik az asztallábhoz kötözve, Gordon pedig az egyik
székben ülve alszik az asztalra borulva. Grace észrevette, hogy
ki van húzva a telefon a sarokban, a vezetéket elvágták.
Megpróbálta megemelni az asztal lábát, hogy átbujtassa alatta
az övet, de túl nehéz volt, azonkívül viaskodása közepette azt
is észrevette, hogy Gordon odaszögezte az övet a fához. Mióta
vagyok így? Mennyi az idő? Milyen nap van?
Grace gondolkodni próbált, de nem talált fogódzót. Csak
annyit tudott, hogy meg kell őriznie a higgadtságát. Ez már
nem az a Gordon, aki úgy viselkedik, mint amikor egy
elkényeztetett gyerek nem kapja meg, amit akar; ez most
valami egészen más. Most szabályosan begolyózott. És ki
tudja, mire nem képes ebben az elmeállapotban. Grace csak a
felét itta meg a forró csokoládénak – mi lett volna, ha kiissza
az egészet? Gordon akár meg is ölhette volna.
Nem volt benne biztos, hogy helyes-e a gondolatmenete, de
valahogy vissza kell szereznie az irányítást. Ki kell jutnia a
házból, mégpedig épségben.
– Gordon – szólította halkan a férjét, bár most még jobban
ki volt száradva a torka, mint legutóbb az irodában. – Gordon,
kedvesem. – A „kedvesem”-be majdnem beletört a nyelve.
Szemernyi szeretetet sem érzett a közelében alvó ember iránt.
Most tanulmányozta először alvás közben. Öregnek tűnt az
arca, hiányzott belőle az élet. Békésen és zavartalanul aludt,
jóllehet nem volt hozzá joga.
– Gordon – szólongatta újra meg újra, mígnem Gordon
felhorkantott, felpattant a szeme, és úgy ült fel, mint aki nem
tudja, hol van, és mit cselekszik. Aztán összeállt neki a kép, és
Grace látta az arcán, hogy nagyon is tisztában van a helyzettel.
– Gordon, vécére kell mennem – mondta Grace.
– Csináld itt – közölte a férje a hátát nyújtóztatva.
– Gordon, itt nem tudok. Kérlek, engedj felállni.
Gordon a halántékát dörgölte, és fáradtan sóhajtott.
– Komolyan mondom, nem tudom, mit csináljak veled.
– Mit értesz azon, hogy… – kezdett felerősödni a hangja,
kényszerítenie kellett magát, hogy halkabbra fogja – …nem
tudod, mit csinálj velem?
Ekkor Gordon ránézett, amivel mintha azt üzente volna,
hogy ne sumákoljon. Aztán felpattant, és ráordított.
– Hazudtál nekem, Grace. Hazudtál nekem.
– Gordon, fogalmam sincs, miről beszélsz! – Grace
összehúzta magát, ahogy a férje mindkét ökle a levegőbe
lendült, de nem őt találta el, csak az asztal lapját, és Grace a
karjában érezte a becsapódás utáni rezgéseket.
– De most már aztán nincs több kifogás. Nyugdíj ide vagy
oda, otthagyod a munkádat, és punktum.
 – Nem mondhatok le a nyugdíjról, szívem – mondta Grace
remegő hangon. – De nem kell már soká várnom, úgy
hallottam.
– Eddig kétszer utasítottad vissza a lehetőséget, te hazug
ringyó! – Gordon ekkor visszakézről durván pofon ütötte
Grace-t. Aki ettől összepisilte magát.
– Istenem – nyögte Grace, mert most már félt. Gordon tudja.
Hogy derítette ki? Férje nem késlekedett a válasszal.
– Bementem a munkahelyedre, és érdekes dolgokat tudtam
meg rólad – mondta undorító kéjjel.
– Kitől?
– Az most mindegy – mondta Gordon. – Megtudtam az
úriembertől, hogy mindjárt kétszer is felajánlották neked a
nyugdíjazást, és te nem fogadtad el. Kétszer utasítottad vissza
őket, és tovább dolgoztál.
Grace tudta, hogy ez nem lehet blöff. Gordon ezt nem
találhatta ki magától. De a személyzeti osztály sem adná ki az
információt. Gordon csak annyit mondott: az úriembertől.
Csak nem Malcolmra gondolt?
Grace felnyögött. Rémült volt, fájdalmak gyötörték,
méltósága romokban hevert.
– Ez fáj, Gordon. Kérlek!
– És mit járkálsz te újabban péntek esténként a kocsmába?
Ne mondd, hogy a kolléganőiddel jársz el! Ne nézz teljesen
hülyének!
– Pedig tényleg velük járok oda!
– Nem azért veszel magadnak új ruhákat, hogy nőkkel
mulatozz!
Gordon keze újból meglendült az asszony arca felé. Grace
lekucorodott, várta az ütést, de a férfi keze félúton megállt, és
megremegett a dühtől.
– Nézd meg, mire vetemedem miattad! – üvöltötte Gordon,
és sírva fakadt. Könnyei kicsurogtak a szemét elfedő ujjai
között. Azután éppily hirtelen abbahagyta a sírást, és újból
ráförmedt az asszonyra:
– Te mindent elrontasz! Nem hagyhatsz el, Grace. Azt nem
engedhetem.
Grace-t még kiszolgáltatottságában is keserű gyűlölet
kerítette hatalmába a férje iránt. Hirtelen szétáradt benne a sok
év alatt felgyülemlett harag és frusztráció. Gordon mindent a
visszájára fordított. Azt hiszi róla, hogy ő, Grace viszonyt
folytat valakivel a munkahelyén? Mikor éppen hogy Gordon a
csaló. Hisz belecsalogatta Grace-t ebbe a házasságba. Gordon
soha meg se próbálta boldoggá tenni, holott a kérészéletű
udvarlási időszakban épp ezzel kecsegtette. Ám amint
felkerült a jegygyűrű az asszony ujjára, Gordon minden
ígéretét megszegte. Grace-t a gyermekek utáni vágya egy
szeretet- és szexmentes kapcsolat börtönébe zárta.
Most pedig uralkodnia kellett magán, hogy ne mondjon a
férjének semmit. Nem volt olyan helyzetben, hogy még több
olajat öntsön a tűzre, de jól tudta, hogy ha nem lett volna
kikötözve, akkor teljes erejéből nekirontott volna. Ehelyett
kényszerítette magát, hogy maradjon nyugton. Higgye csak
Gordon azt, hogy újból visszazuhant az eszméletlenségbe.
Gordon a keze fejével úgy-ahogy megtörölte a szemét, és
gondolatban megrázta magát.
– Persze, mindjárt hozok neked egy nedves törülközőt –
mondta úgy, mintha Grace fel nem tett kérdésére válaszolna. –
Rögtön visszajövök, szívecském.
 54. FEJEZET

– Te fogytál? – kérdezte Raychel a kabátjából kibújó

Annától.
– Nem – mondta Anna, és mosolygott, mert a Vladimir-féle
„Darqone” kreációknak köszönhetően határozottan
csinosabbnak tűnt. A hatás nem maradt el. Még silány
öltözékben is szemet gyönyörködtető volt az alakja. Ennek
egyenes következményeként, bár magának is alig merte
bevallani, szexisebbnek érezte magát. Járás közben újra
büszkén rakta egymás után a lábát.
A következő órában Christie és Dawn is feltette neki
ugyanezt a kérdést a súlyáról. Egyedül Grace nem, aki
furcsamód aznap nem jött be.
– Grace nem telefonált? – kérdezte Christie a tízórás
értekezlet után. Nem vallott Grace-re, hogy késik a munkából.
– Még nem – válaszolta Raychel.
– Furcsa, nem? – így Dawn. – Nem ismerem túl jól Grace-t,
de szerintem nem az a fajta, aki szó nélkül csak úgy nem jön
be. Ez nem fér össze a profizmusával.
– Tökéletesen egyetértek – mondta Christie. Grace
egyáltalán nem ilyen. És igaz, hogy nem ismerik még egymást
valami jól, de máris kialakult köztük egyfajta melegség, ami a
napok múltával egyre közelebb hozta őket.
Christie kikérte Grace otthoni számát a személyzeti
osztályról, és remélte, hogy ezzel eredményre jutnak, mert a
nő mobilszáma sehol nem volt feljegyezve. Tisztában volt
vele, hogy ha a személyzetisek tudnák, mire készül, hívását a
zaklatás kategóriájába sorolnák, s hogy szigorúan véve a
tilosban jár, de Christie valamennyi illetékestől elnézést fog
kérni, amint meggyőződött a kollégája jóllétéről. Tárcsázott,
de a balszerencse úgy hozta, hogy a vonal másik vége süket
volt. Aztán remek ötlete támadt. Felhívta Nikit a rendelőben.
Nála biztosan megvannak Grace unokájának adatai. Ha meg
tudja szerezni a lánya elérhetőségét, azon már el lehet indulni.
 – Mire kell neked a szám? – kérdezte a fivére.
– Grace ma nem jött be. Kicsit aggódom miatta. Arra
gondoltam, hogy ha nem tudom őt elérni, akkor személyesen
keresem fel.
– Christie, az ég szerelmére…
– Niki, te tudhatnád a legjobban, hogy milyen vagyok.
– Igen, sajnos ez így igaz – mondta Niki ingerült sóhaj
kíséretében. – Hol lakik?
– Penistone-ban, Powderham Crescent harminckettő.
– Tudod, ugye, hogy nem kéne odamenned. Egy
igazgatónak nem ez a dolga.
– Nem is az igazgatójaként akarok odamenni, Niki, hanem a
barátjaként.
– Nézd – sóhajtott Niki, mert kihallotta az ellentmondást
nem tűrő, makacs élt a húga hangjából. – Ha tényleg oda
akarsz menni, akkor a ház előtt találkozunk. Nem szeretném,
ha bajba kerülnél, vagy bármi bajod esne.
– Én megyek, de semmi szükség rá, hogy te is gyere –
vetette ellene Christie, habár tudta, hogy a fivére éppoly
makacs, mint ő. Valamelyik ősük bizonyosan öszvér volt.
Christie felhívta Laurát a mobilján. Nagyon sokáig csöngött,
már biztosra vette, hogy mindjárt bejelentkezik a hangposta,
de az utolsó pillanatban egy női hang szólt bele.
– Üdv – mondta Christie. – Nézze, mi nem ismerjük
egymást, de együtt dolgozom az édesanyjával, és egy kicsit
aggódunk, mert ma még nem jött be. Meg tudná adni a számát,
hogy tudjam, helyesen szerepel-e az adatbázisunkban? Meg a
mobilszámát is.
– Hogyne, persze – mondta Laura sietve. – Épp úton
vagyu… – A vonal megszakadt. Másodpercekkel később
Christie kezében megcsörrent a telefon. Laura lediktálta az
otthoni számot, amely sajnos megegyezett a személyzeti
osztály adatbázisában szereplővel, azután megadta Grace
mobilszámát, de alighogy befejezte, újból megszakadt a vonal,
és Christie hiába hívta vissza többször is, csak a hangposta
jelentkezett.
Felhívta Grace mobilját, de az is egyből hangpostára
kapcsolt. Grace kedves hangja arra kérte a hívót, hogy hagyjon
üzenetet, amit Christie meg is tett.
– Grace, itt Christie. Az irodából beszélek. Kérlek, szólj
vissza, hogy jól vagy-e. Hívj a közvetlen vonalon. – És
bemondta a számot. Még egyszer megpróbálkozott Grace
otthoni számával. Semmi, csak megint ugyanaz a búgás. Az
intuíciója azt súgta, hogy valami nagyon nincs rendjén.
Főképp annak fényében, hogy Grace nemrégiben az otthoni
békétlen állapotokról panaszkodott neki. Inkább utólag mondja
rá bárki, hogy túlreagálta a dolgot.
– Nem tudom elérni. Tudja valaki – újból elolvasta a HR-
esektől kapott címet –, merre van a Powderham Crescent?
Nincs irányítószám! A fene vigye el ezeket, csupa idióta ül a
személyzeti osztályon! – átkozta Christie az egy emelettel
alattuk székelő HR-részleg inkompetenciáját.
– A lakótelepen van Penistone mellett – mondta Raychel. –
Mielőtt elérnéd a várost, a nagy körforgalom után balra. Ő
mesélte, hogy arra lakik.
– Azt hiszem, odamegyek – mondta Christie.
– Nem gondolod, hogy ez azért… túlzás? – kockáztatta meg
Anna.
– Fogalmam sincs – felelte Christie. – Csak azt tudom, hogy
valami nincs rendben. Igen, valószínűleg eltúlzom, de az
aggódás úgysem hagyna dolgozni, úgyhogy ezzel az erővel
akár oda is mehetek.
– Csak aztán nehogy rátörd az ajtót, mint valami
kommandós, elvégre lehet, hogy békésen tévézik – mondta
Raychel. Jóllehet neki is ugyanaz volt az érzése, mint a
többieknek, hogy Grace nem vett volna ki szabadnapot
anélkül, hogy ne szólna róla valamelyik kollégájának.
– A biztonság kedvéért megadom nektek a lánya, Laura
számát – mondta Christie, és gyorsan felírta a számot egy
noteszlapra. – Jövök, amint tudok.
 – Tényleg ennyire aggódsz? – kérdezte Raychel, ahogy
végigszaladt a hátán a közmondásos borzongás, mintha a
sírján táncolna valaki.
– Igen, tényleg. – Christie hangjából cseppnyi kétely sem
hallatszott ki. – Ha James megkérdi, hol vagyok, mondjátok
meg neki az igazat. Ha bárki más kérdezi, mondjátok, hogy
semmi köze hozzá. – Azzal felkapta a kabátját, és végigtalpalt
az irodán a lépcső felé.
A lakótelepet könnyen megtalálta, de kész labirintusnak
bizonyult, utcatáblák sehol. Christie idegesen a fékre taposott,
és odasietett a legközelebbi házhoz.
– Elnézést kérek a zavarásért – mondta a háztulajdonosnak,
egy papucsos asszonynak, aki éppen takarított –, merre
találom a Powderham Crescentet? A harminckettes számot
keresem.
– Ez az, kedvesem – mondta az asszony. – Az utca nagy
ívben elkanyarodik. A harminckettes számot a túloldalon kell
keresnie. Lát majd egy sor üzletet, azt hiszem, arra lesz
valahol.
– Nagyon köszönöm – mondta Christie, azzal visszaült a
kocsiba, és megfordult, hogy kövesse a kapott instrukciókat. A
házszámok 74-ig csökkentek, aztán boltok szakították meg a
sort. Grace magában számlált, és egy csendes kis sarokháznál
lyukadt ki, amelyet három oldalról makulátlanra nyírt gyep és
másfél méteres tűlevelűek öleltek körül. Christie leparkolt a
ház előtt, és óvatos léptekkel ment végig a kerti ösvényen.
Már nyúlt volna a kopogtatóért, de az utolsó pillanatban
visszakapta a kezét. Odalopózott az elülső ablakhoz, és
belesett rajta. Nem látott semmi különöset. Szeretett volna a
ház háta mögé kerülni, de a magas oldalsó kapu zárva volt.
Visszament a bejárati ajtóhoz, és bekukkantott a levélnyíláson.
Egy rádió tompa nesze hallatszott, meg emberi hangok, de oly
halkan, hogy Christie abban sem volt biztos, nem csak képzeli-
e őket.
Hallotta, hogy jön egy kocsi, és mikor odanézett, Nikit
pillantotta meg a fehér fogorvosi köpenyében.
 – Nem értem, miért kell így felfújnod a dolgot – reccsent rá
Christie.
– Mióta járni tudsz, folyvást valami galibába keveredsz –
mondta Niki. – Jobb félni, mint megijedni. – Szemügyre vette
a házat. – Nem látok semmi szokatlant. Talán egyszerűen csak
lerobbant a kocsijával, és nincs térereje.
– Remélem – mondta Christie. – De ismersz, tudod, milyen
jók a megérzéseim.
Niki olyanformán bólintott, mint aki tisztában van húga
intuitív képességeivel.
Christie bezörgetett a kopogtatóval, és egyúttal be is
csöngetett. Fényt látott felvillanni az ajtóüvegen át, mintha egy
folyosó végén előbb résnyire nyílt, majd becsukódott volna
egy ajtó.
– Van odabent valaki – mondta, és felhajtotta a levélnyílás
fedelét, hogy azon keresztül kiabáljon be:
– Grace, odabent vagy? Jól vagy, Grace?
E pillanatban vadonatúj Volvo húzódott le az útról, és
szorosan Niki kocsija mögött megállt. Fiatalember szállt ki
belőle sietve, aggodalmas kifejezéssel az arcán.
– Üdv. Christie? Paul vagyok, Grace fia. Most hívott a
húgom, hogy nézzek rá anyára, aztán megszakadt a vonal, és
már nem tudtam őt elérni. Mi folyik itt?
– Üdvözlöm, Paul, nem tudom, mi a baj, ha baj van
egyáltalán. Christie vagyok, igen. Az édesanyjával dolgozom,
és ma nem jött be dolgozni, aggódtam. Biztos vagyok benne,
hogy van valaki a házban.
Paul bekémlelt az ablakokon, és az oldalsó kapuval is
megpróbálkozott. Azután, jobb híján, bezörgetett az ajtón.
– Anya, apa, engedjetek be. Paul vagyok.
Egy férfi homályos sziluettje jelent meg az ajtó keskeny,
háromszögletű üvege mögött, és türelmetlen hang harsant:
– Menj innen. Mit akarsz itt épp te?
 Paul mindennek ellenére megkönnyebbült. Ugyanis átfutott
az agyán, hogy esetleg fegyveres rablók tartják fogva a ház
hátulsó fertályában megkötözött szüleit.
– Apa, itthon van anya? Eressz be.
– Menj innen.
A megkönnyebbülés már illanóban volt.
– Apa, mi folyik ott? Jól vagytok?
– Miért ne lennénk jól? – így Gordon.
– Anyának dolgoznia kellett volna menni – mondta Paul.
– Nem megy be többet.
Christie és Paul összenézett.
– Apa, mi történik? Hol van anya?
– Azt mondtam, takarodj, és hagyj nekünk békét – mondta
Gordon, és a sziluett eltűnt.
Paul a hajába túrt.
– Ilyen nincs – mondta. Ha ezt a televízióban látja, már
üvöltözne a szereplőkkel: hívjátok már a rendőrséget! Törjétek
be az ablakot! Csináljatok már… VALAMIT!
– Most mi legyen? – kérdezte Niki, aki már nem gondolta
úgy, hogy a húga rémeket lát.
– Hívom a zsarukat – mondta Paul, bár rettenetes dolog, ha
az ember a szülei miatt kénytelen felhívni a rendőrséget. A
képtelen helyzet miatt fejcsóválva nyomta le az első 9-est.
Várt még egy másodpercet, hátha mégis létezik valamilyen
értelmes magyarázat, de az nem létezett, így beütött még két
9-est, és a füléhez emelte a mobilt.
– Ez képtelenség – mondta, míg a kapcsolásra várt.
– Szerintem helyesen cselekszik – biztatta Niki.
Az utca másik oldalán megrebbentek a függönyök. Paul
remélte, hogy a rendőrök csipkedik magukat. Anyja teljesen
odalesz, ha megpillantja ezt a csődületet az ajtaja előtt. De
édesanyja csak nem jött ki, és Paul előre rettegett, hogy milyen
kép fogadja majd odabent, ha egyszer végre bejut. Végtére is a
szüleiről van szó, s bár tudta, miként vélekedik róla az apja, ő,
ha kell, foggalkörömmel harcolt volna érte. Lelki szemével
már látta is, hogy egy férfi pisztolyt szorít az anyja fejéhez, és
megparancsolja az apjának, hogy szabaduljon meg az ajtó előtt
toporgó népségtől. Lehet, hogy amikor azt mondta: „anya nem
megy be többet dolgozni”, ezzel azt próbálta az értésére adni,
hogy bajban vannak. Mindenféle iszonyatos, őrült
magyarázatok cikáztak keresztül-kasul Paul fejében. Újból
felnyitotta a levélnyílást.
– Apa, engedj be. Anya jól van?
Nem jött válasz.
Paul megpróbált átmászni a tömör fakapun, ám az még úgy
is túl magas volt neki, hogy odahúzta a komposzttartályt, és
felállt rá, miközben Niki lentről biztosította, azonkívül
szorosan be volt zárva, így a vállával sem tudta betörni.
Valamennyire azért odalátott a hátsó kertbe, de nem fedezett
fel árulkodó jeleket, amelyek a házbéli történésekre utalnának;
mindenütt rend volt, sehol egy kitört ablak. Mindhárman csak
álltak ott és füleltek tanácstalanul, mígnem tíz perc múlva
befutottak a rendőrök.
Kövérkés őrmester szállt ki a járőrkocsiból egy fiatalabb
közrendőr társaságában. Paul ismertette velük a tényállást. Az
őrmester ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó csakugyan zárva van,
és a kapun nem lehet bejutni. Bekiáltott a levélnyíláson, és be
is csöngetett, de nem kapott választ. Ripsz-ropsz meghozta a
döntést a további teendőkről.
– Behatolunk – mondta egy olyan ember modorában, aki
nem először tesz ilyet. A közrendőr nyomban a kocsi
csomagtartójához ment, ahol az ajtótörő bakot tartották.
Felvette a mellette tárolt védősisakot, védőszemüveget tett fel,
és kesztyűt húzott, ezenközben az őrmester bedörömbölt az
ajtón, és még egyszer bekiabált a levélnyíláson.
– Mr. Beamish. Itt a rendőrség. Kérem, uram, kinyitná az
ajtót?
Semmi válasz. Az őrmester viperát húzott elő, és laza
csuklómozdulattal kinyitotta. Majd odabiccentett a társának, és
félreállt. A társa a kulcslyuk magasságában nekilendítette a
bakot az ajtónak, és az egész épület beleremegett a
csattanásba. Az ajtó nyomban feltárult, s olyan csend fogadta
őket, mintha egy lélek se lenne a házban. Az őrmester mozgást
keresve körülpillantott az előszobában, azután halkan a
folyosó végében nyíló konyhaajtóhoz osont, belökte, még
egyszer nevén szólította Gordont és Grace-t, majd a viperát
készenlétben tartva benyomult, a fiatal rendőr a sarkában,
szorosan mögöttük Paul és Niki, holott figyelmeztették őket,
hogy maradjanak hátra.
Ám az őket fogadó látvány volt a legbizarrabb az egészben.
Gordon az asztalnál ült, és képes újsággal a kezében épp
teázott, miközben az asztal alatt Grace hevert félig öntudatlan
állapotban, mindkét karjával az egyik vaskos asztallábhoz
kikötözve. Niki futva rohant ki a házból. Tudta, hogy van az
utcában egy orvosi rendelő. Grace-nek orvosra van szüksége,
de az is lehet, hogy mentőre, mégpedig hamar, annyi bizonyos.
Gordon feltekintett a konyhájába beözönlő csődületre.
Tekintete végigpásztázott rajtuk, és a fiatal rendőrön állapodott
meg. Felállt a papucsában.
– Mit akarnak?
– Csak nyugalom, uram – mondta az őrmester, ahogy látta
Gordon kezét ökölbe szorulni. Erre bizonyosan nem számított,
gondolta a rendőr. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és
elkapta, majd hátracsavarta a férfi karját, aki mindaddig abban
a hiszemben volt, hogy őt jöttek megmenteni, s közben
ismertette vele a jogait. Gordon csak akkor kezdett hadakozni,
amikor rákattant a csuklójára a bilincs, mint aki csak most tér
vissza a valóságba, de nem vehette fel a versenyt a nagydarab
őrmesterrel, aki könnyedén kirángatta a helyiségből, miközben
Gordon azt mormogta:
– Mi folyik itt? Mit képzel maga? Szálljon le rólam! Grace!
Grace!
Paul és Christie térdre vetette magát Grace mellett, és
mialatt eloldozták, addig a fiatalabb rendőr erősítést kért a
rádióján, amely majd beviszi Gordont az őrsre. Grace
felkiáltott éles kínjában, hogy végre mozdítani tudja a karját.
Azután Niki viharzott be egy orvossal a közeli rendelőből, aki
dr. Mackayként mutatkozott be a rendőrnek, és azt mondta, jól
ismeri Mrs. Beamisht, ugyanis a páciense. Paul és Christie
helyet adtak neki, hogy törődni tudjon Grace-szel. Ő rettenetes
állapotban volt. Minden erő elhagyta, zúzódások borították, a
ruhája csatakos és tépett, izmai elgémberedtek. Niki kiment,
ösztönösen ráérezve, hogy Grace nem szeretné, ha ilyen
állapotban látná valaki, akit alig ismer, s aki ráadásul férfi.
– Mentőt kell hívnunk – mondta dr. Mackay, és előhúzta a
mobilját.
– Nem kell mentő – nyöszörögte Grace. – Csak egy kis
vizet kérek.
Paul és Christie talpra segítette, de nyomban hátrazuhant
egy székbe.
– Most bemegy szépen a kórházba – mondta a doktor halk,
ámde rendkívül határozottan, ír akcentussal, és zsebre vágta a
telefonját. Megdörzsölgette az asszony hideg, merev, sajgó
kezét. Grace kételkedett benne, hogy valaha is megint
rendesen fog benne keringeni a vér.
– Jóságos isten, mióta van ebben az állapotban, asszonyom?
– Milyen nap van? – kérdezte Grace. Lüktetett az egész
teste. Gondolkodni is alig bírt.
– Kedd délelőtt van, édes – mondta Christie egy pohár vizet
emelve a nő szájához.
– Akkor tegnap óta – mondta Grace elfúló lélegzettel, és
mohón beleivott a vízbe. Kiesett neki egy egész éjszaka. –
Tegnap délután kezdődött. – Amint leért a víz a gyomrába,
öklendezni kezdett, Christie gyorsan felmarkolt egy
törülközőt, és odatartotta az ajkához.
– Anya, összeszedek neked pár holmit a kórházba – mondta
halkan Paul, a szemét törülgetve. A pánik, amely abból fakadt,
hogy valami baja eshetett az apjának, száznyolcvan fokos
fordulatot vett, és olyasmi lett belőle, amire nem talált a
szavakat. A tulajdon apja. Ezt képtelen volt feldolgozni.
Egyelőre igyekezett csak az anyjára koncentrálni. Az apjára
gondolni sem bírt.
– Ne, Paul, nem akarok…
 – De bemész, anya. És nincs vita.
– Segítek – mondta Christie.
Grace összébb húzta magán a ruháját, tudta, hogy több
helyütt is elszakadt.
Paul a fejét rázta. Olyan érzése volt, hogy kiemelték e
világból, és belepottyantották egy érthetetlen másikba.
– Itt a mentő – jelentette Niki a folyosóról. Felfoghatatlan
volt számára, hogy a vidám kisunokája kezét fogó mosolygós,
elegáns hölgy ugyanaz a nyomorult, szánalomra méltó,
félmeztelen teremtés, akit az előbb látott. A legszívesebben
belevágta volna az öklét a makulátlanul fehér falba. Hogy
lehet képes valaki ezt tenni egy ilyen tüneményes nővel? Aki
ráadásul a saját felesége?
A mentőorvos meg a doktor óvatosan próbálták kivezetni
Grace-t, de úgy elgémberedett a lába, hogy végül kénytelen
volt beleülni a kerekes székbe.
Paul éppen a fiatalabb rendőr kérdéseire válaszolgatott, amit
rögtön félbe akart hagyni, hogy elkísérje az anyját.
– Maradj csak, Paul, segíts a rendőröknek – mondta Grace.
– Nem mehetsz egyedül, anya.
– Velem jönnél, Christie? – Ösztönösen jött a kérdés. Egy
nő társaságára vágyott. Egy barátra. Christie Somersre volt
szüksége.
– Szeretnéd, ha elkísérnélek, szívem? – szaladt oda hozzá
Christie.
– Kérlek – felelte Grace.
– Akkor majd követlek benneteket a kocsimmal – mondta
Christie. – Niki, tudatnád odabent a lányokkal, hogy ma már
ne számítsanak rám?
– Persze – mondta Niki.
– Mondja meg anyámnak, hogy jövök, amint tudok –
kiáltott Paul Christie után. Egy darabig biztosan itt lesz még a
rendőrség, és a betört ajtóval is kezdeni kell valamit. Ha
legalább ezeket a gyakorlati problémákat megoldja,
édesanyjának annyival is kevesebb lesz majd a gondja. Muszáj
lesz elfoglalnia magát valamivel, mert mindjárt szétrobban a
feje.
Megérkezett az erősítés Gordonért. A hátulsó részében
ráccsal lezárt furgon halálra rémítette a férfit, amikor
betuszkolták.
– Nem vagyok állat – hőbörgött.
De elsőnek a mentő indult el lassan, Christie kocsijával a
nyomában. Még Nikinek is a hideg futkározott a hátán, amikor
betelefonált a lányoknak az irodába.
A kórházban Grace hagyta, hogy lefotózzák az összevert
arcát, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy nem kíván
feljelentést tenni. Előfordulhat, hogy később meggondolja
magát, mondta a rendőr, aki felvette a vallomását. Igen
udvariasan és szakszerűen elmagyarázta, hogy itt nem
egyszerű házastársi civódás történt. Amikor felolvasták neki a
vallomását, Grace-nek olyan érzése támadt, hogy valami
szegény pára bulvármagazinba illő történetét hallja, nem a
sajátját. Szégyellte, hogy barátok, szomszédok és idegenek
látták ilyen állapotban. Mindennek ellenére Grace azt az
információt inkább elhallgatta, hogy még be is volt
gyógyszerezve. Nem akarta a gyerekek előtt még jobban
besározni Gordon nevét. Gordon e tekintetben épp eléggé
kitett magáért, csakhogy egy ápolónő vért vett tőle, és a
teszteredményekből úgyis minden ki fog derülni.
Megjött Laura, és sírva fakadt az anyja sérülései láttán.
Akárcsak Paul, felváltva érzett haragot és megkönnyebbülést,
értetlenséget és gyűlöletet.
– Nem mehetsz vissza abba a házba. Költözz hozzám.
– Ne félj, nem megyek vissza – mondta Grace. – De hozzád
sem költözöm. Egy ideig Christie-nél fogok lakni.
Két gyermeke szelíd tiltakozásnak adott hangot, de
bármennyire szerette is őket Grace, most inkább Christie
Somers szíves, bonyodalmaktól mentes társaságára vágyott.
Hogy miért épp olyasvalakihez fordul, akit mondhatni alig
ismer, ő sem tudta pontosan, de nem volt olyan állapotban,
hogy megkérdőjelezze a saját érvelését. Csak sodortatta magát,
hagyta, hogy a pillanatnyi érzései vezéreljék. Nem akarta a
jelenlétével szüntelenül arra emlékeztetni a gyermekeit, hogy
mit tett vele az apjuk. Így is épp eléggé megsérültek lelkileg.
Pault bűntudat emésztette, amiért nem védelmezte meg az
anyját rohamosan leépülő apjától. Grace látta rajta, hogy rágja
magát emiatt.
– Nem láthattad előre, fiam. – Úgy ölelte magához Pault,
mintha az még mindig kisfiú lenne, és tudta, hogy a
gyermekeinek kínszenvedés lenne végignézni a felépülését.
Ezért mikor a kórházban Christie megkérdezte tőle, hogy
volna-e kedve nála meg a fivérénél lakni, Grace hálásan igent
mondott.
– Sarah-nak még ne szóljatok – mondta Grace a
gyermekeinek.
– Neki is tudnia kell róla! – mondta Paul.
– Nem, Paul, nem kell tudnia. Elég neki a terhesség gondja.
Vigyázzatok rá nagyon.
– Te most csak magadra gondolj, anya – mondta Laura. Úgy
szerette ezt az asszonyt, majd megszakadt a szíve, hogy egy
kórházi ágyon kell látnia a tulajdon apja kezétől származó
sérülésekkel borítottan. Laura rengeteget sírt, miután az apja
kidobta őt a házból, mégis fel volt rá készülve, hogy
megbocsát neki, utóvégre mégiscsak az apja. De mindezek
után most már színét sem akarta látni.
 55. FEJEZET

– Jól vagy? – kérdezte Christie Grace felé fordulva, ahogy

megállt a kocsival a házuk előtt, aztán nyomban meg is feddte
magát: – Ostoba kérdés. Persze hogy nem vagy jól.
– Nagyon kedves vagy – mondta Grace, és kipréselt
magából egy mosolyt. – Tudod, nem szívesen éjszakáztam
volna a kórházban. – Fájt az arca, ha beszélt, fájt a válla, fájt
minden tagja. Bele akart merülni egy kád vízbe, hogy csak az
orra látszódjék ki, és lemosni magáról az emléket, ahogy
Gordon sután törölgeti. Úgy érezte magát, mint akit
meggyaláztak. Nincs is annyi szappan a világon, ami
megszabadíthatná Gordon érintésének emlékétől.
Christie kisegítette Grace-t a kocsiból, belékarolt, és féltő
óvatossággal vezette be a szép régi házba. Amikor Christie
apja évekkel azelőtt megvásárolta, „agglegénylakként”
hirdették, s ez igencsak találó leírás. A tágas telken álló West
House-t, ahonnét pazar kilátás nyílt a környező vidékre, békés,
nyugalmas hangulat lengte be. Amint Grace belépett a házba,
máris védve érezte magát a vastag falak mögött.
Christie szelíden lenyomta Grace-t egy nagy, puha
karosszékbe a kertre nyíló ajtónál.
– Üldögélj csak nyugodtan, én főzök egy teát.
Grace átadta magát a csendnek. Három nappal korábban
még egy másik világban élt. Most pedig itt van ebben az
idegen házban, a férje meg egy cellában csücsül. Nem érzett
sajnálatot iránta, ha az összeroppanására gondolt. Gordon nem
egy beteg ember, aki nem ura önmagának. Az önzése
szakította szét a családot. Gordon akarattalan bábokként
tekintett mindnyájukra, mintha az ő kiterjesztései lennének.
Grace-nek már régen el kellett volna hagynia a férjét, amikor a
gyerekek kirepültek, akkor megóvta volna őket ettől a
temérdek szenvedéstől. Akkor kellett volna elhagynia
Gordont, amikor még csak házsártos vénembernek tartották,
akkor sosem kellett volna végignézniük, ahogy szép lassan
átalakul… szörnyeteggé.
 Visszatért Christie kezében tálcával, azon csinos kancsó,
porceláncsészék, meg egy tányér csokoládés keksz. Ez a tea
azért készült, hogy nyugalmat hozzon.
– Négy szabad szobánk van, de szerintem a Rózsa Szoba
lenne számodra az ideális. Külön fürdőszobája van, és a ház
hátulsó fertályában található, úgyhogy senki nem fog zavarni.
Biztosan jólesne egy fürdő. Kikészítettem neked az ágyra párat
a legpuhább törülközőimből.
Ekkor nyöszörgésszerű hang tört fel Grace torkából,
Christie már mozdult is, hogy megvigasztalja, mire Grace
megragadta, és csak sírt, egyre csak sírt.
 56. FEJEZET

Másnap reggel Grace érthető módon nem ment be dolgozni.

Dawn, Anna és Raychel valósággal lerohanta az ajtón belépő
Christie-t, hogy kifaggassák felőle. Ismét a megérzése súgta
meg Christie-nek, hogy bátran elmondhatja nekik, ami Grace-
szel történt. Meg fogják őrizni a titkot. Ezek a nők most már a
barátnői, és beavatottakként könnyebben el tudják majd
hárítani az esetleges pletykákat meg a kíváncsiskodókat.
– Nagyon törékeny – mondta Christie. – Nem hiszem, hogy
felhőtlen éjszakája volt, de legalább békésen aludt, amikor
eljöttem.
– Ezt nem hiszem el – mondta Dawn. – Ilyen csak
rémfilmekben eshet meg.
– A gyerekei biztos össze vannak omolva – mondta Anna. –
Milyen érzés lehet, ha apád ilyesmit művel az anyáddal?
Persze nem tudom, min csodálkozom, hisz a hírekben is annyi
szörnyűséget hallani.
– Sajnos egyet kell értenem – mondta Christie. – Senki nem
tudja, mi történik a zárt ajtók mögött.
– A rohadék – mondta Raychel, és a többiek elképedt
szemeket meresztettek rá. Nem hallották még káromkodni, és
nem gondolták volna, hogy bájos hangjának ilyen kemény éle
is tud lenni.
– Nos, természetesen mindez maradjon köztünk – mondta
Christie. – Mondanom sem kell, Grace nem az a kitárulkozós
fajta. Isten tudja, mit érezne, ha bekerülne az ügy az újságba.
Hivatalosan Grace meghűlés miatt maradt otthon.
Ebben a pillanatban Malcolm alakja és talmi barnasága
kúszott be a perifériás látóterébe. Christie egyenesen odanézett
rá.
– Mi van? – kérdezte Anna. – Miért nézel így a
narancsképűre? Ha egy nézéssel ölni lehetne!
– Biztosra veszem, hogy neki is benne van a keze abban,
ami történt – mondta Christie összeszorított fogain át. –
Valaki, mégpedig egy férfi, elmondta Grace férjének, hogy
Grace kétszer is nyugdíjba mehetett volna, de nem tette.
Szerintem attól dilizett be a pasas.
– És úgy gondolod, hogy Malcolm volt a besúgó? –
kérdezte Raychel.
– Ó, igen, fogadni mernék rá, Raychel.
– Ha tényleg ő volt, hát nagyon rosszul tette – mondta
Dawn, és résnyire szűkült szemmel fixírozta Malcolmot.
– Mit képzel ez magában? – így Anna. Az adott pillanatban
akárkinek képes lett volna betörni a képét, aki pletykálni
merészel Grace-ről.
– Ugye Grace nem fog visszamenni a férjéhez? – kérdezte
Raychel.
– Dehogy fog – mondta Anna utálkozó arccal. – Egy olyan
alakhoz, aki ezt tette vele? – Mindazonáltal a mondat vége felé
elhalkult a hangja, mert belegondolt a saját helyzetébe.
Ironikus ez a vehemencia egy olyan nő részéről, aki
szánalmasan várja, hogy hűtlen jegyese visszataláljon hozzá.
Ebédidőben Christie hazatelefonált, hogy megtudakolja,
hogy van Grace. Paul és Laura is ott volt. Christie korábban
értésükre adta, hogy bármikor szívesen látja őket. Az átélt
megpróbáltatás dacára Grace meglepően nyugodt volt. Christie
gyanította, hogy még mindig sokkos állapotban van.
Niki arra ért haza, hogy Grace a karosszékben alszik.
Felriadt, amikor a férfi lábujjhegyen elsettenkedett mellette a
konyhába, és az ajtó hűs légmozgást teremtett.
– Jaj, Grace, ne haragudjon. Nem akartam felébreszteni.
– Bocsánat – mondta a nő, és megmozgatta sajgó tagjait.
– Bocsánat? Miért ön kér bocsánatot? – így Niki. – Ön
vendég a házunkban, érezze otthon magát. Akár a székben
ülve, akár a kertben, akár a hűtőben nyomja el az álom, ez
szíve joga. – És rámosolygott. Volt a lényében valami
megnyugtató, ami csak azért volt furcsa, mert mélyen zengő
hangját inkább üvöltözésre teremtették. Niki természetadta
tehetséggel nyugtatta meg az idegesebb betegeket.
 – Hogy issza a kávéját? Hadd találjam ki: tejjel, cukor
nélkül.
– Majd én megcsinálom – mondta Grace, aki nem volt
hozzászokva, hogy körülugrálják.
– Felejtse el – szólt Niki. – Csak válaszoljon a kérdésre, és
ne kényszerítsen rá, hogy visszaültessem abba a székbe.
– Akkor a válaszom: igen, tejjel, cukor nélkül iszom – adta
be a derekát Grace. Végtelen fáradtságot érzett. Most sokkal
inkább, mint reggel, amikor a mobilja csöngésére ébredt. Paul
és Laura hívták, mert nagyon aggódtak érte, és látni szerették
volna. Egy órán belül ott is voltak, és egész nap mellette
maradtak. Grace alig emlékezett rá, mi mindenről
beszélgettek, miközben egyik teát itták a másik után. Arra
azonban tisztán emlékezett, hogy a történtekről nemigen
ejtettek szót. Hogy is mondhatta volna el a gyermekeinek a
részleteket? Grace bele sem akart gondolni, mitévő lesz
ezután. Egyelőre attól is boldog volt, ha elücsöröghet a
gyermekeivel, és Charlesról, a Rózsa Házról meg a kis Joe-ról
folyik a szó.
Niki habos kávét nyújtott felé porceláncsészében.
– Összedobok egy tésztát, Grace. Nem vegetáriánus, ugye?
Kérem, nyugtasson meg, hogy a húgomhoz és hozzám
hasonlóan maga is elkötelezett húsevő.
Grace már majdnem kimondta, hogy nem szeretne gondot
okozni, de hálátlan vendégnek érezte volna magát, ha minden
jóságos gesztusukat elhárítja.
Így hát rábólintott: – Elkötelezett húsevő vagyok.
– Pompás – mondta a férfi. – Maradjon csak nyugodtan.
Engem pihentet a főzés. És nézze el nekem, hogy kornyikálok
közben.
Grace iszogatta a kávéját, és hallgatta a konyhában
tevékenykedő, áriázó Nikit. Az volt a benyomása, hogy ez
bevett szokás lehet a férfinál, és nem az ő kedvéért produkálja
magát.
Dawn is tésztát főzött aznap este. Gyertyákat tett a
megterített asztalra, előételnek rákkoktélt készített, és jó előre
kivette a tortát a fagyasztóból. Nyitott egy üveg bort, és éppen
töltött a két pohárba, amikor Calum hazaért a munkából.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– Gondoltam, megleplek – mondta a lány.
– Az illata jó. De ne pazarold rám azt a bort, én sört kérek.
Dawn a karjába omlott, és megcsókolta, habár a fiú nevetve
mondta: „hagyd ezt, te spicces tyúk”. És ez Dawn
jövendőbelije. Al Holly nem lehet az övé, sem a csókja, amit
egy percre sem bírt kiverni a fejéből, pedig muszáj lesz.
Minden erejével arra kell összpontosítania, hogy ő, Dawn a
leendő Mrs. Crooke.
– Puszilnak a lányok – mondta Christie a vacsoránál. – És
ne aggódj, úgy néz ki, senki más nem tudta meg a dolgot. Nem
hallottam, hogy pletykálnának. Szóltam a HR-eseknek, hogy
betelefonáltál, és meg vagy fázva.
– Úgyis beszélni fognak – mondta Grace a fejét ingatva. – S
akkor a helyi újság máris megszimatolta az ügyet. – Eszébe
jutottak a rendőrség és a mentő érkezésekor megrebbenő
függönyök, s ahogy a máskor oly csendes kis utca megtelt
autóval meg emberrel.
– Hát akkor toll a fülükbe – mondta Christie. – A mai
lapokkal holnap már a macskaalmos tálcát bélelik ki az
emberek. James McAskill üzeni, hogy addig vagy
szabadságon, ameddig csak akarsz.
– Tudja? – tátotta el a száját Grace.
– Nem mindent. Bízik az ítélőképességemben.
– Holnap már bemegyek – mondta Grace.
– Még mit nem! – szólt közbe Niki. Nem úgy volt
diktatórikus, mint Gordon. Mert Niki az ő, Grace érdekeit
nézte.
– Minél hamarabb visszarázódom a rendes kerékvágásba,
annál jobb. A zúzódásokat majd elfedi az alapozó meg a
púder.
 – Ahogy gondolod – mondta Christie, és lepisszegte a
fivérét, aki újból közbe akart vágni. – Beviszlek, ha menni
akarsz. És már most szólok, hogy ha mégsem érzed magad
elég erősnek a munkához, akkor azonnal gyere haza.
Grace bólintott, de néma maradt. Az asztal körül érezhető
emberi melegség könnyeket csalt a szemébe. Védve érezte
magát West House-ban, és tíz körömmel kapaszkodott ebbe az
érzésbe. Azzal is tisztában volt, hogy ha záros határidőn belül
nem lép ki a ház tekintélyes ajtaján, akkor talán sosem lesz rá
képes.
 57. FEJEZET

Amikor Grace bement az irodába, nyomban körbevették a

munkatársak.
– Mit keresel te itt? Miért jöttél be?
Szónoki kérdés volt. Nem igényelt választ. Helyette
leültették Grace-t egy kávéval meg egy nagy tányér
süteménnyel, valamint a benti papírzsebkendő-készletükkel,
mert a törődésük könnyeket csalt az asszony szemébe.
– Hogy érzed magad? Vagy nagyon butát kérdeztem? –
kérdezte Dawn kávéval a kezében. – Ami velem csak a
legritkább esetben fordul elő persze – tette hozzá mosolygós
öniróniával.
– Megvagyok – mondta Grace nyugodtan. Furcsamód igazat
beszélt. Olyan érzése volt, hogy semmi köze az elmúlt néhány
nap eseményeihez. Még az Evening Starba bekerült
rövid cikkecske sem billentette ki a higgadtságából, melyben
megírták, hogy egy penistone-i illetőségű nőt a rendőrség
szabadított ki otthonából, ahol a férje fogva tartotta. „Az
elkövető nevét nem tudjuk”, állt a cikkben. Arról egy szót sem
írtak, hogy a meg nem nevezett elkövetővel az elmetörvény
alapján fognak eljárni, mint arról a család a rendőrségtől
értesült.
Grace tisztában volt vele, hogy ez túl sok neki egyszerre, és
az agya védekezésképpen kartávolságra tartja tőle a rettenetet,
amíg elég erős nem lesz, hogy feldolgozza. Nyugalma
tehát csak átmeneti. Ami pedig az éjszakát illeti, kellett az
altató, amit a kórházban adtak neki, muszáj volt kiütnie magát,
hogy ne háborgassák az álmok.
– Jössz holnap a kocsmába? – kérdezte Anna, és barátian
oldalba bökte az asszonyt.
Közelről jól ki lehetett venni a zúzódásokat Grace sminkje
alatt, de Anna nem tett róla említést. – Tökéletesen megértem,
ha nincs hozzá kedved, de nélküled nem lenne ugyanolyan.
– Szívesen megyek – felelte Grace.
 – De jó! – mondta Dawn. Szégyenszemre alig várta a péntek
estéket.
Amikor az öt nő másnap este bevonult a Felkelő Napba,
Dawn rémülten látta, hogy üres a színpad.
– Ma nem játszik a zenekar? – kérdezte a bárpultnál állva
egy elhaladó pincérnőtől.
– Szerintem befejezték nálunk – mondta amaz, ahogy
elsietett mellette a fűszeres kosárral. Dawnnak egyszerre
melege lett, ájulás kerülgette. Megrendelte a bort a lányoknak,
de az esze valahol másutt járt. Hát ezért akarta Al Holly a múlt
hétvégén vele tölteni a napot? Ezt a szavak nélküli módját
választotta a búcsúnak? Ez lenne a „meglepetés”, amit neki
szánt?
– Tévedtem – bukkant fel a pincérnő Dawn vállánál. – Csak
dugóba kerültek. Mindjárt itt lesznek.
Dawn ettől rögvest jobb kedvre derült. Sőt mi több,
ujjongott a lelke. Csak az ég tudja, mi lesz vele, amikor majd
megpillantja őt. Vasárnap óta egy reumás teknőc tempójával
vánszorogtak előre a napok.
– Tudsz valamit a férjedről? – kérdezte Anna óvatosan
Grace-től. – Ne beszélj róla, ha nem akarsz.
– Kórházban van – mondta Grace színtelen hangon. –
Pszichiátriai megfigyelés alatt tartják.
– El tudta képzelni Gordon felháborodását: még hogy ő
mentálisan beszámíthatatlan, még hogy nincs tudatában a
cselekedeteinek!
– De te nem akarsz… ugye, nem mész vissza hozzá? –
kérdezte halkan Raychel.
– Nem – mondta Grace pillanatnyi tétovázás nélkül. Sosem
tudná megbocsátani a férjének a mániákus és életveszélyes
önzését. Bár csak pár napja volt távol tőle, sok minden máris
kellő megvilágításba került. Most a teljes képet látta, és
megértette, hogy az eladdig természetesnek vélt dolgok,
amelyekkel hosszú évek óta élt együtt, távolról sem
természetesek. Mióta elhagyta az otthonát, minden egyes
levegővétel édesebb volt az előzőnél.
 Megjött Dawn tálcán a poharakkal meg egy üveg merlot-
val, és bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Korábban is előfordult, hogy durva volt veled? – kérdezte.
– Soha – mondta Grace hosszan eresztve ki a levegőt. –
Mindig is hirtelen ember volt, de nem gondoltam volna, hogy
ilyesmire is képes.
– Ijesztő, nem? – rezzent össze Dawn. – Emlékeztek arra a
meggárgyult skót fickóra, aki lepuffantott egy csomó
gyereket? Mi juttathat valakit idáig?
– Gyanítom, hogy sok esetben nagyon lassú, hosszan tartó
folyamat vezet el a robbanáspontig – sóhajtott Christie. Azon
tűnődött, milyen lehetett vajon Grace házassága, ha a férje
képes volt bejönni az irodába, hogy Grace nyugdíjazásáról
érdeklődjön. Önmagában ez az apró tény is arról árulkodott,
hogy a férfi uralkodó típus. Márpedig ez a típus inkább
összeroppan, mintsem meghajlik a nyomástól.
Grace kortyolt a borából, ami megmelengette a torkát. Az a
gondolat is hasonló melegséggel töltötte el, hogy aznap este
nem a férjéhez, hanem West House-ba megy haza. Habár
hamarosan vissza kell majd térnie a régi otthonába.
– Gordont ismerve alighanem most is azt hajtogatja
magában: „micsoda hűhó egy közönséges házastársi perpatvar
miatt”. Azon se lepődnék meg, ha elvárná tőlem, hogy forró
teával várjam haza, mintha mi sem történt volna.
– Ne viccelj már! – mondta Raychel, de rögtön utána
Nathan Lunn jutott eszébe, akinél szintén nagy hirtelen
maradtak abba a dührohamok, és az élet ment tovább. Mintha
időhurokba kerültek volna a verések, a megtörténtük után már
senki nem vett róluk tudomást. Grace, jóllehet nem
rendelkezett Christie pszichológiai tapasztalatával, jól ismerte
a férjét, aki, ha minden jól megy, hamarosan a volt férje lesz.
Tudta, hogy Gordon körömszakadtáig harcolni fog majd ez
ellen. Azt fogja gondolni, hogy Grace túllihegi a dolgot,
„ostoba nőként” viselkedik, és „lesz szíves ezt azonnal
befejezni”. Gordon agyában soha nem fért meg a bűntudat.
Nem fogja belátni, hogy olyasmit követett el, amiért
bocsánatkéréssel tartozik, utóvégre ő „csak rendet tett”, amire
megbecsült, családfői státusa kötelezte. Grace végiggondolta,
hogy Gordon hátat fordított
Paulnak, ordibált a kis Joe-val, kidobta Laurát a házból, és
felidézte mindazt, amit vele, a feleségével művelt. Még
szerencse, hogy vége van. Ugyanakkor azt is tudta, hogy
Gordon remekül megideologizálja majd a viselkedését. Grace
mély lélegzetet vett, és megosztott velük egy titkot, amiről
még senkinek sem beszélt.
– El akartam hagyni.
– Ő tudta? – kérdezte Anna.
– Nem, de szerintem sejtette, és fogalma sem volt, mitévő
legyen. Gyakorlatilag megvádolt, hogy viszonyom van
valakivel a munkahelyemről.
– Micsoda? Kivel? – horkant fel Dawn.
– Nem egy konkrét személlyel. De ez remek indokot
szolgáltatott neki a viselkedésére. Christie bólintott.
– A visszautasítás erős agressziót válthat ki. – Látta, hogy
Grace őrlődik, és finoman megbökte. – Most már
biztonságban vagy – suttogta. – Barátok között.
– Igen – mondta Grace. – És azt szeretném mondani, hogy
tényleg a barátaimként tekintek rátok. Én… nem is tudom
szavakba önteni, mennyire közel kerültetek hozzám. – Mély
lélegzetet vett, nehogy elsírja magát.
– Akkor a férjed végül is szívességet tett neked – vigyorgott
Dawn, majd a tátott szájak láttán sietősen hozzátette: – Upsz,
ez most elég rosszul jött ki. Úgy értettem, hogy… hogy…
Grace csilingelő kacagással sietett a segítségére.
– Olyan üdítő vagy, Dawn.
– Gondolkoztál már a jövőről? – tette fel Anna szelíden a
kérdést. – Borzasztó lehet, én azt se tudnám, mivel kezdjem a
tervezgetést.
– Csak a másnapról – szólt közbe Christie. – Szerintem az
ember ebben a helyzetben legfeljebb egy napra előre tud
gondolkodni.
 – Pedig lassan kénytelen leszek valamit kitalálni – mondta
Grace. – Nem maradhatok nálad örökké.
– Az ég szerelmére, Grace, hatalmas a ház. Biztosra
veszem, hogy olyanok is laknak benne, akikkel még nem is
találkoztam – mosolygott Christie. – Azonkívül szerintem Niki
örül, hogy felvághat előtted a szakácstudományával. Sajnos én
már belefásultam. A ma esti menü: csirkés, gombás, spárgás
rizottó. Niki harminc önálló kreációjának egyike.
Anna fájó érzéssel gondolt vissza Tony kulináris
adottságaira. Rendkívüli talentum volt a konyhában: Laurence
Llewellyn-Bowen és Jean-Christophe Novelli egyesült benne.
Anna szerette, ha egy férfi otthon van a konyhában, és Tony
olyan magas szinten űzte a főzést, hogy az felért
egy előjátékkal. Még jó, mert másmilyenfajta előjátékban
Annának úgysem nagyon volt része. Minő pazarlás, hisz
Lynette Bottom szájpadlása a csirkefalatoknál elegánsabb
étket feltehetően nem is tud értékelni.
– Az fincsi lesz! – mondta Dawn kacagva. – Calum egyszer
csinált nekem sült krumplis szendvicset. Gyorsfagyasztott sült
krumplival. Nem túl kalandos. – Aztán rájött, hogy azt az
embert szapulja, akihez egy hónapon belül feleségül fog
menni, és megpróbált fordítani egyet a dolgon. – Viszont
nagyon kitett magáért. A szélénél is megvajazta a kenyeret. –
Valahol a fejében szolid tapsot hallott: ezt nevezem!
– Calum tehetsége nyilván másban nyilvánul meg –
mosolygott Christie kedvesen. Nem ő volt az egyetlen, aki
nem értette, miért pont olyasvalakihez megy Dawn, akit aztán
egész hátralevő életében neki kell majd fenékbe rugdalnia.
– Na igen – mondta Dawn, és kissé érdesnek tűnt a
nevetése, burkoltan azt sejtetve, hogy Calum nem éppen
lepedőakrobata. Csak remélte, hogy nem kell belemennie a
részletekbe, mert azokat nem szívesen teregette volna ki. De
máris elterelődött a figyelme, amint a szeme
sarkából észrevette a színpadra felsiető Samuelt, és érkeztek a
többiek is, sereghajtóként Al.
– Mi van veled? – kérdezte Anna. – Egyszerre hogy
kivirultál!
 – Én? – kérdezett vissza Dawn, miközben próbált úrrá lenni
zakatoló szívverésén.
– A miatt a gitáros miatt, ugye? – somolygott Raychel. –
Tetszik neked.
– Dehogy tetszik! – tiltakozott a lány.
– Akkor miért pirultál el?
– Nem is pirultam el – mondta Dawn zavartan. –
Szimpatikusak, ez minden. Kedvelem a zenéjüket.
– Bocs a késésért, emberek – harsant fel Samuel hangja a
mikrofonból. – Dugóba kerültünk, valódi brit dugóba, de már
itt vagyunk, úgyhogy jöjjön is az első szám. – Azzal máris a
húrok közé csaptak.
– Na és lefoglaltad őket az esküvődre? – kérdezte Anna.
– Addigra elutaznak.
– Ó, de kár.
– Ühüm – mondta Dawn. Egyelőre gondolni sem akart erre.
– Hozok valami rágcsálnivalót, jó? Kicsit megéheztem. –
Kénytelen volt felállni az asztaltól, ugyanis három kérdés
választotta el attól, hogy elbőgje magát.
A bárpultnál a szokásosnál is nagyobb tömeg verődött
össze. Mire végre Dawnnak sikerült rendelnie pár zacskó
sajtos-hagymás burgonyaszirmot, már véget is ért az első
szám.
– Most pedig egy különleges dal következik – búgta
Samuel. – A címe I’ll Take My Chances, amit egy vendég
énekes előadásában fognak hallani. Kérem, fogadják nagy-
nagy szeretettel Miss… Dawny… Sole-t.
Dawn szórakozottságában eleinte együtt tapsolt a
többiekkel. Agyának három másodpercre volt szüksége ahhoz,
hogy kapcsoljon, aztán odakapta a tekintetét a színpadra, és
látta, hogy a zenekar tagjai őt hívják.
Nem, nem, nem, nem, nem!, gondolta. Ez nem lehet igaz. Mi
a szösz…? Már a menekülési útvonalat tervezgette, de
körbefogta a tömeg, amely most szétvált, hogy átengedje. A
lába önállósította magát pánikban lévő agyától, és árulóként
megindult előre. Dawn hang nélkül tátogta a zenekarnak:
„nem akarom, nem akarom”, ám ők oda se bagóztak, és
felhúzták a lányt a színpadra. Olyan volt, mint egy rémálom.
Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a tetejébe még
mezítelen is.
Al a saját gitárját akasztotta a lány nyakába, és fogott
helyette egy másikat.
– Rajta, kislány – súgta a fülébe. Lehelete a lány nyakába
vágott, és tűzbe borította a szívét. Felcsendültek az első
akkordok. Dawn körülhordozta tekintetét a helybéli nőt
bámuló arcok tengerén, és nem maradt más választása, mint
kinyitni a száját, és elénekelni a dalt, azután lekotródni a
színpadról, és a föld alá süllyedni. Észrevette, hogy a háttérben
Christie, Raychel, Anna és Grace állva figyelik.
Dawn kinyitotta a száját, és kiszakadtak belőle az első
tétova hangok. Aztán felfogta, hogy ő most zenekarban énekel,
egy igazi zenekarban, s ha nem szedi össze magát, és nem
ereszti ki a hangját, akkor egy csomó ember előtt bohócot
csinál magából. Arra gondolt, hogy egyszer régen a szülei is
játszották ezt a dalt, aztán meg arra, hogy a szülei most, ebben
a pillanatban is figyelik, s ez megtöltötte a hangját erővel.
Látta, hogy a hallgatóság tagjai mosolyognak, és ritmusra
billeg a fejük. Hangja egészen a falig szárnyalt, és látta, hogy
Anna elismerően feltartja felé a hüvelykujját.
Tudatában volt, hogy az ujjai mindvégig a zenekarral
tökéletes összhangban maradva pengetik a húrokat, és ez
nagyon otthonos érzés volt. S amikor Al eljátszotta az utolsó
riffet, és kitört a taps meg az éljenzés, Dawn azon kapta magát,
hogy fülig érő szájjal fordul oda Alhez, és a rátörő eufóriával
birkózik, amely arra késztette, hogy a nyakába ugorjon, és
odasúgja neki: „ezért még meglakolsz”. Al pedig rákacsintott,
és azt mondta: – Eltékozlod magad. Várj meg. – És Dawn
egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon úgy érti-e, hogy
miután a barátnői elmentek, vagy örökké.
– Gyakoroltál, vagy mi az ördög? Te tényleg rejtett tehetség
vagy – mondta Anna őszinte csodálattal, amikor Dawn
visszament az asztalukhoz. – Kaptunk még egy üveg bort. A
ház vendégei vagyunk, úgyhogy kétszeresen is gratulálok. És
te még szerénykedtél, hogy nem vagy nagy szám.
– Bámulatos volt – mondta Grace. – Látszott, hogy
elemedben vagy a színpadon. Miért rejtegeted a tehetséged?
– Jaj, hagyjatok már – mondta Dawn egyszerre pironkodva
és ragyogva.
– Különleges adomány birtokosa vagy – veregette meg
Christie a lány karját. – Őstehetség. Mesés volt, Dawn. A
hangod tökéletesen illik ehhez a fajta zenéhez.
– Komolyan mondom, mintha erre születtél volna – tette
hozzá Raychel. – Látszott, hogy nagyon jól érzed magad.
– Ne viccelj már! Tele volt a nadrágom – mondta Dawn.
– Ne beszélj ilyeneket, mert rontja frissen szerzett
imázsodat! – nevetett Anna. Dawn elhatározta, hogy csak
egyetlen italra marad Al Hollyval. Fennállt a veszély,
hogy komolyan belehabarodik a fiúba, és ha Al ott akarja
folytatni, ahol múlt vasárnap abbahagyta, Dawn nem volt
benne biztos, hogy ellen tudna neki állni. Most nincs
strandlabdás kisfiú, aki közéjük vethetné magát, mielőtt
megcsókolnák egymást, ami a múltkor majdnem megtörtént.
Ám Alnek sikerült meglepetést okoznia. Banális dolgokról
beszélt, például forgalmi dugókról, meg országúti csehókról.
Nem hívta meg a lányt a vasárnapi próbára, és Dawn sem
kérte, hogy hadd mehessen el. Aznap este úgy búcsúztak el
egymástól, mint két barát, akiknek hamarosan szétválnak
útjaik, és épp csak együtt kóláztak. Így kell lennie, mondta
magában Dawn, nem lehet másként. De mikor Al visszament a
színpadra, ő pedig indult a kocsijához, a csalódás
elnehezítette a lépteit, és a szíve azt súgta, hogy egyáltalán
nem így kellene lennie.
Anna azon kapta magát, hogy mosolyog egész úton
hazafelé. Milyen kellemes este volt; főképp, mert Grace is
eljött. És Anna még azt hitte, hogy az ő párkapcsolata a
legvacakabb! Legalább Tony a légynek sem tudna ártani.
Jobban belegondolva ártalmatlan, mint valami két lábon járó
kocsonya. Elképzelte a kocsonya-Tonyt, amint rezegve lépked
az utcán, és kuncogott. Aztán kedves emlék jutott az eszébe:
Tony egyszer szeretkezés közben véletlenül lefejelte, és
nagyon odavolt, hogy nem okozott-e neki fájdalmat. Anna egy
kósza pillanatra elandalodott a gondolattól, hogy Tony
képtelen szándékosan megütni valakit – legalábbis fizikai
értelemben. Azután fájón összeszorult a szíve, és nagy sóhaj
szakadt fel a kebléből.
A pályaudvart elhagyva átkelt az úton. Már látta is az ő kis
magányos házikóját. De este lesz egy jó film a tévében, és ott
egye meg a fene!, rendel magának tandoori csirkét, és
megiszik hozzá egy-két pohárral a hűtőjében várakozó
rizlingből. Elővette a kulcsát a táskájából, és kis
híján rátaposott Tony kettes számú meglepetésére: a küszöbön
egy szál vörös rózsa várta.
 58. FEJEZET

Sarah vasárnap délután felhívta Grace-t, hogy megkérdezze,

hogy van, de a hangja közömbös volt. Mindig is „anyám”-nak
szólította, s ez távolságot ékelt közéjük, amit Grace az
évek során hasztalan próbált áthidalni, és az adott pillanatban
különösen hidegen hangzott ez a szó. Sarah kapta gyermekei
közül a legtöbbet – odafigyelést, játékokat, teret. Mégis ő lett a
leghidegebb közülük, örökölte apjának azt a tulajdonságát,
amely képessé tette rá, hogy bedugaszolja érzelmei palackját.
Paul és Laura nagy vonalakban már elmondta a húguknak,
amit tudtak. Nem lepődtek meg Sarah hűvös válaszán, hogy
„apa láthatóan nem volt jól mostanában, anyánk provokálhatta
ki belőle”. Le se tagadhatta volna a Gordon-géneket.
– Felhívtam a kórházat, de még nem tudják, mikor engedik
haza apát – mondta Sarah. – Voltál bent nála?
– Nem, Sarah, nem voltam – mondta Grace. – És nem is
szándékozom bemenni. Talán be se engednének.
– Legalább felhívtad?
– Nem.
Sarah hitetlenkedő kacajra fakadt.
– Nem hagyhatod cserben! Hiszen beteg, segítségre van
szüksége.
Beteg, igen, ez a legjobb szó rá, gondolta Grace, de nem
akart összeveszni a lányával.
– Jobb, ha nem érintkezem vele, Sarah. Ez rendőrségi ügy –
mondta Grace fahangon, amivel azt a fájdalmat próbálta
leplezni, amit Sarah hozzáállása keltett benne.
– Mégis mi történt? Mit mondtál neki, amitől így begőzölt?
– förmedt fel Sarah.
– Nem egészen értem, miért tette, amit tett – mondta Grace.
Igyekezett bele se gondolni, nemhogy analizálni a problémát.
Nem akarta újraélni a borzalmakat.
 – Laurától tudom, hogy apa bezárt a házba – mondta Sarah
gúnyosan, mintha Gordon mindössze annyit tett volna, hogy
nem engedte elmenni a feleségét vásárolni, s egy ilyen
pitiáner dolog miatt kellett eltűrnie a rendőrségi rajtaütés
szégyenét.
– Ennél azért egy kicsit többről van szó – mondta Grace
éledező dühvel. Tudta, hogy Laura nem szépített a helyzeten.
Sőt bizonyára mindent elkövetett, hogy Sarah pontosan értse,
mit tett az apjuk. Más kérdés, hogy Sarah a történet melyik
részét volt hajlandó elhinni.
– Ki fog róla gondoskodni, miután kijött a kórházból? –
kérdezte Sarah. Pánik árnyalta a hangját, mint aki attól fél,
hogy az egyetlen gyermek lévén, akit apjuk továbbra is
elfogad, alighanem az ő nyakába szakad majd ez a kötelesség.
– Apátok nem szenilis, szívem.
– Persze, de nem tud mosni, vasalni és így tovább – csattant
fel Sarah, fel sem fogva, milyen szánalmas színben tünteti fel
ezzel az apját.
– Nem tudom – mondta Grace egyszerre kimerülten. – Nem
tudom, bent tartja-e a rendőrség, vagy elengedik. Lehet, hogy
bírósági tárgyalás lesz belőle…
– Bíróság? – vijjogott Sarah. – Nem hagyhatod, hogy
meghurcolják! Ő az apám!
– Nem rajtam múlik, Sarah.
A bírósági tárgyalás gondolata megfájdította Grace fejét.
Nem lehet hűtlen a gyermekei apjához, bármit gondol is róla
mint férjről. Ő kibírja a reflektorfényt, amennyiben Gordonnak
a bíróságon kell felelnie a tetteiért, miközben
rágalomhadjáratot indít ellene a sajtó, ám a gyermekeit és
unokáit mindenáron meg akarta védelmezni a további
sérelmektől. Az ügyvédek, pusztán gyakorlati szempontokból,
házassága legintimebb részleteiben vájkálnának, nem törődve
vele, hogy ez miként érinti a hozzátartozókat. És az igazság
oly sok csúf szögből szemlélhető.
– Mindkettőtöknek össze kell szednetek magatokat –
mondta Sarah türelmetlenül. – A ti korotokban szó sem lehet
válásról. Majd én keresek nektek egy jó házassági tanácsadót.
– Már szétmentünk! – Fellobbanó haragja erőteljessé tette
Grace hangját. – Nincs olyan házassági tanácsadó a földön, aki
össze tudna boronálni. És ha volna, én akkor sem akarnám,
Sarah.
– Ne butáskodj – mondta Sarah. – Több mint huszonhárom
éve vagytok együtt. Huszonhárom év! Nem hagyhatod sorsára
apámat!
Grace vett egy nagy lélegzetet.
– Sarah, én már elhagytam apádat – jelentette ki. – És nem
megyek vissza hozzá. Már beszéltem egy ügyvéddel, beadom
a válókeresetet. Ezt el kell fogadnod, szívem: anyád és
apád válik.
– Csakhogy te nem vagy az anyám – mondta Sarah
utálatosan, azzal lecsapta a kagylót. Ez fájt Grace-nek, és azon
tűnődött, hogy végül is szétbomlasztotta a Beamish családot
ahelyett, hogy sok-sok évvel korábbi fogadalmát beteljesítve
megmentette volna őket.
 59. FEJEZET

– Ollálá! – füttyentett Bruce elismerően, ahogy Anna

megkésve, hét óra tíz perckor bevonult Vladimir Darq házába.
– Mi az? – így Anna.
– Hát, te! – felelte Bruce. – Egész más vagy most.
– V nyakút vettél föl, és végre nem feketét, nagyon helyes!
– mondta neki Jane is a szokásos levegőpuszik kíséretében. –
Istenien áll neked ez a kékes árnyalat. Maga szerint, Vladimir?
Anna érezte, hogy lángba borul az arca, mert mindenki őrá
figyelt a teremben. Különösképpen amikor Vladimir odament
hozzá, és beható tanulmányozásnak vetette alá.
– Valóban csinos, Anna – mondta Vlad, majd felnyögött. –
A válla, Anna, már megint görbén tartja magát. La dracu! Az
őrületbe kerget! – Azzal morózusan elviharzott. Bruce vágott
egy grimaszt, és hang nélkül tátogta Jane-nek: „Ebbe meg mi
ütött?” Jane megvonta a vállát.
– Már vagy tíz perce koslat – súgta oda Annának.
– Nem a mi hibánk, hogy késtünk. Kerülő úton jöttünk, mert
egy lerobbant teherautó torlódást okozott – magyarázta Anna.
– Talán csak megjött neki. Elvégre telihold van – vihogott
Bruce, míg Jane játékosan képen nem törölte.
– Egyébként tényleg más vagy – mosolygott Jane. – Bögyös
és sikkes. És karcsúbb. Fogytál?
– Nem szabad – felelte Anna. – Vladimir nem engedi. Ma
reggel méredzkedtem, és hajszálra ugyanannyi a súlyom, mint
korábban.
– Akkor tényleg csoda történt – bazsalygott Jane. – Ez a
Darq-bűbáj.
– Anna, drága, csinálunk magáról néhány felvételt abban a
bizonyos alakformáló fehérneműben, aztán beleugrik pár
magasabb árfekvésű fűzőbe – mondta Mark. – Leonid is
itt kószál valahol a közelben, úgyhogy készítünk pár állóképet.
 Anna levetkőzött, és belebújt a köpenyébe. Milyen
természetesen mozog most. A stáb mindenét látta már,
mégsem szenvedtek maradandó lelki törést. Jobban
belegondolva, mintha csak a strandon vetkőzne le bikinire.
Kivéve, hogy bizonyos időközönként egy vámpír tapogatja a
cicijét. Maria a maga barátságtalan és néma, ámbátor
bámulatosan hatékony módján újból csodát művelt Anna
arcával. Azután megjelent Vladimir, hogy szemrevételezze a
„végeredményt”.
– Most nem vigyorog, mint a tejbetök – jegyezte meg. –
Ezek szerint a tányér óta nem hallott Tonyról.
Olyan aranyosan volt undok, hogy Annának vihoghatnékja
támadt, de visszafogta magát.
– Ami azt illeti, kaptam tőle egy rózsát. Vöröset. Ott hagyta
az ajtóm előtt. Vladimir nyársat nyelten, terpeszben állt előtte,
karját összefonta a mellén, haja hátul összefogva.
– Ezt jól az eszembe vésem. – Mogorva volt a hangja. – Ha
legközelebb összetöröm egy nő szívét, majd küldök neki egy
tányért meg egy rózsát, és minden el van intézve.
– Nem mondtam, hogy megbocsátottam neki…
– Felteszem, még mindig a másik lánnyal él. Még mindig
vele megy haza esténként, és heti egyszer őt csalja meg,
amikor magának hagy ajándékokat a küszöbön.
Juj! Vladimir egyetlen mesteri szúrással kipukkasztotta
Anna örömét. Telitalálat női önérzetébe. Anna érezte, ahogy
megroskad a teste, mintha kitépték volna a gerincét. Vladimir
kíméletlenül maga elé rántotta, s amikor a nő felemelte a
tekintetét, találkozott a férfiéval.
– Miért teszik ezt az emberek? – sziszegte Vladimir
szenvedélytől fűtött hangon. – Miért adják magukat ilyen
olcsón, és miért csodálkoznak, ha úgy érzik, alábecsülik őket?
Nem értem! –
Majd szelídebben hozzátette: – Anna, amikor ez a Tony
törődik magával, maga kivirul, amikor tojik a fejére,
összeomlik: maga az érzelmek bábja! Azt akarom, hogy érezze
a tulajdon értékét, érezze itt. – Azzal rátette a tenyerét a nő
mellére a szíve fölött, mozdulata mégis nélkülözött
minden szexuális töltést.
Természetesen igaza volt. Ha Tony visszajönne hozzá, Anna
győztesnek érezné magát, legalábbis amíg a fiú a lába között
van. Na és reggel? Akkor is teljében lenne az erőnek, amikor
Tony a szomjúságát eloltva felöltözik, és visszatér Lynette
Bottomhoz a nehézkedési erőnek ellenszegülő
cickójával? Vladimir megfogta és felemelte Anna állát. Látta,
hogy a szavai elérték hatásukat, s ez átmenetileg elégedetté
tette. Annának komoly erőfeszítésébe került, hogy egyenesen
álljon előtte, és lehetőleg ne remegjen a szája.
Vladimir odakiáltott Marknak:
– Készen állunk.
Leonid lefotózta Annát, aki ezt követően lélegzetelállító
fűzőket öltött magára, fénylő bársonyból meg nehéz selyemből
készült darabokat. Vladimir nem bánt vele kesztyűs kézzel
aznap este, de Anna nem szerezte meg neki azt az örömöt,
hogy nyafogott volna. A művészi temperamentum már csak
ilyen, gondolta.
– Hogyan érezte magát a héten, hogy a régi fehérneműi
helyett kizárólag a „Darqone”-t viselhette? – kérdezte tőle
Jane a kamera előtt.
– Mindenkinek feltűnt a változás, és megkérdezték, hogy
fogytam-e – felelte Anna őszintén.
– Nagyon kényelmes viselet, és magabiztosabbá tett, úgy
éreztem, hogy minden a helyén van.
– Na és milyen volt vécére menni benne?
– Meglepően könnyű – jött a válasz. – Nagyon jók a
patentok. Máskor is viseltem már bodyt, de azokat elég nehéz
volt bepatentolni, és kényelmetlenek is voltak. Azonkívül
bedobtam őket a mosógépbe, még ki is centrifugáztam, és
olyanok, mint új korukban.
Jane-t igencsak meglepte a pluszinformáció. Felvont
szemöldöke láttán Anna így felelt:
 – Azért választottak éppen engem ebbe a műsorba, mert
hétköznapi nő vagyok, és nekünk fontos, mi történik a
ruhánkkal a mosásban. Egy drágább darabot természetesen
eszembe sem jutna centrifugázni, de hiába kedvező a
„Darqone” ára, ha már az első pár mosás után szétmállik.
Mark feltartott hüvelykujjával jelezte elégedettségét, majd
elkiáltotta magát, hogy felvétel vége.
– Köszönöm, Anna – mondta Vladimir, immár kevésbé
tüskés hangon. – Örülök, hogy ezt is megemlítette.
– Örülök, hogy segíthettem – mondta Anna, és próbálta nem
mutatni, hogy most is Tonyra gondol, meg arra, vajon nem
járt-e nála a fiú, míg ő a forgatáson időzik.
– Ennyi volt, emberek, köszönöm – tapsolt Mark. – Jövő
héten ugyanebben az időben jön a finálé.
Az utolsó alkalom. Anna a jövő héten jön utoljára Vladimir
Darqhoz. Magamagát is meglepte, mennyire elszomorítja a
gondolat. A hétvége nem lesz többé ugyanolyan. Nem
tudta biztosan, mi lesz élete következő fejezete. Lehet, hogy
két szombat múlva ilyenkor már Tonyval együtt falatozza a
házhoz szállított vacsorát a kanapén? Ki tudja, mennyire lesz
görnyedt a tartása addigra, vagy épp ellenkezőleg?
 60. FEJEZET

Vasárnap kora reggel Grace kinyitotta a Powderham

Crescent 32-es szám új ajtaját. Paul cseréltette ki az ajtót,
miután a rendőrök a régit betörték. A kulcs könnyedén
csusszant a zárban, nem kellett kifelé húzni elfordításkor, ami
önmagában is furcsa volt. A változás újabb jele, a változásé,
amely lezárta a fojtogató megszokással átitatódott múltat.
Odabent a házban meglátszott, hogy Paul és Laura nemrégiben
kitakarított, hogy anyjuk rövidre szabott látogatása a
lehető legkevésbé legyen fájdalmas. Erős fertőtlenítőszag ülte
meg a levegőt. A gyerekek megpróbálták eltüntetni az
ominózus hétvége minden nyomát, de még ők sem tehettek
semmit az asztallábon tátongó lyukkal, amelyet a szög
hagyott.
– Szedd össze, amit akarsz, és menjünk innen, anya –
mondta Paul, és óvón az anyja vállára tette a karját.
A koffert, amiben korábban összekészítette a
legszükségesebbeket, és az ágy alá rejtett, Grace most bezúzva
találta, mintha rátapostak volna. Úgy látszik, Gordon
megtalálta, ami sok mindent megmagyaráz. Nem számít, van
másik bőröndje, és a gyerekek is hoztak. Grace kivette a
fiókból az útlevelét meg a takarékkönyvét. Megpakolt egy
bőröndöt ruhákkal, összeszedte a pipereholmiját. Begyűjtötte a
legfontosabbat, egy dobozt, amelyben fényképeket meg a
gyerekek rajzait őrizgette. A címjegyzékes határidőnapló,
tartalék szemüveg és hajszárító, mobiltelefon-töltő: másra nem
is volt szüksége. Az ember elképesztően igénytelen tud lenni,
amikor egy új élet reményében odahagyja a régit. Laura
átnézett minden fiókot és szekrényt, hátha esetleg az anyja
megfeledkezett valamiről.
Grace kinyitogatta a konyhaszekrényeket, hogy egy utolsó
pillantást vessen a tányérokra, amelyekről soha többé nem fog
enni, az evőeszközre, amelyet soha többé nem fog használni,
az edényekre, amelyekben soha többé nem fog főzni. Egy
vagyonba lesz mindent a nulláról kezdeni, de semmit sem
akart magával vinni a legszükségesebbeken kívül. Új
otthonában a használati tárgyak is újak lesznek. Csupa olyan
holmi, amit Gordon sohasem érintett meg. Amit nem
Gordon választott.
Ahogy tárgyilagos szemmel körülnézett, megértette, hogy
ebben a házban minden tekintetben Gordon diktált onnantól
kezdve, hogy milyen legyen a kanapé, az étkezőasztal vagy
a tapéta, egészen a szőnyegek színéig.
Gordon. Vajon hogy boldogul majd egyedül azok után, hogy
egy életen át a vezérhím szerepében tetszelgett? Egy nagy
kosár tele volt a férfi alsóneműjével. Grace első
ösztönös gondolata az volt, hogy összehajtogatja és elpakolja
őket a fiókba, de igen hamar győzött a jobbik esze. Úgy
látszik, huszonhárom évnyi rutint sokkal nehezebb leküzdeni,
mint a saját érzéseit. Gordon egy teljes hónapig bent lesz a
kórházban. Nem lehetett tudni, hogy a Királyi
Ügyészi Hivatal vádat emel-e majd ellene. Ehhez
nyilvánvalóan a kórházi vizsgálat eredményét is számításba
kell venniük. Ám Grace a lelke mélyén pontosan tudta, hogy
Gordon nem őrült. Hanem diktátor, mégpedig a
legelvetemültebb fajtából. Grace mindeddig túlontúl
simulékony volt, sosem lázadt fel. Ő a piros kanapé felé
hajlott, Gordonnak a barna tetszett, tehát a barnát vették meg.
És ez mindenben így volt. Gordon nem számolt vele, hogy a
gyerekei egy napon felnőnek, s miután kirepültek a fészekből,
ő már nem szólhat bele az életükbe. Hogyhogy ő, Grace ezt
eddig nem látta?
Nem a szerelem tette vakká, annyi biztos. Eleinte abban
reménykedett, hogy majd idővel közel kerülnek egymáshoz, és
rendeződik a házasságuk. Ám Gordon már a kezdet kezdetén
megölte benne a reményt, hiszen még a szexuális problémáit
sem volt hajlandó megbeszélni. Grace pedig kénytelen volt
lenyelni a békát. Ahelyett hogy segítséget kért volna, Gordon
hagyta, hogy a problémája megmérgezze az életét. Lehetett
volna másmilyen ember is. Lehet, hogy ha Grace már előbb a
sarkára áll, akkor minden másként alakul…
Paul aggódó hangja ütötte meg a fülét.
 – Tudom, mi jár a fejedben, anya, de még te sem tudtad
volna megváltoztatni. Te nem tehetsz semmiről.
– Ó, Paul – mondta Grace, fia erős vállára hajtva a fejét. –
Menjünk innen. Grace remélte, hogy egy szép napon képes
lesz majd kirostálni a házhoz kötődő rossz emlékeket, s akkor
újra maga előtt látja majd a konyhaasztalnál rajzoló vagy a
kertben szaladgáló gyerekeket, meg a kötélen száradó
ruhácskáikat. Most csak a fertőtlenítőszagra tudott
gondolni, meg a szögnyomra az asztallábban. Kevés híján
huszonnégy évig ez a hely volt az otthona, és huszonnégy
óráig volt fogoly benne – ám egyelőre annak az iszonyú hétfői
napnak az emléke jócskán beárnyékolta a hajdani szívderítő,
napsugaras időszakot, amikor imádott gyermekeit nevelgette.
JÚNIUS
 61. FEJEZET

Dawn egy álló héten keresztül nem is emlékeztetett

szokásos csicsergős önmagára. Egyszer sem viharzott be úgy,
mint régebben, hogy elújságolja, miféle hajmeresztő műsort
látott este a tévében. Csütörtökön reggel négy esküvői
meghívóval érkezett az irodába, de nem úgy tűnt, mintha
izgatottan várná a nagy napot.
– Nagyon örülnék, ha eljönnétek – mondta. – Nekem
nincsenek rokonaim, csak pár nénikém meg bácsikám, akiket
évek óta nem láttam. Nem is biztos, hogy eljönnek. Akár meg
is halhattak azóta.
– Naná, hogy elmegyünk – mondta Christie, miközben azt
gondolta: szegény kicsikém. Legszívesebben félrehívta volna
Dawnt, hogy megkérdezze, szeretne-e beszélni róla.
Gyanította, hogy nem egyszerűen az esküvő előtti stressz az,
ami gyötri a lányt. Ám Dawn ezt esetleg tolakodásként élné
meg. – Grace-szel a nászajándékodról beszélgettünk. Van
valami, amit szeretnél? Már együtt élő pároknak mindig nehéz
vásárolni.
– Törődöm is én az ajándékokkal! – mondta Dawn. – Nem
azért hívtalak meg benneteket.
– Írtál kívánságlistát?
– Hát, nem – felelte Dawn. A hét elején ugyan megkérte
Murielt, hogy adja kölcsön az Argos-katalógust, hogy
összeállíthassa a listát, mire Muriel hatalmas szemet
meresztett rá, és csettintett a nyelvével.
– Hagyd, hogy az emberek azt vegyenek nektek, amit ők
akarnak – nevetett Muriel meglehetős szárazon. – Pofátlanság
lenne megmondani a népeknek, hogy mennyi pénzt költsenek!
Akkor Dawn megpróbált visszatáncolni, mondván, a lista
csak arra az esetre kell, ha az embereknek nincs ötletük. Ez a
bevett szokás.
– Bevett szokás? – csipkelődött Muriel féloldalasan
felhúzott szájjal, akár egy sértett Elvis, miközben finomkodó
óóó-t hallatott. – De nem a mi köreinkben! Idehallgass, Dawn
Sole, én máshogy állok ehhez az esküvőhöz, mint te.
Remélem, leszállsz végre a magas lóról, ha te is a családunk
tagja leszel.
Dawn nagyon is jól tudta, Muriel később be fog számolni a
lányainak arról, hogy leendő menye mennyire „fenn hordja az
orrát”. Újabban egyfolytában őt csepülték az asztalnál, így már
az is felmerült benne, hogy nevet változtat, és a továbbiakban
„Ide lőjetek”-nek hívatja magát.
– Meg se fordult a fejemben, hogy azért hívsz meg minket,
mert az ajándékokra bazírozol – dorgálta szelíden a lányt
Christie. – De akkor is kapnod kell valamit. Tudod, mit? Bízd
csak ránk. – Azt fogja javasolni Grace-nek, hogy adjanak az
ifjú párnak pénzt, akkor nem fordulhat elő, hogy olyasmit
vesznek, ami nem nyeri el a tetszésüket.
Christie viaskodott magával, hogy megkérdezze-e, vagy
sem, és röpke öt percen belül eldőlt a csata.
– Kérdezhetek valamit, Dawn? Jól vagy? Olyan nyomottnak
tűnsz.
– Ó, jól vagyok – mondta Dawn műmosollyal az arcán. –
Csak tengernyi elintéznivalóm van, és ez egy kicsit fáraszt.
– Nincs senki, aki segítsen?
– De, segítségem az van dögivel – mondta Dawn olyan
vidoran, amennyire csak tellett tőle. Részben épp ez volt a
bibi. Alig akadt olyasmi Dawn esküvői tervei között, amibe
Muriel bele ne piszkált volna. Mindenesetre nem az esküvő
nyomasztotta igazán. Próbált túllépni az ebayes mizérián, de
csak nem sikerült. Mert mi van akkor, ha nem szúrja ki a
gitárt? Calum eladta volna? S ő ehhez az emberhez akar
feleségül menni? Mindennap adódott valami, ami amellett
szólt, hogy nem szabad oltár elé vonulnia Calummal, és egyre
kevésbé tudott hinni abban, hogy minden rendbe jön majd,
amint viseli a fiú gyűrűjét. Milyen érzés lesz, hogy miközben
felkerül az ujjára a gyűrű, Al Holly ugyanazokban a percekben
éppen berámol a turnébuszba, és örökre kilép az életéből? És
mit keres az egyenletben a kanadai cowboy? Lehet, hogy ezen
a pénteken nem kellene elmenni a kocsmába. De tudta, hogy
úgyis el fog menni.
– Gondolom, hülye kérdés, de tudunk segíteni valamiben? –
kérdezte Anna.
– Kösz – mondta Dawn a fejét rázva. – Megoldom. Egy
hónap múlva már Mrs. Crooke leszek, és legördül rólam
minden teher.
– Hova mentek nászútra?
– Azt még mindig nem találtuk ki – mondta Dawn. – Lehet,
hogy sehová. – Pontosan tudta, hogy semmi sem lesz az
álmából: két romantikus hét a napsütésben édes kettesben a
férjecskéjével. Calum máris elvert ezer fontot a Charlotte
nénitől kapott pénzből, amit újabb kétes eredetű DVDkre
költött, hogy „nagyot kaszáljon, és el tudjanak menni
nászútra”. Amint Dawn odaadta a pénzt, tudta, hogy soha
többé nem látja viszont. Igyekezett leküzdeni magában az
esküvővel kapcsolatos kételyeket, főképp mivel már jócskán
előrehaladtak a szervezéssel. Futószalagon tartott az oltár felé,
hiába kapálódzott ellene minden porcikája. A fene essen Al
Hollyba az átokverte gitárjával együtt!
– Na de most már elég belőlem. Te hogy vagy, Grace? –
kérdezte Dawn, hogy elterelje magáról a figyelmet. – A héten
még nem kérdeztelek, ám ez nem jelenti, hogy ne gondoltam
volna rád. Bár biztosan unod már ezt a kérdést, és tudod,
milyen vagyok, mindig beletenyerelek.
– Megvagyok, szívem – mondta Grace kedvesen
mosolyogva. – Sok a töprengenivalóm. El kell adnunk a házat,
és nem hinném, hogy Gordon rugalmasan fogja kezelni a
dolgot. Egyelőre a „lassan járj, tovább érsz” elvét követem.
– Bölcsen teszed – mondta Raychel. Egy ideje már sokkal
aktívabban vett részt a beszélgetéseikben, nem vonta ki magát.
Lelkének egy része kezdett istenigazában felszabadulni. És ez
nagyon jó érzés volt. – Jössz holnap munka után iszogatni?
– Ilyen rövid távra még bátran tervezek, szóval: igen –
mondta Grace.
– Hát te, Dawn? – kérdezte Raychel.
Dawn múlt péntek óta most mosolyodott el először.
 62. FEJEZET

– Az a gitáros le se veszi rólad a szemét! – mondta Anna, s

oldalba bökte Dawnt.
– Nem is igaz! – tiltakozott Dawn.
– Igazán jóképű – mondta Grace.
– Nagyon szexis azzal a hullámos hajával, tiszta Elvis –
mondta Christie.
– És gitárral a kezében még szexisebb – tette hozzá Anna. –
Képzeld csak el, hogy rajtad játszik így.
– Hűha! – mondta Dawn ábrándos hangon, egy pillanatra
kiesve a szerepéből.
– Nem megmondtam, hogy tetszik neked? – harsant fel a
víg kórus, és minden ujj Dawnra mutogatott.
– Nem tetszik – nevetett –, de szimpatikusnak találom. Még
jó! Hisz ugyanazt a zenét szeretjük.
– Szóval együtt zenéltek – ugratta Christie.
– Nem ezt mondtam! – tiltakozott Dawn. – De tényleg
nagyon édes fickó. Ha nem az esküvőmre készülnék, talán
eljátszanék a gondolattal, hogy tetszik. – Majd, Annának
célozva a szavait: – De nem teszem, mert férjhez megyek. –
Nem lett volna helyes, ha bevallja, hogy egy icipicit bizony
belehabarodott Al Hollyba, hiszen Anna embere egy másik
nővel kamatyol. Nem felejtette el, hogyan ugrott neki Anna
Christie-nek, amikor Christie felvetette, hogy nős szerető
kellene neki. Nem akarta, hogy bárki is a társaságból rossz
véleménnyel legyen róla.
– Nyugi. Csak ugratunk – mondta Anna, és nagyon remélte,
hogy Dawn nem azért tagadja, hogy tetszik neki a gitáros,
mert ő nemrégiben kiverte a hisztit a szeretők miatt.
– Na és ki mit csinál a hétvégén? – kérdezte Christie. –
Anna, hogy áll a forgatás?
 – Kezdek belejönni – kacsintott Anna –, habár az egyik
felem azt gondolja, megőrültem. Nincs beleszólásom, hogy
mely felvételeket fogják felhasználni. Nem mindegy, hogy egy
tapasztalt filmes stáb stíröli a vacak bugyijaimat, vagy egész
Anglia, beleértve a perverzeket is. Malcolmot például.
– Fogadok, hogy fel is fogja venni az adást, hogy aztán újra
meg újra visszanézze – vigyorgott Dawn.
– Hagyd abba, mert mindjárt rosszul leszek!
Majdnem beszélt nekik Tony ajándékairól, de lakatot tett a
szájára, mielőtt megszólalhatott volna. Egyelőre úgysincs mit
mesélni, és nem akarta elkiabálni a dolgot.
– Holnap lesz a koszorúslányok ruhapróbája – váltott témát
Dawn.
– Milyen szín mellett döntöttél? – kérdezte Raychel.
– Barack – jött a válasz. – Ugyanaz az árnyalat, mint a
meghívókat díszítő szalagé. A vendégeknek szánt apró
ajándékoknak is ugyanilyen színű csomagolása lesz, és még
intézkednem kell a torta meg a virágok ügyében, egyszóval
mozgalmas hétvége vár rám.
– Ma derűsebbnek tűnsz, mint egész héten – mondta Anna.
– Mert egyre kevésbé stresszelek, és egyre jobban izgulok –
hazudta.
– Szerintem inkább a gitáros hozta meg a jókedvedet –
mondta Raychel.
– Jaj, ne kezdd megint! – tiltakozott Dawn. Mindazonáltal
nem cáfolta a vádat, mert Al Holly közelében egyszerűen
képtelen volt megálljt parancsolni a mosolyának, amely
belülről fakadt, és beragyogta az arcát. Gyakorlatilag
sütkérezett a fiú varázsában.
Mindannyian maradtak még egy italra, így Dawn lecsúszott
Al szünetéről. Zabszem volt a fenekében, hogy végre
odamehessen hozzá, de hát nem hagyhatta faképnél a
lányokat, így miután a többiek elmentek, kénytelen volt
kivárni a koncert végét. Nem esett nehezére. A bárpultnál ült, s
csak nézte a fiút. Arról fantáziált, amit korábban Anna
mondott, hogy Al őrajta játszik úgy, mintha gitár volna, aztán
egy képzeletbeli pöröllyel szétcsapott a bűnös gondolatok
között.
– Á, Dawny Sole – mondta Al. Első útja a lányhoz vezetett,
amint letette a gitárját. – Hogy s mint vagy ma este?
– Én jól, és te?
– Én is. Kérsz valamit?
– Igen… kérek. Te mit iszol?
– Mára végeztem, úgyhogy egy sört.
– Én csak egy diétás kólát. Két decit.
Al kifizette az italokat.
– Hogy repül az idő. Már csak három péntek este játszunk
itt.
– Csak háromszor? – szontyolodott el Dawn. Hát persze
hogy csak háromszor. De olyan kicsi ez a szám. Rosszkedve
lett tőle.
– Gyere, üljünk le odakint – mondta Al, és az italokat
felnyalábolva kivezette a lányt a hátul lévő sörkertbe. Volt egy
szabad asztal a sarokban, a sövénykerítés mellett, Al Holly azt
célozta meg. Leültek egymással szemben, közöttük az italok
meg egy mécses, az asztal lapjára tett kezük veszedelmesen
közel a másikéhoz.
– Milyen szép ez az este – mondta Dawn, és nem nézett bele
Al Holly rezzenéstelen szemébe, melyben ott táncolt a
gyertyafény. – Milyen a nyár azon a vidéken, ahol élsz?
– Ah, már megint az időjárás! – tréfálkozott a férfi.
– Jaj, hallgass már, csak válaszolj a kérdésre.
– Hát jó, az ottani viszonyokhoz képest ez itt sarkvidék.
– Tényleg?
Al bólintott.
– Kis túlzással persze, de nyáron jó meleg van, és enyhék a
telek. Én pont így szeretem.
 – Meg én is – mondta Dawn. – Hosszú ideje ez az első igazi
nyarunk. Az elmúlt néhány évben folyton csak esett.
– Egyébként nálunk síelni is lehet. Nálunk minden van.
Azokat a helyes kis szalmakalapokat leszámítva. –
Mosolygott, a szeme is, és valami megmozdult Dawnban, és
felgyorsította a lélegzetét. Nem lenne szabad így éreznie a fiú
iránt. Al beépült a gondolataiba, és a pénteki találkozásaik
feltöltötték energiával. Al teljesen kiszorította Calumot a
fejéből, pedig semmi keresnivalója nem volt ott. Holnap lesz a
koszorúslányok ruhapróbája, vasárnap pedig Dawn bonbont
csomagol barackszínű krepp-papírba, készülődik az
esküvőjére. Nagyot kortyolt az italából, ami hűsítette a torkát,
de heves szívdobogását nem csitította.
– Innét egyenest hazamentek? Kanadába?
– Teszünk egy pár napos kitérőt Londonba, aztán irány haza
– mondta Al Holly. – Utána egy hónap ejtőzés következik,
horgászás a napsütötte tónál, aztán Amerikába megyünk
turnézni. Jártál már ott?
– Én? Nem. Külföldi tapasztalataim egyetlen görög szigetre
korlátozódnak, meg Franciaországban is jártam még iskolás
koromban. Nem is tudom, minek van egyáltalán útlevelem.
– Amit a nászútra való tekintettel még meg is újított.
Minek?
Al hosszan ivott a söréből, Dawn a nyakát figyelte közben.
Erős nyaka volt, széles vállban folytatódott. Vajon hogy
festhet ing nélkül? Al fészkelődni kezdett, s a lába az asztal
alatt véletlenül hozzáért a lányéhoz. Jézusmária, gondolta
Dawn, én mindjárt rávetem magam, és letépem róla a ruhát.
– Most vagy először Angliában? – kérdezte.
Fejrázás.
– Nem, már jártam itt korábban is. Persze nem Yorkshire-
ben. Jó itt. Szép emlékeket gyűjtöttem.
Nem részletezte, milyen emlékekre gondol. Mintha maga is
tudatában lenne, hogy szinte vibrál köztük a levegő,
elfordította a tekintetét a lányról, és felnézett. A fejük fölött
épp egy repülőgép szántotta az eget széles kondenzcsíkot
húzva maga után.
Dawn a fiú profilját tanulmányozta, és erős késztetést érzett,
hogy beletúrjon a hajába. Al szédítően jóképű volt, olyan szép,
hogy azt már nem is lehet kibírni.
– Al, mennem kell – szólalt meg Dawn a fellobbanó
érzésektől egyszerre pánikba esve.
A fiú nem marasztalta. Nem mutatott rá, hogy még a kóláját
sem itta meg.
– Megértem – mondta, és elgondolkodva bámulta a sörét.
Hogy is értenéd?, gondolta Dawn. Hogy is értenéd, hogy
amikor rád nézek, az egész eddigi életem összeomolni látszik?
Felállt, és a vállára vetette a táskáját. Al Holly a fejét
vakarta, és sóhajtott.
– Idehallgass, Dawny. Nem szokásom ráhajtani mások
csajára, ezt tudnod kell. Nagyon megkedveltelek. Szerintem
közös hullámhosszon vagyunk, és mindig várom a pénteki
találkozásainkat, akármilyen rövidek is. De nem szeretném
bonyolítani neked a dolgokat, és ha mégis így történt, azt
őszintén sajnálom. Remélem, jövő pénteken is eljössz.
– Jövő pénteken… – Egy hét bőségesen elég lesz ahhoz,
hogy lecsillapodjon. Nemet kellene mondani. Megmondani a
többieknek, hogy pár hétig nem tarthat velük a kocsmába
munka után. Úgy vonzza őt ez a férfi, mint molylepkét a láng,
az lesz a vége, hogy csúnyán megégeti a szárnyát. Nem, mondj
nemet, fejezd ezt be.
– Igen, itt leszek – mondta Dawn.
Ahogy Anna befordult a saroknál a háza felé, észrevette,
hogy újabb csomag kandikál ki a kuka mögül. Nem bírt
magával, ott helyben kibontotta. Letépte a papírt, és egy szív
alakú doboz Ferrero Rocher-t talált benne. Körülnézett, hátha
megpillantja valahol Tonyt, amint lesben állva figyeli volt
kedvese reakcióját. A fiúnak most már hamarosan lépnie kell
valamit. Előbb a fényképes tányér, aztán a rózsa, most meg ez:
harmadik hete küldözgeti az ajándékokat, de ennyiben ki is
merül a dolog. Anna egy villanásra Pillangót látta átcsusszanni
az özvegy kerítésén, mintha a macska is csak incselkedne vele
azáltal, hogy sejteti a jelenlétét, de nem mutatkozik meg teljes
valójában.
Egyelőre.
Tony Parker, mégis miben mesterkedsz?
 63. FEJEZET

Mire Dawn hazaért, Calum már otthon volt, és kínai kaja

melegedett a sütőben.
– Fő a változatosság. Tudom, mit akarsz mondani! –
nevetett a fiú. – Gondoltam, megleplek.
– Pompás – mondta a lány mosolyt erőltetve az arcára, de
valójában nem érzett semmit. És amikor Calum felvetette,
hogy korán ágyba bújhatnának, és sokat sejtetően felvonta a
szemöldökét, Dawn lódított, azt mondta, épp most jött meg a
menzesze, mert tudta, hogy ezzel garantáltan elriasztja a fiút.
Másnap reggel korán és nyúzottan ébredt nyugtalan
álmából. A feje olyan volt, mint egy tarka ruhákkal megtömött
mosógép. Tele volt ellentmondásos érzésekkel, és nem fűlt a
foga a feladataihoz. Miért léptem le olyan korán az este? Miért
kurtította meg a drága időt, amit Al Hollyval töltött a
sörkertben? Éppenséggel nincsenek bővében az időnek, hogy
még vesztegesse is. Ráadásul a fantáziája egész éjjel azt
játszotta, miként végződött volna az este, ha marad. Mi lett
volna, ha tényleg leteperi és megcsókolja Alt? Calum itt várta
volna a vacsorával, ő meg közben egy másik fickóval
smacizik. Úgy mardosta a bűntudat, mintha tényleg megtette
volna. A reggeli pirítós mellé bekapott pár Nurofent, mert az
idegfeszültségtől megfájdult a feje.
Tízkor már Murielnél volt, és Demi kivételesen már felkelt,
sőt fel is öltözött addigra. Mint kiderült, beszerzett magának
egy új fiút – Liamet –, s ettől valamelyest visszatért az
életkedve.
Denise nem volt elájulva a sráctól.
– Ez is csak egy faszkalap – közölte bizalmasan Dawnnal. –
Figyeld csak meg, egy hét se telik bele, és ejti Demit. És biztos
vagyok benne, hogy van egy másik barátnője is, úgyhogy
ebből bizony pofára esés lesz. Na de mindegy, hogy legyen a
lánybúcsú? Hová szeretnél menni? Mondjuk, Blackpoolba?
Nem, túl messze van… hmm, hadd gondolkodjam.
 – Ó, én nem ragaszkodom a lánybúcsúhoz – mondta Dawn.
Elvégre nincsenek is barátai, akiket meghívhatna. És nemigen
tudta elképzelni Christie-t vagy Grace-t, amint az asztal tetején
ropják valami melegbárban.
Denise arca a szeme láttára torzult el, és utálatos kifejezést
öltött.
– Olyan szánalmas tudsz lenni, Dawn! – mondta. – Igenis
lesz lánybúcsúd, akár akarod, akár nem. Mi ragaszkodunk
hozzá, ha már csak a te kedvedért csináljuk ezt az idióta
koszorúslányosdit.
– Azzal türelmetlenül fújtatva sarkon fordult, és valami
olyasmit mormogott, hogy megy pisilni, nehogy Bette-nél
kelljen. Dawn elképedt. Eddig azt hitte, hogy Denise az ő
oldalán áll. Eredetileg azt képzelte, hogy az esküvőnek
köszönhetően a család teljes mértékben befogadja majd, de
épp ellenkezőleg, két ellentétes táborra szakadtak: az egész
família állt szemben a menyasszonnyal.
Az út túloldalán, dundi Bette-nél a ház asszonya elegánsan
szürcsölgette teáját egy porceláncsészéből, és sugárzott az
elégedettségtől, miközben a koszorúslányok az ő keze munkáit
próbálták.
A ruhák élénk narancsszínben pompáztak, és Deminek
olyan mély lett a dekoltázsa, hogy a Playboy címlapjára illett
volna. Megigazította a cicijét, amely most két nagy, puha
félkörben guvadt ki a ruhából.
– Megkértem Bette-et, hogy az én dekoltázsomat is vegye
mélyebbre – mondta Denise, és beleigazította lényegesen
szerényebb keblét a ruhába. – Miért ne villantsunk egyet a
lelkésznek, legalább bearanyozzuk a napját. Remélem, nem
bánod.
– Nem, dehogy – mondta Dawn, és haragudott magára, mert
igazából azt akarta mondani: „de, nagyon is bánom. És ha ez
barackszín, akkor én vagyok Cheryl Cole!” Ráadásul az anyag
bűzlött a dohányszagtól. Hogy is ne bűzlött volna, ha ebben a
bagófüstös házban tárolták?
 – Az iskoláját, tisztára ugrólabdának érzem magam –
mondta Demi. Dawnnak is valami ilyesmi járt a fejében. –
Mintha barackszínben egyeztünk volna meg!
– Nos, nem volt nekik raktáron a megfelelő színből, így a
hozzá legközelebb eső árnyalatot választottam. Plusz ez sokkal
olcsóbb is volt. Minek költenétek egy vagyont, ha csak
egyetlen napra kell a ruha? – magyarázta Bette, kekszet
mártogatva a csészéjébe. – Persze előbb egyeztettem Muval.
– Nem is olyan nagy az eltérés – mondta Mu, bólintással
támasztva alá Bette állítását.
– Ti sem tegnap voltatok utoljára szemésznél – vigyorgott
Demi.
Miért nem VELEM egyeztettél, én vagyok a menyasszony!,
tombolt Dawn a lelke mélyén. De nem akarta kihívni a Crooke
asszonyok haragját azzal, hogy ezt hangosan is kimondja.
– Piszokul szúr – mondta Demi.
Látszott, hogy nem hazudik. Az anyag olcsó volt és silány,
nem simult a testre, hanem mereven elállt, még a karcsú
Denise-nek is eltűnt benne a dereka.
– Muszáj nektek folyton nyavalyogni? A szertartás után
rögtön levethetitek, nem kell egész nap viselni. Milyen vidám
ez a szín, nem, Dawn? Jó kis élénk, nyárias – fecsegett Muriel.
Dawn mély lélegzetet vett, és nem mondta ki, hogy a
sütőtöksárga inkább halloweenre való. Továbbá nem szerette
volna, hogy a koszorúslányok rögtön a szertartás után
átöltözzenek. Úgy képzelte, hogy a fotózások miatt egész nap
ugyanabban a ruhában maradnak majd. Legbelül fortyogott a
dühtől, és mert félt zöld utat adni, apródonként szivárgott
belőle a harag.
– Én már megvettem a barackszínű szalagokat a
vendégeknek szánt ajándékokhoz meg a meghívókhoz!
– A kutya se fogja észrevenni a különbséget – mondta
Muriel, s csak legyintett Dawn kukacoskodására.
– Csak én. Igen – mondta Dawn képességeihez mérten
morcosan.
 – Ó, az „igen”-jeidet tartogasd csak a nagy napra – kacagott
Bette, és mind az öt tokája beleremegett.
– Ha már az igen-nemnél tartunk, képzeljétek, lánybúcsút
sem akar tartani – csúfolódott Demi ujjal mutogatva Dawnra.
Ezek szerint leendő sógornői kibeszélték a háta mögött.
Újfent. Hát ez remek.
– Épp csak nincs kit meghívnom – magyarázta Dawn a
bizonyítványát.
– Itt vagyunk mi, na meg Bette – mondta Muriel. – És
merem állítani, hogy Demi és Denise barátai közül is szívesen
eljönnének páran vattának.
– Calum legénybúcsúja az esküvőt megelőző szombaton
lesz – mondta Demi.
– Igazán? – Dawn erről most hallott először.
– Neked nem is szólt? – Demi csupa káröröm volt. – Bár ha
vele is olyan szánalmasan viselkedsz, mint a lánybúcsúval
kapcsolatban, akkor nem csodálom.
Ez fájt! Dawn egyszerre úgy érezte, hogy törvényen kívül
helyezték. A vér ebben a családban milliószor sűrűbb a víznél.
Minden múló órával egyre jobban kívánta, hogy bárcsak
eszébe sem jutott volna a férjhez menés. Sokkal jobban
kedvelte a családot akkor, amikor holmi torták meg
karaokebulik még nem fojtották meg a kapcsolatukat.
– Végül is jó ötlet, hogy tartsuk meg a lánybúcsút – mondta
Dawn. Behódolt, mert nem akarta, hogy tovább áskálódjanak a
háta mögött. Mi értelme lenne hozzámenni Calumhoz, ha a
családja ki nem állhat engem? Bármennyire nem akaródzott
beismernie, a gondolat, hogy újra egy szerető család tagja
legyen, nagyban befolyásolta a döntését, hogy feleségül
menjen-e Calumhoz. Ez tagadhatatlan.
– Helyes, majd mi megszervezzük – mondta Denise, és az
arca újból felöltötte a szokásos vidor kifejezést. – Ígérem,
hogy emlékezetes este lesz.
Dawn gyanította, hogy inkább felejteni való lesz, mintsem
emlékezetes.
 64. FEJEZET

West House konyhájában Grace éppen vacsorát készített

ideiglenes vendéglátóinak. Szívesen főzőcskézett, főképp
akkor, ha meghitt, otthonos rezgések vették körül. Valahogy
meg akarta köszönni ennek a két tüneményes embernek, hogy
törődnek vele, és önzetlenül befogadták az otthonukba, így
minden főzőtudását bevetette.
– Segíthetek? – kérdezte Niki az ajtón bekukkantva. – Én
vagyok a legremekebb krumplihámozó Leedsnek ebben a
fertályában.
– Krumpli nem lesz, úgyhogy sipirc – mondta Grace
mosolyogva. Hogy nem készít krumplit, az már önmagában is
lázadás volt a részéről. Éveken át minden szombat este
burgonyát főzött köretnek Gordon sertésszelete mellé. Még az
önellátó nyaralásokon is. Csak egy pillanatra jutott eszébe
Gordon, és máris elkomorodott, mosolya lehervadt. Ha hagyja
elhatalmasodni, akkor lényének az a része, amelyik túlságosan
is megbocsátó volt, szüntelen azon aggódott volna, hogy mi
lesz Gordonnal nélküle. Sarah ültette a bogarat a fülébe,
amikor kérdőre vonta: „Ki fog gondoskodni apáról, amikor
hazajön?” Grace válaszképpen emlékeztette a lányát, hogy
Gordon még csak ötvenkilenc éves, nem nyolcvankilenc.
Kénytelen lesz beletanulni a mosógép használatának meg a
vasalásnak a mikéntjébe. Ám a közömbösség és az, hogy
mások helyett inkább magát védje, nem volt természetes
jellemvonása.
– Hadd töltsek neked egy pohár bort – mondta Niki.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Ragaszkodom – mondta Niki. – Egy finom hűs Pinotage
Rosé a hölgynek. – Hosszú, törékeny szárú poharat nyújtott
felé.
– Köszönöm, Niki.
Niki sokáig nézte Grace-t még azután is, hogy odaadta neki
a bort, s ez zavarba hozta a nőt. Aztán észbe kapott, és elnézést
kért.
– Ne haragudj, Grace. Csak azon gondolkoztam, hogy
mennyi mindenen mentél keresztül. És nem is látszik rajtad.
Hihetetlenül… összeszedett vagy. Nem is tudom, hogyan
csinálod.
– Belül nem vagyok az, Niki, elhiheted – mondta Grace,
miközben gruyère sajtot reszelt a fehérboros mártásba. –
Szakadatlanul arra a szörnyű hétvégére gondolok, seregnyi
kérdés kavarog a fejemben: Mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha
nem jöttök értem? Mi lett volna, ha nem a húgoddal
dolgozom, és nincs, aki a kellő pillanatban riadót fújjon? Ha
nem veszem be a tablettámat, ezek a kérdések egész éjjel
ébren tartanak, ha meg mégis elalszom, néha azt álmodom,
hogy még mindig Gordonnal élek, és rémülten riadok fel.
Elejtette a reszelőt, s ahogy egyszerre hajoltak le érte
Nikivel, összeütközött a fejük. Niki a kezét nyújtva gyengéden
dörzsölgetni kezdte Grace fejét.
– Ó, Grace, annyira sajnálom! Jól vagy?
– Persze – mondta Grace, és nevetett, pedig az első
pillanatokban émelyítően heves fájdalom kínozta. – Kemény
fejű vagy, tudod-e?
– Az orosz gének – mondta Niki. – Amikor az őseim még
szolgasorban éltek, jó vastag koponyát növesztettek.
Enyhet hozó ujjait már elvette Grace fejéről, de nem lépett
el mellőle.
– Grace… – kezdte azon a szép, mélyen zengő hangján. –
Grace, szerintem gyönyörű vagy. Csak ezt akartam mondani.
Valami elkezdődött közöttük, de Niki megérezte, hogy
Grace még nem áll rá készen, ezért inkább hátralépett, és
derűsen így szólt:
– És bocs, hogy hajszál híján betörtem a fejed.
– Túl fogom élni – felelte Grace. Izgatott volt, feldúlt és
zavarodott, de nem mutatta. – Csak azt remélem, hogy nem
verted ki a fejemből a receptet.
 – Ha mégis, itt van a közelben a Kelet Sárkánya. Ott adják a
környék legremekebb tavaszi tekercsét. Egyébként:
nazdarovje, ahogy mi, oroszok mondjuk! – Megemelte a
poharát. – Egészségedre. Kiváltképpen a koponyád
egészségére. Imádkozni fogok az isteneimhez, hogy mielőbb
felépülj.
– Egészségedre, Niki – mondta Grace, és megemelte a
poharát a férfi felé. A kedves, mosolygós, jóvágású Niki felé.
Vladimir Darq House előtt várakozott: magas, zordon
figura, amint különös, szép szemével a kocsifelhajtót fürkészi.
Anna nagyot nyelt, amikor a férfi kinyitotta neki a kocsi
ajtaját, és a kezét nyújtotta, hogy kisegítse. Ez az a kéz,
amelyet a múltkor odanyomott Anna szívéhez.
– Az utolsó forgatás, Anna – szólalt meg. – Felkészült?
– De még mennyire – felelte a nő, miközben azon tűnődött,
milyen hűvös a férfi bőre, pedig kellemesen meleg az este.
– Halihó, szivi – kurjantotta Bruce. Mark csókot röptetett
felé, Chas integetett, Flip friss kávéval várta, Leonid udvarias
biccentéssel vette tudomásul az érkezését, Jane lelkesen
megölelte, Maria pedig lenyomta egy székbe, és máris
nekilátott az arcának. Anna érezte, hogy elfelhősödik a szeme,
és torokköszörüléssel szorította vissza a könnyeket, különben
megkapta volna a magáét Mariától.
Az este első felében „természetes” sminket kapott. A szeme
sarkából látta, hogy Mark a laptoppal bíbelődik.
– Jaj, ne, már megint! – nyögött fel Anna.
– Csitt – nevetett Jane. – Ez most tetszeni fog.
Ezúttal két képet vetítettek ki ugyanannak a leedsi épületnek
a falára. A bal oldali Anna múltkori képe volt, amelyen a saját,
silány fehérneműjében látható, a jobb oldali fotót Leonid
készítette róla az előző héten, és a „Darqone”-t viseli rajta.
Anna lepődött meg a legjobban, de be kellett látnia, hogy nem
is fest rosszul. Természetesen óriási különbség volt a két kép
között. A jobb oldalin karcsúbbnak és fiatalabbnak látszott,
mintha retusálták volna.
 Ilyen volt, és ilyen lett a plasztikai műtét után?, jegyezte
meg egy arra járó.
Ez ugyanaz a nő?
Ennek a nőnek jó az alakja, a jobb oldalié viszont
káprázatos.
Bámulatos. A jobb oldali a másiknak a húga, ugye?
Szerintem úgy harminchat, legfeljebb harminchét éves lehet.
– Mit szól az emberek reakciójához, Anna? – kérdezte Jane.
– Paff vagyok, de jó értelemben – mosolygott Anna
elképedve. – A második kép készítésekor jól éreztem magam a
bőrömben, és ez át is jött. A Vladimir készítette fehérneműben
valóban magabiztosnak és nőiesnek érzem magam. Nem
gondoltam volna.
– Ennyi! – kiáltotta Mark. – Fenomenális. Anna, ebből
pilotfilm lesz, hogy kedvet csináljunk a nézőknek az új
szériához, úgyhogy el ne felejtse bekapcsolni a tévét
tizenkilencedikén, csütörtökön.
– Melyik hónapban?
– Ebben a hónapban.
– Olyan hamar! – sopánkodott Anna.
– Jöhet a teljes smink a fináléhoz, hamarosan kezdődik a
fotózás! – mosolygott Jane, és Maria székére mutatva szelíden
irányba állította Annát.
Mialatt Maria pepecselt, Anna Leonid és Vladimir ékes
román nyelvű, pergős diskurzusát hallgatta. Úgy hangzott,
mint egy visszafelé lejátszott hanglemez, amely rejtjeles
üzenetet közvetít az Antikrisztusról. Istenem, hogy fognak
neki hiányozni ezek a hektikus esték! Még a szótlan Maria is
hiányozni fog, aki most éppen felemeli a haját, megcsavarja,
majd leejti, és újrarendezi. Anna egyenesen imádta, ha a haját
babrálják. Azon kapta magát, hogy kezd elszenderedni, már
csukódott is le a szeme, aztán valaki határozottan megbökte a
vállát.
 – El ne aludjon – reccsent rá Vladimir, kiverve az álmot
Anna szeméből.
– Eszemben sincs – hárított Anna.
Ez egyszer paraván mögött vetkőzhetett meztelenre, hogy
aztán belebújjon a legmagasabb árkategóriájú fehérneműbe,
amit Vladimir készített. Lehet, hogy a hivatásos modellek nem
bánják, ha a fotósok meg a sminkmesterek látják a meztelen
popsijukat, Annát viszont kifejezetten zavarta volna. Bevonult
a paraván mögé, kibújt a ruhájából, és felhúzta a Vladimir
készítette bársonyos bugyit, amely simogatta a bőrét, és
tökéletesen állt rajta: lenyomta a hasát, miközben lélegezni és
hajolni is tudott benne. Még hogy „a legdrágább”, ez
egyszerűen megfizethetetlen. Azután kiszólt Vladimirnek,
hogy segítse fel rá a fűzőt, amely mélyvörös volt, és ő
királynőnek érezte magát benne. A „Darqone” csakugyan
izgalmas találmány, több ezer nő alakját fogja újjávarázsolni,
de a premier kollekció is kihagyhatatlan, megéri gyűjtögetni
rá. Vladimir ujjai lassan és óvatosan ügyködtek a kapcsokkal,
és Anna beleborzongott az érzésbe, ahogy a férfi hűs lélegzete
a nyakát cirógatta. Furcsa módon tükör egy darab sem volt
aznap este, így aztán minden Anna képzeletére volt bízva.
Remélte, hogy amikor majd belenéz a tükörbe, nem fog
összetörni az önmagáról alkotott illúziója, hogy karcsú a
dereka, dús a keble, hosszú a combja, az ajka pedig érzéki,
skarlátvörös hasíték.
Vladimir ekkor egy harisnyát vett a kezébe. Fekete volt,
áttetsző és fényes, Anna életében nem látott még pazarabbat.
Legnagyobb döbbenetére a férfi fel akarta adni rá.
– Ne, inkább majd magam! – mondta Anna sietve, és érezte,
hogy megint lángba borul az arca, mert az agyában
lejátszódott a jelenet, ahogy Vladimir keze végigsimít a lábán,
és bekapcsolja a combján a harisnyatartót. Vad képzelőereje őt
magát is megdöbbentette, s mire Vladimir felállt, Anna
arcszíne leginkább a főtt rákéra hasonlított. Vladimir
hátrahőkölt, és átkiabált a paraván fölött:
– Maria, Şi-a dat cu prea mult fard de obraz! Túl sok a
pirosító!
 Senkinek sem kellett értenie románul ahhoz, hogy rájöjjön,
amit Maria visszakiabált neki, annak az a summázata, hogy
nincs ínyére a férfi kritikája. Anna vadul legyezgette a képét,
hogy lehűtse magát.
Vladimir felsegítette Annára a ruhát, amit külön a fotózásra
készített, egy vörös bársonyruhát halfarokban végződő
szoknyarésszel. Rendkívül egyszerű, és rendkívül szép darab
volt. Némán felhúzta Anna hátán a cipzárt, és végigsimított
rajta. Anna igyekezett megfékezni a fantáziáját, mielőtt még
újra az arcába szökik a vér. Azután Vladimir feltartotta elé a
legmagasabb sarkú vérvörös cipőt. Anna még életében nem
látott ilyet. Hegyibetegséget kap, ha ezt felveszi. Szerencsére
nem kellett benne messzire mennie, mindössze annyi volt a
feladata, hogy álljon meg egy helyben és úgy, mint egy olyan
nő, akit szeret a kamera. Aha, gyerekjáték. Az igazat
megvallva, ebben a göncben tényleg szívesen pózolt. A
cipősarok miatt sokkal hosszabbnak tűnt a lába.
– Hogy érzi magát, Anna? – kérdezte Vladimir.
– Jól – felelte tétován.
– Jól? – acsargott a férfi. – Jól?
– Oké, fantasztikusan érzem magam – mondta Anna, és
csettintett a nyelvével. – Most már megnézhetem magam?
– Nu – vágta rá Vladimir. – Anna, szeretném, ha jól
megjegyezné ezt az érzést.
– Ajjaj, ez úgy hangzik, mintha a látvány alulmúlná az
érzéseimet – sóhajtott Anna csalódottan.
– Akkor most odavezetem a mai tükörhöz – mondta a férfi.
Intett neki, hogy jöjjön elő a paraván mögül, és Anna minden
tőle telhetőt elkövetett, hogy kecsesen lépkedjen a gólyalábain.
Abban a pillanatban mintha elvágták volna a stáb kedélyes
zsibongását. Maria és Leonid ránéztek, és majd kiesett a
szemük, úgy bámulták. Leonid kiejtette a kezéből a
fényképezőgépet, és az anyanyelvén káromkodott: „la
dracu!”. Mire, mintegy visszhangként, Bruce megszólalt: „a
mindenségit!”. Maria hitetlenkedve rázta a fejét, azután
elmosolyodott. Na persze nem ért fülig a szája, de hát ez
Mariával még akkor sem fordulhatna elő, ha három
porrongykarú polip csiklandozná egyszerre.
– Lám, lám – mondta Mark. – Anna… ez… ez… nem
találom a szavakat.
– Talán nincs is rá szó – mosolygott Jane. – Ki kéne találni
egyet. Csodaszényörű. Káprázulatos.
A saját szemrevalóságát igazoló bizonyítékáradat elmosta
Anna alacsony önbecsülését, és jóleső melegség áradt szét a
lelkében.
Leonid mohón kattogtatta a fényképezőgépét, s még Maria
is szinte megigézve púderezte Anna arcát, amikor szükséges
volt. Azután Annának le kellett dobnia magáról a ruhát, hogy
különböző pózokba vágja magát a Vladimir tervezésű
meseszép és méregdrága fűzőben.
– Ejha, Anna Brightside! – mosolygott Jane, összekulcsolt
kezét a szája előtt tartva. – Lélegzetelállítóan nézel ki.
Anna úgy biggyesztette az ajkát, úgy pózolt, akár egy profi.
Megélte az érzést, hogy szexis, formás és nőies. Úgy érezte,
hogy az adott pillanatban akár még Johnny Deppet is le tudná
venni a lábáról. A végére úgy kimerült, hogy muszáj volt
elszívnia egy cigarettát. Az egész kompánia harsány
ujjongásban tört ki, amikor Mark kimondta a végszót.
Vladimir egy kupa bort nyújtott Annának.
– Most már hátradőlhet – mondta.
– Előbb hadd bújjak ki ebből a fűzőből, nehogy véletlenül
leöntsem – válaszolta Anna.
– Nem, kérem, üljön le – makacskodott Vladimir, így azután
Anna lerogyott egy székbe, Vladimir pedig vele szemben
foglalt helyet, erős karját a combján pihentetve. Csillogott a
szeme, és mosoly bujkált puha, telt szája szögletében.
– Szóval, mit gondol, rendben ment minden? – kérdezte a
nő.
Vladimir merőn, a szemöldökét ráncolva nézett rá. Aztán
mikor rájött, hogy Anna nem tréfál, hátravetette a fejét, és
kiszakadt belőle a nevetés. Románul megosztotta Mariával és
Leoniddal, hogy mit kérdezett az előbb Anna, mire ők is
nevetni kezdtek.
– M-a ȋntrebat dacă este destul de bună! – Aztán Vladimir
visszafordult felé: – Tu glumeşti? Viccel velem? Fantasztikus
volt. Maga fantasztikus volt, Anna, királynői. O regină! Jól
tettem, hogy vártam, amíg magára nem találtam. Bizony így
van.
– Mi a manó – mondta Anna, és nagyot kortyolt a borából.
Sokkot kapott a férfi egy szuszra eldarált bóközönétől.
A stáb már szedelődzködött, lassan indulni készültek. Anna
élete hamarosan visszatér a rendes kerékvágásba. Vissza abba
a világba, ahol a tulajdon rátarti macskája levegőnek nézi, ő
meg arra vár, hogy a barátja eldöntse végre, kinek jobb a
cicije: a menyasszonyának vagy kamaszkorú ágyasának.
Anna kiitta a borát, majd a paraván mögött visszavedlett a
hétköznapi ruhájába. Amikor előkerült, Bruce várt rá a
spanyolfal túlsó oldalán.
– Még nem is tudtam megköszönni, hogy észhez térítetted
Jane-t – mondta. – Neked köszönhetjük, hogy megmaradt az
állása, meg még néhányunké. – Cuppanós puszit nyomott
Anna arcára. Azután megjelent Mark a világ leghatalmasabb
virágcsokrával. – Az egész stáb nevében – mondta. – Néhány
szál virág a nőnek, aki a szemünk láttára virágzott ki.
Anna elsírta magát, amire több oka is volt. Őszintén
meghatotta az ajándék, ugyanakkor előre fájt a szíve a
szombatok miatt. Már-már fizikai fájdalmat érzett a
gondolattól, hogy soha többé nem hallhat román szót, és soha
többé nem törheti a fejét, hogy vajon mit is jelenthetnek. Ám
mindez eltörpült amellett, hogy soha többé nem érezheti a
vállán Vladimir Darq kezét, és nem érezheti a lélegzetét a
bőrén.
– Meglátod, imádni fogod a műsort – mosolygott Jane,
ahogy beszállt a stáb furgonjába. – Van számodra néhány
meglepetésünk!
– Ez rosszat sejtet – felelte Anna fintorogva.
 – Bízz bennünk – mondta Jane. – Szuper voltál. Maradj is
ilyen. – Azzal integetések, széles mosolyok és levegőbe dobált
csókok kíséretében elhajtottak. Anna a könnyes szemét
törölgette, és addig integetett nekik, amíg meg nem fájdult a
karja. Aztán Leonid és Maria is megpuszilta, mindketten
háromszor, és erőteljesen kezet ráztak vele. Még Maria
dirigálása is hiányozni fog, meg a vitatkozásaik Vladimirrel.
Vladimir.
Megérkezett a kocsi Annáért. Nem akart elmenni. De
muszáj volt. Hiszen mindennek vége. Vladimir elegáns fekete
koffert nyújtott felé.
– Ígéretemhez híven – mondta. – Exkluzív Vladimir Darq
fehérneműszett, személyesen önre tervezve.
– Köszönöm. Nagy becsben fogom tartani – felelte Anna, és
remélte, hogy a hangja nem hoz rá szégyent azzal, hogy
elapad. Nem is mert belenézni a férfi aranypettyes, az írisz
szélén fekete, halványkék szemébe. Nem állta volna meg
bőgés nélkül, ha belenéz.
– Tartsuk a kapcsolatot, Anna – mondta a férfi, ahogy
kinyitotta neki az ajtót. Hát hogyne, tartsuk, gondolta ő.
Vladimir lehajolt és arcon csókolta. Puha és hűvös volt az
ajka, Anna bőre mégis egészen hazáig égett azon a ponton,
ahol Vlad hozzáért.
Grace, Niki és Christie odakint költötték el a vacsorájukat.
Kellemesen meleg estéjük volt, ennek ellenére Niki begyújtott
a kertben álló nagy agyagkandallóba, ami csak úgy ontotta a
hőt, ahogy kezdett lehűlni a levegő. Citronellaillatú gyertyák
tartották távol a rovarokat az előételtől: a királyráktól meg az
avokádósalátától, majd a gruyère sajtos-gombás csirkétől,
végül a tejszínhabos gyümölcspudingtól. Miután bekebelezte
Grace saját készítésű mentás csokoládéfagylalt-trüffeljét, Niki
otthagyta a lányokat a kertben egy-egy pohár konyakkal, és
elnézést kért, amiért „tipikus férfi”-ként szalad és megnézi a
sporthíreket a tévében.
– Nagyon kedvel téged – mondta Christie, amint a bátyja
hallótávolságon kívül került. Ő jóval előrébb tartott az
igencsak nagy pohár konyakjával, mint Grace.
 – Ez kölcsönös – mondta Grace.
– Nem, úgy értem, tényleg kedvel.
– Hallod magad, Christie Somers? Mint valami kerítőnő.
– Sugárzik, amikor a közelben vagy. Persze álmában se
kezdeményezne nálad, amíg vendég vagy a házunkban, ahhoz
túlságosan is úriember – trillázta Christie. – Ami ebben az
esetben inkább hátrányára válik.
– Ejnye-bejnye. Rémeket látsz.
– Apám lánya vagyok, a véremben van a pszichológia, Ms
Beamish! Szerintem nem egy nőt éppen azzal ijesztett el
magától, hogy olyan jóképű és kedves. Nem hiszik el, hogy a
valóságban is létezhet ilyen. Furcsa szerzetek vagyunk mi,
nők, nem igaz? Még ha megtaláljuk, amit kerestünk, akkor se
merjük elhinni, és inkább elfutunk.
– Hát igen.
– Én vagyok az egyetlen kivétel a szabály alól – mondta
Christie. – Kitárt karral rohantam a szerelem felé, és
csodálatos volt. Simán el tudlak képzelni benneteket együtt,
tudod-e?
– Hagyd már ezt, Christie.
– Szeretted te valaha Gordont? – kérdezte Christie hirtelen
komolyra válva.
– Nem – vallotta be Grace hosszas töprengés után. – Pedig
akartam. Csak nem volt rá lehetőségem.
– Hogy érted ezt?
– Azt hittem, úgy leszünk mi ketten, mint azok a párok, akik
elrendezett házasság útján kelnek egybe, de idővel
összecsiszolódnak. Csakhogy Gordonnak… gondjai voltak…
szexuális jellegűek. Kezdettől fogva. Legalábbis amióta
ismerem. – Grace tisztában volt vele, hogy a bor meg a konyak
oldotta meg a nyelvét, de ez most nem számított. Katartikus
érzés volt oly hosszú idő után végre kiönteni a lelkét. –
Egyetlenegyszer jött csak össze neki, akkor is nehezen. Azt
mondta, biztosan bennem van a hiba, hiszen Ritát három
gyerekkel is megörvendeztette, és sokáig el is hittem, hogy én
tehetek róla.
– Ó, Grace, ez borzasztó – tette rá a kezét Christie a másik
nő karjára.
– Egyszer kértem a háziorvostól egy tájékoztató füzetkét az
impotenciáról, Gordon dühöngött. Megtiltotta, hogy a
továbbiakban bárkinek is említést tegyek róla. Az első néhány
kísérlet után többé hozzám sem ért, és átköltözött a másik
hálószobába.
Christie előrébb csúszott a székén.
– Egyáltalán nem volt köztetek gyengédség? Más
módszerekkel nem próbálkoztatok?
– Nem tudom, hogy a szexuális éhsége volt-e ennyire
csekély, vagy csak mélyen elnyomta, hogy megkímélje magát
a megaláztatástól, mindenesetre nem volt semmi. Se ölelések,
se csókok. Azt soha nem tudtam kideríteni, milyen volt a nemi
életük Ritával. Megpróbáltam kipuhatolni, de képzelheted,
hogy Gordon rögtön lehurrogott. Ugyanakkor, mindent
egybevetve, nem hinném, hogy különösebben fontos lett volna
neki a szex. Feltételezem, hogy pusztán férfiúi kötelességként
tekintett rá, és a három gyerekével kellőképpen demonstrálta a
világ előtt, hogy „igazi férfi”. Gordon semmiről nem vett
tudomást, ami csorbíthatta volna az önérzetét.
– Grace, hogy tűrhetted ezt? – csóválta a fejét Christie. Fel
nem foghatta, hogy lehet ilyen sivár házasságban élni.
– Nem akartam elhagyni Gordont, mert azt kockáztattam
volna, hogy nem láthatom többet a gyerekeket. Biztos, hogy
nem engedte volna látnom őket, ha elválunk.
– Na és amikor már elég idősek voltak, hogy meghozzák a
saját döntéseiket?
Grace meglögybölte a konyakot a pohárban, és úgy meredt
az italába, akár egy kristálygömbbe, amely a jövő helyett a
múltba enged bepillantást.
– Nem is tudom. Akklimatizálódtam. Úgyhogy maradtam,
hébe-hóba elkapott ugyan a vágy, hogy szedjem a sátorfámat,
de nem volt merszem cselekedni. Tudom, hogy ez nem válasz.
 – Hihetetlenül szomorú történet. Tele van meddő
szerelemmel!
Grace nagyot nyelt.
– Annyira akartam szeretni Gordont! Persze hálás voltam
neki a gyerekekért, de emellett azt is szerettem volna, hogy
normális házasságban éljünk, mint egy igazi család. Fiatalabb
korában Gordon igen vonzó férfi volt, komoly, magának való,
és érett, felcsigázta az érdeklődésemet. Azelőtt ugyanannál a
cégnél dolgoztunk, csak ő egy másik részlegen. Megsajnáltam,
amikor elért hozzám az irodai pletyka, hogy elvesztette a
feleségét, és kisgyerekei vannak. Tudod, nekem nem lehetett
gyerekem. Fiatal voltam még, amikor el kellett távolítani a
méhemet. Aztán egy napon Gordon szó szerint belém ütközött
a folyosón, szóba elegyedtünk, és meghívott vacsorázni.
Nagyon korrekten és tisztességtudóan viselkedett, nekem
legalábbis úgy tűnt. – Grace ekkor keserűen felnevetett. – A
második randevúnk után megismerkedtem a gyerekeivel meg
az édesanyjával, és első látásra a szívembe zártam őket.
Gordonnak feleségre és társaságra volt szüksége, én meg
mindennél jobban vágytam egy családra, ezért aztán
házassággal pecsételtük meg a csereüzletet. Azt hittem, jó lesz
nekünk így.
– Még szűz voltál akkor, Grace?
– Nem – felelte Grace. – Volt egy kapcsolatom, még mielőtt
férjhez mentem. Jó ember volt, törődött velem. De talán jobb
lett volna, ha szűz maradok. Akkor most nem tudnám, mit
veszítek.
– Szegénykém – mondta Christie halk hangon.
– De ezzel még nem kerek a történet. A gyerekekért
megérte. Annyira szeretem őket!
Christie felsóhajtott.
– Peter halála után úgy éreztem magam, mint akit rászedtek.
Most fogom csak fel, mennyire nem így volt – mondta aztán.
– Gondoltál rá, hogy újra férjhez menj?
Christie megvonta a vállát.
 – Ki tudja, mit hoz a jövő? Hanem Peter Somersszel nehéz
lesz bárkinek is vetekedni. Néha átkozom őt ezért.
– Nagyon boldog voltál vele?
Christie mosolygott, tekintetét áttetszővé tették az érzések.
– Csodálatos ember volt: kedves, szenvedélyes, humoros. Ő
volt a mindenem. Vicces, mert mi is a munkahelyemen
ismerkedtünk meg. A főnököm volt, házas ember, idősebb
nálam. Szex és gyerek nélküli, boldogtalan házasságban élt, de
én elszerettem a feleségétől. Grace, emlékszel, mikor a minap
a kocsmában Anna valami olyasmit mondott, hogy azok a nők,
akik házas férfiakkal kezdenek ki, megérdemlik a sorsukat?
Sokáig azt hittem, átok ül rajtam, mert én dúltam fel a
házasságukat. De megtettem volna újból. Bizonyos értelemben
szerencsés vagyok, hisz vannak, akik soha nem találnak rá
életük szerelmére, én viszont elmondhatom magamról, hogy
megtaláltam. És az enyém volt. Egy darabig. Az a büntetésem,
hogy soha nem találok majd hozzá fogható férfit, márpedig
nem érem be kevesebbel. Végül mindnyájan megfizetünk a
bűneinkért.
– Lehetett volna közös gyermeketek?
– Gondolom, igen, de nem tudom biztosan. Azt hittük, a
világ minden ideje a miénk. Későbbre terveztük a gyerekeket,
előbb még élni akartunk egy kicsit, aztán Peter meghalt.
Elvesztegettük a lehetőséget.
– Ó, Christie.
– Az életben semmire nincs garancia, kénytelen vagyok ezt
elfogadni. A gyerek vagy éppen a hosszú élet nem joga,
csupán kiváltsága az embernek. Nem tehetünk egyebet, mint
hogy kijátsszuk a kártyáinkat. Még egy konyakot, Grace? – Ez
volt Christie válasza. – Igyunk az egészségünkre, jövendő
boldogságunkra, és a Malcolm-mentes irodai létre. Istenem,
tudom, hogy gonosz vagyok, de remélem, hamarosan
kiakolbólítják azt a lusta dögöt.
Grace elfogadta a témaváltást, és mindkettőjüknek töltött
még egy konyakot, amit aztán meghitt csöndben kortyolgattak.
Csak jó barátok, igazán jó barátok tudnak így együtt hallgatni.
 65. FEJEZET

Dawn oly nagy hévvel rontott be hétfőn az irodába, mint aki

már órák óta fogalmazza magában a mondandóját, és nem
várhat tovább.
– Na szóval – fogott bele mindenkihez szóló beszédjébe. –
Lesz egy lánybúcsúm, ám, és ezt most ne értsétek félre, senkit
sem szeretnék megsérteni azzal, hogy nem hívlak meg
benneteket, de tudom, hogy szörnyű lesz, a legszívesebben
elfelejteném az egészet, de a leendő sógornőim szervezik, és
ott lesznek a bunkó haverjaik is, meg egy irtóra hájas nő, aki a
koszorúslányok ruháját varrja, és borzasztóan kínos lesz az
egész, és nem szeretném, ha…
– Állj már le! – szólt rá Anna. – És vegyél levegőt is, mert
már lilul a fejed.
Dawn letottyant a székére, és a kezébe temette az arcát.
– A következő szombaton lesz. Nyugtassatok meg, hogy
nem értek rá. Ha mindenáron lánybúcsúra vágyom, ahol ti is
ott vagytok, akkor inkább olyasmit képzelek, mint ami Anna
születésnapján volt: egy közös vacsi a Lenyugvó Napban.
– Akkor ez meg van dumálva, ne aggódj már – mondta
Christie, hogy jobb kedvre derítse. – Hogy ment a ruhapróba?
Dawn sírva fakadt, mire a kolléganői nyomban köréje
sereglettek, amitől csak még nyomorultabbul érezte magát.
– Úgy sajnálom – hüppögte, és készítette magát a
hazugságra, miközben Raychel az orra alá nyomta az irodai
doboz papír zsebkendőt. – Nem is tudom, mit bőgök. A lányok
csinosak voltak, a varrónő remek munkát végzett.
– Hát akkor, ez nagyszerű – mondta Grace. Észrevette, hogy
mind aggodalmas pillantásokat váltanak egymással Dawn feje
fölött. – Meglásd, hamarosan minden elrendeződik. – Most
biztosan még a szokásosnál is jobban hiányoznak a szüleid,
gondolta, de nem mondta ki, mert nem akarta még jobban
felzaklatni Dawnt.
 Dawn bólintott, és az ajkába harapva igyekezett elállítani a
buta könnyeket. A szülei felé szálltak a gondolatai. Mit
szólnának, ha látnák, milyen rettenetes állapotban van, pedig
elméletileg élete legboldogabb napjára készül?
Nem ő volt az egyetlen, akinek rosszkedvűen indult a hete.
Anna nagyon csendes volt, és úgy elmerült a gondolataiban,
hogy Grace-nek négyszer is meg kellett kérdeznie tőle, kér-e
kávét.
– Föld hívja Annát, vétel – így Grace.
– Bocs, izé, mit is kérdeztél?
– Hogy kérsz-e kávét. Ma én vagyok a soros.
– Igen. Igen, kérek. Bocs.
– Mi van veled ma reggel? – kérdezte Christie. – Úgy
festesz, mint aki csak most tért vissza közénk egy testen kívüli
élmény után.
Látszott, hogy Anna vívódik, nem tudja eldönteni, hogy
beszéljen-e, vagy sem. Aztán dőlni kezdett belőle a szó.
– Nem akartam elmondani, de össze vagyok zavarodva.
Néhány héttel ezelőtt lett volna az évfordulónk Tonyval, azt
hiszem, említettem is nektek, amikor úgy bepöccentem a
kocsmában. Persze ne igazi évfordulóra gondoljatok, mert nem
vagyunk házasok, de mikor hazaértem a munkából, egy tányér
fogadott a küszöbömön. Olyan fényképes tányér, tudjátok. Én
vagyok rajta Tonyval, és a kép alatt az áll: együtt. A múlt
héten meg egy rózsát találtam az ajtó előtt, ezen a héten szív
alakú doboz Ferrero Rocher-t.
A többiek csendben várták a folytatást.
– Itt a vége – mondta Anna. – Három ajándék három héten
át, és semmi több. Se egy telefon, se egy váratlan látogatás,
semmi.
– Nocsak, tisztára, mint a régi csehszlovák mesékben –
mondta Christie. – A tévében is vetítették: Hamupipőke három
ajándéka.
– Hát, ez a Hamupipőke képtelen megfejteni a hercege
üzenetét. Mit kéne tennem? Hagyjam el a cipellőmet a
borbélyüzlet előtt? – morogta Anna.
– Mit akarhat tőled? – kérdezte Raychel.
– Gőzöm sincs. De mikor szombat délelőtt elhajtottam a
bolt előtt, Tony úgy viselkedett a csajjal, mintha mi sem
történt volna. Fogdosta a seggét. Nem értem ezt az egészet.
Dawn féket tett a nyelvére, és nem mondta ki, hogy ő
berámolta volna az ajándékokat egy zacskóba, aztán
ajándékostul berontott volna a boltba, és megmondja annak a
nőnek, hogy tartsa szorosabb pórázon a srácot. De könnyű
másnak párkapcsolati tanácsot adni, ugyanazt a tanácsot
megfogadni és a saját kapcsolatunkra alkalmazni már jóval
nehezebb.
– És hogy érint ez téged? Kiborít? Dühít? – kérdezte
Christie.
Anna tett egy kísérletet az önvizsgálatra.
– Nem tudom. Először persze izgalomba jöttem, tele voltam
várakozással. Most viszont már dühös vagyok, mert nem
tudom, mi folyik. – Arról egy szót sem szólt, hogy mikor
Vladimir Darq a szívére tette a kezét, ez megmozdított benne
valamit, és ledobatta vele a rózsaszín szemüveget, amelyen
keresztül a Tonyhoz fűződő kapcsolatának állítólagos „üdítő
fejleményét” szemlélte.
– Szerintem így próbálja visszaédesgetni magát az életedbe,
arra az esetre, ha te már elfelejtetted volna őt – mondta
Christie. – Lehet, hogy tévedek, de nagyon úgy fest a dolog,
mintha előmelegítené magának a terepet.
– Mi? Szerinted komolyan vissza akar jönni hozzám? – így
Anna. – És nem csak a bolondját járatja velem?
– Légy óvatos – figyelmeztette Christie. – Félreérthetetlen
szerelmi jeleket küldözget neked. Biztos, hogy el akar érni
vele valamit.
– Képes lennél visszafogadni? – kérdezte Grace. – A
történtek után?
– Hiszen már kimásztál belőle – mondta Dawn szelíden. –
Nem vagy már ugyanaz az ember, mint aki a vécébe menekült
sírni, és lehányta Christie szoknyáját. Csakugyan
visszafogadnád?
– Fenéket – mondta Anna. De a hangja megremegett
közben.
Furcsa módon Annának ebédidőben megszólalt a mobilja, s
ez kizökkentette a Tonyról való merengésből – rajta volt a
keze Lynette Bottom hátsóján! –, miközben szórakozottan
rágódott egy sonkás-hagymás szendvicsen a kantinban.
Vladimir Darq hívta. Anna keze reszketett, ahogy felvette.
– Anna, szombat este nyolckor magáért küldöm a kocsit –
mondta a férfi. – Szeretnék adni magának valamit; nem fog
sokáig tartani. – Majd nyomatékosan hozzátette: – Nem
tányér. – Letette, mielőtt Anna egyetlen szót is felelhetett
volna.
S ha egy rejtély nem lett volna elég arra a napra, délután
Christie is igencsak különösen viselkedett.
– Jó, majd megoldom – mondta halkan a telefonba. – Titkos
mókus. – Aztán, mikor meglátta az irodába lépő Annát,
hirtelen élénk, fesztelen hangra váltott. – Hogyne, Beryl. Ott
leszünk. – Azzal lecsapta a kagylót.
– Jót ebédeltél? – kérdezte Christie.
– Hát… igen… azt hiszem – felelte Anna.
– Az jó. – Látszott, hogy Christie tépelődik valamin. Anna
szinte hallotta, ahogy zakatolnak a fogaskerekek az agyában. –
Anna, megtennél nekem valamit? Nem kérnélek meg rá, ha
nem lennék elhavazva.
– Persze, mi lenne az? – Anna arra számított, hogy biztosan
csak vizet kell forralni a kávéhoz.
– Beugranál hazafelé menet a Bootsba, és hoznál nekem…
hoznál nekem egy Bootsmagazint? Meg szeretném benne
nézni… hogy milyen szendvicseik vannak. Elmehetsz egy
órával korábban, nehogy lekésd a vonatot.
– Ahhoz nem kell egy órával korábban elmennem…
– Ühüm, egy órával korábban. Ragaszkodom hozzá –
jelentette ki Christie.
 – Hát, jól van – mondta Anna zavartan. Nem ellenkezett, de
sejtette, hogy Christie-nek csak annyira van szüksége a Boots-
magazinra, mint amennyire egy Malcolm-féle barnítókrém kell
neki.
Dawnnak aznap este hét órakor jelenése volt a Fehér
Esküvőben. Belebújt a ruhájába, és azt találta, hogy kicsit sem
jön tűzbe tőle. Ráadásul Freya is megdorgálta, mert kiderült,
hogy Dawn jócskán lefogyott.
– Ha így folytatod, le fog csúszni rólad az oltárhoz menet –
mondta Freya, miközben gombostűkkel jelölte meg, hol kell
majd bevennie a ruhából. – Ehhez a fazonhoz mellesnek és
farosnak kell lenni.
– Lefényképeznél benne? – kérdezte Dawn. – A
vőlegényem nénikéje idősek otthonában él, és megígértem,
hogy megmutatom neki a ruhámat. Ugyanis az esküvőre nem
fog tudni eljönni.
– Ó, de kár – sajnálkozott Freya.
– Remélem, emlékszik még rám a néni. Az elmúlt hetekben
nem volt valami jól. Nem szeretném még jobban összezavarni,
elvégre eddig csak egyszer látott engem, talán meg sem
ismerne. De megígértem, hogy mutatok neki fényképet a
ruháról.
– Az effajta ígéreteket mindig meg kell tartani – mondta
Freya. – Jóságos ég, ebből több centit be kell venni!
– Milyen kár, hogy varázsruha nem létezik, nem igaz?
Milyen kár, hogy nem tudja felvenni az ember alakját, akkor a
ruha választaná a viselőjét, és nem fordítva.
– Nálam mindegyik varázsruha – mondta Freya. –
Garantálom, hogy ez a ruha elvezet téged a tökéletes
boldogsághoz.
– Bárcsak garantálhatnád – mondta Dawn.
– Garantálom is – hangoztatta Freya a szívére tett kézzel, és
meleg, furcsa mosolyra húzta a száját. – Nyugodt
lelkiismerettel megígérhetem, hogy ha a menyasszony az én
egyik ruhámat viseli, akkor boldog esküvője lesz. Pláne, ha ez
a darab van rajta.
 Dawn nagyon szeretett volna hinni neki. Megnézte magát a
tükörben. A gombostűkkel megtűzdelt ruha tökéletesen állt
rajta, és ő nagyon erősen akarta, hogy szép legyen majd benne,
ahogy végigmegy az oltárhoz vezető úton. Ebben a ruhában
mindenkinek tetszeni fog, vége szakad az esküvői
előkészületekkel járó kicsinyes vitáknak, ő pedig
boldogságban egyesül a Crooke családdal. Mindenkinek ízleni
fog az étel, élvezni fogják a karaokét, a rémes narancsruhákon
meg egy szép napon jókat derülnek majd. Az a lényeg, hogy ő
és Calum egyesülnek a házasság szent kötelékében, és erre a
biztos alapra fogják felépíteni eljövendő boldogságukat. Al
Holly pedig nem lesz itt, hogy még jobban feldúlja Dawn
érzelmeit. Idővel elkopik majd a képe, és Dawn úgy fog
gondolni rá, mint egy rendes srácra, akivel egyszer régen
keresztezték egymást az útjaik, kellemes emlék marad, semmi
több.
Este hazaérve nehéz volt megőriznie a bizakodását, ugyanis
azt találta, hogy a bonbonokat, amiket korábban oly nagy
műgonddal, szemenként csomagolgatott, Calum áttette a
radiátor mellé, s ott megolvadtak.
– Bocs, hogy késtünk. Feltartóztattak az irodában –
mentegetődzött Raychel, amint kinyílt az ajtó.
– Semmi baj. Örülök, hogy itt vagytok. Kerüljetek beljebb.
Elizabeth Silkstone melegen üdvözölte Raychelt és Bent,
bevezette őket a házba, s a házon keresztül ki a takaros hátsó
kertbe, ahol John egy tagbaszakadt, vigyori képű fickó
társaságában éppen húst sütött a grillen. John íziben odament
hozzájuk, és szeretettel megölelte Raychelt.
– Szervusz, virágszál – mondta. – George, Janey – kiáltott
oda a nagydarab férfinak meg egy begyes, vörös nőnek a
közelben. – Ő itt Raychel.
– Örülök, édes – mondta a dús keblű Janey, és lehajolt
Raychelhez, hogy arcon csókolja. – Elizabeth, én és Duckó
iskoláskorunk óta ismerjük egymást. Együtt kínlódtunk a
latinórákon. Én mind a mai napig lábadozom.
– Én is itt vagyok – szólalt meg egy vékony, csinos szőke
feltűnő pocakkal, és befúrta magát Janey és George közé. –
Helen, vagy a becenevemen: Duckó. A latin triumvirátus
harmadik tagja.
– Csak nemrég ment férjhez – mondta Janey, hüvelykujjával
barátnője gömbölyödő hasára mutatva. – Az arcátlan! És az
ura ügyvédi irodában dolgozik. Mivé lesz így a világ!
– Gyere, igyál valamit – mondta Elizabeth, azzal belekarolt
Raychelbe, és elcipelte onnét. – Úgy örülünk neked. – Ben
időközben csatlakozott a grillsütőnél álldogáló férfiakhoz. –
Alig vártam, hogy bemutathassalak a barátaimnak.
– Tudják? – kérdezte Raychel.
– Csak annyit, hogy Bev lánya vagy – mondta Elizabeth. –
Együtt örülnek velem, hogy végre megtaláltalak. Hogy érzitek
magatokat a szép új lakásotokban? Sikerült berendezkednetek?
– Fogjuk rá – felelte Raychel, és mindjárt a közepébe
vágott: – Elizabeth, ma reggel kaptam egy levelet, amit még az
előző címünkről továbbítottak nekem. Anyámtól jött.
– Elhoztad?
– Igen – mondta Raychel a táskájában kotorászva.
– Menjünk be – javasolta Elizabeth. Van abban némi
ironikus, hogy míg ő éveken keresztül hasztalan kajtatott a
nővére után, addig Bev levele minden különösebb nehézség
nélkül eljutott Raychelhez.
John dolgozószobájában a hall végében Raychel odaadta
neki a borítékot.
Kedves Lorraine/Rachel!
Megtaláltalak? Kérlek, jelentkezz. Beleőrülök az
aggódásba, hogy vajon jól vagy-e. Újra látni akarlak. Nem
akarok tőled semmit, de valami fontosat kell mondanom.
Meglátogathatlak? Vagy gyere el te énhozzám.
A legjobbakat,
Anyád
Felnőtt ember létére Raychelnek remegett a kezében a levél,
amikor először olvasta. A levél kulcs volt a fejében nyíló
ajtóhoz, amely mögé a gyerekkori emlékeket zárta: a
lepusztult otthont, az idegeneket, akik kábítószerért jöttek,
Nathan Lunn durvaságát, meg az anyját, aki túl kába volt
ahhoz, hogy megfékezze a férfit, amikor az dühöngeni, törni-
zúzni kezdett. Ám Elizabeth felbukkanása erőt öntött belé.
Többé már nem érezte úgy, hogy egyedül vannak Bennel a
világban. John úgy törődött Bennel, akárha a fia lenne,
Raychelt pedig szinte beragyogta az Elizabethből áradó erő és
szeretet. Újdonsült családja körében nagyobb biztonságban
érezte magát, mint addig bármikor.
– Nem akarom látni, de azt hiszem, muszáj lesz. Hadd
mondja el, amit akar, aztán ne is lássam többé. Szerinted mit
tegyek?
Elizabeth megszorította Raychel kezét.
– Szeretnéd, ha inkább én mennék el hozzá?
– Nem kérhetek tőled ilyet.
– Dehogynem. Bízd csak ezt rám. – Elizabeth mély
lélegzetet vett, ahogy elhatározásra jutott. – Majd én
elintézem. Kiderítem, mit akar.
Amúgy is régóta esedékes volt, hogy találkozzon a
nővérével. Hisz neki is vannak vele lezáratlan dolgai.
 66. FEJEZET

West House-ban olyan szokásrend alakult ki, amely mintha

sohasem lett volna másként. Niki zöldséget aprított a
konyhában, amikor Grace hazaért. A férfi kinyitott egy üveg
bort, amely mellett három pohár várakozott türelmetlenül.
– Szép jó estét, Gracie – mondta Niki. – A húgomat hol
hagytad?
– Beugrott a városba. Cipőre van szüksége.
– Szüksége, az éppen nincs rá, viszont cipőbolond –
jegyezte meg Niki ragadósan harsány nevetéssel, és Grace
önkéntelenül elmosolyodott. Mennyire más ez a ház, mint a
régi otthona! Hiába voltak öregek a falai, fiatalos lendület járta
át, itt nem ismerték a síri hangulatot. Niki iPodjából Lily Allen
szólt. Gordon legfeljebb valami morbid rádióműsort hallgatott
volna, amit mintha a háborús időkből sugároznának. Vajon hol
lehet most Gordon, és mi jár e pillanatban a fejében? De nem
töprenghetett tovább, mert Niki a kezébe nyomott egy jó nagy
pohár chablis-t.
– Kóstold meg. Szerény véleményem szerint isteni.
– Segíthetek valamit? – kérdezte Grace.
– Nem, nem. Engem pihentet a főzés. Ma volt szerencsém a
világ legizgulósabb pácienséhez. Ötvennyolc éves
vállalatvezető, és halálosan retteg a tűtől.
– Hogy nyugtatod meg őket? – kérdezte Grace.
– Akupunktúrával.
– Na, ne!
– Vicc volt – felelte Niki, és csettintett a nyelvével. –
Bevetted, Grace! – Tekintetük összefonódott, és Grace tudta,
hogy Christie egy kicsit sem túlzott, amikor azt állította, hogy
a fivére egyre jobban kedveli őt. Ezt igazolták Niki következő
szavai:
– Én… mi mindketten nagyon örülünk, hogy itt vagy –
mondta azon az imádni való, mackósan mély hangján.
 – Köszönöm, Niki. Nagyon hálás vagyok mindkettőtöknek.
Igyekszem nem visszaélni a vendégszeretettel.
– Addig maradsz, ameddig csak akarsz, Gracie – mondta
Niki. Azután, hogy oldja a hangulatot, fejhangú áriázásba
kezdett, mert, mint a húga oly találóan megjegyezte, Niki nem
akarta kompromittálni Grace-t, amíg a vendégük, főképp azok
után, amiken a nő nemrégiben keresztülment. Niki tudta, hogy
Grace alighanem össze van zavarodva, és a legkevésbé arra
van most szüksége, hogy egy agglegény fogorvos szerelmet
valljon neki.
Mindazonáltal Grace olyan asszony, akire megéri várni. És
Nikita Koslov kezdte úgy érezni, hogy egész életében őt
kereste.
 67. FEJEZET

– El sem hiszem, hogy megint a végére értünk egy hétnek! –

mondta Christie, ahogy kitöltötte a hűs zinfandelt az öt
pohárba. – Mi jót csináltok a hétvégén? Olyan érzésem van,
mintha csak két perc telt volna el azóta, hogy ugyanezt
kérdeztem a múlt pénteken.
– Én meglátogatom Calum nénikéjét az idősek otthonában –
mondta Dawn.
– A kiskésit, ennyi izgalommal képtelenség versenyezni –
mondta Anna.
– Ne légy undok – nevetett Dawn. – Szeretné látni a
ruhámat, úgyhogy lefényképeztettem magam benne. A
templomba nem tud eljönni a néni, gyenge hozzá.
– Mi Christie-vel színházba megyünk – mondta Grace.
– A bátyám is jön – mondta Christie. – Tisztára
belehabarodott Grace-be.
– Ezt ne hagyd ki, Gracie – mondta Anna, szóról szóra
elismételve, amit korábban Paul és Laura mondott. Az ő
számukra is világos volt, hogy Niki igencsak kedveli az
anyjukat. Mindig nagyon feldobott volt Grace közelében, s
noha Grace azt állította, hogy Niki mindenkivel ilyen,
merthogy ilyen a természete, a gyerekek egy szavát sem hitték.
Kedveli-e annyira Nikit, hogy igent mondjon neki, ha randevút
kér tőle?, kérdezte Paul. Igazság szerint Grace-t megrémítette
a gondolat: belebonyolódni egy új kapcsolatba, egy normális
kapcsolatba mindazzal együtt, ami vele jár. Ijesztő gondolat.
Főképp, ha az embernek ötvenöt éves a teste, habár a többéves
jógázásnak köszönhetően még mindig fantasztikus formában
van. Niki ötvenéves. Vajon a férfiakat is aggasztja a testük
állapota, amikor új partnerre lelnek?
– Mihez kezdesz most, hogy vége a forgatásnak? Nem érzed
majd elveszettnek magad? – kérdezte Raychel Annát.
– Hát – Anna előredőlt, hogy megossza velük a titkot. – Mr.
Darq holnap este értem küldi a kocsiját. Azt mondja, van
valamije a számomra.
– Micsoda? – kérdezte Dawn csillogó szemmel.
– Halvány gőzöm sincs. Azt mondja, nem fog sokáig
tartani. – Nagyot sóhajtott a gondolatra, hogy másodszor is el
kell majd búcsúznia a férfitól.
– Hú, de izgi – vigyorgott Christie. – Vajon mi lehet az?
Nem fúrja az oldaladat a kíváncsiság?
Anna bagatellizálni próbálta az izgatottságot, amely
végigfutott rajta a gondolatra, hogy viszontláthatja Vladot.
– Kénytelen vagyok várni, egyebet nem tehetek. – Az
elmúlt héten számtalanszor gondolt Vladimir kezére a szíve
fölött. Egyik éjjel még álmodott is róla, álmában a férfi vad
volt és mord, és azzal fenyegette Annát, hogy felfalja. Habár
az álomnak vége szakadt, mielőtt Vlad beválthatta volna az
ígéretét, így sosem derült ki, hogy szó szerint vagy
metaforikusan értette. Anna azon tűnődött, képes lesz-e majd a
férfi szemébe nézni azok után, hogy álmában csak úgy vibrált
köztük a levegő. Vladimir Darq. Egyre többet gondolt rá, s ez
nyugtalanította. Semmi értelme nem lenne kötődést kialakítani
egy ilyen emberrel. Ám nagyon jól tudta, hogy most épp azt
teszi.
– Én pedig vásárolni megyek a nagynénémmel – mondta ki
Raychel egy szuszra.
Nagy vonalakban beszámolt arról, hogy felvette vele a
kapcsolatot egy rég elveszett nagynénje, aki valami
fantasztikus véletlen folytán a környékükön lakik.
– Nahát – mondta Christie. – Nem gondoltam volna, hogy a
való életben is történnek csodák. Most biztos boldog vagy.
– Ez hosszú és bonyolult történet – mondta Raychel. –
Zanzásítva mondtam el.
– Minden jó, ha jó a vége – mondta Dawn.
Raychel arcán széles mosoly ömlött el. Úgy örült, hogy
elmondhatta a kolléganőinek a története egy részét: a szebb
részeket. Oly könnyű volt megszeretnie ezeket a nőket. Hiszen
elfogadták őt anélkül, hogy ismerni akarták volna múltjának
minden egyes apró részletét. Raychelnek olyan érzése volt,
mintha egy nagy, puha takaró ölelné körül. Elégedett volt, még
ha aggasztotta is, hogy az anyja újból felbukkant az életében.
De most már ott van neki Elizabeth, aki mellette áll, és ettől
olyan biztonságban érezte magát, mint még az édes Ben
mellett sem.
Miután a többiek elmentek, Dawn a bárpulthoz telepedve
nézte a zenekart.
– Ma nem énekelsz? – kérdezte a pultos, amikor Dawn
megrendelte nála az italát. – A múltkor szuper voltál.
– Egyszeri alkalom volt – mondta Dawn, de titkon
elégedettséget érzett.
– Az üzletvezető beszélni akar veled. Szerintem fel fog
kérni, hogy énekelj nálunk.
– Ó? – képedt el Dawn. Hízelgett neki a dolog, de nem
szívesen állt volna ki a színpadra egyedül. Al addigra
visszamegy Kanadába, és a szólókarrier soha nem szerepelt
Dawn tervei között.
– Mondd meg neki, hogy köszönöm, de inkább nemet
mondanék – mondta. – Mindenesetre kedves az ajánlata.
– Kár – mondta a pultos. – Pedig remekül együtt tudtál
működni a zenekarral. Megkérhetnéd őket, hogy vigyenek
magukkal.
Dawn udvariasan felnevetett, ám a pultos szavai fájó pontot
érintettek. Közös turnék képeit varázsolták elé, ahol együtt
állítják fel a színpadot a fiúkkal, és örömzenélnek a kanadai
hegyek s a meleg, narancsszín naplementék háttere előtt.
Ekkor Al Holly karját érezte a derekán. Alig egy
másodpercig tartott, Dawnnak mégis szinte szárnya nőtt tőle.
– Nagyon el vagy gondolkodva – mondta Al. – Mi jár a
fejedben?
– Semmi különös – mondta Dawn. – Hogy vagy? Milyen
heted volt?
– Egész jó – mosolygott a fiú, és úgy csillogott a szeme,
mint a hamis gyémánt. – Hát te hogy vagy, Dawny Sole?
Szerettelek volna ma este is felhívni a színpadra, de láttam,
hogy nagyon beszélgetsz a barátaiddal. Egyszer se néztél rám.
Dawn érezte, ahogy elönti az arcát a pír. Alnek oly
gyönyörű volt a hangja. Dawnra senki emberfia nem lehetett
volna felkavaróbb hatással, George Clooney-t is beleértve.
– Valahányszor felnéztem, te éppen lesütötted a szemedet –
felelte Dawn. – Úgy látszik, nem voltunk összhangban.
– Én nagyon sokszor néztem rád – mondta Al. – Nem is
tudom, mi lesz velem péntekenként, ha nem láthatlak többet.
– Fogadok, hogy minden lánynak ezt mondod – mondta
Dawn reszkető mosollyal az ajkán.
– Nem, Dawny – mondta Al. – Nem vagyok szoknyavadász.
Az én nőm a zene. De hogyha…
A terem zavaros ürességbe olvadt Dawn háta mögött. Nem
létezett semmi, csak ő meg az imádni való Al Holly, és alig
várta, hogy a fiú befejezze a mondatot. De nem tette. Helyette
annyit mondott: – Kólát vagy sört?
Dawn meg tudta volna ütni. De persze neki vőlegénye van,
úgyhogy flörtölés kizárva. Semmi értelme bonyolítani a
dolgokat. Mintha nem lennének így is épp eléggé bonyolultak!
Lelkének egy része, igencsak tetemes része nem óhajtott
helyesen, becsületesen és illedelmesen viselkedni. Hanem azt
akarta, hogy Al Holly szájon csókolja, szenvedéllyel, hadd
érezze Dawn az ízét. Dawn olyan dolgokat akart művelni a
fiúval, hogy amellett még Paris Hilton szerelmi élete is a Teréz
anyáéhoz hasonlítana.
– Egy diétás kólát. Kicsit.
– Akkor kettő kis diétás kólát kérek – mondta Al a
pultosnak, aztán visszafordult Dawnhoz, és megkérdezte: –
Hogy állnak az esküvői előkészületek?
Dawn nem kívánt az esküvői terveiről beszélni. Elengedte
hát a kérdést a füle mellett, és feltett helyette egy másikat.
– Ti írjátok a számaitokat?
– Vannak saját számaink, igen. Ami azt illeti, a héten is
írtam egyet.
 – Mi a címe?
– Még nincs kész. Remélem, jövő hétre megleszek vele –
mondta Al. – Egyébként… az este még játszanunk kell egy
zártkörű rendezvényen. Szóval csak öt percig maradhatok.
– Hogyne, persze – mondta Dawn.
– Tarts velünk, a fiúk nem bánnák. Kölcsönadom a
kalapomat, mintha te lennél a roadie-nk.
– Kösz – mosolygott Dawn. – De azt hiszem, jobb, ha
hazamegyek.
– Inkább el se mennék a buliba, szívesebben ücsörögnék itt
veled, hogy egy-egy sör mellett elbeszélgessünk a zenéről,
gitárokról, vagy amiről csak kedved van beszélgetni.
– Úgysem ihatok, mert vezetek.
– Lehet, hogy elcsenem tőled a slusszkulcsot.
– Akkor hogy jutok haza?
A kérdés ott lógott köztük a súlyos csöndben, és mindketten
tudták, mi lett volna rá Al válasza.
Dawn úgy érezte, mindjárt szétrobban a testét hevítő
forróságtól.
– Hol lesz a buli? – kérdezte.
– A hely neve Maltstone Lodge. Tudod, merre van?
– Igen, nincs is messze. – Dawn hosszan ivott, és észrevette,
hogy Al már megitta a kóláját.
– Menned kell – mondta Dawn.
– Úgy van – felelt Al, de nem mozdult meg. És Dawn sem.
– Én…
– Dawn… – Mindketten egyszerre kezdtek beszélni. Al
keze egy pillanatra felemelkedett, aztán lehanyatlott. Majd ívet
írt le, aminek a lány arca volt a végpontja. Alighogy ujjai
Dawn orcájához értek, valaki odakiáltott neki a bárból:
– Al. Indulhatunk, haver. Halihó, Dawny. Hogy s mint?
Al felsóhajtott.
 – Samuel mindig pocsékul időzít.
– Vagy épp ellenkezőleg, nagyon is jól – mondta Dawn.
Isten tudja, mitől mentette most meg őket Samuel. Dawn el
sem tudta képzelni, milyen érzéseket korbácsolt volna fel a
lelkében egy Al Hollyval váltott csók. Minden erejével azon
volt, hogy megőrizze a hidegvérét, mégis kudarcot vallott.
Al benyúlt a farmerja farzsebébe, és előhúzott egy darab
papírt.
– Ez itt a mobilszámom. Hátha szükséged lesz rá. Ha
beszélgetnél valakivel. Barátilag.
Dawn elvette a cetlit. Úgysem fogja felhívni, nem hívhatja
fel, de azért jó, ha megvan neki a szám.
– Tudom, hogy nem fogsz felhívni – mondta Al, mintha
olvasna a gondolataiban. – De szeretném remélni, hogy talán
mégis.
– Köszönöm. Ha nem hívlak, azért itt leszel a jövő héten?
– Persze.
– Szia.
– Szia.
Al finoman megpöckölte a lány orra hegyét. Ez az apró
kézmozdulat is elég volt hozzá, hogy felszítsa Dawn érzéseit,
amelyek szétáradtak a testében.
Francba – végzetesen belezúgott a srácba, és azt remélte,
hogy mielőtt Al örökre eltűnik az életéből, egyszer még
érezheti a csókja ízét. Csak egyszer.
A hazaérkező Annát egy csomagocska várta az ajtóban.
Fújtatva tépte fel a papírt, és egy parányi fekete tangát talált
benne. Belépett a házba, és ledobta az előszobai kisasztalra.
 68. FEJEZET

Azt állítani, hogy Anna feszült volt szombat este, míg a

kocsira várt, egyenértékű azzal, mint ha azt mondanánk, hogy
„a nap kicsinyt forró”. Mi a ménkűt akarhat adni neki a férfi?
Bármiről legyen is szó, az mellékes ahhoz a tényhez
viszonyítva, hogy újra láthatja Vladimirt. A várakozás szinte
eszét vette. Árkot fúrt az előszobaszőnyegbe a fel-alá
járkálásával, mire végre meghallotta a kocsit, ahogy megáll a
ház előtt.
Kétszer is elejtette a kulcsait, miközben be akarta zárni a
házat, és az sem lendített az önbizalmán, hogy viccelődni
próbált a saját két bal kezéről a humorérzék ellen beoltott
román sofőrrel.
Vladimir a háza előtt várt rá, lába terpeszben, karja
összefonva az állógalléros, hosszú, nyitott zakó fölött, ami
csábosan tekintélyparancsolóvá tette a megjelenését. Anna
nagyot nyelt, amikor a férfi a kezét nyújtotta felé, hogy
kisegítse a kocsiból. Ez a szívet megérintő keze!
– Anna, örülök, hogy újra látom – szólalt meg. Milyen
lovagias! Tony leglovagiasabb megmozdulása az volt, amikor
egyszer kijelentette, nem mászna át Annán, hogy Angelina
Jolie-hoz férkőzzön, ha mind egy ágyban feküdnének. De még
ezt is elfuserálta, mert utána megkérdezte Annát, mit szólna
valamikor egy hármashoz. Ő kategorikusan nemet mondott.
Mellesleg, Tony gondolkodásmódjának ismeretében Anna azt
sem tartotta kizártnak, hogy a fiú alkalomadtán inkább két
idegen pipit csípne fel, őt meg szépen kihagyná a buliból.
Bementek Darq House-ba. Annát felvillanyozta, hogy újra
itt lehet. Farkát propellerként csóválva előbattyogott Luno, és
odanyomta a pofáját Anna kezéhez.
– Szevasz, cimbora, te is hiányoztál – suttogta neki Anna.
Luno hagyta magát megdögönyözni, azután visszavonult a
kosarához, és beleheveredett, de szemét mindvégig a gazdáján
tartotta, aki most épp bort öntött két kupába, s az egyiket
Annának nyújtotta.
 – Noroc! – mondta, ami nyilván azt jelenti:
„egészségünkre!”, így Anna is utánamondta a szót, mielőtt
ivott. Ahhoz képest, hogy szüzek vére, egészen ízletes volt a
bor. Nem csoda, hogy a vámpírok szakadatlanul szomjasak.
– Anna, jövő héten kerül megrendezésre a Balul Lună Plină.
– Hogy micsoda?
– Bál a telihold tiszteletére. Itt, Darq House-ban.
– Egy bál?
– Úgy van.
– Itt?
– Igen. Természetesen ön is hivatalos rá.
– Én?
– Igen, maga.
– A bálba?
– Igen. Szeretném, ha eljönne.
Anna agyán sötét gondolat futott át.
– Ez nem valami meglepetésbuli, ugye? Ahol egyszer csak
előtoppan Jane, és megkér, hogy sétálgassak anyaszült
meztelenül valami speciális kifutón?
Vladimir mosolygott. Féloldalasan. A szeme csillogott. Hát
persze hogy ez nem kontaktlencse, ugyanis Anna eleinte arra
gyanakodott.
– Nem, nincs benne semmi átverés, ruhában lesz mint a
vendégem. Megbecsült vendégem.
– Jaj nekem, hisz nincs is báli ruhám. Mi az előírás ilyen
alkalmakra? Nagyestélyi, kisestélyi?
Vladimir feltartotta egy ujját, hogy elhallgattassa, aztán
felállt a székéből, alig egy percre eltűnt, és amikor visszajött,
hosszú, puha, ezüstszínű ruhatasak lógott a karján. Lehúzta
rajta a cipzárt, szétnyitotta, és egy álomszép, hosszú ruhát
varázsolt elő belőle az éjszakai égboltot idéző kék színben.
Anna úgy eltátotta a száját, hogy az álla csaknem a dekoltázsát
verdeste.
 – Mondtam, hogy van valamim a maga számára – szólalt
meg Vladimir.
– Igaza volt, ez tényleg nem tányér! – kapkodta a levegőt
Anna. – Csak nem az enyém?
– De igen – mondta Vlad. – Ne aggódjon, a méret tökéletes.
Fel sem kell próbálnia. Bízzon bennem, és csak jövő
szombaton vegye majd fel. A hozzá való fehérneműt is el
fogom küldeni, de azzal még van egy kis munkám. Kilenckor
megy magáért a kocsi.
– Hozzak egy üveg valamit?
Vladimir helytelenítő pillantásban részesítette. Amit a nő
nemleges válasznak értelmezett.
– Köszönöm, Vladimir, ez csodaszép. Sosem volt még ilyen
gyönyörű ruhám.
– Magától értetődik, hisz ez egy Vladimir Darq.
Anna elmosolyodott, és felnézett az előtte álló fekete hajú,
telt és piros ajkú férfira, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
Vladimir túlontúl szép. Hogy fog ő ezek után visszatérni az
átlagos, sorozatnézős szombat estékhez, amikor magányosan
költi el szegényes vacsoráját? Anna hirtelen úgy érezte, hogy
üresség tátong a lelkében, és belekortyolt a vörösborába,
nehogy elbőgje magát.
– Tudja, ugye, hogy a műsor csütörtökön este kilenckor
megy adásba? Az új fehérnemű péntektől lesz kapható a
boltokban, szóval az időzítés maga a tökély.
– Igen, tudom. – Még öt nap, és kiderül, hogy Anna
bolondot csinált-e magából, egy életre tönkretéve Vladimir
Darq karrierjét. Jóságos Isten, hogy fog másnap
bemerészkedni a munkahelyére? És miért este kilenckor, a
vízválasztó után? Nem mert rákérdezni. Nem volt benne
biztos, hogy tudni akarja a választ. Most már nincs mit tenni:
kivárja a műsort, megnézi, aztán belehal a szégyenbe.
Anna letette a kupáját. Nem kívánt visszaélni a férfi
vendégszeretetével.
– Hát akkor, köszönöm a szép ruhát.
 – Jövő szombaton este háromnegyed kilenckor ott lesz
magáért a kocsi. – Vladimir kezet csókolt neki, és Anna egész
úton hazafelé a férfi csókját viselő kezét ringatta. Még a Tony
ajándékaként érkezett tanga sem tudta visszarántani a
valóságba. Hamarosan úgyis kénytelen lesz leszállni a földre.
De kérlek, Istenem, add, hogy még egy hétig kedvemre
repkedjek a felhők fölött!
 69. FEJEZET

Dawn örömmel konstatálta, hogy senki sem óhajt vele

tartani vasárnap délután az idősek otthonába Charlotte
nénihez. Kötötte az ígérete, hogy megmutatja az öreg
hölgynek az esküvői ruhájáról készült fényképet, s ez kiváló
ürügy volt a számára, hogy ne kelljen báránysültet vacsoráznia
leendő családja körében, és elviselni a hajmeresztő
célozgatásokat arra nézvést, hogy mi minden vár rá a rettegett
lánybúcsún. Denise már be is szerzett pár gigantikus méretű
felfújható fütyit, míg Demi feliratos pólókról gondoskodott.
– Empty Headtől veszem őket potom pénzért – jelentette ki
nagy büszkén. – Csak negyven fontodba lesz, Dawn. – Dawn
felfigyelt rá, hogy neki lesz negyven fontjába.
Dawn nem akart negyven fontot kiadni pólókért egy csapat
idegennek, amelyeken ráadásul minden bizonnyal valami
trágár és kínos felirat virít majd. De aztán elképzelte, milyen
képet vágna Demi, ha ő most hangot adna a véleményének, s
hogy ugyanaz a kifejezés menten átragadna Denise és Muriel
arcára is. Kinyitotta hát az erszényét, és átadott neki két
húszfontost.
– Pofátlanság, hogy vele fizetteted ki a pólókat, amiket te
rendeltél – jegyezte meg Denise.
– Telik neki rá a Charlotte nénitől kapott zséből, vagy nem?
– vágott vissza Demi, mintha Dawn ott se lenne.
– De, biztosan – mondta Denise, és szemöldökét felvonva,
reménykedve nézett Dawnra.
– Neked nem tartozom valamivel, Denise? A felfújható…
micsodákért – kérdezte Dawn, miközben utálta magát, utálta a
saját gyengeségét, és utálta a tényt, hogy minél közelebb kerül
Crooke-ékhoz, annál jobban eltávolodik tőlük.
– Negyven fontban benne van az egész – mondta Denise.
– Akkor jövök neked egy tízessel. Már csak harminc van
nálam.
 – Okés – mondta Denise sugárzó mosollyal, mint aki remek
üzletet kötött.
Az idősek otthonában Dawn Charlotte Sadler után
érdeklődött a recepciós pultban ülő nőnél. A nő arcán
búbánatos mosoly terült szét, amikor Dawn elmagyarázta,
hogy ki ő, és miért jött.
– Pillanatnyilag elég gyenge és zavart a néni – mondta. –
Félek, hogy nem nagyon tud majd válaszolgatni.
– De hát olyan jól volt, amikor legutóbb itt jártam – mondta
Dawn.
– Ez már csak így van, kedvesem. A leépülés olykor
villámgyors folyamat. – Kijött a pult mögül, és intett
Dawnnak, hogy kövesse Charlotte szobájába.
– Nem fogom kifárasztani – ígérte Dawn, ahogy a nő
mögött lépkedett a szőnyeggel borított folyosón. – De
megígértem neki, hogy eljövök.
Dawn múltkori vizitje óta drasztikus változás állt be a néni
állapotában. Kövér párnákkal megtámogatva félig ült, félig
feküdt, hosszú haja kísérteties fehér szálakban borult a vállára,
és szemlátomást le is fogyott. Törékenynek tűnt, mint egy
madárka, s éppen szundikált, fogatlan szája nyitva, orcája
mélyen beesett.
– Charlotte, kedves – szólította a nő csendesen, és
megpaskolta a kezét. – Charlotte, látogatója van.
Az öreg hölgy felnyitotta a szemét. Tekintete a felismerés
jele nélkül úgy siklott át Dawnon, mintha ő is a bútorzat része
lenne.
– Üldögéljen vele egy kicsit – mondta a nő, és megindult az
ajtó felé. – Kér egy kávét vagy teát?
– Egy kávé jólesne, köszönöm – mondta Dawn, azzal leült a
Charlotte ágya melletti székre.
– Tejjel, kevéske cukorral, ha nem jelent gondot.
– Ugyan már, kedvesem – így a nő. – Nálunk mindig van
friss kávé!
 Dawn szemügyre vette az öreg hölgyet. Úgy tűnt, nehezen
lélegzik, és sokkal vénebbnek látszott, mint előző alkalommal.
– Charlotte néni – szólította meg halkan Dawn. – Tetszik
emlékezni rám? Dawn vagyok. Calumnak, a néni
unokaöccsének a menyasszonya. Pár hete meglátogattuk, és
akkor azt mondta, szeretne látni egy képet az esküvői
ruhámról. A legutolsó próbán lefényképeztettem magam a
néninek, hogy megnézhesse.
Charlotte tekintete visszavándorolt Dawnra, és az öreg
hölgy alig észlelhetően biccentett. Dawn elővette a fényképet a
táskájából.
– Nagyon szép – folytatta Dawn. – Elefántcsontszínű,
parányi barackszín rózsákkal a nyakvonalnál, a dereka V
alakú, a szoknyarész leér a földig. Meg tetszik nézni? –
Odatartotta a fényképet Charlotte elé. Örömmel látta, hogy az
öreg hölgy ránéz a képre, és utánanyúl.
– Nem akartam cserbenhagyni, Charlotte néni, hiszen
megígé…
– Nagyon boldognak látszol – mondta Charlotte reszelős
hangon. – Szép ez a cipő.
Milyen kár, gondolta Dawn. A néni nem is látja rendesen a
képet.
– Ki ez a férfi?
– Melyik? – kérdezte Dawn.
– A kalapos.
– Ó, ő csak… – Természetesen nem volt férfi a fotón. Dawn
a hasára ütött, és kitalált valamit, csak hogy ne zavarja még
jobban össze a nénit.
– Övé a bolt – mondta.
A fotó kihullott Charlotte néni kezéből. Ahogy Dawn
lehajolt érte, hogy felvegye, Charlotte nyugodt, könnyterhes
hangon így szólt:
– Jaj, Dee Dee, mit csinálsz? Mi azt szeretnénk, hogy
boldog légy. – Az öreg hölgy bal keze Dawn kezére hanyatlott,
és olyan erővel szorította meg, amire egy ilyen törékeny
asszony aligha lehet képes. Azután elhomályosult a tekintete,
és törődött sóhajjal lehunyta a szemét. Mire a nő meghozta a
kávét, addigra újból elbóbiskolt.
– Meg tudta mutatni neki a fényképet? – kérdezte.
– Végül is igen – mondta Dawn, de közben gondolatok és
emlékek száguldoztak keresztülkasul a fejében. Biztos rosszul
hallottam. Tényleg Dee Deenek szólított? – Azt mondta,
szeretné, ha boldog lennék.
– Nem létezik, hogy megszólalt – mondta a nő
hitetlenkedve. – Már jó ideje nem beszél.
– Nagyon fura volt… Dee Deenek szólított, anyám és apám
szólított így még régen, aztán megfogta a kezemet…
Dawn elhallgatott. Ez a nő most nyilván azt gondolja róla,
hogy meghibbant.
– Hát, ennek igazán örülök – mondta a nő együttérzéssel. –
Vannak emberek, akik azt látják, amit látni akarnak, ezt már
sokszor megtapasztaltam, főleg ezen a helyen.
Dawn két hajtásra kiitta a sok tejtől meglangyosodott kávét.
Puha csókot nyomott Charlotte néni arcára. Alvás közben
olyan felszínes volt az öreg hölgy lélegzése, hogy Dawn azon
tűnődött, talán most látja utoljára élve. Egy percig sem bánta,
hogy betartotta az ígéretét és meglátogatta, csakhogy Charlotte
szavai mélységesen felkavarták, így alaposan tele kellett
szívnia a tüdejét friss levegővel, mielőtt elindult a kocsival
hazafelé. Bárcsak ő is azt láthatta volna a fotón, amit Charlotte
látott rajta! Dee Dee? Szörnyen furcsa.
 70. FEJEZET

– Na, volt újabb ajándék a küszöbödön? – Christie ezzel a

kérdéssel fogadta Annát hétfőn reggel.
– Egy tangabugyi – felelte Anna színtelen hangon.
– Miben sántikál ez a fiú? – kérdezte szónokiasan Grace.
Párkapcsolatok! Van ember, aki kellemes élményekkel
büszkélkedhet e téren, az ifjú Raychelt kivéve, aki minden jel
szerint álomkapcsolatban él Bennel.
– Vajon mit akar üzenni azzal a tangával? – kérdezte
Raychel.
– Tudja a fene – mondta Anna. – Egyébként sem értem, ki
venné fel azt az izét. Alig takar valamit.
– Épp az a cél – mosolygott Christie. – Ez nyílt utalás a
szexualitásra!
– Vajon ezen a héten mi lesz a meglepetés? – kérdezte
Dawn. – Lehet, hogy ő maga. Meztelenül odaheveredik a
lábtörlődre.
– Nem tudom – mondta Anna. – Annyi biztos, hogy még
mindig együtt van a ványadt farú nőjével, de ha legközelebb
mégis személyesen állít oda hozzám, hát engem nem tud
meghatni, ugyanis más dolgom lesz.
– Hogyhogy? – kérdezte Grace.
– Hát – kezdte Anna –, ha addig még nem hagytam el az
országot, merthogy csütörtökön megy adásba a műsor, akkor
Vladimir Darqnál leszek a telihold tiszteletére rendezett bálon.
Ezt próbálja meg bárki is lepipálni! – Azután beszámolt nekik
a ruháról, amelyet Vladimir készített neki.
– Ejha! – ámuldozott Dawn. – Ilyen egy igazán figyelmes
férfi.
– Sokra megyek a figyelmességével, ha egyszer nem is
járunk együtt, és a bál után soha többé nem fogom látni, aki
meg elméletileg a párom lenne, attól semmit sem kapok. Hogy
jön ez össze? – zsémbelt Anna.
 – Egyszerűen rosszul választottál – mondta Christie. – Én
királynőnek éreztem magam a férjem oldalán. Mindennap
hálát adtam érte a sorsnak, hogy mellettem van.
Egy napon én is így érzek majd Calum iránt?, mélázott
Dawn. Az én szemem is elfelhősödik majd, ha rágondolok?
Előre tudta a választ, máskülönben miért hurcolta volna
magával mindenüvé azt a cetlit a gitáros telefonszámával?
Önként vállalta, hogy hozza a kávét, mielőtt agya további
őrjítő kérdésekkel kezdené bombázni.
Aznap délután Christie megjelent a részlegvezetői
értekezleten. James McAskill is ott volt, és Christie mellett
foglalt helyet. Az asztal átellenes oldalán Malcolm felfigyelt
rá, hogy csillog a nagyfőnök szeme, amikor a nővel beszél.
Azt is látta, hogy Christie megérinti a főnök kezét, amint, még
az értekezlet előtt, bizalmasan közöl vele valamit. Amikor
aztán kezdetét vette a megbeszélés, James McAskill először is
kifejezte a büszkeségét a Mrs. Somers vezénylete alatt zajló
ötletbörze sikerességét illetően. Malcolm türelmesen
végighallgatta Christie prezentációját a projekt folyamatos
bővüléséről, ennek illusztrálására a leghasznosabb ötletekből
említett néhány példát, ezek közül is kiemelve a forgalmi
adatok feldolgozásával kapcsolatos új programtervezetet,
amelyet a rothwelli leányvállalat egyik ügyvezetője dolgozott
ki. Christie mindenkit elbűvölt az előadásmódjával és a
lelkesedésével. Azután Malcolm került sorra egy lapos
beszéddel a sajtrészleg helyzetéről, próbálta elkenni a
csalódást keltő számadatokat, miközben igyekezett nem
tudomást venni a hallgatóság alig leplezett ásítozásáról.
Mindezek után még McAskill számon kérő jellegű kérdéseit is
el kellett tűrnie, melyekre hebegve blöffölt valami válaszfélét.
McAskill csúnyán lejáratta. Az asztal körül ülők általános
derültséggel fogadták megszégyenülését. Malcolm gyűlölte
McAskillt. Meg azt a nőt is. Tom Cruise legyek, ha ezeknek
nincs viszonyuk, gondolta. Talán itt az ideje, hogy Mrs.
McAskill is megtudja, mi folyik a háta mögött. Majd ő lerántja
a leplet a párocskáról, és meglátjuk, akkor is így
törleszkednek-e majd egymáshoz!
 71. FEJEZET

Másnap a munkaidő végén Anna épp indulni készült,

amikor eszébe villant valami, s egy utasszállító repülőgép
sebességével és hangerejével robbant ki belőle:
– Francba, nincs cipőm!
– Te most magadban beszélsz? – kérdezte Dawn.
– Nincs cipőm szombatra! Ruhám van, cipőm viszont nincs!
Úristen! Hogy felejthettem el, hogy még vennem kell egy
cipőt?
– Hányas lábad van? – kérdezte Christie.
– Harmincnyolcas. A fene egye meg! Most honnét akasszak
le egy sötétkék ruhához illő cipőt? Nekem csak fekete magas
sarkúm van!
– Senki nem fogja észrevenni, ha elég hosszú a ruha –
vetette közbe Raychel.
– Biztos, hogy csupa elegáns népek jönnek a bálba. Észre
fogják venni. Vladimir is észre fogja venni. És én is látni
fogom! El sem tudjátok képzelni, milyen gyönyörű az a ruha,
nem vehetek fel hozzá akármilyen cipőt! Tetőtől talpig szép
akarok lenni, és Vladimirt sem hagyhatom cserben. A rohadt
életbe! Kénytelen leszek bemenni Meadowhallba, de úgysem
találok majd semmit, mindig így szokott lenni!
Christie, akár a megtestesült nyugalom, kihalászta a
táskájából a kulcsait.
– Az enyém is harmincnyolcas. Gyere el hozzám, és
kerítünk neked valamit. Nekem a világ minden színében van
cipőm. Tulajdonképpen… – Egy pillanatra elgondolkodott,
azután bólintott. – Igen, tulajdonképpen csaphatnánk nálam
egy klassz kis csajos estét. Együtt nézhetnénk veled a műsort,
Anna.
– Nahát, ez pompásan hangzik – mondta Raychel
lelkesülten.
 – Nem hiszem, hogy meg merem nézni a műsort
társaságban. – Anna a kezébe temette az arcát, és halkan
szitkozódott.
– Ne butáskodj – csapott játékosan a lány karjára Grace. –
Már alig várjuk, hogy láthassunk a tévében.
– Jobb lesz, ha munka után egyből Meadowhallba megyek –
sóhajtott Anna. – Kösz a felajánlást, Christie, de nem
szeretném a véletlenre hagyni.
– Túl sokat aggályoskodsz – felelte Christie.
– Jó, jó, én is tudom! – morogta Anna.
– Gondold azt, hogy a tündér keresztanyád vagyok –
mosolygott Christie. – Bízz bennem.
Raychel ajtót nyitott Elizabethnek, Johnnak és Ellisnek, és
szívélyesen betessékelte őket. Ben nagyon megszerette a
kisfiút, remekül értett a gyerekek nyelvén. Raychelnek
borzasztóan tetszett, hogy Ellis „Ray néninek” szólítja.
Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy neki soha nem lehet
saját gyermeke.
– Jobb, ha szólok, lehet, hogy újabb levelet fogsz kapni
anyádtól – mondta Elizabeth, ahogy Raychel mögött a
konyhába lépett. Ben máris négykézláb mászkált a padlón
Ellisszel a hátán, és nyerítő hangokat hallatott. – De nincs
miért aggódnod – nyugtatta meg Elizabeth az unokahúgát. –
Levelet írtam neki a nevedben. Megérdeklődtem, hogy
elmehetek-e hozzá, vagyis hogy te elmehetnél-e hozzá jövő
vasárnap délben. Csak ennyit, és Lorraine-ként írtam alá. Ha
jön rá válasz, add rögtön oda nekem.
– Köszönöm – Raychel mindössze ennyit mondott, mert
nem is kellett többet mondania.
Mr. Williamson, Anna szürkehályogtól szenvedő
szomszédja egy csomaggal csengetett be hozzá öt perccel azt
követően, hogy Anna visszaért Meadowhallból. Minden úgy
történt, ahogy előre sejtette, hiába járta be a
bevásárlóközpontot, semmit sem talált kékben. Úgy tűnt,
hiánycikk ez a szín. Míg csak a Vladimir Darq-féle tervezők
divatba nem hozzák a fekete helyett.
 – Ezt egy fiatalember hagyta itt magának – mondta Mr.
Williamson. – Mondtam neki, hogy majd én átadom.
Tony? Anna feltételezte, hogy ez is egy újabb meglepetés,
és lassacskán kezdett elege lenni a meglepetésekből. Hanem
amint Mr. Williamson előbűvölte a csomagot a
bevásárlószatyrából, Anna azonnal tudta, hogy ezt csakis
Vladimir Darq küldhette. Az elegáns ezüstszínű
selyempapírban a leggyönyörűbb halcsontos fűző bújt meg a
báli ruhájáéval megegyező kék színben, hozzá illő bugyival,
valamint egy pár fényes, kék színű harisnyával egyetemben. A
fűzőt parányi, kék gyöngyök díszítették, mindegyiket kézzel
öltötték oda. Vajon minek fáradt vele ennyit a férfi, hiszen a
kutya se fogja látni. Több munka volt ebben a fűzőben, mint a
ruhában, márpedig a ruha is temérdek munka lehetett. Anna
szíve zakatolni kezdett, de úgy, ahogy még Tony rózsájától,
tányérjától és bonbonjától sem.
 72. FEJEZET

Malcolm hete kaján várakozással telt, alig fért a bőrébe. Ám

egészen csütörtök reggelig kellett várnia, hogy amit kifőzött, a
Diana McAskillnek küldött névtelen levele végre robbanáshoz
közeli állapotba lendítse az eseményeket. Levegőt is alig
kapott izgalmában, amikor megpillantotta a főnök finoman
előkelő nejét méltóságteljesen végigmasírozni az irodán,
egyenesen azt a lotyót, Christie Somerset célozva meg. Látta,
ahogy Christie felemeli a fejét, és ránéz a nőre, akivel
szemben oly nyilvánvaló az árulása, és azt várta, hogy Diana
McAskill mindjárt egy pofonnal törli le a másik nő képéről a
szenteskedő vigyort. Ám ez sajnos nem történt meg. Diana
csupán odahajolt Christie-hez, és mondott neki valamit, mire ő
felállt, és szótlanul követte Mrs. McAskillt az egyik
tárgyalóba. Na persze, töprengett Malcolm, Diana McAskill
sosem alacsonyodna le odáig, hogy nyílt színen hajba kapjon
egy nőtársával. Inkább négyszemközt, verbális fegyverekkel
végez Somersszel.
Malcolm várt még néhány percet, aztán felmarkolt egy
paksamétát, és céltudatosan Christie keresésére indult. A
tárgyalóterem üvegablakán át elébe táruló látvány enyhén
szólva lehangoló volt. Diana McAskill szemlátomást feldúlt
volt, Christie Somers meg vigasztalgatta! De Malcolm máris
jobb kedvre derült, amikor eszébe jutott, lehetséges, hogy
Christie most vallja meg a nagyfőnökkel folytatott viszonyát,
és ezért sír az a nyomorult asszony.
– Segíthetek? – szólította meg a férfit Grace, elvonva a
figyelmét az üveg mögötti történésekről.
– Izé, én csak ezt szerettem volna átadni Christie-nek.
– Majd odaadom neki – mondta Grace a kezét nyújtva.
Malcolm el nem engedte volna a paksamétát. Fogalma sem
volt róla, mi az, hirtelenjében kapta fel.
– Nem olyan fontos. Később visszajövök.
Még utoljára lopva odapislantott. Christie épp egy
zsebkendőt nyújtott Mrs. McAskillnek. Mi lesz még ebből?
Malcolm alig bírt megülni a fenekén a kíváncsiságtól.
Ám tíz perccel később Mrs. McAskill, higgadtságát
visszanyerve, a legnagyobb egyetértésben sétált el Christie-vel
a férfi íróasztala előtt. Semmi jele nem volt, hogy harag lenne
köztük; sőt kifejezetten bizalmas, ámbátor komoly
eszmecserét folytattak a lifthez vezető útjukon.
Persze mindez csupán színjáték. Egyetlen oka lehet annak,
hogy Diana sírt, ez pedig az, hogy rájött: a férje nem is csinál
belőle titkot, hogy megcsalja. Somers egy szívós szuka,
kiélvezi az utolsó nyugodt pillanatokat, mielőtt mocskos kis
titka napvilágra kerül.
Malcolm úgy elmerült csúfondáros ábrándjaiban, ahogy
elképzelte a beinduló pletykagépezetet, mely, mint a járvány,
mindenüvé szétviszi majd a hírt, hogy észre sem vette
Christie-t, csak amikor a nő már rátenyerelt az asztalára, és
bedugta a fejét Malcolm személyes aurájába.
– Hallom, hogy keresett valami papírok miatt – mondta a nő
csípősen.
– Ó… ühüm… már megoldottam – felelte a sarokba
szorított Malcolm.
Christie nem mozdult. Az asztalon támaszkodva továbbra is
a férfi fölébe tornyosult, majd zord mosolyra húzódott a szája.
– Nem tudom bebizonyítani, hogy maga a névtelen levélíró
– kezdte lassan és fenyegetően –, de mindketten tudjuk, hogy
ez az igazság. Mi több, mindenki tudja.
Tagadni, tagadni, tagadni, gondolta Malcolm. Semmit nem
tudnak rád bizonyítani. Ugyanakkor könnyedén rásüthetik,
hogy ő volt a felbujtó, és Malcolm tartott tőle, hogy Christie
elejt majd valami ilyesmit McAskill előtt. De akkor sem tudja,
csak gyanítja.
– Nem értem, miről besz…
– Ne kamuzzon, Malcolm – reccsent rá Christie. – Ezúttal
átlépett egy határon. Fogalma sincs, hogy mit tett.
– Nem tettem én a világon semmit – mondta Malcolm,
köhögéssel leplezve hangja árulkodó remegését, de Christie
már a második szónál faképnél hagyta. Rendíthetetlen volt,
nem úgy a férfi. Malcolm biztosra vette, hogy kalapáló
szívdobogását egészen a londoni székhelyükig hallani.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Dawn. – Jól vagy, Christie?
– Remekül vagyok – felelte Christie fegyelmezetten. – Csak
most tudtam meg, hogy Diana McAskill névtelen levelet
kapott, és az írója azt állítja, hogy viszonyom van a férjével.
– Malcolm? – találgatott Grace.
– Érdekes, hogy mindenkinek az ő neve ugrik be elsőként –
mondta Christie. – A testbeszédéből ítélve holtbiztos, hogy
benne van a keze. Minden jel erre utal, és elég sok ilyen jelet
láttam rajta. Istenem, de szeretném hazugságvizsgálóra kötni!
– Idejött szaglászni, míg bent voltatok a tárgyalóban –
mondta Dawn. – Kocsányon lógott a szeme a kíváncsiságtól.
– De hát miért tenne ilyen szörnyűséget? – szólalt meg
Raychel.
– Mert ő Malcolm, és egy seggfej? – vetette fel Anna.
Ezzel az indokolással senki sem szállt vitába, jóllehet
egyedül Christie volt tisztában Malcolm seggfejségének a
mértékével. A férfi voltaképpen a halálos ítéletét írta alá azzal,
hogy feladta azt a levelet Dianának.
 73. FEJEZET

– Gyönyörű a házad, Christie – mondta Dawn aznap este,

ahogy bekanalazta az utolsó falatot a tésztából. – Nem
szeretnék tolakodni, nem azért bámészkodom így, de nem
bírom levenni a szemem erről a temérdek szépségről.
– Apámnak szerencséje volt, hogy az előző tulajdonosok
nem nyúltak hozzá az eredeti mennyezethez. Sok régi ház
veszíti el eredeti arculatát korunk divathóbortjai miatt.
– Régóta élsz itt?
– Itt töltöttem életem javát – mondta Christie. – Nikivel
ebben a házban nőttünk fel. Amikor férjhez mentem,
természetesen elköltöztem, aztán megözvegyültem, és
visszajöttem.
– Klassz, hogy ilyen jól kijöttök a bátyáddal – mondta
Anna. – Engem semmi nem köt a kelekótya húgomhoz.
Istenként tekint a sündisznókra, és „gyógynövényeket” szív.
– Niki mindenkivel megtalálja a hangot – mondta Christie
szeretettel. – Nem ismerek nála béketűrőbb embert. Még a
férjemen is túltett, pedig Peter aztán tényleg maga volt a
nyugalom.
– És a tetejébe még konyhaművész is! – mondta Anna, a
férfi kulináris műremekét mustrálva, amely mély tálban várta,
hogy felszolgálják. Niki azzal járult hozzá az estéhez, hogy
desszertnek elkészítette nekik a „Rosszlányok részeges
trüffeljét” sok csokoládéval, jó kalóriadúsan.
– Nem innátok egy kávét? Miután elintéztem Annát –
javasolta Christie sziporkázó mosollyal. – Látom rajta, hogy
csupa ideg, nem bízik a szavamban, hogy tudok neki adni
cipőt a ruhájához.
– Megnéztem Barnsley-ban, és bejártam egész
Meadowhallt, de semmit sem találtam, el tudjátok ezt
képzelni? – fújtatott Anna mérgesen.
– Na, gyere, te kishitű – mondta Christie felállva, és indult
az emeletre.
 Anna szorosan a nyomában. Már alig várta, hogy
szemügyre vehesse Christie cipőállományát, habár kételkedett
benne, hogy csakugyan találnak valamit a megfelelő színben.
Nincs neki olyan szerencséje.
Christie intésére a többiek is követték őket, és besorjáztak
Christie hálószobájába, amely a falon lévő tölgyfa borítással
meg a jókora, bársonybaldachinos ággyal akár egy vidéki ház
vendégszobájának is beillett volna. Christie odament a
termetes szekrény melletti ajtóhoz, s ahogy kinyitotta, újabb
tágas szoba tárult a szemük elé, amely telis-tele volt modern és
régiesebb ruhadarabokkal a szivárvány minden színében. Több
vitrinben csak táskák, vállkendők meg stólák voltak, és
megszámlálhatatlan polcon sorjáztak a cipők.
– A kutyafáját, ez egy kisebb bolt – hüledezett Anna.
Christie nevetett.
– Mindig is ruhamániás voltam. Sok darab egy nagynéném
üzletéből maradt rám. A többit éveken keresztül gyűjtögettem.
– Atyaég – szólalt meg Grace egy üveg mögött tárolt,
ezüstösen csillámló estélyi ruhában gyönyörködve. – Hordod
is ezeket?
– Régen hordtam – mondta Christie. – Amikor Peter még
élt. Sokat jártunk mulatni, hajóval bejártuk a fél világot.
Szándékomban áll, hogy ezt újra kezdjem, amint elég erős
leszek hozzá. – Amint elég erős leszek hozzá?, tűnődött Grace.
Peter Somers hatalmas űrt hagyhatott Christie lelkében, ha
ilyen sok időbe telik kihevernie a férfi elvesztését.
– Uramisten, ez hihetetlen! – kiáltott fel Anna, tekintetét
egy kecses kék cipellőre szegezve, amely mellett még vagy
tucatnyi másik pár sorakozott a polcon a sötétkék különböző
árnyalataiban.
– Kizárt, hogy pontosan egyezik a szín. – Elővette a parányi
anyagmintát, amit Vladimir mellékelt neki a ruhához,
feltehetően azért, hogy könnyebb legyen kiválasztania a
kiegészítőket, és odatartotta a cipőhöz.
– Egyezik. Ezt el se hiszem!
 – Nem egészen – mondta Christie. – De olyan pici az
eltérés, hogy csak reflektorfényben lehetne kiszúrni.
– Ez túl könnyen ment, biztos álmodom. Csípj meg,
Raychel – mondta Anna még mindig a fejét rázva. A kacaj,
amit hallatott, már-már hisztérikusnak volt nevezhető. – Te
egy csoda vagy, Christie Somers. Csoda, ha mondom.
– Kérdés, hogy jó-e a méret – mondta Christie.
– Tojok rá! – így Anna. – Vagy a nagylábujjamat vágom le,
vagy a cipőt tömöm ki klotyópapírral. Jó lesz.
– Azért csak próbáld fel – javasolta Raychel, aki talán még
Annánál is jobban izgult.
Anna lerúgta a cipőjét, és belebújt a kék tűsarkúba. Mintha
ráöntötték volna a lábára.
– Ilyen nincs – kapkodta a levegőt Anna. – Kölcsönadod,
Christie?
– Mondj nemet, Christie. Olyan mókás lenne – kuncogott
Dawn.
– Ne légy butus, hát persze hogy kölcsönadom. Valahol van
hozzá egy táskám is. Sose vásároltam cipőt hozzá illő táska
nélkül. Á, meg is van.
– Itt egy másik! – halászott elő Raychel még egyet
ugyanabban az árnyalatban a táskákkal és kendőkkel
telizsúfolt polcok egyikének mélyéről. Sötétkék volt ez is,
mint a cipő, nagy csatja körül kék strasszokkal kirakva. Kicsit
poros volt, úgyhogy gyorsan letörölgette.
Anna mohón a táska után kapott. Áhítatosan fogta meg,
azután kinyitotta rajta a csatot. – Christie, biztos vagy te
ebben? Ez teljesen új. Nézd csak, még rajta van az árcédula.
Várj csak, ez nem is árcédula, az áll rajta… – Elhallgatott.
Christie tétova mozdulattal nyúlt a táskáért, és elolvasta a
kézzel írott szöveget.
Az én kedvesemnek.
– Christie, jól vagy? – kérdezte Grace, látván, hogy a másik
nő arca elváltozik.
 – Igen, én… – Christie a falnak tántorodott. Grace nyomban
mellette termett.
– Jó ég, valami baj van, szívem?
– Semmi. Jól vagyok.
– Nem vagy jól! – mondta Anna Christie másik oldalára
lépve támasznak. – Dawn, hozd ide azt a széket!
Alighogy Dawn odatette Christie-nek a széket, ő máris
lezuhant rá. Próbált uralkodni magán, ahogy üres tekintettel
felnézett a négy nőre, akik zavart aggodalommal figyelték,
azután sírva fakadt.
A többiek körbevették, ahogy a virágszirmok zárulnak rá
óvón a bibére. Aztán Anna kiszaladt a fürdőszobába, és
letekert egy csomó vécépapírt, ami még egy papírtépkedésben
élen járó labradorkölyök-csapatnak is komoly teljesítmény lett
volna; Raychel futott egy pohár vízért; Dawn mosdókendőt
kerített, és langyos vízzel megnedvesítette – maga sem tudta,
miért. Grace mindeközben átölelve tartotta az asszonyt, aki
nemrégiben ugyanígy vigasztalta őt, amikor éppen ő volt
mélyponton, Christie meg egyre csak zokogott. Azután, ahogy
nyári zápor előtt beborul az ég, de éppolyan hamar el is vonul
a sötétség, Christie erőre kapott. Felszegte a fejét, és ránézett a
négy bűbájos nőre, akiket oly rövid idő leforgása alatt oly
nagyon megszeretett.
– Ne haragudjatok rám – mondta Christie. – Peter gyakran
lepett meg ajándékokkal. Sajnálom, ez most sokként ért. Nem
is tudtam erről a táskáról, most látom először.
– Ez irtó kedves szokás – mondta halkan Dawn. – Remek
ember lehetett.
– Annyira hiányzik. Évekbe telt, mire valamennyire tovább
tudtam lépni. Senki sem fogja őt pótolni. Habár sokan azt
hiszik, hogy ágymelegítőnek használom James McAskillt.
– Akkor ostobák – jelentette ki Dawn. – Bennünk ez fel se
merült. – Tudta, hogy mindnyájuk nevében nyilatkozhat. –
Habár nyilvánvaló, hogy a nagyfőnök kedvel téged. Ezt
forgatják ki az emberek.
 – James McAskill-lel már negyven éve ismerjük egymást. Ő
volt nekem a közmondásos „szomszéd srác” – fogott bele
Christie. – Sosem találkoztam a szüleinél ridegebb
emberekkel: a kákán is csomót kereső, örök elégedetlen szülei
voltak. Ha ötöst hozott az iskolából, a szemére vetették, hogy
csillagos ötöst is hozhatott volna. Kicsi korunkban együtt
játszottunk: James, Niki meg én. Rengeteg szeretetet és
melegséget kapott a családomtól ebben a házban. Ő volt, és
mindig is ő marad az egyik legkedvesebb barátom. Ő és
természetesen Diana, akit húgomként szeretek. Ez a prózai
igazság. Ők a legcsodálatosabb emberek. Amikor Peter
meghalt, James és Diana volt az, meg persze Niki, aki
visszatartott engem, hogy kövessem a halálba. Azt azonban
tudnotok kell, hogy csak amióta veletek dolgozom, azóta
érzem, hogy visszatértem a valóságba.
Grace körülhordozta tekintetét a sok száz ruhán, és
felmerült benne, hogy Christie Somers a vásárolgatással
remélhette befoltozni a lelkében tátongó veszteségérzetet. A
ruháknak és kiegészítőknek ez a felhalmozása inkább
megszállottságnak tetszett, semmint hobbinak.
– Tudom, mire gondolsz, Grace. Igen, majd beleőrültem a
bánatba. Ha körülnézek ebben a szobában, azt hiszem, egy
kicsit tényleg megtébolyodtam.
– Szerintem nem vagy őrült – mondta Raychel. A következő
szavai fiatalságát meghazudtoló bölcsességről tanúskodtak: –
Az ember abba kapaszkodik, amibe tud, hogy talpon
maradjon.
Christie bólintott.
– Mindig is azt reméltem, hogy Peter küld majd nekem
valamiféle jelet a túlvilágról, de ez soha nem történt meg.
Pedig nagyon erősen hittem benne, mert kellett a remény, hogy
a lelke tovább él. Ez a tudat sokat segített volna.
– Tudom. Én is így voltam vele. Mégis hiszem, hogy az élet
megy tovább. Én… – kezdte Dawn, aztán elnémult.
– Folytasd csak, szívem, mit akartál mondani? – biztatta
Christie.
 Dawn azon tűnődött, nem lenne-e jobb, ha vállat vonna és
inkább hallgatna. Aztán ránézett a négy nőre, és pontosan
tudta, hogy nem fogják kikacagni. Bátortalanul bár, de
belefogott a magyarázatba.
– Eddig azért nem szóltam róla, mert féltem, hogy azt
gondolnátok, végérvényesen meghibbantam – kezdte Dawn. –
Amikor meglátogattam Calum nénikéjét az idősek otthonában,
ő egyszer csak megfogta a kezemet, és azt mondta: „Mi azt
szeretnénk, hogy boldog légy, Dee Dee”, és egészen
elváltozott közben a hangja. Köpni-nyelni nem tudtam, mert…
szóval, a szüleim hívtak régen Dee Deenek. Csak ők becéztek
így. Tudom, hogy ütődötten hangzik, de olyan érzésem volt,
hogy a nénin keresztül a szüleim üzennek nekem. Nem tudom
megmagyarázni, de tudtam, hogy ők voltak.
– Szívet melengető érzés lehetett – mondta Christie nyájas
mosollyal.
Dawn bólintott, ellenben arról egy szót sem szólt, hogy a
Charlotte néni szájából jövő hang még azt is mondta: Mit
csinálsz, te lány?
– Sosem hittem benne, hogy a halálban minden véget ér.
Nincs rá bizonyítékom, mégis hiszem, hogy a szüleim a
mennyekben vannak, megkapták a farmot, amire úgy vágytak,
apám gitározik, anyámnak meg ott a zongorája, és egy napon
újra együtt leszünk. – Dawn a könnyeit nyelte. – Talán ez a
táska az a bizonyos jel, amire vártál, Christie.
– Olyan aranyosak vagytok mindannyian – mondta Christie.
– Köszönöm a kedvességeteket. A kötelék, amely
McAskillékhez fűz, törhetetlen, és nagyon becses a számomra.
És ebbe nem tudnak belerondítani az ilyen Malcolm
Spatchcock-félék. Megbocsáthatatlan, hogy megpróbálta
beszennyezni a kapcsolatunkat.
– A narancsképű rohadék – acsargott Anna.
– Diana természetesen egy percig sem hitte el a dolgot.
Azért jött, hogy figyelmeztessen. Úgy gondolta, hogy ha békés
egyetértésben együtt látnak minket, az majd befogja a
pletykálkodók száját. De persze nincs rá bizonyíték, hogy
Malcolm küldte a levelet, és a puszta feltételezésre
hagyatkozva James nem rúghatja ki. Ahhoz ő túlságosan is
korrekt.
– Fogadok, hogy előbb-utóbb megbűnhődik a nyomorult –
mondta Dawn.
– Sajnos az élet nem így működik – mondta Grace. – Bár ne
lenne igazam!
Christie főzött egy nagy kancsó kávét, s az öt nő a nappaliba
telepedve számolta a műsorkezdésig hátralévő másodperceket.
Anna a táskáját meg a cipőjét rejtő zacskót ölelgette, mintha
abból merítené az erőt.
– Ideges vagy? – kérdezte tőle Dawn.
– A klotyón kéne ülnöm, nem itt, a kanapén – felelte Anna,
miközben felhangzott a reklámszöveg: „A Jane hölgyeit a
Treffé csokoládé támogatja.”
Dawn Anna jobb kezét ragadta meg, Grace meg a balt,
ahogy felsikoltott: – Te jószagú úristen!
– Jó estét, Jane Cleve-Jones vagyok a Jane hölgyeiből, és
ma este a Dél-Yorkshire-ban található napfényes Barnsley-ba
fogok ellátogatni, hogy találkozzam Anna Brightside-dal, a
negyvenéves ügyintézővel, aki ellenséget lát a tükörképében.
Öt hetünk van arra, hogy előcsalogassuk belőle a csábító
démont, és fotografikusan rögzítsük, hogy ő is lássa, mi
rejtőzik benne.
Ekkor a mosolygós Anna tűnt fel a képernyőn. Ócska,
elhordott, kerek nyakú pulóverben volt. Ez repül a kukába,
amint hazaér.
– A mi Annánk azt gondolja magáról, hogy kövér,
toprongyos és jelentéktelen. Vajon a nemzetközi hírű
divattervező, Vladimir Darq képes lesz-e elérni, hogy
megváltozzon Anna véleménye, és karcsúnak, csinosnak,
elbűvölőnek érezze magát?
– Én ezt nem bírom nézni! – kiáltott fel Anna.
– Dehogynem bírod; nyisd ki a szemed, te gyáva nyúl! –
pirított rá Grace.
 – Uramatyám, nem tudtam, hogy akkor is filmeztek! – Anna
a legszívesebben eltakarta volna a szemét, de túl szorosan
fogták a kezét a lányok, mert mit láttak szemei? Saját magát
látta, ahogy ott ül pongyolában, és Jane-nel beszélget,
miközben Maria minden sminket eltüntet az arcáról. Ő akkor
abban a meggyőződésben volt, hogy nem forog a kamera!
– Amikor a párom elhagyott, összeomlottam. Öregnek és
elhasználtnak érzem magam, és nincs erőm változtatni.
Sajnálom. – Azzal Anna könnyekben tört ki ország-világ előtt.
Érezte, hogy a kolléganői együtt érzőn megszorítják a kezét.
Vladimir életútjának rövid ismertetése következett, aztán
egy borongós hangulatú felvételen őt magát lehetett látni az
otthonában, fehérnemű-kollekciójával körülvéve.
– Anna a bajba jutott várkisasszony klasszikus példája, és
nekem jutott a feladat, hogy megmentsem őt és a vele egy
cipőben járó nőtársait. A nők tanulják meg végre, hogy
negyvenévesen kellene önbizalmuk és szépségük teljében
lenniük. Ehelyett förtelmes ruhákkal takargatják magukat, s
ami a divat szempontjából a legnagyobb katasztrófa:
méretcsökkentő hatású melltartót hordanak! Ám a megfelelő
fehérneművel bármelyik nő gyönyörű lehet!
A képernyőn a vörös bársonyruhát viselő Anna képe villant
fel.
– Hűha! – harsant fel körülötte a lányok kórusa.
– De előtte lássuk, miért is érzi magát rosszul Anna a
bőrében.
Anna kínosan feszengve nézte önmagát, amint fehérneműre
vetkőzik, s a tükör elé állva elsorolja, hogy a melle túl nagy, a
hasa nem elég lapos, a csípője túl széles, a lába lehetne
hosszabb, bla-bla-bla…
– Te egy másik testet látsz, nem azt, amit mi? – csóválta a
fejét Christie.
Ahogy Anna elnézte magát, arra a meglepő felfedezésre
jutott, hogy a kamera nemcsak hogy nem mutatja
kövérebbnek, de nem is néz ki olyan rosszul, mint gondolta.
Eltekintve a szörnyűséges alsóneműtől, amit Vladimir a
műsorban darabokra szedett (sajnos csak átvitt értelemben,
gondolta Anna).
– Ez a melltartó túl szoros, lenyomja a mellét.
– Viszont kényelmes – vágott vissza Anna.
– Már hogy lenne? – kérdezte Vladimir szigorúan. – Látom,
hogy belevág a pánt a vállába. Na és a bugyi! La naiba!
Szemétbe vele! A jól megválasztott alsónemű többet tud
használni az alaknak még egy plasztikai műtétnél is.
Aztán a rosszul öltözött Annát mutatták a hálószobájában,
Vladimir Darq hangalámondásával.
– Anna gyönyörű, érzéki nő, bárcsak az én szememmel látná
magát.
A négy nő felvont szemöldökkel fordult Anna felé.
– Azok a nők, akiknek nincs önbecsülésük, általában túl
sokat izgatják magukat azon, hogy mit gondolnak róluk mások.
Szeretném, ha Anna szexisnek érezné magát, mert az. Nézzék
csak, milyen szép hibátlan a bőre, nézzék a szemét, a haját, a
járomcsontját, a csodás keblét – de ő csak a hasát látja. Egy
nagy hasnak látja magát – bah!
A reklámblokk előtt még egyszer mutatták Vladimirt, amint
éppen azt magyarázza Annának, hogy álljon egyenesen.
Pontosabban románul üvöltözik vele. Valahányszor elvette a
kezét Annáról, ő újra meggörbedt. Vladimir olyan képet
vágott, mint aki a legszívesebben a falba verné a saját fejét.
Aztán jött a reklámszünet. Christie egy pohár konyakot
nyomott Anna remegő markába, amikor Grace és Dawn már
nem szorították a kezét.
– Kösz, ez most rám fér – mondta Anna, belekortyolt, és
érezte, ahogy a forróság leér a torkába.
– Nem tudom, hogy csinálod, de ócska fehérneműben,
smink nélkül is fantasztikusan nézel ki – mondta Dawn. –
Hanem a ruhásszekrényedet úgy, ahogy van, tűzre vetném.
Alig várom, hogy újra lássalak abban a vörös ruciban.
– A kék báli ruha még annál is szebb. – Anna felhajtotta a
maradék konyakot. – Más kérdés, hogy hogyan fogom
kisminkelni magam szombaton, ha reszketek, mint a
nyárfalevél.
– Csss, már folytatódik! – Dawn hátradőlt a kényelmesen
puha díszpárnákra. Pompásan érezte magát.
– Anna még nem tudja, hogy kivetítettük a képét egy leedsi
épület falára óriásplakát méretben, és arról kérdeztük a
helyieket, hogy mi a véleményük róla.
– Nézzétek ott azt az ürgét, tisztára úgy néz ki, mint Gok
Wan – mutogatott Raychel.
– És micsoda meglepetés, ismerős urat pillantok meg, aki
ugyancsak itt, az utcában forgat.
– A mindenit, ez tényleg Gok Wan! – kapkodta a levegőt
Anna. Ezt eddig titokban tartották előtte!
– Helló, Gok, te mit gondolsz a mi szépséges yorkshire-i
virágszálunkról?
– Egyszerűen gyönyörűséges – nézzétek a nőies alakját, na
és a haja! Hadd mondjam el, hogy Vladimir Darq az egyik
nagy kedvencem, s ha valaki, hát ő biztosan érti a módját,
hogyan kell beláttatni egy ilyen oltári nővel, hogy oltári nő.
Anna el volt bűvölve, ugyanis Gok Wan még egy puszit is
dobott neki a képernyőn keresztül.
Azután megint Vladimir háza, a férfi épp egy elöl záródó
fűzőt adott fel Annára. Anna egyedül akarta volna felvenni, de
Vladimir ellökte a kezét.
– Mint a házasok – kacarászott Dawn.
Bár azok lennénk, gondolta Anna. Eltűnődött, hogy milyen
lehet Vladimir Darq feleségének lenni. Hogyan töltik napjaikat
a Vladimir kaliberű hírességek? Szoktak-e vasalni, sorozatokat
nézni, meg csokit falni, mint az átlagemberek? Vagy egyetlen
rohanás az életük a New York-i divathéttől a velencei
filmfesztiválig, a híres Caffe Florianba tett kurta kitérővel? Ő
képtelen lenne felvenni ezt a tempót. Nem mintha komoly
esélyekkel indulna egy Vladimir Darqnál.
– Anna barátnői, Christie, Grace, Dawn és Raychel
ugyancsak azt remélik, hogy Vladimir csodát tesz majd.
 Anna ereiben meghűlt a vér. A képernyőn a kolléganőit
pillantotta meg.
– Anna vak a saját szépségére – mondta éppen Christie. –
Sokkal több van benne annál, amit mutat.
– Úgy gondoljuk, hogy Anna egy klassz csaj, és azt
szeretnénk, ha bízna magában – bólogatott Raychel a
kamerába.
– Fel kell ismernie, hogy még csak negyvenéves – szinte
gyerek! – mosolygott Grace.
– Ezt meg mikor vették fel? – Anna egyik ámulatból a
másikba esett.
– Egyszer munkaidő után – sugárzott Christie.
– Csak nem akkor, amikor elszalajtottál a Boots-
katalógusért?
– Meglehet – kacsintott rá Christie.
Most Vladimir a „Darqone”-t viselő Anna oldalán állt. A
megosztott képernyő másik felén Anna a régi, silány
fehérneműjében volt látható. Azután egyszerű V nyakú pólót
vett fel mind az új, mind a régi alsóneműjére.
– A különbség óriási.
Vladimir és Jane ezt követően azt vitatták meg, hogy hol és
milyen áron lehet majd hozzájutni az új kollekcióhoz, közben
Maria Anna arcát púderezte.
– Ő kicsoda? Ijesztően néz ki – mutatott Raychel a haragos
tekintetű, hófehér hajú, alacsony kis nőre.
– Maria, a román sminkes. A frászt hozza az emberre, de
Vlad esküszik rá. Ragaszkodott hozzá, hogy a műsor készítői
őt válasszák a saját embereik helyett.
Közben már készült Anna frizurája, és Vlad hirtelen
megbökte Annát, és rászólt, hogy ne aludjon el. Dawn jót
kuncogott ezen.
– Ez irtó muris, Anna. Vajon Tony is nézi most a tévét?
Christie határozottan oldalba bökte a könyökével.
 Azután Anna csípőre tett kézzel állt egy pazar, vörös
fűzőben, harisnyában. A kép fokozatosan áttűnt a vörös ruhás
Annára, aki tökéletes homokóra alakjával úgy festett, mint egy
’50-es évekbeli filmcsillag. Leonid vadul kattogtatta a
fényképezőgépét, és Anna Brightside belülről ragyogott.
– Hú, Anna! – Raychel összekulcsolta a kezét, mintha
imádkozna. – Szédítően nézel ki.
Anna nem mondott semmit. Vladimir akkor nem engedte
neki, hogy megnézze magát. Így aztán fogalma sem volt róla,
hogy fest. Ez nem ő, nem lehet ő. Ez a nő maga a két lábon
járó szexualitás. Ez a nő megérdemli, hogy szorgos kezek több
száz apró gyöngyöt varrjanak fel a neki szánt kék fűzőre.
– A Föld Asszonya Női Fehérnemű június
tizenkilencedikétől lesz kapható a boltokban. Végezetül,
Vladimir, üzenne valamit Annának és a többi, magát
„elfeledettnek” valló nőnek?
Vladimir Darq jelzésszerűen megvillantva apró agyarát
belemosolygott a kamerába.
– Elfeledett nő nem létezik, mert Vladimir Darq
mindnyájukra gondolt. Annának pedig azt üzenem, hogy
remélem, barátok veszik körül, és egy pohár vörösborral a
kezében most azt mondja magában: „Darqnak igaza volt.
Tényleg szexis vagyok.”
Záró zene.
Anna nagyot sóhajtott. Az volt az érzése, hogy a műsor
kezdete óta most vett először levegőt.
– Ez egyszerűen pazar volt! – ölelgette meg Christie.
– Hogy tudtátok eltitkolni előlem! – hüledezett Anna.
Őszintén meghatódott. Hát ennyire szeretik? Könny szökött a
szemébe, de mintegy végszóra, Dawn nevetést fakasztott
belőle.
– Én egy csomó mindent mondtam – mondta Dawn. – Ezek
minden szavamat kivágták!
– Nem is értem, miért! – bökte oldalba Christie szeretettel.
 – Szerintetek kimehetek holnap az utcára? – kérdezte Anna,
és elfogadta a lefekvés előtti kávét egy csepp brandyvel.
– Mégpedig emelt fővel, barátnőm – somolygott Christie.
 74. FEJEZET

Másnap reggel Anna kiment a vasútállomásra, és olyan

érzése volt, mintha fluoreszkálna. Mindig ilyen sokan szoktak
lenni? Az a nő ott, szintén ingázó, nagy mellel, fekete
kabátban, tényleg visszakapta rá a tekintetét? Érezte, hogy
elönti az arcát a pír. Az az átkozott vonat meg, naná, hogy
késik. Lehet, hogy fel kéne tennie a napszemüvegét, amit
direkt azért hozott magával, hogy elrejtőzzön mögé, vagy épp
ellenkezőleg, a sötét szemüvegben még nagyobb feltűnést
keltene?
Felkapott egy ingyenes Metro újságot, szétnyitotta, és
beletemetkezett.
– Elnézést – szólította meg a fekete kabátos nő. – Nem
magát láttam tegnap este a Jane hölgyeiben?
Nem kellene ennyire kiabálni, gondolta Anna. Többen is
odafordultak, és őt nézték, hosszú pillanatokig.
– Öö… de, én voltam – mosolygott szégyenlősen Anna.
A fekete kabátos szélesen elmosolyodott.
– Tudtam én. Rögtön felismertem magát. Csak azt
szeretném mondani, hogy gratulálok. Az ebédszünetemben én
is veszek egy olyan „Darqone”-t. Engem meggyőzött.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm – mondta Anna elképedve.
Érezte, hogy néhányan bámulják, de Anna Brightside
leküzdötte az egykori késztetést, és nem gubózott be.
Odaképzelte a háta mögé Vladimir Darqot, mintha most is a
vállát igazgatná. Kidüllesztette a mellét, állát felszegte, és
mosolygott.
– Várod már a lánybúcsúdat? – kérdezte később Raychel a
Felkelő Napban, jóllehet a válasz egyértelmű volt, ugyanis
Dawn képére abban a minutában kiült a rémület.
Éppen ezért nem is igen hittek neki, amikor azt mondta:
– Ühüm, mostanra megbarátkoztam a gondolattal. Jó
mulatság lesz.
 – Hová is mentek?
– Blegthorpe-on-Sea-be. Jártatok már ott?
Egyedül csak Grace. De ő is a fejét rázta, mint a többiek.
Bajos lett volna meggyőzni Dawnt, hogy remek estéje lesz
abban az isten háta mögötti porfészekben.
– A gitárosunk megint sokat nézeget errefelé, ahogy mindig
– jegyezte meg Christie, miközben kitöltötte a bort.
Dawn érezte, hogy elvörösödik.
– Csak barátok vagyunk.
– Aha, én meg Misi Mókus személyesen – mondta Anna. –
Mik a terveid? Lesmárolod, még mielőtt hazautazik?
– Anna! – hőbörgött Dawn szűzies méltatlankodással. –
Hogy beszélsz! Tőled nem vártam volna.
Anna maga sem számított rá, hogy ilyet fog mondani, ám az
utóbbi időben nemigen játszhatta a fogadatlan prókátort,
hiszen gondolatban maga is ketté volt szakadva esetlegesen
visszatérő vőlegénye és az esetlegesen vámpír divattervező
között, akivel újabban erotikus álmai voltak. Aggódott
Dawnért. Napnál világosabb, hogy számára nem Calum a nagy
Ő. Dawn néhanapján úgy ment be dolgozni, mintha a világ
minden terhe az ő vállára nehezedne, márpedig egy izgatottan
az esküvőjére készülő menyasszony nem így viselkedik. Ám
ahogy eljött a péntek, mintha kicserélték volna, mosolyogva
tuszkolta ki a többieket az ajtón a borozó felé. És nem a
szomjúság vitte oda.
– Dawn, még a texasi láncfűrészes se tudná elvágni a
köztetek lüktető szexuális feszültséget – mondta Christie. –
Hetek óta látjuk, ahogy alakul köztetek valami. Le se veszitek
egymásról a szemeteket. Mi ez az egész?
– Semmi. Tényleg. Nekem nem szabad… – Dawn
megvonta a vállát. – Nem lenne helyes, bármennyire is… –
Elhallgatott. Olyan bánatos volt a hangja, hogy senki sem
kezdett heccelődni vele a befejezetlenül hagyott mondat miatt.
– Ben istenien csókol – vetette be végül Raychel.
– Engem már rég nem csókolt meg senki – nevetgélt Grace.
 – Akkor épp itt az ideje, nem igaz? – mondta neki Christie,
és jelentőségteljes pillantást vetett rá. Grace összehúzott
szemmel nézett a barátnőjére, és lemondóan ingatta a fejét.
Anna nagyot sóhajtott.
– Elméletileg nagyon jó és romantikus csókolózni, de én
soha nem rajongtam érte. Tony sem éppen csókkirály. –
Tonynál a csók legfeljebb nyitány volt az aktus előtt, utána
azonban jelentőségét vesztette.
– Én meg úgy gondolom, hogy egy csók mindennél
beszédesebb – mondta Christie. – Te – fordult Annához –
eddig nyilván nem a megfelelő férfival csókolóztál. Te pedig –
mutatott rá Dawnra – hallgass a szívedre. Többet nem
mondhatok.
Miután a többiek elmentek, Dawn a bárpulthoz telepedve
nézte a zenekart. Al Holly felszegte a fejét és rámosolygott, s
ez olyan volt, mintha a nap ragyogna rá, Dawn olvadozott a
gyönyörűségtől. Elképzelte, ahogy összeforr az ajkuk egy
csókban, s bár ez bűnös ábránd volt, nem is próbált harcolni
ellene. Mit is mondott Christie? Hogy hallgasson a szívére?
Dawn nem is tehette volna meg, hogy nem hallgat rá, hisz a
szíve szinte tombolt, de úgy, hogy az már félelmetes volt.
A koncert végén Al, ahogy mindig, egyből odament
Dawnhoz.
– Szevasz – mondta.
– Szevasz – felelte Dawn. A jövő héten Al már nem lesz itt.
Te pedig Calum asszonya leszel, a tiszteletre méltó Mrs.
Crooke, és másik zenekar áll majd ugyanezen a színpadon. E
szavak egyszer csak ott termettek, mint derült égből a
villámcsapás.
– Kellemes heted volt? – kérdezte Al.
– Elmegy. És neked?
– Vártam, hátha felhívsz.
– Mit mondtam volna?
– Például azt, hogy „szia”. – Al szép zöldesbarna szeme
csupa élet volt, és úgy nézett a lányra, mint akinek igencsak
kedvére való a látvány. Már-már fájdalmas volt állni a
tekintetét.
– Nem lenne helyes. Ha felhívnálak, miközben… – A jövő
héten valaki máshoz megyek feleségül. Nem akarta kimondani
a szavakat.
– Dawny, velem jönnél egy percre? Szeretnék mutatni
valamit – mondta Al egyszerre sürgetően.
– Jó – mondta Dawn, és követte a fiút, aki határozottan
átvágott az iszogató emberek között, és kimasírozott az ajtón.
Olyan hosszúkat lépett, hogy Dawn alig bírta tartani vele a
lépést. Al a kezével egyre csak hívogatta, miközben
átgyalogolt a sörkerten, el a zsúfolt padok mellett, oda, ahová
már nem ért el a fény, s ahol a gyep lejtős ívben a borozó
mögötti erdőbe torkollott.
– Odanézz! – mondta Al.
– Hova? – A sok fán meg a füves térségen kívül Dawn
semmi egyebet nem látott.
– Hát a holdra – mondta a férfi.
Dawn felnézett. Tudta, hogy már csak egyetlen nap van
hátra a teliholdig, mert Anna másnapra volt hivatalos a bálba,
ám így is majdnem tele volt a hold tányérja. Hatalmasan
fénylett, akár egy tökéletes lyuk az ég szövetén, átjáró egy
másik világba, ahol minden kristálytiszta, és nem léteznek
bonyodalmak. Na de minden hónapban van telihold, Al mégis
úgy viselkedik, mint aki egész eddigi életét egy szekrénybe
zárva töltötte, és most látja először ezt az égi jelenséget.
– Szép – mondta Dawn, mert a fiú olyan várakozásteljesen
nézett rá, hogy úgy érezte, muszáj valamit mondania. – Ezek
szerint szereted a holdat.
– Dawny. – Úgy tűnt, hogy Al vívódik valamin, mert ingatta
a fejét, és fújtatott, mint aki nagy munkában van. Azután
megemberelte magát, és belevágott egy szemlátomást
rögtönzött beszédbe.
– Tudom, hogy nem lenne szabad. Nem a hold miatt
hoztalak ki ide. Hanem azért, hogy megcsókoljalak alatta.
Csak egyszer.
 Mi a fene!
– Ó, igazán?
– Bizony, kis hölgy – mondta Al Holly, s bár Dawn minden
idegszála azt mondta, hogy ideje visszavonulót fújni, mert
veszedelmesen közel van a pillanat, amikor megnyílnak a szív
belső átjárói, amelyek mellett még a hold is eltörpülne, ő
mégis mozdulatlan maradt, és hagyta, hogy Al Holly átölelje,
majd szelíden hátradöntse Dawn fejét, és lassan, nagyon lassan
rátapassza édes ajkát a lányéra. Éppoly jó volt, mint mikor
Dawn még csak ábrándozott róla.
Amikor Al levegővételnyi szünetet tartott, Dawn el akarta
tolni magától, de helyette teleszívta a tüdejét oxigénnel, és
hagyta, hogy még egyszer megtörténjen a dolog. Al teste
forrón és erősen simult a lányéhoz, szorosan, mégis gyengéden
ölelte, mintha értékes, törékeny kincset dajkálna. Dawn
magába szívta a férfi illatát: bőrén a fűszeres aftershave
keveredett egy leheletnyi borsmentával. És mikor puhán és
finoman vége szakadt a csóknak, a férfiból feltörő szavak
hatására Dawn egy partra vetett hal elképedésével tátogott.
– Dawny Sole, mindketten tudjuk, hogy nem szabad
feleségül menned máshoz, csak hozzám.
– Ne mondd ezt.
– De mondom. – Al keze gyengéden megérintette a lány
arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Nem bírlak kiverni a
fejemből. Minden héten alig várom, hogy újra lássalak. El
akarlak vinni, hogy szerethesselek.
– Al…
– Meg akartalak csókolni egyszer, hogy lássam, te is így
érzel-e, és igen. Tudom, hogy igen.
Dawn érezte, hogy mindjárt kiszalad alóla a lába.
– Al, szerintem csodálatos ember vagy, ezt most komolyan
mondom – kezdte, és vissza kellett fognia magát, mert
majdnem kibukott belőle, hogy: „én is szeretlek, próbáltalak
nem szeretni, nagyon is, de nem ment…”. – De ne ragadtassuk
el magunkat. Neked ez csupán nyári flört. Már a reptéren el
fogsz felejteni…
 – Fenéket!
– Kérlek. – Dawn a fiú ajkára tette az ujját. Milyen piros a
szája! – Hiszen alig ismerjük egymást.
– Akkor gyere velem, hadd ismerjelek meg tetőtől talpig.
– Nem hagyhatok itt csapot-papot – mondta Dawn.
– Mi az, amit itt kéne hagynod? Nem szereted az embert,
akihez hozzá készülsz menni, ő nem szereti a zenédet, nem
varázsol mosolyt az arcodra, és mindezt csak azért, hogy
bekerülj egy családba. Sokkal jobban ismerlek, mint hiszed,
Dawny Sole. Csordultig van veled a szívem. Soha nem
éreztem még ilyet. Megfordult velem a világ, én próbáltam
nem gondolni rá, de nem sikerült, és nem is akarom, hogy
sikerüljön.
Dawn torka elszorult. Tényleg szeretem Calumot. Az utóbbi
hetekben egyfolytában ezt hajtogatta magában. Mint egy
mantrát. Kötelességszerűen.
Al Holly Dawn vállára tette két erős kezét, és
szembefordította magával.
– Azt hiszed, nincs benned semmi különös, igaz? Látom a
szemedben. Azt hiszed, te nem ébreszthetsz ilyen erős
érzéseket egy másik emberben.
– De hát tényleg nem vagyok nagy szám – mondta Dawn. –
Mindig rosszkor nyitom ki a számat, nem állok ki magamért,
műveletlen vagyok… – Dawn Sole, nincs a te fejedben semmi,
csak káposztalé… Jutottak eszébe a feledhetetlen szavak,
amelyeket még az iskolában mondott neki az egyik tanár.
– Fogadok, hogy a szüleid más véleményen voltak.
– Jó, de ők nincsenek többé – mondta Dawn színlelt
harciassággal.
– Bárhol is vannak most, azt akarják, hogy boldog légy.
Al kényelmetlenül közel járt az igazsághoz. Már megint.
– Fejezzük ezt be, kérlek. – Dawnnak fájt már ez az egész,
de a lába gyökeret vert, és egy tapodtat sem mozdult.
 – Csak még egy dolog, aztán hagylak – mondta Al. –
Gondolkozz el arról, amit mondtam. És hidd el nekem, hogy
igazán különleges nő vagy. Gyönyörű, humoros, és úgy
énekelsz, akár egy füstös hangú angyal. És bár megpróbáltam
leküzdeni, muszáj kimondanom, hogy mi van a szívemben.
Kellesz nekem, Dawny Sole, amennyire még soha senki sem
kellett.
Dawn elszakította róla a tekintetét. Bárcsak szabad lenne,
mint a madár, akkor most minden más lenne. De neki
vőlegénye van. És ez az egész nagyon helytelen. De akkor
meg miért érzem, hogy a teste tökéletesen passzol az
enyémhez?
Al hátralépett. Elvette a kezét Dawn válláról.
– Hét és fél napod van, utána elutazom Londonba. Hét és fél
napod van, hogy becsomagolj, fogd a gitárodat, és velem
gyere, hogy olyan életet élj, amilyenre vágysz. Persze nem
lesz ez fényűző élet, de énekelhetsz és boldog leszel, és sokkal
jobban fognak szeretni, mint ha itt maradnál.
– Al…
– Hét és fél nap – vágta el a szavát a fiú. – Csak ennyit
akartam mondani. Nekem is új ez az egész, Dawny. Általában
rendes tag vagyok, de beléd szerettem, és ha nem tartasz
velem, akkor ez lesz a büntetésem, amiért rámozdultam egy
másik férfi barátnőjére.
Azután előrehajolt, és szájon csókolta a lányt a
holdfényben, utána meg elment, Dawn pedig ott maradt, és
úgy citerázott, mint a nyárfalevél.
 75. FEJEZET

Másnap reggel fél nyolckor nagydarab motoros fazon

ébresztette Annát. Egy futár, aki egy kisebb, szögletes
csomagot hozott neki. Anna rögtön tudta, hogy ez most nem
Tonytól jött, mert a Corona produkciós vállalat logója
díszelgett a tetején. Kíváncsian bontotta ki, és egy DVD-t meg
egy összehajtogatott üzenetet talált benne.
Kedves Anna! Íme néhány kivágott felvétel csak Neked. Jó
szórakozást! Szeretettel, Jane, Bruce, Flip, Chas és Mark xxx
Kivágott felvételek? Becsúsztatta a DVD-t a lejátszóba, és
várt.
Felvillant a produkciós vállalat logója, majd Vladimir Darq
alakja töltötte be a képernyőt, és Anna azon kapta magát, hogy
máris olvadozik, holott a férfi föl s alá járkálva éppen azt
mondta: – Megőrjít engem ez a nő!
Azután ráközelített a kamera: Vladimir kék gyöngyöket
varrt arra a bizonyos fűzőre.
– Ez – magyarázta – búcsúajándék lesz Annának.
– Elég sziszifuszi – érkezett Jane testetlen hangja.
– Desigur. Hát hogyne. Mert megérdemli.
Aztán Vladimir visszaváltott a tőle megszokott lobbanékony
stílusra, románul mondott valamit Leonidnak, majd Leonid
belenézett a kamerába, és angolul megkérdezte Bruce-t, hogy
filmezett-e az imént. Ugyan minek küldték ezt el nekem?,
töprengett Anna. A román nyelvtudásom nem terjed tovább a
„nem” és a „hogyne” megértésén, meg még pár szitokszón,
hála Mariának.
Aztán Flip mondta Jane-nek: – Eleinte azt hittem,
mellényúltunk, de igazi gyöngyszemre találtunk, nem?
– És ez a gyöngyszem csak úgy csillog – felelte Jane boldog
mosollyal. – Kész varázslat. Ráadásul nagyon megkedveltem a
nőt, úgyhogy szeretném, ha tényleg gyönyörű lenne.
 Aztán Flip a kézikamerás felvételt gyakorolgatta, és a
tudtuk nélkül rögzítette Bruce és Mark egyik beszélgetését.
– Szerinted tényleg vámpír? – suttogta Mark.
– Mielőtt idejöttem, azt mondtam volna, hogy ez baromság,
de most már nem vagyok ebben olyan biztos. – Ezt Bruce
mondta. – Láttad a szemét? A hideg futkos tőle a hátamon.
– Az agyara is igazi.
Bruce feltűnés nélkül a szájába csúsztatott egy hatalmas
műagyart, és acsarogva rávetette magát Markra, akit ezzel
sikeresen halálra rémített. Aztán meg úgy nevettek, mint két
vásott kölyök.
A következő képen Vladimir Anna háta mögött állva éppen
feladott rá egy fűzőt, és közben mohón bámulta Anna tarkóját.
Belélegezte a nő bőrének illatát, és nyalogatta a szája szélét.
Olyan képet vágott, mint aki mindjárt felfalja a nőt.
A következő felvételen éppen ráförmedt Markra.
– A legszívesebben egybegyűjteném az Anna Brightside-
hoz hasonló nőket, és összeütögetném a fejüket. Az őrületbe
kerget!
Aztán Leonidra váltott a kép, amint mosolyogva figyeli a
távolban interjút adó Annát.
Közben halkan beszélt Bruce-hoz.
– Vlad megtalálta a tökéletes modellt. Csodálatos ez a nő.
Hatalmas sikerünk lesz vele.
Ennyi volt.
Bárgyú mosoly ült Anna arcán. Ez nagyon aranyos volt
Leonidtól, főképp mivel nem tudta, hogy filmre veszik a
szavait. Na és ahogy Vladimir a nyakát bámulta! Az egyszerre
volt ijesztő és izgató, örökké emlékezni fog rá, hogy Vlad
egyszer megkívánta őt, még ha csak percekre is. Még ha csak
vacsorának is.
Anna visszatette a DVD-t a tokjába, és vele az üzenetet is.
Csak ekkor vette észre, hogy a papír hátulján is van szöveg.
Átfordította, hogy elolvassa.
 Ui.: Az egyik helyszínfelelősünk román, íme, Leonid és
Vladimir beszélgetésének fordítása. Mindent bele, kislány!
Leonid: Mitől vagy ilyen ádáz hangulatban, cimbora?
Vladimir: Nem tudom, ez tiszta őrület. Ez a nő az őrületbe
kerget.
Leonid: Na igen, magam is erre tippeltem.
Vladimir: És olyan férfié lesz, aki tányérokat vesz neki!
Hétről hétre egyre gyönyörűbb, és végül az övé lesz – a
tányéros emberé!
Leonid (nevetve): Az elején talán így lett volna. De most…
Hát nem látod, hogy néz rád, te bolond?
Vladimir: Hagyj nekem békét, Leonid. Így is túl sokat
mondtam. Ami a „Darqone” színválasztékát illeti…
Annának ekkor már remegett a keze. Mély lélegzetet vett,
próbált megnyugodni. Na jó, nézzük tárgyilagosan, mondta
magának. A színészek, ha együtt dolgoznak, rendszeresen bele
szoktak habarodni egymásba, nem így van? Elmosódik a való
életet a forgatókönyvtől elválasztó határvonal. Ez nem
valóság; belebolondulnak egymásba, de amint vége a
forgatásnak, már szakítanak is. Nem szabad elfelejtenie, mit
mondott Vladimir a fűzőről: az a búcsúajándék. A „búcsú” a
kulcsszó. Muszáj lesz megzaboláznia magát, mielőtt elszalad
vele a ló. Habár igazság szerint az a ló már így is jó messzire
elnyargalt vele. Vladimir Darq hálás neki, ez minden. Saját
bevallása szerint Anna az őrületbe kergette. Holnap reggelre
Anna Brightside már csupán egy emlék marad. Néhány hét
múlva pedig talán már az emléke is megfakul.
Aznap délután öt órakor Anna gondosan kiterítette a fűzőt
az ágyára. Gyönyörű darab volt. Amióta csak megkapta,
úgyszólván le sem bírta venni róla a szemét. A
részletgazdagsága keltette fel leginkább az érdeklődését: a sok
száz, egyenként felvarrt, csillogó gyöngyszem. Minek
köszönheti ezt? Most, hogy látta a DVD-t, már tudta a választ.
Mert megérdemli, mondta az a bizonyos hang a fejében: a
türelmetlen éllel fűszerezett, mély, kelet-európai hang. Anna
úgy kívánta a férfit, hogy beleborzongott. De ki tudja, látja-e
még valaha a mai este után. Mégsem tudta kiverni a fejéből
azokat az apró gyöngyöket.
Ekkor felharsant az ajtócsengő. Ilyentájt csak azért szokott
megszólalni, mert a helyi húgyagyú pizzafutárok folyton
összekeverték Anna házát, a 2-es számot a szomszéd 2A-val.
Feltépte az ajtót, hogy ismételten felvilágosítsa őket: a
Supremo pizzát dupla mozzarellával valójában a szomszédba
kell kiszállítaniuk.
De tévedett. Amikor ajtót nyitott, Tony pièce de résistance
meglepetését pillantotta meg a küszöbön: Tonyt személyesen.
Ragyogó mosoly ült a képén, karját széttárta, és egy szál vörös
rózsát tartott a szájában.
– Bébi! – mondta összeszorított fogain át. Átvette a rózsát a
kezébe, és odanyomta Anna orra alá. Ő döbbent csöndben állt.
Az elmúlt hónapokban ezerszer is elképzelte, mit tenne
ebben a pillanatban, vagyis hogy hálásan Tony karjába vetné
magát, és beborítaná azt a hazug, csalfa képét a megbocsátás
csókjaival, miközben már húzza is be magával a házba. De
most, hogy elérkezett a pillanat, nem tett ilyesmit, és ezen ő
lepődött meg a legjobban. Csak állt ott, a döbbenet élő
szobraként, miközben a fiú rózsája egyre közelebb
nyomakodott az orrlyukához.
Amikor végül Anna megszólalt, ugyanis kezdte kínosnak
érezni, hogy csak ácsorognak ott a pizzazabáló, macskákat
elorzó szomszédok nevetségének tárgyául, nem mondott
egyebet, csak a fiú nevét.
– Tony.
– Teljes életnagyságban, bébi. Hú. Annyira. Hiányoztál.
Kivágódott a karja, és Anna majdhogy hátra nem
tántorodott az ölelése hevességétől. Beborította az ismerős
arcszeszillat, ugyanaz az illat, amelytől régen olyan nedves lett
a bugyija, mint egy Calippo, miután egy percre betették a
mikróba. Most azonban nem koccant össze tőle a térde. Tony
minden jel szerint bőségesen locsolt magára belőle,
olyannyira, hogy Annának tüsszenthetnékje támadt. A fiú meg
közben a hajához bújva turbékolt, akár egy szerelemittas
galamb. Azután elhúzódott, és úgy nézett Annára, mint a
hosszú távollét után visszatért kedvesre: mintha Anna,
példának okáért, végighátizsákozta volna Ausztráliát, és Tony
most megkönnyebbülve látná, hogy épségben tért haza.
– Ejha, baromi jól nézel ki, bébi – mondta. – Mit csináltál
magaddal? Plasztikáztattál vagy mi?
– Természetesen nem – felelte Anna, aki még ekkor sem tért
magához az első döbbenetből.
– Visszajöttem, bébi. Hülye voltam. Menjünk be.
Azzal már tolta is volna be Annát a házba.
– Hékás! Tony, csillapodj – mondta Anna, és kitépte magát
a fiú karjából. Ezúttal nem izgatta, hogy figyeli-e őket valaki a
függönyök mögül. Ha Tony egyszer bejut a házba, utána már
nem tudná többé kirakni. Márpedig neki most az estére kell
összpontosítania. Ez Vladimir estéje. Nem hagyhatja cserben.
Lehet, hogy Tonynak jó a beszélőkéje, ellenben pocsékul
időzített.
Tony zavartan ráncolta a szemöldökét. Nyilvánvaló volt,
hogy azt hitte, öt másodperccel az ajtócsengő megnyomása
után már az ágyban lesznek, ahol kellemesebb körülmények
között folytathatja a visszahódítási hadműveletet. Néhány
héttel korábban talán így is történt volna. Anna számtalanszor
sírta és itta álomba magát, miközben lejátszotta magában a
jelenetet, hogy Tony visszatér hozzá ölelések és csókok
özönével, de most, hogy a fiú ott állt előtte a küszöbön, és
pontosan azokat a dolgokat művelte, amiket Anna elképzelt,
nem érzett semmit, csupán ürességet. Nem, nem fog csak úgy
egyszerűen a karjába omolni. Ugyanis időközben olyan nővé
lett, aki megérdemli, hogy apró gyöngyöket varrjanak a
fűzőjére. Tonynak még meg kell tanulnia értékelni őt.
– Sajnálom, de programom van.
– Programod? Kivel?
– Egy barátommal.
– Ne viccelj – mondta Tony fancsali képpel. – Mondd le.
Nélküled üres volt az életem, bébi.
 Anna sebzett lelkét egy pillanatra kaján elégedettség töltötte
el. Jobban kellek neki, mint Lynette Bottom. Ám a vágya, hogy
viszontlássa Vladimir Darqot, még ennél is erősebb volt.
Tony tovább nyomult, megpróbálkozott egy csókkal, de
Anna, kezét határozottan a fiú mellére téve, leállította.
– Nem lehet – mondta Anna.
– Dehogynem lehet.
– Jó, akkor nem akarom.
Tony visszavonulót fújt.
– Ki ez az úgynevezett „barát”, aki ennyire fontos? –
kérdezte gyanakvón.
– Divattervező. A modellje voltam. Ma este bál van nála.
Tony arckifejezése arról árulkodott, hogy nem tudja,
higgyen-e neki, vagy sem.
– Modellkedtél? Éppen te? – szólalt meg végül.
– Igen, éppen én – fújt egyet Anna. – És jobb, ha tőlem
tudod, Tony Parker, nem is csináltam rosszul.
– Mit? Aktmodell voltál? Művészeknek pózoltál?
– Nem – mondta Anna paprikásan, s közben azt gondolta,
hogy ez tipikus. Nem akart részletekbe bocsátkozni. Hisz
mondhat akármit, Tony úgysem veszi komolyan. Sose hinné
el, hogy ő volt az arca a „Minden nőben ott a Föld Asszonya”
kampánynak.
– Úgy hiányoztál, bébi – mondta a fiú. – Megkaptad az
ajándékaimat?
– Meg. És nem értettem, mire megy ki a játék ilyen hosszú
idő után!
Tony pimasz, féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Úgy okoskodtam, hogy ha nem töröd össze őket ott
helyben, akkor még mindig szeretsz egy kicsit.
Áhá, szóval mégis az ő megpuhítása volt a cél. Jól mondta
Christie. Hát persze. Tony csak be akarta biztosítani magát.
 Anna megdörgölte a homlokát.
– Tony, nekem erre most nincs időm.
– Visszajövök később, jó? Ha már kiszórakoztad magad.
Ha már kiszórakozta magát?
– Persze csak ha te is akarod… – tette hozzá Tony
olyanformán, mintha máris a visszatáncolást fontolgatná.
– Akarom – szólalt meg Annából az egykori elhagyott,
magányos nő, de nem tudta, hogy csakugyan akarja-e, vagy ez
csupán gépies reakció volt a részéről.
– Akkor jó – felelte a fiú, és újból elömlött a képén az a
jellegzetes vigyor.
Anna majd később elrendezi magában ezt a dolgot, most
viszont készülődnie kell. Meg akarta adni a módját, hogy
gyönyörű legyen Vladimirnek.
– Nem tudom, mikor érek haza – mondta.
– Éjfélre itt vagyok. Ha még nem vagy itthon, akkor
megvárlak.
Anna ránézett. Tony úgy bámulta, mint régen, mintha
halálosan szerelmes lenne belé. Mindig jól ment neki a
„hősszerelmes”-nézés. Anna kénytelen volt a tekintetét
elfordítani, máskülönben meghódolt volna az elemi ösztön
előtt, és behúzza magával a fiút a házba, hogy begyógyítsa
sebzett önérzetét.
– Akkor én megyek – mondta Tony, és megfordult, de csak
lassan, időt hagyva Annának, ha netalán meggondolná magát.
– Később találkozunk – mondta Anna.
– Ma éjfélkor Csipkerózsika visszakapja az ő hercegét –
somolygott Tony.
Anna betette utána az ajtót, és azt gondolta, győzelem! Tony
hazajön.
Na de akkor miért nem ujjong minden egyes porcikája?
Fél órával később szitkozódva bámulta a tükörképét.
 Úgy nézett ki, mintha dodzsemezés közben kenceficélte
volna ki magát. Maria bezzeg milyen könnyedén csinálta meg
a sminkjét, ám Anna most leginkább úgy festett, mintha egy
nagyra nőtt melák bemosott volna neki kettőt. Ráadásul úgy
remegett a keze, hogy amikor megpróbálta kihúzni a szemét,
az eredmény legfeljebb jelmezbálba lett volna jó, ahol ő
alakítja az emós pandát. Felsóhajtott, és megragadta a vattát
meg a lemosót, hogy elölről kezdje az egészet. Mi a jó
nyavalyáért kellett Tonynak éppen ma idetolnia a képét, miért
kellett éppen most felbolygatnia az életét?
Épp nekiveselkedett volna a szemfestésnek, amikor
csöngettek, és Annának majd megállt a szíve ijedtében. Add,
hogy ne ő legyen. Remélem, csak a pizzás fiúk tévedtek megint.
Ajtót nyitott, és négy mosolygós, szatyrokkal és táskákkal
felszerelkezett kedves ismerőst pillantott meg.
– Gondoltuk, elkél egy kis segítség a készülődésnél –
mondta Christie. – A szemed állapotából ítélve helyesen
gondoltuk.
Dawn ugyancsak ki volt csípve. Csak egy órácskát
maradhatott, utána indulnia kellett a lánybúcsúra, és sokkal
több kedve volt Annának segíteni, mint odahaza ücsörögni
arra várva, hogy elcipeljék Blegthorpe-ba. Az ő ötlete volt,
hogy ugorjanak át Annához, s ha nincs szüksége a
segítségükre, legalább megnézik azt a bizonyos ruhát.
Azonkívül égtek a vágytól, hogy láthassák Annát
hercegnőként kicsinosítva.
Dawn fodrász üzemmódba kapcsolt, és gyönyörűen
feltornyozta Anna haját, csupán az arca körül hagyott
szabadon néhány tincset. Olyan flottul dolgozott, hogy még
Marián is túltett. A többieket meglepte, milyen nagy örömét
leli benne Dawn, ha olyasmire koncentrálhat, aminek semmi
köze esküvőkhöz, gitárokhoz, vagy óriási felfújható
péniszekhez. Anna frizurája lekötötte a figyelmét, és most
pontosan erre volt szüksége.
– Eleve szerencsétlenkedtem, aztán felbukkant Tony, amitől
még idegesebb lettem – mondta Anna. Már beszámolt nekik a
fiú váratlan látogatásáról.
 – Határoztál már, hogy mi lesz veletek? – kérdezte Raychel.
– Egyelőre bele sem akarok gondolni – mondta Anna. –
Most Vladimir bálja az első. Ráérek Tonyn agyalni majd, ha
hazajöttem.
– Bölcs gondolat – mondta Grace. – Ez az este fontos a
számodra, és megérdemled, hogy jól érezd magad.
Mialatt Grace feltette a teavizet, Christie kezelésbe vette
Anna arcát. Amikor a szemfestésre került a sor, Raychel vette
át a stafétát. Az ő biztos keze kellett hozzá, hogy Annának
valóban drámai legyen a tekintete. Amikor végzett, hátralépve
csodálta a művét.
– Nem semmi! – mondta büszkén bólogatva.
– Hadd nézzem – könyörgött Anna.
– Ácsi, kíváncsi Fáncsi – mondta Raychel. – Előbb még
kifestem a szádat.
– Öt percem van – mondta Dawn, miután Raychel
rákattintotta a kupakot Anna skarlátszínű rúzsára. – Vedd már
fel a ruhát, hadd lássalak.
– Felpróbáltad már? – kérdezte Christie.
– Vladimir azt mondta, nem kell. Jó a méret. – Anna
lehalkította a hangját, mintha bizony Vladimir a közelben
lenne, és meghallhatná. – Tudom, hogy furán hangzik, de
szerintem megérezné, ha nem engedelmeskedem.
– Rendben, akkor szurkolunk neked – mondta Christie.
Grace behozta a ruhát. Csakugyan káprázatos volt a kéknek ez
az árnyalata. Akár az alkonyi égbolt nyár derekán.
– Az összes kapcsot félregomboltad – mondta Christie,
ahogy Anna kibújt a köntöséből, felfedve a fűzőt, amelyet
Vlad készített neki. – Hogy képzelted, hogy egyedül is
boldogulsz?
– Tudom, hogy menthetetlen vagyok – mondta Anna.
– Nem, csak ideges vagy – mondta Dawn. – Biztos én is az
lennék, ha egész este mindenki engem bámulna. Fogadok,
hogy egy csomó profi modell lesz a bálban, és mind görbe
szemmel néz majd rád.
– Légy szíves, Dawn, fogd be – szólt rá Raychel.
– Na, ráncba szedtelek! – mondta Christie diadalmas
hangon. – Jóságos ég, mennyi idő lehetett, mire felvarrta ezt a
tömérdek gyöngyszemet? – Rámosolygott Annára, aki szinte
ragyogott. Christie ebből rögtön tudta, miért ügyködött
Vladimir olyan sokat a fűzővel.
– Tisztára, mint a Csipkerózsikában, nem? – kulcsolta össze
izgatottan a kezét Raychel.
– Nem is tudom – fújtatott Anna. – Ha ez a Csipkerózsika,
akkor valami átdolgozott verzió lehet. Tündér keresztanyából
mindjárt kettő is van: Christie és Vladimir, viszont sehol egy
fia herceg. Illetve van herceg, csak lelépett a sihederkorú,
fokhagymaseggű gonosz boszorkánnyal.
Mindannyian nevettek, mert ahogy Anna előadta,
képtelenség volt nem nevetni. Azután belelépett a ruhába,
Grace és Christie pedig lassan felhúzta rá. Az anyag rásiklott a
csípőjére, és tökéletesen állt a mellén, ahogy Anna belebújtatta
a karját a ruha ujjába.
– A mindenit – mondta Dawn akkora szemmel, mint az
ablak mögött függeszkedő telihold.
– Visszaszívom, amit mondtam. Azok a modellek nem is
fognak görbe szemmel nézni, hanem sárgák lesznek az
irigységtől.
Taxi dudált odakint, és Dawn menten lekonyult. Indulásra
készen felállt.
– Ez nekem szól. A buszmegállóig taxival megyek. Itt
hagyhatom a cuccomat?
– Persze, hagyd csak itt. És érezd jól magad – mondta Anna.
– Te biztos jobban fogsz mulatni – felelte a lány. –
Káprázatosan nézel ki, Anna. Mintha más ember lennél, nem
ugyanaz a nő, aki a születésnapod előtt voltál. Olyan vagy,
mint egy kis bimbó a vázában, amelyből a csokor legszebb
virágja lett.
 – Szent Habakuk – mondta Christie, általános derültséget
fakasztva. – Kivételesen sikerült jól fogalmaznod!
Dawn futó puszit nyomott Anna arcára. Milyen szomorú kis
puszi ez, gondolta Anna.
– Most pedig vess magadra egy pillantást a tükörben! –
mondta Grace.
Anna azonban mindnyájukat meglepte. Akármilyen nagy
volt is a csábítás, még emlékezett rá, mi történt legutóbb Darq
House-ban a fotózáson, amikor Leonid és Maria mindent
elejtett, ami a kezükben volt.
– Nem, mégsem szeretném látni magam – mondta.
– De hát gyönyörű vagy, Anna – mondta Grace.
– Érzed is, ugye? – mosolygott Christie sokatmondóan, és
odaadta neki a kék táskát, amely szeretett férje ajándéka volt,
amikor még erőtől telve vert a szíve. – És élvezed az érzést.
– Igen, Christie – bólintott Anna. – Kizárt, hogy olyan szép
vagyok, mint amilyen szépnek e pillanatban érzem magam. –
Csodálatos volt, hogy megértik a barátai.
– Itt a cipőd – mondta Raychel, és segített Annának
belebújni. – Lélegzetelállítóan szép vagy, Anna. Dawnnak
igaza van. A szemünk láttára virágoztál ki.
Ez egyszer Anna nem hárította el a bókot; hanem boldogan
fogadta, sőt megköszönte. Már nem a régi Anna volt, a
barnsley-i szürke egér. Aranyszínű, tündökletes főnixmadárrá
változott, feltámadt egykori kishitűsége hamvaiból.
– A fenébe is, be vagyok tojva!
– Ilyeneket majd inkább ne mondj abban az illusztris
társaságban – mondta Christie, ahogy elpakolta a sminkszereit.
Az ő feladatuk itt véget ért, ideje távozniuk, mert hamarosan
megérkezik Annáért a tökhintó.
– Remélem, nem fogom elbaltázni – mondta Anna Grace
meleg, biztos kezét megragadva.
– Nem lesz semmi baj, ne aggódj – mondta Grace. – Ne
feledd, azért esett rád a választás, hogy felébresszék benned a
Föld Asszonyát. Engedd szabadjára. Ó, és hétfőn
természetesen apróra be kell majd számolnod a történtekről.
– Majd tartunk egy válságértekezletet a kantinban – mondta
Christie. – Merjen csak Malcolm besúgni minket. James úgyis
a vérére szomjazik. Legyen szép estéd, drága Anna.
Kezdődjék a bál!
 76. FEJEZET

Megérkezett a kocsi, és amikor Anna kilépett az éjszakába,

feltűnt neki, hogy az általában egykedvű sofőr most többször
is odapillant rá, miközben kinyitja előtte az ajtót.
Magabiztossággal töltötte el a gondolat, hogy sikerült rést
ütnie Mr. Megközelíthetetlen páncélzatán, és titkon
elmosolyodott. A sofőr még a visszapillantó tükörből is egyre
csak őt nézegette. Persze mosolyogni nem mosolygott. Furcsa
is lett volna.
Anna új keletű önbizalma ismét mélypontra zuhant, és
görcsbe rándult a gyomra, ahogy behajtottak Darq House-hoz,
ugyanis csupa elegáns kocsi sorjázott a ház előtt: Rolls-Royce-
ok, Porschék, Bentley-k meg limuzinok… Anna félig-meddig
arra számított, hogy mindjárt megpillant egy leereszkedő
helikoptert.
Miközben a Mercedes elgurult a számára kijelölt célpontig,
Anna a kocsikból kiszálló kirittyentett, pálcikavékony nőket
figyelte. Oldalról nézve szinte nem is látszottak. De
káprázatosan szép ruhakölteményekben jelentek meg, habár
Anna képtelen lett volna az első pillantásra megnevezni a
divattervezőket, ahogy az a tévéműsorokban volt szokás.
Lelkének egy csipetnyi része a legszívesebben szólt volna a
sofőrnek, hogy hajtson tovább, és vigye haza. Egyszerre
véresen komoly lett minden. Aztán észrevette Vladimirt:
rendkívül elegáns fekete öltönyt viselt hófehér inggel,
nyakában extravagánsan megkötött fehér sál. A haja ki volt
engedve, és pompázatos éjfekete sörényével most sokkal
vámpírszerűbb, zabolátlanabb és romantikusabb látványt
nyújtott, mint valaha. Csak nem rá vár? Anna nem tudta
eldönteni. De aztán Vladimir világossá tette, hogy valóban őrá
vár, ugyanis odament, hogy kinyissa az ajtót, és a kezét
nyújtotta Annának. Anna odaképzelte a kezét a mellére,
pontosan a szíve fölé.
– Anna – szólt a férfi –, jó estét. Maga… gyönyörű.
Az volnék?, akarta mondani Anna, ám egy zord hang a
torkára forrasztotta a szavakat. Igenis gyönyörű vagy. Ne
sértsd meg ezt az embert a feltételezéssel, hogy bár az ő művét
viseled, nem vagy a gyönyörűség netovábbja.
– Fantasztikusan érzem magam – mondta hát. – Mintha rám
öntötték volna.
– Magától értetődik – felelte Vladimir fennhéjázva. – Mégis
mire számított? Látom, táskát is talált hozzá.
– Meg cipőt – mondta Anna. – Pedig nem hittem, hogy
sikerül.
– De az lebegett maga előtt, hogy csinos akar lenni –
mondta a férfi bólogatva, és örömteli mosoly játszott az ajkán.
– Mertem remélni, hogy így lesz.
Úgy kísérte be Annát a házba, mintha ő lenne a
koronaherceg, Anna pedig a választottja. Anna tudatában volt,
hogy az emberek őt figyelik, megbámulják és összesúgnak, és
igyekezett megállni pironkodás nélkül, nehogy tönkretegye a
sminkjét. Miután beléptek a házba, rögtön megértette, miért
vonzza így magára a figyelmet, ugyanis azon kívül, hogy a
házigazda karján érkezett, odabent az ő hatalmas posztere
lógott a galériáról, a film noirt idéző szemcsés felbontásban.
Fekete-fehér kép volt, egyedül a fűző vöröslött rajta, és a
következő felirat állt alatta: Minden nőben ott a Föld
Asszonya. Elállt tőle a lélegzet.
– Mi a véleménye? – kérdezte Vladimir.
– Hát… én… szóhoz se jutok – mondta Anna csendesen.
– Mert nincs is rá szó – mondta a férfi. Odafordult hozzá,
aranypettyes szeme akár kétmillió wattos égő. – Eşti
ameţitoare! Maga lélegzetelállítóan szép, Anna.
Leonid vitorlázott oda hozzájuk két pohár pezsgővel, és
mindkét orcáján megpuszilta Annát.
– Eşti o regină! Uramatyám, akár egy királynő! – mondta,
és ez az ő szájából igencsak szokatlanul hangzott.
Valaki beszélni szeretett volna Vladimirrel, aki erre a tőle
megszokott katonás stílusban összeütötte a bokáját, és
távozott.
– No és mit szól a poszterhez? – kérdezte Leonid.
 – Szerintem… ez… – Anna kereste a szavakat. Nagyon
öntelten hangzana, ha kimondaná az első szót, ami az eszébe
jutott? Fenébe is. Kimondja és kész. – Ez káprázatos, Leonid.
– Vladimir el akar büszkélkedni magával. Mint valami
Pygmalion.
– Valóban.
Anna körbenézett. Volt ott egy aranyruhás nő, aki
kevesebbet nyomhatott, mint Anna bal fülcimpája. Mindenki
mesésen nézett ki, mindenki gyönyörű volt. És ő maga is egy
közülük, ez elképesztő.
– Anna Brightside – kezdte Leonid, és olyan lágyság volt a
hangjában, amit Anna még sosem hallott tőle –, büszke
vagyok magára. Maga nő a javából. Igazi hölgy. Vladimir
önnek köszönheti majd a Darqone sikerét.
– Remélem, tényleg sikeres lesz – mosolygott Anna. – Ám a
siker csakis az ő tudását dicséri. Vlad varázslatosan tehetséges.
– Az már igaz, hogy csőstül jönnek a megrendelések. Azt
hiszem, nincs miért aggódnia. De ne szerénykedjen, mert
ebben magának is nagy szerepe van.
Anna figyelmét most egy nő háta vonzotta magára, akinek a
lapockái jobban kiugrottak, mint a feneke. Éppen elhessentette
a pincért a szendvicsfalatokkal. Egyetlen kis bruschetta
alighanem egy egész heti kalóriabevitelének felel meg.
Tonynak nem tetszettek a túl vékony nők. Azt szokta mondani,
hogy még ha a magazinokban jól mutatnak is, nincs semmi
élvezet a sajátjánál is laposabb cicik fogdosásában. Tony?
Tony kevesebb, mint három óra múlva már ott fog szobrozni a
lakása előtt, arra várva, hogy Anna beengedje. Anna pedig
kibújik a báli ruhájából, lemossa az arcáról a sminket, és
leszáll a földre, ahol mindent elkövet majd, hogy
visszataláljon a normális életbe. Habár volt egy olyan érzése,
hogy az új normális élete nem lesz ugyanolyan, mint a régi –
Tonyval vagy nélküle, az mindegy.
Nádszálkarcsú nő rohamozta meg Leonidot, és balról,
jobbról, majd megint balról arcon csókolta. Anna életében
nem látott még ilyen magas cipősarkat. Azonnal felismerte a
nőt a képes magazinokból, habár a neve sehogy sem akart
beugrani.
– Leonid, végtelenül örülök, hogy látlak – mondta a
pálcikavékony nő, és a mosolya oly vakítóan fehér fogsort
fedett fel, hogy egy krokodil belesárgult volna az irigységbe.
– Ez itt Oona Quince – mutatta be a hölgyet Leonid.
– Igen, tudom – így Anna. – Hűha!
A szupermodell bólintott, mintha természetesnek venné,
hogy az efféle hízelgő felkiáltások neki szólnak. Valószínűleg
természetesnek is vette. Anna kötelességének érezte, hogy
álmélkodjon a nő szépségén, amit a jelek szerint el is várt az
illető.
– Bocsássanak meg – mondta Leonid, miközben
odaintegetett valakinek, és otthagyta őket. Anna megfigyelte,
hogy egy ezüst szmokingos férfi felé tart, aki nagyban üdvözli
az embereket. Amikor visszafordult Oonához, már egy sokkal
ridegebb arcú nőt látott maga előtt, nem azt, aki alig két
perccel ezelőtt úgyszólván a nyakába ugrott Leonidnak.
– Szóval te vagy Vlad új üdvöskéje – mondta Oona
csípősen, és jókorát kortyolt a pezsgőjéből. Nyilvánvaló volt,
hogy nem ez az első pohár itala az este.
– Tessék? – Anna továbbra is udvariasan mosolygott. Nem
tudta eldönteni, hogy Oona vajon csak rosszul fogalmazott,
vagy nyíltan kekeckedik vele. De nem akarta mindjárt a
legrosszabbat feltételezni. Ez hiba volt.
– Átmeneti fixáció. Plat du jour.
– Ez én lennék? – felelte Anna. Nem óhajtott besétálni ebbe
a csapdába. Ha Oona folytatja a szemétkedést, elég egy jól
irányzott lökés, és máris elvágódik a földön, a magas
sarkújával együtt. Fura, hogy a fényképeken milyen
gyönyörűnek tűnik. Közelről olyan sok kis pötty sejlett át a
sminkje alól, hogy azzal még egy kamaszodó dalmata kutyán
is túltett.
– Élvezd a dicsőséget, amíg tart – mondta Oona komisz
csillogással a szemében. – Vlad az utolsó csepp vért is kiszívja
belőled, aztán eldob, mint egy használt pelenkát. És mehetsz
vissza takarítónőnek.
Azzal Oona könnyedén hátat fordított neki gyilkos magas
sarkújában, felöltötte bűbájos barracudamosolyát, és „drágám”
felkiáltással megindult valaki felé a terem túlsó végében.
Anna becsukta tátva maradt száját, és halkan kuncogott.
Ejha, ezek szerint egyeseknek tényleg szúrja a szemét! Még
ilyet, hogy Oona Quince nekiáll szekírozni őt! Nem semmi.
Anna ivott még egy kortyot a pezsgőjéből. Azért csak lassan a
testtel. Gyanította, hogy rövidesen a társaság java részeg lesz,
s ő tartozik Vladimirnek annyival, hogy megőrizze a
józanságát és a méltóságát. Azonkívül tiszta fejjel lényegesen
több megfigyelésre tehet szert. Mert itt aztán van mit
megfigyelni.
A nagyszalon melletti szobából diszkózene dübörgött.
Élőben játszott egy zenekar több millió decibeles hangzavart
csapva. Leonid élénk eszmecserébe merült az ezüst
szmokingos úrral, Vladimir kedélyesen csevegett néhány
ismeretlennel. Amikor észrevette Annát, odaintegetett neki.
Arckifejezésében ott volt a kérdés: „jól érzi magát?”, és Anna
lelkesen bólogatott. Felkapott egy szendvicsfalatkát, hogy
csináljon valamit a kezével, evett, és nézte az embereket.
Kiszúrt egypár hírességet, egyeseknek a nevét is tudta,
másokét nem. Seregnyi magas, szépséges nő volt jelen, akik
mintha képes magazinok borítójáról léptek volna le, meg
botoxtól feszes képű férfiak a bőrük színéhez képest
túlságosan sötétre festett hajjal. Na meg pár narancsképű, akik
mellett még Malcolm is albínónak tűnne. De ne feledkezzünk
meg a szívszédítően jóképű, vállas fickókról sem, akik
klasszikus sasorral meg Kirk Douglas-es állal
büszkélkedhettek. Ám egyikük sem remegtette meg annyira a
lábát, mint Vladimir Darq, amikor Anna megpillantotta őt a
tömegben. Alig bírta megállni, hogy ne szüntelenül őt keresse
a tekintetével, már azon tűnődött, hogy úgy viselkedik, mint
akit megbabonáztak.
Oona újabb pohár pezsgőt ragadott fel, s most Vladimir
körül őgyelgett, miközben próbált megállni a lábán. Azon
igyekezett, hogy kisajátítsa magának Vladimir figyelmét, aki
rendkívül ügyesen hárította a nő próbálkozását. Oona
sértődötten lebiggyedt alsó ajka csaknem a dekoltázsáig lógott,
ugyanis a férfi nem rejtette véka alá, hogy ő bizony nem
tartozik a rajongói közé. Ez sok mindent megmagyaráz,
gondolta Anna ferde mosollyal.
Mire Dawn leszállt a minibuszról Blegthorpe-ban az
„Utolsó esély, hogy megkefélj – én vagyok a menyasszony”
feliratú pólójában, amit a többiek nyomására vett fel az új
ruhája fölé, tizenhármuk közül egyedül ő volt józan. Demi,
Denise és baráti társaságuk egytől egyig a részegség
különböző stádiumaiban voltak. Másnap déli egy órakor lesz a
próbaszertartás, és Dawn előre rettegett, hogy leendő sógornői
milyen állapotban lesznek majd akkor.
Demi legjobb barátnője, Sherideen öntött fel leginkább a
garatra, olyannyira, hogy már le is hányta a „Tyúkocska keresi
kiskakasát” pólóját. Szerencsére volt még pár fölös darab a
buszban, amit Demi arra az esetre pakolt be, ha valaki le
találná hányni magát – milyen jól ismeri a saját bandáját.
Sherideen akadozó nyelvvel magyarázta Dawnnak, hogy
sajnos éhgyomorra ivott, és a buszról leszállva a legelső
gyorsétterembe vezetett az útja, hogy kibélelje a hasikóját,
mielőtt végigjárják a blegthorpe-i kocsmákat. Dawn ránézett
az órájára. Ha választhatott volna a lánybúcsú meg egy vak
orvos által, érzéstelenítés nélkül elvégzett gyökérkezelés
között, bizonyosan az utóbbi mellett dönt.
Nem az övék volt az egyetlen lány- vagy legénybúcsú.
Hemzsegett a város a sok T betűt meg függönyanyagból
rögtönzött fátylat viselő lánycsapattól. Dawn csak azért
próbált vidámságot színlelni, hogy Denise és Demi békén
hagyja, de jobb mulatságot is ki tudott volna találni magának
ahelyett, hogy egy óriási felfújható fütykössel járkáljon egy
számára idegen helyen olyanok társaságában, akiket nem is
ismer.
Bette és Muriel húsos karjukat szabadon hagyó, lenge nyári
ruhában voltak. A jelek szerint Empty Head nem tudott nekik
olyan pólót adni, amibe belefértek volna. Dawn bele se akart
gondolni, hogy festene Bette fehér pólóban. Az emberek
hólavinának nézték volna a hegy felől a borozók irányába
igyekvő nőt. Testtömegére való tekintettel Bette nem bírta a
hosszas ácsorgást, így Muriellel egy nyugodt sarokba
húzódtak a citromos sörükkel. Szerencsére a társaság nagy
része túlontúl be volt rúgva, így meg is feledkeztek Dawnról,
aki kifejezetten hálás volt nekik ezért. Dawn a háttérben
maradt, és elnézte az asztal tetején táncoló, „kakasokkal”
flörtölő „tyúkocskákat”. Belenyomta a körmét a felfújható
fütykösbe, és hallgatta, ahogy szusszanva kitódul belőle a
levegő. Éljenzés tört ki a közelében, s ahogy odafordult, azt
kellett látnia, hogy Demi ledobta a pólóját, és most úgy
viháncol, fel-alá ugráló cicivel. Megjelent a kidobóember, és
szólt a lánynak, hogy öltözzön fel, de nagydarab, hájas fazon
lévén eléggé komótosan verekedte át magát a tömegen.
Hajnali fél háromra a nők közül ketten jóformán öntudatlan
állapotba kerültek, és Denise arra kérte Dawnt, legyen olyan
szíves és hívja fel a buszsofőrt, hogy reggel öt óra helyett
inkább most jöjjön értük. Dawn volt olyan szíves. Titkon majd
kiugrott a bőréből örömében, de a látszat kedvéért úgy tett,
mintha sajnálná a dolgot. Felkapaszkodott a buszba a
többiekkel együtt, és igen meggyőzően mondogatta, milyen
fantasztikus este volt, miközben megjátszotta, hogy alaposan
becsípett. Még Bette és Muriel is túl részeg volt ahhoz, hogy
észrevegyék, Dawn színjózan, s csak színészkedik, de azt
viszont első osztályúan.
Demit kebabzabálás közben nyomta el az álom a buszon. A
hús még ott csüngött az ajkán, mintha csak az imént harapta
volna ki az állatból. Igazság szerint Demi megrémítette
Dawnt. Belegondolt, hogy a jövőben kénytelen lesz majd
fülét-farkát behúzni, nehogy felbosszantsa Demit a családi
összejöveteleken. Azután eszébe jutott Al Holly, meg az
ajánlata. De hát hogy hagyhatná maga mögött az egész életét,
hogy egy álmot kergessen? Mi van akkor, ha rossz vége lesz?
Haza nem jöhetne, mert a Crooke nővérek miatt egy perc
nyugta sem lenne. Agya egyik rejtett zugában örökké megőrzi
a szép emléket, de ő nem az a fajta, aki csak úgy gondol egyet
és átkel az Atlantióceánon egy szál gitárral meg pár tiszta
bugyival egy olyan férfi társaságában, akit alig ismer, s akivel
a gitárokról folytatott kósza csevegésekre épül a kapcsolata.
Az ő fajtája kilenctől ötig dolgozik, olyan férfihoz megy
feleségül, aki soha nem teszi be a koszos ruháját a
szennyesládába, fő a feje a számlák miatt, szombat esténként
fél gőzzel szeretkezik egyet, és olyan életről ábrándozik,
amilyet soha nem volt mersze valóra váltani.
Dawn végül már bánta, hogy nem itta le magát. Tök
részegre, hogy a macskajaj minden gondolatot kiűzzön a
fejéből, amely gitárokkal, esküvőkkel, ruhákkal, meg
hallucináló öreg hölgyekkel kapcsolatos. Olyan fáradt volt,
annyira, de annyira fáradt.
Anna ugyancsak színjózan volt. Látta, hogy Vladimir több
ízben is elindult felé, de valaki mindig lecsapott rá. Önnön
sikerének esett áldozatul, és ez erre az estére különösképpen
igaz volt. Anna egyetlen társasága Luno kutya volt, akit egy
mini yorkshire pudinggal csalogatott magához. Az eb meglepő
módon akkor is vele maradt, amikor már befalta a pudingot,
ott feküdt mellette, busa fejét bozontos mancsán pihentetve.
Anna portréja nagy figyelmet keltett, a személye azonban
mellékesnek tűnt. Ő nem volt több Vladimir puszta
nyúlványánál, s mivel a férfi is jelen volt a teremben, Annára,
a ruhafogasra már senki sem volt kíváncsi.
– Ugye maga az a lány a poszteren? – harsogta a fülébe egy
rekedtes hang. Anna hátrafordult, és a délelőtti szórakoztató
műsor, a Reggeli egyik házigazdáját pillantotta meg. Csak
beugróként alkalmazta a tévé, ha Drusilla Durhamnek és a
férjének, Gerald „Az Igazi” Mandeltonnak épp csavarogni
támadt kedve a nagyvilágban. Hogy is hívják a fickót?
– Tony Barrett – mutatkozott be a férfi, mintha megérezte
volna a bizonytalanságát, és kinyújtotta felé húsos lapátkezét.
Hát persze: Tony. Hogyan is felejthette el ezt a nevet? – Meg
kellett szólítanom magát. Gyönyörű az a kép.
– Ó, köszönöm – mondta Anna. Örült, hogy végre beszélhet
valakivel, még ha csak egy-két percre is.
– És életben még szebb!
Mindeközben sűrűn szívogatta az orrát. És üveges a
tekintete, konstatálta Anna, ahogy alaposabban megnézte.
 – Szerintem Vlad tökéletesen választott – mondta Tony,
azzal odahajolt hozzá, és lepillantott a mellére. Szóval ez is
úgy hódít, mint a másik Tony. Biztos mindjárt a lényegre tér,
és a következő szava az lesz, hogy kettyinthetnének egyet.
– Igazán kedves, hogy ezt mondja – mondta Anna hátrább
húzódva.
– Szeretném meghívni a műsorba. Volna hozzá kedve?
– Hogyne volna! – mosolygott Anna, miközben a férfi
előretántorodott, és meglökte Anna kezét, akinek ettől
végigloccsant a ruháján a pohara tartalma. Szerencsére nem
maradt benne sok, és ez a pezsgőfajta nem hagy foltot, de
Tony kapva kapott a remek lehetőségen, hogy bocsánatkérően
végigsimíthat Anna ruháján. Pontosabban szólva, hogy
letapizhatja. Anna udvariasan hátralépett.
– Semmi gond – mondta. – Tényleg.
– Táncoljon velem – ragadta karon Tony.
– Talán majd később – mondta Anna, immáron feszesebb
mosollyal.
– Na, jöjjön már, közben beszélgetünk a műsorról. Elég
nagy a befolyásom. Bárhova be tudnám nyomni. – Annának
nem volt ínyére a szóhasználat, mert szexuális felhangot
érzékelt.
– Jöjjön velem, Anna, szükségem van magára – szólalt meg
Anna mellett, éppen a legjobbkor, egy hang. Leonidé. – Tűnés,
Tony. Annának most nincs ideje táncolni, velem kell jönnie.
Tony megvonta a vállát, és odébbállt, fordultában
beleütközött a szendvicstálat hordozó pincérnőbe, és lesodort
néhány minipitét, pontosan Luno orra elé.
– Kokózik – mondta Leonid. – Gondoltam, megmentem
magát. Ez egy szörnyű ember. Mindenkit megpróbál ágyba
vinni.
– Milyen hízelgő! – ironizált Anna.
– Vladimir általam üzeni, hogy sajnálja, hogy ilyen sokat
van egyedül. Maga hatalmas siker.
 – Nem én, ő – mondta Anna. – Én csupán a kirakati bábu
vagyok.
– Vladimir hamarosan csatlakozik magához – mondta
Leonid, rosszallóan csettintve, hogy Anna így lebecsüli magát,
és finoman megpaskolta a nő fenekét. – Ne mozduljon.
Kicserélte Anna üres poharát egy telire, amit egy arra
elhaladó pincér tálcájáról kapott le, azután elment ő is.
Anna ránézett az órájára. Tizenegy. Tony egy óra múlva
nála lesz. Arra gondolt, hogy nemrég még mindenáron vissza
akarta kapni a fiút, most azonban hidegen hagyja Tony
visszatérésének kilátása. Lehet, hogy azért, mert sokként érte a
felismerés, hogy megvalósulni látszik a dolog?
Újból megkereste a szemével Vladimirt elegáns öltönyében,
keményített, fehér ingében, és valami tagadhatatlanul
megrezzent a szívében, pedig nem lett volna szabad. Tele lett
melegséggel, mosollyal és sóhajokkal. A férfi épp Az
Emmerdale Farmban játszó egyik idősebb, dundi színésznővel
tereferélt. Oly megnyerő volt, oly könnyen teremtett
kapcsolatot az emberekkel. De hát ez végül is az ő világa, nem
Annáé. Ez a világ tele van csillogással meg sofőr vezette
Mercedesekkel. Anna tősgyökeres barnsley-i, akinek a divat
újításairól, még a Vladimir Darqkal való találkozása előtt, a
Dorothy Perkins-beli leárazások jutottak eszébe. Aztán
előretolakodtak a fejében a cérnametélt soványságú Oona
szavai. Azok a gonosz, de valósághű szavak. Igen, Vladimir
állta a szavát: elérte, hogy Anna szépnek érezze magát.
Küldött neki egy parányi gyöngyökkel borított fűzőt, amit
Anna a legnagyobb büszkeséggel viselt. Ő, a negyvenéves
Anna Brightside a Courtyard Lane-ről megérte a fáradságot,
az időt, a bajlódást. És a nők szerte a világon hamarosan
ugyanígy felfedezik majd magukban a Föld Asszonyát, mert
ez a nagy tehetségű férfiember úgy véli, hogy ők is
ugyanannyi, ha nem még több figyelmet érdemelnek, mint az
elithez tartozó kliensei.
Anna szerepe ezennel lezárult. Ő a nagybetűs Hétköznapi
Világba való, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb vissza kell
rázódnia a rendes kerékvágásba, különben nagy baj lesz.
Komoly veszély fenyegette, hogy beleszeret Vladimir iránta
való gyengédségébe és tiszteletébe, de úgyis csak megsebezné
magát. Tény és való, hogy a férfi felébresztett benne valamit,
csakhogy ez a valami Vladimirt akarta. Vladimir felemelte őt
az egekbe, és Anna nem volt biztos benne, hogy mindezek
után képes lesz még a normális életre.
Ideje hazamenni, és Tony elé állni. Előbb meghallgatja a fiú
mondandóját, azután dönt. Ő, Anna fog dönteni.
Még egyszer utoljára körbenézett a fekete bársonydrapériák
hátterében óriás holdakkal és csillagokkal díszített pazar
teremben, amelyet betöltött a zene, a beszélgetés moraja meg
az a sok jól öltözött ember. Megemelte a poharát Vladimir
Darq felé, és hosszan ivott a pezsgőjéből.
Sok szerencsét, Vladimir. Minden jót kívánok.
Anna megveregette Luno busa fejét, azután kisurrant az
ajtón az odakint várakozó taxikhoz. Úgy hitte, hogy
észrevétlenül távozott.
A taxisofőr rossz helyen kanyarodott le. Vad harcot vívott a
GPS-szel, és azzal mentegetődzött, hogy ez az első hete. Nem
tekergőztek ugyan sokáig, ám amikor befordultak a Courtyard
Lane-re, Anna Vladimir Darqot pillantotta meg a háza előtt:
oly sápadtnak tetszett a holdfényben, akár egy másvilági
látogató.
– Hogy… hogy ért ide ilyen gyorsan? – tette fel Anna elfúló
hangon a kérdést, amint kiszállt a taxiból, s az elhajtott, és az
elsőt rögtön megtoldotta egy második kérdéssel: – Mit keres a
kezében az a kék tűsarkú?
Vladimir odanyújtotta a cipőt.
– Ezt maga hagyta el, amikor Hamupipőkeként elszökött a
bálról. Vagy talán nem?
Anna felemelte a ruháját, hogy megmutassa Vladimirnek a
lábát, mindkettőn rajta volt a cipő.
– Nem én voltam – mondta.
– Jaj nekem – dörgölte a férfi a homlokát. – Odakint
találtam a cipőt a kocsiknál. Feltételeztem, hogy… Ezek
szerint valaki nagyon dühös lesz rám.
 – Az nem kifejezés – mosolygott Anna. – Különben is, hogy
néz ki ez a cipő!
Csónakázni lehetett volna benne.
– Miért ment el, Anna? – Úgy ejtette a nevét, ahogy mindig,
inkább Ahnának, mint Annának.
– Jaj, Vladimir, vajon miért? – kérdezett vissza Anna nehéz
sóhajjal. – Nézzen rám. Nézze meg, hol lakom! –
Hátramutatott az apróka házra. – Ez egy egyszerű sorház
Barnsley kellős közepén. Irodában dolgozom. Én nem
repdesek Milánóba. Nincsenek popsztár barátaim.
Nagyszerűen éreztem magam, és ezt magának köszönhetem.
De most már a saját világomban kell jól éreznem magam. –
Ha ez egyáltalán lehetséges, miután fenekestül felforgattad a
világomat, hogy már azt se tudom, hová tartozom, te vámpír
dög.
– Milánóba utazni, popsztárokkal cimborálni: ezt maga is
megteheti.
– Hát hogyne, mi sem term…
Esélye sem volt rá, hogy befejezze a mondatot, ugyanis
Vladimir Darq a másodperc törtrésze alatt odalépett hozzá,
heves mozdulattal a karjába kapta, és az ajkával némította el.
Jóságos Isten, mondta Anna agya a szája nevében,
mivelhogy az épp mással volt elfoglalva. Vladimir karja Anna
derekán, a másik kezével a haját húzta hátra, hogy szabaddá
tegye a nyakát. Úgy néztek ki, mint egy Mills & Boon kiadású
regény borítója. A cím az lehetett volna, hogy: Kóstolj meg!
Francba, ez itt fog megölni!, gondolta Anna. Majd: Mit bánom
én! Vladimir ajka a torkára tapadt, lángra lobbantva Anna alvó
idegszálait. Mintha tűzijátékot rendeztek volna a bensőjében.
Nézte a férfi fekete haját, érezte az ízét az ajkán, az orrában
érezte az illatát, azt a csodásan férfias arcszeszt, amit használt,
hallotta a lélegzését, teste a testéhez tapadt… Csak azt
sajnálta, hogy nincs még több érzékszerve, amivel érezhetné,
mert az az öt bizony nem elég. Többször ábrándozott Vladimir
csókjáról, mint ahányszor ezt bevallotta magának, de azt a
legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jó lesz
vele csókolózni. Olyan élmény volt, amit csak a férfi mélyen
zengő hangja múlt felül, ahogy azt mondta Anna nyakánál:
– Már akkor megőrültem érted, amikor megismertelek, de
most még annál is jobban megőrjítesz. Iszonyúan kívánlak. Az
én világomhoz tartozol. Hozzám tartozol.
Ez nem lehet igaz, gondolta Anna. Biztosan túl sok pezsgőt
ittam, és most hallucinálok. De lehet-e két pohártól
hallucinálni? Vagy valaki „kokót” szórt a poharába? A
valóságban Vladimir most is Darq House-ban tartózkodik,
azzal az undok csontkollekcióval cseveg, ő meg egyedül van
itt a holdfényben, és élete legszebb éber álmába merül. De
nem, mégsem hallucinál, ez tényleg megtörténik. Vladimir
tényleg azt mondta, amit mondott, ő pedig tényleg levegő után
kapkod, mert a férfi szája úgy siklik le-föl a torkán, mintha
valami lassú bluest játszana harmonikán.
Azután Vladimir elhúzódott, megállította Annát maga előtt,
és mélyen a szemébe nézett.
– Vendégeim vannak. Most vissza kell mennem. Holnap
délelőtt tizenegy órakor eljövök érted. És feltárom előtted
Vladimir Darq igazi világát. – Felemelte és megcsókolta Anna
kezét, aztán újabb hosszú, érzéki csókot nyomott az ajkára.
Lassan, gyötrelmesen nehezen vált el tőle, és Anna levegőt is
alig kapva ott maradt, csukott szemmel, mert nem akarta látni,
ahogy Vlad elmegy.
Amikor kinyitotta a szemét, Vladimir már eltűnt. Úgy érezte
magát, mint aki az imént nyomott le tíz menetet egy szerelmes
Rocky Marcianóval. Olyan könnyűnek érezte magát, hogy
biztosra vette, egészen a teliholdig szállna, mint egy
héliummal töltött léggömb, hogyha kiengedné a kezéből a
nehezékként funkcionáló retiküljét.
Nekitámaszkodott az ajtónak, és hátrahajtotta a fejét,
felkínálta a nyakát egy képzeletbeli Vladimirnek, hogy
folytassa, amit elkezdett. Vajon mit értett azon, hogy feltárja
előtte az „igazi világát”? Mi lesz? Megmutatja Annának a
pincéjében tárolt koporsókat? Meg a szüzek vérével telitöltött
demizsonokat? A hold lágy, ezüst fénnyel világított Annára.
Az égbolton megannyi csillag szikrázott. Akárha apró
gyöngyök sorjáznának egy bársonyfelületen.
Csak állt ott és sóhajtozott, ahogy a hollywoodi
musicalekben szokás, és arra gondolt, hogy ma éjjel
bizonyosan egy szemhunyást sem fog aludni, amikor közeledő
kocsi zörömbölése ütötte meg a fülét, amely egy percen belül
nagy ívben befordult az utcába. Tony. Róla egészen
megfeledkezett. Igen, elfelejtette Tonyt. Fél órával korábban
még hajlandó lett volna meghallgatni, mit tud felhozni
mentségére, de a Vladimirrel váltott csók után erre most már
semmi szín alatt sem kerülhet sor. Tony magabiztosan
vigyorgott rá, ahogy megállt a kocsival, ezt zavart
szemöldökráncolás, majd még szélesebb vigyorgás követte.
– Anna! Hűha! Az első percben fel se ismertelek. Azt
hittem, valaki más vagy. Oltárian nézel ki, mint valami
topmodell. Tényleg te vagy az? A mindenit!
Kipattant a kocsiból, és Anna rögtön észrevette a
bőröndöket a hátsó ülésen.
– Korán jöttem, bébi – mondta a fiú. – De te is. Nem bírtál
tovább várni, mi? Hát én se. Baromi jól áll ez a ruci. Alig
várom, hogy a hálószoba padlóján lássam viszont. Gyere ide,
úgy hiányoztál. – Előbbre jött, kitárt karral, hogy átölelje
Annát, de ő feltartotta a kezét, és szigorúan a nevén szólította a
fiút.
– Tony. – Nem jutott más az eszébe, így csak annyit
mondott: – Nem.
Tony megdermedt, és úgy maradt, kitárt karral.
– Nem? – kérdezte aztán. – Hogy érted ezt?
– Gondolkoztam. Nem akarlak visszafogadni.
– Ne csináld már – mondta Tony, és egy pillanatra sem
hagyta abba a mosolygást. – Te is tudod, hogy ez nem igaz.
Különben miért mondtad volna, hogy jöjjek vissza éjfélkor?
– Nem én mondtam. Te vetetted fel – igazította ki Anna.
– Tök mindegy.
 – Tony, engem akkor… váratlanul ért a felbukkanásod.
Összezavarodtam. De most már tisztán látok.
– Ez valami vicc. – Tony továbbra is mosolygott, s most
mintha fény gyúlt volna az agyában. – Á, már értem. Csak
kéreted magad!
– Nem. Úgyhogy kénytelen leszel visszakullogni Lynette-
hez.
– Nem lehet – mondta Tony. – Illetve nem akarok
visszamenni hozzá. Téged akarlak, nem őt.
– Nekem nem kellesz.
– Hogyne kellenék! Hányszor hajtottál el a boltom előtt,
hogy láthass?
Micsoda pofátlan alak, gondolta Anna. Szóval látta őt.
Biztos még fel is izgatta a dolog, és abba a hitbe ringatta
magát, hogy Anna ajtaja mindig nyitva áll előtte.
– Menjünk be a házba, és beszéljük ezt meg – mondta Tony.
– Nem – mondta Anna, és újból feltartotta a kezét. – Nem
akarom, hogy bejöjj. Nem kellesz, Tony. Vége van.
Tony még mindig mosolygott, mint aki nem hisz neki.
Mindaddig, amíg a következő pillanatban újabb
kerékcsikorgás hasított bele az éjszakába, és egy
rozsdásodásnak indult rózsaszín Fiat Punto fékezett le
hangyabokányi távolságra Tony lökhárítójától. Akkor rögtön
lehervadt a vigyor Tony képéről.
– Tudtam, hogy itt talállak, te csapodár disznó – mondta a
dühtől vörös képű Lynette Bottom a járdára szökkenve. A
macskatolvaj emeleti hálószobájának ablakában megrebbent a
függöny. Aztán Lynette ránézett a kék bársonyruhát viselő
csodaszép nőre, s az értetlenség és a szégyen ráncba gyűrte az
arcát. Aztán kiült a döbbenet a képére, amikor rádöbbent, hogy
Tony volt barátnője az. Te jószagú! Összehúzta magán a
kardigánját, mert a másik nő mellett szürkének és
elhanyagoltnak érezte magát.
– Na, viheted a palit – mondta Lynette a haragtól forró
könnyein át. – Nem ért ez semmihez, amit nem ollóval meg
fésűvel csinálnak. Például a szexhez!
– Hé! – méltatlankodott Tony.
– Kissé összekeveri a „minőséget” a „mennyiséggel”! –
háborgott tovább Lynette. – Azt hiszi, hogy ha egyhuzamban
háromszor is képes rá, akkor majd nem tűnik fel, hogy szarul
csinálja!
– Lynette…
– Elmondta, hogy a múlt hónapban azt hittem, terhes
vagyok?
Tony eltakarta a szemét. Mint a gyerekek, amikor azt hiszik,
hogy ha becsukják a szemüket, akkor őket sem lehet látni.
Anna alig tudott megszólalni.
– Nem, nem mondta.
– Nem vagy terhes – mondta Tony, az ujjai között kilesve.
– Nem, de azt hittem, az vagyok, és ezt el is mondtam neked
– pördült feléje harciasan Lynette. – És hol voltál, míg én a
dokinál ültem? Itt ólálkodtál, nem igaz, te… te… seggfej. –
Rámutatott Annára, aztán leejtette a kezét, mert a báli ruhás
nőhöz viszonyítva ordenárénak érezte magát. – Hát, a tiéd
lehet. Ez a rohadék csak egy cetlit hagyott nekem, hogy „kell
egy kis szünet”, meg hogy „nincs senki más”, aztán lelécelt, és
azt hitte, nem fogom észrevenni. De én láttam, mikor
bepakolta a bőröndjeit a kocsiba, mert az angolos távozást
éppúgy nem ismeri, mint az előjátékot. Tudtam, hogy
visszasompolyog hozzád. De legyen csak a tiéd!
– Köszönöm a nagyvonalú ajánlatot, Lynette, de sajnos
vissza kell utasítanom – mondta Anna nagyobb higgadtsággal,
mint amire képesnek gondolta magát. – Jó éjt
mindkettőtöknek. Tony, nekünk majd még értekeznünk kell a
vagyonmegosztásról. – Már ha marad valami Tonyból, mert az
üvöltözésből ítélve, amit Anna azt követően hallott, hogy
kinyitotta, majd bezárta maga mögött az ajtót, azt lehetett
feltételezni, hogy Lynette darabokra szedi a srácot.
Kisvártatva Anna hallotta, hogy az egyik kocsi csikorgó
kerekekkel elsüvít, és a másik sokkal lassabban, mondhatni
behúzott farokkal követi. Nem tudta, egy irányba tartanak-e.
És örömmel konstatálta, hogy nem is érdekli.
Mogorva nyiffantás kélt Anna lábánál, amikor bevonult a
sötétbe borult konyhába, hogy feltegye a teavizet, és valami
puhára lépett. A jelek szerint Pillangó is ezt az éjszakát
választotta a visszatérésre. Férfimódra, behúzott farokkal
kullogott haza.
 77. FEJEZET

Elizabeth szorongatta a levelet, amit a nővére Raychelnek

küldött, s amelyben kifejezi örömét, hogy Raychel hajlandó
meglátogatni, és leírja, hogyan juthat el hozzá a szállóba.
Elizabeth próbálta megőrizni a nyugalmát, de ez borzasztóan
nehéz volt. Még szerencse, hogy John vezet. Bármilyen
banális is ez, John az ő kősziklája. Mindig is az volt. És olyan
jó, hogy Ben személyében az unokahúgának is megvan a maga
kősziklája.
A kis Ellisre Janey néni vigyázott. Janey férje, George
minden bolondságban benne van, így biztosan remekül fog
szórakozni a kisfiú, eljátszik Janey fiával, Roberttel meg az új
kutyájukkal, a behemót bernáthegyikölyökkel, Jimbóval. Ez az
utazás nem gyereknek való.
Két óra hosszat tartott, míg elértek Newcastle-ba. Elizabeth
idegei vitustáncot jártak, mire elhaladtak az Észak Angyala
mellett. Lehunyta a szemét, és az angyalhoz fohászkodott,
hogy adjon neki erőt, mert el sem tudta képzelni, mi lesz,
amikor majd megpillantja Bevet. A szörnyeteg, aki verte a
saját gyermekét, és tétlenül nézte, hogy a fiúja is ugyanazt
tegye, azonos azzal a kislánnyal, akit Elizabeth oly sokat
hallott sírni a gyerekszobájukban, amikor kicsik voltak, és az
apjuk bántalmazta. Nem tudhatta, vajon melyik Bev fog majd
ajtót nyitni neki.
A GPS figyelmeztette őket, hogy ha befordulnak a
következő saroknál, már meg is érkeztek a célállomásra. John
lassan hajtott tovább, közben figyelt, hogy mikor pillantja meg
a szállót, ahol Bev lakik, és éppen készülődik a nagy
kibékülésre a lányával.
– Bemegyek veled – mondta John.
– Nem, itt várj meg – mondta Elizabeth. – Ilyen környéken
úgysem szívesen hagynád őrizetlenül a kocsit.
– Nem szívesen engedlek egyedül bemenni egy ilyen helyre
– makacskodott John. – Legalább az ajtóig hadd kísérjelek el.
 Elizabeth nem ellenkezett. John csak biztos akar lenni
benne, hogy épségben bejutott. Ő meg pillanatról pillanatra
idegesebb.
Az előcsarnok rossz hírű környéken álló kínai
gyorsétkezdére emlékeztetett. Olcsó lambéria, meg némi
felszínes igyekezet, hogy a műanyag keretbe foglalt ízléstelen
képekkel vidámabbá tegyék a falakat. A falban nyíló
kiszolgálóablak alighanem a „Recepció” akart lenni. A
nyíláson át Elizabeth egy nőt pillantott meg, aki az ablaknak
háttal ülve hallgatta az iPodját, de ezenközben egy hordozható
tévét is nézett.
– Hahó! – kiáltott be John az ablakon, s mert a hangja nem
volt elég ahhoz, hogy felhívja magára a nő figyelmét, be is
zörgetett. – Marilyn Hunthoz jöttünk.
– Legfelső emelet nyolcas szoba – mondta a nő tömören, és
már fordult is vissza a tévé felé.
– Itt aztán adnak a biztonságra – suttogta John.
– Várj meg a kocsinál – mondta Elizabeth.
– Előbb felkísérlek. – John tántoríthatatlan volt.
Három emeletet kellett gyalogolniuk a csupasz, szűk
csigalépcsőn, mire felértek a legfelső szintre. A pókhálós,
koszos tetőablakon sápadt, szürke fény derengett át, ami még
lehangolóbbá tette a látványt. A szőnyeg kikopott, és a több
helyütt felaggatott autóillatosítók sem tudták elfedni a
dohszagot.
Elizabeth zakatoló szívvel emelte kopogtatásra a kezét, de
az utolsó pillanatban visszakapta, hogy előbb még rendezze a
gondolatait. Fogalma sem volt róla, mi várja az ajtón túl, erre
nem is lehetett felkészülni. Rajta, Elizabeth, noszogatta magát,
azzal határozottan bezörgetett. Odabentről mozgolódás
hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és ott állt a nővére, akit
gyerekkoruk óta nem látott, akiért tengernyi könnyet ontott,
akit hiába keresett, akiért imádkozott. Elakadó lélegzettel
pillantotta meg a nőt, akit sok-sok éve kislányként látott
utoljára. Magától soha nem ismert volna rá a nővérére ebben a
püffedt, hidrogénszőke nőben, aki jóval idősebbnek látszott a
koránál. Egyedül szürke szemében maradt valami a régi
Bevből.
A két nő dermedten nézte egymást, képtelenek voltak
megmozdulni. Végül Bev törte meg a csöndet elfúló hangon.
– Elizabeth?
– Igen, én vagyok.
– Istenem. Erre nem számítottam. És Lorraine?
– Menjünk beljebb – felelte Elizabeth. – Most már
elmehetsz, John. Minden rendben van. John! – szakította ki
Elizabeth a férjét az arckifejezéséből ítélve igencsak komor
merengésből. John odabiccentett neki, és lassan leballagott a
lépcsőn.
Bev félreállt az ajtóból, hogy Elizabeth beléphessen.
– Lepra hely, tudom, de csak átmeneti megoldás – mondta
Bev, ahogy kissé szégyenkezve körbemutatott a szobán.
– Nem érdekes. Nem a lakóhelyedet jöttem megnézni.
A berendezés csak a legszükségesebbekre szorítkozott,
ellenben makulátlan tisztaság volt. A bal oldali falnál
kétszemélyes ágy állt, ezenkívül volt asztal, szék, meg egy
vörös pokróccal leborított öreg karosszék a tetőtéri ablak alá
állítva. Jobbra régi diófa szekrény, ütött-kopott tölgyfa komód,
cipőállvány férfi- és női cipőkkel, valamint három
konyhaszekrény, két kisebb fiókos szekrény, meg egy
kisebbfajta fényes, rozsdamentes acél mosogató. A tarka
szőnyeget vastag, keleti stílusú futó fedte, és citromos
légfrissítő illata érződött. A vízforraló mellett két csésze meg
egy tányér csokoládés keksz várakozott. Az ajtó még nyitva
volt, Bev éppen kikukkantott rajta.
– Ő is itt van? Ugye mindjárt feljön? – Erős newcastle-i
akcentussal beszélt. Ha lehet, ez még nagyobb távolságot ékelt
a két testvér közé.
– Nem, nincs itt – mondta Elizabeth. – Úgyhogy nyugodtan
becsukhatod az ajtót.
– Miért nem jött el? Megígérte.
 – Beszéljünk. Csukd be az ajtót.
Bev becsukta, aztán feltette a vizet forrni.
– Kérsz valamit inni?
– Kösz, nem – mondta Elizabeth, elébe vágva a szokásos
kérdésnek: „teát vagy kávét?”. Bev az egyik csészébe kávét
kanalazott, Elizabeth meg közben figyelte, és hiába próbálta
összekapcsolni ezt az idegen nőt a testvérével, aki miatt oly
sokat bánkódott.
– Furcsa ez a találkozás, Elizabeth. Rég láttuk egymást, nem
igaz? – mondta Bev félszegen. Didergett, mintha fázna, és
összébb húzta magán a kardigánt. – Hogy talált rád Lorraine?
Ő jól van?
– Jól van, igen. – Elizabeth csak ennyit bírt kinyögni. Napok
óta tervezgette, miket fog mondani Bevnek, de a szövegkönyv
szétfoszlott, és ott maradt az Észak Angyalánál. „Marilyn”
társaságában Elizabeth önmaga számára is kiszámíthatatlanná
vált.
Bev zavartalanul cukrot szórt a csészéjébe, és kecsesen,
kisujját kitartva kavargatta, ami sehogyan sem passzolt
elhízott esetlenségéhez. Szemlátomást csak azért csinálta,
hogy lefoglalja magát, mert nem ivott, hanem egyre csak
kavargatta a kávét.
– Nem tudom, mit mondhatnék – szólt csendesen.
– Én sem – mondta Elizabeth sokkal hűvösebb hangon.
– Viszont a lányommal mindenképpen beszélnem kell –
mondta Bev. – Látnom kell.
– Érd be velem. Nem akar látni téged, Bev.
– De hát írt nekem, és…
– Azt a levelet én írtam – az ő hozzájárulásával,
természetesen. Nem voltam benne biztos, hogy hajlandó
lennél-e találkozni velem.
– Ó.
– Mindent elmondott nekem, és nem tudom hibáztatni, hogy
nem akart idejönni.
 Bev betette a kanalát a mosogatóba.
– Én pedig reménykedtem, hogy eljön hozzám, csak
egyszer. Tudom, hogy többször nem akarna látni. És nem
hibáztatom ezért. El akartam mondani, hogy sajnálom.
Sajnálom, amit vele tettem.
– Ezt levélben is megírhatod neki, legalább megkíméled a
személyes találkozással járó megpróbáltatástól – felelte
Elizabeth.
– Érte tettem. Gondoltam, hogy talán… talán szívesen… –
Elakadt, és vett egy nagy lélegzetet. – Arra gondoltam, hogy
talán szeretné visszaadni nekem a kölcsönt.
– Micsoda? Azt vártad, hogy idejön, és felképel?
Bev megvonta a vállát.
– Vagy ordít velem egy sort. Ami csak jólesik neki.
– Nem bosszúálló típus. Kedves, melegszívű lány.
– Sokat hibáztam.
A házasság és az anyaság meglágyította Elizabethet, de
most egy pillanat alatt visszavedlett az egykori nekivadult
kamasz lánnyá.
– Hibáztál, azt mondod? Milyen enyhén fogalmazol. Hogy
tehetted? Hogy hagyhattad megtörténni azt a sok rémséget? A
saját gyerekeddel?
– Van fogalmad róla, milyen rémségek estek meg velem
gyerekfejjel? Hogy is lenne! – vágott vissza Bev, és hallatszott
a hangján, hogy mindjárt elsírja magát. – Te nem tudod, mit
álltam ki.
– De tudom – mondta Elizabeth, és ő is megemelte a
hangját. – Pontosan tudom, mit álltál ki, mert apa velem
folytatta, amikor te leléptél!
Bev eltátotta a száját, és sokáig nem bírt megszólalni.
– Ne haragudj – mondta aztán. – Erről nem tudhattam.
Elizabeth nevetett, de nem jókedvében.
 – Hát persze. Te nem gondoltál rám. Az eszedbe se jutott,
hogy apa esetleg nálam is próbálkozni fog? Megemlíthetted
volna valakinek a dolgot, amikor elmentél, csak a biztonság
kedvéért, de te nem.
Elizabeth felidézte magában a sápadt, nagyra nőtt,
búskomor nővérét, akit oly sokszor ugratott, mert nem tudta,
hogy az apjuk rendszeresen molesztálja. Később évekig
kárhoztatta magát, amiért nem vett észre semmit, amiért túl
kicsi volt még, hogy segítsen, aztán John Silkstone betoppant
az életébe, beleszeretett, és meggyőzte Elizabethet arról, hogy
igenis méltó mások szeretetére.
– Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, és túl sok
minden történt, amit már nem tudok helyrehozni, még akkor
sem, ha ez minden vágyam. Elég sok alkoholt meg drogot
fogyasztottam akkoriban – mondta Bev, és kerülte a húga
tekintetét –, tudom, hogy ez nem kifogás.
– Nem, nem az – kapott a szón Elizabeth.
– Nem. Minden az én hibám. De már tiszta vagyok. Talpra
álltam, amikor kijöttem a börtönből. Persze ráment pár évem.
Jövő héten továbbállok. Szereztem egy lakótelepi kis lakást.
– Az jó – mondta Elizabeth csendesen, mert semmi más
nem jutott az eszébe.
– Tudom, hogy nem vagyok anyának való. Lorraine-t is
inkább örökbe kellett volna adnom. Sosem fogom jóvátenni…
hogy hagytam megtörténni vele azokat a dolgokat. És ott a
másik baba is. Vele meg a kábítószer végzett, mert képtelen
voltam leállni a szerről. Szembe kell néznem a ténnyel, hogy
megöltem a saját gyerekemet. Lorraine ezt is elmondta?
– Tudok róla, igen – mondta Elizabeth.
Bev lerogyott a karosszékbe, és idegesen babrálta a
nyakláncát.
– Úgy féltem a találkozástól Lorraine-nel. De… de úgy
éreztem, hogy tartozom neki ennyivel. Csak nem tudtam,
hogyan mondjam el.
– Majd átadom neki, hogy sajnálod – mondta Elizabeth.
Gyűlölnie kéne ezt a szánalmas roncsot, de nem volt rá képes.
Sajnálat, undor és harag kavargott a lelkében – de gyűlölet
nem volt benne.
– Ez még nem minden. – Bev megköszörülte a torkát, hogy
ne legyen olyan fátyolos a hangja. – Van más is.
– Micsoda? – kérdezte Elizabeth, miközben Bev a kezébe
temette az arcát, és hangosan sóhajtozott.
– Én… ez nem száz százalék…
Elizabeth mindeddig abban a meggyőződésben volt, hogy
Bev csak bocsánatot akar kérni. Mi jöhet még?
– Mi az, ami nem száz százalék?
– Emlékszel Siddallékra a suliból? Majdnem mindegyik
évfolyamon volt belőlük egy. Charlene Siddall az
osztálytársam volt. Volt neki egy ikertestvére, aki a fiúiskolába
járt: Michael.
– Igen, emlékszem – vágta rá Elizabeth. Nem egészen
értette, hová akar kilyukadni a nővére, de Siddallék zűrös,
népes családjára jól emlékezett. A Barnsley-i Hírmondóban
időnként még mindig felbukkant a nevük, többnyire
kábítószerrel, verekedéssel vagy bolti lopásokkal
kapcsolatosan.
– Lefeküdtem Michael Siddall-lal – folytatta Bev.
Elizabeth most már semmit sem értett.
– Mi köze ennek Ra… Lorraine-hez?
Bev mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön, de a jó
huszonnyolc éve őrizgetett kegyetlen titok végül suttogás
formájában bukott ki belőle.
– Lehet, hogy ő Lorraine apja. Nem tudom biztosan, de
megvan rá az esély.
– Mit beszélsz?
– Csecsemőkorában Lorraine még hasonlított is rá. Mondd
meg neki, hogy sajnálom, annyira sajnálom.
Bev csendesen pityergett, míg Elizabeth az új információt
próbálta megemészteni: szóval Raychel talán mégsem
vérfertőző viszonyból született, vagyis akkor mégiscsak lehet
saját gyermeke.
– Jézusmária. Ezt miért hallgattad el előle? – Elizabeth
képtelen volt megbirkózni a tényállással. Miért tartott Bev
titokban egy ilyen hírt? Miért mondta azt a lányának, hogy
bűnös kapcsolat gyümölcse, amikor jó esély volt rá, hogy ez
nem igaz?
– Akkor még más ember voltam. Ha nekem fáj, azt akartam,
hogy másnak is fájjon.
Elizabeth ebben a pillanatban értette meg. Bev a lányát
utálta és büntette azért, amin neki magának kellett
keresztülmennie. Ez a kificamodott logika a szó szoros
értelmében hányingert keltett benne.
Bev tovább babrálta a nyakláncát, és amikor Elizabeth
észrevette, hogy egy kereszt lóg a láncon, végképp elborult az
agya. Két lépéssel a nővére előtt termett, megragadta Bevet a
rongyos kardigánjánál fogva, és a falhoz lökte.
– Képes voltál azt mondani annak a kicsi lánynak, hogy a
nagypapája az apja, pedig nem is voltál benne biztos? Milyen
állat tesz ilyet?
Bev jajveszékelt, de meg sem próbált védekezni.
– Tudom, tudom, sajnálom. És azt is sajnálom, hogy
magadra hagytalak. Ne haragudj, hogy elfutottam, és nem
szóltam senkinek, hogy veszélyben vagy. – Összeránduló
arccal várta a pofont, ami csak nem jött. Elizabeth eleresztette
a nővérét. Az erőszak nem megoldás. Ezt a saját bőrén
tapasztalta meg. Bev ott maradt a falhoz lapulva.
– Átadom neki az üzeneted – mondta Elizabeth lehiggadva.
Egy vágya volt, hazamenni, hogy átgondolja, mégis miként
tálalja mindezt Raychelnek. Egyvalami azonban még
hátravolt: amiért ma eljött a nővéréhez. Elővett a táskájából
egy csekket, és Bev kezébe nyomta.
– Apa halála után eladtam a házat. Számlát nyitottam a
nevedre arra az esetre, ha megtalálnálak. Egy árva penny sem
hiányzik belőle. Ez a pénz jog szerint téged illet.
 Bev üres tekintettel meredt a csekkre. Azután lassan
kinyújtotta a kezét Elizabeth felé.
– Ez Bev Collier pénze – mondta. – Itt nincs semmilyen
Bev Collier.
– Nincs rajta, hogy „Bev Collier”. Üresen hagytam azt a
rubrikát. Nem tudtam, milyen nevet írjak oda – mondta
Elizabeth.
– Akármilyen nevet ráírhattál volna, ez akkor is Bev Collier
pénze, és ilyen személy már nem létezik.
– A pénz így is, úgy is a tiéd.
– Nekem nem kell.
– Megnézted, milyen összeg szerepel rajta? Több mint
negyvenezer font van a számládon, és mind a tiéd.
– Tudok olvasni. De nekem akkor sem kell ez a pénz. Vedd
el.
– Elutasítod? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedve. – De hát
mi okod van rá?
– Hisz neked sem kellett – mondta Bev. – Különben már
elköltötted volna.
– Azért csak maradjon nálad – mondta Elizabeth az ajtó felé
menet. Elvégezte, amiért jött. Ám a szakadó papír hangjára
megtorpant.
– Ez nem az enyém – mondta Bev, kezében a nyolcrét tépett
csekkel. – Ilyen pénz nekem nem kell. Egyszerűen,
bonyodalmak nélkül élek. Hosszú úton jutottam el idáig.
De Elizabethet továbbra sem sikerült meggyőznie.
– Kérlek, Elizabeth – rimánkodott Bev. – A pénz
megváltoztatná számomra a dolgokat, és azt nem szeretném.
Én nem tudok ezzel mit kezdeni. Add inkább oda Lorraine-
nek. Csak ne áruld el, honnét van. Találj ki valami szép mesét
– folytatta Bev. – Ne áruld el, hogy én küldöm neki a pénzt.
Az összekötne minket, márpedig nem tartozunk össze. Jobb
neki nélkülem. Kérlek. Ezért akartam ma találkozni vele.
Utoljára.
 Elizabeth megértette, hogy Bev komolyan gondolja.
– Megteszem, amire kérsz. – Elizabeth kinyitotta az ajtót.
Szabadulni akart abból a szobából.
– Elizabeth – szólt utána Bev csendes, szelíd hangon. A régi
Beverly hangján. Ez visszaröpítette Elizabethet a múltba,
amikor még csak két együtt kirakósozó kislány voltak.
Azelőtt. Elizabeth szemébe könnyek gyűltek.
– Csak annyit mondj meg, ugye, boldog?
– Igen – bólintott Elizabeth. – Boldog.
– Örülök. Viszlát, Elizabeth.
– Viszlát B… Marilyn. Sok szerencsét.
– Neked is.
Elizabeth becsukta maga után az ajtót, lement egyemeletnyi
lépcsőn, a fordulóban megállt, és elsírta az utolsó könnyeket a
nővéréért. Azután megtörölte a szemét, összeszedte magát;
John ne lássa, hogy sírt. Kilépett az utcára, és megindult a
kocsi felé. Soha ilyen jól még nem esett neki a friss levegő.
 78. FEJEZET

Vladimir Darq szerencsés embernek vallotta magát. Szerető

családba született az erdélyi hegyek lábánál fekvő
falucskában, Tirestiben, a festői Maros folyó mentén. Ám a
falubeliek mindig is elhatárolódtak a Darq famíliától. Olyan
történetek keringtek róluk, hogy az éj teremtményeinek
áhítatot és félelmet, de mindenekelőtt tiszteletet ébresztő ősi
vérvonalából származnak. A mendemondák hihetőségét
nagymértékben alátámasztotta a Darq férfiakat nemzedékek
óta sújtó fényérzékenység, és a megnyúlt szemfogak.
Mindazonáltal a közösség meleg szeretettel viseltetett a
rejtélyes família iránt, s az idősebb Vladimir az egyszerű
bányászokénál különb életre szánta egyedülálló művészi
tehetséggel megáldott fiát, aki szívesen öltögetett együtt
varrónőként dolgozó anyjával. Sajnos a szülők már nem
érhették meg fiuk üstökösszerű berobbanását a divat világába,
amit egyfelől bámulatba ejtő képességeinek, másfelől
rejtélyes, vámpíri vonzerejének köszönhetett.
Kedves, megértő, nyílt szavú népek voltak annak a
yorkshire-i falunak a lakói, ahol a férfi jelenleg élt – akárcsak
annak a kis román falunak a lakói, ahol a gyermekkorát
töltötte. Sőt ahogy egyre többet tudtak róla meg a
munkásságáról, az angol falucska lakói még büszkék is lettek
rá. Olaszországban, Párizsban és Londonban is voltak házai.
Mégis Darq House volt az igazi otthona.
Divattervezőként a titokzatos Vladimir hallatlan
népszerűségnek örvendett. A lesifotósok rajongtak érte, az
újságírók körüludvarolták, a modellek megpróbálták ágyba
csalogatni, s az ifjú Vladimir gyakorta ébredt arra reggelente,
hogy egy szépséges nő nyúlik el mellette az ágyban. A
külvilág szemében Vladimir Darqnak mindene megvolt.
Majdnem mindene. Mert a szívében megmaradt egyszerű,
romániai kisfiúnak: szeretetre és családi melegségre vágyott,
ami sajnálatos módon hiányzott lendületes életéből.
Akkor este, amikor megpillantotta Annát a pályaudvaron, ez
az élmény megmozdított valamit a lelkében. Maga sem tudta,
mi fogta meg a szomorú, gesztenyebarna nőben. Meglátta
benne tervezett projektjének tökéletes arcát. De ennél többről
volt szó. Valamely ősi ösztöne felismerte Annában a rokon
lelket. A hasonszőrűt, akinek szüksége van rá, hogy szeressék,
s hogy ő is szerethessen. Anna sebezhetősége megszólította őt,
és Vladimir a szívével válaszolt.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Anna a szeme láttára virágzott
ki, és bársonyos bőrének illata olyan vágyakozást ébresztett a
férfiban, hogy majd eszét vesztette tőle. Óriási erőfeszítésébe
került, hogy ne illesse azt a bársonyt az ajkával.
Aztán eljött a bál estéje, és Vladimir a legszívesebben
szélnek eresztette volna a tömeget, hogy kettesben
maradhasson Annával. Úgy tervezte, hogy kivezeti a nőt az
erkélyre, és táncot lejtenek a holdfényben. S ahogy a csillagok
alatt keringőzve romantikáznak, megvallotta volna neki, hogy
szerelmes lett belé. És remélte, hogy Anna viszonozni tudja az
érzéseit.
Amikor rájött, hogy Anna elment a bálból, azonnal
utánasietett. Mit sietett, repült. Már nem lehetett feltartóztatni
azt a csókot, ahogy a megáradt Maros folyót sem lehetett
feltartóztatni egy nyáron, Vladimir gyerekkorában. De lehet,
hogy Annának az csak egy csók volt?
Vladimir a szó szoros értelmében reszketett az idegességtől
másnap reggel, amikor beült a kocsijába, hogy ígéretéhez
híven elmenjen Annáért.
A próbaesküvőre a vasárnap reggeli mise után került sor.
Volt némi fennakadás, míg mindkét nyoszolyólány a
temetőkertben okádott, és a vőfélynek ki kellett ugrania a
közeli kisboltba paracetamolért, na meg Red Bullért. A
vőlegénynek csak fél szemöldöke volt. A másikat akkor
borotválták le, amikor meztelenül lámpaoszlophoz kötözték
Wakefield városközpontjában. Szokatlanul csendesen,
illemtudóan viselkedett a próba során, és nem csatlakozott a
lelkész pöszeségén élcelődökhöz, mint azt a vőfély szerette
volna.
Ahogy az oldalán álló jövendőbelijére nézett, Calum
Crooke hirtelen ráébredt, hogy óriási mázlija van Dawnnal.
Aznap reggel Mandy Clamp mellett ébredt – Killer és Empty
Head szervezte meg neki ezt az utolsó félrelépést. Most
viszont úgy érezte magát, mint az a fogyókúrázó, aki
bekebelez egy egész Fekete-erdő tortát – szégyellte magát,
hányinger kerülgette, és tisztában volt vele, hogy az effajta
muriknak jóval nagyobb a füstje, mint a lángja. Mandy Clamp
igazi könnyűvérű lotyó, nem ér annyit, hogy elveszítse miatta
Dawnt. Erre még aznap reggel döbbent rá, amikor Mandy
világossá tette előtte, hogy neki mit se számít a jegygyűrű, és a
továbbiakban is akármikor, akárhol örömmel Calum
rendelkezésére bocsátja a testét. Calum mindig is ki volt rúgva
a könnyen kapható nőcskékre, s ugyan Dawn nem tartozott
közéjük, és soha nem tette volna meg Calummal azt, amit a fiú
a múlt éjjel elkövetett ellene, Calum mégis mind ez idáig
éppúgy lekezelte őt, mint a Mandy Clampeket. Elnézte Dawnt
a csinos nyári ruhájában, hosszú, vörös haja hátrafogva, arca
szépen kikészítve, és összehasonlította halottsápadt, farmerban
és hamisított márkás topban dülöngélő húgaival. Anyja az
elmaradhatatlan vietnami papucsában ide-oda lökdöste a
lányokat, miközben suttogásnak szánt harsánysággal szidta
őket, és Calum arra gondolt, nem csoda, hogy világéletében a
Clamp-féle nőkre hajtott, hiszen nem is ismert más példát,
amíg meg nem jelent az életében Dawn. Demi és Denise a fiú
összes barátnőjét leribancozta, természetesen a lányok háta
mögött, ami már csak azért is pofátlanság volt a részükről,
mert ők sem voltak különbek, főleg Demi, aki Calum minden
haverjának „megvolt”. Hanem az utóbbi időben Calum
igencsak megorrolt rájuk, amiért kinevették Dawnt, hogy
mégis minek képzeli magát, hogy még a bonbonok
csomagolásán lévő szalagocska színe sem mindegy neki. De
próbálják csak még egyszer kigúnyolni, és ő olyat mond nekik,
hogy attól rögtön elnémulnak. Dawn rengeteget fáradt az
előkészületekkel, és Calum vajmi kevés segítségére volt
ebben. Kölcsönkérte a Charlotte nénitől kapott pénzt, és esze
ágában sem volt visszaadni, vagy a nászútra költeni az
összeget. S ahogy most ott állt a templomban, rettentően
elszégyellte magát attól, hogy ő is olyan férfi, aki nemrég még
menőnek tartotta, hogy megcsalja a kedvesét. Házasemberként
arra fog törekedni, hogy a nadrágjában tartsa a farkát.
 Vladimir igen komornak és szigorúnak tűnt, amikor megállt
Anna háza előtt a kocsival, és a nő félig-meddig arra számított,
hogy Vlad mindjárt közli vele: túl sokat ivott előző este, és
nem gondolta komolyan azt a csókot. Hát, ha így áll a helyzet,
akkor elmehet a búsba. Az elmúlt huszonnégy órában Anna
egy léha alakot már kidobott, s ha kell, a másodikkal is
megteszi. Harcra készen kihúzta a derekát, aztán Vladimir
kipattant a kocsiból, a karjába zárta Annát, és szenvedélyes
csókkal illette, ő meg közben arra gondolt, hogy ha Vlad a
nyakába mélyesztené az agyarát, ő a legnagyobb örömmel fog
kivérezni a szomszédság szeme láttára.
– Fényes nappal van – mondta aztán, amint levegőhöz
jutott. – Nem fogsz te elégni?
– Az ég óvjon bennünket a regényíróktól – felelte Vladimir.
– Szállj be a kocsiba.
Anna boldogan engedelmeskedett, és elhajtottak Darq
House-hoz, ami a takarítók légiójának köszönhetően újra a
régi, káprázatosan tiszta, gótikus fényében ragyogott. A férfi
körbevezette Annát az otthonában, a birodalmán. Megmutatta
neki a konyhában az irdatlan méretű jégszekrényt, amely a
bolti darált húsos pite meg egy üveg Hellman majonéz mellett
Cristal pezsgőt és olasz fehércsokoládé-trüffelt is tartalmazott.
Bevezette Annát a hodályszerű nappaliba, ahol a jókora tévé
mellett ezernyi DVD meg CD sorakozott a polcokon, és itt
volt a világ leghatalmasabb, legpuhább szófája. Sorra mutatta
neki a fürdőszobákat, a dolgozószobáját, egy kutyaeledellel
teli tárolószekrényt, meg a ruhaanyagokkal és varrógépekkel
telezsúfolt helyiségeket. Sehol koporsók, szűz leányok vérével
teli demizsonok, vagy oltár a fekete miséhez.
Aztán Vladimir Darq felvitte Anna Brightside-ot cirádás
faragásokkal ékes, gótikus hangulatú hálószobájába, letette a
baldachinos ágyra, testével feszületet formázva szinte
odaszögezte a nőt, és mindenféle szentségtelen dolgot művelt
vele.
 79. FEJEZET

– A mindenit, neked meg szépészeti műtéted volt? –

kérdezte Dawn Annától, mert Anna úgy sétált be másnap az
irodába, mint valami Mae West. – Húsz évvel fiatalabbnak
látszol a múlt szombathoz képest, és akkor is legfeljebb
tizenkilencnek néztél ki! Botoxkezelésen voltál, vagy mi?
Mindenki az Anna nevű jelenség felé fordult, és üde arcot,
csillogó szempárt pillantottak meg. Még a haja is élettelibbnek
hatott, gesztenyeszín loknikban göndörödött az arca körül, és
minden mozdulatára rugózni kezdett, mint a
hajlakkreklámokban.
– Nem tudom, miről beszélsz – somolygott Anna oly
elégedetten, hogy azt még a Csodaországból ismert Cheshire
macska is megirigyelte volna.
– Válságértekezlet – jelentette be Christie, azzal átkapcsolta
a telefonját hangpostára, és előrement a kantinba.
– Láttátok, milyen képet vágott Spatchcock, amikor
elhaladtunk az íróasztala előtt? – kérdezte Raychel, aki évek
óta nem érezte magát ilyen könnyűnek, mint ezen a hétfő
reggelen. A nagynénje csodálatos asszony, mélységesen
szerette. Igazán pompásan érezte magát a bőrében.
– Le van tojva – mondta Christie. – Kit érdekel, mit gondol
az a kis szarjankó rólam vagy bármelyikünkről.
– Utálom – mondta Dawn. – Sose szerettem, de mióta
áskálódni próbált ellened meg Grace ellen, azóta kétszeresen
utálom. Sőt háromszorosan.
Anna telepedett le az asztalhoz utolsóként a kapucsínójával.
A többiek már alig várták, hogy belefogjon a mesélésbe, ezért
a tréfa kedvéért elnyújtott hangon szólalt meg:
– Egyszer volt, hol nem volt…
– Megfojtalak, ha nem húzol bele – fortyant fel Dawn.
– Hát, igazat szólva az este java részében egyedül
ácsorogtam, szendvicseztünk a kutyával…
 – Ugorjunk egy kicsit az időben – mondta Christie, és
sürgetőn intett, hogy jöhetnek a pikánsabb részek.
– Szóval, elég hamar leléptem, de Vladimir utánam jött, és
adott nekem egy jóéjt-csókot, aztán tegnap reggel eljött értem
az autóján, és együtt töltöttük az egész napot.
– Kérdés, hogy mivel?
– Megnéztünk egy filmet, vacsorát főzött nekem…
– És? Mondd már, te piszok! – sürgette Dawn.
– Zenét hallgattunk, aztán…
– Anna!
– Aztán Vlad jól felnyársalt…
– Halleluja! – kiáltott fel Grace, és mind egyszerre kezdtek
tapsikolni.
– Tony előkerült? – kérdezte Dawn.
– Ó, igen.
– Remélem, megmondtad neki a magadét.
– Többé-kevésbé – mondta Anna. – És nem fogjátok
elhinni, de az a nyavalyás macska is hazajött.
– Őt megtarthatod – mondta Grace. – De csak azért, mert
úgyis herélt.
– Melyik férfi nem az? – sütött el Raychel tőle szokatlan
módon egy kissé merész viccet.
– Én ismerek egyet – mondta Anna ábrándosan. – Bár
reggel alaposan lemerítettem.
– Ej, de piszkos a fantáziád, Anna Brightside! – nevetett
Grace.
– És hogy sikerült a lánybúcsú? – kérdezte Christie Dawn
felé fordulva. Aggódott Dawnért.
– Borzalmasan – felelte Dawn. – Viszont tegnap volt a
próbaesküvő, és Calum… olyan, mintha kicserélték volna.
Nagyon furcsa. Nem ment el kocsmázni, és nem rángatott el
az anyjáékhoz ebédre. Kettesben akart velem lenni. – Mint a
kapcsolatunk legelején, fűzte hozzá magában.
– Úgy látszik, kezd benőni a feje lágya – mondta Grace.
Egy ideje Dawnt is rendre belefoglalta az esti imájába. Kérlek,
Istenem, add, hogy Dawnt helyes okok vigyék bele a
házasságba! – Mikor mész a ruhádért?
– Ma este, munka után.
– Akkor tehát kezdődik a visszaszámlálás? – kérdezte Anna.
– Már el is kezdődött – mondta Dawn. Mosolyogni próbált
úgy, ahogyan Anna, de az igazság az, hogy Calum sosem
tudná őt olyanformán lángra lobbantani, ahogy Vladimir Darq
lángra lobbantotta Dawn csupa mosoly kolléganőjét. Calum
egész vasárnap feltűnően kedves volt hozzá, de ez nem
jelentett semmit, mert Dawn minden gondolata továbbra is Al
Holly felé szállt. Hangtalanul álomba sírta magát az éjjel, és
órákba tellett, mire elaludt, mert igaz ugyan, hogy egyre
hangosabban ketyeg az esküvő eljövetelét jelző óra, ám az a
másik, amely azt az időt méri, amikor Al Holly felszáll a
buszra a holmijával, bizony az még annál is zajosabban
szeleteli a perceket.
 80. FEJEZET

Dawn a tükörben nézegette magát. Meg kell hagyni, csinos

volt. Ebben a ruhában ez magától értetődött. Mégsem
mosolygott rá a tükörképére.
– Tökéletesen áll – mondta Freya. – Biztosan izgulsz.
– Igen, igen – mondta Dawn, és buzgó mosolyra húzta a
szája szélét. De nem tartóztathatta fel a szemébe gyűlő
könnyeket, s azok gyorsabban peregtek le az arcán, mint hogy
letörölhette volna őket.
– El se hinnéd, hány menyasszonyt láttam már zokogni –
mondta Freya, és a legjobbkor nyújtott oda Dawnnak egy
zsebkendőt a mindig készenlétben tartott dobozból.
– Tényleg? – Dawn nemigen hitt neki. Utóvégre a
menyasszonyoknak az a dolguk, hogy ugráljanak örömükben,
és nevessenek, és napsugarasak legyenek, vagy nem? Az
aráknak nem repülőgéppel örökre elutazó gitárosok járnak a
fejükben, amikor oltár elé állnak.
– Én is sírtam – mondta Freya. – Úgy hullott a könnyem,
hogy a templom kapujában apám azt mondta: „Idehallgass,
Freya, ha nem akarsz bemenni, máris visszafordulunk, és
megyünk haza. Ne az legyen benned, hogy senkit nem akarsz
cserbenhagyni, most csak az számít, hogy te mit akarsz.”
– És bementél?
– Igen, bementem – mondta Freya. – De hazudtam
magamnak. Nem akartam senkit cserbenhagyni. Egy rakás
pénzbe került, a templom tele emberekkel, a vendégek
messziről utaztak oda, összevásároltak egy kazalnyi
nászajándékot; nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy
az emberek a szájukra vegyenek, ha az utolsó pillanatban
lefújom az esküvőt – úgyhogy inkább végigcsináltam.
Lehúzta a cipzárt Dawn ruháján, és segített neki kibújni
belőle.
Dawn félve tette fel a következő kérdést:
 – És végül jól sült el a dolog?
– Nem – érkezett a válasz a háta mögül. – Az a házasság
eleve kudarcra volt ítélve.
– Ó, jaj – sóhajtott fel Dawn. Nem pont ezt akarta hallani.
– De aztán találkoztam életem szerelmével – mosolygott
Freya. – És én voltam az a szerencsés ara, aki elsőként
viselhette ezt a ruhát.
– Szóval a tiéd volt?
– Igen – bólintott Freya. – Az enyém volt. És amikor
belekóstoltam a boldogságba, amit csak az igaz szerelem
adhat, elhatároztam, hogy nem akarok több boldogtalan
menyasszonyt látni.
Ezt jól elbaltáztad.
– A szerelem a legnagyobb varázslat – mondta Freya,
miközben gondosan selyempapírba csomagolta a ruhát az
asztalnál. Egyszer sem nézett föl, ahogy eltette a dobozába. –
A szerelmes ember bármire képes. Nincs lehetetlen a számára.
Légy bátor, és hagyd, hogy a szerelem megerősítsen. Ha
befogadod a szerelmet a szívedbe, az olyan, mintha szárnyad
nőne, nem gondolod?
 81. FEJEZET

Csütörtökön Dawnnak jelenése volt leendő sógornőinél,

hogy véglegesítsék a kocsik érkezési idejét. Mikor vált
kényszerű kötelességgé az idejövetel?, töprengett, ahogy
végigment a házhoz vezető ösvényen, és kis híján száraz
kutyakakába lépett. Mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor
még a családjukhoz tartozónak érezte magát, és kívánta a
szeretetüket. Mi a nyavalyának betonozza be ezt a kapcsolatot
az esküvői tortával? Egyébiránt Calum a legénybúcsú óta
meglepően gyengéd volt hozzá. Talán az, hogy
lámpaoszlophoz kötözték, némi friss vért juttatott agyának
azokba a zugaiba, amelyek a szeretet kimutatásáért felelősek.
– Tudom, hogy seggfej voltam az utóbbi időben, Dawn –
mondta a fiú éjjel az ágyban. – De szeretlek. És tudom, hogy
te jobban akartad ezt a házasságot, mint én, és én csak
sodródtam az eseményekkel, de most már én is akarom.
Gondold csak el, kevesebb mint negyvennyolc óra múlva már
férj-feleség leszünk.
Calum ilyetén megújulása miatt Dawn még inkább
kötelességének érezte, hogy odaálljon vele az oltár elé. Már-
már azt kívánta, hogy Calum üsse meg még egyszer – ezúttal
istenigazából –, szolgáltasson ürügyet, hogy Dawn faképnél
hagyhassa, de a fiúnak esze ágában sem volt pofozkodni.
Helyette szeretkeztek, és Dawn csukva tartotta a szemét, és
csak mímelte a gyönyört, miközben a könnyei a lezárt
szemhéja alatt tolakodtak.
 82. FEJEZET

– Akkor tehát mindenki készen áll? – kérdezte Christie.

– De még mennyire – felelte Grace.
– Hát akkor most rittyentünk egy helyre kis lánybúcsút
leendő aránknak a borozóban! – mondta Christie, azzal
megindult az iroda kijárata felé. Mindannyian hallották, hogy
Malcolm hangosan csettint a nyelvével, amikor Christie odaért
a férfi mellé, aki az íróasztalánál állt karba font kézzel, s csak
úgy sütött belőle a rosszallás.
Christie lassan odafordult felé.
– Óhajt valamit a képembe mondani, Mr. Spatchcock? –
kérdezte. – Vagy inkább megírja névtelen levélben?
Malcolm szemöldöke két ártatlan, busa ívben felszaladt a
homlokára. Gyűlölte ezt a nőt. A délutáni értekezleten
McAskill a férfi minden egyes javaslatát megvétózta. Malcolm
tisztában volt vele, hogy a főnök azért teszi ezt, mert gyanítja,
hogy ő írta a levelet a feleségének. Bizonyíték ugyan nem volt,
de Malcolm így is érezte a McAskillből feléje áradó utálatot.
Nem lett volna szabad elküldenie a levelet, most már tudta, de
ez a nő tehet az egészről. És most úgy áll itt előtte, mint
valami nőnemű főmufti, és rágalmakat vagdos a fejéhez.
– Nekem nincs mondanivalóm – mondta Malcolm
műmosollyal. – Na és önnek?
– Nekem sincs – felelte Christie.
– Nekem van – szólt közbe Anna. Két lépéssel Malcolm
előtt termett, s egy jól irányzott, kíméletlen térdmozdulattal
tökön rúgta. Az egész testét átjáró erőteljes, feminin,
ösztrogénban bővelkedő érzések sarkallták e tettre, melyek
egyetlen, adrenalintól tüzelt térdlendítésben csúcsosodtak ki.
– Azt hiszem, ezzel a többiek is egyetértenek – mondta, s
mint aki jól végezte dolgát, összeütötte a kezét, mialatt
Malcolm kétrét görnyedve a padlóra zuhant, és szoprán
hangon vonított kínjában.
 – Tűnjünk innét – mondta Christie, összegyűjtötte a seregét,
és szó szerint kilökdöste őket az ajtón. – Jaj, Anna, ez most
mire volt jó? Biztos, hogy Malcolm jelenteni fogja az esetet.
– Tartoztam nektek ennyivel azok után, hogy olyan
rendesek voltatok velem az elmúlt hónapokban – mondta
Anna, miközben az járt a fejében, hogy a Lenyugvó Napban
feltétlenül ki kell majd mennie a mosdóba, hogy alaposan
lesikálja a térdét.
Thai lakomát tartottak, pont, mint azon az estén, amikor
Anna születésnapját ünnepelték, és másodszor is jót kuncogtak
az ételneveken. Pezsgővel koccintottak Dawn egészségére, és
mindannyian tiszta szívből remélték, hogy tudja, mit csinál. Ez
egyszer Dawn rettentően igyekezett: egyfolytában az
esküvőről csacsogott, hogy milyen szép a ruhája, meg hogy a
nyoszolyólányok megígérték, hogy józanok maradnak,
legalábbis a szertartás idejére. Vidámsága valahogy mégis
mesterkéltnek hatott.
– Sikerült a huszonharmadik órában megszerveznetek a
nászutat? – kérdezte Grace, és kiöntötte Dawn poharába, ami a
pezsgőből maradt.
– Nem – mondta Dawn. Sajnos az új, figyelmes Calum
ahhoz túl későn jelent meg, hogy szervezkedjen nászútügyben,
és a Charlotte nénitől kapott pénznek a fele már elment.
Ráadásul Muriel teljesen megbolondult, és boldog-
boldogtalant meghívott a fogadásra, ami újabb költségeket
jelent, és holnap rendezni kell a számlát. Dawn a
lóversenynyereményéről nem volt hajlandó lemondani. Alig
nyúlt még hozzá, és az esküvő után abból fogja majd
bevakoltatni a falat, és eltüntetni a szabadon lógó vezetékeket.
Hű, de izgi lesz… A pénz egyelőre biztonságban pihent Dawn
bankszámláján Charlotte néni pénzének másik felével
egyetemben, amit Calum szerencsére nem tudott
megkaparintani.
– Calum a jövő hónapban szabadságot vesz ki, és csinálunk
egy hosszú hétvégét – csicsergett tovább Dawn.
– Elbúcsúztál már a cowboyodtól? – kérdezte Anna.
Ez betette a kaput.
 Dawn a kezébe ejtette a fejét, és kétségbeesett zokogásban
tört ki.
– Jaj, Dawny – szólt rá Anna.
Ettől még rosszabb lett. Ő hívta így Dawnt. És holnap
elutazik. Mindörökre eltűnik Dawn életéből.
Christie megragadta a lány kezét.
– Tudd, hogy ha holnap mégsem akarod átlépni a templom
kapuját, mi ott leszünk veled, és támogatunk. Ne félj.
Dawnnak erről Freya jutott az eszébe. Mindannak ellenére,
amit a nő elmondott neki, Dawn pontosan tudta magáról, hogy
másnap ott fog állni az oltár előtt, még ha tele van is
kételyekkel. És ez szánalmas.
– Sajnálom – mondta Dawn magához térve, és megpróbálta
visszaragasztani az arcára a mosolyt, de az csak nem akart
odatapadni. Előrukkolt egy hazugsággal, amivel senkit sem
tudott átejteni. – A szüleim miatt sírok, hogy ők nem lehetnek
ott. Pedig de szerették volna látni, ahogy szép fehér ruhában
férjhez megyek.
– Drágám, biztosra veszem, hogy a szüleid azt szeretnék,
hogy boldog légy, akár habos esküvői ruhában, akár a nélkül –
mondta Grace. Ő tudta a legjobban, milyen kemény is tud
lenni egy szerelem nélküli házasság.
– Boldog leszek – jelentette ki Dawn. – Megígérem. – Freya
a „Fehér Esküvő”-ből azt mondta, hogy az lesz. És Dawnnak
irtó nagy szüksége volt valamire, amire a hitét alapozhatja.
Al Holly a bárpultnál iszogatott, amikor Dawn később
bement a kocsmába. Hál’ istennek a koncert már véget ért,
mert Dawn aligha bírta volna ki, hogy végig kell hallgatnia a
zenéjüket, aztán meg Samuel elköszönő szavait: „Hát akkor,
kösz, hogy eljöttetek. Hála nektek, otthon éreztük magunkat
Barnsley-ban, és ezzel a szép emlékkel térünk vissza Brit
Columbiába.”
Al Hollynak széles és hosszú volt a háta, Dawn szerette
volna odanyomni hozzá az arcát, hogy érezze a férfi melegét a
fekete ingén át.
 Al megérezte, hogy ott van, hátrafordult, és rámosolygott.
Nem a megszokott örömteli, lusta mosollyal, amely az egész
arcát beragyogta, hanem tartózkodón és szelíden.
– Hát mégis eljöttél, Dawny Sole – mondta. – Nem láttalak
a közönségben, azt hittem…
– Eljöttem. Hogy elbúcsúzzam – mondta a lány, és a szavak
kifelé jövet megtapadtak a torkában, mintha horgonyt vetettek
volna. – Mindenképp eljöttem volna. – Látnom kellett téged.
– Lecsúsztál a dalomról. Az volt a búcsúdalunk ma este.
Egy férfiról szól, aki szeret egy nőt, de az nem lehet az övé.
Dawn ajka megremegett. Mi lett volna, ha hallja a dalt?
Összeomlott volna tőle. Ám a sors közbelépett, nem hagyta,
hogy Dawn elveszítse a fejét, így inkább a pincérnő veszítette
el a számlát, s emiatt negyedórával tovább időztek az
étteremben. Csakhogy Dawn valójában nagyon is kíváncsi volt
a dalra, és boldogan omlott volna össze, hogy aztán megadja
magát a szív parancsának.
– Kár, hogy lekéstem róla.
– A busz innét indul holnap délután háromkor. Még van –
Al ránézett az órájára – tizennyolc órád, hogy meggondold
magad, és velünk jöjj. Annyira tudnálak szeretni…
– Ne mondd ezt, Al.
Al ekkor odahajolt a füléhez:
– Szeretlek, Dawny Sole. És te is szeretsz, mert amikor
megcsókoltalak, éreztem a szívemmel a szívedet, szóval
tudom. Gyere haza velem.
– Nem tehetem.
Al megpuszilta az arcát. Selymes, lágy puszi volt, amely a
lány minden sejtjét, minden idegszálát, teste valamennyi
atomját lángra lobbantotta. Örökké emlékezni fog erre a
puszira, mert ez a legbánatosabb, leggyönyörűbb csók, amit
valaha kapott.
– Ég veled édes, drága Al Holly. Légy boldog – mondta
Dawn, azzal sarkon fordult, és egyszer sem nézett vissza, mert
akkor Al meglátta volna az arcán patakzó könnyeket.
 83. FEJEZET

– Csinos vagy – mondta Niki, ahogy Grace belépett a

konyhába tengerészkék kosztümben, amely ezüstös fényt
kölcsönzött a hajának.
– Ó, köszönöm – pironkodott Grace a nyakláncával
bajlódva. Sehogy sem tudta bepattintani a zárat.
– Majd én – mondta Niki.
Grace átadta a láncot a férfinak, és jóleső borzongás futott
végig a testén, ahogy Niki ujjai finoman súrolták a tarkóját.
Igazán piszmoghatott volna még egy kicsit azzal a lánccal,
gondolta.
– Kész is, gyönyörű vagy – nézett végig rajta Niki.
– Ne túlozz.
– Ez nem túlzás, Grace, tényleg gyönyörű vagy – ismételte
meg a férfi sokatmondóan.
Grace érezte, hogy elpirul. Niki újabban egyre merészebben
bókolt neki. Tudta, hogy Niki soha nem élne vissza a
helyzettel, amíg Grace a házuk vendége, ahhoz túlságosan is
úriember. De valami felébredt a nő lelkében attól, ahogy Niki
kiejtette a száján a nevét. Grace megállapította magában:
cseppet sem riasztja a kilátás, hogy egy szinttel feljebb
lépjenek Nikita Koslovval.
– Gyere ide, hogy nézel ki. Az összes gombot
félregomboltad – mondta Ben, azzal odapenderítette Raychelt
maga elé, hogy újragombolja új blúzán a legfelső két gombot.
Raychel egy mérettel nagyobbat vásárolt a szokásosnál,
ugyanis az elmúlt hónapokban felszedett pár kilót. Bennek
borzasztóan tetszett, hogy asszonyosabb lett az alakja. Össze
tudta volna csókdosni Raychel kolléganőit, amiért felhizlalták
egy kicsit. Meg Elizabethet és Johnt a grillpartikért.
– Jó vásárt csináltam veled – nevetett Raychel. Mialatt
Raychel az esküvőn lesz, Ben a kertben segédkezik Johnnak
egy játszóház felállításában a kis Ellis számára. Raychel
gyanította, hogy John egyedül is boldogulna, de szemlátomást
kedvét lelte a fiatalabb férfi társaságában. Csodálatos dolog
egy ilyen kedves családhoz tartozni. És a kolléganőiből lett
barátnői is csodálatosak. Ráadásul nemrég még egy óriási
meglepetés is érte, ugyanis kapott Elizabethtől egy
negyvenkétezer fontról szóló csekket, ami az ő részesedése
volt valami rég elfeledett, s csak nemrégiben előkerült családi
kötvényekből. Raychel először nem akarta elfogadni,
Elizabeth azonban váltig állította, hogy az jog szerint az ő
pénze, és ragaszkodott hozzá, hogy tegye el. Tele volt az élete
napsütéssel, csupán egyetlen felhő vetett rá árnyékot – a valódi
apja kiléte. De ma ez másodrendű kérdés. Mert ez a nap Dawn
Nagy Napja.
– Vino înapoi, în pat! Jöjj vissza az ágyba, én Annám!
– Engedj felkelni! – tiltakozott Anna, ahogy Vladimir
visszahúzta a rózsaszirmokkal beborított ágyra, és a testével
fogta le. Anna valaha tévesen szerelemnek és romantikának
hitte Tony féktelen szexéhségét. Ám mindez a jelentéktelenség
ködébe veszett e mellett a férfi mellett, aki nem bírt betelni
Anna ajkával, és olyasmiket művelt a testével, amiért a
katolikus egyház kiközösítette volna a nőt, ha mindet
meggyónja. Vlad szenvedélyes volt, mégis gyengéd, és oly
magas szinten űzte a testi szerelmet, hogy ha többször
csinálták volna egyhuzamban, Anna egyszerűen szétrobbant
volna.
– Miért kell elmenned? Hiszen hétvége van – mondta a
férfi.
– Mert először is meg kell etetnem a macskát, másodszor
készülődnöm kell az esküvőre, és így is elkéstem, mert te
ragaszkodtál hozzá, hogy ágyban reggelizzünk.
– Hogy vagy képes elhagyni a férfit, akitől csokitrüffelt
kapsz reggelire?
– A barátnőm férjhez megy, úgy – mondta Anna. – A
macskám meg éhes.
– Akárcsak jómagam. – És Vladimir már neki is esett Anna
nyakának. Ő felnyögött. Ha nem Dawn esküvőjéről lett volna
szó, ellenállása menten megingott volna.
 – Hagyd abba. Muszáj mennem. Szépen kérlek, hagyd abba,
vagy itt halok meg! – küzdött tovább Anna, de nagyon nehéz
volt.
– Na jó, ez egyszer engedek – mondta a férfi, és fájó szívvel
eleresztette. – Este főzök neked valamit. Egy tradicionális
román ételt.
– Mi az? Valami emberáldozat elszenvedője véresre sütve?
– Drágám, soha ne gúnyolódj a vámpírokon – villantotta ki
a fogait Vlad. – Azok már kevesebbért is végeznek veled.
– És mi a legkedveltebb módszerük? – mosolygott Anna.
– Az ezer apró harapás – felelte Vladimir, s közben finoman
végighúzta az ujját a nő mellén.
– Óóó… de én a szavadon foglak – csillogtatta Anna a
szemét.
 84. FEJEZET

– Ördög és pokol, tisztára, mint a Jeremy Kyle Show

közönsége – mondta Anna, mikor már a templomban ültek; a
menyasszony oldalán rajtuk kívül csak egy megállás nélkül
köhécselő idős hölgy foglalt helyet egészen hátul.
Feltételezték, hogy Dawn távoli nénikéi közül való.
De nem. A hölgy a Mavis Marple névre hallgatott, és
rendszeresen tűnt fel „különleges” templomi eseményeken,
jelentéktelen szürkeségével ügyesen beleolvadva a gyászoló
vagy éppen ünneplő tömegbe. Mavis elemében volt a hívatlan
vendég szerepében, mindig behízelegte magát valakinek a
kocsijába, így jutott el az esküvői fogadás helyszínére, ahol
aztán öntudatosan lakmározott az étekkínálatból. Még egy
hatalmas szalvétát is hozott magával, hogy a zsákmány egy
részét abban szállítsa haza.
A négy nő ámultan nézte a vőlegény oldalát, ahol lassanként
megteltek a sorok slampos, tenyeres-talpas nőkkel, meg cingár
kamaszokkal, közülük egyesek elegáns nadrágban jöttek, de a
többség farmerban és edzőcipőben volt, sőt olyan is akadt, aki
kapucnis pulóverben slattyogott be.
– Csitt, Anna – szólt rá Christie. – Az effajta helyek
felerősítik a hangot.
– Képzeljétek csak el, hogy Anna itt rúgja tökön Malcolmot
– mondta Raychel. – Aberdeenig szállt volna a visszhang.
– Régóta kijárt már neki, hogy valaki jól megnyomorgassa a
mogyoróit – felelte Anna.
Ezen jót kuncogtak.
– Nem felejtetted el a pénzt, Christie? – kérdezte Raychel.
Ugyanis vásárlás helyett inkább összedobtak Dawnnak egy
szerény összeget.
– Itt van a táskámban – mondta Christie, és megveregette
sárga kézitáskáját. Tetőtől talpig citromsárgába öltözött, akár a
két lábon járó napsütés. A többiek épp ilyennek látták: meleg,
éltető erőnek. Ami összetartja őket.
 Grace körülhordozta tekintetét a templomban. Milyen szép
épület. Alig egy év múlva megint itt fog ülni, akkor Charles és
Laura teszi majd meg az oltárhoz vezető utat. Lauráék és Paul
csütörtökön hozták meg neki az örömhírt. Christie pezsgőt
bontott, aztán a nők a verandára telepedve nézték, ahogy
Charles, Paul meg Niki a kis Joe-val focizik. Akárcsak
Christie esetében, a melegség szinte áradt Niki lelkéből. Az
volt Grace egyik legmosolygósabb estéje, amire emlékezett.
Még az a szomorú tény sem rontotta el a hangulatot, hogy
Sarah úgy döntött, az apja pártjára áll, és teljesen elhatárolódik
tőlük. Úgy látszik, már nem volt szüksége rájuk
bébiszitterként, tudniillik Hugo közben beruházott egy kelet-
európai au pairbe. A lány nagyon fiatal, olcsó munkaerő, és
minden kétséget kizáróan csinos. Paul azt mondta, ő már most
látja, hogy baj lesz ebből. Grace abban reménykedett, hogy
Sarah jobb belátásra tér, és levelet írt neki. Talán az új baba
érkezése majd segít befoltozni a törést. A héten Gordont is
kiengedik a kórházból, amint azt Paul tapintatosan a
tudomására hozta. Grace azon kapta magát, hogy nem is olyan
ideges a hírtől, mint várta. Hát persze, mivel most
biztonságban érzi magát, főképp a férfias, megnyerő Nikita
Koslov és tüneményes húgának társaságában.
– Arra gondolsz, amire én? – bökte meg hirtelen Christie,
amint a hátul posztoló szertartásmester, pontosabban
szertartásmesternő elbődült, hogy „az istenit neki, kuss legyen
már!”.
– Alighanem – sóhajtott fel Grace.
– Jóságos ég! – mondta Anna, amikor a vőlegény anyja,
mert csak ő lehetett az, a templom elejébe masírozott buggyos,
rózsaszín nadrágban, másmilyen rózsaszín kabátkában, meg
fekete kalapban, amivel temetésen nagyobb sikere lett volna.
Az összhang kedvéért a cipője meg a táskája is fekete volt, bár
így sem sikerült tökéletes harmóniát teremteni. Azzal a fajta
rózsaszín rúzzsal volt kikenve a szája, amitől úgy festett az
ajka, mintha harmadfokú égési sérülések borítanák.
Mindennek a tetejébe még bőrbarnító sprayvel is lefújta
magát, attól meg úgy nézett ki, mintha nemrégiben túl hosszan
és túl közel álldogált volna a grillsütőhöz. Akár egy statiszta a
Szégyentelenekből, akit végül azért szórnak ki, mert túlontúl
otromba.
A vőlegényt könnyen fel lehetett ismerni a fél
szemöldökéről. Elegáns szmokingot viselt barackszín
nyakkendővel. Divatosan zilált volt a külseje, és jóképű is
volt, de egyikük sem ilyen párt képzelt Dawn mellé.
– Kizárt, hogy ő legyen az, ugye? Ez lenne Calum? –
kérdezte Anna a szemöldökét ráncolva.
– Bizonyára – suttogta Grace.
– Akkor szeretném elrabolni Dawnt még a kapuban, és
elszaladni vele innét – mondta Anna. A kedves, bohókás,
csinos, légies Dawn egyáltalán nem illik bele ebbe a brigádba.
Nem, ez képtelenség.
– Lehet, hogy mindnyájan tévedünk, és végtelenül boldog
lesz ezzel a fiúval – mondta Grace.
– Aha, a hold meg sajtból van – vágta rá Anna.
Már mindenki elfoglalta a helyét. Öt perc késésben voltak
az előírt időhöz képest, amikor az egész terem
felvillanyozódott, mert gépies hangon felcsendült az ismert
esküvői dallam, a Here Comes the Bride. De kisült, hogy csak
a vőfély mobiltelefonja szólalt meg.
A bűnös felállt, és a tömeg felé fordulva széttárta vézna
karját.
– Szánom-bánom – mondta, és kikapcsolta a telefont.
– Micsoda tahó vagy, Killer – kiabálta be valaki középtájról,
amit morajló nevetés követett.
Raychel nem volt benne biztos, helyes-e, ha azért
imádkozik, hogy Dawn térjen észhez, és szökjön meg a
kanadai gitárossal, de magában pontosan ezt tette.
Azután feldübörgött az orgona, s a négy barátnő vegyes
érzésekkel állt fel, és hátrafordultak a lefátyolozott Dawn felé,
a szépséges, sudár Dawn felé. Álomszép ruhában volt, és
könnycsepp alakú, barackszín csokrot fogott a kezében, ahogy
lassan lépdelt az oltár felé. A lányok szeme tele lett könnyel.
Igyekeztek nem ránézni a két mandarinsárgában feszítő
koszorúslányra, egyiküknek olyan mély volt a dekoltázsa,
hogy kibuggyanó melle úgyszólván megelőzte a
menyasszonyt.
Látták, hogy Dawn a fátyolon keresztül odamosolyog rájuk.
Mosolya azt üzente nekik: „köszönöm, hogy eljöttetek”, nem
pedig azt, hogy „ez életem legboldogabb napja”.
Ahogy odaért az oltárhoz, Dawn visszamosolygott Calumra,
de a lelke mélyén sikítva tiltakozott. Bárcsak lett volna mersze
kibökni az igazat a barátnőinek tegnap este, amikor sírva
fakadt a jázminrizs fölött. Miért is nem kérte a segítségüket,
amikor még megtehette? Most már nincs más hátra, férjhez
kell menni, mert ha mindeddig nem volt elég bátor, vagy elég
nagylány ahhoz, hogy leállítsa a folyamatot, akkor ezen a
ponton aligha lesz rá képes. Bárcsak levenné róla valaki ezt a
terhet. Bárcsak!
– Ha a jelenlévők köszül bárki tudomásszal bír arról, hogy
esz a hászasszág nem jöhet létre, szóljon moszt, vagy
hallgasszon mindörökké – selypegte a pap.
A vőlegény oldaláról itt-ott humorosnak gondolt köhögés
hallatszott. A lelkész a szemöldökét ráncolta, miközben Calum
hátrafordult, és a győzelem jelét mutogatta a köhögőknek,
aztán észbe kapott, és elnézést kért.
Ha Dawn négy barátnője most lenéz, láthatták volna, hogy
mindnyájuknak begörbült az ujja. Mind azt kívánták, azért
imádkoztak, azért szólították a kozmikus erőket, hogy ha
tényleg boldog lesz ez a frigy, akkor legyen úgy. De ha nem,
akkor valaki vagy valami akadályozza meg a házasságot.
A hosszúra nyúló csöndben Dawn arra várt, hogy Al Holly
feltépi az ajtót, odacsörtet az oltárhoz, a karjába kapja, és fut
vele, amerre lát. De ez nem történt meg. A lelkész újból
megszólalt. Calum és Dawn az oltár elé térdelt. Valaki „SZ”
betűt firkált Calum bal cipőtalpára, és „AR” betűket a jobbra, s
most sorra rázkódtak a vállak. Csak Dawn nem volt
humoránál. Robotpilóta üzemmódba kapcsolva ismételgette az
eskü szavait, ami már nem jelentett neki semmit, és az sem
érdekelte, ha ezért elkárhozik. Nincs is varázshatalma a
ruhájának. Hogy vehette be Freya süket dumáját?
 A vőlegény és a menyasszony felhúzta egymás ujjára az
Argos-katalógusból kiválasztott gyűrűket, és a tömeg
éljenzésben tört ki, amikor Calumot és Dawnt férj-feleségnek
nyilvánították. Dawn négy barátnője száraz pillantást váltott.
Erről ennyit. Dawn férjhez ment. Jóban-rosszban. Most már
mindegy. Miközben az ifjú pár az aláírásával szentesítette a
frigyet a mandarinkosztümös párossal a sarkukban, felcsendült
a Guide Me, Oh Thou Great Redeemer.
Grace tiszta hangja oly andalítóan vágta át a tömeg
kakofóniáját, mint a fülemüleszó. Ez volt a kedvenc egyházi
éneke. Grace, aki a lelke mélyén hívő keresztény volt, minden
este imádkozott, és egy percig sem kételkedett abban, hogy az
Úr segítette át a legsötétebb pillanatokon. Csak azt remélte,
hogy ugyanezt teszi majd a kis Dawnnal is. Annát sírás
fojtogatta, ezért inkább csak tátogta az éneket. Aztán Dawn
kilépett a sekrestye ajtaján, és falfehér volt az arca, míg a
Crooke-klán pimaszabb tagjai az ének végére érve
kieresztették repedtfazék-hangjukat. A lány mosolya nem is
lehetett volna hamisabb.
Crooke-ék kiözönlöttek a templomból a fényképezkedésre,
többségük amint kijutott a szabadba, máris rágyújtott. Anna
látta, amint a babarózsaszínbe öltözött, drabális anyósa durván
oldalba böki Dawnt, és rászól, hogy: „mosolyogj, az
esküvődön vagy, a rossebbe veled!”. Senki sem vetette fel,
hogy készíthetnének egy képet Dawnról a barátnői körében.
Úgy látszott, hogy a nyoszolyólányok vezénylik a
beállításokat.
Christie együtt haladt az autókonvojjal a fogadásra. A
borozó parkolója dugig volt, így az út szélén volt kénytelen
megállni, de legalább könnyebb lesz majd kijutni.
– Szerintem még Diana hercegnő esküvőjén se volt ekkora
tömeg! – jegyezte meg Grace.
– Szerintem Diana hercegnő temetésén se volt ekkora tömeg
– tódította Anna.
– Ez az, és nem tudom, Dawn hány embert ismerhet
közülük – felelte Christie, és elfogadott egy pohár sherryt a
pincérnőtől, de inkább lemondott a „borkorcsolyákról”: volt
ott Rubik-kocka nagyságú tepertő, méteres kolbászos rúd,
négybe vágott cipók húskrémmel töltve, meg tűzforró
serpenyős krumpli, ami a bőrt is leégette az emberről, ha volt
hozzá mersze, hogy az ujjai közé csippentse.
A lakomázók összepréselődtek az asztaloknál, mint a
szardíniák a dobozban. Grace nem tett megjegyzést a kosztra,
de minden szónál beszédesebb volt a pillantás, amit Christie-re
vetett, amikor a szájához emelte a villájára szúrt gumiszerű
húsdarabot, aztán inkább letette. Anna figyelmét nem kerülte
el a sok porcica végig a falak mentén. Nem ez a legtisztább
hely a földkerekségen, az egyszer biztos. Megkereste a
szemével Dawnt, és látta, hogy gyakorlatilag érintetlen a
tányérja. Calum éppen ellopott tőle egy falat húst, Dawn meg
biztatta, hogy csak rajta. Úgy festett, mint Degas kis
táncosnője egy Lowry-rajzon: tökéletesen elveszett volt.
Evés után, amikor felszolgálták a kátrányízű kávét, Calum
kijelentette, hogy „ő nem a szavak embere, úgyhogy
egyszerűen emeli poharát a menyasszonyra”, és ezzel
letudottnak tekintette a feladatot. A vőfély azonban jócskán
túlteljesített kínosan sikamlós sztorijaival Calum múltbeli
szerelmi életéről, aminek eredendően az lett volna a célja,
hogy meggyőzze az ifjú arát Calum hűséges mivoltáról, de
éppen ellenkező hatást ért el az immáron egyre harsányabbá és
mámorosabbá váló Crooke család és holdudvara remek
mulatságára.
Az emberek kezdtek átszivárogni a bárba, köztük Dawn is.
Friss levegőre volt szüksége.
– Hová, hová? – fordult Muriel a menyasszonyhoz. – Hisz
még be se mutattalak a nénikéknek és bácsikáknak.
– Kiszaladok a mosdóba – mondta Dawn. – Mindjárt jövök.
– Rendben – mondta Muriel, és felemelte a poharát, hogy
Ronnie újratöltse neki. Már számolta a karaokéig hátralévő
perceket.
Egész alakos tükör lógott a mosdó melletti falon. Dawn
először elment mellette, aztán visszahőkölt, és rámeredt a
tükörképére. A világ legnyomorultabb menyasszonya, egy
igazán boldogtalan asszony nézett vissza rá. Neki nem lesznek
kellemes emlékei erről a ruháról. Tépelődés nélkül, nyugodtan
bezacskózhatja, hogy másnap visszavigye Freyának. Abban is
biztos volt, hogy Freya elnézett valamit a méredzkedésnél,
ugyanis alig kapott levegőt, úgy szorította a ruha. Légy bátor,
mondta Freya. De ő cseppet sem volt bátor; buta volt és
gyenge. Az utolsóként felcsendült templomi ének szavaival:
gyarló vagyok a Te erőddel szemben. Ezt a sort akár az egész
Crooke famíliának is énekelhette volna. Húzták-vonták,
megfélemlítették és dirigáltak neki, mind az egész banda, mert
arra vágyott, hogy szeressék és elfogadják, olyannyira, hogy
áldozati bárányt csinált magából. De végül csak a
megvetésüket sikerült kivívnia a teszetoszaságával. Újból
belenézett a tükörbe, és kiguvadt a szeme. Úgy látszik, kezd
bedilizni. A tükörképe most fehérben volt, ám ez a szín egy
cseppet sem sápasztotta, mert a bőre egészségesen napbarnított
volt. Egyszerűbb szabású, amolyan balerinaruhát viselt
cowboycsizmával meg Stetson-kalappal, hozzá strasszokkal
kivert mellényt. A háta mögött Al Holly állt, ugyancsak
fehérben. Majd kicsattantak a boldogságtól, mert a tükörbéli
egy szerelmespár volt. Egyetlen nőnek sem lenne szabad
esküvői ruhába bújnia olyan férfi kedvéért, akit nem szeret, és
Dawn tisztában volt vele, hogy Calum Crooke iránt soha nem
fog úgy érezni, ahogy Al Holly iránt érez. Mit keresek én itt?
Jaj, Dee Dee, mit csinálsz?
Dawn szeme könnybe lábadt, s mire megtörölte a szemét, az
ábrándkép már eltűnt, és ő újra a földig érő, elefántcsontszín
ruhás Dawnt látta, a magányos, pityergő Dawnt.
Igazából nem is kellett vécére mennie, csak nem volt kedve
a távoli Crooke rokonok csődületéhez. Levegőre viszont
nagyon nagy szüksége volt. Olyan érzése volt, hogy az egész
épületből kiszivattyúzták az oxigént, és valami nehéz,
émelyítő anyaggal helyettesítették.
Ki ez a férfi kalapban?…
Ahogy az eszébe villantak Charlotte szavai, egyszerre
megértette, kit látott akkor az öreg hölgy a fényképen.
Mi csak azt szeretnénk, hogy boldog légy.
 – Istenem, hát lehetek boldog is? Merjek boldog lenni? –
kérdezte a tükörbeli menyasszonytól. S az bólintott.
Dawn kisurrant a mosdóajtó mellett nyíló vészkijáraton, és
kilépett a szikrázó napsütésbe.
Ezenközben a mosdóban Denise éppen a száját rúzsozta,
míg Demi parfümöt locsolt a dekoltázsára.
– Killer egész helyes öltönyben, nem? – szólalt meg. –
Lehet, hogy később bepróbálkozom nála, amíg Liam nem
figyel. Hallottad, hogy köhögött, mikor azt kérdezték: „van
valakinek tudomása arról, hogy ez a frigy nem jöhet létre”?
– Szinte vártam, hogy Clampy mindjárt előugrik
valahonnét.
– Kinéztem volna belőle. Calum végül is bevallotta
Dawnnak, hogy a legénybúcsúján megkettyintette a csajt?
– Kétlem. Elvégre a többit se vallotta be. A hülye idiótája,
ezúttal majdnem ráfázott.
Megdermedtek, amikor az utolsó fülkében lehúzták a vécét,
addig nem is tűnt fel nekik, hogy van odabent valaki. Félve
hajoltak le, hogy bekukkantsanak a vécéajtó alá, és a földre
lelógó, fehér ruhát pillantottak meg.
– Francba! – tátogta Demi. – Dawn az. Pucolás!
Idegesen vihogva tántorogtak ki a mosdóból. Bár
megígérték, hogy józanok maradnak, mióta elhagyták a
templomot, fejenként legalább egy üveg Lambrinit már
benyakaltak.
A parkoló átellenes oldalán Dawn boldogan pillantotta meg
Annát, Grace-t és Raychelt a cigarettázó Christie körül
ácsorogva. Christie leszokóban volt, újabban alig-alig
dohányzott, csak olyankor, amikor szükségét érezte néhány
megnyugtató szippantásnak. Ez is egy ilyen nap volt.
– Szia, drága – mondta Grace, amikor a szépséges
menyasszony odament hozzájuk. – Jól érzed magad?
– Nem – felelte Dawn, és kétségbeesetten kapaszkodott meg
Grace kezében. – Jaj, lányok, rettenetes hibát követtem el.
Tudnátok segíteni?
 – Komolyan beszélsz? – kérdezte Christie.
– Szánalmasan viselkedtem, tudom. Hozzámentem
Calumhoz, mert már nem mertem visszatáncolni, de nem
szeretem. Al Hollyt szeretem, és meghívott magával
Kanadába, én meg nemet mondtam, pedig ez minden vágyam,
és muszáj vele mennem, mert ő az a férfi a fényképen, én
próbáltam letagadni az érzéseimet, elfelejteni Charlotte néni
szavait, meg hogy mit is látott, és mit próbáltak üzenni nekem
a szüleim… tudom, hogy látszólag se füle, se farka annak,
amit itt hablatyolok, de én már mindent értek, mert láttam
magamat a tükörben, és most már tudom, hol a helyem. –
Lélegzetet vett, amire már igen nagy szüksége volt. – Szóval,
életemben nem beszéltem még ennyire komolyan. Segítsetek!
Christie elejtette az égő cigarettát, és eltaposta sárga
cipősarkával.
– Rendben van – mondta. – De akkor jobb, ha csipkedjük
magunkat.
 85. FEJEZET

Akcióba lendültek, akár egy tökéletes összhangban működő

elit alakulat, mintha születésüktől fogva ilyen manőverekre
képezték volna ki őket.
– Szálljatok be – kommandírozott Christie, miközben
előhalászta sárga táskájából a kulcsait.
– Fürgén.
Egy emberként pattantak be Christie BMW-jébe, Grace
előre, a többi három meg hátul szorongott, ugyanis Dawn
ruhája egy negyediket is kitett. Szinkronban csatolták be
magukat, és Christie sebességbe tette a kocsit.
– Merre menjek? Navigálj! – mondta, a visszapillantó
tükörből a borozót figyelve. Senkinek sem tűnt fel a
távozásuk, annak ellenére, hogy csikorgó kerekekkel vette be a
kanyart, mint valami James Bond.
– Tényleg ennyi az idő? – kérdezte Dawn a műszerfalon
lévő órára mutatva.
– Percre pontosan.
– Jézusmária. Előbb beugrunk hozzám. Itt fordulj balra,
aztán egyenesen. Bedobálok pár holmit a bőröndbe, aztán el
kell érnem a buszt.
– Csak nem egy turnébuszt, tele cowboyjal? – kérdezte
Raychel.
– De igen.
– Hát ez pompás! – szólt Anna. – Mikor indulnak?
– Még van fél órám. Istenem, mit szól majd Calum
családja?
Nem kerülte el a figyelmüket, hogy Dawn a fiú családja
miatt sokkal jobban aggódik, mint a fiúért.
– Le vannak szarva. Most az egyszer csak magadra gondolj
– mondta Anna.
 – De vajon helyes-e, amit teszek?
– Ki tudja! – mondta Grace. – De még fiatal vagy, próbálj
szerencsét, kedvesem. Az utóbbi hetekben elég volt csak rád
nézni, és az ember rögtön tudta, hogy nagy hibát készülsz
elkövetni.
– Hónapokkal ezelőtt le kellett volna fújnom az esküvőt! –
mondta elgyötörten Dawn.
– Meglehet – mondta Grace. – De most kiszálltál belőle.
Utólag könnyű ám okosnak lenni. – Ő tudta ezt a legjobban.
– Tuti, hogy dugó lesz – mondta Dawn, mert amikor elérték
a várost, megsűrűsödött a forgalom. De nem volt dugó.
Mintegy varázsütésre az összes közlekedési lámpa vagy eleve
zöld volt, vagy zöldre váltott a közeledtükre. Christie fittyet
hányt a sebességkorlátozásra, mivel úgy gondolta, hogy a
szent cél érdekében még a bírság kockázata is vállalható.
– Jobbra az utolsó előtti ház lesz az, ott állj meg! – dirigált
Dawn.
Christie füstölgő kerekekkel fékezett Dawn háza előtt.
Raychel segített kirángatni a lányt a kocsiból, ugyanis a ruhája
lehetetlenné tette, hogy egyedül boldoguljon. Úgy reszketett,
hogy nem talált bele a zárba, ezért Grace kikapta a kezéből a
kulcsot, és segített rajta.
Dawn vezetésével felrobogtak a lépcsőn. Grace lekapott két
bőröndöt a ruhásszekrény tetejéről. Anna kiürítette bele a
fehérneműs fiókokat, és fogasostul dobálta rá a tetejükre a
ruhákat. Raychel a cipőket szedte össze. Dawnnak a
menyasszonyi ruhájában mostanra olyan érzése volt, mintha
mérgezett lenne, akárcsak Herkules inge, de már nem maradt
idő átöltözni.
– Hol a mobilod meg a töltő? Takarékkönyv? Sminkkészlet?
Ékszerek? – sorolta Grace, ahogy visszagondolt, hogy ő
milyen fontosabb dolgokat vitt el egykori otthonából.
Dawn kihúzott egy fiókot, és felnyalábolta a tartalmát.
– Itt van az egész!
– Az útleveled is?
 – Igen. Minden.
– Őrület, hogy te milyen akkurátus vagy! – mondta Anna
fülig érő szájjal, és hatalmas, cuppanós puszit adott Dawn
szájára. Imádom a nőket!, gondolta. Mert derekasan
helytállnak a bajban.
– Bárcsak a gondolataimban is rendet tudnék vágni –
mondta Dawn. Felkapta két gitárját az ágy mellől, és így szólt:
– Kész. Minden megvan, ami kell. Indulhatunk.
Még csak vissza se nézett a házra, amikor rakétasebességgel
elsüvítettek a Felkelő Nap irányába.
 86. FEJEZET

– Hol az a fránya menyasszony? – kérdezte Muriel. – Walter

bácsikád és Enid nénikéd már indulnának, és sehol se találom
azt a lányt.
– Gőzöm sincs – mondta Calum, akinek csak ekkor jutott
eszébe, hogy egy ideje mintha ő se látta volna az asszonykáját.
Minden figyelmét lekötötte a bár, meg a hátát lapogató
haverokkal való terefere.
– Ti se láttátok? – fordult Muriel igencsak megjuhászodott
lányaihoz.
– Izé, nem – felelte Demi a nővérére pillogva.
– Mi van? – faggatózott tovább Muriel. Soha nem látta még
ilyen csendesnek a lányait.
– Semmi! – hárított Denise.
– Mi van? – kérdezte Calum is, és gyanakodva nézett a
húgairól az anyjára.
– Bökjétek már ki! – mondta Muriel rózsaszínbe bújtatott,
termetes farára tett kézzel. Addig nyaggatta őket, amíg
egyikük beszélni kezdett.
– Lehet, hogy nem fontos – kezdte tétován Denise. –
Emlékszel, mikor kijöttünk a vécéről, és megkérdeztelek, hogy
merre van Dawn? Azt mondtad, kiment a mosdóba…
– Ige-en – mondta Muriel, és felkészült a legrosszabbra.
Még nem tudta, hová fognak kilyukadni, de az eddig
elhangzottak nem tűntek túl biztatónak.
– Szóval, lehet, hogy mind egy időben voltunk a
mosdóban…
– Micsoda sztori – így Calum, és már ment is volna vissza a
haverjaihoz. Nővérkéje remélhetően sosem adja krimiírásra a
fejét.
– Folytasd – mondta Muriel immáron karba tett kézzel, ami
annak volt a jele, hogy cseppet sincs ínyére a dolog.
 – Szóval, nem vettük észre, hogy rajtunk kívül van még
valaki odabent…
– Mondd tovább – sürgette Calum, s most már csupa fül
volt. – MONDD TOVÁBB.
– És hát… és… – Demi már majdnem sírt.
– És megemlítettük, mit csinált a mi Calumunk Mandy
Clamppel a legénybúcsúján – fejezte be húga helyett a
mondatot Denise.
– De nem biztos, hogy Dawn volt az – szúrta közbe Demi.
– Habár az illető hosszú fehér ruhát viselt – tette hozzá
Denise.
– Nem is mentetek vissza, hogy megnézzétek? – kérdezte
Muriel, és hitetlenkedve dörzsölte a homlokát.
– Hát… nem. Ez eszünkbe se jutott.
Calum pördült egyet, és a hajába túrt.
– Eszetekbe se jutott! Ki más lehetett volna az hosszú fehér
ruhában? Csak nem egy földre szállt angyal? Grrrr! –
Nekiugrott a nővérének, de mielőtt akár csak hozzáérhetett
volna, Denise fiúja, Dave közbelépett, és ököllel úgy állon
vágta a vőlegényt, hogy az átrepült az asztal fölött.
– Nem érdekel, hogy az esküvőd napja van, cimbora, nőket
nem ütünk meg.
– Ezek nem nők – ordította Calum. – Hanem szófosó,
hígagyú, házasság-tönkretevő picsák, egy kupac szar van az
agyuk helyén.
– Neked, te barom! A menyasszony az egyetlen, aki nem
tudja, hogy megdugtad Clampyt a legénybúcsúdon, mit
gondolsz, mennyi idejébe telt volna kideríteni? – kárálta
Denise.
– Ha eddig nem tudták, most már tényleg mindenki tudja, te
kretén! – mondta Calum, ahogy körbenézett az elhűlt arcokon.
– Uralkodnod kellett volna magadon, akkor nem lett volna
mit elmondani, szarházi!
 És ezen a ponton elszabadult a pokol. Denise műkörmeit
begörbítve előrelendült. Empty Head Calum segítségére
sietett, de tévedésből Demit sikerült eltalálnia. Erre már Demi
új fiúja, Liam is beszállt a harcba, de mielőtt kivont öklével
bárkinek is odasózhatott volna, Muriel kiütötte a táskájával.
Akkor valaki bedobta a csatározók közé a torta legfelső
emeletét, és a menekülni igyekvő Bette elcsúszott rajta. Az
utolsó kép, amit Calum látott, mielőtt magához tért az
agyrázkódásból a kórházban, Bette gigantikus hátsó fele volt,
amint az ő feje felé zuhan.
Mavis Marple hatalmas, fehér szalvétájában mindenféle
jóval feltűnés nélkül távozott. Amikor valamivel korábban
kiment a vécére, a földre tette a szalvétát, amibe gondosan
belekötötte a finomságokat, és mindent hallott abból, amit a
lányok a vőlegényről meg a legénybúcsúról fecsegtek. Jóllehet
még mindig bőséges volt a kínálat a kolbászos rúdból, ez az
esküvő még neki is több volt a soknál.
 87. FEJEZET

– Szóval akkor tényleg megteszed ezt az őrült lépést? –

kérdezte Raychel.
– Szerinted őrültség? – kérdezett vissza Dawn.
– Amióta ismerlek, soha nem voltál még ennyire eszednél,
mint most – mondta Anna. – Hallgass a szívedre, babám. Légy
bátor.
Légy bátor. Freya is ezt mondta. Így mutatkozott volna meg
a ruha varázshatalma? Ezért érezte olyan szűknek és
kényelmetlennek? A ruha ezen a módon fejezte ki a
tiltakozását, nem akarta, hogy boldogtalan alkalomból
viseljék. Akárhogy is, bevált a dolog. Alig várta, hogy
levethesse végre, bármilyen szép is. Majd visszaküldi
Freyának néhány köszönő sorral egyetemben és abban a
reményben, hogy a következő menyasszony, aki viseli,
okosabban választ magának párt. Mennyi kidobott pénz! És ez
őt most egy cseppet sem érdekelte.
– Ó, míg el nem felejtjük, a nászajándékod – kotort bele
Christie a zsebébe, és Dawn ölébe pottyantotta a pénzzel teli
borítékot. És még több hullott az ölébe, amikor a lányok
kiürítették neki a pénztárcájukat.
– Ezt nem fogadhatom el…
– Dehogynem, hiszen szükséged van rá – mondta Grace.
– Na de ez nászajándék, és igazából nem is vagyok házas.
– Tedd el a következőre.
Dawn hatalmas mosolyra húzta a száját. Csordultig volt a
szíve a gondolattól, hogy cowboycsizmában fog férjhez
menni. Tudta, hogy így lesz. Hisz már látta. Érezte, ahogy a
szülei megbékélnek a mennyben. Csak azt akarták, hogy
boldog legyen, és az is lesz, de még mennyire. Mindnyájukért.
– Jog szerint én most férjezett vagyok?
– Igen – mondta Christie. – De ezen könnyen lehet
változtatni. Csak egy ügyvéd kell hozzá. Te most csak arra
koncentrálj, hogy megtaláltad életed párját.
– Forog velem a világ – mondta Dawn a halántékát
nyomkodva. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek.
El se hiszem, hogy megtettem.
– Jobb későn, mint soha – vetette közbe Grace.
– Majd küldj nekünk dedikált CD-t, ha elkészült az
albumotok – mondta Raychel, és megszorította Dawn vállát.
Oly megnyugtató volt az érintése, hogy rögtön könny szökött
tőle Dawn szemébe, és ő hagyta, hogy kicsorduljanak, mert
ezek a boldogság édes könnyei voltak, jólesően melengették az
arcát.
– Úgy szeretlek titeket – mondta Dawn. – Olyanok vagytok
nekem, mintha az anyám vagy a húgaim lennétek. Borzasztóan
fogtok hiányozni.
– Te is nekünk – mondta Anna. – Mi lesz velünk a lepcses
szád nélkül, és ki fog tájékoztatni bennünket a fáskamrával
fajtalankodó nőkről? Istenem, mindjárt bőgök.
– Most ugrik a majom a vízbe – mondta Christie, és lopva
odapillantott az órára. Pontosan három órát mutatott, és már
látták is a turnébuszt, épp készült kihajtani a parkolóból az
útra.
Christie rálépett a gázra, nyomta a dudát, mint valami
eszelős, azután megacélozta magát, rátaposott a fékre, és
elegáns kocsija tökéletes megállást produkált a busz mellett.
– A fenébe is, nem tudok kiszállni! – sikkantotta Dawn. Az
ajtónyitó elveszett valahol a ruhája redői meg az óriási
kézitáskája között.
Raychelnek kellett kiugrania a kocsiból, hogy kívülről
nyissa ki az ajtót neki. Anna nekiveselkedett, és kinyomta-
tolta a habos ruhás Dawnt a szabadba. Segítség nélkül örökre a
hátsó ülés foglya maradt volna.
Al Holly letrappolt a buszról, és földbe gyökerezett a lába.
Az arcára volt írva, hogy azt hiszi, hallucinál, s ha
megmozdul, a vízió máris szertefoszlik. Dawny Sole úgy
tervezte, hogy repülni fog a fiú karjába, de ennek épp az
ellenkezője történt. Lassú léptekkel közeledett felé, miközben
farkasszemet néztek. Hogy is hihettem, hogy élhetek nélküle?,
kérdezte magától.
– Itt vagy – mondta a fiú suttogásnál alig hangosabban. –
Megint búcsúzni jöttél?
– Nem – mosolyodott el Dawn. – Ez most inkább egy
hatalmas nagy szervusz.
– Ó, Dawny. – Al csillogó szemmel nyúlt a lány keze után,
félénken, akár egy kisfiú meg egy kislány a játszótéren. –
Boldoggá foglak tenni.
– Ajánlom is – mondta Anna Al háta mögül, amint éppen
Dawn bőröndjeivel viaskodott. – Dawn, mondd csak, nem
tudtál volna görgős bőröndöt beszerezni, mint más normális
ember?
– Én nem vagyok normális – vigyorgott Dawn.
– Ne beszélj! – nevetett a másik kofferral küszködő
Raychel.
Samuel lehuppant a buszból, s miközben könnyedén
felkapta a bőröndöket, a bajsza alatt tréfás megjegyzést tett,
hogy a nő csakugyan gyengébb nem.
– Vigyázzon rá – mondta Christie Alnek. – Ez a lány egy
veszedelem, romokban vannak miatta az idegeink, és a mai
nap után mind stresszterápiára szorulunk, de vigyázzon rá
nagyon.
– Igenis, hölgyem, ezt megígérhetem – mondta Al Holly, és
vigyoribb már nem is lehetett volna a képe. Átkarolta Dawnt,
és magához húzta. Tökéletes párt alkottak, és úgy szikrázott
köztük a levegő, hogy tojást lehetett volna sütni a melegénél.
Aztán Dawn odaszökellt a barátnőihez, és sorban
megölelgette őket. Még az ölelésén is érződött határtalan
boldogsága. A legnagyobbat Christie-nek tartogatta.
– Csodálatos ember vagy – mondta neki. – Sosem felejtem
el, amit értem tettél.
– Légy boldog, kicsi lány – mondta Christie. – Hagyd, hogy
szeressenek, és élvezz ki minden egyes percet.
 – Vigyázzatok magatokra, nagyon fogtok hiányozni –
sugárzott Dawn, és csókot dobott mindnyájuknak. – Szeretlek
titeket. Nem veszítjük el egymást, ígérem.
– Remélem is – mondta Anna. – Te lüke tyúk.
Al Holly kézen fogta Dawnt, és gyengéden felhúzta a
buszba, aztán az egyik ablakkeretben látták viszont Dawn
örömtől ragyogó arcát, miközben felbőgött a motor. A négy
barátnő csak állt ott, és nézte a távolodó buszt, ahogy egyre
kisebb és kisebb lesz. Már fájt a karjuk az integetéstől, mire
eltűnt a szemük elől.
– És még azt mondják, hogy Barnsley-ban unalmas az élet –
szólalt meg Raychel.
– És most? Ne menjünk vissza a Kutya és Kacsába sütizni?
– vetette fel Anna ártatlan képpel, a szemöldökét felvonva.
– Hát, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem most
inkább egy pohár pezsgő dukálna.
– Nekem egy fillérem sincs – mondta Anna. – Most
borítottam ki a pénztárcámat Dawn markába.
Christie egy Visa kártyát húzott elő napsárga táskájából.
– Ki fizet manapság készpénzzel?
 EPILÓGUS
Június 27. – Egy évvel később
Anna Darq House kerítéssel körbevett hátsó kertjében állt
pazar fekete ruhában, és lehunyta a szemét. Beszívta a
karjában tartott tűzpiros virágok illatát, és elégedetten
felsóhajtott.
– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte tőle Christie ugyancsak
feketében, csupán az ő ruhája valamivel kurtább volt, és cifra
fodrok díszítették az ujját meg a nyakát. Az utánozhatatlan
Christie. Még feketében is a tarkát szerette.
– Ó, igen – felelte Anna.
– Milyen szép időnk van – mondta Christie felfelé bökve a
fejével. Már lemenőben volt a nap korongja, pereme az ég
kékjébe olvadt. A távolban ködbe borult a Pennine-hegység.
Grace tartott feléjük egy üveg Dom Perignonnal a kezében.
Raychel jött a nyomában négy pohárral. Ők is elegáns fekete
ruhában voltak.
– Emlékeztek rá, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor ugyanígy
pezsgőt iszogattunk? – szólalt meg Christie, míg Grace töltött
neki egy pohárral.
– Aznap lett Dawnyból Mrs. Crooke.
– Most meg Mrs. Holly, és dalos pacsirta.
Rendszeres kapcsolatban voltak egymással, és a webkamera
csodálatos találmányának köszönhetően láthatták is a lány
ragyogó mosolyát, még ha csak képernyőn keresztül is. Olyan
volt az a mosoly, mint a nap, soha nem aludt ki.
– Nagyon szép volt a szertartás – mondta Grace a hűs
pezsgőt kortyolgatva.
– Egyetértek! – így Raychel. – És káprázatosan nézel ki,
Anna.
– Köszönöm – mosolygott Anna. Úgy is érezte magát. Hisz
még csak a negyvenes éveiben jár, és egy napon azzal a
határozott meggyőződéssel fog majd visszatekinteni erre az
évtizedre, hogy az utolsó cseppig kiélvezte.
– Úgy van, úgy van! – tette hozzá Grace.
– Láttam pár fantasztikus fekete öltözetet a gyülekezetben –
mondta Anna.
– Nézzenek oda! Egyszerre hogy odafigyel a divatra! Csak
két órája lett Mrs. Darq, de máris kibújt belőle a Zandra
Rhodes.
– Nagyszerű ötlet volt a fekete esküvő – mondta Raychel.
– Na igen, ez van, ha az ember lánya halhatatlanhoz megy
feleségül.
– Tényleg halhatatlan? – kérdezte Raychel.
– Inkább úgy mondanám, hogy nagyon is élő – mondta
Anna huncut, elégedett mosollyal.
A világ többi részének Vladimir Darq talány, rejtély és par
excellence üzletember volt, amit hallatlanul sikeres
fehérnemű-kollekciójának köszönhetett. Csak a Darqone nevű
kreáció a brit női lakosság több mint egyötödének
szekrényében megtalálható volt, és a karácsonyi piacra dobást
követően Amerikát is egy csapásra meghódította.
Egyedül Anna ismerte a férfi másik arcát, aki szeretett házi
készítésű popcornt ropogtatva Harry Potter-filmeket nézni,
meg keringőzni vele a kertben. Mégis sok olyan „rejtélyes”
tulajdonsága volt, amelyek még Annát is gondolkodóba
ejtették. Az ágyban földöntúli teljesítményt nyújtott, annyi
bizonyos.
Anna megsimogatta dudorodó hasát, gyarapodó kisbabája
meleg fészkét.
– Christie, gyere át hozzánk vacsorára a jövő héten, míg
Grace és Niki elutazik. Ebben az állapotban én ki se tehetem a
lábam a házból. Ne légy magányos.
– Részemről rendben – mondta Christie, és rákacsintott
Grace-re. Grace hamarosan kéthetes földközi-tengeri
hajókázásra indul az ő fivérével. Nikita Koslov eltökélte, hogy
behozza a sok elvesztegetett időt. Grace egyszerre volt ideges
és feldobott a közelgő utazás miatt. Revelációként érte, hogy
életében először ötvenhat évesen vásárolt magának csábos
fehérneműt. Főképp, mivel a fia és annak párja segített neki
abban, hogy milyet válasszon. Ám Grace a kis Dawn példáján
már megtanulta, hogy ha jön a boldogság, akkor azt egyszerre,
két kézzel kell megragadni.
Végre-valahára elrendeződött a válás, s a neki járó nem
kevés pénzből örömmel költekezett a hajókázáshoz szükséges
ruhákra. Mint várható volt, Gordon eleinte a legkevesebb
hajlandóságot sem mutatta a válásra. Váratlan módon éppen
Sarah volt az, aki aztán jobb belátásra bírta. Gordon legelső
lépése pedig a válást követően az volt, hogy végérvényesen
kiköltözött a blegthorpe-i lakókocsiparkba.
– Mikorra is vagy kiírva a babával? – kérdezte Raychel.
– Október harmincegyedikére – sóhajtott Anna. – Mikor
máskor? Hát te?
– Február tizennégy. Mikor máskor! – mosolygott vissza
Raychel. Egész nap euforikus állapotban volt, ugyanis ez volt
az első nap, hogy elmaradtak a rosszullétek. Azelőtt nem is
gondolta volna, hogy a reggeli rosszullét egész álló nap kitart,
de nem bánta, hiszen mégis lesz gyereke, amiről Bennel
korábban álmodni se mertek. Siddallék kiterjedt családjából
rengetegen éltek Barnsley-ban. Elizabeth rábeszélésére
Michael ikerhúga hajlandó volt vállalni a DNS-tesztet, amint
biztosították őket afelől, hogy senki sem küldi a nyakukra
gyermektartásért a hivatalt, és igen, a minták kimutatták az
egyezést. Ez azt jelentette, hogy Raychel mégsem vérfertőző
kapcsolatból született, ahogy egész addigi életében hitte.
Michaelt nem lehetett ideális apának nevezni, mivel épp a
börtönben csücsült fegyveres rablásért, de Raychel nem is
szándékozott idegenekkel kapcsolatot építgetni. Elizabeth,
John, Ellis, Ben és az őt most körülvevő barátnői személyében
már együtt volt a család, amelyre vágyott.
– Nagyarányú átszervezésre lesz szükség a részlegen –
csettintett Christie. – Mindenki azt hiszi majd, hogy rémes
főnök vagyok, hisz tömegestül menekül tőlem a munkaerő.
 – Ugyan már, sorban állnak a jelentkezők, akik nálad
szeretnének dolgozni – mosolygott Raychel. – Remélem,
engem nem akarsz leváltani, mert a szülési szabadság után
rögtön visszajövök. Legalább nem kell majd elviselnem, hogy
Malcolm az egyre hatalmasabbra duzzadó mellemet gusztálja.
Malcolm már a múlt. Megpróbálta bemószerolni Annát a
tökön rúgás miatt, James McAskill azonban leplezetlenül
kárörvendve azt felelte neki, hogy sajnos erre nincs
bizonyíték. Malcolmot ez még nem bírta volna rá a távozásra,
csakhogy arra viszont már akadt bizonyíték, hogy
megfogdosta egy fiatal gépírónő hátsó felét. Amit a lány apja
Malcolmmal művelt, ahhoz képest Anna térdmunkája ártatlan
előjátéknak tűnt.
Anna telitöltötte a poharát.
– Azt hiszem, ennyit még megengedhetek magamnak. Nem
lesz ellene kifogása a babának, ugye? – Végigsimított a férje
tervezte menyasszonyi ruhája elején. Alatta lazára engedett,
mégis képtelenül csábos terhességi fűzőt viselt. Vladimir úgy
alkotta meg, hogy hátulról könnyedén letéphető legyen.
– Igyunk – mondta Christie. – Annára, újdonsült férjére, és
a születendő kisbabáikra.
– És miránk – tette hozzá Anna. – A nőkre, mert bámulatos
teremtmények vagyunk.
– A barátokra – mondta Raychel.
– Azokra, akik itt vannak, és a távol maradtakra is, akik
vígan pengetik a gitárjukat – fűzte hozzá Grace.
Mind megemelték a poharukat. Előbb egymásra. Aztán
nyugati irányban, Kanada és a nap felé.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hatalmas köszönet az alábbiaknak.
Ügynökömnek, Darley Andersonnak és angyalainak, a
szerkesztőimnek: Suzanne Baboneau-nak és Libby
Yevtushenkónak, és a publicistámnak, Nigel Stonemannek,
akit rendszeres időközönként az őrületbe kergettem, de
egyébiránt nagyra becsülöm.
Öreg barátomnak, Pat Casserly „főfelügyelőnek”, aki
türelmesen okítgatott a rendőrségi munka folyamatát illetően –
én tehetek mindenről!
Cimboráimnak, Alec Sillifantnak, Paul Searnek, Fraz
Worthnek, valamint Pete Allwrightnak a támogatásukért és a
sok-sok kacagásért a „Robert de Niro” heteken. Továbbá Freya
Halvorsennek a myspace.com/freyahalvorsen oldalon
meghallgatható zenéjéért, amely a legádázabb fenevadakra is
csitítóan hat (például rám, legalábbis a gyerekek szerint!).
Barátnőimnek, Cath Marklew-nak, Maggie Birkinnek,
Tracy Harwoodnak, Rae Hobsonnak és Judy Sedgewicknek –
jó, hogy vagytok. És a mesterfotósnak, aki egyben a fogadott
bátyám, Chris Sedgewicknek
(www.untitledphotography.co.uk), mert csak ő tudott rólam
olyan fényképeket készíteni, hogy nem akarom felvágni az
ereimet a látványtól.
Mr. Gary „Jaws” Tipladynek (www.garytiplady.co.uk), aki a
szó összes értelmében óriási fazon.
A Barnsley-i Hírmondónak, a Yorkshire Postnak, a Sheffield
Starnak, a Barnsley Szemének, Sadie Nicholasnak, és az oltári
Darryl Smithnek a Sunday Postnál a pompás
sajtótámogatásért. Valamint bellissima Franca Martellának,
Gareth Evansnek, és a BBC Radio Sheffield teljes stábjának –
akikre lassan már második családomként tekintek
(szerencsétlen flótások!).
Dr. Peter O’Dwyernek, aki tisztában van vele, hogy nem
vagyok normális, mégis sikerült elérnie, hogy inkább meg nem
értett zseninek higgyem magam. Te voltál az én kősziklám –
sok boldogságot és szerencsét kívánok neked az életben.
Camelia Popescunak és Jaiken Strucknak a fordításban
nyújtott nagy-nagy segítségükért. Hála nektek, most már
románul is tudok káromkodni, és az utamba akadó vámpírok
elcsábítása sem jelenthet gondot. Továbbá az utolérhetetlen
Heidi Sheerannak a Talkback Thamestől, mert rekordidő alatt
világosított fel a forgatás menetével kapcsolatban a kis Anna
érkezése előtt.
Írótársaimnak, Sue „Dalai Láma” Welfare-nek, Louise
Douglasnek, Tara Hylandnek, Jane Elmornak, Katie Fforde-
nak, a világ legnagyszerűbb költőjének, James Nashnek, és a
szépséges Lucie Whitehouse-nak, akik nem csupán a barátaim,
de általam igen tisztelt írók is. Ugyanez áll Lucy Diamondra,
Sarah Duncanre, Matt Dunnra, Kate Harrisonra és Jojo
Moyesra. Köszönöm nektek, hogy befogadtatok a bandába:
www.thenewromantics.org. Illusztris társaságotok megtisztelő
a számomra.
Stu Gibbinsnek, a legjobb honlaptervezőnek, akivel valaha
találkoztam, de neki ezt inkább nem árulom el, különben még
felsrófolja az árait. Itt lehet megtalálni: sg@sn4s.com, és irtó
jó fej.
Lynsey Thompsonnak a Toni & Guytól, mert nem élhetek a
varázsollója nélkül.
Martin Brooknak, akivel „a Gateway Plaza tulajdonostársai
vagyunk”, és Matthew Stephensonnak a The Book Grouptól.
Richard Wardnak és Dean Cooknak a Bapp Industrial
Suppliestól, David Sinclairnek, Jill Cravennek, Louise
Weigoldnak és „Mrs. Barnsley” Mel Dykenak, akik rengeteget
tesznek városunkban a művészetért. Annyi tehetség él itt, és
hála nekik, az emberek végre-valahára kezdik megérteni, hogy
Barnsley nem csak az agarakról szól.
Emma Bruce-nak és Wayne Smithnek a Morrisonstól,
valamint Mike Bowketnek és Celia Chappellnek a Redmoor
Distributiontól, akiktől olyan háttértámogatást kaptam, amiről
a szerzők többnyire csak álmodozni szoktak.
 Liznek, Elle-nek és Wayne „Mr. Bump” Baisternek, a
legremekebb ruházati üzletek tulajdonosának –
www.bertie.co.uk –, akik megnevettetnek, ha el vagyok
veszve, és az ő kiváló társaságukban naponta tudnék írni egy
könyvet.
A főzőcskézős műsorban megismert szakács kollégáimnak,
akikkel életem legbulisabb hetét töltöttem, Phil Daviesnek,
Paul Hoyle-nak, Verene Farrellnek és Christian Whiteley-
Masonnak. És a stábból: Natalie Wattsnak, Nicole Taylornak,
Nicola Cornicknak, Laura Hardingnak, Hugh Lambertnek,
Martyn „Medve” Brake-nek, Russell Scoltocknak és Steve
Grealey-nek. Továbbá az én virágos barátomnak, Gail
Lawrence-nek. Legszívesebben könyvet írnék rólatok.
Végül, de legkevésbé sem utolsósorban a családomnak:
drága szüleimnek, Jenny és Terry Hubbardnak, akik mindig
mellettem állnak. Valamint Terence-nek és George-nak, az én
pernahajder fiaimnak, akik úgy nőnek, mint a bolondgomba,
mosolyt csalnak az arcomra, megőrjítenek, és megtöltik a
szívemet napsugárral.
Szeretlek mindnyájatokat.
 Tartalom
ÁPRILIS
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
MÁJUS
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
 35. FEJEZET
36. FEJEZET
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39. FEJEZET
40. FEJEZET
41. FEJEZET
42. FEJEZET
43. FEJEZET
44. FEJEZET
45. FEJEZET
46. FEJEZET
47. FEJEZET
48. FEJEZET
49. FEJEZET
50. FEJEZET
51. FEJEZET
52. FEJEZET
53. FEJEZET
54. FEJEZET
55. FEJEZET
56. FEJEZET
57. FEJEZET
58. FEJEZET
59. FEJEZET
60. FEJEZET
JÚNIUS
61. FEJEZET
62. FEJEZET
63. FEJEZET
64. FEJEZET
65. FEJEZET
66. FEJEZET
67. FEJEZET
68. FEJEZET
69. FEJEZET
70. FEJEZET
71. FEJEZET
72. FEJEZET
 73. FEJEZET
74. FEJEZET
75. FEJEZET
76. FEJEZET
77. FEJEZET
78. FEJEZET
79. FEJEZET
80. FEJEZET
81. FEJEZET
82. FEJEZET
83. FEJEZET
84. FEJEZET
85. FEJEZET
86. FEJEZET
87. FEJEZET
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 Copyright © Millytheink Ltd., 2010
Copyright © Milly Johnson, 2010
Cover illustration © Robyn Neild
Cover design © Lizzie Gardiner
Title type © Stephen Raw
Hungarian translation © Darvas Eszter, 2013
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013
ISBN 978-963-254-925-5
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Palkó Katalin

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent

Yorkshire puding Klub
Madarak és méhek
Tavaszi affér