József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,

letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. jún. / 1928

Verselemzés

Keletkezése:
Először a Makói Friss Újságban jelent meg, 1925. június 11-én.
A személyes vagy írásos visszaemlékezésekből elég nehéz eldönteni, hogy több ekkortájt írott
vers közül melyik kihez szól, pontosabban, mintha volna valamiféle vetélkedés az egykori
lányok-asszonyok között, hogy kisajátítsák a múzsa szerepét.
A versben megénekelt „kedves” három különböző nő is lehet:
 Ria, azaz Saitos Valéria, egy makói szépasszony
 Gitta, azaz Gyenes Gitta festőnő, Wallesz Jenőnek, a liberális Újság pesti munkatársának
volt a felesége és Wallesz Lucának az édesanyja
 Luca, azaz Wallesz Luca

Műfaja:
Életkép
(Az életkép kifejezés eredetileg festészeti műfajt jelölt, innen került át a poétikába.)
A leíró költészet egyik műfaja; olyan, verses vagy prózai műalkotás, amelyik a mindennapi
élet valamely jellemző alakját, helyzetét, eseményét örökíti meg, néhány fő vonást emelve ki,
az egyénítést mellőzve.

A vers mondanivalója:
A vers egy pillanatképet örökít meg. A látvány olyannyira egyszerű, hétköznapi, hogy a
valóságban nem sok figyelmet szentelnénk a „történésnek”. Egy szerető szempár tükrében
mégis varázs, muzsika a kedves minden mozdulata, amely derűt, harmóniát, szépséget,
megbékélést hint szét környezetében is.

A pillanatképet is villanásnyi képekre szedi szét a költő. Az idő múlását a „mikor” szó
ismétlése jelzi:
- Mikor az utcán átment
- Mikor a járdára lépett
- Mikor a válla picikét rándult

A szeretet kifejezése a párhuzamosan szerkesztett jelzőkkel történik (gyöngéden, édes …)

A szemlélődő szerelmes úgy látja, hogy senki sem tudja kivonni magát a kedves hatása alól –
feltámad benne a féltékenység. A féltést az irigy virágszál metafora fejezi ki. A kép kettős
jelentésű: egyrészt a virág a szerelem, szeretet jelképe, másrészt a jelzője pont az ellenkező
érzést jeleníti meg. Viszont az emberi kapcsolatokban is ugyanilyen kettősséggel jelenik meg
a szerelem.

A vers íve:
Fellobbanó öröm: 1-3. vsz.
A féltés riadalma: 4-6. vsz.
Harmonikus megnyugvás: 7-8. vsz.

Az érzelmi vihar lezárását adja az utolsó sor metonímiája: „karcsú szél hajlott utána hűsen”.
Az l és j hangok lágysága közvetlenül érzékeltetik a finom mozdulatot. A hűsen melléknév
pedig a lecsillapodást jelzik.
Stílusa
Népies jelleg:
A cím megegyezik az első sorral.
Költői képek: a madármotívum szerepeltetése, illetve a „szívem gyökere-ága”, és a „begyes
kedvük”.
Ütemhangsúlyos verselésű.
Témája a szerelem.

Verselése
Felező, négyütemű 10-es: a magyar költészet egyik legrégibb sorszerkezete.
Alapképlete: 3|2||3|2
A verset azonban átszövi az időmérték is.
A képi-érzelmi tartalomhoz igazodva változik a hosszú és a rövid szótagok aránya. A zárókép
nyugalmát a spondeusok szaporodása is jelzi.

Rímek:
A vers zeneiségét a páros rímek is fokozzák. Ráadásul nemcsak az utolsó szótagok rímelnek,
hanem mindensorban az utolsó két szótag!

Zeneiség:
A zenei hatást a rím és ritmus adják. Nagyon nagy szerepe van viszont a zenei hatás
kiteljesítésében a hangoknak is. A vers zömét lágy mássalhangzók alkotják, amelyek
fokozzák a szeretet érzését – szinte dúdolni támad kedve az embernek.

Expresszionizmus

szubjektivitás: érzések, belső tartalmak kivetítése a formák maximális kifejezőerejének

segítségével pl. Munch: Sikoly
- emberközpontúság:
- az érzések őszinte, korlátok nélküli kifejezése, a szorongások feloldódnak, az ember jóvá
válik, a világ is megjavul
Stíluseszközei az intenzitás, szuggesztivitás szolgálatában álló nyelvi formák; mindenek előtt
az igei stílus ("igestílus"-nak is nevezik), az ige mellett az indulatszó kitüntetett szerepe, ezzel
együtt a felkiáltás és a felszólítás, továbbá az érzéki benyomások jelei, a túlzás, a látomás, a
meghökkentő szókapcsolat, a fokozás, a "képözön", a grammatikai metafora (pl. alkalmi
szófajváltás), a megszemélyesítés, a szórendcsere, a szaggatott beszédmód, az erős zeneiség, a
hangutánzás, a pátosz, a kötőszók elhagyása (az "aszindeton") és általában véve a nyelvi
forma korlátozott mérvű felszabadítása. A beszédmód alapvetően az ógörög ditüramboszra
emlékeztet.