qwertyuiop

asdfghjklzxc
vbnmqwerty
uiopasdfghjk
lzxcvbnmqw
ertyuiopasdf
ghjklzxcvbn
mqwertyuiop
asdfghjklzxc
vbnmqwerty
uiopasdfghjk
lzxcvbnmqw
 Susan Hill

A fekete ruhás
nő
Pat és Charles Gardenernek

GENERAL PRESS
1995
 A mű eredeti címe: The Women in Black
This edition published 1992
by Mandarin Paperbacks

Copyright © Susan Hill 1983

© Gieler Gyöngyi, Hungarian translation 1995

Fordította: Gieler Gyöngyi

Borítóterv: Zelenyánszky Zoltán

ISBN 963 7548 55 6

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN
 Karácsony este

Fél tíz volt, karácsony este. Amint áthaladtam a

ház hosszú előcsarnokán az ebédlőből jövet, ahol
épp túlestünk az első vidám ünnepi vacsorán, a
nappali felé, melynek kandallója előtt
összegyülekezett a család, hirtelen megtorpantam,
és amint az gyakori szokásom esténként, inkább a
bejárati ajtóhoz mentem, kinyitottam, és kiléptem
a ház elé.
Mindig is szerettem az est leheletét,
beleszagolni a levegőbe, akár a nyár virágainak
édes és balzsamos illatát hordozza, akár az őszi
levelek és tüzek fanyar szagát, akár a fagy és a hó
csikorgó hidegét. Szeretek fölnézni az égre, ahol
olykor a hold és a csillagok ragyognak, olykor
teljes a feketeség, és belebámulni a sötétségbe;
szeretem hallgatni az éjszaka teremtményeinek
rikoltozását, a zúgva feltámadó, majd lecsillapodó
szelet, vagy az esőcseppek neszezését a
gyümölcsös fáinak lombján, élvezem, amikor a
szélroham a folyóvölgy sík mezői felől felsüvít a
domboldalra.
Ezen az estén megkönnyebbülten éreztem a
levegőben, hogy változás állt be az időjárásban.
Egész héten át zuhogott az eső, a borzongató eső,
és a gomolygó köd elborította a házat és az egész
környéket. Az ablakból alig láttunk ki egy-két
lépésnyire a kertbe. Nyomasztó és zord volt az
idő, úgy éreztük, nem fog kiderülni soha.
A sétában nem leltem semmi örömet, a sűrű
köd miatt vadászni sem lehetett, még a kutyák is
mogorvák voltak és állandóan nyakig sárosak.
Az időjárás hosszú évek óta erősen hat a
kedélyemre, és bevallom, hogy ha a házat nem
vidámság és ünnepi nyüzsgés tölti be, teljesen
letaglózott volna a rosszkedv és a letargia,
képtelen lettem volna élvezni az élet valódi ízét,
és csak bosszankodtam volna a saját
érzékenységem miatt. Esmét, a feleségemet
azonban a zordon időjárás csak dacos ellenállásra
ösztökéli, így hát az idén a szokásosnál is
elszántabban és lelkesebben vetette bele magát a
karácsonyi előkészületekbe.
Tettem egy-két lépést, kisétáltam a ház
árnyékából, hogy körbenézhessek a holdfényben.
A ház a környék legmagasabb pontján áll, egy
enyhén emelkedő domb tetején, úgy száz
méternyire a Nee folyócska kanyargó medrétől,
mely észak-déli irányban szeli át ezt a termékeny
és békés tájékot. Odalenn legelők nyújtóznak, itt-
ott elszórva zöldellő fák csoportjai. A ház mögött
azonban egészen másféle táj terül el, sűrű cserjés,
és hangával benőtt rét, egy tenyérnyi vadon a
gondosan megművelt vidék kellős közepén.
Mindössze két mérföldnyire van tőlünk a
legközelebbi falu, hét mérföldnyire a környék
legnagyobb városa, a ház ennek ellenére
elhagyatott és magányos hangulatot áraszt, és úgy
érezzük, mintha a valóságosnál sokkal távolabbb
lennénk a civilizációtól.
Egy ragyogó nyári délutánon pillantottam meg
először ezt a házat, amikor egy könnyű kis
kétkerekű kocsin erre hajtottunk Mr. Bentley-vel.
Mr. Bentley régebben a munkaadóm volt, de
nemsokkal azelőtt teljes jogú partnere lettem az
ügyvédi irodában, ahol mint fiatalember
ügyvédbojtárként kezdtem, és ahol aztán egészen
nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. Mr. Bentley
ekkoriban már benne járt a korban, és a
kötelezettségek gyeplőjét szép lassan egyre inkább
átengedte az én kezembe, habár hetente egyszer
továbbra is bejárt londoni irodánkba, egészen
nyolcvankét éves korában bekövetkezett haláláig.
Élete utolsó éveiben egyre inkább vidékivé vált. A
vadászat meg a horgászás nem érdekelte ugyan,
viszont lelkesen vállalta a helyi békebíró szerepét,
az egyházközségi vagyon gondnoka, ilyen-olyan-
amolyan helyi és egyházközségi bizottságok,
testületek és szervezetek feje volt. Számomra
egyszerre jelentett örömet és megkönnyebbülést,
amikor annyi év után teljes jogú társsá vett maga
mellé; úgy éreztem, ezt ki is érdemeltem, hiszen
én végeztem a favágómunka nagy részét, és én
viseltem a vállamon a cég pénzügyi irányításának
terhét, amiért addig nemigen jutalmaztak meg
kellőképpen – legalábbis ami a pozíciót illeti.
Azon a bizonyos vasárnap délutánon ott ültem
tehát Mr. Bentley mellett, gyönyörködtem a
magasra nőtt galagonya-sövényekben, a zöldellő,
álmos tájban, miközben a póni-vontatta kocsival
lassan baktatva visszaindultunk Mr. Bentley
csúnyácska és tekintélyes házához. Ritkán
engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy
hátradőljek, és elmerüljek a semmittevésben.
Londonban csak a munkámnak éltem, csekélyke
szabadidőmet akvarellek gyűjtésével és
tanulmányozásával töltöttem. Harmincöt éves
voltam, és ekkor már tizenkét éve özvegyember.
Nem vágytam társasági életre, és habár az
egészségem alapjában véve jó volt, gyakran
ideges rosszullétek és rohamok fogtak el,
bizonyos élményeimnek betudhatóan, melyeket a
későbbiekben el szándékozom mesélni. Az az
igazság, hogy korán, időnek előtte megöregedtem,
komor, sápadt, elgyötört arcú ember lett belőlem,
unalmas figura.
 Megjegyeztem Mr. Bentleynek, hogy milyen
nyugalmas és szép napunk van, mire ő lopva egy
pillantást vetett rám, és azt mondta: – Nem
gondolt még rá, hogy vegyen magának egy házat
errefelé? Miért is ne? Egy szép kis házacskát –
talán arra? – És az ostorával egy apró házikóra
mutatott, mely odalenn, a folyó kanyarulatában
bújt meg, fehér falai csak úgy fürödtek a délutáni
napfényben. – Péntek délutánonként kijöhetne,
hogy szívjon egy kis friss levegőt, élvezze a jó
tanyasi tojást meg tejet.
Az ötlet vonzó volt, de csak futólag forgattam
meg a fejemben, nem vettem igazán komolyan,
úgyhogy csak elmosolyodtam, és mélyen
belélegeztem a füvek és a mezei virágok langyos
illatát, elnéztem a port, amit a póni patája vert fel
az úton, és el is feledkeztem a témáról. Egészen
addig, míg el nem érkeztünk a domb tetején egy
útszakaszhoz, mely egy hosszúkás, tökéletes
arányú kőház mellett vezetett el, ahonnan tágas
kilátás nyílt az egész folyóvölgyre, és a messzi
távolban húzódó ibolyakék hegyvonulatra.
Abban a pillanatban megragadott valami, amit
nem tudok pontosan megfogalmazni, egy érzés,
egy vágy – nem, több volt ennél: tudás,
bizonyosság, ami a markába ragadott, és olyan
élesen belémhasított, hogy önkéntelenül is
felkiáltottam, szóltam Mr. Bentleynek, hogy álljon
meg, és már ugrottam is le a kocsiról, megálltam
egy füves buckán, és felnéztem a szerény, mégis
magabiztos házra, mely annyira tökéletesen
odaillett arra a helyre, ahová épült, aztán
végigtekintettem az alant elterülő tájon. Nem
olyan érzés fogott el, mintha már jártam volna itt,
hanem határozott meggyőződés, hogy még vissza
fogok jönni, hogy ez a ház máris az enyém,
láthatatlan kötelékek fűznek hozzá.
A ház egyik oldalánál egy patak csörgedezett a
mező felé, ahonnan tovább kanyargott a folyóig.
Mr. Bentley kíváncsian nézett rám a bakról. –
Szép ház! – kiáltotta oda.
Bólintottam, de képtelen voltam elmondani
neki, milyen elsöprő érzések kerítettek
hatalmukba, hátat fordítottam, és pár lépésnyit
feljebb sétáltam a domboldalon, ahonnan
megpillanthattam az ősöreg, elgazosodott
gyümölcsös kapuját, mely a ház mögött terült el,
magas fűvel és szövevényes bozóttal benőve. A
gyümölcsösön túl elvadult táj körvonalai
bontakoztak ki. Az az érzés, a meggyőződés még
mindig eltöltött, és emlékszem, mennyire
megriasztott, mivel soha nem voltam képzelgésre
hajlamos ember, nem szoktak látomásaim vagy
megsejtéseim lenni. Azóta is mindig minden
erőmmel elkerültem az olyan gondolatokat,
melyek csak távolról is a nem-anyagi világra
vonatkoznak, és igyekeztem ragaszkodni ahhoz,
ami prózai, látható és kézzelfogható.
Ennek ellenére nem tudtam szabadulni attól az
érzéstől – nem, erősebb szó kívánkozik ide: a
biztos tudástól –, hogy ez a ház egy napon az
otthonom lesz, hogy előbb vagy utóbb – bár hogy
mikor, azt nem is sejtettem – én leszek a gazdája.
Amikor végül elfogadtam és bevallottam
magamnak ezt az érzést, azonnal mélységes béke
és megelégedés töltött el, amit sok-sok éve nem
éreztem, és könnyű szívvel tértem vissza a
kocsihoz, ahol Mr. Bentley igencsak kíváncsian
várakozott.
A mindent elárasztó érzés, amit a háznál
tapasztaltam, velem maradt, bár csak valahol a
lelkem mélyén, mikor aznap délután visszatértem
Londonba. Mr. Bentleyt megkértem, hogy ha
esetleg a fülébe jutna, hogy a házat el akarják
adni, mindenképpen értesítsen róla.
Néhány évvel később ez meg is történt. Még
ugyanazon a napon kapcsolatba léptem az
ügynökséggel, és anélkül, hogy visszamentem
volna megnézni a házat, ajánlatot tettem rá, amit
el is fogadtak. Néhány hónappal ezelőtt történt,
hogy megismerkedtem Esmé Ainleyvel. Egyre
erősebb és erősebb érzések fűztek össze
bennünket, de mivel személyes és érzelmi
ügyeimben még mindig betegesen határozatlan
voltam, nem beszéltem neki a jövőbeli terveimről.
Annyit azonban tudtam, hogy a házzal kapcsolatos
hírek jó óment jelentenek, és egy héttel később
hivatalosan is a ház tulajdonosa lettem; Esmével
leutaztunk vidékre, és ott, a régi gyümölcsöskert
fái között sétálva megkértem a kezét. Ez az
ajánlatom is kedvező fogadtatásban részesült,
nemsokkal később megesküdtünk, és azonnal be is
költöztünk a régi házba. Azon a napon mélyen
hittem benne, hogy végre elvonult fölülem a
hosszú árnyék, melyet a múltam vetett rám, és
láttam Mr. Bentley arcán, éreztem forró
kézszorításából, hogy ő is így érzi, és az ő szívéről
is nagy kő gördült le. Mindig önmagát okolta –
legalábbis részben – azért, ami velem történt;
végül is ő volt az, aki annakidején Crythin
Qiffordba küldött, Mrs. Drablow temetésére és az
Angolnás-lápon álló házába.
Mindez azonban már nagyon távolinak tetszett,
legalábbis a tudatos gondolataimtól, amikor
karácsony estéjén ott álltam az éjszakai levegőt
szippantgatva a házam ajtaja előtt. Ez a ház immár
tizennégy esztendeje a lehető legboldogabb otthon
– a feleségemé és az enyém, valamint Esmé első
házasságából, Ainley kapitánytól származó négy
gyermekéé. Az első időkben csak hétvégeken és
az ünnepnapokon jártam le ide, de a londoni élet
és nyüzsgés egyre inkább ingerelt attól a naptól
fogva, hogy megvettem a házat, és nagy
örömömre szolgált, amikor az első adandó
alkalmat megragadva végleg letelepedhettem
vidéken.
És most ismét itt, ebben a boldog fészekben
gyűlt össze az egész család. Egy perc múlva
kinyitom majd a bejárati ajtót, és megcsapja
fülemet a hangjuk a nappaliból – hacsak be nem
hív már előbb a feleségem, aki bizonyára aggódik,
hogy megfázom. Annyi biztos, hogy csípős
hidegre és kristálytisztára fordult az idő. Az
égboltot csillagok pettyezik, és a teliholdat fagyos
udvar övezi. A múlt heti köd és pára, mint egy
tolvaj, elsurrant az éjszakában, az ösvények és a
ház falai halványan derengenek, és a leheletem
meglátszik a levegőben.
Odafenn, a padlástéri hálószobában Isobel
három kisfia – Esmé unokái – már alszanak. Hó
nem fog ugyan hullani, de legalább ragyogó és
vidám arccal fogadja őket holnap karácsony első
napja.
Volt valami a levegőben ezen az estén, valami,
ami gyermekkori emlékeket ébresztett bennem,
meg talán a kicsikről is átragadt rám az izgalom,
bármilyen öreg vagyok is. Azt persze még nem
sejtettem, mennyire fel fog kavarodni lelki békém,
és milyen örökre halottnak hitt emlékek fognak
feltámadni bennem ezen az estén. Ebben a
pillanatban lehetetlennek tűnt, hogy valaha is
újból fel fog ébredni bennem – még ha csak
emlékekben és álmokban is – a lélek halálos
félelme és rettegése.
Vetettem egy utolsó pillantást a jeges
sötétségbe, elégedetten felsóhajtottam,
füttyentettem a kutyáknak, aztán bementem – nem
számítottam rá, hogy más fog várni, mint a pipám,
egy pohárka jó whisky a ropogó tűz mellett,
családom vidám társaságában. Amint áthaladtam
az előszobafolyosón, és beléptem a nappaliba,
hirtelen elöntött az a nagyon jó érzés, ami oly
gyakran elfog, mióta itt élek ebben a házban, egy
érzés, melyet mindig önkéntelenül követ egy
másik: a szívem mélyéből fakadó hála. Hálát
adtam magamban, amikor megpillantottam az
enyéimet a lobogó tűz körül összebújva, amit
ebben a pillanatban Oliver éppen veszélyesen
magas halomba rakott, a láng vadul felcsapott,
amikor egy hatalmas ágat tett rá a vén almafáról,
amely még ősszel dőlt ki a gyümölcsösben. Oliver
Esmé legidősebbb fia, nagyon hasonlít a húgára,
Isobelre (aki a férje, a szakállas Aubrey Pierce
mellett üldögélt), és öccsére, Willre is.
Mindhármuknak jóvonású, nyílt, inkább kerekded,
angolos arca van, hajuk, szemöldökük,
szempillájuk világos gesztenyebarna – mint az
anyjuké volt, mielőtt feltünedeztek benne az
ezüstös szálak.
Isobel ekkoriban még csak huszonnegyedik
esztendejében járt, de már három gyermeke volt,
és még többre is vágyott. Gömbölyded volt,
anyáskodó természetű, a férjét és a két öccsét is
ugyanúgy gyámolította, mint a gyerekeit. Szerető
és figyelmes lánya volt az anyjának, gyengéd és
kedves, és úgy látszott, a nyugodt és józan
gondolkodású Aubrey Pierce-ben ideális társra
talált. Azért néha rajtakaptam Esmét, hogy
szomorkásan nézi a lányát, és többször is mondta,
bár szelíden, és csak nekem, mennyire szeretné,
ha Isobel kevésbé lenne ilyen lehiggadt, ha kicsit
elevenebb, sőt akár léhább is lenne.
Őszintén szólva, én nem értettem egyet vele.
Nem vágytam rá, hogy bármi is felkavarja ennek a
nyugodt tengernek sima felszínét.
Oliver Ainley ekkoriban tizenkilenc éves volt,
öccse, Will pedig mindössze tizennégy hónappal
fiatalabb nála; a szívük mélyén ugyan mindketten
komoly és megfontolt fiatalemberek voltak, de
most olyan bolondosan viselkedtek, mint két
kölyökkutya, és nekem határozottan úgy tűnt,
Oliver egyáltalán nem mutat olyan komolyságot,
ami a cambridge-i egyetem elsőéves hallgatójához
illene, aki – ha megfogadja a tanácsomat – szép
ügyvédi karrier előtt áll. Will állát a kezébe
támasztva, hason feküdt a kandalló előtt, arcát
megvilágította a tűz vörös fénye. Oliver mellette
ült, és a két fiú időnként hosszú lábukat
összeakasztva, kapálózva és hemperegve
birkózásban tört ki, mintha megint tízéves
gyerekek lennének.
Az Ainley-testvérek legfiatalabbika, Edmund,
szokásához híven kissé félrehúzódva üldögélt,
távolabb a többiektől, nem mintha barátságtalan
vagy rosszkedélyű természet lett volna, hanem
veleszületett tartózkodása és zárkózottsága miatt;
e tekintetben mindig is kilógott kicsit a családból,
ahogy a külseje is különbözött a többiekétől: a
bőre sápadt volt, az orra hosszú, a haja szokatlanul
fekete, a szeme pedig kék. Edmund ekkoriban
tizenöt éves volt. Őt ismertem a legkevésbé,
egyáltalán nem tudtam megérteni, feszélyezve
éreztem magam a jelenlétében, mégis különös
módon jobban szerettem, mint a testvéreit.
A nappalink hosszúkás, alacsony mennyezetű
helyiség, mindkét végén magas ablakokkal,
melyek jó sok fényt beeresztenek, mind északról,
mind dél felől. Ezen az estén füzérdíszek függtek
a kandalló fölött és örökzöld ágak, melyeket Esmé
és Isobel délután szedtek, a levelek közül bogyók
piroslottak, és aranyszínű szalagok csillogtak. A
szoba távolabbi végében állt a karácsonyfa,
feldíszítve, gyertyákkal, alatta nagy halomban az
ajándékok. Virágok is voltak egy vázában, fehér
krizantémok, a szoba közepén pedig egy kerek
asztalkán piramisba halmozott aranyozott
gyümölcsök, és egy tál narancs szegfűszeggel
megtűzdelve: a fűszeres illat megtöltötte a
levegőt, összeelegyedett a fenyőfa és az égő
fahasábok illatával, és igazi karácsonyi hangulatot
varázsolt.
Leültem a megszokott karosszékembe, amit
kicsit távolabb húztam a lobogó tűztől, és
komótosan belefogtam a pipatömés megnyugtató
műveletébe. Közben észrevettem, hogy
megszakítottam a többiek élénk beszélgetését, és
hogy Oliver és Will alig várják, hogy
folytathassák, ahol abbahagyták.
– Nos – mondtam az első óvatos pöfékelések
kíséretében –, miről beszélgettetek?
Továbbra is hallgattak, Esmé megcsóválta a
fejét, és mosolyogva a hímzése fölé hajolt.
– Hadd halljam!
 Oliver erre felpattant, gyorsan elkezdett
körbejárni a szobában, és sorra leoltogatott
minden egyes lámpát, kivéve a szoba túlsó
végében álló karácsonyfa gyertyáit, úgyhogy
amikor visszatért a helyére, csak a tűz fényében
láthattuk egymást, és Esmé némi halk tiltakozás
kíséretében kénytelen volt letenni a hímzését.
– Jaj, fiúk...
– Gyerünk Will, rajtad a sor, nem?
– Nem, Edmund jön.
– Muszáj leoltani a lámpákat? – kérdezte Isobel
olyan hangon, mintha kisgyerekekhez beszélne.
– Igen, muszáj, ha hiteles hangulatot akarunk
teremteni.
– Én a magam részéről egyáltalán nem vagyok
róla meggyőződve, hogy ezt akarom.
Oliver halkan felsóhajtott. – Gyerünk, valaki
kezdje már el!
Esmé odahajolt hozzám. – Kísértettörténeteket
mesélnek.
– Bizony – mondta Will, hangja remegett az
izgalomtól és a visszafojtott nevetéstől. – Igazi
karácsonyesti szórakozás. Ősrégi hagyomány.
– Elhagyatott vidéki ház, a társaság
összegyülekezik a kandalló körül, és a szél üvölt
odakint... – Oliver megint felsóhajtott.
 Aztán megszólalt Aubrey jóhumorú, erős
hangja: – Akkor jobb lesz, ha bele is kezdünk. –
És így is történt, Oliver, Edmund és Will
versengett, hogy melyikük tudja a
legszörnyűségesebb, leghátborzongatóbb mesét
elmondani, nagy drámai hatással, és megjátszott
sikolyok kíséretében. Igyekeztek túltenni
egymáson, borzalmat borzalomra halmoztak.
Omladozó, lakatlan várak, borostyánnal benőtt
kolostor-romok a telihold fényében, bezárt szobák
és földalatti börtönök, penészes kripták és gazos
temetők, az ablakon kopogó ujjak, üvöltés és
sikoltás, nyögés és hörgés, lánccsörgés, csuklyás
barátok és fej nélküli lovasok, gomolygó ködök és
hirtelen szélrohamok, lepedőbe öltözött testetlen
szellemek, vámpírok és vérebek, denevérek,
patkányok és pókok, megőszült és megőrült
emberek, eltűnt hullák, apáról fiúra szálló átkok.
A történetek egyre vadabbak lettek és egyre
ostobábbak, az ijedt felszisszenések és kiáltások
lassan nevetésbe fúltak, ahogy mindenki, még a
szelíd Isobel is újabb és újabb kísérteties
részletekkel gazdagította a történetet.
Eleinte szórakoztatott a dolog, de ahogy ott
ültem a tűz fényében és hallgattam őket, egyre
inkább úgy éreztem, hogy valami elválaszt tőlük,
nem tartozom bele ebbe a körbe. Próbáltam
elnyomni magamban a fokozódó rossz érzést, és
elfojtani a feltoluló emlékeket.
Vidám szórakozás volt csak az egész,
ártalmatlan, gyerekes játék, és ahogy Will nagyon
helyesen megjegyezte, régi hagyomány, nem volt
rá semmi okom, hogy nyugtalanságot vagy zavart
érezzek, nem történt semmi, amit
helyteleníthettem volna. Nem akartam ünneprontó
lenni, öregnek, begyepesedettnek és fantáziátlanak
látszani, vágytam rá, hogy részt vehessek az
általános vidámságban. Kemény küzdelmet
vívtam önmagammal, fejemet elfordítottam a
tűztől, nehogy meglássák az arcomat, mert
éreztem, hogy kezd kiülni rá a feszültség.
És ekkor, épp abban a pillanatban, amikor
Edmund meséjében éleset sikoltott a kísértet, a
kandallóban izzó fahasáb hirtelen hamuvá omlott,
és a láng szikra- és hamuesőt köpködve kialudt,
szinte teljes lett a sötétség, csak némi parázs
vöröslött. Csend lett a szobában. Végigfutott a
hátamon a hideg. Szerettem volna felállni,
körbejárni és minden lámpát felgyújtani, hogy
lássam a karácsonyfa színeit és csillogását, hogy
megint vidáman lobogjon a tűz, szerettem volna
elűzni a borzongást, mely rámtelepedett, és a
félelmet a mellkasomból. De nem bírtam
megmozdulni, egy pillanatra teljesen megbénított
a rettegés, a rég elfelejtett, de egykor oly ismerős
érzés.
Aztán Edmund megszólalt: – Gyerünk Arthur,
most te jössz! – és a többiek rögtön kórusban
folytatták, a csendet megtörte nógatásuk, amihez
még Esmé is csatlakozott.
– Nem-nem! – Igyekeztem vidámságot
erőltetni a hangomba. – Én nem szolgálhatok
semmiféle történettel.
– Na, Arthur...
– Biztos hogy tudsz legalább egy
kísértettörténetet. Mindenki ismer egyet...
Ó igen, mindenki ismer egyet... Egész idő alatt,
miközben kísérteties, vad elmeszüleményeiket
hallgattam, a sikolyokat és hörgéseket, egyetlen
egy dolog járt csak a fejemben, és most nem
tudtam mást mondani, csak ezt: – Nem, nem,
nektek fogalmatok sincs ezekről a dolgokról. Ez
mind csak ostobaság, kitaláció, a valóság nem
ilyen. Nem ilyen vérfagyasztó és hátborzongató és
kegyetlen, nem ilyen... ilyen nevetséges. A
valóság egészen más, és sokkal rettenetesebb.
– Ugyan már, Arthur!
– Ne legyél ilyen vén ünneprontó!
– Halljuk a történetet, csak nem fogsz csalódást
okozni nekünk?
Felálltam, nem bírtam tovább, elviselni.
 – Nagyon sajnálom, ha csalódást okoztam –
mondtam. – De nincs mit elmesélnem. – És gyors
léptekkel kimentem a szobából és a házból.
Úgy tizenöt perc múlva, amikor magamhoz
tértem, a gyümölcsöskert mögötti bozótosban
találtam magam, a szívem majd kiugrott,
kapkodva szedtem a levegőt. Őrjöngő
lelkiállapotban bolyongtam, de éreztem, hogy le
kell csillapodnom: leültem egy mohos kőre, és
elkezdtem határozottan, nyugodtan lélegezni, tízig
számoltam és benntartottam a levegőt, aztán ismét
kifújtam, mígnem éreztem, hogy a feszültség kezd
engedni, a pulzusom megnyugszik, és kitisztul a
fejem. Kicsit később már ismét tudtam, hol
vagyok, észrevettem, milyen tiszta az ég, és
milyen fényesen ragyognak a csillagok, mennyire
csípős a levegő, és hogy ropognak a megfagyott
fűszálak a talpam alatt.
Tudtam, hogy a családomat döbbenten és
zavartan hagyhattam a házban, hiszen mindig úgy
ismertek, mint kiegyensúlyozott, kiszámítható
embert. Nem érthetik, miért váltottak ki belőlem
ilyen ellenkezést és kurta-furcsa viselkedést azzal,
hogy elmeséltek egypár buta történetet; minél
előbb vissza kell térnem közéjük, hogy bocsánatot
kérjek, hogy megpróbáljam elsimítani a dolgot, és
újból helyreállítani a vidám hangulatot. De arra
nem leszek képes, hogy megmagyarázzam. Nem.
Megint vidámnak és nyugodtnak fogom mutatni
magam, ha másért nem, drága feleségem kedvéért,
de több nem telik tőlem.
Azzal ugrattak, hogy ünneprontó vagyok,
igyekeztek rávenni, hogy mondjam el nekik azt az
egy kísértettörténetet, amit biztosan ismerek,
ahogyan mindenki. És igazuk is volt. Valóban
megvan a magam története, ismerem a kísérteteket
és a gonoszt, a félelmet és a zavarodottságot, a
rettegést és az iszonyatot. De ezt a történetet nem
lehet karácsony esti kandallótűz mellett,
szórakozásképpen elmondani.
A szívem mélyén mindig tudtam, hogy soha
nem fogok megszabadulni tőle, hogy immáron
belefonódott minden idegszálamba, múltam
kitörölhetetlen része lett, de azt reméltem, hogy
tudatosan soha többé nem kell az emlékezetembe
idéznem. Mint egy régi seb, néha-néha még
tompán sajgott a helye, de ahogy teltek-múltak az
évek, mind ritkábban, mind kevésbé fájdalmasan,
és én boldogságban, nyugalomban és
harmóniában éltem. Az utóbbi időben már szinte
csak egy emlék emléke volt az egész, enyhe
fodrozódás a víz színén.
De ezen az estén ismét betöltötte minden
gondolatomat, kizárva minden mást. Tudtam,
hogy nem nyugodhatok tőle, hogy egész éjjel
ébren fogok feküdni hideg verejtékben úszva,
újból és újból felidézve magamban azokat az
időket, az eseményeket, a helyet. Éveken át ezt
tettem éjszakáról éjszakára.
Felálltam, és megint járkálni kezdtem. Holnap
karácsony első napja. Nem szabadulhatnék meg
tőle legalább ezen az áldott napon, nem
tarthatnám távol valahogy az emlékeimet, ahogy
egy fájdalomcsillapító vagy balzsam távol tartja a
fájdalmat, legalább átmenetileg? És akkor, ahogy
ott álltam a gyümölcsfák csonkjai között, melyek
ezüstös-szürkén csillogtak a holdfényben,
eszembe jutott, hogy a legmakacsabb kísérteteket
is el lehet űzni. Hát akkor űzzük el az én
kísérteteimet is. El kell mondanom a történetemet,
de nem hangosan, a tűz mellett, a vidám
hallgatóság szórakoztatására – ez a történet túl
komoly, és túl valóságos ehhez. Papírra vetem
inkább, a lehető leglelkiismeretesebben és
legrészletesebben. Leírom a saját
kísértettörténetemet. Akkor talán végleg
megszabadulok tőle, és ami még hátravan az
életemből – bármennyi legyen is –, békében
tölthetem el.
Azonnal eldöntöttem, hogy legalábbis amíg én
élek, senki nem olvashatja el, amit leírok. Én
éltem át a kísértetjárást, és én szenvedtem meg, én
vagyok az egyetlen, aki túlélte, én hordozom
magamban kitörölhetetlenül a nyomát, ahogy azt a
ma este történtek is mutatják, és én vagyok az,
akiből ki kell űzni a kísértetet.
Felnéztem a holdra, és a ragyogó Sarkcsillagra.
Szenteste. Aztán imádkoztam, a szívem mélyéből
jövő, egyszerű imával könyörögtem lelki békéért
és kitartásért, hogy legyen erőm véghezvinni ezt
az iszonyatos feladatot, áldást kértem a
családomra, és békés éjszakai nyugodalmat. Mert
bár újra uralkodni tudtam az érzéseimen,
rettegtem a sötétség előttem álló óráitól.
Imámra válaszul hirtelen felötlött bennem
néhány verssor, melyeket valamikor régen jól
ismertem, de azóta rég megfeledkeztem róluk.
Később hangosan elszavaltam Esmének, aki
azonnal megmondta, honnan való az idézet.

Mondják, valahányszor az idő közelg,

Melyben Urunk születését ünnepeljük,
Egész éjjel zeng e hajnal-madár;
S hogy akkor egy se mer mozdulni szellem;
Az éj ártalmatlan; planéta nem ver,
Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány,
Oly üdvös, oly szentelt azon idő. *
*
Arany János fordítása
 Miközben hangosan elmondtam e sorokat, béke
szállt meg, ismét önmagam voltam, és erős
elhatározás született bennem. Az ünnepek után, ha
a család szétszéledt, és Esmé és én megint
magunkra maradunk, elkezdem leírni a történetet.
Amikor visszatértem a házba, Isobel és Aubrey
már felmentek az emeletre. Edmund olvasott,
Oliver és Will a ház végében lévő régi
játékszobában voltak, ahol egy ütött-kopott
biliárdasztal állt, Esmé pedig rendet rakott a
nappaliban, és készülődött a lefekvéshez. Senki
nem szólt egyetlen szót sem az este történtekről,
bár Esmé arca aggodalmas volt, én pedig
kénytelen voltam kitalálni egy hirtelen támadt
emésztési zavart, hogy magyarázatot adjak
különös viselkedésemre. Rendbetettem a tüzet,
lecsillapítottam a lángokat, kivertem a pipámat a
kandalló oldalán, ismét nyugodtnak és békésnek
éreztem magam, már nem izgatott, milyen
magányos borzalmakat kell majd elviselnem akár
álmomban, akár ébren az elkövetkező éjszakán.
Holnap ránkvirrad karácsony első napja; és én
örömmel vártam a családi örömök és a mulatozás,
a szeretet és barátság, a móka és nevetés idejét.
Ha túl leszünk rajta, nagy munka vár rám.
 Londoni köd

Novemberi hétfő délután volt, és máris kezdett

besötétedni, nem mintha olyan későre járt volna –
alig múlt még három óra –, hanem a köd miatt: a
sűrű, krémszerű köd hajnal óta mindenfelől
körülgomolygott bennünket – ha volt egyáltalán
hajnal, mert a köd alig-alig engedte, hogy a
nappali világosság áthasítson a levegő szürke
homályán.
Köd volt odakinn, alacsonyan függött a folyó
felett, besurrant az utcákba és sikátorokba, sűrűn
kavargott a város parkjainak és kertjeinek kopár
fái között, a réseken és repedéseken át
belopakodott a házakba is, minden ajtónyitásnál
beáradt, mint valami savanyú lehelet. Sárga köd
volt, mocskos és bűzletes, olyan köd, mely
fojtogat és elvakít, szétkenődik és piszkos
nyomokat hagy. Az emberek vaksin tapogatóztak
az utcákon, az életüket kockáztatva bukdácsoltak
a járdákon, a korlátokba és egymásba
kapaszkodva kerestek némi támaszt.
A hangok eltompultak, az alakok elmosódtak.
A köd három nappal azelőtt köszöntött ránk, és
egyáltalán nem mutatott semmi hajlandóságot a
távozásra; megvolt benne minden, ami az efféle
ködökre jellemző – fenyegető volt és baljós, az
ismerős világot álöltözetbe bújtatta, és teljesen
összezavarta az embereket, mintha valaki bekötött
szemmel megpörgette volna őket maguk körül,
mint a szembekötősdi játékban.
Minden tekintetben nyomorúságos és a lelket
nyomasztó idő volt tehát, legkomorabb hónapja az
évnek.
Utólag visszatekintve könnyű lenne azt
mondani, hogy ezen a napon minden baljós
előjeleket sugallt eljövendő utazásommal
kapcsolatban, és hogy valami hatodik érzék,
valami telepatikus képesség, mely a legtöbb
emberben ott szunnyad valahol mélyen eltemetve,
felkavarodott és éber lett bennem. De akkoriban,
ifjú éveimben erős, józan fiatalember voltam, és
nem éreztem azon a napon semmi aggodalmat
vagy félelmet. Ha általában vidám kedélyemre
nehezedett is némi búskomorság, az csak a
ködnek és a novembernek volt betudható,
melynek sivársága egyformán nyomasztotta
London minden lakóját.
Amennyire vissza tudok emlékezni, addig nem
éreztem mást, mint kíváncsiságot, hivatalos
jellegű érdeklődést az iránt az ügy iránt, mellyel
Mr. Bentley megbízott, meg talán egy kis enyhe
kalandvágyat, mivel addig még soha nem jártam
Angliának azon a távoli vidékén, ahová most
utaznom kellett – és némi megkönnyebbülést is,
amiért elmenekülhetek az egészségtelen köd és
nyirkosság elől. Ezenfelül akkoriban alig töltöttem
be a huszonharmadik évemet, és még nem veszett
ki belőlem az a lelkesedés, mellyel az iskolásfiúk
viseltetnek az utazások, a pályaudvarok és a
gőzmozdonyok iránt.
Talán az a legkülönösebb a dologban, hogy
mennyire emlékszem ennek a napnak a legapróbb
részleteire is; pedig ekkor még nem történt semmi,
az idegeim nyugodtak voltak. Ha lehunyom a
szemem, mintha megint ott ülnék a taxiban, mely
araszolgatva haladt a King’s Cross pályaudvar
felé, érzem a hideg, nyirkos bőrülés tapintását, a
köd leírhatatlan bűzét, mely beszivárgott az
ablakok résein, a fülemben azt a furcsa érzést,
mintha vattával lenne betömve.
Kénes-sárga fénytócsák ömlöttek ki az
üzletekből és a házak emeleti ablakaiból, mintha a
pokol valamelyik bugyrából szivárognának, az
alagsorokból úgy tört felfelé a fény, mint egy
lövészárokból, az utcasarkokon álldogáló
sültgesztenye-árusok köré pedig izzóvörös
fénytócsa terült; arrébb az útjavítók hatalmas
kátrányforraló üstje gonosz, vörös füstöt okádott
és köpködött, kicsit odébb egy lámpagyújtogató
magasra tartott lámpása imbolygott pislákoló
fénnyel.
Az utcákon hangzavar uralkodott, fékek
csikorgása, dudák tülkölése, a sokszáz sofőr
ordítozása, akiket elvakított a köd; ahogy
kibámultam a taxi ablakából a homályba, a
piszkos ködben tapogatózó alakok, melyeket úgy-
ahogy ki tudtam venni, olyanok voltak, mint a
kísértetek, szájukat és állukat sálak, fátylak,
kendők takarták, de amikor futólag beléptek egy-
egy fénykörbe, a szemük vörös fényben felizzott,
és démoni külsőt öltöttek.
Majdnem ötven percig tartott, míg megtettük az
alig egy mérföldnyi utat a pályaudvarig, eleve
ennyit is szántam rá, és mivel mást nemigen
tehettem, hátradőltem az ülésen, és azzal
vigasztaltam magam, hogy ezzel túl leszek az
utazás legrosszabb részén, és újból
végiggondoltam magamban a beszélgetést, melyet
Mr. Bentleyvel folytattam aznap délelőtt.
Éppen mélyen belemerültem egy haszonbérleti
szerződés átruházásának unalmas részleteibe, és
egy időre el is feledkeztem a ködről, mely a hátam
mögött úgy dörgölőzött az ablaktáblákhoz, mint
valami szőrös vadállat, amikor belépett Tomes, az
írnok, és közölte velem, hogy Mr. Bentley vár az
irodájában. Tomes alacsony emberke volt, cingár,
mint egy seprűnyél, arca olyan sárgás színű, mint
egy faggyúgyertya, és állandó megfázásban
szenvedett, amiért is az előszoba egy üvegfallal
elkerített kis kuckójába volt száműzve, itt
dolgozott az aktákon, és fogadta az érkező
ügyfeleket; állandóan olyan szenvedő és
melankolikus légkör lengte körül, hogy
mindenkinek azonnal eszébe juttatta a
végrendeletét, még ha valami egészen más ügyben
kereste is fel az ügyvédet az illető.
Mr. Bentley előtt éppen egy végrendelet
feküdt, amikor beléptem hozzá tágas, kényelmes
irodájába, melynek széles ablakából szebb
napokon kellemes kilátás nyílt a jogászkollégium
kertjére, a londoni ügyvédek sürgés-forgására. –
Üljön csak le, Arthur, üljön csak le? – Mr. Bentley
levette a szemüvegét, erőteljes mozdulatokkal
megtörölgette, visszabiggyesztette az orrára, aztán
hátradőlt a karosszékében, mint aki mindennel
meg van elégedve. Láttam rajta, hogy valamit el
akar mesélni – és Mr. Bentley olyan ember volt,
aki szerette, ha türelmesen meghallgatják.
– Azt hiszem, még soha nem meséltem
magának Mrs. Drablowról, erről a különös öreg
hölgyről?
Megráztam a fejemet. Mindenesetre ez csak
érdekesebb lehet, mint a haszonbérleti szerződés.
 – Mrs. Drablow – ismételte meg Mr. Bentley,
felemelte a végrendeletet az íróasztalról, és
meglengette.
– Mrs. Alice Drablow, az Angolnás-lápon álló
régi ház tulajdonosa. Meghalt szegény.
– Ó.
– Igen. Alice Drablow még az apámról maradt
rám, a Drablow-család a mi irodánkkal intézteti az
ügyeit immáron... – és egy kézlegyintéssel
mutatott vissza a múlt század ködébe, a „Bentley,
Haigh, Sweetman and Bentley” ügyvédi iroda
homályos kezdeteihez.
– Á, valóban?
– Szép kort ért meg – Mr. Bentley megint
meglibbentette a papírlapot. – Nyolcvanhét éves
volt.
– És ha jól sejtem, ez itt a végrendelete.
– Mrs. Drablow – Mr. Bentley kissé megemelte
a hangját, és nem vett tudomást a
közbevetésemről, mely félbeszakította a meséje
fonalát – Mrs. Drablow kissé bogaras volt, ahogy
azt mondani szokás.
Bólintottam. Az irodánál töltött öt év alatt már
rájöttem, hogy Mr. Bentley korosabb kliensei
között jónéhány bogaras is akad.
– Hallott már valaha a Kilenc Élet töltésútról?
– Nem, soha.
 – És az Angolnás-lápról – megyében?
– Nem uram.
– Gondolom, nem is járt még arrafelé?
– Sajnos, nem.
– Ha valakinek egy ilyen helyen kell élnie –
mondta Mr. Bentley elgondolkozva, – az bizony
könnyen bogarassá válik.
– Csak egész halványan sejtem, merre van.
– Akkor fiam, menjen szépen haza és
csomagoljon össze, ma délután vonatra száll a
King’s Cross pályaudvaron. Crewe-nál kell
átszállnia, aztán megint Homerbynél. Homerbytől
a helyi szárnyvonalon fog továbbmenni egy
Crythin Gifford nevű faluig. Ezután pedig
megvárja az apályt.
– Az apályt?
– A töltésen csak apálynál lehet végighaladni.
Ez az út visz el az Angolnás-láphoz és a házhoz.
– Mrs. Drablow házához?
– Amikor megjön a dagály, a ház el van zárva a
világtól az újabb apályig. Különös hely. – Mr.
Bentley felállt, és az ablakhoz lépett.
– Persze sok éve már, hogy ott jártam. Az apám
vitt el magával. Az öreg hölgy nem nagyon
szerette a látogatókat.
– Özvegy volt?
 – Igen, meglehetősen rövid ideig tartott a
házassága.
– Gyermekei voltak?
– Gyermekei... – Mr. Bentley pár percig
hallgatásba merült, és az ablaküveget dörzsölgette,
mintha el akarná törölni a homályt, de a sárgás-
szürke köd továbbra is ott gomolygott, sűrűbben
mint valaha, bár az udvarban itt-ott tompán
világított a többi iroda ablakaiból kiszűrődő fény.
Valahol megkondult egy templom harangja. Mr.
Bentley felémfordult.
– Ahogy én tudom – mondta megfontoltan –,
nem, nem voltak gyermekei.
– Sok pénzt hagyott hátra, vagy nagy
földbirtokot? Felmerülhet bármiféle komplikáció
az ügyben?
– Alapjában véve nem, Arthur, alapjában véve
nem. Az ő tulajdonában volt természetesen a ház,
meg néhány ingatlan Crythin Giffordban –
bérletbe kiadott üzlethelyiségek és hasonlók. És
van egy nagyon silány farmja, félig víz alatt. Itt-
ott építtetett gátakat, de nem sok sikerrel. És
persze ott vannak még a szokásos kisebb
befektetések és értékpapírok.
– Hát akkor ez teljesen sima ügynek látszik.
– Igen, annak.
– Megkérdezhetem, miért kell odamennem?
 – Hogy képviselje az irodát ügyfelünk
temetésén.
– Hogyne, értem.
– Természetesen gondoltam rá, hogy én magam
megyek, de őszintén szólva már egy hete megint
bajlódom a lábammal. – Mr. Bentley podagrás
volt, amit soha nem nevezett a nevén, bár nem
volt rajta semmi szégyellnivaló, hiszen mindig is
mértékletes életet élt.
– És az is lehet, hogy Lord Boltrope-nak
szüksége lesz rám. Itt kell lennem, ugye megérti?
– Ó hogyne, persze.
– Meg aztán... – kis szünet – ... úgy éreztem,
ideje, hogy kissé több felelősséget rakjak a
vállára, fiam. Ugye meg tud birkózni a feladattal?
– Nagyon remélem, hogy igen. Természetesen
a legnagyobb örömmel elmegyek a temetésre.
– Ennél kicsit többről van szó.
– A végrendeletről?
– Igen, lesz egy-két elintéznivaló a birtokkal
kapcsolatban. A részleteket majd átolvassa
útközben. De lényegében az a dolga, hogy átnézze
Mrs. Drablow hátrahagyott papírjait,
magánjellegű iratait... amit talál. És akárhol is
találja őket... Hozza el őket Londonba.
– Értem.
 – Mrs. Drablow egy kissé... kissé szétszórt volt,
hogy úgy mondjam. Beletelhet a dolog némi
időbe.
– Egy-két napba?
– Legalább egy-két nap, Arthur. Persze
lehetséges, hogy azóta megváltozott a helyzet, és
én tévedek... lehet, hogy minden katonás rendben
van, és egyetlen délután végezhet az üggyel.
Amint már mondtam, sok-sok évvel ezelőtt jártam
ott.
Az egész dolog egyre inkább úgy hangzott,
mintha egy viktoriánus regénybe csöppentem
volna: egy remeteéletet élő idős hölgy titokzatos
iratai, elrejtve az ódon, telezsúfolt ház mélyében.
Alig tudtam komolyan venni Mr. Bentley szavait.
– Lesz ott valaki, aki a segítségemre lehet?
– A vagyon nagy részét a dédunokahúga és –
unokaöccse kapja, mindketten Indiában élnek, már
vagy negyven éve. Volt egy házvezetőnő is... de
majd ha ott lesz, kideríti, mi a helyzet.
– Feltehetőleg voltak barátai, vagy legalább
szomszédai?
– A ház távolesik minden szomszédságtól.
– És mivel a hölgy bogaras volt, barátai soha
nem voltak, igaz?
 Mr. Bentley felkacagott. – Ugyan már, Arthur,
nézze a dolog jó oldalát. Vegye úgy az egészet,
mint egy kirándulást.
Felálltam.
– Legalább kiszabadul innen egy-két napra –
mondta Mr. Bentley és az ablak felé intett.
Bólintottam. Valójában egyáltalán nem volt
ellenemre a kirándulás gondolata, bár az volt az
érzésem, Mr. Bentley nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy kicsit kiszínezze a történetet, és
á valóságosnál jóval drámaiabban fesse le a
titokzatos Mrs. Drablow-t meg a furcsa nevű
házát. Úgy sejtettem, a ház egyszerűen csak hideg
lesz, kényelmetlen, és nehezen megközelíthető, a
temetés búskomor, az iratok pedig, melyeket fel
kell kutatnom, egy padlásszobában lesznek
elrejtve az ágy alatt egy poros cipődobozban, és
nem találok majd mást, csak régi számlákat meg
fűhöz-fához íródott zsémbelődő
levélfogalmazványokat – ahogy az már lenni
szokott az efféle idős hölgyek esetében. Amikor
az ajtóhoz értem, Mr. Bentley utánam szólt: –
Késő este fog megérkezni Crythin Giffordba, van
egy kis fogadó, ahol megszállhat ma éjjelre. A
temetés holnap délelőtt lesz, tizenegykor.
– És utána menjek a házba?
 – Mindent elintéztem... lesz ott valaki, aki majd
eligazítja... meg fogja keresni magát az illető.
– Ha igen, de...
Ekkor hirtelen szipogva megjelent a könyököm
mellett Tomes.
– A fél tizenegyes kliens, Mr. Bentley.
– Helyes, helyes, vezesse be.
– Még egy pillanat, Mr. Bentley.
– Mi a baj, Arthur? Ne ácsorogjon ott az
ajtóban fiam, dolgom van.
– Nem tudna még valamit mondani a...
Mr. Bentley türelmetlen kézmozdulattal
elbocsátott, és ekkor ismét megjelent Tomes,
szorosan a nyomában Mr. Bentley fél tizenegyre
bejelentett ügyfelével. Visszavonultam, hogy a
tennivalóim után lássak.
Rendbe kellett rakni az íróasztalomat,
hazamenni a bérelt szobámba, összecsomagolni,
szólni a háziasszonyomnak, hogy pár napig távol
leszek, és papírra vetni egy rövid levélkét a
menyasszonyomnak, Stellának. Nagyon reméltem,
hogy a hirtelen távozásom miatti csalódását kissé
enyhíteni fogja a büszkeség, hogy Mr. Bentley
ilyen komolyan belevon az iroda ügyeibe – ami jó
előjel jövendő kilátásaim szempontjából,
melyektől a jövő évre tervezett házasságunk is
függött.
 Ezután pedig vonatra kellett szállnom, hogy
elutazzak Anglia legtávolabbi sarkába, amiről pár
perccel ezelőttig szinte azt sem tudtam, hogy a
világon van. Amint kifelé indultam, a gyászos
Tomes megkocogtatta a kuckója üvegfalát, és
odanyújtott nekem egy DRABLOW felirattal
ellátott vaskos barna borítékot. A hónom alá
szorítottam, és belevetettem magam a fojtogató
londoni ködbe.
 Utazás északra

Bármilyen messzire és bármilyen szomorú

okból kellett is elutaznom, legalább – ahogy Mr.
Bentley is mondta – elmenekülhettem a londoni
ködből; és abban a pillanatban mi sem tudott
volna jobb kedvre deríteni, mint a pályaudvar
hatalmas, tátongó barlangszájának látványa,
melynek belseje úgy izzott, mint egy kovács
műhelye. Mindent betöltött a lárma és a vidámság,
az úti előkészületek izgalma; vettem néhány
újságot és folyóiratot a könyves standnál, és
könnyed léptekkel végigsétáltam a peronon a
füstölgő, pöfékelő vonat mellett. Még arra is
emlékszem, hogy a mozdonynak „Sir Bedivere”
volt a neve.
Sikerült egy sarokülést találnom egy üres
fülkében, feltettem a kabátomat, a kalapomat és a
poggyászomat a csomagtartóba, és a legnagyobb
megelégedettséggel elhelyezkedtem. Ahogy
elhagytuk Londont, a köd, mely a külvárosokban
még mindig ott ólálkodott, lassan egyre
szakadozottabb és haloványabb lett, ami szinte
örömujjongásra késztetett. Addigra néhány
utastárs csatlakozott hozzám a fülkémben, de egy
kurta fejbiccentés után ők is épp úgy
beletemetkeztek az újságjaikba és egyéb
olvasnivalóikba, mint én magam, úgyhogy
jónéhány mérföldet eseménytelenül tettünk meg
Anglia szíve felé. Odakinn hamarosan
besötétedett, és amikor lehúztuk az ablakokon a
rolókat, olyan kellemes és otthonos lett a hangulat,
mint egy lámpafényes dolgozószobában.
Crewe-nál, ahol minden baj nélkül átszálltam,
feltűnt, hogy a sínek a fő északi irány mellett kissé
kelet felé tartanak; folytattam az utamat, és
kellemesen meg is vacsoráztam. Csak amikor
Homerby kis vasútállomásán újból át kellett
szállnom a helyi szárnyvonalra, akkor kezdtem
kényelmetlenebbül érezni magam: a levegő itt már
jóval hűvösebb volt, a kelet felől jövő
szélrohamok szúrós esőcseppeket sodortak
magukkal, és a vonat, mellyel utam utolsó egy
óráját kellett megtennem, amolyan vízözön előtti,
kényelmetlen kocsikból állt, kemény, lószőrrel
töltött bőrülésekkel, fölöttük farácsos
csomagtartóval. Hideg, állott koromszag
terjengett, az ablakok mocskosak voltak, a padló
felsöpretlen.
A legutolsó másodpercig úgy tűnt, hogy
egyedül leszek nemcsak a fülkében, de az egész
vonaton, amikor azonban elhangzott az indító
sípszava, egy férfi jelent meg, gyors pillantással
felmérte az üres kocsik sorát, aztán végül
észrevett engem, és mivel nyilván nem akart
egyedül utazni, az én kocsimba szállt; amint
becsukta az ajtót, a vonat már ki is gördült az
állomásról. A hideg, nedves légáramlat, amit
magával hozott, még jobban lehűtötte a fülkét;
miközben az idegen a kabátját kezdte
gombolgatni, megjegyeztem, hogy pocsék esténk
van. Ő először fürkészve, bár nem barátságtalanul
végigmért, aztán a poggyászomra vetett egy
pillantást a csomagtartón, mielőtt egyetértően
bólintott volna.
– Úgy látszik, csöbörből vödörbe kerültem,
undorító köd volt Londonban, amikor eljöttem, itt
meg olyan hideg van, hogy talán havazni is fog.
– Nem lesz hó – mondta az idegen. – A szél
kitombolja magát reggelig, és az esőt is magával
viszi.
– Ezt örömmel hallom.
– De ha abban reménykedik, hogy itt
megmenekült a ködtől, akkor nagyon téved.
Szörnyű párák vannak errefelé.
– Párák?
– Azok bizony, tengeri ködök, tengeri párák.
Egy perc alatt idegomolyognak a tenger felől, a
lápon át. Ilyen a környék. Az egyik percben még
kristálytiszta az idő, mintha június lenne, a
következőben meg... – egy kézmozdulattal jelezte
a köd drámai hirtelenségét. – Borzalmas. De ha
Crythinbe megy, ott a legrosszabbat talán
megússza.
– Ott fogok megszállni ma éjjel, a Gifford
Arms fogadóban. És a holnap délelőttöt is ott
töltöm. Valószínűleg kicsit később a láp tájékán is
megfordulok majd.
Aztán, mivel nem állt szándékomban
megbeszélni vele jövetelem célját, megint fogtam
az újságomat, és tüntetőleg széthajtogattam – egy
ideig néma csendben döcögtünk az ócska vonaton,
nem hallatszott más, csak a mozdony dohogása, a
kerekek csikorgása a síneken, olykor-olykor egy
fütty, és az esőcseppek kopogása az ablakon, mint
egy könnyű tüzérségi sorozat.
Kezdtem belefáradni az utazásba, a hidegbe, a
mozdulatlanul ücsörgésbe, a rázkódásba és
zötykölődésbe, és mind jobban vágytam a
vacsorára, tűzre és meleg ágyra. Habár továbbra is
elbújtam az újságom mögé, valójában már az
utolsó betűig kiolvastam, és az útitársamról
kezdtem el tűnődni. Tagbaszakadt, húsos arcú
ember volt, hatalmas, kidolgozott lapátkezekkel,
elég művelten beszélt, de valami furcsa
akcentussal, ami valószínűleg a helybéli tájszólás
lehetett. Úgy véltem, gazda lehet, vagy valami kis
bolt tulajdonosa. Közelebb járt a hatvanhoz, mint
az ötvenhez, a ruhája jó minőségű volt ugyan, de
kissé merész szabású, és a bal kezén egy súlyos,
kidomborodó pecsétgyűrűt viselt, mely szintén
vadonatúj és kissé közönséges benyomást tett.
Úgy döntöttem, olyan ember lehet, aki
nemrégiben és hirtelen gazdagodott meg, és ezt
szeretné a világ tudomására is hozni.
Miután a magam ifjonti és elbizakodott módján
így felmértem, és érdektelennek ítéltem
útitársamat, hagytam, hogy a gondolataim
visszakalandozzanak Londonba és Stellához, és
ezután már nem jutott el hozzám más a
külvilágból, csak a maró hideg, és a fájdalom az
ízületeimben; arra tértem magamhoz, hogy az
idegen egyszer csak megszólalt: – Mrs. Drablow.
– Leeresztettem az arcom elől az újságot, és
hirtelen rájöttem, hogy szavai azért
visszhangzottak olyan hangosan, mert a vonat
megállt, és nem hallatszott más, csak a szél
süvöltése, meg a gőz gyenge sziszegése a
mozdony felől.
– Drablow – mondta, és rámutatott az ülésen
mellettem heverő barna borítékra, melyben a
Drablow-akták voltak.
Mereven biccentettem.
– Csak nem a rokona?
 – Az ügyvédje vagyok. – Meglehetősen
büszkén ejtettem ki a szavakat.
– Á! A temetésre jött?
– Úgy van.
– Akkor nagyjából maga lesz az egyetlen. –
Eredeti szándékom ellenére tovább
kérdezősködtem, mivel szerettem volna többet
kideríteni a témáról, és útitársam nyilvánvalóan
tudott egyet-mást.
– Úgy hallom, nem voltak barátai, sem közeli
rokonai, és meglehetősen bezárkózott életet élt.
Öreg hölgyekkel gyakran megesik az ilyesmi.
Begubóznak, különc lesz belőlük. Gondolom, a
magányosság teszi.
– Igen, azt hiszem, igaza lehet, Mr...?
– Kipps. Arthur Kipps.
– Samuel Dailey.
Bólintottunk egymásnak.
– Hát még ha egy ilyen házban él magányosan
az ember, akkor igazán nem nehéz különccé válni.
– Ugyan már – mondtam mosolyogva. – Csak
nem akar elhagyatott régi házakról szóló
hátborzongató történetekkel szórakoztatni?
Daily kutatva rámnézett. – Nem – mondta
végül. – Nem akarom.
 Ekkor magam sem tudom miért, borzongás
futott végig rajtam, amit furcsa módon csak
fokozott tekintetének és modorának nyíltsága.
– Nos – feleltem végül –, szerintem bizony
szomorú dolog, ha valaki nyolcvanhét leélt év
után nem számíthat arra, hogy a temetésén
összegyűlik néhány baráti arc.
A kezemmel megtörölgettem az ablaküveget,
hogy lássak valamit a kinti sötétségben. Úgy
látszott, a nyílt pályán álltunk meg, kitéve a
mezőkön átsüvöltő szél minden dühének. –
Milyen messze vagyunk még? – Igyekeztem
palástolni az aggodalmamat, de nagyon
kellemetlen érzés fogott el, távol minden emberi
lakóhelytől, a vasúti kocsi hideg sírboltjában, a
homályos tükrökkel és foltos sötét faburkolattal
borított falak közé zárva. Mr. Dailey elővette az
óráját.
– Még tizenkét mérföld. Azért álltunk meg,
hogy megvárjuk a szembejövő vonatot a
Szélesszájú alagút előtt. A hegy, ami alatt ez
átvezet, az utolsó magaslat itt a környéken.
Megérkezett a síkföldre, Mr. Kipps.
– Annyi mindenesetre biztos, hogy olyan
vidékre érkeztem, ahol furcsa helynevek járják.
Ma délelőtt hallottam a Kilenc Élet töltésútról, az
Angolnás-lápról, most meg ez a Szélesszájú
alagút!
– Istenhátamögötti hely ez. Ritkán járnak
errefelé látogatók.
– Gondolom, mert nincs semmi látnivaló.
– Attól függ, mit ért azon, hogy „semmi”. Van
egy félig vízben álló templomunk és falunk –
mondta nevetve. – Ezek valóban kiérdemlik a
„semmi látnivaló” minősítést. És van itt egy szép
romos apátság is, körülötte temetőkerttel – amikor
alacsony az apály, meg is lehet látogatni. Minden
attól függ, ki mit talál érdekesnek!
– Ezekután szinte vágyom vissza a londoni
ködbe!
Hirtelen élesen felharsant a vonat füttye.
– Itt jön a másik. – A Crythin Giffordból
Homerby felé tartó vonat felbukkant az alagút
szájában, és eldübörgött mellettünk az üres, sárga
fénnyel kivilágított kocsik sora; amint a vonat
eltűnt a sötétségbe, mi is azonnal indultunk
tovább.
– Barátságos hely Crythin, majd meglátja,
habár egyszerű kis falu. Összebújtak az emberek,
a hátukat a szélnek vetve, és teszik a dolgukat. Ha
akarja, elvihetem a fogadóig, útba esik, az autóm
várni fog az állomáson.
 Az volt az érzésem, nagyon szeretne
felvidítani, és jóvá akarja tenni, hogy tréfás
kedvében úgy eltúlozta a környék sivárságát és
furcsaságát; köszönettel elfogadtam az ajánlatát,
ezután pedig mindketten visszatértünk az
olvasmányunkhoz, és így töltöttük el a fárasztó
utazás utolsó néhány mérföldjét.
 Mrs. Drablow temetése

Első benyomásom a kis Crythin Gifford

mezővárosról – mely valójában alig volt nagyobb,
mint egy terebélyes falu – határozottan kellemes
volt. Beesteledett mire megérkeztünk, az egy
mérföldet az aprócska vasútállomástól a piactéren
lévő Gifford Arms fogadóig Mr. Samuel Daily
autóján tettük meg, amely a legfényűzőbb,
legtágasabb és legelegánsabb jármű volt, melyben
valaha is utaztam.
Miközben a kiszálláshoz készülődtem, Mr.
Dailey odanyújtotta a névjegyét.
– Ha esetleg szüksége lenne valamire...
Köszönetet mondtam neki, bár nyomatékosan
hangsúlyoztam, nem valószínű, hogy erre sor
kerülne, mivel meglesz a segítségem a néhai Mrs.
Drablow ügyeinek rendezéséhez, és egy-két
napnál többet nem áll szándékomban a faluban
tölteni. Mr. Daily egyenesen, keményen a
szemembe nézett, és nem felelt semmit, én pedig,
hogy ne tűnjek udvariatlannak, gondosan elraktam
a kártyát a mellényem zsebébe. Mr. Dailey csak
ekkor szólt oda a sofőrnek, hogy indulhat.
– Barátságosnak fogja találni Crythint –
mondta korábban, és igaza is lett. Amikor
megpillantottam a fogadó társalgójában az
alaposan megrakott tűzet, előtte az öblös
karosszékkel, a szépen berendezett szobát és az
újabb meleg tüzet, mely az emeleten várt,
felvidultam, és kezdtem egyre inkább úgy érezni
magam, mintha üdülnék, nem pedig egy temetésre
készülődnék, és egy ügyfelünk halálával
kapcsolatos lélekölő munka elvégzésére. A szél
vagy lecsillapodott már odakinn a piactéren, vagy
csak nem hallatszott be a védett épületbe, és a
kényelmetlenségek meg az útközben folytatott
különös beszélgetés emléke is elhalványodott,
mint egy rossz álom.
A fogadós egy pohár forralt borral kínált, amit
a tűz előtt kortyolgattam el, hallgattam a hangok
mormolását a súlyos ajtó túloldalán, mely az
ivóba vezetett, a fogadós felesége pedig alaposan
felcsigázta az étvágyamat a vacsora-ajánlattal –
házi húsleves, hátszín-szelet, almáspite és Stilton-
sajt. Miközben vártam, hogy elkészüljön, írtam
egy rövid és szeretetteli levélkét Stellának, amit
másnap reggel szándékoztam postára adni, és
miközben jó étvággyal megvacsoráztam, azon
jártak a gondolataim, milyen kis házikót fogunk
majd venni magunknak, ha összeházasodtunk –
már ha Mr. Bentley továbbra is komolyabb
feladatokat fog rámbízni az irodában, és
felhatalmazva érezhetem magam, hogy egy kis
fizetésemelést kérjek.
Mindent egybevéve az elégedettség és a
kényelem kellemesen langyos érzésével
készülődtem a lefekvéshez, amihez a vacsora
mellé elfogyasztott fél üveg vörösbor is
hozzájárult.
– Gondolom, itt lesz holnap az árverésen
uraságod? – kérdezte a fogadós, aki az ajtónál
álldogálva várta, hogy jó éjszakát kívánhasson.
– Árverésen?
Meglepettnek tűnt. – Ó, azt hittem, arra jött.
Nagy árverés lesz, több farm is kalapács alá kerül,
a falutól délre. És holnap van a vásár napja is.
– Hol lesz az árverés?
– Itt, Mr. Kipps, az ivóban, tizenegy órakor.
Többnyire itt tartják az efféle árveréseket, de
ekkora nem volt már évek óta, mint ez a mostani.
Utána meg nagy ebéd lesz. Általában negyven
vendéggel számolunk vásár-napokon, de holnap
jóval többen lesznek.
– Sajnálom, hogy el kell mulasztanom, bár
remélem, a vásáron azért lesz alkalmam
körbenézni.
– A világért sem akartam kíváncsiskodni – csak
tudni akartam, itt lesz-e az árverésen.
 – Semmi baj, ez természetes. De attól tartok,
holnap tizenegykor szomorú kötelességnek kell
eleget tennem. Egy temetésre jöttem, Mrs.
Drablow-éra, aki az Angolnás-lápon lakott.
Ismerte esetleg?
A fogadós arcán hirtelen átfutott valami... de
mi is? Rémület talán? Gyanú? Nem tudtam
eldönteni, de a név valami erős érzelmet kavart fel
benne, aminek azonnal elfojtotta minden jelét.
– Ismertem – mondta nyugodtan.
– Az ügyvédjét képviselem. Én soha nem
találkoztam vele. úgy hallom, meglehetősen
elzárkózott életet élt?
– Mást nemigen tehetett, azon a helyen – azzal
hirtelen elfordult, és az ivó felé indult. – Jó
éjszakát, uram. Reggel bármikor tudunk reggelivel
szolgálni, ahogy önnek megfelel. – És otthagyott.
Én tettem egy mozdulatot, hogy visszatartsam,
mert a viselkedése egyszerre keltett bennem
kíváncsiságot és bosszankodást, és szerettem
volna többet is kiszedni belőle. De fáradt voltam,
és inkább lemondtam a további kíváncsiskodásról,
úgy döntöttem, a megjegyzése mögött csak valami
ostoba mendemonda rejlik, amit jól felfújtak a
helybéliek, ahogy az már történni szokott az ilyen
eldugott kis falvakban, ahol minden izgalmat és
titokzatosságot a maguk egyszerű életéből kell
kicsikarni az embereknek. Be kell vallanom, hogy
azokban az időkben egy londoni
felsőbbségtudatával néztem le az efféle helyeket,
azzal a félig-meddig kimondott meggyőződéssel,
hogy a vidéki emberek, különösen azok, akik
szigetünk legtávolabbi zugaiban élnek,
babonásabbak, hiszékenyebbek, lassúbb
észjárásúak, butábbak és műveletlenebbek, mint a
magamfajta kozmopoliták. Egy ilyen helyen –
kísérteties lápvidék, hirtelen ködök, nyögdécselő
szelek és magányos házak – minden szerencsétlen
egyedül élő öregasszonyra ferde szemmel néznek,
a régi időkben talán boszorkánynak is tartották
volna őket; errefelé bizonyára még mindig élnek a
legendák és népmesék, és úgy-ahogy hisznek is
bennük.
Igaz, hogy mind Mr. Dailey, mind a fogadós
két lábbal a földön járó, józan embernek látszott,
és egyikük sem tett többet, mint hogy hirtelen
elhallgatott, és kicsit furcsán nézett rám, amikor
szóba hoztam Mrs. Drablow-t. Mindazonáltal meg
voltam győződve róla, hogy valami rejlik a
hallgatásuk mögött.
Mindezek ellenére aznap este a gyomromat
megtöltő finom házikoszt, a jó bor keltette
kellemes bódulat, a hunyorgó tűz, meg a
csalogató, puha ágy felhajtott takarója mind arra
késztetett, hogy inkább élvezzem és
szórakoztatónak találjam a helyzet furcsaságát,
mintha csak csipetnyi sót-borsot és helyi színt
adna kalandomhoz, és végül békés álomba
szenderültem. Még ma is emlékszem arra az
érzésre, ahogy lassan, nagyon lassan belezuhanok
az álom lágy ölelésébe, melegség és puhaság vesz
körül, boldog vagyok és biztonságban érzem
magam, mint egy kisgyermek a gyerekszobában,
és arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel
felébredtem, és kinyitottam a szemem, a téli
napfény sugarai játszadoztak a lejtős
mennyezeten, és a könnyűség és kipihentség
kellemes érzése öntötte el testemet-lelkemet.
Talán azért is emlékszem annyira élénken ezekre
az érzésekre, mert olyan éles ellentétben állnak
mindazzal, ami ezután következett. Ha tudtam
volna, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó
zavartalan éjszakám, és hogy hány iszonyatos,
megkínzó és kimerítő éj áll előttem, akkor talán
nem ugrottam volna ki az ágyból olyan fürgén,
alig várva, hogy lemehessek reggelizni, és
kezdődhessen a nap.
Habár immáron hosszú évek óta olyan boldog
életben van részem drága feleségem, Esmé
oldalán, amiről sok ember csak álmodik, és
minden áldott este hálát adok az Istennek, amiért
túl vagyok a szörnyűségeken, minden rég a múlté,
és soha többé nem fog visszatérni, nem térhet
vissza, azt hiszem, azóta sem aludtam soha olyan
jól, mint azon az éjszakán a Crythin Gifford-i
fogadóban. Mert akkor még ártatlan voltam; de ez
az ártatlanság, ha egyszer elvész, örökre odavan.
A ragyogó napsütés, mely betöltötte a
szobámat, amikor félrehúztam a virágos
függönyöket, nem futó reggeli vendég volt
csupán. A londoni köd, és az előző esti
utazásomat kísérő eső és szél után az időjárás
teljesen megváltozott, ahogy azt Mr. Dailey olyan
magabiztosan meg is jósolta.
Habár kora november volt, és a falu Angliának
egy hűvösebb tájékán feküdt, amikor a rendkívül
ízletes reggeli után kiléptem a fogadóból, a levegő
friss volt, üde és tiszta, az ég pedig olyan
halványkék, mint a rigó tojásának héja. A falu
házai többnyire kőből épültek, és meglehetősen
szigorú szürke palából, az alacsony házacskák
egymáshoz bújtak és udvarukkal egymás felé
fordultak. Körbesétáltam, hogy felmérjem az
utcák elrendezését – számos egyenes, keskeny
utcácska indult ki a szélrózsa minden irányába a
kis piactérről, ahol fogadó is állt, és amely most a
vásárra készülődve megtelt bódékkal, ketrecekkel,
szekerekkel, kordékkal. Mindenhonnan kiáltások
szálltak, kopácsoló emberek munkálkodtak az
ideiglenes kerítés felállításán, vászonponyvát
feszítettek az elárusítóasztalok fölé, talicskákat
tologattak a macskaköves téren. Örömöm telt a
vidám és szorgos nyüzsgésben, kíváncsian
járkáltam körbe. De amikor hátat fordítottam a
térnek, és végigsétáltam az egyik utcácskán,
hirtelen elhaltak a hangok, már nem hallottam
mást, csak a saját lépteim kopogását a néma házak
előtt. Az út a legkevésbé sem lejtett vagy
emelkedett. Crythin Gifford tökéletesen sík volt,
és amikor véget ért az egyik utcácska, melyen épp
sétáltam, hirtelen a nyílt vidéken találtam magam:
egyik földsáv a másik után terült el egészen a
halvány láthatárig. Ekkor megértettem, miért
mondta Mr. Dailey, hogy a falu a hátát fordítja a
szélnek: innen- nézve nem lehetett mást látni, csak
a házak, a boltok és a főtéren álló nagyobb
középületek hátulsó falát.
Az őszi napsütés még langymeleg volt; a
néhány fa, melyet láttam, mind megdőlt kissé az
uralkodó szélirányba, és az ágak végébe
kapaszkodva még ott árválkodott rajtuk egy-két
rozsdaszínű vagy aranysárga falevél. De jól el
tudtam képzelni, milyen komor, szürke és sivár
lehet ez a vidék esőben és nyirkos ködben, amikor
hosszú napokon át ostorozzák a síkságon át érkező
szélrohamok, és hogy el tudja vágni a világtól egy
vihar. Ezen a délelőttön megint megkerestem a
térképen Crythin Giffordot. Északra, délre és
nyugatra mérföldeken át kihalt vidéki táj feküdt –
a legközelebbi aránylag nagyobb helység,
Homerby tizenkét mérföldre volt, a legközelebbi
város dél felé, harminc mérföldnyire, a
legközelebbi kis falu pedig hét mérföldre. Kelet
felé nem volt semmi, csak a lápvidék, a folyó
tölcsértorkolata, és aztán a tenger. Egy-két napnál
tovább biztos hogy nem bírnám ki itt, de
miközben visszaballagtam a piactér felé, nagyon
otthonosan éreztem magam és elégedettnek,
felfrissített a szép nap, és elbűvölt a táj.
Amikor visszaértem a fogadóba, kiderült, hogy
a távollétemben üzenetet hagyott a számomra egy
bizonyos Mr. Jerome, az ügynök, aki Mrs.
Drablow ingatlan- és földügyeit intézte, és aki el
fog kísérni a temetésre. Az udvarias hangú,
formális levélkében az állt, hogy fél tizenegykor
vissza fog jönni értem, hogy elkísérjen a
templomba, így hát a hátralevő időt azzal
töltöttem, hogy leültem a fogadó társalgójának
ablakához, átolvastam az aznapi újságokat, és
elnéztem a piactéren a vásári készülődést. A
fogadóban is nagy volt a sürgés-forgás,
gondoltam, az árverés miatt. A konyha felől,
amikor olykor kicsapódott a lengőajtó, fenséges
szagok áradtak, sülő hús és kenyér, sütemények és
tészták illata, az ebédlőből pedig evőeszközök
csörgése hallatszott. Negyed tizenegyre odakinn a
tér benépesült tekintélyes, módos kinézetű, tweed-
öltönyös gazdákkal, egymást üdvözölgették, kezet
ráztak, hevesen bólogatva beszélgettek.
Sajnáltam, hogy a kötelességem miatt ott kell
hagynom mindezt, csak ültem sötét öltönyömben
és kabátomban, fekete gyász-karszalaggal és
nyakkendővel, kezemben fekete kalappal, míg
végre megérkezett Mr. Jerome: rögtön tudtam,
hogy csak ő lehet, mivel hasonlóan komor
öltözéket viselt; kezet fogtunk, és elindultunk.
Egy pillanatig, ahogy megálltam, és elnéztem az
elénk táruló tarka, nyüzsgő forgatagot, úgy
éreztem magam, mintha kísértet lennék egy vidám
ünnepségen, a hétköznapi, vidékies öltözékű
emberek között úgy festettünk, mint egy pár
komor fekete holló. És valóban, mintha ijesztő
hatást tettünk volna rájuk, amikor megláttak
bennünket. Miközben áthaladtunk a téren,
aggodalmas pillantások kereszttüzébe kerültünk,
az emberek kissé félrehúzódtak előlünk, hirtelen
elhallgattak és megdermedtek a beszélgetés kellős
közepén, úgyhogy kezdtem egész elkomorodni,
úgy éreztem magam, mint egy kitaszított pária, és
örültem, amikor bemenekülhettünk az egyik
csendes kis utcába, mely – ahogy Mr. Jerome
megjegyezte – egyenesen a templomhoz vezetett.
Mr. Jerome feltűnően alacsony emberke volt,
talán ha 155 centi, különösen domború homloka
volt, és koponyájának csak a leghátulján libegett
pár szál vöröses haj, mint valami kopottas rojt egy
lámpaernyő szélén. A kora bármennyi lehetett
harmincöt és ötvenhét között, a modora olyan
szenvtelen és hivatalos volt, arckifejezése annyira
zárkózott, hogy nem árult el semmit az
egyéniségéről, a hangulatáról, vagy a
gondolatairól. (Udvarias volt, személytelen,
beszédes, de nem bizalmas. Érdeklődött, hogy
milyen volt az utam, hogy kényelmes-e a fogadó,
Mr. Bentleyről kérdezett, a londoni időjárásról,
megmondta a pap nevét, aki a temetést fogja
végezni, beszélt arról, hogy hány ingatlan –
mintegy féltucat – volt Mrs. Drablow birtokában a
faluban és közvetlen környékén. De valójában
nem mondott semmit, semmi személyeset, semmi
figyelemre méltót vagy különösebben érdekeset.
– Úgy tudom, a templomkertben lesz a
temetés? – kérdeztem.
Mr. Jerome vetett rám egy lopott pillantást;
feltűnt, hogy nagyon nagy, kissé kidülledt,
halvány szeme van, a színe valahol a kék és a
szürke között; leginkább egy sirály szemére
emlékeztetett.
– Úgy van, igen.
– A család többi tagja is a templomkertben
nyugszik?
Egy pillanatig hallgatott, megint fürkészve
rámnézett, mintha azt akarná kideríteni, hogy
rejlik-e valami hátsó szándék az egyenes kérdés
mögött. Aztán azt mondta: – Nem. Legalábbis...
nem itt, ebben a templomkertben.
– Valahol másutt?
– Azt a templomot már... nem használják –
mondta némi megfontolás után. – Nem alkalmas a
környék.
– Attól tartok, ezt nem egészen értem...
De ebben a pillanatban megérkeztünk a
templomkert kovácsoltvas kapujához, melyet
kétoldalról két tujabokor őrzött, és ahonnan egy
különösen hosszú, egyenes ösvény vezetett a
bejáratig. Az ösvény mindkét oldalán, és kicsit
távolabb, jobbra is sírkövek sorakoztak, balra
viszont két épület emelkedett, úgy véltem, az
egyik imaterem lehet, illetve a templomhoz
közelebbi iskola – a falra szerelve egy kis harang
lógott, bentről gyerekhangok szűrődtek ki.
Kénytelen voltam felfüggeszteni a Drablow-
családról és sírhelyeikről való kérdezősködést, és
Mr. Jerome-hoz hasolóan én is hivatalosan
gyászos arckifejezést öltöttem, miközben kimért
léptekkel elindultunk a templom kapuja felé. Ott
magunkban várakoztunk úgy öt percig, ami sokkal
hosszabbnak tűnt, míg meg nem érkezett a kapu
elé a koporsószállító kocsi, és a templom
belsejéből hirtelen előbukkant a pap; hárman
együtt végignéztük a temetkezési vállalat
embereinek szomorú menetét, amint Mrs.
Drablow koporsójával a vállukon lassan vonultak
felénk.
Igencsak melankolikus volt a ceremónia, így,
hogy ilyen kevesen voltunk az ódon templomban,
és én megborzongtam, mikor megint eszembe
jutott, milyen elmondhatatlanul szomorú, hogy
egy emberi élet így érjen véget, hogy egy
temetésen ne legyenek jelen se rokonok, se
szívbéli jóbarátok, hanem csak két hivatalos
személy, akik közül az egyik még csak soha nem
is találkozott az elhunyttal.
A szertartás vége felé azonban egyszer csak
halk ruhasuhogást hallottam magam mögül,
diszkréten kissé hátrafordultam, és
megpillantottam még egy gyászolót, egy nőt, aki
azután surranhatott be a templomba, hogy mi már
elfoglaltuk a helyünket, több padsorral hátrébb
állt, teljesen egyedül, egyenesen és mozdulatlanul,
a kezében nem tartott imakönyvet. A legsötétebb
feketébe volt öltözve, teljes gyászba, ami ma már
nemigen divat, legfeljebb talán a királyi család
környezetében, és a lehető leghivatalosabb
eseményeken. Szemmel láthatóan valami régi láda
vagy szekrény mélyéből kerülhetett elő az
öltözéke, mert a feketeségén látszott, hogy kicsit
már megkopott. Egy főkötő-szerű, régimódi kalap
takarta az arcát, és habár nem bámultam meg
hosszasan, a futó pillantás, amit vetettem rá, elég
volt, hogy megállapítsam: valami rettenetes,
sorvasztó betegségben szenvedhet, mert nemcsak
hogy hihetetlenül sápadt volt, még jobban, mint
amire a fekete ruha kontrasztja magyarázatot
adhatott volna, de szinte alig volt hús az arcbőre
alatt, mely úgy megfeszült a csontjain, hogy
egészen különös, kékesfehér színben játszott, a
szemei pedig mélyen beestek. A keze, melyet a
padon nyugtatott, hasonló állapotban volt, mintha
nagyon régóta éhezne. Bár nem vagyok az
orvostudomány szakértője, hallottam olyan
betegségekről, melyek ilyen rettenetes sorvadást
okoznak, így leeszik a húst az ember csontjairól,
tudtam, hogy ezek többnyire gyógyíthatatlanok, és
nagyon különösnek találtam, hogy ez a nő, akinek
talán a saját temetése sincs már messze,
elvonszolja magát egy idegen temetésre. Nem
látszott öregnek. A betegség miatt nehéz lett volna
megállapítani a korát, de valószínűleg nem
lehetett több harmincnál. Mielőtt visszafordultam
volna, megfogadtam magamban, hogy a temetés
után megszólítom, és megkérdezem, nem
lehetnék-e valamiben a segítségére, de épp amikor
a pap és a koporsó nyomában megindultunk kifelé
a templomból, megint ruhazizegést hallottam, és
rájöttem, hogy az ismeretlen nő távozott, kiment a
tátongó sírgödörhöz, de egy-két méterrel hátrább
állt meg, egy másik mohos sírkő mögött, melyre
kissé rátámaszkodott. A megjelenése még a
bágyadt napsütésben és az aránylag meleg és
tiszta időben is olyan szánalmasan
lesoványodottnak, sápadtnak és betegesnek tűnt,
hogy nem lett volna illő megbámulni; az
arcvonásaiban még mindig ott derengett valami
halvány nyoma, alig észrevehető árnyéka egykori
ritka szépségének, ami miatt csak még
fájdalmasabban érintheti jelenlegi állapota, mint a
himlő vagy valami szörnyű égési sérülés
áldozatát.
Nos, gondoltam, egyvalaki legalább mégiscsak
törődött az öreg hölggyel. Elfordultam a nőtől,
vissza a sírgödörhöz, ahová épp leeresztették a
koporsót, lehajtottam a fejem, és hirtelen
feltámadt félelemmel imádkoztam ennek a
magányos öregasszonynak a lelkéért, és áldásért
az összegyülekezett szomorú kis társaságra.
Amikor ismét felemeltem a tekintetem, egy
feketerigót pillantottam meg a pár lépésnyire álló
magyalbokron, megnyitotta csőrét, és csörgedező
dalra fakadt a novemberi napsütésben; aztán vége
is lett az egész ceremóniának, és elindultunk a
sírtól, én egy lépéssel Mr. Jerome mögött, mivel
meg akartam várni a beteges külsejű nőt, hogy
felajánljam neki, hogy támaszkodjon a karomra.
De már nem láttam sehol.
Akkor surranhatott el, éppolyan észrevétlenül,
mint ahogy jött, miközben én imádkoztam, a pap
pedig a gyász-szertartás utolsó szavait mormolta,
talán hogy ne zavarjon meg bennünket, vagy mert
nem akarta felhívni a figyelmet magára.
A templom kapujában megálltunk néhány
percre, váltottunk egy-két udvarias szót, aztán
kezet fogtunk, és nekem alkalmam adódott
körülnézni, és feltűnt, hogy ezen a tiszta, ragyogó
napon milyen messzire el lehet látni a templomon
és a temetőkerten túl, a végtelen lápvidék felé,
ahol a folyó torkolata ezüstösen csillogott, és a
láthatárnál még fényesebb lett, az ég szinte fehér
volt fölötte, és halványan ragyogott.
Aztán visszatekintettem a templom másik
oldalára, és valami máson akadt meg a szemem.
Az iskola kis, aszfaltozott udvarát elkerítő kerítés
rácsainál úgy húsz gyerek álldogált. Egy sor
sápadt, komor arcocska, kikerekedett szemekkel,
akik ki tudja mióta figyelték a gyászos szertartást,
kis kezükkel szorosan kapaszkodtak a rácsokba,
mindnyájan hallgattak és nem mozdultak.
Különösen komoly és megható látvány volt,
annyira másképp festettek, mint általában a
gyerekek, korántsem voltak elevenek és
gondtalanok. Elkaptam egyiküknek a tekintetét, és
rámosolyogtam. Nem mosolygott vissza.
Láttam, hogy Mr. Jerome udvariasan vár rám
az ösvényen, és gyorsan utána indultam.
– Mondja csak, az a nő... – mondtam, amikor
utolértem. – Remélem, haza tud menni egyedül...
rettenetesen rossz állapotban lehet. Ki volt az?
Mr. Jerome összeráncolta a homlokát.
– Az a beesett arcú fiatal nő – folytattam. – Ott
állt hátul a templomban, aztán a temetőben is, pár
lépésnyire a hátunk mögött.
Mr. Jerome hirtelen megtorpant. Mereven
rámbámult.
– Egy fiatal nő?
– Igen, igen, a bőre egész ráfeszül a csontjaira,
alig bírtam ránézni... magas volt, olyan régimódi
kalapban... gondolom, próbál szegény annyit
eltakarni az arcából, amennyit csak lehet.
 Pár másodpercre olyan csend támadt a
nyugalmas, kihalt ösvényen a napsütésben, mint
amilyen az üres templom belsejét ülhette meg, oly
mélységesen mély csend, hogy hallottam a vér
zúgását a saját fülemben. Mr. Jerome kővé
dermedt, falfehérre sápadt, a szája rángatózott, de
egyetlen szót sem bírt kinyögni.
– Valami baj van? – kérdeztem gyorsan. –
Rosszul érzi magát?
Végre meg tudta rázni a fejét – rettenetes
erőfeszítés árán sikerült csak összeszednie magát,
mintha valami szörnyű sokk után kellene magához
térnie; az arca továbbra is sápadt volt, és a szája
sarka egészen elkékült.
Végül nagyon halkan annyit mondott: – Én
nem láttam semmiféle fiatal nőt.
– Dehát én egész biztosan... – Hátranéztem a
vállam fölött, vissza a temetőkertbe, és ekkor
megint megpillantottam a nőt, fekete ruháját és a
kalapja körvonalait. Tehát mégsem ment el, csak
elrejtőzött valamelyik bokor vagy sírkő mögött,
vagy a templom árnyékába húzódott, és megvárta,
hogy elmenjünk, és most ott állt, a lába elé nézve,
a sír legszélén, ahová nemrég helyezték örök
nyugalomra Mrs. Drablow földi maradványait.
Megint eltűnődtem, vajon milyen kapcsolatban
állhatott vele, milyen különös történet rejlik a
lopva tett látogatás mögött, és milyen gyötrelmes
bánat emésztheti, miközben ott áll egyedül.
– Nézze! – mondtam, és felémutattam. –
Megint ott van. Nem kellene esetleg... –
Megtorpantam, mert Mr. Jerome görcsösen
megragadta a csuklómat, halálos szorítással
tartotta, és amikor az arcára pillantottam, az volt
az érzésem, azonnal el fog ájulni, vagy valamilyen
roham fog rátömi. Kétségbeesetten körülnéztem
az elhagyatott ösvényen, hogy mit tehetnék, hová
mehetnék, honnan hívhatnék segítséget. A
temetkezési vállalkozó emberei már elmentek.
Csak az iskola volt ott a hátunk mögött, és egy
testileg-lelkileg elgyötört, halálosan beteg fiatal
nő, mellettem pedig itt ez az ember, aki mindjárt
összeesik. Az egyetlen, akihez fordulhatok, a pap,
ő valahol a templomban lehet, de ha érte megyek,
akkor addig itt kell hagynom Mr. Jerome-ot.
– Mr. Jerome, támaszkodjon a karomra... talán
ha nem szorítaná annyira a csuklómat... tudna
tenni pár lépést, vissza a templomhoz? Láttam
arra egy padot, ott leülhetnénk, és kicsit
pihenhetne, míg én segítséget hívok... vagy egy
kocsit...
– Ne! – Szinte felsikoltott.
– De Mr. Jerome!
 – Ne. Ne haragudjon.... – Mélyeket kezdett
lélegezni, és lassan visszatért egy kis szín az
arcára. – Nagyon sajnálom. Semmi az egész... futó
rosszullét... Az lesz a legjobb, ha szépen
elindulunk, és visszakísér az irodámba, a Penn
Street-re – a piactér közelében van.
Most már izgatottnak látszott, idegesen
szeretett volna távozni a templom környékéről.
– Ha biztos benne, hogy...
– Persze, egészen biztos. Jöjjön. – És gyors
léptekkel elindult előttem, olyan gyorsan, hogy
egész meglepett, és futva kellett beérnem. Ilyen
tempóban pár perc alatt már ott is voltunk a
piactéren, ahol nagyban állt a vásár, azonnal
magába szippantott a járművek forgataga, az
árusok, és vásárlók kavalkádja, a temérdek állat
röfögése, bőgése, kotkodácsolása, bégetése és
nyihogása. Láttam, hogy a hangzavar és a látvány
jót tesz Mr. Jerome-nak, és mire odaértünk a
Gifford Arms elé, már szinte jókedvűnek látszott,
és nagyon megkönnyebbültnek.
– Ha jól tudom, ön fog elkísérni Mrs. Drablow
házához az Angolnás-lápra? – kérdeztem, miután
megpróbáltam rábeszélni, hogy ebédeljen velem,
de hiába.
Az arcára megint zárkózott kifejezés ült ki. –
Nem. Én nem megyek oda. Egy óra után járható
lesz az út. Keckwick majd magáért jön. Mindig is
ő járt ki oda. Ugye van kulcsa a házhoz?
Bólintottam.
– Nekifogok Mrs. Drablow papírjainak
átnézéséhez, és megpróbálok valami rendet
teremteni köztük, bár azt hiszem, holnap megint
oda kell majd mennem, sőt talán holnapután is.
Esetleg Mr. Keckwick kivihetne kora reggel, és
otthagyhatna egész napra. Ki kell ismernem a
házat.
– Sajnos alkalmazkodnia kell az apályhoz.
Keckwick majd elmagyarázza.
– Másrészt viszont – mondtam –, ha úgy fog
kinézni a dolog, hogy több a munka, mint
gondoltam, akkor talán az lenne a legegyszerűbb,
ha ottmaradnék a házban éjszakára is. Lenne ez
ellen bárkinek kifogása? Felesleges, hogy az a
szegény ember folyton hozzon-vigyen.
– Én azt hiszem – felelte Mr. Jerome óvatosan
– hogy sokkal kényelmesebbnek találná, ha
továbbra is itt szállna meg a fogadóban.
– Hát az biztos, hogy nagy vendégszeretettel
fogadtak, és a konyhájuk is elsőrangú. Lehet,
hogy magának van igaza.
– Magam is úgy vélem.
– Ha nem leszek így a terhükre.
 – Mr. Keckwick készséggel fog a szolgálatára
állni, majd meglátja.
– Nagyszerű.
– Bár nem túl közlékeny ember.
Elmosolyodtam. – Ó, ehhez már kezdek
hozzászokni. – Miután kezet ráztunk, engem várt
az ebéd, melyet negyven-ötven gazda
társaságában költöttem el.
Kedélyes és zajos volt a hangulat, mindnyájan
három hosszú kecskelábú asztal körül foglaltunk
helyett, melyeket fehér abrosz borított, a vendégek
keresztbe-kasul kiáltoztak egymásnak, a vásár
dolgait tárgyalták, miközben hat felszolgálólány
szaladgált ki-be marha- és disznósültekkel,
levesestálakkal, hatalmas tányér zöldségekkel és
mártásoscsészékkel, meg söröskorsókkal,
melyekből egyszerre egy tucatot hoztak széles
tálcákon. Bár egyetlen lelket sem ismertem a
teremben, és kissé kilógónak éreztem magam,
különösen a temetési öltözékemben a sok tweed és
kordbársony zakó között, mindazonáltal élveztem
a hangulatot, részben kétségtelenül amiatt, mert ez
a vidámság oly éles ellentétben állt a délelőtti
nyugtalanító eseményekkel. A beszélgetés nagy
része mintha csak idegen nyelven zajlott volna,
alig értettem belőle egy szót is, súlyokról és
árakról, terméshozamról és állatfajtákról folyt, de
azért örömmel hallgattam, és amikor a
baloldalamon ülő szomszédom továbbadott nekem
egy tálat a hatalmas Cheshire-sajttal, hogy vágjak
belőle, érdeklődtem tőle az árverésről, melyet a
fogadóban rendeztek délelőtt. Elhúzta a száját.
– Az árverés a várakozásoknak megfelelően
folyt le. Talán uraságodat is érdekelték volna a
földek?
– Ó, nem. Csak a fogadós említette nekem a
dolgot tegnap este. Úgy hallom, nagy árverés volt.
– Jó nagy földek kerültek kalapács alá. A
Crythin-kömyéki, Homerby felé eső földek fele,
és kelet felé is több mérföldnyi. Négy farm.
– És értékes a föld errefelé?
– Egyes részeken igen. Egy ilyen vidéken, ahol
a föld nagy része hasznavehetetlen láp meg sós
mocsár, amit lecsapolni sem lehet, minden
talpalatnyi jó szántóföld sokat ér. Sokan vannak
itt, akiket nagy csalódás ért ma délelőtt.
– Talán ön is közéjük tartozik?
– Hogy én? Nem. Én megelégszem azzal,
amim van, de ha nem így lenne, az se nagyon
változtatna a dolgon, ugyanis nincs pénzem, hogy
több földet vegyek. Különben is, van annyi eszem,
hogy ne akarjak ujjat húzni vele.
– Úgy érti, a sikeres vevővel?
– Úgy.
 Követtem a pillantását a másik asztal irányába.
– Á! Mr. Dailey! – Mert az asztal túlsó végében,
nem mást ismertem fel, mint előző esti
útitársamat, aki épp egy korsót emelt a magasba,
és elégedett tekintetét körbehordozta a termen.
– Ismeri?
– Nem, csak futólag találkoztunk. Nagy
földbirtokosnak számít errefelé?
– Annak.
– És emiatt nem népszerű?
Szomszédom megvonta széles vállát, és nem
felelt.
– Hát – mondtam –, ha tényleg felvásárolja a
fél környéket, akkor lehetséges, hogy én is fogok
üzletet kötni vele. Ügyvéd vagyok ugyanis, a
néhai Mrs. Alice Drablow ügyeit intézem.
Könnyen lehet, hogy rövid időn belül eladásra
kerül a háza.
Szomszédom pár pillanatig hallgatott, csak a
vajat kenegette vastag szelet kenyerére, és
gondosan ráhelyezte a sajtszeleteket. A
szembenlévő falon függő órán megláttam, hogy
fél kettő van, és szerettem volna még átöltözni,
mielőtt Mr. Keckwick megérkezik, úgyhogy épp
ki akartam menteni magam, és elköszönni, amikor
asztalszomszédom megszólalt. – Azt nagyon
kétlem – mondta kimért hangon –, hogy akár még
Samuel Dailey is hajlandó lenne erre.
– Elnézést, nem értem. Még nem láttam Mrs.
Drablow házát és birtokát, de... ha jól tudom egy
farmja is van, a falutól pár mérföldnyire.
– Hoggets! – mondta szomszédom megvető
hangon. – Ötven hold, de a fele az év nagy
részében víz alatt áll. Hoggets nem ér semmit, és
különben is ki van adva egy bérlőnek élete végéig.
– És ott van a ház is az Angolnás-lápon, és a
körülötte lévő föld – az sem megművelhető?
– Nem.
– És az nem lehet, hogy Mr. Dailey egyszerűen
csak növelni akarja a birodalmát, csak azért, hogy
elmondhassa, az övé az egész környék? Úgy
vettem ki a szavaiból, nem áll távol tőle az
ilyesmi.
– Talán igen. – Megtörölte a száját a
szalvétával. – De hadd mondjam meg, nem fog
találni senkit, még Mr. Sam Daileyt sem, aki azt
akarná, hogy bármi köze legyen ahhoz a házhoz.
– És megkérdezhetem, hogy miért?
Meglehetősen élesen tettem fel a kérdést, mert
kezdtem elveszíteni a türelmemet, amiért komoly
felnőtt férfiak azonnal célozgatásokba és
homályos motyogásba kezdtek, ha csak
megemlítettem Mrs. Drablow-t és a házát. Igazam
volt, ez aztán tényleg olyan hely, ahol virágzik a
babonaság meg a pletyka, és uralkodik a józan ész
felett. Vártam, hogy egyébként megfontoltnak
tűnő szomszédom is suttogni kezdjen, hogy sokat
mesélhetne, ha akarna. De egyáltalán nem
válaszolt a kérdésemre, egyszerűen csak elfordult,
és a másik szomszédjával kezdett bonyolult
beszélgetésbe a vetésről, én pedig, mivel teljesen
feldühített a lassan már megszokott ostoba
titokzatoskodás, felpattantam, és távoztam a
teremből. Tíz perccel később temetési öltönyömet
kényelmesebb és lezserebb öltözékre cserélve kint
álltam a járdán a fogadó előtt, és vártam az autót,
melyet az a bizonyos Keckwick fog vezetni.
 A töltésen

Autó nem jött. Helyette egy ugyancsak ütött-

kopott, ócska, pónivontatta cséza gördült a
Gifford Arms elé. Nem mintha nem illett volna
oda a piactérre – aznap délelőtt több ilyen
járművet is láttam, és azt feltételeztem, hogy ez is
egy helybéli gazdáé vagy kupecé lehet, úgyhogy
nem vettem tudomást róla, hanem tovább
nézelődtem a téren, az autót várva.
A póni kistermetű, loncsos jószág volt,
szemellenzőkkel, a bakon ülő kocsis pedig jól a
homlokába húzott, nagy sapkát viselt, és hosszú,
bolyhos barna kabátot, mely igen jól illett az egész
alkalmatossághoz. Tetszett a látvány, alig vártam
az utazást, és lelkesen másztam fel a bakra.
Keckwick szinte egyetlen pillantást sem vetett
rám, amikor úgy gondolta, hogy elhelyezkedtem,
csettintett a póninak és elindultunk kifelé a zsúfolt
piactérről, azon az utcán, mely a templomhoz
vezetett. Miközben elhaladtunk a templomkert
mellett, próbáltam egy pillantást vetni Mrs.
Drablow sírjára, de elrejtették a szemem elől a
bokrok. Emlékezetembe ötlött a beteges kinézetű,
magányos fiatal nő, és Mr. Jerome reakciója az
említésére. De pár perc múlva már annyira
lefoglalt a jelen és a környezetem, hogy nem
gondoltam tovább a temetésre és az utána
történtekre, mert időközben kiértünk a nyílt
vidékre, magunk mögött hagytuk az aprócska és
összezsúfolódott Crythin Giffordot. Körülöttünk,
fölöttünk és előttünk nem látszott más, csak az ég,
az ég meg egy vékonyka földsáv. Úgy szemléltem
ezt a tájat, mintha tájképfestő lennék. Felhők
egyáltalán nem voltak az égen, de jól el tudtam
képzelni, milyen pompás látványt nyújthat a
hatalmas, mindent beborító égbolt, ha szürke,
szélfútta esőcseppek hullanak, és viharfellegek
nehezednek a folyó torkolata fölé, hogy milyen
lehet a februári áradások idején, amikor a láp
hamuszürkébe fordul és egybeolvad az éggel,
vagy a szeles márciusban, amikor mindenütt
fények fodrozódnak, és az árnyak árnyakat űznek
a felszántott földeken.
Ragyogó és kristálytiszta napunk volt, mindent
elárasztott a gyenge napsütés, bár a fény kissé
elhalványodott, az ég már nem volt olyan
szikrázóan kék, mint reggel, szinte ezüstszínűre
váltott. Ahogy áthaladtunk a teljesen sík vidéken,
alig láttam egyetlen fát is, az alacsonynövésű
sövények azonban sötétzöldek voltak és
lombosak, a felszántott föld pedig eleinte
mélybarna, nyílegyenes barázdákkal. De a
termőföldet fokozatosan felváltotta a fű, gátak és
vízzel teli árkok bukkantak fel, aztán közeledtünk
magához a láphoz. A láp csendes volt, némán és
csillogva nyújtózott el a novemberi ég alatt
mindenfelé, ameddig a szem ellátott, és törésvonal
nélkül olvadt egybe a folyótorkolat vizével és a
horizonttal.
Szinte beleszédültem ebbe az egyszerű és
lélegzetelállító szépségbe, a kietlen, széles
pusztaságba. A tágasság érzete, az ég
hatalmassága a fejünk fölött felgyorsította a
szívem dobogását. Akár ezer mérföldet is utaztam
volna, hogy ezt láthassam. Addig el sem tudtam
képzelni, hogy ilyen hely létezhet a világon.
A póni patáinak kopogásán, a kerekek zörgésén
és a kocsi nyikorgásán kívül nem hallatszott más,
csak a közelben és távolban itt-ott felharsanó
hirtelen, éles, furcsa madárrikoltások. Talán
három mérföldet tehettünk meg, közben egyetlen
farm vagy ház mellett sem haladtunk el,
semmiféle emberi lakhelyet nem láttam, kihalt
volt minden. Aztán a sövények is elfogytak, és
mintha egyenesen a világ vége felé hajtottunk
volna. Előttünk fémesen csillogott a víz tükre,
melyen ki tudtam venni egy csónak vízbehasító
nyomát. Ahogy közelebb értünk, megláttam, hogy
a víz csak egészen sekélyen borítja a hullámzó
homokot mindkét oldalunkon, és hogy a
nyomvonal valójában egy keskeny, egyenesen
előre vezető út, mely mintha magába a
folyótorkolatba vinne. Ahogy ráhajtottunk,
rájöttem, hogy ez lehet a Kilenc Élet töltésút – ez,
és semmi más és rögtön láttam, hogy dagály
idején milyen pillanatok alatt eláraszthatja és
járhatatlanná teheti a víz.
A póni és a kocsi először homokos ösvényen
haladt, az éles zaj, amit addig csaptunk, megszűnt,
és szinte teljes csendben haladtunk, eltekintve
valami sziszegő, selymes hangtól, amit a kerekek
keltettek a homokban. Itt-ott csontsárgára
fonnyadt sáscsomók nőttek, néha szárazan
megzörrentek a leheletnyi szellőben. A hátunk
mögül tűző nap fénye visszaverődött a
vízfelületen, úgyhogy minden fénylett és
ragyogott, mint egy tükör üvege, az ég a szélénél
halvány rózsaszínbe játszott, ami
visszatükröződött a vízen és a lápon. Aztán, mivel
a nagy ragyogásba egész belefájdult a szemem,
elfordítottam a tekintetem, és előre néztem, ahol
mintha a vízből bukkanna elő, megpillantottam
egy magas, szigorú, szürke kőből épült, palatetős
házat, mely acélosan csillogott a napfényben. Úgy
állt ott, mint egy világítótorony, vagy valami
tengerparti erőd, szemben a láp és a torkolatvidék
széles pusztaságával: a legmegdöbbentőbb
fekvésű épület volt, amit valaha is láttam, vagy
amit el tudtam volna képzelni, magányos,
könyörtelen, mégis gyönyörű. Ahogy
közeledtünk, megláttam, hogy a házat minden
oldalról úgy három-négyszáz méterre körülvevő
földterület szigetszerűen kiemelkedik, sótól
kifehéredett fű borítja, aztán pedig apró kavics. Ez
a szigetecske dél felé kiterjedt, egy bozótos részen
és egy mezőn át, egészen egy régi templom vagy
kápolna maradványainak tűnő romokig.
Éles, recsegő hang harsant, ahogy a kocsi
ráhajtott a kavicsokra, aztán megálltunk.
Megérkeztünk a házhoz.
Egy-két percig egyszerűen csak ültem, és
döbbenten néztem körbe, nem hallottam semmit,
csak a téli szél halk zúgását a láp felől, és egy
láthatatlan madár felharsanó rikoltását. Furcsa
érzés futott végig rajtam, félelemmel keveredő
izgalom... nem tudnám pontosan megfogalmazni,
mi. Az biztos, hogy magányosság fogott el, a
szótlan Keckwick és a póni jelenléte ellenére
teljesen egyedül éreztem magam a barátságtalan,
elhagyatott ház előtt. De félni nem féltem – ugyan
mitől is féltem volna ezen a ritka szépségű
helyen? A széltől? A lápi madarak kiáltásaitól? A
sástól és a néma vizektől?
 Leszálltam a bakról, és megkerültem
Keckwicket.
– Meddig marad járható a töltésút?
– Öt óráig.
Addig aligha tudok többet csinálni, mint
körbenézni, tájékozódni a házban, megkeresni a
papírokat, és már jönni is fog vissza értem. Nem
akartam ilyen hamar elmenni innen. Teljesen
elbűvölt a hely, alig vártam, hogy Keckwick
elmenjen, és én szabadon és nyugodtan
kóborolhassak kicsit, minden érzékemmel
befogadhassam a tájat, teljes magányban. –
Idehallgasson – mondtam hirtelen elhatározással
–, ostobaság lenne, hogy naponta kétszer
megtegye az utat oda-vissza. Az lesz a legjobb, ha
kihozom a csomagomat meg némi enni-innivalót,
és pár éjszakára itt maradok. Így sokkal
gyorsabban elvégezhetem a dolgomat, és magának
se lesz gondja velem. Ma délután még
visszamegyek magával, aztán holnap reggel
kihozhatna, amilyen korán csak lehet az apály
miatt.
Vártam. Arra számítottam, le akar majd
beszélni, vagy vitatkozni fog, a szokásos
homályos célzásokkal. Egy darabig gondolkozott.
De megérezhette, milyen szilárd az
elhatározásom, mert végül csak bólintott.
 – Vagy talán jobb szeretne itt megvárni? Egy-
két órára lesz szükségem. Ahogy magának
megfelel.
Válasz helyett egyszerűen megrántotta a
gyeplőt, és kezdte megfordítani a kocsit. Pár perc
múlva már a töltésúton haladt visszafelé, egyre
kisebb és kisebb ponttá zsugorodott a láp és az ég
hatalmas tágasságában, én pedig elfordultam, és a
ház elé sétáltam, a kulcsot zsebembe dugott bal
kezemben szorongatva.
De nem mentem be. Még egy darabig nem
akartam. Szerettem volna magamba inni a csendet
és a titokzatos, ragyogó szépséget, beszívni a
furcsa, sós illatot, mely a szélben úszott, hallgatni
a halk mormolást. Éreztem, hogy minden érzékem
kiélesedik, és pontosan tudatában voltam, hogyan
rögződik az agyamban, és milyen mélyen
beleivódik a képzeletembe ez a különös tájék.
Nagyon valószínűnek tartottam, hogy ha
hosszabb időt kellene itt eltöltenem, előbb-utóbb
megszeretném a magányt és a csendet, és
valószínűleg madármegfigyelésre adnám a fejem,
mert biztos rengeteg ritka madárfaj él errefelé,
gázló- és búvármadarak, vadkacsák és libák, főleg
ősszel és tavasszal, és könyvek meg egy jó
messzelátó segítségével hamar megtanulnám
azonosítani őket a röptükből meg a hangjuk után.
Ahogy körbesétáltam a ház körül, az kezdett
motoszkálni a fejemben, milyen lenne itt élni, és
romantikus gondolataim támadtak arról, milyen is
lenne Stellával egyedül ezen a távoli és vad
vidéken – habár azt a kérdést, hogy miből élnénk
meg, és mivel töltenénk az időt nap nap után,
egyelőre kényelmesen félretoltam.
Így álmodozgatva indultam a háztól a rét felé,
aztán azon át a romok irányába. Jobb kéz felé,
nyugaton, a nap már kezdett lefelé szállni, a
hatalmas, télies, aranyos-vöröslő golyó
tűznyilakat lődözött, és vérvörös sávokat festett a
vízre. Keleten az ég és a tenger egyenletes
ólomszürkére fakult. A folyótorkolat felől hirtelen
feltámadt szél hideg volt.
Ahogy közeledtem a romokhoz, tisztán
megláttam, hogy az épület valóban valami ősi
kápolna lehetett, talán egy kolostorhoz tartozott
valamikor, de már romokban állt és omladozott, a
sok kő és törmelék, melyet talán nemrégiben
sodorhatott le egy szélvihar, szanaszét hevert a
fűben. A talaj kissé lejtett a folyótorkolat felé, és
amint áthaladtam az egyik ódon boltív alatt,
felriasztottam egy madarat, felrebbent, és elszállt
a fejem fölött, hangos szárnycsapkodással és éles
károgással, mely hosszan visszhangzott az ősi
falak között, és valahol a távolban egy másik
madár felelt rá. Ocsmány, ördögi külsejű állat
volt, valami tengeri keselyű-féle – ha létezik ilyen
egyáltalán –, és én önkéntelenül is
összerázkódtam, amikor az árnyéka átkúszott
rajtam, és megkönnyebbülten figyeltem, ahogy
esetlen röptével eltűnik a tenger felett. Aztán
észrevettem, hogy a földet a leomlott kövek között
undorító madárürülék borítja: a madarak
bizonyára a falak között fészkelhettek.
Ettől eltekintve nagyon megtetszett ez a kihalt
hely, elképzeltem, milyen lehet egy langyos nyári
estén, amikor a szellő balzsamosan lengedez a
tenger felől, át a magas füvön, fehér, sárga meg
rózsaszín vadvirágok nyílnak a törött kövek
között, az árnyékok lágyan megnyúlnak, és a
júniusi madarak a legszebb dalaikat éneklik,
miközben a távolban halkan csapdossák a partot a
hullámok.
Ilyen gondolatokba merülve érkeztem a kis
temetőkertbe. Egy omladozó fal maradványai
vették körül, és én döbbentem megtorpantam.
Talán ötven régi sírkő állhatott benne, a legtöbb
elferdülve vagy teljesen feldőlve, zöldessárga
zuzmó és moha fedte őket, sápadtra csiszolta a sós
szél, foltokat hagyott rajtuk a sok-sok éven át
zuhogó eső. A sírhalmokat fű borította és gaz,
egyik-másik már teljesen el is tűnt, besüppedt. A
nevek és az évszámok alig voltak olvashatóak, és
az egész hely a pusztulás és elhagyatottság
hangulatát árasztotta.
A porrá és törmelékké omlott falakon túl a
folyó szürke vize hullámzott. Miközben ott álltam,
eltűnődve, a nap utolsó sugarai is elhaltak, a szél
rohamokban feltámadt, és zörögve átsöpört a
fűszálakon. A fejem fölött az az ocsmány
kígyónyakú madár siklórepülésben közeledett
megint a romok felé, és láttam, hogy a csőrében
egy tehetetlenül vonagló és vergődő halat
szorongat. Figyeltem, ahogy a madár leszáll,
közben lesodort egy-két követ, melyek valahol a
földre puffantak.
Hirtelen tudatára ébredtem a hidegnek, a hely
komorságának és félelmetességének, és a
novemberi délután egyre sűrűsödő félhomályának;
nem akartam, hogy mindez túlságosan a
kedélyemre nehezedjen, és morbid képzelgéseket
ébresszen, ezért épp indulni akartam, hogy
gyorsan visszasétáljak a házhoz; úgy döntöttem,
annyi lámpát gyújtok, amennyit csak lehet, és ha
mód van rá, kis tüzet is rakok a kandallóban,
mielőtt belefognék Mrs. Drablow iratainak
felkutatásába. De előbb még egy utolsó pillantást
vetettem a temetőkertre, és ekkor egyszer csak
ismét megpillantottam a beesett arcú nőt, aki ott
volt Mrs. Drablow temetésén. A temető távolabbi
végében állt, az egyik még egyenes sírkő mellett,
ugyanazt a ruhát és kalapot viselte, melynek
karimája most kissé hátrábbcsúszott, és így
tisztábban láthattam az arcát.
A halványodó szürke fényben nem is annyira a
húsa, mint inkább az arccsontjai derengtek
sápadtan. Korábban, amikor ránéztem, bár épp
csak egy-egy futó pillantás erejéig, nem vettem
észre semmi különösebb kifejezést tönkrement
arcán, de akkor teljesen lekötötték a figyelmemet
a pusztító kór nyomai. Most azonban, ahogy
rábámultam, míg a szemem szinte már kiugrott az
üregéből, ahogy döbbenten és értetlenül
bámultam, most észrevettem, hogy az arcán ül egy
kifejezés. Olyan kifejezés, amit alig tudok leírni –
a szavak reménytelenül alkalmatlannak tűnnek,
hogy elmondjam velük, amit láttam: valami
kétségbeesett, sóvárgó rosszindulat, mintha
keresne valamit, ami nagyon kell neki, amire
szüksége van, amit birtokolnia kell, jobban mint
magát az életet, és amit elragadtak tőle. És bárki is
tette, az iránt a legmélységesebb gonoszsággal és
gyűlölettel és utálattal viseltetett, ami csak
erejéből telt. Az arca hihetetlenül sápadt és beesett
volt, de természetellenesen csillogó szemeiben
csak úgy égett a lobogó szenvedély. Nem tudtam
megmondani, hogy ez a rosszindulat és gyűlölet
felém irányul-e – nem volt miért feltételeznem,
hogy erre bármi oka lenne, de abban a pillanatban
távol álltam attól, hogy logika vagy józan ész
irányítsa a gondolataimat. A hátborzongató,
elhagyatott hely, a nő hirtelen felbukkanása és
arckifejezésének iszonyatossága együttesen
borzalmas rettegéssel töltött el. Soha életemben
nem féltem még ennyire, soha nem remegett még
így a térdem, nem voltam ilyen libabőrös, és
hideg, mint a kő, a szívem mintha egyenesen
kiszáradt számba akart volna ugrani, úgy vert a
mellkasomban, mint kalapács az üllőn; soha nem
ragadott még a karmai közé ilyen iszonyat és
rettegés, a gonosz jelenlétének érzete. Mintha
megbénultam volna. Éreztem, hogy nem bírok
ottmaradni, de ugyanakkor ahhoz sem volt erőm,
hogy sarkonforduljak és elrohanjak, és biztos
voltam benne, ahogy még soha semmiben, hogy
még egy pillanat, és holtan fogok összerogyni
ezen a nyomorúságos helyen.
A nő mozdult meg először. Besurrant a sírkő
mögé, szorosan a fal árnyékában maradva
átcsusszant a beomlott fal hasadékán, és eltűnt.
Abban a pillanatban, amikor eltűnt, zubogva
visszatért belém a lélek, beszéd és a mozgás
képessége, maga az élet, a fejem kitisztult, és
hirtelen düh fogott el, igen, düh, amiért ilyen
érzéseket keltett bennem, amiért ilyen félelmet
kellett átélnem miatta, és a düh azonnal arra az
elhatározásra késztetett, hogy utána megyek és
megállítom, aztán kifaggatom, kiszedem belőle,
amire kíváncsi vagyok, és a végére járok ennek az
egésznek.
Gyors és könnyű léptekkel futni kezdtem a
sírok között a falban lévő rés felé, és amikor
átléptem rajta, majdnem közvetlenül a
folyótorkolat partján találtam magam. A lábam
alatt a fű pár lépés után átadta helyét a homoknak,
aztán a sekély víznek. Körülöttem a láp és sós
homokdűnék nyúltak el mindenfelé, míg el nem
nyelte őket a növekvő dagály. A fekete ruhás
nőnek sehol nem volt semmi nyoma, és nem
láttam olyan helyet, ahol elrejtőzhetett volna.
Hogy kicsoda volt ő – vagy micsoda –, és
hogyan tűnhetett el, ezt a kérdést fel sem tettem
magamban. Próbáltam egyáltalán nem gondolni
rá, hanem megfordultam, és lassan elfogyó erőm
utolsó maradékával rohanni kezdtem, hogy
elmeneküljek a temetőkertből és a romoktól, és
olyan távol kerüljek a nőtől, amennyire csak lehet.
Csak a futásra koncentráltam, nem hallottam mást,
csak lépteim tompa puffanását a füvön, és saját
ziháló lélegzetemet. Egyszer sem néztem hátra.
 Mire visszaértem a házba, a kimerültség és az
érzelmi megrázkódtatás miatt csak úgy úsztam a
verejtékben, és miközben a kulcs után
tapogatóztam a zsebemben, a kezem úgy
remegett, hogy kétszer is leejtettem a lépcsőre,
míg végre sikerült kinyitnom az ajtót. Ahogy benn
voltam, becsaptam magam mögött. A zaj átdörgött
az egész épületen, de amikor az utolsó visszhang
is elhalt, a ház megint lecsillapodott, és
mélységes, megnyugtató csend telepedett rá.
Hosszú ideig nem mozdultam a sötét, faborítású
előcsarnokból. Szerettem volna, ha van velem
valaki, de hiába, fényekre vágytam és melegre és
egy jó erős italra, valami biztonságot keltőre. De
mindennél jobban vágytam magyarázatra.
Különös, hogy milyen elfojthatatlan hajtóerő lehet
a puszta kíváncsiság. Ezt addig soha nem
gondoltam volna. A gyilkos rettegés és a sokkos
állapot ellenére csak úgy égetett a vágy, hogy
pontosan kiderítsem, ki volt az, akit láttam, és
nem nyughattam addig, amíg egyszer s
mindenkorra utána nem jártam az egész dolognak,
habár amíg odakinn voltam, nem mertem ott
maradni és nyomozásba kezdeni.
Nem hittem a kísértetekben. Vagyishogy
egészen addig a napig nem hittem bennük, és
akármilyen történetekkel is traktáltak, mint a
legtöbb racionális gondolkodású, értelmes
fiatalember, elvetettem őket, mesének tartottam.
Persze hallottam olyasmit, hogy vannak emberek,
akiknek állítólag az átlagosnál erősebb érzékük
van az ilyen dolgok iránt, és hogy egyes régi
házakban kísértetek járnak, de nem voltam
hajlandó beismerni, hogy ezekben a történetekben
lehet valami, még ha bizonyítékokat tárnak elém,
akkor sem. És soha nem láttam semmi
bizonyítékot. Mindig is érdekesnek találtam, hogy
a kísértetjárásokról és hasonló furcsa jelenésekről
szóló meséket soha nem első kézből hallja az
ember, hanem valakitől, aki ismert valakit, aki
hallotta valakitől.
De akkor, kinn a lápon, a különös, alkonyodó
fényben és az elhagyatott temetőkertben, én
láttam ezt a nőt, akinek alakja teljesen
kézzelfoghatónak tűnt, ugyanakkor semmi
kétségem nem volt, hogy bizonyos tekintetben
mégis kísérteties. Kísértetiesen sápadt volt, az
arckifejezése szörnyű, furcsán ódivatú ruhákat
viselt, mindig megtartotta tőlem a távolságot, és
nem szólalt meg. Mindkét esetben egy sír mellett
bukkant fel, és valami kisugárzott néma,
mozdulatlan jelenlétéből, ami olyan erősen hatott
rám, hogy leírhatatlan irtózatot és rettegést keltett
bennem. Úgy jelent meg és úgy tűnt el, ahogy
egyetlen eleven, hús-vér ember sem lenne képes.
És mégis... egyáltalán nem úgy festett, ahogy
tudomásom szerint egy kísértetnek
hagyományosan festenie kellene – nem tűnt
áttetszőnek vagy ködszerűnek, valóságos volt, ott
volt, teljesen tisztán láttam, és bizonyos voltam
benne, hogy akár oda is mehettem volna hozzá,
megszólíthattam, megérinthettem volna.
Nem hittem a kísértetekben.
De mi más lehet a magyarázat?
Valahol, a ház sötét gyomrában ütni kezdett
egy óra, és kizökkentett a töprengésből.
Megráztam magam, és határozottan eltereltem a
gondolataimat a síroknál látott nőről, a házra,
melyben álltam.
Az előcsarnokból egy széles tölgyfalépcső vitt
fölfelé, egyik oldalon pedig egy folyosó vezetett,
feltehetőleg a konyhába és a mosókonyhához.
Volt még több ajtó is, mindegyik csukva.
Felkattintottam a villanyt az előcsarnokban, bár a
körte nagyon gyenge fényt adott; úgy ítéltem
legjobbnak, ha sorra végigmegyek a szobákon, és
beengedem ami fény még dereng odakinn, mielőtt
nekifognék a papírok felkutatásának.
Azok alapján, amit Mr. Bentleytől és
érkezésem óta többektől hallottam a néhai Mrs.
Drablowról, mindenféle vad dolgot képzeltem,
hogy milyen állapotban lesz a ház. Arra
számítottam, olyan lesz, mint szegény Miss
Havisham háza Dickensnél: a múlt ravatala, a
fiatalságáé vagy a halott férjének emlékéé, aki oly
rövid ideig volt a férje. Vagy egyszerűen csak
pókhálós és piszkos, régi újsághalmokkal, a
sarkokban rongyokkal és lomokkal, egy magányos
élet minden szemetével, és itt kóborol majd egy
kiéhezett macska vagy kutya.
De ahogy elkezdtem körbejárkálni anappaliban,
a szalonban, az ebédlőben és a dolgozószobában,
nem találtam semmi tragikusat, habár az igaz,
hogy minden kicsit nyirkos, dohos volt, és
savanykás szag terjengett, mint bármely házban,
mely egy ideje bezárva és üresen áll, különösen
egy ilyen helyen, melyet mindenfelől lápvidék
vesz körül, és állandó nedvesség.
A bútorzat régimódi volt, de finom, és
rendesen karbantartva, bár látszott, hogy sok
szobát évek óta nem használtak, talán be sem
léptek. Csak az előcsarnokból kiinduló folyosó
végéből nyíló kis szalonról látszott úgy, hogy
lakták is – valószínűleg itt morzsolgathatta napjait
Mrs. Drablow. Minden szobában üvegezett
könyvszekrények álltak, telistele könyvekkel, a
falakon súlyos régi képek függtek, unalmas
portrék és régi házakat ábrázoló festmények.
Miután átnézegettem a kulcscsomót, amit Mr.
Bentleytől kaptam, és megtaláltam azokat, melyek
a különböző íróasztalokat, szekretereket és
fiókokat nyitották, a gyomrom összeszorult, mert
felfedeztem, hogy mindegyik dugig van
papírokkal – megsárgult, szalaggal vagy
madzaggal átkötött levelekkel, nyugtákkal, jogi
iratokkal, jegyzetfüzetekkel. Úgy tűnt, Mrs.
Drablow soha életében nem dobott el egyetlen
papírdarabot vagy levelet sem, és nyilvánvaló
volt, hogy mindezt átnézni, ha csak felületesen is,
sokkal nagyobb feladat lesz, mint gondoltam.
Nagy részéről valószínűleg kiderül, hogy teljesen
értéktelen és felesleges, de azért mindet át kell
olvasnom, hogy kiválogathassam és
felküldhessem Londonba azokat, melyekre Mr.
Bentleynek szüksége lehet a hagyatéki ügyek
intézéséhez. Világos volt, hogy nincs semmi
értelme most belefogni, túl későre járt, és én túl
zaklatott voltam a temetőben történtek miatt.
Úgyhogy inkább csak körbejártam a házat,
benéztem minden szobába, de nem találtam
semmi érdekeset vagy különösebben elegánsat.
Valahogy furcsán személytelen volt az egész, a
bútorok, a dísztárgyak, olyan valaki gyűjthette
össze, akinek nem volt különösebb egyénisége és
ízlése – unalmas, rosszkedvű, és meglehetősen
barátságtalan otthon volt. Egyetlen egy
tekintetben volt figyelemreméltó és különleges: a
fekvése miatt. Az összes ablakból – melyek
magasak és szélesek voltak minden szobában – a
lápvidék tárult az ember elé ilyen vagy olyan
szögből, a folyó, és az ég hatalmas kupolája,
melyről most, hogy a nap lenyugodott, minden
szín eltűnt, alig volt valami fény, semmi nem
mozdult, a víz színe sem rezzent, és alig tudtam
kivenni a határvonalat a föld, a víz és az ég között.
Minden szürkeségbe olvadt. Az összes redőnyt
sikerült felhúznom, és egy-két ablakot is
kinyitottam. A szél teljesen lecsendesedett, nem
hallatszott semmi, csak valami egészen halk, lágy
locsogás, ahogy a dagály lassan kúszott felfelé a
partra. Hogy tudta elviselni egy idős asszony
napról napra, éjszakáról éjszakára, annyi éven át
ezt az elszigeteltséget, el sem tudtam képzelni. Én
beleőrültem volna. Elhatároztam, hogy szünet
nélkül, minden pillanatot kihasználva dolgozni
fogok, és olyan hamar végzek az egésszel, ahogy
csak lehet. Mégis valami elbűvöltséget éreztem,
ahogy kitekintettem a zord, határtalan lápra, volt
benne valami nyers szépség, még így a szürke
félhomályban is. Mérföldeken át nem látott a
szem semmit, mégsem tudtam elfordítani a
tekintetemet. De erre a napra elég volt. Elég volt a
magányból és csendből, melyet csak a víz és zúgó
szél tört meg, és a madarak melankolikus
kiáltásai, elég a monoton szürkeségből, elég ebből
a komor öreg házból. És mivel még legalább egy
óra volt hátra, amíg Keckwick visszajön a
pónivontatta kocsival, úgy döntöttem, hogy fogom
magam, és nekivágok gyalog. Egy jó séta majd
felráz egy kicsit, jobb kedvre derít, és jó étvágyat
csinál, és ha jól kilépek, még idejében visszaérek
Crythin Giffordba, mielőtt Keckwick elindulna
értem. De ha nem így lenne, akkor is találkoznunk
kell útközben. A töltés még járható, a visszavezető
út egyenes, nem téveszthetem el.
Ezzel becsuktam az ablakokat, lehúztam a
redőnyöket, és otthagytam a házat a lápon, a
halódó novemberi alkonyaiban.
 Kocsizörgés a lápon

Odakinn minden néma volt, csak a saját

lépteim csikorgását hallottam, amint elindultam a
kavicsos úton, de még ez a hang is eltompult
abban a pillanatban, ahogy a füvön át kezdtem
lépkedni a töltés felé. Az égen néhány utolsó
sirály repült hazafelé. Párszor hátrapillantottam a
vállam fölött, félig-meddig azt vártam, hogy a nő
fekete alakja követni fog. De addigra már
majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy
biztosan valami váratlan lejtő vagy gödör van a
temetőkert falán túl, és talán a szem elől elrejtve
magányos kis kunyhó húzódik meg ott, hiszen egy
ilyen helyen a fények és árnyak mindenféle
csalóka játékot űzhetnek az ember szemével, és
végül is nem mentem a nő után, hogy
megkeressem a rejtekhelyét, épp csak futólag
körbenéztem. Egy időre igyekeztem elfeledkezni
arról, milyen különösen reagált Mr. Jerome,
amikor délelőtt megemlítettem a nőt.
A töltésen vezető út még mindig teljesen száraz
volt a talpam alatt, de észrevettem, hogy balkéz
felől alattomosan kezdenek közelebb húzódni a
hullámok, nagyon halkan, nagyon lassan.
Eltűnődtem, vajon milyen magasan boríthatja be a
víz az utat a dagály tetőpontján. De egy ilyen
csendes estén még bőven van ideje az embernek,
hogy biztonságosan átjusson, habár így
gyalogosan hosszabbnak tűnt az út, mint amikor
Keckwick hozott ki a kocsiján, a töltés vége
beleveszett az előttem derengő szürkeségbe. Soha
életemben nem voltam még ennyire egyedül, nem
éreztem magam ilyen kicsinynek és
jelentéktelennek, és inkább kellemesnek
mondható merengésbe merültem, filozofikus
hangulat fogott el, megragadott, hogy milyen
végtelenül közömbös jelenlétem iránt a víz és az
ég.
Nem tudom megmondani, pontosan mennyi idő
múlva, talán pár perc után kizökkentem az
álmodozásból, és egyszer csak észrevettem, hogy
alig látok tovább az orromnál, és amikor
hátrafordultam, ijedten láttam, hogy a ház is
teljesen eltűnt, nem mintha leszállt volna az esti
sötétség, hanem mert sűrű, nyirkos, tengeri köd
gomolygott a láp felől, és mindent beburkolt,
engem, a házat a hátam mögött, a töltés végét és a
tájat előttem. Olyan volt ez a köd, mint egy
nedves, tapadós pókháló, finom és mégis
áthatolhatatlan. Ízében és szagában teljesen
különbözött a mocskos, sárga londoni ködtől; az
fojtogató volt, sűrű és mozdulatlan, ez viszont sós,
könnyű és halovány, és ide-oda lengett a szemem
előtt. Úgy éreztem teljesen összezavar,
incselkedik velem, mintha milliónyi eleven ujjból
állna, melyek végigfutnak a testemen,
megállapodnak, aztán megint elillannak. A hajam,
az arcom meg a kabátom ujja már egészen
átnedvesedett a finom nyirkosságtól. De leginkább
az egész hirtelensége volt olyan ijesztő és zavarba
ejtő.
Egy kis ideig lassan továbbmentem,
elhatároztam, hogy nem térek le az útról, amíg el
nem érek a biztonságos országútra. De kezdtem
ráébredni, hogy ha véget ér az egyenes töltésút,
akkor bizony nagyon könnyen lehet, hogy el
fogok tévedni, és az egész éjszakát kimerítő
bolyongással tölthetem. A legnyilvánvalóbb és
legésszerűbb megoldás az volt, ha visszafordulok,
és visszamegyek, amerre jöttem, és megvárom a
házban, hogy a köd kitisztuljon, vagy hogy
Keckwick értem jöjjön.
A visszavezető út lidérces volt. Lépésről
lépésre araszolgatva tudtam csak haladni, mert
féltem, hogy egy rossz lépéssel belecsúszom a
mocsárba és az áradó vízbe. Ha felnéztem,
azonnal elszédített a kavargó, libegő pára, így hát
csak bukdácsoltam, és imádkoztam, hogy elérjem
végre a házat, mely sokkal messzebb volt, mint
gondoltam. Aztán valahol az örvénylő ködben és
sötétségben hirtelen meghallottam egy távoli, de
félreismerhetetlen hangot, melytől azonnal
megkönnyebbültem: a póni patájának kipp-
koppját, a kocsi zörgését és nyikorgását. Úgy
látszik, Keckwick nem zavartatta magát a köd
miatt, biztos hozzá van szokva, hogy sötétben
járjon a töltésen; megálltam, és vártam, hogy
megpillantsam a lámpájának fényét – mert kell
hogy legyen nála lámpa fontolgattam, hogy ne
kiáltsak-e neki, nehogy a ködből váratlanul
kibukkanva nekem hajtson, és lelökjön a töltésről.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy a köd
megtévesztően hat nemcsak a látásra, de a hallásra
is, mert nemcsak hogy a kocsizörgés egyáltalán
nem közeledett, mint ahogy vártam, de nem is a
hátam mögül, a töltésről hallatszott, hanem
valahonnan jobbkéz felől, a lápról. Próbáltam
megállapítani a szél irányát, de nem fújt.
Körbeforogtam, de ekkor úgy hallottam, mintha
távolodna a zörgés. Zavartan álltam, és vártam,
minden erőmet megfeszítve hallgatóztam a
ködben. Amit legközelebb hallottam, iszonyúan
megrémisztett, bár egyáltalán nem értettem, mi
lehet, és nem tudtam semmi magyarázatot adni rá.
A póni és a kocsi zaja egyre halkult, aztán hirtelen
elhallgatott, és a lápról valami tocsogó, szörcsögő,
bugyborékoló hang hallatszott, és egy ló rémült
nyerítése és nyihogása; aztán egy újabb hangot
hallottam, egy sikoltást, rémült zokogást – először
alig értettem, mi az, aztán borzadva jöttem rá,
hogy egy gyermek sikoltása, egy kisgyermeké.
Tehetetlenül álltam a ködben, szinte sírva
fakadtam a rettegéstől és a félelemtől, és tudtam,
hogy semmi kétség, amit hallok, az a pónivontatta
kocsi, rajta egy gyermek és egy felnőtt –
valószínűleg Keckwick; épp elnyeli őket a láp, és
ők kétségbeesetten küzdenek. Valahogy
letérhettek a töltésútról, és belezuhantak a
mocsárba, és most elnyeli őket az ingovány és az
áradó dagály.
Ordítottam, míg szinte már szétrobbant a
tüdőm, és rohanni kezdtem, de aztán
megtorpantam, hiszen semmit nem láttam, és mi
haszna is lenne az egésznek? A lápra nem
léphetek, és még ha oda is mennék, aligha
találnám meg a kocsit, és úgysem tudnék segíteni
utasain, csak azt kockáztatnám, hogy engem is
elnyel a mocsár. Az egyetlen, amit tehetek, hogy
visszamegyek a házba, felgyújtok minden lámpát,
és jeleket adok az ablakból, minden ésszerű érv
ellenére azt remélve, hogy valaki, valahol
észreveszi a környékről.
 Kirázott a hideg a borzalmas gondolatoktól,
melyek a fejemben kavarogtak, és nem tudtam
elfojtani a rettenetes képeket, láttam magam előtt,
ahogy azok a szerencsétlenek lassan elsüllyednek
és megfulladnak a sárban és a vízben, egészen el
is feledkeztem a saját korábbi félelmeimről, és
csak arra koncentráltam, hogy olyan gyorsan és
biztonságosan visszajussak a házba, ahogy csak
lehet. A víz most már egészen a töltés szélénél
hullámzott, bár látni nem láttam, csak hallottam,
mert a köd még mindig nagyon sűrű volt, és teljes
lett a sötétség; megkönnyebbült sóhajjal
nyugtáztam, hogy a talpam alatt hirtelen füvet
érzek, aztán a kavicsokat, és vakon tapogatózva
kerestem a ház ajtaját.
Mögöttem, a lápon minden néma volt és
mozdulatlan, a víz lassú áradásától eltekintve; a
póni és a kocsi mintha soha nem is létezett volna.
Amikor ismét odabenn voltam a házban,
sikerült elbotorkálnom egy székig az
előcsarnokban, és épp csak hogy le tudtam rá
roskadni, mert a lábaim összecsuklottak alattam,
arcomat a kezembe temettem, és tehetetlen
zokogásban törtem ki, amikor teljes egészében
megértettem, hogy mi is történt.
Nem tudom, meddig ülhettem ott,
kétségbeesetten és rettegve. De egy idő után
eléggé összeszedtem magam, hogy fel tudjak
állni, körbejártam a házban, és felkattintottam
minden lámpát, bár egyik sem világított túl
fényesen, és a szívem mélyén tudtam, hogy nincs
rá túl sok esély, hogy a néhány pislákoló lámpa
fénye áthatoljon a ködös lápvidéken, és bárki
meglássa, még ha járna is errefelé valami
magányos vándor. Ez volt minden, amit tehettem
– de legalább csináltam valamit, és egy
hajszálnyival jobban éreztem magam tőle. Ezután
kutatni kezdtem a szekrényekben, a komódokban
és a konyhaszekrényben, míg a tálaló
leghátuljában végre találtam egy üveg brandyt –
harminc éves volt, és még mindig lezárva és
lepecsételve. Kinyitottam, kerestem egy poharat,
és töltöttem egy akkora adagot, ami ésszerűnek
tetszett egy nagy megrázkódtatást elszenvedett
ember számára, néhány órával az utolsó étkezése
után.
A szobán látszott, hogy Mrs. Drablow sok-sok
éve nem használhatta. A bútorok egészen
megfakultak a sós levegőtől, a gyertyatartók és
gyümölcsöstálak foltosak voltak, az abroszok
mereven összehajtogatva feküdtek a szekrény
polcain, közöttük megsárgult selyempapír, az
üveg- és porcelántárgyakon por ült.
 Visszamentem a ház egyetlen szobájába, mely
legalább megpróbált valami kényelmet árasztani,
a kis szalonba, bár ez is jéghideg volt és
penészszagú, ott kortyolgattam a brandyt, és
megpróbáltam a tőlem telhető legnagyobb
higgadtsággal végiggondolni, hogy mit tegyek.
De ahogy kezdett fejembe szállni az ital,
inkább még izgatottabb lettem, semhogy
megnyugodtam volna, a gondolataim zavarosan
keringtek. Haragudni kezdtem Mr. Bentleyre,
amiért ideküldött, a saját ostoba önfejűségemre és
makacsságomra, amivel nem vettem tudomást a
célzásokról és burkolt figyelmeztetésekről, és
vágyakozni kezdtem a minél előbbi
megszabadulás után, sőt, imádkoztam érte, hogy
végre visszakerülhessek London biztonságos és
vigasztaló nyüzsgésébe és hangzavarába, a
barátaim közé – vagy egyáltalán csak emberek
közé – és Stellához.
Nem voltam képes nyugodtan ülni ebben a
nyomasztóan telezsúfolt, mégis furcsán üresnek
ható házban, szobáról szobára bolyongtam,
kezembe vettem egy-egy tárgyat, aztán
reménytelenül megint letettem, felmentem az
emeletre, végigjártam a lehúzott redőnyű
hálószobákat, aztán még feljebb mentem, a
padlásszobákba, melyek tele voltak lim-lomokkal;
magas, keskeny ablakaik függönyök és redőnyök
nélkül, csupaszon álltak.
Minden ajtó nyitva volt, minden szobában rend
uralkodott, por volt, maró hideg, nedvesség és
valami fojtogató hangulat. Csak egyetlen egy ajtó
volt bezárva, a második emeleten, annak a
folyosónak a legvégében, ahonnan a három
hálószoba nyílt. Az ajtón kívülről nem volt
semmiféle zár vagy kulcslyuk.
Percenként odamentem valamelyik ablakhoz,
megdörzsölgettem, hogy lássak valamit; de hiába
törölgettem le a leheletnyi piszokréteget egy
tenyérnyi felületen, a tengeri köd függönyét, mely
az ablak túloldalán függött, nem húzhattam félre.
Ahogy belebámultam a ködbe, láttam, hogy még
mindig szünet nélkül áramlik, mint a felhők,
anélkül, hogy szétnyílna vagy eloszlana.
Végül levetettem magam egy plüsshuzatú
díványra a tágas, magas mennyezetű nappaliban,
az arcomat elfordítottam az ablaktól, és a második
pohár zamatos, illatos brandy utolsó cseppjei
mellett átadtam magam a melankolikus
tűnődésnek és az önsajnálatnak. Már nem fáztam,
nem féltem és nem nyugtalankodtam, úgy
éreztem, védve vagyok a borzalmak ellen, melyek
odakinn a lápon történtek, és hagytam, hogy
belesüppedjek valami tudattalanságba, mely
éppolyan homályos volt, mint a kinti köd,
elmerültem és megpihentem, és ha nem is békét,
de legalább átmeneti megnyugvást találtam.

Egy csengő szólalt meg a fülemben, egyre csak

szólt, egyszerre hangzott nagyon közelinek és
furcsán távolinak, az egész világ imbolygott, és én
vele együtt ringtam. Próbáltam kiverekedni
magam a sötétségből, mely nem volt szilárd,
hanem hintázott, ahogy a talajt is hintázni éreztem
a lábam alatt, attól féltem, megcsúszom és elesek,
lezuhanok, és magába ránt valami borzalmas
visszhangzó örvény. A csengő tovább szólt.
Zavartan tértem magamhoz, megpillantottam az
ablak keretében a tiszta fekete égen a teliholdat,
mely akkora volt, mint egy úritök.
A fejem zavaros volt, a szám lepedékes és
kiszáradt, a tagjaim zsibbadtak. Aludtam, talán
perceket, talán órákat, teljesen elvesztettem az
időérzékem. Feltápászkodtam, és rádöbbentem,
hogy a csengő nem valami lidérces álom része,
hanem igazi csengő szól a házban. Valaki áll az
ajtónál.
Félig éberen kibukdácsoltam az előcsarnokba,
majdnem felbuktam, mert a lábaim teljesen
elgémberedtek, ahogy összekuporodva feküdtem a
díványon; kezdett visszatérni az emlékezetembe,
hogy mi történt, és az emlékekkel az iszonyat is
feltolult bennem, eszembe jutott a pónivontatta
kocsi, a gyermeksikoly a lápon. A lámpák,
melyeket égve hagytam, még mindig világítottak,
valaki megláthatta, gondoltam, miközben kitártam
az ajtót, minden reménytelenség ellenére azt
remélve, hogy segítség érkezett, erős férfiak,
emberek, akik kezükbe veszik a helyzet
irányítását, akik tudni fogják, mit kell tenni, és
legfőképpen elvisznek innen.
Az előcsarnokból kiszűrődő világosságban és a
telihold fényében azonban csak egyetlen ember
állt ott a kavicsos ösvényen – Keckwick. Mögötte
a póni és a kocsi. A levegő tiszta volt és hideg, az
ég csupa csillag. A láp némán és mozdulatlanul
feküdt, és ezüstösen csillogott a holdfényben.
Sehol nem kavargott se köd, se pára, a levegőben
a legenyhébb nyirkosság sem érződött. Minden
megváltozott, olyan tökéletesen megváltozott,
mintha újjászülettem volna egy másik világba, és
minden, ami történt, csak valami hagymázas álom
lett volna.
– Meg kellett várom, amíg eltisztul a köd. Ilyen
ködben nem lehet átjönni ide – mondta Keckwick
higgadtan. – Nem volt szerencséje.
 A nyelvem mintha odatapadt volna a
szájpadlásomhoz, a térdeim szinte
összecsuklottak.
– Aztán meg az apályt is meg kellett várni. –
Keckwick körbenézett. – Szörnyű ez a hely. De
erre maga is hamar rá fog jönni.
Csak ekkor tudtam annyira összeszedni
magam, hogy az órámra nézzek, és láttam, hogy
majdnem éjjel kettőre jár. A dagály épp kezdett
viszahúzódni, felfedve a töltést. Közel hét órát
aludtam, majdnem ugyanannyit, mint amennyit
egy normális éjszakán aludtam volna, de még több
óra volt hátra pirkadatig, és én olyan összetörtnek,
nyomorúságosnak és fáradtnak éreztem magam,
mint aki egész éjjel álmatlanul hánykolódott. –
Nem gondoltam, hogy ilyenkor kijön értem –
dadogtam végül. – Igazán kedves magától...
Keckwick kicsit hátrábbtolta a sapkáját, hogy
megvakarhassa a homlokát, és én észrevettem,
hogy az orra és az arcának alsó fele csupa
bibircsók és dudor, a bőre szivacsos, és egészen
lilásvörös. – Nem hagytam volna itt egész
éjszakára – mondta végül. – Nem tettem volna ezt
magával.
Egy pillanatra könnyű lett a szívem, mert a
beszélgetés valahogy visszazökkentett a normális
mindennapokba – nagyon megörültem, hogy
látom Keckwicket, soha életemben nem
üdvözöltem még ilyen örömmel senkit, mint most
őt, meg a csendesen és türelmesen várakozó,
zömök kis pónilovat. De aztán rámtörtek az
emlékek, és kirobbant belőlem:
– De hát mi történt magával, hogy lehet, hogy
itt van – hogy tudott kimászni? – A szívem nagyot
ugrott, amikor rájöttem, hogy természetesen nem
Keckwick és a pónija volt az, aki elmerült a
mocsárban, hanem valaki más, valaki egy
gyerekkel, és most végük van, odavesztek, a láp
elnyelte őket, és a víz összezárult fölöttük, a
leghalványabb örvénylés és fodrozódás sem
maradt a tükörsima, csillogó felszínen. De ugyan
ki, vajon ki lehetett az, aki egy sötét novemberi
estén, a gomolygó ködben és dagálynál kihajt ide
egy gyerekkel, erre az ingoványos tájékra, és
miért, honnan jöttek és hová mentek? –
mérföldeken át ez volt az egyetlen ház, hacsak
nem volt helyes a sejtésem, és a fekete ruhás
nőnek van erre valami rejtett lakhelye.
Keckwick egyenesen az arcomba nézett, és én
rádöbbentem, milyen kuszált és űzött lehet a
külsőm: már egyáltalán nem az a kimért modorú,
magabiztos, elegáns ifjú ügyvéd voltam, akit
délután itthagyott. Aztán a kocsi felé intett.
– Jobb lesz, ha felül, és indulunk.
 – Igen, persze, de...
Hirtelen elfordult, és felmászott a bakra.
Mereven maga elé nézve jól beburkolózott
nagykabátjába, felgyűrte a gallérját a nyaka és az
álla köré, és várt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy
észrevette, milyen állapotban vagyok, tudja, hogy
valami történt velem, és hogy ezen egyáltalán
nincs meglepve; a viselkedéséből az is
tévedhetetlenül kitűnt, hogy nem akarja hallani,
mi az, nem akar kérdezni semmit, és nem kíváncsi
a válaszokra, egyáltalán nem akar beszélni az
egész ügyről. Idehoz és értem jön, megbízhatóan,
a nap bármely órájában, de ennél többre nem
hajlandó.
Szó nélkül, gyorsan visszamentem a házba,
leoltogattam a lámpákat, aztán felültem a kocsira,
és hagytam, hogy Keckwick elvigyen, át a néma,
borzongató szépségű lápvidéken, a magasan függő
hold alatt. Szinte transzba estem, félig álomban,
félig ébren ringatott a kocsi. A fejem rettenetesen
fájni kezdett, a gyomromat időnként görcsös
hányinger szorította össze. Nem néztem a tájat,
bár olykor felpillantottam az ég hatalmas
kupolájára és az elszórt csillagképekre, a látvány
megnyugtatott és megvigasztalt: az égbolton
legalább még mindig a helyén van és változatlan
minden. De semmi más nem maradt változatlan,
sem bennem, sem a világban körülöttem. Most
már tudtam, hogy valami addig elképzelhetetlen –
sőt hihetetlen – dolgot éltem át, teljesen
megváltoztatott az, hogy idejöttem, és most már
nincs visszaút. Ma olyan dolgokat láttam,
melyekről nem is álmodtam volna, hogy
megtörténhetnek. Hogy az a nő a sír mellett
kísértet volt, most már nemhogy hittem, hanem
tudtam, a bizonyosság meggyökerezett lelkem
legmélyén, szilárdan és kitéphetetlenül, talán a
nyugtalan, zaklatott alvás közben. Kezdtem
gyanítani, hogy a kocsi és a póni, melyet kinn a
lápon hallottam, a kocsi a gyermekkel, aki oly
szívettépően sikoltott, és akit elnyelt a mocsár,
miközben a lápot és folyót, a földet és a tengert a
hirtelen köd szemfödele takarta be, melyben én is
elvesztem – hogy ők sem voltak valódiak, nem
voltak ott anyagi, testi valójukban, hanem csak
kísértetek. Amit hallottam, hallottam, olyan
tisztán, mint ahogy most hallom a kocsi kerekének
zörgését és a póni patáinak kattogását, és amit
láttam – a sápadt, beesett arcú nőt Mrs. Drablow
sírjánál, aztán megint a régi temetőben –, láttam.
Szent esküvel esküdtem volna, bármire. És mégis,
valamiféle felfoghatatlan módon valótlan volt,
kísértet csupán, rég halott.
 Miután mindezt tisztáztam magamban, kicsit
nyugodtabb lettem; lassan magunk mögött
hagytuk a lápot és a folyó torkolatát, és baktattunk
a csendes éjszakában, úgy véltem, a fogadóst
biztos fel lehet zörgetni, hogy beengedjen, aztán
felmegyek a szobámba, a kényelmes ágyamba és
alszom, és megpróbálom kisöpörni a fejemből és a
szívemből ezeket a dolgokat, és nem gondolni
rájuk többet. Holnap, fényes nappal majd
összeszedem magam, és eltervezem, mit tegyek.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy semmiképp nem
akarok visszamenni abba a házba, és hogy
találnom kell valami módot, hogy kivonjam
magam a kötelezettség alól, hogy Mrs. Drablow
ügyeivel kelljen foglalkoznom. Hogy valami
kifogást mondok-e majd Mr. Bentleynek, vagy az
igazat, remélvén, hogy nem nevet ki, még nem
döntöttem el.

Csak amikor már a lefekvéshez készülődtem –

a fogadós egyébként a lehető legegyüttérzőbb és
legszívélyesebb volt –, akkor kezdtem újból
átgondolni, milyen különösen kedves volt
Keckwicktől, hogy azonnal értem jött, ahogy a
köd felszállta és az apály lehetővé tette. Az ember
azt várta volna, hogy vállat von, nyugodtan
lefekszik, és úgy dönt, majd reggel értem jön. De
ő virrasztott, talán a pónit is befogva, készenlétben
tartotta, annyira aggódott, hogy ne kelljen egyedül
a lápon töltenem az egész éjszakát. Mélységesen
hálás voltam neki, és megjegyeztem magamban,
hogy bőkezűen meg fogom jutalmazni a
fáradságáért.
Három óra is elmúlt, mire ágyba kerültem –
még vagy öt óráig sötét lesz. A fogadós azt
mondta, aludjak csak nyugodtan, ameddig akarok,
senki nem fog zavarni, és bármikor kaphatok
reggelit. A maga módján ő is éppúgy aggódni
látszott értem, mint Keckwick, habár ugyanakkor
mindketten roppant tartózkodóan viselkedtek,
korlátokba ütközött minden kérdésem, és éreztem,
hogy meg sem szabad kísérelnem ledönteni
ezeket. Ki tudja, ők maguk mit láttak és hallottak,
el sem tudtam képzelni, mennyit tudhatnak a
múltbeli eseményekről, a róluk keringő
pletykákról és babonás mendemondákról. Az a
kevés, amit magam is tapasztaltam, bőven elég
volt, és nem éreztem túl nagy kedvet ahhoz, hogy
magyarázat után kutassak.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben akkor
éjszaka, ahogy a puha vánkoson nyugtattam a
fejem, míg végre zaklatott, árnyakkal teli álomba
zuhantam, melyben alakok jöttek-mentek, és nem
hagytak nyugodni, úgyhogy többször félig-meddig
fel is ébredtem, felkiáltottam, vagy motyogtam
néhány érthetetlen szót, izzadtam, hánykolódtam,
meg akartam szabadulni a lidércnyomástól,
kitépni magam a félig tudatos rettegésből és
balsejtelmekből; álmaim felszíne alól felbukkanva
újra meg újra előtört a póni rémült nyihogása és a
gyermek sikoltása, miközben én ott álltam
tehetetlenül a ködben, lábam a földbe gyökerezett,
testem kővé dermedt, és valahol a hátam mögött,
bár látni nem láttam, de pontosan éreztem a fekete
ruhás nő sötét jelenlétét.
 Mr. Jerome fél

Amikor reggel felébredtem, a szobámat ismét

ragyogó téli napsütés töltötte be. Mégis nagy
fáradtság és keserűség töltött el, amikor
összehasonlítottam jelenlegi állapotomat az előző
reggelivel: akkor kellemes éjszaka után, frissen
ébredtem, és lelkesen ugrottam ki az ágyból, alig
várva, hogy kezdődhessen a nap. És mindez csak
tegnap lett volna? Úgy éreztem, mintha valami
óriási utazást tettem volna meg azóta, ha nem is
valós időben, de lélekben annyit tapasztaltam,
korábbi higgadt és nyugodt lényem annyira fel
volt bolydulva, mintha évek teltek volna el. Nehéz
és émelygős volt a fejem, áporodott, fáradt és
zavaros, az idegeim feszültek.
Egy idő után azonban rákényszerítettem
magam, hogy felkeljek, mivel annál rosszabbul
már úgysem érezhettem magam, mint az ágyban
fekve, mely most olyan kényelmetlennek és
göröngyösnek tűnt, akár egy krumpliszsák. Ahogy
elhúztam a függönyöket, vakítóan kék égbolt
tárult elém; forró fürdőt vettem, aztán a
hidegvizes csap alá dugtam a fejemet és a
nyakamat, és kezdtem kicsit kevésbé poshadtnak
és nyomottnak érezni a hangulatomat,
összeszedettebb lettem, és képes voltam
nyugodtan átgondolni az előttem álló napot.
Reggeli közben, melynek nagyobb étvággyal
fogtam neki, mint ahogy vártam, végigvettem a
lehetőségeket. Előző este még úgy éreztem, senki
és semmi nem tud megingatni, végleg határoztam:
soha többé nem akarok hallani Mrs. Drablow
házáról és ügyeiről, azonnal táviratozom Mr.
Bentley-nek, az ügyeket Mr. Jerome kezeiben
hagyom, és az első vonattal visszamegyek
Londonba.
Egyszóval, megfutamodtam volna. Igen, most,
fényes nappal már így láttam a dolgot. Nem
hibáztattam magam a döntésemért. Úgy
megrémültem, ahogy csak egy ember
megrémülhet. Nem hiszem, hogy én lettem volna
az első, aki elmenekül a veszély és a kockázat
elől, és soha nem gondoltam magamról, hogy
bátrabb lennék, mint bárki emberfia. Ami történt,
iszonyatos volt, megfoghatatlan és
megmagyarázhatatlan, józan ésszel
megközelíthetetlen és mélységesen felkavaró.
Kezdtem megérteni, hogy nem is az riasztott meg
a legjobban, amit láttam – a beesett arcú nőben
alapjában véve nem volt semmi irtózatos vagy
ijesztő. Igaz, hogy a kísérteties hangok, melyeket
a ködben hallottam, nagyon felzaklattak, de a
látott és hallott dolgoknál sokkal szörnyűbb volt
az, ami kisugárzott ezekből a jelenségekből, és
ami teljesen levert a lábamról, az a – nem is
tudom, minek nevezzem – hangulat vagy erő:
valami gonoszság és tisztátalanság, rettegés és
gyötrelem, rosszindulat és keserű düh.
Képtelennek éreztem magam, hogy ezzel
megbirkózzam.
– Ma csendesebbnek fogja találni Crythin
Giffordot – mondta a fogadós, miközben elvitte a
kiürült tányéromat, és újratöltötte a
kávéscsészémet. – A vásár-napokon idegyűlik a
nép mérföldekről. De a mai délelőtt meglehetősen
eseménytelen lesz.
Egy percig ott álldogált, vizsgálódva nézett, és
én ismét szükségét éreztem, hogy mentegetőzzek,
amiért tegnap éjjel kénytelen voltam felkelteni,
hogy beengedjen. Megrázta a fejét. – Ó, még
mindig inkább, mint hogy egy... kellemetlen
éjszakát kelljen töltenie másutt.
– Ami azt illeti-, így is elég nyugtalan éjszakám
volt. Igencsak zavaros álmaim voltak, és nagyon
rosszul aludtam.
A fogadós nem felelt semmit.
– Azt hiszem, jót fog tenni egy kis kirándulás a
friss levegőn. Talán kisétálok egy-két
mérföldnyire a falu határába, megnézem a gazdák
farmjait, akik itt voltak tegnap a vásáron.
Vagyishogy szigorúan hátat akartam fordítani a
lápnak, és kizárólag az ellenkező irányba
sétálgatni.
– Szép és könnyű séta lesz, mérföldeken át
olyan sík erre a vidék, mint egy lepedő. Persze, ha
lóháton megy, akkor messzebbre is
elmerészkedhet.
– Sajnos, soha életemben nem ültem lovon, és
bevallom, nem érzek túl nagy kedvet hozzá, hogy
épp ma próbálkozzak meg vele először.
– Akkor esetleg – mondta a fogadós
elmosolyodva – kölcsönözhetek egy megbízható
kerékpárt.
Egy kerékpár! A fogadós biztosan látta, hogy
felcsillant a szemem. Gyerekkoromban
rendszeresen és sokat kerékpároztam, és Stellával
is kimentünk néha vonattal valamelyik zsilipig,
aztán onnan végigkerekeztünk a Temze partja
mentén, piknik-kosárral felszerelkezve.
– Hátul, az udvarban megtalálja. Vigye csak el,
uram, ha kedve tartja. – Azzal kiment.
A gondolat, hogy egy-két órát pedálozzak,
kiszellőztessem a fejemből az elmúlt éjszaka
tapadós pókhálóit és áporodottságát, kicsit
felfrissüljek és magamhoz térjek, rendkívül vidító
volt, éreztem, hogy egyre jobb a hangulatom. És
elhatároztam, hogy nem fogok megfutamodni.
Úgy döntöttem, felkeresem Mr. Jerome-ot.
Megkérem, hogy ajánljon valakit, aki segítene
kiválogatni Mrs. Drablow papírjait, talán csak van
egy hivatalsegédje, akit nélkülözni tudna; mert
most már meggyőződésem volt, hogy megint elég
erős vagyok ahhoz, hogy világos nappal és
társaságban szembenézzek az Angolnás-láppal és
a házzal. Olyan módszeresen és hatékonyan fogok
dolgozni, ahogy csak lehet, és még jóval sötétedés
előtt visszatérek a faluba. És nem fogok a
temetőkert felé sétálgatni.
Különös volt, hogy a testi jó érzés a
kedélyemnek is milyen jót tett, mire kiléptem a
piactérre, megint a régi normális, nyugodt, vidám
önmagam voltam, és egész felvillanyozódtam,
amikor az előttem álló kerékpártúrára gondoltam.
Könnyen megtaláltam Horatio Jerome „Föld-és
ingatlanügynök” irodáját – két sötét, alacsony
mennyezetű szobácskából állt, egy búzakereskedő
boltja fölött az emeleten, a piactérből kiinduló
keskeny utca végében –, és reménykedtem, hogy
találok egy írnokot, vagy titkárt, akinél
bejelenthetem magam. De nem volt ott egy
teremtett lélek sem. Minden néma volt, a
várószoba kopottas és üres. Miután pár percig
várakoztam, odamentem az egyetlen csukott
ajtóhoz és bekopogtam. Szünet, azután
széktologatás és gyors léptek. Mr. Jerome nyitotta
ki az ajtót.
Rögtön láttam, hogy egyáltalán nem örül
nekem. Az arcára azonnal kiült az előző napi
zárkózott, merev kifejezés, és kis habozás után
invitált csak be az irodájába, furcsa, lopott
pillantásokat vetett rám, aztán gyorsan elkapta a
tekintetét, és a vállam fölött a levegőbe bámult.
Én hallgattam, gondolom, arra vártam, hogy
megkérdezze, hogy haladok a munkámmal a
házban. De ő nem szólt semmit, úgyhogy
előtártam a javaslatomat.
– Tudja, nem is gondoltam – nem tudom, ön
sejtette-e hogy ilyen mennyiségű iratot hagyott
hátra Mrs. Drablow. Tonnányi papír, a legtöbb
kétségtelenül szemét, de azért át kell néznem
minden egyes lapot. Nyilvánvaló, hogy hacsak
nem akarok ittragadni jó ideig Crythin Giffordban,
akkor szükségem lesz némi segítségre.
Mr. Jerome arcára pánik ült ki. Hátrábbtolta a
székét bicegős íróasztala mögött, úgyhogy szinte
az volt az érzésem, legszívesebben átmenekülne a
falon, ki az utcára.
– Attól tartok, én nem segíthetek, Mr. Kipps.
Szó sem lehet róla.
 – Nem arra gondoltam, hogy ön személy
szerint – mondtam csillapító hangon. – De talán
van egy fiatal titkára.
– Nincsen. Teljesen egyedül dolgozom. Sajnos,
nem szolgálhatok semmiféle segítséggel.
– Akkor kérem, segítsen nekem találni valakit.
Csak akad a faluban egy szemernyi
intelligenciával megáldott fiatalember, aki
szívesen keresne néhány fontot?
Észrevettem, hogy Mr. Jerome kezével
izgatottan markolássza és dörzsölgeti a szék
karfáját, hol megszorítja, hol elengedi.
– Nagyon sajnálom, ez egy kis falu, a fiatalok
elmennek innen, nem találnak munkát.
– De hát én épp munkát ajánlok, hacsak
alkalmit is.
– Nem fog találni senkit, aki alkalmas lenne! –
Ezt már szinte ordította.
Én nagyon halkan és nyugodtan azt mondtam:
– Mr. Jerome, ugye nem azt akarja mondani, hogy
nem fogok találni senkit, hogy egyetlen
fiatalember – vagy akár öreg – sincs az egész
faluban, vagy a környéken, aki hajlandó és képes
lenne nekem segíteni? Biztos vagyok benne, hogy
nem tolonganának a jelentkezők, de egy-két
jelöltet egészen biztosan tudnánk találni. De maga
valamiért nem akarja megmondani az igazat: hogy
nem fog akadni senki, aki hajlandó lenne
bármennyi időt is eltölteni abban a házban, mert
attól fél, hogy a mendemondák igazak – hogy
szembetalálkozik azzal, amivel én találkoztam.
Néma csönd lett. Mr. Jerome keze tovább
rángatózott, mint valami szabadulásért küzdő
állat. Domború, sápadt homlokán verejtékcseppek
ültek. Végül felpattant, szinte feldöntve a székét,
odament a keskeny ablakhoz, és a piszkos üvegen
át kinézett a szembenlevő házra, és le az utcára.
Aztán továbbra is a hátát fordítva felém, azt
mondta. – Keckwick kiment magáért.
– Igen, el sem tudom mondani, mennyire hálás
voltam neki.
– Keckwick mindent tud arról a házról.
– Ezek szerint Mrs. Drablownak is szállított
dolgokat?
Mr. Jerome bólintott. – Senki mást nem volt
hajlandó fogadni. Egyetlen... – A hangja
elcsuklott.
– Egyetlen lelket sem – fejeztem be helyette
nyugodtan.
Amikor megint megszólalt, rekedtes és fáradt
volt a hangja. – Mindenféle mendemondák járják
a faluban – mondta – pletykák. Ostobaság az
egész.
 – Én elhiszem őket. Az ilyen helyen biztos
mocsári szörnyek élnek, és nyüzsögnek a lidércek.
– A legtöbb csak mese.
– Na persze. De nem mind.
– Maga látta a nőt a temetőben.
– Később újból láttam. Elmentem sétálni a ház
körül, miután Keckwick otthagyott tegnap
délután. Ott volt a régi temetőben. Mi az a rom,
valami templom volt, vagy kápolna?
– Valamikor egy kolostor állt a szigeten, jóval
azelőtt, hogy a ház épült. Egy kis szerzetes-
közösség élt itt, teljesen elzárkózva a világtól.
Vannak feljegyzések róluk a helybéli
krónikákban. Aztán elhagyták a kolostort, átadták
az enyészetnek, évszázadokkal ezelőtt.
– És a temetőkert?
– Azt még később is használták. Egy-két újabb
sír is van benne.
– A Drablow-család tagjaié?
Hirtelen szembefordult velem. Az arca
betegesen szürke volt, és csak ekkor vettem észre,
milyen mélyen érintheti a beszélgetésünk, és hogy
valószínűleg jobb szeretné nem folytatni.
Az ügyemet mindenképpen el kellett intézni, de
úgy határoztam, egyelőre lemondok Mr. Jerome
közreműködéséről, és inkább telefonálok Mr.
Bentleynek Londonba. Ehhez vissza kellett
térnem a fogadóba.
– Nos – mondtam –, engem nem fog elriasztani
egy vagy akár egy légiónyi kísértet, Mr. Jerome.
Nem volt kellemes élmény abban a házban járni,
és bevallom, örülni fogok, ha sikerül segítőtársat
találnom, akivel megoszthatom a munkát. De
mindenképpen el kell végeznem. Kétlem, hogy a
feketeruhás nő bármiféle ellenséges érzéssel
viszonyulna irántam. Vajon ki volt ő? Vagy ne
beszéljünk múlt időben? – Felnevettem, habár
elég hamisan csengett. – Nem is tudom, hogy
beszéljek róla.
Igyekeztem könnyed színben feltüntetni, amiről
mindketten tudtuk, hogy nagyon is komoly,
jelentéktelennek, talán nem is létezőnek beállítani
valamit, ami mindkettőnkre mélyebb hatással volt,
mint életünk bármely más élménye, mert arra a
határmezsgyére vitt, ahol élet és halál
összetalálkozik egymással.
– Szembe kell néznem ezzel a dologgal, Mr.
Jerome. Az ilyesmivel bátran szembe kell nézni. –
Miközben beszéltem, éreztem, hogy újonnan
ébredt bátorság kel bennem.
– Én is ezt mondtam. – Mr. Jerome szánakozva
nézett rám. – Én is ezt mondtam... valamikor.
 De a félelme csak megerősített
elhatározásomban. Őt elgyengítette és megtörte
valami, de mi? A nő? Néhány hang? Vagy még
más is van, amit magamnak kell felfedeznem?
Tudtam, hogy hiába kérdezném meg, megtagadná
a választ, és egyébként sem voltam benne biztos,
hogy akarom, hogy telebeszélje a fejemet ijesztő
és furcsa mesékkel, a Drablow-házzal kapcsolatos
élményeivel. Elhatároztam, hogy magam járok
utána a dolognak, és csak a saját érzékeim
tanúságtételére fogok támaszkodni, semmi másra.
Talán tényleg jobb is lenne, ha nem vinnék
magammal segítséget.
Elbúcsúztam Mr. Jerome-tól, és kifelé menet
még megjegyeztem, hogy minden valószínűség
szerint nem fogom többé látni a nőt, sem Mrs.
Drablow házának egyéb furcsa látogatóit.
– Imádkozni fogok, hogy így legyen – mondta
Mr. Jerome, és hirtelen erősen megszorította
felényújott kezemet. – Imádkozni fogok, hogy így
legyen.
– Ne aggódjon miattam – mondtam,
vidámságot és könnyedséget erőltetve a
hangomba, aztán leszaladtam a lépcsőn, és magára
hagytam Mr. Jerome-ot a félelmeivel.

***
 Visszatértem a fogadóba, és telefonálás helyett
írtam egy levelet Mr. Bentleynek. Leírtam a házat,
és hogy mekkora halom papírt találtam, közöltem,
hogy tovább kell maradnom, mint amire
számítottam, és kértem, hogy feltétlenül
értesítsenek, ha esetleg Mr. Bentleynek hirtelen
szüksége lenne rám Londonban valami más
ügyben. Elejtettem egy könnyed megjegyzést a
ház rossz híréről is, és hogy emiatt – de egyéb,
gyakorlatiasabb okokból is – nehéz lesz segítséget
találnom a munka elvégzéséhez, bár próbálkozom.
Mindazonáltal egy héten belül kész leszek
mindennel, és intézkedni fogok, hogy a fontosnak
látszó iratokat felküldjék Londonba.
Aztán letettem a levelet az előcsarnok
asztalára, hogy délben elvigyék, kimentem, és
megkerestem a fogadós kerékpárját, egy jó erős,
régimódi, az elején nagy kosárral felszerelt
járművet – majdnem olyasféle volt, mint amivel a
hentessegédek járnak Londonban. Felültem rá,
kikerekeztem a piactérről, aztán tovább az egyik
mellékutcácskán, a nyílt vidék felé. A lehető
legtökéletesebb nap volt a kerékpározáshoz, elég
hűvös ahhoz, hogy a szél kicsípje az arcomat,
ragyogó és tiszta, úgyhogy messzire elláthattam
minden irányba a sík, nyílt vidéken.
 Az volt a szándékom, hogy elkerekezek a
szomszédos faluig, ahol remélhetőleg szintén lesz
egy fogadó, és kaphatok egy kis sajtot, kenyeret és
sört ebédre, de amikor elhagytam az utolsó házat
is, nem tudtam ellenállni egy erős késztetésnek,
hogy megálljak, és elnézelődjek, de nem nyugati
irányba, ahol farmok és földek, meg a falu távoli
háztetői látszottak, hanem kelet felé. Ott
nyújtózott a csillogó, hívogató, ezüstös láp. Az ég
elhalványult a horizontnál, ahol a folyó vizével
érintkezett. Enyhe szellő fújdogált sós lehelettel.
Még ilyen messziről is hallottam a titokzatos
csendet, és ismét mélyen belém hasított a
hátborzongató, különös szépség. Nem
futamodhatok meg, vissza kell térnem, ha nem is
most rögtön, de nemsokára; megszállt valami
bűvölet, amit egyes helyek sugárzanak magukból,
magához vonzotta képzeletemet, vágyaimat,
kíváncsiságomat, egész lelkemet.
Hosszú ideig csak néztem és néztem, és
hirtelen rádöbbentem, mekkora változáson
mentem keresztül. Érzéseim olyan hajlékonyak és
erőteljesek lettek, idegeim és érzékeim olyan
feszültek és élesek, hogy szinte egy más
dimenzióba kerültem, a szívem mintha
hevesebben vert volna, lépteim felgyorsultak,
minden, amit láttam, fényesen felragyogott, a
dolgok körvonalai kiélesedtek és pontosan
kirajzolódtak. És mindez tegnap óta történt velem.
Eltűnődtem, vajon a külsőm is megváltozott-e,
hogy amikor hazatérek, a barátaim és a családom
észre fogják-e venni a változást. Idősebbnek
éreztem magam, és mintha valami nagy próbatétel
előtt állnék, amitől rettegek, ugyanakkor csábít is.
De most egy időre sikerült felfüggesztenem ezt
a felajzott érzelmi állapotot; tudtam, hogy belső
egyensúlyomnak jót fog tenni a testmozgás, így
hát megfordítottam a kerékpárt, megint felültem,
és tempósan elindultam az országúton,
határozottan hátat fordítva a lápvidéknek.
 Jenny

Pár óra és vagy harminc mérföld után újból

visszatért a ragyogó jókedvem. Határozottan
kerekeztem át a tájon, elnéztem, ahogy az aranyló
ősz utolsó nyomai egybemosódnak a tél
kezdetével, éreztem, hogy a tiszta, hideg levegő
füröszti az arcomat, az energikus tevékenység
kisöpört belőlem minden ideges félelmet és
beteges képzelődést. Megtaláltam a szomszéd
faluban a fogadót, megettem a sajtot és kenyeret,
aztán vettem magamnak a bátorságot, és egy
gazda csűrében szunyókáltam egy órát.
Amikor visszatértem Crythin Giffordba,
egészen más embernek éreztem magam,
büszkének, elégedettnek, de mindenekfelett
lelkesnek és késznek arra, hogy szembenézzek a
legrosszabbal is, ami Mrs. Drablow házában és
azon a baljós lápon várhat rám, és megbirkózzak
vele. Dacos voltam, dacos és vidám; és amikor
befordultam egy sarkon, majdnem összeütköztem
egy nagy autóval, mely szemből próbálta bevenni
a szűk kanyarulatot. Félrerántottam a kormányt,
fékeztem, valahogy lekászálódtam a kerékpárról,
és ekkor észrevettem, hogy a kocsiban múltkori
útitársam ül, aki tegnap felvásárolta a földeket az
árverésen, Mr. Samuel Dailey. Odaszólt a
sofőrjének, hogy álljon meg, kihajolt az ablakon,
és megkérdezte, hogy állnak a dolgaim.
– Épp tettem egy remek kirándulást a
környéken, azt hiszem, ma este jól fog esni a
finom vacsora – feleltem vidáman.
Mr. Dailey felvonta a szemöldökét. – És a
hivatalos ügyei?
– Mrs. Drablow hagyatéka? Ó, nemsokára
elrendezek mindent, bár bevallom, hogy több
munka lesz vele, mint gondoltam.
– Kinn járt a házban?
– Természetesen.
– Á.
Pár másodpercig csak néztünk egymásra,
egyikünk sem érzett sok kedvet a téma
folytatásához. Miközben készülődtem, hogy
visszaüljek a biciklimre, és félrehúzódjak az autó
útjából, könnyedén azt mondtam: – Őszintén
szólva, élvezem a dolgot. Nagy kihívás nekem ez
az egész.
Mr. Dailey továbbra is rámszegezte a
tekintetét, míg végül kénytelen voltam elfordulni,
és másfelé nézni, mert úgy éreztem magam, mint
egy kisiskolás, akit rajtakaptak valami körmönfont
hazugságon.
 – Mr. Kipps – mondta végül Dailey –, maga
úgy csinál, mint egy ijedt gyerek: fütyörészik a
sötétben. Hadd hívjam meg hozzánk vacsorára,
amire annyira áhítozik. Hét órára. A fogadós majd
eligazítja, hogy merre találja a házam. – Azzal
intett a sofőrnek, hátradőlt, és többé egy pillantást
sem vetett rám.

Amint visszaértem a fogadóba, nekifogtam,

hogy komolyan felkészüljek az elkövetkező egy-
két napra, és habár Mr. Dailey megjegyzésében
volt egy szemernyi igazság, továbbra is a
leglelkesebb hangulatban voltam, és el voltam rá
szánva, hogy folytatom a Drablow-ügyet. Kértem,
hogy csomagoljanak nekem némi élelmet, aztán
kimentem a faluba, és beszereztem még néhány
dolgot – egy-egy csomag kávét és teát, cukrot, pár
vekni kenyeret, egy doboz kekszet, pipadohányt,
gyufát és hasonlókat. Vettem egy nagyobbfajta
zseblámpát is, meg egy pár gumicsizmát. A
gondolataim mélyén még élénken élt az emlék,
hogy milyen volt a töltésen gyalogolni a ködben, a
növekvő dagályban. Ha esetleg ismét erre
kényszerülnék – bár hevesen imádkoztam érte,
hogy ne így legyen –, jól fel leszek készülve rá,
legalább fizikailag.
 Amikor elmondtam a fogadósnak a tervemet,
hogy ma este még itt maradok, de a következő két
éjszakát az Angolnás-lápon töltöm, nem felelt
semmit, de én pontosan tudtam, hogy abban a
pillanatban neki is az jutott eszébe, ami nekem –
hogy érkeztem meg tegnap éjjel, hogy
dörömböltem az ajtón, az arcomra vésett
rémülettel. Amikor megkérdeztem,
kölcsönkérhetem-e megint a kerékpárját, csak
bólintott. Azt mondtam, szeretném, ha a szobámat
fenntartaná nekem, és attól függően, hogy milyen
gyorsan sikerül végeznem Mrs. Drablow
papírjaival, valamikor a hét vége felé fogok
végleg elutazni.
Azóta gyakran eltűnődtem, hogy valójában mit
gondolhatott rólam, és az esztelen vállalkozásról,
amibe belefogtam, mert nyilvánvaló volt, hogy ő
is éppúgy tudja az igazságot a házról, ahogy
mindenki. Azt gyanítom, leginkább annak örült
volna, ha végleg elmegyek, de ügyelt rá, hogy ne
nyilvánítson véleményt, ne lásson el se
figyelmeztetésekkel, se jótanácsokkal. A
modorom aznap világosan mutathatta, hogy nem
tűrök ellentmondást, nem hallgatok semmilyen
figyelmeztetésre, még a saját józan eszemre sem.
Mentem a magam feje után, csökönyösen, mint
egy szamár.
 Ezt Mr. Dailey is megerősítette pár perccel
azután, hogy aznap este megérkeztem a házába; a
vacsora alatt többnyire csak figyelt, és hagyta,
hogy fecsegjek, ő maga szinte egy szót sem szólt.
Minden nehézség nélkül odataláltam, és a ház
nagy benyomást tett rám. Mr. Dailey egy
tekintélyes, szigorú vidéki kúriában lakott, mely
mintha egy Jane Austen regényből lépett volna
elő: hosszú, fasorral szegélyezett behajtóút
vezetett az oszlopos tornáchoz, a rövid lépcsősor
két oldalán kőoroszlánok és urnák sorakoztak, a
ház előtt meglehetősen unalmas, jellegtelen pázsit
terült el, szépen nyírt sövénnyel keretezve. Az
egész roppant előkelő hatást tett és meglehetősen
jeges hangulatot árasztott, ami valahogy nem illett
Mr. Dailey egyéniségéhez. Nyilván azért vette
meg a házat, mert megengedhette magának, és
mert ez volt a legnagyobb ház az egész
környéken, de nem érezhette igazán otthonosan
magát benne; eltűnődtem, vajon hány szoba állhat
üresen és kihasználatlanul, mert az egy-két
cseléden kívül csak ő és a felesége laktak ott,
habár amint később elmondta, volt egy fiúk, aki
már megnősült, és gyermeke is született.
Mrs. Dailey halkszavú, félénk, agyonpúderezett
asszonyka volt, aki valószínűleg még
kényelmetlenebbül érezte magát ebben a
környezetben, mint a férje. Alig szólalt meg,
idegesen mosolygott, és valami nagyon finom
pamutfonalból készülő, bonyolult horgolással volt
elfoglalva. De mind a ketten nagyon melegen
fogadtak, a vacsora kitűnő volt – fácánsült és egy
óriási gyümölcstorta –, és én kezdtem egész
otthon érezni magam.
Vacsora előtt és közben, valamint a kávénál,
melyet Mrs. Dailey a szalonban szolgált fel,
meghallgattam Mr. Dailey életének és
meggazdagodásának történetét. Nem mondanám,
hogy dicsekedett, hanem egyszerűen csak örült a
saját vállalkozókedvének és jószerencséjének.
Felsorolta, mennyi földje és ingatlana van, hány
ember áll az alkalmazásában, vagy a bérlője,
elmondta, milyen tervei vannak a jövőre nézve – a
legfőbb célja, amennyire kivettem a szavaiból,
egyszerűen annyi volt, hogy ő legyen az egész
megye legnagyobb földesura. Beszélt a fiáról és a
kisunokájáról is, akiknek a birodalmát építgeti.
Lehet, hogy sokan irigyelik és neheztelnek rá,
gondoltam, különösen azok, akik versengenek
vele a földek és házak megvételében. De az
biztos, hogy nem gyűlölhetik, annyira egyszerű,
annyira közvetlen volt, és egyáltalán nem
szégyellte az ambícióit. Ravasznak látszott,
nyersnek, kemény alkudozónak, de lelke mélyéig
becsületesnek. Ahogy telt az este, azon kaptam
magam, hogy egyre inkább megkedvelem, és
egyre bizalmasabb vagyok hozzá, elmondtam neki
saját, bár kisebb szabású terveimet, melyeknek
megvalósulása részben Mr. Bentleytől függött,
beszéltem Stelláról, és a jövőbeli kilátásainkról.
Csak amikor a félénk Mrs. Dailey visszavonult,
és mi letelepedtünk a dolgozószobában egy palack
jó portóival és egy üveg whiskyvel, akkor került
szóba az ügy, amely ideszólított.
Mr. Dailey töltött nekem egy bőséges pohár
portóit, átnyújtotta, és azt mondta: – Bolond, ha
tovább folytatja.
Nyugodtan kortyoltam egyet-kettőt, és nem
válaszoltam semmit, bár volt valami Dailey
nyersességében és hirtelenségében, ami a lelkem
mélyén félelmet kavart fel, de rögtön elfojtottam.
– Ha azt akarja mondani, hogy maga szerint
félbe kellene hagyni a munkámat, amiért
idejöttem, hátat fordítani, és elmenekülni...
– Idehallgasson, Arthur. – Családiasan a
keresztnevemen kezdett szólítani, bár nem
ajánlotta fel, hogy én is így szólítsam őt. – Én nem
fogom teletömni a fejét mindenféle mesékkel...
meghallgathatja őket, ha bárkit megkérdez a
faluban. Talán már meg is tette.
 – Nem – mondtam. – Csak egy-két célzást
hallottam, és Mr. Jerome kissé elsápadt, amikor a
házról beszéltünk.
– De járt odakinn.
– Jártam, és olyan élményekben volt részem,
melyeket nem szeretnék még egyszer átélni, és
bevallom, nem tudom mire vélni őket.
És elmondtam neki az egész történetet, a
beesett arcú nőt a temetésen, aztán a régi
temetőkertben, a gyaloglásomat át a lápon a
ködben, és a szörnyűséges hangokat, melyeket
hallottam. Mr. Dailey szenvtelenül ült, kezében a
pohárral és hallgatott, anélkül, hogy egyszer is
közbeszólt volna, míg a végére nem értem.
– Nekem úgy tűnik, Mr. Dailey – mondtam –,
hogy láttam a kísértetet, mely a házban és
temetőben jár. Egy fekete ruhás, beesett arcú nőt.
Semmi kétségem, hogy ő az, amit kísértetnek
szokás nevezni, hogy nem valódi, eleven, húsvér
ember. De nem tett bennem semmi kárt. Nem
szólt hozzám, és nem jött a közelembe. Nem
tetszett nekem, és még kevésbé tetszett az a... az
az erő sem, melyet kiáradni éreztem belőle, de
meggyőztem magam, hogy ez az erő nem tud
ártani nekem többet, mint hogy félelmet kelt
bennem. Ha visszamegyek, lehet, hogy megint
találkoznom kell vele, de fel vagyok rá készülve.
 – És a póni meg a kocsi?
Nem tudtam mit válaszoljak – igen, az
rosszabb volt, sokkal rosszabb, sokkal
iszonyatosabb, mert csak hallottam és nem láttam,
és tudtam, hogy a gyermek sikoltása örökre a
fülemben marad, amíg csak élek.
Megráztam a fejem. – Nem fogok
megfutamodni.
Erősnek éreztem magam, ahogy ott ültem
Samuel Dailey kandallója előtt, bátornak és
elszántnak, és ugyanakkor – ezt Dailey is látta –
büszke is voltam a saját elszántságomra. Arra
gondoltam, így indulhatnak az emberek a csatába,
így fegyverkeznek fel, ha egy óriással kell
megküzdeniük.
– Nem szabad odamennie.
– Attól tartok, menni fogok.
– Nem szabad egyedül mennie.
– Nem találtam senkit, aki eljönne velem.
– Nem – és nem is fog.
– Édes istenem, de hát Mrs. Drablow – mennyit
is? – hatvanvalahány évet töltött ott el, és szép
kort ért meg. Ő is biztos megszokta az összes
kísértetet, mely ott lakozik.
– Igen. – Dailey felállt. – Talán tényleg így
volt. Jöjjön, Bunce majd hazaviszi.
 – Nem, köszönöm, szívesebben sétálnék.
Kedvem lenne egy kis friss levegőt szívni. –
Tulajdonképpen biciklivel jöttem, de látva a
Dailey-ház pompáját, érkezésemkor elrejtettem a
kapu előtt egy árokban, mivel úgy éreztem, nem
lenne illő kerékpárral végiggurulni az elegáns
behajtóúton.
Miközben megköszöntem a vendéglátást, és
belebújtam a kabátomba, Dailey gondolkozni
látszott, aztán az utolsó pillanatban hirtelen azt
mondta: – Még mindig el van szánva rá?
– Igen.
– Akkor vigyen magával egy kutyát.
Felnevettem. – Nincs kutyám.
– Nekem van. – Kilépett előttem az ajtón,
lement a lépcsőkön, és eltűnt a ház mellett a
sötétségben, amerre valószínűleg a melléképületek
állhattak. Én csodálkozva vártam, meghatott, hogy
így aggódik miattam, és eltűnődtem, ugyan mi
haszna lehet egy kutyának bármiféle kísérteties
jelenéssel szemben, de azért nem volt ellenemre
Mr. Dailey ajánlata. Szerettem a kutyákat, és
mégiscsak egy társ lenne, meleg, eleven, hús-vér
lény, abban a hideg, kihalt házban.
Pár perc múlva lábak kopogását és
kaparászását hallottam, mögötte Mr. Dailey
kimért lépteit.
 – Vigye el őt – mondta. – Ha kész van, majd
visszahozza.
– El fog jönni velem?
– Azt csinálja, amit mondok neki.
Lenéztem. Egy bozontos bundájú, ragyogó
szemű, zömök kis terrier állt a lábamnál. Futólag
megcsóválta a farkát, így üdvözölt, de egyébként
nem mozdult, szorosan Dailey lábánál maradt.
– Mi a neve?
– Jenny.
A kutya megint meglegyintette a farkát.
– Jól van – mondtam. – Bevallom, hogy
örömmel venném a társaságát. Nagyon köszönöm.
– Elfordultam, és elindultam a széles behajtóúton.
Pár lépés után megfordultam, és hívtam a kutyát.
– Jenny! Gyere! Ide hozzám. Jenny! – A kutya
meg sem moccant, és én kezdtem kissé ostobán
érezni magam. Samuel Dailey felkacagott,
csettintett egyet az ujjaival, és egy szót vetett oda
a kutyának. Jenny azonnal utánamrohant, és
engedelmesen a lábaimhoz szegődött.
Amikor biztos voltam benne, hogy a házból
már nem láthatnak, megkerestem a kerékpárt; a
kutya vidáman szökdécselve rohant utánam a
csendes, holdfényes ösvényen, a falu felé.
Jókedvem támadt. Különös módon szinte vártam a
másnapot.
 A gyerekszoba

A szép tiszta idő továbbra is tartott, amikor

reggel széthúztam a függönyöket, ismét napsütés
és kék ég fogadott. Felületesen és nyugtalanul
aludtam az éjszaka, különös, összefüggéstelen
álomfoszlányok gyötörtek. Talán túl sokat ettem
Mr. Daileynél. De a hangulatom változatlan
maradt, elszánt voltam és derülátó miközben
felöltöztem és megreggeliztem, azután nekifogtam
előkészíteni a lápon való tartózkodásomat. Jenny,
a kis terrier meglepetésemre mozdulatlanul aludt
az ágyam lábánál. Hamar megkedveltem, habár
nem tudtam túl sokat a kutyákról. Vidám jószág
volt, eleven, kíváncsi, mégis tökéletesen
engedelmes, ragyogó szemének kifejezése, melyet
lógó szőrpamacsok kereteztek, kissé komikus,
busa szemöldököt formázva, rendkívül
értelmesnek tűnt. Úgy éreztem, örülni fogok, hogy
velem lesz.
Valamivel kilenc óra után a fogadós a
telefonhoz hívott. Mr. Bentley volt az, csak
röviden és kurtán beszélt, mivel igencsak
idegenkedett ettől az eszköztől. Megkapta a
levelemet, és beleegyezett, hogy maradjak, amíg
legalább valamennyire áttekintettem a Drablow-
iratokat, és sikerül kiválogatnom a sok szemét
közül azokat, melyek használhatónak tűnnek. Azt
mondta, csomagoljak össze és küldjek fel
Londonba mindent, amit fontosnak találok, a
többit hagyjam a házban, az örökösök majd
később elintézik, és térjek vissza Londonba.
– Meglehetősen különös ez a hely – mondtam.
– Mrs. Drablow különös asszony volt – mondta
Mr. Bentley, azzal fülsértő kattanással lerakta a
kagylót.
Fél tízre becsomagoltam a fedeles kosarakba,
és elindultam, Jenny mögöttem szaladt. Nem
késlekedhettem tovább, mert a dagály lassan
kezdte elönteni a töltést, és miközben áthaladtam
a széles lápon, eszembe jutott, hogy bizonyos
értelemben felégetem magam mögött a hidat,
hiszen ha bármi fontosat a fogadóban hagytam
volna, jó ideig nem mehetek vissza érte.
A nap magasan állt az égen, a víz csillogott,
mindenütt csak fény, fény és üresség és ragyogás,
valahogy még a levegő is megtisztultnak és
éltetőnek érződött. Ezüstszürke és fehér tengeri
madarak vitorláztak a magasban, aztán le-
lecsaptak; előttem, a nyílegyenes út legvégében,
ott állt hívogatóan a ház.
 Érkezésem után úgy fél óráig szorgosan tettem-
vettem, berendezkedtem. Találtam edényeket és
evőeszközöket a kissé félhomályos konyhában,
elmosogattam és eltörölgettem őket a későbbi
használatra, és a kamrában egy polcon
elrendeztem a készleteimet. Aztán átkutattam az
emeleten a fiókokat és a szekrényeket, találtam
tiszta ágyneműt és takarókat, mindent kiraktam a
nappaliban a tűz elé, hogy hadd szellőzzön kicsit.
Raktam tüzet a kis szalonban és az ebédlőben is,
és némi próbálkozás után sikerült a nagy fekete
vaskályhába is begyújtanom, úgyhogy reméltem,
estére lesz melegvíz a fürdéshez.
Aztán felhúztam a redőnyöket, kinyitottam
néhány ablakot, és elhelyezkedtem egy hatalmas
íróasztalnál, mely az egyik ablak előtt
terpeszkedett, ahonnan a legszebbnek találtam a
kilátást az égre, a lápra és a folyótorkolatra. Az
asztalra helyeztem két, papírral teli fiókot. Aztán
jobb kezem ügyében egy kanna teával, a lábamnál
a kutyával nekifogtam a munkának. Meglehetősen
fáradságos volt, de én türelmesen végeztem, egyik
iratköteget a másik után bontottam ki, futólag
átvizsgáltam egy csomó érdektelen régi papírt,
aztán beledobtam őket egy üres dobozba, melyet
erre a célra készítettem oda. Ősidőkből való
háztartási feljegyzések, számlák és nyugták,
harminc-negyven évvel ezelőttről; banki értesítők,
receptek, ácsok, üvegesek, szobafestők számlái;
rengeteg levél számomra ismeretlen személyektől,
karácsonyi és egyéb üdvözlőlapok, bár az utóbbi
néhány évből semmi. Londoni áruházak
katalógusai, bevásárlólisták és cédulákra
feljegyzett mértékek.
Csak a leveleket tettem félre későbbi
átolvasásra. Időről időre, hogy enyhítsek az
unalmamon, kinéztem a széles ablakon a lápra,
mely még nem borult árnyékba, csendes
szépséggel nyújtózott el a téli napsütésben.
Valamivel két óra után sonkás kenyeret és sört
ebédeltem, hívtam Jennyt, és kimentünk sétálni.
Nagyon nyugodt és jókedvű voltam, kicsit
elgémberedtek a tagjaim az íróasztal mellett töltött
délelőttől, kicsit untam magam, de egyáltalán nem
voltam nyugtalan. A házban és a lápon tett első
látogatásom minden borzalma teljesen elpárolgott,
éppúgy, mint a köd, mely egy rövid időre foglyul
ejtett. A levegő friss volt és száraz, és én
körbejártam a kiemelkedő szigetet, melyre a ház
épült, olykor-olykor elhajítottam egy faágat
Jennynek, aki boldogan rohant utána, és
visszahozta, mélyeket szippantottam a tiszta
levegőből, és teljesen elengedettnek éreztem
magam. Egész a temetőkertig elmerészkedtem,
Jenny hol előrerohant, hol vissza hozzám, igazi
vagy képzeletbeli nyulak után szimatolva, néha
őrjöngve kaparni kezdett a mellső lábaival, aztán
izgatottan megint továbbugrándozott. Nem láttunk
senkit. Egyetlen árnyék sem vetült a fűre.
Egy darabig elbóklásztam a régi sírkövek
között, megpróbáltam kisilabizálni a neveket, de
nem sok sikerrel, míg el nem értem a temető
sarkába, ahol a múltkor a fekete ruhás nőt láttam
álldogálni. A sírkövön, amelyre támaszkodott –
biztos voltam, hogy jól emlékezem – ki tudtam
venni a Drablow nevet: a betűket majdnem elfedte
a lerakodott só, melyet a vad téli szelek
sodorhattak oda a tenger felől az évek során.

It. ny.g.zik ...

net Drablow
... 190...
és
...iel D...low
Szül...

Eszembe jutott, hogy Mr. Jerome célzott rá,

hogy a Drablow-család egyes tagjai egy már nem
használt temetőben nyugszanak, és úgy
gondoltam, ez lehet az ősök nyugvóhelye. De
bizonyos voltam benne, hogy nincs itt más semmi,
csak öreg csontok, egyáltalán nem féltem, és
nyugodtan álldogáltam, eltűnődtem a helyen,
melyet előzőleg olyan hátborzongatónak,
baljósnak és gonosznak láttam, de amely most
legfeljebb kissé melankolikusnak tűnt, csak mert
úgy omladozott, és annyira elhagyatott volt. Száz
évvel ezelőtt vagy még régebben romantikus lelkű
költők sétálgattak volna erre, és bizonyára valami
borongós költemény megírására ihlette volna őket
a hely hangulata.
Visszatértem Jennyvel a házba, mert kezdett
hűvösödni, a fény lassan eltűnt az égről, ahogy a
nap hanyatlott lefelé.
Odabenn csináltam egy kis teát, raktam az
összes tűzre, és mielőtt megint leültem volna
azokhoz az unalmas iratokhoz, találomra
böngészgettem kicsit a szalon könyvespolcain, és
kerestem valami olvasnivalót későbbre: Sir Walter
Scott egyik regényét és John Clare verseit
választottam ki. Ezeket felvittem, és leraktam az
éjjeliszekrényre a kis hálószobában, melyet a
legmegfelelőbbnek ítéltem, mivel a ház elülső
részében feküdt, de nem volt olyan hatalmas és
hideg, mint a többi, ezért úgy gondoltam, talán
kényelmesebb lesz. Az ablakból a láp egy részét
és a folyótorkolatot láttam, és ha kicsit
nyújtogattam a nyakam, egy darabot a töltésből is.
 Miközben tovább dolgoztam, lassan
besötétedett, úgyhogy az összes lámpát
felgyújtottam, amit csak találtam, behúztam a
függönyöket, és hoztam be még egy kis szenet
meg fát a kamrából, melyre a mosókonyha mellett
bukkantam.
A felesleges papírok halma egyre nőtt a
dobozban, csak néhány iratcsomót ítéltem
érdemesnek az alaposabb vizsgálatra; sorra
hordtam a papírral teli dobozokat és fiókokat
mindenhonnan a házból. Ha így haladok,
legfeljebb másfél nap alatt kész is leszek az
egésszel. Töltöttem egy pohárka sherryt, és
meglehetősen egyszerű, de ízletes vacsorát
készítettem magamnak, amit megosztottam
Jennyvel, és mivel már belefáradtam a munkába,
úgy döntöttem, még egy utolsó adagot átnézek,
aztán aznapra befejezem.
Minden csendes volt, a legenyhébb szellő sem
fújdogált. Még a dagály loccsanásait is alig
hallottam. A madarak már rég elpihentek. A
mérföldeken át körülöttem nyújtózó láp fekete
volt és néma.
Átgondoltam magamban, mi történt – vagyis
inkább hogy mi nem történt – aznap, olyan
részletesen, ahogy csak tudtam, hogy ezzel is
bizonyítsam, a lelkiállapotom teljesen nyugodt és
kiegyensúlyozott. A különös eseményeket,
melyek olyannyira megrémisztettek és
felkavartak, szinte már el is feledtem. Ha
egyáltalán gondoltam is rájuk, hogy úgy
mondjam, lelki vállrándítással. Hiszen nem történt
semmi, hajam szála sem görbült. A nap és az este
nyugalmasan, érdektelenül, átlagosan telt el.
Jenny kitűnő társaság volt, örültem, hogy hallom
halk szuszogását, néha-néha a kaparászását,
körmeinek kopogását a hatalmas, üres, öreg
házban. Leginkább fáradtságot és némi letargiát
éreztem, és a vágyat, hogy minél előbb
befejezhessem a munkámat, és végre visszajussak
Londonba, drága Stellámhoz. Elhatároztam, hogy
ha egyszer meglesz a saját házunk, feltétlenül lesz
egy kiskutyánk, lehetőleg minél hasonlóbb
Jennyhez. Meg fogom kérni Mr. Daileyt, hogy ha
Jennynek esetleg lesznek kölykei, tegyen félre
egyet nekem.
Egész nap szorgalmasan és teljes figyelemmel
dolgoztam tehát, és kicsit sétáltam és levegőztem
is. Lefekvés után vagy fél óráig olvasgattam a
Midlothian szívé-t, Jenny az ágyam előtti
szőnyegen feküdt. Azt hiszem, lámpaoltás után
pár perccel már álomba is merültem, és elég
mélyen alhattam, mert amikor felébredtem –
pontosabban valami felébresztett nagyon kába és
bizonytalan voltam, egy-két másodpercig nem is
tudtam, hol vagyok és mit keresek itt. Teljesen
sötét volt, de ahogy kitisztult a látásom, az
ablakon beszűrődő holdfényben derengeni kezdett
körülöttem a szoba, mert nem húztam el a súlyos,
vastag függönyöket, és az ablak résnyire nyitva
volt. A hold sugarai ráhullottak a hímzett
ágytakaróra, a szekrényre, és a tükrös öltözködő
asztalkára, hideg, de gyönyörű fénnyel, és én
kedvet kaptam, hogy felkeljek, és kinézzek az
ablakból a lápra és a folyótorkolatra.
Eleinte minden nagyon nyugodtnak tűnt,
nagyon csendesnek, és én eltűnődtem, mi
ébreszthetett fel. Aztán elakadt a szívverésem,
mert észrevettem, hogy Jenny is fenn van, és az
ajtónál áll. Minden egyes szőrszála égnek állt, a
fülét hegyezte, a farka kiegyenesedett, az egész
teste megfeszült, mintha ugrani készülne. Halkan,
fojtottan morgott, a torka legmélyéből. Bénultan,
megdermedve ültem az ágyban, csak a kutyát
hallottam, és éreztem, hogy csupa libabőr leszek,
a csend hirtelen valahogy megváltozott, vészjósló
lett és félelmetes. És akkor, a ház mélyéből, nem
messze a szobámtól, valami zajt hallottam. Halk
zaj volt, akárhogy erőltettem a fülemet, nem
tudtam megállapítani, mi lehet. Valami vissza-
visszatérő kopogás és nyikorgás, közte kis
szünetekkel. Más nem történt. Nem hallottam
lépéseket, nem nyikorogtak a padlódeszkák, a
levegő teljesen rezzenéstelen volt, a szél nem
süvített be az ablakon. Csak az a tompa zaj
hallatszott, és a kutya nem mozdult a helyéről,
orrát az ajtó alatti réshez dugta, és egyre szimatolt,
néha hátralépett, és fejét oldalra billentve csak
hallgatózott és hallgatózott, éppúgy, mint én.
Időnként megint morgott.
Végül, gondolom, mert nem történt semmi, és
mert ott volt velem a kutya is, fel mertem kelni,
bár nagyon meg voltam rémülve, és a szívem
kellemetlenül kalapált. Kis időbe telt, míg
összeszedtem a bátorságomat, hogy kinyissam a
hálószoba ajtaját, és kilépjek a sötét folyosóra.
Jenny abban a pillanatban kirontott, hallottam,
ahogy végigrohan a folyosón, minden csukott
ajtónál izgatottan szimatol, és továbbra is mély
torokhangon morog és hörög.
Egy idő után megint meghallottam a különös
zajt. Valahonnan a folyosó végéből, bal kéz felől
jött. De még mindig nem tudtam rájönni, mi lehet.
Nagyon óvatosan, hallgatózva, levegőt is alig
véve megkockáztattam pár lépést abba az irányba.
Jenny előrerohant. A folyosóról három hálószoba
nyílt: egyre jobban felbátorodva sorra
kinyitogattam az ajtókat, és mindenhová
benéztem. Sehol semmi, csak súlyos, régi bútorok,
üres, megvetetlen ágyak, és a ház hátsó felében
fekvő szobákban a holdfény. Odalenn a
földszinten csend, megnyugtató, mindent beborító,
szinte tapintható csend, és dohos sötétség, súlyos,
mint egy nemeztakaró.
Aztán elérkeztem az utolsó ajtóhoz, a folyosó
legvégén. Jenny már előttem odaért, és ahogy
beszagolt a résen, az egész teste megmerevedett,
és hangos morgásba kezdett. A nyakára tettem a
kezem, megsimogattam rövid, drótszerű bundáját,
legalább annyira saját magam megnyugtatására,
mint az övére. Éreztem a feszültséget a tagjaiban
és a testében, éppúgy, mint a sajátomban.
Ez volt az az ajtó, amelyiken még kulcslyuk
sem volt, amit első látogatásom alkalmával sem
bírtam kinyitni. El sem tudtam képzelni, mi lehet
mögötte. A zörgéstől eltekintve. Mert a zaj
odabentről jött, ebből a szobából, nem túl
hangosan, a vékony ajtó túloldaláról. Valami
gyengén, ritmikusan neki-nekiütődött a padlónak,
borzasztóan ismerős hang volt, de mégsem
tudtam, hová tegyem, olyan hang, mely
valamiképp a múltamból derengett, régi, félig
elfeledett emlékeket és képzettársításokat
ébresztett, úgy éreztem, ha bárhol másutt hallom,
akkor nem ijedelmet keltett volna bennem, hanem
furcsa mód vigasztalónak és barátságosnak
találtam volna.
A kutya nyüszíteni kezdett, vékony, szánalmat
keltő, ijedt hangon, kicsit hátrábbhúzódott az
ajtótól, és a lábamhoz simult. A torkom kiszáradt
és összeszorult, kirázott a hideg. Valami volt
abban a szobában, és én nem tudtam, de nem is
mertem bemenni. Próbáltam bebeszélni
magamnak, hogy csak egy patkány vagy egy
csapdába esett madár, mely a kéményen át
bezuhant a kandallóba, és nem talált ki. De a hang
egyáltalán nem olyan volt, mint amit egy pánikba
esett állat keltene. Koppanás. Szünet. Koppanás.
Szünet. Koppanás. Koppanás. Koppanás.
Azt hiszem, akár egész éjszaka ott álltam
volna, döbbenten és rémülten, vagy sarkon
fordultam volna, nyomomban a kutyával és
kirohantam volna a házból, ha nem hallok meg
egy másik, halkabb hangot. A hátam mögül jött,
nem közvetlenül, hanem a ház elejéből.
Elfordultam a bezárt ajtótól, és remegve, a fal
mellett tapogatózva visszamentem a
hálószobámba, a ferdén beeső holdfényt követve,
mely kinyúlt a sötét folyosóra. A kutya fél
lépéssel előttem járt.
A szobámban nem volt semmi, az ágy úgy volt,
ahogy hagytam, semmi nem lett elmozdítva; aztán
rájöttem, hogy a hangok nem a szobából, hanem
az ablakon túlról jöttek. Kitártam, amennyire csak
tudtam, és kinéztem. Ott feküdt a láp,
ezüstszürkén és üresen, a folyótorkolat vize,
simán, mint egy tükör, rajta a telihold képe
lebegett. Semmi. Senki. Hirtelen mintha sírást
hallottam volna, egy gyermek sírását, olyan
halkan, mintha csak az emlékeimben ébredt volna
fel, mint valami távoli hullámsusogás. De
mégsem. Enyhe szellő fodrozta a víz színét,
felborzolta, átlibbent a száraz nádason és
tovasuhant. Semmi több.
Valami meleget éreztem a bokám mellett,
lenézve megpillantottam Jennyt, nagyon szorosan
hozzámbújt és a bokámat nyalogatta. Amikor
megsimogattam, észrevettem, hogy már
megnyugodott, a teste laza, a fülei lefelé lógnak.
Hallgatóztam. A házból nem hallatszott semmi
zaj. Egy idő után visszamentem a folyosón a
bezárt ajtóhoz. Jenny szinte örömmel jött velem,
és engedelmesen megállt az ajtó előtt, talán azt
várta, hogy kinyissam. Az ajtóhoz szorítottam a
fülemet. Semmi. Néma csönd. Kezemet a kilincsre
tettem, kicsit haboztam, amikor megéreztem, hogy
a szívem megint vadul kezd verni, de vettem pár
mély lélegzetet, és megpróbáltam kinyitni az ajtót.
Nem nyílt, csak a recsegés visszhangzott a
szobában, mintha nem lenne odabenn szőnyeg.
Megint megpróbáltam, a vállammal is finoman
meglöktem. Nem engedett.
Végül visszafeküdtem az ágyba. Elolvastam
két fejezetet a Scott-regényből, bár alig értettem,
miről szól, aztán eloltottam a lámpát. Jenny
megint elfészkelődött a szőnyegen. Két óra múlt.
Sok időbe telt, míg végre elaludtam.

A legelső dolog, amit másnap reggel

észrevettem, az volt, hogy teljesen megváltozott
az idő. Amint fölébredtem, kicsivel hét óra előtt,
éreztem, hogy a levegőben nyirkosság úszik, és
sokkal hidegebb is lett, amikor kinéztem az
ablakon, alig láttam a föld és a víz, a víz és az ég
határvonalát, minden szürkén egybemosódott, a
láp felett vastag fellegek csüngtek alacsonyan, és
szemerkélt az eső. Nem olyan nap volt, ami
jókedvre deríti az embert, fáradtnak és idegesnek
éreztem magam a megelőző éjszaka után. De
Jenny lelkesen és vidáman ugrándozott le a
lépcsőn, én megraktam a tüzeket, begyújtottam a
vaskályhába, megfürödtem és megreggeliztem, és
lassan ismét mindennapi önmagam voltam. Még
az emeletre is visszamentem, a bezárt ajtajú
szobához, de nem hallottam odabentről semmi
furcsa zajt, egyáltalán semmiféle hangot.
 Kilenckor kimentem, kerékpárra ültem, és
keményen pedálozva, jó sebességgel hajtottam
végig a töltésen és a Crythinbe visszavezető
ösvényeken, Jenny mellettem ugrándozott, olykor-
olykor kis kitérőt tett, megvizsgált egy árkot, vagy
a mezőn felrebbenő madarak után vette magát.
A fogadós felesége újratöltötte a kosaramat
élelemmel, és a fűszeresnél is vettem még egy-két
dolgot. Mindkettőjükkel – valamint Mr. Jerome-
mal is, akivel az utcán futottam össze – váltottam
néhány tréfás szót, de semmit nem mondtam a
házban végzett dolgaimról. A nappali világosság,
még egy ilyen borús napon is, újból visszahozta a
bátorságomat és az elszántságomat, és elfújta az
éjszaka páráit. Ráadásul egy kedves levél is jött
Stellától, tele jóleső sajnálkozással a távollétem
miatt, és büszkeséggel, amiért ilyen komoly
feladatom akadt, és ezzel a melegséggel a
zsebemben kerekeztem vissza a láp felé, vígan
fütyörészve.
Bár még nem volt ebédidő sem, kénytelen
voltam felgyújtani szinte minden lámpát a házban,
mert a nap nagyon alacsonyan állt, és olyan kevés
volt a fény, hogy nem tudtam dolgozni mellette,
még az ablak előtt ülve sem. Ha kinéztem, láttam,
hogy a szemerkélés és a felhők sűrűbbek lettek,
alig láttam a víz széléig futó fűszőnyegen túl, és
mire beköszöntött a délután, minden egyetlen
ködbe olvadt. A bátorságom kezdett kicsit inamba
szállni, fontolgattam, hogy esetleg
összecsomagolok, és visszatérek a biztonságos
faluba. Az ajtóhoz mentem, és kiléptem a ház elé.
A nedvesség azonnal az arcomra és a ruháimra
tapadt, mint egy finom pókháló. A szél feltámadt,
a folyótorkolat felől jött rohamokban, csípős
hidegséggel. Jenny egy-két lépésnyit előreszaladt,
aztán megállt, és bizonytalanul visszanézett rám,
neki sem volt nagy kedve a sétához ebben a rossz
időben. Nem láttam a romokig vagy a temetőkert
faláig sem, az alacsonyan függő felhő és köd
teljesen elhomályosította őket. A töltésutat sem
láttam, nemcsak a köd miatt, hanem mert a dagály
teljesen elöntötte. Késő éjszaka lesz, mire
visszavonul. Mégsem tudok tehát visszamenni
Crythin Giffordba.
Füttyentettem a kutyának, és ő rögtön és
örömmel jött is, aztán visszatértem Mrs. Drablow
papírjai mellé. Ezidáig egyetlen érdekesebbnek
kinéző dolgot találtam, egy vékony levél- és
iratcsomót, és úgy döntöttem, este vacsora után
majd átolvasom, talán még szórakoztató is lesz.
Kiszórtam több halom szemetet, és felvidított az
egyre gyűlő üres dobozok és fiókok látványa, bár
nyomasztottak azok, melyek még mindig
átrostálásra vártak.

Az első csomag levelet, mely keskeny lila

szalaggal volt átkötve, ugyanaz a kéz írta, úgy jó
hatvan évvel ezelőtt, februártól a rákövetkező év
nyaráig. Eleinte egy kúriából jöttek a levelek, egy
Crythin Giffordtól úgy húsz mérföldre lévő
faluból, melyre emlékeztem is a térképről, később
pedig egy Edinborough melletti skót falucskából.
Mindegyik „Drágám” vagy „Drága Alice”
megszólítással kezdődött, és többnyire „J.”,
olykor „Jennet” volt az aláírás. Rövid levelek
voltak, közvetlen, meglehetősen naiv modorban
íródtak, a történet, mely kibontakozott belőlük,
megindító volt, de teljesen szokványos. A levelek
írójának, egy fiatal nőnek, aki valószínűleg rokona
lehetett Mrs. Drablownak, házasságon kívül
született egy gyermeke. Eleinte otthon lakott a
szüleinél; később elkergették. A gyermek apjáról
alig esett említés, kivéve néhány utalást egy
bizonyos P.-re. „P. nem fog visszajönni.” És: „Azt
hiszem, P.-t külföldre küldték.” Jennet kisfia
Skóciában született meg, és a kezdetektől fogva
kétségbeesett, csüngő szeretettel írt róla. Pár
hónapig elmaradtak a levelek, de amikor újból
megindultak, szenvedélyes düh és tiltakozás áradt
belőlük, később pedig csendes, rezignált
keserűség. Rá akarták beszélni, hogy adja örökbe
a gyereket; ő megtagadta, újra és újra elmondta,
hogy „soha nem fogunk elválni egymástól”.
„Ő az enyém. Miért mondanék le arról, ami az
enyém? Nem adom oda idegeneknek. Inkább
megölöm őt is és magamat is.”
Aztán megváltozott a levelek hangvétele.
„Mi mást tehetnék? Teljesen tanácstalan
vagyok. Ha nálad és M.-nél lesz, könnyebben
elviselem.” Majd megint: „Azt hiszem, így kell
lennie.”
Az utolsó levél végén azonban nagyon apró,
görcsös betűkkel ez állt: „Szeressétek, viseljétek
gondját, mintha a sajátotok lenne. De ő az enyém,
az enyém, és soha nem lehet a tiétek. Jaj istenem,
bocsássatok meg nekem. Megszakad a szívem. J.”
Ugyanebben a levélkötegben volt egy egyszerű
irat is, egy ügyvéd megfogalmazásában, mely
szerint Nathaniel Pierstont, Jennet Humfrye
csecsemőkorú kisfiát örökbe fogadja Morgan
Thomas Drablow és a felesége, Alice. Mellékelve
három másik irat. Az első egy ajánlólevél egy
bizonyos Lady M.-től, egy Rose Judd nevű
dajkáról.
Elolvastam és félretettem, és éppen szét
akartam nyitni a következő összehajtogatott
papírlapot, amikor hirtelen felpillantottam, mert
egy zaj felriasztott.
Jenny az ajtónál állt, és ugyanolyan halkan,
fojtottan morgott, mint előző éjjel. Odanéztem, és
láttam, hogy a tarkóján fel van borzolódva a szőr.
Egy pillanatig csak ültem, túl ijedt voltam, hogy
megmozduljak. Aztán felidéztem magamban az
elhatározást, hogy szembe fogok nézni a ház
kísérteteivel, mert biztos voltam benne –
legalábbis napközben még így éreztem –, hogy
minél inkább menekülök ezek elől a dolgok elől,
annál inkább követni fognak, a sarkamban
lesznek, és annál nagyobb hatalmuk lesz rajtam.
Leraktam hát a papírokat, felálltam, és csendesen
kinyitottam a kis szalon ajtaját, ahol dolgoztam.
Jenny azonnal kirohant a szobából, mintha
nyulat kergetne, fel a lépcsőn, továbbra is
morogva. Hallottam, hogy végigszáguld a
folyosón, aztán megáll. A bezárt ajtóhoz ment, és
odabentről ismét meghallottam a különös, halk,
ritmikus zajt – kopp, kopp, szünet, kopp, kopp,
szünet, kopp, kopp...
Elhatároztam, hogy ha tudom, betöröm az ajtót,
és kiderítem, mi ez a zaj és mi kelti, kimentem a
konyhába, hogy keressek valami nagyobb
kalapácsot vagy vésőt, vagy bármi egyéb
szerszámot. Nem találtam semmit, de eszembe
jutott, hogy a fészerben, ahol a tűzifát tárolják,
van egy fejsze, kinyitottam hát a hátsó ajtót, és
zseblámpával a kezemben kiléptem.
A levegőben még mindig köd és szemerkélő
esőcseppek érződtek, bár nem is lehetett
hasonlítani ahhoz a sűrű, gomolygó ködhöz,
amely az első éjszakán tört rám a töltésen. De
azért koromsötét volt: se holdfény, se csillagok, és
én a zseblámpa fénysugara ellenére alig tudtam
elbukdácsolni a fészerig.
Megtaláltam a fejszét, és indultam vissza a
házba, amikor valami zajt hallottam, olyan
közelről, mintha egy-két méternyire lenne a
háztól, sarkon fordultam és a házat megkerülve a
bejárati ajtóhoz mentem, mert azt hittem,
látogatóm jött.
Amikor a kavicsra értem, a zseblámpa fényét a
sötétségbe irányítottam, a töltésút felé. Onnan
hallottam egy póni patájának kopogását, és a
közeledő kocsi nyikorgását és zörgését. De nem
láttam semmit. Aztán rájöttem, mi az, és rémült
kiáltás szakadt fel belőlem. Nem jött semmiféle
látogató – legalábbis nem hús-vér, emberi lény –
nem Keckwick érkezett. A zaj hirtelen más
irányból jött, a póni és a kocsi elhagyta a töltést,
és a nyílt láp felé indult.
 Álltam, iszonyatos rettegésben, minden erőmet
megfeszítve hallgatóztam a sötét, ködös távolba,
próbáltam valahogy kivenni, hogy más-e ez a
hang, mint egy valódi kocsié. De nem hallottam
semmi különbséget. Ha oda tudtam volna rohanni,
talán fel is kapaszkodhattam volna rá,
kifaggathattam volna kocsisát. De nem tehettem
mást, csak álltam, álltam, mereven és
mozdulatlanul, mint egy oszlop, dermedten a
félelemtől, de bensőmben csak úgy kavarogtak a
homályos balsejtelmek és képzelgések és
gondolatok.
Aztán észrevettem, hogy a kutya is kijött, és ott
áll mellettem, a teste teljesen nyugodt, hegyezi a
füleit, és a láp felé hallgatózik. A kocsi már
távolodott, a kerekek zaja egyre tompább lett,
aztán hirtelen loccsanás hallatszott, sár tocsogása,
és a póni rémült kapálózása. Megtörtént megint,
belehajtottak a mocsárba, és most süllyednek,
süllyednek, és eljött a borzalmas pillanat, amikor a
víz szörcsögve kezd összezárulni fölöttük, aztán a
póni nyerítése és a gyermek sikolya, mely egyre
fokozódott és fokozódott, a rettenet sikolyává,
mígnem lassan elfulladt; és végül, néma csönd.
Aztán semmi más csak a víz hullámainak
loccsanása és örvénylése a távolból. Egész
testemben reszkettem, a szám kiszáradt, a
körmeimet úgy belevájtam a tenyerembe, hogy
már fájt, csak álltam, tehetetlenül, újból
végighallgatva a vérfagyasztó hangokat, ahogy
még ezerszer és ezerszer újból le fognak játszódni
a fülemben.
A leghalványabb kétségem sem volt, hogy a
póni, a kocsi és a gyermek nem valódiak, hogy
végső utazásuk a lápon és eltűnésük a csalóka
ingoványban nem most történt, itt száz méternyire
a sötétségben – ebben teljesen bizonyos voltam.
De ugyanilyen biztos voltam abban is, hogy ki
tudja, mennyi idővel ezelőtt, egy napon ez az
iszonyatos dolog valóban megtörtént, itt, az
Angolnás-lápon. Egy pónivontatta kordé, akárki is
volt a kocsisa, utasaival együtt elsüllyedt a
mocsárban, és pár pillanat alatt mind
megfulladtak. Már a gondolat is – hát még ez a
kísérteties ismétlődés – olyan gyötrő volt, hogy
alig bírtam elviselni. Álltam, reszketve, átfagyva a
ködtől és az éjszaki széltől, és az izzadtság jegesre
hűlt a testemen.
Jenny felborzolódott szőrrel és szikrázó
szemekkel pár lépést hátrált, félig felemelte az
egyik mellső mancsát, és vonyítani kezdett,
hangosan, hosszan, félelmetes és szívet tépő
hangon.
 Végül kénytelen voltam a karomba venni és
bevinni a házba, mert a hívásnak nem
engedelmeskedett. A teste teljesen merev volt, és
nyilvánvalóan nagyon félt, amikor leraktam a
földre az előcsarnokban, szorosan a lábamhoz
bújt.
Furcsa módon, épp az ő ijedtsége miatt éreztem
úgy, hogy meg kell őriznem az önuralmamat,
ahogy egy anya érezheti, hogy bátornak kell
mutatnia magát, csakhogy megnyugtassa rémült
gyermekét. Jenny ugyan csak egy kutya volt, én
mégis úgy éreztem, kötelességem megnyugtatni és
lecsillapítani, és eközben magam is lehiggadtam
és összeszedtem minden lelkierőmet. De miután
pár percig hagyta, hogy simogassam, kitépte
magát a kezemből, és megint izgatottan és
morogva a lépcső felé rohant. Én gyorsan
követtem, útközben minden kezem ügyébe akadó
lámpát felgyújtogattam. Ahogy vártam, a folyosó
felé rohant, melynek végén a bezárt ajtó állt, és
már hallottam is a zajt, az őrjítően ismerős
kopogást, mely csak annál kínzóbb volt, mert nem
tudtam rájönni, mi lehet.
Lihegve futottam a folyosó végébe, a szívem
vadul vert. De ha eddig féltem is attól, ami ebben
a házban történt, amikor elértem a folyosó végébe,
és megláttam, amit láttam, rettegésem olyan erős
lett, hogy egy pillanatig azt hittem meghalok,
belehalok, vagy elhagy az ép eszem, mert ekkora
iszonyatot ember nem viselhet el.
A szoba ajtaja, ahonnan a zaj jött, az ajtó, mely
oly szorosan zárva volt, hogy betörni sem tudtam,
az ajtó, melyhez nem volt kulcs – ez az ajtó most
tárva-nyitva állt.
Mögötte egy szoba, teljes sötétségben, kivéve
azt a kis területet közvetlenül az ajtónál, ahol a
fényes, barna parkettára némi fényt vetett a
folyosó halvány villanykörtéje. Odabentről
hallottam a zajt – most hangosabban, merthogy az
ajtó nyitva volt – és Jennyt is, amint izgatottan
járkál körbe, szimatol és szaglászik.
Nem tudom, meddig álltam ott rettegve és
reszketve az iszonyatos megdöbbenéstől. Teljesen
elvesztettem az idő és a mindennapi valóság iránti
érzékemet. A fejemben homályos gondolatok és
érzelmek kavarogtak, kísértetek és hús-vér
betolakodók, gyilkosság és erőszak képei,
mindenféle furcsa, torz félelmek. És egész idő
alatt folytatódott a hintázó kopogás. Hintázás. Hát
persze. Kicsit magamhoz tértem, mert végre
rájöttem, mi lehet az a hang – vagy legalábbis
mire emlékeztet nagyon. A dajkám hintaszékének
nyikorgására, aki gyerekkoromban minden áldott
este ott ült az ágyam mellett egy hintaszékben,
míg el nem aludtam, és csak hintázott, hintázott.
Néha, amikor beteg és lázas voltam, vagy
felébresztett valami görcsös lidércnyomás, ő vagy
az anyám odajött hozzám, a karjába vett, és
hintázott velem, míg megnyugodtam és
elszenderedtem. A hang, amit a szobából
hallottam, az a hang volt, melyre a régi időkből
emlékeztem, olyan időkből, melyekről alig van
más emlékem. Vigaszt és biztonságot jelentett ez
a hang, békét és melegséget, a ritmikus kopogás
minden este álomba ringatott, azt jelentette, hogy
az a néhány ember, akiket a legjobban szeretek a
világon, a közelemben van. És most, ahogy ott
álltam a sötét folyosón és hallgatóztam, a hang
lassan ugyanazt a hatást tette rám, szinte
hipnotizált, álmossá és nyugodttá tett, a félelem és
testem feszültsége kezdett csillapodni, a
lélegzetem lelassult és elmélyült, melegség,
kúszott a tagjaimba. Úgy éreztem, semmi nem
árthat és nem rémiszthet meg, a közelben van
valaki, aki megóv és védelmez. És talán tényleg
így is volt, talán valóban igaz, amit
gyermekkoromban hallottam és hittem a
láthatatlan mennyei lényekről, akik körbevesznek,
óvnak és védelmeznek bennünket; vagy csak a
ringó hang keltette emlékek voltak olyan jólesőek
és erősek, hogy legyőztek és elűztek mindent, ami
ijesztő és baljós, gonosz és felkavaró.
Bárhogy is legyen, tudtam, hogy most már elég
erőt gyűjtöttem, hogy belépjek abba a szobába, és
szembenézzek vele, bármi is lakozik benne, és
mielőtt még elszállna a bátorságom, gyorsan
beléptem, olyan határozottan és merészen, ahogy
csak tőlem telt. Közben tapogatózva kerestem a
falon a villanykapcsolót, de hiába kattintottam fel,
nem gyűlt fény, és amikor zseblámpámmal a
mennyezetre világítottam, láttam, hogy a
csillárban nincs körte. A lámpám sugara azonban
elég erős és fényes volt, kellő világosságot adott;
amikor beléptem a szobába, Jenny halkan
nyüszíteni kezdett a sarokban, de nem jött oda
hozzám. Nagyon lassan és óvatosan körbenéztem
a szobában.
Majdnem ugyanolyan volt, mint az a szoba,
amely emlékeimben felidéződött, a szoba,
melyhez a hang emlékeimben kapcsolódott. Egy
gyerekszoba. A sarokban kiságy, ugyanolyan
keskeny, farácsos ágyacska, amilyen nekem is
volt egykor, és mellette, kicsit ferdén, szemben a
kandallóval, ott állt a hintaszék, amely
ugyanolyan volt, vagy legalábbis nagyon hasonló,
mint egykor a dajkámé, alacsony ülésű, magas,
rácsozott háttámlájú, sötétbarna, talán szilfából
készült, széles, kopottas, ívelt talpakkal. Ahogy
néztem, bámultam, nagyon lassan ringott, egyre
inkább veszített lendületéből, mintha valaki épp
abban a pillanatban állt volna fel belőle.
Csakhogy nem volt ott senki. A szoba teljesen
üres volt. Aki most távozott, annak a folyosón
kellett volna végigmennie, és szembetalálkoztunk
volna, félre kellett volna húzódnom, hogy utat
adjak neki. Gyorsan végigfuttattam a zseblámpa
sugarát a falon. Ott volt a kandalló, a csukott
ablak, melyen farács volt, mint minden
gyerekszobában, hogy ki ne essen a gyerek; másik
ajtó sehol.
A hintaszék egyre lassabban ringott, míg a
mozgás már annyira lelassult, hogy alig láttam
vagy hallottam. Aztán megállt, és teljes lett a
csönd.
A gyerekszoba szépen be volt rendezve,
mindennel ellátva, és olyan rendben volt, mintha a
lakója csak egy-két napra utazott volna el, vagy
épp csak sétálni ment volna, egyáltalán nem
árasztott olyan nedves, kopár, lakatlan hangulatot,
mint a ház összes többi szobája. Gondosan és
óvatosan, szinte lélegzetvisszafojtva mindent
felfedeztem. Szemügyre vettem az ágyat, mely
meg volt vetve: párna, lepedő, paplan, ágytakaró.
Mellette kis asztalka, az asztalon falovacska, és
egy kis mécses, félig elégett gyertyával, a tartóban
víz. A komódban és a szekrényben ruhák,
fehérneműk, ünneplő ruhák, hétköznapi ruhák,
egy hat-hétéves kisfiúra valók, gyönyörű, finom
ruhácskák, olyan divatúak, mint amilyet a szüleim
viseltek a hatvan évvel ezelőtt vagy még
régebben, gyerekkorukban készült, mereven
beállított fotográfiákon, melyeket még mindig
őrzünk.
Aztán ott voltak a játékok, tömérdek játék, a
legtöbb szép rendben, sorba rakva. Hadseregbe
állított ólomkatonák, egy nagy falapra
felragasztott, fából faragott játékfarm, festett
kerítésekkel, csűrökkel, szénaboglyákkal. Egy
nagy hajómodell, árbocokkal és
vászonvitorlákkal, melyek kissé megsárgultak
már, egy kis játékostor bőrszíjjal, mellette
kifényesített búgócsiga. Társasjátékok, dáma- és
sakk-készlet, falusi és cirkuszi jeleneteket
ábrázoló összerakós játék, egy kis fapolcon bőrből
varrott játékmajom, egy macska négy kiscicával,
gyapjúfonalból kötve, egy bundás mackó, és egy
matrózruhát viselő porcelánfejű baba. A kisfiúnak
voltak színes ceruzái és ecsetei is, színes tinták,
egy könyv gyermekmondókákkal, görög regék,
egy biblia és egy imakönyv, kockák és
kártyacsomagok, egy miniatűr trombita egy színes
zenélődoboz Svájcból, és egy mozgatható karú és
lábú bádogbaba.
Mindent kézbevettem, megsimogattam, még
meg is szagolgattam. Legalább fél évszázada itt
kellett heverniük, mégis olyanok voltak, mintha
ma délután játszottak volna velük utoljára, és
utána este szépen a helyükre rakták volna őket.
Már nem féltem. Csak csodálkoztam. Nagyon
furcsán éreztem magam, mintha egyáltalán nem
önmagam lennék, mintha valami álomban
járkálnék. De ebben a pillanatban legalábbis nem
volt semmi, amitől félnem kellett volna, csak az
üresség, a nyitott ajtó, a szépen megvetett
ágyacska és a különös, szomorú hangulat, valami
veszteség- és hiányérzet, ami miatt egészen
elhagyatottnak éreztem magam, és mély
szomorúság ülte meg a szívemet. Hogy is
magyarázhatnám meg? Nem tudom. De ma is
pontosan emlékszem az érzésre.
Jenny csendesen üldögélt a szőnyegen a
gyermekágy előtt, és végül, mivel mindent
megvizsgáltam, de semmi magyarázatot nem
találtam, és nem akartam több időt tölteni ebben a
szomorú hangulatban, egy utolsó pillantást
vetettem körbe, aztán kimentem, és becsuktam
magam mögött az ajtót.
 Nem volt még késő, de nem maradt energiám,
hogy tovább foglalkozzam Mrs. Drablow irataival,
fáradt voltam és kimerült, az áradó
érzelemhullámoktól úgy éreztem magam, mint aki
a vihar után összeroskadt a nyugodt tengerparton.
Töltöttem magamnak egy brandyt egy kis forró
vízzel, körbejártam a házat, megraktam a tüzeket,
és bezártam az ajtót, aztán lefeküdtem, és
olvasgattam kicsit Walter Scottot.
Előtte azonban még odamentem a gyerekszoba
ajtajához a folyosó végében. Az ajtó be volt
csukva, ahogy hagytam. Hallgatóztam, de nem
szűrődött ki semmi odabentről. Nem zavartam
meg újból az üresség csendjét, hanem halkan
visszamentem a saját szobámba.
 Csak füttyents, és jövök

Az éjszaka folyamán feltámadt a szél. Az

ágyban fekve hallottam, hogy időről időre erős
szélrohamok rontanak az ablakoknak. Amikor a
hajnali órákban hirtelen felébredtem, már egészen
viharossá fokozódott a szél. A ház olyan volt,
mint egy tengeren hánykolódó hajó, csak úgy
döngették a szélrohamok, melyek üvöltve
rohantak végig a lápon. Az ablakok zörögtek, a
kéményekből nyögdécselés hallatszott, minden
zugból és hasadékból szél fütyült.
Először féltem. Aztán, miközben
mozdulatlanul feküdtem, és próbáltam
összeszedni a lelkierőmet, elgondolkoztam azon,
hogy milyen régóta áll már itt ez a ház, szilárdan,
mint egy világítótorony, magányosan, évről évre
csupaszon kitéve a téli szeleknek, a zuhogó
esőnek, hónak. Nem valószínű, hogy épp ma
éjszaka sodorná el a szél. Aztán megint
gyerekkori emlékek kavarodtak fel bennem, és
nosztalgikusan gondoltam azokra az éjszakákra,
amikor ott feküdtem az ágyam meleg fészkében a
gyerekszobában, sussexi házunk legfelső
emeletén, hallgattam, ahogy a szél ordít odakinn;
mint egy oroszlán, üvölt az ajtók előtt, dörömböl
az ablakokon, de nincs hatalma, hogy elérjen.
Visszafeküdtem, és belesüppedtem ebbe a
kellemes, féléber állapotba, valahol az álom és az
ébrenlét határán, felidéztem a múltat, minden
emlékét és benyomását, míg úgy éreztem, kisfiú
vagyok megint.
Aztán valahonnan a süvöltő sötétségből egy
kiáltás hasított a fülembe, ami azonnal
visszazökkentett a jelenbe, és elsöpört minden
nyugalmat.
Hegyeztem a fülemet. Semmi. A szél sivított,
mint egy kísértet, az ablakok recsegtek-ropogtak
az ócska, megvetemedett keretekben. És igen,
megint a kiáltás, az az ismerős, kétségbeesett és
rémült sikoly, egy gyermek segélykiáltása
valahonnan a lápról.
Nem volt ott semmiféle gyermek. Tudtam jól.
Hogy is lehetne? De hogy maradhatnék fekve,
tudomást sem véve róla, még ha egy rég halott
kísértet is az, aki kiált?
„Nyugodj békében” – gondoltam, de az a
szerencsétlen lélek nem nyugodott, nem
nyugodhatott.
Pár perc múlva felkeltem. Gondoltam,
lemegyek a konyhába, töltök magamnak egy italt,
kicsit megpiszkálom a tüzet, és elüldögélek
mellette, és megpróbálom, keményen
megpróbálom kirekeszteni azt a hívó hangot, a
gyermekét, akiért nem tehetek semmit, és soha
senki nem tehetett semmit... vajon hány éve is
már?
Amikor elindultam a lépcsőforduló felé
Jennyvel, aki azonnal követett, két dolog történt
egyszerre. Hirtelen az a benyomásom támadt,
hogy valaki épp abban a pillanatban haladt el
mellettem, a lépcső felől jövet, valamelyik
szobába tartva, és ugyanebben a pillanatban egy
hatalmas széllökés érte a házat, úgyhogy szinte
beleremegett, és az összes fény kialudt. Nem
vittem magammal a zseblámpámat az ágy melletti
asztalról, és most ott álltam a szuroksötétségben,
egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok.
És az a valaki, aki épp most ment el, aki itt van
velem a házban? Nem láttam senkit, nem
hallottam semmit. Nem volt mozgás, nem
súrlódott hozzám ruhaujj, nem kavarodott fel a
levegő, még csak lépéseket sem hallottam. Egész
egyszerűen csak határozottan éreztem, hogy valaki
elhaladt szorosan mellettem, aztán végig a
folyosón. Azon a keskeny és rövid folyosón,
melynek végében a gyerekszoba volt, melynek
ajtaja olyan szorosan zárva volt, aztán pedig olyan
megmagyarázhatatlanul kitárult.
 Egy pillanatig már kezdtem arra gondolni,
hogy tényleg van rajtam kívül valaki a házban,
egy másik emberi lény, aki itt lakik, abban a
titokzatos gyerekszobában rejtőzködik, és
éjszakánként kijár, hogy ennivalót szerezzen, és
levegőzzön kicsit. Talán a fekete ruhás nő? Lakott
Mrs. Drablownál valami visszavonult életet élő
öreg rokon, vagy régi cseléd, egy őrült, akiről
senki nem tudott? Az agyam mindenféle vad,
összefüggéstelen mesét szövögetett,
kétségbeesetten próbáltam valami racionális
magyarázatot találni a jelenlétre, melyet oly
erősen éreztem. De aztán elvetettem minden
magyarázatot. A háznak nem volt más lakója
rajtam és Samuel Dailey kutyáján kívül. Bárki is
jár itt, bárkit is láttam, és hallottam hintázni a
hintaszékben, és aki most suhant el mellettem, aki
kinyitotta a bezárt ajtót, az nem „valódi”. Nem.
De ugyan mi a „valódi”? Abban a pillanatban
szinte már a saját valódiságomban is kezdtem
kételkedni.
Először is valami világosságot kellett
gyújtanom, tapogatózva visszabotorkáltam hát az
ágyamhoz, és megkerestem a zseblámpát, egy
lépést hátráltam, de ekkor megbotlottam a
kutyában, aki szorosan a sarkamban volt, és
elejtettem a zseblámpát. Végiggurult a padlón, és
valahol az ablak alatt megállt, nagy
csörömpöléssel. Elkáromkodtam magam, de
négykézláb mászva sikerült megtalálnom, és
felkattintottam. Nem világított. A zseblámpám
összetört.
Egy pillanatig majdnem sírva fakadtam a
kétségbeeséstől, a bosszúságtól és a feszültségtől,
ami gyerekkorom óta soha nem fordult elő velem.
De sírás helyett inkább ütni kezdtem ököllel a
padlót, vad dühkitöréssel, míg már fájt.
Jenny térített észre, a karomhoz dörgölőzött, és
megnyalogatta felényújtott kezemet. Egymás
mellett kuporogtunk a földön, magamhoz
szorítottam meleg testét, örültem, hogy ott van, és
mélységesen szégyelltem magam, de kicsit meg is
könnyebbültem és lecsillapodtam, miközben a
szél dühöngött és üvöltött odakinn, és én újból és
újból hallottam, ahogy a szélrohamok felém
sodorják azt a rettenetes kiáltást.
Abban biztos voltam, hogy nem fogok tudni
elaludni. De ahhoz sem volt bátorságom, hogy
lemerészkedjek a lépcsőn ebben a teljes
sötétségben, elbátortalanított az az érzés, amit az
idegen jelenlét keltett. Kellene egy gyertya,
valami fény, bármilyen halvány és pislákoló is.
Van itt egy gyertya valahol. Korábban láttam, az
asztalon, a gyerekszobában az ágy mellett.
 Nagyon hosszú ideig nem tudtam elég
bátorságot gyűjteni, hogy végigtapogatózzak a
rövid folyosón a szobáig, melyről már tudtam,
hogy valamiképpen a középpontja és forrása a
házban történő különös dolgoknak. Nem volt
bennem más, csak félelem, képtelen voltam
határozottan, összefüggően gondolkodni, hát még
megmozdulni. De lassan rájöttem, mennyire igaz
az a mondás, hogy az ember nem maradhat
meghatározhatatlan ideig a görcsös félelem
állapotában. A rettegés vagy a végsőkig
fokozódik, míg oly mértékben túlárad, hogy az
ember vagy elmenekül, vagy megőrül; vagy szép
lassan lecsillapodik és elmúlik.
A szél tovább üvöltött a láp felett, és verte a
házat, de ez végül is természetes hang volt, amit
ismertem, és el tudtam viselni, nem árthatott
nekem semmiféle módon. A sötétség nem enyhült,
és még pár óráig nem is fog, de magában a
sötétségben megint csak nincs semmi, amitől
jobban kellene félnem, mint a viharos széltől.
Nem történt semmi más. Az az idegen jelenlét
eltűnt, a gyermek távoli kiáltásai végre elhaltak, és
a gyerekszobából a leghalkabb zaj sem szűrődött
ki, sem a hintaszék nyikorgása, sem egyéb
mozgás. Imádkoztam, ahogy ott kuporogtam a
padlón, magamhoz szorítva a kutyát, imádkoztam,
hogy ami úgy megrémisztett, ami itt van a házban,
tűnjön el, vagy legalább tudjak annyi erőt
gyűjteni, hogy szembenézzek vele, és legyőzzem.
Bizonytalanul feltápászkodtam, minden tagom
merev volt és fájt, az izmaim megfeszültek, de
végre képesnek éreztem magam, hogy
megmozduljak, és mélységes megkönnyebbülés
töltött el, amiért – pillanatnyilag legalábbis – nem
kell szembesülnöm semmi rosszabbal, mint a
vaksötét sétával a gyerekszobáig, a gyertyáért.
A sétát meg is tettem, nagyon lassan és egyre
jobban reszketve, de végül sikeresen odataláltam a
kiságyhoz, fogtam a gyertyát a tartóval, jól
megmarkoltam, és a fal mentén elkezdtem
visszatapogatózni az ajtó felé.
Azt mondtam, nem történt semmi más furcsa
vagy szörnyű azon az éjszakán, semmi, ami
megijesztett volna, csak szél süvítése, és a teljes
sötétség, és bizonyos értelemben ez igaz is, a
gyerekszoba üres volt a hintaszék néma és
mozdulatlan, és amennyire meg tudtam ítélni,
minden ugyanúgy volt, mint korábban. Akkor
még nem tudtam, minek tulajdonítsam azokat az
érzéseket, melyek azonnal megrohantak, amikor
beléptem a szobába. Nem félelmet éreztem vagy
rettegést, hanem valami egészen fojtogató bánatot
és szomorúságot, veszendőséget és
megfosztottságot, szenvedést és gyötrő
kétségbeesést. A szüleim mindketten éltek még,
volt egy bátyám, sok barátom, és ott volt a
menyasszonyom, Stella. Fiatal voltam. Az
elkerülhetetlen veszteségeken kívül, amit egy-két
idős nagynéni és nagybácsi, vagy a nagyszüleim
halála jelentett, soha nem éltem át hozzám
közelállók elvesztését, soha nem gyászoltam
igazán, és nem volt részem szenvedésben. Addig
soha. De akkor, ott a gyerekszobában olyan
fájdalom tört rám, mintha elvesztettem volna
valakit, aki a szívemhez a lehető legközelebb áll,
akinek élete az életemmel a legszorosabban
összefonódott. Szinte teljesen összetört ez az
érzés, zavart voltam és döbbent, el sem tudtam
képzelni, miért szorít a markába ilyen
kétségbeesett gyötrelem és nyomorúság. Olyan
volt, mintha arra az időre, amit a gyerekszobában
töltöttem, egy más ember lettem volna, vagy
legalábbis valaki másnak az érzéseit élném át.
Mindez éppolyan megdöbbentő és különös
volt, mint azok a külsődlegesebb, látható és
hallható dolgok, melyek a megelőző néhány
napban történtek.
Amikor kiléptem a szobából, és megint a
folyosón álltam, az érzések úgy hullottak le rólam,
mint egy lepel, melyet egy időre a vállamra
terítettek, aztán megint levettek. Ismét visszatért a
saját személyiségem, a saját érzéseim, megint
önmagam voltam.
Visszabotladoztam a szobámba, megkerestem a
gyufát, amit a kabátom zsebében tartottam a
pipám és dohány mellett, és végre meggyújtottam
a gyertyát. Ahogy megfogtam a tartó fogantyúját,
a kezem annyira remegett, hogy a sárga fény
össze-vissza imbolygott és hunyorgott, őrülten
villant fel hol itt, hol ott a falakon és az ajtón, a
padlón és a mennyezeten, a tükrön és az ágyon.
Mégis vigasztaló volt a fény, és miután kicsit
megnyugodtam, a gyertya is egyenletesebben és
szépen világított.
Az órámra pillantottam. Alig volt három óra;
reméltem, a gyertya kitart pirkadatig, ami egy
ilyen viharos éjszakán és így az év vége felé
bizony későn fog eljönni.
Felültem az ágyban, a kabátomba is
beburkolóztam és olvastam Walter Scottot, már
amennyire lehetett a gyengécske fénynél. Nem
tudom, hogy végül kialudt-e, mielőtt belopakodott
a hajnali szürkület, mert szándékom ellenére
elaludtam. Amikor felébredtem, vizenyős, szürke
hajnal volt, kellemetlen és poshadt, a gyertya
teljesen leégett és kialudt, az utolsó csepp viasz is
elolvadt, csak egy kormos folt maradt utána; a
könyvem a padlón hevert.
Megint egy zajra ébredtem. Jenny az ajtót
kaparta és nyüszített, és én rájöttem, hogy szegény
pára rég nem volt kiengedve. Felkeltem, kapkodva
felöltöztem, lementem a földszintre, és
kinyitottam az ajtót. Az ég duzzadt volt, esőfelhők
sávozták, minden piszkos volt és színtelen, a
folyótorkolat vize magasan állt. De a szél
elcsendesedett, a levegő kicsit könnyebb volt, és
nagyon hideg.
Jenny átügetett a kavicsos részen a kopottas
fűre, alig várva, hogy könnyíthessen magán, én
közben ásítoztam, dörzsölgettem magam és
toporogtam, próbáltam kicsit felmelegedni. Úgy
döntöttem, kabátot és csizmát veszek, és teszek
egy jó sétát át a mezőn, hogy kitisztuljon a fejem,
és épp visszaindultam a házba, amikor messziről a
lápról eltéveszthetetlenül tisztán és élesen
meghallottam, hogy valaki füttyent, mintha a
kutyáját hívná.
Jenny egy másodpercre megdermedt, aztán
mielőtt még visszatarthattam volna, mielőtt
egyáltalán magamhoz tértem, elrohant, mintha egy
nyúl után vetné magát, el a háztól, a biztonságos
szilárd talajról, ki a nedves láp felé. Pár pillanatig
csodálkozva és döbbenten álltam, meg sem bírtam
mozdulni, csak bámultam, ahogy Jenny apró
figurája lassan eltűnik a pusztaságban. Nem láttam
senkit odakinn, de a füttyszó teljesen valódi volt,
nem a szél csalt meg. Mégis esküdni mertem
volna, hogy nem emberi ajakról származott.
Láttam, hogy a kutya botladozni kezd, aztán
lelassít, végül megáll, és iszonyodva döbbentem
rá, hogy a mocsarat tapossa, küzd, hogy megtartsa
az egyensúlyát a lábai alól jövő szívás ellen.
Rohanni kezdtem, ahogy még soha életemben
nem rohantam, ügyet sem vetve saját
biztonságomra, kétségbeesetten rohantam, hogy
megmentsem azt a bátor, okos kis jószágot, aki
olyan nagy vigasztalást és vidám társaságot
jelentett nekem ezen az elhagyatott helyen.
A talaj eleinte szilárd volt, bár sáros, és jól
haladtam. A folyó felől fújdogáló szél harapósan
hideg volt az arcomon, éreztem, hogy könnyezni
kezd a szemem, úgyhogy meg kellett törölgetnem,
hogy lássak valamit. Jenny most már hangosan
vonyított, de még nem süllyedt el, én
odakiáltottam neki, próbáltam nyugtatgatni. Aztán
én is kezdtem érezni, hogy a talaj egyre
ragacsosabb és ingoványosabb a lábam alatt.
Egyszer bele is léptem valami kátyúba, és minden
erőmet össze kellett szednem, hogy ki tudjam
rántani a lábam. Körülöttem a víz duzzadt és
sárszínű volt, a folyó-torkolatban beállt a dagály, a
víz kiömlött a lápra, és most már gázolnom
kellett, nem is szárazon jártam. De végre teljesen
kifulladva, minden lépésért megküzdve majdnem
elértem a kutyát. Már alig tudta fenntartani magát,
a lába és félig a teste is eltűnt az örvénylő, lefelé
szívó mocsárban, a fejét magasra emelte,
küszködött, és egyfolytában vonyított. Kétszer-
háromszor is megpróbáltam a közelébe kerülni, de
mindig megtorpantam, mert attól kellett félnem,
hogy engem is elnyel a mocsár. Jó lett volna, ha
van egy botom, amit odanyújthatok, vagy valami
kampó, amivel elkaphatnám a nyakörvét. Egy
pillanatra sötét kétségbeesés vett rajtam erőt –
egyedül voltam a széles láp közepén, a viharosan
sodródó esőfelhőkkel terhes ég alatt, körülöttem
mindenütt víz, és mérföldeken át az egyetlen
szilárd pont az a borzalmas ház.
De tudtam, hogy ha hagyom eluralkodni
magamon a pánikot, akkor biztos hogy én is
odaveszek, dühödten törtem a fejem, aztán nagyon
óvatosan, testem teljes hosszában hasra feküdtem
a mocsaras sárban, testem alsó felét, amennyire
csak tudtam, odaszorítottam a kis szigetnyi szilárd
talajhoz, és centiről-centire kinyújtottam a karom
és a felsőtestem, levegő után kapkodva, amíg az
utolsó pillanatban, mikor már majdnem elsüllyedt,
sikerült megragadnom a kutyát a nyakánál,
minden erőmmel húztam és rángattam, olyan
erővel, amiről soha nem is álmodtam volna, hogy
a rettenet és kétségbeesés kihozhatja belőlem;
időtlennek tűnő időkig küzdöttünk az életünkért
az ármányos ingovány ellen, mely megpróbált
mindkettőnket lerántani, szorításom már-már
engedett a kutya síkos, vizes szőrén és nedves
testén, de aztán megéreztem, hogy mégis fogom.
Egész testemet megfeszítve, minden erőmet
összeszedve visszakúsztam a szilárd talajra. A
kutya teste kiszabadult, én pedig, mint a
kötélhúzás után, hátrabuktam, szorosan fogva
Jennyt, mindketten nyakig vizesek és sárosak
voltunk, a tüdőm szinte szétrepedt, a karom
mintha ki akarna szakadni a helyéből.
Pihentünk, lihegve, kimerülten, és én úgy
éreztem, soha többé nem tudok felállni innen,
hirtelen olyan gyengének és elveszettnek éreztem
magam ott a láp kellős közepén. A szerencsétlen
kutya időnként hörgő hangokat adott, a fejét
hozzám dörzsölte, látszott, hogy iszonyúan meg
van rémülve, és fájdalmai vannak, hiszen majd
megfojtottam, ahogy a nyakánál fogva húztam. De
élt, és én is, fokozatosan mindkettőnk teste
átmelegedett, és magunkhoz tértünk, és elkezdtem
visszabotladozni a ház felé, Jennyt a karomban
tartva, mint egy gyereket. Pár lépés után
felnéztem. Az egyik emeleti ablakban, az egyetlen
ablakban, melyen rácsok voltak, a gyerekszoba
ablakában, valaki állt. Egy nő. Az a nő. Egyenesen
rám nézett.
Jenny nyüszített a karomban, és néha
öklendezve köhögött. Mind a ketten vadul
reszkettünk. Nem tudom, hogy sikerült elérnem a
ház előtti füvet, de végül elértem, és ekkor valami
megütötte a fülemet. A hang a töltésút távolabbi
vége felől jött, mely épp csak kezdett előbukkanni
a víz alól. Egy pónivontatta kocsi zörgése volt.
 Egy levélköteg

Arra tértem magamhoz, hogy valami vakító

fényességbe bámulok bele – vagyis inkább a
fénysugár fúródik belém, a szememen át
egyenesen az agyamba; küszködve elfordítottam a
fejemet, mely nagyon könnyűnek tűnt, alig ült a
vállamon, szinte lebegett, mint egy bogáncspihe a
szélben.
Aztán a fény hirtelen kialudt, és amikor
kinyitottam a szememet, a mindennapi világ és
hétköznapi tárgyak tisztultak ki körülöttem. A
nappali díványán feküdtem, párnákkal
feltámasztva, és Mr. Samuel Dailey hatalmas,
vörös, aggodalmas arca hajolt fölém. Kezében egy
zseblámpa, amivel nyilván a szemembe világított,
hogy megpróbáljon magamhoz téríteni.
Felültem, de a falak azonnal imbolyogni
kezdtek körülöttem, és szinte rám dőltek, úgyhogy
kénytelen voltam elgyengülten visszahanyatlani.
Aztán egyetlen rohammal, hatalmas erővel
minden visszatért az emlékezetembe: a kutya
üldözése a vizes lápon át, a küzdelem, hogy
kiszabadítsam, a fekete ruhás nő a gyerekszoba
ablakában, és azok a hangok, melyek olyan
rettegést keltettek bennem, hogy elvesztettem az
önuralmamat és az eszméletemet, és ájultan estem
össze.
– A kocsi... a póni meg a kocsi...
– Az ajtó előtt áll.
Csak bámultam.
– Ó, néha-néha még ma is használom.
Kellemes módja az utazásnak, ha az ember nem
siet, és ezen a töltésúton egy kicsivel
biztonságosabb is, mint az autó.
– Á. – Nagy megkönnyebbülés öntött el,
amikor rájöttem, mi az egyszerű magyarázat: hogy
a hang, melyet hallottam, a valóságos kocsi zaja
volt.
– Miért, mit gondolt? – nézett rám élesen
Dailey.
– Egy póni meg a kocsi...
– Igen?
– Hallottam... egy másikat is.
– Talán Keckwické lehetett – mondta Dailey
nyugodtan.
– Nem, nem. – Óvatosan felültem, és a szoba
most nem kezdett forogni velem.
– Csak szép lassan.
– Már jobban vagyok – nincs semmi baj. –
Csak az a... – megtöröltem a homlokomat. –
Kérek inni valamit.
– Ott van a könyökénél.
 Megfordultam, és megpillantottam egy kancsó
vizet meg egy poharat, mohón ittam, és kezdtem
egyre frissebbnek érezni magam, és az idegeim is
lassan megnyugodtak.
Mr. Dailey is látta, hogy jobban vagyok, arrébb
húzódott, és leült az ággyal szemben levő székre.
– Folyton magán járt az eszem – mondta végül.
– Aggódtam. Nagyon nyugtalan voltam.
– Ugye most kora reggel van?... Teljesen össze
vagyok zavarodva.
– Meglehetősen korán van. Egész éjjel
virrasztottam. Amint már mondtam, folyton
magán járt az eszem.
– Különös.
– Valóban? Nekem egyáltalán nem tűnik
különösnek. Egyáltalán nem.
– Persze.
– Jól tettem, hogy kijöttem.
– Igen, az biztos, nagyon hálás vagyok érte.
Maga hozott be ide? Nem emlékszem semmire.
– Cipeltem én már fél kézzel is nehezebbet –
nincs túl sok hús a csontjain!
– Borzasztóan örülök, hogy látom, Mr. Dailey.
– Van is rá oka.
– Van bizony.
– Fulladtak már meg emberek ebben a
mocsárban.
 – Igen, igen, tudom. Azt hittem, le fog rántani,
a kutyával együtt. – Összerezzentem. – Jenny...
– Itt van. Nincs semmi baja.
Odanéztem, amerre a fejével intett: a kutya
köztünk feküdt a szőnyegen. Nevének hallatára
megcsóválta a farkát, de egyébként fekve maradt,
a sár nagy csomókban rászáradt a bundájára,
vastagon tapadt a lábára, és ő is éppolyan
bágyadtnak és kimerültnek látszott, mint
jómagam.
– Akkor ha kicsit jobban van, foghatja a
holmiját, és indulunk.
– Indulunk?
– Igen. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy
van ezen az istentől elhagyott helyen. Hát láttam.
Legjobb lesz, ha visszajön velem, hogy rendesen
összeszedje magát.
Pár percig nem feleltem semmit, csak
visszadőltem a párnára, és végigpörgettem
magamban az elmúlt éjszaka és a ma reggel
eseményeit – sőt, még régebbieket, az első
látogatásomét. Tudtam, hogy a fekete ruhás nő és
talán a ház más régebbi lakói is itt kísértenek.
Tudtam, hogy a hangok, melyeket a lápon
hallottam, kísértetek hangjai. De habár mindez
iszonyatos és megmagyarázhatatlan volt, úgy
éreztem, hogy ha kell, el tudnám viselni még
egyszer, mert egyre nőtt bennem az elszántság,
hogy kiderítsem, miféle nyughatatlan lélek okozza
ezeket a borzalmakat, és miért, miért? Ha
nyomára tudnék jutni az igazságnak, talán
valamiképpen véget vethetnék a kísértetjárásnak
egyszer s mindenkorra.
De amit nem tudtam volna tovább elviselni, az
a mindezt körülvevő atmoszféra volt: a súlyos
gyűlölet és rosszindulat, gonoszság és bánat, kín
és gyötrelem. Ezeket az érzéseket, melyek a saját
lelkemet is elöntötték, és átvették a hatalmat
fölöttem, nem bírtam tovább elviselni. Azt
feleltem tehát Mr. Daileynek, hogy örömmel
visszamegyek vele, hogy ha csak rövid időre is, de
megpihenjek a házában. De nem akartam, hogy
magyarázat nélkül maradjon a rejtély, és azt is
tudtam, hogy egyszer valakinek úgyis be kell
fejezni Mrs. Drablow iratainak átválogatását.
Ezt Mr. Daileynek is megemlítettem.
– És ugyan mit talált itt, Mr. Kipps? Tán
térképet valami elásott kincsről?
– Nem. Nagy halom szemetet, ócska papírokat,
amik teljesen érdektelenek és értéktelenek.
Őszintén szólva, kétlem, hogy akadna köztük
bármi fontos. De előbb-utóbb akkor is el kell
végezni ezt a feladatot. Kötelességünk.
 Felálltam, és elkezdtem körbejárni a szobában,
próbálgattam a lábaimat, és többé-kevésbé
biztosnak találtam őket.
– Bevallom, hogy pillanatnyilag a legnagyobb
örömmel lemondok a feladatról, és szívesen
itthagyom az egész mindenséget. Csak egy-két
írás akadt, amit szeretnék alaposabban átnézni,
puszta kíváncsiságból. Egy régi levélcsomó, és
pár hozzácsatolt irat. Tegnap késő éjszakáig
olvasgattam őket. Azokat magammal viszem.
Aztán miközben Mr. Dailey körbejárt a
földszinti szobákban, lehúzogatta a redőnyöket,
ellenőrizte, hogy az összes tűz ki van-e oltva, én
először abba a szobába mentem, ahol dolgoztam,
hogy magamhoz vegyem a levélcsomót, azután
pedig az emeletre, a holmijaimért. Már nem
féltem egyáltalán, mert legalábbis átmenetileg,
megszabadulhattam a házból, és mert Mr. Dailey
robosztus jelenléte is megnyugtatott. Hogy vissza
fogok-e térni valaha, azt nem tudtam, de ha igen,
semmiképpen nem egyedül. Teljesen nyugodtnak
éreztem tehát magam, mikor a lépcső tetejére
értem, és a kis hálószoba felé indultam; az elmúlt
éjszaka eseményei távolinak tűntek, és nem volt
több hatalmuk ártani nekem, mint egy
rémálomnak.
 Gyorsan becsomagoltam a táskámba,
becsuktam az ablakot, és leeresztettem a redőnyt.
A padlón ott hevert az összetört zseblámpa, a
lábammal a sarokba söpörtem a szilánkokat.
Minden csendes volt, a szél hajnal óta elállt, bár
ha lehunytam a szemem, ismét hallottam a
nyögését és üvöltését, a recsegést és zörgést, amit
a régi házban keltett. De habár ez is hozzájárult a
félelmeimhez, ezeket a történéseket – a vihart, a
recsegést-ropogást, a sötétséget – teljesen el
tudtam választani a kísérteties jelenésektől, és az
őket körülvevő atmoszférától. Az időjárás
megváltozhat, a szél elállhat, kisüthet a nap, a ház
nyugodtan és csendesen fog állni. De akkor is
szörnyű lesz. Bármilyen kísértet jár is benne,
továbbra is nyugtalanítani és zaklatni fog
mindenkit, aki idejön, ezt biztosan tudtam.
Befejeztem a csomagolást, és kimentem a
szobából. Ahogy elértem a lépcsőhöz, nem tudtam
megállni, hogy ne vessek egy gyors és félelemteli
pillantást a gyerekszoba felé.
Az ajtó résnyire nyitva volt. Én csak álltam,
éreztem, hogy a félelem, mely épp csak lelkem
felszíne alá süllyedt, kezd feltámadni bennem, a
szívverésem felgyorsult. Odalentről hallottam Mr.
Dailey lépéseit és a kutya lábának kopogását,
ahogy követte a gazdáját. Jelenlétükből bátorságot
merítve összeszedtem az erőmet, és óvatosan
elindultam a félig nyitott ajtó felé. Amikor
odaértem, haboztam. A nő itt volt. Láttam. Bárki
legyen is ő, ez a hely gyötrelmeinek középpontja.
Ez a kísértetek fészke.
Most nem hallatszott semmi odabentről. A
hintaszék mozdulatlan volt. Nagyon lassan mind
szélesebbre és szélesebbre tártam az ajtót, és pár
lépést tettem előre, míg teljesen beláttam a
szobába.
Odabenn minden szanaszét hevert, mintha
betörők dúlták volna fel, akiket őrült, értelmetlen
pusztítás vágya hajt. Az ágy továbbra is rendesen
meg volt vetve ugyan, de az összes ruha
szétszórva és gyűrötten a padlón feküdt. A
szekrény és a kis komód ajtaja és fiókjai tárva-
nyitva álltak, a ruhák félig kirángatva lógtak, mint
egy sebesült állat belső részei. Az ólomkatonák
szanaszét hevertek, mint a tekebábuk, a fából
faragott állatok ledobálva a polcról, a könyvek
kinyitva, a borítójuk eltépve, a kirakós játékok
szétszórva a szoba közepén. A játékállatok
kibelezve, a bádogbabát mintha egy kalapáccsal
verték volna szét. Az ágy melletti asztalka és a kis
éjjeliszekrény felborult. A hintaszék a szoba
közepére lökve, ahol egyenes háttal, mereven
uralkodott a felforduláson, mint egy hatalmas,
fészkén kotló madár.
Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem, nem
ott törtek-e be a vandálok. Szorosan el volt
reteszelve, a retesz berozsdásodva, a farács
szilárdan a helyén. Itt nem jött be senki.

Ahogy bizonytalanul próbáltam felmászni Mr.

Dailey kocsijára, mely az ajtó előtt várakozott,
megcsúsztam, Daileynek kellett elkapnia a
karomat, és támogatott, míg összeszedtem az
erőmet; észrevettem, hogy figyelmesen néz az
arcomba, és a sápadtságomból biztosan rájött,
hogy valami újabb riadalomban volt részem. De
nem szólt semmit, csak a térdemre terített egy
nehéz takarót, Jennyt az ölembe fektette, ami
mindkettőnknek meleget és kényelmet jelentett,
aztán csettintett a póninak, és kezdtünk
megfordulni.
Legördültünk a kavicsról, és ráhajtottunk a
fűre, elértük a töltésutat, és elindultunk rajta. A
dagály gyorsan húzódott vissza, az ég
egyenletesen gyöngyszürke volt, a levegő nyirkos
és hideg, de a nagy vihar után mozdulatlan. A láp
szürkén feküdt, köd és sivárság mindenfelé,
előttünk a sík vidék nedvesen borongott,
színtelenül, kopáran. A póni egyenletesen és
csendesen baktatott, Mr. Dailey halkan,
dallamtalanul dudorászott magában. Én kábultan
ültem, zsibbadtan, szinte semmi nem jutott el a
tudatomig, csak a kocsi mozgása és a levegő
nedvessége.
Amikor magunk mögött hagytuk a lápot és a
folyó-torkolatot, még egyszer visszapillantottam a
vállam fölött. A ház acélszürkén és komoran állt,
mint egy sziklaszirt, az ablakai vakok, lehúzott
redőnyökkel. Semmilyen alaknak vagy árnyéknak
nem volt nyoma, sem eleven, sem holt lelkeknek.
Úgy véltem, senki nem nézte a távozásunkat.
Aztán a póni patái hirtelen hangosan kopogni
kezdtek az árkok és a ritkás galagonya-sövények
között vezető keskeny aszfaltúton. Elfordítottam a
tekintetemet arról a borzalmas helyről, és
szenvedélyesen imádkoztam, hogy ne kelljen
viszontlátnom soha többé.

Attól a perctől fogva, hogy felültem a kocsira,

Mr. Dailey olyan kedvesen és aggódva bánt
velem, mint egy nagybeteggel, és amikor
megérkeztünk a házába, csak megkétszerezte
erőfeszítéseit, hogy teljes kényelembe helyezzen.
Már elő volt készítve nekem egy szoba, egy
csendes szoba kis erkéllyel, mely a kertre, és a
távoli mezőkre nézett. Egy szolgát azonnal
elküldtek a fogadóba a többi holmimért, és miután
könnyű reggelit kaptam, magamra hagytak, és én
átaludtam az egész reggelt. Jennyt megfürdették
és rendbe tették, aztán behozták hozzám,
mondván, hogy „úgyis hozzászokott már”. Ő
pedig elégedetten elhevert a székem mellett, és
szemmel láthatóan már teljesen kiheverte a
kellemetlen tapasztalatokat.
Pihentem, de aludni nem tudtam, az agyam
még mindig zavarodott és lázas volt, az idegeim
pattanásig feszültek. Mélyen hálás voltam a
békéért és a nyugalomért, de mindenekfelett azért
a tudásért, hogy habár egyedül vagyok itt és
zavartalanul, odalenn a házban és kinn a
melléképületekben emberek vannak, sok-sok
ember, akik teszik mindennapi dolgukat:
meggyőződhettem róla, hogy a világ még mindig
halad a maga megszokott útján.
Keményen próbáltam küzdeni az ellen, hogy a
gondolataim azon időzzenek, ami történt velem.
Írtam egy kissé visszafogott hangú levelet Mr.
Bentleynek, és egy részletesebbet Stellának – bár
egyiküknek sem mondtam el mindent, és nem
vallottam be, milyen állapotban vagyok.
Ezután kimentem, és sétáltam egy-két kört a
hatalmas pázsiton, de a levegő hideg volt és
csípős, úgyhogy hamarosan visszatértem a
szobámba. Samuel Daileyt sehol sem láttam. Egy-
két óráig zaklatottan szunyókáltam a székben
ülve, és bár néhányszor rémülten összerándulva
felriadtam, furcsa módon egy idő után
elnyugodtam, és sokkal jobban sikerült
kipihennem magam, mint gondoltam volna.
Egy órakor kopogtak az ajtón, és egy szobalány
megkérdezte, itt szeretnék-e ebédelni, vagy
lemegyek az ebédlőbe.
– Mondja meg Mrs. Daileynek, hogy azonnal
lemegyek, köszönöm.
Megmosakodtam és rendbe szedtem magam,
szólítottam a kutyát, és lesétáltam a földszintre.

Mr. és Mrs. Dailey maga volt a megtestesült

figyelmesség és kedvesség, ragaszkodtak hozzá,
hogy még egy-két napot töltsek náluk, mielőtt
visszaindulnék Londonba. Mert rendíthetetlenül
elhatároztam, hogy visszamegyek: a világ minden
kincséért sem lettem volna hajlandó akár egy órát
is eltölteni a Drablow-házban; olyan merész és
elszánt voltam, amennyire csak lehetséges, de
vereséget szenvedtem, és ezt nem féltem
bevallani, és nem éreztem semmi szégyenkezést.
Egy embert gyávának lehet nevezni, ha meghátrál
a fizikai nehézségek és veszélyek elől, de amikor
természetfölötti, anyagtalan és
megmagyarázhatatlan erők fenyegetik, nemcsak
hogy a biztonságát, de az ép eszét, lelkének
leglényegét is, akkor a visszavonulás nem a
gyengeség jele, hanem a megfontoltságé.
De azért dühös voltam, nem magamra, hanem
arra a valamire, ami a Drablow-házban kísértett,
dühös voltam vad és értelmetlen viselkedése
miatt, dühös, amiért megakadályozott – és semmi
kétségem nem volt, hogy minden emberi lényt
meg fog akadályozni – abban, hogy elvégezzem a
munkámat. Talán még azokra az emberekre is
haragudtam – Mr. Jerome-re, Keckwickre, a
fogadósra, Samuel Daileyre –, akiknek
figyelmeztetései igaznak bizonyultak. Fiatal
voltam és önhitt – és most kemény leckében
részesültem.

Aznap délután, miután a kitűnő ebédet

követően ismét magamra maradtam – Mr.
Daileynek egy távoli majorságát kellett
meglátogatnia elővettem a levélcsomót, melyet
magammal hoztam, mert még mindig kíváncsi
voltam a történetre, gondoltam, megpróbálom
tovább bogozgatni a szálait, legalább elterelem
vele a gondolataimat. A nehézség persze az volt,
hogy nem tudtam, ki lehet az a fiatal nő – J.,
vagyis Jennet, aki a leveleket írta, hogy Mrs.
Drablow rokona volt-e, vagy a férjéé, vagy csak
egy ismerősük. De nagyon valószínűnek tűnt,
hogy csak egy közeli rokonnak adta volna oda,
vagyishogy kényszerült odaadni a törvénytelen
gyermekét, ahogy az a levelekből és a jogi
iratokból kiderült
Sajnáltam J.-t, miközben újból és újból
elolvastam a történetét, az érzelmes leveleket.
Szenvedélyes szeretete a gyermeke iránt, dühe,
amikor elszakították tőle, a keserűség amivel
eleinte fogadta, ami történt vele, majd a
kétségbeesett belenyugvás szomorúsággal és
részvéttel töltött el. Hatvanvalahány esztendővel
ezelőtt még egy cselédlánynak is jobb sorsa
lehetett volna, mint ennek a jó családból származó
lánynak, akit oly ridegen elutasítottak a saját
rokonai, és egyáltalán nem vették figyelembe az
érzéseit. Persze tudtam, hogy a cselédlányok a
viktoriánus Angliában gyakran arra kényszerültek,
hogy megöljék vagy elhagyják törvénytelen
gyermeküket. Jennet legalább tudhatta, hogy a fia
él, és szerető otthona van.
Aztán széthajtogattam a többi iratot, melyek a
levelekkel egy csomóba voltak kötve. Három
halotti bizonyítvány volt. Az egyik a kisfiúé,
Nathaniel Drablowé, aki hat éves korában halt
meg. A halál okaként vízbefulladás volt megadva.
A következő pontosan ugyanazzal a dátummal,
egy másik bizonyítvány, mely szerint Rose Judd
szintén vízbefulladt.
Rettenetes, jéghideg, émelygős érzés fogott el,
a gyomromban kezdődött és a mellkasomon át
felnyomult a torkomba, hogy úgy éreztem, hányni
fogok, vagy megfulladok. De nem történt semmi,
csak felálltam, és izgatottan elkezdtem körbejárni
a szobában, kezemben szorongatva a két gyűrött
papírlapot.
Egy kis idő múlva rákényszerítettem magam,
hogy a legutolsó papírt is megnézzem. Ez is
halotti bizonyítvány volt, de tizenkét esztendővel
később kelt.
Jennet Eliza Humfrye, harminchat éves
hajadon nevére szólt. A halál oka „szívszélhűdés”.
Leroskadtam a székre. De túl izgatott voltam,
hogy ott maradjak hosszabb ideig, végül hívtam
Jennyt, és megint kimentem a novemberi
délutánba, mely már kora alkonyatba hajlott, és
sétálni kezdtem, elhagytam Mr. Dailey házát és
kertjét, elhaladtam a csűrök, az ólak és istállók
mellett, a tarlón át, ki a mezőkre. Körülöttem csak
a földek, barna, felszántott barázdák, alacsony
sövények és itt-ott néhány szilfa, kopasz ágaik
telistele varjúfészkekkel, melyekből olykor
ocsmány madarak rebbentek fel csapatostul nagy
szárnycsapkodással, és károgva keringtek az
ólomszínű égen. Éles szél fújt a mezőkön át,
súlyos esőcseppeket sodorva magával. Úgy
láttam, Jenny élvezi a szabad levegőt.
Miközben sétáltam, gondolataim egyre csak a
leveleken és az iratokon jártak, és a történeten,
mely kibontakozott belőlük, egyre tisztábban és
teljesebben. Megtaláltam a megoldást – legalábbis
részben –, többé-kevésbé véletlenül kiderítettem,
ki a fekete ruhás nő, és sok más kérdésre is
megtaláltam a választ. De habár már többet
tudtam, mint addig, nem elégített ki a felfedezés,
csak felkavart, és nyugtalanított, és megijesztett.
Értettem, és mégsem értettem, minden
összezavarodott bennem, és semmire nem leltem
igazán magyarázatot. Hogy is történhettek meg
ezek a dolgok? Már mondtam, hogy nem hittem a
kísértetekben, ahogy egyetlen művelt, egészséges,
józan eszű és földhözragadt gondolkodású
fiatalember sem. És mégis kísérteteket láttam. Egy
esemény, egy sok-sok esztendővel ezelőtti
borzalmas, tragikus eset valamiképpen újra és újra
lejátszódott, megismételte önmagát, valami más,
nem a valós jelenhez tartozó dimenzióban. A
pónivontatta kordé, rajta egy Nathaniel nevű
hatéves kisfiú, Mr. és Mrs. Drablow fogadott
gyermeke, és a dajkája, valahogy letévedt a
töltésútról a tengeri ködben a lápra, ahol lerántotta
őket az ingovány, elnyelte a sár és a folyótorkolat
duzzadó vize. A gyermek és dajka megfulladt, és
valószínűleg a póniló és a kocsis is. És most
odakinn, ugyanezen a lápon az egész történet,
vagy annak kísértete, árnyéka, emléke,
valamiképpen újra és újra lejátszódik – hogy
milyen gyakran, nem tudtam –, bár látni nem
lehet, csak hallani.
Az egyetlen, amit ezenkívül tudtam, hogy a
gyermek édesanyja, Jennet Humfrye tizenkét
évvel a kisfia után halt meg, valami sorvasztó
kórban, és hogy mindketten az immár használaton
kívüli, omladozó temetőkertben vannak eltemetve
a ház mögött; a gyermek szobáját pedig
megőrizték, úgy, ahogy volt, a kisággyal, a
ruháival, a játékszereivel, semmihez sem nyúltak,
és most az anya kísértete ott jár-kel a házban.
Bánata és szomorúsága, gyűlölete és bosszúvágya
pedig áthatja az egész környék levegőjét.
És ez zaklatott fel annyira, ezeknek az
érzelmeknek az ereje, hittem benne, hogy ezeknek
hatalma van ártani. De ugyan kinek akarnának
ártani? Hiszen mindenki, akinek köze volt a
szomorú történethez, már halott. Feltehetőleg Mrs.
Drablow volt az utolsó életben maradott közülük.
 Végül kezdtem elfáradni, és visszafordultam;
habár nem találtam meg a végső megoldást – talán
mert tényleg nem is volt magyarázat –, nem
tudtam kiverni a fejemből a történetet, egész úton
ezen gyötrődtem, és ezen tűnődtem csendes
szobámban is, kibámulva az esti sötétségbe.
Mire megszólalt a vacsorához hívó gong,
addigra olyan lázas izgatottság vett erőt rajtam,
hogy úgy döntöttem, el fogom mondani a
történetet Mr. Daileynek, és követelni fogom,
hogy mondjon el mindent, amit csak tud, vagy
valaha is hallott az egészről.

***

Vacsora után ugyanott üldögéltünk, mint a

múltkorjában, Mr. Dailey dolgozószobájában, a
kényelmes fotelekben, kettesben, a kis asztalon
palack és poharak. Máris jobban éreztem magam a
finom vacsorának köszönhetően.
Éppen befejeztem a történet mesélését. Mr.
Dailey csak ült és hallgatott, nem szakított félbe,
az arcát elfordította, miközben én meglepően
nyugodtan előadtam az Angolnás-lápon való rövid
tartózkodásom történetét, egészen addig, amíg ott
talált ájultan aznap hajnalban. Azt is elmondtam,
hogy mire jutottam a levélköteg és a halotti
bizonyítványok alapján.
Pár percig nem szólt semmit. Az óra hangosan
ketyegett. A tűz csendesen és szelíden lobogott a
kandallóban. Jenny előtte heverészett a
szőnyegen. Az, hogy elmondhattam a történetet,
úgy hatott, mint egy purgálás, a fejemet
furcsamód könnyűnek éreztem, a testem olyan
erőtlen volt, mint egy nagy láz vagy nagy ijedtség
után. De éreztem, hogy ettől kezdve már csak
jobban lehetek, az idő múlásával lépésről lépésre
csak távolabb kerülhetek a szörnyűségektől.
– Nos – mondta Mr. Dailey végül –, sok
minden történt magával, mióta először
találkoztunk a vonaton.
– Úgy érzem, mintha száz éve lett volna.
Mintha nem is ugyanaz az ember lennék.
– Viharos dolgokon ment keresztül.
– De most már lecsillapodott a vihar, és túl
vagyok mindenen.
Láttam, hogy Dailey arcán nyugtalanság villan
át.
– Ugyan már – mondtam nagy bátran –, csak
nem gondolja, hogy lesz folytatása? Nem áll
szándékomban valaha is visszamenni oda. Semmi
nem tudna rávenni.
– Persze.
 – Akkor hát minden rendben.
Nem felelt, csak előrehajolt, és töltött magának
még egy ujjnyi whiskyt.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz a házzal –
mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy egyetlen
helybéli sem akar ott lakni, és nem hiszem, hogy
ha máshonnan jönne ide valaki, sokáig kibírná, ha
rájön, hogy micsoda hely – még ha előre nem is
hall semmit a házról. Különben is, borzasztó
kényelmetlen a fekvése, ugyan kinek kellene?
Samuel Dailey megrázta a fejét.
– Gondolja – kérdeztem, miután pár percig
mindketten a gondolatainkba merülve ültünk –,
hogy azt a szegény öregasszonyt is éjjel-nappal
zaklatta a húga kísértete, és el kellett viselnie
azokat a borzalmas hangokat? – Mert Mr. Dailey
elmesélte, hogy Jennet Mrs. Drablow húga volt. –
Ha igen, kíváncsi lennék, hogy tudta kibírni,
anélkül hogy megőrült volna.
– Talán nem is bírta ki.
– Talán.
Egyre inkább éreztem, hogy Dailey még
mindig elhallgat valamit előlem, valami
magyarázatot, valami tudnivalót a házról és a
Drablow-családról, és én nem nyugodhattam, és a
gondolataim nem csendesedhettek el, míg mindent
meg nem tudok, amit tudni lehet. Úgy döntöttem,
határozottan megkérem, hogy mondja el.
– Van még valami más is, amit nem láttam? Ha
tovább ott maradok, várt volna még valami
borzalom?
– Ezt nem tudhatom.
– De valamit tud.
Felsóhajtott, és kényelmetlenül fészkelődött,
elkerülte a tekintetemet, és a tűzbe bámult, aztán
kinyújtotta a lábát, és megvakargatta a kutya hasát
a csizmája orrával.
– Ugyan, jó távol vagyunk onnan, és az
idegeim rendben vannak. Tudnom kell. Már nem
árthat nekem.
– Nem – mondta Dailey. – Magának talán nem.
– Az ég szerelmére, mi az, amit elhallgat? Miért
fél annyira elmondani?
– Maga, Arthur, holnap vagy holnapután
elutazik innen. Ha szerencséje van, soha többé
nem fog még csak hallani se erről az átkozott
helyről. De nekünk itt kell maradnunk. Együtt kell
élnünk vele.
– De mivel? A történetekkel –
mendemondákkal? A fekete ruhás nő látványával?
Mivel?
– Azzal, ami a megjelenését követi. Crythin
Gifford együtt él ezzel több mint ötven éve.
Megváltoztak tőle az emberek. Beszélni nem
beszélnek róla, ezt maga is tapasztalhatta. Akik a
legtöbbet szenvedtek, azok hallgatnak leginkább –
Jerome Keckwick.
Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, a
galléromhoz nyúltam, és kicsit meglazítottam, a
karosszékemet hátrább toltam a tűztől. Most, hogy
eljött az igazság pillanata, már nem is voltam
annyira biztos benne, hogy akarom hallani, amit
Dailey mondani készül.
– Jennet Humfrye lemondott a gyermekéről, és
odaadta a nővérének, Alice Drablownak és a
férjének, mert nem volt más választása. Eleinte
távol maradt, többszáz mérföldre innen, és a
kisfiút Drablownak nevelték, nem akarták, hogy
valaha is megtudja, ki volt az anyja. De az elválás
fájdalma nem hogy enyhült volna, hanem egyre
súlyosbodott, és Jennet végül visszatért Crythinbe.
A szülei házában nem fogadták szívesen, és a
férfi, a gyerek apja végleg külföldre ment. Jennet
szobát vett ki a faluban. Pénze nem volt.
Varrogatott, és egy idős hölgy társalkodónője lett.
Eleinte Alice Drablow egyáltalán nem engedte,
hogy lássa a gyereket. De Jennet olyan
kétségbeesett volt, hogy öngyilkossággal
fenyegetőzött, és végül a nővére engedett. Jennet
néha meglátogathatta őket, de soha nem
maradhatott egyedül a kisfiúval, és nem árulhatta
el, kicsoda. Senki nem számított rá, hogy a gyerek
mennyire hasonlítani fog az anyjára, és hogy
természetes vonzalom fog kialakulni közöttük. A
kisfiú egyre jobban ragaszkodott a nőhöz, aki
végül is a saját édesanyja volt, és egyre jobban
elhidegült Alice Drablowtól. Jennet azt tervezte,
magával viszi, ez biztos. De még mielőtt
megtehette volna, megtörtént a tragikus baleset,
amit maga is hallott. A kisfiú... a dajka, a póni
meg a kordé a kocsis, Keckwick...
– Keckwick?
– Igen. Mármint az apja. És a kisfiú kutyája is
velük volt. Ingoványos és csalóka az a vidék,
ahogy maga is tapasztalhatta. A köd hirtelen száll
le a tenger felől, és a mocsár könnyen becsapja az
embert.
– És mindnyájan megfulladtak.
– Igen. És Jennet végignézte. A házban volt, az
emeleti ablakban állva várta, hogy megjöjjenek.
Az iszonyattól a lélegzetem is elakadt.
– A holttesteket valahogy kihúzták a
mocsárból, de a kocsi bennragadt. Azon a napon
Jennet Humfrey eszét vesztette.
– Nem csoda.
– Nem. Eszét vesztette a bánattól és a dühtől,
és a bosszúvágytól. A nővérét okolta mindenért,
amiért hagyta, hogy kihajtsanak, pedig senki nem
tehetett róla, a köd figyelmeztetés nélkül jön.
– A derült égből.
– A veszteségtől, vagy az őrültségtől, vagy ki
tudja mi miatt, valami betegség tört rá, amitől
lassan elsorvadt. A kór egész lerágta a húst a
csontjairól, a szín lehervadt az arcáról, lassan
olyan lett, mint egy élő csontváz – egy eleven
kísértet. Ha kiment az utcára, az emberek
félrehúzódtak előle. A gyerekek rettegtek tőle.
Végül aztán meghalt. Meghalt, nyomorultan és
gyűlölködve. A halála után azonnal elkezdődött a
kísértetjárás. És azóta is tart.
– Állandóan? Szünet nélkül?
– Nem. Csak időről-időre bukkan fel. Az
utóbbi néhány évben alig láttuk. De néha valaki
megpillantja, és a hangokat is hallja, aki épp a
lápon jár.
– Feltehetőleg Mrs. Drablow is?
– Ki tudja?
– Mrs. Drablow meghalt. Most már biztos el
fog nyugodni minden.
De Mr. Dailey még nem ért a mondandója
végére. Még csak most jött a tetőpont.
– És ahányszor felbukkan – mondta nagyon
halkan –, a temetőben, a lápon, a falu utcáin,
bármilyen rövid időre, és bárki látja is, egy biztos
és elkerülhetetlen következménye lesz.
– Igen? – suttogtam.
– Erőszakos és szörnyű körülmények között
meghal egy gyermek.
– Úgy érti, valami balesetben?
– Többnyire balesetben. De az is előfordult,
hogy betegség vitte el őket, egy nap vagy éjszaka
alatt.
– Bármely gyermek? A faluból?
– Bármely gyermek. Jerome gyereke.
Hirtelen felvillant előttem egy kép: a komoly
gyermekarcok sora, ahogy a kerítés rácsába
kapaszkodva álltak az iskolaudvaron, Mrs.
Drablow temetése napján.
– De hát... előfordul, hogy egy-egy kisgyerek
meghal.
– Hogyne.
– És van valami bizonyíték, hogy ez tényleg
összefügg a nő megjelenésével, és nem pusztán
véletlen?
– Lehet hogy maga nem hiszi. Kételkedik
benne.
– Én...
– Mi tudjuk.
 Pár pillanat múlva határozott és elszánt arcába
néztem, és halkan azt feleltem: – Nem kételkedem
benne, Mr. Dailey.
Aztán nagyon hosszú ideig egyikünk sem szólt
semmit.

***

Tudtam, hogy nagy megrázkódtatáson estem át

aznap délelőtt is, a rettegésben és
idegfeszültségben eltöltött napok és éjszakák után.
De nem is sejtettem, hogy valójában milyen
mélyen és milyen rosszul hatott rám az egész
élmény, mind testileg, mind lelkileg.
Akkor este azzal feküdtem le, hogy ez lesz az
utolsó éjszaka, melyet Daileyék fedele alatt töltök.
Úgy terveztem, másnap reggel az első vonattal
indulok Londonba. Amikor közöltem Mr.
Daileyvel a döntésemet, nem próbált lebeszélni.
Aznap éjjel borzasztó rosszul aludtam, úgy
óránként felriadtam a zavaros lidércnyomásokból,
egész testem úszott a verejtékben, amíg ébren
voltam, csak feküdtem, minden izmom
megfeszült, hallgatóztam, emlékezetben újra meg
újra átéltem mindent. Megválaszolhatatlan
kérdések kavarogtak bennem életről és halálról, és
a kettő közti határvidékről, és imádkoztam,
egyszerű és keresetlen, szenvedélyes szavakkal.
A keresztény hitben nőttem fel, mint a legtöbb
gyerek, és még mindig hittem benne, hogy az
egyház tanításai nyújtják a legjobb alapelveket a
jó élethez, de az Istent mindig meglehetősen
távolinak éreztem, és imádságaim csak formálisak
és kötelességből fakadóak voltak. De most nem.
Hevesen és újonnan ébredt áhítattal imádkoztam.
Megértettem, hogy léteznek egymással küzdő jó
és rossz erők, és az ember eldöntheti, hogy az
egyik vagy a másik oldalra áll.
A reggel nagyon lassan közeledett, és amikor
eljött, megint borús égre virradtunk, nedves,
nyirkos, nyomasztó novemberre. Felkeltem,
fejfájósan, égő szemekkel, ólomnehéz lábakkal,
valahogy sikerült felöltöznöm, és levonszoltam
magam a földszintre a reggelihez. De rá sem
bírtam nézni az ételre, viszont rettenetesen
szomjas voltam, egyik csésze teát ittam a másik
után. Az volt az érzésem, nem fogok rendbe jönni,
csak ha végre ott ülhetek a vonaton, és ez a vidék
végre mögöttem marad; ezt meg is mondtam
Daileyéknek, bár ugyanakkor hálámat is
kifejeztem a vendégszeretetükért, hiszen valóban
a megmentőim voltak, nekik köszönhettem az
életemet és a józan eszemet.
 Aztán felálltam az asztaltól és elindultam az
ebédlő felé, de az ajtó mintha egyre távolodott
volna tőlem, valami ködön át próbáltam
küszködve botladozni felé, a lélegzetem elakadt,
és úgy éreztem, valami súlyos dolog tornyosul
előttem, amit félre kell tolnom, mielőtt
továbbmehetek.
Samuel Dailey kapott el, ahogy elvágódtam, és
halványan érzékeltem, hogy – immár másodszor
–, félig karjában cipel, félig vonszol fel az
emeletre, a szobámba. Segített levetkőzni és
lefeküdni, aztán otthagyott, a fejem lüktetett, a
gondolataim kavarogtak, és ott feküdtem öt napon
át, melynek során gyakori látogatásokat tett nálam
egy ideges külsejű doktor. Miután a láz és a
delírium legrosszabbja elmúlt, elképzelhetetlenül
kimerült és gyenge voltam, de már üldögélni is
tudtam a karosszékben, eleinte csak a szobámban,
később lenn a földszinten. Dailey és a felesége
csupa kedvesség és aggodalom voltak. Nem is a
testi betegség, a fájdalom, a fáradtság, a láz volt a
legrosszabb az egészben, hanem a lelki kín,
melyet elszenvedtem.
Mert a fekete ruhás nő állandóan kísértett, még
itt is, mintha ott ült volna az ágyam végében, az
arca az arcom fölé hajolt álmomban, úgyhogy
rémült kiáltással ébredtem. Fejemben ott csengett
a gyermek sikolya, a hintaszék nyikorgása és a
póni fuldokló nyerítése. Nem tudtam
megszabadulni tőlük, és amikor nem voltak lázas
álmaim és lidércnyomásaim, akkor a levelek és a
halotti bizonyítványok merültek fel az
emlékezetemben, szóról-szóra, mintha valaki
odatartotta volna őket a szemem elé.
De lassan kezdtem felgyógyulni, a félelmek
elcsitultak, a látomások elhalványodtak, megint
megtaláltam önmagam, fáradt voltam, kimerült,
de különben jól éreztem magam. A nő már nem
árthatott nekem, mindent elviseltem és túléltem.
Tizenkét nap múlva már szinte teljesen
felépültem. Szikrázott a ragyogó téli napsütés, de
az első fagy is azon a napon köszöntött ránk. A
nappaliban üldögéltem, a kitárt teraszajtó előtt, a
térdemen takaróval, elnéztem az ezüstös-fehér,
zúzmarás fákat és bokrokat, melyek kopáran
rajzolódtak ki az ég háttere előtt. Ebéd után
voltunk. Alhatok is egy kicsit, de nem muszáj,
semmiképp nem fognak zavarni. Jenny
elégedetten heverészett a lábamnál, ahogy a
betegségem napjai és éjszakái alatt is. Soha nem
gondoltam volna, hogy így meg tudok szeretni
egy kutyát, úgy éreztem, a közös
megpróbáltatások összekötnek bennünket.
 Egy vörösbegy telepedett az egyik kőurnára a
balusztrád tetején, a fejét felemelte, gyöngyszeme
csillogott, és én boldogan figyeltem, pár lépést
ugrándozott, aztán megint megállt, hallgatózott, és
énekelni kezdett. Arra gondoltam, hogy mielőtt
idejöttem volna, soha nem fordultam ilyen teljes
figyelemmel a hétköznapi dolgok felé, mindig
nyugtalanul hajtott valami, hogy menjek a dolgom
után. De most szívesen fogadtam a madárka
jelenlétét, örömöm telt benne, hogy egyszerűen
csak figyeljem a mozdulatait, olyan
elmélyültséggel, amire korábban soha nem voltam
képes.
Odakintről valami zajt hallottam, egy autó
motorjának berregését, hangokat a ház elejéről, de
alig figyeltem oda, annyira lefoglalt a kismadár.
Biztos, hogy nem hozzám jött a látogató.
Lépések hallatszottak a folyosóról,
megtorpantak a nappali ajtaja előtt, aztán némi
habozás után valaki benyitott. Talán már későbbre
jár, mint gondolom és jönnek megnézni, hogy
vagyok, és kérek-e teát.
– Arthur!
Csodálkozva megfordultam, aztán meglepetten,
hitetlenkedve, boldogan felugrottam a székből.
Stella, az én drága Stellám jött felém.
 A fekete ruhás nő

Másnap reggel útnak indultunk. Samuel Dailey

autója vitt ki egyenesen a vasútállomásra. Egy
küldönc révén rendeztem a számlát a Gifford
Arms fogadóban, Crythin Giffordba már nem
mentünk vissza; bölcsnek tűnt elfogadni az orvos
tanácsát, aki különösen hangsúlyozta, hogy ne
menjek olyan helyekre, ahol felborulhat még
mindig törékeny lelki egyensúlyom. És őszintén
szólva, nem is akartam látni a falut, nem akartam
megkockáztatni, hogy összetalálkozom Mr.
Jerome-mal vagy Keckwick-kel, és főként
egyetlen pillantást sem akartam vetni a távoli
lápra. Mindent magam mögött hagytam, úgy
éreztem, mintha valaki mással történt volna az
egész. Az orvos azt mondta, próbáljam elfelejteni,
és én keményen elhatároztam, hogy így is teszek.
Oldalamon Stellával nem is tűnt olyan nehéznek a
dolog.
Csak egyetlenegy miatt bántam, hogy ott kell
hagynom a helyet: szomorú voltam, hogy el kell
válnom Mr. Daileytől, és amikor a
búcsúzkodásnál kezet ráztunk, megígértettem
vele, hogy ha legközelebb Londonba jönnek,
feltétlenül meg fognak látogatni – mint elmondta,
évente egyszer-kétszer jártak fel. Továbbá egy
kiskutyát is félretetettünk, ahogy Jennynek
kölykei lesznek. Éreztem, hogy nagyon fog
hiányozni nekem.
De nyugtalanított még egy utolsó kérdés, amit
fel kellett tennem, bármilyen nehezemre esett is
szóba hozni.
– Tudnom kell – robbant ki belőlem végül,
amikor Stella halló távolon kívül volt,
beszélgetésbe merülve Mrs. Daileyvel, akit
teljesen meghódított természetes kedvességével és
melegségével.
Samuel Dailey éles pillantást vetett rám.
– Azt mondta akkor este... – mély levegőt
vettem, hogy lecsillapodjak –, hogy egy gyerek...
hogy mindig meghalt egy gyerek Crythin
Giffordban.
– Igen.
Nem tudtam folytatni, de az arckifejezésem
magáért beszélt, lerítt róla, hogy kétségbeesetten
vágyom tudni az igazat.
– Semmi – mondta Dailey gyorsan. – Nem
történt semmi...
Biztos voltam benne, hogy hozzá fogja tenni:
„egyelőre”, de ő hallgatott, úgyhogy én
befejeztem helyette a mondatot. Ő csak csendesen
megcsóválta a fejét.
 – Isten adja, hogy ne úgy legyen. Talán megtört
a varázs, nincs többé hatalma... eltávozott
végleg... és én voltam az utolsó, aki látta.
Dailey bátorítóan megszorította a karomat. –
Persze, persze.
Nagyon reméltem, hogy így lesz, hiszen elég
hosszú idő telt már el azóta, hogy láttam a fekete
ruhás nőt – Jennet Humfrye kísértetét –, és úgy
éreztem, ez annak bizonyítéka, hogy az átok
megtört. Szegény, szerencsétlen, őrült nő, aki
belehalt a bánatba és a szenvedésbe, gyűlölettel és
bosszúvággyal a szívében. Keserűsége érthető
volt, a gonoszság, mely arra vitte, hogy elragadja
más asszonyok gyermekét, csak mert ő elvesztette
a sajátját, érthető volt, de megbocsáthatatlan.
Senki nem segíthet rajta, gondoltam, legfeljebb
imádkozhatunk a lelkéért. Mrs. Drablow, a
nővére, akit a gyermeke haláláért okolt, maga is
halott volt és a sírjában pihent, és most, hogy a
ház kiürült, talán mindörökre megszűnik a
kísértetjárás, és borzalmas következménye,
ártatlanok halála.
Az autó a behajtóúton várt. Még egyszer kezet
szorítottam Daileyékkel, belekaroltam Stellába, és
szorosan belekapaszkodva hátradőltem a kocsi
ülésén. Megkönnyebbült sóhaj, szinte zokogás tört
fel belőlem, amikor elhagytuk Crythin Giffordot.
 Lassan végére érek a történetemnek. Már csak
egy dolgot kell elmondanom. De alig tudom
rákényszeríteni magam, hogy erről írjak.

Ültem az íróasztalom mellett, nap nap után,

éjszakáról éjszakára, előttem az üres papírlap, de
nem voltam képes felemelni a tollat, csak
reszkettem, és folytak a könnyeim. Kimentem, és
sétáltam egyet a régi gyümölcsösben, aztán
tovább, át a ház mögötti mezőkön, mérföldeket
gyalogoltam, de nem láttam semmit a környező
világból, nem vettem észre a madarakat és az
állatokat, azt sem tudtam volna megmondani,
milyen idő van, többször bőrig átázva értem haza,
Esmé nagy rémületére. És ez újabb ok volt a
szomorúságra: láttam, hogy figyel engem, és
gyötrődik, de túl tapintatos volt, hogy kérdéseket
tegyen fel, láttam az aggodalmat és a bánatot az
arcán, éreztem a nyugtalanságát, mikor esténként
sokáig elüldögéltünk. De képtelen voltam bármit
is mondani neki, nem tud semmit arról, hogy min
mentem keresztül, és miért; és nem is fogja
megtudni, míg el nem olvassa ezt a kéziratot, de
akkor én már halott leszek, és ő nem érhet el
engem.
De most végre elég bátorságot gyűjtöttem, fel
fogom használni erőm utolsó maradékát is, melyet
szinte teljesen felemésztett a múltbeli borzalmak
felidézése, és megírom a történet befejezését.

Stella és én visszatértünk Londonba, és hat hét

múlva megtartottuk az esküvőt. Eredetileg úgy
terveztük, hogy legalább a következő tavaszig
várunk még, de az élményeim teljesen
megváltoztattak, kiélesedett az idő múlása iránti
érzékem, megerősödött bennem a bizonyosság,
hogy nem szabad késlekednünk, hanem azonnal
meg kell ragadni minden kínálkozó örömöt és
lehetőséget, és szorosan kapaszkodni belé. Mire is
várnánk? Mi tartana vissza a házasságtól az
anyagiak világias problémáján kívül? Semmi. Így
hát összeházasodtunk, csendesen, nagy felhajtás
nélkül, és a régi albérletemben laktunk, melyhez
egy újabb szobát béreltünk, amit a háziasszonyom
nagyon szívesen kiadott nekünk, míg meg nem
engedhetjük magunknak, hogy saját kis házat
vegyünk. Olyan boldogok voltunk, amennyire
csak egy ifjú pár boldog lehet, beértük egymás
társaságával, nem dúskáltunk, de nem kellett
nyomorognunk sem, szorgalmasan dolgoztunk, és
bizakodva tekintettünk a jövőnk elé. Mr. Bentley
idővel egyre több felelős munkával bízott meg, és
ennek megfelelően némi fizetésemelést is adott.
Egyenesen könyörögtem neki, hogy a Drablow-
házról és az iratokról soha többé hallani sem
akarok semmit, és így is lett, soha többé nem
említették előttem.
Egy évvel a házasságkötésünk után Stella
fiúgyermeknek adott életet, aki a Joseph Arthur
Samuel nevet kapta a keresztségben, és Mr.
Samuel Dailey lett a keresztapja; ő volt az
egyetlen szál, amely ahhoz a helyhez és a múlthoz
kötött. Habár olykor találkoztunk Londonban,
soha nem beszélt a múltról; én pedig annyira
boldog és elégedett voltam az életemmel, hogy
nem is gondoltam rá, és az éjszakai
lidércnyomások is megszűntek lassan.
A kisfiúnk születését követő év nyarán, egy
vasárnap délután különösen békés, nyugodt
hangulat fogott el. Egyáltalán nem voltam
felkészülve arra, ami ezután történt.
Egy Londontól úgy tíz mérföldre fekvő,
hatalmas parkba mentünk sétálni, mely egy
nemesi házhoz tartozott, de nyári hétvégeken
megnyitották a nagyközönség előtt is. Ünnepélyes
vasárnapi hangulat lengett be mindent, a tavat,
melyen kis csónakok siklottak, a színpadot, ahol
egy zenekar vidám melódiákat játszott, a
fagylaltos- és gyümölcsös-bódékat. Családok
sétáltak a napfényben, gyerekek hemperegtek a
füvön. Stella és én is boldogan sétálgattunk, a kis
Joseph is tett egy-két bukdácsoló lépést a
kezünkbe kapaszkodva, mi pedig szülői
büszkeséggel figyeltük.
Aztán Stella észrevette, hogy egy szamár, és
egy pónivontatta kis kocsi is szórakoztatja a
sétálókat, a gyerekek végiglovagolhattak a
gesztenyefákkal szegélyezett fasoron, és mivel
úgy gondolta, a kisfiúnk biztos nagyon élvezné,
odavittük a szelíd szürke csacsihoz, és felültettük
a hátára. Ő azonban ijedten sírva fakadt, belém
kapaszkodott, és izgatottan a póni felé mutogatott
ujjacskájával. Így aztán, mivel csak egy utasnak
volt hely a kocsin, Stella fogta Josephet, és felült
vele, én pedig néztem őket, ahogy vidáman
elhajtanak a sétányon, a szép öreg fák között,
melyek dús lombozatban pompáztak.
Egy időre eltűntek a szemem elől egy
kanyarban, én pedig lustán elnézegettem az
embereket, akik szintén élvezték a kellemes
délutánt. És ekkor hirtelen megpillantottam a nőt.
Ott állt, félrehúzódva az emberektől, az egyik fa
törzse mellett.
Mereven ránéztem, ő pedig rám. Nem
tévedhettem. A szemem nem csapott be. Ő volt az,
a beesett arcú, fekete ruhás nő, Jennet Humfrye
kísértete. Egy pillanatig csak bámultam,
hitetlenkedve, döbbenten és jeges iszonyattal.
Megbénultam, lábam a földbe gyökerezett, az
egész világ elsötétedett körülöttem, a gyerekek
vidám kiáltozása elnémult a fülemben. Képtelen
voltam levenni róla a szemem. Az arca
kifejezéstelen volt, de én éreztem a belőle
kisugárzó erőt, a rosszakaratot, gyűlöletet és
szenvedélyes keserűséget. Szinte átdöfött a
tekintete.
Ugyanebben a pillanatban végtelen
megkönnyebbülésemre megláttam, hogy a póni
közeledik visszafelé a sétányon, át a napfény fűre
vetülő sugarain, a kocsin drága Stellám, karjában
a kicsivel, aki ugrándozott és kiabált, és boldogan
integetett karocskáival. Már majdnem ott voltak,
majdnem elértek hozzám, elhatároztam, hogy
azonnal fogom őket, és indulunk, nem akartam
egyetlen másodperccel sem tovább ott maradni.
Készülődtem. Már majdnem oda is ért hozzám a
kocsi, amikor elhaladtak a fa mellett, melynél a nő
még mindig állt, és ekkor villámgyors mozdulatot
tett, a szoknyája suhogott, és mintha hirtelen a
póni elé lépett volna. Az állat vadul felágaskodott
és hátrahőkölt, a szeme megtelt félelemmel, aztán
nekiiramodott, és végigszáguldott a füvön a fák
között, nyerítve, megzabolázhatatlanul. Egy
percig rettenetes felfordulás uralkodott, többen
futni kezdtek a kocsi után, a nők és a gyerekek
sikoltoztak. Én őrjöngve rohanni kezdtem, aztán
meghallottam az émelyítő reccsenést és puffanást,
ahogy a póni és a kocsi nekirohant az egyik
hatalmas fának. Aztán csönd – rettenetes csönd,
mely csak másodpercekig tarthatott, de nekem
éveknek tűnt. Miközben a kocsi felé rohantam,
visszapillantottam a vállam felett. A nő eltűnt.
Stellát óvatosan kiemelték a kocsi alól. A teste
összezúzódott, a nyaka és a lábai eltörtek, de még
életben volt. A póni csak megütötte magát, a kocsi
felborult, a gyeplő összegabalyodott, úgyhogy
nem tudott mozdulni, rémülten nyerítve és fel-
felhorkanva feküdt.
A kisfiúnk kirepült a kocsiból, neki a fának. Ott
feküdt a tövében a füvön – holtan.
Most nem jött a könyörületes ájulás, rá voltam
kényszerítve, hogy átéljek mindent, minden percet
és azután tíz hónapon át minden napot, míg végül
Stella is belehalt szörnyű sérüléseibe.
Láttam Jennet Humfrye kísértetét, és ő bosszút
állt rajtam.
Arra kértek, meséljem el a magam kísértet-
történetét.
Hát elmondtam. Ennyi elég.