JOHN

CALDWELL & JEFFREY STONE & BENJAMIN RASCAL

KONYAK, A BARBÁR

A szerzők eddig megjelent művei:

John Caldwell & Jeffrey Stone
A KÁOSZ ÉJE
AZ ÉJ KÁOSZA
ZZZ–ŰRZAVAR
TELEPÍTVÉNY
BÁRGYÚ ÁRNYAK – 1: BÁRGYÚGOLYÓ FUTAM
KONYAK, A BARBÁR (tsz.: B. Rascal)
Humorosan megjelenik:
BÁRGYÚ ÁRNYAK – 2: NABUMM!
BÁRGYÚ ÁRNYAK – 3: A TURBÓ SÖTÉT OLDALA
 KONYAK, A KEGYETLEN
KONYAK, A BOSSZANTÓ

John Caldwell Jeffrey Stone
A KÁOSZ SZAVA HARC AZ ÉJ KÖVÉÉRT
A KÁOSZ SZÍVE AZ ÉJ KARDJA
A KÁOSZ ÉVE AZ ÉJ ISTENE
A KÁOSZ KÁOSZA A HAJNAL LOVAGJA
A KÁOSZ ELSZABADUL A HAJNAL KIRÁLYNŐJE
FÉNYHOZÓ A HAJNAL HADURA
DRÉN FIVÉREK SÁRKÁNYOK ÉS HELIKOPTEREK
A KÁOSZ VIRÁGAI LÁTOGATÓ A SÖTÉTSÉGBŐL
ELF MÁGIA GHOUZM GYÖNGYEI
A KÁOSZ KINCSE A ZÖLD ÚRNŐ (tsz.: L. Strong)
DÉMONMÁGUS GYÉMÁNTVÁROS
NINCS KEGYELEM RENNADANT (tsz.: J. La Salle)
TROLLVADÁSZOK AZ UNIVERZUM ÖRÖKÖSEI
A KÁOSZ SÁRKÁNYAI AZ ÉLŐHALOTT BALLADÁJA
JÉGMÁGIA A BOSSZÚ DÉMONA

Benjamin Rascal
KONYAK, A BARBÁR (tsz.: Caldwell & Stone))
(Szerencsére neki ez még csak az első könyve, különben a lista lelógna a lapról. A
folytatásnál tutira bajban leszünk…)



Barbarian Brandy
by Jeffrey Stone & John Caldwell & Benjamin Rascal
Copyright © 2000 by Nemes István & Szántó Tibor
Hungarian edition 2000 by Cherubion Kft.
All rights reserved!

Címlapkép: Szendrei Tibor
Belső illusztrációk: Kim Aradtak
Címlap tipográfia: GRAPH–ART
ISBN 963 9110 60 4

FIGYELMEZTETÉS:
Ez a mű csupán egy képzeletszülte iromány; egyetlen adat, egyetlen név, egyetlen
helyzet sem valóságos benne. Ha egy ártatlan áldozat vagy valamely korrupt, tolvaj,
rablógyilkos, anyaszomorító, hitvány gazember (vagy gazasszony) ennek ellenére esetleg
mégis magára ismerne, az csak az ő élénk képzeletének vagy a véletlennek pajkos játéka
lehet. Vétlen egybeesés. Vagy esetleg sajt, ó–huba.

Felelős kiadó: Nemes István ügyvezető igazgató
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados
hagyományait őrző
 ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9124.49.01
Készült 2000–ben

 1. AZ IKREK HAVA
avagy: kard által vész az, kit keresztüldöfnek.

Tudod–e, ó herceg… azután, hogy az óceánok elnyelték Atlantiszt és annak csillogó
városait, létezett egy botor kor, melyről álmodni is csak a legelvakultabb fantasy rajongók
álmodnak; az agyas varázslók kora lejárt, s e korban az izomagyú kardforgatók
nyújtózkodtak és böfögtek mindenhol, s kitárták kék köpönyegüket mindenki felé a
csillagos ég alatt. És íme e korban tűnt fel Konyak, a barbár, az Arénák Oroszlánszagú
Bajnoka, ki tehénlepény foltos sarujával tiporta a Föld drágakövekkel kirakott trónusait…
Ano Mínusz

A hullaképű hajnal szédelegve hullott alá a homállyal terhes, leprafoltos vidékre, mint
vérszagtól bódult, kiéhezett dögkeselyű a sakálmarta tetem rothadó maradványaira. A
fegyverek fémes csörgésétől süket, hajnalfénytől elvakult, szuroklucskos éjszaka
sántikálva menekült a Hümér–hegység tövében rendezett heveny mészárlás helyszínéről.
Amikor az átdorbézolt éjszakától másnapos, szürke ábrázatú hajnal szuszogva
rátelepedett a körkörösen ovális, hosszanti völgyre, amely keresztségben a Nagy Téglalap
nevet kapta nyolc egyenlő hosszúságú oldala miatt{1 Általánosan ismert tény, hogy a
barbárok viszonylag keveset konyítanak a vegytanhoz. (A szerk.)}, igencsak megdöbbent.
Ameddig szürke szellemköpenyege elért, az egész völgyet sebesültek és haldoklók
borították. Patakokban folyt a vér, a nyál, a genya meg a zöldessárga trutyi meg minden
olyasmi, aminek csak folyni támadt kedve ezen a gyászos hajnalon. Mivel a csatatér
felelőtlen tervezői megfeledkeztek a tábori retyó célirányos elhelyezéséről, a harcban
megfáradt, duzzadó hólyagú harcosok, harcosnők, harcosfiúk, harcoslányok és egyebek ott
és akkor végezték el a dolgukat, amikor arra lehetőségük adódott. Lehetőség híján pedig
csak úgy kutyafuttában, ott és akkor.
Az éjszaka során alaposan megtizedelődtek soraik. Már legalább száznegyvenen
hevertek szétszórtan a vértől és egyebektől iszamós, harmatos és ürüléktől szagos fűben
súlyos sebekkel borítottan. És ezen szerencsétlenek többsége hangosan óbégatva szidta a
magasságos Krómistent, mivelhogy vigyázatlanul olyasmibe hemperedett, amit csak
hosszú és áldozatos munkával tud majd letakarítani magáról.
Az előző nap kora délutánján rontott egymásnak a két barbár törzs, és azóta megállás
nélkül püfölték és csépelték egymást.
Bár a harcosok közül nagyon sokan kifeküdtek már a kapott sebektől vagy a
kimerültségtől, az elmúlt tizenkét órában szinte egy pillanatra sem szűnt meg a kardok
csengése, nem lankadt az egymásnak feszülő testek szuszogása, a félig letépett fülek
laffogása, a kifújatlan orrok szörcsögése és a pörölycsapásoktól meglazított, egymásnak
csapódó, lötyögő fogak csilingelése.
Valami nyolcvanan állták még a sarat. És a sár is őket. És ez is valami.
Mostanra kialakultak a párok; mindenki megtalálta az ellenfelét, és összekapaszkodva,
foggal–körömmel, kézzel–lábbal, karddal, buzogánnyal, pöröllyel és villogó
pillantásokkal küzdöttek életre–halálra. Néhányan eközben, megfeledkezve arról, hogy hol
vannak, téveszmésen hümériai tangót táncoltak egymással vagy egymás nélkül. Ám mivel
a legtöbben nem jártak tánciskolába, sosem tanultak meg táncolni, így jobb híján továbbra
is a harc istenének áldozták minden energiájukat.
A hosszú–hosszú csetepaté alatt már az is feledésbe merült, hogy ki támadott meg kit,
és némely hevesebb vérmérsékletű harcos csupán akkor döbbent rá, hogy nagy
igyekezetében saját zsúptetős házát gyújtotta fel, amikor kirohant a felesége, és egy
köpülőfával agyba–főbe {2 Állítólag, persze meg nem erősített tények nélkül, némely
varázsló azt állította, hogy egy barbárnak is van agya. Ezt bizonyítják az olyan jellegzetes
barbár kifejezések, mint például az „agyabugya”.} verte őt és méltatlankodó ellenfelét
egyaránt.
Ennek ellenére persze így is elegendő háztető égett ahhoz, hogy fél éjszakán át
megfelelő díszkivilágítással szolgáljon e neves alkalomhoz.
A legtöbben persze legfeljebb csak álmodozhattak arról, hogy a kezükben pislákoló
zsarátnok lángjaival megkóstoltassák a háztetők szalmáját. A völgy szélén lévő, kicsiny
falu ugyanis sok ezer mérföld távolságra tűnt nekik, annyira kimerültek már a nagy
erőfeszítéstől. Sokan közülük már a kardjukat sem tudták felemelni, és mivel az ellenfelük
hasonló erőnlétben leledzett, egymással farkasszemet nézve, vicsorogva próbálták halálos
pillantásokkal és gyengítő átkokkal eldönteni a küzdelmet.
Voltak, akik a szerencse istenasszonyára bízták a csata kimenetelét, és ólmozott
kockákat hajigáltak egymásra.
No persze nem mindenhol volt ennyire katasztrofális a helyzet. A jobb edzettségi
állapotban leledző párosok még jól tartották magukat, és a kardok suhogása, a pengék éles
összecsendülése szolgáltatta az aláfestő zenét a tangózók vérgőzös táncához.
Mivel a háztűz–nézők nem sokkal éjfél után ráuntak a nézelődésre, és eloltották a
tetőket, a szuroksötét éjszakában a harcosok az orrukig is alig láttak, így a küzdő felek
alaposan összekavarodtak, és most, a hajnal eljöttével csodálkozva pislogtak egymásra.
Bármerre néztek, önmagukhoz hasonló, vicsorgó pofákat, vérben forgó szemeket, csorgó
nyálat és végletekig bamba kifejezéseket láttak, és az a hülye érzésük támadt, mintha
tükörbe fintorognának vagy önmaguk ellen harcolnának.
Már–már csaknem abbahagyták a csatát, hogy intelligens kérdéseket tegyenek fel
önmaguknak vagy egymásnak, de ekkor szerencsére valami eszement cemende bezavart
közéjük egy kisebb ménesnyi gazdátlan lovat, és a megvadult jószágok, amelyeket körbe–
körbe űztek a völgyben, mint cirkuszi paripákat a porondon, sorra feldöntötték és
elsodorták a megfáradt harcoló feleket. És a háromnegyedeket is.
Ez a tény alaposan megváltoztatta a csata menetét. Azok a barbárok, akiknek még
maradt jártányi erejük, a lovakat kezdték terelgetni, akik pedig már állni sem bírtak,
leheveredtek a csatakos fűbe, és hangos kiáltásokkal biztatták aktívabb társaikat.
És ekkor érkeztek a dögkeselyűk…
Néhány vérszagtól bódult, csupasznyakú undormány nem bírta tovább a tétlen
keringést, és úgy döntött, hogy megpróbál közelebbi ismeretségbe kerülni valamely
meglehetősen hullának tetsző tetemmel. Azonban pechjükre hamar megtapasztalták, hogy
óriási különbség van a,,hulla” és a,,hulla fáradt” barbár között. Mert bár az utóbbi sem
képes arra, hogy a végtagjait – vagy akár a fegyverét – megmozdítsa, ám arra igenis
képes, hogy egy alantas barbár trükkel kivárja, amíg a gyermekien naiv keselyű közelebb
totyogva elkezdi kivájni a szemét, s ekkor heves nyakrándítással odakap és éles fogait
összecsattintja a dögevő madár csupasz nyakán. Ezt követően némi verdesés és harapdálás
után hamar eldől, hogy a hullának tűnő barbár félszemű lesz–e – avagy jóllakott.
Mivel a FőHümérke–hegy meredek sziklafalának szélvédett tövében egymás után
gyulladtak a kisebb tábortüzek és szaporodtak a nyársra húzva melegedő, szalonnával
ínycsiklandóan megtűzdelt, rafinált fűszerekkel meghintett – ámbár felületesen
megkopasztott és kibelezetlen – keselyűk, úgy tűnt, a végelszámoláskor több elégedett
barbár lesz, mint félszemű.
A sülő hús illata közelebb csalta a tüzekhez a kúszva–vonszolódásban közlekedő
sebesülteket, és miután valahonnan pár butykosnyi savanyú lőre is előkerült, hamarosan
általános mulatozás vette kezdetét. Egy objektív szemlélőnek már–már az az érzése
támadt, hogy a lakomára még a hullák is feléledtek és küszöbön áll a csata befejeződése.
Már csupán egy páros harcolt; ám ők olyan elszántan csaptak össze újra és újra
kíméletlen vehemenciával, mintha begőzölt berzerkerek csiklandoznák őket a
legérzékenyebb részeken.
Mindketten vérbeli barbárok voltak; duplanullás Rh pozitív vércsoporttal. Tagbaszakadt
favágó külsejű egyének, farkasbőrben, farkasszerű vicsorral ajkukon és farkasvakságtól
szenvedve…
Legalábbis abból, ahogy a hajnali szürkületben félvakon csapkodtak egymás felé
anélkül, hogy a pengéjük perceken át egyetlen egyszer is összetalálkozott volna, valami
ilyesmire lehetett következtetni.
Az egyikük nyúlszájú volt, a másik cakkozott fülű.
A nyúlszájú így született; világéletében,,nyúlajak”–nak csúfolták, és azért nőtt ilyen
baromi nagyra, hogy el tudja páholni a csúfolódókat.
 A cakkozott fülű egészen tegnap estig hibátlan fülekkel rendelkezett. De az éjszaka
olyan sötét volt, hogy a saját füléig se látott, így, hogy el ne tévessze saját koordinátáit,
egy félresikerült oldalvágással megjelölte magát. Vagy ahogy a barbárok mondják: dicső
harci sérüléseket szenvedett.
Ők ketten nem észlelték, hogy a törzsi háború immár kezd május elsejei happening
jelleget ölteni, továbbra is rendületlenül, vad oda– és visszavágásokkal ijesztgették
egymást. A köztük lévő négy–öt méteres távolságnak köszönhetően azonban viszonylag
ritkán találkoztak a pengéik.
– Hol van ön?! {3 A barbárok között általában nem gyakori a magázódás vagy az
önöződés. Ám a törzsi viszálykodások alkalmával a legdicsőbb harcosok között bevett
szokás, hogy igyekeznek megadni a tiszteletet annak, aki bátorságával és hősiességével
rászolgál.} – harsogta rekedten a cakkozott fülű. – Álljon elém, ha mer, maga nyúlszájú
patkányivadék!
A nyúlszájú hunyorogva a hang irányába csapott irdatlan pallosával. Telibe talált egy
jókora sziklát, és ebbe a találatba az egész teste belerezgett.
– Hő–hő–hő–hő–hő…
– Még röhög is?! – bömbölte a cakkosfülű felháborodottan, és iszonyatos pallosát két
kézre fogva, busa fejét lehajtva vad rohamra indult. Egy pillanattal később teljes erővel
lefejelte a FőHümérke sziklafalát, és ettől még dühösebb lett. – Hah! Orvul támad, maga
beste!
Időközben a nyúlszájú kijött a rezgés–fázisból, és immár normális hörgéseket is tudott
produkálni.
Ahogy a hajnal egyre jobban eluralkodott a környéken, kezdett múlni mindkettejük
farkasvaksága. A két hatalmas barbár lihegve, kimerült ádázsággal meredt egymásra,
enyhén csodálkozva, mintha most látnák egymást életükben először.
Aztán a tétlenséget villámgyors tettek váltották fel. Egyszerre villant a két hatalmas
kardon a dermeteg nap fénye, és a két penge fülfájdító csendüléssel vágódott egymásnak.
Ahogy a két kard egymásnak feszült, az ellenséges barbárok szabad kezükkel
megragadták egymás kardtartó csuklóját, és utolsó erejükkel nyomultak egyre közelebb.
Nyúlszáj harapott cakkozott fülbe. Aztán a cakkozott fül kiszabadult. Ököl érkezett
nyúlszájba. Nyúlszáj vért köpött…
– A jó kurva édesanyját önnek!
– Esetleg az önét… azt a bárkást!
Mint látható, ezek ketten kurvára tisztelték egymást; még mindig önöződtek.
Lefejelték egymást. Először az egyik a másikat. Aztán a másik az egyiket. Aztán még
kétszer–háromszor megismételték az eljárást.
Egy közelben heverő sebesült hirtelen magához tért, és úgy ült fel, mintha rugóra járna.
– Jól hallottam? Tényleg ebédhez kongattak?… Na, éppen ideje volt már!
Válaszra sem méltatták.
A veszett szemek pár centi távolságból villogtak. És ez nem is csoda, mivel mindketten
közel ülő szempárral rendelkeztek. Ám ahogy most a két barbár egymás pofájába lihegett,
ezek a tekintetek szinte kancsalságba foncsorodtak a kölcsönösen fellelhető, heveny
szájbűztől.
Ettől kissé megzavarodtak.
– Te! – sziszegte a cakkozott fülű fenyegetően.
– De te is! – acsarkodott vissza a nyúlszájú.
Erre egy kissé mindketten elbizonytalanodtak, mivel rádöbbentek, hogy megfeledkeztek
a kölcsönös tisztelet kinyilvánításáról. A cakkosfülű sietve helyesbített:
– Ön!
– De ön is! – tromfolt a nyúlszájú immár illendőbben, mint az előbb.
Utolsó erejükkel feszültek egymásnak, és közben már talpon maradni is alig bírtak; a
súlyos fegyverek remegtek a kezükben.
Vicsorogva néztek farkasszemet; az arcuk alig fél tenyérnyire volt egymástól.
– Ha leharapom az ön kajla orrát – csikorogta a cakkos fülű –, nem csak a szája és a
gyávasága miatt gúnyolják majd nyuszinak!
A másik fintorgott.
– Ne leheljen a kurva pofámba, ön barom! – Hangosan és látványosan öklendezett. –
Hogy lehet valakinek ilyen büdös a szája!? Mikor mosott utoljára fogat, tisztelt
ellenfelem?
A másik egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Mosni? – préselte ki magából erősen zihálva az értetlenségtől. – Az asszonyok…
szoktak… ruhát… a patakban… néha…
Ellenfele úgy kapkodta összevissza a fejét, mintha valóban attól félne, hogy valóban
leharapják az orrát. Valóban a szaglószervét féltette. De nem a harapástól. Hanem a bűztől.
– Mi az ön neve? – csikorogta elszántan. Ő is az utolsó erejét emésztette.
– János.
– János, a Büdösszájú?
 – Nem, Kovács.
– Nemkovács? – csodálkozott a nyúlszájú. – Az olyan, mint a patkolókovács vagy a
csontkovács… csak nemeket kovácsol össze? Vagyis… tudom már! Ön
házasságközvetítő!
– Anyád! Ööö… akarom mondani, az ön anyja a házasság… gőzvetítő.
– Ön téved. Anyám szajha. A nővérem a házasságközvetítő. Ha tudná, hány pancsert
közvetített már ki önmagának!
– A nevem Kovács. A szakmám után. Ugyanis patkolókovács vagyok.
– Szép szakma. Jó magának.
– A teljes nevem Kovács János.
– A’zannyát! Micsoda ritka név! Sose hallottam még hasonlót!
– Nem mi?! – A cakkosfülű nagy nyögésekkel próbálta előrébb kényszeríteni a kardját,
ám ellenfele keményen kitartott. – Pedig én ismerem önt…
– Tényleg? – A nyúlszájú még inkább nekivetette hátát a FőHümérke sziklafalának, és
miközben jobb kézzel tartotta a kardját, a baljával megvakarta az alhasi tájékát.
– Veszettül bír viszketni, amikor mindenhol csorog az izzadtság, nemde?
A cakkosfülű is megvakarta ellenfelét itt–ott, puszta együttérzésből persze.
– Na, viszket még önnek?
– Hát igen; de már csak itt–ott.
– Ha azt akarja ön, hogy vakarjam, lenne szíves navigálni?
– Egy tenyérnyivel lejjebb, ha kérhetném… úgy, most balra, még balra, még, még,
még… most jó… ahhh, ahhh… ez remek volt! Hoppá! Hagyjuk a biliárdozást…
Elengedné azt, amit fog, ha szépen megkérem?… Köszönöm!
– Részemről az öröm, hogy segíthettem… Hé, tudja, hogy az ön golyói tojás alakúak?
Mind a három.
– Folytassuk inkább a harcot, jó?!
Újult erővel feszültek egymásnak a pengék. És persze egyre fogyatkozó erővel.
– Ismerem ám önt – csikorogta ismét a kovács. – Ön asztal– és székkészítő, fafaragó
szakmunkás a szomszéd faluból!
– Csak a gyengébbek kedvéért: ezt mifelénk úgy hívják, műbútorasztalos. Már ha
megbocsát ön a kioktatásért.
– Ön csinálta a kardtartó állványomat kilenc hónappal ezelőtt! Is.
 – Is?
– És még mást is csinált…
– Most, hogy mondja… tényleg! Jó sokat kellett fúrni és faragni. Emlékszem ám!
– Naná, hogy emlékszik!
– Mire akar ezzel kilyukadni?
– Kilenc hónappal ezelőtt csinálta ön… amit csinált! – csikorgatta a fogát a kovács. –
Épp akkor, amikor én a délvidéken jártam üzleti úton!
– Üzleti úton? Ön? Miféle üzleti úton járhat egy patkolókovács?
– A sógoromat helyettesítettem.
– És ha szabad kérdeznem, mi az ön kedves sógora, hogy helyettesíteni kellett?
Rügyvezető igazgató valami fontos vállalkozásban?
– Ez nem tartozik magára! Birka…
– No mi az, durvulunk, durvulunk?
– Birkapásztor. Úgy értem, a sógorom.
– Aha, értem. És önnek kellett helyettesíteni őt?
– Mivelhogy a sógoromat megharapta egy birka.
– Hehe, azt kell mondanom, hogy az ön sógora is egy birka. És mit tett ön? Megpatkolta
a birkákat?
– Én nem, de a sógorom bosszút állt. Összevissza rugdosta az összes bárányt. De úgy
ám, hogy sírtak a bárányok.
– És még mindig sírnak a bárányok?
– Nem, a bárányok immár hallgatnak… De, hé, mi maga, egy átkozott Kannibál Lekter?
– Ne higgye, hogy érdekel ez az egész birkaság, csupán udvariasságból firtattam az
ügyet…
– Én pedig aztat hiszem, hogy ön el akar térni a lényegtől!
– Miért, mi a lényeg?
– Az, hogy túl sok a véletlen egybeesés…
– Nos, ez tényleg lényeg. De ki esett egybe kivel?
– Azt gyanítom, hogy ön… a kedves feleségemmel.
– Hm. És van erre kézzelfogható bizonyítéka is.
– Momentán még nincs, de az asszony hamarosan szülni fog…
 – És mi közöm nekem ehhez?
– Éppen aztat próbálom mostan kideríteni?
– Mármint hogy ez a lényeg?
– Az a lényeg, hogy ön kilenc hónappal ezelőtt készítette a kardtartó állványomat…
Éppen akkor, amikor én nem tartózkodtam önnön rezidenciámban.
– Könyörgöm, ne cifrázza! Önnek nincsen rezidenciája, csak egy közönséges
parasztháza… Hja, de még milyen közönséges!
– Ön már megint el akar térni a lényegtől!
– De nem!
– De igen.
– Mi is a lényeg?
– Az, hogy ön az idő alatt fúrt és faragott a rezi… házamban, amíg én nem voltam
otthon.
– Hogy ön micsoda mázlista! Nem kellett jelen lennie a munka alatt. Tudja ön, milyen
sokakat idegesít a szétrepülő forgácsok látványa, a fa csikorgása és nyikorgása? Eztet ön
mindet megúszta.
A kovács a fogát csikorgatta és nyikorgatta.
– Amikor négy hónap múlva hazatértem, a feleségemnek már akkorára dagadt a hasa,
mint egy buci.
A másik a fejét csóválta.
– Ilyenek ezek az asszonyok… Ha a férj nincs otthon, csak zabálnak, zabálnak,
zabálnak, és úgy elhíznak, mint a vemhes tehenek.
– A hasonlat helytálló. Az asszony hasa egyre növekedett…
–– Hja, kérem, ha valaki egyszer kényszerevővé válik, nehezen hagyja abba…
– És azóta éjszakánként, a leghevesebb pillanatokban olyasmit suttog a fülembe, hogy
„gyere, szívecském, gyaluld le a te tehénkéd combja tövét”!
A műbútorasztalos nagyon csodálkozott
– Jé, ez érdekes! Nem készült az ön felesége egykor műbútorasztalosnak?… Már csak
azért, hogy ilyen jól ismeri a szakmai kifejezéseket.
– De régen mást mondott ám!
– Nem akarok indiszkrét lenni itt, halálos kardvívás közben, merthogy az ilyesmi
egyértelmű bunkóság lenne, de mivel ön hozta fel a témát, azt se bánom, ha letaplózik….
de szabadna esetleg megtudakolnom, hogy mit suttogott régen őnagysága az ön cakkos
fülébe?
– Régebben nem volt cakkos.
– Részletkérdés.
– Önnek talán. Nekem viszont a jó hírem forog kockán.
Kardpenge csikorgott kardpengén. Már mindkét kardtartó kar ritmikusan remegett; az
ujjpercek kifehéredtek a markolaton; az ujjmásodpercek pedig áttetszővé váltak.
– Érdekelne az a bizonyos erotikus suttogás… Tudja, mire gondolok, ugye?
A kovács megacélozta az akaratát.
– Juszt se’ fecsegem ki a hálószobatitkaimat!
Az asztalos röhögött.
– Nincs is hálószobájuk! Egy molyrágta, lyukacsos medvebőr a kandalló előtt önöknél a
romantikázás netovábbja! És ráadásul még kemény is!
– Kemééééééény?? Honnan veszi ezt ön? Én magam cserzettem.
Az asztalos a képébe vigyorgott.
– Hát itt van az eb elkutyundulva! Mert ön patkolókovács, pancserkém, nem
cserzővarga!
Vadul küzdöttek. A kardpengék le–fel csúszkáltak egymáson, és csikorogva fenekedtek.
Most már senki sem harcolt a közelükben. És távolabb sem. A tábortüzek fölött
vidáman sercegve sültek a keselyűpecsenyék, és egy tréfás kedvű barbár hangos
rikkantgatásokkal igyekezett megtanítani a társaságot egy egzotikus, fél lábon ugrálható
táncra. A legtanulékonyabbnak azok a hümériaiak bizonyultak, akik csata közben
elvesztették a fél lábukat.
Valaki eközben csapra vert egy hordót. (Pontosabban szólva szétvert egy hordót egy
gazdátlan csapon.) És az életben maradottak vad mulatozásba kezdtek.
Ám a patkolókovács és a bútorasztalos ebből mit sem érzékelt. A harc ádáz manója még
ott dobolt a fejükben, s az istennek sem hagyta volna abba.
– Na jó, elmondom – recsegte a kovács, visszatérve egy korábban félbehagyott
témához. – Az én cuncimókusom régebben mindig azt suttogta a fülembe, amikor akart
valamit, hogy „hé, faszikám, ugyan döngesd már el a pörölyöddel az üllőmet”!
– Ismerős szöveg – morfondírozott a bútorasztalos, és megnyalta nyúlszáját. – De
fogalmam sincs, hol hallottam már. Rémlik, mintha egy medvebőrön feküdve suttogta
volna a fülembe egy helyre, tenyeres–talpas némber…
– És akkor néha én aztat szoktam válaszolni nekije – folytatta nagy vehemenciával a
kovács –, hogy „na, te riherongy asszonyi jószág, imhol a pörölyöm, ragadd meg a nyelét,
de izibe”… Máskor pedig aztat, hogy „elég volt erre a félévre a vasmunkából, hé!”
Hosszú időn át mindketten hallgattak.
– Nem pihenhetnénk egy köpetnyi ideig? – érdeklődött aztán a bútorasztalos a
hallgatástól elcsigázottan.
A kovács arca felderült, mint aki helyesli az elgondolást, és az időtartam
hosszmértékének említésére még a maradék nyál is összefutott a szájában, de aztán
visszapillantott a válla fölött, és ismét az orra tövéig szaladt mindkét szemöldöke.
– Nem lehet – morogta. – Még nem!
A bútorasztalos is elpillantott a kovács válla fölött, és ő is kelletlenül csóválta a fejét.
– Ez már több a soknál! – jelentette ki mélységes rosszallással. – Már az összes asszony
megellett, csak az ön termetes oldalbordája vajúdik szüléstelenül!
– No és aztán? Mi köze hozzá önnek?
– Hogy mi közöm? Nos, épp az előbb említette ön, hogy mi közöm lehet… Tudja,
medvebőr, meg ilyesmi.
– Akkor sincs jogalapja arra önnek, hogy megjegyzéseket tegyen az asszonyra. Addig
vajúdik, ameddig kedve tartja, osztán kész!
– Elment az ön esze, taplófejű kovács?! Egész éjszaka itt nyúvasztom magam megállás
nélkül, már a lábam is remeg, a kardot meg alig bírom tartani, és ön még aztat kérdezi, mi
közöm hozzá?!
– Küzdjön! Ne a nyúlszájú pofáját jártassa!
– Naná, mi mást is tehetnék… Küzdök, hogy a fene egye meg! De azért mégiscsak
túlzás, hogy egyes nőstények képesek tizenkét órát vajúdni egyfolytában!… Nézzen körül,
kovács, a tisztességesebb némberek már másodjára szoptatják újszülött kicsinyeiket, az ön
asszonya pedig még csak nem is sikoltozik. Szerintem direkt élvezi, hogy most rá
koncentrálódik a figyelem és már mindenki csak őrá vár!… Na végre, mintegy végszóra,
elkezdődött a sikoltozás!
A kovács ismét hátrapillantott. A felesége csupaszra vetkőztetve hevert a hasán, és
három ziháló, verejtékes arcú bábaasszony tologatta összevissza a sziklás talajon, mint
valami kereketlen talicskát. A kiálló, éles kövek már alaposan felhorzsolták a kovácsné
domborodó hasát, és az asszony hangosan sikoltozott.
– Ahogy látom – vélte a kovács –, erősödnek a tolófájások.
– Az biztos. Már az összes bába dereka sajog a sok tologatástól…
– Lehet, hogy a főbába tévedett – morogta a kovács –, és még nincs itt az ideje. Esetleg
ráérne ön egy másik időpontban némi viaskodásra?
 – Ki van csukva! – sziszegte a műbútorasztalos, és mivel már alig állt a lábán,
megkapaszkodott a kovács markolattartó kezében. – Vagy megszül most az az élveteg
tehén, akit ön a feleségeként aposztrofál, vagy csak félév múlva! Ön is tudja a szokást,
kovács… Egy évben csupán kétszer rendezünk Szülésnapi Csatát. {4 A hümériai barbár
törzseknél bevett hiedelem, hogy csak abból a gyermekből válik igazi férfi, aki csatában
születik. Éppen ezért, hogy a kölykeiknek esélyt adjanak a harcossá válásra, évente kétszer
nagy Szülésnapi Csatározást rendeznek, s a lehető legrafináltabb módszerekkel szülesztik
meg terhes asszonyaikat. Ez azért mégiscsak kézzelfoghatóbb hiedelem, mint az a
bizonyos „gén–öröklődés”, amiről egyszer egy részeg javasember zagyvált mindenfélét.}
Amelyik poronty lekési, magára vessen. Majd lesz belőle háztartásbeli… vagy ilyesmi.
– Az én fiamból hatalmas harcos lesz! – recsegte a kovács. – Csatában kell
megszületnie! És így is lesz! Az első hang, amit hallani fog, a fémfegyverek csattogása…
– Már egyetlen fegyver sem csattog – jegyezte meg a nyúlszájú műbútorasztalos
rosszmájúan.
No igen, már csak ők küzdöttek, és a két egymásnak feszülő penge épphogy súrlódott,
nem csattogott.
–…a sebesültek jajveszékelése…
– Már egyetlen sebesült sem jajveszékel. Tömik a rohadt pofájukat finom keselyűsülttel
a nyavalyások.
– Akkor mi ez a nyavalygás?
– Néhány ifjú apa máris leitta magát a sárga altalajig, mint az állat. Azok kornyikálnak
ilyen fülsértő hangon. Te jó ég! Nincs önnek esetleg egy füldugója kölcsönbe?
– Az első szag, amit az én fiam érezni fog, az a vér szaga, a háború illata…
– Jut is eszembe… A legközelebbi törzsközi gyűlésen javasolnunk kell, hogy
helyezzenek el retyókat a csatamező minden jelentősebb szegletében, egymástól azonos
távolságra, lehetőleg nem szélirányban, hogy egyik csapat harcosai se érezzenek hátrányos
megkülönböztetést!
– És az első, amit megpillant majd, az egy… az egy… az egy… – A kovács zavarba
jött. Nem tudta befejezni. A műbútorasztalos előzékenyen kisegítette.
– Az apja verejtékes, vércsatakos, bamba pofája?
A kovács épp valami frappáns válaszon törte a fejét, amikor a csatatér közepéről –
onnan, ahol a kovácsnét tologatták a bábaasszonyok – elementáris erejű üvöltés szállt a
magasba.
– Auuuuuuuuuu! Te nyavalyás némber!… Amikor aztat mondtam, hogy „Ideje harapni
valamit”, nem hozzád beszéltem! – üvöltötte a főbába, és sámáni sikongatások közepette
megpróbálta kirángatni retkes nagylábujját a vajúdó asszony szájából.
 A meztelen Kovácsné végül kiköpte a leharapott lábujjkörmöt, és eltorzult pofával
csupán annyit mondott:
– Hijnye–hejnye–hujnya!
– Gyün a kölök! – rivalgott a kovács izgatottan. – Fiam lesz! Nosza, bele, csattogtassuk
azokat a kardokat, ahogyan illik!
– Ha akarja, kollega úr, pozíciót válthatunk – kedveskedett a műbútorasztalos. – Akkor
nem kellene állandóan hátrafelé pislognia, szemből nézhetné, mint jön világra a csemetéje.
– Köszike. Váltsunk hát pozíciót, ahogyan ön oly nagylelkűen javasolta…. Hoppá!
Most próbáljuk rendezettebben! Én megyek jobbról, ön balról… No akkor mindent bele,
de rögvest ám!
Amikor helyet cseréltek, mindketten nagy levegőt vettek, és utolsó erejükkel csépelni
kezdték egymást. Penge csattant pengének, szikrák repültek szerte, s oly heves
csendülések szálltak szét a javarészt elhagyatott csatamezőn, hogy még a
legvigyázatlanabb keselyűk is felröppentek.
– Eszetlen barmok! – ordította egy,,hullafáradt” csali–barbár, akinek a szó szoros
értelmében a fogai közül tépte ki magát egy tollavesztett dögkeselyű. – Elriasztottátok a
reggelimet!
A patkolókovács és a műbútorasztalos azonban annyira belefeledkeztek a kardozásba,
hogy meg se hallották. Valamivel arrébb a véresre horzsolt hasú Kovácsnét a hátára
fordították a bábaasszonyok, és a sántikáló főbába – ahogyan szokás – épp egy
petrencésrudat hurcolt oda szülőcsatorna–tágítási célzattal, amikor az asszony hatalmasat
nyögött, és jönni kezdett a gyerek.
– Fiú lesz! – bömbölte örömittasan a kovács. – Látom, látom!
– És ez miből látszik? Fejjel előre érkezik?
– Karddal előre.
Az örömtől bömbölő kovács egy gigászi csapással kiütötte ellenfele kezéből a fegyvert,
két marokra fogta roppant pallosát, és a feje fölé emelte.
– Fiú! – kiabálta a főbába. – Hé, János, fiad született!
A lefelé zúgó kard megállt félúton a levegőben. A fejét a nyaka közé húzó
műbútorasztalos szinte érezni vélte a halál suhogását a füle mellett. De nem a halál
suhogott, hanem az a hüvelyknyi vastag szivar, amit az új apa a szokásoknak megfelelően
az ellenfele szájába dugott.
– Ne! Szívja meg… a fiam tiszteletére!
A kovács elhajította a kardját, és hangosan rikoltozva, ugrabugrálva a verejtéküket
törölgető tolóbábák felé iramodott, s közben boldog–boldogtalannak szivarokat
osztogatott.
– Nesze egy szivar!
– Kösz.
– Neked is, te barom!
– Mellesleg anyád a barom, de azért kösz…
– És neked is, te ló!
– Nyihahahahaaaa!
– Te állat Kovács! Szivart dugsz egy lestrapált igásló szájába?
– Ti meg mit bábáskodtok még itt, he?!
A kovács félrelökdöste a bábákat az asszonya mellől, kiragadta újszülött fiát a főbába
kezéből, és büszkén a magasba tartotta, hogy megmutassa az isteneknek. Hatalmas
csecsemő volt, apró karddal a kezében – mindenképp méltó az apjához.
– Ezt nézzétek, istenek! – bömbölte a kovács. – És legfőképpen te figyelj, Krómisten,
mert tiszteletem jeléül rólad fogom elnevezni…
– Krómnak fogod elnevezni? – rökönyödött meg a műbútorasztalos, aki szivarral a
szájában bámulta a kölyköt, s közben úgy hunyorgott, kacsintgatott a Kovácsnéra, mintha
forgács ment volna a szemébe.
– Amikor itt jártál közöttünk – harsogta a kovács továbbra is az istennek címezve
szavait –, beszéltél valakiről, akit nagyon keresel, mert az illető fenekestül felforgatja
majd a világot! Azt a nevet mondtad, azt a nevet… – A kovács zavartan pislogott. –
Milyen nevet is mondott? Na, segítsetek már!
– John Connor – segített a műbútorasztalos.
– Nem, dehogy.
– Csak tudom tán! – háborgott a műbútorasztalos. – Írva vagyon az atlantiszi Szájnet–
papiruszokban, hogy John Connor lészen az, ki majd egyszer… vagyis inkább kétszer…
– Kuss!
– Na jó. Akkor majd egy másik alkalommal mesélem el.
A kovács oda sem figyelt. A szeme megcsillant.
– Igen. Emlékszem már. Legyen tehát e fiúgyermek neve…
– Gyün a másik! – nyögte közbe a Kovácsné. A kovács megrovón pislantott oda.
– Pofa súlyba, asszony! A névadás a férfiember dolga! És egyébként is, nem
nevezhetjük az egy szál fiunkat „Gyünamásik” néven…
 – Má’ gyün is….
A kovács bosszankodva röhögött.
– Na, nézzetek oda! Hogy honnan szedi ez a némber a bénábbnál bénább neveket?!
Ostoba fehérnép… te csupa lyányneveket javasolsz! Hát nem látod, hogy fiunk született?
– Kettő is – nyögte az asszony hihetetlen matematikai ihletettséggel, és mintha csak erre
válaszolna, egy újabb gyermek sírt fel a lába között. Akkor születhetett, amikor minden
szempár a magasba tartott gyermekre meredt.
Ez a csecsemő korántsem volt olyan szép és kifejlett gyermek, mint az, amely most
félárbocra eresztve himbálódzott a megrökönyödött kovács meg–megremegő bal kezében.
Ez a gyermek kicsiny volt és csúf; töpörödött, vörös arca fonnyadtnak tűnt, akár egy manó
alfele, s bár első pillantásra fiúnak tűnt, erőtlen kezecskéiben kard helyett egy fura eszközt
szorongatott.
– Mi a nyavalya ez?! – bődült el a kovács.
– Olyan mintha… olyan mintha…
– Ez egy kézi gyalu – jegyezte meg cinkosan egy ledér nőszemély. – Pont olyan, mint
amilyet a bútorasztalos szokott használni…
– Jé, és mintha nyúlszája is lenne nekije…
Egy hosszú pillanatig néma csend támadt; aztán a megrökönyödött nyúlszájú
műbútorasztalos a földre köpte a szivart, amit eddig tele pofával csámcsogott.
– Na én megyek… Sürgősen át kell néznem ugyanis a Szájnet–papiruszokat…
És mivel épp időben iramodott el, a kovács pörölyszerű ökle csak a levegőt suhogtatta
meg a feje közelében.
– Hijnye, az anyád!
– Talán azt akarta mondani, hogy „hijnye, az ön anyja”…
A műbútorasztalos vakmerően menekült, a kovács ímmel–ámmal üldözte.
Váratlanul a törzs sámánja szökkent elé.
– Állj! Állj!… A csatának vége! Minden asszony megszült, nem kell tovább
fárasztanotok magatokat! Leállni! Tessék azonnal befejezni!
A kimerülten lihegő kovács valamit félreérthetett, mivel engedelmesen lefejelte a
sámánt, aztán vállat vont.
– Te akartad…
Miután a műbútorasztalost elnyelte az egyik tábortűznél mulatozó tömeg, a kovács
visszaballagott a gyermeket dajkáló bábák tömegéhez.
 – Félre innen, rusnyaságok! – dörmögte. – Sok bába közt elvész a gyerek!
Miután elsőszülött fiát ismét a kezébe kaparintotta, visszatért a névadás procedúrájához.
– A te tiszteletedre… csillogó külsejű Krómisten… e gyermeknek a Konan nevet
adományozom…
Többen a homlokukat ráncolták.
– Logikus, nemde?
A kovács nem törődött a csúfolódókkal. A csipásan pislogó nap felé emelte porontyát,
és megrázta, akár egy kutyakölyköt.
– Hatalmas harcos lesz belőled, s szerte a világon mindenki rettegni fogja majd a
Kovács Konan nevet! Bejárod a világot, kőkemény talpad alatt rettegve fröccsennek majd
szét a tehénlepények, s a fehérnépek lesunyják a fejüket, amikor egy sarokba szorított
koala vadságával vicsorogva kacsintasz majd rájuk gleccserkék szemeddel, s lapátnyi
tenyereddel simítod majd végig legendás hollósörényedet… Hosszú életed lesz, Konan, s
ha a Krómisten megsegít, valaha király lesz belőled… méghozzá nem is akármilyen!
Másmilyen. – A kovács körbefordította porontyát az egybegyűltek felé, és büszkén kihúzta
magát. – Az én fiam. Most született… Adok még neki három–négy napot, hogy
akklimatizálódjon, aztán elárulom neki az acél titkát!
– Mér’ te t’ án tudod?
– Nos – mosolyodott el a kovács sokat sejtetően –, ez maradjon az én titkom.
Ezzel az asszonya ölébe lökte a kölkét, és tért ölelő léptekkel indult, hogy mint aki jól
végezte dolgát, végre ő is leigya magát a sárga földig. Azonban csupán két lépést
tehetett…
– Hé! – kiáltotta utána a nősténye. – És a másik? A másik fiunknak még nem adtál
nevet!
A kovács baljóslatú képpel tipegett vissza.
– Még van pofád felemlegetni ezt a fattyú kölket? Te gyalulsz félre, és még én adjak
nevet neki?
Az asszony szemérmesen pislogott.
– Króm a tanúm reá… s Vanádium is… hogy egyáltalán nem is élveztem… Te sokkal
jobb férfi vagy, mint az a girnyó műbútorasztalos…
A kovács megenyhült.
– No, azért… ámbár annyira nagyon nem girnyó.
Ennek ellenére úgy fogta meg két ujja között a másodszülött fiú nyakát a tarkójánál,
mintha az érintésétől is undorodna.
 – Ha már mindenképpen nevet kell adnom neki, akkor hívjuk mostantól úgy, hogy…
úgy hogy…
– Na, hogy?
– Legyen a neve… Lófütty.
Az egybegyűltek méltatlankodva hördültek föl.
– Vétó! – kiáltotta valaki hátulról. – Ez az én becsületes nevem. Engem hívnak így.
– Hm, ez ciki. Nevezzük akkor a fiút… Medvealomnak!
– Az a nagybátyám neve!
A kovács immár találomra rángatta elő az alkalmasnak vélt neveket.
– Akkor… Medvemancs!
– Jelen!
– Medve… ööö.
– Én vagyok Medveööö!
A kovács kezdett indulatba jönni, és valami egészen egyedi névvel kívánt előrukkolni.
– Akkor legyen a kölök neve… Feketetollúnádipitymiritty!
– Ugyan már! A szomszéd faluban minden második leányt így neveztek el.
– Basszus!
– Igen! – hallatszott a tömeg végéről egy borízű hang. – Ki szólítja Basszus bátyót?
A kovács a fogát csikorgatva köpte egymás után a neveket.
– Kékszárnyú Erdei Bagórágó!
– A bácsikám!
– Mütymüty!
– A nénikém!
– A nénikéd! Az a tenyeres–talpas!… Hm. Akkor legyen… Trutyi!
– Ellőve – sziszegte egy borzas hajú asszony az első sorban indulatosan. – Én az
ikreimet neveztem el így. A fiú Trutyi, a lány Trutya.
A kovács a homlokát ráncolva sóhajtott. Kezdte feladni a reményt, hogy talál megfelelő
nevet.
– Ez is a te hibád, asszony – dörmögte megbántottan. – Minek szülsz egyszerre két
kölket? Tudhattad volna, hogy egyetlen név kigondolása is három hónapomat vette
igénybe! Most hogy produkáljak itten egy újabb nevet? Legjobb lesz, ha másképpen
oldom meg a problémát…
– Másképp? Miképp?
A kovács vállat vont.
– Azt teszem vele, amit a felesleges kutyakölykökkel szoktunk… megfojtom. És akkor
nem kell neki nevet adni.
Mielőtt bárki tiltakozhatott volna, teljes erejéből összeszorította a markát a gyermek
nyakán. A gyenge reccsenés helyett a gyermek gőgicsélése hallatszott.
A kovács fújtatott, akár egy kovácsfújtatót csesztető fújtató kovács.
– Hijnye az anyját!… Ennek a kölöknek kemény a nyaka, akár a kő!… Mi lenne, ha
Kőnyak néven neveznénk a kis fattyút?
A falu apraja–nagyja gúnyosan felröhögött.
– Kőnyak!? – rikoltotta valaki. – Az egyik legkedveltebb név Alsó–Felső–Középső–
Hümériában. A másod unokanővérem fiának a bácsikáját hívják Kőnyaknak, az apját
Kűnyaknak, az apja bátyját pedig Kunyaknak!
– Akkor legyen a másodszülött fiam neve Konyak! – sikkantotta a kovácsné bőszen.
– Hát ez meg már miféle eszement név?
– Konyak, a barbár – harsogta a kovácsné. – Konyak, a barbár! Szerintem ez igen szép
név!
A kovács felhagyott a fiúcska nyakának szorongatásával, mielőtt az erőlködéstől
szégyenben maradt volna.
– Ez valóban jó név – motyogta megadóan. – Kovács Konyak! Konyak, a barbár…
Halld szavam, te nyiszlett fattyú! A bátyád király lesz és az acél titkának birtokosa,
belőled pedig… belőled pedig… Nos, rabszolgákra is mindig szükség van, ugyebár…


 2. A HÓ HAVA
mottó: kukából nem lesz szalonka

Tudod–e, ó herceg, miképpen nőtt fel Konyak?… Nem, egyáltalán nem úgy, mint a gaz.
Bár azt el kell ismerni, hogy neveltetése egészen lazára sikeredett. Legalábbis ami a fogak
számát illeti…
Ano Mínusz

Sorra teltek az évek. Némelyik soron kívül is. A barbár ikrek úgy nőttek, mint a gaz.
Korukhoz képest hatalmasokká, izmosakká és erősekké váltak. Legalábbis az egyikük. A
másikuk satnya és nyúlszájú maradt.
Lehet találgatni, hogy melyikük.
– Hé, fater, hány éves is vagyok? – érdeklődött Konan, és megropogtatta izmait. –
Huszonöt? Vagy harminckettő?
A kovács a homlokát ráncolta erre a találós kérdésre.
– Miből gondolod, hogy harminckettő lennél?
Konan eltöprengett, és az ujjain számolgatott valamit. A harmadik ujjánál elakadt, és a
tekintete egyre komorabbá vált.
– Mindketten nyolc évesek vagyunk – segítette ki készségesen Konyak. – Hát nem
emlékszel, bátyó?
Konan úgy nyakon vágta, hogy az öccse csaknem belesüketült.
– Kussolj, köcsög! – mordult rá az erősebbek magabiztosságával. – A vén Taplonca azt
állítja, hogy hatvanöt éves, mert hatvanöt havat látott… Én pedig harminckét havat láttam,
tehát harminckét éves vagyok.
– Ugyan hogy láthattál volna harminckét havat? – nyekeregte Konyak. – Hisz a
születésünk óta még csak
nyolc…
– Akarsz még egy pofont? De jókorát ám!
– Kérlek – dörmögte Konyak engedékenyen –, te vagy az idősebb… te csak tudod.
Konan az ujjain számolta.
– Láttam egy havat a ház előtt… egy másodikat lenn a völgyben… a harmadikat a
hegyoldalon… a negyediket a fák között…
A kovács leintette.
 – Harminckét éves vagy, fiam! – jelentette ki büszke apai vigyorral. – Bár valójában
még csak tizenhatnak látszol…
– És valójában nyolc éves… – tette hozzá Konyak, aztán már kotródott is a sarokba az
atyai szigor elől. Azonban elhibázta a stratégiát, mert a kovács utolérte, beszorította a
sarokba, és félórán keresztül rúgta, vágta, csípte, harapta. Aztán megtörölte saruja
szarmocskos talpát a fiú vérző orrában.
– Ne hallgass erre a kis nyomoroncra – magyarázta atyaian Konannak. – Lehet, hogy ő
még csak nyolc, de te már harminckettő vagy.
Konan elbizonytalanodott.
– Ez… lehetséges?
– Hány fogad van? – kérdezte az apja.
Konan hosszan számolgatta a nyelvével.
– Tizen… huszon… ööö… huszonvalamennyi…
– Na látod – szögezte le a kovács. – Akkor huszonvalamennyi éves vagy.
– Nekem huszonnégy fogam van – vinnyogta a sarokból a megruházott Konyak. –
Akkor ezek szerint én huszonnégy éves vagyok?
A kovács baljóslatú tekintettel csóválta a fejét, mint aki nem bírja felfogni, hogy
egyesek még a verésből sem tanulnak.
Haladéktalanul intézkedett.
– Minden ‘endben – nyavalyogta a verés végeztével Konyak –, ha af éfek fámát a fogak
fámától teffük függőfé, moft má’ falóban nyolf éfefnek mondhatom magam…
A kovács odasétált a nagyobbik fiához, atyai mosollyal átölelte a vállát, és ünnepélyes
ábrázatot öltött.
– Mivel már husz… ööő… jó sok éves vagy, eljött az ideje, hogy elsajátítsd az acél
titkát.
– Tényleg?! – ragyogott fel Konan ábrázata. Aztán árnyék vetült rá. – Ezt már
annyiszor ígérted!
– Ígértem bizony! – hördült fel a kovács. – Négynapos korod óta próbálom átadni neked
a titkot… de te olyan ostoba vagy, hogy ez idáig képtelen voltál elsajátítatni!
Konan elpityeredett.
– Ó, apuci, miért mondod, hogy ostoba vagyok?
A kovács dühös lett. Ráemelte a fiára a nagyobbik pörölyét.
– Ne sírj, te istenadta! A nagy Krómistent nem hatják meg a könnyek! Keménynek és
erősnek kell mutatkoznod, ha örömet akarsz okozni neki!
Konan kitörölte a szeméből a könnyeket. Sandán az apjára pislogott.
– Tényleg?
– Tényleg, te ostoba!
Konan a következő pillanatban torkon ragadta az apját a bal kezével, a jobbjával pedig
kétszer is úgy orrba vágta, hogy szeme–szája telement a kifröccsenő vérrel.
– Ne nevezz ostobának! – bömbölte egy herén harapott tigris vadságával. – Senki se
merészelje még egyszer ostobának nevezni Konan, a barbárt!
– Ha nem akarod, hogy ostobának nevezzenek – vinynyogta a sarokból Konyak –,
akkor képezd magad. Ne csak budi építéssel {5 budi építés – avagy: budi building, egy
népszerű barbár retyóépítő sportág. Aki a barbárok közt erősödni kíván, az nekiáll budit
építeni.} foglalkozz, agyilag is képezd magad!
– Teeeeee! – Konan nyitásként hozzávágta öccséhez kékülő–liluló fejű apját, aztán egy
száraz makkot félrenyelt vadkan hörgésével rontott rájuk. – Hrröö–khr… höööö, most
megkapod!
– Ketten vagyunk – kiáltotta az öccse. – Ha hozzánk szólsz, használj többes számot!
– Jó, akkor többes számot használok: most megkaptok!
Konyak a fejéhez kapott. Pedig még csupán egy rúgás érte. Az is az apjától.
– Ha több személyt támadsz meg – oktatta a bátyját –, ne ezt ordítsd nekik, mert
véletlenül még félreértik…
Konan megtorpant.
– Ne azt ordítsam, hogy „most megkaptok”? Hát akkor mit ordítsak?
– Elvileg azt kellene javasolnom, hogy azt ordítsd, „most megkapjátok” – magyarázta
Konyak –, de mivel azt gyanítom, az összes nyelvi variációt úgysem bírnád megjegyezni,
javaslom, ne próbáld támadás közben szavakba önteni az érzelmeidet…
Konan a homlokát ráncolta.
– Akkor… hova öntsem őket?
– Artikulátlan üvöltésekbe.
Konan nagyon csodálkozott.
– Az meg mifene?
– Egyfajta torokhang, amely megfelelő erővel harsogva kifejezi támadó szándékodat.
– El sem tudom képzelni, mire gondolsz. Tudnál esetleg egy példát mondani?
 Konyak hosszan töprengett, aztán a fejét rázta.
– Alig hiszem, hogy olyasfajta intelligens ordítások hasznodra válnának, mint
amilyeneket én produkálnék. Nem is tudom…
– Kérlek, segíts! – nyafogta Konan. Aztán zordan rámeredt az öccsére. – Különben úgy
elkalapállak, mint apánk anyánkat, amikor rajta kapta a kocsmároson!
Konyak hosszan töprengett, aztán felderült az arca.
– Azt hiszem, megtaláltam a hozzád illő harci ordítást – mondta. – Emlékszel arra,
amikor pár évvel ezelőtt felpróbáltad apád ágyékkötőjét?
– Aha, apám úgy elvert utána, mint a tízfenekű dobot…
– De te nem azért bőgtél, mert elvertek, hanem azért, mert az ágyékkötő nem volt jó rád
méretben.
– Hát igen, akkor még nagy volt. – Konan megvakarta az ágyékát. – Most meg már
szorítja a bal tojá…
– De milyen volt rád ez az ágyékkötő akkor?
– Bő.
– Ez az! – kiáltotta diadalmasan Konyak. – Legyen mostantól ez a harci kiáltásod, és
amikor támadsz, gondolj mindig azokra az irgalmatlan pofonokra, amiket apádtól kaptál!
– És a nadrágszíjra is, amivel véresre vert?
– Arra is. Na, hogy mondod szépen a harci ordítást? Milyen volt rád a gatya?
Konan csak egy pillanatig töprengett, aztán rárontott az öccsére és az apjára.
– Bő! – bömbölte torka szakadtából, miközben agyba–főbe verte, rugdosta őket. – Bő
ágyékkötőőőőőőőő!
– Az „ágyékkötő”–t nem kell hozzátenned – javasolta Konyak két heveny rugdosási
periódus között. – Elég a jelző, nem kell a tárgy… Viszont azt mondd hosszabban,
elnyújtottan.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Ez az! Jól csinálod!
Konan egy pillanatra abbahagyta a rugdosást.
– Tényleg jól csinálom?
Azonban az öccse egyelőre nem tudott válaszolni, mivel épp a maradék fogait köpdöste.
Ha az évek számát a fogak számával mérte volna, most nagyjából egy évesnek érezhette
magát.
Ám a bátyja egy örömteli rúgással visszafokozta nulla évessé.
 – Ennyit a tejfogakról – motyogta Konyak. – Éf efküföm, moft tanítottam neked
utoljára hadi üföltéfeket…

Egy év múlva a kivert tejfogak helyét valódi csontfogak foglalták el. Konyak ezekre
már jobban vigyázott, és kerülte a bátyjával a vitás helyzeteket. Általában mindenkor,
mindenben, minden helyzetben igazat adott neki, és ezzel nagy mértékben növelte Konan
önbizalmát. No és persze, amíg a bátyja az erdőben farkasra vadászott, a kardforgatást
vagy az íjászatot gyakorolta, addig Konyak végezte el helyette a házkörüli teendőket.
Felmosott, mosogatott, budit pucolt, hímezett, hámozott, meg ilyesmi…
Aztán eljött az idő, amikor az apjuk végre ismét elszánta magát, hogy megpróbálja
beavatni Konant az acél titkába. És ki tudja, mi okból, ez alkalommal Konyaknak is
engedélyezte, hogy jelen legyen.
– Húzódj hátrébb, Konan, a szikrák nagyon magasra csapnak, nem szeretném, ha
valami bajod esne!… Hé, Konyak, te maradj! Valakinek tartania kell a megmunkálandó
anyagot!
– Apa, nem lehetne fogókat használni, mint a szomszéd falu kovácsa? – nyöszörögte
Konyak. – Ha megint puszta kézzel kell a kemencéből kivennem a pirosra izzott kardot,
könnyen előfordulhat, hogy csontvelőig ég a tenyerem!
Az apja azonban meg sem hallotta a kifogásait.
– Az acél titkát az atlantisziaktól örököltem… – jelentette ki büszkén.
– Na ja – morogta Konyak az orra alatt –, mielőtt Atlantisz elsüllyedt, az ottani
kovácsok még megírták a végrendeletüket és téged neveztek meg első számú örökösnek…
– Én vagyok az egyetlen igazi Kovács Hümériában…
Persze, mert a többieket Smith–nek, Forgeronnak vagy Maréchalnak hívják. Ciki, hogy
te Kovács vagy, mi?
– És tudjátok meg fiúk… ööö… akarom mondani, tudd meg, Konan, egyetlen igazi
fiam, hogy az acél titka tulajdonképpen nem létezik.
– Mi?
– Mi létezünk.
– Mi?
– Az acél titka az, ami nem létezik.
– De hát…
– Hát is létezik – magyarázta a kovács. – Meg has, meg mell, meg karizom is létezik.
De az acél titka nem létezik. – Hosszan kivárt, hátha közbeszól valaki, de Konan épp
csuklóig turkált mindkét orrlikában, Konyak pedig beleunt a válasz nélkül hagyott
megjegyzésekbe. A kovács valamivel kedvetlenebbül folytatta. – Az acélnak az a titka,
hogy nincs is titka. Egyszerűen azt terjesztjük, hogy titka van, és ezért a prózai halandók
eleve meg sem próbálnak acélt előállítani, mivel nem ismerik a titkot… Hehe, pedig
egyszerű az egész. Felhevítjük a vasat, aztán addig püföljük egy pöröllyel, amíg bele nem
fáradunk, utána pedig, mielőtt kézbe vennénk a készterméket, vízbe tesszük…
Konyak a homlokát ráncolta.
– De apa… Ennyire egyszerű lenne? – tamáskodott. – Én úgy emlékszem, hogy amikor
te legutóbb tőrt kovácsoltál, huszonkétszer hevítetted fel és hűtötted le utána hólében…
– Te csak meg se szólalj, szarcsimbók! – ripakodott rá az apja mérgesen. – Úgy
rángattad összevissza a vasat, mint akit démonok csiklandoznak!
– Mert nagyon forró volt… Leégett a bőr a tenyeremről.
– Kész csoda, hogy néha–néha sikerült eltalálnom és megformáznom a pörölyömmel a
kétkezes pallost…
– Kétkezes pallost? – csodálkozott Konyak. – Nem varrótűt készítettél?
– Végül varrótű lett belőle – dörmögte rosszkedvűen a kovács. – De eredetileg…
kétkezes pallosnak indult!
Aztán a kovács egy széles pajzzsal elhárította a további szurkálódó kérdéseket, és arcán
egy tudást örökítő mester önelégült vigyorával magyarázni kezdte a fontosabb ismérveket.
– Az alkotás kényszere nem ismer művészetet… mint ahogy azt egy régi harcostársam,
Suleran J. Fayard, a zokni mágus is megmondta. Vagyis, addig kell ütni a vasat, amíg…
Hé, hé! Emberek… akarom mondani: barbár állatok, honfitársaim! Ne ordibáljatok közbe,
hé! Tudományos okítás folyik itten!
A falu lakosai összevissza rohangáltak, mintha megtébolyodtak volna. Egyfolytában
egy különös kifejezést harsogtak, és közben kétfolytában jajveszékeltek.
– Van írók… van írók… van írók…
– Van írójuk? – csodálkozott Konyak értetlenül. Aztán egy tintás végű kócsagtollat
húzott elő. – Nekem is van, mégsem jajveszékelek!… Igaz, a múltkor, amikor véletlenül
megszúrtam vele a mutatóujjamat…
Itt vannak a holland írók! {6 A nép neve valójában „van–írók”, akiknek holland eredetét
a „van” előtag ékesen bizonyítja.} – bömbölte a kovács kétségbeesetten, és két marokra
fogta a pörölyét. – Fegyverbe, fegyverbe mindenki!
Konyaknak csak most verődött a fogához a tantusz. {7 Bocsánat – ez két barbár
szólásmondás elmétlen összevonása. „Most esett le a garas.” És: „Fogához veri a
tantuszt.” A tantusz mellesleg egy büdös levelű növény, amit a barbárok fogselyem helyett
használnak abban az esetben, ha úgy ítélik meg, hogy a leheletük nem bizonyítja kellő
mértékben, hogy főképpen döghúst fogyasztanak.} Ő is épp eleget hallott erről a fura
népről, akik a fejükbe vették, hogy akár tűzzel–vassal is megtanítják a tudatlan barbárokat
írni és olvasni.
– Megtámadták a falut a van–írók! Fegyverbe! Fegyverbe mindenki!
Konan abbahagyta orrbányász tevékenységét, lepöckölte a dzsuvát az ujjairól, és
lendületből kardot rántott.
A kard kicsúszott a kezéből, és beleállt az ajtófélfába. Az előbbi ujjtisztogatás ugyanis
nem volt túl alapos.
Most viszont elérkezettnek látta az időt, hogy kipróbálja sokat gyakorolt harci
bömbölését.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Egész jó! – dicsérte Konyak. – De talán ha némi indulatot is sikerülne valahogy
belevinned, akkor nem úgy hangzana, mint egy elleni készülő tehén kérődzés előtti
bőgése…
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Ez az! Még nyolc–tíz évig gyakorlod, és halálra rémiszted vele az ellenfeleidet! A
másfél éven aluliakat már most is egészen biztosan…
– Bőőőőőőőőőőő! – bőgött Konan, és harciasan előre rontott.
– A kardod, te hibbant! – üvöltötte utána az apja. – Itt felejtetted az ajtófélfában!
A falu körüli dombokon sötét lovasok bontakoztak ki a ködből. Az élen egy fekete
páncélos, hatalmas termetű férfi lovagolt, aki egy harci jelképet emelt magasra: két
összecsókolódzó kígyót – a műveltség, a tudomány és a leszbikus banyák egyetemes
jelképét.
Legalább kétszázan lehettek. De százan mindenképpen. Nos, negyven–ötvenen talán…
Nehéz volt ezt eldönteni a köd miatt.
– Dóm! – kántálták mély hangon. – Dóm! Dóm!
– Nekünk is van írónk! – harsogták a falujuk védelmében összetömörült barbárok
harciasan. – Van írónk!
Van írónk!
És mivel a falu egyetlen írástudója a napokban elhalálozott, egyetlen tanítványát,
Konyakot taszigálták előre.
– Van írónk! Van írónk!
 A van–írók egyre többen bontakoztak ki a ködből. A hatást erősítendő, néhányan
visszalovagoltak a ködbe, hogy aztán újra kibontakozódhassanak.
Csatasorba rendeződtek, és abból, hogy kézről–kézre, szájról–szájra járt náluk egy
pálinkás butykos, arra lehetett következtetni, hogy támadásra készülnek.
– Dóm!… Dóm!… Dóm!
A fegyveres barbárok harcra készen toporogtak; felborzolódtak a kedélyek. Még a
kopaszok haja is az égnek meredt volna, ha van.
– Gyertek csak! – bömbölte bőszen Konan. – Most megkaptok! – Aztán a homlokára
csapó öccsére pillantott, és eszébe jutott, mire tanították. – Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!…
Jó vó‘tam, tesókám?
– Mi lenne, ha megadnánk magunkat kényükre–kedvükre? – tért ki a közvetlen válasz
elől Konyak. – Abból semmi bajunk nem lehet, ha Dómot építenek a faluban és mindenkit
megtanítanak írni–olvasni!
– Az írás–olvasás is megvetendő – köpött a fia lábára a kovács. – A dóm azonban
kimondott túlzás. A van–írók főnökét Túlzó Dómnak nevezik! Más néven Hulla Úrnak.
Ezt még a hülye is tudja.
– Ja – bólintott Konan. – Eztet még én is tudom.
– Dóm! – kántálták a közeledő van–írók. – Dóm! Túlzó Dóm!
A két csókolódzó kígyó árnyképe homályosan tekergett a havon. A van–írók vad
vágtában támadtak.
– Fegyverbe! – bömbölte a kovács. – Védjük meg az életmódunkat! Ne hagyjuk holmi
írástudó, tudálékos, köcsögfejű, kígyóbűvölő misszionáriusoktól meggyalázni a hümériai
álmot! Analfabéták, előre!
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Na, én megyek… – mormolta Konyak.
Az apja azonban fülön ragadta.
– Mégy ám te a jó büdös francba!
– Auuuuuuu… a fülem!
– Hogy gondolod, te hitvány? Cserben hagyod az apádat? Cserben hagyod a népedet?
– Nos, mivel te az analfabétákhoz intézted szavaidat, én úgy gondoltam, kivételt
képezek! És hát, mint tudod, harcolni sem tudok…
– Bízd a harcot ránk, férfiakra, te köcsög! – bömbölte a kovács. – A te dolgod az, hogy
fogj egy köcsögöt, és hordj vizet a patakból, hogy ihassunk, ha megszomjazunk…
 Konyak engedelmesen máris a patak felé iramodott.
Nem kellett hátrafordulnia, hogy tudja, a van–írók először a harci kutyáikat küldték az
összetömörült hümérek ellen. A csaholás, a fogak csattogása, a megsebzett állatok
vonyítása mindent elárult.
Konyak a patakhoz rohant. A parton térdre vetette magát, és az izgalomtól görcsösen
rángatózó gyomrának engedelmeskedve beleokádott a kristálytiszta vízbe.
A környékről menekültek a halak.
Konyak szédelegve arrébb támolygott a part mentén. Amióta megszületett, gyűlölte a
háborúskodást, és a gyomra mindahányszor összeszorult és háborogni kezdett, ha
halálsikolyokat hallott.
Ivott a vízből. Aztán ismét belehányt.
– Magasságos Krómisten! – mormolta szemforgatva. – Bocsásd meg nekem, hogy
állatvilágod minőségét ily sok érdemtelen rókával gazdagítom…
Gyomra háborgása csak hosszú percek múltán csillapodott. Immár semmi kedvet nem
érzett ahhoz, hogy kortyoljon a gyanús színű patakvízből. Megtörölte a száját, és
visszabattyogott a falubelijeihez. Azok épp azzal foglalatoskodtak, hogy hangosan
hujjogtak, és egymás képébe ordibáltak.
A van–írók visszavonultak a ködbe, hogy aztán újra kibontakozhassanak.
– Mi van? – érdeklődött Konyak. – Nyertünk? Vagy nem?
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő – bömbölte bőszen Konan, és úgy lengette széles
pallosát, hogy öccsének szeme–szája vércseppekkel lett tele. –
Böhöhöhöhöhöhőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Ez igen! – dicsérte Konyak csekély őszinteséggel. – Még cifrázod is!
– Elzavartuk a kutyákat! – ordította diadalmasan az egyik barbár.
A kovács helyesbített.
– A kutyákat legyilkoltuk. Az összeset. A van–írókat zavartuk el!
A hümériai barbárok diadalmasan ordibáltak, és a kardjukat rázták a ködhatáron
bontakozgató ellenség felé. Aztán a következő pillanatban valamennyiük torkán megakadt
az artikulátlan bömbölés.
Konyak a fejét a válla közé kapva, rémülten pillantott körül.
– Most mi van?
– Baj – mormolta a kovács. – Nagy baj! Hát nem látod, te hitvány?
Konyak kimeresztette a szemét, és az ellenség felé bámult. Azt látta, hogy a lovasok
előtt íjászok sorakoznak fel. Aztán a lovasok leszállnak a nyeregből, ásókat húznak elő a
nyeregkápából, és jókora gödröket ásnak a termőföldbe.
– Krómra! – suttogta valaki. – És Vanádiumra is! Végünk van!
Konyak dermedten nézte, mit művelnek a van–írók. A kiásott gödrökbe beletaszigálták
az íjászaikat, és földet lapátoltak rájuk.
– Mit művelnek? Miért csinálják ezt?
– Végünk van – mormolta megadóan a kovács, és kitörölt két könnycseppet a jobbik
szeméből. – Ez a legalattomosabb taktika… A van–írók bevetik ellenünk az íjászaikat!


 3. A TÖRPÉK HAVA
avagy: nem léteznek nagyon kicsi emberek, csak nagy testű törpék

Tudod–e, ó herceg… mily rettenetes apátlan–anyátlan árvának lenni? Hát, persze, hogy
tudod, különben nem én mesélnék itt neked hülye történeteket.
Ano Mínusz

– Bevetik az íjászaikat? – visszhangozta dermedten Konyak. – Mit jelent ez?
– Ősszel elvetik őket, tavasszal pedig kikelnek, és lenyilaznak mindenkit. Végünk van!
A van–írók kifogtak rajtunk.
Konyak a homlokát ráncolta. Lett volna egy–két ötlete a bevetett íjászok
hatástalanítására. Például a műtrágya. Ám rádöbbent valamire, ami már régóta érett benne:
ha ostoba barmok között él, ő maga is baromként fog megdögleni.
– Nos, ez esetben…
Konyak elfutott. Felragadta az egyik kunyhó elé kitett mózeskosarat, kurta
bocsánatkéréssel kipenderítette belőle az érdeklődve gőgicsélő csecsemőt, és egyenesen a
patak partjára trappolt.
– Nincs más választásom – mormolta önigazolásként. Aztán vízre bocsátotta a
mózeskosarat, és sietve ráheveredett. A teste nagy része lelógott a kosár két oldalán, de
mindez csöppet sem zavarta. – Inkább legyek vizes, mint hogy ostoba barmokkal feküdjek
egy tömegsírban…
Emlékezett rá a vének elbeszéléséből, hogy pár napi csorgásra a folyón van egy törpe
falu, ahol él egy Willó nevű kis fickó, akinek az a mániája, hogy mindenkit örökbe fogad,
akit csak tud. Bár iszonyodott attól, hogy egy vegyes család hetvenkettedik gyermekeként
nevelkedjen, de úgy gondolta, kezdetnek ez is megteszi.
Rábízta magát a sodrásra, és megpróbálta tehetetlen csecsemőnek álcázni magát. Az
álcázás érdekében néha a hüvelykjét cumizta, néha pedig hangosan felsírt. Majd pedig,
amikor az álcázást oly tökélyre vitte, hogy bekakilt és bepipizett, aggódva gőgicsélt.
– Gü–gü–gü… gö–gö–gö… gu–gu–gu…
A ragadozóhalak és a hegyi krokodilok riadt csapkodással menekültek a közeléből.
Főleg ez utóbbiak, mivel az északi barbár jelenlétéből rádöbbentek, hogy elég messzire
kalandozhattak a Nílus forrásvidékétől.
Konyak csodálkozva felült a kosárban.
– Jé, micsoda csapk… bugybugybugy…
 A kosár a heves lendülettől oldalra billent, s hősünk belecsobbant a vízbe. Korábban ő
maga sem hitte volna, hogy röpke két másodperc alatt képes lesz megtanulni úszni.
A halakat és a krokodilokat megszégyenítő intenzitással csapkodott és rugdalózott.
Eszébe jutott, mire tanította agg mentora, Hüméria Véne, aki állítólag már látott olyan
barbárt, aki képes volt fennmaradni két percnél is tovább egy víz felszínén. {8 Arról
persze nem szól a fáma, hogy az ez esetben „víz”–nek titulált pocsolya hány ujjnyi mély
volt.} Emlékezett a bölcsességre: jól tele kell szívni a tüdőt, akkor nem merül el.
Konyak merült. Cselekedett hát: eszelős erővel teleszívta a tüdejét a patak vizével,
aztán pedig nagyon csodálkozott, hogy mitől fuldoklik.
– Mar… kh… khkhkhhh… ha öregek! – krákogta dühösen. – Ennyit ér a hülye
tanításotok?!
Elhatározta, hogy mostantól elfelejti, amit a vénektől tanult, és a saját lábára áll. Az
elhatározást tett követte. Konyak, a barbár diadalmasan állt a bokáig érő vízben.
– Legyőztem az áradatot! – bömbölte büszkén. – Lehet, hogy én vagyok a Kiválasztott?
Fordítsd felém randa orcádat, Krómisten!
Ekkor megdördült az ég, és mintha a magasságos Krómisten küldte volna el üzenetét,
villámok cikáztak a felhőtlen égen. A girbegurba villámok különös rúnákat róttak a
végtelen kékségre.
– Csak lesel, mi? – röhögött Konyak nagystílűen, mivel nem tudta elolvasni az égi
feliratot. – Adj valami jelet, hogy kiválasztott vagyok!
A villám belecsapott, és végigfutott egész testén. Még a víz is habosan fortyogott a
bokája körül.
Konyak két percig remegett, sivított, aztán további két percig kormosan füstölgött.
Aztán eldőlt, mint egy villámsújtotta fa. Sietve elvesztett valamit. Az eszméletét.

Amikor magához tért, nagyon csodálkozott. A parton feküdt, és parányi emberkék
tucatjai több kilométernyi fonallal hálózták be a testét. Kislábujjától az orra hegyéig.
Körülötte mindenfelé apró fogpiszkálókat tűztek a földbe, és ezekhez erősítették a
vékonyka fonalat.
Konyak érdeklődve pislogott.
– Nem haltam meg – mondta őszinte megnyugvással. – Ha éppen azon vagytok, hogy
halotti leplet szőjetek körém, fölöslegesen fáradoztok…
– Pofa súlyba, Gulliver! – kiáltott rá egy tekintélyesebb külsejű apróság diadalmasan. –
Azt hitted, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed sem megy a hegyhez?
Konyak a homlokát ráncolta.
 – Nem haltam meg – szögezte le. – De úgy látszik, meghülyültem. Majdnem minden
szót értek… de a szavak valahogy nem állnak össze.
A kis parány diadalmasan táncolt Konyak állán, és megvetően belerúgott az alsóajkába.
– Megvagy, te hálátlan! – kiáltotta. – Azt hitted, azzal hogy megszöktél Liliputból,
megmenekültél a bosszúm elől? Hát, ne hidd! Akár a világ végére is utánad megyek… és,
naaaaaa!
Konyak lefújta az álláról. Mindig is idegesítette, ha jelentéktelen parányok rugdossák az
alsóajkát.
– Azt hiszem, az összetévesztés klasszikus esete forog fenn – jegyezte meg. Megvárta,
amíg a dühöngő kis apróság visszakapaszkodik az állára a nyakáról, és csak akkor
kérdezte meg nyájas mosollyal. – Van köztetek egy Willó nevezetű kiskrampusz?
A tekintélyes külsejű apróság dühösen rikácsolt a szolgáinak.
– Tömjétek már be azt a vulkán nagyságú, hatalmas pofáját!
További apróságok másztak fel Konyak mellkasára nagy batyukat cipelve magukkal.
Némelyik batyu olyan hatalmas volt, hogy akár fogtömésnek is elment volna, már ha
Konyaknak lett volna lyukas foga.
– Nana! – mondta a barbár rosszallóan. – Nem szeretném, ha a pofámba hajigálnátok
azokat a kis micsodákat!
Ám mivel a kis krampuszok szemmel láthatóan épp valami ilyesmire készültek, a
lekötözött Konyak az egyetlen lehetséges védekezési módot választotta: leköpte azt,
amelyik közelebb jött.
Percekkel később legalább egy tucat liliputi fuldoklott a barbár beesett mellkasának
homorulatában tengerszemként összegyűlt nyáltóban.
Konyak megsajnálta őket.
– Nem kéne ennyire túlspirázni a dolgot, fiúk! Ne siránkozzatok, hogy nem tudtok
úszni! Az úszás egyszerű tudomány. Csupán lábra kell állni, és kiderül, hogy a víz csupán
bokáig ér. Higgyétek el, tapasztalatból beszélek.
Eközben újabb parányok érkeztek. Lehettek vagy kétszázan. Egy egész sereg. Apró
íjakat feszítettek ki, és Konyakot vették célba.
Nana! – mondta ismét a barbár. – Nem szeretném, ha csiklandozni kezdenétek…
– Nyilakat méregbe mártani! – rikácsolta a tekintélyes külsejű liliputi. – A szemét
célozzátok.
– Ne szemétkedjetek!
Konyak összeszedte minden erejét, és megfeszítette satnya izmait. Teljesen fölösleges
erőfitogtatás volt, hiszen a vékony fonalak már a sóhajtásától elpattantak.
A barbár felállt, és lesöpörte magáról a liliputikat. Azokat, akik nagyon sivalkodtak,
néhány erőteljes lábdobbantással csendre intette.
Aztán szemügyre vette a parányi hullákat.
– Utoljára kérdem: van az életben maradtak közt Willó nevezetű egyén?
Az életben maradtak azonban bemenekültek egy hangyabolyba.
Konyak nem kapott választ.
Csalódottan legyintett. Letérdelt a hangyaboly mellé, és dühösen kiabálta bele:
– Szerintem ti nem is törpék vagytok! És nincs is köztetek Willó!
– Ló… ló… ló… – visszhangzott a hangyaboly belsejéből.
Konyak ettől dühbe jött.
– Úúúúgy?! Szóval még gúnyolódtok is, átkozott kis fattyúk?!
Első haragjában szét akarta verni a hangyabolyt, de aztán jobbat talált ki. Leszaladt a
patakhoz, és két tenyerét a vízbe merítette. Tenyérszámra hordta a vizet a hangyabolyba,
de az még akkor sem lett csurig teli, amikor már vagy ezredszerre fordult. Persze, mivel
útközben rendre elfolyt a víz az ujjai között, bármily erősen szorította is egymáshoz
azokat.
Ekkor Konyak úgy döntött, hogy nem fárasztja tovább rohangálással. És mivel hát
úgyis könnyítenie kellett a hólyagján, tette, amit a természet diktált.
Azt az átkozódást, ami a hangyabolyból hallatszott, leírni is lehetetlen.
– Jól megadtam ezeknek a kis tetveknek! – szögezte le Konyak mosolyogva.
Aztán elsietett a helyszínről, mielőtt bárki megcáfolhatta volna ebbéli kijelentését.
Mivel a vízből egy életre elege lett, az erdő sűrűje felé vette az irányt.
A legsűrűbb részek felé.
– Króm huzagolt, félcolos vastagbelére! – sziszegte félóra múltán elkeseredetten. – És
Vanádiuméra is! Jobb lett volna mégis inkább a víz! Az nem szúr ennyire! Aúúú!
Újabb félórájába telt, mire teljesen belebonyolódott a vendégmarasztaló tüskebokrok
szövevényébe. A keze merő vér volt; annyira összekarcolták a tüskék, hogy már fogni is
alig tudott. Elkeseredetten pislogott a ritkásabb részek felé.
Szeretett volna találni egy tisztást, amely elég nagy ahhoz, hogy megpihenhessen, és
végiggondolja az életét.
Na jó, ehhez nem kellett tisztás.
 Amíg a tüskék fogságában pihent, végiggondolta az életét. Bár eddigi élete nem
szenvedett zsúfoltságot érdekes események tömegétől, Konyak jó hosszan pihent. Ám
csak addig, amíg meg nem szomjazott.
– Szóval mégis igaz a mondás: járt vizet járatlan sűrűért el ne hagyj…
Vágyakozva pislogott vissza a réges–rég elhagyott patakpart irányába.
Közte és a patak között egy áthatolhatatlan bokorrengeteg húzódott. Tele vérre
szomjazó tüskékkel. És előtte is.
Konyak legyintett.
Aztán nagyot nyelt. Tovább kell mennie. Ha már ennyit küszködött, nem fordulhat
vissza.
Lelki szemei előtt azonban megjelent a patak. Ettől még szomjasabb lett.
– Ez a rohadt tüskebokor áthatolhatatlan – mormolta csüggedten –, ámbár én már
majdnem áthatoltam rajta…
Szinte hallotta a patak csábító csörgedezését, de csupán a fogai csörögtek kiszáradt
szájában.
Két kézfejében összesen kilenc tüske pihengetett, ám egy heves mozdulatra ezek is
azonnal megélénkültek.
– A francba! – lihegte Konyak. – A végén még… a végén még… a végén még nem
tudom befejezni ezt a mondatot.
Már–már elindult, hogy dacolva a vérére áhítozó, alattomos tüskékkel visszafelé is
áttörjön az áthatolhatatlan tüskebokor erődítményen, amikor fifikás gondolat kezdett
trallalázni az agyában.
– Ez a rengeteg talán áthatolhatatlan – de semmi esetre sem megkerülhetetlen!
Konyak rettentően büszke volt magára, hogy ez a megváltó gondolat az eszébe jutott.
Eleddig eszébe sem jutott, hogy ilyesmi is eszébe juthatna.
Végignézett az előtte elterülő tüskerengetegen, és kimondta, ami elsőként jutott róla az
eszébe:
– Rengeteg tüske…
Konyak, a barbár elvetett minden hátsó gondolatot, lemondóan legyintett, felvértezte
magát önuralommal, és nem próbálta kerülgetni tovább a tüskebokrot. Elszántan
megfordult, és félórás küzdelemmel, sok–sok jajgatás és Krómozás közepette áthámozta
magát rajta.
Aztán amikor az utolsó tüskétől is megszabadult, fájdalmasan könnyezve
megpuszilgatta bibis kacsóit, majd a hányásig összekarmolászva, megtépázott ruházatban,
csimbókoktól összeragadó hajjal, méregtől gennyedző sebekkel visszacsörtetett a patak
partjára.
A túlélő parányok előőrse épp ekkor mászott elő a meggyalázott hangyabolyból.
Izgatottan mutogattak feléje.
– Hahó! – mordult rájuk Konyak.
A hangyaboly környéke egy pillanat alatt elnéptelenedett. Konyak, a szomjas barbár
nekihasalt a pataknak, és úgy teleitta magát, hogy percekig mozdulni sem bírt. Aztán
beledugta véres kezeit a hűs vízbe, és csöndesen élvezkedett.
Percek múltán már bírt volna mozdulni, ám ekkor úgy döntött, hogy minek tenné. A
tüskékkel vívott küzdelemtől kimerülten eldőlt, és elaludt ott helyben.

Arra ébredt, hogy apró kis emberkék fonnak cérnákat az ujjai köré, és gombostűnyi
karókat vernek le mellette a földbe.
– Ne mozdulj, Gulliver!
Konyak kábán pislogott.
– Ne is pislogj!
A barbár továbbra is pislogott, és ezzel elszakította azokat a szálakat, amiket épp a
szempillájára igyekeztek ráerősíteni.
– Óóóóó! – kiáltotta csalódottan az a díszes ruhás parány, akit már ismert látásból. –
Siessetek a kötözéssel, fiúk, különben ismét megmenekül.
Konyak szemügyre vette a sürgő–forgó apróságok munkáját, és egy kissé
megemelintette fájó bal kezét. Millió szállal lekötözték már, de ő érzékelte, hogy
csekélyke erőfeszítéssel ki tudná szabadítani.
Helytelenítőleg rázta a fejét.
Parányok tucatjai hullottak le róla sikoltozva.
– Ez így nem fog menni! – jelentette ki Konyak tényszerűen. – Tervszerűbben kell
dolgoznotok!
A díszes öltözékű apróság, aki az előbbi fejrázás miatt Konyak egyik
szakállkezdeményét alkotó magányos szőrszálban kapaszkodott, kimeresztette a szemét.
No persze annyira apró volt, hogy ezt Konyak nem láthatta.
– Tervszerűbben? Hogy érted ezt?
– Így sohasem fogtok el – sóhajtotta Konyak. – összevissza kapkodtok, és azokat a
cérnaszálakat olyan zavaros mintában kötözgetitek egymáshoz, hogy még magatok sem
tudjátok, minek hol a vége.
A parányi fickó fontolóra vette ezt. Töprengve hümmögött.
– Hümm–hümm.
– Nézd! – mutatta Konyak, és felemelt jobb kezével elszakította a kusza
cérnaegyveleget. – Ennyi. Ha valóban le akarnátok kötözni, összehangoltabban kellene
dolgoznotok.
– Összehangoltabban?
Konyak megsajnálta.
– Na várj! Segítek… Az összes töpszli sorakozzon fel a jobb oldalamon!… Héhéhé, ne
úgy, mint a barmok! Ne tülekedjetek! Csak szép sorban, nyugodtan…. Ez az, ez az!
– A liliputi hadsereg munkára készen áll – jelentette az idős fickó Konyak állán. – És
most?
– Hozzatok hosszú cérnaszálakat! – kommandírozott Konyak. – Minden egyes szál
végét egy–egy stöpszli fogja meg. Egyikük álljon bal oldalra, a másik jobbra, egymással
szemközt. De ne kavarogjatok ám!
Némi rendbontás után létrejött a kívánt alakzat Konyak jobb keze körül.
– Az a lényeg, hogy senki se engedje el annak a cérnának a végét, amit tart! –
magyarázta Konyak készségesen. – Majd én adom az utasításokat, és ti csináljatok
mindent úgy, ahogy mondom. Amikor azt mondom, hogy „jobb”, akkor a jobb felől
állók…
– Állj, állj, állj! – kiabálta a parányok főnöke. – Mi az, hogy,, jobb”?
– Van ugyebár jobb kezetek és bal kezetek…
– Nekünk mindkét kezünk egyforma.
– Akkor hogy különböztessem meg a két külön csapatot?
A parányi emberke elgondolkodott ezen.
– Hááát… vannak, akik simán állnak, s vannak akik nem simán, azaz fordítva.
– Rendben – biccentett Konyak készségesen. – Amikor azt kiáltom, hogy „sima”, akkor
ez a csapat futja körbe a kezemet. Amikor pedig azt, hogy „fordított”, akkor a másik.
Kezdjük! Sima… Fordított… Egy sima… egy fordított… egy sima… egy fordított…
Tíz perc alatt elkészült a kesztyűje.
Ekkor átkommandírozta a népes csapatot a másik kezéhez, és megismételtette az
eljárást. Amikor a másik kesztyűje is elkészült, szélesen elmosolyodott.
– A tüskebokrok bekaphatják…
 Ezzel felállt, elszakította a maradék cérnát, lerázta magáról a rémülten lógászkodó
parányokat, és vidáman fütyörészve ismét nekivágott a tüskerengetegnek.
És a tüskék nem tudták átszúrni a remek szövésű, vastag kesztyűt.

Másfél napos rendületlen csörtetés után Konyak már csaknem feladta a küzdelmet,
amikor a tüskebokrok ritkulni kezdtek előtte, s ahogy kikeveredett a sűrűből, életlen
füleivel furcsa hangok egyvelegét hallotta. A különös egyveleg épp olyan volt, mint
amikor egy síró csecsemőkön csámcsogva, köpködve lakmározó hegyi óriás egy szikla
tetejéről a rohanó patakba pisil. Csámcsogás, köpködés, gyereksírás, hangos csobogás.
Konyak megtorpant. Lelki szemei előtt máris felrémlett a kegyetlen hegyi óriás képe,
amint gusztustalan étvágyát csillapítja.
És a vének azt mesélték, hogy a hegyi óriások barbárokat is esznek. Náluk
gyengébbeket, legalábbis.
– Hohó!
Konyak először arra gondolt, hogy sarkon fordul és eszét vesztve elrohan, ám a
közelben egyetlen sarok sem akadt, ahol fordulhatott volna. Ráadásul attól tartott, hogy
esztelen menekülésével magára vonja az óriás figyelmét, s akkor kínos jelenetek
sorozatára kerül sor. Ezért inkább négykézlábra ereszkedett, s a ritkásabb bokrok között
óvatosan a hangok forrása felé kúszott.
Óvatosnak kell lennem! – gondolta. Ha nem vigyázok, még a szemem csillogása is
elárulhat.
Kisvártatva kidugta a fejét egy bokor fedezékéből, és elővigyázatosságból résnyire
szűkített szemmel leste, mi történik.
Sok érdekes dolgot látott.
Egy hétpettyes katicabogár épp az orra előtt pihentette meg szárnyait egy kajla
kankalinon. Valamivel arrébb pedig két hangya civakodott egy elhagyott csigaház bérleti
jogán.
Na jó, gondolta Konyak, épp eleget láttam.
Már épp visszahúzta volna a fejét a biztonságos fedezékbe, ám valamiféle
megmagyarázhatatlan vakmerősködési virtus vett erőt rajta, és tétován feljebb emelte a
tekintetét.
Egy patakot látott alig húsz lépésnyire. Mivel a terep itt erősen lejtett, a kövekről
lezúduló víz csobogott – épp úgy, ahogy egy óriás pisil a szikláról.
– Aha.
A patakban mózeskosarak bukdácsoltak; azokból sírtak hangosan a csecsemők.
 – Aha. – Konyak a szemöldökét ráncolva nézelődött.
Vajon honnan eredt a megtévesztő csámcsogás és köpködés?
Pillanatokon belül ezt is megtudta. Két szakadt ruházatú törpe tökmagot csámcsogott a
közeli sziklán, ott, ahol a patak két partja összeszűkült és a víz sodrása veszélyesen
felgyorsult.
A hangjukat is hallotta.
– Má’ megint mellé, bazzeg!
– Ez viszont talált! Kettő kettő az állás. Kiegyenlítettem!… Te jössz!
A tökmaghéjakkal a víz által elsodort mózeskosarakat köpködték.
Konyak látta, hogy egy újabb durva fonású mózeskosár közeledik a törpék által figyelt
szoros irányába. Hangos gőgicsélés hallatszott belőle, és rózsaszín kezecskék salapáltak.
A satnyábbik törpe felrikkantott.
– Most figyelj! Most figyelj!… Ott jön egy! Figyelj!… Pfhő!… Talált! Láttad ezt,
Willó?
– Három kettő! – konstatálta a másik kelletlenül. – De most megint én jövök… Csak
éppen több kosár nem jön.
Konyak abba az irányba bámult, amerre a törpék is lestek, és ő, az ő pozíciójából látta
azt, amit azok ketten nem. Két kosár is közeledett. A kisebbik kosár vidáman pörgött a
patak sodrásával, a nagyobbik viszont a kanyarban elakadt a lapos sziklák között, és
szemmel láthatóan megfeneklett.
– Élvezem ezt a játékot! – röhögött az előző Törpe. – Még jó, hogy ezek az ostoba
barbárok időről–időre feldúlják egymás faluját, és ilyenkor leúsztatják a bamba
porontyaikat a patakon…
– Na ja – kontrázott a Willó nevezetű. – Amióta elterjedt az a hülye pletyka, hogy mi,
törpék felneveljük a mózeskosárban érkező barbár csecsemőket, minden héten játszhatunk
egy menet köpballt… Hohó! Ott jön egy újabb! Figyelj! Figyelj!
A kisebbik kosár közeledett; a nagyobbik még mindig a zátonyon tipródott. A Willó
nevezetű törpe nagy gondossággal köpte cél felé a tökmaghéjat, ám a szél hirtelen
feltámadt, és elsodorta a köpetet.
– Hehe! Ez mellé ment! – rikoltotta a társa. – Marad a három kettő!… Egy hordó sörrel
jössz nekem, Willó!
– Még nincs vége a partinak! – morogta a Willó nevezetű. – Majd a következőnél
kiegyenlítek!
– Csakhogy most én jövök.
 – Mivel a játszma a végéhez közeledik, és te egy ponttal vezetsz, fenntartom az utolsó
köpés jogát.
Eközben a mózeskosárban oázó csecsemő lesodródott a sziklák között, és vékonyka
hangját elnyomta a csobogás.
– Ostoba szabály!
– Mégis megszavaztad, Tilló!
– Már bánom…
– Tehát – magyarázta Willó. – Kikérem az utolsó köpés jogát. Ami azt jelenti, hogy ha
jön még egy újabb csecsemő, akkor én köphetek… a szabályok szerint tripla vagy semmi
alapon. Ha elhibázom, végleg te nyertél, és akkor én három hordó sörrel jövök neked.
Viszont ha telibe találom az arcát, nemcsak kiegyenlítek, de ez esetben te jössz nekem egy
hordó sörrel…
– Ne légy tapló! – röhögött a másik, és a kezét dörzsölte. – Emlékezz a titkos záradékra!
Te mindenképpen ráfaragsz! Ha hibázol, három hordó sörrel jössz nekem! De ha még
találsz is, abban sem lesz örömed. A záradék szerint ugyanis köteles vagy megmenteni az
eltalált kölköt és felnevelni legjobb tudásod szerint. Ezt akarod, birkafejű?
Willó makacsul toppantott.
– Inkább nevelem, etetem, itatom más kölkét, mint hogy küzdelem nélkül veszítsek!
Hol az a kosár, hadd köpöm le?!
Konyak szeme nagyot villant.
A nagyobbik mózeskosár végképp elakadt a kanyarban a zátonyon.
Itt kínálta magát az áhított lehetőség, hogy új családja legyen…
Konyak sietve kihátrált a bokorból, csekélyke kerülőt tett, a páfrányok takarásában a
zátonyhoz rontott, kikapta a gőgicsélő csecsemőt a mózeskosárból, és amilyen gyengéden
csak tudta, letette a fövenyre.
A gyermek keservesen bömbölni kezdett a nagy püffenésre. Konyak ugyanis sosem volt
híres a gyengédségéről.
– Fogd be, kiskrampusz! – förmedt rá. – Neked úgysem lett volna semmi esélyed. De
legalább éltessen az a tudat, hogy önfeláldozásoddal megmentettél egy arra érdemes életet.
A mózeskosár épp fenékméretűnek bizonyult. Konyak beleereszkedett hát, s vízbe lógó
kezével–lábával evezgetni próbált.
Tök fölöslegesen.
A kosár ugyanis megfeneklett a feneke alatt. Még jobban belepréselődött a zátony
iszapjába, és minden úszómozdulat csupán egy–egy különösen érdekes cuppanást
eredményezett.
Cupp. Cupp. Cupp. Cupp.
E hang a kosár fedezékében csókolózó békapár felől hallatszott.
Aztán begyorsítottak:
Cupp–cupp–cupp… cupp–cupp–cupp…
Konyak nem nézte tovább őket; látott már hasonlót. Mi több, annakidején az apja épp a
párzó békákkal illusztrálva magyarázta el két fiának, mi az a szerelem. Konyak azon a
napon fogadott örök cölibátust. Ha arra gondolt, hogy egyszer majd ő is egy békával…
fúj! A hányinger kerülgette.
Míg felidézte ezt az emléket, valami furcsa, gumiszerű nyomást érzett a feneke alatt.
Először azt hitte, hogy az egyik béka próbál szerelmeskedni vele orvul, hátulról.
– Nana!
Odanyúlt, és csodálkozva nézte, mit húzott elő. Most látott életében először gumiból
készült cumit. Az ő falujában a barbár csecsemők kavicsokat vagy fadarabokat szoptak.
Vagy eleve csontfoggal születtek.
És volt a kosárban még valami: egy bíbor bársonydarab, rajta aranyszínű hímzés.
Konyak tudott ugyan olvasni egy bizonyos határig…
…ám ez a holmi a határon túlról érkezhetett, mivel a hímzett szövegből egy árva kukkot
sem értett.
Csak a stilizált koronát látta aranyszálakkal gondosan megmintázva.
A barbár félt, hogy a törpék ráunnak a várakozásra, így ismét mozgásba lendült. Addig
taszigálta magát, míg végül a szerelembe feledkezett két béka szétpukkant a mózeskosár
alatt, s az akadály elhárultával a vízálló holmi kilódult a patak közepére.
Konyak álcázásképpen a fejére terítette a bíbor bársonydarabot, a cumit pedig a szájába
vette.
Menta íze volt.
– Hmm… mmmm… mmm…
A víz sodrása felgyorsult, ahogy a meder összeszűkült. A szoros, amelynek innenső
szikláján a két törpe köpésre készen várakozott, rohamos sebességgel közeledett.
A törpék feszülten vártak.
A zubogó víz azonban a túlpart felé sodorta a kosarat, és Willónak minimum nyolc
métereset kellett volna köpnie ahhoz, hogy egyáltalán legyen esélye eltalálni. A pajkosan
dobáló habok, szédítő örvények, alattomos kövek hajigálták a kosarat, s ekkor még nem is
szóltunk a célzást alaposan megnehezítő, kiszámíthatatlanul meg–megélénkülő, néha egy
pillanatra viharossá fokozódó szélről.
A Willó nevű törpe kiállt egészen a szikla szélére, és miközben a nyálával gargarizált,
szinte lábujjhegyen egyensúlyozott a peremen. Leste a megfelelő pillanatot.
– Kár a fáradságért! – röhögött Tilló. – Túl messze van.
Konyak, amennyire lehetett, a kosár takarásában megpróbálta a törpék sziklája felé
terelni „csónakját”.
– Nevetségesen gyér próbálkozás volt.
Erre Konyak is rádöbbent, és arra is, hogy tennie kell valamit.
– Güggy–güggy–güggy! – gügyögte elterelésképpen, és mint egy pajkos baba, kedvesen
összevissza kezdett csapkodni maga körül, mintha élvezné, hogy a vízben pancsikolhat.
Ravasz módon persze minden csapásával közelebb tolta a mózeskosarat a törpék
sziklájához.
Közben persze az ár hevesen sodorta a kiálló sziklákkal várakozó vízesés felé.
Már csak hat méter a vízesésig…
Willó kitátotta a száját.
Már csak öt méter…
Willó a nyelve elé rendezte nyálát. Azt Konyak még zaklatott helyzetéből is látta, hogy
nem közönséges mennyiségű dzsuva lesz.
Már csak négy méter…
A mózeskosár négy méterre járt a vízesés peremétől, s elérte a lehető legoptimálisabb
távolságot a törpéhez képest, amit csak ebből a veszett helyzetből ki lehet hozni.
Még a sportágban járatlan Konyak is érezte, hogy ez a lehető legkedvezőbb pillanat.
Minden további másodpercben egyre távolabb és egyre vészesebb helyzetbe kerül. A
késlekedés végzetes lehet.
Barátságosan gügyögve kiemelkedett a kosárból, és cumival a szájában odafordította az
ábrázatát, hogy a lehető legjobb célpontot nyújtson.
– Köpj már! – hördült fel Tilló.
Willó köpött.
Ám ezzel egy időben három dolog is történt egyszerre
Egy: A mózeskosár nekiütközött egy víz alatti, lapos sziklának, és a heves víztől
sodorva akkorát ugrott a levegőbe, mint egy kergekóros pisztráng.
Kettő: A köpés pillanatában Willó megingott a sziklaperemen, és hogy arccal előre bele
ne zuhanjon a vízbe, kétségbeesetten hanyatt vetette magát. Következésképp a száját
elhagyó köpedék ahelyett, hogy nyílegyenesen a kosár felé zúgott volna, az égen vigyorgó
napot vette célba, és kiszámíthatatlan ívű röppályába kezdett.
Három: Az eddig szabályos rendszertelenséggel fújdogáló szellő hirtelen felerősödött,
és kaotikus összevisszaságban kezdett kavarogni a keskeny szurdokban.
Ezen tényezők bármelyike végzetes lehetett volna az eredmény szempontjából. Így
együtt azonban szinte lehetetlenné tették a sikert…
Konyak is észlelte a bajt.
– Ó, neeee!
A köpet legjobb esetben is tőle két méterre zúgott volna el, megközelítőleg egy törpényi
magasságban.
Ám hősünk ezt nem engedhette!
Nem hagyhatta, hogy a gondtalan megélhetést, meleg kajákat és hideg söröket jelentő
nyálmassza örökre elsüvítsen a füle mellett, akár a boldogság elűzött nyálmadara.
Végső kétségbeesésében megfeszítette minden izmát – még a szemizma is recsegett
bele –, és úgy rugaszkodott el a kosárból, akár egy vérbeli Kosaras. {9 Kosarasok – Ismert
tolvajcéh a nyugati régiókban. Tagjai valamennyien két méternél magasabb, erős izomzatú
férfiak, akik oly hihetetlen ruganyosak, hogy könnyedén képesek felugrani a második
emelet magasságába, és leemelni az ablakpárkányon hűlő ételeket, edényeket, egyebeket.
A zsákmányolt holmit a mindig magukkal hordott kosárba gyűjtik. Némelyek közülük
zsákokkal ugranak magasba, és a lopott holmit a legkülönbözőbb, látványos figurákkal
hajítják bele a zsákba. Őket Zsákolóknak nevezik.}
A lövedék egy újabb szélrohamtól megtépázva még így is elrepült volna a feje fölött,
ám Konyak végső kétségbeesésében oly erővel rántotta felfele a fejét, hogy a csigolyái
beleroppantak, és a nyaka minimum két centit megnyúlt.
Erőlködését siker koronázta: az erőteljes törpeköpet a bal szeme alatt találta el, részben
az orrnyergén, részben kiálló pofacsontján.
Konyak hihetetlen szerencsével zuhant vissza a mózeskosárba, és mivel megroppant
nyakcsigolyái nem akartak engedelmeskedni, úgy ült ott, akár egy csónakázó gém. A nyál
lecsorgott az állára. Legalábbis úgy negyedliternyi belőle.
Csak most döbbent rá, hogy elérte, amit akart.
– Ez az! – kiáltotta boldogan. Majd mivel a vízesés pereme veszélyes közelségbe került,
hozzátette. – Na, ki ment meg engem?
A két törpe a szikla tetején egymással szemben állva a levegőbe szökkent, és nagy
rikoltozással összeütötték a tenyerüket a fejük fölött.
 A mózeskosár immár csaknem a nagy semmi fölött imbolygott. Még egy laikus is
könnyedén megítélhette, hogy a víz itt közel negyven métert zuhanva zúdult le a lenti
sziklákra.
Konyak hihetetlen reflexszel megragadta egy kiálló szikla nyálkás peremét. Minden
erejére szüksége volt, hogy a sodrás el ne ragadja.
Ráadásul a szikla átkozottul csúszott, és annyira gömbölyű volt, hogy alig lehetett
fogódzkodni benne.
Konyak türelme még kitartott.
– Hé, fiúk! – kiáltotta oda enyhe rosszallással. – Nem lesz még elég az örvendezésből?
– De, rögtön! – kiáltotta Willó, és ismét gratuláltak egymásnak a másik törpével. – Tarts
ki még egy kicsit!
– Mennyire kicsit?
– Csak pár percet, amíg idehívjuk az egész falut, hogy tanúi legyenek a
küszködésednek…
Konyak a fogát csikorgatta.
– Szükséges ez?
– Hát persze. Hadd legyen egy jó napjuk!
Konyak ereje vészesen fogyott. Ujjai elgémberedtek volna a hideg víztől, ha nincs rajta
a kesztyű, amit a liliputikkal köttetett. Ám még ennek dacára is elmerevedett annyira,
hogy már semmi mást nem érzett, csak azt, hogy csúszik, csúszik…
…csúszik, csúszik…
Egyik keze lecsúszott, a feje alámerült. Nagyokat nyelt a vízből. Aztán valahogy ismét
megkapaszkodott.
A menta ízű cumit időközben elvesztette valahol, és reszkető szemmel látta, amint az
ártól elsodort mózeskosár megpördül a levegőben, kipörög, aztán lehullik, és apró kis
mózeskékre és kosárkákra törik a lenti sziklákon.
Konyak szíve megtelt melegséggel. Arra a csecsemőre gondolt, akit kihajított a
kosárból a zátonyon.
– Látod, te kis bamba – motyogta, mintha hozzá beszélne. – Nekem köszönheted, hogy
nem voltál benne…
Néhányszor ismét alámerült. Úgy tíz percen át küzdött elszántan az életéért. Ki–ki
alapon. Konyak az ár ellen.
– Soká jönnek még? – kérdezte aggódva, amikor valamelyest sikerült megszilárdítani a
helyzetét, és nagy nehezen kiköpködte a letüdőzött vízmennyiség egyharmadát.
 Willó a távolba pillantott, és a fejét ingatta.
– Rögtön itt lesznek.
– Csak azért… mert… egyre jobban csúszik… és átkozottul hideg!
A törpe lehúzta a gatyáját, és fütyörészve belepisilt a patakba. A sodrás Konyak felé
sodorta a sárga csíkokat.
– Hééééé! Elment az eszed?! – ordította Konyak, és ismét alámerült egy pillanatra.
Köpködve, prüszkölve bukkant fel. A törpe épp a nadrágját igazgatta.
– Te mondtad, hogy hideg a víz – magyarázta. – Meglangyosítottam egy kicsit.
Konyak már válaszolni sem bírt. Nem vesztegette ereje maradékát olyasfajta luxusra
mint a beszéd avagy szitkozódás. Króm nevével pedig végképp nem akarta bekrómozni a
nyelvét ily válságos pillanatban.
Szerencséjére szenvedései már a végéhez közeledtek. Több tucat törpe érkezett futva a
nagy sziklára, és a szurdok hamarosan harsány röhögéstől visszhangzott.
A vén törpék a combjukat csapkodták. Az ifjú férfiak a nők combját. A törpegyerekek
pedig törpekereket {10 Törpekerék – ez olyan, mint a cigánykerék, csak jóval kisebb és
kevésbé rasszista.} hánytak féktelen jókedvükben.
– N–n–na m–m–mi van már?! – vacogta Konyak. – Mm–most akkor… m–m–megment
valaki valakit?
A törpék üvöltöttek és zokogtak a gyönyörűségtől. Tilló középre ugrott, és nagy hangon
ordítozott:
–…és akkor én meg Willó észrevettük, hogy hallgatózik a fickó. Kitaláltuk ezt a hülye
mesét a titkos záradékról, meg hogy aki nyer, annak kosztot, kvártélyt adunk egész életére.
Ez a nagy barom meg bevette. Hahaha!… Lefogadom, még mindig azt hiszi, hogy
megmentjük!
– Phú, ha láttátok volna, hogy pofán köptem! – kontrázott Willó. – Ez a hülye meg még
oda is tartotta a képét!
Ez volt az a pillanat, amikor Konyaknál felment a pumpa. Sajnos nem elég magasra.
Így nem jutott el az agyáig… hogy mit művel.
Ösztönösen valami fegyver után nyúlt.
Már zuhant, amikor rádöbbent, hogy ez hiba volt.


 4. AZ EGYSZARVÚ HAVA
avagy: unikornizált rémálomvilág

Tudod–e, ó herceg… hogy a Legenda szerint, amikor valaki letöri az unikornis szarvát,
Tündérvölgyben azon nyomban örök tél köszönt be: hó, zúzmara, fagy és jég… Hé, herceg,
hova indulsz azzal a harapófogóval és azokkal a sílécekkel?
Ano Mínusz

Konyak csak annyit érzékelt, hogy zuhan a vérnyomása. A testével együtt.
Aztán a következő pillanatban belecsobbant valami hidegbe és folyékonyba, és négy–öt
szívdobbanásnyi ideig fel sem fogta, hogy ez a hideg és folyékony izé nem a lenti lapos
szikla.
Az a kör alakú mélyedés volt, amit a lezúduló víz mélyített ki magának két lapos szikla
között.
Konyak azonban még most sem kerülhetett hurráoptimista hangulatba. A víz ugyanis
idegesítően mély volt. Abból ítélve legalábbis, hogy a barbár nagyjából harminc
másodpercen keresztül süllyedt lefelé, akár a nyeletlen fejsze, arra lehetett következtetni,
hogy ez itt nem csak egy trollnyomban keletkezett tócsa.
Konyakon már–már csaknem úrrá lett a kétségbeesés, ám ekkor eszébe jutott, hogy nem
is olyan rég megtanult úszni.
Úszni – pofon egyszerű: semmi másra nincs szükség, csak letenni a lábát, és felállni.
Megpróbálta.
A lába alatt is csak víz volt. Konyak tovább süllyedt. A tüdejében már csaknem
felrobbant az összepréselt levegő. És még mindig nem ért le a meder fenekére.
Idáig már a nap fénye se nagyon.
A víz egyre sötétebb lett Konyak körül, és amikor épp a szeme előtt megcsillant valami,
először arra gondolt, hogy egy csillogó krokodilpikkely lehet. Másodszor pedig arra, hogy
többé nem gondol ilyen hülyeségeket vészhelyzetben.
Egy aranygyűrű koppant az orrának. A mágikus fénnyel lüktető borsónyi drágakövet
látta megcsillanni az előbb.
A gyűrű lecsúszott az orráról, és az ajkának csapódott. Konyak ráharapott.
Elvégre egy varázsgyűrű még sok mindenre jó lehet… A szájába vette.
Aztán a következő pillanatban úgy vágták orrba, hogy az egész mindenséget mágikusan
lüktető drágakőnek nézte. Ugyanekkor úgy gyomron térdelték, hogy a gyűrű leszaladt a
torkán, a tüdejében préselődő levegő egy csapásra felzizzent az agyába. Úgy feszült a feje,
akár egy túlfújt léggömb, amely bármikor szétpukkanhat.
Konyak, ha tudott volna bármire is gondolni ebben a helyzetben, valószínűleg azt
gondolta volna, hogy megtámadták. Így azonban semmit sem fogott fel az egészből.
Azt is csupán álomszerűen élte meg, hogy megragadják a grabancát, és miközben
ritmikusan újra és újra gyomron rúgják, emelkedni kezdenek vele a felszín felé.
Pusztán megszokásból fuldoklott egy kicsit.
Na jó, nem kicsit. Nagyon–nagyon–nagyon.
Ám mielőtt végleg megfulladt volna, vakító fény vágott a szemébe.
Meg egy lendülő ököl.
Konyak elájult.

Arra tért magához, hogy pofozgatják. De nem ám durván, barbárosan, mint amihez már
az anyaméhben hozzászokott, inkább csak ímmel–ámmal, kisasszonyosan.
Kinyitotta a szemét, és nagyon elcsodálkozott. Egy félmeztelen, kurta hajú, hat év
körüli fiúcska térdepelt fölötte, ő pofozgatta.
– Hé, te! – krákogta Konyak mérgesen. – Úgy ütsz, mint egy lánycsecsemő.
– Bocs! – mondta a fiú, és behúzott neki, amúgy felnőttesen.
A barbárnak még a szeme is szikrát hányt. Őpedig mocskos vizet.
– Na, így mindjárt más – lihegte Konyak valamivel később, és megkönnyebbülten köpte
ki a torkán rekedt víz maradékát.
Lassacskán tudatosult benne, hogy a felsőteste teljesen csupasz. Hanyatt fekszik a puha
fövenyen, és ez a kurta hajú, lányos arcú fiúcska, aki gyanakvásra okot adó pózban
térdepel fölötte, épp az ő nadrágját próbálja lerángatni.
Konyak összeráncolta a homlokát.
– Naaaa! – kiáltott fel a fiúcska fájdalmasan. –– Mit művelsz? Engedj el!
Konyak azonban nem engedte; sőt, még erősebb szorítással tartotta ráncolva a fiúcska
homlokredőit. Egy titkos barbárfogás volt ez az ősi Hümér–hegyek közül. Ő eddig még
sosem próbálta, mivel nem volt kin, de ennek ellenére kiválóan hajtotta végre, lévén hogy
rajta épp elég sokszor gyakoroltak hasonló atrocitásokat az idősebb, falubeli ifjak. Meg
néha a fiatalabbak is.
– Te mit művelsz? – kérdezett vissza talányosan. – Miért vetkőztettél le? És miért
térdelsz fölöttem… hiányos öltözékben?
 – Nem lélegeztél – makogta a fiúcska. – Épp mesterséges légzésben akartalak
részesíteni.
– A gatyámban???
– Dehogy. Szájból szájba.
– Ne merészeld!
Konyak szorított a fogásán; a homlokredők szinte csikorogtak acélos ujjai között. Mert
bár lehet, hogy barbárnak gyenge volt és nyiszlett; ám az átlagos embernél jóval erősebb.
Egy ilyen hatéves forma, lányos képű kölyökkel bárhol, bármikor el tudott volna bánni.
Már nyolcéves korában is.
A kölyök vinnyogott, mint egy kiskutya. Konyaknak megesett rajta a szíve. Az ujjai
viszont görcsöt kaptak, így hát akkor sem bírt volna enyhíteni a szorításon, ha ez a
szándékában áll.
Ezért inkább szigorú, zord képet vágott.
A fiú felvinnyogott.
– Könyörgöm, ne csináld ezt! Hihihíííí–hihi–hihihiííííí… Bármit, csak ezt ne!
– Ne várd, hogy elengedjem a homlokod! – vágott még zordabb képet a barbár. – Amíg
a görcs ki nem megy a kezemből, nem áll módomban ugyanis.
A fiú vinnyogva röhögött, és megpróbálta elfordítani a fejét, de fogva tartott
homlokredői miatt nem tudta.
– Ne, könyörgök, ne! – zokogta féktelen röhögő görcsök közepette. – Az, hogy
homlokon ragadtál, nem zavar… híhih–huuuuu–ha–ha–ha–ho… hu–hu–huhuhuhh… de
ha továbbra is így fintorogsz és ilyen hülye pofát vágsz… nyihihííííí–ha–huhhh–nyihiíííí–
huh… halálra röhögöm magam!
Konyak meghökkent ezen a közlésen.
A fiúcska még harsányabban sikoltozva röhögött. Hörgött.
– Jaj, ezt meg pláne neeeeee! Nyíhííííí… huh, jaj, ne…nyohhohohohohohohóóóóóóó…
– Mókásnak találod az arcomat? – kérdezte Konyak enyhe fenyegetéssel.
A fiú sikoltozott, nyihogott, hehegetett, alig bírt beszélni.
– Mókááááááásnak???… Nyíhhiiiiiiíí… hüühühühhühfiűűüű….Ó, dehogy! Már meg ne
haragudj… nem akarlak megbántani… nyihhhhiiiiii… de ilyen hülye pofát még életemben
nem láttam!
– Jól van – dörmögte Konyak. – De majd nézd meg a sajátodat… amikor sikerül végre
eleresztenem a homlokredőidet.
 Többszöri próbálkozásra sikerült lefejteni görcsöt kapott ujjait, s letaszította magáról a
viháncoló fiút. Az még ekkor is képtelen volt abbahagyni a röhögést, és fuldokló görcsök
közepette fetrengett a selymes fűben.
Konyak csak most fogta fel, hol van: egy csodaszép völgyben.
Mögötte ott magasodott a hatvan méteres sziklafal, amelyről lezúdult a víz, és amelyről
nem sokkal ezelőtt – vagy talán sokkal ezelőtt – lezúdult Konyak is.
A sziklafal tövében ott hevertek azok a gigászi kövek, amelyeken megtört az alábukó
vízsugár, s amelyen még sok minden más egyéb is megtört. Az a vízzel telt mélyedés, egy
nagyjából kör alakú tavacska, amelybe Konyak belezuhant, legalább harminc méter
átmérőjű volt, s ebből kanyarogva csörgedezett tovább a patak a déli lejtők felé.
Ahol…
Konyak megdörzsölte a szemét, mert azt hitte rosszul lát. De nem, az a valószerűtlenül
színpompás növényzet, amely az egész völgyet betöltötte, valóságosnak tűnt. Pedig még
az egyes fűszálak is különböző színűek voltak, mintha egy háborodott festő azzal töltötte
volna az életét, hogy egyenként másmilyenné színezze azokat.
És a fák. Mesebelien virágzó, dús lombú fák, különös formájú gyümölcsök. És arrébb
egy ház.
Konyak hunyorgott. Sosem látott még mézeskalácsot, de fogadni mert volna, hogy a
ház falai abból vannak: mézeskalácsból.
A kerítés medvecukorból. A tetőcserepek franciadrazséval pöttyözött galambcukorból.
Az ajtók egytől–egyig Balatonszeletekből. Az ablakok egytől–egyik kiverve.
A rnüzliszelet–kéményből vattacukorfüst szállt fel. Időnként, amikor a szél
alábbhagyott, visszahullott és ráragacsolódott az ereszcsúszda–nyalókákra.
– Hát ez meg…
A fiú végre képes volt feltápászkodni, ám amikor Konyakra pillantott, újra és újra
kipukkant belőle a nyihorászás.
– Nyihihihihihihííííííííííííííííííííííííííí!
– Maradj már nyugton! – mérgelődött Konyak. – Bolondgombát reggeliztél?
– Jaj, ne! – sírta a fiú. – Höhöhö… hü–hü… Ne vágj ilyen hülye pofákat, kérlek!
Kérlek!
– Nem vágok! – kiáltotta dühösen Konyak. – Én egyszerűen így nézek ki, és kész!
– Jaaaaaaaaj, tündeanyám…. nyihihiííííí… ah–ahhhh… meghalok… a röhögéstől…
– A röhögéstől? – Konyak egy alkalmas méretű kőtömb után nézett. – Szerintem ebben
tévedsz, te kis pimasz!
 A félmeztelen kölyök a megemelkedő tízkilós kő láttán végre elhallgatott.
– Kérlek, ne bánts!
– Akkor fogd be!
A kölyök engedelmeskedett. Befogta a száját, és csak kerekedő szeme mutatta,
mennyire küszködik. Konyak igyekezett másra terelni a szót.
– Miért vetkőztettél le?
– Csurom víz volt a ruhád – nyöszörögte a fiú, küzdve a fel–felbuggyanó
kacagásfoszlányokkal. – Féltem, hogy tüdőgyulladást kapsz…
Konyak ezt nem értette.
– Tüdőgyulladást?… Meggyulladt volna a tüdőm a nedves göncöktől?
– Hmpffffff….
– Ne merj röhögni!
– Nem merek. Mégis kijön belőlem… hmpf… hihh… Na, figyelj! A vizes ruhákban
betegséget kaphatsz. Viszont itt, Tündérvölgyben örökös meleg van. Ha leveszed, kiterítve
gyorsabban szárad a napon… és te sem fázol meg.
– Ja, tényleg! Otthon is mindig így csináltuk!
– Na látod?
Konyak ekkor fedezte fel az ingét és a zekéjét kiterítve egy lapos kőre. És ekkor fedezte
fel, hogy a vizes nadrágban nagyon fázik mindene, deréktól lefelé.
– Igazad van – dörmögte. – Leveszem a gatyám, mielőtt tojásvizenyőt kapok.
– Ó, igen. Az egy ritka ronda betegség! Láttam már olyat.
Konyak meglazította a nadrágját.
– Hogy lehetséges az, hogy itt, ennyire északon sehol nincsen fagy… Mintha örök nyár
uralkodna.
– Ó, már mondtam: ez a Tündérvölgy. Ez egy meleg terület.
– Nofene – Konyak letolta a nadrágját a térdéig, és készült kibújni belőle. – Te
valamiféle tünde vagy?
A fiúcska feléje szökkent.
– Olyasféle. Egyfajta tündi–bündi… Furulyázó Pimpi vagyok. Akarod, hogy
furulyázzak neked?
Konyak határozott mozdulattal visszarántotta a gatyáját a derekára.
– Nem szégyelled magad?! – sziszegte rosszallóan.
 Rettentően bamba képet vághatott, mert a fiúcska úgy reagált, mintha gyomron rúgták
volna. Felrikoltott, és éktelen kacajban tört ki.
– Hohhhhhhóóóóóóóóóóóóóó–húúúú… hühühühühü…
– Hé… már megint röhögsz!
– Könyörgöm, hííííhhihihihi… hhhíhhaha… nyíííííihhha!… Nem tehetek róla!
Egyszerűen rád nézek, és elfojthatatlanul kitör belőlem a hííííhhihihihi… nyíííhhha!… Ó,
nem! Ez brutális! Hú, de brutális! Híhhhi…Te nem így vagy vele? Nem érzed, hogy szét
kell robbannod a röhögéstől, valahányszor tükörbe nézel?
A barbár értetlenül pislogott.
–Tükör? Az valami… izé? Egy tűből kirakott kör?
– Nyíííííííííííííííííííííhuuuuuuuuulitiúúú–hu–hu–hh–hhhhhh…. kkhk… kkkhk…
– Na! Na! Meg ne fulladj itt nekem!
Újabb percek teltek el tétova, egyoldalú közröhellyel.
– Miattad van! – kiabálta könnyes szemmel a kölyök. – Én nem tehetek róla! Csinálj
már valamit… Jaj, ne! Híííhiihihihihi! Nyiiiiiiíhhha!… Inkább ne csinálj semmit!
– Na most akkor csináljak vagy ne csináljak? Hogy tartsam az arcvonásaimat?
– Takarva, ha kérhetem. Hííííhhihihihi! Nyiíííhhha!
– Elég a hülyülésből!
– Én is épp ezt akartam kérni! Híííí–huhaha–hihihi… híííí–hihihi… Nem, ezt nem
bírom ki! Bele fogok dögleni.
– Arra mérget vehetsz.
Végül a fiúcska egy ravasz trükkhöz folyamodott. Befogta saját szemét a kezével, és így
végre sikerült lehiggadnia.
Sőt, még neki állt följebb.
– Ilyen pofával nem lenne szabad mások előtt mutatkoznod! – korholta mérgesen. –
Véletlenül még megölhetsz valakit.
– Még egy szó, és… nem lesz véletlen.
Miközben Konyak csodálkozva nézelődött a különös, pompázatos völgyben, a fura kis
fiúcska mérgesen járkált fel alá előtte. Gondosan takarta a szemét.
– Megvan! – kiáltotta hirtelen felvillanyozódva. – Feltételezem, szoktál pókerezni.
– Nos… – mérlegelte Konyak. – Az attól függ.
– Mitől?
 – Néha a pók a gyorsabb.
A kis fickó a homlokát ráncolta, de ez nem látszott a tenyerétől.
– Jó, akkor a pókerarc, mint olyan, törölve. Kitalálok valami mást… Tudod, szörnyű
kényelmetlen állandóan feltartott kézzel mászkálni.
Konyak zordan elvigyorodott.
– Esetleg… ha kiszúrnám a szemed?
Furulyázó Pimpi valószínűleg belehalt volna a röhögésbe, ha most rápillant.
A fejét rázta.
– Ne tégy ilyet! Ne feledd, hogy sokat köszönhetsz nekem.
Konyak sóhajtott.
– Igazad van, sajnálom. Hálás vagyok neked. Megmentetted az életemet.
– Nos, én nem fogalmaznék ennyire árnyaltan, de lényegében így is mondhatjuk.
Hiszen azzal, hogy felhívtam a figyelmedet a pofád bárgyúságára és az óvatlan fintorgás
veszélyeire, nagy szívességet tettem neked. Lehet, hogy egyszer még az életedet
köszönheted annak, hogy nem próbálsz rámosolyogni valami veszedelmes alakra…
– És persze a vízből is kihúztál – tette hozzá morózusan Konyak. – Nélküled
megfulladtam volna.
– Ja, az nem én voltam, hanem Jack. Ő húzott ki a vízből.
Konyak meglepetten nézett körül.
– Jack? Milyen Jack?
Mintha a kérdésre akarna választ adni, hirtelen hátborzongató sikoly harsant a
magasból, amely épp megfelelő volt ahhoz, hogy az összes állat azonnal meneküljön a
környékről.
Konyak elsőként mozdult.
– Nyugi! – mondta Pimpi, és elvette a kezét a szeme elől, de igyekezett nem nézni a
barbár irányába. – Ez csak Jack. Nézd! A sziklán!
Konyak odapillantott, és elképedt.
A szikla tetején egy, hosszú hajú férfi állt, aki első pillantásra olyan volt, akár egy
született barbár: hosszú haj, öltözékként pedig csupán egy ágyékkötő. Így, ilyen messziről
az egyik rokonára emlékeztetett.
– Tarzan bácsi? Itt?
– Mondom, hogy Jack.
 Most már Konyak is látta, hogy az illető nem lehet barbár. Még barbár gyereknek is túl
alacsony és nyiszlett lenne. S a haja sem loncsos, csupán hosszú. Ráadásul nem is fekete,
hanem aranylóan sárga.
– Most figyelj! – kiáltotta diadalmasan Pimpi.
Az ágyékkötős alak elrugaszkodott a szikla tetejéről, kecses ívet írt le, majd látványos
csukafejessel zúgott a vízbe. A fejére kötözött csuka persze nem élvezte. Még egy hét
múlva is zúgott tőle a csukafeje.
Konyak nagyon csodálkozott.
– Mit művel?
A kis fickó legyintett.
– Hülye szegény. Egy lányra hajt, ahelyett, hogy inkább együtt furulyázna velem, mint
régen.
– Hm. Nos… hm.
– Ne mondj semmit!
– Nem is tudnék.
Egy darabig mindketten hallgattak. Mindketten a vizet bámulták.
Teltek a másodpercek. Aztán a percek.
A Jack nevezetű alak még mindig nem bukkant elő. Valószínűleg már megfulladhatott.
– Inkább úszóleckéket vett volna… – dörmögte Konyak – furulyázás helyett.
Furulyázó Pimpi gyanakodva méregette.
– Mi bajod a furulyázással?
– Addig semmi, amíg velem meg nem próbálják…
– Tudod – sóhajtotta a fiúcska –, régebben mindig csak a magaméval furulyáztam.
– Na, neeee!
– De az én furulyám elkopott a sok használattól, és így már nem igazi élvezet.
– Hát… biztosan.
– Jack furulyája viszont tökéletes állapotban van, és nagyobb is. Néha megengedi, hogy
játsszak rajta valami izgalmasat…
Konyak ellentmondást nem tűrően intett.
– Kész, vége! Egy szót sem akarok erről többet hallani!
– De amióta az a kis nő behálózta, Jack nem adja többé a kezembe a furulyáját. Fél,
hogy véletlenül kárt teszek benne…
– Nem fejeznéd be végre a disznólkodást?! Azt mondd inkább, mit keres ez az alak a
víz alatt!
Furulyázó Pimpi legyintett.
– A királylány gyűrűjét.
A barbár összevonta a szemöldökét.
És közel félóra telt el, mire a vigyázatlanul rápillantó Pimpi abba bírta hagyni váratlanul
kirobbant öngyilkos röhögést.
– Gyűlölöm a bamba pofádat! – szitkozódott aztán. – Belehalok a következő fintorodba.
Legalább ne kancsalítanál!
Konyak vállat vont, és igyekezett mereven tartani az arcvonásait, mert már kezdett
elege lenni az állandó társalgási szünetekből.
– Hol is tartottunk? – motyogta Pimpi bosszúsan, és tekintetét mereven egy páfrányon
tartotta.
– A királylány gyűrűjénél – világosította fel Konyak, és ő meg közben a vizet szemlélte.
Nem értette, hogy lehet az, hogy az a Jack nevezetű fickó még mindig nem bukkant elő.
Az, hogy ezóta már megfulladt, nem lehet kérdéses… De miért nem dobta még fel a víz a
hulláját? Lehet, hogy veszedelmes ragadozóhalak élnek a tavacskában?
– Hol is kezdjem? – motyogta Pimpi. – Jack összeszűrte a levet a kis királylánnyal.
Megmutogatott neki mindent Tündérvölgyben… még furulyázni is megtanította. Erre az a
kis csitri olyan szerelmes lett Jackbe, hogy hozzá akar menni feleségül. Ám egy királylány
esetében ez nem egyszerű dolog. Nem megy az ilyesmi csak úgy ukmukkfukk… Egy
királylány kezét csakis az nyerheti el, aki végrehajt valami komoly feladatot. A királylány
persze nem akarta megnehezíteni Jack dolgát, azért hát azt szabta feladatul, hogy mire a
nap lemegy, találja meg számára az elhajított gyűrűjét és vigye vissza hozzá. Alkonyat
után ugyanis a dadája erdőszéli házában fog rá várni… egy romantikus gyertyafényes
vacsorára. Tudod: kandalló, gyertyafény, vetett ágy, furulyázás meg minden… Így hát
Jack most totál begőzölve, felajzottan keresi a királylány gyűrűjét.
– A víz alatt?
Pimpi bosszúsan ingatta a fejét.
– Hát most mondd meg! Az a szemérmesen pislogó hülye liba könnyű feladatot akart
adni Jacknek, de elvétette a dolgot… Ahelyett, hogy a part menti bokalögybölő tocsogóba
hajította volna a gyűrűjét, fél méterrel messzebbre dobta… és mint te is tudhatod saját
tapasztalatodból, ez a rész hirtelen mélyül. Az egyik pillanatban még csak bokáig ér, aztán
lépsz kettőt, és azon kapod magad, hogy harminc méteres víztömeg birizgálja a fejed
búbját.
 Konyak bambán pislogott, és nagyot nyelt. Eszébe jutott az a gyűrű, ami fuldoklása
közben a szájába került, és most nagyjából a gyomra közepén pihenhet.
Meglepő asszociációs képességről téve tanúbizonyságot összekötötte az imént hallott
információkat az ismert tényekkel. Így hát nem volt nehéz kitalálnia, kinek a gyűrűjét
nyelte le.
– Mit mondtál, mikor is kellene visszavinnie Jacknek a királylány gyűrűjét a
gyertyafényes vacsorára?
– Alkonyatig – felelte Pimpi ünnepélyesen. – Ha Jack nem jelenik meg a gyűrűvel a
dada erdőszéli házában, mielőtt lemegy a nap, elveszti a lehetőséget a királylány kezére…
és egyéb testrészeire. A királylány, hogy bosszút álljon a csalódásáért, a dada kancsal és
nyomorék fiával, a féllábú, hajlott hátú, nyúlfogú, lepényszájú és hajnalkóros Kvázi
Mondóval fogja elkölteni a gyertyafényes vacsorát…
Konyak ezt nem értette.
– És ennek a Kvázi Mondónak nem szab semmi feladatot?
Pimpi sóhajtott.
– Kvázinak már a királylány megprütykölése is épp elég nagy feladat…
– Értem. Ezek szerint Jack azért ugrott le arról a magas szikláról a vízbe, hogy felhozza
a mélyből a királylány gyűrűjét.
– Persze. Amikor először ugrott, nem bírt elég mélyre merülni. Akkor hozott fel téged.
– Hm. Most viszont úgy tűnik, nincs ilyen szerencséje.
– Már több mint félórája elmerült a víz alatt. Még önmagát sem tudta felhozni.
Pimpi legyintett.
– Na aggódj Jack miatt!
– Hát, tulajdonképpen… nem aggódok. Csak úgy mellesleg észrevételeztem, hogy neki
annyi. Ezóta már eszik a hulláját a halak.
– Azt ne hidd! Jack valódi neve Ychtiandr.
– Így már értem – sóhajtott Konyak megértően. – Ilyen hülye névvel én is vízbe
fojtanám magam.
– De ő nem fullad bele – kontrázott Pimpi. – Ámbár a névváltoztatás nyilván nem
véletlen. Titkolni akarja ugyanis a történteket.
– A történteket???
– Ychtiandr kezdetben normális ifjú volt. Jancsinak hívták, és egy Juliska nevű
kiscsajjal érkeztek Tündérvölgybe. Később, miután bevágták a kemencébe a Vasorrú
Bábát, itt telepedtek le. Mindketten szépen felserdültek. Jani amolyan tomkrúzos fazon
lett, tudod… Ám miután rábocsátottak egy topgun nevezetű röpködő varázslatot,
esőembernek képzelte magát, és autista bátyja miatt meghasonlott önmagával. Felsorolni
is képtelenség, mi mindent kipróbált, aztán a végén afféle Imposszible Misi lett. No, ekkor
határozta el a plasztikai műtétet…
– Ha most azt mondanám, hogy „eddig értem”, nyugodt lélekkel „hazug barbár”–nak
nevezhetnél!
– Hát nem érted? Nagy titokban bejelentkezett egy pénisznagyobbító és herekiegészítő
plasztikai műtétre.
– Hm, tudod esetleg a címet, ahol ilyen műtétekre jelentkezni lehet?
– Én csak azt tudom, hogy a doki, aki a műtétet végezte, nem nagyon beszélte a
nyelvünket. Dr. Beljajev a kétheréjű helyett a kétéltű embert alkotta meg. Bevándorló volt
az istenadta, aki még zöldkártyával sem rendelkezett, nemhogy orvosi diplomával. Ámbár
azt még így sem tudom felfogni, hogyan lehet a „pénisz” szót bármely nyelven
„kopoltyú”–nak érteni.
– Úgy érted…
– Ne tudd meg! – rötyögött Pimpi. – Derékon alul semmi sem nagyobbodott Jacknek…
hehe! A múltkor még egy éhesen álmodó disznó is visszaköpte a makkját, mint méreten
alulit… Viszont azóta cápakopoltyú van a füle helyén! S bár csaknem olyan süket, mint az
öreganyám térde kalácsa, megvan az az előnye, hogy nem fullad meg a víz alatt. Mielőtt
elbujdosás céljából visszamenekült ide, Tündérvölgybe, a világ tengerein csak úgy
emlegették a halászok, kalózok és a tengeri kereskedők, mint „Ychtiandr, a töketlen
tengeri ördög”. Hehe… Jó sokat vízbe fojtott közülük a gúnyolódásukért.
Konyak a víz felé pillantott. A felszín még csak nem is fodrozódott.
– Azt mondod, képes víz alatt maradni akármeddig?
Pimpi a vállát vonogatta; élénk vonású arcán különféle érzelmek futottak át. Aztán
vissza.
– No… akármeddig azért nem. Egy óránál többet nem maradhat egyfolytában kopoltyú
üzemmódban. Ha ennél több ideig tartózkodik a víz alatt, megeshet az a csúfság, hogy
végleg átváltozik azzá, ami.
– Cápává?
– Hát, öööö…
– Akkor mivé?
Pimpi legyintett.
– Valami olyasmivé, amire senki sem számít. Valami veszedelmes szörnyeteggé. Öt
fejjel, szárnyakkal… Ő lesz a legveszedelmesebb vérszívó.
Konyak pislogott.
– Na ne őrjíts! Ki látott már ötfejű szúnyogot!
Pimpi figyelmeztetően emelte fel a kezét.
– Jól jegyezd meg a szavaimat, amit most tagoltan mondok: sose… gúnyold… Jacket!
A nyálas külső rettenetes belsőt rejt! Ha magadra haragítod, neked annyi! Jobban jársz, ha
máris öngyilkos leszel.
– Hú, de megijedtem! – ironizált Konyak. Aztán témát váltott. – Térjünk vissza a
gyűrűhöz! Szerinted Jack mérges lesz, ha nem találja meg?
– Hát, abból ítélve, mennyire fel van ajzva, azt hiszem, jobb lesz nem az útjába kerülni,
ha üres kézzel bukkan elő a vízből! Jack élvezetesen furulyázik, ám amikor csalódott,
nagyon brutális bír lenni. – Pimpi szomorúan bólogatott, mintha valami brutális emléket
idézett volna fel magában. Aztán érdeklődve megkérdezte. – Miből gondolod, hogy nem
fogja megtalálni a gyűrűt?
– Én ilyet nem gondolok – tiltakozott Konyak. – Csupán elméleti fejtegetés.
– Szerintem is. Amit ő nagyon keres, azt biztos megtalálja. Van egy érzékelő varázslata,
amit a végső pillanatra tartogat. Hehe. Ha másképp nem megy, azzal be tudja azonosítani,
hová lesett a gyűrű. És Jack annyira fel van ajzva a ma esti gyertyafényes vacsora miatt,
hogy még akkor is megszerezné azt a gyűrűt, ha teszem azt a te gyomrodból kellene
kivágnia…
Konyak kényelmetlenül pislogott a rezdületlen vízfelszín felé.
– Mióta is van lenn?
– Közel háromnegyed órája. Most már hamarosan fel fog bukkanni, hogy levegőt
vegyen… s azáltal biztosítsa víz alatti tartózkodását újabb egy órára. Mert tudd meg, hogy
Jack megfogadta, addig nem jön fel a víz alól, amíg a gyűrűt meg nem találta.
– Remek!
– Az előző merülésekor talált meg téged, és kimentett, mielőtt megfulladtál volna.
– Azt értem… de miért vert közben pofán több alkalommal is? Rajtam töltötte ki a
mérgét az elveszett gyűrű miatt?
– Az is lehet – fontolgatta Pimpi. Árnbár szerintem inkább az életmentő–tanfolyam
lehet az oka. Ott tanulta azt, hogy keményen kell bánni a fuldoklóval mentés közben,
különben még a megmentőjét is lehúzhatja magával a víz alá…
Konyak agyában lassacskán kezdett összeállni a kép. Az a Jack nevű fickó tehát a gyűrű
miatt ugrott be a vízbe. Ő viszont véletlenül lenyelte azt a gyűrűt, amikor a mélyben
fuldoklott. A fickó jobb híján őt rángatta ki a vízből, kiterítette a partra, rábízta a
felélesztés procedúráját Furulyázó Pimpire, aztán sietve felkapaszkodott a szikla tetejére,
hogy ismét belevethesse magát a tavacskába és a keresgélés hosszú és kínos műveletébe.
Azonban ez a Jack még nem tudja, hogy bármeddig kotorászik is odalenn, kutatása nem
járhat sikerrel. Ám, tekintettel arra, hogy a fickó mennyire be lehet indulva, Konyak úgy
ítélte meg, hogyha nem akarja, hogy felhasítsák a gyomrát egy vacak gyűrű miatt, jobb e
tudást egyelőre titokban tartani.
A következő pillanatban nagy csobbanással Jack feje bukkant elő a vízből, és hangosan
tátogott, levegő után kapkodott, szörcsögött.
– Na, megtaláltad? – kiáltotta oda neki Pimpi.
Jack továbbra is csak prüszkölt, küszködött.
– Látod, mondtam, hogy tök süket – mormolta Pimpi – Kiabáljuk együtt a nevét, hátha
azt meghallja! Egy–kettő–három…
– Jack! – kiabálták kórusban. Majd ismét: – Jack? Jaaaaack! JACK!
A fiatalember feléjük fordult a vízben.
– Szólt valaki?… Nem hallok jól. Tele van a fülem vízzel…
– No persze – mormolta Pimpi. – Inkább az agyad van tele vízzel, Jack.
– Mi?
– Csak azt kérdeztem: megtaláltad?
– Mi? Hangosabban! Látom, hogy mozog a szád, de egy szót se hallok.
Pimpi sóhajtott, és sokatmondóan Konyakra pillantott.
– Akkor most ismét kórusban! Egy–kettő–há…
– JACK! – ordította Konyak teli torokkal.
– Na, megtaláltad? – ordította ugyanekkor Pimpi. Aztán a fejét rázta. – Ne a nevét
ordítsd, hanem a kérdést.
– Na, megtaláltad? – kiabálták eztán egyesült erővel.
– Még nem – ordította vissza Jack teli tüdőből. – Még nem!
– Jack, most mit kiabálsz? Csak te vagy süket, nem mi!
– Mi?
– Mondom, hogy nem mi!
– Mi?!
Pimpi Konyakra pillantott, és ez alkalommal sikerült megállnia ezt a hibáját nevetés
nélkül.
 – Mennyi idő van még naplementéig?! – kiabálta Jack. – Van még esélyem?!
– Van! – rikoltotta oda Pimpi megnyugtatóan. – Akár pihenhetnél is egy kicsit! Nem
akarsz kijönni a partra furulyázni egy kicsit az új barátunknak, akit megmentettél?
Csinálhatnánk neki felváltva.
– Mi?!
– Igen, mi: te meg én.
– Mi?!
– Nos – dörmögte Konyak –, én ehhez nem ragaszkodnék. Hadd keresse csak a gyűrűt!
– Mi?!
Az erdő széle felől egy hófehér egyszarvú pár vágtázott a part felé; valószínűleg a nagy
ordibálás vonzotta oda őket.
– Jé! – csodálkozott Konyak. – Szarvas lovak?
– Egyszarvúk! – helyesbített Pimpi. – Más néven Unikornisok: Töki és Cuni. Ők
szabályozzák az időjárást Tündérvölgyben. Amíg ők jókedvűen hancúroznak, itt örök
tavasz van, állandóan süt a nap, dalolnak a madarak, döngicsélnek a méhek, és olyan jó
meleg van, hogy akár pucéran is furulyázhatunk.
Konyak a homlokát ráncolva nézte a közeledő egyszarvú párt. Csodálatos, kecses
állatok voltak. Ámbár az egyikük oldalára valaki neonzöld festékkel randa feliratot
pingált: „Killroy was here”.
– Gyönyörű állatok! – suttogta Konyak ihletetten. – De ahogy elnézem, rájuk férne egy
kis csutakolás!
Mivel nem akart berekedni az ordibálástól, hogy Jack is megértse a szándékát,
elmutogatta, mire készül.
Megcsutakolás…
– Nem szabad! – ordította Jack ijedten. – Ne nyomj kukoricacsutkát a seggükbe!
– Mi? – lepődött meg a barbár. – Mi?!
– Ez az én szövegem! – kiáltotta Jack, és közben kézzel lábbal integetett. Ez utóbbi nem
látszott a víz miatt. – Ne érintsd őket! Senki sem érintheti őket rajtam kívül! Különben
megtörik a varázs, és nagy veszedelem vár Tündérvölgyre!
– Na, neeee! – döbbent meg Konyak. – A szomszéd lovait is mindig én csutakoltam,
mégsem ért minket semmilyen veszedelem… nem számítva persze a van–írók
megjelenését, de alig hinném, hogy közöm lenne a dologhoz.
– Malac! – kiáltotta szigorúan a Jack nevezetű. – A te feladatod lesz, hogy
megakadályozd a barbárt, ha meg akarná érinteni az unikornisokat! Megértetted?
 – Persze, Jack… – bólogatott a „Malac”–nak szólított Furulyázó Pimpi. – Halhatatlan
tündérségemre esküszöm, vigyázni fogok. De ha te itt lennél, hármasban jobban
szórakozhatnánk…
Jack nagy levegőt vett, megmozgatta a füle tövében elhelyezkedő kopoltyúkat, majd
ismét alámerült, akár egy nagy harcsa, és csak örvénylő víz jelezte az ottlétét.
Konyak érdeklődve pislogott a közelben legelésző egyszarvú párra, aztán a társára.
– Miért szólított téged Malacnak?
Furulyázó Pimpi büszkén kihúzta magát.
– A becenevem valójában „Pengős Malac”, csak azt túl hosszú kimondani. Akarod,
hogy elmeséljem, miről kaptam ezt a nevet?
– Egy malacperselyről?
– Szakmámra nézve tolvaj vagyok, s rájöttem, hol tudhatom legnagyobb biztonságban a
megszerzett javakat.
Megveregette pucér hasikáját.
– Itt benn, a bendőmben.
Gyermeki örömmel felkacagott.
– Legyen az drágakő, aranyékszer vagy pénz, én sietve lenyelem, s itt rejtegetem. Itt
nem bukkannak rá hozzám hasonló galád tolvajok, nem kell tartanom attól, hogy
elrabolják tőlem.
Konyak a saját bendőjében rejtőző aranygyűrűre gondolt.
– Igen ám… de ez a rejtekhely csak időleges, nem? Egy–két napon belül kipotyognak
belőled a kincseid.
Malac kacsintott.
– De csak annyi időt töltenek a napvilágnál, amíg kissé megtisztogatom őket és
elgyönyörködök bennük egy darabig. Aztán visszanyelem őket a helyükre.
– Pfúj! Téged nem is malacnak, hanem disznónak kellene hívni!… Mondd csak, az
összes tündérnek ilyen undorítóak a szokásai?
– Á, dehogy! Én vagyok köztük a legártalmatlanabb. Elmeséljem, hogyan szórakoznak
a többiek?
Konyak ennek már a gondolatára is öklendezett.
– Kímélj meg tőle, ha megkérhetlek!
Furulyázó Pimpi vállat vont, aztán minden átmenet nélkül énekelni kezdett valami
ostoba dalocskát olyan nyelven, amiből Konyak egy szót sem értett.
 – Miért csinálod ezt? – kérdezte.
Pimpi abbahagyta a dalt.
– Közelebb csalogatom az egyszarvúkat. Nézd, már jönnek is. Ugye, milyen
gyönyörűek? Kecsesek, büszkék, törékenyek…
– És tényleg nem szabad őket megérinteni?
– Szigorúan tilos. Legfőképpen a szarvukat nem szabad, mert az unikornis szarv
minden mágia forrása. Konyak vállat vont.
– Blabla – mondta. – Én barbár vagyok. Nem hiszek a mágiában.
– Ez a te magánügyed. De azért lehetőleg ne piszkáld őket! Valóban nagyon
sérülékenyek. És hallhattad, mire esküdtem: a halhatatlanságomra.
– Rendben, nem érintem őket – ígérte Konyak. Aztán nagyot nyelt. – Te… mit
gondolsz, zokon venné valaki, ha megenném az egyik kerítéslécet a mézeskalács
házikóban?
Pimpi bólintott.
– Zokon bizony.
– És az a valaki, aki zokon venné, vajon… erősebb, mint én?
– Sokkal.
– Vagyis, azt javaslod, ne kezdjek ki vele?
– Semmi esetre se.
– Miért? Ki az a bizonyos valaki?
– Fehérmáyú Maya, a fekete boszorkány. Ugyanis ő a Mézeskalács Ház jelenlegi
haszonbérlője.
Konyak eltöprengett ezen.
– Nem kedvelem a boszorkányokat – jelentette ki önérzetesen. – Se a fehéreket, se a
feketéket. E kettő kombinációját pedig végképp nem. De akkor is, marha éhes vagyok:
megbírnék enni egy fél marhát! Nincs valami ötleted, mit ehetnék?
Pimpi elgondolkodott ezen.
– Szereted az unikornissonkát, jó fűszeresen, porhanyósra sütve, vörösboros mártásban?
Konyak nagyot nyelt.
– Bár még sosem ettem…
– Most se fogsz! Csak azért kérdeztem, hogy felfrissítsem az emlékezetedet. Az
unikornis pár tabu! Az, hogy nem nyúlunk hozzájuk, arra is vonatkozik, hogy nem is
esszük meg őket! Érthető?
Konyak zordan meredt Pimpire, és a fiúcskának komoly erőfeszítésébe tellett, hogy
ismét el ne ragadja a heveny röhögő görcs.
– Nem eszünk egyszarvúhúst – szögezte le Pimpi a biztonság kedvéért, majd hozzátette.
– De ha a halat szereted, prózaian megsütve nyílt tűzön, mindenféle fűszer és mártás
nélkül, akkor segíthetek rajtad.
Konyak már nem mert lelkesedni, csupán bólintott, hogy szereti. Attól tartott, a tréfás
kedvű fiúcska megint bolondot akar űzni belőle. Ám legnagyobb meglepetésére Pimpi
ezúttal komolyan gondolta az ajánlatát. Intett Konyaknak, hogy legyen türelmes, aztán
belegázolt a vízbe, és elkerülve a gyorsan mélyülő részeket kőről kőre ugrált, alig pár
méterre a vízesés lezúduló tömegétől.
– Most nyisd ki a szemed! – kiabálta túl a vízesés moraját, és egész testében megfeszült.
– Hopp!
Konyak csak annyit látott, hogy a fiúcska belekap a vastag vízfüggönybe, aztán a
következő pillanatban egy alkarnyi hosszúságú, keskeny testű, ezüstpikkelyes hal repült a
lábához. Ott fickándozott a szárazföldön, és ahogy dobálta magát, a víz fele pattogott.
Konyak azonban magához tért a megdöbbenéséből, és az utolsó pillanatban rávetette
magát, és visszakanalazta a partra.
Igazi hal volt. Csúszós és élő.
És úgy pattogott, mintha gumiból lenne.
Konyak megpróbálta fejbe vágni egy kővel, hogy ne fickándozzon.
– Krómra! És Vanádiumra is! – sziszegte aztán. – Hogy lehetek ekkora barom, hogy
bokán hajítom magam!
De végül a hallal is elbánt. Nem követ vágott hozzá, hanem a halat csapkodta a farkánál
fogva a kőhöz, amíg az el nem csendesedett.
– Hopp! – hallotta ekkor Pimpi felől, és már repült is az újabb hal.
Aztán még újabb és még újabb. Furulyázó Pimpi hihetetlen ügyességgel kapkodta el a
vízesésben lehulló halakat, és pillanatok alatt már annyi hal ugrált és pattogott a parton,
hogy Konyak alig győzte elkapkodni őket. Akadt köztük alig tenyérnyi, szivárványosan
csillogó, és akadt olyan is, amely leginkább egy kígyóra hasonlított.
Konyak egyenként fejbe verte őket, majd a közeli bokrokból tört két nyársat. Éles
kövekkel hegyezte ki, s mire Pimpi kőről–kőre szökellve kijött a partra, a legjobbnak
kinéző halakat már nyársra is húzta. Száraz gallyakból kicsinyke tüzet rakott, aztán…
Aztán hirtelen nagyon komoran meredt maga elé.
– Nincs kovánk és vasunk, nem tudjuk meggyújtani…
 Pimpi ezen csak nevetett.
– Bízd csak rám! – kacsintott, és integetni kezdett. – Ide, ide, ide!
Konyak szkeptikusan nézte.
– A két egyszarvút hívod? Tán az ő patájuk kovából van?
Aztán elhallgatott, mert az egyik egyszarvú, mégpedig a csődör, táncos léptekkel
megindult feléjük, és úgy billegette csavart szarvú fejét, mint akit megigéztek. Aztán
amikor a kecses állat odaért a kis farakáshoz, Pimpi dallamos hangon így szólt:
– Gyújtsd meg, légy szíves!
Az egyszarvú a gallyak felé fordította a homlokát, és hegyes, csavart szarvából szikra
pattant ki. A száraz fadarabok lángot fogtak, és pillanatokon belül vidám tüzecske
ropogott a vízparton.
– Króm izzóvörös fotocella szemére! – suttogta Konyak álmélkodva. – Ez aztán nem
semmi!
– Mi az a „fotocella”? – érdeklődött nem sokkal később Pimpi, amikor már mindketten
a tűz mellett kucorogtak, és halat sütöttek nyárson.
Konyak vállat vont.
– Mittudomén!? Ez csak afféle mondás, amit mindenki mondogat. Hallottam ezt a
káromkodást és megtetszett.
Percekkel később sült hal kellemes illata lebegett a levegőben, vegyülve füstölgő
mokaszin bőrtalpának émelyítő bűzével, lévén, hogy Konyak nagy mohóságában túl közel
ment a tűzhöz, és rálépett a parázsra.
– Hogy csináltad? – kérdezte Konyak, miközben falatoztak. – Hogy tudtad megfogni
ezeket a halakat puszta kézzel?
– Jó szem és időzítés kérdése az egész – nyammogott Pimpi a saját halán. – Nem akarok
szerénytelen lenni, de én az ilyesminek mestere vagyok. Tudod, aki tolvaj akar lenni, mint
én, annak meg kell tanulnia halat fogni is. No és persze… pusztán csak okulásképpen
mondom, mivelhogy engem túlságosan nem zavar… de nem gondolod, hogy le kellett
volna pikkelyezni és ki kellett volna belezni ezeket a halakat nyársra húzás előtt? Vagy
nálatok, barbároknál az ilyesmi nem szokás?
Konyak válaszolni akart valamit, ám ekkor oly erővel bökték meg a háta közepét
valami hegyes tárggyal, hogy félrenyelt, és minimum fél tucat szálka beleállt a torkába.
Egy pillanatra felakadt a szeme.
– Jaj ne! – sikoltotta Pimpi. – Nyíhhi… huh! Hoh! Azt hittem, már meg bírom állni
röhögés nélkül, de ha ilyen hülye pofákat vágsz… kiröhögöm a belem!
 Konyak keményen harákolt, hogy meg ne fulladjon. A szálkák elszántan megakadtak a
torkán, és a barbár nem tudta eldönteni, hogy lenyelje–e őket vagy inkább megpróbálja
felköhögni. Felváltva próbálkozott. Hol le, hol fel.
Amikor végül is egy nagy falás bársonyos halhússal lenyomatta az akadozó szálkákat,
ismét gerincen bökték. Küszködéstől könnyes szemmel pillantott hátra.
A hím egyszarvú volt a tettes; az bökte őt kétszer is lapockán hegyes szarvával.
– Nana! – mordult fel Konyak ingerülten. – Ha hal kell, süss magadnak!
Az egyszarvú csak bámulta őt meredt szemével, és úgy tett, mintha nem is ő követte
volna el az imént kétszer is a kellemetlen bökést.
Konyak megfenyegette a nyárssal, aztán megint beleharapott az omlós halhúsba. A
kemény pikkelyeket sorra kiköpködte, a belső részek megléte viszont nem zavarta
túlságosan; még ízt is adtak az ételnek.
Az egyszarvú megint orvul lapockán bökte.
– Króm kopasz fémfejére! – mordult fel Konyak mérgesen. – Mit bökdös ez itt engem?!
Pimpi felpillantott.
– Azt szeretné, hogy furulyázz neki! Nem próbálod ki, milyen érzés?
– Na, elmégy te ám a jó büdös francba!
Az egyszarvú ismét hátba bökte. Méghozzá nem is túl finoman.
– Hogy van ez?! – mérgelődött Konyak. – Én nem nyúlhatok hozzá, ő meg
egyfolytában cseszekedik?
– Ne is törődj vele! – javasolta Pimpi. – Ha nem figyelsz rá, akkor megunja, és elmegy
legelni.
– Jól van – dörmögte Konyak. – Nem figyelek… rhááááhhhh!
Az utolsó szónál úgy bökték hátba, hogy a gerince csaknem a mellcsontjával tapsikolt.
Konyak, miután sikerült visszanyernie a tüdejéből sípolva távozó levegőt, kitátotta a
száját, hogy folytassa az evést, ám ekkor újabb bökés érte. Nagyjából olyan, mintha egy
rohamozó páncélos lovag döfte volna beléje lendületből a harci lándzsáját.
– Na ebből elég! – sikoltotta mérgesen a barbár, és odakapott. Ujjai ráfonódtak az
unikornis szarvra, és olyasfajta tompa roppanás hallatszott, mint amikor egy jégcsapot
törnek le az ereszről.
Aztán az egyszarvú – illetve az egyszarvatlan – úgy rogyott össze, mintha szíven
szúrták volna.
Konyak pislogott.
 Ott állt, kezében a letört unikornis szarvat szorongatta, és nagyon csodálkozott.
– Épp hogy csak megfogtam – motyogta.
– Mit tettél?! – sikoltotta Furulyázó Pimpi halálra váltan, és földhöz verdeste magát. –
Mit tettéééél?! Letörted a szarvát! Most már nem egyéb, mint egy közönséges ló! És te
tetted lóvá!
Valamivel távolabb az egyszarvú kanca riadtan felnyerített, felágaskodott, és a
levegőben rúgkapált a két mellső patájával.
– Mindennek vége! – sírta Pimpi kétségbeesetten. –Tündérvölgynek befellegzett!
Mintegy végszóra, sötét fellegek úsztak be a nap elé, és pillanatok alatt homályba borult
az egész völgy.
– Nem kellett volna böködnie! – morogta dühösen Konyak, és mivel érezte, hogy
rosszul reagálta le a dolgot, megpróbálta a kezében tartott szarvat visszanyomni a fehér
lóhomlokra. A csődör unikornis azonban nem mozdult, úgy hevert ott, mint akit
letaglóztak.
Az égen villámok cikáztak. Jéghideg szél söpört végig a tájon. Olyan hideg, hogy még a
színes fűszálak is beleborzongtak és elkékültek.
– Elvétettem eskümet! – zokogta Pimpi. – Engedtem, hogy megérintsd az egyszarvút, s
ezáltal bajt hoztam az egész világra! Az én hibám! Az én hibám!
– Az ő hibája – vigasztalta Konyak. – Mert ha nem böködte volna a hátamat…
– Oda a halhatatlanságom! Közönséges ember leszek! Egy büdös paraszt! Mint amilyen
te vagy!
– Mert mit böködött ez itt engem, he?!
Hullani kezdett a hó. Aztán már nem is hullott, zuhogott. A levegő egyre hidegebb lett.
– Felöltözök – döntötte el Konyak. Máris rohant, felkapkodta kiteregetett cuccait, és
sietve magára húzta. Eközben a kezében szorongatott szarvat egy pillanatra sem engedte
el.
Pimpi eközben a vízpartra rohant, és teli torokból ordibálni kezdett.
– JACK! JACK! SEGÍTS!
– Úgyse hallja! – dörmögte Konyak. – Te magad mondtad, hogy süket, mint az ágyú…
ráadásul ott a víz!
– Jack! Jack!… Tényleg nem hallja! De most már hamarosan fel kell bukkannia!
Az egyszarvú kanca idegesen nyerített, körbevágtázta a mozdulatlan csődört, majd még
kétszer felágaskodott, nyerített egy utolsót, és nekirohant a környező bokroknak.
 – Jé, ez megbokrosodott! – jegyezte meg Konyak.
– Jack! Jack!… Ó, igen! Jön már! Látom a feje búbját!
Kegyetlen hidegség söpört végig a völgyben. A zubogó vízesés pillanatok alatt
megfagyott. És ugyanakkor a tó is befagyott. Legalább tízcentis jégréteg vonta be a
felszínét.
Bumm! Jack feje nagyot koppant a jégréteg alján.
Onnan, ahol Konyak állt, remekül lehetett látni mindent. Jack teste csupán egy amorf
sötét foltnak tűnt a víz alatt, melyből két kapálódzó kéz és láb nyúlik ki. E végtagok a
jeget püfölték alulról, mint ahogy a fej is. Ám a jégréteg ahelyett, hogy engedett volna az
erőszaknak, még inkább megvastagodott.
Jack még küzdött egy darabig, ám miután odafagyott feje, keze–lába a jégrétegbe,
feladta.
A hó már nem is hullott, hanem zuhogott, és egy perc alatt már bokáig ért.
– Mindennek vége! – kiabálta Furulyázó Pimpi. – Tündérvölgyet ellepi a hó, Sötétség
lesz úrrá a Fény fölött, Hulla Úr gonosz birodalma új tartománnyal gazdagodik, a tavaszt
elnyeli a tél, gonosz lelkek süvítenek a lombtalan fák ágai között, Jack belefagyott a tóba,
én pedig elveszítettem a halhatatlanságomat.
Konyak megköszörülte a torkát.
– Ha úgy gondolod, hogy bocsánatot kellene kérnem…
– Meneküljünk! – kiáltotta Pimpi. – Tündérvölgyön már úgysem segíthetünk! Fussunk,
mielőtt belep a hó! Mentsük a nyomorult életünket!
Félvakon futottak, botladoztak a sűrű hóesésben, és eközben fagyott madarak hullottak
alá a faágakról és a levegőből.
– Fe–fe–fe–fe–fe–fedett helyet kell találnunk! – dideregte Konyak. – Különben csonttá
fagyunk!
– A dadus háza! – kiáltotta vissza Pimpi, aki bár csaknem teljesen pucér volt, fele
annyira sem fázott, mint a barbár. – Ott, a kiteregetett ruhák felé!
Immár Konyak is látta a házat a sűrű hópelyhek közötti réseken. Egy sötét épület,
amelynek kertjében madzagokon kiteregetett ruhák lógtak; másfél tucat lepedő.
– A dadus fia, Kvázi Módó inkontinenciában szenved – adott magyarázatot Pimpi a
lepedők számára. Majd felrikkantott: – Ezt figyeld!
Lendületből, fejjel belerohant a legközelebbi lepedőbe, és a fagyos vászon recsegve,
ropogva hajlott meg és tört össze a kemény homlokkal való találkozáskor.
– Láttad?! – rikoltotta boldogan a fiúcska. – Ez aztán az igazi móka!
 Rohantában sorra törte össze a megjegesedett lepedőket a homlokával, és bár itt–ott
kiserkedt a vére és lecsorgott a szemébe, ő közben játékosan rikoltgatott.
– Csúcs ez a vérzés! Nem próbálod ki?
Konyak előtt is felderengett egy nagy fehér lepedő. Nyakát kimerevítve, fejét
megfeszítve egyenesen belerohant a kobakjával.
Marha nagyot csattant.
– Aóóóóuuuuuuuuuuu! – bődült el panaszosan. – Miféle marha terít ki lepedőt egy
sziklafalra?!
Kóvályogva, imbolyogva botorkált a ház felé a térdig érő hóban, és szédült kissé. Ha
Pimpi nem rángatja, lehet, hogy összeesik, és ott fagy meg a havas kertben.
A fiúcska azonban hevesen cibálta magával, és csupán akkor torpant meg, amikor egy
elkékült arcú, felakadt szemű, jégcsapos orrú, termetes, melles–faros középkorú
asszonyság elderesedett alakját pillantották meg.
– A dadus! – sziszegte Pimpi. – Megfagyott teregetés közben!
– Hi–hi–hi–hi…
– Te ezen röhögsz?
– Hi–hi–hi–hideg van!
– Ott a ház!
Fél perccel később Pimpi berángatta a ház ajtaján a félfagyott barbárt. Ám ott benn sem
találtak mást, csupán hideget és pusztulást.
A kitört ablakon befújt a szél, és a hópelyhek fehér halomba gyűltek az ablak alatt. A
kandallóban nem pislákolt parázs; a tűzifa eljegesedett. Az egyetlen szoba közepét
elfoglaló ágyon egy két alakból álló jégszobor csoport terpeszkedett. Az egyik legalábbis
szó szerint ezt tette.
Terpeszkedett.
Mármint a női alak.
Hanyatt feküdt, anyaszült csupaszon, és felhúzott combjait úgy tárta szét, mintha az
lenne a célja, hogy ezen altáji békatávlatból bepillantást engedjen testüregeibe, s azokon át
megállapítható legyen rossz fogainak száma.
A másik alak púpos volt és fél lábú; a nő előtt térdelt, s ormótlan fejét a széttárt combok
közé hajtotta; kinyújtott nyelvéről jégcsapocskák lógtak le a nő szeméremdombjára. E
félreérthetetlen pózban fagytak meg ők ketten.
Az asztalon vacsora. A gyertya kialudva, enyhén eljegesedve.
 – Hm, a jelek szerint a királylány nem bírta kivárni az alkonyatot – jegyezte meg
Konyak rosszmájúan. – Jack barátod hiába is hozta volna a gyűrűt.
Furulyázó Pimpi sietve bezárta az ajtót, aztán a padlóra hajigált cicomás női ruhákkal és
levetett, bűzhödt férfi rongyokkal eltömítette az ablak és az ajtó réseit.
– Gyorsan! – sziszegte. – Be az ágyba, különben megfagyunk! Ha összebújunk a
dunyha alatt és testünk hevével melengetjük egymást, még túlélhetjük! Egyébként nincs
esélyünk.
– Mennyire melengetjük? – kérdezte gyanakodva Konyak.
– Csak amennyire szükséges! Gyere már!
Pimpi lerugdosta az ágyról a királylány megjegesedett tetemét, és nem sokkal később a
púpos jégszobrot is. Majd pedig ami ruhát vagy ágyneműt talált, azt mind az ágyra
halmozta.
– Bújj ide! – suttogta izgalomtól reszkető hangon. – Engedd, hogy ebből a rettenetes
tapasztalatból izgató élményt kovácsoljak!
– Te csak ne kovácsolj semmit! – sziszegte Konyak ingerlékenyen. – És
figyelmeztetlek, ha a furulyámhoz érsz, kiverem az összes fogad!

Konyak és Pimpi egy napon és két éjszakán át vacogtak a takaró alatt összebújva, és
amikor a jeges szél süvítése véget ért, még akkor is csak nehezen engedték el egymást.
– Vége – suttogta Konyak. – Lehet, hogy megúsztuk?
Kimentek az udvarra, és elszomorító látvány tárult eléjük: ameddig csak elláttak,
mindenhol hó.
– Letörted az unikornis szarvát – motyogta Pimpi –, beköszöntött hát az örök tél. A
Legenda valóra vált. Konyak vállat vont.
– Oda se neki! Húzzunk el innen melegebb égtájakra!
– Lehet, hogy a másik egyszarvú még él – latolgatta Pimpi. – Ha sikerülne
megtalálnunk, és hozzáérintenénk e letört szarvat az ő szarvához, talán ismét
visszatérhetne az örökös tavasz…
– Csináld, ha akarod! – morogta Konyak. – Én a magam részéről lelépek. Mindig is
utáltam a hideget. És egyébként is dolgom van. Meg kell találnom a bátyámat.
– Neked van bátyád?
– Valójában ő az ikertestvérem. Egypetéjű ikrek vagyunk. Eddig még sosem kerültem
tőle ennyire távol. Csak most érzem, mennyire hiányzik. – Konyak elmerengett ezen. –
Hát végül is… annyira azért nem. De ha már szóba került, esetleg megkereshetném. Mit
veszíthetek?
Furulyázó Pimpi gyermeki képe hirtelen felderült.
– Megvan! – kiáltotta. – Tudom, mit teszünk. Elmegyünk Fehérmáyú Mayához, és
kikérjük tanácsát. Konyak a homlokát ráncolta.
– Úgy érted, elmegyünk a fekete boszorkányhoz? Önként?
Pimpi a fejét ingatta.
– Ne aggódj! Ha megfizetjük az árat, amit kér, nem fog bántani minket.
– És mi az ár?
Pimpi sejtelmesen mosolygott.
– Azt mindig a helyzettől függően szabja meg… de tapasztalatom szerint… többnyire
prütykölni akar.
– Rögtön sejtettem.

Már nem volt olyan farkasordító hideg, mint előző nap. Ugyanis a farkasok is
megfagytak, s nem maradt ami ordítson.
– Jé – mondta Pimpi, amikor a befagyott tavacskához értek. – Jacknek majdnem sikerült
áttörnie.
Konyak odapillantott, és megértette, mire gondol a társa. Egy jégszobor emelkedett ki
derékig a felszínt borító jégből, s karjait úgy tárta szét, mint akinek épp sikerült kitörnie a
feje fölött megszilárdult jégréteg alól.
Úgy tűnik azonban öröme nem tarthatott sokáig: e pózban fagyott meg.
– Akkor most már elárulhatom – dörmögte Konyak dideregve. – A királylány gyűrűje…
itt van a gyomromban.
Pimpi hitetlenkedve nézett rá.
– Hát ezt meg hogy csináltad?
– Még akkor került a számba, amikor a víz alatt fuldokoltam – magyarázta Konyak. –
Véletlenül nyeltem le.
– Na azért – enyhült meg Pimpi. – Gyűlöltem volna, ha lekoppintod a technikámat.
Hó, hideg, jég és halál képe tárult eléjük minden irányban. Még a vízesés is megfagyott;
olyan volt, mintha egy jégből készült gyertya kékes szürke faggyúja csorgott volna le a
szikla mentén. Vagy mintha egy nyaláb hatvanméteres jégcsap próbált volna fázósan
egymáshoz bújni.
Csupán egy megközelítőleg száz négyszögöles területet nem érintette a váratlanul
érkezett tél dühe; a mézeskalács–házikót, és annak udvarát. A kerítés külső oldalán
mellmagasságig torlódott a hó, a belső részen pedig ugyanolyan gondtalanul szálldogáltak
marcipán méhecskék a törökméz és gumicukor virágok között. Mintha a kerítésen belül
megmaradt volna egy szekérderéknyi tavasz.
– Az ott Maya háza! – mutatta Pimpi.
– Magamtól sosem jöttem volna rá! – jegyezte meg szarkasztikusan Konyak.
Pimpi viszont ezen a hideg napon nem volt fogékony a szarkazmusra.
– Azért mondtam.
Amikor közel értek, a boszorkány kiállt az ajtóba, és első dolga volt, hogy feloltotta a
bejárat fölé kiakasztott piros selyemcukor lámpást.
– Gyertek csak, fiúkák, gyertek! Nyitva vagyunk!
Csinos, fiatal nőszemély volt; karcsú és hajlékony. Hollófekete haja jól illett tejfehér
bőréhez és dinnye nagyságú, fedetlen kebleihez.
Azt, hogy őt nem érintette a hirtelen jött, cudar tél, az is jelezte, hogy elég kevés ruhát
viselt: csupán egy tűzpiros fejpántot, két csuklódíszt, egy szívecskékkel telehímzett
tenyérnyi tangát és egy pár rózsaszín bolyhos farkasos papucsot.
Előzékenyen integetett.
– Na, mi az fiúkák, egy kis melegségre vágytok ebben a fene nagy fagyosságban?
– Hát ööö… ööö – kezdte Konyak, és nem bírta levenni a tekintetét az irdatlan
mellekről.
Pimpi azonban talpraesettebbnek bizonyult.
– Lenne, hozzád egynéhány kérdésünk, Maya.
A boszorkány beinvitálta őket a házba, aztán bezárta mögöttük az ajtót. Kulcsra.
A mályvacukorból készült kulcsot pedig laza mozdulattal a kőcukor kandallóban lobogó
tűzbe hajította. Pimpi és Konyak gyanakodva nézték, mint olvad a kulcs pillanatok alatt
formátlan masszává.
– Üljetek le, kicsikéim! Csak óvatosan, mert a bútorok egy részének már lejárt a
szavatossága. Az a tejcsokoládé kanapé például már nem a régi.
Amikor Konyak és Pimpi helyet foglaltak, Maya is letelepedett velük szembe, és
„meleg van itt” kijelentéssel levetett még egy ruhadarabot. A fejpántot, a csuklódíszeket és
a farkasos papucsot magán hagyta.
Konyak úgy tátogott akár egy partra vetett hal.
– Na, halljuk, mily kérdésetek lenne hozzám?
 Az első kérdést Konyak tette fel, akaratlanul.
– Ugye… már nem tetszik szűznek lenni?
Maya büszkén felkacagott, és csupán a forma kedvéért pár centivel összébb zárta
meztelen térdeit.
– Ugyan már! Ne mondjátok, hogy ennyire látszik…
– Valójában – szólalt meg Pimpi – az érdekelne bennünket, hogy mit kellene tennünk
ahhoz, hogy megszüntessük ezt a cudar telet Tündérvölgyben és visszaállítsuk az örök
tavaszt és a jólétet.
– Meg kellene ölnötök Hulla Urat.
– És hol találjuk őt? És hogyan tudnánk megölni?
Maya elgondolkodott, és töprengés közben itt–ott cirógatta magát.
– Tudom a választ mindkét kérdésre – jelentette ki végül. – Ám ez sokba fog kerülni.
– Mennyibe?
Maya sóhajtott.
– Annyiba, amennyinek a tizedrészét sem nézem ki belőletek.
Konyaknak csorgott egy kicsit a nyála, s úgy érezte, jelen pillanatban képes
lenne,,kifizetni” bármennyit is.
– Mégis. Nem lehetne konkrétabban?
– Lássuk csak – fontolgatta a boszorkány. – Feltételezve, hogy nem haltok bele rögtön
az első aktusba… fejenként avagy együttesen huszonnégy szerelmes éjszakát kérek tőletek
a válaszomért cserébe, amelyek mindegyike minimum négy másfélórás orgazmust
tartalmaz. Apropó… tudjátok, mi az a „franciázás”? A hatvankilences?
Pimpi feljajdult.
– Ó, jaj!
Konyak csak pislogott.
– Én addig nem tudok számolni. Nem sok ez egy kicsit egyetlen válaszért?
Maya legyintett.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez nem kevés, ám megérthetitek, hogy a rendkívüli
helyzetre való tekintettel, felszöktek az árak. Ja, és persze előre kell fízetni. – Felkacagott.
– Javaslom, felejtsük el az előző kérdést. Kérdezzetek valami könnyebbet! Hátha
olcsóbban megússzátok.
Pimpi sóhajtott, és tanácstalanul meredt Konyakra. A barbár hosszasan töprengett.
 – Mi lett a falunkkal? Az enyéim visszaverték a támadást? Vagy ha nem, akkor akadt,
aki túlélte a mészárlást? Hazatérhetek nyugodtan? Nem kell tartanom attól, hogy
kibeleznek és felkoncolnak? És…
A boszorkány felkacagott, és egy intéssel elhallgattatta a belemelegedett barbárt.
– Túl sok a kérdés – jegyezte meg. – Ennyi fizetséget nem nézek ki belöled!
– Hát…a látszat néha csal.
– De nem a te esetedben, kölyök. Rutinos vén ribanc vagyok már én, tudom, kitől
mennyire számíthatok. Nos, a te esetedben talán egy fél… vagy jó esetben háromnegyed
válaszra számíthatsz. Egyezzünk ki tehát: egyetlenegy kérdést tehetsz fel, s attól függően,
miként teljesítesz, úgy adom én meg a választ a kérdésedre. Ha sikerül kielégítened, te is
kielégítő választ kapsz. Ha pedig nem, akkor annyival kell beérned, amennyivel nekem
kell beérnem. Érthető ez?
Konyak pislogott.
– Hogy tetszett mondani?
A boszorkány megvetően mérte végig.
– Tedd fel a kérdésedet, barbár kölök, aztán lássuk a fizetséget!
Konyak felhevülten oldani kezdte a gatyáját.
– Engem csupán az érdekel – dörmögte közben –, hogy találom meg legkönnyebben a
bátyámat?
– Legkönnyebben? – fontolgatta a boszorkány, aztán széttárta combjait. – Tudom a
választ. Gyere, te kis bumfordi medvebocs, ha te is meg akarod tudni!
Négy és fél kínos perccel később Konyak dühösen ráripakodott a röhögőgörcsök között
fuldokló Pimpire.
– Igazán besegíthettél volna, ahelyett, hogy a röhögéseddel idegesítettél!
Fehérmáyú Maya egy köpenyt vetett dühtől remegő vállaira, és összehúzta magán, hogy
eltakarja előnyös domborulatait.
– Lócitromot se érdemelnél! – sziszegte. – Nemhogy választ!
– Mi lenne, ha megpróbálkoznánk még egyszer… valamivel később? – nyüszítette
szégyenkezve Konyak.
– Mennyivel később? Tíz év múlva?
– Hát… ööő…
– Menj a francba! – sóhajtotta a boszorkány. – Látni se akarlak! Tűnj a házamból a kis
buzi cimboráddal együtt!
 – Nono – horkant fel Pimpi. – Ne személyeskedjünk!
– Miért, te talán átvállalod a fizetséget?
Pimpi eltöprengett ezen.
– Talán nem volt elég mára egyetlen kudarc? – kérdezte aztán talányosan.
– Igen! – csapott le rá Konyak. – És ez így nem ér! Én mindent megpróbáltam.
Megtettem, ami tőlem telik. Nem tudhattam, hogy ez mindössze ennyi. Ez volt az első
alkalom… és ahogy a picinyemet elnézem, lehet, hogy az utolsó is. Igazán
méltányolhatnád annyira a fáradozásomat, hogy most az egyszer választ adsz a
kérdésemre.
Maya arca eltorzult a dühtől; teste megremegett. Hirtelen átváltozott valami rettenetes
szörnyeteggé. Papucsai farkasfogakat növesztettek, és a csokoládépadlót marcangolták. A
boszorkány pedig kiröppent a megvadult, bolyhos lábbelikből, egy nagy tűzcsóvává
változott, és idegesen sivítva, nevetve összevissza röpködött a kunyhó belsejében.
Mire lehiggadt és visszaváltozott szokványos boszorkánnyá, a bútorok fele megolvadt
és a padló közepén egy csokoládétavacska rotyogott.
– De Maya! Kérlek! Könyörgök!
– Jól van, jól van! – sikoltotta ingerülten a boszorkány, amikor visszaváltozott. –
Megadom a választ, csak ne rinyáljatok! – Sóhajtott, és rendezte arcvonásait. (Sajnos, nem
túl jól, mivel a szája a két szeme közé került, az orra pedig az álla hegyére.) –
Megmondom neked, hogy találkozhatsz legkönnyebben a bátyáddal. Semmi más dolgod
nincs, csak vissza kell menned a faludba.
– Ó! – kiáltotta Konyak őszinte örömmel. – Ezek szerint nem esett baja? Megmenekült
a van–íróktól? Ott találom a faluban!
A boszorkány válasz helyett kitárta a kunyhó ajtaját.
– Sipirc! – recsegte felhevülten. Tűnjetek innen, különben cafatokra szaggatlak
benneteket és a combcsontotokkal kezdek maszturbálni!


 4. A GÜLÜMANDZSÁRÓ HAVA
avagy: ajándék rabszolgának ne a fogát bámuld!

Tudod–e, ó herceg… hogy aki a pöszörőjével játszik, miközben egy bölcs mesemondó
értékes történetekkel untatja, annak nagyon elverik a kezét…
Ano Mínusz

Érdekes módon, amint maguk mögött hagyták Tündérvölgyet, a cudar időjárás
nyomokban sem mutatkozott. A hó, a jég és a fagy elmaradt mögöttük, és amerre csak
néztek, szokványos kietlen pusztaság terjeszkedett körülöttük. Zord sziklák, mogorva,
lombjuk vesztett fák és még mogorvább tüskebokrok.
– A francba! – sziszegte félórás csörtetés után Konyak. – Inkább a hó! Az legalább nem
szurkálja összevissza az embert.
– És a tündért sem – tette hozzá Furulyázó Pimpi ösztönösen. Aztán elszontyolodott. –
De hiszen én már… nem vagyok tündér. Megszegtem eskümet, és ezáltal elvesztettem
tündéri halhatatlanságomat. Ugyanolyan közönséges pojáca lettem, mint te.
– Jól van – dörmögte Konyak. – Akkor mostantól felejtsük el a tündérneved: Malacnak
foglak szólítani.
– Na még ez is! – sivította Malac.
– Vagy ha akarod, akkor kis disznónak! Ezt könnyebben megjegyzem. És nem is
annyira feltűnő.
– Maradjunk a Malacnál.
Órák múltán, amikor Konyak testén már több volt a karcolás, mint az ép felület,
gyanakodva pillantott egy fejjel kisebb társára.
– Hogy csinálod, hogy rajtad egyetlen karcolás sincs?
Malac vállat vont.
– Szorosan mögötted lépkedek, így csak beléd akaszkodnak a tüskék, engem nem
találnak el a visszacsapódó ágak.
– Tudod, mit? – morogta Konyak. – Akkor mostantól te mégy előre.
– Rendben – felelte teljes lelki nyugalommal Malac, és helyet cseréltek.
A kis ex–tündér óvatos mozdulattal félrehajtott két szúrós ágat, aztán kilépett egy
tisztásra.
– Áttörtünk a nehezén – jelentette be. – De ha akarod, továbbra is megyek én elöl, csak
mondd meg, merre menjek.
Egy órán belül elérték azt a patakot, amely Konyak falujának a közelében eredt.
Mostantól a part mellett haladtak, folyásiránnyal szemben.
Mire beesteledett, ismerős terepre érkeztek, és ettől kezdve a cakkosra karcolt és
horzsolt Konyak állt az élre. A környék szokatlanul csendesnek tűnt. Vihar utáni csend
telepedett a göcsörtös fákra, és a szürkésen merengő ósdi sziklákra.
A falu közepén tűz fénye vibrált, és maró füstszag csiklandozta az orrukat.
– Pszt! – súgta Konyak, amikor már szinte a faluja sarkánál lapultak. – Hallgatózzunk!
Hallgatóztak.
Nem hallottak semmit.
– Rosszat sejtek – súgta a barbár. – Általában nem szokott ilyen csend lenni. Mindig
van egy részeg állat, aki összevissza gajdászik és kurjongat…
Mintegy végszóra, a falu irányából részeg gajdolás és vad kurjongatás hallatszott.
– Minden rendben – könnyebbült meg Konyak. – Végre itthon vagyunk, oly sok
viszontagság után!
– Elég furcsa a falutok – jegyezte meg Pimpi viszolyogva. – Ti ilyen leégett romokban
laktok?
– Nos, nem mindig. De a rajtaütések után pár hónapig ez dívik. Aztán persze rendbe
hozzuk a kalyibákat, és normális fedél van a fejünk fölött a következő dúlásig.
– És ez a furcsa, édeskés bűz. Szerinted ez nem dögszag?
Konyak nevetett.
– Persze, hogy dögszag. Tündérkém, láttál te már mészárlást hullák nélkül?
– Az igazat megvallva, én még mészárlást sem láttam, de most valahogy… rosszat
sejtek.
– Ugyan már! Ez az én otthonom! Minden rendben. Bízz bennem! Gyere mögöttem, de
ne nagyon ugrálj, mert tudod, az én népem elég bizalmatlan fajta, és hamar eljár a kezük.
Kibújt a bokorból, és arcán széles vigyorral besétált a falu főterére, ahol egy tábortűz
mellett négy sötét alak kurjongatott.
– Halihó! – kiáltotta boldogan. – Megjött Konyak!
– Konyak? – krákogta valaki. – Pfújjj! Whiskyt hozz inkább, tapló!
– Hehe! – rötyögött a barbár ifjú. – Látod, Malac, semmi vész. Ezek ismernek engem.
Csak a szokásos barbár tréfálkozás…
A tűz mellett kuporgók tántorogva felegyenesedtek, és rájuk meredtek. Nagy, dülledt,
csillogó gülüszemük volt, nem olyan keskeny vágású és tompa, mint a hümériai
barbároké. Ebből, s cafatos ruházatukból nem lehetett megállapítani, honnan jöttek.
– Né‘d má’! – vartyogta egyikük. – Há’ ezek meg miféle barmok?
Mire Konyak válaszolhatott volna, a sötét alakok lerohanták, leteperték őket, és oly
hirtelen kötötték gúzsba mindkettejüket, hogy mukkanni sem volt idejük.
– Hoppá – nyögte aztán Konyak.
– Csak remélni merem – nyöszörögte Malac –, hogy ez is csupán a durva barbár
tréfálkozások egyike.
– Kuss, pofikám! – röhögött az egyik martalóc, és akkorát rúgott Konyakba, hogy a
barbár ifjúnak menten könnybe lábadt a szeme.
– Ezek nem falumbeliek! – nyögte elkeseredetten. – Ők téged rugdosnának, nem
engem.
– Hajjaj! – sziszegte Malac. – Most nem is tudom, hálát adjak–e a sorsnak, avagy
búslakodjak.
A dülledt szemű idegenek nem sokat foglalkoztak velük. Ott hagyták őket megkötözve
az egyik kunyhó maradványai mellett, ők pedig visszatértek a tűzhöz, húsokat sütögettek,
bort vedeltek, és nagy hangon duhajkodtak. Valami idegen nyelven ordibáltak, amiből
Konyak egy szót sem értett.
Ő és Malac szótlanul hevertek a kihűlt hamuban a széthajigált szemétkupac közepén.
– Basszus! – mordult fel egy idő múltán Konyak. – Látod ott azt a karóratűzött fejet a
tűz közelében?
– Melyikről beszélsz? – kérdezte érdeklődve Malac. – Arról a sebhelyes pofájúról, a
tésztaképűről vagy a fekete kutyafejről?
– Nem ott. A tűz másik oldalán.
– Jé, tényleg, ott is vannak fejek. Nos, amire te gondolsz… az első, a második, a
harmadik avagy a negyedik sorban van?
– Nincs kedvem a hülye találós kérdésekre – morogta Konyak. – Az a szőke hajú női fej
apám busa feje mellett… az anyám feje.
– Ó, te szegény árva!
– Te csak ne sajnálj engem! – sziszegte Konyak. – Mi, barbárok emelt fővel fogadjuk a
sorscsapásokat.
– Mennyire emelt fővel? Karómagasságba?
– Durvulni azért nem kell! – rótta meg Konyak. – Én se tréfálkoztam rajtad, amikor
elvesztetted a halhatatlanságodat.
 – Még jó! Mert hogy miattad vesztettem el.
– Részletkérdés.
Egy darabig ismét hallgattak. Hallgatták, ahogy az egyre jobban lerészegedő idegenek
összevissza karattyolnak és kurjongatnak.
– Minden szót értek – mondta Malac. – Az északi gülük nyelvét beszélik, enyhe dél–
gülüi akcentussal. Ezeket azért hagyta hátra a főcsapat, hátha a szökevény barbárok közül
valamely tökkelütött visszatér a faluba, s akkor azt elfoghatják.
– Nos, igen. Nem rossz taktika.
– Bár a falu apraja–nagyja, az öngyilkosokat kivéve szétszaladt a támadás első
hullámára, ez idáig még egy sem tért vissza. Rajtad kívül, persze.
– Persze.
– Ezek a fickók már épp kezdték megunni a várakozást és tovább akartak állni, de nem
merészeltek üres kézzel a főnökük elé pofátlankodni. Most nagyon örülnek, hogy
egyszerre nem is egy, de két „baromállat” is visszatért, s ez megmentette őket a rossz
sorstól. Ugyanis, ha rabszolgák nélkül tértek volna vissza, a főnökük őket vetette volna
rabszolgasorba.
Konyak kuncogott.
– Akkor még mindig nagy bajban vannak: rabszolgák nélkül fognak visszatérni. Mi
ugyanis nem vagyunk rabszolgák.
– És ezt miből gondolod?
– Úgy érted…
– Úgy bizony. Mostantól rabszolgák vagyunk.
– De hát ez mégiscsak felháborító! – csattant fel Konyak. – Hogy képzelik ezt ezek?!
Nem elég, hogy árvává tesznek, most még rabszolgának is átminősítenek?!
Az egyik gülüszemű idegen odajött, és borbűzös lehelettel közelebb hajolt.
– Te hangoskodsz, barbár kutya?
– Naná! – kiáltotta Konyak. Mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy összetévesztenek egy
rabszolgával.
A rabszolgavadász kedvesen rámosolygott, aztán olyan irgalmatlanul összerugdosta,
hogy megroppant a lábfeje.
– A franc a nyakas fajtádat! – sziszegte, miközben visszasántikált a tűzhöz, és egy
flaska borral enyhítette fájdalmát.
Konyak csak nyögdécselni tudott. Azt is csak nehezen. Egy idő múltán Malac
megjegyezte:
– Attól tartok, nagy bajban vagy.
– Vagyunk! – helyesbített Konyak nyöszörögve. – Te sem úszod meg. Rabszolga leszel,
akárcsak én.
– Én ugyan nem. Holnap előnyös üzletet ajánlok nekik: két aranyfoglalatú zafírgyűrű,
egy igazgyöngy nyaklánc és egy rúnákkal díszített ezüst karpánt… cserébe a
szabadságomért.
– Miért kell erre holnapig várnod?
Malac sóhajtott.
– Sajnos, az általam kifejlesztett gyomorbéli kincseskamrának megvannak a maga
korlátai.
Konyak felvillanyozódott.
– Hohó! Ez nem is rossz ötlet. Mit gondolsz, elfogadnák a királylány aranygyűrűjét
cserébe a szabadságomért?
– Hát, nem tudom. De egy próbát mindenképp megér. – Malac sóhajtott. – Milyen kár,
hogy az unikornis szarvát nem hoztuk magunkkal! Azzal talán mindkettőnk szabadságát
megválthattuk volna!
Konyak merengve nyögdécselt. Iszonyatosan sajgott minden porcikája. Elképzelte, mit
érezne most, ha az unikornis szarvat lenyelte volna. Nem kívánta magának azt az
állapotot.
– Talán jobban tettük, hogy mégsem hoztuk magunkkal.
Most egyszerre két rabszolgavadász dülöngélt feléjük.
– Ajjaj! – suttogta Malac. – Csendben kellett volna maradnod.
A rabszolgavadászok azonban ezúttal Malacot szemelték ki.
– Hé, te köcsög! Van kedved szórakozni egy kicsit?
– Nincs – nyüszítette Malac.
A két rabszolgavadász nyerítve röhögött.
– Annál izgibb. Na gyere!
Felrángatták, és a tűzhöz cipelték. Aztán lerángatták róla az ágyékkötőjét, és olyasmit
tettek vele, amin Konyak a csontja velejéig megbotránkozott.
– Aljas szemetek! – mormolta. – Ez nem igazság! Engem szarrá rugdosnak, ezt a kis
tündértetvet meg cirógatják és csókolgatják! Né‘d mán, hogy kényeztetik! Még az ölükbe
is ültetik…

Másnap, amikor a rabszolgavadászok kijózanodtak, nagy nehezen felszedelőzködtek, és
foglyaikat láncra füzve kelet felé indultak.
Konyak járni is alig bírt az előző napi rugdosástól, ám Malac még nála is rosszabb
bőrben leledzett. Halott sápadt volt, és oly csálén rakta a lábát, mintha parázson lépkedne.
Minden lépésnél felszisszent, és úgy billegette a fenekét, mint a hasmenéses galamb.
– Még neked áll feljebb?! – rótta meg Konyak. – Téged csak cirógattak. De mit szóljak
én?
A déli pihenőnél Malac félrevonult, hogy elvégezze dolgát egy bokor mögött. Csak
nagy sokára tért vissza diadalmas – ámbár elgyötört – képpel.
– Hé, Malac! – faggatta Konyak. – Mit műveltél a bokrok rejtekén?
– Napvilágra hoztam kincseimet, szabadságom ellenértékét.
– És mi volt az a hosszan elnyújtott, elkínzott, gyötrődő sikoly?
– A rúnákkal díszített, ezüst karpánt – sziszegte az ex–tündér. – Ha tudnád, milyen
nehezen jött elő!
Konyak arra gondolt, hogy lassacskán a királylány gyűrűjére is sort kellene keríteni, ám
az átélt izgalmak és a rugdosás hátrányosan hatottak az anyagcseréjére.
– Na, most figyelj! – motyogta Malac. – Most megváltom a szabadságomat! Ma éjszaka
már nem babáznak velem, annyi szent!
A gülü rabszolgavadászok főnöke meghallgatta a fiúcska ajánlatát, beleegyezően
rábólintott, elvette a kincseket. Aztán undorodva visszaadta azokat, mondván, hogy Malac
tisztogassa meg. Miután a tisztogatási művelet megtörtént, a főnök elgyönyörködött a
szépen csillogó ékszerekben, majd visszarakta Malac kezére a bilincseket, és egy órán át
röhögött és gúnyolódott rajta.
Arról, hogy miféle ocsmányságokat műveltek aznap éjszaka az arany látványától
felcsigázott újgazdag rabszolgavadászok, arról jobb nem beszélni. Malac mindenesetre
elvesztette két első fogát, és ettől kezdve nem bírta térdben összezárni a lábát.

Az elkövetkező három hét igen gyötrelmesnek bizonyult Konyak számára is. Majdnem
annyira gyötrelmesnek, mint a Fehérmáyú Mayával töltött négy és fél perc.
Ő, látva, hogy mi történt a társával, meg sem kísérelte megvesztegetni fogva tartóit, s az
időközben „előkerült” gyűrűt megtartotta magának. Mivel a gülük nem vették a
fáradtságot, hogy átkutassák, nem volt nehéz eldugnia a rongyai között.
Keletnek tartottak, és három hét folyamatos vánszorgás és tivornyázás után
megérkeztek úti céljukhoz, a rabszolgavadászok zord hegyekkel körülvett otthonához.
 – Jól nézzetek körül, köcsögöcskék! – kiabálta a képükbe a csapat főnöke. – Mostantól
ez lesz az új otthonotok: Gülünda. És amott a szent hegyünk, a Gülümandzsáró.
Nézelődésre persze nem sok időt hagytak nekik; lerángatták őket a domboldalról a
düledező sárkunyhók, horpadt jurták és vaskos faépületek kaotikus szövevényébe,
A városszéli vidámparknál egy pillanatra megtorpantak; megcsodálták a szellemvasutat,
a tekepályát, az óriáskereket és a körhintát is, amely nagy sebességgel száguldott körbe–
körbe, s amelyen viháncoló gülü gyerekek sikongattak.
A körhintát nem egy körbe–körbe járó vak szamár hajtotta, mint ahogy jobb helyeken
szokás, hanem a középtengelyből küllőszerűen szétmeredő hajtórudakhoz láncolt,
elcsigázott rabszolgák.
Az egyikük hirtelen elbődült:
– Bőőőőőőőőőőőőőőő!
– Odanézz, Malac! – motyogta kiszáradt torokkal a meglepett Konyak, és a körhintát
hajtó rabszolgák egyike felé mutatott. – Az ott a bátyám, Konan! Én tanítottam meg
felbődülni! Nézd! Szavamra ő az!… Ekkora marhát! Még agyonvereti magát, ha nem
fogja be a pofáját!
– Nahát! Ezek szerint Maya jóslata igaznak bizonyult!
– Ne említsd előttem azt a fehérmájú szukát! – sziszegte Konyak. – Miatta lettünk
rabszolgák!
– Ne őt hibáztasd! – vitatkozott Malac. – Te azt kérdezted tőle, mily módon találkoznál
legkönnyebben a bátyáddal… hát ő pontos választ adott.
– Mit beszélsz?
– Ez volt a legkönnyebb mód. Ha azt feleli, hogy a bátyádat Gülündában találod, a
messzi távol–keleten, talán útnak sem indulunk… vagy ha igen, már réges–rég
eltévedtünk volna. Így viszont csupán annyit kellett tennünk, hogy visszamentünk a
faludba; a többit elvégezték helyettünk ezek a barátságos rabszolgavadászok. Elhoztak
bennünket.
Konyak kedvtelve méregette társát.
– Tudod, mit, Malac? Te még nálam is nagyobb barom vagy! Szerintem mi ketten jó
barátok leszünk…
A rabszolgavadászok megállították őket a tagbaszakadt körhintás előtt, aki ostorral a
kezében állt a rabszolgái mellett, és néha–néha, amikor a körhintán röpdösők nagyobb
sebességet követeltek, megcsapkodta a rabszolgák meztelen hátát.
A rabszolgavadászok szóba elegyedtek vele, s közben Konyak és Malac felé böködtek.
A körhintás nagyot köpött a porba, és a fejét ingatta. Majd pedig fityiszt mutatott.
 – Rólunk beszélnek? – érdeklődött Konyak.
– Na igen. El akarnak neki adni rabszolgának.
– Erre ő… megpróbál alkudni?
– Dehogyis. Valószínűleg azon fáradozik, hogy leltárba vegye az általa ismert összes
ronda káromkodást.
A körhintás egyre hangosabban kiabált, átkozódott, enyhén behajlított könyökhajlatát
csapkodta, és amikor a rabszolgavadászok tovább erősködtek, rájuk emelte az ostorát.
– A jelek szerint nem kellünk neki – állapította meg Konyak. – Milyen kár! Pedig
reméltem, hogy a tesókám mellé raknak.
E pillanatban hatalmasat dördült az ég, és egy vakító villám csapott le sisteregve a
körhinta közelében. Az a barbár kölyök, aki Konannal egy hajtórúdhoz volt erősítve,
felsikoltott ijedtében, a szívéhez kapott, és holtan esett össze.
A fásult rabszolgák tovább tolták maguk előtt az ormótlan rudakat, és a körhinta
röpködő székeiben ülő gülü gyerkőcök az egészből mit sem vettek észre.
A körhintás viszont úgy megrándult, mintha az iménti villám őt találta volna el. Nagyot
kiáltott, megragadta az elvonulni készülő rabszolgavadászok karját, és visszafelé rángatta
őket. Eközben Konyakra mutogatott.
– Köszönöm néked, magasságos Krómisten,hogy meghallgattad kívánságomat! –
suttogta Konyak áhítattal, miközben a szörnyet halt barbárt eloldották a rúdtól, és őt
láncolták a helyére. – Köszönöm neked!
A következő pillanatban a körhintás úgy vágott végig ostorával Konyak hátán kétszer is,
hogy a fiúnak még a könnye is kiserkent. No meg a vére is.
Mivel a kényszerű csere közben a szerkezet forgása alaposan meglassult, a vidámpark
vendégei elégedetlenkedni kezdtek, és a körhintás mindent elkövetett, hogy visszaállítsa a
szédítő iramot. Ott ütötte őket, ahol csak tudta. És valahogy minden csapásával az egyre
jobban jajveszékelő Konyakot találta el.
– Ég veled, Konyak! – kiabálta oda neki Malac. –Jó neked! A te imáidat meghallgatták
az istenek, és teljesítették a kívánságodat!
– Ááááááááááááóóóóó! – ordította Konyak egy újabb csapás alatt.
– Én viszont még nem is tudom, miféle kegyetlen sors vár reám!
Durr!
Konyak ezúttal a füle közé kapott egyet; méghozzá nem is akármilyen mennydörgős,
csördülőst, így elköszönési próbálkozása ismét ordításba fulladt.
– Told, te marha! – csikorogta mellette Konan. – Told minden erőddel, különben
megjárhatod!
Konyak nem tehetett mást; a válla közé húzta a fejét, és nekifeszült a hajtórúdnak, és
tolta, tolta körbe–körbe, amilyen sebesen csak bírta.
Már az ájulás szélén állhatott, amikor végre kitört a vihar, le kellett állítani a körhintát,
és annak szédelgő vendégei viháncolva, egymásba kapaszkodva, szédelegve támolyogtak
el a távoli kőházak irányába.
Konyak térdre rogyott, és ha a keze nincs a vaskos hajtórúdhoz láncolva, minden
bizonnyal pofára esik. Így viszont csak a rudat fejelte le eszméletlen hanyagsággal.
Az eső immár zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék. Pillanatokon belül borsónyi
jégszemek záporoztak és hangosan kopogtak a kemény barbárkoponyákon.
– Gyorsan! – lihegte kimerülten Konyak, és a láncait rángatta. – Oldozzanak el!
Menjünk fedett helyre!
– Ne csináld a fesztivált, nyüzüge! – mordult rá a bátyja oda se pillantva, s szánt
szándékkal a jégzápor felé fordította arcát. – Ezek nem kedvelik a nyúlbélákat, hé! Itt csak
igazi tökös legények maradhatnak. Aki nem bírja a tempót, a farkasverembe vetik.
– De a jég…
– Króm könnyezik most! – röhögött Konan. Mutassuk meg neki, milyen fasza gyerekek
vagyunk!
Immár diónyi jegek hullottak. Nem is kopogtak, dübörögtek.
– Konan! – kiáltotta Konyak, s a vaskos hajtóhíd alá dugta a fejét, hogy legalább az
védve legyen. – Csináld, amit én!
– Menj a francba, ne rángass! Hadd mutassam meg Krómnak, ki az igazi legény a
gáton!
– Csakhogy ez nem gát, Konan, hanem egy nyavalyás körhinta! Semmi helye a
hősködésnek!
Konan rámeredt.
– Úgy beszélsz, mint a gennyes kis ikeröcsém!
– Mert az vagyok.
– Gennyes?
– Az ikeröcséd, Konyak!
Konan pislogott, mivel többször is szemgolyón találták az égi lövedékek.
– Konyak?
– Az bizony! Én vagyok az, bátyó! Nem ismersz meg? Én tanítottalak a harci üvöltésre.
 – Auuuuuuuuuuuuuu! – ordította Konan dühösen, mivel épp az orra hegyén találta el
egy diónál is nagyobb jégdarab.
– Nem erre – mondta csalódottan Konyak. – Egy másik üvöltésére. Ilyen hamar
elfelejtetted?
Amikor félórával később a jégeső abbamaradt, a körhintás és két embere eloldozta a
tolórudaktól a jégtől agyonvert hullákat, és új rabszolgákkal helyettesítette őket.
Aztán ordibált valamit az újonnan felállt társulatnak, és míg ostorát átvette a baljába, a
jobbjában egy vékony pálcikát emelt a magasba.
– Mi az? – dörmögte rosszat sejtve Konyak. – Meg akar vesszőzni minket? Vagy az
talán valamiféle varázspálca?
– Olyasmi. Zenét varázsol vele.
– Mit? Zenét? Hogyan?
– Kussolj és meglátod! – förmedt rá a bátyja. – Nagyon figyelj, és ne vétsd el a lépést!
– Milyen lépést?
Eközben újabb rabszolgák érkeztek; ezek felkapaszkodtak a hajtórudak tetejére, és
kisebb–nagyobb csengettyűket aggattak a vihar miatt gazdátlanul maradt körhinta
székekre.
Aztán ácsok siettek oda, akik nagy kopácsolással karnyi vastag póznákat szögeztek
függőlegesen a hajtórudakhoz. A póznák vége épp a lelógó csengőkig, harangokig ért.
A körhintás egy göndör hangú sípot illesztett a szájába, és megfújta.
– Mmmmmmmmmmm! – zengedezte, és a magasba emelte a vékony pálcát.
– Nagyon figyelj, ha jót akarsz! – sziszegte Konan. – Mindig annyit lépj, ahányszor
megfújja a sípot… és olyan sebesen, ahogy a pálcájával vezényel.
Konyak felhördült.
– Miféle baromság ez?!
– Itten úgyhijják „harangjáték” – szólt közbe egy másik rabszolga a szomszédos
hajtóküllőtől. – Ammeg nála a karmesteri pá‘ca. Eztet csinájjuk mindennap, amikor a
körhintálás véget ér.
A körhintás ismét a sípjába fújt, és vezényelni kezdett pálcájával. Ahogy a fogoly
barbárok nekifeszültek a hajtórudaknak, az odaerősített póznák megütötték a harangokat
meg a csengettyűket, és azok kaotikus csilingelésbe kezdtek. Hol lassabban, hol
gyorsabban – ahogyan azt a karmester vezényelte. Aki elvétette a lépést, kapott a hátára és
a fejére rendesen.
Mire az aznap esti harangjáték befejeződött, Konyak annyi korbácsütést kapott, hogy a
végén már a számolást is elvétette.
Végül, amikor már magasan állt a hold, az előadás véget ért, és a körhintás meg a
rabszolgafelügyelők magukra hagyták őket.
– Reméltem, hogy eloldoznak – motyogta az eszméletlenség határán Konyak.
Választ azonban már nem kapott; a rutinos rabszolgák máris hortyogva aludtak. Ők már
tapasztalatból tudták, milyen rövid tud lenni az éjszaka; kihasználtak minden másodpercet.

Másnap kora hajnalban az első kakaskukorékolásra felrugdosták őket. Sőt, az igazság
az, hogy a kakasok ekkor még javában aludtak, csupán a túl korán felébredő és
virtuskodásra vágyó, vicces kedvű Konan kukorékolt.
A rabszolgahajcsárok azonban nem tartották fontosnak ellenőrizni a kukorékolás
eredetét. Megjelentek, és nagy szitkozódás, korbácscsattogtatás közepette körbe–körbe
hajtották a rabszolgákat.
Konyak csak ekkor fedezte fel, hogy időközben a harangokat már leszerelték. De
persze, ily korai időpontban még nem ültek szórakozni vágyó vendégek a körhintán.
– Mit túráztatnak ezek bennünket? – nyőszörögte Konyak. – Hisz’ nincs is itt senki!
– Ez csak a bemelegítés – magyarázta a bátyja. – Fittnek kell lennünk, mire
megérkeznek az első vendégek.
Konyak összeesett, és egy körön át húzatta magát a láncainál fogva.
– Nem kéne ezt csinálnod! – sziszegte a bátyja. – Vagy ha nem bírsz uralkodni
magadon, legalább tartsd titokban, hogy testvérek vagyunk! Nem akarok égni miattad.
Három–négy korbácscsapással később Konyak valahogy erőt vett magán, és ő is tolta
körbe–körbe a hajtóküllőt, akárcsak a többiek.
Úgy saccolta, bírni fogja legalább egy óráig.
– Enni nem kapunk? – kérdezte öt perccel később, miután a lábai többször is
megroggyantak alatta.
Félnyers, félsült, furcsa húsok érkeztek. Az illatuk nem volt valami bizalomgerjesztő,
ám a fűszer, amivel bekenték őket, kellemes, egzotikus ízt jelentett Konyak számára.
– Azért a szakácsnak – csámcsogott elégedetten – fura egy humora van ám…
– Humora?
– Szerinted az, hogy a húsdarabokat patkány formájúra faragja, az mi, ha nem humor?
Konan elgondolkodott ezen.
– Lustaság – vélte végül. – Nem volt kedve feldarabolni a patkányokat.
 Konyak öklendezni kezdett. A bátyja érdeklődve nézte.
– Ha nem eszed meg, csak szólj…

Aznap este felé ismét elverte őket a jégeső. Konan azt mondta erre, hogy mindez azért
van, mivel Króm isten nem szereti ezeket a gülüket. Konyak viszont arra gondolt, hogy
Króm éppenhogy őket nem szereti – hiszen a gülük biztonságos házfalak között vészelték
át az ítéletidőt, míg a rabszolgák a szabad ég alatt, a hajtórudakhoz láncolva.
Az újabb vihar elültével Konyak egész testében sajogva, öngyilkos gondolatok
közepette dugta ki dudorokkal ékített kobakját a vaskos hajtórúd nem éppen tökéletes
fedezéke alól.
Nagy meglepetésére egy ismerős alakot pillantott meg, aki vidáman dudorászva
jégdarabokat gyűjtött a hóna alatt szorongatott vájdlingba.
– Furulyázó Pimpi! – hörögte őszinte örömmel. – Te még élsz?!
– Pszt! – rezzent össze a kis ex–tündér. – Ne szólíts a valódi nevemen: a művésznevem
Csábos Malac.
– Malac! Mit csinálsz?
A kis fickó sóhajtott.
– Mint te is láthatod, megalázó munkát végzek: jeget gyűjtök a mulató vendégei
számára a jeges teához.
– Mulató? – képedt el Konyak. – Miféle mulató?
Malac vállat vont.
– Miután kiderült, hogy testalkatomnál fogva nem vagyok alkalmas semmiféle fizikai
munkára, megpróbáltak testhez álló munkára eladni. Hm… A rabszolgavadászok főnöke
nagyon szépeket mondhatott rólam, mert végül felvettek a város legjobban menő
mulatójába pincérnek.
– Pincérnek?
Malac kényelmetlenül megrándult, és megvakarta az orrát.
– Na jó, néha táncolnom is kell…
– Táncolnod?
– Igen, egy színpadon.
– Kínpadon?
– Hát, ahogy vesszük… Ámbár nem olyan nagy kín ez a táncolás. Bemegyek felöltözve
a függöny mögül. Erre a zenészek bazseválni kezdenek. Én pedig táncolok a közönségnek,
és eközben, mialatt nyáladzó, torzonborz gülük pénzérméket dugdosnak a gatyámba, sorra
levetem és széthajigálom a ruháimat. Nem nagy ügy… Csak az a ciki hogy amikor
bevadulnak és a gatyámat lecibálják rólam a fogaikkal, az addig odagyűjtött pénzek
szétgurulnak… és miközben pucéran négykézláb mászkálva szedegetem őket, egy
csomóan odajönnek és segítenek. Ha tudnád, milyen kedvesek hozzám… egyfolytában
cirógatnak, és cukorkát is adnak.
– Miféle mulató ez?
– Hát, olyasféle, ahova nem járnak nők.
– Csak férfiak?
– Hát… ööö… Igen. Olyan férfi–félék… Is.
Konyak a szemöldökét ráncolta.
– Mi a neve ennek a mulatónak?
Malac kuncogott.
– Irtó hülye neve van. Úgy hívják: Anális Kanális.
Konyak elgondolkodott ezen.
– Mit gondolsz, nem tudnál beprotezsálni engem?
– Hát… nem is tudom.
Konyak könyörgőre fogta.
– Kérlek, tedd meg! Ha itt kell maradnom még egy napot, a legközelebbi jeges tea
gyűjtésnél már csak a hullámat találod.
Malac bizonytalanul rázta a fejét.
– Nem vagyok biztos abban, hogy tetszene neked az Anális Kanális. Köztünk legyen
mondva: fura egy hely.
Konyak behunyta a szemét.
– Nem hiszem, hogy ennél a mostani helyemnél rosszabb lehet. Kérlek, könyörgök,
segíts!
Malac kényelmetlen kifejezést vágott.
– Jól van – motyogta. – Megteszem, ami tőlem telik… De aztán, ha nem tetszik, engem
ne szidj!

Két nappal később Konyak a szórványos korbácsütések hatására kidőlt a tolórúd mellől.
Ám legnagyobb meglepetésére, amikor kinyitotta a szemét, nem a farkasveremben találta
magát, hanem egy kényelmes ágyon.
 – Hol vagyok? – motyogta.
– A Kanális Anális pihenőszobájában – suttogta egy hang, amelynek tulajdonosában
Malacra ismert. – Az utolsó pillanatban sikerült idehozatnom, mielőtt elvonszoltak volna a
farkasverembe.
– Örök hálám.
– Hát… ezt majd meglátjuk.

Konyak két teljes napon át lábadozott. Ez idő alatt magas hangú, lepényképű férfiak
látogatták hiányos öltözékben – vagy inkább hiánytalan meztelenséggel –, és a
legkülönbözőbb féle kenőcsökkel kenegették a testét. Eközben benyúltak még a
testnyílásaiba is.
– Ejnye! – dörmögte Konyak. – Eztet nem szeretem.
Aztán amikor a csodálatos gyógykenőcsök hatására úgy–ahogy behegedtek a
korbácsütötte sebek, eljött az idő az első fellépésre.
Egy ragyás képű gülü jött be hozzá, és tüzetesen végigtapogatta.
– Ha tartósan nálunk akarsz maradni, le kell cumiznod engem – jegyezte meg.
Konyak megrezzent.
– Tessék? – kérdezte idegesen.
A fickó azonban nem foglalkozott ilyesfajta kérdésekkel. Saját kérdéseit tette fel.
– Mi a neved, tahókám?
– Konyak, a hümériai barbár.
– Felejtsd el! – intett a sebhelyes képű. – Túl sekélyes. Egy szimpla „Konyak”–ot senki
sem akar megtaszajtani. Így a neved mostantól: Csita.
– Ez nem egy majom neve?
– Meglehet. De még mindig vonzóbb, mint a tied.
Konyak pislogott. A sebhelyes képű azonban még nem fejezte be:
– Táncoltál már ölben?
– Inkább csak ólban.
– Ha valaki azt akarja, hogy ölben táncolj neki, el kell menned.
– Hova?
– Vele.
– Vele?
 – Most mit értetlenkedsz? Félrevonultok egy külön szobába, a fickó leül, te az ölébe
ülsz és vonaglasz. A szabályok egyszerűek: te rabszolga vagy, tehát kézzel nem érintheted.
Ő viszont ott tapogathat téged, ahol kedve tartja.
Konyak gyanakodva nézett körül.
– Nem mehetnék inkább vissza a körhintához?
A sebhelyes röhögött.
– Hülye vagy? A te fizikumoddal ott egy héten belül megdöglesz. Itt viszont, ha jól
riszálod magad, még az is megeshet, hogy valaki megfedez… akarom mondani felfedez.
És akkor elvisz a legelitebb gülü mulatóba, a Sztárdunsztba, ahol anélkül táncolhatsz
majd, hogy valaki rád élvezne. Még primadonna is lehet belőled, ha sikerül orvul lelöknöd
a jelenlegi primadonnát a lépcsőn…
– Nem vagyok biztos abban – kezdte Konyak –, hogy ez nekem való hely. Ez az ölben
táncolás–dolog eléggé alpárian hangzik.
– És ne feledd: keményen kell dolgoznod, ha itt akarsz maradni és sógörl akarsz lenni!
– Nem tudom, ez mit jelent… de maga a szó sem túl bizalomgerjesztő. „Sógörl”! Sót
kell görl–getnem?

– Az ott a színpad – magyarázta neki nem sokkal később Malac a függöny mögül. Majd
imigyen folytatta jótanácsait: – Amikor kisétálsz, ne törődj a gyertyák fényárjával! Ne
törődj a nyáladzó pasikkal!
– Eddig értem. Gyertyafényár, nyáladzó pasik nem törődve…. De mit kell csinálnom?
– Csakis a zenére koncentrálj, és add önmagad!
Konyak megrezzent.
– Ez mit jelent? Böfögjek és csámcsogjak?
– Ne próbálj ripacskodni! Csak táncolj a zene ütemére, és közben fokozatosan vetkőzz
le!
– Pőrére? Na, neeee!
– Hát… jobban jársz, ha te magad szabadulsz meg a ruháidtól, mintha a felhevült
vendégek a fogukkal tépik le rólad a gatyádat!
– Te, Malac, figyelj… Ez az egész nem tetszik nekem. El tudnád intézni, hogy
visszakerüljek a körhintához? Vagy akár az óriáskerékhez, mit bánom én…
Furulyázó Pimpi azonban csak a fejét ingatta.
– Tudnod kell valami fontosat, Konyak. Innen nem vezet út vissza a vidámparkba…
csak az állatkertbe.
 – Az se rossz! Lehetnék állatkerti őr! Vagy jegyszedő! Vagy…
– Azt hiszem, ezeket az állásokat már betöltötték.
– De akkor…
– Viszont a farkasverembe mindig szívesen fogadnak önkéntes reggelit.

Konyak remegett idegességében, miközben az első fellépésére várt. Míg ő a fiiggöny
takarásában vacogott, a sebhelyes képű lépett a színpad közepére, és bejelentette a
következő produkciót.
– És most jöjjön Csita, kinek szőrös az orra lika. Úgy táncol e kedves, hogy láttán nem
a szem lesz nedves.
– Hol tanultál verselni, te barom? – dörmögte Konyak bosszúsan az orra alatt, és
kirohant a színpadra.
Ahogy a zene megszólalt, ő megpróbált táncolni. Viszont azon barbárok közé tartozott,
akit már az első megjelenésekor kiutáltak a tánciskolából. Így mozdulatai enyhén szólva
groteszkre sikeredtek. A vetkőzése pedig egyenesen katasztrofálisra.
– Jól van, jól van! – kiabálta dühösen a fujjoló, füttyögő közönsége. – Azt hiszitek
olyan könnyű kizipzározni ezt a vacak börkamáslit?!
Majd valamivel később, amikor már anyaszült meztelenül billegette magát a zenével
ellentétes ütemre:
– Dobáljátok csak a rothadt növényeket! Így legalább nem kapok skorbutot a
patkányhús–zabálástól!
A sebhelyes képű mulatótulajdonos pillanatok alatt lekergette a színpadról, és
bejelentette az újabb produkciót.
– Most pedig az est fénypontja következik ezen otromba tahó után: a mi kis sztárunk,
Csábos Malac malackodik nekünk fél éjszakán át!
Malac jelent meg a színpadon, és neki jóformán még táncolni sem kellett; óriási taps,
ováció és cuppogás fogadta.
Eközben a mulatótulajdonos a színpadról lerohanva, lendületből úgy rúgta farba a száját
tátó Konyakot, hogy a fogai is összekoccantak.
– Mit tátod itt a szád, Csita? Csak nem egy méretes banánra vágysz?
– A nevem Konyak.
– Kit érdekel?… Most sétálj az asztalok közt, és kérdezz végig mindenkit, akarja–e,
hogy ölben táncolj neki!
– Ha lehetne, visszamennék inkább a körhintához…
 – Sétálj az asztalok közt, különben olyan pofont kapsz, hogy a kandelábert is
körhintának nézed!
Konyak sétált. Útközben lerántott egy asztalterítőt, és azt kötötte fel magának
ágyékkötő gyanánt. Szörnyű mulatságosan festett benne.
A tulaj ki is vette a kezéből az ecsetet és a vásznat pillanatokon belül.
– Ez most nem a pingálás ideje! – förmedt rá. – Azt mondtam sétálj! És táncolj ölben,
ha élni akarsz! Konyak bizonytalanul sétált a festett arcú, véres ajkú {11 Véres ajkú –
Konyak még soha életében nem látott ajakrúzst; azt sem tudta, mi az.}, fülbevalós,
orrkarikás, matrózsapkás férfiak között. Sorra kapta a durva ajánlatokat.
– Jössz ingyen? Születésnapom van.
– Hát… én még sosem táncoltam ölben.
– Majd most fogsz. – A brutális ábrázatú körhintás ragadta meg, és berángatta egy
oldalsó szobába. – Gyerünk, Csita, táncolj ölben!
Megoldotta a nadrágját, hátradőlt a kényelmes kereveten, és élvezetekre várva behunyta
a szemét.
Konyak megadta magát a sorsának. Sóhajtott, aztán elrugaszkodott, és felugrott a fickó
ölébe. Oda sem nézett, min tapodnak megkérgesedett sarkai, de a heves jajdulásokból
ítélve nemesebb testrészekre tiporhatott.
– Hejjehujja–haj! – rikkantotta, és bár szégyenkezett amiatt, amit tennie kell, de
kényszerűségből eltáncolt egy bokacsapkodóst meg egy tipródó verbunkóst. És közben
nem értette, miért üvölt segítségért a brutális fickó.
Hiszen ő akarta az ölben táncolást…

Konyak csak annyit érzett, hogy mindenhonnan korbácsos rabszolga–felügyelők
rontanak rá, és ütik–verik, ahogy csak bírják. Aztán megragadták, és kihurcolták az Anális
Kanálisból. Egy nagy veremhez vitték, és a legcsekélyebb magyarázkodás nélkül
belehajították.
– Jó étvágyat! – köpött utána az egyik pribék.
Konyak nyögve felkönyökölt.
– Azt hiszed, tudok én enni ilyen bánásmód után?
– Nem is neked mondtam. A farkasoknak.
És Konyak csak ekkor döbbent rá, mi az a bűz, ami a leérkezése pillanatában megcsapta
az orrát. A sötét sarokban sárga szemek villogtak, fenyegető morgás hallatszott, és fekete
testek bontakoztak ki a homályból. A hold kísérteties fényében négy–öt nagy testű farkas
alakja rajzolódott ki.
Aztán még nyolc–tíz.
Egyelőre még nem rontottak rá, de a fogukat vicsorgatták, és sandán kerülgették.
Konyak talpra ugrott, és a falhoz hátrált.
– Vissza! – morogta rettegve. – Ne akarjátok, hogy összecsináljam magam a
félelemtől… Krómra!… Most már mindegy. Megtörtént.
A verem pereme fölött Malac feje jelent meg.
– Konyak! – suttogta. – A gyűrű! Használd a gyűrűt!
Az éhes farkasok már veszedelmes közelségben keringtek előtte.
– És hogy használjam? – vinnyogott Konyak. – Gyömöszöljem le a torkukon… a fél
karommal együtt?
– Szorítsd erősen össze az ujjaidat, és sértően kacagj!
– Gondolod, a farkasok megsértődnek és duzzogva elvonulnak?
– Az egy varázsgyűrű! A királylány gyűrűje! Segíteni fog! Higgy nekem!
A farkasok hirtelen mozgásba lendültek.
Konyak az arca elé kapta a bal kezét, és úgy tartotta a gyűrűt, mintha büszkén
mutogatni akarná a fenevadaknak. És ugyanekkor harsányan, hisztérikusan felkacagott.
– Újra becsunyiztam!
A farkasok elrugaszkodtak a talajtól, és a levegőben úsztak feléje. Veszedelmes
agyaraik szinte már a torka közelében villogtak…
Ám az utolsó pillanatban a farkasok irányt változtattak a levegőben; egymásnak
ütköztek, a földre hullottak, és farkukat behúzva, szűkölve menekültek vissza a sötétség
védelmébe.
Konyak csak percek múlva bírta abbahagyni a remegést.
– Miféle… csodálatos gyűrű ez? – hörögte még mindig meg–megborzongva.
– A királylány szüzességvédő varázsgyűrűje – magyarázta Malac. – Rettegést bocsát
minden hímre, amely ártó szándékkal közelít a viselője felé. Na, mit gondolsz, miért nem
jött össze a dolog már réges–rég Jacknek?… És mit gondolsz, miért dobta el az a kis liba
olyan messzire, amennyire csak tudta?
Konyak még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől.
– És ezek a farkasok…
– Hím mindegyik. Szerencséd volt. Nincs közöttük nőstény.

Másnap reggel, amikor a veremtakarító rabszolgák odaérkeztek, hogy összeszedjék a
maradványokat, nagyon elcsodálkoztak. Konyak ugyanis ott állt a verem közepén csípőre
tett kézzel, és a földön kushadó farkasokat gyakorlatoztatta:
– Ül!… Fekszik!… Ül!… Körbe–körbe kergeti saját farkát!… Mondom: saját farkát!…
Eh, ostoba állatok!
Gülü harcosok kirángatták, és magukkal vitték a veremmester elé. Az hitetlenkedve
mérte végig.
– Ki vagy te, hogy dacolni tudtál kiéheztetett, vad farkasaimmal?
– Én nem akárki vagyok – kezdte Konyak, és büszkén kidüllesztette a mellkasát. – Ha
tudni akarjátok én vagyok az erős és félelmetes, rettegett harcos…
– Csita a neve – kotyogott közbe egy nyápic veremőr. – Az Anális Kanálisban vetkőzik
és ölben táncol…
– A nevem Konyak. És az csak átmeneti állás volt. Nem igazán tetszett. Ha tudnátok
esetleg valami jobb munkát…
– Konyak? Ez valami gall név? Ki a fene vagy te?
– Kovács Konyak. Hüméria havas hegyei közt láttam meg a napvilágot, s a napvilág
engem. Állítólag mindketten elborzadtunk. Apám patkolókovács volt, ám nemrégiben
módosította szakmáját: elpatkoló kovácsra. Anyám először özvegy lett, majd hirtelen
néhai. Így tehát árva vagyok, következésképp félelmetes.
A veremmester körbejárta.
– Szóval túlélted a farkasokat – fontolgatta. – Mit gondolsz, el tudnál bánni egy
medvével?
– Nos, a medve… azt inkább kihagynám.
– Jó, akkor legyen oroszlán – vont vállat a veremmester. Az embereihez fordult. – Most
vigyétek el, etessétek meg, és mossátok le róla ezt az undorító bűzt! Fel nem foghatom,
hogy lehet ember ennyire irtózatosan büdös, még ha történetesen barbár is az illető… Na
mindegy. Holnap az arénában megmérkőzöl egy oroszlánnal!
– Nem lehetnék inkább jegyszedő?

A nagy összecsapásra a gülü város kellős közepén vájt veremarénában került sor.
Konyak kezébe dárdát nyomtak, s egy két méternél is magasabb, szigonyos néger harcos
társaságában a verem szélénél kellett várakozniuk, amíg a küzdőtéren az előcsatározások
folytak.
– Öltél már oroszlánt? – érdeklődött Konyak hanyagul a fekete bőrű fickótól. –
Gondolod, el tudsz bánni vele?
A néger megrázta irdatlan öklét Konyak arca előtt.
– Kintekunta szigonyozódik meg mindkettő oroszlán… aztán ölni meg nyápic fehér
tapló… Kintekunta lenni bajnok!
Konyak gyanakodva pislogott.
– Te nevezel taplónak engem? Hiszen még értelmesen beszélni sem tudsz!
A néger dühösen felordított, és a mellét döngetve összecsattintotta hegyesre reszelt
fogait a barbár arca előtt.
Konyak ott menten berötyizett ijedtében.
– Króm retkes valagára! – sziszegte dühösen. – És Vanádiuméra is! Ez a nap is jól
kezdődik!
Eközben az arénában vad előcsatározások zajlottak, amelyek arra hivatottak, hogy
bemelegítsék a nézőket a nap fő műsorszámára: az oroszlánozásra.
Aztán eljött az ő idejük. Konyakot és a feketét berángatták a verembe, s a másik
oldalról felhúzták a rácsokat: két kiéheztetett oroszlánt engedtek be. Egy bozontos sőrényű
hímet és egy karcsú nőstényt.
Konyak az első pillanatban megpróbált elbújni a fekete harcos háta mögé, de miután a
veremmester szavára a gyávaölő íjászok célba vették őt az íjukkal, jobb belátásra tért.
– Tied a nőstény! – súgta a feketének. – A hímmel elbánok én!
A fekete azonban elég önhitt volt ahhoz, hogy mindkét vadat egymaga akarja elejteni.
Vérfagyasztó harci bömböléssel rontott rá a két oroszlánra. A nőstényt sikerült
felnyársalnia a szigonyával, ám e pillanatban a hím oldalba kapta, s pillanatokkal később
már szakadó hús cuppanása és összezúzott csontok recsegése hallatszott.
Aztán, miközben a felnyársalt nőstény és a fekete harcos békés egyetértésben kilehelték
a lelküket, a hím oroszlán minden átmenet nélkül Konyak felé iramodott.
– Gyere csak! – sikoltotta megrettenve a barbár, és magasba emelte gyűrűs kezét. Aztán
erőltetetten felkacagott. – Gyere, te állat!
Az oroszlán elbizonytalanodott, lefékezte futását, és szemét villogtatva, agyarait
csattogtatva leste leendő prédáját. Konyak azonban egy sarokba szorított hiéna vadságával
kacagott és bűzölgött. Bízva a gyűrűje varázserejében, remegő lábakkal tett egy lépést
előre.
Az oroszlán idegesen rázta a fejét, aztán meghátrált. A nézőközönség értetlenül üvöltött.
Mivel Konyak nem akarta, hogy még jobban gyanút fogjanak, leküzdötte heveny
hányingerét, és dárdáját béna módon előreszegezve rárontott a vadra. Az oroszlán
bizonytalanul menekült előle. Konyak üldözte. Aztán a kellő pillanatban úgy végbélen
döfte, hogy szerencsétlen fenevad felordított fájdalmában.
A tébolyultan kacagó Konyak ekkora azonban már megittasult a vérszagtól és a
diadalmámortól. Döfte, szúrta, harapta, rugdosta szerencsétlen állatot, és végül egy végső
döféssel kifordította a belét.
Az oroszlán utolsókat rúgott…
…és a vigyázatlanul közelhajló Konyak fájdalmas szopránüvöltéssel görnyedt össze.
Ez a kis közjáték azonban már nem változtatott a küzdelem végkimenetelén. Az
arénában két oroszlán meg egy fekete harcos teteme hevert a padlón, s fölöttük ott térdelt
a győztes, könnyezve, a lágyékát szorongatva és nyafogó hangokat hallatva.
A közönség őrjöngött. A nők virágokat dobáltak be a győztesnek, a férfiak pedig
színesre pingált, diónyi kavicsokat. Ezen utóbbiak úgy kopogtak Konyak fején és testén,
akár a jégeső.
A barbár először jajgatott a fájdalomtól, aztán ordított a dühtől. Ismét magasba emelte
gyűrűs kezét, és vadul felkacagott.
– Állj! Legyen itt vége a szórakozásnak! – Körülnézett. – Az vesse rám az első követ,
aki nem fél, hogy pofán vágom!
Durr!
Érkezett az első kő, aztán nagy hirtelenjében legalább két tucat.
A szűzvédő gyűrű varázsereje azonban hatott: a rettegés hullámai eljutottak mindazon
hímeknek, aki ártó szándékkal közeledtek a gyűrű viselőjéhez…
Az ismételten megdobált barbár vicsorogva menekült a kőzápor elől. Ám a külső
szemlélők ebből azt látták, hogy a fogát csattogtató barbár összevissza rohangál az
arénában, mintha neki akarna támadni mindazoknak, akik dobálják. És ezen rohamai oly
félelmetesnek bizonyultak, hogy a meggondolatlan dobálódzók sikoltva menekültek a
küzdőtérről, és lökdösődve rohantak a kijárat felé.
A kőzápor perceken belül abbamaradt, és elismerő taps csattant fel. A közönség felállva
ünnepelte új bajnokát.
A barbár rádöbbent, hogy megnyerte magának ezt a menetet, és hajlongva, szélesen
mosolyogva ünnepeltette magát.
– Konyak vagyok! – ordította. – Konyak, az új bajnok!
A veremmester lerohant mellé, hogy ő is részesüljön a sikerből, és miközben a vállát
ölelgetve ő is diadalmasan integetett, Konyak fülébe súgta.
– Kéne neked valami illő előnév! A Konyak önmagában túl szimpla, nem gondolod?
 – És ahhoz mit szólsz, hogy Kovács Konyak?
A veremmester a képébe röhögött, aztán ordítva csendet kért a közönségtől.
– Ünnepeljétek a győztest, az arénák új bajnokát, kinek neve: Konyak, az
Oroszlánszagú!


 5. A SZÖKŐÉVEK HAVA
avagy jobb későn, mint még később

Tudod–e, ó herceg… hogy mit is akartam mondani?
Ano Mínusz

Konyak, az Oroszlánszagú fogalommá vált Gülündában, s első diadala után a sorsa egy
csapásra megváltozott. Bár rabszolga maradt, külön cellát kapott, jó ételeket szolgáltak fel
neki, és a többiekhez képest aránylag kényelemben élhetett.
Az első héten minden napra jutott egy küzdelem. Kezdetben főként állatokkal
párosították össze – medvékkel, farkasokkal, leopárdokkal és vadszamarakkal –, ám
miután a varázsgyűrűnek köszönhetően nem akadt legyőzője az állatok között, s az
állatállományt alaposan megritkította, válogatott harcosokat és brutális gyilkosokat
küldtek ellene. Konyak a gyűrű mágiája révén sorra alázta meg valamennyit, és akinek
nem tetszett a pofája – vagy tiszteletlenül merészelt rávigyorogni – azt lándzsahegyre
tűzte.
A férfiak ellen kiválóan szuperált a gyűrű, azt pedig már az első győzelmei után
megengedhette magának, hogy sztárallűrjei legyenek. Egyik legelső kikötése az volt, hogy
nők és nőstények ellen sohasem harcol.
– Az én istenem, Króm a harcot a férfiaknak találta ki. Én azt vallom, hogy aki nő ellen
fegyvert fog, az Króm akaratával szegül szembe.
A hónap végére ő lett a gülündai közönség első számú sztárja. Róla zengték dalaikat,
keresték a kedvét, a legszebb nőket kötözték az ágyához, és majdnem olyan respektussal
néztek fel rá, mint egy szabad gülü harcosra.
Bármerre járt, elismeréssel súgtak össze a háta mögött:
– Nézzétek, ott megy Konyak, az Oroszlánszagú!
–Mit gondoltok, vajon most is tele van a gatyája?
Á, dehogy! Hát, nem tudod, hogy csak a küzdelmek közben csinálja össze magát? De
nem ám a félelemtől…! Ez is hozzátartozik a taktikájához!
– Milyen ronda! Milyen kis nyápic! Milyen béna kinézetű… és mégis ő a legnagyobb
harcos, aki vért ontott az arénában!
– És ahogy a dárdával bánik! Kacajra ingerlő! Első pillantásra azt hihetnénk, hogy tök
béna, és szinte várjuk, hogy tökön szúrja magát saját fegyverével… de ez is csak taktika!
Valójában kiváló dárdás!
 Miközben teltek a hetek, hónapok, Konyaknak egyre kevesebb kihívója akadt.
Megfogyatkozott azoknak a száma, akik úgy döntöttek, hogy megunták az életüket. Néha
volt olyan hónap, amikorra már csak egy fellépés jutott. És ezt részben ő intézte el
magának. Ugyanis mint elismert profi gladiátor megalakította a Hivatásos Arénaharcosok
Profi Ligáját, és Malac segítségével megalkotta a ligaszabályokat. Ezek egyike volt, hogy
a bajnoki címért csakis az hívhatja ki a mindenkori bajnokot, aki előzőleg három viadalból
épen és sértetlenül, a legcsekélyebb vérveszteség nélkül került ki.
Mivel a közönség imádta a vért, s a küzdő felek többsége ajánlatosnak látta kiszolgálni
a közönség igényét, viszonylag kevésszer fordult elő az, hogy valaki vér nélkül kerüljön ki
egy viadalból. Háromból pedig végképp nem.
Ennek ellenére persze nem bújhatott ki teljes mértékig a küzdelmek alól; néha, ha úgy
hozta a kedve, hogy megleckéztessen valakit, elfogadta a kihívást a szigorú szabályok
ellenére is. És győzött, egyre csak győzött. Úgy játszadozott ellenfeleivel, mint macska az
egérrel.
Ráérő idejében pedig nem csinált egyebet, mint az ágyán heverészett, régi fóliánsokat
olvasgatott, válogatott finomságokat eszegetett, bódító italokat szürcsölgetett,
díszvendégként páváskodott tekintélyes gülündai családok születésnapi partijain vagy
éppen verseket írogatott. Ez utóbbit persze csak nagy titokban művelte, mivel ha ez
kitudódik, jelentősen rontotta volna a róla kialakult imázst.
Négy év telt el így, boldog semmittevésben. Ezek közül egy szökőév volt. {12 A
rabszolgák kétharmada megszökött ekkor. A gülündaiak meg persze egyenként
levadászták és újra rabszolgasorba vetették azokat, akiket nem öltek meg. Általános
véleményként alakult ki, hogy ez szuper év volt!} És a negyedik év végére egy új bajnok
ütötte fel fejét az arénában. Mások fejét pedig le.
Konan volt ő, Konyak ikerbátyja.
Konan, aki serdülőkorának legszebb éveit a körhinta hajtórúdjához láncolva töltötte,
úgy megvastagodott combban és bicepszben, mintha nem is egy, hanem két ikerbátyó
rejtőzne a feszes bőr alatt. Sohasem volt olyan nyiszlett kölyök, mint az öccse, ám az
elmúlt évek csak még inkább kidomborították külseje brutalitását. Olyan férfivá serdült,
akit bármely vaskenyér gyártó vállalat szívesen felvett volna péknek. {13 Értsd:
vasgyúrónak.}
Konant a körhintás fazon menedzselte. Nem csupán a testét edzette meg a hajnaltól
éjszakáig tartó kerékforgatással, de a lelkét is megkeményítette apró gonoszkodásaival.
Aztán amikor eldöntötte, hogy gladiátort farag belőle, több túlélő tanfolyamra is beíratta, s
keleti harcművészekhez küldte, hogy elsajátítsa a legrafináltabb vívási technikákat.
Amikor Konan visszatért a távol–keletről, sorra győzte le minden ellenfelét, és diadalmas
harci üvöltése egyre gyakrabban reszkettette meg az aréna levegőjét.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
 – Én tanítottam meg üvölteni – büszkélkedett ilyenkor Konyak.
– Böööö–őőőőő–ööööööö–őőőőőőöőőőöőőőőőőőő!
– Ejha! Még cifrázza is! Nem semmi, mi? Megérte keleti bölcseknél taníttatni!
És egy napon eljött az az idő, amikor Konan elküldte segédeit, hogy kihívják számára
öccsét, Oroszlánszagú Konyakot a bajnoki címért. És Konyak, rövid habozást követően,
elfogadta.
A hatalmasnak ígérkező küzdelemre már elővételben elkelt az összes jegy, sőt, az
élelmes veremmester parancsára még az aréna külső kerületén is pótszékeket és
padsorokat helyeztek el.
A veremmester valóságos gálaműsort szervezett a nagy eseményre, amelyre a környező
városokból és falvakból is Gülündába özönlöttek az érdeklődők.
A nézőtér már a félmeztelen pompon–fiúk bemutatójára zsúfolásig megtelt. Aztán
persze a kevésbé ismert gladiátorok előcsatározására félig kiürült a stadion, köszönhetően
annak, hogy a pompon–fiúk a szomszédos bárban, az Anális Kanálisban is felléptek. Ám a
fő műsorszámra, a bajnoki címet eldöntő összecsapásra a széksorok újra megteltek.
A veremmester alig bírta túlkiabálni a tízezerszám eladott szotyolászacskók csörgését.
Szotyola ugyanis nem volt a zacskókban, és az egyre hevesebb turkálások nagy zörgéssel
jártak.
– Mélyen tisztelt nagyérdemű! – jelentette be a veremmester. – Most pedig, e pár
jelentéktelen kis mészárlásocska után, tanúi lehetnek a bajnoki címért folyó nagy
küzdelemnek! A kihívó: Konan, az Oroszlán.
Konan döngő léptekkel vonult be az aréna északi kapuján. Nem viselt fegyvert, s ruha
gyanánt is csupán egy ágyékkötő dudorodott rajta.
Óriási éljenzés fogadta. Úgy tűnt, a jelenlévők többsége rá tette a pénzét a bukiknál.
A veremmester kivárta, amíg elcsitul a hangzavar, aztán a déli kapu felé intett:
– És íme a bajnoki cím jelenlegi védője: Konyak, az Oroszlánszagú!
Elképzelni sem lehet azt a hatalmas őrjöngést, amely ekkor kitört a nézőtéren.
Néhányuknak csak most jutott eszébe, hogy elfelejtett orrcsiptetőt hozni magával.
Márpedig ha Konyak elkezd bűzölögni, orrtüsző orrtüszőn nem marad…
– A győztes – folytatta a veremmester – jutalmul elnyeri szabadságát. A vesztes pedig…
– Fuuuuuuj!
– Nos, igen. A vesztesnek annyi. A küzdelem halálig megy. Vagy ha a legyőzött fél
véletlenül életben marad, az arra kijelölt bírói testület fogja majd eldönteni, mily
halálnemmel teszünk pontot a küzdelem végére.
 A veremmester a sípjába fújt, és a két küzdőfél a terem közepére masírozott. A
gondosan megkomponált protokoll szerint most tíz percen keresztül farkasszemet kellett
nézniük egymással. Fintorogni persze nem volt szabad.
– Figyelj, bátyó – kezdte Konyak. – Nem foglak megölni, de neked mindenképpen
annyi. Azt javaslom, hogy a küzdelem után használd ki a nagy kavarodást, amíg mindenki
engem ünnepel, és szökj el a büdös francba! Úgy talán megúszhatod.
– Én leszek a bajnok – mordult rá Konan. – Te pedig hulla.
– Ne dühíts! – dörmögte békülékenyen Konyak. – Mert ha ilyeneket mondasz, a végén
még eszembe jut, hogy ki volt az, aki kiverte az összes tejfogamat, és lehet, hogy fűteni
kezd a revans lehetősége…
– Kicsinállak, te nyüzüge!
– No de, Konan! Az öcséd vagyok!
– Mindig is egyke szerettem volna lenni. Épp eleget szégyenkeztem már miattad, te
gyáva patkány!
Konyak teleszívta a mellkasát.
– Szóval így állunk?!
– Állni csak én fogok. Te pedig dőlsz, amint megcsaplak!
– Jól meggondoltad?
Konan a homlokát ráncolta.
– Mi az, hogy „meggondolni”?
A veremmester elégedetten lépett közéjük.
– Elég a kakaskodásból, fiatalok! Készüljetek az igazi küzdelemre! Ám azelőtt, ha
lehetne, fejtsétek ki mindketten–az ars poeticátokat!
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Ez szépen hangzott – ismerte el Konyak. – Ám ha engem kérdeztek, elárulom, engem
mi motivál leginkább az életben: a költészet.
– Fújjj! – A közönség egy emberként harsogott, és csúnyákat mutogatott neki.
Konyak rosszkedvűen tette hozzá:
– No és persze a végtelen sztyeppe. Egy jó ló. Süvítő szél. Egy sólyom az alkarodon.
Értitek? Nincs jobb annál, mint amikor vágtatsz a végtelen sztyeppén egy remek paripán, s
miközben a talpad alatt balladákat fütyöl a szél, egy rohadék sólyom a csuklódba vájja a
karmait!
– Fújjjj!
 Konyak csodálkozva nézett körül.
– Azt hittem, ez a helyes válasz!
A veremmester Konanhoz fordult.
– Mondd meg te, barbár, mi a legjobb az életben!
– Bőőőőőőőőőőőőőöőőőőőőőőőőő!
Konyak gúnyosan röhögött.
– Na, melyikünk válasza tetszik jobban, barmok?
A nézők viharos tapssal, felállva ünnepelték Konant. Konyak csüggedten rázta a fejét.
– És ha én azt mondanám, hogy… ööö… nincs jobb dolog, mint az ellenfél hörgése,
koponyacsontok recsegése, halálsikolyok dobhártyaszaggató rezgése?
– Fújjjj!
Konyak nagyon csodálkozott.
– Hát ezeknek nem lehet a kedvükre tenni?
A veremmester ismét megbökte Konant.
– Mondj te is valamit, barbár!
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
Nagy éljenzés tört ki. Mindenki Konant ünnepelte.
– Jól van – somolygott Konyak enyhe megvetéssel. – Majd fogtok ti még engem
éljenezni!
– Fújjjjj!
A procedúra szerint a küzdő feleknek kezet kellett fogniuk az összecsapás előtt, és
sportszerű, buzdító szavakkal illetniük egymást. {14 Ezt a szabályt is Konyak alkotta meg
a Liga alapító okiratában.}
Konyak a kezét nyújtotta.
– Győzzön a jobbik! Kösd fel a gatyád, bátyókám, mert most mindjárt olyat kapsz, hogy
a két füled négyfelé áll majd!
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
– Igazán beírathattak volna egy retorika tanfolyamra is! Bár gyanítom, az ábécénél
kellene kezdeni a dolgokat.
Keményen kezet fogtak, de a veremmester időben szétválasztotta őket, mielőtt kárt
tettek volna egymás ujjaiban. Aztán gongszó hallatszott, és kezdetét vette a küzdelem…
 –
Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő
Konan ökölbe szorított kézzel rontott szintén fegyvertelen öccsére.
Konyak megvárta, amíg a bátyja egészen közel ér, aztán rutinszerűen a magasba emelte
a kezét, és összeszorítva az ujjait hiénaszerűen felkacagott. {15 A bűzölgést az elmúlt
évben már teljesen elhagyta. Csupán nagy ritkán alkalmazta – hogy ne rombolja az
imázsát.}
– Majd mindjárt megtudod, mi bő és mi nem bő…
Konan azonban rendületlenül jött tovább.
Konyaknak még épp annyi ideje volt, hogy saját kezére pillantson, mielőtt az izmos test
nekicsapódott, és ledöntötte a lábáról. Bár nézni már nem igazán maradt ideje, annyit azért
meg tudott állapítani, hogy nem csillog aranygyűrű az ujján.
Mielőtt folytathatta volna észrevételeinek sorát, a bátyja átölelte medvekarjaival, a
magasba emelte, és úgy csapta földhöz, hogy szinte a teljes aréna beleremegett.
Az ő ujján csillogott a királylány arany varázsgyűrűje. Valószínűleg kézfogáskor
húzhatta le Konyak ujjairól álnok módon.
Konyak elterült a porondon, és még mielőtt eszméletét vesztette volna, igyekezett
lereagálni a helyzetet:
– Elég! Elég! Feladom! Te győztél! Megadom magam!
Konan azonban nem elégedett meg ennyivel. Vadul felbőgött, aztán a porondon
elhelyezett széksorokon áttörve szánt szándékkal nekirohant az aréna ruganyos
oldalfalának. Onnan visszapattant, a levegőben úszott, és oly iszonyatos erővel seggelt rá
az épp feltápászkodási gondokkal küszködő öccse hátára, hogy annak még a fülén és a
lábujja körmén keresztül is sivítva távozott a tüdejéből kipréselt levegő.
– Nyekk! – mondta.
Konan azonban ennyivel még nem fejezte be. Ismét felnyalábolta tehetetlen öccsét, a
magasba emelte, és újra meg újra a porondhoz csapta.
Hogy hányszor ismételte meg ezt a műveletet, azt Konyak sohasem tudta meg; lévén,
hogy már az első becsapódáskor elájult.

Arra tért magához, hogy pofozgatják.
– Ó, mami motyogta. – Esküszöm, nem én ettem ki a mézet a lepényből!
Kapott egy jókora pofont, amúgy férfias csattanással. Erre megrázkódott, és kinyitotta a
szemét. Egy ismerős arcot látott föléje hajolni.
 – Furulyázó Pimpi?
– Szólíts a művésznevemen!
– Malac?
– Nem, dehogy! Az a régi becenevem. A művész nevem immár: Szexi Tündibüdi.
– Tündibüdi?
– Kezdetben „Tündibündi” volt, de lévén, hogy az Oroszlánszagú hőst szolgáltam,
megváltoztatták.
Konyak csak lassan ocsúdott. Arra hamar rájött, hogy már nem az aréna porondján
fekszik, mivelhogy az a valami, amin feküdt, határozottan mozgott és imbolygott alatta.
– Hol vagyok? – nyögte.
– A rabomobilban.
– Mi a fene az?
– Négylovas, megvasalt szekér, amely rabszállításra szolgál ezen a környéken.
Konyak pislogott.
– Ez valami… ostoba vicc? Én Oroszlánszagú Konyak vagyok, az Arénák Bajnoka.
– Immár nem. Bár a szagod még mindig eléggé oroszlános, ezt elismerem, de a bajnoki
címet elhódította tőled a bátyád.
– Konan?
– Miért, több bátyád is van?
Konyak zavartan rázta a fejét. Csak most tisztult ki a szeme előtt a kép. Egy rácsos
szekér belsejében ült, negyedmagával. Rajta és Malacon kívül még egy rendkívül vaskos
és testes, fekete férfi üldögélt a közelében, meg egy kezeslábast viselő, körszakállas, fehér
férfi. A körszakáll teljesen körbevette a fejét; az állán kezdődött, és a tarkóján végződött.
A rácsokon túl, a bakon a kocsis mellett két láncinges, felfegyverzett smasszer
terpeszkedett.
– Mi történt? – nyögte Konyak.
Legnagyobb meglepetésére Malac helyett a körszakállas válaszolt.
– A nevem Dr. Richard Kimble – motyogta a fickó. – Orvos vagyok. Patológus.
– Patkológus? – csillant fel Konyak szeme. – Szóval lódoktor? Rokon szakma. Apám is
patkolókovács volt.
– Nekem megölték a feleségemet. Épp egy patkolókovács boncolásából tértem haza…
Zajt hallottam az emeletről. A feleségem már vérben úszott. Elmerült, mint a nyeletlen
fejsze. Közben a nevemet sikoltozta. Emiatt később a szomszédok azt vallották, hogy én
öltem meg… Pedig nem! Míg ő haldoklott, én egy félkezű férfival birkóztam.
– Undorító! – jegyezte meg a háttérből a néger. – Ricsi, te asszonygyilkos!
– De valójában nem fél keze volt – folytatta a körszakállas. – Hanem műkeze.
Olyasfajta fából kifaragott intelligens protézis, mint amilyet Króm isten viselt egykor…
no persze ő fémből.
Konyak bután nézett a fickóra.
– Hogy jön ide Króm?
– Sehogy. Mi megyünk hozzá hamarosan.
– Úgy érted – mérlegelte Konyak –, hogy minket most Krómhoz visznek ebben a
szekérben?
– Nem, dehogy. Minket halálra ítéltek, és most egy Fakíró nevezetű varázslóhoz
visznek, hogy végrehajtsa rajtunk az ítéletet.
– El fog varázsolni bennünket?
– Úgy bizony. Egy „villamosszék” nevezetű varázslatot talált ki számunkra.
Konyak ezt nem értette.
– Villamosszék? Az meg mi?
– Fakíró találmánya: egy szék, amely „sínek”–nek nevezett vasból készült pályán siklik,
és csilingel a kanyarban.
– A’zannyát! Ez elég félelmetesen hangzik!
– Ne tudd meg, haver! Ha kisiklik, nekünk annyi!
Egy darabig mindannyian hallgattak, s eközben a szekér vidáman döcögött velük kelet
felé.
– Malac! – nyögte egy idő múltán Konyak. Hogy kerültem én ide?
A szólított vállat vont.
– Vesztettél. A bátyád legyőzött. A győztes elnyerte szabadságát. A vesztest pedig
halálra ítélték.
– De tegnap még ünnepelt bajnok voltam?
– Tegnap? – kuncogott Malac. – Talán inkább két hete. Ennyi időn át hevertél kómában
ugyanis.
– Kómában? – képedt el Konyak. – És úgy ítéltek halálra, hogy közben nem voltam
magamnál?
 – Ahogy mondod.
Konyak hunyorgott.
– Nem törvénytelen ez?
– Egy kicsit.
– Akkor az alkotmánybírósághoz fordulok.
A néger reccsent rá a háta mögül:
– Te csak ne nagyon forgolódj, amikor akció van!
– Akció??
– Megpróbálunk kiszabadulni, mielőtt a varázslóhoz érnénk – magyarázta Malac.
– Kiszabadulni? – csodálkozott Konyak. – A rácsokat vasból kovácsolták. Kijutni
lehetetlen!
– Nyugi! – mosolygott Malac. – A múltkor sikerült lenyelnem egy drágakövekkel
kirakott aranyráspolyt. Mindössze ennyi a dolgom, hogy felböfögöm a gyomorbéli
kincseskamrámból, elráspolyozzuk a rácsokat, és óvatosan elszivárgunk.
Mielőtt Konyak észrevételezhette volna a felvázolt terv esetleges gyenge pontjait,
Malac máris akcióba kezdett. Megpróbálta felböfögni a ráspolyt, ám ez nem ment túl
könnyen.
– A francba! – mormolta idegesen. – Amikor még tündér voltam, sokkal egyszerűbb
volt minden! Most látom csak, mily sanyarú a halandók élete!
Addig erőlködött, míg a ráspoly feljött a torka közepéig. Ott azonban megakadt, akár
egy cápaszálka, és se előre, se hátra nem mozdult. Malac fuldoklani kezdett; a száját
fehéres hab verte ki.
Iszonyatos hangokat adott ki magából. Vergődött, görcsök közt dobálta magát.
– Smasszerek! – ordította Kimble. – Gyorsan! Az egyik rab haldoklik! Segítsenek rajta!
Malac már lélegezni is alig bírt. Az aranyráspoly megakadt a torkában, és a nyelőcsövét
reszelte.
– Segítség! – hörögte Malac reszelős hangon. – Segítség!
A kocsis nem állította meg a szekeret, de a két smaszszer menet közben is be tudott
mászni a rabtérbe. Mindketten kézi nyílpuskát tartottak maguk elé.
– Na, hol a kis beteg? – kérdezték érdeklődve.
– Ott fetreng a lábuknál!
A smasszerek tíz percen át egymás fülébe sugdosva tanácskoztak. Aztán egy igen
szavazat és egy tartózkodás mellett döntöttek.
 – Kimble! Te orvos vagy! Vizsgáld meg!
A körszakállas vállat vont.
– Még nem halt meg.
– Miért kellene meghalnia?
– Mint említettem, patológus vagyok.
– Hát az meg miféle orvos? Hullákat patkol?
– Nem, dehogy – röhögött a másik. – Elpatkol.
A szekér épp egy göröngyös terepen haladt, és igencsak zötyögött. A ráspoly
megmozdult a belilult Malac torkán, és ahogy az ifjú ex–tündér erőlködve megpróbálta
kiköhögni, a szerszám kirepült a szájából, és egyenesen belefúródott a közelebb álló
rabkísérő gyomrába. Az menten összegörnyedt, és hányni kezdett.
A társa aggódva hajolt oda hozzá.
– Valami rosszat ettél?
Eközben a bakon ülő kocsis észlelte a bajt, és felrikkantott:
– Akkurva életbe!
Az ép smasszer dühösen fordult feléje.
– Te csak vezess, ne káromkodj!
A szekér épp ekkor nagyot döccent, és a smasszer ujja megrándult a nyílpuskája elsütő
billentyűjén. A szögletes hegyű nyílvessző kiröppent, süvítve szelte át a levegőt, és
tollvégig belefúródott a kocsis tarkójába. A fickó előre bukott, és estében oldalra rántotta a
lovak gyeplőjét.
A lovak felborultak a hirtelen rántástól, és ahogy nyihogva lebucskáztak a meredek
domboldalon, az istrángnál fogva magukkal rántották a raboszekeret is. A szekér felborult,
és négyet–ötöt–tizennyolcat bucskázva legurult a domboldalon.
Konyak úgy érezte magát, mint annakidején Fehérmáyú Maya karjai közt. A gyomra
felfordult a pörgéstől, orrszőrei elszántan meredtek felfelé.
– Vigyázz!
– Ki vigyázzon? És mire?
A szekér végül leért a domb aljára, és valami furcsa, fémes dolgon állapodott meg.
Olyan volt, mintha két vékony tetőgerendát fektettek volna le egymás mellé. Csak éppen
ez vasból volt.
– Hát az meg…
– Fakíró sínútja! – kiáltotta a sebesületlen smasszer.
 – Ezek szerint sínen vagyunk?
Éktelen világosság hasított a szemükbe. Egy szék közeledett feléjük nagy sebességgel a
sínen. A székben egy lángoló ember ült; tőle származott a fény.
– Fakíró az! – sikoltotta a smasszer. – Most teszteli a villamosszéket!… És nem tud
megállni! Belénk fog rohanni!
A smasszer vakmerő vetődéssel kiugrott a megfeneklett szekér egyik ablakán. Malac és
a néger rab habozás nélkül követték.
A villamosszék, s rajta a figyelmeztetően sivító, lángoló varázsló gyors ütemben
közeledett.
Konyak nem vesztegette az időt. Az ablaknyílás felé szökkent. A körszakállas azonban
megragadta a kezét.
– Segíts!
– Dehogy, haver! A menekülés ki–ki alapon működik!
– A sebesültet! Segíts kituszkolni!
Konyak elképedt.
– Hülye vagy? Ez egyrohadék smasszer!
– Ám a gyomrában van a ráspoly, az egyetlen eszköz, amivel elreszelhetjük a
bilincseinket!
Konyak a sivítva közeledő fényességre pillantott, aztán megragadta a sebesültet, és ő
meg a körszakállas egyesült erővel kilökték a fickót a szekérből.
– Hé te… nem lett volna elég kirántani a gyomrából a ráspolyt, őt meg itt hagyni?
– Ne dumálj! Ugorj!
Konyak kipréselte magát az ablaknyíláson. Épp abban a pillanatban, amikor
elrugaszkodott, a lángoló és figyelmeztetően csilingelő villamosszék telibe kapta a sínen
keresztben heverő szekeret, és csikorogva tolni kezdte maga előtt. Épp abba az irányba,
ahol Konyak próbálta helyrepofozni magát.
Amikor az ifjú barbár észlelte a veszélyt teljes erejéből rohanni próbált. Ám mivel a két
lábát láncok fogták össze, csak totyogni tudott, mint egy hasmenéses pingvin.
A lángoló villamosszék pedig nagy sebességgel tolta feléje a felborult szekeret.
Konyak az utolsó pillanatban oldalra vetette magát, és a lángoló alkotmány tovazúgott
mellette.
– Ó, magasságos Krómisten!
Úgy tervezte, hogy most egy hétig fel sem kel e kényelmes pozíciójából, ám ekkor egy
fekete kézpár megragadta, és felrántotta egy kisebb dombocska tetejére.
– Köszönöm neked, Króm!
Az istene helyett azonban egy szurtos fekete ábrázat bámult a képébe.
– Elhoztad a ráspolyt?
– Nem, de…
– Akkor tűnés vissza érte!
Konyak botladozva, totyogva mászott le a sebesülthöz, és fél perccel később kirántotta
a gyomrából a drágakövekkel kirakott aranyráspolyt.
– El fog vérezni – jegyezte meg mellette a körszakállas. – De lehet, hogy előtte
tetanuszt kap.
Konyak vállat vont.
– De nem tőlem!
Félórával később mind a négy rab megszabadult a láncaitól.
A néger megropogtatta félelmetes izmait.
– Én délnek megyek! – jelentette ki. – Teszek rá, hogy ti merre szöktök, de válasszatok
másik irányt!
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani! – sziszegte a körszakállas. – Miért ő választja ki a
legelőnyösebb irányt?
– Mitől dél a legelőnyösebb? – tudakolta Konyak.
– Nyugatról jöttünk, arra tehát nem érdemes szökni. Keleten utadat állja az óceán,
északon pedig kurva hideg van. Az egyetlen jó irány a dél.
A fekete eliramodott.
– Aki utánam jön, kitöröm a nyakát…
Egy pillanat múltán eltűnt a bokrok között.
A patológus összevissza nézelődött.
– Mit szólnátok, ha mi együtt mennénk? Visszatérnénk nyugatra, és segítenétek nekem
megtalálni azt a félkarú embert, a feleségem gyilkosát.
– Csinálj, amit akarsz! – morogta Konyak. – De bennünket hagyj békén! Mi a saját
utunkat járjuk!
– Van egy olyan gyanúm – csikorgatta a fogát a patológus –, hogy hamarosan a kezem
alá kerültök. De akkor már hiába rimánkodtok, hogy legyek veletek kíméletes!
Aztán ő is eltűnt a bokrok között; nyugati irányba.
 – És most? – kérdezte Malac.
– Észak vagy kelet?
Konyak elvigyorodott.
– Mit szólnál inkább északnyugathoz?
– Egyenesen belefutunk a szökött rabokat üldöző bizottság karjaiba.
– De nem futunk!
– Hogy érted ezt?
– A lovak épségben maradtak. Lovagolni fogunk. Nem keltünk gyanút. Ezek
gyalogosan menekülő rabokat keresnek… mi pedig lovas nomádoknak álcázzuk majd
magunkat.

Nyugat–északnyugat felé vágtattak, és négy nappal később megpillantották a
Gülümandzsáró hegyet.
– Amögött van Gülünda – mormolta Konyak. – Azt most szépen elkerüljük. Mit is
mondtál, merre távozott a városból a bátyám?
– Amerről négy évvel ezelőtt idehoztak bennünket.
– Sejtettem, hogy vissza akar térni Hümériába. De erre ráfázik. Utánamegyünk,
utolérjük, és ellátjuk a baját.
Malac pislogott.
– Mitől vagy ennyire ideggubanc?
– Hogy mitől? – borzongott meg Konyak. – Az a szemét állat a viadal előtt lelopta az
ujjamról a királylány gyűrűjét.
– Na és aztán? Az már a múlt. Felejtsd el! Hiába is nyújtanál be óvást: bajnoki döntőt
nem szokás megismételni.
– Vissza kell kapnom a gyűrűt! – nyüszítette Konyak. – A gyűrű varázsereje nélkül
csupán félembernek érzem magam. Vagy inkább csak negyednek!

A Gülümandzsáró–hegy oldaláról szemügyre vették a füstölgő kéményeiről híres
Gülündát. Nem láttak semmi gyanúsat.
– Szerinted az a jól felszerelt csapat, a harci kutyákkal… vajon a szökött rabok
felkutatására indul?
– Valószínűleg értesülhettek a raboszekér felborulásáról, és megpróbálják levadászni a
túlélőket.
 Konyak elvigyorodott.
– Milyen szerencse, hogy manapság ilyen lassan terednek a hírek! Így minimum hat–hét
nap előnyünk van, de lehet, hogy még több is!
Malac bólintott.
– Mint ahogy a bátyádnak is velünk szemben.
Konyak a fogát csikorgatta.
– Csakhogy ő gyalog van, mi pedig e nemes paripa nyergében ülünk. Gyerünk! Utána!
Malac csodálkozott.
– Utána?… De merre?
Konyak zavarba jött.
– Hát… nos… Figyelj, te tündér vagy! Biztosan tudsz nyomokat olvasni!
– Csak emlékeztetnélek, hogy már nem vagyok tündér. És azt mindnyájan tudjuk, kinek
köszönhetően vesztettem el tündéri halhatatlanságomat. Ám ennek dacára, azt hiszem,
nyomolvasásra még most is képes vagyok.
– Akkor gyerünk! Olvass nyomokat!
Malac engedelmesen lesiklott a nyeregből, lehasalt a földre, és a nyomokat szemlélte.
Kisvártatva így szólt:
– Klippiti–klippiti…klippiti–klippiti…
Konyak nagyon csodálkozott.
– Mi?
– Csak a nyomokat olvasom. Dibb–dübb… dibb–dübb… dibb–dübb.
– Ez mit jelent?
– Egy súlyos állat járt erre. Valószínűleg medve. Olvassam tovább a nyomait? Hoppá,
itt négy lábra ereszkedett: dibb–debb–döbb–dübb… dibb–debb–döbb–dübb… Itt pedig
begyorsított! Hohó!… dibbdebbdöbbdübb… még begyorsított…
– Állj! – kiáltotta Konyak. – Elég a hülyeségből!
– Te mondtad, hogy olvassam a nyomokat!
– Jó, olvasd! De ne hangosan! Olvasd magadban! Nekem csak azt mondd el, hogy mit
tudtál meg!
Félóra múltán Malac izgatottságtól ragyogó képpel sietett a hegyoldalon napfürdőző
Konyak elé.
– Na, mondjam a legfrissebb híreket?
 – Megtudtál valamit?
Huhú, de még mennyi mindent! A hiénának új barátnője van… medveanyó egyik bocsa
elkószált… a róka megkergetett egy nyulat, de az hülyét csinált belőle…
Konyak teleszívta a tüdejét.
– Van egy olyan érzésem, hogy te próbálsz hülyét csinálni belőlem. De ha én kergetlek
meg téged, jobb ha kölcsönkéred a nyúltól a nyúlcipőt!
Malac sértődötten elhallgatott.
– Te mondtad, hogy olvassam a nyomokat! – motyogta aztán rezignáltan. – Én
megtettem.
– Jól van, jól van – vigasztalta a barbár. – De hadd mondjam meg, engem semmi sem
érdekel abból, ami a környékbeli állatokkal történt…
– Semmi? – kérdezte Malac csalódottan. – Még az sem, hogy egy kiéhezett farkas falka
portyázik a környéken, és jelenleg épp erre tartanak?
Mintegy végszóra, tutulás hangzott fel a távolból. Mi több, nem is olyan távolról.
– Lóra! – kiáltotta Konyak rémülten. – A gyűrű nélkül nem tudok elbánni velük!
Eszelős iramban vágtattak észak–északnyugat felé. A lovakat nem kellett biztatni;
megérezték a farkas szagot és úgy futottak, mint a nyúl. Néha még cikáztak is
oldalirányban.
A farkasok eleinte csak apró fekete pontoknak látszottak a láthatáron, ám percekkel
később már a fogaik közé tapadt húsfoszlányok liffegését is hallani lehetett.
– Rögtön utolérnek! – sikoltotta Malac. – Jóságos tündeanyám! Bár tudnék még
repülni!
A fennsíkon, amelyen menekültek egy magányos kőrakás tűnt fel. Olyan volt ez, mintha
égig érő óriások raktak volna nagy kupacba több tonnás köveket.
– Oda! – kiáltotta Konyak, és a kőkupac felé vágtatott.
Amikor elérte, egy pillanat alatt felugrott a lova hátára, onnan felkapaszkodott, majd
egy erős rántással, a kantár segítségével felrántotta maga mellé a lovat…
– Nos, igen.
Konyak, bármily bumfordi volt is az ábrázata, alapvetően barbárnak született, és igen
erős tudott ám lenni, amikor a félelem megacélozta izmait.
Kész csoda, hogy kegyetlen rántásával nem törte ki a lova nyakát. A szerencsétlen pára
úgy terült el mellette a kőhalom tetején, mintha egymásután háromszor nyargalta volna
körbe a földet pihenés nélkül.
 Egy pillanattal később már Malac is ott állt Konyak mellett, de ő túl gyenge volt ahhoz,
hogy felrántsa maga mellé a lovát. Ismét csak Konyaknak kellett kisegítenie. Azonban
amikor a második ló is felérkezett, Konyak a lendülettől hanyatt esett, és lebucskázott
valami sötét nyílásba.
– Króm félcolos, csigamenetes fém végbélnyílására! – szitkozódott, amikor a barlang
oldalának csapódott, és jó alaposan beverte a fejét.
Malac már zuhant is utána.
– Jövök!
– És a lovak? – sziszegte Konyak.
– Félnek lejönni ide.
A barbár rettegve bámult körül a sötétben.
– Van itt valami olyasmi, amitől… jobban kell félni, a farkasoktól?
Malac vállat vont.
– Fogalmam sincs.
– Akkor mitől félnek?
– Nyilván attól, hogy ha lejönnek ide, maguktól nem bírnak felkapaszkodni, és te fogod
felrángatni őket. Nem szeretnék kificamítani a nyakukat.
Konyak a homlokát ráncolta.
– Ezt meg te honnan tudod?
– No de, komám, attól, hogy ember lettem, még nem felejtettem el teljesen az állatok
nyelvét.
Konyak gyanakodva pillantott a cimborájára, aztán kilesett a résen, amin át legurultak a
mélybe. Úgy tűnt, odakint minden a legnagyobb rendben van. A farkasok nem bírtak
felkapaszkodni a meredek köveken, azokat pedig, amelyek megpróbáltak felszökkenni, a
lovak halálmegvető patarúgásokkal zúdították vissza.
Konyak visszaereszkedett a föld alatti üreg belsejébe, és amikor a szeme hozzászokott a
sötétséghez, valami érdekeset látott. Malac egy rothadó csontváz kezét tartotta a feje
fölött, és a szájába vette a félig elporladt ujjakat.
– Fújj – kiáltotta Konyak. – Mi a fenét művelsz?!
A hangos kiáltás keltette rezgésektől a csontváz porladozó gerince összeomlott, és a
penészes ruhafoszlányoktól lepett bordák Malac lába elé hullottak. Míg ugyanekkor a kéz
egyik ujjcsontja levált, és belepottyant a kis fickó tátott szájába. Az ex–tündér csaknem
megfulladt tőle.
 – Eredetileg csak az ujján lógó aranygyűrűt akartam biztonságba helyezni – krákogta.
Ám ez a kis kellemetlenség nem túlzottan zavarta meg. Egyenként lehúzgálta a
csontujjakról a gyűrűket, és sorra nyelte le valamennyit. Aztán felfedezte, hogy miféle
trónon ült az egykori király, és nagyot csuklott.
A gyomrában összecsörrentek a kincsei.
– Jóságos tündeanyám! – suttogta. – Hallottam erről a helyről! Az utolsó legendás
atlantiszi uralkodónak, Nemelsüllyedendüsz hanem–Elporlandus királynak a temetkezési
helye! Valóságos kincsesbánya! Nézd ezeket a csodálatos ékszereket! Ezeket az
aranyakat.. nyamm… ezeket a diónyi méretű… hkkk… gyémántokat… rubinokat…
smaragdokat… hmpf… zafírokat… hmpf… hmpf… És ott is! Hmpf…
– Ne légy mohó! – intette Konyak. – A sok drágaság megfekszi a gyomrodat! Arról
nem is beszélve, milyen csúnya fertőzéseket kaphatsz!
Malac azonban oda sem hallgatott. Egyik drágakövet a másik után kaparászta ki egy
földön talált rozsdás késsel, és nagy igyekezetében még a kést is csaknem lenyelte.
Odakintről egyre diadalmasabb nyerítések, patacsattanások és megsebzett farkasok
üvöltése hallatszott. A két csődör remekül ügyködött.
Konyak érdeklődve nézett körül. Aztán felragyogott az arca.
– Jó nyomon vagyunk! A bátyám járt itt!
– Honnan tudod? Odakarcolta a falra, hogy „bőőőőőőőőőőőő”?
– Egy kard lenyomatát látom a porban a friss lábnyomok mellett.
– Khmf… Hopp, ez az öklömnyi gyémánt majdnem megakadt a torkomon!
– És mivel a kardnak nyoma sincs – folytatta az okfejtést Konyak –, az, akinek a
nyomait látjuk, minden bizonnyal magával vitte.
– Na jó… khmf… de honnan tudod, hogy a bátyád volt az a valaki? Hű! Odanézz! Egy
egész rakás drágakő! Nyamm–nyamm…
– Hogy honnan tudom? – merengett Konyak. – Ez a sírkamra tele van kincsekkel. És az
a valaki, akinek a nyomai a porban láthatók, semmi mást nem vitt el, csupán a kardot. És
vajon ki más lenne olyan barom, hogy kincsek nélkül távozik egy kincseskamrából… mint
az én bátyám, Konan?
– Tény… khmpf… leg.
Konyak sandán mosolygott maga elé.
– Na, mehetünk?
Malac úgy nézett rá, mint egy elmebetegre.
 – De ugye, te nem lennél képes üres kézzel távozni egy kincseskamrából? – érdeklődött.
– Hoppá! – morogta Konyak. – Igazad van!
Elkezdte teletömködni drágakövekkel a ruhája béléseit.
– Primitív módszer! – csúfolódott Malac két nyelés közben. – Kíváncsi leszek, milyen
pofát vágsz majd, ha kilyukad a zsebed!
– Én pedig arra leszek kíváncsi, te milyen pofát vágsz, amikor kilyukad a gyomrod.
Amikor jó alaposan felpakoltak, Malac még hátramaradt egy ideig.
– Menj csak! – mondta. – Mindjárt megyek én is. Van egy kis dolgom.
– És van pofád ezen a szűk helyen elvégezni? Tudod, milyen bűz lesz itt, ha bennszorul
a levegő?
– Másféle dolgom.
Konyak inkább nem akarta tudni, hogy miféle. Kimászott a lovakhoz, és elégedetten
szemlélte a szikla aljában felhalmozódott farkasfogakat és a valamivel távolabbra
húzódott, fogatlan farkasokat. Megveregette a két csődör nyakát.
– Jól van, fiúk! Ha megfájdul a fogam, én is hozzátok fordulok…
Néhány perc elteltével szuszogva, erőlködve kimászott az üregből Malac is. A pocakja
úgy domborodott, mintha húszhónapos terhes lenne, s minden lépéskor fémes
csörömpöléseket, csilingeléseket böfögött fel.
– Mi tartott ennyi ideig? – dörmögte Konyak.
– Tudod, milyen kemény volt ennek az üregnek a talaja? – háborgott Malac.
– A talaja? Mi dolgod volt neked a talajjal?
Malac vállat vont.
– Csak nem képzeled, hogy itt hagytam a többi kincset a sírrablóknak!?
– Lenyelted az összeset?! – képedt el a barbár.
– Sajnos, nem bírtam. De, ami már nem fért a hasamba, elkapartam az üreg legsötétebb
pontján, és friss fekáliával úgy álcáztam, hogy ott ne keresse senki… De majd ha én
legközelebb erre járok, magamhoz veszem.
Konyak a lenyugodni készülő napra pillantott, majd a távolba mutatott.
– Látod ott azt a kunyhót?
Malac leárnyékolta a szemét, és erősen nézte.
– Jé, ez pont olyan, mintha Fehérmáyú Maya mézeskalács kunyhója lenne. Legalábbis
ebben az alkonyi megvilágításban.
 – Maya kunyhója? Az nem lehet! Itt sehol sem látok jeget, sem pedig havat!
Malac vállat vont.
– És az biztos, hogy ez itt nem a Tündérvölgy. De a hasonlóság azért szembeszökő…
főleg ha a kéményből felszálló vattacukorfüstre gondolok.
– Mindegy! – döntötte el Konyak. – Menjünk!
– Menjünk? – csodálkozott Malac. – És a farkasok?!
Konyak eltöprengett ezen egy ideig, aztán elvigyorodott.
– Azt hiszem, tudom a módját, hogyan szabaduljunk meg tőlük.
– Hogyan?
Konyak válasz helyett kiállt a szikla peremére, megvárta, amíg a farkasok mogorván
odagyűlnek alá, aztán nagyot kiáltott.
– Idenézzetek, mi van nekem! – Kinyitotta a száját, és hagyta, hogy a lenyugvó nap
fénye megcsillanjon odvas, sárga fogain. Aztán a hatás fokozása végett összecsattintotta
néhányszor ezen fogakat. Majd pedig hangosan felkacagott.
A fogatlan farkasok a farkukat a lábuk közé húzva, nyüszítve és szégyenkezve
oldalogtak el…
– Mehetünk! – jelentette ki Konyak. Aztán amikor lemászott, felmarkolt egy maroknyi
farkasfogat. – Kár, hogy minden zsebem tele van! Remek nyakláncot lehetne készíteni
belőlük!
Malac segítette ki.
– Add csak ide! Majd én elteszem. Nekem az összes zsebem üres…
Aztán viszont csak sokadszori próbálkozásra tudott felkapaszkodni a lova hátára; a
gyomrában csörgő–zörgő kincsek súlya minduntalan visszarántotta.

Már teljesen beesteledett, mire elérték azt a tisztást, amin a sziklákról látott kunyhó állt.
Azt ugyan a homályban nem lehetett látni, hogy miféle alkotóelemekből készült, a
mézeskalács és a törökméz édeskés illatát viszont már egy mérföldről érezni lehetett.
– Jobb lesz vigyázni! – suttogta Konyak. – Lehet, hogy ezt egy rosszindulatú
boszorkány lakja.
Mintha csak válasz érkezett volna e megjegyzésére, a fák fölül átható kacagás
hallatszott, majd süvítve közeledett egy fényes pont.
Méghozzá nem is csekély sebességgel.
– Jé! – kiáltotta Malac. – Hullócsillag! Gyorsan! Kívánj valamit!
 – Azt kívánom – sikoltotta Konyak –, hogy bár ne épp felénk hullana!
Az utolsó pillanatban kivetette magát a nyeregből, és a süvítő, kacagó fényes nyaláb
elhúzott fölötte.
– Jóságos tündeanyám! – sikoltotta Malac. – Ez nem hullócsillag! Nézd… visszajön!
A fényes valami nagy ívben megfordult, és őrült kacajjal visszafelé zúgott.
– Ugorj ki a nyeregből! – kiabálta Konyak.
Malac megpróbálta, de súlyos pocakja akadályozta a mozgásban.
– Nem tudok!
Aztán a következő pillanatban, amikor a fényes tüzcsóva hátba találta, olyan szabályos
szaltót mutatott be a lova feje fölött, hogy Konyak akaratlanul is megtapsolta.
– Bravó!
Malac elterült a földön, és nyögdécselt. Mivel épp a hasára érkezett, az orrát nem verte
be, csak a pocakját. De azt olyan alaposan, hogy néhány gyémántgyűrű majdnem
felszaladt a lengőbordájára.
A kacagó fénycsóva elsüvített az erdő fái fölé, aztán egy nagy, meredek sziklát
megkerülve máris visszafelé suhant.
– Basszus! – motyogta Konyak, mivel sejtette, hogy most ő következik. – Be a házba!
Megragadta nyögdécselő társa karját, és a göröngyös talajon maga után rángatva a ház
ajtajához vonszolta. Kopogtatásra nem vesztegette az időt. Megragadta a ragacsos
marcipánkilincset, és nagy igyekezetében letörte. Miközben betaszította az ajtót,
izgalmában a kilincset harapdálta.
A fénycsóva kacagva érkezett. Konyak becsapta az ajtót, aztán egy nagyobb falatot vett
a szájába a letört kilincsből.
– Króm rozsdapettyes fémvalagára! – köpködött aztán. – Ez megrohadt!… Miért nem
írják ki rá, ha lejárt a szavatossága?!
A ház belsejében nem égett gyertya, viszont a kandallóban pislákoló tűz adott annyi
fényt, amelynél megállapíthatták a nyilvánvaló tényt.
– Ez itt… Fehérmáyú Maya háza!
E pillanatban az egyik törött, ablakkereten át bezúgott azőrülten kacagó csóva, és
kísérteties fénybe borította a kunyhó belsejét. Mire Konyak és Malac kettőt pislogtak
volna, a vakító, szembántó fény hirtelen kialudt, és kellemes hangulatvilágítás áradt szét a
kunyhó belsejében.
Aztán a lángcsóva helyén egy ledér öltözékű – csaknem meztelen – női alak jelent meg.
 – Maya!
– Igen, én vagyok! – kacagta a nő, és kétszer–háromszor kéjesen megrázkódott,
megborzongott. – Bocs, hogy egy kicsit megvicceltelek benneteket, de igen feldobott
állapotban leledzek!
– És ha szabad kérdeznem, mitől vagy ennyire feldobódva?
Maya lehunyta a szemét, és ösztönösen simogatni kezdte saját mellbimbóit.
– Pár nappal ezelőtt járt nálam egy hapsi, aki elég sok kérdést tett fel… Igen busásan
fizette meg az árát! Hú, fiúk, ha tudnátok, mekkora durranás volt! – nevetve legyintett. –
De persze ti honnan is tudhatnátok!… Még csak nem is álmodhattok róla!
– Hát, az igazat megvallva, én egyszer már álmodtam ilyesmiről – motyogta Malac.
– Ám ez igaz valóság volt! – sóhajtotta a nő. – Keletről jött ez a férfi, ahogy a legendák
megjósolták! Váratlanul bukkant fel a homályból, s bár éhes volt és kimerült, úgy
megdugott, hogy alig győztem sorolni a válaszokat a kérdéseire. Még azt is kénytelen
voltam megjósolni neki, hogy egyszer majd nagy király lesz belőle és birodalmak fognak
heverni tehénszaros saruja előtt…
– Ki volt az az illető? – csapott le rá Konyak.
Fehérmáyú Maya kedvesen rákacsintott.
– Ez most hivatalos kérdés akar lenni? Tudod, a szokásos tarifáért?
Konyak elbizonytalanodott.
– Nem lehetne grátisz?
– Hülye vagy?! Ingyen nem dolgozok!
– Nem is kell felelned! – dörmögte Konyak. – Tudom a választ magamtól is. Konan
volt az, a bátyám, aki ily nagy hatást tett rád.
A boszorkány szeme tágra nyílt.
– A bátyád?! Kizárt dolog! Annak a hős és markos… szexi daliának nem lehet ilyen
nyomoronc kispöcs öccse!
– Márpedig én és Konan egypetéjű ikrek vagyunk!
Fehérmáyú Maya megnyalta a szája szélét.
– Gyere csak egy kicsit közelebb! Hadd nézzelek!… Hm! Lehet, hogy félreismertelek?
Lehet, hogy a múltkori alkalom tényleg csak egy átmeneti defektus volt, mint ahogyan azt
te is állítottad?
Konyak megrettent, de nem adta fel ilyen könnyen.
– Felejtsük el a múltat! – javasolta. – Kezdjünk tiszta lapokkal!
 Malac gyanakodva pislogott.
– Mi az, ti kártyázni akartok?… Ez azt jelenti, hogy nem kötünk üzletet?
– Először is – szögezte le Konyak. – Itt töltjük az éjszakát a kunyhód védelmében.
A boszorkány röhögött.
– Hát, ha te ezt védelemnek hiszed…
– Aztán amikor beköszönt a reggel, felteszem a kérdéseimet, és hajlandó leszek
megfizetni az árat.
Maya csak egy pillanatig gondolkodott. Aztán tüsténkedni kezdett. Először is lesöpörte
a törökméz edényeket az X–lábú asztalról, és az így lehullott, széttört darabokat, valamint
a csoki és habcsók maradványokat áldozatos munkával beletaposta a medvecukor padlóba.
– Ne higgyétek, hogy rossz háziasszony vagyok – magyarázta. – Csak utálok
mosogatni.
Jókedvűen dúdolgatva tüsténkedett, és hamarosan egy–egy tányér zizit rakott a
vendégei elé.
– Bocs, fiúk, most csak ezzel szolgálhatok… Az összes többinek már rég lejárt a
szavatossága.
Konyak a penészes, ragacsos kilincsre gondolt, és inkább nem szólt semmit. Miközben
ő és Malac a zizit falták, a boszorkány beszámolt a történtekről.
– Túlságosan fagyos lett a hangulat Tündérvölgyben. Tudjátok, csupa hó meg jég
minden. Az állandó kuncsaftok sem jöttek többé, lévén, hogy valamennyien megfagytak.
A Völgyben immár a gonosz Hulla Úr uralkodik, aki már az első napon nyársra húzva
megsütötte és egymaga felfalta a megmaradt unikornist, a szarvát pedig befogta
fogpiszkálónak. Jacket pedig kiolvasztotta, egy kicsinykét átvarázsolta a testét, majd
tiszteletbeli testvérévé fogadta, és Ychtiandr néven megtette a Tengerek Urává…
– Ha már ilyen készségesen mesélsz – próbálkozott Konyak –, nem mesélnél a
bátyámról is?
Maya rákacsintott.
– Ingyen semmiképpen.
– De hát Tündérvölgyről is ingyen meséltél.
– Persze, mert az titeket csöppet sem érdekel.
Konyak egész éjszakán át azon töprengett, hogy mi legyen az az egyetlen kérdés,
amelynek válaszáért esetleg képes lesz fizetni. Ebből kifolyólag nem túl sokat aludt, lévén
hogy a boszorkány már kora hajnalban felrázta.
– Na, mi lesz?
 – Aludnék még, ha lehet!
– Nem lehet!
Konyak sóhajtott.
– Hát jó. A kérdésem a következő: hol találom most a bátyámat? Tudsz erre válaszolni?
– Természetesen. Ha megfizeted.
Mielőtt Konyak válaszolhatott volna, a boszorkány kéjesen vihogva máris rávetette
magát, maga alá gyűrte, és ott csókolgatta, nyalogatta, tépte, marta, ahol csak tudta.
– Fizess! Fizess!
Konyak minden tőle telhetőt elkövetett…
Két és fél perc múltán mindketten ott ültek az asztalnál, egymással szemben. Konyak
zavartan, a boszorkány pedig dühöngve.
– És még te vallod magad az ő testvérének?! – sziszegte. – Egy napon sem lehet
említeni benneteket! Szeretkezés huszonkét másodperc alatt! Ah! Ez az egyéni rekordod?
Gratulálok!
– Nos, lehet, hogy ő az erősebb, az izmosabb, a szexisebb és… néhány másodperccel
tovább bírja az ágyban, mint én – motyogta megszégyenülten Konyak. – De hidd el, én
sokkal okosabb vagyok!
– Ha olyan okos vagy, akkor találd meg te magad!
Konyak az ajkába harapott.
– Nézd… én megpróbáltam fizetni a válaszodért. Huszonkét hosszú másodpercen át a
kínok kínját álltam ki! Nem lehetne, hogy legalább az erőfeszítéseimet értékeld?
Fehérmáyú Maya egy ideig merőn bámulta, aztán csak legyintett.
– Jól van, legyen neked karácsonyod! Egy feltétellel elárulom, hova ment a bátyád…
– Ó, ne! Nem bírok ki még újabb huszonkét másodpercet! Belehalok!
– A feltétel a következő: amikor megtalálod Konant, mondd meg neki, hogy az ő kis
tüzes vérű boszorkánya visszavárja és szívesen eljósolgatna neki élete végéig is!
Konyak sóhajtott.
– Hát, ezt éppen elvállalhatom.
– Akkor jó. Szomorába ment. Ott beérheted és találkozhatsz vele.
– Szomorába? Nem hangzik túl vidáman.
– Nem is az. Ez egy város délen, az új egyesült vallás legfőbb erőssége.
Konyak erről még sosem hallott.
 – Miféle vallás? – tört ki belőle, aztán elfintorodott. – Felejtsd el a kérdésemet, úgysem
tudok fizetni a válaszért.
A boszorkány megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Fizetsz te így is épp eleget… a sorsnak. Ezzel a nyavalyás külsővel!
– Ha lehet, ezt inkább ne feszegessük! A zord és impotens külső ugyanis érzékeny
belsőt takar.
– És ez kit érdekel? – A boszorkány vállat vont. – De ha már hozzákezdtem a
jótékonykodáshoz, akár folytathatom is… Figyelj! Szomora városa messze délen, több
heti lovaglásra található. Ahogy elnézlek téged és még nyiszlettebb cimborádat, nektek,
két hónapba is beletelik, hogy odaérjetek… Az út nehéz és veszedelmes. De ha az istenek
csodát tesznek, előfordulhat, hogy végül is sikerül élve és épségben odaérnetek… ám erre
persze nem adhatok garanciát. Szomora a Délvidék legnagyobb és legnépesebb városa a
Búsong, és a Letargica folyó kereszteződésében épült, s talán épp ez adta az apropóját,
hogy Hulla Úr ott építette fel egyik leghatalmasabb Kukactornyát a Háromfejű Kisöccse
részére. Ez az a hely, ahol a két vallás, a Szed és a Ved egyesült, s elnyerte a Szedett–
Vedett nevet… Hívei valamennyien a rettegett Ve–Szett istent imádják, kinek Hulla Úr a
legfőbb főpapja és helytartója. Ő persze nem Szomorában lakozik, hanem Ganévárban.
Majd oda is ellátogathattok. De előbb Szomorába menjetek. Ott találjátok Konant. Mert
hogy ő is odament, hiába próbáltam lebeszélni róla.
– Szomora? – suttogta Konyak rosszat sejtve. Aztán kihúzta magát. – Ha Szomora, hát
Szomora! Ó, kedves Maya, nem is tudom, miként hálálhatnám meg e fontos információt…
A boszorkány kéjesen hanyatt dőlt a kandalló előtti puha medvebőrön, és csábosan
mosolygott.
– Esetleg, ha lenne újabb huszonkét másodperced…
Konyak riadtan pislogott.
– Ébredj, Malac! – kiáltotta harsányan. – Indulunk Szomorába! Most rögtön!
Haladéktalanul!

 6. SZOMORA HAVA
avagy: kiskukac, nagykukac nem tekerg hiába

Tudod–e, ó herceg… hogy némelyek emlékezete olyan képeket is rejt amelyet valójában
sohasem láttak. Hunyd csak be szépen a szemecskédet, ó kedves, debil herceg… és én egy
rohadt nagy maflással felidézem neked a csillagokat.
Ano Mínusz

Három és fél hónapnyi, megpróbáltatásoktól terhes és eseménytelenségtől sem mentes
vándorlás után {16 Hogy mily rettenetes kalandokat éltek át ezen út során, arról nem szól
a fáma. Lényeg az csupán, hogy a szörnyű emlékek végleg társakká kovácsolták őket, s
esténként együtt merengtek el azon, miként voltak képesek csaknem összes megszerzett
kincsüket elveszíteni egyetlen baljós éjszakán, amikor megtanulták, hogy a royal–flushsel
kombinált ötlapos ászpókernél is van erősebb: az einstand.} Konyak és Malac vágtatva
érkeztek a délvidéki Szomora ágas–bogas, dimbes–dombos, girbe–gurba, kidőlt–bedőlt,
(stb–stb) falaihoz. Nagyon siettek. De pechjükre a város előtti réten belefutottak egy
ménesnyi, tüzelő, fehérmájú kancába, és derék hátasaik – lévén csődörök – nem tudtak
ellenállni a vér szavának. Konyak és Malac egy darabig vártak, mikor végeznek a
szerelemre éhes pacik, de mivel rohadt kényelmetlen volt a viharos aktusok közben
megmaradni a nyeregben, inkább leszálltak, és gyalogosan ballagtak be a városkapun. A
lovak önfeledt nyerítése még jó darabig visszhangzott a fülükben.
– Ezek ellesznek itt egy darabig – vélte Konyak. Aztán megindokolta vélekedését. – De
jó nekik! Ha én a helyükben lehetnék…
– Mi tart vissza? – csodálkozott Malac. – Van szabad kanca elég…
– Ne malackodj! Tudod, mire gondoltam!
– Mayára? Meg a huszonkét másodperces rekordodra? Hehehe… Naaa, ne durvulj!
Szomora valóban impozáns város volt, a délvidék hatalmas metropolisza, amely két
nagy folyó – a Busong és a Letargica – kereszteződése köré épült. A széles medrű Busong
az északi hegységből zúdult alá, és megállíthatatlanul rohant egyre délebbre, hogy aztán a
kontinens alján a tengerbe okádja szemetét és hordalékát. A Letargica egy még szélesebb
medrű, lágyan hömpölygő folyam volt, amely a keleti puszták felől csordogált ráérősen
kanyarogva, s azzal a feltett szándékkal folytatta útját nyugat felé, hogy felkapaszkodjon a
legmagasabb hegyekre. E ponton, ahol a két folyó keresztezte egymást, a Letargica még
nem tudta, hogy nem dacolhat a gravitációval. Ha tudta volna, talán már itt letargiába esik,
és nem csupán X–alakban keresztezte volna rohanó kollegáját, de vele egyesülve együtt
rohantak volna tovább dél felé.
 Konyak persze mindezt nem tudhatta, így hát csodálkozva nézték a természeti
furcsaságot, a két folyó kereszteződését.
Aztán a városban az első, ami szembeötlött nekik, az az utcákon mozgó katonai
őrjáratok sokasága volt. Annyi egyenruhás fegyveres masírozott fel–alá, hogy szinte
egymásba ért a hőmérőjük. Egy szálfa termetű, szálkás modorú, göcsörtös képű, faragatlan
tuskó hasogatta a dobhártyákat az ordítozásaival:
– Igazoggyá’ mán, bunkó!… Hátra harc!… Jobbra hát!… Balra hát!… Jobbra hát!…
Balra hát! Keresztbe!… Összevissza hát! Hehe… megint bevették, a bunkók!
– Te malac! – jegyezte meg figyelmeztetően Konyak, miközben a kaotikus
összevisszaságban masírozó katonákat szemlélte. – Itt vigyáznunk kell! Nem lehet ám azt
csinálni, amit te gyakran csináltál az elmúlt hetekben!
– Most nem is fogok! – vigyorgott rá amaz. – Ma nem ettem még se babot, se hagymát,
se káposztát, se semmi olyat, ami megfingatna!
– Nem arra gondoltam, te lágyult agyú!
– Nem? Akkor mi másra?
– Tudod, te azt! Gondolkodj! Mit szoktál még csinálni, amit nem illik idegen
városban?!
– Ha én azt elkezdeném sorolni… – sóhajtotta Malac fáradtan, miközben sántikálva egy
módosnak látszó, hordszékes úriember felé oldalazott –…reggelre sem végeznék… a
felsorolással.
– Malac, ne! – sziszegett rá Konyak, amikor észrevette, miben sántikál a társa. – Állj
meg! Egy rothadt sütőtök van a lábadra szorulva!
– Nahát! Tényleg! – fedezte fel Malac is, hogy mibe lépett bele. – Tökben sántikálok.
Tök jó! Én meg csodálkoztam, hogy milyen kényelmes puha lett egyszerre a sarum! Még
mindig jobb, mintha szarba léptem volna. No… persze nem annyival.
Egy–két határozott rúgással megszabadult féllábas tökétől.
A közelből felháborodott ordítás harsant.
– Melyik állat vágta a pofámba ezt a büdös, undorító… lábszagú sütőtököt?!
– Vajon honnan tudja, hogy sütőtök? – álmélkodott egy arra járó pékinas. – A pofáján
lecsorgó kulimász, a külleméből ítélve, akár gennyes takony is lehetne!
Heves szörtyögés, öklendezés és köpködés hallatszott, ahogy a tökre vágott illető
megpróbálta megszabadítani arcberendezését panaszának tárgyától.
– Tök jóképű! – rötyögött a pékinas. – Tökéletes.
– Büdösssssss! – öklendezett a csúffá tett alak. – Fú, de büdössssssssssssss…
 – Látod, Malac – rótta meg Konyak –, mondtam, hogy legalább havonta egyszer moss
lábat!
– És még ki sincs fizetve! – eszmélt fel az eddig szundikáló tökkereskedő. – Eltökítették
tőlem! Az egy díjnyertes kertészeti remekmű! Óvatosan bánjon vele, ember!
A kereskedő rámeredt az áldozat gusztustalan képére, és megvakarta az állát –
Ember????
– Ez a rothadt, büdös gusztustalanság?! – horkant fel köpködve a panaszos, akinek a
képéről mocskos trutyi csorgott a mellkasára. – Mikor nyert ez díjat?! Tavaly?!
– Még hogy Hawaii! Dehogy!… Itt, Szomorában nyert nagydíjat ez a természeti csoda.
Három éve.
– Három éves… rothadt tök?!!!
A kereskedő sértődötten húzta fel az orrát. Csörgőre. Ébresztő orra volt ugyanis.
– És még maga szidja a díjnyertes tökömet!? – sikoltotta felháborodottan. – Tudja, mit?
Bekaphatja!
– Már bekaptam. Most inkább kiköpködném…
– Remélem, a fogaival együtt, maga tapló!
A pórul járt illető eközben sikeresen megszabadult a képére ragadt tökmócsingoktól.
(Csak a feje tetején maradt egy „aprócska” darab, de ezt csak akkor vette észre, amikor két
nap múlva elkapta egy zuhogó eső, és ő megdöbbenten tapasztalta, hogy nem ázik a feje
búbja. Ő találta fel a tökfödőt.)
Konyak ekkor döbbent rá, hogy Malac már jó ideje nem figyeli az érdekesnek ígérkező
konfliktust, hanem a hordszéken utazó ficsúr után osont. Lábujjhegyen. Sőt!
Lábujjvölgyön is. Attól függően, ahogy a hordszék ingadozott fel–le.
Felvette a libegés ritmusát. Eközben lopva matatott az ábrándos képű úr zsebében!
– Jaj, ne! Már megint azt csinálja! – nyögött fel Konyak, és utána vetette magát.
Azonban hősünk társa ezúttal rajtavesztett matatás közben. A hordszéken utazó ficsúr
ugyanis szórakozott mozdulattal a zsebébe nyúlt, hogy előhúzza a zsebkendőjét. A puha
ruha helyett azonban Malac kezét vette ki a zsebéből. Szórakozottan belefújta az orrát a
himpellér tenyerébe, s azt követően döbbenten tapasztalta, hogy a tenyér alakú
„zsebkendő” undorodva beletörli a kifújt végterméket az ő cifra köntösébe.
Egy röpke pillanat alatt rádöbbent, hogy valami nem stimmel.
– Hééé… hö–höőő… Ez meg mi??
Na jó, két röpke pillanat alatt döbbent rá. De aztán már torka szakadtából üvöltött:
– Fogják meg, tolvaj!
 – Hol??
Konyak igyekezett megjátszani az ártatlant. A homlokát ráncolva fütyörészett, és úgy
tett, mintha soha életében még csak nem is látta volna Malacot. Fő az összetartás. Hiszen
ha most őt is megbilincselve vinnék el innen, ki szabadítaná ki őket a tömlöcből?
Már hallotta is a közeledő lábdobogásokat…
…de nem a katonák jöttek, csak a gyaloghintó hordozói tartottak bemelegítő edzést,
nehogy a sok álldogálástól elmerevedjenek az izmaik.
Eközben Malac elrántotta a kezét az úri ficsúr kényeskedő szorításából. (Meg is rándult
annak mindkét ujja, amivel a tolvaj csuklóját tartotta.)
– Tolv… jaj!
– Azt a taknyos, nyálas, jó édesanyádat! – fakadt ki utálkozva Malac. – Én vagyok
lejjebb és még neked áll feljebb? Hogy lehet ekkora szaglószerved?! Kezeltetned kellene
magad egy orr–vossal! És amivel megajándékoztál… az tuti, hogy nem egészséges trutyi!
– Nos, igen – vallotta be a cifra ruhás. – Kicsit meg vagyok hűlve… há… há… HÁ…
– Ne merészeld kimondani az utolsó szótagot, ha nem akarod, hogy pci–hotikusnak
nevezzelek!
– Há… há… há…
– Most röhögsz, vagy tüsszenteni készülsz?
– Há… há… há…
– Ha a tenyerembe tüszkölsz, nemcsak meghűlve leszel, de egy óra múlva kihűlve is!
– Mi folyik itt? – lépett melléjük egy öt fős járőr. Ketten voltak. Egy háromfejű és egy
kétfejű.
– Hogy mi folyik? – fintorgott Malac. – A maguk helyében nem akarnám tudni… Igen
gusztustalan, ugyanis.
– Titkolózunk, titkolózunk? Nem beszélünk az ügyvédünk jelenlétének hiányában?
– Na jó – adta meg magát Malac. – Annyit elárulhatok, hogy tével kezdődik… és
akonnyal végződik…
Az öt fős járőrt sajnos senki sem készítette fel ilyen bonyolult találós kérdésekre.
– Ki molesztált kit? – harsogták kánonban. – Vagy talán egymást molesztálták?
– A zsebemben turkált! – mutatott rá Malacra vádlón a hordszéken ülő ficsúr.
– Naná, hogy a zsebedben! – fortyogott Malac. – Nem is az orrodban… takonypóc…
– Nézze meg, uram, nem hiányzik–e valamije! – javasolta a kétfejű.
 – A zsebkendője biztosan… – állapította meg a háromfejű. – Ember, döntse már el!
Kifújja vagy visszaszívja!
– Nos… szörrrcs–szrrrrrrcs – szrrrcsögte a cifra ruhás, miközben átkutatta egyetlen
zsebét. – Először is bejelentem, hogy én a Szomorai Városi Tanács tizenhárom
bizottságának vagyok a tagja, és kikérek magamnak bármiféle atrocitást, s amennyiben
valami terhelő bizonyítékot találnak nálam, látatlanban élek a mentelmi jogommal… De
nézzük csak! Úgy tűnik, megvan minden csepp… szrrrrcs… ööö… de… héééé, úristen!
Mi ez?!
– És előhúzott a zsebéből egy másfél diónyi nagyságú, szikrázó gyémántot.
Az utcán lófráló munkanélküli, torokmetsző, gigahasgató, ráérő vagányok érdeklődve
húzódtak közelebb.
– Nocsak, nocsak, milyen szép gyémánt…
– Oszoljanak! Oszoljanak!
– Hé, hé! – harsogta a háromfejű őrjáró. – Nem buzulunk! Oszoljanak! Oszoljanak!
– Igenis – felelték kórusban a sikátorokban heverő hullák. – Mi már oszlunk.
– Egy gyémánt! – sikoltotta rémülten a gazdag ficsúr – Eleve visszautasítom a
korrupciós vádakat! A városfalak építési jogát azért a sógorom csatornázó cége kapta,
mert… mert… Élek a mentelmi jogommal, és nem válaszolok!
– Jé, milyen szép gyémánt! – vélekedtek az egyrnásba tömörült orgyilkosok, és
elővették szerszámaikat. Fojtóhurkok, gyilokok, betűszer– és számszeríjak, mérgezett
almák és más kegyetlen holmik kerültek napvilágra.
– Ez nem az enyém! – kiáltotta rémülten a gazdag ficsúr. – Minden ellenkezésem
dacára, erőszakkal dugta a zsebembe ez az aljas adakozó!
– Micsodaaaa?!?! – hördült fel a körülöttük ácsorgó sokadalom felháborodottan. – Hát
már a tisztességtelen tolvajokban sem bízhat az ember?
– Adakozó, ha mondom! – ismételte dühödten a ficsúr. – Alattomos aljanép!
Mindenfajta gyémántokat dugdos békés, mit sem sejtő polgárok zsebébe, aláásva ezzel
feddhetetlen erkölcsüket, tovább erősítvén választóikban a korrupció gyanúját… és
célpontul téve őket ki ezzel a közönséges söpredék számára!… Ej, legalább ne
nyilvánosan tennék!
– Az ilyeneket le kell nyakazni!
– Legalább a kezét vágjuk le!
– Ezek nem tanulnak semmiből!
– Javaslom – kiabálta a ficsúr – írassuk le vele ezerszer, hogy: „Nem dugok többé senki
zsebébe se pénzt, se ékszert, se semmi értékes dolgot! Beleértve királyi koronát,
bőségszarut, ötméteres aranyszobrot, titkos kincsekhez vezető térképet, stb.”.
– Az estébé helyett írhatná esetleg azt is, hogy satöbbi… – bólogatott egy véletlenül
odavetődött másik városatya. – Támogatom a javaslatot. A gyémánton viszont osztozunk.
Ilyen és ehhez hasonló javaslatok röpködtek a tömegből amikor Konyak végre odaért.
A barbár, látva, hogy a társa bajban van, lendületesen áttört a tömegen.
Szó szerint.
– Mi történik itt?!
– Aúúúú! Egy nagydarab ökör épp most törte el a jobb lábamat… – nyögte valaki
panaszosan. – Pedig a legjobb minőségű fából faragtattam: kofából.
– Nekem meg a vállamat ficamította ki…
– Az semmi… – legyintett az előző –…magának nem kell az áccsal újat faragtatnia…
– Hát maga meg kicsoda? – kérdezte Konyakot a járőrparancsnok.
– Konyak.
– Hol?! – kiáltotta érdeklődve a tömeg.
– A nevem: Konyak, a barbár.
– Barbár??!
Úgy tűnt, a Szomoraiak soha életükben nem láttak még eleven barbárt, mi több, még
csak azt sem tudták, hogy a barbárt eszik–e vagy isszák. Ámbár a „Konyak” név
valamelyest támpontot adhatott volna e kérdésben.
– Barbár?! – csodálkoztak újfent. És újlent is.
– Aszonta: babrál – helyesbített segítően egy hang.
– De mivel babrál? – értetlenkedett az előző.
– Gondolom, a kukijával… Vagy másokéval?
– Vagy a kezével! – kotyogott egy aszott emberke. – Én is azzal szoktam…
– Vagy babra áll! – ötlötte ki egy másik hülye.
– Szerintem meg nem „babrál”–t mondott! – közölte ellentmondást nem tűrően a
járőrvezető. – Azt mondta:,,Konyak, a drabál!”.
– Ez hülyeség! – vágott közbe gúnyosan a cifra ruhás. Én tisztán hallottam,
hogy,,zabál”–t mondott: „Konyak, a zabál”.
– Nem azt mondta, hogy: „Napóleon vagyok, a Konyak”?! – lamentált hangosan valaki,
és megnyalta az
 ajkát. – Vagy esetleg Martell, a Konyak? Esetleg Henessy?
– Na, majd én mindjárt megkérdezem tőle! – húzta feljebb a kardszíját a parancsnok. –
Mondja csak, Konyakocskám… hé! Hé! Ez meg hová tűnt?!
– Ráadásul, amíg vitatkoztunk, az az alattomos adakozó is meglógott! – csattant
felháborodottan a cifra ruhás. – Ilyen egy gonosz, kegyetlen világban élünk…. Most mit
csináljak ezzel az egyáltalán nem randa, viszont nagyon értékes gyémánttal?
Mielőtt ezt a fogós kérdést eldönthette volna, néhány tucatnyian rávetették magukat, és
pillanatok alatt megszabadították a gyémánttól. Meg a bal csuklójától. Három elülső
aranyfogától. Két hátsótól is. És végül, de nem utolsósorban: az önbecsülésétől.

Konyak és Malac öt utcával arrébb álltak meg először szusszanni.
– Te hülye kretén! – acsarkodott barátian Konyak, és nyakon vágta cimboráját. –
Megmondtam, hogy itt ne csináld! Nem is értem, miért kellett annak a kövér
pénzeszsáknak gyémántot dugnod a zsebébe?!
– Az orrába nem dughattam… – duzzogott Malac. – Rögtön kitüszkölte volna…
– De minek adtál neki gyémántot?!?!
– Tenyérbemászó ábrázata volt a fickónak! Épp úgy nézett ki, mint a mostohaapám, az
ostorkészítő, aki az én hátamon tesztelte a késztermékek hatékonyságát, amíg csomót nem
kötöttem a kedvenc ostorára. Lefogadom, ez a pali kétszer állt sorba, amikor a nagy pofát
osztották. Utálom az ilyen undorító piperkőcöket! Hallhattad, tagja a városi tanácsnak
vagy a helyi önkormányzatnak és valószínűleg a szolgálati gyaloghintóját két
közszolgálati tevékenységre ítélt szerencsétlen hurcolta. A szeme se állt jól. Rá van írva a
pofoznivaló pofájára, hogy egy mocskos, korrupt gazember! Legszívesebben megfojtanám
az összes hozzá hasonlót a tulajdon két kezemmel!
– Megfojtani? Egyetértek. Ám te ehelyett adtál neki egy értékes gyémántot! Az utolsó
vagyonunkat! – Konyak ingatta a fejét. – Ha nem tetszik a képe, odamész és orrba gyűröd
az illetőt!
Malac kacsintott.
– Na ja, orrba gyűröm, mi? Aztán a következő pillanatban egy rakás járőr ront ránk.
Konyak vállat vont.
– Elszaladunk…
– Aztán bujkálunk? Meg fogócskázunk az őrséggel idegen városban, idegen terepen?
Nem, barátom, ehhez nekem semmi kedvem. Az egyszerűbb megoldást választottam,
hogy jól kitoljak vele.
– Nekiajándékoztál egy gyémántot. Három hétig főúri módon dorbézolhattunk volna az
értékén valami jó kis kricsmiben!
Malac kacsintott.
– Lefogadom, ezóta már cafatokra szedték a gyémánt miatt.
– De a gyémánt…
– Ugyan már! Most mit vagy ennyire kisstílű? A cél érdekében mindent! És
gyémántunk maradt még épp elég… Annyi legalábbis maradt, amiből pár napig
ellehetünk. Ráadásul te is láthattad, ez túl nagy volt ahhoz, hogy lenyeljem.
Következésképp: nem volt biztonságban. Egy hozzám hasonló tolvaj könnyűszerrel
ellophatta volna. Ki nem álltam volna a folytonos aggódásból. Így legalább abban a biztos
tudatban nyugodhatok meg, hogy jó célra pazaroltam.
– Ezt nem érem fel ép ésszel… – nézett rá fejcsóválva Konyak. – Most már mindegy.
Szerencsére ismerek egy hatásos módszert, ennek az adakozási rohamnak a legyűrésére.
Állj ide elém!… Úgy, ni… Most jól nyisd ki a szemedet, mert meg fogod látni, milyen egy
tökéletesen kivitelezett hátraszaltó!
És Konyak elengedte a tenyerét bizsergető oltári nagy maflást, amitől Malac elszállt,
mint a győzelmi zászló. De érdekes módon még élvezte is.
– Nahát! Milyen pompás ez a szaltó–dolog! – hallatszott a hangja az égből. – Ha
sikerülne a hentespulton landolnom, a mortadellák között, akkor ez egy igazi szaltó–
mortadella lenne! Hé, vigyék arrébb a leszállópályámról azt a szürke kis egeret!…Nem is
egér… macska… jövök és lesz macskajaj, he–he!… Nem is macska… disznó, ráesek és
rögtön megülhetjük a disznó–tort, hö–hö!… De ez nem is disznó… borjú… vagy tehén?!
… Ha az, csinálok belőle tehén–lepényt, hi–hi!… Csesszétek meg, ekkora tehén nincs is!
… Milyen jószág ez?!… Elöl–hátul farka van és két nagy, fehér lándzsa is kilóg belőle…
ilyen állat nem is létezik!… Valószínűleg a magaslati levegőtől kényszerképzeteim
vannak… hm… akkor nyilván nincs is alattam ez a szürke bőrű, fura, duplafarkú,
duplalándzsás, hegynyi… izé… tehát most nem is fogok becsapódni az oldalába!… Jé,
tényleg nem!… Az előtte lévő itatódézsában landolok…
BANG! Ért végre földet – illetve itatóvályút – Malac, és valami leírhatatlan ordítás is
hallatszott. Konyak határozottan bűnbánó arccal kocogott a leszállóhely felé, elkönyvelve
magában, nem elég, hogy a gyógytaslitól a barátja még jobban elhülyült, ráadásul most
meg artikulálatlan hangon üvölt is. Már kezdett attól tartani, hogy Malac súlyosan
megsérülhetett, amikor végre újra meghallotta annak méltatlankodó hangját.
– Viszed innen azt a tömlőszerű micsodádat, te perverz teremtmény! Én nem szoktam
ilyen… ilyen… ilyen magadfajta akármikkel bizalmaskodni!… Ne tuszkolj már állandóan
vissza a dézsába, mert begorombulok!… Mi van?! Ki akarsz mosni? Hagyjál már békében
dézsába fúlni!
– Malac, jól vagy?! – érkezett meg sietve Konyak, aztán elképedve megtorpant. –
Krómra.!… És Vanádiumra! Miféle akármi ez?!
– Örülök, hogy végre te is előkerültél a nagy büdös semmiből! – háborgott Malac. – Ha
szépen megkérlek, elhárítanád felőlem ezt az istenverte… böszme nagy…
hogyishívjákot?!?!
– A barbár a behemót állatot vizsgálgatta. Az állat pedig őt, a behemót barbárt.
– Melyik ennek az eleje? – vakarta a fejét Konyak.
– Mit tudom én! – csattant fel a dézsában ázó Malac. – Azt hiszed, hogy a nagyanyám
ilyen otromba szörnyeket nevelgetett a tyúkudvarban?! Én meg reggelente kiengedtem
őket az ólból, és szórtam nekik egy kis… izét, és azt mondtam: „Pi, pi, pi, pi! Gyertek
rohadt nagy, benga jószágok! Agyon ne tapossátok a gazdit teljességgel véletlenül! Eszem
azt a gusztustalan, tömlőszerű akármiteket!” Szegény nagyimnak az egész háza nem volt
ekkora, mint ez itt! Honnan a jó büdös francból kellene tudnom, melyik az eleje?!?!
– Jól van, na! – emelte fel a kezét megadóan Konyak. – Emberek! Kié ez a roppant
nagy, szürke lábasjószág?!
– Az enyim! – állt fel egy szerecsen, olyan barátságosan vigyorogva, hogy testvérek
között is minimum hatvannégy foga látszott ki a szájából. – Eladó ám enyimé
orrkormányos állata! Koszos, fehér efendi akarja megvenni?
– Egyelőre azt szeretném, ha kiengedné a barátomat a vályúból – felelte Konyak. – Mi a
bánatnak nyomja állandóan vissza?! Ki akar mászni a szerencsétlen!
– Ó, van egy nagyon nedves barátkája őnekije! Egy mosogatómedve! – vigyorgott
tovább a fekete ember. – Aztat utánozza enyém okos állata!
– Egyem a szívét az okos állatodnak! – dühöngött Malac. – Még örülhetek, hogy nem a
ganajtúró bogárral haverkodott össze…
– Bőing! Angavá! – rikkantott a szerecsen, és a fura állat abbahagyta Malac zaklatását.
– Mit mondtál neki? – érdeklődött Konyak. –,,Bő ing”?!
– Ez van övé hívónév! – magyarázott amaz. – Először akartam adni neki név: Jumbó, de
nem találtam elég szárnyalónak, ezért adtam neki név: Bőing! Ez hasonló ahhoz, mint
Jumbó Jet.
– Mit csináljak? – kérdezte Malac bambán.
– Mássz ki végre abból a dézsából! – szólt rá Konyak, majd a szerecsenhez fordult. –
Azt mondja meg, hogy milyen fajtához tartozik ez az állat?
– Ő van kormányos telefánk! Megveszi ronda, izomagyú, fehér főnök? – érdeklődött
felcsigázva a szerecsen. – Olcsóért eladogatom tinektek!
– Ne tapogass, ne tapogass, te fánkzabáló Lezser Felsőruházat, mert úgy rácsapok erre a
tekergő nyúlványodra, hogy csak keresztapa lehetsz, apa semmiképpen! – lökdöste el
magától Malac a telefánk fura lógóját.
– Látod, efendi! Tied barátot máris megszerette enyimé aprójószág! – lelkesedett a
tulajdonos. – Kár lenne elszakítani őketet egymástól!
– Hm, igazad van… – merengett el Konyak.
– Ugye?! Én megmondtam eztet előre! – vette elő legszélesebb, kilencvenhat fogú
mosolyát a tulajdonos.
– Mégis… – hajolt közelebb hozzá Konyak. – Mennyit adnál érte?
– Én fizetni? Enyimé telefánkért?
– A fenét! – legyintett amaz, és egészen suttogóra fogta. – A kedvenced új barátjáért!
– Mit pusmogtok ti ott?! – figyelt fel rosszat sejtve Malac, miközben újra sikerült
előbukkannia fél pillanatra az itatóvályúból.
– Semmi, semmi! – kiáltott vissza Konyak, majd újra lehalkította a hangját. – Na,
mennyit adnál érte?
– Satnya példány lenni – méregette Malacot a fekete ember. – Esetleg én, Zakonda
megvenni őtet kannibál testvéreimnek vacsorára… három ezüstös pénzérméért!
– A francba… ne legyél olyan fukar, Zakonda! Három és fél! Vagy pofán váglak!
– Ahá! Fenyegetel! – sötétedett el a szerecsen képe, ami abból állt, hogy becsukta a
száját és már nem világított az a rengeteg foga.
– Pontosan! – vicsorgott rá Konyak.
– Ne akarjad te aztat, hogy megvédelmezzem testem épességességét!
– Csak nem akarsz velem kikezdeni?! – táncoltatta meg Konyak játékosan az izmait.
– Nem vagyok én hülye, csak negroid! – felelte gúnyosan Zakonda. – Enyém őrző–védő
telefánk, majd megvéd!… Majd én mutatok meg neked! Bőing! Angavá! – vezényelt a
szerecsen, mire a hatalmas állat tömlőszerű nyúlványával a derekánál megragadta, és
felemelte Konyakot.
– Konyak, mit csinálsz te ott?! – kiáltott fel elképedve Malac.
– Mégis mit gondolsz, te hülye?! – hörgött vissza az. – Légi felderítést végzek?! Tegyél
már le, te oszloplábú, szörnyszülött!
– Te sértegeted enyém telefánk?! Bőing! Angavá! – rikkantott vérszomjasan Zakonda és
az állat háromszor megcsóválta Konyakot a levegőben.
– Még egy ilyen… és lehánylak… – öklendezett Konyak, majd egy hirtelen ötlettől
vezérelve lekiáltott. – Te, Konda! Van valami a telefánkod szemében! Ha akarod
megnézem és kiveszem!
 – Jaj! Remélem, semmi komoly! – ijedt meg az. – Bőing! Angavá!
A különös jószág lassan a szeme elé emelte a nyúlványában tartott Konyakot, aki
hirtelen mozdulattal egy hatalmas balhorgot helyezett el az állat szeme alatt. Az
félelmetesen felbömbölt, majd Konyakot elejtve összerogyott. Pontosan a szerecsenre.
– Konyak, jól vagy?! – ugrott oda Malac.
– Azt hiszem – nyögött sápadtan amaz – de lehet, hogy péppé tört az öklöm… Miből
van ennek a feje? Gránitból?
– Te egy ütéssel leütötted ezt az ismeretlen rémszörnyet! – lelkesedett Malac. – Igazi
hős vagy!
– Jaj… – nyögött valaki. –…jajajaj…
– Ez a nyomorult szerecsen meg a húshegy alá szorult! – eszmélt Malac. – Konyak, te
erős vagy! Emeld le róla a jószágot!
Konyak vállat vont.
– Majd feláll magától!
– Majd én vezényelek neki! Tudom a varázsszót: Bőing! Angavá!
– Neeee! – nyögte a szerecsen, de már késő volt.
A még kissé kábult telefánk feltápászkodott, és elindult. Ez még talán nem is lett volna
baj, de lassítás nélkül, egyenesen átgázolt az útjába eső házakon, és csak ment
rendíthetetlenül. A por és a robajlás elültével az elképedt Konyak és Malac egy teljesen
újonnan kialakított utcát láttak maguk előtt.
– Ez meg mi a nyavalyát csinál? – jutott végre szóhoz Konyak. – Mit mondtál neki,
Malac?
– Tudom is én?
– Akkor meg miért rendezi át a városképet?
– Hülye fehér ember ne vezényeljen okos telefánknak… – hörgött elhalóan Zakonda. –
Azt mondtad nekije, hogy csináljon új, bevezető út a városba… most jelölte ki a
nyomvonalat… rögtön fordul…
– Hát ez… igen… sajnálatos…
– De nézd a jó oldalát! – kajánkodott Konyak. – Már, épp ideje volt egy kicsit
fellendíteni a város lanyhuló építőiparát! Gondold csak el, hány embernek sikerült
hónapokra biztosítanod a megélhetését!
– Meg hány emberre omlasztottam rá az otthonát… – suttogott Malac –…amikor
békésen aludt… vagy önfeledten hancúrozott az ágyban… fényes, déli tizenkettőkor…
 – Hát igen. A fejlődés áldozatokkal jár – bólogatott Konyak. – De most mi is járjunk
egyet, mielőtt a Tágas pulóver visszatér! A viszontlátásra Zakonda! Jobbulást!
– Megálljatok, fehér emberek… – szitkozódott a távozók után elhaló hangon a
szerecsen. – A kormányos telefánk nem felejt! Repültök ti még Bőingtől… Bőingben…
Bőinggel…
Konyak és Malac laza kocogó futással elügettek a helyszínről, és csak a város
központjában álltak meg, egy hatalmas torony tövében. Ez a torony úgy nézett ki, akár egy
ágaskodó kukac, amely köré egy szemtelen kölyök hurka– és kolbászkarikákat tekert
egymásra építve. A torony iszonyatosan magas volt; minimum kétszáz méter, s felfelé
egyre keskenyedett. A tetején egy szélkakas nyikorgott, de hogy melyik irányba fordult,
azt innen lentről a nagy távolság miatt nem lehetett látni.
Sőt, még azt is csak a kukorékolásából lehetett gondolni, hogy kakas egyáltalán.
– Szerinted nem követnek? – lihegett Malac.
– Szerintem kisebb gondjuk is nagyobb annál – felelte Konyak. – Akire nem omlott rá a
háza, az jelen pillanatban megpróbál a romok közül kimenteni minden mozdítható értéket.
Akire meg ráomlott, az vagy örül annak, hogy él… vagy már nem örül és nem is bánkódik
semmin.
– Jaj! – nyögött fel Malac. – Tömeggyilkos vagyok!
– Ne is gondolj rá! Bárkivel megeshet! Beszéljünk inkább másról… nézd ezt a hatalmas
tornyot! Milyen masszív, milyen óriási! Szerintem a feléig sem töltenék meg a romok alatt
pusztult emberek…
– Jaj, ne!
– Ezt most nem azért mondtam, hogy vezényelj még egy kanyart a telefánknak!
– Nem is akartam!
– Hé, gazfickók! – hallatszott egy sikátor homályából egy gúnyos női hang. – Meg ne
ijedjetek!
Magas, nagy darab nő lépett elő az árnyékból. Afféle karcsú, köpenyes tolvajnő típus.
Enyhén molett kiadásban. Vagy talán nem is annyira enyhében. Két lépést is tennie kellett,
hogy terjedelmes feneke is teljesen a világosba kerüljön. Fura szerzet volt, talpig fekete
ruhában járt, amely hasban, fenékben és mellben igencsak domborodott rajta. Még az arcát
és a haját is fekete rongy takarta, csupán a szeme látszott ki belőle egy keskeny csíkban.
De az is minek?
Annak dacára, hogy nem lehetett tudni, rejteget–e fegyvert a fekete ruha alatt, még így
is meglehetősen veszélyesnek látszott. Minimum százhúsz kiló lehetett. Ha ez a nő
megindul, mint az előbb a telefánk, a városnak annyi…
 Malac el is hátrált tőle annak rendje s módja szerint.
– Angavá! – próbálkozott bizonytalanul, de a nő nem ment el. Sőt még közelebb lépett.
Malac figyelmeztetően felvisított. – Maradj az árnyékban, dagadék!
– Ne vinnyogj, pondró!
– Kit nevezel te pondrónak, he?!
– Téged.
– Csak hogy tudd: az én nevem Malac. Vad Malac!
– És neked mi a neved? – érdeklődött a nő. – Normális embernek túlságosan drabális
vagy, barbárnak viszont igencsak satnya! Így első pillantásra annyira primitív, együgyű
fickónak látszol, és úgy bandzsítasz a domborulataimra, hogy az már felér egy szexuális
zaklatással…
– Konyak vagyok, az Oroszlánszagú! – feszítette meg mellizmait Konyak. – E dicső
nevet rettegik egész Gülündában!
– Ott még nem ismerik a dezodort?
Konyak szemügyre vette a nőt.
– Hát te ki a fene vagy? Kiféle? Miféle?
– Kefél–e? – kotyogott közbe Malac. Aztán a szája elé a kezét. – Remélem, nem!
– A nevem Xalma Böszmeralda!
És úgy nézett körül, mintha ezt a nevet mindenkinek ismernie kellene.
– Hát böszmének tényleg elég böszme vagy – jegyezte meg Konyak elismerően. – De
mondd csak, miért viseled ezt a randa sötétítő függönyt?
– Ha nem viselném, pucér lennék!
– Úgy értem, nincs valami tisztességesebb rongy… ami nem ennyire gusztustalanul
szűk, hogy mindent megmutat? Például egy szekérponyva?
A nő szeme sötéten villogott a nyílásból.
– Sivatagi darab vagyok.
– Méghozzá nem is kis darab – vigyorgott rá Malac.
– Ostoba! Gúnyolódni mersz a bátor darab törzs nevével?! Meg akarod ismerni, miként
bánnak el a darabok a gúnyolódókkal? Tudod, milyen az a feldarabolás?
Malac megrettent.
– Mi ketten vagyunk ám – sziszegte. Aztán mégis hozzátette: – Ámbár még akkor is
rossz a súlyeloszlás… És egyébként sem gúnyolódok, csupán öltözködési tanácsot adtam.
 – Tetszik vagy sem, nem viselhetek más öltözéket – szögezte le a nő. – Mi, sivatagi
darab nők, állandóan csadorban járunk! A vallásunk tiltja, hogy félpucéron mutogassuk
magunkat, mint bizonyos jó testű, szexuálisan vonzó, rengő izmoktól dagadozó, jóképű
barbár daliák…
Konyak enyhén elpirult, és önérzetesen pillantott Malacra, hogy lássa a reagálását.
Aztán játékosan megropogtatta izmait, megfeszítette bicepszeit, és igyekezett intelligensen
érdeklődő, mélyenszántóan borongó, ám ugyanakkor lehengerlően szívtipró arckifejezést
vágni.
– Na neeeeee! – sikoltotta rémülten Malac. – Nyííí–hhi–hiihhi–hi… Már megint kezded
a grimaszolást?! Te meg akarsz ölni engem!?
– Ha nem fogod be rögtön, meg is teszem – morogta Konyak szigorúan. – Tudd meg, te
pofátlan Kisdisznó… van olyan nő, aki jó testűnek, szexuálisan vonzónak és nem
utolsósorban jóképűnek talál… – Aztán a trágyában fetrengő ex–tündérről a nagy darab nő
felé fordította ábrázatát. – Bocs a közjátékért, picinyem!
Xalma szeme érdeklődve villogott.
– Én nem rólad beszéltem!
Konyak elcsodálkozott.
– Úgy érted, van rajtam kívül egy másik jó testű, szexuálisan vonzó, izmoktól dagadó,
jó testű barbár is Szomorában?
– Van. Ahogy mondod: rajtad kívül.
Malac még mindig nem bírt felkelni a röhögéstől, Konyak pedig izgatottabb volt annál,
semhogy nekiálljon megrugdosni jókedvű cimboráját. Hirtelen rádöbbent ugyanis, ki lehet
a szóban forgó személy. Azaz: barbár.
– Konan!
A nő nem is csodálkozott.
– Igen, ő az. Kovács Konan, a hümériai barbár, álmaim csődöre. Szinte gondoltam,
hogy ismered, ezért szólítottalak meg. Elvégre te is barbár vagy. Illetve… nos… valami
olyasféle.
– Hol van az az átkozott Konan?! – sziszegte Konyak.
A nő csalódottan pislogott.
– Épp ezt akartam én is kérdezni tőled.
– De hát azt mondtad, álmaid csődöre!
– De csak álmaimé. Mielőtt az álom valósággá válhatott volna, az a ribanc nővérem
elcsábította tőlem.
 – Hogy hívják a nővéredet?
Széna Böszmeralda. Mivel egypetéjű ikrek vagyunk, és kiskorunkban nagyon
hasonlítottunk egymásra, apánk csak a frizuránk alapján tudott megkülönböztetni
bennünket: Széna és Xalma.
– De miért kezdődik az ő neve „Sz”–szel, a tied meg „X”–szel?
– Na mit gondolsz? – vetette oda a nő gúnyosan. – Hogy meg tudjuk különböztetni
egymás monogramos zsebkendőjét. Képzeld csak el, ha nem így lett volna! Íme egy
szituáció… Verejtékezni kezd az arcom a csador alatt. Meg akarom törölni. Zsebkendőért
nyúlok, s véletlenül a Szénáét húzom elő, mivel a monogramunk azonos. És nincs arról
tudomásom, hogy egy perccel előtte Széna belefújta az orrát. Ő ugyanis szénanáthás. Én
pedig a csador alatt megtörlöm az arcom az ő taknyos zsebkendőjével… Képzeld csak el!
– Inkább nem – jelentette ki kategorikusan Konyak, és már a gondolatra is
megborzongott. Majd felcsillant a szeme meglepetésében. – Ti is egypetéjű ikrek vagytok?
– Miért? – kérdezte a nő. – Ki van még itt egypetéjű iker.
Konyak kihúzta magát.
– Hát én.
– Nahát! Egypetéjű iker vagy? Teljesen egyedül? Értem már, miért ilyen bamba az
ábrázatod!
– Nekem is van egy gyanúm azzal kapcsolatban, hogy te miért takarod el rongyokkal a
pimasz pofádat – dörmögte Konyak. Aztán töprengő képet vágott. Majd pedig Malac
újabb görcseivel mit sem törődve megkérdezte: – Hol találom a nővéredet, Szénát?
Xalma dühösen felhorkant.
– Gondolod, ha tudnám, leálltam volna bájcsevegni egy hibbant kis gnómmal meg egy
agyalágyult barommal?
Konyak érdeklődve pillantott körül, de senkit sem látott a közelben. Az a két illető
ezóta már nyilván továbbállt. Nem firtatta tovább ezt a kérdést.
– Mit is mondtál az előbb a nővéredről? – kérdezte. – Megszökött a bátyámmal?
– Igen – csikorgatta a fogát Xalma. – És magával vitte a legféltettebb kincsemet: a
gyűrűmet!
Konyak nem akart hinni a fülének.
– Varázsgyűrű?!
– Nem, dehogy! Varázsgyűrűt csak egy tökkelütött hülyétől lehet ellopni… Ez egészen
sima aranygyűrű volt, amit Ali ben Kisköcsög, a darabok főnökének harminckilós, kancsal
és X–lábú fiacskája ajándékozott nekem, miután a férfiasság próbájaként teljes félórát
töltött a csadorom alatt és élve szabadult. – Xalma behunyta a szemét, és összeszorította
mindkét kezét. – Ezt a gyűrűt szántam hozománynak, de a bátyád ellopta tőlem.
– Ráismerek – mormolta. – Ez ő. Szenvedélyesen gyűjti a gyűrűket. Az én var…
varrógyűrűmet is elvitte. – Aztán hümmögött egy ideig, majd tűnődve pillantott a nőre. –
Semmi híred nincs róluk, hogy hol lehetnek?
– Mindez két héttel ezelőtt történt, a Bangyula–oázisban, innen két heti tevegelésre. A
nyomaikat követve jöttem Szomorába, és már az egész várost felkutattam utánuk.
– És? Megtudtál valamit?
– Egyet s mást.
– Elárulnád?
– Miért tenném?
Konyak sóhajtott.
– Szövetséget ajánlok. Keressük együtt őket! Nem vagyok egy nagy ász a kutatásban,
de Konan nyelvén igazán értek, nekem elhiheted.
– Még harciüvölteni is ő tanította meg – tette hozzá Malac, aki időközben abbahagyta a
fetrengést, és megpróbálta leporolni magáról a testére ragadt trágyadarabokat.
A nő gondolkodott egy darabig, aztán biccentett.
– Rendben van. Legyünk társak. Elmondom, mit tudok.
– Állj! Állj! – tiltakozott Malac. – Mi van akkor, ha engem nem érdekel ez a szövetség?
Épp eleget koptattam már magam ingyen. Mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Te a
bátyádat keresed, Konyak. Te pedig a nővéredet, izé… Angavá… vagy hogy is hívnak. De
én minek keressem őket?
A nő ügyet sem vetett rá. Folytatta:
– A nyomok alapján úgy véltem, Konan és Széna sivatagi románca nem bizonyult
hosszú életűnek. Már az első bokornál elváltak útjaik…
– Bokor? ––hördült fel Malac. – A sivatagban?
Xalma ügyet sem vetett a közbeszólásra. Konyak viszont megértően bólogatott.
– Tudjátok, mi a helyzet a bokrokkal. Megállnak könnyíteni magukon. Fiúk jobbra,
lányok balra… Aztán többé sose találkoznak. Rohadt nagy ez a sivatag.
– Hát, így van ez faluhelyen – sóhajtotta Malac.
– De ez csupán megtévesztésül szolgált – suttogta sejtelmesen Xalma. – Az viszont
tény, hogy Konan már Széna nélkül érkezett Szomorába. Viszont egy hírhedt nomád
tolvajt láttak a társaságában!
 Malac felkapta a fejét, és nagyot csuklott.
– Hogy hívják ezt a tolvajt?
– Szabotálj! Okleveles tolvaj és futóbajnok.
Malac egy pillanatra hitetlenkedve bámult maga elé.
– Tudtam! – kiáltotta. Majd magyarázkodva fordult társai felé. – Ő a bátyám. Egypetéjű
ikrek vagyunk…

Konyak gyanakodva pislogott Malacra.
– Én úgy tudom, manapság viszonylag ritkaságszámba megy, ha egy tündérvölgyi
tündérnek egy nomád tolvaj az egypetéjű ikre.
– Hogy lehet ezt nem érteni?! – kacagott Malac idegesen. – Talán nem hallottál még a
tündérek azon szokásáról, hogy megkereszteletlen, újszülött csecsemőket ragadnak el az
emberek házaiból, és cseregyereket hagynak ott helyette?
– Ezt nálunk csererabszolgaságnak hívják – bólogatott – Először az egyik törzs dúlja fel
a másik törzs
oázisát és elragadja a gyerekeket, aztán a másik törzs teszi meg ugyanezt… Én és Széna
is majdnem hasonló módon kerültünk a sivatagi darabok közé. De nem egészen… Én és ő
ugyanis valójában… amazon hercegnők vagyunk.
– Ez történt Szabotáljjal! – magyarázta Malac. – Az én drága tündeanyám egy begyűjtő
körútja során elragadott egy nomád gyermeket, de tévedésből a troll kölke helyett
Szabotáljt hagyta ott a helyében. Mire észrevette a hibáját, már semmit sem tehetett; a
nomádok megkeresztelték Szabotáljt, és ennek révén halandóvá vált. Ám ettől még nem
szűnt meg az én egypetéjű ikrem lenni.
– Biztos, hogy ő az? – ráncolta a szemöldökét Xalma a csador alatt.
– Van az ujján egy tündegyűrű – magyarázta Malac. – Az egyértelműen beazonosítja.
– Jó, majd megkérjük Konant, hogy mutassa meg – vetette oda rezignáltan Konyak.
Aztán mivel rádöbbent, hogy elveszítette az előbbi elbeszélés fonalát, s ezt leplezni
kívánta, egy ravasz megállapítással igyekezett megőrizni a folytonosságot. – Szóval…
hm… hm…
– Nagyjából ez a lényeg – bólogatott Xalma is. Nyilván már ő sem tudta, hol tartott.
Ám erre illetlenség lett volna rákérdezni.
– És mondd csak, Xalma, mit keresel te épp itt? Tudtad, hogy erre jövünk?
– Nem, dehogy – dörmögte a nő a csador alól. – Fogalmam sem volt rólatok. Csupán
azért őgyelegtem erre, hogy felmérjem a terepet.
 Konyak pislogott.
– Nincs is nálad mérőléc.
– Terepszemlét tartok – magyarázta a nő. ––Ugyanis ma este megmászom ezt a tornyot!
– Minek?! – vigyorgott Malac. – Ki akarod tűzni a tetejére a csadorodat?!
– Ökörjószág! mordult rá a nő. – Ez a Ve–Szett papok titkos kincseskamrája! Nem
merészelnék elkövetni ekkora szentségtörést!
Konyak valamivel nagyobb respektussal vette szemügyre az égig érő tornyot.
– Ki akarod rabolni? – kérdezte érdeklődve.
– Az is előfordulhat. Ám ami a lényeg: a nyomok ide vezetnek.
– Mi? Miféle nyomok?!
– Hát nem mondtam az előbb? – csodálkozott Xalma. Aztán csúnyán nézett Malacra. –
Kizökkentett ez a kis hernyó a buta tündérmeséjével!…
– Miért, tán csak nektek lehet egypetéjű ikertesótok?
– Kussolj! – sziszegte Konyak. – Folytasd, Xalma! A tündérmesénél tartottunk… ha jól
emlékszem.
– Nem kellett túl sokat tudakozódnom – folytatta Xalma. – A bátyád és az ő…
cserebátyja… végigdorbézolták az összes kocsmát Szomorában, és mindenhol
aranygyűrűkkel fizettek.
– Basszus!
– Aztán megjelent egy titokzatos nő, Velúria…
– Az meg ki a rák?
– A Cuncimókus kocsmárosa szerint egy idióta tolvajnő, aki állandóan velúr pulóverben
jár…
– Ebben a dög melegben? Tényleg idióta!
– És akiről mindenki úgy tudta, hogy van egy fixa ideája…
– A hülye bátyám tutira el fogja kapni tőle! – röhögött Konyak. – Aztán majd
vakaródzhat! De úgy kell az ostoba baromnak!
– A nő mindenkitől afelől érdeklődött, hogyan lehetne megmászni a Féregtornyot.
Csáklyás köteleket, tapadókorongokat és a rögzítővasakat vásárolt. Sokak szeme láttára
még edzéseket is tartott. Vagy háromszor–négyszer leesett, de nem ütötte meg magát…
elég párnás az ülepe!
Konyak a homlokát ráncolta.
 – Ezt meg honnan tudod?
– Széna és én… sok mindenben hasonlítunk.
– Hogy jön ide az ikernővéred?
Xalma kacsintott.
– Hát még nem jöttél rá magadtól? Velúria valójában nem más, mint Széna, csak éppen
álnevet használt.
– Honnan tudod?
– Otthon is mindig velúr pulóverben járt – magyarázta Xalma. – És amikor
hercegnősdit játszottunk, mindig Velúria hercegnőnek szólíttatta magát. Ráadásul… –
suttogta Xalma sejtelmesen – volt oka rá, hogy megmássza a tornyot!
– Tényleg? Micsoda?
– E titokról most még nem lebbenthetem fel a fátylat – jelentette ki ünnepélyesen
Xalma. – Ám hamarosan mindenbe beavatlak benneteket.
– De ha lehetséges – jegyezte meg Malac ijedten ––, a csadorodat ne nagyon lebbentsd
fel!
– Széna sosem adja fel – folytatta Xalma. – Az a típus, aki, ha a fejébe vesz valamit,
végre is hajtja. Meg akarta mászni a Féregtornyot, és úgy hírlik, négy nappal ezelőtt
megkísérelte… És állítólag bejutott. De nem egyedül… Értitek, mire gondolok, ugye?
Konyak a tornyot méregette.
– Persze, hogy értem, nem vagyok hülye. – Vállat vont. – Nyilván az egyik őr segített
neki.
– Négy nappal ezelőtt – suttogta Xalma – egy vak utcazenész hallotta, amint Velúria…
azaz Széna a torony közelében suttog két férfival, s kötelek súrlódását, fémcsáklyák
csörrenését és suttogó káromkodásokat is hallott. És még egy jól kivehető szoprán
nyüszítést is, amely szó szerint így hangzott: „Ne szabotálj, Szabotálj! És Króm redves
farkába kapaszkodjál… ne az enyémbe!”
– Krómra! Ezek ismerős szavak!
– És amikor megtámadták őket az őrök, ilyesfajta harci üvöltést hallatott:
„Bőőőőőőőőőőőőőőőő!”
Konyak mindent értően elvigyorodott.
– Tudom már, ki lehetett az: a bátyám! Hehe.
Malac csodálkozva pillantott rá.
– Hehe?!… Nem Konannak hívják a bátyádat?
 – Azóta senki sem látta őket – folytatta Xalma. – Behatoltak a toronyba, és szőrén–
szálán eltűntek… És ezt fogom tenni én is.
– Hajjaj – jegyezte meg Malac. – Ahhoz egy ekkora nagy test szőrén–szálán eltűnjön,
minimum egy Kopperfild Dávid szükséges!
– Behatolok!
– Tudod, hogy kell? – érdeklődött Malac tamáskodva. – Nem hiszem, hogy sok
tapasztalatod lehetne behatolás–ügyben.
Konyak ismét a toronyra pislogott.
– Neked nincs tériszonyod, mi?
– De van kötelem.
– És önbizalmad – bólogatott Malac. – Testhez méretezett önbizalom!… De azért
behatolni a mindenki által rettegett Ve–Szett szentélybe, az inkább öngyilkosság, mint
vakmerőség.
Xalma nagy levegőt vett, és szűk csadorja melltájon veszedelmesen recsegni kezdett.
– Jól van, elmondom a titkomat.
– Nem lehetne inkább máskor? Például… sohanapján?
A felindult nőt azonban már nem lehetett leállítani.
– Ve–Szett?! – sziszegte. – El nem tudjátok képzelni, mily gyűlöletes számomra a
Szedett–Vedett vallás neve. Amióta az eszemet tudom, tiszta szívemből gyűlölöm a
rettegett Kalandféreg híveit!… Van velük egy kis elszámolnivalóm! Meg legfőbb
papjukkal is: Hulla Úrral, akit megszállott dómépítési mániája miatt Túlzó Dómnak is
neveznek!
Konyak dermedten pislogott.
– Túlzó Dóm? – suttogta. – Ő pusztította el a falunkat!
– Ám az mind semmi! – kiáltotta Xalma. – Ezt hallgasd meg! Én és Széna amazon
hercegnőnek születtünk, és úgy volt, hogy mi ketten fogjuk majd uralni egész Amazóniát
és az Amazonas forrásvidékét. Ám egy napin Hulla Úr és hívei betörtek a városunkba, és
felgyújották a házainkat…
– Épp mint a mi falunk házait! – dörmögte Konyak.
– De ez mind semmi! – sziszegte Xalma. – Megölték a szüleinket…
– De furcsa egybeesés; az én szüleimet is.
– De ez mind semmi! A lovaik patái széttaposták a virágoskertünket és a frissen épített
homokváramat is!
 – Na jó, te nyertél! Nekem nem volt se virágoskertem, se homokváram.
– De ez mind semmi! Hulla Úr irgalmatlan volt! Megrugdosta a kutyámat, csomót
kötött a macskám farkára, az egeremet meg egy furcsa kerékbe tette, amiben hiába futott
szerencsétlen teljes erővel, mégsem jutott el sehova…
– Hagyd abba! Mondtam, hogy te nyertél!
– De ez mind semmi! Az aljas szadisták minden harcosnőt legyilkoltak, az asszonyaikat
pedig meggyalázták.
Konyak a homlokát ráncolta.
– Hogy van ez? A harcosnők asszonyait? Mit is mondtál, hogy hívták a városodat?
Leszboszity–nek??
– De ez mind semmi! – kiáltotta szinte zokogva Xalma. – Az ő pajzsaikon láttam
először az egymásra acsarkodó, egymáshoz kötözött farkú két Kalandféreg képét, akik
elveszett protkójukat keresik. Mellettük a sárga nap, három pap, fehér hold, halovány
csillagok, kicsit odébb látszott a Göncölszekér, az Echósszekér, a Visszhangos–szekér meg
a Kis Medve…
– Mégis mekkora volt az a pajzs? – nyögött fel Malac.
– Ott volt még a Nagy Medve…
– Grizzly?
– Anyád. A Nagy Medve mellett meg a…
– Kis Bocsok, ugye?!
–…Vízöntő, a Halak és a háttérben meg az Isten Szeme, ami mindent lát!
– És látta a Kalandféreg elveszett protkóját is?
– Azt is! Meg a seggemet is, a sötétben, mégis nekiment! Muszáj neked állandóan
hülyeségeket kérdezni?!
– Cseszd meg, Xalma! Amit eddig elmondtál, az nem szimpla szimbólum, hanem egy
monumentális körkép!
– Én láttam, nem te!
– Én is láttam – recsegte Konyak. – Hiszen az én falumat is ők dúlták fel!
– Akkor téged is fűt a bosszúvágy – szögezte le Xalma őszinte elégedettséggel. – Egy a
célunk. Még ha elveszett egypetéjű ikertesóinkat nem is találjuk meg, de legalább a Ve–
Szett híveken bosszút állunk!
– Nekem semmi dolgom velük! – jelentette ki Malac.
– És az lesz a legnagyobb bosszú, hogy kiraboljuk a kincseskamrájukat.
 Malac elvigyorodott.
– Mikor indulunk?
– Ma este gyertek vissza ide, és ha akartok, csatlakozhattok vakmerő akciómhoz!
Egyenlő arányban osztozunk. Fele az enyém, fele a tiétek.
– Hohó! – rikkantotta Malac. – Ennek fele se tréfa!
– Ezt majd később megbeszéljük! – vágott közbe Konyak. – Este itt leszünk
mindketten!
– Jól van. Sötétedéskor ugyanitt! A jelszó az lesz: „örökké akarsz élni?!”
A nő köszönés nélkül visszafarolt a sikátorba, és elnyelte a homály.

 7. VE–SZETT HÍVEK HAVA
avagy: aki másnak vermet ás, ne másszon toronyra

„Tudod–e… ó herceg, vajh mennyi keze van egy normális embernek?… Háááááárom?!
… Büdös kölke, mars vissza tanulni, különben megint elverem mindhárom kezed!”
Ano Mínusz

Aznap este Konyak és Malac a torony tövében lapultak türelmesen várva.
– Ha ez a kétszemélyes, dagadt némber átvert minket és nem jön el – sziszegte idegesen
Malac –, esküszöm, letépem a csadorját, és… és… eltakarom vele a szemem, mielőtt
megvakulnék a szörnyű látványtól!
– A nők ehhez értenek igazán! – motyogta csüggedten Konyak. – Felizgatják az embert,
aztán azt mondják:,,Jaj! Én nem úgy gondoltam! Azt hittem, csak barátok leszünk!”.
Aztán meg vérig vannak sértve, ha a férfi hirtelen felindulásból… na, hagyjuk! Vedd elő a
kötelet! Bemegyünk nélküle!
– Hová mentek be?! – suttogott rájuk egy hang.
– Xalma?! – suttogott vissza Malac.
– Nem! Én egy őr vagyok! – súgta a hang. – Ti mit csináltok itt?
PUFF! Konyak ökle lecsapott, mint a kalapács, és az érdeklődő őr elzuhant.
– Mi történik ott? – sutyorgott valaki a közelben. Malacnak eszébe jutott, hogy
megbeszéltek egy jelszót.
– Örökké akarsz… ööö… mi is a vége, Konyak?
– Konyak? – csodálkozott csöndesen a hang. – Whisky nincs?!
PUFF! A válogatós illető immár nem válogatott tovább.
– Hé! Van ott valaki? – érdeklődött egy újabb hang.
Malac kezdett kikészülni idegileg.
– Mondd azt, hogy Xalma vagy! – kérte.
– Szalma ám az öreganyád redves vánkosának rothadó belseje!
PUFF!
– Mi folyik ott? – érkezett megint valaki.
–,,Ökörré akarsz válni?!” – kérdezte Malac bizonytalanul.
– Akar a ragya! – horkant fel az illető egyén. – Még hogy ökörré…
 PUFF!
– Vannak még?! – sóhajtotta fáradta Konyak. – Tudod, sisak van a fejükön, és kezd
zsibbadni a kezem…
– Nem… – hallgatózott Malac. – Nincsenek… Hopp! Itt van még egy! Meg akart
pucolni a piszok…
Malac egy sötét alakot ráncigált oda Konyak elé.
– Kérem, ne üssenek fejbe! – rimánkodott a fogoly. – Ha akarják, leszek szalma! Vagy
akár széna is. Vagy bármiféle takarmány. Sőt, mit szólnának a csalamádéhoz?… Tudják,
én még újonc vagyok itt! Ma léptem be Ve–Szett Őrségébe! De belátom, hogy alapfokú
tévedés volt részemről! Rájöttem, hogy ökörré akarok válni! Maguk a toborzótisztek?!
Hogy csináljuk? Álljak négykézlábra, és bőgjek, mint egy ökör?
– Eldugulnál végre?! – förmedt rá Konyak.
– De én ökörré akarok válni! – nyüszített az ember. – Könyörgöm, engedjék, hogy
ökörré válhassak, csak ne verjenek fejbe!
Egy sötét árny jelent meg. Jókora méretű, sötét árny volt. Közelebb hömpölygött, aztán
megbotlott az útjában heverő, leütött őrökben, és akkorát esett, hogy tarkótól farcsontig
reccsenve széthasadt a csadorja
– Ó, a rohadt életbe! – sziszegte dühösen egy basszusba csavarodó női hang. – Mi a
nyavalya folyik itt?!
– Ökörré akarsz válni?! – sziszegte a képébe diadalmasan Malac.
– Én nem, de neked sem kell! Te már jókora ökör vagy anélkül is, Malac!
– Én?
– Hát még a jelszót sem bírtad megjegyezni?!
– Miért, mi volt a jelszó?
– „Örökké akarsz élni?”
– Te vagy az, Xalrna?! – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Konyak.
A nő feltápászkodott a földről, és megpróbálta összefogni a repedést a csadorja hátulján.
– Miért?! Ki a jóistent vártok még ide?! És mi ez a rengeteg fekvő ember?
– Az őrök. Nem tudták a jelszót.
– Megöltétek őket?!
– Csak pihennek egy darabig.
– És ez a nyüzüge, reszketeg fickó mit keres itt?!
 A fogoly mélyen hajlongott.
– Én, kezitcsókolom, ökörré akarok válni! Szeretném, ha egy nemzetiparkba
kerülhetnék. Például a Hortobágyadtra. A világökörség része akarok lenni. Már ha lehet
választani a ökörség meg egy jó nagy fejbevágás között… Ezek a szimpatikus urak
legalábbis az előbb még ezt ajánlották! Remélem, azóta nem változtak meg a feltételek?!
– Marhák! – sziszegte Xalma. – Legközelebb jegyezzétek meg a jelszót!
– Miért nem figyelmeztettél, hogy csak úgy hemzsegnek itt az őrök? – mérgelődött
Malac. – Nagy baj lett volna, ha ezek itt tudják a jelszót!
– Mégis mit gondoltatok?! Tüllfátylas szűzlányok őrzik a Féregtorony kincsét?! –
vágott vissza Xalma. – Most idehordtátok halomba az összes őrt?! Hogy minden
gyanútlan erre járó beléjük botoljon és kihasadjon a seggén a csadorja?… Pont ilyen
idiótákkal kellett nekem is kezdenem… Na, csapjátok le ezt a maradék nyomorultat is, én
közben feldobok egy csáklyát a tetőre, és felmászunk!
– Na, gyere, te önjelölt ökör! – nógatta Malac a foglyot. – Mindjárt lepihenhetsz, nem
fog fájni…
– Maguk… maguk… maguk be akarnak mászni a toronyba? – remegett a fickó.
– Be, fiacskám, de ezzel neked már nem kell foglalkozod! Konyak bácsi rögtön lecsap
téged, és ha ügyes leszel megérheted, hogy nem törik ki a nyakad…
– De én… hasznukra lehetnék! Be tudnám juttatni magukat egyszerűbben is!
– Persze, persze! – bólogatott Malac. – Ha kiáltanál a barátaidnak, rögtön
behurcolnának bennünket és feletetnének a Szent Kalandféreggel! Köszönjük, de ne
fáraszd magad! Tied a pálya, Konyak!
Konyak sziszegve masszírozta sajgó kezét.
– Rendben – motyogta. – Tedd a sisakot meg a fegyvereket jobbra, ruhákat balra, hö–
hö–hö!… Csak vicceltem, te kretén! Húzd vissza a gatyádat! A sisakot viszont tényleg
vedd le! Rögtön végzünk… ne ficánkolj! Meglátod:,,katonadolog”
– Tényleg be tudom juttatni magukat! – szipogta a fogoly. – Ismerem a titkos ajtót!
– Van titkos ajtó? – hökkent meg Konyak. – Miért nem írták ki valahova?
– A titkos bejárat egyenesen a kincseskamrába vezet! – emelte fel a hangját örömmel a
fickó, de Konyak lapátkeze gyorsan betapasztotta a száját.
– Halkan! Nehogy Xalma meghallja! – sziszegett rájuk vadul. – Csak hadd másszon fel
a toronyba, legalább nem kell osztoznunk vele!
– Zseniális! – vigyorodott el Malac. – És rá amúgy is ráfér a testgyakorlás!
– Egyébként sincs semmi értelme felmászni a torony tetejére! – jegyezte meg csöndesen
az őr. – A kincseskamra a torony aljában van, kénytelen lesz bent leereszkedni. Aztán
kifelé újra fel és megint le… százszor is elkaphatják közben…
Xalma eközben megakasztotta valahol a csáklyáját, megfeszítette a kötelet, és súlyát
meghazudtoló ügyességgel kúszni kezdett felfelé. Körülbelül tízméteres magasságban
megpihent.
– Hé! Mi lesz már?! – recsegte le nekik odafentről. – Jöttök vagy nem?!
Malac felpillantott, aztán rémülten a szeméhez kapott
– Vanádiumra! – sikkantotta. – Így telik az idő! Feljött a telihold!… Egyszerre kettő is!
Kész téboly!
– Ne szórakozzatok! – mérgelődött odafenn Xalma. – A holdat felhők takarják. Csak a
szél lebbentette fel a csadoromat!
– Akkor jobb, ha mi még nem mászunk! – borzongott meg Konyak. – Illetlenség lenne,
ha mászás közben egyfolytában a csadorod alá bámulnánk!
– A francba! – dörmögte a nő. – Most kincset rablunk vagy a seggemet bámuljátok?!
Fenékbe az etikettel!
– De ha mászás közben véletlenül felpillantunk és megszédülünk – magyarázta Konyak
–, akkor mindennek vége, mert lezuhanunk, és te társak nélkül maradsz!
– Rendben! – felelte a nő ingerülten, és mászott tovább. – Várjátok meg, míg felérek, de
aztán siessetek!
Konyak és Malac lesütött szemmel bólogattak. Aztán amikor a sötét árnyék ellibbent
fölülük, a barbár meglökte a foglyot.
– Mutasd az utat! De ha átversz vagy kiáltasz, bedugom a fejed a két fehér telihold
közé!
– Könyörgöm, ne!… Erre, erre tessék!
A fogoly reszkető léptekkel a főbejárathoz vezette őket, de nem nyomta le a nagy kapu
kilincsét, hanem egy repkénnyel benőtt részben babrált valamit.
– Siess már!
– De, uram… mondtam, hogy én még csak pár napja vagyok itt. Nem állnak rá
rendesen az ujjaim a mágikus nyitó–záró rúnákra…
Ám mire ezt kimondta, nyikorogva nyílt ki egy rejtett ajtó a repkény takarásában.
Avatatlan szem észre sem vette volna.
– Ez az út egyenesen a kincseskamrába vezet? – követelte Konyak.
– Hát… ööö… többé–kevésbé.
 – Miféle válasz ez?
– Hát… ööö… bizonytalan.
– Oda vezet vagy sem?
– Oda. Csak az a gond, hogy közbeesik Ve–Szett Szent Kalandférgének odúja is. De mi
az két ilyen bátor harcosnak?
PUFF! A fickó kinyúlt, mint egy telefánt által megtaposott béka.
– Ez a pofátlan alak csapdába akart csalni bennünket!
Konyak óvatosan bekémlelt az ajtón.
– Gyerünk!
Dohos folyosókon haladtak penészes falak között. De mivel egy darab fáklya nem volt
náluk, így még ezeket sem látták, csak óvatosan lépkedtek a sötétben. Néha a fejük nagyot
koppant a falon, máskor pedig a fal koppant a fejükön. Ám egyszer csak valami irtózatos
büdösség kezdte fojtogatni őket.
– Krómra! – nyögött fel a fulladás határán Konyak. – Iszonyatos a Kalandféreg bűze!
– Nos hát… – mormolta zavartan Malac. – Az igazat megvallva…
– Csak nem te voltál?!
– De én.
– Neked rohadnak a beleid!!
– Tudod, volt az a kis penészes kecskesajt…
– Talán kecskeszart akartál mondani?! Ha egy ilyen békegalambot eleresztesz a
Kalandféregnél is, akkor tuti, hogy lábat növeszt magának és kirohan a világból!
– Most mit csináljak… nem tarthatom vissza örökké
– Azt nem is kívánom… – utálkozott Konyak… – Csak azt, hogy nőjön hozzá két
orrod! Dupla élvezet! De pszt! Úgy látom, lassan ott leszünk…
És valóban; a folyosó végén fény csillant. Óvatosan osontak oda, és amikor
bekukucskáltak, egy halom csontot és szövetmaradványokat láttak. Csakis ez lehetett a
Kalandféreg odúja.
– Maradj mögöttem! – suttogta Konyak, és háttal a falhoz lapult.
Malac a parancsnak engedelmeskedve be akart ugrani a háta mögé, és nagy koppanással
lefejelte a falat.
– Vanádiumra… a jó istenit!
– Pssssszt! Odanézz!
 A Kalandféreg odúja egy hatalmas természetes barlang volt, amelynek természetesen
voltak be– és kijáratai: legalább négy irányba nyílt belöle sötét és bűzös alagút. Azon a
részen pedig, ahol Konyakék álltak, egy széles kürtő tátongott a barlang mennyezetén,
melyen át ütemes dünnyögés moraja szűrődött le. És persze némi fény is.
Malac még mindig sajgó kobakját tapogatta, ám ahogy felfelé tekintett, egy jó testű,
aranyhajú, meztelen leányzót pillantott meg, amint a kürtő peremén imbolygott;
valamiféle zenére vagy énekszó ritmusára ingatta magát; úgy riszálta a csípőjét, mintha a
nászéjszakáján szándékozna bemutatni a férjének a legújabb termékenységi rítust.
A csupasz lány körül fehér kámzsás papnők sorakoztak, akik valamennyien bőrkötésű
kottát tartottak a kezükben. Előttük Ve–Szett egyik magas rangú papja állt, egy tekintélyes
külsejű, ősz hajú férfi, talpig tógában. Egyik kezében Ve–Szett kalandféreg–jelképét
tartotta, a másikkal ujjgyakorlatokat végzett, mintha a levegőt markolászná. A nyakában
arany zsinóron három hosszúkás síp lógott.
A pap kiválasztotta a láncon lógó sípok egyikét, és az ajkához emelte. Amikor belefújt,
halk, bársonyos hang trillázott. A felsorakozott papnők átvették a hangzást, és
folyamatosan döngicséltek.
– Ez az! – énekelte a pap bársonyos kappanhangon, fellépett egy odakészített kis
dobogóra, magasra emelte Ve–Szett jelképét, és a másik kezével integetni kezdett. –
Skálázzunk! Dó… ré… mi… fá… szó… lá… ti… dó…
– Titkos papi nyelv! – súgta Konyak. – Hallottam már ilyent.
Aztán amikor a papnők ráhangolódtak a szertartásra, a pap beintett nekik, és egyszerre
zendült fel a kórus. A pucér nő pedig a zenére táncolt.
Malac képtelen volt levenni róla a tekintetét. Szinte szuggerálta a szemével.
– Gyere, kicsim, gyere! – suttogta. – Ugorj le! Elkaplak… Ugorj le!
A papnők kórusa viszont épp az ellenkezőjét kántálta:
– Ne ugorj le! Ne ugorj le! Ne ugorj le! Ne ugorj le!
Aztán a pap intésére előadták ugyanezt kánonban is:
– Neugo–neugo–neugo rjle–rjle–rjle! Neugo–neugo–neugo rjle–rjle–rjle! Neugo–
neugo–neugo rjle–rjle–rjle! – Aztán még cifrázták is. – Neu–rjle–go! Neu–rjle–go! Neu–
rjle–go!
– Ugorj le! – rimánkodott Malac. – Ne hallgass rájuk, ugorj le!
– Gyerünk tovább! – rántotta vissza Konyak Malacot, és gyorsan átosontak a vermen
anélkül, hogy az éneklésbe belefeledkezett kórustagok meglátták volna őket.
A kórusmű eközben visszatért a bevezető szöveghez.
– Ne ugorj le! Ne ugorj le! Ne ugorj le!
 A verem túloldalán tátongó alagút tűnt a legszimpatikusabbnak számukra, mivel az volt
a legsötétebb és a legbüdösebb. Konyak hallgatott barbár ösztönére, amely egyértelműen e
járat felé terelte. Immár fegyverrel a kézben lopakodtak tovább, és minden neszre azonnal
megtorpantak. Ilyenkor a neszezés mindig elhallgatott. Aztán mikor megindultak, a
neszezés is újra kezdődött.
– Te neszezel? – hadarta idegesen Konyak.
– Kösz, most nem – lepődött meg Malac. – Nincs nálam a teneszütőm.
Pár lépés múltán újabb terembe értek, amely még az előzőnél is tágasabb és
hatalmasabb volt, s amely fölé kupolaszerűen borult egy ezüstösen világító plafonja. E
barlang közepén tekercsekbe gömbölyödve egy gigászi, bélgilisztaszerű teremtmény
alakja derengett a kísérteties fényben. Mindhárom feje olyan volt, akár egy lóé. De akkora,
mint egy–egy ló.
Körkörös gumicső törzsének átmérője a legvastagabb részen meghaladta a másfél
métert, s ha a tekercseit kibontotta volna, talán a leghosszabbra lógó fejétől a farka
hegyéig a hatvan métert is meghaladja.
– Ve–Szett szent Kalandférge! – suttogta feszülten Malac. – Nahát! Sose hittem volna,
hogy amikor alszik, görcsbe köti magát! Látod? Minimum három csomó van a testén!
– Pszt! – lehelte Konyak, és lábujjhegyen a szörnyeteg felé osont. – Álmában ölöm
meg!
Konyak tigrisléptekkel a szörnyhöz szökellt, és kardját lendületből markolatig döfte a
borzalmas testbe.
– Áááááóóóóóó! – ordította a megsebzett szörny.
– Pusztulj, kelgyó! – sikoltotta rémülten Konyak, és ütötte vágta, vagdalta, szurkálta,
ahol érte. Aztán szisztematikus csapásokkal megpróbálta leválasztani az irdatlan fejeket a
törzsről. A legszélsővel kezdte.
– Heeeee! – üvöltötte egy felháborodott hang… a szörny belsejéből! – Ki ez az állat?!
– Úristen! – öklendezett Malac. – Még él benne a tegnapi vacsorája!
– Mindjárt megmentem! – rántotta ki a kardját Konyak a szörnyből. – Ne félj, akárki is
légy! Rögtön kiváglak belőle!
– Azt adja neked a jóisten, te barom! – vadult meg a hang. – Nem vagdalkoztál még
eleget?! Ha még egyszer bele mered döfni a kardodat, esküszöm úgy pofán váglak, hogy
az eget is nagybőgőnek fogod nézni!… Na várj csak, majd mindjárt kimegyek!
– Hallod?! Azt mondja „kijön”… – motyogta értetlenül malac. – Szerinted ez az izé ki–
be jár a Kalandféregből?!
– Lehet, hogy ő a Kalandféreg… galandférge?! – morfondírozott Konyak. – Vagy csak
egyszerűen tudja, hogy mikor fog a szörnyeteg… nagydolgozni, és ő is kiürül a
végtermékkel…
– Ve–Szettre és Hulla Úrra! – morgott a hang. – Mostanában már nem szűzlányokat,
hanem elmeháborodott hülyéket áldoznak?! Ha ez rendszeres lesz, akkor itt hagyom a
fenébe ezt az egész kócerájt! Mit képzel ez?! Csak úgy ész nélkül beledöfködi a
bicskáját?! És ha megsebesített volna?!…
Konyak és Malac ámuló szemei előtt egy ápolatlan, koszos kis emberke kászálódott elő
a szörnyeteg alól. Teljesen kopasz volt és ráncos; lerítt róla, hogy rég megehette már a
kenyere javát. Hiányzó fogai javával.
– Áhá! Hát itt vagytok, jómadarak! – rázta az öklét az emberke a szemük előtt. – Ti
akarjátok az öreg Tapi apó munkáját tönkretenni?! Vagy magát Tapi apót akarjátok
betuszkolni a sírba, amiben már fél lábbal benne van?! Volt nektek gyerekszobátok?!
– Nem volt! – rázta a fejét Malac.
– Mindjárt gondoltam! – csapott le rá az emberke. – Mondhatni: lesír rólatok!
– Ki az a „Tapi apó”?! – kérdezte Konyak.
– Én! – ütött a mellére az emberke.
– Te itt élsz a Kalandféreggel?! – csodálkozott Malac. Majd helyesbített. –
Kalandféregben.
– Szó szerint! – biccentett Tapi apó. – Én itt élek… de ő már két éve nem.
– Miért, mi van vele?
– Beteljesült a sorsa: meg–Ve–Szett.
– Mi?
– Elege lett az áldozatul kínálkozó, fehérmájú szüzekből, meg a hozzátok hasonló
kardforgató taplókból, akik lehatoltak az odvába és mindenféle rondaságokat műveltek
vele. Éppen ezért elköltözött.
– Elköltözött?
– El, ha mondom.
– Mondjad akkor! Hova?
Az öreg Tapi apó toppantott.
– Egy titkos helyre. Olyan helyen él, ahol senki sem tud a létezéséről, csak néhány
beavatott. Így nem fenyegeti az a veszély, hogy álmában összevissza szurkálja valami
tébolyodott barbár állat…
Konyak erősen pislogott.
 – És… ez?! – bökött aztán kardjával a szörnybe. – Ez meg micsoda?
– Ne szurkáld, te állat! – ugrott elé idegesen az emberke. – Nem tettél benne még így is
elég kárt?! A seggem is vérezni fog, mire összevarrom a szakadásokat, amiket azzal az
ormótlan vasdarabbal ejtettél!
– De mi ez?
– Szörnyutánzat. Én építettem papírmaséból, különféle szövetekből, rongyokból,
tökhéjakból, csontokból, koponyákból, meg mindazon holmikból, amikre szert tudtam
tenni. Pofás, mi?
Konyak és Malac csak most nézték meg igazán. Valóban, a tüzetesebb szemrevételezés
elárulta, hogy hamisítványt látnak. Napfényben ez szembeszökő lett volna, de itt, ebben a
kísérteties homályban meglehetősen megtévesztőnek tűnt.
– Amíg a Kalandféreg itt lakozott, én gondoztam, és amikor egy nap kicsusszant az
odújából a maga vájta alagúton, rádöbbentem, hogy lőttek a remek, nyugdíjas
állásomnak… Ha a pap rájön, hogy a szent Kalandféreg meglépett, nekem annyi.
Elevenen nyúzott volna meg. Ahhoz pedig vén vagyok már, hogy megszökjek, és új életet
kezdjek valami trópusi szigeten… Ezért találtam ki, hogy csinálok egy műszörnyet. Ha
áldoznak neki, belebújok a belsejébe, és úgy tekergek, sziszegek, mint ahogy az eredeti
tette. Mivel eredendően sötét van idelent, senki sem veszi észre a kegyes csalást… És az
csak hab a tortámon, hogy a feláldozott szűzlányokat a kis kedvencem eddig mindig
felfalta. Mivel én nem vagyok ilyen nagyétkű, mással is beérem… egy kis puszi, egy kis
tapi, tudjátok, hogy megy ez, amikor beizgul Tapi apó… Öreg vagyok, mást már nem
nagyon tudok velük csinálni… A lányok meg kedvesek velem; örülnek, hogy egy ilyen
aranyos bácsika simogatja őket a Kalandféreg nyálkás nyelve helyett. Aztán egy–két nap
múlva a titkos ajtón kiengedem őket, és mindenki boldog… Mondjuk lehet, hogy VeSzett
isten nem teljesen elégedett, de rohadjon meg ott, ahol van!… Már ha létezik egyáltalán…
Konyak és Malac hitetlenkedve meredtek hol Tapi apóra, hol pedig az álszörnyre.
– A hitelesség kedvéért kötöttél rá csomót? – kérdezte aztán Konyak. – Vagy azért,
hogy el ne felejts valami fontosat?
A kis vénség úgy káromkodott, mintha ő is meg–Ve–Szett volna.
– Ne is emlegesd! – recsegte, amikor végre lecsillapodott. – Ha rágondolok, elborul az
agyam és csaknem megüt a guta!
– Miért? Mi történt?
– Négy nappal ezelőtt éktelen bömbölésre ébredtem nyugodt szundikálásomból. Aztán
mire magamhoz térhettem volna, egy nagy barom állat barbár… olyan mint te, csak még
nagyobb barom állat… üvöltve nekiesett az alkotásomnak, és úgy összekaszabolta, hogy
napokig toldozhattam–foldozhattam utána… Meg se mertem moccanni. Reméltem, hogy
megunja a baromkodást és elmegy. De nem! Ő még ezzel sem elégedett meg! Megragadta
a maradványokat, és addig tekergette, míg rá nem kötötte ezeket a rohadt görcsöket! Most
mondjátok meg, hát nem állat az ilyen?
– Konan! – kiáltotta Konyak. – Csakis ő lehetett!
– Én azt nem tudhatom – morogta az öreg. – Nem mutatkozott be. A tanulatlan
durungoknak nem szokásuk az ilyesmi ugyanis.
– Úgy ordított, hogy „bőőőőőőőőőőőőőőőőő”? – tudakolta Malac.
– Úgy ám, hogy a ragya eméssze meg! – szitkozódott a kis öreg. – A normális ember
akkor ordít, ha valami szűk és szorítja… ez meg azért bőg, ha valamije bő!
Konan és Malac összenéztek.
– Mit mondtál, mikor is járt itt? – kérdezte sürgetően Konyak. – Két napja?
– Négy.
– És azóta? Nem hallottál róla?
– Nem, hála legyen Ve–Szettnek! – motyogta Tapi apó. Aztán a homlokát ráncolta. –
Ámbár az odútakarító segédszolga suttogott valamit arról, hogy a behatoló tolvajok nagy
felfordulást okoztak… Állítólag ép bőrrel menekültek a toronyból, aztán meg leitták
magukat. Hírlik, hogy a király testőrei elfogták és tömlöcbe vetették őket. Mind a hármat:
a barbárt, a nomádot és azt a Velúria nevű amazont is.
– Tömlöcbe? – suttogta Konyak. – Kivégzik őket?
– Á, dehogy! – legyintett Tapi apó. – A király soha egyetlen foglyot sem végeztet ki.
Elhalmozza őket drágakövekkel.., és megbízza őket, hogy próbálják visszaszerezni hűtlen
leányát, aki összeveszett vele és Hulla Úrhoz költözött, Ve–Szett legfőbb főpapjához, a
Ganévári Főkatedrálisba.
– És úgy gondolod, sikerült őket rávennie?
Tapi apó mosolygott.
– Persze, hogy sikerült. A mi királyunk nagyon meggyőző tud ám lenni! Még azokat az
aranygyűrűket is visszadta nekik, amiket azok gondtalanul elosztogattak a környékbeli
csehókban… A nyakamat rá, hogy ezóta már réges–rég úton vannak Ganévárba. A
gyűrűikkel együtt.
Konyak Malacra pillantott.
– Gyerünk!
Oly egyszerre iramodtak visszafelé, mintha egypetéjű ikrek lennének. Az alagút
torkolata egy pillanat alatt elnyelte őket. Aztán két másodperccel később Konyak
visszasomfordált.
 – Na, mi van, fiam? Felébredt a lelkiismereted, és segíteni akarsz megfoltozni, amit
összeszabdaltál?
– Khm… mondja csak, Tapi apó… van itt valahol valamiféle… kincseskamra?!
– Gondolhattam volna! – röhögött fel kedélyesen Tapi apó. – Hö–hö–hö! Ti tipikusan
olyan hülyének néztek ki, mint akik elhiszik ezt a mesét!
– Mindenki beszéli, hogy a toronyban kincs van! – húzta el a száját Konyak, mert úgy
érezte, hogy az öreg át akarja őket verni.
– Most mondjátok meg nekem, de őszintén: ennyire hülyének látszom?! – érdeklődött
somolyogva az öreg.
– Háááát… – kezdte Malac. – Őszintén?!
– Kuss, Röfi! – szólt rá barátságosan Tapi apó. – Csak nem hiszitek el rólam, hogy
játszanám itt a Kalandférget, amikor kincs is van?! Nos, akkor én megmondom nektek:
nincs kincs! Úgy tíz éve, személyesen Hulla Úr szállíttatta el innen nagy titokban. Azt,
hogy vajon hová… nem tudom. De, hogy itt egy árva rézkanyi sem maradt, arra mérget
vehettek!
– Átvágták az agyunkat… – nyögött fel Malac.
– A ti esetetekben agyról beszélni elég nagy fellengzősség… – vigyorgott Tapi apó.
– De az átvágás stimmel… – morgott Konyak. – Még jó, hogy csak besétáltunk és nem
másztunk fel ezen a baromi magas tornyon! Mennyi kárba veszett energia!
– Úgy érted, kárba Ve–Szett? – Az öreg még mondani akart valamit, de aztán hirtelen
megrándult. – Pszt! Hallga csak!
A kinti csarnok kiáltásoktól, kántálásoktól visszhangzott.
– Ó, Szent Kalandféreg! Hívunk téged, jöjj elő! Jöjj elő, vagy mi megyünk!
Tapi apó gyorsan a kipreparált szörny alá bújt.
– Bocs, fiúk, jelenésem van! Gyertek, nézzétek meg a műsoromat, amíg előadom, úgy
sem tudtok kijutni! Meglátjátok, hogy a papunk milyen nagy hatással van a feláldozandó
lányokra! Szinte boldogan ugranak le hozzám, majd meglátjátok!
Konyak és Malac sóhajtva összenéztek, majd beletörődöen megindultak a vidáman
kígyózó Kalandféreg nyomában, aki halkan dúdolgatott:
– Pipihusi… cicike… puszi kell a hegyire’… virgonc vagyok, mint egy manó… szeret
téged Tapi apó… egy kis puszi… egy kis tapi… és viszontlát papi, mami…
Konyakék még talán röhögtek is volna, ha nem estek volna így pofára ezzel a kincs–
üggyel. A folyosó végén ketten meglapultak, Tapi–Kalandféreg pedig kisiklott a verem
aljára.
 Amint a sötét szörnyárnyék bekígyózott a kürtő alá, odafönn a pap felrikkantott:
– Köszöntünk, ó, Szent Kalandféreg! Engedd, hogy eme bimbózó szűzlányt áldozzuk
neked! Cserébe halmozz el bennünket jóságos hatalmad minden kincsével!
Tapi–Kalandféreg már kiszúrta magának a feláldozásra váró szűzlányt – nem volt nehéz
dolga: ő volt egyedül mezítelen –, és elégedettségében olyan lelkesen csettegett a
nyelvével, hogy Konyak és Malac már attól tartottak, hogy a kéjvágyó, vén kecske
leleplezi magát.
– Ne ugorj le! Ne ugorj le! Ne ugorj le! – kántálta a kórus.
– Készen állsz, leány? – kérdezte a pap.
– Már vagy egy órája.
– Jó, de mielőtt leugrasz, mutass valami izgatóbb táncot! Esetleg pogózhatnál! Vagy
kánkánt…
– Ne ugorj le! Ne ugorj le! Ne ugorj le! – kántálta a kórus.
A lány nem felelt, szinte eksztázisban ringatta a testét, és úgy hadonászott maga körül a
karjaival, akár egy fuldokló a bokáig érő vízben.
A pap magasra emelte Ve–Szett jelképét.
– Ó, Szentséges Kalandféreg! Áldozatunk önként adja neked érintetlen habtestét! –
kántálta. Aztán a lányhoz fordult. – Ugorj!
– Na, most már ugorhatsz! Na, most már ugorhatsz! Na, most már ugorhatsz! – kántálta
a kórus.
– Aztat mondtam, ugorjál! – ismételte a pap.
A lány rendületlenül táncolt. Csábosan billegette magát a kürtő peremén.
Tapi–Kalandféreg ekkor megállt, és várta a lehuppanó lányt. Konyak meg mert volna
esküdni, hogy hallja, ahogy csöpög az öreg nyála. A lány viszont nem ugrott.
– Ugorj már, te lány! – ismételte határozott hangon a pap. – Ve–Szett nevében
parancsolom… ugorj! Önként.. Különben lehajítunk!
– Ugorj már! Ugorj már! Ugorj már! – kántálta a papnők kórusa. – Ugorj, vagy
lehajítunk!
A lány abbahagyta a táncot, és csodálkozva nézett körül.
– Hogy… mi? Miről van szó?! Bocsánat, egy kissé nagyot hallok…
– Ugorj bele a verembe! – ordította a főpap egyre idegesebben, majd beintett a
kórusnak, és azok egyszerre üvöltötték: – Ugorj!
– Ééééén?! – kérdezte a lány teljesen elképedve.
 – Te hát, hülye tyúk! – rikoltotta a főpap.
– De miért?
– Ne kérdezősködj annyit! Ugorj!
– Ugorj! Ugorj! Ugorj!
– Ha nem lenne tériszonyom… – mondta a lány érezhető visszafogottsággal – mint
ahogy van… akkor sem ugranék egy ilyen mély verembe! Egy vacak párna sincs benne,
még megütném magamat!
– Majd én ütlek meg menten! – kiáltotta liluló fejjel a pap. – Ugorj le!
– És ha nem vették volna észre – folytatta a pappal mit sem törődve a lány, enyhe
hisztérikus felhanggal –, van lent egy gusztustalan csúszómászó!!
– Mit mondtál a Szent Kalandférgünkre?! Ve–Szett szépséges gyermekére?!
– Ez magának „szépséges”?! – tört ki a düh a lányból. – Akkor ugorjon rá maga
pucéran, hibbant vénember!
– A Kalandféreg csak érintetlen szűzlányokat fogad el!
– Akkor meg kétszeresen is pechje van, mert énrám sok mindent lehet mondani, de azt,
hogy „érintetlen” vagy hogy „szűz”, azt speciel nem!
– Nem vagy szűz?! Miért nem mondtad eddig?!
– Miért mondtam volna?! Nem kérdezte! Azt meg ne gondolja, hogy úgy ismerkedek
vén papokkal, hogy: „Helló, szépfiú! Én már nem vagyok szűz!”!
– Mindegy! Most már így érintetten fog megenni a Kalandféreg!
– Meg fog enni?!?! – kiáltotta elképedve a lány. – Ezt eddig senki sem mondta!
– Miért mondtam volna? Nem kérdezted! Azt meg ne hidd, hogy úgy megyek oda fiatal
lányokhoz, hogy:,,Helló, bébi! Nem akarsz véletlenül féregeledel lenni?”!
A lány dühösen toppantott.
– Engem táncolni szerződtettek ide. Azt mondták, ha jól csinálom, elnyerem a
jutalmamat! Tíz dolcsit is kereshetek! És még hanyatt se kell vetnem magam.
– Nem is. Ugorhatsz hasast is.
– Ugorj! Ugorj! Ugorj!
– Kizárt dolog. Nem ugrok! Engem nem fog megzabálni ez az ocsmány dög!
– Ocsmány?! Ezek után még ha könyörögnél se ugorhatnál le a Szent Kalandféreghez!
– Nem is fogok! Nem ettem meszet! Adják vissza a ruháimat, azonnal hazamegyek!
– Sajnos, az nem fog menni – felelte a pap –, ugyanis nálunk az a szabály, hogyha
valaki nem ugrik le dicsőségesen önként a Kalandféreg vermébe… azt mi lökjük bele!
Kapjátok el, szentszajhák!
– Szemét kéjencek! Nem kaptok el! Te meg ezt kapd el, csuhás! – És a lány izmos, szép
lába a pap lába közé vágódott.
– Íííííííííííí! – visította a főpap, és összeesett, a többiek meg a menekülő lány után
vetették magukat. Az azonban fürgébbnek bizonyult valamennyiüknél, és könnyedén
kicselezte őket.
Konyak, Malac és Tapi apó elképedve nézték, mivé fajult a szent rítus, majd az öreg
nagy dühösen kibújt a műféreg bőréből.
– Nincs igazság a földön! – toppantotta remegve. – Pedig micsoda cicijei voltak… ó…
– Hát akkor… izé… mi talán mennénk is… – szólt óvatosan Konyak.
– Igazatok van, menjetek csak! – nézett rájuk szomorúan Tapi apó. – Be kell ismernem,
ez nem a legmeggyőzőbb bemutató volt…
– Talán majd legközelebb – vigasztalta Malac.
– Talán… – biccentett lemondóan az öreg, majd sóhajtva elfordult tőlük. – El kell
pakolnom a Műférget, gondolom, kitaláltok egyedül is… én közben felkötöm magam.
Annyira ráizgultam arra a nőre!
– A te korodban? – csodálkozott Konyak.
– Miért? – könnyezett az öreg. – Azt hiszitek, hogy egy vénembernek már a vágya is
megvénült? Nőt akarok!
– Tapi apó! – mosolyodott el Konyak, és csillogó szemmel közelebb lépett. – Akarod,
hogy segítsek rajtad?
Az öreg megborzongott.
– Menjetek a picsába, hülye buzeránsok!
– Szerzek neked egy nőt.
– Ja, az más. Bocsánatot kérek az iménti kifakadásomért! Általában semmi bajom a
melegekkel, csak ahogy végigmértelek benneteket, elragadott az undorkodás. –
Érdeklődve pislogott. – Miféle nőt említettél?
– Hamarosan betoppan ide egy nő, tetőtől–talpig fekete ruhában! Hátul, egy szexis kis
szellőzőnyílással farcsonttól tarkóig. Ő is a kincset fogja keresni!
– Milyen alakja van? – fordult vissza az öreg megélénkülve. – Ugyanilyen karcsú
nádszál?
– Hát… ööö… egy kissé molettecskébb.
 – Az jó! – rikkantotta az öreg. – Legalább lesz mit fogni rajta!
– De még mennyire, hogy lesz! – bólogatott Konyak és Malac egyetértően.
– Hála legyen érte Ve–Szettnek! – sóhajtotta boldogan az öreg. – Mert micsoda
baromság az, hogy csupa nádszálkarcsú, csont és bőr leányzót áldoznak! Azt hiszik, a
Kelgyóisten az anorexiás csitriket imádja?
– Na, ez a nőszemély nem olyan – szögezte le Konyak. – Ha majd megjelenik itt,
köszöntsd illendően, és ne áruld el neki, hogy egy kumma kincs sincs itt! Mondd azt neki,
hogy veled kell töltenie egy–két éjszakát ahhoz, hogy megtudja a kincs rejtekhelyét… de
minek beszélek én! Te ezt sokkal jobban tudod!
– Bízd csak ide! – nyalta meg a szája szélét Tapi apó. Majd én elbolondítom!
– Ez a beszéd, öreg! – ütött a vállára Malac. – De mi meg jobb lesz, ha eltűnünk a
balfenéken!
– Jó egészséget, Tapi apó! – intett Konyak.
– Aztán csak ügyesen, papa! – búcsúzott Malac. –Viszlát!
– Viszlát, fiúk! – intett az öreg, majd összedörzsölte a két kezét, és dudorászva bebújt a
Kalandféreg bőrébe. – Pipihusi… cicike… puszi kell a hegyire’…


 8. AZ ÁRTÁNYOK HAVA
avagy: ártányi erőm sincs

„Tudod–e, ó herceg… hogy miért nem bungyjumpingozik vak Oresztesz?… Mert a
kutyája a belét is kirókázná.”
Ano Mínusz

Konyak és Malac még aznap éjszaka maguk mögött hagyták a várost. Eredetileg
lóháton kívántak távozni, ám legnagyobb megdöbbenésükre, amikor kisétáltak a kapun, a
réten hagyott lovaiknak hűlt helyét sem találták.
– Ezeket ellopták! – jegyezte meg Konyak megrökönyödve.
– Hogy micsoda emberek vannak! – ingatta a fejét Malac. – Menjünk innen minél
előbb! Utálom ezt a várost!
Már jó ideje mentek, amikor Malacnak eszébe jutott valami.
– Hova is megyünk?
– Ganévárba, a Ve–Szett vallás Főkatedrálisába! Ahová a bátyáink mentek.
Malac a vállát vonogatta.
– Szerinted van értelme?
– Miért, szerinted nincs?
– Hát… őszintén szólva én már egy kissé unom, hogy állandóan a nyomukban járunk.
– Nem járunk – dörmögte Konyak. – Momentán épp… nyomukat vesztettük.
– De minek követnénk őket?
– Hallhattad, mit mondott Tapi apó: a király visszaadta nekik az összes gyűrűt. Köztük
az én gyűrűmet.
Malac mosolygott.
– Ne mondd nekem, hogy ennyire fontos számodra az a gyűrű!
– De mondom. Vissza kell kapnom! Egyszerűen nem bírok élni nélküle. Megérted ezt?
Gyűrűfóbiám van… Ha lemondok róla, soha többé nem tudok tükörbe nézni.
Malac nagyon csodálkozott.
– Jé! Most már tudod, mi az a tükör?
Konyak vállat vont, és nem felelt.
 – Tulajdonképpen mondasz valamit – latolgatta Malac. – A bátyám remélhetőleg még
viseli a családi tündegyűrűt. Ha azt el tudnám venni tőle, lehet hogy a segítségével
visszanyerhetném elvesztett tündérségemet, és akkor újból Furulyázó Pimpi lehetnék!
– Na látod! Most már neked is van célod!
– Úgy van! Kapjuk el őket!
– Ez a beszéd, pajti! Mindent bele!

Három nap múltán teljesen eltévedtek, és összevissza kóvályogtak az erdőben. Már az
utolsó falat élelmet is felfalták, és mivel a környéken nemrég erdőtűz pusztított, a
megszenesedett maradványok közt egy csepp élelmet sem találtak. Aztán amikor maguk
mögött hagyták az égett részt, egy elátkozott erdőbe jutottak. Minden fán, minden bokron
színes gyümölcsök és bogyók sorakoztak, ám jó lelkű emberek szinte minden
gyümölcsfára táblákat szögeztek.

VIGYÁZAT!
ELÁTKOZOTT ERDŐ!
MÉREGGEL PERMETEZVE!
Bárki vagy is, vésd eszedbe,
óvakodj e gyümölcsöktől,
melyeknek még az érintése is
HALÁLOS!

Rettenetes éhségében Malac mégiscsak megkockáztatta a veszélyt, és próbaképpen
bekapott egy szép piros bogyót. Azt a szörnyű hascsikarással kombinált hasmenést
azonban, amelytől ezt követően szenvedett valószínűleg élete végéig nem fogja elfelejteni.
Ezt látva Konyak inkább tartózkodott a gyümölcsöktől, és keményen küzdött az éhség
ellen.
Eközben persze egyre jobban összefelé fordult a szeme, és a végén már úgy bandzsított,
hogy a jobb szemével az orra bal oldalát látta, a ballal pedig a jobbot.
A végén már csaknem a fűnek is nekihasaltak, hogy lelegeljék, de Malac még időben
észlelte az előzőkhöz hasonló figyelmeztető táblát. Így hát csak bolyongtak tovább, és
szinte már tántorogtak az éhségtől.
Csak amikor elérték a legközelebbi hegy lábát, akkor álltak meg szusszanni.
– Te… mit gondolsz – nyöszörögte Malac –, vajon még itt is mérgezett a fű?
 – Nem tudom – recsegte Konyak. – De csorog a nyálam, ha arra az ínycsiklandozó
páfrányra pillantok.
– Én pedig le se bírom venni a tekintetem arról a… nymmm… hívogató gombáról. És
nem érdekel! Egy életem, egy halálom…
– Gyilkos galóca! – intette Konyak.
– Végem van! – nyögte Malac, és kimerülten lerogyott az egyik bokor tövébe. Aztán
felhorkant. – Jé! Van itt egy batyu!
– Milyen batyu?
– Egy amolyan batyuféle batyu, izomagyú! – Malac már bontogatta is. – Remélem van
benne valami finomság…
– Például egy finom, ízletes, lédús páfrány! – nyeldekelt Konyak.
– Vagy esetleg… batyuban sült pogácsa!
Amikor azonban a batyu tartalma feltárult, mindketten csalódottan felkiáltottak, ugyanis
egy falat ennivalót sem találtak, csak különös szerszámokat.
– Krómra! – szitkozódott Konyak. – Mik ezek?!
– Vanádiumra! – sikoltotta dühösen Malac. – Mit keres az erdő közepén batyuba
csomagolva egy halom kőműves szerszám?
E pillanatban fájdalmas nyögés hallatszott a bokrok közül. Majd elkínzott, ám dühös
nyöszörgés:
– Le lehet kopni a holmimról! És egyébként is… ezek trancsínozó szerszámok!
Böllérkés, hurkatöltő, kis zsigerelő, nagy zsigerelő, hentesbárd… meg miegymás.
– Ki van ott? – fürkészte a bokrokat Konyak.
– Az ügyeletes hérosz vagyok, mellesleg hentes és mészáros. A nevem Herr Kulás.
– Herr? Német vagy? Árja?
– Görög… és csak a béltartalmamnak van árja. De mocskosul ám!
– Fosol?!
– Hát, voltaképpen…
Malac részvétlenül vihogott.
– Tudom, milyen érzés… Én fél napig kínlódtam. Pedig csupán egyetlen szem bogyót
ettem.
– Te jó ég! Én fél bokornyit!
– Szar ügy! Majd legközelebb nem leszel ilyen mohó!
 – Hát… ha túlélem ezt a mostanit, biztosan nem.
Malac szomorúan pislogott.
– Feltételezem, neked sincs kajád…
– Maradt még bogyó! – nyögte a bokor mélyéről az idegen. – Gondolod, ráfanyalodtam
volna, ha lenne mit ennem? Aúúú… Ez most szörnyű! Ó, ez a legszörnyűbb! Anyáim!…
Mostohaanyám, Héra… romlott margarint csomagolt nekem. Hogy csiklandoznák meg jó
alaposan Zeusz villámai, ahol csak érik!
– Te szegény! – mondta együtt érzően Konyak. – Tudunk valamit segíteni?
– Hja – morogta szarkasztikusan Herr Kulás. – Vághatnátok egy nagyobb dorongot,
amivel el tudom hessegetni a farkasokat…
Konyak ilyen éhesen nem volt vevő a szarkazmusra.
– Ha csak ez kell? – Máris nekilátott kivágni egy közeli fát. – Hé, cimbora! Ez aztán a
príma éles fejsze!
– Valójában: csontozóbárd. Örömömre szolgálna, ha nem csorbítanád ki túlságosan!
Munkaeszközöm ugyanis…
Konyak azonban annyira belefeledkezett a favágásba, hogy ezt meg sem hallotta.
– Mit keresel itt az erdőben? – kérdezte Malac.
– Hát nem sokat… – vallotta meg Herr Kulás –, főleg úgy, ha itt gubbasztok, ahelyett,
hogy a munkámat végezném. Pedig ha belegondolok, hogy alig egy napi járásra… jaj,
anyáááám… nem akarok kajára gondolni!
– Kaja?! – Malac dobhártyája szinte szikrázott e szó hallatán.
– Vigyázz! Dől a fa! – rikkantotta Konyak, és a mellette álló… testvérek között is
legalább ötvenéves… tölgy recsegve–ropogva megindult.
– Zeusz apám! – zökkent ki a melankóliából ordítva Herr Kulás. – Éppen felém
dőőőőőőő…
BANG! Ért földet a tölgy.
– Na, cimbora – vigyorgott elégedetten Konyak –, nem panaszkodhatsz! Ezzel aztán el
lehet ijeszteni a farkasokat!
– Ezzel el – adott neki igazat Malac. – Meg agyon lehet ütni a bélbajos henteseket…
– Csak nem?! – eszmélt Konyak. – Cimbora! Jól vagy?!
– Most aztán elmondhatom, hogy jól benne vagyok a kulában… – jött az elkínzott
felelet a bokorból. – Mintha görög tragédiát játszanék! Ez nem az én napom…
– Krómra!
 – És Vanádiumra is! – tette hozzá azonnal Malac.
Konyak bekukkantott a bokor mögé.
– Ezt megúszta.
– Francba. Még a fülem is csupa trutyi lett! Akárcsak annakidején, amikor Augeiasz
istállóját takarítottam… Hú, fiúk, ha azt láttátok volna, hogy ott mi volt! Két folyót is oda
kellett terelnem, hogy ki tudjak mosakodni a trágyából…
– Akkor is valami rosszat ettél?
– Nem én, a lovak.
– Tudunk még valamit segíteni?! – érdeklődött Malac. – Vagy hagyjuk vidáman
székelődni?
– Szadisták! – sóhajtotta Herr Kulás. – De ha már így rákérdeztetek… a válaszom: igen.
Segíthetnétek.
– Mégpedig?
– Kihúzhatnátok a szarból!
– Oldd meg magad!
– Nem szó szerint gondoltam – dörmögte Herr Kulás. – Csak átvitt értelemben. Nagy
bajban vagyok. És hamarosan még nagyobb bajban leszek, ha nem végzem el azt a
munkát, amit tegnap elvállaltam és amiért már az előleget is felvettem. Segítsetek!
Végezzétek el helyettem!
Malac és Konyak fanyalogva ingatták a fejüket.
– Munkát? – nyavalygott Malac. – Az nem a mi asztalunk. És egyébként is sürgős
dolgunk van keleten… vagy nyugaton.
– Ganévárban! – segítette ki Konyak. – Máris késésben vagyunk.
– És éhesek nem vagytok? – kérdezte Herr Kulás sokatmondó nyögdécselés közepette.
– Alapvetően nagyon… de a te közeledben, értve itt a bűzt és a nyögdécselést, kissé
elment az étvágyunk.
– Odafenn, a hegyi faluban annyit ehetnétek, amennyi csak belétek fér!
– Hohó! – nyelt egyet Konyak. – Kezd érdekelni a dolog!
– Vigyétek a szerszámaimat! – préselte ki magából Herr Kulás. – És ha kérdezik, kik
vagytok, egyikőtök hazudja azt, hogy én vagyok.
––Ez nem hazugság – szögezte le Konyak. – Ha kérdezik, azt mondom, hogy „én
vagyok”.
– Mondd azt, hogy te vagy Kulás. Herr Kulás. Az a kis mitugrász pedig a
segédbölléred, a féltestvéred, Ifikész.
Konyak memorizálta az elhangzott információkat.
– És mi lesz a dolgom?
– Csak egy kis mészárlás.
– Az egész falut? Vagy csak az öregeket és a gyerekeket?
Herr Kulás hosszú ideig hallgatott, csak fájdalmas nyögései árulkodtak arról, hogy
megpróbáltatásai közepén kuporog.
– A falu hízott ártányát kell levágni! – dörmögte aztán. – És kívánság szerint
feldolgozni.
– Ártáááány?! – csuklott Konyak. – Az meg mi a fene?
– Az egy disznóféle – világosította fel Malac.
– Aha! – kiáltotta Konyak, és eszébe jutottak legkedvesebb gyerekkori emlékei, a törzsi
disznóölések Hümériában. Már az emlék hatására is összefutott a nyál a szájban. – Értem
már!
– Ja! – nyögte Herr Kulás. – Nem nagy ügy! De számomra most szinte megoldhatatlan
feladatot jelentene… El sem bírok moccanni egy ültő helyemből! És ha nem érek oda
hajnalra, kártérítést kell fizetnem és előfordulhat, hogy bevonják a vállalkozói
igazolványomat. Kitesznek a mészáros céhből… megfosztanak héroszi címemtől,
elmehetek nincstelen kalandornak.
– Nem olyan rossz az se, nekem elhiheted – vigasztalta Konyak. – Én egy ideje már ezt
csinálom. Nincstelen kalandor vagyok. Vérbeli profi.
– Tizenkét feladatot gond nélkül teljesítettem – siránkozott Herr Kulás. – Ám ez a
tizenharmadik… szerencsétlen szám! Tudtam, hogy baj lesz!
– Akkor miért ettél romlott margarinos mérgező bogyókat?
– Ki akartam mutatni mostohaanyám iránti feltétlen bizalmamat.
– Hogy mik vannak? Beszarás!… De ne aggodj, mire utolérsz bennünket, az az ártány
már le lesz mészárolva.
– Ezek szerint… vállaljátok?
– Naná! – Pompás! Akkor kezet rá! – Herr Kulás megkönnyebbülten kidugta ragacsos
mancsát a bokorból. – Itt a kezem, csapj bele!
– Talán inkább majd máskor… – fintorgott Konyak.
– Hja, persze! Bocsánat! – húzta vissza a kezét a hérosz. – Még csak annyit, hogy a
falusiak nem ismernek engem személyesen, de a nevemet hallották. Tudják, hogy Herr
Kulás érkezik hozzájuk. Ezt csak azért mondom, mert ezek a hegyi népek igen
barátságtalanok… de ha a nevemet mondjátok, szívesen fogadnak majd benneteket.
– Majd mi elintézünk mindent, nyugalom! – intett nagyvonalúan Konyak. – És biztos
lehetsz benne, hogy ezután a munka után elhalmoznak majd jobbnal jobb ajánlatokkal!
– Jó lenne, ha sietnétek, mert virradatra oda kell érnetek a faluba! Ez az ösvény
egyenesen oda vezet!
– Rendben – bólintott Malac. – Te csak nyugodtan… izé… gubbassz ott, ahol van!
– Így van! – helyeselt Konyak. – Jó kezekben van a dolog! Gyere, Malac, menjünk!
Viszlát, Herr Fosos! Jobbulást!
– Viszlát Kulás! – mondta Malac is, és Konyak nyomába szegődött.
– Viszlát, és kösz a dorongot! – kiáltotta a bokorból a hentes, majd óvatosan kidugta a
fejét, és a távozók láttán elvigyorodott. – És nyugodjatok békében, balgák!

Konyak és Malac éhségtől hajtva egész éjszaka gyalogoltak, és a nap első sugara már
egy meredek hegyoldalban találta őket. A keresett falut el sem tudták volna téveszteni,
ugyanis a falu teljes lakossága – legalább harminc fő – ott toporgott az ösvényen az
érkezésükre várva.
– Isten hozta önöket! – kiáltotta a tömeg takarásából tisztelettudóan egy szakállas
vénember. – Én Lengőszakáll Gadlon vagyok, az elöljáró!
– Elöljáró? Inkább hátuljárónak nézném.
– Ez csupán nézőpont kérdése. Ha a másik ösvényen érkeztek volna, én lennék elöl. De
hagyjuk a filozofálgatást!
– Egyetértek – rikkantotta Malac. – Együnk inkább! Tudnak adni valamit?
A hátuljáró elöljáró azonban kitért a válasz elől.
– Melyiktekben tisztelhetjük Herr Kulás mestert?
– Bennem! – lépett elő Konyak. – Én vagyok Herr Kukás. És ez itt a segédem, Vad
Malac! Kijött elénk az egész falu?!
– Nagy esemény ez a falunk életében! – bólintott Gadlon. – Személyesen látni a nagy
Herr Kulást, a nevezetes Tizenkét Feladat végrehajtóját, aki most eljött közénk, hogy
megölje és kibelezze a…
– Rendben, rendben! – intett nagyvonalúan Konyak. – Hol van a feltrancsírozandó
jószág?
– Erre, mester uram! – mutatta az utat az elöljáró.
Konyak és Malac nemsokára meglepődve vették észre, hogy már átsétáltak a falu házai
között, és immár a közeli hegycsúcs felé tartanak. Összenéztek, és vállat vonva követték a
rendíthetetlenül ballagó öreget. Aztán csodálkozva tapasztalták, hogy az addig szinte a
sarkukat taposó falusiak megtorpannak, és szépen lassan el is maradnak mögöttük.
Malacnak már a nyelvén volt a kérdés, de ekkor kiértek a hegytetőn lévő tisztásra, aminek
túlfelén egy barlang szája feketéllett.
– Hát itt lennénk, mester uram! – mutatott a barlangra Gadlon.
– Jó, de mikor eszünk? – érdeklődött Malac.
– Amint elvégeztétek a munkát.
– Nem lehetne előtte? Éhgyomorra dolgozni sosem volt szokásom.
Az elöljáró sóhajtott.
– Ha már eddig eljöttünk, minek mennénk vissza a faluba? Végezzétek el a munkát
annak rendje s módja szerint, s aztán nagy lakomát csapunk.
– Milyen nagy lakomát?
– Nagyon nagyot! Megüljük a tort!
Konyak megelégedett ezzel.
– Mit is mondott, hol vagyunk most? – érdeklődött.
– Hát itt, a barlangnál!
– A barlangban van a disznóól? – csodálkozott Malac.
– Disznóól?! – nyúlt meg az elöljáró képe. – Mármint a barlangban?!
– Hallottam már ilyet! – bólintott megértően Malac. – Sose szégyenkezz miatta!
– Hát nem is fogok, ugyanis… – kezdte az öreg, de Malac már Konyakhoz fordult. –
Mester uram, vegye elő a szerszámát!
– Hogy mit csináljak?! – akadt ki Konyak.
– Vegye elő a szerszámát!
– Itt… előttetek?! – hápogott Konyak. – Mi a francnak?
– A batyuból, te nagyon… mester! – sziszegett Malac.
– Ja, a batyuból!
Konyak lehajolt, leterített egy ruhát a földre, és egyesével rápakolta a batyuban lévő
késeket, bárdokat és hurkatöltőket. Gadlon elbűvölve nézte a felkelő nap fényében
csillogó pengéket.
– Ez igen! – suttogta. – Tudtam, hogy ide igazi szakember kell!
Konyak felvette a szúrókést meg a fenőkövet, s szakszerű mozdulatokkal élezni kezdte.
Még le is kuporodott eközben egy bokor tövébe. Igyekezett hitelesen eljátszani Herr Kulás
szerepét.
– Mekkora a jószág? – kérdezte foghegyről.
– Hát, igen nagy…
– Mégis, körülbelül hány kiló lehet?
– Nem tudom. Nem nagyon méregettük.
– Nem baj. Majd én elintézem – legyintett nagyvonalúan Konyak. – Segítenek a
falubeliek lefogni?
– Tartok tőle, hogy momentán mindenki elbújt valahová… Tudod, arra az esetre, ha
valami esetleg félresikerülne.
Konyak lenézően mosolygott.
– Puhányok!
– Igazi hős vagy, Herr Kulás mester! – jelentette ki csillogó szemmel Gadlon. – Hinni
sem mertük, hogy tényleg akad valaki, aki elvállalja ezt a feladatot!
– Ez a munkám – vont vállat hanyagul Konyak. – De ha már itt tartunk… azt mondd
meg, hogy szeretitek–e a fűszeres hagymás vért, mert akkor szükségem lesz egy nagy
fazékra, amibe belefolyatom!
Az elöljáró elszürkült.
– Nem… nem hiszem, hogy… nem igazán akarunk… izé, olyan… hagymás vért, vagy
mit…
Konyak már a hagymás vér gondolatára is nyáladzani kezdett. Kölyökkorában ez volt a
kedvenc eledele.
– Ettetek ti már valaha hagymás vért?! – kérdezte.
– Hát, ilyet még nem…
– Akkor pedig meg kell kóstolnotok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Konyak.
– Nem engedhetjük, hogy pocsékba menjen az a rengeteg, frissen habzó, meleg vér!
– Igazán?!… – hebegett falfehéren Gadlon. – De ha lehetne, ettől inkább
eltekintenénk…
– Oda tekintgettek, ahova akartok! – jelentette ki Konyak. – De hagymásvér lesz az
előétel, és punktum!
– De mi nem…
– Elég a rinyálásból! – horkant fel Konyak. – Meg akartok sérteni?!
– Izé… éppen azt akartam mondani, hogy mi nem akarunk megsérteni és örömmel
eszünk a… hukk… vérből…
– Csak nem vagy rosszul?
– Á… dehogy… nem… dehogynem.
– Meglátod, ha eszel a finom fűszeres hagymásvérből, mindjárt jobb színed lesz! –
biztatta Konyak.
– Attól félek én is… – szédelgett az öreg.
– Azt mondd meg még a mesternek – tette fel a következő keresztkérdést Malac –, hogy
orjára bontsa vagy karajra?
Az elöljáró megint ledermedt.
– Hogy mondod?
– Azt kérdezem, hogyan bontsa fel a mester? – tette fel egyszerűbben a kérdést Malac.
– Miért?… Nem mindegy? – nyökögött Gadlon.
– Nekünk mindegy! – nyomta meg a szót Malac. – A megrendelő szokta eldönteni a
darabolás módját! Szóval, ti hogyan akarjátok?
– A fene se gondolkozott még ezen… – vakarta a fejét az öreg. – Nem gondoltuk, hogy
ennyire részletesen meg kell rendelni egy ilyen munkát…
– Nos? – hagyta abba Konyak a kés élezést. Aztán a földbe szúrta a pengét, és a
csontozóbárdot vette magához. Ez alkalmatosabb eszköznek tűnt.
– Trancsírozza apró cafatokra! – döntött Gadlon.
– Orjára vagy karajra? – kérdezte meg újra Malac.
– Tarajra! – vágta ki az öreg.
– Szóval tarjára, rendben – bólintott Malac. – Hurkát, kolbászt fogtok tölteni belőle?
Az elöljáró megint elbizonytalanodott.
– Mások… szoktak?
– Ó, nagyon sok helyen! – felelte Malac. – Van ahol az egész húst meg kell csinálni
kolbásznak, annyira szeretik az emberek!
– A fene a gusztusukat… – borzongott meg az öreg.
– De van olyan is, hogy a húst nem engedik kolbásznak ledarálni…
– Vannak még épeszű emberek! – helyeselt Gadlon.
– Ott vagy nyersen eszik, vagy szárítják, vagy nyereg alatt puhítják – sorolta Malac –,
vagy felfüstölik.
 Az öreg újra elszürkült.
– Nem is gondoltam… hogy ennyi mindent lehetne belőle csinálni…
– Bizony, bizony! De látom, hogy bizonytalan vagy. Talán az lesz a legjobb, ha a mester
egyszerűen csak felszeleteli, és ti meg közben eldöntitek, hogy mi legyen vele! – javasolta
Malac.
– Az jó lesz! – sóhajtott fel megkönnyebbülten az elöljáró.
– Te honnan tudsz ennyi mindent a disznóvágásról? – kérdezte Konyak halkan Malacot.
– Egy Malacnak ez a legkevesebb! – vigyorgott rá amaz.
– De én nem tudom, hogyan bontsam tarajra!
– Ezek még annyit se értenek az egészhez, mint te! – nyugtatta meg Malac. – Darabold
csak fel úgy, ahogy jólesik!
– Rendben! Abban nem lesz hiba! – vigyorgott Konyak. – A darabolás nekem mindig
jólesik!
– Kérdezd meg majd tőle, hogy a beleket megpucolják–e, és a fejet kifőzik–e! – súgta
oda Malac, majd hangosan hozzátette: – Aztán ess neki, mert már szédelgek az éhségtől!
Én addig szerzek bödönt a vérnek!
És Konyakra kacsintva fütyörészve visszaindult az ösvényen.
– Én meg bemegyek a jószághoz! – vett a vállára egy összetekert kötelet Konyak. –
Hurkot kötök a lábára, aztán kivonszolom a barlang mellett álló magányos tölgyfáig.
Odakötözöm, és szépen leszúrom!
Gadlon szemében csodálat ült.
– Félisten vagy, mester uram, ha ezt megteszed!
– Potomság – fitymálta Konyak. – Gondolom, a beleket sem pucoljátok ki.
Az öreg szemmel láthatóan megrendült.
– Nem… – lehelte alig hallhatóan. – Már a gondolattól is rosszul vagyok.
– Rendben. A fejet kifőzitek?
– Kellene? – kérdezte óvatosan amaz.
– Kelleni semmit sem kell! – oktatta ki Konyak. – De van, aki a kifőzött fejeket szereti
kirakni a házára, amolyan díszítésnek…
– Dehogy főzzük! – reszketett meg Gadlon. – Még csak az kéne, hogy valaki rájöjjön,
mily rettenetes szentségtörést követtünk el!
Konyak mosolyogva ingatta a fejét.
 – Na, naaaa! Nem kell ám ezt ennyire túlspirázni! – Aztán a barlang felé indult, s a válla
fölött vetette vissza. – Azért csak főzzétek ki a fejét, mert én lehet, hogy magammal
viszem!
– Mindet?
Konyak megtorpant.
– Hogy érted azt, hogy a mindet?! – kérdezte meg bizalmatlanul.
– Miért? A közvetítő nem mondta?
– Mit nem mondott?!
– Azt, hogy háromfejű!
Konyak csuklott két kisebbet és egy közepeset.
– Szóval háromfejű a disznó… remek…. egyenesen csodás! Már értem, miért
suvasztottátok be a barlangba.
Gadlon szégyenkezve húzta be a nyakát a válla közé, és nem szólt semmit.
– Na, jó. Szerencsétlen torzszülöttnek megváltás lesz, ha önzetlenül feltrancsírozom! –
csóválta a fejét Konyak. – Talán jobb lesz, ha ki sem vonszolom, hanem odabent végzek
vele!
Az elöljáró szaporán bólogatott.
– Az igen jó lesz, mester uram! A fene se akarja látni a rusnya jószágot!… Ó, jaj! Ve–
Szett bocsásson meg nekem ezért a kifakadásomért!
– Rusnya, nem rusnya, azért a hús az hús, nem?! – vigyorgott rá Konyak.
– Ez az igazi szakember hozzáállása! – lelkesedett az öreg. – Csak egyszerűen húsnak
kell tekinteni, nem törődve azzal, hogy valójában…
– Megjöttem! – lihegett fel a lejtőn Malac egy öblös vájdlingot cipelve magával. – Itt
hozom a vér–edényt!
– Épp ideje volt! – biccentett Konyak, és átvette az edényt. – Ti maradjatok itt, amíg
elintézem!
– Rendben, mester, maradunk! – kacsintott rá Malac.
– Nekem meg eszem ágában sem volt, hogy akár egy lépéssel is közelebb menjek! –
jelentette ki Gadlon megremegve.
Konyak büszkén kihúzta magát – nem a munka alól! –, és a vájdlinggal a hóna alatt a
barlanghoz ballagott.
– Coci! Cocikám! Ronda disnió! Gyere ide a bácsihoz szépen! – cuppogott be
csalogatóan a barlangba, majd besétált.
 Az elöljárót kirázta a hideg.
– Ez a fickó ördöggel cimborál! – dörmögte maga elé, majd a rontás ellen a válla fölött
hátra köpött. – Távozz tőlem bicegve!
– Te meg fogatlanul fogsz távozni pillanatokon belül… – jegyezte meg a háta mögött
Malac, miközben határozottan idegesen törölgette az arcáról a nyálat. – Hogy gondoltad
azt, hogy csak úgy se szó, se beszéd pofán köpsz, te pofátlan gazember?!
– Jaj, tisztelt segéd úr, bocsáss meg nekem, de ez egy ősi hegyi szokás! – szeppent meg
amaz.
– Az meg egy ősi, hentes–szokás, hogy aki leköpi a mester egyetlen, kedvenc segédét,
annak ropogósra sütjük lávágott nyelvét! – vicsorgott rá Malac.
– Ilgalom! Glácia! Könyölüljön lajtam, dlága segéd úr! – rimánkodott a nyelvét
szorongatva Gadlon.
E pillanatban hangzott fel Konyak diadalmas üvöltése a barlangból:
– Áhá! Hát itt vagy, te szerencsétlen, háromfejű disznó!
– Háromfejű?! – ámult el Malac. – Mivel itattad le a mestert, öreg?!
– Én semmivel! – ijedt meg újfent az elöljáró. – Tényleg három feje van!
– Három?! Hm, nem semmi… Remélem, tudod, hogy háromfejűért háromszoros pénzt
kell fizetni!
– Háromszoros pénzt?! De hiszen az rengeteg!
– Ha nem, hát nem! Mester uram! Hagyja békén a jószágot! – emelte fel a hangját
Malac. – Ezek a smucig alakok nem akarnak fizetni!
– De igen! – kiáltott fel sietve az öreg. – Fizetünk, fizetünk!
– Na, azért!
A barlangból Konyak rémült ordítása hallatszott, aztán egy hatalmas dübbenés. Egy
csaknem síkká horpasztott vérfelfogó vájdling repült ki a barlangból, és zörögve csapódott
egy sziklának.
– Krómra! – üvöltötte Konyak. – Hű, de kurva nagy!
– Az a jó! – dörzsölte a kezét Malac. – Legalább ma mindenki jóllakik!
A barlang felől olyan éktelen bömbölés és dübörgés hallatszott, mintha két tucat
telefánk esett volna egymásnak vad harci dühvel.
– Ne harapj, te! – rikoltotta Konyak bőszen. – És ne kapkodj a kezem után, vagy
állcsúcson talállak ütni!… Azzal a fejeddel se!… Te, ne merj még egyszer homlokon
vágni a farkaddal, vagy én is előveszem az enyémet és úgy hókon gyaklak vele, hogy egy
hétig egy irányba fogsz szaladni!… Hé! Most meg mit csinálsz?! Tüzet fújsz?! Énrám?!…
Mit vacsoráztál, te?! Erős paprikát?!… Ez meleg, az anyád úristenit, te tetű! Erre nagyon
rá fogsz fázni, ezt megígérhetem!… Mindjárt én is rád lehelek, és megtudod, mi az az
állatkínzás!…
Iszonyatos bömbölés hallatszott a barlangból. Gadlon verejtékezve megremegett.
– Magasságos Ve–Szett, könyörgöm bocsásd meg nekünk bűnünket, és engedd, hogy
meghaljon a Szent Kalandféreg, mely hónapok óta prédálta népünket és az összes szüzet
felfalta!
A barlangból nagy hömpölyökben szállt fel a por.
– A lábamra tapostál, te tohonya behemót!? – ordította bent Konyak. – De ha te így…
akkor én is így! Nesze! Egy százszorta erősebb üvöltés rázta meg a környéket – Ugye,
milyen szar érzés?! – hőzöngött Konyak. És azt számítsd hozzá, hogy te legalább tízszer
nehezebb vagy, mint én! És lefogadom, tyúkszemed sincs! Akkor el tudod képzelni, hogy
mennyire rosszul eshetett nekem a te kis belépőd!… Nem ér egyszerre mindhárom
fejeddel harapni, te rohadék!… Megint tüzet fújsz?!… Te tévedésben vagy, öregem! Nem
engem kell megperzselni, hanem téged! Ha felhólyagosodik a bőröm, nagyon dühös
leszek!… Szerintem jól állna neked, ha ez a szúrókés kiállna a melledből…
Egy újabb égszakasztó bömbölés zengett fel.
– Ugye?!… Mondtam, hogy jól fog állni… te meg eldőltél… Na, elő a tartalék
vájdlinggal!
Konyak csurom véresen, kormos képpel, felfelé meredő hajjal, szétálló füllel, villogó
szemmel kitántorgott a barlangból, felkapta a földről a szétlapított, behorpasztott
vájdlingot, és miközben visszafelé dülöngélt, erős ütésekkel megpróbálta formára pofozni
a sérült edényt.
Aztán újra hallani lehetett a hangját:
– Lássuk, mi folyik itt?! Hö–hö–hö!… Csibb–csobb, csubog a vér… ebből lesz aztán a
finom fűszeres hagymásvér… ennyi elég is lesz… mondom: elég!… Elég már! Valaki
zárja el ezt a vérzuhanyt! Phű, phű… a pofámba spriccel… egy kicsit undorító, mit ne
mondjak… Krómra!… És Vanádiumra is! Már térdig ér a vér!… Én meg nem tudok
úszni!… De a barlang tud… már az egész vérben úszik… Phű! Ezt a piszok mázlit!
Elfolyik valami lyukba… Most legalább ki tudok lábalni innen…
Majd Malac és Gadlon ámuló szemei előtt ismét megjelent a barlang szájában Konyak –
csurom véresen. Csak a szeme fehérje villogott ki az őt tetőtől–talpig beborító
vériszamból, de így is sütött belőle a visszafojtott düh. Amit nem is fojtott annyira vissza.
– Miféle ártány volt ez?! – kiáltotta dühösen. – Emberevő?
– Nos, hát igen – makogta az elöljáró. – Bár inkább csak szüzekre fanyalodott.
 – Krómra! Azannyát… majdnem ott hagytam a fogam! Szavamra, Malac… ez a jószág
nagyobb volt, mint Tapi apó kitömött Kalandférge!
– Hát, nos… amióta idejött a toronyból, hízott és nőtt egy kicsit.
Konyak megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia a sziklafalban, hogy el ne essen.
– Elég vérgőzösnek látszol! – vihogott Malac. – Minden rendben veled?
– Naná! – hördült fel Konyak. – Egyenesen imádom, ha csicsog a csizmámban a vér!…
Még egy szó, és vagy kitöröm a nyakad, vagy beviszlek a barlangba tunkolni!
– Mitől vagy ilyen feszült?
– Feszült?! Azt mondod, feszült vagyok?! – kezdett hisztérikus felhangokkal megtelni
Konyak hangja. – Már miért lennék az?! Csak azért, mert egy háromfejű, pikkelyes,
tűzokádó, lábtaposó vértartályt kellett lemészárolnom?! Csak azért, mert megperzselt,
megharapott, megsüketített, megtaposott és majdnem a saját vérébe fojtott?! Ezért tényleg
nem kellene feszültnek lennem, ugyebár?!
– Nem úgy gondoltam… – hebegett Malac. Aztán megragadta a csontozóbárdot. –
Megyek, teszem a dolgom, hogy mielőbb ehessünk…
A szerszámmal a kezében besietett a barlangba. Konyak fenyegetően meredt az
elöljáróra.
– Ti állatkínzók vagytok?
Gadlon összerezzent.
– Mi, mester uram?
– Igenis, hogy ti! A szerencsétlen jószág… nem elég, hogy három fejjel született… a
bőre pikkelyes lett abban a sötét barlangban, a hátán meg valami szárnyszerű kinövés nőtt,
a gerincén meg valamiféle hegyes, szúrós taréj húzódik végig! Állatkínzás volt a
nyomorult teremtést ilyen sokáig életben tartani!
– Akarta a búbánat életben tartani! – próbált mentegetőzni az öreg. – Csak eddig nem
mertünk Ve–Szett isten ellen fordulni!
– Azzal nem oldottátok meg a problémát, hogy a barlang mélyére dugtátok!
– Haza mégsem vihettem! – fortyant fel amaz.
– Akkor is! Legalább csaptátok volna agyon kicsi korában! – ripakodott rá Konyak.
– Volt is ennek kicsi kora…
– Vagy éheztettétek volna halálra! Még az is tisztességesebb lett volna ennél!
– Mi szerettük volna halálra éheztetni, de nem sikerült – mondta borongósan az öreg. –
A falu létszáma másfél év alatt háromszázharmincról harmincháromra csökkent… Pedig
az összes szüzet sietve felcsináltuk, amint megjelent a környéken! De ez a Féreg nemcsak
a szüzeket ette, hanem a süldő lányokat, a férjes asszonyokat és a vénasszonyokat is.
Aztán pedig rákapott a fiatal fiúkra…
– Fene a gusztusát! – Konyak bosszúsan legyintett. – Jól van, hagyjuk az egymásra
mutogatást! Olyan hangosan korog a gyomrom, hogy már a saját hangomat sem hallom…
vagy ez azért van, mert kiszakadt a dobhártyám?… Mindegy. Essünk neki a munkának! A
húst mielőbb fel kell dolgozni! Úgy bizony! Több kilométernyi hurkát és kolbászt kívánok
gyártani… s kiadós mennyiséget vinni magammal belőle kóstolóba…
– Akár az összeset.
Konyak az elöljáró ölébe tolta a vérrel teli vájdlingot.
– Fogd és vidd! Én és a segédem nekiállunk feltrancsírozni a jószágot, feldarabolni a
húst, meg miegymást… De azt akarom, hogy mire végzünk, fűszeres hagymásvér illata
szálljon fel a völgyből és csiklandozza az orrunkat!
– Hát, az igazat megvallva… nem hiszem, hogy bárki is akadna köztünk, aki érinteni
merészeli ezt a vért… Tudod, a szigorú vallási nevelés!
– Lárifári! – mérgelődött Konyak. – Nem kell mindent a vallásra kenni!
Az elöljáró kezében úgy reszketett a vájdling, hogy kilötyögött belőle a vér.
– Ne pazarolj, te! – förmedt rá Konyak. – És ne húzd az időt! Lefogadom, hogy a
többiek már farkas éhesek! Nekem legalábbis már kopog a szemem!… De amikor
megsütitek, ne spóroljatok a hagymával, hé!
– Esedezve kérlek, légy irgalmas! Hadd csináljak inkább lágy tojást tízóraira!
– Lágy tojást? – röhögött Konyak. – Kinek kell lágy tojás, amikor fűszeres hagymás
vért is ehetünk!
– Hát, momentán… csak magam és a falubeliek nevében beszélek… de azt hiszem, fel
kellene tennünk szavazásra a kérdést!
– Hagymás vér lesz és kész! – szögezte le Konyak. – Együtt fogunk bezabálni belőle…
s ha azt látom, hogy valaki nem gyűri lefelé ezt a mennyei eledelt két pofára, azt úgy
pofán csapom, hogy az orra hegye csiklandozza meg a szájpadlását!
Az elöljáró zokogni kezdett.
– Én nem ehetek ilyet! Allergiás vagyok a… hagymára. A fűszerekre is. És a vérre
legfőképpen.
– És a nagy pofonokra? – kérdezte neheztelően Konyak. Aztán a fejét ingatta. – Nem
tetszik ez nekem! Én itt a lelkemet kiteszem, annyit melózok, te meg csak nyavalyogsz?
Azt akarod, hogy begorombuljak?
Az elöljáró lehajtott fejjel sóhajtott.
 – Rendben, van… hagymás vér lesz a reggeli! Ve–Szett irgalmazzon bűnös lelkünknek!
El akart menni a vájdlinggal a kezében, de Konyak utána kiáltott.
– Hohó! Még nem fejeztem be!
– Még nem?
– A reggeli rendben, azt már megbeszéltük. De hogy mi legyen az ebéd, arról még nem
esett szó!
– Lehetne lágy tojás… – próbálkozott az elöljáró. – Mint ismeretes, kiadós hányás után
kímélni kell a gyomrot. És tekintve, hogy mi lesz a reggeli… Lehetne az ebéd lágy tojás?
– Ne akard, hogy lágy tojáson rúgjalak! – intette Konyak. – Méltónak kell lennünk a tor
hagyományaihoz. Következésképp az ebéd… orjalevessel kezdődik, benne csigatészta.
– Fújj! – öklendezett az elöljáró.
– Vita nincs! jegyezd meg: orjaleves és csigatészta.
– Házas vagy házatlan csiga?
– Rád bízom a részleteket – intett kegyesen Konyak. – De a lényeg, hogy a főétel töltött
káposzta legyen!
– Töl… töl… töltött… káposzta?!
– Az! A toroskáposzta ugyanis túl zsíros az én ízlésemnek. Tehát töltött káposztánál
maradunk!
– És… mennyit csináljunk, ha szabad kérdeznem? – nézett elhűlve az öreg. – Húsz…
harminc tölteléket?
– Az összes húst csináljátok megy – vágta ki Konyak. – Lesz, amennyi lesz!
– Micsodaaaa?!?!
– Az összest! Amit mondtam, megmondtam! És nehogy azt higgyétek, hogy nyugodtan
fittyet hányhattok a parancsomra, mert bármikor felaprítok harminchárom hozzátok
hasonló, büdös állatkínzót!
– És ha megmosdanak? – vigyorgott Malac, aki a nagy vitatkozásra vértől lucskosan
kidugta a fejét a barlangból.
– De hát… de hát… – hápogott Gadlon –…ennek az irdatlan jószágnak az isten
káposztája sem elég!
– Kérjetek kölcsön a szomszéd falvakból! – mondta ellentmondást nem tűrően Konyak.
– Káposztát?!?!
– Persze, hogy káposztát, te nagyon hülye!!
 – De akkor mit fognak enni a kecskék?
– Mit tudom én?! Imádom a töltött káposztát! A kecskék meg egyenek salátát,
csalamádét vagy tormás céklát!
– A kecskék?! Tormás céklát?!
– Engem nem érdekel, hogy mit zabálnak a hülye kecskéitek!! De ha delelőre nem áll itt
hegyekben a töltött káposzta, akkor olyat teszek, amit még magam is megbánok!

Konyak és Malac másfél órán át vagdalták és trancsírozták a barlang sötétjében a húst.
Látni ugyan nem sokat láttak, de érzésre dolgoztak.
– Te marha! Az az én kezem!
– Bocs, Konyak!
Aztán amikor már annyira korgott a gyomruk, hogy egymás nyögését sem hallották,
dühösen mentek ki a barlang elé. A völgy irányába szimatoltak.
– Te érzel fűszeres hagymás vér illatot? – érdeklődött Malac.
– Csak vérszagot érzek.
– Füstöt sem látok… Azért ez mégis disznóság, hogy hagynak bennünket éhgyomorra
dolgozni!
Konyak két kézre fogta a csontozóbárdot, és a fogát csikorgatta.
– Te csak dolgozz tovább! Én most lemegyek, és megtudakolom, hol késik a reggelink!
– Jó, de siess, kérlek… mielőtt nekiesek, és falni kezdem nyersen!

Konyak csak félóra múlva tért vissza egy nagy vájdling hagymás vérrel a kezében.
– Hmmmmm–mmmmm – szaglászott Malac. – Isteni az illata!
Csak miután a vájdlingot is kinyalták, és úgy telelettek, hogy szuszogni is alig bírtak,
akkor hagyták abba.
– Hát… íze az nem sok volt – zihálta jóllakottan Malac. – De hát most akár hagyma
nélkül is megettem volna!
– Nem is volt benne – dörmögte Konyak.
– Akkor mik voltak benne azok a kis hagymaféle izék?
– Pikkelyek.
Malac vállat vont.
– Tiszteltetem a szakácsot! Remélem, a töltött káposzta jobb lesz!
 – Alig hiszem.
Malac gyanakodva pislogott a társára.
– Miért vagy ilyen szkeptikus?
Mert egyrészt sehol sem láttam káposztát, másrészt én csak enni szeretem… de nem
tudom, hogy kell főzni.
– És miért neked kellene megcsinálnod? Bízd a falusiak szakácsára.
Konyak sóhajtott.
– Ő jelenleg a szárnyasokat eteti.
– Csirkéket?
– Dögkeselyűket. A saját húsával.
– Mi?
Konyak ingerülten legyintett.
– Ezek a buggyantak kollektív öngyilkosságot követtek el.
– Pedig annyira nem is volt rossz a hagymás vér… ámbár egy kis sót, paprikát és borsot
jobban elbírt volna, mint cukrot, mákgubót, pipadohányt és mézet.
Konyak vállat vont.
– Azt használtam, amit találtam.
Malac legyintett.
– Még mindig jobb volt, mintha én főztem volna.
– Na ja, mert sütni kell, nem főzni.
Malac szuszogva fordult oldalra, és a völgy felé pillantott.
– Azt mondod, mind meghaltak?
– Az utolsó szálig.
– Ennyire felbosszantottak?
Konyak a fejét ingatta.
– Nem engem. Valaki mást.
– Ideért Herr Kulás?
– Nem, nem ő. – Konyak pislogott. – Szó se róla, elég furcsa volt… Amikor lementem,
a falusiak egy oltár körül álltak, és hangosan jajveszékeltek. Az elöljáró az ég felé emelte
a kezét, és azt üvöltötte: „Vétkeztünk, Hulla Úr! Megölettük legkedvesebb kisöcsédet! De
enni nem akarunk a húsából! Könyörgünk, bocsáss meg nekünk, és ne engedd, hogy meg
kelljen kóstolnunk a fűszeres hagymásvért”!
– Ez nem semmi! – álmélkodott Malac. – Hogy bírtad ezt a hosszú szöveget kívülről
megjegyezni?
– Nem volt nehéz. Mire leértem az ösvényen, vagy harmincszor is elmondták.
– És?
– És egyszer csak megdörrent az ég, s szemvakító fényesség támadt…
– És egy villám agyoncsapta valamennyiüket?
Konyak a fejét ingatta.
– Egy vibráló emberi alak jelent meg… ámbár lehet, hogy nem is ember volt, mert
ahogy ott vibrált, és át lehetett látni a testén, hirtelen osztódni kezdett.
Malac elképedt.
– Kártyázni jött?
– Nem osztani, osztódni! – dörmögte Konyak. – Ilyet még életemben nem láttam.
Egyetlen emberből hét… fura izé lett!
– Fura izé?
– Mint hét csupasz kukac – magyarázta Konyak. – Csak éppen a hét kukactest
mindegyikén egy–egy emberi fej billegett. Egyik rondább mint a másik. Brrr! Még most is
kiráz a hideg, ha eszembe jut… – Megborzongott. Aztán folytatta. – És akkor a falusiak
sikoltozva menekülni próbáltak. A hét kukac viszont lecsapott rájuk! Apró
villámocskákkal és apró kukacocskákkal köpködték le őket, s akit eltaláltak, nem kelt fel
többé. S amikor már mindenki hulla volt, a kukacok összeálltak azzá, amiként
megjelentek: Hulla Úrrá… akit némelyek Túlzó Dóm néven is ismernek.
Malac a homlokát ráncolta.
– És?
Konyak vállat vont.
– Meg akartam kérdezni tőle, hogy találkozott–e már a bátyámmal, de mire közelebb
értem, egyszerűen eltűnt.


 9. SZÍNES FRIZURÁK HAVA
avagy: nem mind Széna, ami nem Xalma

Tudod–e… óóóóóóódóóóóóóóh… hercegnő?
Ano Mínusz

Konyak és társa megtisztálkodtak egy közeli pataknál, aztán amíg Konyak a vízben
bohóckodott, Malac egy fa tövében ült, és egy fűszálat rágcsálva azt figyelte, mint
próbálja egyre dühösebben kirángatni a lábát a barbár abból a víz alatti üregből, amibe
félórával ezelőtt lépett bele véletlenül.
– Króm büdös anyjára! És Vanádiuméra is…
– Nana! Vanádium anyját hagyd ki ebből!
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a fák közül.
– Hé! Én ismerlek téged!
Konyak végre kirántotta a lábát, és a lendülettől hanyatt esett. Malac pedig felugrott, és
miközben arra várt, hogy az erdőből előbukkanjon valaki, a combját csapkodva röhögött a
fuldokló barbáron.
– Ne hülyülj! Csak térdig ér!
– Ajá! Ajá, ájá, ájá! – ugrott elő a fák közül egy hat–hétévesforma gyerek, s miközben
cigánykereket hányt, a karjával hadonászott, a lábával összevissza rugdalózott. És mintegy
mellékesen úgy tökön rúgta a röhögő Malacot, hogy annak könnybe lábadt a szeme.
– Íííííííííííí! – visított nevéhez méltóan amaz, és bicskába hajlott.
A gyerek továbbra is veszettül hadonászott maga körül.
– Mi van, kisöcsi? – kérdezte a gyereket Konyak, aki nagy nehezen kilábalt a vízből. –
Tán darazsak támadtak meg?
– Ájá, ájá, ájá, ájá! – hessegette tovább a gyerek a szúnyogokat, miközben… nyilván
véletlenül… többször is megrúgta Konyakot.
– Á, ez nem segít ellenük! – csóválta a fejét Konyak. – Ilyenkor a legjobb vízbe ugrani,
mindjárt segítek neked!
Azzal elkapta a gyerek grabancát, és beledobta a patakba.
– Áááááá! – ordította a gyerek, majd megpróbált felállni, de a sodrás minduntalan hasra
lökte. – Ajá… ájá… jájáj… jájájájájáj…
 – Ugye, most már nem csípnek?! – kérdezte büszkén Konyak. Aztán óva intette a fiút. –
Vigyázz, te! Ott középen van egy üreg a meder alján! Ha a lábad beleszorul,
vergődhetsz…
Egy izmos, bőrvértes nő lovagolt elő a fák közül, helytelenítően ingatta a fejét Konyak
felé, lovát beleirányította a patakba, és a nyeregből lehajolva az övénél fogva kiemelte az
immár félig megfulladt gyereket.
Malac még mindig nyögdécselve fetrengett a fűben. Konyak a fegyveréhez nyúlt, és
gyanakodva pislogott a deli termetű nő felé.
– Széna? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem kell takarmány – vetette oda flegmán a nő. – Van itt friss fű elég.
Kiléptetett a patakból, letette a gyereket a partra, aztán maga is leszállt a nyeregből, és
lekantározta a lovát, hadd legeljen.
– Biztos, hogy te nem Széna vagy?
– A nevem Szunya.
Konyak csak pislogott.
– Valóban te lennél?! – ámuldozott. – A híres kardforgató amazon… Vörös Szunya?!
– Vöröööös? – vakkantotta oda a nő hitetlenkedve. – Te nem csak hülye vagy, de úgy
látszik, színvak is! Nem látod, hogy szőke a hajam?
– Szőke Szunyáról eddig még sosem hallottam!
– Akkor jó – morogta a nő –, mert hogy inkognitóban járok. Ezért festettem szőkére a
hajam.
– Akkor te mégiscsak Vörös Szunya vagy!
– Az leszek majd újra, amint lekopik a hajfesték…
– Az én nevem Konyak.
A nő elcsodálkozott.
– Konyak?! Az Arénák Oroszlánszagú Bajnoka?
– Ó, igen: az vagyok! Hallottad híremet… esetleg?
A nő csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Én azt hittem, hogy Konyak, az Oroszlánszagú az csak egy kitalált személy!
– De nem! Ím itt vagyok. Személyesen. Teljes életnagyságban!
– Nahát!
– Úgy bizony! – dülleszkedett Konyak. – De úgy ám!
 – Hihetetlen!
– Pedig igaz.
– Még most sem hiszem el!
– Bebizonyítsam?
A nő szeme csillogott.
– Nekem legjobban az tetszik, hogy… A férj hazatér a munkából, és meglepetten
szaglászik. „Hé, mi ez az oroszlánszag?” Mire a nő: „Hűha, elfelejtettem bedugaszolni a
Konyakot!”.
Konyak hökkenten pislogott.
– Te… most miről beszélsz?
– Ez egy vicc – magyarázta Szőke Szunya. – Tudod, olyasvalami, amit szerte a világon
mesélnek egymásnak az emberek a társaságban, hogy jókat röhögjenek.
– De mi ebben a vicc? Szerintem egyáltalán nem vicces… És nem is értem!
– És ehhez mit szólsz?… „Mi a hasonlóság és a különbség Oroszlánszagú Konyak és
egy baknyúl között?”
– Hát… ööö… hát… Nem tudom.
–,,Mindketten huszonkét másodpercig csinálják… de a baknyúl egymás után
huszonkétszer, Konyak meg csak évente egyszer.”
– Ezt meg kitől tudod?
– Mondom, hogy ez vicc!
– És te ezt viccesnek találod?!
Szunya vihogott.
– Az igazat megvallva, ezt igen.
– Menj a francba! Ne bosszants!
– Akkor hallgasd meg ezt!… „Miért rohan Oroszlánszagú Konyak fejjel a falnak?”
– Nem is igaz! Sose szoktam!… Na, miért?
–,,Hogy legyen ennek a viccnek csattanója.”
– Miféle baromság ez?! – morogta Konyak ellenségesen. – Te találod ki ezeket?
– Nem, dehogy! Én csak hallottam őket. Szavamra, te vagy a leghíresebb poénforrás az
egész világon! Több viccet mesélnek Oroszlánszagú Konyakról szerte a világon, mint
Pistikéről, Mórickáról, a skótról, a kisnyusziról meg Arisztidről és Taszilóról együttesen.
 Konyak sértődötten fordult el. Aztán amikor öt perccel később a nőre nézett, a
tekintetében a visszavágás gonosz fénye csillogott.
– Na, te se nagyon vághatsz fel a kölyköddel, ezzel a beszédhibás, down–kóros
karatörpével!
– Ő Párna herceg, és nem az én gyerekem! – világosította fel Szunya.
– Hát akkor kié?
–– Az egypetéjű ikernővérem, Sárga Ánja az ánja… akarom mondani az anyja.
– Akkor miért veled van a fiú?
– A gonosz Kedden királynő elpusztította a…
–…a beszédközpontját?! – találgatott Konyak.
–…a birodalmát!
– De visszavág?!
– Épp ezért jön velem, mert vissza akar vágni! Azért támadott rátok, mert az a fixa
ideája, hogy engem kell megvédenie!
– Hát, ha engem kérdezel… – vakarta a fejét Konyak.
–… De nem kérdezlek! – vágta rá a nő. – Legfeljebb azt, hogy tudod–e, mi a különbség
„Oroszlánszagú Konyak és egy kifejlett görény között?”
– Nem tudom. És ha meg mered mondani, Kopasz Szunyát csinálok belőled!
A nő vállat vont.
– Nekem nem veled van bajom. Kedden királynő ellen megyünk!
– Akkor még pihenhettek. Ma még csak csütörtök van.
– Párna herceg fog elbánni Kedden királynővel!
– Szerintem a királynő ellen nem lesz olyan hatásos a Malacra elhelyezett rúgás! – vélte
Konyak. – Pusztán az eltérő anatómiai felépítésük miatt…
– Tud ő ütni is!
– Vettem észre. Körülbelül akkorát, hogy egy árvaszúnyog biztos megszédülne tőle!
Hő–hő–hő!
– Ajáj… ájájáj… – nyögött fel Párna herceg.
– Jól vagy, hercegem? – kérdezte a nő.
– Já… já…
– Ne mondd nekem, hogy ez nem beszédhibás! – mondta Konyak a fejét csóválva. –
Vagy csecsemőkorában fejre ejtették…
– Téged ejtettek a fejedre, te nagydarab bunkó! – kiáltott fel idegesen a gyerek.
– Né’ mán! – rötyögött Konyak. – Perceg a herceg!
– Engedjen, Szunya néni! – kapálódzott a nő szorításában Párna. – Aprólékra
miszlikelem ezt a kigyúrt izomagyút egy pillanat alatt! Bemutatok rajta egy–két közel–
nyugati önvédelmi fogást!
– Párna herceg! Nyugodjon meg! Nem ezt a harcost kerestük. Nem kell majd vele
tartanunk. Ez a fickó csak egy közönséges barbár. Egy halom viccet gyártottak róla.
Biztosan hallotta már azt, amikor… „Oroszlánszagú Konyak kiszúrt szemmel és félig
letépett lábakkal hever az arénában…”
– Nem tudom, ennek mi a poénja – csikorgatta a fogát Konyak –, de ha el mered
mondani, könnyen kiderül, melyikünk hever majd kiszúrt szemmel és félig letépett
lábakkal!
A nő nem ijedt meg. Ádázul vigyorogva folytatta.
– És akkor megkérdezi tőle a veremmester… „Hát veled meg mi történt, Konyak?”…
Mire a válasz: „Ne is mondd! Fogadtam az ellenfelemmel, azzal a béna koldussal mindkét
lábamba, hogy nem meri kiszúrni a szemem…”
– Grrrrrrrrrrrrrrr!
A gyerek nem nevetett; csak gyanakodva szemlélte a fogát csikorgató, morgó
Konyakot.
– Biztos, hogy nem ő az, akit keresünk, Szunya néni? – kérdezte.
– Akit mi keresünk, az Kaliber.
– És Konyak nem lehetne Kaliber?
– Hát nemigen. Így ránézésre… ő elég kicsi kaliber. De mivel az igazi Kalibert sehol
sem találjuk, el kell fogadnunk a mondást: „Ha hiéna nincs, jó a Konyak is. Főleg, ha
Oroszlánszagú”
– Na, várjatok csak! – hörögte Konyak. – Most kell a segítségem, vagy sem?
– Nekem nem kell segítség! – kiáltotta a gyerek. – Kaliber nélkül is hatalmas uralkodó
leszek!
– Ha megéred… – emelkedett fel a földről a magához tért Malac, enyhén szólva gyilkos
tekintettel. – Mert lehet, hogy most Malac bácsi vadkan–módra megtipor egy kicsinykét…
– Ájá, ájá, ájá, ájá! – kezdett hadonászni ismét Párna herceg.
– Megint rohama van – sóhajtott sajnálkozva Konyak. Ilyen fiatalon.
 – Vissza, ember! – kiáltott a közeledő Malacra Szunya. – A gyerek a védelmem alatt áll!
– Ki ez a rozzant némber? – kérdezte Malac Konyakot.
– A jó édesanyád! – vetette oda a nő durván.
– Tényleg?! – esett le Malac álla. – Te lennél a mamim?!… Az nem lehet. Én sosem
cumiztam szilikonos ciciket!
– Ájá, ájá, ájá, ájá!
– Na, megint itt van ez a hereverő stöpszli! – nyögött föl a férfiasságának maradványait
szorítva Malac. – Ha nem akarod, hogy a gyermekéveid után nyomban csatlakozhass egy
szoprán eunuch–kórushoz, akkor ne gyere közelebb! Ebadta kölke…
– Szunya! – fogta le Konyak a nőt. – Nyugodj meg végre! Inkább mondd el, hogy mit
akarsz tőlem!
Beletelt egy kis időbe, míg minden küzdeni akaró fél felhagyott a támadással, és Szőke
Szunya elmondhatta, mit akarnak Konyaktól.
– Szóval ez a nagyon gonosz Kedden királynő megszerzett egy Szent Talicskát, amivel
képes elpusztítani a világot!
– Annak marha sok értelme van… – dünnyögött Malac. – Hacsak nem suicid a nő…
– A Szent Talicskát csak egy szűz nő érintheti meg! – folytatta Szunya. – Csak az a baj,
hogy a Szent Talicska olyan rohadt nehéz, hogy nincs olyan kottás nő az egész világon,
aki meg bírná emelni! Vagy ha van is, hát én nem találtam…
– És a Böszmeralda–ikrek? – kiáltotta Konyak lelkesen. – Széna és Xalma! Velük nem
találkoztál? Kottásak, mint a barmok!
– De nem szüzek! – kotyogott közbe Malac.
– Hát, Széna valószínűleg már tényleg nem – latolgatta Konyak. – De Xalma… Ugyan
kinek lenne hozzá gusztusa?
– Á–á! – vigyorgott Malac. – Megfeledkezel Tapi apóról?
– Bassza meg!
– Az megteszi, ne félj!
– Mindegy! – zárta le a csevelyt Szőke Szunya. – Már nincs időm tovább keresni! A
Talicska holnapután eléri hatalmának csúcsát!
– A hat almának nincs is csúcsa… – jegyezte meg értetlenül Konyak.
– Addig el kell pusztítanunk, ha nem akarunk megpusztulni! Csak egy Kaliber kaliberű
hős segíthet a világon! De mivel őt nem találtuk, be kell érnünk veletek. Velünk kell
jönnöd Keddenhez!
 – De ma még csak csütörtök van! – jegyezte meg Konyak. – Ja, ezt már az előbb is
mondtam. Bocs, hogy mondogatom.
– Egyébként vasárnap van – vont vállat Szunya. – De nem zavar, hogy te mást
mondasz. Hisz’ köztudott, hogy „Oroszlánszagú Konyak mindig csütörtököt mond.”
– Na, legyen ez az utolsó, és itt zárjuk le a Konyakos viccek sorát! – sziszegte Konyak
indulatosan.
– Csak még egyet!
– Kategorikusan: nem.
– „Tudod, mikor mond Oroszlánszagú Konyak kategorikusan nemet?”
– Most. Egyszer s mindenkorra!
– Na jó, nem bosszantalak… pedig ez jó poén lenne. Egy bizonyos Fehérmáyú Mayával
kapcsolatos…
– Inkább azt mondd el, mi lenne a feladatom! – dörmögte megbántottan Konyak. –
Nekem kell felemelnem azt a nőt, aki felemeli a Talicskát? Vagy edzenem kell vele, amíg
olyan erős nem lesz, mint én?
– Nem igazán… – kezdte óvatosan Szunya. – A te feladatod, hogy úgy mondjam,
valamivel nagyobb áldozatot követel, mint egyszerű izommunka… De vannak
határozottan kellemes oldalai is! Mondd, Konyak, nem szeretnél állandóan egy ilyen
izgató női testben lenni, mint az enyém?
Konyak felakadt szemmel követte a nő kezét, amit érzékien végighúzott formás
idomain.
– Nem szeretnél minden reggel úgy ébredni, hogy egy vágyakozó női test legyen
állandóan a kezed ügyében? – ütötte tovább a vasat a nő. – Amit akkor és ott simogatsz
meg, ahol csak akarod?
– Csak simogatni szabad?! – kérdezte rekedten Konyak.
– Dehogy! A tied lesz, csak a tied! Azt csinálsz vele, amit csak akarsz!
– Hrrrrr… – mordult fel mélyről Konyak. – Az jó… nekem szinte mindig áll… izé…
állandósult vágyam van. Na persze azt nem szeretem, ha sürgetnek!
– Na, ilyen jellegű problémáid nem lennének… – dörzsölte meg az orrát Szunya. – És a
huszonkét másodperces rekordot is elfelejthetnéd.
– Ez tisztára olyan lesz, mint egy szex–rabszolga! – lihegett Konyak ábrándozva. –
Mindig is szerettem volna olyat… Akkor teszem magamévá, amikor csak akarom. És
csakis annyi ideig, ameddig… sikerül.
– Nos, hogy is mondjam… – vakaródzott a nő kissé zavartan –, ez több lesz annál, mint
egy szimpla, alkalmi együttlét… látni és érinteni fogod minden fürdéskor… kis–és
nagydolgozáskor… mindennap…
– Hogy… micsoda?! – tátotta el a száját Konyak. – Az még hagyján, hogy mindennap
együtt lubickoljak valami csinos nőszeméllyel, bár hosszú távon abból is elmúlik a
varázs… De hogy ne tudjak egy nyugodtat pislantani, mert közben ott kukkol egy… egy
másik személy, aki legyen bármilyen kívánatos, de jelenléte ilyen esetben nem kívánatos,
és a „nagydolgokról” már ne is beszéljünk, mert akkor aztán meg végképp irritálna a
jelenléte, még, akkor is, ha éppen értem szorítana, amikor nekem szorulá… Na hagyjuk!
… Elég perverz alaknak tartom magamat, de ez az általad felvázolt szituáció egyáltalán
nem izgatja a fantáziámat… inkább taszító… sőt, gusztustalan… Így már rögtön nem
olyan ígéretes az ajánlatod, mint kezdetben!
– Meg kell mondanom, alapvetően félreérted az ajánlatom lényegi mondanivalóját… –
magyarázta szemét lesütve Szunya. – Ez egyszeri, visszafordíthatatlan folyamat, melynek
révén az életszemléleted alapvetően meg fog változni. Hm, és nem csak az
életszemléleted…
– Nem értem… – nézett ki a fejéből hülyén Konyak.
– Mit nem értesz ezen?! – vigyorgott Malac. – Nővé akar operálni téged!
– Miiiii???
– Pontosan! – könnyebbült meg Szunya. – Örülök, hogy nem nekem kellett kimondani!
Féltem, hogy megrémülsz a pőrén kimondott valóságtól, de te… igazán bátran fogadtad!
Konyak falfehéren meredt maga elé, s miközben homlokáról patakokban szakadt a víz,
két kezével görcsösen szorította férfiasságának még meglévő bizonyítékát, és közben
enyhén remegett.
– Nem… nem engedem… nem, nem, nem, nem… nem–nem!
– Hát, ha ez szerinted „bátran fogadta”, akkor nem tudom mire mondanál olyat, hogy
„teljesen összerittyentette magát”… – morfondírozott Konyakot méregetve Malac.
– Mit gondolsz, beleegyezik? – kérdezte tőle Szunya.
– Hát, mint ismeretes, hallgatás beleegyezés! –– vont vállat Malac. – Ki fogja elvégezni
ezt az apró, kis beavatkozást?
– Én magam! – felelte szerényen a nő. – Elvégeztem egy gyorstalpaló nemváltoztató–
tanfolyamot!
– Valóban?! – húzódott óvatosan el a nő közeléből Malac. – Ez igazán… izé… derék…
– Nem épp a „derék” a munkám főtárgya, de azért köszönöm! – pironkodott Szunya. –
Akkor talán el is kezdhetném? Igyekeznünk kell!
– Szerintem nyugodtan hozzákezdhetsz; a csillagállás pont megfelelő, a páciens is
nyugodtan várja sorsa beteljesedését! – kajánkodott távolabbról Malac. – Nem lesz még
egy ilyen alkalom!
– Igazad van! – értett egyet Szunya, és a nyeregtáskából különféle fogókat, csipeszeket,
késeket és fűrészeket vett elő. – Kicsit izgulok, mivel ez lesz az első igazi műtétem, de
elméletben tökéletesen tudom a dolgomat!… Vajon vegyek még elő fogót?
– Na, most már aztán elég! – találta meg végre a hangját Konyak.
– Szerintem is! – biccentett Szunya. – Ezekkel már egy elefántbika szerszámát is le
tudom operálni, nemhogy… már megbocsáss… azt a kis valamit ott!
– Nem engedem!
– Ne félj! Csak egy kis nyisszantás, és aztán… Nőt csinálunk belőled.
Konyak immár a fejét szorongatta.
– Nem engedem kioperálni a fél agyamat!
– Gondolj a végeredményre! Nő leszel! Nem csak nemet, nevet is változtathatsz… és ha
ügyesen titkolod, senki sem fog azonosítani azzal a balfácán Oroszlánszagú Konyakkal,
akit mindenki ismer a hülye viccekből!
– Grrrrrrrrrrrr!
– Vadonatúj ember lehetsz! Akarom mondani… asszony. Úgy fognak majd hívni, hogy
Oroszlány–szagú Konyhatündér… Na, mehet a nyissz–nyissz?
Konyak komoran meredt maga elé. Aztán sóhajtott.
– Azt hiszem, nincs más választásom. Elvégre a világ sorsa forog kockán.
– Úgy van – biccentett a nő. – És csak hogy tudd: ha másképp döntöttél volna, akkor is
kiheréllek. Pusztán a vicc kedvéért… No, készen állsz?
– Még nem – nyögte Konyak. – Szeretnék elbúcsúzni az én… picikémtől a nyissz–
nyissz előtt.
Szőke Szunya vállat vont.
– Tőlem búcsúzkodhatsz! De csak akkor, ha a búcsú időtartama méretarányos lesz… a
búcsú tárgyához. – Felkuncogott. – Vagyis: huszonkét másodpercet kapsz!
Konyak rezignáltan elkezdte meglazítani a gatyáját. Aztán meglepetten a nőre pillantott.
– Nézni akarod? Úgy nem tudok búcsúzkodni!
Szunya vállat vont, és elfordult. Aztán rászólt a kölyökre:
– Ön is forduljon el, Párna herceg! Félő, hogy e kínos látvány visszavetné önt férfiúi
fejlődésében!
– Ájá–ájá–ájá.
 Két perc is eltelt, s Szunya már kezdte unni a dolgot.
– Fölösleges annyit búcsúzkodni tőle – vetette hátra a válla fölött. – Hisz’
megtarthatod… Láncra fűzve a nyakadban.
Semmi válasz.
Szunya gonoszul elvigyorodott.
– Fogadjunk, hogy holnap már erről is születik egy jó vicc. Valami ilyesmi, hogy…
„Miért hord Oroszlány–szagú Konyhatündér egy zsugorított pöszörőt láncra fűzve a
nyakában?”…
– Hogy átkúrja vele az agyad! – kiáltotta vissza Konyak a tisztás túlsó végéből. Aztán
felpattant Malac mögé Szőke Szunya paripájának nyergébe, és mire a nő döbbenten
eltátotta a száját, már csak a ló patái által felvert porfelhőt látta.

Konyak és Malac vágtatva menekültek a környékről, és csak nagy sokára váltottak át
lépésbe.
– Ki akart herélni… engem! – fortyogott Konyak. – Ezt a pofátlanságot…
– De legalább szereztünk lovat – mutatott rá a dolgok jó oldalára Malac. – Nem kell
gyalogolnunk.
Ebben azonban tévedtek. Az első pihenőkor, amikor a lovat kicsapták a rétre legelni, a
derék állat felvetette a farkát, nagyot nyerített, és elvágtatott arra, amerről érkeztek.
Konyak és Malac csalódottan néztek utána.
– Talán visszajön…
Nem jött vissza.
Konyak sóhajtott.
– Akkor irány Ganévár! Nem lehetünk már messze. Ideje utolérnünk Konant és
visszakérni tőle a gyűrűmet!
– És Szabotáljtól az én gyűrűmet! – kontrázott Malac. Aztán sóhajtott. – Hiába no,
gyűrűsen szép az élet!

Két napon át gyalogoltak keletnek, amikor zarándokok hosszú sorába botlottak. Szó
szerint. Az elmélázó Konyak zuhant is akkorát, hogy a környék beleremegett.
– Krómra! – szitkozódott. – Miféle bamba emberek hevernek fényes nappal az út
közepén?!
– Olyasfélék, mint ten magad – jött a válasz attól a poros köpönyegű apókától, akin
átesett. – Hisz’ immár te is ott heversz!
– Na jó, de én benned botlottam meg!
– És mi a különbség? – vonta meg a vállát az apóka. – Én meg abban a jóasszonyban. Ő
pedig még azt megelőzően abban a fiúban… Ő pedig… – Az apóka legyintett. –
Felsorolni is hosszú lenne. De annyit mondhatok, hogy ez az egész úgy kezdődött, hogy az
élen ballagó zarándok egyszer csak úgy döntött, hogy megpihen kissé… Mi, többiek pedig
nem vettük észre, és szép sorban átestünk rajta.
– Miért nem néztetek a lábatok elé? – dörmögte Konyak. Aztán, mivel az apóka igen
furán nézett rá, ejtette a kérdést. Témát váltott. – Ezek szerint zarándokok vagytok?
– Úgy bizony.
– Én és a cimborám veletek tarthatunk?
Az öreg vállat vont.
– Bizony.
Az elkövetkező félórában még legalább tízen botlottak beléjük, és a zarándokok tábora
egyre gyarapodott. Aztán az élen heverésző zarándok felkelt, lerázta magáról a port, és
megindult tovább az úton. Az összes többiek követték az egyhangú kolompszót.
Ritmusra léptek, s mindig, valahányszor a bal lábra jött ki a lépés, a zarándokok
összeütötték a kezüket a fejük fölött, és azt károgták:
– Hulla Úr! Túlzó Dóm! Hulla Úr!
Konyak és Malac, a feltűnést kerülendő, megpróbálták utánozni a többieket, ám
hamarosan észrevették, hogy a kutya se törődik azzal, hogy tapsikolnak–e avagy sem, s
sürgősen beszüntették az üvöltözést. Csendesen, ráérősen vánszorogtak a csoport közepén,
és még egymással sem nagyon beszélgettek.
Utálták nyelni a sűrű port.
A negyedik nap végén az élen haladó zarándok hirtelen magasba emelte mindkét kezét,
és fáradtan rikkantott fel.
– Hála legyen neked, Hulla Úr!
A többi zarándok egyszerre zúgta:
– Túlzó Dóm!
Konyak érdeklődve pislogott.
– Én azt hittem, Ganévár egy hatalmas sziklára épült – jegyezte meg.
Az öreg, akibe négy nappal ezelőtt belebotlottak, helyeslően bólogatott.
– Úgy van.
 Konyak a szemét meresztette. Még hegyeket sem látott, csak homokdűnéket. S azon túl
a tenger hullámai ringatóztak, egészen a láthatárig.
Az élen haladó zarándokok gyermetegen rikoltozva és viháncolva épp ekkor szaladtak
bele a tengerbe.
– Na várjunk csak! – dörmögte Konyak. – Át kell kelnünk a tengeren? Én úgy tudtam,
Ganévár ezen a kontinensen van.
Az öreg megütközve nézett rá.
– Akar átkelni a rossz nyavalya!
– Na jó… de akkor hogyan megyünk tovább?
– Már miért mennénk tovább? Ide jöttünk?
– Ide? – Konyak pislogott. – Ez itt a kopár tengerpart.
– Úgy van. És mi most megfürdünk a tisztító vízben. Lemossuk magunkról az út porát,
s testünkre illatos fűszerkeveréket kenünk. Mégpedig: végy egy kis zsályát, egy csipetnyi
bazsalikomot, piros paprikát, fehér borsot, fekete borsot…
– De hát…
– Igazad van. Nem kell kétféle bors. Vagy fehér vagy fekete.
– Ti nem Ganévárba zarándokoltok, Hulla Úrhoz?
– Nem, dehogy – rázta a fejét az öreg. – Onnan jöttünk. Hogy megtisztálkodjunk e
tenger bűnöket feloldozó vizében, s páclében áztatott, fűszerezett húsunkkal tápláljuk
Ychtiandrot, Hulla Úr tiszteletbeli tengeri testvérkéjét.


 10. A NAGY ÉLETMENTÉS HAVA
avagy: a nagy hu–hu–hu–hurkász

„Tudod–e, ó herceg… hogy jobb későn, mint soha? Ne üldögélj itten nedves alsóban.
Legalább utólag told le.”
Ano Mínusz

Amíg a zarándokok azzal foglalatoskodtak, hogy jó alaposan bedörzsölték egymást
valamiféle csípős, paprikás fűszerkeverékkel, aminek olyan éles szaga volt, hogy
könnyeket csalt mindenki szemébe, Konyak vágott egy hosszú husángot, kötött rá egy
hosszú madzagot, s a végére egy erős tüskét erősített.
Malac érdeklődve nézte.
– Mit művelsz?
– Halat fogok – jelentette ki Konyak. – Egyedi módszer. Ez itt a pecabotom. Nem láttál
még ilyet, mi?
– Hát.. ilyet még valóban nem. De ha esetleg extra hajlékony, teleszkópos, üvegszálas
Martinez botot használnál, 6–os damillal, spéci duplaszakállas horoggal, villanó
elektromos csalival, talán nagyobb sikerrel járnál.
– Majd csak nézd meg, ez is megteszi. A mi falunkban mindenki így pecázik.
– Hm. Nem használtok csalit? Akkor mibe harapnak a halak?
Konyak sejtelmesen mosolygott, és előhúzta Herr Kulás hentesbárdját.
– Fűbe.

Aztán, jó távol az egymást dörzsölgető, kántáló zarándokoktól, Konyak derékig
begázolt a tengerbe, és belógatta a zsinórt a vízbe. Jobb kezében ütésre készen tartotta a
hentesbárdot.
– Értem már a taktikát – bólogatott tudálékosan Malac –, megvárjátok, míg a halak
odaúsznak megnézni, hogy miféle marha nem rakott csalit a horogra… Aztán amikor
közelebb érnek, durr oda neki a csontozóbárddal!
Konyak kacsintott.
– Na látod, nem is vagy te olyan hülye. De ne hidd, hogy ez túl egyszerű módszer. A
halak ugyanis nagyon gyorsak; jól kell időzíteni a csapást, különben önmagadban tehetsz
kárt… méghozzá igen kínos helyen. Na, most már tudod, miért beszél magas hangon a
falunkbéli horgászok többsége.
 Hirtelen a távolból olyasféle hang hallatszott, mintha egy megsebzett elefánt tülkölne és
bugyborékolna a víz alatt. Az egymást tapizó zarándokok egyszerre üvöltöttek fel, és
kezüket a magasba tartva, egymást lökdösve, tolongva, kántálva rohantak be a
hullámverésbe.
– Ychtiandr! Ychtiandr! Ychtiandr! – üvöltözték egymás szavába vágva.
– Krómra! – sziszegte dühösen Konyak. – Ezek a barmok elriasztják a halakat az
ordibálásukkal!
– A halak süketek.
– De úgy felkavarják az iszapot, hogy semmit se látok! – Odafordult a vízben
tülekedőkhöz, és megfenyegette őket a bárdjával. – Pofát befogni!
A zarándokok erre még hangosabban üvöltöztek.
– Gyere, Ychtiandr! Gyere! Én paradicsomszószos vagyok!
– Én meg áfonyás!
– Én meg chilivel kentem be minden testnyílásomat… Jújj, de kurvára csíp!
– Ychtiandr! Ychtiandr! Ychtiandr! Ychtiandr!
– Hm – mormolta Malac. – Miért kiabálják ezek az én néhai Jack barátom régi nevét?
Lehet, hogy abban a szerencsében lesz részünk, hogy tanúi lehetünk valami érdekes
szertartásnak?
– Kit érdekel? Én horgászni akarok!
Hirtelen a távolban egy magas hullámhegy kelt a csendes vízfelszínen, és iszonyatos
sebességgel megindult a part felé. A vízben tipródó zarándokok olyan frenetikus
ugrándozásba és üdvrivalgásba kezdtek, mintha a talpuk alatt a tengerfenék elszellentette
volna magát.
– Ide, Ychtiandr! Ide! Nekem van a legjobb szagom!
– Nem is igaz! Engem falj fel elsőnek, Ychtiandr! Én illatosabb vagyok!
– Dehogyis! Szavamra, én vagyok a legbüdösebb!… És Ychtiandr mindig a
legbüdösebbet falja fel elsőként!
Konyak, az Oroszlánszagú mogorván a vállára vette pecabotját, és a part felé indult.
– Na, nekem elég ebből az őrjöngésből. Megyek, keresek egy csendesebb terepet.
– Feléd tart – jegyezte meg pislogva Malac.
Konyak röhögött.
– Ez valami vicc? Felém tart a „csendesebb terep”? Ha Konyak nem megy csendesebb
terephez, csendesebb terep jön Konyakhoz.
 – Ez nem Jack. Inkább egy víziszörny.
– Ezt a közmondást nem ismerem.
– És azt, hogy: fordulj meg, menten sóbálvánnyá változol!
Malac megperdült, felsikoltott, és rohanni kezdett a távoli sziklák felé.
Konyak úgy érezte, mintha langyosodna a közelében a jéghideg víz.
– Mi a nyavalya…
Megfordult.
Épp időben, hogy lássa azt a hegynyi magas hullámot, amely a következő pillanatban
lezúdult rá, és feltartóztathatatlan erővel maga alá temette.
Aztán egy iszonyatos fogsor csattant össze az orra előtt, és ettől abban a minutumban
felborzolódott a tarkóján a szőr. Barbár ösztönei azon nyomban működésbe léptek: Króm
nevét bugyborékolva fuldoklani kezdett.
Kiszolgáltatottan kapálódzott a víz alatt, és elszörnyedve látta, hogy nem is egy fogsor
villog a közelében, hanem egyszerre öt. A szörnyeteg, amely őt szemelte ki zsákmányául,
ötfejű volt.
Konyak reflexből odavágott a hentesbárddal. Homlokon találta a hozzá legközelebb
lévő fejet, s a koponya szétnyílt, akár a tubarózsa. Lilás fekete nedv spriccelt Konyak
pofájába.
Tintahal! – gondolta Konyak, és megborzongott. Napokig kellett dörzsölni a kezét, mire
le tudta vakarni magáról a tintát minden írásgyakorlat után.
A víz fekete–lilás lett. Kavargott. És igen rossz íze volt.
Köpködte is Konyak, ahogy csak bírta, és miközben küszködött, összevissza
vagdalkozott maga körül a hentesbárddal.
Érezte, ahogy valami megragadja a derekát.
Odacsapott.
A valami elernyedt.
Aztán megint talált, és már olyan sűrű tinta volt körülötte a víz, mintha a világ minden
íródeákja sztrájkba lépett volna, s ide borította volna a munkaeszközét.
Konyak érezte, hogy vállon harapják. Visszaharapott, és arrafelé döfött a
horgászbotjával. A bot kihegyezett vége belefúródott valamibe. Aztán reccsenve tört ketté.
Valami rózsaszínes genya kezdett terjengeni körülötte.
Konyak valahogy talpra állt, és a feje kibukkant a vízből. Éles levegő hatolt a tüdejébe.
Még élesebb karmok a veséjébe.
 – Króm kulimászos fáradtolajára! – csikorogta, és úgy forgatta a bárdot, akár a
cséphadarót. Minden ütése talált. Vére összevegyült a körülötte fortyogó, fekete lilás
habokkal, és érdekes elegyet alkotott.
Konyak azonban nem állt le megcsodálni. Ameddig csak mozgott a szörnyeteg,
szabdalta, kaszabolta, és bár a küzdelem berzerkeri vérgőzében nem gondolt semmire, ha
gondolni tudott volna, most bizonyára a barlangban vívott küzdelem jut eszébe.
Aztán egyszer csak elcsendesedett körülötte a víz, és felpuffadt, darabokra szeletelt
húscafatok úszkáltak mindenfelé. No meg kifordult szemű fejek. Öt darab. Nyaktól
elválasztva valamennyi. Egyenként akkorák, mint Szomorában Zakunda telefánkja.
Pikkelyesek, tüskések, tele borzalmas fogakkal.
Konyak levegő után kapkodott. A levegő őutána.
Pontosabban fogalmazva a megrökönyödött zarándokok magukhoz tértek
dermedtségükből, és Konyak felé mutogattak, integettek, hadonásztak, kapkodtak – szinte
forrongott ott a levegő.
Tétova kiáltások harsantak:
– A barbár megölte Hulla Úr legkedvesebb édes öcsikéjét!
– Nem nőstény volt? Szerintem inkább a kishúga lehetett.
– Megölte!
– Levágta mind az öt fejét!
– Ki esz meg engem?!
– A fene.
– Ez a csili… hú–hú–húúúúú, de kurvára csípi a szemem!
Konyak lassacskán felocsúdott a harc mámorából, és dühösen rángatta törött pecabotját
az egyik fej kiszúrt szeméből.
– Krómra! Ez tönkrement!
A zarándok között üvöltés kelt:
– Öljük meg! Öljük meg! Öljük meg!
– Öljük meg a disznót!
Konyak felpillantott.
– Ha az ötfejű disznóra gondoltok…
– Öljük meg a barbárt!
Legalább kétszáz zarándok indult meg feléje gyilkos dühvel a derékig érő vízben.
 Konyak bambán bámult rájuk.
– Nehogy már még nektek álljon feljebb!
A zarándokok ökölbe szorított kézzel, dühösen üvöltve rontottak feléje.
– Öld meg a disznót! Öld meg a disznót! Öld meg a disznót!
És ekkor egy magányos kiáltás harsant a távoli dűnék felől.
– Konyak! – Malac integetett feléje sürgetően. – Fuss, Konyak, Fuss!
Immár a maradék százötven zarándok is észbe kapott, és néhányan még fegyvereket is
ragadtak fel valahonnan. Egyértelmű volt, hogy kit tekintenek ellenségüknek.
– Öld meg a disznót! Öld meg a disznót! Öld meg a disznót!
Konyak nem tudta, hogy megpróbáljon–e küzdeni, avagy mentse az irháját. Gyávaság
vagy bátorság? Ez a kérdés motoszkált a fejében.
Végül a bátorság győzött.
Könnyű lett volna gyáva módjára megvetni a lábát és küzdeni mindhalálig, mint egy
sarokba szorított hiéna: bűzölögve és kacagva. Ám bátran megfutamodni, vállalni az élet
további megpróbáltatásait – nos, ez olyasfajta kihívás volt, amely elől Konyak nem
futamodhatott meg. Tehát megfutamodott. A felbőszült zarándokok elől.
Ám oly szerencsétlenül lépett, hogy a kettétört horgászbot egyik része a bal lábához
csapódott, a másik pedig a jobbhoz. A zsinór egy pillanat alatt a lábára tekeredett, és úgy
kimerevítette mindkét alsó végtagját, mintha sínbe tették volna. Konyaknak nem volt ideje
azzal bíbelődni, hogy megszabaduljon ettől a kényelmetlen abroncstól, úgy futott hát ina
szakadtából, merev lábakkal, hogy nem bírta behajlítani egyik térdét sem.
A hajsza így vált csak igazán izgalmassá.
A távoli dűnéken Malac úgy rikoltozott és hadonászott, mint egy szélkakas, négyes
erejű tornádónál.
– Fuss, Forest, fuss! – üvöltötte. – Fuss, Forest, fuss!
– Foreeeeest?! – csodálkozott Konyak. – Ez meg ki a francot biztat?!
Merev lábakkal futott, és csaknem orra esett, de azért futott, futott, és közben
megpróbálta lerúgni magáról a merevítést.
– Fuss, Forest, fuss!
– Öld meg a disznót! Öld meg a disznót! Öld meg a disznót!
Ekkor új hang harsant:
– Öld meg a Malacot is! A Malacot is!
– Vanádiumra! – sikoltotta Malac. Megperdült, és rohanni kezdett az ellenkező irányba.
Csak a válla fölött vetette vissza: – Fuss, Forest, fuss!
Konyak botladozott a kényszerű merevítésben. Megpróbálta letépni magáról, de nem
sikerült. Dühében odacsapott a hentesbárddal. Fájdalmas üvöltéssel nyugtázta, hogy
nyaktörő rohanás közben egy ujjnyi vastag pecabotot eltalálni nem éppen könnyű.
A leggyorsabb zarándokok már szinte a fülébe ordítozták.
– Öld meg a disznót! Öld meg a disznót! Öld meg a disznót!
– Mondom, hogy már megöltem! – üvöltötte vissza Konyak. – De nem disznó volt,
hanem ártány! Ötfejű!
– Óóóóóóóúúúúúúúúúú!
– Most mit kergetőzünk?! Együnk inkább fűszeres hagymásvért!
– Óóóóóóúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!
Malac futott, mint a szélvész. Már alig lehetett hallani a biztatását.
– Fuss, Forest, fuss!
Konyak még egyszer odacsapott, és érezte, hogy ezúttal nem a térdét találta el. A
horgászbot darabja reccsenve tört el, és a barbár lerúgta magáról a zsinórdarabokat futás
közben. A jobb lába kiszabadult. Aztán egy újabb sikeres csapástól kiszabadult a bal lába
is.
Megszabadult a,,járógéptől”, és bár sebesült volt, a félelem megsokszorozta erejét: úgy
futott, akár a nyúl. Cikkcakkban; mivel a zsinór darabjai még a bokáján lógtak, és hol egy
kőbe akadtak bele, hol egy fadarabba.
– Fuss, Forest, fuss!
És Konyak futott, akár a szélvész. Úgy futott, mint a gondolat. Csak valamivel
darabosabban.
Azonban még így sem okozott neki gondot, hogy utolérje és lehagyja Malacot.
S utána már csak hátulról hallotta társa rémült kiabálását.
– Ne arra fuss, Konyak, ne arra fuss!
Konyak hátrafordult, hogy megnézze, mit akar Malac. A kis fickó hevesen integetett.
– Vigyázz, Konyak… a sziklafal!
Bumm!
Konyak teljes erővel nekirohant valami keménynek, és úgy pattant le róla, mint kényes
majom a tüskés ágról. Hanyatt esett ugyan, de még ez sem tudta megtörni a lendületét.
Felpattant, és zúgó fejjel futott tovább.
Kóválygó agyában ott vergődtek Malac korábbi kiáltásai.
 Fuss, Forest, fuss!
– De… ki az a Forest? – motyogta Konyak, miközben úgy futott, mint a gepárd:
foltosan. A sebektől, a zúzódásoktól és a vérfoltoktól.
Már azt sem tudta, meddig futott, amikor egy hatalmas építmény tűnt fel előtte. Olyan
volt, akár egy aréna, csak nem egy verem köré építették, hanem egy zöldellő rét köré. Ám
ezen a réten nem birkák legeltek, hanem páncélba öltözött, gyalogos lovagok rohangáltak
összevissza. Nem viseltek fegyvert, csak színes tollforgós sisakot. Egyikük egy hatalmas
tojást szorongatott a hóna alatt, és úgy tűnt, ezt próbálja biztonságba helyezni valami
irtózatos ragadozó madár elől.
Konyak berohant az aréna kapuján, és egyenesen a tojást szorongató lovag felé futott.
Felpillantott, de a kőszáli sast sehol sem látta. Pedig a lovag cikkcakkos futásából biztosra
vette, hogy a hatalmas madár egy pillanaton belül lecsap rá.
Konyak rohant a réten. Hallotta, ahogy az aréna lelátóin őrjöngve terjed a nézők között
a döbbenet csendje. Valahol egy légy is zümmögött.
A lovagok megtorpantak, és valamennyien rámeredtek.
Fuss, Forest, fuss!
Konyak megállás nélkül rohant tovább. A tojás láttán összefutott a nyál a szájában;
annak méreteiből ítélve megoldottnak tűnt a reggeli, az ebéd, de még a vacsora is.
Egyenesen rárohant a meglepett lovagra. Az azonban nagyot kiáltva megperdült, és
menekülni kezdett előle. Cikkcakkban futott, és szédítő irányváltásokkal cselezett.
Konyak ordítva üldözte, és már majdnem utolérte, amikor a menekülő lovag aljas dolgot
cselekedett. A tojást nagy ívben odahajította egy társának.
– Anyád! – ordította dühödten Konyak, és felrúgta a tojásdobáló fickót. Aztán üldözőbe
vette a másikat.
Azonban az még tovább hajította a tojást egy harmadik alaknak, az egy negyediknek,
aki pedig a hóna alá kapta, és megiramodott vele az aréna túlsó része felé.
Konyak azonban csak azért sem hagyta magát lekoptatni. Most ezt a fickót üldözte.
Aztán amikor utolérte, lendületből úgy nyomta tarkón a hentesbárdjával, hogy az – sisak
ide vagy oda –, eldőlt mint egy rossz helyen lévő, üres páncél.
Konyak mohón csapott le az elernyedő kézből kihulló tojásra. Anélkül, hogy lassított
volna, a hóna alá ragadta, és futott tovább.
Fuss, Forest, fuss!
Az egyik kék tollforgós lovag orvul feléje vetődött. Konyak fejbe rúgta futás közben.
Egy piros tollforgós pedig tétován megpróbált az útjába lépni, ezt lágyékon vágta a
hentesbárdjával.
 Egy integető, fekete ruhás, sisakos emberke rohant felé, s nagyon fáradt lehetett, mert
hangos, sípoló hangokat adott ki magából.
– Kizárom! – üvöltötte aztán a fekete sisakos. – Ki van zárva! Álljon meg!
– Az ki van zárva! – sziszegte Konyak, és ezt a fickót is meglegyintette a hentesbárddal.
Fuss, Forest, fuss!
Akadálytalanul kirohant az arénából, és a közeli erdő felé vette az irányt. A gyomra már
hangosan korgott, s a szeme kopogott az éhségtől. Alig várta, hogy találjon egy alkalmas
tisztást, lefékezett, és a száját nyalogatva odakocogtatta a tojást egy sziklához.
Az ahelyett, hogy feltört volna, kipattant a kezéből, a földre hullott, ott is megpattant, és
elpattogott a tisztás túlsó szélére.
Konyak bambán nézett utána.
– Kengurutojás! – motyogta. – Nehogy már kikeljen, mielőtt megeszem!
Rávetette magát a tojásra, és ahogy összeszorította, azt furcsán ruganyosnak találta.
Ami nem is csoda, hiszen nem szokványos héj borította, hanem feszes bőr.
Konyak most valamivel erőteljesebben csapta a sziklához, remélve, hogy ily módon
feltörheti, de csak annyit ért el, hogy a tojás most még sokkal messzebbre pattogott.
– Króm krómozott tojására! – sziszegte az éhes barbár, és baljóslatúan marokra fogta a
hentesbárd nyelét. – Na várj csak!
Teljes erejéből odavágott a hentesbárddal, hogy kettészelje…
A tojás nagyot pukkanva szétnyílt a bárd éle alatt, és immár nem pattogott többet.
Üres volt. Nem volt benne semmi. Se sárgája, se fehérje. Még csak kikelni készülő
kengurufióka sem. Konyak nagyon bután meredt rá.
– Rohadék lovagok! – motyogta indulatosan. – Már kiették a belsejét… De akkor meg
minek dugdosták előlem?!

Konyak megszaglászta a tojás bőrhéját, meg is kóstolta, de az ízetlennek és keménynek
bizonyult. Csak nagy nehézségek árán tudta cafatokra szaggatva lenyeldesni.
Mivel még éhes maradt, kiszúrt egy pintyet a tüskebokrok között. Ám hiába rohanta le a
hentesbárdjával meglepetésszerűen, a madár felröppent és úgy elszállt, mint a pinty.
Csak egy tollpihe maradt utána, amely a levegőből hullott alá. Ám hiába hullott,
sohasem ért földet. A barbár egy ideig ugyanis azzal szórakozott, hogy összevissza járkált
a tisztáson, mindig a lehulló tollpihe alá sétált, és kurta felfelé fújásokkal emelte azt ismét
a magasba.
Fogadásokat kötött magában, hogy meddig bírja a levegőben tartani anélkül, hogy akár
a kisujjával is érintené.
Amikor másfél óra múltán ráunt az együgyű játékra, megtaposta a hálátlan tollpihét,
majd komoran nézett körül. Nem értette, miért nem bukkant fel Malac. Ennyi idő alatt már
ide kellett volna érnie!
Konyak gyanakodva pislogott abba az irányba, amerről érkezett, és összeszorult a torka.
Nem Malac miatt aggódott, de a lakomája annyira száraz volt, hogy nyelni is alig bírt.
Tudta, hogy innia kell valamit.
Emlékezett rá, hogy az arénából kijövet elfutott egy keskeny patakocska mellett. Így hát
visszafelé indult.
Nagyon meglepődött, amikor a patak partján egy nagy emberkupacot talált. Egy része
kék tollforgós lovagokból állt, más része piros tollforgós lovagokból, a harmadik rész
felzaklatott zarándokokból állt, s a kupac legaljáról pedig egy ismerős hang visított.
– Konyak, segíts!
A barbár megtorpant.
– Malac!
– Konyaaaaak!
A vergődő, verekedő és verődő kupac tetején izgatott mozgolódás támadt.
– Hol? Hol? Hol?
Konyak elszántan megszorította a hentesbárdja nyelét, és rekedt harci üvöltéssel,
bőrtojáshéj darabokat felkrákogva és köpködve megrohamozta az emberkupacot. Ütött–
vágott, rúgott–harapott, s egyre–másra dobálta félre az útjába kerülő alakokat. Hamarosan
egy újabb emberkupac képződött mellette.
Az egyre kisebbedő kupac aljáról egyre elhalóbban hallatszott Malac rimánkodása.
– Segíts, Konyak!
A barbár meglátta a lábak között az esdeklően feléje nyújtott kezet, megragadta a
csuklónál, és teljes erejéből rángatni kezdte. Malac torka szakadtából visított.
– Fuss, Konyak, Fuss!
– Na mi az, már nem szólítsz Forestnek?
Konyak lecsapott két okvetetlenkedőt, és a hátára hajította a kirángatott testet. Aztán
mivel az aréna felől közeledő tömeget észlelt, eliramodott az erdő felé.
Biztatta magát.
– Fuss, Forest, fuss!
Azt képzelte, hogy mesebeli mágusok jelentek meg az erdőben, és lángot szórtak,
tűzgolyókat robbantgattak. Így izgalmasabb volt a menekülés.
Amikor megérkeztek, Konyak ledobta a fickót a tisztásra, és a homlokát ráncolta.
– Te… nem vagy Malac.
– Kérj bármit, én megteszem! Ha azt szeretnéd, hogy malackodjak…
Konyak ott hagyta a pázsiton. Visszarohant a patak partjára a megnövekedett
emberkupachoz. Egy egyre erőtlenebbül integető kéz lógott ki az egymásba gabalyodott
testek alól.
– Konyak… segíts… Konyak!
Konyak ismét nekidurálta magát. Ütött–vágott, káromkodott, imádkozott, s közben őt is
veszettül csépelték.
Végül sikerült kirángatnia a kupac alól Malacot.
Fuss, Forest, fuss!
Rohant, s meggörnyedt a hátán cipelt súly alatt. Már a tisztásnál járt, amikor lihegve
megjegyezte.
– Ennyire dagadtra vertek, Malac? – Aztán letette a terhét az előző fickó mellé, aki még
mindig ott heverészett és fektében a virágokat szagolgatta. Konyak rámeredt új
megmentettjére. Egy százötven kilós, dagadt nőszemély volt. – Te sem vagy Malac.
– Örülök, hogy ezt mondod – mosolygott rá a nő. – Ugyanis utálom, ha megjegyzést
tesznek a súlyomra.
Konyak rohant vissza.
Ismét kirángatott valakit a kupacból…

Felkelt a hold, amire Konyak százötvenedjére is megtette az utat a tisztástól vissza az
aréna melletti patakig. Ott már csak ketten hevertek. Időközben ugyanis a kupac nagy
részét átköltöztette a tisztásra. Már csak ez a kettő maradt.
– Konyak… segíts!
– Jól van, cseszd meg! – sziszegte a barbár kimerülten. – Még egyszer utoljára…
hajlandó vagyok… de ha az se te leszel… az égen csinálj házat!
Nagy nyögések közepette a vállára vette az ott heverő testek egyikét, és rogyadozó
léptekkel megindult a tisztás irányába.
– Milyen jó könnyű vagy! – suttogta őszinte örömmel.
– Hát persze! – jött a csikorgó hang a hátáról. – Mert elvesztettem mind a két lábam!
Valaki letépte ebben a rohadt nagy összevisszaságban!
 – Hú, Malac, ez jó hír… ha meglenne a lábad, nem is bírnálak el!
– Az viszont még jobb hír, hogy én nem Malac vagyok, hanem Den hadnagy. Úgyhogy,
ha megkérhetném, letenne a fűre?
– Minek? – csodálkozott Konyak. – Magától úgysem tud lábra állni.
– Nem is akarok. Hagyjon csak heverni.
Konyak latolgatta a dolgot.
– Ha már a hátamra vettem, nem teszem le. Inkább megmentem.
– Mitől?
– Nem tudom. Elviszem a többiekhez…
– Na, az marha jó lesz! Életre szóló élmény lesz majd a tisztásról hazáig mászni!
Konyak göcögött.
– Jó a humora!
– Hja, kérem, ha az ember elveszti mindkét lábát, legalább a humora maradjon meg! –
A férfi szigorúbbra vette a hangnemet. – Azonnal tegyen le!
– És ha nem?
– Akkor ezt kapd ki!
– Aúú! – kiáltotta Konyak. – Valami beleharapott a farpofámba!
– Én voltam – jelentette ki a fejjel lefelé lógó lábatlan egyén. – És figyelmeztetlek: a
fogaim élesek. Ha nem teszel le azonnal, szavamra mondom, szétmarcangolom a
seggedet!
Konyak lehajította a fűre.
– Hálátlan!
Aztán visszaindult Malachoz.
– Kösz, hogy csak idáig hoztál! – kiáltotta utána a lábatlan. – Innen négy nap alatt
hazamászok… De még jobb tréfa lett volna, ha a patak túlpartjára is átviszel! Akkor
legalább tudnám, hol tölteném a szilvesztert…
Amikor Konyak visszaért a társához, Malac már ülő helyzetben pislogott.
– Nem lett volna egyszerűbb rögtön veled kezdeni?! – rótta meg Konyak. – Ha nem
mindig más kezét dugod ki a kupac alól, már árkon–bokron túllennénk.
– Bocs – motyogta Malac. – Egy kissé elbambultam… De tudod, olyan érdekes
dolgokat hallottam közben…
– Megtudtad, hogyan juthatunk be titokban Ganévárba?
 Malac vállat vont.
– Azt ugyan nem… de képzeld, egy Bébé nevű fickó, akinek akkora alsóajka volt, hogy
meg tudta vele csókolni saját homlokát, elmesélte, mennyiféle ételt lehet készíteni tengeri
poszátából…
– Ezt örömmel hallom – dörmögte Konyak. – Na, gyerünk! Állj fel, és tűnjünk innen a
jó büdös francba!
Malac ernyedten pislogott.
– Egy kissé megfáradtam ebben a nagy hercehurcában – jelentette ki. – Nem lehetne,
hogy a válladra vegyél, és…
– Azt nem – vágott közbe Konyak. – De ha akarod, szívesen rugdoslak, hogy
gyorsabban tudd szedni a lábad.


 11. SZELLEMEK HAVA
avagy: néha nem jut eszembe semmi szellemes

Tudod–e, ó herceg… hogy aki gombostűvel szurkálja a mesemondás közben
elszundikáló bölcs babysitter ülepét, akkora taslit kap, hogy lerepül a hülye dinnyefeje!
Ano Mínusz

Konyak és Malac két héten át vándoroltak, amikor végül maguk mögött hagyták a
hegyeket és egy szélfútta kősivatag peremére értek.
Malac lassacskán a felsorolása végére ért:
–…poszátás szendvics, poszátás felfújt, poszátás krumpli, MacPoszáta, poszáta grillben,
tejszínes poszáta… Hm, nos, nagyjából ennyi mindent lehet készíteni tengeri poszátából…
Legalábbis egyelőre más nem jut az eszembe.
– Helló! – hallatszott egy ismeretlen hang a közelből, és ahogy oldalra pillantottak, egy
száraz kaktuszbokor takarásában hosszú hajú, körszakállas, jól fésült, izmos fickót
pillantottak meg. Hasig kivágott ujjatlan ingben kuporgott a kaktuszok között, onnan
integetett nekik mosolyogva. – Helló!
– Üdv néked! – intett vissza Konyak. – Mi az a „helló”?! Valami hátas?
– Az egy köszönési forma nálunk! – mosolyogva az idegen.
– Ahá! – esett le a tantusz Konyaknak. – Mi az,,üdv néked”–et használjuk ugyanerre a
célra!
– Tudom! – mosolygott amaz.
– Te miért mosolyogsz állandóan? – kérdezte gyanakvóan Malac.
– Először is, mert barátságos vagyok, másodszor, mert szépek a fogaim – sorolta az
idegen –, harmadszor, mert így maradtam! Tudjátok, egyszer elmosolyodtam és
begörcsöltek az arcizmaim… és azóta minden görcsölésnél előjön ez a dolog.
– Görcsölsz? – csodálkozott Malac.
A fickó még szélesebben vigyorgott.
– Hát, ha tudnátok, milyen kegyetlen szorulásom van!
Konyak a homlokát ráncolva szemügyre vette a fickót.
– Hé, én ismerem ezt a hangot… ezt a guggoló pózt…
– Igen, de amikor legutóbb találkoztunk, akkor épp ment a hasam… Ó, de szép is volt!
Most meg hiába görcsölök!
 – A hentes! – kiáltotta őszinte örömmel Konyak. – Herr Trottyos!
– Herr Kulás – helyesbített a másik kényszeredett fogcsikorgatással. – Bár ma inkább…
kulátlan.
– Makulátlan?
A kuporgó alak témát változtatott.
– Láttam, elvégeztétek helyettem a munkát a hegyi faluban. Sőt, egy kissé túlzásba is
vittétek.
Konyak vállat vont.
– Azóta már egy víziártányt is lerendeztem.
Herr Kulás megborzongott.
– Feltrancsíroztad Hulla Úr legkedvesebb ötfejű tesóját?
Konyak vállat vont.
– Honnan tudjam? Ne hidd ám, hogy bemutatkozott!
– És… nem félsz Hulla Úr bosszújától?
– Ha a gyűrűm nálam lesz, egyetlen úrtól sem fogok félni! – jelentette ki Konyak. –
Apropó, nem láttál a környéken egy hozzám hasonló barbárt?
Herr Kulás a fogát csikorgatta, a szeme kimeredt, minden szál szőr égnek állt az
ábrázatán. Aztán csak lemondóan ingatta a fejét.
– Rohadt székrekedés!
– Mi? – csodálkozott Konyak. – Megettél egy széket… és még csodálkozol, hogy
benned rekedt? – Aztán zavartan pislogott. – Csak nehogy én is így járjak az ízetlen
bőrtojással!
– Láttam egy barbárt – nyögte Herr Kulás. – De nem olyan mint te. Nagyobb.
Izmosabb. Rátermettebb. Azt hiszem, a neve Konan, a hümériai…
Konyak izgatottan felkiáltott.
– Hol van?!
Herr Kulás egy távoli kőrakás felé bökött a válla fölött.
– Arra. Most festik.
Konyak megrökönyödött.
– Festik? Tán bálba készül?
– Inkább a túlvilágra.
 – Mi?
– Halálos sebet kapott Hulla Úrtól!
– És gyűrűt? – kérdezte Konyak izgatottan. – Gyűrűt láttál az ujján?
Herr Kulás ismét nagyon szélesen vicsorgott, és keserves nyögéseket hallatott.
– Én ugyan nem… De menj, nézd meg magad!

A türelmetlen Konyak és Malac futva közelítették meg a jelzett kőrakást. Csak amikor
közelebb értek, akkor látták, hogy valójában egy kőrakásnak álcázott kunyhó az.
A kunyhó előtt egy meggyújtatlan halotti máglya tetején ott hevert kiterítve Konan
mozdulatlanul. Mellette egy ágyékkötős kis ember egy szöges emelvényen térdepelt, és
dudorászva egy fekete szemöldökkihúzó ceruzával mindenféle rovátkákat és köröcskéket
rajzolt a mozdulatlan barbár arcára, mellkasára, teste nagy vészére.
Konan úgy nézett ki, mintha fekete fűszálakat szórtak volna rá teljesen véletlenszerű
mintában.
Amikor Konyak és Malac kibukkantak a kaktuszok mögül, a kis ember felugrott, és
meztelen talppal táncolni kezdett a felfelé meredő szögeken.
– Ne közelítsetek! – károgta. – Hatalmas fakír vagyok! Aki a közelembe jön, könnyen
szögbe léphet!
Konan a figyelmeztetéssel mit sem törődve odarohant a halotti máglyához, és
megragadta bátyja ernyedt kezét.
– Kár az erőlködésért – mormolta a kis öreg. – Már csaknem eltávozott belőle a lélek.
Bármelyik pillanatban jöhetnek érte a szellemek.
– Hol a gyűrű?! – sikoltotta magából kikelten Konyak. – Hol van a gyűrűm?!
– Most hogy mondod – bólogatott a kis ember. – Való igaz, amikor először járt nálam,
még volt az ujján egy mágikus aranygyűrű! Aztán mikor meg visszahozták, már nem volt.
Eddig fel sem tűnt?
– Ki hozta vissza? – követelte a választ Konyak. – A nyakamat rá, hogy ő lopta el a
gyűrűmet!
– Erre ne fogadj! – csendült fel egy hang a közelében, és egy nagy darab nő bukkant fel
a kunyhóból. Velúr pulóvert viselt, és egy fura, kör alakú fegyvert tartott a kezében
dobásra készen. Olyan volt, akár egy rák két összeakadt ollója. Mármint a fegyver. Na jó,
egy kicsit a nő is.
Konyak azonnal rádöbbent, ki lehet az.
– Velúria! – kiáltotta. – Más néven Széna!
 – Te pedig, te satnya kis girnyó, nem lehetsz más, mint a kedvesem nyomoronc
öcsikéje, akit Oroszlánszagú Konyaknak neveznek.
A barbár meglepődött.
– Miből jöttél rá?
A nő megpaskolta saját orrát.
– Jó orrom van az ilyesmihez… és mellesleg felőled fúj a szél… Ez aztán nem semmi,
barátom! Méltó vagy a nevedhez!
Konyak is szimatolt. Az arca görcsbe rándult.
– De ez nem én vagyok…
Mintegy végszóra Herr Kulás bukkant fel örömtől ragyogó képpel.
– Gratulálhattok! Teljes siker! Nem mondom… megkínlódtarn, de igazi hérosz vagyok!
– Kulás! – kiáltotta undorral a fekete hajú, bőrruhás, sunyi szemű, dagi nő. – Messzebb
kellett volna menned, te görény!
És amikor a szellő egy újabb adag bűzfelhőt sodort a képébe, annyira ideges lett, hogy a
kezében tartott fémkarikát a boldogan vigyorgó, nagy darab szakállas fickó felé hajította.
A fegyver pörögve elszállt a hérosz feje mellett, és eltűnt a kövek és kaktuszok sűrűjében.
– A manóba! – szitkozódott a nő, és begázolt a fegyvere után a kaktuszok közé.
– Ez a mániája! – magyarázta Herr Kulás Konyakéknak. – Állandóan eldobálja azt a
hülye karikáját, aztán meg félnapig keresi! Nő. És ráadásul tök kancsal!
A kis fakír türelmetlenül táncolt a szöges emelvényen.
– Nem lehetne, hogy mindezt máshol beszéljétek meg?
– Ő Fakíró, a fakír, ó! – mutatta be Herr Kulás. – Az övé ez a visszataszító kunyhó.
– Fakír, mágus és neves bűvész vagyok – vágott közbe a Fakíró nevezetű. – Mutassak
egy remek kártyatrükköt?
Konyak a mozdulatlan Konan felé pislogott.
– Miért rajzolsz ilyen mintákat a bátyám testére? – kérdezte halkan. – Ez valami
védelmező mágia a túlvilági szellemek ellen?
Fakíró úgy röhögött, hogy egész testében remegett, és jó alaposan összeszurkálták a
talpát a szögek.
– Hülye vagy? – mondta végül. – Nem tudok én olyat.
– De akkor… minek rajzolsz a bőrére ilyen furcsa rúnamintákat?
A kis fakír sóhajtott.
 – Ezek nem rúnaminták – magyarázta. – Tudom, nem valami szép. Nekem sem tetszik.
De mit csináljak, azt a vacak tapétát végkiárusításon vettem, nem válogathattam. Ez az
egyféle minta volt.
– Tapétát? Miféle tapétát?
– Hát azt, amivel belül a kunyhómat szigeteltem, hogy ne fújjon be a réseken a szél.
Konyak nem értette.
– És nem fúj be?
– Hát éppen ez az! – magyarázta Fakíró. – Hogy az a vacak tapéta kilyukadt, és a résen
nagyon is befúj a szél.
Konyak széttárta a kezét.
– Hát, én még most sem értem…
– Mit lehet ezen nem érteni? – mérgelődött a kis fakír. – Konan már csaknem halott.
Bármelyik pillanatban itt lehetnek érte a szellemek, hogy magukkal vigyék a lelkét a
túlvilágra. De a teste itt marad. Szép nagy darab test. Jó sok mindent lehet csinálni
belőle… A lenyúzott bőre például tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy befoltozzam vele a
lyukakat a tapétán. De hogy nézne ki, ha a folt másféle mintázatú lenne, mint az eredeti
tapéta, nem igaz?
Konyak épp mondani akart valamit, amikor hirtelen feltámadt a szél, és iszonyatos
süvítés hallatszott. Sajnos a szél épp abból az irányból süvített, ahol nem sokkal korábban
Herr Kulás kuporgott, így pillanatok alatt elviselhetetlen lett a bűz a környéken.
A levegő kavargott, és áttetsző szörnyalakok bontakoztak ki a semmiből.
A kaktuszok közül – kaktusztüskékkel kirakva, akár egy nagy darab tűpárna – Velúria
rontott elő sápadtan.
– A szellemek! – ordította, és rávetette magát Konan mozdulatlan testére. – Nem
engedem, hogy elvigyék!
– Ne aggódjál már! – szólt oda neki Fakíró. – Csak a lelkét viszik, a teste itt marad!
Velúria–Széna azonban meg sem hallgatta. Terjedelmes testével ráborult a mozdulatlan
barbárra, és teljes erejéből szorította. Kettejük súlya alatt megroggyant a máglya.
A szellemek süvítve köröztek Konan teste körül, és összevissza rángatták. Velúria
azonban sikoltva védelmezte.
– Segítsetek! – üvöltötte. – Segítsetek!
Konyak sóhajtott.
– Hát, ha legalább egy csöppnyi esély lenne arra, hogy magához tér pár pillanatra és
elárulja, hol hagyta el a varázsgyűrűm…
 – Mindenki segítsen! – üvöltötte Velúria. – Ide mindenki!
– Na jó, segítek… – vont vállat Konyak. – Ámbár nem hiszem, hogy ő megtenné
értem…
Ímmel–ámmal ráborult Széna testére. És egy pillanattal később nagyon meglepődött,
amikor rekedt sikoltással egy izzadt hájtömeg vetette rá magát a hátára.
– Segítség! – üvöltötte. – Mi ez?! Ki ez?!… Bőing! Angavá!
– Xalma vagyok! – tülkölte valaki a fülébe közvetlen közelről dobhártyarepesztő
bizalmaskodással. – Más néven: Böszmeralda!

Hogy a szellemek támadását miképpen élte túl Konyak, azt maga sem tudta, pedig a
végén már azért imádkozott, hogy a szellemek őt rángassák ki a Böszmeralda–ikrek
undorító szendvicséből.
Ám a rettenet, amilyen hirtelen jött, el is múlt. Xalma lekászálódott róla, s Konyaknak
ismét friss levegő tódult laposra préselt tüdejébe.
– Sikerült megmenteni! – recsegte a behemót test tulajdonosa.
– Xalma! – zihálta Konyak. – Hogy kerülsz te ide?
– Még kérded, te jómadár?! – csattant fel a kérdezett. – Én csak másszak előre, ti is
mindjárt jöttök, ugye?!
– Xalma?! – lesett Malac is. – Örökké akarsz… égni?
– Örülök, hogy még emlékeztek! – tette kihívóan csípőre a kezét a nő. – Hol az istenbe’
kujtorogtatok idáig, he?
– Tudod, az úgy volt… – kezdte bizonytalanul Malac, de kiderült, hogy Xalma csak
költői kérdést tett fel.
– Mert én bejutottam Ve–Szett tornyába! Mert én nem riadtam meg a rám leselkedő
ezer veszélytől! Megkerestem a rettegett Kalandféreg titkos búvóhelyét is! Szerencsémre a
szörny mélyen aludt…
– Te nem is tudod, mennyire mélyen – dünnyögte Konyak.
–…és mellette megtaláltam a kincseskamra őrét: Tapit, a Titkos Kamarást!
– Csak nem? – vigyorgott Malac, és sokatmondóan Konyakra kacsintott. – Csak nem?
– De bizony, hogy igen! Nem akarta elárulni, hol van a kincseskamra, ezért
megfenyegettem, hogy nem riadok vissza semmilyen eszköztől, hogy elérjem a célomat!
– Erre ő nyilván megrémült! – vélte Konyak sandán somolyogva.
– Nos… azt éppen nem mondanám… – vallotta be a nő. – Inkább nagyon is
elégedettnek tűnt a kis piszok…
– Akkor te meg, gondolom, elkezdted kínozni?
– Hát… egyszer valóban megcsavartam a nagy krumpliorrát… – mesélte Xalma
zavartan. – Erre ő bevallotta, hogy a fájdalomra teljesen érzéketlen… de van egy gyenge
pontja…
– Mi volt az? – érdeklődött felcsigázva Fakíró is.
– Nem szereti a nőket. A mezítelen nőket meg főleg nem… Bevallotta, hogy a csupasz,
teltkarcsú nők látványa irgalmatlan lelki kínokat okoz neki.
– Te meg levetkőztél, te, te szadista! – rótta meg vidáman Konyak.
– Le ám! Pőrére!
– És elmondott mindent? – kérdezte Malac.
– Ekkor még nem, de azt kinyögte, hogy legjobban attól iszonyodik, ha egy mezítelen
teltkarcsú nő leteperi a földre… annyira viszolyog tőle, hogy abban a helyzetben mindent
elmondana…
– Erre leteperted?!
– Még annál is lejjebb.
– Micsoda kegyetlen nőszemély vagy!
– Ez a legborzalmasabb, legszívtelenebb dolog a világon! – csatlakozott Malac is. – Azt
a szegény öreg bácsikát a földre teperni!
– Honnan tudod, hogy „öreg bácsika” volt? – csodálkozott a nő.
– Nos én… izé… csak gondoltam, hogy egy ilyen fontos pozícióban biztosan nem
fiatalembereket alkalmaznak! – vágta ki magát Malac.
– Milyen jól következtetsz…
– Hogy érted azt, hogy „bácsika volt”?! – vitte el a szót a kényes témáról Konyak.
– Hát igen… ahogy ott játékosan birkózgatok az öreggel… ő éppen lihegve próbált
fogást keresni rajtam, hogy lebillentsen magáról…
– El tudom képzelni… – jegyezte meg Malac Konyakra kacsintva.
– Én is! – lelkesedett csillogó szemmel Fakíró.
–…amikor egy olyan fertályóra múlva…
– Egy fertályóráig birkóztatok?! – kapta fel a fejét Konyak. – Disznóság!
Addig biztosan… – pironkodott a nő. – Jól tartotta magát a kis piszok. Nem akarta
megmondani, hol a kincseskamra…
 – És nem mondott semmit? – kérdezte Fakíró.
– Csak olyanokat, hogy „pipihusi”, „cicike”, meg azt, hogy „még, még, még”…
– Mazochista!
– Talán nem kellett volna tovább gyömöszkölnünk egymást… – folytatta bűnbánóan a
nő. – Egyszer csak feljajdult, aztán a szemei fennakadtak, a képén boldog vigyor terült el
és… és többet nem mozdult… úgy látszik nem bírta a szíve… és elment…
– Én is így szeretnék meghalni! – ütött a mellére Fakíró. – De ha lehet, nem alattad…
– Rám ne is számíts! – acsarkodott Xalma. – Így is lelkiismeret–furdalásom van!
Szegény, kéjenc kamarás, ilyen kínok között kellett elmúlnia…
– Sose sajnáld az öreget! – vigasztalta Malac. – Szerintem ennél szebb halála nem is
lehetett volna!
– Csak legközelebb válassz olyan partnert a „birkózással kombinált gyömöszköléshez”,
aki szemre is olyannak látszik, hogy nem beadja a kulcsot… hanem odaadja neked –
javasolta Konyak.
Xalma vállat vont.
– Hagyjuk. Nem is akarok beszélni róla. – Töprengve meredt maga elé. Aztán
Konyakra pillantott. – Nem is érdekel, ki tette ezt a csúfságot a bátyáddal?
Konyak vállat vont.
– Tudom. Fakíró. Tényleg elég csúf… Be mit lehet tenni, ha ilyen mintázatú a tapétája?
– Nem a rajzolatra gondolok – dörmögte Xalma. – Hanem arra, hogy ki nyúvasztotta
ki?
Konyak végigmérte a nőt.
– Véletlenül rá is ráfeküdtél?
– Konan találkozott Hulla Úrral. Ő ölte meg mágiával. Láttam. Konan menekült előle…
Hulla úr pedig lenyúlt a földre, kihúzott egy férget, egyenesre simította, azt rakta az
íjhúrra nyílvessző helyett, és egyenesen seggbe lőtte vele a bátyádat. A féreg felkúszott a
végbelén át a beleibe. Konan bélférges lett, és nem bírta elviselni ezt a szégyent.
– És a gyűrű? – kérdezte mohón Konyak. – Mit tudsz a gyűrűről?… Ne mondd, hogy
gyűrűsféreg vitte el!
Xalma biccentett.
– Saját szememmel láttam, amint Hulla Úr lehúzta Konan ujjáról a gyűrűt és felhúzta a
sajátjára.
– Tudtam! – jajdult fel Konyak megsebzetten. – Szinte éreztem, hogy ez lesz a sorsom:
meg kell ölnöm Hulla urat! – Körülpillantott a kis társaságon. – Szerencsére válogatott
csapat vagyunk. Ki tart velem?!… No persze, gondolom, mindenki.
– Én ugyan nem! – vetette oda Széna. – A szellemek bármikor visszajöhetnek. Ki
vigyáz a bátyád lelkére, ha én nem vagyok itt.
– Szerintem – próbálkozott Konyak –, a bátyám fasza gyerek… tud ő vigyázni magára!
– Maradok – szögezte le Széna. Konan tenyerét a máglya egyik fahasábjához a fakír
egyik szögével.
– Én is maradok – jelentette ki Xalma. – Ha a szellemek visszatérnek, súlyt helyezek rá,
hogy ne vihessék el Konan lelkét.
Konyak csalódottan forgatta a fejét.
– És te, Fakíró? Remélem, te velem tartasz. Ahhoz, hogy bejussak Ganévárba, szükség
lehet a te mágikus tudásodra. Érted, mire gondolok… zárak, lakatok, egyebek…
– Megvesztél? – szisszent fel a kis öreg. – Ha én elmegyek, ki csinálja meg a tapétát?
És egyébként is, egy fontos bűvészmutatványt gyakorlok, amellyel a jövő héten fogok
fellépni Ganévárban Hulla Úr születésnapi buliján, mely mintegy véletlenül egybeesik a
Nagy Apokalipszis tiszteletére rendezett Végítéleti Mulatsággal…
– Nincs szükséged egy segédre? – érdeklődött Malac. – Világéletemben bűvészsegéd
szerettem volna lenni.
– Ó, dehogynem! – rikkantotta a kis öreg. – Épp kapóra jön a jelentkezésed! A
legutóbbi segédem ugyanis sajnos elég szörnyű véget ért a mutatvány begyakorlása
közben…
– Miféle mutatvány ez?! – kérdezte gyanakvóan Malac.
– Van egy ládám, amibe bele kell feküdnöd… – kezdte lelkesen Faleíró.
–– Ez rosszul kezdődik…
–…én meg kettőbe… na, esetleg háromba fűrészellek ahogy a közönség óhajtja,
aztán… csiribí–csiribá… újra eggyé varázsollak!
– Azt a részt, hogy „csiribí–csiribá!” bővebben kifejthetnéd! Ott mintha egy kis
bizonytalanságot sejtenék.
– Rátapintottál a lényegre, barátom! – felelte csüggedten Fakíró. – Az a kritikus rész.
– Mi az, hogy „kritikus”?! – nézett sandán Malac.
– Megmondom az igazat! Nem árulok zsákbamacskát!
– Nem is vennénk!
– Ez egy igazi világszám lenne, de még a kidolgozásszakaszban tartok!
 – Azaz?!
– Szét, már szét tudom fűrészelni a segédemet, de az összeillesztés még… nem az igazi,
hogy úgy mondjam!
Malac nagyot nyelt.
– Vagyis azt akarod mondani, hogy még egyszer sem sikerült, és nálad „segédnek” lenni
nem egy nyugdíjas állás!
– Pontosan. Nálam a „segéd”… fogyóeszköz… De én optimista vagyok.
– Akkor én még túl fiatal vagyok segédnek! – zárta le a témát Malac.
– Ezek szerint velem tartasz? – vetette közbe Konyak.
Malac tűnődve rázta a fejét.
– Ó, nem hiszem… Tetszik nekem ez a hely.
– Ez a kopár, kietlen puszta?
Malac vállat vont.
– Tündérvölgyre emlékeztet. És itt még hó sincs!
– Szóval cserben hagysz? – sóhajtotta Konyak. –Épp a legválságosabb helyzetben?
Malac vállat vont.
– Szétválnak útjaink. Te keresed a te gyűrűdet, én pedig az enyémet.
– Hogy–hogy?
– Megyek a saját bátyám után – sóhajtotta Malac. – Bárhová ment is Szabotálj, én
megyek a nyomában szorosan.
Széna felpillantott.
– Szabotálj meghalt. Utánamégy a túlvilágra is?
– Kivéve oda – jelentette ki Malac. – Tehát maradok. Mondanom illik egy–két imát a
lelki üdvéért…
Konyak vállat vont.
– Egy–két imát ki bírok várni.
– Ööö… lehet, hogy száz imát is mondok. Ezret… Vagy egymilliót. És ha befejeztem,
kezdem elölről… Tudod, én már csak ilyen túlbuzgó, vallási fanatikus vagyok.
Konyak legyintett, aztán utolsó lehetőségére, Herr Kulásra vetette a tekintetét.
– De legalább te… velem tartasz?
A körszakállas barátságosan ráröhögött, medveszerű ölelésbe kapta Konyakot, és jó
alaposan megropogtatta a csontjait.
– Hát persze, hogy megyek! – dörmögte. – Hálás vagyok neked, amiért elvégezted
helyettem a munkát a hegyi faluban. Ezért a segítőd leszek. A társad jóban–rosszban. Sőt,
testvéred helyett testvéred leszek…
– Na, azért fenyegetni nem kell! – morogta Konyak, de aztán szélesen elmosolyodott. –
Ha mi ketten nekiindulunk, Ganévárban kő kövön nem marad…
– Nincs is benne kő – vetette oda Széna. – Hisz’ szárított ganéból építették a egészet…

Konyak és Herr Kulás már épp indulni készültek Ganévárba, amikor egy kimerült
harcos érkezett rohanva.
Már messziről ordítozott, és hadonászott. Hogy lerövidítse az utat, áttört egy kisebb
kaktusz bozóton. Aztán egyszer csak kicsúszott alóla a lába, és meglepett kiáltással
hanyatt vágódott.
– Bocsesz! – vigyorgott Herr Kulás. – Belelépett!
A szakadt ruhás, kimerült és barna maszatos férfi önmagától undorodva kászálódott fel
és rohant oda hozzájuk.
– Herr Kulás! – kiáltotta. – Csakhogy megtaláltalak.
– És ahogy láttam, nemcsak engem…
– Futárosz vagyok! – lihegett az ember. – Azonnal segítened kell!
– Mi történt? – kérdezte Herr Kulás.
– Egy rablóbandosz támadoszta meg a faluszt!
– Milyen falluszt!? – érdeklődött Széna.
– Utánuk ránk tört egy óriás, egy sárkány, két nemtudommicsoda és egy szörnyű akármi
is!
– Na, ez kezd érdekes lenni… – vélte a nő.
– De ne feledjük – szólt közbe Konyak –, Hulla Úr fontosabb!
– Aztán jött a tűzvész, az árvíz, a földrengés és a bárányhimlő!
– Azt szeretnéd, ha odamennék? – ráncolta a szemét Herr Kulás. – A segítségemet
áhítjátok?
– Már késő! – jegyezte meg Futárosz. – Mindenki meghalt, csak én maradtam
egyedül…
– Akkor meg mi a nyavalyát akarsz tőlem?! – förmedt rá Herr Kulás.
 – Futás közben egy tövis ment a lábamba, ki kellene húzni! – ült le Futárosz, és levette
mocsokfoltos saruját. Aztán undorodva elfintorodott. – De nem ebbe… hanem a másikba.
– Majd én mindjárt segítek rajtad… – vonta ki fenyegetően a kardját Széna. – Még
hogy én matassak a büdös lábadon, a kulás sarudban!
– Hagyd, Széna! – fogta le a nő karját Herr Kulás. – Majd én elintézem…
Azzal Herr Kulás lehajolt Futárosz lábához, megszemlélte azt, és felkiáltott.
– Ahogy sejtettem! Ez mostohaanyám, Héra újabb piszkos kis trükkje! A Futárosz
talpában lévő szálka romlott margarinban erjesztett méreggel van bevonva. Ha kihúzom,
akkor nekem reszeltek!
– Szerintem – jegyezte meg Malac –, a romlott margarin máshonnan került a talpára.
– Tényleg?! – ámult Futárosz, és megpróbálta megnézni a saját talpát. Kevés sikerrel.
– Ne játszd itt az ártatlant! Te is tudtad! – förmedt rá Széna. – Te Héra hérosza vagy!
– De nem!
– De igen!
– Na jó, az vagyok! – ugrott fel gonosz képpel Futárosz. Aztán csúfolkodva kinyújtotta
a nyelvét. – De úgysem kaptok el, be–beeee!
Azzal bicegve elfutott. Vagy inkább futva elbicegett.
– Elintézem! – kapta elő a fémkarikát Széna.
– Széna, ne! – próbálta megállítani Herr Kulás.
– De! – És a nő eldobta a karikát.
– Nem talált, donna tonna! – kiáltott vissza csúfondárosan a menekülő. – Kancsi is
vagy, nemcsak kövér!
– Szerencséd, hogy most meg kell keresnem a karikámat… – csikorgatta a fogát Széna.
– Különben letépném a falluszodat!
– Mondtam, hogy ne dobd el! – sóhajtotta Herr Kulás. – És ráadásul pont abba a
bozótosba… Tudod, melyikbe.
Konyak csalódottan hordozta körbe a tekintetét a díszes társaságon.
– Hát senki sincs, aki a segítségemre lenne? – jajdult fel.
– Dehogy nincs! – csendült fel egy ismerős női hang. – Majd én segítek rajtad!
Eközben egy apró fiú rohant elő a kaktuszok közül, és vadul hadonászni kezdett.
– Ájá! Ájá, ájá, ájá, ájá! – És sikeresen tökön rúgta Malacot.
– Megint… te?! – csuklott Malac, majd összecsuklott.
 – Párna herceg! – rótta meg a gyereket az előléptető Szőke Szunya. – Igazán
leszokhatna erről a rossz szokásáról!
– Miért, Szunya néni? – kapta fel a fejét sértődötten a fiú. – Nem iszok, nem
dohányzok, nem futok a lányok után! Valami örömöm nekem is lehet az életben, nem?!
– Hát ti meg ki a nyavalyák vagytok? – kérdezte kihívóan Xalma.
– Én Szőke Szunya vagyok, ő meg Párna herceg! Egyébként meg semmi közöd hozzá!
– felelte Szunya nézően. Konyakhoz jöttünk, mert szükségünk van rá! Hol mosakodhatnék
be a kis, operációhoz?… És te, Konyak, készen állsz, hogy megrövidülj egy kisujjnyival?
Ám Konyakot sehol sem találták. Egy pillanat alatt felszívódott. Csak az elkerekedett
szemmel figyelő Fakíró és a lassan feltápászkodó Malac volt mellettük. Valamivel
távolabb Párna herceg hadakozott egy lódarázzsal.
– Hé, ti ketten! Nem láttátok, hová lett Konyak? – kérdezte Fakírót és Malacot Szőke
Szunya.
– Én csak csillagokat láttam – nyekeregte Malac.
– Én láttam! – hadarta Fakíró. – Ellovagolt… arrafelé!
– Ez a piszok megint meglépett! – csattant fel Szunya. Aztán még dühösebb lett. – És
már megint ellopta a lovamat!


 12. KUVIK HAVA
avagy: Ki búvik, mi búvik; egy fekete kúvik?

Tudod–e, ó herceg… hogy miért esik Hulla Úr születésnapja a Nagy Apokalipszis
tiszteletére elrendelt Végítéletnapi Mulatságokkal egybe?… Hogy spóroljon a költségeken.
Ano Mínusz

Konyak kétségbeesetten űzte–hajtotta a lovát, miközben mindenféle csúnya dolgot
gondolt Xalmáról és Szunyáról, meg úgy az egész női nemről általában. Aztán észbe
kapott, hogy ilyen vágtatás mellett előbb–utóbb ki fog dőlni a ló, és nemhogy egérutat
nyer, hanem rövid úton utolérik. Visszafogta a tempót, és lassú ügetésbe váltott. Az eddig
kantárszáron rángatott ló is ügetni kezdett mögötte.
Nemsokára belefutott egy fura, sáfrányszín köpenyes, enerváltan baktató alakba. Lerítt
róla, hogy valami szent ember lehet, annyira hangosan emlegette az isteneket.
– Jó napot! – köszönt oda neki Konyak.
– Edd meg, ha jó! – vakkantotta foghegyről az ismeretlen. – Mindig is utáltam a
magadfajta nyálas, bizakodó optimistákat! „Szép az élet! A nap süt! A madarak
csiripelnek! Előttünk a boldog jövő! Mindenki szeret mindenkit!” Ez egyszerűen undorító!
– Akkor szerinted hogyan kellene köszönni, ha egy ismeretlennel találkozik az ember?
– Ha egy lehetőség van, akkor sehogy! Elég, ha az ember megvetően végigméri, majd
köp egyet… lehetőleg a másik lábára!… és megy tovább! – fejtegette az idegen. – De, ha
mindenáron akarsz mondani valamit, akkor mondhatnád azt, hogy: „De rosszul nézel ki!
Ha szerencséd van, még ma feldobod a talpad!”, vagy „Rettegj és félj! Jövő héten lesz az
Utolsó Itélet! De ha esni fog, akkor csak két hét múlva!”, vagy pedig „Pont úgy nézel ki,
mint aki öngyilkosságra készül! Nagyon helyes! Már így is túl sokáig vártál vele!”.
– Mintha túl sötéten látnád a világot! – állapította meg Konyak. – Fel a fejjel! A nap süt,
a…
– Nehogy azokkal a rohadt, csicsergő, tollas kis szörnyszülöttekkel gyere nekem, mert
begorombulok!
– Talán közelítsünk másként a problémádhoz! próbálkozott Konyak.
– Szerintem is: kopj le, ugorj kútba vagy kösd föl magad!
– Én Konyak vagyok, a barbár…
– Nagyon hülye neved van! Remélem, sokat csúfoltak az iskolában! Nem zavar, ha a
neved miatt néha összetévesztenek a viccek célpontjával, azzal a pojáca Oroszlánszagú
Konyakkal?
– Hm… Téged, hogy hívnak?
– Nem mintha bárminemű közöd lenne hozzá, de Kuvik atya vagyok!
– Tehát pap vagy!
– Erre teljesen magadtól jöttél rá, taplóarcúkám?!
– És melyik istent imádod? – kérdezősködött rendületlenül Konyak.
– Imádni?! Imádniiii?!?! Imádja az a kétfejű, herélt béka, aki belefulladt a tóba! Meg
esetleg az ellenszenves tántikád!
– Akkor melyik isten papja vagy?
– Azé a ganajtúró Ve–Szetté, hogy rohadna meg ott, ahol van! – fakadt ki Kuvik atya.
– Ve–Szetté?!
– Mi van? Papagájt reggeliztél, vagy az izmok benőttek a füledbe?! Azt mondtam, hogy
azé!
– Ismered akkor Hulla Urat is?
– Hogy az istenbe’ ne ismerném a saját főnökömet?! Én, mint Ve–Szett Halálváró
Szektájának kinevezett másodfőpap–helyettese, köteles vagyok mindig közvetlenül neki
jelenteni, hogy a ragya pettyezné ki azt az antipatikus pofáját! – átkozódott Kuvik. – Most
is hozzá tartok, és tudom, hogy le fog kapni a tíz körmömről az az ülőgumófejű!
– Miért? Valami rosszat tettél?
– Ha azt tettem volna, akkor dicséret várna rám! –.magyarázta amaz. – Az a baj, hogy
ma sem tudtam senkit rábírni arra, hogy belépjen emberközpontú szektánkba! Aki akart,
már réges–rég belépett. Aki meg nem, azt réges–rég megöltük… Hiába magyaráztam
annak a beképzelt főnökömnek, hogy ma már az emberek sokkal szívesebben várják a
halált otthon, a négy fal között, mint Ve–Szett csontokkal és koponyákkal díszített
templomában, ahol ő jár–kel közöttük a hullaarcával, és néha váratlanul felüvölt, hogy
„HALÁL!!!” Komolyan mondom, szívbajt lehet kapni a hülyéjétől…
– Ha ennyire utálod őt is meg az istenét is, akkor minek dolgozol neki? – vakarta a fejét
Konyak.
– Miért, miért?! Pénzért! Mégis mit gondoltál: meggymagért vagy azokért a mélyen ülő
hüllőszemeiért?! Naná, hogy pénzért, azért! – fortyant fel Kuvik. – De ha végre teljesítem
a szerződésünkben vállalt kötelezettségemet, akkor úgy elmegyek innen, hogy hátra se
nézek! Már csak egyetlen egy balekot kellene leszállítanom, annak a marhahajcsár
főnökömnek, és vége ennek az utálatos melónak! Csak sajnos, már egy éve nem találok
olyan ostobát, aki csatlakozna ehhez a teljesen abnormális valláshoz, amit teljesen meg is
tudok érteni, hogy a fene enné meg!
 – Szóval azt akarod mondani, hogy te valami tagtoborzó vagy?! – hunyorított
elgondolkozva Konyak.
– Pontosan! – köpte ki keserűen a pap. – Egy elcseszett, béna toborzópap!
– Te, engem érdekelne ez a dolog!
– Tégeeeed?! – hökkent meg Kuvik. – Eszednél vagy?
– Miért, az feltétel?
– Nem! De ha én lennék egy ilyen kigyúrt, maflaarcú melák, mint te, akkor biztos
tudnék magamnak jobb elfoglaltságot annál, hogy ezekhez az aberrált szektásokhoz
csatlakozzak! Menj és fuss a nők után, míg teheted!… Úgyis túl rövid az élet ahhoz, hogy
mindet el tudd kapni…
– Az előbb még teljesen másként beszéltél!
– Akkor még nem gondoltam, hogy szellemileg fogyatékolt vagy! Mert az nem lehet
épeszű, aki önként csatlakozik… ezekhez! – kiabálta magából kikelve a pap.
– Kivel vagy te tulajdonképpen? Azt mondtad, egyetlen egy fő hiányzik ahhoz, hogy
letudhasd ezt a kényszermunkát! Én jelentkezek, erre te meg le akarsz beszélni!…
Elgondolkozhatnál azon, hogy valójában melyikünknek lóg a deszkája!
– Azért akartalak lebeszélni, mert szimpatikus bumburnyáknak látszottál! – üvöltött
vöröslő fejjel Kuvik. – De már meggondoltam magam! Gyere csak velem, és lépj be! Nem
fogok sírni utánad!
– Nagyon helyes, nem is kell!!
– Nem is fogok, még ha könyörögnél se!
– Én aztán nem fogok neked könyörögni!
– Nem is lenne értelme! Már késő!
– Akkor elindulunk végre Hulla Úrhoz?!
– El, te erőszakos fráter!! Hogy milyen emberek vannak manapság… az egyik nem
lépne be az istennek se, a másik meg belép, amikor nem kéne… – indult meg Kuvik
hangosan zsörtölődve, mit sem törődve azzal, hogy Konyak követi–e, vagy sem. – Ezen
nem tudnak a szektások agymosást csinálni, mert nincs neki olyanja! De én mosom
kezeimet! Aki hülye, az haljon meg… Remélem, nem kell sokáig Halálvárnia…
Konyak türelmesen hallgatta egész úton a pap folyamatos motyogását, és leküzdötte a
kísértést, hogy egy gyógytaslival elhallgattassa. Néhány órai monológ után egy nagy
méretű, szárított ganéból épített, piramis alakú templomhoz értek, ahol megálltak, és
Kuvik atya ellenségesen ráförmedt Konyakra.
– Mássz le arról a lóról, kösd ki, és gyere velem!
 Konyak megtette, és mindketten beléptek a templom ajtaján.
– Á, Kuvik atya! – rikkantott rájuk egy fura pult mögött álló alak. – Megfogtad végre az
utolsó palimadaradat?!
– Meg, hogy az ördög szánkázzon a hátán! – vakkantotta a pap. – Gyere te, nagyon
hátrányos helyzetű, és jelentkezz be!
– Ide írja be a nevét! – tolt a pultos egy nagy könyvet Konyak elé. – Pusztán a
regisztráció kedvéért! Olvashatóan írja, mert hogyha Ve–Szett nem váratja magát tovább a
szektában, akkor ezt a nevet véssük fel az oltárra! És maga sem örülne, ha valami
macskakaparást vésnének fel a sírkövészek.
Konyak úgy döntött, hogy nem a valódi nevén fog bejelentkezni, és könnyű kézzel már
írta is az elsőnek eszébe jutott nevet.
– Ar… nold… – betűzte a könyvet maga elé fordítva a pultos. – Ssss… Swacc…
Swratzen… Arnold Swatzenberger… Swartzenreggel… Én még ilyen hülye álnevet az
életben nem láttam! Ki sem tudom olvasni! Igazán kitalálhatott volna valami életszerűbbet
is, novicicus!
– Novimicsoda???
– Novicicus! Azaz új szektárs! Mától úgy fogják hívni, hogy Swatrenn… Swatzzer…
egyszóval S. novicicus! – harapdálta idegesen a nyelvét a pultos. – Kuvik! Mehettek!
Remélem, nem én leszek a beosztott vésnök, amikor ez a kimondhatatlan nevű megtér Ve–
Szett nyálkás kebelére…
– Megvan az utolsó baromarcú is, Kuvikkám?! – szólt nekik egy újabb ember.
– Meg. Ez itt S. novicicus!
– Cicus? Inkább kandúrnak nézném… ámbár így jobban megnézve, lehet, hogy
tévedek. Gyere csak ide, új husi! Kapsz egy ronda, libafos színű köpenyt… extra
méretben… így, ni! A fegyveredet meg le kell adnod megőrzésre! Kapsz cserébe egy
bilétát… tessék! Ezt a bilétát jól tedd el valahova, de nem baj, ha elhagyod, mert semmi
haszna sincs! Ellenben ha visszahozod és bemutatod nekem, akkor adok neked… egy
másikat is! He–he–he!
Konyak gyanakodva nézte, a heherésző pultost, majd Kuvik unszolására felvette a
köpenyt.
– Hát ez egyszerűen úgy áll rajtad, mintha egész életedben libapásztor lettél volna! –
ütögette Konyak hátát cinikusan a pultos, miközben egy cetlit tapasztott rá, azzal a
felirattal, hogy: „Kopasz vagyok, üssetek!”.
– Na, elég a szórakozásból! – intett Kuvik. – Jelentkeznünk kell a főnöknél!
Egy nagy ajtó előtt álltak meg legközelebb, ahol Kuvik atya bedörömbölt.
 – Szabad! – hallatszott bentről egy mély hang.
– Gyerünk! – tolta maga elé a pap Konyakot, és mintegy mellékesen levette a hátáról a
papirost.
Konyak belépett a hatalmas terembe, ami akkora volt, hogy Zakonda telefánkjaiból egy
egész ménesre való el tudott volna benne bóklászni úgy, hogy napokig nem is találkoznak
egymással. Kuvik a karjánál fogva húzta Konyakot a terem közepe felé, ahová egy hosszú
séta után meg is érkeztek. Ott egy nagy emelvény állt, azon egy trónus, amin valaki
üldögélt. Kuvik letérdelt, és térdre cibálta Konyakot is.
– Gyertek közelebb! – bömbölte öblösen az alak. Kuvikék fellépdeltek a trónushoz
vezető lépcsősoron, egészen annak lábáig, ahol újra letérdeltek.
– Hulla Úr! Ó, Mesterem! – borult arcra Kuvik. – Hoztam egy új belépőt!
– Látom. Felnézhettek – mondta egész normális hangon Hulla Úr.
Konyak végre szembenézhetett a gonosszal. De nagyon meglepődött.
Ez a nyüzüge, egyszálbélű, stöpszli lenne a rettenetes Hulla Úr?!
– Igen, én vagyok az! – vigyorgott rá ellenszenvesen Hulla Úr. – És én is tudom, ki
vagy te. Rögtön megismertelek! Én dúltam fel a faludat, én mészároltam le a szüleidet és a
népedet. Én aprítottam miszlikbe a kutyádat, én fejtem meg a kedvenc tehenedet…
– Nem is volt tehenem.
– Na jó, ez nem jött be. De a többi stimmel, nem igaz?
Konyak álmélkodva meredt rá.
– Nahát! Milyen szuper az emlékezeted!
Hulla Úr göcögött.
– Dehogyis. Csak tippeltem. Annyi ostoba barbár falut dúltam fel és annyi barbárt
mészároltam le, hogy túl sokat nem tévedhettem… Hm, de tényleg, te mintha komolyan
ismerősnek tűnnél. Ugye, te hümériai vagy? Hű, de jó sok rabszolgát zsákmányoltunk
arrafelé. A legtöbbet Gülündába vittük a körhintához…
– Az tuti, hogy az nem te voltál! – csóválta a fejét Konyak. – Tisztán emlékszem, hogy
az egy kövér, hosszú hajú néger volt! Te meg egy sovány, kopasz, fehér ember vagy!
– Pedig elhiheted, hogy én voltam! – gonoszkodott Hulla Úr. – Megrugdostam a
kutyádat, csomót kötöttem a macskád farkára, a kedvenc egeredet meg…
– Ne! Ne mondd tovább, te szadista! Most már elhiszem, hogy te voltál! – takarta el a
szemét borzadva Konyak, majd miután a borzalmas emlékkép eltűnt a szeme elől,
értetlenül nézett Ve–Szett főpapjára. – Hogy változtál meg ennyire?!
– Ugyanaz az orvoscsoport kezelt, mint Michael Jacksont…
 – És a hangod… az imént még félelmetesen mély és zengő volt!
– Hogy kíméljem a hangszálaimat, ebbe a tölcsérbe beszélek! – emelte fel a trónus
mellől az említett tárgyat Hulla Úr, és a szája elé tette. – Na, milyen?!
Konyak és Kuvik atya ekkor átmenetileg megsüketültek.
– Ugye, nem volt rossz? – tette le a varázstölcsért Hulla Úr, de azok ketten még nem
voltak fogadóképes állapotban… hallásilag.
– Nem félsz, hogy ettől az iszonyatos hangerőtől egyszer a fejedre omlik a mennyezet?
– kérdezte kis idő múltán Konyak.
– Ugyan már! Ti még nem is hallottátok, hogy milyen, amikor amúgy istenesen
beleordítok! – lelkesedett a főpap. – Szerintem olyankor még Ve–Szett is összecsinálja
magát ijedtében. Akarjátok hallani? Bár tartok tőle, hogyha igent mondtok, akkor ez lesz
az utolsó dolog az életben, amit hallotok!
– Hát, ha nem muszáj… – emelte fel a kezét kérően Kuvik atya. – Inkább szeretném
megkapni a fejpénzemet, uram, ha lehet! Ugyanis ez az alak tíz év alatt a tizedik, akit
beszervezek a Ve–Szett novicicusok közé, tehát a szerződés rám eső részét teljesítettem!
– Nos… igen… – mérte végig gúnyosan Hulla Úr. – Valóban teljesítetted… attól az
apróságtól eltekintve, hogy ez a legutolsó pártfogoltad meg akar engem ölni! Esetleg még
az is eszembe juthat… ha rosszindulatú vagyok… hogy szövetkeztél vele ellenem…
– Ééén? Ezzel? Ugyan már!
– Én meg… szerencsédre… kifejezetten jóindulatú vagyok, tehát megkapod
megérdemelt jutalmadat! És te, Konyak, aki vakmerően behatoltál szentélyembe, szintén
jutalmat érdemelsz!
– Például azt a gyűrűt, ami ott csillog az ujjadon? – érdeklődött Konyak, aztán zord
képet vágott. – Az az én gyűrűm! Ha nem adod vissza azonnal, kitépett gigádat háromszor
meglengetem a levegőben! De lehet, hogy inkább négyszer…
Hulla Úr kedvesen elmosolyodott.
– Nem is hiszed, milyen jó ötletet adtál… Őrség!

Kicsivel később, egy kicsit másabb helyszínen, de sokkalta kényelmetlenebb
testhelyzetben.
– Te, Kuvik atya!
– Ne szólíts atyának! Már nem vagyok pap. Kiléptem.
– Nekem nem úgy tűnik.
– Hm… igazad van. Nem kiléptem… kikötöttem!
 – Hö–hö–hö! Hö–hö!
– Most meg mit röhögsz, te melák hústorony?!
– Egyszerűen feldob, hogy te még ilyen helyzetben is tudsz tréfálni!
– Hülye.
– Te Kuvik aty… aty… a tyúk volt előbb, vagy a tojás?
– Mi van???
– Semmi, semmi… Szép időnk van, nemde?!
– Ez a Hulla tudja, mi az igazi kínzás… ezért szögezett veled azonos fára!
– Én nem is értem, miért vagy idekötve?! Te végül is csak a papja voltál!
– Megmondom neked őszintén, nekem meg a többi papnak régóta gyanús volt a dolog!
Tudod, eddig három paptársunknak sikerült teljesíteni a fejkvótát, és ők is szőrén–szálán
eltűntek! Hullaarcú azt mondta: „Megkapták megérdemelt jutalmukat!”, és mindegyiktől
kaptunk húsvétra egy–egy képeslapot. Az egyik a Pünkösd–szigetekről, a másik a Kolibri–
szigetekről, a harmadik meg Atlantiszról írt…
– Hm, ez roppant furcsa! – jegyezte meg Konyak.
– Ugye, ugye! Mi is erre figyeltünk fel: húsvétkor a Pünkösd–szigetekről?! Ekkor
fészkelte magát belénk a gyanú, hogy talán nem is ők írták azokat a leveleket!
– Meg ha esetleg bekattant volna, hogy Atlantisz már vagy ezer éve elsüllyedt!
– Az nem a Titanisz volt? – firtatta az ex–atya.
– Az is lehet, hogy elsüllyedt, nem tudom, de hogy Atlantisz már a tenger fenekén ázik
vagy ezer éve, az tuti biztos!
– Nem tudom, hogy akkor mi miért nem hallottunk róla…
– Műveletlenek… – vetette oda Konyak.
– Mit mondtál? – szólt közbe Kuvik.
– Mondom: műveletlenek itt a földek!
– Ezen te csodálkozol? Ki az a hülye, aki a Kínok Fái mellett elterülő mezőket
megműveli?
– Megmondom neked őszintén, hogy én azért többet vártam volna ezektől a kínfáktól! –
jegyezte meg Konyak. – Jó, jó, elég kényelmetlen itt a tűző napon lógicsálni, de ez még
nem kín!
– Hogy kezdene esni rád egy kis jégeső, rögtön megtudnád! – mérgeskedett Kuvik.
– Szóval most az időjárás viszontagságai kínoznak minket?
 – Meg az, hogy téged mellém kötöttek! Javaslom, hogyha csak hülyeséget tudsz
beszélni, akkor inkább meg se szólalj!
– Nézd, Kuvik! Ott fut valaki!
– Megmondanád, hogyan nézzem, ha engem a fa ellentétes oldalára kötöttek? –
kérdezte az ex–atya.
– Akkor majd én közvetítek neked! – ajánlotta nagylelkűen Konyak.
– Az marha jó lesz…
– Tehát, fut felénk egy ember! Lelkesen integet! Visszaintegetnék neki, ha nem lenne
odaszögezve a kezem… de így csupán barátságosan mosolygok rá!
– Hogy ilyenkor nincs a környéken egy rohadt ragadozó sem… pedig te olyan jó húsos
vagy!
– Az ember még mindig felénk fut… egyre lelkesebben integet… lehet, hogy segít
rajtunk!… Jé! Most látom, hogy nem is integet, hanem hadonászik. Egy bika kergeti!
Méghozzá mekkora! És milyen vad!
– Cseszd meg, Konyak, már csak ez hiányzott nekünk!
– Figyelj csak! Rögtön ideérnek… Hallani a férfi kiabálását.
– Segítség! Segítség! A bika! A bika! – hallatszott.
– Nekünk is az kellene, haver! – kiáltotta vissza Konyak.
– Mi? Mi? A bika? A bika?
– Nem, segítség, segítség!
– Ahá! Most már én is látom! – dörmögte Kuvik. – Húzz bele, cimbora, rögtön megbök
a szarva!
– A bika! A bika!
– Pontosan az!
– Aiéééé!
– Nem megmondtam, nem megmondtam?!
– Hé! Én már nem látom! Mi történik?
– Felöklelte, felöklelte!
– Kétszer?!
– Nem, dehogy… de mégiscsak! Most már kétszer!
– És a fickó? Fut tovább?
 – Őmár nem. Csak a bika.
– Akkor visszajöhetne nekünk segíteni!
– Ő már nem. Csak a bika.
– Az előbb is ezt mondtad!
– Ez az igazság, sajnos…
– Úgy érted, hogy…
– Úgy.
– Szegény… pedig, milyen barátságosan integetett…
– És milyen gyorsan futott a bika előtt…
– De nem eléggé…
– Így igaz… Ez most olyan volt, mint maga az élet. Megszületünk és futunk a bika
képében sarkunkban loholó halál elől… míg egyszer csak utol nem ér.
– Ezt szépen mondtad! jegyezte meg Konyak.
– Köszönöm – felelte Kuvik. – Ha nem kötődnénk ide ilyen erősen, akkor ennek a
szomorú eseménynek a hatására megalapítanám a Bika–hitet! Nagy viadalokat
rendeznénk, meg bika elől futást, meg hasonlókat…
– Szép is lenne!
– Nekem mondod?! Egy saját alapítású szekta, aminek én lennék a főnöke!
– Te is küldenéd az embereket nyaralni Atlantiszra, mi? – firtatta Konyak.
– Na azt ezért nem! – felelte az ex–atya.
– Nagyon helyes…
– Semmiféle nyaralásról szó sem lehet! Mindenki dolgozik, én meg learatom a
gyümölcsöt!
– Hm. Igazi főnök–típus vagy… – jelentette ki Konyak.
– Ugye?! Van hozzá karizmám!
– Neked? – hüledezett Konyak. – Az enyém mellett igazán eltörpül, már ne is
haragudj… – Az enyém hetvenöt centis ernyedt állapotban!
– Micsodád??? – értetlenkedett Kuvik.
– A karizmom! A tied mekkora?
– Szerintem te napszúrást kaptál…
– Kuvik! Megint fut felénk valaki!… Vagy inkább tántorogva botladozik…
 – Biztos valami részeg – mondta Kuvik. – Nagy élmény lesz, ha körbevizeli a fánkat…
nem is szólva arról, hogy esetleg ránk dobja a rókabőrt…
– Furcsa… olyan, mintha meg lenne sebesülve… vagy teljesen kimerült a futástól…
– Na, amekkora mázlink van, a fa tövében éri a végelgyengülés!
– Ismerősnek tűnik nekem… valahonnan…
– Együtt ültetek börtönben, vagy a diliházból ismered?! – tippelt Kuvik.
– Krómra!… És Vanádiumra is! Ez a barátom, Malac!… Isteneimre mondom, ő az!
– Malac?… És mennyire közeli… barátod?
– A legbensőbb! Ó, Malacka!
– Én átkérem magam egy másik fára…
– Közvetítem neked Malac barátom futását, jó?!
– Már éppen kérni akartalak…
– Nos: Malac botladozva fut… hopp, most el is esett!… De feltápászkodik, és fut
tovább! Mit szólsz hozzá?! Az én barátom!
– Igazi hős… – vetette közbe Kuvik.
– Hajrá, Malac! Gyerünk, Malac! Fuss, Malac! Biztasd te is, Kuvik!
– Jön a böllér, Malac!
– Te mégis inkább hallgass! Malac „soványmalacvágtában” közeledik… közeledik…
Ideért!
– Na… most meg miért nem röfög már valamit?! – tudakolta az ex–atya.
– Malac! Szólalj meg! – rimánkodott Konyak. Majd közvetítette tovább a látnivalókat:
– Rám néz! Nyílik a szája!
– Most leheli ki a lelkét..
– Egy kis optimizmust, ha kérhetném!
– Igaz is, lehet, hogy a tüdejét köpi ki…
– Károgó halálmadár! Malac, én vagyok az, Konyak! Mondj már valamit!
– Va… va… valami… – nyögte a kérdezett.
– Na, ez aztán jól megmondta! – jegyezte meg Kuvik.
– Malac! Most mondd azt, hogy elkáposztástalaníthatatlanság!
– Ne! Ne mondd, Malac! – szólt rá Konyak. – Ha megpróbálod, belehalsz!
– Hü… hü… hülye… lennék… – hebegte Malac.
 – Akkor azt, hogy sárgarigófészek! – ajánlotta az ex–atya némi malíciával.
– Kussolj, Kuvik! Malac, jól vagy?
– Le… le… levegőt…
– Van itt bőven, szolgáld ki magad! Esetleg egy könnyű teát nem parancsolsz?! – firtatta
az ex–atya.
– Kuvik!

Malac lassan csak kilihegte és újra szolgálatba helyezte magát. Kiszabadította Konyakot
és Kuvikot, majd elmondta, hogy nem sokkal ezelőtt a szellemek visszatértek, de megint
csak nem tudták elragadni a haldokló Konan lelkét. Ezen a sikeren viszont a győzedelmes
nőstények úgy felbőszültek, hogy szexuális orgiával egybekötött diadalünnepet akartak
ülni. Ő meg Fakíró csak nagy nehezen tudtak elmenekülni előlük, és idáig bujkáltak.
Aztán Malac elhatározta, hogy megkeresi Konyakot, és útnak indult. Közben kitalálta,
hogy összeköti a kellemest a hasznossal, és kitalál egy új sportágat, amit az őt üldöző
kutyákról,,marakodik–futásnak” nevezett el. De amíg azok a piszok kutyák váltották
egymást, ő maga váltótárs nélkül volt kénytelen végigfutni a táv teljes hosszán; ezért
teljesen kifutotta magát.
A története után mindhárman elmentek a rejtekhelyre, ahol Fakíró már várta őket.
– Gyertek csak! Kitaláltam egy új mutatványt! Ezt látnotok kell, egyszerűen szenzációs!
– Fakíró! Ez itt Kuvik! – mutatta be Konyak a kibukott atyát.
– Örvendek! Majd ajánlanék magának egy munkát, de előbb ezt bemutatom! – bólintott
hadarva Fakíró. – Látjátok, itt ez a letakart láda! Én csak annyit mondok, hogy:
Hókuszpókusz, csiribí–csiribá és abrakadabra! És lássatok csodát: egy nyulat veszek elő
belőle!
Konyakék összenéztek, és a fejüket csóválták.
– Valami nem tetszik?! – aggódott Fakíró, és letette a földre a riadt tapsifülest. –
Gondoljátok esetleg, hogy jobb lenne, ha nem nyúllal csinálnám?! Tudom ugyanezt
tyúkkal, kacsával és macskával is!
– Levennéd, kérlek, a ládáról azt a pokrócot? – kérte Malac.
– Persze! Láthatjátok: nem csalás, nem ámítás! – takarta ki a ládát a bűvész.
– Ez egy nyúlketrec – állapította meg Konyak.
– Az hát! Mégis mit gondoltál, honnan veszek elő egy nyulat?! Akváriumból?! –
háborgott amaz. – Naná, hogy nyúlketrec!
– Nem kunszt kivenni egy nyulat a nyúlketrecből! – jegyezte meg Kuvik.
 – Nem kunszt?! Ezt mondja egy hozzá nem értő a profinak! – sértődött meg Fakíró. –
Próbált már kivenni egy nyulat egy letakart nyúlketrecből, hallja–e?!
– Még soha – vallotta be a másik.
– Akkor meg ne fitymálja a teljesítményemet! Tudja, nem elég, hogy ijedten ugrál ide–
oda, még harap is az istenadta! És láthatta, hogy mindezt fél kézzel csináltam!
– De akkor is, Fakíró! – szólt közbe Malac. – Az nem bűvészet, hogy kivegyél egy
nyulat egy olyan nyúlketrecből, amiben benne van a nyúl! Egy üresből már igen!
– Hogy vehetnék elő egy üres ketrecből bármit is, megmondanád, nagyokos?!
– Honnan tudnám? Te vagy a bűvész, nem én!
– Á, elegem van belőletek! – húzta fel az orrát Fakíró. – Gyöngyöt szórtam a disznók
elé!
Malac, ha kérhetném!
– De nem kérheted!
– Khm, khm! – köhögött egy halk hang a bokrok között.
– Ki van ott? – rántott kardot Konyak. – Gyere elő, ha kedves az életed!
– Megmondom őszintén, hogy épp azért bujkálok itt, mert az! – jegyezte meg epésen a
hang.
– Konyak, tedd el azt a kardot! – tette Konyak vállára a kezét Kuvik.
– Előjöhetsz már! – mondta a bokrok felé fordulva Malac.
Ekkor egy riadt szemű, szakadt külsejű egyén óvakodott elő.
– Jó napot kívánok! – köszönt zavartan. – Eidolon király vagyok!
– Ha ez király, akkor én vagyok Sába királynője! – vigyorgott Malac.
– Tudom, hogy nem nézek ki túl királyosan… – kezdte Eidolon.
– Az enyhe kifejezés!
–…de akkor is az vagyok! Sajnos, egy orvosi műhiba miatt kerültem ebbe a megalázó
helyzetbe!
– Aha, agyműtét… – értette meg a helyzetet Malac. – Szerencsétlen ember!
– Nem igazán… – motyogta Eidolon. – Szívműtét volt. Megsérültem egy csatában, és
azt mondták, hogy csak akkor élhetem túl, ha egy sárkány fél szívét beültetik a
mellkasomba!
– Mintha hallottam volna már ilyet… – vakarta a fejét elgondolkodva Kuvik. – Azt
mondják, hogy ez a dolog tényleg működik, de csak sárkánnyal!
 – Nos… ez esetben én vagyok az élő példa, hogy nem csak sárkánnyal működik… –
mondta Eidolon. – Ugyanis a műtőssegéd a raktárban mellényúlt, és a sárkányszív helyett
egy kutya fél szívét ültették belém…
– Egy… kutyáét?? – ámult Fakíró.
– Erre mikor jöttek rá? – kérdezte Konyak.
– Amikor az ágyon megpróbáltam… khm… megnyalni a… khm… férfiasságomat… –
hebegett Eidolon. – De az is erősen gyanús volt, hogy esténként megugattam a holdat… és
napközben igyekeztem… khm… hogy úgy mondjam… khm… kijelölni a területemet…
– Én még ilyet az életben nem hallottam! – röhögött Malac.
– Nem nevetség ez, kérem! Nagyon is komoly! – sértődött meg Eidolon. – Erre ment rá
az egész királyságom! Amikor már azt hittem, hogy felgyógyultam, és a trónteremben
fogadtam a szomszéd királyt… beütött a ménkő!
– Miért?! – kérdezte csillogó szemmel Kuvik. – Megszaglászta a férfiasságát?
– Azt éppen nem. A szomszéd király nagy macskabarát, és magával hozta a kedvenc
perzsa macskáját…
– Te meg nekiugrottál! – vigyorgott Konyak.
– Hja… ötször kergettem körbe a trónteremben, majd egy óráig tomboltam habzó
szájjal a függöny alatt, amire felmenekült… A szomszéd király megpróbált onnan
elrugdosni, de megharaptam a bokáját és megszaggattam az ülepén a nadrágot…
szerencsére be vagyok oltva… De a szomszéd ezt nem tudta díjazni. Csak azzal lehetett
megelőzni a hadüzenetet, hogy engem elvitt a sintér… ott meg a szomszéd ketrecben egy
tüzelő szuka volt, aki teljesen megvadított… csak akkor hagytam abba az állandó
vonyítást meg a ketrecem tönkretételét, amikor a fősintér beöntött hozzám négy vödör
vizet… Ez egyáltalán nem humoros! Tudják, milyen hideg volt az a víz?!
A hallgatóság ekkorra már a földön fetrengett a röhögéstől és négyféleképpen nyerített.
– Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Fogjatok le, mert megszakadok! Menten berosálok! –
Ilyen felkiáltások hallatszottak felőlük, és Eidolon kicsit sértődötten nézte őket.
– Igazán nem szép dolog kinevetni a másikat! Úgy bánnak velem, mint egy kivert
kutyával!
Végül csak lecsillapodtak a kedélyek, és Konyakék meghívták vacsorára Eidolont is,
aki egy kis vonakodás után letelepedett melléjük. Miután belaktak, Konyak emelkedett
szólásra.
– Fiúk! Elhatároztam, hogy holnap megtámadom Hulla Úr templomát és beteljesítem a
bosszúmat! Nagyon örülnék, ha velem tartanátok, de ha nem, azt is megértem… de elég
nagy pofátlanság lenne részetekről!
 – Én jövök! – állt fel Malac.
– Én is! – szólt Kuvik. – Szívesen kérdőre vonnám azt a főszemétládát arról, hogy hol
nyaralnak a szerződést teljesítő társaim!
– Nekem még ki kell dolgoznom egy–két új trükköt!– mentegetőzött Fakíró. – De a
jövő hét már megfelelne!
– Én meg elég kutyául érzem magam! – vakarta meg a fülét a lábával Eidolon.
– Rátok is szükség van! – mutatott a két hezitálóra Konyak. – Nem az a kérdés, hogy
Konyak mit tehet értetek, hanem az, hogy ti mit tehettek Konyakért! De mindkettőtöknek
lenne egy–egy javaslatom, pusztán szívjóságból!
– Halljuk! – mondták egyszerre azok.
– Te, Fakíró! Csináld meg azt a nyúlketreces trükködet vakonddal!
– Mivel???
– Vakonddal! Megmutatod az üres ládát a közönségednek, majd letakarod és a
hókuszpókusz alatt a vakond beássa magát a dobozba, s kész a mutatvány!
– Ez szenzációs ötlet! Köszönöm, Konyak!
– Nincs mit. Te meg Eidolon, a kutyaszíveddel nem akarhatsz jobb gazdát nálam!
Mellettem mindig lesz húsos cubák, ellenben nem lesz se szájkosár, se póráz! Nem kell
tovább kóbor kutyálkodnod!
– Rendben, Konyak! – nézett rá hűséges kutyaszemekkel Eidolon. – Megnyalhatom a
kezedet?
– Csak ha muszáj…

Másnap este már kész haditervvel osontak a templom titkos, hátsó bejáratához.
– Még egyszer elmondom a tervet! – mondta halkan Konyak. – Tehát bejutunk, ahogy
bejutunk; bent pedig lesz, ami lesz; végül meg illa–berek nádak–erek! Mindenki ért
mindent?
Mindenki komolyan bólintott. Eidolon a farkát is csóválta.
– Kuvik! Te mégy előre! Te ismered a járást! – vezényelt Konyak.
– Rendben! Gyertek utánam! – osont előre Kuvik, a többiek meg a nyomában.
Kuvik ingerülten nyomkodta a kilincset.
– Állj! Jaj, de kár… zárva van az ajtó! Mindegy, legalább megpróbáltuk! Mehetünk
haza! – Én majd betöröm! – lépett előre faltörő kosként Konyak.
– Azt nem lehet! – intette Malac. – Mi most orgyilkosok vagyunk, nem betörők!
 – Igaz – hervadt le Konyak.
– És ha én egy kicsit nyüszítve kaparnám az ajtót? – kérdezte Eidolon lelkesen.
– Hívnák a sintért! – hűtötte le Kuvik. – Ismerem jól őket!
– A sintéreket?! – kérdezte fenyegetően borzolva a szőrét Eidolon. – Ismered őket?
– Nem. A papokat!
– Né! Van itt egy felirat a falon! – ámult Malac.
– Mi áll rajta? – kerdezte Konyak.
– Egy… kettő… három légy! – számolta össze Malac. – Három légy és két muslinca!
– Milyen írás van rajta, te értelmetlen!
– Szerintem óbarbár, vagy ógörög… vagy ódon… – nézte elgondolkozva amaz. – Bár
sokkal valószínűbb, hogy valamelyik hülye fejjel lefele szögezte fel…
– Hadd nézzem! – lépett oda Kuvik, majd egy váratlan húzással fejre állt. – Aha, így
már olvasható… Aszongya, hogy: „Kulcs a lábtörlő alatt!”!
– Mi az a „lábtörlő”?! – értetlenkedett Konyak.
– Ide az van írva –folytatta a felület böngészését Kuvik. – „Lábtörlő az, ami a lábad
alatt van, te mosdatlan anyaszomorító!”
– Aha, nyilván ez a koszlott szőnyegdarab lesz az!
– „Koszlott ám az a jó, édes körösztanyád!” – olvasta tovább Kuvik.
– Ezt nekem mondtad?! – hördült fel fenyegetően Konyak.
– Ez van ideírva! – mentegetőzött az. – Meg még az is, hogy: „Neked hát, te nagydarab
bunkó!”!
– Akarsz egyet a szemed alá?!
– „Úgysem mered megütni! Nyuszi vagy!” – folytatta a felolvasást Kuvik. Vesztére.
– Nem–e?! Na ezt kapd ki!
– Aúúú! – esett neki a falnak amaz. – Ezt most miért kaptam?! Én csak felolvastam a
feliratot!
– Majd legközelebb kétszer is meggondolod, hogy érdemes–e egy nálad ötször erősebb
vadembernek felolvasnod! – rótta meg Fakíró. – Legalább burkoltan közölted volna vele a
szöveg tartalmát!
– Akkor meg nem értett volna semmit! – tapogatta az állát fájdalmasan Kuvik.
– Az még mindig jobb annál, minthogy beverjék a fejedet!
 – Itt a kulcs! – emelte fel a kulcsot lelkesen Malac. – Gyerünk!
Kinyitották az ajtót, majd mindannyian beóvakodtak. Bent senki sem volt, csak a
koromsötét fogadta őket. De köszönni nem köszönt.
– Fakíró! Varázsolj fényt! – sziszegte Konyak.
–… izé… nyúl nem jó? – hebegett az zavartan.
– Csak ha világít! – vicsorgott amaz.
–…olyat én nem tudok…
– Gyújtsd meg ezt! – nyújtott Malac egy fáklyának való fadarabot Fakírónak.
– Mivel?!
– Mivel azt mondtam! – horkant fel Konyak.
– Amivel akarod, csak csinálj végre fényt! – sürgette Malac. – A saját, jól felfogott
érdekedben!
– Rendben, megpróbálom… – sóhajtott lemondóan Fakíró, majd hirtelen láng gyulladt.
– Íme!
– Nahát! – ámult Eidolon. – Sikerült neki!
– Na azért! – morrantott elégedetten Konyak.
– Ez hihetetlen! – csodálkozott Kuvik.
– Én nem is tudom, hogy hogyan csináltam! – jegyezte meg, szerényen Fakíró.
– Én sem! – vágott közbe feszülten Malac. – Nem találok szavakat!
– Áh, hagyd csak! – legyintett nagyvonalúan Fakíró. – Nem szeretem, ha szembe
dicsérnek…
– Nem is foglak, abban biztos lehetsz! – fegyelmezte magát Malac. – Csak azt
szeretném megtudni, hogy téged tényleg nem zavar… hogy ég a kezem?!
– Mármint, hogy ég a kezed alatt a munka? – kérdezte bizonytalanul Eidolon.
– Nem! – ordított fel Malac. – Lángol a karom!
– A lángot akarod?! – értetlenkedett tovább Eidolon.
– Nem látod, te állat, hogy a karomat gyújtotta meg ez a másik hülye és nem a
fáklyát?!?!
– Azért még nem kellene ordítani! – feddte meg Kuvik.
– Miért, mit kellene csináljak?! Csendben sercegve süljek ropogósra?!?! Segítség!!!
– Hé! – eszmélt Konyak. – Ember a tűzben! Öntsétek rá a kulacsotok tartalmát!
 Dugók cuppantak, csobogás, majd a lángok elharapóztak Malacon.
– Ááááááááá!!!! Melyik barom öntött rám pálinkáááááááááááát?!
– Ne bomolj már! Ez jóféle kisüsti. Saját főzet.
Szerencsére – közbenjárásuk ellenére – mégis sikerült eloltani Malacot, és megint ott
álltak a sötétben.
– Én ezt nem hiszem el… – nyögött fel elkínzottan Malac.
– Milyen füstszag van! – jegyezte meg Eidolon.
– Malac füstölög itt magában! – vélte Konyak.
– Mondhatom, marhára vicces…
– Fakíró! Most kivételesen meggyújthatnád a fáklyát is! – javasolta Kuvik.
– Megpróbálhatom – sóhajtott a bűvész. – Tartsa ide valaki! Például Malac…
– Anyád! – sziszegte Malac. – A kisujjamat nyújtottam és mindkét karom kéne?!
– Gyáva banda… – dörmögött Fakíró az orra alá, majd néhány pillanattal később az ő
kezében lobbant fel a fáklya. – Tessék, és lészen fényesség!
– Akkor most merre menjünk? – kérdezte az előttük lévő folyosót szimatolva Eidolon. –
Jobbra, vagy balra?
– Ott van a falon egy újabb tábla! – lépett előre Kuvik. – Hozd közelebb azt a fáklyát, te
piromán!
– A helyedben nem kérnék ilyet… – morgott Malac. – Észre sem veszed, és a következő
pillanatban egy disznóperzselés kellős közepén találod magad…
– Na, nézzük. – Kuvik olvasni kezdte. – Azt írja, hogy:,,Alattomos behatolók,
orgyilkosok és egyéb pernahajderek: balra! Takarítók, áruszállítók, titkos szeretők és
egyéb kisegítő személyzet: jobbra! Adószedők, adománygyűjtők, ügynökök, politikusok,
ügyvédek és egyéb kellemetlenkedő alakok: menjenek a francba!”!
– Milyen jó, hogy nem adószedők vagyunk! – vigyorgott Eidolon. – Most mehetnénk a
francba! Akkor balra megyünk, Konyak?
– Várjunk még azzal a balra menéssel! – húzta össze a szemöldökét Konyak. – Lehet,
hogy csapda!
– Gondolod, hogy a takarítók és egyéb kisegítő személyzet irányát kellene
választanunk?! – morfondírozott Kuvik. – Pusztán cselből?!
– Pontosan! – bólintott Konyak. – Ezek azt hiszik, bejövünk és követjük a megadott
útirányt… és elkapnak!
– Én nem vagyok hajlandó takarítani, ezt előre leszögezem! – jegyezte meg Fakíró. –
Ládákat meg főleg nem fogok cipelni, még kiújul a heresérvem!
– Azt nem is kell, te égetnivaló! – szólt Malac. – De mi van akkor, ha ők is tudják, hogy
mi a takarítói útvonalat fogjuk választani és már eleve ott akarnak csapdába ejteni?!
– Ám az is előfordulhat, hogy arra is gondoltak, hogy mi kitaláljuk a csapdájukat jobbra
és juszt is balra fogunk menni… ott meg jól elkapnak! – szőtte tovább a gondolatmenetet
Eidolon. – De ha mi csakazértis jobbra megyünk, pedig azt hihetnénk, hogy ott van a
csapda (pedig nincs is!), akkor ők meg jól pofára esnek az igazi csapdánál balra!
– Kezdem elveszteni a fonalat… – dörzsölte a homlokát Kuvik.
– Én már rég elvesztettem… – legyintett Fakíró. – És fogalmam sincs, a fonal nélkül,
hogy találunk majd vissza.
– Persze az is meglehet, hogy éppen fordítva van az egész! – mondta Malac.
– Igen! És ez felvet egy csomó, új kombinációt! – lelkesedett Eidolon. – Mert ha ők azt
gondolják, hogy mi azt gondoljuk, hogy ők azt gondolják…
– Elég! – dörrent rá Konyak. – Legjobb az egyenes út: balra megyünk és kész! Ha
csapdába esünk, magunkat kivágjuk, ha valaki utunkba kerül azt levágjuk, egyébként meg
mindenkit szétvágunk!
– Csak magunk alatt a fát hagyjuk békén… – jegyezte meg baljóslatúan Kuvik.
– Utánam! – indult meg Konyak.
– Akkor most mégis jobbra megyünk? – ámult Eidolon.
– Hja, bocs. Utánam!
Rövid séta után az egyenes folyosó élesen elkanyarodott és egy újabb táblát láttak meg
a falon.
– „Ti nagyon ravasz gazemberek vagytok, de az én eszemen nem tudtok túljárni!” –
olvasta a szöveget Kuvik – „Azt ajánlom, hogy forduljatok vissza, mert borzalmas
mágiámmal lecsapok rátok és az örökkévalóságig gyötrődni fogtok!”
– Nem hagyjuk megfélemlíteni magunkat! – húzta ki magát Konyak.
– Csak a saját nevedben beszélj! – remegett meg Malac.
– Gyerünk tovább!
Újabb séta, újabb kanyar, újabb figyelmeztetés.
– „Ez már az utolsó figyelmeztetés!” – betűzte Kuvik.
– „Ha most sem fordultok vissza végig kell néznetek a háremszínházam előadásában,
kedvenc eunuchjaim főszereplésével az Esmeralda, a Celeste, az Isaura, a Kassandra, a
Homok titkai és a Bestia összes részét egy ültőhelyetekben! Az ismétlésekkel együtt! Én
irgalmatlan vagyok!”
– Szerintem jobb lenne, ha szépen elmennénk a sunyiba… – hebegett idegesen Malac. –
Ennek már fele se tréfa!
– Így még egy kutyával sem bánnak! – nyüszített Eidolon. – Ez állattalan!
– Igaza van! – csatlakozott Kuvik. – Én ismerek egynéhány kínzási módszert, de ennél
nincs kegyetlenebb!
– Én nem félek! – ütött a mellére büszkén Konyak.
– Halljátok? „Nem fél!” – gúnyolódott Fakíró. – Majd, ha megnéztél egy–két előadást
ezekből, meg fogod tudni mi az a félelem! Az agysejtjeid már az első öt perc után
pusztulni kezdenek, tíz perc után teljesen elbutulsz és üveges szemekkel bámulsz magad
elé! Egy nap aztán leszárad a farkad, kinő a melled és soha többé nem tudsz majd másról
beszélni, csak arról, hogy mi történt aznap az előadáson! A kínzás végén már üvöltve
fogod kaparni a falat, ha lemaradsz a ráadásról! Nem kívánsz majd sem enni, sem inni,
sem szeretkezni, sem beszélni, sem lélegezni! Életszükségleteidet a reklámok alatt
igyekszel kielégíteni, és csak vegetálsz a következő felvonásig! Élőhalott leszel:
sorozatzombi…
Ekkor már a többiekkel együtt Konyak is iszonyodva meredt Fakíróra.
– Ennél még az is jobb, ha a húsevő vándorhangyák ízenként rágják le a csontjaimról a
húst… – motyogta alig hallhatóan Konyak.
– Igen, akkor legalább érzed, hogy élsz… és nem csak létezel! – bólintott komoran
Fakíró.
– Konyak! – suttogott Kuvik. – Hidd el, semmi szégyen nincs abban, hogyha
meghátrálunk egy ilyen eszelősen szadista fenyegetés elől!
– Ettől talán még maga Króm is meghátrálna! – értett egyet Konyak. – Vanádium meg
pláne!
– Akkor visszafordulunk?! – derült fel Malac. – Végül is ez a józan ész parancsa!
Konyak arca elfeketedett a haragtól.
– „Parancsa?!” Azt mondod „parancsa”?! – bömbölt fel vadállatként. – Nekem senki
sem parancsol, még maga Króm se!… Vanádium dettó! Ezt a „Józan Ész” nevű illetőt meg
nem is ismerem! Nem tudom, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy parancsolgasson
nekem, a barbár barbárok legbarbárabbikának, Oroszlánszagú Konyaknak!!… Én tovább
megyek!
Azzal döngő léptekkel elindult a folyosón.
– Akkor most mégis visszamész?! – csodálkozott Malac.
– A francba! – csinált egy hátraarcot Konyak. – Most miattad elszúrtam a hatásos
lelépőmet…
– Bocs…
A többiek meglehetősen nyomott hangulatban ballagtak Konyak mögött. Egészen a
következő kanyarig.
– Megint egy tábla – állapította meg Kuvik, majd olvasni kezdte. – „Jó estét, Sika bácsi!
Mivel az előző táblán lévő iszonyatosan borzalmas figyelmeztetésem eddig minden
ellenségemet visszariasztotta, ezért tudom, hogy ezt már csak a takarítóbrigád rangidőse
olvashatja! Jó munkát kívánok ma estére is! Apropó! Ne vikszeljék fel túlságosan az oltár
körül a követ, mert állandóan pofára esünk rajta, a hülye hívek meg kiröhögnek!
Köszönöm!” Aláírás: Hulla Úr.
– Csesszétek meg! – nyögte Fakíró, miközben áhítatosan bámult Konyakra. –
Konyaknak igaza volt! Micsoda hős!
– Ugye, hogy ugye?! – nézett le rájuk hősiesen Konyak, miközben bemutatott egy páros
bicepszpózt. – Én vagyok a király!
– Én is az voltam! – sóhajtott Eidolon. – S lám, mivé lett a világ dicsősége: morogva
kergetem a farkamat…
– Na végre, hogy megjöttetek! – dörrent rájuk egy borízű hang. – Gondolom, ti vagytok
a kisegítő személyzet, akiket Mika anyó küldött! Én vagyok Sika bácsi, a brigádvezető,
ma az én irányításom alatt fogtok dolgozni! A nevetek nem érdekel, csak az, hogy milyen
munkát végeztek! Na, ne álljatok ott olyan bambán, hanem gyertek velem, különben
reggelre sem végzünk!
– Majd én végzek… mindenkivel! – szorongatta a kardját fenyegetően Konyak.
– Ejnye, fiam, nem kell itt hősködni! – rótta meg Sika bácsi. – Azért vagyunk
brigádtagok, mert brigádban dolgozunk! Nem kell kilógni a sorból, csak szépen elvégezni
a rád szabott feladatot!
– Én éppen azt akarom – hörgött veszedelmesen Konyak.
– Dicséretes, dicséretes! – bólogatott amaz, és elindult. – Erre gyertek, itt van a csatatér!
– Csatatér?! – ámult Malac.
– Szó szerint! – szólt vissza a válla fölött Sika bácsi. – Ezeken a napokon szoktak a Ve–
Szett papok különböző mulatságokat tartani…
– Úgy érted: véres orgiákat?! Gyilkos szertartásokat?
– Dehogy! – vágott közbe elérzékenyülve Kuvik. – Zenés–táncos összejöveteleket,
bingóhúzást, zsákbanfutást, lekvároskenyérevő versenyt és persze karaoke show–kat
kivilágos–kivirradtig!
– Pontosan, de te ezt honnan tudod?! – torpant meg csodálkozva Sika bácsi.
 –…én csak… izé… gondoltam…
– Jól gondoltad, fiam! – dicsérte meg a brigádvezető, majd újra elindult. – Most is
éppen ez volt a program… egy aprócska eltéréssel!
– „Lekvároskenyérevő verseny”?! – bökte oldalba halkan Malac, az iruló–piruló
Kuvikot.
– Tíz évig veretlen bajnok voltam benne… – felelt szerényen az.
– Miféle „aprócska eltéréssel”? – kérdezte Sika bácsit Fakíró. – Kiszakadt a zsák, vagy
esetleg szétkenték a lekvárt?
– Nem éppen. De nézzétek meg a saját szemetekkel! – torpant meg a vezetőjük. – Íme!
A társaságba mintha villám csapott volna és mindenki – még az edzett Konyak is –
üveges szemmel bámulta a látványt.
– Mi ez az ocsmányság?! – kapkodott levegő után Malac, amint végignézett a hatalmas
termen.
– Azt a kutyafáját! – nyögött Eidolon.
– Mi volt itt? Tömegmészárlás rókázóversennyel egybekötve?! – suttogott elhaló
hangon Kuvik.
– Majdnem eltaláltad, fiacskám! – vigyorodott el Sika bácsi. – Tojás– és
paradicsomdobáló–verseny volt! Aki sértetlenül kapta el a felé dobott tojást vagy
paradicsomot, az jutalmul megehette!
– De ahogy elnézem… nem nagyon lakhattak be belőle… – mondta megrendülten
Konyak.
– Még ez a szerencse! – kapott a szón a brigádvezető. – Ugyanis minden tojás záp volt!
Ráadásul valamelyik hülye azt találta ki, hogy aki megevett egy paradicsomot, az
automatikusan nevezett a tejivó–versenybe is!
– Ezt az elfajzott aberrációt! – csattant fel Malac, miközben megvetően Kuvikra nézett.
– Én itt sem voltam! – mentegetőzött az ex–pap.
– Kész szerencse! – fűzte tovább a szót Sika bácsi. – Így nem tiportak agyon az
árnyékszék–rohamozók! Ötvenméteres, egyéni indításos, akadályfutás, és csak a
győzelem, nem a részvétel számított! Bár a győztesek sem pihenhettek nyugodtan a
babérjaikon, mert a csalódott helyezettek… akiknek már tele volt a hócipőjük… bosszúból
rájuk döntötték az ajtót!
– Uram irgalmazz! – sóhajtott Fakíró.
– Inkább az illene ide, hogy „Jaj, a legyőzötteknek!”… – merengett együtt érzően
Kuvik.
 – Ezt a gusztustalanságot egy év alatt sem lehet innen eltüntetni! – mérte fel szakértő
szemmel a terepet Konyak.
– Ugyan, ugyan – legyintett Sika bácsi. – Herr Kulás az ismert hérosz egy ennél
mocskosabb istállót is kivakart egy nap alatt a sza… sza… mocsokból! És ráadásul ő
egyedül volt, ti meg öten!
– Hogy tetszik mondani?! – kezdett rosszat sejteni Malac.
– Mondom, nektek meg sem fog kottyanni ez a könnyű kis testmozgás! – mosolygott a
bamba bandára a brigádvezető. – Kapkodnotok sem kell, elég ha kakasszóra elkészültök
vele! Ha csillog–villog minden, kaptok fejenként két lyukas rézkanyit és három piculát!
Na, mit szóltok hozzá? Ez aztán fejedelmi díjszabás, ugye?!
Konyakék meg sem tudtak szólalni.
– Nem kell hálálkodni! – emelte fel a kezét szerényen Sika bácsi. – Én jól megfizetem
az embereimet… még ha csak kisegítők is!
–… mégis… mondja csak… hány négyzetméteres ez a terem? – suttogott Fakíró.
– Én nem vacakolok ilyesmikkel! – intett fölényesen amaz. – Egyébként hatezer–
ötszázharminckét lépés és nyolc bütyök keresztben, és nyolcezer–nyolcszázhetvenkilenc
lépés és hat bütyök hosszában!
– Milyen lépés? – érdeklődött Eidolon. – Sietős, öles, sétáló, aprózó, térölelő, kacsázó,
csámpás vagy tyúklépés?
– Brigádvezetői! – mondta jelentőségteljesen Sika bácsi. – De ne fecsegjünk itt tovább!
Nem tartalak fel benneteket, dolgozzatok, és ha készen vagytok keressetek meg a
raktárban!
Azzal magára hagyta a ledermedt társaságot.
– Akkor én megyek a felmosóvödörért! – sóhajtott lemondóan Eidolon. – A
portörléstől, azt hiszem, eltekinthetünk…
– Senki nem megy sehova! – dörrent rá Konyak. – Malac! Hozd ide a falról az utolsó
feliratot! Hagyunk egy üzenetet, aztán szépen elmegyünk innen…
– És a takarítás? Bennük hagyjuk a két kanyit meg a három piculát? – ámult Eidolon.
Fakíró összeráncolt szemöldökkel vette szemügyre.
– Mondd csak, barátom… pontosan hol is voltál te király? Csak nem a gyogyósoknál?

Mikor kakasszó előtt öt perccel Sika bácsi ellenőrizni akarta az elvégzett munkát,
döbbenten tapasztalta, hogy a teremben uralkodó áldatlan állapotok egy mákszemnyit sem
javultak, és a kisegítő–brigádnak se híre, se hamva. Csak egy tábla lógott a bejárat melletti
falon, az alábbi szöveggel: „Ti piszok Ve–Szett szektások! Meg te főpiszok, Ganévári
Hulla Úr! Ha maradt még valaki közületek, aki túlélte a tegnapi bulit, és szeretne minél
előbb megtérni Ve–Szett nyálkás kebelére – már amennyiben létezik, he–he! –, azt a Nagy
Apokalipszis tiszteletére rendezett Végítéletnapi Mulatságokat megelőző estén várjuk az
Ősi Hősök Szabadtéri Csarnokában, ahol sportszerűtlen körülmények között szíves–
örömest megnyuvasztjuk! Aláírás: Konyak, az Arénák Oroszlánszagú Bajnoka; Vad Kan
Malac, a Hős Barátja; Fakíró, Fakír, Bűvész és Illuzionista; Kuvik, Renegát Ex–pap;
Eidolon, a Hű Kutyakirály. Azaz: Konyak és Tsai. K. O.”.
Alatta külön sorban: „Szerintem a végére S. K.–t kellett volna írni, nem K. O.–t, de
mindegy. Eidolon.”

Konyak kiegyenesedett és megtörölte izzadó homlokát. és elszánt társai már jó félnapja
csinálták a különböző emberbaráti csapdákat, hogy kellemetlen meglepetéseket okozzanak
az esetlegesen megjelenő Ve–Szett fegyvereseknek. Nem kímélték magukat és teljes
erőbedobással dolgoztak – ami nagyon szokatlan volt az ő esetükben. Nem az, hogy
„teljes erőbedobással”, hanem az, hogy „dolgoztak”.
Egyesült erővel már majdnem két teljes gödröt is vájtak a sziklás talajba, és mostanra
mindőjük keze megkérgesedett, s egymás után pukkantak ki a tenyerükön a vízhólyagok.
– Te Konyak – morogta Malac. – Nem kellene viszszamenni és kijavítani az ütközetre
való felhívás dátumát jövő ilyenkorra?
– Ha ilyen csiga módjára ásunk, amúgy sem lesz jövő ilyenkor – sóhajtotta Kuvik. –
Holnap a Nagy Apokalipszis tiszteletére rendezett Végítéletnapi Mulatságokon Hulla úr
valószínűleg elpusztítja a világot.
– Az én varázsgyűrűmmel együtt! – szívta a fogát Konyak. Aztán elgondolkodva nézett
maga elé. – Apropó, varázsgyűrű… Fakíró, nincs valami titkos mágikus eszközöd, amivel
meggyorsíthatnánk a gödörásást?
Fakíró hosszan gondolkodott.
– Ha esetleg kiengedném a nyúlketrecből a nyulakat, és valahogy rá tudnánk venni őket,
hogy kaparjanak…
– Nos, az igazat megvallva én valami hatékonyabbra gondoltam.
– Vakondok?
Konyak legyintett, aztán leárnyékolta a szemét, és nagyon elcsodálkozott.
– Hé, fiúk… Jól látom, hogy a Ganévár oldalán gané–csuszamlás történt, és a gané épp
felénk zúdul?
A többiek is leárnyékolták a szemüket.
– Nem jól látod – vakkantotta Eidolon, és megvakarta a füle tövét a lábával. – Nem
gané, hanem sok gané.
– Mi?
– Nem mi, hanem ők – magyarázta a kutyaszívű exkirály. – Egy hatalmas sereg. Felénk
vonulnak Ve–Szett egymásra acsarkodó férgeit ábrázoló zászlók alatt.
– Az első tíz sor a nehézlovasság – kommentálta Kuvik. – Utána az a másfél
kilométeres menetoszlop a könnyűlovasság. Aztán az a szemhatárig szétterülő áradat a
gyalogosok… és ha jól sejtem, leghátul a halottkémek lépegetnek.
Konyak megszédült kissé a látványtól.
– Lehet, hogy túlerőben vannak… – kezdte.
– Nos, ez erősen valószínű – bólintott Kuvik
–…de nálunk van a meglepetés ereje.
– Vagy inkább a rádöbbenés ereje: meg fogunk halni!
– Kuvik! – kiáltotta Konyak reszkető hangon. – Ne vészmadárkodj!
– Van egy jó lovunk – szögezte le a tényt Malac. – Egyikünknek még lehetne esélye.
Elvágtathatna, amíg a többiek megpróbálják feltartóztatni a Ve–Szett sereget fél
másodperc erejéig… Na, kisorsoljuk?
Fakíró csontkockákat húzott elő. Négy remek faragásút. Plusz egy olyat, aminek kopott
oldalán kilátszott az ólom.
– Benne vagyok.
– Jó lenne egy kötözött kerék! – nyüszítette Eidolon. – Szeretnék kereket oldani!
– Mit gondoltok… ha megbánnám renegátságomat és ünnepélyesen bocsánatot kérnék
Hulla úrtól…
– Felejtsd el! – hördült fel Konyak. – Nem remegünk meg előttük!
– Sajnos, későn szóltál.
Konyak megszorította kedvenc hentesbárdja nyelét.
– Elég a siránkozásból! – recsegte. – Nem futunk el! Ha kell, harcolunk utolsó csepp
vérünkig! – Az öklét rázta. – Sírva fogja emlegetni Hulla Úr azt az elcseszett pillanatot,
amikor lenyúlta a kedvenc varázsgyűrűmet! Két kedvenc tesóját, a háromfejű és az ötfejű
ártányt már feldaraboltam… és feltett szándékom, hogy az ő kiontott vérét fűszeresen s
hagymával fogom elfogyasztani!
– Milyen kár – huhogta Kuvik –, hogy Hulla Úr teljesen vértelen!

A hatalmas sereg előcsapata, a nehéz lovasság már megkerülte a legszélső dombokat, de
a sereg vége még ekkor is özönlött lefelé a Ganévárból.
– Az a gané Hulla Úr jól be lehet rezelve – mosolygott Konyak –, ha felfegyverezte
ellenünk az összes hívét.
– Ő már csak ilyen – vont vállat Kuvik. – Nem szeret kockáztatni. Mindig biztosra
megy!
– Semmi esélyünk! – röfögte Malac. – Ezt a roppant sereget az isten se tudná legyőzni!
Konyak úgy érezte, mintha isteni sugallat férkőzött volna be a tudatába.
– Mégy egy isten se, azt mondod? – Magasba emelte a hentesbárdot az ég felé, és torka
szakadtából felkiáltott. – Króm!…
Hangja végigvisszhangzott a sziklák között.
– Króm! Tudom, nem voltam jó híved… Sosem imádkoztam hozzád, nem mondtam el
egyetlen miatyánkot sem, s nem keltem védelmedre, amikor mások nyíltan becsméreltek,
etcetera, etcetera… Mégis, nem mondhatod, hogy nem emlegettem sokat a neved!
Konyak elhallgatott, majd amikor kiabálásának utolsó visszhangja is elhallgatott,
folytatta:
– Soha semmit nem kértem tőled, Króm! És mivel alapvetően nem hiszek a
létezésedben… nem valószínű, hogy bármikor is fogok. De nézz le rám! Nézz le
nyomorult, beszari társaimra… és nézd a velünk felvonuló szemközti sereget! Hát nem
esik meg rajtuk a fémszíved?… Hát nem kiábrándító, hogy ez a gigászi sereg azért tart ily
káprázatos felvonulást, hogy aztán már forduljon is vissza. Mire a második sor lovasság
ideér, az első sor lovasai ugyanis már réges–rég a földbe tiportak bennünket!… Ne engedd
ezt, Króm! Adj nekünk esélyt! Nyújtsd segítő kezed… és emelj ki minket innen, ebből a
méltatlan helyzetből. De gyorsan ám, mert rögtön bekerítenek!… Vagy ha nem segítesz az
elinalásban, legalább annyit tegyél meg, hogy néhány páncélos lovagot kiütsz a nyeregből
a villámaiddal! Vagy legalább mutasd magad… vagy legalább… eh, mit ordibálok itt,
mint egy hülye?
Egy darabig hallgatott, aztán durcásan felemelte a fejét.
– Jól van, Króm… te akartad. Most már nyíltan megmondom neked: nem elég, hogy
nem hiszek a létezésedben ezután sem, de kimondom azon rettenetes szavakat, amiket
még nem mondtam senkinek: nem szeretlek téged! Juszt se nem!
És e pillanatban anélkül, hogy megdörrent volna az ég, apró, fehér villámok kezdtek
cikázni a megrettent kis társaság közelében. Aztán a villámok egy olyasfajta áttetsző,
vibráló burává álltak össze, mintha vékony vízrétegből készült poharat fordítottak volna
szájával a föld felé. És e zümmögő, sercegő valami közepén egy hihetetlen alak jelent
meg.
Egy csillogó fémember!
 – Króm! – suttogta tébolyult rettegéssel Konyak, és nem tudta, hogy örvendezzen–e
avagy összeröttyintse magát. Ám vannak dolgok, amik tudattalanul is bekövetkeznek. S
ettől Konyak, ki ismét rászolgált az Oroszlánszagú névre, nem nagyon örvendezett. –
Króm!
Fakíró érdeklődve hajolt közelebb, és megérintette a fémember fémkarját.
– Króm a francot! Szerintem valami erős titánium ötvözet.

A fémember felemelte fémfejét, és vörösen izzó szemei pokolbéli tűzzel parázslottak.
Amikor kinyitotta fémszáját, fémes bádoghangok recsegtek elő a fémtorokból.
Konyakra mutatott.
– Te!
A barbár összerezzent.
– Én?
– Igen, te!
– Azt az előbbi… nemszeretem dolgot… csak tréfából mondtam ám!
A fémember vörös szemén számsorok úsztak végig, és ahogy végigmérte a szemben
álló barbárt, lerítt róla, hogy szabásminta méretet vesz.
– Add ide a zubbonyod, a sarud és a gatyád!
– Hát… az első kettővel nincs is semmi gond – hebegte Konyak –, de a gatyámról
lebeszélnélek… Tudod, az előbb megijedtem egy pöttyet, és… pont neked kell ezt
magyaráznom, hiszen te Króm vagy! Mindent tudsz rólam.
– Negatív.
– Talán nem tudsz rólam mindent?
– Negatív.
– És azt tudod – vakkantotta közbe izgatottan Eidolon –, hogy az én mellkasomban
milyen szív dobog?
A fémember rápillantott.
– Komplett az anatómiai adatbázisom.
– Az én istenem! – kiáltotta büszkén Konyak. – Halljátok! Idegen nyelveket is beszél!
– Csak azt nem értem – ráncolta a homlokát Kuvik –, hogy miért tetováltatta a
mellkasára azt, hogy… asszongya… „T–800–as. Serial number: mínusz nulla–nulla–
nulla–egy. Developed by Szájnet, Copyright © 2029.”
 – Ez valami mágikus védelmező rúna lehet – vélte Konyak. – Hallottam már ilyesmiről.
– Kísérleti példány vagyok – jelentette ki a gép. – Los Angelesbe kellett volna
visszajutnom 1984–be, a téren és időn át. Ám a tervezőm elcseszhetett valamit. Bárhogy
legyen is: a küldetést mindenképpen végrehajtom. – Fenyegetően körülnézett. – Van
köztetek Sarah Connor nevezetű?
Konyak és társai vállvonogatva néztek össze.
– Köztünk? Á, dehogy. Egy darab se. Baj?
– Negatív.
Közben rengeni kezdett a talaj, ahogy a nehézlovasság mozgásba lendült.
– Ne velünk foglalkozz! – kiáltotta Konyak. – Őket nézd inkább! Megtámadnak
bennünket!… És téged is.
A fémisten a rohamozók felé fordította tekintetét.
– Van köztük Sarah Connor?
– Persze, hogy van – nyögte hirtelen ötlettel Konyak. – Ott van köztük.
– Melyikük az?
– Hát tudom én? – tért ki a válasz elől ravaszul a barbár. – Hisz’ láthatod, mindegyiknek
lehúzott sisakrostély takarja el az arcvonásait. Bármelyikük lehet!
– Ez esetben… – A csillogó testű gépisten határozott léptekkel megindult a rohamozó
lovagok felé. Mindkét keze furcsa átalakuláson ment át: olyasfajta csövek formálódtak,
mintha egy–egy vaskos furulyát növesztett volna a csuklójából.
Aztán iszonyatos dörrenések, robbanások hallatszottak, és az első páncélos lovagok
felbuktak; ló– és páncéldarabok röpködtek mindenfelé.
Konyak a társaira vigyorgott.
– Ez Króm! Az én istenem!
Fakíró érdeklődve pillantott körül.
– Hé, fiúk… ha már úgysincs semmi dolgunk, nem rázzuk meg egy kissé ezeket a
kockákat?
– Egy arany a beugró tét! – jelentette be Kuvik.
– Nekem egy árva kutyakanyim sincs – nyüszítette Eidolon.
– Sebaj – legyintett Malac –, majd szedünk a hulláktól. Addig meg játszhatunk
kavicsra.

 Félóra múltán az ólmozott kockával játszó Fakíró az összes kavicsukat elnyerte; jókora
kőkupac tornyosult előtte.
– Ez disznóság! – háborgott Konyak. – Meddig szórakozik még velük ez a fémagyú?!
Lassan már kezdek belesüketülni az állandó mennydörgésekbe!
– Már nem tarthat soká – jelentette Kuvik. – Megközelítőleg egy tucatnyian vannak
még életben… Azok is futnak, mint a gyáva nyulak! Króm pedig egyenként üldözi és
levadássza őket!
– Az istenit! – sziszegte Konyak. – Ha Hulla Úr is itt volt a csatatéren, az életbe’ meg
nem találom a gyűrűmet ebben a széttrancsírozott hús– és vérmasszában!
– Ne félj te ettől! – biztatta Kuvik. – Hulla Úr nem lehetett köztük. Hiszen készülnie
kell a holnapi ünnepi beszédre!
– Ez igaz! – dörmögte Konyak. – Ott leszünk. És teszünk róla, hogy ne legyen hosszú
az a beszéd!

Az éjszakát a barlangban töltötték, és várakozásukkal ellentétben senki sem háborgatta
álmukat. Azt azonban Konyak látta, amikor az éjszaka közepén felkelt kisdolgát végezni,
hogy a lélekcipelő túlvilági szellemek szorgosan surrogtak és süvítettek a harcmezőn.
Gondot csupán az okozott nekik, hogy beazonosítsák a szétcincált testrészekhez tartozó
lelkeket.
Másnap reggel Malac volt az első, aki kidugta az orrát a barlangból. Aztán
pofoncsattogások és hangos jajkiáltások hallatszottak. Majd az ex–tündér kipirult
ábrázattal iszkolt vissza.
– Valami baj van? – érdeklődött Konyak.
Malac legyintett.
– Utálom az ehhez hasonló, agresszív, verőfényes reggeleket!
Miután felszedelőzködtek, Konyak rögtönzött beszédet tartott.
– Fiúk! Immár tudjuk, hogy Hulla Úr egy gyáva féreg, s ennek köszönheti, hogy nem
részesült Króm villámcsapásaiban! Mivel a csürhéje elpusztult mind egy szálig, immár
semmi sem tart vissza, hogy a saját ganébűzös várában saját kezűleg törjem ki a nyakát
annak a toportyánféregnek! És hiába is akarnátok, most nem jöhettek velem… ezt egyedül
kell elintéznem!
– Akart a fene veled menni… – motyogta Malac. –Nekem már a reggel is épp elég
veszélyes volt.
– Nekem meg meg kell alapítanom az új szektámat és már így is késésben vagyok… –
dörmögte Kuvik. – Még elhalássza előlem a hülyéket a konkurencia…
 – Új trükköket kell kitalálnom és szereznem kell egy segédet… – dünnyögött Fakíró. –
A naptáram már tele van előjegyzéssel… a hócipőm meg a kalandokkal…
– Én meg inkább visszamegyek a sintérhez, minthogy még egyszer betegyem a lábamat
Ve–Szett templomába… – vakkantotta Eidolon.
– Nem, megmondtam! – szögezte le Konyak. – Nem jöhettek velem, hiába is
erősködtök! Ez az én személyes ügyem lesz!
– Ha nem, hát nem… – vont vállat Malac. – Gyertek fiúk, üssünk össze egy kis reggelit!
– Figyelj csak, Eidolon barátom! – karolta át a kutyaszívűt nyájasan Fakíró. – Nem
lenne kedved részt venni egy profi illuzionista műsorában?
– Mint éneklő kutya? – gyanakodott Eidolon.
– Ugyan! Annál… hogy úgy mondjam… húsbavágóbb dologról lenne szó…
Azzal ott hagyták a hősies pózban, lehunyt szemmel álló Konyakot.
– Ha nem jönnék vissza – mondta Konyak a nagy semminek –, ne sirassatok sokáig!
Nem szeretnék nagy felhajtást… Legyen egy egyszerű tizenöt–húszfogásos vacsora, úgy
ötven lenge ruhás táncoslány… nem baj, ha nem szüzek… bár azért úgy dukálna…
éltessétek hősiességemet pohárköszöntőkkel, majd áldozzatok egy fehér bikát Krómnak!
… Vanádiumnak meg egy fekete bárányt… Aztán…
És ezt még egy félóráig folytatta. Aztán faragott magának egy remek mívű botot, és
ráérősen pecázgatott a kietlen kősivatagban. Majd, amikor a nap felkúszott delelőre,
Konyak a vállára vette pecabotját, és vakmerően elindult a Ganévárba, Hulla úr Legfőbb
Főkatedrálisa felé, hogy megtegye azt, amit egy férfinak meg kell tennie akkor, amikor
úgy érzi, hogy tennie kell valamit. Mármint a meccsnézésen, söriváson és a nők zaklatásán
kívül.

 14. A HÉT BŰNÖS FŐ HAVA
avagy: nem tudja a jobb fej, mit csinál a bal.
A középső ötről pedig ne is beszéljünk!

Tudod–e, ó herceg… hogy mit gondolt a vitéz tahólegény, amikor elindult, hogy
legyőzze a hétfejű Kalandférget?… Nem, nem azt, hogy „Hol a francban helyezek el ennyi
trófeát?”, hanem azt, hogy „A francba, a fogaiból készült nyaklánc a bokámig fog lógni.”
Ano Mínusz

Konyak, az Arénák Oroszlánszagú Bajnoka gyalogszerrel közelítette meg Ganévár
hatalmas, bűzös piramisát. Mivel végzetes mészárlásra készült, kellően felfegyverkezett.
Mindkét sarujának szárába dobótőröket dugdosott, és ettől kezdve fájdalomtól sziszegve
járt. Kardot és hentesbárdot egyaránt vett magához, hiszen nem tudhatta, mire számíthat;
szabályos bajvívásra avagy ártányaprításra és csontozásra. S mivel újonnan készített
pecabotját nem tudta volna hova eldugni a műgyűjtő tolvajok elől, hát azt is a vállára
vetette.
Mivel ez alkalommal nem érzett kedvet illetéktelen behatoláshoz, a főbejárat körül
kolbászolt. Valami csengőféleséget vagy kopogtatót keresett, de mivel a nagy kapu az
esetek száz százalékában sarkig tárva szokott állni a hívek előtt, az építmény megalkotói
nem gondoltak ilyesmire.
Most viszont, lévén hogy a hívek nem tolongtak a környéken, a kapukat bezárták.
Méghozzá kulcsra.
Konyak addig keringett az épület előtt, míg végül felfedezett egy táblát. Nem volt
könnyű elolvasni a díszes feliratot:

Ganévári templomtúra
minden órában.
belépés ingyenes – kilépés kérdéses
Túravezető: Mária, a Szűz

Miközben Konyak a feliratot betűzte, megcsördült a zárban a kulcs belülről, aztán az
ajtó nyikorogva kitárult, és egy szigorú arcú apáca jelent meg fehér bottal, fekete
szemüveggel.
– Készen álltok a túrára? A létszám teljes?
 – Üdvözlégy, Mária!
– Malaccal teljes… mármint a létszám – tette hozzá egy ismerős hang. Malac tartott
feléjük a sarok mögül.
– Nem vagyok Mária – jelentette ki a vak apáca. – Csak az a másik dolog. Tudjátok…
– Szűz?
– Dehogy. Túravezető.
– Nem vagy szűz? És a szent fogadalmad?
Az apáca flegmán vállat vont, és legyintett.
– Törődnek is az én szent fogadalmammal ezek a Ve–Szett papok, amikor be vannak
gerjedve?! Én meg csak egy vak nő vagyok. Nem látom, mi folyik körülöttem. Belém
karolnak, és azt duruzsolják, elkísérnek a kápolnába gyónni… Aztán mire észbe kapok,
már a hátamon heverek, s felajzott, idegen férfiak lihegnek a képembe.
– S te ezt tűröd?
– Én ugyan nem. Félre fordítom a fejem.
– De… nem is védekezel?
– Hát, én gondoltam rá. De mind azt mondják, hogy ne aggódjak, majd ők védekeznek.
– És te hiszel nekik?
– Na hallod! Elvégre felszentelt papok!
– És…
A nő felemelt kézzel hallgattatta el.
– Szerintem már kellően kitárgyaltuk a szexuális életemet. Ideje elkezdeni a túrát.
Gyertek mögöttem! De ne túl szorosan!… Nem ajánlom, hogy hátulról próbálkozzatok!
Utálom, amikor a tarkómra lihegnek.
Konyak fancsali képpel bámult a ronda és vak apácára.
– Ne aggódj! Nem lehet annyira sötét, hogy én valaha is kikezdjek veled…

Hulla Úr az alkalomhoz illően kicsípte magát. Hófehér halotti leplet öltött, halotti
fátylat, amely eltakarta arcát, viszont előnyösen kidomborította Ray–Ben napszemüvege
sportos formáit. Szemében fanatikus tűz lobogott, amikor a hatalmas Ganétemplom
lépcsőjéről az elhivatottak szent hevületével szónokolni kezdett összegyűlt híveinek.
– Eljött végre a boldog óra! Ve–Szett ránk vetette áldott tekintetét és úgy döntött, nem
várat tovább bennünket ezen a boldogtalan világon! Pontosabban szólva senkit sem várat
tovább ezen a világon, mert ma van a Végítélet Napja! De mi, akik őt imádtuk a földön…
örvendezhetünk, mert minket, mint édes gyermekeit gondosan nyálkás kebelére fog ölelni,
míg a többi tévelygő, bálványimádó eretnek nagyon pofára fog esni, amikor a Szent Éteri
Kalandféreg az örökkévalóságig emészti lelküket! Hát legyetek büszkék, és öntse el
gyermeki szíveteket a boldogság hőhulláma, mert ma lesz az Utolsó Ítélet – de minket
felmentenek és óvadék ellenében feltételes szabadlábra helyeznek!
Azt nem lehet mondani, hogy az egybegyűltek túlzottan lelkesedtek volna Hulla Úr
szavai hallatán – sőt, kifejezetten fancsali pofát vágtak mindketten. Ugyanis a
hallgatóságot mindössze az a két tehénpásztor alkotta, akik teljességgel véletlenül épp a
Ganétemplom mellett legeltették a csordát. {17 Ez örökletes joguk volt, hiszen a teheneik
nagyban hozzájárultak lepényeikkel a vár építőelemeinek kitermeléséhez.}
– Hallod ezt te, Slambuc koma?! – bökte meg az egyik a másikat.
– Hallani hallom, Lebbencs koma – vakarta meg a fejét amaz –, csak érteni nem
értem…
– Aszongya, hogy ma lesz az utolsó ítélet! – magyarázott a másik.
– És az jó a teheneknek? Mert ami nekik jó, az nekünk is jó!
– Az már igaz, koma! – biccentett rá a másik. – Így gondolkozik egy vérbeli
tehénpásztor!
– De így ám!
– A’ bi’on.
– Öhö’.
– Na Ja.
– Befognátok végre a pofátokat?! – kiáltott rájuk idegesen Hulla Úr. – Szeretném
folytatni a búcsúbeszédemet, ha lehetséges!
– Hát folytassa kend, folytassa! – intett jóváhagyólag Slambuc. – Mi ráérünk, nem igaz,
Lebbencs?!
– Rá bi’on.
– Még mindig jobb a maga értelmetlen rikácsolását hallgatni, mint az állandó
tehénbőgést! Ugye, Lebbencs?
– Jobb bi’on.
Hulla Úr nagy levegőt vett a száján keresztül, és ennek következtében csaknem
megfulladt a tarkára lebbenő halotti fátyoltól. De aztán mégiscsak folytatta:
– Tehát, ott tartottam…
Ismét félbeszakították.
 – Né’ mán’ Slambuc! Miféle nagy dübbencs jószág ijesztgeti a teheneket?!
–Hát én még ilyet nem láttam! – nyögte elképedve a szólított. – Lehet, hogy ez már az
ítélkezéshez tartozik?
Egy fekete bőrű szerecsen jelent meg, és az izgága állatot rángatta.
– Bőing! Ne akarjál te szexuálni ezekkel! Angavá! Rámászol az övé hátukra és pépessé
taposgatod szerencsétlen tehenéjét!
– Hé, ez molesztálja a teheneinket! – ámult Slambuc.
– Az még hagyján, de meg is akarja izélni őket! – háborgott Lebbencs. – Slambuc,
csinálj valamit!
– Reflex, fogd meg kiskutyám!… Hé, most meg hová fut az a gyáva kutya?!
–…szerintem vagy Mószer vagy Bakter felügyelőért… de az is lehet, hogy rosszul lett a
szalámis zsömléktől…
– Bőing! Nem szabad! Oktondi állata, nem látod, hogy az lenni bika?! Engedni el
azonnal, rossz telefánkja! Angavá!
– A bika tutira depressziós lesz ettől az élménytől…
– A bi’on, oszt majd méteres lepényeket potyogtat!
– Hja, szerintem lemondhatunk egy ideig a borjakról…
– Hé, maga azzal a marha nagy jószággal! Lenne szíves nyugton maradni?! – háborgott
Hulla Úr. – Itt épp egy nagygyűlés van, ha nem vette volna észre!
– Zakonda venni nem észre nagy gyűléstet!
– Jó, jó, jó maga szőrszálhasogató! Akkor kisgyűlés, így megfelel?!
– De csak egészen kicsike… Megengedik, hogy csatlakozzunk enyém telefánkkal?
– Egy állattal több vagy kevesebb… – vont vállat enerváltan Hulla Úr. – Maradjanak.
Csendben is!
– Mondok köszönet! Bőing! Angavá! – mondta a szerecsen, és leparkoltak a két botra
támaszkodó tehénpásztor mellett. – Megmondanák, mi volt eleddig?
– Hja, gyün’ az utolsó bírósági tárgyalás, ami után fellebbezésnek helye nincs! –
ismertette a tényállást Lebbencs. – A tyúkot a szomszédnak ítélik.
– Milyen tyúkot?
– Há’ mit t’om én! De az biztos, hogy nem tehenekről beszél.
– És ez lenni már biztos?
– Szép nagy ez a jószág! – dicsérte az ismeretlen állatot Lebbencs. – Csak kár, hogy a
szarva belecsúszott a szájába… Milyen fajtához tartozik?
– Ő lenni kormányos telefánk!
– És jól tejel? Mert nálam ez a legfontosabb kérdés…
– Befejeznétek végre?! – kérdezte vöröslő fejjel Hulla Úr. – Ha az állatokról akartok
beszélni, akkor hívjatok össze magatoknak egy saját, külön bejáratú gyűlést! De amíg a
Nagy Apokalipszis tiszteletére megrendezett Végítéletnapi Mulatságokon vagyunk, addig
én döntöm el, hogy miről fogunk beszélni! Megértettétek?!
– Ez mindig ilyen idegességes? – suttogta Zakonda.
– Kuss!!! – ordította Hulla Úr.
Csönd lett. Hulla úr ismét nagy levegőt vett, de ezúttal már óvatosabban.
– Na, azért! Tehát ott tartottam, hogy…
Ismét megzavarták.
– Ajá, ájá, ájá, ájá!
– Párna herceg! Ne rugdosd a teheneket, mert megsavanyodik a tejük!
– Ájá, ájá, ájá, ájá!
– A bikát se rugdosd, mert felöklel!
– Ájá–ájá… aaaaaaaaaaaaáaaaaaaaaa!
– Én szóltam…
– Hé! – üvöltötte felháborodottan Slambuc. – Lekopnának a teheneinkről?! Érte ma már
őket így is épp elég inzultus…
– A bi’ on! – tette hozzá Lebbencs.
– Ájá–ájá–ájá!
– Oktondi kölökje. Nem szabadni rugdosni szép telefánkja Zakondának…
– Ájá–ájá–ájá!
– Zakondát sem szabadni rugdosni!
– Ájá–ájá–ájá!
– Na jó. Zakonda visszarúgni.
– Ájjjáj–já–jájájá…
– Nem kell féljen okos, orrkormányos állata! Zakonda gazdi megvédelmez tégedet!
– Elég volt!! – ordított vadul Hulla Úr. – Ez itt az én nagygyűlésem!! Itt csak én
beszélhetek hülyeségeket!!
 – Miféle nagygyűlés ez? – érdeklődött Szunya. – Állattenyésztési konferencia?
– Végítéleti!! – tombolt Hulla Úr. – A Nagy Apokalipszis, zártkörű születésnapi partival
kombinálva! Csak VeSzett hívők részére!!
– Ilyen kevesen vannak? – ámult a nő. – Vagy a tehenek is hívők?
– Ők csak kérődzők és tejelők! – helyesbített Lebbencs.
– Az állomány érdekében nem engedhetjük meg, hogy csatlakozzanak bárminemű
szektához, ami elvonná a figyelmüket fő tevékenységükről! – egészítette ki Slambuc. –
Így is néha megalszik a tej a szájukban…
– Sajnos a híveim túlnyomó többségét tegnap… – magyarázkodott zavartan Hulla Úr. –
Megelőzve a mai Utolsó ítéletet!… Ve–Szett, nagy jóságában… már,hogy úgy mondjam:
magához vette…
– Egyem azt a jóságos szívét! – tette csípőre a kezét Szunya. – Ha ez a jóság, akkor nem
tudom mit csinál, ha rosszat akar?!
– Ők már boldogok! – emelte égre a kezét Hulla Úr.
– Inkább megboldogultak, nem?!
– Nem vitatkozom tovább! Folytatom a beszédemet?!
– Nem, nem és nem! – kiáltott fel valaki.
– Ki volt az?!?! – hördült fel Hulla Úr. – Ismételje meg, ha meri!!
– Megmondtam: nem!! – ismételte a hang. – Nem leszek ebben a mutatványban a
segéded, hiába is erőlködsz!
– De csak képzeld el, mekkora szenzáció leszel! – erősködött egy másik hang.
– Elképzeltem: „Íme itt látható Eidolon király, amint Fakíró, a darabolós bárdos
gyilkos… aki bűvésznek is nevezi magát… négy egyenlő darabra vágja! Csak tessék,
tessék! A vér meg csak folyvást, folyvást!”! – acsarkodott a nagy sebbel–lobbal közeledő
Eidolon. – Köszönöm szépen az ilyen szenzációt!
– Lépj be a szektámba! – invitálta Kuvik atya. – Frissen alakult, jó karban lévő szekta,
potom kockázattal. Te leszel az első hívem. És ha Fakíró szétmetél, mártírt csinálunk
belőled!
– Még egy szó, és megharaplak!
– De neked kutyaszíved van! – kapacitálta a nyomában loholó Fakíró. – Előadás után
valószínűleg összenőnének a darabjaid és másnap újra felléphetnénk!
– Itt nem lesz semmiféle előadás! – ordította Hulla Úr. – És Másnap sem lesz. Itt ma
Végítélet lesz! Armageddon. Meg Apokalipszis. Meg minden, ami a halállal és a
pusztulással kapcsolatos.
 – Úgy van! – harsant fel egy vészjósló hang a háta mögött. – Jó nap ez a halálra!
Hulla Úr megperdült, és meglepetésében eltátotta a száját. Az arcára tapadó halotti
fátyol szabályos O–betűt formált.
– Barbár! – suttogta kelletlenül. – A gyűrűdért jöttél?
– Megmondtam, hogy visszajövök! Nem kellett volna szarakodnod velem!

Konyak rövid időn belül már harmadjára verte be az orrát valami sziklafalba a vak
sötétben.
– Krómra! – mordult fel ingerülten. – Nem furcsa kissé, hogy vakot tesznek meg
Túravezetőnek?
– Én csak helyettesítek – magyarázta az apáca. – Tegnap valami nagy felvonulást
tartottak, s Mária, az igazi Túravezető, elment a sereggel, hogy megnézze valami barbár
tapló feldarabolását.
– Hm!
– És azóta még nem tért vissza. Pedig én már nagyon várom vissza. Rájöttem, hogy ez a
munka nem nekem való.
– Erre mi is rájöttünk – dörmögte Konyak.
– Én már akkor – fűzte hozzá Malac –, amikor körbe–körbe jártunk, és egymás után
háromszor vezettél bele bennünket a vízgyűjtő medencébe.
A vak apáca vállat vont. De ezt a sötétben úgysem látta senki. Legkevésbé ő maga.
– Amikor Mária visszajön, felhagyok a Túravezetéssel.
– Azt mondod, ő is a kivonuló sereggel ment?
– Azt.
– Ez esetben jobb lesz hosszabb távra berendezkedned.
Az apáca döbbenten állt meg.
– Ez nem lehet igaz! – sikkantotta.
– Jól van, na! – vigasztalta Konyak. – Nem kell annyira mellre szívni. Nem rossz
munka ez. Majd megszokod. És lefogadom, hogy egy év múlva majd úgy ismered a vár
kazamatáit, mint a saját tenyeredet.
– Nem ismerem a tenyeremet. Sose láttam.
– Akkor… úgy megismered majd a vár kazamatáit, mint a papok rajtad matató,
mohóságtól izzadt tenyerét.
 – És az akolitusokét – tette hozzá az apáca.
– És az akolitusokét – bólintott Konyak.
– És a konyhamunkásokét.
– Igen, a konyhamunkásokét.
– És a ministránsfiúkét.
– És a mini… Na jó, ne tartsunk teljes felsorolást. A lényeg az, hogy egy év múlva már
akár csukott szemmel is bele tudod vezetni a túrázókat a víztározóba.
– Pszt! – szólalt meg váratlanul Malac. – Ti is halljátok… ezt a fura hangot?

Ganévár piramisszerű építményének lépcsőktől ölelt szónoki díszemelvényén Hulla Úr
szembefordult az ünnepség váratlan megzavaróival. Míg odalenn, a lépcsők aljánál
elterülő díszudvar füvét lelegelték a tehenek meg egy jókora telefánk, s az egybegyűltek
rögtönzött állattenyésztési konferenciára készülődtek, ezek az újonnan jöttek a hátsó
kapun osonhattak be a palotába, és ily módon sikerült meglepniük.
Bezzeg egy nappal ezelőtt, amikor Ganévár még fanatikus hívőktől, perverz papoktól és
brutális katonáktól hemzsegett, nem kerülhetett volna sor e megalázó helyzetre!
Ám Hulla Úr nem foglalkozott a Tegnappal; számára csakis a Ma létezett, a Holnap
pedig bizonytalanul kavargó ködbe burkolózott. És ahogy a nap fénye megcsillant a
behatolók fegyverein, ez a bizonyos bizonytalan köd még homályosabban kavargott.
– Hulla Anyám! – suttogta Hulla Úr megrendülten, amikor szemügyre vette, kik
merészelik hátba támadni.
A kis csapat fókuszában egy nagy darab, félmeztelen, dagadozó izmú barbár állt, akinek
az arca és pucér felsőteste ugyanolyan fekete–fehér rovátka– és fűszálmintás volt, mint az
a leértékelten vásárolt olcsó tapéta, amely Hulla Úr hálószobáját díszítette.
A barbár enyhén hátrafeszülve, rézsútosan állt; teste megközelítőleg százhúsz fokot zárt
be a talajjal. Úgy nézett ki, mint egy hibás kelfeljancsi, amit hátrataszítottak, s úgy maradt
megbillentve.
Hulla Úr csak második pillantásra értette meg e különös póz okát. A barbár talpa
érintette ugyan a talajt, de valójában nem állt, hanem az előbb említett szöget bezáró
talicska lapján hevert – majdnem mintha állna.
Valószínűleg ezen a talicskán tolták el egészen idáig, és most felemelték a
hordozóeszközt, így próbálva a barbárt talpra kényszeríteni.
A talicska két fogóját egy nagy darab, körszakállas, idegesítően vicsorgó melák tartotta
meg a magasban, miközben két oldalt egy–egy nőszemély azokat a zsinegeket bontogatta,
amelyekkel a barbár testét korábban a talicskára erősítették. A két nőről csak annyit, hogy
amíg az egyik nagy darab volt és kancsal, addig a másik szintúgy – csak éppen
másfélszeres kiadásban.
Lenyerített róluk, hogy egypetéjű ikrek. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két dagadt
tojás. Mint a széna meg a szalma.
Jó öt percbe tellett, mire az ikrek végeztek a kötelekkel. Aztán töprengve meredtek
egymásra.
– Miért is kötöttük ezeket a bogokat?
– Hogy el ne felejtsünk valamit.
– De mit?
– Azt, amiért a csomókat kötöttük…
A barbár mocorgott.
– Segítsetek már talpra! – sziszegte. – Hé! Hé!… Azért nem kell így rángatni! Épp
eleget rángattak már a szellemek!
– Ez az, Konan! – kiáltotta a körszakállas. – Mondtam én, hogy meg tudsz állni a saját
lábadon!
A fickó látványosan elhajította a feleslegessé vált talicskát.
Nyomban dühös üvöltés harsant.
– Na! Baromállat ember lenni… Miért hajigálózni? Zakonda dobni vissza! Bőing!
Angavá!
Konan, akit a visszahajított alkotmány telibe talált, úgy ingott meg, akár a vihar súlya
alatt imbolygó évszázados fa, amelynek férgek rágták el az összes gyökerét, a törzse pedig
már félig elrothadt.
Ha a két debella el nem kapja, biztosan elvágódik. A nök azonban keményen tartották,
és hiába tiltakozott a barbár minden erejével, bele is karoltak.
– Most szépen odamegyünk, Konan! – jelentette ki a kevésbé dagadtabb, ám erősebben
kancsal nőszemély. – És akkor te levágod a fejét.
A barbár megpróbált mozdulni, de csak imbolygott, a lábát nem bírta emelni.
– Nem érzem a lábam! – hördült fel.
A körszakállas készségesen emelte fel a saját bal lábfejét a barbár orrához.
– Nesze, szagold az enyémet! – Aztán csendesen kuncogott. – Tudom, hogy ócska vicc
volt… de hát én már csak ilyen antik hérosz vagyok!
– Teljesen elzsibbadt a lábam a sok fekvéstől! – panaszkodott a barbár. – Nem bírok
járni!
 – Na, ne hülyülj! – morogta a kancsal nőszemély. – Én négyéves korom óta tudok járni.
– De a szellemek… a szellemek… teljesen lebénítottak… hiszen majdnem
meghaltam… Elfelejtettem, hogyan kell járni. Most újra meg kell tanulnom.
– Gyerünk már, Konan! – biztatta a jóval dagadtabb és kevésbé kancsalabb nőszemély.
– Ne kényeskedj, mint egy balerina! Emeld a lábadat!… Hohó–hóó! Ne mindkettőt
egyszerre, izomagyúkám! Egyszerre csak az egyiket!
– Na jó… de melyiket?
– Kezdd a jobbal, aztán jön a bal, aztán megint a jobb, aztán megint a bal, és így tovább.
Na gyerünk, emeld a jobb lábadat!
Konan elkeseredetten meredt saját lábára.
– Kösz a jó tanácsot! – mérgelődött Konan. – Ezzel marhára ki lettem segítve! Mindkét
lábam egyformán rossz… egyik se jobb.
– Akkor kezdd a ballal!
– Ballal? Ismerős ez a szó… de momentán…
Mielőtt a két debellát megütötte volna a guta, a körszakállas közbelépett.
– A megoldás egyszerű. Engem is így tanítottak meg menetelni a seregben. Mindig azt a
lábadat emeld, amelyik afelé a nő felé esik, akinek a nevét hallod. Felkészültél?… Akkor
kezdjük! Széna.
Konan lépett. A kevésbé dagadt, ám annál kancsalabb nő felé eső lábával.
A lépés sikerült; a nők segítségével még az egyensúlyát is sikerült megtartania.
– Most a másikkal lépj! – nógatta Széna.
Konan rámeredt.
– Melyik… másikkal?
– Ne zavarjátok össze! – szólt közbe Herr Kulás. – Majd én kommandírozom! Figyelj,
Konan! Xalma… Széna… Xalma… Széna…
Konan engedelmesen lépkedett, és ábrázatára diadalmas kifejezés telepedett. A beléje
karoló nők alig bírták vele a tempót.
Herr Kulás belejött a vezénylésbe:
– Széna, Xalma, Széna, Xalma, Széna, Xalma… Haha, megy ez!
– Igen, megyek! – kiáltotta vissza Konan. – De ha lehet, ne nevezz,,ez”–nek! Nem tárgy
vagyok, hanem… hanem az evolúció fontos állomása: homo barbaricus!
Herr Kulás rendületlenül vezényelt.
 – Széna, Xalma, Széna, Xalma, Széna, Xalma, Széna, Xalma…
Konant és két debella támasztékát már csak vagy húsz méter és egy csekélyke
szintkülönbség választotta el Hulla Úrtól.
– Vigyázz, Konan, most lépcső jön… de ne veszítsd el a ritmust! Széna, Xalma, Széna,
Xalma, Széna, Xalma…
Hulla Úr érdeklődve közelebb hajolt.
– Xéna, Szalma, Xéna, Szalma – vette át a ritmust, majd egy gyalázatos trükkhöz
folyamodott: – Szalma, Szalma, Szalma, Szalma…
– Krómra! – üvöltötte rémülten Konan, miközben két lába egymásba csavarodott, és két
debelláját magával rántva legurult a lépcsőn. Majd egy lentebbi lépcsőn. Aztán egy még
lentebbi lépcsőn. Aztán még lentebb…
Annyi lépcső és terasz volt itt, hogy az isten se tudta volna végigszámolni valamennyit.
Széna és Xalma, akik csak egy szintet estek, csalódottan néztek az egyre lejjebb
hengergőző Konan után. A nagy darab barbár valósággal pattogott a lépcsőfokokon:
– K… k… k…k…k…k…k…k…k…k…
– Vajon mit akarhat mondani? – tűnődött Széna.
Bumm.
A barbár nekicsapódott egy oszlopnak, és a pattogása ezáltal véget ért. Konan
kóvályogva ült fel, és brutálisan felbömbölt:
– K–k–kjómja! Ejhajaptyam a nyejvemety!
Széna intett Xalmának.
– Gyere, hozzuk fel! – Aztán intett a körszakállasnak is. – Segíts, Kulás!
A medveszerű melák azonban a fejét rázta.
– Oldjátok meg nélkülem. Nekem most van egy kis dolgom.
– Kis dolgod?
– Nagy. Még mindig az a rohadt margarin! Héra, a rohadék!
Aztán a nagy melák a hasát fogva berohant az árnyas oszlopcsarnokba.
S miközben Hulla Úr egy körömreszelővel manikűrözni kezdte karmait, Széna és
Xalma lesiettek a lépcsők legaljára, hogy feltámogassák a megtréfált barbárt.

Konyak erősen fülelt. Valami furcsa ritmusosan dübögő zajt hallott. Olyasmit, mint
amikor egy elszabadult hordó lezúdul egy hosszú lépcsősoron és több lépcsőfokon is
meg–megpattan.
– Felülről hallom! – sziszegte magabiztosan. Majd elbizonytalanodott. – Velünk egy
szinten van… most meg már lentebb… még lentebb…
– Bal kéz felé! – motyogta Malac. – Balra kell mennünk!
– Balra nem érdemes – jelentette ki fitymálóan a vak apáca. – Ha arra mennénk, épp a
díszemelvényre lyukadnánk ki, ahol Hulla Úr a díszbeszédét tartja. – Egy pillanatra
elhallgatott, mert az a kényszerképzete támadt, hogy egyedül maradt. Aztán rádöbbent,
hogy ez nem csak képzet; még a futó lábak távolodó dobogását is hallotta. Bosszankodva
ingatta meg a fejét. – Szólhattak volna, hogy oda akarnak menni… akkor nem keringtem
volna velük valami érdekes látványosságokat keresve körbe–körbe a kazamatákban, mint
egy kergekóros vakegér.

A lépcsők alján a Böszmeralda–ikrek talpra segítették a kóválygó barbárt. Aztán egy
oszlopnak támasztották, amíg megvitatták a helyzetet.
– Fel kell vinnünk, hogy bevégezhesse bosszúját! –recsegte Xalma.
– Öjjétyek meg tyi! – javasolta Konan, és közben szétharapdált nyelvét tapogatta. –
Jemongyok a bosssjúmjój.
– A bosszú joga téged illet! – jelentette ki Széna ellentmondást nem tűrően. – Nekünk
csak a városunkat égette fel Hulla Úr, a házainkat gyújtotta fel, az asszonyainkat
mészárolta le, a virágoskertünket és a frissen épített homokváramat tapostatták szét a
lovával, a kutyámat rugdosta meg irgalmatlanul, csomót kötött a macskám farkára, az
egeremet meg egy fura kerékbe tette, amiben hiába futott szerencsétlen teljes erővel,
mégsem jutott sehova…
– De ez mind semmi ahhoz képest, amit veled művelt! – csikorgatta a fogát Xalma. –
Téged seggbe lőtt a kukacával!
– Psssjt! Fejtétjen musáj est kikijabájni?
A Böszineralda–ikrek töprengve bámultak egymásra. No persze nem sokáig. A látvány
kölcsönösen megborzongatta őket.
– Fel kell vinnünk őt! – jelentette ki fintorogva a kancsalabbik.
– Hogy csináljuk, Széna? – kérdezte a dagadtabb. – A saját nevünket mondogassuk…
vagy inkább egymást szólongassuk?
– Ahogy gondolod, Xalma.
– Döntsd el te, Széna!
– Neked kell döntened, Xalma!
 – Nem, Széna! Te vagy az idősebb.
– Az lehet, Xalma, de a dagadtabb pedig te vagy!
– Te pedig a kancsalabb vagy, Széna!
– De Xalma!
– Te kezdted a zrikálást, Széna!
– Ne próbáld rám kenni, Xalma!
– Te se rám, Széna!
– Ne húzd ki a gyufát, Xalma, ha nem akarsz égni, mint a szalma!
– Verekedni akarsz, Széna?
– Ezt eltaláltad, Xalma!
– Mik a szabályok, Széna?
– Úgy mint otthon, Xalma!
– Mint a régi szép időkben, Széna?
– Úgy bizony, Xalma!
– Látod te is azt a víztelen medencét, Széna!
– Melyikre gondolsz, Xalma?
– Arra, amelyikből a telefánk épp most szivattyúzta ki a vizet az ormányával, Széna!
– Rendben, Xalma!
– Most megkapod, Széna!
– Gyerünk, Xalma!
A két deli harcosnő lerobajlott a lépcsőn, egyenesen a medencéhez. Ott ledobálták a
fegyvereiket meg a zavaró göncöket, és belegázoltak a medence süppedő iszapjába. Sietve
félrerugdosták a partra vetett halként csapkodó és tátogó halakat, majd szembefordultak
egymással, enyhén meggörnyedtek, a combjukra tett kézzel megtámasztották súlyos
felsőtestüket, aztán felemelték az egyik lábukat, s valamivel később döngve csapták bele
az iszapba. {18 Ezt a fajta küzdelmet egy Sumo Pussy in the Mud – Live Nude Show
nevezetű helyen sajátították el s vitték tökélyre.}
A telefánk hátsó két lábára ágaskodott, majd visszazuttyant, és trombitálva menekült.
– Bőing! Angavá! Nem félődni két randa hájtoronytól!
A rögtönzött állatkonferencia belefeledkezett résztvevői felkapták a fejüket.
– Látod, amit én látok, Slambuc?
 – Látom, Lebbencs, látom! Bár vakulnék meg inkább!
A közelben busongó Kuvik felkapta a fejét.
– Hohó! Iszapbirkózás! Ez az, lányok… mindent bele! Aztán ha kellően kiszórakoztuk
magunkat, megmérkőzhetünk lekvároskenyér–evésben, zsákbanfutásban sőt,
bingóhúzásban is!
Mindenki odatódult a medence köré, és nagy ovációval biztatták a birkózó feleket, akik
bemelegítésképpen iszapot dobáltak egymásra. Ebben főleg Xalma jeleskedett. A nővére
annyira kancsal volt, hogy még egy ekkora dagadt célpontot sem bírt eltalálni.
– Sebaj! – dünnyögte. – A célt tévesztett sárbombákat legalább nem kell félóráig
keresnem, mint a karikámat!
– Hajrá, Széna!
– Csak a fejét, Xalma, hogy még jobban kancsítson!
A nézők két pártra szakadtak, és mindkét harcosnőnek kijutott a biztatás:
– Széna!
– Xalma!
– Széna!
– Xalma!
És eközben Konan a kóválygó barbár egyre feljebb és feljebb hágott az előtte sorakozó
lépcsőfokokon.
– Széna!
Konan jobb lábbal lépett.
– Xalma.
Konan ballal lépett.
– Jé! Új ja megtanujtyam j áj ni…
Odafönn, a díszemelvény tetején Hulla Úr már az összes körmét kimanikűrözte,
kiszáradt ajkaira szőlőzsírt kent, bozontos szemöldökét pedig megritkította kissé. No
persze nem annyira, hogy bármit is rontson a nehéz munkával kialakított sátáni imázson.
Már egész közelről hallotta a közeledő barbár motyogását, aki önmagának diktálta az
iramot:
– Sénya, sajma, sénya, sajma…
Erre azért volt szükség, mivel a medencénél tolongók olyan rendszertelenül kiabáltak
összevissza, hogy Konannak már több tucatszor összeakadt volna a lába, ha rájuk hallgat.
 Hulla Úr hanyag mozdulattal ledobta magáról a halotti leplet, majd a halotti szemfedőt.
A Ray–Ben napszemüvegen egy darabig még gondolkodott, de aztán letette azt is.
És csak ekkor vált nyilvánvalóvá, mily félelmetesek az izmai! Konan sem volt gyenge
fickó, ám Hulla Úr izomzata még a rengő barbárizmokon is túltett. Az ő izomzata nem
rengett; színtiszta izom volt ugyanis. Háj nélkül.
– Sénya, sajma, sénya, sajma…
Hulla Úr bemelegített. No persze, nem vitte túlzásba. Először a bal orrlikát fogta be a
bal mutatóujjával, s jobb oldalon szuszogott két másodpercig, majd ugyanezt a műveletet
fordítva is megismételte: vagyis ezúttal a bal orrlikával fogta be a bal mutatóujját.
Aztán először a kislábujján egyensúlyozva pipiskedett, majd heves szemhéjtornával
fejezte be a gyakorlatot: kettőt is pislogott.
Aztán beállt kedvenc karate pózába, a meglehetősen kacifántos testtartást igénylő,
verésre készülő nagyféreg–állásba.
Konan felért az utolsó lépcsősoron is, és megállás nélkül motyogott:
– Sénya, sajma, sénya, sajma… a fjansba, kajdot is hoshattyam vojnya!

Konyak és Malac többször is egymásnak rohant a bizonytalan homályban.
– Most merre?
– Fel, azon a lépcsőn!
– Ha még sokáig felfelé megyünk, hamarosan az égben kötünk ki!
Kettesével vették a lépcsőfokokat.
– Egy ajtó! Zárva.
– Van nálunk kulcs?
– Hülye vagy?
Konyak is megrángatta az ajtót. Az engedett a nyomásnak; nyikorogva tárult ki.
– Zárva, mi?
– Jé! – morogta Malac. – Honnan tudhattam volna, hogy nem befelé nyílik?
Egy hatalmas oszlopcsarnokba értek, amely fölé roppant kupola borult. A központi,
fedett tér aránylag világos volt, ám az oszlopok közelében baljóslatúan megsűrűsödött a
homály.
A csarnok túlsó kijárata egy nagy szabadtéri márványplaccra vezetett, amelynek
közepén feldíszített emelvény állt. Az emelvényen egy izmos, félmeztelen alak állt olyan
pózban, mintha nagy magasságból zuhant volna oda, s bár talpra állt ugyan, még nem
sikerült helyreraknia kificamodott végtagjait.
– Mi van itt? – motyogta Malac. – Most van a ganévári Végítéletnapi Mulatságok
testépítő bajnokságának döntője, s most választják meg a legbénábbat Mr. Ganénak?
– Na, ebbe mi is benevezünk – vigyorodott el Konyak, és megragadta a hentesbárdja
nyelét. – Bár testépítés helyett én inkább testfaragó versenyben indulnék!
Hirtelen embertelen bődülés reszkettette meg a levegőt.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
Malac összerezzent.
– Hát ez meg mi volt?
– A bátyám – morogta Konyak hitetlenkedve. – Én tanítottam harciüvölteni!
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőö! – bömbölte Konan, majd sietve tette hozzá: – Sénya,
sajma, sénya, sajma…
Odalentről ideges kiáltás válaszolt.
– Bőing! Nem bőgni! Maradni nyugton! Zakonda most nem érni rá… bámulja iszapos
csodanémberek…
Konan szembekerült Hulla Úrral. Egy pillanatra sem torpant meg. Nem mert. Félt, hogy
kiesik a ritmusból.
– Sénya, sajma, sénya, sajma…
– Gyere csak, hullajelölt! – vicsorogta Hulla Úr, és egész testében megfeszült. –
Feketeöves karatés vagyok!
– Ninc iss jajtyad öv.
Hulla Úr meglepetten pillantott le saját derekára.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő! – bömbölte Konan, és érkeztében úgy vágta álcsúcson
Ve–Szett főpapját, hogy annak nyikkanni sem volt ideje. Hulla Úr nagy dübbenéssel
vágódott hanyatt. Konan nem akart lendületet veszteni. Körbe–körbe tipegett. – Sénya,
sajma, sénya, sajma… ninc itty vajmi vágóeskös?
Felfedezte Hulla Úr manikűrkészletét, kivette belőle a nemrég használt körömreszelőt,
aztán nagyot sóhajtva nekilátott, hogy lenyiszálja a busa fejet a bikanyakról.
– A bátyám! Küzd Hulla Úrral! – mordult fel Konyak. – Gyerünk! Én akarom megölni.
– A bátyádat?
– Előbb Hulla Urat!
Rohantak. Hogy lerövidítsék az utat, átvágtak az oszlopok sötét homályában. Az egyik
oszlop takarásából a közeledtükre egy kuporgó alak emelkedett fel. Ilyen fényviszonyok
között lehetetlen volt eldönteni, miféle szörnyeteg az, amely ugrásra készen lesi őket.
Konan nem habozott; bőszen nekirontott. Egyenesen a sötét szörnyetegnek.
– Neeeeee! – nyögte az fogcsikorgatva, és ahogy emelkedni kezdett kuporgásából,
mindkét kezét előrenyújtotta, hogy tompítsa az ütközés erejét.
Konyak kegyetlen erővel rohant neki, és hanyatt lökte. A sötét alak nagy cuppanással
seggre toccsant, és ahogy ösztönösen megragadta barbár támadója karját, estében magával
rántotta őt is.
Konyak rázuhant, és lefejelte. Aztán úgy próbált menekülni a markoló medvekarok
fogásából, hogy oldalra hengeredett. Ellenfele azonban nem engedte el. Összevissza
hemperegtek az oszlopok homályában, és tépték–marták egymást.
Az ellenfele egyre könyörgött neki:
– Ne, Konyak, neeee… kérlek, Konyak, ne!
– Honnan tudod a nevem?
– Hát nem ismersz meg?
Konyak rámeredt a maszatos, körszakállas ábrázatra.
– Herr Kulás! Mit csinálsz te itt?
– Most már semmit.
– De… mit csináltál?
– Csak a dolgomat végeztem.
Konyak gyanakodva szimatolt.
–Te bűzlesz ennyire?
– Meg most már te is – dörmögte ingerülten a körszakállas. – De megérdemled! Volt
pofád rám támadni leghevesebb bélgörcseim közepette!?
– Mi?
– És nem elég, hogy belelöktél saját végtermékembe, még meg is hengergettél benne!
De jó alaposan ám!
– Krómra! – morogta Konyak. – Nem érünk most erre rá! A bátyám öli Hulla Urat! Meg
kell előznöm!
– Már késő! – jelentette a kijárattól Malac, és befogta a fülét.
Aztán felhangzott Konan diadalmas bömbölése.
– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
Konyak pislogott.
 – Hm. Azt hiszem, alkalomadtán majd elmagyarázom neki, mi a különbség a
harciüvöltés és a diadalüvöltés között…

– Bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő! – üvöltötte Konan, és egyik kezében a
csurom vér körömreszelőt tartotta a magasba, a másikban pedig a lenyiszált fejet.
Mivel az izgalmas iszapbirkózás miatt a kutya se törődött vele, jó hosszan kiélvezhette
a pillanatot. Aszimmetrikus orcáját a távoli hegyek felé fordította, ahol Króm lakhelyét
sejtette, és teleszívta a tüdejét levegővel.
– Kjómja! Bosssjút ájjtyam!
Undorral feldobta a lenyiszált fejet a levegőbe, s ahogy az lefelé hullott teli rüszttel
akkorát rúgott bele, mintha világ életében a kapáslövést gyakorolta volna.
A fej lapos ívet írt le a levegőben, aztán aláhullott, és nagyot koppant egy lépcsőfokon.
Undorító cuppogással pattogott lefelé a lépcsőkön, lejjebb, egyre, lejjebb…
…míg végül egyenesen az iszapmedencébe hullott…
…és hangos csattanással vágódott Xalma terjedelmes tomporának.
Ekkora célpontot el sem hibázhatott volna.
Xalma dühösen ugrott fel sárba gyalázott nővéréről.
– Ki volt az?! – ordította. Aztán fenyegetően az öklét rázta. – Tilos ám tárgyakat
hajigálni a pályára, hé! Még megsérülhet valaki!

Konyak az oszlopcsarnok torkából leste, mint rúgja le a bátyja Hulla Úr levágott fejét, s
aztán álmélkodva figyelte, mint tipeg le apró léptekkel a bátyja a lépcsőfokokon. Egyre
lejjebb és lejjebb. Még a motyogását is hallotta. Csak éppen nem értette.
– Sénya, sajma, sénya, sajma…
– A gyűrűm! – suttogta Konyak. – A gyűrűm!
Lélekszakadva rohant oda Hulla Úr teteméhez, és térdre hullott. Óriási örömére a
királylány szűzvédő varázsgyűrűje ott csillogott a hullafehér gyűrűsujjon.
– Hála legyen Krómnak! – sóhajtotta a barbár, és a gyűrű felé nyúlt.
A kéz azonban elrándult előle.
– Hé! – kiáltotta Konyak meglepetten, és rávetette magát. – Te hulla vagy!
A kéz ökölbe szorult, és úgy orrba vágta a megrökönyödött barbárt, hogy hanyatt esett.
Aztán mire sikerült kitörölnie szemébe fröccsent orra vérét, döbbenetes látvány tárult a
szeme elé. Hulla Úr emberi teste szétrepedt, és valami gusztustalan szörnyeteg kezdett
kibújni belőle. Olyan volt, akár egy hatalmas csótány. Ám hét hosszú, kígyózó, féregszerű
nyak himbálózott a nyálkás testen, s e nyakakon rémségesnél rémségesebb emberi – vagy
legalábbis emberszerű – fejek fintorogtak, grimaszoltak.
Ugyanaz a szörny bújt elő, amelyik a hegyi faluban lemészárolta a lökött
állattenyésztőket.
– Tudod, ki vagyok én? – csikorogták, recsegték kórusban a fejek.
Konyak alig tudta kinyögni a választ.
– Egy… hétfejű ártány.
– Gondolkodj! Nem mondd semmit neked e hét fej?
Konyak vállat vont.
– Dehogynem. A hét fej azt mondja: „Gondolkodj! Nem mondd semmit neked e hét
fej?”
A hétfejű féregártány dühösen sziszegett, cuppogott, csámcsogott, köpködött, obszcén
hangokat utánzott.
– Gondolkodj! Hét fej. Hét… micsoda?
– Törpe! A hét törpe! – kiáltotta Konyak. Sorra mutogatott rá a fejekre. – Tudor, Vidor,
Morgó, Szundi, Szende, Kuka és…
– Tahó!
– Dehogy – mosolygott Konyak. – Hapci!
– Egészségedre! – sziszegte kórusban hat fej. A hetedik pedig így szólt: – Lásd, kivel
van dolgod, kapsz tőlem egy utolsó lehetőséget…
– No, ebben különbözünk – jelentette ki Konyak, és kacsintva előhúzta a hentesbárdot.
– Én ugyanis nem szoktam utolsó lehetőséget adni. A fűszeres hagymásvér viszont
kedvenc eledelem…
Ám mielőtt rutinszerűen nekiláthatott volna az ártányaprításnak és a kedvenc eledel
alapanyagául szolgáló életnedv kitermeléséhez, újabb meglepetés érte. Hét ocsmány száj
kezdett kukacokat köpködni rá – nyolcat–tízet másodpercenként.
– Júj! Jújj! – sikongott Konyak. – Ez csikis! Nagyon csikis!
A hétfejű szörny abbahagyta a köpködést.
– Ha vissza akarod kapni a gyűrűd – sziszegte kánonban – legyél holnap este a
Trafóállomásnál!
Konyak összerezzent.
– Trafógágogás? Az meg mi a fene?
 – Nem tudom – felelte az egyik fej.
– Én se – tette hozzá a másik.
– De arról a nagy halom fémizéről beszélünk – magyarázta a harmadik –, ami a régi
útnál van.
– Egy jókora fémépítmény romja – tette hozzá a negyedik.
– Az atlantisziaktól maradt ránk ez a rom – bólogatott az ötödik.
– Hapci! – tüsszentett a hatodik.
– Egészségedre! – kívánta a többi hat.
– Mi, mágusok csak úgy emlegetjük: Trafóállomás – jelentette ki a hetedik.
– Csoda, hogy nem törik ki a nyelvetek.
– Egyedül gyere! – recsegték kánonban a fejek.
– Fegyvertelenül – szögezte le a jobb szélső fej. – Ha egy körömreszelőnyi fegyvert is
hozol magaddal, neked annyi! Örökre eltűnünk a környékről, és sosem találsz meg
bennünket, mert elvegyülünk a névtelen tömegben!
– Hagyd otthon a derékövedet, de még a cipőfúződet is, meg minden olyan tárgyat, ami
gyilkolásra alkalmas!
– És légy észnél! – jegyezte meg a bal szélső fej.
– Ez nem fog menni neki – vélte a mellette lévő. – Ne szabjunk neki ilyen nehéz
feladatot!
Ismét a hetedik vette át a szót:
– Kussoljon mindenki!
A többiek ezt nem hagyták szó nélkül.
– Nézd már a beképzelt, felfuvalkodott tökfejet!
– Azt hiszi, azért mert ő van szélen, neki mindent szabad?
A fejek torzsalkodtak egy darabig, de aztán mégiscsak a hetedik fej vitte a szót:
– Szeretnéd visszakapni a gyűrűdet, igaz?
– Hát, ha már így rákérdeztél…
– Erre egy esélyed van – jelentette ki a fej. – Holnap légy ott a Trafóállomásnál, s hozz
nekünk a gyűrűért valami olyan ajándékot, amellyel mindannyiunkat meg tudsz lepni.
– És persze addig ki kell találnod, hogy hívnak bennünket! – kotyogott közbe a másik
szélső fej.
 A többiek bólogattak.
– Ha sikerrel jársz – folytatta a hetedik –, nemcsak a gyűrűdet kapod vissza, de olyan
kegyet is gyakorlunk veled, amilyenben ez idáig még egyetlen halandónak sem volt része,
aki felbosszantott bennünket.
– Halhatatlanná tesztek? – kérdezte Konyak mohón.
– Életben hagyunk – jött a válasz kórusban. Aztán a hétfejű szörnyeteg elrugaszkodott a
díszemelvénytől, és elsüvített észak felé.
Konyak szomorúan nézett utána. Aztán vállat vont, és lesétált a lépcsők legaljára. Épp
akkor ért oda, amikor az iszapbirkózás jelentős súlyfölénnyel véget ért.
Mint azt ebből sejteni lehet, Xalma győzött. Egyszerűen ráhasalt nővérére, és Széna
hiába kapálódzott, nem tudott kibújni alóla. Mellesleg Széna már percekkel korábban
megpróbálta lekopogni morzejelekkel, hogy megadja magát, de azzal, hogy a sarat
paskolta, csak még jobban magára vonta Xalma felháborodását.
A küzdelem csak akkor ért véget, amikor Xalma felfedezte, hogy rózsaszín vérfoltos
buborékok jönnek a felszínre a teste alól, s még időben lekászálódott nővéréről, mielőtt
bekövetkezett volna a végzetes katasztrófa.
Széna elég rossz bőrben bújt elő az iszap mélyéről. Bőing csak egy pillantást vetett rá,
és hiába angavázott neki Zakonda, az állat menten világgá szaladt. Azonban a
kancsalabbik Böszmeralda–ikret kemény fából faragták; nem fogadott el segítő kezet,
saját szénaboglya méretű hasán csúszott ki a medencéből.
Csupa mocsok volt a teste és a haja mindenhol.
Meg is jegyezte Herr Kulás:
– Te aztán jó maszatos vagy!
Széna villogó szemmel vágott vissza.
– Még te beszélsz? Nézz magadra!

Konyak, a barbár, az Arénák Oroszlánszagú Bajnoka másnap alkonyatkor lóhalálában
érkezett ahhoz a romos fémkupachoz, amelyet az ő képzeletbeli térképén „Trafógágogás”
címszóval jelöltek.
Nem viselt fegyvert. Jóformán még ruhát sem; csupán ágyékkötőt. Díszes, lakkozott
fadobozt tartott maga előtt a nyeregben; benne a kért meglepetést.
A hétfejű szörnyeteg menekülésre készen, bizalmatlanul, óvatosan bújt elő a romok
mögül.
– Hát megjöttél? – kérdezték kórusban.
 Aztán mindegyik fej feltette a saját külön kérdését:
– Egyedül jöttél? – kérdezte az első.
– Fegyvertelenül? – érdeklődött a második.
– Nem követett senki? – tudakolta a harmadik.
– Rájöttél a nevünkre? – akarta tudni a negyedik.
– Hoztál nekünk ajándékot? – követelte az ötödik.
– Mi hír a Ganévárban? – mosolygott a hatodik.
– Hülye vagy, hatoska? – mordult rá a hetedik.
Konyak minden válaszra sokatmondóan bólogatott.
Aztán leszállt a lóról, és a dobozzal a kezében elindult a hétfejű szörnyeteg felé.
– Állj! – harsogták a fejek, és miközben a csótányszerű törzs riadtan meghátrált, a
hosszú féregnyakak idegesen tekeregtek. – Mi van a dobozban?
– Az ajándék, amit kértetek.
– Mutasd!
– Még nem lehet – magyarázta Konyak. – Ha azt akarjátok, hogy mindőtöknek
meglepetés legyen, várjatok türelemmel, amíg az első feladatot teljesítem!
– Előbb meg kell győződnünk arról, hogy biztosan nem hoztál magaddal semmilyen
fegyvert! Tudod, jelenlegi formánkban szörnyen sebezhetőek vagyunk!
Konyak letette a dobozt a földre, és jelképesen körbefordult.
– Tessék. Láthatjátok: fegyvertelen vagyok.
– Meg kell motozzunk!
– Mit akartok ti itt motozódni? – röhögött Konyak. – Hiszen csaknem pucéran jöttem…
– Na, húzd csak le szépen az ágyékkötődet!
Konyak habozva engedelmeskedett. Amikor az ágyékkötő lekerült róla, a hét fej egy
pillanatra döbbenten rámeredt az ágyékára. Az egyik még a szemüvegét is feltette, hogy
jobban lásson.
Aztán olyan fergeteges röhögésben törtek ki mind a heten, hogy csaknem egymásba
gabalyodott a nyakuk.
– Most mit kell röhögni?! – mérgelődött Konyak. – A méret nem minden! Na és ha csak
ekkora…
A fejek nagy nehezen lecsillapodtak.
 – Jól van – jelentette ki végül a hetedik. – Most már meggyőződtünk arról, hogy te
valóban ártalmatlan vagy!
– Marha vicces!
– Akkor lássuk a feladatot! – folytatta a hetedik. – Rájöttél a nevünkre?
Konyak lehengerlően mosolygott. Ha Malac most látta volna a pofáját, biztosan
ellenállhatatlan röhögő görcsöt kap.
– Nem volt könnyű kitalálni, kik vagytok ti – kezdte Konyak. – Ám végül győzött az
acélos barbárlogika.
– Hm, szóval hasraütéssel fogsz tippelni…
– Sokat gondolkodtam…
– Látszik is a pofádon.
–…és rájöttem a megoldásra. Hulla Úr a legbűnösebb szörnyeteg volt a világon. A bűn
legfőbb megtestesítője. És mivel ti testesítettétek meg, azon tulajdonságok egyesültek
benne, amik ti vagytok. Hét bűnös fej… Vagy úgyis mondhatnám: a hét bűnös fő… –
Kacsintott. – Ha játszadozunk egy kissé a szavakkal, s megcseréljük a másodikat és a
harmadikat, kijön a megoldás: ti vagytok a hét főbűnös. Vagy ha úgy frappánsabb: a Hét
Főbűn!
– Azannyát! – kiáltották egyszerre a fejek. – Ez tized olyan hülye sincs, mint
amilyennek látszik!
Konyak könnyed intelligenciával megnevezte őket:
– Kevélység, Fösvénység, Bujaság, Irigység, Torkosság, Harag és Restség… ha nem is
feltétlenül ebben a sorrendben.
A fejek jó darabig nem jutottak szóhoz, csak tekeregtek összevissza a hosszú nyakak.
– És most jön a második próba teljesítése – jelentette ki Konyak. – Szerénytelenség
nélkül mondhatom, biztosra veszem, hogy ezen csomag tartalma mindőtöket meglepi
majd.
– Mi van benne?
– Nem egy ajándékot hoztam, hanem hetet. Éppen annyit, amennyien vagytok. De nem
ám külön–külön kapjátok. Ez a hét ajándék együttesen szól mindannyiótoknak…
A hétfejű csótány türelmetlenül csusszant közelebb.
– Nyisd már ki!
Konyak engedelmeskedett, és sorra vette ki belőle az ajándékait.
– Só… bors… hagyma… kova és acél… csáklya kötéllel, vájdling… és végül az igazi
meglepetés: a hentesbárd!
A hét fej egyszerre visított fel. Konyak egy szemvillanás alatt beleakasztotta a csáklya
hegyét a csótánytest kitines páncéljának egy résébe, aztán miközben keményen tartotta a
menekülni próbáló szörnyeteget, irgalmatlanul aprította a hentesbárddal, majd pedig
alátolta a vájdlingot a kiömlő vérnek. Amikor a mészáros munkát befejezte, a kova és acél
segítségével tüzet gyújtott, beleaprította a hagymát a vérbe, megsózta, megborsozta, és
megsütötte.
Csak amikor már pukkadásig falatozott, akkor jegyezte meg:
– Egy flaska borocskát igazán hozhattam volna, hogy a fene egye meg!

Konyak ernyedten heverészett a tűz mellett, és mivel rettentően szomjas volt, arról
ábrándozott, hogy egyszer majd felfedez egy finom italt – valamiféle borpárlatot amit
híres lesz szerte a világon.
– Magamról fogom elnevezni – motyogta álmodozva. – Úgy fogják hívni… az
Oroszlánszagú Lötty.
Eszegetett, és közben számot vetett eddigi életével.
Kinyírtam e gonosz szörnyet, s megtisztítottam a világot a legfőbb bűnöktől. A Hét
Főbűn nem létezik immár!
– Nincs többé Kevélység, Fösvénység, Bujaság, Irigység, Torkosság, Harag és Restség!
– kiáltotta a világba büszkén. – A világ legnagyobb harcosa vagyok, akihez fogható még
egy nem létezik e kerek földön!… Ha majd végeztem a kajával, megkeresem ennek a
szörnynek a kincsét és gazdag leszek. Csak az enyém lesz az összes arany és drágakő, nem
adok belőle senkinek… Berendezek magamnak egy háremet, a világ leggyönyörűbb női
vesznek majd körül, és én elmerülök a buja élvezetekben… De Krómra, azért mégiscsak
disznóság, hogy még Malacnak is nagyobb kukija van, mint nekem! Miért nem lehet
nekem is akkora? Vagy miért nem kisebb az övé, mint az enyém?… Na, mindegy.
Legalább most jól bezabálhatok. Addig egy tapodtat se megyek innen, míg az utolsó falat
hagymásvért is le nem nyomatom… Mi az istent ugatok én itt?! Ostoba barom barbár
vagyok! Gyűlölöm az egész világot, amiért ilyenné lettem! Mennem kéne a jó büdös
francba! Közben meg itt üldögélek és baromságokat beszélek… Na mindegy, most először
heverészek egy kicsit, aztán majd holnap vagy a jövő héten eldöntöm, mi legyen…

Tudod–e, ó herceg… hogy így ért véget a… Hé, te büdös kölök, te már rég nem is vagy
a szobában, én meg észre sem vettem, mikor lógtál ki és csak dumálok, dumálok, dumálok
itt magamban, mint egy háborodott…
Ano Mínusz


 Table of Contents
1. AZ IKREK HAVA
2. A HÓ HAVA
3. A TÖRPÉK HAVA
4. AZ EGYSZARVÚ HAVA
4. A GÜLÜMANDZSÁRÓ HAVA
5. A SZÖKŐÉVEK HAVA
6. SZOMORA HAVA
7. VE–SZETT HÍVEK HAVA
8. AZ ÁRTÁNYOK HAVA
9. SZÍNES FRIZURÁK HAVA
10. A NAGY ÉLETMENTÉS HAVA
11. SZELLEMEK HAVA
12. KUVIK HAVA
14. A HÉT BŰNÖS FŐ HAVA