#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.
Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti
nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a
kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a
kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás
fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb
minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet
szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is
ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
 ALEKSANDR VOINOV

sötét lélek 1–3
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: Aleksandr Voinov
A mű eredeti címe: Dark Soul, Volume – The Complete Collection
Copyright © 2011, 2016 by Aleksandr Voinov
All rights reserved.
 
Borító:
Katona Ildikó – Rácz Tibor – Zsibrita László
 
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
A szöveget gondozta: Kozma Réka
 
Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az
események a szerző képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő
vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.
 
ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-245-036-0
MOBI ISBN 978-963-245-041-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Deák Dóri
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
M.-nek, mindörökké
s ö t é t   l é l e k   1.
 SÖTÉT LÉLEK

Az volt a legbosszantóbb az egészben, hogy senki sem tudta,

mikor fogja feldobni a talpát a vén kecske. De a kényelmesebb
várakozás kedvéért Stefano legalább elfoglalt egy jó kis
bőrfotelt a kandalló mellett, Vince pedig mellette strázsált.
Nem számított ellenségeskedésre. Különben el sem jött volna;
nincs olyan bátor. De attól még örült neki, hogy Vince mellette
van. Így legalább volt egy szövetségese a szobában. A többiek
átmeneti szövetségesek vagy kifejezett riválisok voltak a
bizniszben, ahol hamarosan elkezdődhet a kapja-marja.
Luigi Ferretti, a vén kecske jobbkeze belépett a szobába, és
odament Rossihoz, a keleti part egyik vezéréhez. Suttogva
váltottak néhány szót, aztán Rossi letette a borospoharát,
megigazította az öltönyét, akár egy fiú, akit az igazgatói irodába
hívatnak, és követte a consiglieret 1.
Stefano túlságosan alacsonyan helyezkedett el a
táplálékláncban ahhoz, hogy ilyen hamar hívassák. Először a
haldokló régi cimborái, aztán az ifjútörökök 2. Kétségtelen, hogy
az öregember birodalmának legszaftosabb darabjai elkelnek,
mire ő sorra kerül. De akkor sem engedhette meg magának,
hogy ne jöjjön el, ha csak morzsák maradnak. Együtt kellett
köröznie a többi cápával.
Megrezzent a telefonja. Csak egyszer: üzenete érkezett.
Kihalászta a zsebéből, és vetett egy pillantást a kijelzőre.
Jól szórakozom, de nagyon üres nélküled ez a szállodai ágy.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy Donata ott van abban a
párizsi ötcsillagos hotelben, selyem hálóingben – talán abban,
amelyik olyan vörös, mint a kiontott vér –, kis mellei és kemény
bimbói pedig szinte átszúrják a leheletnyi anyagot. Stefano
átkozottul szerencsés volt, amiért elvette feleségül ahelyett,
hogy a szeretőjévé tette volna. Még akkor is, ha időnként
elküldte őt bevásárlókörútra Londonba, Párizsba vagy New
Yorkba, amikor ennyire bele kellett bonyolódnia a családi
ügyletekbe. Még akkor is, mivel Donata a saját bevallása szerint
csupán azért vette a ruhákat, hogy kibújhasson belőlük a
kedvéért.
Stefanónak kezdett elgémberedni a válla és a nyaka, ezért
felállt, nyújtózott egyet, majd a nyitott erkélyajtó és a sós
légáramlat felé vette az irányt. A sarokban két férfi pusmogott,
akik belerondítottak a magányába, ezért elindult lefelé a széles
lépcsőn, ki a villa elé.
A fehér murvával felszórt kocsifeljáró egészen az útig ki volt
világítva.
Stefano belefeledkezett az óceán házon túlról hallatszó
ütemes hullámverésének a hallgatásába, míg el nem nyomta azt
egy közeledő gépjármű erőteljes, agresszív berregése.
Egy motor volt, csupa szögletes formával, feketére festve,
fehéren izzó lámpákkal. Úgy száguldott végig a kanyargós
ösvényen, mintha a vezetője valami versenyt akart volna
nyerni: végül vakmerően elrántotta a kormányt, aztán egy
színpadias fordulattal megállt, és teleszórt mindent murvával.
 Beleértve Stefano kifényesített bőrcipőjét is.
A kormány fölé görnyedő motoros teljes és összeillő
bőrruházatot viselt kevlárbetétekkel.
Mint valami modern kentaur két keréken.
Leszállt a motorról.
Hosszú, kecses lábai voltak, apró fenekén megfeszült a
bőrnadrág. Egy nő? Szálkás és szögletes, de nőies; még az is,
ahogy a motor alá rúgja a kitámasztót. A sisak némi
ügyetlenkedés után kerül le. Alatta rövid, tüskés haj. Nem nő –
nyilall bele Stefanóba pont úgy, mint a másik hideg,
rezzenéstelen, eltökélt arckifejezése. A sápadt arcon a
legsötétebb szempár ült, amit Stefano valaha látott, az ajkakat
pedig mintha kés pengéjével metszették volna tökéletesre,
élesre és halálosra.
A motoros bosszús pillantást vetett rá – a közelségére vagy
arra, hogy bámul? –, de aztán megtorpant, és hosszasabban
szemügyre vette. Mosoly és a felismerés minden jele nélkül.
Végül megfordult, hogy ráakassza a sisakot a kormányra.
Stefano elhátrált, de tovább figyelte, ahogy a férfi leszíjazza a
motorostáskát, amibe éppen belefért egy alkalomhoz illő öltöny
és a piperék.
Amaz megint rápillantott.
– Még nem halt meg az öreg? – kérdezte.
– Úgy tudom, nem.
–  Bene – vont vállat a sofőr. – Most megyek, lezuhanyozom.
Jössz?
Mi a büdös franc? Stefano erőt vett magán, hogy ne hőköljön
hátra. Gondolkodj, Stefano! Gondolkodj. Hátha családtag. A fia?
Unokatestvére? Unokája? Nem engedhette meg magának, hogy
ellenségeket szerezzen itt, noha a férfi szavai, ez az ajánlat
simán kinyírathatja errefelé.
Jössz?
Úgy mondta, hogy bármit is jelenthetett.
Stefano a gúnyos mosoly mellett döntött.
– Az aligha lenne helyénvaló.
A motoros vállat vont, és elballagott mellette a ház felé. Az
ajtónál álló őrök megállították, ám ekkor elővett egy darab
papírt a bőrruhájából, és átengedték. Mintha egy kicsit el is
ámultak volna. Vagy összezavarodtak?
Stefano visszament a házba. Nem a motorost követte, nyilván
nem. Nézte, ahogy felmegy a nagy főlépcsőn.
A bőrruha érdekes módon adta ki a vonalait. Stefano próbálta
figyelmen kívül hagyni a többi részletet – a feszes kis segget, a
széles vállakat és a hát V alakú vonalát –, ami ellentmondott a
nőies első benyomásnak, amikor leszállt a motorról.
Nem mintha bármi keresnivalójuk lenne itt nőknek.
Legalábbis vonzó, szingli nőknek nincsen. Stefano megrázta a
fejét, és elfordult.
–  Mi a faszt keres ez itt? – szólalt meg egy férfi, baljós
pillantást vetve a lépcső felé.
–  Battista-fiú – felelte sokkal fojtottabb, tiszteletteljesebb
hangon egy másik.
–  Gianbattista kezd szenilis lenni, ha megbízik benne –
állapította meg gúnyosan emez. – Kurvára zsákbamacska.
– Hát, úgy tűnik, hogy maga Battista nem fog eljönni.
Stefano közelebb araszolt. Látszólag azért, hogy
elhelyezkedjen a házban mindenfelé szétszórt kis kerek
asztalok egyikénél, és úgy tett, mintha érdekelné a pohárba
készített ropi, amihez még senki más nem nyúlt hozzá.
– Ő mit csinál amúgy mostanság?
– Azt mondják, rózsát termeszt – válaszolta a főnök, mit sem
törődve a társa hitetlenkedő horkantásával. – Battista
tulajdonképpen már nyugdíjba ment. Szerintem a fiú
gondoskodik róla, hogy senki ne próbáljon szívességet kérni
tőle.
– Biztonsági ember?
– Ó, igen. Ő ölte meg Diego Carbonét. Önvédelemből.
– Hallottam, hogy Carbone halott, csak azt nem, hogy ki tette –
fintorodott el a másik.
–  Megbízható forrásból tudom. Telenyomta ólommal, aztán
megfojtotta. Mészárlás volt. Diego is meglőtte. Néhány hónapra
kórházba küldte a fiút, vérmérgezéssel vagy valami hasonló
szarsággal. Azt beszélik, hogy most már pont olyan őrült, mint
amilyen Carbone volt.
– Cazzo  3 – pillantott fel a társa a lépcsőre, a motoros viszont
már nem volt sehol. – Elhiszem.
Úgy nézett körbe, mintha próbálna kimenekülni a
beszélgetésből, aztán felállt, és követett egy felszolgálót, aki egy
ezüsttálcányi apró szendvicset egyensúlyozott.
Stefano tekintete találkozott a férfiéval, aki itt maradt.
–  Elnézést. Véletlenül hallottam az iménti beszélgetést.
Stefano Marino vagyok – nyújtott kezet.
Az információgyűjtés hasznosabbnak tűnt, mint a kandalló
mellett ülve unatkozni. Stefanót feszélyezte a gondolat, hogy a
motoros ölte meg Diegót – a végrehajtót, aki olyan erőszakos
volt, hogy gyakorlatilag őrültnek számított. Nem sok hírt hallott
a keleti partról, annyira belefeledkezett a saját
felségterületének a kis világába meg a saját közvetlen
érdekeltségeibe.
De itt azért voltak érdekes nevek. Il Gentiluomo, vagyis Az
Úriember, Gianbattista Falchi kifinomultnak tűnt a visszafogott
modorával és az őszülő halántékával. Egy régimódi consigliere,
mintha egyenesen A keresztapából szalajtották volna. Stefano
eddig még csak egyszer találkozott vele, és hiába
figyelmeztették előre, hogy Falchi cselszövő és szélhámos,
mégsem tudott ellenállni a kisugárzásának.
Milyen különös, hogy az öreg consigliere egy olyan fiatal
gyilkosra bízta a biztonságát, aki mintha leszarná a tradíciókat!
Gianbattista Falchi hiába vonult nyugdíjba, még mindig jelentős
befolyással bírt, talán szintén megengedheti magának, hogy ne
foglalkozzon a hagyományokkal.
– Még mindig itt vagy – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Stefano megfordult, mire túlontúl közel találta magát a
motoroshoz. Azokban a fekete szemekben, amikben nem
tükröződött fény, nem látszott semmi. Elállt a lélegzete az őt
bámuló szempártól. Az ajkai pedig… istenem, azok az ajkak! A
távolból hallotta, hogy a beszélgetőpartnere elnézést kérve
távozik, ám egyáltalán nem figyelt rá, mint ahogy a motoros
sem. Érezte a motoros testéből áradó forróságot. Elképzelte,
milyen lenne megérinteni. Milyen lenne, ha az megérintené.
Pislogott egyet, és távolabb lépett.
Csak ekkor tudatosult benne, hogy a motoros lezuhanyozott
és átöltözött, ahogy ígérte. Rövid haja még vizes volt, és komoly
fekete öltönyt viselt fehér inggel. Nyakkendőt nem. Az öltönyt
úgy szabták, hogy elrejtse a fegyvert a jobb vállánál,
ugyanakkor egészen sok szálkás izmot megmutatott. Egy
cseppnyi zsír sem volt rajta.
– Nem hallottam a nevét – nyelt egyet Stefano.
–  Barracudának szoktak hívni – hangzott a mosoly nélküli,
tényszerű felelet. Különösen illett a kifejezéstelen archoz ez a
név. – Silvio Spadaro.
Spadaro kezet nyújtott. Stefano elfogadta. Határozott és
száraz volt a szorítása, a bőre pedig durva. Hát persze, hiszen
gyilkos, egy sicario, aki elégszer fogott már fegyvert ahhoz, hogy
maga is hasonlóan keménnyé váljon. Stefano nyelt egyet. Nem
kellett volna azon töprengenie, hogy milyen ennek az
embernek az érintése.
– Stefano Marino.
– Tudom – vonta fel a szemöldökét Spadaro, és nem eresztette
Stefano kezét. – Mióta várjátok, hogy az öreg meghaljon?
–  A leukémia eltart egy darabig. Volt már néhány hamis
riasztás korábban.
– Ez most igazi. Ezért vagyok itt.
Spadaro még mindig fogta a kezét. Stefano ráeszmélt, hogy
elkezdett izzadni. Nem a félelemtől. Egyszerűen csak annyira
erőteljes volt ez a férfi. Nem furcsa, nem őrült. Csak
játszadozott az ember elméjével. Pszichológiai hadviselés. Egy
gyilkos dolga ez.
– Na, és hogy van mostanság Gianbattista Falchi? – húzta el a
kezét a motoros markából.
 – Sta bene  4 – válaszolta gyorsan körbenézve Spadaro. Amint
megszakadt a szemkontaktus, Stefano újra levegőhöz jutott. De
aztán a tekintet visszatért, egyenesen az arcába meredve. –
Engem küldött, hogy rójam le a tiszteletemet a nevében.
– Ő miért nem jött el?
– Az igazságot akarod hallani, vagy egy kegyes hazugságot?
Stefano fújt egyet.
– A régi barátjától csak elköszönne?
– Kurvára utálja a család többi részét – vetette oda Spadaro. –
És rühelli a kórházszagot is. A hazugságokat, az udvariaskodó
mosolyokat. Azt mondta, nem bízik magában, hogy nem
rendezne jelenetet.
Úgy tűnik, Gianbattista megbarátkozott a nyugdíjazásával.
Vagy úgy gondolja, hogy itt veszélyben lenne. Stefano ezt
elraktározta.
– Szóval úgy gondolja, hogy éppen te nem fogsz? – váltott ő is
tegezésre.
–  Talán azért vagyok itt, hogy az öreget ezúttal tényleg
utolérje a halál – görbült felfelé Spadaro szája. – Tudod, mi jár
itt az emberek fejében?
–  Van egy erős tippem – nyúlt Stefano a ropiért. Jobban
nyugtalanították a gyilkos szavai, mint ahogy azt be merte
vallani. Nem számított erőszakra, de ezt a családnál sohasem
lehet tudni, igaz?
– Ja, hát basszák meg – vetett még egy pillantást az összegyűlt
maffiózókra Spadaro. – Egyiknek sem lennék a helyében.
Csak nem lehullott az álarc? Vagy ez kiszámított provokáció
volt?
 – Ó, miért nem?
– Nem tudod, mit csináltak Joey D’Amatóval?
Stefano kihúzta magát. Miért említi meg Spadaro azt a
köcsögöt? Elég durva és nyugtalanító, főleg, mert a férfi úgy
eltűnt, hogy még hulla sem maradt utána, amit el lehetett volna
temetni.
–  Én ezért nem tartozom senkihez – méregette Spadaro
oldalra biccentett fejjel. Halkan beszélt, ám olyan erőteljesek
voltak a szavai, hogy felértek egy gyomorszájon vágással. – Nem
követem a kibaszott szabályaikat – nézett végig megint a
tömegen azzal a kifejezéstelen fekete szemével, aztán Stefano
arcára szegezte a tekintetét.
Stefanónak zsibbadt a szája. Még mindig nehezen kapott
levegőt, és fogalma sem volt, hogy miért. Nem hagyhatta, hogy
ez a férfi megfélemlítse. Nem tűnhet úgy, mintha túlzott
érdeklődést mutatna. Akár Barracuda, akár nem – sőt, akár
Gianbattista Falchi protettója  5, akár nem –, egyáltalán nem
engedhette meg magának, hogy gyanút keltsen. Akkor halott
ember lenne. Baszódjon meg Spadaro, amiért zavarba hozta, és
baszódjon meg ő maga is, amiért zavarba jött, viszont sohasem
fogja kimutatni.
–  Nos, add át Falchinak, amikor visszatérsz hozzá, hogy a
legjobbakat kívánom neki.
– Meglesz – tisztelgett gúnyosan Spadaro, azzal lelépett.
Stefano igyekezett ellenállni a késztetésnek, hogy megigazítsa
a nyakkendőjét, és még jobban igyekezett ellenállni a
kísértésnek, hogy nézze, amint Barracuda átvág az
egybegyűltek tömegén.
 Elkapta Vincent pillantását.
Bár a testőr ellazult valamelyest, még mindig aggodalmasnak
tűnt. Stefano tudta, miért. Itt egy sicario, aki egy „nyugdíjas”
consigliere embere, méghozzá nem is akárkié, hanem a vén,
dörzsölt Gianbattista Falchié, aki a saját jogán még sok főnöknél
is nagyobb hatalomra tett szert… Ez mindenképpen
nyugtalanító. Úgy „rója le a tiszteletét”, hogy minden, csak nem
tisztelettudó. Úgy említette meg D’Amatót, mintha a köcsög
megölése valahogy helytelen lett volna. Ráadásul kibaszott
nyilvános helyen beszélt róla.
Stefano idegesen toporgott, aztán észrevette, hogy Luigi
odamegy Spadaróhoz, és megérinti a vállát. A fekete szempár
megvillant, és Spadaro olyan rosszalló pillantást vetett Luigira,
mintha le akarná tépni a nála idősebb férfi fejét. De inkább
benyúlt a zakója alá, két ujjal kihúzta a pisztolyt a tartóból, és
átadta Luiginak. A consigliere szemrebbenés nélkül elvette,
majd felment az emeletre. Spadaro követte.
Vince odalépett Stefano mellé.
– Ez rohadtul nem semmi. Idejön, és szinte azonnal fogadják.
– Hát, Gianbattista Falchi küldte.
– Nem tetszik a modora – bólintott Vince nagy komolyan.
– Kurvára rühellem.
Stefano nem a gyűlölettől lett libabőrös a férfi jelenlétében,
ám ezt nem vallhatta be. Úgy tűnt, hogy Spadaro ilyen hatással
van az emberekre. Az pedig, hogy láthatóan befolyással és
hatalommal rendelkezett, tovább rontott a dolgon.
Vajon mire játszhat ez a pasi?
 
  
Spadaro visszatért az emeletről, közben felszolgálták a vacsorát.
Két férfi, aki Stefanóval szemben ült az asztalnál, rögtön
eliszkolt, még az előételt sem fejezték be. Az egyik újonnan
megüresedett helyre huppant le Spadaro teljes nyugalommal.
Újra nála volt a pisztolya.
– Nos, hogy mennek a dolgok a nyugati parton? – érdeklődött
Spadaro.
Stefano vállat vont, egy falat bébispenóttal a szájában.
– Neked mi a támaszpontod?
– Olaszország – nyúlt a borért Spadaro, hogy töltsön magának
egy pohárral. Vöröset. Mit sem törődve az őket kiszolgáló
emberekkel, akik egytől egyig a különböző családok csicskásai.
Ivott egy nagy korty vörösbort, miközben végig Stefanóra
szegezte a fekete szemét. – Battistának van ott egypár szép
ingatlana. Fontolgatja, hogy megint használatba venné a régi
szőlőskerteket.
Egy idősebb maffiózó megköszörülte a torkát, amikor
Spadaro ilyen furcsán bensőséges módon hivatkozott Falchira.
Spadaro egyáltalán nem reagált erre.
– Azt hittem, rózsát termeszt – jegyezte meg Stefano.
– Igen, és embereket is nevel – vetett sokatmondó pillantást az
idősebb maffiózóra Spadaro. Talán mosolygott, ám ezt nehéz
volt megállapítani a szájához emelt pohárral. – Ő tanított meg
lőni és ölni. Meg biciklizni.
Ó, igen. Mosolygott, de olyan „baszd meg” vigyorral, ami nem
sokkal jobb egy gúnyos fintornál. Pislogott egyáltalán? Stefano
nem volt biztos benne.
 Azt beszélik, hogy őrült.
Vagy csak szarik mindenre.
Stefano megköszörülte a torkát, és próbálta nem bámulni
azokat a bortól nedves ajkakat. Nem mintha Spadaro klasszikus
értelemben jóképű lett volna. Ahhoz túlságosan rideg volt,
túlságosan kifejezéstelen, túlságosan ragadozószerű.
Ugyanakkor volt benne valami különös. Egy fejfordítás, egy
pillantás, a hosszú lábak. Nőies. Langyi? Mintha nem lenne
nevetséges, hogy egy tapasztalt sicario nőies lehet. Nem
selypített, nem gesztikulált ernyedt csuklóval. Mégis volt benne
valami, amitől úgy áradt belőle az érzékiség, mint egy tüzelő
nagymacskából. Sokatmondó, csábító tekintete kiszipolyozta az
összes fényt a szobából. Mintha körülötte forgott volna a világ.
A többi férfi is biztosan így érezte az asztalnál. A legtöbben
nagyon igyekeztek, hogy figyelmen kívül hagyják Spadarót,
Stefano viszont önkéntelenül is azon morfondírozott, hogy a
sicariót vajon milyen kapcsolat fűzheti pontosan Falchihoz. A
szokásokkal ellentétben – szinte megbocsáthatatlan módon –
Falchi sohasem nősült meg. És sokakhoz hasonlóan jó tíz évet
töltött börtönben: jól kihasználta azt az időt, mert hatalmasból
még hatalmasabb lett. Spadaro vajon csak biztonságot nyújtott
neki? Vagy támaszt is?
– Szóval te ölted meg Carbonét? – érdeklődött Stefano.
Spadaro felnézett, és valami megcsillant a szemében.
– Igen.
– Gratulálok, egy féreg volt.
Spadarónak ökölbe szorult a keze az asztalon, és oldalra
biccentette a fejét, mintha egy hangra fülelne. Lehet, hogy
tényleg őrült a pasas.
– Miért akarod tudni?
–  Nem akarom – felelte Stefano. Lehalkította a hangját, de a
többiek természetesen figyeltek. – De mivel úgy tűnik, hogy
szeretsz csevegni…
Spadaro elgondolkodott ezen, majd elvigyorodott.
Közszemlére tette a ragyogóan fehér fogsorát, egészen az
őrlőfogakig. Ez nem volt túl bizalomgerjesztő. Nem is tűnt túl
természetesnek.
–  Elmesélném neked. Ugyanabban a vendégházban alszom,
ahol te. Ugyanazon az emeleten, az utolsó szobában.
Hála istennek, Vince túl messze volt ahhoz, hogy hallja ezt.
Egy sicariótól ez leplezetlen fenyegetést jelentett. Tudom, hol
alszol. Eljöhetek, hogy lecsapjak rád.
És mégis…
Jössz?
– Folyton ezt csinálod – rázta a fejét Stefano.
– És? – kulcsolta össze a kezét Spadaro, és előrehajolt az asztal
fölött. Hosszú, sötét pillák keretezték a fekete szemét.
Szemöldöke szinte egyenes volt, ugyanolyan fekete, mint a haja:
fényes és fekete, akár a nerc. – Nem tetszik?
Stefanónak ökölbe szorult a keze a szalvéta körül, amit aztán
odadobott a tányérra, ahogy felállt. Nem bírt ilyen közel lenni a
férfihoz. Nem bírta hallgatni a gúnyolódását.
Bár igazából nem gúnyolódás. Flörtölés.
Flörtölt vele a hülye buzi. Ahogy elindult, még mindig magán
érezte a fekete szemek tüzét. A mosdó felé vette az irányt, hogy
mentse a helyzetet, és bámulta, ahogy a szappan habja
végigszánkázik a karamellszínű márványmosdón.
Megnézte a telefonját, ám olyan levelek várták, amikkel ráért
később foglalkozni. Üzenet nem jött. Gyorsan megírta
Donatának, hogy rád gondolok. A nő valamiért jobban értékelte
a rendszeres szerelmes üzeneteket, mint a hatalmas
virágcsokrokat vagy az ékszereket. De hát ki érti a nőket?
Kinyílt a mosdó ajtaja. Stefano egy pillanatig azt hitte,
Spadaro jött utána, ami egyszerre töltötte el várakozással és
félelemmel. De nem, csak az egyik fazon volt a sok közül.
Megrázta a fejét, szemügyre vette magát a tükörben,
lecsippentett magáról egy képzeletbeli szöszt, és tudta, hogy
úgysem verhet át senkit. A fenébe is! Mi van ebben a
Spadaróban, amitől ennyire zavarba jött? Az, hogy ő ölte meg
Carbonét, aki a legközelebb állt a pszichopata fogalmához azok
közül, akikkel Stefano valaha is találkozott? Vagy az, hogy
nagyon is el tudta képzelni, hogy Falchit gyengéd szálak fűzik
Spadaróhoz? El tudta képzelni, ahogy csókolóznak. Igen, talán
erről lehetett szó. Spadaro pedig hencegett vele. Fitogtatta a
befolyását, és hogy mennyire veszélyes.
Amikor a másik pasas kijött a vécéfülkéből, Stefano nagy
nehezen elszakadt a tükörtől, és elhagyta a mosdót. Kifelé
menet rezgett a telefonja.
Ezt örömmel hallom :-) – írta Donata.
Stefano mosolyogva visszarakta a mobilt a zakója belső
zsebébe, majd egyenesen a konyha felé vette az irányt, ahol
Luigi éppen nekilátott egy sajttal és sonkával töltött
lepénykenyérnek. A consigliere szemlátomást élvezettel rágta az
ételt.
 Stefano akkor is mosolygott, amikor Luigi felvonta a
szemöldökét.
– Csak szükségem volt egy kis egyedüllétre.
–  Ez a várakozás… – szólalt meg Luigi okos és megértő
tekintettel. – Én nehezebbnek találom, ha csoportosan
várakozunk.
–  Igen – dőlt neki Stefano a pultnak, és keresztbe fonta a
karját. – Ha bármi van, amiben tudok segíteni…
–  Il resto è nelle mani di Dio  6 – vont vállat Luigi. – A pap
tegnap járt itt. Kérsz? – bökött az acélpultra a többi kenyér és
sajt felé. – Ma reggel jött Bolognából.
– Persze, miért ne?
Luigi elhessegette, amikor megpróbált vágni magának egy kis
sonkát, és higgadtan elkészítette neki a szendvicset. Pont olyat,
amilyen két-három euróért kapható egész Bolognában. Sehol
sincs olcsóbb és jobb kaja Olaszországban.
–  Köszönöm – mondta Stefano. – Tudod, hogy Gianbattista
miért nem jött el? – tette fel a kérdést, ami nem hagyta
nyugodni.
– Igazándiból elküldte a helyettesét. Tudod, Spadaro nem csak
egy gyilkos.
– Hát micsoda? – kérdezte Stefano.
– Jogi értelemben ő Battista örököse – mosolyodott el Luigi. –
Egyesek azt mondják, hogy a fiának tekinti. Mások pedig…
– Mások pedig?
Stefanónak sikerült megütnie azt a hangsúlyt, hogy
érdeklődést mutasson, ám ne túl sok kíváncsiságot.
–  Gianbattista és Silvio apja, Paolo közeli barátok voltak
annak idején. Semmi különös nincs abban, hogy Gianbattista
nagybácsi és keresztapa szerepet tölt be Silvio életében.
Ja, persze. És te miért véded Falchi seggét?
– Barátok voltak?
– Paolo nyugdíjba vonult, állítólag három gyereket nevelt fel.
Bár az a szóbeszéd járta, hogy talán nem tartotta meg az összes
titkát. Amiről Paolót ismerve tudjuk, hogy abszurd.
Az omertà  7 megszegése Paolo számára biztos halált jelentett
volna. Ami még zavarba ejtőbb, hogy Falchi vajon miért
fogadhatta örökbe egy esetleges pentito 8 fiát?
– Ez aztán a történet – rázta a fejét Stefano.
Luigi befejezte az evést.
–  Ne aggódj túlzottan Spadaro miatt. Gianbattista már nem
dolgozik. Nem fogja ebbe beleártani magát.
Stefano elmosolyodott, és az ételre összpontosított. Még sok
kérdés merült fel benne, a saját keleti parti maffiatörténelmi
ismeretei túlságosan hiányosak voltak ahhoz, hogy valójában
bármit is átlásson. Mindez még azelőtt történt, hogy teljes jogú
maffiataggá vált volna. Néha örült, hogy távol van a New
Yorkban központosuló hatalomtól. Habár ennek megvoltak a
maga hátrányai, például a túl kevés potenciális szövetséges. Az
oroszok kapcsán tényleg ráfért volna némi segítség.
– Igaz, hogy Spadaro ölte meg Diego Carbonét?
–  Van egy elméletem, miszerint azért hunynak szemet
Spadaro furcsaságai felett, mert titokban hálásak neki, amiért
kiiktatta Carbonét – vett elő két poharat Luigi a
konyhaszekrényből, lerakta őket a pultra, és mindkettejüknek
töltött a Châteauneuf-du-Pape-ból. – Mások pedig csak szimplán
félnek a pasastól, aki eltette Carbonét láb alól.
–  Kösz – vette el Stefano a bort, és próbálta kiverni a fejéből
Diego Carbonét. Legalábbis igyekezett. Egy szadista gyilkos volt,
magas és sovány, kopasz, csupa csont és vadság. Az a fajta
félelmetes gazfickó, akinek nem sikerült beilleszkednie a
kifinomult társaságba; akit akkor hívtak, ha valami vérfürdőt
kívánt. Stefano ránézett az órájára.
– Szerinted engem ma fognak hívatni?
–  Minden valószínűség szerint holnap reggel. Úgy tűnik, rád
férne egy kis pihenés.
– Aha, késett a gépem valami badarság miatt – ivott még egy
korty bort Stefano, és kiszúrta a konyha előtt flangáló Vince-et.
– Kösz a társaságot, Luigi. Holnap találkozunk.
Luigi bólintott, és töltött még magának bort.
Stefano talán még ébren maradhatott volna egy kicsit,
cseveghetett volna a többiekkel, viszont kimerült volt, és
másnap frissnek kellett lennie. Egy zuhany és nyolc óra alvás
pont megfelelőnek tűnt a számára.
A vendégház felé vette az irányt, ami nem volt kevésbé
impozáns, mint a fő villaépület, ám az ottani vendégszobákat a
nagykutyák kapták. Ott történt a komoly döntéshozatal és
ármánykodás. Érdekes, hogy Spadaro a háttere ellenére sem a
főépületben szállt meg. Talán sértésnek vennék a nagyfőnökök
és a befolyásos emberek, ha egy alantas sicariót a család előkelő
tagjaként kezelnének.
Vince követte Stefanót a szobájába, egy lépéssel lemaradva.
Megadta neki a távolságot és a csendet.
A szoba nem sokban tért el egy nagyvárosi szállodai
lakosztálytól. Vince hálószobája is innen nyílt, vészhelyzet
esetére.
Vince-nek viszont mintha kételyei lettek volna.
– Nekem jó lesz a kanapé, főnök.
Stefano ellenőrizte az ablakokat és a bejárati ajtót. Nem
érezte magát veszélyben, ugyanakkor a társaságot sem bánta.
– Rendben.
Gyorsan lezuhanyozott a márvánnyal borított fürdőszobában,
fogat mosott és átöltözött. Mire előkerült, Vince már szedett-
vedett ágyat varázsolt a kanapéból, és alsóneműre vetkőzött.
Stefano küldött egy jó éjt üzenetet Donatának, aztán bebújt a
takaró alá. Égve hagyta a lámpát, de lejjebb vette a fényerőt.
Nem akart védtelenné válni egy sötét és ismeretlen szobában.
Furcsa és zaklatott álmai voltak. Bár nem emlékezett a
részletekre, örült, hogy valami felébresztette.
Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy mi az a valami:
verekedés és zihálás hangjai. Felült, az éjjeliszekrényen heverő
pisztolyáért nyúlt. A szíve úgy zakatolt, hogy émelygett tőle.
Két férfi birkózva igyekezett felülkerekedni egymáson a
kanapén. Vince volt alul. Spadaro pedig felül.
–  Kurvára ne mozdulj! – szegezte Spadaróra a pisztolyát
Stefano.
Spadaro nagyon lassan felemelte a kezét Vince nyakáról.
–  Szállj le róla! – kelt fel az ágyból Stefano, miközben
továbbra is Spadaróra szegezte a fegyvert, aki megfontoltan
távolabb lépett Vince-től.
– Kibaszott seggfej! – kiabálta Vince, és a nyakát masszírozva
letántorgott a kanapéról.
 – Kötözd meg! – mondta Stefano.
Spadaro fekete szeme megpihent rajta. Jézus Mária, nem
helyénvaló, hogy libabőrös tud lenni ettől a tekintettől! A hold
és az éjjeliszekrényen álló kislámpa fényében Spadaro még
valószerűtlenebbnek tűnt a többi maffiózóhoz képest. Szögletes
vonások, különös, nemtelen jelleg. A leghalványabb borostának
sem látszott rajta nyoma, amitől valamiért még
veszélyesebbnek látszott.
Vince megragadta Spadaro csuklóját, és jól meghúzta
körülötte a kábelkötegelőt. A sicario nem csinált semmit, csak
bámult, rezzenéstelen és lelketlen tekintettel.
Stefano közelebb lépett; a zsigereiben buzgott az adrenalin.
Aztán még közelebb, és a Spadaro jobb hónaljánál lévő
pisztolytartó felé nyúlt. Gyors kioldású pisztolytok volt; Spadaro
Berettája egyetlen mozdulattal kiszabadult. Egyedi markolat, de
semmi extra. Stefano átadta Vince-nek, aki kartávolságon kívül
helyezte. Spadaro tekintete követte a fegyverét, ám ezt
leszámítva egyetlen porcikája sem moccant meg.
– Miért vagy itt?
Spadaro megint Stefanóra irányította a figyelmét. Megint
kiszipolyozta az összes fényt a szobából. Carbone vajon látta
ebben a szempárban a saját halálát?
– Rohadt faszkalap – motyogta Vince. – Szóra bírjam?
Spadaro még csak rá sem pillantott Vince-re, viszont egy apró
szemöldökemeléssel egyértelművé tette, mi erről a véleménye.
–  Keress valami kötelet! – felelte Stefano. Túlságosan is
tisztában volt vele, hogy Spadaro még megkötözött kezekkel is
veszélyes. Most talán még jobban, mint valaha. – Te meg ülj le! –
nyomta oda a pisztolyt Spadaro nyakához a nyomaték kedvéért,
egyenesen a tarkóján lévő mélyedéshez.
Vince elsietett.
– Miért vagy itt?
…te buzi.
Spadaro leült a kanapéra. Óvatosan, ruganyosan. Csendben.
Megfeszült a válla, a keze viszont laza volt annak ellenére, hogy
milyen mélyen belevágott a húsába a műanyag kötöző.
Mihez kezdjen vele?
A teljes jogú maffiatagok maguk oldják meg a problémáikat.
De Stefano nem ölhette meg Spadarót – anélkül nem, hogy
rábólintott volna annak főnöke, abban pedig erősen kételkedett,
hogy Falchi megadná neki ezt. Amúgy igazából nem is nagyon
akarta megölni Spadarót, aki szintén nem számíthatott
segítségre. Senki másnak nem kell belekeverednie ebbe.
– Válaszolj már a kibaszott kérdésre! – nyomta oda a fegyver
csövét a másik álla alá, egy hüvelykujjnyi távolságra a fülétől.
Spadaro nem reagált, csak oldalra biccentette a fejét, felfedve a
nyakának és torkának ívét.
Stefano szárazon nyelt egyet, és szemügyre vette a hatalma
alá került férfit. Ölbe tett kezek. Kirajzolódó kulcscsont. Szálkás,
kidolgozott mellkas. Apró mellbimbók, amik egyértelműen
látszanak a fekete póló alatt. Stefano bizsergett, hogy
megérintse, hogy felfedezze ezt az észveszejtő testet, hogy
összecsippentse a mellbimbókat, amíg még keményebbek nem
lesznek… Nem.
Hála istennek, Vincent visszatért a kötéllel, mielőtt Stefano
megbocsáthatatlan hibát követhetett volna el.
 – Találtam a kerti kamrában – közölte Vince. – Kötözzem oda
a székhez?
– Nem, kifeszítve akarom.
Ez még Stefano saját fülének is helytelenül csengett. Mégis
kiszáradt a szája a tehetetlen és védtelen Spadaro gondolatától.
Csak nem egy kis mosolyra húzódott Spadaro ajka? Vagy talán a
Barracuda kitalálta, hogyan tudna megmenekülni. Vagy egy
hazugságot eszelt ki.
– Kötözd meg!
Vince körülnézett a szobában, majd a mennyezeti
ventilátorra mutatott.
– Ez elvileg megtartja.
Odavonszolt egy széket, felmászott rá, ráhurkolta a kötelet a
ventilátorra, majd leugrott, hogy jó erősen meghúzza. A
propeller megingott, de a helyén maradt. Biztos egy
tetőgerendához rögzítették.
– Kelj fel! – bökött Stefano a pisztolyával Spadaro felé.
Az felállt, Vince pedig körbehurkolta a kötéllel a kezét. Milyen
különös, hogy Spadaro nem moccant, nem rezzent meg, nem
támadott. Ez az ember terítette le Carbonét? Miért adja így meg
magát? Nem csoda, hogy az emberek őrültnek tartják.
Vince még kötött egy utolsó csomót Spadaro csuklójánál,
aztán fogta a kötél másik végét, és elkezdte húzni vele a két
karját a plafon felé.
– Kicsit feljebb! – utasította Stefano.
Spadaro nemsokára kifeszítve függött, feszes teste
közszemlére téve. Stefano közelebb lépett, és odanyomta a
pisztoly csövét az álla alatti lágy részhez.
 – Miért vagy itt?
– Nem fogsz lelőni – felelte Spadaro. Ajkai a kelleténél jobban
magukra vonták Stefano figyelmét. A hangjából ítélve feszült
volt, de valószínűleg a kényelmetlen testhelyzet miatt.
Nemsokára feldagad majd a keze, márpedig olyan nincs, hogy
egy sicario ne aggódjon a keze miatt.
–  Nem-e? – húzta végig Stefano a pisztoly csövét Spadaro
perverzül hosszú nyakán. Amikor a férfi nyelt egyet, Stefano
érezte, hogy a saját teste adrenalinlökettel válaszol. –
Lelőhettelek volna, mint betolakodót. – Köcsög.
– Igaz – pillantott fel a csuklójára Spadaro, és megmozdította
az ujjait.
– Fáj?
– Igen – válaszolta Spadaro egyenesen a szemébe nézve.
Miért kezdett el bizseregni ettől Stefano teste? Mi volt ebben a
Spadaróban, amitől Stefano meg akarta ütni, belé akart rúgni,
vagy akár rálőni? Miért akarta hallani, ahogy ez az ember
fájdalmában felnyög? Miért indult be ettől?
A hatalom. Biztos a hatalom érzete miatt.
Spadaro most rámosolygott. Legalábbis ilyen mosolyra tellett
tőle. Valami sötét kavargott benne, ami könyörgött, hogy
engedjék szabadjára. Szinte tapintani lehetett, mint amikor
valaki a talpán keresztül érzi a föld remegését.
–  Kést, Vince – nyújtotta ki Stefano a kezét, de mindvégig
farkasszemet nézett Spadaróval. Meg fogom találni a módját,
hogy megtörjelek. Hogy betörjelek. El fogod nekem mondani, amit
tudni akarok. És lehull rólad az a kurva álarc.
Vince benyúlt a zsebébe, hogy előhúzzon egy pillangókést.
Stefano bedugta a saját fegyverét Spadaro öve alá…
Spadarónak elállt a lélegzete.
Úgy tűnt, hogy a fegyver csöve érzékeny részhez ér, és ha
eddig nem volt merevedése, hát nem sok hiányzott neki, hogy
legyen.
Stefano nagy nehezen másfelé irányította a tekintetét. Nem
hagyhatta, hogy Vince ezt meglássa. Vince még azt gondolná,
hogy ez izgatja, hogy szándékosan be akarja gerjeszteni a
sicariót. Nem akarta úgy végezni, mint D’Amato.
De ki beszél itt egyáltalán szexről? Ez Spadaro megtöréséről
szól. Semmi másról.
Stefano lecsatolta Spadaro válláról a pisztolytartót, és
odadobta a közeli asztalra, majd kivette Vince kezéből a kést, és
megragadta Spadaro szűk fekete pólóját.
Spadaro megrándult, amikor a kés pengéje átvágta az
anyagot, és félrehajtotta a fejét, amikor a kés a gallérjához ért.
Stefano átvágta a póló egyik vállát és ujját, majd a másikat is,
végül egyenesen letépte a ruhadarabot.
Alatta olyan szálkás test rejtőzött, hogy látszottak az egyenes
és a ferde hasizmok árkai, amik minden egyes lélegzetvételnél
megfeszültek egy kicsit. Apró, tökéletesre formált mellizmok.
Teljesen szőrtelenül. A szíve fölött fekete tetoválások
rajzolódtak ki, világítva a fehér húsán.
Anima nera.
Fekete lélek.
Volt még más is. Éppen az öve fölött, oldalt, ahol másoknak
vakbélműtét utáni heg szokott látszani, egy golyó nyoma
dudorodott ki. Stefano bedugta a kést az öv és a nadrág közé,
hogy lejjebb húzza egy kicsit az anyagot, és jobban
megnézhesse.
– Kitől van ez?
Spadaro pislogott, gyorsan lepillantott, aztán megint fel.
– Diegótól.
– Meglőtt.
–  Igen, meg – nyalta meg az alsó ajkát Spadaro, és mintha
szaporábban vette volna a levegőt.
Néhány hónapra kórházba küldte a fiút.
Persze, ez egy lövés miatti vérmérgezéstől előfordulhat.
Stefano meg akarta érinteni a heget, és egy borzongató-perzselő
pillanatra elképzelte, hogy Spadaro a hasát dajkálja, és elfojtott
kiáltásra nyílik a szája.
De Spadaro valahogy még abban az állapotban is végzett
Carbonéval. Isten tudja, milyen erő kellett neki ehhez.
Stefano közelebb lépett, hogy megragadja a fegyvert, ami még
mindig Spadaro derékszíjába dugva pihent, eközben a kézfeje
és az ujjpercei súrolták a férfi forró hasát. Nagyobb erővel
szabadította ki a pisztolyt, mint ahogy szerette volna. Spadaro
megvonaglott, aztán megint megdermedt, amikor Stefano
nekinyomta a fegyvert az alhasának. Végigjárta a pisztoly
csövével a meztelen bőrt, miközben Spadaro fekete szemét
figyelte. A férfi hátrahajtotta a fejét, a test viszont… úgy tűnt,
mintha szinte megadná magát az acél érintésének.
–  Mondd meg, hogy miért ne lőjelek le – mormolta Stefano.
Halkan, bensőségesen, csak a kettejük füle hallatára.
– Túl hamar vége lenne a… bulinak?
Stefano odatette a fegyvert az egyik apró és kemény
mellbimbóhoz, hogy megcsavarja. Nem érinthette meg, nem
harapdálhatta, de pont olyan jó volt látni, hogy hozzáér
Spadaróhoz valami, ami az övé.
– Miért jöttél?
Spadaro összeszorította a száját, ami inkább érzékinek
látszott, mintsem vonakodónak, mert szinte behunyta közben a
szemét.
– Nem árulom el.
Stefanónak ellen kellett állnia az ereiben forrongó
adrenalinnak és perverz csodálatnak, mert nem tehetett
semmit. Vince még mindig a szobában volt.
Stefano oldalra lépett, hogy mindkettőjüket eltakarja Vince
szeme elől. Végighúzta a fegyvert elöl Spadarón, és pillanatnyi
habozás után túlhaladt a derékszíján, megbökve az ottani
dudort. Spadaro összeszorított fogai között szívta be a levegőt,
és nekifeszült a köteleinek, ahogy Stefano végigjárta a farkának
körvonalát. Ó, igen… határozottan élvezte ez a beteg állat.
Stefano közelebb húzódott, és mintha áram csapott volna
belé, amikor Spadaro csípője hozzádörzsölődött az ágyékához.
Spadarónak apró mosolyra húzódott a szája, és behunyta a
szemét. Hosszú szempillája olyan fekete volt, mintha ki lenne
festve. Még nőiesebbnek tűnt tőle. Vagyis nem, nem egészen. A
kemény, szögletes vonások és a fénynek ellenszegülő szempár
miatt nem.
Stefano megint elővette a kést, hogy elvágja vele Silvio övét.
Silviónak elállt a lélegzete. Olyan kis halk, titkos és tiltott
hangot hallatott csupán, amitől Stefano érezte, hogy
megkeményedik odalent. Még jobban. Az öv szétszakadásának
éles hangja hirtelen ráébresztette, hogy izzad a tenyere, ezért
változtatott a fogásán a kés markolatán.
Silvio felszisszent, és még Stefano is érezte, ahogy a kés
megkarcolja a bőrt. Lefelé pillantva látta, hogy a horzsolás
megtelik vérrel – egy vízszintes vonal mélyen az ágyékán.
Silvio nadrágja eléggé lecsúszott ahhoz, hogy mutasson némi
fanszőrt, alsónadrágnak viszont nyoma sem volt. A tekintete
pedig még jobban felhevült. Beindult a helyzettől, és a rohadt
életbe, de nehéz volt nem bámulni a merevedését, ami
láthatóvá vált a szakadt nadrág és a feszes bőr között. Abban
aztán nem volt semmi nőies.
Stefanónak le kéne állnia. Még a szart is ki kéne vernie belőle.
Tehát miért is használta arra a pisztolyt, hogy még jobban
lehúzza vele Spadaro nadrágját?
– Jesszus – motyogta Vince elkerekedett szemekkel.
– Erre gerjed a mocskos buzi – pillantott rá Stefano.
És én?
Ne gondolkodj ezen! Ne gondolj arra, hogy milyen lenne kézzel,
szájjal és fogakkal érinteni azt a fehér bőrt!
Akkor legyen acél. A fegyver. Durván, keményen.
Stefano megragadta a nadrágot, és szinte Spadaro térdéig
lehúzta. Gondosan ápolt szőrcsomó, egyenesen a has felé
ágaskodó farok, ami nem hatalmas, csak a többi testrészével
tökéletesen arányos. A lába, a segge és minden más… szőrtelen.
Nem túl meglepő. Spadaro mintha élvezné a fájdalmat, úgyhogy
miért ne gyantáztatna? Megint egy nőies dolog. Vagy fiús? Silvio
ránézésre a húszas évei közepén járhatott, ám ilyen gyér
szőrzettel – még a hónalja is sima volt – akár tizenhét is lehetett.
Legfeljebb tizennyolc.
Stefano küszködött, hogy úgy köszörülje meg a torkát, hogy
Vince ne hallja. Uralkodnia kellett magán Vince előtt.
Silvio szorosan behunyta a szemét, hátraengedte a fejét,
megfeszültek az izmai. Mintha felszabadult volna, hogy teljesen
átadja magát a pillanatnak. Isten tudja, mit gondolt, mi
következik majd.
Csak egyféleképpen lehetett ebből kirángatni. Stefano
hirtelen ötlettől vezérelve rácsapott a farkára a pisztollyal.
Ezzel felkeltette Silvio figyelmét, Vince pedig felszisszent. Silvio
merevedése azonban mit sem lanyhult, és egyébként is csessze
meg, amiért így elmerült a saját gondolataiban. Lehet, hogy
Stefano nem akarta őt betörni vagy kiszipolyozni, az viszont
rohadtul biztos volt, hogy ezt a menekülési lehetőséget meg
akarta tagadni tőle.
– Ó, cazzo – lehelte Silvio. Felszisszent, amikor Stefano megint
rácsapott a farkára, ezúttal durvábban a sértés miatt. Silviónak
viszont már lángolt a tekintete, őrült tűz égett benne. Vagy vágy.
Stefano elég gyakran rácsapott Donatára szex közben játékból:
széthúzta a lábát, és addig csapkodta a punciját, ameddig a nő
könyörögni nem kezdett. De Silvio arcán állatias mohóságot
látott: többet akart, több fájdalmat, és ez pontosan úgy festett,
mint a vágy. Stefano elképzelte, amint lehúzza a saját sliccét,
majd beléhatol, és olyan keményen megdugja, hogy ordítson.
Helyette megint rácsapott.
– Beszélni fogsz.
Gyenge. Béna. Mintha mindez még számítana az
adrenalinlöket árnyékában. A hatalom árnyékában. Megint
rácsapott. És megint.
Már elfogyott a levegője, mire sikerült abbahagynia,
megfékeznie magát. Silvio kipirulva szorította össze a fogát. A
merevedése viszont még mindig a hasa felé, Stefano pisztolya
felé mutatott. Sőt, még izgatottabbnak tűnt, mint előtte.
–  Vince… – Stefanónak meg kellett köszörülnie a torkát. –
Vince.
A társa közelebb lépett. Feszengett, de nem ellenkezett.
Valószínűleg semmit sem gyanított. Vagy ha mégis, ha beindult
tőle, akkor Silviónál sokkal jobban leplezte.
– A pisztolyodat!
Stefano összecsukta a pillangókést, és lerakta az asztalra.
Silvio fegyverét is.
Vince elővette a pisztolyát, egy krómozott Desert Eagle-t.
Nevetés hallatszott, nyers és mohó. Silvio tényleg röhögött.
– Kompenzálsz valamit, Vince?
– Pofa be, köcsög – sziszegte Vince.
Stefano jól megmarkolta a súlyos pisztolyt. Sokkal jobban
kedvelte a kisebb fegyvereket, mint például Silvio 9
milliméteresét. Azt legalább rá tudta fogni valakire egy darabig,
és lőni vele anélkül, hogy beállt volna a csuklója.
Silvio mögé lépve kipattintotta a tárat a Desert Eagle-ből,
majd a csőben lévő töltényt is. Így már sokkal kezelhetőbb lett.
A pisztolyról Silvio fenekére tévedt a tekintete. Sportos, kicsi,
nemtelen – olyan, amilyet csak erotikus álmaiban lát a legtöbb
férfi. Az a fajta, amit szó szerint meg tudott volna markolni fél
kézzel. Akár egy nőé.
Odatette a hideg acélcsövet Silvio derekához, mire az
homorítani kezdett: elhúzta a hátát, de kinyomta a fenekét.
Stefano lejjebb kalandozott a fegyverrel, egy
csuklómozdulattal változtatott a szögön, amiben tartotta, és
benyomta Silvio fenékvágatába. Borzongás futott végig Silvio
egész testén, és nem maradt abba.
Stefano képtelen volt levenni a tekintetét a bőr és a fém
kontrasztjáról, a verejtéktől csillogó bőrről, a fegyver hűvösebb
és fényesebb csillogásáról. Mindkettő tökéletes volt. Végignézett
Silvio fenekének ívén, és úgy fogta a pisztolyt, hogy a csövével a
lyukra célozzon.
– Istenem – lehelte Silvio. Verejtékcseppek jelentek meg a két
lapockája között, az egyik csepp pedig végigfolyt a gerincén.
Stefano még jobban odanyomta a puskacsövet a nyíláshoz,
kiélvezve Silvio hirtelen törékenységét. A férfi kezei – vörösen
és kéken feldagadva – rámarkoltak a kötélre.
Megkapó volt az izmok játéka Silvio bőre alatt. Stefano
keményebben és mélyebbre tolta a fegyvert, szinte már
belenyomta a testébe, de aztán Silvio tett egy fél lépést előre,
kábán megrázta a fejét, majd elengedte magát a kötelek között.
Stefano közelebb lépett, és a vékony derekát átkarolva
visszahúzta Silviót. Silvio izzadságának szaga egyenesen a
farkáig hatolt, friss volt és egészséges.
És férfias.
–  No, io… non posso – nyöszörögte könyörgőn, mégis
gyöngéden. Tudta még egyáltalán Silvio, hogy ki teszi ezt vele?
Mintha behunyt szemhéja mögött megint máshol járt volna.
–  Mit nem tudsz? – halkította le a hangját Stefano. Már nem
akarta kiszakítani Silviót onnan, ahol volt. Vince számára talán
heccelődésnek, kegyetlenkedésnek tűnt, ám Silvio megadása
erős kábítószerként hatott, Stefano pedig ezúttal képtelen volt
rávenni magát, hogy szertefoszlassa az illúziót.
– Ez… ez túl nagy. Battista, ti prego. 9
Tehát Falchi nem csupán lőni és ölni tanította meg Spadarót.
Stefano a lábujja hegyéig beleborzongott az együttlétük
gondolatába. Hogy Silvio úgy könyörög, mint most. A művelt,
ötvenes évei közepén járó maffiózó és a bárdolatlan, fiatal
gyilkos, ahogy összeköti őket a vágy. Il barracuda e il
gentiluomo.
Túlságosan is jól el tudta képzelni. Még azt is el tudta
képzelni, ahogy Silvio megtörik.
Silvio. Mióta nem Spadarónak hívja magában? Egyenes út az
őrülethez. Stefano nem engedhette meg magának, hogy
folytassa. Nem engedhette meg magának, hogy így érezzen.
Részben meg akarta törni a varázst, amit Silvio gyakorolt rá,
mégpedig azzal, hogy véresre sebzi: benyomja a pisztolyt a
testébe, és megerőszakolja vele. Rávegye, hogy kizökkenjen
abból az állapotból, amibe került, hogy a saját könnyeiben és
fájdalmában fuldokoljon… hogy az ő nevét kiejtve könyörögjön
azzal a csinos szájával. De így, hogy ennyire közel tartotta
magához Silviót, az a szálkás test minden egyes lélegzetvétel és
borzongás alkalmával nekifeszült. Elég közel volt ahhoz, hogy
szagolja, és szinte érezze Silvio testének melegét átsugározni a
sajátjába.
Stefano elkapta Vince pillantását: résnyire szűkült szemek és
behúzott nyak, mintha arra számítana, hogy valami nagyon
kellemetlen dolog fog történni.
 – Adj olajat! – parancsolta Stefano.
Vince megkönnyebbülten slisszolt át a szomszédos
helyiségbe. Csupán néhány értékes másodpercre maradtak
kettesben, ám Stefano megengedte magának, hogy
hozzápréselődjön Silvióhoz, és odanyomja a merevedését a férfi
farizmához. Belé akart hatolni, érezni, ahogy megfeszül
körülötte, majd hátrahúzódni, mint amikor hátulról dugta
Donatát. Nem, egyáltalán nem olyan lenne, mint vele. Ebben
nincs semmi szerelem vagy gyengédség.
Megengedte magának, hogy megérintse Silvio farkát, a
bársonyos bőrt a sokkal keményebb húson. Csak egyszer. Nem
gondolta volna, hogy megteszi. Iszonyatos, helytelen érzésnek
kellett volna lennie. Helyette természetesnek hatott, és ami még
elképesztőbb, hogy Silvio még mindig kemény volt.
Széttárta az ujjait Silvio izzadt bőrén. Érezte a tenyere alatt a
férfi zakatoló szívét, a durva lélegzetvételét. Mindkettő lelassult
a mozdulatlanságtól, egyenletesebb lett, mígnem Silvio szinte
nyugodtnak tűnt a karjában. Megbízott benne?
De nem bennem bízik. Hanem Falchiban.
– Stefano… – tért vissza Vince. – Biztos vagy benne? – kérdezte
még akkor is, amikor átnyújtotta a tubus síkosítót. Bizonyára
Vince faszverő készletéből származott.
– Nem bírod nézni? – érdeklődött kihívóan Stefano.
Nagy hiba volt. Máskülönben talán rá tudta volna venni
Vince-t, hogy menjen ki a szobából.
– De, de az az én fegyverem…
…amit mindjárt feldugsz annak a buzinak a seggébe – tette
hozzá Vince arckifejezése.
 –  Majd veszek neked egy újat – csattant fel Stefano.
Visszahúzta a pisztolyt, és letette az asztalra. – Ez a homár azt
kapja, amit megérdemel, amiért rád támadt. Amiért így
belopakodott a szobámba. Meg akart ölni téged a köcsög, és
valószínűleg engem is.
– Aha.
Vince-ről még mindig úgy tűnt, mintha kételkedne, de
valószínűleg a fegyvere miatt.
–  Nem azért jöttem – suttogta Silvio olyan halkan, hogy
Stefano alig hallotta. Kábult volt a hangja, mintha
belefeledkezett volna egy álomba.
Ami éppen megfelelt Stefanónak. Kinyitotta az olajos tubust,
és odatette Silvio fenekének domborulatához, hogy nyomjon
belőle a vágatba. Vince egyáltalán nem láthatta, hogy mit csinál,
hiszen a másik oldalon állt, közöttük Silvióval. Stefanóval
ellentétben Vince nem óhajtott olyan közel jönni, hogy
megérinthesse.
Stefano két ujja betévedt Silvio fenekének vágatába, hogy ott
áthatoljon a záróizmon, mire a férfi megint megvonaglott a
karjaiban. Olyan erővel rándult össze, hogy az fájdalmas
lehetett így kikötözve. Az izomgyűrű viszont megadta magát,
Stefano pedig még több síkosítót nyomott be. Nézte, ahogy az
ujjai megint kijönnek, körülöttük pedig megfeszül a hús…
Jesszus, mi a franc történt ezzel az emberrel? Olyan hegek
voltak rajta, amilyeneket Stefano még sohasem látott.
Donatánál biztosan nem.
– Valaki szétrepesztett – suttogta Silvio fülének közelében.
Újabb erőteljes borzongás, mintha Silvio menekülni próbált
volna. De nem küzdött ellene. Stefano megint lenézett a
hegekre, és eltöprengett: Silvio vajon akkor is harc nélkül adta
meg magát? Milyen borzalmas erőszak lehetett, valószínűleg
egy éles tárggyal meg a vággyal, hogy annyi sérülést és
fájdalmat okozzanak, amennyit csak tudnak. De Stefanót
valamiért megérintették ezek a hegek, csakúgy, mint Silvio régi
lőtt sebe. Bizonyítékai annak, hogy a sicario mennyire
sebezhető – sőt, mennyire halandó.
Stefano megfogta a Desert Eagle-t, és odanyomta a csövét a
réshez. Meglehetősen biztos volt benne, hogy nem lesz repedés.
Valaki már tényleg szétrepesztette Silviót, hogy szenvedjen. Míg
Stefano félig elszörnyedt ettől, félig azonban csodálta, hogy
Silvio nemcsak ilyen érzékien képes szenvedni, hanem még át is
vészelte a borzalmakat. Túlélte. Mennyi lágyság és erő egyetlen
emberi lényben! Ez lenyűgözőnek és értékesnek tűnt.
Silvio fojtott hangot hallatott, ahogy nagy nehezen igyekezett
magába fogadni a fegyvert. Olyan fantáziakép volt ez Stefano
számára, ami ősz és szenilis koráig vele marad. Kis híján már
attól is elélvezett, hogy nézte, amint az a hatalmas és
áramvonalas krómcső behatol a férfiba. Észbontó volt érezni,
ahogy megadja magát a teste, hogy Silvio nagyon lassan
befogadja, amit Stefano belenyom. Stefanón eluralkodott a vágy,
amit szinte egész életében kordában tartott – még akkor is, ha a
pisztoly veszélyt és borzalmat kiáltott.
Silvio magába fogadta: homorított Stefano szorításában,
mintha egyszerre akarna még többet és elmenekülni. Apró
hangok törtek fel belőle, szavak nélküli könyörgés és fájdalmas
nyöszörgés. Te jó ég, Stefano mennyire meg akarta dugni,
érezni ezt a megadást a saját húsával és vérével!
De ez is megteszi. Mélyebbre nyomta a fegyvert. Újabb fojtott
hang: nem annyira a fájdalom jele, mint inkább a gyönyöré.
Silvio valahol fényévekre járt. Vagy talán csak néhány ezer
kilométernyire, egy olasz villában Falchival. Stefano megint
benyomta és kihúzta a fegyvert, szó szerint kefélte Stefanót a
vastag pisztolycsővel, és…
A fenébe is, Silvio elkezdett vele együtt mozogni.
Minden egyes mozdulattal egyre erősödött a vágy, hogy
Stefano lecserélje a pisztolyt a farkára, de ennek még csak jelét
sem adhatta így, Vince jelenlétében. Silvio reszketni kezdett,
feloldozást követelve megfeszültek az izmok a combjától a
vádlijáig és a hátától a fenekéig. Haldokló állat módjára nyögött
fel, de… nem, a sicario elélvezett.
És milyen izgalmas, hogy Stefano erőszakolta ki belőle!
Kihúzta a pisztolyt, és az asztal felé fordult. Egy pillanatra
kizárta a külvilágot, próbálta csillapodásra bírni a merevedését.
A Desert Eagle nedvesen csillogott, és testmeleg volt a kezében,
amikor letette.
Visszafordulva látta, hogy Silvio még mindig reszket egy
kicsit. Kinyitotta Vince pillangókését, és hátulról előre nyúlva
Silvio nyakához szorította a pengét. Milyen könnyű lenne
bedugni a farkát abba a síkos és meggyötört seggbe!
Leszámítva, persze, Vince-et, a jó hírét, meg a tényt, hogy Silvio
Gianbattista Falchi fiúja.
–  Ez milyen szánalmas – motyogta olyan közel hajolva Silvio
füléhez, hogy szinte csóknak tűnt az érintése. – Végeztél, te
buzi?
 Silvio nagyot nyelt, és óvatosan bólintott egyet. Lehet, hogy ő
végzett, de Stefano nem. Silvio torkánál hagyta a kést, a
mellkasát pedig a sicario meztelen hátához préselte. Ha Vince
nem lenne bent a szobában, most megbaszná Silviót, vagy talán
rávenné, hogy szopja le, miközben fegyvert fog rá.
Ez viszont sohasem lehet több holmi vágyképnél. Helyette
felnyúlt, hogy elvágja a kötelet, és megengedte magának, hogy a
karjánál fogva elkapja Silviót, amikor az megtántorodva
összeroskadt. Silvio viszont nem esett el, csak leeresztette az
elsötétült és feldagadt kezét, hogy eltakarja vele az ágyékát.
Különös szemérmesség mindazok után, ami történt.
Stefano megragadta a műanyag zsineget, hogy közé dugja a
kést. Csupán egy másodpercnyi ellenállásba telt, míg Silvio
kiszabadult. Stefano támadásra számítva távolabb lépett,
oldalra.
Silvio azonban nem volt olyan állapotban, hogy harcoljon. Ott
állt pislogva és imbolyogva, majd a nadrágjáért nyúlt, hogy
felhúzza. Megfontolt, sietség nélküli mozdulat volt ez, mintha
egyedül lenne a szobában, és csak egyszerűen öltözködne.
–  Megkaphatom a pisztolyomat? – vándorolt a pillantása az
asztalra.
Stefano fogta a Berettát, kipattintotta belőle a tárat a
töltényekkel, és odaadta Silviónak, aki tiltakozás nélkül
elfogadta. Egy sicariónak biztos van annyi esze, hogy tartson
magánál egy csomó tartalékot.
Silvio megtalálta a pisztolytartóját, majd lehajolt a
szétszaggatott pólójáért. Mintha nehezére esett volna uralni a
kezét a finom mozdulatokhoz. Megfeszült ajka fájdalomról vagy
az irányítás elveszítése miatti dühről árulkodott, esetleg
mindkettőről.
Miután megint felegyenesedett, újra a szenvtelen és veszélyes
álarcát viselte.
Milyen kár érte!
–  Nem fogom elmondani senkinek – mormolta Silvio. –
Megtanultam a leckét.
Stefano rápillantott Vince-re, aki olyan idegesnek tűnt, akár
egy testőr az O.K. Corralnál vívott tűzharcnál, majd megint
Silvióra nézett.
– Menj!
Maradj!
Silvio odavetett egy gúnyos tisztelgést, aztán merev
mozdulatokkal az ajtóhoz sétált. Miután elment, Stefanónak
ködös volt az agya, a fáradtság csillapította a vágyát.
Lepillantott Vince fegyverére, ami még mindig ott volt az
asztalon. Vince nyilván nem akart többé hozzányúlni.
– Majd szerzek neked egy újat.
– Van tartalék – közölte tömören, mintha sokkolta volna, hogy
a Barracuda egyiküket sem támadta meg.
Persze, még mindig sok múlt azon, hogy Silvio valóban
„megtanulta-e a leckét”; hogy elmondja-e Falchinak vagy nem.
De Silvio maga is felnőtt férfi. Nem fog a feletteséhez rohanni.
Vagy ha mégis, akkor ő követte el az első kihágást, nem pedig
Stefano. Stefano mégsem akarta, hogy magyarázkodnia kelljen
egy olyan ember előtt, mint Gianbattista Falchi, azért, amit a
szeretőjével tett.
Tényleg, mit is tett pontosan?
  
 
A zuhany alatt állva semmi sem tűnt sokkal világosabbnak.
Félreértette Silviót? Megengedte magának, hogy megvalósuljon
élete legmocskosabb, legagresszívabb fantáziája? Nem
kérkedhetett vele úgy, mint Silvio és Falchi, de el tudta képzelni
azt a szájat saját magán, miközben kiverte. El is képzelte.
Nem elégült ki. Sőt, igazából rohadtul nyomorult érzés fogta
el, miután a vízsugár elmosta az ondót. Silvio legalább bele
tudott feledkezni abba a megaláztatásba és kényelmetlenségbe,
és el tudta fogadni azt, amire Stefano kényszerítette.
Megtanultam a leckét.
Akármit értett is ezalatt Silvio, Stefano tudta, hogy valójában
ő az, aki ma éjjel megtanulta a leckét.
 
 
 

1
tanácsadó (olasz)
2
Korai szicíliai–amerikai maffiacsoport. Itt a maffia fiatal, reformista ágára utal.
3
pöcs (olasz)
4
Jól van. (olasz)
5
védenc (olasz)
6
Isten kezében van. (olasz)
7
A hallgatás törvénye a maffiában.
8
besúgó (olasz)
9
kérlek (olasz)
 SÖTÉT TITOK

–  Ez csak egy baráti találkozó, Donata – hazudta Stefano azt

remélve, hogy csatlakozni fog hozzá a felesége. Akármivel
találja is szemben magát, miután kiszáll a kocsiból, és belép
abba a villába a kapun túl, talán maga mellett akarja majd
tudni a nőt. De nem tudta, hogy vajon azért-e, hogy Donata
megvédje, vagy pedig azért, hogy elterelje a figyelmét. A
családban semmi sem volt pusztán baráti. És a fekete szemű
gyilkosban sem.
Donata kitöltötte magának a Perrier-t a minibárból, és
keresztbe tett lábakkal hátradőlt a bőrülésen.
– Egy barátnőmmel találkozom Milánóban. Nem mondhatom
le, bármennyire szeretnék is inkább veled lenni.
Stefano kinézett az ablakon a kovácsoltvas kapura. Vince már
megnyomta a csengőt, ám a kapu eddig még nem nyílt ki, és
nem is jelent meg senki, hogy bebocsátást nyerjenek. Akárki
fogadta is a vendégeket, igencsak ráérősen viselkedett.
– Rendben leszel?
–  Ne aggódj értem, drágám! Vince vigyázni fog rám – hajolt
közelebb Donata, és megcsókolta Stefanót, aki mély lélegzetet
vett, és visszacsókolta. Hiányozni fog a sminkjének, a
parfümjének és a hajának az illata, amint kiszáll.
– Rendben. Csak maradjon elég hely a kocsiban, amikor értem
jössz, jó?
– Ha túl sok mindent veszek, akkor majd futárral elküldetem
– felelte Donata játékosan csipkelődve. Stefanót semmi sem
izgatta fel jobban, mint egy kis incselkedés. Bedurvult tőle,
eluralkodott rajta a birtoklási vágy a felesége iránt.
Megsimogatta a nő arcát, aztán hátrahúzódott, és megint
rápillantott a kapura.
– Még a végén be kell másznom.
– Csak ki ne törd a nyakad – felelte Donata.
– Soha.
Azzal biccentett Vince-nek, aki kiszállt a kocsiból, kinyitotta
neki az ajtót, és kivette a kis bőröndjét a csomagtartóból. Egy
hosszúra nyúlt pillanat erejéig találkozott a tekintetük.
– Vigyázz a feleségemre!
– Senki sem mehet a közelébe annyira, hogy hozzáérjen.
Stefano megveregette Vince vállát, aztán egy biccentéssel
elbocsátotta.
– Menj! Egyszer úgyis kinyílik a kapu.
Vince visszaszállt a kocsiba, és kitolatott a magánterületről a
főútra, otthagyva Stefanót a hatalmas zárt kapu előtt valahol az
isten háta mögötti Toszkánában, mindössze egy mobiltelefonnal
és egy bőrönddel felfegyverkezve, és arra várva, hogy valaki
beengedje.
Stefano egy motor zaját hallva a kapu felé fordult. Olyan
japán motor volt, amiből semmi más hang nem jön, csak valami
erőszakos zümmögés. Másodpercekkel később, ráérős
tempóban begurult a képbe a motor. Ismerős volt. Szinte fekete,
fehér fényszórókkal. Elárulta a fiatal, fekete hajú és fekete
szemű sofőrjét. Silvio Spadarót. Ezúttal nem bőrből készült
motorosruha volt rajta, csak egy könnyű ing, a gallérjára
csíptetett napszemüveggel; szűk és jól szabott farmer; a lábán
pedig bőrpapucs. Francba! Stefanót nem érte teljesen
váratlanul, mégsem volt igazán felkészülve rá, hogy ilyen
hamar újra szembenézzen a sicarióval.
Azok után, amit megtett vele…
Befelé nyílva kitárult a kapu, miközben Spadaro megállt, és
letette a lábát a murvára.
– Buon pomeriggio. 10
Micsoda? Semmi harag, semmi gúny, vagy ami még rosszabb,
semmi flörtölés?
– Jó napot! – lépett be Stefano a kapun, és elindult a murvával
felszórt ösvényen, elhaladva Spadaro mellett. Nem volt kedve
ott álldogálni a hőségben, kétes udvariaskodások közepette.
Spadaro megint gázt adott, és megfordult a motorral a ritkás
murván, ami olyan hanggal járt, mintha eltépne egy papírt.
– Szállj fel, elviszlek.
Stefano rápillantott Spadaróra, majd az emelkedő
útszakaszra. Innen még nem látszott a ház.
– Nincs olyan messze – válaszolta mégis.
–  Meleg van – gurult mellé Spadaro a motorral olyan lassan,
hogy nyújtva kellett tartania az egyik lábát, hogy megőrizze az
egyensúlyát.
Stefano nem mondott semmit, csak továbbment a kis dombon
felfelé. A ház viszont még mindig nem látszott, és tényleg meleg
volt. Spadaro pedig egyáltalán nem tűnt úgy, mintha dühös
lenne rá, ezért vállat vonva a motor felé fordult.
 Spadaro akár úgy is nézhetett volna rá, mintha szórakoztatná
a helyzet, csakhogy egyetlen arcizma sem mozdult meg.
– Falchi itthon van?
–  Igen, itthon – állt meg Spadaro, aki most tényleg
elmosolyodott. – Add ide azt a bőröndöt!
Stefano kiadta a kezéből a csekély ingóságait, és nézte, ahogy
Spadaro besuvasztja a csomagtartó rekeszbe.
– Most pedig szállj fel a motorra! Úgy gyorsabb.
Stefanónak kiszáradt a szája gondolattól, hogy megint
hozzápréselődjön ahhoz a szálkás testhez, mint aznap éjjel,
amikor megkínozta – nem, amikor vallatta – a férfit. Lenyűgöző,
hogy Spadaro elméje nem adta meg magát (a teste viszont
igen… ó, de még mennyire!), annak ellenére, hogy mit tett vele.
Sohasem fogja elfelejteni, hogy Silvio milyen hangokat adott ki.
Biztos, hogy Silvio sem felejtette el, de vajon megbocsátott?
Most szinte normálisnak tűnt, mint bármelyik fiatal olasz.
Ha Stefano felszáll mögé a motorra, az azt jelenti, hogy
megint felszínre kerül az összes emlék. A testéből áradó
forróság, a feszesség. A megadás.
– Mitől félsz? – kérdezte Silvio halkan, az orra alatt.
– Óvatosan – figyelmeztette Stefano.
Silvio előrébb csúszott a motoron.
–  Szállj fel! – biccentett, amivel hosszabb nyakat tett
közszemlére, mint amilyenhez bármelyik emberi lénynek joga
lenne. Ó, milyen lenne Stefanónak érezni a fogai között azt a
kemény húsát, a szívverését, a levegőért kapkodó nyögéseit!
Közelebb lépve átvetette a lábát a motoron, és elhelyezkedett
Silvio mögött, aki szabályosan hátranyomta magát: nekipréselte
a fenekét Stefano ágyékának, a szemétláda!
– Karolj át! – mondta.
Stefano előrehajolt, hogy Silvio dereka köré fonja az egyik
karját. Mintha érezte volna, ahogy a férfi kuncog, amikor
megérintette a hasizmait takaró inget.
–  Hmm, kezdetnek jó – mormolta Silvio, de mielőtt Stefano
visszavághatott volna, a motor úgy megindult, mintha önálló
életet élne. Kerekei felcsapták a murvát, Stefano pedig
önkéntelenül erősebben szorította. Utálta a saját reakcióját,
mégis képtelen volt elfojtani.
Silvio hátranyúlt, hogy egy pillanatra ő is megszorítsa Stefano
combját, aztán gázt adott, amitől a motor magas hangon
vinnyogott, és már úton voltak. Stefano elkáromkodta magát,
mert az egy dolog, hogy az ember egy több tízmilliós, kifinomult
technikájú sportkocsiban száguld, miközben többé-kevésbé
biztonságos szénszál és acél veszi körül. Itt viszont kint volt a
szabadban, védelem nélkül, ráadásul olyan sebességgel
robogott, hogy szinte nekinyomódott a gyomra a szívének.
– Rohadt szemét! – kiáltotta bele Silvio fülébe.
Silvio nevetve nagyot fékezett, amitől Stefano előrelendülve
nekipréselődött.
Stefano ellenállt a kísértésnek, hogy gyomorszájon vágja érte.
Abban a pillanatban, amint megállt a motor, lemászott róla,
és remélte, hogy méltóságteljesebbnek tűnik, mint ahogy érzi
magát.
Silvio kinyújtotta a lábát, és kihúzta magát a motoron; olyan
ruganyos volt, akár egy macska.
– Benvenuto.
 Stefano az üdvözlettel mit sem törődve megfordult, hogy
szemügyre vegye a villát, ami egy régi olasz kúria és egy
teljesen modern ház egzotikus keveréke volt, mintha két
épületet suvasztottak volna egymásba, míg össze nem olvadtak.
Rózsák nőttek az előkertben, és egy hatalmas lilaakác, aminek a
legnagyobb szára férficomb vastagságú volt, és a lombja úgy
terpeszkedett, hogy eltakarta a fél homlokzatot.
Silvio kiszedte a bőröndöt a csomagtartóból, Stefano pedig
elvette tőle.
–  Megmutatom a lakosztályodat – szállt le kecsesen a
motorról, hogy aztán alárúgja a kitámasztót. Bevezette Stefanót
a házba. Járás közben kígyózott az egész teste.
Abban a pillanatban, ahogy beléptek a fehérre meszelt falak
közé, az előcsarnok hűvös kőpadlójára, tovatűnt a toszkán nyár
forrósága. A folyosón haladva Stefano végig Silvio izmos kis
seggét nézte abban a farmernadrágban. Megadhatta magát a
csodálatnak, amikor a férfi nem rá figyelt – az a fekete szempár
mindig védekező álláspontra kényszerítette, ami nem tetszett
neki.
Silvio megállt az egyik ajtó előtt.
– A vendéglakosztály.
Stefano utált hátat fordítani Silviónak, mégis határozottan
lenyomta a kilincset, és belépett. Ízléses lakosztály volt meleg
színekkel és gazdagon mintázott anyagokkal, amik Marokkót
vagy a Közel-Keletet juttatták az ember eszébe. Szemközt
fodrozódott a függöny a légkondi beltéri egységétől.
– Kösz.
– Ha a hármast tárcsázod, eléred a szakácsnőt. Ő majd készít
neked valamit.
Silvio az ajtón kívül maradt, mint valami mesebeli lény, aki
csak akkor tudja átlépni a küszöböt, ha botor módon behívja
valaki.
Stefano letette a bőröndjét, és szemügyre vette Silviót, aki
keresztbe font karokkal dőlt az ajtófélfának. Nyugtalanítóan
normálisnak tűnt ebben az öltözékben, bár Stefanónak jobban
tetszett bőrben vagy komoly fekete öltönyben. Nem mintha
Silvio képes lett volna bármikor is teljesen normálisnak
látszani. Az ember elhihette róla, hogy emberi lény, de
valójában nem volt az. Nem, sokkal inkább olyan, mint egy
szirén vagy parázna démon, aki pont annyira halálos, mint
amennyire csábító.
– Ami a múltkorit illeti… – szólalt meg Stefano.
Silvio a szemébe nézett.
Stefano nyelt egyet. Megkínozta ezt az embert. Benyomott egy
pisztolyt a seggébe, az isten verje meg, és addig dugta vele,
ameddig el nem élvezett, mindezt vallatásnak álcázva.
– Mi van vele? – szorította össze a száját Silvio.
– Minden rendben közöttünk, ugye?
Leszámítva a nyilvánvaló érzéseket és fantáziaképeket, amik
a kelleténél sokkal gyakrabban segítették Stefanót a
feloldozáshoz.
–  Ezt talán ne említsd meg Battista előtt, amikor találkozol
vele – válaszolta Silvio kifürkészhetetlen arccal, de fekete
tekintete nem veszített intenzitásából.
Stefano megkönnyebbülten bólintott. Gyanította, hogy Silvio
Gianbattista Falchi szeretője, és a consigliere talán nem venné
túl jó néven, hogy valaki megerőszakolta egy pisztollyal a
szeretőjét, a protettóját és a fő biztonsági emberét.
– Nem azért vagyok itt, hogy arról beszéljek vele.
– Akkor üzleti ügyekről?
–  Igen – vett mély lélegzetet Stefano, hátha attól enyhül a
feszültség, ami ránehezedett a mellkasára. Lehet, hogy ezt tette
vele a másik férfi jelenléte, de mikor ilyen közel volt hozzá, az
csak tovább rontott a helyzeten. Lélegzetelállító, bizsergető
érzés volt. Gyakran pedig egyenesen ijesztő.
– Szerintem úgyis hallani fogsz róla.
– Én nem vagyok hataloméhes – húzódott kis mosolyra Silvio
szája. – Én csak elintézem, hogy a dolgok megtörténjenek.
Általában más emberekkel.
– Az jelentős hatalom.
–  A gyógyítás hatalma, a gyilkolás hatalma… – vont vállat
Silvio. – Helyezd magad kényelembe. Battista holnap fogad.
– Nem is üdvözöl engem?
–  Engem küldött, hogy megtegyem. Mondtam is, hogy isten
hozott.
Igen, mondta. Mégis bosszantó volt, hogy Gianbattista Falchi
nem tartotta érdemesnek arra, hogy legalább egy pillanatra
lássa. Lehet, hogy Silvio a szeretője, az örököse, a helyettese, de
Stefano nem számított rá, hogy Falchi ennyire udvariatlan lesz.
– Mondd meg neki, hogy kösz.
– Ez úgy hangzott, mint egy parancs – vonta fel a szemöldökét
Silvio.
– Te is parancsolgattál nekem – csattant fel Stefano.
Silvio újabb furcsa mosolyt villantott rá, majd sarkon fordult.
 – Battista tízkor reggelizik a télikertben, a kinti medencénél.
– Ez meghívás volt?
Silvio nem válaszolt, csak eltűnt a folyosón. Hát persze hogy
nem csukta be az ajtót.
Stefano maga csukta be. Szerencsére belülről zárható volt.
Bár valószínűleg Falchinál volt a mesterkulcs. Vagy ha mégsem,
egyetlen vacak zár nem fogja megvédeni attól, aki eltökélten be
akar törni. Silvio korábban már bebizonyította, hogy az ajtó
inkább csak jelzésértékű számára, nem valódi akadály.
Más teendő híján Stefano körbejárta a lakosztályt. A
teakonyha hűtője tele volt gyümölccsel, egy bontatlan palack
zsírszegény tejjel, egy nem túl bizalomgerjesztő szeletelt
kenyérrel és vajjal. A sarokban egy Gaggia Titanium kávégép
állt, mellette egy kotyogóssal, ha valaki hagyományosan
szeretné főzni, és egy Krups kávédaráló, hozzáillő szálcsiszolt
acélból.
Kávéra végképp nem volt szüksége Stefano idegeinek; azok
már attól is felpörögtek, hogy ránézett Silvióra. Még mindig
érezte, ahogy az a feszes fenék nekinyomódik az ágyékának. A
puszta emlék is elég volt hozzá, hogy félig megkeményedjen
odalent.
Kiűzte a fejéből az érzéki képet, és nekiállt kipakolni a
táskáját. Két napra éppen elegendő holmit hozott magával: két
inget, alsóneműt, nadrágot és edzőruhát arra az esetre, ha jut
ideje futni. Többet is hozhatott volna, hosszabb maradásra
felkészülve, de két nap is elég veszélyes volt Silvio közelében.
Üzleti célból jött. Silvio még akár hihetett is neki, amikor ezt
mondta. Talán csalódott. Baromság – korholta magát ökölbe
szoruló kézzel. Miért is táplálna bármilyen érzést a gyilkos az ő
jelenlétében? A megszégyenülés miatti haragot leszámítva.
Lesz valamiféle revans… valami csúnya, fájdalmas bosszú,
amitől megbánja majd, hogy mit merészelt megtenni Silvióval.
Ennél nem kevesebbre számított.
És a lelke legmélyebb, legsötétebb bugyraiban úgy felizgatta
ez a kilátás, hogy figyelmeztetés volt a számára: a következő
találkozásnál már nagyobb lesz a tét. Csupán két napja volt rá,
hogy a szövetségesévé tegye Falchit. És két lehetőségekkel teli
napja volt rá Silviónak, hogy kiegyenlítse a számlát.
 
 
Stefano a télikertet keresve bejárta a villát. Elhaladt egy
dekoratív medence mellett, aminek a víztükre összeért a
horizonttal a modern szárny földszintjén, ott megtalálta a lefelé
vezető lépcsőt, és egy nyitott ajtón keresztül kiment a kertbe.
Ott rálelt a másik medencére: egy akkorára, amiben akár
versenyeket is lehetett volna rendezni, és inkább tűnt
alkalmasnak megerőltető edzésre, mint relaxálásra.
A víz halkan nyaldosta a túlfolyó rácsát, miközben Stefano a
télikert felé tartott, amit egybeépítettek a házzal, onnan mégis
nehezen lehetett megpillantani. Kintről sokkal jobban látszott.
Belépve levette a napszemüvegét, és találkozott a tekintete az
asztalnál ülő idősebb férfiéval. Gianbattista Falchi a klasszikus
talján vonásaival elég jóképű volt ahhoz, hogy romantikus
filmekben főszereplőt alakítson. Mintha egy negyvenes
évekbeli, Hollywood aranykorából származó filmből lépett
volna ki. Ősz halánték, kissé gyűrött arc. Van stílusa – mondaná
Donata, de Stefano kételkedett benne, hogy sokáig kitart még az
érett vonzereje. Aszott lesz és ráncos, a barnasága pedig már
nem fogja elfedni a májfoltjait. Falchi legalább kétszer annyi
idős lehetett, mint Silvio, ami azt jelentette, hogy nagyjából az
ötvenes évei elején járt.
Stefano fejet hajtott, és megvárta, hogy tudomást vegyenek
róla. Az illem így kívánta.
–  Á, Stefano Marino. Kérlek, fáradj be! Reggelit? – kérdezte
Falchi, majd szalvétát emelt a szájához, és rápillantott az
asszonyra, aki éppen pirítóst szolgált fel neki. – Cosa prendi?  11
Tea? Caffé?
– Köszönöm, kávét kérek – ment oda Stefano. Észrevette, hogy
három főre terítették meg az asztalt. – Megtiszteltetés, hogy
fogadtál – hajtott fejet megint, aztán leült, amikor Falchi intett
neki.
A szolgáló kávét tett Stefano elé, az asztal közepére egy
kosárnyi vajban tocsogó croissant-t, majd narancslevet töltött
egy magas, vékony pohárba, végül Falchi poharába is öntött
még belőle.
– È tutto per il momento 12 – jelezte neki Falchi, aki befejezte a
kiviből, sárgadinnyéből és eperből álló gyümölcssalátáját, és
előrehajolt. – Ne haragudj, hogy tegnap nem fogadtalak.
Kegyetlen migrénem volt.
Migrén? Komolyan?
– Remélem, már jobban vagy.
–  Igen. Mondhatjuk, hogy ez volt az egyik oka, amiért
visszavonultam. Nagyon nehéz túljárni a vetélytársak eszén,
amikor az ember nem tud gondolkodni – mosolyodott el Falchi
sokatmondó, eltűnődő arckifejezéssel. – Ismertem az apádat, de
nem túl közelről. Jó ember volt. Un brav’uomo – ismételte meg,
mintha gúnyolódna. – Bájos feleséggel.
–  Igen, akkor léptem a helyébe, amikor négy évvel ezelőtt
meghalt rákban. Anyám viszont jól van, körbeutazza a világot.
– Már négy éve! Sajnálattal hallom.
Falchi végigmérte Stefanót, és egyetlen pillantással
valószínűleg a felmenőit is, hogy azok kiket fogadtak fel, és
kikkel házasodtak össze. Sajátos életkörülményei ellenére
Falchit hagyománykövető embernek tartották, ezért költözött
Olaszországba a nyugdíjba vonulása után. De Szicília,
Campania, Calabria vagy Apulia helyett mégis olyan vidéket
választott, ahol több a brit turista, mint a bármelyik ághoz
tartozó családtag.
– Te nős vagy?
–  Igen. A feleségem, Donata úton van Milánóba, hogy
találkozzon a barátnőivel.
– De gyerek még nincs?
–  Nem, előbb még jobban be szeretnénk rendezkedni. Ő
hármat akar. Én kettőt. A részletekről még tárgyalunk, de
szerintem minden bizonnyal ő nyer majd.
– Mindig ők győznek, Stefano – nevetett Falchi. – Mindig.
Enyhült valamelyest a feszültség. Stefano szó szerint érezte,
mintha megváltozott volna az elektromos ellenállás a bőrén.
Sikeresen eszébe jutott, hogy tejet és cukrot tegyen a kávéjába.
Erős volt. Sokkal erősebb, mint amit a kávézóláncoknál szokott
inni otthon, még a szeme is könnybe lábadt tőle. A kávéját
kavargatva elvigyorodott, és kedvtelve arra gondolt, hogy
Donata gyorsabban áthatolt volna Falchi páncélján, mint ő.
Vagy talán Falchi akarta, hogy így gondolja?
–  Nem irigyellek benneteket, fiatalokat. Az a sok stressz és
erőkifejtés, amikor az élet amúgy is küzdelmes, és annyi
minden forog kockán.
Falchinak másfelé tévedt a tekintete, Stefano pedig félig
elfordult a széken, hogy kövesse a pillantását.
Silvio jelent meg a színen szinte egy szál semmiben, bár az
aprócska fekete fürdőnadrág valószínűleg ruhának számított a
medenceparton. Stefano még nem látta őt teljesen meztelenül,
ezért eddig csak találgatni tudott, ám a férfi szinte pontosan úgy
festett, ahogy korábban elképzelte. Csupa szálka, halálosan
kirajzolódó izmok, és szélesebb vállak a csípő felé keskenyedő
törzzsel, ami megóvta attól, hogy túl nőiesnek tetsszen –
legalábbis szinte teljesen meztelenül. Stefanónak megint
feltűnt, hogy Silvio lábán és mellkasán nincs szőr. Vagyis
igazából sehol sincs rajta. Mint egy divatmodell, leszámítva a
szíve fölé tetovált két szót. Anima nera. Fekete lélek.
És a lövés után maradt kerek heget éppen a fürdőnadrág
fölött.
Stefano rendbe szedte a vonásait. Túl sok múlott azon, hogy
Falchi ne tudja meg, mire gondol, és hogy mennyire beindította
a fantáziáját ez a test. Kevés férfi hatott rá így, de egyik sem
olyan durván, mint Silvio. Mindenki másnál figyelmen kívül
tudta hagyni. Silvio viszont beférkőzött minden egyes
porcikájába, és elállt a lélegzete a lehetőségektől. Meg a
veszélytől.
Silvio közelebb jött, és odaállt Falchi mögé, szinte súrolva őt
az ágyékával és a kockás hasával.
– Akarod, hogy veletek reggelizzek, vagy elmehetek úszni?
– Csak csevegünk – vont vállat Falchi.
Silvio közéjük állva előrelépett, hogy felkapjon egy croissant-t
a kosárból, és kettészakította a hosszú ujjaival. Stefanónak szűk
lett a nadrágja, ezért másfelé nézett. Aztán rémülten eszmélt rá,
hogy pillantása Silvio dudorodó alsónadrágjára esett. Istenem,
segíts!
–  Szólj, ha kellek – kapta be Silvio a croissant másik felét, és
elsétált.
– Felteszem, hogy meg akarta mutatni neked, hogy nincs nála
fegyver – kommentálta Falchi csillogó szemmel. – Hogy is
mondjátok ti, fiatalok? Nem fog csípőből tüzelni.
Ó, Silvio nagyon is tüzelt.
–  Ez úgy hangzik, mint egy gengszterfilm. Nem, nem
aggódtam emiatt. Végül is azért vagyok itt, hogy segítséget
kérjek.
–  Igen, ezen töprengtem. Miért is látogatna meg egy fiatal
főnök egy unalmas vén szivart, amikor nyilván elfoglalt és
nagyon keresett ember? Aligha azért, hogy elmeneküljön a
felesége elhúzódó bevásárlókörútja elől.
Nagyon keresett. Mi van, ha Falchi máris tudja, mi lesz ennek
a vége? Lehet, hogy nem nagyon figyelt oda az amerikai
eseményekre mostanság, de nyilván nem a sötétben
tapogatózott. És nyilván nem puszta kézzel.
– Mostanában védekező álláspontra kerültem, tekintettel az…
érdekeltségeimre.
Ez mintha több szempontból is igaz lett volna.
 Nem úgy tűnt, mintha Falchi meglepődött volna ezen.
– Mihez fogsz kezdeni az oroszokkal? – kérdezte.
–  Hát, próbálják kiszorítani a szuszt az üzletemből. Amikor
azoktól a cégektől kértek védelmi pénzt, akik nyilvánvalóan az
én tulajdonomban vannak, betelt a pohár.
–  Mihaszna külföldiek – kanalazott Falchi még több
gyümölcssalátát a tányérjára. – Összefoghatnál más
családokkal.
–  Nem. Ha segítséget kérnék, én lennék az alárendelt fél az
összes szövetségben, amit köthetnék. Külső szövetségesre van
szükségem.
– Például tanácsra, hogy hogyan győzheted le őket? – vonta fel
a szemöldökét Falchi.
–  És talán kapcsolatokra, akik anélkül segítenének, hogy
elvennék tőlem azt is, ami maradt. Független kívülállókra,
akiknek nem fűződik érdekük a pozícióm elbitorlásához. Olyan
emberekre, akik utána távoznak a színről.
–  Az a baj az úgynevezett keleti maffiával, hogy ők csak egy
nyelven értenek – jegyezte meg epésen Falchi. – Brutálisabbnak
és ravaszabbnak kell lenned náluk. Régóta mondom, hogy
rávesznek minket, hogy visszatérjünk a történelmi
gyökereinkhez.
– Jó – dőlt előre Stefano. – Kész vagyok rá.
– És nagyon dühös vagy – mosolyodott el atyáskodóan Falchi,
és felszúrt a villájára egy szelet kivit. – Ti capisco. 13 A helyedben
ugyanígy éreznék. Habár az kérdés, hogy átlátod-e az egész
helyzetet.
Bár már a nyelve hegyén volt a felelet, ez nem az a fajta
kijelentés volt, amire Stefano gondolkodás nélkül rávághatta a
választ. Ha egyvalamit már megtanult, akkor az az, hogy a
maffia ügyleteinek játékában figyelni kell az asztalnál ülők
kezét.
Falchi testbeszédét utánozva hátradőlt, de neki egyáltalán
nem volt étvágya.
– Mi az, ami szerinted elkerülte a figyelmemet?
– Nos, ez a fajta segítség nem lesz ingyen.
– Természetes, hogy nem. Hajlandó vagyok fizetni.
Falchi ezúttal egy szem szőlőt szúrt fel a villájára, és
megrágta, mielőtt megszólalt.
– Az életemnek ebben a szakaszában nem a pénz érdekel.
Stefano a tányérjára meredt. Ezt a hangsúlyt nehéz volt
kifürkészni. Más maffiózók esetében Stefano csak vállat vonna,
és megígérne cserébe egy szívességet. De nem Il Gentiluomóval
szemben – és nem annak a fényében, amit a hajlamairól gyanít.
Nem mutathatta ki a félelmét, sőt, a felét sem annak a
megalázottságnak, amitől összeszorult most a gyomra.
Küszködött.
– Akkor mi érdekel?
Falchi előredőlt, és néhány másodpercig csak méregette.
– Lehet, hogy valami személyeset kérnék tőled. Valami olyat,
ami megváltoztathatja az életedet.
Stefano összeszorította a száját. Rávette magát, hogy Falchi
szemébe nézzen. Nem látta rajta rosszindulat vagy arrogancia
nyomát.
– Ez így szörnyen ködös.
–  Igen. Attól tartok, még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy
világosabban fogalmazzak – mosolygott rá Falchi, majd
felemelte az újságját és az olvasószemüvegét az üres székről.
Nyilvánvaló elbocsátás, ugyebár.
Stefano megitta a kávéját, felállt, majd kissé meghajolt.
– Találkozunk az ebédnél négy óra múlva – pillantott rá Falchi
a keret nélküli szemüvege mögül.
– Ott leszek.
Odakint Silvio úgy szelte a vizet, mintha éppen egy
úszóversenyt akart volna megnyerni: izmos válla kiemelkedett
a vízből, valahányszor a felszínre tört levegőért.
Stefano lassan végigsétált a medence mentén. Már majdnem
maga mögött hagyta, amikor Silvio kibukkant a vízből, és
felhúzta magát a medence szélén. Egyetlen – hihetetlenül kecses
– mozdulattal már talpon is volt, és letörölte a vizet az arcáról.
A gyilkos rámosolygott. Hullámzó mellkassal, kipirult testtel és
arccal. Stefano megállt, ám nem volt hajlandó elkábulni attól,
hogy mintha minden összeesküdött volna, hogy Silvio
kérkedhessen a vonzerejével. Falchi látóhatáron belül volt, és
talán hallótávolságon belül is.
–  Találkozunk még – jelentette ki a saját szeme sarkához
nyúlva Silvio, aztán hátraszaltót vetett a vízbe.
 
 
A ház labirintusszerű elosztása ellenére Stefano végül
megtalálta az edzőtermet. Jó egy órát eltöltött a futópadon,
addig hajtotta magát, amíg semmi más nem számított, csak
hogy levegőhöz jusson. Huszonegy kilométert futott, aztán
lelassított. A mellkasára tapadt póló túl nedves volt ahhoz, hogy
megtörölje benne a kezét.
Nem csillapodott az aggodalma amiatt, hogy Falchi talán
olyasmit követel fizetség gyanánt, amit nem tud megadni neki.
A várakozása sem csillapodott azzal kapcsolatban, hogy Silvio
hamarosan úgyis lépni fog.
A futás mámorában azonban kevésbé számítottak a
következmények. Stefano már nem dermedt meg a félelemtől,
hogy mi történhet. Majd megbirkózik vele.
– Nem tudtam, hogy futsz – tűnt fel az ajtóban Silvio, mintha
csak megidézték volna.
Stefanónak fájdalmasan a torkába ugrott a szíve, és beletelt
néhány hosszúra nyúlt pillanatba, mire visszasüllyedt a
helyére. Törülközőért nyúlt, hogy megtörölje az arcát. Időt nyert
vele, hogy összeszedhesse magát.
– Miért érdekel?
– Nem mondtam, hogy érdekel – vont vállat Silvio. – Csak azt
mondtam, hogy nem tudtam róla.
– Kövér gyerek voltam.
Aztán apám rám szólt, hogy szedjem össze magam, különben
szétrúgja a zsíros seggemet.
– De ki nem szarja le? – tette hozzá Stefano mosolyogva.
–  Azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e – görbült felfelé
Silvio szája széle. – Hogy megvan-e mindened, amire szükséged
van, vagy amit akarsz.
Kétértelmű mondat.
– Kevés csomagot hoztam.
–  Észrevettem. Mint aki rohan – fonta keresztbe a karját
Silvio.
 Gyors észjárású a fickó. De a mesterrel elköltött reggeli után a
tanonc már nem hozta zavarba Stefanót.
– Gianbattista még mindig jobb a mentális játszmákban, mint
te – vágott vissza.
– Tud valamit, ugye? – nevetett fel kurtán Silvio.
– Eszembe jutott, hogy vajon mások agyát is így húzza-e. Mi a
helyzet a tiéddel?
– Lehet, hogy én szeretem, ha húzzák az agyamat – vigyorgott
Silvio.
–  Nem gondoltam volna – vetette a vállára Stefano a
törülközőt. – Van valami ötleted, hogy mit fog kérni cserébe?
Tudod, hogy segítségért jöttem.
Silvio tényleg tudja, nemde?
–  Ugye nem Gianbattista ellen akarsz kijátszani? – tűnt el
Silvio arcáról a mosoly. Nemcsak fokozatosan, hanem hirtelen,
úgy, mintha soha nem is lett volna.
–  Nem akarok kijátszani senkit. Mindössze tudni akarom,
hogy azt várja-e tőlem, hogy ne csak átvitt értelemben szopjam
le.
–  Nem vagy az esete – rázta meg a fejét Silvio. Most sem
látszott rajta érzelem. A válaszra viszont Stefano elképzelte,
amint Silvio Falchi lába között térdel. Vajon Silvio milyen
szerető lehet? Stefano már látta, ahogy megadja magát, szinte
teljesen simulékonnyá válik. Olyan érzéki volt, hogy könnyen el
tudta őt képzelni bárkivel. Mindez Falchi intellektusával és
befolyásolási képességével társítva lángra lobbantja a lepedőt
az ágyukban.
–  Nem tenném meg – fújta ki magát Stefano. – Van
büszkeségem.
– A büszke férfiak még nagyobb kihívást jelentenek – bámult
rá továbbra is Silvio. – Nekem, nem neki.
Közelebb lépett, mit sem törődve azzal, hogy Stefanóról folyik
a víz. Szinte összeért a testük.
– Gondolkodtam azon, amit velem tettél – folytatta Silvio.
Francba, hogy mennyire tetszettek Stefano farkának ezek a
szavak! Kényszerítette magát, hogy farkasszemet nézzen
Silvióval.
– Elélveztél tőle.
Silviónak erre mosolyra húzódtak a pengevékony ajkai.
–  De te nem – válaszolta Silvio a leghalkabb, leglágyabb
hangon, amit Stefano valaha is hallott.
– Megőrültél? Kínzás volt.
– Hitegesd csak magad – mormolta Silvio. – Mi történt volna,
ha nincs ott a gorillád?
Akkor könyörtelenül megbaszlak, és ráélvezek az istenverte
arcodra.
– Akkor kisebb pisztolyt használok.
Silvio fújt egyet. Ezúttal nem enyhítette a humor a
feszültséget.
Stefano félig sóvárgott az érintés után, félig pedig félt tőle.
Silvio elég közel volt, és kétségtelenül ő is érezte a pattogó
elektromosságot.
–  Azért vagyok itt, hogy segítséget kérjek Falchitól. Végképp
nem csinálnék olyat, hogy megdugom az ő…
Játékszerét? Szeretőjét? Örökösét? Fő biztonsági emberét?
– Az övét? – kérdezte Silvio, de aztán megrázta a fejét. – Igen.
Ez találó megfogalmazás.
Ettől úgy hangzott, mintha tulajdonlás kérdése lenne a dolog.
Végül is tényleg az volt, nem? És persze Stefano nem feküdt le
férfiakkal. Az túl veszélyes. Lefeküdni Silvióval? Az nemcsak
veszélyes, hanem egyenesen őrültség. Pláne, ha a gyilkos még
mindig neheztel. Miféle őrült lenne képes vad és mocskos
dolgokat művelni valakivel, aki pont olyan könnyen kinyírhatja,
mint ahogy szétteszi a lábát a kedvedért?
Donata. Stefano azt kívánta, hogy a felesége bárcsak
talizmánként tudná megvédeni az ilyen gondolatoktól. Szerette
és kívánta. Gyereket akart tőle, és halálra kényeztetni. Abszolút
úgy tervezte, hogy vele fog megöregedni. Szóval bármi folyik is
itt ezzel az átkozott olasz selyemfiúval, nem történhet meg.
–  Figyelj, én nem fogok beleavatkozni abba, amit ti…
csináltok, bármi legyen is az. Engem nem érdekel. Nem érdekel,
hogy te…
–  Az, hogy meleg vagyok? – Silvio még intenzívebben
fürkészte. – Régen a másik térfélen játszottam. Néha még most
is.
Te jó isten! Ez így még rosszabb, ha lehet. Stefano egy
egyszerre tűzforró és jéghideg pillanatig arra gondolt, hogy
remek, mert akkor… Silvióval és Donatával egyszerre… de
megfékezte a fantáziáját.
– Tényleg? – nyögte rekedten.
– Vannak dolgok, amiket a nők nem tudnak velem – húzódott
különös kis mosolyra Silvio szája. – Vagyis tudnak, csak nem
könnyű megtalálni a megfelelőt.
Erről nem akarok hallani.
 –  Úgy áll a helyzet, hogy én ebbe egyáltalán nem fogok
belekeveredni. Te…
Te vagy a legszexibb és legérdekesebb ember, akivel valaha is
találkoztam.
–  …te Falchival vagy. Én segítséget kérni jöttem. Ennyi. Ez
minden.
–  De azért ha itt és most letérdelnék, és lehúznám a
nadrágodat, akkor megbasznád a számat.
Ó, egek!
–  Figyelj, Silvio. Bocsánatot kérek azért, amit tettem. Nagyon
ideges voltam aznap éjjel. Általában nem szoktam…
Nem szoktam idegeneket megdugni egy fegyverrel.
– Sajnálom – zárta a magyarázkodást Stefano.
– Hazudsz – fújt egyet Silvio. Félig elfordult, aztán hátranézett
a válla fölött. Milyen nőies mozdulat, milyen incselkedő, milyen
hívogató! Stefano egyrészt semmi mást nem akart jobban, mint
megragadni Silviót, hozzányomni a falhoz, és ott rögtön
meghágni. Másrészt viszont életben akart maradni.
– Lehet – ismerte be Stefano. – Igen, élveztem.
– Megtennéd újra?
– Komolyan kérdezed?
– Igen. Mondd el!
– Igen, meg.
Stefano vett néhány mély lélegzetet, hátha attól oldódik a
mellkasára nehezedő feszültség. Nem működött. Silvio
közelsége úgy hatott rá, mintha valami nyomná a szívét, és
vadul megmarkolná a golyóit.
Silvio sötét szeme felcsillant… a szenvedélytől?
 – Semmi baj. Ki vele!
A legmélyebb, legmocskosabb vágyaiddal – üzente az a
tekintet. Én készen állok.
Stefano nyelt egyet. Biztos, hogy csapda.
–  Le kell zuhanyoznom – lépett előre határozottan. Menet
közben súrolta Silviót, és még hallotta, ahogy azt mondja:
– Tudom, mire van szükséged.
 
 
Stefano gyorsan letusolt. Végig ügyelt rá, hogy ne menjen bele a
szappan a szemébe. Arra tippelt, hogy ez egy börtöntrükk, nem
mintha valaha is meg akarta volna tapasztalni. Kulcsra zárta a
lakosztálya ajtaját, ám Silvio attól még talán bejuthatott.
De vajon mit tenne Stefanóval? Megerőszakolná? Aligha.
Silvio nem olyan fajtának tűnt, Stefano pedig meglehetősen
biztosra vette, hogy képes lenne tőle elvenni a kedvét.
Ám az, hogy Silvio letérdeljen elé azzal a „dugj meg”
arckifejezéssel… az már merevedés veszélyével fenyegetett,
pláne ha elidőzött a fantáziával. Nem tehette. Lehet, hogy a
gondolat az ágyban is kísérti majd, most viszont nála volt az
irányítás. Silvio egy álomkép: egy borotvapengéből, verejtékből
és vágyból összegyúrt tiltott dolog. Addig használható és
irányítható, ameddig csak Stefano fejében létezik.
Stefano megtörülközött és felöltözött. Már majdnem
ebédidőre járt. Gyorsan főzött magának egy eszpresszót, hogy
felélénkítse a forró zuhany után.
Valaki bekopogott. Stefano felcsatolta az órát a csuklójára, és
ajtót nyitott.
 – A teraszon vagyunk – mondta Silvio. – Vieni. 14
Stefano követte. Örült, hogy Silvio nem próbálkozik újabb
játszmával. Még ruha is volt rajta, kék farmernadrág fehér
pólóval és tornacipővel.
A terasz árnyas volt, és viszonylag hűvös, így Stefano nem
érezte fullasztónak a lenöltönyt. Falchi is kiöltözött:
öltönynadrág volt rajta rövid ujjú inggel, amit felül nem
gombolt be teljesen, így látszott a nyakláncán függő
aranykereszt.
– Stefano! Örülök, hogy látlak. Prego – intett egy üres szék felé
a kerek asztal mellett.
–  Úgyszintén – foglalt helyet Stefano, akinek sikerült nem
bámulnia Silviót, amikor az leült vele szemben. – Rajongok a
házadért.
– Grazie – mosolygott Falchi. – Szokatlan, de nem volt szívem
ledózeroltatni a régit. Nagyszerű borospincéje van.
–  Akkor a kinti lilaakácot is elveszítetted volna. Elég öreg
lehet már.
–  Igen. Az építészek azt mondták, hogy meg tudják oldani.
Szeretem a régi és az új nászát.
Silvio nevetve fújt egyet.
–  Az alaprajzot nézve olyan, mintha az új rész meghágná a
régit.
Falchi figyelmeztető pillantást vetett rá, mire Silvio
elvigyorodott.
– Tényleg így van! – kacagott. – Én csak úgy hívtam a dolgot,
hogy szobagruppen. És igazam volt.
Falchi odanyúlt, hogy kedvtelve rátegye a kezét Silvióéra,
azonnal elcsendesítve a vidám kifakadást. Bölcsen tették, hogy
nem mutatkoztak együtt nyilvánosan; pusztán abból is
nyilvánvaló volt, hogy sokkal több van közöttük mentor-
pártfogolt kapcsolatnál, ahogy egymásra néztek. Ezek a férfiak
kívül-belül ismerték egymást. És olyan elégedettnek tűntek
egymás társaságával, mintha nem lenne szükségük senki
másra.
Stefano furcsa bizsergést érzett, ahogy így együtt látta őket.
Talán remény volt, talán egy csipetnyi irigység. Nem csak azért,
mert tudta, hogy Silvio követni fogja őt az álom és az ébrenlét
mezsgyéjére, ahol a legkevésbé tudja visszafogni a képzeletét.
Ebéd közben a borról, az olívaolajról, a domb lábánál fekvő
faluról és történelemről csevegtek.
Amikor a szolgáló letette eléjük a kávét, Falchi megkérdezte:
– Szóval háborúra készülsz?
–  Igen – nyúlt Stefano a cukorért, és dobott egy kockát az
eszpresszójába. – Csak nagyobb hadseregre van szükségem.
–  Tisztában vagy vele, hogy te és a feleséged veszélyben
lesztek?
– Nincs más út. Ha meghajlok, amúgy is halott ember vagyok.
Akkor a többi cápa fog végezni velem.
–  Gondolkodtam ezen – magyarázta egy kézmozdulattal
Falchi, mintha keresné a legjobb módját annak, hogy felkészítse
őt az igazságra. – A helyzeteden. Az áron, amit majd meg kell
fizetned.
Stefano küzdött, hogy megőrizze a lazaság látszatát.
Rápillantott az asztalon pihenő ujjaira, hogy teljesen ellazultak-
e.
 – Bízom benne, hogy úriember leszel az árral kapcsolatban.
– Ne félj – mosolygott Falchi. – Nem fogom megkérdőjelezni a
férfiasságodat, Stefano. A közhiedelemmel ellentétben mi,
deviánsok mást csinálunk ahelyett, hogy becserkésznénk a
vonakodókat.
Stefano összeszorította a száját. Zavarba jött,
megkönnyebbült, és zavarba jött a saját megkönnyebbülésétől.
A legtöbben nem ismerték Falchi ízlését, vagy talán csak
szándékosan hunytak szemet afölött, és állították
egybehangzóan, hogy csupán „megrögzött agglegény”. A tény,
hogy Falchi még életben volt, azt jelentette, hogy jól forgatja a
kártyáit.
–  Nehéz nem észrevenni a… felállást. Nem akartalak
megsérteni.
De sikerült – suttogta egy kis hang.
–  Többé már nem kell megjátszanom magam. Nem mintha
kérkednék vele, tudod, nehogy idejöjjön valami erkölcscsősz,
hogy eltüntesse a szégyenfoltot.
– Azt próbálják meg – mordult fel Silvio ültében megfeszülve
és a fogsorát kivillantva.
– Azért mondom el ezt neked, Stefano, mert hozzám fordultál
segítségért – nyúlt megint Falchi Silvio kezéért.
Ami azt jelenti, hogy a hatalmadba kerülök. Stefano bólintott.
Most már tartozott Falchinak – annak ellenére, hogy a férfinak
milyen ízlése volt az ágybéli partnerek terén –, a nyugdíjas
consigliere sokkal inkább bízott abban, hogy megérti a
szabályokat, mintsem a diszkréciójában.
– Tudom a helyemet.
 – És gondolom, hogy nem csak egy kicsit tudsz együttérezni –
fordult Falchi határozottan Silvio felé, hogy elejét vegye
bármiféle tiltakozásnak. – Mi a véleményed, Silvio?
– Nem szívesen látnám, hogy megszívja – vont vállat Silvio. –
Tulajdonképpen bírom – nézett Stefanóra.
– Akkor ezt megbeszéltük – kuncogott Falchi. – Segítek neked,
Stefano. Kell tennem némi előkészületet, de biztos vagyok
benne, hogy tudunk segíteni az érdekeltségeid védelmében.
–  Köszönöm. – Stefano hirtelen mélyebben és szabadabban
lélegzett, mint hónapok óta bármikor.
Falchi kedvesen elmosolyodott, aztán felállt.
– Le kell hűtenem magam. Kérlek, érezd magad otthon.
Azzal elsétált, Stefano pedig hátradőlt, és megdörzsölte az
arcát.
– Jól tudsz vele bánni – mormolta Silvio. – Kedvel téged.
– Elég… mély benyomást tesz.
Akárcsak te.
Stefano felnyögve megrázta a fejét, ám megdermedt, amikor
közben észrevette, hogy Silvio eltöprengve bámulja.
– Holnap hazamegyek – húzta ki magát a széken.
– Mikor?
– Dél körül gondoltam.
–  Annyi idő elég lesz Battistának. – Silvio hideg vizet töltött
magának egy kancsóból, aztán Stefanónak is, mintha hirtelen
eszébe jutott volna az etikett.
Stefano nézte az izmok és az inak játékát Silvio karján, hogy
milyen biztosan tartja a kancsót az ügyetlen mozdulat és
csuklócsavarás ellenére. Egy gyilkosnak persze erős a csuklója,
és képes effajta önuralomra, de attól még valahogy fontosnak
tűnt.
–  Még mindig agyalsz az egészen, ugye? – dőlt előre Silvio,
Stefano felé tolva a poharat.
– Nem, pontosan tudom, mi folyik itt.
–  De azt nem, hogy mit érzel – villantotta meg az egyenes,
fehér fogait Silvio, akár egy csalira harapó cápa, csak aztán
mosolyra húzta a száját. – Hogy mennyire akarsz engem.
Stefano felhorkantott. Sokféle tagadás átfutott az agyán, még
az is, hogy feláll, és visszatér a lakosztályába. De túl nagy volt a
forróság ahhoz, hogy megsértődjön, a bőséges ebéd pedig
lustává tette. Egyébként is képes állni a sarat egy gyilkossal
szemben.
–  Mintha rámoccannék bármire is, ami Il Gentiluomo
tulajdona.
–  Ha nem vagy benne a dologban, akkor majd máshol
eresztem le a golyóimat – állt fel Silvio, szándékosan fitogtatva a
kígyószerű kecsességét. És a dudorodó farmerét. A pajzán
mosoly csak hab volt a tortán.
Stefano elfintorodott, átgondolt néhány potenciális
válaszlehetőséget. Mindegyik elég durva és sértő volt ahhoz,
hogy meghátrálásra késztesse Silviót annak ellenére, hogy
Stefanónak milyen képek kavarogtak a fejében: eszeveszett,
aztán lusta szex a lakosztályának finom szövésű pamut
ágyneműjén. Megérinteni azt a testet mindenhogy, ahogy csak
szeretné. Úgy megbaszni Silviót, hogy mindkettőjüknek fájjon.
Hát igen, most semmiképp nem tud innen felállni.
– Oké. Jó szórakozást!
 Silvio elhaladt mellette, direkt hozzápréselődve Stefano
karjához, és végighúzta az ujjbegyeit a vállán. De aztán elsétált.
Remélhetőleg nem vette észre a borzongást, ami végigfutott
Stefano testén.
Te jó ég, még sohasem volt együtt olyannal, mint Silvio.
Mármint férfival. Viszont képtelen volt kiverni a fejéből a
gondolatot. Ez a fajta megszállottság zavarba ejtő és kifejezetten
veszélyes volt a számára, pláne, amikor rohadtul tartania kellett
magát. Muszáj volt tiszta fejjel gondolkodnia és önuralmat
gyakorolnia ahhoz, hogy elintézze az oroszokat, Silvio pedig
lassan mindkettőt szabotálta.
Stefano addig kortyolgatta a vizet, ameddig le nem higgadt.
Szemügyre vette a dombos-fás tájat, és a szellőre
összpontosított, ami elviselhetővé tette a hőséget. Furcsamód
ismerősnek tűnt az idáig vezető autóút Rómából, amíg rá nem
eszmélt, hogy a reneszánsz művészek ezt a tájat festették meg
újra és újra. Dombok és hegyek a háttérben; lágy ívű, nyílt
mezők itt-ott sorokban vagy facsoportokban álló büszke
ciprusokkal és fenyőkkel tarkítva; hatalmas kövekből épült,
lapos és vörös téglatetejű házak a hegyoldalakba vagy a
dombokba olvadva, a távolból hívogatva. Val d’Orcia tökéletes
hely volt Gianbattista Falchi számára.
Stefano gyomrában kezdett leülepedni az étel, így visszament
a lakosztályába az edzőruhájáért – ami már átesett a mosáson
és a szárításon. Majd újra az edzőtermet vette célba. Nem volt
jobb dolga, és ez egy értelmes, magányos örömöt jelentett.
Olykor órákat töltött edzéssel és nyújtással, miközben jártak a
fogaskerekek az agyában, hogy megtalálják a megoldást arra,
amire éppen meg kellett találni.
Belemerült egy könnyű, súlyzós edzésbe, amit evezéssel és
ugrókötelezéssel egészített ki bemelegítés és levezetés gyanánt,
aztán hosszú nyújtás következett. Úgy felfrissült tőle, akár egy
szex után jól átaludt éjszakától. Írt Donatának: Jól mennek a
dolgok, még mindig hiányzol, aki azt írta vissza, hogy éppen
most jött ki a Galleria Vittorio Emanuele II-ből. Erről Stefanónak
eszébe jutott Milánó fenséges Piazza del Duomója és fehér
katedrálisa, amire emlékezett a nászútjukról: a zömök, mégis
kecses épület a mennyek felé nyúló ezernyi kis csúcsával, a
rózsaszín reggeli fényben úszva.
A zuhanyzó felé vette az irányt, lemosta magáról a verejtéket,
majd törülközőt kanyarított a dereka köré. Kell lennie valahol
egy szaunának.
Átment néhány ólomüveg ajtón és egy másik öltözőn, amikor
forróbbá és párásabbá vált a levegő.
Amikor benyitott a következő ajtón, először egy újabb
úszómedencét pillantott meg, ami mögött ott volt a szauna.
Mellette, félig a hatalmas páfrányok és fehér márványoszlopok
takarásában egy pezsgőfürdő látszott. Falchival. És Silvióval.
Silvio hason feküdt a pezsgőfürdő melletti márványpadlón,
éppen kibújt a fekete úszónadrágjából. Felhúzta az egyik lábát,
így látszott, mennyire felizgult. Egyúttal kitárulkozott Falchinak,
aki ráborult és eltakarta.
Falchi már meztelen volt, és a korához képest kitűnően
tartotta magát. Őszült a mellszőrzete, de még nem nagyon
ereszkedett meg a teste, csak már nem volt fiatal.
Micsoda kontrasztot jelentett a szőrtelen és hófehér Silvióhoz
képest, aki hátranyomta magát Falchinak, mint egy tüzelő
nagymacska, fekete szemét behunyva, résnyire nyílt ajkakkal,
és annyira kiéhezve, hogy összeszorult tőle Stefano szíve.
Nem kéne itt lennie, nem kéne ezt látnia, mégis azon kapta
magát, hogy a növények között guggol, egy oszlop mögé
rejtőzve, és egyszeriben eláll a lélegzete.
Ha nem vagy benne a dologban…
Stefano megrázta a fejét. Benne vagyok. A fenébe is, most már
igen.
Falchi nekidörgölőzött Silviónak, kemény farkát végighúzva a
kicsi és izmos seggén, fel az oldaláig, Silvio pedig hátranyúlt,
hogy megérintse. Megrántotta Falchi farkát, elég esetlen
szögben, de Falchi attól még mosolygott, és lehajolt, hogy az
ajkával súrolja Silvio fülét. Talán suttogott valamit. Olyasmit,
hogy tudom, hogy akarod. Vagy mondd el nekem, mennyire
akarod a farkamat a seggedben.
Silvio még jobban kitárulkozott, felemelkedett a kőpadlóról,
Falchi pedig alányúlt, hogy megmarkolja a farkát. A fiatalabb
férfi hallhatóan felnyögött, belesimult az egyenesen
fájdalmasnak tűnő szorításba, majd behunyta a szemét, amikor
a szeretője rámarkolt a golyóira, és meghúzta őket.
Stefano golyói is együttérzően megfeszültek, de te jó isten,
micsoda látvány volt Silvio a fájdalom közepette! Ugyanaz a
sötét izgalom lett rajta úrrá, amikor olyanfajta pornót nézett,
ahol nemcsak kéj látszott a színészek arcán, hanem fájdalom
vagy szégyen is, esetleg mindkettő. Ő sosem lenne képes
Silvióban szégyent ébreszteni, ám ahogy a fiatal gyilkos átadta
magát az érzéseinek szex közben – attól függetlenül, hogy
milyen érzések is azok pontosan –, rendkívül beindította. Bármi
történt is Silvióval, fenntartás nélkül belefeledkezett, talán még
az öntudatát is elveszítette.
Vajon milyen lehet, ha az embernek van egy ilyen szeretője?
Akivel megteheti ezt, hogy a kéjbe fájdalmat kever. Valaki, aki
állja mindezt, sőt még többet, mégsem tartja kontrollmániás
perverznek. Donata néha durván szerette, de ez hangulatfüggő
volt nála, Stefano pedig mindig nagyon óvatos volt. Mindig
megfontolt. Silvióval annyira nagyon más lenne!
–  Battista… ti prego – könyörgött Silvio valódi fájdalomtól
árnyalt hangon.
Falchi közelebb húzta Silviót a medencéhez, szinte a szélén
egyensúlyozva őt, elengedte a golyóit, és benyúlt a vízbe, hogy a
markába vegyen belőle egy keveset. Aztán felemelte a kezét
Silvio háta fölé, és hagyta, hogy végigcsorogjon a víz a fenekén.
Silvio homorítva fogadta a vízcseppeket, de Falchi ekkor
megragadta a csípőjét, Silvio hátsója mögé helyezkedett a
farkával, és belényomult.
Silvio felnyögött, aztán durván ráharapott az ajkára. Semmi
más nem látszott az arcán, csak fájdalom. Stefano elfintorodott.
Ez lett volna minden előkészület? Víz? Amikor ott van tőlük
nem messze egy fürdőolaj a masszázságy mellett?
Falchinak mintha nehéz lett volna behatolnia. Lenyúlt, hogy
megint irányba állítsa a farkát. Erős kézzel nyúlt Silvio farpofái
közé, és a csípőjével igyekezett jobb szöget találni. A fiatalabb
férfi arcából ítélve ő is pont ennyire küszködött, hogy elfogadja
a lényegében száraz dugást.
Stefanónak megfeszült az állkapcsa az émelygéstől és az
izgalomtól.
Silvio homloka lehanyatlott a kőpadlóra. Levegőért
kapkodott, ahogy Falchi erővel egyre mélyebbre nyomult,
minden rövid és erőteljes döfésnél ringatózva.
A fiatalabb férfinak valahogy sikerült végig fájdalmasan
keménynek maradnia: minden egyes megfeszülő izom látszott a
bőre alatt, miközben minden akaraterejét arra összpontosította,
hogy elfogadja, ami vele történik.
Te jó isten, mennyire kívánta Stefano, hogy ő legyen az, aki
ezt csinálja vele!
Érezni akarta Silviót, ahogy megadja magát, és magába
fogadja őt. Idióta volt, hogy lerázta. Nem lett volna szabad
elengednie a saját ostoba büszkesége miatt. Ezt csinálhatta
volna, de inkább az átkozott edzést választotta.
Silvio összeroskadt az ostrom alatt. Ellazult, megadta magát.
A befogadásra és a megadásra való képessége elképesztette
Stefanót.
Úgy tűnt, hogy csillapodott a fájdalom, talán mély
összpontosítás vagy kiüresedés hatására. Nyilvánvaló volt, hogy
Falchi már könnyebben tudja kefélni: durvábban mozgatta a
csípőjét, már-már brutálisan, kifejezetten uralkodva fölötte.
Szemlátomást ő irányította Silviót, és ami még lenyűgözőbb
volt, hogy saját magát is. Hiába dugta keményen a fiatal férfit,
sohasem hunyta be a szemét, sohasem ragadtatta el magát, míg
a másik a fájdalom ellenére mindezt megtette.
Stefano megmarkolta a törülközőjét. Túlságosan is élesen
érezte a frottírnak feszülő, őrjítő merevedését. Vajon el tudja
intézni anélkül, hogy kiadna akár egy hangot is? Nem szabadna
ezt csinálnia, nem szabadna leskelődnie, de már megtette, és
nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy milyen hatást váltott ki
belőle. Azonkívül, hogy könyörög, hadd csatlakozzon hozzájuk,
ez volt az egyetlen lehetőség.
Széthúzta a törülközőt, beleköpött a tenyerébe, és magához
nyúlt. Szétáradt benne a kéj: a teste kiéhezett kutya módjára
ugrott az érintésre, mintha csak gúnyolódna vele az eddigi
önuralmáért.
A férfiak állatok – korholta gyakran Donata. Mint például
azon az estén, amikor Stefano megállította a liftet, felhúzta a
felesége koktélruháját, és félrehúzta azt a leheletnyi
tangabugyit. Ott rögtön megdugta – állva, hátulról – a nedves
punciját, ami összeszorult körülötte.
Észrevette, hogy Falchi mozdulataival szinkronban jár a keze,
és megborzongott tőle. El akarta képzelni, hogy ő hágja meg
Silviót, ezért az ő arcára összpontosított, a mozdulataira, de
lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni Falchi ki-be járó
farkának látványát, ráadásul nem tudott arra koncentrálni,
hogy figyelmen kívül hagyjon bármit is, amikor ennyire
kétségbeesetten igyekezett megkönnyebbülni. Falchi csupán
tartozék volt; Silvio pedig a fő látnivaló.
Falchi megállt, hogy belesuttogjon valamit Silvio fülébe. De
mit? Így szereted, köcsög? Stefano nem tudta elképzelni, hogy
ilyen durva legyen. Az Úriemberről nem.
Silvio mellkasa néhány apró lélegzetvételtől hullámzott, aztán
jött egy pár lassúbb és mélyebb.
Ennek az oka fájdalmasan világossá vált, amikor Falchi
megragadta Silvio fejét, hogy aztán belenyomja a medencébe.
 Stefano megvonaglott a döbbenettől, mert Falchi egyik
kezével a víz alatt tartotta Silviót, a másikkal pedig
gondoskodott róla, hogy ne moccanjon a teste sem, miközben
hosszan, mélyen és brutálisan nyomult be újra és újra abba a
szűk fenekébe.
Silvio tiltakozott – nem igazán küzdött, csak fészkelődött –,
ám nem jöttek fel buborékok a vízből. Silvio helyében Stefano
vergődött és ordított volna, amivel valószínűleg minden
levegőjét elpazarolja, hogy megpróbáljon kiszabadulni.
De Silvio nem így tett, habár a testének minden szigorú
vonala vasakarattal kordában tartott pánikról árulkodott,
mellette pedig olyan sötét kéjről, aminek szinte Stefano is érezte
az ízét. Falchi még gyorsabban és keményebben kezdett
mozogni, Stefano viszont nem bírta tartani a tempót.
Túlságosan aggódott, szinte megrémült, és alábbhagyott a
merevedése. Nem avatkozhatott közbe. Mióta tarthat? Egy
perce? Ötnek tűnt. A fenébe is, inkább egy órának.
Hála az égnek, Falchi eljutott a csúcsra, és azonnal elengedte
Silviót, aki vizet köpködve, hörögve és mohón nyelte a levegőt
úgy, hogy Falchi még mindig tövig benne volt.
Silvio kiemelkedett a medencéből, és végignyúlt a kövön.
Elhagyta a testét a feszültség, habár még mindig levegőért
kapkodott.
Falchi gyengéden harapdálta a nyakát és a vállát, Silvio pedig
úgy pislogott, mintha hosszú és mély álomból ébredezett volna,
nem pedig a halál kapujából tért volna vissza. Odafordult, hogy
megcsókolja Falchit, aki cserébe végighúzta a kezét Silvio
kinyújtott nyakán, megjutalmazva őt és örömet szerezve neki,
miközben még mindig összeforrtak abban a heves, ám nagyon
is gyengéd csókban.
Amikor Falchi kihúzta a farkát és az oldalára fordult, Silvio
odakúszott, és Falchi vállára hajtotta a fejét. Hogyan tudott
ilyen nyugodt és gyengéd maradni azután, amit Falchi művelt
vele? Rohadt életbe, Silvio kivörösödött fenekéből ítélve még
mindig fájhatott neki.
Mégis olyan lágy és engedelmes volt, miután kis híján
megfulladt, mint egy újszülött kismacska, és ami még
megdöbbentőbb, hogy nyilván ő is élvezte: már elernyedt a
farka, és ondófolt terült szét a hasának kockáin.
Stefano fogta a törülközőjét, megint maga köré tekerte, és
távozott, mielőtt még Silvio és Falchi egymáson túl bármit is
észrevehetett volna.
 
 
Stefano ki akarta hagyni a vacsorát, ám amikor Silvio eljött érte,
egyetlen jó érv sem jutott eszébe, hogy miért ne menne.
A vacsorát a hatalmas étkezőben szolgálták fel, aminek a
padlótól plafonig érő üvegablakai beengedték a hűvös esti
szellőt. Falchi meglehetősen kedves vendéglátóként viselkedett,
ami segített Stefanónak, hogy ne úgy gondoljon rá, mint egy
perverz állatra. Persze, tudta, hogy észszerűtlen a logikája. Nem
éppen Falchi szándéka volt, hogy Stefano végignézze, amint kis
híján vízbe fojtja a szeretőjét szex közben. Az ő otthonuk, az ő
kapcsolatuk.
Miután elfogyott az étel, Falchi egy üveg bort fogott az egyik
kezébe, a másikkal pedig elvett két tiszta poharat egy tálcáról.
 – Beszélnünk kell – biccentett Stefanónak.
Silvio egyikükről a másikra nézett, de ülve maradt.
– Szóljatok, ha kellek.
Falchi bólintott, aztán végigvezette Stefanót a folyosón, fel egy
lépcsőn, be egy olyan helyiségbe, ami félig könyvtárnak tűnt,
félig pedig irodának. Könyvekkel és régiségekkel teli fapolcok
húzódtak a két fal mentén, egészen a plafonig.
Bőr ülőgarnitúra állt egy asztal körül az ablakok mentén.
Falchi erre az asztalra tette le a bort, egy helyi Chiantit. Sokkal
érdekesebb volt az olajfestmény azon a falon, amelyiket nem
takarták el a könyvek. Stefano rámeredt.
– Szabad? – biccentett felé, amikor Falchi észrevette.
Tiltakozás híján odasétált a festményhez. Ugyanaz a szorítás
vette birtokba a szívét és a golyóit, mint amikor Silvióval állt
szemben. Tulajdonképpen most is így volt. Ugyanarra a
testalkatra, ugyanarra az arcra és mindenekelőtt ugyanarra a
fekete szempárra ismert rá, habár a festmény azokra az aktokra
hasonlított, amik leginkább a képzeletre bízzák a dolgokat, mert
csak az emberi test vonalait, íveit és árkait mutatják meg. A
képen Silvio úgy ült, hogy egyik lábát kinyújtotta, a másikat
pedig felhúzta, és átölelte erős karjával. A balt: Silvio balkezes
volt. Az ujjai túl hosszúnak tűntek, a fegyverekre hasonlítottak,
amikkel vágni és szúrni lehet. Silvio nagyjából tizenhat évesnek
tűnt; még vonzóbbnak és ellenállhatatlanabbnak, mint most,
felnőttként.
Félig elnyelte az arcát a sötétség, a másik szeme nem is volt
teljesen ráfestve a vászonra, mégis kiemelkedett a fekete
mázból, mint fekete lyuk a sötét éjszakából. A határozott
vonások pajzánnak mutatták az arcát, de vidámság vagy
huncutság minden jele nélkül. Akár egy kobold: embertelen és
veszélyes.
A legaggasztóbb mégis az a kis mosoly volt, ami Silvio szája
szegletében bujkált, ami viszont nem tükröződött az arca többi
részén. Sokatmondó mosoly volt ez, telis-tele olyan sötét
tudatossággal, amilyennel egy fiúnak ebben a korban nem
szabadna rendelkeznie.
–  Az én képem Dorian Grayről – nyomott Falchi egy pohár
bort Stefano kezébe. – A festő azt mondta, hogy Silvio miatt
fontolóra vette, hogy feladja a szakmáját. Küszködött vele, hogy
megragadja Silvio lelkét. Talán azért, mert nincs neki.
– Ez… lenyűgöző – rázta meg a fejét Stefano. – Gyönyörű.
Tessék, kimondta.
–  Ha most káprázatosnak találod, látnod kellett volna nyolc
évvel ezelőtt. Persze, nem fog majd rajta az idő. Az apján sem
fogott, az anyja pedig még mindig elragadó.
Erre csak egy olyan válasz létezett, ami nem árulta el Stefano
érzéseit.
– Luigi Ferretti azt mondta, hogy az apja a barátod volt.
–  Ez a kozmetikázott változat. Paolo Spadaro tehetséges
gyilkos volt. Rideg, könyörtelen, kifejezetten kegyetlen.
Belekeveredtünk egy háborúba. A nagyon hosszú történet
lényege nagyon röviden, mert igazából már nem számít, hogy
amikor eljött az ideje, én mentem helyette börtönbe. Végül is
nekem nem volt családom, neki pedig volt három kicsi fia és
egy gyönyörű felesége. Ráadásul Paolo teljesen levett a
lábamról. A börtön talán tönkretette volna őt, és biztosan
tönkretette volna a családját, így hát… igen. És egy magamfajta
ember olyan körülmények között is képes boldogulni.
– Úgy hallottam, befolyásosabb lettél a börtönben, mint kint.
– Kevés dolog van, amit nem lehet telefonon vagy beszélőkön
elintézni, mindaddig, ameddig a kintiek hűségesek maradnak.
Megvoltak a kiváltságaim, certamente 15 – kortyolt bele a borába
Falchi, Stefano pedig utánozta. A bor egyszerűen bámulatos
volt. Szinte megbánta, hogy lenyelte.
– Akkor mi történt Paolóval? Visszavonult?
–  Vissza. Talán eluralkodott rajta valamiféle bűntudat, vagy
hirtelen tudatosult benne a halandó mivolta. Amennyire tudom,
nem teljesített szörnyen jól apaként. Tény, hogy nem lehetett
könnyű irányítani és felnevelni egy olyan fiút, mint Silvio, de
kétségtelenül erőszak is történt, az anya ellen is. Megértem,
hogy Silvio tizenhat éves korában szembeszegült az apjával, és
bár ő maga sohasem beszélt róla, feltételezem, hogy fegyver is
előkerült.
– Úgy érted, hogy… – fürkészte megint Stefano a festményt. A
rajta látható fiú nem úgy nézett ki, mint aki eltűrte, hogy
bántsák őt vagy az anyját. Igen, ez a fiú fegyvert fogna a saját
apjára. Gyilkosok két generációjának leszámolása. – Mi történt?
–  Paolo kék-zöldre verte és kirúgta. Silvio, amilyen dacos,
megesküdött rá, hogy egyedül is boldogulni fog. Eljött hozzám.
Paolo nyilván elejthette néhányszor a nevemet, miután
megromlott a kapcsolatunk, Silvio pedig úgy gondolta, hogy az
apja „ellensége” az ő barátja lehet. És persze én voltam a
padrinója 16, tehát lényegében családtagnak számítottam.
Ami még ízléstelenebbé teszi az egész szerető ügyet, ám
Stefano félretette ezt a gondolatot.
– Tehát beavattad és kiképezted.
–  Abszolút – mosolyodott el lágyan Falchi. – Silvio
megörökölte az apja minden tehetségét. A különös mivoltában
Paolóra ütött, de nála még erősebben kijön. Néha csak úgy
hívom ezt, hogy a Spadaro családi átok.
– Milyen romantikus.
Stefano nem volt babonás, mégis látott ebben logikát, annak
ellenére, hogy a történet egyre inkább hasonlított egy
horrormesére. Silvióban viszont tényleg volt valami különös,
efelől semmi kétség. Valami olyasmi, amitől a vidéki idős
asszonyok keresztet vetnének, ha elhaladnának mellette.
–  Nos, úgy tűnik, hogy megtalálta a számára megfelelő
felállást. Megvan a happy end.
– Minden édenkertnek megvan a kapuja – magyarázta Falchi.
– Az ember eltűnődik rajta, hogy miért teremtett Isten kijáratot
a Paradicsomra, ha nem várta tőlünk, hogy egyszer majd
használni fogjuk. Gyere, foglalj helyet!
Stefano leült a kanapéra. Hátradőlt, miközben Falchi
újratöltötte mindkettejük poharát, és leült vele szemben.
–  Most pedig azt hiszem, el kellene mesélned nekem a
részleteket, hogy mi a helyzet a hívatlan orosz vendégeiddel.
Stefano ivott egy korty bort, majd a pohárral a kezében
válaszolt Falchi kérdéseire. Hogy jöttek, megvetették a lábukat,
aztán már nemcsak talpalatnyi helyük volt: elvették a részüket,
és megerősítették a pozíciójukat. Stefano nem lépett közbe elég
keményen és gyorsan, de nem állt készen a háborúra, akkor
még nem. Most pedig már nem lesz elég egy kis csetepaté, hogy
megszabaduljon tőlük.
Ám Falchi – Gianbattista – mintha nem ítélte volna el őt ezért.
Könnyű volt megbízni benne, és még könnyebb elhinni, hogy
most az ő oldalán áll.
 
 
Stefano makacs zümmögésre riadt. Sikerült eléggé felébrednie
ahhoz, hogy megkeresse a telefonját.
– ’sék?
–  Jó reggelt, szívem! – szólt bele Donata. – Egyórányira
lehetünk. Még alszol?
– Nem teljesen – ült fel, hogy megdörzsölje a vörös és puffadt
arcát. A fenébe is, mennyi bort ivott? Homályosan emlékezett
egy kellemes estére Gianbattistával, jóféle borokra meg egy tál
éjjeli nassolnivalóra. – Kicsit hosszú volt az éjszaka,
elbeszélgettünk az itteni fiúkkal.
– Ó, ez azt jelenti, hogy most teljesen zilált és morcos vagy? És
borostás?
Donata imádta, ha nem borotválkozott pár napig. A borosta
elég volt ahhoz, hogy megvaduljon, amikor neki frissen
borotvált és érzékeny volt a bőre.
– Egy órát mondtál?
– Igen, álomszuszék.
– Jobb, ha felkelek. Hívj, ha itt vagytok a kapu előtt. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Miután hideg vízbe dugta a fejét, Stefano felöltözött. Beugrott
neki annak a festménynek az emléke. Miről beszélgettek még?
Megbízott Gianbattistában. Emlékezett rá, hogy fontolgatta,
elmondja-e neki mindezt az életéről és a céljairól. Meglehetősen
biztos volt benne, hogy a szexuális érdeklődés témakörét nem
érintették – még részegen is visszautasította volna Gianbattistát.
Az ilyesmihez Stefanónak semmi köze, amin még egy üveg bor
sem változtathat, sőt három üveg sem.
Bedobta a ruháit és a piperéit a bőröndjébe, aztán behúzta a
cipzárt. Ekkor, mintegy varázsütésre, kopogtattak az ajtaján.
Lehet, hogy Gianbattista kamerát szereltetett a lakosztályba?
– Jövök!
Stefano ajtót nyitott. A legkevésbé sem lepődött meg rajta,
hogy Silvióval találja szemben magát. Kezdett hozzászokni
ehhez a gyomrába markoló érzéshez, ami lecsapott,
valahányszor a fiatal férfi a közelébe került.
–  Reggeli – szólalt meg higgadtan Silvio, de ma reggel
valahogy másnak tűnt.
– Ja, jövök – ismételte Stefano. – Hogy vagy?
–  Voltam már jobban is – pillantott rá a válla fölött Silvio. –
Te?
Mi a baj? Vajon az, hogy fuldokolt, miközben megdugták?
– Nagyjából egy óra múlva itt vannak értem.
– Milyen hamar.
– Silvio…
Stefanónak a torkában dobogott a szíve, aztán megdermedt,
akár egy halott madár, amikor Silvio megint odafordult hozzá.
– Igen?
–  Istenem… mekkora idióta voltam. Most is az vagyok, mert
kurvára nem tudom, hogyan folytassam. Hogy mit kéne
mondanom, vagy mit mondhatok. De… a dolgok itt… – nyúlt
Stefano a saját halántékához. – Francba. Bocs. Ne is törődj
velem. Nem szóltam semmit.
Bravó, Stefano! Úgy hadoválsz, mint egy hülye barom.
– Mindig leráztál – húzta el Silvio a pengevékony ajkát.
– Igen… – felelte Stefano. Fel is nevetett volna idegességében,
csak nem volt hozzá elég levegője. – Ezért vagyok idióta. Most
pedig elmegyek.
–  Még nem – lépett közelebb Silvio, akinek hirtelen Stefano
fején és nyakán kötött ki mindkét keze. Olyan közel volt, hogy
minden más elhomályosult. Mindent felemésztő sötétség honolt
a hosszú pillákkal keretezett szempárban. Olyan volt a csók,
akár egy pofon, egy sokkoló megrázkódtatás. Minden
tekintetben sokkolta Stefanót, aki szinte megtántorodott, de
elkapta Silvio fejét, és közelebb húzta, hogy a foguk és az ajkuk
összeütközött.
Most már tudta, milyen érzés megcsókolni egy férfit. Ha
romba dönti, hát legyen.
–  Elég elcseszett az időzítésed – mormolta bele Silvio a
szájába, mielőtt eltolta magától.
– Én…
– Gianbattista vár. Lélegezz! Lazíts!
–  Istenem, én… – nevetett Stefano, de még a saját fülének is
reszketősen csengett a hangja.
– Lélegezz! – tette rá Silvio a tenyerét Stefano mellkasára, aki
egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig megfogta a fiatal férfi kezét.
– Fogalmam sincs, de tényleg.
–  Többet tudsz, mint hinnéd – vigyorgott Silvio. A tekintetét
végigjáratta Stefano testén, aztán távolabb húzódott tőle, és
elfordult.
Stefanót felkavarta az érintés. A csók. A tény, hogy Silvio nem
koptatta le a francba. Nem mintha tudott volna kezdeni bármit
is a ki nem mondott ígérettel, de attól még úgy kiütötte, mint a
százfokos alkohol. Az elmúlt negyvennyolc óra, vagyis a Silvio
megismerése óta eltelt napok és hetek összes feszültsége után
hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez. Miközben követte őt a
ház labirintusán keresztül, vissza kellett fognia a késztetést,
hogy vihogni kezdjen, akár egy hormonoktól sújtott tinédzser.
Végül kilépett az erkélyre, jó reggelt kívánt Gianbattistának,
és csatlakozott hozzájuk a reggelizőasztalnál.
– Úgy tűnik, jól bírtad a Chiantit – mosolygott rá Gianbattista.
–  Csak ki kellett aludnom magam – vigyorgott Stefano. – Te
hogy vagy?
–  Ó, a fiatalság ereje… azt csak az ifjakra pazarolja a
természet. – Úgy tűnt, mintha Gianbattista egy aszpirinos
pezsgőtablettát oldott volna fel a poharában. – Tényleg elmész
reggeli után, ahogy Silvio mondta?
–  Muszáj – bólintott Stefano. – Ha ti ketten szeretnétek
valamikor eljönni hozzám… én is boldogan meglátogatlak
benneteket újra, de tele a naptáram, így még beletelhet egy-két
hónapba.
– Szerintem mindent sikerült megbeszélnünk egyelőre. Tudod
a telefonszámomat, és én is el tudlak érni – felelte Gianbattista,
majd kiitta a poharát. – Borzalmas – fintorgott. – Kész merénylet
a jó borhoz képest.
Stefano kuncogott, de volt valami különös vibrálás a
levegőben. Nem felé irányult, hanem inkább Silvio és
Gianbattista között érezte, akik jóformán egymásra sem néztek.
– Bocsássatok meg – állt fel Silvio, és elment.
– Vihar az édenkertben? – érdeklődött Stefano.
– Á, túl lesz rajta. Silvio elpusztíthatatlan. – Gianbattista arcán
nem látszott vád, düh vagy rosszallás nyoma. Inkább
megkönnyebbültnek, sőt büszkének tűnt.
Stefano Silvio után pillantott. Hitt Gianbattistának, ám
önkéntelenül is aggódott.
– Ráadásul már régóta esedékes volt. Tudott róla – tette hozzá
Gianbattista.
Stefano csupán hallgatott, miközben croissant-t evett és kávét
kortyolgatott. Végül rezgéssel jelezte a telefonja, hogy üzenete
jött.
–  Ez volt a végszó, hogy indulnom kell – szólalt meg a
képernyőre nézve.
Gianbattista bólintott, és vele együtt felállt.
–  Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Stefano. Remélem,
hamarosan megoldódnak az apró problémáid, és tudsz rá időt
szakítani, hogy újra meglátogass.
– Köszönöm. Részemről a szerencse.
Stefanót nem zavarta, hogy Gianbattista a két lapockája közé
tette a kezét, amikor kikísérte az ajtóhoz. Két nappal korábban
még tiltakozott volna ellene Gianbattista hajlamainak fényében.
Éppen azon töprengett, hogy Silvio újra elviszi-e majd a
motorral a kapuig, amikor meglátta a hatalmas Mercedest a ház
felé közeledni.
– Német kocsi? – kérdezte Gianbattista.
Igen, mivel nem akarok itt ragadni Olaszország távol eső
részén egy fostartály Lanciával vagy Fiattal.
– A sofőröm választása – mosolygott Stefano.
Az autó megállt, Vince pedig kinyitotta az ajtót Donatának.
Stefano kissé esetlenül bemutatta őket egymásnak, miközben
Silviót kereste a tekintetével, aki még mindig nem tűnt fel.
Gianbattista kiváló érzékkel megdicsérte Donata új fülbevalóját.
Éppen, amikor kezdett úgy állni a helyzet, hogy vagy behívják
őket, vagy elmennek, Stefano meghallotta Silvio motorjának
zúgását, ami meg is jelent egy mellékösvényről érkezve, hogy
durván lefékezzen a kocsi előtt. Silvio tetőtől talpig
kevlárruhában volt. Biccentett egyet Donatának, ám nem vette
le a sisakját. Rajta maradt a motoron, egyik hosszú lábát a
földre támasztva.
–  Silvio veletek fog utazni Amerikába. Ott majd segít neked
szembenézni a kihívásokkal.
Stefanónak elállt a lélegzete ezektől a szavaktól. Silvio? Vele?
Oda? És Donatával. Jaj, istenem!
– Biztos, hogy nincs rá itt szükséged?
–  Megleszek. Az én vén irhám iránt mostanság csekély az
érdeklődés – hajolt meg Gianbattista, hogy kezet csókoljon
Donatának. – Egy élmény volt, mia cara 17.
Aztán kezet nyújtott Stefanónak, a másik kezével pedig
barátilag megszorította a felkarját.
–  Megint nálad a labda. Bánj vele okosan – tette hozzá
közelebb hajolva.
– De Silvio…
–  Csak okosan, Stefano. Látom, hogy eszes vagy. Buon
viaggio  18 – lépett hátra Gianbattista. Rá sem nézett Silvióra,
ahogy sarkon fordulva bement a házba. Stefano viszont
rápillantott Silvióra, aki szinte kihívóan pattintotta le a sisak
szemellenzőjét, majd felbőgette a motort.
Stefano beszállt a kocsiba.
–  Vince, bármi is van, ne versenyezz vele. Tényleg szeretnék
egyben odaérni a Fiumicino reptérre. Nem muszáj elsőnek
lennem.
 
 
A becsekkolásnál szúrta ki Silviót, aki még mindig bőr
motorosruhában volt, ám sem sisak, sem pedig bőrönd nem volt
nála. Csak bedugta a jegyét a dzsekije alá. Stefano közel hajolt
Donatához, hogy odasúgja neki:
– A businessváróban találkozunk.
Adott neki egy röpke csókot, rámosolygott, majd Silvio felé
indult.
– Nem hoztál magaddal semmit.
– Gondolom, be tudod szerezni, amire szükségem van – vont
vállat Silvio.
Fegyverekre.
– Hát persze. Mi a helyzet a ruhákkal?
–  Legutóbb láttam egy Emporio Armani-boltot a hármas
terminálon. Majd oda beszabadulok.
Ha létezik olyan ember, akit arra teremtettek, hogy Armanit
hordjon, akkor az ő.
– Kell segítség?
Silvio olyan ridegen és lelketlenül meredt Stefanóra, mintha
idegen volna.
 – Most nem vagyok jó társaság – vont vállat.
– Mi a baj?
Silvio elfordult. Hogy ne rendezzenek jelenetet több száz
ember szeme láttára, Stefano csupán követte, immáron még
nagyobb aggodalommal. Valami megtépázta Silvio karizmáját,
vonzerejét: mintha elveszítette volna az irányt, a tartását, az
eget rengető önbizalmát.
Stefano megvárta a bolt előtt, a hármas terminálon. Nagyon
rosszul vette volna ki magát, ha két férfi együtt vásárol. Bár
Donata és Vince nem volt sehol, és bár Stefanót egy óceán
választotta el bárkitől, aki árulkodhatott volna róla, mégis
tabunak számított, hogy egy másik – vonzó – férfi társaságában,
túl közeli viszonyt sejtetve mutatkozzon. Utálta, hogy ennyire
vigyáznia kell erre, hogy a rá vetülő gyanú még a tökéletesen
ártatlan dolgokat is tönkreteheti.
Csakhogy nem volt teljesen ártatlan a dolog. Őrülten kívánta
Silviót. Sőt mi több: ott akart lenni mellette – a barátja lenni, ha
ez lehetséges.
Silvio sötét öltönyben és fehér ingben került elő, hatalmas
szatyrokkal a kezében, mögötte pedig két férfi eladó éppen
elismerő pillantást vetett a hátsó felére. Aztán elment
napszemüveget venni, amit feltolt a feje tetejére. Akár egy fiatal
üzletember vagy modell is lehetett volna, ám a személyisége
aligha illett volna a szelíd és szép emberek közé.
Stefano egy kávézónál érte utol, ahol Silvio egy eldugott
beugró részbe vonult, a tömeggel szemben ült le, eszpresszós
csészével a kezében. Stefano vele szemben foglalt helyet, és
idegesítette, hogy háttal van az ajtónak.
 – Silvio.
A férfi rámeredt. Alig pislogott. Legalábbis akkor nem tette,
amikor másokra nézett.
– Kurvára hagyj békén.
– Miért? Mi a baj?
Most már egyenesen gyilkos tekintettel bámulta Stefanót,
mintha mindjárt kést akarna szegezni rá.
– Miért nem szarod le? Igazából leszarod, gondolom.
– Mert…
Tényleg érdekel.
Stefano vett egy mély lélegzetet.
– Nem értem – válaszolta helyette.
–  Bene – hajtotta fel Silvio az eszpresszóját egyetlen gyors
mozdulattal, mintha gyógyszert vett volna be, vagy vodkát ivott
volna. Amikor lecsapta, kis híján összetörte a csészealjat, ami
majdnem lecsúszott az asztalról. Stefano kapta el, mielőtt
darabokra tört volna a padlón.
– Gianbattista azt mondta nekem, hogy végeztünk.
– Végeztetek? Úgy érted, hogy szakítottatok?
Vajon ami ebben a pillanatban elöntötte, megkönnyebbülés és
remény, vagy sajnálat és együttérzés? Stefanóban mostanában
mintha minden érzelem összegabalyodott volna.
–  Már nem vagyunk szeretők – morogta Silvio. – Baszki, de
béna közhely volt ez. Tájékoztatott, hogy már nem fogunk
szexelni többé – folytatta olyan hangsúllyal, ami Gianbattistára
emlékeztetett. – Ennyi, végeztünk.
Egy nappal a medencés szex után?
– De hát… boldognak tűntetek.
 – Ja. Hát kurvára nem az én döntésem volt, érted.
– Rohadt életbe. Sajnálom. Volt esetleg valami…
Nem lehet könnyű Gianbattistának olyan férfiakat találnia,
akik hagyják, hogy megtegye velük azokat a dolgokat, amikre ő
vágyik.
Stefano inkább ráharapott a nyelvére.
Silvio hitetlenkedve és dühösen felnevetett. De leginkább úgy,
mintha szörnyen bántaná a dolog.
– Igen. A szexuális érdeklődés.
– Micsoda? Azt hittem, hogy meleg. Nem?
–  Az túl egyszerű lenne – rázta meg a fejét Silvio behunyt
szemmel. – Ha bárkinek is elmondod, megöllek.
– Oké.
Csak nyögd már ki!
Silvio megint kinyitotta a szemét, Stefano pedig
megsemmisülten látta, hogy fátyolos. Silvio gyorsan pislogott
néhányat, és másfelé nézett. Bárhová, csak hogy visszatartsa
azokat a könnyeket.
Aztán összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon, bár
továbbra is úgy tűnt, mint aki nyomorultul érzi magát.
– Túl idős vagyok neki.
– Mi? Ez a legröhejesebb dolog, amit… De hát kétszer öregebb
nálad!
–  Halkabban, baszki! – sziszegett rá Silvio. – Ha udvariatlan
lennél, talán mondhatnád rá, hogy pedofil, de a megfelelő
kifejezés az, hogy efebofil. Azokra a férfiakra használják, akik a
pubertáson túli fiúkat kívánják, akik nem idősebbek nagyjából
tizenkilencnél.
 Stefano már a hangsúlyból is el tudta képzelni, ahogy
Gianbattista megfogja Silvio gyilkos kezét, és higgadtan,
óvatosan elmagyarázza neki.
Persze, Silvio nyugodtan fogadhatta a dolgot, és csak akkor
szembesült a tényleges következményekkel, amikor vagy elmúlt
tizenkilenc éves, vagy már nem tudott úgy kinézni, ahogy
korábban, bármennyit borotválkozott is.
Te jó ég, így látni Silviót… Ahogy a nyers szexuális erő
ellenére mintha csak egy fiú lenne, aki kétségbeesetten küzd az
érés folyamatával a férfiak világában.
–  Azt mondta, hogy nem tud… hogy nem tud megbirkózni
azzal, hogy egyre idősebb vagyok.
Stefano nem tudott erre megfelelő válasszal szolgálni. Ott volt
előtte a legkívánatosabb ember, akivel valaha is találkozott – a
férfiakat és a nőket egyaránt figyelembe véve –, Gianbattista
pedig csak úgy eldobta őt?
A festmény. Gianbattista azt a Silviót kívánta. Az ő szemében
Silvio valahogy elromlott, amikor vad tekintetű fiúból felnőtt
lett. Tönkrement. Legalábbis úgy, mint szexuális partner.
– Ja, beteg – folytatta Silvio. – Most aztán értéktelennek érzem
magam – rázta a fejét megint könnyekkel küszködve. – Ez egy
szexuális irányultság, nincs mit tenni. Én voltam az első, akivel
hosszú idő után jól érezte magát. Ő nem egy állat, aki
gyerekeket kefél.
–  Silvio – nyúlt át az asztalon Stefano, hogy megfogja Silvio
mindkét kezét, mielőtt észbe kapott volna. Valahol arra
számított, hogy Silvio elrántja, és behúz neki egyet, amiért
ugyanazzal a gesztussal él, mint Gianbattista. – Sajnálom.
 –  Szóval elküldött, hogy kiheverjem. Amikor visszatérek, ha
egyáltalán visszatérek, ennyi volt. Nem lesz már több… tudod.
Francba. Túl jól ismer. Túl leszek rajta – húzta el a kezét Silvio,
hogy megtörölje a kivörösödött szemét. – Úgyhogy ennyi. Vége.
Nem kell miatta aggódnod, amikor megdugsz.
Nem „ha”, hanem „amikor”. Csak idő kérdése.
Valóban?
De Stefanót még ennél is jobban megütötte a Silvio hangjában
csengő gúny, amivel azt üzente: persze hogy kefélni fogunk. Ez
az egyetlen, amire jó vagyok. Silvio valahol mélyen elveszettnek
tűnt. Ennyi idősen ki ne lenne az, miután olyan sok évet együtt
töltött Gianbattistával? Mennyit is, nyolcat?
Silvio vajon ezt a következtetést vonta le a kapcsolatból? Hogy
csak szexre használták? Stefanónak összeszorult a gyomra a
bűntudattól. Ő pedig ugyanúgy meg volt veszve Silvio testéért,
kisugárzásáért, érzékiségéért és a lehetőségért, hogy
megkaphatja, mint az összes többi seggfej, aki kihasználta
pusztán az élvezetért.
Stefano megköszörülte a torkát.
–  Ha időre van szükséged… Nekem fogalmam sincs, hogy
dolgozom majd fel…
A lehetőséget. Téged. Azt, hogy egy férfit érinthetek,
csókolhatok és kefélhetek.
Pláne olyat, aki pont most van túl egy fájdalmas szakításon.
Olyan könnyű lenne csókkal gyógyítani. Vagy harapással,
dugással. Elfeledtetni Silvióval – talán idővel és türelemmel –
azt a másik férfit.
Stefanónak fogalma sem volt róla, hová vezet ez. Még mindig
felfoghatatlanul nagy volt a veszély. Megcsalná a feleségét, akit
szeret, és lefeküdne egy férfival, eleget téve az egész életében
titkolt vágyának. Gianbattista, aki már visszavonult, de még
mindig nagy a hatalma, megúszhatja, Stefano azonban
tönkremehet ebbe – és vele együtt minden és mindenki, aki
fontos volt neki.
Mégsem leszek képes sokáig ellenállni a kísértésnek.
–  Silvio, én meg fogom próbálni. Bármit megkaphatsz, amire
szükséged van.
Silvio egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig rámeredt, ám
olyanná vált a tekintete, akár a frissen befagyott tó vagy az
ablakon kirajzolódó jégvirágok.
– Kell valamennyi C4, alapos hírszerzés meg egy fegyverekkel
teli táska. A többi részletkérdés.
Stefano értetlenül pislogott a hirtelen változás láttán.
Egyszerre sértette és könnyebbült meg attól, hogy Silvio máris
összeszedte magát – még akkor is, ha őt közben kizárta. Legyen,
ha Silviónak ez kell, hogy talpra álljon, és folytassa a projektet –
újabb olyan dolog, amit kétségtelenül Gianbattistától
tanulhatott.
A gyilkos benyúlt a zakójába a tárcájáért, letett egy öteurós
bankjegyet az asztalra, majd felállt.
– O’Hare-ben találkozunk.
 
 
 
10
Jó napot! (szó szerint: jó délutánt) (olasz)
11
Mit kérsz? (olasz)
12
Egyelőre ez minden. (olasz)
13
Megértem. (olasz)
14
Gyere. (olasz)
15
bizonyára (olasz)
16
keresztapa (olasz)
17
drágám (olasz)
18
Jó utat! (olasz)
 SÖTÉT SUTTOGÁS

Silvio megdermedt, amikor megcsörrent a telefon. A másodperc

törtrésze alatt meghűlt a vér az ereiben. Rámeredt a függönyre,
felmérte az ablakot mögötte. Semmi mozgás, semmi jele
veszélynek.
Hullámzó függönyök. Odakint éjszaka. Csörög a telefon a sötét
házban. Odacsalja a nappaliba. Valami fejen találja.
Diego Carbone közelebb lép a halálfejet idéző vigyorával, és
elrakja a telefonját.
Megint csörgött a telefon. Ekkor Silviónak hirtelen újra
elkezdett keringeni a meghűlt vér a testében, hiszen Diego már
halott. Attól még ellenőrizte az ajtókat és az ablakokat, és azt
kívánta, hogy bárcsak lenne fegyvere, amit talizmánként
előhúzhat. Sokan távoztak már azért az élők sorából, mert nem
tanultak egy hibából.
Kifújta magát, a füléhez emelte a kagylót, és nekivetette a
hátát a falnak, így szemmel tarthatta az ablakokat.
– Igen?
– Silvio?
Silvio pislogott, aztán ellazultak a lábai, és hagyta
hátrahanyatlani a fejét. Gianbattista volt az.
– Mit akarsz?
– Beszélni veled.
 Silvio fújt egyet. Torkára forrt a nevetés. Még egy kísértet a
múltból.
– Nem. Mit akarsz igazából?
– Hallani, hogy megy a sorod ott Amerikában. Már két hete ott
vagy. Hogy boldogulsz?
Túl sok ablaka van ennek a háznak.
– Vagy inkább azt akarod hallani, hogy kivel boldogulok?
Csend. Mintha célkeresztben lett volna. Vagy Gianbattista ki
akarja ugrasztani a nyulat a bokorból: addig piszkálni és
provokálni, míg Silvio ki nem engedi magából a jéghideg dühét.
Gianbattista bármennyire szeretett is óriási fémrudakkal
sétálni a zivatarban, sohasem csapott belé a villám. Vajon
miért?
Silvio megrázta a fejét.
– Jól vagyok. És te?
– Így már jobb.
Silvio hallotta Gianbattista hangján, hogy mosolyog, és szinte
átmelegedett tőle. Emlékezett a szarkalábakra, emlékezett az
ősz hajszálakra Gianbattista halántékánál, amiket gyakran az
orrával vagy az ajkával söpört félre, amikor túlságosan lusta
volt megérinteni a kezével. Emlékezett rá, hogy milyen volt
Gianbattista vállára hajtani a fejét, biztonságban és otthon
érezni magát, és megfizetni ennek az árát, bármibe került is.
–  Itt minden a régi – felelte Gianbattista. – Emberek hívnak
telefonon, kint ülök a teraszon, és újságot olvasok.
Este pedig a dolgozószobában ülsz, és bort iszol, ami lágyan
lelassítja az ezernyi kis fogaskereket az agyadban, amik mindig
csak forognak és forognak, még szex közben is.
 – Van bármi érdekes?
– Összeomlik a világ, nyilván – kuncogott Gianbattista. – Luca
úgy rám ijesztett, hogy most már nekem is aranyat kell vennem.
Luca, a tenyérbemászó milánói bankár, aki úgy mosott pénzt,
hogy három-négy offshore számlán is átfuttatta, majd több
svájci és olasz magánbankon is, amikkel kapcsolatban
dicsekedve mondta, hogy egyenes ági utódai a keresztes
hadjáratokat pénzelő bankoknak. Úgy tűnik, hogy a világ összes
pénze arra jó, hogy fegyvereket és embereket vásároljanak vele,
ahogy Gianbattista suttogta egyik éjszaka Silviónak.
– Azt akarod mondani, hogy vágjam ketté a hitelkártyámat?
–  Istenem, dehogy, Silvio! Természetesen nem – kuncogott
Gianbattista, majd hallani lehetett, hogy papírok között
keresgél. – Habár megérkezett a hitelkártya-kivonatod.
Á, tehát ez a hívás oka. Silvio elhelyezkedett egy széken. Még
mindig feszült volt valamennyire, de fokozatosan belelazult az
ismerős játszmába. Muszáj lesz kezdenie valamit az ablakokkal.
Vagy a telefonnal. Nincs szüksége vezetékesre. Egy lenémított
mobil is eléggé megzavarhatja anélkül, hogy csaliként
szolgálhatna egy halálos csapdához.
– Lássuk csak. Itt van az új motorod.
– A régit ott hagytam a Fiumicinón.
– Ott van még?
– Kit érdekel?
– Én adtam neked azt a motort.
– Igen, a huszonkettedik a születésnapomra – morogta Silvio.
– Szinte búcsúajándék volt, nem?
Úgyhogy baszd meg a motort!
 – Szeretted azt a motort.
– Ne használd ezt a szót.
Kurvára nincs hozzá jogod.
Megint csend. Silviónak most már a torkában dobogott a
szíve, amitől tátongó üresség fájdalmát érezte az állkapcsa alatt.
Szétáradt benne az adrenalin. A vitájuk ezen része nem volt
kellemes, vagy legalábbis többé már nem élvezte.
–  A plusz átalakítások többe kerülnek, mint maga a motor.
Azon a pénzen építtethettél volna egyet magadnak.
–  Ez a megoldás gyorsabb volt. Vasparipa nélkül
földhözragadtnak érzem magam.
– Mikor szállítják?
– Nagyjából egy hét múlva megyek érte.
– A bőrruháért is?
–  Ja, igen – vicsorgott Silvio. – Kevlárbevonatú, illik a
festéshez.
Csak újra beszerzi, amit elveszített, amikor mindössze egy
napszemüvegben és a reptéren vásárolt öltönyben elhagyta
Olaszországot.
–  Hmm, és itt van ez a… – folytatta Gianbattista, de újabb
szünetet tartott, mintha meg kellene keresnie a tételt a
kivonaton. – Néhány száz dollár egy Pleasure Dom nevű
helyen… ez elírás?
– Nem.
– Nem mintha tudnád, hogy az-e… – korholta Gianbattista.
–  Most a diszlexiámról beszélünk, vagy arról, hogy mit
vettem? Itt van a zacskó a nappaliban. Lássuk csak – vette fel
Silvio a csomagot a kanapé mellől. Túlságosan elfoglalt volt
hozzá, hogy bármit is használjon belőle, de gondoskodott róla,
hogy zörögjön a műanyag, amikor beletúrt. – Síkosító. Extra
kettőt fizet, hármat kap akcióban volt – nevetett fel szárazon,
miközben megállapította, hogy odaát Olaszországban még a
légy zümmögését is meg lehetne hallani.
–  Dildók. Egy üvegből, egy pedig acélból. Igen, keményen
szeretem – vette ki Silvio az egyik dobozt a zacskóból, és
kinyitotta. Talán a fegyverek miatt szerette az acélt. Talán azért,
mert Stefano trükkje annyira felizgatta. Az újdonság erejével
hatott rá, hogy éppen egy Desert Eagle-t dugott fel a seggébe. Az
egyetlen értelmes használati módja annak a röhejes
fegyvernek. Ki lövöldözik olyannal a filmbéli bérgyilkosokon
meg a kibaszott ronda gengszter rappereken kívül?
–  Mint akkor, amikor előtte hideg vízbe mártottad a dildót –
dőlt hátra a széken Silvio. Elidőzött az emléken, ahogy a hideg
acél hosszas előkészületek után beléhatolt… azelőtt el sem tudta
képzelni, hogy egyszerre fázzon és legyen baromira kanos.
–  Nem vettem észre, hogy az volt az egyik kedvenced –
válaszolta Gianbattista olyan vágyakozással, amitől összeszorult
valami Silvio mellkasában. Ez aztán mindkettejük figyelmét
elterelte a hitelkártya-kivonatról. Amit majd Gianbattista úgyis
kifizet. Meg sem érzi majd azt az összeget.
– Az elélvezés a kedvencem.
–  Az én koromban más dolgok már fontosabbak – nevetett
megint lágyan Gianbattista.
– Ne mondd ki ezt a szót.
Azt se, hogy fiatal; azt se, hogy öreg. Azt se, hogy kor. Baszd
meg, Battista!
 – Mi van még abban a zacskóban?
–  Csipeszek, egypár farokgyűrű. Szexuális kínzóeszközök –
zörgette meg Silvio a fémkiegészítőket csak Gianbattista
kedvéért.
– A boltos flörtölt veled?
–  Azt mondta, nem hitte volna rólam, hogy sub vagyok –
vigyorodott el Silvio.
– Miből jött rá?
– Tapasztalatból tudja, hogy a domok először a korbácsokhoz
és a botokhoz mennek oda.
Silvio hagyta magát eléggé ellazulni ahhoz, hogy átmenjen a
kanapéra, és szemügyre vegye a dohányzóasztalon sorakozó
örömszerző eszközöket. Egyik keze az ágyékára tévedt, és
elgondolkodott rajta, hogy vajon Gianbattistáé hol van.
– Megadta néhány helyi klub címét – tette hozzá Silvio.
– El fogsz menni?
– Nem.
Megkötözve és megbotozva lenni csak addig volt jó móka,
ameddig száz százalékig biztos volt benne, hogy Diego halott.
Csak néha megfeledkezett erről, vagy legalábbis nehezen jutott
eszébe. Gianbattista elérte nála, hogy Silvio rábízza az életét,
még azután is, hogy megtudta, mit jelent ez: védtelennek lenni
egy olyan világban, ami Diego-féle embereket fialt. Ha egy volt
belőlük, lehet még több is.
– Most ki fogja ezt megtenni neked, Silvio?
Silvio libabőrös lett. Ugyanaz a lágy hang, amit Gianbattista
akkor használt, amikor megütötte, megdugta, vagy csak arra
kényszerítette, hogy lihegve várakozzon. Azonnal reagált rá a
teste, teljesen beleborzongott. Nem hitte el, hogy Gianbattista
ezt csinálja vele.
– Nincs rá szükségem.
De nem volt könnyű ez a két hét nélküle. Kétféleképpen tudta
kiereszteni a gőzt. A gyilkolással együtt három. Sebességgel és
szexszel. Alig várta, hogy elvihesse egy körre az új motort, a
másik dolog pedig…
– Hol tartasz Marinóval?
–  Jól bánik velem. Bemutatott a feleségének, és talált nekem
egy helyet, ahol lakhatok.
– Hozzád nyúlt?
– Azóta? Nem. De akarja – csatolta ki az övét Stefano. – Ahogy
rám néz… tudom, hogy nagyon akar engem.
Gianbattista halk hangot hallatott, amiből Silviónak támadt
egy sejtése, hogy merre járhat a keze.
–  Kíváncsi vagyok, mit akar csinálni velem. Kedves, de van
benne valami vad is.
–  Főnök, úgyhogy határozottnak és erősnek kell lennie,
különben nem tudná megtartani a pozícióját.
– Ez tetszik.
– Tudom.
–  Szóval elképzelsz minket együtt, őt és engem? – húzta le a
sliccét Silvio.
–  Te nem? – lehelte nevetve Gianbattista a fülébe. – Pont az
eseted, és még nem hever a lábaid előtt, úgyhogy biztos
ellenállhatatlan a számodra.
–  Ha az lenne, akkor már meglett volna nekem – nevetett
Silvio.
 Habár bizonyos értelemben megvolt. Elment Stefanóhoz,
hogy kiderüljön, mit tenne vele. Ha nincs ott az a gorilla Vince,
akkor Stefano úgy ébredt volna, hogy Silvio szájában van a
farka. Stefano első pillantásra megkívánta. Végül is a legtöbb
„heteró” férfi fejébe igenis belefér a fardöngetés, pláne sötétben.
–  Manapság talán már inkább élvezed a becserkészést és a
vadászatot, mint régen… és megtanultad késleltetni a jutalmat.
–  Bassza meg a késleltetés – húzta le Stefano a fekete
alsónadrágját. – Találtál új fiút? Biztos van valami cuki tizenhat
éves srác, aki nem bánja, ha megkeféli a helyi padrone 19.
–  Nem. És nem is számítok rá, hogy találok – vett mély
lélegzetet Gianbattista. – Ha találnék is valakit, olyan érettnek
kellene lennie, mint te voltál… és ez csak kevés fiúról mondható
el.
A kétszáz éves lélek.
Talán nem kéne megint megemlítenie. Kisstílű bosszú lenne
csupán, amiért Gianbattista kidobta, holott már hónapok óta a
szakítás felé tartottak. Jó, igazából egy éve. Gianbattista
mindössze annyit tett, hogy elvarrta az utolsó szálat, mintha
lefejtette volna Silvio ujjait a szikláról, amibe kapaszkodva
lógott. Gyötrelmes küzdelem, elkerülhetetlen véggel.
– De most hiányzom neked.
–  Hát persze. Mindig is hiányoztál, akár háborúzni mentél,
akár egy idegennel baszni valami eldugott sikátorban.
Silvio behunyta a szemét. Elképzelte a villát, ahol mindig
olyan megnyugtató volt a sötétség, hiszen az éjszaka a csillagos
égbolt miatt sohasem volt teljesen sötét. Soha nem szűnt meg
rajta csodálkozni, mennyi csillag volt ott.
 – Te is hiányzol nekem, Battista.
– Hát itt vagyok.
A cinkostárs hangja volt ez, a szerető hangja, amivel
Gianbattista azokat a mocskos dolgokat suttogta, amiket Silvio
hallani vágyott. Gianbattista nagyon könnyen talál majd
utánpótlást. A fenébe is, ezernyi fiatalkorúnak tűnő srác lenne
kész arra, hogy bármit megtegyen. A pénzért vagy azért, mert
Gianbattista bámulatosan jóképű, és a legfigyelmesebb szerető,
akit egy férfi csak kívánhat: elbűvölő, rendkívül iskolázott és
gyakran nagyon humoros.
– Igen, én is itt vagyok – húzta végig a kezét Silvio a hasától a
mellkasáig, hogy még jobban felizguljon. – Ezért hívtál?
– Sok dolog miatt. De főleg azért, hogy halljam a hangodat.
Rohadt faszkalap – szorította össze a száját Silvio.
–  A testedről lemondok, de a többit nem akarom elveszíteni.
Legalábbis nem mindent. Közel akarok maradni hozzád.
Közel vagy.
Silvio felemelte a lábát, hogy ledobja a cipőjét. Még mindig
kihozhatta a legjobbat ebből az elcseszett helyzetből.
Gianbattista izgatottan csengő hangjától neki is beindult a
fantáziája. Az idő múlásáról szóló duma ellenére – és bassza
meg, de duplán, sőt triplán, amiért folyton felhozza – Battista
türelmes és fegyelmezett szerető volt, méghozzá kiváló
állóképességgel, amikor kell.
– Mi van még?
–  A bátorságod, a hűséged és a szenvedélyed, hogy a mában
élj – felelte Gianbattista olyan hangon, amivel a szeretet és a
biztonság kegyelmébe burkolta Silviót, holott mindez mulandó
illúzió. Silviónak általában nem jött be, ha a bolondját járatták
vagy játszottak vele, de Battistával nem számított, hogy mi a
valódi, és mi a hamis.
Nem érdekel, ameddig szeretsz engem.
Alig tizennyolc éves volt csupán, amikor Battista
figyelmeztette, hogy bárhol jelennek is meg együtt, az emberek
mindig Silviót látják majd kevesebbnek kettejük közül. Lehet
gyilkos vagy játékszer, de sohasem olyan, aki a saját jogán is
valaki – legalábbis addig nem, ameddig Battista közelében van.
– Mi jár a fejedben? – érdeklődött Gianbattista.
–  Most éppen arra gondolok, hogy még mindig kívánsz
engem.
– Boldognak akarlak látni, Silvio. Mit csinálsz?
– Próbálom nem kiverni.
– Ó, a kedvemért ne fogd vissza magad. Kérlek, folytasd!
– Végig beszélni akarsz velem közben? – nevetett Silvio.
– Vetkőzz le! – mondta Gianbattista olyan érzéki hangon, hogy
az már szinte parancs volt, így Silviónak jólesően megrándult
tőle a farka.
– A nadrágomtól már megszabadultam.
– A pólótól is.
Silvio felegyenesedett annyira, hogy kibújjon a pólójából, és
átvette a másik kezébe a telefont. Izzadt a tenyere.
– Megvolt.
– Fogd meg az üvegdildót.
– Ezúttal kapok síkosítót?
– Csak fogd meg.
Silvio kibontotta a csomagolásból, és végighúzta az ujjait a
gömbölyű hegyén és a vastag szárán. Nem éppen kezdőknek
való eszköz, ám ha ő valaha is kezdőnek számított, az már olyan
régen volt, hogy még az emléke is elhalványult.
– Megvan. Nagy.
–  Tedd valahová a közelbe, ahol látod. Két perced van, hogy
felkészülj.
Silvio vigyorogva hátradőlt a kanapén, a feneke alá gyűrte a
pólóját, és felemelte mindkét lábát. Így, hogy kényelmesen
elhelyezkedett, egyik kezével a golyóival játszott, a másikkal
pedig magához nyúlt. Mindezt lágyan és gyengéden, amitől nem
sikerült beindulnia. Kellemes érzés volt, ám ennél többre volt
szüksége. A síkosítóért nyúlt, hogy nyomjon belőle a tenyerébe.
Egyedül is meg tudta oldani, hogy jó legyen neki. A fájdalom
nem ugyanolyan, amikor az ember egyedül van.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Silvio, hogy megtörje a csendet.
–  Magam elé képzellek, és hallgatom, hogy milyen feszült
vagy.
–  Nem vagyok. Annyira… – nyúlt magába Silvio két ujjal, és
kissé megemelte a csípőjét. Ahogy még mélyebbre hatolt, fel
kellett sóhajtani a gyönyörtől. – Francba, ez milyen jó!
– Még szinte el sem kezdtük – lehelte Gianbattista a fülébe. –
Bimbócsipeszt mondtál?
– Igen. Picsába.
– Rakd fel.
Silvio benyúlt a zacskóba, megkereste a két csipeszt,
megmarkolta a mellizmát, majd meghúzta és megcsavarta a
mellbimbóját. Belenyilallt a testébe a kéj. Vonakodva
megnyomta a csipesz végét, hogy kinyíljon, és még inkább
vonakodva hagyta, hogy a mellbimbója köré csukódjon. Fájt, ám
az érzés egyenesen a farkáig hatolt.
– Egy megvolt.
Gianbattista gyakran ráharapott a mellbimbójára, amikor
szemből dugta. Silvio még jobban széttárta a lábát, mielőtt
megcsavarta a másik bimbóját. Az első csipesz máris
érzékenyebbé tette a másik oldalt. Mintha egyenes
összeköttetésben állt volna a két mellbimbója, a tüdeje és a
farka. Fintorogva ráengedte a csipeszt a másik bimbóra.
Homorítania kellett a fájdalomtól.
– Azt akarom, hogy bennem legyél, Battista.
– Itt vagyok. Csupán egy leheletnyire. Mit érzel?
– Kemény vagyok. Istenem, nagyon. Hogy csinálod?
–  Te végzed a munka nagy részét – válaszolta Gianbattista
olyan lágyan és kedvtelve, hogy Silvio elképzelte: még az arcát
is megsimogatná, ha ott lenne. – Fogd a dildót. Szopd úgy, hogy
halljam.
– Baszod…
– Később.
Silvio a dildóért nyúlt. Az üvegnek hideg és barátságtalan volt
a fogása. Sima és szilárd, akár egy fegyver. Kinyitotta a száját,
úgy tett, mintha valaki belenyomná a dildót, aztán hátrahajtotta
a fejét, mintha mélytorkozásra készülne. Semmiképp sem tudta
olyan mélyre engedni. Végighúzta a nyelvét a dildó hegyén, ami
nemsokára benne lesz, majd nyomást gyakorolt oda, ahol
kívánta, majd végig a teljes hosszán, ami majd eljuttatja odáig.
Hagyta, hogy nekikoccanjon az üvegnek a foga. Rácuppant a
hegyére, és komolyan elkezdte szopni. A francba, ettől még
jobban beindult.
–  Csináld ezt tovább – biztatta Battista elfúló hangon, talán
azért, mert koncentrált, hogy elképzelje Silvio szájában a farkát,
ami viszont nagyon is hívogató és forró, de kevésbé sima volt.
Gianbattista határozottan szerette a jó szopást. – Nagy?
– Hatalmas – húzta ki a dildót Silvio éppen csak annyira, hogy
meg tudjon szólalni. – Olyan íze van, mint neked.
Szopogatta az üveget, szándékosan nedves, cuppogó hangokat
hallatva, és azon kapta magát, hogy felnyög. A vonal túlsó
feléről nem jött válasz, mégis tudta, hogy Battista csak rá figyel.
– Tedd be. Lassan. Meséld el, milyen érzés. Mesélj el mindent.
Silvio leeresztette a dildót a fenekéhez, és irányba állította.
–  A hátamon fekszem. Egyik lábam a kanapé támláján, a
másik pedig az ülőrészen. Széles terpeszben – ingerelte apró
mozdulatokkal az izomgyűrűt. – Nagy a hegye, de lassan
csinálom.
– Gyorsabban akarod csinálni, ugye?
– Igen. Szeretem a feszülést.
– Kérj meg!
Silvio nevetett, de tudta, hogy Gianbattista komolyan
gondolja, mert még mindig élvezi, hogy parancsolgathat neki.
– Most már benyomhatom ezt a nagy dildót? Kérlek…
– Miért is tennéd?
– Faszt akarok, és rohadtul ez a hozzá legközelebb álló dolog.
– Nagyszájú.
– Battista, kérlek!
– Oké. Nyomd be jó mélyen.
Silvio erre nem mondott semmit, mert túlzottan vágyott rá,
hogy érezze az egészet. Ó, igen… azon játékszerek egyike, amik
valóban beváltották a hozzá fűzött reményeket. A hatalmas feje
kitágította őt. A síkosító nem vette el teljesen az égő érzést, így
volt tökéletes. Vastag, erőteljes, pont jó helyen. Silvio
felmordult, homorított, és még mélyebbre nyomta. Élvezte,
hogy valami kitölti. Igazából bármi. Most éppen rohadtul nem
számított, hogy férfi vagy játékszer. Az elsöprő gyönyör minden
egyebet háttérbe szorított.
– Jaj, istenem… jó választás volt.
– Jólesik, Silvio? – kuncogott Battista.
– Ennél… csak egyvalami jobb… ha neked hajolok be…
– És akkor kitárulkozol. Kiszolgáltatott vagy. Kikötözhetnélek.
Silvio ösztönösen megborzongott a pániktól. De Battistával
biztonságban volt. Vele megteheti. Úgy is biztonságban lesz.
–  Kötözd ki a lábamat úgy, hogy ne tudjam összezárni… és
kinyújtani sem. Ne tehessek semmit azon kívül, hogy nézem,
hogy megdugsz.
– A kezedhez kötözném, vagy közé tennék egy terpesztőrudat.
– Aha… – Silviónak mintha elfúlt volna a hangja. Most nem a
hatalmon, az irányításon vagy a bosszún járt az esze. Most
éppen átadta magát az érzésnek, ami sokkal, de sokkal erősebb
volt így, hogy megosztotta Battistával. Battista tetézte a
gyönyört: csupán a hangjával és a jelenlétével is rengeteget
adott, még a távolból is.
– Tartsd széttárva.
–  Megvan – terpesztett még jobban Silvio, de a szemét
behunyva tartotta. Az érintés és a hallás között osztotta meg a
figyelmét. – Mozgatom… egy kicsit. Csak egy picit – tette hozzá a
játék sikamlós szárát fogva. Mindössze a hegyét mozgatta
odabent, hogy hozzászokjon. – A… a szád tenné tökéletessé.
– Ha leszopnálak?
– Igen – nyögte Silvio. – Mint… mint ahogy régen.
–  Sohasem voltál ártatlan, Silvio, de akkor álltál hozzá a
legközelebb. Nem igazán tudtad, mit akarsz, csak hogy akarod.
Az öntudatra ébredésed volt a legerotikusabb dolog, amit
valaha láttam.
– Több kell.
– Akkor dugd meg magad. Lassan.
Silviónak elállt a lélegzete, de engedelmeskedett. Szétáradt,
eluralkodott és a tetőfokára hágott benne a kéj, nem csak a
fenekében: lángra lobbant tőle a farka, megfeszültek a golyói és
minden egyes izma, egyre jobban és jobban.
–  Ahogy bevezettelek az élvezetekbe, mindenhol csókoltalak
és érintettelek… még mindig fantáziálok róla. Sohasem fogom
elfelejteni, ahogy szeretőt faragtam belőled.
– Battista – húzta ki teljesen a dildót Silvio, hogy aztán durván
és kíméletlenül visszanyomja, de a lehető leglassabban. Éppen
annyira élvezte a behatolás érzetét, mint az arra a pontra
gyakorolt nyomást odabent. Libabőrös volt a kéjtől.
– Talán azért, mert úgy tartják, hogy az ember sohasem felejti
el az elsőt. Szeretném azt hinni, hogy akárkivel kefélsz is
utánam, mindig is ott marad az emlékem az ágyadban. Vagy
ahol csinálod velük.
– Mindig ott vagy.
– Helyes. Mehet gyorsabban.
– El fogok élvezni…
 – Tudom.
A szelíd, kedves, nagylelkű Battista.
Silvio összeszorította a fogát, és erővel visszanyomta a dildót.
Most már gyorsan mozgatta, a csípőjét ritmusra ringatva. Fájt a
karja; a csuklója látta kárát az esetlen póznak, amiben buzgón
kefélte magát. Belenyögött a telefonba. Érezte, hogy
bepárásodott a leheletétől a műanyag. Tudta, hogy Battista be
fog indulni attól, hogy hallja, és elképzeli a látványát egy
óceánnal távolabb, miközben csak a hang köti össze őket, és
Silvióból összefüggéstelen hangok törnek elő.
– Gyönyörű vagy – mondta Battista.
Silvio szorosan behunyta a szemét, és elmerült az élvezetben.
Teljesen elragadta a kéj, a sóvárgás az elismerő szavak iránt.
Gyorsan zuhant az orgazmus felé, néhányszor súrolva a
határát, aztán addig gyorsított, mígnem rá kellett ejtenie a
telefont a mellkasára, hogy kiverje.
A gyönyör egy vad és feszült villanás volt, összehúzódó
izmokkal és megtört nyögésekkel. A hátát homorítva lövellt ki a
hasára, egészen a mellkasáig. A dildót bent tartotta, köré
szorultak az izmai. Még egy kis ideig mozgatta a kezét, mielőtt
megint hátradőlt a kanapéra.
Beletörölte a tenyerét a combjába, majd megfogta a telefont.
Battista szaggatottan vette a levegőt, aztán az is elfúlt. Ő
többnyire csendben élvezett el: Silvio olyan jól ismerte a
lélegzetvételét, akár a sajátját.
–  Bárcsak itt lennél, hogy szárazra szopjalak, Battista!
Mindent magamba fogadnék, az utolsó cseppig lenyelném.
Semmi válasz, csak elgyötört légzés. Silvio legszívesebben
megragadta volna ezt a törékeny pillanatot, ami nem tarthatott
sokáig, és nem is tartott. Ehelyett levette magáról a
bimbócsipeszeket, és bedobta őket a zacskóba. Alattomos kis
szarok! Addig masszírozta a mellbimbóit, amíg az éles fájdalom
enyhe lüktetéssé nem tompult.
Battista végül megint mélyebben vette a levegőt.
– Neked jó volt? – mosolyodott el Silvio.
– Két hete nem volt ilyen jó – kuncogott Battista elégedetten.
– Szívesen – húzta ki a dildót Silvio. A fenébe is, túl nagy volt
ahhoz, hogy most már akár néhány másodpercre is bent
maradjon: csúszós volt a síkosítótól, és kézmeleg. Levette a lábát
a kanapé támlájáról, a másikat pedig kinyújtotta. Örült, hogy
ellazulhat.
– Tarts ébren.
– Aludj nyugodtan, Silvio.
– Nem. Túl korán van – ásított Silvio. A bokszeralsójáért nyúlt,
hogy feltörölje vele az ondót. – Stefano azt mondta, hogy később
átjön.
– Szerinted lépni fog?
–  Az orosz problémájáról fogunk beszélgetni – ásított megint
Silvio. Most magasról tett az oroszokra. – A többi ráér.
– Tényleg egyre jobb vagy a becserkészésben.
–  Akarom őt, és meg is lesz – nevetett Silvio. – De talán nem
ma este. Miért kérdezed?
–  Ó, csak kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle. Eleget
meséltem neki rólad, hogy érdekessé tegyem neked a helyzetet,
máskülönben nem tudná szegény ember, hogy mibe ártja
magát.
 – Tényleg? – fújt egyet Silvio. Pedig meglehetősen felkészültnek
tűnt, amikor feldugott egy pisztolyt a seggembe. – Szóval most
már figyelmezteted a jelöltjeimet?
– Csak szívességet teszek neked – kuncogott Battista kedvesen.
– Nem bírod elviselni az unalmat.
– Igaz – felelte Silvio, és közben fontolgatta, hogy felkel. Most
viszont tökéletes volt neki a kanapén elnyúlva, biztonságban, és
annyira kielégülten, amennyire lehetett. Elképzelte, hogy
Battista ott van a szomszéd szobában, ahol italt tölt vagy rendet
tesz. – Most már így fogunk szexelni?
– Mire gondolsz?
–  Csak kérdezem. Fogadni mernék, hogy azt a festményt
nézed.
Azt az istenverte festményt, ami azt mutatja, hogy milyen
voltam, és a lelkem mélyén milyen vagyok még mindig: egy
árnyjáték.
–  Úgy teszel, mintha még mindig az édes fiúcskád lennék –
folytatta Silvio. Ha elég idős volt már ahhoz, hogy öljön és
dugjon, akkor nyilván elég idős ahhoz is, hogy férfi legyen,
nem?
Battista megint hallgatott, ám a csend ezúttal visszhangzott a
disszonanciától.
– Semmi baj. Kurvára fáj, de semmi baj.
– Sajnálom, Silvio.
Tudom. Nem az én hibám, nem is a tiéd. Az ilyen szarság
egyszerűen csak megtörténik.
– Ki vagyok ütve. És le kell zuhanyoznom.
–  Aludj jól. Néha majd hívj fel, csak hogy tartsuk a
kapcsolatot, de semmi több.
Aha, szóval az előbbi szex is csak egy ballépés volt.
– Meglesz. Ott már biztos későre jár. Aludj egy kicsit.
– Jó éjt!
– Jó éjt!
Silvio megnyomta a piros gombot a telefonon, aztán ledobta
maga mellé a kanapéra. Túlságosan kielégült volt ahhoz, hogy
sokat foglalkozzon a szívfájdalmával. Még nem volt túl
Battistán. Ez most vajon segített vagy rontott a helyzeten?
Megint behunyta a szemét, és mélyen lélegzett.
Zajra riadt fel, de olyan hirtelen, hogy zakatolni kezdett a
szíve, és fegyverért nyúlt a keze. Akkor tért magához teljesen,
amikor nem találta.
– Ne lőj le! – mondta Stefano.
Silvio morogva visszafeküdt. Stefano csupán néhány
lépésnyire volt tőle, egy fekete dobozt szorongatott. Silvio érezte
magán a férfi tekintetét, és arra gondolt, hogy bizonyára buján
fest így meztelenül, a kanapén elterülve, egy üvegdildóval maga
mellett, szex és kihűlt verejték szagával a levegőben.
–  Ezzel? – emelte fel Silvio a dildót. – Kifogyott belőle a
töltény.
Stefano úgy bámult rá, mintha nem lenne biztos benne, hogy
viccelt-e.
– Tudunk beszélni?
– Aha. Letusolok. Tíz perc.
– Oké.
Silvio összeszedte a ruháit, és élvezte a teste kellemes
sajgását. A zacskót is magával vihette volna, de Stefano talán
bele akart kukkantani a távollétében. A dildót viszont tényleg
magával vitte, úgy vonult át a hálószobába, majd tovább az
onnan nyíló fürdőbe.
A zuhany alatt felélénkült, leküzdötte az álmosságot, gyorsan
megtörülközött, és chino nadrágot húzott magára pólóval,
mielőtt visszaballagott a nappaliba.
Stefano elég közel ült a szatyorhoz, hogy akár bele is
nézhetett. Végigmérte Silviót.
– Ezt személyesen akartam neked átadni – nyitotta ki a fekete
dobozt, és úgy fordította felé, mint amikor egy férfi ékszeres
dobozt nyújt a csaja felé.
– A Beretta a kedvencem – mondta Silvio.
– Majd testre szabják, mint a régit.
Stefano észrevette? Silvio felvonta a szemöldökét.
– Csak új markolat kell.
–  Holnap találkozhatsz a kapcsolatunkkal. Ő majd biztosít
neked minden egyéb fegyvert, amire csak szükséged van, vagy
amit akarsz.
Silvio leült, és kivette a Berettát a habszivaccsal bélelt
dobozból. Az ujjai szinte önálló életre kelve siklottak rajta,
próbálgatták a fegyvert.
– Elviszel oda?
Ez az egy előnye volt a motor hiányának.
–  Igen, elviszlek – bámulta Stefano Silvio kezét, aki viszont
érzékelte a másik férfi elfojtott vágyakozását. Szinte érezni
lehetett a levegőben, csakúgy, mint a vér vagy a szex szagát.
Silvio elmosolyodott a gondolatra.
Egyre jobb vagy a becserkészésben.
 – Hogyan fogom törleszteni neked?
Stefano megborzongott.
–  Az én problémámat oldod meg. Mármint az oroszokkal –
pillantott fel, mintha rájött volna, hogy ez szörnyen
célozgatásnak tűnhetett.
–  Tudom, hogy értetted – rakta vissza Silvio a Berettát a
dobozba. Így, egy fegyverrel a közelben máris sokkal jobban
érezte magát. Hátha valaki megpróbál rátörni. Nem Diego, de
lehetnek még olyanok, amilyen ő volt. Mindig ott a lehetőség. –
Kösz.
Stefano beletúrt a hajába, amivel elárulta, mennyire
zaklatott. Mindössze attól, hogy látott némi meztelenséget és
játékszert? Silvio a szája sarkához érintette a nyelve hegyét.
– Be vagy indulva.
Stefano rámeredt. Megerősítette a gyanút azzal, hogy nem
cáfolta rögtön.
– Én nem… állok még készen.
– A feleséged.
– Igen – állt fel Stefano, és beletörölte a kezét a nadrágjába. –
Nem érzem, hogy a kezemben lenne az irányítás.
– És érezni akarod – nézett a szemébe Silvio.
Stefano sokakkal ellentétben állta ezt a tekintetet. Nem volt az
a fajta, aki könnyedén alul marad a bámulási versenyben. Végül
Silvio nézett másfelé, leginkább azért, hogy megkönnyítse
Stefano helyzetét.
– Erre van egy egyszerű megoldás. Legyen nálad az irányítás.
Vegyél rá, hogy azt csináljam, amit akarsz.
–  Most éppen próbálom nem azt csinálni, amit én akarok –
téblábolt Stefano. Mély lélegzetet véve megrázta a fejét. – Silvio,
te istenátka.
–  Ez nagyjából stimmel – állt fel Silvio mosolyogva. A
fegyveres dobozért nyúlt, becsukta, és rátette a kezét. Úgy
érezte, mintha a doboz egy mellkas lenne, a fegyver egy
mozdulatlan szív benne. – Kéne nekem egy lőtér.
–  Vince holnap elvisz – válaszolta Stefano, miközben le sem
vette róla a szemét. – Miről… fantáziáltál?
–  Talán egyszer majd elmondom neked – mosolygott Silvio a
kanapéra hátranézve.
Majd kérdezd meg újra, amikor bennem leszel, és még az is
lehet, hogy az igazat suttogom el.
 
 
 

19
nagyfőnök (olasz)
 SÖTÉT ÉJSZAKA

Stefano alig tudott ellenállni a telefon rezgésének, ahogy az ott

hevert a fehér abroszon, villogó kijelzővel. Nyugtalanul dobolt
az ujjaival, mert a legtöbb üzenetének forrása vele szemben ült,
és éppen belekortyolt a borospoharába. Csak havonta kétszer
csinálták ezt Donatával, aki nem vette jó néven, ha
megzavarták a kettesben elköltött vacsorát.
– Vedd csak fel – mondta Donata. – Lehet, hogy fontos.
Szúrós pillantás jelezte, hogy Stefano veszélyes terepre
tévedt. Milyen könnyen bele tudják csalogatni a nők egy
helyzetbe az embert, hogy aztán majd felképeljék, amikor azt
csinálja, amit mondtak neki!
– Ez egy üzenet.
–  Tudom – emelte fel mindkét kezét Donata, mintha azt
akarná megmutatni, hogy ő végképp nem küldhette. – Szeretnél
egy mousse au chocolat-t? Kérnék egy nyalást.
–  A torroncinót választom – felelte Stefano. A forró
eszpresszóba merített ropogós nugát megtestesítette mindazt,
ami szerinte tökéletes az olasz konyhaművészetben. – De ha te a
mousse-t szeretnéd, akkor hajrá.
–  A pesztós csirke után? – tette Donata egyik kezét a lapos
hasára, mintha felháborodott volna. Azzal a sok olívaolajjal és
fenyőmaggal? – gondolta.
 –  Megígérem, hogy utána ledolgozod majd a szállodában –
mosolygott Stefano. – Egyáltalán nem fog számítani.
Donata sugárzó mosollyal nézett rá. Te jó ég, mennyire szereti
őt Stefano! Donata hosszú távokat futott, edzett, sok fehérjét
evett nagyon kevés szénhidráttal és cukorral. Ez viszont egy
éttermi vacsora, és ha akarja azt az átkozott csokoládét, akkor
meg kéne kapnia. Donata intett a pincérne,k és leadta a
rendelést, amivel Stefano nyert annyi időt, hogy rápillantson a
telefonjára.
Elmentem, hátha nem lesz rám szükséged. Silvio.
– Na, ki az?
– Silvio. Kicsit kimozdul.
–  Helyes. Túl sokáig kuksolt abban a tyúkketrecben. Fiatal,
élveznie kellene az éjszakai életet.
Csak vajon mit jelent az, hogy „élvezni az éjszakai életet”?
Stefanónak semmi köze nem volt hozzá, mégis elképzelte Silviót
egy idegennek a karjaiban, ami egy cseppet sem tetszett neki. A
város hemzsegett a meleg szórakozóhelyektől, ő viszont be sem
merte tenni a lábát egyikbe sem. Házasember volt, az apja
pedig elevenen megnyúzta volna, ha megtudja. Donata mellett
elég könnyűnek bizonyult háttérbe szorítani azokat a
gondolatokat. Többnyire.
–  Legalább megkapta azt a motort, tegnap érkezett – tette
hozzá Stefano, mert nem volt hajlandó Silvio hajlamairól
beszélni, vagy arról, hogy vajon miként tölti az estét és az
éjszakát. Meg a kora reggelt. Rohadtul az én hibám. Ha közelebb
tartanám magamhoz, nem menne el idegenekkel dugni. – Mit
gondolsz róla?
 – Milyen értelemben? – pillantott fel mosolyogva Donata.
– Hát, tudod, úgy emberként.
– Ó, olyan erőteljes. Más. Kedvelem.
– Tényleg?
– Ugye nem azért kérdezed, mert féltékeny vagy?
– Nem. Csak… – vont vállat Stefano. – Nem tudom.
–  Nos, szívdöglesztően jól néz ki, a maga módján. Egyáltalán
nem hasonlít rád.
Stefano megint a borért nyúlt, de félbemaradt a mozdulat,
mert a pincér meghozta a desszertet. Donata mousse au
chocolat-ja két apró gombócba rendezve érkezett, közte és
körülötte pedig csokoládésziruppal rajzoltak absztrakt mintákat
a hatalmas, fehér, üres tányérra. A torroncino egy kis
edénykében jött, az eszpresszó pedig eszpresszós csészében.
Stefano ráöntötte a sötét folyadékot az aranyszínű creamával a
nugátra, és nézte, ahogy megolvadva tejeskávészínűvé változik.
–  Igen, lenyűgöző – helyeselt Stefano. Habár a szívdöglesztő
tényleg jó kifejezés egy gyilkosra. – Vannak, akik
nyugtalanítónak találják.
–  Hmm, meg tudom érteni. Eléggé belemászik az ember
képébe, de egyébként aranyos. És nagyon-nagyon jó az ízlése –
hajolt közelebb Donata. – Rendkívül jól öltözött, tiszták a
körmei, remek a frizurája.
Kiszúrta volna, hogy Silvio meleg?
– Metroszexuális? – kérdezte Stefano.
–  Igen, ez jó szó – állapította meg Donata teljesen ártatlanul.
Mintha egy brit focista stílusérzékét véleményezte volna.
Stefano evett néhány kanállal a cseppfolyóssá váló
desszertjéből, és nézte, ahogy Donata is elfogyaszt valamennyit
az övéből: ő soha nem fogja ugyan megenni az egészet, de
legalább azt a keveset kiélvezte.
–  Lehet, hogy néha majd kiadom neki, hogy vigyázzon rád.
Vince megérdemel néhány hét szabadságot mostanság.
– Ó, nem bánom. Szerintem elmennék vele vásárolni.
–  Egy biztonsági embernek fontos, hogy szabad legyen
mindkét keze – figyelmeztette Stefano, de mosolygott. Donata
tudta ezt.
És ekkor esett le a tantusz. Donata bizonyára úgy gondolta,
hogy Silvio meleg. Máskülönben miért menne egy férfi ruhákat
és ékszereket vásárolni? Hogyan lehetne jó az ilyesmiben?
Donata vajon tényleg erre jutott? Francba, olyan nehéz ez a
téma! Stefano csupán a felesége véleményét szerette volna
hallani, hogy összehasonlítsa az övével. Az ő álláspontját
ugyanis befolyásolta a vágy, amitől összeszorult a gyomra,
valahányszor egy helyiségben tartózkodott Silvióval. Azt hitte,
hogy Donata talán racionálisabb lesz. De egyszerűen csak
„kedveli”. Mit is mondott Silvio? Azt, hogy „a másik térfélen
játszott”. Akkor nem csak meleg. Inkább olyan, mint Stefano,
aki viszont a házasságán kívül nem igazán „játszott” sehol. Még
csak szeretőt sem tartott.
Mert egy nő bőven elég neked – élcelődött egy kis hang a
fejében.
Vajon ez azért volt, mert igazából egyáltalán nem akarta a
nőket? Csak a bolondját járatta saját magával?
Nem. A szex nagyszerűen ment. Szerette Donatát. Tényleg
akart gyerekeket meg mindent, hűséges akart maradni. Modern
férj volt egy erős és független nő mellett, aki egyedül is ki tudott
állni magáért. Megbízott Donatában – mind az érzések, mind
pedig az üzleti ügyek terén –, de hát a nő maga is a családból
való volt, jó kis olasz-amerikai fajta, aki a társadalmi
normákhoz való külső és belső alkalmazkodás tiszteletre méltó
kultúrájában nőtt fel. Több esze volt annál, mintsem hogy
bármi olyat tegyen, ami rossz fényt vetne Stefanóra.
– Szeretnél még valamit?
– Itt nem – harapott rá Donata az ajkára, aztán megnyalta.
Stefano fizetett, elment a kabátokért, és a felesége oldalán
kilépett az étteremből, ahol megvárták, hogy Cesare odajöjjön a
kocsival. Vince a közelben volt, ám csendben figyelve a
háttérben maradt.
Vince kinyitotta nekik a Mercedes ajtaját, Stefano pedig
megfogta Donata kezét, ameddig a nő beszállt azokkal a hosszú
lábaival és a magas sarkú cipőjével, majd az autót megkerülve
beült mellé.
A többi autó között szlalomozva jó ütemben haladtak a
szálloda felé, de hirtelen araszolássá lassult körülöttük a
forgalom.
–  Szerintem volt erre egy baleset. Lezárták az egész utcát –
szólalt meg Cesare. Bekapcsolta a rádiót, ahol perceken belül
megerősítették az értesülését. – Igen, lezárták az utat. Megyek a
másikon.
– Jó – vont vállat Stefano.
Cesare bepasszírozta a hatalmas autót a másik sávba, hogy
átvágva kijusson a káoszból, ám az autósok felének éppen
ugyanez az ötlete támadt. Megkönnyebbülést jelentett, amikor
megint elkezdett haladni a forgalom, de ez persze nem tartott
sokáig. Ezúttal csak egy piros lámpa jött közbe. Talán már csak
tízpercnyire lehettek a szállodától, Donata viszont nem tudta
volna lesétálni az égig érő sarkain. Stefano megpaskolta a
térdét, miközben már azon járt az esze, hogy mit fog vele
csinálni a lakosztályban, amikor valami durván beléjük
ütközött hátulról.
Stefano megfordult. Azonnal érezte, ahogy megrándul a
nyaka, és hallotta Donata meglepett nyögését is.
– Kurva anyját! – káromkodott Cesare, és kinyitotta az ajtót.
–  Ne! – szólalt meg Stefano félig kiabálva, félig rekedten.
Mintha egy fekete jégtömb kúszott volna végig a hátán, amikor
négy férfi szállt ki a fekete furgonból, ami beléjük ment
hátulról. Ketten eltökélten Cesare felé tartottak.
– Vince! Mozdulj a kocsival! Vezess!
– Mi a baj, drágám? – hallotta Donatát.
Vince még a biztonsági övét csatolta ki, hogy átüljön a volán
mögé, amikor az egyik idegen felemelte a kezét, és arcon lőtte
Cesarét. Kétszer. Valaki valahol felsikoltott.
Vince előhúzta a fegyverét, de mielőtt felemelhette volna, az
idegen máris az arcába dugott egy hatalmas pisztolyt. Vince-nek
elkerekedett a szeme, és betegesen elsápadt.
– Kifelé – mondta valaki, aki a vállánál fogva kihúzta Vince-et
a kocsiból, aztán kicsavarta a karját, hogy kénytelen legyen
elereszteni a fegyverét. Az egyik férfi lenyomta Vince-et a
motorháztetőre. Stefano semmi mást nem látott, csak a testőre
fájdalmas arcát.
–  Szállj ki! – nyitotta ki egy idegen a Stefano melletti ajtót.
Vaskos torokhangon beszélt. Fénytelen szeme volt, rövidre nyírt
haja és szláv vonásai. – Különben szétkapjuk a kurvádat.
– Ne – meredt rá Donata.
Stefano megfogta a kezét, és megszorította, miközben gyorsan
elővette a zsebéből a telefont.
– Hívd Silviót! Menj valami nyilvános helyre, és ott várd meg,
amíg…
–  Szállj már ki, baszd meg! – ordította a támadó Stefano
arcára célozva.
Stefano feltartott kezekkel kiszállt. Látta, hogy néhányan
bámulják őket a járdán, de senki sem moccant, senki sem
avatkozott közbe.
–  Mozdulj, suka! – parancsolt rá Stefanóra, akit a nyakánál
fogva kapott el, és a lapockája közé nyomta a fegyvert. –
Meglékelni a faszszopót! – morogta.
Lövés hallatszott, Stefano pedig éppen időben fordult el
ahhoz, hogy lássa Vince-et összeroskadni az első kerék mellett.
Összeszorult a gyomra, amikor Vince vére kifolyt az aszfaltra,
de a fogva tartója a furgon felé tolta, mielőtt megtudhatta volna,
hogy Vince él-e vagy halott.
Az egyik gorilla kinyitotta az oldalsó ajtót, fogva tartója pedig
belökte rajta Stefanót, közben szinte rámászott. Miután
mindenki visszaugrott a kocsiba, Stefano arccal lefelé feküdt a
fémpadlón, a háta mögé csavart karokkal. Műanyag kötözőt
húztak szorosra a csuklója körül, ami belevágott a húsába.
Rohadt életbe!
A furgon durván hátratolatott. Olyan közel száguldott el
néhány autó mellett, hogy biztos lehúzta róluk a festéket. A
sofőrnek sikerült nyugodtabb területre érnie, mielőtt
meghallotta az egyetlen sziréna hangját. Francba, milyen jól
csinálták!
A gorillák csendben maradtak. Stefano csak annyit hallott,
hogy újratöltik a pisztolyokat. Miért nem kötötték be a szemét?
Ez azt jelenti, hogy többé nem engedik el?
Olyan érzése támadt a gondolattól, mintha jégtömb lenne a
gyomrában, amit csak fokozott, hogy megölték két emberét, és
így elrabolták az utcáról. De legalább nem bántották Donatát.
Talán ennyi becsület még szorult beléjük. Stefano igyekezett
egyenletesen lélegezni, de teljesen be volt szarva.
A furgon megállt, kinyílt az ajtaja.
Egy híd aluljárója. A fogva tartója megragadta Stefano karját,
szinte felemelte, hogy talpra állítsa, majd egy tisztes távolságra
álló hatalmas autó felé tolta.
– Be a csomagtartóba! – parancsolta.
Stefano nem tudott ellenállni, az pedig baromira fix volt, hogy
egy golyó elől sem tudna elfutni. Nem voltak tanúk, senki a
közelben, nem hallotta volna senki sem – vagy legalábbis nem
olyan hamar, hogy hívja a zsarukat.
– Intézd a kocsit! – adta ki az utasítást a gorilla, mire az egyik
ember elővett valamit a dzsekije alól, bedobta a nyitott ajtón, és
vigyorral a képén lazán visszakocogott feléjük.
Az autó alig néhány másodperc múlva lángoló fémdarabokká
robbant szét.
A főgorilla belökte Stefanót a csomagtartóba, és rácsukta az
ajtót, amivel sötétségbe zárta.
Vajon csak így belehajtanak majd vele a tóba? Stefano
küszködött a kötelékeivel, de tudta, hogy hiába. Nem akadt
semmi éles tárgy, semmi eszköz… semmi, amivel
kiszabadíthatta volna magát. Pánikba esve nyelt egyet.
Nem raboltak volna el így, ha csak le akartak volna lőni. Élve
kellek nekik. Vagy talán meg akarnak előbb kínozni. Példát
statuálni.
Stefano azon kapta magát, hogy imádkozik. Behunyt szemmel
darálta a réges-régi szavakat, mert ez elterelte a figyelmét arról,
hogy mit tehetnek vele ezek a férfiak, és nem tudja
megakadályozni, hogy megtegyék. Az ima legalább lefoglalta.
Segített, hogy ne gyötörje a kérdés, hogy Silvio vajon odaért-e
már Donatáért, és épségben hazavitte-e.
Bármi megtörténhet. Talán neki egyáltalán nem is lesz benne
semmi szerepe.
A kocsi megállt. Ajtók csukódtak, Stefano pedig megfeszült.
Pislognia kellett a hirtelen fényben, amikor kinyílt a
csomagtartó, és engedelmeskedett, amikor szinte kiemelték
onnan.
Egy üres raktárépületben voltak. Csak betonból öntött padló
és falak látszottak, magas ablakokkal. Semmi más nem volt ott,
csupán Stefano, a kocsi meg a négy gorilla – a legtöbbjük
valószínűleg orosz –, akik nagyjából körbeállták.
Stefanónak öklömnyire szorult össze a gyomra, miközben
egyik emberről a másikra nézett. A röpke pillantásokkal nem
sikerült felismerni a szándékukat. Viszont egyiknél sem volt
fegyver. Már nem. Vagy még nem? Stefano még mindig hallotta
a lövések visszhangját, amik megölték Vince-et és Cesarét.
Tudta, hogy ezek őt is meggyilkolnák, ha azt kapnák
parancsként.
– Jó, hogy csatlakoztál hozzánk – szólalt meg végül a fénytelen
szemű gorilla. Talán ő volt a vezér, vagy ő beszélte legjobban a
nyelvet.
Stefano a szemébe nézett. Nem akarta kimutatni a félelmét,
pedig egyedül volt, megkötözve, ezek pedig megölték az
embereit. Mindössze ennyi maradt neki. Szinte remélni sem
merte, hogy tisztelni fogják őt, ha nem adja jelét félelemnek.
Egyébként sem úgy viselkedtek, mintha bárkit is tisztelnének.
– Mit akartok?
–  Figyelmeztetést átadni – lépett egy kicsit közelebb a
nagydarab fazon. – Elhagyod a várost, soha nem jössz vissza,
életben maradsz.
– Vagy?
– Megölünk mindenkit.
Világos, mint a nap.
–  Oké, majd elgondolkodom rajta – nyögte ki Stefano.
Egyenesen belenézett az orosz szemébe. Bízott a régi
okosságban, miszerint ha belenéz az ember egy ragadozó
szemébe, akkor az nem fog támadni. Vagy éppen fordítva
működik? Éppen akkor támadnak, mert kihívásnak érzik?
A férfi baltaarca megrezdült. Stefano ekkor vette észre a
hegeket, amiket mintha forróság és por okozott volna. A
megviselt bőr és a megvastagodott hámszövet még vadabb
megjelenést kölcsönzött neki, mintha befejezetlen lenne:
Frankenstein szörnyének orosz változata.
– Figyelj, kisember. Jobb, ha gyorsan gondolkodsz.
– Elég jól forog az agyam – bizonygatta Stefano.
 –  Mi csak gondoskodunk róla, hogy ne felejtsd el a
hogyishívjákokat… – fújta ki a levegőt a fogai között az orosz. –
A pró és kontra érveket – biccentett a többieknek, azzal benyúlt
a zsebébe. Kézi bokszer. Jó, ez eléggé fájni fog. Stefanón
eluralkodott a csontvelőig ható rettegés, mint mikor hallotta az
apja derékszíjának suhogását.
– Megversz egy lekötözött embert? Gyáva – sziszegte Stefano,
mert máskülönben összehúzta volna magát.
Az orosz tetőtől talpig végigmérte Stefanót, aztán morgott
valamit. Egy nevet? Az egyik barátja közelebb lépett, durván
végigtapogatta Stefanót, aztán egy rövid, alattomosan ívelt,
megfeketedett acélkéssel levágta róla a műanyag kötözőt.
Mielőtt Stefano fellélegezhetett volna, egy vasba burkolt ököl
csapódott az alhasába, amitől összegörnyedt.
Könyörtelen kéz markolt bele a hajába, mintha csak ki akarná
gúnyolni, amiért a Frankenstein-kvartettel ellentétben neki
nincs rövidre nyírva a frizurája.
– Nézel híreket? Hallottál Groznyijról?
Stefano hunyorogva nézett farkasszemet a férfival, de mielőtt
válaszolhatott volna, az aljadék az arcába térdelt. A sokk és a
fájdalom közepette Stefano émelyítő bizonyossággal érezte,
hogy eltört az orra. Folytak a könnyei, ahogy hátratántorodott,
ám ekkor mellkason találta egy repülőrúgás, így a fenekén
landolt. Nem tudott felkelni. Megsérült, alig kapott levegőt, és
elhomályosult a látása – nem maradt ereje, hogy védje a
becsületét. Érezte, hogy vér csurog le a torkán, fulladozni
kezdett tőle. Kiköpte, és összekuporodva próbálta védeni magát.
–  Senki sem úszhatja meg, aki gyávának hív – morogta az
orosz.
Nos, talán az iskola leggonoszabb verekedős gyereke is be
tudná beszélni magának, hogy amit tesz, az a bátorság
megnyilvánulása.
Stefano utálta, hogy a férfi megint megragadja és talpra
állítja. Hogy az a faszkalap odaviszi a kocsihoz, és nekinyomja.
Stefano rúgott és lökött, ahogy csak bírt, de amikor
nekipréselték a kocsinak, megint elfogyott a levegője.
–  Fogjátok le nekem! – adta ki az orosz az utasítást angolul,
kétségtelenül Stefano kedvéért.
Két seggfej elkapta a karját, hogy elterülve lapuljon rá az
autóra. Stefano káromkodva küszködött, és akkor sem hagyta
abba, amikor az orosz megragadta az arcát az egyik húsos
kezével.
– Egyvalamire emlékezz, kisember. Ha nem mész el, akkor ez
még semmi. Ha legközelebb elkapunk, kecskévé fogunk
változtatni.
Stefano nem tehetett róla, elröhögte magát.
– Ez meg mi a faszt jelent?
–  Voltál már börtönben? Az a pasas, akit folyton seggbe
kúrnak. Ő a kecske.
Stefano nyelt egy nagyot az ököl szorításában.
Nem kételkedett a szavakban. Valahol mélyen megvonaglott,
mert undorítónak találta, mennyire tehetetlen. Tizenöt-húsz éve
nem ijesztettek rá ennyire.
Az orosz arcán nyoma sem volt gúnynak. Ez az ember
megtenné – és valószínűleg meg is tette már –, méghozzá egy
pillanatnyi gondolkodás vagy habozás nélkül.
 – De előbb megtanítalak, mi a fájdalom.
Az orosz hátralépett, mint amikor a bokszoló éppen keresi a
tökéletes távolságot, majd megint hasba vágta Stefanót, aki így,
kiterülve képtelen volt védeni magát. Egy ilyen ütés úgy fájt,
mint a kurva élet.
Az orosz megint behúzott neki egyet – mindegyik súlyos,
erőteljes, testre mért ütés volt, ami külön-külön is elég ahhoz,
hogy hétrét görnyedjen vagy összeroskadjon tőle. A többiek
viszont megtartották Stefanót: nem kellett mindig felemelniük a
földről, így egy percig sem volt nyugta.
Fogalma sem volt, hol éri majd a következő ütés, és mennyire
lesz durva. Éppen a seggfejt átkozta, amikor az hátralépett,
hogy ellazult vállakkal megkérdezze:
– Hogy ízlik?
Stefano köhögött. Nem tudta, mennyi levegőt képes magába
szívni. Égett a teste az éles fájdalomtól, összetört, mindene
sajgott a brutális erőhatástól, amivel szemben teljesen védtelen
volt. Semmit sem akart mondani. Nem tudta, megtalálná-e
egyáltalán a szavakat. Csak megrázta a fejét, aztán felnyögött a
kíntól, amikor az ököl megint eltalálta – ezúttal közelebbről,
mert az orosz egyenesen odalépett hozzá. Ettől csak fokozódott
az egész törzsét szaggató sajgás.
– Elég volt? Könyörögj a kegyelemért!
Stefano lenyelte a törött orrából szivárgó vért, és pislogott,
hogy kitisztuljon a kép. Ez már önmagában is rendkívüli
erőfeszítést kívánt. Minden fájt neki. Levegőt venni, állni, élni.
A büszkesége nem számított. Nem voltak tanúk.
De te tudni fogod, hogy megtetted.
 – Hagyd abba, kérlek!
Kérlek.
Az orosz ismét megragadta Stefano fejét, kényszerítette, hogy
a szemébe nézzen. Egy szörnyű, egyszerre tűzforró és jéghideg
pillanat erejéig arra számított, hogy a férfi megcsókolja vagy
arcon fogja harapni.
De a kecskéket biztosan nem csókolgatják, igaz? A pánik és a
gyötrelem együttese különös távolságtartáshoz vezetett, mintha
Stefano igazából nem lett volna jelen a saját testében, amihez
csupán a fájdalom kötötte. Az éles, lüktető fájdalom éppen
annyira itt tartotta, mint amennyire segített megőrizni az
eszméletét.
– Kérlek – ismételte Stefano, miközben túl közel volt a szája az
orosz arcához.
Az elengedte a haját, hátralépett, megfordult, és… megtett egy
teljes fordulatot, hogy egy szörnyű rúgást mérjen Stefano
bordáira. Mintha minden egyes csont darabokra törne a
mellkasában.
Stefano lába megadta magát.
– Végeztünk – motyogta az orosz a csicskásainak.
Elengedték. Stefano előrezuhant, mert nem bírta megtartani
magát. Földet érve felnyögött a borzalmas fájdalomtól a
mellkasában. Minden egyes porcikája sajgott és lüktetett. Egy
időre bizonyára elveszíthette az eszméletét, mert már
besötétedett, és egyedül volt, amikor megint magához tért.
A talpra kecmergés a legnehezebb dolognak bizonyult, amit
valaha is véghez vitt: könnyek folytak végig az arcán, mire
végre felállt. Az pedig, hogy megtalálja a kifelé vezető utat a
sötét raktárépületből, újabb rémálom volt. Alig tudott járni, így
ahogy a fal mentén haladva igyekezett találni egy ajtót, folyton
nekitántorgott mindennek. Gyötrelmes órák teltek el, mire
rájött, hogy arrafelé nincs kijárat, így a másik irányban kell
próbálkoznia. Mobilja nem volt. Hol a fenében lehet most?
Végül talált egy ajtót. Megvolt az udvar, és utána az utca.
Későre járhatott, csupán néhány autó járt arra, de egyik sem állt
meg. Nyilván úgy festhetett, mint akit kiraboltak, és senki sem
akart belekeveredni ilyesmibe. Ugyan ki tudná őket hibáztatni
ezért? A család hatalmának jelentős része éppen erre az emberi
viselkedésformára épült, hogy inkább elkerülik a bajt.
Stefano pislákoló neoncégérre lett figyelmes, ami egy motelt
jelzett. Nem szállodalánchoz tartozott. Stefano egyenesen felé
vonszolta magát. Kiderült, hogy tökéletes a hely: lelakott, és
óránkénti áron adnak ki szobát. A kibaszott ruszkik
meghagyták a pénztárcáját és a készpénzét.
A pult mögött álló fazon még így sem kérdezett semmit, hogy
Stefano fél könyökével odatámaszkodott, és úgy zihált, mintha
hasba lőtték volna. Még csak az iránt sem érdeklődött, hogy
szüksége van-e valamire. Kimondatlan maradt a feltételezés,
hogy nincs.
–  Használhatnám… a telefont? – kérdezte Stefano, miután
fizetett.
A pasas felmarkolta a pénzt, és felé lökte a pult végében lévő
telefont. Stefano beütötte Silvio számát, pedig nagyon fájt a
keze, ráadásul úgy reszketett, hogy néhányszor majdnem
elejtette a kagylót.
A hangposta jelentkezett be.
 Stefanónak megremegett a térde, és elhomályosult előtte a
világ. Küzdött az eszméletvesztés ellen, mert erősen kételkedett
benne, hogy bárki is kihívná a mentőket. Valószínűleg kidobnák
a hulláját az udvarra, és azt állítanák, hogy sohasem látták.
Biztos ki is rabolnának előtte.
A sípszó. Végül elhangzott az a kurva sípszó.
– Silvio. Itt vagyok a…
Stefano körbenézett, és meglátta a pultra kiragasztott címet.
– North Street 120. alatt. Gyere értem.
Kérlek!
Letette a telefont, ami túl sok összpontosítást és precizitást
igényelt, aztán elrugaszkodott a pulttól.
Inkább csak sántikálni tudott a szobája felé. Földszint.
Micsoda mázli!
Sikerült becsuknia az ajtót. Remélte, hogy Silvio így is be tud
jönni. Eljutott az ágyig. Fájt leülni. Hátradőlni pedig még
nagyobb kín volt: még jobban szétáradt benne a fájdalom, ami
azzal fenyegette, hogy teljes egészében elnyeli. Nem volt elég
ereje ahhoz, hogy felemelje a lábát: képtelennek bizonyult a
mozdulatra, mert kibírhatatlan teher nehezedett a bordáira.
Behunyta a szemét, igyekezett valahogy átvészelni a gyötrelmet,
és egyszerűen csak belemerült a sötétségbe.
Amikor a tudata – hála istennek – tompulni kezdett, olyan
volt, mintha éppen belehalna a kimerültségbe.
Ajtónyitás hallatszott.
Léptek zaja az olcsó padlószőnyegen. Stefano kinyitotta a
szemét. Egy sötét alak állt a szoba félhomályában, csupán a
neoncégér kintről beszűrődő halvány fénye világította meg.
 – Stefano?
Silvio. Hála istennek!
– Itt vagyok – szólalt meg Stefano rekedten. Te jó ég, mennyire
fájt a mellkasa! Az a fajta könyörtelen, borzalmas fájdalom volt,
ami ellen képtelenség volt védekezni, ami hatalmasabbnak
bizonyult minden akaraterőnél, és még egy kemény fazont is
síró kisbabává változtatott.
– Felkapcsolhatom a villanyt?
– …aha.
Szenvedés volt minden lélegzet. Stefano megpróbálta
felküzdeni magát, ám túl gyenge volt hozzá.
Silvio felkapcsolta a villanyt, és ott állt a fekete bőr
motorosruhájában. Egy pillanatra elkerekedett a sötét szeme,
de nem a szörnyülködéstől vagy a döbbenettől: csupán éjszakai
ragadozóként igyekezett hozzászokni a fényviszonyokhoz.
– Mi történt?
Stefano megrázta a fejét. Nem lepte meg, hogy ez is kurvára
fájt neki.
– Segíts!
Silvio közelebb ment, letette a bukósisakját, és az ágy mellé
térdelve egyenesen Stefano arcába nézett.
– Itt vagyok. Mit akarsz?
– Csak legyél itt.
Silvio megfogta Stefano mindkét lábát, és felemelte az ágyra.
Ez kissé mérsékelte a Stefano gerincére nehezedő nyomást, aki
felszisszent, miközben mintha enyhült volna egy picit a sajgás.
– Csússz feljebb!
– Nem tudok.
 – Eljutottál idáig. Tudsz mozogni.
Stefano elfogadta az érvelést. Kevésbé tűnt rossznak a helyzet
így, hogy már nem volt egyedül. Összeszorított fogakkal sikerült
feljebb csúsznia annyira, hogy már a lábának is jutott hely az
ágyban. Silvio is felmászott a matracra. Stefanónak nem kerülte
el a figyelmét a helyzet iróniája, hogy most először vannak egy
ágyban, egy órákra kivehető olcsó motelszobában, és
egyiküknek sincs kedve a szexhez.
– Donata?
–  Megőrül az aggodalomtól. Azt mondta, hogy egy csapat
orosz szedett ki téged a kocsiból.
– Megölték…
– Cesarét.
– És Vince-et.
–  Nem, ő nem halt meg. Mellkason lőtték, de a sebészek azt
mondják, hogy túlélheti.
– Hála az égnek, baszki! – hunyta be megint a szemét Stefano.
Kis híján elájult a megkönnyebbüléstől, mintha a
bizonytalanság lett volna a fő dolog, ami észnél tartotta.
–  Helikopterrel vitték be a sürgősségire. Hívnak, ha bármi
fejlemény van. Jut eszembe… – vette elő a telefonját Silvio a
bőrdzsekije belső zsebéből, néhányszor rábökött a kijelzőre,
majd a füléhez emelte. – Mrs. Marino? Megtaláltam a férjét. Jól
van. Nemsokára hazaviszem. Úgy tűnik, hogy megverték, de
nem látok rajta súlyos sérülést – nézett végig Stefanón. – Igen,
asszonyom. Vigyázni fogok rá. Hívni fogom. Nem, asszonyom.
Nincs mit – folytatta úgy, mintha Donata köszönetet mondott
volna neki. – Igen, azonnal hívni fogom.
 Silvio megint rábökött a kijelzőre, és visszarakta a telefont a
zsebébe.
– Mennyire vagy rosszul?
– Hát… nem vagyok jól – szorította össze a száját Stefano.
– Rendben. Ne beszélj! Most megérintelek, oké?
– Oké.
Igen, érints meg!
Silvio óvatosan végighúzta az ujjait Stefano nyakán, mielőtt a
törzséhez ért volna. Aztán kigombolta a zakóját, hogy
végighúzza a kezét a kulcscsontján és a bordáin. Stefano
megvonaglott, de azért megállapította, hogy Silvio nagyon
gyengéd, és az érintés akár jól is eshetett volna, ha bármi is jól
tudna neki esni most.
– Eltört valamid?
– A bordáim kivannak.
–  Aha – érintette meg Silvio a kezét, és végighúzta a
hüvelykujját a fájdalmas, vörös hurkán, amit a műanyag kötöző
hagyott a csuklóján. – Megkötöztek, aztán a szart is kirugdosták
belőled.
– Kábé ez történt.
– Lehet belső sérülésed is.
– Lehet – morogta Stefano.
– Kórház?
– Nem. Kurvára rühellem a kórházakat.
– Akkor haza. Hívunk orvost.
– Nem tudok moccanni.
–  De tudsz – hajolt közelebb Silvio, hogy a válla alá nyúljon,
majd felhúzta ülő helyzetbe, és a lábát is úgy rakta, hogy
segítsen neki kiülni az ágy szélére. Stefano felnyögött.
Nevetségesen törékeny és merev volt, ugyanakkor ijedt és hálás
is Silvio óvatos, de biztos érintéséért.
– Kelj fel! – fogta körül Silvio, aztán talpra segítette. Mindene
fájt, ezért teljesen rátámaszkodott Silvióra. Meg is csapta a
bőrruha meg a friss, tiszta verejték szaga.
– Lehet, hogy csak zúzódásaid vannak.
–  Nem tudom – fintorodott el Stefano. – Csak az kell, hogy…
valaki telenyomjon fájdalomcsillapítóval.
–  Gyere, menjünk haza. – Silvio a fél karjával átfogta a
derekát, és az ajtó felé vezette. Hála az égnek, egyáltalán nem
nyomta sehol Stefanót. – Gyere. Egyik lábad a másik után. Idáig
is eljutottál egyedül.
Stefano lenyűgözve hallgatta a megnyugtató és bátorító
szavakat. Nem számított rá, hogy Silvio úgy támogatja majd,
mintha egy sebesült barát lenne, de ez segített. Nem akart túl
szánalmasnak tűnni előtte. Valamiért fontos volt, hogy mit
gondol róla Silvio, ezért apró lépésenként összeszedte magát.
Odakint várta őket a motor. Silvio felült rá, feltette a sisakot,
majd a háta mögé segítette Stefanót.
– Inkább… lassan.
Mert nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok kapaszkodni
benned.
–  Ne aggódj! – rúgta fel Silvio a kitámasztót, amitől Stefano
fájdalmasan előrelendült, ám mielőtt tiltakozhatott volna, máris
kiszáguldottak az útra, és homályba vesztek körülöttük a
fények.
Stefano minden egyes sebességváltást megérzett. Hallotta,
ahogy a mély motorhang a fordulatszámmal együtt egyre
magasabb lesz. Érezte, hogy Silvio lábában és csípőjében
megfeszülnek, majd elernyednek az izmok, ahogy
kormányozott, ahogy a testével egyensúlyozott. Silvio
legerotikusabb tulajdonságainak egyike, hogy ennyire
tudatosan mozgott és bánik a sebességgel. Stefano a hátának
simulva, lazán kapaszkodott belé, még a viszontagságok
közepette is.
Silvio hátranyúlva megérintette a combját, jóval a térde fölött,
aztán gyorsított. Úgy húztak el a lámpák, a táblák, a kocsik és
néhány éjszaka kószáló járókelő előtt, mintha egyik sem
számítana.
Elhagyták a várost. A dombok felé vették az irányt, aztán az
erdőbe. Az erőteljes fenyőillat olyan biztonságérzethez hasonlót
keltett Stefanóban, amilyet régóta nem tapasztalt.
A birtok kapuja kitárult, ahogy megközelítették. Silvio a
házhoz vezető utolsó néhány száz méteren felgyorsított. Többen
is álltak odakint, köztük Donatával, aki most kényelmes cipőben
volt, dizájnerfarmerben és piros kasmírfelsőben, amitől komoly
és királynői volt a megjelenése. Már lemosta a sminkjét, ám
púder nélkül és a szeme alatt húzódó sötét karikákkal együtt is
lenyűgözően festett.
Silvio óvatosan lefékezett a bejárati ajtó előtt. A többiek máris
Stefanóért nyúltak, lesegítették a motorról, és bevezették a
házba.
Stefano hátranézve látta, hogy Donata vált néhány szót
Silvióval, aki ritka ajándékként rámosolyog. Utána Donata
csatlakozott a köré gyűlő kis csapathoz.
 Dr. Simpson is ott volt, a hatalmas fogadószobában ült. Őt
még az sem lepte meg, ha valaki lőtt sebbel érkezett. Stefano
hálás volt érte, hogy az orvos a vizsgálat előtt mindenkit
kiküldött.
 
 
Stefano késő délután ébredt, a saját ágyában. A kertre néző
hatalmas ablakokon keresztül elárasztotta a szobát a fény.
Valaki kopogtatott az ajtón, mire Stefano rájött, hogy ettől riadt
fel.
– Igen? Gyere!
Fájt megszólalni, de nem volt rosszabb, mint levegőt venni. Az
egyik párnára támaszkodva megpróbált felülni, ami ha
küszködve is, de sikerült neki.
Donata jött be, a nyomában Silvióval, aki viszont a háttérben
maradt.
– Hogy érzed magad? – lépett oda az ágyhoz Donata.
Stefano lepillantott a mellkasát borító zúzódásokra, és azt
kívánta, hogy bárcsak begombolná valaki a pizsamafelsőjét.
Halványan emlékezett rá, hogy levetkőztették, ám a
fájdalomcsillapítók és a vizsgálat után nem sok minden maradt
meg neki. Csontja legalább nem tört el, csak a nagy kiterjedésű
zúzódások okozták a fájdalmat. Úgy tűnik, nem akarták
megölni.
–  Sokkal jobban – fogta meg Donata kezét. Örült, hogy a
csuklójáról is lement a duzzanat. – Sajnálom, hogy így kellett
látnod.
– Egymás mellett állunk, Stefano – bólintott bátran Donata, és
megszorította a férje kezét. – Csak annyira féltettelek… – nyelt
egyet, de aztán megint bátran elmosolyodott. Nagyszerű, erős
nő.
– Bármi hír? – pillantott rá Stefano Silvióra.
–  Vince továbbra is életben van. Hacsak nem fordul sokkal
rosszabbra az állapota, úgy tűnik, megmarad – felelte Silvio.
–  Jó ember – emelte fel a kezét Stefano. Ez fájt, mert
megerőltette vele a vállának és karjának az izmait, sőt minden
egyes hozzájuk kötődő rostot is. Tehát lényegében az összes
rohadt izmot a testében, leszámítva a farkát. – Szükségünk lesz
egy haditervre – simogatta meg Donata haját.
– Elkezdődött? – bólintott Silvio.
– Ó, igen – sziszegte Stefano. – Ezt nem fogják megúszni.
Silvio megint bólintott. Semmiféle érzelem nem tükröződött a
fekete szemében. Szánalom sem, amiért Stefano
elmondhatatlanul hálás volt.
–  Donata, neked el kell majd hagynod az országot. Nem
tehetlek ki még nagyobb kockázatnak.
Hiszen azok az emberek, akik arról beszéltek, hogy
„kecskévé” változtatják a férfiakat, a nőkkel is művelhetnek
nagyon kellemetlen dolgokat.
–  Egyszer már megfenyegettek – folytatta Stefano. – Nem
hagyhatom, hogy veszélyben legyél.
– Battista el tudja bújtatni.
–  Vagy elutazhat Milánóba. Talán csak a barátokhoz, nem a
családhoz. Senkihez, akihez gondolhatják, hogy fordul.
Maradjon mozgásban. Ami nagyon fontos, hogy tegyünk úgy,
mintha most mindannyian megijedtünk volna, és
kétségbeesetten fedezékbe akarnánk vonulni.
–  Ilyen állapotban nem tudsz visszatámadni – jegyezte meg
kételkedve Donata.
–  De igen. Nem arra számítanak. Ha híre megy annak, hogy
mit tettek, sokat fogok veszíteni a felém irányuló tiszteletből.
Most kell cselekednem.
– Néha azt kívánom, hogy bárcsak jól tudnék lőni – szorította
meg a kezét Donata megint.
– A feleségem vagy, ez sokkal fontosabb.
Stefano észrevette, hogy Silviónak megvillan a szeme, így egy
kicsit megrázta a fejét.
–  Silvio majd itt fedez engem, oké? – folytatta Stefano. – Te
pedig pakolj össze, és irány a reptér. Tudnom kell, hogy
biztonságban vagy.
–  Foglalnál nekem repjegyet, kérlek? – bólintott felállva
Donata.
– Rajta leszek – vette elő újra a telefonját Silvio. – Milánóba?
– Igen. A következő gépre, amit elérhetek – hajolt előre, hogy
megcsókolja Stefanót. Vigyázott, hogy ne érjen hozzá az
orrához, de az ütések után még az ajkak érintése is fájt. Silvio
kiment a szobából, Stefano pedig újra megérintette a felesége
arcát.
– Azonnal vissza foglak hívni, amint tudlak.
– Csak gyógyulj, szerelmem.
Mit lehet mondani erre? Stefano azt kívánta, hogy bárcsak
elrejtőzhetne egy barlangban, és megvárhatná, amíg eltűnik a
szenvedés és a probléma. Nézte, ahogy Donata elmegy.
Küszködött, hogy talpra álljon, de mindene fájt, amikor
megmoccant. Minden egyes izma elgyötörten megfeszült.
Végül sikerült felöltöznie, bár felnyögött zoknihúzás közben,
vagy amikor belebújt a nadrágjába. Viszont meg kellett
mutatnia, hogy jelen van, erősnek kellett maradnia. Bevett
három fájdalomcsillapítót, lenyelte egy korty vízzel, és elindult
lefelé.
A szervezetéhez tartozó emberek fele már ott is volt. Ami a
legfontosabb, hogy a helyettese, Augusto Viero és a capók  20 fele
is. Arra számítottak, hogy a többiek is megjelennek hamarosan.
Stefano kezet rázott velük, és megvonaglás nélkül fogadta a
hátba veregetést, ám nagy árat fizetett érte. Az általános
vélemény az volt, hogy a leghamarabb vissza kell vágni,
méghozzá teljes erővel.
A legtöbben viszont nem tudták, hogy kivel és mivel van
dolguk.
A medence melletti hosszas megbeszélés során
összegyűjtötték, mit tudnak a tagokról, az erősségeikről és a
tartózkodási helyeikről. Minden orosz vagy akár kelet-európai
gyanúsítottnak számított.
A fájdalomcsillapítók átsegítették Stefanót a tárgyalásokon, de
örült neki, hogy Augustóra hagyhatja a részletek tisztázását.
Stefanónak nagyobb érdeklődést kellett volna tanúsítania, és
majd később fog is, ám most nem volt olyan állapotban, hogy
stratégiáról egyeztessen, ezért visszavonult a hálószobába.
 
 
Megint felébredt. Ezúttal az éjszaka közepén, lüktető mellkassal,
és az éjjeliszekrény felé nyúlt fájdalomcsillapítóért. Valaki
azonban felemelte a gyógyszeres üveget, mielőtt hozzáérhetett
volna, ezért felpillantott. Silvio ült a sarokban lévő bőrfotelben,
az éjjeliszekrény mellett.
– Baszki! Mit keresel itt?
– Ott kellett volna lennem – nyújtott felé három fehér tablettát
Silvio, és töltött neki egy pohár vizet.
–  Akkor te is halott lennél, mint Cesare – fintorodott el
Stefano.
–  Nem hiszem – adta át a poharat Silvio, Stefano pedig
lenyelte a pirulákat egy korty vízzel, majd visszahanyatlott a
párnákra.
– Rohadt életbe, így már jobb.
– A doki szerint a gyógyszer tönkreteheti a gyomrodat.
– Ha elmúlik tőle a fájdalom, nem érdekel.
–  Én kokaint használtam, amikor szétcsesztek – rezzent meg
Silvio szája széle. – Azonnal hat.
–  Én amúgy is teljes fordulaton pörgök. A magamfajta
fazonok jobb, ha távol tartják magukat a serkentőktől –
kuncogott Stefano, de szinte rögtön megbánta. – Francba.
Silvio felállt, és odalépett az ágyhoz. A fekete Armani öltöny
volt rajta, ami úgy nézett ki, mintha ráöntötték volna. Az alatta
viselt szoros fekete felsőrésszel olyan hatást keltett, mintha pap
lenne, de nyilván a nyakörv nélkül.
–  Van valami, amit nem meséltél el a többieknek a
rajtaütésről?
–  Nincs. Kihagytam pár részletet, de azok nem fontosak.
Megemlítették Groznyijt.
– Ruszkik… Groznyij… mintha köze lenne a hadsereghez.
 –  Aha. Nagyon is úgy néztek ki és úgy viselkedtek, mintha
egykor katonák lettek volna – igazította meg Stefano a párnáját.
– Kibaszott banda.
Nem is beszélve arról, hogy „a világ legjobban lerombolt
városa” sejtette, hogy az oroszok milyen pusztításra képesek.
Silvio leült az ágyra, és az arcát tanulmányozta.
– Kell kokó?
– Nem.
– Az gyorsabban helyre tesz.
–  Nem, Silvio. Tiszta fejre van szükségem – felelte Stefano,
mert biztos volt benne, hogy nem akar fehér porral a
szervezetében nekiveselkedni ennek az elcseszett helyzetnek. –
Hat a fájdalomcsillapító. Csak egy kicsit lassabban.
Silvio végigjáratta a tekintetét Stefano testén; elég hevesen
ahhoz, hogy szinte érintésnek lehessen érezni. Vizslatta,
fürkészte őt. Ahogy a segítségére sietett abban a motelben,
annak a testnek a stabilitása és az ereje… Stefanónak most
pontosan erre volt szüksége. Arra az erőre és alig kordában
tartott sötét energiára, ami Silvióban rejlett.
– Kösz, hogy kihúztál a szarból.
– Nem lett volna szabad hagynom, hogy belekerülj.
– Szabadnapod volt. Pont előtte írtál nekem.
– Aha – vont vállat Silvio, mintha így akarna bocsánatot kérni.
– Hová mentél?
– Csak egy bárba.
– Berúgni, dugni vagy mindkettő?
– Már mindegy, nem? – vont vállat megint Silvio.
– Bocs, hogy tönkretettem a dolgot.
 –  Amúgy sem emlékeztem volna másnap a pasas nevére –
villant meg Silvio tekintete.
Ó, Silvio!
– Felmentél hozzá?
– Már úton voltunk, amikor megkaptam a hívásod.
Stefano elképzelte, ahogy Silvio forrón összegabalyodik egy
névtelen fazonnal, akit a bárban szedett össze. Valakivel, akire
nyilván ugyanúgy hatott a mágneses vonzereje, mint mindenki
másra. Szinte látta maga előtt azt is, hogy Silvio visszarakja a
farkát a nadrágjába, és elsiet.
– Milyen bosszantó lehetett.
–  Hagyd abba – meredt rá Silvio. – Hívtál, visszajöttem
hozzád.
A „hozzád” szótól valami megmozdult Stefanóban.
– Semmi baj. Senki sem gondolta volna, hogy…
Silvio ajkai fojtották belé a szót. Stefano megvonaglott a
gerincébe és az orrába nyilalló hirtelen fájdalomtól. De aztán
Silvio szétnyitotta Stefano száját, végighúzta a nyelvét a fogain,
ízlelgette a nyelvét, így Stefano egyszeriben nem tehetett semmi
mást, mint hogy viszonozta, beletúrt Silvio rövid hajába, és
tovább csókolta.
Silvio nem volt ott a kocsiban. Nem volt veszélyben. Viszont
azonnal jött, gondoskodott Stefano jóllétéről, őt tette az első
helyre, utána pedig hazahozta. Ez vajon hűség? Gondoskodás?
Vagy vágy?
–  Tényleg azt akarod, hogy nálad legyen az irányítás –
bontakozott ki a csókból Silvio.
– Igen.
 Nem. Talán. Stefano levegőért kapkodott, ami rohadt nehéz
volt így összezúzódott arccal és mellkassal. Még mindig fájt
mindene.
– Zárd kulcsra az ajtót – mondta Stefano.
– Megvolt.
– Már bezártad?
– Mindig – nézett végig rajta Silvio. – Le akarlak vetkőztetni.
–  Nem… – válaszolta Stefano a sok zúzódás miatt.
Pillanatnyilag semmilyen érintést nem tudott volna elviselni. –
Én nem… nem vagyok olyan állapotban.
Silvio félrehúzta a takarót, és lepillantott az ágyékára.
–  Szerintem vagy – állapította meg. Résnyire nyílt az ajka, és
megjelent közötte a nyelve, mint egy macskának. – Ráveszel?
Stefano megborzongott az ígérettől, a rá irányuló nyers
szexuális energiától. Silvio csak felajánlotta, hogy segít jobban
érezni magát, hogy megteszi, amit kér… Gyakran elképzelte a
zuhany alatt, hogy Silvio szájában van a farka.
– Meddig jutottál azzal a fickóval?
– Éppen készültem megdugni – jelentette ki Silvio olyan széles
vigyorral, ami már a kegyetlenség határát súrolta.
– Nem fordítva?
– Túl kicsi volt a farka. A tiéd viszont jól megnőtt, igaz?
–  Próbáld ki! – nevetett zihálva Stefano. A nyakánál fogva
megragadta Silviót, bár megkínozta a mozdulat. Silvio
könnyedén kiszabadíthatta volna magát, mégis engedelmesen
előrehajolt; olyan közel, hogy Stefano a pizsamáján keresztül
érezte a forró leheletét. – Mióta akarod ezt?
–  Azóta, hogy akkor este megláttalak – nyomta oda Silvio az
orrát Stefano ágyékához, egyenesen a farka mellé. Mély
lélegzetet vett, amitől Stefanóba belenyilallt a vágy. Minden
szörnyen beindította, amit ez az átkozott férfi csinált.
–  Amikor kikötöztél, azt akartam, hogy megdugj, és aztán
erőszakkal rávegyél, hogy szopjalak le.
– Én is azt akartam, hogy megtedd.
–  Tudom – húzódott vigyorra Silvio szája. Végighúzta a
nyelvét Stefano farka mentén. A párás leheletétől és a pamut
érintésétől Stefanónak elállt a lélegzete. A bűntudat elillant
annak ellenére, hogy a szopás is szex. Attól még megcsalásnak
számít.
Még erősebben belemarkolt Silvio hajába, másik kezével
pedig lehúzta a pizsamanadrágját, lemeztelenítve a farkát.
Silvio sötét szeme felcsillant, éles fogai fehéren villantak,
mielőtt Stefano még jobban lenyomta.
Silvio kígyószerű fejmozdulattal kapta be Stefano farkát, és
szívni kezdte. Stefano homorítva felnyögött: leszidta volna
Silviót az okozott fájdalom miatt, ám felülírta a késztetést a
hihetetlen érzés, hogy éppen a szájában van. Előrelendítette a
csípőjét, és úgy markolta Silvio haját, hogy az biztos fájhatott,
ám Silvio meg sem rezzent, annyira összpontosított Stefano
farkára.
Minden egyes önkéntelen csípőmozdulat olyan érzés volt
Stefanónak, mintha kést mártanának belé, és minden egyes
reszelős lélegzetvétel úgy perzselt, hogy még a fogaiban is
érezte. Silvio mindent beleadott, ami tőle telt: nyalogatta,
szopogatta, sőt még a mélytorokkal is megpróbálkozott, mégis
kínzás volt az egész. Stefano minél jobban felizgult, annál
többet mocorgott és annál jobban fájt neki, márpedig így
lehetetlen volt elélvezni. Silvio becsületére legyen mondva, csak
még hevesebben próbálkozott, és egy pillanatra sem tűnt úgy,
mintha unná. Így Stefano volt az, aki beismerte a kudarcot, és
eltolta magától a férfit, mikor annak minden erőfeszítése
ellenére puhulni kezdett.
– Silvio… semmi baj. Hagyd.
Túlságosan fáj. Kibaszott hülye ruszkik!
Silvio felpillantott rá, majd ahelyett, hogy szégyenkezve vagy
dühösen elhúzódott volna tőle, adott egy puszit Stefano
combjára, és olyan gyengéden dörgölte hozzá az arcát, hogy
Stefano ne rezzenjen össze tőle. Stefano megérintette Silvio
tarkóját, hogy megsimogassa a rövidre nyírt haját.
A fenébe is, bárki más előtt a méltóságának elvesztését
jelentené a beismerés, hogy nem tud rendesen működni, Silviót
viszont mintha nem zavarta volna. Stefanót még mindig
idegesítette a dolog, ám sikerült leküzdenie az érintésnek és
figyelemnek köszönhetően. Silvio nem úgy bánt vele, mintha
fogyatékos lenne, vagy kevésbé lenne férfi.
– Te tényleg nem vagy mazochista – nézett fel rá Silvio.
– Nem, nem vagyok – nevetett Stefano, de el is fintorodott.
–  Semmi baj – húzta fel a pizsamanadrágját Silvio, hogy
illendően fessen, aztán derékig betakarta. – Én valószínűleg
elélveztem volna a fájdalomtól.
Istenem, Silvio! Ki cseszett el téged ennyire, hogy még ezt is
tudod magadról?
– Szeretek fölényben lenni, és néha szeretek fájdalmat okozni,
de csak azért, hogy lássam a megkönnyebbülést. A nőnek…
vagyis a másiknak is benne kell lennie – dőlt rá Stefano a
párnára, és eltűnődött, hogy vajon a fájdalomcsillapító hatása
miatt képes-e erről beszélni. – Mint ahogy te is benne voltál. Az
az éjszaka a fegyverrel… még sohasem merészkedtem olyan
messzire.
Silvio felült az ágyban. Stefano tartott tőle, hogy úgy eltűnik,
mint a kámfor – ugyanolyan hirtelenséggel, ahogy megjelent a
szobában, akár egy suhanó árnyék. Ám Silvio csupán nyújtózott
egyet, kibújt az Armani zakójából, és lerúgta a cipőjét.
– Itt maradok.
– Megkérlek.
Silvio elnyúlt Stefano mellett a bal oldalán fekve, a jobb
hónaljához simuló pisztolytartóval. Készen állt rá, hogy
bármelyik pillanatban elővegye, és tüzeljen. Ő egyetlen
másodpercig sem késlekedett volna, amikor az oroszok hátulról
beléjük mentek. Vagy beletaposott volna a gázba – amennyire a
sebesség kibaszott ördöge a felturbózott reflexeivel –, vagy
megfordul, és lelövi az oroszokat, amint kiszálltak a furgonból.
Stefano megint végigjátszotta a fejében a jelenetet, ám nem
tudta elképzelni Silviót arcon lőve vagy vérző sebbel az
aszfalton görnyedve. Megborzongott az emléktől, de már érezte
is Silvio ajkát a sajátján, gyengéd érintését az arcán, aztán a
haján.
– Lekapcsoljam a villanyt?
– Hány óra van?
– Kábé négy óra múlva kel fel a nap.
Négy óra a sötétben. Stefano nem volt egyedül, nem kellett
félnie, és életben volt, még ha fájdalmak között is. Ez a saját
ágya, a saját hálószobája, minden rendben lesz.
– Oké.
Silvio odanyúlt az éjjeliszekrényhez, hogy lekapcsolja a
lámpát, aztán lefeküdt Stefano mellé, közel téve az arcát
Stefano karjához. Különös, bensőséges helyzet volt. Még inkább,
mint a kudarcba fulladt szopás.
– És mi van veled? – kérdezte Stefano.
– Velem?
– Aha. Tönkretettem az estédet.
–  A te estéd jobban tönkre van téve, mint az enyém –
horkantott fel Silvio.
– A szexre gondolok.
– Megvagyok. Segíteni akartam neked elaludni.
Nem a kéj, nem a vágy hajtotta… csupán megpróbálta
enyhíteni Stefano fájdalmát és félelmét, hogy tudjon pihenni.
Stefano szorosan behunyta a szemét. Rohadt életbe, ezer éve ez
a legszeretetteljesebb dolog, amit hallott valakitől, aki nem a
felesége. Küszködött a mellkasát szorító érzés ellen, és rávette
magát, hogy egyenletesen lélegezzen; ne árulja el, mi zajlik
benne. Hiszen ő a főnök, egyszerűen nem lehet gyenge.
Megvárta, amíg nagyjából biztos lehetett benne, hogy Silvio
elaludt, aztán elsírta magát. Sírt Cesare és Vince miatt, a
zsigereit gúzsba kötő rettegéstől, hogy nem tudta, hogy fogja
kibírni, a jövőtől való félelmében és az ár miatt, amit meg kell
majd fizetnie az apja istenverte büszkeségéért meg az összes
felmenőjéért egészen az első gazemberig, aki fegyverrel
próbálta érvényesíteni a saját törvényeit még a hazájában,
Európában.
 Kisírta a szemét egészen addig, ameddig bele nem fáradt, és
teljesen kiüresedett. Mindvégig csendben maradt, túlságosan is
tudatában volt a környezetének és a társaságnak. Boldogan ölt
volna azért, hogy valakinek a mellkasán vagy a vállán
sírhasson, csak hogy megöleljék, és azt mondják neki, hogy
rendben van, ha az ember fél.
 
 
 

20
A maffiacsaládok vezetői.
s ö t é t   l é l e k   2.
 SÖTÉT HÖLGY I.

Ő vette észre előbb a prostit a bárban, de nem foglalkozott vele.

Pável viszont oldalba bökte a könyökével, és rámutatott. Ostoba
fajankó, hogy képes bárkire vagy bármire mutogatni.
Szergej fontolóra vette, hogy megragadja Pável kezét, és úgy
beleveri az asztalba, hogy eltörjön az ujja, de visszafogta magát.
Vaszilij bizonyára észrevette a hirtelen megnövekvő
feszültséget; kiült az a fura kis vigyor a képére, ami bajt vagy
halált jelentett. Szergej alig láthatóan bólintott. Ványa továbbra
is gyanútlanul meredt a vodka felesére, mintha az ecetes
uborka hiányán tűnődne.
Egyszer csak rajta termett a prosti – szó szerint. Mielőtt
Szergej lelökhette volna a földre, egy hosszú láb emelkedett a
látóterébe, lábujjtól combközépig fekete latexben, ami olyan
szoros és fényes volt, mintha valaki nyersolajba mártotta volna
a luvnya lábát. A krómozott cipősarok abszurdnak hatott: csak
egy nő viselhet valamit, ami ennyire fegyverre hasonlít, mégis
haszontalan. Aztán úgy helyezkedett a szűk fekete szoknyával
fedett kis seggével, hogy már rajta is volt Szergejen.
Pávelnek teljesen elkerekedett a szeme, és összeszorította a
száját. Szergej rápillantott a lotyóra, aki most már az ölében ült,
vele szemben, és közelebb fészkelődve masszírozta az ágyékát
meg a combját, méghozzá széttett lábakkal. Még csak egy
hívásba sem tellett a dolog. Szergej már meg is kapta,
egyenesen az arcába.
– Szia, nagyfiú! – duruzsolta a ribanc rekedtes hangon.
Szergej letette a feles poharat az asztalra, és hátradőlt. A sötét
szemfesték elütött a platinaszőke bubiparókától. Az a szűk
szoknya túl rövid volt ahhoz, hogy valódi akadályt jelentsen
akkora terpeszhez, amiben most ült. A lapos hasa viszont
fedetlen volt, és szép kis izmok látszottak rajta. Tipikus
sztriptíztáncosnő alkat: vékony, de van benne erő. Felül sötét
csipke melltartót viselt, amit a szegycsontja alatt megcsomózott
kis felsőrész keretezett. A melltartó jelentette a dekoltázsának
nagy részét, mert melle igazából nem volt neki. Még csak
egyetlen maroknyi sem.
Egy fémgyűrűvel és krómbevonattal ellátott fekete bőr
nyakörv tette teljessé a semmi kis öltözetét. Úgy festett, mintha
a Szárnyas fejvadászból szalajtották volna, vagy talán a
nyolcvanas évekből, amire csak azok tekintenek nosztalgiával,
akik még nem is éltek akkor.
– Szerencsés flótás – motyogta Pável oroszul.
Ennyi elég volt. Szergej rátette a kezét a prosti combjára, és
érezte, ahogy az hozzádörgöli magát, finoman, de határozottan.
A ribanc felizgult tőle, ő pedig ámulva nézte, ahogy ott ül az
ölében, és a combjához dörgöli a punciját.
– Kérsz inni? – kérdezte Szergej.
– Imádnám.
Szergej intett Pávelnek, hogy töltse újra a poharát. Pável úgy
is tett, Szergej pedig felajánlotta a felest a lotyónak, aki úgy
felhajtotta, mint egy profi. Csak úgy csörgött a nyakörvén a
fémgyűrű. Aztán nevetve rátette a kezét Szergej vállára, és közel
hajolt hozzá.
– Tudod, hogy kell örömet szerezni egy lánynak?
Minél tovább simult és dörgölőzött Szergejhez, ez annál
valószínűbbé vált.
– Mit kérsz cserébe?
– Dollárt – mormolta halkan Szergej fülébe. – Attól függ, hogy
a barátaid is be akarnak-e szállni. Egy szopás nem lesz olyan
drága, mint elmenni mindannyiótokkal.
Elmenni mindannyiótokkal.
–  Mit mondott? – kérdezte Pável, mire a többiek is
előrehajoltak.
– Azt mondta, hogy eladó, és mindenkit be tud vállalni.
– Baszki – motyogta Vaszilij.
A feszültség a tetőfokára hágott, amiből Szergej tudta, hogy a
többiek benne vannak. Nem sok dolog akadt, amit nem tudott
róluk. Együtt gyakorlatoztak, együtt éltek és együtt harcoltak,
már több mint tíz éve. Kevés olyan dolog van, amit a férfiak
nem osztanak meg egymással ennyi idő alatt.
Körülnézve felmérte a csapat egyetértését és azt a vonzó,
ruganyos testet az övén. Már nem az ivás volt számára a
legfontosabb.
– Mindenkivel?
A prosti elfordította a fejét. Pávelre nézett, aztán Vaszilijra és
Ványára. Lassan, már szemtelenül lassan tette. Nem is pislogott
a fekete szemével, miközben egyszerre bámulta Szergej
bajtársait meg egy távoli pontot, mert vagy elkalandozott, vagy
be volt állva. Aztán elmosolyodott.
 –  Ripityára törhettek – dörgölőzött úgy Szergejhez, mintha
ettől beindult volna.
Szergej becsúsztatta a kezét a saját combja és a prosti ágyéka
közé, aki reszelős, szinte hamis hangot hallatva nekinyomta
magát a tenyerének. Nem egészen azt találta ott, amire
számított, de mindegy volt. Megragadta a nyakát, és olyan közel
húzta, hogy a fülébe suttoghasson.
– Te fiú vagy, vagy lány?
–  Annyira számít neked? – nyalta meg a prosti a fülét
válaszként, majd megint hozzádörgölőzött. – Szereted a popsit,
nem?
Szergej felkacagott.
–  Mit szóltok egy transzvesztitához? – kérdezte a többiektől
oroszul.
–  Ha te benne vagy, akkor én is – felelte Vaszilij, mindig a
legkalandvágyóbb. De ki mondta, hogy az orvlövészek
épelméjűek?
Szergej elkapta a prostit a derekánál fogva, felemelte – amiért
boldog sikkantás volt a jutalma –, és felállt. Nem volt magas
teremtés, de ebből a szögből már látszott, hogy tényleg
szélesebb a válla, mint a legtöbb nőnek, és amit Szergej
nyúlánkságnak gondolt, szemlátomást férfias testalkat. Apró
fenék, domborulatok szinte sehol, ám a jól megválasztott öltözet
ezt palástolta. A melle pedig… hát, úgy tűnt, hogy valóban nincs
neki.
Szergej megragadta a nyakát, és megcsókolta. Mélyen és
durván. Érezte, hogy úgy megadja magát, akár egy nő. Ez
érdekesnek ígérkezett.
 – Szóval mennyit kérsz?
– Mindenkiért? Négyszázat.
Szergejnek fogalma sem volt, hogy ez drága vagy olcsó.
Valószínűleg olcsó itt, ebben az országban. De amúgy sem
tudták volna más értelmes dologra költeni a pénzüket.
– Előre kéred?
–  Mindig – bólintott nagyon őszinte, sötét szemekkel. – Egy
pillanat – indult el határozottan egy másik alulöltözött nő felé a
bárban, megfogta a vállát, belesúgott valamit a fülébe, mire
bólintást és mosolyt kapott cserébe.
Egyik ribanc megmondta a másiknak, hogy megy dolgozni.
Szergejnek nem tetszett, ahogy a másik őt és a csapatát bámulja,
de most nem tudott mit tenni. A félhomály miatt amúgy sem
tudna túl jó személyleírást adni senkinek, ha az olaszok esetleg
keresik őket.
Amikor a prostijuk visszatért, Szergej elővette a pénztárcáját,
és kifizette őt az ajtónál. Pável és Vaszilij készenlétben voltak,
hogy útját állják, ha esetleg le akarna lépni a pénzzel, nem
mintha abban a csizmában ez lehetséges lett volna.
Egyik ujja köré tekerve félbehajtotta a bankjegyeket, és
besuvasztotta őket a nyomorult kis ezüst kézitáskába, ami a
vállán lógott.
– Tudok egy jó motelt a közelben.
– Nem, hozzánk jössz.
A prosti ekkor megtorpant. Pislogása valódi habozásról
árulkodott, még a pénz ellenére is. Rossz tapasztalatok?
Félelem? Óvatosság?
– Egyáltalán nem ismerlek titeket.
 Bármit megtehetnétek velem úgy, hogy azt aztán nem fizetitek
ki.
Ezt lehetett kihallani a szavaiból. Megkísértve és vonakodva
piszkálta a táskáját, a pénz és a félelem között tépelődve.
Szergej csak nézte. Rájött, hogy sok más emberrel ellentétben
nála nem igazán tudja előre megmondani, hogyan fog dönteni.
Különös fekete szeme volt, sötét mélység, ami szinte olyan
folyékonynak tűnt, akár az állatoké. A prosti vett néhány mély
lélegzetet, aztán Szergej szemébe nézett, aki elmosolyodott a
felismeréstől, hogy próbálja kifürkészni.
– Nem foglak bántani – mondta neki angolul.
– És a barátaid?
– Keményen játszanak, de nem ölnek.
Hacsak nem az a parancs, és nem fizetik meg őket érte.
–  Nyomjuk, nagyfiú! – borzongott meg az ajkára harapva a
prosti.
Körülvették a kocsi felé vezető úton, szinte mintha
védelmeznék, legalábbis ő úgy érezhette. Vaszilij vadállatias
vigyora viszont másról árulkodott.
A lotyó elkezdett nagyobbakat lépni, hogy tartsa velük a
tempót, majd beszállt az autóba, amikor Pável kinyitotta. Utána
Vaszilij következett, aki lenyomta és hozzápréselődött.
A csaj profiként széttette a lábát, és hagyta, hogy Vaszilij ott
rögtön nekilásson a dolognak.
–  A védett házba? – pillantott rá Pável Szergejre. – Most
tényleg?
– A legveszélyesebb benne a csizmája – vont vállat Szergej.
–  Szerintem Vaszilij megvizsgálja az összes testüregét, mire
odaérünk – pillantott be a kocsiba Pável.
– Szálljunk be. Ványa, te vezess!
Miután Pável beszállt, Vaszilij kénytelen volt osztozni, mert a
lotyót alaposan megfogdosták és markolászták mindenhol.
Izgató volt a hatalmas férfiak és a törékeny kis test közötti
kontraszt. Az is, hogy a nő is összevissza fogdosta Vaszilijt és
Pávelt: pillanatokon belül már a farkukat masszírozta a
nadrágjukon keresztül.
Mintha senki sem bánta volna, hogy igazából nem is nőből
van. Pável esetében talán a vodka miatt. Ami pedig Vaszilijt
illeti, Szergej feltételezte, hogy az orvlövészt nem igazán
érdekli, mibe dugja be a farkát, ameddig az lélegzik és nem
béget.
Mindenesetre Vaszilij lefoglalta a prosti száját, mert szinte
lenyomta a nyelvét a torkán, Pável pedig nyalogatta és
harapdálta a hosszú és erős nyakát, egyik ujját beakasztva a
nyakörv fémgyűrűjébe, mintha nem akarná, hogy Vaszilij
megfogja és elragadja.
Szergej megigazította a visszapillantót, hogy a mögöttük zajló
események ne vonják el Ványa figyelmét, és továbbra is a
terepet fürkészte.
Végképp nem akart zsarukkal összefutni. Tele voltak a hírek a
tegnapi lövöldözéssel, az újságok pedig vad találgatásokba
bocsátkoztak a támadás okát illetően. Ez nyilván felhívta a
figyelmet arra az olasz faszkalapra, így a sajtó és a rendőrség
érdeklődésének közepette Marinónak muszáj lesz magát
meghúznia. Ami pont megfelelt Szergej szándékainak.
De mivel sem ő, sem pedig az emberei nem számítottak
feltűnésmentes figurának, ők ugyancsak meghúzták magukat:
gyorséttermekben ettek, nem hagytak maguk után nyomokat és
tanúkat, kerülték a bajt. Szergej nem bánta, hogy ennyire
kísértetesdit játszanak, és a társadalom perifériáján
egyensúlyoznak: ennyi év után nehéz lett volna neki bármilyen
más felállást elképzelni.
A védett ház félreeső helyen volt, a város lerobbant részén,
közvetlen szomszédok nélkül. Csupán egy bezárt fénymásolda
volt az egyik oldalán, a másikon pedig egy bedeszkázott
lakóépület, ami arra várt, hogy egy gazdag fazon felújítsa, vagy
ledózerolják. A városnak ez a része lélegzet-visszafojtva várta
az újjászületést, de valószínűleg úgyis meg kell majd adnia
magát a lassú halálnak.
A kocsi megállt, Szergej pedig kiszállt. Nézte, ahogy Vaszilij
összekapja magát, és vadul feszülő sliccel ugyancsak kiszáll a
kocsiból. Pável sem volt különb, de legalább nem vigyorgott
annyira ujjongva, mint Vaszilij, és segített kikászálódni a
csapzott lotyónak is.
– Leszel te az első? – kacsintott rá Vaszilij.
– Aha.
Szergej többnyire nem élt vissza a rangjával, de a nő hozzá
jött oda, s bár ez valójában nem jelentett semmit, mégis fontos
volt megmutatni, hogy ki a vezér. Ráadásul a prosti is segített
ebben, mert Szergej teste nagyon is készen állt rá.
Bekísérték a jellegtelen, két hálószobás házba. Szergej
kisajátította a nagyobbik hálószobát (az abból nyíló saját fürdő
luxussal ért fel), így a többiek a másikon osztoztak, ameddig
Vaszilij panaszkodni nem kezdett Ványa horkolása miatt, és
kiment a nappaliba a kanapéra. Most a közös hálószoba felé
tartottak.
A luvnya odaért az ágyhoz, rápillantott, majd Szergej felé
fordult. Mintha idegesnek tűnt volna. De aztán közelebb lépett,
hosszan belenézett a szemébe, s térdre ereszkedett előtte.
Szergej mély lélegzetet vett, amikor a nő lehúzta a sliccét, és
masszírozni kezdte a bokszeralsóján keresztül, mielőtt lehúzta
róla mind a nadrágot, mind pedig az alsót.
Nem sokat teketóriázott: egyenesen a lényegre térve
kinyitotta a száját, és habozás nélkül bekapta. Szergej megfogta
a nyakát. Ugyanolyan szabályos, elnyújtott mozdulatokkal
dolgozott rajta, mint ahogy Szergej szokta kiverni magának,
amikor ráért, és azt akarta, hogy sokáig tartson. Vaszilijra
tévedt a pillantása, aki a prosti arcát és ajkát bámulta, meg
persze Szergej farkát, és hideg, számító vágy csillogott a
szemében.
Pável tett egy durva megjegyzést oroszul, amikor Szergej
kilépett a csizmájából meg a nadrágjából, és hagyta, hogy a nő
tovább verje neki, amíg levetkőzik.
– Fel az ágyra.
A lotyó felállt, levette az ezüst táskát a válláról, aztán
kihalászott belőle egy tubus síkosítót meg egy köteg kotont.
Vaszilij erre ciccegett.
– Én aztán fel nem húzom – jegyezte meg oroszul.
Az érintett mintha megértette volna a lényeget, mert a sötét
szemeivel határozottan ránézett Vaszilijre. Egyáltalán nem félt.
–  Nem miattad aggódom – mondta neki. – De talán neked
aggódnod kéne miattam. Én élek abból, hogy férfiakkal dugok,
nem te.
Szergej felröhögött, és oroszul válaszolt.
–  Felhúzod. Nem foglak kikúrálni semmiféle fertőzésből. Ha
bármit is elkapsz, akkor lelőlek, mint egy kutyát.
Vaszilij „azt próbáld meg” arckifejezéssel válaszolt, amit
akkor szokott elővenni, ha nem közvetlenül a megbízáshoz
kötődő feladatot kap. Szergej ezt a férfibüszkeség fitogtatásának
tartotta. Vaszilij a csapat második embereként gondolt saját
magára, míg Szergej számára egyszerű volt a hierarchia: ő volt
felül, a másik három pedig alatta.
Állta ezt a pillantást, majd megragadta a prostit, és lelökte az
ágyra. Az hanyatt feküdt, csizmás lábait jól széttárva. Szergej
rámászott, észrevette, hogy a nő valamit megigazít a lába
között, majd kotonért nyúl. Szakavatott mozdulattal kibontott
egyet, és úgy felhúzta neki, mintha már milliószor csinálta
volna.
A lotyó megemelte a csípőjét, hiszen nem a puncija volt a cél,
ám amint megfelelően elhelyezkedett, Szergej könnyedén
behatolhatott a fenekébe. Már be volt kenve síkosítóval, ám
Szergej azért közelebb húzta a tubust. Hátha. A nő
rámosolygott, és megnyalta az ajkát.
– Add azt a jó nagy farkadat, légyszi.
Szergej beléhatolt. Szűkebb volt a forróság, mint amilyennel
egy kurva általában szolgálni tudott, és látott is az arcán valami
valódit. Talán azt, hogy kellemetlen neki, mert szűk volt – vagy
nem dugott még ma este, vagy Szergej volt nagyobb, mint a
legutóbbiak –, de ez átváltott élvezetbe, amint mélyebbre ment.
A nő kinyitotta a száját, két kézzel megfogta a vállát, és
simogatta, gyúrta az izmait, miközben Szergej tövig
belényomult.
– Jaj, istenem! Pont ez kell nekem – nyögte.
Apró csípőmozdulatokkal sürgette Szergejt, aki a karjára
támaszkodva kihúzta a farkát, majd megint előrelendítette a
csípőjét. A luvnya homorított, átölelte a keresztezett lábával,
közelebb húzta, így a hideg, krómozott magas sarkú belevájt
Szergej oldalába.
Szergej a forróságra, a szorításra és a sóvárgásra koncentrált.
Ha a nő nem sóvárgott utána, akkor tényleg jól játszotta.
Beléhatolt és kihúzta. Érezte, ahogy a ruganyos, erős testecske
befogadja, érezte a mindkettejükből áradó hőt és a hátrahajló
nyakát.
Pável motyogott valami faragatlant. Vaszilij is ott volt, akár
egy sorára váró hiéna.
Szergej keményebben és gyorsabban kezdett mozogni, a saját
örömének kedvéért, ám a prosti is vevő volt rá: vele együtt
mozogva addig sürgette, hogy már durván és gyorsan dugta.
Cuppogva csapódott össze a testük – kemény, mocskos szex volt.
Szergej nem bánta, ezer éve nem dugott.
Miután elélvezett, kihúzta a farkát, elintézte a gumit, és
távolabb lépett. A nő mintha kipirult volna, fénylett rajta némi
verejték, és csillogott a szeme. Szergej kidobta a használt kotont
a kukába, s nézte, ahogy Vaszilij kicsatolja az övét, lehúzza a
sliccét, és előveszi a farkát. Gyilkos pillantás kíséretében
felhúzott egy óvszert, aztán a térdére támaszkodva teljesen
szétfeszítette a lotyó lábát, akin olyan alsónemű volt, hogy távol
tartotta a pöcsét az útból. Szergej érezte ezt, de nem vette
annyira szemügyre.
Vaszilij szinte ráugrott. Olyan durván és gyorsan mozgott,
hogy az ágy is beleremegett. A ribanc kis fájdalmas hangot
hallatva szorosan behunyta a szemét, amikor Vaszilij úgy
elkezdte döngetni, mintha meg akarná büntetni azért a hülye
kotonért. Csak azért nem tűnt erőszaknak, mert tiltakozás sem
volt.
Szergej leült a fal melletti priccsre. Kénytelen volt végignézni
Vaszilij pumpáló mozdulatait, a levegőbe emelt hosszú és kecses
lábakat, és ahogy Vaszilij a prosti nyakát meg az arcát
harapdálta. Szergej nagyot nyelt, de mi mást tehetett? A lotyó nő
megkapta ezért a pénzt, és ha Vaszilij ezt akarta, akkor ezt fogja
kapni. Szergej csak azt várta, hogy kinyissa a szemét, így lássa
rajta, hogy jól van.
Vaszilij kihúzta a farkát, amikor már közel volt az
elélvezéshez. Letépte magáról a gumit, és néhány durva
mozdulattal kiverte, hogy rálövelljen a prosti arcára és
mellkasára. Pável tiltakozott, ám az érintett csak kinyitotta a
szemét. Nehéz volt kifürkészni az arckifejezését: teljesen a
tudatánál volt, teljesen uralta a helyzetet, hiába maradt egyedül
négy férfival egy szobában, akik mind erősebbek, nehezebbek
és romlottabbak nála. Leginkább „megjegyzem a pofádat” képet
vágott. Szergej elfojtott egy mosolyt.
Pável következett. A hasára fordította a nőt, megemelte a
csípőjét, mire az kidüllesztette a fenekét, hogy akadálytalanul
hozzáférjen. Pável intett Ványának, aki leült az ágy szélére, és a
duzzadó farkához kormányozta prosti fejét. Szergej nézte őket.
Szórakoztatta a szopás is, meg az a szakavatottság, ami pusztán
percek alatt szétszedte a sztoikus nyugalmú Ványát. Mulatságos
volt, hogy mindkét férfi igyekezett összehangolni az
erőfeszítéseit. A terepen sokkal hatékonyabbak voltak, mint az
ágyban.
Vaszilij megérintette Szergej vállát egy vodkásüveggel.
Kielégültnek, de változatlanul veszélyesnek látszott. Szergej
elfogadta az üveget, ivott belőle két kortyot, és örült az enyhén
maró érzésnek.
– Készülsz a második körre? – kérdezte Vaszilij.
– Én nem – vont vállat Szergej. – Szolgáld ki magad.
Vaszilij az ágy felé pillantott, a nyögő és izzadó Pávelre a
koordinálatlan és esetlenül gyengéd gesztusaival, meg Ványára,
aki mintha transzban lett volna.
– Még sohasem voltam fiúval – jegyezte meg végül.
Szergej felpillantott, de nem szólt semmit.
–  Nálunk maradhat egész éjszakára? Nekem még lenne pár
ellőni való patronom.
– Délután találkozunk a fickóval – vont vállat Szergej. – Addig
még rengeteg idő van a lőgyakorlatra.
Azzal kissé nehézkesen felállt, vállon veregette Vaszilijt,
kivette a kezéből a vodkásüveget, és kisétált.
Amint egyedül volt, elhelyezkedett egy tetőcseréphalmon a
sötét és lehangoló hátsó kertben, és hallgatta a távoli autók
zaját.
Az ilyen éjszakákon minden egyes mögötte álló napot
megérzett. Néha igazából nem akarta, hogy egy lapon említsék
azokkal az emberekkel, akikkel egy szobában volt. Régen
máshogy mentek a dolgok, de ennek az emléke már nem
érintette meg többé. A család, vagy mindaz, amit az életével
kezdeni akart. Soha, de soha nem hitte volna, hogy éppen
Amerikában fog kikötni, és biznyiszmenek zsoldosa lesz.
Kimért kortyokban itta meg a vodkát. Vigyázott, hogy
mennyit iszik, és hogyan hat rá. A kellemes bizsergés viszont
sohasem nyomta el a tudatot, hogy mi zajlik abban a
hálószobában.
Végül is egy órát töltött el kint a sötétben, aztán felállt, és
visszament a szobába. Erőteljes izzadság-, szex- és ondószag
terjengett. Ványa a priccsen aludt. Pável az ágyon nyúlt el,
Vaszilij pedig félig a prostin volt. Szergej félretolta, és
összeszedte a lotyót. Mindenkinek a szaga érződött rajta, a
bőrére foltokban rászáradt az ondó. Kipattant a fekete szeme,
de megint ellazult, amikor meglátta Szergejt. Úgy elernyedt a
karjaiban, mint egy apró, bizakodó állat.
Szergej átvitte a saját szobájába, ahol letette az ágyra, de
intett neki, hogy üljön fel.
A nő ránézett, fáradtan és elgyötörten, szétkenődött sminkkel,
teljesen félrecsúszott ruhával és parókával. Mégsem ijedt meg,
nem rezzent össze, amikor Szergej megérintette a vállát.
– Menj, mosakodj meg.
– Akár haza is mehetek – rázta a fejét a prosti.
– Ilyen állapotban?
– Hacsak nem akarsz még – vont vállat.
Szergej akarta, de különös vágy volt ez. Ilyen állapotban
mégsem. Ahhoz nem volt elég részeg.
– Arra van a fürdő.
A nő felnézett rá, de nem reagált, úgyhogy Szergej letérdelt,
félrehúzta az egyik lábát, és lehúzta a latexcsizmán végigfutó
csillogó fémcipzárt. Kiszabadította belőle a lábát – érezte a
kezén, hogy izzadt a bőre –, majd letette a lábát a földre, és
kiszabadította a másikat is. A prostinak szőrtelen volt a vádlija,
erős és tökéletesen formás, egyszerre kecses és sportos. A
lábfeje inkább kicsi, gondosan ápolt, ezüst lakkal festett
körmökkel.
–  Ne foglalkozz vele, ha elalszom – figyelte Szergejt némi
iróniával.
–  Semmi baj – segítette fel Szergej. Észrevette, hogy
megvonaglik, ahogy felegyenesedik. Odavezette a
fürdőszobához. – Vetkőzz le.
– Biztos vagy benne?
– Miért?
– Mert… – A prosti odatipegett a mosdóhoz, hogy belenézzen
a tükörbe, és megrázta a fejét. Semmi kétség, hogy elkeseredett
amiatt, amit látott.
Szergej közelebb lépett, miközben a nő kezet mosott, és nem
fordult el akkor sem, amikor a parókájáért nyúlt. A szeméhez és
a szemöldökéhez hasonlóan a haja is fekete volt. Röviden és
izzadságtól csapzottan lapult a fejére. Szergej a felsőrész után
nyúlt, amit a csontos mellére kötve hordott, és meglazította a
csomót. Mély lélegzetvétel volt a válasz – talán sóhaj, talán a
feszültség kieresztése –, miközben levette róla a nedves
ruhadarabot.
A szivaccsal bélelt melltartó volt a következő. Amikor Szergej
azt is levette róla, gyorsan eltakarta a mellkasát, ahogyan egy
valódi nő tette volna.
 – Miért akarod ezt látni?
– Miért csinálod ezt?
– Mit? A kurválkodást?
Szergej ledobta a melltartót a földre, a felsőrész tetejére, majd
lehúzta a szoknya cipzárját. Egyre zavartabb pillantást kapott a
vetkőztetésért cserébe. Valószínű, hogy a kuncsaftjai sohasem
szoktak ilyet csinálni.
– Igen. A kurválkodást.
–  A pénzért – emelte fel amaz a kezét, hogy leszedje a
műszempilláit. Rápislogott Szergejre. – A műtétre.
Azzal kibújt a szoknyájából, és elsétált Szergej mellett a
zuhanyzó felé. Fél kézzel eltakarta a magát, de észre lehetett
venni valami fémes csillogást.
Szergej is kibújt a ruhájából, amíg a vendége neki háttal
kinyitotta a csapot, és lemosta magát a lába között és elölről a
vízsugárral, fél kezével a csempére támaszkodva. Néhány
másodperc és néhány óvatos húzó mozdulat után egy köteg
nedves ragasztószalag és vécépapír vált le róla. Mindet felvette
a földről a hosszú ujjaival, hogy berakja a szappantartóba.
Szergej belépett a zuhany alá, és végighúzta a kezét a nő
karcsú és izmos hátán, akinek a tarkójára lapult a rövidre nyírt
fekete haj. Szergejt megcsapta az illata.
– Fordulj meg.
– Nem – rázta a fejét.
– Nő akarsz lenni. Mellekkel, és nem…
Már kezdett lefolyni az arcáról a smink, amikor a válla fölött
hátrapillantott. A víz mindent levitt: a pirosítót és a kevés
csillámot is. Az alatta lévő arc is éppen olyan tündérszerű volt:
kicsi, mégis erőteljes, legalább ugyanolyan átható tekintettel.
– Miért kérdezed?
– Kell, hogy legyen valami oka annak, hogy ezt csinálod.
– A pénz miatt.
– Nem mindenki tenné meg a pénzért azt, amit te.
–  Drága a műtét – bámulta a nő oldalra biccentett fejjel a
lábuknál lefolyó vizet. – Semmi más munka nincs, amivel
megkeresnék annyi pénzt.
– Mennyi kell még?
A nő kifújta a levegőt, aztán némi habozás után teljesen
Szergej felé fordult. Végigfolyt a víz a lapos mellkasán, a kicsi és
sötét mellbimbói sajoghattak – az egyik biztosan, hiszen
körülötte még fognyomok is látszottak a mellizmon. Vaszilij
lehetett? Nyoma sem volt dekoltázsnak, melleknek.
Férfimellkas, fiúsan csupasz, némi határozottan kirajzolódó
izommal, ami talán segített megtartani az illúziót. A prosti
dereka maga volt a gyönyörűség: csupa szálkás, nyúlánk izom,
amiről lerítt, hogy sportolóé vagy táncosé. A szíve fölé egysoros
szöveg volt tetoválva.
His – szúrta ki Szergej.
Vagyis az övé, egy férfié. Pedig most már képtelenség volt
nőként gondolni rá. Látszott a farka, a golyói, mind simára
borotválva; keskeny csípő; ugyanolyan hosszú és kecses lábak,
mint eddig; ugyanaz a hosszú nyak. Szergej felemelte a kezét,
hogy megfogja a prosti nyakörvét, és kicsatolja. Hát persze, kis
ádámcsutka rejtőzött mögötte.
A prosti felnézett rá, fürkészte az arcát. Tükröződött a
szemében némi bizonytalanság, mintha erőszakra vagy gúnyra
számítana. Hány férfi ringathatta illúzióba saját magát, és
válhatott erőszakossá, amikor megtört a varázs?
– Jó a tested – nyúlt Szergej a tusfürdőért.
–  A tiéd se rossz – mondta a prosti, és engedte Szergejnek,
hogy hozzányúljon, megmosdassa, lemossa a sminket az
arcáról, végighúzza a hüvelykujját a magasan ívelt
járomcsontján, a szögletes állán, az ajkain, eltávolítva a ki tudja,
hány réteg gondosan felkent festéket. Aztán a mellkasán lefelé
haladva lemosott róla mindent, ami hozzátapadt a bőréhez: az
éjszakát, az emlékeket, mindent… kivéve a két harapásnyomot
Vaszilijtól: az egyiket a mellkasán, a másikat pedig a
deltaizomnál.
Szergejnek lejjebb vándorolt a keze.
– Elélveztél? – kérdezte a lapos és izmos has mosása közben.
– Miféle kérdés ez? – nevetett halkan a prosti.
–  Úgy tettél, mintha. De gondolom, nem szoktál olyan
gyakran.
– Nem, nem szoktam – vette ki Szergej kezéből a tusfürdőt, és
nekilátott viszonzásképpen megfürdetni, mielőtt lejjebb is
hozzáérne a másik. – Igen, el. Te majdnem eljuttattál odáig, de a
harapós barátod billentett át.
– Vaszilij?
– Ő. Ha tovább keféltél volna, akkor tőled élvezek el. Nagyfiú
vagy, és tudod, hogy kell dugni.
A prostinak kellemes volt a keze. Nem éppen óvatos vagy
csábító, inkább barátságos.
– És utána? – kuncogott Szergej.
– Utána fáj. Sajog – vont vállat. – Nekem nem úgy működik a
testem, mint egy nőnek. Ha egyszer elélvezek, én is pihenni
akarok. És szerintem ez nem is fog változni. Nem hiszem.
Mégis, több mint egy órán keresztül dugták, amikor már fájt
neki. De úgy tett, mintha élvezné. Ez szar melónak hangzik.
Szergej közelebb hajolt, megemelte a másik férfi állát, és
megcsókolta a vékony, határozott ívű száját. A prosti mintha
meglepődött volna, de visszacsókolta. Hagyta, hogy felfedezze,
érintse, ízlelgesse. Hozzábújt, a merevedésével megbökve
Szergej combját, akinek lehanyatlott a keze, és megmarkolta.
Szergejnek lassan mozgott a keze: érezte, ahogy a markában
egyre keményebb és hosszabb lett. Neki teljesen természetesnek
tűnt így, nagy kár, hogy a másik le akarta magáról vágatni,
pedig így is gyönyörű volt.
– Most minek tartasz? – kérdezte a prosti.
–  Valami nagyon szépnek – csókolta meg Szergej ismét.
Tovább simogatta, miközben különösen jó érzéssel töltötte el,
hogy a másik férfi ennyire készségesen reagál az érintésére.
Eltűnt a kurvás színjáték, szertefoszlott a pimaszság. Szergej
most már a valódi embert érintette, aki sebezhető volt, és
törékeny, de mégis erős.
Az nekipréselte magát Szergej kezének, és a vállát átkarolva
hozzádörgölőzött. Szergej beérte volna ennyivel, ám a prosti
egyszer csak abbahagyta, és megfordult.
– Dugj meg – közölte a csempének dőlve.
Szergej végighúzta a kezét a férfi fenekének ívén, ahol
észrevett egy újabb harapásnyomot.
– Fájni fog.
Hányszor dughatták meg? Legalább négyszer, és legfeljebb
talán nyolcszor, mindössze két óra alatt.
– Igen – állt nagyobb terpeszbe. – Dugj meg!
Szergej közelebb lépve megsimogatta a férfi farkát.
– Csak hozok gumit.
– Nem. Csak rakd be. Most akarom.
Szergej habozott. Túl jól emlékezett rá, ahogy a nő helyretette
ezzel kapcsolatban Vaszilijt.
–  Egészséges vagyok. Többnyire tényleg vigyázok. Amúgy is,
inkább nekem rosszabbak az esélyeim. Gyerünk, add meg
nekem, ami jár.
Szergej odatette a farkát a lyukhoz, ami vörösnek és
megviseltnek tűnt, de már sokkal tágabbnak. A víz és a síkosító
maradványa elég volt hozzá, hogy benyomuljon a forróságba.
Felmordulva előrelendült, belefeledkezve az érzetekbe és az
odaadásba, viszont észrevette, hogy a másik felszisszen.
– Jól vagy?
–  Fáj, de az jó érzés – nevetett amaz komoran. – Kicsit beteg
vagyok. Szeretem a fájdalmat. Csináld még!
Szergej mozogni kezdett mögötte. A férfi minden egyes
mozdulatát viszonozta, miközben Szergej a farkát is verte
gondos, mégis szenvedélyes módon. Különös pillanat volt ez, a
többiektől távol, csak Szergej és egy idegen… mintha még
sohasem fordult volna elő ilyen. Egy ritka, bensőséges pillanat
érzelmekkel és levetett páncéllal; ráadásul olyasvalakivel, aki
ennyire könnyedén változik át férfiból nővé, majd vissza is.
A másik élvezett el először: belelövellt Szergej tenyerébe, és
összeszorult a farka körül. Szergej ekkor keményebben és
gyorsabban kezdett mozogni, hogy ő is eljusson odáig. Utána
kihúzta a farkát, bedugta a kezét a vízsugár alá, s meglepődött,
amikor a prosti megfordult, hozzápréselődött, és megint
megcsókolta.
– Köszi. Szükségem volt erre.
Szergejnek furcsa érzés nyilallt a mellkasába. Neki is
szüksége volt erre. Csak másképp.
– Maradj itt ma éjjel. Holnap visszaviszünk.
– Nem. Én… nem tudom újra megcsinálni az outfitemet.
–  Hazaviszlek, mielőtt felkelnek – ígért Szergej egy újabb
lopott pillanatot kettesben. – Aludj az ágyamban.
Ne velük.
– Mit fognak mondani, ha meglátnak?
– Semmit. Nem hülyék.
A férfi kilépett a zuhany alól, és egy törülközőért nyúlt, de
aztán odaadta Szergejnek, magának pedig az alatta lévőt vette
el.
– Oké. Túl fáradt vagyok bárhová is elmenni.
Azzal megtörülközött, és átment a hálószobába. Még mindig
teljesen meztelen volt, még mindig csöpögött a víz végig a
lapockája között és a lábán.
Szergej megszárítkozott, és próbált megbarátkozni a ténnyel,
hogy most először alszik majd egy ágyban egy meztelen férfival.
Az egy dolog, hogy mit csinált vele a zuhany alatt. De valóban
ilyen messzire merészkedni…
A törülközőt félredobva átment a hálószobába, ahol a másik
férfi éppen bebújt a takaró alá. Beállította az ébresztőt a
telefonján, aztán lekapcsolta a lámpát, majd csatlakozott hozzá.
Ugyanannak a tusfürdőnek az illata érződött rajtuk, és milyen
bársonyos lett az a bőr! Ahogy rájuk borult a sötétség, a férfi
felé fordult.
– Szép álmokat – csókolta meg újra.
– Neked is – hunyta le a szemét Szergej, és ellazult. Általában
egy pillanat alatt el tudott aludni, de nagyon is tudatában volt
annak, hogy nincs egyedül az ágyban. Ugyanakkor inkább
érezte magát egyedül és nyugodtabbnak, hiszen a másik idegen.
Lövöldözésről és öldöklésről álmodott, romba dőlő házakról,
ablakokat kitörő robbanásokról meg az elsülő fegyverek
összetéveszthetetlen hangjáról. Kézi lőfegyverek voltak.
Ellenséges katonák, partizánok próbáltak elkúszni, de golyót
kaptak a tarkójukba. Azt álmodta, hogy Vaszilij elemében van,
és úgy gyilkol, mint egy bosszúálló isten.
Mielőtt teljesen magához tért volna, talpra ugrott, és a
takaróba csavarodva kis híján nekiütközött a falnak. Végül csak
a lámpát verte le az éjjeliszekrényről. A nyitott ajtó fényénél
látta, hogy egy emberi alak fegyvert fog rá, ezért fedezékbe
vetődött.
Mégis érezte a becsapódást a hátában. Elesett, nem volt ura a
testének. Hatalmas erejű találat volt, szétáradt benne a
fájdalom. Ömlött a vér a sebből. A háta közepén. Elfordult, hogy
az ágyra nézzen, a prostira. Remélte, hogy jól van. Aztán látta,
hogy a fegyveres közelebb jön.
A prosti volt az, egy Makarovval a kezében. Lassan közeledett.
Szergej rámeredt. Próbált távolabb kerülni tőle, de rájött,
hogy egyáltalán nem tudja mozgatni a lábát. Még csak nem is
érzi. Odakúszott az ágyhoz, hogy felhúzza rá magát, ám ekkor a
fegyveres az arcára szegezte a pisztolyt. A teljes, fényt megvető
sötétség a szemében rosszabb és baljósabb volt, mint maga a
puskacső.
– Nem kellett volna felébredned – mondta neki a fegyveres.
– Hát pedig felébredtem.
Rohadék. Szergej összeszorított fogakkal megint moccanni
próbált, a lába viszont olyan volt, akár a holtsúly. Méghozzá túl
nagy.
–  Bassza meg! – nézett az ajtóra. Reménykedett benne, hogy
valaki ébren van a többiek közül, de ekkor vette észre, hogy a
fegyverest félig beborítja a ráfröccsent vér. Mintha már elvágott
volna egy-két torkot. Vagy hármat.
– A társaid halottak – erősítette meg a prosti.
–  Oké – meredt rá Szergej az egyik vércseppre, ami úgy
kúszott lefelé a prosti bársonyos mellkasán, mint valami barbár
testfesték. Rájött, hogy sokkos állapotba került: teljesen
kihunytak az érzései, nem sürgette semmi. – Én vagyok az
utolsó?
–  Eltaláltam a gerincedet? – mérte végig tetőtől talpig a
fegyveres.
– Aha. A lábamnak annyi.
Nem volt értelme tagadni. Úgyis elárulták volna a
koordinálatlan mozdulatai.
–  Tényleg elgondolkodtam rajta, hogy egyszerűen csak
kivonlak a forgalomból.
– Hogy? – nevetett fel Szergej.
– Térden lőttelek volna.
– Baszd meg.
–  Több barátomat is megölted, Szergej. Ez a neved, ugye?
Szergej.
– Ja.
–  Tegnap rálőttél két barátomra, és megverted a főnökömet,
Stefano Marinót. Ez már háború.
– Gondoltam is, hogy olyan… olasznak nézel ki.
– Mondhattam volna, hogy görög vagyok. Vagy mexikói. Vagy
latin-amerikai. Elhitted volna. Hinni akartál nekem.
A fegyveres leguggolt mellé, de nem elég közel ahhoz, hogy
Szergej elérje, vagy küzdjön ellene.
Érezte, hogy a vére átáztatja körülötte az olcsó, mocskos
padlószőnyeget. Megint megpróbált moccanni. Kurva életbe! A
seb környéke mintha lángba borult volna, de alatta mintha
húztak volna egy vonalat, és onnantól kezdve egyáltalán nem
érzett semmit. Mintha megszűnt volna a teste a bordái alatt.
Nem akarta kerekesszékben tölteni a hátralévő életét.
– Baszki, én bírtalak.
–  Tudom – lágyultak el a fegyveres éles vonásai.
Visszaváltozott azzá a fiatal férfivá, akit Szergej megcsókolt és
megdugott a zuhany alatt. Szergej a fürdőszoba felé pillantott, a
másik észre is vette. – Te nem olyan voltál, mint ők.
Nem olyan, mint ők. Ez összefoglalta az egész életét.
A fegyveres közelebb jött. Elég közel ahhoz, hogy megérintsék
egymást, mintha mozgásra vagy támadásra csábítaná. Szergej
megint megpróbálta mozdítani a lábát, ám a gerince szerint
nem is volt neki. Mintha soha nem is lett volna.
– Jó, akkor végezz velem.
Szép munka. Bejutni az ellenség védett házába, elaltatni
mindenkit, aztán mindenkit egyesével megölni. Nagyon erős
húzás. Szergej kevés olyan embert ismert, aki képes lett volna
kivitelezni ezt. Egyikük sem játszotta volna el érte a
transzvesztita lotyót, aki egész éjszaka hagyja, hogy seggbe
kúrják. Megvonaglott az arca a fájdalomtól.
– Ja, a gerincem. Tényleg kivontál a biznyiszből.
A fegyveres az arcára célzott, de alulról, ami kevésbé volt
fenyegető, mintha a szeme közé célzott volna. Szergej meglepő
módon nem félt. Ha így kell meghalnia, akkor ez van. Vagy egy
gránát tépi szét, vagy egy partizán lövi ki. Végül is nem igazán
számít, hogyan végeznek vele.
– Az utolsó szó jogán? – kérdezte a fegyveres.
Szergej felnézett abba a sötét szempárba. Annyi mindent
mondhatott volna, például hogy mindkettőt látja abban a
kegyetlen arcban: a prostit és a vízsugár alatt álló fiatal férfit is.
Pont ugyanolyan volt a kettő, mégis teljesen különböző.
Elmondhatta volna, hogy furcsamód örül, amiért a
nemváltásról szóló szöveg hazugság volt. Hogy más
körülmények között is találkozhattak volna, ahol nincs vér,
nincsenek más férfiak.
– Nem, jó lesz így. Megértem.
A fegyveres mélyen leguggolt fölötte, akár egy prédáját védő
héja, mielőtt lecsap rá, és széttépi. Odaillesztette a puskacsövet
Szergej állcsontja és nyaka közé a lágy részhez, egyenesen
felfelé mutatva vele. Így majd áthatol a golyó az agyán, és lehet,
hogy átszakítja felül a koponyáját. Még csak hallani sem fogja a
lövést.
A gyilkos gyengéden végighúzta a kezét Szergej arcán, ami a
helyzet ellenére furcsamód vigaszt jelentett, Szergej pedig
megfogta, hogy megszorítsa. Érezte, hogy a másik visszaszorítja.
Aztán semmit.
 SÖTÉT HÖLGY II.

Augusto Viero akkor sétált be, amikor Stefano éppen igyekezett

nagy nehezen felvenni az ingét. Még ő is megtorpant egy
pillanatra Stefano zúzódásainak láttán.
Stefano megfordult, Augusto pedig megint közelebb jött,
ahogy az orvos hátralépett megírni egy receptet. Még több
boldogságpirula, még több fájdalomcsillapító, ami úgy kiüti
majd, mintha pofán rúgná egy albán szamár, ahogy az apja
mondaná. Még az is próbára tette az akaraterejét, hogy
felemelje a kezét, és begombolja a saját istenverte ingét, de
inkább megrohadt volna, mint hogy segítséget kérjen az
öltözködéshez. Főleg nem a helyettesétől, aki most nála lakott,
hogy segítsen az oroszok elleni háború megtervezésében.
– Rendőrök várnak az ajtóban.
– Mondd meg nekik, hogy öt perc.
Vagy tíz. Már alig várta a fájdalomcsillapítót, de majd akkor
fogja bevenni, amikor lazíthat. Egyébként is úgy érezte magát,
mintha kicsontozták volna, ráadásul ködös volt az agya. Újabb
izmokat érzett húzódni, amikor betűrte az ing alját a
nadrágjába. Ez némi változatosságot jelentett a testét gyötrő sok
éles és szúró fájdalomhoz képest. Vicces, hogy még csak pár
órája kelt fel, mégis milyen könnyen elfelejtette, hogy volt olyan
idő, amikor nem kínozta semmi.
 Belebújt a kasmírpulóverébe, majd végighúzta a kezét a
haján, hogy ne tűnjön rendezetlenebbnek, mint amit az
unatkozó gazdagoktól elvár az ember.
Augusto zökkenőmentesen vette át Vince szerepét, hátulról
fedezte Stefanót, és lelki támogatást is nyújtott, amire nagy
szükség volt. Bármilyenek legyenek is Augusto saját törekvései,
most éppen határozottan egy követ fújt Stefanóval.
Persze, azért titokban neheztelt rá: a hatalom átvételére
irányuló kiszámítható és egészséges vágya kivételesen hatékony
ellensúllyá tette őt az egész szervezet működtetésében. A
helyettes rang két évvel ezelőtt csillapította Augusto előrelépés
iránti mohóságát egy kis időre, de semmi kétség, hogy azóta
megint feltámadt az éhsége.
Stefano lement a lépcsőn a nagy fogadószobába, és
felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta a helyi
rendőrség főmuftiját és annak második emberét, aki egy
ambiciózus, jéghideg tekintetű nő volt. Szerencsére Peter
Thomsonnak drága szeretői voltak, és még drágább európai
iskolákba járatta a törvényes gyerekeit.
Szeretem az olyan embereket, akiknek van gyenge pontjuk –
mondta Stefano apja. Meg tudom vásárolni őket. Ha nincs
gyenge pontjuk, meg kell ölnöm őket.
Az előzményekből tudta, hogy vádat emelhetnének ellene, de
ez túl sok erőforrást igényelne, tekintve az ügyvédi gárdáját,
ráadásul a szervezet kevésbé fontos emberei valószínűleg
elvinnék helyette a balhét. Még Augusto is, ha a helyzet úgy
kívánja: sohasem válna besúgóvá, hiszen azzal tönkretenné,
amit magának akar. Így aztán tényleg jó kis ellensúlyt jelentett,
a szó klasszikus értelmében.
De visszatérve a jelen lévő ellenséghez… Stefano sejtette,
hogy bár Thomson szemétládának tartja őt, a helyi
igazságszolgáltatás bölcsességének hála úgy gondol rá, hogy
„legalább a mi szemétládánk”.
– Peter, úgy örülök, hogy látlak – nyújtotta felé a kezét.
 
 
Egy órát töltött el azzal, hogy tagadta, hogy bármiről is tudna.
Hogy miért vették célba, miért lőtték meg a testőreit, és mit
akartak tőle a bandatagok. Stefano gyanútlanul és
felháborodottan viselkedett, amit nem is kellett nagyon
megjátszania. Peter szemlátomást elfogadta ezt, vagy legalábbis
úgy tett, és gyors felépülést kívánt anélkül, hogy Stefano iróniát
érzett volna ki belőle.
Amikor a nő – Ann Devereux vagy valami ilyesmi – kezet
fogott vele, közelebb hajolt.
–  Talán megnyugtatja, ha tudja, hogy az éjjel meggyilkolták
azokat, akik rátámadtak magára.
– Ez esetben meglehetősen csekély részvétet tudok tanúsítani
– nézett Stefano egyenesen a szemébe.
Thomson megérintette a helyettese karját, és Stefanóra
mosolygott.
– Mostanában elég sok az utcai csetepaté.
És ennyi volt. A zsaruk pusztán azért jöttek, hogy ránézzenek
Stefanóra, és elmondják neki, hogy a gazfickók meghaltak.
Persze, részletekkel nem szolgáltak, egy „folyamatban lévő
nyomozásnál” ezt nem is kell magyarázni.
 Stefano kikísérte őket az ajtóig, aztán visszament az orvoshoz,
meghallgatta tőle a boldogságpirulákra vonatkozó utasításokat,
végül kényelmesen elhelyezkedett a tévészobában, odatett egy
párnát a kanapé karfájához, derékig magára terített egy könnyű
takarót, és belebugyolálta a zoknis lábát.
A tévé természetesen haszontalan volt, ám néhány hírblogger
jobb forrásnak bizonyult.
Négy oroszt öltek meg tegnap éjszaka. Leszúrták őket,
elvágták a torkukat, egy embert pedig fejbe lőttek. A
helyszínelés alapján lehet, hogy volt egy tanú, méghozzá egy
prostituált, aki eltűnt, és kifejezetten kérik tőle, hogy
jelentkezzen, hiszen ő volt az utolsó, aki életben látta őket.
Stefano nem nagyon aggódott emiatt. A legtöbb kurva boldogan
távol tartotta magát a törvény figyelő tekintetétől.
–  Augusto, vidd hírét annak, hogy szeretném megtalálni a
csajt.
Augusto bólintott, majd félrevonult, hogy telefonáljon a
prostitúcióban illetékes capóknak, akik továbbadják az
információt az embereiknek. Stefano ezernyi csatorna között
kapcsolgatott, ahol nem mutattak semmit, majd a párnára
hanyatlott. Igazából sehogy sem tudta jól eltölteni az időt
ennyire elcseszett állapotban. Legalább nem a kórházban volt,
ez is valami.
– Főnök – ébresztette Augusto félálomból, mire nagy nehezen
felült.
– Igen, mi az?
–  A prostituált. A legtöbb, amit megtudtam, hogy
transzvesztita volt.
 Stefano felnevetett, de túlságosan fájt neki, ezért abbahagyta.
– Honnan tudod?
– Találtak ragasztószalagot is.
–  Ha egy ragasztószalag miatt bárki is transzvesztitának
számít…
–  Tulajdonképpen az egy… arra használták… úgy volt
előkészítve, hogy egyértelműen elárulta a dolgot. Nem mintha
én tudnám – hepciáskodott Augusto. Ő nem prostitúcióval
kereste meg a pénzét. Az építkezések, némi csempészet és az
internetes póker volt az ő területe. Az utóbbi előnye, hogy nem
kellett túl sok csontot törni hozzá.
– Más tanú nem volt?
– Az egyik lány látta azt, aki elment velük. Mármint a fiút. Azt
mondta, hogy biztos új lány… vagyis fiú lehetett, mert még
sohasem találkozott vele, de úgy tett, mintha.
– Hogy érted ezt?
–  Hát mielőtt a transzi lelépett, odament a lányhoz, és azt
mondta neki, hogy „mosolyogj rám, szivi”. Aztán távozott a
fickókkal. Úgy tett, mintha vigyáznának egymásra, pedig azelőtt
még sohasem látta a transzit.
Egy szabadúszó transzvesztita, aki egy személyben egy
négyes gyilkosság első számú tanúja. Kezdett érdekessé válni a
dolog.
– Bármi személyleírás?
– A lány azt mondta, hogy a transzi „baromi szexi” volt.
– Még valami?
– Ja, azt is említette, hogy hátborzongató fekete szeme volt.
Stefano nyelt egyet, mert hirtelen meghűlt a vér az ereiben.
 –  Vigyétek el azt a csajt a városból. Nem akarom, hogy
beszéljen a rendőröknek. Gondoskodjatok róla, hogy bőven
megérje neki csendben maradni.
– Meglesz, főnök.
Stefano küszködve lábra állt. Hirtelen már ettől is kimerült, és
eltöprengett rajta, hogy a fenébe fog kimenni a házból, és
eljutni Silvio bungalójáig a telek szélére. Ilyen sérülésekkel,
ennyire fáradtan semmiképp; az elmúlt két éjszaka után elege
volt abból, hogy gyenge. Előhalászta a telefont a zsebéből. Egy
üzenete jött.
Donata tájékoztatta, hogy épségben van Olaszországban.
Stefano visszaírta neki, hogy csókolja. Semmi többet. Ennél jobb
nem jutott eszébe. Aztán írt Silviónak is. Gyere át a házba.
Két perc múlva jött a válasz: OK.
Sikerült felülnie, s egy kicsit összeszedettebbnek látszania,
amikor Augusto szólt, hogy a sicario itt vár az ajtóban. Stefano
intett, hogy jöjjön be.
Silvio belépett, de rögtön meg is állt a küszöbön. Oldalra
hajtotta a fejét, pont úgy, mint egy madár, amíg Stefano nem
biccentett Augustónak, hogy elmehet. Silvio ekkor jött közelebb,
szinte odasiklott hozzá a padlószőnyegen.
– Hogy vagy?
– Most aggódom – mutatott Stefano a kanapé melletti székre.
Silvio viszont nem foglalkozott a parancsnak ezzel a részével,
mert inkább a karfára ült le, olyan közel, hogy Stefano érezte az
illatát. Bőrszaga volt, bár chino nadrágot viselt szűk
sportpólóval, mintha mindjárt ki akarna bújni a nadrágból, és
szűk rövidnadrágot készülne húzni a futáshoz. Mint minden
reggel, és gyakran este is. Nem mintha Stefano figyelné.
– Ne aggódj a ruszkik miatt – mondta Silvio lágyan.
Ez csak még jobban megerősítette Stefano gyanúját.
– Hogy csináltad?
–  Hármat késsel öltem meg, az utolsót pedig fejbe lőttem.
Szergejt.
Szergej. Stefano megborzongott. Nem akarta tudni
Frankenstein nevét.
– A vezérük?
– Igen. A nagydarab.
– Nem gyanakodtak?
–  Megvannak a módszerek arra, hogy felülemelkedjünk a
gyanakváson – felelte Silvio olyan blazírtan, mintha régóta
Szun-ce tanítványa lenne, majd leeresztette a kezét, és látszólag
véletlenül súrolta vele Stefano nyakát.
– Engem nem fognak gyanúsítani.
Azt tette, amit bármelyik sicario tett volna. Megtalálta a
módját a célpont megsemmisítésének, aztán maximális
hatékonysággal cselekedett. Stefanónak mégis szorított a
mellkasa az aggodalomtól és a megkésett félelemtől.
– Megsérültél?
Silvio egyelőre hallgatott, a keze pedig még mindig Stefano
nyakán volt, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy
Stefanónak továbbra is van pulzusa, és lélegzik.
– Nekem sohasem esik bajom.
–  Ez baromság – fordult oda Stefano, de a gyors mozdulat
minden egyes csontjába belehasított, amitől csak még jobban
fellángolt benne a hirtelen harag. – Carbone is bántott. Falchi is
– állt talpra nagy nehezen, és ijedséget látott megvillanni abban
a fekete szempárban. – Carbone rád lőtt. Láttam a heget.
A hasad alján, éppen az ágyékod felett, oldalt, ahol a
halandóknak a vakbelük van. És láttalak téged sírni, Silvio.
– És te is.
– Én?
Stefano szinte nevetségesnek érezte magát, amiért dühbe
gurult Silvio miatt, holott alig tudott megállni a lábán, és
zokniban tántorgott, miközben az alacsony dohányzóasztal
lapja belevájt a térdhajlatába.
– Én nem csináltam semmi olyat.
–  Fáj látni, hogy neked fáj – járatta végig Silvio a fekete
tekintetét Stefano testén, akinek szégyenkezve eszébe jutott a
kudarcba fulladt szopás. Mennyivel jobban akarta ezt a
gyilkost, mint a bosszút! Egyenesen szembenézni azokkal a
ruszkikkal… nem erre számított. Nem ezt akarta. Nem tudott
megbékélni vele.
– Mi történt? Mi történt veled, Silvio?
Silvio hátradőlt, és egyik hosszú karját kinyújtotta a kanapé
karfáján, mintha egy fotós állította volna be gondosan ahhoz,
hogy megörökítse a dereka vonalát és azokat a hosszú lábakat.
Meg a dudorodó ágyékát – gondolta Stefano. Legszívesebben
megragadta volna azt a nyakat, megmarkolta volna azt a farkat,
jó keményen, hogy érezze Silviót összerezzenni. Hogy Silvio
beismerje: neki is eshet baja, mint bárki másnak. Elterelő
hadművelet. Stefano felismerte az ilyet.
– Szépen felöltöztem, becserkésztem őket, elvitettem magam a
védett házukba. Ahol… – Silvio itt szünetet tartott, aztán egy
pillanatra megjelent a nyelve hegye a szája sarkában. –
Történtek dolgok.
– És te hagytad nekik?
Silvio félig lehunyt szemmel vállat vont, ami egyszerre volt
fülledt és fenyegető.
– Vannak dolgok, amiket nem tudsz rólam – válaszolta Silvio
olyan tekintettel, ami azt üzente, hogy amúgy sincs semmi közöd
hozzá.
Dolgok, amiket nem tudsz. Silvio elélvezett attól, hogy
megdugták egy fegyverrel. Elélvezett attól, hogy majdnem
megfojtották. De ugyanez az ember őrizte Stefano álmát, és
flörtölt vele folyton.
Stefano megrázta a fejét. Próbálta felfogni, hogy lehet valaki
ennyire gyengéd és ferde hajlamú egyszerre. Mi más volt még,
amiről nem tudott?
És reménykedhetek abban, hogy valaha is az enyém lesz? Hogy
egyszer majd valójában a magamévá tehetem? – kérdezte egy kis
hang Stefano fejében.
–  Akkor mondd el – sántikált oda Stefano, és rátette a kezét
Silvio hasára. Lapos volt, csupa izom. Az ellazult testhelyzet
csak álca volt. Silvio megfeszült, készen állt a támadásra.
Stefano széttárta az ujjait, simogatta azt a részt, és érezte a
pólón keresztül Silvio testének melegét. Legszívesebben
felhúzta volna, hogy megérintse alatta a bőrt. – Meg akarom
érteni.
–  Már így is több mindent értesz, mint sokan – fogta meg
Silvio a kezét, hogy még jobban odanyomja a hasára.
– De… nőnek öltözni?
 – Hasznos – mosolygott Silvio.
És nyugtalanító. Silvio valóban kisfiúsan nézett ki, olykor
nőiesen, ám Stefano mostanra túl jól ismerte ahhoz, hogy
bedőljön ennek.
– Akarod látni? – húzta ki magát ültében Silvio. – Adj nekem
két órát, és megmutatom.
Semmi szégyenkezés, semmi feszengés. Miféle férfi csinálja
ezt? Mit jelent ez Silviónak? Valódi vágyat érez, hogy női ruhát
viseljen? Vagy ez egy ravasz húzás? Harci taktika? Aztán jött
egy másik, sötétebb és mélyebb gondolat. Hogy Silvio
prostituáltat játszott. Hogy meg lehetett vásárolni, fizetni neki a
szexért. Stefano egyik lábáról a másikra állt, aztán elhúzódott,
hogy kis híján lerogyjon a legközelebbi székre.
– Akarsz látni? – kérdezte Silvio.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– De azt tényleg tudni akarod, hogy vertem át őket.
Nem, hanem meg akarom érteni. Stefano mindent tudni akart
erről az emberről, megismerni azt a sötétséget, ami folyton
hívogatta. Lehet, hogy sohasem fogja megérteni, mégis a
mélyére akart látni, amennyire csak lehet.
– Silvio, én… már kialakítottam rólad egy bizonyos képet.
– Pasiként akarsz.
Nem tudom.
– Rendben, mutasd meg.
 
 
Silvio nemsokára egy sporttáskával tért vissza, és eltűnt Stefano
fürdőszobájában. Amikor újra előkerült szoknyában,
neccharisnyában és szinte fenékig érő csizmában, Stefanónak
elállt a lélegzete. Még mindig ott rejtőzött a gyilkos, tükröződött
annak a testnek minden egyes szálkás és feszes vonalában meg
a túlságosan sokatmondó sötét szemekben. Ugyanakkor Silvio
másik oldala, az az érzékiség most már teljesen kiszabadult.
Donata csak pufogott volna ezektől a rendkívül szűk ruháktól
meg a kihívó sminktől, ám Stefano sejtette, hogy nem feltétlenül
a felesége a célközönség. Volt valami abban az üde arcban, a
hosszú végtagokban meg az olcsó „dugj meg” ruhákban, ami
Stefano testének összes tesztoszteronmolekuláját vonzotta.
Most, hogy a pirulák a fájdalmai nagy részét tompa sajgássá
változtatták, talán még tud is kezdeni vele valamit.
– Lenyűgöző – mormolta.
Silvio odajött hozzá, szinte siklott azokon a magas sarkakon.
Vagy kiváló volt az egyensúlyérzéke, vagy nagyon sokat
gyakorolhatott. Könnyű volt látni benne a prostit, főleg, amikor
azokkal a kifestett színes műkörmökkel rámarkolt Stefano
farkára a nadrágján keresztül. Színjáték volt, persze, talán a
legnyilvánvalóbb mód a reakciójának felmérésére.
Silviónak felfelé görbült a szája sarka, amiből látszott, hogy
nem elégedetlen az eredménnyel.
– Szopást egy húszasért?
– Nincs nálam pénz – vett mély lélegzetet Stefano.
–  Hozzáírom a számládhoz – nézett rá Silvio, s olyan közel
hajolt, hogy Stefano érezte a smink illatát, és egy kicsit
elhomályosult előtte a világ. A fekete szempár viszont pontosan
ugyanolyan maradt. Életre kelt sötétség.
Tetőtől talpig beleborzongott Silvio csókjába, s hirtelen
homályba veszett a kérdés, hogy férfit vagy nőt csókol. Mintha
nem számított volna. Nem a tökéletes illúzió miatt, hiszen Silvio
továbbra is Silvio volt. De az, hogy ő most férfi-e vagy nő,
démon-e vagy angyal, esetleg egy tisztátalan álom, már
egyáltalán nem volt lényeges a zsigeri vágyak fényében.
Stefano rátette a kezét Silvio mellkasára.
–  Mindig törlesztem az adósságaimat – közölte egyszerre
zsibbadt és lángoló ajkakkal, mintha kokaint dörzsölt volna az
ínyébe.
–  Lehet, hogy csak kívánlak – nevetett fel Silvio komoran.
Megfogta Stefano kezét, és odatette a rövid szoknya alá a
fenekéhez. – Itt akarlak érezni.
Stefano ujjai belevájtak a kemény izomba, majd bekúsztak a
vágatba, ahol két ujját a nyílásnak nyomta. Silvio
hozzápréselődve homorított, egyszeriben elállt a lélegzete. Nem
volt merevedés, amit Stefano érezhetett volna a combján.
Ragasztószalag. Silvio hátraragasztotta a farkát a lába között.
Stefano közelebb húzta magához, felhúzta azt a nevetségesen
rövid szoknyát, és eljutott az alatta lévő tangáig. Azt félretolva
megint megtalálta a nyílást. Körüljárta a kezével, s érezte, hogy
már van ott síkosító.
– Te ribanc – motyogta Silvio fülébe.
Silvio felnyögött, és a fenébe vele, mert ez volt a világ
legszexibb hangja. Kész szkander volt átvenni az irányítást a
gyilkostól, most pedig Stefano semmit sem akart jobban, mint
magánál érezni a kontrollt. Két ujjal benyomult Silvio fenekébe.
Silvio mindkét karjával átölelte a nyakát – biztosan azért, hogy
megtartsa magát –, és belenyögött a szájába. A szoros
izomgyűrű megadta magát, így Stefano mélyebbre hatolt: addig
nyomta az ujjait, ameddig csak tudta.
– Igen! Baszki… – préselődött hozzá Silvio széttárt lábakkal és
homorított háttal. – Hajlítsd be… hajlítsd be, Stefano…
A levegőért kapkodó, félig értelmetlen szavak egyenesen
Stefano zsigereibe hatoltak. Csak elméleti tudása volt arról,
hogyan kell örömet szerezni egy férfinak, de itt most rájött
valamire. Behajlította az ujjait, így megtalálta a pontot, ami egy
kissé különbözött a körülötte lévő szűk és csúszós forróságtól.
Silvio nyögéseiből gyanította, hogy ez lesz az. Mint amikor
rájött, hogy érjen egy nő csiklójához.
Megnyomta azt a részt, végighúzta rajta az ujjait. Minden
mozdulatért nyögés vagy borzongás volt a jutalma. Ettől
elmosolyodott, és különös gyengédség lett úrrá rajta, ahogy a
karjaiban tartotta a gyilkost, miközben örömet szerzett neki.
Érezte a másik férfi testének minden rezdülését, közelről és
szorosan, akár egy szeretőnél. Végül is most azok voltak
egymásnak, ugye?
Szinte teljesen kihúzta a kezét, aztán megint be, hogy dugást
utánozzon vele, de mindig figyelt rá, hogy súrolja azt a részt.
Silvio odanyomta az ágyékát Stefano combjához, és
nekidörgölőzött: már vadul az elélvezésre összpontosított.
Stefano megcsókolta a hátrahajtott nyakát, magába szívta a
részegítő illatát. Minden egyes mozdulat belenyilallt az
összezúzódott testébe, viszont semmi a világon nem tudta volna
rávenni, hogy elengedje Silviót, vagy azt mondja neki, hogy
álljon le. Nem is volt biztos benne, hogy Silvio megértené-e,
hogy engedelmeskedne-e.
 Silvio izmai összeszorultak körülötte, amitől egyre nehezebbé
vált a dolog, ám amikor az egész teste megfeszült,
megkeményedett, Stefano rájött, hogy Silvio mindjárt elélvez.
Keményebben, erőszakosabban nyomult belé az ujjaival, és
magához húzta, amikor Silvio feszültsége néhány kapkodó
csípőmozdulattal feloldódott.
Amikor vége lett, Silvio ráhajtotta a fejét Stefano vállára, aki
megcsókolta a fülét.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Stefano.
– Jól. Jól érzem magam – csókolt bele Silvio a nyakába. – És te?
Még mindig nagyon fáj?
–  Aha – húzta ki a kezét Stefano, és beletörölte Silvio
szoknyájába. – Különben megfordítottalak volna, hogy a falnak
döntve megdugjalak.
Silvio képes volt félig odafordulni, hogy hátranézzen, majd
visszahajtotta a fejét Stefano vállára.
– Baromira kár.
Stefano kuncogott. Örült, hogy még magához ölelheti Silviót
néhány gyengéd pillanat erejéig.
– Hidd el, nálam senki sem bánja jobban – csókolta meg ismét
Silvio nyakát. – Őrült vagy, tudod?
– Az én világomban ez normális – kuncogott Silvio.
– Azt lefogadom.
Lehet, hogy Stefanónak semmi módja nem volt arra, hogy
irányítsa Silviót, de még csak arra sem, hogy megvédje. De hogy
megbízzon benne, mert tudja, mit csinál? Eddig ez egész jól
működött. A transzvesztita színjáték legalább védelmi vonalat
jelentett, amire mindkettőjüknek szüksége volt a maga módján.
Stefano nem lehetett oda Silvióért túl látványosan, nem
hagyhatta, hogy a család többi tagja is lássa az ámulatát. Az
ilyen lopott pillanatok hihetetlenül veszélyesek voltak
mindkettőjük számára.
– Szeretsz játszani?
Silvio bólintott.
– Ha majd nem leszek ennyire… ha majd jobban leszek, akkor
szeretném, ha néha felöltöznél így.
– Rákaptál az ízére, mi? – kuncogott Silvio. – Nem probléma.
–  Fel akarlak szedni a kocsimmal, és elvinni egy motelbe,
hogy ott dugjalak meg.
– Az utcán akarsz felszedni?
– Igen.
–  Benne vagyok – kuncogott Silvio. – Vagy egy szopás ott,
rögtön a kocsiban.
Stefano megemelte Silvio állát, hogy nézzen rá.
– Annál több időt akarok. De óvatosnak kell lennünk.
Ha bárki is rajtakapja őket, akkor lánynak nézheti Silviót. A
család szemszögéből pedig messze nem számít főbenjáró
bűnnek, ha női prostikkal kefél az ember.
–  Az is igaz – bólintott Silvio, és adott egy puszit Stefano
ujjára.
Igen, Silvio túlságosan is odavolt ezért a kurvás
szerepjátékért. Vannak dolgok, amiket nem tudsz.
Semmi értelme nem lett volna elmondani, hogy néha
Donatának is eszébe jutott ugyanez a játék, csak ő a másik
végletet jelentette az árakat illetően: szeretett úgy tenni, mintha
luxus társalkodónő lenne, amivel alkalomadtán feldobta a
szerelmi életüket. Stefano élvezte az ilyen játékokat: az
erőszakos csábítást, a kihívást, hogy a nő is úgy élvezze, hogy
sikoltozzon. A fizetett szexet. Vagy amikor Donata épphogy
nagykorú szűz tinilányt alakított, akinek fogalma sincs a
szexről. Stefano mindig is úgy gondolta, hogy az ember a
feleségével csinálja az ilyesmit, de készen állt rá, hogy ugyanezt
tegye Silvióval.
Ez viszont a bizalom és a hűség megszegése, nem? De igen.
Elélvezni egy kurvával az egy dolog, ám bizalmi játékokba
belemenni, vágyakat kiélni, tényleg odafigyelni valaki másnak
az örömére úgy, ahogy Donatáéra szokott figyelni… Stefano
ezzel átlépte a határt. Bár ez apró lépés azok után, hogy
gondolatban már százszor elkövette ugyanezt a bűnt. Ettől most
mennyire számít szemét alaknak? Furcsamód úgy tűnt, mintha
egyáltalán nem Silvio hibája lenne a dolog.
–  Menj, öltözz át! – fogta meg Silvio nyakát, és újra
megcsókolta. – Azt akarom, hogy itt maradj a házban. Csak
társaság gyanánt.
– Nem az erősségem.
–  Akkor most én fogom kiszélesíteni a te látókörödet –
mosolygott Stefano. – A változatosság kedvéért.
 SÖTÉT FIVÉR

–  Jó színed van – szólalt meg Silvio rögtön azután, hogy ajtót

nyitott, és szembesült vele, hogy Franco áll ott. Silviónak
elkerekedett a fekete szeme, aztán elvigyorodott és végigmérte.
–  Afrika is jó valamire – fújta ki magából a feszültséget
Franco, és visszamosolygott.
– Gyere be – biztatta Silvio még szélesebb vigyorral.
A cím, amit kapott, egy szemrevaló bungalóhoz tartozott egy
hatalmas kúria birtokán, mintha szolgálóknak szánt
melléképület lenne. Az pedig, hogy Silvio milyenfajta szolgává
vált, rögtön nyilvánvaló lett Franco számára, amikor belépett a
nappaliba: a dohányzóasztalon egy pisztoly gondosan
elrendezett darabjai hevertek egy kendőn, mellette pedig olaj és
más tisztítóeszközök sorakoztak.
– Zavarok?
–  Baszki, vicces akcentusod lett – eresztett meg egy újabb
vigyort Silvio.
Franco vállat vont.
– Hova tegyem a bőröndöt?
–  A hálószobába – mutatott Silvio arrafelé. – Neked oké, ha
osztozunk rajta?
Nem.
De Franco egyvalamit tanult meg az elmúlt nyolc évben,
mégpedig azt, hogy ne habozzon.
– Furcsa lenne egyedül aludni.
Aztán vissza akart táncolni a gondolattól. Egy szót sem
beszéltek arról, hogy marad-e éjszakára. Vannak motelek innen
alig tízpercnyire a városban, ha le akar dőlni, miután átszelte az
Atlanti-óceánt.
A gép szellőztető rendszerének zümmögése és a hosszú
reptéri sorban állás után már nem sok mentális energiája
maradt tiltakozni. Több ezer kilométert szelt át és négy országot
érintett az elmúlt harminchat órában: előbb Marseille, aztán
Toszkána, aztán Róma, London Heathrow, O’Hare, végül ez az
átszállás. Az agyának utol kellett érnie magát, aminek az a
legjobb módja, ha alszik tizenkét órát, vagy akár tizennyolcat is.
–  Csak tedd le a táskát – méregette Silvio. – A gardróbban
rengeteg hely van. A fürdőszobában dettó.
És valóban. A gardrób bal oldala öltönyöknek és ingeknek
adott otthont, meg fekete vagy fehér hétköznapi
ruhadaraboknak. Minden makulátlan rendben sorakozott, ami
elárulta Franco számára, hogy Silviónak bizonyára
házvezetőnője van, és felnőttként is megmaradt a monokróm
ízlésvilága.
Franco becsukta ezt az ajtót, aztán kinyitotta a jobb oldalit.
Felakasztotta az üres helyre a ruháit, olyan rendszerezetten és
hatékonyan, ahogyan kiképezték rá. A bungaló kialakítása
kétszemélyes volt, így bőséges hellyel szolgált a zsúfolt
szálláshelyekhez képest, ahol Franco sok éven át lakott.
Végül kibújt a dzsekijéből, tiszta pólót húzott, majd átment a
nappaliba, ahol Silvio éppen a telefonjával szórakozott, de
vissza is suvasztotta a zsebébe, amikor meglátta őt.
Az öccse szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen –
nagyon is silviósan. Igen, utolérte magát a növésben, már nem
csupa térd és könyök, ráadásul méltóságteljesebb és
magabiztosabb lett, mint valaha. De hát legutóbb, amikor látta,
Silvio még tinédzser volt, tomboló hormonokkal.
– Jól nézel ki – mondta Franco. – Boldognak tűnsz.
–  Jól megy a sorom – vigyorgott rá Silvio. – És veled mi a
helyzet?
–  Most kaptam meg a papírjaimat – mutatott Franco a háta
mögé a hálószobába. – Hamarosan munkát kell találnom, de
most még…
Hozzászokom, hogy nem kell parancsokat követnem. A nagy
szabadsághoz és bizonytalansághoz. Elfelejtettem, milyen nehéz
ez az egész – saját döntéseket hozni.
– …pihenek – fejezte be Franco.
– Itt pihenhetsz. Az én otthonom a tiéd is.
– Köszi. Igazából kinek az otthona?
–  Stefano Marinóé. Neki dolgozom. A biztonságáról
gondoskodom – ült le Silvio a pisztolya elé, és nekiállt újra
összerakni. A keze szinte magától megtalálta minden darabnak
a helyét, mintha oda sem kellett volna néznie. Silvio még
katonaszemmel nézve is természetesen és zökkenőmentesen
bánt a fegyverrel. – Testőr vagyok.
– Egy olaszé?
– Ja, igen – mosolygott megint Silvio, a fogát is megvillantva. –
Battista mondta, hogy idejöttél.
– Mr. Falchi segített, hogy megtaláljalak, ez igaz.
 –  Hát persze – törölte le Silvio az összerakott pisztolyt, és
letette az asztalra. – Gondoltad, hogy a keresztapám tudja, hová
mentem. Elmondta neked, hogy Amerikába jöttem, és kinek
dolgozom itt. Szólt, hogy számítsak rád. Ott voltál a szobában,
amikor felhívott engem? Szerintem igen.
Fenébe, honnan tudja Silvio? Kiskorában is furcsa volt:
minden előzmény nélkül tett vérlázító kijelentéseket, amik
nyugtalanító módon gyakrabban bizonyultak helytállónak, mint
tévesnek.
– Dióhéjban igen.
Franco emlékezett Falchi mosolyára. „Silvio nem bánja majd.
Odalesz, hogy visszakapja a bátyját.” Ez a biztatás tartotta
benne a lelket, ameddig be nem csöngetett ide. Nyolc év telt el,
és most itt vannak. Silvio felnőtt férfi lett, aki még mindig
nagyon hasonlított a kisfiúra, akivel Franco együtt nőtt fel, de
azért volt különbség.
És nagyon hasonlít Paolóra.
Ami elég kellemetlen, ugyebár.
–  Na, mesélj! – dőlt előre Silvio, miközben a combjára
könyökölt, és összekulcsolta az ujjait. – Mi történt? Hol jártál? –
kérdezte átható pillantással.
Franco elhelyezkedett, és emlékeztette magát, hogy lazítson.
– Miután elmentél, igazából darabokra hullott minden.
– Fejtsd ki.
–  Sebastiano nem jött vissza az egyetem után. Most bűnügyi
szakjogász New Yorkban, bár remek ajánlatot kapott, hogy
váltson cégjogra. De tudod, milyen. Az neki sohasem lenne elég.
– Tényleg nem – rázta a fejét Silvio. – És… anyánk?
 – Jól van.
– Apánk?
–  Fogalmam sincs – szorította össze a száját Franco. Egészen
más erőfeszítést követelt Paolót apának hívni. Talán Silvio épp
most bizonyította be, hogy ő képes rá. – Anya nem kérdez, ő
nem válaszol, szóval… ez van. Semmi változás.
– A gyomra?
– Fekélyes. A doki szerint valami élve felemészti – vont vállat
Franco ismét. – Semmit sem tudunk ellene tenni.
– Hát nem – csinált egy fejkörzést Silvio. – Kérsz egy italt vagy
valamit?
– Vizet.
Silvio felállt, átment az amerikai konyhás részre, és kivett egy
palack vizet a hűtőből, aztán még egyet. Visszatérve átadta az
egyiket Francónak, majd visszaült a kanapéra.
– És itt vagy te… Miért van francia akcentusod?
– Most szereltem le a francia idegenlégiótól. La Légion.
Megint eluralkodott Francón az érzés, hogy nem találja a
helyét. Mintha valójában nem is itt lenne, csak sodródna,
lebegne – mintha éppen álmodna –, aztán egy poros, mocskos
helyen ébredne, ahol legyek hemzsegnek az arca körül, hogy
folyadékhoz jussanak a szeméből.
Franco ellenállt a kísértésnek, hogy elhessegesse a láthatatlan
legyeket. Silvio viszont tényleg itt volt. Valódibb, mint az
emberek többsége. Ha csak álmodja ezt a környezetet, akkor
valószínűleg osztozik az álmon a kisöccsével.
–  Franciául gondolkodom. Egy angol mondat összerakása
rémisztőbb, mint hittem volna.
 – És az olasz?
–  Eléggé megkopott az olaszom – bontotta ki Franco a vizet.
Arra jutott, hogy valószínűleg nem kell letörölnie és
fertőtlenítenie. Itt jó a víz, a csomagolás pedig tiszta. Te jó ég,
Afrika meg a légió kórokozófóbiást és tisztaságmániást csinált
belőle! – Most, hogy már egyedül is mászkálhatok, mert vannak
papírjaim meg minden, tudni akarom, mennyi minden történt.
Aggódtam érted.
– Velem minden oké – mondta Silvio, miközben nézte, ahogy
iszik. – Battista elkapott a lejtőn. Betanított. Én vagyok az
örököse, és több a pénze, mint amennyit valaha is el tudna
költeni.
– Neki nincs saját családja?
–  Nincs – pillantott Silvio az ajtóra, majd megint Francóra.
Nyughatatlan, örökmozgó, örök megfigyelő. Ez az egyik tikkje.
Kiskorában is elképesztően jól érzékelte a dolgokat, most
viszont hozzátartozhat a „testőr” szerepéhez. – Battista igazából
leszarja ezt a témát.
„Mr. Spadaro, mennyire örülök, hogy találkozunk! Kérlek,
fáradj be. Szeretnéd megtalálni az öcsédet?”
Falchi annyira jól szituált és megnyerő, hogy Franco azonnal
ideges lett tőle. Húsz éve még nem tűnt fel, de most, hogy már
felnőtt és kevésbé ártatlan, érzett valamit Gianbattista Falchi
részéről. Olyan csábító flörtölést, ami nyugtalanította.
És Silvio az örököse?
Végül is Falchi felhívta Silviót, aztán megadta Francónak a
címet, sőt még tanácsot is adott neki, hogy melyik a legjobb
útvonal. „Szerintem pont te lehetsz az, amire Silviónak
szüksége van.”
Eltöprengett ezen, miközben a gépe átszelte az Atlanti-óceánt.
Kissé megrettent a dologtól. Ennyi év alatt Silvio bármit
csinálhatott, bárkivé válhatott. Talán visszament az iskolába,
talán családot alapított, felépítette a saját életét.
Helyette valaki másnak a testőre, egyedül él, és a pisztolyok
meg a rászabott öltönyök jelentik neki a társaságot. Franco nem
lepődött meg. Valójában még csak nem is zavarta a dolog, bár
az, hogy Silvio munkaadója olasz, nem ígért semmi jót.
Egyáltalán nem.
De ki ő, hogy erkölcsileg ítélkezzen?
–  Mit csináltál a légióban? – kérdezte Silvio, mintha olvasott
volna a gondolataiban. Már megint azok a híres megérzések.
– Embereket lőttem fejbe.
–  Te is lövész vagy? – derült fel Silvio arca, majd halkan és
szárazon felnevetett.
Elillant a feszültség. Silvio az öccse. Talán az egyetlen ember a
világon, aki megérti őt, de úgy igazándiból. Silvio az, aki
sohasem fordulna el tőle – sohasem zavarná, hogy Franco mi
mindent látott és mi mindent tett –, s ez akkora
megkönnyebbülést hozott Franco számára, hogy kis híján
elfelejtett levegőt venni.
– Mesterlövész, igen. Százhatvankilenc gyilkosság papíron.
Meg egypár tucat, amit csak sejteni lehet.
–  Szép munka – vigyorgott rá boldogan Silvio. – Nekem csak
kábé harminc volt eddig.
Francót zavarnia kellett volna, hogy Silvio embereket ölt. A
rossz vér. Paolo ősi átkát viszik tovább mindketten. Silvio talán
még inkább, mert jobban hasonlít Paolóra azzal a fekete
szemével. És nem csak a vér szava ez. A családi kapcsolatok,
viszonyok, a lojalitás és a hagyomány ősrégi kötelékei még
rosszabb kötelezettségekkel jártak, mint a légiós szerződés. Oda
legalább önként lehetett belépni.
– Nem hittem volna, hogy ez egy verseny.
– Hallod, még Sebastianóból is gyilkos lesz… a halálsorra küld
embereket – állt fel Silvio úgy, hogy szinte talpra ugrott. – Nem
sírja tele a párnáját emiatt.
– Így lázad a maga módján apánk ellen.
Egy ügyvéd, aki gyilkosnak az ivadéka, ráadásul gyilkos a két
bátyja. Sebastiano biztos úgy gondolta, hogy ő a fekete bárány.
Pedig bármelyikükről el lehetett volna ezt mondani. Paolo
esetleg meghalhatott volna valami árokban, mielőtt esélye lett
volna tovább örökíteni a benne lakozó gonoszt.
–  Valakinek el kellett volna tennie láb alól – villant meg
hirtelen Silvio szeme.
– Paolót? Aha. A gyomra fogja kicsinálni – rázta a fejét Franco.
– Milyen ironikus, ha belegondolsz. Még a saját teste is
kibaszottul utálja.
Franco ásított egyet, mert ez az érzelmi kitörés már túl sok
volt neki. Az órájára pillantva meglepődött, hogy milyen korán
van, de aztán levette, és az időzónának megfelelően átállította
hat órával későbbre. Így már éjfél is elmúlt. Nem volt
hozzászokva, hogy ilyen sokáig maradjon ébren, hiszen korán
volt a névsorolvasás.
– Le kell dőlnöm. Még európai idő szerint működöm.
– Holnapra rendben leszel? – bólintott Silvio.
 – Most is rendben vagyok – állt fel mosolyogva Franco. – Csak
fáradt.
Az is nevetséges, katonaságon kívüli koncepciónak tűnt, hogy
ő dönti el, mikor fekszik le és kel fel. Kiment a fürdőszobába,
fogat mosott, levetkőzött bokszeralsóra és atlétára,
összehajtogatta a ruháit, majd átvitte őket a hálószobába.
Az ő mércéje szerint hatalmas volt az ágy. A bal oldali
konnektorban látta Silvio telefontöltőjét, ezért az ágy jobb felét
választotta. Csak egy takaró volt, párnából viszont egy
halomnyi. Választott egy laposat és keményet, a többit pedig
rádobta a székre a sarokban, aztán mellkasig betakarózva
igyekezett elfogadni ezt az új helyzetet.
A takaró illata – az ismeretlen aroma meg valami, amiről úgy
gondolta, hogy Silvio saját szaga – visszarepítette a
gyerekkorába, a napfényben úszó Dél-Afrikába, az ádáz családi
veszekedésekhez. Behunyt szemmel próbálta elfogadni az
emlékképeket, a gyomrát összeszorító érzéssel együtt, hogy
talán ezzel fog álmodni, s álmában már sokkal nehezebb lesz
velük megküzdeni.
Franco csak egy pillanatra riadt fel, amikor Silvio néhány óra
múlva csatlakozott hozzá. Egy percig sem zavarta, hogy valaki
ennyire közel van hozzá. A gyermekkora és a fiatalsága felülírta
a légiós ösztönöket, a választott életformát. Könnyen el tudott
lazulni újra, és vissza is aludt.
Úgy ébredt, hogy Silvio arca a mellkasán pihent, a karja pedig
a hasán. Még ez az érintés sem kongatta meg benne a
vészharangot. Franco lefelé pillantva észrevette, hogy Silvio
teljesen meztelen, a takaró alól egészen kilátszik a gerincének
íve. Még csak bokszeralsó sincs rajta.
Franco felemelte a kezét Silvio válláról, és ránézett a békés
arcára. Ki kellene mozdulnia ebből a testhelyzetből, ebből az
egész helyzetből – minél előbb, annál jobb. De Silvio aludt:
valószínűleg nem önszántából húzódott ennyire közel. Csak azt
tette, amit kiskorukban már ezerszer. És jó érzés volt ölelni őt.
Az egyetlen dolog, ami hiányzott Francónak otthonról.
Franco megfogta Silvio kezét, hogy levegye a hasáról, és
kibújt alóla. Furcsamód úgy érezte, hogy vigyáznia kell, ne
zavarja meg az öccse álmát. Isten tudja, milyen napirend
szerint él Silvio mostanság.
Az óra hetet mutatott, így Franco felült, és megdörzsölte az
arcát. Sokkal jobban volt. Még mindig érezte az időeltolódást, de
még beletelhet nagyjából egy napba, hogy azt kiheverje.
Ekkor egy kar hátulról elkapta a derekát, aztán Silvio
nekidörzsölte a hátának az arcát.
– Hová mész?
Nos, talán mégsem volt véletlen a közelség.
–  Vécé, zuhany – fordult hátra félig Franco, hogy lefelé
pillantson. – Van itt olyan hely, ahol futhatok?
– Ilyen korán? Megőrültél? – motyogta Silvio.
Franco lefejtette magáról Silvio karját, hogy kiszabaduljon.
Ezzel eltűnt a hólyagjára és egyéb testrészeire ható nyomás is.
Bár Silvióval könnyebben ment az érintés, mint bármelyik
másik emberi lénnyel a földön – nem mintha olyan sokkal
próbálta volna –, azért mégiscsak túl közel volt.
Franco ehhez túl gátlásos volt, és józan.
– Aludj vissza!
 Felállt, és mosolygott azon, hogy Silvio teljesen elterült az
ágyon, fél karja lelógott, és úgy festett, mintha gumiból
lennének a csontjai: bárhol, bármilyen testhelyzetben képes
volt aludni. Ami viszont zavaró volt, hogy milyen jól nézett ki
így a hosszú lábaival, a kicsi és izmos fenekével, az
áramvonalas és elegáns ívű hátával. Franco megrázta a fejét,
aztán a fürdőszoba felé vette az irányt.
Miután megmosakodott és megborotválkozott, edzőruhába
bújt, megkereste a bungaló kulcsát, majd kiment. Odakint kora
őszi reggel várta. A kúria felé kanyarodott, de nem közelítette
meg a főépületet, hanem inkább az ösvényen haladva átvágott a
parkos területen. Bőven volt hol futnia a hatalmas birtokon, de
eddig sem gondolta, hogy szegény ember lenne Silvio főnöke.
Párás volt a levegő, cseppekben ült ki Franco hajára az
alacsonyan szálló köd. Arra gondolt, hogy hozzá tudna szokni
egy olyan helyhez, ahol nincs az a rengeteg kosz és légy. Amint
megtalálja, ahol maradni szeretne.
Egy óra múlva tért vissza a bungalóba. Elvégezte a szokásos
nyújtásokat, guggolásokat és fekvőtámaszokat, aztán
visszament a fürdőszobába. Elhaladt Silvio mellett, aki meg sem
rezzent. Franco lezuhanyozott, felöltözött, és megint kijött a
fürdőből. Silvio akkor sem reagált, amikor újra elsétált mellette
a konyhába menet.
Valaki bevásárolhatott élelmiszerekből, vagy felnőve maga
Silvio tanulta meg, hogy a testének nem éppen szemét kajákra
van szüksége. Franco nem talált semmi reggelinek valót –
gabonapehely vagy kenyér sehol –, viszont volt tojás, tej és
serpenyő, így végül rántottát készített. Kávét is főzött a
kávégépben.
Miközben elosztotta az ételt két tányérra, hallotta, hogy nyílik
és csukódik a hálószoba ajtaja, de nem társult hozzá léptek zaja.
Silvio nagyjából hároméves korában fejlesztette tökélyre a
hangtalan járás művészetét. De azzal, hogy nem tompította az
ajtó csapódását, érdekes üzenetet közvetített: nem zavar, ha
tudod, hol vagyok.
–  Elhatároztad, hogy még dél előtt felébresztesz? – kérdezte
Silvio.
– Úgy tűnik, működött.
Silvio ásított, Franco pedig félig odafordult. Az öccse mélyen a
csípőjére eresztett melegítőnadrágot viselt, felül pedig semmit.
A lábfeje hibátlan volt, és puha. Civil lábfej. Neki nem volt része
erőltetett menetben. Menetelsz vagy megdöglesz. Ez volt a légió
nem hivatalos mottója.
–  Gondolkodtam – szólalt meg Silvio a hasát vakargatva.
Kockás. Mindig is csontos, inas gyerek volt, mostanra viszont
lenyűgöző izmokat növesztett anélkül, hogy elveszítette volna a
természetes karcsúságát. Franco lepillantott a tányérra a
kezében.
Silvio nekisúrlódott, ahogy megkerülte őt a hűtőhöz menet.
Kivett egy flakon ketchupot, aztán két villát egy fiókból.
– Tedd le a reggelizőpultra – mondta Francónak, miközben ő
maga is így tett a villákkal meg a ketchuppal, mielőtt
megkereste volna a hűtőben a narancslevet, hogy két magas
falú pohárba töltsön belőle.
–  Mindig is utáltad a rostos gyümölcslevet – jegyezte meg
Franco.
 –  Aha, mert régen öklendeztem tőle – vigyorgott Silvio. – De
most már jobban kordában tudom tartani a torkom izmait.
Franco a narancslére pillantott a pohárban. Soha többé nem
fog tudni ugyanúgy nézni a benne úszó darabkákra.
– Na, gondolkodtál?
– Aha. Az ágyban tudok a legjobban gondolkodni, elalvás előtt
– helyezkedett el Silvio a bárszéken, és villát ragadott. – Te
mesterlövész vagy.
– Voltam – látott neki Franco a reggelinek. – És?
– Taníts meg – meredt rá Silvio. – Tudok géppuskával lőni, de
biztosra veszem, hogy tudsz nekem mutatni egypár trükköt.
– Miért? Kit akarsz kinyírni?
–  Hát… vannak ellenségeim, akiknek meg kell halniuk. Az
egyiknek komoly a védelme, szóval kétlem, hogy simán
odasétálhatok hozzá, és fejbe lőhetem. De egy mesterlövész…
városi környezetben? Egy profi lövész ellen nehéz védekezni,
hacsak nem Obama az ember, aki le tudja záratni a fél várost a
titkosszolgálattal. Az én célpontomnak nincs akkora hatalma.
Gazdag, a biztonsági embere pedig egy exkatona, tudod:
szpecnaz, SAS, meg ilyen szarságok.
– Szpecnaz? Oroszokkal van dolgod?
Silvio bólintott, és lenyelte a falat rántottát.
– Stefano bármilyen géppuskát be tud nekünk szerezni, amire
szükséged van a gyakorláshoz. Azon gondolkodtam, hogy
felrobbantom a fazont, de tetszik az ötlet, hogy lőjük le
messziről.
Franco megrázta a fejét. Tetszik az ötlet. Mintha egy állatkerti
kiruccanást tervezgetéséről lenne szó.
 – A Bushmastert mondanám. Olyan géppuska, amivel könnyű
lőni, és itt legális. John Muhammadnak is működött.
– Kinek?
–  Az orvlövésznek, akit D.C. Sniper néven emlegetnek –
kortyolt bele Franco a kávéjába. – Kellett egy sofőr, aki vezeti a
kocsit, de ha nem kezdett volna el dicsekedni vele, akkor sokkal
tovább folytathatta volna.
–  Itt nem lesz dicsekvés. Kiiktatom, aztán továbblépek –
derült fel Silvio arca. – Szóval akkor segítesz?
Mielőtt Franco válaszolhatott volna, zajt hallott az ajtóból.
Silvio tekintete csupán egy pillanatra állapodott meg az élesnek
tűnő konyhakéseken, mert utána megint felszúrt egy falat
rántottát a villájára, és félig az ajtó felé fordult.
Egy férfi lépett be a nappaliba.
Mereven mozgott, az arcán pedig halványuló elszíneződések
látszottak, mintha autóbaleset vagy verés áldozata lett volna. A
divatosan zilált, hullámos, fekete haj meg a napbarnított
arcvonások kiemelték a szemét. Egész kellemesen vonzó volt,
de úgy, mintha ez a természet műve lenne, pedig nem volt az.
– Jó reggelt, Silvio!
Francba, még a hangja is kellemes.
–  ’Reggelt – vigyorgott Silvio. – A rántotta elfogyott, de
narancslevünk még maradt.
–  Már reggeliztem – válaszolta az idegen. A harmincas évei
elején vagy közepén járt, és úgy állt ott, mintha az övé lenne a
hely. Igazából ettől esett le a tantusz. Stefano Marino, az olasz
üzletember, a komoly géppuskák beszerzője.
Silvio ivott egy korty narancslevet, mintha egyáltalán nem
zavartatná magát, Franco viszont érezte a tapintható
feszültséget. Az, hogy Silvio nem tett semmit, amivel
eloszlathatta volna, egy jel volt. Franco egy percig sem gondolta,
hogy Silvio nem érzi.
– Ki a vendéged? – kérdezte Marino. Tetőtől talpig végigmérte
Francót, aki nagyon is tudatában volt annak, hogy Silvio
félmeztelen, hogy egy ágyban aludtak, és most együtt
reggeliznek.
– Franco Spadaro.
– A bátyám.
A két testvér egyszerre szólalt meg.
Megint felelevenedett közöttük a régi kapocs. Silviónak
megvillant a szeme. Győzedelmesen? Boldogan? Igen, Franco
érezte, hogy az öccse is ugyanezt gondolja.
Stefano mosolyt erőltetett magára, és elindult Franco felé.
– Stefano Marino. Én vagyok Silvio munkaadója.
Meleg és erős volt a kézfogása. Ismét jött a különös
áramütésszerű érzés, ami nem tetszett Francónak. Ám Falchival
ellentétben Marino nem akarta, hogy ő itt legyen.
–  Mondtam neki, hogy nálam maradhat – fejezte be a
rántottáját Silvio. – Éppen szállást keres.
– Tehát látogatóban?
–  Lehet, hogy marad – vágta rá Silvio. – Semmi oka rá, hogy
elmenjen.
–  Meglátjuk, mi lesz – vont vállat Franco. – Lehet, hogy
visszamegyek.
Vissza a légióba, vissza Európába vagy Afrikába. Vagy csak
úgy „vissza” – anélkül, hogy odaát várná egy konkrét személy
vagy hely. Mire is volt valójában szüksége? Semmire.
Marino elmosolyodott, ami ezúttal természetesebbnek hatott.
– Ha a környéken akarsz maradni, biztos vagyok benne, hogy
találok neked valahol munkalehetőséget.
Azt lefogadom.
– Most éppen szabadságon vagyok. Még nem kell dolgoznom.
A levegőben lógott a kérdés, hogy képes lesz-e valaha is civil
munkát végezni. Az irodai munka vagy bármi hasonló teljesen
idegen volt tőle.
–  Én hívtam meg ide – rázta a fejét Silvio. – Enyém a hely.
Nem kell dolgoznia, ha nem akar.
– Ahogy szeretnéd – felelte némi habozás után Marino. – Meg
kell bíznom benned, hogy jó döntéseket hozol, nem igaz?
– Eddig egész jól jártál – motyogta az orra alatt Silvio.
–  Így van – bólintott Marino. – Nos, nagyon örülök, hogy
megismerhettelek, Franco. Ha esetleg van kedvetek átjönni
Silvióval ma vacsorára… – tárta szét a karját, mintha azt üzenné
vele, hogy „az én otthonom a tiéd is”.
– Köszönöm – válaszolta gyorsan Franco.
–  Hívlak, ha hamarabb lenne rád szükségem – nézett rá
Marino Silvióra. – Vegyél ki egy szabadnapot mára. Vezesd
körbe a bátyádat.
– Meglesz.
Marino távozott. Silvio mintha motyogva számolt volna,
mielőtt visszafordult Francóhoz.
– Mi a véleményed róla?
– Utálja a pofámat.
–  Csak nem szereti a meglepetéseket – itta meg a kávéját
Silvio. – Nem számított még egy pasira.
Mit akarsz ezzel mondani?
– Biztonsági kockázatot jelenthetek – próbált terelni Franco.
Silvio elmosolyodott, Franco pedig tudta, hogy nem működött
az elterelő hadművelet. A részletek elég kellemetlen
lehetőségeket vetettek fel. Falchi szívélyessége, hogy
családtagként kezelte Francót, pedig az apjuk minden
kapcsolatot megszakított Falchival, állítólag egy drámai
összetűzés miatt. Falchi Silvio keresztapja, de csak az övé.
Falchinak nem volt hozzá joga, hogy túlságosan közvetlen
legyen Francóval. Most pedig Marino tüskés reakciója. A közös
pont, hogy férfias és vonzó pasasokról van szó, akik
hatalommal és kurva sok pénzzel rendelkeznek.
– Féltékeny – merengett el Silvio.
Ezt nem akarom hallani.
– Silvio, én…
–  A ruszkik basztak ki vele, és én bosszút fogok állni érte.
Szükségem van a segítségedre, Franco. Kérlek!
Fedezz, kérlek! Érints meg, kérlek!
Francónak zakatolni kezdett a szíve, és képtelen volt
belenézni Silvio sötét szemébe. Megint tizenhét évesnek érezte
magát, ijedtnek, és belecsimpaszkodott az egyetlen emberbe,
aki elhitette vele, hogy erős és fontos, aki mellett jól érezte
magát a bőrében. Az öccsébe, akinek csalhatatlan állati ösztönei
voltak, és ragadozókhoz méltó önbizalma.
– Ez hiba.
–  Nem érdekel. Téged igen? – mosolygott rá Silvio ördögi
nemtörődömséggel.
 – Nem.
Franco kudarcnak érezte a beismerést, de ha tagadja, az
hazugság lett volna. Silvio pedig sohasem dőlt be a
hazugságoknak.
Silvio felállt, és odament hozzá, hogy megfogja Franco vállát,
aki az erős kezek alatt rájött, mekkora feszültséget fojtott el. És
nem tudta kiereszteni. A nyakához hirtelen hozzáértek Silvio
ajkai. Ettől mintha enyhe áramütés vágott volna végig rajta,
egészen a lábujjáig.
– Ne! – fordította el a fejét.
–  Senki sincs, aki megállítson minket – csókolta meg ismét
Silvio, ezúttal a tarkóját. Franco sebezhetőnek érezte magát a
rövid haja miatt. – Nagyon nagy nyomás nehezedik rád.
– Te sem javítasz a helyzeten.
–  Csak figyelj – kuncogott bele Silvio a bőrébe. – Majd én
gondoskodom róla, hogy jobban érezd magad.
– Te mindig.
Otthon érezte magát Silvio társaságában, csak éppen nem volt
velük az az ember, aki azzal fenyegetőzött, hogy mindnyájukat
megöli, és aki miatt az anyjuk sírt. Silvio volt az egyetlen ember,
aki biztonságot jelent, az egyetlen, aki megérti őt, akiről Franco
tudta, hogy egyáltalán nem akar semmi rosszat. Soha.
Silvio végighúzta a kezét Franco mellkasán – nem egy lágy
érintéssel, hanem inkább dörzsölve, amitől a mellbimbója
megkeményedett –, és közel hajolt hozzá. Franco nézte a hasán
lefelé kúszó kezet, ahogy eléri a derékszíját. Ott állította meg.
– Gyerekek voltunk.
– Igaz. De én mindig is tudtam, hogy mi vagyok.
 Te igen. Én nem.
– Senki sem olyan, mint te.
–  De te vagy az, aki majdnem – kuncogott Silvio, és lejjebb
vándorolt a keze. Francónak összerándult a teste, amikor a
nadrágon keresztül hozzáért a farkához.
–  Mindig is úgy gondoltam, hogy nekünk ikreknek kellett
volna születnünk. Te megértesz engem, Franco.
Ám ennek a megértésnek vagy akár annak az ostoba hibának,
amikor néhányszor matattak a takaró alatt, miközben úgy
tettek, mintha aludnának, most nem kellett bármi máshoz
vezetnie. Nem elkerülhetetlen a dolog. Most megálljt tud
parancsolni. Ezt kéne tennie.
Megfogta Silvio csuklóját, elfordult a bárszéken, aztán felállt.
Silvio nem húzódott el tőle, így összeért a meztelen mellkasuk.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Franco inkább érezte,
mintsem látta Silvio merevedését a melegítőalsó alatt. A fekete
szempár kihívóan nézett vissza rá, de mindenekelőtt olyan
érzelmesen, hogy Francónak összeszorult tőle a szíve.
Továbbra is határozottan fogta Silvio csuklóját, szabad
kezével pedig Silvio arcához nyúlt, és szájon csókolta. Csak egy
pillanatig tartott, mert túlságosan zavarban volt, és mert ennél
több már úgy tűnt, nem helyénvaló. Silviónak viszont
szétnyíltak az ajkai, és végighúzta a nyelvét Francóén.
–  Senki sem állíthat meg minket, Franco. Tudom, hogy
akarod.
Tudom, hogy akarsz engem.
Franco mégis lelépett annak idején, otthagyva Silviót.
Lelépésben kurvára profi. Mindig csak úgy elhúzott, mintha
nem érdekelné a dolog. Mintha az apja ott lenne velük a
szobában.
Megöllek, mielőtt buzi lenne belőled.
– Nincs itt – suttogta Silvio. – Nem fog megzavarni minket.
–  Silvio, ha hallanád magad… – tolta el magától Franco, de a
fenébe is, nehéz volt. Mégis miféle ember, aki komolyan
fontolóra veszi, hogy szexeljen az öccsével? Miközben
idegenekkel is alig tudott mit kezdeni. Egyszerűen nem szerette,
ha olyanok érnek hozzá, akiket nem ismer, nem kedvel. Akiket
pedig tényleg kedvel, azok a legrosszabbak. – Ne nyúlj hozzám!
Hagyd abba!
Hagyd abba, vagy már itt sem vagyok!
Silvio az arcát fürkészte, majd nekihátrált a konyhapultnak; a
puha, szürke melegítőnadrág egyáltalán nem rejtette el, hogy be
van indulva. Lehet, hogy reggeli merevedés, ám Franco tudta,
hogy ez csak kifogás. Az öccse pokolian szexi volt, hajlandó, és
készen állt, Franco pedig el sem tudta képzelni, hogy lenne
olyan meleg férfi, aki nem esik neki. Vagyis férfiak és nők
egyaránt, bár ő csak egyik oldalról tudott nyilatkozni.
A tudatnak kibaszottul maga alá kell gyűrnie a testet.
Maga alá gyűrni? Micsoda mókamester vagy, Franco!
Próbált felháborodást és álszentséget erőltetni magára, de
csak émelyegni kezdett, mintha a tengeren hánykolódna úgy,
hogy nincs szárazföld a láthatáron. És akármerre fordul, csak
még több vizet talál, végtelen horizonttal. Nehéz döntést hozni
úgy, hogy talán pont a legrosszabbat sikerül.
– Szeretlek, de nem így. – Tessék, kimondta. Az „sz” betűs szót,
a legveszélyesebbet mind közül. – Ne erőltesd.
 Silvio megrázta a fejét, de Franco látta rajta, hogy magába
zárkózik, miközben eltolta őt. Fájt, de így volt a legjobb. Még
akkor is helytelen lett volna, ha senki sincs, aki megállítja őket.
Silvio ezt sohasem értené meg, de nem véletlenül Franco az
idősebb. Néha ez azt jelentette, hogy meg kell védenie Silviót
saját magától.
–  Szóval szabadnapod van – igyekezett higgadtan
megszólalni. – Megmutatod nekem a várost?
– Motorral megyünk – bólintott Silvio.
 
 
A bevásárlókörút elég ártatlanul kezdődött, ám ehhez hinnie
kellett: Francónak meg kellett bíznia a motort vezető Silvióban
úgy, hogy nem volt védőruhája. Silvio sohasem okozott volna
neki szándékosan sérülést, így Franco azon kapta magát, hogy
el tud lazulni, miközben szorosan Silvio mögött ül, és minden
egyes mozdulatát érzi. Igen, ez bensőséges élmény volt, de nem
veszélyes. Sokkal kevésbé, mint az, hogy a saját öccse
megcsókolta.
Az első megálló olyan hely volt, ahol bőr motorosruhát
árultak kevlárbetétekkel. Méretet vettek Francóról, aztán Silvio
hitelkártyát villantott, hogy kifizesse a kesztyűt, a bőrruhát, a
csizmát meg a sisakot. Oda sem figyelt, amikor Franco mondta
neki, hogy nem kellett volna. El fogok menni, megint elmegyek
majd, Silvio. Fél óra múlva már Francón is olyan overall volt,
ami nagyon hasonlított Silvióéra: fekete, recés fehér díszítéssel.
Egymás mellett, sisakkal a kezükben még inkább fivéreknek
tűnnek – gondolta Franco a tükörképüket nézegetve. Ő
vékonyabb volt Silviónál, öt centivel magasabb. Kicsit olyan,
mint egy sakál azokkal a hosszú végtagjaival, szögletes
alkatával meg a járomcsontja alatti árokkal, amit csak
kihangsúlyoztak a halántékán meg az arcán lévő aknés hegek.
Rövidebb a haja, más a szeme – inkább zöld, mint fekete –, de
hozzá képest Silvio tényleg lenyűgöző volt. Az eladók nem
csupán az American Express hatalma miatt rajongták körül a
boltban.
A kevlárbetétes bőr versenyoverall valahogy olyan
erőteljesnek és férfiasnak hatott. Silvio rendkívüli módon tudta
viselni a sajátját. Franco az ellen sem tiltakozott, hogy utána egy
ruhaboltba vigye őt.
– Stefano meghívott vacsorára. Valami szépet fogsz felvenni –
jelentette ki.
Újabb méretvétel következett, hiszen a légióban töltött hosszú
évek után, amikor Franco csak egyenruhát vagy edzőcuccot
hordott, fogalma sem volt róla, hányas méret, pláne amerikai
méretezéssel. Miután kijött a próbafülkéből, meg kellett
keresnie Silviót és az eladót, akik a bolt félreeső részében
voltak. Silvio nekinyomta a másik férfit – egy vonzó, fiatal,
fekete pasast – a falnak, és úgy csókolta, mintha el akarná venni
a rágógumiját.
Franco már majdnem úgy tett, mintha észre sem vette volna
őket, amikor a fekete srác hirtelen kiszúrta, és néhányszor
megpaskolta Silvio vállát.
Silvio kibontakozott a csókból, megnyalta a pasi ajkát, aztán
megfordult, de továbbra is a helyén tartotta az eladót.
– Megkóstolod?
 Franco látta, hogy elkerekedik a srác szeme, viszont nem
tiltakozik. Te jó ég, milyen helyes volt, ráadásul lihegett az
izgalomtól! Mégis mi járhatott a fejében?
–  Kint megvárlak – közölte Franco, majd odadobta a
kiválasztott ruhadarabokat a pultra Silviónak.
Odakint leült a motor mellé.
Érezte az arcán az őszi napsütést. Figyelte a járókelőket, a
beszélgetőket, a forgalmat. Igyekezett megnyugodni, nem
gondolni Silvióra meg arra a másik férfira, hogy vajon mit
csinálnak és hogyan. Arra sem, hogy Silvio miért próbálja
ennyire sarokba szorítani ezzel az egésszel. Miért igyekszik
ruhákkal idekötni, mintha maradna, és miért próbálja
eltaszítani magától a szex témával. Nem igazán értette.
Silvio kijött a boltból, és leült Franco mellé a padra.
– Milyen volt?
– Ezt én kérdezhetném tőled.
– Nem tetszett? – vigyorgott Silvio.
–  Silvio… – rázta a fejét Franco. – Nekem nem sok ember
tetszik.
– Nem vagy monogám párkapcsolatban, ugye?
–  Nem. Jesszus, dehogyis! – dörzsölte meg az arcát Franco. –
Én nem…
Nem szoktam benne lenni semmiféle párkapcsolatban.
Bonyolult, ijesztő, és bizalom kéne hozzá. Szerintem nekem már
túl sokszor rendült meg a bizalmam. Ezt viszont szánalmas lett
volna bevallani Silviónak, így nem is tette meg.
– Irigyellek emiatt – mondta végül.
–  Hogy milyen könnyen célba érek? Ja, ehhez tehetség kell –
tette rá Silvio a kezét Franco bőrbe bújtatott combjára, és
megszorította.
Franco nem tudta nem észrevenni a mellettük elsiető férfi
rosszalló arckifejezését. Nem számított, hogy a szóban forgó
fickó ronda volt, kövér és öreg: csak a gúnyos fintorát látta. Ő
sohasem tudna olyan könnyedén együtt élni ezzel, mint Silvio.
– Marino a szeretőd?
–  Dolgozunk az ügyön – nevetett Silvio. – Folyamatban van.
De remélem, hogy az lesz, igen.
– És Falchi?
– Igen, nyolc évig.
– Akkor mit akarsz tőlem? Én is olyan vagyok? – biccentett a
bolt felé.
–  Nem. Köztünk lehetne valami komoly, Franco – húzódott
szomorkás kis mosolyra Silvio szája. – Ha akarnád.
Valami komoly. Istenem, segíts! Már megint a felelősség.
–  Ha nem mutatom meg neked, hogy kell lőni, mihez fogsz
kezdeni?
–  Akkor is megteszem – dőlt hátra Silvio a padon. – Akkor is
megölöm mindet. Megtalálom a módját.
Ehhez nem fér kétség. Silvio megtenné, de talán hibázna,
vagy újra kellene próbálkoznia. Nagyobb biztonságban lenne,
ha Franco segítene neki, és gyorsan felfrissítené a tudását.
Egyébként is, ha éppen háborút vívtak, akkor a mesterlövészet
tűnt a legtisztább módnak egy fajsúlyos célpont kiiktatására.
Sokkal kevésbé véres, mint egy tűzharc. Ha ő sem tudja
megállítani Silviót – és ki is tudná? –, legalább gondoskodhat
róla, hogy Silvio ép bőrrel megússza a gyilkosságot. Hát nem
tartozik neki legalább ennyivel azután, hogy engedte elmenni?
– Menjünk haza.
Mintha ez valaha is lehetséges volna.
 
 
– Milyennek találod a várost?
Tele van kövér emberekkel meg olyan boltokkal, amilyeneket
még sohasem láttam. Valahányszor eszembe jut, hogy „hús”, a
legyek ugranak be, Dzsibuti meg a kartonokon boncolt tetemek
az utcákon. Fehér arcból is túl sok van itt.
– Nyüzsgő.
Franco poharat tartott a kezében. A vörösbor gazdag volt, és
telt. Más, mint az a fajta, amit a légiósoknak adtak. Biztos sokkal
drágább is, elnézve a helyiség bútorait és Marino laza
eleganciáját.
Marino a megviselt állapota ellenére szörnyen vonzó volt:
egészségesen férfias, mintha nem loholt volna a nyomában az a
fajta sötétség, ami Silviót és Francót kísérte. Egy „normális”
ember a pénz és a hatalom ellenére, még azzal együtt is, hogy
nyilvánvalóan okostojás. Nem volt nehéz megérteni, hogy mit
lát benne Silvio: nem kifejezetten ártatlanságot, hanem a friss
és romlatlan erőt.
– Európán belül honnan jöttél?
Erre túl sokféle válasz létezett.
–  Marseille-ból indultam, Franciaországból. Ott voltam,
amikor elengedtek. Nem a börtönből – tette hozzá gyorsan
Franco, amikor Marino szeme gyanakodva összeszűkült.
–  Nem, ahhoz túlságosan le vagy barnulva – felelte Marino
lefegyverző, egész kellemes mosollyal, ami alapesetben
valamiféle védekező mechanizmust váltott volna ki Francóból.
A kamuvigyort és örömködést nem sokra becsülte, de Marino
valahogy áttörte a páncélt.
–  Hadsereg – pontosított rekedten Franco, aztán elfordult.
Továbbra is érezte magán Marino sápadt tekintetét, ezért felállt,
és odament az ablakhoz, hogy kinézzen a kertre. Még mindig
nála volt a pohár, kortyolgatta belőle a bort.
– Francia idegenlégió – segített be Silvio. – Lövész.
Franco összeszorította a száját. Csak idő kérdése, hogy Silvio
jelezze a főnökének, Marinónak, hogy ő is hasznos lenne egy
magafajta okostojás számára. Cosa Nostra.  21 Nem akart
belekeveredni.
– Dzsibutiban állomásoztam egy darabig a 13-as félszakasszal.
–  Ez megmagyarázza a napbarnított színt – vágta rá rögtön
Marino a kelet-afrikai törpeállam nevének hallatán. – És most
mik a terveid?
Franco felhúzta a vállát, hátragörgette, aztán a nyakát is
megtornáztatta az izmok, az inak és a csontok összjátékára
koncentrálva. Az agyat leszámítva az emberi test egyetlen része
sem volt olyan szükségtelenül bonyolult, mint a nyak. Ha a
testére összpontosít – a lélegzetvétel, a szívverés és a pislogás
megállíthatatlan ritmusára meg az összes izom minden apró
rezdülésére a kisebb mozdulatoknál, akkor talán lenyugszik a
francba a fejében lakó szörny. És nem csinál semmit. Elalszik.
Megdöglik. Milyen jó lenne csupán valami lénynek lenni!
Ellazította a vállát.
–  Majd el kell döntenem, hogy újra beállok a seregbe, vagy
szerzek egy rendes munkát.
Gyerünk, rajta! Ajánlj nekem munkát gyilkosként.
– Nem lehet könnyű – mondta Marino.
Franco pislogva megfordult. Rendkívül furcsa dologgal találta
magát szemben: egy maffiafőnökkel, aki nem a saját érdekeit
hajszolja. Egy teljes jogú maffiataggal, aki nem akar uralkodni,
nem dicsekszik, egyszerűen csak… együttérzést tanúsít? Silvióra
pillantott, aki mindkettőjükre mohó arckifejezéssel nézett.
– Kezdek hozzászokni.
Dönteni. Kimondani, amit akarok. Egyáltalán beszélni.
–  Hát nyugodtan maradj itt minálunk, Franco. Silvio barátai
és családtagjai, nos… az én barátaim is.
Marino töltött még bort Silviónak, aztán felemelte az üveget,
hogy Francót is megkínálja utánpótlással. Franco lassan
odasétált hozzá, s felé nyújtotta a poharát, miközben csapdára
számított.
De nem történt semmi. Marino nem próbálkozott, hogy
megérintse vagy sarokba szorítsa.
Marino két ujjal a borospohár alá nyúlt, hogy stabilan álljon,
amíg tölt. A mozdulat hasonlított arra, amikor egy férfi
megemeli egy nő állát, hogy megcsókolja. Francónak hirtelen
kiszáradt a szája, de miért hatott ez rá így? Marino a pohárra
összpontosított, megfontoltan töltött, ám vetett egy futó
pillantást Francóra, hogy mikor lesz elég.
Franco megköszörülte a torkát.
– Köszönöm.
Marino úgy emelte fel az üveget, hogy közben fordított rajta
egyet, így nem csöppent belőle a drága szőnyegre. Aztán
visszatette a bort az asztalra, s megint megfogta a saját poharát.
Silvio mindkettőjüket figyelte. Franco minden kétséget
kizáróan tudta, hogy az öccse olvas a fejében.
–  Silvio azt mondta, hogy talán tudsz nekünk szerezni két
Bushmastert. Meg egy tiszta kocsit, amitől megszabadulhatunk.
– Van bármi konkrét kérés? – bólintott Marino.
– Egy kis furgon vagy terepjáró megteszi, pláne, ha ki tudunk
szedni néhány ülést, és fúrhatunk pár lyukat a hátuljába.
– Onnan fogsz lőni?
–  Igen – vett Franco egy hosszú és mély lélegzetet, mint
amikor felkészül a lövésre.
–  Nem, én fogok – hajolt közelebb Silvio. – Az én ötletem, én
fogom megölni a szemétládát.
– Csak többhetes kiképzés után hagynám, hogy megölj valakit,
akit profik védenek – rázta a fejét Franco. – Nem teszem
kockára az életedet, Silvio.
– Baromság. Pont ugyanolyan jól tudok lőni, mint te.
– Ez nem egy sima fegyver. Ezzel nem hibázhatsz, és én már
sokkal többször használtam, mint te.
– Nem fogok hibázni – csattant fel Silvio.
Franco rápillantott Marinóra, aki a borát kortyolgatva olyan
nyugodtnak tűnt, mintha egy focimeccsen vitatkoztak volna.
– Én fogom meghúzni a ravaszt – sóhajtott fel Franco. – Neked
kell beazonosítani a célpontot, te leszel a megfigyelő, fedezni
fogsz engem, és vezeted majd a kocsit.
– Baszd meg az egészet! – sziszegte Silvio talpra szökkenve. –
Nem foglak belerángatni ebbe. Nem!
Már benne vagyok nyakig, de nem tudom, hogy történt, a
fenébe is!
–  A testvérem vagy. Már benne vagyok – felelte Franco.
Marinóra nézett, akinek kis mosolyra húzódott a szája, viszont
nem látszott rajta sem rosszindulat, sem a győzelem mámora.
–  Megszerzem a fegyvereket és a kocsit, Franco – tette le a
poharát Marino, és kezet nyújtott. Franco elfogadta, s
meglepődött, amikor a férfi mindkét kezével teljesen átfogta az
övét. Különös módon védelmező, atyáskodó gesztus volt ez, csak
persze az apja sohasem tett volna ilyet.
Arra a hosszúra nyúlt pillanatra találkozott a tekintetük.
Mintha feszültség bizsergett volna a szemük, a kezük és minden
más között. Franco erőlködve állta a sarat, rávette magát, hogy
tudatosítsa magában a reakcióját, de nem hagyta, hogy ez
elködösítse az érzéseit.
Silvio rámeredt Marinóra.
– Ő nincs benne ebben, Stefano.
–  A bátyád nagyon is törődik veled – fordult felé Marino. –
Segíteni akar.
– És neki mi haszna lesz ebből, mi?
–  Amit csak akar – nézett rá Marino Francóra. – Komolyan
mondom, Franco. Nagy szívességgel fogok tartozni neked.
Amit csak akar. Micsoda kísértés ez egy olyan férfinak, aki
tudja, mit akar! Kár, hogy én nem tartozom közéjük.
Silvio résnyire húzta a szemét, aztán felszegte az állát – ami
régen is a beletörődést jelentette nála –, majd sarkon fordult.
Franco utánanézett, de hagyta elmenni. Arra fordult vissza,
hogy Marino bort tölt mindkettőjüknek.
– Mennyire dühös az öcséd?
 –  Le fog higgadni – vette el Franco a teletöltött poharát
Marinótól. Úgy tűnt, hogy Marino jó kihallgatási technikának
tartja a bort. Franco nem hitt benne, hogy az okostojás csak ki
akarja végezni az üveget. – Amikor így elviharzik, jobb hagyni.
Marino bólintott.
– Mióta nem találkoztatok? – kérdezte az asztalnak dőlve.
–  Kábé nyolc éve – bámulta a borát Franco. – De ha bármi
mást meg akarsz tudni róla, kérdezd meg tőle magad.
Mert nem én vagyok a gyenge láncszem, ha az öcsémről van
szó. Nem fogom őt kiadni neked.
– Ja, nem. Én rólad akarok többet tudni.
Nem vagy egy szószátyár, igaz?
Franco összeszorította a száját. Eszébe jutott a tiszt, aki
próbálta őt „megismerni”, megpróbálta beszélgetésre csábítani,
és valódi meghittséget teremteni a szex mellé. Még neki sem
sikerült. Nem volt más, amit megkaphatott volna, amit Franco
adhatott volna neki a szexen túl.
–  Nincs semmi tudnivaló. Középső gyerek vagyok. Amikor
Silvio eljött otthonról, én is eljöttem, és beálltam a légióba.
Elengedtek, és megkerestem őt.
– Miért lettél mesterlövész?
Franco kuncogott, de nem jókedvében.
–  Alkalmas voltam rá. Nem zavar, ha egyedül vagyok, és
tökéletes a látásom. A személyiségemhez is passzol. Nem
bánom, ha le kell lőni valakit, akit órák vagy napok óta
figyeltem előtte.
Megismerem; néznem, ahogy szarik, rágyújt egy cigarettára, az
éjszakai égboltot kémleli, és a saját semmiségén tűnődik az
érzéketlen világegyetemhez képest. Aztán valóban semmivé
teszem.
Marino bólintott, mintha megértené.
–  Van valami, amit tudnod kell rólam? Ha már így meg
fogunk bízni egymásban…
Nem fogunk.
– Részemről semmi – vont vállat Franco a bort bámulva.
–  Azért próbáld meg – fürkészte Marino közelről, nyíltan és
barátságosan. Ez volt az egyik leghatásosabb „bízz bennem”
arckifejezés, amit Franco valaha látott.
– Mik a szándékaid az öcsémmel?
– Á… – sóhajtott fel Marino, mintha kifújná magából az addig
elfojtott feszültséget. – Hamarosan szeretném bevenni a belső
körömbe. Megbízom benne. Lenyűgöz. Valószínűleg jobban,
mint ahogy egészséges lenne – kuncogott keserűen Marino. –
Még magam is próbálok napirendre térni efölött. Van
ellenvetésed?
Franco is fürkészte Marino arcát, de nem vett észre rajta
semmi szélhámosságra utaló jelet. Ami nevetséges. Egy ilyen
okostojás fazon, mint Marino, csak született szélhámos lehet.
Mindez itt – a bor, a szép öltönyök és a még szebb ház a sok-sok
hektárnyi parkkal körülötte – mocskos pénzből van.
–  Silvio keres valamit. Mindig is keresett – mormolta Franco
az orra alatt. – Valamit, amit én sohasem tudtam megadni neki.
– Mit? – dőlt előre Marino.
– Egy helyet, ahol önmaga lehet. Valakit, aki elfogadja őt úgy,
ahogy van, a sötétséggel meg mindennel együtt – felelte Franco,
mielőtt kiitta a poharát. – Valakit, aki magához öleli, és hátteret
biztosít neki. Nem hinném, hogy Toppolinón kívül valaha is
megadta volna ezt neki valaki.
– Ki az a Toppolino?
–  A kutyája. Egy hülye golden retriever, aki pont olyan
hűséges volt, mint amilyen ostoba. Elcsapatta magát egy
kocsival, mikor Silvio tizenkét éves volt. Nem, tizenhárom.
– Próbálkozhatok, nem? – kuncogott Marino.
– Akarsz? – kérdezte Franco gúnyos mosollyal. – Tényleg?
Marino megint komoly arcot vágott.
–  A képességeimben kételkedem inkább, nem a vágyaimban.
Igen.
Vágy. Úgy mondta ki, mintha egyszerű lenne. Talán
Marinóban megvan az a fajta erő, talán ő a megfelelő ember
ahhoz, hogy egy fivér helyébe lépjen olyan dolgokban, amit egy
testvérnek nem szabad megtennie. Talán még jó is lehet
Silviónak. Dolgozunk az ügyön.
–  Úgy tűnik, hogy Silvio rosszabb emberrel is összejöhetett
volna.
–  Hűséggel díjazom a hűséget – tárta szét az ujjait Marino,
mintha szabadkozna. – Silvio mindig is hűséges volt hozzám.
Megint a munka a téma. Mintha nem Franco lett volna az
egyetlen ebben a szobában, aki nem jó az érzelmek és a mély
gondolatok megosztásában.
– Ha ez megvan, akkor van valakid, aki meghalni is hajlandó
lenne érted.
Marino bólintott.
– Azt akarom, hogy értem éljen.
Talán nem fog visszaélni a hatalmával. Talán sokkal jobb,
mint amilyennek Franco gondolta. Vagy mégsem. A különös
feszültség még mindig ott rezgett benne. Vonzalom. Vágy.
Tisztán fizikai dolog, a buzgó feromonok meg az illúzió, amikor
az ember lát valamit a másikban, ami általában csak az
orgazmusig tart.
– Jobb, ha ránézek – pillantott rá Franco az órájára. – Kösz a
vacsorát és a bort.
–  Nagyon szívesen – villantotta rá Marino a mosolyát, ami
olyan érzést keltett, mintha Franco meleg vízbe merülne. Nem
hozzám vonzódsz, Marino. Silviót látod bennem. Ami igazából
rohadtul kár, de még egy egyéjszakás kaland is rossz ötlet ezzel
az okostojással. Az okostojások főnökével. Jobban jár, ha az
egyik légiós felettesével kefélget. Úgy legalább csak a karrierjét
és a hírnevét teszi kockára.
Marino kikísérte Francót, aki egyedül ment tovább a
bungalóhoz. Számított rá, hogy Silviót durcásan és füstölögve
találja majd, amikor belép, ám az öccse a kanapén ülve
tisztogatta a kis arzenálját. Fegyvereket tapogat… ennyit a
pszichológiai projekcióról.
Silvio levette a zakóját és az ingét, így most csak egy szűk
fehér atléta volt rajta, ami közszemlére tette a karját és a
vállának egy részét. Hiányoztak belőle a kemény, katonás
vonalak, ám ettől még megnyugtató volt a látványa. Az a fajta
ember volt, akit meg lehetett érteni – akit Franco megértett.
Ugyanazok a gének, ugyanaz a gyerekkor, csak fizikailag egy
kicsit másképpen lettek összerakva. Ha elcseszettek, akkor
ugyanúgy vannak elcseszve. Két lehetőség az életre. Úgy tűnt,
hogy Silvio sokkal jobban csinálja nála.
 Ikreknek kellett volna születnünk.
Silvio rápillantott, miközben durván helyrepattintotta az
utolsó darabot is. De Francóra hagyta a beszédet, mintha meg
akarná büntetni. A hallgatás, amit mindketten olyan jól
ismernek. Paolo úgy tudott hallgatni, hogy az a másiknak olyan
érzés legyen, mintha kést szorítana a torkához.
–  Megtanítalak, de én fogom kiiktatni – ült le a kanapéra
Silvio mellé. – Te vezetsz jobban, és az ösztöneiddel remek
megfigyelő leszel. Neked kell megbizonyosodnod arról, hogy a
célpontot kiiktattuk. Legyél a szemem és a fülem.
Meg a természetfeletti intuícióm.
–  Miért éri meg ez neked? – érdeklődött meglepő
higgadtsággal Silvio.
–  Tudod, eddig egy nem túl impozáns fizetésért cserébe
csináltam ugyanezt. Nem nagy dolog.
– Mindketten ennyire ridegek vagyunk – vigyorgott Silvio.
–  Igen, azok – tette oda Franco a kezét Silvio lapockái közé.
Érezte az öccse testének határozott melegét. Egy forró és
dermesztő pillanat erejéig elképzelte, hogy Silvio rajta van, a
megfeszülő és elernyedő izmait, ahogy mozog rajta. Benne.
Behunyta a szemét, mert érezte, hogy az ellenállása semmivé
foszlik. Annyira jó érzés lenne!
– Most már tudom, mit látsz Marinóban.
Silvio odafordult, ám Franco továbbra is csukva tartotta a
szemét. Nem foglalkozott azzal, hogy muszáj lenne látnia, és
uralni a környezetét. Nyitott szemmel gyilkos volt. Behunyt
szemmel semmi, csupán egy mellkasban rekedt lélegzet.
– Bejön?
 Nem ezt a szót használnám.
– Aha.
– Miért?
– Ironikus, de szerintem nagyon passzolnak hozzá a sérülések
– nyitotta ki Franco a szemét.
– Bejön, ha kék-zöld a barátod? – kacagott Silvio.
Franco eltöprengett ezen a felvetésen, mintha egy olyan
fegyver lenne, aminek még nem jött rá a használatára. Hogy
milyen érzés lenne meghúzni a ravaszt. A kapacitására, a
lőtávolságára, a megállító erejére. Ennek a gondolatnak nagy
volt a megállító ereje.
Lehet, hogy ez vele a baj. Hogy pont ugyanolyan, mint az
apjuk. Gyorsan felállt, ám Silvio sokkoló és könyörtelen erővel
elkapta a csuklóját.
Ne nyúlj hozzám!
Franco megfeszítette a karját, némán harcolva Silvióval az
irányításért.
– Nem tudom.
– Meg kéne próbálnod rájönni – engedte el a csuklóját Silvio,
hogy aztán a derékszíjába akassza a kezét. Franco felsóhajtott,
majd összeszorította a száját, amikor Silvio tenyere hozzáért a
farkához. Gazember.
– Ne.
Franco még mindig képtelen volt megakadályozni, hogy Silvio
lehúzza a sliccét, és letolja a nadrágját. Túlságosan izgatott volt,
igazából semmi más nem járt a fejében, és amikor megérezte
Silvio leheletét a farkán, kis híján ugrott egyet.
– Silvio!
 –  Bassza meg Paolo! – suttogta bele Silvio az ágyékába,
kiszabadította a farkát, és keményen benyomta az ujját Franco
izmaiba, hogy ne tudjon moccanni.
Aztán forró nedvesség fogadta magába. Az öccse
szemlátomást mindkettejük felett átvette az irányítást,
ugyanakkor egyikük felett sem. Franco utálta a testét, amiért
ilyen sóvárgással reagál, mintha mindez helyénvaló lenne,
mintha így kellene lennie. Mintha ezen a módon is
összetartoznának, ahogy Silvio előtte térdel, hogy a farka Silvio
szájában van, hogy lassan, de határozottan mozog fel és le a
szája.
Franco nem tudott moccanni, sehol sem tudta megérinteni
Silviót, csak ott, ahol Silvio hozzáért. De igaza volt. Nagyon jó
érzés. És a fenébe is, de Silvio tudta, mit csinál: beletette szívét-
lelkét. Silvio számára nem lehetett egymástól elválasztani a
testet és a lelket, az érzelmet és az érzetet.
– Silvio – küzdött az irányításért Franco. Nem akarta megadni
magát, nem tehette. Nem adhatta meg magát csak úgy.
Megérintette Silvio fejét, és gyengéden hátratolta. A cuppanós
hangtól, ahogy Silvio elengedte a farkát, megfeszültek a golyói.
– Mi az? – nézett fel rá Silvio.
– Nem tudod, hol voltam.
– Afrikában.
–  És még egypár helyen. Ez… felelőtlenség. Ne… – kereste a
szavakat az aggodalom és a félelem hálójában. Meg
szégyenében, amitől csak még bonyolultabbá vált az egész. –
Nem teheted meg csak úgy, hogy…
– Akkor nem fogom lenyelni.
 Te jó ég! Franco próbálta megköszörülni a torkát, de nem
sikerült neki. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna,
Silvio felállt és megcsókolta. Hirtelen úgy tűnt, hogy minden
rendben: adni és kapni, ajkakkal, fogakkal és nyelvvel, ahogy
Silvio szorosan hozzábújik, és a kezével folytatja ott, ahol a
szájával abbahagyta. Franco magához szorította Silviót. Érezte,
hogy Silvio minden egyes porcikája az övéhez idomul.
Ha Isten teremtette őket, akkor a második próbálkozásnál
már jobb munkát végzett: tökéletesítette a prototípust, és
kivette belőle azt az idegesítő lelkifurdalást. Mégis
helyénvalónak tűnt a dolog az egyetlen férfival, aki valaha is
megértette Francót. Az egyetlennel, akiben feltétel nélkül meg
tudott bízni. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, ezért
behunyta, hogy ne bukjon le. Évek óta nem sírt, kijött a
gyakorlatból.
Silvio csak annyira bontakozott ki az ölelésből, hogy elkezdje
vetkőztetni. Franco pedig leküzdötte a régi ösztönt, hogy
elhúzódjon, és ráüssön a kezekre, amint azok megpróbálják
lebontani a védőfalat, amit saját maga és a világ közé emelt.
Hagyta, hogy Silvio ezt tegye, és levegye róla is a zakót meg az
inget. Franco nem vett atlétát, pedig az eladó kínált neki. Silvio
félredobta a ruhákat, és megcsókolta a szegycsontját.
– Bízz bennem!
– Bízom.
– Nagyon akarlak, Franco – kuncogott bele a bőrébe Silvio.
Tudom. Franco felemelte a kezét, hogy megfogja Silvio
tarkóját. Kudarcnak érezte, hogy nem tud nemet mondani. –
Csak nem akarom, hogy megbánd.
 – Te bánod, amit annak idején csináltunk?
Nem. Gyerekek voltunk még, ugye? Fogalmunk sem volt róla,
hogy mit csinálunk.
De ez hazugság volt. Franco mindig is tudta, mindig is
feltételezte, hogy ha Paolo megint rajtakapja őket, akkor megöli
mindkettőjüket, amit meg is érdemelt volna.
– Én is akarlak.
Félretenni a gondolatokat. Csak érezni. Csak létezni. Pont úgy,
ahogy Silvio.
Silvio teljesen lehúzta Franco nadrágját, aki lerúgta magáról a
cipőt. Silvio letérdelt, hogy levegye róla a zoknit is, és halkan
füttyentett egyet, amikor megérintette Franco meztelen lábfejét.
– Ez aztán a bőrkeményedés!
– Nem véletlenül mondják, hogy menetelsz vagy megdöglesz.
– Nem semmi – nevetett Silvio, s megint felállt. – Igencsak rád
férne egy pedikűr.
–  Én szeretem a bőrkeményedéseket – mosolygott Franco. –
Hasznosak.
Mindenhol.
Magához húzta Silviót egy újabb csókra, elmerülve a bor és az
étel utóízében meg a forró és odaadó érzékiségben, ami fogadta.
Még mélyebbre engedte Silvio nyelvét. Ennyi. Elveszett. Túl
könnyen belefeledkezett az érzetekbe, az oly sokáig kordában
tartott éhségbe. Végre szabadjára engedhette. Visszatérhetett a
régi énjéhez attól, aki lett belőle.
Egyik bajtársa sem hitte volna róla, hogy ezt csinálja. Hogy
érint, és őt is megérintik, hogy beszél és nevetgél. Ő volt a
csendes vadász. Az ember, aki nem cseveg, nem bulizik, nem
rúg be, nem bolondozik, és veszett kutya módjára harcol,
amikor sarokba szorítják. Most pedig itt volt, és a félmeztelen
öccsét ölelte, csókolta.
–  Ne gondolkodj! – vezette oda Silvio a kanapéhoz. Leültette,
majd kibújt a nadrágjából és a bokszeralsójából, megmutatva a
kemény farkát.
Francót annyira megigézte a látvány, hogy csak akkor eszmélt
fel pislogva, amikor Silvio megpaskolta a lábát. Hátradőlve
elnyúlt a kanapén, és széttárta a lábát annyira, hogy Silvio el
tudjon rajta helyezkedni. A teljes testre kiterjedő érintés kis
híján elvette az eszét: a színtiszta, lehetetlen mélységű
intimitás, hogy együtt meztelen valaki mással.
Silvio csókolta a száját, az arcát, a nyakát. Franco azon kapta
magát, hogy belelazulva simogatja Silvio hátát, és úgy helyezi a
lábát, hogy Silvio kényelmesen legyen, és közel. Silvio
hozzádörgölőzött, nem túl finoman odanyomta magát a
hasához, olykor a farkát is súrolva, Franco pedig Silvio vállát
megmarkolva viszonozta a mozdulatot, amitől csak mohóbb lett
– egy árnyalatnyival jobban fájt, mint amennyire jó volt. Túl sok
száraz bőr, túl nagy erő, és messze nem elegendő
összehangoltság.
– Akarod, hogy benned legyek?
Nem. Bakker, nem! Franco megrázta a fejét, ám homorított,
amikor Silvio megharapta a nyakát, és ettől mintha áramütés
érte volna. Elállt a lélegzete.
–  Akkor mit szoktál csinálni a többiekkel? – húzta az agyát
Silvio.
– Milyen… többiekkel?
 – A többi pasival, akikkel szexelsz.
Franco elfintorodott. Nem akart erre gondolni. Nem akart
emlékezni. A szex mindig csatát jelentett, ahol hol saját magát
utálta, hol pedig a másik férfit.
– Nem szoktam… túl gyakran.
– De amikor csinálod, akkor hogy szereted?
Az a legjobb rész, amikor utána lelépek.
– Rosszul gondolod – bökte ki Franco.
– Mit? Hogy a szex jó dolog?
Ott a pont. Franco önkéntelenül felnevetett, aztán a nyakánál
fogva közelebb húzta Silviót, hogy megint megcsókolja, s
felnyögött, amikor Silvio nekifeszítette a csípőjét.
– És… te?
–  Én jobban szeretem, ha megdugnak – mormolta a szájába
Silvio. – De meg szoktam kefélni olyan fickókat, akiket nem
ismerek.
– Miért?
– Gyilkos vagyok – vigyorgott rá gúnyosan Silvio.
Aki irányít. Aki nem képes átadni az irányítást. Aki foggal-
körömmel harcol, hogy a kontroll nála maradjon. Igen, ők
ketten pontosan ugyanúgy vannak elcseszve.
– Az nekem is működik – suttogta Franco. – Biztonságos is.
– Te is idegenekkel szoktál dugni?
Franco összeszorította száját, és bólintott. Eszébe jutottak a
tiszt szavai.
Ó, nagyon szeretsz felül lenni, igaz?
Silvio fészkelődve eltávolodott, de éppen csak annyira, hogy
megkeressen valamit a kanapé mellett. Olyan magasan Franco
feje fölé nyúlt, hogy a farka majdnem hozzáért a
kulcscsontjához. Franco lejjebb csúszott hát, hogy elkapja a
szájával, s ezáltal döbbent, érzéki nyögést csalt elő Silvióból,
meg egy önkéntelen csípőrángást, amivel még mélyebbre került
a farka a szájában.
Franco rátette az egyik kezét Silvio hasára, a másikkal pedig
megfogta a csípőjét, aztán csókolgatni és nyalogatni kezdte a
hegyét. Érezte rajta az első cseppek férfias és ismerős sós ízét.
Nem igazán törődött semmi mással. Nem volt különösebben jó
ebben: ritkán próbálta, és még sohasem sikerült így férfit a
csúcsra juttatnia. Végül mindig megunta, s kezdtek kétségei
támadni, de Silvióval ez kevésbé volt probléma.
– Ez jó! – mordult fel Silvio.
Franco kézbe vette Silvio golyóit. Észrevette, hogy
borotváltak, amin elmosolyodott, és finoman megszorította
őket. Aztán kevésbé finoman, mire Silvio megint úgy felnyögött,
mintha többet akarna belőle.
Silvio megint megvonaglott, utána felnevetett.
–  Francba! El fogom veszíteni az egyensúlyomat, ha így
folytatod.
Franco kieresztette a szájából, és szórakozottan figyelte, hogy
Silvio próbál lejjebb csúszni rajta.
– Köszi – mosolygott rá Silvio az összes fehér fogát kivillantva.
– Megvan a síkosító. Fordulj meg.
– Mi? Mióta számítok idegennek? – kérdezte Franco, de azért
a hasára fordult. Hirtelen megborzongott, aminek semmi köze
nem volt Silvióhoz vagy az egész helyzethez. Csak így nem
tudott harcolni. Mégis, hason fekve is összpontosított, és készen
állt a gyilkolásra. Viszketett a tenyere a géppuskájáért.
–  Baromság – suttogta Silvio. – De nekem könnyebb olyan
pasit találnom, akiben megbízom.
–  Gondolom – tárta szét a lábát Franco, amikor Silvio ujjai
becsúsztak a vágatba. Hátranézett, hogy lássa Silvio arcát.
Könnyebb lett volna behunyni a szemét, és hagyni, hogy
megtörténjen – miközben úgy tesz, mintha valaki más lenne –,
de az gyáva húzás lett volna, és a megjátszás sem működött
túlzottan. Pláne nem akkor, amikor a saját öccsével készült
szexelni.
Silvio síkosítóval bekent ujjai könnyedén megtalálták az
izomgyűrűjét. Franco elméletben tudta, hogy el kéne lazulnia a
bökdöső érintésektől, amik ráadásul elég jólestek ahhoz, hogy
egyszerűen elfogadja őket.
– Milyen érzés?
– Jó – tárta szét a lábát még jobban Franco. – Ez így jó.
Silvio megcsókolta a lapockáját, aztán Franco érezte, hogy
fészkelődik, majd feltép egy kis tasakot. Legalább Silvio nem
vállalt több kockázatot.
A nyers behatolás szinte sokkolta Francót, aki nekipréselődve
igyekezett ellazítani az izmait. A tudása pusztán elméleti volt,
ám annak alkalmazása pont olyan természetesnek hatott, mint
maga a szex.
Silvio lassan és óvatosan mozgott, arra összpontosítva, hogy
beljebb hatoljon, ugyanakkor határozottan figyelt Franco
reakcióira. Franco hátranyúlva talált egy kezet, ami
rákulcsolódott az övére. Megnyugtató volt. Szerepet cseréltek.
Most Silvio tűnt idősebbnek, tapasztaltabbnak, mindenebbnek,
Franco pedig érezte, hogy lassan átengedi a kontrollt, és
egyszerűen csak zuhan. A végén pedig Silviónak kell őt
elkapnia. Ijesztő gondolat.
– Csak szólj, ha hagyjam abba.
– Nem, ez jó – szorította meg újra Silvio kezét Franco. Sokkal
könnyebb volt érintésekkel kommunikálni, mint szavakkal.
Ellazult, nekinyomta a homlokát a kanapéhuzat durva
anyagának, és megemelte a csípőjét, hogy átadja magát az
érzésnek, ami teljesen kitöltötte, miközben lassan átengedi az
irányítást.
Vakítóan és váratlanul ütött be a gyönyör.
Silvio hátrahúzódott, vett még síkosítót, aztán megint
megtalálta azt a helyet, amire enyhe nyomást gyakorolva
Francónak olyan érzése támadt, mintha az elélvezés határán
lenne. Összeszorította a fogát, és belesimult a mozdulatba, hogy
még többet kapjon, és furcsamód megkönnyebbült, hogy nem,
nem egy idegennel van együtt. Senkitől nem tudta volna
elfogadni ezt az érzést, csak olyasvalakitől, akit kívül-belül
ismer.
– Feküdj le – mormolta halkan Silvio.
Franco engedelmeskedett. Túlságosan is érezte a farkának
feszülő durva anyagot. Silvio ráfeküdt, hogy tetőtől talpig
elfedje a saját testével, miközben a nyakát szívogatta, lábujjával
és lábszárával pedig hozzáért Franco lábfejéhez és
sípcsontjához, de mindenekelőtt lassú csípőmozdulatokkal
préselődött hozzá újra és újra, könyörtelenül izgatva a farkát.
Silvio súlya mégsem nehezült rá, nem nyomta össze: ahhoz
túl könnyű volt, Franco pedig túl erős. Inkább mintha egész
testével átölelte volna, mindenhol hozzáérve és simogatva. A
fenébe is, ez a legérzékibb dolog, amit bárki is művelt Francóval
valaha.
– Olyan, mintha a részem lennél – suttogta a fülébe Silvio.
Igen, pontosan olyan. Franco megfeszült a kéjtől: az izmai
válaszoltak minden egyes apró érzetre, amikor Silvio kis
csípőmozdulatai felgyorsultak, majd mélyebbek és durvábbak
lettek. Franco homorított, még jobban széttette a lábát, mígnem
félig a földön térdelt. Így már minden mozdulat mélyre hatolt,
mintha elért volna belül a testének középpontjáig. Teljesen
elvette az eszét, kiüresedtek tőle a gondolatai. A farkát viszont
felhorzsolta a kanapé. Valószínűleg ez volt az egyetlen dolog,
ami visszatartotta az orgazmust.
– Kihúzhatom, hogy te dugj engem.
–  Nem! – nyúlt hátra Franco Silvióért, és oda is fordította a
fejét, hogy ránézzen. Silvio fekete szeme és kipirult arca viszont
azt üzente, hogy csak viccelt. Hála az égnek! Franco már fél
percig sem bírta volna, ha most bármi is hozzáér a farkához.
– Oké. Készen állsz rá, hogy elélvezz? Én igen.
Franco csak bólintott, és mindössze annyira emelkedett fel a
kanapéról, hogy Silvio könnyebben odanyúlhasson a farkához.
Síkos és szoros marokkal. Franco elképzelhette, hogy ő is kefél
valamit, miközben Silvio újra és újra beléhatolt.
Hosszú és erőteljes hullámokban élvezett el. Ekkor Silvio
csípőmozdulatai szabálytalanná váltak, a közös orgazmus pedig
újabb első alkalmat jelentett. Francónak még sohasem sikerült
ezt másik férfival átélnie, márpedig ebben a káprázatos
feloldozásban osztozni olyan csontig hatolóan gyengéd pillanat
volt, hogy alig lehetett kibírni. Mintha az élet ért volna valamit.
Mintha nemcsak undor és önutálat lett volna mindenhol.
Semmi késztetés a mosakodásra és a menekülésre. Ez is először
fordult elő.
–  Istenem – lehelte bele a nyakába Silvio, és lustán
megcsókolta.
Franco pihent egy percet. Álmosság, kimerültség és boldogság
viaskodott benne, aztán arra jutott, hogy nem számít, ha
alulmarad.
– Tönkretettem a kanapédat – szólalt meg.
– Abszolút megérte – kuncogott Silvio.
– Amúgy sem a te kanapéd.
–  Ne keverd bele Stefanót ebbe – nyomta oda Franco
nyakához a homlokát Silvio.
 
 
Franco hangokra ébredt, úgyhogy pólót és melegítőalsót húzott,
mielőtt kiment a hálószobából. Silvio már ébren volt, már a
helye sem volt meleg az ágyban. Franco kinyitotta az ajtót, mire
a hangok elnémultak.
Stefano Marino. Szinte már várta.
– ’Reggelt.
–  Jó reggelt, Franco – mosolygott rá Marino. – Nézd, mit
hoztam – mutatott a reggelizőpultra, ahol Silvio éppen egy
Bushmastert rakott össze egy tapasztalt harcos laza
eleganciájával.
Franco odaballagott a hűtőhöz, talált egy nevetségesen nagy
flakon narancslevet, és töltött magának egy pohárral. Semmi
sem ébresztette fel úgy, mint a C-vitamin. Ráadásul Dzsibutiban
szinte megfizethetetlen volt az ilyesmi.
–  Augusto egyik végrehajtójának van egy hatalmas telke
innen nem messze. Ha akartok vadászni és gyakorolni egy
kicsit, akkor ott megtehetitek.
– Használja valaki?
Marino megrázta a fejét.
–  Bátorkodtam megkérni, hogy szóljon a végrehajtójának,
hogy maradjon távol.
Végrehajtó. A maffia ranglétrájának legalacsonyabb foka. Ez
csak egy apró szívesség a sok közül, amik egyszer majd
előrelépést hoznak. Ha szerencséje van. Vagy ha nincs neki –
attól függ, hogy az ember honnan nézi.
–  A házat is használhatjátok. Nem sokkal több egy
vadászkunyhónál, de az is biztos kényelmesebb, mint
kempingezni.
– Nekem tetszik a dolog – jelentette ki Silvio. – Mi a helyzet a
kocsival?
–  A kocsi elvileg ma megérkezik a helyszínre. Ha bármilyen
átalakításra lenne szükségetek…
Kiszedni néhány ülést, és lyukat fűrészelni egy furgon
hátuljába – mindez otthoni barkácsmunka.
–  Én meg tudom csinálni – pillantott rá Franco Marinóra
kíváncsian, hogy az vajon hogyan fogadja, hogy
félbeszakították.
De Marino csak vállat vont.
– A szakértőre bízom – emelte fel megadóan mindkét kezét.
Franco előbb a géppuskára nézett, aztán Silvióra.
 – Kelleni fog egypár szerszám.
–  Beszerezzük a cuccot – nyújtotta felé Silvio a puskát, de
Franco megrázta a fejét. Később rengeteg idejük lesz majd erre,
és semmi szükség rá, hogy közösen csodálják a fegyvert. Franco
szeretett egyedül megismerkedni a kellékekkel: csak ő meg az
élet és a halál valódi, kérlelhetetlen tényei.
– Hány célpontról beszélünk?
–  Háborúban van, Franco – fonta karba a kezét Marino, de
Franco tekintete szokás szerint az arcán éktelenkedő
elszíneződésekre vándorolt, a monoklijától kezdve a törött
orrán át a halványuló lila foltokig, amelyek ádázabb valóságról
árulkodtak, mint amilyet Marino üzletemberes és golfklubos
megjelenése sugallt. Valódibb, sebezhetőbb és halandóbb volt,
mint amilyennek valószínűleg szerette magát látni, ám a
szenvedés és a megszégyenülés jelei szinte rohadtul
ellenállhatatlanná tették.
–  Szerintem nem ugyanolyan nagyságrendekben
gondolkodunk a „háború” szó használatakor – jegyezte meg
szelíden Franco.
Marinónak elkerekedett a szeme, aztán felnevetett.
–  Nos, bandaháború. Nem az a fajta… amire te gondolsz.
Talán összesen egy tucat. Már így is jelentősen meggyengítettük
őket, viszont ki kell iktatnunk a főnöküket.
– Jeles állampolgár?
– Egyáltalán nem állampolgár. Orosz bevándorló.
–  Mázli. Nem hinném, hogy a rendőrség túl bőszen
kutakodna, hogy miért ölték meg.
–  Rá fognak jönni a lényegre. Jobban aggaszt, hogy nem
tudnak vádat emelni, vagy a maffiatörvény hatálya alá vonnak
– mosolygott keserűen Marino, és Franco szemébe nézett. –
Utána mi a terved?
–  Feltakarítani, eltűnni, semmi nyomot nem hagyni. – Mint
bármelyik mesterlövész. Mozgásban maradni.
– Maradhatnál nálam – vágta rá Silvio.
Marino ránézett Francóra, aki szinte olvasni tudott a férfi
gondolataiban: ez azt jelentené, hogy nekem fogsz dolgozni.
Ezzel aztán hónaljig nyúlna a szarba. Marino vonzó
megjelenése és joviális stílusa ellenére mégiscsak egy okostojás,
amiből semmi jó nem sülhet ki. Franco megfogta a puskát,
érezte a jelentős súlyát meg a praktikus rondaságában nyugvó
erőt. A fegyvereket ismerte, az emberismerete azonban gyatra
volt.
– Majd meglátjuk – vetette oda Silviónak a laza választ, amire
nem mondhatja, hogy csak egy hazugság, amivel megpróbálja
felkészíteni az elkerülhetetlenre. Aztán Silviótól elfordulva
Marino szemébe nézett. – Silvio és én meg fogjuk nyerni neked
azt a háborút.
Felturbózza Silvio puskakezelését, és amint meggyőződik
arról, hogy Silvio egyedül is ugyanolyan jól el tudja végezni a
munkát, akkor majd eltűnik. Pont úgy, ahogy Silvio eltűnt nyolc
éve. A másik lehetőség túl bonyolult és fájdalmas lenne. Nem
élhetett együtt az öccsével, nem köthette röghöz, de nem is
szabadíthatta meg ettől az egésztől. Silvio akaratát semmivel
sem lehet befolyásolni, erre majd Marino is rájön végül. A
főnök szeretőjével ágyba bújni egyenes utat jelent a
katasztrófához – még akkor is, ha Silvio nem lát benne
kivetnivalót. Marino sohasem tudhatja meg.
 
 
 
21
A szicíliai és az amerikai maffia megnevezése. Jelentése: „a mi ügyünk”.
 SÖTÉT VETÉLYTÁRS I.

– Szóval ez a te sicariód… – kezdte Augusto – mi lesz a szerepe

ebben az egészben? Benne lesz?
A többiek elhallgattak. Mind a hét capo ott volt a családból;
néhányan a medence melletti asztaltól néztek fel, míg mások a
tévé képernyőjétől fordultak el. Akármilyen kockázatos is,
muszáj volt Stefano villájában találkozni két új tag
bevezetéséhez és az oroszok elleni stratégia megbeszéléséhez.
A capók többnyire elég szívélyesek voltak. De Silvio jelenléte
és részvétele természetesen nem tetszett nekik. Kívülállónak
tartották, gyenge láncszemnek, kétes hírnévvel. Stefano mégis
megborzongott attól, hogy Augusto kérdőre merte vonni a saját
capói előtt miatta.
–  A Barracuda már hetek óta benne van – felelte Stefano
olyan hangsúllyal, ami éppen félúton volt a „ne legyél már
ennyire hülye” és a „mi van, nem tudtad?” között.
Augusto résnyire szűkült szeme elárulta, hogy sikerült célt
érnie vele. Stefano hátradőlt a kanapén, és kinyújtotta a karját a
támlán, hiába erőltette meg vele a zúzódott mellkasát.
Domináns testtartás. Csak azért, mert még mindig
fájdalomcsillapítókat szedett, még nem kellett lemondania erről
a színjátékról.
– Akkor mire készül? – vonta kérdőre Augusto.
 –  A frontvonalban vívja a háborút – mosolygott továbbra is
Stefano. A piranhák között neked kell lenned a cápának – mondta
annak idején az apja. A legnagyobb faszkalap az óceánban. A
barrakuda vajon magányos hal? A cápa igen. Stefano megrázta
a fejét, és megint előredőlt. – Ti pedig teszitek a dolgotokat, fiúk.
– És ha útban lesz?
– Nem lesz.
Silvio biztosan nem fog olyan mélyre süllyedni, hogy besétál
egy orosz teaszalonba, miközben a capók különböző végrehajtói
éppen golyókat eresztenek azokba a ruszki köcsögökbe.
Silviónak ennél több esze van.
És a bátyja, Franco… Stefano könnyen felidézte az arcát.
Silvio férfiasabb változata, a forróság és a szél miatt idő előtt
megöregedett arccal és elmélyült pattanáshegekkel, amik
különösen kíméletlen serdülőkorról árulkodnak. Sötét, zöldes
szemek, amik Silvióéhoz hasonlóan túl sokat látnak. Túl sokat
láttak. Sovány, sőt vézna. Hosszú lábú, de széles vállú. Benne
semmi nőiesség nincs.
Mégis, amikor Stefano meglátta Francót, amikor figyelte őt,
libabőrös lett. Ez választ adott legalább erre az egy kérdésre.
Nem csak Silvio volt rá ilyen hatással. Vagy legalábbis gyorsan a
Spadaro fiúk rabja lett.
Bárhogy is, sohasem cselekedne a gondolatai szerint. Silvio
áttört ugyan Stefano páncélján, de így is elég maradt belőle
ahhoz, hogy megvédje Francótól. És ha bármit is megtanult
abból, amikor egyszerre járt két lánytestvérrel a gimiben, akkor
az az, hogy soha többé nem akar belekeveredni ilyesmibe.
Járni? Komolyan? Egy gyilkossal meg egy zsoldossal?
 Francba, még Silvióval sem járnak együtt. Megrázta a fejét, és
rámeredt Augustóra.
–  Úgy kaptam Spadarót Falchitól, mint egy teljesen
letagadható erőforrást. A zsarukat idővel egyre inkább
érdekelni fogja, hogy mitől nőtt meg a hullák száma a városban,
és minél meggyőzőbb dumával tudjuk őket elvakítani, annál
jobb.
– Meg tudjuk oldani a saját problémáinkat – mondta Augusto.
– Te a magad szintjén oldod meg őket: a te bizniszeidben, a te
területeden. A Barracuda a kígyó fejére csap le. Minden oldalról
támadnunk kell őket, hogy egy pillanatra se lélegezhessenek fel
– mosolygott Stefano. – Hacsak nem gondolod, ez nem egy
épeszű stratégia.
Akkora csend támadt, hogy ha valaki leejt egy tűt, az úgy
zengett volna, mint egy vadabb metálzenekar.
Stefano már majdnem felállt és elfordult, amikor Augusto
megköszörülte a torkát.
– Nem tudom, miért áll fel neked annyira ettől a fazontól.
Rohadt életbe, Stefanónak kiugrott a szíve, mintha
kiszakadna a mellkasából. Augusto hátrált egy féllépésnyit.
–  A legnagyobb tisztelettel kérdezem, főnök – motyogta, de
ettől még Stefano szíve nem csillapodott.
– Ha lett volna egy ilyen kaliberű sicariónk, nem kellett volna
külső segítséget bevonnom – állt fel Stefano, és sokatmondó
pillantással végignézett a capóin. – Falchi mindig a legjobbakkal
dolgozott.
–  És mit adtál Falchinak, hogy megkapd a fő biztonsági
emberét? – kérdezte Augusto.
 Most már aztán tényleg kezdte felbosszantani Stefanót.
Közelebb lépett Augustóhoz, de az a gazember állta a sarat.
Hordóhasú, felül ritkuló hajú, az ötvenes évei elején járó,
átlagos olasz pacák volt, aki egy belvárosi talponálló pultja
mögé illett. Viszont az apja régi bajtársa volt, és Stefano
feltételezte, hogy apja gondoskodott róla, hogy Augusto ne
tegyen hamarabb lépéseket a főnökké válásért. Talán
megígérte. Talán alkut kötöttek. De úgy tűnt, hogy Augusto most
úgy érzi, hogy ideje megszegni a szavát. Faszszopó.
–  Igazából egy tizenhatodik század végi festményt – felelte
feszes mosollyal Stefano. – Falchi kiszállt, rózsákat termeszt.
Augusto félelem nélkül nézett rá a barna szemével. Ami akár
jó, akár rossz jel is lehetett. Az ijedt emberek szoktak
erőszakossá válni. Ugyanakkor azok is, akik eltökéltebben
akarják megkapni a jussukat, mint amennyire félnek a
következményektől.
–  Te nem tudod, mi történt, amikor Falchi még dolgozott.
Carbonéval, Spadaróval meg a többiekkel.
Paolo Spadaróval, nem Silvióval. Habár Stefano azt hitte egy
pillanatra, hogy Silvióról van szó. Silvio néha olyannak tűnt,
mint egy szellem vagy démon: egy visszajáró lélek, aki átszeli a
teret és az időt.
– Az a nyolcvanas években történt – ciccegett Stefano. – Azóta
sok idő eltelt.
–  Nem bízhatsz meg Spadaro vérében. Én csak ennyit
mondok, főnök.
Stefano felvonta a szemöldökét, de felfigyelt az utolsó szóra,
ami legalább most végre elhagyta Augusto száját. Eljátszhatják,
hogy ez csak egy alárendelt jogos aggodalma. Stefano nem egy
zsarnok. Meghallgatta a helyettesét. Főleg, mivel nem volt neki
tanácsadója. Nehezen talált újat. Nem volt olyan ember a
szervezeten belül, aki akarta volna azt a munkát, így Augusto
viselte mindkét tisztséget. Nagy hatalmat jelentett ez egy
helyettesnek: jelezni az emberek panaszait, folyamatokat
irányítani és a capók vezérének lenni. Igazából túl nagy
hatalmat jelentett, ám nehéz volt visszavenni belőle, ráadásul
nem is bölcs dolog egy külső ellenség ostroma alatt.
–  Spadaro szigorúan szabadúszóként van itt, hogy egy kicsit
csillapítsa a kedélyeket – paskolta meg Augusto vállát, aztán
megszorította, sőt még újabb mosolyt is megeresztett. A capók
ellazultak, sutyorogtak egy kicsit egymás között, és körülnéztek
a szobában. Megvolt a teszt. Stefano hatalma még nem gyengült
meg.
De a rohadt életbe, most már tudni akarta, mi történt annak
idején a nyolcvanas években, és Silvio valóban egy áruló fia-e,
ahogy azt suttogták.
Nem bízhatsz meg Spadaro vérében.
 
 
Stefano leült a kanapéra, amit már Silvio tulajdonának gondolt,
és elképzelte, hogy Silvio ott van a másik szobában. Mint a
sötétség többi teremtménye, egyszerűen eggyé válik a bungaló
árnyaival, hogy aztán újra felöltse azt az ismerősen őrjítő
formát, amikor kedve szottyan.
Stefano csak úgy beugrott, hogy ránézzen a bungalóra, bár a
házvezetőnő már kidobta a tejet és a többi romlandó árut a
hűtőből. Furcsamód, a vezetékes telefon ki volt húzva. Az ágy
bevetve, a levegőben pedig nem érzett semmit: se színét, se
szagát az ott élő embernek. Csupán a gardróbban lógó öltönyök
sora árulkodott arról, hogy Silvio egyáltalán vissza fog térni.
Elment a bátyjával, aki szintén kifürkészhetetlen. Mindkét
férfival egy szobában lenni szinte túl sok volt. Több mint amit
bárki is kibírt.
Neked egy is túl sok belőlük.
Rezgett a telefon a zsebében. Előhalászta. Silvio hívta. Kellett
neki az ördögöt a falra festeni!
–  Hogy vagy? – kérdezte Stefano, miután rányomott a zöld
gombra.
– Jól – válaszolta Silvio bágyadtan, kissé lihegve. – És te?
– Még mindig sokat alszom.
Rád gondoltam. Rajtad és a bátyádon tűnődtem. Mit csináltok
ott?
– Az alvás jót tesz. Attól gyógyul az ember. Hol vagy?
– Benéztem hozzád. Ki van húzva a telefon.
– Igen, én voltam.
– Miért?
– Nem szeretem, ha kizökkentenek.
– Olyan sokan keresnek?
– Elég egy rossz hívás – felelte Silvio némileg feszülten. Vajon
miért? Ideje volt témát váltani.
– Hogy van Franco?
–  Jól van – nevetett fel levegőért kapkodva Silvio. –
Lövöldözünk egy csomót, csak a gyakorlás kedvéért. Nehéz
elvonni a figyelmét.
 –  Igen, gondoltam, hogy az a fajta. Nem tudod, mit akar
cserébe? Nem szeretném úgy a magam javára fordítani a
képességeit, hogy semmit nem adnék érte.
Silvio elhallgatott, talán elgondolkodott.
–  Nem nagyon tetszik neki a család, de szüksége lesz egy
munkára, amikor itt végeztünk.
– Elhelyezhetem valamelyik cégemnél.
Ami azt jelentené, hogy Franco a közelben marad. Újabb
potenciális probléma. Stefanónak mostanra szép gyűjteménye
lett az ilyenekből.
–  Vagy ha túl büszke, intézhetek neki egy állásinterjút –
folytatta Stefano. Így egy kicsit kevésbé lenne egyértelmű a
dolog, a látszat kedvéért. – Nem hagyhatok veszni egy jó
embert.
– Tudod, hogy sohasem fog belépni.
– Szerintem a legjobb Spadaro már az enyém.
– Szép mentés. Majd megmondom neki.
Megint csend, ezúttal hosszabbra nyújtva.
Stefano legszívesebben átnyúlt volna a vonal túloldalára,
hogy megérintse Silviót. Csak hogy megszagolja és megízlelje.
Különös, hogy a legösztönösebb érzékei sóvárogtak a legjobban
a gyilkos iránt. Érintés, szaglás, ízlelés.
– Jó hallani a hangod.
–  Micsoda hangulatban vagy! – szólt rá Silvio, de lágy volt a
hangja. Rohadt életbe ezzel az egésszel, a gyilkos kifejezetten
ártatlannak tűnt, sőt: mintha meghatódott volna.
– Mondták már neked valaha, hogy könnyű hozzád szokni?
–  Nem – kuncogott Silvio. – Ez azt jelenti, hogy unalmas
vagyok?
–  Nem! Nem. Azt jelenti, hogy… űrt hagysz magad után,
amikor nem vagy itt. Másokkal ellentétben, akik nem hagynak
maguk után semmit.
Úgy beszél, mint egy idióta, ugye? Ja, úgy. Donata
romantikusnak találta az ilyesmit, mostanra már megcsókolta
volna, de Silvio csak hallgatott.
–  Na, és mi a stratégia? – köszörülte meg a torkát Stefano.
Háborúról könnyebb beszélni.
–  Franco és én távol maradunk, amíg levadásszuk az
oroszokat. Nem akarjuk, hogy bárhová is követni tudjanak
bennünket. Igazi számkivetettek módjára élünk – ásított Silvio.
– Nem fognak hozzád kötni bennünket. A főnökre
koncentrálunk majd.
– Az én embereim is készen állnak a harcra.
– Aha. Reméljük, hogy a maradék fogja magát, és elmenekül.
Ez nem reménykedésnek hangzott, hanem inkább jóslatnak.
De Silvio ezt olyan unottan mondta, mintha a másik lehetőség
az lenne, hogy mindet megölik, s maga a gyilkosság unalmas,
hétköznapi és kissé kellemetlen dolog lenne. Annyira Silvióra
vallott, hogy Stefano kénytelen volt elmosolyodni.
– Meddig lesztek távol?
– Két hétig.
Legalább felhívsz majd néha?
Stefano behunyta a szemét. Igyekezett leküzdeni a rátörő
félelmet és aggodalmat. Nem saját magáért, hanem a két
Spadaróért. Kettőért. Istenem, segíts!
– Értesítsetek, ha bármi történik.
 Könnyű parancsként előadni, ha a másik lehetőség a
könyörgés.
– Hogy van Vince?
– Még mindig nagyon gyenge. A golyó elcseszett pár dolgot a
mellkasában, a gerincét súrolta.
– Biztos jó lövés lehetett. Vagy szerencsés.
Meglékelni a faszszopót!
Stefano megborzongott.
–  Most éppen gondoskodom róla, hogy a családja rendben
legyen, a számlák pedig kifizetve. Szerintem ez az, amitől a
család jobb, mint az amerikai versenyszféra.
Nincs kibúvó a saját embereikért vállalt felelősség alól. A
mindnyájukat összekötő hűséghez tartozik a tudat, hogy ha
valaki börtönbe vagy sírba kerül, akkor is rendben lesz a
családja.
– Igazából több ok is van, amiért jobb – jegyezte meg Silvio. –
El sem tudom képzelni, hogy „rendes” munkát vállaljak.
Nem mintha valaha is rászorulhatna, ameddig Gianbattista az
örökösének tartja. Talán vannak, akik sehol máshol nem tudnak
létezni, csak az alvilág áramlásában.
A kinti világ balekoknak való – mondta gyakran Stefano apja.
Lúzereknek, idiótáknak, akiket rá lehet szedni.
– Egy rendes állásban nem kellene aggódnod, hogy lelőnek.
– Én nem aggódom, hogy lelőnek – ciccegett Silvio.
– Akkor miért aggódsz?
–  Semmiért. Engem senki sem tud elkapni – jelentette ki
Silvio, és meg sem adta a lehetőséget a tiltakozásra. – Majd
jelentkezem. Vigyázz magadra, Stefano.
 Befejeződött a hívás. Silvio lerázta, mielőtt túl személyes lett
volna a téma. Bizonyára lapultak félelmek, aggodalmak és más
dolgok is abban a sötétségben; az a kifürkészhetetlen szempár
még egy szfinx gondolatainál is többet rejtegetett. De miért
akart Stefano még mélyebbre merülni Silvio sötétségében,
amikor már a sajátja kezdte őt elnyelni?
 
 
–  Mit csinálsz itt? – pattant fel Stefano az íróasztalától, nyitva
hagyva a laptopját. Semmi gyanús nem volt a kijelzőn; nem
mintha nem bízott volna a feleségében.
Donata letette a poggyászát az ajtó mellé, és dacosan
megmarkolta a vállára vetett táska szíját.
– Visszajöttem.
–  Azt látom – harapott rá az ajkára Stefano. Bosszús volt az
aggodalomtól és a meglepetéstől. Csupán azért nem akarta,
hogy Donata itt legyen, mert veszélyben volt a közelében.
Olaszországban biztonságban lenne az oroszoktól. Ez volt az
egyetlen ok. Ráadásul tudomása szerint Silvio még mindig
hajtóvadászaton volt. Két hét telt el a támadás óta. Még mindig
fájtak a bordái, de legalább már képes volt levegőt venni
anélkül, hogy folyton könnybe lábadt volna a szeme a
fájdalomtól.
A dolgozószoba két végéből néztek egymással farkasszemet.
Stefano néhány pillanatig azt várta, hogy Donata majd
leseggfejezi, sarkon fordul és elmegy, ezért inkább odament
hozzá, és megérintette az arcát. Donata nem hajtotta bele a fejét
a tenyerébe, csak nézett rá, aztán felsóhajtott, és nagyon
gyengéden magához ölelte, az állát Stefano vállára téve.
– Csak annyira hiányoztál.
Stefano átkarolta, magába szívta a drága parfümjének
aranyszínű méz- és napfényillatát. Megcsókolta a fülét, és
megsimogatta a nyakát.
– Szóltál a fiúknak, hogy valaki menjen érted?
– Nem. Feltűnésmentesen jöttem, csak taxival.
Veszélyes. De hátha nem figyeli Stefanót annyira az ellenség.
Igazából nem tudta, hogy mi a tervük, és mire képesek, milyen
messzire mennének el, hogy kárt okozzanak neki vagy
semlegesítsék. Silvio éppen a nyomukban volt, Augusto készen
állt rá, hogy a kihívója legyen, Cesare meghalt, Vince pedig
felépülőben… így kevés becses szövetségese maradt.
– Hol van Silvio? Teljesen sötét a bungalója – kérdezte Donata.
– Elment az ellenséggel harcolni.
– Ó! – hátrált meg egy kicsit Donata. – Aggódsz?
– Persze hogy aggódom.
– Nem úgy gondoltam, hanem úgy, hogy érte.
– Szerintem Silvio az a fajta, aki tud vigyázni magára.
Elintézett négy ruszki exkatonát, mindössze egy pár magas
sarkúval meg a fájdalom iránti sóvárgással. Túlélt egy lövést és
egy vérmérgezést, de továbbra is állítja, hogy semmitől sem
eshet baja.
Semmitől, csak attól, hogy visszautasítja a szeretője.
–  Ha vége lesz ennek az egésznek, felajánlasz majd neki egy
helyet?
– Mármint?
– Régóta nincs consiglieréd.
 – Nem éppen consiglierének való a srác.
Túl fiatal, túl kevéssé ismert, nem bánik elég jól az
emberekkel. És kívülálló.
–  Azt sem tudom, hogy jó capo lenne-e belőle – folytatta
Stefano. – Nem úgy tűnik, mintha született tehetsége lenne egy
csapatnyi ember irányításához. És a napi ügymenet is untatná.
Tehát mi lesz, miután vége a ruszkikkal ennek az ügynek?
Hogyan tarthatná a közelében ezt az embert?
Nem fogja. Megvívja a háborút, megnyeri, aztán továbbáll.
Visszamegy Olaszországba, vagy ahová Falchi küldi. Ami azt
jelenti, hogy nem lesz alibi az együtt töltött időre vagy a
telefonhívásokra. Silvio felbérelt segítő volt, akinek mennie kell,
különben gyanút kelt. Stefanónak összeszorult a gyomra a
gondolattól.
– Nem foglalhatja el Vince helyét?
–  Testőrként? – fojtotta el az izgatottságát Stefano. Kicsit
hátborzongató lecserélni valakit, aki életben van. Eszébe jutott
annak a puskacsőnek a villanása, amelyik mindössze néhány
lépésnyire tőle lőtte szét Cesare agyát. – Lehet. De úgy hiszem,
azt is megunná.
Donata mosolyogva szájon csókolta. Inkább egy gyengéd és
gyors megerősítés volt ez, mintsem vágy vagy szenvedély jele. Ő
Stefano első számú, legnagyobb szövetségese. Mindig is az volt.
–  Kicsomagolok és lezuhanyozom. Várni foglak, de nem túl
sokáig.
– Ettél valamit?
–  Igen, a gépen – csókolta meg Donata ismét. – Később
találkozunk – vetett jelentőségteljes pillantást a laptopra, majd
fogta a holmijait, és kiment a szobából.
Stefano visszaült az íróasztal mögé. Egy darabig bámulta a
képernyőkímélőt, ám a sötét háttér előtt táncoló
szivárványszínű háromszögek nyilván nem szolgáltak
válaszokkal. Becsukta a laptopját, és hirtelen tudatosult benne,
hogy milyen csend van a házban, milyen sötét van odakint.
Mintha a sötétség körbefogná, csak a megfelelő alkalomra
várva. Vajon Silvio is érezte már úgy, hogy ilyen ostrom alatt
áll? Mintha mindennek lenne szeme és füle, mintha mindennek
lenne valami szándéka?
Megdörzsölte az arcát, aztán keresztülsétált a szobán, ami így
emberek nélkül túl nagynak tűnt. A kandallóban akár egy kocsi
is le tudott volna parkolni. A padlótól plafonig érő ablakok
függönyei két-két embert is el tudtak volna rejteni.
Stefano felment a kanyargós lépcsőn. Levetkőzött, és fogat
mosott a fürdőszobában, ami még mindig párás volt Donata
zuhanyzása után, aztán belépett a sötét hálószobába.
A behúzott függönyök miatt csak az ébresztőóra halovány
fénye segített neki eligazodni. Bebújt az ágyba, s hanyatt
elnyúlva semmi mást nem csinált, csak lélegzett. Tudatosult
benne, hogy mennyire átmeneti állapot maga a légzés. Majd az
oldalára fordulva közelebb csúszott Donatához, hogy érezze a
teste melegét.
–  Ébren vagy? – Sohasem volt biztos benne. Pedig olyan
tolakodónak érezte ez a kérdést. Mintha tudnia kellene. Vagy
neki kellene még jobban tudnia.
Donata felé nyúlt, megfogta a kezét, és közelebb húzta
magához. Stefano szorosan odabújt mellé. Ahogy egy ágyon
osztoztak, különös módon arra az éjszakára emlékeztette,
amikor Silvio feküdt mellette, gondoskodva a védelméről és a
biztonságáról.
 
 
Egyik reggel a hírcsatornára kapcsolt a tévében, ahogy tusolás
előtt szokta, bár nem hallhatta az adást a fürdőszobában.
Már majdnem elfordult, amikor egy helyi hír került sorra.
Szemcsés felvételek egy helikopterről, ahogy a város keleti
része felett köröz. A felvétel valójában az ember fantáziájára
bízott mindent, akárcsak a menő és kaotikusra vágott jelenetek
a filmekben.
A bejátszás arról szólt, hogy egy negyvennégy éves férfit
orvlövész gyilkolhatott meg a háza előtt, ahol két másik férfi is
megsérült.
Ez összesen három sebesültet jelent. Stefano közelebb lépett,
és fokozódó érdeklődéssel nézte az adást. A lövések az áldozat
házához közeli csalitosból jöttek.
Vajon Franco és Silvio is meghúzta a ravaszt? Nehezen hihető.
Stefano úgy gondolta, hogy akkor egyik áldozat sem élte volna
túl.
Nem; egy lövész lehetett, aki a fő célpontra fókuszált, és csak
azért sebesítette meg a testőröket, hogy lelassítsa őket. Vagy
Silvio fedezte hátulról Francót, amíg az a kulcsfontosságú
lövésre összpontosított a furgonban elnyúlva, mint John
Mohammad még a kilencvenes években. Őt már vajon
kivégezték? És mi történhetett a tinédzser cinkosával?
– Stefano, mit…
 Donata elhallgatott, amikor Stefano felemelte a kezét, ám a
tévéből nem lehetett már sokkal többet megtudni. A gyorshírek
sohasem szolgáltak részletekkel. A híradók trükkös
szerkesztése.
Stefano lejjebb vette a hangerőt, és Donata felé fordult,
akinek felismerés csillant a barna szemében.
– Rólunk szólt?
–  Rácsörgök Silvióra – vont vállat Stefano, s mielőtt még
Donata több olyat kérdezhetett volna, amire nem akart
válaszolni, kiment a szobából. A felesége nyilván elég sokat
megértett abból, ami zajlik – nehéz lett volna nem átlátni –, de
Stefano legalább igyekezett őt védőburokban tartani. Donata
azt mondhatja majd, hogy fogalma sem volt semmiről, ha
esetleg úgy visszaütne ez a háború, hogy magával rántja őket.
Megnyomta a Silvio számához tartozó gyorshívógombot, aki
viszont nem vette fel. Stefano nem hagyott neki
hangpostaüzenetet. Viszont gyorsan írt neki: Csak érdeklődnék.
Hívj, ha van időd. SM. Remélte, hogy ez nem hangzik furcsán
vagy mohón, bár ő maga annak érezte.
Miután lezuhanyozott, ráérősen megreggelizett. Fél szemét a
tévén és a telefonján tartotta, aminek pont rálátott a kijelzőjére.
Semmi válasz, semmi hívás. Megint ellenőrizte, hogy nincs-e
lenémítva, aztán ránézett a leveleire, bár Silvio sohasem küldött
e-mailt.
Silvio mindig azonnal válaszolt. De most az is lehet, hogy
éppen menekül a tripla lövöldözés után, ráadásul éjjeli bagoly.
Ha most került be a hírekbe, valószínűleg kora reggel lőtte le a
ruszkit, majd elment valahova, és bezuhant az ágyba. Talán
csak délben vagy később kel fel.
Stefanónak egyszer csak eszébe jutott a múlt éjjeli álma. Egy
elképesztő erotikus álom Francóval és Silvióval egyszerre, ahol
olyan dolgokat csináltak együtt, ami anatómiai lehetetlenség.
Homályosan emlékezett rá, hogy az egyikük (vagy mindkettő?)
megdugta őt, ami fantasztikus érzés volt, bár fogalma sem volt
róla, hogy valójában milyen. A tudatalattija ködös érzetekkel
szolgált, a tudata pedig még a puszta gondolattól is megrettent.
Silvio eddig mindenben megadó volt, szinte már provokatív
módon, és sugárzott róla, hogy nem is akar változtatni ezen.
Vicces, hogy egy férfi hogyan lehet ennyire biztos magában,
egyúttal ennyire passzív a szexben. Már ha a „passzív” szó illik
egyáltalán Silvióra.
Megcsörrent a telefon. Stefano szinte talpra ugrott. Rögtön
meg is bánta a heves mozdulatot, bár ez a gondolat semmivé
foszlott, amikor meglátta a hívó nevét. Silvio.
– Igen?
–  Szia! – szólt bele Silvio lazán, sőt büszkén, ami piszkálta
Stefano csőrét. – Bekapcsolod a tévét?
– Be van – felelte Stefano, és szinte hallotta a másik fokozódó
büszkeségét. – Hol vagy?
– Egy motelben. Egész éjszaka figyeltük a fazont. Már világos
volt kint, amikor elindult haza egy kuplerájból – kuncogott
Silvio. – Még szerencse, hogy nem rendelt kaját.
– Szóval ő volt, meg két testőr?
–  Igen, testőröknek tűntek. Elsiklottunk a részlet fölött, hogy
mindig lehetnek vele biztonsági emberek. Ügyes fiúk voltak,
Franco azt mondja. Csak szét voltak esve. Megpróbálták
kórházba vinni, pedig hiányzott a fél feje.
Silvio mintha jól szórakozott volna az utolsó mondaton.
Stefano megborzongott, ám mégis elmosolyodott rajta.
– Most már hazajössz?
Haza. Stefano így akarta, de tudta, hogy ez egy hiú, lehetetlen
ábránd. Nem szuszakolhatta be Silviót az ágy alá, hogy
elővegye, amikor Donata elmegy vásárolni vagy jógázni. A
bungaló sem Silvio otthona.
De akkor mi az? Falchi villája? Hogy élne ott Silvio a volt
szeretőjével? Nem tenné. Van egyáltalán bármi mód arra, hogy
ez működjön? Titokban tartani a dolgokat úgy, hogy ne
okozzanak vele fájdalmat senkinek?
– Francót is hozhatod, szívesen látjuk.
– Hamarosan. Csak hagyjuk lecsengeni az ügyet. Megvárjuk a
temetést, megnézzük, ki megy el, és kiiktatjuk a többieket.
Nem volt elég kiiktatni a vezért; Silvio minden elágazást és
vadhajtást le akart metszeni, minden egyes szárba szökkent
magot. Az oroszoknak nulláról kell majd kezdeniük, márpedig
ha előbb utánajárnak, talán úgy gondolták volna, hogy meg sem
éri a fáradságot.
Biztos, hogy a város túlságosan reflektorfényben lesz ahhoz,
hogy bárki is bűnszervezetet építsen benne. Az orvlövész általi
gyilkosság és annak utózöngéi beindítják majd a rendőrséget,
ám Stefano famigliája tudni fogja, hogyan tartsa magát távol a
botránytól, és újra felvirágzik majd, amikor a bozóttűz kialudt.
Ők már generációk óta összefonódtak a város magvával, a
részévé váltak – nagyjából úgy, mint egy élősködő, amelyik
táplálja is azt, akiből táplálkozik.
 – Legyél óvatos!
–  Ne aggódj. A ruszkik azok, akiknek egyetlen puffantással
annyi lesz anélkül, hogy megnyikkannának.
És Silvio letette. Megint. Mielőtt Stefano tiltakozhatott volna,
vagy hülye kérdéseket tehetett volna fel. Sicariomunka volt ez, a
háború művészete.
 
 
– Azt a kurva… – vakkantotta bele Augusto a telefonba. – Láttad
a híreket?
– Egy pillanat.
Hűha.
Ilyen, amikor alkalmatlan időpontban zavarják az embert.
Stefano gyorsan lecsukta a laptopját, amin éppen két pasas
szopta le egymást (hála az égnek a könnyen hozzáférhető
ingyen pornóért az interneten), aztán az egyik nem csúszós
ujjával megnyomta a távirányító gombját, és megtörölte a kezét.
Az, hogy Augusto rajtakapta, miközben melegpornóra veri a
farkát, elég volt hozzá, hogy a hatalmas farkakról, duzzadó
ajkakról és a „színészek” sótlan arcáról szóló képek maradéka
se legyen rá hatással.
Felhúzta a sliccét, és rámeredt a tévéképernyőre.
– Mesélj, mi történt?
– Valaki lövöldözött a városi temetőben. Olyan az egész, mint
egy jelenet A Megtorlóból.
Egy szuperhős, akinek a teljes jogú maffiatagoktól áll fel.
Stefano sohasem gondolta volta Augustóról, hogy
képregényeket olvas. Habár figyelembe véve, hogy Augusto
iskolázatlan…
– A Megtorlóból, komolyan?
–  Aha, csak ez nem rólunk szólt. Csak annyit tudok, hogy
valaki a mi orosz köcsögünk temetésén lövöldözött. Még nem
derült ki, hány holttest van.
– Miért?
–  Mert az összes hulla darabokban van. Hogy mi a legjobb
tipp, főnök? Az, hogy valaki betört a raktárba, és benyomott egy
kurva nagy bombát a koporsóba. Aztán amikor ledobtak egy
rózsát a sírba, a gyilkos megnyomta a gombot. Bumm, a
gyászoló családnak annyi.
Zseniális. Abszolút zseniális!
–  Egy bombát? – köszörülte meg Stefano a torkát. – Na, hát
ezzel elejét lehet venni a picsogásnak, hogy az örökösök közül
ki mit kap.
Mielőtt Augusto bármit is válaszolhatott volna erre, Stefano
folytatta.
– Húzzuk meg magunkat. Úgy értem, hogy nagyon. Egy ilyen
szarság után öt percen belül elkezd kutakodni nálunk az FBI.
– Igen, főnök. Ez a te sicariód munkája?
Ne telefonon, te seggfej!
–  Csak gondoskodj róla, hogy minden adód és járulékod be
legyen fizetve. Biztos, hogy rá fognak moccanni minden apró
hibalehetőségre.
– Megértettem.
Persze, Augusto jóval régebb óta volt benne a bizniszben, ám
Stefanónak el kellett játszania a szerepét, a döntése pedig
mindenképpen észszerűnek bizonyult. Először is egy orvlövész
általi gyilkosság, majd egy hozzá kapcsolódó baleset. Vagy ha a
nevén nevezzük a dolgot, akkor tömeggyilkosság. Hány hulla
lehet összesen? Az a baj a bombával, hogy biztosan több is. Ez
kétségtelenül szövetségi hatáskörbe tartozik.
– Akárki volt, az üzenet egyértelmű. Később beszélünk.
Az üzenet a teljes elrettentés.
Stefano mindig is tudta, hogy a háború felkelti majd a
figyelmet. De vagy ezt választja, vagy a felfordulást. Attól a
pillanattól kezdve, hogy azok a kibaszott ruszkik bekerítették az
utcán, nem maradt választása. Onnantól mintha minden eleve
elrendeltnek tűnt volna, terv szerintinek. A kirakós játék
darabkái olyan részletekké álltak össze, amiket csak így
visszatekintve tudott felismerni. És vajon mit mutat majd a
teljes kép, miután az utolsó darabka is a helyére kerül? Ki nevet
a végén, ha fog egyáltalán bárki is?
Hallotta, hogy csukódik egy ajtó a folyosón, és kikapcsolta a
tévét. Ez olyasmi, amiről Donatának tényleg nem kell tudnia.
Legalábbis egyelőre nem. Két mocskos titok egyetlen délután
alatt. Habár ez azt jelentette, hogy Silvio most már hazajöhet.
Úgy tűnik, végzett a ruszkikkal.
Egyetlen puffantással annyi lesz nekik anélkül, hogy
megnyikkannának.
Stefano igyekezett ártatlan képet vágni, amikor Donata
belépett az ajtón.
–  Mit szólnál ma egy kora esti randihoz? – kérdezte a
feleségétől, aki meglepődött, de aztán elmosolyodott.
– Persze, miért ne? Hogy jutott eszedbe?
Mi is lehetne méltóbb ünneplés annál, mint megismételni a
tönkretett randevút, de ezúttal már jól? Semmi baleset, semmi
halál, semmi verekedés vagy fenyegetőzés. És Silvio sincs itt, aki
megmenthetné.
– Csak úgy.
Mert a feleségem vagy, és mert ha én rendeltem volna el a
mészárlást, akkor mutatkoznék-e nyilvánosan a feleségemmel?
Ugye, hogy nem?
– Csak lazán, te meg én – tette hozzá Stefano.
– Utána szálloda?
– Igen. Vegyél fel valami szexi fehérneműt.
Nem mintha Donata egyébként másmilyen fehérneműt
szokott volna hordani, de ilyenkor teljes harisnyatartós szettet
húzott, mert tudta, hogy Stefanónak mennyire tetszik. Igen, ez
határozottan jó ötlet, és segít majd neki elfelejteni az izmos,
tetovált férfiak szenvtelen arcát, akik mind ugyanúgy néztek ki,
miközben egymás farkát szopták az interneten.
 
 
De amikor Donata elaludt, Stefano álmatlanul hevert. Mintha
órákig bámult volna a semmibe. Kimászott az ágyból, szinte
mintha tolvajként osonna. Megkereste a telefonját az
éjjeliszekrényen, felmarkolta, és kiment vele a nappaliba, ahol
letelepedett a bőrkanapéra.
A kijelző egy gombnyomásra életre kelt. Végighúzta az ujját a
Föld képének alsó részén a főmenühöz. Semmi értesítés, semmi
nem fogadott hívás. Semmi e-mail. Semmi Silviótól.
Megdörzsölte az arcát, és durván beletúrt a hajába, hogy
érezzen valamit a testével. Amikor elengedte, bizsergett a
fejbőre. A gondosan kimunkált szexfantázia nem oldotta meg a
problémát. Elvitte a feleségét vacsorázni, megitatta borral, és
megetette, aztán nekiláttak a kedvenc programjuknak, ami a
szerelmeskedés volt, utána összebújással, simogatással és
masszázzsal. Ám ez az egész nem változtatott semmin.
Lehet, hogy valahol mélyen farokra vágyott, amit a felesége
nem tudott megadni neki? Vagy ez igazából csak Silvióról szólt,
a jelenlétéről, az érzékiségéről és a tiltott, mégis őrült vágyról,
amit azóta érzett a férfi iránt, amióta meglátta leszállni a
motorról?
Franco is hasonló volt, mágnesként vonzotta, de az az érzés
nem uralkodott el ennyire Stefanón. A szikra mégis ott volt.
Talán tényleg nem kellene többé letagadnia saját maga előtt.
Kikefélni magából ezt az őrületet, belemenni olyan gyakran és
keményen, ahogy csak bírja, aztán pedig lemosni magáról.
Továbblépni. Nem azt mondják, hogy csak egy múló életszakasz,
amikor valaki a saját neméhez tartozókkal dug? Hát nála ez a
harmincas éveiben jött el. Ilyen neveltetéssel nem csoda, hogy
korábban nem csinálta.
Hazugság és menekülés. Vajon Joey D’Amato is ugyanebben a
helyzetben volt? Úgy gondolta, hogyha swingerklubba jár, azzal
tisztára mossa magát, és tiszteletbeli férfiként tündökölhet? A
barátnője viszont elárulta őt a többiek előtt, akik eltüntették.
Meglékelni a faszszopót!
Mit meg nem adott volna azért, hogy megszabaduljon ettől!
Mit meg nem adott volna érte, hogy csak Donatával lehessen, és
egyetlen férfit se tartson kihagyott lehetőségnek! Ez így túl
veszélyes.
 Csak úgy tudott lenyugodni, hogy megitta az asztalán heverő
bordeaux-i maradékát – az üvegből, mint valami csavargó.
Amint érezte, hogy az erős bor lelassítja a zakatoló elméjét,
visszafeküdt az ágyba.
Most már nem a férfiak gondolata volt az, ami ébren tartotta,
hanem a mellette fekvő nő, aki a felesége, de aki a legnagyobb
ellenségévé válhat.
 SÖTÉT VETÉLYTÁRS II.

Silvio egyik pillanatról a másikra tért vissza. Stefano először a

motor zúgását hallotta, aztán már látta is, ahogy a két utasa
egyforma kevlárbetétes overallban görnyed előre rajta. Stefano
megállt, mintha falnak ütközött volna. Megvárta, hogy Silvio
leállítsa a motort, és leszálljon. Túlságosan is tudatában volt
annak, hogy gyöngyözik a halántéka és a homloka.
Silvio levette a sisakját, és rámosolygott.
– Futsz? Csináljunk reggelit, mire visszajössz?
Mintha egy percig sem lett volna távol, vagy mintha csak
tejért és péksüteményért ugrott volna el.
Franco is levette a sisakot, ám ő nem mosolygott. Szokott
egyáltalán másfajta arcot is vágni, mint ezt az elmélyült
aszkétaszerűt? Teljes nyugalom Silvio alig kordában tartott
energiájával szemben. Plutónium belső TNT-rudakkal borítva.
–  Hát üdv újra itt! Én csak… befejezem ezt a kört, és
lezuhanyozom – mutatott az ösvényre Stefano. – Találkozunk
odalent a nagy konyhában.
Hála az égnek, nem volt ott senki más: se egy capo, se
Augusto. Donata csak egy órája ment el, hogy az új
jógaoktatójával találkozzon. Az még egy óra lehet, talán kettő.
Nem egy nyamvadt dolog ez? Résen lenni, hogy mikor nyílik
lehetőség a tiltott dolgokra?
 Stefano állóképessége nyilván még mindig a béka segge alatt
volt, így nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, amikor úgy
kizsigerelte magát az utolsó körnél, hogy ki akart ugrani a szíve.
De már az is előrelépésnek számított, hogy megint tud futni,
még ha lassan is – még ha majd kidöglött is. Sokkal jobb kedvre
derült, mire végzett, és besétált az oldalsó bejáraton.
Ráérősen zuhanyozott, hogy lehiggadjon az erőteljes vízsugár
alatt, ám összerezzent, amikor észrevette, hogy nyílik az ajtó.
Víz ment a szemébe, így nem láthatta, hogy Silvio vagy Franco
az, ám az üvegfalon túl valaki éppen kibújt az overalljából.
Stefano megtörölte az arcát, és kinyitotta a zuhanykabin ajtaját.
Silvio gyorsan és hatékonyan hámozta le magáról a bőrruhát.
A francba, képtelenség volt azt mondani neki, hogy tűnjön el, és
rohadtul keresse meg a saját fürdőszobáját.
Silvio rávillantotta azt a különös kis mosolyát, ami nem
terelte el a figyelmet a tekintetének tüzétől, aztán az ajtóra
pillantott.
– Be van zárva.
Mi a fenét művelsz, Silvio?
– Tudom. Te… mindig ügyelsz rá, ugye?
– Igen – egyenesedett fel Silvio. Csak ácsorgott ott, a mellkasa
egyenletesen emelkedett és süllyedt, miközben a szíve fölött
húzódó egysornyi szöveg csak egy volt az árnyékok közül a
félhomályban. Félig felizgult állapotban volt, amiről látszólag
nem volt tudomása, nem érdekelte, vagy egyszerűen
szégyentelenül kezelte a dolgot. – Mondd, hogy menjek el.
A Barracuda bekeríti az áldozatát.
– Nem gondolnám komolyan – tárta ki Stefano még jobban a
zuhanykabin ajtaját. Ez volt az első alkalom, hogy mindketten
meztelenül voltak egy helyiségben. Stefano rájött, hogy nem
bánja, sőt, ami még rosszabb, élvezi, ahogy Silvio ránéz. Mohón.
– Gyere ide.
Silvio belépett a zuhany alá. Közben hozzáért a testével
Stefanóhoz, aki megérezte rajta a bőr, a verejték, a kipufogógáz,
a vas és a gép szagát. Viszont emberíze volt, amikor összeért a
szájuk, Stefano pedig valami fájdalomszerűséget érzett, amikor
átkarolta Silviót. Végighúzta a száját Silvio arcától a füléig.
– Ne csinálj semmit.
– Oké – pillantott rá némi gúnnyal Silvio. Végighúzta az ujjait
Stefano mindkét karján. Mennyei, szinte csiklandós érintés volt
ez, aztán leeresztette a kezét, és a háta mögé tette a csuklójánál
keresztezve.
Stefano megérintette a vállát – ami szélesebb volt, mint
amilyennek látszott –, az erős nyakát is, amit gyengéden
körülfogott. Érezte az ujjbegyei alatt a pulzusát és az
ádámcsutkájának hullámzását, amikor Silvio nyelt egyet. Silvio
tekintete, ha lehet, még perzselőbbé vált, Stefano pedig egy
kicsit megszorította, hogy Silvio már érezze az érintést.
Silviónak résnyire nyílt a szája.
– Igen, ebben is benne vagyok – suttogta.
– A fojtogatásban?
–  Abban, hogy irányítsanak. Bárhogyan – felelte könyörgő
tekintettel. Irányíts engem!
Stefano még nagyobb nyomást gyakorolt, hogy az már
szerinte kellemetlen legyen, aztán az egyik keze feljebb
vándorolt Silvio szájára és orrára, hogy elállja vele a levegő
útját. Silviónak izzott a tekintete a hévtől, de ami még
fontosabb: most már teljesen kemény volt a farka.
Stefano kénytelen volt elmosolyodni, majd erősebben szorítva
Silvio szemébe nézett. Mi játszódhatott le annak az embernek a
fejében, aki hagyta, hogy irányítsa, mikor vehet levegőt, és
mikor beszélhet, ráadásul felizgult tőle?
És mit lehet elmondani Stefanóról, akiben ott bujkált a kéj és
az elégedettség érzése emiatt? Silvio könnyedén kiszabadíthatta
volna magát, ám nem tette. Stefanónak eszébe jutott, hogy
fojtogassa, hogy elvegye az összes levegőjét, hogy kiderüljön,
meddig megy el, meddig mehet el, mielőtt a bizalom átfordul
pánikba, majd küzdelembe.
Silvio megfeszült, hogy elfojtsa a saját reflexeit, ám
rákényszerítette magát, hogy állja Stefano tekintetét, mintha az
sokkal fontosabb lenne a légzésnél. De hamarosan muszáj lesz
levegőt vennie; még a rendkívüli önuralma is kezdett elfogyni,
kezdett idegesnek látszani: elkerekedett a szeme, összerándult a
mellkasa.
–  Miért akarod, hogy uralkodjak fölötted? – kérdezte Stefano
közel hajolva Silvio füléhez. Elengedte a száját és az orrát, de a
nyakát továbbra is közrefogta.
Silvio szinte nyelte a levegőt, hogy megint telítődjön a vére
oxigénnel.
–  Mert képes vagy rá – mormolta. – Már csináltad. Akarod.
Természetes neked, és nekem is az.
Stefano keze lejjebb kúszott Silvio mellkasára, ahol megállt a
mellbimbóinál. Kicsik voltak, és kemények a forró víz és a párás
zuhanyfülke ellenére. Mindkettőt megfogta, és keményen
megcsavarta. Silvio félig elhúzódott tőle, félig pedig homorított
felé.
– Francba.
– Itt érzékeny vagy.
–  Ja. Battista harapdálni szokott. Amikor elölről dug. Vagyis
dugott.
Stefano megint megcsavarta Silvio mellbimbóit. Nem volt
biztos benne, hogy itt és most hallani akarta ezt a nevet. Mi
olyat tud csinálni Silvióval, amit az öreg nem tett meg vele
sohasem? Tekintve, hogy elég extrém volt a kapcsolatuk, amibe
Silvio medencében fojtogatása is belefért dugás közben, bármit
művel is Stefano, az csak teljesen normális vanília szexnek fog
tűnni, ugye?
– Szerintem ez a helyzet meghaladja a képességeimet.
–  Ne aggódj emiatt – mosolyodott el óvatosan Silvio, mintha
arra számítana, hogy büntetést fog érte kapni.
–  De aggódom. Ahhoz képest, hogy te milyen tapasztalt vagy,
nekem fogalmam sincs, mit csinálok.
– Akkor rögtönözz. Itt elég jó vagy – pillantott le Silvio Stefano
kezére. – Érints meg bárhol, ahol akarsz. Úgy, ahogy akarod.
Viszont hogyan érintse meg? Durván vagy gyengéden?
Csókolja vagy csavargassa? Csapjon rá, vagy simogassa? Stefano
sohasem fogja megérteni ezt a paradoxont, ezért előrehajolt,
hogy szájon csókolja Silviót. Nem tudott betelni vele, ahogy
Silvio megadja magát, és kitárulkozik neki. Olyan nyílt felhívás
volt ez, mintha könyörgött volna neki, hogy dugja meg.
Stefano elhúzódott, aztán Silvio csípőjére tette a kezét.
Szögletes, csontos, teljesen más testfelépítés, mint egy nőé.
Persze, most Silvio farka állt a reflektorfényben. Lenyűgöző
volt, hogy Silviónak felállt attól, amit ő kínzásnak nevez.
Stefano rámarkolt, mire Silvio megfeszülő hassal mély
lélegzetet vett.
–  Akár oda is csaphatsz, ha akarsz. Eléggé… sok a lehetőség.
Farok- és golyókínzás. CBT a rövidítése.
Silvio próbaképpen előrenyomta a csípőjét, mintha kíváncsi
lenne, hogy reagál erre Stefano, aki megsimogatta, és próbálta
felfogni, hogy így nyúl egy másik férfihoz. Odanyúlt, hogy
megszorítsa Silvio golyóit, tekerjen egyet rajtuk, érezze a
súlyukat, a formájukat. Igyekezett hozzászokni a lehetőséghez:
a gondolathoz, hogy egy férfitestet is megkaphat. Egy férfi
szeretőt.
– Mi a kedvenced? Az összes dolog közül?
Silvio nem válaszolt azonnal. Vajon azért, mert nem tudott
dönteni, vagy azért, mert nem bízott benne eléggé, hogy
bevalljon neki valamit, ami túl sok lehet, túl durva, túlságosan
bizarr?
–  Szeretem, ha irányítanak. Az elélvezés a kedvencem. Most
pedig… azt akarom, hogy megfordíts, és megdugj a csempének
döntve.
Stefano mély lélegzetet vett. Ő is ugyanazt akarta, de fontos a
kontroll. Először ráérősen fel akarta fedezni magának ezt a
testet. Elengedte Silvio farkát, és megérintette a kerek heget,
amit Diego Carbone okozott. Annyira összetéveszthetetlenül lőtt
seb volt, hogy Stefano el sem tudta képzelni, hogy Silvio
különböző szeretői nem kérdeztek rá.
Mit mondhatott nekik? Nem tűnt veteránnak, zsarunak vagy
éppen olyasvalakinek, aki golyó útját állná a jótétemény
kedvéért.
– Egyszer majd tudni akarom, mi történt Carbonéval.
–  Most forduljak meg? – nyelt egyet Silvio, és behunyta a
szemét.
Elkerülte a választ.
– Kezeket a csempére – paskolta meg a csípőjét Stefano, hogy
megforduljon.
Silvio leeresztette az addig csuklónál keresztezett kezeit, hogy
aztán feltegye őket a párás csempére. Széttárta a megfeszített
ujjait, mintha arra számítana, hogy hamarosan kaparnia kell
majd a falat. Stefano kicsit szétfeszítette a lábát, majd
végighúzta a kezét Silvio erős, szálkás hátán és fenekén,
egészen a farpofák között megbúvó izomgyűrűig. Most még
megdöbbentőbb volt látni ott azt a sebhelyet. Stefano szinte
már megfeledkezett róla, de míg első alkalommal furcsának, sőt
bizarrnak tűnt a dolog, most már sokkal intimebbnek.
Megérintette az izomgyűrűt, körüljárta a nyílást, Silvio pedig
még jobban behajolt. Annyira könnyű lenne benyomni a farkát
Silvio seggébe, és megdugni! Még fürdőolaj is volt a közelben.
Stefano a kád szélén heverő flakonért nyúlt, nagy nehezen
levette róla a kis kupakot, és öntött belőle valamennyit a
kezébe. Jól bevonta vele az ujjait, mielőtt folytatta az izomgyűrű
izgatását, jól beolajozta ott a bőrt, majd egy ujjal gyengéden
behatolt Silvio testébe, s érezte, hogy viszonozza a mozdulatot,
mert még többet akar belőle. Stefano csak annyira húzta ki az
ujját, hogy hozzátegyen egy másikat is, majd kettővel nyomult
belé – mindkettőt behajlítva, hogy megtalálja azt a pontot.
 Silvio felnyögött, ökölbe szorult a keze, és odapréselte magát
Stefanóhoz, aki semmi mást nem akart jobban, mint kihúzni a
kezét, és betenni a farkát abba a szűk forróságba. Ez viszont
nem arról szólt. Rá kellett jönnie, hogy működik ez, milyen
hatással van Silvióra, és hogyan tudja kompenzálni, hogy
rohadtul fogalma sincs róla, mit csinál éppen.
– Valamit rosszul csinálok?
– Nem – nyögte Silvio. – Ne… várd tőlem, hogy…
Nos, legalább ez működött. Stefano folytatta, amit elkezdett.
Örült volna, ha talál valami nagyobbat is, mint az ujjai, hogy
megtanulja, hogyan kell jól csinálni – mint például Silviónak azt
az impozáns üvegdildóját –, de a részleteket majd később
csiszolja.
Most viszont beleszédült abba, hogy érezte, mennyire
felizgult Silvio, ezzel hatalmat adva a kezébe. Benyúlt Silvio
lába közé, hogy megszorítsa és meghúzza a golyóit. Ettől aztán
Silvio még jobban eszét vesztette, még mohóbb lett. Kőkemény
volt a farka, nem úgy, mint a fickóknak az interneten látott
videókban, ahol többször konyult le nekik, mint ahányszor
nem.
Stefanónak a saját éhségét nehezebb volt kordában tartani,
így minden kíváncsisága ellenére egyszerűen már nem tudott
lehiggadni. Majd még kísérletezget, de később. Kihúzta az ujjait,
megfordította Silviót, és odanyomta a kezét a Silvio kulcscsontja
fölötti mélyedésbe.
– Le.
Silvio engedelmeskedett. Olyan erővel rogyott térdre, hogy az
biztos fájt neki. Parancs híján is mélyen bekapta Stefano farkát,
de úgy, mintha az élete múlna rajta. Stefano önkéntelenül
megfogta Silvio fejét, és jobban elmerült a szájában, mint ahogy
kényelmes lehetett Silvio számára, de ő olyan lelkesen fogadta a
szájba kúrást, hogy a frász jött volna tőle Stefanóra, ha nem
uralkodik el rajta is az átkozott vágy.
Egy különösen erőteljes csípőmozdulat után élvezett el:
kihúzta a farkát, és telespriccelte Silvio arcát és mellkasát. Te jó
ég, ez a kép is kísérteni fogja majd örökre!
Silvio rámosolygott, miközben vadul ügyködött a saját farkán,
aztán hirtelen elvörösödött, behunyta a szemét, és
hátrahanyatlott a feje. Stefano odanyúlt, és elkapta a nyakát,
hogy megszorítsa, miközben Silviót elsöpörte a saját orgazmusa.
Silvio farkából is kilövellt a sperma, belevegyülve a körülöttük
örvénylő vízbe Stefanóéval együtt.
Stefano ekkor eresztette el Silvio nyakát. Végighúzta a kezét
az arcán, megérintette a hüvelykujjával a száját, aztán lehajolt,
hogy megcsókolja. A hatalomtól és a durva vágytól néhány
pillanat alatt eljutott a lecsupaszított gyengédségig. Silvio
számára vajon változott egyáltalán valami? Maga Silvio
változott-e?
És Stefano?
– Silvio…
Silvio kinyitotta a szemét, és ránézett. Megnyalta Stefano
hüvelykujját, amivel azt ígérte, hogy még és megint, aztán
elvigyorodott.
– Tudtam, hogy jó lesz.
– Mi?
–  Az első alkalom. Amikor elélvezel – állt fel Silvio, és
kinyitotta a zuhanykabin ajtaját, hogy a mellette lévő fürdőkád
peremén sorakozó törülközőkért nyúljon. Stefano megragadta a
vállát – kis híján elcsúszott –, és visszahúzta. Még egy csók.
Francba, hozzá tudna szokni ehhez – ajkak, fogak és nyelv –, ám
kibontakozott a csókból, mielőtt még Silviónak lett volna rá
lehetősége. Az irányítás utózöngéje.
– Most már mehetsz – mondta.
–  Én megyek ki elsőnek – vigyorgott rá Silvio. – Te pedig
később.
Á, már megint a bujkálás, hogy mentse magát. Csak ha
elszúrja, annak ezúttal sokkal súlyosabb következményei
lesznek.
Silvio elképesztően gyorsan megtörülközött, majd laza
farmerbe és pólóba bújt. Hanyagul, mintha egyedül lenne a
helyiségben. Nála semmi sem változott: a lényeg a biznisz, mint
mindig. Ez a közönyösség fogja most valószínűleg
mindkettőjüket megmenteni. Stefano öltönyt vett, de nyakkendő
nélkül. Úgy tervezte, hogy később meglátogatja Vince-et a
kórházban.
Silvio megállt az ajtónál.
– Mikor akarsz megint találkozni?
Úgy tűnt, hogy Silvio felkészült a titkos szerető szerepére.
Vagy mohón várta? Miközben Donata itthon van. Az egész
helyzet súlyossága semmivé foszlatta a zuhanyozás és a szex
utáni eufóriát. Stefano a világ legnagyobb seggfeje, hogy még
csak el sem gondolkodott ezen. Igent mondott a hívásra, és
tényleg élvezte. Végre beadta a derekát.
– Majd szólok.
 Silvio bólintott, és elindult kifelé, egyedül hagyva Stefanót,
mielőtt bármit is megmagyarázhatott volna neki. Nagyszerű.
Úgy tűnt, hogy Stefano bármit tett is, végül elbánt azokkal, akik
fontosak neki. Mindenkivel.
Befejezte az öltözködést, megfésülködött (bár úgyis kócos lesz
a haja), és kiment a konyhába.
Silvio már az asztalnál ült egy eszpresszóval, ellazulva a
széken. Sugárzott róla a kielégültség. Franco pedig mellette állt,
azzal a földöntúli nyugalommal minden egyes porcikájában,
ugyanakkor egy harcra kész férfi feszültségével. Az ellentétek
játéka, miközben nagyon is hasonlítottak egymásra.
– Kávét? – fordult felé Franco, aki sohasem mondta ki Stefano
nevét, és ettől még zárkózottabbnak tűnt. A felszín alatt viszont
örvénylett a mély, csak abból sohasem mutatott semmit.
– Igen, kérek. Csak eszpresszót. Tej nélkül.
Franco nekiállt, hogy csináljon még két kávét. Az egyiket
halálbiztos kézzel letette Stefano elé. Amikor felpillantott,
Stefano különös nyilallást érzett a mellkasában – és biztos, hogy
lejjebb is – attól a tekintettől. Franco szeme mindent látott.
Sötétzöld volt, akár a dzsungel, vagy egy trópusi vihar a
tengeren.
– Köszönöm – zárta körül a csészét Stefano a két hüvelyk- és
mutatóujjával. – Na, megvárom, hogy elhelyezkedj.
Franco leült az asztalhoz. Az apró csésze sokkal inkább tűnt
játéknak a hosszú, csontos ujjai között, mintsem valódi italt
tartalmazó edénynek.
– Most jön a kikérdezés?
– Nos… van valami, amit tudnom kell az öldöklésről?
 –  Minél kevesebbet tudsz, annál jobb – vont vállat Franco. –
Így nem kaphatnak rajta, hogy belső információid vannak.
– Igaz – vont vállat Stefano. – Van olyan elvarratlan szál, ami
intézkedést igényel?
–  Minden rendben. Silvio még a papot is megkímélte –
pillantott Franco az öccsére, aki vállat vont.
–  Ha megölsz egy papot, az balszerencsét hoz. Még akkor is,
ha ortodox – motyogta Silvio, mintha olyan érvet ismételt volna,
amit a bombarobbanás előtt is elmondott. – A zsaruk szimatolni
fognak, szóval most meghúzzuk magunkat. Figyelj, Franco és én
egyévnyi munkát végeztünk el egy hónap alatt, szerintem akár
szabadságra is mehetnénk.
Évi átlagban számolni a hullákat… ez egy kívülálló számára
elég vészjóslóan hangzott volna, de Silvio társaságában inkább
játékos kijelentés volt.
–  Persze. Ha el akartok menni Hawaiira lazítani… – Stefano
elharapta a mondatot, mert nyilván nem akarta, hogy megint
elmenjenek. Ilyen hamar még ne. Sőt, lehetőleg soha ne
menjenek el, ha Stefano el tudja intézni. De hogyan?
– Csak ha te is jössz – vetette oda Silvio még mindig tökéletes
lazasággal. Stefano szinte nevetett a hangsúlyán: Silvio európai
magánhangzói ellaposodtak, amivel valószínűleg próbált
amerikainak hangzani. Amilyen könnyen változott át nővé,
annyira szar volt az akcentusokban.
Francónak megrezzent a szája széle, de az üres csészéjére
összpontosított.
–  Nem tehetem meg, hogy csak úgy fogom magam, és
elmegyek – mondta Stefano. Amikor Augusto és a capók hatalmi
játszmákat vívnak… és mikor nem csinálják? – És ahová én
megyek, oda jön Donata is – tette hozzá.
Férj és feleség. Azok a nagy ígéretek a kétszáz fős esküvő
napján, a menyasszony törtfehér selyembe és csipkébe
burkolva, gyémántokkal és igazgyöngyökkel a nyakában.
Stefano volt akkor a világ legszerencsésebb, legboldogabb
embere. És mihez kezdett vele?
–  Ennyi – kommentálta tényszerűen Silvio, aztán kihúzta
magát ültében. Egy pillanatig mintha habozott volna, majd
felállt. – Elviszem a motort egy körre. Hiányoztak a sziklák
közötti kanyargós utak. Az a motorozás, nem pedig a múltkori
szarakodás.
Stefanóban benne rekedt a „vigyázz magadra”, amikor Silvio
sötét, vadállatias pillantást vetett rá, és csak úgy kisietett a
konyhából.
Franco utánanézett, majd Stefanóra emelte a tekintetét.
– Mindig hagyd elmenni, amikor ilyen.
– Ja, nem akarom hátráltatni a következő adrenalinlöketét.
– Ő csak így vezeti le az energiáit – rezzent meg Franco szája
széle. – A száguldással. Néha eszembe jut, hogy úgy fogja
végezni, mint James Dean, egy fára kenődve. Szerintem nem
bánná.
Egy szófukar embertől ez meglehetősen sok szónak számított.
Meg egy olyan képnek, amit Stefano tényleg nem akart maga
előtt látni.
– Tehát a segítségedért cserébe… a pénz egyáltalán nem gond.
Egy darabig szépen el tudlak látni vele, aztán majd kitalálod,
merre szeretnél haladni az életben.
 –  Gondolkodási időt vásárolsz nekem? – húzta fel a vállát
Franco. – Bármikor elélek azon, ami a földben megterem.
Mint egy remete a vadonban. Orvlövészként kiképezhették
erre. Hogy láthatatlan legyen, és bármilyen gumót vagy
gyökeret megegyen, amit csak talál. Franco eggyé tudott válni a
természettel, és képes lehetett egy padon elnyúlva aludni,
miközben némán figyelt, mint bármelyik másik ragadozó.
Stefano úgy gondolta, hogy a légióban eltávolíthatták a
civilizációtól Francót, aki talán rájött, hogy ez még tetszik is
neki. Az önellátás, a vágyak nélküliség, a teljes függetlenség
mind olyasmi volt, amit Stefano szörnyen irigyelt.
Vajon mihez kezdett volna az életével, ha ő is tud így élni? De
nem tudott. Túl sok minden kötötte őt: a családja múltja, a
famiglia, a kötelességei, meg persze Donata. És Silvio.
Stefanónak sohasem volt opció, hogy mindent hátrahagyva csak
úgy elsétáljon.
– Mi történt az elmúlt hetekben? Nem csak gyilkolásztatok.
Franco egy pillanatra felemelte a kezét az asztalról, aztán
megint leengedte. Kinyújtotta az ujjait, és elkezdte őket úgy
vizslatni, mintha ellenőrizni akarná, hogy nem koszosak-e.
Végül erősen ökölbe szorította a kezét.
–  Megkérdőjeleződtek az elképzeléseim. Főleg saját
magamról. Amihez Silvio hozzányúl, az megváltozik.
Amihez Silvio hozzányúl. Hányféle jelentése lehet ezeknek a
szavaknak! Visszatértek az álomképek, ahogy ők hárman
kéjesen összefonódnak. Stefano nyelt egyet, és megrázta a fejét.
– Ja, voltam ilyen helyzetben.
–  Most is abban vagy – meredt rá megint Franco a saját
kezére. – Nála nincsenek határok, nincsenek szabályok. Silvio
azt csinál, amit akar.
– És veled mit csinált?
–  Nem tudom – vont vállat. – Hatalmas kérdőjel. Fogalmam
sincs.
Stefano önkéntelenül átnyúlt az asztalon, hogy megérintse
Franco karját, akinek a résnyire szűkült szeme arról árulkodott,
hogy hibát követett el. De aztán Franco csak felsóhajtott, és
megrázta a fejét.
– Nemsokára eltűnök.
– Miért?
–  Másképp nem megy, bármit gondol is Silvio. Engem nem
arra találtak ki, hogy Silvio életét éljem. Nem vagyok az öcsém
gyengébb kiadása… senki számára.
Ez most egy vád? Stefano visszahúzta a kezét.
–  Elég szoros helyzetből segítettél ki, Franco. Biztos akarok
lenni abban, hogy rendben leszel.
– Ez a hivatalos verzió – fonta karba a kezét Franco. – Tudom,
mit akarsz. És tudom, hogy Silvio meg tudja adni neked. És
fordítva is. Rám nincs szüksége senkinek. Tudod, egyébként
sem vagyok jó abban, hogy másoknak szükségük legyen rám.
– Családtag vagy.
Franco erre különös hangot hallatott. Felnevetett. De úgy,
mintha ez lett volna a világ legszomorúbb, legkeserűbb
nevetése. És miért érezte úgy Stefano, hogy lemaradt a
beszélgetés legalább kilencven százalékáról?
– Úgy érzem, hogy az adósod vagyok – tette hozzá.
– Ródd le Silviónak. Nekem nincs szükségem a pénzedre vagy
a… gyengédségedre – fejezte be összeszorított szájjal Franco.
Úgy ejtette ki a szót, mint ahogy mások a „sajnálatot” szokták
mondani. Stefanónak eszébe jutott, hogy Franco számára talán
mindkettő ugyanazt jelenti. Te jó ég, kezdett rájönni, hogy
mennyire elcseszett ez az ember!
–  Oké. De tényleg lépj velem kapcsolatba, ha bármire
szükséged van. Egy szívességre. Vagy ha történik valami.
Bármilyen segítségre.
Lépj velem kapcsolatba. Francba! Van ennél lejjebb?
Franco egy darabig csak hallgatott. Valami láthatatlan dologra
függesztette a tekintetét Stefano füle mellett.
– Silviónak huszadikán lesz a születésnapja.
– Októberben?
Franco bólintott.
–  Silvio tartozni akar valakihez. Vedd rá – folytatta. Már kis
híján elfordult, de megtorpant. – Az a helyzet, hogy én nem
tudom.
 
 
Stefano meg mert volna esküdni rá, hogy a konyhában hagyta a
telefonját, mégis a nappaliban találta meg, a tévé távirányítója
mellett.
A függönyt félrehúzva meglátta, hogy Donata Silvióval
beszélget odakint, a bungaló előtt. Persze, volt rá indoka, hogy
miért társalog a férfival, ám így, hogy Stefano együtt látta őket,
megint rádöbbent, mennyire akarja mindkettőjüket. Imádkozott
érte, hogy ne bántsa meg egyiket sem.
Stefano szinte azt várta, hogy Donata lekever egy nőies pofont
Silviónak, és végigkarmolja az arcát. Megborzongott. Túl tisztán
látta maga előtt a képet. Rossz volt a lelkiismerete. Mint amikor
egy férfi látja, hogy a felesége véletlenül belebotlott a
szeretőjébe.
Az a helyzet, hogy Silvio nem érdemelte volna meg sem a
fájdalmat, sem pedig a szégyent. Semmi olyat nem tett, ami
annyira rossz lenne. Mindig kettőn áll a vásár, Silvio pedig egy
független, hedonista, meleg férfi. Csakis és kizárólag Stefano az,
aki szabályt szegett, méghozzá durván. A fenébe az egésszel,
mert ő tiszteletben tartotta a szabályokat, nem úgy, mint Silvio.
Stefano néha irigyelte őt ezért, ám Donata miatt megérte az
egész. Az esélyért, hogy legyen családja, otthona és békés élete.
Stefano lenézett a telefonra a kezében. Lenyomta a gombot,
feloldotta a kijelzőt, és írt egy üzenetet Silviónak.
Ott minden oké?
Borzongás futott végig a gerincén, amikor Silvio benyúlt a
farmere elülső zsebébe, előhúzta a telefonját, és gyorsan
megnézte az üzenetet. Silvio felpillantott rá, mert minden
kétséget kizáróan látta a függöny mozgását onnan, ahol állt.
Bólintott? Nehéz volt eldönteni. De Stefano a tudtára akarta
adni, hogy figyeli, hogy érdeklődik. Vigyáz rá. Ott van neki.
Silvio visszarakta a telefont a zsebébe. Még beszélgetett egy
kicsit Donatával, aki utána visszatért a házba.
Stefanónak rezgett a telefonja.
Beszélnünk kell – szólt az üzenet.
Ajjaj!
Mikor? – írta vissza.
Bármikor.
 Nem túl hasznos válasz. Azonnal hívta Silviót.
– Mennyire súlyos a helyzet?
– Beszéljünk, de csinálj úgy, mintha semmi köze nem lenne a
dologhoz.
– Később beugrom.
Pedig Silvio visszatérése óta igyekezett elkerülni, hogy
kettesben maradjon vele a bungalóban. Túl könnyen
félremehetnek a dolgok. Elnézést, uram. Nem tudom, hogy került
a farkam a szájába – ciccegett magában Stefano. Persze. De a
fenébe is, képtelen volt kiverni a fejéből, hogy milyen érzés volt
Silvio érintése.
– Ott leszek – felelte Stefano, majd letette.
Zsebre vágta a telefont, és elkezdett fel-alá járkálni a
szobában. A várakozás nem volt az erőssége. Valamint az sem,
hogy természetesnek tűnjön közben. Amikor ránézett Donatára,
az éppen salátát készített magának, és gyanútlannak tűnt,
mikor közölte vele, hogy beugrik Silvióhoz megnézni, hogy
vannak a bátyjával.
Ez könnyen ment.
A bungaló kívülről sötét volt. Silvio a veranda lépcsőjén ült,
motorosruhában, bukósisakkal a fején, a motorjától
kartávolságnyira.
– Készülsz valahova?
Silvio nem fordította el a fejét. A legkevésbé sem lepődött
meg, mintha kilométeres távolságból is hallotta volna Stefano
közeledtét.
– Aha. Kicsit… kieresztem a gőzt.
Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni ennek a jelentését.
 – Randid van?
– Randim? – horkantott fel Silvio. – Nem, csak… – Elharapta a
mondat végét, majd egyenesen Stefanóra nézett, mintha
kíváncsi lenne a reakciójára. – Felszedek egy-két pasit – fejezte
be.
Két pasit. Egyszerre vagy külön-külön? És miért érezte
Stefano, hogy összeszorul a gyomra?
– Hol van Franco?
–  Elment – válaszolta Silvio síri hangon. – Mármint végleg.
Utánarohantam a reptérre, de nem találtam meg. Az útlevelén
kívül nem vitt magával semmit, így nem feltételeztem, hogy
utazni készül. Tudta, hogy én megállítottam volna. Vagy
legalábbis megpróbálom.
–  Egyértelműen nem akarta, hogy bárki is megállítsa – nyúlt
oda Stefano, hogy megérintse Silvio vállát. Érezte, hogy remeg a
feszültségtől, esetleg a dühtől vagy a haragtól. – Mi történt, amíg
hajtóvadászaton voltatok?
– Ne kérdezd! – rázta a fejét Silvio.
– Tudom, hogy közel álltok egymáshoz, Silvio. Nem ítélkezem.
Silvio felmordulva behunyta a szemét.
–  Néha úgy gondolom, hogy Franco az egyetlen ember, aki
nem fog csak úgy elküldeni. Igazam volt. Ő ment el. Biztos azért,
hogy megkíméljen a fájdalomtól a seggfej!
– Francba, Silvio – guggolt le Stefano, hogy átölelje Silviót, aki
egyáltalán nem tárta szét a karját, csak nekidőlt, és kapkodta a
levegőt.
Silvio tartozni akar valakihez. Vedd rá!
Stefano megsimogatta Silvio hátát. Világosan emlékezett az
izmokra, a vizes bőrre a zuhany alatt, és ugyanerre a
késztetésre, hogy érezzen, érintsen, megértsen és felfedezzen.
Csak most nem szexuális értelemben. De erotikusan, persze. Az
érintés mindig erotikus, mindig a vonzalom vezérli.
Az egyetlen ember, aki nem fog elküldeni.
Hát nem Stefano is ezt fontolgatta oly gyakran? Elküldeni
Silviót, letagadni, hogy ki ő, és visszatérni ahhoz a kényelmes
félélethez, ahol az érzelmeinek legalább felét elfojtja? Úgy
tenni, mintha minden tökéletes lenne, ha el tudná távolítani a
férfit, aki miatt megőrül a vágytól? Megszabadulni tőle, miután
megvívott és megnyert neki egy háborút, amivel visszaállt a
hatalmi rend? Dobja el, akár egy mocskos titkot, amit minél
előbb a múltba kell száműznie?
– Sajnálom, Silvio.
Silvio hozzányomta az arcát Stefano vállához, aki magához
ölelte azt a szálkás, erős testet, ami olyan sokat tudott adni neki.
Őszintén szólva mindent megadott volna neki. Mindent, csak
azt nem, hogy elengedi magát, és sír.
Silvio eltolta magától, aztán megdörzsölte a szemét.
– Azt hittem, helyrehoztam őt. Tudod, csak egy kicsit.
– Mit hoztál helyre?
–  Nem tud hozzáérni emberekhez. Mert… nem tudom.
Egyszerűen csak nem tud – pislogott néhányat Silvio. – Paolo is
ezt csinálta, tudod. Sohasem ért hozzá egyikünkhöz sem.
Kivéve, ha…
Silviónak nem kellett kimondania, ami ezután jött. Stefano
nem akarta hallani. Már hallotta a történetnek ezt a részét
Falchitól. Paolo csúfos kudarcot vallott apaként, és ezt Silvio
még mindig megszenvedte.
– Tényleg mondott olyat, hogy megváltoztattad. A konyhában.
Azt mondta nekem, hogy amihez te hozzányúlsz, az
megváltozik. Biztosra veszem, hogy erre gondolt.
– Akkor miért ment el csak úgy?
– Talán időre van szüksége, hogy gondolkodjon.
– A gondolkodást túlértékelik – húzódott el Silvio, s a motorra
meredt. – Mindegy, nekem lépnem kell. Helyre tenni a
gondolataimat.
Ne menj! Stefano rátette a kezét Silvio karjára, és
megszorította.
– Vagy gyere fel a házba.
Ha ennyire magányos vagy.
– Nem jó ötlet. Előtte lenne még elintéznivalód.
– Donatával? Mi volt ez az egész?
– Ja, megkérdezte, hogy van-e szeretőd.
– Ezt kérdezte? – állt el Stefano lélegzete.
– Nem ilyen konkrétan, de aha. Hogy tudok-e másik nőről.
Francba! Ezért volt rossz helyen a telefonja. Egyvalami mégis
furdalta az oldalát: Donata túl okos volt ahhoz, hogy elfelejtse
visszatenni oda, ahol volt, miután átnézte, hogy talál-e benne
gyanús telefonszámot, hívást vagy üzenetet. Vajon azt akarta,
hogy Stefano megkérdezze tőle? Rohadt életbe, mintha nem lett
volna így is elég baja!
– Mit mondtál?
–  Semmit. Azt, hogy nyitva fogom tartani a szemem. De
hozzátettem, hogy túl sok dolgod volt mostanában, és
valószínűleg túlságosan lesérültél ahhoz, hogy bármi olyat
csinálj.
– És?
–  Azt válaszolta, hogy szerinte talán még az oroszok
rajtaütése előtt kezdődhetett.
Ami nagyjából igaz is volt. Megint Silvio csuklója után nyúlt,
aki viszont már készült elindulni. Valamiért fontos volt, hogy ne
menjen el idegenekkel dugni. Eggyel vagy kettővel, még csak
nem is számít. Silvio most túl törékenynek tűnt ehhez.
– Gyerünk, maradj!
–  Menj haza a feleségedhez, Stefano – húzódott el tőle. –
Aggódik.
Silvio felült a motorra, hogy hamarosan félig gép, félig ember
szörnyeteg váljon belőle, majd felvette a sisakját. Azonnal
lehúzta a sötét szemellenzőt, így olyan volt, mintha egy
hatalmas, visszatükröződő szem nézne vissza Stefanóra.
A motor erőteljes mordulással indult. Már nem lehetett
megállítani. Épp olyan lehetetlen lett volna, mint a
visszaszámlálásnál megakadályozni egy űrhajó kilövését.
Stefano nézte, ahogy Silvio teste előrehajolva szinte eggyé válik
a járművel. Aztán gázt adott, és már el is indult. Először
óvatosan, majd a murvára érve már gyorsabban. Kavicsok
repültek mindenfelé a kerekek alól.
Stefanónak ökölbe szorult a keze a nadrágzsebében.
Tépelődött, hogy Silvio nyomába eredjen-e kocsival, vagy csak
átkozza a fejét. Vajon ez is olyan pillanat volt, amire Franco
figyelmeztette, hogy ilyenkor engedje elmenni Silviót? A másik
lehetőség az lett volna, hogy lebirkózza, elkapja a nyakát, aztán
megdugja, végül fojtogatja még egy kicsit.
 Valószínűleg élvezné a mocsok.
Stefano megvárta, hogy távolodjon a motorzaj, és nagyon
igyekezett nem elképzelni, hogy Silvio idegenekkel csókolózik
egy bárban. Próbálta nem elképzelni Silviót, miközben megdug
egy idegent, vagy éppen őt dugják meg.
Felfordult tőle a gyomra, viszont az émelygésen túl érzett
valamit, ami dühre, neheztelésre és aggodalomra hasonlított –
olyan érzéseken kívül, amiknek a nevét sem tudta. Túl sok volt,
túl gyorsan változott. Volt egyáltalán joga hozzá, hogy távol
tartsa Silviót a megszokott vadászterületétől? Ő, aki a laza
„majd szólok” mellett döntött?
Nem, nem volt hozzá joga. Erkölcsileg nem volt. Akkor sem,
ha tágan értelmezte a címkéket, és akkor sem, ha kijátszotta a
főnökkártyát. A telefont piszkálta a zsebében, és azon
tépelődött, írjon-e Silviónak egy üzenetet, ám bármit küldene is
most, az túl szókimondó, nyílt és határozottan gyanús lenne,
ezért inkább nem tette.
 
 
Nyomorultul érezte magát, amikor visszaért a házba. Ha
bárhogy is elkerülhette volna ezt, akkor él a lehetőséggel. Ami
ironikus volt, hiszen főnökként az teszi ki a munkája felét, hogy
emberi konfliktusokban közvetít. De az egy dolog, amikor meg
kell mondani két felbőszült capónak, hogyan juthatnak
kompromisszumra (vagy olykor utasítani őket erre). Donata
szeme elé kerülni más tészta.
Donata a konyhában ült, már megette a salátát, és fehérbort
kortyolgatott. Stefano odament a hűtőhöz, matatott benne egy
kicsit, de egyetlen porcikája sem kívánta az ételt. Csak azért
tette, hogy csináljon valamit. Igazából bármit.
–  Stefano, szerintem beszélnünk kell – szólalt meg Donata.
Hangjában semmi nyoma nem volt annak a vádaskodásnak,
amitől Stefano tartott.
– Rendben – ült le vele szemben, és megrázta a fejét, amikor
Donata az üveg felé intett. Stefano sohasem ivott, ha arra volt
szüksége, hogy gyorsan járjon az esze. Az ő pozíciójában
nagyon rossz szokás lett volna. Még azt is utálta, mikor
eltompult a fájdalomcsillapítók miatt. – Mi a helyzet?
–  Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled – rázta a fejét
Donata.
Hát jó. Óvatosan kezd neki.
– Fejtsd ki – kérte Stefano.
–  Mostanában nem vagy a régi – sóhajtott fel a felesége,
miközben a poharat forgatta a kezében. Nézte benne a bort,
aztán letette, és karba fonta maga előtt a kezét. – Azt hittem,
hogy a munkádhoz lehet köze. A nyugtalanság, a rossz alvás,
hogy kiosonsz az ágyból az éjszaka közepén, és órák múlva
jössz vissza… Nem szóltam semmit, mert nem akartalak
terhelni. Nem akartam fokozni a rád nehezedő nyomást.
Tudom, hogy keményen dolgozol, és a szívedre veszed a
dolgokat. Így, hogy Vince megsérült, Cesare pedig… – sóhajtott
fel Donata, ezúttal már mélyebben. – Most sem akarlak tovább
terhelni. De szerintem már azelőtt elkezdődött, hogy ennyire
rosszra fordult volna a helyzet.
– A ruszkik már hónapok óta gyötörnek minket.
– Nálad mindig történik éppen valami – vágott vissza Donata.
– De mindig el tudtad rendezni. Sohasem volt gondod az
alvással, pedig isten tudja, milyen nehéz időket éltünk meg.
– Azt akarod mondani, hogy elgyengültem?
Az ember mindig bízhat benne, hogy egy nő aztán
megforgatja a kést a sebben.
–  Stefano, te gyengéd vagy, az apádhoz képest biztosan. Ez
viszont nem egy rossz dolog. Tudod, én mindig is szerettem ezt
benned. Kedvesebb vagy, mint a család nagyon sok férfitagja a
te pozíciódban. Törődsz az emberekkel. Jól bánsz velük. Be
tudsz illeszkedni a finom társaságba, és nem lógsz ki közülük,
mint egy rosszfiú. Mostanában viszont teljesen szét vagy esve.
Szórakozott vagy, megviselt, és telis-tele aggodalommal. Ez
nagyon nem vall rád.
Hol van az én agyafúrt, gondtalan, macsó férjem? Nem ezt
jelenti?
–  Talán csak egy hosszabb nyaralásra van szükségem –
dörzsölte meg az arcát Stefano. – Elmehetnénk valahova. Akár
Párizsba. Mindegy, hova.
– A menekülés nem segít – mosolygott szomorkásan Donata. –
Mi a baj, Stefano? Ne mondd nekem, hogy semmi! Tényleg
megváltoztál, és ez nem tetszik nekem.
Félek elmondani neked, mert elveszíthetlek téged, őt és az
életemet.
– Nem beszélhetek róla.
Tényleg nem. Ha azt akarod hinni, hogy van egy másik nő az
életemben, akkor hidd. Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
– Istenem, milyen siralmasan nézel ki – harapott rá az ajkára
Donata. – Hogy hívják a csajt?
 – Donata…
– Ügyesen eltüntetted a nyomokat, meg kell hagyni – állt fel a
felesége most már megkeményedett arcvonásokkal, ami mit
sem vont le a szépségéből. – Jó lenne, ha bevallanád. Hát nem
ilyenek a maffiózó férfiak? Csak ugatnak, de nem harapnak,
amikor vállalni kellene a felelősséget.
Aucs.
– Nincs másik nő az életemben, Donata. Esküszöm.
A felesége végigmérte Stefanót, akinek összeszorult a gyomra,
mert tudta: nem ment át a vizsgán.
– Nem hiszek neked.
Hát pedig… gyakorlatilag igazat mondtam.
–  Vállald a felelősséget! Együtt tudok élni olyannal, aki
megcsalt, de egy gyáva emberrel nem.
Hol tanulták meg a nők, hogy mindössze egyetlen beszélgetés
alatt eltalálják az összes gyenge pontot? Bár ebben Silvio is elég
jó volt.
A férfiak megölnek, ám a nők előbb kizsigerelnek – emlékezett
vissza Stefano az anyja szavaira. Nem így van? Silvio tényleg
megéli a női oldalát.
–  Nem akarlak elveszíteni – motyogta Stefano, és hallotta,
hogy megtörik a hangja.
Donata arca csak annyira lágyult el, hogy pislogva küszködjön
a könnyeivel. Stefano jobban örült volna, ha a felesége dühbe
gurul, és pofon vágja, mert megérdemelte, és attól még jobban
is érezte volna magát, hiszen akkor a lelki gyötrelem testi
fájdalomban nyilvánulhatott volna meg. Donata viszont nem
moccant; sokkal inkább ura volt az érzéseinek, mint Stefano.
 – Csak ennyi a mondanivalód?
Belém rúgnál még egyet, kérlek?
Stefano beletúrt a hajába. Nem tudta rávenni magát a
válaszra.
Gyáva. Tényleg az.
–  Megágyazok neked a vendégszobában – folytatta a
kelleténél sokkal lágyabb hangon Donata. Mintha igazából nem
akarna neki fájdalmat okozni. Mintha Stefano hozta volna saját
magára ezt az egészet.
Végül is így történt, nem? Bárcsak lenne róla bármi sejtelme,
hogyan hozhatja helyre…
s ö t é t   l é l e k   3.
 SÖTÉT CSÁBÍTÁS

A motorja miatt találta meg Silviót. A bárok közül, ahová

mehetett, csupán az egyik előtt állt olyan fekete járgány, mint az
övé.
Stefano a hüvelykujjával dobolt a kormánykeréken, ameddig
a mögötte lévő kocsiból rá nem dudáltak, hogy aztán
elhajtsanak mellette – elég közel és hangosan ahhoz, hogy
egyértelmű legyen a sofőr nemtetszése. Ettől aztán magához
tért, és eszébe jutott, hogy azonnal döntenie kell. Beállt egy üres
parkolóhelyre.
Maga a hely elég jelentéktelen volt. Szivárványszínű
zászlókra és villogó fényekre számított, ám semmi ilyesmit nem
látott. Akármilyen bár lehetett volna. Stefano körülnézve
fontolóra vette, hogy felveszi a napszemüvegét, de azzal csak
még jobban magára vonta volna a figyelmet ahelyett, hogy
inkognitóban tartotta volna.
Idekint is várhat. Silviónak egyszer úgyis muszáj lesz
kijönnie. De hogy addig mi történhet… Stefanónak szinte
fogalma sem volt arról, hogy mi folyik általában az ilyen
helyeken, de valahol mélyen arra számított, hogy vannak bent
szobák, ahol orgia folyik ezerrel, Silvio pedig az egésznek a
kellős közepén lehet.
Győzködte magát, hogy nem úgy fest, mint aki ilyen helyre
jár. Az biztos, hogy Londonban és Amszterdamban megfordult
egypár durva helyen, mielőtt megnősült, mégis nyugtalan állat
módjára motoszkált benne az aggodalom.
Donatának igaza volt. Elég sokat veszített a lazaságából. Úgy
érezte, egyre feszültebb, minden lehetőség ott kavargott a
fejében, és a legrosszabbra számított mostanában. Fiatalabb
korában elsöprően magabiztos volt, de ennek már nyoma sem
maradt, hiszen felemésztette a minden elképzelésnél
kegyetlenebb valóság.
A bárban elég nagy volt a forgalom. Vegyes népség, még nők
is akadtak. Valószínűleg leszbikusok vagy haszonlesők. És ha
Stefano úgy gondolta, hogy észrevétlen belépőt produkál majd,
hát tévedett. Sokan felpillantottak – férfiak! –, és néhányan
megpróbáltak szemezni vele.
Nyelt egyet, és látványosan úgy tett, mintha csak körülnézne.
Megborzongott a nem kívánt figyelemtől. Irány a bárpult. Az a
legbiztonságosabb hely, hacsak nem sompolyog oda a terem
szélére, ahol nekivetheti a hátát a falnak.
Lazíts már, az isten áldjon meg! Nekik is megvannak a jogaik.
Nem fognak gruppenben megerőszakolni, ha rendelsz egy italt.
Stefano talált egy helyet a pultnál, amikor egy csoport elindult
az egyik asztal felé. A személyzet azonban túl elfoglalt volt
ahhoz, hogy azonnal kiszolgálja, ezért megfordulva fürkészte a
tömeget. Egy arcot, egy szempárt keresett.
Hátul voltak a félreeső helyek, az egyik asztalnál éppen újabb
kör italt szolgáltak fel. Stefano várt, és valóban: ott volt Silvio,
még a bőr motorosruhájában. Persze, nem egyedül. Hanem
olyan társaságban, ami felért egy gyomorszájon vágással: két
testes zsaruval, akik teljes egyenruhában feszítettek.
Jesszus, Silvio szeret a tűzzel játszani! A zsaruk úgy festettek,
mintha egy pár lennének, mert túl jól viselték egymás
közelségét azon a szűkös helyen. Mindketten olyan nagyok
voltak, hogy Silvio aprónak tűnt mellettük.
Stefanónak kiszáradt a szája a képtől, hogy Silvio a két
nagydarab fickó közé kerül. Silviónak csillogott a szeme, nagyon
is vadász üzemmódban volt: húzta a két pasas agyát, hogy
flörtöljenek vele, és hozzáérjenek.
Ekkor az egyik zsaru felállt, megigazította a derékszíját, és
odacsusszant Silvio mellé. Stefano látni vélte, hogy egy
hatalmas kéz megragadja Silvio ágyékát, ám valójában a fickó
széles háta szinte mindent eltakart. Figyelembe véve, hogy a
zsaruk valószínűleg egytől egyig riadókészültségben voltak a
gyilkosságok meg a bombatámadás miatt, az irónia csúcsának
tűnt, hogy Silvio körül cirkálnak egy melegbárban.
A Silvio melletti zsaru előrehajolt, és két ujját benyomta Silvio
szájába, aki behunyt szemmel szopogatni kezdte, s hagyta, hogy
a rendőr mélyebbre nyomuljon, mintha tesztelni akarná, hogy
Silviónak van-e nyelőreflexe. Úgy tűnt, hogy Silvio csillagos
ötösre vizsgázott, mert a zsaru kihúzta az ujjait, és durván
lesmárolta.
Stefano mély lélegzetet véve próbált nem törődni azzal, hogy
kőkemény lett. Próbálta rávenni magát, hogy megmozduljon,
hogy tiltakozzon. Úgy festett, hogy már indulni készülnek: a
másik zsaru éppen lehajtotta az italát, aztán „na, megyünk?”
arckifejezéssel pillantott a társára.
Stefano előrenyomult. Azon kapta magát, hogy sok izmos
nyakat és vállat megbámul, mire odaért az asztalhoz. Pont,
amikor a férfiak felálltak. Nem foglalkozott a zsaruval, csak
rámeredt Silvióra, aki egyszerre látszott bevadultnak és
kábultnak. Nyilván felizgult és pokoli veszélyes volt. Az
arckifejezése arról árulkodott, hogy minden lehetséges. Dugás
is, gyilkosság is. Mintha nem számítana semmi.
– Hé, te! Mit akarsz? Te vagy a pasija?
–  Stefano Marino – préselte ki az összeszorított fogai között
Stefano.
A zsaru, aki éppen Silviót taperolta, megtorpant, aztán
résnyire szűkült szemekkel tetőtől talpig végigmérte Stefanót.
– Én meg a kibaszott pápa – ráncolta a homlokát.
–  Francba – mondta a másik zsaru. – Tudtam, hogy ismerős.
Ez tényleg Marino, Jake.
Stefano szinte hallotta a ki nem mondott magyarázatot, hogy
„a Marino-klánból”.
Jake mintha még mindig nem akarta volna elengedni a
prédáját. Ki tudta volna hibáztatni ezért? Ízelítőt kapott
Silvióból, és persze hogy többet akart. A fenébe is Silvióval,
amiért egyáltalán ízelítőt adott neki.
–  Engedje el, különben megbánja, biztos úr – közölte Stefano
félig mosolyogva, félig vicsorogva.
A zsaru úgy nézett ki, mintha komolyan fontolgatná, hogy
behúz egyet Stefanónak, annak ellenére is, hogy az ő neve
számított a városban. Ezek ketten semmi olyat nem tudtak
volna tenni, amivel árthatnak neki. Egy szó Peter Thomsonnak,
és a helyi hipermarket parkolóőreiként fogják folytatni a
fánkevést a rohadt sok súlyzózás után.
 – Ez itt a te ribancod, Marino?
Betelt a pohár. Ma már tényleg eleget kapott. De nem. Le
kellett higgadnia. Emlékeztetnie kellett magát, hogy levegőt
vegyen, miközben felállt a karján a szőr.
– Spadaro, légy szíves. Kifelé – mondta Silviónak olaszul olyan
élesen, hogy idegennek hallotta a saját hangját.
Silvio kijózanodva bólintott, és elindult kifelé.
– Maga okos ember, biztos úr – vetett egy pillantást Stefano az
első zsarura, majd kivett egy húszdollárost a pénzcsipeszéből,
és lecsapta az asztalra. – Vendégeim voltak az italra. Szép estét.
Azzal sarkon fordult, és rávette magát, hogy ne rohanjon
Silvio után.
A torkában dobogott a szíve, amikor utolérte a férfit, aki a
motorjának dőlve úgy pózolt, mintha éppen a pultnak
támaszkodna ott… azon a meleg helyen.
Stefano egyenesen odalépett hozzá, s látta, ahogy Silviónak
szétnyílik az ajka, és kitágul a pupillája. A szembesítés csak arra
jó, hogy beinduljon tőle.
– Mi a fasz volt ez?
– Ők járőrözésnek hívják.
Milyen szellemes!
– Két zsaruval?
–  Rám jött a dolog – felelte félig leeresztett szemhéjjal Silvio,
mintha leplezné az érzéseit. – Most is rajtam van.
Stefano hátrapillantott a bárra. Szinte várta, hogy a két
golyófejű kijöjjön, és „megoldja” a problémát.
– Ne rendezzünk jelenetet. Szállj be a kocsiba!
– A motorom…
 – Szállj be a kocsiba!
Stefano megnyomta a gombot, amivel kinyitotta az ajtót.
Amikor már bent ült, és Silvio behuppant mellé, rögtön ellazult.
Még mindig kellett neki egy kis idő, különben egyenesen
beletolat a forgalomba.
Csak dühös volt. Általában ennél könnyebben kordában tudja
tartami a dühét, ám most nehezebbnek tűnt, hogy ne adja át
magát neki, hiszen sokkal jobb volt ez az érzés, mint a
bűntudat, a szörnyülködés meg a gondolat, hogy a felesége
kirúgta. Először csak az ágyból, ám ez egyáltalán nem a szexről
szólt. Hanem a bensőséges viszonyról, a közelségről.
Mindennek annyi, az oka pedig itt ül mellette, s éppen egy kis
orgiába készült belevágni két hústoronnyal, akik örültek, hogy
kicsit kikapcsolódhatnak épp annak a gyilkosnak az üldözése
közben, akiket perceken belül készültek megdugni. Mindez
annyira bizarr, hogy nehéz volt rá szavakat találni.
–  Emlékeztesselek rá, hogy miért áll lesben minden zsaru
ebben a városban?
–  Ők szedtek fel, nem fordítva történt. Nekem nem is
tetszenek a zsaruk.
– Szopogattad a faszi ujját.
– Ha lekerül a ruha, ő is csak egy pasas – vont vállat Silvio.
Nem számít, hogy még rajta volt az egyenruha, amikor Silvio
az ujját szopogatta. Hát nem egy újabb szexfantázia, ami
elszórakoztatja majd Stefanót, ha egyedül fekszik az ágyban?
Francba. Ő sem volt jobb Silviónál, csak Silvio mindig a
vágyképei szerint cselekedett. Vagy az ösztönei szerint.
Mindegy.
 Stefano kihajtott az útra, de csak később jött rá, merre tart. A
hotel felé, ahol Donatával kötött ki a vacsora után.
Fontolóra vette, hogy a másik luxusszállodalánchoz menjen,
de itt már ismerik, és semmi mást nem gondolnának Silvióról,
mint hogy egy testőr. Legalábbis Stefano remélte. Te jó ég,
mennyire remélte! Silvio elég jóképű és fiatal ahhoz, hogy prosti
legyen, de nem egészen stimmelt a neme. Tényleg nem
stimmelt.
Stefano lassított, amikor odaértek a szálloda parkolójához.
– Tudnál úgy viselkedni öt percig, mint egy testőr, és nem úgy,
mint egy… játékszer?
–  Szerinted én foglak lebuktatni mindenhol? – pillantott rá
Silvio. – Te követtél engem abba a bárba, hogy jelenetet
rendezz.
Ja, nyilván. Stefanónak pont passzív-agresszív beszólásokra
volt most szüksége, még mindennek a tetejébe.
– Ez nem a lebuktatásomról szól, jó?
– Ó, persze – szorította össze a száját Silvio. – Rendben. Olyan
heteroszexuális leszek, hogy csak na. Még nálad is jobban.
–  Nagyszerű. Ez minden, amit kérek – hajtott oda Stefano a
bejárathoz, és átadta az autót a kocsirendezőnek, viszont
megrázta a fejét, amikor az a csomagjairól kérdezte. – Azok
majd később jönnek – vetette oda lazán.
A recepción másik lakosztályt kért, nem azt, amelyiket
megszokásból adták volna neki. Tényleg nem akarta odavinni
Silviót. Hosszasan érdeklődött a szállodai wifiről, mintha
munkaügyben érkezett volna, aztán motyogott valamit arról,
hogy „csendre és nyugalomra” van szüksége. Csupán udvarias
érdektelenséget kapott érte cserébe. Silvio tartotta a távolságot
és a pókerarcot, hogy alátámassza mindezt.
–  Hoznunk kell majd valamennyi ruhát meg ilyesmit a
villából, hogy kevésbé vonjuk magunkra a figyelmet – mondta
Stefano, amikor már kettesben voltak a lakosztályban. Tágas
helyet kaptak, kettő kétszemélyes hálószobával a két végében.
– El kell mennem a motorért.
– Holnap reggel. Nincs az az isten, hogy odaengedjelek annak
a bárnak a közelébe, ameddig még nyitva van.
–  Jó – huppant le a kanapéra Silvio. – Amúgy is meztelenül
alszom.
– Piperecuccok a fürdőben – pillantott rá szúrósan Stefano.
– Gumi? Síkosító?
Aha, egyáltalán nem lenne feltűnő megrendelni egy
melegorgia hozzávalóit a szobaszerviztől. Persze, Silviónak
rögtön ez jutott eszébe. De hát tökéletes alkalom lenne, nem?
Senki sem várta Stefanótól, hogy testőr nélkül menjen bárhova,
s amíg Silvio nem néz ki vagy nem viselkedik gyanúsan, akár
premier plánban is bujkálhatnak.
Ettől mászol a falra, nem? Mostanában csak a bujkáláson jár
az eszed.
– Egyik sincs nálam.
–  Hozzak? – állt fel újra Silvio. – Láttam egy patikát az
utcában.
– Nem – felelte Stefano. Meglepődött rajta, hogy milyen dühös
a hangja még mindig. – Hagyd.
Silvio megint hátradőlt, szinte elnyúlt a kanapén. Félig
közszemlére tette magát, félig pedig hívogatta Stefanót, hogy
csatlakozzon hozzá.
– Ha ráköpsz, úgy is működik.
– Silvio, a rohadt életbe!
Silvio odafordította a fejét, hogy ránézzen azzal a
kifürkészhetetlen szemével, ám nem szólt semmit. Egyetlen
kérdést sem tett fel. Ugyanakkor meg se moccant, hogy áthidalja
a közöttük lévő távolságot. Nem volt sehol a gondoskodó kéz, a
támogató kar, amit a ruszkik támadása után nyújtott
Stefanónak. Unott volt, és távolságtartó. A bátyja… ez még
mindig Franco miatt volt. Silviónak fájt, és így tudta leplezni.
– Ne haragudj. Rossz napom van – és Stefano még kibaszottul
enyhén fogalmazott.
– A feleséged kiakadt.
–  Finoman szólva – rogyott le a székre Stefano. –
Meggyőződése, hogy barátnőm van.
– Próbáltad azt mondani neki, hogy csak a szexről szól?
– Nem! Dehogy. Egyszerűen letagadtam.
És nem is „csak a szexről” szól.
–  Akkor találd ki, miért gondolja úgy, hogy megcsalod. Ha
nem biztos a házasságotokban, akkor az okon dolgozz, ne a
tüneten.
Ez úgy hangzott, mintha Falchi mondta volna. Talán mondta
is valamikor, és Silvio most csak papagáj módjára megismételte.
– Azért gondolja, hogy megcsalom, mert tényleg megcsalom.
– Szóval ez lenne a „kurvára takarodj az életemből”-pillanat?
– hajolt előre Silvio. Most egyenesen ijesztő volt a tekintete.
Akár a megfeketedett üveg.
Milyen könnyű lenne! Hazudni neki is. Mindkettőjüktől
megszabadulni. Stefano megdörzsölte az arcát.
–  Nem – nézett fel. Silviót fürkészte, hogy milyen dühítő,
gyönyörű és fenyegető. – Tudnom kell, mit jelent ez az egész.
Döntéseket kell hoznom.
– Írj rám, ha végeztél – állt fel Silvio.
Seggfej!
– Mégis mit képzelsz, hová mész?
–  Dughatok egypár pasival, aki nem zsaru, amíg kitalálod,
hogy heteró vagy-e vagy homokos? – nézett hátra gúnyosan
Silvio a válla fölött. – Vagy hogy annyira bűntudatod van-e az
egész miatt, hogy fel sem tudod állítani, ha egy szobában vagy
velem.
Stefano is felpattant. Lángolt benne a düh.
– Mi a fene bajod van? Nekem szétesik az egész kurva életem,
te meg…
Próbálsz ellökni magadtól. Ez van. Játszol velem, mint egy
ribanc.
Ahogy Silvio figyelte – inkább óvatosan, mintsem gúnyosan –,
elárulta a helyzetet.
–  Jaj, ügyes színjáték – lépett oda hozzá Stefano. Silvio nem
vonaglott meg, nem rezzent össze, amikor Stefano megfogta a
nyakát, és olyan közel húzta magához, hogy érezze az illatát. –
Nem, Mr. Spadaro. Nem kapod meg, amit akarsz. A bátyád lelép,
és rögtön az jár abban a csinos buksidban, hogy kikeféled
magadból a dolgot, ugye? Minél nagyobb és aljasabb, annál
jobb. Annál nagyobb eséllyel éred el vele, amit akarsz, bár nem
tudom, mi a franc a neve a dolognak. Önbüntetés? Önpusztítás?
Zsarukkal dugni, miközben a rendőrség elől menekülsz? Ez
most komoly, Silvio? – ragadta meg még keményebben Silviót,
aki meglepő, de egyáltalán nem tiltakozott. – Adrenalinfüggő
vagy, szereted a borzongást, de zsarukkal szexelni baromság.
Meglátják rajtad azt a heget, utánad néznek, és pontosan tudni
fogják, milyen a fajtád. Ezek zsaruk. Miután ellőtték a patront,
megint tudnak gondolkodni. Gondolkozz már, Silvio!
Silvio pislogott egyet. Aztán leszegte a tekintetét.
– Én csak azt akarom tőled, hogy…
Silvio tartozni akar valakihez.
–  Szexet? – lépett még közelebb Stefano. Olyan közel, hogy
már összeért a testük. Fel merte volna rá tenni a kocsiját, hogy
Silviónak kőkemény a farka a bőr motorosruha alatt. – A
farkamat akarod a seggedbe, miközben addig fojtogatlak, hogy
már nem kapsz levegőt? Itt és most?
– …aha – szólt az alig hallható válasz.
Fenébe!
Stefano teste is egyetértett, hogy egész nap ez volt a legjobb
ötlete.
– Van nálad gumi és síkosító?
– Nincs – vigyorgott megint a fogát kivillantva Silvio.
Fel sem merülhetett, hogy a szobaszerviztől rendeljék meg.
Kínálnak vajon a gyógyszertárak expressz házhoz szállítást?
Stefano elengedte Silviót, és megpróbálta összeszedni magát, és
ehhez el kellett távolodnia magnetikus vonzerejétől.
– Használhatunk nyálat is.
– Az nem oldja meg a gumikérdést.
– Nekem nem probléma.
–  Silvio, én házas vagyok. Nem tehetem ki veszélynek a
feleségemet egy…
Egy olcsó kalandért.
– Egy retkes, AIDS-es buziseggnek? – gurult dühbe Silvio.
–  Baszki – szorult ökölbe Stefano keze, és nyugalmat
kényszerített magára, mielőtt tényleg megfojtja Silviót. – Ha
már egy hűtlen faszkalap leszek, legalább nem akarom
veszélybe sodorni senkinek az egészségét, oké? Sem a tiédet,
sem az enyémet, sem pedig Donatáét.
Ha valaha is visszafogad. De pontosan ez a gondolat segített
neki átlendülni a hirtelen jött izgalmi állapoton. Ilyen sztorikon
nőtt fel, hogy a hűtlen férjek megfertőzik a feleségüket.
Francba, még csak nem is kell, hogy HIV legyen… sok más
csúnyaságot is kifundált már az anyatermészet.
– Ebbe te is beletartozol, Silvio. Nem elég, hogy fogod magad,
és embereket ölsz, még ahhoz is ragaszkodsz, hogy magadra
vállalj minden létező kockázatot, amit csak lehet?
– Én is ideges vagyok – fújta ki magát Silvio.
–  Akkor már ketten vagyunk – kapta fel a zakóját Stefano. –
Megyek, hozok dolgokat. Balra vagy jobbra volt az a patika?
–  Arra, amerről jöttünk – ült le Silvio, s felrakta a lábát a
dohányzóasztalra. – Biztos, hogy nem akarod, hogy veled
menjek?
– Öt perc lesz.
– Amúgy sincs nálam fegyver. Szép kis testőr lennék.
Silvio zsémbesnek hangzott, ami mosolyra késztette Stefanót.
A fene egye meg, ezek a hirtelen váltások úgy hatnak rá, mint
egy-egy érzelmi korbácsütés. Mintha Silviónak fegyverre lett
volna szüksége ahhoz, hogy veszélyes és védelmező legyen,
mint egy testőr. Az a fajta ember, aki éppen olyan könnyen tör
derékba életeket, mint ahogy kockáztatja a sajátját azért, akinek
hűséget esküdött.
Hogy bírta ezt egyáltalán Falchi? Kitől kapott bölcsességet
ahhoz, hogy úgy kezelje Silviót, hogy közben ne veszítse el a
szívén kívül az eszét is?
 
 
Az, hogy Stefano harminchárom éves volt, és méretre szabott
öltönyt viselt nyolcezer dolláros órával, mit sem változtatott
azon, hogy pontosan ugyanúgy érezte magát, mint tizenhat éves
korában, amikor megvette az első csomag óvszert. Mintha a
kasszánál álló alulfizetett nő nem szarná le, hogy mihez fog
kezdeni az „extra erős” gumival, ami „anális szexhez is
alkalmas”.
Csak mert „alkalmas” rá, még nem jelenti azt, hogy arra is
fogja használni. Persze, az „intim síkosító” elárulta. Viszont a
heteroszexuálisok is szoktak análisan szexelni, márpedig csak a
gumi és a síkosító együttese miatt nem fog buzinak tűnni, igaz?
A pénztáros nagyobb eséllyel jön rá, hogy éppen megcsalja a
feleségét, ha nem sikerül lepleznie a nyugtalanságát. Borzalmas
ötlet volt ez az egész. De vagy ez, vagy hátat fordít az egésznek.
És akkor nemcsak hűtlen, ráadásul még gyáva is.
A nő még csak nem is pislogott, de máshogy sem reagált arra,
hogy miket választott, így Stefano fizetett, majd a lehető
leggyorsabban visszatért a szállodai lakosztályba. Odafigyelt,
hogy kulcsra zárja az ajtót, és ellenállt a kísértésnek, hogy elé
toljon valami nehéz bútort.
 Silvio a nappaliban hagyta a bőrruháját. Egy kis halomban ott
hevert rajta egy viseltes farmer, ami úgy nézett ki, mintha
valaki rálőtt volna (milyen öniróniával telt választás), Silvio
egyik szűk futópólója meg egy pár zokni. Calvin Klein. Hát
persze, lehetne buzisabb ennél?
Miközben Stefano elővette a kellékeket a zacskóból, libabőrös
lett a tarkója. Megfordult.
Ott állt Silvio, aki úgy tűnt elő a semmiből, akár egy szellem:
olyan túlméretezett fehér fürdőköntösben, amit akár
háromszor is maga köré tudott volna tekerni. Már a nyakán
csillogó vízcseppek miatt is megérte a gumi-plusz-síkosító
küldetés miatti szégyenkezés.
–  Itt fogunk bujkálni egy hétig? – pillantott rá Silvio a
csomagra.
– Akciós volt a nagy kiszerelés.
– Mindegy – vigyorgott Silvio. – Részemről oké.
Te jó ég, teljes erővel visszatért a feszültség.
Stefano levette a zakóját. Éppen nekiállt kigombolni az ingét,
amikor Silvio odalépett elé, s átvette a feladatot. Mintha rá sem
nézett volna az ujjaira: olyan magabiztossággal igazodott el
Stefano ingén, ami akár nyugtalanító is lehetett volna.
Stefano belenézett a sötét szempárba. Kénytelen volt azt
gondolni, hogy Silvio egész végig vizsgáztatta. A gyilkos
biztosan rátapintott az összes gyenge pontjára, a gyengédségtől
kezdve egészen a dühig, a felismeréstől a bűntudatig. Mintha
Silvio magát Stefanót térképezte volna fel most úgy, ahogyan
Stefano tette Silvióval aznap a zuhany alatt.
Talán mindkettőjüknek ebben rejlett a maga gyengesége.
Stefano nem tudta, hogyan kell szeretkezni egy férfival,
Silviónak pedig kissé hiányosak voltak az ismeretei az emberi
érzésekkel kapcsolatban.
Milyen elcseszett páros vagyunk – gondolta Stefano, miközben
Silvio kibújtatta őt az atlétájából.
Stefano odanyúlt Silvio köntösének megkötőjéhez, hogy
kibontsa, majd egy mozdulattal lesöpörte a súlyos anyagot a
válláról.
Silvio lélegzetelállító volt meztelenül: a tökéletesen borotvált
részektől kezdve az ápolt és makulátlan körmökig; a testének
minden vonala, minden gondosan kimunkált apró részlete, a
tetoválása, a sebhelye, a hosszú lábai, s magasan ívelt, kerek
segge.
Stefanónak nem támadtak kétségei. Donata már amúgy is
tudta. Muszáj lesz kiengesztelnie, bocsánatot kérnie, megoldást
találnia erre az egészre. De ha már úgyis megbűnhődik majd,
akkor akár meg is szerezheti, amire szüksége van.
– Mit fog ez jelenteni, Silvio?
–  Ha csak dugunk, nem kell, hogy jelentsen bármit –
mormolta Silvio, miközben kicsatolta Stefano övét.
– Ilyen kevésre tartod magad?
–  Nem, de nem muszáj, hogy ez ennyire bonyolult legyen.
Nem kell többet jelentenie annál, mint amit csinálunk – térdelt
le Silvio, hogy lehúzza Stefanóról a cipőt és a zoknit. Különös
volt, hogy egy meztelen férfi vetkőzteti: izgató és olyan
bensőséges, hogy Silvio szavai hazugságnak tűntek tőle.
– De mi lenne, ha jelenthetne?
Silvio üres tekintettel meredt rá. Vagy nem értette, vagy
hihetetlenül jól leplezte az érzéseit. Ám az egész kérdés
szertefoszlott, amikor odadörgölte az arcát Stefano ágyékához,
akár egy állat.
Az vagy, amit csinálsz, nem az, amit érzel. Csábító. Mindent
megkapni további bonyodalmak nélkül. Ha bárki is
megmutathatta Stefanónak, hogy kell ezt csinálni, akkor az
Silvio volt. Szemlátomást neki találták ki a kötődés nélküli
szexet.
Stefano a vállánál fogva felhúzta Silviót, és megcsókolta. Épp
csak annyira, hogy még jobban begerjedjen tőle.
– Menjünk be a hálószobába.
–  Az enyémbe vagy a tiédbe? – kérdezte vigyorogva Silvio,
viszont engedelmeskedett, amikor Stefano a legközelebbi felé
biccentett. Csak annyira állt meg, hogy felkapja a síkosítót meg
a doboznyi kotont.
A szobába lépve Stefano megpróbálta becsukni mögöttük az
ajtót, ám Silvio megrázta a fejét.
– Csak szeretem, ha rálátok a dolgokra.
Ezekkel a szavakkal felelevenítette a sokféle veszélyt: a
ruszkikat, a lebukást, sőt még az átkozott szobaszervizt is.
Silvio leült az ágyra, és a gumi dobozát kibontva elővett egy
hármas csomagot, és gondosan letette őket.
– Gyere ide!
Stefano leült mellé, de nem tudta, hogy mit csináljon, és ez
nem tetszett neki.
– Van bármi, amit észben kell tartanom?
– Aha – bólintott Silvio. – Érezd jól magad. Nem nehéz.
Aztán Silvio megcsókolta, és könnyebb lett minden. Stefano
megérintette azt a langymeleg bőrt, és izgató volt, ahogy Silvio
belenyögött a csókba.
Stefano hirtelen nem tudott betelni az érintéssel: az a sok
feszes izom elevenen hullámzott, és mind nyilvánvalóan
kívánta őt. Silvio nem ismert korlátokat és a habozást. Érezte,
ahogy Silvio mozog rajta, ahogy hozzápréselődik a kemény
farka, a keze pedig a csók minden egyes rezdülésével együtt
vándorol és markol. Így már minden lehetségesnek tűnt.
A legfontosabb, hogy Stefanónak már nem voltak fájdalmai:
tényleg tudott levegőt venni és mozogni. Élettelinek érezte
magát, nem olyan elgyötörtnek és ijedtnek, mint korábban.
Silvio elevenítette fel benne ezt a nagy leckét. Ő is túlélte,
mindketten túlélték. Amilyen rövid és kegyetlen az élet, akár
úgy is élhetik, hogy kihozzák belőle a legtöbbet.
Stefano egy mozdulattal felülkerekedett Silvión, aki hagyta:
egyik kezével belékapaszkodott, a másikkal pedig a farkát
simogatta. Széttett lábakkal, hívogatva. Stefano még
szenvedélyesebben csókolta, de eltakarta Silvio orrát és az
egyik szemét, mielőtt mélyebbre vándorolt volna a nyelvével.
Silvio nem küzdött ellene, helyette még mélyebbre csalogatta.
Stefano tényleg rendesen elveszett.
–  Ne moccanj – suttogta Silviónak, miközben lejjebb csúszott
rajta. Végigjárta a nyelvével Silvio testének íveit, az egyik
mellbimbóját szopogatva, majd ráharapva. Silvio felnyögött, de
felemelte a kezét: úgy kinyújtózott, mintha ki lenne kötözve az
ágyhoz. Amilyen nyughatatlan, szinte kínzás lett volna neki a
tényleges megkötözés. De míg Stefano hajlandó volt félbehagyni
ezt a gumi és a síkosító kedvéért, azért nem fog leállni, hogy
keressen valami kötelet. Talán majd legközelebb.
Még jobban ráharapott a bimbóra, s észrevette, hogy a
fájdalomtól mit sem lanyhult Silvio merevedése. A másik
oldalra is ráharapott, csak hogy meglegyen az egyensúly, ám
egyáltalán nem látta mocorogni Silviót.
– Szereted a bimbócsipeszt?
–  Aha – vigyorgott Silvio. – De a harapás is működik – tárta
szét még jobban a lábát, és jelentőségteljesen a síkosítóra nézett.
Stefano viszont úgy tett, mintha nem vette volna észre. Majd
később. Lejjebb haladt a csókokkal Silvio mellkasán az „anima
nera” tetoválásig. Érezte a szívverését meg a rövid és erőteljes
levegővételeit, amiktől még jobban megfeszültek az izmok
odalent. Stefano küszködött, hogy ne essen transzba.
Silvio túl értékesnek tűnt ahhoz, hogy idegenekre bízza, pláne
kettőre vagy négyre, vagy bárki másra. Ha megtehette volna,
lemossa róla az összes érintés nyomát, az összes vért és
verejtéket, meg minden mást, ami Silvio bőrét érte. Lekaparta
volna a lelkéről az összes fájdalmat, bántást, neheztelést,
csalódást és kudarcot, hogy hamuvá égesse őket.
Mégis, mindannak ellenére, amin Silvio keresztülment, most
az övé volt, és azért vette így a levegőt, mert Stefano érintette és
csókolta. Stefanót hívta, senki mást – nem Gianbattista Falchit,
és nem is egy idegent –, hogy tárja fel őt, és dugja meg.
Stefano lejjebb pillantott, de nem volt olyan furcsa neki Silvio
farkát csókolni. Csak szemérmesen, mert a fenébe is, ez egy
hatalmas lépés a buziság felé, de aztán megint végigcsókolta a
hosszát, és rájött, hogy a gyakorlatban nem is olyan nagy ügy,
mint amilyennek gondolatban tűnt.
 Silvio követte a pillantását lefelé, s megérintette az arcát,
végighúzta az ajkán a hüvelykujját. Határozottan könnyebb volt
Silvio hüvelykujját szopogatni, mint kinyitni a száját a farka
kedvéért.
Faszszopó.
Hogy lehet az, hogy egyetlen szó, egyetlen könnyen
odavágható sértés ennyire megnehezíti a dolgot, még Silvióval
is?
– Ja, ez a része elég buzis, mi? – vigyorgott rá Silvio. De aztán
felnyögött, mert Stefano megszorongatta a golyóit.
– Az – váltott irányt Stefano, hogy megcsókolja Silvio combját.
Sokkal biztonságosabb terep. Azt tényleg élvezte, amikor
Donatán dolgozott odalent, ám ezzel még akadt munka. Jó sok
munka.
Közelebb húzta a síkosítót. Az ágyon térdelve kinyitotta a
nagy nehezen megszerzett tubust, nyomott belőle egy keveset a
tenyerébe, majd felmelegítette a kezei között, és megragadta
Silvio farkát. Lassan pumpálta, ami nem volt új tapasztalat.
Silvio nézte egy kicsit, aztán behunyta a szemét, és minden
egyes mozdulatnál homorította egy picit a csípőjét. Az arcán
tükröződő átszellemült összpontosításból ítélve igencsak élvezte
a dolgot, és még inkább, amikor Stefano beiktatott egy csavaró
mozdulatot a hegye alatt.
–  Cs-csinálj, amit szeretnél – lihegte Silvio. – Csak az megy
nehezen, ha megkötöznek. Ahhoz muszáj… átszellemülnöm.
– Az első este megkötöztelek.
– Akkor… át voltam szellemülve – vigyorgott Silvio.
– Emlékszem. Hogy tudom azt elérni?
 –  Bizalmi dolog – mondta Silvio egy erősebb csípőmozdulat
kíséretében. – Botozz meg, korbácsolj meg, vagy bármi ilyesmi,
csak óvatosan a kötéllel.
Ennek a válasznak nem volt semmi értelme. Hogy bízhatott
meg benne Silvio azon az első éjszakán? És most miért nem,
miután hetek és hónapok teltek el, miután annyi minden
történt, és annyi mindenen keresztülmentek? Az a sok
felismerés – vagy akár talán megértés – látszólag nem
változtatott semmin.
Stefano nem tudta, mit gondoljon erről, de nehéz volt
bármiben is biztosnak lenni így, hogy Silvio könyörögve és
mohón terült el előtte. Stefano szárazon nyelt egyet, mert
eszébe jutott a férfi kinyújtózva és megkötözve. Pokoli szexi
volt, de ő maga sohasem hagyta volna, hogy ezt tegyék vele.
Nem akarta elképzelni, hogy Silvio miért húzta meg ott a határt.
Talán arról van szó, hogy még mindig szeret irányítani? Vagy
van valami rossz tapasztalata?
Még keményebben verte Silviónak, amíg az meg nem rázta a
fejét.
– Lassan. Sokáig akarom bírni.
Komolyan? Máris? Akkor Stefano biztos jól csinál valamit.
– Hogy akarod?
–  Most rögtön – vigyorgott rá Silvio, és megfordult, hogy
feltérdeljen, jó nagy terpeszben. – Vedd fel a gumit.
Stefano megtörölte a kezét, és a kotonokért nyúlt, hogy
kibontsa az elsőt. Nagy műgonddal húzta fel, miközben
igyekezett minden gondolatot elűzni arról, hogy mire készül.
Csak egy újabb lépés.
 Végighúzta a kezét Silvio hátán. Csupán másodpercek
választották el a beteljesüléstől, amiről már az első éjszaka óta
ábrándozott. Megint a síkosítóért nyúlt, bekente vele a farkát,
aztán beletörölte a kezét Silvio fenékvágatába.
–  Csak tedd be – utasította Silvio a könyökére támaszkodva,
újra szégyentelen állat módjára.
Stefano már túl volt azon, hogy aggódjon. Elhelyezkedett
Silvio fenekénél, irányba állította a farkát, és megtartotta,
miközben tett egy apró csípőmozdulatot előre. A szűk helyre
benyomulva elsöprő forróság öntötte el a testét, és még
mélyebbre hatolt. Érezte, hogy Silvio könnyedén megadja
magát neki, és szinte már lihegve vette a levegőt.
– Francba, igen!
Tovább mozgott, miközben lenyűgözte, ahogy a farka behatolt
Silvióba, kitágította őt, és minden egyes óvatos lökés csontig
hatoló, jóleső borzongást hozott. Semmi mást nem akart jobban,
mint így elveszíteni a fejét, teljesen benyomulni, és
mindkettőjüket őrült vágyba taszítani – közönséges, zabolátlan,
mocskos és káprázatos szexszel.
Mégis ki akarta élvezni a pillanatot, ahogy Silvio lélegzik,
amilyen hangot ad, miközben Stefano mélyebbre nyomul a
testének ellenállása ellenére, ahogy Silvio hátranyomja magát,
próbálgatja az érzést, hozzászokik… gyönyörűen egymásba
illettek, a rohadt életbe is.
Stefano feltette az egyik lábát az ágyra, és így, terpeszben
kezdett el mozogni. Silvio felszisszent, aztán felmordult, majd
rögtön hátranyomta magát, amikor Stefano elhúzódott tőle.
Gyötrő hévvel, ugyanakkor jólesően értek egymáshoz – pláne,
amikor sikerült megtalálniuk a ritmust.
Minden testnek megvan a maga logikája. Stefano semmi
másra nem összpontosított, mint az észbontó, színtiszta
élvezetre és Silvióra, aki folytatásra ösztönözve többet akart,
mindig csak többet.
– Ne hagyd abba… adj bele mindent!
Silvio felnyögött, amikor Stefano a parancsát követve még
keményebben és még mélyebbre ment. Testesebb és erősebb
volt Silviónál, aki viszont mintha csak örült volna ennek, mert
folyamatosan nyögött, amikor vadul és még vadabbul
egymáshoz csapódott a testük.
Az összes gondolat vagy érzés tovaszállt, csak a zabolátlan kéj
maradt, ami minden mást lesöpört a színről. Semmi más nem
létezett. Most akár a kommandósok is berúghatták volna az
ajtót, Stefanót az sem érdekelte volna.
Amikor Silvio már közel járt, a saját farkához nyúlt, hogy
elkezdje kiverni.
Stefano is odanyúlt, hogy rátegye a kezét Silvióéra, és segítsen
neki abban a vad és könyörtelen ritmusban, még keményebben
ki-be járva benne, de már nem tudott összpontosítani, mert
elélvezett. Mindent beleeresztett Silvio szűk fenekébe. Vagyis
nem, hála a guminak. De milyen csekély ár ezért az érzésért!
Silvio szinte rögtön követte: az összes izma megfeszült pár
pillanatig, a háta, a nyaka és a válla is a színtiszta
megkönnyebbüléstől. Aztán elhúzódott, és kipirult arccal,
verejtéktől csillogó bőrrel az oldalára hanyatlott. Most
emberinek tűnt, és kifejezetten gyönyörűnek.
Stefano lehúzta a gumit. Utálta, hogy ki kell kelnie az ágyból,
mégis megtette, hogy megszabaduljon a kotontól. Mire
visszatért, Silvio még mindig a takarón hevert, akár egy
elernyedt kismacska.
Lefeküdt mellé, és végighúzta a kezét Silvio vállán.
– Minden oké?
–  Volt olyan nagy szám, mint amilyennek gondoltad? –
pillantott rá Silvio.
Stefano végigpörgette fejben a beszélgetésüket. Olyan volt
felidézni, hogy mit mondott pontosan, mintha tűt keresett volna
a szénakazalban. Ja, megvan! Hogy az.
– Mi van, ha tényleg jelent valamit?
Silvio önelégült félmosollyal nyugtázta, hogy Stefano
emlékezett.
– Akkor mindketten megszívtuk.
Szó szerint.
 SÖTÉT VADÁSZ I.

– Sebastiano, bejönnél egy pillanatra az irodámba?

Sebastiano felpillantott a képernyőről az ajtajában álló nőre.
– Egy perc, és a tiéd vagyok, Mary.
Mary küldhetett volna egy e-mailt is, de az a fajta volt, aki
odafigyelt rá, hogy néha elhagyja az irodáját. Személyes vezetői
stílus. A legjobb szervezeteknél látható főnökök vannak, akik
kézben tartják a dolgokat. A Cosa Nostra is ilyen.
Sebastiano elküldte az e-mailt, amin az elmúlt egy órában
dolgozott, aztán felállt, és felkapta a zakóját. Nem lett volna
helyénvaló ingujjban átsétálni. Még be is gombolta a zakót
odafelé menet, miközben tudta, hogy ezzel csak összeszedettnek
próbálja mutatni magát.
– Kérlek, foglalj helyet – üdvözölte Mary az irodájában állva.
Apró termetével szinte eltörpült az őt körülvevő rengeteg
törvényszövegmeg a saját tudományos munkái mellett,
amelyeknek külön polcot szentelt.
–  Köszönöm – ült le Sebastiano a perzsaszőnyegen álló
bőrfotelbe a sarokban, ami felé Mary intett. A fotelek között
dohányzóasztal kapott helyet, rajta vizespalackokkal egy
ezüsttálca közepén. Egy tányéron kekszek sorakoztak,
méghozzá olyan szabályosan, hogy Sebastianónak eszébe jutott:
talán műanyagból vannak, mint az ételek a japán éttermek
kirakatában. Akkor ez egy hétköznapi társalgás, máskülönben
Mary az íróasztala elé ültette volna le.
Felpillantott Maryre. Még mindig ki volt békülve a helyzettel.
És örömmel állapította meg, hogy ő szokatlan módon nem
váltott ki belőle negatív reakciót, mivel nő volt, és színes bőrű. A
fehér főnökökkel meggyűlt a baja, pláne a férfiakkal. Védekező
álláspontra helyezkedett velük szemben. Mindig volt súrlódás,
ameddig a terapeutája vissza nem vezette az egészet az apjáig.
Még családállításra is elküldte a múlt héten, ahol egy
szerencsétlen flótásnak kellett eljátszania az apját, hogy
dolgozhassanak a problémán.
Az idegen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az apja. Nem
volt olasz, és a kora sem stimmelt. Az apjához képest, aki úgy
festett, mintha valami vicces kedvű ördög drótból rakta volna
össze, a családállításos fickó pufók volt és barátságos, és teljesen
rosszul alakította Sebastiano apját. Például felé nyúlt, hogy
megérintse.
Sebastiano nem volt erőszakos fajta, de akkor elveszítette a
fejét, és kis híján rátámadt a fickóra, aki nem az apja volt. Biztos
mindenki látta, sőt érezte a szobában, hogy a hülye érzelmek
kicsúsznak az irányítása alól. A beugrós „anyja” – egy kedves
asszony, aki száriba burkolózott, a két szemöldöke között pedig
piros pötty volt – közéjük állt, ami megintcsak egyáltalán nem
stimmelt. A beugrós fivére, egy langaléta fekete srác pedig csak
nézett. Nos, ez a rész megállta a helyét. A leghátborzongatóbb
viszont a legkisebb öccse volt, egy kövér fehér gyerek, aki csak
összekuporodott.
Azoknak az embereknek fogalmuk sem volt semmiről. Ami
nem stimmelt, az fájdalmasan rossz volt, ami pedig stimmelt, az
még fájdalmasabban rossz.
Sebastiano odafordult a családállítást vezető terapeutához, és
megkérdezte tőle, hogy mégis mit gondol, mi a faszt csinál.
Egyébként nem szokott így beszélni. Az éles fogalmazás gyenge
jellemet és még gyengébb érveket szokott takarni.
–  Jó volt a hétvégéd? – érdeklődött vele szemben helyet
foglalva Mary.
Majdnem behúztam egyet egy hapsinak, aki még csak nem is az
apám volt.
– Ó, igen, remek. Elvonultam egy kicsit, hogy hagyjam Irene-t
haladni a disszertációjával.
– Hol tart?
–  Erre a kérdésre egy rakás papírral válaszolnék, ha tudnék.
Már a kutyát sem láttam egy ideje, szerintem beterítették.
–  És a te ambícióid? Nem kaptad el a PhD-vírust? – kacagott
Mary. – Vannak férfiak, akiknek nehéz egy magasabb
iskolázottságú társsal együtt élni.
–  Én jobban szeretem a gyakorlatban alkalmazni a jogot,
mintsem hogy tovább mélyítsem róla az elméleti tudásomat. Az
én álláspontom, hogy a jelenlegi ismeretanyagunk elegendő a
társadalom fenntartásához. Igazából csak ez számít.
Szóval te vagy az utolsó bástya a civilizáció és… mi között is
pontosan? – kérdezné Irene.
Az apám között.
Ezt mondta a terapeutája.
– Sebastiano, hadd legyek őszinte.
– Megkérlek rá!
 – Óriási potenciál van benned. Úgy fogalmaznék, hogy te vagy
a legtehetségesebb fiatalember, akivel valaha is volt
szerencsém együtt dolgozni. Tudod, miért van ez?
– Lenne tippem.
– Kitartó vagy, fegyelmezett és okos. De ez még nem minden.
Van hited. Akármit dob is neked a gép a munkában, kétlem,
hogy bármikor is elveszítenéd a lelkesedésedet, a jövőképedet
és mindenekfelett az érzékedet, hogy megkülönböztesd a jót a
rossztól.
Az én keresztes lovagom – cukkolná Irene. Tudod, hogy
imádlak érte, ugye? De néha azért tényleg gondolj saját magadra
is.
–  Jól összefoglaltál dióhéjban. Mit is mondhatnék? – vont
vállat Sebastiano. – Mindent, amit megéri csinálni, azt megéri
jól csinálni.
–  Az a helyzet, Sebastiano, hogy befutott hozzám egy
rendkívül kiterjedt ügy, ami a legfajsúlyosabb mind közül,
amiket az utóbbi időben láttam. Igazából Bobé lenne, de az
egészségügyi állapotát tekintve, ami…
– Akkor Sherylé?
– Sheryl öt évvel hamarabb kezdett ebben az irodában, mint
te, és tudom, hogy rábízhatnám.
De rád akarom bízni – üzente Mary arckifejezése. Vegyél rá.
– Kenneth? – kérdezte Sebastiano. Közben azt gondolta, hogy
istenem, csak Kennethre ne, de muszáj volt megemlítenie a
méltányosság kedvéért. Muszáj volt fairnek lennie, még akkor
is, ha kis híján össze kellett szorítania a fogát érte. – Milyen
ügyről van szó?
 – Szervezett bűnözés.
Sebastiano nyelt egyet. Érezte, hogy megváltozik bőrének az
elektromos ellenállása: szinte kellemetlen bizsergéssel járt,
amitől legszívesebben tetőtől talpig vakarózott volna.
– Az oroszok elleni tömeggyilkosság?
Ez aztán a keménykezű, bizarr bűncselekmény: C4-gyel
felturbózni egy feltételezett bűnbáró koporsóját, és felrepíteni
vele a temetésre érkező teljes vendégsereget a másvilágra, vagy
ahová az ortodox keresztény gengszterek kerültek.
Mindenkinek annyi lett, kivéve a papot, aki éjjel-nappal a
tévében szerepelt, és istent dicsőítette a csodáért.
– Az FBI nyomoz az oroszok után – biccentett Mary egy nagy
halomnyi akta felé az íróasztalán. – Minden jel arra mutat, hogy
háborúban állnak a Cosa Nostra helyi szervezetével a
területért.
– Ebbe a feltevésbe beleillik a Stefano Marino elleni erőszakos
támadás is, ami néhány hete történt – tette hozzá gondolkodás
nélkül Sebastiano.
Mary erre rámosolygott. Sebastiano úgy vélte, büszkén.
–  Azt a támadást szabadúszók követték el. Az FBI a
megfigyelés ellenére sem látta semmi előjelét. De tényleg
megerősíti a feltételezést, hogy Stefano Marino átvette az apja
helyét, a kora ellenére.
–  Nem ő a legfiatalabb főnök a Cosa Nostra történetében –
motyogta Sebastiano. – Csak szokatlanul iskolázott. Jeles és jó
jegyekkel diplomázott. Le merném fogadni, hogy ez nagyon
tetszett a család többi tagjának. Persze, vegyíti az elegáns
megjelenésével és életstílusával. Az ember első ránézésre azt
hinné, hogy nem veszélyesebb, mint egy McKinsey-tanácsadó –
mosolygott. – Habár soha nem szabad lebecsülni egy eltökélt
tanácsadót.
– Mennyit tudsz Marinóról? – kérdezte eltűnődve Mary.
–  Futólag érdekelt az apja, Al Marino, „a Mészáros”. Hírhedt
figura a húsiparban, különösen az olyan húsok esetében, amik
azután kerültek vissza a piacra, hogy emberi fogyasztásra
alkalmatlannak minősítették őket. Bírságot kapott, de soha nem
sikerült kideríteni róla semmi érdekesebbet, amitől nagyon is őt
gondolom az úgynevezett Marino-klán előző főnökének.
Könnyű a helyettesekre és a capókra kenni a dolgokat, a
nagyobb bűnügyekből viszont a főnök mindig kimarad. Soha
senki nem adta ki őt a rendőrségnek. Persze, néhányan
megpróbálták megbuktatni Marinóékat. Rendkívül erős a helyi
kötődésük, és eléggé kimaradnak a nagyobb játszmákból,
amióta Al apja elveszítette a pozícióját a Bizottságban  22. Szóval
egy kicsi és jól menő kompánia, és mivel most mindenki helyi
terroristákra meg iszlám összeesküvőkre vadászik, nem nagyon
kerül napirendre a Cosa Nostra. Amikor pedig napirenden volt,
az emberek a nagy családokra és New Yorkra koncentráltak.
– És te?
–  Többet tudok a nagy családokról, mint Marinóékról. De
figyelemmel kísértem a Marino-tanácsadó perét, Rodolfo
„Kemény Fiú” Manciniét.
– És?
–  Volt benne erkölcsi tartás, csak nem a megfelelő irányba.
Nem adta ki a főnökét a rendőrségnek, és az utolsó pillanatig
állította, hogy az igazságszolgáltatás tévedésének áldozata.
Szerintem még most is azt hajtogatja, ha bárki is figyel még rá.
Mostanában csend van körülötte.
–  Mintarab – nyúlt Mary egy palack vízért, hogy megkínálja
vele Sebastianót, aki bólintott, így Mary töltött két magas falú
pohárba. – Nem tudjuk, ki töltötte be a helyét a szervezetben.
Sebastiano nézte, ahogy Mary iszik, aztán megfogta a saját
poharát, miközben cikáztak a gondolatai. Igyekezett rendbe
szedni őket, de mind túl elevenen forrongott a felszín alatt a
legutóbbi terápiás kísérlet miatt.
– Mit gondolsz?
– Azt, hogy ez az ügy túl fontos lehet ahhoz, hogy ne a legjobb
emberhez kerüljön az irodában – felelte lassan Sebastiano.
Ellenállt a kísértésnek, hogy könyörögjön érte. Igen, valóban
úgy vélte, hogy ő a legjobb itt, ám szinte mindenki másnál
fiatalabb és tapasztalatlanabb volt.
Mégis mi tette volna alkalmassá azon kívül, hogy a Cosa
Nostra megszállottja? Pontosan ez. Bárki másnak ez csak
ugyanolyan ügy lett volna, mint a többi. Pedig különleges. Már
önmagában a holttestek száma is kiugró, minden valószínűség
szerint az évtized bűncselekménye ebben a kerületben.
Morcosan megállapította, hogy éppen ezért nem fogja
megkapni. Ki bízna meg egy kezdőben, hiába lelkes, eszes és
ambiciózus?
– Imádnám ezt az ügyet – fújta ki a levegőt. Sohasem mondott
volna olyat, hogy ölni tudnék ezért az ügyért. Soha. A gyilkosság
nem olyan dolog, amiről való lenne ilyen könnyedén beszélni,
amit való lenne ilyen lazán felajánlani.
–  Érdekelne, hogy miért. Milyen indíttatásból? Tudok a
múltadról. A családod múltjáról.
Persze, ennek is elő kellett kerülnie. Mary pontosan ezért
oldotta a hangulatot, mielőtt az ügyre terelődött volna a szó.
Vajon kételkedik?
–  Ha van is jelentősége, annyi, hogy még alaposabban
vadászom miatta. Tudom, hogy ezek az emberek hogyan
gondolkodnak, hogyan reagálnak. Az anyatejjel szívtam
magamba, mint valami mérget.
És az apám fekete szemének minden egyes pillantásával.
–  Ezért lettem rá immunis – folytatta Sebastiano.
Összekulcsolta a kezét a lába között, és előredőlt a könyökére
támaszkodva.
Kérlek, add nekem az ügyet!
– Azt is tudom, hogy lehet őket megfogni. Erre vártam.
Ezért tanultam jogot. Hogy mindet megbuktassam, és
helyrebillentsem az igazság és a sors mérlegét.
– Együtt tudnék dolgozni ezen a szövetségiekkel, és elintézni a
vádemelést, Mary – nézett a nő szemébe. Még egy kis mosollyal
is megpróbálkozott, ám ez mit sem enyhített a belőle áradó
héven. – Ráadásul így egy darabig nem ülnék Irene nyakán,
szóval be tudná fejezni a dolgát. Készen állok erre.
Kérlek!
Mary felsóhajtott, felállt, és odament hozzá.
–  Mi lenne a családoddal? Ők is képbe kerülnének? – tette
Sebastiano vállára a kezét.
–  Ami engem illet, nekem csak a feleségem és az ő szülei
jelentik a családot. Évek óta nem tartom a kapcsolatot senki
mással – vont vállat. – Túl vagyok ezen, Mary. Választottam a
vérségi kötelék és a törvény között, és elmondhatom, hogy egy
percre se bántam meg.
–  Ha bármelyik fázisban segítségre lenne szükséged, csak
hívj. Tudod, hogy itt vagyok, hogy támogassalak – bólintott
Mary, aztán elvette a kezét. – Holnap reggel az íróasztalodon
találod majd az aktákat.
 
 
Stefano felmordult, ahogy Silvio lovagolt rajta: lassan csúszott le
a farkán, szemlátomást kiélvezve minden pillanatot. Két kezét
Stefano feje mellett tartotta a kanapé karfáján, de olyan közel,
hogy Stefano akár meg is csókolhatta volna.
Silvio vele szemben volt, teljesen meztelenül – csakúgy, mint
Stefano –, és a testük egybeforrt. Csak Silvio mozgott, miközben
Stefano belevájta az ujjait Silvio izmos és áramvonalas
combjába, ahogy terpesztett rajta. Minden mozdulat innen
indult: a nagy izmok megfeszülése és elernyedése kísérte a
dugással járó mézédes feszülést.
Silvio egy táncos megfontoltságával és összpontosításával
mozgott: nyúlánk és szálkás felsőteste megfeszült az
erőlködéstől, csillogott a verejtéktől. Silviónak hihetetlenül
nehéz volt tartani a lassú tempót, de most hűha, tényleg
mindent beleadott.
Stefano elkapta Silvio nyakát, hogy még közelebb húzza.
Érezte Silvio egyszerre hűvös és forró leheletét, mielőtt
szenvedélyesen megcsókolta. Így, a gyönyörben elveszve Silvio
kifejezetten simulékony volt, és kizárólag az érzeteire
koncentrált, miközben a lehető legnagyobb megfontoltsággal
emelkedett és süllyedt. Lassan lovagolt Stefanón, ahogy az
utasította.
Micsoda hatalomfitogtatás volt rávenni Silviót, hogy elnyújtsa
a szexet! Semmi más érzés nem tükröződött az arcán, csak a
kéj. Különös módon befelé fordult, mintha bezárkózott volna a
saját fejébe.
– Silvio.
Fekete szempár pillantott Stefanóra pont akkor, amikor Silvio
homorított rajta. Válasz viszont nem jött, csak a megszólítás
nyugtázása.
Stefano úgy gondolta, hogy már mindkettőjüket eleget
kínozta, így megfogta Silvio farkát. Nem használt síkosítót, mert
Silvio még élvezte is a száraz súrlódást, Stefano pedig odavolt
azért, mikor árnyalatnyi kellemetlenség kiült a vonásaira.
Elkezdte pumpálni Silviót, mire az rendesen homorított rajta,
hogy felajánljon mindent: a farkától kezdve a lapos és izmos
hasán és mellizmán keresztül a hosszú nyakáig.
Stefano még erősebben fogta Silvio nyakát, és ráharapott az
elülső részére. Olyan keményen, hogy valódi fájdalmat okozzon
vele. Silvio megvonaglott és megfeszült, előrelendítette a
csípőjét, és ráélvezett Stefano hasára. Stefano elengedte, és
felfelé nyomta az ágyékát, amivel rávette Silviót, hogy addig
mozogjon fel-le a farkán, amíg nem végez.
Felnyögve élvezett el, magához rántva a szálkás testet. Érezte,
ahogy összekeveredik közöttük az ondó és a verejték.
Silvio volt az, aki először megmoccant: felemelte a nyirkos
kezét, hogy félresimítson egy hajtincset Stefano homlokából. De
továbbra is ott maradt Stefano ölében.
 – Francba, ez jó volt – fújta ki magát Stefano.
Silvio bólintott, és végighúzta a kezét kipirult arcán.
–  Kezd fájni – mormolta. Inkább csak egy véletlenszerűen
elejtett megfigyelés volt ez, mintsem kritika.
– Jól haladunk azzal a doboz gumival.
Apropó! Stefano lenyúlt érte, hogy megfogja az alját, a másik
kezével pedig megbökte Silviót, hogy szálljon le róla.
A fürdőszobában húzta le a kotont, fröcskölt egy kis vizet az
arcára, aztán megtörülközött.
Ez volt az önkéntes száműzetés negyedik napja. Az idő nagy
részét úgy töltötte, hogy Silvióval szétkúrták egymás agyát.
Vagyis igazából Stefano kúrt, Silvio nem túlzottan leplezett
ajánlatának ellenére, hogy fordulhatna a kocka.
Igazából olyan volt Silvióval lakni egy hotelszobában, mintha
újra tizenhat éves lenne: állandó merevedés meg a zaklatottság,
a kifejezett szörnyülködés és a vonzalom keveréke a szexszel
kapcsolatban. Mostanra viszont már rájött, hogy eléggé
kapiskálja, hogyan kell szeretkezni egy férfival. Megdugni egy
férfit.
Mindegy. Már nem ezen kattogott folyton az agya. A
külvilágtól elzárva igazándiból nem érdekelte, ha bárki is
buzinak gondolja. Akkor nem, ha Silviót is megkapja a „buziság-
csomag” részeként.
Visszatért a nappaliba, ahol Silvio éppen felhúzta a farmerét,
és rendbe szedte magát. Nem mintha a felsőtestét bármi is
takarta volna, ráadásul a nyakán is ott virított a friss folt.
–  Rohadt életbe, én… – nyúlt majdnem a saját nyakához
Stefano, de a mozdulatot félbehagyva inkább odament
Silvióhoz, hogy megérintse a foltot. – Upsz.
Silvio fáradtan mosolyogva begombolta a sliccét.
– Egy botozás után rosszabbul nézek ki. Ne aggódj miatta.
– Akarod, hogy én is csináljam veled?
–  Talán – pillantott fel Silvio. – Majd meg kell mutatnom,
hogyan. Szinte már művészet.
– Falchi is csinálta?
Gianbattista Falchi még mindig közöttük állt. A kísértete ott
keringett Silvio körül, Stefano pedig azt kívánta, hogy bárcsak el
tudná űzni. De hát lehet, hogy neki meg Donata a kísértete, akit
Silvio érzékel. Ehhez képest Falchi gondolata csak
csekélységnek tűnt. Stefano semmi másra nem vágyott igazából,
mint arra, hogy megint helyrehozza a dolgokat Donatával és
Silvióval.
–  Aha, néha. Amikor úgy gondoltam, hogy egy kis valódi
fájdalomra van szükségem. Úgy csinálta, hogy el tudtam élvezni
tőle.
Stefano megnyalta az ajkát. Próbálta elképzelni Silviót, ahogy
verik, és elélvez tőle, az arckifejezését a fájdalom eksztázisában;
elég könnyen megjelent előtte a kép.
– Szükséged van rá? Meg tudom tanulni.
–  Most egyelőre rendben vagyok – mosolygott rá Silvio, és
megcsókolta.
Ez vajon azt jelentette, hogy elég vagy?
– Ha Gianbattista megtette neked…
– Ne itt – vont vállat Silvio.
– Miért?
–  Csak mert nem elég biztonságos. Olyankor nagyon mélyen
magamba zárkózom, és nem tudom megtenni ott, ahol
felbukkanhat Di… bárki.
– Diego? Carbone? Ő meghalt.
Silvio a távolba révedt, aztán megint Stefanóra nézett.
–  Amikor megbotoznak vagy megkötöznek, olyan állapotba
kerülök, hogy nem emlékszem rá, hogy meghalt. Még ott lehet a
sarkon túl. Rám várva.
Milyen furcsa volt látni, hogy Silvio ennyire köntörfalazik.
Minden mással szembe szokott nézni. Sőt, sohasem törődött a
következményekkel. Vajon Carbone miatt miért aggódik
ennyire?
– Mit csinált? – kérdezte Stefano.
–  Majdnem megölt, azt csinálta – nyúlt Silvio a fekete
pólójáért.
– Silvio, az tényleg ilyen mély nyomot hagyott volna? Mit tett?
– Megkínzott.
Silvio olyan színtelen és erőtlen hangon mondta ezt, hogy
Stefano csak a mássalhangzók maradékából tudta kivenni a
szót.
– Francba! Nem kellett volna megkérdeznem.
Silvio nyelt egyet, és megrázta a fejét.
–  Battistának egy örökkévalóságig tartott, hogy kiszedje
belőlem. Beszélt az orvossal, aki utána kezelt. Előnybe hozta. Az
mindig nála van, nem igaz?
Ravasz terelés, hogy Silviónak ne kelljen olyasmiről beszélnie,
amit még nem zárt le. Nem akarta firtatni a témát, s talán az
lenne a legjobb, ha Stefano egyszerűen hagyná továbblépni.
Nem tűnt fairnek visszaráncigálni az egyetlen olyan dologhoz,
amivel kapcsolatban félelmet mutatott. Semmi kétség, hogy
azért hozta fel Gianbattistát, mert vele biztonságban érezte
magát.
Stefano megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és Silvióra tudjon
összpontosítani.
– Az előny? Igen, nála.
Bármilyen versenyben: akár a hatalomért, akár azért, hogy
Silvio szeretője legyen. Gianbattista mindig győzött. Még így is,
hogy most már csak egy volt szerető.
Mégis neked elmondta, amit Falchinak ki kellett húznia belőle.
Egyszerűen válaszolt a kérdésre.
– Nem lehet előtte titkot tartani. Ő a titkokból él.
–  Ja, egy cápa – vont vállat Stefano, és közelebb lépett, újra
Silvio mágneses bűvkörébe. – Menjünk, mosakodjunk meg, és
keressünk egy helyet, ahol ehetünk.
Végighúzta a kezét Silvio mellkasán. Izgalommal töltötte el,
ugyanakkor szinte hihetetlennek tartotta, hogy milyen könnyen
meg tudja már érinteni. Természetes, valódi, őszinte érintéssel.
Mintha lenne hozzá joga. Mintha senki sem lenne odakint, aki
mindkettőjüket megölné ezért.
 
 
–  Ez ritka kincs – motyogta Sebastiano, és felnézett, amikor
Irene odalépett a konyhaasztalhoz.
A nő, na meg a papírhalmai és könyvhegyei elfoglalták a
közös dolgozószobát, így Sebastiano a konyhában dolgozott,
ahol kiteríthette a jegyzeteit és az aktáit a hatalmas fafelületen.
Akár tíz ember is ehetett volna annál az asztalnál, olyan
bőséges hellyel szolgált, ugyanakkor fényképek, diagramok és
papírhalmok is elfértek rajta – ezúttal az övéi.
– Jól néz ki ez a férfi – állapította meg Irene.
–  Stefano Marino? – pillantott a fotóra Sebastiano. –
Gondolom, ha bejön valakinek a maffiózó típus.
– Így már érthető. Nem gondoltam, hogy a megjelenése miatt
hoztad haza.
Sebastiano ciccegett.
– Akarsz játszani?
–  Persze – helyezkedett el mellette Irene, teásbögrével a
kezében. – Most milyen szemszögből nézed a dolgokat?
–  Éppen próbálom megérteni, hogy áll össze ez az egész.
Eléggé biztosra veszem, hogy a Szépfiú Marino a főnök.
– Ez a beceneve?
–  Nem, de látom magam előtt, hogy a sajtó így fogja hívni,
amikor elkapják a bírósági épület előtt. Előtte az apja volt a
főnök, de a családból legutóbb a nagyapjára tudtunk
ráakasztani valamit, aki a bennfentesek elmondása szerint
bizottsági tag volt. De Szépfiúnál semmit sem találtunk. Még egy
gyorshajtása sem volt.
– Milyen kocsija van?
–  Egy nagy Mercedes limuzin van a nevén, meg egy Porsche
911.
–  Lefizette a zsarukat – mosolygott Irene. – Egy olyan
játékszerrel szinte képtelenség néha nem túl gyorsan menni.
Még téged is lemeszeltek volna gyorshajtásért egy olyan
temperamentumos kis autóval. Az én stabil és unalmas férjemet
– nyomott egy puszit Sebastiano arcára.
 – Igen, ez beleillik abba, amit a helyi rendőrfőnökről tudunk.
– Tehát innen nézed a dolgokat?
–  Ez még mindig kevés egy kicsit. Marinót nem igazán lehet
összekapcsolni a vesztegetésekkel.
– Miért, mit csinált?
– Emlékszel az oroszok meggyilkolására abban a temetőben?
Kiiktattak vele egy egész bűnbandát, és még néhány embert
pluszban. – Sebastiano mély lélegzetet vett. – A szövetségiek
már hónapok óta nyomoztak az oroszok után. Még egy téglát is
beépítettek. Nos, pont akkor, miután a tégla fogást talált az
egyik gengszteren, és alkut ajánlott neki, ahol védelmet kínált
neki cserébe, mindenki meghalt a támadásban. A szövetségiek
bosszút esküdtek az elesett társukért. Már nem tudják
becserkészni az oroszokat, szóval nagyon akarják a fazont, aki
az egész mögött van.
– És ő lenne Marino?
–  Hát az oroszok be akartak férkőzni a helyi Cosa Nostra
területére. Megvannak a felvételek meg a fordítások.
Bandaháború volt, és a szövetségiek most nagyon be akarják
húzni a másik oldalt. Miután ilyen látványosan elfajult a
helyzet, a kijelölt szövetségi ügyész túlságosan elfoglalt lett
ahhoz, hogy ezen az ügyön dolgozzon, ezért engem jelöltek ki
rá. A lényeg, hogy szerencsés egybeesés volt, de elég jól jártam
vele.
– Járulékos veszteség – füttyentett Irene. – Tetszik.
–  Ja, elég ironikus. Most már csak ki kell találnom, mivel
tudom megfogni.
– Milyen elvarratlan szálai vannak?
 –  Az apja consiglieréje a hűvösön van. Vele fogom kezdeni.
Annyi börtönben eltöltött év után valószínűleg már kicsit
kevésbé kemény.
– Alkut fogsz neki ajánlani? – kortyolt bele a teájába Irene.
–  Nem – vett mély lélegzetet Sebastiano. – Megfenyegetem
majd, hogy áthelyeztetem másik börtönbe. Egy korosodó olasz
egy fiatal bűnözőkkel teli börtönben, a nagy műgonddal
kiépített kapcsolatai nélkül… Tudja majd, hogy nem bírná ott
sokáig, és a saját félelmét fogom ellene kihasználni.
–  Nem mintha bármi is maradna abból a klánból, mire
szabadul.
– Pontosan.
–  Szeretem, amikor ennyire működnek a gyilkos ösztöneid –
mosolygott rá a nő kedvtelve.
–  Csak ki nem állhatom ezeket a seggfejeket – kuncogott
Sebastiano.
– Mr. Beccaria, vigyázzon a szájára – vonta fel a szemöldökét
Irene.
Nagyon ritkán fordult nála elő ilyen nyelvbotlás. Pedig ezt
most komolyan gondolta, ami azt jelentette, hogy ez most
sokkal személyesebb, mint általában. Nem meglepő. Akadt
olyan megkövesedett része a lelkének, ami nagyobb múltra
tekintett vissza ennél az egésznél.
Akármennyire szerette volna is kitépni a gyökereit, azok túl
mélyre futottak, és nem érhetett el hozzájuk semmiféle terápia.
A névváltoztatás, egy újraalkotott élet feleséggel, egy karrier és
hírnév nem hatolt le eléggé a föld sötétségébe.
 
  
–  Vince-et kiengedték a kórházból – tette le a telefont Stefano.
Megdörzsölte az arcát, próbált felébredni. Ilyenkor, amikor túl
korán kelt fel, néha meg szokta nézni az e-mailjeit. Hét óra volt.
Ami azt jelenti, hogy ötöt aludt. Silvio felé fordult, de csak a
meztelen vállát és a hátának egy részét látta. Megcsókolta a
lapockája szélét. Silvio meg sem rezzent. Hát persze. Ez még
egyáltalán nem az ő ideje.
Stefano megint fogta a telefonját, visszaírt egy gyors
nyugtázást, aztán hozzápréselte magát Silvióhoz. Aki meztelen
volt. Mint mindig. Stefano számba vette a lehetőségeit.
Felébresztheti Silviót, aki nem bánná, amennyiben szexhez
vezetne a dolog. Vagy legalábbis nem annyira. Nem számított
tőle másra, mint egy bosszús szemvillanásra, aztán egy gyors
visszaalvásra. Odahajolt, hogy megcsókolja Silvio meleg vállát.
Nem. Jobb, ha felkel. Stefano kimászott az ágyból, felállt, és
becsukta maga mögött az ajtót. Mosolygott magában, mert
Silvio Donata szöges ellentétének bizonyult: nem ébredt
könnyen, és nem is volt korán kelő. Mindez kevésbé lett volna
vicces, ha Silvio nem egy sicario. Ha mindenféle személyes ok
nélkül meg tud ölni egy idegent, akkor vajon hogyan reagál,
amikor felpiszkálják?
De mindez persze marhaság, pláne ahhoz képest, hogy
Stefano főleg a feleségével kapcsolatos problémán aggódott.
Állandóan nézegette a telefonját, hátha jött tőle üzenet. Néha
megnézte a Donata kontaktjához rendelt képet is – főleg, amikor
Silvio aludt, vagy valami mással volt elfoglalva. Egy kettesben
elköltött vacsora alkalmával készítette a fotót Donatáról, aki
lélegzetelállító piros ruhát viselt, a haját leengedte. Ez a kép
jelent meg, valahányszor hívta őt a felesége, és apró előnézeti
képként látszott a neve mellett is: Donata Marino.
És ő ebben a szállodában bujkált előle, Silviót kefélve, végre
csillapítva azt az étvágyat és mélyebbről jövő szükségletet, a
szörnyű vonzalmat egy másik férfi iránt. Ám az az igazság, hogy
még mindig kerülte Donatát.
Időre volt szükségem, hogy helyre tegyem magamban a
dolgokat. Tudnom kellett, hogy ez valódi-e. Isten bocsássa meg,
de az.
Megint megnyitotta a kontaktot, rányomott az üzenetekre, és
önkéntelenül végigpörgette a sok flörtölést, az évődést, a
szerelmi vallomásokat. Mintha kiszakadt volna tőle egy darab a
lelkéből. Ami nevetséges annak a fényében, hogy milyen
hétköznapi üzenetek voltak. Igazából alig figyelt oda, amikor
bepötyögte őket. Korábban fontolgatta, hogy kitörli mindet,
mert kissé pikánsak voltak, és ez az üzleti telefonja, de most
mindössze ennyi maradt, ami emlékeztette a házasságára.
Együtt tudok élni olyannal, aki megcsalt, de egy gyáva
emberrel nem.
Eldobni ezt egy hedonista, fiatal gyilkosért, aki igen, tényleg
megdobogtatta a szívét, és fontos volt neki (könnyebb lett volna,
ha csak szexről van szó)… Végül is, Silvióval sohasem tudna
családot alapítani. Vagy egy család lenni vele. Az sohasem lenne
tiszteletre méltó életforma. Az élete hátralévő részét bujkálva
kellene eltöltenie.
De arra sem tudta rávenni magát, hogy kiűzze Silviót az
életéből. Örökké lelkifurdalása lenne miatta. És nem akarta,
hogy Silvio megint szenvedjen. Elég, hogy Gianbattista elküldte.
Silvio nem azt érdemelte, hogy mocskos és szégyenteljes
titokként bánjanak vele.
Nem tudok lépni. Nem tehetek semmit. Nem mozdulhatok se
jobbra, se balra. Nem nyerhetem meg ezt a játékot.
Rányomott az üzenetekre.
Szia, Donata. Tudnánk beszélni?
 
 
– Jó napot, Vince Ornati itthon van? – kérdezte Sebastiano, majd
rámosolygott a lányra, aki ajtót nyitott. – Sebastiano Beccaria
vagyok. Nagyon szeretnék beszélni Vince-szel.
Olyan őszintén barátságos arcot vágott, ami mindig
megnyitotta előtte a kaput. Most is. A kissé döbbentnek tűnő
lány végigvezette a folyosón keresztül a nappaliba.
– Kér egy jeges teát?
Ősszel?
– Nem, köszönöm. Nemsokára megyek is.
A lány még beljebb vezette.
– Vince, újabb vendéged van.
Ornati a kanapén ült, körülpárnázva, mint ahogy a lábadozó
betegeknél szokás, alátámasztott háttal, sápadtan. Egy ember,
aki alig menekült meg a Kaszástól. Rengeteg virág volt a
szobában, sok közülük friss. A Cosa Nostra gondoskodott róla,
hogy jól látható legyen a támogatásuk.
Ornati felnézett Sebastianóra, s összeráncolta a homlokát.
– Ella…
–  Remélem, nem zavarom önt, Vince. Sebastiano Beccaria
vagyok, és szerintem beszélnünk kellene.
– Ki maga?
–  Szakmai okból érdeklődöm az önnel történtek iránt –
mutatott Sebastiano a saját mellkasára, hogy Vince-ére célozzon
vele.
– Minden rendben, Vince? – nézett Ella egyikükről a másikra.
Cosa Nostrá-s barátnőként vagy feleségként tudta, hogy a
kapcsolatuk javarészt a diszkréción alapul. Sebastiano
megjegyezte magában, hogy őt fogja kikérdezni, ha Vince vagy a
fontosabb kontaktszemélyek nem működnek.
– Rendben – hangzott a rekedt válasz. Vince megköszörülte a
torkát, ami fájdalmasnak hangzott. – Üljön le! Ella, csukd be az
ajtót!
Sebastiano leült a kanapé melletti székre. Vince
aggodalmasan méregette: az öltönyét, a kezét, az arcát és a
szemét. Sebastiano nem mosolygott rá. A Cosa Nostrá-s gorillák
a tápláléklánc teteje felé általában jól olvasnak az emberekben.
Az őszinteségen kívül minden más megnyomja náluk a hanta-
vészcsengőt. Vince testőrként még jobb emberismerő lehetett,
muszáj volt neki. Ez Darwin törvénye.
Mindenesetre bámulatos, hogy Stefano Marino testőre jó
megjelenésű férfi volt, aki nem tűnt olyan tenyérbemászó vagy
durva figurának, amilyenek a végrehajtók szoktak lenni. Az
üzletember kinézet hasonlóan visszafogott karaktereket
vonzott.
–  Talán tudatában van annak, talán nincs, hogy szervezett
bűnözők lőtték meg önt – mondta Sebastiano.
Vince bólintott.
 – Nem könnyű… a beszéd. Még mindig fáj. Folytassa.
–  Nem akarom vesztegetni az idejét, Vince. Elnézést a
zavarásért. Az emberek, akik rátámadtak önre és a
munkaadójára, orosz szervezett bűnözők voltak. Beszélnünk
kellene Stefano Marinóról.
Vince arcán látszott, hogy szinte azonnal elzárkózott. Ez is
gyakori reakció.
– Már mindent elmondtam a rendőrségen, amit tudok.
–  Erősen kétlem – dőlt hátra Sebastiano. – Néhány napja
beszéltem a Kemény Fiúval.
– Mi maga, FBI-os?
– Rosszabb. Szövetségi ügyész vagyok, és most készítem elő a
vádemelést.
Vince nyelt egyet, ami szintén fájdalmasnak tűnt.
– Milyen vádemelést?
– Ez nagyban függ attól, hogy mit találok, de sok apró részlet
megvan már a teljes képhez. Tudom, hogy Peter Thomson
rendszeresen elfogad kenőpénzt. Vele ne foglalkozzon, ismerem
eléggé a bűnlajstromát. Tudom, hogy a Marino-klán tagjai és az
embereik mindig kijátszhatták az „ingyen szabadulás” kártyát,
ebben a városban legalábbis. Ennek mostantól vége.
– Marino-klán, mi? – ciccegett Vince.
–  Mondhattam volna, hogy Stefano Marino a főnöke, de
gondoltam, hogy az talán erős lenne.
– Nem foghat rám semmit se maga, se más. Én testőr vagyok.
Ennyi. Hacsak nem egy kibaszott rasszista.
– Az „egyszerűen csak utálja az olaszokat” magyarázat nálam
nem működik. Én is olasz vagyok – mosolygott Sebastiano. –
Figyeljen, Vince. Tudom, hogy ez kellemetlen önnek, pláne ezzel
a sok virággal és szeretettel körülvéve, amit a család többi
tagjától kapott, de meg kell értenie, hogy néhány hónap múlva
már nyoma sem lesz a Marino- klánnak. És amikor ez
megtörténik, maga vagy börtönbe kerül, vagy szabadon járhat-
kelhet, de nagyon hamar meg kell hoznia a döntést.
Igen, a szokásos reakció: semmi. Még nem gyakorolt elég
nyomást Vince-re. Már négy éve makulátlan, ami ezekben a
körökben hosszú időnek számít. Marino testőreként mégis
lehetnek olyan bennfentes információi, amiket hajlandó lehet
alku tárgyává tenni.
–  Mivel maga nyilvánvalóan nem lehetett, ki ölte meg az
oroszokat? Az orvlövésszel. Meg a bombával. Ki volt az?
– Az valami… elképesztő – rázta a fejét Vince.
–  Tudom. Ezért kérdezem. Ez szélsőséges erőszak. Ha
köztiszteletben álló ember lennék, engem zavarna az erőszak
ilyen foka. Főleg, ha a megélhetésem inkább a védelemről
szólna, mintsem bármi másról. Azt mondanám, hogy maga egy
gyengéd lélek, Vince, amit teljesen megértek. Szereti megvédeni
az embereket. Én is ilyen vagyok. Csak én a társadalom egészét
védem. De hogy megrendelném-e a gazfickók tömeges
lemészárlását lövöldözéssel és bombázással? Nem tennék ilyet.
– Akkor sem, ha megúszhatná?
–  A törvénynek azon az oldalán, ahol én állok, nem lehet
megúszni – nyúlt be Sebastiano a zsebébe. – Itt a névjegyem.
Hívjon fel, ha eszébe jut bármi, ami érdekes lehet a számomra.
Vince nem nézett a névjegyre. Még akkor sem, amikor
Sebastiano letette az asztalra.
 – Tudja az utat kifelé.
–  Tudom. De gondoljon bele, hogy mennyivel könnyebb lesz
törvényes munkát találnia, ha nem kerül börtönbe. Vagy ha
odakerül, akkor nem lesz hová visszatérnie. Mindannyian el
fognak tűnni, a főnökétől kezdve azokig, akik a virágokat
küldték. Semmi sem marad majd, Vince. Senki, akire
támaszkodhatna. Gondoljon Ellára. Megvárja, ha maga öt vagy
tíz évre eltűnik?
– Az ajtó… – mondta Vince rekedten és kimerülten.
Sebastiano udvariasan – sőt, barátságosan – bólintott, és
kisétált. A siker elmaradt, de amúgy sem számított arra, hogy
egy teljes jogú maffiatag könnyen megadja magát. Még akkor
sem, ha meggyengítette a saját halandóságának gondolata.
Ha okos, akkor telefonál. Ha nem, akkor valószínűleg jobban
meg kell szorongatni Marinót, hogy könnyebben megtörjön.
Akárhogy is, ez csak az első lépés volt.
Nyilván minden szervezetnek a pénz a mozgatórugója. Sem a
virágot, sem pedig a kórházi számlákat nem lehet kifizetni
anélkül, hogy előbb lenne mód a tisztára mosására.
Ideje rászállni Marino könyvelőjére.
Sebastiano hetek óta most először nem bánta a kemény
munkát, a fáradságot és a feszültséget. Ez mind a háttérbe
szorult most, hogy elkezdte a vadászatot. Ugyan még egyetlen
vad sem bújt elő a rejtekéből, úgy várta már ezt, mint egy
épeszű családban felcseperedő kisfiú a születésnapját vagy a
karácsonyt.
Lehet, hogy rossz helyen költött el több ezer dollárt: olyan
terápiára, amihez kívülállók színészkedése kellett, na meg
százórányi beszélgetés, rajzolás, írás és hipnózis. Talán ha
kiegyenlítheti a számlát a Cosa Nostrával, az az egyetlen
terápia, ami szükséges. Ráadásul teljesen ingyen van.
 
 
 
22
A Bizottság az amerikai maffia irányító testülete.
 SÖTÉT FAGY

Silvio nézte, ahogy Stefano felmordulva hátradől a laptopja

mögött. Hozzá sem nyúlt az ételhez. A napokban végig így ment.
Tekintve, hogy mennyi erőt fejtett ki az ágyban, az arcvonásai
egy kicsit szögletesebbnek tűntek. Vagy a feszültség miatt?
Silvio megvárta, hogy Stefano megossza vele, milyen e-mail
érkezett.
–  Üzenetet kaptam Augustótól. Vierótól, a helyettesemtől.
Találkoztál már vele?
– Egyszer.
Stefano bemutatta őket egymásnak futólag, de azontúl nem
sokat beszéltek.
–  Na, hát azt írja, hogy talált valamit, amivel sürgősen
foglalkoznom kell.
– Olyasmit, amit egy főnökhelyettes nem tud elintézni?
– Úgy tűnik, hogy egy holttestről van szó.
– És?
–  Teljes jogú maffiatag – biccentett a laptopja felé Stefano
gúnyos mosollyal. – Egy éve avattuk be.
Így már valóban más a helyzet; nem csupán egy halott
üzlettársról van szó, hanem egy igazi, teljes jogú maffiatagról. A
legtöbb főnök tényleg képbe kerülne ilyen esetben. Battista már
telefonálgatna, és mozgatná a szálakat.
 – Mész?
– Nem, mert… Donatával találkozom egy óra múlva.
Ó, tényleg?
– Visszamész hozzá?
–  Hát… csak beszélni akarok vele. Ő a feleségem – állt fel
Stefano, átvágott a szobán, és megfogta Silvio vállát, aki hagyta.
– Te pedig… te a szeretőm vagy.
Nagy szó.
– Nem az vagy, Silvio? Neked sem csak a dugásról szól. Igaz? –
csókolta meg Stefano, hogy legalább a testétől választ kapjon. A
csók durva volt, mohó és domináns. Könnyű lett volna minden
másról megfeledkezni, és csak visszahuppanni az ágyba.
– Miféle kérdés ez?
–  Silvio, mielőtt még… olyat teszek, amit talán megbánok,
tudnom kell, hányadán állunk. Komolyan mondom, hogy
nekem fogalmam sincs. Mit érzel irántam? Érzel bármit is?
Mégis mit jelentsen ez? Miért lett ennyire fontos hirtelen?
Silvio nem tudott olvasni Stefano arcából: heves volt és
szenvedélyes, de miért? Miatta? Donata miatt?
– Mit szeretnél?
– Elköteleződést. Hogy kerültél párkapcsolatba Falchival?
Lépésről lépésre, de elkerülhetetlenül. Battista lassan készítette
fel a szerepre: hogy a szeretője legyen, a protezsáltja és a
védelmezője egyszerre. Évekbe került, és kemény munkába,
viszont tökéletes volt, ameddig tartott. A szerelem pont olyan
elkerülhetetlen, mint a halál. De Silvio valamiért mégsem tudta
volna bevallani. Még mindig fájt neki, ha túl sokat gondolkodott
ezen.
 – Battista meleg. És nem állapodtunk meg monogámiában.
–  De kapcsolat volt. Neki elég ahhoz, hogy az örökösévé
tegyen, neked pedig elég ahhoz, hogy összetörje a szíved,
amikor vége lett. Én is… ilyet akarok veled. A szeretőd akarok
lenni, nem csak egy pasas, aki megkefél. – Stefano szeme szinte
lázasan csillogott. Úgy tűnt, hogy elég furcsa elképzelései
vannak az „elköteleződésről”. Lehet, hogy mindjárt előáll egy
gyűrűvel.
– Mi a különbség?
–  Fontos vagy nekem – vonta fel a szemöldökét Stefano,
mintha emlékeztetné rá, hogy választ vár.
De milyen választ? Már így is Stefano házában élt, őt védte,
gyilkolt érte, szexelt vele. Mi mást akarhatott még?
– Megdughatsz és törődhetsz is velem. Ez nem ellentmondás.
–  Akkor miért csinálod azt, amit csinálsz? – sóhajtott fel
Stefano. – Hogy vigyázol rám? Hogy megvívod a harcaimat?
Hogy mellettem állsz? Még csak nem is fizetek neked. Nem
tartozol a szervezetemhez. Olyan, mintha Battista átadott volna
téged nekem, miután végzett veled.
Mi? Gazember!
–  Nem – felelte Silvio. Meglepte, hogy ez az egy szó
elhallgattatta Stefanót. – Én magam választottalak téged.
Battista tudta, hogy akarlak. Sohasem voltunk monogám
kapcsolatban, de gondolta, hogy mivel érdekelsz, így
könnyebben megszabadulhat tőlem.
Mi mást akarsz még?
Stefanónak megvonaglott az arca. Felemelte a kezét, aztán
leeresztette, mintha meg akart volna ragadni valamit, de aztán
újra nyugalmat erőltetett magára.
– Oké. Akkor mit érzel?
– Együtt tudok élni ezzel – vont vállat Silvio.
–  Ez nem válasz – ragadta meg Stefano a vállánál fogva. A
szenvedélyébe most már düh és kétségbeesés is vegyült.
Rendkívül szexi volt így. Silvio élvezte nézni, ahogy küszködik a
higgadtságért.
Eleve vesztes csata volt, ám Stefano mindig megvívta. Mégis
valószínűnek tűnt, hogy Stefano végül észhez tér, és elmegy. A
nagyszerű szex – ami tényleg nagyszerű volt, nem csak jó, hiába
egyszerű vanília – csupán emlék lesz majd, amikor visszatér a
feleségéhez.
De Silvio már túl volt mindezen. Rengeteget hódított, köztük
sok házas vagy párkapcsolatban élő embert, és egyik sem tartott
sokáig. Nem mintha nem keresgélt volna Stefano előtt; csak idő
kérdése volt, hogy Battista mikor rúgja ki az ágyából. De
mindannyian élték tovább az életüket. Egyébként sem volt
értelme a mai napnál előbbre tervezni, miközben olyan
könnyen véget lehet vetni az életnek és a lélegzésnek. Mikor is
hagyta abba, hogy bármiféle tervet szövögessen a jövőre nézve?
Nem mintha valaha is jó lett volna benne.
Ma éjjel meghalsz, Spadaro.
Akkor hagyta abba a tervezést, amikor Diego elkapta. Talán
Stefano azért beszélt elköteleződésről, mert adósnak érezte
magát a gyilkosságok miatt.
– Nincs felém kötelezettséged – rázta a fejét Silvio.
– Én akarom, hogy legyen. Erről szól az elköteleződés. Együtt
veted el a kockát a másikkal, gondoskodsz róla, és szenvedsz,
amikor ő szenved…
Jaj, most tényleg rendes romantikát nyom.
– Az meggyengítene téged.
– Francba, Silvio! Nem érdekel. Tudok gyenge lenni. Nincs baj
vele. Kurva gyengének éreztem magam, amikor azok a ruszkik
kicsináltak, oké? Túl vagyok rajta. Ott voltál mellettem. Ezt nem
fogom elfelejteni. De nem csak erről van szó… – szorította a
karját még jobban Stefano. – Kívánlak. Rohadtul tisztellek. Meg
akarlak védeni, és meg akarok adni neked mindent, amim van.
Mindent, amit tudok. Viszont tudnom kell, hogy nyitott vagy-e
rá. Hogy képes vagy-e rá. Gianbattistával nyilván az voltál.
Velem is tudnál ugyanolyan lenni?
Képtelenség, hogy a két dolog egyforma legyen. A
dominanciától eltekintve Stefano egyáltalán nem hasonlított
Battistára. Silvio a homlokát ráncolta. Stefano könyörgött.
És teljesen őszinte volt. Úton vissza a feleségéhez, ám teljesen
őszinte.
– Miben lenne ez más mostantól?
Stefano még jobban megszorította Silvio karját, aztán
elengedte. Silviónak bizsergett a bőre ott, ahol Stefano ujjai
belemélyedtek a húsába.
Stefano hátrált egy lépést.
–  Talán csak azt akarom hallani, hogy te is szeretsz engem –
felelte határozott tekintettel.
– Az fontosabb, mint hogy öltem érted?
–  Igen – horkantott fel Stefano félig zavarban, félig
hitetlenkedve. – Az nem ugyanaz. Francba, te azért öltél meg
embereket a kedvemért, mert szeretsz? Tényleg?
 Silvio érte nyúlt, és megcsókolta.
– Ugyanaz.
Ez muszáj, hogy elég legyen. Minél hamarabb túllépnek ezen
az esetlen részen, annál jobb. Silviónak még dolga volt, ezért
elfordult, hogy megfogja a zakóját.
–  Majd beugrom a bungalóba egy fegyverért. Nem bízom
Vieróban.
–  Az ég szerelmére! – fújt egyet Stefano dühösen. – Jó. Hozz
fegyvert! Mostanában tényleg seggfej lett. Kekeckedik velem.
– Gondolod, hogy ez egy csapda?
– Nem hiszem, de legyünk óvatosak.
– Hol akar Viero találkozni?
Stefano visszament a számítógépéhez, hogy megadja a címet.
Silvio beírta a telefonjába, hogy megnézze a térképen.
– Jól bejárható hely. Gond nélkül tudok ki-be járkálni.
–  Majd megmondom Augustónak, hogy te mész, de azt nem,
hogy mikor.
– Köszi – felelte Silvio, ahogy belebújt a bőr motorosruhába. –
Motorral megyek.
– Hívj, ha ott vagy!
– Jó – nyúlt Silvio a sisakjáért. Máris bizsergés töltötte el, hogy
úton lehet. – Nem fog sokáig tartani.
– Utána gyere a házhoz.
Stefano aggodalmasnak tűnt, miközben babrálva begombolta
az ingujját. Úgy festett, mint aki szembesítésre készül Donatától.
Akkor talán nem lesz ennyire feszült, és nem látszik majd rajta
akkora bűntudat, amikor jól érzi magát.
– Gondolod, hogy az jó ötlet?
 – Borzalmas ötlet, de nincs más lehetőségem. Leszámítva azt,
hogy örökké menekülni próbáljak.
– Jogos. Ott leszek.
Silvio mozdult volna egy újabb csókért, de az túlzottan
búcsúnak hatott volna.
 
 
Silvio a hátsó ajtón ment be abba az épületbe, amit a Stefanótól
kapott címen talált. A lapos tetejű, olcsó, előregyártott
elemekből álló ház olyan kopár volt, mint amilyen ronda. Az
acélajtó nyitva állt, odabent élelmiszer-feldolgozó gépek
sorakoztak mindenhol, beszűkítve a látóteret. Még jó, hogy a
sisakot otthagyta a motoron.
Követte a balról jövő hangokat. Úgy nézett ki a hely, mintha
nemrég zárták volna be, valószínűleg a rossz gazdasági helyzet
miatt, amiről mindenki folyton picsogott.
Négy férfi ült ott raklapokon, ketten dohányoztak. A
legidősebb Augusto Viero volt, és a többiek is olaszok, tehát
valószínűleg capók vagy teljes jogú tagok, Viero szövetségesei.
Felpillantottak, amikor Silvio kilépett a takarásból.
– Á, Spadaro – állt fel Viero, és ledobta a cigijét a földre, hogy
aztán a sarkával elmorzsolja a csikket. – A főnöknek nincs ránk
ideje, mi?
– De van. Engem küldött.
–  Oké – vigyorgott Viero. – Elfoglalt ember. Nem hibáztatom
érte, hogy nem jön el egy ilyen helyre.
– Hol a holttest? – nézett körül Silvio.
– Rendben, gyere! – hunyorgott Viero.
 Silvio rápillantott a másik háromra, akik mintha vonakodtak
volna, vagy nem tudták, hogy kövessék-e.
– Jó, ti tartsátok nyitva a szemeteket, srácok – mondta Viero. –
Gyere, menjünk!
Viero beljebb vezette az épületben, keresztül egy irodán, amit
mintha kitakarítottak volna, aztán végig egy folyosón.
–  Nem tudom, mi szükség van itt egy sicarióra a te
képességeiddel és tapasztalataiddal, de oké.
Még tovább a szűk folyosón. Nem nyílt ajtó se jobbra, se balra,
tehát ez nem egy rajtaütés volt. De akár rajtaütés, akár nem,
Silvio nem hagyhatta, hogy Viero kihasználja az előnyét vele
szemben. Ez Viero felségterülete, odakint az ő embereivel,
Silvio pedig megőrizte a hidegvérét és a tiszta fejét, ahogy
Battista tanította neki: figyelt, nyugodt volt, és készen állt rá,
hogy színtiszta ösztönből támadjon. Ez eddig életben tartotta.
–  Amúgy mennyit kérsz egy gyilkosságért, Silvio? Apádat jól
megfizették.
Ó, már üzlet témánál vagyunk.
– Meg.
– Szóval te mennyit kérsz?
Mintha egy kurvával kezdene alkudozni.
–  A munkától függ. A nehézségtől, hogy mennyire
szaglásznak… és attól is, hogy ki kérdezi.
– A ruszki téma nem volt olcsó, mi? – vigyorgott rá Viero.
Silvio rámeredt. Viero képtelen volt állni azt a tekintetet: úgy
tett, mintha minden rendben lenne, mintha tényleg néznie
kellene a súlyos ajtót, miközben kinyitja, de ez kamu volt.
– Igen. Drágább, mint ahogy a főnök gondolta.
 A vágyakozását, a szenvedélyét, a szerelmét kaptam meg
cserébe.
–  Affene. Tényleg nem tudom, megengedhetnélek-e
magamnak.
Biztos valami különleges ügyről lehetett szó, ha nem a saját
emberei közül keres rá valakit. Vagy olyan, aminek sohasem
szabad kiderülnie. Valami nagyobb politikai gyilkosság, ami
valószínűleg ellentétes a szabályokkal. Egy másik teljes jogú
maffiatag ellen, az érintett főnök vagy főnökök jóváhagyása
nélkül.
– Ötvenes nagyságrend. Nagyjából ötvenezret egy hulláért. Az
eltávolítását intézem a magam módján.
–  Az nem olyan rossz – fürkészte Viero, de aztán megint
másfelé nézett. Általában így reagáltak rá: nyugtalanul
méregették, aztán gyorsan továbbléptek. – Szabadúszó vagy,
senkinek sem tartozol hűséggel?
Á, Viero most Stefanóra céloz.
– Lojális vagyok Il Gentiluomóhoz.
–  Á, igen. Ő a mentorod. A keresztapád, ugye? Közel álltak
egymáshoz az apáddal, igaz?
Viero valóban ezt hitte? Egyszer régen így volt, persze, de
Silviónak nem volt kedve elmagyarázni Vierónak a helyzetet.
Hadd higgye, amit akar.
– A hulla. Hol van?
– Oké, nem egy szép látvány.
– Ha szépet akarok látni, akkor sztriptízbárba megyek.
Viero kacarászva benyitott az utolsó ajtón. Mögötte egy
hatalmas fagyasztó volt, ahol disznók lógtak le fémrudakra
erősített kampókról. A sarokban rekeszek, amik valószínűleg
csempészárut rejtettek. A disznókkal valami nem stimmelt…
Silvio hátrapillantott, és észrevette, hogy a távolabbi sarokban
lévő disznónak nagyon hosszúak a végtagjai, és kevésbé vaskos
a törzse.
Ember.
–  Ja, ott van. Szerencsétlen flótás. Együtt lóg a disznókkal –
nevetett Viero. – Nem egy jó társaság.
Silvio közelebb lépett, beljebb a hidegbe. Észben tartotta, hol
áll Viero, és figyelt rá, hogy ne kerüljön mögé a fickó.
A holttest meztelen volt, és részben nyúzott. Elöl-hátul, a
vállainál és a felkarjának egy részén. Néhány helyen ráfagyott a
vér: a jégkristályok miatt úgy nézett ki, mint a rosszul száradt
festék. Fekete fagy. Silvio körüljárta a hullát, észrevette rajta a
vágásokat. Nagy kés lehetett, határozottan olyan ember
kezében, aki tudja, hogy kell megnyúzni egy állatot.
– Ki ő?
–  Daniele Rossi. Teljes jogú tag, az én emberem. Pont azután
tűnt el, hogy a levegőbe repítették a ruszkikat. Mármint az szép
munka volt. Imádtam az ötletet. Nagyszerű kivitelezés. Tényleg
tehetséges vagy.
A bókolás nem vezet sehová.
– A te embered, és nem vetted észre, hogy eltűnt?
–  Gondoltam, hogy talán berezelt. Tudod, az egész, ami
folyik… – vont vállat Viero. – Nem tudok mindenkit szemmel
tartani.
Silvio már nem a holttestet nézte. Mindent látott, amit látnia
kellett.
 – Te vadászol, Augusto?
– Én? Nem. – Augusto hangja idegesen csengett.
–  Én sem – bólintott Silvio. – Akkor nem tudsz nekem többet
mondani a kivégzésről?
– Hát megkérdeztem a fiúkat. Akik odakint vannak.
Silvio megint bólintott, hogy folytassa.
–  Azt mondják, hogy megkínozták. A főnök említette, hogy
exkatonák rabolták el. Állítólag ezt a szarságot, ezt a nyúzós
trükköt ruszki katonák szokták csinálni a pöcegödörben, ahol
éppen harcolnak. Úgy hívják, hogy „a póló” – nevetett. –
Mármint tényleg úgy néz ki, mint egy kibaszott póló, nem?
Szóval elkapták Danielét az utcán, és szarrá kínozták.
Megnyúzták élve.
– Igen, úgy tűnik.
Nagyjából.
–  Ja, erre jöttünk rá – tette hozzá csak egy árnyalatnyit
ellazulva Augusto. – Úgy tűnik, hogy a háborúnak nincs vége.
Még mindig halnak meg emberek.
–  Igaz – méregette Silvio a fekete jégkristályokat, a vágások
mintázatát a bőr alatti zsírrétegben. Tiszta és fegyelmezett
munka, a bőr szinte alig rojtosodott ki vagy szakadt. –
Gondolod, hogy figyelmeztetésnek akasztották ide a hullát?
– Igen. Tudják, hol vagyunk.
Milyen találó!
– Ez a hely a tiéd? – érdeklődött Silvio.
–  Nem az enyém. Az egyik üzlettársam a tulaj. Nincs
közvetlen kapcsolat.
–  Helyes – pillantott hátra Silvio a holttestre. – Vegyétek le a
kampóról, és tüntessétek el a hullát! Nem terjedhet el a hír.
Gondoskodj róla, hogy az embereid se beszéljenek.
– Senki nem fog szólni egy szót sem.
–  Helyes. Jó vezetőre van most szükségük – nyugtázta Silvio,
aki továbbra is a fagyasztóban állt. Ő még nem fázott a bőr
motorosruhájában, ám Augusto kezdett feszengeni: egyik
lábáról a másikra állva dörzsölgette a kezét. – Megmondom a
főnöknek, hogy akárki is tette, sokat tud róla, és most már
rólunk is.
– Csak úgy kérdezem, Silvio, hogy neked milyen szereped van
ebben?
– Szabadúszó vagyok.
– Itt fogsz maradni?
–  Lehet. Úgy tűnik, megüresedett egy testőri pozíció. Úgy
tűnik, szükség is van rá.
Augusto megborzongott a hidegben, és az ajtóra pillantott.
Silvio viszont nem törődött a kimondatlan kéréssel.
–  Talán jó mellékállás lenne neked. Vince jól csinálta, de
gondolom, hogy nem jön vissza egy darabig, és a mostani
fejlemények után…
– Aha.
–  Sok lehetőséget is kapnál. Néha egyszerű végleges döntést
hozni. Határozott fiatalembernek tűnsz. Azt mondják, hogy
olyan jó vagy, mint amilyen az apád volt. Tudod, az egész
helyzetet elnézve szerintem itt szükség van a jó, erős és
határozott vezetésre. Olyan emberekre, akik meg tudják oldani
a problémákat. Nem hiszek abban, hogy várjuk ki a dolgokat –
nézett rá most már teljesen Viero, résnyire szűkült szemekkel,
mintha nehezen állná a tekintetét. – Érted, mire gondolok?
Bók és hülyének nézés egyszerre.
– Az negyedmillió – bólintott Silvio.
– Ja – füttyentett Viero. – A meló jelentőségét tekintve ez sem
túl nagy összeg.
– Ez nemcsak egy ember, hanem mindenki, aki balhézni fog.
Egy másik háború. Negyedmillió, és megállapodtunk. Akarod,
hogy a feleséget is elintézzem?
– Nőket nem – rázta a fejét Viero.
Silvio fontolóra vette a dolgot, ám be kellett látnia, hogy nem
tudja elképzelni Donatáról a fegyveres bosszút. Márpedig a
capók lelövésén kívül nem sok mindent tehetett volna azon
kívül, hogy visszarohan a családjához, vagy úgy tesz, mintha
nem tudna semmiről, eljátssza a Cosa Nostrá-s özvegyet, és
fogadja a részvétnyilvánításokat ugyanazoktól az emberektől,
akik kitervelték a férje meggyilkolását.
– Mi lesz a hűséges capókkal?
– Én meg a többiek elintézzük őket. Lehet, hogy segítened kell.
– Mikor? – vont vállat Silvio.
– Csak készülj fel.
– Csak utánad – fordult Silvio az ajtó felé.
Viero tényleg hátat fordított neki, s egy pillanatra beugrott a
kép Silviónak, ahogy Viero ott lóg felakasztva, mint az a másik
disznó. Olyan éles és erőteljes kép volt, hogy emlékeztetnie
kellett magát: ehhez nem hagyják elég ideig kettesben Vieróval.
Á, Spadaro. Végre együtt tölthetünk egy kis minőségi időt.
Tudom, hogy alig várod.
Silvio kihúzta magát, hogy kiverje a fejéből a képzetet, hogy
Diego figyeli valahonnan a fagyasztóból.
Viero meggyilkolása egyébként sem oldana meg semmit. A
lázadás már így is teljes gőzzel kitört. Ebben a fázisban már
bármilyen tett vagy gyanú meggyújthatja a kanócot. Silviónak
most már rendkívül óvatosnak kell lennie. Viero sohasem
gyaníthatja, hogy Falchin kívül bárki máshoz is hűséges. Ez
Stefano védelmét is jelenti egyelőre.
Viero kilépett, mire a három barátja felnézett. Az egyik
eldobta a cigijét.
– Megszabadulunk a hullától. Láttad, amit látnod kellett.
Silvio bólintott és elfordult. Tisztában volt vele, hogy milyen
rosszallóan néznek utána, miközben visszasétált a bejárat felé.
Utána gyere a házhoz.
Elővette a telefont a zsebéből. Gyorsan írt egy „Úton vagyok”
üzenetet Stefanónak. Kivette a headsetet a motor
csomagtartójából, hogy feltegye, aztán felhúzta a sisakot, és
lecsapta a szemellenzőt. Rányomott Battista nevére a kontaktok
között, aztán várta, hogy az felvegye a telefont.
– Pronto.
–  Beszélnünk kell, Battista – kezdte Silvio, miközben felült,
felrúgta a kitámasztót, és beindította a motort.
– Sürgősnek hangzik.
–  Lehet, hogy nagyon gyorsan el kell hagynom Amerikát –
folytatta gázt adva, de nem akkorát, hogy bárkit leelőzzön.
Addig nem, amíg megosztotta a figyelmét a forgalom és a
Falchival folytatott beszélgetés között.
– Mi történt?
– Kibaszott politika. – Elhagyta a gyorsítósávot, és behajtott a
városból kifelé tartó forgalomba, vissza a villához. – Viero, az
itteni helyettes most bérelt fel, hogy megöljem Stefanót.
– És?
– Elfogadtam.
– Olyan rosszul kefél?
– Nem – nevetett Silvio a sisakja alatt. – Ma reggel megvolt a
„szerelmi” párbeszéd.
– Semmit sem csinál csak félig, ugye?
– Most éppen mindent csak félig csinál – horkantott fel Silvio.
– A heteró srácokkal is sok a munka, de a biszexuálisokkal?
Először erre megy, aztán arra, rohadtul belefájdul a fejem.
És nem olyan, mint te, így nem igazán lehet köztünk ugyanaz.
Még mindig nyitva az összes lehetőség.
–  Tudtad, hogy kihívás lesz – tartotta a könnyed hangnemet
Battista. – Nem könnyű veled szerelembe esni. A legtöbben
lavíroznak aközött, hogy szeretnek vagy meg akarnak ölni, és
általában szerencséd, hogy az előbbinél lyukadnak ki.
Nem úgy, mint Diego Carbone.
–  Új papírokra lesz szükségem, ha esetleg atombomba
módjára beüt ez a szar.
– Odavitetem neked őket a reptérre. Néhány napon belül meg
kell lennie. Gondolod, hogy ez elég?
–  Igen. Még nem durvult el a helyzet. Tudni fogom, mikor
fordulnak rosszabbra a dolgok.
 
 
Silvio a motoron hagyta a sisakját, és elhaladt a biztonságiak
mellett a ház hátsó bejáratánál. A biztonsági őr felfelé és előre
mutatott, így jelezte az épület elé néző hatalmas nappalit. Silvio
olyan gyorsan és halkan szaladt fel a főlépcsőn, ahogy csak
tudott, aztán végigment a vastag padlószőnyegen, ami minden
zajt elnyelt.
Közel húzódott az egyik ajtóhoz, hogy a vállával
nekitámaszkodjon mellette a falnak. Ha Battista villájában
próbált volna meg belehallgatni egy beszélgetésbe, a régi,
vastag kőfal elnyelte volna a legtöbb zajt, ám az amerikaiak
nem építettek ötszáz vagy hétszáz évre szóló házakat. Nincs
érzékük egy igazi birodalomhoz, ahogy Gianbattista szokta
mondani.
Félig behunyta a szemét, hogy az ajtó mögötti eseményekre
összpontosíthasson. Feszültséget, dühöt érzékelt. Készen állt rá,
hogy cselekedjen, ha elfajulna a helyzet. Senki sem beszélt
odabent, vagy az is lehet, hogy suttogtak.
Rezgett a telefonja a mellkasánál, így elővette.
Hol vagy?
Stefano.
Visszarakta a telefont a zsebébe, kopogott kettőt az ajtón,
aztán belépett.
Stefano a kanapén ült, előregörnyedve, könyökével a térdére
támaszkodva. Donata egyenes háttal, királynőként állt a
kandallónál. Egyikük sem szólt egy szót sem, bár egymásra
koncentráltak, tudatában voltak egymás jelenlétének, mintha
ott lebegett volna körülöttük a sokévnyi közös múlt.
Silvio úgy döntött, hogy az ajtónál áll meg, így mindketten
láthatják őt.
– Nos, most, hogy Silvio itt van… – vetett Stefano egy ironikus
pillantást a telefonjára, majd berakta a zsebébe.
– Mi köze neki ehhez? – kérdezte Donata. – Ne vedd sértésnek,
Silvio, de ez családi ügy.
– Mindig az – válaszolta Silvio.
–  Azért van itt, mert… ez az ő dolga is – túrt bele Stefano a
hajába. – Hogy mit csinálok. És kivel. Úgy érzem… hogy csak így
fair.
– Kivel csaltál meg? – pillantott Donata megint Silvióra.
Silvio csak viszonozta a pillantását. Látta a kételkedés első
szikráit, aztán a gyanakvást, végül a felismerést a nő arcán.
– Te vagy az. Veled?
Stefano felemelte a fejét, hogy Donatára nézzen.
– Ő… nem az ő hibája. Én vagyok itt a hazug és a hűtlen. Silvio
csak azt csinálta, amit… csinál, a francba! – vetett egy pillantást
megint Silvióra. Fájdalmas és talán gyengéd pillantás volt, aztán
Donatára nézett.
–  Szóval meleg vagy? Erről szól ez az egész? Azért vettél el,
hogy valamiféle védelmet élvezz? Hogy is hívják ezt, Silvio?
– Kellékfeleségnek – segítette ki Silvio.
– Köszönöm – nyugtázta higgadtan Donata. – Erről van szó?
–  Nem, én… szeretlek. Hinned kell nekem, hogy sohasem
hazudtam neked semmiben. Soha. Szeretlek. Te vagy a
feleségem. Legalábbis… ebben reménykedem. Remélem, hogy a
feleségem maradsz.
Silvio érezte, hogy neki is összeszorul a szíve a Stefano
hangjában csengő érzelmektől. Ez az ember félt, fájt neki, mégis
gyengéd maradt. Kevés férfi tudta így viselni a fájdalmat, hogy
nem fakadt ki miatta. Silvio talán még nem is találkozott
ilyennel.
Battista szarkasztikus lett, és visszavágott, olykor testileg, ám
a szavai még a korbácsnál is erősebben sújtottak le. Sebastiano
nagyon hasonló volt. Franco egyszerűen lelépett; rejtély volt,
hogyan sikerült neki mindig elfojtania a dühét és az összes
többi érzést, mint valami létszámon felüli kiskutyákat bele a
folyóba, aztán egyetlen könnycsepp nélkül vissza se nézni.
Stefano viszont más volt. Ez vajon gyengeség? Lehullott a
domináns álarc? Vagy neki is több arca volt?
– Nem tudom, hogy bízhatnék meg benned – mondta Donata.
– Te akkor…
– Nem vagyok meleg. Nem tudom. Szerintem csak bele tudok
szeretni egy férfiba vagy egy nőbe is. Gondolom, akkor
biszexuális vagyok – rázta a fejét Stefano. – Bárcsak ne lenne ez
ennyire… bárcsak… normális lenne. Nem akarom ezzel kockára
tenni az életemet.
– Mivel?
–  Donata, Joey D’Amato emiatt halt meg. Ha bárkinek is
elmondod, amit most megtudtál rólam, halott ember vagyok.
Meg fognak ölni, méghozzá valami látványos, borzalmas
módon. Nem kegyelmeznek a köcsögöknek. Még a félig
köcsögöknek sem, mint amilyen én vagyok.
Silvio érezte, hogy fellángol Stefanóban az öngyűlölet.
Donatára pillantott, akinek megenyhült az arca. Mégis úgy
nézett a férjére, hogy az leginkább elcsigázottnak tűnt.
–  Tudom. A nagybátyám meleg. Emlékszel, akinek
régiségboltja van Párizsban. Együtt él a párjával. Huszonöt éve
vannak együtt – ült le Donata az egyik székre. – Persze, senki
sem beszél róla sokat.
– Annyira sajnálom – dörzsölte meg az arcát megint Stefano.
Donata bólintott, majd szemügyre vette Silviót.
– Nos, nem is tudom, mit gondoljak.
Silvio nem mondott semmit, csak émelygéssel küszködve
figyelte Stefanót. Nem tetszett neki az érzés.
–  Most mit fogsz csinálni? Kétlem, hogy Silvióval együtt San
Franciscóba költöznél, vagy igen?
–  Nem – emelte fel a fejét Stefano, de még mindig szorosan
behunyva tartotta a szemét. Úgy festett, mint egy kisfiú, aki
éppen nagyon erősen kíván valamit. – Mindketten túl sokat
jelentetek nekem. Nem akarok nélküled élni, Donata. De nem
hiszem, hogy le tudnám zárni Silvióval.
– És veled mi a helyzet? – nézett Donata Silvio szemébe. – Te
hazamennél Olaszországba?
– Attól függ, hogy miért – vont vállat Silvio.
–  Ha azt mondanám neked, hogy tartsd távol magad a
férjemtől, akkor megtennéd?
– Donata!
– Megtennéd, Silvio?
Na, ez furcsa volt, hogy Silviónak ennyire összeszorult a
torka. Ha neki úgy jobb – jutott eszébe az első válasz. Végül is
többször is megkapta már Stefanót, és tudta, hogy milyen,
amikor darabokra hullik. Megérintette azt a különösen erős
pontját ott belül, érezte az erejét és a tartását. Nem telt még be
vele – korántsem –, ám elég ízelítőt kapott ahhoz, hogy
lemondjon az utolsó fogásról.
De vonzotta őt ez a birtoklási vágy, és Stefano is, aki soha nem
ijedt meg semmitől, vagy legalábbis nagyon ritkán. A férfi, aki
éjszakánként sírt az ágyában, és nem mert vigaszt keresni, nem
merte felébreszteni őt, hogy az ő karjaiban vagy a vállán
zokogjon.
Furcsamód tudta, hogy Stefano szereti Donatát. És ott volt az
is, amit kimondtak egymásnak.
Szeretlek.
Ugyanaz.
Silvio belenézett Donata szemébe, és lenyűgözte, hogy a nő
állta a tekintetét.
– Kérdeztem tőled valamit.
Silvio rápillantott Stefanóra, aki szinte reménykedve nézett
rá.
– Igen. Elmennék.
–  Nem, Silvio! – vágott közbe Stefano, mintha megbántotta
volna a dolog. – Nem küldenélek el csak úgy.
Á, igen. Az a beszélgetés kettejük között. Arról, hogy Silviónak
fáj, amikor az emberek azt mondják neki, hogy takarodjon a
fenébe az életükből.
– Nem arról lenne szó, hogy elküldesz. Egyszerűen elmennék.
A saját akaratomból.
–  Donata, neki igazából nincs senkije – nyögött fel Silvio. –
Falchi elküldte, és nem úgy tűnik, hogy csak úgy hazamehet, és
együtt élhet abban a házban az exével. Senkije sincs, csak a
bátyja, Franco, aki elment, és fogalmam sincs, hol van.
– Egy otthontalan kiskutya? – meredt rá Donata.
–  Nem egészen – válaszolta röpke vigyorral Silvio. Habár
pontosan az volt. Együtt élni Battistával a toszkán villában… az
túlságosan fájna. Kellett találnia magának egy helyet valahol, de
az egyenlő az egyedülléttel. Stefano túl jól ismerte.
– Akkor mit akarsz, Silvio?
–  Battista küldött el Stefanóval, hogy megvívjam a háborút.
Azt csinálom. Nem szűnt meg a fenyegetés, úgyhogy maradnom
kéne egy darabig. Utána viszont felszállok egy repülőre, és
elmegyek valahova.
– Azt akarom, hogy maradj, Silvio – mondta Stefano. – Donata,
kérlek! Megteszem, amit csak akarsz, de ne kelljen választanom
közöttetek.
Mert akkor téged foglak választani, de mindennap utálnálak
érte egy kicsit – egészítette ki képzeletben Silvio.
Donata egyikükről a másikra nézett, szemlátomást belső
ellentmondásokkal küszködve, a gondolataiba mélyedve – talán
emlékekbe és néhány impulzusba, hogy mit kellene tennie.
–  Hogyan fogod elrejteni őt? – kérdezte nyugodtan és
szomorúan vagy aggódva.
–  Átveheti Vince helyét. Legyen testőr, úgy nem igazán lesz
gyanús.
Donatának Silvióra tévedt a pillantása, aztán rögtön másfelé
nézett, mintha nem érdemelné meg a figyelmét.
–  Ha nem hozod be őt az ágyunkba, és nem vársz tőlem
semmi mást, csak hogy megőrizzem a titkodat…
– Nem fogom, nem várok – lehelte Stefano.
Donata inkább tűnt összezavarodottnak, mintsem dühösnek.
Talán fájt is neki a dolog, és még nem tudta feldolgozni, de
meglehetősen jól tartotta magát.
–  Helyes. És ezt jegyezd is meg – válaszolta, de kevésbé volt
higgadt a hangja, mint azt valószínűleg gondolta.
Azzal kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Ez jobban ment, mint hittem – dőlt hátra a kanapén Stefano.
– Ülj le, Silvio!
– Gondolod, hogy képes osztozkodni rajtad?
–  Nem tudom. Hát… egyáltalán nem tervezgettünk ilyesmit.
Fogalmam sincs. Sohasem merült fel egy harmadik. Mármint
másoknál működik. Sok pasasnak van felesége és barátnője.
Van, akinek két családja is.
– Az a felállás működne nálad?
–  Nem. Nekem jó lenne egy nő, gyerekek és egy… te. Nem
akarok senki mást. Nem akarom elveszíteni őt sem.
– Tudom, hogy szereted. Látom.
– Téged is szeretlek, Silvio.
Talán. Vagy Stefano csak hülyíti magát. Silvio zsebre vágta a
kezét.
– Ugyanazt akarod, amit Battista kapott?
Még akkor is, ha fogalmad sincs, hogy az mit jelent?
–  Én téged akarlak, Silvio. Az elköteleződéssel meg
mindennel, amit az egész jelent.
Furcsa belegondolni, hogy Stefano Battistához hasonlítja
magát. Silvio meg mert volna esküdni rá, hogy Stefano gyűlölte
Battistát, de talán csak irigy volt rá. Milyen különös a volt
szerető iránti féltékenység!
És ez köztük teljesen más, mint a kapcsolata Battistával.
Stefano nem tanította, nem védelmezte. Sőt, felcserélődtek a
szerepek.
– Leszek a testőröd – jelentette ki Silvio. Nem mintha túl sok
választási lehetősége lett volna a Vieróval kötött alku után. Csak
így volt értelme: elfoglalni a legjobb pozíciót mindenkinek az
érdekében. Vagy Stefano titkos szeretője lesz, vagy a kivégzője.
 SÖTÉT VADÁSZ II.

Sebastiano kezdett bosszankodni, hogy milyen nehéz elcsípni

Stefano Marinót az utcán. Valahányszor kimozdult, egy motoros
őr kísérte, és ritkán tartózkodott a villához tartozó birtokon
kívül. Valószínűleg még túl élénken élt benne a rajtaütés
emléke. Még csak terapeutához sem járt, ami nem egy bölcs
döntés, de hát van olyan, hogy egy maffiafőnök bárkiben is
megbízik? Mármint az olyan filmeket leszámítva, mint a Csak
egy kis pánik.
Amikor adódott a lehetőség – és a megfigyelő elmondta neki,
hová megy Marino –, Sebastiano taxiba pattant, hogy odaérjen a
célhelyre, mielőtt Marino továbbindulhatott volna. Kiszállt,
elindult a járdán, és elsétált három üzlet előtt (cipőbolt: nem
valószínű, könyvesbolt: még kevésbé valószínű, kisállat-
kereskedés: ott volt), és belépett az utolsóba.
Madarak és gabona szaga terjengett a levegőben. A pult
mögött egy nő állt, aki Marinóval beszélgetett, köztük egy halom
póráz. Marino egy golden retriever kiskutyát tartott a kezében,
alig kétmaroknyit, és úgy tűnt, hogy próbálja eldönteni, melyik
póráz való neki.
Sebastiano egy darabig félrehúzódva nézte a jelenetet, amíg
Marino ki nem választotta a speciális kiskutyakiképző
pórázokat, nyakörveket meg egy halom drága jutalomfalatot, és
mindenért készpénzben fizetett. Vajon titokban akarja tartani a
vásárlást az asszony előtt?
Marino fogta a kiskutyát és a zacskót, majd elindult kifelé.
Sebastiano szívességből kinyitotta előtte az ajtót.
– Kösz – mondta Marino úton a Porschéjához.
Sebastiano végignézett az utcán. Nem látott testőrt.
–  Mr. Marino, elnézést, hogy vásárlás közben zavarom, de
nagyon szeretnék beszélni önnel.
Marino habozva megfordult, és ránézett. Nem egy kellemes
pillantással. Sebastiano kissé széttárta a karját, mintha meg
akarná mutatni, hogy nincs nála fegyver.
–  Barátként vagyok itt. Tényleg úgy gondolom, hogy ön is
beszélni akar velem.
– És ki maga?
A kiskutya nyüszítve megfordult Marino kezében, talán mert
túl szorosan fogta a szegény kis állatot. A hűvös lenézés álcája
alatt idegesség lapult.
– Kérem, Mr. Marino – mosolygott Sebastiano.
– Ki maga?
– Sebastiano Beccaria.
Ez veszélyes pillanat volt, de úgy tűnt, hogy Vince nem beszélt
a főnökének a látogatásról, máskülönben megszólalt volna tőle
a vészcsengő Marino fejében.
–  Bővebben is bemutatkozom majd, amint kiléptünk az
utcára.
–  Jó – mérte végig tetőtől talpig Marino. – Odaát, a szálloda
előcsarnokában?
–  Mondhatjuk, hogy az szinte tradicionális – mosolygott
megint Sebastiano.
Marino bólintott, letette a zacskót a Porsche
motorháztetőjére, előhalászta a kulcsát, és berakta a zacskót a
kocsiba. Elővett egy pórázt, amit rácsíptetett a kiskutya bőr
nyakörvére.
– Nem hagyhatom, hogy összerágja nekem az ülést – ragadta
meg a kiskutyát a grabancánál fogva.
– Okos döntés.
– Maga is kutyás?
–  A feleségem az – vont vállat Sebastiano. – De a miénk
keverék, van benne valamennyi schnauzerér.
–  Keverék, mi? – mérte végig megint Marino. – Maga viszont
attól még olasz.
–  Igen – felelte Sebastiano, mert nem volt értelme letagadni.
Pláne, ha együtt járt vele az a furcsa, mesterkélt közvetlenség. –
Csak ön után!
Gyalog elindultak az utcán, bementek a Hiltonba, és
elhelyezkedtek a szálloda bárjában. A hatalmas ablakokon
keresztül ráláttak a kinti forgalomra és a járókelőkre. Marino
Porschéja is látótávolságon belül volt.
– Mit hozzak önnek? – kérdezte Sebastiano.
– Egy tál vizet a kutyának. Én egy cappuccinót kérek.
– Egy pillanat, és jövök.
Sebastiano odasétált a pulthoz, hogy leadja a rendelést,
miközben nézte, ahogy Marino kényelembe helyezi magát és a
kiskutyát is. Az állat megpróbálta bekeríteni Marinót a
pórázzal, lófrált erre-arra. Talán nem a legjobb időzítés – a
kiskutya máris felkeltette a figyelmet. Miért is ne tenné? Egy
jóképű, gazdag férfi egy imádni való kiskutyával. Irene
odalenne ezért.
Visszatért a sarokban álló bőrfotelekhez. Meggyőződött róla,
hogy senki sem fog hallgatózni. Ilyenkor még amúgy is kevés
volt a vendég.
– Mindjárt jön a kávé.
Marino lepillantott a lábára, aztán határozottan rátaposott a
pórázra a sarkával, jelentősen lecsökkentve az állat
mozgásterét.
– Mi maga, FBI-os?
–  Észrevettem ám a „mi”-t a „ki” helyett, és valóban
eltűnődtem rajta, hogy ellenséges lesz-e – ült le Sebastiano, s
előrehajolt, hogy tükrözze Marino testtartását.
Összhangteremtés. Pszichológiai trükk.
– Jó, akkor ki maga? – nevetett Marino, és felemelte mindkét
kezét.
Nem ellenséges. Marino belement a játékba, sőt még be is
vallotta a testbeszédével, hogy bakot lőtt.
– Sebastiano Beccaria, szövetségi ügyész.
Marino könnyed, laza álarca egy egész pillanatra eltűnt. Ha
ivott volna, akkor vagy kilöttyinti a kávéját, vagy kiköpi.
Sebastiano hátradőlt, és jelentőségteljesen a pincérnő felé
fordult, aki kihozta nekik a kávét, lerakta az asztalra, majd pár
pillanatra eltűnt, hogy egy fém kutyatállal térjen vissza. Az eb
megszagolta.
Sebastiano megköszönte, aztán megvárta, hogy a nő
elmenjen, megadva nekik a szükséges diszkréciót.
–  Látja, nyilvános helyen vagyunk, és egyáltalán nem hívjuk
fel magunkra a figyelmet, leszámítva persze az édes kutyát.
Ajándék lesz a feleségének?
Marino úgy pillantott le a kiskutyára, mintha most látná
először.
– Hagyjuk a fecsegést. Mit akar?
– Barátként vagyok itt.
– Nincsenek barátaim a végrehajtásban.
– Peter Thomson ezt határozottan cáfolná.
– Miért?
–  A rendőrfőnököt évek óta lefizeti. Persze, még mielőtt
teljesen kiakadna emiatt, még nem sikerült visszakövetnünk a
pénz forrását magához.
– És nem is fogják – válaszolta összeszorított fogakkal Marino.
–  Több szemszögből is vizsgálódom most, Marino. Thomson
bukni fog, de számos nyílt színi gyilkosság is történt ebben a
városban. Kezdek felfedezni egy mintázatot, aminek maga is a
része.
Marino lenyúlt, hogy végighúzza az ujjait a kutya bundáján.
–  Csak fecseg, vagy vádakat is hoz? Ez esetben szeretnék
találkozni az ügyvédemmel. Talán elmehetnénk golfozni együtt,
hármasban.
–  Én nem golfozom. Szabad? – nyúlt Sebastiano a zakója
mellrészéhez.
– Nem hinném, hogy fegyvert akar fogni rám. Csak nyugodtan
– dőlt hátra Marino, de azért nagyon figyelt.
Nem fegyver volt. Valami sokkal halálosabb. Sebastiano egy
díszborítékot vett elő, amit kinyitott, és letette az asztalra.
– Eredetileg az FBI akarta kiiktatni az oroszokat, de úgy tűnik,
hogy maga már megtette. Most kíváncsiak lettek, hogy milyen
erő radírozta ki az oroszokat, és eljutottak magáig meg a
barátaiig. Elcsevegtem „Kemény Fiú” Mancinivel. Az apja
barátjával. Aki a consiglieréje is volt.
– Az apám meghalt, most akarja bemocskolni?
–  Van az a mocsok, ami nem igazán kenhető – nézett bele
Stefano Marino szemébe. Látta rajta, hogy jár az agya, hogy
töpreng. Helyes. Nem olyasvalaki, aki gondolkodás nélkül
támadna, mindent megsemmisítve az útjában. – De tudom, hogy
ön lépett elő főnökké ott, amit mi Marino-klánnak hívunk. Az
apja felkészítette a szerepre, és az ő régi barátai hozták
helyzetbe, hátulról fedezve. Úgy tűnik, elég jól végzi a dolgát:
semmi probléma, az FBI sem figyel, mindenki keresi a pénzt.
Mindenki boldog.
–  Irodai fantazmagória, de elnézem magának – mondta
Marino.
–  Köszönöm, ez nagyon kedves öntől – mosolygott megint
Sebastiano. Rájött, hogy élvezi a helyzetet.
Furcsamód megérte neki az egész jelenet: a
megszállottságától kezdve az utazáson át a túlóráig. A korán
kelés, hogy olyankor dolgozzon az aktákon, amikor a világ még
alszik, így nem vonja el a figyelmét.
– Aztán meggyilkolnak egy FBI-ügynököt. Az FBI-osok nagyon
kiakadtak, és most önre koncentrálnak. Az összes kamera,
mikrofon, az egész kémkedéses dolog… már mind a városban
van, az összes akta szépen elrakva. Úgyhogy átnézik a maga
szervezetét, elkezdenek kapcsolati térképeket rajzolni, és
rengeteg fényképet csinálnak, miközben a maga emberei
találkoznak, terveznek, és intézik az ügyeiket.
Marino a kávéjáért nyúlt, de a mozdulat nem tűnt teljesen
természetesnek. Inkább mintha azért csinálná, hogy
megmutassa, mennyire nyugodt, holott éppen olyasmiről
számolnak be neki, amiért talán nagyon hosszú időre rács mögé
kerülhet. A csészét stabilan tartva belekortyolt a kávéba, majd
megint letette.
– Nos, egy ilyenfajta kiterjedt söprögetésnél sok port felver az
ember. Mint egy házban, ahol régóta nem takarítottak. A
takarítók általában még olyan dolgokhoz is hozzányúlnak, amit
talán mások nem vesznek jó néven, ha megbolygatják. Az FBI-
osok viszont nagyon alaposak – nyúlt bele Sebastiano a
borítékba, hogy elővegye a fényképeket. Megfordította őket,
hogy kiterítse kettejük közé az asztalra.
Marino elsápadt, talán a dühtől. Vagy a döbbenettől. Nem volt
könnyű kifürkészni.
– Értem.
–  Ezeket nem én készítettem, hanem az FBI-tól kaptam a
borítékot. Azt mondta, aki átadta, hogy „ezt látnod kell”. Szép
kis jelenet, ugye?
Marino rámeredt a fényképekre. Balról jobbra végignézte az
egész sorozatot. Valószínűleg látta, hogy az ő arca felismerhető,
és a fotón szereplő másik férfié is. Az ölében, ahogy lovagol
rajta. Térdel előtte, és éppen leszopja. De leginkább az a fotó
átkozta el végleg, amelyik azt a mély, szenvedélyes csókot
mutatta.
– Ez nem bizonyítja, hogy bűnöző lennék.
– Nem. Ez csak azt bizonyítja, hogy van egy férfi szeretője.
 –  Azt jelenti, hogy néha férfiakat kefélek – pillantott fel
Marino némi gúnnyal.
– Tehát ez egy selyemfiú?
– Bonyolult – vont vállat Marino.
–  Arra fogadni mernék. Különösen egy házasembernek –
rendezte egybe a kupacot Sebastiano, a csókolózós képet
hagyva a legtetején. – A felesége tud róla?
–  Maga egy rosszindulatú kis seggfej, nem igaz? – legyintett
Marino.
– Maradjunk kulturáltak – ciccegett Sebastiano.
Marino összeszorította a fogát. Minden porcikájában úgy
festett, mint egy ketrecbe zárt vad, az elegáns megjelenés
dacára.
– Szóval mit akar?
– Nem. Még nem annál a résznél járunk.
–  Ja, csak rövidre zárnám a kárörvendős részt. Bocs, az én
hibám – mondta Marino, és úgy nézett rá, mint a véres rongyra.
– Kérem, folytassa.
Sebastiano nem tehetett róla: kicsit lenyűgözte Marino
mersze és intelligenciája, bár ezeket passzív-agresszív
magatartással álcázta. Ennek az embernek jól járt az agya,
Sebastiano pedig általában kedvelte az ilyen ellenfeleket.
– Nos, ezek a fotók csak bizonyítanak valamit az ön szexuális
irányultságáról. De nem törvénybe ütköző dolog melegnek
lenni. Még csak az sem illegális, hogy megcsalja a feleségét. És
bár fiatalnak tűnik az illető, valószínűleg abszolút nagykorú.
– Őt hagyja ki ebből – húzta ki magát Marino a fotelben.
Aucs. Megvan az első gyenge pont. Tehát egyáltalán nem
selyemfiú. Vagy csak törzsvendég nála Marino.
– Kicsoda a fiatalember?
– Ő is megfigyelés alatt áll?
– Begyűjtöm az információt, amit lehet.
–  Akkor rám koncentráljon. Ha egy állítólagos bűnszövetség
fejét keresi, miért szórakozna kívülállókkal?
– Ő a maga gyenge pontja.
– Mije van még?
Még semmi, de hamarosan. Sebastiano nem tudott túllépni
ezen a témán. Lenézett a fényképre, a teljes testes ölelésre, az
intim és szenvedélyes csókra, a behunyt szemekre… A fiatalabb
férfi szinte meztelen volt, Marino szinte teljesen felöltözve.
Szörnyen meghitt jelenet volt, sokkal inkább, mint az orális
szex. Ez itt szerető, nem egy prosti.
–  Oké, hagyjuk. Hálás vagyok azért is, amiért még mindig itt
van. Még meg sem fenyegetett.
– Ja, tudom – legyintett megint Marino. – Mije van még?
– Nos, ez itt bizonyíték. De ahogy azt a jogi egyetemen már az
első nap megtanítják, vannak jogszerű és jogsértő bizonyítékok.
Ez itt jogsértő. Csak por, amit felvert a nagy FBI-os seprű.
– Még szerencse, hogy magára szállt – jegyezte meg gúnyosan
Marino.
– Nagy szerencse.
Marino volt az első maffiózó, akit Sebastiano tényleg kedvelt.
A kulturáltsága és az érzelmi sebezhetősége üdítő
változatosságot jelentett ahhoz képest, hogy más maffiózóknál
igyekeznie kellett megtörni az önvédelem jégpáncélját, amikor
célkeresztbe került a nyamvadt egójuk meg a hamis becsületük.
 – Ez nem jelenti azt, hogy nem használhatom fel, ha érti, mire
gondolok.
–  Nem gondolhatja komolyan, hogy rajtakaphat, miközben
próbálok megvesztegetni egy szövetségi ügyészt. Nem hihet
ilyen kibaszott hülyének.
Aha, határozottan megkedvelte Marinót.
–  Nem. A megvesztegetés ideje lejárt, de hajlandó vagyok
alkut kötni.
Marino bólintott.
– Mi a terve? Meglátjuk, el tudom-e fogadni.
–  A terv rendkívül egyszerű. Ezeknek a fényképeknek itt…
nem veszem semmi hasznát. Ki fogom deríteni, ki a szeretője,
talán kikérdezem.
– Az nem lenne jó ötlet.
– Miért?
– Mert… nem fog válaszolni semmilyen kérdésre. Inkább arra
tippelnék, hogy megöli magát.
– Tényleg?
–  Tényleg – rázta a fejét Marino. – Nem túl jó a
következmények felmérésében. Egyszerűen csak megtenné. És
nem akarom, hogy meghaljon.
– Eléggé odavan érte, ugye?
Marino megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni a
kérdésre. Természetesen ez önmagában is felért egy válasszal.
–  Tudja, semmi sem akadályoz meg abban, hogy
kiszivárogtassam ezeket a képeket a sajtónak. A bulvárnak.
Házas olasz milliomos szexi szeretővel találkozgat – emelte fel a
kezét Sebastiano, hogy végighúzza egy képzeletbeli
szalagcímen. – Megérne egy cikket. Nem hinném, hogy bekerül
az országos hírekbe, de a városiakba? Oda mindenképpen.
– Maga megtenné – meredt rá és a fényképre Marino.
–  Persze, a felesége sokkot kapna. De ha maga csak egy civil
lenne, teljesen törvényes üzleti érdekeltségekkel, akkor itt véget
is érne a történet. Venne a feleségének valami szép ékszert
bocsánatkérés gyanánt, kidobná a selyemfiút, és visszatérne az
élet a rendes kerékvágásba. Ha viszont családtag, akkor a
történet folytatódna. A barátai, az üzlettársai, a helyettese és az
összes teljes jogú tag ebben a városban bekattanna az ocsmány
kis homofób fejével. Magának főnökként annyi lenne.
Marino behunyta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt,
miközben néhány pillanatra elgondolkodott. A pillanatok egy
percre nyúltak, Sebastiano pedig belekortyolt a langymeleg
kávéjába.
–  Magát pedig minden idők legdurvább perével csapnák
nyakon, ha engem azért érne zaklatás vagy sérülés, mert
kiteregette a szexuális irányultságomat.
Tényleg alapos jogi ismeretei vannak. Határozottan
alaposabbak, mint amilyenekre Sebastiano számított. Marino
jól csinálta: mint minden betörés előtt álló vadló, ő is
megpróbálkozott az összes menekülési útvonallal, ami eszébe
jutott.
–  Mindketten tudjuk, hogy abban az esetben a zaklatás és a
sérülés meglehetősen enyhe kimenetel lenne. És ki indítaná el a
pert? A felesége? Akit megcsal? Ő talán még boldog is lenne, ha
maga eltűnik. Ha nincs holttest, akkor nincs temetés.
Jó, most egy kicsit erősen megnyomta a Joey D’Amato gombot.
 –  Értem – morogta Marino, s összeszorított szájjal bámulta a
fotót. Mi járt a fejében? Hogy a szeretője tönkretette? Vagy talán
az, hogy megérte az árát a csók.
–  Szóval még csak a nyomozásom nagyon korai szakaszában
járok. A sajtó még nem érintett. Valójában még senki sem. Csak
maga és én. Meg a bundás kisöreg. Hogy hívják?
–  Még nincs neve – rázta a fejét Marino. – Kiteregetné ezt a
sajtónak, és végignézné, ahogy meggyilkolnak.
– Igen – bólintott Sebastiano. – Az államnak is megspórolnék
vele egy rakás pénzt. Tudom, hogy nyakig sáros. De ha féken
tartotta volna, ami az alsónadrágjában van, akkor biztonságban
lenne.
– Ja, szóval az én istenverte hibám. Maga egy rideg gazember,
Beccaria – dörzsölte az arcát Marino. – Francba.
Ideje adni a lónak egy kis zabot, hogy legyen mit rágnia.
–  Nem muszáj így történnie. A titka, a házassága… mind
biztonságban maradhat. Bár tudom, hogy mi maga, nem muszáj
tönkretennem.
–  Nem szabadna meghallgatnom semmit – emelte fel a kezét
Marino, és látszott rajta, hogy mindjárt feláll. – Ügyvéd nélkül
nem.
–  Biztosíthatom róla, hogy ez csak egy baráti csevej. Nincs
poloska, nincs tanú, csak maga és én beszélgetünk az életéről.
Marino megint olyan pillantást vetett rá, ami leperzselte
volna a pihét egy őszibarackról.
– Mi az ajánlat?
– Megkeres engem, önként, az összes bizonyítékkal, névvel, az
összes mocskos titokkal, mindennel. Hová ment a pénz, hogy
került oda, ki kereste meg magának. Mindenkinek a neve és a
személyazonossága, aki részt vesz az ügymenetében. Eladja az
egész átkozott kócerájt, és szabadon elmehet.
Marino suttogott valamit, ami gyanúsan úgy hangzott, hogy
„baszd meg”.
– Gondoljon bele a másik esetbe. Tételezzük fel, hogy a társai
életben hagyják, és akkor tanúként fog megjelenni. Nos, az már
nagy hír. Országos, talán nemzetközi léptékű. Stefano Marinót,
az addig makulátlan fiatal playboyt elcipelik a villájából, hogy
bizonyítékkal szolgáljon egy nagy maffiatárgyalásnál. Mindent
elő fognak ásni. Mindent, amit az apja valaha is csinált. Hogy a
nagyapja bizottsági tag volt. A feleségét és mindenkit, akivel
kezet fogott. Hatalmas tárgyalás lesz, nagy médiaérdeklődéssel.
Minden újságíró megpróbál majd még több zavarba ejtő apró
részletet előásni magáról. Mindent meg fognak találni: úgy
szétkapják, mint a keselyűk. Még ha maga túl is éli, a hírneve
nem fogja. Higgye el nekem, hogy az ilyen szintű górcső alá
vétel mindenkit rossz színben tüntetne fel, még talán engem is –
mosolygott megint.
Marino mintha émelygett volna. Az ő helyzetében ugyan ki
nem?
Sebastiano hátradőlt. Hagyta, hogy az ember levegőhöz
jusson, gondolkodjon, mindent felmérjen, minden mocskos kis
eshetőséget. Hagyta, hogy érezze a szégyent, lássa maga előtt a
kárörvendő tömeget, a hosszú órákat a bíróságon. Talán még a
börtön is felsejlik előtte. De Sebastiano nem gondolta túl
valószínűnek, hogy valaha odáig jut. A társai elintéznék a
maguk módján a meleg maffiafőnököt. Nem engednék, hogy
ilyen szégyenfolt essen a becsületük meg a tiszteletük illúzióján.
Sebastiano meglepődött, hogy tényleg drukkol Marinónak,
hogy az életet és a becstelenséget válassza a halál és a becsület
helyett. Nem mintha a saját emberei bármennyit is
meghagynának a becsületéből, amikor megölik. Nem értenék,
hogy a főnökük választotta azt a végzetet ahelyett, hogy dalolt
volna a rendőrségnek.
Gyerünk, Marino! Van eszed. Ne legyél becsületesebb, mint
amennyire eszes.
– Beszéljünk a másik lehetőségről.
– Az egyszerű. Az egész szervezet, egészen az utolsó emberig,
cserébe maga pedig kap egy szép, új személyazonosságot, és
senki sem fogja bántani.
– Tanúvédelmi program?
– Igen, természetesen.
– És a feleségem?
– Egy hajóban eveznek, nyilván.
Marino megint a fényképre nézett. Nehéz volt kifürkészni az
arckifejezését.
– Vele mi lesz? – kérdezte.
–  Ő is a szervezethez tartozik? Akkor kénytelen lesz dönteni
afelől, hogy vajon kihez hűséges a fiatalember. Azért kefél
magával, mert maga a főnök, vagy azért, mert maga Stefano
Marino? És jobban teszi, ha nem téved, amikor megteszi a tétet.
– Igen, valószínűleg igaza van. Rohadt életbe!
Marino fáradtnak tűnt, de összességében egész jól tartotta
magát. Talán a megadás első jelei is látszottak rajta, mert
Marino hirtelen úgy festett, mintha nagy teher került volna le a
válláról.
Lehet, hogy mérlegelte a lehetőségeket, és már az elfogadás
szakaszába jutott.
– Találkoznunk kellene még, mi a véleménye?
– Jó ötlet – bólintott Marino. – Gondolkodnom kell ezen. Talán
megbeszélni egy ügyvéddel.
–  Kérem, csak nyugodtan – nyújtott át Sebastiano egy
névjegykártyát a telefonszámával. – Bármikor hívhat.
Megértem, hogy szüksége lehet valakire, akivel beszélhet. Én itt
leszek.
Marino elfogadta a névjegyet, berakta a zakója belső zsebébe,
aztán felállt. Az apró retriever is talpra ugrott, és
kiskutyaugatást hallatott.
– Vakmerően játszik. Nem sok olyan főnök van, aki átáll.
–  Igen, ez igaz – mosolygott Sebastiano. – Ezzel történelmet
fogunk írni. Csak magától függ, itt lesz-e, hogy lássa.
–  Nem mintha magának nem lenne mindegy – sziszegte
Marino.
–  Igazából nem mindegy. Csak mert felkészültem rá, hogy
járulékos veszteségként elkönyvelve végignézzem a bukását,
még nem jelenti azt, hogy szeretném is látni.
– Lehet, hogy nem hívom vissza – hajolt le a kutyáért Marino.
– Egy hetet adok – mondta Sebastiano Marino hátának.
Marino odament a forgóajtóhoz, karjában a kiskutyával,
Sebastiano pedig hátradőlt a fotelben, és Marino kávéscsészéjét
fürkészte, amíg el nem vitték, majd megint a fényképet. Egy
pasas, aki ilyen kiskutyát vesz, nem olyannak tűnt neki, mint
aki csőcselék általi öngyilkosságot követne el.
 Sebastiano elmosolyodott. Rendkívül élvezte látni, ahogy
Marino fulladozik a hurokban, amit ő tett a nyakára. Nagyon jó
terápia volt.
 SÖTÉT HAZUGSÁG

A gondolat, ahogy az a tenyérbemászó ügyész gratulálhatott

magának, amiért olyan baromi okos, még a villához érve is
emésztette Stefanót.
Ezzel történelmet fogunk írni.
Mintha egyenesen egy John Grisham-regényből lépett volna
ki az a seggfej. Jó megjelenésű fickó, aki középtájt kezdett
terebélyesedni (szinte hallotta, hogy azt mondaná rá Silvio:
„annyira nagyon heteró”), fekete hajjal és olyan zöld szemekkel,
amik a sós vízben évtizedek alatt tisztára mosott üvegkavicsok
árnyalatát idézték. A mosolya viszont színészi volt – túl ragyogó,
túl kellemes.
Mégis megvolt benne az a fizikai erő, ami vonzotta a
gyengéket, a bajbajutottakat és valószínűleg egy csomó nőt is,
akik jól kereső krapekra vadásztak, széles vállakra, plusz jó
hallgatóságra. Sugárzott róla, hogy „bízz bennem”. Kibaszott
patkány.
Higgye el nekem, hogy az ilyen szintű górcső alá vétel
mindenkit rossz színben tüntetne fel, még talán engem is.
Ez egy érdekes mondat volt, vagy mondhatjuk, hogy egy
„beismerés”? Vajon arra akarta rávenni a gazfickó, hogy
próbáljon meg előásni róla valamit? De hát egy szövetségi
ügyész megtámadása még mélyebbre süllyesztené a szószban.
Rohadt életbe! Úgy belesétált a kelepcébe, mint egy kezdő:
hagyta, hogy a pasas eljátssza az órákkal – vagy akár hetekkel –
korábban megírt forgatókönyvet.
Kibaszott gazember! Mocskos seggfej!
Egy hét nem túl sok idő arra, hogy előásson bármit is. Semmit
nem tudott róla, csak a nevét. És csak kevés emberben bízhatott
meg ez ügyben. Még Falchihoz sem fordulhatott: nem lehetett
biztos benne, hogy nem veti oda farkasoknak, amikor
kopogtatnak a hatóságok.
Tökéletesre csomózott hurok volt ez a nyaka körül. És
figyelmeztetés is egyben: ha túlságosan küszködsz, akkor gyötrő
fájdalom vár rád. Vagy még rosszabb. Kegyvesztettség. Gyalázat.
Megszégyenülés.
Halál.
Stefano megdörzsölte az arcát. Most nem szállhat inába a
bátorsága. Ez is jól megy neki. Muszáj megtalálnia a kiutat.
Valahogy semlegesíteni azt a faszkalap ügyészt, valahogy
megúszni.
Silvio bungalója előtt állt meg, és észrevette, milyen ősziesen
hűvössé vált az idő. Tényleg kezdett hideg lenni.
Felemelte a kutyát a grabancánál fogva, a karjára vette, aztán
bekopogtatott az ajtón. Valószínűleg komplett idiótának tűnt a
karjában vergődő túlmozgásos kiskutyával. Remélhetőleg Silvio
itthon van, ahogy ígérte.
Kinyílt az ajtó.
–  Használhattad volna a kulcsodat – mondta Silvio, aztán a
kutyára nézve elhallgatott. Ha nem lett volna lehetetlen
kifürkészni azt a fekete szempárt, Stefano meg mert volna
esküdni rá, hogy kitágultak a pupillái, ami az öröm vagy a
vonzalom biztos jele.
–  Bocs, tele van mindkét kezem – csörgette meg a
slusszkulcsot a másikban.
– Jó – engedte ki a levegőt Silvio. – Gyere be.
Stefano belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Aztán
megint szembefordult Silvióval, és elmosolyodott.
–  Hát akkor boldog születésnapot, Silvio. Nem szoktam
énekelni, tudod.
– Mi? – ráncolta a homlokát Silvio.
–  Október huszadika. A születésnapod. Megbízható forrásból
tudom, hogy nem csak úgy materializálódtál a földi síkon. Ezen
a napon történt, huszonöt éve.
–  Lökött – vigyorgott Silvio. – Köszi. Hű… – simogatta meg
óvatosan a kutya fülét először, aztán továbbra is óvatosan a
nyakát is. – Komolyan gondolod, hogy ez a kiscsaj az enyém?
–  Kissrác – nyújtotta át Stefano a kutyát, aki kapálózni
kezdett, mert nem talált támaszt a tappancsával. Silvio azonnal
odalépett, hogy magához ölelje. Stefano talán még sohasem
látott ennyire bájos jelenetet. Még egy darabig bámulta Silviót,
aztán megköszörülte a torkát. – Van egy szatyor cucc a
kocsiban. Hadd hozzam be.
– Persze – ült le Silvio a kutyával, és mire Stefano visszatért a
zacskóval, a kiskutya már elmélyülten rágcsálta Silvio kezét.
Silvio vigyorgott, aztán felszisszent, és játékosan befogta a
kiskutya pofáját. – Nincs harapás.
–  Ja, sok sikert hozzá – szólalt meg Stefano. A kiskutya is
tiltakozott, mert két manccsal próbálta Silvio ujjait eltolni
magától. – Hoztam egy halom rágni való játékot – tette le a
zacskót a konyhapultra. Képtelen volt levenni a szemét a
férfiról és a kutyáról. Volt valami eredendően helyénvaló a jó
megjelenésű pasas és az eszement módon aranyos kiskutya
kettősében. – Van névötleted?
– Most az jutott eszembe, hogy Sharky. Láttad a fogait?
– Barracuda és Sharky? Jól hangzik.
– Meghiszem azt – kacagott Silvio, és megborzolta a kiskutya
bundáját. – Honnan tudtad? – vetett sokatmondó pillantást
Stefanóra.
– A szülinapodat? Franco mondta.
– A kutyát is ő mondta?
–  Igen. Említette, hogy volt egy golden retrievered
kiskorodban. A kis krapeknak megvannak a papírjai, elég
komoly a pedigréje. Még kiállításokra is viheted attól függően,
hogy mi lesz belőle. Nem mintha úgy gondolnám, hogy fogod. –
Jó, ez már hablatyolás. Stefano vállat vont. – Tudod, nehéz
bármit is venni egy olyan fickónak, akinek mindene megvan, és
nem hord ékszert – tette hozzá.
– Köszi – bólintott Silvio. – Ez… szuper ajándék.
– Szeretek ajándékozni – mosolygott Stefano.
Megajándékozni azokat, akiket szeretek.
Beállt közöttük a csend. Csak a kiskutya törte meg egy
hanggal, ami horkantásra emlékeztetett. Silvio széttárta az
ujjait az állat előtt, mire az két manccsal megint megfogta, és
ráharapott.
Amint Stefano éppen készült elindulni vissza a házba, Silvio
megszólalt.
 – Hogy van Donata?
–  Órákig csak telefonál és telefonál. Szerintem a
nagybátyjával beszél. Talán a… párjával is. Nem tudom.
Mostanában nem nagyon beszélgetünk semmiről.
– Hiányzik neked.
–  Hát csak… igen – dörzsölte meg a tarkóját Stefano. –
Hiányzik. Az egyik vendégszobában alszom, ez is hozzátartozik
a dologhoz. És seggfejnek érezném magam, ha csak úgy
elmenekülnék. Nagyon szerencsétlen helyzet. Nem veszíthetem
el őt. De nem veszíthetlek el téged sem.
Azután nem, hogy végre megtaláltalak. A sok viszály és
küzdelem után. Szerintem mindkettőtöket megérdemellek. Úgy
gondolom, hogy igen.
–  Könnyebb lenne neked, ha egyszerűen közölnéd velem,
hogy kopjak le.
– Nem érdekelnek a könnyű dolgok.
–  Pláne, hogy egy újabb háborút kell megvívnod – bólintott
némi homlokráncolás után Silvio.
– Újabbat?
–  Aha. Emlékszel, amikor Augusto Viero hívott? – vette el a
kezét Silvio a kiskutyától, és az ujjait masszírozva előrehajolt. –
A halott fazon miatt? Viero azt mondta nekem, hogy a ruszkik
kapták el. Megkínozták, megnyúzták, aztán otthagyták a
húsüzemben, ahol az egyik üzlettársa a tulaj. Mire odaértem, a
hulla már jéggé dermedt.
– Miért most mondod el ezt nekem?
–  Mert baromság. A vágások akkor keletkeztek, amikor a
pasas már halott volt. Nem kínozták meg. Nagyjából biztosra
veszem, hogy egy határozott nyaklövéssel végezték ki. Annyira
alaposan nem néztem meg.
Akarom hallani, hogy honnan tudsz ilyesmit?
– Viero megrendezett egy gyilkosságot, hogy továbbra is féljen
mindenki. Az oroszoknak semmi közük hozzá.
– Oké, értelek. Szóval miért is van háború?
–  Azt mondta, hogy gyenge vagy, és a családnak határozott
vezetőre van szüksége egy ilyen helyzetben – vont vállat Silvio.
– Felbérelt, hogy öljelek meg téged.
–  Francba – felelte a torkában dobogó szívvel Stefano. – Ezt
hamarabb el kellett volna mondanod.
–  Tudod, megölhetem mindegyiket – pillantott rá Silvio a
kiskutyára. – Vierót meg a többi árulót.
– Hányan támogathatják szerinted? Ki volt ott a találkozón?
–  Elegen ahhoz, hogy eljátssza ezt a szart, de nem elegen
ahhoz, hogy nyíltan magához ragadja a hatalmat. Talán egypár
capo. Kiiktathatom őket a kedvedért, nem nagy cucc.
Úgy tűnt, hogy Stefano egyik nagy vérontásból a másikba
csöppen. Évekig nem történt semmi ilyesmi, aztán ennyi szívás
néhány héten belül.
Eladja az egész átkozott kócerájt, és szabadon elmehet.
És persze Silvio megtenné. Talán sikerülne is neki anélkül,
hogy meggyilkolnák érte cserébe. Silvio valahogy képes volt
átgázolni a vérfürdőn anélkül, hogy összekente volna az a sok
mocsok.
– Hány embert öltél meg eddig, Silvio?
–  Kábé negyvenet, plusz-mínusz egypárat – bólintott Silvio. –
Produktív vagyok, Battista mindig mondta.
 Mennyivel növekedne ez a szám? Tízzel? Egy tucattal?
Mindenképp ötven fölé kúszna. Stefano őszintén szólva
magasról leszarta azokat az embereket. Egy sicario csak
olyanokat iktat ki, akik valóban faszfejek. Vagyis többnyire. A
normális emberek általában magasan képzett és jól fizetett
gyilkos bevetése nélkül is jobb belátásra térnek.
Silvio könnyen meg tudná csinálni, semmi kétség. Megvannak
a képességei, és könyörtelen. De mindig benne volt a pakliban,
hogy ő is golyót kap. Vagy végül utoléri a karma bosszúja.
Apropó, karma: így végképp nem teheti, hogy az FBI-osok itt
vannak a városban. Ilyen szigorú megfigyelés alatt nem.
–  Gondolkodom rajta – mondta végül Stefano, mire Silvio
kérdő tekintettel nézett rá. – Nem arról van szó, hogy gyenge
lennék, csak még tényleg gondolkodnom kell ezen egy kicsit.
Ezek az én embereim. Nem végezhetem ki őket egy gyanú miatt.
– Cselekedned kell, mielőtt Viero szól, hogy tegyem meg.
– Igen. Meglesz.
Ha Silvio megkapja a parancsot, de nem cselekszik annak
megfelelően, akkor kitör a háború, amit sehogy sem lehet majd
megállítani. Mindent romba döntene.
–  Amúgy van kutyakaja és vizestál a zacskóban – folytatta
zsebre dugott kézzel Stefano. – Bolhanyakörv, szőrkefe meg
minden, ami kell.
Silvio megsimogatta a kiskutya nyakát. A kis állat úgy elnyúlt
a kanapén, mintha aludni készülne.
– Mit tervezel a szülinapodra?
–  Nem sok mindent. Arra gondoltam, hogy elmegyek egy
szórakozóhelyre, vagy ilyesmi.
 Szexelni. Stefanónak eszébe jutott a két rendőr azon a
mocskos helyen. Van szomorúbb annál, mint amikor valaki
nemtörődöm idegenekkel szexel a születésnapján?
–  Miért nem jössz fel a házba, miután gondoskodtál
Sharkyról? Ehetnénk valami finomat. Együtt lehetnénk egy
kicsit.
– És a feleséged?
–  Nem tudom, Silvio. Talán mindannyiunknak időbe telik,
hogy helyre tegyük ezt a dolgot.
– De elmehetek valami klubba is – vont vállat Silvio.
–  Most jobban érezném magam, ha a közelben maradnál –
jelentette ki Stefano, mert végképp nem akarta, hogy az FBI
célba vegye Silviót, rátegye a kezét, és elkapja valami piti
bűncselekmény miatt. Silvio egy börtöncellában… ez sohasem
történhet meg. – Gyere fel, ha elkészültél.
Stefano otthagyta Silviót, hogy gondoskodjon a kutyáról,
aztán visszament a kocsijához, hogy elguruljon vele a házhoz.
Közben lassan szándékká kristályosodtak a gondolatai. Persze,
a terve végképp megváltoztatna mindent, és még vonakodott
attól, hogy megtegye.
Egyenesen a konyhába ment, hogy összeszedje a szükséges
hozzávalókat a hűtőből, a konyhaszekrényből és a
zöldségeskosárból.
Magas sarkú kopogása hallatszott a terrakotta kövön, ami
elárulta Donata közeledtét. Éppen befordult a sarkon, amikor
Stefano felnézett. Donata kritikus tekintettel szemlélte az
élelmiszereket az asztalon.
– Lasagne?
 – Hát eléggé alacsony a szénhidráttartalma…
Donata ránézett, közelebb ment, és megfogott néhány
paradicsomot, mintha ellenőrizné, hogy mennyire érettek.
– Ki fogja megenni mindezt?
–  Remélem, hogy Silvio besegít. Tudod, ma van a
születésnapja.
–  Nem tudtam – mondta érzelemmentesen Donata. Szinte
némi kíváncsisággal. Ez jó jel? Letette a paradicsomot. – Mit
vettél neki?
– Egy kutyát. Golden retrievert. Kiskorában már volt neki, de
elütötték, úgyhogy gondoltam…
–  Te nagy problémamegoldó vagy – mosolygott rá Donata
szomorúan és ellágyulva, amitől összeszorult Stefano szíve. –
Mindig is ezt tartottam az egyik legjobb tulajdonságodnak. Hogy
megoldod a dolgokat.
– Mégiscsak főnök vagyok.
–  És jól is csinálod – nézett rá várakozva a felesége. Stefano
rájött, hogy ez egy jelzés. Donata még adott neki egy kis időt,
amíg elrendezgette a késeket, a vágódeszkákat meg a
keverőtálakat.
– Ez könnyebben menne, ha segítenél.
Donata bólintott, és adott neki egy kötényt. Stefano levette a
zakóját, felakasztotta, aztán magára kanyarította a kötényt, és
megkötötte hátul.
– Részedről rendben, ha átjön vacsorázni?
– Persze. Ha ő lesz az állandó szeretőd.
A keresetlen hangnemmel rálépett Stefano tyúkszemére.
–  Nem tervezem, hogy lenne rövid távú szeretőm. Ez nem…
én nem fogok random idegenekkel szexelni.
–  Ha mégis, akkor remélem, hogy húzol gumit – állt neki
Donata a zöldség előkészítésének.
–  Mi az? – pillantott rá Stefano a feleségére, aki viszont a
paradicsomokkal foglalkozott. – Részedről tényleg oké ez az
egész?
Vagy feladtad a házasságunkat? Vajon éppen eltaszítja
magától, hogy inkább férfiakkal feküdjön le?
–  Beszéltem David bácsikámmal. A társa biszexuális, de
mostanában nem érdeklődött senki kívülálló iránt. De hát már
mindketten túl vannak a hatvanon.
– Mit mondott? – kérdezte a torkában dobogó szívvel Stefano.
–  Azt mondta, hogy szívem, élvezd ki a szexuálisan
kalandvágyó férjedet.
– Elmondtad neki, hogy én…
– Szükségem volt valakire, akivel beszélhettem! – csattant fel
Donata.
– Jó. Rendben.
– Azt is elmondta, hogy a biszexuálisoknak teljesen más dolog
a kettő, férfival vagy nővel lenni. Szerinte igazából nem is csalsz
meg egy férfival, csak engedsz egy kis teret a másik oldaladnak.
De akkor Stefano miért érezte mégis megcsalásnak?
– Ezt mondta?
–  Ezt. Meg hogy nem kellene rád erőltetnem, hogy válassz.
Néha inkább ehhez lesz kedved, máskor pedig ahhoz.
– Aha. Nem tudom. Sokat gondolkodtam rajta, és nem tudom,
mások hogyan kezelik ezt, de… igen. Attól még hazudtam
neked. Vagyis elhallgattam előled. És ezért bocsánatot kérek.
 Donata összeszorította a száját. Megrendült a nyugalma.
Stefano magához akarta húzni, és a fülébe suttogni neki
mindazt, amit imádott hallani. Hogy mennyivel jobbá tette az
életét, hogy ők ketten összetartoznak, hogy szereti, és ezen nem
változtathat soha semmi. De ezzel nyomást gyakorolt volna rá,
Stefano pedig kételkedett benne, hogy a felesége most elfogadná
ezt a közelséget.
– Gyáva voltam. Csak nem tudtam szembenézni vele.
A felesége mindkét kezét letette a konyhapultra: megfeszült a
karja és a válla, miközben a plafont bámulta. Hátraszegte a
fejét, mint amikor a könnyeivel küszködött.
– Ne haragudj, Donata. Jobbat érdemelsz.
–  Tudod, fontolgattam a válást – pillantott rá könnyes, de
tiszta tekintettel a felesége, miután felsóhajtott. – De ahhoz túl
sokat jelentesz nekem.
Stefano nyelt egyet, mert gombócot érzett a torkában.
Szerencsére a lasagnekészítés mindkettőjüknek rengeteg
lehetőséget adott rá, hogy a kezüket nézzék, vagy
elgondolkodjanak egy pillanatra azzal az ürüggyel, hogy
valamit csinálnak éppen. Mégis remek csapatot alkottak, mint
mindig.
– Örülök, hogy maradsz. Boldogtalan lettem volna.
– Igen. Ezt most már én is értem. Beletelt nekem egy kis időbe.
Tényleg tudsz két embert szeretni. És nem mintha én nem
próbálkoztam volna lányokkal.
– Komolyan?
–  Katolikus lányiskolába jártam. Persze hogy egy lányba
zúgtam bele először. Egyáltalán nem voltak a közelben fiúk.
 – Milyen volt?
–  Fiús alkat, minden lében kanál. Rövid hajú. Nagyon
magabiztos. Azt mondta, hogy szeret, de aztán egy kicsit túl sok
lett nekem a dolog. Az összes többi része eléggé tetszett, de nem
akartam annyira komolyan belemenni. Mindig is érdekelt, hogy
vajon utánam is leszbikusként folytatta-e, hogy megutált-e
engem, vagy gyávának tartott, amiért nem próbáltam meg vele.
Szóval lehet, hogy bizonyos tekintetben tényleg jobban
megértelek, mint gondoltam – folytatta Donata a pultra
támaszkodva. – Továbbra is úgy gondolom, hogy a nők
gyönyörűek, de mindig azt hittem, hogy te fogsz előállni előbb
az ötlettel, hogy csináljuk hármasban egy másik lánnyal.
– Nem akartalak feldühíteni vele – kuncogott Stefano.
– Nem dühítettél volna. Abszolút benne lennék.
Stefano letette egy pillanatra a kést, mert biztosan levágta
volna az ujját, ha ebben a mederben folytatódik a beszélgetés.
De nem csak erről volt szó. Hiszen Donata nem mondaná el
neki mindezt, ha faképnél akarná hagyni. Megint megoszt vele
dolgokat; eltűnt a korábban emelt fal. Megbocsátott neki, és így
mutatja ki.
– Ha odavagy egy lányért, nyugodtan hozd haza.
Ez úgy hangzott, mintha Stefano kedveskedni akarna?
Imádná nézni, ahogy a felesége egy másik nővel csinálja, semmi
kétség. És ha Donata is élvezné, akkor nincs rá ok, hogy ne
tegye. Valójában viszont nem tudta jobban kifejezni, mennyire
hálás, amiért megbocsátott neki.
Csendben folytatták az ételkészítést. Mire nekiláttak, hogy
rétegezzék a tepsiben a hozzávalókat, Stefano kissé
megnyugodott, és sokkal vidámabb színben látta a jövőt.
Ameddig a házassága rendben van, minden mással szembe tud
nézni.
– Tudod, nem hittem volna, hogy még jobban szerethetlek, de
mégis.
– Egyikünk sem tökéletes, Stefano – tette rá mindkét vállára a
kezét Donata. – De pont ezért beszélgetünk. Szerencsés vagyok,
hogy el tudtad mondani ahelyett, hogy titokban tartottad volna
az egészet.
– Elevenen felemésztett volna.
– Tudom. Most legalább jobban alszol?
– Á… vannak más dolgok.
– Mennyire durva?
–  Elég durva. Úgy értem, hogy nagyon – ült le Stefano egy
támla nélküli székre, és rátette a kezét Donata csípőjére. – Egy
szövetségi ügyész liheg a nyakamba, aki eleget tud.
Stefano a vágott verziót adta elő. Sem Silviónak, sem
Donatának nem kellett tudnia, hogy a melegségével zsarolják.
– Harcolhatnék vele. De olyan kompániával kellene kiállnom
ellene, ahol már amúgy is lázadás tört ki. Silvio hallotta, hogy
meg akarnak tőlem szabadulni.
– Jaj, istenem! Komolyan? Ki áll mögötte? Augusto? – kérdezte
Donata. Mintha aggasztotta és bántotta volna a dolog, de
ijedtség nem látszott rajta.
– Ő a főkolompos, igen.
– És van elég támogatója?
–  Hát annyira biztonságban érzi magát ezzel kapcsolatban,
hogy megpróbálta felbérelni Silviót, hogy öljön meg engem.
 – Áruló – fintorodott el Donata.
– De még mennyire – nyúlt Stefano a kezéhez. – Áthívhatnám,
hogy magam lőjem le. Vagy megkérhetném Silviót, hogy tegye
meg ő, és szabaduljon meg a hullától. Viszont lehet, hogy ez
nem oldja meg a helyzetet. Tudom, hogy ezt kéne tennem, és az
apám is ezt tette volna…
– Stefano, te mindig is gyűlölted az apádat.
Ezek a szavak mélyre hatoltak, egyenesen a zsigereibe.
Cikáztak a gondolatai. Az apja erőltette rá ezt a pozíciót, ő
készítette fel, ő avatta be, hogy teljes jogú maffiatag legyen. Ő és
a barátai.
Stefano pedig csak úgy elfogadta, mert rohadtul nem akart
csalódást okozni, és még kétségbeesettebben akarta, hogy igazi
férfinak lássák. Az igazi férfiak ugyanis ezt csinálták. Bűnözővé
váltak, megalkották a saját szabályaikat, és embereket öltek.
A kezét bámulva visszaemlékezett, hogy milyen érzés volt: a
pisztoly visszaütése, ahogy a térdelő alak összeesett, a zacskó a
fején.
Most már teljes jogú tag vagy.
– Te jó ég, igazad van!
– Csak most jöttél rá? – húzta el a száját Donata.
– Nem… hanem mindennel kapcsolatban.
A Marino-klán.
Minden, amiért élt, amiért ölt, aminek szentelte magát, és
amiért megöleti magát, ha nem talál kiutat – még csak nem is a
családja. Lényegében az, amit az apja épített, előtte pedig az ő
apja.
–  Megszabadulhatnánk ettől az egésztől. Ha készen állnánk
rá, hogy mindent elengedjünk. Még mindig maradna elég pénz,
ami törvényesen az enyém. Biztos, hogy rendben lennénk egy
darabig. Csak elsétálnánk.
Donata bólintott.
–  Hozzád mentem feleségül, nem pedig a munkádhoz, a
barátaidhoz vagy az üzlettársaidhoz.
– Mi lenne a családoddal?
Donata vállat vont, ám vett egy mély lélegzetet, ami elárulta,
milyen nehéz döntés ez.
– Nem fogom végignézni, ahogy meggyilkolnak téged.
Ami nagyon is reális lehetőség volt. Az ügyész egy hetet adott
neki. Holnap felhívja. Most már meg tudja tenni; ameddig
Donata mellette áll, addig rendben lesz. Bűntudata volt, amiért
el fogja szakítani őt a családjától és a barátaitól, de nagyon
megkönnyebbült, hogy a felesége végül őt választotta mindenki
más helyett.
Stefano összerezzent, amikor Silvio megjelent a boltív alatt.
Nem hallotta léptek zaját, egyszerűen csak testet öltött Silvio
sziluettje a szeme sarkában. Megszorította Donata karját, és
felállt.
– Hozok egy kis bort.
Elsétált Silvio előtt, aki fekete farmert és fekete futópólót
viselt, ami olyan szorosan rátapadt, hogy Stefano látta alatta a
kockás hasat.
–  Ülj le, és lazíts, ma van a szülinapod – szólalt meg halkan,
ám elég hangosan ahhoz, hogy Donata is hallja. – Minden
rendben lesz – ígérte Silvio vállát megérintve. Aztán
bizonyításképpen maga felé húzta Silvio fejét, hogy szájon
csókolja.
Silvio összeráncolt homlokkal és kérdő tekintettel nézett rá,
de nem csinált semmi mást.
Stefano gyorsan lement a borospincébe. Aggódva tért vissza,
hogy mi történhetett időközben.
Nem sok minden. Donata éppen megterített. Silvio a
közelében állt, de nem túl közel: megfigyelő pozícióban, mint
oly gyakran; látszott, hogy tudatában van mindennek, és készen
áll rá, hogy bármelyik pillanatban reagáljon. Úgy tűnt, hogy
Donata sem kezdeményezett beszélgetést.
– A kaja még eltart egy darabig – tette le Stefano az üvegeket
az asztalra. – Hogy van a kutya?
–  Annyit evett, hogy majdnem összerogyott a tál fölött –
vigyorgott Silvio különösen kisfiús módon. Túl aranyosan egy
gyilkoshoz képest. – Meglepődtem, amikor hoztad, de… – vont
vállat, mintha küszködne a szavakkal. – Köszi.
–  Örülök, hogy részedről rendben van a kutyasétáltatás a
hátralévő életére.
És a fenébe is, de ez még jobban ideköti a házhoz Silviót. Nem
foghatja magát, hogy csak úgy elmenjen, hacsak nem viszi
magával az állatot. Ettől még nem lehetetlenülnek el a röpke
kalandok, de talán rövid életűek lesznek. Stefano ezt így nem
gondolta végig, de most finoman szólva is örült neki.
– Majd rajta tartom a szemem.
Volt valami komolyság Silvio szavai mögött. Vajon saját magát
hibáztatta a régi kutyája haláláért? Annyi minden volt, amit
Stefano még nem tudott, nem értett vele kapcsolatban, ám
minél több időt töltöttek együtt, annál emberibbnek látta.
Stefano néha abba a tévhitbe ringatta magát, hogy talán tudja,
mi lesz Silvio következő lépése.
Donata gyorsan összedobott egy salátát – csak leveles
zöldekből olajjal, ecettel, sóval és borssal –, ami épphogy elég
volt hozzá, hogy felébressze az ízlelőbimbókat.
– Hány éves lettél? – kérdezte Donata.
–  Huszonöt – ráncolta a homlokát Silvio. – Még nem tudom,
örülök-e neki.
–  Akkor kezdtem el kételkedni szinte mindenben az
életemmel kapcsolatban. Hogy mit akarok csinálni, ki akarok
lenni. Az első életközépi válság. Amint betöltöttem a harmincat,
az egészet magam mögött hagytam.
–  Sohasem hittem, hogy azt megérem – felelte félmosollyal
Silvio. – A harminc már öreg. A huszonöt is öregnek tűnik.
Mindig is öregnek éreztem magam – folytatta a konyha közepén
állva, s elmondhatatlanul elhagyatottnak tűnt.
Stefano odalépett, hogy mindkét vállát megfogja. Teljesen
merevek és görcsösek voltak az izmai.
– Lazíts.
– Ki tudnál kötözni? – suttogta Silvio a füléhez hajolva.
Stefanónak szinte kiugrott a szíve a helyéről, és még
erősebben fogta Silviót.
– Később.
Most akarta.
Érezte a szinte mindig jelen lévő feszültséget, ahogy Silvióra
reagált a teste. Képtelenség volt nem ránézni, nem megérinteni,
s úgy látni a nyitottságát vagy a sebezhetőségét, hogy ne a szex
jusson róla az ember eszébe. Milyen, amikor elélvez, amikor
átadja magát, és olyan hévvel, minden mást kizárva hajszolja a
gyönyört, mint ahogy a célpontját, mikor dolgozik.
– Majd gondoskodom rólad.
Silvio felsóhajtott.
Stefano hozzápréselődött; egyik karjával szorosan a
mellkasához húzta, aztán felemelte a kezét, hogy eltakarja vele
a szemét. Érezte, hogy Silvio karizmai megfeszülnek és
elernyednek, mintha mérlegelné a szabadulás lehetőségeit. Ez is
mindig benne volt a levegőben: Silvio nemcsak azt tudta,
hogyan kell ölni, de egy pillanat alatt meg is tudta tenni, hogy
magát védje, mint Diego Carbonéval tette.
Stefano rápillantott Silvio válla fölött Donatára, aki
kíváncsinak tűnt, aztán bólintott egyet. Sőt, még rá is
mosolygott. Stefano megpróbálta lenyelni a gombócot a
torkában, aztán megcsókolta Silvio hosszú nyakát, finoman
szívogatva, gyengéden, alig karcolva a fogaival. Silvio
megborzongott a kéjtől.
Stefano hátrahajtotta Silvio fejét – egészen addig, hogy az ő
vállán nyugodjon –, és észrevette, hogy Donata lábujjhegyen
közelít, cipősarkak árulkodó kopogása nélkül. Silvio testének
feszült vibrálásából úgy gondolta, hogy ő is érzi.
Érintsd meg. Érintsd meg mindenhol. Érintsd úgy, mintha a tiéd
lenne.
Stefano megtorpant, hogy ránézzen Donatára, de nem volt
felkészülve a hirtelen mozdulatra, amikor Silvio összerezzent,
mert Donata szájon csókolta. Stefano még szorosabban ölelte,
mert tudta, milyen elveszettnek érezheti magát így vakon és
lefogva. Silviónak viszont szabad volt a keze, Stefano pedig
érezte, hogy megfogja vele az ő ágyékát, és simogatni kezdi a
farkát. Talán Silvio visszanyerte valamicskét az irányítást, ha
képes volt izgatni, miközben izgatták. Vagy talán csak szeretett
örömet szerezni.
Donata rátette a tenyerét Silvio arcára, és kissé belevájta a
körmeit. Éppen csak annyira, hogy látszódjon.
– Tudsz mit kezdeni egy nővel? – kérdezte Donata ismerősen
rekedtes hangon, amiben némi gúny is csengett. Stefano nem
igazán tudta hová tenni. Csak játék. Vagy mégsem?
–  Aha – nyögött fel halkan Silvio. – Kevesebb a gyakorlatom,
de…
Donata oldalra biccentette a fejét, hátranézett Stefanóra, és
kacsintott egyet. Tényleg csak játszott, hála istennek.
És nem a világ egyik legszexibb dolga, ahogy a felesége éppen
fontolgatja, mit tenne Silvióval? Vagy mire venné rá. Akármi
lenne is az, Silvio megálljt parancsolna, mielőtt túl messzire
menne a dolog, igaz? Ugyanakkor Stefano nem tudta elképzelni,
hogy valami túl sok legyen Silviónak – azok után nem, hogy
miket látott tőle.
–  Szerintem a hálószobában akarom ezt folytatni – mondta
Stefano.
– Mi lesz az étellel? – kérdezte Donata.
– Kikapcsolom a sütőt. Talán később.
Donata bólintott.
– Silvio, tartsd csukva a szemed. Most elengedlek.
Mikor ellépett tőle, Silvio úgy maradt. Csak hátratette az
ökölbe szorított kezét. Elképzelte a kötelet, mint oly gyakran.
Stefano kikapcsolta a sütőt, aztán kigombolta és felgyűrte az
ingujját. Megint Donatára nézett, hogy részéről rendben van-e,
ám csodálatot és huncutságot látott a tekintetében. Ő is imádta
a szexet. Nem erőltetett rá semmit. Talán az egyik álma, hogy
két férfival legyen, csak sohasem vallotta be. Ez kezdett tényleg
érdekes lenni.
Stefano megint megcsókolta Silvio nyakát.
– Részedről oké, amerre tartunk, Silvio?
Eléggé biztosra vette, hogy igen. Silvio már említette, hogy
kedveli a nőket is, csak volt ebben valami nyomasztó
egyenlőtlenség. Silvio könnyen azt hihette, ő csak felpezsdíti a
szexuális életüket.
– Van valami határ?
–  Nincs határ – rázta a fejét Silvio, miután úgy tűnt, hogy
alaposan megfontolja a dolgot.
Donatának felcsillant a szeme, és közelebb lépett, hogy
levegye Silvióról a pólót, aki csak annyira mozdította meg a
karját, hogy ez lehetséges legyen, aztán megint leeresztette.
Olyan könnyen ment neki a passzivitás és a megadás!
Stefanónak Silvióval együtt elállt a lélegzete, amikor Donata
végighúzta a körmét Silvio mellkasán, egészen le a derékszíjáig,
majd vissza felfelé, és elkapta a nyakát.
– Ezt nem fogod elfelejteni.
–  Nem – lehelte Silvio. Nem tiltakozott, elfogadta. –
Használjatok engem.
Stefano összeszorította a fogát. Ezektől a szavaktól életre kelt
a farkának minden egyes idegszála. Használjatok engem. Ez
kemény, fáradhatatlan, mocskos szexet ígért mindössze két
szóban. Még erőteljesebb volt, mint a „nincs határ”. Stefano
bólintott Donatának, amivel megerősítette, hogy Silvio teljesen
komolyan gondolja.
– Hálószoba – húzódott pajkos mosolyra Donata szája.
Szerencsére nem volt túl messze. Donata ment elöl a lépcsőn,
két kézzel fogva Silvio kezeit. Könnyű volt elképzelni Silviót
bilincsben, ahogy Donata láncra verve vonszolja fel, mint egy
játékszert vagy a kéjvágyának rabját. Stefano sohasem hitte
volna, hogy Donatának ilyen vágyai vannak, de úristen, alig
várta, hogy lássa őt játszani Silvióval!
Becsukta maguk mögött a hálószoba ajtaját. Reménykedett
benne, hogy senki sem érkezik majd látogatóba az este, az
éjszaka és a reggel folyamán. Behúzta a függönyt, és mire
megfordult, látta, hogy Donata kibújik a kasmírfelsőjéből, szinte
Silvio orra előtt megmutatva a fekete csipke melltartóját.
Silvio a szemébe nézett, aztán előrehajolt, hogy megcsókolja a
mellét, és a csipkén keresztül megnyalja a bimbót.
Donata gonosz oldalpillantásokat vetett Stefano felé, hogy
felhúzza őt ezzel a képpel. Jesszus, ha bármelyik másik férfi
nyúlt volna a feleségéhez, akkor az verekedést jelent, ám ez
egyszerűen szexi volt. Kétség sem fért hozzá, hogy melyiküknél
van az irányítás. Stefano imádta nézni, ahogy Donata ujjai
belemélyednek Silvio hajába, majd a nyakába, hogy közelebb
húzza. Silvio félrehúzta a melltartót, hogy felfedje a bimbóját,
és folytatta az örömszerzést.
Stefano odalépett Donata mögé, hogy lehúzza a cipzárt hátul
a szoknyáján, aztán alányúlt, hogy végighúzza a kezét a feneke
körvonalán. Donata felnyögött, amikor még jobban odanyúlt,
hogy a bugyiját dörzsölje. Nedves volt, és meg kellett tartania őt,
amikor elkezdte a punciját simogatni a csipkén keresztül.
A hajánál fogva felemelte Silvio fejét, amikor Stefano végre
két ujjal beléhatolt, a harmadikkal pedig a csiklója környékét
masszírozta, végül pedig magát a csiklóját is, amikor már jó
síkosak voltak az ujjai.
Donata megcsókolta Silviót. Most már farkaséhes volt a kéjtől,
Stefano pedig el sem tudott képzelni ennél szexibbet. Jó, mégis:
Silvio Donata mellett átnyúlva az ő farkát is simogatni kezdte a
nadrágján keresztül. Csupán heccelés volt ez, egy ígéret, de pont
elég ahhoz, hogy semmi másra ne figyeljen, csak erre a két
gyönyörű emberre.
A rohadt életbe, ha most kellene meghalnia, akkor boldogan
fog meghalni – minden idők legkeményebb merevedésével.
Donata elkezdte gyorsabban venni a levegőt, és úgy ringott a
csípője, mintha arra biztatná, hogy dugja meg. Stefano úgy
gondolta, hogy ideje átmenni az ágyba. Megcsókolta Donata
nyakát, elhúzódott tőle, aztán lehúzta a szoknyáját és a bugyiját,
hogy lépjen ki belőlük. Imádta, amikor rajta maradt a magas
sarkú az ágyban, így azt nem vette le róla.
– Silvio, le.
Silvio azonnal térdre ereszkedett, és ahogy Donata széttárta a
lábát, és magához húzta Silvio fejét, elárulta Stefanónak, hogy
Silvio mit csinál. Közelebb lépett, megmarkolta Donata mellét,
aztán összecsippentette a mellbimbóját, hogy megszorítsa.
Donata felnyögött, odafordította a fejét, és megcsókolta. Stefano
mintha Silvio ízét is érezte volna a szájában.
Muszáj volt ágyba juttatni őket, Donata remegéséből ítélve is
igencsak eljött az ideje. Elkapta Donata derekát, egy pillanatra
látta a punciját és Silvio nedves száját, aztán odavitte az ágyhoz,
és rámászott. Donata nekidörgölte a punciját, rátette a kezét a
hátára, és sürgette, hogy folytassa.
– Szeretlek – mondta Donata. Szinte a szájából vette ki a szót
Stefanónak, aki mosolyogva megint megcsókolta, miközben
érezte Silvio kezét a lábfején, ahogy levette róla a cipőt és a
zoknit. Felemelkedett, hogy Silvio ki tudja csatolni az övét,
Donata pedig a sliccével segített. Te jó ég, ha két szerető teszi a
dolgát egyszerre, ki tudna tiltakozni vagy akár habozni?
Hátranézve látta, hogy Silvio kibújik a maradék ruhájából.
Éppen kérdezni akart Donatától valamit, ám elveszítette a
fonalat, amikor látta, hogy sóvárogva fürkészi Silviót, a szíve
fölötti tetoválást, a lőtt seb nyomát.
Donata intett Silviónak, hogy menjen oda, mire az lefeküdt
mellé, de nem nagyon ért hozzá. Szinte hezitált, mintha
parancsra várna, vagy valamiféle iránymutatásra.
Stefano közelebb húzta magához, és megcsókolta. Mintha jin
és jang különös egybeolvadásaként Donata ízét is érezte volna a
szájában. Annyira akarta ezt, és már az első naptól kezdve
ábrándozott róla, hogy milyen érzés lehet. Amióta csak
megpillantotta Silviót. Francba, talán még osztozhat is Silvio
kurvás énjén Donatával. Ő lehetne a fickó két csókolózó hölgy
között. Te jó ég!
– Hűha! – suttogta nekik mosolyogva Donata.
– Mi az? – bontakozott ki a csókból Stefano.
– Ne is foglalkozz velem – nevetett. – Folytassátok.
Silvio lehajolt, hogy megcsókolja Donatát, aztán végigcsókolta
a nyakát és a mellkasát. Stefano oldalra húzódott, hogy teret
engedjen nekik, miközben Silviót érintette: a farkát, a golyóit és
a fenekét, amíg Silvio csókolgatta és szívogatta Donata mellét.
Silvio egyértelmű felhívásként széttárta a lábát. Stefano kis
híján eldobta az agyát a gondolattól, hogy Silvio keféli Donatát,
ő pedig Silviót, tehát így mindkettőjüket egyszerre. Egyszer
majd meg akarja tenni, méghozzá nagyon, hogy mindkettőjüket
irányítja, és Silvio csak akkor lendítheti előre a csípőjét, amikor
ő. Biztos felnyögött vagy lebukott a gondolattal, mert
mindketten ránéztek.
– Csak annyi, hogy eldobom az agyam – motyogta.
– Feküdj le – nyomta le Donata Silviót.
Silvio lefeküdt az oldalára. Szemlátomást mindenre készen
állt.
– Akarod, hogy megkötözzünk? – nyúlt a kezéért Donata.
Silvio kifújta magát, és bólintott. Stefano meglepődött rajta,
hogy Silvio tényleg belement a korábbi kérésének ellenére, de
amikor Donata bólintva közölte vele, hogy „fogd le”, akkor
Stefano engedelmeskedett, és felemelte Silvio karját a feje fölé.
Donata beletúrt az éjjeliszekrény játékszeres fiókjába. Elővette
a bilincset, és rátette Silvio csuklójára – előbb az egyikre, aztán
a másikra. Silvio egy hosszúra nyúlt pillanat erejéig behunyta a
szemét, megfeszítette az öklét, és egyet rántott rajta.
– Jó fiú – mondta Donata, s egy selyemsálat is kivett a fiókból.
Összekötötte vele a bilincsek közötti láncot az ágytámla kemény
farészével.
Silvio szinte lihegett. Donata olyan szenvedélyesen csókolta,
hogy a „harcolj vagy menekülj” ösztön átváltott benne „harcolj
vagy dugjra”. Donata elhelyezkedett rajta lovagló ülésben, és
egy kézzel izgatni kezdte a farkát.
–  Kérlek – homorított Silvio válasz gyanánt, és széttárta a
lábát.
– Mit akarsz? – mosolygott rá Donata. – Dugni, vagy azt, hogy
téged dugjanak meg?
– Bármit – nyalta meg az ajkát Silvio. – Kérlek…
Donata lehajolt a jobb mellbimbójához, s a foga közé vette,
amitől Silvio felszisszent és felnyögött.
– Szeretem, ahogy könyörögsz.
–  Add meg nekem, amit tudsz – nevetett fel Silvio levegőért
kapkodva.
–  Arra mérget vehetsz. Várj! – nézett Donata Stefanóra. –
Gyorsan idehozok valamit.
Donata kibújt az ágyból, lerúgta a magas sarkúját, és szinte
kirohant a szobából.
Silvio mély levegőt véve próbált lehiggadni.
Stefano felemelte a kezét, hogy megfogja Silvio csuklóját.
Ellenőrizte, hogy nem vág-e a húsába a bilincs. A pillanat
hevében könnyű erről megfeledkezni.
– Miért pont most? – kérdezte tőle.
– Biztonságban érzem magam – fordította felé a fejét Silvio.
–  Biztonságban vagy – hajolt le Stefano, hogy megint
megcsókolja. Megsimogatta Silvio kinyújtott karját.
Elmondhatatlanul meghatotta, hogy Silvio végül elfogadta a
valódi kikötözést. Most először. Egy napon majd szeretné
megtudni, mi történt pontosan, ami elvette Silviótól ezt a fajta
bizalmat.
– Le akarlak szopni – pillantott rá a farkára Silvio.
 – Most?
– Igen, most rögtön. Mássz rám, hadd csináljam.
Stefano rámászott és előrenyomult, hogy Silvio elérje. Silvio
kinyitotta a száját, mire Stefano mélyebbre hatolt, aztán
hátrahúzódott. Hagyta, hogy Silvio megszokja a dolgot és a
pozíciót. Örült, hogy rátámaszkodhat a fejtámlára, miközben
megint előrelendítette a csípőjét, biztatásnak elkönyvelve a
Silvióból feltörő kis hangokat. Abszolút el tudott volna így
élvezni, a testhelyzet esetlenségének ellenére. Elég izgalmas
volt szájba kúrni egy kikötözött fazont.
Stefano valahol mélyen tudta, hogy Donata visszatért.
Hátrahúzódott, Silviót pedig a homlokánál fogva eltolta
magától, amikor az megpróbálta követni. Szüksége volt erre a
kontrollra, mert a helyzet túl forró volt ahhoz, hogy sokáig
bírja.
Donata Silvio lába közé helyezkedett, és széttárta.
–  Hajlítsd be a térded – mondta, Silvio pedig azonnal
engedelmeskedett. Stefano hátrapillantott, és meglátta Donata
kezében a sötétlila vibrátort. Felvonta a szemöldökét. – Ne
legyél féltékeny, drágám. A tiédet sokkal jobban szeretem, bár te
nem rezegsz.
Silvio kuncogott, ám megfeszült, amikor Donata a lába közé
ereszkedett. Stefano megint hátrahúzódott, és benyomta a
hüvelykujját Silvio szájába, majd megborzongott, amikor Silvio
szívogatni kezdte. Eljátszott Silvio nyelvével, ám lejjebb
kalandozott a figyelme, amikor Donata fogta a vibrátort,
bekente síkosítóval, és behatolt vele Silvióba.
Silvio szorosan behunyt szemmel homorított, és
kontrollálatlan hangok törtek fel belőle. Szinte úgy tűnt, mintha
fájna neki, mire Donata habozott, Stefano viszont bólintott neki.
– Rendben lesz.
Silvio csak bólintott, miközben minden egyes izma
megfeszült.
Donata próbálgatva mozgatta a játékszert Silvio testében,
árgus szemekkel figyelve a reakcióit. Stefano minden csepp
figyelmét lefoglalta ez az örömszerzés. Végighúzta a kezét Silvio
mellkasától a hasáig: lenyűgözte minden egyes lélegzetvétel
kendőzetlen szépsége, minden egyes zakatoló szívdobbanás.
Donata arcán összpontosítás és gyengédség tükröződött,
miközben dugta Silviót – és tényleg dugás volt. Silvio ugyanúgy
reagált rá, mint ahogy Stefanóra szokott. Lassan közeledett a
csúcs felé minden egyes mozdulattal, az izmainak minden egyes
megfeszülésével.
Silvio a kinyújtott karja felé fordította a fejét, hogy elrejtse az
arcát. Vonásai eltorzultak a kéjtől, és úgy nekifeszült a
bilincsnek, hogy minden egyes izma kirajzolódott.
– Kérlek… – lehelte.
Donata előrehajolva végighúzta a nyelvét Silvio farkán, aki
egy pillanatra úgy tűnt, hogy mindjárt elélvez, ám alábbhagyott
a feszültség, amikor Donata felegyenesedett.
– Szeretném látni, ahogy megdugod – szólalt meg.
Silvio megint megfeszült. Lángoló tekintetével kifejezetten
farkaséhesnek tűnt.
– Oké – felelte Stefano. Te jó ég, mennyire akarta! – De nincs
itthon gumi…
És rohadtul nem akart felkelni az ágyból, hogy szerezzen.
 –  Még egy félbuzihoz képest is szörnyű a felkészültséged –
mordult fel Silvio.
–  Azért hoztalak ide, hogy lasagnéval etesselek, te seggfej,
nem pedig azért, hogy a feleségemmel.
– Stefano, kérlek. Egyszerűen csak… kívülre élvezz. Nem száz
százalék, de…
– Nem. Túl kockázatos.
Egyikünknek muszáj, hogy tiszta legyen a feje, és megőrizze a
kontrollt.
– Francba, nem tehetem – folytatta Stefano.
A te szokásaiddal semmiképp, Silvio. Sajnálom.
– Talán… van egy a zsebemben.
Stefano Donatára nézett, aki lehajolva kinyújtózott, hogy
elérje Silvio nadrágját. Némi matatás és kulcsok vagy aprópénz
csörgése után előkerült egy koton. Hála az égnek!
Nem foglalkozott vele, hogy Silvio lazán megette volna a
lasagnét, hogy aztán elmenjen idegenekkel kefélni.
–  Muszáj lesz erényövet rakatnom rád, hogy csak az enyém
legyél. Vagy inkább a miénk.
Akkor próbálj meg két rendőrrel dugni egyszerre, te seggfej.
– Oké – borzongott meg Silvio.
–  Szavadon foglak – mondta közel hajolva Stefano, majd
megcsókolta Silviót, aki addigra már kétségbeesve kezdte falni a
száját. Stefanónak hátra kellett húzódnia tőle, hogy arra
koncentrálhasson, amire készült.
Elvette Donatától a bontatlan gumit, és intett neki, hogy
húzza ki a játékszert. Az oldalára fordította Silviót, hogy
hátulról hozzásimuljon. Már kellően síkos volt a terep, így amíg
Stefano felhúzta a gumit, Donata felemelte Silvio lábát, hogy ne
legyen útban. Talán azért, hogy többet lásson a behatolásból.
Silvio felnyögve hátrafeszült. Már annyira ki volt éhezve,
hogy szinte keféltette magát Stefanóval, aki maga felé fordította
Silvio fejét, és megcsókolta.
– Mennyire vagy közel?
– Ne… nyúlj hozzám.
Túl késő – gondolta epésen Stefano. Donata lefeküdt Silvio
másik oldalára, s úgy simogatta, mint ahogy egy megvadult
állatot szokás nyugtatni, vagy ahogyan egy új szeretőt
felfedezni. Stefano most éppen semmit sem tehetett érte azon
kívül, hogy magához húzta egy újabb csók erejéig. Silvio
elkezdte nehézkesebben venni a levegőt, és megfeszült, amivel
kis híján átbillentette Stefanót, így az kihúzta a farkát, és közel
bújva inkább a kezével fejezte be. Silvio egy nyögéssel élvezett
el, aztán szinte teljesen elernyedt közöttük: csak pihent.
Donata rámosolygott Stefanóra, és félresimított egy hajtincset
az izzadt homlokáról.
–  Maradt valami nekem is? – érdeklődött azon a huncut
hangon, amin csak ritkán szólalt meg.
– Ó, igen – húzta le a gumit Stefano. Eloldozta a selyemsálat,
ami Silvio kezét a helyén tartotta, aztán átmászott rajta, mert az
ágy másik oldalán sokkal több hely volt. Rájuk férne egy
nagyobb ágy, ha rászoknának, hogy hármasban csinálják –
gondolta Stefano, miközben elnyúlva magára húzta Donatát.
Donata meglovagolta, rögtön ráült a farkára. Hűha, pont
olyan nedves és kiéhezett volt, mint Stefano. Silvio közelebb
húzódva odatette a kezét, ahol Stefano behatolt. Donata
behunyta a szemét és összeszorította a száját, amikor elkezdte
masszírozni a csiklóját, láthatóan avatott és pont jó
mozdulatokkal, mert Donata nagyon gyorsan közeledett a csúcs
felé, amiért Stefano elmondhatatlanul hálás volt.
A közös elélvezés baromi nagy művészet, és most neki messze
nem volt hozzá elég kitartása. Magához húzta Donatát, amikor
érezte, hogy elragadja a saját orgazmusa, aztán Donatáét is
érezte – azt a puha, követelőző és uralkodó feszülést odabent,
ami olyan érzés volt, mintha Donata még jobban és még
mélyebben akarná, lágyan és forrón, szó szerint
ellenállhatatlanul.
Donata ráhanyatlott Stefanóra, akinek a vállánál ott volt
Silvio, és nem győzte elégszer megérinteni őket. Silvio halálos
kecsessége és Donata büszke ereje. Mind Stefanóé. Fogalma sem
volt, mit tudott hozzájuk tenni, de végtelenül hálás volt, amiért
megtalálta mindkettőjüket.
 
 
Stefano eltűnődött, hogy vajon miért pont ezt a szállodát
választották a találkozó színhelyéül. Vagy szándékos
kegyetlenség volt ugyanabban a hotelben sort keríteni rá, ahol
Silvióval volt, vagy tényleg a legjobb hely egy ilyen
megbeszélésre. Egy-két percig várakozott a folyosón, aztán
kinyílt az ajtó.
– Egy pillanatra, Mr. Marino – lépett ki az ügyvédje.
Stefano követte őt a folyosó végére, ahová gondos kezek
odatettek egy asztalt újságokkal és két bőrfotellel meg egy
cipőtisztító géppel.
 – Nos, beszéltem Beccariával – mondta az ügyvéd, miközben a
mappán dobolt az ujjával. – Az az ember egy cápa.
– Tudom. Mennyire baszott át minket?
– Hát, megszereztem az összes biztosítékot, amit valószínűleg
megadna bárkinek, de nem tudom, hogy pontosan mennyit tud.
Nagyon jól játszik, és kemény fickó.
– Ezen már túl vagyunk. Készen állok rá, hogy megkössem az
alkut.
Nem fogok harcolni vele. De ezt nem mondhatta el Rinaldinak.
Rinaldi annyiféleképpen biztatta, hogy minden létező
tekintetben csapjon össze a szövetségi ügyésszel, mintha
személyes büszkeségi kérdést csinált volna belőle. Viszont nem
Rinaldi lesz az, aki börtönbe kerül, ha ez a jogászos
faszkardozás rosszul végződik.
–  Ahogy óhajtja, Mr. Marino – bólintott Rinaldi, és átadott
neki néhány papírt az aktából. – Ha bármi másra szüksége
lenne ehhez…
– Nem, rendben leszek. Kösz.
Tudom, hogy megtetted, amit tudtál.
Rinaldi megtorpant. Eltűnt róla a kisimult álarc, mintha
valami jelre várt volna, hogy merre tovább.
– Jobb, ha megyek – pillantott az órájára Stefano. Azzal vállat
vonva sarkon fordult, és visszatért a hotelszobába.
Odabent Beccaria és két másik férfi várta. Hivatalból jöttek.
FBI-osok.
Stefano tűrte, hogy megmotozzák. Zsigerekig hatoló
megalázás. Kurvára gyűlölte őket, mindegyiket, az arctalan
embereket, akik kémkedtek utána és Silvio után, akik egymás
tenyerébe csaptak, amikor lencsevégre kapták a szexet. Amikor
megtalálták a kulcsot ahhoz, hogy tönkretegyék az életét.
Átnézték az aktatáskáját, még a laptopját is, mintha valami
eszement öngyilkosjelölt lenne, aki fegyvert vagy bombát hoz
egy ilyen találkozóra. Beccaria óvatosan levette a drága töltőtoll
kupakját, és elkezdett írni a sima papírlapra.
– Kérem, foglaljon helyet.
Stefano leült, és letette a laptopját az asztalra, az aktatáskája
tetejére.
Beccaria összekulcsolt kezekkel előredőlt.
–  Ez nem lesz könnyű önnek, de majd meglátja, hogy mi
tartjuk magunkat a megállapodásunk ránk eső feléhez. Új élet,
új személyazonosság és minden, ami segíthet önnek az
újrakezdésben.
Stefano állkapcsa megfeszült.
– Ne atyáskodjanak fölöttem.
Kibaszottul ne merészeljenek!
Beccaria bólintott, mintha erre számított volna.
– Akkor hát csináljuk.
Stefano rápillantott a hívatlan és be nem mutatott FBI-osokra,
ami az ő világában protokollszegésnek számított volna, ám itt
nem. Most már átlépte a határvonalat, és örökre a másik
oldalon fog élni, ahol nem ismerte a szabályokat, ahol
egyáltalán nem volt hatalma. Sőt, ez az élet állandó
fenyegetettségben telik majd. És miért?
Mindig is gyűlölted az apádat.
Elég volt ez ahhoz, hogy végigcsinálja? Valamiféle
szélsőségesen késői, rosszul időzített lázadás gyanánt? Hirtelen
úgy érezte, hogy ráférne egy-két erősebb ital, ám egyedül volt
ebben a szobában olyan emberekkel, akik utálták őt, és akik
nagyon is valós veszélyt jelentettek az életére és a jövőjére
nézve. Stefanónak minden agysejtjére és akaraterejére szüksége
volt ahhoz, hogy átjusson a túlpartra.
Ha valaha is a pokolban találod magad, meg ne állj!
– Kezdjük például azzal, hogy kicsoda maga, és hogyan lett a
Marino-klán főnöke.
Csupa olyan információt kértek tőle, amit addig nem erősített
meg senki. Voltak, akik többet tudtak másoknál, ám Stefano
egyetlen alkalomra sem emlékezett, amikor hangosan kimondta
volna ezeket, pláne teljesen beszámolt volna róluk. Mindez ott
élt benne, halványan, de erőteljesen, a legmélyebb bugyrokban
elrejtőzve. Szürreális volt beszélni róla, ilyen szörnyen
bensőséges dolgokat megosztani idegenekkel, akik ítélkezni
fognak fölötte ezért, és figyelik rajta a gyengeség, a bűntudat és
a megbánás jeleit.
Csak annyit tehetett, hogy kordában tartotta az érzelmeit. A
vegytiszta borzalmát annak, hogy mit tesz éppen – a tényt, hogy
megszegi az omertát és az összes szent szabályt, amiben hitt, és
így hitetlenné válik. Köpönyegforgatóvá. Pentito lett belőle.
Áruló. Mocsadék.
Meglepődött rajta, hogy milyen erőteljes önutálat uralkodott
el rajta a vallomástétel idején. Azon, hogy néhányszor – a
szünetek alatt – fontolóra vette, hogy felmegy a szálloda
tetejére, hogy leugorjon onnan, mert ez tűnt az egyetlen
lehetséges módnak arra, hogy megállítsa a szavak és a kérdések
áradatát, csak így vethetett volna véget annak, amit csináltak.
 Mégis ott élt benne a szorongó és halovány remény, hogy lesz
majd élete ezután is.
De legalább Beccaria nem cukkolta, egyszerűen higgadt és
összeszedett maradt, mintha tudta volna, hogy ez a legjobb
hozzáállás a részéről. Ha racionális és tényszerű. Nem volt
további fenyegetés, Beccaria pedig egyszer sem lépett túl a
hivatalos szerepén.
Bármennyire utálta is Stefano azért, amire rávette, volt
valami szilárdság, erő és megbízhatóság Beccariában, ami azt
sugallta, hogy határozott, de könyörületes vallató.
–  Szóval ki ölte meg azt a sok oroszt? – kérdezte Beccaria a
hosszú órákig tartó kihallgatás vége felé.
Stefanónak elfáradt az elméje, és összeszorult a gyomra a víz
körül, amit megivott. Csak az ment le a torkán.
–  Igazándiból nem tudom. Augusto Viero, a helyettesem
fogadott fel egy exkatonát.
Sajnálom, Franco, de téged úgysem találnak meg. Amúgy sem
tudja az igazat senki, és mire Augusto megtörik, Silvio messze jár
majd.
–  Annak a gyilkosságnak a léptéke jóval meghaladta a mi
lehetőségeinket.
– Maga adta ki az utasítást, hogy így történjen?
–  Nem. Én csak arra kértem, hogy intézkedjen. Bízom az
embereimben… – jaj, milyen ironikus! –, hogy megoldják a
részleteket.
–  Igen, az ilyenfajta parancsot így is lehetett értelmezni –
mormolta Beccaria, talán az FBI-osok kedvéért pontosítva. –
Még valami?
 –  Szerintem Európából jöttek, de nem tudom, honnan
szerezték a robbanószert. Egy kocsit és két Bushmastert
valóban adtam nekik.
Beccaria bólintott.
– Hol laktak?
–  Nem tudom. Gondolom, arra jutott, hogy nem bízhat
bennünk, így nem tudom, hol szállt meg, vagy mi történt a
kocsival.
– Profinak hangzik – jegyezte meg az egyik FBI-os.
–  Annak majd később utánajárunk – válaszolta egy
diplomatikus horkantással Beccaria. Nem mondott semmi
többet, semmi olyat, ami lehetővé tette volna Stefano számára,
hogy bárkit is figyelmeztessen a megbánás utolsó jeleként. –
Nos… – tette vissza a kupakot a tollára. – Tekintettel arra, hogy
veszélyben forog az élete, most hagyom, hogy ez a két úriember
hazakísérje. Hívja fel a feleségét, ne beszéljen senkivel, csak
vele, csomagoljon nagyon kevés holmit, és hagyjon hátra
minden egyebet. Keresünk magának egy biztonságos helyet, és
onnantól intézzük a továbbiakat.
Stefano felállt, az FBI-osok pedig felvették a zakójukat. Pont
olyan hivatalos végrehajtóknak tűntek, mint amilyenek voltak,
így csak fohászkodhatott, hogy senki ne lássa meg velük. Vagy
ha Silvio mégis meglátja, nem csinál semmi hülyeséget.
Odakísérték a kocsijához. Az egyik beült az anyósülésre,
mintha rajta akarná tartani a szemét, a másik pedig egy
limuzinnal követte őket.
Mire hazaért, Donata már várta. Mintha aggódott volna, de
nem látszott rajta félelem vagy gyűlölet. Vajon a lelke mélyén
megvetette Stefanót, amiért áruló lett? Amiért nem állt ki
harcolni? Amiért elszakítja a barátaitól, a családjától, az
életétől?
Összepakoltak néhány dolgot, éppen csak annyit, hogy
beleférjenek fejenként egy nagy bőröndbe. Néhány ruhát,
ékszert, papírokat, a másik laptopot. Mindezt az FBI-osok szeme
láttára.
Stefano fontolgatta, hogy üzenetet hagy Silviónak, csupán
néhány szót, ám ez katasztrófához vezethetett volna. Beccaria
nagyon is nyilvánvalóvá tette, hogy senkinek sem szabad
megtudnia, kire bízná rá az életét és Donatáét. Még csak nem is
gyaníthatja senki.
– Készen vagyunk – mondta Stefano, kezében a bőrönddel.
Amikor az FBI-osok kikísérték őket a házból – ahová már
sohasem fognak visszatérni –, Donata lágyan megkérdezte:
– Mi lesz Silvióval?
Igen, mi lesz Silvióval? Nem mintha Stefano agya nem ezen
járt volna órák óta. Napok óta. Éjszakák óta.
–  Fel kellene adnia ezt az életet – válaszolta abban
reménykedve, hogy Donata megérti.
Silvio sicario volt, színtiszta Cosa Nostra-vérrel az ereiben. A
családon belül mégis biztonságban volt, senki sem adta volna
ki. Nem számított főszereplőnek a játékban, és gondosan
megvédte a fölé tornyosuló Gianbattista Falchi árnyéka. Őt
elbűvölte Silvio, aki így érinthetetlen volt, legalábbis egyelőre.
Mégis, hatalmasabb emberek is elestek már. Capók szegték meg
a szavukat, hogy a sajátjaik ellen forduljanak. Mindig ott volt a
bomlás, a káosz, a szó szerinti forradalom lehetősége.
 –  Talán megteszi – mondta Donata. – Azért, amit jelentesz
neki.
– Ő Battistáé.
Mindig is az övé lesz. Ha Stefano bármilyen megmérettetésre
kerül Gianbattista Falchival szemben, veszíteni fog. És csak
isten tudja, mit fog csinálni Falchi, amikor értesül erről az
alkuról. Olyasvalakinek, aki hatalommal és titkokkal
kereskedik, túl szaftos falat ez ahhoz, hogy hagyja a földön
heverni.
Donata némán megérintette Stefano karját. Nem akart
érzelmet mutatni az FBI-osok előtt. Soha nem tett volna semmi
olyat, amiből úgy tűnhet, hogy Stefanónak szüksége van a
támogatásra. Nyilvánosan semmiképp, az ellenség szeme
láttára meg aztán pláne.
Silvio jól ellesz, ehhez kétség sem fér. Visszamegy Falchihoz,
és majd talál magának egy másik férfit, akiben megvan az az
erő, ami kell ahhoz, hogy szeresse őt.
 
 
Kurva hamar megunta, hogy bármiben is az FBI-osokra kell
hagyatkoznia. A védett házban pedig mindenben rájuk kellett
hagyatkoznia. S ami még rosszabb, hogy a feleségének is.
Nem számított rá, hogy milyen rohadt egy kiherélt érzés lesz
ez: itt ülni, és várni, hogy elrendezzék a dolgokat a családjával,
az életével, a múltjával. Tudta, hogy most mindenkit
előkerítenek. Az összes nevet, amit megadott nekik. Minden
teljes jogú maffiatagot, minden üzlettársat, a könyvelőjétől
kezdve a bankáráig mindenkit.
 Nos, a legtöbben megérdemelték. Leszámítva Vince-et, a
szerencsétlen flótást, de hát Vince nem sok olyat tett, ami miatt
lesújtana rá a törvény. Olcsón megúszhatja.
Stefano az ablaknál állt. Kifelé bámult a forgalomra és a
járókelőkre. Ezért vette észre, hogy megállt egy kocsi, és kiszállt
belőle a szövetségi ügyész. Valami nagyon nem stimmelt; a
pasas megvadult bika módjára vette célba az ajtót. Stefano
élvezte a látványt, mert utálta, hogy általában mennyire
összeszedett és rideg. A kiborulása csak jó jel lehet. Ok a
megkésett elégedettségre.
Elfordult az ablaktól, aztán karba fonta a kezét.
– Az ügyész drámai belépője következik: egy, kettő…
Donata felnézett az antik bútorokról szóló könyvből. Egy
hatalmas, súlyos katalógus volt, azoknak az egyike, amiket
nemrégiben rendelt az internetről. Mivel semmi más teendőjük
nem maradt a várakozáson kívül, azzal kellett elütniük az időt,
amivel tudták. De hogy éppen bútorokkal?
Kivágódott az ajtó. Beccaria állt a küszöbön.
– Beszélnünk kell, Marino!
– Magának is jó napot! – üdvözölte Stefano. Fogalma sem volt
róla, honnan veszi ezt a lazaságot. Talán az unalom miatt
üresedett ki érzelmileg mostanság. A várakozás és az
elszigetelődés miatt, vagy azért, mert Silvio odakint járkált,
remélhetőleg még szabadon.
Ja, hiába hunytak ki az érzelmei, ez a gondolat még mindig
fájt, még mindig mélyre hatolt. Silvio. Valahányszor Donata
megpróbálta rávenni, hogy beszéljen Silvióról vagy arról az
éjszakáról, csak megrázta a fejét. Nem tudta, hogyan gyászolja
meg azt a dolgot, ami kettejük között volt Silvióval. Csak
remélte, hogy majd elmúlik a fájdalom.
–  Elfelejtett megemlíteni néhány fontos részletet – csukta be
az ajtót Beccaria. – Tisztában van vele, hogy az egész alku azon
múlik, hogy mindent elmondjon nekem? Minden nevet, minden
személyazonosságot, minden bűntettet?
–  A legjobb tudomásom és az emlékezetem szerint – vágott
vissza Stefano. – Mi az? Ezek szerint talált valamit. Kurva nagy
szám. Talán belepiszkít a Marino-klán lebuktatására szövött
tervébe, amire annyira rá van izgulva?
– Teljesen elhallgatta Silvio Spadarót – sziszegte Beccaria.
Ó, a francba! Rohadt életbe. Csak Silviót ne!
–  A tanúm szerint sicario, azaz profi gyilkos – folytatta az
ügyész.
– Tudom, mit jelent az a szó, maga seggfej!
Beccaria szó szerint hátrahőkölt. Aztán furcsa és félelmetes
dolog történt. A támadó bika rideggé változott, amint a fickó
megint magára öltötte a felsőbbrendű álarcot. Az az ember egy
cápa.
– Ez baj, Marino.
– Minden mást elmondtam.
– Akkor miért védi őt? Mi olyan különleges benne? Ő ölte meg
az oroszokat, és az a zsoldos csak kitaláció? – lopódzott
közelebb Beccaria, de kartávolságon kívül maradt. Volt esze. –
Vagy ő lenne… – nyalta meg az ajkát, miközben sokatmondó
pillantást vetett Donatára, aki leeresztette a katalógust, és
farkasszemet nézett vele – az a fickó, akivel maga félrelépett?
Stefano nem tehetett róla, elnevette magát, bár inkább
fuldokló ugatás lett belőle.
– Ha azt gondolja, hogy a szeretőm ellen fogok vallani, akkor
maga nemcsak seggfej, hanem segghülye is. És ha még egyszer
megpróbál összeugrasztani a feleségemmel, meg fogja bánni.
Beccaria megállt és rámeredt. Szemlátomást váratlanul érte a
dolog.
Stefano rá akart támadni, megütni, addig csépelni a pofáját,
ameddig felismerhetetlenné nem válik. Még soha életében nem
utált ennyire senkit – az apja óta nem. Hála istennek, hogy
kiüresedtek az érzései, és hála istennek, hogy ennyire
gyakorlottan tudta leplezni őket.
– Nem fogok a szeretőm ellen vallani – ismételte meg. – Ha ez
azt jelenti, hogy maga semmissé teszi az alkut, akkor annyi
ügyvédet hozok arra a tárgyalásra, hogy ezer évig fog tartani.
Harcolni fogok maga ellen, seggfej. Az sem érdekel, ha
börtönben végzem. Nem fog baszakodni velem.
–  Szerető? – fintorodott el Beccaria. – Tudja, hogy Silvio
Spadaro kicsoda?
Ha nem az, akinek gondolom, nem akarom tudni.
– Leszarom! Azt tudom, hogy nekem kicsoda.
– Ő ölte meg azokat az embereket?
– Nem. Menjen a francba! Behozott egy külsőst.
– Kit?
– Nem tudom. Bassza meg!
–  Egy szövetségi ügynök meghalt a mészárlásban. Nem lehet
megkerülni. Az FBI-osok a gyilkost akarják.
– Nem tudom, ki tette – rázta a fejét Stefano. – Nem Silvio volt.
– Ó, tényleg? Hol volt, amikor a gyilkosság történt?
 –  Az ágyunkban – szólalt meg hűvösen Donata. – Tanúsítom.
És persze Stefano is, mivel mindketten szexeltünk vele – csukta
be határozottan a katalógust. – Határozottan emlékszem rá,
milyen tehetséges fiatalember – mosolygott, ám a tekintete
olyan hideg volt, mint a fagyos acél.
Beccaria megint meglepődött. Rámeredt Donatára, de semmi
többet nem húzott ki belőle. Utána megint Stefanóra nézett.
–  Én óvni akartam a házaséletünket, de úgy volt, ahogy a
feleségem mondja – vont vállat Stefano. – Silvio velünk volt az
ágyban.
– Valóban? – kérdezte Beccaria. Az egyetlen alattomos szóból
kihallatszott, hogy nincs meggyőzve. – Ez aztán szép. Nem jutott
még eszébe, hogy Silvio talán egy kicsit… mentálisan hátrányos
helyzetű? – érintette a mutatóujját a halántékához. – Tényleg
nem tudom, hogy egy érzelmileg csökevényes ember hogy lehet
bárkinek is a szeretője.
–  Mi van? – eresztette le az addig keresztbe font karját
Stefano. – Nem egy kibaszott retardált!
–  Hacsak nincs túl egy fantasztikus hosszú távú terápián,
akkor erősen kétlem, hogy bárkihez is képes kötődni. Hacsak
nem inkább szexjáték volt, mintsem… – legyintett Beccaria,
mintha keresné a megfelelő szót.
–  Szerető – sóhajtott Donata, mintha egy lassú felfogású
gyermeknek magyarázna.
– Az – motyogta Beccaria. – Autizmus spektrumzavara van. A
retardált nem polkorrekt kifejezés rá, de…
– Én csak egy retardáltat látok itt – sziszegte Stefano.
– Hát jó – kacagott fel Beccaria. – Ha maga ezt akarja… – rázta
a fejét. – Nem hiszem el, hogy mindent kockára tett egy ilyen
emberért. Nos, tényleg kíváncsi vagyok, Marino… maga
szeretőnek hívja, de ő viszonozta ezt egyáltalán… úgy értem,
valaha is? Adta jelét annak, hogy érez bármit is? Kialakított
olyan kötődést, amilyet a normális emberek szoktak?
–  Tisztázzunk valamit. Maga miért kérdezi ezt tőlem? Miért
nem szarja le? Mit számít magának, hogy Silvio „normális”-e
vagy nem?
– Volt erre példa? – folytatta legyintve Beccaria. – Képtelen rá.
Úgy született, hogy nem megy neki.
– Maga aztán honnan tudná? – kérdezte ingerülten Stefano. –
Lehetetlen, hogy ilyen szarságokat tudjon, szóval minden csak
hipotetikus, amit mond.
Stefanónak nem tetszett, hogy olyan szót használt, ami
Rinalditól ragadt rá, de ide mintha illett volna.
– Találgatás – folytatta. – Nem ismerhette a születésétől fogva
Silviót.
–  De igen – válaszolta lesújtó pillantással Beccaria. –
Felvettem a feleségem nevét.
Stefano rámeredt, és lassan, nagyon-nagyon lassan felismert
valamit Beccarián. A palackzöld szemének formáját, a
homlokát, az orrát. Silvio kettősségéhez és Franco napszítta
aszkétizmusához képest Beccaria lágyabb, hangosabb és
követelőzőbb volt. Valószínűleg nem egy taszító férfi, ám
Stefano jelen helyzetben nem igazán tudta ezt értékelni.
– Maga Spadaro – jelentette ki.
Beccaria csak rámeredt. Stefano szinte reménykedett benne,
hogy megpróbálja megütni. Elképesztően nagy elégtétel lett
volna, ha cserébe behúzhat egyet neki.
–  Neveltetés kontra genetika – vakkantotta Beccaria, mintha
egy számára fontos érvet akart volna kihangsúlyozni. –
Maradjunk annyiban, hogy sokkal pontosabban meg tudom
ítélni Silviót, mint maga. Egy épelméjű, egészséges személyhez
képest Silvio csak félember, és ez tény. Annyira csökevényes,
hogy még csak nem is tud róla, hogy alig képes érezni valamit.
Ha maga ilyen embert akar az ágyában látni, nos, az a maga
dolga, de gondolom, hogy gyilkosnak jó.
Ó, a francba! Ha ő Silvio legidősebb bátyja, akkor az elég sok
mindent megmagyaráz. És semmi kétség, úgy hiszi, hogy ő a
család fehér báránya.
Stefano még mindig nem tudta, hogyan reagáljon erre a
fejleményre, de hát nem is kellett neki. Donata megtette
helyette.
– Silvio egymaga ér annyit, mint magából tíz – állt oda Donata
Stefano mellé. – Van még valami, amit óhajt itt, Beccaria? Mert
ha nincs további mondandója, ami a tárgyalással kapcsolatos,
akkor nagyra értékelném, ha távozna.
–  Pont az teszi őt nagyszerű gyilkossá, ami miatt lényegében
minden másra képtelen – igazította meg a zakója elülső részét
Beccaria.
– Fogadni mernék, hogy magára is ezt mondják ügyészként –
fordult vissza Stefano az ablakhoz. – Menjen innen.
Még mielőtt valami ostobaságot tennék Silvio bátyjával.
Stefano utálta, hogy át kellett adnia a telefonját, mert
eluralkodott rajta a késztetés, hogy írjon Silviónak, hogy
menjen, húzzon el, és meneküljön olyan gyorsan, ahogy csak
tud. Bíznia kellett Silvio ösztöneiben. Abban, hogy Silvio
eltűnik, méghozzá olyan fantomszerűen, mint az elején. Köddé
válik, semmivé foszlik, hogy aztán testet öltsön a megfelelő
helyen és időben.
 SÖTÉT SZÍV

Stefano éppen készült éjszakára bezárni a boltot, hogy aztán

Donatával, Henryvel és Davide-del találkozzon az étteremben.
Davide a „férjének” nevezte Henryt: bár hivatalosan nem voltak
házasok, de éppen úgy bántak egymással, mintha azok
lennének. De nagyjából huszonhat év után az lett volna furcsa,
ha nem így viselkednek.
Stefano örömmel látta, hogy ez lehetséges – hogy férfiak is
lehetnek így egymás társai, kedves civakodással, rengeteg
gyengédséggel, kölcsönös gondoskodással és tisztelettel –, ám
émelygett attól, hogy tudnak róla. Becsületükre szóljon, hogy
mindketten tökéletes úriemberek voltak, és sohasem hozták fel
a témát.
Donata néha megkérdezte, milyen érzései vannak a lényének
azzal a felével kapcsolatban, de nem igazán tudott válaszolni.
Remek volt látni, hogy a két öreg ilyen boldogan és békésen él
együtt, ugyanakkor mindig Silvióra emlékeztették, Silvio pedig
továbbra is mély, szűnni nem akaró fájdalmat jelentett neki.
Képtelen volt rávenni magát, hogy újságot olvasson vagy tévét
nézzen, amíg a tárgyalás zajlott. Abba a hitbe ringatta magát,
hogy ha csak megnéz vagy észrevesz valamit, ami a régi
életéhez kapcsolódik, akkor máris megjelennek az ajtaja előtt a
vadászok.
 Számukra ő egy főnök volt, aki eladta a családját azért, hogy
elkerülje a büntetést. A teljes jogú maffiatagok szemében egy
pentito rosszabb volt bármilyen csőcseléknél. Tekintve, hogy
milyen emberek előtt kellett letérdelnie – még ha csak
képletesen is –, megértette ezt az álláspontot. Néha úgy
felerősödött benne az önutálat, hogy csak a munka segített neki
megőrizni a józan eszét.
Szerencsére Henrynek és Davide-nek segítségre volt szüksége
a régiségboltjukban, így Stefano foglalkozott azokkal a
vevőkkel, akik egy szót sem tudtak franciául, és ha kellett, akkor
pénzt gyűjtött be, vagy éppen elvégezte a papírmunkát, amit
tudott. Még mindig sokkal gyengébben beszélt franciául, mint
Donata.
A felesége az üzlet másik oldalát tanulta. Davide megtanította
felmérni a tárgyak értékét és korát, és valószínűleg elsajátít
majd ezt-azt Henrytől a restaurálásról.
Donata az antik ékszereket szerette szenvedélyesen, így
folyton lapokat és katalógusokat böngészett, hogy utánajárjon
egy adott darab értékének és történetének. Semmi sem tudta őt
olyan boldoggá tenni, mint egy art deco Cartier smaragdmedál,
aminek a múltját királyi szeretők és sikkasztások tarkítják.
Stefanónak mindez még rejtély volt, de ügyesen tudta vinni
az üzletet. Egy darabig még kitart a pénzük, akár jó ideig is, ám
Donata boldogabbnak tűnt így, hogy többé-kevésbé normális
munkát végezhet, Stefano pedig rájött, hogy ez megóvja a
búslakodástól. És egy menő régiségbolt pultja mögött senkinek
sem jutna eszébe egy köpönyegforgató főnököt keresni.
Feljegyezte a napi árumozgást, kivette a legdrágább
darabokat a vitrinből, hogy biztonságos helyre zárja őket, aztán
fogta a kabátját. Tavaszi naphoz képest hideg és szürke volt az
idő odakint. Már éppen a kulcscsomójáért nyúlt volna, amikor
egy sötét alak jelent meg az ajtóban. A bolt elvileg még öt percig
nyitva volt.
Stefano megtorpant, majd jéghideg borzongás futott végig
rajta. Fekete motorosruha, fehér díszítéssel. A sisakos sofőr
elállta a bejáratot, majd benyitott. Stefano a pult mögé hátrált.
– Ne moccanj. Ne nyomd meg a riasztót!
Stefano letette mindkét kezét a pultra.
Az a hang! Reszkető lélegzetet vett, miközben a motoros lazán
szemügyre vette őt a sötétített szemellenző mögül. Ha látja
Silvio arcát, valószínűleg az akkor sem mutatott volna több
érzelmet, Stefano mégis libabőrös lett attól, hogy képtelen
bármit is leolvasni róla.
– Hogy találtál meg? – kérdezte remegő térddel.
Silvio levette a sisakot. Letette oldalra, egy viktoriánus kori
körhinta fából készült lovának a fejére, amit éppen ugrás
közben örökítettek meg.
–  Donata említette, hogy van egy nagybátyja Párizsban, aki
régiségboltot visz. Csak végig kellett néznem az összeset a
városban.
Silviónak pont olyan üres volt az arca, mint amitől Stefano
félt. Ez még rémisztőbbnek hatott, mint a gondolat, hogy a
Barracuda végtelen türelemmel végiglátogatott minden egyes
régiségboltot, holott tele van velük ez a város.
–  Hála istennek! Azt hittem, hogy a híres megérzéseid
vezettek el egyenesen idáig.
 – Nem, kizártam minden más lehetőséget – biccentette oldalra
a fejét Silvio. Kicipzárazta a dzsekijét, hogy benyúljon a belső
zsebébe.
Stefano tudta ugyan, hogy mi következik, mégis teljesen
ledöbbent, amikor meglátta a Berettát Silvio kezében.
– Örülök, hogy Beccaria nem kapott el. Ez… sokszor eszembe
jutott.
–  Nem válaszoltál az üzeneteimre, szóval tudtam, hogy van
valami.
– Igen. Én… örülök.
Milyen bizarr beszélgetés ez egy gyilkossal! Stefano kihúzta
magát.
– Oké – mondta. Csak az járt a fejében, hogy mi fog történni.
Egyszerre volt rémült és nyugodt. Ő itt Silvio, nem egy névtelen
gazember. Stefano nem tudta, hogy ez így jobb vagy rosszabb.
Talán jobb. – Mi lesz Donatával?
– Semmi – pillantott a háta mögé Silvio. – Nincs itt.
– Nincs – felelte Stefano, és gondolatban hozzátette, hogy hála
az égnek. – Sohasem hittem volna, hogy ez lesz a vége.
Silvio bólintott, aztán a padlóra mutatott a pisztollyal.
– Le.
Stefano letérdelt. Csak arra tudott gondolni, hogy
valószínűleg a pult mögött elterülve fogják megtalálni a
holttestét. A Cosa Nostra változatos kivégzési módszerei… De
nem számított arra, hogy Silvio meggyalázná. Valamiért nem
tudta elképzelni, hogy Silvio levágja a farkát, és a szájába tömi a
halála után. Vagy bármit, amit Viero tett volna vele.
– Na, ki bérelt fel? – nézett fel Silvióra.
 Az megrázta a fejét.
– Van egypár kérdésem.
– Rendben.
Silvio olyan lassú mozdulattal emelte fel a pisztolyt, mintha
próbálná eldönteni, hogy melyik szögből a legjobb lelőni.
– Miért bántad meg?
Megbánni? Ja, a pentito bűnbánót jelent.
–  Nem álltam készen arra, hogy mindenkit megöljek, hogy
főnök maradjak. Nem álltam készen arra sem, hogy meghaljak
amiatt, amilyen vagyok. Így amikor az az ügyész alkut ajánlott,
elfogadtam. Nagyon jó érvei voltak amellett, hogy miért tegyek
így. Fényképek voltak nála rólunk, miközben szexelünk. Ki
akarta teregetni a sajtónak, hogy vajon mit lép a famiglia, ha
megtudják, hogy szeretem a férfisegget.
– És most Stefano Fenici vagy.
–  Donata javasolta ezt a nevet – vont vállat Stefano. –
Gondoltam, passzol.
Föníciait vagy főnixeket jelent. Túlságosan is tudatában volt a
múló időnek, a túlélés iránti mohó vágynak a szívében, kerül,
amibe kerül. A sötét gondolatok ellenére, amik azokban az
időkben törtek rá, amikor azt kívánta, hogy bárcsak hagyta
volna, hogy megöljék, valójában sohasem volt olyan rossz a
helyzet, hogy tényleg meg akarjon halni. Ha tényleg akarta
volna, akkor megtalálta volna a módját.
Vajon Silvio a homlokához vagy az állához fogja nyomni a
puskacsövet? Mi lesz, ha Silvio berakja a szájába, hogy valami
közönséges acélszopás legyen belőle? Találó lenne – tekintve,
hogyan kezdődött az egész, és hogy Stefano folyton kudarcot
vallott abban, hogy a csúcsra juttassa a szájával.
– Aha. Fenici. Elég ironikus.
Silvio tekintete egyáltalán nem árult el semmit.
Pont az teszi őt nagyszerű gyilkossá, ami miatt lényegében
minden másra képtelen.
Beccaria szerint Silvio képtelen emberekhez kötődni. Ez a
rideg gyilkos álarc az igazi Silvio. Az éles tekintet, a próbálkozás
az emberi érzések felismerésére. Stefano utánaolvasott az
autizmusnak és az Asperger-szindrómának, így már összeállt a
kép.
Őrület, hogy éppen Beccaria adta meg a kulcsot Silvio
megértéséhez, pedig rosszakaratból és gyűlölködésből mondta
ezt. Az ellenség tisztában volt vele, mi nem stimmel Silvio
érzéseivel. A bátyjaként már csak tudja, nem? A „csökevényes”
kifejezés jól összefoglalta. Silvio megölné Stefanót, kérdés
nélkül, annak ellenére, ami közöttük történt, amit Stefano
próbált megtenni és felépíteni. Most, hogy így belegondolt,
Silvio csak egyszer borult ki: miután Gianbattista elküldte.
–  Sajnálom, Silvio. Sohasem akartam, hogy így történjen –
köszörülte meg a torkát Stefano. Remélte, hogy legalább
részben célba ér az üzenet, hogy Silvio tényleg megérti, amit
mond, és nem fogja őt dühében lelőni. – Sohasem akartalak
téged hátrahagyni.
– Miért tetted?
–  El kellett döntenem, hogy inkább hozzám vagy a Cosa
Nostrához lennél-e hűséges. Figyelembe véve, hogy milyen
közel álltok egymáshoz Falchival, és te vagy az örököse,
ráadásul mondtad is nekem, hogy nem tudnál másfajta életet
elképzelni, arra jutottam, hogy nem mennél bele, ha
megpróbálnálak bevenni a hatóságokkal kötött alkuba.
–  Megkérdezhettél volna – ráncolta a homlokát Silvio, és
közelebb lépett.
–  Meg kellett hoznom a döntést, akármilyen nehéz volt is.
Sohasem köteleződtél el felém. Most már értem, hogy talán nem
is tudnál. Semmi baj ezzel. Mármint itt vagy…
Fegyverrel a kezedben, készen arra, hogy kivégezz engem…
tehát nem tévedtem nagyot a döntésnél, ugye?
– De amíg Donatával minden rendben lesz… – tette hozzá.
Silvio még komorabban ráncolta a homlokát. A pisztoly
felfelé moccant, végigjárta Stefano járomcsontját, ahonnan
felkúszott a halántékához.
– Nem köteleződtem el?
– Mint egy szerető, Silvio. Szeretlek, érted? Donata elfogadott
téged. Lehettünk volna… nem tudom, kihozhattunk volna
valamit ebből, de te igazából sohasem értetted azt az érzést.
– Milyen érzést? Azt, hogy szeretni?
A puskacső most Stefano halántékánál pihent. Stefano
minden erejével igyekezett figyelmen kívül hagyni. Most már
semmi veszítenivalója nem volt, ezért megpróbálta a lehető
legjobban elmondani az igazat.
– Igen, azt az érzést.
–  Mert addig a mocskos titkod voltam – fújt egyet Silvio. –
Battistának sohasem voltam a titka. Ő elköteleződött felém,
mielőtt ugyanezt kérte volna tőlem. Te még mindig benne
vergődtél a szarban, a hazugságok meg a szabályok
csapdájában. Sohasem hittem volna, hogy kiszabadulsz.
 – Hát kiszabadultam. Elég későn, mi? – sóhajtott fel Stefano a
mellkasára nehezedő nyomás ellenére. Nem foglalkozott a
pisztolycsővel, ami már felmelegedett a bőrétől. Nem volt
fenyegető érzés, mintha a teste megbízott volna Silvióban. A
racionális elméje volt az, ami a kiakadás szélén állt.
–  Ki rendelte meg a gyilkosságot? Viero? Falchi? Valaki egy
másik családból?
– Lehet, hogy a magánakcióm – rázta a fejét Silvio.
– Ne már! Falchi odalesz ezért. Ő az egyetlen fickó, aki tudni
fogja, hol vagyok. Voltam.
Stefanónak megbicsaklott az agya a gondolattól, hogy
tulajdonképpen már halott, csak még beszél. Azért igyekezett
nem egy hablatyoló idiótává változni.
Silvio nem válaszolt rögtön.
Elgondolkodva hallgatott, valószínűleg megemésztette
mindazt, amit Stefano bevallott. Meghozta a döntést, bármilyen
végeredménnyel járjon is.
– Battistának nem kell róla tudnia – szólalt meg végül Silvio.
– Mindent megosztasz vele.
–  Nem. – Silvio megint bebiztosította a fegyvert, aztán
visszarakta a hónaljánál lévő tokba. – Magamnak kerestelek
meg.
Stefano levegőhöz jutott. Érezte, hogy az a borzalmas nyomás
eltűnik, és hirtelen szinte megszédült attól, hogy életben van.
– Most… mit fogsz csinálni?
–  Megtartom a titkodat, asszem – vont vállat Silvio, miután
körülnézett a boltban. Hátralépett, és félig elfordult. – Mindenki
mástól biztonságban vagy. Senki sem tud Donata nagybátyjáról.
 – Ja, ezt kérdezték. Teljesen elfelejtettem, hogy te tudtál róla.
Silvio felhúzta a dzsekijén a cipzárt. Aztán a ló fejéhez nyúlt a
sisakjáért, amikor Stefano utánament.
– Ne menj el, Silvio! Kérlek, ne!
Silvio ott hagyta a sisakot, ahol volt, és Stefano felé fordult.
Meg se rezzent, amikor Stefano elkapta a vállát.
–  Sajnálom, amit tettem. Sohasem akartalak hátrahagyni.
Őszintén nem hittem, hogy engem választottál volna, ha döntés
elé állítalak.
–  Nem is. De legalább a saját kibaszott döntésem lett volna –
mondta lesújtó pillantással Silvio.
– Igen, igazad van. De nem csak az én életem forgott kockán.
– Ja, ezt értem – bólintott lassan Silvio.
Silvio Spadaro csak félember. Annyira csökevényes, hogy még
csak nem is tud róla, hogy alig képes érezni valamit.
–  Ne menj el. Maradj! – szorította össze a fogát Stefano. –
Velem és Donatával. Komolyan gondolom. Azt akarom, hogy az
életem része legyél. A mi életünké. Donata részéről oké. Mi
lennénk az otthonod. Mint egy család.
–  Családot ne – húzta el a száját Silvio. – A család túl
bonyolult.
–  Aha. Úgy tűnik, hogy azzal egyikünknek sem volt
szerencséje – fogta meg a kezét Stefano, hogy ellazítsa az öklét.
– Maradj.
– Azt hitted, hogy megölnélek? – sóhajtott fel Silvio.
– Őszintén szólva… igen.
Silvio elmosolyodott egy kicsit, ami nem tűnt túl
természetesnek. Mintha még mindig annyi minden járt volna a
fejében, hogy nem tudta magát ennél jobban kifejezni. De az
biztos, hogy voltak érzelmei; csak nem tudta őket túl jól
közvetíteni a világ felé.
Stefanót nem érdekelte. Minden ember más, és most, hogy
már megértette, milyen okok húzódnak meg Silvio furcsaságai
mögött, elbírt velük. Elég jól megértette Silviót – és a
szükségletét, hogy szeretne tartozni valakihez.
Francónak teljesen igaza volt. Silviónak szüksége volt
valakire, aki támaszt nyújt neki, aki ott áll mellette. Stefano már
készen állt rá, hogy ő legyen az az ember. Eljutott a
megszállottságtól és a félelemtől a szeretetig és a megértésig.
Pont olyannak fogadta el Silviót, amilyen: azzal együtt, amit
tesz, és ahogyan reagál.
–  Azt akarom, hogy hozzánk tartozz. Nem úgy, ahogy
Falchihoz tartoztál. Hanem jobban. Ez egy sokkal jobb felállás.
Mi nem fogunk elküldeni.
– Soha? – kérdezte Silvio, és a reménytől elfúlt a hangja.
– Soha többé – ígérte Stefano. – Sajnálom, hogy megtettem, de
nem fogom újra megtenni.
Silvio bólintott, és hagyta, hogy Stefano a karjaiba zárja. Ez
volt Silvio dióhéjban: bőr és erő, a különös nagylelkűség a
végtelen hűséggel együtt. A munkája könyörtelenségének
ellenére Silvio meg tudott bocsátani, és meg is tette.
Stefano sokáig ölelte. Nem kételkedett benne, hogy működni
fog a dolog: minden akadály elhárult, ez egy új kezdet, és Silvio
talán tényleg őket választja a karrierje helyett. Ám ha senkinek
sem mondja el, hogy megtalálta Stefanót, akkor még csak nem
is kell munkát váltania, nem kell visszavonulnia, legalábbis
egyelőre.
Mindez türelmet és megértést igényel. Készen állt rá, hogy
elfogadja Silviót, akármilyen döntéseket hoz is a saját életével
kapcsolatban.
– Gyere. Van pár ember, akiket szeretném, ha megismernél.
– Kiket?
– Donata nagybátyját meg a férjét. Együtt vacsorázunk velük
– csókolta meg Stefano. – Ó, mi van a kutyával?
–  Legjobb tudomásom szerint éppen tönkreteszi a
hotelszobámat – válaszolta szeretetteljes mosollyal Silvio. –
Abból tudtam, hogy komolyan gondoltad.
– Mit?
–  Azt, hogy fontos vagyok neked – fogta meg újra a sisakját
Silvio, amitől posztmodern Hamletnek tűnt. – Franco mesélt
neked Toppolinóról. Emlékeztél rá. Ebből tudtam, hogy törődsz
velem.
– Hát persze hogy törődöm! Szeretlek, Silvio.
Stefanónak nem szorult össze a szíve, amikor Silvio nem azt
válaszolta, amit a felesége szokott rögtön. Silvio nem volt jó
ebben, és ezt elfogadta.
Silvio elmosolyodva az ajtó felé fordult.
– Ugyanaz.
 

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
 
 
 
Ez a Dark Soul-sorozat 1. és 2. kötetének új, teljesen szerkesztett
változata. Átalakítottam az eredetileg öt e-könyvet, mert mindig
is zavart az egyes részek különböző hossza. Ebben a kiadásban
javítottam az összes hibát, amit az évek során találtam, és az
egész sorozatot szépen kipucoltam.
Sara és Cornelia rengeteget segített az első kiadásban, illetve
hálával tartozom Jordannek, Callie-nak és mindazoknak,
akikkel oly sok éve kitart a barátságunk. Külön köszönet
Tiferetnek, aki új életet lehelt ebbe a sorozatba.
 

A SZERZŐRŐL
 
 
 
Az EPIC Award-díjas és Lambda Award-döntős Aleksandr
Voinov emigráns német író. London környékén él, ahol
szerkesztőként dolgozik a pénzügyi szektorban. Műfaji skálája a
sci-fitől és a fantasytól egészen a thrillerig, a történelmi vagy
kortárs és az erotikus regényekig terjed. Könyveit a Random
House Germany, a Samhain Publishing és más kiadók adták ki.
Ha éppen nem ír, akkor alternatív gyógymódokat
tanulmányoz, történelmi helyeket jár be, és más írókkal
találkozik. Egymaga három londoni könyvesboltot tart életben a
változatos kutatási projektjeivel. Jelenleg az európai
varázshagyományok érdeklik, a sakk története, a keresztes
hadjáratok stratégiái, illetve a kalózok aranykora.
Aleksandr weboldalát a http://www.aleksandrvoinov.com
címen találod, blogját a
http://www.aleksandrvoinov.blogspot.com-on, Twitteren
@aleksandrvoinov néven lelhetsz rá, hírlevelére pedig a
http://eepurl.com/71jNz linken iratkozhatsz fel.
 
 
 
#☺placeholder002