Jenn Bennett

ALEX,
NAGYJÁBÓL...

ALEXANDRA
ALEXANDRA
 Írta: Jenn Bennett

Eredeti cím:
Jenn Bennett: Alex, Approximately

Fordította: Oroszlán Anikó

ISBN: 9789634470922 ·

ALEXANDRA kiadó
Pécs, 2017
A menekülőknek, az észrevétleneknek,
az agyafúrtaknak, a lógósoknak.
Bizonyára jó okotok van a bújkálásra.
Lépjetek túl rajta, és találjátok meg
a bennetek rejtőző oroszlánt.
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ARCHIVÁLT

@alex: Épp most hirdették meg a parton ingyen nézhető

filmek programját, amivel az idei filmfesztivál indul. Tudod,
melyik Hitchcockot játsszák? Az Észak-Északnyugatot!

@mink: Ez komoly?! Utállak. Mondjuk már láttam az Észak-

Északnyugatot a moziban, szóval...

@alex: Az mindegy. A parton mozizni királyabb. Olyan, mint

az autósmozi, csak nincs kipufogógáz. Tudsz jobbat, mint
végigizgulni egy rushmore-i hajtóvadászatot, miközben a
homok a lábujjaidat csiklandozza? Van egy ötletem. Mondd
apádnak, hogy meg akarod látogatni júniusban, és akkor
elmehetünk megnézni együtt.

@mink: Nem vagyok egy beach girl, rémlik?

@alex: Igazából nem is lehetnél. A keleti parti strandok lepra

helyek.

@mink: MINDEN strand lepra hely. (megnézi a filmfesztivál

programját) Amúgy... HA meglátogatnám apámat, inkább a
fesztivál utolsó hetére mennék, és megnézném az összes
Georges Méliès-filmet, amit TEREMBEN játszanak. Ott nincs
homok.

@alex: > MOST A FRÁSZT HOZTAD RÁM! (Ez komoly?!

Légyszi, legyen komoly. Tényleg találkozhatunk élőben?)
@mink: Hát, nem tudom.
@alex: Hogyha ez komoly, gyere és nézd meg velem az
Észak- Északnyugatot. Simán, kint a parton.

@mink: Filmeket nem szokás a szabad ég alatt nézni, de oké.

Ha jövök, akkor találkozunk a parton az
Észak-Északnyugaton.

@alex: Ez már randi!

@mink: Hé, vegyél már vissza! Azt mondtam, HA elmegyek
meglátogatni apámat. Csak álmodozom. Valószínűleg nem
lesz belőle semmi...
 „Nem hallottam jól a nevét!”
(Cary Grant: Észak-Északnyugat, 1959)

1.

Bármelyikük lehet.
Igazából fogalmam sincs, hogy néz ki Alex. Még a valódi nevét
sem tudom. Vagyis hát a neten már hónapok óta beszélünk,
szóval a fontos dolgok megvannak róla. Okos, aranyos meg
vicces, és mindketten most fejeztük be a tizenegyediket.
Ugyanarra vagyunk rákattanva: a régi filmekre. Mindketten
szeretünk egyedül lenni.
Ha csak ezek a dolgok stimmelnének, most nem paráznék
ennyire. De Alex pont abban a városban lakik, ahol az apám, és
ez egy kicsit... megkavarja a dolgokat.
Mert hogy most éppen egy mozgólépcsőn megyek lefelé a
Central California reptéren Alex közvetlen szomszédságában, és
ahogy nézem az idegeneket velem szembeözönleni, a fejemben
végtelen sok gondolat szambázik. Vajon Alex alacsony? Magas?
Túl hangosan eszik, vagy van valami idegesítő szavajárása?
Piszkálja az orrát mások előtt? A karjai helyére bionikus
csápokat rakatott? (Megjegyzés: ez nem kizáró ok.)
 Szóval, ja. Szuper lenne az igazi Alexszel találkozni, de az is
lehet, hogy oltári nagy csalódás lenne. Ezért nem vagyok biztos
abban, hogy többet akarok tudni róla.
Ugyanis én nem megyek fejjel a falnak. De tényleg. Az, hogy
most egy héttel a tizenhetedik születésnapom után
keresztülvágok az országon, hogy az apámmal éljek, nem
bátorság kérdése. Ez egy mesteri elterelés. Helló, Bailey Rydell
vagyok, megrögzött menekülő.
Amikor anyám lecserélte apámat Nate Catlinre a Catlin Jogi
Kft.-től (isten bizony, mindenkinek így mutatkozik be), nem
azért döntöttem úgy, hogy vele maradok, és nem apával, mert
mindenféléket ígérgetett: új ruhákat, saját kocsit, európai
utazást. Csábító dolgok, tényleg, de nem számított egyik sem.
(Nem is kaptam meg őket. Csak mondom.) Csak azért maradtam
anyával, mert apával kapcsolatban zavarban voltam, és a vele
való törődés, miközben ő próbál valamit kezdeni a szakítás utáni
életével, túl sok volt nekem. Szóval nem azért, mert egyáltalán
nem érdekelt. Pont ellenkezőleg.
De egy év alatt sok minden változik, és most, hogy anya és
Nate állandóan balhéznak, itt az ideje, hogy kisétáljak a képből.
Erről szól a menekülés. Légy rugalmas, és tudd, mikor dobbants,
mielőtt minden befuccsol. Mindenkinek jobb így, tényleg.
Önzetlen vagyok.
A gépem fél órával ezelőtt szállt le, de én kanyargós útvonalon
tartok oda, amit a poggyászkiadó mögötti helynek gondolok,
ahol apám állítólag várni fog. A kellemetlen helyzetek
elkerülésének a kulcsa a megelőző csapás: vedd észre őket
időben.
Mielőtt azzal vádolnátok, hogy gyáva vagyok, gondoljátok át
még egyszer. Nem egyszerű dolog ilyen elcseszettnek lenni.
Tervezés kell és éles reflexek. Csavaros gondolkodás. Anyám azt
mondja, remek zsebtolvaj lennék, gyorsabban el tudok tűnni,
mint hogy kimondanátok: „Hol a pénztárcám ?" Én az agyafúrt
Vagány vagyok, személyesen.
És már itt is az apám. Az agyafúrt Vagány idősebb kiadásban.
Mint mondtam, már egy éve nem láttam, és ez a sötét hajú
pasas, ahogy ott áll a kora délutáni szűrt napfényben más, mint
akire emlékeztem. Láthatóan jobb formában van, de ez nem is
lep meg. Minden héten megdicsértem a konditeremben kigyúrt
alakját, amikor a vasárnap esti videóhívások alkalmával a
karizmait mutogatta. A sötét haj sem ért váratlanul, isten tudja,
mennyit szekáltam azzal, hogy úgy próbálja lecsalni a negyvenes
éveinek végét, hogy befesteti az ősz tincseit.
De ahogy lopva méregetem, miközben egy napsütötte
CALIFORNIA DREAMERS! plakát mögött bujkálok, észreveszem,
hogy az egyetlen dolog, amire nem számítottam, az az, hogy
apám mennyire... boldog.
Végül is ez nem is lehet annyira vészes. Nagy levegő.
Vigyor terül szét az arcán, amikor előmerészkedek a
rejtekhelyemről.
– Mink! – szólít meg a bugyuta, tinédzserkori becenevemen.
Nem igazán bánom, mert ő az egyetlen, aki így szólít a
világon, és mindenki más a poggyászkiadónál túlságosan el van
foglalva a saját családtagjainak üdvözlésével, hogy észrevegyen
minket. Mielőtt megakadályozhatnám, magához húz, és olyan
szorosan megölel, hogy ropognak a bordáim.
Mindketten megilletődünk egy kicsit. Lenyelem a torkomban
lévő gombócot, és nyugalmat erőltetek magamra.
– Jesszusom, Bailey! – és lopva végigmér. – Te
tulajdonképpen már felnőtt vagy!
– Bemutathatsz a húgodként, ha ettől fiatalabbnak tűnsz a
sci-fi-mániás barátaid előtt. – A poénkodással megpróbálom
eloszlatni a zavart, miközben rábökök a robotra a Tiltott bolygós
pólóján.
 – Nem. Te vagy a fő művem.
Hűha! Zavarba jövök attól, hogy ilyen könnyen lekenyerez
ezzel a mondattal, és nem jut eszembe semmilyen szellemes
visszavágás. Végül nagyot sóhajtok.
Remeg a keze, ahogy a fülem mögé simít néhány platinára
szőkített tincset a hosszú, Lana Turner-frizurára hajazó
sérómból.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! Maradsz, ugye? Nem
gondoltad meg magad a repülőn idefelé?
– Ha azt hiszed, van kedvem visszamenni abba a ringbe, amit
ezek házasságnak neveznek, akkor nem ismersz.
Nagyon bénán próbálja elrejteni a diadalittas örömmámort,
és én akaratlanul is rámosolygok. Megint megölel, és ez már
okés. A kínos családegyesítés legrosszabb részén túl vagyunk.
– Keressük meg a csomagodat! A gépedről már mindenki
felvette a sajátját, biztos nem lesz nehéz megtalálni – mondja,
miközben félig felhúzott szemöldökkel ravasz pillantásokat vet a
csomagszállító szalag irányába.
Hoppá! Tudhattam volna. Nem járhatsz túl egy igazi agyafúrt
eszén.
Mivel a keleti parton nőttem fel, és a legnyugatibb pont, ahol
jártam, egyetlen chicagói iskolai kirándulás volt, fura kilépni a
verőfénybe és felnézni erre a hatalmas, vakítóan kék égre.
Sokkal laposabbnak tűnik a táj azok nélkül a vastag,
Közép-Atlantikumra jellemző lombkoronák nélkül, amik
elzárják a látóhatárt. Olyan lapos, hogy látom az egész
Szilícium-völgyet övező dombokat. San Joséban, a legközelebbi
nagyváros repterén szálltam le, úgyhogy negyvenöt perc az út
autóval apám új, tengerparti házához. Nem gond, főleg, miután
meglátom, hogy egy metálkék, szélesre nyitott napfénytetős
sportkocsival fogunk furikázni.
Az apám okleveles könyvvizsgáló. Azelőtt a világ
legunalmasabb autóját vezette. Kalifornia ezt is megváltoztatta,
gondolom. Vajon mi változott még?
– Ezzel a kocsival kezeled a férfiklimaxod? – kérdem,
miközben kinyitja a csomagtartót, hogy betegye a bőröndömet.
Kuncog. Isten bizony.
– Szállj be! – mondja, miközben a telefonja kijelzőjére pillant.
– És kérlek, üzenj anyádnak, hogy nem haltál meg egy lezuhant
repülőgép lángoló roncsai között, mert különben nem fog
leszállni rólam.
– Igenis, kapitány!
– Gyagyás.
– Lökött.
A vállával picit megtaszít, én vissza, és ezzel lassan
visszazökkenünk a régi kerékvágásba. Szerencsére. Az új (régi)
kocsijának olyan szaga van, mintha most vikszolták volna ki a
bőrülést, nincsenek könyveléssel kapcsolatos papírhalmok a
padlón, szóval igazán puccos bánásmódban van részem. Amikor
felbőgeti az őrülten hangos motort, a landolás óta először a
kezembe veszem a telefonom.
Üzenetek anyától: négy darab. A lehető legrövidebben
válaszolok neki, miközben kihajtunk a reptér parkolójából.
Lassan leesik, mit műveltem: szent isten, épp átutaztam az
országon. Emlékeztetem magam, hogy ez nem olyan nagy cucc.
Végül is, Káefté Nate-nek és anyának köszönhetően pár hónapja
iskolát váltottam, amikor New Jersey-ből Washington DC-be
költöztünk, úgyhogy DC-ben nem nagyon volt haverprojekt,
amit megszakítottam. Nem is nagyon randiztam senkivel, mióta
apa elment, úgyhogy pasiprojekt sem volt, amit
megszakíthattam volna. Ám amikor csekkolom a telefonomon a
nem sürgős értesítéseket is, a film appon meglátom Alex
válaszát, és megint parázni kezdek attól, hogy ugyanabban a
városban vagyunk.
 @alex: Szerinted gáz utálni valakit, aki valaha a legjobb
barátod volt? Légyszi, beszélj le róla, hogy ki akarjam nyírni.
Már megint.
Gyorsan válaszolok.
@mink: Menj más városba, keress új barátokat. Kevesebb
vér fog folyni.

Ha nem foglalkozom az esetleges fenntartásaimmal,

elismerem, elég rémisztő belegondolni, hogy Alexnek fogalma
sincs, hogy itt vagyok. Azt hiszi, még mindig New Jersey-ben
élünk, mert amikor Washingtonba költöztünk, nem
foglalkoztam azzal, hogy megváltoztassam a netes profilom
adatait.
Mikor először megkért, hogy menjek el, és nézzem meg vele
az Észak-Északnyugatot, nem tudtam, mit higgyek. Ez nem
éppen egy olyan film, amire elhívsz egy lányt, amikor
megpróbálod elcsábítani, mármint a legtöbb lánynál legalábbis
nem ez jönne be. Alfred Hitchcock egyik leghíresebb filmjeként
tartják nyilván, a főszereplője Cary Grant és Eva Marie Saint, és
egy felcserélt identitásokról szóló thriller. A cselekmény New
Yorkban indul és nyugaton végződik, mivel Cary Grantet a
Rushmore-hegyig kergetik a filmtörténet egyik legikonikusabb
jelenetsorában. Valahányszor arra gondolok, hogy megnézzük, a
csábos Eva Marie Saint szerepébe képzelem magam, Alexet
pedig Cary Grantébe, és őrülten egymásba szeretünk annak
ellenére, hogy alig ismerjük egymást. Persze tudom, hogy ez csak
képzelgés, a valóság valószínűleg sokkal bizarrabb, ezért az a
tervem, hogy titokban lenyomozom Alexet, mielőtt az
Észak-Északnyugat műsorra kerül a nyári filmfesztiválon.
Nem mondom, hogy ez jó terv. Vagy hogy egyszerű. De sokkal
jobb, mint egy kínos találkozás valakivel, aki talán írásban
szimpatikus, de a valóságban összetörné az álmaidat. Szóval az
agyafúrt Vagány módszerét fogom követni: biztos távolságból
figyelem, hogy senkinek ne essék bántódása. Sok rossz
tapasztalatom van fura idegenekkel. Ez a legjobb módszer,
elhihetitek.
– Ő az? – kérdi apa.
Gyorsan a telefonomra pillantok.
– Kicsoda?
– A hogyishívják. Az a filmbuzi haverod.
Apának aligha mondtam bármit is Alexről. Vagyis hát tudja,
hogy Alex errefelé lakik, még viccesen be is dobta csalinak a
dolgot, mielőtt úgy döntöttem, nem bírom anyával és Nate-tel
tovább.
– Gyilkosságot fontolgat – felelem neki –, úgyhogy
valószínűleg egy sötét sikátorban találkozom vele ma este, és
beugrok a rendszám nélküli furgonjába. Jó ötlet, nem?
Egy pillanatra alig érzékelhető feszültség támad köztünk
Tudja, hogy csak ugratom, soha nem vállalnék ilyen kockázatot,
főleg azok után, ami négy évvel ezelőtt a családunkban történt.
De ez már a múlt, apa meg én pedig a jelenben élünk. Csak a
napfény és felettünk a pálmafák.
Felmordul.
– Ha tényleg furgonja van, ne is álmodj róla, hogy
lenyomozod!
Francba. Rájött, hogy eljátszottam ezzel a gondolattal?
– Ahova megyünk, ott mindenkinek furgonja van.
– Rémisztő csúnyabácsis furgonja?
– Inkább hippifurgonok. Majd meglátod. Coronado Cove
érdekes hely.
És rögtön kiderül, miért térünk le az autópályáról, ja, bocs, a
„sztrádáról”, ahogy apa szerint errefelé mondani kell. Coronado
Cove valaha egy történelmi kaliforniai misszió helyszíne volt, de
ma nyüzsgő turistaváros San Francisco és Big Sur között.
Húszezer lakos, kétszer annyi turista. Három dolog miatt jönnek
ide: a vörösfenyőerdők, a zárt nudistastrand és a szörf.
Nos, igen, ahogy mondtam, a vörösfenyőerdők.
Viszont még egy dologért jönnek, amit hamarosan közelről és
személyesen is megtapasztalhatok, és ettől a gondolattól
gyomorideget kapok.
Úgyhogy nem gondolok rá. Most még nem. Pláne, hogy a
város még sokkal szebb, mint ahogy a fotón láttam, amit apa
küldött. Lankás, ciprusfák övezte utcák. Spanyol stílusú
műmárvány épületek terrakotta cseréptetővel. Ködös bíborszínű
hegyek a távolban. És amikor elérjük a Gold Avenue-t, azt a
kétsávos kanyargós utat, ami a tengerpart ívét követi, végre
meglátom a Csendes-óceánt.
Alexnek igaza volt. A keleti parti strandok lepra helyek. Ez
pedig itt... csodálatos.
– Milyen kék! – mondom, aztán észreveszem, hogy ez milyen
hülyén hangzik, de nem tudom másképp leírni a csillogóan
zöldeskék vizet, ami a homokos part felé tör. Még az illi is érzem
a kocsiból. Kristályos és tiszta, és nem késztet arra, hogy
feltekerjem az ablakot, mint az otthoni tengerparton, aminek
jódos, fémes bűze van.
– Megmondtam, nem? Ez itt maga a paradicsom – mondja
apa. – Mostantól minden jobb lesz. Megígérem, Mink.
Felé fordulok, elmosolyodom, és hinni akarok neki. Aztán
hirtelen visszarántja a fejét a szélvédő felé, és nagy
fékcsikorgással megállunk. Ahogy előrelökődöm, a biztonsági öv
belenyomódik a mellkasomba, mint egy sodrony, én pedig két
kézzel a műszerfalra támaszkodom. Hirtelen fájdalom nyilall a
számban belül, és fémes ízt érzek. Az éles sikítás, ami kitör
belőlem, túl hangos és drámai ahhoz képest, hogy senki sem
sérült meg, még a kocsi sem, csak elharaptam a nyelvem.
– Jól vagy? – kérdi apa.
Főleg zavarban vagyok, de bólintok, mielőtt szemügyre
veszem, mi volt az oka a majdnem karambolunknak: két
tinédzsert látok az utca közepén. Úgy néznek ki, mintha két
lábon járó kókuszillatú napolajreklámok lennének: kócos,
napszítta haj, szörfös fürdőnadrág, szálkás izmok. Egyikük
sötétebb hajú, a másik világos. A tejfölszőke begurult, és rácsap
a motorháztetőre az öklével.
– Figyelj már oda, faszfej! – ordítja, és mutogat a színes,
kézzel festett fatáblára, amin egy csapat szörfös vonul át a
deszkájával egy Abbey Roadon lévőhöz hasonló zebrán. Felül az
áll: ISTEN HOZTA CORONADO COVE-BAN! Alul pedig: LEGYEN
UDVARIAS, ADJON UTAT A SZÖRFÖSÖKNEK!
Na, ne. A tábla közel sem tűnik hivatalosnak, és még ha ott is
van, zebra nincs az úton, és ennek a fehér hajú félmeztelen
csávónak nincs is szörfdeszkája. De ezeket nem mondom
hangosan, mert (1) épp az előbb úgy sikoltottam, mint egy
ötvenes évekbeli háziasszony, (2) nem megyek fejjel a falnak.
Főleg nem egy olyan sráccal kapcsolatban, aki úgy néz ki, mint
aki épp most szippantott fel egy adagot valamiből, amit egy
koszos lakókocsiban kotyvasztottak.
A barna hajú haverja van annyira illemtudó, hogy a
szabálytalan gyalogos átkeléshez legalább pólót húzott. Ráadásul
szemtelenül jóképű (10 pont), és megpróbálja elrángatni az
idióta barátját az útból (20 pont). Miközben ezen igyekszik,
megpillantok egy cikcakkos, sötét rózsaszín sebekből álló heget,
ami a koszlott pólója ujjától a csuklóján viselt piros karóráig
húzódik, olyan, mintha vissza kellett volna frankensteinkedni a
karját valamikor régebben; úgyhogy talán nem ez volt az első
alkalom, hogy lerángatja a barátját az útról.
Pont annyira zavarban van, mint én, ahogy itt ülök, és dudál
mögöttünk az a sok kocsi, és miközben rángatja a barátját,
odaint az apámnak, és azt mondja, „bocs, haver”.
Apa udvariasan int, és vár, míg mindketten biztonságban
vannak, mielőtt óvatosan újra a gázra lép. „Gyerünk már, te
csiga.”
A fájós nyelvemet a fogamhoz nyomom, hogy ellenőrizzem a
sebet, ahol megharaptam. És miközben a beszívott szőke gyerek
továbbra is utánunk ordibál, a heges karú fiú engem bámul, a
szél oldalra fújja a napon kifakult, kócos haját. Egy percig
visszatartom a lélegzetem, és visszanézek rá, majd eltűnik a
látókörömből.
Vörös és kék fények villognak a szembejövő sávban.
Nagyszerű. Az ilyesfajta jelenetre errefelé balesetként
tekintenek? Nyilvánvalóan nem, mert a rendőrautó elmegy
mellettünk. Hátrafordulok az ülésben, és látom, ahogy a sötétlila
napszemüveges rendőrnő kinyúl az ablakon, és figyelmeztetően
a két fiúra mutat.
– Szörfösök – mondja apa visszafojtottam mintha ez a leg-
ocsmányabb szitokszó lenne a világon.
Ahogy a rendőr és a srácok belevesznek mögöttünk az
aranyszínű homokos tengerpartba, óhatatlanul arra gondolok,
apa talán túlzott, amikor a földi paradicsomra utalgatott.
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ARCHIVÁLT

@alex: Ráérsz ma este?

@mink: Csak házit írok.

@alex: Nem akarod megnézni velem A nagy Lebowskit?

Streamelhető.

@mink:  Ki van ott? Valami random diákegyesületi jófiú

ellopta a profilodat?

@alex: Ez egy JÓ FILM. Klasszikus Coen fivérek, és te bírtad

az Ó, testvér, merre visz az utad?-at! Na, most komolyan...
frankó lesz! Ne legyél már mozis sznob!

@mink: Nem mozis sznob vagyok, hanem FILM-sznob.

@alex: Attól még csíplek... Ne koptass már le, unatkozom és

magányos vagyok, miközben arra várok, hogy összeszedd
magad, és kikunyeráld a szüleidtől a repülőjegyet, hogy
elrepülhess Kaliforniába megnézni az Észak-Északnyugatot a
parton egy imádnivaló filmgeekkel. Most épp
kiskutyaszemekkel nézek rád.

@mink: Hé, kicsit sok a célozgatás, nem?

@alex: Észrevetted?  Na, légyszi, nézd meg velem! Sokáig

kell dolgoznom ma éjjel.

@mink: Te filmezel munka közben?

@alex: Ha nincs sok meló. De hidd el nekem, még így is

jobban tolom, mint a kolléga, aki egy két lábon járó lajhár.
Nem hiszem, hogy valaha topon volt a melóban.

@mink: Jaj, ti elvetemült kaliforniai népség... 

@alex: Na, akkor randizunk? Miközben nézzük, tudsz házit

is írni. Még segíthetek is. Milyen más kifogásod van? Hadd
előzzelek meg: az eleje főcím közben megmoshatod a hajad, a
lejátszást indíthatod vacsora után is, ha a pasidnak nem
tetszik, hogy online nézel filmet valakivel, akkor egy idióta, és
szakítanod kéne vele, most. Na, mit szólsz?

@mink: Nos, talán szerencséd lesz, ha választasz egy másik

filmet. A hajam megmosva, általában nyolc körül vacsorázom
és éppen szingli vagyok. Nem mintha számítana...

@alex: Huh. Én is. Nem mintha számítana...

 „Mindenkit kizártam. Ne vedd a szívedre!”
(Anna Kendrick: Tökéletes hang, 2012)

2.

Korábban videócsetelés közben már láttam apa új pecóját, de

személyesen fura élmény volt. Egy vörösfenyőerdő melletti
csendes, árnyékos utcában állt, és inkább viskónak tűnt, mint
igazi háznak, a földszinten kőből készült kandalló, fent pedig két
hálószoba. Valaha nyaralóként működött, ezért aztán volt saját
fürdőszobám.
A ház legkirályabb része a beüvegezett hátsó terasz, ahol
nemcsak egy függőágy lógott, de az egész egy fenyőfa köré volt
építve, és középen, a tetőn keresztül nőtt ki belőle. De ami
leginkább felcsigázott, valahányszor odanéztem, az a teraszon
túli felhajtón álló világos teknőcszínű Vintage Vespa robogó volt
leopárdmintás üléssel.
Egy robogó.
Az enyém.
Én, egy robogón.
Mivaaaan?
A kis teljesítményű motor és a kicsi, fehér kerekek miatt csak
negyven mérföld/órára tudott gyorsulni, de az 1960-as évekbeli
váz teljesen fel volt újítva.
– Ez a menekülőeszközöd! – mondta apa büszkén, amikor
hátravitt, hogy ezt mutassa meg legelőször. – Tudtam, hogy kell
valami, amivel dolgozni tudsz menni ezen a nyáron, ősszel pedig
el tudsz menni vele iskolába. Erre még jogsi sem kell.
– Hát ez őrültség! – mondtam neki. És óriási. De őrültség.
Aggódtam, hogy túl feltűnő leszek.
– A városban sok ilyen furikázik – magyarázta. – Vagy erre
gondoltam, vagy egy furgonra, de mivel nem kell szörfdeszkát
fuvaroznod, gondoltam, ez jobb lesz.
– Nagyon illik az agyafúrt Vagányhoz – ismertem el.
– Eljátszhatod, hogy te vagy Audrey Hepburn a Római
vakációból.
Istenem, tényleg tudja, hogy vegyen meg kilóra. Legalább
tucatszor láttam azt a filmet, és ő ezt tudta.
– Tetszik a retró leopárdmintás ülés.
És a hozzávaló bukósisak. Ezért aztán a robogót Bébinek
kereszteltem az örök kedvenc filmem, a Párducbébi tiszteletére.
Ez egy 1930-as évekbeli eszement komédia Cary Grant és
Katherine Hepburn főszereplésével, akik egy nem összeillő párt
játszanak, és összeakadnak egy kisleopárddal, Bébivel. Amint
eldöntöttem a nevet, el is köteleztem magam. Nincs visszaút. Az
enyém lett. Apa megtanított, hogyan kell használni, így aztán
vacsora után millió kört tettem az utcájában, és végül elég
bátorságot gyűjtöttem, hogy bemenjek vele a városba, akármi is
jön, még ha betépett, szabálytalanul közlekedő szörfösökkel is
találkozom.
Apa elnézést kér, hogy holnap dolgoznia kell menni, de én
nem bánom a dolgot. A napot a csomagjaim kipakolásával
töltöm, valamint a jetlag miatt a teraszon lévő függőágyban
szunyókálok, a szünetekben pedig a robogómat túráztatom.
Néha üzizek Alexszel, de beleringatni magam az álomvilágba
azzal kapcsolatban, amit erről a nyárról gondoltam, sokkal
macerásabb, mint gondoltam. Talán majd könnyebb lesz, amint
megvetem itt a lábam.
A pihenőnapom és egy, apával töltött, a Catan telepeseivel (a
kedvenc társasjátékunkkal) végigjátszott éjszaka után muszáj az
újonnan rám zuhant szabadságomat próbára tennem. Azért
aggódtam, hogy nyárra találok-e valami munkát, de apa
megmozgatott néhány követ. Ez elég jól hangzott, amikor még
DC-ben voltam. Most, hogy itt vagyok, kezdem megbánni, hogy
belementem ebbe. De már késő visszatáncolni.
– A nyári turistaszezon nem vár senkire! – mondja apa
vidáman, amikor panaszkodom.
Apa, mikor munkába indul, iszonyú korán felébreszt, de
véletlenül visszaalszom. Amikor újra magamhoz térek, már
késésben vagyok, ezért őrült tempóban felöltözöm, és kirohanok
az ajtón. Egy dologra nem számítottam, amikor ideköltöztem, és
ez a reggeli tengerparti köd. Úgy csüng a vörösfenyőerdőkön,
mint egy szürke horgolt terítő, árnyékban tartva mindent kora
délelőttig, amíg csak a nap el nem kezdi átmelegíteni. A ködnek
kétségtelenül van valami csendes varázsa, de most, hogy át kell
navigálnom a robogómat azon az erdős környéken, ahol apa
lakik, nem rajongok érte, mert itt-ott elég alacsonyan száll, meg
átnyúlik az ágakon, mint valami ujjak.
Egy térképpel felszerelkezve és Oroszország méretű
gombóccal a torkomban szembeszállok a köddel, és elindulok
Bébivel a városba.
Apa már megmutatta az utat kocsival, de én minden egyes
stoptáblánál újra és újra elismétlem fejben, hogy merre kell
menni. Még reggel kilenc óra sincs, úgyhogy a legtöbb utca üres,
mire leérek a rettegett Gold Avenue-ra. Ahova megyek, az csak
pár háztömbnyire van ettől a kanyargós, forgalomtól bedugult
úttól, de közben el kell haladnom a parti sétány mellett
(óriáskerék, hangos zene, minigolf), figyelnem kell a partra
igyekvő, úton áthaladó turistákra, akik éppen most zabáltak be a
Pancake Shacknél reggelire – ahonnan mellesleg Ls.t.e.n.i.
illatok szállingóznak –, és, TE JÓ ÉG, hogy kerül ide ez a sok
deszkás?
Épp amikor már majdnem meghalok valami stressz okozta
agyérgörcsben, a part mentén a sétány végén ott emelkedik egy
sziklafal egy táblával: CAVERN PALACE.
A nyári munkám.
Rámarkolok a kézifékre, lelassítom Bébit, és ráfordulok az
alkalmazottak kocsibehajtójára. Jobbra van a főút, ami felvezet a
sziklaoldalba a vendégek parkolójához; ez ma üres. A „Barlang”,
ahogy apa szerint a helyiek hívják, valami tréning meg kinti
fertőtlenítés miatt zárva van, ennek a szagát még itt is érzem,
mert az egekig bűzlik. Holnap van a nyári turistaszezon
hivatalos kezdete, szóval ma van az új nyári dolgozók eligazítása.
Ezért jöttem én is.
Apának volt valami könyvelési munkája a Barlangnak, és
ismeri a vezérigazgatót. Így kaptam meg a munkát.
Máskülönben kétlem, hogy meggyőzte volna őket a rövidke
önéletrajzom, amiben csak egyetlen nyári bébiszittelés szerepel,
meg néhány hónapnyi suli utáni jogászakta-tologatás New
Jersey-ben.
De ez már a múlt. Bár most épp olyan ideges vagyok, hogy
éppen le tudnám rókázni Bébi csini, 60-as évekbeli
kilométeróráját, de azért eléggé fel vagyok spannolva, hogy itt
fogok dolgozni. Szeretem a múzeumokat. Nagyon is.
A neten a Cave-ről a következőket tudtam meg: Vivian és Jay
Davenport az első világháborúban szereztek vagyont, aztán
eljöttek San Franciscóba, hogy tengerparti zugnak megvegyék
ezt a helyet, és tizenhárommillió dollárnyi aranyat találtak a
sziklában egy barlangban. A különc házaspár arra használta fel a
hirtelen jött szerencsét, hogy a parton a barlang bejárata felett
építtettek egy százszobás hatalmas házat, ahol összegyűjtötték a
világ körüli útjaik során szerzett egzotikus régiségeket,
műtárgyakat és érdekességeket. Az 1920-as és 30-as években
őrült tivornyákat csaptak, meghívták a San Franciscó-i elitet,
hogy a hollywoodi sztárokkal vegyüljenek. Az 50-es évek elején
tragédia történt, amikor Vivien rálőtt Jayre és megölte, aztán
öngyilkos lett. Ezután a ház húsz évig üresen állt, aztán a
gyerekeik úgy döntöttek, jobb lesz, ha megnyitják a nyilvánosság
előtt mint turistalátványosságot.
Oké, szóval tényleg, a ház nagyon is különc és fura, az
úgynevezett gyűjtemény fele nem is eredeti, de valószínűleg van
ott bent egy csomó emlék a hollywoodi aranykorból. És naná,
hogy itt dolgozni ezerszer jobb, mint bírósági aktákat tologatni.
Egy sor sövény takarja el a dolgozói parkolót, amely az épület
egyik szárnya mögött fekszik. Sikerül leparkolnom Bébit egy
másik robogó melletti helyre anélkül, hogy összetörnék bármit is
– ezzazz! –, kirúgom a kitámasztót, és áthúzom a lakatláncot a
hátsó keréken, hogy lezárjam a járgányt.
A bukósisakomat beteszem a lezárható ülés alá a tartóba, és
készen állok a bevetésre.
Fogalmam sincs, mi a megfelelő viselet egy ilyen eligazításra,
úgyhogy egy 1950-es évekbeli vintage nyári ruha van rajtam
világos kardigánnal. A Lana Turner-loknik, úgy tűnik, túlélték a
száguldozást, és a sminkem is okés. Viszont amikor meglátok
pár embert az oldalsó ajtón besétálni strandpapucsban és
rövidnadrágban, totál túlöltözöttnek érzem magam. De már
késő, úgyhogy követem őket.
A hely valami hátsó folyosónak tűnik irodákkal és egy
közösségi helyiséggel. Bent az emelvény mögött unott nő ül. A
tagok, akiket követtem, eltűntek, de az emelvénynél áll egy
másik lány is.
 – Neve? – kérdezi az unott nő.
A csaj pici, körülbelül velem egykorú, sötétbarna bőre és
rövid, fekete haja van. Ő is túl van öltözve, mint én, ettől egy
kicsit jobban érzem magam.
– Grace Achebe – mondja a legjelentéktelenebb,
legcincogóbb hangon, amit valaha hallottam. Erős angol
akcentusa van. A hanghordozása lágy, a nő az emelvény mögött
megismételteti vele a nevét. Kétszer.
Végül megtalálják a listán, és mielőtt elirányítják a közösségi
helyiségbe, kap egy mappányi új alkalmazottakra vonatkozó
formanyomtatványt. Amikor rám kerül a sor, velem is ugyanez
történik. Úgy látom, már kábé húsz ember a papírok kitöltésével
foglalkozik. Mivel nincs több üres asztal, Grace mellé ülök.
– Te sem dolgoztál még itt? – suttogja.
– Nem, új vagyok – mondom, majd hozzáteszem –, és a
városban is.
Rápillant az aktámra.
– Ó, egyidősek vagyunk! Brightsea vagy Oakdale? Esetleg
magán?
Eltart egy darabig, amíg leesik, mire gondol.
– A Brightsea-ben kezdek ősszel.
– Úgyszintén! – mondja széles mosollyal, miközben a
tanulmányaira mutat a jelentkezési lapján. Miután még egy új
dolgozó elmegy mellettünk, többet is mond erről a helyről.
– Kábé huszonöt embert alkalmaznak nyaranta. Azt
hallottam, hogy unalmas, de könnyű munka. Sokkal jobb, mint
rózsaszín vattacukorokádékot takarítani a parti sétányon.
Ezzel nem tudok vitatkozni. A jelentkezési lapot már online
kitöltöttem, de adtak egy kézikönyvet is, meg egy csomó fura
papírt, amit még alá kell írni. Titoktartási nyilatkozat. Engedély
rajtaütésszerű drogteszthez. Nyilatkozat, hogy nem használjuk a
múzeum wifijét bizarr pornófilmnézéshez. Figyelmeztetés, hogy
ne lopjuk el az egyenruhát.
Grace pont úgy ki van akadva, mint én.
– Üzleti konkurencia? – suttogja, és nézegeti az aláírnivalót,
ami arról szól, hogy megígérjük, nem vállalunk hasonló munkát
Coronado Cave hatvan kilométeres körzetében, miután itt
abbahagytuk a munkát.
– Mit tartanak hasonló munkának? Ez így egyáltalán legális?
– Valószínűleg nem – suttogom vissza neki, miközben Káefté
Nate-re gondolok, aki szüntelenül jogi tanácsokkal bombázta
anyámat, mintha anyám nem is jogász lett volna.
– Hááát, nem pont ilyen a hivatalos aláírásom! – mondja
azzal a helyes angol akcentusával, miközben
szemöldökhúzogatva egy cirkalmas, keszekusza krikszkrakszot
firkant a papírra.
– És ha nem kapok elég órabért, azonnal átigazolok a
legközelebbi, hatvan mérföldön belül található
barlangmúzeumba!
Nem akartam ennyire hangosan felnevetni, de mert mindenki
felnéz, gyorsan abbahagyom a vihogást, és befejezzük a
papírmunkát. Miután visszaadjuk az iratokat, mindketten
kapunk egy szekrényt, és felvehetjük a világ legrondább
mellényét. Olyan a színe, mint egy rothadó töklámpásnak. Az
eligazításon nem kell viselnünk, de fel kell tennünk egy HELLÓ,
ÉN.... VAGYOK matricát. És amikor mindenki felragasztja a
mellkasára, egy acélajtón keresztül (amin egy mosolygásra
figyelmeztető tábla van) kiözönlünk az alkalmazottak
részlegéből az előcsarnokba.
Az előcsarnok hatalmas, és ahogy a nyakunkat nyújtogatva
nézelődünk, a lépteink kopogását visszhangozzák a sziklafalak.
A barlang bejárata az előcsarnok végében van, és minden egyes
álló meg függő cseppkő narancsszínű fényekkel van
megvilágítva, ami fokozza a hely félelmetes hangulatát.
Keresztülvezetnek minket a hatalmas előcsarnokon, elhaladunk
a kör alakú információspult és az ajándékbolt mellett, ami olyan,
mintha az 1980-as évekbeli Londonból transzportálták volna
ide, valamint elhagyunk egy alacsonyabban fekvő várótermet,
ami olyan heverőkkel van tele, amiket mintha A Brady
családból loptak volna, mindnek olyan színe van, mint az
ocsmány mellényeinknek. Kezdem átlátni a helyzetet.
– Jó reggelt, új nyári dolgozók! – mondja egy középkorú férfi.
Ő is ilyen töksárga színű mellényt visel olyan nyakkendővel,
amely tele van szórva a Cavern Palace art deco lógójával.
Kíváncsi vagyok, ez csak a férfi alkalmazottaknak jár-e, vagy
esetleg dolgozói kedvezménnyel vette az ajándékboltban.
– Mr. Cavadini vagyok, a múzeumszint felügyelője. Bár
önöknek itt mindannyiuknak lesznek kijelölt csapatfelügyelői,
akik nekem fognak jelenteni, én készítem el és hagyom jóvá a
beosztásukat. Gondolhatnak rám úgy, mint arra a személyre,
akit az elkövetkező három hónapban a leginkább le akarnak
nyűgözni.
Mindezt körülbelül egy temetkezési vállalkozó izgatottságával
mondja, és a beszéde alatt végig szigorú képet vág, de ezt talán
azért is látom így, mert sötétszőke hajának a vonala láthatóan
egészen leér az orráig, a homloka pedig kábé fele akkora, mint
lennie kéne.
– Micsoda egy nyomorult seggfej! – mondja Grace a cincogó
hangján a vállam mellett.
Nahát. Az édes kicsi Grace-nek milyen mocskos szája van. De
nem mond hülyeséget. És ahogy Mr. Cavadini belekezd a
kiselőadásába a Barlang történetéről meg arról, hogy félmillió
látogató jön ide minden évben, azon kapom magam, hogy
nézelődöm a váróban, és feltérképezem azokat a posztokat,
ahová esetleg be lehetek majd osztva: információs pult,
idegenvezetés, talált tárgyak, ajándékbolt... Azon gondolkodom,
melyik hely tartogatja a legkevesebb mogorva látogatót. A
jelentkezési lapomon beikszeltem a „háttérmunka” és az
„egyedül végzett munka” opciókat.
A második emeleten a nyitott erkélyen körbe kávézóasztalok
állnak, és elkezdek nagyon reménykedni, hogy nem szívom meg
azzal, hogy a vendéglátáshoz leszek beírva. Hát igen, szóval, ha a
kávézóban dolgoznék, nemcsak egy plafonról lógó életnagyságú
kalózhajómásolatot kellene bámulnom, de egy tengeri szörny
csontvázát is, amint épp megtámadja a hajót. Ezeket a
furcsaságokat elkönyvelhetjük úgy, mint a
Davenport-gyűjtemény „nem eredeti” tartozékait.
Hirtelen mozgást látok. A kalózhajót megkerülő lebegő
palalépcsőn két átlagos fekete ruhás múzeumi biztonsági őr jön
lefelé. Odanézek, és nem hiszek a szememnek. Ennyire kicsi
lenne ez a város? Csak mert az egyik őr a tegnapi sötét hajú srác,
aki megpróbálta lerángatni a betépett haverját az útról. Igen, ez
tutira ő, a szexi szörfös gyerek a Frankenstein-sebhellyel a
karján.
A pánikmérőm kiakad.
– És most – mondja Mr. Cavadini – két csoportra oszlanak, és
mindkét csoport körbejárja a múzeumot az egyik biztonsági
őrünk vezetésével. Az ezen az oldalon lévők kérem, kövessék
Jerry Pangbornt, a biztonsági őrök vezetőjét, aki azóta dolgozik
a Cavern Palace-ban, amióta negyven évvel ezelőtt megnyitották
a nyilvánosság számára.
A csoport bal felét egy apró, törékeny emberkéhez irányítja,
akinek a fehér haja úgy mered az égnek, mintha épp most
robbantotta volna fel egy óriási lombik vegyszert egy
tudományos laborban. Cukin barátságos és édes, és bár
valószínűleg nem tudna megállítani még egy tízéves suhancot
sem, aki édességet lop az ajándékboltból, a saját újonccsapatát
lelkesen tereli az előcsarnok bal oldalára egy nagy, boltíves
átjáró felé, amin az áll: VIVIAN SZÁRNY.
A szörfös fiút Mr. Cavadini a mi csoportunk felé irányítja.
– Ő pedig Porter Roth. Körülbelül tavaly óta dolgozik nálunk.
A családjáról bizonyára néhányan már hallottak – mondja
csontszáraz, közönyös hangon, azt sugallva, hogy nem tartja
őket valami nagyra. – A nagyapja a híres szörflegenda, Bili
„Sóher” Roth volt.
Egy rövidke óóózás hullámzik végig a tömegen, de Mr.
Cavadini fél kézzel csendre int mindenkit, és azt mondja, két óra
múlva itt találkozunk a beosztás miatti teendők miatt. Az egyik
agyféltekémben az visszhangzik: „Két óra múlva?” A másik
elkezd azon gondolkodni, hallottam-e valaha bármit is Bili
„Sóher” Rothról. Ő egy igazi celeb lehet, vagy csak valami helyi
figura, akinek egyszer része volt tizenöt perc hírnévben? Csak
mert az út melletti Pancake Shack is világhírűként reklámozza a
mandulás palacsintáját, na de nehogy már...
Mr. Cavadini visszaindul az alkalmazottak részlegébe, és
egyedül hagy minket Porterrel, akinek most arra kell fordítania
az értékes idejét, hogy körbevezeti a csoportot, hogy
szétnézhessünk. Van nála egy halom nyomtatvány, amit
hengerbe csavart, és ahogy megy, a lábához csapkodja. És
tegnap nem vettem észre, de van egy kis világosbarna borostája;
az a fajta borosta, amitől rossz fiúnak, szexinek és lázadónak
tűnik, de túlságosan jól ápolt ahhoz, hogy spontánnak tűnjön.
Aztán vannak ezek a vadóc, laza, napfakított barna hajfürtök,
amik tök jól állnának egy szörfösnek, de egy biztonsági őrnek túl
loboncos és illetlen viselet.
Közelebb jön, és a menekülő énem nem boldog a szitutól.
Próbálok higgadt maradni, és elbújok Grace mögött. Viszont ő
kábé tizenöt centivel alacsonyabb nálam – én csak
százhatvanhét vagyok – szóval inkább azon kapom magam, hogy
a rövidre nyírt frizurája fölött egyenesen Porter arcába bámulok.
 Pont előttünk áll, és kicsit szemmagasságba emeli az
összetekert papírokat, mint egy távcsövet.
– Nos, szóval – mondja elnyújtott, kaliforniai
hanghordozással, és lassan vigyorogni kezd – szerintem mázlim
van, mert én kaptam a csinosabbik csoportot. Helló, Gracie!
– Helló, Porter! – válaszol félénk mosollyal Grace.
Oké, szóval ismerik egymást. Kíváncsi lennék, Porter volt-e
az, aki azt mondta neki, hogy ez a munka „unalmas, de könnyű”
Nem is tudom, ez miért érdekel. Azt hiszem, mert eléggé meg
vagyok győződve róla, hogy emlékezni fog rám a tegnapi autós
sztoriból. Szívből remélem, hogy nem emlékszik arra a majrézós
visításra, ami kiszakadt belőlem.
– Készen álltok egy privát idegenvezetésre? – kérdi.
Senki sem reagál.
– Ne vágjatok már egymás szavába!
Lefejti az egyik papírt az összegyűrt hengerről – látom a lap
tetején, hogy ez egy DOLGOZÓI TÉRKÉP –, és odaadja nekem,
miközben látom, hogy a lábamat bámulja. Lecsekkol? Nem is
tudom, mit szóljak ehhez. Most épp azt kívánom, bárcsak nadrág
lenne rajtam.
Amikor megpróbálom elvenni a térképet, megragadja, én meg
arra kényszerülök, hogy kitépjem a kezéből. A sarka leszakad. Ez
eléggé gyerekes, nem? Szúrósan nézek rá, de ő csak mosolyog,
és még közelebb hajol hozzám.
– Na! Ugye – mondja –, most nem fogsz úgy sikítozni, mint
tegnap?
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ARCHIVÁLT

@alex: Szoktad magad néha csalónak érezni?

@mink: Hogy érted?

@alex: Hát, hogy azt várják tőled, hogy add elő magad, mint
egy bizonyos személy az iskolában, a családodban legyél
megint valaki más, és még valaki más a barátaiddal. Annyira
belefáradtam, hogy megfeleljek más emberek elvárásainak, és
néha próbálom felidézni, ki is vagyok valójában, de nem
tudom.

@mink: Velem mindennap ez van. Nem bánok valami jól az

emberekkel.

@alex: Te? Hát ez meglep.

@mink: Nem vagyok félős vagy ilyesmi... Csak... oké, ez

biztos furcsán fog hangzani, de nem szeretek a középpontban
lenni. Mert ha valaki beszél hozzám, és csak beszél, beszél,
beszél, az rendben van, ameddig meg nem kérdezik a
véleményemet, mint mondjuk: „Mi a véleményed a
csokidarabos kekszről?” És én utálom a csokis kekszet.
@alex: Tényleg?

@mink: Hát, tudod, nem mindenki szereti. (Viszont a cukros

kekszet szeretem, ha éppen érdekel.) NA, SZÓVAL, ha valaki
akkor kérdez valamit, amikor éppen a középpontban vagyok,
leblokkolok, és megpróbálom leolvasni az arcáról, mit vár
tőlem, mit mondjak, és akkor pont azt mondom. Aminek az a
vége, hogy azt mondom, szeretem a csokis kekszet, miközben
nem is. És akkor csalónak érzem magam, és azon
gondolkodom, ezt meg minek csináltam?

@alex: VELEM MINDIG EZ VAN. Sőt, még rosszabb, mert

amikor vége az egésznek, magam sem vagyok biztos benne,
hogy szeretem-e a csokis kekszet vagy nem.

@mink: Na, és szereted?

@alex: Imádom. Mindenféle keksznek nagy rajongója

vagyok, kivéve a zabpelyhesnek.

@mink: Látod? Ez nem is bonyolult. Ha valaha rá akarsz

jönni, ki is vagy valójában, csak kérdezz engem. Én leszek a
valóságpróbád. Semmi nyomás meg elvárások.

@alex: Rendben. Csak neked a 100 százalékig valódi

zabpehely- gyűlölő önmagam leszek.
 „Nem tehetek róla, hogy belém zúgtál, vagy mi!'
(Lindsay Lohan: Bajos csajok, 2004)

3.

Porter kiosztja a többi térképet, miközben a másik csoport

hangja elhal a távolban. Ezután engedelmesen az előcsarnok
másik oldalára követjük, keresztülmegyünk egy JAY SZÁRNY
jelzésű boltíves átjárón, ahol a friss, hűvös csarnokbeli levegőt
felváltja a villa dohos fülledtsége.
Azt hiszem, az eligazításnak ezt a részét kellene a legjobban
élveznem, de annyira kiakasztott, hogy Porter felismert, hogy
nem figyelek arra, ami körülvesz. Le akarok maradni, távolabb
akarok kerülni tőle, de csak tizenöten vagyunk, és Grace
vidáman belém karol, és a csapat elejére ráncigál. Így pont
mögötte megyünk, olyan közel, hogy valószínűleg azt gondolja, a
feneke rajongói vagyunk, ami egyébként, meg kell hagyni, elég
formás.
– A Jay Szárnyban, vagyis a világ legnagyobb emberi
barlangjában negyvenkét szoba van – mondja Porter, ahogy
megáll egy társalgó közepén, amely mindenféle vonatos
dolgokkal van tele. Vonatjelzések. Vasúti sínek. Viktória korabeli
utasülések selyempárnával az első osztályról. A hátsó szobában
még egy pénztárfülke is van, amit úgy tűnik, bárrá alakítottak át.
– A mi imádott és kattant milliomosunk rajongott a
vadászatért, a szerencsejátékért, a vasútért, a piáért és a
kalózokért – mondja Porter. – Főleg a kalózokért. De hát ki ne
szeretné őket, ugyebár?
Oké, szóval ez a pasi azért eléggé sármos. Nem állok ellen egy
kis sármnak. És miközben beszél, észreveszem, hogy mély,
reszelős hangja van, olyasmi, mint a videójátékok
szinkronszínészeinek, lezser, de ugyanakkor öntelt. Úristen,
fogadok, hogy el van telve magával.
Egyáltalán minek visz minket körbe? Én azt hittem, a
biztonsági őrök csak ácsorognak, és alig várják, hogy
ráripakodhassanak a punkokra, amikor a mocskos mancsukat a
festményekre emelik.
Amikor a következő szoba felé indulunk, rögtön rájövök,
miért.
– Ez a szerencsejáték-automaták szobája – mondja, és
hátrafelé lépeget, ahogy beszél.
A szoba egy igazi pultlabirintus, bárhova leülhetsz, és
játszhatsz a majdnem száz, asztalra állítható régi pénzbedobós
valamelyikével. A ritkább típusok, úgy látszik, kötéllel el vannak
kerítve.
Porter megáll.
– Ezen a ponton feltehetitek magatoknak a kérdést: vajon
minden szoba arról van elnevezve, ami benne van? A válasz
igen! A múzeum tulajdonosai nem valami kreatívak, kivéve, ha a
munkaerő kihasználásáról van szó, ebben az esetben
hihetetlenül azok tudnak lenni. Itt van például az én munkám.
Minek fizetni egy ügyfélszolgálati referenst, hogy foglalkozzon a
vendégek panaszaival, ha oda lehet küldeni a biztonsági
szolgálatot? Hamarosan rájöttök majd, hogy a pótolhatatlan Mr.
Kávé... bocsi... Mr. Cavadini – itt néhányan felvinnyognak a
röhögéstől – imádja, ha a dolgozó mindenhez ért, csakis arra az
esetre, ha valaki helyére be kéne ugrani. Szóval ne lazuljatok el
nagyon, mert lehet, hogy pár hét múlva ti kapjátok a legfrissebb
újonccsoportot, hogy körbevezessétek őket. Jobb lesz, ha rögvest
memorizáljátok a térképet, amit adtam.
Uh. Szuper. Utálom ezt hallani. Talán még nem késő
jelentkezni arra a rózsaszín vattacukorokádék-takarító melóra,
amit Grace korábban emlegetett.
A következő kábé fél órában Porter lazán, szarkasztikus
megjegyzéseket pufogtatva végigkalauzol ennek a szárnynak a
többi szobáján. A szobákban a következő dolgok vannak: kamu
múmiák (Múmiaszoba), bizarr viktoriánus orvosi műszerek
(Orvosi Műszer Szoba), egész falnyi akváriumok
(Akváriumszoba). Egy gigantikus cirkuszi sátorban még
mutatványoskellék-gyűjtemény is van. Ez a hely totál rátelepszik
az érzékekre, és minden csak úgy össze van hajigálva, hiszen a
villa elrendezésében egy szem logika sincs, csak csupa kanyargós
elágazás, elrejtett lépcső, kandallók mögött eldugott szobák. Ha
múzeumlátogató lennék annyi szabadidővel, mint a tenger, ki
lennék akadva. Csomó vizuális inger mindenhol. Ki hitte volna,
hogy mindezt fejben kell tartanom? Már most szétmegy az
agyam.
Az első emelet végén a labirintus egy óriási, sötét, megemelt
belmagasságú szobába nyílik. A falak sziklautánzat hatását
keltik, a kitömött bölények és hegyi oroszlánok fölött LED
csillagokkal tarkított éjszakai égbolt, lobogó mű tábortűz, egy
rakás indiánsátor, amelyeket a csoportunk férfitagjai el is
indulnak felfedezni, mintha ötéves kölykök lennének. Dohos
bőr- és szőrmeszag van, szóval én inkább a kamu tábortűznél
várok Grace-szel.
Balszerencsénkre Porter csatlakozik hozzánk. És mielőtt
elslisszannék, rámutat a névmatricámra.
 – A szüleid cirkuszrajongók voltak, amikor születtél 1 , vagy
csak imádják az ír krémlikőrt?
– Talán csak annyira, amennyire a te szüleid a bort.

Rám kacsint.
– Szerintem a sörre gondolsz.
– Mindegy – talán bebújhatnék a többiekkel az egyik
indiánsátorba. Úgy teszek, mintha a szoba másik végében
bámulnék valamit, és reménykedem, hogy leszáll rólam és
elmegy; ez ugyan eléggé ócska lerázós taktika, de általában
működik.
De most nem jön be. Porter tovább beszél.
– Egyébként ja, a szüleim egy sörről neveztek el, a másik
ötletük az Ale volt, szóval...
Grace viccelődve meglöki Porter vállát, és megdorgálja azon a
vékony, brit hangján:
– Fogd már be, nem is így volt! Ne hallgass rá, Bailey! És ne
hagyd, hogy elkezdjen a neveddel szórakozni. Engem Grace
„Achoo”-nak 2 hívott felsőben... míg seggbe nem rúgtam egyszer
tesiórán.
– Ekkor jöttem rá, Grace, hogy titokban epekedsz utánam,
úgyhogy megsajnáltalak, és leszálltam rólad!
Elhajlik a taslija elől, és vigyorog, de olyan vigyorral, amit
utálok, mert igazán helyes, kisfiús mosoly, és bárcsak ne lenne
az. Viszont Grace-t ez nem hatja meg. Csak forgatja a szemét.
Aztán készségesen elárul még pár dolgot rólam.
– Bailey új lány. A Brightsea-be fog járni velünk ősztől.

1 A Barnum & Bailey cirkusz Amerika egyik leghíresebb utazó cirkusza volt,
1919-től 2017-ig működött. (A ford.)
2 Az Achoo Cha Cha (kb. Hapci Csacsacsa) Grace Chang, 50-es, 60-as évekbeli

kínai énekesnő és színésznő nagy slágere volt. (A ford.)

 – Ó! – mondja Porter, és felugrik a szemöldöke, ahogy rám
néz. – És honnan jössz?
Egy pillanatra tényleg nem tudom, hogy válaszoljak erre.
Fogalmam sincs, miért, de ettől a kérdéstől megkukulok.
Jelenleg azt se tudnám megmondani, ha megkérdezné, hogy
melyik környéken lakik az apám. Talán mondhatnám, hogy
DC-ből jövök, hiszen itt éltem anyával és Nate-tel, vagy akár
New Jersey-t is megnevezhetném, mert ott születtem, és ott
nőttem fel. Mivel nem válaszolok rögtön, úgy tűnik, fogalma
sincs, mihez kezdjen velem. Csak bizakodva bámul, a feleletre
vár, amitől még jobban leblokkolok.
– Talán Manhattanból – mondja végül, és végigmér. – Csak
abból gondolom, mert úgy vagy felöltözve, mint aki egy
koktélpartira készül a Mad Maxben. Ha csak állsz ott, és nekem
kell találgatnom, hát ez lenne a tippem.
Ezt sértésnek szánta? Honnan tudhattam volna, hogy a
eligazítás dress code-ja rövidnadrág és strandpapucs? Nekem
senki nem mondta!
– Hát, ööö, nem. Washington DC-ből jövök. Te meg,
gondolom, valamelyik híres itteni család sarja vagy, nem?
– A nagyapámnak szobra van a városban meg ilyesmi –
mondja. – Elég macerás dolog híresnek lenni.
– Azt meghiszem – motyogom, és nem próbálok kevésbé éles
hangon megszólalni.
Rám hunyorít, és kuncog, mintha nem tudná, hová tegye ezt a
reakciót. Hosszú másodpercekig bámulunk egymásra, és
hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdem érezni magam. Már azt
is bánom, hogy bármit is mondtam neki. Ez nem én vagyok.
Egyáltalán. Én nem vitázom idegenekkel. Miért megy az
idegeimre ez a srác, és miért mondok miatta ilyesmiket? Olyan,
mintha szándékosan provokálna. Talán mindenkivel ezt csinálja.
Nos, haver, velem aztán nem. Keress valaki mást, akit
csesztethetsz. Úgy elhúzok, mint a pinty.
Belekezd még egy kérdésbe, de hála istennek, Grace
közbevág.
– Szóval melyik meló itt a legjobb – kérdi Portertől –, és hogy
lehet megszerezni?
Felsóhajt, keresztbe fonja a karját a mellkasán, a cikcakkos
sebhelye világít a mű tábortűz fényében. Talán Grace-től majd
megtudom, honnan van ez a sebhely, mert én biztos nem
kérdezem meg tőle.
– A legjobb az én melóm, de azt nem kaphatjátok meg. A
második legjobb a kávézó, mert az a földszint fölött van. A
legrosszabb a jegyárusítás. Higgyetek nekem, azt a szart ti sem
akarnátok.
– Miért? – kérdezem, mivel az életösztönöm felülkerekedik
azon a vágyamon, hogy nem akarok többé szóba állni vele. Ha
ugyanis van itt olyan munka, amit jobb elkerülni, én tudni
akarok róla.
Porter vet rám egy pillantást, majd azt nézi, ahogy a
csoportunk férfitagjai előkászálódnak a nagy indiánsátorból,
miközben valami viccen röhögnek, amit mi nem hallottunk.
– Pangborn azt mondja, minden nyáron több nyári dolgozót
vesznek fel; mint ahányra szükség van, mert tudják, hogy
legalább öt fel fog mondani az első két hétben, és ők mindig
azok, akik a jegyárusításnál vannak.
– Pedig az infópult gázabbnak tűnik – mondja Grace.
– Hidd el, hogy nem. Mindegyik munkát kipróbáltam. Még
most is fél napot a jegyárusításnál vagyok, ahol olyan dolgokat
kell megoldani, amikhez a biztonsági szolgálatnak semmi köze.
Óriási szívás. Hé, ne nyúlj hozzá! – üvölt a vállam fölött egy
fickóra, aki épp egy bölény orrába nyúlkál. A fejét csóválja, és az
orra alatt azt dörmögi: – Ez egy hétig se fogja kibírni.
Mindenki végzett a szoba felfedezésével, úgyhogy Porter
kivezet minket a vadnyugatról, és a szárny többi részén
áthaladva visszatérünk az előcsarnokba, amely üres, mivel
megelőztük Pangborn csoportját.
Amíg rájuk várunk, Porter odaterel minket a talált tárgyak
mellett lévő fal beépített paneljéhez, és kipattintja az ajtaját.
Belül egy apró szekrény, amiben egy fekete telefon lóg.
– Tudom, mire gondoltok! – mondja. – Ez itt antik cuccnak
látszik, de – minő döbbenet – mégsem kiállítási tárgy!
Bizonyára tudjátok, hogy réges-régen az emberek vezetékes
telefont használtak. És ugyan ebben a múzeumban
rábukkanhattok még a technikai fejlődés néhány ritka
vívmányára, mint amilyenek például az 1990-es évekből itt
maradt biztonsági kamerák vagy az ócska nyomtatók a
jegyárusító fülkében, a múzeum telefonos rendszere nem ilyen!
– Megfogja a kagylót, és a rajta lévő három gombra mutat. –
Ezzel kimenő hívásokat kezdeményezhettek, de csak vészhelyzet
esetén, mert különben valószínűleg kirúgnak. Kizárólag belső
hívásra használhatjátok ezt a kis antik darabot. Ez a
BIZTONSÁGIAK feliratú zöld gomb arra való, hogy felhívjatok
engem, ha olyan vészhelyzet adódik, amit nem tudtok kezelni.
Mint most... – megnyomja a gombot, és egy apró adóvevő a
ruhaujján pittyegni kezd. – Látjátok? Varázslat! Hohó....! –
Aztán a piros gombra mutat. – Erre a MIND feliratúra az
egééééész múúúúúzeum rá van kötve – mondja, mintha át kéne
üvöltenie egy egész kanyont. – Csakis akkor használhatjátok, ha
az információnál vagytok, és be kell mondani, hogy bezár a
múzeum, vagy ha tűz van. Szóval ne használjátok.
– Mire való a sárga gomb? – kérdezem. Merthogy mégiscsak
hülyeség volt azt gondolnom, hogy hanyagolhatom a
beszélgetést a sráccal munka ügyben, nem?
Nála van minden szükséges infó. Talán ha profin viselkedem,
ő is így tesz majd.
 Rám mutat
– Jó kérdés, Baileys Ír Krémlikőr. A sárga gombbal csak az
előcsarnokot hívhatod. Látod? E-LŐ-CSAR-NOK. És általában
az infópultosok használják, hogy segítsenek azoknak a
szórakozott idiótáknak, akik elkeveredtek a gyereküktől vagy a
feleségüktől. – Megnyomja a gombot, és kellemetlen recsegés
hallatszik a vonal túloldaláról. Odanyújtja nekem a kagylót.
– Na, gyerünk, szupersztár, mondj valamit!
Megrázom a fejem. Ezt nem csinálom. Utálok a figyelem
középpontjában lenni Most már bánom, hogy rákérdeztem a
sárga gombra.
Azzal a behízelgő hangjával megpróbál rávenni, hogy vegyem
át a kagylót, de a szemében hamisítatlan, versengő kihívás
csillog, és azt próbálja letesztelni, hogy melyikünk törik meg
hamarabb.
– Gyerünk, ne legyen szégyenlős, szép kis hölgy!
Már megint ezek a kekeckedő becenevek. Mi a baja velem?
Na, mindegy, nem érdekel. Ez most már elvi kérdés. Keresztbe
fonom a karom a mellkasomon, és azt mondom:
– Nem.
– Ez csak egy icipici helyi hívásocska! – mondja, és lóbálja
előttem a kagylót.
Eltolom a kezét. Oké, talán inkább ellököm. De pont most lett
elegem belőle. Totálisan irritál, ami kölcsönösnek látszik. A
lazaság eltűnik az arcáról, és bátran mondhatom, hogy nekem is
sikerült felcsesznem az ő agyát. Nem igazán érdekel. Nem a
főnököm, és nem fogom azt tenni, amit mond.
Egy pillanatra elhúzza a száját. Aztán közelebb hajol, és azt
mondja azon a nyugodt, leereszkedő hangján:
– Tuti, hogy passzolod? Csak mert a helyi hívások
kezdeményezése beletartozik a munkaköri leírásodba.
– Én... – képtelen vagyok befejezni a mondatomat. Dühös
vagyok és zavart, és már megint teljesen megkukultam, mint
amikor az előbb megkérdezte, honnan jöttem. Az egyik felem
véget akar ennek itt vetni és elrohanni, a másik felem meg
gyomorszájon akarja vágni Portert. De olyan vagyok, mint
valami partra vetett hal, és levegőért kapkodok.
Csupán öt másodpercbe telik, és elveszíti a türelmét. Elkapom
a tekintetét, ahogy mögém pillant az ott várakozó emberekre –
rájött, hogy hozzájuk kéne beszélnie, nem hozzám –, és valami
zavarodottsághoz hasonló kifejezés fut át az arcán. De talán csak
én képzeltem oda, mert egy pillanattal később már nyoma sincs.
A szájához emeli a telefont.
– Próba! – mondja, és a hangja mindenütt visszhangzik a
kongó előcsarnokban. – A nevem Bailey, DC-ből jöttem, ahol
úgy tűnik, a legújabb divat a felemás cipő!
Néhányan felvihognak, és én lenézek a lábamra. Rémülten
látom, hogy igaza van. Ugyanolyan stílusú lapos talpút viselek,
csak az egyik fekete, a másik kék. Három pár ilyen cipőm van
három különböző színben, mivel könnyűek és kényelmesek,
betettem egy párat a kisbőröndbe. Reggel annyira siettem a
ruhám kivasalásával, hogy rá sem néztem, mielőtt kirohantam
az ajtón, csak felkaptam egyet. MI VAN VELEM?
Mindennek a tetejébe csak most esik le, hogy Porter nem is a
lábamat nézte – egész végig a cipőmet bámulta.
Az arcom lángol. Legszívesebben cseppfolyóssá válnék, és
beszivárognék a giccses narancssárga szőnyeg alá. Most rá se
tudok nézni, nem hogy valami elmés válasszal előállni.
Az agyam automata üzemmódra váltott, és kikapcsolt. Az
egyetlen dolog, amit érzékelek, a saját fülemben dübörgő
pulzusom. Annyira lemerevedtem, hogy képtelen vagyok bármit
is érezni azon az átmeneti megkönnyebbülésen kívül, ami akkor
önt el, mikor megjelenik Pangborn, hogy csoportot cseréljen
Porterrel, hogy megnézhessük a másik szárnyat is.
 Isten bizony, azt kívántam, bár soha többé ne kéne látom ezt a
srácot. És ha az élet csak egy icipicit is fair, olyan munkát kapok,
ami fényévekre van tőle. Vécépucolás. Szemétkihordás. Akármi.
Még szolgálati közleményeket is szívesen mondanék be azon a
hülye telefonon mosolyogva, ha ez azt jelenti, hogy nem kell
kommunikálnom Porter „Agybeteg” Rothtal. Ugyanis úgy tűnik,
az egyik munkaköri feladata a Bailey Nevetségessé Tétele, és ha
a dolgok itt így mennek, akkor inkább visszaszállok a gépre, és
hazarepülök anyához meg Nate-hez.
Alexre gondolok, és arra, mennyivel jobb lenne, ha
hazamehetnék, és elmesélhetném neki ezt az egészet. Biztosan
megértene. És kell valaki, akinek kiöntöm a lelkem, mert most
tényleg, tud ez a nap ennél még vacakabb lenni?
Amikor vége a vezetésnek, és megkapjuk a beosztásunkat Mr.
Cavadinitől, már biztos vagyok benne, hogy tud.
Hitetlenkedve bámulom a kinyomtatott papírt.
Jegyárusításra osztottak be.
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Ma elkezdtem a nyári melómat. Borzalmas volt.

Sokkal jobban utálom, mint Dick Van Dyke béna akcentusát a
Mary Poppinsban.

@alex: Hűha! Ez aztán az utálat, főnök! Most is anyádnál

dolgozol, mint múlt nyáron? Vagy inkább ne is kérdezzem?
Ez egy tiltott téma? Fejben épp a listát csekkolom, de nem
látom rajta.

@mink: Nem anyámnál. (Amúgy rajta van a listán, de most

megbocsátok. Az a lista ELÉG hosszú.)

@alex: Bármikor lerövidítheted, ha akarod. Mondd ki a

bűvös
szót, és megadom az e-mail-címem. Vagy  az igazi nevem.

@mink: o.O

@alex: Oké, oké. Mesélj a borzalmas, tökrenemjó, vacak

napodról. Szemét a főnök?

@mink: Eh. Korai megmondani. Kifogtam a leggázabb

munkát, és az egyik munkatársam egy kolosszális seggfej.
Meg fogja keseríteni az életemet. Már most tudom.
@alex: Add neki vissza. Te Mink vagy! Hallom az
üvöltésedet!

@mink: 

@alex: Fel a fejjel. Lenyomod azt a lúzert. A fiúk ostobák

@mink: Ez igaz. És amúgy a te napod milyen volt?

@alex: Nem rossz. Most, hogy beindult a nyár, visszatértem

a teljes munkaidő-két meló rutinhoz. A fő munkámban
általában a sötétagyú kollégákat kapom, de talán békén
hagynak. Amellett még mindig reménykedem, hogy a menő
haverom, Mink, összekapja magát, eljön az apjához nyáron,
és megnézi velem az Észak-Északnyugatot a filmfesztiválon.
Hogy tudsz ellenállni Hitchcocknak? (És még te mondod
magadról, hogy filmsznob vagy. Bizonyítsd be!)
 „Hova tűnt a lovagiasság? Csak a 80-as évekbeli filmekben
létezett’”
(Emma Stone: Könnyű nőcske, 2010)

4.

Az eligazítás hátralévő része teljes homályba vész. Arra sem

emlékszem biztosan, hogyan jutottam vissza apa házába. Csak
abban vagyok biztos, hogy mire Pete Rydell hazaér a munkából,
felvértezem magam, és készen állok arra, hogy átgondolt érveket
sorakoztassak fel, miért nem tudok a „Barlangban” dolgozni...
ami villámgyorsan „légyszi-légyszi-légyszi, hadd lépjek ki”
típusú könyörgéssé változik a fejemben. De nem engedi. Még
akkor sem, amikor megígérem, hogy jelentkezem a Pancake
Shackhez, és mindörökké ingyen hordom majd haza a
palacsintát.
– Ez csak jegyárusítás, Mink! – mondja megrökönyödve azon,
hogy ennyire kiborított az idegenektől való pénzbeszedés. És
amikor próbálom elmagyarázni Porter iránt érzett mélységes
utálatomat, olyan mérvű gyanakvással vonja fel az egyik
szemöldökét, hogy azzal egy léghajót is felemelne.
– Biztos vagy benne, hogy ez az a srác, akit majdnem
elütöttünk a gyalogátkelőnél?
– Biztos, oké? – emlékszik a drogos haverra. Kezdi
kapizsgálni.
 De akkor sem enged.
Viszont hosszasan elmeséli, mennyi nehézség árán szerezte
meg ezt a munkát, milyen hülyén jönne ki, ha ilyen hamar
kilépnék, meg hogy mennyire nem olcsó itt az élet, főleg egy
egyedülálló szülő fizetéséből – és ez nem egy jogászfizetés, mint
anyáé –, és szeretne segíteni a Vespa biztosításának és a
mobilszámlának a kifizetésében.
– Menni fog ez neked! – mondja lágyabb hangon, és
megpaskolja a vállam. Még mindig a könyvelős ingje van rajta
nyakkendővel, nem pedig az egyik 80-as évekbeli sci-fi-rajongó
pólója, úgyhogy most épp eléggé felelősségteljes felnőttnek
tűnik. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam ilyen
határozottnak és keménynek. Elég fura, és nem is tudom, mit
szóljak hozzá. Egy kicsit elérzékenyülök.
– Tudom, hogy most nem hiszel nekem, de majd fogsz. Néha
elég fájdalmas dolgokat kell elviselnünk ahhoz, hogy megtudjuk,
sokkal erősebbek vagyunk, mint hinnénk.
Jaj. Olyan komolyan beszél. Tudom, hogy azokra a dolgokra
gondol, amiken keresztülment a váláskor, és ettől
kényelmetlenül érzem magam. Hosszan és mélyen felsóhajtok,
ahogy a megpuhított lányok szokták, majd egy gyors mozdulattal
kislisszanok az atyainak szánt ölelésből, és hirtelen támadt
megkönnyebbülést érzek.
Mihelyst van időm racionálisan is átgondolni a dolgokat,
máris értem, mire gondol... Elméletben. Ha a Barlangban
eltöltött és végigszenvedett időnek az az értelme, hogy fedezzem
a kiadásaimat, és megmutassam, hogy felelősségteljesen
gondolkodom, akkor valahogy ki kell bírnom. Ki kell találnom,
hogy láthatom Porter Rotht a lehető legkevesebbszer.
Lehet, hogy konfliktuskerülő vagyok, de nem lépek le. Végtére
is ez csak egy nyári munka, nemde? Ezt fogom magamnak
mondogatni.
 Másrészt meg lenne más dolgom is éppenséggel.
Másnap reggel abban a másodpercben, amint apa kocsijának
moraja hallótávolságon kívül kerül, kicsapok egy Corcovado
Cave térképet magam elé. Itt az idő egy kis nyomozásra. A
Barlangban csak holnap lesz az első igazi műszakom, úgyhogy
van egy nap pihenőm, mielőtt el kell kezdenem letölteni a
büntetésem. Már írtam Alexnek, de nem válaszolt rögtön. Talán
azért, mert most épp nappali műszakos. Iskolaidőben suli után
csak nappal dolgozik, és hébe-hóba hétvégén. De most nyár van,
és azt mondta, elég sokszor van délelőttönként beosztva, utána
pedig a másik munkahelyére megy.
Ha csak rágondolok, gyomorideget kapok.
Alex nappali munkájáról annyit tudok, hogy családi
vállalkozás, és hogy utálja. A melóhely a tengerparton van, mert
azt mondta, látja a hullámzást az ablakból. Tudom azt is, hogy
van ott egy pult, úgyhogy biztos valami kiskereskedés lehet. Egy
bolt a tengerparti sétányon. Ez azért leszűkíti a lehetőségeket...
Nem is tudom, kábé párszáz üzletre? De van két apróság, amit
először lényegtelennek gondoltam, amikor említette, viszont
most talán segíthet, hogy megtaláljam. Az egyik: panaszkodott,
hogy folyton csorog a nyála a fahéj illatától, mert van a közelben
egy churrós kocsi. A másik: etet egy kóbor macskát a parton, aki
mindig a bolt előtt napozik, és hallgat a Sammy Vagyok névre.
Nem sok, de kezdetnek jó lesz.
Miután alaposan megnéztem a térképet, felcsattintom a
bukósisakomat, és útnak indulok a Gold Avenue irányába a
sétány északi vége felé, kábé egy mérföldnyire a Cavern
Palace-szal ellentétes irányba.
A napsütés áttör a reggeli ködön, a levegőnek palacsinta- és
óceánillata van. A parton már tolonganak az emberek. Helyiek
és turisták, csupa fura és gyagyás alak. Úgy nyüzsögnek a
sétányon, mint a hangyák a piknikkosárban. A víz túl hideg az
úszáshoz, de ez nem tartja vissza az embereket, hogy sorba
rakják a plédjeiket és a törölközőiket a homokon. Mindenki
készen áll a napimádatra.

Mindig is utáltam a strandolást, de amint parkolóhelyet

találok a sétány északi végénél, és bekenem a D-vitaminhiányos
lábamat és karomat mega-szuper-szenzitív, babák,
fényallergiások és idősek számára kifejlesztett napvédő
krémmel, egy parányival kevesebb utálatot érzek a homokos
part felé nevetve, párban vonuló cérnapántos push-up bikinik és
a trópusi mintás deszkásnadrágok körülöttem nyomuló hordái
iránt. Egy lélek sincs itt, akinek én tetszeni akarnék. Nem kell
aggódnom, hogy véletlenül összefutok valakivel. A nyugati part
nekem második esély. Tiszta lap.
Ez volt az egyik oka annak, hogy ide akartam jönni. Nemcsak
az, hogy hiányzott apa, vagy hogy anya és Káefté Nate
veszekedtek, vagy hogy esetleg esélyem lenne találkozni
Alexszel. Fura módon az egyik legfőbb motivációm pont az volt,
hogy nem sokat tudunk egymásról Alexszel.
Anya válóperes ügyvéd. (Ó, micsoda irónia!) Négy éve,
amikor tizennégy voltam, anyának volt egy ügye, amelynek
végén a feleség teljes felügyeletet kapott a lányuk felett, aki épp
egyidős volt velem. Amikor kihirdették az ítéletet, az elhagyott
férjnek teljesen begőzölt az agya. Greg Grumbacher, aki bosszút
esküdött anyám ellen, megtalálta a lakcímünket az interneten.
Ez még akkor volt, amikor az őseim együtt voltak.
Volt egy kis... balhé.
Nagyon hosszú időre lecsukták.
Na, mindegy. Nagy megkönnyebbülés, hogy egy egész ország
választ el a jó öreg Gregtől.
Szóval ezért van, hogy a családom nem adja ki magát a neten.
Nincsenek igazi nevek. Nincsenek fotók. Semmi iskola vagy
munkahely. Semmi laza státuszfrissítés geotaggeléssel vagy
posztok időpont- és helymegjelöléssel, mint hogy „Atttyaég,
Stacey! Itt ülök a kedvenc teázómban a Kilencedik utca sarkán,
és van itt egy csaj, akinek annyira cuki a ruhája!” Mert pont így
találnak rád a dilinyósok, és tesznek rossz dolgokat veled meg
azokkal, akiket szeretsz.
Próbálok nem paranoiás lenni és tönkrevágni ezzel az életem.
És nem mindenki pszichopata, aki le akar nyomozni valakit.
Vegyük például ezt, amit most én csinálok, hogy keresem Alexet.
Attól még nem vagyok Greg Grumbacher. A különbség az
indíttatás. A különbség, hogy Greg bántani akart minket, én meg
csak azt akarom tudni, hogy Alex tényleg velem egykorú
valaki-e, hogy lehetőleg hímnemű, és nem valami eszelős, aki a
szemgolyóimat akarja fura, gonosz laborkísérletekhez
megszerezni. Ez nem becserkészés, ez megfigyelés. Valójában
mindkettőnk védelmét szolgálja – az enyémet is és Alexét is. Ha
így rendeltetett, és ha ő tényleg az, akinek elképzelem, akkor a
dolgok jól fognak működni, ő csodás lesz, a nyár végére
halálosan egymásba szeretünk, nézzük az Észak-Északnyugatot
a parton rendezett filmfesztiválon, miközben én átkarolom. Már
jó sok szabadidőt elfecséreltem arra, hogy azon fantáziálgatok,
hogy ennek a szerencsés flótásnak a virtuális testét ölelgetem.
Na és mi van, ha a megfigyelés mégis rossz eredménnyel zárul,
és úgy tűnik, a kapcsolat inkább állóvíz, mint gejzír? Akkor
simán eltűnök a homályban, és senkinek nem esik bántódása.
Ugye? Én mindkettőnkre vigyázok.
Laza válltartás, sötét napszemcsi föl, és besorolok egy
csapatnyi beach cica mögé, pajzsként használom őket, amíg el
nem érjük a parti sétányt, ahol ők egyenesen a partra mennek,
én pedig letérek balra.
A sétány csak fél mérföld hosszú. Középen egy korzó vezet a
széles, gyalogosok számára kialakított mólóhoz, amin elöl egy
óriáskerék áll, a tövében pedig drótkötélpálya, ugyanis felvonó
viszi fel a párocskákat a sziklához. Mindez kiegészítve kültéri
játékokkal, hullámvasúttal, hotelekkel, éttermekkel és bárokkal.
Egyrészt a nyugis kaliforniai lazulás, a deszkások, a
járdaművészet, a képregényboltok, a bio tea, a sirályok Másrészt
pedig a bádogdobozokból bömbölő vacak, 80-as évekbeli zene,
az ócska dodzsemek, a kolompolás, a bömbölő gyerekek, az olcsó
pólóárusok, a mindent elárasztó szemét.
Bármit is érzek a hely kapcsán, azt gyanítom, Alexre nem lesz
könnyű itt rátalálni. A gyanúm erősödik, amikor letérek a fő
csapásról, és meglátok egy hosszú üzletsort a korzó mellett
(talán itt?), és rájövök, hogy az illat, ami tegnap óta az őrületbe
kerget, nem a Pancake Shackből származik, hanem frissen sütött
édesség szaga. Ez azért van, mert végig a sétányon húsz- vagy
harminclépésenként egy hivatalos Coronado Cove churrós kocsi
áll. A churro tulajdonképpen hosszú mexikói fánkrudacska, amit
megsütnek, és fahéjba, vagy ahogy a feliratokon látom, eperízű
cukorba forgatnak.
Olyan illata van, mint a mennyei mannának. Igazi churrót
még nem ettem, de a korzó felénél úgy döntök, ejtek mindent,
nem érdekel sem Alex, sem egy új munka, sem az élet értelme.
Csak adjon már valaki egy ilyen ínycsiklandó kis fánkocskát.
Kipengetek egy kis pénzt, és egy árnyékos pad felé veszem az
irányt. Ez még annál is jobb, mint amit reméltem. Hogy
élhettem eddig nélküle? Kezdek megfeledkezni az elcseszett
reggelemről. Ahogy a fahéjas cukrot nyalogatom az ujjaimról,
kiszúrok egy kövér, rőtszínű cirmos macskát a sétányon a part
közelében.
Na ne. Lehetséges lenne?
Átnézek a korzó másik oldalára. Látok egy vintage ruhaboltot,
egy szörfös üzletet – Penny Boards, amit talán Porter bolond
nagyapjáról neveztek el, de lehet, hogy mégsem –, egy orvosi
marihuánaárust, meg valami kávézót. A macska nyújtózkodik.
Leveszem a napszemüvegem. A tekintetünk találkozik. Éppen
Alex kóbor macskájával szemezek?
– Gyere, cicus! – hívom negédesen. – Sammy Vagyok. Ugye
ez a neved, hm? Te kis cuki fiú...
Fásult tekintetével nem reagál a hangomra. Egy pillanatra
arra gondolok, talán nem is él, aztán az egyik oldalára fordul, és
azzal a nagyképűen magabiztos macskaöntudattal hátat fordít
nekem.
– Ez az ebéded volt? – kérdi egy vékony, angol hangocska.
A pulzusom megugrik. Felkapom a fejem, és ránézek arra a
barátságos, ismerős arcra, aki épp lebámul rám. Grace az, a
munkából. Sortban és fehér spagettipántos topban van, amire
ragyogó arany kavicsokból az van írva, NOPE.
– Ez volt a legfinomabb dolog, amit életemben ettem –
mondom neki. Amikor csak pislog, megmagyarázom: – New
Jersey-ből jöttem, nálunk a parton csak azt az unalmas
tölcsérfánkot lehet kapni.
– Azt hittem, DC-ből jöttél.
Lemondóan legyintek.
– Hosszú történet. DC-ben csak pár hónapig éltem. Ott él
anyám és a férje. Apám Kaliforniában járt műszaki főiskolára, és
egy évvel ezelőtt költözött vissza a nyugati partra. Pár hónapja
úgy döntöttem, hogy ideköltözöm hozzá, és hát... itt vagyok.
– Az én apám labortechnikus. Nigériai – mondja. – Én sosem
jártam ott, de elhagyta Nigériát, amikor megismerkedett
anyámmal Londonban. Ide akkor költöztünk, amikor tízéves
voltam... szóval... hét évvel ezelőtt. Igazság szerint azon kívül,
hogy karácsonykor elrepülünk Angliába és vissza, csak egyszer
tettem ki a lábam az államból, és akkor is csak Nevadáig
jutottam.
– Nem sokat vesztettél – humorizálok.
 Egy percig csak néz, feljebb húzza a vállán a kistáskáját.
– Tudod, nincs igazán New Jersey-i akcentusod, de azt
hallani rajtad, hogy a keleti partról jöttél.
– Nos, neked meg nincs kaliforniai akcentusod, viszont úgy
beszélsz, mint egy brit Csingiling.
Kicsit felhorkant, ahogy nevet.
Mosolygok.
– Na, mindegy, ez volt az első, de nem az utolsó churróm. Az a
tervem, hogy kilépek a múzeumtól, és nyitok egy saját churrós
kocsit. Úgyhogy ha nem találsz holnap a jegyirodában, add át
üdvözletemet Mr. Cavadininek.
– Ne merészeld! – cincogja, és úgy tűnik, őszintén pánikba
esett. – Nem hagyhatsz magamra a jegyárusításnál. Ígérd meg,
hogy jössz. Porter azt mondta, hárman már kiléptek. Csakis mi
vagyunk beosztva holnap délutánra.
Hirtelen azt érzem, nem is esett olyan jól az a churro.
– Porter meg te puszipajtások vagytok, mi? – nem akartam
ilyen zsémbesen fogalmazni, de így jött ki.
Megvonja a vállát.
– Évek óta haverok vagyunk. Nem olyan rossz fej. Kegyetlenül
szekálni fog, amíg csak vissza nem adod. Próbálgatja, meddig
mehet el. Meg hát elég sok mindenen ment keresztül, úgyhogy
azt hiszem, én most kicsit leszállók róla.
– Mint például? A világhíres nagyapja túl sok szörfkupát
nyert? Biztos iszonyat teher lehet a családtagjai szobrait látni
városszerte.
Grace rám mered egy pillanatra.
– Te nem tudod, mi történt?
Visszabámulok. Hát persze, hogy nem.
– Mi?
– Nem tudsz semmit a családjukról? – néz rám hitetlenkedve.
Most már kezdem hülyén érezni magam, hogy nem kerestem
rá a Porter családra az interneten, amikor tegnap hazamentem.
Na persze annyira dühös voltam, hogy nem is érdekelt. Igazából
még most sem.
– Nem vagyok nagy sportrajongó – mondom bűnbánóan, de
valójában még abban sem vagyok biztos, hogy a szörf sport vagy
művészet. Az emberek deszkára szállnak és lovagolnak a
hullámokon, de ez valami olimpiai dolog? Gőzöm sincs.
– Az apja is profi szörfös volt – mondja, és hallatszik, hogy
tényleg nem hiszi, hogy nem tudok erről semmit. – A nagy apja
meghalt, és aztán az apja... Eléggé borzalmas volt. Nem láttad
Porter sebeit?
Már kezdtem volna mondani, hogy de igen, csak túlságosan
lefoglalt a munkatársak előtti megaláztatás, de Grace most túl
zaklatott. Valaki szólongatja az egyik boltból a korzón.
– Mennem kell! – szól hirtelen azon a vékonyka hangján. –
Csak legyél ott holnap, kérlek!
– Ott leszek – ígérem. Nem igazán van más választásom.
– Mellesleg – mondja – az a macska azért nem reagál rád,
mert nem fiú, hanem lány.
Lehervadok. Téves macska.
Na, de még csak nyár eleje van, én pedig türelmes csaj vagyok.
Ha végig kell ennem az összes churrós kocsit a parton, akkor is
megtalálom Alexet még az Észak-Északnyugat előtt, mit nekem
a pokol összes tüze meg a napszúrás.

LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA

PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Na, találd ki, mit hozott ma a posta! A Philadelphiai

történet vadiúj példányát.

@alex: Klassz. Imádom azt a filmet. Megnézhetnénk

valamikor, ha találok én is egy kópiát.

@mink: Naná! Ez az egyik kedvenc Cary Grant/Katherine

Hepburn filmem.

@alex: Ez jó hír, hiszen tudom, mennyire IMÁDOD a

gengszterfilmeket (ide képzelj szarkazmust), épp most
küldtem egy csomó keresztapás képet Alex-féle
képaláírásokkal, hogy változtassunk ezen a dolgon.

@mink:: Épp most nézem őket... Te azt hiszed magadról,

hogy vicces fiú vagy, ugye?

@alex: Csak ha te is.

@mink: Az orromba ment miattad a narancslé...

@alex: Ez volt minden vágyam, Mink.

@mink: Talán a vágyaid közelebb vannak a valósághoz, mint

hinnéd...
 „Errefelé semmi sem olcsó!"
(Lana Turner: A postás mindig kétszer csenget, 1946)

5.

Az első rendes műszakom a Barlangban másnap délben

kezdődik, és amint meglátom a zsúfolt parkolót, majdnem
visszafordítom a Vespát, hogy hazamenjek apa házába. De
mielőtt megtehetném, Grace meglát. Az alkalmazottak
bejáratánál vár, integet, úgyhogy most már nem tehetek mást,
mint hogy a vesztembe masírozok. Beblokkolunk, bedobjuk a
cuccunkat a kijelölt szekrényekbe, és felkapjuk a narancssárga
mellényünket.
Benne vagyunk a trutyiban.
A személyzeti helyiségben Mr. Cavadini és a homlokközépre
mutató szőke vámpírhaja fogad minket, a kezében egy
aláírómappa.
– Önök pedig...
– Bailey Rydell – felelem. Csak egyetlen nap telt el, de már
elfelejtette.
– Grace Achebe.
– Hogy mondja? – és közelebb hajol, hogy hallja.
A szeme villámlik az ingerültségtől.
– A-CHE-BE! – szótagolja.
– Ja, igen, igen! – motyogja, mintha mindig is tudta volna.
Odaadja a névkártyáinkat. A matricát, amire a keresztnevem
van nyomtatva, ferdén sikerül felragasztanom. Ez rossz
ómennek tűnik.
– Rendben, hölgyek. Az ügyeletes felettesük Carol. Épp
valami problémát old meg a kávézóban. A jegyárusítás reggeli
műszakja három perc múlva véget ér, úgyhogy sietniük kell.
Készen állnak a bevetésre és a varázslatra?
Grace és én rábámulunk.
– Ez remek! – mondja közönyösen, és kiterel minket az ajtón
az alkalmazottak folyosójára. – Először a biztonsági szolgálathoz
kell menni – és az előtér túlfelére mutat –, hogy zárják a kasszát,
ahogy az eligazításon mutattuk. De ma erre nincs idő. Meg kell
bízniuk az ügyeletes felettesükben, hogy nem lopott el semmit
vagy nem rontotta el a számolást, mert azt önöktől vonjuk le, ha
esetleg mégis...
Ott helyben megdermedek. Grace szólal meg először.
– Várjon, mégis hogy van ez?
– Most siessünk – mondja Mr. Cavadini, és útnak indít. – Két
perc! Szedjük a lábunkat! A biztonságiak a kasszánál várnak,
hogy eligazítsák önöket és válaszoljanak a kérdéseikre. Ha egy
hétnél tovább maradnak, megfontoljuk, hogy kulcsot is adjunk a
jegypénztárhoz. Máskülönben kopogniuk kell, hogy bejussanak,
mert az ajtó automatikusan bezáródik. Sok szerencsét, és ne
felejtsenek el mosolyogni!
Ezzel az előcsarnok felé irányít bennünket, és azonnal
magunkra hagy.
Az eligazítás ideje alatt a múzeum üres volt. De most nem az.
A sziklás barlangfalakon többszáz ember hangja verődik vissza,
ahogy a művészetrajongók abban a hatalmas térben a két szárny
felé trappolnak.
Fent a kávézó dugig tele. A palalépcsőkön emberek ülnek,
szendvicseznek, a felfüggesztett kalózhajó alatt pedig a
mobiljukon tárgyalnak. Nagyon. Sok. Ember.
 De egyetlen embert tudok csak kivenni, ahogy ott áll a
jegyárusító fülkével szemben.
Porter Roth. Gyönyörű alak. A fején temérdek vadul
göndörödő hajfürt. Pimasz mosoly.
Ősi ellenségem.
Összenézünk. Aztán lenéz a lábamra. Ellenőrzi, hogy
passzolnak-e a cipőim. Bár tudom, hogy igen, mert én is
ellenőriztem, de aztán késztetést érzek, hogy lekapjam őket, és
azokkal ütlegeljem a nagy, busa fejét.
Nem szól egy szót sem. Csak annyit mond, „hölgyek!”, és
biccent, ahogy odaérünk. Talán most nem is lesz olyan rossz,
mint legutóbb. Két lezárt kasszafiókot tart az egyik kezében,
miközben a másikkal gyorsan négyet kopog a pénztárfülke hátsó
ajtaján, aztán hozzánk fordul.
– Készen álltok arra a bizsergető élményre, amit az izzó
zseton tapogatása okoz majd?
A fülke ajtaja kitárul. Örökkévalóságnak tűnik, amíg kivárjuk,
hogy Porter bemenjen, és kicserélje a kasszákat, aztán karikás
szemű újoncok sietnek ki a helyiségből, törölgetik a homlokukat,
mintha az ördög budoárjából szabadultak volna, ahol
elmondhatatlanul romlott dolgokat láttak, ami megnyomorította
őket egy életre.
Most már tényleg kezdek ideges lenni.
Porter dühös. Valamit káromkodik a ruhaujján lévő rádiós
kütyübe, egy pillanatra azt hiszem, hogy Mr. Cavadinit osztja ki
éppen, de aztán egy kócos fehér hajkazal közelít sietősen az
előcsarnokon át, és megjelenik a másik biztonsági őr – Mr.
Pangborn.
Kimerültnek tűnik. És túl fáradtnak ahhoz, hogy dolgozzon.
– Bocs, bocs! – mondja, és alig kap levegőt.
 Porter nagyot sóhajt, a fejét csóválja, de már nem annyira
mérges, inkább elcsigázott.
– Csak kísérd vissza őket, és ügyelj rá, hogy összeszámolják a
kasszát, mire Carol visszaér a kávézóból. – Visszafordul felénk,
füttyent, és hüvelykujjával a bódéra mutat. – Ti ketten, befelé!
– Francba! – morogja Grace. – Nem emlékszem, hogy kell

használni a kasszaprogramot.
– Álmodban is megoldod, Gracie – nyugtatja. Egy
másodpercre kedvesnek tűnik, mintha nem is az a fiú lenne, aki
megalázott a teljes személyzet előtt. Ez csak átverés, mondom
magamnak
A fülke kicsi. Nagyon is kicsi. És büdös. Iszonyatosan. Van két
forgószék, egy pult, amin a monitor áll, alul egy polc, azon ósdi
nyomtatók, ezen nyomtatjuk a jegyeket. A hátsó ajtó pont
mögöttünk van, és alig akad hely egy harmadik embernek
Porternek a legkevésbé, főleg azért, hogy csak ott álljon, és
dirigáljon. Előttünk csupán egy piszkos ujjakkal összetaperolt
plexiüveg van, ez választ el minket a kötélállványok körül
tekergő sortól. Nagyon sokan vannak. Nem örülnek az
időhúzásnak Az ablakom előtt álló pasi szájáról azt olvasom le,
„négy!", és fel is tartja négy ujját, meg mond valami durvát azzal
kapcsolatban, hogy egy idióta némber vagyok. Az a churrós kocsi
egyre vonzóbb és vonzóbb lesz.
– A zöld azt jelenti, hogy „be”, a piros, hogy „ki”! – hallom
Porter hangját az arcomhoz közel, talán túlságosan is közel,
önkéntelen borzongás fut végig a karomon azon az oldalon, ahol
a kócos haja megcsiklandozza a vállam. Sós illata van, mint az
óceánnak, azon gondolkodom, volt-e ma szörfözni. Aztán azon,
ez miért is érdekel. A karját kinyújtja egészen közel a derekam
mellett a pultig, megkocogtatja, hogy siettessen.
– Oké, rendben! – mondom.
Eléggé hülyén bámulom az előttem lévő mikrofon két
gombját, amelyekre az van írva, KI (hogy halljam a vásárlót) és
BE (hogy ők halljanak engem). Zöld. Piros. Megvan.
– Elég nagy a késztetés, hogy a KI gombot benyomva hagyd,
de ha nem akarsz megbolondulni, akkor a BE gombot is
használod, amikor szükség van rá. Ujjat a ravaszra! – tanácsolja.
Elmondták a képzésen. Most már kezdek emlékezni. Grace
tiszta ideg, ezért Porter odafordul az ő munkaterületéhez. Az az
idióta az ablak előtt idegesen tapogatja a négy ujjával az üveget.
Nem bírom tovább. Megnyomom mindkét zöld gombot, és
mosolygok.
– Üdvözlöm a Cavern Palace-ban. Négy teljesárú jegy lesz?
A számítógép mindent megcsinál. Elveszem a pasi
hitelkártyáját, nyomtatom a jegyeket, Mr. Idióta áthalad a
beléptetőn az idióta családjával. Következő. Ez készpénzes lesz.
Kicsit vacakolok a visszajáróval, de nem gáz.
És így tovább.
Porter egyszer csak eltűnik, és magunkra maradunk, de gond
egy szál se. Tudjuk kezelni a helyzetet.
Emlékeztem, hogy a Barlangban milyen hideg volt az
előcsarnok az eligazításkor, ezért felvettem egy kardigánt. Tíz
látogató áll be a sorba, és most már értem, miért mondják
Hotboxnak a pénztárfülkét. Bent semmi légkondi. Deréktól
felfelé egy üvegkalitka vesz körül, az arcunkba tűz a nap, és úgy
melegít minket, mintha orchideák lennénk egy vacak
üvegházban.
A mellényem ujjnyílásain keresztül lerántom a kardigánt, de
minden percben meg kell fordulnom, hogy beengedjek valakit az
ajtón – Carolt, a műszakunk felügyelőjét, a srácot az infópultból,
aki elmondja, hogy csináljunk egy új fotót egy bérletbe, mert a
vendég „utálja”, a jó öreg Mr. Pangbornt, aki váltópénzt hoz a
pénzes pasik miatt, akik száz dollárossal akarnak fizetni.
Valahányszor hátrafordulok, hogy kinyissam a pénztárfülke
ajtaját, (1) bevágom a térdem a fémkasszába (2) hűsítő barlangi
levegő csapja meg az izzadt bőrömet.
Aztán bezárul az ajtó, és a Hotbox megint felfűti magát.
Ez kínzás. Ilyesmivel a hadsereg töri meg az ellenséges
katonákat, hogy információt húzzanak ki belőlük. Hol van
ilyenkor a genfi egyezmény, amikor éppen szükség lenne rá?
Az egész még sokkal rosszabb, amikor olyasmikkel kell
vacakolnod, hogy megmutasd, hol a mellékhelyiség vagy
kezelned a jegyárak emelkedésével kapcsolatos panaszokat.
Mondja, félelmetes ez a múzeum? Miért nincs már nyugdíjas
kedvezmény a hatvan év felettieknek? A szél elfújta a jegyem,
kérem vissza a pénzt!
Kész cirkusz. És ez nem túlzás. Nem csoda, hogy az emberek
az első nap felmondanak.
De mi nem. Grace és én bírjuk a strapát. Nyerők vagyunk,
összepacsizunk a pult alatt. A legjobb tudásom szerint kezelem a
helyzetet. Kerüld a szemkontaktust. Játszd a hülyét. Hagyd
rájuk. Ne halld meg az ostoba kérdéseket. Irányítsd őket az
infópulthoz vagy az ajándékboltba.
Ha nem olvadunk el a nagy izzadásban, bírni fogjuk.
Néhány órával a műszakunk kezdete után a dolgok
észrevehetően belassulnak – nem áll senki a sorban.
– Elijesztettük őket? – kérdi Grace, miközben letörli a
verítéket a nyakáról.
– Ennyi volt? – mondom, és áthajlok a mikrofonon, hogy
körülnézzek a kötélállványoknál. – Most hazamehetünk?
– Megkérek valakit, hogy hozzon nekünk vizet. Azt mondták,
lehet. Nagyon meleg van, baszki. – Grace felhívja Carolt
telefonon, aki azt mondja, küld valakit. Várunk.
Pár perccel később négy gyors kopogtatást hallok az ajtón, és
amikor kinyitom, Portert látom. A letöltendőnk kezdete óta
most látjuk először. Átnyújtja a kávézóból hozott műanyag
vizespalackokat, és rám mosolyog azzal a magabiztos, laza
mosolyával, ami túlságosan szexi egy korunkbeli sráctól, és ettől
már megint ideges leszek.
– Mindketten cuki Hotbox fényezést kaptatok. Nektek jobban
áll, mint a legutóbbi párosnak! Mellesleg közülük az egyik... –
végighúzza a hüvelykujját a torkán, ezzel mutatva, hogy a gyerek
felmondott, nem pedig hogy megölte magát. Legalábbis
remélem.
– Már megint? – mormolja Grace.
Porter az ajtónak dől, az egyik lábát feltámasztja, és
nyomogatja a telefonját. A feltámasztott láb belóg az én
területemre, csak pár centire van az enyémtől. Olyan, mintha
direkt próbálna nyomulni.
– Ebből a melóból kihullanak a gyengék, Gracie! – mondja. –
Ki kell vetítenünk a fotóikat oda az indián sátrak fölé a
kamucsillagos égre.
– Mennyi az idő?
Megnézi a nagy, piros, vicces kijelzős karórát a kezén, és
megmondja. Mikor túl sokáig bámulom, észreveszi, hogy nézem,
és elmagyarázza:
– Szörfös óra. Mutatja az irányt, a hullámok magasságát, a
vízhőmérsékletet. Teljesen vízálló, nem úgy, mint ez a hülye
telefon, amit csak az idén már kétszer le kellett cserélnem.
Igazából a Frankenstein-sebhelyeit néztem, és arra
gondoltam, hogy Grace a családi tragédiájukról kezdett el
valamit mesélni tegnap a sétányon, úgyhogy örülök, hogy azt
hitte, az óráját bámultam.
– Amúgy hogy kerültél a biztonságiakhoz? – kérdem, és nagy
reccsenéssel kinyitom a vizespalackomat.
Futólag a monitorra pillant, aztán rám kacsint. Konkrétan
rám kacsint. Ki csinál ilyet?
– A tizennyolcas szám sok kaput megnyit az ember előtt.
Elmehetsz szavazni, legálisan részt vehetsz mindenféle és
bármilyen szexuális jellegű tevékenységben egy általad
kiválasztott és abba beleegyező személlyel, és – ami a legjobb –
vállalhatsz teljes munkaidejű biztonsági őr állást a Cavern
Palace-nél.
– Ezek közül én csak egy dolgot akarok, és ahhoz nekem nem
kell legális engedély! – jegyzi meg Grace pajkosan a fülke másik
végéből.
Nem nézek Porterre. Ha zavarba akart hozni ezzel a
6 6
0 1

„mindenféle és bármilyen szexuális jellegű tevékenységgel”,

most vállon veregetheti magát, mert bejött. De akkor sem fog
megizzasztani. Még akkor sem, ha a Hotboxban amúgy majd’
elolvadtam az elmúlt néhány órában.
– Taran még csak most utazott a tengerentúlra egy hétre, és te
máris tőlem várod, hogy kielégítsem a női vágyaidat? – kérdi.
– Csak szeretnéd! – mondja Grace.
– Akár mindennap! Hát veled mi a helyzet, Rydell?
– Nem, köszi.
Nyöszörög, mintha meglőttem volna.
– Otthagytál valami pasit keleten, aki azóta is utánad
jajveszékel?
Unottan ciccegek. Grace széke megnyikordul. Érzem, hogy
mindketten engem néznek, és amikor nem válaszolok, Porter azt
mondja.
– Tudom, mi deríthetne fényt erre. Kvíz!
Grace lehurrogja.
– Jaaaj, nee!
– Jaaaaj, deeee!
Belebámulok az arcába, ő kajánul vigyorog, és sebesen
nyomogatja a telefonját.
– A kvíz a legjobb módja annak, hogy megismerd magad és
másokat! – mondja, mintha egy magazinból olvasná fel.
 – A hülye kvízek a mániája! – magyarázza Grace. – A suliban
mindenkit ezzel cseszeget. A Cosmo-kvízek a legrémesebbek.
– Szerintem úgy érted, a legjobbak! – helyesbít. – Itt is van
egy jó. „Miért nincs barátod vagy barátnőd? Csináld meg ezt a
kvízt, hogy kiderüljön, miért ülsz otthon szombat este
magányosan ahelyett, hogy álmaid pasijával andalognál!”
– Na, ezt nem! – közli Grace.
– Akkor ezt vissza is veszem – mondja Porter, és megpróbálja
kikapni a vizesüveget Grace kezéből. Egy darabig nevetve
hadakoznak, és amikor Grace felsikít, mert lefröcsköli hideg
vízzel a narancssárga egyenmellényét, Porter a könyökével
majdnem orrba vág engem. A feje fölött, elérhetetlen
magasságban tartja a vizesüveget.
– Rendben, győztél! – nyugszik bele Grace. – Akkor csináljuk
meg azt a rohadt kvízt. Gondolom, sokkal jobb, mint csak
ücsörögni itt.
Porter visszaadja a vizét, nekitámaszkodik az ajtónak, és
felolvassa a kvízt.
– A nővéred, amikor meglátogatod a fősulin, elvisz egy
egyetemista buliba. Mit teszel? (A) táncolsz vele és a barátaival;
(B) meztelenül úszol hátul a medencében; (C) felcsípsz valami
szexi pasit, és felmentek akciózni az egyik emeleti hálószobába;
(D) ülsz a kanapén egyedül, és nézed az embereket.
Nem érdekelnek a válaszok. Egy fiatal pár lép oda az
ablakomhoz, kényelmesen bekapcsolom a mikrofont, üdvözlöm
őket, és adok nekik két jegyet. Mire végzek, Grace már
kiválasztotta az A választ.
– És te, Rydell? – kérdi Porter. – Szerintem a te válaszod a B,
te titokban exhibicionista vagy. Bár lehet, hogy ma felmondasz,
ki tudja. Esetleg holnap megnézem a kamerafelvételeket, és azt
fogom látni, hogy vetkőzőszámot mutatsz be a Vivian Szárnyban
a Kleopátra medencénél.
 Felmordulok.
– Ilyesmiről fantáziálsz hátul a biztonsági őrök fülkéjében?
– Minden egyes délután.
– Seggfej vagy.
Állja a tekintetem.
– Jó, felejtsd el. Szerintem a válaszod igazából a C, felcsípsz
valami „szexi” pasit – a levegőbe idézőjelet rajzol –, és felmentek
akciózni az egyik emeleti hálószobába. Igazam van?
Nem felelek.
De ez nem veszi el a kedvét.
– Következő kérdés!
Elhúzza az ujját a telefonja képernyőjén, de nem néz le rá,
engem bámul. Igyekszik zavarba hozni. Azt várja, melyikünk
pislog elsőnek.
– Azért jöttél el DC-ből, mert (A) nem találtad meg azt a szexi
pasit, akivel akciózhatnál; vagy (B) a keleti parti krapekod egy
kis tökalsó, de te hallottál a legendás nyugati parti csávókról, és
a saját szemeddel akartál meggyőződni róla, hogy a hírek igazak!
– mondja önelégülten.
– Idióta! – súgja halkan Grace, és a fejét rázza.
Lehet, hogy nem értem minden szavát, de a lényeget vágom.
Érzem, ahogy elvörösödök. De aztán gyorsan magamhoz térek,
és beviszek neki egy találatot.
– Miért érdekel ennyire a szerelmi életem?
– Nem érdekel. Miért kerülöd ki a kérdést? Gyakran csinálod
ezt, mellesleg.
– De mit?
– Kikerülöd a kérdést.
– Mi a franc közöd van hozzá? – kérdezem, és titokban irritál,
hogy belém látott. Különben meg ki a fene ez, a terapeutám?
Nos, azt kell mondjam, a két legjobb terapeutához jártam New
Jersey-ben, egyszer az anyámmal, és egyszer egyedül, de egyik
úgynevezett szakember sem volt képes arra, hogy kettőnél több
alkalommal a székéhez szögezzen. Azt mondták, magamba
fojtom az érzéseimet, képtelen vagyok a kommunikációra, és a
menekülés számomra „maladaptív megküzdési módszer”, hogy
ne kelljen foglalkoznom a stresszkiváltó okokkal, ami
egészségtelen módja annak, hogy elkerüljem a pánikrohamokat.
Mondta ezt az az ember, aki a szakértő tanácsáért le akarta
nyúlni a szüleimet a főiskolai tandíj többszörösével. Jól
boldogulok, köszi szépen. Főleg, ha az ilyen seggfejek békén
hagynak...
Porter gúnyolódni kezd.
– Tekintve a gyors csereberét ezen a munkahelyen, vágod,
hogy ez az első, és talán az utolsó napod is itt? Vágod, hogy a
felettesed vagyok? Nos, azt mondom, eléggé sok közöm van
bármihez is.
– Most fenyegetsz? – kérdem.
Kinyomja a telefonját, és felvonja a szemöldökét.
– Hogy?
– Ez pont úgy hangzott, mint egy fenyegetés – mondom.
– Hé, lazíts már. Ez nem volt... – ki sem bírja mondani. Most
már zavarban van, a haját a füle mögé simítja. – Grace...
Grace felemeli a kezét.
– Engem hagyjatok ki ebből a szarból. Fogalmam sincs, mi
folyik itt. Mindketten bediliztetek.
Porter megint felém fordul, és engesztelően azt mondja:
– Nézd, kicsit ugrattalak, ne szívd mellre. De az tény, hogy
elég régóta dolgozom itt. Te pedig csak pár órája.
– De hát máris kiismertél, nem? Tudsz rólam mindent, Mr.
Világhírű Szörfös Pasi?
Viccesen az állára teszi a mutatóujját.
– Hmm... nos, kiscsillag – mondja azzal a mély, érces
hangjával. Azzal, amiről az eligazításkor még azt gondoltam,
hogy szexi és sármos. – Hadd találgassak. Te egy felfuvalkodott
keleti parti műcsaj vagy, akit a papája benyomott erre a
munkára, és most az olyan szörfös trógerekkel kell
megpróbálnia normális hangon beszélni, mint amilyen én
vagyok. – Keresztbe fonja a karját, és kihívóan mosolyog rám. –
Eltaláltam?
Tátva marad a szám. Annyira le vagyok forrázva, hogy alig
kapok levegőt. Próbálom értelmezni a szavait, de most már
túllőtt a célon. Ha ez csak egy kis ugratás, akkor miért... érzek
ekkora dühöt?
Honnan tudja, hogy apa segített hozzá ehhez a munkához? Az
irodából mondta neki valaki? Úgy értem, ez nem ugyanaz,
mintha valami elkényeztetett, tehetetlen kölyök lennék zéró
munkatapasztalattal és hatalmas kapcsolati tőkével. Az én apám
csak egy könyvelő! De nem fogok magyarázkodni vagy ilyesmi.
Főleg mert most úgy érzem, hogy totál eldurrant az agyam, és a
darabkái mindjárt beterítik a szobát. Most már mondhatom,
hogy iszonyatosan és teljes mértékben utálom Portert.
– Te nem is ismered a családomat! Viszont egy kibaszott
seggfej vagy, tudsz róla?! – annyira felbosszantott, hogy arra
sem figyelek, hogy közben egy négytagú család sétál az
ablakomhoz. Pedig kéne. És azt is észre kéne vennem, hogy a
legutóbbi jegyeladáskor bekapcsolva hagytam a zöld gombot. De
erre azonnal rájövök a tágra nyílt szemeket látva.
Minden ocsmányságot hallottak, amit mondtam.
Egy rémes pillanat alatt megfordul velem a fülke. Hosszasan
mentegetőzöm, de a szülők nem valami boldogok. Egy cseppet
sem. De miért is lennének azok? Jaj, istenem, a feleség feszületet
visel a nyakában? Mi van, ha ezek fundamentalisták? És a
gyerekeket otthon taníttatják?
Megrontottam őket egy életre? Az isten ba... – akarom
mondani elbarmoltam az egészet! Most beszélni fognak Mr.
Cavadinivel? Ki leszek rúgva? Az első napomon? Mit fog szólni
apa?
Ha eddig melegem is volt, hát most nincs. A rémülettől
libabőrözni kezdek. A megbotránkoztatott családot Grace
ablakához irányítom, felpattanok a székemről, és majd’ fellököm
Portert, ahogy kiviharzok az ajtón.
Azt se tudom, hova megyek. Végül a közösségi helyiségben
kötök ki, aztán kint, a személyzeti parkolóban. Egy pillanatig
arra gondolok, elhúzok Bébivel innen, de aztán eszembe jut,
hogy nincs is nálam a tárcám, ott maradt a szekrényben.
Leülök a járdára. Próbálok lehiggadni és összeszedni magam.
Végül is jár harminc perc szünet, nemde? Harminc hosszú perc,
amíg azon tépelődhetek, mit mondtam annak a családnak a füle
hallatára ott az ablakom előtt... vagy hogy azon csodálkozzak,
hogy engedhettem meg Porternek, hogy belerántson ebbe a
vitába. Harminc perc, hogy azon parázzak, ki leszek rúgva az
első munkanapomon. Én! Az agyafúrt Vagány! Hogy
történhetett ez meg velem?
Az egész Porter hibája. Provokált. Van benne valami, ami a
legrosszabbat hozza ki belőlem, és ettől... veszekedni akarok
vele. Vajon azt hiszi, sznob vagyok? Nem ő az egyetlen. De csak
azért mert csendes vagyok, még nem vagyok zárkózott. Talán
csak egyedül akarok lenni. Talán csak nem tudok jól
kommunikálni. Nem lehet mindenki olyan cool meg bratyizós,
meg „Hé, haver, mi a szitu?” típus, mint amilyen ő. Nem
mindenki van így összerakva. Ettől még nem vagyok gőgös. És,
az isten szerelmére, miért beszél folyton arról, hogyan
öltözködöm?
Ma sokkal lazább vagyok, mint az eligazításon. Kövezzen meg,
amiért van stílusom. Nem fogok megváltozni az ő kedvéért.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de végül visszamegyek a
közösségi helyiségbe. Néhányan lézengenek csak ott. Várok pár
percet, de senki sem jön értem. Pedig arra számítok, hogy
behívatnak Mr. Cavadini irodájába, vagy a műszakfelügyelőhöz,
aki beszélni akar velem. De amikor senki nem jön, nem tudom,
mit tegyek. Még több órán keresztül tart a műszakom, úgyhogy
visszamegyek az előcsarnokba, hogy a megtorlás jelei után
kutassak menet közben. Valakinek nekiütközöm. Felnézek, és
Mr. Cavadinit látom, aki egy mappát szorongat, úgyhogy a
pulzusom azonnal megugrik.
– Annyira sajnálom! – mondom, és az elmúlt fél órában
szerintem megdöntöttem a bocsánatkérés rekordját. Ennyi.
Végem van. Azért jött, hogy a fejemet vegye.
– Kérem, figyeljen jobban, Miss... – megáll, és gyorsan
rápillant a névkártyámra – Bailey.
– Én... – nem tudok megint bocsánatot kérni. Egyszerűen
nem megy. – Igen, uram.
– Hogy boldogul a jegyárusítással? Szüneten van? – ráncolja
a homlokát. – Ugye nem mond fel?
– Nem, dehogy, uram.
Megnyugszik. Megigazítja a Cavern Palace-os nyakkendőjét.
– Hát ez nagyszerű! Menjen vissza a helyére! – mondja azon
nyomban, a mappájára koncentrál, majd ahogy távozik, még
hozzáteszi: – Ne felejtsen el mosolyogni!
Mintha pont most lennék képes erre. Szédülten a pénztár
fülke felé veszem az irányt, de még mindig nem tudom, mit
találok ott. Nagy levegőt veszek, és kopogok az ajtón. Kinyílik.
Porter nincs ott.
Egy rövidke sor kunkorodik a fülke túloldalán, és Grace
egyedül szolgálja ki őket. Megkönnyebbül, amikor meglát
Gyorsan kikapcsolja a mikrofonját.
– Hé – suttogja. – Jól vagy?
– Igen. Nem rúgnak ki?
Úgy néz rám, mintha megbolondultam volna, aztán megrázza
a fejét.
– Porter elnézést kért tőlük, aztán beengedte őket ingyen. Az
emberek mindent elnéznek, ha ingyen kapnak valamit. Nehogy
felmondj! Minden rendben. És nekem szükségem van rád, oké?
– Oké.
Bezárom az ajtót mögöttünk, leülök, és a sorban következőt
odaintem az ablakomhoz. Nem is tudom, mit érzek.
Megkönnyebbülést? Kimerültséget? Megalázottságot és dühöt
Porter iránt? Fogalmam sincs.
Mielőtt bekapcsolom a mikrofont, lenézek magam elé, és ott
egy új üveg víz és három keksz egy Cavern Palace-os szalvétán.
Egy csokis, egy cukros és egy zabpelyhes. A szalvéta sarkán
cikornyás, fiús macskakaparással egy szöveg és egy szomorú arc.
Azt írja: „Sajnálom!”
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@alex: Vigaszra van szükségem.

@mink: Nekem is. Nézzük meg az Aranyásók 1933-bant?

@alex: Vagy a Blues Brotherst?

@mink: A Dr. Strangelove-ot?

@alex: Az ifjú Frankensteint?

@mink: Az ifjú Frankensteint.

@alex: Te vagy a legjobb.

@mink: Te sem vagy olyan rossz. Mondd, mikor indítsuk a

filmet!
 „Jobb, ha semmi bizonyosat nem tud!”
(Jack Nicholson: Kínai negyed, 1974)

6.

A másnap délelőttöt a sétányon töltöm. Körülbelül olyan,

mint a múltkori délelőtt, vagyis csupa kudarc. Annak ellenére,
hogy Alexnek nyoma sincs, megint összeakadok azzal a buta
rőtszínű cirmossal a kedvenc churrós kocsim közelében. Már
elneveztem (apa és az én közös kedvenc gyerekkori dalunk, a
„Meow-meow-meow" után) Szenyor Don Gatónak. Végül is
legutóbb átvert, amikor elhitette velem, hogy fiú.
Miután telezabálom magam, és a maradék churrómorzsával
megetetem az erőszakos sirályokat, még mindig van egy kis
időm, mielőtt vissza kell mennem a Barlangba a délutáni
műszakomra. A hátam közepére sem kívánom, hogy újra lássam
Portert. A kekszek óta nem láttuk egymást. Végül is szép
próbálkozás volt, hogy jóvátegye a szemétségeit, de hát mégis.
Talán nem kéne olyasmiket mondani, amiért később vezekelni
kell.
Uh. Csak ha rágondolok, már késztetést érzek, hogy
belerúgjak valamibe. Erről az is eszembe jut, hogy akartam
venni egy kendőt, hogy felkössem a hajam, nehogy a Hotboxban
a következő izzadáskor a nyakamba lógjon.
Az összegyűrt churrós papírt a szemétbe dobom, elköszönök
az álmos Szenyor Don Gatótól, és bemegyek egy boltba, amit
még a múltkori Alex-mustrán szúrtam ki: a neve Déjà Vu. Egy
apró vintage ruhabolt régi, sokféle és különböző – fiú, lány,
barna, rózsaszín, alacsony, magas – darabból összerakott
próbababákkal a kirakatban. Amikor belépek, az ajtó fölött
megszólal egy csengő, de ez aligha hallható a fenti
hangszórókból bömbölő 50-es évekbeli egzotikus muzsika
kongadobjaitól. Az üzlet sötét, régi, dohos ruhák és olcsó
mosószer szaga keveredik. Minden kis helyre van összezsúfolva,
a turkálóba járók valóra vált álma! A boltban csak egy eladó van,
egy unott, lila rasztafrizurás főiskolás korú lány kasszázik hátul.
Meglátok egy sálakkal teli forgóállványt a pult mellett. Bingó.
Némelyik nagyon funky, némelyik az én ízlésemnek túl
pszichedelikus, de még így is van egy tucatnyi, amik közül
választhatok. Az állvány közepén találok egy fekete-szürke
csíkosat, amely nem fogja nagyon ütni a munka közben viselt
töksárga mellényt. A kasszánál kifizetem a lánynak. Amikor
beüti, az ajtó fölötti csengő újra megszólal. Hátrafordítom a
fejem, hogy megnézzem a két srácot, akik épp keresztüljönnek a
bolton. Az egyikük egy nagydarab latin srác ujjatlan trikóban. A
másik magas, tejfölszőke, sortban van és nincs rajta póló. Biceg,
mintha megsérült volna a lába.
Franc! őt ismerem. Porter barátja. A másik csávó a
gyalogátkelőről, a beszívott, amelyik belebokszolt apa kocsijába.
Mindketten felénk tartanak.
– Na, mi a helyzet, mamacita? – mondja a szőke lassú,
reszelős hangon a kasszás csajnak, és odatolakszik mellém a
pulthoz, miközben kapom a visszajárót. Megnézem az arcát.
Magasan van az arccsontja, mély gödröcskéi vannak, a bőre
himlőhelyes. A szőke haja boglyában áll. Mindemellett
klasszikus értelemben jobban néz ki, mint Porter. Akár egy
modell. De ijesztőbb a kisugárzása. Valami nem stimmel vele.
– Mondtam már, hogy munka közben ne zavarj, Davy!
 – Tudom, igen, de ez vészhelyzet. La Salvába megyek ma
délután. Kéne egy kis segítség egy jó havertól.
– Most nem.
Rátámaszkodik a pultra, és közelebb hajol, így nem látom az
arcukat. Csak azt látom, hogy a rasztahaj a lány meztelen vállát
takarja.
– Légyszi ! – könyörög.
– Azt hittem, chippingelsz – mondja halkan a lány.
– Így van, de tudod, hogy van ez. Csak egy kevés kéne! – Ő is
lehalkítja a hangját, de még így is hallom minden szavukat. Úgy
értem, helló. Ez így nem egy magánbeszélgetés. Ezt vajon ők is
tudják?
– Csak mára.
– Múlt héten is ezt mondtad! – csattan fel.
– Julie, légyszi! – a kezét a karjára teszi, és egy rasztatincset
cirógat az ujjaival. – Julie, Julie, Julie!
Julie felsóhajt.
– Telefonálok egyet, aztán majd írok. Lehet, hogy beletelik
pár órába.
Megnyugszik, megfordul, és úgy tűnik, csak most vesz észre.
– Hát szióka!
Nem felelek, de érzem, ahogy engem néz, miközben veszem át
a visszajárómat. Gyorsan besöpröm a tárcámba, megragadom a
zacskót benne a sállal, és a keskeny átjárón a kijárat felé veszem
az irányt. Csak ki akarok jutni pont úgy, ahogy tegnap is. De nem
vagyok elég gyors. Ott lohol a nyomomban.
– Mit vettél? – egy rántást érzek a táskámon, és hátrafordulva
azt látom, hogy Davy kihúzza a sálat a táskámból. – Inkább
lovagolni szeretsz, vagy egy gangben éreznéd jól magad?
Kirántom a kezéből a sálat.
– Egyik sem.
 A haverja a háta mögött röhög.
– Jól van na, csak kíváncsi voltam – mondja Davy. – Még
nem láttalak errefelé. Mi a neved?
– Nem hiszem, hogy...
– Ó, ó, ez égés! – dörmögi a nagydarab srác.
– Gyerünk, te lovas amazon! – unszol Davy –, ne légy már
ilyen!
Nem tudok elég sebesen eljutni az ajtóhoz. Túl gyorsak.
Huszonnégy órán belül másodszor akaszkodom össze egy
emberi lénnyel. Az igazi agyafúrt Vagány csalódott lenne a béna
menekülési módszereim miatt. Arccal belefúródom egy
acélkeménységű mellkasba. Hátrahőkölök, de túlzásba viszem a
lendületet, és majdnem elvesztem az egyensúlyomat.
Megragadják a karom.
Meglátom a Quicksilver szörfdeszka lógóját. Tátva marad a
szám, és felnézek. A nagyon dühös Porter Roth arcát látom
magam előtt.
– Az ég szerelmére! – sziszegem.
Kicsit kisimul az arca, ahogy felismer. Aztán mögém pillant,
és megint elborul az agya.
– Mi a francot csinálsz itt?!
Nem hozzám beszél. Aztán azt is észreveszem, hogy nem is
rám mérges, hanem arra, aki a hátam mögött áll.
– Ki vagy te, az anyám? – felel rekedt hangon Davy. – Lazíts
már, ember! Ray meg én csak enni akartunk valamit, aztán
megyünk Capóhoz.
Porter még mindig szorítja a karomat. Nem tudom, hogy
megtámasztani akar, vagy távol tartani Davytől. De ahogy ott
állok szorosan mellette, érzem, hogy kókuszolaj és wax illata
van, ami – az a helyzet – eléggé finom. Míg engem lefoglal az
illatfelhő, ő még mindig Davyt túráztatja.
– Azt akarod bemesélni nekem, hogy most épp nem a Déjà
Vuből láttalak kisétálni?
Megfordulok, és látom, ahogy Davy hátrál.
– Julie hívott be minket. Nem volt semmi! Csak Capo új
kutyájáról dumáltunk! Higgadj már le!
Hm, hazudik. De éppen elég tesztoszteron gyűlik a levegőben
ahhoz, hogy kitörjön egy háború, nem fogok Davyről pletykálni.
Meg különben is, mit érdekel? Nem az én dolgom. Csak el akarok
innen tűnni, hogy odaérjek a munkába. És Porter miért fog még
mindig? Úgy tűnik, ezt most ő is észreveszi, mert ahogy lerázom
magamról, elenged, és felemeli a kezét, mintha sugárfertőzött
lennék.
– És te mit csinálsz itt? – kérdi.
– Sálat veszek – mondom, és távolabb megyek tőle. Miért tör
be mindig az intim szférámba?
– Ti ismeritek egymást? – érdeklődik Davy, és szórakozottan
dörzsölgeti a jobb lábát.
Mintha az lenne a sérült lába, ami miatt biceg.
– Együtt dolgozunk – néz Porter Davy szemébe, aztán a
táskámra, mintha egyikünknek sem hinne. Sértő, hogy
ugyanúgy bánik velem és ezzel a lúzerrel.
– Kicsi a világ! – mondja Davy vigyorogva. – Akkor most már
megmondod a neved, amazon?
– Nekem úgy tűnik, úgyis annak hívsz, aminek akarsz.
– Higgadj már le, csajszikám! – felhúzza a derekán a
nadrágját. – A munkában is ilyen undok? – kérdi Portert.
Porter rám néz. Szuggerálom, hogy valami szellemessel
rukkoljon elő. Gyerünk haver. Most mutasd meg. Mondd el,
hogy bosszantottál fel, viselkedtél úgy, mint egy állat, hogy
lesznoboztál és majdnem kirúgtak miattad. Menőzzél csak a
seggfej haverod előtt.
De csak ennyit mond.
– Rendben van.
 Huh.
Davy még egyszer lassan végigmér, aztán csettint az ujjával.
– Nem jössz el a máglyaünnepre? Szombat este
napnyugtakor, a Bone Gardenben.
Nem nagyon tudom, az hol van, de nem is érdekel. Főleg
azután a gyanús párbeszéd után, amit a boltban hallottam.
Porter felmordul.
– Nem ott jöttél össze először Chloe-val?
– És? – replikázik Davy. – Chloe most L. A.-ben van.
Francnak jössz itt nekem a múlttal!
– Minek hívod meg a máglyaünnepre? – Mutat rám Porter a
hüvelykujjával.
Davy megrántja a vállát, miközben a spanja, Ray a sétány felé
tereli el a vintage bolt közeléből.
– Ez egy szabad ország!
Nem pontosan értem, mi volt ez az egész, de most, hogy
egyedül maradtam Porterrel, kicsit hülyén érzem magam.
– Mennem kell dolgozni.
A déli nap megszőkíti Porter fején a göndör tincseket, és
ahogy az óceán felé fordítja a fejét, a borostája szinte vörösnek
tűnik.
– Igen, nekem is.
A csudába! Ma megint együtt fogunk dolgozni? A tegnap
történtek után annyira gyorsan le akartam lépni, hogy
elfelejtettem ellenőrizni a beosztásomat. Nem tudom, még
mennyi ilyen szoros együttlétet tudok elviselni. De mintha kicsit
szórakozottan nézne rám, megmozdítja a fejét, mintha még
mondani akarna valamit. Eszembe jut a keksz, amit otthagyott
nekem, és azon tűnődöm, vajon ő is emlékszik-e rá. Ami azt
illeti, ez szép gesztus volt tőle. De amennyire ismerem, akár
lophatta is őket a kávézóból. Bedobhattam volna az egészet a
kukába, de aztán a csokisat Grace-nek adtam, a többit pedig
megettem.
Kínosan érzem magam, elbúcsúzom és elindulok. Julie, a csaj
a boltból kint áll, a keze és a rasztahaja összefonva a mellkasán,
és gyanakodva méreget minket. Kerülöm a szemkontaktust, és
elsietek.
– Viszlát később, amazon! – hallom Davyt valahonnan a
távolból.
Remélem, soha.
Ahogy elhagyom a churrós kocsit, látom, hogy Porter is
ugyanabba az irányba igyekszik, de gyorsabb nálam. Valaki
füttyög, és integet neki. Egy középkorú pasas, talán apja korú,
hullámos, rövidre nyírt őszes-barnás hajjal. Szörfösnadrágot
visel trikóval, amikor fiatalabb volt, jóképű lehetett, de látszik,
hogy már megélt ezt-azt. Az egyik karján elhalványult tetkók, a
másik karja hiányzik – mármint teljesen.
Meglepődöm, mikor Porter szemét ismerem fel a pasiéban,
ahogy elhaladok mellette, és a karja helyén látom a hegeket is.
Porter észreveszi, hogy nézem. Félrenézek, és szemlesütve
továbbmegyek.
Azt hiszem, ő Porter apja, az pedig az a bizonyos „borzalmas”
dolog, amit Grace említett.
Mi a fene történhetett ezzel a családdal?
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ARCHIVÁLT

@mink: Mit fogsz csinálni gimi után?

@alex: Úgy érted, az életben?

@mink: A fősulira gondolok. Amikor fiatalabb voltam,

filmes szakra akartam menni. Hogy filmrendező legyek. De
most már azt gondolom, nem bírnám azt a felelősséget. Nem
akarom azt a nagy nyomást. Most úgy gondolom, inkább a
háttérben dolgoznék valami irodai munkát.

@alex: Egy szakértő filmrajongó?

@mink: © Van ilyen munka? Remélem, rohadt jól fizet.

@alex: Valami ilyesmire gondoltam én is. Apám azt szeretné,

hogy vegyem át a családi bizniszt, de én nem akarom. Ne érts
félre: bírom a családi bizniszt. Mint hobbi, bejön. De nem
akarom azt a nyomást, hogy teljes munkaidőben, pénzért
kelljen csinálnom. Mi lesz, ha egyszer mást akarok, érted?

@mink: Persze, értem. Azt hiszem, ősszel el kell kezdenünk

fősulit keresni. Kicsit para. Túl sok a suli. Nyugati part? Keleti
part? Fogalmam sincs.

@alex: örülj neki, hogy sok a lehetőség. Mert én a helyi

főiskolára megyek az itteni két melóm miatt. A jövőm már el
van rendelve.

@mink: Ezt nem tudom elhinni.

@alex: Nem mindenki olyan szerencsés, Mink.

 „Mindig utáltam a vizet.”
(Roy Scheider: A cápa, 1975)

7.

Apa azt mondja, a második nap mindig jobb, mint az első,

mert már tudod, mit várhatsz, és igaza van. A Hotbox ma
egészen elviselhető. Feláldozom a hosszú, hullámos hajam, és a
sállal pinup stílusban felkötöm, ami megakadályozza, hogy az
izzadtság a nyakamba csorogjon. Grace is tett néhány megelőző
lépést, behozott egy elemes ventilátort otthonról, és beállította a
kettőnk helye közé. A legnagyobb problémánk a mosdóba való
kislisszolás, ugyanis több vizet iszunk, mint a lovak a Kentucky
Derby után.
A műszak felénél van egy fél óra szünetem. Lehámozom
magamról a narancssárga mellényt, felmegyek a kávézóba, ahol
most nincs nagy sor. A cukros keksz, amit tegnap Porter hozott,
elég klassz volt, úgyhogy veszek kettőt, és találok egy üres asztalt
egy félreeső ablakmélyedésben a kalózhajó alatt. Előveszem a
telefonom, és utánanézek annak, ami azóta nem hagy nyugodni,
mióta reggel bejöttem.
Bili „Sóher” Roth hivatásos szörfös volt, aki egy halom
bajnoki címet nyert a World Surf League-en és a Triple Crownon
az 1980-as években. A netes életrajza szerint minden idők egyik
legjobb szörföseként tartják számon. Úgy látom, nyolc évvel
ezelőtt halt meg. Találok egy fotót az életnagyságú szobráról,
amely a szörfösök gyalogátkelőjénél van, körülötte egy csokor
virág és néhány odatámasztott szörfdeszka.
Olvasom, hogy egy szegény zsidó családban nőtt fel, hogy
hatévesen kezdett szörfözni, és hogy az egész családját több
generáción keresztül profi szörfösnek nevelte: a fiát, Xander
Rotht, és az unokáit is...
Egy pillanat, Porternek van egy húga, Lana, aki tizenhat éves,
az államban és országosan is elismert szörfös, az idén ősszel fog
először profi versenyen részt venni, és azt jósolják, jövő
januárban egyéves turnéra indul majd. És Porter nem? És mi
történt az apjukkal?
A telefonomra valami árnyékot vet. Kikapcsolom, de nem elég
gyorsan.
– Te rólam olvasol?
Elhúzom a szám, és szorosan becsukom a szemem egy
pillanatra. Hogy talált meg?
– Figyelsz a biztonsági kamerán keresztül?
– Minden mozdulatodat – mondja Porter. Fémes hang
csikordul a padlón, ahogy odakanyarít egy széket, és fordítva,
széttett lábakkal ráül, mintha lovagolna. A szék támláján
összefonja a karjait
– Ha valamit tudni akartál a családomról, csak kérdezned
kellett volna.
– Nem, köszi – és elkezdem összeszedni a holmimat, ám a
keksznek még csak a felénél tartok, így elég egyértelmű, hogy
csak most ültem le.
– Láttam, ahogy ma megbámultad apámat.
Ez aljas rágalom.
– De én nem...
– De igen.
Egy apró sóhaj tör ki belőlem. Leeresztem a vállam.
 – Nem tudtam... úgy értem, Grace említette, hogy történt
valami, csak nem tudtam, pontosan mi, úgyhogy én csak... —
Csak mi? Épp egyre mélyebbre ásom magam a saját
síromban. — ...kíváncsi voltam – és itt befejezem a mondatot.
– Oké – mondja, és lassan bólint. – Mi az, amit már tudsz?
Visszakapcsolom a telefonomat.
– Idáig jutottam – mutatok a cikkre.
Áthajol a szék karfáján, és rápillant a kijelzőre.
– Ó! Ennyi az egész? Szóval tudod, ki volt a nagyapám, és
hogy halt meg?
– A haláláig nem jutottam el – mondom, és remélem, ez
valójában nem hangzik olyan rémesen, mint ahogy gondolom.
De nem bántódik meg.
– Big wave szörfös volt, a nagy hullámokat lovagolta. Szóval
igazán belevaló volt. Ostoba kockázatokat vállalt, még akkor is,
amikor már túl öreg volt hozzá. Télen a nagyobb viharok után az
öböltől északra a Bone Gardennél a hullámok hatalmasak
tudnak lenni. Amikor tízéves voltam, egy reggel óriási
hülyeséget csinált a vihar után. A szírtről néztem. A hullám
teljesen elnyelte, aztán kiköpte a sziklákra. A helyet ezért hívják
Bone Gardennek, azaz a csontok kertjének. Nem ő volt az első
idióta, aki ott halt meg. De ő volt a leghíresebb.
Nem is tudom, mit mondjak. Az asztalunktól nem messze egy
népes család áll meg, hogy az egyik tengeri szörny előtt
fotózkodjanak. Elhajolunk, hogy ne legyünk benne a képben
egyszer, kétszer, háromszor. Végül elmennek, és megint magunk
maradunk.
Nem akarok már a nagyapjáról beszélni, ezért megpróbálok
másik témát találni. Eszembe jut a jelenet, amit a vintage
ruhaboltban láttam.
– Ő a haverod vagy ilyesmi? Mármint ez a Davy?
Porter felmordul.
 – Együtt nőttünk fel. – Aztán rám néz, és megkérdi: –
Zaklatott téged?
– Nem sikerült neki.
Porter szája a füléig szalad. Halkan nevetgél.
– Na, azt meghiszem! Nem valami okos. Viszont veszélyes.
Mindent megteszek, hogy rajta tartsam a szemem, de... –
elhalkul a hangja, mintha még szeretne mondani valamit, de
jobbnak látja itt abbahagyni. Észreveszem, hogy gyorsan
végigmér, a fejem búbjától a meztelen lábszáramig – de nem
igazán tolakodó módon. A szemét összehúzza, gyanakvó és
zavart, van valami a Davyvel kapcsolatos sötét dolgokban, amit
nem értek. Azon gondolkodom van-e ennek köze ahhoz a
Chloéhoz, akiről beszélgettek.
Bármi is van, elhatározom, hogy nem erőltetem tovább. Egy
újabb menekülési technika, amit már megtanultam: válts témát,
ahányszor csak lehet, hogy elkerüld a kellemetlen
beszélgetéseket.
– Láttam, hogy van egy húgod, aki szörfözik.
– Ja! – mondja, és úgy tűnik, ő is örül, hogy témát váltottam.
– Lana kitesz magáért! Őrület, hogy mit művel! Azt mondják,
jobb lesz, mint a fater; talán még a nagyapámnál is jobb.
Azon tűnődöm, hogy ez egy vitás kérdés-e köztük, hogy a
dolog sérti-e a férfiúi büszkeségét. Kihalássza a telefont a
zsebéből, hogy megmutasson néhány fotót. Egy lány a deszkán
egy nagy, tarajos hullám kellős közepében. Az arcából nem sokat
látok, de a sárga-fekete szörfösruha úgy áll neki, mintha
ráöntötték volna, és olyan, mintha éppen elnyelné az óceán.
Porter mutat még képeket, néhány közelebbit is, amiken épp
fejjel lefelé áll a deszkán egy hullám belsejében. Az utolsó fotón
ők ketten állnak a parton, a nap a vizes hajukat szárítgatja, a
szörfösruha le van tolva a derekukra, a barna válluk világít.
Porter Lana mögött áll és átkarolja, mindketten mosolyognak.
 Most, ahogy ott ül velem szemben, nem látok mást az arcán,
csak büszkeséget. Meg sem próbálja elrejteni. A szeme csak úgy
csillog.
– Csinos! – mondom.
– Anyura hasonlít. Ezek a Hapa génjeink. – Rám néz, és
elmagyarázza. – Félig hawaii vagyok. A nagyszüleim polinézek
és kínaiak. Apám akkor találkozott anyámmal, amikor annyi
idős volt, mint én, és a Pipeline-on szörfözött a North Shore-on.
Nézd!
Megmutat egy fotót az anyjáról. Gyönyörű. A sétányon áll a
kedvenc churrós kocsimtól nem messze az ismerős bolt, a Penny
Boards előtt. Nos. Ez mindent megmagyaráz, ez tulajdonképpen
a családjuk boltja volt.
Megjegyzés magamnak: akkor most válassz egy másik
churrós kocsit!
Furán félénknek érzem magam, rápillantok az arcára, aztán
gyorsan félrenézek.
– Nem furcsa, hogy van egy húgod, aki jobb nálad? – kérdem,
inkább idegességemben, mint bármilyen más okból.
Porter megrántja a vállát.
– Nem igazán. Jövőre életében először megy a Női Bajnokság
Turnéra. Ez elég nagy dolog. Körbeutazza a világot.
– És mi lesz az iskolával?
– Apu vele megy. A turné alatt otthon fogja tanítani. Én
maradok anyuval, és segítek vinni a boltot.
Porter biztosan látja a szememben a kételkedést, mert pislog
néhányat, és megrázza a fejét.
– Tudom, ez nem a legjobb megoldás, de Lana nem akar
várni, amíg tizennyolc éves lesz. Addig bármi közbejöhet, és
most van a csúcson. A körúton kap némi pénzt, és esélye van,
hogy megnyerje a fődíjat. De a legfontosabb dolog az ismertség,
mert a nagy pénz a termékek reklámozásában van. Nagyjából
ebből éltünk, amíg apám el nem vesztette a karját.
Ez kissé úgy hangzik, mintha a gyereket dolgoztatnák pénzért,
mint a gyerekszínészeknél, de ezt a véleményemet megtartom
magamnak.
– Akkor most nem a tiétek a bolt? – kérdem, és a telefon felé
biccentek a fejemmel.
– De igen, viszont amit senki nem ért, az az, hogy a boltból
alig lehet megélni. A költségeket nem lehet kiszámítani, a bérleti
díj folyton növekszik. És most, hogy apa már nem szörfözik...
nos, senki nem akarja, hogy a félkarú pasi ajánlgasson neki
kalapokat.
Juj! Ez a beszélgetés kezd kellemetlen lenni. Félrepillantok, és
a tengeri szörny szeme mintha vádlón nézne rám. Munka
közben kellett ezt a telefonodon kikeresgélned, ugye? Nem
bírtál várni, amíg hazaérsz? – úgyhogy visszafordulok az
asztalhoz, és fogom a félig elfogyasztott kekszemet.
– Tudtam, hogy háromból egy biztosan bejön.
– Hm? – miközben lazának próbálok tűnni, lenyelem a sütit,
és majdnem megfulladok.
– Szereted a cukros kekszet. De nem tudtam, melyiket. Csak
reméltem, hogy nem vagy vega, gluténérzékeny vagy ilyesmi.
Megrázom a fejem.
Letör egy darabot a kekszemből, megeszi, és ettől furán érzem
magam. Nem tudom, miben nyúlkált korábban. Nem vagyunk
barátok. És az, hogy az apja elvesztette az egyik kezét, nem
jelenti azt, hogy megbocsátom neki, hogy egy kolosszális seggfej
volt.
– Nem is kérdezed meg? – mondja. – Vagy már tudod?
– Mit?
– Hogy apám hogyan vesztette el a karját.
Megrázom a fejem.
– Nem igazán tudom. Elmondod? – Vagy csak megvárom,
amíg elmész, és majd utánanézek magam. Ez az én módszerem,
köszi, viszlát, hasta luego.
– Három éve voltam tizenöt éves, egy évvel fiatalabb, mint
most Lana. Lementem a Sweetheart Pointra, hogy megnézzem a
jótékonysági szörfözését. Nem verseny volt vagy ilyesmi. Főleg
idősebb szörfösök, néhányan elég ismertek. Újra deszkára
szálltak... – egy pillanatra megáll, gondolkodik, elhomályosul a
tekintete. Aztán pislant egyet. – Aztán néhány méternyire apától
meglátom, hogy valami szeli a vizet. Először nem tudtam, mi az.
Pont felé tart, és letaszítja a deszkájáról. Aztán megláttam a
fehér gallért a nyaka körül, meg a tágra nyitott száját. Egy nagy
fehér.
A szám tátva marad. Aztán becsukom.
– Egy cápa?
– Egy kistermetű hím. Azt mondják, találkozni egy ilyennel
igazán megrázó élmény, de bárcsak ne történt volna meg! És
hadd mondjam el, nem olyan volt, mint A cápa című filmben.
Több százan voltak a parton, de senki sem sikított vagy rohant
segíteni. Csak álltak ott, és bámulták, ahogy az a többszáz kilós
szörnyeteg rángatja apámat a vízben, miközben ő még mindig a
deszkához volt rögzítve a bokájánál fogva.
– Ó, édes istenem! – suttogom, és megáll a számban a keksz.
– És aztán mi történt? – kérdezem cukorral teli szájjal.
Porter elveszi a keksz maradékát, leharapja a sarkát, és ahogy
rág, elgondolkodva ingatja a fejét.
– Olyan volt, mint egy álom. Nem gondolkodtam. Csak
berohantam a vízbe. Azt sem tudtam, apa él-e még, vagy hogy én
túlélem-e, ha találkozom azzal a cápával. Olyan gyorsan úsztam,
ahogy csak tudtam. Először a deszkát találtam meg, és követtem
a hevedert a testig. – Megáll, és nyel egyet. – Vért éreztem a
számban, mielőtt megtaláltam volna.
– Jézusom!
 – A karja már nem volt meg – mondja Porter –, a bőr meg
csak úgy lifegett. Cafatokban lógtak az izmok. Borzalmas volt.
Nagyon féltem, hogy csak rontok a helyzeten azzal, hogy
kivonszolom a partig. Nehéz volt, nem volt magánál, és senki
nem jött segíteni. Aztán a cápa visszafordult, és meg akarta
ragadni az én karomat is. Sikerült behúzni neki egyet, és ezzel
elijesztettem. Hatvankilenc öltéssel tudtak összerakni.
Kinyújtja a bal karját elém, és felhúzza a biztonsági őr
egyenruhája rövid ujját. A fényes, piros szörfös óra felett
rózsaszín cikcakkos sebhelyek, amiket így egész közelről
tanulmányozhatok Olyan közelről nézem, hogy az már-már
szemérmetlenség. Mintha olyasmit művelnék, amit nem kéne, és
mindjárt jön valaki, és leleplez... de ugyanakkor nem tudok
máshova nézni. Az aranyszínű bőrön az áttetszően világító
sebhelyek úgy futnak végig a kanyargós, kidolgozott, szikár
izmokon, mint egy sínpár. Rémisztő... és a leggyönyörűbb dolog,
amit valaha láttam.
Ahogy nézem a sebhelyet, eszembe jut valami saját
magamról. Valami, amit nem mondhatok el neki. Egy sötét
emlékhez kapcsolódik bennem, valami olyasmihez, amire nem
szeretnék gondolni, de a bizonytalanul rezonáló emlékképek
azzal fenyegetnek, hogy a felszínre törnek.
Veszek egy mély lélegzetet, hogy elnyomjam ezeket a
gondolatokat, és akkor megint érzem Porter illatát, a waxot és a
nyers kókuszt. Nem azt a naptejutánzat-félét. Mi a fene ez?
Teljesen odavagyok tőle. Nem tudom, hogy ez a csábító illat
vonzereje-e, vagy a cápás történet, esetleg a késztetés, hogy
visszafojtsam az elrejtett érzéseimet, de mielőtt kapcsolnék, mit
művelek, előrenyújtom a kezem, hogy megérintsem a könyökén
lévő egyik sebhely érdes szélét.
Meleg a bőre. A sebhely egy kidudorodó, érdes, kemény csík.
Végigsimítom a könyökénél egészen a vállhajlat puha, érzékeny
részéig.
Az aranyszínű szőrszálak libabőröznek az alkarján.
Felsóhajt. Nem tudom, ő észrevette-e, de én hallottam. És
ekkor észreveszem, hogy most átléptem egy határt.
Visszarántom a kezem, és gondolkodom, mit mondhatnék, hogy
elfeledtessem, amit az imént műveltem, de csak egy kurta
hümmögésre telik. És ettől még furcsább lesz az egész szitu,
amibe kerültünk.
– A szünetemnek vége – végre kimondom –, vissza kell
mennem.
Annyira zavarban vagyok, hogy fellököm a székem, ahogy
távozom. Az ezzel együtt járó fémes csörömpölés, ahogy a szék
csattan a palapadlón, ott visszhangzik a kávézóban, úgyhogy sok
múzeumi vendég kénytelen felnézni a délutáni kávéjából. Na,
most ki az agyafúrt, Rydell? Velem ilyen soha nem történik. Én
nem vagyok ennyire béna. Soha, soha, soha. Porter rontja el az
egészet. Nem is tudok többé ránézni, annyira lángol az arcom.
Mi történik velem? Esküszöm, valahányszor bármilyen
kapcsolatba kerülök Porter Rothal, valami mindig elcsesződik.
Olyan, mintha ez az egész egy barkácsüzlet lenne, én meg egy
hülye kis pisis, aki cselleng jobbra-balra, aztán mindig odacsípi
az ujját valahova.
Valaki tegyen már a srác hátára egy hatalmas VESZÉLYES:
táblát, mielőtt agyoncsap az áram!
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Volt valaha komoly barátnőd?

@alex: Igen. Azt hiszem. Mondhatni, komoly volt. De te mit

értesz komoly alatt?

@mink: Hé, de hát rávágtad, hogy igen! Csak kíváncsi

voltam. Meddig tartott, és miért lett vége?

@alex: Három hónapig, és röviden annyi, hogy azt mondta,

már nem akar játszadozni.

@mink: Uuu.... És hosszan?

@alex: A játszadozást úgy értette, hogy a legjobb

barátommal lógott, amíg nem voltam itthon.

@mink: Nem tudom, mit mondjak... Sajnálom.

@alex: Nem kell. Már túl vagyok rajta. És nem is csak ő volt a
hibás. Ha nem ügyelsz a dolgokra, elhagynak. Megtanultam a
leckét Most már óvatos vagyok.

@mink: És kikkel vagy óvatos?

@alex: Úgy érted, KIVEL?

@mink: 

@alex: Semmi különös. Csak mondom, nem az vagyok, aki

akkor voltam. Én vallottam, most te jössz. Volt valaki, akivel
óvatos voltál?

@mink: Néhány srác, pár hétig tartottak, semmi komoly.

Most inkább magamra vigyázok. Teljes munkaidőben.
Meglepődnél.

@alex: Egyszer talán elkel a segítség.

 „Cipőügyben is finnyás vagyok, pedig azt csak
a lábamra húzom fel!”
(Alicia Silverstone: Spinédzserek, 1995)

8.

A következő néhány műszakomban nem dolgozom Porterrel.

Grace-szel sem, ami viszont teljesen lelomboz. Egy idősebb
csajjal, Michelle-lel vagyok beosztva, aki huszonvalahány éves,
és problémái vannak a pénz gyors megszámolásával. Lelassítja a
sort, és ezzel az őrületbe kerget. Annyira kiakadok, hogy a
sarkon leselkedek, hogy felmenjek Mr. Cavadini irodájába... de
aztán meggondolom magam, és hazamegyek anélkül, hogy
egyetlen szót is szólnék.
Hát így vagyok.
Egyik délelőtt ahelyett, hogy a sétányon lógnék és boltról
boltra nyomoznék, miközben churrót zabálok, apát verem
rommá kétszer minigolfban. Kivett egy fél napot, hogy velem
lógjon, ami elég jó volt. Választhattam a minigolf és a paddle-
boarding 3 között – de nincs az az isten, hogy betegyem a lábam
az óceánba, miután hallottam Porter rémmeséjét a nyílt vízen
történekről. De nem ám! Elmondtam a sztorit apának, ő is
elborzadt kicsit.
Azt mondta, látta Porter apját egy szörfös üzlet előtt, és tudta,
hogy az egész család szörfözik, de azt gondolta, a karja
elveszítése már nagyon régen történt. Fogalma sem volt a
részletekről, vagy arról, hogy Porter mentette meg.
Na, ugye. Még csak tíz napja vagyok a városban, de már
változatos pletykákkal traktálhatom apát, aki meg már egy egész
éve itt él. A pasinak tényleg szüksége van rám.
A jutalmam, amiért elpáholtam apát minigolfban, az, hogy
kiválaszthatom, hol ebédelünk. A golftúra előtt csak egy könnyű
reggelit kaptunk be, úgyhogy megszavazok egy ráadást a
Pancake Shacknél. A helynek 50-es évekbeli amerikai étkezde
hangulata van, a pultnál ülünk le, a rózsaszín ruhás pincérnő
elénk teszi a jeges teát, miközben a palacsintára várunk. Végre
valóra válik az álmom! Habár mégsem, mert a Pancake Shack
nem igazán üti meg a színvonalat, még a „világhíres” mandulás
palacsintájuk sem, amiben mélyen csalódom.
Mikor hangot adok a hűvös kiábrándultságomnak, apa fogja a
villáját, és belekóstol a rendelésembe.
– Karácsonyi íze van.
– Mint azoknak a mandulás sütiknek, amiket a nagymama
sütött.
– Igen, annak a hatalmas, omlósnak – helyesel. – Dutch
Babyt kellett volna rendelned. Kóstold meg az enyémet. Nagyon
jó!

3 Álló evezés, álló szörf. Vízi sport, amiben a deszkát egy evezővel irányít¬
ják. (A ford.)
 Az övé klasszisokkal finomabb, de még mindig nem üti meg
churrót.
– Még mindig nem találtad meg, igaz? – kérdi, és tudom,
hogy Alexra gondol. Elmondtam neki az alapállást, hogy nem
mertem bevallani Alexnek, hogy ideköltöztem, és hogy egyedül
próbálom megtalálni.
Apa és én nagyon sok (szerencsétlen) dologban hasonlítunk
egymásra, ő megért. Anya nem. ő először is szétaggódná az
agyát, ha tudná, hogy Alex egyáltalán létezik, szóval ennyi,
Mondjuk anya akkor sem nagyon tudott semmit az életemről,
amikor még DC-ben éltem, szóval nem kerültem különösebb
bajba azzal, hogy nem szóltam Alexről. És úgy veszem észre,
most sem nagyon érdeklődik, hogy itt vagyok, nem is nagyon
kommunikált velem azóta a „Bailey rendben megérkezett?”
telefonbeszélgetés óta. Na, mindegy. Próbálok nem gondolni
arra, hogy nem érdeklem.
Előveszem a turistatérképet a szütyőmből. Ez az a kézzel
rajzolt típus, a minap délelőtt szereztem be ingyen. X-szel
jelöltem azokat a boltokat, amiket már megnéztem, vagy amik
nem felelnek meg azoknak a paramétereknek, amiket Alex
akaratlalanul is a tudomásomra hozott – nem látszik az ablakból
az óceán, nincs a boltban pult stb.
– Még ezek vannak hátra – mondom apának, és mutatom a
térképen azt a részt, ahol még nem jártam.
Apa mosolyog, kicsit felnevet, és a fejét rázza. Megpróbálom
elmarni a térképet, de apa odatapasztja a pulthoz, és odébb teszi
a vasserpenyőt a félig elfogyasztott Dutch Babyjével.
– Nem, nem. Hadd nézzem meg ezt a csodát. Alapos és precíz
vagy, az alma nem esik messze a fájától.
– Naa – mondom –, te hibbant vagy!
– Most miért? Igazi könyvelővér folyik az ereidben, nézd meg
ezt itt – mondja büszkén, és csapkodni kezdi a térképet, mint
egy eszelős. – Na de várj csak, honnan tudod, hogy nem éppen
akkor nem dolgozott, amikor arra jártál? Vagy nem egy
szállítóautót pakolt ki az egyik sikátorban?
– Nem tudom, de arra gondoltam, minden boltot kétszer
nézek meg. – Megmutatom neki a kis házi jelölésrendszeremet a
térképen. Pöttyel jelölöm a páros napon ellenőrzötteket,
négyzettel a páratlanokat. A hímnem jele ott, ahol velem korú fiú
van, de első tippként kizártam Alex előfordulásának lehetőségét.
Háromszögek jelölik a churrós kocsikat. Hullámos vonal a
három kóbor macska, amiket eddig találtam, beleérve Szenyor
Don Gatót is.
Átkarolja a vállam, és megpuszilja a fejem búbját.
– Ezzel a profi szintre emelt következtetési képességgel
hogyhogy még nem találtad meg? Ha pedig nem éri meg a
kereSés, akkor nincs mit szégyellned.
– Tudtam, hogy megértjük egymást.
– Mondjuk, hogy nem volt más választásod – mondja
vigyorogva.
Visszavigyorgok.
Valaki elsétál a pult mellett, és apa kihajol, hogy lássa. Vicces
ábrázatot ölt. Megköszörüli a torkát.
– Jó napot, Mendoza őrmester!
Egy göndör, rendészeti egyenruhás latin nőt látok, aki épp
rendelni szeretne a pincérnőtől. A haja hullámos barna szürke
csíkokkal, és szoros, vastag copfba van fogva hátul a nyakán.
Sötétlila napszemüveg takarja az arcát. Felismerem a
szemüveget: ő volt az a zsaru, aki rávillogott Davyre és Porterre a
gyalogátkelőnél az első nap, amikor megérkeztem.
– Jó napot, Pete – mondja közönyösen. A szája egyik sarka
mosolyra húzódik. Csak egy picit. Aztán titokzatossá válik az
arca.
Azt hiszem, engem méreget, de nehéz megítélni, főleg a
napszemüveg miatt.
– Dutch Baby? – kérdezi.
– Hát, tudja... – mondja apa, és fura hangon felnevet.
Nézem őket. Apa ismét megköszörüli a torkát.
– Wanda, ő a lányom, Bailey. Bailey, ő Wanda Mendoza
őrmester a Coronado Cove-i Rendőrségtől.
Mintha nem találtam volna ki magamtól. Kinyújtja a kezét, és
határozottan megrázza az enyémet. Majd’ szétroppantja az
ujjperceimet. Most már értem. Nem biztos, de lehet, hogy kicsit
ideges. A zsaruk is szoktak idegesek lenni? Nem hittem volna.
– Sokat hallottam rólad, Bailey!
Valóban? Ki a franc ez, és apa miért nem beszélt róla?
Barátok lennének?
– Én csinálom az őrmester adóbevallását – magyarázza apa,
de ez hazugságnak tűnik, és mindketten félrenéznek; apa a
padlóra, az őrmester pedig a plafonra. Amikor leereszti a
tekintetét, dobolni kezd a pulton. A derekára erősített fegyverét
nézem. Nem szeretem a fegyvereket, kellemetlenül érzem
magam a társaságukban, úgyhogy most kvittek vagyunk.
– Tetszik a szemöldököd – mondja aztán –, igazán szép.
Először meglepődöm. Aztán hízeleg a dolog.
– Nekem is – mondom. Végre valaki értékeli egy szép
szemöldökív jelentőségét. A szemöldöktépkedés nagyon
fájdalmas lehet.
– Csodás – helyesel. – És hogy tetszik Kalifornia?
– Ez egy másik bolygó – észreveszem, hogy ez nem túl pozitív,
ezért hozzáteszem –, de imádom a vörösfenyőt és a churrót.
Ettől elmosolyodik. Mondhatni. Apa felé fordítja a fejét.
– Elvitted már a pozole-os 4 kocsihoz is?

4 Tradicionális mexikói leves. (A ford.)

 – Még nem – mondja. – Még sohasem evett pozole-t. Vagy
igen? – és kérdőn néz rám.
– Fogalmam sincs, miről beszéltek.
Az őrmester mélyet sóhajt, és megcsóválja a fejét, mintha apa
legalábbis az egész országát hagyta volna cserben.
– Most elég zűrös a programom, de a következő hetekben el
kellene vinnünk.
Vinnünk? Elvinni engem? ők mióta többes szám első
személy?
– Imádni fogod – győzköd apa, miközben a zsarunő intézi az
elvitelre kért rendelését a pincérnővel. Aztán feláll, és a
pénztárcája után kapkod. – Erről jut eszembe... Bailey, adj egy
percet. Meg kell beszélnem az őrmesterrel valamit.
Ad valamennyi pénzt, hogy kifizessem a számlánkat, és a
pulthoz lép, a zsarunővel kicsit közelebb hajolnak egymáshoz,
mintha érdektelen dolgokról beszélgetnének. Ekkor válik
érdekessé az egész.
Jesszumpepi. Apám egy zsaruval randizik.
Különben kedvesnek tűnik. Erős kézfogás. Elég szexi. Pont
egyforma magasak. És remélem, a zsarunő pont úgy kedveli
apát, mint fordítva, mert apa úgy vigyorog, mint egy idióta.
Aztán halkan felnevet valamin, amit apa mond, látom, ahogy
feltolja a lila napszemüveget a homlokára, és ettől
megnyugszom.
Amíg a könyvelő-zsarunő flörtparti végét várom,
összehajtogatom a térképet, és körülnézek az étkezőben.
Most, hogy apa nem takarja el a kilátást, észreveszem a tagot,
aki a mellette lévő széken ül. Egy velem egykorú fiú
hamvasszőke hajjal. Tojást eszik és kávét iszik. Amikor
megmozdítja a karját, két dolgot látok: (1) piros pólót visel,
amire feketével rá van nyomtatva Cary Grant arcképe, és (2) a
nyári filmfesztivál programját olvashatja.
 A pulzusom ezerre ugrik, ahogy meglátom. Lassan eszik, az
olvasmányára figyel, a rántottából apró falatokat tesz a szájába.
A rásimuló rövidnadrág kiemeli lebarnult lábát. Ahogy a térdét
behajlítva a pult fém lábtartóján a lábát támasztja, látom, hogy
szakadt szandál van rajta. A tányérja mellett narancssárga-kék
kulcstartó azzal az ismerős lógóval, amit a sétányon már láttam:
Killians Bálnaleső Túrák. Ez nem kifejezetten egy kiskereskedés,
de sétányon van, és a kirakata az óceánra néz. Van benne pult, és
vélhetőleg a család tulajdona. Felidézem a fejemben a térképet,
és a bolt körülbelül háromüzletnyire van a churrós kocsitól.
Macska nincs, de a macskák igazándiból nem helyhez kötöttek.
Lehetséges volna?
Az agyam figyelmeztet, hogy lassítsak, de a szívem majd’
kiugrik a helyéről: ó, tejó ég!
Aranyos. De nem hasonlít Porterre.
Úristen, mi van velem? Kit érdekel ez a hülye Porter?
Elhessegetem a gondolatot, és arra koncentrálok, ami itt van
előttem, próbálom összehasonlítani, amit látok azzal az Alexszel,
akit ismerek. Lehetséges, hogy ez a srác okos? Érzékeny?
Ápoltnak tűnik. A sorozatgyilkosok vajon ápoltak?
Ez nehezebb, mint gondoltam.
Összeszedem magam, és próbálom észben tartani, hogy ha ő
tényleg Alex, fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok. Csak egy
lány vagyok, aki egy kajáldában ül. Most nem Mink vagyok. Mély
levegő.
– Grant – mondom.
Felnéz a programfüzetből.
– Tessék?
– A pólód – mutatok rá. – Cary Grant. – A Csak az
angyaloknak van szárnyuk című filmből, ha nem tévedek.
Persze, hogy nem tévedek. Játszom az eszem. Mekkora egy
geek vagyok, de nem bírok uralkodni magamon.
 Ledöbben. Most már nevet, látszanak a fogai, széles, fehér
mosolya van.
– Igen, te vagy a második, aki felismeri, pedig már egy éve
hordom ezt a pólót.
A hangja nem olyan, mint képzeltem. Valahogy élesebb. De
kellemes.
– Én nagy Grant-őrült vagyok! – mondom. – A Párducbébi, A
Philadelphiai történet, A Kár volt hazudni, A pénteki barátnő –
teljesen felpörgők, ahogy az ujjaimon számolom, és még az
arcom is kipirul. Fogd vissza magad, Rydell! Megköszörülöm a
torkomat. – És természetesen az Észak-Északnyugat! –
lengetem be a csalit végül.
– Ezeket mindenki imádja – helyesel.
Huh. Képtelenség megmondani, hogy ez vicc vagy
szarkazmus. Aztán arra jutok, hogy de hát Alexnek fergeteges
humorérzéke van. Nehéz megítélni.
Gondolkodik egy percig, aztán azt mondja:
– Ha ki kellene választanom egyet, az a Kedvenc feleségem
lenne.
– Tényleg? Imádom azt a filmet – mondom. – Irene Dunne és
Randolph Scott briliánsak.
– A mozi Ádámja és Évája! – helyesel, és mosolyog hozzá.
– Kábé százszor láttam.
– Tudod, hogy Randolph Scott és Cary Grant szeretők voltak?
Bólintok.
– Igen, lehetséges. Sosem bizonyította be senki, de nincsenek
efelől kétségeim. Szerintem valószínűleg a férfiakat és a nőket is
szerette.
Megvonom a vállam. Különben meg kit érdekel? Cary Grant
maga a testet öltött szexualitás. Vagy ami még fontosabb, maga a
testet öltött sárm. Legalábbis a szélesvásznon. Az nem nagyon
érdekel, hogy azon kívül mit csinált.
 – Egyébként Patrick – mondja, és beletelik egy másodpercbe,
mire rájövök, hogy éppen bemutatkozik.
Patrick. Huh. Nem Alex, hanem Patrick? Persze a neten nem
az igazi nevünket használjuk, úgyhogy ez semmit nem jelent.
Ami fontosabb, hogy ez most jó így? Igazándiból nem tudom
megmondani, de a pulzusom emelkedik, úgyhogy ha ez egy jel,
akkor igen, jó. És még mindig nem tudja, hogy össze kéne
kapcsolnia engem a netes énemmel, szóval szerintem rendben
van, ha megmondom én is az igazi nevem. Főleg hogy apa itt van
pár méterre, nem is beszélve a vasmarkú zsarunőről.
– Bailey vagyok – mondom, aztán úgy döntök, hozzáteszem
–, most jöttem a városba.
– Szuper! Klassz megismerkedni egy másik filmőrülttel! –
odatolja elém a programfüzetet. – Minden évben van nálunk egy
filmfesztivál. Az idei felhozatal vegyes. De van néhány jó húzás,
mint például a Georges Méliés-rövidfilmek vagy az
Észak-Északnyugat.
A szívem. Kalapál. Nagyon sebesen.
– Mindegyiket szívesen megnézném! – préselem ki
magamból még annál is vékonyabb hangon, mint ahogy Grace
szokott beszélni.
– Tényleg? – mondja, felkapja a kulcsait, és a brosúrára
mutat. – Tartsd meg! Most jött ki a nyomdából. Most vissza kell
mennem melózni. A sétányon dolgozom, bálnaleseket
szervezünk, Killians. Narancssárga és kék bódé, lefelé menet a
nagy, aranyszínű óriáskeréknél. Nem lehet eltéveszteni. Ha
akarsz egyszer inni egy jó kávét, és Cary Grantről beszélgetni,
gyere, és látogass meg.
– Lehet, hogy szavadon foglak!
Utálom a kávét, de mindegy. Ez az egész felnőttesen és
romantikusan hagzik. Ez nem olyan fiú, aki kirúgatna vagy
megalázna egy tucatnyi ember előtt. Ez a fiú kifinomult.
Bálnales! Sokkal jobban hangzik, mint a szörfözés!
A kezével int, majd egy háromszög alakú toastot töm a
szájába, és kirobog az ajtón.
Velem meg megfordul a világ. Tényleg, komolyan fel vagyok
ajzva.
– Ki volt ez? – hallom apa hangját a vállam fölött, miközben
azt nézi, ahogy Patrick beszáll egy piros dzsipszerű autóba.
– Nem tudom biztosan – mondom. – De szerintem már közel
járok.
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Valami újság nálad?

@alex: Pölö?

@mink: Mi tudom én. Velem történt valami, amitől most

szebbnek látom a jövőt.

@alex: Végül is, most, hogy említed, velem is. Talán. Ami a te
jövődet illeti... mennyire van messze? Holnap? A jövő hét? (A
jövő hónap?)

@mink: Én olyan lépésről lépésre haladó típus vagyok.

Szóval
szerintem próbálkozom a holnappal, aztán meglátjuk, mi lesz
a vége.

@alex: Nem nagyon merülsz bele semmibe, ugye? (Az előbb

célozgattam.)

@mink: Tényleg nem. (Igen, tudom.)

@alex: Talán néha kéne. Próbáld ki egyszer. Csinálj valami

őrültséget. (Megkérdezed apádat a filmfesztiválról?)
@mink: Te ezt tennéd? (Talán már megtettem.)

@alex: Ha megfelelő a társaság? Persze. (Mikor

tájékoztatsz?)

@mink: Hát ez érdekes. (Gondolkodik rajta. Én is.)

 „Légy jó, húgocskám!”
(Humphrey Bogart: A máltai sólyom, 1941)

9.

A Hotbox mögött állok Grace-szel és Mr. Pangbornnal.

Pangborn elvesztette a kulcsát. A pénzkazettánkat szorongatjuk,
és várjuk Portert, hogy visszajöjjön a pénzelszámoló helyiségből,
és kinyissa az ajtót. Azt se tudom, Porter már áthaladt az
előcsarnokon, mert most épp a két másik pénztáros kíséri vissza,
akiket fel kellene váltanunk. Francba, vajon Porter tudja, hogy ki
vagyunk zárva? Az viszont tény, hogy pár perccel elmúlt dél, és a
sor eléggé hosszú. Freddy, akinek az a dolga, hogy a jegyeket
ellenőrizze a beléptető kapuknál, a sarkon túl már minket les, az
arca az izgatottság és a kétségbeesés különböző árnyalatait
vonultatja fel.
Mr. Pangborn szipog, és megtörli az orrát.
– Adunk neki még egy percet, hogy odaérjen a pénzelszámoló
helyiséghez, mielőtt rápittyegek. Nincs értelme megijeszteni.
Először biztonságba kell helyeznie a kasszákat.
Grace és én egymásra nézünk, vállat vonunk, és az arcunkon
az látszik: igaza van. De mit fogunk most csinálni? Az
infópultban most nincs senki.
A nőnek, akinek most ott kéne ülnie, szintén van kulcsa a
jegyárusító fülkéhez, ám ő most kint van a parkolóban, és valami
látogatócsoporttal smúzol. Mr. Cavadininek meghosszabbított
ebédszünete van a műszak felügyelőjével. Ezért aztán Mr.
Pangborn nem akarja zavarni, és ki vagyok én, hogy
ellentmondjak?
Pangborn kicsit hallgatag, a lábát keresztbe téve
nekitámaszkodik a fülke ajtajának, és kivillan a fekete-fehér
csíkos zoknija. Már majdnem tetszik. A pasi is egész
szimpatikus, pedig a szeme csík, és bűzlik a fűtől. Grace mesélte,
hogy rajtakapta, ahogy tegnap munka előtt a kocsijában
spanglizott. Kábé hetven lehet. Én azt mondom, ő is
megengedhet magának néhány káros szokást.
– Jövő hónapban lesz a negyvenedik évfordulóm a
múzeumnál – tűnődik halkan. Van benne valami szelídség, ami
miatt muszáj odafigyelni arra, amit mond. Nem igazán értem,
Porter miért olyan frusztrált miatta. Csak egy öreg fazon. De
melegszívű.
Grace elhúzza a száját.
– Hát ez őrület!
– Biztos imádja, ha ilyen hosszú időre itt ragadt – mondom.
– Hát, szeretek beszélgetni az emberekkel. Főiskolára vagy
képzésekre nem jártam, mihez kezdhetnék? Csak ehhez értek.
– Megvakarja a fejét, és az a dilis, fehér haja száz irányba áll.
– Tíz évvel ezelőtt megpróbáltak nyugdíjba küldeni, de otthon
nem tudtam mit csinálni. Nem vagyok nős. Van egy kutyám,
Daisy, de már megunta, hogy mindennap lát. Szóval, még ha
nem is fizetnek, én mindennap bejövök.
– Hogy micsoda? – Grace alig hiszi el, amit hall. – Mióta?
– Ó, hát kábé három hónapja. Mr. Cavadini aztán megunta,
hogy folyton hazaküldözgessen, így újra felvett hivatalosan, és
visszatett a beosztásba. – Széttárja a karját, és nagy, széles
mosolyt villant. – Így most itt vagyok. Még nem nyírt ki ez az
egész. Szerintem Porter most már a pénzelszámolóban van.
Fogják be a fülüket, hölgyeim. Nem fog ugrálni örömében.
 Grace megpaskolja a vállamat, miközben Pangborn Porterrel
rádiózik.
– Örülök, hogy megint együtt vagyunk beosztva.
– Én is – mondom, és komolyan is gondolom. – A Grailey
Team újra bevetésen.
– A Team Baice odacsap!
Mindketten röhögünk, aztán Freddy megint felbukkan a
beléptetőknél, mire Grace grimaszol. Erre elmegy.
– Van terved a hétvégére? – kérdi.
– Nem tudom, miért?
– Szombaton munka után van a máglyaünnep. Egy buli a
parton.
Szorosabban fogom a kasszámat, eszembe jut Porter barátja,
Davy.
– Ez az, ami a Bone Gardenben van?
– Ja. Hallottál róla?
– Csak futólag.
– Főleg szörfösök mennek, de mások is fel szoktak bukkanni.
Nyáron általában minden este van. Néha uncsi, néha
szórakoztató, de gondoltam, arra jó lenne, hogy találkozz
brightseasekkel, mivel úgyis új vagy. Bemutatnálak pár
embernek.
A menekülő énem beijed, és már készíti is elő a kifogást, de az
a fura, hogy azt érzem, menni szeretnék. Pláne Grace-szel.
Úgyhogy azt mondom.
– Miért is ne?
És mielőtt kapcsolnék, már azt is megmondtam, hol lakik apa,
és azt tervezgetjük, mikor fog kocsival értem jönni. Lám-lám!
Szerintem én egy társasági életben szárnyait bontogató pillangó
vagyok. Biztos a friss levegő és a napfény teszi.
Vagy talán az, hogy általánosságban reménytelibb vagyok az
élettel kapcsolatban, mióta tudom, hogy apának új barátnője
van. Egy vagány zsaru barátnője.
– Csak barátok vagyunk. Lassan haladunk – nyugtatgatott
tegnap hazafelé a kocsiban. Csak ennyit mondott, úgyhogy abba
is hagytuk. Amíg boldog, és nincs semmi kirívó, addig ez
részemről rendben van.
Ha már a jó dolgoknál tartunk, még egy nagyon fontos dolog
foglalkoztat: hogy összefussak Patrickkal a Pancake Shackben.
Milliószor emlékeztetem magam, hogy ő Patrick, és csakis
Patrick, aki talán azonos Alexszel, talán nem. De tegnap éjjel
eldöntöttem, hogy összeszedem a bátorságomat, és újra beszélni
fogok vele. Napok óta erről ábrándozom. Hatalmas sóhaj!
Hűvös, múzeumi levegő borzolja meg a karom, és vége is az
álmodozásnak, amikor oldalt kell lépnem, hogy kitérjek egy
Porter nevű bölény elől, aki szinte nekiront a pénztárfülkének.
– Kitépem a beledet, ezt a kulcsot hozzávarrom a végéhez, és
az egészet visszagyömöszölöm a hasadba!
Porter kinyitja Pangborn tenyerét, belecsapja a kulcsot, és
rázárja az ujjait.
– Ne. Veszítsd. El. Megint!
Az idős biztonsági őr mosolyog.
– Jó fiú vagy, Porter. Köszönöm.
Pangborn meglapogatja Porter vállát, és tökéletesen hidegen
hagyja, hogy ez a taknyos kiosztotta. Sokkal jobb fej, mint itt
bárki.
– Gyerünk, hölgyeim! Freddynek már zabszem van a
fenekében! Oszlassuk fel ezt a sort, adjunk el néhány jegyet!
A Grailey Team – én nyertem a névadó versenyt –, ahogy
máskor is, szétrúg néhány segget, és felrobbantja a sort, hiszen
ők a legjobbak! A műszakunk felügyelője megjegyzi, milyen jó
munkát végzünk, és amikor Mr. Cavadini benéz, hogy
ellenőrizzen, életében egyszer a megfelelő neveken szólít minket.
Jó ez a nap, körülbelül délután négyig.
 Kevesebben lábatlankodnak a múzeumban. Majdnem vége a
szünetemnek, és mindjárt készen állok, hogy nekivágjak az
utolsó pár órámnak, de még van néhány percem, úgyhogy
keresztülsétálok a Vivian Szárnyon. A San Francisco Szobában
vagyok, látogatók sétálgatnak a Golden Gate híd alatt és a kínai
negyed utánzatában, benézhetnek a kiállított kirakatok ablakán,
amelyek úgy néznek ki, mint az 1800-as években. Ahogy egy
kínai teabolt kirakatát bámulom, észreveszek két kölyköt, talán
tizenhárom vagy tizennégy évesek lehetnek, és kicsit furán
viselkednek. Pár méterre állnak tőlem a mellettünk lévő 40-es
évekbeli film noir díszletében, és a máltai sólyommal
szemeznek, amely a filmben Humphrey Bogart által játszott
híres detektív, Sam Spade íróasztalán áll. Az egyikük, egy szőke
fiú fehér ingpólóban és félcipőben megpróbálja megtapogatni a
szobrot, míg a másik, egy lomha srác hátizsákkal letargikus
pillantásokkal őrködni igyekszik.
Kitalálható, mit terveznek. A csökött agyukkal. Ezek nem
látják a biztonsági kamerákat?
A hátizsákos gyerek azért kiszúrja őket, ezért a kamerákat
stírölve próbálja belőni a fókuszt, körbe-körbe leskelődik,
próbálja a testével kitakarni az ő kis Richie Rich haverját. Nem
tudom, miben reménykednek. A múzeumban minden le van
ragasztva, szögelve, csavarozva és lakatolva.
Na, ez pont nem.
Az ingpólós srác megzrikálja a sólymot, az pedig enged a
szorításból. Csak egy picit. De pont eléggé.
Le fogják tépni az alapzatról. A kis pöcsök balhét akarnak.
Körülnézek. Csak pár ember van a szobában. A padlóra
szegezem a tekintetem, és kényelmesen átsétálok a szoba másik
sarkába, mert emlékszem arra a hülye alkalmazotti térképre,
hogy pont ott a falban van egy elrejtett vészhívó. Kifigyelem,
hogy nem látnak-e, elbújok a cserepes pálmafa mögött,
kipattintom a fatáblát, és megnyomom a biztonságiakat hívó
gombot. Porter hangját hallom recsegni az ósdi telefonban.
– Mondjad! – a rádiós ketyeréjén beszél. Felismerem a
kattogásról és a sercegésről.
– Bailey vagyok – suttogom. – A San Francisco Szobában
vagyok.
– Hát, az elég messze van a pénztártól, Rydell. És beszélj
hangosabban. Nem hallak. Vagy rám akarsz hajtani? Ez a szexis
hangod? Csípem ám!
Nagyot sóhajtok, és komolyan fontolgatom, hogy leteszem.
– Fogd már be, és figyelj! Azt hiszem, van itt két fickó, akik el
akarnak lopni valamit.
– Attól tartok, ön rossz számot hívott, uram.
– Porter – sziszegem a fogam között –, meg fogják fújni a
máltai sólymot!
– Na, jó, tarts ki! Az csak kétszobányira van innen. Máris ott
vagyok. Tartsd szemmel őket, de ne menj a közelükbe.
Veszélyesek lehetnek vagy ilyesmi. Ezt most komolyan mondom,
ha esetleg kételkednél...
A telefon elnémul. Miután bezárom a fakazettát, szép
nyugisan kilépek a pálmafa mögül, és úgy teszek, mintha a
festményeket nézegetném, miközben a fél szemem a srácokon
van. Még mindig a sólyomszobrot buzerálják. Egy párocska sétál
el a Golden Globe híd alatt, és amikor a két srác meglátja ezt, egy
percre felfüggesztik a tolvajlást. Én ismét elrejtőzöm a cserepes
pálmafa mögé.
Gyerünk már, Porter! Tudom persze, hogy a sólyom nem igazi
filmes ereklye, mint ahogy a szoba többi díszlete sem; a filmben
ezek közül igaziból csak két szobrot használtak, és az egyiket pár
millió dollárért elárverezték. De mégis erre irányult az egész
akció, úgyhogy most elég ideges vagyok.
– Na, most hol vannak? – érzem meg hirtelen Porter forró
leheletét a hajam tövénél. A nyakam és a vállam valamiért
akaratlanul libabőrözni kezd, amit ő viccesnek talál.
– Csikis vagy, Rydell? – suttogja.
Ezt a megjegyzést direkt nem hallom meg, és félrehúzom az
egyik pálmaágat, hogy megmutassam neki a srácokat, akik
megint a szobrot próbálják lefeszíteni a helyéről.
– Nézd, ott! Fehér póló és hátizsák!
– A mocskos kis disznók! – morog kételkedve. – Pont a
sólymot?
Nem fogok hazudni magamnak. Eléggé bejön, hogy Porter
pont olyan elfogult, mint én. Tetszik, hogy ebben a tekintetben
egy hullámhosszon vagyunk.
– És most mi lesz? – suttogom.
– A Cavern Palace útmutatója szerint az egyes számú szabály
tolvajok és zsebmetszők tetten érése esetén az, hogy egyáltalán
nem csinálunk jelenetet. Semmi üldözés. Semmi feltűnő
balhézás. Semmi olyasmi, ami miatt a többi vendég kínosan
érezné magát, szóval ez azt jelenti, hogy szép csöndben
lebuktatjuk őket.
– Ezt nem értem... – mondom neki halkan.
Porter közelebb hajol, és még csendesebben azt mondja.
– Hagyjuk, hogy ellopják.
– Micsoda?!
Az arcom olyan közel van az arcához, hogy látom a barna
szeme összes aranyszínű árnyalatát. Tudtam én azt, hogy barna
szeme van? Nem, eddig ezt nem vettem észre. – Ezt nem
tehetjük!
– De igen, és ezt is fogjuk tenni. Aztán követjük őket a
kijáratig, és a parkolóban szétrúgjuk a seggüket.
– Vagy úgy! – mondom, és a történet ilyen irányú
folytatásától kissé izgalomba jövök megint.
– Most lehet, hogy majd szétválnak. Tavaly nyáron már
történt ilyesmi Jay mandzsettagombjaival. Azok a seggfejek
megléptek a szajréval, Cadaver meg szétrúgta a seggemet. Szóval
elkelne egy kis segítség. Segítesz?
– Én?! Hát, nem is tudom... Lejárt a szünetem.
– Csip-csirip! – csipog halkan, mint valami hülye csirke.
Az orra hegye szinte megérinti az enyémet, olyan közel állunk
egymáshoz, hogy látom a mellkasát emelkedni és ereszkedni...
meg azt, ahogy az ér lüktet a nyakán. Tényleg ilyen szélesek a
vállai? Szűz Mária, innen közelről még izmosabb a pasi.
Ahelyett, hogy gyomorszájon akarnám vágni, ami végül is
normális, Porterre való reakció lenne, valami másra kezdek
vágyni, amitől még a lélegzetem is felgyorsul. A ruha, amit
viselek, hirtelen túl szűknek tűnik.
Ó!
Te jó ég!
Na, most mi van? A pasi csábító, van benne valami romlott
vonzerő. Na, ne, ez csak a kémia. Teljesen mindegy. Nem jelent
semmit.
Éppen szüneten vagyok, a múzeumban pedig hűvös van,
szóval kardigánt viselek, amely szerencsére elfedi azokat a
legbizsergetőbb bizonyítékokat, melyek a mellkasom tájékán
jelentkeznek. A veszély elhárítva. És annak tudata, hogy ez egy
halálos döfés, elég ahhoz, hogy fejben egy vödör jeges vízzel
hűtsem le magam. Úristen, ez nevetséges. Ez csak az az idióta
Porter. Mitől félhetnék? Semmitől.
Hogy ezt bebizonyítsam, kissé hátrébb lépek, felemelem a
fejem, hogy a szemébe nézzek, és ezzel jelezzem, elfogadom a
kihívást.
– Rádiózz Grace-nek, és mondd meg neki, hogy késni fogok.
A mosolyától egy világítótorony is felfénylene. Gyorsan
felhívja Pangbornt, összefoglalja a helyzetet, személyleírást ad az
idősebb kollégának a két fiúról, is utasítja, hogy figyelje őket a
biztonsági kamerán. De mielőtt Grace-nek is szólni tudna, a
tolvajok már nincsenek sehol.
És a sólyom is eltűnt. Nem láttam, amikor elvették. Viszont
feltűnően kapkodnak, és a hátizsák is lekerült az alacsonyabb fiú
válláról. Szerintem abba rejtették a madarat.
– Porter! – suttogom izgatottan, és megráncigálom a ruhája
ujját.
– Látom! – mondja, és egy lehajtott pálmalevél mögül figyeli
a helyiséget. Újra felhívja Pangbornt, aki végignézte ugyanezt.
– A kamera felvette! – hallom a hangját a Porter ruháján lévő
kis fekete kütyüből, ahogy megerősíti az infót.
A kulcs elvesztését leszámítva lehet, hogy ez a legizgalmasabb
dolog, amiben hónapok óta részük van.
– Menj, kapd el őket, Porter! Én innen fentről, a
mennyországból követem az eseményeket.
A mennyországból. A biztonsági őrök szobájából. Kíváncsi
lennék, vajon Porter tényleg figyel-e engem onnan, vagy csak
nagy a mellénye.
A bambaarcú srác behúzza a cipzárt a hátizsákon, és feldobja
a jobb vállára, körülnéz, aztán a két kisstílű tolvaj elindul a híd
alatt, mintha mi sem történt volna, mintha nem is követtek
volna el egy bűntényt éppen az imént, őrület!
– Gyerünk, kövessük őket! – mondja Porter, és meglök a
derekamnál fogva, hogy kilódítson a rejtekhelyünkről.
– Biztonságos távolságban, de azért nem túl messze,
lemaradunk. Sok kijárat van, ezt biztosan tudják. A főkapu és az
ajándékbolt a leggyorsabb menekülési útvonal, de nekünk azt a
legkönnyebb követni. A vészkijáratok beriaszthatnak, ezért
lehet, hogy elfutnak, és elveszíthetjük őket szem elől, így vertek
át a mandzsettagomb-tolvajok tavaly nyáron. Aztán ott van meg
a raktárajtó meg a személyzeti bejárat.
– Jobbra mennek – mondom. – Az előcsarnok felé.
 – Akkor a három vészkijárat kizárva. Ne bámulj annyira! Csak
csinálj úgy, mintha barátilag dumálgatnánk. Jó, hogy nincs
rajtad a mellényed. Mintha a csajom lennél, aki eljött
meglátogatni az ebédszünetben.
Elakad a lélegzetem.
– Álmodozz csak!
– Mi van? Nem vagyok elég jó a kifinomult ízlésednek?
– Ne légy nevetséges!
Felfortyan.
– Vonulgatsz itt a drága ruháidban, próbálsz úgy kinézni,
mint egy filmsztár, Vespával jársz, van egy jogász anyád
Washington DC-ben...
A hangja csendes, majdhogynem kedves – nem úgy, ahogy
más vitáink alkalmával –, de amit mond, az meglep.
Megtorpannék, de nem hagyja.
– El akarod kapni azokat a srácokat, nem? Épp befordultak az
Egyiptomi Szobába. Lehet, hogy megláttak. Óvatosabbnak kell
lennünk.
Egy kicsit hátramaradunk, míg Porter beles a szobába.
Közben kérdőre vonom.
– Honnan tudod, hogy az anyám jogász?
– Gracie mondta.
Ó!
– A cuccaim nem is drágák, hanem vintage ruhák. Nem
tehetek róla, hogy a te beach tróger ízlésvilágodnak csak a füvező
hippilányok meg a strandmacák felelnek meg.
– Ó, jaj! – mondja sértettséget színlelve. – Megsérted a
kifinomult érzékenységemet, Rydell!
– A Vespát pedig apám vette. Felturbózott. Nem vadiúj, vagy
ilyesmi.
– Ez a modell többet ér, mint egy új. Bárki kiszúrja, aki ismeri
a járgányokat. Cove a robogógyűjtők paradicsoma. Lakatold le
jól azt a mocit!
– Nem vagyok hülye! – mondom erre.
– Francba!
– Tessék? – mondom, és kihajolok mögüle, hogy lássak.
– A pólóinges tutira kiszúrt. Az előcsarnok felé tartanak. – És
újra felhívja Pangbornt. – Még mindig figyeled őket?
– Ja, a fő folyosó fenti kameráival tudom követni őket –
hallatszik Pangborn hangja a rádióban –, úgy tűnik, az
előcsarnokba mennek.
A múzeum hatkor zár, most négy óra múlt, úgyhogy a napnak
ebben az időszakában mindkét szárny előcsarnokba tartó
folyosói tele vannak emberekkel, akik igyekeznek vissza a meleg
napsütésbe és a friss levegőre. A mi kis tolvajaink elvegyülnek a
tömegben, és egy pillanatig azt hisszük, elvesztettük őket. A
pulzusom felgyorsul, lábujjhegyre állok, hogy a lassan haladó
tömeg feje fölött leskelődni tudjak.
– Ne csináld ezt! – mondja Porter. – Leleplezel bennünket!
Én látom őket. A déli fal mellett haladnak, nem hiszem, hogy
megállnak a főkapunál vagy az ajándékboltnál.
– Hát az alkalmazottak részlegénél?
– Talán. Vagy lehet, hogy a Jay Szárnyba mennek, és
megpróbálják az egyik vészkijáratot használni.
Porternek hosszabb lába van, mint nekem, és nehezemre esik
lépést tartani vele anélkül, hogy megdupláznám a tempómat.
– Egyáltalán nincs kifinomult ízlésem. Csak azért, mert van
stílusom, nem vagyok sznob. És ha esetleg nem vetted volna
észre, már nem az anyámmal élek, hanem apámmal. Csinálom
ezt a munkát, amivel valószínűleg baromira sokkal kevesebb
pénzt keresek, mint te, „Miszter Tizennyolc Éves Vagyok Teljes
Munkaidőben Dolgozhatok És Legálisan Szexelhetek”.
– Kivéve, ha te vagy az, mert akkor illegális lenne, hiszen
kiskorú vagy.
 – Naná! – mielőtt egy elmésebb visszavágás eszembe jutna, a
folyosó végéhez érünk, a gyanúsítottjaink pedig élesen bevágnak
jobbra.
A Porter ráhibázott: nem a főbejárat vagy az ajándékbolt felé
mentek. De nem is a Jay Szárnyat vagy az alkalmazottak
részlegét vették célba.
– Hogy az a... – mérgelődik Porter. – A kis hamisak
barlangászni indulnak?
Valóban, a két fiú végigsiet az előcsarnok hátsó részén,
egyenesen a barlang tátongó bejárata felé. Nem értem, miért
arrafelé mennek. Bent nincs kijárat, csak egy sötét, kanyargós
út, amely a barlang szájához vezet vissza.
– Odabent is van kamera? – kérdezem.
– Van néhány. De a képminőség nem túl jó – ismeri el Porter.
– Megpróbálnak eltűnni szem elől.
Egy pillanatra elgondolkodik, aztán fojtottan elkáromkodja
magát. A barlang bejáratához rohanunk, ahol a srácok lefutottak
a kőlépcsőn, és felszívódtak a rémisztő narancsszínű lámpákkal
megvilágított cseppkövek alatt. Az a gond, hogy a lépcsők két
irányba vezetnek: balra és jobbra. A nagyobb út keresztülvezet a
sziklákon, kanyarog, mint egy sósperec, és a középső
barlanghelyiségbe vezet. A fiúk pedig szétváltak.
– Te mész balra – mondja Porter –, én megyek jobbra.
Bármelyiket is látod meg, ne téveszd szem elől.
– Találkozunk középen!
Lesietek a lépcsőn, hideg levegő csap meg, ahogy odaérek.
Lent minden sötét és ijesztő, és az ősrégi fémkapaszkodó
érintése is nedves, amitől kiráz a hideg, úgyhogy inkább nem
nyúlok hozzá.
Emiatt nehéz a futás, hiszen a barlang sötét és nyirkos, és
ugyan lehet, hogy az út menti halvány fények jó hangulatot
keltenek, de világításnak nem igazán alkalmasak, amikor
üldözöl valakit. Szerencsére nem túl sok ember időzik a
barlangban, és még kevesebben vannak, akiknek feltűnően
sietős. Hamar kiszúrom a fehér ingpólóst néhány méterre
előttem egy pihenőnél.
A barlangban nincs túl sok látnivaló, főleg a múzeum többi,
túlzsúfolt részéhez képest, csak néhány információs tábla a
kaliforniai barlangokról és az ott élő állatokról, valamint itt-ott
pár pad azoknak az izgalomra vágyó vendégeknek, akik pihenni
szeretnének, vagy csak élveznék a homályt. Elfutok egy nő
mellett, aki az egyik ilyen padnak támaszkodik, és a sósperec
alakú kanyar felé tartok, amely a központi barlang piros-fehérrel
bevilágított bejáratához vezet.
A barlangot szabályos formájú hasadékokkal és üregekkel
tarkított sziklafalak tagolják kisebb vájatokra. Ez remek hely a
rejtőzködésre, amivel a kis szemetek tisztában is vannak.
Rengeteg ember áll a nagy információs tábla körül, amely azt a
helyet jelöli, ahol Jay és Vivan megtalálták a kalózok aranyát.
Egy lapos kiszögellésen egy giccses láda áll, melyből játékpénz
ömlik ki. Nevetséges. Sajnálok mindenkit, akinek ezt kell látnia,
beleértve magamat is.
De ami még ennél is kínosabb, hogy szem elől tévesztettem a
hülye kölyköt, akit követnem kellett volna. Végül meglátom
Portert, aki egy biccentéssel jelez, de a pillantásán látom, hogy ő
sem találja a hátizsákost. Ez meg hogy lehet? Még egyszer
körbenézek, és a szemem sarkából észreveszek valamit: egy pár
fehér tornacipő próbál átcsusszanni a sziklás barlangfal egy
nagyobb hasadékán.
Nem az ingpólós, hanem a hátizsákos. Az a kis majom már
szedi is felfelé kettesével a lépcsőfokokat.
Porter másfelé figyel, de én nem akarom a srácot még egyszer
elveszíteni, ezért utána iramodok. Rohanok felfelé, amerről
jöttem, kétszer olyan tempóban, dong a lábam alatt a kőlépcső.
 A hátizsákos hátranéz a válla fölött. Tudja, hogy üldözöm, és
nem áll meg. Nagy kár! Mert én sem.
Amikor eléri a barlang bejáratát, egy ideig hezitál, hogy
megkeresse-e a társát, aki a másik oldalon szalad a lépcsőn.
Aztán kint vannak, és együtt rohannak keresztül az
előcsarnokon.
Porter azt mondta, nem szabad jelenetet rendezni, de
ilyenkor mi van? Hagyjam, hogy ez a két balfék meglépjen?
Gyorsan döntök: nem fogom.
A nyomukban vagyok, amennyire csak tudok. Majdnem
fellöknek egy egész családot, akik, mikor elugranak az útjukból,
úgy rebbennek szét, mint a kacsák a tavon.
– Valaki állítsa meg őket! – kiáltom.
De senki nem teszi.
Porterre gondolok, aki azon a borzalmas napon ott állt, és a
körülötte lévő emberek közül senki nem segített neki kimenteni
az apját a cápa fogai közül. Ha az idegenek nem segítenek,
amikor valaki haldoklik, nyilván nem fognak megállítani két
múzeumból menekülő srácot.
A halántékom lüktet, megkerülöm az információs fülkét,
felszívom magam, és látom, hogy megint szétválnak.
A pólóinges a könnyebb utat választja: a főbejáratot, ahol (1)
csak egy ajtón kell keresztüljutnia (2) csak Hector, a személyzet
leglustább tagja őrködik.
De a hátizsákos a pénztárfülke és a mellette lévő beléptető
kapuk felé fut. Freddynek ott kéne lennie, de mivel nincs bejövő
forgalom, éppen Hectorral traccsol. A beléptető kapuknál nincs
senki.
A hátizsákos, mintha szakképzett gátfutó lenne, aki ráadásul
bliccel a metrón, egy ugrással átvetődik a beléptető kapu fölött.
Lenyűgöző. Vagyis hát az lenne, ha a hátizsák nem csúszott
volna le a válláról, és a pántja nem akadt volna be a beléptető
egyik karjába. Amíg azzal bajlódik, hogy kiszabadítsa, én a
rövidebbik utat, az akadálymentesített bejáratot választom.
Kinyitom a kaput, ő kiszabadítja a pántot.
Átfutok a kapun, és épp megfordul, hogy fusson tovább, de én
elrugaszkodom, és rávetem magam.
Mindketten a padlóra zuhanunk. Alig kapok levegőt, a
könyököm beverem a járólapba, ő feljajdul. Én nem.
Kurvára elkaptam.
– Szállj le rólam, te hülye kattant bige!
Vonaglik, és belekönyököl a bordáimba. Lefogom a karjait a
feje fölött, hogy ne mozdulhasson. Aztán egy elégedett és gonosz
kacaj tör ki belőlem. Megszólalni viszont nem tudok; túlságosan
ki vagyok fulladva.
– Hé, na, nézd csak! – mondja egy diadalittas férfihang
mellettem.
Oldalra fordulok, és kisimítom a hajam az arcomból. Porter
az ingpólóst rángatja a karjánál fogva, ő feleannyira sincs
kifulladva, mint én. A hülye szörfös génjei. Már Freddy és
Hector is jönnek, gondolom, hogy bámészkodjanak. És Grace is
itt van; végre valaki, aki némi sütnivalóval is rendelkezik.
– Mi az isten történik itt? – kérdi.
– Tartsátok szemmel! – mondja Porter hármuknak, és
lenyomja az ingpólóst a földre. Aztán leszed engem a
hátizsákosról.
– Ez megőrült! – hajtogatja a srác. – Szerintem eltörte a
lábam!
– Simán lehet. Bátraké a szerencse! – mondja Porter, talpra
állítja a srácot, aki bicegve tiltakozik, de rendben van.
– Ez fáááj! – nyöszörög.
– Fogd be a pofád, te szaros kis tolvaj! – Porter megragadja a
srácot a pólójánál fogva, letépi róla a hátizsákot, odadobja
nekem. – Nézd csak meg!
 Kicipzározom a táskát. Egy vastag pulcsiba csomagolva ott a
szobor. Felemelem, mint egy trófeát.
A srác morog, és megpróbál kiszabadulni Porter szorításából.
– Nana! – mondja Porter, és leteperi az ingpólós mellé, majd
megnyomja a kütyüt a ruhaujján. – Te és a faszfej haverod nem
mentek sehova. Itt fogunk ülni édeshármasban, amíg Mr.
Pangborn, a haverom elintéz egy icipici telefont a rendőrségnek.
Rendicsek, Pangborn? – kérdi a rádión.
– Rendicsek! – felel Pangborn.
Miközben a srácok kétségbeesett pillantásokat váltanak,
kisebb tömeg kezd összegyűlni. Leporolom a pólómat, és
észreveszem, hogy a térdemen egy csúnya zúzódásból vér
szivárog. De nem érdekel. Még mindig tombol bennem az
adrenalin. Porter mosolyog, felvonja a szemöldökét.
– A francba, Bailey. Padlóra küldted a srácot! Fullos
atombecsapódás. Nem is gondoltam volna rólad.
Az a helyzet, hogy én sem.
– Nem lóghat meg senki Sam Spade holmijával! – mondom.
Felemeli a tenyerét, és én belecsapok, de ez nem sima pacsi,
mert az ujjait az enyéimbe fonja, és megszorítja a kezem.
Valószínűleg csak egy másodperc az egész, de hosszabbnak
tűnik. Amikor elereszt, eluralkodik bennem a káosz, az ujjaim
bizseregnek, ahol megérintett, én meg megpróbálom értelmezni
az egészet. Ez a barátság jele volt, vagy valamiféle szörfös
kézfogás?
Most meg leguggol elém, és megvizsgálja a térdem.
– Aúú! – mondja. Gyengéd ujjak simítják végig a seb szélét.
– Elég jól lezúztad.
– Ja, de ne piszkáld! – mondom, de nem vagyok mérges.
– Rendben vagy? – kérdezi kedvesen.
– Megvagyok.
Bólint és feláll, majd int, hogy adjam oda neki a sólymot.
Amikor átnyújtom neki, a két baromhoz fordul.
– Ez nem ér valami sokat, ugye tudjátok? Ha ti, a kis
gyagyások, kicsit gyorsabban spuriztatok volna, szerintem kábé
tíz szaros dollárt akaszthattatok volna le érte az eBay-en, mi meg
másnap vettünk volna a neten egy újat. De így most a
kamaszéveiteket egy csinos kis priusszal indítjátok.
– Baszódj meg! – mondja a pólóinges. – Az apám ügyvéd.
Bármibe lefogadom, hogy te meg a csajod simán ki lesztek rúgva.
Porter felröhög, és rám mutat, miközben Mr. Cavadini az
ajándékbolt irányából már felénk tart.
– Szép próbálkozás. Az ő anyja is ügyvéd.
Na ja, válóperes ügyvéd az ország másik végében, de mit
számít ez? Cinkosan egymásra mosolygunk. Ki hitte volna, hogy
az ősi ellenséggel ilyen jól lehet majd együttműködni? De csak
nyomozópartner, ez minden. Semmilyen más partnerség nincs.
Mindenféle más gondolatot ki kell törölnöm a fejemből, főleg
azzal a zavarba ejtően pajzán dologgal kapcsolatban, ami a két
srác üldözőbe vétele előtt történt. Na meg a kézszorítást. És a
cinkos mosolyt.
Uh.
Gyorsan ki kell bogoznom ezt a zűrzavaros helyzetet, és azt
hiszem, tudom is, hogyan.
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Van új horoszkópom számodra.

@alex: Tényleg? Hadd halljam, mert ELÉGGÉ zűrös napom

volt, és kellene némi útmutatás.

@mink: Oké, mondom. Azt írja, ha a helyzet úgy hozza, hogy

be kell vállalnod valamit, akkor állnod kell elébe.

@alex: És mi van, ha az egész egy nagy szívás?

@mink: Miért gondolod?

@alex: Megérzés. Már megégettem magam, emlékszel?

@mink: A megérzés ne akadályozzon meg abban, hogy

meghozd a nagy döntést.

@alex: Ebben a pillanatban nem gondolom, hogy bármi

ilyesmi is segítene rajtam.
 „Ez a tragédiám. Nagyon könnyen a fejembe száll, ha
meghúzom!”
(Marilyn Monroe: Van aki forrón szereti, 1959)

10.

Akkor most megteszem. Szabadnapos vagyok, és a Killian’s

Bálnaleső Túrák bódéja felé tartok. A reggel kísértetiesen szürke
és ködös. Annyira ködös, hogy dacára annak, hogy mindjárt dél
van, alig látom az óceánt. Mondjuk, ez engem nem zavar.
Kevesebb turista cselleng. Olyan, mintha csak az enyém lenne a
sétány.
Okés, már kétszer is meggondoltam magam, de mi van akkor?
Most tényleg megcsinálom. Úgy értem, hajrá én. Ő lesz Alex.
Legalábbis remélem, hogy ő lesz Alex. És ha tényleg, akkor azt
biztosan tudni fogom, mert már jól ismerem őt. Legalábbis
ismernem kellene, nem? Hónapok óta beszélgetünk a neten.
Tulajdonképpen lelki társak vagyunk. Jó, ez talán túlzás, de
mondjuk, hogy barátok vagyunk, vagy mi. Valami olyan kötelék
van köztünk, ami túlmutat a közös érdeklődésen.
Aztán itt ez a szitu Porterrel. Miután tegnap kijöttek a zsaruk,
és elvitték a két kis tolvajt – két sima járőr jött, nem apa
Mendoza őrmestere –, Portert lefoglalta az üggyel kapcsolatos
papírmunka, úgyhogy már nem találkoztam vele.
Ami az iránta táplált fura érzések miatt végül is jó... bár
szerintem ez csak a srácok elfogása miatti izgatottság és
adrenalin hatása volt.
Na, mindegy, most inkább nem gondolok Porterre. Főleg nem
az ujjaira, ahogy átfonták az enyéimet a győzelmi pacsi után.
Kitöröltem az agyamból. Ezt megerősítendő, egyszer csak
távolról felharsan egy mély ködkürt, amitől kitör a frász. Itt
sárkányok lakozhatnak, Rydell. Tartsd távol magad innen, ha
jót akarsz.
Kitakarítom Portert a fejemből, és megyek tovább. Feltűnik a
narancssárga-kék Killian lógó. „Egy málhányi szórakozás vár
rád” Úúúú, ha ez tényleg Alex családjáé, már értem, miért utál
itt dolgozni. Béééénaaa! A helyiséget két másik veszi közre, a
Shoreline Biciklikölcsönző és a bódé, amelyik az óriáskerékre
árulja a jegyet. Addig ólálkodom a biciklikölcsönző körül, amíg
meg nem pillantom Patrick szőke haját.
Épp dolgozik. És úgy látom, egyedül van.
Kivárom, amíg szót vált pár emberrel a sétányon, megmutatja
az utat nekik valahová a ködben, és mielőtt megint inamba száll
a bátorságom, három nagy lépéssel közelebb merészkedem a
jegyárusító ablak előtti bálnás, faragott padhoz. Szétrebben
néhány sirály, ahogy odaoldalgok.
– Szia! – mondom. – Emlékszel rám?
– Te vagy az a Shackből – mondja. Narancssárga széldzseki és
fehér rövidnadrág van rajta. A halántékán a haj rövidebbre van
nyírva, mint ahogy a kajáldában láttam, és a reggeli szél a
szemébe fújja szőke haját.
– Mindig megjegyzem a filmrajongókat... de a neveket nem
mindig. Segítesz?
Kicsit lelombozódom.
– Bailey.
Csettint az ujjával.
– Bailey, tényleg! Én meg Patrick – mondja, és kinyújtja a
kezét, én pedig megrázom, és úgy teszek, mintha én sem
emlékeznék a nevére.
Akkor most lezserebbre kell vennem a figurát, mint ahogy
terveztem, szóval azt mondom:
– Csak sétálgattam, és néztem, hogy van-e valami használt
DVD-ket árusító bolt a parton. – Tudom, hogy van. Már
háromszor voltam ott. – Aztán megláttalak, és azt gondoltam,
hé, talán az a srác tudna segíteni...
Uh. Ez nagyon gáz, de úgy látszik, neki nem tűnik fel.
– Igen, van itt egy kis bolt pont a korzó közepén, úgy hívják,
Video Ray-Gun. Előtte egy óriási sci-fi lézerpuska van. Nem
lehet eltéveszteni.
Franc. Ez keményebb lesz, mint gondoltam. De hát tegnap
este már célozgattam neki a neten. Hacsak nem az van, hogy ő
tényleg nem Alex.
– És lesz mostanában szüneted? Nem akarsz eljönni DVD-ket
nézegetni velem? – Mintha nem is én mondanám ezeket. –
Említetted, hogy valamikor szívesen kávéznál, de tudod... – a
hangom egyre halkabb és halkabb.
Na, mi lesz már? Ha ez tényleg Alex, biztosan emlékszik a
tegnapi horoszkópos dumára... nem igaz? Mármint hogy a neten
mindig olyan figyelmes. Mindenre emlékszik, amit mondok.
Vevő a poénjaimra, fel tud idézni minden csattanót és geget egy
hónapra visszamenőleg. Most meg még a francos nevemre sem
emlékszik? Talán végül is nem volt olyan rossz ötlet, hogy nem
mondtam meg neki, hogy ideköltözöm.
Gondolkodik, áthajol a pulton, és elnéz jobbra, majd balra,
fürkészi a ködöt.
– Rendben. Jó, oké. Miért is ne? Alig vannak. A mostani túra
nem ér vissza egyhamar, szóval szerintem elmehetek fél órára.
Várj meg itt, bezárom az ajtót, és kiteszem a táblát.
Hosszan kifújom a levegőt.
 Felpattan a székről, a feje fölé nyúl, és lehúzza a görgős
fémredőnyt az ablakra, és pár pillanatra eltűnik. Aztán
felbukkan a bódé oldalán lévő ajtónál, van nála egy BÁLNÁSZNI
MENTEM! NEMSOKÁRA JÖVÖK! feliratú tábla, amelyet az ablakra
akaszt.
– Oké, Bailey. Menjünk – mondja azon a vonzó hangján.
Kezdem jobban érezni magam, felzárkózom a tempójához, és
célba vesszük a korzót. Udvariasan kérdezget. Mióta vagyok a
városban? Honnan jöttem? Ó, DC-ből. Láttam az elnököt?
Voltam a Fehér Házban? Voltam a Dupont Circle-nél?
Amíg odaértünk az óriási lézerpuskához, én csak azt tudom
megkérdezni tőle, hogy mióta él Coronado Cove-ban (egész
életében itt élt), és hova jár iskolába – a Berkshire Akadémiára
jár. Az magániskola. Ettől ledöbbenek. Sose úgy lőttem be
Alexet, mint egy magánsulis ficsúrt. Utána akarok járni ennek,
de akkor megérkezünk a boltba.
A Video Ray-Gunban régi üzletekre jellemző penészes és
dohos szag van, bár a cuccaik csak párévesnek tűnnek. Régi
sci-fikre specializálódtak, és mivel ez apa mániája, imádja ezt a
helyet.
A kassza körül néhány film elvihető posztere meg plüssök
díszítik a falakat, mögötte pedig egy tévé van, amin egy
Godzilla-film megy. A két középkorú, hosszú hajú pasi több
figyelmet fordít a filmre, mint ránk, amikor elmegyünk
mellettük. Hála istennek, mert csak pár napja voltam itt apával,
és nem akarom, hogy felismerjenek.
A boltban többen vannak, mint gondoltam – nem pont a
legjobb hely egy csendes, romantikus, ismerkedős randihoz, de
mit lehet tenni? Ezzel kell beérnem. Elhaladunk néhány
hatalmas, retró mozis csomagolású cukorkásláda mellett, és
elhagyunk egy állványt, amin előrendelhető, nemsokára
megjelenő Blu-ray DVD-k vannak, én pedig, miközben Patrick a
klasszikus filmek részlegéhez vezet, próbálok úgy tenni, mintha
nem ismerném ezt a helyet.
– Most nincs túl sok cuccuk – mondja, és a polcsor sarkánál
befordul egy beugróba –, épp tegnap voltam itt. De ezt nézd
meg! – Levesz valamit a polcról, és a kezembe adja. – 30-as
évekbeli klasszikus gengszterfilm-gyűjtemény díszdobozban.
Főnyeremény!
Elveszem a dobozt, és megnézem a hátulját.
– Nem vagyok nagy gengszterfilmrajongó.
– Na, ne már! A Fehér izzás? A Sebhelyesarcú 1932-es
változata? Na, az iszonyatosan durva volt a maga korában,
tényleg feszegette a határokat.
– Hát igeeen – mondom vontatottan, és visszanyújtom neki a
dobozt –, nem vagyok oda a lövöldözésért.
– Ó! – mondja, és visszateszi a filmet –, szóval te olyan vagy,
hm?
– Tessék?
Égnek emeli mindkét kezét.
– Hé, nekem mindegy, mi a hobbid. Részemről nem vitázom.
Csak azt gondolom, egy film az csak egy film, és nem kell a
politikai véleményedet összekeverni a művészettel.
Jézus. Ez kezd rossz irányba menni. Mély levegőt veszek, és
megállok egy pillanatra. Talán az én hibám? Nem hiszem, de
igyekszem felülkerekedni a helyzeten.
– Nem erről van szó. Csak volt már rossz tapasztalatom,
szóval... ezért. Nem az én világom.
– Jaj, istenem – mondja, és a szimpátiája jeleként megérinti a
vállam... bár végül is nem nagyon, csak az ujja hegyével.
– Sajnálom. Egy seggfej vagyok. Elismerem. Nincs harag?
– Nincs – mondom mosolyogva.
– Ó! És mi a helyzet az Álom luxus kivitelbennel? Azt
mindenki szereti!
 Ez most komoly? Mert hogy szeretem Audrey Hepburnt, de
Mickey Rooney-t, képtelen vagyok végignézni, ahogy egy japán
karikatúrájaként ott balfaszkodik és vihorászik. Nem, köszi. Meg
is mondom neki. Ezt nem tartja akkora problémának, de még
mindig nem hiszi el, hogy nem lelkesedem ezért a filmért.
Ez az egész annyira fura. A filmes bizsergésnek köztünk
annyi. Jó, persze, a neten vitatkozunk (egyfolytában), de az
ártalmatlan. Így személyesen ez annyira... személyes. Polcról
polcra átnézzük a klasszikus filmes részt, de nincs olyan, ami
mindkettőnknek tetszene. Olyan, mintha két teljesen különböző
ember lennénk, és minél tovább teszteljük egymás ízlését, annál
kevésbé imponálunk egymásnak. Fura testtájakon kezdek
izzadni, és borzalmas flörtölős vicceket sütök el, amelyek nem
érnek célba.
Valami nem stimmel.
A legrosszabb az, hogy ezt ő is észreveszi.
– Néha vannak jó cuccaik ott hátul – mondja végül, miután
már sok hosszú kínos percet töltöttünk el hallgatással. –
Elmegyek, megkérdezem Henryt, van-e valami új. Mindjárt
jövök.
Nagyszerű. Most aggódhatok, hogy faképnél hagy. Végre,
amikor összeszedem magam, hogy elhívjak randira egy srácot –
a srácot, akiről hónapok óta álmodozom –, az egész dugába dől.
Ha egy percen belül nem jön vissza, komolyan fontolóra veszem,
hogy én lépek le.
– Az Álom luxuskivitelben egy túlértékelt baromság.
Teljesen megdermedek. Senki nincs a közelben. Körülnézek a
polcok közti sorban mindkét irányban. Csak képzelődtem volna?
Vagy valaki kihallgatta, amit Patrick és én az imént beszéltünk,
és most én hallgatok ki véletlenül egy másik beszélgetést?
– Tudod, nem love storyként kellett volna leforgatni. Ami a
jelen helyzetet tekintve meg egyébként elég ironikus.
 – Ki az? – suttogom.
Egy DVD a polcon odébb mozdul. Egy szempárba bámulok.
Valaki a másik sorban. Még egy DVD-t félretolok, és most már
jobban látom az arcot a fémpolcon át: borostás áll, hűvös
mosoly, kócos, napsütötte tincsek. Porter. Ökölbe szorul a
kezem.
– Mi a francot csinálsz itt?
– Szabadnapos vagyok.
– És engem követsz? – vonom dühösen kérdőre.
– Nem, te követsz engem. Én már itt voltam, amikor Patrick
Killian karján belibegtél.
Lábujjhegyre állok, hogy átnézzek a polc teteje felett. Ő is
felemeli a fejét, hogy lásson, és felhúzott szemöldökkel gúnyosan
néz rám. A szívem elkezd hihetetlenül dübörögni. Miért van
ilyen hatással rám? Miért nem tud a testem normálisan reagálni,
ha a közelben van?
– Honnan ismered? – suttogom alig hallhatóan, miközben
körülnézek, és meggyőződöm róla, hogy Patrick nincs a
közelben. Nem látom, szóval vagy hátul van, vagy már elhúzta a
csíkot.
Porter lazán felkönyököl a videóállványra.
– Gyerekkorom óta ismerem. Azt állítja magáról, hogy
mozisznob, mert az egyik helyi cég, amely szponzorálja az évente
megrendezett filmfesztivált, a családjáé. Hip-hip hurrá!
Várjunk csak egy rohadt percet! Nagy koppanással leesik
valami. Határozottan úgy gondolom, hogy Alex említette volna,
ha a családja támogatja a fesztivált. Ez olyasmi, amivel
elhencegsz a filmbuzi barátodnak, tiltott zóna vagy az intim
részleteket érintő tabutémák ide vagy oda. Ezt soha nem tartaná
előttem titokban. Ez nem stimmel. Azt viszont nem hiszem, hogy
Porter hazudna, mert emlékszem, ahogy Patrick odanyújtotta a
filmfesztivál programját: „Most jött ki a nyomdából”, mondta.
Kapott belőle egy első példányt, mert az apja a fesztivál
támogatója? Még mindig a tárcámban van, és alig bírom
megállni, hogy ne rántsam elő, és keressem meg rajta a Killian
nevet a szponzorok között.
Belül csendben pánikolok amiatt, hogy Patrick esetleg nem
azonos Alexszel, de Porternek csak ennyit bírok mondani:
– Te aztán mindig mindent jobban tudsz.
Ez gyenge kötekedés, de most nincs is erőm mindent
beleadni.
– Én tudom, hogy igazad volt az Álom luxus kivitelbennel
kapcsolatban – mondja. – Truman Capote novellája egy meleg
pasasról és egy prostituáltról szól. Hollywood ebből romantikus
filmet csinált. Mickey Rooney-ról meg hadd ne mondjak
semmit. Az iszonyatosan gáz. Viszont...
– Viszont mi?
– Szerintem Hepburn miatt megéri megnézni. Most mi van?
Ne nézz ilyen rémülten! Ez volt a nagyanyám kedvenc filmje.
Nem tudsz rólam mindent.
Láthatóan semmit sem tudok róla. Ki a franc vagy te, Porter
Roth?
– És abban sem vagyok biztos, hogy erről a randidről tudsz
mindent...
– Jézusom, muszáj ilyen hangosan beszélned? – suttogom.
– Ez nem randi.
Legalábbis ezen a ponton még nem.
– Bármi is ez, csak azért szólok, mert nem bírom látni, hogy a
príma flörttechnikádat olyasvalakire pazarolod, aki nem is
értékeli. – Közelebb hajol a polc fölött, és int, hogy hajoljak
közelebb. – Patricknek van egy pasija Guatemalában.
Rámeredek. Pislogok. Csak bámulom Portert, mint egy hülye.
Szent szarkupac... Eszembe jut, hogy amikor először
találkoztunk Patrickkel a Pancake Shackben, arról beszéltünk,
hogy Cary Grant és Randolph Scott szeretők voltak. Hogy
Patrick hezitált, amikor ma elhívtam ide. Nem csoda, hogy a
Dupont Circle-ről kérdezett; ha hagytam volna beszélni ahelyett,
hogy idegességemben egyfolytában a számat tépem,
másodperceken belül valószínűleg megkérdezte volna, hogy
jártam-e már a Captain Pride-on, amit minden évben ott
rendeznek meg.
Elhallgatok. Lassan leereszkedem lábujjhegyről, Porter arca
pedig eltűnik a látóteremből. Megigazítom a szoknyámat,
nyugodtan sarkon fordulok, és számba veszem az ezen a
délelőttön engem ért megaláztatásokat. (1) Az úgynevezett
randim egy kész csőd. (2) Igazi lúzer vagyok, nem tudok
megkülönböztetni egy heterót egy melegtől. (3) Nem jutottam
közelebb Alexhez azóta, hogy egy héttel ezelőtt megérkeztem a
városba. (4) Porter mindezt végignézte.
Patrick közelít felém.
– Nincs semmi új a raktárban – mondja. Aztán odapillant a
másik sorba, Porter pedig előjön a BLAXPLOITATION5 FILMEK ÉS
KUNG FU FILMEK jelölésű polcok mögül. Hosszú szürke
tengerésznadrág van rajta, és méregzöld dzseki HOT STUFF
felirattal, amely közvetlenül a rojtos szélű mellényzseben lévő
rajzolt kisördög mellé van firkantva. A göndör sérója ma
hosszabbnak tűnik, a hajvégei leérnek a válláig. Összenézünk, és
úgy maradunk egy pillanatra, ami megint fura dolgokat művel a
szívverésemmel.
– Ó, szevasz, Porter – üdvözli mosolyogva Patrick. – Hogy
van Lana? Hallom, sikeresen túljutott az előfutamokon.
– Igen, valóban – felel lassan és vontatottan. Közben még

5 A „blaxploitation” afro-amerikaiak sztereoup ábrázolása könyvekben és

filmekben. (A szerk.)
mindig engem néz.
Patrick köztem és Porter között járatja a tekintetét, és
láthatóan azt találgatja, miről beszéltünk a háta mögött. Szuper.
Nem elég a megalázottság, most már bűntudatom is van.
– Hé, Bailey, jó volt veled, de apám a hajóról üzent, úgyhogy
most már vissza kell mennem dolgozni. Kávézunk valamikor?
Úgy látszik, komolyan beszél, és most először esik le, hogy
velem ellentétben ő sosem gondolta, hogy ez egy randi. Csak úgy
volt vele, hogy két azonos érdeklődésű ember együtt lóg kicsit.
Vajon még jobban leégetem magam, ha lepasszolom azzal, hogy
soha többé nem akarom látni, csak mert jobban érdekli egy
legénylakás melege, mint az én női bájaim?
Úgy döntök, hogy igen. Soroljuk be ezt a soha véget nem érő
hibalajstromom egy pontjának.
– Egy kávé remek lenne. Vagy egy tea – helyesbítek. –
Megadjam a telefonszámom? Talán elmehetünk együtt valamire
a filmfesztiválon vagy ilyesmi.
– Persze – mondja, és mosolyog, együtt megyünk a bolt
közepéig, aztán búcsút int, eltűnik a ködben, én meg ottmaradok
a megmaradt méltóságom töredékével.
Lehet, hogy írnom kéne Alexnek – csak hogy kiadjam
magamból, és meggyőződjek róla, hogy nem tud erről az
egészről semmit. De azt hiszem, először ki kell szellőztetnem a
fejem. Annyira meg akartam találni Alexet, hogy túl gyors
következtetéseket vontam le Patrickkal kapcsolatban, és nem
hallgattam az eszemre. Ostobaság volt, de nem akarok ezen
rágódni. Csak hát... őszintén szólva nem is tudom, mit akarok.
– Jól vagy?
Porter ott áll mellettem. A Video Ray-Gun ajtaja épp
becsapódott mögöttünk. Felsóhajtok.
– Persze... Csak elég szar napom van... Biztos a köd miatt.
– Á, az nem lehet – mondja –, a ködös napok a legjobbak.
Várom a szurkapiszkát, de nem jön. Lenéz a térdemre; még
sebes a tegnapi sólyomtolvajokkal való birkózás miatt, de túl hiú
vagyok, hogy ragtapaszt tegyek rá.
– Azt hittem, Kaliforniában mindig süt a nap – mondom. – A
ködös napok nyomasztóak.
– Neeem, inkább varázslatosak.
– Varázslatosak – ismétlem gyászos hangon hitetlenkedve.
– Na, mi van, a varázslat neked túlzottan kommersz?
– Mára leszállhatnál rólam – mondom inkább fáradt, mint
csalódott hangon, bár ha így folytatja, nem biztos, hogy így
marad. – Imádsz másokkal kekeckedni?
– Csak veled.
Az arcát fürkészem, nem tudom, ugrat-e.
– Pangbornnal is folyton kekeckedsz.
– Az nem számít, ő sosem vág vissza.
– Szóval ez az, amit szeretsz? – firtatom. – Ha valaki
visszavág?
– Az igazán szellemes viták olykor mindenkit felpezsdítenek.
Ez most bók volt? Lehetetlen megmondani.
Vállat von.
– Talán szeretem, ha valaki visszavág. Ez rejtély még előttem
is. Csak egy beach tróger vagyok, emlékszel? Isten tudja, mi jár a
csökött agyamban.
Jaj. Ez rémes. Egy pillanatra elgondolkodom, bocsánatot
kellene-e kérnem, de aztán eszembe jut az összes szemétség,
amit a fejemhez vágott.
Eltelik egy hosszú pillanat.
– Mentél már ködben az óriáskerékkel? – kérdezi hirtelen. –
Ó! Vagy inkább a felvonón?
– Ja, nem, nem járok vidámparkba.
– Miért nem?
– Mindig minden elromlik, és büdösek az ülések.
 Felnevet.
– Jézusom, Bailey. Miféle béna cuccok vannak ott, a
nemzetünk fővárosában? – Rosszallóan rázza a fejét, és
felsóhajt.
– Nos, mivel sajnállak a harmatgyenge vidámparki játékokkal
szerzett tapasztalataid miatt, fel kell hogy vigyelek a Beesre.
– Mi az a Bees?
– Hát a Bees. Bzzzz.
Huzigálja a ruhám ujját, csalogat magával, ahogy hátrafelé
sétál, és olyan szexin és lezserül mosolyog.
– Ó, csak nem azok az izé olyan kis fülkékkel, amelyek dongó
formájúak? Amelyek felviszik az embert a sziklákon lévő
vörösfenyők fölé, ahonnan látni a partot? Az, amire a nagy,
csilli-villi aranyszínű óriáskerék mellett lehet felszállni a
sétányon? Ideje megismerni a városodat, Rydell. Na, gyere!
 „Én olyan nőt keresek, akivel el tudok beszélgetni,
mondjuk vacsora közben.”
(Tom Hanks: A szerelem hullámhosszán, 1993)

11.

– Mi a gond? – kérdezi Porter, ahogy megyünk lefelé a

sétányon. Már látom, hogy akárcsak az óriáskeréké, a
Bumblebee felvonó pénztára is a hülye bálnaleső iroda ablaka
mellett van. Ezt eddig nem láttam.
– A francba! Nem akarok vele újra találkozni – mondom.
Porter egy pillanatra zavartnak látszik.
– Patrickkel? Szerinted nem mindegy neki?
Erre hosszan és mélyen felsóhajtok.
– Oké, oké – morog, bár nem hinném, hogy tényleg zsémbes.
Szerintem inkább sajnál kicsit, és az sokkal rosszabb.
– Menj oda, és állj be a kapuhoz. Mindjárt jövök.
Nincs erőm vitatkozni. Belépek az egyik fülkébe, és várok,
amíg egy görnyedt filippínó – a névtáblája szerint Reyes –
reszelős hangon lesegít néhány vendéget a felvonóról. Egy
egymást nyaló-faló főiskolás korú páron kívül nemigen vár más
arra, hogy felmenjünk. Nem is csodálkozom.
Ködfoszlányok lógnak a lebegő ülésekről, amelyek úgy néznek
ki, mint a sílift, csak sárga-feketére vannak befestve. A vastag
karok, amelyek felemelik a fülkéket a sétány fölé a sziklákig, egy
sor T alakú póznán pihennek, az egyik oldalon felfelé mennek a
liftek, a másik oldalon lefelé. Mindkét pózna tetején nagy, fehér
fények világítanak, de ahogy felnézek, annyira sűrű a köd, hogy a
lámpák... nem látszanak. Most még a sziklákat sem látom.
– Jó napot! – mondja a Bumblebees’ kezelője, amikor
üdvözlöm.
– Mit csinál, ha elromlik az egyik ilyen izé? – kérdezem. –
Hogy veszi észre?
Követi a tekintetem, felemeli a fejét, és felnéz a ködbe.
– Nem veszem észre.
Hát ez nem megnyugtató.
Iszonyatosan hosszú időnek tűnik, amíg Porter lélekszakadva
visszaér a jegyünkkel és egy kicsi, zsírpapírba csomagolt
valamivel.
– Hé, mi a helyzet, Mr. Reyes? – mondja vidáman a
gépkezelőnek.
– Nem lehet ennivalót felvinni a Dongókra, Porter! – recsegi
az öreg.
Porter begyömöszöli a zacskót a dzsekijébe, és félig felhúzza a
cipzárt.
– Nem nyúlunk hozzá, amíg fel nem érünk a sziklákig.
– Oké, rendben – enyhül meg a férfi, és előremutat, hogy
odakísérjen minket a következő lifthez.
Mielőtt meggondolhatnám magam, beszállunk az ingatag
fülkébe a tapizós fősulis pár mögé. Minden ülésben két ember
fér el, elég szorosan, és bár előttünk van a műanyag sárga-fekete
mellvéd, a felsőtestünket nem védi semmi. Ez azt jelenti, hogy
(A) a parti szél teljesen keresztülfúj majd rajtunk, és (B)
tökéletesen látjuk az előttünk ülő nyali-fali párt és a vándorútra
indult kezüket. Csúcs!
A kezelő meghúz egy kart alul, amitől megszorul a derekunk
körül a biztonsági öv. Lopva Porterre pillantok. Nem gondoltam,
hogy ilyen közel fogok ülni hozzá. A lábunk majdnem összeér, és
rövid szoknya van rajtam, összehúzom magam.
– Tizenöt perc felfelé – mondja a pasas, miközben elsétál a
lassan elinduló liftünk mellett –, és tizenöt perc lefelé,
amennyiben készen álltok a visszatérésre. Jó mulatást!
És elindulunk. A gyomrom kicsit émelyeg, amit nem értek,
mert még lent vagyunk a földön; a Dongóknak kell még egy kis
seggbe rúgás.
– Jól vagy, Rydell? – kérdezi Porter. – Nem félsz a
magasságtól, ugye?
– Majd mindjárt kiderül – mondom, és az ólomlábaim
felemelkednek a talajról, és nagyon-nagyon lassan beindul a lift.
– Imádni fogod! – nyugtatgat Porter. – Szuper lesz, amikor
mindjárt beleérünk a ködbe.
Amint a felvonókezelő elvánszorog a kapu közeléből, és
látótávolságon kívülre kerül, Porter pár centire lehúzza a
dzsekije cipzárját, és benyúl. Aztán előhúz valamit.
Világosbarnás színű, és akkora, mint egy fél golflabda.
Vaníliaillatot érzek egy pillanatig, aztán az egészet betömi a
szájába.
Áhítattal lehunyja a szemét, ahogy eszik.
– Mmmm, annyira finom!
– Mit eszel? – kérdem.
– Tilos a Dongókon enni – emlékeztet, és előveszi a telefonját
a nadrágzsebéből. – Biztos, hogy meg akarod szegni a
szabályokat?
Kihagytam a reggelit. Túl ideges voltán Patrick miatt.
Mekkora hülye vagyok. Még mindig nem hiszem el, ami történt.
Olyan, mint egy rossz álom, amit nem tudok elfelejteni. És most
Porter zsebéből vaníliaillat árad a képembe.
– Mi a csuda ez, Porter? – nyafogok. – Olyan jó illata van!
 – Gracie említette, hogy amint édesség közelébe kerülsz,
rögtön csorogni kezd a nyálad.
Lapozgat a telefonján, és beletúr a zacskóba még egy olyan
valamiért. Azt hiszem, vaníliás minimuffin. Kókuszillatot is
érzek. De az lehet, hogy Porterből jön.
– Majd megnézheti magát, mikor mondok neki legközelebb
bármit is! – és dobolok a lábammal, ahogy magasabbra
emelkedünk a földtől.
– Megvan! – kiált fel, mert talált valamit a telefonján. – Egy
új kvíz. Kössünk alkut!
– A KVÍZ KIZÁRT!
– Most jó lesz! – mondja. – Megígérem!
– Miért kéne hinnem neked?
– Mert van egy zacskónyi muffinom – mondja kimért
mosollyal.
Nem tudom, mi a franc az, de akarok belőle egyet. A
gyomrom megkordul.
– Hűha, Rydell. Egy sárkányt nevelsz odabent, vagy mi?
A nyakam nyújtogatom, és nyafogok kicsit. De végül
megadom magam.
– Oké, de ha felcseszed az agyam, amíg ide vagyunk szögezve
erre a hülye dongó formájú repkedőre, figyelmeztetlek, hogy a
hegyes körmeimmel kikaparom a szemed.
Megvillantom neki a frissen festett vintage rubinvörös
lakkomat a mandula alakúra reszelt körmeimen.
Füttyög.
– Klassz! Micsoda mutatós kis manikűr. Én meg még azt
hittem, zárkózott vagy. A cukor előhozza belőled a démont.
Porter csípi ezt!
Kicsit zavarba jövök, de nem annyira, hogy ne akarjam a
muffint.
– Na, szóval! Először is – és kivesz a zacskóból egy jutalmat –
ez itt egy minimuffin. Coronado Cove helyi specialitása. Frissen
sült az imént Tony pékségében, ami arra van – és hátrafelé
mutat. – Ízlett a cukros keksz a melóban? Nos, akkor ezt
egyenesen imádni fogod!
Két ujjal fogja meg. Elveszem, megszagolom, aztán nem
törődve azzal, hogy szerinte ezt nem kéne, kettétöröm.
Megkóstolom. Iszonyú finom. Puha. Könnyű. Vaníliás cukorba
van forgatva.
– Nyami! – mondom neki.
Porter diadalittas arcot vág.
– Én megmondtam! Oké, akkor most jön a kvíz. Ezt
mindketten csináljuk. Ez egy... barátság-kvíz. Mindkettőnknek
válaszolnia kell, és meglátjuk, mennyire passzolunk össze. Csak
hogy lássuk, összeillő barátok vagyunk-e vagy ősellenségek.
– Pfff... – legyintek muffinnal teli szájjal, miközben
morzsákat söprők le a mellemről. – Hát ellenségek. A kvíznek
vége, adj még egy muffint! – nyújtom felé a kezemet.
Nevetve elhárítja a mozdulatot.
– Nincs muffin, amíg nem válaszolsz az első kérdésre. Mehet?
Első kérdés. – Elkezdi olvasni. – Amikor veszekszünk, az (A)
olyan, mint a harmadik világháború, és napokba telik, mire
újból szóba állunk egymással; (B) keményen vitázunk, de hamar
kibékülünk; (C) sosem veszekszünk. Na, mit gondolsz,
A, B vagy C?
Úristen, mit akar ezekkel a kvízekkel? Grace-nek igaza volt,
tényleg mániákus.
– Nem a C, ez biztos – mondom –, de nem is A. Szerintem B.
Keményen vitázunk, de hamar kibékülünk. De ez főleg azért van,
mert megvesztegetsz kajával. Tartsd meg ezt a jó szokásodat, és
nem lesz semmi gáz.
– Akkor hát B – és feltart egy következő muffint anélkül, hogy
felnézne a telefonjáról. Elveszem, mialatt ő elolvassa a
következő kérdést. – Kedvenc elfoglaltságunk a szabadidőnkben
(A) rengeteg baráttal partizunk, minél többel, annál jobb; (B)
folyton csak megyünk, nem tudunk megülni a fenekünkön; (C)
inkább egyedül lazulunk.
– Szerintem te az első kettő közül választod az egyiket, de én
inkább az a C típusú vagyok. Ez most lerontja a pontjaidat?
– Nem, mivel én is a C-be tartozom.
Öööö, oké. Nem nagyon hiszem el. De végül is ez a
szabadnapja, és egyedül lógott egy videóboltban, amit nem
gondoltam volna róla.
– Jaj, nézd! – kiáltom, ahogy lenézek magam mellett a
fülkéből. – Már majdnem az óriáskerék fölött vagyunk!
A sétány elég furán néz ki innen, kicsi, színes foltok meg
néhány háztető. A bal oldalamon autókat látok, de ki kíváncsi a
városra most? Akaratlanul is előrenézek, és látom a párocskát,
ahogy teljesen össze vannak gabalyodva. Szerintem ez nem csak
csókolózás. Hűha! Gyorsan másfelé nézek.
– Ez a felvonó elég lassan megy, nem? – méltatlankodom.
– Itt szoktam szundikálni – mondja Porter. – De tényleg!
Következő kérdés! Ha egyikünknek problémája van, (A) az illető
megtartja magának; (B) rögtön kikéri a másik tanácsát; (C)
célozgat, és reméli, hogy a másik végül rákérdez a dologra.
– Az A verzióra szavazok!
Óvatosan benyúlok Porter bő dzsekijébe, amíg meg nem
érzem az ujjam végével a papírzacskót, és benne egy újabb
muffint. Aztán végül nem veszem ki, mert Porterre nézek, és
elbizonytalanodom.
– Nem, nem, csak folytasd! – mondja. – Szolgáld ki magad!
Magabiztosan rávigyorgok.
– Hoppá!
– Máskor is szoktál fiúk ruhájában matatni? – kérdezi.
– Csak ha tömve vannak sütivel.
 – Akkor holnap tíz kiló sütit hozok a nadrágomban –
motyogja, aztán felkiált, hogy aúúú, mivel finoman
belebokszolok a karjába.
– A következő kérdést, a vaníliára kérlek! – mérgelődöm. –
Különben is, milyen hosszú ez a kvíz?
– Visszatérve az előzőre, te az A-t választod? Én a B-t –
mondja, és alig bírom felidézni, mi is volt a kérdés. – Ez
bizonyára lerontja az összhangot köztünk. Utolsó! A
legfontosabb dolog egy... ööö... barátságban az, hogy (A) közös
legyen az érdeklődés; (B) hogy tetsszünk egymásnak; (C) hogy
akármi történik, mindig ott legyünk, amikor a másiknak
szüksége van ránk.
Lenyelem az utolsó falatot.
– Miféle kérdés ez? Nem kellene egy olyan opció, hogy (D) az
összes a fentiek közül?
– Nos, ilyen nincs. Választanod kell.
– Nem fogok.
– Azt nem lehet!
– Na, most mondd meg, épp megtettem, Hot Stuff!
Felröhög.
– Na jó, de most hogy fogjuk megtudni, hogy összeillők
vagyunk-e? – mondja affektálva. Képtelen vagyok megmondani,
hogy csak ugrat, vagy az idétlenkedése mögött valami több is
van.
– Nem tudom. Szerintem tényleg barátkoznunk kéne, és
magunknak rájönni ahelyett, hogy kvízeket csinálgatunk.
Színpadiasan kikapcsolja a telefont, és visszateszi a zsebébe.
– A jó kvízeket már senki sem becsüli. Na, itt is vagyunk
Csatold be az öved, most kezd izgalmas lenni. Remélem, nem
félsz a sötéttől vagy ilyesmi. Nyugodtan kapaszkodj csak a
dzsekim belsejébe megint, ha kell.
Pont jókor nézek fel, és látom, hogy a fülkével beúszunk a
vastag ködrétegbe, amely az óceán fölött gomolyog. Porter
eltúlozta. Ez nem is tejfölköd. Látjuk egymást. De a párocska
előttünk kicsit beleveszik a párába, akárcsak lent a kamionok
vagy a magasabb háztetők kivételével minden egyéb. Szaga sincs
igazán, és még csak nem is nyirkos. De azért kicsit máshogy
veszem a levegőt.
– Nyáron hogyhogy ilyen köd van itt?
– Tényleg tudni akarod?
Nem tudom, mit kellene erre mondanom.
– Mmm, azt hiszem, igen?
– Na, figyelj... a köd a tenger fölött képződik, mert a víz hideg.
A Csendes-óceán két okból lehet hideg. Vagy mert Alaszka felől
hideg levegő érkezik a Kalifornia-áramlattal, vagy az
úgynevezett mélységi hidegvíz feltörés miatt, ami a parttal
párhuzamos szélfúvást okoz, és dél felé nyomja az óceán vizét.
Ez felkavarja a Csendes-óceánt, jeges víz tör fel a fenékről, ami,
mivel hideg, lehűti a levegőt is, erre az összesűrűsödik, és köd
lesz belőle. Amikor a nyári napsütés felmelegíti a levegőt, és
felszáll, eltűnik a köd.
Ámulok-bámulok. Szerintem még a szám is tátva maradt, bár
ez nem biztos.
Megvakarja a homlokát, zsémbel kicsit, aztán rálegyint az
egész szónoklatra.
– Á, csak vízőrült vagyok. A szörfözés miatt van. Ha ki akarod
fogni a legjobb hullámot, ismerned kell az apályt, a dagályt, a
viharokat... Szerintem csak hobbi szinten felszedtem ezt-azt.
Nézem a dzsekiujja alól kivillanó menő szörfös karóráját,
amely az apálytól az időjárásig mindent előre jelez. Ki gondolta
volna, hogy a srác egy okostojás?
– Le vagyok nyűgözve! – mondom, és úgy is gondolom. –
Fogadok, hogy te vagy az, aki mellé oda kell ülni, ha az ember
puskázni akar a bioszdogán.
 – Tavaly elvégeztem az emelt bioszt. Ebben az évben az emelt
környezettudományt és a haladó kémiát fogom felvenni.
– Pfuj, utálom az összes reál tárgyat. A töri és az angol oké. De
semmi természettudomány.
– Semmi tudomány? Bailey, Bailey, Bailey. Úgy tűnik,
minden elképzelhető módon különbözünk egymástól.
– Hát, ja! – helyeslek mosolyogva. És nem tudom miért, de
kicsit furán érzem magam.
Nevet, mintha valami viccet mondtam volna, és áthajol a
korláton.
–Szóval hogy tetszik a kaliforniai köd? Király, nem?
Megmarkolja a ködöt, mintha be tudna valamennyit gyűjteni.
Én is kipróbálom, kinyújtom a tenyerem.
– Igen, az. Olyan, mintha a miénk lenne az egész. Igazad volt.

Az út további részében így ülünk egymás mellett, és próbáljuk

a markunkba zárni az óceánt.
Az út véget ér, a felvonókezelő felnyitja a hevedert, és kienged
minket. Fent vagyunk a sziklák tetején. Az apró ajándékbolt
mellett, amelyet Mézescsupornak hívnak – utálok kekeckedni,
de a dongók amúgy nem is csinálnak mézet –, van egy kis
kiugró, amit kerítés választ el az óceántól, és van itt néhány
pénzbedobós távcső, amivel a vizet lehet bámulni. Ha tiszta
lenne az idő, ellátnánk a Cavern Palace-ig, de most nem nagyon
látni semmit, úgyhogy kevés ember lézeng itt. Az idő szeles és
hűvös, főleg ahhoz képest, hogy június van.
Nem gondoltam volna, hogy Kaliforniában ilyen hibbant az
időjárás. Megkérem Portert, meséljen még erről. Először azt
hiszi, ugratom, de egy kis noszogatás után nekitámaszkodunk a
fakerítésnek, és miközben elpusztítjuk a muffin maradékát,
beszél nekem az óceáni áramlatokról és a dagályról, a
vörösfenyőerdőkről, a páfrányokról, az ökoszisztémáról, meg
arról, hogyan fogyatkozik a köd az utóbbi pár évtizedben, és
hogy a tudósok próbálnak rájönni, hogyan és miért.
Fura őt hallani erről beszélni, és ahogy a redőzött sebhely a
kezén, ő is elkezd kis darabokból összeállni számomra.
Mindegyik ő: a mocskos szájú biztonsági őr a munkahelyünkön,
aki kigúnyolt a felemás cipőmért; a szörfös srác, aki elrángatta a
betépett haverját a gyalogátkelőről; a báty, akinek büszkeségtől
csillog a szeme, miközben a húga sikereivel dicsekszik; vagy a
fiú, aki pacsizott velem, amikor letepertem a srácot, aki ellopta a
máltai sólymot.
Talán Walt Whitmannek volt igaza. Még saját magunkkal sem
vagyunk azonosak, és a sokféleség szerves részünket képezi.
Hogyan is tudnánk teljesen megismerni önmagunkat?
Porter végül észreveszi, mennyit beszél, és az aranybarna arca
bíborszínűre vált. Elég cuki.
– Na, oké, elég! – mondja végül. – Hát te miért lelkesedsz?
Elgondolkodom, és szeretnék pont olyan szenvedélyesen
beszélni neki a klasszikus filmekről, ahogy ő az óceáni esőkről,
de eszembe jut a Patrickkel való incidens, és émelyegni kezd a
gyomrom. Nem szeretném ezt újból átélni. Talán majd máskor.
– A történelemért – mondom, ami, bár csak félig valós, de
legalább nem hazugság. – Bevallom, az utóbbi időben azon
gondolkodom, hogy múzeumi levéltáros leszek vagy ilyesmi.
Felderül az arca, mintha erről eszébe jutott volna valami.
– Aki katalogizál dolgokat?
– Igen, legszívesebben kurátor lennék vagy valami hasonló.
Még nem tudom pontosan.
Attól, hogy ezt bevallom, kényelmetlenül érzem magam.
Nyűgös leszek, és legszívesebben lelépnék, de mivel egy
sziklaszirten állunk, nincs hova futni.
– Na, mindegy, a Barlangban a munka talán nem egy
leányálom, de kezdetnek jó. Tudod, az önéletrajzomban jól fog
mutatni. Végül is.
Rám kacsint, és én még mondok neki pár dolgot a
múzeológiához kapcsolódó terveimről, de csak amennyit az
agyafúrt Vagány módszer megenged: fű alatt, finoman, hogy
mennyire rajongok a régi dolgokért, és hogy a történelmi
szempontból értékes cuccokat, bár a legtöbb ember számára
unalmasak, milyen fontos megőrizni. Mert hogy bármennyire is
imádom a filmeket, soha nem akarnék filmrendező lenni. Ezt
egyre tisztábban látom. Maradok a háttérben, srácok. Inkább
örömmel fésülök át régi aktákat.
– Szeretek újra felfedezni dolgokat, amiket az emberek már
elfelejtettek. És szervezésben nagyon jó vagyok.
Porter kedvesen mosolyog.
– Észrevettem.
– Tényleg?
– A kasszád. A papírpénzek mind egyfelé néznek, az
összegyűrt sarkok kiegyenesítve. Minden összefogva és
összetűzve, tökéletesen bekészítve a szállításra. A legtöbb ember
kasszája rumli, összevissza van hányva benne a pénz.
Felderülök. Meglep, hogy ennyire figyel a részletekre.
– Szeretem, ha a dolgok szépen rendszerbe vannak foglalva.
A hülye könyvelői gének.
– A rendszer, az jó. Talán mégis van benned némi tudomány
iránti érdeklődés.
– Bah! – kiakadok. – Szép próbálkozás, de nincs.
Ahogy mosolyog, összefutnak a ráncok a szeme sarkában.
– De azért gondolom, nem akarsz életed végéig a Hotboxban
dolgozni, ugye?
– Jesszus, dehogy! – mondom savanyú arccal. – A Hotboxban
semmiképp.
Hacsak ezt a szót hallom, máris szomjas leszek, úgyhogy
betérünk a Mézecsuporba innivalót venni. Mire végzünk, a
napsugarak áttörnek a ködön – vagyis ahogy épp most a
zanzásított tudománykurzuson tanultam, elpárologtatják –, és a
langyos déli levegőnek olyan az illata, mint amit apa hátsó
udvarában is érezni: tiszta és friss, fenyőillattal keveredve.
Mélyen belélegzem. Ez határozottan nem olyan, mint nálunk,
keleten.
Amikor visszaülünk a felvonóba, sokkal közelebb kerülünk
egymáshoz. Sokkal. Érzem Porter karjának és lábának melegét.
A nadrágja hosszabb, mint a szoknyám, de a lábai rövidebbek, és
amikor a lift elindul, a lábszárunk egymáshoz ér. Nézem, ahogy a
testünk összeér. Egy apró pillanatig arra gondolok, hogy
távolabb megyek, összehúzom magam kicsire, ahogy felfelé
jövet, de végül...
Nem teszem.
És ő sem.
A biztonsági korlát lezáródik, egymáshoz préselve minket.
Kar a karhoz. Láb a lábhoz, test a testhez. A szívem úgy dobog a
mellkasomban, mintha valami dallam ütemét verné. Párszor
érzem a tekintetét az arcomon, de én nem merek ránézni. Egész
úton hallgatunk, nézzük, ahogy a város egyre nagyobb és
nagyobb alattunk.
Pár méterrel, mielőtt elérjük a talajt, megszólal, de olyan halk
hangon, hogy alig hallom.
– Mit is mondtam a múltkor a kifinomult ízlésedről?
Elhallgat egy pillanatra. Mr. Reyes mosolyog, majd kinyitja a
biztonsági korlátot.
– Csak azt akartam mondani, hogy tetszik, ahogy öltözködsz.
Tetszik a stílusod... Szerintem baromira szexi.
LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX

NINCS ÚJ ÜZENET.
 „Ha ez az, amire gyanakszom, vagy az lehet, hát ne legyen az!”
(Meryl Streep: A fantasztikus Róka úr, 2009)

12.

Kész vagyok. Nyolc óra telt el, mióta Porter és én elváltunk a

Dongóknál, és azóta nem bírom kiverni a fejemből, amit
mondott. Baromira szexi.
Én!
Ő!
Mi van?
Mást nem mondott, sőt, alig nézett rám, amikor azt mondta,
most már „tipliznie kell”, mert azt ígérte az anyjának, segít
valamit kipakolni a szörfös boltban. Én meg azt hiszem,
megköszöntem neki a muffint meg a felvonójegyet. De nem
emlékszem. Nem voltam magamnál. Talán azt is mondtam, hogy
viszlát a munkában. Mr. Reyes megkérdezte, jól vagyok-e, ebből
tudom, hogy túl sokáig álltam ott, és úgy nézhettem ki, mint
valami eszelős. Aztán fél mérföldet sétáltam egy parkolóig,
ahova nem is álltam, úgyhogy vissza kellett fordulnom, hogy
megtaláljam Bébit.
– Csak ennyit fogsz enni? – kérdezi apa a balomon.
Lenézek a tányéromra. Majdnem tele van még, de nem azért,
mert nem jó. Igazából nagyon is finom. A kikötő északi végén
ülök egy rózsaszín piknikasztalnál, távol a sétány örült
tömegétől. Az asztal másik végén Wanda – azaz bocsi, Mendoza
őrmester – ül. Elég nehéz most rendőrként elképzelnem, mert
farmert visel, és éppen vele vacsorázunk a parton a híres-neves
pozole-os kocsinál. Ráadásul apa folyton Wandának szólítja, és
közben mindig elmosolyodik kicsit, bár nem hinném, hogy
észreveszi. Szerintem lábaznak az asztal alatt, de túl szétszórt
vagyok, hogy erre figyeljek.
A pozole, mint kiderült, egy csodálatos, lassú tűzön főzött
mexikói étel szárított kukoricából, húsléből, chiliből és húsból. A
bódéban árulnak vörös, zöld és fehér pozole-t, én a fehéret
eszem, amely disznóhúsból készült, és a legkevésbé csípős, A
tetején friss szeletelt retek és káposzta van, az asztalon pedig egy
kistányérban lime-gerezdek. A nap a Csendes-óceán felett éppen
lenyugszik, ezért az ég csodás arany- és bíborszínű, a pozole-os
kocsi táblái fölött pedig sokszínű neonsor világít, így aztán az
egész olyan, mint egy nagy buli. Vagyis hát az lehetne, De a
távoli hullámokban szörfösök alakját lehet kivenni, amiről
Porter jut eszembe, és ez kikészít.
Szóval nem bírok enni.
De muszáj. Éhes vagyok, és ez az egész úgy hülyeség, ahogy
van. Nem vagyok olyan lány, aki elalél egy sráctól, és a
tenyeréből eszik. Az ég szerelmére, ez csak Porter Roth! Mi
voltaképpen ősi ellenségek vagyunk!
Itt van ez a hülye összepasszolásról szóló kvíz, amit
elbuktunk. Vagy nem? Már nem is emlékszem. Csak arra, hogy
milyen édes volt, ahogy olyan komolyan nézett rám, amikor a
fitoplanktonokról meg az óceáni áramlatokról mesélt, és hogy a
lábán a nadrág csiklandozott, ahogy a libegő rázkódott. Ahogy
erre gondolok, ismét annyira izgatott leszek, Jézus isten! De
aztán arra gondolok, talán nem is volt komoly az egész. Lehet,
hogy csak szórakozott velem. Csak szórakozott velem? Eddig
nem tapasztalt pánikhullám szorítja össze a mellkasom.
Nem, nem és nem. Csak arra tudok gondolni, hogy ez nem
lehetséges, és kezdek teljesen bepánikolni.
Nem zúghatok bele Porter Rothba.
– Bailey!
– Mi? Ja, nem, tényleg ízlik! Komolyan! Nagyon finom! –
mondom apának, és megpróbálok normális hangnemet
megütni, miközben megfogom a kanalam. – Csak fura napom
volt, ennyi az egész.
Elfelejtem Portert. Megeszem a levesem. A sirályokra
koncentrálok, ahogy a parton köröznek. Aztán hallom, ahogy
apa titokzatosan azt mondja Wandának:
– Randija volt ma.
– Ó-óó! mondja ő, és elmosolyodik.
– Jézusom, apa!
– Most miért, nem is meséltél róla! Hogy is hívják? Patrick?
– Ha tudni akarod, kábé így ment – mondom, és lefelé
mutatok a hüvelykujjammal, hogy lássák, kikosaraztak. – Úgy
látszik, a lányod megbukott a kapcsolatokban működő kémiából,
mert, és itt jön a slusszpoén, Patrick meleg.
Wanda elképed.
– És korábban nem is mondta?
– Nem az ő hibája – felelem –, csak rosszul következtettem.
Apa megköszörüli a torkát, és láthatóan eléggé kellemetlenül
érzi magát. Fogalma sincs, mit mondjon.
– Öööö, szívem, igazán sajnálom.
Megrázom a fejem.
– Ahogy mindig mondod, ne akarj túl sokat egyszerre!
– Mert egyszerre akarnok leszel – feleli az egyik kedvenc
szójátékát idézve. Aztán felsóhajt, és a hátamra teszi a kezét. –
Nagyon sajnálom, kölyök. Nem így kellett volna lennie, de ne
hagyd, hogy elvegye a kedved. Ebben a városban csak úgy
nyüzsögnek a jóképű srácok.
Wanda elmosolyodik.
 – Úristen, apa! El se hiszem, hogy ilyeneket mondasz a
barátnőd előtt – suttogom a fülébe, miközben a vállára hajtom a
fejem.
– Hát én sem – ismeri el, és simogatja a hátam. – Szülőnek
lenni nem egyszerű.
Wanda megtörli a száját egy szalvétával, és bólogat.
– Így igaz. A fiam két évvel idősebb, mint te, Bailey. Épp most
van túl egy fájdalmas szakításon.
– Nem is tudtam, hogy van fia!
Bólint.
– Öt éve váltam el. Ő most tizenkilenc éves. Egy évet elvégzett
az állami főiskolán, és most nyári egyetemre jár apád volt
iskolájába, a műszakira. Elektromérnöknek készül. Nagyon okos
fiú.
Aztán elkezd mesélni a fiáról, én belemerülök a levesembe, és
azon gondolkodom, fogok-e valaha találkozni ezzel a sráccal.
Mi van, ha apa újra megnősül? Lesz egy mostohabátyám? Ez
elég bizarr ötlet. Viszont Wanda elég csinos, és ahogy
Anthonyról beszél – így hívják a fiát –, úgy tűnik, ő a
legremekebb srác a világon. Másrészt apa olyan, mint én: nem
hoz meggondolatlan döntéseket. Nem tudom elképzelni, ahogy
vakon belerohan egy újabb házasságba, mint anya – aki még
azóta sem telefonált, csak mondom. Na, nem mintha számolnám
a napokat, és kisírnám a szemem, mint valami taknyos kölyök,
aki nyári táborba ment, és hiányzik neki az anyukája.
Na, de azért mégis. Se egy hívás? Se egy e-mail?
Ha arra számít, hogy én hívom először, akkor várhat
nyugodtan. Nem nekem kellene felnőttként viselkednem.
Amikor befejeztem a vacsorát, felállok, és kiveszem a
telefonom a tárcámból, amely addig Bébi csomagtartójába volt
rejtve; mert hogy motorral jöttem ide apával és Wandával
találkozni. Ahogy megyek vissza az asztalhoz, látom, hogy
néhány szörfös a távolban épp bújik ki a szörfruhájából.
Felállítják a szörfdeszkákat a homokban, amelyek így úgy
néznek ki, mint a sírkövek, és a pozole-os kocsi felé tartanak.
A torkomban dobog a szívem, ahogy fürkészem őket, hogy
Porter köztük van-e. Nem látom, de kiszúrok egy másik
ismerőst, ahogy ott lépked éppen felénk a homokban: Davyt.
A szemét!
Nem igazán akarok újra találkozni vele, pláne nem apa
társaságában. Viszont sajnos nem tudok elég észrevétlenül
visszaülni apa mellé, úgyhogy nem sikerül eltűnnöm a kótyagos
tekintete elől.
– Nézd már, ki van itt, hát a kicsike! – mondja azon a reszelős
hangján. – A lovas amazon kisasszony! Aki Porterrel dolgozik
együtt a Barlangban!
Felnézek, és egy hangyányit felemelem a kezem az asztalról,
hogy óvatosan odaintsek.
– Davy! – mondja, és a mellkasára mutat, ami, mint mindig,
fedetlen, még most is, pedig a két haverja fel van öltözve.
Reszket. Vegyél fel egy kurva pólót, haver! – Porter barátja
vagyok, emlékszel?
– Helló! – mondom, mert fura lenne, ha nem köszönnék neki.
De minek kellett Portert emlegetnie?
– Az a te Vespád? – kérdi. – Nagyon dögös. Eredetinek
látszik. Fel van újítva?
Wanda kihúzza magát, és mielőtt észbe kapnék, válaszol
helyettem.
– Mi járatban errefelé, Mr. Truand?
– Ó, helló, Mendoza járőrnő – köszön rá Davy, és láthatóan
nem nagyon aggódik, hogy meglátja. – Nem ismertem fel
egyenruha nélkül.
– Magának Mendoza őrmester vagyok, és akármilyen ruha
van rajtam, így is simán elkaphatom a grabancát.
 – Megjegyzem! – mondja, és olyan negédesen vigyorog, mint
egy biztosítási ügynök.
Két idősebb, bikinit és pólót viselő csaj feláll a szomszéd
asztaltól, hogy kidobják a szemetüket, mire Davy barátai elég
undorító módon nyomulni kezdenek rájuk. Csak annyit hallok,
„jó a seggetek” meg hogy „tudnék vele mit kezdeni”, én pedig
legszívesebben helyben meghalnék, vagy inkább beleverném a
fejüket a kukába. A lányok csak legyintenek, úgyhogy rövid, de
durva összeszólalkozás után a srácok abbahagyják, mintha mi
sem történt volna, és célba veszik a pozole-os kocsit. Látszik,
hogy nem először művelnek ilyet.
Miután vége a cirkusznak, Davynek eszébe jut, hogy az előbb
még hozzám beszélt.
– Szóval, te kis lovas amazon, a meghívás még mindig
érvényes. Rendben?
A szájára teszi az ujját, és kacsint. Eltart egy darabig, amíg
rájövök, hogy a máglyaünnepről beszél. Legalábbis azt hiszem.
Ennél az idiótánál ki tudhatja? Nem válaszolok, de nem zavarja.
Ő és a haverjai már másra figyelnek – egy autóra, amellyel újabb
spanok érkeztek. Odaszaladnak, hogy üdvözöljék őket.
Szerencsére. Irritál, hogy ugyanazon a partszakaszon kell
időznöm ezekkel a zakkantakkal. Csak azzal, hogy egy levegőt
kell szívnunk, képesek lehervasztani a hangulatot.
– Légyszi, húzzatok el minél messzebbre! – motyogom.
– Ismered? – von kérdőre Wanda hirtelen nagyon komoly,
hivatalosan rendőrös hangon.
Ettől apa is nagyon elkomolyodik, ahogy az apák szoktak.
– Nem, dehogy! – mondom, és nemet intek a kezemmel. –
Csak ismer valakit, akivel együtt dolgozom.
– Porter Roth? – kérdi apa. – Azt hittem, ő biztonsági őr, nem
holmi beach tróger.
Lehet, hogy ezt a kifejezést tőle hallottam.
 – De az. Mármint, hogy nem az! – mondom.
Ó, baszki. Nem akarom, hogy apa egy kalap alá vegye őket.
– Porter nem olyan, mint Davy. Szerintem már nem is
barátok igazán. Davyvel a sétányon futottam össze, akkor
kezdett lovas amazonnak nevezni, mert épp egy sálat vettem, és
akkor hívott, hogy menjek lógni vele, de ez nem jelenti azt, hogy
menni is fogok vagy ilyesmi...
– Jól van na! – mondja apa. – Lassíts már!
– Davy szerintem nagyon gáz, szóval...
Wanda elégedettnek tűnik a válaszommal.
– Tartsd magad távol tőle, Bailey! Komolyan mondom.
Veszélyes. Valahányszor beviszem, valami technikai dolog miatt
megússza. De már nem sok hiányzik. Komoly drogokról van
szó... nem fűről vagy alkoholról. Segítségre van szüksége, de a
szülei nem törődnek vele annyira, hogy megadják neki.
Jézusom. Arra a fura beszélgetésre gondolok, amelynek a
vintage ruhaboltban fültanúja voltam, arra, mennyire dühös volt
Porter, amikor látta kijönni Davyt az üzletből.
– De Porter ugye nem... – kezdek bele a mondatba, aztán
megbánom, hogy egyáltalán megemlítettem ezt a nevet, mert
nem tudom befejezni.
– Porterrel minden oké – feleli, és remélem, nem veszi észre,
mennyire megkönnyebbültem. – A Porter család sok mindenen
keresztülment, de jó emberek. De a bandától jobb, ha távol
maradsz. Ha Porter Davyvel lóg, azt tanácsolom neked, hogy
kerüld el őt is, és akkor megóvod magad a fájdalomtól.
Ezt az utolsó mondatot inkább apának mondja, mint nekem,
apa pedig rábólint, hogy igen, érti. Vette az üzenetet.
Ez maga a halál. Porter Roth most már pirossal ki van húzva
apa listájáról. Nem tudom, ez számomra mit jelent, még azt sem
pontosan tudom, mi folyik közte és köztem. De ha, tegyük fel,
esetleg akarnék valamit, az most már teljesen reménytelenné
vált?
Egy dologban viszont biztos vagyok: a máglyaünnepet ezek
után megemlíteni apa előtt nem jó ötlet. Wanda elég jó eséllyel
mindent tud erről a kis szombat esti ünnepségről, úgyhogy apa
kifaggathatja róla.
A gond az, hogy el akarok menni. Grace meghívott, és nem
akarom cserbenhagyni. És lehet, hogy Porter is ott lesz...
De! (Miért van mindig ott egy de?)
Ebben a zűrzavarban egyvalakit nem vettem számításba.
Alexet. Talán ki kéne kérnem a véleményét. Vagy meg kéne
próbálnom elmesélni neki, mi történt. Mert ő biztos ugyanolyan
csodálatos most is, amilyen mindig, miközben én egyfolytában
tisztességtelen vagyok vele, mert egy rémes, rémes alak vagyok.
Hát nem érdemel meg egy kis magyarázatot?
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@alex: A horoszkóp, amit mondtál, valóra vált, igaz, kissé

fura módon...

@mink: Tényleg?

@alex: Megfogadtam a tanácsodat, és működött.

Kockáztattam, és annyira jó napom volt, amilyenben már
régóta nem volt részem.

@mink: Vicces hogy ezt mondod, mert pont a tanácsodat

akartam kérni valamiben, hogy meglépjem-e vagy ne. (De ez
nem az, hogy elrepüljek-e hozzád vagy ilyesmi. Csak
tisztázzuk. Nem azt mondom, hogy nem fogok, de ez most
jelenleg nem téma.)

@alex: A tanácsom: IGEN. Csináld.

@mink: Nem is tudod, mit akartam kérdezni.

@alex: Azt se tudtam, mit jelent a horoszkópod, de mégis

működött. Ragadd meg a lehetőséget, Mink! Múltkor te
segítettél nekem, most én segítek neked. Bármit is
fontolgatsz, én azt tanácsolom, tedd meg. Mi a legrosszabb,
ami történhet?
 „Senki sem hazudja azt, hogy magányos.”
(Montgomery Clift: Most és mindörökké, 1953)

13.

A következő műszakomban nem dolgozom Porterrel.

Valójában szombatig nem vagyok vele együtt beosztva – na, nem
mintha kétségbeesetten böngészgetném azt a táblázatot. De
azért belém hasít a csalódottság, hogy a kasszám átvételekor
Porter szexi kusza hajfürtjei helyett Mr. Pangborn fehér haját
látom, úgyhogy össze kell szednem magam. Miért kavar fel
ennyire ez a srác? Ez nem én vagyok. Egyáltalán.
– Még mindig áll a ma este? – kérdezi Grace, miközben
Pangborn, aki tippem szerint egy Paul Simon-nótát fütyörészik
nagy vidáman, átkísér minket a Hotboxba. Mivel túl sokat várok
a válasszal, megragadja a narancssárga mellényemet:
– Ne merészelj lekoptatni, Bailey Rydell!
– Nem, nem! – mondom, és nevetve odébb lököm. – Csak egy
kicsit bonyolult. Lehet, hogy kamuznom kell apának, hogy kikkel
megyek, úgyhogy amikor eljössz értem, ne említsd a szörfösöket.
Elkerekedik a szeme, de aztán a tekintete azt mondja: „Nekem
aztán mindegy.”
– Akkor nyolckor!
– Nyolckor. Addigra becsszóra elkészülök.
Pangborn kicsit toporog a pénztárfülke előtt, egyik kezével a
hasát fogja, és valami Julio nevű srácról énekel, aki a
suliudvarban valamit csinál: „Jaaaa-da-da-da-da!”
Grace vigyorog.
– Elég kellemes lehet az a krónikus elmebaj, ami ma reggelre
megtámadta.
– A természet gyógyító ereje, kedvesem – helyesbít, és
lecsendesít minket, miközben körülkémlel, valószínűleg Mr.
Cavadinit keresi a szemével. – Itt szerintem még a falnak is füle
van.
Borzalmas gondolat fut át a fejemen.
– Ugye a biztonsági kamerák nem veszik a hangot, vagy igen?
– A dolgok, amiket Porter szerint Gracie mondott rólam... mi
van, ha simán kihallgatta, amiről a Hotboxban beszélgettünk?
– A hangot? – Pangborn felvihog. – Még kép is alig van. Nem,
dehogyis van hang.
Jézus a mennyekben! Nagy kő esik le a szívemről.
– De miért? – kérdezi.
– Ó... csak érdekelt, hogy maguk ki tudják-e hallgatni az
összes pletykát, ami elhangzik a Hotboxban – próbálok annyira
ártalmatlannak hangzani, amennyire csak lehet... de elég szarul
csinálom.
Vigyorog.
– Á, semmi ilyesmi. Nem hallunk, hacsak nem hívtok minket,
szóval fogalmunk sincs a pletykákról. Elég ósdi a rendszer.
Igazából úgy tíz éve nem modernizálták. A pénzráfordítás
hamarosan elkerülhetetlen lesz. A cég, amelyik a biztonsági
rendszerre ügyelt, úgy két hete kivonult. Most, ha tönkremegy
valami az éjszaka közepén, minden, amit tehetünk, hogy
kihívjuk a rendőrséget.
– Csak hívják Bailey-t! – mondja Grace. – Profi a
bűnüldözésben és a rajtaütésben.
Belebokszolok a vállába.
 – Pofa be, Grace Achebe, vagy olyan lassan fogom leszámolni
a pénzt, mint Michelle.
– Jaj, csak azt ne! – és Pangborn orra előtt csápol a kezével. –
Hé, beenged minket még ma? Nem mindenkinek áll
rendelkezésére a természet gyógyító ereje, csak hogy gyorsabban
teljen az idő.
Az öreg biztonsági őr idétlenül vigyorog, és kopog az ajtón,
miközben azt harsogja:
– A Grailey Team szolgálatra jelentkezik, fiúk! Nyissátok ki!
Azt hiszem, már megint elhagytam a kulcsom!
Miután elhelyezkedünk, és akcióba lendülünk, Grace egyszer
csak kikapcsolja a mikrofonját, és megkérdezi:
– Mi volt az Pangbornnal a pletykák kihallgatásáról?
– Nem nagy ügy – felelem, de ő nem hagyja annyiban. – Csak
attól tartottam, hogy Porter esetleg hallja a beszélgetéseinket.
– Miért?
– Mert néhány napja megemlített pár dolgot. Semmiségeket.
Baromság az egész. Tudja például, hogy édesszájú vagyok...
– Azt én említettem neki.
– Igen, ő is ezt mondta.
– Az utóbbi időben kérdezgetett rólad. Ami azt illeti, elég
sokat.
– Tényleg?
– Aha! – feleli, és a szeme sarkából méreget.
– Például miről?
Megvonja a vállát.
– Hát mindenféléről. Kíváncsi. Ilyen a természete.
– Tisztára, mint egy alamuszi kandúr, nem?
Úgyhogy nincs ebben semmi különös.
Nem szól többet, így azt mondom:
– Na, mindegy. Akkor ennyi. Biztos csak szórakozott velem
azzal a muffin dologgal ott a felvonón, úgyhogy.
 Inkább érzem, mint látom, hogy Grace nagyon közelről az
arcomba bámul:
– HOGY MICSODA?!
– Jesszus, Grace, beszakad a dobhártyám! Nem hittem,
volna, hogy ennyire tudsz ordítani.
Még mindig sorakoznak előttünk, így aztán műmosolyt
erőltetek az arcomra, és átnyújtom a jegyet a kis ablakrésen.
– Szerintem most halláskárosodást szenvedtem.
– De hát ezt mondtad, nem? Azt mondtad, fent voltál a
felvonón Porterrel. Minek voltatok ott?
– Hosszú...
– De hát van rá hat óránk!
Felsóhajtok. Két vendég között röviden összegzem neki a
sztorit. Az Alex utáni nyomozásomról persze nem beszélek, mert
ez túl személyes, de azt elmondom, hogy találkoztam Patrickkal,
és nem vettem észre, hogy rossz pasit szúrtam ki magamnak.
– Patrick Killian?
Megint felsóhajtok. Mennyire kicsi ez a város, de tényleg.
– El kellett volna mondania neked.
– Rá kellett volna jönnöm.
Grace a fejét rázza.
– Szerintem világosabbá kellett volna tennie a helyzetet. Nem
hinném, hogy mindketten félreértettétek a jeleket. Szégyellheti
magát.
– Hát nem tudom – mondom erre, de azért értékelem a
támogatását.
Sürgetően int a kezével.
Folytatom a történetet, de az apró részleteket azért kihagyom,
főleg a titkos érzelmeimet meg a lábdörgölőzést.
– Csak megpróbált felvidítani – mondom, miközben arról
mesélek, mi volt a felvonón –, nem nagy ügy.
– Hmm... – csak ennyit felel.
 – Ez most mit jelent?
– Hát csak azt, hogy ez az egész nagyon érdekes.
– De hát miért?
Négy gyors kopogás a Hotbox ajtaján, összerezzenek. Grace
felsikít. A négy kopogás azt jelenti, csak egyvalaki jött. Minden
idegszálam felborzolódik, Grace pedig kinyitja az ajtót.
– Hölgyeim! – köszön be Porter.
– Emlegetett szamár – mondja Grace, és olyan cinkos
mosolyt villant rám, hogy nem is hiszem, hogy ez az édes kicsi
lány képes ilyesmire. Azon nyomban megbánok mindent, amit
elmondtam neki, és próbálom azt üzenni a tekintetemmel, hogy
HA BÁRMIT IS VISSZAMONDASZ, ÁLMODBAN FOGLAK
MEGFOJTANI!
Porter rábámul, aztán rám. Elkapom a pillantásom, és
próbálok félrenézni, de a tekintete olyan, mint a méz.
Odaragadok. Érzem, ahogy belül elolvadok, a szívem meg
mintha egy hadseregnyi zombi elől próbálna elmenekülni. Nem
jutok elég levegőhöz. Idióta Hotbox. Teljesen kitikkadok.
Komolyan rosszul érzem magam, és attól tartok, el fogok ájulni.
– Hahó – mondja lágy hangon.
– Hahó – mondom én is.
Valahol a távolban halk koppanásokat hallok.
– Bailey...
Szeretem, ahogy kimondja a nevem. Jézusom, ez mekkora
baromság.
– Igen? – felelem.
– Jegyet akarnak venni...
Azt a kurva... Reméltem, hogy ezt nem mondom ki hangosan,
de mégis sikerül, viszont olyan gyorsan fordulok meg a
székemen, hogy beütöm a sebes lábam – ami még nem gyógyult
be teljesen –, és felordítok. A fájdalom viszont segít, hogy
kitörjek abból a bűvkörből, amelybe Porter miatt kerültem.
Aztán valami melegség ér a kezemhez.
Lenézek. Porter megpróbál odanyújtani egy összehajtott
papírzsebkendőt. A térdem már megint vérzik. „Köszi”,
suttogom, és rányomom a frissen felhasadt sebre, miközben egy
kézzel próbálom intézni a jegyeladást.
– Mész ma a máglyaünnepre? – kérdezi Porter. Grace-hez
beszél, nem hozzám.
– Ja. Elviszem Bailey-t is, hacsak el nem veszíti a lábát még a
műszak vége előtt. A Hotboxban sosem lehet tudni. Ez egy
katasztrófa sújtotta övezet. Jobb lesz, ha eltűnsz, amíg lehet.
– Megyek már, megyek! – mondja, és úgy tesz, mintha
megsértődött volna. Csak nem valami kedélyességet hallok a
hangjában? Örül, hogy elmegyek a máglyaünnepre, vagy csak
képzelem? – Szerintem találkozunk ma este, hacsak valakihez
nem kell még ma kihívni a mentőt...

Grace pontban nyolckor ott van a házunknál. Alig volt időm

lecserélni a munkaruhámat valami olyasmire, amit
megfelelőnek tartok egy tengerparti máglyaünnephez.
Szerintem a legmegfelelőbb szett valami olyasmi, amit Annette
Funicello viselt az 1960-as évekbeli Beach Party filmekben:
redőzött piros-fehér pöttyös rám simuló top, magas talpú
espadrilles szandál.
Amikor Grace meglátja, mi van rajtam, végigmér, és azt
mondja.
– Ez a legcukibb, amit valaha láttam, tényleg, de halálra fogsz
fagyni, valamint orra esel és kitöröd a nyakad. Keress másik
cipőt, és húzz fel egy rendes dzsekit.
Francba. Piros tornacipőre cserélem az espadrillest.
Időközben apa teljesen elalél Grace kedvességétől, és
megpróbálja rábeszélni, hogy maradjon egy kicsit, rendeljünk
pizzát, és játsszunk Catan telepeseit. Grace-nek fogalma sincs, az
micsoda, így most apa iszonyú erőfeszítéseket tesz, hogy
elmagyarázza. Rengeteget bír beszélni, amikor olyasmiről van
szó, ami érdekli, ezért úgy kell kiterelnem magunkat az ajtón,
pedig már a régi társasjátékos dobozt bontogatja. Isten
irgalmazzon nekünk!
– Apa! – mondom végül. – Grace barátaival találkozunk.
Most nincs idő az állatkereskedésre.
Felemeli a kezét, mint aki feladja a dolgot.
– Megértettem. Érezzétek jól magatokat, lányok! De kérlek,
Grace, hozd haza éjfélre! Addig tart a kimenője.
– Tényleg? – nézek nagyot. Semmi ilyesmiről nem volt szó.
– Ez így rendben van? – kérdezi. Most már kezd
elbizonytalanodni.
– Nekem ez nem oké, Mr. Rydell – feleli Grace –, mert nekem
is csak addig tart a kimenőm. Úgyhogy háromnegyedkor hozom,
mert tizenöt percig tart, hogy hazaérjek innen. Így okés?
– Tökéletes! – mondja apa elégedetten. Meghozta a megfelelő
szülői döntést, ami összhangban van más, normális szülők
elképzeléseivel is. Minden stimmel.
Nálam is, mondhatom, mert most pont úgy szökök meg
innen, mint valami borzalmasan renitens kamasz, olyasmit
teszek, ami neki nem tetszene, ráadásul hazudtam, amikor azt
mondtam, a sétányra megyünk. Mielőtt meggondolnám magam,
felkapok egy pulcsit, elköszönök, és kirohanunk Grace- szel az
ajtón.
Grace-nek egy cuki, kétüléses napfénytetős kocsija van. Egész
úton, amíg oda nem érünk, arról magyaráz, hogy kik lesznek ott,
milyen lesz a parti, de még mindig nem vagyok felkészülve az
egészre. A naplemente bíborszínűre festi az eget, mire lehajtunk
a főútról az öböl északi csücskénél, és leparkolunk az út szélén
álló sok száz autó közé, félig a fövenyes homokba. Az óceánból
sziklás hegyormok nőnek ki, amelyek a távolban hatalmas
tengerparti hegységgé olvadnak össze. A hullámzás nagyon erős
errefelé, a hangja harsány zenének hangzik – persze rendes zene
is van, csak úgy bömböl valakinek a kocsijából. Az út alatt félkör
alakban elterülő sziklaszirtek visszaverik a dübörgést. A félkör
alakú partszakasz közepén, a homokos részen több tucat
tinédzser veszi körül a hatalmas máglyát, amely vadul fénylő
lángokkal világítja be a környező sziklákat.
A Bone Garden.
Grace és én leereszkedünk a fövenyes domboldali ösvényen a
partra. Lent igazi szag- és zajkavalkád fogad minket. Pirított
mályvacukor, fűszag és sör. Röhögés, ordítozás, őrjöngés. Egy
srác félrehúzódva sír, egy másik pedig azt mondogatja neki,
hogy sajnálja, és ne menjen el. Én is sajnálom, haver, mert azt
hiszem, kezdek bepánikolni.
– Már késő! – mondja Grace, aki szemmel láthatólag
érzékelte a menekülési kényszeremet. – Túl sokáig tartana
visszagyalogolni a civilizációba!
Ezzel akar megnyugtatni?
Mielőtt átgondolnám, leérünk, és ő meglát néhány embert,
akiket már ismer. És Grace mindenkit ismer. Egyfolytában
ölelkezik és integet. Ha kisgyerekek is lennének, azokat
valószínűleg összepuszilgatná. Ez a lány egy született
kommunikátor. Annyi embernek mutat be, hogy nem is tudom
követni. Casey a rajongói klub vezetője. Sharonda a
drámaszakkör feje. Ezgar javítóban volt, pedig nem is ő tette (azt
nem tudom, mit, de nem ő volt). Anya Casey-vel jár, de erről
elvileg senki nem tud. Ráadásul itt is egy szörfös, meg ott is egy
szörfös, mindenhol szörfösök. És néhány deszkás meg bringás.
Egy paddleboardozó, mert persze az a legtutibb.
Egyszerűen túl sokan vannak itt. A legtöbben, úgy tűnik, nem
tesznek semmi rosszat, úgyhogy ahogy átnyomulunk a tömegen,
egy kicsit kevésbé van bűntudatom, amiért hazudtam apának.
Persze látok pár embert, aki sörözik meg cigizik, és ugyanazt az
édeskés szagot érzem, ami Pangborn ruháit is átjárja, vagyis
valakik füvet is szívnak. De ahhoz képest, hogy mekkora a
tömeg, semmi vészes nem történik. Úgy értem, egyelőre
szerencsére nincs nyoma Davynek és a bandájának. Persze más
valakinek se...
Az ismerkedés közepette egy ponton egyszer csak elveszítem
Grace-t. Nem is tudom, pontosan mikor. Az egyik percben még
valami zavaros sztorit hallgatok egy fagyiskocsi és egy villany,
pózna karamboljáról, aztán azt veszem észre, hogy olyan
emberek vesznek körül, akiknek csak félig emlékszem a nevére.
Igyekszem nem pánikba esni. Csak csendben lelépek, és úgy
teszek, mint aki tudja, hova megy, de közben Grace rövid
frizuráját lesem, és bevetem a káprázatos agyafúrt Vagány
technikámat: lazának tűnök és közönyösnek, persze nem
túlságosan. Csak így tovább. Ez a módja annak, hogy senki ne
szánakozzon rajtad, a fura új csajon. Merthogy vannak ezek a
társasági lények – például mondjuk a drámaszakkörösök –, akik
előszeretettel vesznek a szárnyaik alá, és már itt köröznek, mint
a hiénák. El kell kerülni őket.
Csak hát annyira fárasztó ez a tettetés, hogy az emberek észre
ne vegyék, hogy csak úgy vagy, és nem csinálsz semmit, nem
beszélsz senkivel, nem állsz sorban a homokdűne közepére
odaállított hordónál, ahol az emberek telecsapolják a piros
műanyag poharaikat azzal a rossz szagú sörrel. Végül aztán
felszívódom, és találok magamnak egy csendes helyet egy
farönkön a takarásban. Amúgy nincs túl sok ülőhely, csak egypár
rozsdásodó kerti szék, faláda, a laposabb sziklák meg néhány
szakadt pokróc. Inkább kaotikus az egész, mint rendezett; olyan,
mintha ezt a sok cuccot kisodorta volna az óceán pár nappal
ezelőtt, már bánom, hogy fehér nadrág van rajtam. Talán
kevésbé lennék koszos, ha leülnék a homokba.
– Te most (A) dühös vagy, (B) szomorú vagy, esetleg (C)
elvesztél?
A gyomrom remegni kezd.
A máglya előtt zsebre tett kézzel ott áll Porter, illetve Porter
sziluettje.
– C, elvesztem – felelem neki. – Fogalmam sem volt, hogy
Grace ilyen népszerű. Beszédes is, szóval lehet, hogy az egyik
ilyen csoportosulás kellős közepén áll, csak én nem látom.
Gondoltam, adok neki még öt percet, hogy előkerüljön,
mielőtt ráírok.
– Szerintem az előző életében jótündér volt. Mindenki azt
hiszi, hogy teljesíteni fogja a kívánságát vagy ilyesmi.
Rámutat a mellettem lévő üres helyre a farönkön. Én is
rámutatok, parancsolj, ülj csak le. A törékeny fa megreccsen a
súlya alatt. Ugyanúgy ül le, ahogy én, a sarkát belenyomja a
homokba, a kezét összekulcsolja a térdén. A tűz fénye
megvilágítja a sebhelyét, és árnyékmintákat rajzol a pólójára. A
könyökünk közel van, de nem ér össze.
Jó látni, hogy nem vesz részt ezekben az őrültködésekben itt
körülöttünk. Legalábbis a józan, átlagos önmagának tűnik.
Nincs nála műanyag pohár, nincs cigiszaga. Igazából finom
szappanillata van. De ez nem a kókusz. Szinte csalódott vagyok.
Felém fordítja a fejét.
– Te szagolgatsz engem, Rydell?
– Dehogy! – hőkölök vissza.
– De igen!
Felvillantja azt a hűvös, nyugodt mosolyát.
– Ha tényleg érdekel, csak kíváncsi voltam, hogy ittál-e.
– Nem, én már nem iszom.
A máglya felé néz, azt figyeli, ahogy néhány mályvacukrot
sütögető idiótának lángra kap a husángja.
 – Emlékszem, amikor gyerek voltam, a szüleink áthurcolták
Lanát és engem a nagyapánk házába, ahol nagy bulik voltak a
teraszon. Szörfösök voltak ott mindenfelől, őrület volt, ami ott
ment. Drog mindenhol. Folyt a pia. Az emberek pucéran
fürödtek a medencében. Híres zenészek ugrottak be, és a
nappaliban zenéltek.
– El sem tudom képzelni, hogy így nőjek fel.
Ez olyan fura. Annyira idegen.
– Ne érts félre! A mi házunkban nem volt ilyesmi. A szüleim
teljesen másmilyenek. Főleg apu. Szerintem amiatt, hogy az apja
állandóan bulizott, megcsömörlött. Meg tombol benne a
versenyszellem, mindent beáldoz a szörfért, mindig topon kellett
lennie. Semmi drog vagy pia, hogy tarthassa a formáját. Képzelj
el egy kiképzőőrmestert, és duplázd meg.
Az ő apja meg az én apám nem is lehetnének ennél
különbözőbbek. Hihetetlenül hálás vagyok ezért, és megint eltölt
a bűntudat, hogy hazudtam neki arról, hogy hova megyek.
– Ami anyut illeti – folytatja –, ő próbálja szinten tartani a
boltot, mert azok után, ami történt, inkább szeretne otthon
tudni minket, mint a vízen.
Hát ezt meg tudom érteni.
– Te nem szeretnél profi szörfös lenni, mint a húgod?
– Ez tapintatlan kérdés volt, Rydell.
– Bocsánat, felejtsd el.
A fejét rázza.
– Nem, nem, minden oké. Nem arról van szó, hogy fizikailag
ne lennék rá képes. Elég jó vagyok. – Kicsit elmosolyodik,
oldalról rám sandít, és megvonja a vállát. – Csak az van, hogy a
cápás eset után egy időre elkapott a Nagy Rettegés. És hát nem
adhatod át magad a Nagy Rettegésnek. Mert akkor az óceán
elevenen felfal. – Kifújja a levegőt, remeg az ajka, és suhint egyet
a levegőbe, hogy Kampec! – De azért végül leküzdöttem. Csak az
volt az érdekes, hogy mire sikerült, már nem volt biztos, hogy
annyira érdekel a dolog. Úgy értem, még mindig szeretek
szörfözni. Majdnem mindennap kimegyek a vízre. De nem
tudom, akarnék-e még versenyezni. Azért akarok szörfözni, mert
szeretek, nem azért, mert kell, érted?
– Pontosan értem, mire gondolsz.
És tényleg, mert amikor a szörfözésről beszél, nincs annyira
felvillanyozva, mint amikor az óceáni áramlatokat meg az
időjárási körülményeket magyarázza.
Valaki Porter nevét kiáltozza. Ő felnéz, és halkan elkáromkodj
a magát. Egy lenszőke alak ökörködik a máglya körül.
– Hé, amazon cicamica!
Ó, ez borzalmas. Davy az. Szerintem betépett. Nem olyan,
mint ott a gyalogátkelőn, de bizonyára ivott, ugyanis bűzlik, és
olyan idétlenül vihog, ahogy a spanglisok szoktak, amikor már el
vannak szállva. Ráadásul nem is biceg, ami azt jelenti, hogy most
éppen nem fáj neki semmi.
– Hát itt meg mi van? Milyen kényelmesen ücsörögtök itt ti
ketten!
– Csak ülünk, és dumálunk, haver – mondja kissé feszülten
Porter. – Miért nem mész, és keresed meg Amyt, és mi majd
utánad megyünk.
– Óó, azt csípnéd, mi?
– Mi bajod van, Davy?
– Visszataszítanál a régi bűnös életembe? Az a helyzet, hogy
őt én hívtam ide – lezseren felém biccent –, mégis te játszadozol
itt vele, ami nem szép húzás.
Hogy micsoda? Engem Grace hívott, ebben a balhéban pedig
semmilyen módon nem fogok részt venni.
– Be vagy tépve – mondja lassan Porter, és határozottan
Davyre mutat –, úgyhogy öt másodpercet kapsz, hogy eltűnj a
szemem elől.
 Most már komolyan kezdek aggódni. Porter több, mint
fenyegető: elég rémisztőén néz ki. Nem sok ilyen srácot
ismertem eddig, aki ennyire férfias lett volna. Legalábbis nem
ilyen közelről és személyesen.
Davy arcán valami mosolyféle suhan át.
– Hé, lazíts már, ember! Minden oké. Spongyát rá! Nem
fogunk marakodni a pipiken.
Ez durva! Én lennék itt a pipi? Porter kicsit odanyomja a lábát
az enyémhez, amit figyelmeztetésnek szán. Azt hiszem.
– Egyébként meg van itt valami különleges számodra. Tudod,
milyen nap van ma, nem? A „Sóher” halálának évfordulója.
Tisztelegni fogok az emléke előtt. Csak figyelj!
Davy a máglya felé masírozik, és kiabál valakinek, hogy hozza
a „tisztelete jelét”, bármit is jelentsen ez.
– Idióta! – morog Porter. – Az nem most van, hanem a jövő
hónapban lesz. Ez meg csak rontja itt a levegőt.
Megkönnyebbülök, hogy elment, és senki nem zrikál minket,
de amikor látom Porter összehúzott szemöldökét, tudom, hogy
még nincs vége. Hangos durranást hallunk, és szikrák
záporoznak felénk. Hátrahőkölünk, a tömeg pedig ujjong. Valaki
a másik oldalon még több fát dob a tűzre. Egyre többen
csatlakoznak Faládákat, székek darabjait, rönköket – mindent
rávetnek, amit a homokban találnak. A tűz fellángol, ami nagyon
félelmetes. A bulizók élvezik. Semmi perc alatt kétszer akkora
lesz, mint volt.
Hangos őrjöngés tölti be a partot. A tűz óriási. A tűz erős. A
horda boldog.
Bár nem mindenki. Porter például nem. Talpra ránt, és
közvetlenül a fülem hallatára iszonyatosakat káromkodik.
– Ezek sosem tanulnak?
– Mi a baj? – kérdem, aztán észreveszem, hogy a tömeg
kisebb csapatokban elkezd felszívódni: itt-ott többen elindulnak,
és megcélozzák a kaptatót a parkoló autók felé.
– A máglya – mondja Porter. – Ha túl magas, akkor látszik az
útról. Az itt élő emberek csak addig tolerálják, amíg nem látszik.
Aztán hívják a zsarukat. Olyan, mint az az istenverte Batman-jel.
Elmebetegek!
De nem csak ezzel van baj. Más is történik a máglya
közelében. Követem Porter tekintetét, és látom, hogy két srác
felemeli Davyt az egyik lapos sziklára a part szélén. A hullámok a
sziklát csapkodják, a lábuknál hullámhab képződik. Nem mintha
észrevennék vagy érdekelné őket. Valamit tart a kezében, ami
olyan, mint egy nagy rúd, és amikor felüvölt, hogy mindenki
hallgasson, a tömeg lecsendesedik, és rá figyel.
– Minden testvérünk tiszteletére, akik a jó és rossz kertjében
csontjukat törték ezeken a sziklákon, ma éjjel, az évforduló-óón
– dadog, aztán végre kimondja –, a „Sóher” halálának
évfordulóján háromszoros sortűzzel rójuk le a katonai
tiszteletadást! Készen álltok?
Mi a fenéről beszél?
– Atyaisten! – mondja Porter.
Davy arccal a sziklafal felé fordul, a vállának támasztja a
rudat, aztán...
Megfordul velem a világ.
Én...
Nem a tengerparton vagyok.
Tizennégy éves vagyok, és a régi házunk nappalijában állok
New Jersey-ben. Épp most értem haza az iskolából. Törött
üveget látok, és vér csöpög a drága szőnyegre. Anyu sikoltozik,
de én nem hallok semmit.
Aztán a szőnyeg visszaváltozik homokká, a tömeg
elragadtatva őrjöng, és minden visszatér a normális
kerékvágásba. Csakhogy ez nem normális.
– Bailey?! – Porter az arcomba kiabál, és rázza a vállamat.
Nyelni szeretnék, de túl száraz a torkom.
– Bailey!
Most már tényleg jól vagyok. Tényleg. Minden oké. Csak attól
félek, hogy előtte fogok sírva fakadni, és az megalázó lenne. De
már túl késő, mert ahogy az arcomhoz érek, érzem, hogy folyik a
könnyem. Letörlöm, és mélyeket lélegzem.
Bumm!
A szörnyű emlék ismét felvillan, de most nem tűnik el
minden. Csak nagyon megráz. Lehet, hogy az előbb sem Porter
rángatott.
– Jézusom, mi történt? – kérdezi Porter. Félresimítja a
homlokomból a hajam, és ellenőrzi, nincs-e lázam.
– Jól vagyok – mondom végre, és eltolom a kezét. Nem azért,
mert nem akarom, hogy segítsen, hanem mert látni szeretném,
mit művel Davy. Újratölt. Háromszoros sortűz, azt mondta, és
még csak egy volt. Azt hiszem, fegyver van nála. Innen nehéz
megmondani.
Gyűlölöm ezt. Gyűlölök így lenni. Ilyesmi már jó régóta nem
történt. És erre nem voltam felkészülve. Ha előre tudom, hogy ez
lesz, felvértezem magam. De ez...
Davy a vállához emeli a puskát. Ez az utolsó. Mindkét
kezemet a fülemre tapasztom. Egy pillanatra látom, ahogy
Porter ijedten és zavartan néz rám, aztán odahúzza a fejem a
mellkasához, és átölel. Bumm! Nekifeszülök, de nem enged el.
És ez segít. A dörrenés nem olyan éles. Biztos fedezékben
vagyok, és nem akarom elengedni. Zavarba ejtő, mennyire rá
vagyok most utalva, de nem érdekel, mert biztonságos és óvó.
Most óvatosan rám pillant, próbál valamit mondani, meg kéne
hallanom.
– Mennünk kell, Bailey – mondja –, mégpedig azonnal!
Már látom, miért.
Vörös és kék villódzás. Itt a rendőrség.
 „Az elfojtott érzés csak egyre erősebb lesz.”
(Michelle Yeoh: Tigris és sárkány, 2000)

14.

– Meg kell találnom Grace-t! – kiáltom, miközben átrohanunk

a homokos parton.
Teljes a káosz, mindenki fut, egy részük már betömörült a
fent parkoló kocsik környékére – de ott vannak a rendőrkocsik
is.
– Gracie tud vigyázni magára! – kiáltja vissza Porter. A
kezemet szorítja, és utat tör a fő ösvény felé, amely a part
sötétebbik részére vezet, távol a máglyától. Csak minél messzebb
az emberektől.
– Ő volt már ilyen helyzetben, és millió barátja van itt, akik
haza tudják vinni.
Nekem ez nem tetszik. Megpróbálom ezt elmondani neki, de
akkora a hangzavar, hogy a saját hangomat is alig hallom. Most
már nemcsak egy rendőrkocsi van, hanem kettő. Egyszerre csak
belém nyilall: mi van, ha Wanda is itt van? Le fog tartóztatni,
még ha nem is ittam egy kortyot se? A lelki szemeim előtt látom
apát, ahogy bejön értem a rendőrőrsre, és remegni kezd a
gyomrom.
– Itt a coronadói rendőrség! – kiáltja egy mély férfihang a
terepjáró hangszórójából. – Tartsák úgy a kezüket, hogy lássam!
Jézus isten! Valakit épp letartóztatnak. Remélem, Davyt a
sziklarepesztő puskájával együtt.
Porter átjuttat bennünket a menekülő tömeg sűrűjén.
Megkerülünk egy kerek sziklát, és akkor felfedez egy száraz parti
növényzettel borított mellékösvényt, amelyen néhány másik pár
is felfelé kapaszkodik. Elég sötét, de járható.
– Maradj lent – mondja, és így kúszunk tovább a kiégett
gazon keresztül. Pont mielőtt felérünk a hegyre, meg kell
állnunk, mert a rendőrkocsi az erős fényszórójával épp akkor
fésüli át azt a területet. Mikor már majdnem a szívroham
kerülget, kapok egy üzit Grace-től: „Hol vagy?” Válaszolok rá:
„Leléptünk Porterrel. Te jól vagy?” Azt írja: „Igen, minden oké.
Aggódtam érted. Mondd P.-nek hogy a Goldon menjen a
Cuanga Farm felé. Írj, ha hazaértél”
Mutatom Porternek az üzenetet. Bólint, és amint a part tiszta,
elrohanunk a milliónyi kocsi mellett, és megpillantjuk a
Volkswagen furgont – olyan 60-as, 70-es évekbeli hosszú autó,
rengeteg ablakkal. Apa szörfös furgonoknak hívja ezeket, mert
elég nagyok ahhoz, hogy a hosszú szörfdeszkákat fel lehessen
pakolni a tetejükre. Ennek a hátsó ablakán szörfös matricák
vannak, a lökhárítója pedig fehérre van festve. Porter kinyitja az
anyósülés felőli ajtót, átcsusszan a vezetőülésbe, és int, hogy
kövessem.
– Francba! – mondja, és beteszi a kulcsot az indítóba,
miközben megint reflektorok közelítenek felénk. A motor
sztrájkba lép, nem akar indulni, olyan az egész, mint egy rossz
horrorfilm. – Gyerünk mááár!
És akkor végre valahára életre kel, hangosan felberreg, ahogy
kell. A kerekek megpörögnek, szanaszét szórják a homokot, mire
az autó szinte kilő, és végre magunk mögött hagyjuk ezt a
rémálmot. Olyan gyorsan hajtunk, amennyire csak ez az
ötvenéves tragacs bírja, ami amúgy, lássuk be, nem túl gyors, de
mit számít? Az egész borzalom eltűnik Porter
visszapillantójában.
– Jézusom...
– Jól vagy?
– Nem is tudom...
– Akarsz beszélni arról, ami az előbb történt?
– Nem.
Összevonja a szemöldökét.
– Nagyon sajnálom, ami történt... Főleg Davyt.
– Igen, egy kolosszális seggfej. Már ne is haragudj, de
egyáltalán hogy lehettek ti haverok?
Az ujjaival lassan dobolni kezd a kormányon.
– Együtt nőttünk fel, együtt szörföztünk. Ő volt a legjobb
barátom. Aztán a családi élete pocsék lett, apám meg a szárnyai
alá vette egy időben, edzett vele. Anyu is sajnálta. Gyakorlatilag
nálunk lakott egy darabig. Aztán pár éve megsérült szörfözés
közben. A lába tele van fémmel meg csavarokkal.
Aha, a bicegés.
– Elég nagy fájdalmai vannak, ami elcseszte annak esélyét,
hogy komolyan szörfözhessen. Emiatt megkeseredett és dühös
lett... megváltozott – Porter mélyet sóhajt, és megvakarja a
nyakát. – Na, mindegy, elkezdett lefelé csúszni a lejtőn, és hát
azt már említettem, hogy apa milyen. Nem tolerálta többé Davy
szarságait, és abbahagyta a tanítását, amíg össze nem szedi
magát. Mindennek a tetejébe Davy ráadásul engem is idiótának
tart, mert nem akarok profi lenni, mert azt mondja, tehetséges
vagyok, de eltékozlom a tehetséget. És...
Bármit is akart mondani, jobbnak látja abbahagyni, ezért
elhallgat. Kíváncsi lennék, van-e ennek köze ahhoz a részeg,
megalázó dumához, amely kiömlött Davy száján a máglyánál.
Vagy annak a lánynak, akit a vintage ruhabolt előtt emlegettek.
– Mindegy, a lényeg, hogy sajnálom – mondja. – Majd
beszélek vele holnap, amikor kijózanodik. Ma éjjel már nem
érdemes. Csak balhé lenne a vége. Mindig ez van. És ki tudja,
mostanra lehet, hogy letartóztatták. Az lenne a legjobb.
Nem tudom, erre mit mondhatnék. Nem tudom elképzelni
milyen, amikor gyűlölöd a legjobb barátodat. Ez nagyon
elbaszott.
– Itt bent olyan illat van, mint amilyen neked is lenni szokott
– mondom egy hosszú perc elteltével.
– Igazán?
Hogy ebben a kocsiban milyen hatalmas kormánykerék van!
Csak most veszem észre. Az ülés is egyetlen óriási szék, amely
kitölti az autó elejét. A műszerfalra apró, műanyag szörnyikék
vannak ragasztva: egy űrlény, egy hidra, a Loch Ness-i szörny és
Godzilla. Pillanat, ez nem egy űrlény, ez egy zöld cápa. Fú, ezek
mind óceáni teremtmények – híres víziszörnyek. Ami nem öl
meg...
– Kókusz – mondom. – Mindig kókuszillatod van.
Aztán, mivel a kocsiban sötét van, mert már elmúlt a pánik, és
mert a belső vészjelzőm kussol, hozzáteszem:
– Mindig olyan jó az illatod.
– Sex Wax.
– Hogy micsoda?! – felegyenesedem az ülésben.
Lenyúl az ülés alá, és a kezembe nyom valami műanyag
dobozban lévő szappanféleséget. Az ablakhoz tartom, és az utcai
világításban megnézem a címkét: „Mr. Zog Sex Wax”, olvasom.
– Bekened vele a deszkádat – magyarázza. – A csúszás miatt.
Tudod, hogy ne ess le, amikor szörfözöl.
Megszagolom. Igen, ez az.
– A lábadnak tutira isteni illata van.
– De nem vagy lábfetisiszta, ugye? – kérdi pajzán hangon.
– Azelőtt nem voltam az, na de most? Ki tudja...
A furgon kerekei súrolják az út kavicsos szegélyét, így aztán
gyorsan megragadja a kormányt, hogy visszairányítsa a kocsit az
útra.
– Hoppá!
Mindketten zavartan felnevetünk.
Visszaejtem a waxot a kocsi padlójára.
– Egy újabb rejtély megoldva.
– Egy nem túl nagy rejtély. Lássuk a tiédet!
Lekanyarodik egy mellékútra a város szélén. Ez lehet az, amit
Grace javasolt.
– Emlékszem, hogy amikor Patrickkal voltál a DVD-boltban,
mondtál valamit arról, hogy nem szereted a lövöldözős filmeket.
Uh. Na már megint. A gyomromhoz kapok, és kibámulok a
kocsiablakon, de ott nincs más, csak lakóházak és a sötétség.
– Úristen, tényleg mindent hallottál aznap délelőtt, ugye?
– Nagyjából. Mi történt? Csak mert én elmondtam az egész
cápás históriát, pedig akkor még alig ismertelek.
– Hát igen, mert te nyitott vagy és folyton beszélsz. Biztos
mindenkinek elmondod azt a sztorit.
– Igazából nem. – Felém fordítja a fejét, és látom, ahogy
megvillan a szeme. – A srácok az iskolában nem kérdezik, mert
tudják az egészet.
Igen, én meg nem tudtam.
– Figyelj, nem foglak kényszeríteni, hogy beszélj róla –
mondja. – Nem vagyok pszichomókus. De ha el akarod
mondani, meghallgatlak. Nem ítélkezem. Néha jobb kiadni
magunkból. Ha magadban tartod, csak megbetegít, és az szar.
Nem tudom, miért, de így van. Tapasztalatból beszélek.
Egy ideig nem szólok. Csak csendben autózunk a sötét
utcákon, a város egyik oldalán a hegyek árnyéka magaslik, a
másikon az óceán zúg. Aztán nagyjából elmesélem neki. Például
azt, hogy anya elvállalta Grumbacher válóperét, amikor én
tizennégy éves voltam. Hogy megnyerte a feleség javára, majd
beszélek a távoltartási végzésről, amelyet kiharcolt a lányuknak.
 Beszélek Greg Grumbacherről is.
– Elkezdte zaklatni anyát a neten – mondom. – Így kezdődött
az egész. Bunkó kommenteket írt a posztjaihoz a közösségi
oldalakon. Amikor ő nem válaszolt, követni kezdte apát, aztán
engem. Nem is tudtam, hogy kicsoda. Csak többször felbukkant
suli után, és ott ácsorgott a szülői parkolóban. Azt hittem, az
egyik barátom apja vagy ilyesmi. Csak pár sarokra laktunk a
sulitól – folytatom –, úgyhogy általában egy barátommal
mentem hazafelé. Egyik nap, ahogy hazafelé tartottam, mellém
csapódott. Azt mondta, anya egyik munkatársa. És mivel már
kikutatta a neten, mindenféléket mondott róla, szóval úgy tűnt,
tényleg ismeri. Én meg túl naiv voltam. Egy hülye kölyök.
– Kiskorában mindenki csinál butaságokat – mondja Porter
kedvesen. – Aztán mi történt?
– Mire az ajtóhoz értünk, tudtam, hogy valami nem stimmel,
nem akartam beengedni a házba, de túl késő volt. Kicsi voltam, ő
pedig nagydarab. Ellökött, és benyomult az ajtón.
– Jézusom – motyogja Porter.
– Anya otthon volt – folytatom. – Otthon felejtett néhány
iratot, amelyek az egyik ügyéhez kellettek. Csak szerencsés
véletlen volt, hogy így történt. Ha nem lett volna ott... hát, nem
is tudom. Mindenki túlélte, ami jó. De amikor ott egy őrült a
lakásodban, és fegyverrel hadonászik, és fenyegeti az anyádat...
– Úristen!
Nagy levegőt veszek. Gyorsan felmérem, hogy megint be
fogok-e pánikolni, de most minden rendben.
– Ezért rémisztett meg a dörrenés ott a máglyánál. Ha
filmben látok ilyet, akkor is ez van. Néha az autók kipufogójának
durranása is így hat rám. Utálom a hangos robbanásokat.
Tudom, ez így hülyén hangzik...
– Nem, dehogy hangzik hülyén. Ha velem történt volna .
ilyesmi, ugyanígy éreznék. Hidd el, nekem is megvannak a
magam félelmei – és széles mozdulattal a furgon műszerfalán
lévő hidra- meg cápakollekcióra mutat.
Ezen kicsit felderülök, megnyugszom, és megérintem az egyik
cápa ruganyos fejét.
– Hát igen. Na, mindegy. Azt hiszem, egy kis golyó okozta
horzsolás nem a világ vége. És a pasit persze lecsukták.
– Istenem, Bailey. Nem tudom, mit mondjak.
Megvonom a vállam.
– Én sem. De szerintem hagyjuk.
– Ezért váltak el a szüleid?
Már majdnem azt mondom, hogy nem, de aztán gondolkodni
kezdek.
– A válás csak körülbelül egy éve történt, de most, hogy
mondod, a lövöldözés után semmi sem volt a régi. Az egész
család belefeszült.
Elgondolkodva rábólint.
– Anya mindig azt mondja, a balszerencse vagy szétszakítja az
embereket, vagy még közelebb hozza őket egymáshoz. A mi
családunk aztán sokat tudna mesélni erről.
– De a te szüleid azért még jól megvannak – próbálok nem
kérdő mondatban fogalmazni, mert erről nem igazán tudok
semmit.
Mosolyog.
– A szüleim olyanok, mint akiket a tévében látni: vagy
százévesek, de még mindig együtt vannak, és ez így is lesz, míg
világ a világ.
Az biztos szép lehet. Szívesen mondanám, hogy én is így
gondoltam a saját szüleimre azelőtt, de nem tudom, ez igaz
lenne-e.
Megkérdi, merrefelé lakik apa, és láthatóan ismeri a
környéket; nem is csoda, egész életében itt élt. Ahogy a furgon
felkaptat az utolsó vörösfenyő övezte utcán, már nem beszélünk,
és kicsit furán is érzem magam, hogy mindezt elmondtam neki.
És van még valami: az ott motoszkáló tudat, hogy mindennek a
tetejébe valami kiment a fejemből. Egy háztömbnyire tőlünk
eszembe is jut. Elönt a hideg veríték.
– Állítsd meg a kocsit!
– Mi van?! – belelép a fékbe. – Mi történt?
Kicsatolom a biztonsági övem.
– Én... én itt kiszállok. Köszi a fuvart.
– De miért? Nem azt mondtad, hogy a következő utca?
– Igen, de...
– De micsoda?
Megrázom a fejem.
– Innen már gyalog is hazatalálok.
A zavar Porter szemében hirtelen szikrákat vet, és tekintete
szinte lángra kap.
– Most viccelsz? Nem akarod, hogy apád meglásson, igaz?
– De semmi személyes...
– A nagy francokat nem! A furgonom túl szakadt Mr.
Glennek? BMW-vel meg Mercédesszel fognak lekergetni innen
egészen a partig?
– Ne bomolj, nincs is itt egy BMW sem.
Az előttünk lévő kocsibejáróra mutat.
Oké, egyetlen BMW. De apa akkor sem vezet vadiúj
luxusverdát, és mi nem ilyen csilli-villi házban lakunk – ez régen
egy nyaraló volt. Egy rendőrrel randizik, nem egy orvossal;
sci-fit néz, nem operát. Jobban belegondolva Grace családja
sokkal jobban el van eresztve, mint a miénk. De Porter makacs,
és mindjárt éjfél. Nincs időm ilyen marhaságokon veszekedni
vele.
– Eddig tartott a kimenőm – mondom türelmetlenül.
– Remek. – Áthajol előttem, és kinyitja a kocsiajtót. – Akkor
szállj ki. Nem akarlak blamálni.
 Oké, most már bepöccentem. A lelkünk teljes feltárásától
hogyan jutottunk el a veszekedésig? Teljesen kétségbeesem
attól, hogy ennyire összezavartam az érzéseit. Tényleg ennyire
érzékeny lenne? Ennyit arról a sztereotípiáról, hogy csakis a
lányoknak van az arcára írva, hogy mit éreznek. Eszembe jut,
amit egyszer Alex írt a neten: „A fiúk ostobák.”
Lendítem a lábam, hogy kiszálljak, de ideges vagyok én is, és
kissé meg is vagyok bántva. Mielőtt kiugrom, az összes heves
érzés felgyülemlik a torkomban, és elbizonytalanodom. Nem
akartam, hogy így érjen véget ez az este.
Talán nem csak ő ostoba.
– Az a probléma – mondom, miközben félig már kiszálltam a
kocsiból –, hogy apa egy rendőrrel jár, és amikor múltkor
hárman ott voltunk a pozole-os kocsinál, megjelent Davy, és
tiszta hülyét csinált magából a szemük láttára. – Igyekszem a
végére érni, mielőtt teljesen elvesztem a fejem. – És akkor a
barátnője azt mondta apának, hogy ez gáz, és hogy narkósokkal
szokott lógni. Egyébként a mai este után, remélem, nem
bántódsz meg, de én se akarok többé találkozni vele. Szóval
akkor Davy megemlítette nekik a te nevedet is, és amikor
elment, én próbáltalak megvédeni, és Wanda mondta is, hogy a
te családoddal minden oké, de addigra már kész volt a baj. Davy
feketelistán van apánál, én meg azt hazudtam neki, hogy csak a
sétányra megyek Grace-szel, miközben a máglyaünnepre
mentünk...
Porter csendben hümmög.
– Szóval ezért van az egész – mondom. – Köszi, hogy
kimentettél. És hogy meghallgattál.
Kiszállok a furgonból, és becsapom az ajtót. Régi, és nem az
igazi, szóval még egyszer be kell csapnom. Aztán elindulok
felfelé a dombon apa háza felé. Nem jutok messzire, amikor a
kocsi lámpái kialszanak, és leáll a motor. Aprópénzcsörgést és
kulcszörgést hallok, ahogy Porter megpróbál utolérni.
Ahogy mellém ér, óvatosan ránézek.
– Nem kellene egyedül mászkálnod éjszaka – mondja. – Majd
elbújok az apád elől.
– Köszi – felelem.
Egyszerre lépegetünk.
– Ezt hamarabb el kellett volna mondanod.
– Bocsánat.
– Meg van bocsátva – mondja, és halványan mosolyog.
– Legközelebb azelőtt légy őszinte, hogy durvaságokat és
ostobaságokat beszélnék, ne pedig utána. Nem tűnnék akkora
ökörnek.
– Kicsit azért tetszik, amikor ilyen forrófejű vagy –
viccelődöm.
– Hot Stuff, mi?
– Hát igen – mondom mosolyogva. – Az ott a mi házunk
– Ó, ez régen McAffee háza volt. Itt nő ki a hátsó teraszból egy
igazi fa, nem?
– Igen – felelem meglepetten.
– A szüleim mindenkit ismernek a városban – magyarázza.
Talán most már elhiszi, hogy nem flancolok. Halkan
megkérem, hogy kövessen a ház túlsó végébe a postaládához,
ahol apa nem fogja kiszúrni, hogy jövök, ha épp a nappaliban
vagy a hálószobában van. A verdája a kocsibeállón parkol, szóval
tudom, hogy itthon van, még ha nem is látok fényt a házban.
Kíváncsi vagyok, megvárt-e. Ez az első este, hogy
kimaradtam, szóval elég jó eséllyel virraszt – főleg miután ilyen
körülményes volt megegyezni a kimenőről. És most megint
bűntudatom támad. Vagy csak az idegeim szórakoznak velem,
hiszen majdnem éjfél van, és itt állok egy sráccal a nyirkos
füvön, akit nem is akartam látni soha többé.
– Hát akkor – mondja Porter, és felém fordul.
 – Hát akkor – ismétlem, és nagyot nyelek, ahogy körbenézek
a sötét utcában. A szomszéd házak ablakaiban látok némi
halvány fényt, de minden csöndes, leszámítva a távoli
autózúgást meg néhány erdei békát és tücsköt.
Porter közelebb húzódik. Én hátrálok. Mindig betör az intim
szférámba, emlékeztetem magam erőtlenül.
– Miért jöttél el ma a máglyához? – kérdezi halkan.
– Grace hívott.
– Azért lógtál el, mert Grace elhívott?
Még közelebb lép.
Tovább hátrálok – és nekitolatok valami fának. Francba!
Beleütköztem a postaládába. Megpróbálom megkerülni, de
Porter kinyújtja a kezét, és megállít. A csudába! Tíz pont a
szörfösnek a gyorsaságért.
– Most ne – mondja, és a karjával csapdába ejt a
postaládánál. Lehajtja a fejét. Közel hajol, és úgy mondja. –
Válaszolj a kérdésemre. Miért jöttél a máglyához? Miért szöktél
el? Minek kockáztattál?
– Ez valami újabb kvíz? – próbálom elpoénkodni, de rémesen
ideges vagyok. Bekerítettek, és ez olyasmi, amit rühellek.
Annyira közel van, hogy a haja a nyakamat csiklandozza, és a
fülemnél érzem a leheletét. Egyszerre vagyok rémült és
mámoros, és rettegek, hogy ha bármelyikünk is megszólal,
ellököm magamtól.
Vagy talán mégsem.
Próbálok nagyon, nagyon, de nagyon nyugodtan lélegezni. De
Porter megmozdul, és azt a kezét, amelyikkel nem kerít be,
leereszti oldalra. A karomat cirógatja, az érintése pillekönnyű, és
érzéki mintákat rajzol a nyitott tenyerembe. Megindul a
bizsergés, ami egyre sürgetőbb, és ezernyi elektromos jelet küld
minden érzékem felé.
– Miért? – kérdezi, miközben ajka az arcomat érinti.
 – Mert látni akartalak.
A saját hangomat is alig hallom, de azt igen, hogy milyen mély
és nehéz sóhaj tör fel belőle. A fejét a nyakamba fúrja, és úgy is
marad. Az ujjak, amelyek eddig a karomat cirógatták, most
összefonódnak az én ujjaimmal, és lágyan megszorítják a kezem.
A kar, amely eddig a postaládához szorított, elernyed, és érzem,
ahogy a hajamat simogatja.
Remegés jár át.
– Csssss... – suttogja gyengéden a nyakamba. Azt hiszem,
mindjárt elolvadok.
Fogalmam sincs, mit művelünk. Nem tudom, mit akar tőlem.
Nem tudom, mit szeretnék, hogy akarjon tőlem. Csak
ringatózunk ott összefonódva, mintha bármelyik pillanatban
megnyílhatna alattunk a föld, és kicsit tényleg félek, hogy
szívrohamot fogok kapni, mert a szívem a halántékomban
dübörög, a térdem pedig annyira elgyöngült, hogy úgy érzem,
mindjárt elájulok.
Aztán hirtelen megdermed.
– Ez meg mi volt?! – hadarja, és kibontakozik abból a
csodálatosan forró ölelésből.
Most már én is hallom. Az ablaktáblák remegnek.
– Ó, istenem! – suttogom. Tényleg szívrohamot fogok kapni.
– Csak fel van hangosítva a tévé. Apa biztos valami hülye sci-fit
néz. A csatajeleneteknél rezegnek az ablakok. – Most pedig
gyere vissza hozzám!
Aztán ajtócsapódást hallunk. Ez már nem a tévé. Ez már a...
– A garázsajtó! – súgom. – A ház másik oldalán!
– Francba!
– Arra! – mondom, és a bokrok felé lököm.
Két hatalmas lépés, és már el is tűnt. Hallom, ahogy a
szemetesláda döng a garázsban, és megkönnyebbülten
felsóhajtok; apa onnan nem láthatott meg minket. De majdnem
lebuktunk. Majdnem.
– Bailey – hallom apát. – Te vagy az?
– Igen, apa! – A hülye kimenő. – Megjöttem! Már jövök
befelé!
Mozgást látok. Gyorsan megfordulok, és látom, ahogy Porter
átlopakodik az úton. El kell ismernem, jól csinálja. Bár azért
nem egy agyafúrt Vagány, de akkor is. Amikor átér a másik
oldalra, még egyszer utoljára visszanéz, és meg mernék esküdni
rá, hogy mosolyog ott a sötétben.
 „Soha ne bízz egy drogosban!”
(Chloe Webb: Sid és Nancy, 1986)

15.

Apró kezecskék ölelnek át hátulról. Beborít a babaolaj illata.

– Annyira, annyira sajnálom! – hallom Grace manóhangját a
hátam mögött, miközben szorongat. – Meg tudsz nekem
bocsátani?
Már másnap van, és a munkahelyemen a pihenőhelyiségben
éppen a szekrényem előtt állok. Tegnap, amikor Porter lelépett,
váltottunk pár üzenetet – miután apa csodálkozásának adott
hangot, hogy nem hallotta Grace kocsiját, és különben is, miért
nem jött be? Huh! Ha egyszer kamuzol, legyen a tarsolyodban
még legalább húsz darab hazugság, mert felhalmozódnak, mint
az egyheti szemét.
– Nincs mit megbocsátanom – mondom.
Megkönnyebbültem, hogy nem pipa, amiért ejtettem őt
Porter miatt, és nem kérdezi, miért vele voltam. – De
halloweenre fának öltözöm, te pedig lajhárnak. Úgy foglak
körbehurcolni, hogy közben eszegeted a leveleimet.
– Tutira sikerülne! – mondja, miközben elenged, és a karját
összefonva nekidől az egyik szekrénynek. – Megvan benned az a
rejtélyes erő, amivel padlóra viszed a kamasz fiúkat. DC-ben az
iskolai birkózócsapatba jártál? Coronado Cove-ban görkoris
csapat van. A Cavegirls.
Felvihogok.
– Hát ezt nem tudtam, de őszig észben tartom.
– Figyelj, tényleg bocs, hogy elvesztettelek ott a máglyánál.
Nem volt szándékos. Azt sem tudom, hogy történhetett. Freddy
beszélni kezdett hozzám, te meg egyszerűen csak eltűntél. Valaki
mondta, hogy látott az ikrekkel beszélni...
– Így volt. Bemutattak még valakinek. Nem tudom, kinek
Nem vagyok jó társasági ember – vallom be. – De mindegy,
végül jól alakult.
Körülnéz a közösségi helyiségben. Csak néhány ember lófrál
ott, és senki sem figyel ránk.
– Szóval igen... Meséld csak el! Porter hazavitt? És...?
– És mi?
Francba. Annyira meg akartam úszni ezt! Érzem, ahogy az
arcom forróbb lesz, úgyhogy igyekszem úgy tenni, mintha a
szekrényemben éppen nem találnék valami fontosat.
– Csak feltűnt, hogy te meg ő baromi sok időt töltötök együtt,
ráadásul rengeteget kérdeztek egymásról...
– De én nem kérdeztem semmit. Vagy igen?
– És túl sokszor nézel rá azzal a tekintettel, hogy úgy rád
ugranék azzal a csodás versenygörkoris erőmmel, ő meg úgy néz,
hogy annyira meglovagolnám a hullámaidat.
– Te tiszta flúgos vagy!
– Hmm... hmm. Na, mindjárt meglátjuk – motyogja, aztán a
fejem mellett a hátam mögé kiált azon a csipogó hangján.
– Helló, Porter, szivikém!
– Helló, hölgyeim!
A szívem akkorát dobban, ami a Richter-skálán is elérné az
ötös fokozatot. Próbálok lezsernek és hűvösnek látszani, amikor
jobbra fordulok, hogy lássam. De pont ott van, a
szekrényajtómat fogja, és a nehezen összeszedett önfegyelmem
elszáll, mint papírszalvéta a szélben.
– Még mindig életben vagy, így azt gyanítom, apáddal
minden rendben volt tegnap – mondja.
– Nem volt semmi gond – bólogatok.
– Akkor jó. Örülök neki.
– Ja.
Csak képzelődöm, vagy tényleg extra erős Sex Wax illatot
áraszt ma? Szándékosan csinálja? Megpróbál elcsábítani? Vagy
csak túlságosan érzékeny vagyok erre? Ráadásul – hogy a franc
essen belé – lehet, hogy elromlott a légkondi, mert hirtelen a
Hotboxban érzem magam. Megjegyzés magamnak: Ne
gondoljak a „szex” és a „wax” szavakra, amikor itt áll előttem.
Soha, soha, soha!
– Hát igen – mondja, és elmosolyodik magában, miközben az
ujjával dobol a szekrényem tetején. – Csak azt akartam
mondani... ööö... nektek, mindkettőtöknek – helyesbít, és
Grace-re sandít –, hogy van ez az új biztonsági rendszer...
hosszú, de a lényeg, hogy segítenem kell újratelepíteni. Úgyhogy
ma Pangborn és Madison fog segíteni a Hotboxszal kapcsolatos
dolgokban. Csak ha esetleg keresnétek vagy ilyesmi.
– Persze, hogy fogunk, hiszen folyton te jársz az eszünkben
– mondja Grace szarkasztikusan.
– Tudom, hogy neked mindenképp! – felel, és Gracie-re
kacsint. Kicsit közelebb jön, és miközben a szekrénybe
kapaszkodik, halkan azt mondja: – Szóval csak azon tűnődtem,
mit csinálsz munka után.
A szívem. Zakatol.
– Na, mi van itt? – üti bele az orrát Gracie.
Porter játékosan odébb tolja a kíváncsi kobakját.
– Gracie! Úgy hallom, valaki hív. Azt hiszem, Cadaver. Azt
mondja, ki vagy rúgva, mert kihallgattad más emberek
magánbeszélgetését.
 – Ó! Ez egy magánbeszélgetés? – tromfol. – Szerintem ez egy
közösségi szoba, és mi is épp beszélgettünk, mielőtt ideevett a
fene, ha éppen érdekel.
Porter nem is figyel rá, várakozón rám néz.
– Nos?
– Dolgom van... – mondom neki.
– Hát rendben. Később ennél esetleg valamit?
Nyugi, Rydell. Ez úgy hangzik, mint egy randi.
– Miért is ne?
– Szuper. Hmm... hát akkor cseréljünk majd számot. Most
nem sürgős, de tudod, ha később esetleg hívni akarnánk
egymást.
– Igen, igazad van.
Ahogy a telefonomat kotrom elő, észreveszem Grace-t. Ott áll
mellettem, és nagy, kerek szemekkel néz rám. Azt hiszem,
átmenetileg megkukult. Ettől még idegesebb leszek. Ez nem
okés, mert alig bírok egy olyan egyszerű dolgot elintézni, mint a
telefonszámcsere, és majdnem rossz számot adok meg.
– Oké, hát... – mondja Porter, és betűri az egyik rakoncátlan
hajtincsét a füle mögé. Hogy tud valaki egyszerre ilyen imádni
való és szexi lenni? Ha nem tűnik el innen sürgősen, menten
elájulok. – Menj, adj el pár jegyet!
– Menj, telepíts újra néhány biztonsági beállítást! – mondom
én is.
Rám villant egy mosolyt, és amint kilép a szobából, a
szekrénynek támasztom a fejem. Telepíts újra néhány biztonsági
beállítást! Ki mond már ilyet? Mekkora baromság. Elment a
józan eszem.
Felnézek, és meglátom Grace-t. Még mindig engem bámul a
kikerekedett szemével.
– Ööööö... – kezdi mondani.
– Hallgass, bele se kezdj! – figyelmeztetem.
 Csendben marad, amíg oda nem érünk a pénzelszámolóhoz.
– Mondtam én, hogy ez a pasi túl sokat kérdezősködik rólad.

Az egyetlen jó dolog a műszakunkban az, hogy nagyon melós,

úgyhogy gyorsan eltelik. Portert például nem is látom. De Mr.
Cavadinit sem. Gondolom, ez a szekrénybeszerelés időbe telik.
Ahogy a feszkózás is, szóval amint elüti az óra a hatot, már tiszta
idegroncs vagyok, és alig várom, hogy lelépjek. Megszámolom a
kasszámat, megmondom Grace-nek, hogyha követni merészel a
parkolóba, kilyukasztom a kerekeit, és hogy igen, holnap majd
mindent elmesélek, és aztán szétnézek, a közelben van-e már
Porter. No. Nincs szörfössrác a közelben. De írt egy üzit.
Mindjárt kész vagyok, öt perc múlva tali.
Oké, rendicsek. Így van időm, hogy megkeressem Bébit, és a
melóscipőmet lecseréljem valami csinibb szandira, amelyet már
bekészítettem az ülés alatti csomagtartóba. Kikapom a tárcámat
a szekrényemből, és kirohanok. Az ég kezd beborulni. Felhős és
komor. Mióta ideköltöztem, még nem esett az eső, de ma lehet,
hogy ez másképp lesz. Bébivel furikázni esőben nem a
legvidámabb, úgyhogy még örülök is, hogy Porter elhívott.
Én...
Körülnézek. Először balra. Aztán jobbra.
Hol van Bébi?
Pont ide álltam vele. Mindig ide állok.
Megnézem még egyszer. Kezdek összezavarodni. A harmadik
parkolósor a hátsó bejárattól számítva.
Körülnézek, keresem a teknőctarka vázat és a leopárdmintás
ülést. Kell lennie valamilyen magyarázatnak. Talán valaki
valamiért elvitte egy másik helyre, habár... nem tudom, ez hogy
lehetséges... Le volt zárva. Mindig lezárom. Mindig. Átismétlem
fejben, hogyan csináltam, mikor aznap délután megérkeztem,
hogy felidézzem, tényleg így volt-e – és így volt. Pozitív
hozzáállás.
– Valami gond van, kedves?
Pangborn az, épp a személyzeti bejáraton jön kifelé.
– Eltűnt a robogóm! – mondom.
– Micsoda? Eltűnt?
– Ide parkoltam vele munka előtt.
– Teljesen biztos vagy benne? Milyen színű? Hadd segíts^
megnézni – mondja és nyugtatólag a vállamra teszi a kezét. _
Most még ne pánikoljunk. Előbb menjünk biztosra, rendben?
Nagyot sóhajtok, és leírom neki. Rengeteg robogó parkol itt
hátul, de egyik sem Vespa, egyik sem vintage mintájú, egyik sem
teknőctarka, pedig a parkoló tényleg nem olyan nagy. Kezdek
szédülni. Azt hiszem, ideje szembenézni a ténnyel. Bébit
ellopták.
– Nincsenek itt kamerák? – kérdem.
– Csak a kijáratoknál és a raktárajtónál – mondja Pangborn.
– A parkolókban és az úton nincsenek.
– Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam! – mondom.
– Miféle hely ez? És mi van, ha beáll ide egy kocsi, és kirabolják
ezt a helyet?
Most már pánikba estem. Most mit csináljak? Szóljak a
rendőrségnek? Apa és Wanda ma San Joséba mentek táncolni,
vagy mi. Wandának csak ez az egy szabadnapja van a héten.
Most rontsam el a napjukat? És hogy fogok munkába járni a
többi napon? És ki vitte el a járgányomat? A városban fognak
furikázni az összes személyes cuccommal a csomagtartóban? Azt
hiszem, mindjárt elájulok.
– Mi történt? – kérdi Porter, aki kicsit kifulladt a futástól,
hogy utolérjen minket.
– Eltűnt a robogója – feleli halkan Pangborn. Még mindig
fogja a vállam. Istenem, ez az ember annyira kedves, mindjárt
elsírom magam.
– Eltűnt, mármint hogy ellopták?
– Nagyon úgy néz ki. Az ajtónál lévő kamerákon nem láttam
semmi gyanúsat, de te is tudod, milyen nehéz bármit is
észrevenni, ami itt kint történik.
– Szinte lehetetlen – mondja Porter, és elkezdi újra feltenni
ugyanazokat a kérdéseket, hogy mikor értem ide, hova
parkoltam, lezártam-e. Kicsit ráripakodok, de aztán elnézést
kérek. Ki vagyok borulva, és igyekszem nem bőgve fakadni
mindenki előtt, mint egy kétéves, mivelhogy – természetesen –
egy csomó dolgozó kint van a parkolóban. És mindenki a
parkolóban nézelődik körbe, hátha ott van lepasszolva valahol.
Amikor már éppen ott tartok, hogy feladom, és hívom apát,
Pangborn azt mondja Porternek:
– Egyébként megtalált a haverod?
– Melyik?
– Hát, az a kacska lábú.
Porter megáll egy pillanatra.
– Davy?
– Igen, az. Téged keresett.
– Itt? – Porter össze van zavarodva.
Pangborn bólint.
– Utánad leselkedett a személyzeti bejáratnál, amikor jöttem
visszafelé a... a délutáni egészségügyi szünetemről. – Pangborn
rásandít néhány közelben őgyelgő dolgozóra. – Amúgy először
nem ismert fel, de én emlékeztem rá abból az időből, amikor
tavaly nyáron pár napot itt dolgozott. Megkérdeztem, akarja-e
hogy felhívjalak, de azt mondta, már írt neked üzenetet.
– Nem írt – mondja Porter. – Mikor volt ez?
– Talán pár órája.
Porter arca elsötétül, mint fent a felhős égbolt.
– Figyelj, Bailey. Davy tudja, hogy néz ki a robogód?
 – Öö... – időbe telik, mire eszembe jut –, igen, a pozole-os
kocsinál. Látta, amikor apával és Wandával vacsoráztam. Meg is
kérdezte, hogy fel van-e újítva.
Porternek leesik valami. Összeráncolja a homlokát.
– Azt hiszem, tudom, ki lopta el a robogódat. Szállj be a
kocsimba. Pár órával előttünk jár, de tudom, hol keressük.

Hallgatunk, ahogy kihajtunk a múzeum parkolójából, és a

Gold Avenue-n dél felé vesszük az irányt.
Sosem jöttem ennyire messzire a várostól, itt minden olyan
furcsa. Aztán eszembe jut, hogy talán meg kéne kérdeznem,
hová megyünk.
– Ez az út vezet Davy házához?
– Nem! – Porter mérges. Nagyon is. Az izmok csak úgy
feszülnek a karján, ahogy halálos erővel szorítja a kormányt. –
Megpróbálja eladni. Pénz kell neki drogra.
– Jézusom! De miért pont én? Miért pont az én robogóm?
Nem felel azonnal.
– Mert be van rágva rám. És mert dühös, hogy a múlt éjjeli
bulinak rossz vége lett. Tudja, hogy ő volt az oka. A lelke
legmélyén tudja, hogy egy elbaszott alak, de még nem süllyedt
elég mélyre, úgyhogy folytatni fogja, amíg meg nem hal vagy
börtönbe nem kerül.
Várok pár másodpercig, próbálom megfogalmazni, hogy is
kérdezzek rá erre, aztán feladom, és egyszerűen kimondom.
– És mindennek mi köze van hozzám meg a járgányomhoz?
– Aaaaah – sóhajtja Porter egyszerre dühösen és bűnbánóan.
– Mert elmentem hozzá ma reggel munka előtt, és eléggé
összevesztünk. Valahogy szöget ütött abba a nagy, hülye fejébe,
hogy te... – most felsóhajt halkan, és nagyon hosszan. – Oké,
figyelj, próbáld elképzelni. Úgy gondolkodik, mint egy kisgyerek,
és mivel azt hiszi, van egy új, csillogó játékszerem, ez lennél te...
már hogy persze ne képzeld, hogy te csak egy játékszer vagy! Ó,
istenem, ez elég rossz párhuzam volt.
– Hű! Ebből már nem tudsz jól kijönni, haver!
– Nézd, úgy gondolja, hogy kedvellek, ezért meg akar kapni
téged. És ma azt mondtam neki, hogy ha megint zaklat, vagy
fegyvert visz a közeledbe, felgyújtom a kurva házát.
Nos, nem mindennapi dolog ilyesmit hallani. Egy egészen új,
ismeretlen érzést kerít hatalmába.
– És mivel egy igazi pöcs, most visszavág. Ha ő nem kaphat
meg, akkor idióta, romboló dolgokat fog művelni, mint például
ellopja a cuccaidat, és eladja őket, hogy betéphessen, és
elfelejthesse az egész szarságot. Csakis azért, mert megszállott.
– Jézusom...
– Hát igen – mondja lágyabb hangon, mintha most nem
érezne egy csepp haragot sem. – Szóval ez végül is az én hibám,
és nagyon sajnálom, Bailey.
A lábamra bámulok, és azzal szórakozom, hogy a cipőm orrát
a szőnyeg szegélyéhez próbálom illeszteni.
– És csak Davy gondolja úgy, hogy kedvelsz, vagy tényleg
kedvelsz?
A tegnap esti dolog ott az udvaron mintha egymillió éve
történt volna.
Porter oldalról rám pillant. Óvatos a tekintete, nem tudja,
hogy most ugratom-e. De a szája sarka kicsit felhúzódik.
– És ha mindkettő?
– Mindkettő – ismétlem, és több, mint elég ez a válasz. – Azt
hiszem, most már értem.
– Szóval... – mondja. – Azt hiszem, az igazi kérdés az,
mennyire akarsz most megfojtani mindazért, ami történt? (A)
Egy kicsit; (B) nagyon?
Megrázom a fejem egyrészt, hogy elüssem a kérdést, másrészt
mert nem tudok válaszolni. Nem haragszom rá. Hogy is
tehetném? Senki nem tehet arról, hogy gáz barátai vannak.
– Hé, Bailey! Vissza fogom szerezni a robogódat – mondja, és
látszik az arcán az elszántság. – Komolyan gondoltam, amit az
előbb mondtam. Davy meg fog fizetni ezért.
Isten bizony, semmit sem szeretnék ennél jobban.
Egy mérföld után lelassítja a kocsit, és meglátom, hova
jöttünk. Az út bal oldalán a part mellett egy hatalmas, kikövezett
telep húzódik, a felirat alapján MOTO PARADISE-nak hívják. Biztos
százasával árulják itt a robogókat. Porter egy tréler mellett áll
meg, valahol hátul, és azt mondja, várjak a kocsiban.
– Ez csak egy ötlet, de mivel ez a hely van legközelebb a
múzeumhoz, először nézzük meg ezt. Csak várj itt, és írj, ha
meglátod Davyt. Világossárga pickupja van, az ajtajára festett
kék villámokkal.
Hát persze.
Porter öt percet sem tölt a trélerben. A szívem kalapál. Aztán
még jobban kalapál, mert elmegyünk még más hasonló
telepekre is, amelyek kisebbek, és messzebbre esnek a várostól.
Most már kezdek aggódni. Mi van, ha nem is Davy volt? Mi van,
ha az egyik olyan Richie Rich punk gyerek volt, amelyik
megpróbálta ellopni a máltai sólyom szobrot? Talán kifigyeltek a
munkában, és most megpróbálnak bosszút állni. Porter nem így
gondolja. Azt mondja, Davy már korábban is lopott dolgokat, és
hogy máskor sose szokott a múzeum közelébe jönni. Túl sok a
véletlen egybeesés. Valószínűleg igaza van, de kezdek megint
pánikba esni, és nehezemre esik józanul gondolkodni.
A kormányon dobol. Aztán csettint, kihúzza a telefonját a
zsebéből, és valamire rákeres. Pár perccel később felhív valakit.
Ez mellémegy, úgyhogy felhív valaki mást, a vezetéknevén
mutatkozik be – emlegetik „a Sóhert” is –, aztán megint valakit.
Ez telitalálat, mert hirtelen, ahogy a kezét a kormányon tartja,
látom, hogy megnyugszik és kisimul az arca, miközben elmondja
az illetőnek, hogy Davyt keresi. Kicsit nevetgélnek, aztán
leteszik, majd öt perccel később valaki felhívja.
– Azt hiszem, nyomon vagyok – csak ennyit mond végül.
Akkor meg miért nem reménykedőbb?
Elkezd szitálni az eső. Porter elindítja az ablaktörlőt, és ahogy
a táblán látom, elhagyjuk Coronado Cove-ot, és közeledünk egy
másik kis városkához, amely négyezer lakost számlál. Itt minden
csupa park, kemping meg túrázás. Ó, és autószerelők, rengeteg
autószerelő. Karosszéria, autóalkatrészek, felújítás. Egész kis
iparág épült itt erre azoknak, akik amerikai járgányt vezetnek
vagy versenyeznek; lehet, hogy apa is itt vette a kocsiját.
Porter elhagyja a városka kiépült részét. Egy poros úton
behajtunk az erdőbe egy műhelyhez, amelynek a három csukott
ablaka melletti ajtajára hatos van fújva festékszóróval. Az épület
mellett rozsdás motorvázak és más fém alkatrészek állnak
halomban. Ez valami motorbontó hely, ahova a jó motorokat
hozzák szétszedni. Hirtelen nagyon elkezdek aggódni Bébiért. És
magunkért is.
Porter több méterrel odébb parkolja le a furgonját valami
fenyőfák árnyékába.
– Maradj a kocsiban! – mondja.
– Te most viccelsz! – felelem.
– Ha odabent van, nem akarom, hogy lásd, mi fog történni.
Ettől egy kicsit megrémülök, de nem akarom, hogy
észrevegye.
– Azt már nem! Ez a hely kicsit emlékeztet a Gyilkos túra
című film egyik jelenetére. Maradjunk inkább együtt.
– Az Georgia elhagyatott erdeiben játszódik, de most inkább
nem kérdezem meg, honnan ismered ezt a filmet, mert nincs rá
idő... Úgyhogy gyerünk!
Az eső felveri a port a lábunk alatt, ahogy közelítünk az ajtó
felé, amelyre hatost festettek. Kísérteties a csend, sehol egy lélek,
annak sincs jele, hogy egyáltalán bárki is használná ezt a helyet.
De ahogy közelebb érünk, a rádió halk hangjait és
beszélgetésfoszlányokat hallok, amitől kezdek ideges lenni.
Ahogy Porter felemeli a kezét, hogy kopogjon, az ajtó kinyílik.
Egy szűk piros pólós, kecskeszakállas afro-amerikai dugja ki a
fejét. Végigméri Portert, hosszan elidőz a sebhelyek látványán.
– Roth?
– Ja. Te meg Fast Mike?
A férfi arca felderül.
– Pont úgy nézel ki, mint a mamád!
– Hála istennek! Általában a húgomra mondják ugyanezt.
– Sose találkoztunk, de az unokatesóm festette le a mamád
régi Thunderbirdjét.
– Tényleg? Évekkel ezelőtt eladta – mondja Porter. –
Megsiratta. Imádta azt a motort.
Fast Mike leveszi Porterről a tekintetét, és meglát engem is.
– Ő Bailey – mondja Porter. – Övé a Vespa, amelyet
keresünk.
A férfi hosszan felsóhajt. Szélesebbre tárja az ajtót.
– Akkor gyertek be. Asszem, ez nem lesz olyan sima ügy.
Bemegyünk vele a kicsi, két íróasztallal, egy pulttal és egy
iktatóval felszerelt irodába. Nincs ott senki. Elmegyünk a régi
kanapé és a kávégép mellett az ajtóig, amely a műhelybe vezet.
Égett motorolaj és festékszag csap meg, ahogy a foltos
betonra lépünk. A munkapadon szóló rádióból hetvenes évekbeli
rockzene hallatszik. A három kocsibeállót fluoreszkáló fények
világítják meg, a hozzánk legközelebb esőn két motorbicikli áll.
A középső most üres, és három ember ül ott összecsukható
székeken, és beszélgetnek. De a figyelmemet száz százalékban a
leghátsó beállóra koncentrálom.
Egy mustársárga pickup kék villámokkal az oldalán, az
anyósülés ablaka fekete szemeteszsákkal beborítva.
A kocsi mögött pedig ott áll a teknőcszínű Vespa a
leopárdmintás üléssel.
Lehet, hogy el fogok ájulni. Talán pont ezért tart pár
másodpercig, amíg felismerem, hogy az egyik csávó, aki ott
ücsörögve cseveg, Davy. Ez mondjuk bizonyos szempontból jó,
mert hirtelen azt érzem, hogy legszívesebben durván és
keményen orrba vágnám. Más szempontból rossz, mert Porter
nincs annyira leblokkolva, mint én. Sőt, pont ellenkezőleg. Úgy
ront egykori legjobb barátjára, mint a villám.
A két másik tag felpattan a székről. Davy most már látja, hogy
Porter közelít, és az arcáról azt lehet leolvasni, hogy teljesen
pánikba esett. Gyorsan felpattan, de megcsúszik, és alig bír
megállni a lábán. Porter mindkét kezével mellbe vágja, olyan
nagy erővel taszítja meg, hogy Davy hanyatt esik.
A székkel együtt nekiesik az egyik betonoszlopnak, és elterül a
padlón.
– Te szar, te! – acsarog Porter, ahogy Davyhez közelít, aki a
kocsija kerekénél görnyedezik. – Túl gyáva vagy, hogy tőlem
lopj, ezért megfújtad az ő cuccát?
Davy nyögdécsel, és a kezébe temeti az arcát. Izgulok, hogy
esetleg sokkot kapott, de amikor kinyitja a szemét, és Porterre
néz, a tekintete dühöt sugárzik.
– Gyűlöllek!
– Akkor már ketten vagyunk, narkós!
Davy felüvölt, az eszelős ordítását visszaverik a műhely falai.
Hirtelen mozdulattal felugrik, az egészséges lábára támaszkodva
megragadja az egyik széket, és meglódítja. Felsikítok. A szék
arcon találja Portert. Fröcsköl a vér. A szék lába kicsúszik Davy
kezéből, átrepül a garázson, és nekicsapódik a kocsijának.
Porter elvágódik.
Oda akarok rohanni hozzá, de erős kezek ragadják meg a
karomat.
– Hé! – súgja Fast Mike a fülembe. – Nincs baja. Hagyjuk,
hogy a fiúk elintézzék egymás közt.
De nincs igaza. Porter nincs jól. Amikor elveszi a kezét az arca
elől, látom, hogy csupa vér. Az arcán mély vágás. De amilyen
makacs, most is csak megrázza a fejét, mint egy vizes kutya, és
újrafókuszál.
– Parancsolj! – hörög, és ököllel Davy arcába csap.
Keményen.
Ami utána következik, azt nem lehet leírni. Egymásnak esnek,
és ütik a másikat, ahol érik. Ez nem olyan, mint egy
megkoreografált boxmeccs vagy egy film, ez egy igazi rémséges
káosz, a legvadabb bunyó, amit valaha láttam. Üvöltenek,
vicsorognak, egymás bordájába taposnak, hogy ennek tutira
csonttörés vagy sebesülés lesz a vége.
Az egész egy rémálom.
Félek, hogy esetleg tényleg kinyírják egymást. Ezek itt már
nem csintalan gyerekek a játszótéren, akik csupán beverik
egymás orrát. Tomboló vadállatok, akik izomból, az ínyüket
vicsorítva támadnak. És valaki a végén pórul jár.
– Engedj már! – mondom Fast Mike-nak. Nem hagyhatom
hogy Porter ezt csinálja. Ha komolyan megsérül, én nem tudom,
mit csinálok. De talán tudok segíteni... vagy nem? Körülnézek,
hogyan tudnám megakadályozni a további verekedést. Talán
fejbe verhetném Davyt valamivel...
Alig hiszem, amit látok. Davy megragadja Porter haját. A
haját! Belemarkol Porter göndör fürtjeibe, és hátrarántja a
fejét.., bele fog harapni az arcába? MI A FRANC FOLYIK ITT?
Porter megmozdul a szorításban. Aztán hihetetlen erővel
belerúg Davy rossz lábába.
Rémületes üvöltés tölti be a műhelyt.
Davy a földre zuhan. Fájdalmas képpel a térdét szorongatja.
Aztán halkan nyüszíteni kezd.
Porter fellélegzik. Az erek kidagadnak a karján. Az arcáról és a
nyakáról vér csordogál fekete egyenruhájára.
– Felhívom a nagyanyádat, és elmondom neki, mit műveltél
ma – mondja a barátjának, ahogy ott áll fölötte. – És minden
haveromnak is elmondom. Olyan sok esélyt adtam neked, és
most visszaéltél az egésszel. Soha többé nem fogok bízni benned!
Végeztünk!
 „A szerelem az egyetlen dolog, ami megmentheti ezt a
nyomorult teremtményt.”
(Gene Wilder: Az ifjú Frankenstein, 1974)

16.

Bébit berakjuk Porter furgonjába. Azt leszámítva, hogy az ülés

zárját szétverték, a járgány egyben van. A bukósisakom és a
cuccaim Davy kocsijának ülése mögé vannak rejtve. A lakatot is
megtaláljuk, ott lóg a hátsó platón, egy sima drótvágóval szedte
le.
Kiderült, hogy az egyik pasas, akivel Davy beszélgetett,
amikor megérkeztünk a műhelyhez, Davy barátja volt. Miután
láttam, hogy ő volt az, aki segíteni akart Davynek eladni a
robogómat, nem szóltam hozzá egy szót sem, de Porter mondta
neki, hogy vigye kórházba Davyt. Amikor elmentek, Davy egy
kicsit már lábra tudott állni, de meg kell majd röntgenezni. És
kell majd neki fájdalomcsillapító is, ami aggasztó, annak
tekintetében, amit Davy drogokhoz fűződő viszonyáról tudni
lehet.
Viszont mindezek után Davy nem szól hozzám. Nem néz a
szemembe, és nem is veszi tudomásul, hogy egyáltalán jelen
vagyok. Mondjuk az igazság az, hogy én sem bírtam ránézni. Azt
hiszem, mindkettőnk nevében megalázva éreztem magam.
Még mindig eléggé a verekedés hatása alatt állok, úgyhogy
nem találom a szavakat.
Amikor elindulunk, Porter megköszöni Fast Mike-nak, aki azt
javasolja, vegyek egy jobb minőségű lakatot. Kiderül, hogy a
műhelye egyáltalán nem is járműbontó; éppen ki akarta rúgni
Davyt, amikor Porter telefonált, hogy a Vespámat keressük.
Szóval ennyit arról, mennyire igazolódnak be a sejtéseim. Azt
mondja Porternek:
– Mondd meg anyukádnak, ha legközelebb el akar adni egy
ilyen mocit, előbb hozzám jöjjön. Nem fog rosszul járni.
– Meglesz – feleli Porter. – Sokkal tartozom neked. Te meg,
ha tudsz bárkit, akinek deszka kell, várom a boltban.
Fast Mike integet. Szaladunk, mert esik, beugrunk a kocsiba,
és elhajtunk. Az ablakok párásodnak, én megpróbálok segíteni,
és keresem a gombot, hogy bekapcsoljam az ablakfűtést, de
remeg a kezem. Tiszta ideg vagyok. Nem tudok megnyugodni.
– A fekete gomb az... – mondja Porter, így végül megtalálom.
Feltekerem a fűtést, és próbálok arra koncentrálni, hogy tiszta
legyen a szélvédő ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, hogy Porter
még mindig vérzik. Ez működik is addig, amíg oda nem érünk a
földút végére.
– Szerintem el kéne mennünk egy orvoshoz.
– Jól vagyok.
– Nevetséges vagy! Állj meg az első boltnál, veszek valamit,
amivel kitisztíthatnám a sebed.
Kinyújtja a nyakát, és megnézi a sebet a visszapillantóban.
Na. Hallgass csak az egyetlen értelmes emberre a kocsiban.
Ahelyett, hogy balra fordulna, és a betonúton egyenesen
hazafelé hajtana, jobbra veszi az irányt. Szabad egyáltalán
vezetnie? Davy többször is fejbe vágta. Vagy csak tud valamit,
fogalmam sincs. Az út felfelé tart. A part menti sziklák felé
megyünk, miközben az eső egyre esik. Aztán meglátom a táblát:
VARÁZSLATOS KILÁTÁS. Lelassítja a kocsit, és behajt egy kilátóhoz,
ahol a turisták szoktak parkolni. Van ott egy csomó ciprus meg
vörösfenyő, Kalifornia három legfontosabb tengerpartját mutató
táblán pedig egy csomó érdekes hely van bejelölve.
Lélegzetelállító látvány nyílik a Csendes-óceánra, amit talán
élvezhetnénk is, ha nem lenne felhős és esős az idő, és Porter
nem vérezte volna össze az ülést.
– Nekem ez nem úgy tűnik, mint egy bolt! – mondom
idegesen, ahogy kinyitom a kocsiajtót.
– Nem kell az a nyavalyás bolt! – ez úgy hangzik, mintha a
Mel Brooks-féle Fényes nyergekből lenne egy mondat. Ezt
sosem szerettem annyira, mint Brooks másik klasszikusát, Az
ifjú Frankensteint, amit Alexszel már sokszor megnéztem
közösen a neten. Most, hogy itt vagyok Porterrel, ettől kicsit
bűntudatom támad.
Porter egy vadállat. Még mindig meg vagyok zakkanva annak
a nyers erőszaknak a látványától, amivel az imént kellett
szembesülnöm.
Ahogy kiugrik a kocsiból, feljajdul, megkerüli az autót, és a
tolóajtót kinyitva elővesz egy kis dobozt. Majd visszajön, beszáll
az első ülésre, és kinyitja a csomagot: egy műanyag
elsősegélykészlet ragtapaszokkal.
– Egy szörfösnél mindig van, ami kell – magyarázza, és a
dobozban kutat. – Folyton összevissza törjük magunkat.
Miután egy darabig nézem, ahogy kínlódik, észreveszem,
hogy az egyik kezét nem tudja használni, és a sajnálat
felülkerekedik a sokkon, aminek még mindig a hatása alatt
vagyok. Kiveszem a dobozt a kezéből.
– Hadd nézzem! Úgysem tudod ellátni magad, te lökött!
– Ó, rendben. Az egész bénázást csak azért csináltam, hogy a
kezedbe vedd a dolgokat.
– Nem vicces.
– De, egy kicsit az.
 Van itt némi alkoholos vatta, egy köteg sebösszehúzó tapasz,
kotongumi, de ez utóbbit próbálom nem észrevenni.
– Halálra rémítettél. Nézd, itt egy csomag Tylenol. Pár
hónapja lejárt, de jobb, mint a semmi. Van valami, amivel
beveheted?
– Bailey nővér, a betegekkel való kommunikáción még
dolgoznia kell – nevetgél, és lehajol, hogy az ülés alól
előhalásszon egy fél üveg vizet. Miközben odaadom neki a
tablettát, úgy tesz, mintha irritálnám, én meg úgy teszek, mintha
haragudnék rá. Lenyeli, és feljajdul.
Feltérdelek az ülésre, és kibontok egy törlőkendőt. Alkohol
szúrós szaga tölti be a kocsit. Mindketten grimaszolunk. Kinyitja
az ajtót. Jólesik a friss levegő. A hullámok csapkodása lent a
sziklákon egészen megnyugtató. Mondhatni.
Túl ciki az arcával kezdeni, így aztán először félrehajtom az
inggallérját, és a hideg kendővel a nyakára száradt vért
próbálom letörölni. Megrázkódik.
– Hideg...
– Bocsi... – mentegetőzöm. A vért hamar letörlöm, de a dolog
kezd nehezebbé válni, amikor a tarkójához érek. Széthajtom a
törlőkendőt, megigazítom az elsősegélydobozt az ölemben, és
arra koncentrálok, hogy letöröljem a vért. Ha csakis erre
gondolok, az agyam biztos kizárja azt a jelenetet, hogy, mint
valami vadállat, darabokra akarja tépni Davyt. Hátrahajtja a
fejét az ülésen, és becsukja a szemét.
– Porter!
– Hmm?
– Emlékszel, amikor a sétányon a vintage ruhaboltnál Davy
meg én találkoztunk?
– Igen.
– Nem tudta, hogy láttam, de ott voltam, amikor megérkezett
a boltba, és hallottam azt is, ahogy megkérte a pénztároslányt,
Julie-t, hogy segítsen neki, mert Monterey-be megy, és kell neki
valami.
Porter szeme tágra nyílik.
– Micsoda? Ő nem ezt mondta nekem.
– Hazudott. És amikor a boltban beszélgettek, Julie azt
mondta, azt hittem, chippingelsz. És Davy mondta neki, hogy így
van, de csak mára kell, és megígérte, hogy csak most az egyszer,
és Julie azt mondta, hogy megpróbál segíteni.
– Tudtam! – csap Porter a kormányra.
A kezem a karjára teszem. A seb az arcán megint szét fog
nyílni, ha nem vigyáz, és még ki sem tisztítottam.
– Mi az a chippingelés?
– Annyira gáz ez az egész.
– Igen, tudom. De azért mondd el! Nálam van az alkoholos
kendő, rémlik? Ha nem mondod el, az fájni fog.
Nagyot sóhajt, ahogy hátradől az ülésen, az egyik térdét lazán
odatámasztja a műszerfalnak, emiatt a lábam hozzáér az övéhez.
Szerintem direkt csinálta – mindig közelebb van hozzám, mint
ahogy nekem kényelmes lenne –, de mivel újra odatartja az
arcát, folytatom a tisztogatást, miközben beszél.
– Három évvel ezelőtt Davy szétcseszte a lábát, mert olyan
helyen szörfözött, ahol nem kellett volna. Nem nézte az
előrejelzéseket, és túl sok kockázatot vállalt. Két műtétje volt.
Amikor az oxycodone recept elfogyott, egy sráctól kezdte venni a
suliban. Aztán amikor az is elfogyott, keresett mást – vodka,
kokó... de semmi nem csillapítja úgy a fájdalmat, mint az
ópiátok. És mi lenne hatékonyabb ópiát, mint a heroin?
A kezem megáll.
– Mondd, hogy csak tréfálsz.
– Ez a szörfösök mocskos kis titka.
– Úgy érted, belövi magának?
– Amennyire én tudom, elszívja, de nem vagyok vele, amikor
csinálja. Csak abból tudok kiindulni, amit hallottam, és sosem
láttam rajta tűnyomot. Bailey, ez nagyon-nagyon csíp!
– Jaj, bocsánat! Szerintem össze kéne varrni. Már megint
vérzik egy kicsit.
Félresimítom a haját, és meglátok egy ronda dudort a
halántékán. Szerencséje van, hogy a szék nem zúzta össze az
egész arcát. Bár nem igazán vagyok meggyőződve róla, hogy nem
tört el egyetlen csontja sem.
Megrándul.
– Csináld nyugodtan, csak egy kicsit gyengédebben. Ja, és a
chipping az valami olyasmi, amikor az emberek úgy gondolják,
hogy okosabbak, mint a heroin. Használnak valamennyit, hogy
jól érezzék magukat, mondjuk egy hétvége erejéig, de a
következő hétvégéig többet nem... száraz megvonás egész héten,
és így nincsenek elvonási tünetek. Ha nem függők, tudnak
felelősen gondolkodni, nemde?
– Hát ez nem tűnik túl hatékonynak – mondom.
– Nem is az. Mivel mindig van legalább egy olyan hétvége,
ami három napig tart, vagy mondjuk szar hetük van, és kell egy
adag például szerdán. És mielőtt észrevennék, visszacsúsznak,
és oda az egész szépen kigondolt terv. Maguknak is hazudnak,
mert azt hiszik, ők irányítják az egészet. Mint Philip Seymour
Hoffman. Állítólag ebbe halt bele.
Le vagyok döbbenve. Tudom, mert Wanda elmondta, hogy
Davy kapcsolatban van a drogokkal, de hogy a heroinnal? Ez úgy
hangzik, mintha valami filmben lenne. A való életben ilyen
nincs. Legalábbis nem történik meg korombeli fiatalokkal, nem?
– Fáj? – kérdezem, miközben óvatosan valami
antibiotikumos kenőcsöt kenek a sebére. A seb olyan, mint
valami hasadék a sivatagban, vörös, haragos és széles.
– Ha te csinálod, nem fáj semmi – mondja fakó hangon.
Visszafojtom a mosolyomat, mert attól tartok, kinyitja a szemét,
és rajtakap. Ezt viszont nem akarom, mert így pont elég közelről
tudom nézni. Az arccsontja élét. A göndör haját, amely kicsit
nyirkos az esőtől; mézszínű, ahol a nap érte, alul pedig sötétebb.
A szeme vonalát, ahogy kicsit felfelé ível, és az orra határozott
ívét.
– Rendbe fog jönni? – kérdezem.
– Davy? Fogalmam sincs, tényleg – feleli Porter, aztán
felszisszen, ahogy ráteszek egy sebösszehúzó tapaszt a vágásra.
Három kell rá, és pont annyi van, szerintem elég lesz.
– Most nem annyira érte aggódom, inkább azért, hogy
megbántad, hogy valaha is megadtad a számod, és soha nem
fogsz randizni velem, mert azt gondolod, az összes barátom
balfék, és hogy nincs bennünk semmi közös.
– Valóban? – kibontom a második sebösszehúzó tapaszt. – És
miért is kedvelsz, ha nincs bennünk semmi közös?
– Nos, nyilván mert egy igazi bombázó vagy.
Ezt még soha senki nem mondta nekem. Érzem, ahogy
felforrósodik a levegő, és egyre izgatottabb leszek.
– És mert tetszenek a vicceim.
Felnevetek – nem tehetek róla. Ez... annyira Porterre vall.
Egyszerre öntelt és megnyerő.
– Félre ne érts, okos is vagy szerintem... – teszi hozzá, és
kinyitja a szemét.
– Tényleg? Hát ez igazán kedves tőled.
Szégyenlősen, de kicsit kajánul elmosolyodik, és eltolja a
kezem, mert barátságosan megveregetem a vállát.
– Szívesen! És, és... figyelj! Aú! Ne röhögj már, a francba,
figyelj! Ha belegondolsz, el kell ismerned, hogy ha nem vitázunk,
nagyon-nagyon jól kijövünk egymással.
Igaza lehet? Tényleg így van?
Szerintem talán így van.
Porter dünnyög.
 – A másik dolog viszont az, hogy túl sokat beszélek, amikor
veled vagyok. Túlságosan jól érzem magam, és ettől teljesen
zakkant leszek.
Én is nevetek, is kisimítom a hajam a szememből.
– Én is zakkant leszek tőled.
Már megint az a kajla, szexi mosoly. A kezem után nyúl, de
félúton megáll, és azt suttogja:
– Kicsit fáj, ha így mozgatom a karom.
Megint aggódni kezdek, összepakolom a maradék kötést, és
becsukom az elsősegélydobozt.
– Ugye Davy nem sebesített meg súlyosan? A bordáid?
– Ha azt akarod, hogy levegyem a pólómat, csak kérned kell
Rydell!
– Komolyan kérdezem!
Felsóhajt.
– Nem hiszem, de nem fogok hazudni, kezd kicsit fájni itt az
oldalam. Azt hiszem, meg kéne sasolnom, úgyhogy
félrenézhetsz, ha úgy érzed, megviselne egy acélos férfitest
látványa. Nem akarnám, hogy elájulj a kemény szörfös
izomzatom láttán.
– Meg se tudom számolni, hányszor kellett megbámulnom
Davy félpucér mellkasát, így a tiéd sem fog meglepni. Na,
gyerünk, hadd lássam azt a pusztító mellkast!
De ahogy kigombolja a múzeumi egyeningjét, nem tudok arra
gondolni, hogy ez mennyire szexi, mert csak az jár a fejemben,
hogy fogom elvezetni a furgont, ha kiderül, hogy tényleg eltört
egy bordája. Amint felfedi a mellkasát, mindez még rosszabb
lesz.
Davyt is izmosnak találtam, de az semmi ahhoz képest. Davy
cingár.
Porter pedig acélos. Pont olyan, mint aki az év minden napján
arra használja az összes izmát, hogy egy kis darab deszkán
egyensúlyozzon, miközben a rémséges hullámok dobálják
Elámulok az emberi test szépségén, és szégyellni kezdem
magam, hogy én nem csinálok semmit azon kívül, hogy
sétálgatok, meg apa kanapéján heverészve filmet nézek; és
ráadásul mindennek a tetejébe döbbenten szembesülök azzal,
hogy Davy mit művelt ezzel a szépséggel.
Amikor azt mondjuk, hogy valaki kék-zöld lett a veréstől, arra
az állapotra gondolunk, amikor a zúzódások már több naposak.
De Porter teste most nagy, vörös hurkákkal van tele, néhány
vérzik is, néhányat pedig sötét rózsaszín barázdák tarkítanak.
Borzalmas sok zúzódás van rajta, olyan, mint egy térkép. A
bordáin áthúzódó ütésnyom akkora, mint Dél-Amerika.
Felemeli az állát, hogy felmérje a sérüléseit. A hangból,
amelyet kiad, arra következtetek, hogy ő is meglepődött. Ettől
még jobban megijedek. Félek, hogy azért nem beszél, mert
annyira fáj neki, és feszülten várom, hogy reakcióképpen
kitörjön belőle egy artikulátlan üvöltés. Még mindig feszélyez az
a durvaság, aminek szemtanúja voltam. Kiakaszt, hogy olyan
barátai vannak, mint Davy, és a részvét mellett még mindig
dühös vagyok, hogy Davy ellopta a motoromat.
De mégis... miattam tette. Miattam tette. A kedvemért. És
most itt ül, fájdalmai vannak, össze van verve, és csak azon
aggódik, hogy esetleg megbántam, hogy megadtam neki a
számom, és hogy nem megyek vele randira.
Nekem ez már túl sok. Sírva fakadok.
– Hé, hé! – mondja rémülten, és gyorsan felül, miközben
kicsit nyögdécsel. Ettől még jobban folyik a könnyem. Félig
visszagombolja az ingét, a zúzódások még így is látszanak. – Tört
már el csontom korábban is. De most semmi ilyesmi nincs. Csak
megsérültem.
– De borzalmasan nézel ki – mondom, és próbálom
visszanyelni a könnyeimet. – Annyira sajnálom, hogy így
alakult!
– Már itt volt az ideje. Egy csomó mindenről, amit velem tett,
nem is tudsz. Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Hé,
nyugodj már meg!
Megsimogatja a karomat.
Megnyugszom. Elfordítom a fejem, és a vállamba törlőm az
arcom. Felitatom a könnyeimet.
– Na... – az arcomhoz emeli a kezét, a hüvelykujjával
végigsimít a szemöldökömön. Az ujjai közé vesz egy hajtincset a
halántékomon.
– És... mondjak valamit? – mondja halk, de határozott
hangon. – Gondolkodás nélkül újra megtenném, mert nem
érdemelted meg, amit veled tett. Újra kicsinálnám.
Hirtelen elfelejtek levegőt venni, annyira meghatódom.
Mielőtt észrevenném, mit csinálok, odahajolok, és
megcsókolom.
Nem udvariasságból.
Nem is hálából.
És akkor az van, hogy nem csókol vissza. De nem ám! Én
kezdtem, és most csináltam ilyet életemben először – nem a
csókra gondolok, hanem a kezdeményezésre. Helló! Na, mi van,
menekülő? A kezdeményezés nem az én stílusom. De most meg
itt vagyok, és a szájára tapasztom a sajátom.
És ciki, vagy nem, de eléggé kétségbe vagyok esve, és
követelőző is vagyok, úgyhogy ha nem viszonozza azon
nyomban...
De viszonozza. Jézusom, viszonozza. Isten bizony, olyan,
mintha egy kapcsoló aktiválódott volna az agyában. Annyira
megkönnyebbülök, annyira boldog vagyok, hogy majdnem újra
elsírom magam. Aztán ahogy résnyire nyitja a szájával az
enyémet, bekapcsol valami az én agyamban is (ding!), és ahogy a
nyelve a nyelvemhez ér, a testemben is (ding! ding!), jézusisten,
ez annyira jó. Csókolózunk, csodálatos, a hátam cirógatja,
mindenem tiszta libabőrös, ÚRISTEN, ANNYIRA JÓL CSINÁLJA.
Végigfut rajtam a reszketés, és ettől kicsit megrémülök.
Hirtelen eszembe jut mindaz, amit a tizennyolcadik évről és a
szexuális szabadosságról mondott, és semmi kétségem többé,
hogy, kihasználva a szabadságát, más lányokkal is gyakorolta ezt
már – ami egyébként persze rendben is volna. Nem ítélkezem.
Csak az, hogy én... még nem, és ez a szenvedélyes csókcsata
végképp meggyőz arról, hogy nagyon mások a témával
kapcsolatos tapasztalataink. Ez aggaszt. És megrémít. És
aggaszt. (És megrémít.)
Istenem, ments meg magamtól.
Megszakítja a csókot – valószínűleg megérezte a bennem
hirtelen kialakuló feszültséget. Igen, ez eléggé valószínű.
– Bailey!
– Igen? – felelem, és érzem, hogy feloldódik bennem a
feszültség. Ahogy az arcát nézem, csak mosolyogni tudok,
összehúzza a szemét, kábán és zavartan néz rám, és én is valami
ilyesmit érzek: mintha egy búgócsiga lennék, annyira forog
velem a világ, hogy a kocsin kívül nem látok semmit. Csak ezt a
gyönyörű, elvarázsolt fiút látom, és valami édes szédülést,
sodrást, zsongást érzek, és nem akarom, hogy véget érjen.
Most már Porter is mosolyog, és szerintem úgy nézünk ki,
mint két félbolond. Szerencsére itt ülünk egy autóban a semmi
közepén.
– Hé... – mondja rekedtes, mély hangon –, szerintem ez volt
életed legjobb csókja.
Boldog, még szélesebb mosolyra húzódik a szája.
Tudja, hogy így van.
– És ami meglepő, a te életed legjobb csókja is ez volt –
válaszolok rögtön.
Tágra nyílik a szeme, aztán lehunyja, és úgy mosolyog tovább.
 – Eltaláltad. Kipróbáljuk még egyszer? Hátha csak véletlen
volt. Meg kéne ismételnünk.
Megismételjük. Nem volt véletlen. Szinte beleolvadok az
ülésbe. Nevetséges ez az egész. Szerintem az ilyeneknek lesz
tinédzserterhesség a vége. Végül eltolom magamtól, és
mindketten zihálunk egy kicsit.
– Látod? – mondom –, életed legjobb csókja.
– Eláruljak egy titkot? Tudtam, hogy ez lesz, amint befogjuk a
szánkat, és nem veszekszünk többé. Gyere ide. Ne félj! Csak át
akarlak ölelni.
– De megsérültél!
– Te pedig édes vagy. Nincs több csók, megígérem. Kérlek,
Bailey. Csak át akarlak ölelni, semmi több. Csak egy kicsit. Amíg
el nem áll az eső. Szeretem az esőt.
A karjába zár, és mivel pont azon az oldalán ülök, ahol
nincsenek zúzódások, óvatosan hozzábújok.
Meleg és biztonságos a közelsége, próbálok olyan könnyű és
apró lenni, amennyire csak lehet, igyekszem nem okozni neki
több fájdalmat, de amikor elég határozottan még közelebb húz,
megadom magam. Lassan lélegzik, és így ülünk együtt csendben,
nézzük az esőt az óceán fölött. Nem szólunk. Csak mi ketten. És
a csend.
De ebben a csendben a Davyvel való véres verekedés képei
visszatolakodnak a fejembe. Az az ember, aki most ilyen óvón a
karjában tart... az imént dühödten darabokra tépett volna egy
másik emberi lényt. Hogy férhet össze ez a kettő – a gyengédség
és a brutalitás? A srácok ilyenek? Vagy csak Porter ilyen?
Annyira bonyolult. Esküszöm, minél jobban ismerem, annál
kevésbé igazodom ki rajta.
A vadsága halálra rémisztett ma, hogyhogy mégis
megcsókoltam?
És miért bízom valakiben, aki ennyire felkavar?
 Eszembe jutnak az elfajult vitáink. Ha őszinte akarok lenni
magamhoz, én sem vagyok éppen egy ártatlan mellékszereplő.
Oké, provokál, de miért hagyom neki? Én is ezt akarom? És mi a
helyzet azzal, ahogy olyan könyörtelenül elbántam a sráccal, aki
ellopta a máltai sólymot? Grace folyton ugrat a rejtélyes
erőmmel, és erről eszembe jut, amit a pszichiáter mondott New
Jersey-ben, hogy előbb-utóbb megtapasztaljuk a menekülés
hátulütőit. Ha elég sokáig rázol egy üveg szódavizet, amikor
kinyitod, fel fog robbanni.
Portertől félek jobban... vagy attól, akivé a hatására válhatok?
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@mink: Hé, bocs, hogy mostanában nem beszéltünk.

@alex: MINK. Annyira örülök, hogy írtál! Már én is akartam

írni neked. Még nem döntöttél véglegesen arról, hogy
iderepülsz-e, ugye?

@mink: Nem, miért?

@alex: Jézusom, olyan sokára válaszoltál, hogy azt hittem,

eltűntél. Na, mindegy, ez végül is jó. Elég zűrös most a
munka. Szóval mielőtt apád megveszi neked a repjegyet,
beszéljünk, oké? Kicsit el vagyok most havazva.

@mink: Jó, rendben, nekem is sok dolgom van.

@alex: Akkor érted. Úgyhogy majd szólj, rendben? Hátha

változik a szitu.

@mink: Oké. Rendben. Tudod, hogy nem sietek el semmit.

 „Támadjon! Támadjon, maga gyáva!”
(Danielle Radcliffe: Harry Porter és a félvér herceg, 2009)

17.

Másnap néhány órával a műszakom kezdete előtt, amikor

behajtok Bébivel egy keskeny kis utcácskába a Penny Boards
Szörfös Bolt mögött, a napsugarak már áttörnek a szürke felhők
között. Úgy van, hogy Porter és én itt találkozunk. Azt mondja,
az apja meg tudja csinálni az ülésem tönkrement zárját, amit
Davy, úgy tűnik, egy feszítővassal próbált kinyitni, amivel
teljesen tönkre is tette. Ideges vagyok, hogy találkoznom kell az
apjával. Szörnyen ideges.
Hibát követek el. Csak erre tudok gondolni. Fogalmam sincs,
hogy vett rá, hogy idejöjjek, de nem volt más ötletem, hogy
mihez is kezdhetnék a járgányommal.
Apa nem volt túl boldog, amikor tegnap éjjel hazajött San
Joséból, és elmeséltem neki a sztorit az ellopott robogóról. Ha az
egész történetet ismerné, infarktust kapna – még szerencséje
van, hogy a lánya ügyel a ketyegőjére, és csak a legszükségesebb
tényeket osztja meg vele. Ezek pedig a következők: a robogót a
Barlang parkolójából lopták el, de az egyik hősies biztonsági őr,
Mr. Porter Roth, a rakoncátlan tinédzserek után eredt, és bár
megsérült az akcióban, visszaszerezte a járgányomat.
Sajnos Porter nem tudta beazonosítani a fiúkat, így nem
tudott feljelentést tenni a rendőrségen.
– Minden olyan gyorsan történt – mondom. – Annyira
örülök, hogy ott volt.
– Hogyhogy nem látta az arcukat?
Ööö...
– Esett az eső. Elütötték, aztán elhajtottak.
– Még mindig azt hiszem, hogy el kéne mondanunk
Wandának.
– A múzeumi biztonságiak foglalkoznak ezzel az üggyel, apa.
Hadd végezzék a dolgukat, oké?
Apa széttárja a kezeit.
– Rendben, Mink. Örülök, hogy jól vagy. És Grace tényleg
ismer valakit, aki megcsinálná neked az ülészárat?
Még egy hazugság. De szükség van rá, mert bár apa igazán
csodálatos sok mindenben, nem túl jó a kézügyessége.
Beleegyezik, hogy az én titokzatos szerelőm megoldja a dolgot;
sőt, örömmel ad pénzt egy új kerékzárra is. Nem érdemlem meg.
Szóval, így indult az aznapi stressz. És az csak rátett egy
lapáttal, hogy tudtam, találkoznom kell Xander Rothtal, a
„Sóher” fiával, a nagy cápatámadás túlélőjével, annak a srácnak
az apjával, akivel összejöttem... és amikor hazamentünk tegnap
este, elalvás előtt elképesztő dolgokat műveltem magammal a
takaró alatt, miközben erre a bizonyos srácra gondoltam. De az
ilyesmi legalább nem végződik tinédzserterhességgel, ebben
egészen biztos vagyok.
És ami még inkább csúcsra járatta a stresszt, azok Alex hülye
üzenetei voltak ma reggel.
Tökre úgy hangzott, mintha nem is akarná, hogy iderepüljek.
Úgy értem, persze már itt vagyok, de ezt ő nem tudja. Mi van, ha
már megvettem a repülőjegyet? És mitől lett hirtelen ilyen
elfoglalt? Más lánnyal találkozgat? Mert ez pont úgy hangzik.
Nem tudom, miért zavar ez ennyire. Nem mintha nem
csinálnám én is ugyanezt (helló, kettős mérce). És sosem ígértük
magunkat oda a másiknak. Lehet, hogy a valóságban soha nem
is fogunk találkozni. Emiatt voltam az elejétől annyira óvatos,
emiatt rajzoltam meg az egész sétány részletes térképét,
gondosan nyomoztam utána, hogy megtudjam, összeillők
vagyunk-e.
Csak annyi, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztem.
Alex és köztem megvan az összhang – írásban szimpatizálunk,
de ki tudja, mi lenne igazából? Másrészt Porter meg én élőben is
szimpatizálunk, pedig egymás teljes ellentétei vagyunk. Az ő
élete elég zűrös, én pedig nem szeretem a zűrt. Az már megvolt.
Elsősorban ezért hagytam ott anyát és Káefté Nate-et. Aztán ott
van az az icipici apróság, hogy nem kéne a közelében lennem,
például Wanda rendőri figyelmeztetése miatt. De ettől még
izgibb, nem? Porterrel lenni őrületes és szédítő. Kicsit olyan,
mint egy thriller, nem lehet tudni, ki mindenki fog meghalni a
vége főcímig.
Egy sötétkék furgon hajt be mögöttem az utcába, és beáll a
szörfös bolthoz tartozó parkolóhelyre. Ám ez nem Porter kocsija.
És nem is Porter vezeti, de az utas sem ő. Ketten pattannak ki a
kocsiból, kíváncsian végigmérnek.
Az egyikük Mr. Roth könnyű, sárga széldzsekiben, amelynek
az egyik ujja fel van varrva, a másikat felismerem Porter fotóiról,
ő Lana, a húga. Mindketten elég vizesek, és a kocsira erősített
deszkákon lévő vízcseppekből úgy látom, hogy most jöhettek a
partról.
– Helló! – mondja Lana, rágózik, szuper barátságosnak és
nyitottnak tűnik. – Te Porter barátnője vagy, igaz?
Az lennék? Ettől a gondolattól elmosolyodom.
 – Vele dolgozom – mondom, miközben ő megkerüli a
furgont. Istenem, olyan a járása, mint Porternek, surran, mint
egy macska. Testhezálló hosszú ujjú póló és nadrág van rajta –
valami, amit csak úgy felkapott, miután kibújt a vizes
fürdőruhából –, és eléggé hasonlít Porterre. Nem vékony, mint
egy modell, hanem izmos. Sportosan jó alakja van.
– Lana – mondja, és csak rágózik tovább.
– Bailey – felelem.
– Bai-ley. Igen, már emlékszem – mondja, és mosolyogni
kezd.
Fiatal és csinos, hosszú göndör haja van, és nem sminkel.
Nagyon lezser. Nyitott, mint Porter.
– Egyfolytában csak rólad beszél. Hé, apa, ez az a robogó,
amit Davy megfújt!
Mr. Roth, aki eddig rám sem figyelt, már készül belépni a bolt
hátsó ajtaján. Rápillant a robogóra, aztán kritikusan engem is
végigmér.
– Te Davyvel kavarsz? – mondja nyersen. Nem Portert mond.
Davyt.
Ettől majdnem sokkot kapok.
– Nem, dehogy! Jézusom, nem!
– Mert a legutóbbi kavart vele, és minek lopta el a cuccodat,
ha nincs semmi? – Úgy néz rám, mintha azt hinné, hülyének
nézem. – Azt hiszed, beveszem, hogy a fiam csak úgy minden ok
nélkül verette össze magát? Mintha valami huligán lenne, aki az
utcán bunyózik? Én nem így neveltem.
– Apa! – mondja Lana, és úgy hangzik, mintha őt alázták
volna meg, pedig én érzem ezt. – Csak megvédte a becsületét!
– Miért kellett megvédeni? – Mr. Roth most már mérgesen
gesztikulál. – Miért lopta el Davy ezt a szart?
– Fogalmam sincs! – vakkantok vissza, és magam is
meglepődöm a hangnemen. – Talán csak mert egy rohadék,
akinek gyorsan kellett egy kis pénz. Én nem bátorítottam. Még
csak nem is ismertem előtte.
A bolt ajtaja szélesre nyílik. Porter vágódik ki rajta, és alig kap
levegőt. Ő... rémesen néz ki. Az arcán lévő vágás sötétvörös, és
fel van dagadva. A dudor a homlokán ocsmány kékesbarnás
színekben játszik. Az általában szépen rendben tartott borostája
most sűrűbb és sötétebb.
– Apa – mondja –, ő itt Bailey Rydell. Emlékszel, tegnap este
említettem, hogy meg kéne bütykölni a robogóját. Ahogy
korábban Mr. Stanley-ét is megszerelted.
Most éppen az jut eszembe, egy félkarú férfi hogy fog bármit
is megszerelni – és őszintén szólva így, hogy ilyen goromba, nem
is szívesen háborgatnám ezzel.
Porter apja hosszú másodpercekig nem szól semmit. Aztán
rám néz.
– Nem ismerek semmilyen Rydellt. Kik a szüleid?
Mielőtt válaszolhatnék, Porter azt mondja:
– Már mondtam. Az apja a régi McAffee-házban lakik
Könyvelő. Wanda Mendozával jár. Bailey májusban költözött ide
a keleti partról.
– Ja igen! Mendoza őrmester. Az jó – feleli az apja, és még
mindig morcos picit, de valamelyest megenyhült, habár mintha
még mindig csak félig hinne Porternek, és azt latolgatná, hogy
tényleg megbízhat-e ebben az információban. És ezzel, puff! a
faggatózásnak is vége szakad. – Menj be, segíts anyádnak! –
mondja Lanának, aztán Porterhez fordul. – Vedd ki a zöld
szerszámosládát a furgonból! Az üléscsomagtartója kulcsára is
szükségem lesz.
Mr. Roth nem hozzám beszél. Le vagyok sajnálva. Nem
tudom, mit gondoljak. Azt hiszem, ez kissé szemét húzás. Porter
korábban azt gondolta, túl puccos vagyok, hogy szóba álljak vele,
erre most kiderül, hogy az apja szerint nem vagyok elég jó parti a
fiának? És mi volt az a megjegyzés, hogy azt feltételezte,
randizok Davyvel, mert „a legutóbbi kavart vele”? Ez az a Chloe
lehet, aki miatt Davy és Porter a sétányon lévő bolt előtt
veszekedtek? Anyám. Ez a pasi aztán megéri a pénzét. Amikor
Porter azt mesélte róla, hogy egy kiképzőőrmester, nem túlzott.
De szerintem csak amiatt enyhült meg, hogy bedobtam Wanda
nevét.
Óriási hiba volt, hogy idejöttem. Annyira megbántam, és azt
kívánom, bárcsak megtalálnám a módját, hogy lelépjek, de
sajnos erre pillanatnyilag semmi esély.
Amikor odaadom Porternek a robogó kulcsát, egy halk bocsit
súg a fülembe, megszorítja a kezem, és ez az aprócska érintés
olyan érzéssel tölt el, mint amikor felébredsz egy hétvégi
reggelen, és megérzed a készülő reggeli illatát: igazi meglepetés
és boldogság. Egy béna kis csók (oké, kettő, és oké, két
CSODÁLATOS CSÓK), és már nem is érdekel többé, hogy Porter
apja rühelli minden porcikámat, elmúlik a pánik, hiszen csak
arra tudok figyelni, mennyire valódi, élő, és bizsergető az az
érzés, amelyet ennek a pasinak az érintése kivált belőlem.
De ezt nem szabad. Annyira félek, hogy az apja kiszúrja az
izgatottságomat, hogy úgy rázom le a kezét, mint a forró
parazsat.
Amilyen gyáva vagyok, pont öt másodperc választ el attól,
hogy felvegyem a nyúlcipőt, kirohanjak az utcára, és soha többé
ne jöjjek ide vissza, úgyhogy amikor meglátom, hogy Lana int a
fejével, annyira össze vagyok zavarodva, hogy bemegyek utána a
boltba. Sokkal jobb ez így, mint kint lenni a kiképzőőrmesterrel.
Vagy Porterrel, mert még rávetem magam az apja szeme láttára.
Nem bízom magamban többé. MI A FRANC TÖRTÉNIK
VELEM?
– Apa nem gondolja ám komolyan! – mondja Lana, ahogy
átmegyünk egy polcokkal teli raktárhelyiségen. – Csak folyton
morog. Szerintem egész nap fájdalmai vannak, de inkább
belehalna, mint hogy beismerné. Hallottál már erről a
fantomvégtag dologról?
– Persze – mondom.
Nagyjából. Aki amputált végtaggal tér haza a háborúból, egy
darabig még érzi a hiányzó végtagjait.
– Egyszer hallottam, hogy azt mondja anyának, még mindig
fáj a karja, pedig már nincs is ott. Sokszor vannak rémálmai meg
ilyesmi. Nem szed gyógyszert, és nem megy orvoshoz, mert fél,
hogy függő lesz. A nagyapánk alkoholista volt. Apa nem akar
olyanná válni, mint ő.
Nincs időm átgondolni ezt, mert már nyitja is a következő
ajtót, és a szörfös boltban találom magam, aminek az ablakain
csak úgy tűz be a nap. A fal mentén körbe vörösfenyőből készült
és színesre festett szörfdeszkák, a plafonra erősített hangfalból
zene szól.
Nincsenek sokan, csak néhány ember nézegeti a deszkákat
meg a szörfruhákat, és a sokféle kiegészítő között válogatva
beszélgetnek.
Vicces, mert ez az egy hely volt folyton zárva ebédszünet
miatt, amikor eljöttem ide, hogy lecsekkoljam az Alex-féle
térképem helyszíneit. Vagy tényleg így volt, vagy csak nem
vettem észre, mert itt van a közelben a kedvenc churrós kocsim
is – innen bentről is látszik, akárcsak a mólót csapkodó
hullámok –, most is érzem a churrót, ahogy összekeveredik
Porter kókuszos waxának illatával. Isteni kombináció, szinte
szexi. Bár nem igazán ilyesmin kéne, hogy járjon az eszem,
amikor épp megismerem a családját.
Lana a polcok között kanyarog, mosolyogva köszönget a
vevőknek, és az üzlet hátsó része felé tart. Áthajol a pulton, és
megtapogatja egy középkorú, bronzbőrű, nagyon szép, fekete
göndör hajú nő karját. Elvonja a beszélgetéstől, amit éppen
folytat, és valamit a fülébe súg. A nő láthatóan polinéz
származású, és bizonyára az anyjuk. Hűha, őrület, hogy
mennyire hasonlítanak egymásra. Anya és lánya mindketten
rám néznek. Mosolyognak.
– Helló! – szólít meg a nő, és megkerüli a pultot, hogy
odajöjjön hozzám. Farmert és laza felsőt visel. A családtagjaival
szemben ő nem izmos és sportos, hanem lágy, és inkább
kerekded. A hatalmas göndör haját, amely a csípőjéig ér, az
egyik oldalon a füle mögé tűrte.
– Porter és Lana anyukája vagyok! Szólíthatsz Mrs. Rothnak
vagy Melinek. Mindenki így hív.
Istenem, annyira csinos... és aranyos. Kedvesen rám
mosolyog. Egészen levesz a lábamról.
– Bailey – mutatkozom be én is.
– Bailey Rydell! – mondja, én pedig meglepődöm. – Porter
mondta, hogy együtt dolgoztok a Barlangban.
– Igen, asszonyom.
– Apa nagyon undok volt vele! – árulkodik Lana.
Mrs. Roth elfintorodik.
– Nagyon sajnálom. Néha így viselkedik. Kezelhető, ha te is
úgy viselkedsz, mint egy morgós, bolhás kutya, és kimutatod a
fogad fehérjét – és utánozni kezd egy zsémbes kutyát, mit
mondjak, elég aranyos. – Vagy úgy teszel, mint én, és
egyszerűen nem veszel tudomást róla.
– És nehogy bedőlj a nagyképű dumájának! – teszi hozzá
Lana. – Nálunk anyu viseli a nadrágot, ez nem kérdés.
– Pontosan, kicsim! – Mrs. Roth átöleli a lányát. – És hogy s
mint ma? Jól ment a szörf?
– Csak evezgettem. Porternek igaza volt, mint mindig. A part
menti szelek széttördelték a hullámokat – Lana rám néz, és
felcsillan a szeme. – Egyik reggel kijöhetnél velünk és
megnézhetnéd. Porter örülne, ha lenne ott valaki, aki feldobja,
hogy ne csak apa kiabálását kelljen hallgatnia.
Mrs. Roth mosolyogva bólogat.
– Ó, édesem, és hogy illegetné magát előtted! Csak mondd
neki, hogy el akarsz jönni valamikor, amikor jó az idő, hogy
megnézd, hogy szörfözik. Imádni fogja! Csak mondd ki a bűvös
szót, és időjárás-előrejelzésekkel fog bombázni egyfolytában.
– Odavan az időjárásért – mondja Lana.
– Tudom – vágom rá azonnal, képtelen vagyok visszafogni
magam.
Mindketten rám nevetnek, mintha valami nagy családi titok
részesévé váltam volna.
Mrs. Roth elnéz Lana feje fölött, és odainteget egy vásárlónak.
– Hé, kicsim! – mondja a lánynak. – Megtennéd, hogy
segítesz egy kicsit Mr. Dennisnek?
– Talán, ha esetleg majd én is kapok fizetést – viccelődik
Lana.
Mrs. Roth szégyenkezve rám pillant.
– Ne vedd túl komolyan, rendben? Nem kényszerítjük őket
gyerekmunkára vagy ilyesmi... ilyen csak...
– De hát ez végül is az! – méltatlankodik Lana, és felvihog,
ahogy az anyja megpaskolja a hátsóját.
– Csak akkor van ilyen, ha sokan vannak, mint most – fejezi
be a mondatot Mrs. Roth.
– Porter meg én vagyunk az egyetlen lúzerek ebben a
városban, akik ingyen dolgoznak! – teszi hozzá Lana. – Megyek,
segítek Mr. Dennisnek, ha kapok egy pluszórát az esti
kimenőmhöz.
– Fél óra, na, menj, menj, menj! Már nagyon mérgesen néz!
– Mrs. Roth a bejárat felé fordul, és nyűgösen felsóhajt; valaki
éppen dobozokat pakol le az ajtó mellett. – Az árut a hátsó ajtón
kell behozni. Hányszor mondjam még el ennek az embernek?
Jaj, Bailey, ezt nekem kell elintéznem, bocsánat. De beszélni
akartam veled. Várj meg itt!
És odasiet az áruszállítóhoz, én pedig Lanát nézem, aki épp
egy sok másik közé zsúfolt szörfdeszkát próbál levenni egy
magas állványról. Nagyon erős – nem az a szempillarebegtető
fajta –, de ez nehéz, nagyokat fújtat, a kezét rázogatja, és azzal
poénkodik, hogy majdnem odacsípte őket, mire sikerült levenni
azt az izét.
Meglep, hogy senki más nem dolgozik itt. Csak négyen
működtetik ezt a helyet? Ráadásul Mr. Roth akadályozottsága
miatt a fizikai munka az anyára és a két gyerekre hárul, és a
srácok nem is kapnak pénzt ezért. Aztán Porter innen mehet a
teljes munkaidős melójába, a Barlangba.
Hát ez nagyon, nagyon kemény.
És mi lesz majd, ha kezdődik az iskola, és Lana meg az apja
elmennek a szörfös turnéra? Mrs. Roth egyedül lesz a boltban?
Hogy fog Porter egyszerre jól teljesíteni a suliban, neki is
segíteni meg még a Barlangban is dolgozni?
A telefonom berreg. Nagy meglepetésemre Patrick az, az a
Patrick a Killian Bálnaleső Túráktól, akit nem ismertem fel.
„Hahó. Ráérsz? Nem iszunk egy kávét a Shackben? Van új
anyagom a filmfesztiválról.”
Na, most mi van? Ezek szerint nem tart totál lúzemek azok
után sem, hogy a „randink” a DVD-boltban teljesen gallyra
ment. Mielőtt válaszolni tudnék, kinyílik a hátsó ajtó, Porter jön
be széles mosollyal az arcán. Engem is megbizserget a boldogság
egészen addig, amíg meg nem látom mögötte jönni az apját is...
ekkor lemerevedem.
– Apa megcsinálta az ülészárat. Most már mehetsz vele.
Mr. Roth a kezembe nyomja a kulcsaimat anélkül, hogy rám
nézne. Gondolkodom. Én sem nézek rá. Talán jobb lesz úgy, ha
elkerüljük egymást.
 – Még mindig be van horpadva – mondja. – És lehet, hogy
akadni is fog, amikor kinyitod, de ennél többet nem tudok tenni.
– Csak jól be kell nyomni a kulcsot, megmozgatni, és kicsit
megütögetni – segíti ki vidáman Porter.
– Vagy vidd el valahova, ahol rendesen megcsinálják –
mondja. – Mert esetleg előfordulhat, hogy nem tudod kinyitni.
Úgyhogy jobb lenne, ha a bukósisakodat magaddal hordanád,
amíg jobb nem lesz. És vegyél egy profibb kerékzárat.
– Most épp oda megyek – mondom neki. Annyira zavarban
vagyok, hogy a tenyeremet kaparászom. – Köszönöm, hogy
megcsinálta.
Még mindig nem néz rám, dörmög valamit, és megvonja a
vállát azon az oldalon, ahol hiányzik a keze. Pár pillanatnyi kínos
csönd, és már mikor pont ott tartok, hogy sarkon fordulok, és
elszaladok, hirtelen kemény pillantást vet rám, és nekem szegezi
a mutatóujját.
– Tényleg meg akarod köszönni? Legközelebb, ha Davy
Truanddal találkozol, hívj fel, mindegy, hány órakor, és
befejezem, amit Porter elkezdett. Az a fiú ostoba és veszélyes,
ráadásul kiszemelt magának, úgyhogy hadd mondjam azt neked,
amit a saját lányomnak is mondtam. Tartsd magad távol tőle, ha
jót akarsz, és ha csak a közeledbe megy, fogd a telefont, és hívj
fel engem! Rendben?
Uh...
Fura érzés kezdi szorongatni a torkomat. Tulajdonképpen
most is kiabál velem, de most komoly, szülői hangon, és ha jól
érzem, éppen felajánlotta, hogy szétrúgja Davy seggét. Porterre
nézek megerősítésért, de ő csak vigyorog, össze vagyok
zavarodva.
Nem tudok mást tenni, mint bólogatok. Sokszor. Úgy tűnik,
Mr. Roth helyesli ezt.
Ó is bólogat, sokszor. Aztán azt mondja Porternek, ne álljon
itt, mint egy faszent, hanem segítsen az anyjának a
szállítmánnyal a hátsó bejáratnál. Nézem, ahogy aztán elindul
Mrs. Roth felé, és közben teljesen meg vagyok rökönyödve.
– Tetszel neki – suttogja Porter a fülembe, és ettől az egész
fejbőröm tiszte libabőr lesz. Megrémülök, hogy nyilvános helyen
is ilyen hatással van rám, főleg, hogy a családja csak egy
félüzletnyi távolságra van tőlünk.
Amikor visszajön a hangom, azt kérdem:
– Honnan tudod?
– Apától ez olyan volt, mintha megölelt volna és üdvözölt
volna a családban. Azt mondta, van benned kurázsi.
Az agyafúrt Vagányban egyáltalán nincs kurázsi. Azért
mondhatta ezt, mert odakint visszaszóltam neki? Nehéz ezen
gondolkodnom, mert Porter épp óvatosan megérinti a kezem.
– Hé, Porter! – kiált egy hang.
Elkapom a kezem, és látom, ahogy Mrs. Roth barátságosan
mosolyog a hátsó helyiségbe vezető ajtóban, miközben a sűrű,
göndör haja bekeretezi a vállait.
– Ó, elnézést, gyerekek! – mondja.
– Ti megismerkedtetek? – kérdi Porter.
– Igen! – mondja. – És Bailey egyik reggel majd eljön, hogy
megnézzen téged.
Porter felvonja a szemöldökét, és olyan arcot vág, amin nehéz
kiigazodni, lehet, hogy zavarba jött, de az is lehet, hogy boldog.
– Tényleg?
– Ha te is szeretnéd – felelem.
– Hát, talán – mondja erre. – Lanát biztosan meg kéne
nézned. Persze csak ha fel tudsz kelni jó korán.
– Hát, talán! – mondom, miközben őt majmolom. –
Mondjuk, nem sokat tudok az áramlatokról, a hullámokról meg
ilyesmi, el kell majd magyaráznod, hogy is van ez.
Mrs. Roth felemeli a hüvelykujját ott az ajtóban, aztán
gyorsan le is ereszti, mielőtt Porter megláthatná.
– Hát akkor ezt megbeszéltük! – mondja. – És most bocsánat,
hogy félbeszakítják benneteket, de tényleg elkelne egy kis
segítség ott hátul. Porter?
– Bocs, mennem kell segíteni – mondja Porter.
Rosszallóan csóválom a fejem. Még munka előtt muszáj
megvennem azt a kerékzárat. Addig van még idő, de Porternek
olyan sok dolga van itt még, hogy nem jövök ezzel. Azt mondom,
nekem is dolgom van, még egyszer megköszönöm, és megkérem,
hogy ezt adja át az apjának is, aki már Lanával együtt eltűnt.
Mrs. Roth a polc fölött int nekem, amikor kimegyek a hátsó
ajtón.
Munkáig van még pár órám, az túl sok idő a zárvásárláshoz,
ezért visszaírok Patricknak, és megbeszélek vele egy találkát a
Pancake Shackbe, miután kipróbáltam a frissen megreparált
ülészáramat. Eközben fent a tetőn fehér bundára leszek
figyelmes: egy macska. Sőt, kettő. Az egyikük a kis vakarcs a
churrós kocsi mellől, Szenyor Don Gato, és épp egy nagy,
prémbundás fehér macskának udvarol. Nem tehetek róla,
hangosan felnevetek – ez pont olyan, mint a dalban, az én Don
Gatóm megtalálta igaz szerelmét.
– Le ne ugorj! – mondom Don Gatónak. Mindkét macska
zavartan bámul rám. – Bízz bennem, csak eltörnéd a lábad, és
meghalnál. Az a buta fehér macska nem ér ennyit. De ha
leugrasz, a temetéseden jusson eszedbe, hogy a halszagtól életre
kelhetsz... bár a te esetedben ez inkább churró.
Don Gato lehuppan a tetőn, és nyalogatni kezdi a mancsát.
Nem nagyon érdeklik az intelmeim. Nos, én megpróbáltam.
Csendben reménykedem, hogy valahol a sétányon annak a
bizonyos Sammy-Vagyok nevű macskának szebb élete van, mint
ennek a két szerelmetes macskának, amik az életűkkel játszanak
ott fent a tetőn... aztán eszembe jut, hogyan koptatott le Alex.
 – Tudjátok, mit? Felejtsétek el! Mindkettőtöknek kilenc
nyamvadt élete van – kiáltom oda a két macskának, és
felcsatolom a leopárdmintás sisakomat. – Éljetek egy kicsit!
 LUMIÈRE FILMRAJONGÓK KLUBJA
PRIVÁT ÜZENETEK>ALEX>ÚJ

@alex: Hé, Mink. Ugye, nem vagy pipa rám?

@mink: Miből gondolod?

@alex: Nem tudom. Csak aggódtam, hogy megharagudtál,

amikor azt mondtam, beszéljünk, mielőtt megveszed a
repjegyet, hogy ideutazz. Azóta nem írtál.

@mink: Nem vagyok pipa. Azt hittem, ennél azért jobban

ismersz.

@alex: Ööö.... Ez most vicc volt? Nem tudom...

@mink:: A neten néha nehéz megállapítani a hangsúlyokat.

Na, mindegy, most sok a dolgom, nem tudok beszélni. Viszlát
később.
 „Ezt az emléket hadd őrizzem meg! Csak ezt az egyet!”
(Jim Carrey: Egy makulátlan elme örök ragyogása, 2004)

18.

Azt hihetnétek, hogy két ember, aki esetleg egy kicsit (néha)
kedveli egymást, és aki valószínűleg általában (szinte mindig)
együtt dolgozik, tud némi időt szakítani – ha csak egy keveset is
– arra, hogy kettesben maradjon. De eltelt egy egész hét, és a
családja szörfös boltjában tett látogatás után csak annyi időre
láttam Portert, hogy mindennap köszöntünk egymásnak, sokat
mosolyogtunk, és reménytelenül fürkésztük az előcsarnokon át
az egész múzeumot, hogy megpillantsuk a másikat.
Közben figyeltem, hogyan hegednek be a zúzódásai és
gyógyulnak a sebei, és ahogy kezdtek eltűnni, úgy éreztem, a
köztünk történtek emléke is elhalványul, ettől pedig lassan
fizikailag is rosszul éreztem magam. Persze a munkaidő alatt
kaptam tőle üzeneteket. Mint például:
„Mennyire fülledt ma a Hotbox egy 1-től a pokoli forróságig
tartó skálán?”
„Többet kéne szandált hordanod a munkában. Szexi a lábad.
Talán mégis én vagyok a lábfetisiszta”
„Tegnap éjjel azt gondoltam, odalopódzok hozzátok, de nem
akartam, hogy bajba kerülj apádnál, ha esetleg rajtakapna...”
„Fáradt vagyok. Menjünk, bújjunk össze abban a nagy
indiánsátorban.”
 És amikor azt írta: „Azt hiszem, orvosi segítségre van
szükségem. Jössz, és ápolsz egy kicsit megint?” majdnem
leestem a székemről a pénztárfülkében. De amikor azt írtam
válaszként, máris ott vagyok, ő ezt: „Huh. Szeretném. De itt ül
Pangborn. A balfék”
Ez a srác kikészít. Ki-ké-szííít!
Mennyivel egyszerűbbek voltak a dolgok, amikor még ősi
ellenségek voltunk!
– Néha azt gondolom, Porter Pangborn gardedámja –
morgok magamban.
Grace kinyújtja a jegyeket az ablakon, aztán kikapcsolja a
mikrofont.
– Tudod, mit hallottam? Hogy Pangborn spanglizása lehet,
hogy mégis orvosi dolog. A vén bakkecske lehet, hogy annyira
beteg, tudod...
Lefagyok.
– Micsoda? Rák? Hát ezt meg ki mondta neked?
– Ez terjed róla. Nem tudom, igaz-e. Tudod, hogy összevissza
beszélnek mindenfélét. Az a lány ott fent a kávézóban, René azt
mondja, azt hallotta, hogy tünetmentes volt évekig, szóval ez
csak a kifogás, hogy beszívhasson. A fene tudja. Nekem nem
tűnik betegnek.
Nekem sem, de sose lehet tudni. Ez nem olyan dolog, hogy az
ember csak úgy odasétál, és rákérdez. Utálom a pletykákat.
Elkeserítő, hogy az emberek Pangborn háta mögött beszélnek.
– Egyébként meg mi a franc folyik köztetek? – közben a
hordozható ventilátort babrálja.
– Pangborn és köztem?
Erre olyan tipikusan Grace-esen forgatja a szemeit, ami nála
azt jelenti: „Pontosan tudod, mire gondolok, ne játszd itt nekem
a hülyét.”
– Porter és közted!
 – Rémesen bánik velem! – mondom színlelt mogorvasággal.
A csókolózást már elmondtam neki. Nem részleteztem. Na, jó...
egy kicsit. Grace-nek megvannak a módszerei, hogy húzzon ki
mindent az emberből. – Talán valaki mással is randizik,
szerintem két lányt próbál szédíteni egyszerre.
Grace a fejét rázza.
– Nincs másik barátnője. A szörfös boltban dolgozik
mindennap, miután itt végez. Az kilencig van nyitva. Aztán
alszik egyet, és reggel is dolgozik, ha nem megy szörfözni. Ez
van. Mikor lenne ideje másik csajra?
Igaza van. Most már bűntudatom van, hogy egyáltalán
viccelődtem ezzel az egésszel.
– Láttam, hogy vitatkozott Mr. Cavadinivel a kitett beosztás
miatt – folytatja, aztán rezegni kezd a telefonja. Megnézi az
üzenetet, válaszol valamit, elmosolyodik.
– És?
Vállat von, és kiadja az újabb jegyeket az ablakon.
Most az én telefonom rezeg. Porter az.
„Holnap mindketten szabadok vagyunk. Ha nincs semmi
dolgod, eljönnél velem? Holnap délutántól valameddig? Esély,
hogy lebukunk apád előtt: elenyésző. (Légyszi, mondj igent!)”
Grace-re nézek:
– Te tudtál erről?
– Miről? – mondja, és maga a megtestesült ártatlanság. – És
igen, falazok neked. Mondd apukádnak, hogy egész nap velem
vagy. És a szüleim is szeretnének találkozni veled, szóval meg
vagy hívva kedden vacsorára. Mi nem játszunk idegesítő
társasjátékokat, de apámnak muszáj lesz segítened a konyhában,
miközben, figyelmeztetlek előre, idióta viccekkel traktál majd.
– Meghálálom, Grace! – gyorsan bepötyögöm az igent.
 Másnap délben leparkolok Bébivel a szörfös bolt mögötti
utcácskában; óvatosan bemanőverezem az épület és Mrs. Roth
furgonja közé. Mrs. Roth megígérte, hogy ránéz, de szerinte
senki, akinek van egy kis sütnivalója, nem lop el innen semmit.
Csak rá kell néznem Porter harcedzett apjára, és el is hiszem
neki. Bár abban nem vagyok biztos, hogy Davy nem próbálja
megint megfújni Bébit, megnyugtató, hogy ide állhattam, mert
apa itt nem valószínű, hogy kiszúrja, ha esetleg erre is jár.
Beülök Porter mellé a furgonba, és lesimítom a vintage
mintás szoknyám szegélyét, miközben ő kihajt az utcából; a
műszerfalon az összes tengeriszörny figura mókásan
ugrándozik. Süt a nap, és szikrázik az ég, gyönyörű nyári napunk
van, de még egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mindketten
idegesek vagyunk. Legalábbis én biztosan az vagyok, szerintem ő
is, nagyokat és mélyeket sóhajt, és nem fecseg annyit, amennyit
általában szokott. Még nem árulta el, hova megyünk, csak
annyit, hogy készüljek fel egy kis csavargásra.
– Nyugi, van légkondi! Nem akarom, hogy a szabadnapodat is
egy Hotboxban töltsd – mondta tegnap munka után a
parkolóban. A többi részlet homályba borul.
– Nem is kérded, hova megyünk? – érdeklődik végül, amikor
már elhagytuk a sétányt, és az óceán mentén délre tartunk a
Pacific Coast Highwayen.
– Szeretem a meglepetéseket.
Van pár emlékem a legutolsó utunkról errefelé, amikor az
elveszett robogóm nyomába eredtünk, de ezekre most nem
gondolok. Ehelyett az irányból és az időpontból – nem tipikusan
randira való napszak –, meg abból, hogy farmert és csodásan a
mellkasára simuló inget visel, próbálok magamtól rájönni, hova
megyünk. Nem tehetek róla, de folyton a karját nézem.
Szögezzük le, csodás karja van. A csodás kar pedig csodás
kézben végződik... amely, azt kívánom, bárcsak azonnal
megérintene.
Ha részed volt egy csodálatos csókban, nem egyfolytában azt
kívánod, hogy legyen folytatása? Csak mert én most pont erre
vágyom. Talán jobban vonzódom hozzá, mint ő hozzám.
Atya ég, ettől totál elbizonytalanodom, és furán kezdem
érezni magam. Talán egyáltalán nem is vonzódom hozzá. Talán
ezt a viszonyt csakis a viták meg a nyers szexualitás tartja össze,
és a kezdeti megérzéseim helyesnek bizonyultak. Remélem, nem
lövök mellé ezzel a randival.
– Annyira jó, hogy bízol bennem! – szólal meg végre, és
érzem, ahogy megkönnyebbül. Megvillantja azt a csodás
mosolyát. – Mivel még elég sokat kell mennünk, lássuk, milyen a
zenei ízlésed.
– Ó, gyerünk!
Mindketten előrántjuk a telefonunkat, megnézem a
tracklistáját, és látom, hogy nem igazán egyeznek a zenéink –
micsoda meglepetés. De mondhatni, ennek azért mégis örülök,
nem is tudom, miért.
A következő fél órát a legutóbbi zenei korszakok termését
elemezve vitatkozzuk végig – és szinte semmiben sem értünk
egyet –, ami... szórakoztató.
Tényleg az.
– Biztos furán hangzik – mondom egy idő után –, de
szerintem úgy vitázunk, hogy közben kiegészítjük egymást.
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Imádod, hogy utálhatsz!
– Nem utállak. Ha utálnálak, minden sokkal egyszerűbb
lenne, hidd el. Szerintem simán csak jó nekünk egymással
vitatkozni. Ez biztos azért van, mert tiszteljük egymás
véleményét, még ha nem is értünk mindenben egyet.
– Talán mert annyira kedveljük a másikat, hogy megteszünk
mindent, hogy meggyőzzük a magunk igazáról.
 Felnevetek.
– Szerinted én kedvellek téged annyira?
A nyitott tenyerét a kormányon tartva gesztikulál az út
irányába maga elé.
– Ezt itt egy egész héten át tervezgettem, mint valami hülye.
Nem is tudom, ki az, aki úgy odavan meg vissza a másikért.
Melegséget érzek a nyakamon és az arcomon. Gyorsan
kinézek az ablakon, és remélem, a hajam teljesen eltakarja az
arcom, ahogy hallgatom, hogy megint szaggatottan lélegzik.
Egyszerre vagyok boldog és zavart, mikor arra gondolok, mennyi
problémát kellett áthidalnia, hogy összehozza ezt. Vitatkozott
Cavadinivel, hogy mindketten ugyanazt a szabadnapot kapjuk.
Kíváncsi lennék, ki helyettesíti a boltban. A húga?
– A héten aggódni kezdtem, hogy meggondoltad magad
velem kapcsolatban – mondom az ablaknak.
Rántást érzek a ruhaujjamon. Porter óvatosan odahúzza a
kezem, és rám mosolyog, én pedig viszonzom. Annyira jó újra
megérinteni, és most én veszem szaggatottan a levegőt. Még
mindig ideges vagyok, de ez most más. Korábban csak a parázás
volt. De ez a fura várakozás és izgalom most édes harmóniába
olvad össze. Kész rejtélyes szimfónia az egész.
Majdnem egy órába telik, mire odaérünk az úti célunkhoz,
ami a legközelebbi város, Monterey. Körülbelül akkora, mint
Coronado Cove, de más a hangulata. Kevesebb a szörfös, több a
hajó és a bicikli. Porter megmutat pár dolgot, a Cannery Row-t,
amelyet John Steinbeck, a helyi híresség tett ismertté az egyik
könyvével. Az iskolában nem olvastuk – a címe Érik a gyümölcs
– viszont Porter mindent olvasott Steinbecktől, ami meglep
kissé, de aztán elkezd a dagálytócsákról meg egy Ed Ricketts
nevű tengerbiológusról mesélni, akit Steinbeck a Doc nevű
karakterben örökített meg. Így már világos.
Egy spanyol stílusú terrakotta tetős épület mellett parkolunk
le a parton, előtte kőből készült bálna áll. Az épületre az van írva:
PACIFIC GROVE TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM.
Porter felakasztja a kulcsot egy övére rögzített bőrszíjra, amíg
az utcán várom. Megpróbálom elrejteni a csalódottságomat, de
észreveszi.
– Tudom, ez furának tűnhet. Most azt gondolod, egész nap
egy múzeumban dolgozunk, mi a fenének jöttünk ide?
– Nem gondoltam ilyesmire. – Talán csak egy picit. –
Szeretem a múzeumokat.
És tényleg, nagyon, nagyon szeretem.
– Múltkor délelőtt ott a felvonón azt mondtad nekem, hogy
lehet, hogy egy nap múzeumban szeretnél dolgozni – mondja
kedvesen, miközben zsebreteszi a kezét.
Bólintok, és hirtelen zavarba jövök, hogy talán túl sok
információt osztottam meg vele – de közben meg is hatódom,
hogy emlékszik rá.
– Szóval ez most nem igazán a rendes randi része.
Találkozónk van.
– Találkozónk? – kérdem egyre zavartabban.
– Csak... gyere utánam.
Az épület kívülről nem tűnik nagynak, és mikor elmegyünk
Sandy, a Bálna mellett a bejárat felé, majd Porter kifizeti az
opcionális és olcsó belépőt, akkor sem következik be az a Ki
vagy, doki? trükk, hogy bent sokkal nagyobb, mint kívülről.
Viszont szép világos, és két szintje is van. Bent mindenféle
üvegkalitkában őrzött, természetben előforduló akármik –
kitömött madarak, állatok, termények, szárított növények,
kődarabok –, mind Kalifornia középső részéről származnak. És
bár a természettudomány nem annyira érdekel, ez a régies
múzeumi hangulat azonnal megragad.
Igen, határozottan vonzónak találom.
– A szüleim sokszor hoztak ide engem és Lanát, amikor még
gyerekek voltunk – mondja Porter, ahogy belépünk a
nagyterembe, és megállunk a második beugróban álló nyolc láb
magas medve előtt.
– Fantasztikus! – lelkesedem, miközben a nyakam
nyújtogatom, hogy lássam a medve arcát. És amikor rájövök,
mennyire hülyén is hangzik ez, hozzáteszem: – Csodásan van
megvilágítva.
Porter örül.
– A Barlanggal ellentétben itt minden valódi. A szakértők
remek munkát végeznek. Mindent tudnak ezekről. – Ránéz az
órájára. – Kicsit korábban érkeztünk. Van még egy fél óránk,
ami pont elég arra, hogy gyorsan körbeszaladjunk a múzeumon,
ha érdekel.
– Fél óra a találkozónkig... kivel is? – kérdem.
– Majd meglátod!
A füle mögé simítja göndör haját, és annyira titokzatosnak és
izgatottnak látszik, hogy egy percre pánikba esem, és eszembe
jut, hogy lehet, hogy egy Carrie-szituációba csöppentem – ettől a
pillanattól kezdve bármikor a fejemre eshet egy nagy vödörnyi
disznóvér. Elkezdem ezzel heccelni, csak hogy a végére járjak, de
félbeszakítja a horrorfilmes eszmefuttatásomat.
– Semmi értelme ücsörögni, amikor annyi klassz dolog van
itt. Van egy hatalmas tintahal, amelyet Ed Ricketts
adományozott, és egy tartósított bálnaszem! – mondja akkora
lelkesedéssel, mintha legalábbis a legújabb Marvel kasszasikerre
szerzett volna két premierjegyet.
– Rendben, benne vagyok.
Még mindig aggódom kicsit a találkozó miatt, de ugyanakkor
érdekel is a múzeum, úgyhogy csatlakozom hozzá.
Vitrinről vitrinre haladva végignézeti velem az összes
pillangót, puhatestűt, kagylót és ásványt. Kint egy kert is van tele
kitömött madarakkal – hé, ez csupa kaliforniai keselyű.
 És amikor végül megmutatja a konzervált bálnaszemet, arra
gondolok, ez a látvány örökre kísérteni fog. Főleg, mert amikor
közelebb hajolok, hogy megnézzem, Porter direkt rám ijeszt.
Annyira hangosan sikítok, hogy a mellettünk lévő gyerekcsoport
megriad. Porter alig bírja abbahagyni a nevetést. Attól félek, ki
fognak tenni minket innen, úgyhogy játékból jól megpüfölöm, de
ettől a gyerekek csak még jobban megijednek.
– Mindig a legcsendesebbek a legveszélyesebbek – mondja az
egyik megdöbbent apróságnak, mire elvonszolom onnan.
– Veszélyt jelentesz a társadalomra! – suttogom neki.
– Neked meg borzasztó ízlésed van pasik terén. Na, most már
tényleg mennünk kell a találkozóra.
Követem a kiállítótereken át egy kicsike ajándékboltba, ahol
egy vidám, barna hajú biztonsági őr, Ms. Tish vár minket.
– Hogy hasonlítasz apukádra! – mondja, és szívélyesen kezet
fognak. Itt az általános szörf iránti rajongás miatt mindenki
ismeri Rothékat? És mindenkinek van véleménye arról, Porter
melyik szülőjére hasonlít jobban? Nevetséges. Aztán leesik, hogy
Ms. Tish biztonsági őr... ahogy Porter is. Van valami titkos
biztonsági őr szervezet, amelyről még nem hallottam?
Porter bemutat, majd azt mondja.
– Ahogy a telefonban mondtam, Bailey esetleg kurátor
szeretne lenni egy valódi múzeumban... nem egy olyan rémes
turistacsalogató helyen, mint a Cavern Palace... szóval arra
gondoltam, körbevezethetné itt a kulisszák mögött.
– Természetesen! – mondja, és az ajtó felé invitál, amire az
van írva SZEMÉLYZET. – Kövessetek!
Teljesen el vagyok varázsolva, ahogy végigmegyünk a hátsó
folyosókon. Először megmutatja az okmánytárat és a raktárakat,
ahol egy srác meg egy lány ásványokat címkéznek egy nagy
asztalnál, miközben szól a zene. Elég kedvesek, amikor
bemutatják őket nekünk, de lehetetlen eldönteni,
megkönnyebbülnek-e, mikor kimegyünk. Nem hibáztatom őket,
teljesen együtt érzek velük. Ha az ásványokat behelyettesítem
régi filmszalagokra, ilyesmi az én álommunkám is: csendben és
nyugalomban semmi másra nem kell koncentrálnod, csak arra,
amit szeretsz. Ez egy áldás.
Aztán megnézzük a múzeum irodáit, amelyek teljesen mások,
mint a Barlangban. Persze kisebbek. És hát itt az emberek
tényleg fontos dolgokkal foglalkoznak. Igazi múzeumi leletekkel
– nem eladási statisztikákat számolgatnak, vagy azon
gondolkodnak, hogy csábíthatnának ide több vendéget Az
asztalokon rumli, és mindenki izgatott, kiállításokról, oktatási
programokról, segítségnyújtásról diskurálnak.
Ms. Tish megáll egy ajtó előtt, amire az van írva: MÚZEUMI
KURÁTOR. Kopog, mire egy nagyon elegáns nő néz fel az
íróasztala felett.
– Mrs. Watts! – mondja a biztonsági őr. – Ezek a fiatalok
Coronado Cove-ből jöttek. A Cavern Palace-ben dolgoznak. Ő itt
azt mondja, egy nap az ön munkáját szeretné végezni, szóval
gondoltam, megismerkedhetnének, hogy felkészülhessen.
Egy pillanatra megrémülök, aztán azt látom, Mrs. Watts
elmosolyodik, feláll az asztaltól, és int nekünk, hogy menjünk
beljebb.
– Egy jövendőbeli kurátor? Örvendek! Foglaljatok helyet!
Innentől minden olyan, mint egy álom. A nő nagyon barátságos,
és rengeteg kérdést tesz fel, amire nem vagyok felkészülve.
Aztán érzékeli, hogy nem nagyon vagyok oda a
természettudományokért, szerintem csalódott is, de Porter
felveszi a fonalat, és elkezd hínárerdőkről meg tapadó kagylókról
beszélni, és minden rendben van. Utána már végig ő beszél,
elmondja, mivel foglalkozik, és az valóban nagyon érdekes.
Szuper barátságos és laza, és én tényleg ezt a munkát akarom –
persze csak gondolatban.
 Miközben beszél, lopva Porterre nézek, és meghatódom. Ez
tényleg nem egy romantikus randi, de valójában ez a legszebb
dolog, amit valaha megtettek értem. Vihetett volna moziba is,
vagy ilyesmi. Megelégedhettem volna azzal, hogy elvisz az utca
végén lévő parkba. Ki csinál ilyesmit, mint ez? Egyetlen fiú sem,
akit ismerek, az biztos.
Nem emlékszem, meddig vagyunk ott – egy vagy két percig?
–, de aztán ad egy névjegykártyát, és mielőtt elmegyünk, kezet
ráz velem, és azt mondja:
– Sosem utasítunk vissza egy lelkes gyakornokot. Ha van
időd hétvégenként, biztosan meg tudunk oldani valamit. Írj egy
e-mailt nekem.
– Köszönöm szépen! – sikerül kipréselnem magamból.
Ms. Tish és Porter elcsevegnek kicsit a szörfről, miközben
megyünk kifelé a múzeumból, és mintha Porter adna neki egy
telefonszámot, ahol ingyenes jegyeket tud szerezni valami
szörfversenyre. A nő boldognak tűnik. Mindketten
megköszönjük, és egyszerre lépdelve lecsattogunk a lépcsőn,
elhagyjuk Sandyt, a Bálnát, ahogy megyünk vissza a kocsihoz.
– Porter!
– Bailey? – Sármos mosoly.
– Porter!
– Bailey? – Sármos mosoly.
– Ez annyira... uh... nem tudom, mit mondjak.
– Ugye nem bánod?
Megtaszítom kicsit a karját a vállammal, ahogy átmegyünk
– Fogd már be!
Igazából nem találok szavakat, teljesen le vagyok nyűgözve.
Lehetne ennél cukibb? Ez a mai nap minden várakozásomat
felülmúlta... Talán még sok is.
Veszek néhány mély levegőt. Képtelen vagyok elmondani, mit
érzek. Amit mondok, gyorsan és nyersen hangzik.
 – Jézusom, Porter! Úgy értem, ez most mi volt?
Vigyorog.
– Ezt most jól csináltam?
Eltelik egy kis idő, mire válaszolok. Nagyot nyelek, majd végül
kibököm:
– A mai nap szuper volt... köszönöm!
– Ne beszélj úgy, mintha már vége lenne, még délután kettő
sincs! Készülj fel, Rydell; irány a második állomás.
Nem akarok ilyen hülyén nevetni. Tisztára eszelősnek
hangzik, amit művelek. És már megint ideges vagyok. Meg egy
kicsit kába is. Porter van ilyen hatással rám.
– Most hova megyünk? – préselem ki magamból a kérdést.
– Ha ez a hely a gyerekkorom egyik helyszíne volt, most az
első sorból nézheted végig, hol zajlottak a későbbi rémálmaim.

Porter családjának éves bérlete van a Monterey Bay

Óceániárumba, amihez jár egy vendégbelépő is, úgyhogy
mindketten ingyen megyünk be. Ez nem valami ócska
közönségcsalogató. Porter szerint látogatók tízezrei jönnek ide
évente, és el is hiszem. Hatalmas és gyönyörű, sokkal profibb
hely, mint bármi Coronado Cove-ban.
Ma nincsenek annyira sokan, úgyhogy ki tudjuk kerülni őket.
Porter láthatóan ezerszer volt már itt, és először azt gondolom,
azért hozott ide, amiért a múzeumba is: körbevezet majd, és
elmagyarázza a tengeri élet minden részletét. De miután
megállunk, és azt látjuk, hogy egy kissrác majdnem fejjel
beleesik egy rájákkal teli akváriumba... a dolgok kezdenek
izgalmasabbá válni.
Az elsötétített hínárerdős akváriumoknál megfogjuk egymás
kezét. A természettudományi múzeummal ellentétben ez a hely
igazán romantikus, de Porter szerencsére nem hallja azt a
boldog kis sóhajt, ami felszakad belőlem, amikor az ujjai
átkulcsolják az enyéimet. Még az sem érdekel, hogy a
szorításától kicsit fáj a kezem, akkor sem akarom elengedni.
A következő elsötétített szoba a medúzák terme. Hatalmasak,
fodrosak, éteriek, a világoskék vízzel teli csövekben élénkpiros és
narancssárga színekben úszkálnak fel és alá. Porter
hüvelykujjával hasonló álomszerű mintákat rajzol a tenyerembe.
Ki a fene is tud a medúzákra figyelni, amikor ilyesmi történik?
(És ki gondolta volna, hogy a kézsimogatás ennyire izgató tud
lenni?)
Nekem tökéletes lenne, ha örökre itt maradnánk, de egy
turistacsoport miatt hirtelen annyira zsúfolt lesz a terem, hogy
továbbállunk egy másikba, amely nem annyira népszerű. Ezt
nem mondja ki egyikünk sem, de már-már reménykeltő velünk
kapcsolatban, hogy mennyire egyszerre kapcsolunk.
– Merre? – kérdem.
Számba veszi a lehetőségeket. Megnézünk néhány helyet, az
egyetlen, amely most üres, az a terem, ahova nem szívesen teszi
be a lábát. Vagy talán mégis.
A nyílt tengeri terem.
És szerintem értem, miért nem akar oda menni.
– Ezt akartam megmutatni neked – mondja rekedtes hangon,
én egyszerre izgulok és aggódom, hogy most be fogunk lépni
oda.
Szinte olyan, mint egy színházterem. Hatalmas és sötét,
középen egyetlen hatalmas üvegablakkal, amely a halványan
megvilágított kék vízre néz. Nincsenek korallok vagy sziklák,
semmi műakváriumi díszlet. A lényeg, hogy az ember lássa,
milyen az óceán mélye, ahol csak a nagy kékség van, semmi más.
Hatásos, mert tényleg nem úgy néz ki, mint egy tartály.
Végtelen, a mélység és a magasság nem érzékelhető. Le vagyok
nyűgözve.
A hatalmas panorámaablak előtt csak néhány ember mászkál,
a sziluettjüket visszaveri az üveg, ahogy a tonhalrajokat, vagy a
teknősök körül körözgető ezüstös szardíniákat nézegetik.
Találunk egy helyet, ahol nincsenek sokan, úgyhogy mi is
odalépünk az üveghez. Először csak buborékokat meg aprócska
halakat látok – gyorsan, nagyon gyorsan úszkálnak fel-alá –,
aztán egy nagyobb és fényesebb valami ragadja meg a
figyelmemet, amely egy kisebb halat követve előtűnik a sötét
vízben.
Porter egyre jobban szorítja a kezem.
A pulzusom megduplázódik.
Ácsingózom, hogy lássam azt a nagyobb, fényesebb valamit,
de visszaúszik a mélységbe. Szeretném megnézni jobban, ezért
közelebb húzódom az ablakhoz, szinte érzem az üveg hidegségét
az orrommal. Egyszer csak minden előjel nélkül ezüstös
villanást látok, ahogy kitör a sötét vízből. Hátrakapom a fejem,
és egy hatalmas cápa úszik el centiméterekre tőlem.
– Azt a kurva...! – felnevetek azon, ahogy megrémültem,
aztán észreveszem, hogy a kezem még mindig satuban, és hogy
Porter meg sem mozdult. Gyökeret eresztett, mintha belenézett
volna a medúza szemébe, a tekintetét az üvegre szegezi.
– Porter?
Nem válaszol.
– Ez fáj... – suttogom.
Mintha nem is venné észre, hogy itt vagyok. Kezdek
megrémülni. Próbálom erővel kihámozni a kezem az övéből, de
nem könnyű: egyszerűen lehetetlen. Kalodában tart, és
iszonyatosan erős.
Egy pillanatra pánikba esem, és körülnézek, mit tudnék tenni.
Kíváncsi lennék, kiszúrta-e valaki, mi történik. De sötét van, és
alig van itt valaki. Ő pedig csendben kínlódik.
 Mit csináljak? Vágjam pofon? Ordítsak rá? Ezzel csak
felhívnánk magunkra a figyelmet. Nem hinném, hogy segítene.
– Hé! – mondom sürgetően, és még mindig próbálom
kiszabadítani a kezem. – Hé, hé, ez milyen cápa volt? Az, ami
téged is megtámadott?
Tudom, hogy nem, de nem jut eszembe, mi mást tehetnék.
– Hogy mi? – kérdezi, mint aki nincs magánál.
– Ez a te cápád volt?
– Nem... – feleli, és rám pislant. – Az egy nagy fehér volt. Ez
pedig galápagosi. Ritkán támad emberre.
Végre kiszabadítom a kezem. Lenéz, és úgy tűnik, végre
észreveszi, hogy valami nem stimmel.
– Ó, istenem!
– Minden rendben – nyugtatgatom, és próbálom
észrevétlenül kirázni a görcsöt az elgémberedett ujjaimból.
– A picsába! – elkomorul az arca. Elfordul, és a tartályt
bámulja.
Izgulni kezdek, hogy ennyi volt a mi szép, tökéletes randink.
Minden erőmet össze kell szednem, hogy visszafojtsam az
összes kaotikus érzésemet, ami most rám tört, mert az az
igazság, hogy sosem volt még randim korábban. Mármint igazi.
Olyan, amelyet más tervezett nekem. Voltak dupla randik, azt
hiszem, valahogy így hívják ezeket, meg olyan hirtelen
fellángolások, hogy „hé, nincs kedved a Starbucksban tanulni
délután? ” De semmi igazi. Ez nekem totál új terület. Muszáj
jónak lennie. Muszáj normálisnak lennie.
Ne ess pánikba, Bailey Rydell!
Igyekszem könnyedén megszólalni, és az övére erősített bőr
kulcstartójával játszom, amíg újra rám nem néz.
– Hé, emlékszel, mennyire kiborultam ott a máglyánál? Na.
Te most fele annyira sem tűntél rémültnek.
– Ezt nem tudhatod.
 – Bocsi, de tudom. És most neked kell megbíznod bennem.
– Bailey...
A cápa megint elúszik előttünk, most egy kicsit magasabban.
Megcsörgetem tenyeremben tartott kulcsait.
– Na jó, annak ellenére, amin keresztülmentem, elismerem,
hogy Greg Grumbacher réti pipitér ehhez a szörnyeteghez
képest. Mondd csak, a te cápád mekkora volt ehhez a
galápagosihoz képest?
Hirtelen leereszt, nyel egy nagyot, és most annyira tisztán és
éles tekintettel, nyugodtan néz rám, mintha épp meghozott
volna egy fontos döntést, amitől elkezdem nagyon jól érezni
magam. Nincs már miért aggódnom – sem érte, sem azért, hogy
a randink dugába dőlt. Elmúlt a veszély.
Mindketten az üveg felé fordulunk, és halk, magabiztos
hangon elkezd a galápagosiról meg valami másik éppen előttünk
elúszó fajtáról, a pörölycápáról mesélni, hogy mekkorára nőnek,
milyen alakjuk van, mit esznek, és mennyire veszélyeztetettek.
Ahogy beszél, átöleli a a derekam, először óvatosan, aztán
amikor közelebb húzom, megnyugszik, és a vállamra teszi az
állát, szinte belebújik a nyakamba.
Mindent tud a cápákról. Ez itt igazi terápia számára. És igen,
az előbb kiborult kicsit, de nézzük a tényeket. Ki nem borult
volna ki a helyében? Nem először csodálom azért, hogy mi
mindenen ment keresztül. Nagyon csodálom.
– A hawaii mitológiában úgy tartják – suttogja a hajamba, a
hangja megborzongat –, hogy az ősök szelleme állatokban,
kövekben és növényekben él tovább. Ezt az ősi szellemet
aumakuának hívják, ami szó szerint őrző szellemet jelent. Anya
azt mondja, hogy a cápa, amely megtámadott minket, a mi
aumakuánk volt. Ha meg akart volna ölni minket, megtette
volna. De ez csak figyelmeztetés volt, hogy gondoljuk át az
életünket, és változtassunk, ha kell. És ezt tiszteletben kell
tartanunk.
– És hogy tartjátok tiszteletben? – kérdem.
– Apa azt mondja, ő úgy, hogy belátta, túl öreg már, hogy
szörfözzön, és jobb, ha olyan módon szolgálja a családja javát,
hogy közben a szárazföldön marad. Lana úgy, hogy igyekszik a
lehető legjobb szörfössé válni, aki nem ijed meg a víztől.
Végigsimítom a sebhelyét a karján.
– És te?
– Majd ha rájövök, elmondom.
Ahogy megint elúszik előttünk az ezüst pörölyfejű, Porter
lassan maga felé fordít. Halványan érzékelem a körülöttünk lévő
emberek sziluettjét, akik kicsit távolabb állnak az ablaküvegtől,
de nem nagyon érdekelnek. Abban a békés, csendes kis
sötétségben olyan, mintha csak magunk lennénk. Ahogy
átkarolom a derekát, bátran becsúsztatom a kezem a pólója alá,
és végigsimítom felfelé a meztelen hátát. Megkeresem pont azt a
helyet, ahol a hátán lévő sebhely van, bár nem tudom, hogy
ösztönösen keresem-e, vagy véletlenül.
Kicsit megborzong, ami a legédesebb boldogság.
Hosszú, forró sóhaj szakad fel belőlem. A kék víz árnyéka
csillog az arcán, ahogy a két kezébe fogja az arcom, és odahajol,
hogy megcsókoljon lágyan, finoman, mintha az ő óvni való
kincse lennék.
De egy dolgot még ő sem tud, ami belém is villámként hasít
hogy én nem az a kedves kis őrző szellem vagyok, hanem az éhes
cápa. Félek, a karja nem lesz elég. Mindenestül kell nekem.
 „Tündéri vagy és szexis, és belém vagy zúgva.”
(Heath Ledger: Tíz dolog, amit utálok benned, 1999)

19.

Ha korábban majd’ meg is vesztem azért, hogy minél többet

csókolózzunk, az inga most kicsit átlendült a másik oldalra. Azt
hiszem, túlzásba vittük. Jóval a kimenőm vége előtt, már
tizenegykor otthon vagyok, mert addigra Porter és én egy
nagyon klassz montrey-i étteremben megvacsoráztunk, poke
nevű hawaii nyers tonhalsalátát ettünk, annyira jó volt, aztán
hosszan időztünk a Lovers Point Parkban, és megnéztük a
naplementét a ciprusofák alatt, miközben a hullámok a partot
csapkodták.
Vagyis hát mi igazából nem is a naplementét néztük. Csak a
végén. Valahányszor abbahagytuk.
A ruhám most tiszta fűfolt, az arcom pedig Porter szexi
borostája miatt piros és kicsit pörsenéses, olyan, mintha dühös
méhek támadtak volna meg És tényleg három helyen is kiszívta
a nyakam? HÁROM HELYEN? Azt mondta, csak véletlen volt, hogy
„túl fehér a bőröm”, hamar meglátszik rajta. Ezen először egy
kicsit megbántódtam, de végül is igaz lehet, mert nem
emlékszem, korábban csinált volna ilyet Ráadásul ezerszer is
bocsánatot kért...
Aztán kicsit attól is izgatott lettem, ahogy ott, a parton
feküdtünk, szorosan hozzám simult, és az nagyon jó volt. De
semmi komoly nem történt, tényleg. Csak simogatott, de
semmilyen intim területre nem merészkedett, kivéve a
derekamat meg a mellem vonalát oldalt... (Mondjuk ezek is
intimnek számítanak, de azért nagyon jó volt. Nagyon.) Aztán
hosszan hallgattuk egymás szuszogását, majd ismét leszögeztük,
hogy mind a vitákban, mind a csókolózásban jól kiegészítjük
egymást. Aztán amikor kitett a szörfös boltjuknál, a tenyerét a
halántékára tette, és azt mondta:
– Ezt elteszem magamnak itt bent az emlékek közé, mint
életem egyik legszebb napját.
Erre az én fejemben lévő agyafúrt Vagány hirtelen
rajzfilmfigurává változott, és kis szívecskéket kezdett lövöldözni
a levegőbe.
Persze mindezt később kicsit már nehéz volt kimagyarázni.
– Mi a jó fene van veled? – kérdezte apa, mikor kábán és jó
koszosan besétáltam az ajtón.
– Grace és én a fűben hemperegtünk – felelem. – Csak
bunyóztunk néhány sráccal a munkából. Semmi különös.
Erre elképedt arcot vág:
– Bunyó?
Na, ja. Ez annyira rám vall. Elment a maradék józan eszem is.
– Hát az arcoddal mi történt? – faggatózik tovább. Tisztára
kétségbeesettnek és aggódónak tűnik, mintha legalábbis valami
fertőző betegségem lenne, és épp hogy csak megérinti az
arcomat, nehogy esetleg elkapja ő is.
– Belefeküdtél a mérges szömörcébe? Vagy mi?
– Hát, az bizony lehet...
– Hozzak rá valamit? Habár nincs itthon semmilyen nyugtató
kenőcs. Elmenjek az éjjel-nappali gyógyszertárba?
Na, itt már eléggé kiakadtam.
– Biztos rendbe jön. Csak egy kis bőrpír, és ennyi
 Apa összehúzott szemöldökkel tovább vizslat. Járatja rajtam a
tekintetét. Jaj, csak a nyakamat ne, a nyakamat ne, a
nyakamat...! Ó-ó!
Na, most mindjárt ő is kiakad. Elengedi az arcomat.
– Rendben. Ha így gondolod...!
– Persze, persze, persze, így! – felelem.
– Megtaláltad a filmbolond barátodat? Alex, ugye így hívják?
Meglepett arcot vágok, mert még a név említése is
kellemetlen érzés.
– Mostanában nem beszélgetünk. Szerintem van most valami
barátnője, mert múltkor lerázott. De nem, még nem találtam
meg.
– Bailey...
– Apa... kérlek, most ne!
– De ezt el akarom mondani, oké? – feleli, és hirtelen kicsit
ideges lesz, ami nem igazán jellemző, úgyhogy elhallgatok. Neki
is kell egy perc, hogy lenyugodjon, és folytassa. Aztán olyan
nagyon megfontoltan, komolyan, apásan azt mondja:
– Te most már egy gyönyörű, fiatal nő vagy, amit mások is
észrevesznek, és ez nekem nem nagyon tetszik...
Ó, baszki.
Felemeli a mutatóujját.
– De elfogadom. Viszont ami téged illet, Mink, tudnod kell,
hogy amikor valami trauma történik az emberrel, amiatt néha
annyira bezárkózik, hogy a végén már kényelmetlen lesz a dolog.
Ami amúgy érthető. De amikor végül újra nyitottá válik, sokszor
túlságosan is magabiztosan viselkedik, és ilyenkor hibákat
követhet el. Ami nem jó. Érted, miről beszélek?
– Nem igazán.
– Emlékszel, amikor anya megnyerte annak az állami
képviselőnek a nagyszabású válóperét? Utána, amikor Mr.
Katter partijára tartott, túl gyorsan hajtott a jeges úton
Newarkban, az autó megcsúszott, és ahelyett, hogy visszaterelte
volna a kocsit az útra, az ellenkező irányba kormányozott, és
beleborultunk az árokba?
– Igen – mondom. Majdnem mindannyian meghaltunk.
Maga volt a rémálom. Elég nehéz elfelejteni.
– Na, erre gondolj!
Hát ez még mindig nagyon rejtélyes, fogalmam sincs, mit
akar ezzel mondani. Szerintem azt hiszi, lefeküdtem valami
idegennel, csak hogy kipróbáljam, milyen az. Egy pillanatra
majdnem elgyengülök, és elmondok mindent Porterről, meg
hogy nem vesztettem el a fejem, és nem eresztettem el a
figyelmeztetéseket a fülem mellett. Különben is, az isten
szerelmére, amiről beszél, az már ezer éve történt! Hány évig
kéne még hordozni ezt a traumát? Nem hozhatok saját
döntéseket, hogy végre élvezzem az életet? Értékelem, hogy
ennyire a szívén viseli a sorsom, de tudom, mit csinálok...
Mármint általában.
Körülbelül ennyi volt a téma. Apa a legjobb fej a világon, csak
néha annyira butus.
Tegnap, amikor az volt a fedősztori, hogy Grace-éknél
vacsorázom, át akart vinni kocsival, hogy megismerkedjen Grace
szüleivel. Mégis mi történhetett volna? Amikor elmeséltem
Grace-nek, annyira röhögött, hogy azt hittem, szívrohamot kap.
Időközben a csókolózás nyomai elmúltak az arcomról, de a
szívem és minden egyéb szervem továbbra sem a normál
üzemmódban működik. Valahányszor a munkában Porter tíz
lépésnél közelebb jön hozzám, ugyanaz történik. Négy kopogás a
Hotbox ajtaján? Elolvadok. Kókuszillat a közösségi helyiségben?
Elolvadok. Ha meghallom Porter hangját, ahogy Pangbornnal
viccelődik a folyosón? Elolvadok.
Ilyenkor Grace, mint valami asszonykórus, azonnal
helyeslően hümmögni kezd.
 Még Pangborn is megjegyzi:
– Csak nincs rosszul, Miss Rydell?
– De igen! – mondom neki egyik nap munkakezdés előtt a
közösségi szobában. – Az ilyen borzalmas napokon mindig
rosszul vagyok. De szeretném, ha tudná, hogy ezt nem terveztem
el előre. Egyáltalán nem így akartam. Igazából tökre más
terveim voltak a nyárra.
A sétányról rajzolt térképem jut eszembe, amely ott lapul
elfeledve a táskámban.
Pangom bólint.
– Fogalmam sincs, mire gondol, de teljesen megértem.
– Köszönöm! – felelem, ő pedig fütyörészve elsétál.
Fél perccel később Porter behúz egy sötét sarokba, és addig
csókol, amíg már alig tudok magamról.
– Csak azért jöttem, hogy keresztülhúzzam a terveidet... –
mondja pajzánul.
Ha nem ismerném jobban, azt hinném, féltékeny. Mikor már
teljesen fel vagyok spannolva, otthagy.
Szerintem idegösszeomlást fogok kapni.
Kedd este az Achebe családhoz vagyok hivatalos. Grace
családja a város egyik puccos részén lakik egy szép téglaházban,
gondozott gyeppel. Amikor apával becsöngetünk, izgulni kezdek.
Minek kellett arra használnom Grace-t, hogy falazzon nekem,
amikor Porterrel találkoztam? Annyira hülye voltam, és most,
hogy mindenki itt van, érzem, hogy le fogunk bukni, ami nyilván
a hátam közepére sem hiányzik. Grace-t sem akarom elveszíteni.
Hosszú idő óta ő az első igazi barátom.
Léptek közelednek az ajtó túloldalán. Szerintem mindjárt
elhányom magam.
Az ajtó kinyílik, és feltűnik egy karcsú, hosszú fekete hajú,
barna bőrű nő. Kedves és barátságos mosolya van.
– Te biztosan Bailey vagy!
 A hangja nem hasonlít Grace cincogására, de a brit akcentus
ugyanaz.
Köszönök, és éppen bemutatnám apát, amikor egy nagy,
széles vállú pasas tűnik fel a nő mögött, és kezét a konyharuhába
törölgetve azt mondja:
– Ő az? – a hangja kedélyes és dörgedelmes. Szélesen
mosolyog ránk. – Helló, Bailey! Milyen csinos a frizurád! Mint
valami régi hollywoodi filmsztáré! Melyiké is? Ez nem Marilyn
Monroe, ugye?
– Lana Turner... – segítem ki.
Elismerő arcot vág.
– Á, Lana Turner – mondja lassan, olyan dallamos afrikai
hanghordozással. – Nos, Miss Turner, én Hakeem Achebe
vagyok. Ő pedig a feleségem, Rita.
– Pete Rydell! – mondja apa. – Mindketten nagyon kedveljük
Grace-t.
Meglátom Grace-t, ahogy a lépcsőn jön lefelé, mosolyog, de
kicsit feszültnek is tűnik, ő is ideges, hogy hazugságon kapnak
minket.
A francba!
– Hát mi is szeretjük Grace-t – mondja Mr. Achebe
kedélyesen. – Szerintem megtartjuk!
Apa felnevet. Bár látom, ahogy elhívja Mr. Achebét egy
társasjátékpartira, jó lenne, ha minél kevesebbet
beszélgetnének, szóval remélem, nem teszi.
– Rémesen sokat dolgoznak abban a borzalmas Hotboxban –
mondja mosolyogva Grace anyukája.
– Nekem is folyton erről panaszkodik – feleli apa. – De
annyira örülök, hogy munkán kívül is sok időt töltenek együtt.
Dupla blamázs! Légyszi, ne hozd fel azt a kitalált sztorit,
miszerint Grace és én a haverokkal „bunyóztunk“ a fűben, oké,
apa? Ugye nem teszi meg? Remélem, nem. Ránézek Grace-re.
Egy fokkal feljebb lép a lépcsőn. De hogy én hova szaladok, azt
még nem tudom. Lehet, hogy ájulást színlelek.
– Na, de először a munka, aztán a szórakozás! – mondja
Grace apja, és rám mutat a konyharuhájával. – Még sok dolgunk
van a konyhában vacsoráig. Miss Turner, volna szíves segíteni?
Ó, hála isten! Mr. Achebe a megmentőm.
Grace anyukája meginvitálja apát vacsorára, de ő nem fogadja
el, és amikor azt mondja, mulassak jól, egy perc alatt eltűnök a
házban.
Grace apja valamilyen nigériai rizses kaját csinál, a neve jollof
– elég finom – meg steaket és grillezett zöldséget. Grace-nek és
nekem kell felvágnunk a zöldségeket. Teljesen igaza volt: az
apjának borzalmas viccei vannak. De akkora lelkesedéssel
meséli őket, hogy nem lehet nem nevetni rajtuk. Grace többször
rám pillant azzal a „na, ugye megmondtam" nézéssel.
Az este többi részét a hátsó kert medencéje partján töltjük
zenehallgatással. Főleg 1970-es, 80-as évekbeli zenék vannak,
szerintem ezek a szülei zenéi. Grace leveszi a cipőjét, és
megpróbál rávenni, hogy táncoljak vele. Amikor visszautasítom,
az apja próbálkozik velem, és ő már nem fogadja el az
ellenkezést. Egy ska számra, a The Specialstől az „A Message to
Your Rudy”-ra táncolunk. Vicces az egész, bolondozunk, és én
rémesen táncolok. Grace nevet rajtam, és az anyjával csatlakozik
hozzánk.
Amikor elfáradtunk, a szülők visszavonulnak, mi pedig a
lábunkat a medencébe lógatva az ország másik végében töltött
gyerekkorunkról sztorizgatunk, meg az ő kiskoráról, amelyet
Angliában töltött. Mesél egy kicsit Taranról, a barátjáról, aki
most nyáron Mumbaiban van meglátogatni a nagynénjét és a
nagybátyját. Grace és Taran már egy éve együtt járnak, és úgy
tervezik, hogy ősszel ugyanarra a főiskolára mennek majd. Kicsit
meg vagyok lepve, mert munka közben nem nagyon beszél erről.
Szeretnék többet kérdezősködni a kapcsolatukról, de nem
merek.
Talán nem mennek annyira jól a dolgok, ahogy mondja.
Bárcsak megismerhetném ezt a Tarant személyesen, és látnám,
mi van velük.
– Taran mikor jön vissza Kaliforniába? – kérdezem,
miközben fekszem mellette a medence szélén, a lábunk térdig
belelógatva a vízbe.
Vékony hangon azt mondja:
– Nem tudom biztosan.
Hát, ez nem hangzik túl jól. Nem akarok átkot küldeni egy
másik kontinensen időző idegen srácra, de ha fájdalmat okoz
Grace-nek, én megteszem. Kicsit közelebb húzódom,
összedugjuk a fejünket, és úgy bámuljuk a csillagokat, amíg apa
értem nem jön.
Bele sem gondoltam, mennyi kavarásra volt szükség, hogy
összejöjjön Porterrel egy rendes randi, de most már látom, mivel
több, mint egy hét eltelik, és nem sikerül összehozni egy
másikat. Mert az van, hogy ha össze akarjuk hangolni a szökési
lehetőségeimet, a munkabeosztást, Porter szörfös boltbeli
kötelességeit meg a családdal töltött időt, elég kevés játékterünk
marad.
Aztán néha, amikor a legkevésbé számítasz rá, és csak
jössz-mész, teszed a dolgod, egyszer csak a sétány közepén az
öledbe pottyan a nyertes lottószelvény.
A nyári péntekeken és szombatokon a Barlang általában este
hatkor zár, viszont utána nyolctól tízig is nyitva van, mert akkor
vannak a szellemtúrák. Általában három csoportot indítanak a
normál délutáni jegyár duplájáért, cserébe pedig halvány
megvilágítás mellett kitalált kísértethistóriákat hallgathatnak.
Ráfizetés az egész. Onnan tudom, hogy az egészet Pangborn és
Porter csinálja, ők találták ki és írták meg az összes történetet
tavaly nyáron.
Porter szerint főleg Pangborn volt az ötletgazda. Totál be volt
tépve, amikor ezeket a sztorikat írta. Akkor is be van tépve,
amikor ezeket a túrákat vezeti, de mindenki imádja, ahogy
beleéli magát, főleg, hogy a rémes fehér haja csak úgy világít a
sötétben. Ilyenkor egyedül vagyok a Hotboxban, mert este csak
kevesen jönnek. Mikor elfogynak a jegyek, kiteszem a SZELLEMES
ÜZEMMÓD táblát az ablakba, és elvonulok a közösségi helyiségbe
magazinokat olvasgatni, amíg este tízkor véget nem ér a
szellemjáró túra.
Múlt éjszaka volt az első szellemtúrás beosztásom, de
Porternek utána haza kellett rohannia, ami vacak volt, mert
sosem tudunk együtt lenni.
De ma más a helyzet.
Szombat van, apa és Wanda San Franciscóba mentek, és ott
töltik az éjszakát. Holnap reggel korán indulnak vissza, apa már
százszor elmondta, mintha attól tartanék, hogy felugrik egy
vonatra, és soha többé nem látom. Most, hogy találkozott Grace
szüleivel, már nem aggodalmaskodik annyira a nyakamon lévő
véraláfutások miatt, amiket soha, de soha többé nem említ
egyikünk sem. Miután véget ér a szellemtúra. Porter és én azt
tervezzük – egészen hihetetlen – , hogy elmegyünk egy – csak
figyeljetek! – második randira, és ezen a második randin
megnézünk egy filmet.
EGY FILMET!
Jó, ez biztosan valamelyik, a helyi Cineplexben aktuálisan
futó tucatfilm lesz, de nem baj. Nem várom el tőle, hogy
alkalmazkodjon a speciális filmes ízlésemhez. Legalábbis nem
azonnal. Ha fejlődni akar ebben, nem fogom megakadályozni.
De jelenleg csakis arra tudok gondolni, hogy egy film, én, Porter
– mindez együtt.
Próbálok uralkodni magamon. Végül is holnap korán kell
kelnie, segítenie kell a boltban, úgyhogy nem maradhatunk ki
egész éjszakára, de én tényleg beérem néhány órával is. És még
időben haza is érnék. Ugye? Ez nem is csalás. Jó kislány vagyok,
tessék.
Este negyed tizenegy körül már nem nézem meg többször,
Alex írt-e (nem írt, ahogy mostanában sosem szokott, szóval
nem is tudom, miért érdekel), és kinyújtóztatom a lábam. Tíz
harminc körül kéne indulnunk. Bár tízkor zárunk, Porternek és
Pangbornnak kell még egy kis idő, hogy kiebrudalják az utolsó
turistacsoportot, bezárjanak, lekapcsolják a lámpát, és még
egyszer ellenőrizzenek mindent, hogy nem bújt-e el valami hülye
kölyök valahol, vagy nem kapott-e valaki szív rohamot a
mosdóban. Miután elmentek a vendégek, nekem segítenem kell
kikapcsolni a fényeket – rengeteg van belőlük úgyhogy amikor a
másik két, ma estére beosztott alkalmazót, is elmegy, kimegyek
az előcsarnokba, hogy ellenőrizzek mindent. Útban odafelé
összefutok Pangbornnal.
– Na, hogy ment?
– Remekül! – válaszolja.
Világos narancssárga zoknit visel az oldalán fekete
kísértetekkel, nem nehéz észrevenni, mert a nadrágja szára a
nadrágtartó miatt a bokája fölött végződik. Csakis a szellemtúra
miatt öltözött át. Jaj, istenem, annyira szeretem!
– Az egyik nő adott húsz dollár borravalót.
– Az meg hogy lehet ? – kérdem, és tényleg meglepődöm.
– Na jó, persze nem tartottam meg. De szép volt tőle! –
Mosolyog, és ahogy szokta nyugtatólag megveregeti a vállam.
– A fiúd még gyorsan ellenőrzi a Jay Szárny folyosóit. Az
ajtókat már bezártuk, és bekapcsoltuk a riasztót. Már csak a
jelzőfények világítanak, de egyébként kész vagyunk.
Tudom, hogy egy csomó mindent mond éppen, de csak egy
dolgot hallok meg: „a fiúd” Porter vajon elmondta Pangbornnak,
hogy együtt járunk? Vagy észrevett valamit itt a munkában?
Túl gyáva vagyok, hogy rákérdezzek, főleg, mikor látom, hogy
Pangborn szeme már csukódik lefelé.
– Majd én elintézem a jelzőfényeket.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – válaszolja. – Ma este
valahogy még fáradtabb vagyok, mint általában, reggel pedig én
nyitok, szóval nem bánom, ha kicsit előbb hazaérek. Nem akarok
útközben elaludni.
– Ezzel ne is viccelődjön – mondom. Most, ahogy jobban
megnézem, tényleg látom, hogy fáradt. Jobban mondva rémesen
kimerült. Hirtelen eszembe jut, amit Grace említett, hogy lehet,
hogy tényleg beteg. Talán nem is igaz, ki tudja, de egy dolog
biztos: túl idős ahhoz, hogy ilyen későn is dolgozzon. Cavadini
meg egy seggfej, hogy a kora reggeli műszakba osztotta be.
– Vigyázok, ne izgulj! – nyugtatgat. – Kedves vagy, hogy
aggódsz értem. Csak pihennem kell kicsit. Daisy kutya és én
benevezünk egy jó kis szépítő alvásra. Mondd meg Porternek,
hogy bezárlak titeket az új mesterkóddal. Csak felül kell írnia, és
már kint is vagytok.
– Értem.
Legalább van egy kutyája, aki várja otthon. Figyelmeztetem,
hogy óvatosan vezessen, és amikor elmegy, elindulok, hogy
megkeressem Portert. Fura egyedül lenni itt a múzeumban.
Sötét és hallgatag. Csak a jelzőfények égnek, bevilágítják a
folyosókat, és segítenek, hogy ne ess hasra a saját lábadban. Még
a háttérzene is ki van kapcsolva, amely amúgy egyébként mindig
szól.
Gyorsan megnézem a jelzőfényeket, ellenőrzőm bennük az
elemeket, és amikor nem hallom Portert, megpillantom az
információs pulton a telefont. Ez nem lehet véletlen. Felveszem
a kagylót, megnyomom a MINDENKI felirat mellett lévő piros
gombot, és halkan beleszólok:
 – Portert várják az információs pultnál – mondom nagyon
kimérten, az egész előtérben és a folyosókon is visszhangzik a
hangom. Aztán megint megnyomom a gombot, és hozzáteszem:
– Ha ezt hallod, ne felejtsd el ellenőrizni, hogy passzolnak-e
egymáshoz a cipőid, te kis hamis. Mellesleg még nem
bocsátottam meg teljesen a megaláztatást. Sok csókba meg
sütibe kerül még, hogy elfelejtsem ezt is, meg azt is, ahogy a
Hotboxban nekem estél.
Csak viccelek, remélem, erre ő is rájött. Kissé megszédít a
nagy hangerő, úgyhogy ezután még azt is bemondom:
– Utóirat: állati szexi vagy abban a feszes kis egyenruhádban,
és erről a kezemmel is meg akarok győződni ott a moziban,
úgyhogy remélem, a hátsó sorba ülünk!
Leteszem a telefont, a szám elé kapom a kezem, és felvihogok.
Két másodperccel később döngő lépteket hallok a Jay Szárny
folyosója felől: Bumm! Bumm! Bumm! Bumm! Olyan, mintha
egy T-rex menekülne a Godzilla elől. Beront az előcsarnokba,
belekapaszkodik az infópultba, hogy megállítsa a lendületét, a
haja csapzott. A mosolya hatalmas.
– Mit mondtál, mit akarsz csinálni a kezeddel?! – kérdezi, és
teljesen ki van fulladva.
– Szerintem összekeversz valakivel – ugratom.
Áthajol a pulton. Kisimítom a haját a szeméből. Rám néz, és
azt kérdezi.
– Tényleg nem bocsátottál meg?
– Talán ha csinálsz valamit te is a kezeddel, megbocsátok
– Ne táplálj bennem hiú reményeket, hé!
– Pedig a remény hal meg utoljára! Utoljára!
– Te jó ég... – motyogja. – Én meg még azt hittem rólad, hogy
valami sznob kis tyúk vagy.
– Bah! Nem is ismersz!
– De azon vagyok! Mi a fenét keresünk még itt? Húzzunk el
innen, aztán irány a mozi!
Átrohanunk az előcsarnokon, kivesszük a cuccunkat a
szekrényből. Mikor a hátsó ajtóhoz érünk, Porter megáll a
biztonsági rendszer kapcsolójánál, és tanácstalanul ingatja a
fejét.
– Ó! – mondom, és csettintek is hozzá. – Pangborn azt
mondta, szóljak, hogy az új mesterkódot használta, csak felül
kell írnod, és már kint is vagyunk.
Porter a fejét rázza, morog valamit, majd abbahagyja. Aztán
leveszi a bőr kulcstartót a nadrágszíjáról. Felismerem rajta a
kocsikulcsot, mert azon egy picike cápafigura van. De amikor
megnézi még egyszer a kulcscsomót, újra megtorpan.
– Óóóóó, hogy a jó büdös francba! – szitkozódik. A fejét fogja,
és halkan, csukott szemmel szitkozódik.
– Mi van? – kérdem.
– Pangborn korábban elkérte a kulcsomat – mondja halkan.
– Épp az esti túra előtt, ő otthon hagyta a sajátját, amikor
hazament ma munka után, és kellett neki a hátsó ajtóhoz. Épp
kezdődött a körbevezetés, és elfelejtettem visszakérni tőle. A
hülye barom!
– De a mesterkódot ismered, hogy kimehessünk, nem? Porter
szitkozódva rámutat a kapcsolókra.
– Ha azt használta volna, igen, tudnám. De nem azt
használta. Nézd, látod itt ezt a számot? Ez a kód azt mutatja,
hogy a rendszer zárolva van.
– És ez mit jelent?
– Hát azt – mondja Porter –, hogy te meg én be vagyunk ide
zárva egész éjszakára.
 „Egész éjjel szörnyű késztetést éreztem valamire!"
(Audrey Hepburn: Sabrina, 1954)

20.

Hát ez nem lehet igaz! Tényleg nem! De egy ilyen rohadt nagy
helyről mindig ki lehet jutni, nem?
– Emlékszel, amikor újra be kellett állítanom az egész
biztonsági zárrendszert? – kérdi Porter.
Persze.
– Azt azért kellett megcsinálni, mert elvesztettük a kontaktot,
és nem tudtuk ellenőrizni a saját rendszerünket, és ahelyett,
hogy a menedzsmentünk valami rendes biztonsági hálózatra
kapcsolódott volna, mint más normális cégek, megvette ezt az
olcsó szart, amit itt látsz.
– Hogy mi van? – mondom, ugyanis nem pontosan tudom
követni, amit mond, csak azt látom, hogy nagyon dühös.
Gyakorlatilag füstölög a feje.
Mély levegőt vesz, és megpróbál lenyugodni.
– Szóval Pangborn már megint túl sok spanglit szívott, és
otthon hagyta a kulcsait, elkérte az enyémet, beütötte a kódot,
amely lezárja az egész rendszert nyolc órára, és elment.
Porterre bámulok.
Visszabámul.
– De te tudod deaktiválni ezt a kódot, nem?
 Megrázza a fejét.
– Pangborn a vezető biztonsági őr. Nincs jogosultságom a
deaktiváló kódra. – Ô, ez mennyire ironikus! – Tizenöt percnyire
lakik innen. Meg kell várnunk, amíg hazaér, és aztán... és
innentől lesz igazán mókás a dolog... meg kell próbálnunk
felhívni.
– És ez miért olyan mókás?
– Éjszakára általában kikapcsolja a telefonját. Nem szereti, ha
felébresztik. Szerinte a rossz hírek várhatnak reggelig. És ha
nem érjük el telefonon... nos, nem igazán tudom, mit tehetünk.
Megpróbálhatunk felhívni egy másik biztonsági őrt, de szombat
éjjel fél tizenegy van. És nemcsak hogy mérgesek lennének,
Pangbornt még akár ki is rúghatják ezért. Mindenki csak az
alkalomra vár. Biztos észrevetted, hogy elég zűrös.
Elszorul a szívem.
– És Mr. Cavadini? Vagy az egyik műszakfelügyelő?
Alighogy ezt javaslom, máris látom az ezzel az ötlettel járó
problémát is. Panbornt kirúghatják, vele együtt Portert is,
amiért korábban hazaengedte.
Mindketten megrázzuk a fejünket.
Szipogok, és megvakarom az orrom.
– Szóval azt mondod, hogy hacsak nem tudjuk elérni
Pangbornt, itt ragadtunk.
– Egyszerre csak egy dolgot próbáljunk megoldani – mondja
Porter, de látom az arcán, hogy nem sok reményt fűz az
egészhez.
Bemegyünk a biztonsági helyiségbe, de annyira kétségbe
vagyok esve, hogy nem is veszem észre, hogy végre beléphettem
erre a szentséges helyre. A „mennyországba". Fura megint itt
lenni. A falon egy tucatnyi fekete-fehér megszámozott monitor,
az L alakú asztalon négy számítógép, közülük kettő tíznél is több
évesnek látszik.
 Leülünk az asztalhoz két gurulós székre. Az asztali lámpa
halványan megvilágítja a telefont, Porter pedig ezredszer
tárcsázza Pangborn otthoni számát. Az öregnek persze nincs
mobilja. Porter szerint volt, de sosem töltötte fel, és ott dekkolt a
kocsija kesztyűtartójában évekig: valószínűleg még mindig ott
van.
– Porter!
– Igen? – mondja, és látom rajta, hogy teljesen kétségbe van
esve.
– Pangborn tényleg beteg?
Nem válaszol rögtön.
– Hallottad a pletykákat?
– Igen.
– Vastagbélrákja volt két éve. Most tünetmentes. De múlt
héten elment az orvoshoz, és nem mondja el, mi történt, ami
elég aggasztó. Pedig mindig eldicsekszik, amikor a dokihoz
megy, mert bízik az orvosában. Szóval szerintem kiújulhatott, és
megint kemót fog kapni vagy ilyesmi. Nem tudom.
– Jaj, ne! – Grace nem tévedett.
– Igen, elég nagy szívás. Ezért nem rúghatják ki, mert a
legkevésbé az hiányzik neki, hogy pont most legyen valami
problémája az orvosváltással vagy az egészségbiztosításával.
Elszomorodom. Miért a jó emberekkel történnek borzalmas
dolgok? Rákja van, de mégis mindig bejön ezekre a hülye
szellemtúrákra, felveszi azt a bolondos nadrágtartót meg
szellemfigurás zoknit, és nem fogad el borravalót a
vendégektől... hát megszakad a szívem.
Félórányi telefonálgatás után feladjuk. Ilyen nincs!
Mély levegő. Itt az idő, hogy elemezzük a helyzetet: (1) Egy
rákbeteg, nagyon kedves, idős pasi véletlenül bezárt minket a
Barlangba egész éjszakára. De valahogy mégsem tudok rá
haragudni. (2) A levegőből, a kajából és a vízből nem fogunk
kifogyni. (3) Megfagyni és hőgutát kapni sem fogunk. (4) Nem
fenyeget az a veszély, hogy felfalnak a medvék vagy a tigrisek. (5)
Mindez nem a mi hibánk.
– Nézd a jó oldalát! – mondja Porter, aki szerintem pont
ugyanerre gondolt. – A rendszerzár magától meg fog nyílni
reggel hat harminckor, addigra apád még nem ér haza San
Franciscóból. Én meg, ha felhívom a szüleimet, és elmondom,
mi történt, meg fogják érteni. Mindketten ismerik Pangbornt.
Egyszer már töltöttem itt az éjszakát a kanapén tavaly nyáron,
amikor újratelepítettük a biztonsági rendszert.
Megpillantom a viseltes kanapét a sarokban, és a szívverésem
felgyorsul.
– És velem mi lesz? Úgy értem, elmondod a szüleidnek, hogy
én is itt vagyok? Apámat kitörné a frász, ha megtudná, hogy egy
egész éjszakára össze vagyunk zárva.
A feszültség eltűnik Porter arcáról, és mosolyra húzódik a
szája.
Ó, istenem!
– Nos hááát.... – mondja, és hátradől a székében, ahogy ott ül
a biztonsági monitorok előtt. Elgondolkodva az állára teszi a
mutatóujját. – Ez itt egy érdekes szituáció, nemde? Itt vagyunk,
nem abban zsúfolt moziteremben, miénk az egész múzeum.
Előttünk az éjszaka. Az ember csak reménykedik, reménykedik,
igazán jól viselkedik, és álmában sem gondol arra, hogy egyszer
csak egy ilyen lehetőség pottyan az ölébe. Hogy úgy mondjam...
– Hogy úgy mondjam... – ismétlem halkan.
– Mennyi, de mennyi szoba van ebben a nagy múzeumban!
– A térde hozzáér az enyémhez. Na, ez itt egy dilemma.
Az összes korábbi bátorságom és nagyszájúságom elpárolog a
szellőzőn keresztül. Csapdában érzem magam. Visszahúzom a
lábam, és betolom az asztal alá.
– És mi a helyzet a biztonsági kamerákkal? Úgy értem,
később nem lesz minden rajta a szalagon? Mármint ha valaki
majd megnézi, vagy ilyesmi?
Felnevet.
– Szerinted a Barlang egy adattár? Gondold ezt át újra! Ha
valamit fel akarunk venni, kézzel kell csinálni. Semmi sem megy
automatikusan.
Felnézek a monitorokra, és megkeresem a Hotboxra nézőt
Meg is van. Most persze nem mutat semmit, és sötét, úgyhogy
nem sok mindent látok, de elég bizarr elképzelni, ahogy Porter
innen figyel engem. Fejben feljegyzem magamnak, hogy ne
vegyek fel kivágott felsőt a munkába, mert ebből a
kameraszögből tökéletesen látszik minden.
– Viszont – teszi hozzá –, ha ennyire aggódsz, ismerem az
összes olyan helyet, amit nem lát a kamera. Már ha így
könnyebben ellazulsz.
Rávillantom a szemem.
– Ki mondta, hogy el akarok lazulni? Az első randin
túlvagyunk, vagy mifene.
– Remek! – Feltartja mindkét kezét, mint akit legyőztek. –
Úgy beszélsz, mintha valami perverz, szexuális bűnöző lennék
Jézusom, Bailey. Egy órával ezelőtt még arról beszéltél, mit fogsz
csinálni a kezeddel a moziban. Csak ugratlak!
Nagyon fújtatok.
– Bocsánat! Csak ideges vagyok, és olyan fura ez az egész
helyzet... én csak...
– Csak mi?
– Csak hogy én még soha... nem töltöttem egyedül az éjszakát
egy múzeumban senkivel.
Porter felvonja a szemöldökét.
– Aha...
Vágok egy grimaszt.
– Elfordulnál vagy ilyesmi? Nem tudok úgy beszélni erről,
hogy közben nézel.
– Miről?
Mutatom a kezemmel.
– Fordulj már a fal felé!
Úgy néz rám, mintha bediliztem volna, de aztán beadja a
derekát, lassan megfordul a székkel, miközben az utolsó
pillanatig velem szemez. Amikor már tényleg a fal felé fordult,
sóhajtok egyet, és elkezdek a hátához beszélni.
– Ahogy az előbb is mondtam, már egyszer randiztunk, vagy
mi... – Kicsit félénken kezdem igen, de ilyesmiről beszélni sokkal
könnyebb úgy, hogy nem látom az arcát. – És tényleg szuper
volt. Mármint hűha. Mondjuk, nem mintha lenne
összehasonlítási alapom, de azt hiszem, arra mindig emlékezni
fogok. És még ha tiszta véraláfutás is volt a nyakam, meg
tönkretetted a legjobb szoknyámat, bármikor megismételném.
– Elnézést, hogy kiszívtam a nyakad, de a tényszerűség
kedvéért elmondom, hogy az én ruhám is tiszta fűfolt volt. Azóta
valahányszor eljövök otthonról, anya azzal ugrat, hogy biztos
megint megyek a szénába hemperegni, apa meg szöcskének
hív...
– Ó, jézusom... – suttogom.
– Minden perc megérte! – mondja. – Kérlek, folytasd.
– Na, szóval... – veszem fel a fonalat – a teljes utálattól
eljutottunk az első randiig, és most odáig, hogy együtt töltünk
egy éjszakát a múzeumban, na, nem mintha eddig nem
gondoltam volna ilyesmire, mert elhiheted, hogy már egy
csomószor lejátszódott a fejemben...
Oldalra billenti a fejét, de még mindig nem néz rám.
– Egy csomószor?
– El sem tudod képzelni.
– Ó-óóó, na, ebben is mekkorát tévedtem!
Ideges tempóban rugózni kezd a lábával.
 Elmosolyodom, és átfut rajtam az izgatottság.
– Tehát csak azt akarom mondani, hogy nincs ellenemre az
ilyesmi. De szerintem te már sok éjszakát töltöttél sokféle
múzeumban, és... hát érted... na, mindegy. Jó neked. De ez
engem kicsit frusztrál. És ha ilyesmire kerül a sor köztünk, jó
lenne, ha adnál előtte valami jelet...
– Először is – mondja, és feltartja az egyik ujját –, vérig
vagyok sértve, hogy azt feltételezed rólam, csak úgy minden
előjel nélkül belevágnék. Szóval köszi, hogy megint szexuális
bűnözőt csinálsz belőlem.
– Te jó isten... – motyogom.
- Másodszor pedig – még egy ujja a levegőben – összesen két
lánnyal voltam együtt eddig, egyikük az exbarátnőm volt, aki
aztán, csak hogy tudd, megcsalt Davyvel, úgyhogy szó sincs
arról, hogy minden hétvégi éjszakámat múzeumokban tölteném,
hogy a te szavaiddal éljek. Úgyhogy semmi szükség arra, hogy
csélcsapnak tarts.
Most tényleg örülök, hogy nem látja az arcom, mert biztos úgy
néz ki, mint a főtt rák. Nagyon feldühítettem? A hangjából nem
tudom megállapítani. Uh. Minek is kértem, hogy fordítson
nekem hátat? Közelebb gurulok a székemmel, és az állam a busa
fejére teszem, belefúrom és a hajába bújtatom az arcom.
– Annyira hülye vagyok – dünnyögöm bele a nyakába. – Nem
tudom, mit mondjak, nagyon-nagyon sajnálom.
Hátranyújtja a kezét, kitapogat, megkeresi a pólóm szélét, és
magához húz.
– Elfogadom a bocsánatkérést, de csak azért mert be vagyunk
ide zárva egész éjszakára, és elég gáz lenne, ha egész végig csak
veszekednénk.
– Nem veszekszünk.
– De, mindig veszekszünk. Ezt találjuk vonzónak egymásban
– mondja.
 – Porter!
– Igen?
– A barátnőd, akit említettél... az a lány, akiről Davyvel
vitáztatok a vintage ruhaboltnál. Chloe?
– Igen, Chloe Carter. Az apja szörfdeszkákat csinál. Jóban
voltunk a családjukkal. A húgom barátnője, így aztán elég nagy
kavarás volt ez az egész.
– Szerelmes voltál belé?
Kicsit sokat vár a válasszal, kezdem magam kényelmetlenül
érezni.
– Nem, de azért rosszulesett, hogy megcsalt. Elég hosszú
ideig barátok voltunk, mielőtt randizni kezdtünk volna, ennek
azért kellett volna jelentenie valamit, nem?
Ráadásul Davyvel, aki szintén a legjobb barátja volt, ami
dupla árulásnak számít, de ezt már nem teszem hozzá.
Megint pár másodperc csönd.
– Porter!
– Igen?
– Ez a kanapé nagyon keskeny, de valahol muszáj aludnunk.
Nem vagyok ellenére, hogy veled aludjak.
– Én sem.
Hosszú szünet után még azt is hozzáteszem.
– És még az alvás előtt szeretnék megnézni néhány olyan
zugot, amit nem látnak a kamerák... esetleg csak távolról.
Esetleg. Talán... mármint elvileg. Szóval muszáj a mindent vagy
semmit elvet követnünk?
Felsóhajt.
– Az őrületbe kergetsz, ugye tudod?
– Tudom.
– Bailey, majdnem az egész napom azzal telik, hogy ott azon a
kis lyukon keresztül téged figyellek. Örülök, hogy jórészt itt kell
töltenem az időmet. Az, hogy megengeded, hogy egyáltalán
hozzád érjek, nekem felér egy kisebb csodával. Szóval bármit
akarsz, vagy nem akarsz tőlem, csak kérned kell, rendben?
– Rendben... – felelem, és képzeletben tovalibegek egy
hófehér felhőn.
– Rendben – ismétli meg határozottan, mintha ezt most
eldöntötte volna, aztán ellöki magát a faltól. – Most pedig
hazatelefonálok.
Telefonál, elmagyarázza az anyjának, mi történt, aki, a
beszélgetésből úgy tűnik, teljesen megértő. Aztán amíg arra vár,
hogy az anyja elmondja az apjának is, integetni kezd, hogy
bújjak el az asztal alá, mert az apja videóbeszélgetésre kapcsol,
mintha nem hinné el az egészet. Hallom, ahogy Mr. Porter
mogorva hangon arra utasítja Portert, ismételjen el mindent
elölről, Porter pedig megmutatja a képernyőt az ott villogó
ZÁROLVA szóval, a visszaszámlálót, ami a reggeli feloldásig
tartó időt mutatja, és az is látszik, hogy a rendszerutasítást
Pangborn adta ki. Már háromnegyed tizenkettő van, és Mr.
Dulifuli Rothnak is be kell látnia, hogy Porternek nincs sok
lehetősége, ha nem akarja Pangbornt kirúgatni.
– Autóba ülhetnék, és elmehetnék hozzá, hogy felébresszem –
ajánlja fel Mr. Roth.
De Mrs. Roth közbeszól.
– Mindjárt éjfél, és ez egy beteg ember, mint tudjuk. Hagyjuk.
Porter, szívem, van ott valami takaró? Tudsz majd aludni azon a
heverőn?
Porter megnyugtatja, hogy majd lesz valahogy, Mrs. Porter
pedig biztosítja, hogy Lana majd helyettesíti reggel a boltban, ha
nem tud eleget aludni. Amíg ezt megbeszélik, én is írok apának,
hogy minden rendben – ez nem hazugság, nemde? –, és hogy
remélem, jól érzik magukat San Franciscóban. Azonnal válaszol,
és elsüt valami gyagyás Catan telepeseivel kapcsolatos poént,
ebből gondolom, hogy elég jó kedve lehet. „Jól mulatunk!
Vettünk neked valami meglepit! Jobban szeretlek, mint a
birkáimat!”
Hasonlóan válaszolok: „Én meg jobban, mint a
szántóföldjeimet!”
Fogalmam sincs, hova fog vinni Porter, ahol nincsenek
kamerák.
Először előhalászik egy ósdi kulcsot a biztonsági helyiség
íróasztalfiókjából. Aztán megfogjuk a cuccunkat, és elmegyünk a
talált tárgyakhoz, ahol találunk valami kis méretű babatakarót.
Elég kellemetlen érzés, hogy valaki más holmijába fogunk
takarózni, de most mindegy. A takarónak nincs rossz szaga.
Aztán végigmegyünk a Vivian Szárnyon. Van ott egy ajtó, amely
pont olyan zöldre van festve, mint a fal, és a világítás miatt
nagyon nehéz észrevenni. Az alkalmazotti térképről emlékszem
rá, hogy ennek nem is kéne itt lennie, sőt, léteznie sem
szabadna.
– Hát ez meg mi? – kérdem?
– Az 1001-es szoba – mondja, és felmutatja a kulcsot, amire
rá is van írva. – Mint az Ezeregyéjszaka meséiben, tudod, Ali
baba meg a többi.
– Ez itt egy szoba? És hogyhogy nincs nyitva a nyilvánosság
előtt?
Megigazítja a hátizsákja pántját a vállán, és nekitámasztja
tenyerét az ajtónak.
– Hát nézd! Ez a Cavern Palace egyik nagy-nagy rejtélye. Meg
kell esküdnöd az életedre, hogy soha nem mondod el senkinek,
amit ennek az ajtónak a túloldalán látni fogsz. Még Gracie-nek
sem. Főleg Gracie-nek nem, mert bár imádom, mindenki tudja
róla, hogy ha megtud valamit, az gyorsabban elterjed, mint az
influenza. Esküdj meg, Bailey! Emeld fel a kezed, és esküdj!
Felemelem a kezem.
– Esküszöm!
 – Oké, szóval ez a Barlang legmocskosabb kis titka.
Kinyitja az ajtót, felkattintja a villanyt, időbe telik, míg világos
lesz, és belépünk egy tökéletesen kör alakú, aranyszínű
fényekkel megvilágított szobába.
A levegő kicsit dohos, mint egy rég elhagyott könyvtárban.
Porter becsukja mögöttünk az ajtót, én pedig álmélkodva nézek
körül.
Vastag, csillagmintás kék függöny fedi körbe a falakat.
Mindenhol, különböző magasságokban a kupolás mennyezettől
a hatalmas, földön lévő ágyméretű bársonypárnáig régies, arab
stílusú lámpácskák. A párna a térdemig ér, rojtos, ívelt alakja
van, olyan, mint egy félhold, körülötte pedig rengeteg kisebb,
geometriai mintákkal díszített párna, mintha az egész szettet
egyenesen Isztambulból hozták volna ide.
– Hát ez csodálatos! – mondom. – Olyan, mint egy álom.
Nem értem, ezt miért nem lehet látogatni. Ezek a párnák a 30-as
évekből származnak? Vigyázni kéne rájuk.
Porter ledobja a cuccát a földre az egyik bársonypárna mellé.
– Nem emlékszel a Barlang történetére? Vivian gyűlölte Jayt.
Amikor darabokra hullott a házasságuk, Jay akkor sem akart
elválni, ezért Vivian megcsináltatta ezt a szobát, csak hogy
bosszantsa. Nézd csak meg a saját szemeddel. De ne mondd,
hogy nem figyelmeztettelek!
Odalép az egyik csillagmintás kék függönyhöz, és meghúz egy
aranyzsinórt, hogy felfedje a fal egy részét Megjelenik Vivian
Davenport életnagyságú art deco portréja, keleti hercegnőnek
van öltözve a kezén indiai csengettyűkkel, a hajában virágokkal,
a telt, meztelen idomokat pedig csak lenge köntös takarja A
lábánál kisebb férfitömeg hajlong.
– Te jó isten! – tör ki belőlem.
Körülötte egy csomó tágra nyílt szemű, rajzolt állatfigura,
mintha azok sem tudnának másra nézni, csak a meztelen Vivian
bájaira.
– Ez itt... Grucho Marx? – mutatok az egyik hajbókoló
figurára a képen.
– Vivan megörökítette a történelmet – mondja Porter, és
vigyorog.
– Na, jó, ebből elég – felelem, én is nevetek, ő pedig behúzza a
függönyt.
Kicsit félek, de mégis minden perc megéri. Lehuppanunk a
bársonyfekhelyre, és egy kisebb porfelhő csapódik fel Azt
hiszem, a takarítók nem járnak erre túl gyakran. Porter azt
tetteti, hogy majd’ megfullad, és lesöpri a kezével a párnát.
Ekkor realizálom, hogy voltaképpen egy ágyon ülünk.
– Szerinted Vivian vad szexpartikat rendezett itt? –
kérdezem, miközben a bársonyt simogatom. – Csak azért, hogy
bosszút álljon a férjén?
– Lehetséges. De ha így is volt, az legalább száz évvel ezelőtt
történt – mondja, és pajkosan rám kacsint. – És az egész
történet tragikusan végződött mindkettőjük számára, mivel a
férjét lelőtte, majd magával is végzett, úgyhogy még szinte
szurkol is az ember, hogy legalább előtte jól érezte-e magát,
nem? Lehet, hogy modellt is állt ehhez a festményhez.
– Igen...
Néhány percnyi hallgatás után mindketten kezdjük furán
érezni magunkat. Porter sóhajt, felül a párnán, és elkezdi
leszedni a rárögzített adóvevőt a ruhájáról. A szívem kalapálni
kezd. Oldalról rám pillant.
– Nézd, nem vetkőzöm meztelenre vagy ilyesmi, szóval
nyugodj meg. Különben meg hogy is tudnék versenyre kelni
ezzel a sok bizarr izével itt, a falon? Csak annyi, hogy nem tudok
ezzel a sok dróttal aludni. Meg cipőben. A póló és a nadrág
rajtam marad. Te meg vedd le, amit akarsz. A hölgy döntse el
maga – és kacsint.
 A poénkodástól némileg felengedek, én is kibújok a cipőmből,
és az övé mellé teszem. Kikapcsolja az adóvevőt, a telefonján
pedig beállítja az ébresztőt hat harmincra. De amikor a
nadrágszíját is leveszi, a vér annyira elkezd lüktetni az
agyamban, hogy attól félek, menten elpattan egy ér.
Az övcsat puhán huppan a törökmintás takarón.
– Nagy rejtély vagy te nekem, Bailey Rydell.
– Miért?
– Sosem tudom, hogy félsz tőlem, vagy pedig éppen rám
akarod vetni magad.
Idegesen felnevetek.
– Hát azt még én sem tudom.
Közelebb húz magához, egymással szemben lefekszünk,
megfogja a kezem. Érzem, ahogy ver a szíve. Kíváncsi vagyok, ó
is érzi-e az én szívverésemet.
– Megijedek attól, amit érzek, amikor veled vagyok –
mondom neki. – Megijedek attól, amire vágyom, és nem tudom,
hogy kérjelek meg rá.
Attól is félek, hogy ha megteszem, az rémes lesz, nem úgy
történik, ahogy elképzelem, de ezt már nem mondom ki előtte,
mert nem akarom megbántani.
Ad egy puszit a homlokomra.
– Megmondjam, én mitől félek?
– Mitől?
– Hogy túlságosan kedvellek, és félek, ha majd rendesen
megismersz, rájössz, hogy bárkit megkaphatsz, és lecserélsz
valami menő arcra.
Mély levegőt veszek.
– Amikor idejöttem a városba, volt valaki más. Nem, nem
Patrick! – mondom, de erre szerintem egyikünk sem akar most
gondolni.
– Az úgynevezett egyéb terveid, amikről beszéltél? – kérdi.
 – Igen – felelem. – Őt valószínűleg menő arcnak tartanád,
bár a fene tudj a. De amikor azt hiszed, ismersz valakit, néha
kiderül, hogy nem is így van. Vagy lehet, hogy az igazi probléma
az, hogy még magadat sem ismered.
– Ezt most nem nagyon értem.
Megint sóhajtok.
– Nem is fontos. Csak azt akarom mondani, hogy mielőtt
ideköltöztem, fogalmam sem volt róla, mennyire szeretem a
churrót és a minimuffint, a hawaii poke-ot vagy a jollofot, és arra
sem számítottam, hogy ennyire odaleszek érted. Aztán így lett.
És ki vágyna valami menő arcra, amikor pozole-t is ehetünk a
parton? Fogalmam sem volt, hogy így is lehet.
Lassan végigsimít egy hullámos hajtincset a homlokomnál.
– Tényleg oda vagy értem?
– Hát, talán egy kicsit – mutatom az ujjaimmal, mennyire
kicsit. – Mondjuk ennyire.
– Csak? Hát akkor nagyon igyekeznem kell... – feleli, és már
annyira közel van az arcunk egymáshoz, hogy majdnem
megcsókol. De csak hozzám ér. Aztán megint. Apró
majdnem-csókok. Nagyon izgató.
Felgyorsul a lélegzetem.
– Mit szólnál egy gyors kvízhez, hm? – suttogja. – Ha
ideteszem a kezem...
Becsúsztatja az ujjait a pólóm alá a derekam fölött. Nagyon
bizsergető... pont két másodpercig. Aztán túl közel nyúl ahhoz a
tiltott részhez, ahol a sebhelyem van... És – ezt ne! Megérinti a
sebet. Nem akarok erről magyarázkodni. Én csak... ezt ne. Ne!
Érzi, hogy feszült lettem, és azonnal abbahagyja.
– Hé... én csak...
– Nem, nem, nem... – suttogom gyorsan. – Nem te vagy az
oka. Valami más. Ne szívd mellre, én csak... ööö...
Odateszem a kezét a meztelen combomra a szoknyám alá.
Ennyit a veszélyes zónákról.
– Bailey... – mondja. Mintha meg akarna óvni.
– Mondd már azt a kvízt... – sürgetem.
Elmorzsol egy apró kis szitokszót, aztán a keze
nagyon-nagyon lassan elkezd felfelé mozdulni.
– Rendben, Rydell. Ha be lennél zárva egy múzeumba egész
éjszakára azzal a sráccal, akiért odavagy, és ő annyira jó fej
lenne, hogy feltárná előtted a múzeum sötét kis titkát...
Jézusom, milyen finom a bőröd...
– É-éés...? – mozgolódom, hogy jobban hozzám férjen.
– Óh... – suttogja boldogan.
A keze gyengéden megszorítja a combom, aztán megcsókol,
én visszacsókolok, és az egész annyira szenvedélyes és
csodálatos.
– Szóval.,. – mondja kábán –, hol is tartottam? Igen, itt...
Legnagyobb gyönyörűségemre folytatja, amit a kezével
elkezdett. De már nem nagyon van hol simogatni. Kicsit megáll,
kuncog, és a másik combomat is ugyanolyan lassan végigsimítja.
Aztán megáll.
Kicsit zihálok. És komolyan ideges vagyok.
Mocorog, és érzem, ahogy a csípőmhöz simul. Kétségtelenül.
– Nem nagyon tudok most a kvízre koncentrálni – vallja be,
és érzem, ahogy a nyakamba bújva mosolyog.
Bármit is terveid, ki ne merd szívni még egyszer a nyakam...
Úgy tesz. mintha kicsit megharapna, aztán megmutat még pár
dolgot, ami nélkül nem tudom, hogy bírhattam ki idáig. Ezek
még sokkal jobbak, mint a pozole vagy a minimuffin; olyan
fantasztikus dolgok, amikre csak akkor képes két embert, ha
kettesben éjszakáznak egy múzeumban, és elég kreatívan tudnak
bánni a kezükkel és az ujjaikkal. Annyit mondok, ez a pasi nem
véletlenül visel Hot Stuff feliratot meg ördögfigurát a dzsekijén.
Hát, a fűben való hempergéssel ellentétben ez a jelenet már
tizennyolcas karika, és amikor Porter olyasmiben is részesíteni
szeretne, amiben általában magamat szoktam a takaró alatt,
nem nagyon ellenkezem. Ez a legcsodálatosabb dolog, ami
valaha történt velem. Amikor viszonzom a dolgot, az is
hihetetlenül csodálatos, bár neki persze meg inkább...
Hűű...
A kölcsönös simogatás kimerít, ráadásul hajnali két óra van.
ami nekem már nagyon késő. Átkarol, összefonjuk a lábunkat. Ő
a nagykifli, én a kiskifli, és ahogy az álom és az ébrenlét között
lebegek, alig érzékelem a halvány fényeket. Aztán zajt hallok.
Nem ijesztően. A múzeumban nincs senki, egyedül vagyunk.
Látom, hogy átnyúlt felettem, kivette a laptopját a hátizsákjából,
és a bársonypárnán ücsörög a fejemnél. Valami megy a
képernyőn.
– Mi az? – kérdezem, és álomittasan felemelem a fejem. Alig
bírom nyitva tartani a szemem, de látom, hogy a monitoron
alakok mozgolódnak.
– Bocsi, bocsi – mondja suttogva. – Nagyon zavar? Nem
tudok elaludni, ha nem megy valami film vagy a tévé...
– Semmi gond... – felelem, és visszahanyatlom a párnára.
Kicsivel később azt kérdem. – Ez a Római vakáció?
– Nem, ez egy független film, csak utalnak rá az egyik
részben... Hé, te ismered a Római vakációt?
– Pfff... – motyogom, de túl fáradt vagyok ahhoz., hogy a
filmrajongásomról beszéljek. – A kérdés az, hogy te honnan
ismered a Római vakációt.
– A nagyanyám, anyukám mamája, mielőtt meghalt, velünk
élt. Egész éjjel fent volt, és filmeket nézett, amikor kicsi voltam,
sokat szundikáltam az ölében a kanapén.
Ez mennyire aranyos. Innen ismeri az Álom luxuskivitelbent
is.
– Talán több közös van bennünk, mint hinnéd – mormolom,
aztán álomba zuhanok.
 „Az élet nem áll meg, és nem indul újra a kedvedért!"
(John Goodman: A nagy Lebowski, 1998)

21.

Porternek igaza volt. Reggel még van elég időm hazaérni,

mielőtt apa is megjön. Annyira fáradt vagyok, hogy még alszom
is pár órát. Amikor másodszor felébredek, már majdnem annyi
az idő, hogy újra el kell indulnom dolgozni a Barlangba, ami
tiszta szívás. Akár be is költözhetnék oda. De most nem is
vagyok annyira rosszkedvű emiatt, mert az éjszakát egy sráccal
töltöttem.
AZ EGÉSZ.
ÉJSZAKÁT.
EGY SRÁCCAL.
Na, jó. Hát ez történt. Más dolgok is történtek, és minden
fantasztikus volt. A mai nap gyönyörű, ragyogó a napsütés, és
még az sem érdekel, hogy a Hotboxban kell töltenem az
elkövetkező négy órát. Ma legalább nem teljes műszakban kell
dolgoznom.
Lezuhanyozom és felöltözöm, majd lerohanok a lépcsőn
éppen időben, hogy belefussak apába és Wandába, akik ebben a
pillanatban érkeznek meg San Franciscóból. Eléggé kimerültek,
de boldognak tűnnek.
Nem igazán akarom tudni, mivel töltötték az éjszakát,
úgyhogy nem kíváncsiskodom. De addig kutakodnak apa kocsija
csomagtartójában, amíg megtalálják az ajándékomat: egy
leopárdmintás sálat és hozzá illő napszemüveget.
– Passzol Bébihez – mondja apa optimistán, de kicsit
bizonytalanul.
– A sál legközelebb majd eltakarja a nyakadat... – teszi hozzá
Wanda, és pajzán mosolyra húzódik a szája.
Ó, te jó ég! Ő is? Hát már mindenki tudja? Apa igyekszik
visszafojtani a nevetését.
– Bocsi, kicsikém. Azért el kell ismerned, hogy ez eléggé
vicces.
Wanda keresztbe fonja a karját.
– Én azt mondom, vállald fel! Ha apád ilyesmi bűnjelet
hagyna a nyakamon, és bárki az őrsön beszólna emiatt,
elküldeném a fenébe. Amúgy a napszemüveget én választottam.
Sóhajtok, és felpróbálom. Nagy és sötét lencséi vannak, és bár
vadiúj, a stílusa olaszosan retró.
– Fantasztikus, köszönöm szépen! A sál miatt utállak titeket,
de az is gyönyörű. Ne bámuld a nyakamat, apa! Nincs megint
kiszívva, nyugi! – azért előtte persze megnéztem, hogy tényleg
nincs-e.
Miután gyorsan elmesélik, milyen volt a napjuk a Bay
Areában, rohanok, mert megyek vissza a Barlangba. Tudom,
hogy Porter már bent van, úgyhogy hajtok, ahogy csak bírok,
hogy minél előbb láthassam. Szeretném tudni, a múlt éjjel után
ő is olyan boldog-e, mint én. A Grace-szel való találkozást is
várom, hogy elmesélhessem neki az őrületes éjszakát. Bár most
valószínűleg nem fogok neki túl sok részletet elárulni. Lesz
majd, amit nem kötök az orrára. Ami az 1001-es szobában
történt, az maradjon titok.
De amikor a szokásos parkolóhelyem felé tartok Bébivel, azt
látom, hogy Porter kint áll a kocsijánál, ami elég furcsa.
 Általában már rég bent van, mire ideérek. De nemcsak ez
tűnik fel. Valami nem stimmel. A kezébe temeti az arcát.
Rálépek a fékre, leugrok a motorról, és odarohanok hozzá.
Nem vesz rólam tudomást. Amikor elveszem a kezét az arca elől,
látom, hogy csorognak a könnyei.
– Mi történt? – kérdezem.
A hangja rekedt és megtört.
– Pangborn.
– Mi? – kiáltom, és görcsbe rándul a gyomrom.
– Nem jött be dolgozni ma reggel – mondja. – Otthon történt
éjszaka valamikor. Nem lehetett semmit tenni. Nem mondta el,
mi a helyzet a betegségével. Ez most hasnyálmirigyrák volt
– Nem értem, amit mondasz... – elkezdek minden ízemben
reszketni.
– Meghalt, Bailey. Pangborn meghalt.
Egy pillanatra elcsuklik a hangja, felém nyúl, egy rövid ideig
együtt sírunk, aztán ő elhallgat, és csak kapaszkodik a karomba.

A temetést négy nappal később megtartják. Fél Coronado

Cove ott van, és ezen nem is csodálkozom. Szerintem ő volt a
legkedvesebb ember az egész városban.
Az első pár napban nem vagyok magamnál. A gondolat, hogy
Pangborn éppen haldoklott, miközben Porter meg én azt
csináltuk, mázsás súlyként nehezedik rám.
De Porternek igaza volt: nem tehettünk volna semmit A
betegség előrehaladott volt. Pangborn húga a temetésen azt
mondta Grace-nek és nekem, hogy az orvos pár napot,
maximum egy hetet jósolt. Azt mondta, olyan stádiumban volt,
hogy sokan már a diagnózis hetében meghalnak, ha ilyen
állapotban vannak. Nem tudta, mikor fog megtörténni, úgyhogy
úgy élte az életét, mintha semmi különös nem történt volna.
 – Ebben elég makacs volt – mondja, és a hangja nem is
hasonlít a testvéréért A part mentén lakik párórányira innen a
férjével egy Big Sur melletti kisvárosban. Megnyugszom, amikor
azt hallom, örökbe fogadja Pangborn kutyáját, Daisyt.
A templomból a temetőbe megyünk A szertartáson nem látom
Grace-t, ezért apa és Wanda mellett állok Nagyon sokan vannak.
A „Me and Julio Down by the School Yard” című dalt játsszák,
ami Pangborn kedvenc dala volt Ettől megint sírva fakadok, és
eléggé ki vagyok bukva, apa vállán szipogok, amikor
megjelennek Rothék, mind a négyen.
Nos...
Túl fárasztó lenne most fenntartani a látszatot, és úgy érzem,
nem lenne méltó Pangborn emlékéhez. Ezért aztán szélnek
eresztem az elővigyázatosságomat, odamegyek, és belekarolok
Porterbe.
És nem éppen haveri stílusban.
Elbizonytalanodik egy pillanatra, aztán átölel, egy kicsit
tovább is, mint illendő lenne, de nem nagyon érdekel. Mielőtt
elenged, azt suttogja a fülembe:
– Biztos vagy benne?
– Épp itt az ideje... – suttogom vissza.
Amikor szétválunk, Mrs. Roth is átöleli a nyakam – a hajába
az egyik oldalra egy illatos, friss virágot tett, amely
megcsiklandozza az arcom –, és nagy meglepetésemre még Mr.
Roth is kedvesen megfogja hátulról a nyakam, amitől majdnem
megint elsírom magam, de aztán ránézek apára. A csodálkozó
tekintetéből arra következtetek, hogy most áll össze neki a kép,
és azon csodálkozik, honnan a fenéből ismerhetem ezt a
családot. Rápillant Mr. Roth karjára, és elkomorodik.
– Apa, ők Mr. és Mrs. Roth, Porter és Lana.
Apa kezet nyújt, és üdvözli őket, Porterék Wandát pedig már
ismerik, neki is köszönnek. Aztán Porter apához lép, és a
szemébe néz. Hirtelen ideges leszek. Apa még nem igazán
találkozott egyik fiúval sem, akiknek tetszettem, olyannal pedig
főleg nem, akitől gyakorlatilag eltiltott... Pláne, hogy a háta
mögött mégis találkozgattam vele. Portert soha nem láttam
ennyire elegánsnak, fekete öltönyt és nyakkendőt visel, de a haja
most is olyan rakoncátlanul göndör, és a válláig ér, az arca pedig
borostás. Mr. Roth inggallérjánál körbe a nyakán kikandikálnak
a tetoválásai. Úgyhogy Rothék nem pont olyanok, mint akiket
skatulyából húztak elő. Ha anya itt lenne, máris ítélkezne, és
lenézné őket. Szóval magamban szorítok, és reménykedek, hogy
apa nem ilyen.
Egy kis kínos szünet után apa azt mondja:
– Te vagy az a fiú a múzeumból, aki visszaszerezte a lányom
motorját, amikor ellopták?
Nem merek levegőt venni.
– Igen, uram! – válaszol Porter szemrebbenés nélkül.
Határozottan. Magabiztosan.
Apa kezet nyújt.
– Köszönöm! – és annyira hevesen hálálkodik Porternek,
mintha legalábbis az életemet mentette volna meg, nem csak a
nyamvadt járgányomat.
Újra merek levegőt venni.
– Nincs mit, uram! – mondja Porter láthatóan nyugodtabban.
– Nem probléma.
Ennyi? Semmi pikáns megjegyzés a nyakamról? Semmi
vádaskodás? Semmi kellemetlen kérdés vagy kekeckedés?
Istenem, annyira imádom apát! Meg sem érdemlem.
– És tényleg nem láttad, ki volt? – kérdi Wanda, és
fürkészően néz Porterre. – Mert jó lenne tudnom, hogy van-e
valami használható információd.
Francba!
– Öööö... – Porter megvakarja a fejét.
 Lana abbahagyja a rágózást.
– Most akkor mi van? De hát...
– Fogd be, Lana! – mordul rá Porter.
Wanda most engem vizslat.
– Emlékszem, hogy valaki a robogódról érdeklődött a
pozole-os kocsinál pár nappal azelőtt, hogy ellopták.
Atyavilág! Semmi nem kerüli el a figyelmét, mi? Hát nem
véletlenül lett rendőr!
Mr. Roth felemeli a kezét.
– Mendoza őrmester, Porter mindent részletesen elmesélt, és
azt hiszem, mind ugyanazt szeretnénk. Szerintem mi még sokkal
jobban, mint maguk... – Mr. Roth gyanakvóan méregeti apát,
ugyanis valószínűleg ő az egyetlen, akinek még nem esett le,
hogy Davy lopta el a motoromat. Vagy talán mégis? Nem tudom
eldönteni. Mr. Rotht ez hidegen hagyja, megköszörüli a torkát,
és folytatja. – ...mivel a fiamat péppé verték aznap, amikor a
világ végéig ment, hogy visszaszerezze azt a motort.
Hú, egyszerre ez túl sok infó lesz apának.
– Azt nem mondanám, hogy péppé... – ellenkezik Porter
vicceskedve. – Látták volna a másik srácot!
Mr. Roth oda sem figyel, csak mondja tovább:
– Azt akarom csak mondani, hogy senki nem akarja jobban
elpáholni azt a gazembert, mint én. De Porter a körülményekhez
képest a lehető legjobban intézte el a dolgot, és én mellé állok,
bármit is tett.
– Nos, nekem is van egy fiam – feleli Wanda. – És nem
mondom, hogy nem értek egyet ezzel. De az a gazember még
mindig szabadlábon mászkál valahol, és higgyenek nekem, újra
le fog csapni. Legközelebb nem lesz ekkora szerencséjük. Vagy
saját magának árt majd, vagy valaki másnak.
Mr. Roth bólogat.
– Értem, amit mond. Ez engem is aggaszt. Az igazat
megvallva láttam a múltkor itt bóklászni a sétány környékén, de
mást nem csináltam, nehogy megint kórházba kerüljön.
Gombócot érzek a torkomban. Legutóbb azt hallottam
Portertől, hogy azt beszélik, Davy az utóbbi hetekben otthon
lábadozott, miután múltkor Porter Fast Mike műhelyében
szétrúgta a térdét.
Ezek szerint újra lábra állt.
Wanda körbemutat a társaságon.
– Ígérjenek meg valamit mindannyian! Ha legközelebb Davy
Truand felbukkan, akármit is művel, hívják a 911-et, és kérjenek
engem! Ne egy másik temetésen találkozzunk újra, rendben?

A szertartás után apa már nem hozza szóba Portert. De Davyt

sem, bár most már számára is világos, hogy ő lopta el a motort.
Úgyhogy amikor magunk maradunk, elmondom neki, mennyire
sajnálom, hogy az egészet titokban tartottam, elmagyarázom,
miért, és megígérem, hogy többé nem teszem. Soha, soha, soha
többé.
– Bánt, hogy azt érezted, hazudnod kell nekem, Mink –
mondja.
Ettől megint sírnom kell. És mivel ő a legjobb arc a világon,
csak átölel, amíg abba nem hagyom. És amikor elhárul a veszély,
hogy az egész temetőt a könnyeimbe fojtsam, mint Alice
Csodaországban, megtapogatja a hátam, elenged Porterrel a
családjához, hogy velük töltsem a délután hátralévő részét.
Rothék a külvárosi részben laknak egytömbnyire a parttól,
olyan környéken, amely tíz éve még egészen szép lehetett. Most
már egy kicsit lepukkant, a házak felének az udvarán kint van az
ELADÓ tábla. Az ő deszkakerítésük megrogyott, a faburkolat
meggörbült, és az erős óceáni szelek megtépázták az ereszen
lógó szélcsengőt. Bent wax- és faillat van, és a plafontól a padlóig
díjak, szárított tengeri csillagok, családi fotók lógnak, az asztalon
pedig hawaii virágmintás terítő.
– Éhen halok! – mondja Lana. – A temetésektől mindig
megéhezem.
– Én is! – kontráz rá Mrs. Roth. – Valami nasi kellene. PM?
– Mi az a PM? – érdeklődöm.
– Popcorn és mogyoró – tájékoztat Porter.
Körbenéz, és a többiek helyeselnek. Ez biztos valamilyen
családi hagyomány náluk. Kicsit fura, de mivel ebben a városban
rosszat még nem ettem, nem fogok tiltakozni. A tűzhelyen egy
óriási serpenyőben kipattogtatják a kukoricát, és annyira jó
illata van, hogy már-már folyik a nyálam.
Miközben Mrs. Roth a popcornt sózza, Porter a szobájába
megy átöltözni, én pedig segítek tálakat keresni a konyhában.
Fura így kettesben lenni, titokban azt kívánom, bárcsak jönne
már Porter. Most, hogy nincs itt, hogy kisegítsen, úgy érzem
magam, mint egy filmforgatáson lévő színész, aki elfelejtette a
szövegét. Most mit mondjak? Nagyon kellenének a végszavak...
– Anyukád hogy viseli, hogy idejöttél Kaliforniába? – kérdi
Mrs. Roth váratlanul.
– Nem tudom – felelem –, nem beszélünk.
– Nem vagytok jóban?
Megvonom a vállam.
– Hát, eddig azt hittem, hogy jól kijövünk. Ez az első alkalom,
hogy eljöttem... o-otthonról...
Jézusom, ne már. Nem fakadhatok bőgve megint. Ezek a
temetések kikészítenek. Letörlöm a könnyemet, mielőtt csorogni
kezdene.
– Jaj, sajnálom, kis drágám... – vigasztal Mrs. Roth kedvesen.
– Nem akartalak felzaklatni.
– Csak arról van szó, hogy nem is írt és nem is üzent. Már
hetekkel ezelőtt eljöttem. Azt hittem, tudni akarja, jól vagyok-e.
Még az sem tűnne fel neki, ha meghalnék!
– Próbáltad felhívni?
Megrázom a fejem.
– Apukád szokott vele beszélni?
– Nem tudom.
– Talán meg kéne kérdezned. Vagy legalább beszélj vele erről.
Biztos valami zűr van a házasságában vagy a munkájában, sosem
lehet tudni. Az is lehet, hogy neked kéne először felhívnod. A
szülők néha képtelenek felnőttként viselkedni.
Megpaskolja a vállam, pont, ahogy Pangborn szokta.
Célba vesszük a nappaliban lévő kanapét, a plafonon lévő
gerendákra egy óriási szörfdeszka van felfüggesztve, amire a
SÓHER felirat van faragva. Én Porter és Lana közé ülök, van
nálam egy hatalmas tál megfelelően sózott popcorn és pirított
mogyoró. A mogyorószemek a tál aljára csúsztak, úgyhogy
folyton fel kell rázni az egészet, hogy felülre kerüljenek, emiatt a
popcorn folyton az ölünkben landol, ami elég vicces. A szülők a
mellettünk lévő fotelekben ülnek, Mr. Porteré, úgy látom,
1979-ben készült.
– Ez a kedvenc fotelje, Bailey, nem hajlandó lemondani róla
– mondja Mrs. Roth, és a férje felé nyúl, hogy megsimogassa az
arcát. – Ne bámuld túl sokáig, mert lábakat növeszt, és kisétál
innen.
Lana felvihog. Mr. Roth morog valamit, de ő is majdnem
elmosolyodik.
A szemem sarkából látom, hogy megcsókolja a felesége kezét,
mielőtt ő elhúzza.
Miközben eszünk, A nagy Lebowskit nézzük, ami elég bizarr,
mert pár hónapja épp Alex próbált meg rávenni, hogy nézzem
meg vele. Rothéknak megvan DVD-n, és mindannyian
csodálkoznak, hogy én még sosem láttam ezt a filmet. Pedig
igazán jó film. És amellett, hogy Porter felkészített a lövöldözős
jelenetre – nehogy halálra rémüljek –, és hogy szó szerint tudják
az egészet kívülről, ami a mai szomorú események ellenére
megmosolyogtat; a legjobb dolog mégiscsak az, amikor odahajol
hozzám, és azt súgja a fülembe:
– Hozzám tartozol.
És egy pillanatra el is hiszem, hogy így van.
 „Nem az vagyok, akinek hiszel.”
(John Boyega: Csillagok háborúja VII.: Az ébredő Erő, 2015)

22.

Nem tudom, mikor térnek vissza a dolgok a normális

kerékvágásukba, miután meghal valaki. Azt hittem, Porternek ez
könnyebben megy, mert ő magabiztosabb. Persze átélt már sok
rémes dolgot, és a macsóságának egy része csak műsor. De
amikor látom, hogy Pangborn temetése után valami
depresszióféleségbe süpped, azon gondolkodom, mit
mondhatnék, vagy hogyan segíthetnék neki. De valójában
fogalmam sincs.
Azt mondja, minden rendben lesz, csak idő kell neki, hogy
túllegyen rajta. Amikor megkérdem, eljön-e enni valamit munka
után, azt mondja, eléggé fáradt. Úgy is néz ki. Folyton elnézést
kér. Mintha nem is ő lenne, de tényleg.
Apa azt tanácsolja, adjak neki egy kis időt. De hiszen én nem
is vagyok olyan, aki ezt ne értené meg. Viszont miután Porter
melankóliája nem akar véget érni, elgondolkodom, nem kéne-e
noszogatnom kicsit. Aztán Grace is ugyanazt tanácsolja, amit
apa, hogy ne szálljak rá Porterre nagyon. És akkor leesik, hogy
valójában én vagyok az, aki nem szeretne most egyedül lenni.
Szerintem Grace érzi is ezt, mert sokszor hív, hogy menjek el
vele valahova. A munka előtti reggelik a Pancake Shackben
rendszeressé válnak. Ez a nap egyik fénypontja. Segít kiverni a
fejemből Pangbornt, és elfelejtem, mennyire aggódom Porterért.
Egy kis időre legalább. Bár mondjuk, a szívem szakad meg, hogy
mindezzel egyedül küszködik. Bárcsak engedné, hogy segítsek!
Ebben a pillanatban odaadnám a jobb lábamról rózsaszínre
festett nagylábujjamat, ha megint veszekedne velem egy kicsit.
Hogy hiányozhat ennyire valaki, akit amúgy mindennap látsz?
Pár nappal Pangborn temetése után reggel háromnegyed
hétkor rezgéscunamira ébredek. A telefonom. Ki ír ilyen kora
reggel? Először megrémülök, hogy hátha valami rossz hír, ami
nem is csoda, mert lássuk be, mostanában nem nagyon jöttek
össze a dolgok.
Porter: Ébresztő!
Porter: Ééébresztőőőőő!
Porter: Meddig alszol még, de tényleg? Kéne neked egy
vekker. (Legszívesebben én lennék.) (Jaj, remélem, apád nem
nyúl a telefonodhoz!)
Porter: Gyerünk már, lustaság! Ha nem kelsz föl, itt
hagylak!
Gyorsan válaszolok: Mi történt?
Porter: Indul a szörf.
Én: Úgy érted, mész?
Porter: Ez a terv. Szóval jössz megnézni?
Én: Naná!
Annyira izgatott leszek, hogy lerúgom a takarót, és kiugrok az
ágyból. Oké, ez nem valami romantikus meghívás volt, meg a
következő üzikben azt is megírja, hogy ott lesz a családja is, de
most ez sem izgat. Egyszerűen örülök, hogy vidám. Az egyetlen
aggályom Grace és a mai reggelink, ő már felkelt, és amikor azt
kérem tőle, halasszuk el, megkérdezi, ő is jöhet-e. Amikor nem
felelek azonnal, küld még két üzenetet.
Grace: Légyszi-légyszi!
Grace: Szájmenésem van.
 Én: ???
Grace: Beszélnünk kell! Csajos téma... Légyszi...
Normál esetben igent mondanék, de azóta nem voltam együtt
Porterrel, amióta a temetés után megnéztük A nagy Lebowskit.
Mi van, ha nem akar ott mást látni? Miközben öltözködöm, azon
gondolkodom, hogy oldhatnám ezt meg, de közben az eszem
csakis Porteren jár.
Amikor elindulok, a köd még nem szállt fel. A várostól pár
mérföldre északra kellett találkoznom Porterékkel valahol a
Bone Garden közelében. Nagyon klassz, vadregényes, köves
partszakasz. Nem olyan zsúfolt, mint a sétány menti beach, még
meg is lepődöm, hogy kora reggel ennyien vannak itt.
A hely láthatóan népszerű a szörfösök körében, hiszen több
furgon is parkol az út mentén, és sok-sok bámészkodó gyűlt
össze, köztük például járókelők is, akik a kutyájukat sétáltatják a
hullámverésben.
Hát, ez tényleg nem privát buli. Itt van Sharonda, a Brightsea
drámaszakkör vezetője, akit Grace mutatott be a máglyapartin.
Erről hirtelen eszembe jut Grace, és arra gondolok, válaszolok
neki, de Mrs. Roth már integet, és fánkot is hozott, ő vidámnak
tűnik, én meg nem akarok udvariatlan lenni, ezért úgy döntök,
most nem gondolok Grace-re, és lehalkítom a telefonomat.
Miközben Mrs. Rothtal csevegek, meglátom a család többi
tagját is. Mr. Roth apáról edző funkcióra váltott, épp előkészíti
Lanával a deszkát, közben magyaráz. De semmi másra nem
tudok figyelni, csak Porterre. Ha még szomorú, most elég jól
leplezi. Ez egy új nap, ezt már azon is látom, ahogy a fejét
büszkén felemelve a homokos parton lépked. Menetre készen
áll.
Ujjatlan, fekete-kék szörfruhát visel, amely pont a megfelelő
helyeken simul a testéhez. Mivel itt állok Mrs. Roth mellett,
kicsit ciki, hogy ilyen sokáig bámulom, de iszonyatosan szexi.
Amikor az anyukája éppen Sharondával beszélget, aki amúgy
Lana barátnője, elkapom Porter tekintetét. Nem kacsintok rá,
csak végigmérem, és azt suttogom: „Hűűű...” Egy széles mosolyt
kapok cserébe. Annyira rátartian közelít, ez a srác aztán tényleg
tudja, mennyire jól néz ki. Grimaszolok, de közben folyton
mosolygok, és imádja, hogy nézem. Tőlem aztán homokvárakat
is építhet itt a parton, rá se kell állnia arra deszkára. Elérte, amit
akart.
A látványos átváltozás után egyszer csak valami másra kezd
koncentrálni. Pont elkapom ezt a pillanatot is. Ő és Lana
elkezdik bemelegíteni a lábukat és a karjukat, nyújtanak
néhányat és ugrálnak. Mindketten szuper ruganyosak. Porter
pedig egész végig a vizet nézi. A hullámokat méregeti.
Nézi az idejüket, vagy mi. Időnként rápillant az órájára is, de
főleg a vízre és az égre. Nagyon összpontosít. Ez tetszik.
Van az ilyen helyzetekre valami szörfös szabály, amelyet nem
igazán értek, de látom, hogy Lana és Porter arra várnak, hogy
rájuk kerüljön a sor. Azt is látom, hogy a többi szörfös nem
nagyon jó, néhányan fel is adják, és kijönnek a vízből. Egy
perccel később Mr. Roth bólintással jelez a feleségének.
– Oké, lányok! – mondja nekem és Sharondának. –
Felmegyünk oda!
Az „oda” azt jelenti, hogy felkaptatunk egy homokdűnére,
ahonnan remekül lehet látni az óceánt. Innen tisztán kivehetőek
a nagyobb hullámok, meg azok a szörfösök is, akik a part menti
kisebb hullámokat lovagolják meg (nem tetszetős) vagy a
távolabbi nagyokat próbálják, de ez nem sikerül nekik. Az óceán
bekebelezi őket. Most már kezdek kicsit izgulni.
– Ők nem mennek oda, ugye? – kérdem. Közvetlenül a
partról a nagy hullámok kisebbnek és nyugodtabbnak tűntek.
– Hát, azért arra ne vegyél mérget! – mondja Mrs. Roth igazi
anyai büszkeséggel a hangjában. Mögöttünk kisebb tömeg
gyűlik össze, nem csak minket érdekel a mutatvány.
Remélem, itt nincsenek cápák.
Lana sárga-feketében van, ő kezd. Ráfekszik a deszkájára és
kievez a vízre, ami sokkal hosszabb ideig tart, mint gondoltam.
Porter tart némi távolságot, és ő is kievez. Minél messzebb
mennek, annál ijesztőbb.
Néha eltűnnek a kisebb hullámok alatt, amelyek olyanok,
mint az országúton a bukkanók, aztán feljönnek a másik
oldalon.
– Láttad már szörfözni őket? – kérdem Sharondát, aki épp
bekap egy darab fánkot. Nem akarom felróni Mrs. Rothnak, de
ez közel sem olyan finom, mint a churró vagy a vaníliás
minimuffin.
– Igen, itt lakom az út mellett, és hetente többször látom
Lanát gyakorolni. Néha rendezvényekre is elmegyek, ha
nincsenek túl messze. Egyszer elmentem Huntington Beachre
velük. Emlékszik?
– Persze, drágám – feleli Mrs. Roth, miközben a vizet nézi.
– És Porter?
Sharonda bólogat.
– Őt is láttam már több helyi versenyen, amikor kábé
tizenhárom éves volt. Idáig ért a haja – mutatja a háta közepét. –
Tiszta göndör volt. Minden lány bomlott érte az osztályban.
Mrs. Roth előveszi a rúzsát, és elábrándozik a tekintete.
– Annyira édes kisfiú volt. Az én kis matrózom...
– Ó, és most meg fogjuk nézni Lana összes szereplését a
tévében! – kiáltja Sharonda izgatottan, és megpaskolja Mrs.
Roth karját. – Csinálhatunk tévénézés bulikat?
Meglepődöm. Eddig még le sem esett, hogy Lana tényleg profi
lesz. Most, hogy ismerem, inkább egy kedves fiatal lánynak
látom, aki sokat rágózik, és, ahogy aznap délután is történt,
ugratja azt, aki elalszik a kanapén.
 Lana és Porter még mindig a deszkájukon sodródnak, és
dobálják őket a hullámok. Nem tudom pontosan, mire várnak.
Mire pont megkérdezném, Lana sárga-fekete popsija felpattan a
deszkára. Most már áll, oda van szögezve, és épp egy hirtelen
érkező hatalmas, masszív hullámot hasít ketté.
Azt a mindenit!
Olyan, mint egy gyönyörű fekete-sárga méhecske, gyors,
cikázó mozdulatokkal szeli a vizet, mintha soha nem akarná
befejezni. Hihetetlen, hogy ilyen hosszan meg lehet lovagolni
egy hullámot. Ez őrület! Hogy lehetséges? Mintha legyőzné a
természetet.
– Ez az, Lana! – kiabálja Mrs. Roth, és tapsol, valahányszor
Lana szlalomozik. – Gyerünk, kicsim, gyerünk!
Lana annyira messze kerül tőlünk végül, hogy öt percbe telik,
mire visszagyalogol. Nem csoda, hogy formában vannak ezek a
srácok. Ez a szörfözés igazán kimerítő lehet!
Az emberek tapsolnak és füttyögetnek, én is csatlakozom.
Mrs. Roth integet, szív alakot formál a kezeiből.
– Ez a kis manó mindent meg fog nyerni! – mondja
mindenkinek körülöttünk, és néhányan pacsiznak is vele.
Annyira büszke! Mindenki mosolyog. Nagyon izgalmas az
egész, de most már Porterre figyelek, mert ő egy kicsit
távolabbra evezett, amitől összeugrik a gyomrom.
Mrs. Roth ágaskodva nézi a vizet a dűnéről. Vajon Porter
mióta nem szörfözött így? Ideges leszek. Ha baleset éri, vagy mit
tudom én, hogy mondják, nem akarom, hogy a szemem láttára
történjen, és ez kellemetlen legyen neki. Az nagyon rossz lenne.
Nem akarok odanézni, talán füllenthetnék valamit, hogy rosszul
lettem a fánktól, és el kellett mennem.
Majd később elmesélik.
Akkor felugrik a deszkára.
Túl késő. Már nem tudok másfelé nézni.
 Az ő hulláma nagyobb, mint Lanáé. Máshogy is tartja magát.
Felfelé megy a hullámon, fel, fel, fel... (kérlek, ne ess le!), és a
tetején – atyaég! – felugrik a levegőbe a deszkával együtt!
Egészen elképesztő, ahogy egy éles kanyarban száznyolcvan
fokot fordul a deszkával. Aztán, könnyedén, mintha üvegen
csúszkálna, lesiklik, a deszka nyomában fehér habot húz, mintha
egy esküvői ruha uszálya lenne.
– IGEN! – éljenez feltartott kézzel Mrs. Roth.
A tömeg mögöttem együtt örül vele.
Minden olyan gyorsan történt. Ez csak egyetlen mozdulat
volt, és bár nem ugrat újra, már a második kanyarnál tart
(lemegy egészen a hullám aljáig, várjunk csak, várjunk csak... ja,
jó, fel is jön) és huss! Harmadik kanyar! Most már lefelé jön, a
karjával úgy egyensúlyoz, mintha az lenne az uszonya.
Lana gyors és sebes stílusban, nagyon merészen szörfözik,
Porter lassúbb, szélesebb mozdulatokkal. Költői. Csodálatos.
Úgy szeli a vizet, mintha a testével egy képet festene a felszínére.
Én nem tudtam, hogy a szörfözés ilyen.
Azt sem, hogy Porter ilyesmit is tud.
A hullám alján csinál még egy kunkort, egy icipicit, mert már
nincs sok hely, aztán finoman elnavigál a partig. Hullámok
kísérik, mintha hajótörött lenne, és azok sodorták volna ki a
partra.
A tömeg ujjong.
A kezemben összenyomódott a fánk.
– A francba! – mondom elbűvölten, aztán ezerszer is
bocsánatot kérek, de senki sem hallja, senkit sem érdekel.
Mr. Roth megfordul, ránevet az emberekre – nevet! –, aztán
megcsókolja a feleségét, mielőtt leszalad a dűne aljára a fia elé.
Mrs. Roth megölelget. Eléggé erős, ahhoz képest, hogy nem is
sportol. Amikor elereszt, a keze közé kapja az arcom, és szó
szerint szájon csókol elragadtatásában.
 – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Tudtam, hogy te ki fogod
ezt hozni belőle!
– Én nem tettem semmit – mondom szégyenkezve és
zavartan.
– Ó, kedvesem, dehogyisnem! – mondja, és csak úgy ragyog a
szeme. – A cápával való balesete óta nem szörfözött így.

Porter aztán még meglovagol jó néhány hullámot. Egyszer el

is rontja, és elég nagyot esik a deszkáról, amikor megint
megpróbál a levegőbe ugrani. Mrs. Roth szerint ez egy
szélroham miatt történt. De Porter igazán ördögi, ő és Lana
barátságos versengést folytatnak, és ezt olyan jó nézni. Pár óra
múlva elterjed a hír, és már körülbelül százan állnak a parton.
Én meg már egészen berekedtem az éljenzéstől.
Amikor úgy tűnik, lelassulnak a hullámok – és a szörfösök is,
Mrs. Roth megkéri a férjét, hogy hívja vissza a gyerekeket a
partra. Nem akarja, hogy Porter túlzásba vigye vagy
megsérüljön. Mr. Roth morog és kelletlenkedik, de aztán szép
lassan lesétál a dűnéről hozzájuk. Már látom, hogy Lana igazat
mondott arról, ki viseli a családban a nadrágot.
Valaki megkocogtatja a vállam.
– Na, hogy s mint?
Megfordulok, és ott áll Grace kék dzsekiben és hatalmas
napszemüvegben. A szája pengevékony, a válla beesve.
Szomorúnak látszik.
– Grace! – szólítja meg vidáman Mrs. Roth. – Korábban
kellett volna jönnöd! Porter hasított!
Grace rámosolyog, majdnem őszintére sikerül.
– Tényleg? Sajnálom, hogy elszalasztottam. Kicsit sokáig
tartott megtalálni, merre szörföznek.
– Fel kellett volna hívnod! – feleli Mrs. Roth szórakozottan,
szinte oda sem figyelve.
– Nincs gond. Írtam Porternek, és ő a legnagyobb örömmel
megmondta.
Ó, istenem!
– Grace – súgom halkan –, totál elfelejtettem válaszolni!
– Nem érdekes. Gondolom, én nem vagyok elég izgis –
mondja, és otthagy.
Majd’ elsüllyedek. Az agyafúrt Vagány azt suttogja bennem,
hagyjam elmenni, de a jobbik énem kétségbeesik. Odaszólok
Mrs. Rothnak.
– Bocsánat, de mondanom kell valamit Grace-nek!
Mrs. Roth int.
– Menj csak, drágám. Már mindjárt ideérnek. Majd
odaküldöm hozzád Portert, ha kijött a partra.
Gyorsan Grace után sietek lefelé a dűnén, már otthagyta a
többieket. A nevét kiáltozom. Megáll egy szikla mellett, amelyből
valami sárga cserje nő ki. Összeszorul a torkom, nem bírok a
szemébe nézni. Annyira feldúlt, hogy szinte érzem a dühöt
kipárologni belőle. Még soha nem volt pipa rám. Soha.
– Minek akarsz beszélni velem? – kérdezi. – Reggel még az
üzeneteimre sem válaszoltál!
– Sajnálom! – felelem neki. – Írni akartam, de...
– Az üzenetek után kétszer is hívtalak! – megnyomja a kétszer
szót, hogy jobban érzékeltesse, mennyire mérges. – Csak a
hangpostád volt elérhető!
Lesújtottan állok előtte. Elő akarom túrni a zsebemből a
kikapcsolt telefonomat, de megállok.
– Én csak...
– Könnyű ám ejteni a legjobb barátodat, amikor a pasid
visszatáncol a képbe! Amikor depizett, mindig ráértél velem
lógni. De amint egyet csettint, már el is hajítasz, mint a tegnapi
újságot.
 Elönt a szégyen.
– Ez nem igaz. Csak nem figyeltem rád. Nem hajítottalak el.
– De nekem ez ilyen érzés! Ne hidd, hogy nem ugyanez
történt a többi barátnőmmel! Amint beleszeretnek valakibe, én
le vagyok koptatva. De hadd mondjak neked valamit, Bailey
Rydell. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a betolakodó!
Ha nem akarsz barátkozni velem, keress valaki mást, akinek
nem számít, ha lecseréled.
Nem tudom, mit mondhatnék. Vagy hogy hogyan tehetném
jóvá.
Most én szörfözök, és éppen elnyel egy hatalmas hullám.
Csakhogy nem vagyok elég ügyes, hogy a felszínre jöjjek.
Hosszú, kínos szünet után azt mondom.
– Én nem vagyok jó ebben.
– Miben?
– Hogy közel engedjem magamhoz az embereket. –
Rámutatok, aztán magamra. – Elcseszem. Nagyon. Sokkal
könnyebb elkerülni a dolgokat, mint vállalni a kockázatot.
– Miféle magyarázat ez?
– Ez nem magyarázat. Ez az igazság.
Minek csináltam ezt? Ha visszapörgethetném az időt ma
reggelig, válaszolnék neki, és most minden rendben lenne. Most
nem számít, hogy szándékosan vagy nemtörődömségből
feledkeztem meg Grace üzeneteiről. Cserbenhagytam. Egyúttal
pedig magamat is.
Nem akarom elveszíteni Grace-t. Miközben Portert
beengedtem a főbejáraton, ő valahogy kisurrant a hátsó ajtón.
Megpróbálkozom az egyetlen esélyemmel, ami maradt: az
igazsággal.
– Igazad van – mondom akadozva. – Természetesnek vettem,
hogy vagy nekem. Azért feledkeztem meg rólad ma reggel, mert
azt hittem, úgyis mindig ott leszel, mert mindig ott vagy. És én
nem... Bárcsak... Szeretném, ha ugyanúgy számíthatnál rám,
ahogy én rád. Olyan szeretnék lenni, mint te. Számomra nem
vagy betolakodó, Grace.
Nem mond semmit, de hallom, ahogy szaporábban veszi a
levegőt.
– Azt hiszem, azt gondoltam, nem fogok neked hiányozni –
mondom, és kínomban a cserjét kezdem el tépkedni. – Így
mentegettem magam.
– De, hiányoztál. Remek napot választottál arra, hogy
felszívódj! Mert ma tényleg kellettél volna! – mondja, és még
mindig dühös, de most már más érzelmet is látok rajta, bár nem
tudom pontosan, mit.
Nehéz átlátni az embereken, amikor ott állnak előtted egy
hatalmas napszemüvegben karba tett kézzel.
A szél belekap a hajamba. Megvárom, míg alábbhagy, és
megkérdezem.
– Történt valami?
– Igen, történt... – feleli. Most már hallom a szomorúságot is
a hangjában, és ahogy feltolja a napszemüveget a homlokára,
látom a szemében is. – Taran nem jön vissza. Indiában marad
nyár végéig. Lehet, hogy örökre.
– Ó, istenem, Grace!
Összeszorul a mellkasom.
Lassan folyni kezd a könnye.
– Már egy éve együtt voltunk. Úgy volt, hogy együtt megyünk
főiskolára. Ennek nem így kellene történnie!
Óvatosan felé nyúlok, nem vagyok benne biztos, hogy nem
lök-e el. De egy pillanat múlva már át is ölel, belém kapaszkodik,
és csak sír. A napszemüvege leesik a homokba.
– Annyira sajnálom! – suttogom, és magam is meglepődöm,
hogy vele sírok. – Mindent sajnálok!
A régi terapeutám figyelmeztetett, hogy a menekülés nem
hatékony módszer ahhoz, hogy fenntartsam a kapcsolatot
azokkal az emberekkel, akik számítanak nekem. Most kezdem
csak megérteni, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy ezzel
meg is bánthatom őket. Talán itt az ideje kitalálni, hogyan
kezelhetném jobban a problémáimat. Lehet, hogy az agyafúrt
vagánykodás már nem annyira jó ötlet.
 „Én sosem voltam kettesben egy férfival még felöltözve sem
Most meg le is vetkőzöm, ez roppant furcsa!”
(Audrey Hepbum: Római vakáció, 1953)

23.

Porterrel legközelebb július közepén van egyszerre

szabadnapunk. Azt mondja, azt csinálhatunk, amit csak
szeretnék, és hogy most ő a mesebeli dzsinn, és teljesíti egy
kívánságomat. Azt felelem, egy árva lelket sem akarok látni
egész délután. Van valami, amit viszont most már megosztanék
vele.
Délben, két órával a Grace-szel való reggelim után értem jön a
furgonnal.
– Hova megyünk? – kérdezem, és lehajtom a napellenzőt,
ahogy behuppanok mellé az ülésre. A fehér vintage Annette
Funicello nadrágom van rajtam, meg a leopárdmintás
napszemüveg, amelyet Wanda és apa vettek San Franciscóban.
A Lana Turner-féle style-om tökéletes.
Porter ránéz a szandálomra (ez az, amit szeret) és a
nadrágomra (amiről le sem veszi a szemét, miközben hozzám
beszél).
 – Két lehetőség van, a part vagy az erdő. Az erdőben van egy
patak, ami amúgy csodás, a parton pedig egy sziklaboltozat, ami
szintén csodás. Hú, ez a nadrág nagyon szexi.
– Köszönöm. Remélem, egyik helyen sincs egy lélek sem...
– Ha felbukkan bárki, őrültnek tettetem magam, és
elkergetem egy husánggal. Amúgy nem, ezek a helyek általában
néptelenek.
Némi gondolkodás után, és a farepedésekben megbúvó
bogarakat is figyelembe véve a helyszínt illetően igazán nincs
sok választási lehetőségem, úgyhogy a józan észérveket
félredobva azt mondom:
– Akkor vigyél a partra!
Az út tizenöt perc kocsival. Át kell kelnünk egy keskeny, erdős
hegyi úton, a fenyőágak a kocsi tetejét súrolják. De amikor
kiérünk a fák közül, csodálatos látvány tárul elénk: egy homokos
partszakasz szürkés sziklákkal, égkék vízzel, a föveny végén
pedig ott a sziklaboltozat is. A tetején madarak, és ahol a
hullámok érik, kagyló borítja mindenütt.
A part kicsike.
A part nem túl szexi.
De a part csakis a miénk.
Porter az erdős rész szélén parkolja le a furgont. Kinyitja a
tolóajtót, mi pedig lerúgjuk a cipőnket, és a kocsi hátuljába
hajítjuk. Látom, itt van a deszkája és a szörfruhája is szépen
összerendezve, majdnem egész nap a vízen volt.
Egy kicsit fröcsköljük egymást a sekély vízben. Rengeteg
tengeri csillag van itt, ilyet eddig csak szárítva láttam az
ajándékboltok polcain. Porter mutat még néhány élőlényt, de
most nem a kaliforniai tengerpart csodáin jár az eszem.
– Hé, hol is van a nudistastrand?
– Tessék??
– Úgy tudom, Coronado Cove-ban van egy nudistastrand.
Porter felnevet.
– Fent van a Beacon Resorton. Elég kicsi. Mindkét oldalán
kerítés van. Nem lehet belátni, de szerintem nem is akarnál,
higgy nekem.
– Miért?
– Mert az egy swinger klub nyugdíjasoknak. Még a mi
szüleink is túl fiataloknak számítanak, hogy bemehessenek oda.
– Na, ne már!
– Na, de már! Kérdezd meg Wandát. Feljelentették őket, mert
zavarták az esti csendrendeletet az ivós bulikkal. Ezért kellett
felépíteniük oda a kerítést. Az emberek panaszkodtak,
– Durva!
– Most ezt mondod, de ha majd nyolcvanéves leszel, és
pucéran akarsz koktélt inni a parton egy másik pucér
nyolcvanévessel, örülni fogsz, hogy van egy ilyen hely.
– Hát, az lehet.
Rám kacsint.
– Amúgy miért kérdezted?
– Csak kíváncsi voltam.
– Mire? Hogy hol lehet pucéran fürdeni?
Nem felelek.
Elkerekedik a szeme.
– Te szent szar, ez jár a fejedben, ugye? – Rám mutat, és a
fejét rázza. – Itt valami nem stimmel. Ez nem te vagy. Viszont én
imádok mindent, ami meztelen. És ha megkérnél, hogy most
azonnal vetkőzzek le, megtenném! Nem vagyok szégyellős.
Életem első jó pár évét pucéran töltöttem az óceánban.
Hiszek neki. De tényleg.
– Hát te? – Kacsint. – Miért érdekel ez az egész? Tépelődöm,
és közben rágom a szám szélét.
– Emlékszel, amikor egyedül maradtunk éjszakára a
múzeumban?
 – A nap minden percében eszembe jut... – feleli, és lassan
elmosolyodik.
Én is mosolygok.
– Hát nekem is... – vallom be, mielőtt újra a konkrét tárgyra
térek. – És emlékszel, amikor a hasamhoz értél, és én
leállítottalak?
Lehervad a mosolya.
– Igen... És már vártam, mikor fogjuk ezt megbeszélni.
– Szerintem most. Készen állok rá.
Bólint, kissé talán túl hirtelen.
– Rendben. Örülök neki.
Persze most, hogy ezt kimondtam, elönt a félelem. Húzom az
időt, és közben átkozom magam.
– Az van, hogy ezt nem elmondani, hanem megmutatni kell.
Szerintem sokáig ezért is utáltam a strandot... a bikini miatt.
Szóval egyszerűen csak megteszem, rendben?
Nem tudom, őt győzködöm-e vagy magamat, de mindegy is.
– Igen, egyszerűen csak megteszem.
Zavartnak látszik.
– Hahó, épp meztelenre készülök vetkőzni a parton –
mondom neki.
– Hú, a francba! – mondja, és egészen meg van rökönyödve.
– Rendben. Ööö, rendben. Igen, oké.
– De még sosem vetkőztem meztelenre a parton, szóval ez
elég furcsa most nekem...
Rám szegezi az ujját, és vigyorogni kezd.
– Semmi gond! Akarod, hogy én is? Imádok meztelenkedni.
És könnyebben megy, ha egyenlőek a feltételek.
Megfontolom a lehetőséget.
– Oké, rendben. Ez tényleg megkönnyítheti.
– Csak hogy tudd... egy csomó poént el tudnék most lőni erre
a helyzetre – mondja.
 Mindketten nevetünk, én kicsit idegesen, és úgy döntünk,
vetkőzőpóker stílusban fogunk megszabadulni a
ruhadarabjainktól. Porter kezdi. Körülnéz a parton, hogy tényleg
egyedül vagyunk-e, és minden hacacáré nélkül lekapja a pólóját.
Klassz, bár nem igazán fair, mert (A) ezt már láttam, (B) nem
igazán fed fel olyasmit, amit máskor nagy nyilvánosság előtt ne
mutogathatna. Int, hogy most én jövök.
Számba veszem a lehetőségeimet (nagyon előrelátóan csinos
fehérneműt vettem fel), és leveszem a nadrágomat. Meglepődik.
Nem tudja levenni rólam a szemét. Ez tetszik... azt hiszem. De
még nem tudom. Azt mondogatom magamnak, hogy ez végül is
ugyanaz, mintha fürdőruha lenne rajtam, szóval nem mindegy?

– Ennek a fele se tréfa, Rydell – mondja, és ő is kigombolja

nadrágját. Mielőtt belekötnék abba, amit mond, ott áll előttem
olívazöld boxerben.
Tyű! Milyen izmos a lába.
Na jó, megint én jövök, amit egy apró kis gyerünk már!
kézmozdulatával jelez is. Szerintem a póló következik, szóval
gyorsan kibújok belőle, és a homokba dobom. A melltartó is
pont ugyanakkora, mint egy fürdőruha felső, és ez egy tényleg jó
melltartó. Hallom, ahogy elakad a lélegzete, ez most vajon jót
jelent? A melleim nem túl szépek, de nem is csúnyák, úgyhogy...
Az ujjaival megérinti a sebhelyem szélét.
– Szóval ez az? Ez az, amit éreztem?
Odanézek, megfogom a kezét, és odatapasztom a hasamhoz.
Aztán elveszem a kezem, és összenézünk. Gyönyörű idő van, süt
a nap, és mindketten félmeztelenek vagyunk. És végre valakivel
biztonságban érzem magam... valakiben megbízom... és, milyen
fura, ez éppen Porter.
– Igen, ez.
Odanéz. Aztán rám. Vár egy kicsit.
 – Itt ment be a golyó – mondom, és végigsimítom a sebhely
érdes szélét, ami soha nem gyógyult be rendesen. Aztán
megfordulok, és megmutatom a hátam. – Itt pedig ki.
– Nem értem.
– Greg Grumbacher. Itt talált el.
– De azt mondtad... Úgy értem, azt hittem, anyukádra lőtt rá.
Lassan megrázom a fejem.
– Anyának nem kellett volna otthon lennie. Követett hazáig,
mert az volt a terve, hogy megöl. Volt nála egy üzenet, amit ott
akart hagyni utána. Az állt rajta, hogy mivel anya a válóperben
elvette tőle a gyerekét, ő is el fogja venni anyáét.
Porter csak bámul rám.
– Anya meglökte a fegyvert, így a lövés nem talált el
létfontosságú szerveket. De sok vért vesztettem. Össze kellett
varrni. A tüdőm összeomlott. Több hétig kórházban voltam.
Leereszti a vállát.
– Sajnálom. Nem tudtam.
– Te vagy az első, akinek elmondom. Az osztálytársaim tudtak
róla, de anya a történtek után átvitt egy másik suliba. Hát ez van.
Mondtam neked, hogy zakkant vagyok – teszem hozzá, és
halványan elmosolyodom.
Átkarolja a derekam, végigsimítja a hasam az egyik sebtől a
hátamon lévő másikig.
– Köszönöm, hogy elmondtad. És hogy megmutattad.
– Köszönöm, hogy nem reagáltad túl. Nem akarom, hogy ez
nagy dolog legyen, érted? Ezért is akartam megmutatni. Itt kint,
a napon.
– Megértem – feleli. – Teljesen megértem.
Odahajolok hozzá, és megcsókolom a kis gödröcskét a
kulcscsontja szegletében. A tenyerével hátrasimítja a hajam, és
megcsókolja a homlokomat, a szememet és az orrom hegyét.
Aztán magához húz, és szorosan a karjába zár. Jó mélyen
beszívom magamba az összes napsütötte jóságot és melegséget,
ami belőle árad. Ezzel azt próbálom kifejezni, köszönöm,
köszönöm, köszönöm! Abból, ahogy ölel – nem mint egy törött
játékot, hanem mint egy másik embert –, azt hiszem, ezt ő is
érzi.
– Akkor most hagyjuk is abba ezt a kis játékot? – suttogja egy
kis idő elteltével.
Hátrahajolok, hogy lássam az arcát.
– Most beijedtél?
Elvigyorodik azzal az érzéki mosolyával, és eltol magától,
amíg karnyújtási távolságban nem állunk egymástól.
– Háromra, mindketten egyszerre!
– Ez nem ér! Rajtam még két ruhadarab van!
– Becsukom a szemem, amíg azt nem mondod, hogy
kinyithatom. Egy, kettő...
Óvatos kiáltás kíséretében kikapcsolom a melltartóm, és
lekapom a bugyim. Megtettem!
– Jézusom, de gyönyörű vagy... – suttogja.
– Te meg csaló!
Teljesen meztelen vagyok. Egy nyilvános strandon. De ami
még fontosabb, hogy ez egyáltalán nem érdekel, mert Porteren
sincs ruha, és ez sokkal jobban izgat, mint az éppen most köddé
váló szégyenlősségem. Ő is meztelen. És csodálatos.
És, khm, eléggé izgatottnak is tűnik a közös vetkőzős jelenet
miatt.
– Ó! – mondom, ahogy lenézek.
– Hát, erre elég büszke vagyok... – mondja, és mosolyog,
majd odateszi a kezem. Amikor megérintem, egy kicsit
megremeg, és félő, hogy el fog ájulni, és ettől meg a közös
vetkőzéstől én is eléggé izgatottá válok...
– Valahogy nem bírom azt a hátsó ülést kiverni a fejemből... –
mondom.
 Kifújja a visszatartott levegőt, és eltolja a kezem.
– Ez eléggé vad ötlet. Előbb esetleg öltözzünk fel. Istenem, de
szép vagy!
– Ezt már mondtad.
– Hadd nézzelek még egy kicsit. Szeretnék így emlékezni rád.
Ha esetleg soha többé nem látnálak meztelenül... A francba!
Nem hiszem el, hogy rávettél erre... – A szeme elhomályosul. –
Ez a valaha volt legjobb és legrosszabb ötlet, amibe belementem.
Kikészítesz, Bailey Rydell!
– Múltkor láttam, hogy az elsősegélydobozban tartasz
óvszert...
Hullámok csapkodják a sziklákat.
– Bailey...
– Porter...
– Lehet, hogy rémes lesz. Higgy nekem, van ebben némi
tapasztalatom.
– De az is lehet, hogy pont az ellenkezője, nem?
Sirályok köröznek felettünk.
– Biztos vagy benne?
– Igen – mondom. Elég sokat gondolkodtam rajta az elmúlt
pár hétben. És elhatároztam. – Persze csak ha te is akarod...
Nem akarom erőltetni.
Halkan méltatlankodik.
– Csodás lenne, ha eljönnél velem oda a furgon hátuljába. De
ha közben meggondoltad magad, semmi gond, rendben?
Bármikor. Akár a kellős közepén is.
De nem gondolom meg magam.
Akkor sem, amikor már a furgon felé sétálunk, vagy amikor
kitesszük a szörfdeszkát, hogy legyen hely odabent. Akkor sem,
amikor milliószor megkérdi, hogy tényleg biztos vagyok-e
benne, vagy amikor azzal a csodálatos gyönyörűséggel próbál
jobb belátásra bírni, amit a múltkor is csinált a kezével ott a
múzeumban... de ettől még jobban vágyom rá. Amikor végül
elkezdjük, nagyon óvatosan, lassan, és megfontoltan csinálja,
mégsem tudok az arcára nézni, de nem tudom, hova is nézzek,
ezért a távolba bámulok, mert félek, hogy rossz lesz, hogy fájni
fog, de a fájdalom csak egy pillanatig tart, és aztán... aztán ez
sokkal szenvedélyesebb, mint gondoltam. Még mindig nagyon
lassan csinálja, és azt kérdezi...
– Jól vagy? – a hangja halk és visszafojtott.
Igen, jól vagyok.
És még akkor sem gondolom meg magam, amikor már
minden mást elsöpör az érzés, de ő megáll, mert azt hiszi, hogy
ezt akarom, de én jól vagyok – nagyon is jól –, és bizonygatom
neki, hogy nem kell abbahagynia.
Aztán összefonódunk, és a világ darabjaira hullik körülöttünk,
majd megint darabról darabra, lélegzetről lélegzetre,
szívdobbanástól szívdobbanásig összeáll egy egésszé.

– Hát ez meg mi? – kérdem kis idő múlva. Egy régi takarón
fekszünk a furgon hátuljában, és kihúzok valami fehér kis izét az
ülés egyik hasadékából. Közben az jár a fejemben, hogy mintha
láttam volna még egy óvszert az elsősegélydobozban, és azon
tűnődöm, mennyit kéne várnom, hogy előhozzam ezt a témát.
Felkönyökölök, és nézem, ahogy Porter könnyedén cirógatja a
hátamat végig a fenekemen át a combomig, és ez annyira jó,
hogy rájövök, nem is sürgős a dolog.
Az a recés dolog, amelyet kivettem a repedésből, körülbelül
két-három centi, háromszög alakú, és az egyik végére egy kis
ezüstkarika van erősítve.
– Ó, azt hittem, ez elveszett! – abbahagyja a hátam érzéki
simogatását, és kiveszi a kezemből. – Ezt vették ki a karomból A
nagy fehér eredeti foga. Szerencsetalizmán. Vagy átok, attól
függ, honnan nézed. A kulcscsomómon tartottam, de amikor
kicseréltem a kulcsokat, levettem. Biztos beesett az ülés alá...
– Nem is nagy – mondom.
– Nem, ez egy bébifog. Az akváriumban láttad a cápákat. A
nagy fehér kétszer akkora volt. És még csak tinédzser!
Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy a fog belefúródik
Porter karjába.
– Tudom, hogy ez egy rossz emlék, de a fog lehet akár a
túlélés jelképe is, vagy ilyesmi. Egy kitüntetés a bátorságodért.
– Kéred?
– Én?
– Hogy rátedd a robogókulcsodra. Passzolna az állatmintás
dizájnhoz – megáll egy pillanatra. – De ha ez túl sok, akkor
hagyjuk. Nem akarlak felcímkézni, mint a csajomat...
Gondolom, mert ha ezt bárki meglátja, rögtön tudják, hogy
együtt járunk.
– Az vagyok? Mármint a csajod?
– Nem tudom. Az vagy?
A nyitott tenyerén odanyújtja a cápafogat, majd
elgondolkodik, és bezárja a kezét.
– Ha az vagy, először is meg kell ígérned valamit.
– Mit?
 – Meg kell nyílnod előttem. – Nem néz rám, hanem a hátam
mögé. – Nézd, tökre megértem, hogy mostanáig nem mondtad
el az egészet a lövöldözésről, de ez nem mehet mindig így. Volt
már egy barátnőm, aki elhallgatott előlem dolgokat, én meg azt
hittem, képben vagyok, pedig akkor már hetek óta Davyvel
dugott.
– Először is, ööö, nekem ennél jobb ízlésem van, másodszor
pedig én soha nem tennék ilyet.
Megpuszilja a fülem.
– Hiszek neked.
– Szóval, ami Chloét illeti... Te és Davy egyszerre voltatok
vele?
– Egyszerre? – mondja megdöbbenve.
Mosolygok.
– Nem úgy értettem...
– Nem – feleli zavartan. – Chloe és köztem akkor már nem
volt semmi. Nem fertőztük körbe egymást, ha ettől félsz.
Végül is igen, ettől.
– És mindig használtunk óvszert. Mindig.
– Hát ezt jó tudni – mormolom. Nagyon is jó.
– Na, mindegy, szóval... – folytatja – azt akarom mondani,
hogy nem jó, ha magadban tartasz dolgokat. Nem azt akarom,
hogy olyan légy, mint Grace. Úgy tetszel, ahogy vagy. De ha azt
akarjuk, hogy ez működjön, meg kell beszélnünk a dolgokat.
Szeretném, ha bíznál bennem...
– De hát bízom! Helló! Épp most szexeltünk, nem?
– ...és szeretném, ha én is tudnék bízni benned – fejezi be a
mondatot.
Már majdnem elkezdek vitázni vele, de zavarban vagyok,
hogy ezt egyáltalán felhozta.
Megfogja az állam, és maga felé fordítja az arcom. Egészen
közel hajol hozzám, és úgy mondja:
 – Idefigyelj! Ez, ami köztünk történik, a legjobb dolog egész
életemben, és nem akarom, hogy véget érjen. Néha annyira
rejtélyes vagy, mint a köd az óceán fölött... a nyár elején egyszer
csak felbukkantál, aztán meg majd kisüt a nap, te pedig eltűnsz,
mert visszamész anyukádhoz. Ez halálra rémít. Ezért is mondok
el sok mindent magamról, mert azt képzelem, ha rád bízom a
féltett titkaimat, kevésbé akarsz majd elszaladni.
Nagyol dobban a szívem.
Elkomorodom.
Az agyafúrt Vagány...
Mi?
Ez vagyok én. Vagyis hát ez voltam.
Eszembe jut az a délelőtt, amikor annyira magamra
haragítottam Grace-t. Most nem szabad elszúrnom.
– Igyekezni fogok, Porter. Tényleg. Szeretném, ha bíznál
bennem.
– Csak ennyit kérek.
Hátrébb hajol, hogy jobban lásson, kedvesen elmosolyodik, és
újra felém nyújtja a cápa fogat.
– Szóval... kéred? Mások is megláthatják...
Elveszem, és vigyorogni kezdek.
– Talán azt beszélik majd, hogy becserkésztelek.
– Bailey, mindig is a tiéd voltam. Csak arra vártam, hogy te is
rájöjj erre.

Este, miután Porter már hazavitt, túlságosan mámoros

vagyok ahhoz, hogy másokkal beszélgessek, főleg apára nem
vágyom. Úgyhogy felveszem a leopárdmintás sálat meg a
napszemüveget, és Bébivel motorozni indulok a környékre.
Amikor az utca végén lévő dombhoz érek, egyszer csak kitárom a
karom, és azt kiáltom a vörösfenyők koronája felé: „Szerelmes
vagyok!”
 „Ügyet se vessenek arra, aki a függöny mögött áll!"
(Frank Morgan: Óz, a csodák csodája, 1939)

24.

Apa nem tud főzni, de könyvelői mivoltából kifolyólag

remekül tud recepteket kisilabizálni. Ketten együtt viszont
sikerül annyira elrontanunk a grillcsirkét, hogy két óra sütés
után még mindig nyers. Csak később jöttünk rá, hogy a sütővel
nem stimmel valami. A csirkét a kukába dobtuk, még egyszer
utoljára megsirattuk – RIP –, és pizzát rendeltünk, és bár mi egy
kicsit mérgesek vagyunk a baleset miatt, a vendégeink – Wanda,
Grace és Porter – nem bánják.
A nudista strandos jelenet óta már eltelt egy hét, és Porter
most jár először nálunk, szóval elég ideges vagyok. Nem is
tudom, miért, talán mert én elég sokat lógok Porteréknél, és
mindig nagyon jól érzem magam, és aggódom, hogy ő nem így
érez majd. Az előbb ráadásul már elsütött egy rendőrös poént,
ami elég ciki. Én nem hiszem, hogy Wanda tipikus zsaru lenne,
ezért nem értem, Porter miért csinálja ezt.
Valamiért úgy érzem, meg kell védenem, de közben azt is
szeretném, ha Porternek szimpatikus lenne apa és ő, szóval...
egy kicsit stresszes.
Mire megjön a pizza, Porter már feltúrta apa
DVD-gyűjteményét, úgyhogy enyhül bennem a feszültség.
Kiderül, hogy van egy csomó sci-fi, amit mindketten csípnek.
Porternek fogalma sincs, hogy apa elevenébe talált, mert most
aztán rákezdi, és abba sem fogja hagyni az idegesítő
kérdezősködést: És ezt az 1977-es űrkalózos gyöngyszemet láttad
már? Hát ezt az 1982-es remekművet, amely méltatlanul merült
feledésbe? Ha most elkezdenek a Csillagok háborújáról
beszélni, közbe kell avatkoznom.
Miközben beszélgetnek, nem tudom a szemem levenni
Porterről. Amit ebben a pillanatban iránta érzek, az egyszerre
zavarba ejtő és felszabadító. Amikor egyszer rám pillant, szinte
elolvadok. Vajon ő is ezt érzi? Ez valami mindent elsöprő érzés
lehet kettőnk között? Egyszerre izgató és rémisztő. Mintha az
egész eddigi életem egy B kategóriás film lett volna, most pedig
hirtelen az Aranypolgárban találnám magam.
– Úristen, te aztán megfogtad az isten lábát! – suttogja a
fülembe Grace. – Biztos szuper volt, mi?
Aj, nem kellett volna elmondanom neki, ami a parton történt.
Nem részleteztem, de lehet, hogy pont ez a baja. Most a mocskos
kis fantáziájával szépen kiegészítgeti a sztorit. Elütöm a kezét, és
a finom, játékos kis paskolgatásunk kislányos vihogásba fullad.
Amikor apa és Porter észrevesz minket, majdnem hisztérikus
állapotba kerülök, és Grace-t gyorsan a heverő felé terelem, hogy
eltűnjünk a szemük elől.
Én tényleg próbálok nyitni Porter felé, hogy beszélni tudjunk.
.. ezekről. Ezekről az összevissza érzésekről. Arról, ami a furgon
hátuljában történt. Azóta nem voltunk úgy együtt.
Nem értünk rá. Sokszor csókolóztunk a kocsijánál a
parkolóban munka után, és órákat telefonáltunk éjszaka, de
semmi fontosról nem beszéltünk – csak hallani akartuk egymás
hangját. De valahányszor megpróbálom elmondani neki, mit
érzek, és hogy milyen mélyen érzem, olyan, mintha egy mázsás
elefánt ülne a mellkasomra.
 Totális pánik.
Aki gyáva, az is marad.
Mi lesz, ha nem tudok megváltozni? Ha nem tudok olyan
őszinte és nyitott lenni, ahogy szeretné? És ha nem tudok olyan
megbízható barát lenni, amilyenre Grace-nek szüksége lenne,
mert Greg Grumbacher örökre elintézett? Ettől rettegek a
legjobban.
A pasis sci-fis diskurálás után mindannyian leülünk a
verandán a tetőből kinövő fenyőfa melletti asztal köré. Apa meg
kihozza a megviselt, ám annál nagyobbra becsült társasjátékos
dobozt.
– Na, jó! – mondja nagyon komolyan. – Bailey és én úgy
döntöttünk, megosztunk veletek egy hagyományt, ami nagyon
fontos a Rydell család életében. Azzal, hogy részt vesztek ebben a
játékban... nem is, inkább ebben a féltve ápolt és szentséges
ceremóniában...
Ebben a percben halkan felnevetek, ő pedig folytatja...
– ...elismeritek és megtisztelitek azt a büszke családi
örökséget, ami egészen... ööö, az árcímke azt hiszem, kb.
2001-ből való, szóval egy igazi ősi hagyományról beszélünk.
Wanda méltatlankodik.
– Tizenöt percnél többet nem akarok ezzel eltölteni, Pete.
– Szó sem lehet róla, Mendoza őrmester! – mondja drámai
hangon, és gesztikulál is hozzá, mintha valami komoly
politikusként épp egy pódiumon állna, és azt akarná, hogy csak
rá figyeljenek. – A Catan telepeseire legalább egy vagy inkább
két óra maximális odafigyelést kell szánni, mert a kolóniák ezt
érdemlik.
– És mert legalább annyi időbe telik, mire a gyarmatokat
összehozod – teszem hozzá.
– Van ebben játékmester? – kérdi Porter.
Apa és én felnevetünk.
 – Mi az? – kérdi Porter vigyorogva.
– Ó, annyi mindent meg kell még tanulnod – teszem a kezem
az övére. – És ebben nincs játékmester. Ez nem olyan játék, ez
mellé ment, hapsikám.
– Unalmasabb vagy kevésbé unalmas, mint a Monopoly?.
érdeklődik Grace.
– Kevésbé – mondjuk egyszerre apával.
– A Monopoly lúzereknek való – világosítja fel apa.
Porter megdermed.
– De én szeretem a Monopolyt.
– Egy egész szekrényre való társasunk van – mondom erre.
– Tetszeni fog ez nekem? – kérdi Wanda, és óriásit sóhajt.
– Ez lehet, hogy jó időpont arra, hogy kibontsátok azt a drága
üveg bort, amit San Franciscóból hoztatok – javaslom.
Porter furán néz rám, aztán összedörzsöli a tenyerét.
– Hát, ez elég érdekesnek tűnik. Benne vagyok! Játsszunk
egyet!
Úristen, de szeretem! Nem is tudom, miért aggódtam.
Minden oké lesz.
Apa előkészíti a játékot, elmagyarázza a szabályokat, ezzel jól
összezavar mindenkit. Végül egyszerűen csak elkezdünk
játszani, és közben segítünk, ha valaki nem ért valamit.
Elkapják a fonalat. Nem tudom, élvezik-e annyira, mint apa
meg én, de mindenki jól mulat. Nevetünk, és sokat
bolondozunk. Körülbelül egy óra hosszáig minden rendben is
megy.
A pizzától szomjas leszek. Elnézést kérek, hogy be kell
mennem egy kis jeges teáért, és a többieket is megkérdezem,
kérnek-e valamit. Apa kér, szóval felállok, és ahogy elindulok a
konyha felé, apa azt mondja:
– Köszi, Mink!
Erre hallom, ahogy Porter megkérdezi apától.
 – Hogy minek szólította?
– Mi? Ó, ’Mink’? Ez csak a gyerekkori beceneve... – feleli apa.
– Hallottam én is, hogy folyton így szólítod – jegyzi meg
Wanda –, de sosem mondtad, miért.
– Mókás történet – mondja apa.
Ahogy a teát öntöm, magamban méltatlankodom, de apa már
mesélő üzemmódba kapcsolt, és a konyhából hallom, ahogy
belekezdett.
– Az úgy volt, hogy amikor Bailey tizennégy éves volt,
kórházba került pár hétre. – Kinézek, és látom, ahogy ránéz
Wandára, ezek szerint ők már beszéltek erről, úgyhogy Wanda
tudja a lövöldözéses történetet. – Miközben bent volt, a tévén
végig a klasszikus filmes csatorna ment. Tudjátok, az összes régi
sztárral: Humphrey Bogart, Cary Grant, Katherine Hepburn.
Éjjel és nappal ezek a filmek. Nagyon aggódtunk érte, és
akármikor csatornát akartunk váltani, addigra már mindig
rajongott a filmben valakiért, és nem engedte.
Drámaian felsóhajtok, visszamegyek, és leteszem elé a teát.
– A műtét után pár napig nem volt valami jól. Persze nagyon
aggódtam. Azt mondtam neki, ha meggyógyul, és kijön a
kórházból, megveszem neki, amit csak akar. A legtöbb lány erre
valószínűleg azt mondja, egy kocsit kér. Vagy pónit. Hogy
Floridába mehessen a barátaival. De Bailey nem. Mivel látta a
sok gyönyörű színésznőt azokban a szőrmekabátokban, amikor
még lehetett ilyesmit viselni a tévében, azt mondta: Apa, egy
nercbundát*6 szeretnék’.
Wanda hahotázik.
– És vettél neki egyet?

6 A ’mink’ amerikai vidramenyétet, más néven nyércet jelent. (A ford.)

 – Műszőrmét – feleli apa. – De ezt a jelenetet azóta sem
feledem. A régi filmekért pedig még mindig rajong. Minden
rendben, Porter?
Hátratolom a székem, felnézek, és azt látom, hogy Porter fura
arcot vág. Úgy néz, mint akinek épp most mondták meg, hogy
meghalt a kutyája.
– Mi a baj? – kérdem.
Az asztalt bámulja, és nem néz rám. Egy perce még nevetett és
bohóckodott, de most hirtelen elnémult, és kővé merevedett az
arca.
Mindenki őt figyeli. Kitolja ő is a székét, feláll, a mobilja a
kezében.
– Üzenetet kaptam anyától. Bocsánat, de el kell mennem.
Jaj, ne már! A jó öreg üzenet trükk? Ez az agyafúrt Vagány
módszere. A saját eszközömet használja ellenem?
– De mi a baj? – kérdezem újra, és én is felállok az asztaltól.
– Semmi, semmi... – mormogja. – Nem nagy dolog, csak
segítenem kell, és ez most nem várhat. Elnézést.
Zavartnak és zaklatottnak tűnik.
– Köszönöm a vacsorát meg mindent.
– Máskor is – mondja apa, és kicsit aggodalmaskodva
Wandára pillant. – Mindig szívesen látunk.
– Szia, Grace! – mondja Porter.
Alig bírok lépést tartani Porterrel, ahogy az ajtó felé siet, és
ahogy kiér, már veszi is kettesével lefelé a lépcsőfokokat, és még
mindig nem néz rám. Most már halálra rémülök Talán tényleg
üzenetet kapott, csak nem az anyjától. Egyetlen ember tudja így
felzaklatni, hogy csak úgy lepattintsa apát és Wandát, úgyhogy
arra gondolok, a dolognak köze lehet Davyhez.
– Porter! – kiáltok utána, de már a kocsibeállón van.
– Mennem kell! – mondja.
Ettől dühbe gurulok. Apát itt hagyhatja szó nélkül, na de
engem?
– Hé, mi az ördög ütött beléd?
Megpördül, és látom, hogy az ő arcát is elönti a harag.
– Mi a franc ez, valami beteges játék?
– Hogy mi? – teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem,
amit mond, meg hogy miért vizslatja az arcomat ilyen furán. –
Megrémítesz! Történt valami? – kérdem. – Davyvel van valami?
Mit csinált már megint? Kérlek, mondd el!
– Micsodát?! – Teljesen megrökönyödik, összehúzott
szemmel néz rám, megrázza a fejét, és azt mondja. – Ez az egész
el van cseszve. Én nem... nekem haza kell mennem.
– Porter! – kiáltok utána, de nem fordul vissza. Nem is néz
hátra. Én meg csak állok ott a kocsibehajtón tök
reményvesztetten, karba tett kézzel, és nézem, ahogy beindítja a
motort, és a kocsija elhúz a vörösfenyők szegélyezte úton.
 „Nehéz igazán véleményt formálni az emberekről.”
(Katherine Hepburn: Philadelphiai történet, 1940)

25.

Üzenek.
Hívom
Üzenek.
Hívom.
Semmi.
Grace is próbálkozik, de neki sem válaszol.
– Ez biztos csak valami hülye félreértés lehet – próbál
megnyugtatni. De szerintem ezt még ő sem hiszi el.
Miután Grace hazamegy, újragondolom az egész teraszon
lezajlott beszélgetést, jelek után kutatok, próbálok emlékezni,
hogy észrevettem-e valamit, ami idáig vezethetett. Apát is
kérdőre vonom, de ötlete sincs. Kínomban még Wandát is
megkérdezem, és amikor azt látom az arcán, hogy még ő is
sajnál a nyomorúságos helyzet miatt, amibe kerültem, majdnem
elsírom magam előtte, és ekkor ismerem fel, hogy a dolgok egy
pillanat alatt végzetesen rosszra fordultak.
– Akkor szólt, hogy üzenetet kapott, miközben vagy miután
apukád elmesélte azt a történetet – mondja Wanda.
Letörlöm a könnyeimet, és még a fejem is hasogat. Ráadásul
úgy érzem, menten rosszul leszek.
– De miért nem mondta el, mi történt?
 – Bocsánat, hogy ezt kérdezem – száll be apa is a
beszélgetésbe halkan –, de nem tettél valamit, amivel
megbánthattad az érzéseit? Nem hazudtál neki esetleg
valamiről, amire most rájöhetett?
– Dehogy! – vágom rá. – Mármint hogy megcsaltam-e vagy
ilyesmi?
Apa mentegetőzve felemeli a kezét.
– Nem gondoltam ilyesmire. De például az internetes
barátodról tud?
– Alexről? – megrázom a fejem. – Alexszel már hetek óta nem
beszéltem. És sosem találkoztunk élőben... meg sem találtam!
Lekoptatott, mert szerintem lett egy barátnője, vagy nem tudom.
De nem is fontos. Mi nem flörtöltünk. Csak egy helyes srác volt,
ennyi. Tényleg csak barátok voltunk.
– Semmi meztelen vagy erotikus fotó, ami esetleg
felkerülhetett a netre? – kérdi Wanda.
– Úristen, dehogyis! – látom, hogy apa annyira
megkönnyebbül, hogy szinte leereszt, mint egy lufi. Kezd bízni
bennem, hurrá!
– Csak kérdeztem – mondja Wanda. Most úgy beszél, mint
egy zsaru a kihallgatáson. – Porter szívta ki a nyakad, ugye?
– Igen! – vágom rá indulatosan, pedig nem így akarom. Nem
tetszik az irány, amerre ez a beszélgetés halad. Mindjárt arra
utasít, hogy csináltassak egy AIDS-tesztet. És apa, aki üres
tekintettel a sci-fi-gyűjteményére mered, egyszer csak felsóhajt,
mint aki épp most jött rá valamire, de amikor megkérdem, mi
az, csak legyint.
– Semmi, semmi... – mondja kábán és szinte... megdöbbenve.
– Akármi is történt, édesem, biztosan ki fog derülni.
Ettől még frusztráltabb leszek, és kicsit, az az igazság, dühös
is. Ezek nem segítenek, szóval mit akarnak tőlem? Tüsszentek
kettőt, és amikor apa megkérdezi, megfáztam-e, egyszerűen
nem felelek, és faképnél hagyom őket. Töltőre teszem a
telefonom, és úgy bámulom, mintha az egész bolygó sorsa egy
halk, aprócska kis üzenethangon múlna.
Hajnali kettőig várok, és amikor az üzenethang nem jön,
oldalra fordulok, bámulom a falat, a szívem romokban hever,
végül nyugtalan álomba merülök.

Mire másnap elkezdődik a műszakom a Barlangban, tisztára

betegre aggódtam magam, és nem tudom eldönteni, akarom-e
látni Portert egyáltalán vagy nem. Az utóbbi időben annyira
igyekeztem, hogy elfelejtsem az agyafúrt Vagány módszerét, de
amikor a parkolóban meglátom a furgonját, elbizonytalanodom,
és a hosszabbik úton közelítem meg a személyzeti bejáratot.
Kábé így érezhetik magukat az alkoholisták, amikor
megpróbálnak leszokni.
Pont akkor látom meg, amikor Grace is befut a pénzelszámoló
helyiségbe, hogy megszámolja a kasszáját. Csupán a látványától
a testem annyira összerándul, hogy szinte fizikai fájdalmat
érzek. Grace, úgy tűnik, felvette a békítő szerepét, mert miután
mindkettőnknek köszön, arról kezd panaszkodni, hogy áttették
az ebédszünetünket egy másik időpontra; de sem Porter, sem én
nem mondunk semmit. Fura az egész. Mert ezt az infót már
mindenki tudta.
De én ezt nem tudom csinálni! Alig aludtam! Az agyam helyén
mintha iszap lenne. Szerintem lázas is vagyok, ráz a hideg, folyik
az orrom, és égnek a szemeim. Nemcsak velem van ez, a fél
személyzet elkapta ezt a nyári vírust, amit Grace csak úgy hív „a
kórság”. De most nem érdekel, hogy érzem magam fizikailag,
mert meg kell tudnom, mi van Porterrel. Muszáj!
– Nem! – mondom Porternek, és az útjába állok, hogy ne
tudjon kimenni. – Ez nem fair. Egész éjjel csak forgolódtam! El
kell mondanod, mi a fene folyik itt!
– Lehetne, hogy nem itt és nem most? – mondja Porter, és
Grace-re pillant.
– Akkor hol? Írtam és hívogattalak is. Hogy tudnám
jóvátenni, ha nem mondod meg, mit követtem el?
– Gondolkodnom kellett.
Most, hogy először nézek azóta a szemébe, látom, hogy ő is
pont olyan szarul van, mint én. A szeme alatt sötét karikák, és a
borostája is elhanyagolt. Kimerültnek tűnik. Remek.
– Talán neked is el kéne gondolkodnod.
– De miről? – kérdem, és most már teljesen össze vagyok
zavarodva.
Megint Grace-re néz.
– Figyelj – mondja halkan –, csak... nekem ez most kicsit sok.
Adj egy kis időt, oké?
Szíven üt, amit mond.
– Porter... – suttogom.
A helyiség ajtaja kivágódik, és Mr. Cavadini jön be a
mappájával. Éppen üdvözölne minket, de félbeszakítja az újabb
tüsszentésem. Nem valami finom és nőies tüsszentés, gyorsan
feltúrom az üres fiókokat némi papírzsepiért, aztán elfordulok,
hogy rendbe tegyem magam. Undorítóan nézhetek ki.
– Csak nem elkapta? – kérdezi rémülten Cavadini. Amikor
felé fordulok, elkezd hátrálni, és a fejét rázza. – Na, ezt ne.
Grace, fertőtlenítsen mindent, amihez itt hozzányúlt. Bailey,
menjen haza!
– Miért? Jól vagyok – mondom az épp az orrom előtt lévő
zsebkendőn keresztül.
– Maga egy két lábon járó bacilustenyészet. Menjen haza!
Holnap telefonáljon ide, hogy hogy van! Majd akkor teszem be
újra a beosztásba, ha már nem fertőz.
Akárhogy is próbálkozom, hajthatatlan. És miután Portert és
Grace-t elirányítja a Hotboxba, minden reményem elszáll, hogy
megtudjam, miért is van Porternek több „időre” szüksége. Lázas
vagyok, nyomorultul érzem magam, úgyhogy hazamegyek, és
visszabújok az ágyba.
De egy dolog biztos; Cavadininek igaza volt, hogy hazaküldött
a Barlangból. Pár órával később, amikor felébredek, már minden
tagom fáj. Ráz a hideg. Miután megmértem a lázam, és a
hőmérő 38 fok fölötti értéket mutat, felhívom apát a munkában.
Ő azonnal hazarohan, elvisz az orvoshoz, aki ad valami
lázcsillapítót, és megállapítja, amit már amúgy is tudtam –
elkaptam a kórságot! –, és felír egy halom gyógyszert.
A betegségem második napján apa kicseréli a lepedőt az
ágyamon, mert annyit izzadtam, mint egy ló. De legalább a láz
lement. Ami tök jó, mert most így legalább kiköhöghetem a
tüdőmet. Apa reggel dolgozni megy, de csak fél napra, mert
délben hazajön, hogy megetessen egy kis levessel és keksszel.
Megpróbál levinni a földszintre, de nekem jobb csak a
fürdőszoba és a hálószoba között navigálni. A szobában van
előfizetéses, netes tévécsatornám és DVD-lejátszóm. Jelenleg
semmi másra nincs szükségem. Elkezdek megnézni egy filmet,
de erről fura módon eszembe jut Alex, amitől még rosszabbul
érzem magam.
Grace már többször is rám írt. A Barlangban már mindenki
lerobbant, de neki sikerült megúsznia a komolyabb betegséget.
Porterről nem kérdezek. De ő magától is mondja; ma
szabadnapos, de nem tudja, hogy beteg-e, de esetleg írhatnék
neki, és megkérdezhetném. Nem, köszi. Idő kell neki? Felőlem
az övé lehet az egész örökkévalóság. Már nem is fáj annyira.
Inkább dühös vagyok. Legalábbis szerintem ez az, amit érzek.
Nehéz megmondani. Ma elkezdtem valami köhögés elleni
szirupot használni, kodein van benne, és kicsit kába vagyok tőle.
Aztán amitől még inkább zizi leszek, az egy délutáni üzenet a
telefonomon. Megállítom a filmet, amit éppen nézek. Látom,
hogy értesítést kaptam a Lumière Filmrajongók Klubjától Új
üzenet? Lehet, hogy ettől a sziruptól képzelődni kezdtem? De
nem. Ráklikkelek az applikációra, és ezt olvasom;

@alex: Hé, Mink, ott vagy? Rég nem beszéltünk.

Egy darabig csak bambulok, aztán válaszolok.

@mink:: Itt vagyok. Betegen fekszem. Tök fura, mert éppen

rád gondoltam, úgyhogy egész elképesztő, hogy pont most
írtál.

@alex: Tényleg? És miért?  (Sajnálom, hogy beteg vagy.)

@mink:: Mert éppen a Key Largót 7 nézem. (Köszi. Hát én is.

Elég durva, elhiheted.)

@alex: Hűha! A Bogie és Bacall-féle Key Largót? Azt hittem,

azt nem csíped. Mi van a lövöldözésfóbiáddal?

@mink: Nem olyan rossz, mint gondoltam. Már mindjárt

vége. Elég jó. Igazad volt.

@alex: Na, most megleptél. (Mindig meglepsz.) Szóval... mi

újság? Rég nem beszéltünk. Mesélj, mi minden történt Mink
világában! Hiányoztál ám!

Várok, nem igazán tudom, mit írjak. Még ha így is van, fura

7 A Key Largo Humphrey Bogart egyik 1948-ban forgatott krimije. (A ford.)

lenne, ha azt írnám, te is nekem, mert úgy érezném, elárulom
Portert. Zavarban vagyok. Talán ő sem úgy értette. Fene
tudja, nem mindig értem az embereket.

@mink: Mink világa összeomlott. Nagyon ráérsz?

@alex: Fura, de most pont igen.

Nem pontosan tudom, hogy a gyógyszer vagy a vírus vette-e el

az eszem, de hátradőlök a párnán, és megírom Alexnek a
valaha volt legőszintébb vallomásomat.

@mink: Az van, hogy éppen járok valakivel, de szakítottunk

vagy mi. Úgy értem, ez nem biztos. De épp nem beszél velem.
Nem tudom túltenni magam rajta. De nem akarom, hogy
rosszra gondolj. Lehet, hogy nem is tennéd, de mindegy. Én
azt hittem, van köztünk valami – közted meg köztem –, vagy
hogy lehetne. Aztán jött ez a srác. Nem számítottam rá.
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, főleg, ha te nem éreztél
ilyesmit irántam. De én most próbálok megváltozni és
őszintén beszélni, ezért akartam, hogy tudd. Arra az esetre, ha
még reménykednél. Nekem ez most nem megy. Most nem.

@alex: Sok ez így egyszerre.

@mink: Tudom. És bocs.

@alex: Nem, nem, örülök, hogy elmondtad. Tényleg.

Fogalmad sincs, mennyire megnyugtató, hogy kimondunk
dolgokat.

@mink: Tényleg?
@alex: Isten bizony. És... milyen a srác?

@mink: Hát, egy igazi seggfej. Nagyképű. Mindenről van

véleménye. Folyton vitatkozik.

@alex: ??? És te mégis kedveled? Hogyhogy?

@mink:Várj, hadd gondolkozzam... Hát mert nagyon édes és

okos, és megnevettet. Szörfös. Rohadtul tehetséges. És az
időjárás a mániája, ami szintén nagyon imádnivaló.

@alex: Értem... és tényleg megnevettet?

Hirtelen kezdem magam rémesen érezni. Én itt kitárulkozom

Porterról, és nem is gondoltam bele, Alexet ez hogy érintheti.
Hogy hogy érezhet irántam. Meg az egész helyzettel
kapcsolatban, amit itt kitálaltam neki.

@mink:: De úgy senki nem tud megnevettetni, ahogy te.

@alex: Ez minden vágyam.

Felnevetek, aztán sírni kezdek.

@mink: Te is hiányzol nekem. Hiányoznak a közös

filmezések. És sajnálom, hogy minden megváltozott. Nem
gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok. De azért remélem,
hogy barátok maradhatunk, mert sokkal jobb volt, amíg
voltál. Ez az igazság.

@alex: Én is remélem, hogy barátok maradhatunk. De most

 mennem kell.

Amikor látom, hogy kijelentkezett, a csendes sírdogálásból

komolyabb bőgés kerekedik. Nem is tudom, miért, de úgy
érzem, elvesztettem valami fontosat. Talán mert ő nem vágta rá
rögtön, hogy legyünk és maradjunk is barátok, hanem azt
mondta, reméli, barátok maradhatunk. Ez most mit jelent? Nem
tudja eldönteni? És akkor most nem egy, hanem két kapcsolatot
is gallyra vágtam?
A betegségnek ebben a fázisában nem lehet sokáig úgy
bömbölni, hogy ne akarna kiszakadni az egész tüdőm, úgyhogy
abba kell hagynom. Meg amúgy is ez a legjobb. Nyugalmat
erőltetek magamra, kifújom az orrom, és megnézem a Key Largo
utolsó pár percét. Abban legalább reménykedhetek, hogy
Humphrey Bogart visszajön Lauren Bacallhoz, akit pár perccel
korábban faképnél hagyott.

Amikor lemegy a vége főcím, lépéseket hallok a lépcső felől,

aztán apa jelenik meg az ajtóban.
– Figyelj... Hé, te sírtál? kérdi gyengéd hangon. Minden
rendben? Mi a baj?
Legyintek.
– Semmi, jól vagyok.
A homlokát ráncolja, de aztán úgy tűnik, hisz nekem.
– Vendéged van, Mink. Gondolod, hogy beengedhetem?
Meleg pillantást vet rám, bár úgy érzem, mintha ez most nem
is nekem szólna.
Felülök az ágyban. Látogató? De hát Grace dolgozik.
– Hát... engedd.
Apa hátralép az ajtóból, és előreengedi a vendéget, aki belép a
szobámba.
Porter.
 – Helló! – mondja, és elmosolyodik, ahogy meglát –, hú,
látom, nem színleltél. Fel kellett volna vennem egy ilyen orvosi
maszkot?
Apa felkacag.
– Á, még én sem kaptam el. De lehet, hogy jobb tartani a
távolságot, és moss kezet, ha kimész innen.
Porter odabiccent apának, és mielőtt észbe kapnék, már
kettesben vagyunk. Csak Porter és én. A hálószobámban. Egy
héttel ezelőtt ez minden vágyam netovábbja lett volna. De most
itt ülök a viseltes, foltos nacimban meg egy kifakult pólóban,
amin valami olyan banda logója van, amit már vagy ezer éve
nem hallgatok. A hajam csapzott, és össze van kötve hátul, de
nem olyan szexi kis copf ez, inkább kajla. Ráadásul nem tudok
józanul gondolkodni, mert betéptem a gyógyszertől.
– Szóval ez a te kis titkos kerted – mondja, és körülnéz,
miközben én hiper sebességgel próbálom a szemetesbe
varázsolni a használt papír zsebkendőket a takaróról. Megáll a
tükrös asztalomnál, és megnézegeti a képeket, amiket a tükör
szélére ragasztgattam: vintage hajviseleti tanácsok, minták retró
stílusú körömfestéshez, és sok-sok közeli divatfotó Lana Turner
frizurájáról.
– Aha! Már értem!
Bárcsak ne tenné! Hirtelen úgy érzem, lebuktam, valaki
belesett Óz, a csodák csodája függönye mögé. Miért is nem
csuktam be a ruhásszekrény ajtaját? Remélem, nincs ott semmi
ciki.
Rámutat a dobozaimra.
– Hát ez mi? Készülsz valahova?
– Nem, csak még nem pakoltam ki mindent.
– Mennyi ideje is vagy már Kaliforniában?
– Jó, tudom, tudom – motyogom –, csak még nem volt rá
időm.
 A szeme sarkából végigmér, aztán odamegy a DVD-s
polcomhoz.
– Bezzeg ezt az egy tonna filmet volt időd kipakolni, mi? Hú,
tisztára olyan vagy, mint apád! Egy igazi filmfanatikus, aki
mindent rendben tart. Ez ábécé szerinti sorrendben van?
– Műfaj szerint besorolva, azon belül ábécé szerint, igen –
felelem halkan, és totál hülyének érzem magam.
Füttyent egyet.
– Átjöhetnél a Roth-rezidenciára, hogy rendbe tedd azt a
romhalmazt, amit mi DVD-s polcnak hívunk. Lana folyton
elfelejti visszatenni a korongokat a tokba, miután megnéz
valamit.
– Azt utálom – felelem.
– Mindjárt gondoltam. A szemedben ez felér egy
bűncselekménnyel.
– Porter!
– Igen?
– Miért jöttél ide?
Megfordul, és zsebre tett kézzel rám néz.
– Már nem kell több idő. Hülyeség volt. Felejtsd el, jó?
– Hogy mi? Hogy felejthetném el? És mit is kéne
elfelejtenem? Tudni akarom, mit vétettem.
– Te nem tettél semmi rosszat. Csak félreértés volt.
Még mindig nem értem.
– Mármint velem kapcsolatos?
A kodeines sziruptól kába agyammal próbálok visszagondolni
ismét arra az estére, mint már annyiszor, de csak egy dologba
tudok kapaszkodni...
– Üzenetet kaptál valakitől? Azt mondtad, nem Davy az, de
akkor ki? És mi köze van ennek az egésznek hozzám?
Rám sandít.
– Te be vagy rúgva, vagy mindig ilyen vagy, mikor beteg vagy?
 – Öööö... – motyogom, miközben rámutatok az üvegre az
éjjeliszekrényemen – ... kodeines köhögéscsillapító.
– Szent szar... rákaptál a szerre? Még jó, hogy Davy nincs itt,
elcsórná, és lelökné az egészet egy húzásra. De csak kis
dózisokban szeded, remélem...
Kinyújtom a nyelvem, és azt mondom, beeee! Porter
szemöldöke a homlokára szalad, és ebből tudom, hogy ez nem
volt éppen a megfelelő reakció, úgyhogy nagyot sóhajtok, és
feljebb húzom a takarót.
– Igen – felelem végül. – De ha nem válaszolsz a kérdéseimre,
szeretném, ha inkább elmennél.
Hosszasan néz, mintha átgondolná a dolgokat vagy valamiféle
körmönfont terveket szövögetne – nem tudom. Az övén lévő
kulcstartó ütemesen csörög, ahogy a zsebében matat. Aztán
hirtelen megfordul, odamegy a DVD-s polcomhoz, és kiveszi az
egyik filmet.
– Mit csinálsz? – kérdem.
– Hol a lejátszó? Ja, itt. Lássuk csak, mit nézel éppen. A Key
Largót? És jó? Ezt most visszateszem a tokjába. Isten őrizz, hogy
felbosszantsam Lanát. Ez...
– Porter!
– ...ez így már jó, vagy valamit át kell állítani? Hol a
távirányító? Ha teleköpködted a bacijaiddal, hozzá nem nyúlok!
Akkor inkább elszaladok. Ja, és ne köhögj rám!
Leveszi a HOT STUFF dzsekijét, és int, hogy engedjem odaülni
magam mellé a franciaágyra.
Hirtelen rádöbbenek, hogy apa itt van lent a földszinten. De
aztán meg – mit számít? Beteg vagyok. Szarul vagyok. És már
nem is vagyunk együtt.
Vagy igen?
– Porter...
– Húzódj odébb!
 Odébb húzódom. Lehuppan mellém, kinyújtja és keresztbe
teszi a lábát. Amikor észreveszi az egyik taknyos zsepimet a
kezénél, savanyú képet vág.
Dühösen lehajítom a zsepit a földre.
– Nem fogok filmezni veled, amíg meg nem mondod, miért
rohantál el aznap este!
– Teljesen őszintén mondom, hogy ez az évszázad félreértése
volt. Nem tettél semmi rosszat, most már tudom. Ahogy már
mondtam, kellett egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat,
mert... nem érdekes. És... amikor megpróbálok tiltakozni,
keresztbe fonja a karját, mint aki tántoríthatatlan – ...szeretném,
ha elfelejtenénk az egészet.
– De hát...! Ez...!
– Figyelj, tényleg semmiség az egész! Hülye voltam.
Sajnálom, hogy annyit rágódtál ezen. Ejtsük a témát. Indítsuk el
a filmet, rendben?
Még mindig hüledezve nézek rá.
– Nem!
– Mit nem?
– Ezt így nem tudom elfogadni. Tudni szeretném, mi történt!
Hátradől, a fejtámlának támaszkodik, és csak néz. Nagyon
sokáig csak néz.
Kezdem kellemetlenül érezni magam, mert mosolyog – olyan
fura, titokzatos mosollyal, mint aki rejteget valamit.
Legszívesebben a föld alá bújnék vagy felpofoznám.
– Talán több kedvem lesz beszélni róla, miután a film
elkezdődött – mondja. – Amúgy ez miről szól? Csak úgy
lekaptam a polcról valamit.
Teljesen hülyének érzem magam, aztán ránézek a film
menüjére a képernyőn.
– A Philadelphiai történet? Még sosem láttad?
Lassan megrázza a fejét, és még mindig olyan furán
mosolyog.
– Mesélj róla!
Tök fura, mert úgy tűnt, mintha direkt ezt vette volna le a
polcról, de mindegy.
– Ez az egyik kedvenc filmem. Katherine Hepburn egy
elkényeztetett örökösnő, aki rájön, hogy ki az igazi számára.
Cary Grant, a nagypofájú exférje, akivel folyton veszekszik, és
nem pedig az új férjjelöltje Jimmy Stewart képében.
– Igazán?
– Ezt a nagyanyád sosem nézte? – kérdem.
– Nem rémlik. Szerinted tetszeni fog? Vagy levegyek valami
mást? – átnyújtja az egyik lábát az ágy másik oldalára. – Mert ha
gondolod, kérhetek tanácsot apádtól...
A karjába fonom a karom.
– Ne, ez nagyon klassz! Vicces! Nézzük meg!
– Akkor indítsd! – mondja, és hátradől a párnámra. – És
miközben nézzük, mondhatod a részleteket.
– És utána te is elmondod? – faggatózom.
– Indítsd már, Mink!
Erre, hogy a becenevemen szólít, felkapom a fejem, és nem
tudom, szekál-e vele vagy nem, de ráhagyom.
Mert hogy helló! A Philadelphiai történet! Ezerszer is
megnézhetném, akkor sem unnám meg. És olyasvalakivel nézni,
aki még soha nem látta, sokkal jobb. És hogy ez Porter? Hát el
sem hiszem. Remélem, tetszeni fog neki.
Elindul a film, és abban a pillanatban már nem is érdekel,
hogy beteg vagyok. Eltölt a boldogság, hogy itt van mellettem
Porter, nevet a filmbeli vicceken. Minden csodás lenne, ha nem
bámulna folyton. Többször néz engem, mint a filmet, és amikor
kérdőn visszanézek, akkor sem veszi le rólam a szemét. Csak
ugyanolyan titokzatosan mosolyog. És ettől már kezdek a falra
mászni.
 – Mi van már? – suttogom halkan.
– Ez... olyan csodálatos – feleli.
– Ó! – felelem derűsen. – Csak várd ki a végét! Lesz ez még
jobb is!
Csendes mosoly.
Az államig húzom a takarót.
Már a film negyedénél járunk, amikor apa feljön, hogy
figyelmeztessen, ne felejtsem el bevenni a gyógyszereimet, mire
férfipoénok kezdenek el záporozni a fejem fölött. Mindketten azt
hiszik, baromira viccesek. Majd meglátjuk, ki nevet a végén, ha
Porter itt az ágyamon heverészve elkapja ezt a nyavalyát.
Félidőben Porter azt kérdezi:
– Mik voltak a terveid a nyárra?
– Tessék?
A szemem sarkából rápillantok.
– Múltkor azt mondtad Pangbornnak, hogy terveid voltak a
nyárra, és hogy én nem szerepeltem a terveid között. Mik voltak
azok?
Hangosan ver a szívem, miközben valamilyen elfogadható
magyarázaton töröm a fejem, de a gyógyszer lelassítja az
agyműködésemet.
– Már nem emlékszem.
Kételkedve néz rám.
– Ha elmondod, én is elmondom, miért rohantam el aznap
este. Áll az alku?
Francba! Semmiképp sem fogom bevallani neki, hogy egész
nyáron egy másik srác után szaladgáltam – akinek ráadásul a
nevét sem tudom, és hónapok óta csetelünk a neten. Ez
annyira... őrültség. Elmebeteg dolog! Porter soha nem értené
meg. Pedig Alex meg én nem játszottunk egymás érzelmeivel.
Nem vallottunk szerelmet, vagy küldözgettünk egymásnak
romantikus kis szívecskékkel teli verseket.
 – Fogalmam sincs, mire gondolsz – mondom Porternek.
Még a náthámon keresztül is érzem, mennyire csalódott, de
nem bírom rávenni magam, hogy kitálaljam az Alexszel
kapcsolatos dolgokat neki.
– Gondold meg! – mondja Porter csendesen. Szinte
könyörög. – Nekem bármit elmondhatsz. Bízhatsz bennem.
Na, már megint. Ez a b betűs szó. Visszagondolok arra, amit a
furgonban mondott. Szeretném, ha én is tudnék bízni benned.
Tudom, hogy azt akarja, hogy mondjam el. De... képtelen
vagyok rá.
Fogalmam sincs, hogy történt, de az utolsó dolog, amire
emlékszem, hogy Jimmy Stewart megcsókolja Katherine
Hepburnt. Aztán egyszer csak kábán felébredek.
És Porter már nincs sehol.
Két nappal később Cavadini újra beoszt, tehát megyek
dolgozni. Nem látom Portert a pénzszámláló helyiségben. Csak
Grace van ott, meg egy új biztonsági őr, aki Pangborn helyére
jött. Pedig Porter dolgozik ma – tudom, mert megnéztem a
munkarendet – úgyhogy keresem a tekintetemmel, miközben a
földszintre tartunk. Ott is van, épp a biztonsági őröket ellenőrzi.
Kiengedi a délelőtti pénztárosokat a Hotboxból – két idióta
srácot, Scottot és Kennyt. Odalépek a hátsó ajtóhoz, mielőtt
elmennének, Grace kezébe nyomom a kasszámat, és intek, hogy
menjen csak be egyedül.
– Búcsú nélkül mentél el – mondom Porternek.
– Eléggé betegnek tűntél. Most pedig dolgom van, szóval...
– És végül nem mondtad el, mi történt aznap este....
Ránéz Scottra és Kennyre.
– Talán majd később – feleli.
– Ezt már mondtad!
– Az ajánlatom még mindig érvényes! – Közelebb hajol, és a
fülembe súgja: – Valamit valamiért, Clarice.
Na, ezt ne! Hannibal Lector módszerével aztán pláne
semmilyen vallomást nem fog kicsikarni belőlem Alexszel
kapcsolatban. Az felejtős. Új taktikával próbálkozom.
– Előbb te, aztán majd lehet, hogy én is.
– Bailey! – mondja, és valamiféle kódolt figyelmeztetést érzek
a hangjában. – Ezt ne itt beszéljük meg! – és megint a két srácra
néz.
Az, hogy menekülési technikákat alkalmaz velem szemben,
olyan nekem, mint egy arculcsapás. Ez volt aznap este is a kamu
üzenettel – mert kamu volt, nem igaz? –, aztán ott a
Philadelphiai történet nézése közbeni mellébeszélés, és most
meg azért nem tudjuk megbeszélni a dolgot, mert kellemetlen
neki mások társasága.
Ilyen egy agyafúrt Vagány áldozatának lenni? Hát mert ez
rohadt nagy szívás.
Porter megköszörüli a torkát.
– Most el kell kísérnem őket kicsekkolni, de...
– Nem! – szakítom félbe. Érzem, hogy meggondolatlanul
cselekszem, és kicsit zavarban is vagyok, hogy Tweedledee és
Tweedledum előtt így felemelem a hangom, de nem tudok
uralkodni magamon. – Tudnom kell, mi történt aznap este!
– Hé! Majd később megbeszéljük. Bízz bennem, oké?
– Szóval így állunk! Majd akkor, amikor Mr. Porter
méltóztatik megosztani velem a dolgot! Én meg várjak addig,
mint valami engedelmes kis pincsikutya!
Elkomorul az arca.
– Én sosem mondtam ilyet. Csak annyit, hogy bízz bennem.
– Akkor adj rá okot!
Hátrahőköl, mintha pofon ütöttem volna, aztán
megmerevedik a tekintete.
– Azt hittem, már adtam...
 Összeszorul a torkom, és azt kívánom, bárcsak mindent
visszaszívhatnék. Nem akarok vitázni. Csak azt akarom, hogy
minden ugyanolyan legyen, mint azelőtt az este előtt, amikor
minden megváltozott. Ahogy elindul azzal a két idiótával,
hallom, ahogy Kenny azt mondja:
– Baszki, Roth. Mindig ilyen tüzes kiscsajok futnak utánad?
El kell kezdenem nekem is szörfözni.
– Na ja, de folyton rinyálnak, kinek kell ez a dráma? – rá
Scott. – Hülye kis picsa az összes.
És Porter ezen röhögni kezd. Röhögni!
Egyszerre csak én vagyok Alice Csodaországban, aki éppen
zuhan bele a nyúl üregébe, és az utóbbi pár hónap csodálatos
emlékei tovatűnnek, én meg ott maradok az iszonyú dühömmel.
Aki pedig éppen elsétált, az a régi Porter Roth, a hülye szörfös
csávó, akit úgy utáltam. Az, aki megalázott.
Le vagyok sújtva.
Bekopogok a Hotbox ajtaján. Grace kinyitja, látom az arcán a
kíváncsiságot. Most nincs időm magyarázkodni, mert a sor
hosszú, a kasszám pedig már a helyén van, minden csak arra vár,
hogy beüljek és elkezdjem a munkát.
Uh, itt máris ezer fok van. A torkomat szorítja a
zavarodottság és a fájdalom, és érzem, ahogy egyre fokozódik
bennem a feszültség.
– Kettőt!
Az ablakom előtt egy szakadt, borzas fejű srác áll egy csajjal,
és azzal a nem érek rá egész nap nézéssel fixíroz. Csak bámulok
rá. Szerintem elfelejtettem, hogy kell használni a számítógépet.
És megkukultam.
– Mi a franc van? – súgja oda Grace, és megpaskolja a
karomat. – Rosszul vagy? Minden oké?
Nem, nem oké. Egyáltalán nem oké. Alig kapok levegőt.
Egyrészt Portert okolom, hogy így érzem magam. De ahogy a
szexista megjegyzés miatti röhögése elhalkul a fülemben, ott
marad az a gyötrő tudat, hogy a vitánkról végső soron csakis én
tehetek, és nem értem, miért érzem így.
Mit ronthattam el azon az estén? Azt mondta, csak félreértés
volt, de miért érzem, hogy ez csak duma? Mert az biztos, hogy
valami felzaklatta, valami olyasmi, amiért engem okolt.
És most totál hülyének érzem magam, mert nem tudom, mit
vétettem, és ő meg nem mondja el.
Olyan ez, mint amikor az ember egy hatalmas puzzle-t próbál
kirakni, már csak egyetlen darab hiányzik, és mindenhol azt
keresi, a díszpárnák mögött, az asztal alatt, a takaró alatt, az üres
kirakósdobozban.
HOL A FRANCBAN VAN AZ A PUZZLE-DARAB?
– Hahó, azt mondtam, kettőt kérek! – artikulál a srác az
ablakom előtt, mintha gyagyás lennék. Hé, csak nem szörfös
lógó van a pólóján? Ez... csak nem az egyik hülye gyerek azok
közül, akik Davyvel bandáztak ott a pozole-os kocsinál? Az egyik,
amelyik olyan undorítóan beszólogatott azoknak a lányoknak
apa és Wanda szeme láttára? Hát ez szuper! Egyszerűen remek!
– Halló, van itt valaki? Meddig ácsorogjak még itt, kisanyám?
És ezzel betelik az a bizonyos pohár.
Nem pontosan emlékszem arra, ami ezután történt.
Valami fura forróság önti el az agyamat, mintha a Porter
miatti tépelődés, a vele való viták és a Scott szexista
megjegyzésére adott reakció miatti feszültség szét akarná
robbantani. Mindez megtetézve ezzel a barommal itt az ablakom
előtt.
Vagy talán esetleg ennek a hosszú-hosszú nyárnak a végére a
Hotboxban eltöltött idő megedzett.
Annyit érzek, hogy valami bekattan a fejemben.
Bekapcsolom a mikrofonom.
– Jegyet akarsz? Nesze!
 Eszelősen felugrok, kipattintom a nyomtató tetejét, kirántom
a papírköteget, amire a jegyeket nyomtatjuk, és elkezdem
kigyömöszölni az ablakrésen – csak tolom, tolom, tolom, tolom
kifele. A papír potyog lefelé az ablak másik oldalán, mintha a
srác éppen megütötte volna a jackpotot valami idióta
szerencsejátékban.
Vigyél annyit, amennyit csak akarsz! – kiabálom a
mikrofonba. Még hogy hülye kis picsa az összes!
A csávó dermedten áll. De nem annyira dermedten, mint Mr.
Cavadini, aki egyszer csak felbukkan mellette. Cavadini a
mappájával épp a szokásos köreit rója. A tekintete a földön
felgyülemlett papírhalomról rám szegeződik, és
megrökönyödést tükröz. Az ügyfélszolgálatok réme vagyok.
Aztán azt mondja Davy haverjának:
– Hadd intézzem el ezt, a mai belépőjét pedig a cég állja!
– Int valakinek, hogy engedjék be a srácot, aztán felszedegeti
a papírhalmot. Nekem pedig azt mondja: – Mi a csuda ütött
magába, ifjú hölgy? Elment az esze?
Odanyomja az orrát a Hotbox üvegéhez. Olyan vörös az arca,
mintha az egyennyakkendője elszorította volna a vérkeringését,
és nem kapna levegőt.
– Nagyon sajnálom... – suttogom a két kezem közé fogott
mikrofonba, miközben kövér könnycseppek gördülnek le az
arcomon. – Igen, azt hiszem, tényleg elment az eszem.
– Nos – mondja Mr. Cavadini, és nem látszik rajta, hogy
meghatották volna az arcomon tükröződő érzelmeim –, lesz rá
elég szabadideje, hogy megtalálja, mert ezennel ki van rúgva.
 „Nem akarok a lelkedbe taposni,
de nem most fognak először pisztolyt rám.”
(Samuel L. Jackson: Ponyvaregény, 1994)

26.

Nem rendezek jelenetet. Csak kipakolom a szekrényemet,

kiblokkolok, és távozom, miközben mindenki némán figyel.
Amikor a parkolóban azt hallom, hogy Porter a nevemet
kiáltozza, nem fordulok hátra. Sisak fel. Kitámasztó fel. Viszlát!
A Cavern Palace immár múlt idő. Nincs többé nyári munkám.
Öt percig azt fontolgatom, hogy nem mondom meg apának,
hogy kirúgtak, de belefáradtam, hogy beszari legyek. Meg hát
előbb-utóbb úgyis megtudná. Kíváncsi vagyok, a Pancake
Shackbe keresnek-e embert.
Grace munka után átjön hozzánk, és elmesélem neki az
egészet, minden apró részletet. Mielőtt ráeszmélnék, mit
beszélek, már Greg Grumbachert és a lövöldözés rövidített
verzióját is elmondom. Hogy Porter volt az első, aki tudott erről,
és lám, lám – most nézd meg! –, hová vezetett ez a nagy
bizalmaskodás. És igen, csevegtem a neten egy sráccal, mielőtt
ideköltöztem volna, és igen, az volt a tervem, hogy találkozom
vele, de már egy ideje nem beszélünk, és NEM TÖRTÉNT
SEMMI, és ez különben sem tartozik Porterre. Rajtam kívül
senkire sem tartozik.
Egy pillanatig azt hiszem, teljesen megrémítettem.
 De aztán nagyon komolyan azt mondja:
– Hát, az a nagy helyzet, hogy úgy látom, ennek a srácnak a
heréi komoly traumát fognak szenvedni általam.
Ezután a közös bosszúszomjunk kezd soha nem látott
méreteket ölteni. Ő az f betűs szóval illeti Portert, ami egy
angoltól igazán nem elegáns, de most megengedett. Aztán
megkérdezi, akarom-e, hogy beszéljen vele (nem, nem akarom),
vagy hogy mocskos pletykákat terjesszen róla (háát, talán). Erre
elkezdi részletezni, hogyan fogja besározni a jó hírét, amitől én
megint szomorú leszek, és sírva fakadok. Apa pont a bőgés kellős
közepén ér haza, mire Grace röviden beavatja a történtekbe.
Tévés riporternek kéne mennie. Mire befejezi, én is abbahagyom
a bőgést.
Apát nagyon megviseli a hír.
– Fogadjunk, hogy most megbántad, hogy vállaltad a
tinédzser lányodat, igaz? – mondom, és nyomorultul érzem
magam. – Lehet, hogy anya ezért is nem telefonált egész nyáron.
Valószínűleg az járt a fejében, csakhogy megszabadult tőlem!
Bár zavartnak tűnik, az utolsó megjegyzés hallatán gyorsan
tiltakozni kezd, odajön, átöleli a vállam is, és magához szorít.
– Hogy gondolhatsz ilyet? Egyetlen percet sem bántam meg.
És ha valamihez értek, hát az az, hogy hogyan lehet túlélni a
szakításokat. Vagy a vélhető szakításokat. Bármi is ez. Na,
szedelőzködjetek, lányok. Elmegyünk homárt enni, aztán meg
lézerharcolunk egyet.
Másnap Porter írogatni kezd. Semmi fontosat nem ír, csak
pici kis üzeneteket küldözget.
Üzenet 1. Szia.
Üzenet 2. Sajnálom, ami a melóban történt. Rémesen érzem
magam.
Üzenet 3. Beszélnünk kell.
 Üzenet 4. Bailey, kérlek!

Apa azt tanácsolja, ne foglalkozzak az üzenetekkel, hadd főjön

a saját levében. Végül is Porter korábban ugyanezt csinálta. A
távolság meg csak jót fog tenni. Azt is megkérdezi, rájöttem-e,
miért lépett le Porter.
– Jó nyomozó vagy, Mink. Rá fogsz jönni magadtól is.
De talán már nem is érdekel. Már úgy vagyok az egésszel,
hogy inkább feladom.
Meg hát más dolgokon is agyalnom kell, például melót kell
találnom, egy olyat, ahol nem érdekel senkit, hogy az előző
helyről kirúgtak. Apa felajánlja, hogy körbekérdez a
könyvelőirodában. Udvariasan visszautasítom.
Amikor a tegnap esti méregdrága homárvacsorán a helyi
hirdetési újság ajánlatait nézegettem, apa egyszer csak azt
mondta:
– Hogy értetted, hogy anya egész nyáron nem telefonált?
– Hát, pont így. Nem telefonált. Egész nyáron. Nem is üzent.
E-mailt sem írt.
Eltelik egy perc.
– Miért nem szóltál?
– Azt hittem, tudod. Téged sem hívott?
Megvakarja a fejét.
– Június óta nem. Azt mondta, később majd hív, hogy
megkérdezze, hogy boldogulunk, de úgy tervezte, inkább rajtad
keresztül kommunikálunk majd. Annyira hülye vagyok.
Rákérdezhettem volna. Annyira örültem, hogy itt vagy, hogy ez
elsikkadt. Az én hibám, Bailey.
Egy pillanat múlva azt kérdem:
– És mi van, ha valami baj van?
– Feliratkoztam a cége hírlevelére. Minden rendben. Múlt
héten megnyert egy nagy pert.
– És...?
Sóhajt.
– Emlékeztetlek, hogy te is milyen nehezen felejted el Greg
Grumbachert. Nos, ez neki is pont ilyen. Mert lehet, hogy a
pasas téged sebesített meg és rémisztett halálra, de neki meg
együtt kell élnie azzal a bűntudattal, hogy mindez az ő hibája. És
még mindig nem bocsátott meg magának. Nem tudom,
megbocsát-e valaha. A különbség köztetek az, hogy te már
tovább tudsz lépni, ő pedig még nem.
Elgondolkodom.
– Szerinted rendbe fog jönni?
– Nem tudom – feleli, és gyengéden megsimítja az arcom. –
De te már rendben vagy.

Másnap úgy döntök, nem gyötröm tovább Portert Elég volt a

játszmákból. Ez az egész kicsúszott a kezünk közül De én... most
abbahagyom ezt.
Reggel nyolckor írok Porternek, hogy találkozzunk és
beszéljünk. Azt javasolja, menjek el hozzá a boltba. A családja a
parton van, mert Lana épp gyakorol, ő pedig egyedül fogja
kinyitni az üzletet. Nagyon megsajnálom, hogy nem lehet a
parton a többiekkel, de persze nem mondom neki. Az egész
üzenetváltás nagyon hivatalos. És az, hogy egy nyilvános helyen
találkozzunk, ésszerű döntésnek tűnik.
Beletelik egy kis időbe, mire összeszedem a bátorságomat.
Legurulok a Gold Avenue-n. Megkerülöm a sétány környéki
parkolókat. Megállok egy pillanatra, és elmélázom a ködbevesző
dongós felvonó látványán. Bemegyek a kis utcába, hogy
megnézzem, tényleg nincs-e ott Mr. Roth furgonja.
Még mindig nem tudom, milyen is most a kapcsolatunk, ezért
Bébit inkább a bolt előtt parkolom le, ahol mások robogói is
állnak. Csak semmi bizalmaskodás. A boltba az első bejáraton
fogok bemenni, mint bárki más.
Elhessegetem a reggeli frissen sült churró illatát, és
megnézem, van-e valami mozgás a boltban, majd megvárom,
amíg Porter beenged. Waxillat csap meg, ahogy kinyitja az ajtót.
De nem is ettől szorul össze a torkom, hanem attól, amikor meg
látom az arcát.
– Szia! – mondom közömbösen.
– Szia! – feleli mogorván.
Ácsorgok ott egy pillanatig, aztán betessékel. Amikor belépek,
az a nagy, fehér macska, amelyiket a múltkor a tetőn láttam Don
Gatóval, megpróbál besurranni mellettem. Elhessegeti a lábával,
és azt mondja neki:
– Húzz innen!
Ránéz a piros szörfös órájára, aztán bezárja mögöttem az
ajtót, de aztán meggondolja, és újra kinyitja.
– Egy perc van kilencig – mondja. – Ki kell nyitnom.
– Ó! – felelem. Nem mintha hosszú sor várna arra, hogy
bejöjjön, szóval van még egy kis időnk. Mondjuk, nem tudom, a
családja mikor ér vissza. De jobb, ha gyorsan túl vagyunk ezen.
Huh. De miért vagyok ennyire ideges?
Porter egyszerre tűnik reménytelinek, aggódónak és
óvatosnak A zsebébe csúsztatja a kezét, és elindul a bolt hátulja
felé. Követem. Amikor a pulthoz ér, beáll mögé, és úgy néz rám,
mintha egy vevő lennék.
Hát akkor...
– Szóval... – kezdi – ...azt mondtad, készen állsz erre a
beszélgetésre.
Bólintok, majd a zsebembe nyúlok, és előveszem a cápafogat.
Már levettem a kulcstartómról. Leteszem a pultra, és
odacsúsztatom elé.
 – Azzal a feltétellel adtad ezt nekem, hogy próbáljak őszinte
és nyitott lenni veled, mert bízni akarsz bennem. Viszont
elkövettem valamit, amivel megbántottalak, úgyhogy be kell
látnom, nem szolgáltam rá a bizalmadra. Ezért most visszaadom
a fogat, és ezennel semmisnek tekintem a... azt, ami köztünk
van.
– Bailey...
– Kérlek, hadd fejezzem be! Anyám ügyvéd. Pontosan tudom,
milyen fontosak a szóbeli megállapodások.
- Menj a francba, Bailey!
A bolt ajtaja kinyílik. Szuper. Az emberek nem tudnak öt
percet várni a Mr. Zog-féle Sex Waxra? Ne már!
Már éppen oldalra húzódnék, hogy Porter foglalkozhasson az
imént érkezett vevővel, amikor látom, hogy a tekintetében
iszonyú harag gyúl. És ebben a pillanatban felismerem ennek a
járásnak a zaját. Nem olyan, mint amikor valaki sétál, hanem
olyan, mintha valaki inkább bicegne.
– Na, húzz innen a picsába! – üvölti Porter. Megzördülök, a
szívem majd’ kiugrik a helyéből, és látom, ahogy Davy felém
közelít. Sokkal rémesebben néz ki, mint mikor legutóbb Fast
Mike műhelyében találkoztunk. Most csodák csodájára póló van
rajta meg valami homoksárga kabát, ami alatt, úgy tűnik, egy
mankót dugdos.
– Helló, te kis amazon! – mondja érzelemmentes, száraz
hangon. Be van tépve, mint az állat, de nem tudom, ezúttal mit
használt. A szemei pont olyan semmitmondóak, mint a hangja, a
feje pedig mókásan inog a nyakán.
A szemem sarkából látom, hogy Porter megmozdul.
– Nana! – Davy felemeli a mankóját, és Porterre szegezi.
Csakhogy ez nem egy mankó. Ez ugyanaz a puska, amely a
máglyánál is nála volt.
Megdermedek. Porter is, aki épp átvetődni készült a pulton.
 – Láttalak korábban, amikor a parkolónál köröztél – mondja
nekem Davy. – Gondoltam, odajössz, és bocsánatot kérsz. De
aztán lehagytál.
A szarba! Hogy nem vettem észre Davy sárga kocsiját?
– Tedd le a puskát, Davy! – mondja Porter, és hallom, hogy
nyugalmat erőltetett a hangjára. – Gyerünk, haver! Ez őrület!
Hol szerezted egyáltalán? Ha meglátnak ezzel, börtönbe kerülsz.
Ne légy hülye!
– Ki látna meg?
– Bárki, aki erre jár – feleli Porter. – Ember, kinyitottam
boltot. A család bármikor visszaérhet a partról. Épp most hívtak.
Két percen belül itt lesznek. És tudod, hogy Mr. Kramer minden
reggel benéz. Ki fogja hívni a zsarukat!
Davy elgondolkodik, aztán felém hadonászik a puskával.
Lélegezz, mondom magamnak.
– A kiscsaj bezárhatná az ajtót. Nyugisan el akarok
beszélgetni veletek. Csak így hármasban. Pipa vagyok rátok.
Elkelne egy bocsánatkérés, meg talán némi lóvé, ha már úgyis itt
vagyunk. Kárpótlás a fájdalomért és a megaláztatásért. Azért,
amit a térdemmel műveltél.
Nem mozdulok.
– A szüleim már itt vannak az utcában – ismétli Porter, és
egyre ingerültebb.
Davy vállat von.
– Akkor jobb, ha sietsz a pénzzel. Kisanyám, menj már, zárd
be az ajtót!
Porterre pillantok. Nehezen veszi a levegőt. Nem tudok sok
mindent leolvasni az arcáról, de azt igen, hogy iszonyatosan
retteg, és küszködik magában. Érdekes, hogy én viszont
életemben először nem. Persze félek és aggódom. És
mérhetetlenül gyűlölöm ennek a rohadt puskának a látványát.
De Davytől nem félek.
 Dühös vagyok.
És egyelőre nem tudom, mit tegyek.
Figyeli, ahogy odamegyek a bejárati ajtóhoz, és kulcsra
zárom. Az ablakok a boltban hatalmasak, az üveg visszatükrözi
bármit is tesz, úgyhogy végig őt figyelem.
Nézem, ahogy Porteren tartja a szemét, és ráfogja a puskát. És
miért is ne tenné? Ó volt, aki szétrúgta a seggét. Az előbb meg
majdnem rávetette magát a pult mögül. Porter igazi atléta, csupa
izom. Még egy józan, gondolkodó ember is belátná, hogy kettőnk
közül Porter a veszélyesebb.
De Davy nem józan.
Lassan megyek visszafelé, és arra gondolok, amit apa
mondott az elfojtásról, meg arra, hogyan borultam ki a
Hotboxban – kétszer. Eszembe jutnak az agyafúrt Vagány
trükkök is, meg a számok és részletek iránti rajongás, amit
részben a könyvelő apámtól örököltem, aztán az egérutak
kiszúrásának képessége, ami meg az ügyvéd anyámtól ragadt
rám. Arra gondolok, amit apa mondott, hogy most már rendben
leszek, mert rendben akarok lenni.
De amire leginkább gondolok most, az a nap, amikor azok a
punkok megpróbálták ellopni a máltai sólymot a múzeumból. ők
is alábecsültek.
Davy rám néz, de csak annyira, hogy megállapítsa, hogy
visszajöttem, közben tisztes távolságból Portert felügyeli.
– Bezártad?
– Igen – felelem.
– Rendben! – mondja, és a fegyvert Porterre szegezi. – A
kasszát! Ürítsd ki!
Ez tényleg mindennek az alja. Kirabolja a legjobb barátja
családját. Szerintem Porter is erre gondol, de nem szól egy szót
sem. Összeszorítja a fogát, ahogy megnyom pár gombot a
számítógép monitorján.
 – Még nem lehet – magyarázza. – Nem tudom kinyitni a
kasszát, amíg fut a program. Várnod kell egy picit
Baromság. Már a helyére tette a kasszát, úgyhogy a
számítógép rég be van kapcsolva. Biztosan ki lehet nyitni. De
Davy túl kába, hogy ezt észrevegye, így aztán vár. Eközben pedig
Porter elkezd szemezni velem. És egy csodás, páratlan
pillanatban egyszer csak azt érzem, hogy értjük egymást.
A bizalom nagy kincs, és most nem fogom elvesztegetni.
Davyre nézek. Pont a pult előtt áll, mögötte pedig egy
rövidebb, tömörebb deszkákkal megrakott állvány – egy ilyen
deszka körülbelül a harmada a normál méretűnek, de ahogy
Porter egyszer viccesen mondta, „sokkal vacakabb”.
Várok. Gyerünk, Porter, adj egy jelet!
És mintha olvasna a gondolataimban, hirtelen azt mondja.
– Na, figyuzz! A számítógép működik, Davy!
Davy Porter felé fordítja a fejét.
Én hátralépek, és óvatosan leveszek egy deszkát az állványról.
Franc! Sajnos ez némi hanggal jár. A deszka ráadásul sokkal
könnyebb, mint gondoltam. Na, mindegy! Már túl késő, mert
Davy megfordul, észleli, hogy közelebb vagyok hozzá, mint
ahogy arra számított. Nincs idő gondolkodni.
Ahogy a tekintetünk találkozik, megragadom két kézzel a
deszkát, lendületet veszek, és fejbe vágom vele.
Felüvölt, és kibicsaklik a nyaka. Meginog, és tántorogni kezd.
Hadonászik a puskával, amely megüti a vállam. Megragadom, és
próbálom kicsavarni a kezéből. Hirtelen elengedi, és én
hátraesem vele – közben Porter átugrott a pulton, és Porter
leszorítja Davyt a földre, én pedig az állványnak esek, és
feldöntöm. Igyekszem talpon maradni és megtartani a fegyvert,
de elbotlom. Arccal a földre zuhanok.
– Porter!
Egy halom deszka között próbálok talpra állni. A fiúk a földön
birkóznak, látom, ahogy Porter csépeli Davyt, akinek a kabátja
belegabalyodott a lábába.
És aztán...
Egy hangos üvöltés.
Majd’ kiugrik a szívem, ahogy félresöpröm a deszkákat, és
végre felugrom.
Porter a földön fekszik.
Davy alatta, arccal a padlón. Le van szorítva a feje, és folynak
a könnyei.
– Sajnálom! – mondja rekedten.
– Hát még én! – feleli Porter, miközben lefogja a karjait – Én
megpróbáltam. De úgy tűnik, valaki másnak kell megmentenie.
Aztán rám néz, én bólintok. Leteszem a fegyvert, és odébb
rúgom. Kiveszem a telefont a zsebemből, és tárcsázom a 911-et.
– Öööö... halló! – mondom kifulladva a telefonba, és
nagyokat nyelek. – A Pennyi Boards szörfboltból telefonálok,
innen a sétányról. Valaki megpróbálta kirabolni a boltot! Jól
vagyunk. Kérem, küldjenek valakit, hogy letartóztassa a fickót.
És kérem, hívják fel azonnal Wanda Mendoza őrmestert, hogy
jöjjön ő is a helyszínre!
 „Mégis inkább haragszom rád. Az szórakoztatóbb!”
(Cary Grant: Észak-Északnyugat, 1959)

27.

Kiderül, hogy a Davynél lévő puska lopott volt. A kabátja

zsebeiben találtak egy csomó heroint és más drogokat is. Wanda
azt mondja, hogy mivel egy hónap múlva tizennyolc éves lesz, és
korábban már volt őrizetben, felnőttként tárgyalják az ügyét, és
egy időre börtönbe kerülhet. Most épp a fogdában józanodik. Azt
is mondta, hogy az ügyvédje megpróbálja majd rávenni a bírót,
hogy Davy a tárgyalásig részt vehessen egy néhány hetes,
államilag támogatott rehabon. De nem biztos, hogy ez sikerül.
Mindezt a boltban történt esetet követő napon tudom meg,
meg is üzenem Porternek, hogy ő is értesüljön róla. Abban a
káoszban már nem nagyon volt időnk beszélgetni. A családja a
rendőrség után pár perccel érkezett, és érthető módon eléggé
meg voltak rémülve. Mr. Roth annyira dühös volt Davyre, hogy
le kellett fogni, amíg Mrs. Roth meg nem nyugtatta. Wanda
felhívta apát, aki azonnal odarohant a munkából, hogy
megnézze, jól vagyok-e. Óriási kavarodás volt.
Mire vallomást tettünk, és mindenki elment, Porternek
indulnia kellett dolgozni, én pedig hazamentem apával.
Miközben apa ebédet rendelt nekünk, észrevettem, hogy amikor
máshova figyeltem, Porter visszacsempészte a cápafogat a
zsebembe. Pár perccel később kaptam egy üzit tőle.
 Csupán ez áll benne: „Nem fejeztük be a beszélgetést."
Másnap vacsora után apa váratlanul megkérdezte,
megnézheti-e a sétányról rajzolt térképemet. Pár hete, amikor
Alex lekoptatott, majdnem kidobtam. Most elő kell ásnom a
fiókom mélyéről. Apa kiteríti az asztalra, és ahogy
tanulmányozza, bólogat.
– Mi az? – kérdem.
Apa hátradől a széken, és rám mosolyog.
– Te aztán kitartó és makacs vagy! Anyádtól örökölted. Ettől
olyan jó ügyvéd. Imádom a kitartó nőket. Emiatt kedveltem meg
Wandát is. Ettől olyan jó rendőr.
Rásandítok. Minek jön nekem ezzel ?
– De ennek az állhatatosságnak megvannak ám az árnyoldalai
is, mert néha az ember csak megy előre, és a szemellenzőjétől
semmit se lát. Tudod, mint a lovak! – a két kezével elárnyékolja
a szemeit. – Csak mész és mész előre, mindenkit megelőzöl, de
nem látod, mi van az út szélén. Nem látsz oldalra. Nem veszel
észre olyan dolgokat, amik fontosak lehetnek. Anyád is mindig
ezt csinálta.
– Ezért váltatok el?
Egy pillanatra elgondolkodik.
– Az egyik oka ez volt. De ez most nem anyáról vagy rólam
szól. Én rólad beszélek. A te vakfoltjaidról. Ne légy túl makacs!
Néha állj meg, és nézz körül!
– Miért nem mondod ki konkrétan, mi jár a fejedben, Yoda
mester?
– Mert szeretnélek rávezetni arra, hogy magad jöjj rá, ifjú
padavanom. Tanácsot adhatok, de a többi a te dolgod. A szülői
feladatom az, hogy belőled egy független fiatal nő váljék, aki
megtalálja a saját válaszait. Nem nekem kell eléd raknom
azokat.
– Ez úgy hangzik, mintha valami szülői útmutatóban olvastad
volna.
Visszafojtja a nevetését:
– Talán ott is olvastam!
– De gáz! – ugratom. – Oké, akkor mit tanácsolsz? Halljam!
– Beszéltél Porternek arról, hogy mi volt Alexszel, mielőtt
ideköltöztél?
– Ööö, nem.
– Talán kellene. Az emberek megérzik, ha elhallgatnak előlük
dolgokat. Én már hónapokkal korábban tudtam, hogy anya
megcsal Nate-tel, mielőtt elmondta volna. Bizonyítani nem
tudtam, de éreztem, hogy valami nem stimmel.
Ettől teljesen padlót fogok, nem is tudom, mit mondhatnék.
Apa soha nem beszélt Nate-ről, vagy arról, hogy anya megcsalta
őt vele. Kezdem kényelmetlenül érezni magam. És milyen furán,
közönyösen meséli ezt! De ami még furább, hogy így
elbeszélgetünk erről. És... na, álljunk csak meg egy szóra!
– De én nem csaltam meg Portert Alexszel – mondom neki.
– És fordítva sem!
– Az most nem érdekes, hogy mit tettél vagy mit nem tettél
– feleli apa. – Már a titkolózás is mindent megmérgez. Csak
mondd el Porternek. És Alexszel is légy őszinte, ha már itt
tartunk. Ettől jobban fogod érezni magad, megígérem.
– Hát, nem tudom – motyogom.
– Ahogy az előbb mondtam, nem az én dolgom elvégezni a
piszkos munkát – gondosan összehajtogatja a térképet. – De a
tanácsom az, édes lányom, hogy egyszer és mindenkorra hozd
rendbe a fiúügyeidet.

Egész nap azon gondolkodom, amit apa mondott, és azt

hiszem, végre megértem. Alex sokáig fontos része volt a
mindennapjaimnak. És az igazság az, hogy lekoptatott. Persze én
meg mondhattam volna neki, hogy ideköltöztem. Talán ha most
elmondanám, már nem is érdekelné annyira, főleg hogy a
legutóbbi őszinte üzenetváltásunk alkalmával már meséltem
neki Porterről. Szerintem sosem tudom meg, mit szól, ha nem
teszek egy próbát.

@mink: Helló. Megint én. Ott vagy még?

Két órával később válaszol.

@alex: Itt vagyok. Mi a helyzet?

@mink: Mivel legutóbb mindketten nagyon őszinték voltunk

egymáshoz, arra gondoltam, folytatom. De ez most egy kicsit
komolyabb. Készen állsz?

@alex: Üljek le? 

@mink: Hát, lehet.

@alex: Leültem.

@mink: Oké, szóval akkor mondom. Itt vagyok a városban,

és apánál lakom már egy ideje. Bocs, hogy nem mondtam el.
Ez hosszú, de féltem, hogy furának tűnne, és én hajlamos
vagyok a konfliktuskerülésre. De talán jobb későn, mint soha.
Azt akartam kérdezni, hogy találkozhatnánk-e valamikor,
hogy együnk valamit. Na, mindegy... ez most így elég gáz,
úgyhogy befogom. Csak akartam, hogy tudd, hogy sajnálom,
amiért nem szóltam, hogy itt vagyok, és esetleg személyesen
is bocsánatot kérnék, mivel most ugyanabban a városban
 lakunk, és régebben barátok voltunk. (Talán még most is?)
Na, mit szólsz?

Várok, várok, és várok. Hibát követtem el. Törölnöm kéne ezt

az üzenetet. Ha még nem olvasta, akkor lehet, hogy...

@alex: És mi van a barátoddal?

@mink: Ez nem randi lenne. Sajnálom, de a legutóbbi
beszélgetésünk óta még mindig minden ugyanaz. Nem tudom
elfelejteni.

@alex: Miért nem követjük az eredeti tervet? Találkozzunk a

fesztiválon vasárnap este a parton, a kaliforniai zászló alatt,
fél órával az Észak-Északnyugat kezdete előtt.

Ó, a francba! Erre nem számítottam! Az egész szobát feltúrom

a fesztiválismertető után, amelyet még Patricktól kaptam, és
megnézem a tengerparton játszott ingyenes filmek
programját. Az Észak-Északnyugat este kilenckor kezdődik.
Akkor már sötét lesz. Most találkozzak ezzel a furcsa fiúval
sötétben? Ez nem túl jó ötlet. Mondjuk ez egy nyilvános hely,
és amikor átnézem a műsorfüzetet, találok néhány képet
tavalyról; a játszóhelyek elég jól meg vannak világítva. A
zászló is ott lehet valahol a közelben.
Belemenjek? Egy agyafúrt Vagány tutira nem tenné. De vajon
én még annak számítok?

@mink: Oké. Ott találkozunk.

Ez a fiúügy akkor már sínen van. Most jön a másik. Az már
keményebb dió. Gyorsan írok egy rövid üzenetet neki is.
Én: Hahó, ráérsz? Jó lenne, ha tudnánk találkozni és
beszélni. Most már képes vagyok arra a valamit valamiért
dologra. Te nyertél.
Porter: Az a helyzet, hogy vasárnapig nem érek rá. Utána?
Én: Rendben, oké. Majd akkor írok.
Na, ezt megúsztam. Az Észak-Északnyugat pont vasárnap
van, úgyhogy lesz időm találkozni és mindent tisztázni Alexszel,
mielőtt Porterre kerül a sor. A fene gondolta, hogy egyszerre két
fiú ennyire macerás!

Az Észak-Északnyugat című filmben Cary Grant egy

reklámszakembert játszik, akit összekevernek egy Kaplan nevű
CIA-ügynökkel. A csavar viszont az, hogy Kaplan nem is létezik.
Cary Grantet végig arról próbálják meggyőzni, hogy vallja be,
hogy ő egy olyan valaki, aki valójában nem is létezik – egy nem
létező valakit eljátszó csaló. Semmi nem az, aminek elsőre
látszik, és ettől az egész film nagyon szórakoztató. Alex meg én
már sokat méltattuk ezt a mozit a neten, mégis fura
visszagondolni most ezekre a beszélgetésekre. Bárcsak
vidámabb apropóból nézhetném most meg!
Vasárnap este meglepő módon teljesen nyugodtnak érzem
magam. Talán azért, mert az, hogy találkozom Alexszel, egy
hosszú történet végkifejlete. És mert most, hogy Porter van
nekem, már nem úgy érzek iránta, ahogy régebben.
Visszagondolok a nyár elejére, amikor folyton azon aggódtam,
hogy Alex ilyen vagy olyan – magas vagy alacsony, kopasz vagy
hosszú hajú, szófián vagy beszédes –, és ezek már mind nem
számítanak.
Az, aki.
Én is vagyok, aki vagyok
Egy online profilból vagy az írott kommunikációból,
akármennyire is igyekszünk őszinték lenni egymáshoz, nem
igazán lehet megtudni, milyen a másik ember. Ilyenkor csak a jól
fésült és udvarias énünket mutatjuk meg a másiknak. Alex nem
tud a gátlásaimról, a hülye problémáimról, vagy arról, milyen
sokáig szedegetem éjjelente a szemöldököm. Azt sem tudja, hogy
megpróbáltam felszedni egy meleg bálnatúra-vezetőt, mert azt
hittem róla, hogy ő Alex. Vagy hogy nem tudom megállapítani,
hogy egy macska fiú-e vagy lány.
Nem tud pajzán kis GIF-ekről, amiken Grace-szel annyira
tudunk röhögni, vagy hogy hány churrót bírok felfalni egy ültő
helyemben, miközben az árust is zavarba hozom, mert tökre
nem hiszi el, hogy azt az ötöt nem magamnak, hanem a
„barátomnak” veszem.
És az ördög tudja, én mi mindent nem tudok róla.
Na, mindegy is. Ha jó fej lesz, akkor oké. Ha nem, az sem
nagy dolog. Gondolatban kihúzom magam, és felveszek egy
olyan Grace-féle pólót, amikre nagy betűkkel az van írva:
JÖTTEM, HOGY LEZÁRJAM.
A filmkezdés előtt több mint fél órával már a parton vagyok.
Vicces, de a szabadtéri mozi pont azon a partszakaszon van,
amelyet ideérkezésemkor először megismertem: a szörfösök
gyalogátkelője közelében. Persze most az egész környék át van
alakítva, az ég felé óriási dupla fénycsóva világít, ami azt hirdeti:
Hé, itt a mozi! A Gold Avenue-n a pálmafákat is kivilágították,
az út túloldalán lévő, kocsiktól hemzsegő parkolóban pedig
fesztiválmolinók lógnak mindenhol. Bébit egy másik robogó
mellé sikerül leparkolnom, aztán a piknikkosarakat és frissítőket
lóbáló tömeg után eredek, akik a homokba felállított hatalmas,
fehér vetítővászon irányába tartanak.
Alexnek igaza volt, amikor hónapokkal ezelőtt azt mondta
nekem: ez tényleg jó móka. A nap már nyugszik le a tenger
fölött. A plédeken családok és párocskák lazítanak, az úthoz
közelebb eső részen pedig sátrak és kajáskocsik, ahol
burgereket, tacót meg filmes szuveníreket lehet vásárolni. Én is
arrafelé indulok, a zászlót keresem.
Az összes pálmafa ki van világítva, úgyhogy gyanítom, hogy a
zászlórúd is, nem? De még akkor sem látom, amikor már
végigjártam az egész kajasort. A kivetítő közelében sincs. Mivel
elég nagy, még meg is kerülöm, hogy biztosra menjek. Nincs.
Na, ja.
Hát, ez különös. Mármint úgy értem, Alex itt lakik, csak
ismeri ezt a helyet! Biztos nem javasolta volna, hogy itt
találkozzunk, ha nincs is ilyen. Megnézem a filmklubos
üzeneteimet a telefonon, hogy nem írt-e valamit, de mivel nincs
semmi, visszaindulok arra, ahonnan jöttem, és elmegyek
egészen a leülős rész mögé. És akkor meglátom.
A zászlórúdhoz, amely egy széles kőpárkányon áll, néhány
lépcsőfok vezet felfelé. A szörfös gyalogátkelő végénél van, látni
lehet innen az egész óceánt.
Pont „Sóher” Roth emlékműve előtt áll.
Felsóhajtok, aztán a fejem ingatom, mert lám, lám, bárhova is
megyek, soha nem szabadulok tőle. Ha Alex tényleg olyan
helyes, ahogy gondolom, talán együtt nevetünk majd például
ezen is.
A leterített takarók között kacskaringózva megközelítem a
párkányt, és felmegyek a lépcsőn. Most már kicsit feszült
vagyok. Nem nagyon, de azért hihetetlen ez az egész. A kilátó
elég tágas. Körben fák vannak, meg a tenger felől néhány pad, az
egyiken egy idősebb pár ül, és nézik a naplementét. Ez
gondolom, nem ő. Felnézek a „Sóher” szobrára. A neten láttam
már róla fotót, meg el is mentem már mellette, de ilyen közelről
olyan különös. Valaki egy hawaii virágfüzért tett a nyakára,
szerintem Mrs. Roth lehetett.
A szobor mögötti padon ül valaki. Nagy levegőt veszek,
kihúzom magam, és megkerülöm a szobrot. Szóljanak a
harsonák!
 – Helló, Mink!
Az agyammal felfogom, ki ül ott előttem, hallom a szavait is,
de nem hiszem el. Újra és újra lepörgetem elölről az egészet, de
nem bírok egy szót sem kinyögni.
A DVD-bolt.
Az Álom luxuskivitelben.
Hogy mennyire érdekelte a máltai sólyom sorsa.
A Római vakáció.
A fehér macska a boltban.
A churrós kocsi.
Szerinted gáz utálni valakit, aki valaha a legjobb barátod
volt?
A hűtlen barátnő.
A nagy Lebowski.
Filmnézés a munkahelyen.
A kolléga, aki egy két lábon járó lajhár.
A Philadelphiai történet.
Mr. Roth... Xander Roth.
Alexander.
Alex.
A térdem megbicsaklik, összeesem. Porter felugrik a padról,
és elkap, mielőtt a földre zuhannék. Megtámasztom a lábam a
kövön, mintha el akarnék rugaszkodni, és próbálom megtalálni
az egyensúlyt. Igyekszem a lábaimnak parancsolni. Végül
sikerül.
Mikor felállok, kicsit elbódulok. Az a hülye kókuszillat!
Eltolom magamtól, elkezdem ütni – erősen –, és addig csépelem
a karját, amíg csak el nem enged, hogy az arca elé tegye a kezét.
Aztán kiborulok.
Sírva fakadok.
És csak sírok.
Összekuporodom a pad egyik sarkában, és csak sírok tovább.
 Nem is igen értem, miért borulok ki ennyire. Olyan idiótának
érzem magam. Elgyötörtnek. Legyőzöttnek. És nevetséges
módon még azt is érzem, hogy elárultak, pedig ez egy baromság.
Aztán abbahagyom a sírást, szipogok egy kicsit, és rájövök, hogy
Porter is valahogy így érezhette magát, amikor rájött az egészre.
Leül a padra, az ölébe vonja a fejem, én pedig megpróbálok
megnyugodni.
– Na, mit szólsz ehhez az egész elcseszett helyzethez? Mert ez
most jól összegabalyodott.
– Végül is egymással csaltuk meg egymást – felelem.
– Igen – mondja. – Elég zűrös. Amikor elmondtam anyának,
azt mondta, ez olyan, mint valami kifordított Pina Colada ; az
valami flancos dal a 70-es évekből, amiben egy pár hirdetéseket
ad fel, hogy kalandokat keressenek, aztán a végén egymással
akadnak össze.
– Úristen! – hüledezek. – Te elmondtad anyukádnak?
– Hé, de hát ez az egész egy őrület! Muszáj volt elmondanom
valakinek – mondja erre. – Viszont nézd a jó oldalát. Végül is
élőben sokkal jobban megkedveltük egymást, mint a netes
énjeink. Ez azért valami, nem igaz?
– Hát igen.
Elgondolkodom. Uh! Apa is tudta. És próbált rávezetni,
amikor a szemellenzőkről meg a lovakról beszélt.
Megint belém hasít, hogy ÉN VAGYOK A VILÁG LEGNAGYOBB
IDIÓTÁJA, és most hagyom magam, nem küzdök ellene. Az
idősebb pár már elment – gondolom, megelégelték, hogy egy
rikácsoló tinilány elrontja a békés naplementéjüket –, úgyhogy
most magunk vagyunk, amiért végtelenül hálás vagyok. Lent a
parton egyre nagyobb a tömeg, de túl messze vannak, így nem
igazán érdekelnek.
– A házunkban töltött estéig te sem tudtad, ugye? –
kérdezem.
 – Nem.
Ettől mintha kicsit jobban érezném magam. Legalább addig a
pontig mindketten ugyanolyan hülyék voltunk, amíg meg nem
hallotta a becenevemet. Ó, istenem! A Philadelphiai történetet
szándékosan választotta. Akkor már mindent tudott, de nem
szólt. Ettől a gondolattól megint rémesen érzem magam.
– Miért? – kérdem halkan. – Miért nem mondtad el?
– Összezavarodtam. Nem tudtam, mit tegyek. Egyszerűen
nem hittem el, hogy mindvégig itt voltál. Nem hittem el, hogy
te... tényleg ő vagy. Hogy te vagy Mink. Azt hittem, csak
szórakozol velem, de minél tovább gondolkodtam rajta, annál
inkább rájöttem, hogy nem így van. Csak meg voltam rémülve.
Aztán... azt hiszem, rád akartam hagyni kicsit. Azt akartam, hogy
magadtól jöjj rá. Azt hittem, rájössz. Esküszöm, Bailey, azt
hittem, ha elég jelet adok, te is rájössz magadtól. Aztán azon
kezdtem gondolkodni, miért nem mondtad el... nekem, Alexnek,
hogy ideköltöztél, és rosszulesett, hogy hazudtál... szerettem
volna, ha tisztázod ezt
– Valamit valamiért – behunyom a szemem, és már érzem a
helyzet iróniáját.
– Nem gondoltam, hogy ennyire félremennek a dolgok –
bizonygatja. – Amikor kirúgtak... Grace elmondta, mi történt a
Hotboxban. És az az igazság, hogy meg is fenyegetett, hogy
szétrúgja a tökömet, amivel okozott néhány álmatlan éjszakát.
– Nem hibáztatlak azért, ami a Hotboxban történt. Akkor
dühös voltam, de már elmúlt – motyogom.
– Csak hogy tudd, nem találtam viccesnek, amit Scott és
Kenny mondott aznap. Nem is tudom, minek nevettem rajta. Azt
hiszem, csak valami ideges reflex volt. Utána borzalmasan
éreztem magam. Próbáltam írni és elmondani, de akkor már
nem beszéltél velem. Aztán megjött Davy...
Megborzongok, és nagyon kimerültnek érzem magam.
 – Istenem, micsoda zűrzavar!
Kicsit később azt mondja.
– De arra még mindig nem jöttem rá, miért hazudtál arról,
hogy mielőtt ideköltöztél, hol laktál.
– Nem hazudtam. Anya meg a férje pár hónapja New
Jersey-ből Washington DC-be költözött. Csak ezt Alexnek nem
mondtam el. Mármint neked. Neked, Alexnek. Uh. Ez a név nem
véletlen, ugye?
– Alex a második nevem.
– Alexander? Mint apukád?
– Igen, a nagyapámat is így hívták.
A fülem mögé simít egy göndör fürtöt.
– De azért azt tudod, hogy ez az egész mizéria elkerülhető lett
volna, hogyha te, Mink már az elején elmondod nekem, hogy
ideköltözöl... nem?
Eltakarom a szemem. És amikor végül elveszem a kezem, és
felülök, letörlöm a könnyeimet, és a szemébe nézek.
– Tudod, mit? Nem is biztos. Mert mondjuk, miután
idejövök, összehozunk egy találkát Alexszel, azaz veled a
Pancake Shakben, aztán meg nem kapom meg a nyári munkát a
Barlangban. Összejött volna ez az egész? Nem tudom. Te sem
tudod. Talán azért történt így, mert együtt kezdtünk el dolgozni.
Porter megrázza a fejét, és megfogja a kezem.
– Nem. Nem hiszem, és szerintem te sem. Két ennyire
egymástól távol élő ember hogy futhat össze kétszer is? Élhetne
az egyikünk Haitin, a másikunk pedig tarthatna egy rakétán a
hold irányába, végül akkor is itt ülnénk együtt.
Szipogok.
– Gondolod?
– Emlékszel? Egyszer azt mondtam, hogy rejtélyes vagy, mint
a köd, és hogy attól félek, nyár végén visszarohansz anyukádhoz.
De most már nem félek.
 – Nem?
Az óceánra néz, ami a nap utolsó sugaraiban sötétlila színt ölt.
– Anya azt mondja, mind egyek vagyunk... az emberek, a
növények, és az állatok. Ismerjük egymást belülről. Ami
eltávolíthat, az a külsőség. A ruháink, a szavaink, a tetteink.
Cápatámadások. Lövöldözés. Azzal töltjük az egész életünket,
hogy kutatunk valaki után. Néha összezavarodunk, mert hagyjuk
magunkat eltántorítani. – Rám mosolyog. – De mi nem hagytuk.
Visszamosolygok, és remélem, látja a boldogságot a
szememben.
– Nem, mi nem.
– Szeretlek, Bailey ’Mink’ Rydell.
Folyik a könnyem, de nevetek örömömben.
– Én is szeretlek, Porter ’Alex’ Roth.
Egymáshoz hajolunk, és megcsókol. Szenvedélyes és
csodálatos, sosem ölelt még ennyire szorosan. Körbecsókolom
hajánál a nyakát, ő pedig a két kezébe fogja az arcom, és
mindenhol csókol, az egész arcomat, aztán a pólója szélével
letörli a szétsírt sminkemet.
Tapsra és éljenzésre riadunk. Majdnem elfelejtettem, hogy
kezdődik a film. Porter felhúz, és áthajolunk a korláton,
belebámulunk a sötétbe. Fények villódznak a parton, és a jó öreg
oroszlános MGM lógó jelenik meg a vásznon. Elindul a zene.
Beúsznak az első feliratok. CARY GRANT. EVA MARIE SAINT.
Bizsergés fut végig a hátamon.
Aztán az jut eszembe: minden élményt meg akarok osztani
Porterrel. Magamat is. Arra vágyom, hogy mindent megosszunk
egymással.
Rápillantok, és látom, hogy ő is elérzékenyült.
– Szia! – mondja, és a homlokát az enyémhez érinti.
– Szia!
– Lemenjünk a partra? – kérdi, és átkarolja a vállam.
 – Úgy emlékszem, utálom a strandokat.
– Mert még nem voltál igazán jó strandon. A keleti parti
strandok lepra helyek.
Boldogan felnevetek.
– Ja, igen, tényleg! Na, akkor mutass egy normális strandot,
te szörfös! Menjünk, nézzük meg a filmet!
„Azt kívántam, te legyél! Szívemből kívántam, hogy te legyél az!”
(Meg Ryan: A szerelem hálójában, 1998)

28.

Kifújom a levegőt, és beteszem a táskámat a szekrénybe.

Mögöttem a keskeny folyosón hosszú sor kígyózik a földszint és
a kivilágított nézőtér felé. Mindjárt kezdődik. Csinálok néhány
fejkörzést, és még egyszer ellenőrzöm a telefonomat.
Néhányan a rivaldafénybe vágynak, mások szeretnének a
háttérben maradni. A filmekhez viszont színészek kellenek. És
még szükség van írókra, sminkesekre, jelmeztervezőkre és
ügynökökre. Mindannyian nagyon fontosak.
Én nem az a fajta vagyok, aki a kamera elé vágyik, ebbe már
rég belenyugodtam.
Az utóbbi időben felhagytam az agyafúrt Vagány
módszerekkel. Nagyrészt. Amikor pár hónapja elkezdődött az
iskola, egy kicsit megint visszatértem hozzájuk, mert hát végül is
nem indulhatok kapásból a diákelnöki posztért úgy, mint Grace.
Viszont a parton zajlott beszélgetésünk óta, miután úgy
cserbenhagytam, igyekszem megbízható barát lenni, és
segítettem a szavazatgyűjtésben is.
Meg is nyerte a posztot, ami senkit nem lepett meg. Grace-t
mindenki szereti. Én még egy kicsit annál is jobban.
Suli után a Video Ray-Gunban dolgozom, ami nem annyira
strapás, mint a Hotbox – és nem is annyira meleg. Ráadásul
elsőként lecsaphatok az újonnan érkező használt DVD-re.
És most, hogy Porter a suli miatt csak hétvégente dolgozik a
Barlangban, tudunk találkozni, amikor szünetem van, mert a
szörfös bolt csak ötpercnyire van a videós üzlettől. Hurrá, hurrá!
Szeretném annyiszor látni, ahányszor csak lehet, mert jövő
héten elrepül az anyukájával Hawaiira. Találkoznak Mr. Rothtal,
hogy Ofaluban valami spéci szörfös versenyen megnézzék Lanát.
És találkozójuk van valakivel a World League-től, hogy
megbeszéljék, Porter szörfözni fog a januári dél-kaliforniai
selejtezőn. Már regisztrált, és amikor csak tud, edz. Az
interneten mindenki arról beszél, hogy a Roth testvérek a jövő
reménységei: a múlt héten egy ausztrál riporter hívta fel a boltot,
és interjút készített Mr. Rothtal egy magazin számára.
Mindez hihetetlenül izgalmas, de én azért kicsit izgulok, hogy
Porter megint szörfözni fog. De hát erre született. Annak azért
persze örülök, hogy nem mondott le a főiskoláról. Azt mondja,
mindkettőt bírni fogja. Nem hinném, hogy ezt korábban is így
gondolta, de ez végül is érthető. A családja sok mindenen
keresztülment már. Nehéz a jövőre gondolni, ha mindig a mát
kell valahogy túlélni.
De most már nem féltem. Attól sem, hogy esetleg megelőzi
Lanát, és körbeutazza a világot, mondjuk egy hét Ausztrália, egy
hét Franciaország, Dél-Afrika és Hawaii, meg ilyenek. Talán
néha én is vele mehetek. Talán nem. De nem is nagyon számít.
Mert igaza van. Akár a Pipeline-on szörfözik, akár egy rakétán
tart a hold felé, mindig egymásra fogunk találni.
– Még öt perc! – hallom a csapatkapitányt, ahogy kiszól
nekünk.
Lányok szaladgálnak körülöttem, hogy elvégezzék az utolsó
igazításokat a sminkjükön, megigazítsák a fekete zoknit, a
térdvédőjüket és aranyszínű nadrágjukat. Az egyik csaj elkésik,
épp most veszi fel a görkorcsolyát. Ha a csapatkapitány, LuAnn
Wrong úgy dönt, az első körből kizárhatja. LuAnn nem tűri a
bénázást.
Két hónapja csatlakoztam a görkorcsolyaderbi csapathoz, a
Coronado Cavegirlhöz. Beneveztünk a helyi Rollergirls ligára,
úgyhogy három másik csapat ellen versenyzünk, az egyik
Monterey-ből érkezett. Ennek örülök, mivel minden második
szombaton a Pacific Grove Természettudományi Múzeumnál
önkénteskedem. Főleg kagylókat katalogizálok a raktárban,
fizetést nem kapok, de nagyon szeretem a munkát.
Eleinte kicsit féltem a versenyzéstől. Ez már majdnem olyan,
mintha rivaldafénybe kerülnék, ráadásul a lányok mind pár
évvel idősebbek nálam. Egyikük a harmincas évei végén jár. De
Grace biztatott, az egyenruha király, és minél többet
gondolkodtam a dolgon, annál jobban tetszett az ötlet. A korizás
végül is nem rólam szól, hanem a csapatról. Mert mi egy csapat
vagyunk.
Én vagyok a vezérjátékos, ami azt jelenti, hogy én viselem a
csillagos sisakot, és az a feladatom, hogy amilyen gyorsan csak
tudom, lehagyjam az ellenséges csapat játékosát. Az agyafúrt
Vagány képességeimnek nagyobb hasznát veszem a pályán, mint
a mindennapi életben.
És segít, hogy levezessem a feszültséget. Amikor a Hotboxban
dolgoztam, túlhevültem; szó szerint, és átvitt értelemben is. A
korcsolya segít legyőzni a frusztrációt. Nem kell punkok után
szaladgálnom, akik sólymokat lopnak a múzeumból, nem kell
jegyeket gyömöszölnöm a látogatók képébe, vagy fegyvereket
kicsavarni drogosok kezéből. Viszont összeütközhetek nálam
nagyobb lányokkal, és ez nemcsak szabályos, de ajánlott is.
Kilesek a folyosóról, hogy ismerős arcokat keressek a
nézőtéren, és azonnal kiszúrom őket. Itt van apa és Wanda, nem
mulasztanának el egyetlen görkoriversenyt sem. Előttük ül
Grace és Taran – aki a nyár végén visszatért Indiából, nagy
szerencséjére, mert így nem kellett odarepülnöm, hogy
szétrúgjam a seggét –, Patrick a barátjával, és végül Mrs. Roth és
Porter. A HOT STUFF dzsekije van rajta, amitől mosolyogni
támad kedvem. (Megjegyzés magamnak: azt a dzsekit később a
furgon hátuljában le kell tépnem róla.)
– Három perc, lányok! – kiált mögöttem LuAnn. – Álljatok
be!
Ahogy körém gyűlnek a csapattagok, előveszem a
telefonomat, és megkérem az egyik lányt, fotózzon le a tömeggel
a hátam mögött. A koris nevem, MINK, ott áll nagy betűkkel a
pólómra nyomtatva.
A fotót, ellátva a megfelelő idő, dátum és helymegjelöléssel,
elküldöm anyának. Nem várok választ, tudom, hogy nem fog
írni.
De nem adom fel a reményt, hogy egyszer majd megbocsát
magának. És nekem, hogy otthagytam, és ide költöztem. Ha már
készen áll rá, eljöhet, és meglátogathatja apát és engem. Ki
tudja, talán még pozole-ozni is elvisszük.
Az utolsó hívás után gyorsan elrakom a telefont, és beállok a
sorba. Mindenki zizeg. Mindig ez van, mielőtt kimegyünk. Nagy
roham lesz. Megrázom a karom, és becsatolom a sisakomat.
Minden készen áll. Hallom, ahogy a közvetítő buzdítja a
közönséget. Őrjöngenek! Mindjárt elstartolunk.
– Készen álltok, lányok? – kérdi LuAnn, és végiggurul
mellettünk, mindenkinek a szemébe néz.
Megérinti a vállam, amiről eszembe jut Pangborn, és kurtán
bólintok.
Készen állok.
Én vagyok az, Mink. Halljátok az üvöltésem!