Professional Documents
Culture Documents
ALEX,
NAGYJÁBÓL...
ALEXANDRA
ALEXANDRA
Írta: Jenn Bennett
Eredeti cím:
Jenn Bennett: Alex, Approximately
ISBN: 9789634470922 ·
ALEXANDRA kiadó
Pécs, 2017
A menekülőknek, az észrevétleneknek,
az agyafúrtaknak, a lógósoknak.
Bizonyára jó okotok van a bújkálásra.
Lépjetek túl rajta, és találjátok meg
a bennetek rejtőző oroszlánt.
LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ARCHIVÁLT
1.
Bármelyikük lehet.
Igazából fogalmam sincs, hogy néz ki Alex. Még a valódi nevét
sem tudom. Vagyis hát a neten már hónapok óta beszélünk,
szóval a fontos dolgok megvannak róla. Okos, aranyos meg
vicces, és mindketten most fejeztük be a tizenegyediket.
Ugyanarra vagyunk rákattanva: a régi filmekre. Mindketten
szeretünk egyedül lenni.
Ha csak ezek a dolgok stimmelnének, most nem paráznék
ennyire. De Alex pont abban a városban lakik, ahol az apám, és
ez egy kicsit... megkavarja a dolgokat.
Mert hogy most éppen egy mozgólépcsőn megyek lefelé a
Central California reptéren Alex közvetlen szomszédságában, és
ahogy nézem az idegeneket velem szembeözönleni, a fejemben
végtelen sok gondolat szambázik. Vajon Alex alacsony? Magas?
Túl hangosan eszik, vagy van valami idegesítő szavajárása?
Piszkálja az orrát mások előtt? A karjai helyére bionikus
csápokat rakatott? (Megjegyzés: ez nem kizáró ok.)
Szóval, ja. Szuper lenne az igazi Alexszel találkozni, de az is
lehet, hogy oltári nagy csalódás lenne. Ezért nem vagyok biztos
abban, hogy többet akarok tudni róla.
Ugyanis én nem megyek fejjel a falnak. De tényleg. Az, hogy
most egy héttel a tizenhetedik születésnapom után
keresztülvágok az országon, hogy az apámmal éljek, nem
bátorság kérdése. Ez egy mesteri elterelés. Helló, Bailey Rydell
vagyok, megrögzött menekülő.
Amikor anyám lecserélte apámat Nate Catlinre a Catlin Jogi
Kft.-től (isten bizony, mindenkinek így mutatkozik be), nem
azért döntöttem úgy, hogy vele maradok, és nem apával, mert
mindenféléket ígérgetett: új ruhákat, saját kocsit, európai
utazást. Csábító dolgok, tényleg, de nem számított egyik sem.
(Nem is kaptam meg őket. Csak mondom.) Csak azért maradtam
anyával, mert apával kapcsolatban zavarban voltam, és a vele
való törődés, miközben ő próbál valamit kezdeni a szakítás utáni
életével, túl sok volt nekem. Szóval nem azért, mert egyáltalán
nem érdekelt. Pont ellenkezőleg.
De egy év alatt sok minden változik, és most, hogy anya és
Nate állandóan balhéznak, itt az ideje, hogy kisétáljak a képből.
Erről szól a menekülés. Légy rugalmas, és tudd, mikor dobbants,
mielőtt minden befuccsol. Mindenkinek jobb így, tényleg.
Önzetlen vagyok.
A gépem fél órával ezelőtt szállt le, de én kanyargós útvonalon
tartok oda, amit a poggyászkiadó mögötti helynek gondolok,
ahol apám állítólag várni fog. A kellemetlen helyzetek
elkerülésének a kulcsa a megelőző csapás: vedd észre őket
időben.
Mielőtt azzal vádolnátok, hogy gyáva vagyok, gondoljátok át
még egyszer. Nem egyszerű dolog ilyen elcseszettnek lenni.
Tervezés kell és éles reflexek. Csavaros gondolkodás. Anyám azt
mondja, remek zsebtolvaj lennék, gyorsabban el tudok tűnni,
mint hogy kimondanátok: „Hol a pénztárcám ?" Én az agyafúrt
Vagány vagyok, személyesen.
És már itt is az apám. Az agyafúrt Vagány idősebb kiadásban.
Mint mondtam, már egy éve nem láttam, és ez a sötét hajú
pasas, ahogy ott áll a kora délutáni szűrt napfényben más, mint
akire emlékeztem. Láthatóan jobb formában van, de ez nem is
lep meg. Minden héten megdicsértem a konditeremben kigyúrt
alakját, amikor a vasárnap esti videóhívások alkalmával a
karizmait mutogatta. A sötét haj sem ért váratlanul, isten tudja,
mennyit szekáltam azzal, hogy úgy próbálja lecsalni a negyvenes
éveinek végét, hogy befesteti az ősz tincseit.
De ahogy lopva méregetem, miközben egy napsütötte
CALIFORNIA DREAMERS! plakát mögött bujkálok, észreveszem,
hogy az egyetlen dolog, amire nem számítottam, az az, hogy
apám mennyire... boldog.
Végül is ez nem is lehet annyira vészes. Nagy levegő.
Vigyor terül szét az arcán, amikor előmerészkedek a
rejtekhelyemről.
– Mink! – szólít meg a bugyuta, tinédzserkori becenevemen.
Nem igazán bánom, mert ő az egyetlen, aki így szólít a
világon, és mindenki más a poggyászkiadónál túlságosan el van
foglalva a saját családtagjainak üdvözlésével, hogy észrevegyen
minket. Mielőtt megakadályozhatnám, magához húz, és olyan
szorosan megölel, hogy ropognak a bordáim.
Mindketten megilletődünk egy kicsit. Lenyelem a torkomban
lévő gombócot, és nyugalmat erőltetek magamra.
– Jesszusom, Bailey! – és lopva végigmér. – Te
tulajdonképpen már felnőtt vagy!
– Bemutathatsz a húgodként, ha ettől fiatalabbnak tűnsz a
sci-fi-mániás barátaid előtt. – A poénkodással megpróbálom
eloszlatni a zavart, miközben rábökök a robotra a Tiltott bolygós
pólóján.
– Nem. Te vagy a fő művem.
Hűha! Zavarba jövök attól, hogy ilyen könnyen lekenyerez
ezzel a mondattal, és nem jut eszembe semmilyen szellemes
visszavágás. Végül nagyot sóhajtok.
Remeg a keze, ahogy a fülem mögé simít néhány platinára
szőkített tincset a hosszú, Lana Turner-frizurára hajazó
sérómból.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! Maradsz, ugye? Nem
gondoltad meg magad a repülőn idefelé?
– Ha azt hiszed, van kedvem visszamenni abba a ringbe, amit
ezek házasságnak neveznek, akkor nem ismersz.
Nagyon bénán próbálja elrejteni a diadalittas örömmámort,
és én akaratlanul is rámosolygok. Megint megölel, és ez már
okés. A kínos családegyesítés legrosszabb részén túl vagyunk.
– Keressük meg a csomagodat! A gépedről már mindenki
felvette a sajátját, biztos nem lesz nehéz megtalálni – mondja,
miközben félig felhúzott szemöldökkel ravasz pillantásokat vet a
csomagszállító szalag irányába.
Hoppá! Tudhattam volna. Nem járhatsz túl egy igazi agyafúrt
eszén.
Mivel a keleti parton nőttem fel, és a legnyugatibb pont, ahol
jártam, egyetlen chicagói iskolai kirándulás volt, fura kilépni a
verőfénybe és felnézni erre a hatalmas, vakítóan kék égre.
Sokkal laposabbnak tűnik a táj azok nélkül a vastag,
Közép-Atlantikumra jellemző lombkoronák nélkül, amik
elzárják a látóhatárt. Olyan lapos, hogy látom az egész
Szilícium-völgyet övező dombokat. San Joséban, a legközelebbi
nagyváros repterén szálltam le, úgyhogy negyvenöt perc az út
autóval apám új, tengerparti házához. Nem gond, főleg, miután
meglátom, hogy egy metálkék, szélesre nyitott napfénytetős
sportkocsival fogunk furikázni.
Az apám okleveles könyvvizsgáló. Azelőtt a világ
legunalmasabb autóját vezette. Kalifornia ezt is megváltoztatta,
gondolom. Vajon mi változott még?
– Ezzel a kocsival kezeled a férfiklimaxod? – kérdem,
miközben kinyitja a csomagtartót, hogy betegye a bőröndömet.
Kuncog. Isten bizony.
– Szállj be! – mondja, miközben a telefonja kijelzőjére pillant.
– És kérlek, üzenj anyádnak, hogy nem haltál meg egy lezuhant
repülőgép lángoló roncsai között, mert különben nem fog
leszállni rólam.
– Igenis, kapitány!
– Gyagyás.
– Lökött.
A vállával picit megtaszít, én vissza, és ezzel lassan
visszazökkenünk a régi kerékvágásba. Szerencsére. Az új (régi)
kocsijának olyan szaga van, mintha most vikszolták volna ki a
bőrülést, nincsenek könyveléssel kapcsolatos papírhalmok a
padlón, szóval igazán puccos bánásmódban van részem. Amikor
felbőgeti az őrülten hangos motort, a landolás óta először a
kezembe veszem a telefonom.
Üzenetek anyától: négy darab. A lehető legrövidebben
válaszolok neki, miközben kihajtunk a reptér parkolójából.
Lassan leesik, mit műveltem: szent isten, épp átutaztam az
országon. Emlékeztetem magam, hogy ez nem olyan nagy cucc.
Végül is, Káefté Nate-nek és anyának köszönhetően pár hónapja
iskolát váltottam, amikor New Jersey-ből Washington DC-be
költöztünk, úgyhogy DC-ben nem nagyon volt haverprojekt,
amit megszakítottam. Nem is nagyon randiztam senkivel, mióta
apa elment, úgyhogy pasiprojekt sem volt, amit
megszakíthattam volna. Ám amikor csekkolom a telefonomon a
nem sürgős értesítéseket is, a film appon meglátom Alex
válaszát, és megint parázni kezdek attól, hogy ugyanabban a
városban vagyunk.
@alex: Szerinted gáz utálni valakit, aki valaha a legjobb
barátod volt? Légyszi, beszélj le róla, hogy ki akarjam nyírni.
Már megint.
Gyorsan válaszolok.
@mink: Menj más városba, keress új barátokat. Kevesebb
vér fog folyni.
2.
@alex: Hát, hogy azt várják tőled, hogy add elő magad, mint
egy bizonyos személy az iskolában, a családodban legyél
megint valaki más, és még valaki más a barátaiddal. Annyira
belefáradtam, hogy megfeleljek más emberek elvárásainak, és
néha próbálom felidézni, ki is vagyok valójában, de nem
tudom.
3.
Rám kacsint.
– Szerintem a sörre gondolsz.
– Mindegy – talán bebújhatnék a többiekkel az egyik
indiánsátorba. Úgy teszek, mintha a szoba másik végében
bámulnék valamit, és reménykedem, hogy leszáll rólam és
elmegy; ez ugyan eléggé ócska lerázós taktika, de általában
működik.
De most nem jön be. Porter tovább beszél.
– Egyébként ja, a szüleim egy sörről neveztek el, a másik
ötletük az Ale volt, szóval...
Grace viccelődve meglöki Porter vállát, és megdorgálja azon a
vékony, brit hangján:
– Fogd már be, nem is így volt! Ne hallgass rá, Bailey! És ne
hagyd, hogy elkezdjen a neveddel szórakozni. Engem Grace
„Achoo”-nak 2 hívott felsőben... míg seggbe nem rúgtam egyszer
tesiórán.
– Ekkor jöttem rá, Grace, hogy titokban epekedsz utánam,
úgyhogy megsajnáltalak, és leszálltam rólad!
Elhajlik a taslija elől, és vigyorog, de olyan vigyorral, amit
utálok, mert igazán helyes, kisfiús mosoly, és bárcsak ne lenne
az. Viszont Grace-t ez nem hatja meg. Csak forgatja a szemét.
Aztán készségesen elárul még pár dolgot rólam.
– Bailey új lány. A Brightsea-be fog járni velünk ősztől.
1 A Barnum & Bailey cirkusz Amerika egyik leghíresebb utazó cirkusza volt,
1919-től 2017-ig működött. (A ford.)
2 Az Achoo Cha Cha (kb. Hapci Csacsacsa) Grace Chang, 50-es, 60-as évekbeli
@mink: o.O
@mink:
4.
5.
használni a kasszaprogramot.
– Álmodban is megoldod, Gracie – nyugtatja. Egy
másodpercre kedvesnek tűnik, mintha nem is az a fiú lenne, aki
megalázott a teljes személyzet előtt. Ez csak átverés, mondom
magamnak
A fülke kicsi. Nagyon is kicsi. És büdös. Iszonyatosan. Van két
forgószék, egy pult, amin a monitor áll, alul egy polc, azon ósdi
nyomtatók, ezen nyomtatjuk a jegyeket. A hátsó ajtó pont
mögöttünk van, és alig akad hely egy harmadik embernek
Porternek a legkevésbé, főleg azért, hogy csak ott álljon, és
dirigáljon. Előttünk csupán egy piszkos ujjakkal összetaperolt
plexiüveg van, ez választ el minket a kötélállványok körül
tekergő sortól. Nagyon sokan vannak. Nem örülnek az
időhúzásnak Az ablakom előtt álló pasi szájáról azt olvasom le,
„négy!", és fel is tartja négy ujját, meg mond valami durvát azzal
kapcsolatban, hogy egy idióta némber vagyok. Az a churrós kocsi
egyre vonzóbb és vonzóbb lesz.
– A zöld azt jelenti, hogy „be”, a piros, hogy „ki”! – hallom
Porter hangját az arcomhoz közel, talán túlságosan is közel,
önkéntelen borzongás fut végig a karomon azon az oldalon, ahol
a kócos haja megcsiklandozza a vállam. Sós illata van, mint az
óceánnak, azon gondolkodom, volt-e ma szörfözni. Aztán azon,
ez miért is érdekel. A karját kinyújtja egészen közel a derekam
mellett a pultig, megkocogtatja, hogy siettessen.
– Oké, rendben! – mondom.
Eléggé hülyén bámulom az előttem lévő mikrofon két
gombját, amelyekre az van írva, KI (hogy halljam a vásárlót) és
BE (hogy ők halljanak engem). Zöld. Piros. Megvan.
– Elég nagy a késztetés, hogy a KI gombot benyomva hagyd,
de ha nem akarsz megbolondulni, akkor a BE gombot is
használod, amikor szükség van rá. Ujjat a ravaszra! – tanácsolja.
Elmondták a képzésen. Most már kezdek emlékezni. Grace
tiszta ideg, ezért Porter odafordul az ő munkaterületéhez. Az az
idióta az ablak előtt idegesen tapogatja a négy ujjával az üveget.
Nem bírom tovább. Megnyomom mindkét zöld gombot, és
mosolygok.
– Üdvözlöm a Cavern Palace-ban. Négy teljesárú jegy lesz?
A számítógép mindent megcsinál. Elveszem a pasi
hitelkártyáját, nyomtatom a jegyeket, Mr. Idióta áthalad a
beléptetőn az idióta családjával. Következő. Ez készpénzes lesz.
Kicsit vacakolok a visszajáróval, de nem gáz.
És így tovább.
Porter egyszer csak eltűnik, és magunkra maradunk, de gond
egy szál se. Tudjuk kezelni a helyzetet.
Emlékeztem, hogy a Barlangban milyen hideg volt az
előcsarnok az eligazításkor, ezért felvettem egy kardigánt. Tíz
látogató áll be a sorba, és most már értem, miért mondják
Hotboxnak a pénztárfülkét. Bent semmi légkondi. Deréktól
felfelé egy üvegkalitka vesz körül, az arcunkba tűz a nap, és úgy
melegít minket, mintha orchideák lennénk egy vacak
üvegházban.
A mellényem ujjnyílásain keresztül lerántom a kardigánt, de
minden percben meg kell fordulnom, hogy beengedjek valakit az
ajtón – Carolt, a műszakunk felügyelőjét, a srácot az infópultból,
aki elmondja, hogy csináljunk egy új fotót egy bérletbe, mert a
vendég „utálja”, a jó öreg Mr. Pangbornt, aki váltópénzt hoz a
pénzes pasik miatt, akik száz dollárossal akarnak fizetni.
Valahányszor hátrafordulok, hogy kinyissam a pénztárfülke
ajtaját, (1) bevágom a térdem a fémkasszába (2) hűsítő barlangi
levegő csapja meg az izzadt bőrömet.
Aztán bezárul az ajtó, és a Hotbox megint felfűti magát.
Ez kínzás. Ilyesmivel a hadsereg töri meg az ellenséges
katonákat, hogy információt húzzanak ki belőlük. Hol van
ilyenkor a genfi egyezmény, amikor éppen szükség lenne rá?
Az egész még sokkal rosszabb, amikor olyasmikkel kell
vacakolnod, hogy megmutasd, hol a mellékhelyiség vagy
kezelned a jegyárak emelkedésével kapcsolatos panaszokat.
Mondja, félelmetes ez a múzeum? Miért nincs már nyugdíjas
kedvezmény a hatvan év felettieknek? A szél elfújta a jegyem,
kérem vissza a pénzt!
Kész cirkusz. És ez nem túlzás. Nem csoda, hogy az emberek
az első nap felmondanak.
De mi nem. Grace és én bírjuk a strapát. Nyerők vagyunk,
összepacsizunk a pult alatt. A legjobb tudásom szerint kezelem a
helyzetet. Kerüld a szemkontaktust. Játszd a hülyét. Hagyd
rájuk. Ne halld meg az ostoba kérdéseket. Irányítsd őket az
infópulthoz vagy az ajándékboltba.
Ha nem olvadunk el a nagy izzadásban, bírni fogjuk.
Néhány órával a műszakunk kezdete után a dolgok
észrevehetően belassulnak – nem áll senki a sorban.
– Elijesztettük őket? – kérdi Grace, miközben letörli a
verítéket a nyakáról.
– Ennyi volt? – mondom, és áthajlok a mikrofonon, hogy
körülnézzek a kötélállványoknál. – Most hazamehetünk?
– Megkérek valakit, hogy hozzon nekünk vizet. Azt mondták,
lehet. Nagyon meleg van, baszki. – Grace felhívja Carolt
telefonon, aki azt mondja, küld valakit. Várunk.
Pár perccel később négy gyors kopogtatást hallok az ajtón, és
amikor kinyitom, Portert látom. A letöltendőnk kezdete óta
most látjuk először. Átnyújtja a kávézóból hozott műanyag
vizespalackokat, és rám mosolyog azzal a magabiztos, laza
mosolyával, ami túlságosan szexi egy korunkbeli sráctól, és ettől
már megint ideges leszek.
– Mindketten cuki Hotbox fényezést kaptatok. Nektek jobban
áll, mint a legutóbbi párosnak! Mellesleg közülük az egyik... –
végighúzza a hüvelykujját a torkán, ezzel mutatva, hogy a gyerek
felmondott, nem pedig hogy megölte magát. Legalábbis
remélem.
– Már megint? – mormolja Grace.
Porter az ajtónak dől, az egyik lábát feltámasztja, és
nyomogatja a telefonját. A feltámasztott láb belóg az én
területemre, csak pár centire van az enyémtől. Olyan, mintha
direkt próbálna nyomulni.
– Ebből a melóból kihullanak a gyengék, Gracie! – mondja. –
Ki kell vetítenünk a fotóikat oda az indián sátrak fölé a
kamucsillagos égre.
– Mennyi az idő?
Megnézi a nagy, piros, vicces kijelzős karórát a kezén, és
megmondja. Mikor túl sokáig bámulom, észreveszi, hogy nézem,
és elmagyarázza:
– Szörfös óra. Mutatja az irányt, a hullámok magasságát, a
vízhőmérsékletet. Teljesen vízálló, nem úgy, mint ez a hülye
telefon, amit csak az idén már kétszer le kellett cserélnem.
Igazából a Frankenstein-sebhelyeit néztem, és arra
gondoltam, hogy Grace a családi tragédiájukról kezdett el
valamit mesélni tegnap a sétányon, úgyhogy örülök, hogy azt
hitte, az óráját bámultam.
– Amúgy hogy kerültél a biztonságiakhoz? – kérdem, és nagy
reccsenéssel kinyitom a vizespalackomat.
Futólag a monitorra pillant, aztán rám kacsint. Konkrétan
rám kacsint. Ki csinál ilyet?
– A tizennyolcas szám sok kaput megnyit az ember előtt.
Elmehetsz szavazni, legálisan részt vehetsz mindenféle és
bármilyen szexuális jellegű tevékenységben egy általad
kiválasztott és abba beleegyező személlyel, és – ami a legjobb –
vállalhatsz teljes munkaidejű biztonsági őr állást a Cavern
Palace-nél.
– Ezek közül én csak egy dolgot akarok, és ahhoz nekem nem
kell legális engedély! – jegyzi meg Grace pajkosan a fülke másik
végéből.
Nem nézek Porterre. Ha zavarba akart hozni ezzel a
6 6
0 1
6.
7.
@alex: Nem kell. Már túl vagyok rajta. És nem is csak ő volt a
hibás. Ha nem ügyelsz a dolgokra, elhagynak. Megtanultam a
leckét Most már óvatos vagyok.
@mink:
8.
3 Álló evezés, álló szörf. Vízi sport, amiben a deszkát egy evezővel irányít¬
ják. (A ford.)
Az övé klasszisokkal finomabb, de még mindig nem üti meg
churrót.
– Még mindig nem találtad meg, igaz? – kérdi, és tudom,
hogy Alexra gondol. Elmondtam neki az alapállást, hogy nem
mertem bevallani Alexnek, hogy ideköltöztem, és hogy egyedül
próbálom megtalálni.
Apa és én nagyon sok (szerencsétlen) dologban hasonlítunk
egymásra, ő megért. Anya nem. ő először is szétaggódná az
agyát, ha tudná, hogy Alex egyáltalán létezik, szóval ennyi,
Mondjuk anya akkor sem nagyon tudott semmit az életemről,
amikor még DC-ben éltem, szóval nem kerültem különösebb
bajba azzal, hogy nem szóltam Alexről. És úgy veszem észre,
most sem nagyon érdeklődik, hogy itt vagyok, nem is nagyon
kommunikált velem azóta a „Bailey rendben megérkezett?”
telefonbeszélgetés óta. Na, mindegy. Próbálok nem gondolni
arra, hogy nem érdeklem.
Előveszem a turistatérképet a szütyőmből. Ez az a kézzel
rajzolt típus, a minap délelőtt szereztem be ingyen. X-szel
jelöltem azokat a boltokat, amiket már megnéztem, vagy amik
nem felelnek meg azoknak a paramétereknek, amiket Alex
akaratlalanul is a tudomásomra hozott – nem látszik az ablakból
az óceán, nincs a boltban pult stb.
– Még ezek vannak hátra – mondom apának, és mutatom a
térképen azt a részt, ahol még nem jártam.
Apa mosolyog, kicsit felnevet, és a fejét rázza. Megpróbálom
elmarni a térképet, de apa odatapasztja a pulthoz, és odébb teszi
a vasserpenyőt a félig elfogyasztott Dutch Babyjével.
– Nem, nem. Hadd nézzem meg ezt a csodát. Alapos és precíz
vagy, az alma nem esik messze a fájától.
– Naa – mondom –, te hibbant vagy!
– Most miért? Igazi könyvelővér folyik az ereidben, nézd meg
ezt itt – mondja büszkén, és csapkodni kezdi a térképet, mint
egy eszelős. – Na de várj csak, honnan tudod, hogy nem éppen
akkor nem dolgozott, amikor arra jártál? Vagy nem egy
szállítóautót pakolt ki az egyik sikátorban?
– Nem tudom, de arra gondoltam, minden boltot kétszer
nézek meg. – Megmutatom neki a kis házi jelölésrendszeremet a
térképen. Pöttyel jelölöm a páros napon ellenőrzötteket,
négyzettel a páratlanokat. A hímnem jele ott, ahol velem korú fiú
van, de első tippként kizártam Alex előfordulásának lehetőségét.
Háromszögek jelölik a churrós kocsikat. Hullámos vonal a
három kóbor macska, amiket eddig találtam, beleérve Szenyor
Don Gatót is.
Átkarolja a vállam, és megpuszilja a fejem búbját.
– Ezzel a profi szintre emelt következtetési képességgel
hogyhogy még nem találtad meg? Ha pedig nem éri meg a
kereSés, akkor nincs mit szégyellned.
– Tudtam, hogy megértjük egymást.
– Mondjuk, hogy nem volt más választásod – mondja
vigyorogva.
Visszavigyorgok.
Valaki elsétál a pult mellett, és apa kihajol, hogy lássa. Vicces
ábrázatot ölt. Megköszörüli a torkát.
– Jó napot, Mendoza őrmester!
Egy göndör, rendészeti egyenruhás latin nőt látok, aki épp
rendelni szeretne a pincérnőtől. A haja hullámos barna szürke
csíkokkal, és szoros, vastag copfba van fogva hátul a nyakán.
Sötétlila napszemüveg takarja az arcát. Felismerem a
szemüveget: ő volt az a zsaru, aki rávillogott Davyre és Porterre a
gyalogátkelőnél az első nap, amikor megérkeztem.
– Jó napot, Pete – mondja közönyösen. A szája egyik sarka
mosolyra húzódik. Csak egy picit. Aztán titokzatossá válik az
arca.
Azt hiszem, engem méreget, de nehéz megítélni, főleg a
napszemüveg miatt.
– Dutch Baby? – kérdezi.
– Hát, tudja... – mondja apa, és fura hangon felnevet.
Nézem őket. Apa ismét megköszörüli a torkát.
– Wanda, ő a lányom, Bailey. Bailey, ő Wanda Mendoza
őrmester a Coronado Cove-i Rendőrségtől.
Mintha nem találtam volna ki magamtól. Kinyújtja a kezét, és
határozottan megrázza az enyémet. Majd’ szétroppantja az
ujjperceimet. Most már értem. Nem biztos, de lehet, hogy kicsit
ideges. A zsaruk is szoktak idegesek lenni? Nem hittem volna.
– Sokat hallottam rólad, Bailey!
Valóban? Ki a franc ez, és apa miért nem beszélt róla?
Barátok lennének?
– Én csinálom az őrmester adóbevallását – magyarázza apa,
de ez hazugságnak tűnik, és mindketten félrenéznek; apa a
padlóra, az őrmester pedig a plafonra. Amikor leereszti a
tekintetét, dobolni kezd a pulton. A derekára erősített fegyverét
nézem. Nem szeretem a fegyvereket, kellemetlenül érzem
magam a társaságukban, úgyhogy most kvittek vagyunk.
– Tetszik a szemöldököd – mondja aztán –, igazán szép.
Először meglepődöm. Aztán hízeleg a dolog.
– Nekem is – mondom. Végre valaki értékeli egy szép
szemöldökív jelentőségét. A szemöldöktépkedés nagyon
fájdalmas lehet.
– Csodás – helyesel. – És hogy tetszik Kalifornia?
– Ez egy másik bolygó – észreveszem, hogy ez nem túl pozitív,
ezért hozzáteszem –, de imádom a vörösfenyőt és a churrót.
Ettől elmosolyodik. Mondhatni. Apa felé fordítja a fejét.
– Elvitted már a pozole-os 4 kocsihoz is?
@alex: Pölö?
@alex: Végül is, most, hogy említed, velem is. Talán. Ami a te
jövődet illeti... mennyire van messze? Holnap? A jövő hét? (A
jövő hónap?)
9.
10.
11.
NINCS ÚJ ÜZENET.
„Ha ez az, amire gyanakszom, vagy az lehet, hát ne legyen az!”
(Meryl Streep: A fantasztikus Róka úr, 2009)
12.
@mink: Tényleg?
13.
14.
15.
16.
17.
18.
Azt hihetnétek, hogy két ember, aki esetleg egy kicsit (néha)
kedveli egymást, és aki valószínűleg általában (szinte mindig)
együtt dolgozik, tud némi időt szakítani – ha csak egy keveset is
– arra, hogy kettesben maradjon. De eltelt egy egész hét, és a
családja szörfös boltjában tett látogatás után csak annyi időre
láttam Portert, hogy mindennap köszöntünk egymásnak, sokat
mosolyogtunk, és reménytelenül fürkésztük az előcsarnokon át
az egész múzeumot, hogy megpillantsuk a másikat.
Közben figyeltem, hogyan hegednek be a zúzódásai és
gyógyulnak a sebei, és ahogy kezdtek eltűnni, úgy éreztem, a
köztünk történtek emléke is elhalványul, ettől pedig lassan
fizikailag is rosszul éreztem magam. Persze a munkaidő alatt
kaptam tőle üzeneteket. Mint például:
„Mennyire fülledt ma a Hotbox egy 1-től a pokoli forróságig
tartó skálán?”
„Többet kéne szandált hordanod a munkában. Szexi a lábad.
Talán mégis én vagyok a lábfetisiszta”
„Tegnap éjjel azt gondoltam, odalopódzok hozzátok, de nem
akartam, hogy bajba kerülj apádnál, ha esetleg rajtakapna...”
„Fáradt vagyok. Menjünk, bújjunk össze abban a nagy
indiánsátorban.”
És amikor azt írta: „Azt hiszem, orvosi segítségre van
szükségem. Jössz, és ápolsz egy kicsit megint?” majdnem
leestem a székemről a pénztárfülkében. De amikor azt írtam
válaszként, máris ott vagyok, ő ezt: „Huh. Szeretném. De itt ül
Pangborn. A balfék”
Ez a srác kikészít. Ki-ké-szííít!
Mennyivel egyszerűbbek voltak a dolgok, amikor még ősi
ellenségek voltunk!
– Néha azt gondolom, Porter Pangborn gardedámja –
morgok magamban.
Grace kinyújtja a jegyeket az ablakon, aztán kikapcsolja a
mikrofont.
– Tudod, mit hallottam? Hogy Pangborn spanglizása lehet,
hogy mégis orvosi dolog. A vén bakkecske lehet, hogy annyira
beteg, tudod...
Lefagyok.
– Micsoda? Rák? Hát ezt meg ki mondta neked?
– Ez terjed róla. Nem tudom, igaz-e. Tudod, hogy összevissza
beszélnek mindenfélét. Az a lány ott fent a kávézóban, René azt
mondja, azt hallotta, hogy tünetmentes volt évekig, szóval ez
csak a kifogás, hogy beszívhasson. A fene tudja. Nekem nem
tűnik betegnek.
Nekem sem, de sose lehet tudni. Ez nem olyan dolog, hogy az
ember csak úgy odasétál, és rákérdez. Utálom a pletykákat.
Elkeserítő, hogy az emberek Pangborn háta mögött beszélnek.
– Egyébként meg mi a franc folyik köztetek? – közben a
hordozható ventilátort babrálja.
– Pangborn és köztem?
Erre olyan tipikusan Grace-esen forgatja a szemeit, ami nála
azt jelenti: „Pontosan tudod, mire gondolok, ne játszd itt nekem
a hülyét.”
– Porter és közted!
– Rémesen bánik velem! – mondom színlelt mogorvasággal.
A csókolózást már elmondtam neki. Nem részleteztem. Na, jó...
egy kicsit. Grace-nek megvannak a módszerei, hogy húzzon ki
mindent az emberből. – Talán valaki mással is randizik,
szerintem két lányt próbál szédíteni egyszerre.
Grace a fejét rázza.
– Nincs másik barátnője. A szörfös boltban dolgozik
mindennap, miután itt végez. Az kilencig van nyitva. Aztán
alszik egyet, és reggel is dolgozik, ha nem megy szörfözni. Ez
van. Mikor lenne ideje másik csajra?
Igaza van. Most már bűntudatom van, hogy egyáltalán
viccelődtem ezzel az egésszel.
– Láttam, hogy vitatkozott Mr. Cavadinivel a kitett beosztás
miatt – folytatja, aztán rezegni kezd a telefonja. Megnézi az
üzenetet, válaszol valamit, elmosolyodik.
– És?
Vállat von, és kiadja az újabb jegyeket az ablakon.
Most az én telefonom rezeg. Porter az.
„Holnap mindketten szabadok vagyunk. Ha nincs semmi
dolgod, eljönnél velem? Holnap délutántól valameddig? Esély,
hogy lebukunk apád előtt: elenyésző. (Légyszi, mondj igent!)”
Grace-re nézek:
– Te tudtál erről?
– Miről? – mondja, és maga a megtestesült ártatlanság. – És
igen, falazok neked. Mondd apukádnak, hogy egész nap velem
vagy. És a szüleim is szeretnének találkozni veled, szóval meg
vagy hívva kedden vacsorára. Mi nem játszunk idegesítő
társasjátékokat, de apámnak muszáj lesz segítened a konyhában,
miközben, figyelmeztetlek előre, idióta viccekkel traktál majd.
– Meghálálom, Grace! – gyorsan bepötyögöm az igent.
Másnap délben leparkolok Bébivel a szörfös bolt mögötti
utcácskában; óvatosan bemanőverezem az épület és Mrs. Roth
furgonja közé. Mrs. Roth megígérte, hogy ránéz, de szerinte
senki, akinek van egy kis sütnivalója, nem lop el innen semmit.
Csak rá kell néznem Porter harcedzett apjára, és el is hiszem
neki. Bár abban nem vagyok biztos, hogy Davy nem próbálja
megint megfújni Bébit, megnyugtató, hogy ide állhattam, mert
apa itt nem valószínű, hogy kiszúrja, ha esetleg erre is jár.
Beülök Porter mellé a furgonba, és lesimítom a vintage
mintás szoknyám szegélyét, miközben ő kihajt az utcából; a
műszerfalon az összes tengeriszörny figura mókásan
ugrándozik. Süt a nap, és szikrázik az ég, gyönyörű nyári napunk
van, de még egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mindketten
idegesek vagyunk. Legalábbis én biztosan az vagyok, szerintem ő
is, nagyokat és mélyeket sóhajt, és nem fecseg annyit, amennyit
általában szokott. Még nem árulta el, hova megyünk, csak
annyit, hogy készüljek fel egy kis csavargásra.
– Nyugi, van légkondi! Nem akarom, hogy a szabadnapodat is
egy Hotboxban töltsd – mondta tegnap munka után a
parkolóban. A többi részlet homályba borul.
– Nem is kérded, hova megyünk? – érdeklődik végül, amikor
már elhagytuk a sétányt, és az óceán mentén délre tartunk a
Pacific Coast Highwayen.
– Szeretem a meglepetéseket.
Van pár emlékem a legutolsó utunkról errefelé, amikor az
elveszett robogóm nyomába eredtünk, de ezekre most nem
gondolok. Ehelyett az irányból és az időpontból – nem tipikusan
randira való napszak –, meg abból, hogy farmert és csodásan a
mellkasára simuló inget visel, próbálok magamtól rájönni, hova
megyünk. Nem tehetek róla, de folyton a karját nézem.
Szögezzük le, csodás karja van. A csodás kar pedig csodás
kézben végződik... amely, azt kívánom, bárcsak azonnal
megérintene.
Ha részed volt egy csodálatos csókban, nem egyfolytában azt
kívánod, hogy legyen folytatása? Csak mert én most pont erre
vágyom. Talán jobban vonzódom hozzá, mint ő hozzám.
Atya ég, ettől totál elbizonytalanodom, és furán kezdem
érezni magam. Talán egyáltalán nem is vonzódom hozzá. Talán
ezt a viszonyt csakis a viták meg a nyers szexualitás tartja össze,
és a kezdeti megérzéseim helyesnek bizonyultak. Remélem, nem
lövök mellé ezzel a randival.
– Annyira jó, hogy bízol bennem! – szólal meg végre, és
érzem, ahogy megkönnyebbül. Megvillantja azt a csodás
mosolyát. – Mivel még elég sokat kell mennünk, lássuk, milyen a
zenei ízlésed.
– Ó, gyerünk!
Mindketten előrántjuk a telefonunkat, megnézem a
tracklistáját, és látom, hogy nem igazán egyeznek a zenéink –
micsoda meglepetés. De mondhatni, ennek azért mégis örülök,
nem is tudom, miért.
A következő fél órát a legutóbbi zenei korszakok termését
elemezve vitatkozzuk végig – és szinte semmiben sem értünk
egyet –, ami... szórakoztató.
Tényleg az.
– Biztos furán hangzik – mondom egy idő után –, de
szerintem úgy vitázunk, hogy közben kiegészítjük egymást.
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Imádod, hogy utálhatsz!
– Nem utállak. Ha utálnálak, minden sokkal egyszerűbb
lenne, hidd el. Szerintem simán csak jó nekünk egymással
vitatkozni. Ez biztos azért van, mert tiszteljük egymás
véleményét, még ha nem is értünk mindenben egyet.
– Talán mert annyira kedveljük a másikat, hogy megteszünk
mindent, hogy meggyőzzük a magunk igazáról.
Felnevetek.
– Szerinted én kedvellek téged annyira?
A nyitott tenyerét a kormányon tartva gesztikulál az út
irányába maga elé.
– Ezt itt egy egész héten át tervezgettem, mint valami hülye.
Nem is tudom, ki az, aki úgy odavan meg vissza a másikért.
Melegséget érzek a nyakamon és az arcomon. Gyorsan
kinézek az ablakon, és remélem, a hajam teljesen eltakarja az
arcom, ahogy hallgatom, hogy megint szaggatottan lélegzik.
Egyszerre vagyok boldog és zavart, mikor arra gondolok, mennyi
problémát kellett áthidalnia, hogy összehozza ezt. Vitatkozott
Cavadinivel, hogy mindketten ugyanazt a szabadnapot kapjuk.
Kíváncsi lennék, ki helyettesíti a boltban. A húga?
– A héten aggódni kezdtem, hogy meggondoltad magad
velem kapcsolatban – mondom az ablaknak.
Rántást érzek a ruhaujjamon. Porter óvatosan odahúzza a
kezem, és rám mosolyog, én pedig viszonzom. Annyira jó újra
megérinteni, és most én veszem szaggatottan a levegőt. Még
mindig ideges vagyok, de ez most más. Korábban csak a parázás
volt. De ez a fura várakozás és izgalom most édes harmóniába
olvad össze. Kész rejtélyes szimfónia az egész.
Majdnem egy órába telik, mire odaérünk az úti célunkhoz,
ami a legközelebbi város, Monterey. Körülbelül akkora, mint
Coronado Cove, de más a hangulata. Kevesebb a szörfös, több a
hajó és a bicikli. Porter megmutat pár dolgot, a Cannery Row-t,
amelyet John Steinbeck, a helyi híresség tett ismertté az egyik
könyvével. Az iskolában nem olvastuk – a címe Érik a gyümölcs
– viszont Porter mindent olvasott Steinbecktől, ami meglep
kissé, de aztán elkezd a dagálytócsákról meg egy Ed Ricketts
nevű tengerbiológusról mesélni, akit Steinbeck a Doc nevű
karakterben örökített meg. Így már világos.
Egy spanyol stílusú terrakotta tetős épület mellett parkolunk
le a parton, előtte kőből készült bálna áll. Az épületre az van írva:
PACIFIC GROVE TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM.
Porter felakasztja a kulcsot egy övére rögzített bőrszíjra, amíg
az utcán várom. Megpróbálom elrejteni a csalódottságomat, de
észreveszi.
– Tudom, ez furának tűnhet. Most azt gondolod, egész nap
egy múzeumban dolgozunk, mi a fenének jöttünk ide?
– Nem gondoltam ilyesmire. – Talán csak egy picit. –
Szeretem a múzeumokat.
És tényleg, nagyon, nagyon szeretem.
– Múltkor délelőtt ott a felvonón azt mondtad nekem, hogy
lehet, hogy egy nap múzeumban szeretnél dolgozni – mondja
kedvesen, miközben zsebreteszi a kezét.
Bólintok, és hirtelen zavarba jövök, hogy talán túl sok
információt osztottam meg vele – de közben meg is hatódom,
hogy emlékszik rá.
– Szóval ez most nem igazán a rendes randi része.
Találkozónk van.
– Találkozónk? – kérdem egyre zavartabban.
– Csak... gyere utánam.
Az épület kívülről nem tűnik nagynak, és mikor elmegyünk
Sandy, a Bálna mellett a bejárat felé, majd Porter kifizeti az
opcionális és olcsó belépőt, akkor sem következik be az a Ki
vagy, doki? trükk, hogy bent sokkal nagyobb, mint kívülről.
Viszont szép világos, és két szintje is van. Bent mindenféle
üvegkalitkában őrzött, természetben előforduló akármik –
kitömött madarak, állatok, termények, szárított növények,
kődarabok –, mind Kalifornia középső részéről származnak. És
bár a természettudomány nem annyira érdekel, ez a régies
múzeumi hangulat azonnal megragad.
Igen, határozottan vonzónak találom.
– A szüleim sokszor hoztak ide engem és Lanát, amikor még
gyerekek voltunk – mondja Porter, ahogy belépünk a
nagyterembe, és megállunk a második beugróban álló nyolc láb
magas medve előtt.
– Fantasztikus! – lelkesedem, miközben a nyakam
nyújtogatom, hogy lássam a medve arcát. És amikor rájövök,
mennyire hülyén is hangzik ez, hozzáteszem: – Csodásan van
megvilágítva.
Porter örül.
– A Barlanggal ellentétben itt minden valódi. A szakértők
remek munkát végeznek. Mindent tudnak ezekről. – Ránéz az
órájára. – Kicsit korábban érkeztünk. Van még egy fél óránk,
ami pont elég arra, hogy gyorsan körbeszaladjunk a múzeumon,
ha érdekel.
– Fél óra a találkozónkig... kivel is? – kérdem.
– Majd meglátod!
A füle mögé simítja göndör haját, és annyira titokzatosnak és
izgatottnak látszik, hogy egy percre pánikba esem, és eszembe
jut, hogy lehet, hogy egy Carrie-szituációba csöppentem – ettől a
pillanattól kezdve bármikor a fejemre eshet egy nagy vödörnyi
disznóvér. Elkezdem ezzel heccelni, csak hogy a végére járjak, de
félbeszakítja a horrorfilmes eszmefuttatásomat.
– Semmi értelme ücsörögni, amikor annyi klassz dolog van
itt. Van egy hatalmas tintahal, amelyet Ed Ricketts
adományozott, és egy tartósított bálnaszem! – mondja akkora
lelkesedéssel, mintha legalábbis a legújabb Marvel kasszasikerre
szerzett volna két premierjegyet.
– Rendben, benne vagyok.
Még mindig aggódom kicsit a találkozó miatt, de ugyanakkor
érdekel is a múzeum, úgyhogy csatlakozom hozzá.
Vitrinről vitrinre haladva végignézeti velem az összes
pillangót, puhatestűt, kagylót és ásványt. Kint egy kert is van tele
kitömött madarakkal – hé, ez csupa kaliforniai keselyű.
És amikor végül megmutatja a konzervált bálnaszemet, arra
gondolok, ez a látvány örökre kísérteni fog. Főleg, mert amikor
közelebb hajolok, hogy megnézzem, Porter direkt rám ijeszt.
Annyira hangosan sikítok, hogy a mellettünk lévő gyerekcsoport
megriad. Porter alig bírja abbahagyni a nevetést. Attól félek, ki
fognak tenni minket innen, úgyhogy játékból jól megpüfölöm, de
ettől a gyerekek csak még jobban megijednek.
– Mindig a legcsendesebbek a legveszélyesebbek – mondja az
egyik megdöbbent apróságnak, mire elvonszolom onnan.
– Veszélyt jelentesz a társadalomra! – suttogom neki.
– Neked meg borzasztó ízlésed van pasik terén. Na, most már
tényleg mennünk kell a találkozóra.
Követem a kiállítótereken át egy kicsike ajándékboltba, ahol
egy vidám, barna hajú biztonsági őr, Ms. Tish vár minket.
– Hogy hasonlítasz apukádra! – mondja, és szívélyesen kezet
fognak. Itt az általános szörf iránti rajongás miatt mindenki
ismeri Rothékat? És mindenkinek van véleménye arról, Porter
melyik szülőjére hasonlít jobban? Nevetséges. Aztán leesik, hogy
Ms. Tish biztonsági őr... ahogy Porter is. Van valami titkos
biztonsági őr szervezet, amelyről még nem hallottam?
Porter bemutat, majd azt mondja.
– Ahogy a telefonban mondtam, Bailey esetleg kurátor
szeretne lenni egy valódi múzeumban... nem egy olyan rémes
turistacsalogató helyen, mint a Cavern Palace... szóval arra
gondoltam, körbevezethetné itt a kulisszák mögött.
– Természetesen! – mondja, és az ajtó felé invitál, amire az
van írva SZEMÉLYZET. – Kövessetek!
Teljesen el vagyok varázsolva, ahogy végigmegyünk a hátsó
folyosókon. Először megmutatja az okmánytárat és a raktárakat,
ahol egy srác meg egy lány ásványokat címkéznek egy nagy
asztalnál, miközben szól a zene. Elég kedvesek, amikor
bemutatják őket nekünk, de lehetetlen eldönteni,
megkönnyebbülnek-e, mikor kimegyünk. Nem hibáztatom őket,
teljesen együtt érzek velük. Ha az ásványokat behelyettesítem
régi filmszalagokra, ilyesmi az én álommunkám is: csendben és
nyugalomban semmi másra nem kell koncentrálnod, csak arra,
amit szeretsz. Ez egy áldás.
Aztán megnézzük a múzeum irodáit, amelyek teljesen mások,
mint a Barlangban. Persze kisebbek. És hát itt az emberek
tényleg fontos dolgokkal foglalkoznak. Igazi múzeumi leletekkel
– nem eladási statisztikákat számolgatnak, vagy azon
gondolkodnak, hogy csábíthatnának ide több vendéget Az
asztalokon rumli, és mindenki izgatott, kiállításokról, oktatási
programokról, segítségnyújtásról diskurálnak.
Ms. Tish megáll egy ajtó előtt, amire az van írva: MÚZEUMI
KURÁTOR. Kopog, mire egy nagyon elegáns nő néz fel az
íróasztala felett.
– Mrs. Watts! – mondja a biztonsági őr. – Ezek a fiatalok
Coronado Cove-ből jöttek. A Cavern Palace-ben dolgoznak. Ő itt
azt mondja, egy nap az ön munkáját szeretné végezni, szóval
gondoltam, megismerkedhetnének, hogy felkészülhessen.
Egy pillanatra megrémülök, aztán azt látom, Mrs. Watts
elmosolyodik, feláll az asztaltól, és int nekünk, hogy menjünk
beljebb.
– Egy jövendőbeli kurátor? Örvendek! Foglaljatok helyet!
Innentől minden olyan, mint egy álom. A nő nagyon barátságos,
és rengeteg kérdést tesz fel, amire nem vagyok felkészülve.
Aztán érzékeli, hogy nem nagyon vagyok oda a
természettudományokért, szerintem csalódott is, de Porter
felveszi a fonalat, és elkezd hínárerdőkről meg tapadó kagylókról
beszélni, és minden rendben van. Utána már végig ő beszél,
elmondja, mivel foglalkozik, és az valóban nagyon érdekes.
Szuper barátságos és laza, és én tényleg ezt a munkát akarom –
persze csak gondolatban.
Miközben beszél, lopva Porterre nézek, és meghatódom. Ez
tényleg nem egy romantikus randi, de valójában ez a legszebb
dolog, amit valaha megtettek értem. Vihetett volna moziba is,
vagy ilyesmi. Megelégedhettem volna azzal, hogy elvisz az utca
végén lévő parkba. Ki csinál ilyesmit, mint ez? Egyetlen fiú sem,
akit ismerek, az biztos.
Nem emlékszem, meddig vagyunk ott – egy vagy két percig?
–, de aztán ad egy névjegykártyát, és mielőtt elmegyünk, kezet
ráz velem, és azt mondja:
– Sosem utasítunk vissza egy lelkes gyakornokot. Ha van
időd hétvégenként, biztosan meg tudunk oldani valamit. Írj egy
e-mailt nekem.
– Köszönöm szépen! – sikerül kipréselnem magamból.
Ms. Tish és Porter elcsevegnek kicsit a szörfről, miközben
megyünk kifelé a múzeumból, és mintha Porter adna neki egy
telefonszámot, ahol ingyenes jegyeket tud szerezni valami
szörfversenyre. A nő boldognak tűnik. Mindketten
megköszönjük, és egyszerre lépdelve lecsattogunk a lépcsőn,
elhagyjuk Sandyt, a Bálnát, ahogy megyünk vissza a kocsihoz.
– Porter!
– Bailey? – Sármos mosoly.
– Porter!
– Bailey? – Sármos mosoly.
– Ez annyira... uh... nem tudom, mit mondjak.
– Ugye nem bánod?
Megtaszítom kicsit a karját a vállammal, ahogy átmegyünk
– Fogd már be!
Igazából nem találok szavakat, teljesen le vagyok nyűgözve.
Lehetne ennél cukibb? Ez a mai nap minden várakozásomat
felülmúlta... Talán még sok is.
Veszek néhány mély levegőt. Képtelen vagyok elmondani, mit
érzek. Amit mondok, gyorsan és nyersen hangzik.
– Jézusom, Porter! Úgy értem, ez most mi volt?
Vigyorog.
– Ezt most jól csináltam?
Eltelik egy kis idő, mire válaszolok. Nagyot nyelek, majd végül
kibököm:
– A mai nap szuper volt... köszönöm!
– Ne beszélj úgy, mintha már vége lenne, még délután kettő
sincs! Készülj fel, Rydell; irány a második állomás.
Nem akarok ilyen hülyén nevetni. Tisztára eszelősnek
hangzik, amit művelek. És már megint ideges vagyok. Meg egy
kicsit kába is. Porter van ilyen hatással rám.
– Most hova megyünk? – préselem ki magamból a kérdést.
– Ha ez a hely a gyerekkorom egyik helyszíne volt, most az
első sorból nézheted végig, hol zajlottak a későbbi rémálmaim.
19.
20.
Hát ez nem lehet igaz! Tényleg nem! De egy ilyen rohadt nagy
helyről mindig ki lehet jutni, nem?
– Emlékszel, amikor újra be kellett állítanom az egész
biztonsági zárrendszert? – kérdi Porter.
Persze.
– Azt azért kellett megcsinálni, mert elvesztettük a kontaktot,
és nem tudtuk ellenőrizni a saját rendszerünket, és ahelyett,
hogy a menedzsmentünk valami rendes biztonsági hálózatra
kapcsolódott volna, mint más normális cégek, megvette ezt az
olcsó szart, amit itt látsz.
– Hogy mi van? – mondom, ugyanis nem pontosan tudom
követni, amit mond, csak azt látom, hogy nagyon dühös.
Gyakorlatilag füstölög a feje.
Mély levegőt vesz, és megpróbál lenyugodni.
– Szóval Pangborn már megint túl sok spanglit szívott, és
otthon hagyta a kulcsait, elkérte az enyémet, beütötte a kódot,
amely lezárja az egész rendszert nyolc órára, és elment.
Porterre bámulok.
Visszabámul.
– De te tudod deaktiválni ezt a kódot, nem?
Megrázza a fejét.
– Pangborn a vezető biztonsági őr. Nincs jogosultságom a
deaktiváló kódra. – Ô, ez mennyire ironikus! – Tizenöt percnyire
lakik innen. Meg kell várnunk, amíg hazaér, és aztán... és
innentől lesz igazán mókás a dolog... meg kell próbálnunk
felhívni.
– És ez miért olyan mókás?
– Éjszakára általában kikapcsolja a telefonját. Nem szereti, ha
felébresztik. Szerinte a rossz hírek várhatnak reggelig. És ha
nem érjük el telefonon... nos, nem igazán tudom, mit tehetünk.
Megpróbálhatunk felhívni egy másik biztonsági őrt, de szombat
éjjel fél tizenegy van. És nemcsak hogy mérgesek lennének,
Pangbornt még akár ki is rúghatják ezért. Mindenki csak az
alkalomra vár. Biztos észrevetted, hogy elég zűrös.
Elszorul a szívem.
– És Mr. Cavadini? Vagy az egyik műszakfelügyelő?
Alighogy ezt javaslom, máris látom az ezzel az ötlettel járó
problémát is. Panbornt kirúghatják, vele együtt Portert is,
amiért korábban hazaengedte.
Mindketten megrázzuk a fejünket.
Szipogok, és megvakarom az orrom.
– Szóval azt mondod, hogy hacsak nem tudjuk elérni
Pangbornt, itt ragadtunk.
– Egyszerre csak egy dolgot próbáljunk megoldani – mondja
Porter, de látom az arcán, hogy nem sok reményt fűz az
egészhez.
Bemegyünk a biztonsági helyiségbe, de annyira kétségbe
vagyok esve, hogy nem is veszem észre, hogy végre beléphettem
erre a szentséges helyre. A „mennyországba". Fura megint itt
lenni. A falon egy tucatnyi fekete-fehér megszámozott monitor,
az L alakú asztalon négy számítógép, közülük kettő tíznél is több
évesnek látszik.
Leülünk az asztalhoz két gurulós székre. Az asztali lámpa
halványan megvilágítja a telefont, Porter pedig ezredszer
tárcsázza Pangborn otthoni számát. Az öregnek persze nincs
mobilja. Porter szerint volt, de sosem töltötte fel, és ott dekkolt a
kocsija kesztyűtartójában évekig: valószínűleg még mindig ott
van.
– Porter!
– Igen? – mondja, és látom rajta, hogy teljesen kétségbe van
esve.
– Pangborn tényleg beteg?
Nem válaszol rögtön.
– Hallottad a pletykákat?
– Igen.
– Vastagbélrákja volt két éve. Most tünetmentes. De múlt
héten elment az orvoshoz, és nem mondja el, mi történt, ami
elég aggasztó. Pedig mindig eldicsekszik, amikor a dokihoz
megy, mert bízik az orvosában. Szóval szerintem kiújulhatott, és
megint kemót fog kapni vagy ilyesmi. Nem tudom.
– Jaj, ne! – Grace nem tévedett.
– Igen, elég nagy szívás. Ezért nem rúghatják ki, mert a
legkevésbé az hiányzik neki, hogy pont most legyen valami
problémája az orvosváltással vagy az egészségbiztosításával.
Elszomorodom. Miért a jó emberekkel történnek borzalmas
dolgok? Rákja van, de mégis mindig bejön ezekre a hülye
szellemtúrákra, felveszi azt a bolondos nadrágtartót meg
szellemfigurás zoknit, és nem fogad el borravalót a
vendégektől... hát megszakad a szívem.
Félórányi telefonálgatás után feladjuk. Ilyen nincs!
Mély levegő. Itt az idő, hogy elemezzük a helyzetet: (1) Egy
rákbeteg, nagyon kedves, idős pasi véletlenül bezárt minket a
Barlangba egész éjszakára. De valahogy mégsem tudok rá
haragudni. (2) A levegőből, a kajából és a vízből nem fogunk
kifogyni. (3) Megfagyni és hőgutát kapni sem fogunk. (4) Nem
fenyeget az a veszély, hogy felfalnak a medvék vagy a tigrisek. (5)
Mindez nem a mi hibánk.
– Nézd a jó oldalát! – mondja Porter, aki szerintem pont
ugyanerre gondolt. – A rendszerzár magától meg fog nyílni
reggel hat harminckor, addigra apád még nem ér haza San
Franciscóból. Én meg, ha felhívom a szüleimet, és elmondom,
mi történt, meg fogják érteni. Mindketten ismerik Pangbornt.
Egyszer már töltöttem itt az éjszakát a kanapén tavaly nyáron,
amikor újratelepítettük a biztonsági rendszert.
Megpillantom a viseltes kanapét a sarokban, és a szívverésem
felgyorsul.
– És velem mi lesz? Úgy értem, elmondod a szüleidnek, hogy
én is itt vagyok? Apámat kitörné a frász, ha megtudná, hogy egy
egész éjszakára össze vagyunk zárva.
A feszültség eltűnik Porter arcáról, és mosolyra húzódik a
szája.
Ó, istenem!
– Nos hááát.... – mondja, és hátradől a székében, ahogy ott ül
a biztonsági monitorok előtt. Elgondolkodva az állára teszi a
mutatóujját. – Ez itt egy érdekes szituáció, nemde? Itt vagyunk,
nem abban zsúfolt moziteremben, miénk az egész múzeum.
Előttünk az éjszaka. Az ember csak reménykedik, reménykedik,
igazán jól viselkedik, és álmában sem gondol arra, hogy egyszer
csak egy ilyen lehetőség pottyan az ölébe. Hogy úgy mondjam...
– Hogy úgy mondjam... – ismétlem halkan.
– Mennyi, de mennyi szoba van ebben a nagy múzeumban!
– A térde hozzáér az enyémhez. Na, ez itt egy dilemma.
Az összes korábbi bátorságom és nagyszájúságom elpárolog a
szellőzőn keresztül. Csapdában érzem magam. Visszahúzom a
lábam, és betolom az asztal alá.
– És mi a helyzet a biztonsági kamerákkal? Úgy értem,
később nem lesz minden rajta a szalagon? Mármint ha valaki
majd megnézi, vagy ilyesmi?
Felnevet.
– Szerinted a Barlang egy adattár? Gondold ezt át újra! Ha
valamit fel akarunk venni, kézzel kell csinálni. Semmi sem megy
automatikusan.
Felnézek a monitorokra, és megkeresem a Hotboxra nézőt
Meg is van. Most persze nem mutat semmit, és sötét, úgyhogy
nem sok mindent látok, de elég bizarr elképzelni, ahogy Porter
innen figyel engem. Fejben feljegyzem magamnak, hogy ne
vegyek fel kivágott felsőt a munkába, mert ebből a
kameraszögből tökéletesen látszik minden.
– Viszont – teszi hozzá –, ha ennyire aggódsz, ismerem az
összes olyan helyet, amit nem lát a kamera. Már ha így
könnyebben ellazulsz.
Rávillantom a szemem.
– Ki mondta, hogy el akarok lazulni? Az első randin
túlvagyunk, vagy mifene.
– Remek! – Feltartja mindkét kezét, mint akit legyőztek. –
Úgy beszélsz, mintha valami perverz, szexuális bűnöző lennék
Jézusom, Bailey. Egy órával ezelőtt még arról beszéltél, mit fogsz
csinálni a kezeddel a moziban. Csak ugratlak!
Nagyon fújtatok.
– Bocsánat! Csak ideges vagyok, és olyan fura ez az egész
helyzet... én csak...
– Csak mi?
– Csak hogy én még soha... nem töltöttem egyedül az éjszakát
egy múzeumban senkivel.
Porter felvonja a szemöldökét.
– Aha...
Vágok egy grimaszt.
– Elfordulnál vagy ilyesmi? Nem tudok úgy beszélni erről,
hogy közben nézel.
– Miről?
Mutatom a kezemmel.
– Fordulj már a fal felé!
Úgy néz rám, mintha bediliztem volna, de aztán beadja a
derekát, lassan megfordul a székkel, miközben az utolsó
pillanatig velem szemez. Amikor már tényleg a fal felé fordult,
sóhajtok egyet, és elkezdek a hátához beszélni.
– Ahogy az előbb is mondtam, már egyszer randiztunk, vagy
mi... – Kicsit félénken kezdem igen, de ilyesmiről beszélni sokkal
könnyebb úgy, hogy nem látom az arcát. – És tényleg szuper
volt. Mármint hűha. Mondjuk, nem mintha lenne
összehasonlítási alapom, de azt hiszem, arra mindig emlékezni
fogok. És még ha tiszta véraláfutás is volt a nyakam, meg
tönkretetted a legjobb szoknyámat, bármikor megismételném.
– Elnézést, hogy kiszívtam a nyakad, de a tényszerűség
kedvéért elmondom, hogy az én ruhám is tiszta fűfolt volt. Azóta
valahányszor eljövök otthonról, anya azzal ugrat, hogy biztos
megint megyek a szénába hemperegni, apa meg szöcskének
hív...
– Ó, jézusom... – suttogom.
– Minden perc megérte! – mondja. – Kérlek, folytasd.
– Na, szóval... – veszem fel a fonalat – a teljes utálattól
eljutottunk az első randiig, és most odáig, hogy együtt töltünk
egy éjszakát a múzeumban, na, nem mintha eddig nem
gondoltam volna ilyesmire, mert elhiheted, hogy már egy
csomószor lejátszódott a fejemben...
Oldalra billenti a fejét, de még mindig nem néz rám.
– Egy csomószor?
– El sem tudod képzelni.
– Ó-óóó, na, ebben is mekkorát tévedtem!
Ideges tempóban rugózni kezd a lábával.
Elmosolyodom, és átfut rajtam az izgatottság.
– Tehát csak azt akarom mondani, hogy nincs ellenemre az
ilyesmi. De szerintem te már sok éjszakát töltöttél sokféle
múzeumban, és... hát érted... na, mindegy. Jó neked. De ez
engem kicsit frusztrál. És ha ilyesmire kerül a sor köztünk, jó
lenne, ha adnál előtte valami jelet...
– Először is – mondja, és feltartja az egyik ujját –, vérig
vagyok sértve, hogy azt feltételezed rólam, csak úgy minden
előjel nélkül belevágnék. Szóval köszi, hogy megint szexuális
bűnözőt csinálsz belőlem.
– Te jó isten... – motyogom.
- Másodszor pedig – még egy ujja a levegőben – összesen két
lánnyal voltam együtt eddig, egyikük az exbarátnőm volt, aki
aztán, csak hogy tudd, megcsalt Davyvel, úgyhogy szó sincs
arról, hogy minden hétvégi éjszakámat múzeumokban tölteném,
hogy a te szavaiddal éljek. Úgyhogy semmi szükség arra, hogy
csélcsapnak tarts.
Most tényleg örülök, hogy nem látja az arcom, mert biztos úgy
néz ki, mint a főtt rák. Nagyon feldühítettem? A hangjából nem
tudom megállapítani. Uh. Minek is kértem, hogy fordítson
nekem hátat? Közelebb gurulok a székemmel, és az állam a busa
fejére teszem, belefúrom és a hajába bújtatom az arcom.
– Annyira hülye vagyok – dünnyögöm bele a nyakába. – Nem
tudom, mit mondjak, nagyon-nagyon sajnálom.
Hátranyújtja a kezét, kitapogat, megkeresi a pólóm szélét, és
magához húz.
– Elfogadom a bocsánatkérést, de csak azért mert be vagyunk
ide zárva egész éjszakára, és elég gáz lenne, ha egész végig csak
veszekednénk.
– Nem veszekszünk.
– De, mindig veszekszünk. Ezt találjuk vonzónak egymásban
– mondja.
– Porter!
– Igen?
– A barátnőd, akit említettél... az a lány, akiről Davyvel
vitáztatok a vintage ruhaboltnál. Chloe?
– Igen, Chloe Carter. Az apja szörfdeszkákat csinál. Jóban
voltunk a családjukkal. A húgom barátnője, így aztán elég nagy
kavarás volt ez az egész.
– Szerelmes voltál belé?
Kicsit sokat vár a válasszal, kezdem magam kényelmetlenül
érezni.
– Nem, de azért rosszulesett, hogy megcsalt. Elég hosszú
ideig barátok voltunk, mielőtt randizni kezdtünk volna, ennek
azért kellett volna jelentenie valamit, nem?
Ráadásul Davyvel, aki szintén a legjobb barátja volt, ami
dupla árulásnak számít, de ezt már nem teszem hozzá.
Megint pár másodperc csönd.
– Porter!
– Igen?
– Ez a kanapé nagyon keskeny, de valahol muszáj aludnunk.
Nem vagyok ellenére, hogy veled aludjak.
– Én sem.
Hosszú szünet után még azt is hozzáteszem.
– És még az alvás előtt szeretnék megnézni néhány olyan
zugot, amit nem látnak a kamerák... esetleg csak távolról.
Esetleg. Talán... mármint elvileg. Szóval muszáj a mindent vagy
semmit elvet követnünk?
Felsóhajt.
– Az őrületbe kergetsz, ugye tudod?
– Tudom.
– Bailey, majdnem az egész napom azzal telik, hogy ott azon a
kis lyukon keresztül téged figyellek. Örülök, hogy jórészt itt kell
töltenem az időmet. Az, hogy megengeded, hogy egyáltalán
hozzád érjek, nekem felér egy kisebb csodával. Szóval bármit
akarsz, vagy nem akarsz tőlem, csak kérned kell, rendben?
– Rendben... – felelem, és képzeletben tovalibegek egy
hófehér felhőn.
– Rendben – ismétli meg határozottan, mintha ezt most
eldöntötte volna, aztán ellöki magát a faltól. – Most pedig
hazatelefonálok.
Telefonál, elmagyarázza az anyjának, mi történt, aki, a
beszélgetésből úgy tűnik, teljesen megértő. Aztán amíg arra vár,
hogy az anyja elmondja az apjának is, integetni kezd, hogy
bújjak el az asztal alá, mert az apja videóbeszélgetésre kapcsol,
mintha nem hinné el az egészet. Hallom, ahogy Mr. Porter
mogorva hangon arra utasítja Portert, ismételjen el mindent
elölről, Porter pedig megmutatja a képernyőt az ott villogó
ZÁROLVA szóval, a visszaszámlálót, ami a reggeli feloldásig
tartó időt mutatja, és az is látszik, hogy a rendszerutasítást
Pangborn adta ki. Már háromnegyed tizenkettő van, és Mr.
Dulifuli Rothnak is be kell látnia, hogy Porternek nincs sok
lehetősége, ha nem akarja Pangbornt kirúgatni.
– Autóba ülhetnék, és elmehetnék hozzá, hogy felébresszem –
ajánlja fel Mr. Roth.
De Mrs. Roth közbeszól.
– Mindjárt éjfél, és ez egy beteg ember, mint tudjuk. Hagyjuk.
Porter, szívem, van ott valami takaró? Tudsz majd aludni azon a
heverőn?
Porter megnyugtatja, hogy majd lesz valahogy, Mrs. Porter
pedig biztosítja, hogy Lana majd helyettesíti reggel a boltban, ha
nem tud eleget aludni. Amíg ezt megbeszélik, én is írok apának,
hogy minden rendben – ez nem hazugság, nemde? –, és hogy
remélem, jól érzik magukat San Franciscóban. Azonnal válaszol,
és elsüt valami gyagyás Catan telepeseivel kapcsolatos poént,
ebből gondolom, hogy elég jó kedve lehet. „Jól mulatunk!
Vettünk neked valami meglepit! Jobban szeretlek, mint a
birkáimat!”
Hasonlóan válaszolok: „Én meg jobban, mint a
szántóföldjeimet!”
Fogalmam sincs, hova fog vinni Porter, ahol nincsenek
kamerák.
Először előhalászik egy ósdi kulcsot a biztonsági helyiség
íróasztalfiókjából. Aztán megfogjuk a cuccunkat, és elmegyünk a
talált tárgyakhoz, ahol találunk valami kis méretű babatakarót.
Elég kellemetlen érzés, hogy valaki más holmijába fogunk
takarózni, de most mindegy. A takarónak nincs rossz szaga.
Aztán végigmegyünk a Vivian Szárnyon. Van ott egy ajtó, amely
pont olyan zöldre van festve, mint a fal, és a világítás miatt
nagyon nehéz észrevenni. Az alkalmazotti térképről emlékszem
rá, hogy ennek nem is kéne itt lennie, sőt, léteznie sem
szabadna.
– Hát ez meg mi? – kérdem?
– Az 1001-es szoba – mondja, és felmutatja a kulcsot, amire
rá is van írva. – Mint az Ezeregyéjszaka meséiben, tudod, Ali
baba meg a többi.
– Ez itt egy szoba? És hogyhogy nincs nyitva a nyilvánosság
előtt?
Megigazítja a hátizsákja pántját a vállán, és nekitámasztja
tenyerét az ajtónak.
– Hát nézd! Ez a Cavern Palace egyik nagy-nagy rejtélye. Meg
kell esküdnöd az életedre, hogy soha nem mondod el senkinek,
amit ennek az ajtónak a túloldalán látni fogsz. Még Gracie-nek
sem. Főleg Gracie-nek nem, mert bár imádom, mindenki tudja
róla, hogy ha megtud valamit, az gyorsabban elterjed, mint az
influenza. Esküdj meg, Bailey! Emeld fel a kezed, és esküdj!
Felemelem a kezem.
– Esküszöm!
– Oké, szóval ez a Barlang legmocskosabb kis titka.
Kinyitja az ajtót, felkattintja a villanyt, időbe telik, míg világos
lesz, és belépünk egy tökéletesen kör alakú, aranyszínű
fényekkel megvilágított szobába.
A levegő kicsit dohos, mint egy rég elhagyott könyvtárban.
Porter becsukja mögöttünk az ajtót, én pedig álmélkodva nézek
körül.
Vastag, csillagmintás kék függöny fedi körbe a falakat.
Mindenhol, különböző magasságokban a kupolás mennyezettől
a hatalmas, földön lévő ágyméretű bársonypárnáig régies, arab
stílusú lámpácskák. A párna a térdemig ér, rojtos, ívelt alakja
van, olyan, mint egy félhold, körülötte pedig rengeteg kisebb,
geometriai mintákkal díszített párna, mintha az egész szettet
egyenesen Isztambulból hozták volna ide.
– Hát ez csodálatos! – mondom. – Olyan, mint egy álom.
Nem értem, ezt miért nem lehet látogatni. Ezek a párnák a 30-as
évekből származnak? Vigyázni kéne rájuk.
Porter ledobja a cuccát a földre az egyik bársonypárna mellé.
– Nem emlékszel a Barlang történetére? Vivian gyűlölte Jayt.
Amikor darabokra hullott a házasságuk, Jay akkor sem akart
elválni, ezért Vivian megcsináltatta ezt a szobát, csak hogy
bosszantsa. Nézd csak meg a saját szemeddel. De ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek!
Odalép az egyik csillagmintás kék függönyhöz, és meghúz egy
aranyzsinórt, hogy felfedje a fal egy részét Megjelenik Vivian
Davenport életnagyságú art deco portréja, keleti hercegnőnek
van öltözve a kezén indiai csengettyűkkel, a hajában virágokkal,
a telt, meztelen idomokat pedig csak lenge köntös takarja A
lábánál kisebb férfitömeg hajlong.
– Te jó isten! – tör ki belőlem.
Körülötte egy csomó tágra nyílt szemű, rajzolt állatfigura,
mintha azok sem tudnának másra nézni, csak a meztelen Vivian
bájaira.
– Ez itt... Grucho Marx? – mutatok az egyik hajbókoló
figurára a képen.
– Vivan megörökítette a történelmet – mondja Porter, és
vigyorog.
– Na, jó, ebből elég – felelem, én is nevetek, ő pedig behúzza a
függönyt.
Kicsit félek, de mégis minden perc megéri. Lehuppanunk a
bársonyfekhelyre, és egy kisebb porfelhő csapódik fel Azt
hiszem, a takarítók nem járnak erre túl gyakran. Porter azt
tetteti, hogy majd’ megfullad, és lesöpri a kezével a párnát.
Ekkor realizálom, hogy voltaképpen egy ágyon ülünk.
– Szerinted Vivian vad szexpartikat rendezett itt? –
kérdezem, miközben a bársonyt simogatom. – Csak azért, hogy
bosszút álljon a férjén?
– Lehetséges. De ha így is volt, az legalább száz évvel ezelőtt
történt – mondja, és pajkosan rám kacsint. – És az egész
történet tragikusan végződött mindkettőjük számára, mivel a
férjét lelőtte, majd magával is végzett, úgyhogy még szinte
szurkol is az ember, hogy legalább előtte jól érezte-e magát,
nem? Lehet, hogy modellt is állt ehhez a festményhez.
– Igen...
Néhány percnyi hallgatás után mindketten kezdjük furán
érezni magunkat. Porter sóhajt, felül a párnán, és elkezdi
leszedni a rárögzített adóvevőt a ruhájáról. A szívem kalapálni
kezd. Oldalról rám pillant.
– Nézd, nem vetkőzöm meztelenre vagy ilyesmi, szóval
nyugodj meg. Különben meg hogy is tudnék versenyre kelni
ezzel a sok bizarr izével itt, a falon? Csak annyi, hogy nem tudok
ezzel a sok dróttal aludni. Meg cipőben. A póló és a nadrág
rajtam marad. Te meg vedd le, amit akarsz. A hölgy döntse el
maga – és kacsint.
A poénkodástól némileg felengedek, én is kibújok a cipőmből,
és az övé mellé teszem. Kikapcsolja az adóvevőt, a telefonján
pedig beállítja az ébresztőt hat harmincra. De amikor a
nadrágszíját is leveszi, a vér annyira elkezd lüktetni az
agyamban, hogy attól félek, menten elpattan egy ér.
Az övcsat puhán huppan a törökmintás takarón.
– Nagy rejtély vagy te nekem, Bailey Rydell.
– Miért?
– Sosem tudom, hogy félsz tőlem, vagy pedig éppen rám
akarod vetni magad.
Idegesen felnevetek.
– Hát azt még én sem tudom.
Közelebb húz magához, egymással szemben lefekszünk,
megfogja a kezem. Érzem, ahogy ver a szíve. Kíváncsi vagyok, ó
is érzi-e az én szívverésemet.
– Megijedek attól, amit érzek, amikor veled vagyok –
mondom neki. – Megijedek attól, amire vágyom, és nem tudom,
hogy kérjelek meg rá.
Attól is félek, hogy ha megteszem, az rémes lesz, nem úgy
történik, ahogy elképzelem, de ezt már nem mondom ki előtte,
mert nem akarom megbántani.
Ad egy puszit a homlokomra.
– Megmondjam, én mitől félek?
– Mitől?
– Hogy túlságosan kedvellek, és félek, ha majd rendesen
megismersz, rájössz, hogy bárkit megkaphatsz, és lecserélsz
valami menő arcra.
Mély levegőt veszek.
– Amikor idejöttem a városba, volt valaki más. Nem, nem
Patrick! – mondom, de erre szerintem egyikünk sem akar most
gondolni.
– Az úgynevezett egyéb terveid, amikről beszéltél? – kérdi.
– Igen – felelem. – Őt valószínűleg menő arcnak tartanád,
bár a fene tudj a. De amikor azt hiszed, ismersz valakit, néha
kiderül, hogy nem is így van. Vagy lehet, hogy az igazi probléma
az, hogy még magadat sem ismered.
– Ezt most nem nagyon értem.
Megint sóhajtok.
– Nem is fontos. Csak azt akarom mondani, hogy mielőtt
ideköltöztem, fogalmam sem volt róla, mennyire szeretem a
churrót és a minimuffint, a hawaii poke-ot vagy a jollofot, és arra
sem számítottam, hogy ennyire odaleszek érted. Aztán így lett.
És ki vágyna valami menő arcra, amikor pozole-t is ehetünk a
parton? Fogalmam sem volt, hogy így is lehet.
Lassan végigsimít egy hullámos hajtincset a homlokomnál.
– Tényleg oda vagy értem?
– Hát, talán egy kicsit – mutatom az ujjaimmal, mennyire
kicsit. – Mondjuk ennyire.
– Csak? Hát akkor nagyon igyekeznem kell... – feleli, és már
annyira közel van az arcunk egymáshoz, hogy majdnem
megcsókol. De csak hozzám ér. Aztán megint. Apró
majdnem-csókok. Nagyon izgató.
Felgyorsul a lélegzetem.
– Mit szólnál egy gyors kvízhez, hm? – suttogja. – Ha
ideteszem a kezem...
Becsúsztatja az ujjait a pólóm alá a derekam fölött. Nagyon
bizsergető... pont két másodpercig. Aztán túl közel nyúl ahhoz a
tiltott részhez, ahol a sebhelyem van... És – ezt ne! Megérinti a
sebet. Nem akarok erről magyarázkodni. Én csak... ezt ne. Ne!
Érzi, hogy feszült lettem, és azonnal abbahagyja.
– Hé... én csak...
– Nem, nem, nem... – suttogom gyorsan. – Nem te vagy az
oka. Valami más. Ne szívd mellre, én csak... ööö...
Odateszem a kezét a meztelen combomra a szoknyám alá.
Ennyit a veszélyes zónákról.
– Bailey... – mondja. Mintha meg akarna óvni.
– Mondd már azt a kvízt... – sürgetem.
Elmorzsol egy apró kis szitokszót, aztán a keze
nagyon-nagyon lassan elkezd felfelé mozdulni.
– Rendben, Rydell. Ha be lennél zárva egy múzeumba egész
éjszakára azzal a sráccal, akiért odavagy, és ő annyira jó fej
lenne, hogy feltárná előtted a múzeum sötét kis titkát...
Jézusom, milyen finom a bőröd...
– É-éés...? – mozgolódom, hogy jobban hozzám férjen.
– Óh... – suttogja boldogan.
A keze gyengéden megszorítja a combom, aztán megcsókol,
én visszacsókolok, és az egész annyira szenvedélyes és
csodálatos.
– Szóval.,. – mondja kábán –, hol is tartottam? Igen, itt...
Legnagyobb gyönyörűségemre folytatja, amit a kezével
elkezdett. De már nem nagyon van hol simogatni. Kicsit megáll,
kuncog, és a másik combomat is ugyanolyan lassan végigsimítja.
Aztán megáll.
Kicsit zihálok. És komolyan ideges vagyok.
Mocorog, és érzem, ahogy a csípőmhöz simul. Kétségtelenül.
– Nem nagyon tudok most a kvízre koncentrálni – vallja be,
és érzem, ahogy a nyakamba bújva mosolyog.
Bármit is terveid, ki ne merd szívni még egyszer a nyakam...
Úgy tesz. mintha kicsit megharapna, aztán megmutat még pár
dolgot, ami nélkül nem tudom, hogy bírhattam ki idáig. Ezek
még sokkal jobbak, mint a pozole vagy a minimuffin; olyan
fantasztikus dolgok, amikre csak akkor képes két embert, ha
kettesben éjszakáznak egy múzeumban, és elég kreatívan tudnak
bánni a kezükkel és az ujjaikkal. Annyit mondok, ez a pasi nem
véletlenül visel Hot Stuff feliratot meg ördögfigurát a dzsekijén.
Hát, a fűben való hempergéssel ellentétben ez a jelenet már
tizennyolcas karika, és amikor Porter olyasmiben is részesíteni
szeretne, amiben általában magamat szoktam a takaró alatt,
nem nagyon ellenkezem. Ez a legcsodálatosabb dolog, ami
valaha történt velem. Amikor viszonzom a dolgot, az is
hihetetlenül csodálatos, bár neki persze meg inkább...
Hűű...
A kölcsönös simogatás kimerít, ráadásul hajnali két óra van.
ami nekem már nagyon késő. Átkarol, összefonjuk a lábunkat. Ő
a nagykifli, én a kiskifli, és ahogy az álom és az ébrenlét között
lebegek, alig érzékelem a halvány fényeket. Aztán zajt hallok.
Nem ijesztően. A múzeumban nincs senki, egyedül vagyunk.
Látom, hogy átnyúlt felettem, kivette a laptopját a hátizsákjából,
és a bársonypárnán ücsörög a fejemnél. Valami megy a
képernyőn.
– Mi az? – kérdezem, és álomittasan felemelem a fejem. Alig
bírom nyitva tartani a szemem, de látom, hogy a monitoron
alakok mozgolódnak.
– Bocsi, bocsi – mondja suttogva. – Nagyon zavar? Nem
tudok elaludni, ha nem megy valami film vagy a tévé...
– Semmi gond... – felelem, és visszahanyatlom a párnára.
Kicsivel később azt kérdem. – Ez a Római vakáció?
– Nem, ez egy független film, csak utalnak rá az egyik
részben... Hé, te ismered a Római vakációt?
– Pfff... – motyogom, de túl fáradt vagyok ahhoz., hogy a
filmrajongásomról beszéljek. – A kérdés az, hogy te honnan
ismered a Római vakációt.
– A nagyanyám, anyukám mamája, mielőtt meghalt, velünk
élt. Egész éjjel fent volt, és filmeket nézett, amikor kicsi voltam,
sokat szundikáltam az ölében a kanapén.
Ez mennyire aranyos. Innen ismeri az Álom luxuskivitelbent
is.
– Talán több közös van bennünk, mint hinnéd – mormolom,
aztán álomba zuhanok.
„Az élet nem áll meg, és nem indul újra a kedvedért!"
(John Goodman: A nagy Lebowski, 1998)
21.
22.
23.
– Hát ez meg mi? – kérdem kis idő múlva. Egy régi takarón
fekszünk a furgon hátuljában, és kihúzok valami fehér kis izét az
ülés egyik hasadékából. Közben az jár a fejemben, hogy mintha
láttam volna még egy óvszert az elsősegélydobozban, és azon
tűnődöm, mennyit kéne várnom, hogy előhozzam ezt a témát.
Felkönyökölök, és nézem, ahogy Porter könnyedén cirógatja a
hátamat végig a fenekemen át a combomig, és ez annyira jó,
hogy rájövök, nem is sürgős a dolog.
Az a recés dolog, amelyet kivettem a repedésből, körülbelül
két-három centi, háromszög alakú, és az egyik végére egy kis
ezüstkarika van erősítve.
– Ó, azt hittem, ez elveszett! – abbahagyja a hátam érzéki
simogatását, és kiveszi a kezemből. – Ezt vették ki a karomból A
nagy fehér eredeti foga. Szerencsetalizmán. Vagy átok, attól
függ, honnan nézed. A kulcscsomómon tartottam, de amikor
kicseréltem a kulcsokat, levettem. Biztos beesett az ülés alá...
– Nem is nagy – mondom.
– Nem, ez egy bébifog. Az akváriumban láttad a cápákat. A
nagy fehér kétszer akkora volt. És még csak tinédzser!
Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy a fog belefúródik
Porter karjába.
– Tudom, hogy ez egy rossz emlék, de a fog lehet akár a
túlélés jelképe is, vagy ilyesmi. Egy kitüntetés a bátorságodért.
– Kéred?
– Én?
– Hogy rátedd a robogókulcsodra. Passzolna az állatmintás
dizájnhoz – megáll egy pillanatra. – De ha ez túl sok, akkor
hagyjuk. Nem akarlak felcímkézni, mint a csajomat...
Gondolom, mert ha ezt bárki meglátja, rögtön tudják, hogy
együtt járunk.
– Az vagyok? Mármint a csajod?
– Nem tudom. Az vagy?
A nyitott tenyerén odanyújtja a cápafogat, majd
elgondolkodik, és bezárja a kezét.
– Ha az vagy, először is meg kell ígérned valamit.
– Mit?
– Meg kell nyílnod előttem. – Nem néz rám, hanem a hátam
mögé. – Nézd, tökre megértem, hogy mostanáig nem mondtad
el az egészet a lövöldözésről, de ez nem mehet mindig így. Volt
már egy barátnőm, aki elhallgatott előlem dolgokat, én meg azt
hittem, képben vagyok, pedig akkor már hetek óta Davyvel
dugott.
– Először is, ööö, nekem ennél jobb ízlésem van, másodszor
pedig én soha nem tennék ilyet.
Megpuszilja a fülem.
– Hiszek neked.
– Szóval, ami Chloét illeti... Te és Davy egyszerre voltatok
vele?
– Egyszerre? – mondja megdöbbenve.
Mosolygok.
– Nem úgy értettem...
– Nem – feleli zavartan. – Chloe és köztem akkor már nem
volt semmi. Nem fertőztük körbe egymást, ha ettől félsz.
Végül is igen, ettől.
– És mindig használtunk óvszert. Mindig.
– Hát ezt jó tudni – mormolom. Nagyon is jó.
– Na, mindegy, szóval... – folytatja – azt akarom mondani,
hogy nem jó, ha magadban tartasz dolgokat. Nem azt akarom,
hogy olyan légy, mint Grace. Úgy tetszel, ahogy vagy. De ha azt
akarjuk, hogy ez működjön, meg kell beszélnünk a dolgokat.
Szeretném, ha bíznál bennem...
– De hát bízom! Helló! Épp most szexeltünk, nem?
– ...és szeretném, ha én is tudnék bízni benned – fejezi be a
mondatot.
Már majdnem elkezdek vitázni vele, de zavarban vagyok,
hogy ezt egyáltalán felhozta.
Megfogja az állam, és maga felé fordítja az arcom. Egészen
közel hajol hozzám, és úgy mondja:
– Idefigyelj! Ez, ami köztünk történik, a legjobb dolog egész
életemben, és nem akarom, hogy véget érjen. Néha annyira
rejtélyes vagy, mint a köd az óceán fölött... a nyár elején egyszer
csak felbukkantál, aztán meg majd kisüt a nap, te pedig eltűnsz,
mert visszamész anyukádhoz. Ez halálra rémít. Ezért is mondok
el sok mindent magamról, mert azt képzelem, ha rád bízom a
féltett titkaimat, kevésbé akarsz majd elszaladni.
Nagyol dobban a szívem.
Elkomorodom.
Az agyafúrt Vagány...
Mi?
Ez vagyok én. Vagyis hát ez voltam.
Eszembe jut az a délelőtt, amikor annyira magamra
haragítottam Grace-t. Most nem szabad elszúrnom.
– Igyekezni fogok, Porter. Tényleg. Szeretném, ha bíznál
bennem.
– Csak ennyit kérek.
Hátrébb hajol, hogy jobban lásson, kedvesen elmosolyodik, és
újra felém nyújtja a cápa fogat.
– Szóval... kéred? Mások is megláthatják...
Elveszem, és vigyorogni kezdek.
– Talán azt beszélik majd, hogy becserkésztelek.
– Bailey, mindig is a tiéd voltam. Csak arra vártam, hogy te is
rájöjj erre.
24.
25.
Üzenek.
Hívom
Üzenek.
Hívom.
Semmi.
Grace is próbálkozik, de neki sem válaszol.
– Ez biztos csak valami hülye félreértés lehet – próbál
megnyugtatni. De szerintem ezt még ő sem hiszi el.
Miután Grace hazamegy, újragondolom az egész teraszon
lezajlott beszélgetést, jelek után kutatok, próbálok emlékezni,
hogy észrevettem-e valamit, ami idáig vezethetett. Apát is
kérdőre vonom, de ötlete sincs. Kínomban még Wandát is
megkérdezem, és amikor azt látom az arcán, hogy még ő is
sajnál a nyomorúságos helyzet miatt, amibe kerültem, majdnem
elsírom magam előtte, és ekkor ismerem fel, hogy a dolgok egy
pillanat alatt végzetesen rosszra fordultak.
– Akkor szólt, hogy üzenetet kapott, miközben vagy miután
apukád elmesélte azt a történetet – mondja Wanda.
Letörlöm a könnyeimet, és még a fejem is hasogat. Ráadásul
úgy érzem, menten rosszul leszek.
– De miért nem mondta el, mi történt?
– Bocsánat, hogy ezt kérdezem – száll be apa is a
beszélgetésbe halkan –, de nem tettél valamit, amivel
megbánthattad az érzéseit? Nem hazudtál neki esetleg
valamiről, amire most rájöhetett?
– Dehogy! – vágom rá. – Mármint hogy megcsaltam-e vagy
ilyesmi?
Apa mentegetőzve felemeli a kezét.
– Nem gondoltam ilyesmire. De például az internetes
barátodról tud?
– Alexről? – megrázom a fejem. – Alexszel már hetek óta nem
beszéltem. És sosem találkoztunk élőben... meg sem találtam!
Lekoptatott, mert szerintem lett egy barátnője, vagy nem tudom.
De nem is fontos. Mi nem flörtöltünk. Csak egy helyes srác volt,
ennyi. Tényleg csak barátok voltunk.
– Semmi meztelen vagy erotikus fotó, ami esetleg
felkerülhetett a netre? – kérdi Wanda.
– Úristen, dehogyis! – látom, hogy apa annyira
megkönnyebbül, hogy szinte leereszt, mint egy lufi. Kezd bízni
bennem, hurrá!
– Csak kérdeztem – mondja Wanda. Most úgy beszél, mint
egy zsaru a kihallgatáson. – Porter szívta ki a nyakad, ugye?
– Igen! – vágom rá indulatosan, pedig nem így akarom. Nem
tetszik az irány, amerre ez a beszélgetés halad. Mindjárt arra
utasít, hogy csináltassak egy AIDS-tesztet. És apa, aki üres
tekintettel a sci-fi-gyűjteményére mered, egyszer csak felsóhajt,
mint aki épp most jött rá valamire, de amikor megkérdem, mi
az, csak legyint.
– Semmi, semmi... – mondja kábán és szinte... megdöbbenve.
– Akármi is történt, édesem, biztosan ki fog derülni.
Ettől még frusztráltabb leszek, és kicsit, az az igazság, dühös
is. Ezek nem segítenek, szóval mit akarnak tőlem? Tüsszentek
kettőt, és amikor apa megkérdezi, megfáztam-e, egyszerűen
nem felelek, és faképnél hagyom őket. Töltőre teszem a
telefonom, és úgy bámulom, mintha az egész bolygó sorsa egy
halk, aprócska kis üzenethangon múlna.
Hajnali kettőig várok, és amikor az üzenethang nem jön,
oldalra fordulok, bámulom a falat, a szívem romokban hever,
végül nyugtalan álomba merülök.
Várok, nem igazán tudom, mit írjak. Még ha így is van, fura
@mink: Tényleg?
@alex: Isten bizony. És... milyen a srác?
26.
27.
@alex: Leültem.
28.