Amy Ewing

Az Ékkő

Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a

hatalommal. De vannak lányok, akik számára
nem jelent mást, csak a szolgaságot.
Violet a Lápon született és nevelkedett, és
genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő
hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyer-
mekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg
Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó
felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell
fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia
életben maradni.
 Írta: Amy Ewing
A mű eredeti címe: The Jewel
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Szerkesztő: Vajna Gyöngyi Műszaki
szerkesztő: Daróczi Edit © Amy
Ewing © Szűr-Szabó Katalin
 © Maxim Könyvkiadó Kft.
A kiadvány a szerző engedélyével készült.
Borítóterv: Larry Rastant
A műben szereplő verset fordította:
Komáromy Zsófia
ISSN: 2063-6989

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi
út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62)
548-443,
e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes.
 Jessinek
mindenért
 1. fejezet

A MAI AZ UTOLSÓ NAPOM VIOLET LASTINGKÉNT.

A Láp utcái csendesek ilyen kora reggel, csak egy szamár
nehézkes patadobogását és a tejes üvegek csörömpölését hallani,
ahogy elzötyög a tejszállító szekér. Kitakarózom, és a hálóingemre
felveszem a fürdőköntösömet. Anyámé volt, a színe sötétkék, és
kikopott a könyökénél. Régebben nagy volt rám, az ujja eltakarta a
kézfejemet, az alját a földön húztam, de az utóbbi években
belenőttem, és most úgy áll rajtam, ahogy rajta is állt. Szeretem ezt a
köntöst. Azon kevés holmi közé tartozik, amit magammal hozhattam
Déli Kapuba. Szerencsém volt, hogy ennyit is elhozhattam. A másik
három átmeneti intézmény szigorúbb a személyes tárgyakat illetően,
Északi Kapu például be sem engedi őket.
Az ablakomon lévő kovácsoltvas rácshoz szorítom az arcomat;
kacskaringós indái rózsát formáznak, mintha a szép mintával valami
egészen másnak mutatnák magukat.
A Láp földútjai tompa aranyfényben ragyognak a kora reggeli
napsütésben, szinte még azt is el tudnám képzelni, hogy valami
királyiból készültek. A Láp az utcákról kapta a nevét: a kövezett,
betonozott és aszfaltozott utcák a város gazdagabb köreit jellemzik,
így a Lápnak maradt a sűrű, barna, sós és kénes szagú sár.
A gyomrom remeg az izgalomtól. Ma – négy év óta először –
viszontláthatom a családomat. Anyámat, Ochre-t és a kis Hazelt, aki
valószínűleg már nem is olyan kicsi! Kíváncsi vagyok, hogy
egyáltalán szeretnének-e látni, nem lettem-e idegen számukra. Más
lettem-e, mint aki régen voltam? Már abban sem vagyok biztos, hogy
emlékszem-e, akkoriban ki voltam. És ha már meg sem ismernek?
Reszketek az aggodalomtól, miközben a nap lassan a távolban
kirajzolódó, a Magányos Várost körülvevő Nagy Fal fölé kúszik. Ez a
fal véd meg minket a vad óceántól, és biztonságot nyújt. Szeretem a
napkeltét, még a naplementénél is jobban. Van valami izgalmas
abban, ahogy a világ ezernyi színnel életre kel. Reményt keltő.
Örülök, hogy ezt a mostanit is láthatom, a vörös és arany csíkokkal
átszőtt rózsaszín és levendulaszínű szalagokat. Eltűnődöm, vajon
látok-e majd egyáltalán napkeltéket, miután megkezdem az új
életemet az Ékkőben.
Néha azt kívánom, bárcsak ne helyettesnek születtem volna.

AMIKOR PATIENCE ÉRTEM JÖN, MÉG MINDIG FÜRDŐKÖNTÖSben fekszem
összegömbölyödve az ágyamon, és az emlékezetembe vésem a
szobámat. Nincs benne sok, csak egy kis ágy, egy szekrény és egy
kopott fa öltözőasztal. A csellómat az egyik sarokba állítottam. Az
öltözőasztal tetején egy vázában naponta friss virág, egy hajkefe, egy
fésű, hajszalagok és egy régi lánc, amin apám karikagyűrűje lóg.
Miután az orvosok diagnosztizáltak, és a katonák értem jöttek és
elvittek, anyám ragaszkodott hozzá, hogy vigyem magammal.
Vajon nem hiányzik anyámnak, ennyi idő után? És én? Nem
hiányzom-e neki, ahogy ő nekem? Összeszorul a torkom.
Amióta négy éve idekerültem, a szobám nem sokat változott.
Nincsenek képek, se tükör. Az átmeneti intézményekben nem
engedélyezett a tükör. Az egyetlen új tárgy a csellóm, és még az sem
az enyém, mivel Déli Kapu tulajdona. Ki használja majd, ha
elmegyek? Furcsa, de bármilyen lehangoló és személytelen is a
szoba, hiányozni fog.
– Hogy viseled, kedveském? – kérdezi Patience. Mindig így szólít
minket, kedveskémnek, édesemnek, báránykámnak. Mintha félne a
valódi nevünket kiejteni a száján. De lehet, hogy csak nem akar
hozzánk túlságosan ragaszkodni. Hosszú ideje ő a főgondozó Déli
Kapuban. Valószínűleg sok lány lakott már ideiglenesen ebben a
szobában.
– Jól vagyok – hazudom. Nincs értelme megosztanom vele, mit
érzek valójában: mintha a bőröm belülről viszketne, és a bensőm
legsötétebb, legmélyebben pontján egy súly nehezedne rám.
Tetőtől talpig végigmér, és az ajkát csücsöríti. Patience dundi
teremtés, libegő barna hajába ősz csíkok vegyülnek, az
arckifejezéséből olyan könnyű olvasni, hogy mielőtt kimondaná, már
kitalálom, mi lesz a következő kérdése.
– Biztos, hogy ezt akarod felvenni?
Bólintok, és a köntös puha anyagát a mutató– és a hüvelykujjam
közé csippentem, aztán lesiklom az ágyról. A helyettességnek is
vannak előnyei. Úgy öltözhetünk, ahogy a kedvünk tartja, azt
ehetünk, amit csak akarunk, és hétvégenként sokáig alhatunk.
Oktatásban részesülünk, sőt jó nevelést kapunk. Friss ételt és vizet
adnak, mindig van villany, és sosem kell dolgoznunk. Nem kell
megismernünk a szegénységet, és a gondozók azt is a tudtunkra
adják, hogy többet is kapunk, amint az Ékkőbe kerülünk.
Csak szabadság nincs. Azt soha nem említik.
Patience nagy sebbel-lobbal kimegy, én pedig követem. A Déli
Kapu Átmeneti Intézménye folyosóinak falát tikfával és rózsafával
fedték, festmények díszítik, amik csak színfoltok, és nem ábrázolnak
semmi valóságosat. Az ajtók tökéletesen egyformák, de tudom, hova
megyünk. Patience csak akkor szokott ébreszteni, ha az orvoshoz
kísér, vagy ha vészhelyzet van, vagy elérkezik az elszámolási nap.
Rajtam kívül csak egy lány van ezen az emeleten, aki holnap
aukcióra kerül. A legjobb barátnőm, Raven.
Nyitva az ajtaja, és már fel is öltözött: magas derekú, sárgásbarna
nadrágot és fehér, V nyakú pulóvert visel. Nem állítom, hogy Raven
csinosabb nálam, mert négy éve nem láttam magam a tükörben. De
azt elmondhatom, hogy egyike a leggyönyörűbb helyetteseknek Déli
Kapuban. Mindkettőnk haja fekete, de Ravenét rövidre vágták,
egyenesen és fényesen áll el a fejétől, míg az enyém hullámosán
omlik a hátamra. Raven bőre csodás karamellszínű, a szeme
majdnem olyan sötét, mint a haja, mandulavágású, az arca
tökéletesen ovális. Magasabb nálam, ami nem semmi. Az én bőröm
elefántcsont fehér, és a színe élesen elüt a hajam színétől, és
ibolyakék szememtől. Ezt tükör nélkül is tudom. Erről kaptam a
nevemet.
– Nagy nap, mi? – mondja nekem Raven, és kilép mellénk a
folyosóra. – Ezt vetted fel?
Elengedem a fülem mellett a kérdését. – A holnapi nagyobb lesz.
 – Igen, de holnap nem választhatjuk meg, mit viselünk. Vagy
holnapután. Vagy utána... bármikor is. – A füle mögé simítja a haját.
– Remélem, akárki vásárol is meg, hagyja, hogy nadrágot viseljek.
– Én nem reménykednék túlságosan, kedveském – mondja
Patience.
Ebben egyet kell vele értenem. Az Ékkő nem olyan helynek
látszik, ahol a nők nadrágot hordanak, hacsak nem szolgálók, aki a
szem elől elzárt helyeken dolgoznak. Még ha egy, a Bankban lakó
kereskedőcsaládnak adnak is el minket, minden bizonnyal akkor is
ruha lesz a megkívánt öltözék.
A Magányos Várost öt körre osztották, mindegyiket fal választja el
a másiktól, de a Lápnak – az ipar hiánya miatt – becenevei is
vannak. A Láp a külső kör, a legszegényebb negyed. Nincs iparunk,
itt csak azok a munkások laknak, akik a többi körben dolgoznak. A
negyedik kör a Farm, ahol az élelmet termelik. Aztán a Füst
következik, ahol a gyárak vannak. A második a Bank, ahol a
kereskedők üzletei találhatók. Ezután következik a belső kör, más
néven az Ékkő. A város szíve. Ahol a királyi családok élnek. És ahol
holnaptól Raven és én is lakunk majd.
Patience nyomában lemegyünk a széles falépcsőn. A lépcsőházba
feláramlik a konyhából a friss kenyér és a fahéj illata. Eszembe jut,
amikor anyám csokoládés-diós fánkot készített a születésnapomra,
bár ezt a fényűzést szinte sosem engedhettük meg magunknak. Most
akkor ehetek, amikor csak akarok, mégsem olyan az íze.
Elmegyünk az egyik osztályterem mellett. Nyitva az ajtó, és
megtorpanok egy pillanatra, hogy figyeljem az órát. A lányok
fiatalok, feltehetően tizenegy-tizenkét év körüliek. Újak még,
amilyen valaha én is voltam, amikor az Átalakító mágia még csak
szavak voltak, mielőtt bárki is elmagyarázta, hogy különleges
vagyok, ahogy Déli Kapuban a többi lány is, és hogy valami genetikai
csavarnak köszönhetően képesek vagyunk megmenteni a királyi
családokat.
A lányok az asztaloknál ülnek, mellettük kis vödör és egy– egy
csinosan összehajtogatott zsebkendő. Mindegyikük előtt öt piros
építőkocka egy sorban. A nagy asztalnál a gondozó jegyzetel, mögötte
a palatáblán a ZÖLD szó. Az első átalakító mágiából, a színből
vizsgáznak. Félig mosolygok, félig elfintorodom, amikor
visszaemlékszem, hányszor végeztem el ezt a próbát. Figyelem a
hozzám legközelebbi lányt, és a kezemben egy képzeletbeli kockát
forgatok, mialatt ő is az élénkvörös kockát forgatja az övében.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Zöld erek kúsznak a kockára, ahol az ujjai érintik, és indákként
hálózzák be a vörös felületet. A lány hunyorog, ahogy összpontosít,
küzd a fájdalom ellen, és ha még pár másodperccel tovább bírja,
tudom, sikerrel jár. De a fájdalom győz, a lány felkiált, elejti a
kockát, a vörös elsöpri a zöldet, aztán a lány felkapja a vödröt, és
véres nyálat köp bele. Az orrából vékony csíkban folyik a vér, amit a
zsebkendővel töröl le.
Felsóhajtok. Az első átalakító mágia a három közül a
legkönnyebb, de a lánynak csak két kockát sikerült átváltoztatnia.
Hosszú nap vár rá.
– Violet! – kiált rám Raven, én pedig utána sietek.
Az ebédlő csak félig van tele, a lányok többsége órán van. Amikor
Ravennél belépünk, a beszélgetés hirtelen abbamarad, leteszik a
bögréket és a kanalakat, és az összes lány feláll, a jobb kezükön
keresztbe teszik az ujjaikat, és a szívükre szorítják. Elszámolási
napon így szokták az aukcióra készülő helyettesek előtt a
tiszteletüket kifejezni. Én is így tettem minden évben, mégis furcsa
érzés, hogy most én kapom. Elszorul a torkom, és könnyek csípik a
szememet. Érzem, hogy Raven feszültté válik mellettem. A most
minket üdvözlő lányok közül is sokan készülnek a holnapi aukcióra.
Leülünk a törzsasztalunkhoz az ablaknál egy sarokban. Amikor
rádöbbenek, hogy nemsokára ez már nem a „mi” asztalunk lesz, az
ajkamba harapok. Ez az utolsó reggelim Déli Kapuban. Holnap már a
vonaton ülök.
Amint helyet foglalunk, a többiek is leülnek, és folytatódik a
társalgás, ám most már csak suttogva.
– Tudom, hogy ez a tisztelet jele – mormolja Raven. – De nem
tetszik, hogy most engem illet ez a kitüntető figyelem.
Egy Mercy nevű fiatal gondozó siet oda az ezüst kávéskannával.
 – Sok szerencsét holnap – suttogja félénken. Nehezemre esik
mosolyogni. Raven nem szól semmit. Mercy halványan elpirul. –
Mit hozhatok reggelire?
– Két tükörtojást, krumplis lepényt, vajas pirítóst eperlekvárral,
jól átsült, de nem égett szalonnát – sorolja fel sietve Raven a
rendelését, mintha abban reménykedne, hogy tévedésre
kényszerítheti Mercyt. Bizonyára így is van. Raven szereti
összezavarni az embereket, kivált, amikor ideges.
Mercy csak mosolyog, és biccent. – És neked, Violet?
– Gyümölcssalátát – válaszolom. Mercy elsiet a konyhába. –
Tényleg megeszed az egészet? – fordulok Ravenhez. – Úgy érzem,
mintha éjjel összezsugorodott volna a gyomrom.
– Mert halálra aggódod magad – tesz szemrehányást, és két kanál
cukrot rak a kávéjába. – Esküszöm, egyszer még gyomorfekélyt
kapsz.
Iszom egy kortyot, és az ebédlőben ülő lányokat figyelem. Főként
azokat, akik az aukcióra készülnek. Némelyik úgy fest, ahogy én
érzem magam: mintha szívesen visszabújnának az ágyba, és
elbújnának a takaró alatt, de a többiek izgatottan csevegnek. Sosem
értettem azokat, akik elhiszik a gondozók meséjét, hogy milyen
fontosak vagyunk, és hogy egy régi, nemes hagyománynak teszünk
eleget. Egyszer megkérdeztem Patience-t, hogy miért nem mehetünk
haza, miután megszültük a babát, és ő ezt felelte: – Mert túlságosan
értékesek vagytok a királyi családok szemében. Szeretnének életetek
végéig gondoskodni rólatok. Hát nem csodálatos? Olyan
nagylelkűek!
Azt feleltem, inkább a családom, mint a királyi család
nagylelkűsége. Patience-nek nem tetszett a válaszom.
Egy közeli asztalnál egy fiatalabb, félénknek tűnő lány hirtelen
felkiált fájdalmában és meglepetésében, amikor a pohár víz jéggé
változik. Elejti a poharat, ami széttörik a földön. A lány orra vérezni
kezd. Gyorsan felkap egy szalvétát, és kiszalad az ebédlőből, az egyik
gondozó pedig odaszalad egy szemétlapáttal.
– Örülök, hogy ez már nem fordul elő – jegyzi meg Raven. Amikor
tanulni kezdjük az átalakító mágiákat, nehezen tudjuk irányítani
őket, és a fájdalom akkor a legrosszabb, amikor nem számítunk rá.
Amikor először köhögtem fel vért, azt hittem, a halálomon vagyok.
De úgy egy év után abbamaradt. Most már csak ritkán vérzik az
orrom.
– Emlékszel, amikor egy egész kosár epret kékre festettem? –
kérdezi majdnem nevetve Raven.
Összerázkódom az emlék hatására. Eleinte mulatságos volt, de
nem bírta abbahagyni: amit csak megérintett, kék lett egy egész
napra. Iszonyatosan beteg lett, és az orvosok elkülönítőbe tették.
Ravenre pillantok, aki nyugodtan önt tejet a kávéjába, és azon
töröm a fejem, hogy tudok majd nélküle élni.
– Megkaptad a sorszámodat? – kérdezem.
Raven bögréje oldalán koccan a kanál, a keze egy pillanatra
megremeg. – Igen.
Ostoba kérdés: múlt éjjel mind megkaptuk a számunkat. De
szeretném tudni Ravenét. Tudni akarom, még mennyi ideig
láthatom a legjobb barátnőmet.
– És?
– 192-es. És a tiéd?
– 197-es – fújom ki a levegőt.
Raven elvigyorodik. – Úgy látszik, kapós árucikkek lettünk.
Minden aukción más-más sorszámmal ellátott helyettesek
szerepelnek, akiket rangsorolnak. Az aukción felvonultatott utolsó
tízet a legkiválóbb minőségnek, ennélfogva a legkívánatosabbnak
tekintik. Idén kerül aukcióra a legtöbb helyettes, összesen kétszáz.
Nem nagyon érdekel, hova rangsoroltak. Inkább élnék egy
kellemes házaspárral, mint egy gazdaggal. De ez azt jelenti, hogy
Ravennél mindvégig együtt maradunk.
Az ebédlő elcsendesül, amikor három lány lép be. Ravennél
együtt felállunk, és a többiekkel egyszerre szalutálunk a lányok előtt,
akik holnap velünk utaznak a vonaton. Ketten a csillár alatti
asztalhoz lépnek, de egy törékeny, nagy kék szemű szőke odaviharzik
hozzánk.
– Jó reggelt, lányok – áradozik Lily, és lezöttyen az egyik
bársonyszékre. A kezében pletykalapot szorongat. – Nem vagytok
izgatottak? Én nagyon is! Holnap meglátjuk az Ékkövet! El tudjátok
ezt hinni?
 Kedvelem Lilyt, bár túlzottan buzog benne a lelkesedés, és az
izgatott lányoknak abba a csoportjába tartozik, akiket nem értek
meg. Nem származik jó lápi családból. Az apja verte, az anyja
alkoholista volt. Jót tettek vele azzal, hogy megállapították: alkalmas
helyettesnek.
– Megtöri az egyhangúságot – mondja szárazon Raven.
– Tudom! – kiáltja Lily, aki észre sem veszi a szarkazmust.
– Hazamész ma? – kérdezem. Nem értem, hogy akarná
viszontlátni a családját.
– Patience azt mondta, hogy nem muszáj, de szeretném látni az
anyámat – válaszolja. – És azt mondta, hogy egy katona is
elkísérhet, így apa nem bánthat. – Szélesen mosolyog, a szívembe
belehasít a szánalom.
– Megkaptad a sorszámodat? – kérdezem.
– Hm, igen. Ötvenhármas, mit szóltok? Kétszázból! Valószínűleg
egy banki kereskedőcsaládhoz fogok kerülni. – A királyi családok a
Bankon korlátozott számú, kiválasztott családoknak is megengedik,
hogy évente részt vehessenek az aukción, de csak az alacsonyabbra
rangsorolt helyettesekre licitálhatnak. A Banknak nincs úgy
helyettesekre szüksége, mint a királyi családoknak, mert a Bankon
lakó nők ki tudják hordani a gyermekeiket. Csupán
státuszszimbólumként van ránk szükségük. – Milyen számot
kaptatok, lányok?
– 192-őt – válaszolja Raven.
– 197-et.
– Tudtam! Tudtam, hogy mindketten kimagasló sorszámot
kaptok! Hú, de irigy vagyok!
Mercy siet oda a reggelinkkel. – Jó reggelt, Lily! Sok szerencsét
holnapra!
– Kösz, Mercy – ragyog rá Lily mosolya. – Ó, és kaphatnék fekete
áfonyás palacsintát? És grapefruit levet? Meg szeletelt mangót?
Mercy bólint.
– Tényleg ezt veszed fel? – néz rám őszinte aggodalommal, a
homlokát ráncolva Lily.
– Igen – válaszolom elkeseredve. – Pontosan ezt. Ez a kedvenc
öltözékem, és mivel most lesz az utolsó alkalom, hogy magam
választhatom ki, mit viseljek, én ezt választom, mert szeretem, és az
enyém. Fütyülök rá, hogy nézek ki.
Raven egy falat krumplis tojás bekapásával leplezi a mosolyát,
Lilyt pedig mintha egy pillanatra összezavarnám, bár hamar
magához tér.
– Hallottátok? Amit a Választófejedelem feleségéről pletykálnak?
– néz ránk várakozásteljesen, de Ravent jobban érdekli az étel, én
meg eddig sem szenteltem különösebb figyelmet az Ékkő politikai
életének. De néhány lány naprakészen lesi a pletykákat.
– Nem – válaszolom udvariasan, és felszúrok egy darab
sárgadinnyét a villámra.
Lily az asztalra teszi a magazint. A Választófejedelemné fiatal arca
néz vissza ránk a Napi Ékkő címlapjáról, alatta a főcím:
VÁLASZTÓFEJEDELEM ASSZONY AZ AUKCIÓN.
– Mit szóltok? A Választófejedelem felesége a mi aukciónkon! –
lelkesedik Lily magánkívül. Imádja a Választófejedelem asszonyt,
ahogy Déli Kapuban a legtöbb lány. A története valóban szokatlan: a
Bankból származik, egyáltalán nem született királyi sarj, de a
Választófejedelem megpillantotta az apja egyik üzletébe tett
látogatásakor, beleszeretett, és elvette feleségül. Nagyon
romantikus. A családja így természetesen a királyi családokhoz
tartozik, és az Ékkőben lakik. Sok lányt reménnyel tölt el, mintha a
sorsuk ugyanúgy megváltozhatna, mint az övé. Én viszont azt nem
értem, eleve mi rossz van abban, ha valaki egy kereskedő lányaként
születik.
– Sosem hittem, hogy eljön – folytatja Lily. – Hiszen a csodás
kisfia csak pár hónapja született. Képzeljétek csak el! Ki is
választhatja valamelyikünket, hogy a következő gyermekét
kihordjuk!
A körmeimmel szeretném szétszaggatni a csipketerítőt. Úgy
állítja be, mintha megtiszteltetésnek kellene ezt tekintenünk,
mintha mi választottuk volna ezt a sorsot. Senki más gyermekét nem
akarom a szívem alatt hordani, se a Választófejedelem feleségéét, se
másét. Nem akarom, hogy holnap eladjanak.
És Lily olyan izgatott, mintha valóban lehetőség nyílna arra, hogy
a Választófejedelem asszonya licitál rá. Lily csak az ötvenharmadik.
 Utálom magam azért, hogy ez jár a fejemben. Ő nem az
ötvenhármas tétel, hanem Lily Deering, aki szereti a csokoládét és
imád pletykálni, csipkegalléros rózsaszín ruhát hord, és hegedül.
Rettenetes családból származik, de ezt sejteni sem lehet, hiszen
mindenkiről van egy jó szava, akit csak ismer. Ő Lily Deering.
És holnap eladják, kifizetik az árát, és egy idegen házban, egy
idegen asszony uralma alatt él majd, aki talán meg sem érti sem őt,
sem a határtalan, végtelen lelkesedését, és aki esetleg nem szereti,
vagy nem tudja, hogy szóljon hozzá.
És aki rákényszeríti, hogy az ő gyereke növekedjen Lily méhében,
akár akarja ezt Lily, akár nem.
Hirtelen úgy elfut a harag, hogy alig bírok uralkodni magamon.
Mielőtt észbe kaphatnék, már fel is ugrottam, a kezem ökölbe szorul.
– Mi az... – kezdi Lily, de meg sem hallom. Észreveszem Raven
meglepett pillantását, aztán nagy léptekkel végigmegyek az asztalok
között, ügyet sem vetve a többi lány lopva rám vetett, kíváncsi
tekintetére, aztán kiszaladok az ebédlőből, felrohanok a lépcsőn, és
bevágom a szobám ajtaját.
Megragadom apám gyűrűjét, és a hüvelykujjamra húzom, mert ez
a legvastagabb ujjam, de a gyűrű még erre is nagy. Rákulcsolódnak
az ujjaim a láncra.
Le-fel járkálok cellának beillő kis szobámban. El sem hiszem,
hogy arra gondoltam, hiányozni fog! Hisz ez egy börtön, ahol fogva
tartanak, mielőtt elszállítanának, hogy emberi keltetőgép legyek egy
asszony helyett, akit nem is ismerek. Összezárulnak körülöttem a
falak, az öltözőasztalomnak dőlök, és mindent lesodrok róla a földre.
A kefe és a fésű halkan csattannak, amikor visszapattannak a fáról, a
váza összetörik, és a virágok szétrepülnek.
Nyílik az ajtóm. Raven tekintete rólam a földön elé táruló
rendetlenségre siklik, majd vissza rám. A fejemben lüktet a vér,
egész testemben reszketek. Raven odajön hozzám, és átölel.
Kicsordulnak a könnyeim, az arcomon patakzanak, és átitatják a
blúzát.
Sokáig egy szót sem szólunk.
– Félek – suttogom. – Rettegek, Raven.
Magához szorít, aztán kezdi felszedegetni az üvegszilánkokat.
Belevörösödöm, hogy micsoda felfordulást csináltam, és lehajolva
segítek neki.
Visszatesszük a váza darabkáit az öltözőasztalra, és Raven
beletörli a tenyerét a nadrágjába. – Most pedig megmosdatlak –
jelenti ki.
Bólintok, és kéz a kézben átmegyünk a folyosón a mosdóba. A
lány is ott van, aki elejtette a jeges poharat: az orrát törölgeti egy
nedves kendővel. Elállt már az orrvérzése, de finom veríték
gyöngyözik a bőrén. Megriad, amikor meglát minket.
– Kifelé – parancsol rá Raven. A lány elejti a kendőt, és kisiet.
Raven fog egy tiszta kendőt, vízbe áztatja, majd bekeni levendulás
szappannal.
– Ideges vagy... – kezdem, és majdnem kimondom, hogy az aukció
miatt, de aztán meggondolom magam. – Hogy viszontlátod a
családodat?
– Miért lennék ideges? – kérdez vissza, és megtörli az arcomat a
nedves kendővel. A levendula illata megnyugtat.
– Mert öt éve nem láttad őket. – Raven régebben van itt, mint én.
Vállat von, és a szemem alatt törölgeti a bőröm. Jól ismerem, és
tudom, nem érdemes feszegetni ezt a kérdést. Kiöblíti a kendőt, és
fésülni kezdi a hajamat. Hevesen ver a szívem, amikor arra
gondolok, mi lesz ez után a nap után.
– Nem akarok elmenni – vallom be. – Nem szeretnék aukcióra
kerülni.
– Hát persze, hogy nem – válaszolja. – Nem vagy őrült, mint Lily.
– Ez alávaló megjegyzés. Ne mondj ilyet!
Raven a szemét forgatja, leteszi a fésűt, és elrendezi hosszú
hajamat.
– Mi lesz velünk? – kérdezem.
Megfogja az államat, és a szemembe néz. – Figyelj ide, Violet
Lasting! Minden rendben lesz velünk. Okosak és erősek vagyunk.
Boldogulunk majd.
Megremeg az alsó ajkam, de bólintok. Raven megenyhül, és még
utoljára megigazítja a hajamat.
– Tökéletes – mondja. – És most találkozzunk a családunkkal.

 2. fejezet

ELEKTROMOS POSTAKOCSIKKAL VISZNEK VÉGIG MINKET A POROS

utcákon.
A levegőben kavargó száraz sárpelyhektől vastag
bársonyfüggönnyel védenek minket; gyerekkoromban a sárpehely a
bőrömre ragadt. Nem tudok uralkodni magamon, és kikukkantok a
függöny résén. Tizenkét éves korom óta nem jártam az átmeneti
intézményen kívül.
Az utcákat egyemeletes vályogházak szegélyezik, némelyiknek
szétrohadt, beszakadt a teteje. A gyerekek félmeztelenül
szaladgálnak az utcán, pókhasú férfiak ácsorognak vagy üldögélnek a
sikátorokban és a lépcsőpihenőkön, és papírzacskóba rejtett
üvegekből erős szeszt kortyolnak. Elhaladunk egy szeretetház
mellett, a zsalugáterei zárva, az ajtón lakat. Vasárnaponként itt
hosszú sor kígyózik majd, a családok arra várnak, hogy ételt, ruhát és
gyógyszert osszanak, amit a királyi családok adományoztak a
nincsteleneknek. De bármennyit adnak is, sosem elég.
Pár utcával arrébb három katonát látok, akik egy csont és bőr fiút
taszigálnak el egy zöldségbolt elől. Régen nem láttam más férfit,
kivéve a minket vizsgáló orvosokat. A katonák fiatalok, nagy a kezük
és az orruk, széles a válluk. Amikor a kocsim elgurul előttük,
felhagynak a fiú rángatásával, és vigyázzba vágják magukat. Vajon
látnak-e, amint őket nézem a függönyön át? Gyorsan eltakarom az
ablakot.
Négyen utazunk a kocsiban, de Raven nincs velünk; a családja
Déli Kapu másik oldalán lakik. A Láp olyan, mint egy bicikligumi,
körülveszi a Magányos Város külső kerületét. Ha a Nagy Fal valaha
is leomlana, mi pusztulnánk el elsőként, elnyelne a minden oldalról
körülvevő rettenetes óceán.
A város minden köre – az Ékkő kivételével – négy negyedre
oszlik: Északra, Délre, Keletre és Nyugatra. A negyedeket X alakban
egymást keresztező küllők választják el egymástól, és mindegyik
negyed közepén egy-egy átmeneti intézmény van. Raven családja
Déli Kapu keleti oldalán lakik, az enyém nyugaton. Eltöprengek,
vajon találkoztunk volna-e, ha nem diagnosztizálnak helyettesként.
A kocsiban senki sem beszél, és ennek nagyon örülök.
Megdörgölöm a csuklómat, és érzem a közvetlenül a bőröm alá
ültetett, kemény, kerek adót. Mindegyikünkbe ültettek, mielőtt
elindultunk a családunkat meglátogatni. Ideiglenes szerkezetek,
nyolc órán belül feloldódnak. Déli Kapu így kényszeríti ránk a
szabályokat: Ne beszélj arról, mi folyik az átmeneti intézményben!
Ne beszélj az átalakító mágiákról! Ne beszélj az aukcióról!
A postakocsi egyenként tesz ki minket. Én maradok utolsónak.
Egész testemben remegek, mire a házunkhoz érek. Valami jelre
várok, hogy tudjam, odakint vár a családom, de csak a szívem tompa
dobbanását hallom. Minden erőmet össze kell szednem, hogy
odanyúljak, és elfordítsam a postakocsi ajtajának rézkilincsét. Egy
futó pillanatig azt hiszem, képtelen leszek megtenni. Mi lesz, ha már
nem szeretnek? Ha elfelejtettek?
Aztán meghallom anyám hangját. – Violet? – kérdezi félénken.
Kinyitom az ajtót.
Sorban állnak, és feltehetően a legjobb ruhájukat viselik.
Megdöbbenve látom, hogy Ochre már magasabb anyámnál: a
fivérem mellkasa és karja izmos, a haját rövidre vágták, a bőre
cserzett és napbarnított. Biztosan a Farmon kapott munkát.
Anyám sokkal idősebbnek látszik, mint ahogy emlékszem rá, de a
haja még ugyanolyan aranylón vörös. A szeme és a szája körül
mélyek a ráncok.
Hazel azonban... felismerhetetlenül megváltozott. Hétéves volt,
amikor elmentem, most tizenegy. Karja, lába megnyúlt, csontos
alakján lóg szánalmas, rongyos köténye. De az arca pontosan olyan,
mint apáé, a szeme teljesen az övé. A hajuk is egyforma: hosszú,
fekete és hullámos. Ettől elmosolyodom. Hazel kicsit közelebb
araszol Ochre-hoz.
– Violet? – ismétli meg a nevemet anyám.
– Helló – köszönök, és meglep a hivatalosságom. Kiszállok a
postakocsiból, és a lábujjaim között érzem a sűrű lápi port. Hazel
szeme elkerekedik: nem tudom, mire számított, mit viselek majd, de
valószínűleg nem hálóruhát és köntöst. A családtagjaim nem
viselnek cipőt, és örülök, hogy én sem. Szeretném érezni a talpam
alatt a földet, az otthonom szemcsés porát.
Egy pillanatnyi zavart csend áll be, aztán anyám előrebotorkál, és
átölel. Nagyon sovány, és kicsit biceg is, noha biztos vagyok benne,
hogy korábban nem tette.
– Jaj, kicsikém – dünnyögi. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak.
Beszívom kenyér–, só– és izzadtságillatát. – Hiányoztál –
suttogom.
Letörli a könnyeit, és eltart magától. – Meddig van időnk?
– Este nyolcig.
Anyám szóra nyitja a száját, aztán kis fejrázással ismét becsukja.
– Akkor hát hozzuk ki belőle a legtöbbet. – A testvéreimhez fordul. –
Ochre, Hazel, gyertek, öleljétek meg a nővéreteket!
Ochre előrelép. Mikor lett ilyen magas? Még csak tíz volt, amikor
elmentem. Mikor érett férfivé?
– Szia, Vi – mondja, aztán az ajkába harap, mintha zavarba ejtené,
hogy ilyen fesztelenül üdvözöl egy helyettest.
– Ochre, óriás lettél – ugratom. – Mivel etet anya?
– Száznyolcvan centi vagyok – világosít fel büszkén.
– Egy kolosszus vagy!
Elvigyorodik.
– Hazel – noszogatja anyám. – Menj, üdvözöld a testvéredet!
Hazel, az én kis Hazelem, akinek esténként énekelgettem, és
villanyoltás után sütit csempésztem, és akivel a hátsó udvarunkon
Ékkő a Koronábant játszottam, hátat fordít nekem, és beszalad a
házba.

CSAK EGY KIS IDŐRE VAN SZÜKSÉGE – MONDJA ANYÁM, MIKÖZBEN
krizantém teát tölt a csészémbe.
De időm az nincs.
Iszom egy kortyot, és minden önuralmamra szükségem van, hogy
ne fintorodjak el. Elfelejtettem a keserű, fanyar ízt, az ízlelőbimbóim
hozzászoktak már a kávéhoz és a frissen facsart gyümölcsléhez.
Elfog a bűntudat, miközben lenyelem a kortyot.
Anyámmal egy faasztal mellett ülünk, a székeket még apám
faragta. A ház kisebb, mint ahogy az emlékezetemben élt. Egyetlen
helyiségben van a konyha és a nappali. Van egy mosogató, egy kis
petróleumtűzhely, egy tálalószekrény, aminek ajtós alsó részében
tartják az evőeszközöket és a tányérokat. Csak egy dívány van,
amiből itt-ott kikandikál a tömés, és a kandalló mellett egy hintaszék
áll. Anyám régen abban kötögetett. Vajon még most is ezt teszi?
– Hazel nem emlékszik rám – jegyzem meg lehangoltan.
– Dehogynem – biztosít anyám. – Csak... nem úgy, amilyen most
vagy. Úgy értem, az isten szerelmére, nézz csak magadra, Violet!
Lenézek magamra. Tényleg annyira más vagyok? A karom
gömbölyűbb, mint az övé, a bőrömnek egészségesen rózsás a színe.
– Az arcodra értem, drágám – nevet szelíden anyám.
Elszorul a torkom. – Régen nem láttam az arcomat.
– Szeretnéd most látni? – csücsöríti az ajkát.
Nem tudok nyelni. A kezem a zsebembe siklik, és megszorítom
apám gyűrűjét. – Nem – suttogom. Nem tudom, miért, de a
tükörképem gondolata rémülettel tölt el. Anyám kezeire pillantok,
amiket összekulcsol az ölében: elformátlanította az ízületi gyulladás,
kék erek hálózzák be, mint egy helyrajzi térképet.
– Hol a gyűrűd? – kérdezem.
Elpirul, és vállat von.
– Anya – erősködöm. – Mi lett a gyűrűddel?
– Eladtam.
Érzem, hogy kimered a szemem. – Micsoda? Miért?
Dacos arckifejezéssel néz rám. – Szükségünk volt a pénzre.
– De... – Értetlenül rázom a fejem. – Mi van a járandósággal?
A helyettesek családjai évente illetményt kapnak, a lányuk
elvesztése miatti kárpótlásként.
Anyám felsóhajt. – Az nem elég, Violet. Mit gondolsz, Ochre
miért hagyta ott az iskolát? Nézd csak a kezemet, nem dolgozhatok
már annyit, mint régen. Azt akarnád, hogy küldjem el Hazelt a
gyárba? Vagy a gyümölcsösökbe?
– Dehogy – tiltakozom. El sem hiszem, hogy képes ilyesmit
felvetni. Hazel fiatal még, hogy bírja a Farmon a brutális
munkakörülményeket. A teste nem izmos. És a Füstben sosem
maradna életben. Összegörnyedek, amikor arra gondolok, hogy a
porban fuldokolva valami nehéz gépet kezel.
– Akkor ne ítélj el azért, hogyan gondoskodom a családról. Apád,
Isten nyugosztalja, megértene. Csak egy darab arany. – Végighúzza a
kezét a homlokán. – Csak egy darab arany – motyogja.
Nem tudom, miért zaklat fel ennyire. Igaza van, ez csak egy tárgy.
Nem az apám.
Még egyszer megszorítom apám gyűrűjét, aztán előveszem, és
leteszem az asztalra. – Tessék. Most már visszaadom. Amúgy sem
tarthatom meg.
Anyám tekintete sokat elárul, amikor felveszi a gyűrűt, és látom,
mit jelenthetett számára, hogy el kellett adnia a sajátját.
– Köszönöm – suttogja.
– Megtarthatom a fürdőköntöst? – kérdezem.
Nevet, a szemében könnyek csillognak. – Hát persze! Most már
olyan jól áll.
– Valószínűleg ki fogják dobni. De amíg lehet, szeretném
megtartani.
Megszorítja a kezemet. – A tiéd. Meglep, hogy hagyták, hogy
pizsamában látogass meg minket.
– Bármit viselhetünk. Kivált ma.
Csend száll ránk, és úgy nyomaszt, mintha kiszorítaná belőlem
mindazt, amit el szeretnék mondani. A mosogató feletti ablaknál egy
légy zümmög. Anyám megsimogatja az ujjával a kézfejemet. Az
arckifejezése réveteg és aggodalmas.
– Ugye, rendesen gondoskodnak rólad? – teszi fel a kérdést.
Megvonom a vállamat, és elfordítom a tekintetemet. Nem igazán
beszélhetek előtte Déli Kapuról.
– Kérlek, Violet – esdekel. – Mondd el! El sem tudod képzelni,
milyen nehéz volt. Nekem, Hazelnek, Ochre-nak. Előbb apád, aztán...
nézd csak meg magad, felnőttél, és... mindez nagyon hiányzott. – Egy
könnycsepp gördül le az arcán. – Hiányzott, kicsim. Hogy éljek ezzel
a tudattal?
Gombóc van a torkomban. – Nem a te hibád – mondom, és
keményen nézem a kezét. – Nem volt választásod.
 – Nem – mormolja anyám. – Nem volt. De ettől még ugyanúgy
elvesztettelek. Ezért kérlek, hogy mondd, hogy valami jó sült ki
ebből. Mondd, hogy jobb az életed.
Bárcsak ezt mondhatnám! Bárcsak elárulhatnám az igazságot, a
három átalakító mágiát, az éveken át gyötrő fájdalmat, a véget nem
érő próbákat, az orvosi vizsgálatokat! Bárcsak elmondhatnám,
mennyire hiányzott! Hogy az ujja simogatásában több a gyöngédség,
mint az összes gondozóban együttvéve. Bárcsak elárulhatnám,
mennyire szeretek csellón játszani, és milyen tehetséges vagyok. Azt
hiszem, büszke lenne rám, ha tudná. Szerintem szívesen
meghallgatna.
Olyan nagy lesz a gombóc a torkomban, hogy nem értem, hogy
tudok még levegőt venni. A gondolataim visszatérnek ahhoz a
borzalmas naphoz, amikor a katonák eljöttek értem. Az emlék olyan
régi és zavaros, mint egy kirakós játék, aminek hiányoznak a
darabkái. Én sírtam, sikítoztam és anyámnak könyörögtem, hogy ne
hagyja, hogy elvigyenek. Hazel nagyra tágult szemében a
rimánkodás, apró kezével rongyos ruhámba csimpaszkodik. Egy
katona fegyverének hideg villanása. És anyám, ahogy a homlokomra
szorítja a száját, a könnyei a hajamat áztatják. – Velük kell menned,
Violet. Muszáj velük menned!
Hirtelen úgy érzem, túl meleg van a szobában. – Leve... levegőre
van szükségem – lihegem, és a székemet hátratolva kibotorkálok a
hátsó ajtón.
A hátsó udvar csak egy kis száraz földterület és sárga fu. De
jobban leszek, amint hűs szellő legyinti meg az arcomat, és
megzörgeti az udvar közepén álló citromfa leveleit. A fa még sosem
hozott gyümölcsöt. Hogy is szólt a dal, amit apa énekelgetett?

Citromfa, szépecske,
a citromvirág édeske.

Volt valami analógia a szerelem veszélyes természetével is, de
csak arra emlékszem, hogy valahányszor ezt énekelte, mennyire
szerettem volna citromot enni. Ezt próbáltam ki elsőként, amikor
Déli Kapuba kerültem. Izgalmamban átharaptam a héjat, a
savanyúsága annyira megdöbbentett.
– Megváltoztál.
Sarkon fordulok. Hazel egy felfordított vödrön ül a ház falának
dőlve. Észre sem vettem.
– Anya is ezt mondta – lihegem kifulladva.
Egy pillanatig engem fürkész. A szeme éles, a tekintete
intelligens, és megint szíven üt, mennyire hasonlít apánkra.
– Anya mondta, hogy holnap aukcióra mész. Ezért hagyták, hogy
meglátogass minket.
Bólintok. – Elszámolási napnak nevezik. Hogy... rendezzük a
számlánkat, és lezárjuk a múltunkat, mielőtt elkezdjük a jövőnket. –
Nem tudom, miért mondom ezt. A gondozók szájából ezerszer
hallott mondat keserű ízt hagy a számban.
Hazel feláll. – Ezek lennénk mi? Egy rendezendő számla, mielőtt
elmész, hogy az Ékkőben egy palotában lakj?
– Nem! – kiáltok fel döbbenten. – Természetesen nem azok
vagytok!
Ökölbe szorítja a kezét, pontosan úgy, ahogy haragomban vagy
megbántottságomban én is.
– Akkor miért vagy itt?
– Hogy miért? – rázom meghökkenve a fejemet. – Azért, mert
szeretlek, Hazel. Mert hiányoztál. Te meg anya és Ochre.
– Akkor miért nem írtál nekem? – kiabálja Hazel, és megtörik a
hangja, vele együtt fájdalom hasít a szívembe. – Azt ígérted, fogsz
majd! „Akármi történjék is!”, ezt mondtad. Minden nap vártam a
leveledet, de soha, egyetlen egyszer sem írtál!
A szavai pörölyként verik a szívemet. Azt hittem, régen
elfelejtette ezt az ígéretet. Amint bekerültem az intézménybe, világos
lett, hogy sosem írhatok. – Nem tehettem, Hazel. Nem engedélyezik.
– Fogadok, hogy nem is próbáltad – fröcsögi. – Csak a luxusra
vágytál, az új ruhákra meg a friss ételre, meleg vízre. Tudom ám,
hogy ezt kapsz odabent, tehát ne hazudozz tovább!
– Valóban hozzájutok ilyesmihez. De tudnod kell, hogy egy
pillanat alatt lemondanék róluk, ha ismét veletek élhetnék. Ha
esténként betakargathatnálak, és altatódalt énekelhetnék neked. Ha
homoktortát csinálhatnánk, amikor esik, aztán Ochre-t
dobálhatnánk velük, amikor nem figyel! – Megrohannak, és maguk
alá gyűrnek az emlékek. Ilyen is lehetett volna az életem. Szegény, ez
igaz, de boldog. – Tényleg azt hiszed, hogy folyóvízért és göncökért
hagytam el a családomat? Nem volt más választásom, Hazel. Nem
hagytak nekem mást.
Hazel nem szól semmit, de láthatóan elbizonytalanodik. Közelebb
lépek hozzá.
– Minden évben megünnepelem a születésnapodat – folytatom.
Azt kockáztatom, hogy bekapcsol az adó, de nem érdekel. –
Csokoládét süttetek vaníliás cukormázzal, és zöld glazúrral írják rá a
nevedet, gyertyát tesznek rá, és a barátnőmmel, Ravennél
elénekeljük a Boldog születésnapot. – Hazelen kívül Raven fivére és
Ochre születésnapján is megtesszük.
– Komolyan? – pislog Hazel.
Legördül egy könnycsepp az arcomon, és a szám sarkában
megállapodik. – Néha beszélgetek veled lámpaoltás után. Elmesélem
a vicceket, amiket hallottam, vagy a barátaimról és az intézményben
zajló életemről számolok be. Minden nap hiányzol, Hazel.
Váradanul odarohan hozzám, és hevesen átölel. Magamhoz
szorítom; csontos teste törékeny, és rázza a zokogás. Az arcomon az
első könnycseppet újabbak követik, és a hajára hullnak.
– Azt hittem, nem szeretsz. – A köntösöm elfojtja a hangját. – Azt
hittem, örökre elhagytál.
– Jaj, dehogy – suttogom. – Mindig is szeretni foglak, Hazel.
ígérem.
Úgy örülök, hogy megadatott ez a kis idő. Mindegy, mi lesz
később vagy mi lesz az aukció kimenetele, hálás vagyok, hogy
legalább kaptam egy utolsó pillanatot, amit a húgommal tölthettem.

AZNAP ESTE EGY JOBBÁRA CSAK CSONTOKBÓL ÁLLÓ SÜLT KA CSÁT eszünk
főtt krumplival és pár fonnyadt ceruzababbal.
Bűntudat gyötör, amikor a vacsoráimra gondolok, a legfrissebb
ételek kimeríthetetlen választékára. Es a családom úgy tekint erre a
vacsorára, mint a Választófejedelem feleségének asztalára való
lakomára.
– Ochre tejszínt hozott a tejgazdaságból – rántja meg a
ruhaujjamat Hazel. – Desszertnek fagylaltot ehetünk!
– Micsoda ritka élvezet! – mondom mosolyogva, mielőtt
továbbadnám Ochre-nak a krumplit. – Szóval a tehenészetben
dolgozol?
– Többnyire – bólint Ochre, és jókora adag krumplit tesz a
tányérjára. Anya kikapja a kezéből a tálat, mielőtt az egészet
kiszedhetné. – Szeretek állatokkal foglalkozni. A munkavezető
szerint egy év múlva tanulni kezdhetem a szántást. – Büszkén
kidülleszti a mellét, amikor ezt mondja. – Boldog leszek, míg a Láng
Házánál dolgozhatok. Tisztességesen bánnak a munkásaikkal,
hosszú vízivó szüneteket kapunk, nem dolgoztatnak halálra, ilyesmi.
Emlékszel Sable Tersingre? A Fény Házánál dolgozik, akik
nyilvánvalóan borzalmas emberek. A munkavezetőknek korbácsuk
van, és nem félnek használni, és megvonják a fizetésedet, ha
cigarettázáson kapnak, vagy...
– Hogy-hogy Sable Tersing dohányzik? – szakítja félbe anya, és
Ochre elpirul.
– Nem Sable-1 értettem, én csak...
– Apád sírjára esküszöm, Ochre, hogy ha rajtakaplak, hogy
cigarettázol...
– Anya! – forgatja a szemét Ochre. – Csak annyit mondtam, hogy
a munkásokkal szemben nem tisztességes, ha nem tudják, hogy
bánnak velük egyik vagy másik királyi háznál. Kötött szabályok
szerint kellene dolgoznunk, és ha azokat nem tartják be, a
Választófejedelemhez fordulhatnánk.
– Hát persze, mert neki nincs is más dolga, mint néhány kamasz
fiú panaszait hallgatni – gúnyolódik anya, én azonban akaratlanul is
elmosolyodom.
– Úgy beszélsz, akárcsak apa – mondom Ochre-nak. Zavartan
megvakarja a tarkóját, és krumplit lapátol a szájába.
– Apa hatásosan tudott érvelni – motyogja tele szájjal Ochre.
Hazel megint a ruhaujjamat húzogatja, hogy magára vonja a
figyelmemet.
– Osztályelső vagyok az iskolában – meséli büszkén.
– Hogy is ne lennél? – kérdezem. – Hiszen a húgom vagy, nem?
Anya nevet. – De te sosem kerültél olyan gyakran bajba, mint ez
itt. Még csak most kezdődött a tanév, és máris kétszer verekedett.
– Verekedtél? – kérdem összevont szemöldökkel. – Kivel, Hazel?
Hazel szemrehányó tekintetet vet anyámra. – Senkivel. Pár
ostoba sráccal.
– Úgy van, és ha még egyszer előfordul, külön feladatokat kapsz,
és egy hétig nem játszhatsz – mondja anya szigorúan. Hazel
duzzogva nézi a tányérját.
Irigység kínoz, ahogy a családom napi életét hallgatom. Olyan
nagy szeretetben élnek, hogy az kézzelfogható az asztal körül, mint
egy valóságos, lüktető, élő valami. Hallgatom Hazel és Ochre
perlekedését és azt, ahogy anya nevet rajtuk, és csitítja őket. Értem
már, hogy illeszkedhettem volna be közéjük, hogy egészíthettem
volna ki ezt a családot.
Elfog a vágy, hogy valamiképpen anyám tudtára adjam, minden
rendben van velem, még akkor is, ha én magam nem hiszek benne,
és az egész egy nagy hazugság. Nem akarom, hogy bármi is
veszélyeztesse ebben a szobában a boldogságot.
– Nem kell aggódnotok miattam – jelentem ki. Mind
elcsendesülnek, és rám bámulnak. Talán nem kellett volna ilyen
nyíltan kimondanom. – Úgy értem – nézek anyámra —, minden
rendben lesz velem. – Anyám leteszi a villát. Mosolyt kényszerítek
az arcomra, és remélem, hogy őszintének látszik. – Holnaptól az
Ékkőben élek majd. Hát nem izgalmas? Bizonyosan remekül
gondomat viselik majd. – Hazel szeme hatalmasra tágul. – De
tudnotok kell, menynyire szeretlek benneteket. Mindnyájatokat. –
Elcsuklik a hangom, és gyorsan iszom egy korty vizet. Anyám
szemébe könnyek szöknek, és a szájára szorítja a kezét. – Ha csak
egy módja is lenne, hogy megtegyem, veletek maradnék. Olyan
büszke vagyok, hogy a család tagja lehetek. Kérlek, ezt ne feledjétek!
Perzsel a tekintetük, és hirtelen nem tudok tovább rájuk nézni.
Kihunyóban a tűz, így felállók. – Mindjárt kialszik – mondom. –
Hozok még fát.
Kisietek a hátsó ajtón, mélyen beszívom a hűs esti levegőt.
Remeg a kezem.
Ne sírj, hajtogatom magamban. Ha sírok, meglátják, mennyire
meg vagyok rémülve. Ezt nem hagyhatom. Azt kell hinniük, hogy
boldog vagyok.
A házfalnak dőlök, és felnézek az éjszakai égboltra, a szikrázó
csillagokra. Bárhova is kerüljek, legalább ugyanazt az eget látom
majd. Hazellel mindig ugyanazokat a csillagokat látjuk.
A farakás felé fordulok, amikor a pillantásom a holdfényben
ezüstösen csillogó citromfára esik, és hirtelen egy ötletem támad.
A harmadik átalakító mágia: a növesztés.
Odasietek a fához, és végigsimítom ismerős kérgét. Fájni fog, de
nem érdekel. Most az egyszer megéri a fájdalmat.
És tudom, hogy képes vagyok rá: én vagyok Déli Kapuban a
legjobb harmadik átalakító mágia diák.
Keresek egy kis görcsöt az egyik ágon, és erősen rászorítom a
kezemet, miközben a szavakat ismétlem az elmémben.
Egyszer azért, hogy lássa, milyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
átalakítsa.
Magam elé képzelem, hogy mit szeretnék, s abban a pillanatban
egyre forróbb lesz a tenyerem közepe, a tarkómból fájdalom sugárzik
szét. Érzem a fa életét, ezt az áramló, csillámló valamit, és kifelé
kezdem húzni, mintha egy báb zsinórja lenne. Kis dudor keletkezik a
tenyerem alatt, egy zöld levél kukucskál ki az ujjaim között. A fa
ellenáll egy kicsit, és felsikoltok, amikor tűz fut végig a gerincemen,
és olyan érzésem támad, mintha tűkkel szurkálnák az agyamat. A
hátam ívbe görbül, forog velem a világ, de a Déli Kapuban töltött
négy év alatt szörnyűbb fájdalomban is volt részem, és eltökéltem,
hogy itt most sikerrel járok. Kényszerítem magam, hogy
összpontosítsak, és keményen az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak
fel, miközben az élet pókháló finomságú szálait egyenként
csalogatom elő, alakítgatom őket, míg a dudor nagyobb nem lesz, és
kényelmesen bele nem fér a tenyerembe.
Egy citrom.
Eleresztem, és megroggyan a térdem. A földre esem, de a
tenyeremmel megtámasztom magam, és lihegve, előregörnyedve ott
maradok. A fának támasztom a homlokomat, és tíztől visszafelé
számolok, ahogy Patience tanított minket. A fájdalom lassan
alábbhagy, amíg már csak tompa kínt nem érzek a jobb fülem
mögött. Reszketve tápászkodom fel.
A citrom tökéletes, a héja meleg sárga, és a kerek, tömött kis
gyümölcs ott lóg az ágon. Hazel imádni fogja.
Még érzem magamban a fa életét, és tudom, hogy én is adtam
magamból egy darabot neki. Ez a fa már sosem lesz terméketlen.
Elfordulok, leemelek pár hasábot a farakásról, és visszamegyek a
családomhoz.




3. fejezet

AZ EGÉSZ ÁTMENETI INTÉZMÉNY A DOBOGÓN ÁLLVA
BÚCSÚZTAT minket.
Déli Kapunak saját vasútállomása van, ahogy Északi Kapunak,
Keleti Kapunak és Nyugati Kapunak is. A Lápon mi vagyunk az
utolsó megálló, a vonatok az átmeneti intézményekig közlekednek.
Az állomások, amelyekről a város más köreibe szállítják a
munkásokat, távolabb vannak, közelebb a Lápot a Farmtól elválasztó
falhoz. Emlékszem, hogy egyszer kiskoromban odakísértem apámat,
és mennyire megrémített a nagy fekete gőzmozdony, ami fülsértőén
fütyült, és a kéményéből fehér füstöt okádott.
Még nagyon korán van, alig hajnalodik, a fiatalabb lányok szeme
kialvatlan, és próbálják leplezni az ásításukat. De kötelező a
szertartás. Emlékszem az elsőre, amin részt vettem: fáztam, fáradt
voltam, és egyetlen lányt sem ismertem, aki az aukcióra készült.
Arra vágytam csak, hogy visszabújhassak az ágyamba.
Furcsa érzés a peron ezen oldalán állni. Nem tudjuk, mit
viselünk, amíg az Aukciós Ház felkészítő termeibe nem vezetnek
minket, ezért ugyanúgy öltöztünk fel: térdig érő, barna ingruhát
vettünk fel, aminek bal oldalán a Déli Kapu kezdőbetűi és az
árverezési sorszámunk volt.
Most már hivatalosan is a 197-es szám vagyok. Violet Lastingnek
vége.
Az Ékkőből egy hivatalnok áll a pódium mögött, és elmondja a
szokásos beszédet. Nagydarab férfi, az orrán drótkeretes szemüveg.
Brokát mellényt visel. Bal kezén gyűrű, egy apró gyémántokkal
körülvett rubin, ami olyan, mint egy duzzadt, csillogó cseresznye.
Nem tudom levenni a szemem a gyűrűjéről. Három család egy éven
át élne a Lápon az árából.
Sótlanul, monotonul szól a hangja, és a szél elsodorja a szavak
többségét. Amúgy sem figyelek oda, hiszen évről évre szinte
változatlan a beszéd: milyen nemes hagyomány a helyettesítés,
mennyire elengedhetetlenek vagyunk ahhoz, hogy a királyi családok
vérvonala folytatódjék, milyen megbecsült helyet foglalunk el a
város lakóinak szemében.
Nem tudok a Bankról és az Ékkőről, de meg mernék esküdni rá,
hogy a város jelentős része fütyül a helyettesekre, hacsak nem a
Lápon él a család, és ez azt jelenti, hogy elvesztik az egyik lányukat.
Az alacsonyabb körök – a Füst, a Farm és a Láp – nem kaphatnak
helyetteseket. A szülők néha megpróbálják elrejteni a lányaikat, vagy
lefizetik a vizsgálatot végző orvosokat. A helyettességről tanúskodó
vérvizsgálat a Lápon minden lány számára kötelező, amint
kamaszkorba lép. Nem tudni, miért csak a legalacsonyabb körből
származó lányokban van meg az a genetikai mutáció, ami lehetővé
teszi az átalakító mágiákat, de a királyi családok elől egyeden lány
sem bújhat el. Halállal büntetik azt, aki megpróbálja kivonni magát a
vizsgálat alól.
Megborzongok, amikor eszembe jut az első nyilvános kivégzés,
amit végignéztem. Hét hónappal ezelőtt történt. Elfogtak egy lányt,
aki három évig bujkált. A Déli Kapu előtti térre vitték. Mi a válaszfal
mögött álltunk, amin a mi oldalunkról át lehetett látni, de a túlsó
oldalról átlátszatlan volt, hogy a gyülekező tömeg ne lásson minket.
Kerestem az anyám arcát a tömegben, de nem volt ott. Déli Kapu a
házunktól egy órányira van gyalog. Anyám valószínűleg egyébként is
szerette volna távol tartani Ochre-t és Hazelt. Anyám és apám sosem
jártak nyilvános kivégzésekre; apám groteszknek nevezte őket. De
emlékszem, hogy én kíváncsi voltam: izgatott, milyenek lehetnek.
De amikor végignéztem egyet, megértettem, mire gondolt.
A lány kócos, hosszú haja az arcára tapadt, és kicsillant belőle
ragyogóan, szinte meghökkentően kék szeme. A viselkedése
szenvedélyes, szelídítetten természetéről árulkodott. Talán csak pár
évvel volt idősebb nálam.
Nem próbált meg kiszabadulni az őt lefogó két katona markából,
nem is küzdött ellenük. Különös, hogy mennyire békésnek látszott.
Amikor a fejét leszorították a vérpadra, akár meg is esküdtem volna,
hogy mosolyog. A bíró megkérdezte, mik lennének az utolsó szavai.
 – így kezdődik – mondta. – Nem félek. – Elszomorodott az arca,
majd hozzátette: – Mondjátok meg Cobaltnak, hogy szeretem.
Aztán levágták a fejét.
Kényszerítettem magam, hogy nézzem, hogy ne vegyem le a
tekintetem megcsonkított testéről, ne ránduljak össze és fordítsam
el a fejem, ahogy Lily és annyi más lány tette. Ügy éreztem,
megérdemli, hogy más is hozzá hasonlóan bátran viselkedjen,
mintha ezzel szentesíteném az életét és a halálát. Biztos buta ötlet
volt – hiszen hetekig lidérces álmok gyötörtek –, de még most is
örülök, hogy megtettem.
Valahányszor rá gondolok, mindig eltűnődöm, ki lehetett Cobalt.
Vajon megtudta-e, hogy ő volt a lány utolsó gondolata, mielőtt
meghalt.
Visszafordulok az Ékkőből érkezett férfi felé, aki befejezte a
beszédét, és egy selyem zsebkendővel törölgeti a szemüvegét.
Idén csak huszonkét helyettes kerül aukcióra Déli Kapuból. A
többség Északi Kapuból és Nyugati Kapuból érkezik. A vonatunkat
egy szilvakék gőzmozdony húzza, és csak három kocsiból áll: sokkal
kisebb és barátságosabb, mint a vonat, amivel apám járt munkába.
Dr. Steele, a főorvosunk megrázza a kövér ember kezét, aztán
felkészül, hogy hozzánk szóljon. Dr. Steele-én minden hosszú és
szürke: hosszú álla, orra, karja van, ősz haja és szemöldöke, szürkés
szeme. Még a bőrének is szürkés az árnyalata. Lily egyszer azt
mesélte, hogy úgy hallotta, dr. Steele a narkotikumok rabja, és a
természetes színei ezért fakulnak meg.
– És most, hölgyeim – kezdi dr. Steele reszkető, suttogó hangján
–, ideje indulni.
Int hosszú ujjú kezével, és a vonatajtók hangos sziszegés– sel
kinyílnak. A helyettesek kezdenek felszállni a kocsikba. Visszanézek:
Mercy a szemét törölgeti, Patience higgadtan áll, mint mindig.
Látom a hálószobák ablakain a rózsát mintázó rácsokat, amiket az
átmeneti intézmény halványrózsaszín kövébe süllyesztettek. Látom
a többi helyettes arcát: a lányok visszamennek az intézménybe,
amint kigördül a vonat, és többé eszükbe sem jutunk. Egy tizenkét
éves lányra esik a pillantásom: barna szeme kiguvad, és olyan
sovány és alultáplált, hogy biztos új itt. Amikor találkozik a
tekintetünk, a jobb kezén összefonja az ujjait, és a szívéhez szorítja
őket.
Felkapaszkodom a kocsiba, és az ajtó becsukódik mögöttem.

A KOCSIK ÉPPEN OLYAN SZEMÉLYTELENEK, MINT A DÉLI
KAPUBAN lévő hálószobáink.
Lila függöny takarja az ablakot, a téglalap alakú helyiségben pad
fut körbe, azon szilvakék párnák. Csak heten vagyunk ebben a
kocsiban, és egy pillanatig bizonytalanul állunk a gyéren bútorozott
fülkében. Nem igazán tudjuk, mihez kezdjünk.
Aztán a vonat előrelódul, és szétszóródunk. Raven, én és Lily az
egyik sarokba telepszünk. Raven elhúzza a függönyt.
– Elhúzhatjuk? – kérdi halkan Lily.
– Mégis, mit tennének velünk? – kérdez vissza Raven. – Lelőnek?
Lily az ajkába harap.
Az Ékkőbe két óra az út. Szédítő, hogy az életemben milyen
gyorsan csappan meg a bizonyosság. Biztos vagyok benne, hogy ez a
vonat áthalad velünk a Farmon, a Füstön és a Bankon az Ékkőben
lévő Aukciós Házig. Biztos vagyok benne, hogy egy előkészítő
szobába megyek, onnan pedig az aukcióra. És ennyi. Ennyi maradt
számomra. Az ismeretlen úgy terül el előttem, mint egy hatalmas,
üres papírlap.
Kibámulok az ablakon, nézem a vályogtéglából épült, tovasuhanó
kunyhókat, amik sötétbarnán rajzolódnak ki a halványszürke égre.
– Nem valami épületes látvány, mi? – kérdezi Raven.
Lerúgom a cipőmet, és magam alá húzom a lábam. -
Nem – mormolom. – De ez az otthonom.
Raven felkacag. – Olyan szentimentális vagy!
Ügyesen megjátssza magát, de túlságosan jól ismerem. Hiányozni
fog neki. – Milyen volt az elszámolási napod?
Megvonja a vállát, de a szája összeszorul. – Jó. Anyám, tudod,
magánkívül volt, hogy milyen egészségesnek látszom, milyen magas
vagyok, és bizonyára izgatott vagyok, hogy láthatom az Ékkövet.
Mintha vakációra indulnék. És a tiéd?
– És Crow? – Crow Raven ikerfivére.
 Kihúzza a haját a füle mögül, és hagyja, hadd hulljon az arcába. –
Alig szólt hozzám – motyogja. – Azt hittem... Úgy értem, én nem is...
– Megint vállat von. – Gondolom, nem tudja, miről beszéljen egy
helyettessel.
Megpróbálom felidézni, mit gondoltam a helyettesekről, mielőtt
megtudtam, hogy én is az vagyok. Emlékszem, hogy arra gondoltam,
hogy valami mások, különlegesek. De most a legkevésbé sem érzem
annak magam.
Lily ebben a pillanatban énekelni kezd. Kis keze megragadja az
enyémet, a szeme ragyog, ahogy a Láp elsuhan mellettünk. Édes a
hangja, a hagyományos lápi dalt énekli, amit mind ismerünk.

Ó, szép, zsenge leányok, jól vigyázzatok
Magatoknak legényt hogyan s miként fogtok....

Két másik lány is csatlakozik hozzánk. Raven égnek emeli a
tekintetét.
– Nem igazán illik a helyzethez, nem? – mormolja.
– Nem – válaszolom csendesen. – A legtöbb lápi dal olyan
lányokról szól, akik fiatalon halnak meg vagy a kedvesük elhagyja
őket, de ránk egyik sem áll. – De attól még jó hallani.

Ó, a szerelem maga a gyönyör, míg hű
A friss szerelem csodás, varázsa elbűvöl
Ám a szerelem megfakul, a szerelem kihűl
És elillan, mint a harmat reggel a fűről.

Nyomasztó csend telepszik ránk, amit csak a kerekek ritmusos
kattogása tör meg. Aztán Lily felnevet, amolyan sírós-nevetős
kacagással, és megszorítja a kezemet. Rádöbbenek, hogy
valószínűleg soha többé nem hallok már lápi dalt.

LASSÍT A VONAT , ÉS HALLOM A SÚLYOS FÉMAJTÓ ÉLES CSIKORGÁSÁT,
súrlódását, ahogy a Farmot a Láptól elválasztó kaput eltolják.
Természetesen tanultam a Farmról (mind tanultunk a körökről
történelemórákon), de látni egészen más.
Az első, amin megütközöm, a színek. Sosem hittem, hogy a
természetben a zöldnek ilyen sok árnyalata létezik. És nem csak a
zöldek vannak, de pirosak, halvány sárgák, élénk narancssárgák és
ízes rózsaszínek.
Eszembe jut Ochre: már biztosan a tehenészetben van. Remélem,
továbbra is a Láng Házának dolgozhat. Nem szívesen gondolok arra,
hogy egyedül tartja el a családunkat.
A Farmban a másik bámulatos dolog a táj. A Lápon minden lapos,
itt azonban mintha hullámzana a föld. A vonat átpöfög egy hídon,
ahol a folyó két hegyet választ el. A lejtőkön göcsörtös indákat
rendeztek takaros sorokba, botokra és drótra futtatták fel őket.
Emlékszem, hogy ezt szőlőskertnek nevezik, ahol a szőlőt azért
termesztik, hogy bort készítsenek belőle. Párszor már ittam is bort; a
gondozók a születésnapunkon és a Leghosszabb Éjszaka
ünnepségein megengedik, hogy igyunk egy pohárral.
– Olyan nagy – ámuldozik Raven.
Igaza van. A Farm végtelennek tűnik, és majdnem elfeledkezem
róla, hogy létezik a Láp, az Ékkő és az aukció. Majdnem sikerül
beleringatnom magam abba, hogy nincs más, csak ez a véget nem
érő, tágas természet.
AMINT ÁTHALADUNK A FARMOT ÉS A FÜSTÖT ELVÁLASZTÓ VASKAPUN,
elhalványul a fény, mintha a napot pár fokkal lejjebb csavarták
volna.
A vonat lassan megy a kovácsoltvas behemótok, az utcák fölé
tornyosuló gyárak labirintusa közötti magasvasút sínjein. A
kémények különféle színű füstöt okádnak: sötétszürkét, fehéret,
zöldes lilát, tompa vöröset. Az utcákon emberek nyüzsögnek, az
arcuk nyúzott, hajlott a hátuk. Látom, hogy a férfiak közé asszonyok
és gyerekek is vegyülnek. Éles füttyszó hallatszik, és a tömeg
gyérülni kezd, ahogy a munkásokat elnyelik a gyárak.
Megdobban a szívem, amikor rájövök, hogy a Füst után már csak
egy kör marad. Mennyi idő még, mire elérjük az Ékkövet? Hány perc
szabadságom maradt?

Ó! – SÓHAJT FEL LILY, AMIKOR BEÉRÜNK A BANKBA. –
Milyen tetszetős!
A napsütés visszatért: lágy sárga fény ragyog, és majdnem el kell
takarnom a szemem, ahogy a világos kövekkel kirakott utcák
mentén sorakozó üzletek homlokzatáról visszaverődik. Az ezüst
zsalugáteres, boltíves ablakok, és az arannyal kovácsolt díszes
cégérek mindennaposak errefelé. Vékony törzsű fák rendezett fasora
szegélyezi a járdákat, a lombjukat tökéletes zöld gömbre nyírták, és
mindenütt elektromos postakocsikat látok. Keménykalapos, szépen
vasalt öltönyben feszítő urak színpompás selyem- és szaténruhákat
viselő hölgyeket kísérnek.
– Úgy látszik, Patience-nek igaza volt – jegyzem meg. – Errefelé
nem hordanak a nők nadrágot.
Raven valami érthetetlent motyog.
– Hát nem csodálatos? – nyomja a fejét az üveghez Lily. –
Képzeljétek csak el, hogy a Választófejedelem valamelyik üzletben
pillantotta meg először a feleségét!
Raven lassan csóválja a fejét. – Őrület! Ez az egész... úgy értem,
láttunk róla képeket, de... annyi pénzük van!
– És az Ékkövet még nem is láttuk – mormolom.
– Rendben, lányok, helyezkedjetek el – parancsol ránk egy
idősebb gondozó, Charity, aki dr. Steele-lel a nyomában lép be. Ezüst
tálcán szépen sorba rakva különféle színű tablettákat hoz. Ravenre
pillantok.
– Mire valók a tabletták? – suttogom, de csak a vállát vonogatja.
– Húzzátok be a függönyt – utasít minket Charity. Lily gyorsan
engedelmeskedik, de látom, hogy néhány lány idegesen néz össze,
miközben behúzzák a függönyöket. A fülkében a lila félhomály
baljósnak tűnik.
– No, no, ne izguljatok – mondja dr. Steele. Színtelen és távolról
sem megnyugtató a hangja. – Csak egy kis orvosság, hogy
ellazuljatok a nagy esemény előtt. Maradjatok, kérem, ülve.
Hevesen ver a szívem, és odanyúlok Raven kezéért. Az orvos
nyugodtan jön-megy a fülkében. A tablettákra ráírták a sorsolási
számunkat, és a lányok kidugják a nyelvüket, majd dr. Steele egy kis
ezüst csipesszel a szájukba ejti a tablettát. Néhányan köhögnek,
mások megnyalják a szájukat, és fanyar fintort vágnak, de ezt
leszámítva nem következik be drámai változás.
Az orvos Ravenhez ér. – 192-es – mondja, és kiválaszt egy
világoskék tablettát. Raven felnéz rá éjfekete szemével, és egy
másodperc töredékéig azt hiszem, nem hajlandó majd bevenni.
Aztán kinyitja a száját, és az orvos a nyelvére ejti a tablettát. Raven
tovább néz rá rezzenéstelenül, és a legcsekélyebb jelét sem adja
annak, mit érez. Csak ezzel mutatja ki, hogy dacol vele.
De dr. Steele észre sem veszi. – 197-es – fordul hozzám. Kinyitom
a számat, és egy lila tablettát tesz a nyelvemre. Csíp és savanyú az
íze, ami arra emlékeztet, amikor beleharaptam a citromba. A tabletta
egy pillanat alatt elolvad. Végighúzom a nyelvemet a fogaimon, és
nagyot nyelek. Bizsergést érzek.
Az orvos bólint. – Köszönöm, hölgyeim.
Charity fontoskodva siet utána, amikor távozik a fülkéből.
– Mi volt ez? – kérdezi Raven.
– Bármi is volt, nem volt jó íze – mormolom. – Egy pillanatig azt
hittem, nem veszed be.
– Én is ezt hittem rólad – mondja Raven. – De nem lett volna
értelme, ugye? Ügy értem, valószínűleg azt tették volna...
De bármit gondolt is Raven, hogy mit tettek volna, már nem
hallom meg, mert hirtelen elvesztem az eszméletemet, és elfeketül
előttem a világ.

 4. fejezet

EGYEDÜL VAGYOK, AMIKOR MAGAMHOZ T ÉREK.
Ragyogó fény ég felettem, de olyan erős, hogy bántja a szememet.
Hideg, lapos felületen fekszem. A karomat, lábamat szíjjal kötözték
le, és rémülten fedezem fel, hogy meztelen vagyok.
Ösztönösen is összerándulok, igyekszem szabadulni, és valahogy
eltakarni magam. Sikoltani szeretnék, de mielőtt kiereszteném a
hangomat, egy lágy hang szólal meg. – Ne ess pánikba! Egy pillanat,
és leveszem rólad. A te védelmedben vannak rajtad.
– Hol vagyok? – Kiabálni akarok, de karcos suttogás csak a
hangom.
– Az egyik felkészítő szobában. Nyugodj meg, 197-es. Amíg nem
csillapodsz le, nem vehetem le rólad a szíjakat. – A hang különösen
cseng: férfihoz képest túl magas, nőnek túl mély. Emelkedik és
süllyed a mellkasom, igyekszem ellazítani az izmaimat, lassítani a
lélegzetvételemet, és nem gondolni arra, hogy mennyire
kiszolgáltatott vagyok.
– így már sokkal jobb. – A hang közelebbről hallatszik. –
Esküszöm, 197-es, hogy mi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy
kárt tegyek benned. – Nyomást érzek a karomon, és valami hideg
nyomódik a könyököm belső oldalához. Egyre erősebb a nyomás.
– Csak vérnyomást mérek – mondja a hang nyugodtan. A karomra
tett szoros valami ellazul, majd nem is érzem már. Toll serceg a
papíron. – Nézz fel, kérlek!
Nem is nézhetek máshova, mint fel, aztán váratlanul erős fény
világít a bal szemembe, majd a jobba. Hevesen pislogok, de olyan,
mintha kiégették volna a retinámat: csak egy zöld foltot látok. Ismét
sercegést hallok.
– Jól van, 197-es. Majdnem megvagyunk. Most megérintelek.
ígérem, hogy nem okozok fájdalmat.
Minden izmom görcsbe rándul, és hevesebben pislogok, mégsem
látok semmit. Aztán szelíd nyomást érzek az alhasa– mon, előbb bal,
aztán jobb oldalon.
– Készen is vagyunk – mondja megnyugtatóan a hang. –
Végeztünk.
A szemem előtt elhalványul a ragyogó fény, és végre ki tudom
venni a hanghoz tartozó arcot.
Férfiarc, de furcsán gyermeki: finom vonások, keskeny orr, éles
vonalú száj, krémszínű bőr. A feje tarra borotválva, csak a búbján
maradt meg egy gesztenyebarna hajkorona, amit elegáns kis kontyba
kötött; a frizurára emlékszem a tanulmányaimból, hogy a királyi
kultúrában és életmódban dívik. Azt jelenti, hogy az illető
udvarhölgy.
Az udvarhölgyek nem csupán a legmagasabb rangú szolgák,
hanem úrnőjük bizalmasai és tanácsadói. Fiatalkorukban választják
ki őket, és attól fogva képzik őket, és férfiak is vannak köztük, akiket
kasztrálnak, hogy „biztonságosan” lehessenek a királyi asszonyok és
lányok közelében.
Szégyen fog el, hogy meztelen vagyok egy férfi előtt, és próbálok
kibújni a kötelékeimből. Türelmesen vár, csak az arcomra szegezi a
tekintetét, a testemről tudomást sem vesz, és az arckifejezéséből azt
szűröm le, hogy sejti, mit érzek, mire gondolok. Felhagyok a
küzdelemmel, mire elmosolyodik.
– Szervusz. Lucien. vagyok. Most kioldom a szíjakat, rendben?
A hangom mintha elment volna, de nem is vár választ. Amikor
lehajol, hogy kioldozzon, észreveszem, hogy álló csipkegalléros,
hosszú ujjú, földig érő fehér ruhát visel. A körme manikűrözött, a
teste karcsú, de elpuhult, mintha az izmai nem volnának erősek.
– Gyönyörű a szemed – jegyzi meg, miközben kioldja az utolsó
szíjat is. – Ülj fel, és hozok neked egy köntöst.
Kimegy, én meg ülő helyzetbe tornázom magam, és átfogom a
térdem, hogy eltakarjam a testemet. A szemem még most sem
szokott hozzá a vakító fényhez; a kezemmel takarom el a fenti erős
lámpától.
– Ó, persze, valamit tennünk kell ellene – száll hozzám Lucien
hangja a sötétből. Kialszik a fény. Először ijesztő, aztán lassan
visszakúszik a fény a szobába. Arany tartóban rögzített más-más
színű gömbök kezdenek világítani, aztán a színük összeolvad, amíg
kellemes rózsásan sárga fény nem árad szét.
– Tessék – nyújt át egy élénk kék selyemköntöst. Gyorsan
belebújok, a finom anyag lágyan simul rám. Igyekszem abba a hitbe
ringatni magam, hogy anyám fürdőköntösét viselem. Lucien a kezét
nyújtja, de nem parancsol, csak felajánlja, én azonban nem veszek
róla tudomást, hanem remegő lábbal leugrom az asztalról.
– Kezdjük a legelején. Szabaduljunk meg ettől a rémes asztaltól –
mondja cinkos mosollyal, de az arcizmaim nem engedelmeskednek,
csak kifejezéstelenül bámulok rá. Megnyom egy gombot a falon,
mire megnyílik a padló az asztal alatt, a dobogó leereszkedik a
semmibe, majd egy padlódarab csúszik a téglalap alakú, tátongó
mélység fölé, és olyan tökéletesen illeszkedik, hogy ha nem tudom,
nem sejteném, hogy ott van.
– Gondolom, nem sok álpadlót látsz a Lápon? – kérdezi.
Pislogok, és róla arra a helyre siklik a tekintetem, ahol az asztal
volt. Hirtelen megint tizenkét évesnek érzem magam, amikor Déli
Kapuba kerültem, és minden olyan új, csillogó és elegáns volt.
– Nem vagy bőbeszédű, ugye, 197-es? – sóhajt fel Lucien.
– A nevem... – köszörülöm meg a torkom.
Feltartja az ujját, és megrázza a fejét. – Ne haragudj, kedvesem,
de nem tudhatom a nevedet.
Bár nem köt semmi ehhez a férfihez, és bizonyára sosem látom
többé, az, hogy nem engedik, hogy megtudja a nevemet, az én
nevemet, és nem valami számot, amit rám ragasztottak, könnyeket
csal a szemembe. Elszorul a torkom.
– Ne sírj – kérlel Lucien gyöngéden, de sürgetést érzek ki a
hangjából. – Kérlek!
Mély levegőt veszek, hogy visszafojtsam a könnyeimet,
lepislogjam őket a szempilláimról, ahol kicsordulással fenyegetve
egyensúlyoznak, és visszakerüljenek a bennem lévő mély kútba. Egy
másodperc múlva már nyomuk sincs.
Mostantól úgyis hiábavaló sírnom.
– Rendben – mondom fegyelmezett hangon. – Nem sírok.
Lucien felvonja a szemöldökét. – Nem bizony. Jó kislány.
– Az, ahogy mondja, nem hangzik leereszkedőnek. Tényleg jó
benyomást tettem rá.
– Szóval mi lesz most? – kérdezem bátrabban, mint ahogy érzem
magam.
– Most tükörbe nézel – válaszolja.
Megáll a szívverésem, és egészen beleszédülök. Próbálok
egyenletesen lélegezni, mialatt a szobában a színek összemosódnak.
Lucien a vállamra teszi a kezét. – Minden rendben.
Biztosíthatlak, hogy kedvedre lesz a látvány.
Egy dudorokkal borított, letakart valamihez vezet a sarokba, ami
egy kis dobogón áll. Lucien int, hogy lépjél fel rá. Még most is remeg
a lábam.
– Be akarod előtte csukni a szemed? – kérdezi.
– Úgy könnyebb?
– Néha.
Bólintok, és szorosan lehunyom a szemem. A szemhéjam mögötti
sötétben felidézem azt a pillanatot, amikor utoljára láttam a
tükörképemet. Tizenkettő voltam. A Hazellel közös szobánkban
tartottam egy kis tükröt az öltözőasztalomon, és a hajamat fésültem
éppen. Az arcomon minden sovány és elgyötört volt. Az orrom, az
arccsontom, a szemöldököm, az ajkam, a hegyes kis állam. Minden,
csak a szemem nem. Hatalmas, ibolyakék szemem szinte a fél
arcomat betöltötte. De ez régi emlék, sokszor elővettem, és
elmerengtem rajta, mint egy régi levél fölött, amit az ember újra meg
újra elolvas, amíg gyűrött nem lesz, és a szavak el nem mosódnak
rajta.
Megcsap a levegő, anyag suhogása hallatszik.
– Kinyithatod a szemed, amikor készen állsz rá – mondja Lucien.
Visszafojtom a lélegzetemet, és a szívemre összpontosítok, ami a
mellkasomban dübörög. Meg tudom tenni. Nem fogok félni.
Kinyitom a szemem.
Három teljesen egyforma nő vesz körül. Az egyik farkasszemet
néz velem, a másik kettő ferdeszögben néz rám oldalról. Az arca nem
sovány, talán csak az álla hegyes egy kicsit. Telt az arca, ahogy a
meglepetten kissé elnyíló ajkai is. Fekete haja a hátára omlik. De a
szeme... az pontosan olyan, ahogy emlékszem rá.
Egy idegen. Ő én vagyok.
 Megpróbálom összebékíteni a két gondolatot, aztán
megmozdítom a kezem, hogy megérintsem az arcomat, és nevetni
kezdek. Nem tehetek róla. A tükörben látott lány velem együtt
mozog, és valamiért ezt mulatságosnak találom.
– Nem ez a megszokott reakció – mondja Lucien —, de a
sikításnál jobb.
Ez meglep.
– Van, aki sikít?
Az ajkát csücsöríti. – Nem állhatunk itt egész nap. Fel kell
készítenünk. Kérlek, foglalj helyet!
Az arcfestékkel teli asztal melletti székre mutat. Még egy utolsó
pillantást vetek a tükörben látott idegenre, aztán lelé– pék a
pódiumról, és az asztalhoz ülök. Annyi krém, tubus és por fekszik
előttem, hogy elképzelni sem tudom, mire valók vagy hogyan
lehetne egyeden emberen használni őket. Az asztal fölötti kis polcon
három homokóra van, mindegyik más nagyságú és más színű
homokkal van megtöltve.
Lucien édes illatú vízbe mártja a kezét, aztán egy bolyhos
törülközőben szárazra törli, majd nagyon gondosan megfordítja az
első homokórát, a legnagyobbat, amiben zöld homok van.
– Rendben van – jelenti ki. – Kezdjük.

AMIKOR ELKÉPZELTEM A FELKÉSZÍTÉST , MINDIG AZT HITTEM, hogy az
aukciónak ez lesz a szórakoztató része. Szépen megfésülnek,
kifestenek meg hasonlók.
Valójában rettenetesen unalmas az egész.
Semmit se látok abból, amit Lucien csinál, csak azt, hogy a
kezemet manikűrözi, aztán sorra kerülnek a lábkörmeim, és tetőtől
talpig finom ezüst porral szór be. Az utóbbihoz le kell vennem a
köntösömet, és amint lehet, ismét belebújok. Jobbára csak üldögélek
a széken. Vajon Ravennek milyen most, és őt ki készíti fel? Biztos
utálja az egészet.
– Hol a többi felkészítő szoba? – kérdezem, mialatt Lucien
vékonyan áttetsző porral keni be a nyakamat és a vállamat.
– Mind ezen vagy az alattunk lévő szinten van – válaszolja, és a
homlokát ráncolja a kulcscsontomon talált tökéletlenség láttán.
 – Mikor kezdődik az aukció? – kérdezem. Remélem, fesztelenül
hangzott.
– Már elkezdődött.
Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Fogalmam sincs,
milyen sokáig voltam eszméletlen, és sejtelmem sincs, mennyi az
idő. – Milyen régen folyik?
Lucien porokat kever össze egy kis palettán. – Hosszú ideje –
válaszolja halkan.
A körmeimet a bőrborítású karfába vájom, és igyekszem, hogy ne
torzuljon el az arcom, de csak egyre tudok gondolni: Lily már elkelt.
Lily odalett.
– Az arcodat festem – közli Lucien. – Amennyire tudsz, ne
mozogj. És hunyd le a szemed!
Olyan, mintha kis ajándékot adna azzal, hogy egy időre
kizárhatom a külvilágot, és sötétben maradhatok. Anyámra, Hazelre
és Ochre-ra gondolok. Látom a képzeletemben a házunkat, és arra
gondolok, hogy anya a tűz mellett kötöget. Ochre munkába ment.
Hazel iskolában van. Vajon megtalálta-e már a citromomat?
Ravenre gondolok, és arra, amikor megismerkedtünk.
Tizenhárom volt, és már egy éve Déli Kapuban volt, de folyton
megbukott az átalakítóvizsgákon (mint később elárulta,
szándékosan). Én az első átalakító mágiát, a színt tanultam, és egy
osztályba jártunk. Egyre csak próbálkoztam, de képtelen voltam az
építőkockámat kékről sárgára változtatni. Egy kockával indítanak
minket, és addig nem léphetünk a következő szintre, amíg azt át
nem változtattuk. Nem értettem, mit akarnak tőlem. Nem tudtam,
hogyan kellene csinálnom. Raven segített. Megtanított rá, hogy
lazítsam el az elmémet, aztán hogyan összpontosítsak, hogyan
lássam, mielőtt bekövetkezne, és elém tartotta a vödröt, amikor vért
köhögtem fel. Nekem adta a zsebkendőjét, hogy elállítsam az
orrvérzést, és megnyugtatott, hogy később nem lesz ilyen rossz. A
fejem lüktetett, a testem sajgott, de a nap végére a kocka sárga volt.
Fogalmam sincs, mit művel Lucien az arcommal, de remélem,
még önmagam leszek a sminkelés után. Az arcomra, számra,
szemhéjamra, szemöldökömre, még a fülemre is egyik réteget a
másik után viszi fel. Sok időt tölt a szememmel, lágy porokat, hideg
krémeket és valami vastag, kemény dolgot használ, ami ceruzára
emlékeztet.
– Kész – mondja sokára. – Bámulatos türelmed van, 197-es.
– Most mi következik?
– A hajad.
Figyelem a homokórát, ahogy a vékony homokér lassan megtölti
az alsó részt. Lucien ujjai gyöngédek és ügyesek, forró sütővasat,
gőzölős hajbodorítót használ, hogy a hajamat formázza. Remélem,
nem borulok ki, amikor ismét megpillantom magam. Lehet, hogy
bele sem kell néznem a tükörbe, hanem egyenesen az aukcióra
megyek.
A gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.
– Feltehetek egy kérdést, 197-es? – kérdezi csendesen. Bárcsak ne
hívna így.
– Persze.
A csend, ami ez után következik, olyan hosszúra nyúlik, hogy arra
gondolok, talán elfelejtette, mit is akart kérdezni. Aztán suttogásnál
alig hangosabban kérdezi: – Akarod ezt az életet?
Megmerevednek az izmaim. Úgy érzem, az Ékkőben ez a kérdés
nem megengedett, de még csak gondolni sem lehet rá. Kit érdekel,
mit akarnak a helyettesek? De Lucien mégis megkérdezte tőlem.
Felmerül bennem, hogy talán a nevemet is szeretné tudni.
– Nem – súgom vissza.
Szótlanul fejezi be a hajamat.

A MÁSODIK HOMOKÓRA KISEBB, ÉS HALVÁNYLILA HOMOKOT
tartalmaz.
A három szekrény egyike előtt állok, és Lucien ruhákat vesz le az
állványról, én pedig magamra erőltetem őket. Olyanokat választ,
amik egy kicsit szűkek, hogy mint mondja „kihangsúlyozzák a
domborulataimat”. Némelyik ruha lehetetlen kreáció, szárnyak
merednek ki belőlük vagy uszonyszerű toldalékaik vannak. Olyanok,
mint a jelmezek. Lucien szerencsére hamar túllép rajtuk.
– Kifejezetten nem a te stílusod – összegzi. Nem tudom, mi a
stílusom, de örülök, hogy egyetért velem, hogy ez nem.
Felpróbálok egy csomó nehéz brokátruhát, és nagy kő esik le a
szívemről, amikor Lucien ezeket is elveti; olyan érzés viselni őket,
mintha ötszáz kiló húzna le. Vannak bő szoknyás, rövid szoknyás,
hosszú ujjú, ujjatlan, selyem–, damaszt–, taft–, és csipkeruhák az
elképzelhető összes színben és szabásmintával. Lucien a homlokát
ráncolja, ahogy egyre csak próbálom az újabbakat, és a félrehajított
ruhák halma mind nagyobb lesz. A homlokán finoman kiütközik a
veríték, és a homokórára pillant: a lila homok csaknem megtöltötte
az alsó részt. Kifutunk az időből.
Hirtelen felragyog a mosolya, és olyan pillantást vet rám, amitől
rögtön gyanú támad bennem.
– Tudod, mit? – kérdezi, és félredob egy hosszú vörös bársony
ruhát.
Pislogok. – Mit?
– Válassz te! Keresgélj a szekrényekben, és válaszd ki, ami a
legjobban tetszik.
Egy másodpercig mozdulni sem tudok a döbbenettől. Hát nem
fontos, hogy mit viselek az aukción? Nem hat ki arra, hogy ki vásárol
meg? Ez nem Lucien dolga?
De aztán felmerül bennem, hogy talán újabb apró ajándékot ad
nekem, mint amikor lecsukhattam a szemem sminkelés közben.
Emlékszem, mit mondott tegnap Raven, hogy ez az utolsó nap,
amikor mi választhatjuk meg az öltözetünket. Lucien még egy
választási lehetőséget kínál nekem.
– Rendben van – válaszolom. Az első szekrényről tudomást sem
veszek, mert ott vannak a jelmezszerű ruhák, és azonnal a
másodikhoz lépek. Végighúzom a kezem az állványokon, és azt
figyelem, melyik anyagot érzem a legkellemesebbnek. Minél
távolabb kerülök, annál egyszerűbbek a ruhák.
Amint megérintem, máris tudom.
Muszlinból készült, és olyan halványlila, hogy a tegnapi napkelte
jut róla az eszembe, hogy ilyen volt az ég színe, mielőtt színek
kavalkádja borította volna be. Magas a dereka, és tiszta, egyenes
vonalban ér a földig. Nincs rajta díszítés. Még csak drágának sem
látszik.
Imádom.
Lucien nevet, amikor meglátja, mit választottam. – Próbáld fel –
nógat, és amikor felveszem, megint nevet, és tapsolni kezd. – Azt
hiszem, ezt a ruhát még egyetlen helyettes sem viselte az aukció
történetében – mondja. – De ez úgy illik rád, drágám, mintha rád
öntötték volna.

 5. fejezet

ÉS MOST MI KÖVETKEZIK? – KÉRDEZEM.
– Megint belenézel a tükörbe – válaszolja.
Nagyot nyelek. – Muszáj?
Lucien két kézzel megfogja a kezemet, a bőre puha, mint egy
kisbabáé. – Igen. Ez a szabály. Láttad magad olyannak, amilyen
voltál, most el kell fogadnod magad annak, aki vagy, és tisztába kell
jönnöd az új életeddel és a jövőddel. – Olyan, mintha egy előre
megírt szöveget olvasna fel, de a tekintete ellentmond a szavainak.
Olyan, mintha valójában azt mondaná nekem, hogy sajnálja.
– Rendben van. – Sikerül egyenletesen lélegeznem, miközben a
tükörhöz megyek. Lehajtott fejjel fellépek a dobogóra, háromig
számolok, és felnézek.
A tükörben látott idegen átalakult.
Gyorsan pislogok, és próbálok megbékélni a fejemben magamról
őrzött képpel: kissé kövérkés, csinos lány, telt arc, nagy szemek. A
nő, akit most látok, lélegzetelállító. Gyönyörű. Az arca
keskenyebbnek látszik, és kiemelték az arccsontját, a szemöldöke
finoman ívelt sugárzó tekintete felett, a szemét orgonalila és arany
árnyékolóval, sötétlilával festették ki. A szája fényes
halványrózsaszín, a haja dús fürtökben omlik a vállára, és az egyik
oldalon ékköves, ametisztekkel kirakott csattal fogták fel, aminek
lepke formája van. A bőre csillámlik, szinte már sugárzik. A ruhája
színe tökéletesen harmonizál a sminkkel, egyszerű szabása még
jobban kiemeli az arcát.
– Mi a véleményed? – kérdezi Lucien.
Nem jutok szóhoz.
Egy lépéssel közelebb jön, így együtt látszunk a tükörben. – Azt
szerettem volna, ha mégis önmagad maradsz.
– Köszönöm – suttogom.
Lucien felemeli az utolsó homokórát: kicsi, és sötétpiros homok
van benne.
– Ez téged illet – magyarázza. – Ez a te időd, amit bármivel
tölthetsz. Nézheted magad a tükörben. Énekelhetsz. Meditálhatsz.
Csak ne rontsd el a hajad és a sminked!
Szomorkás, szánakozó tekintetet vet rám. – Távozom, 197-es. Egy
katona kísér át a várószobába, amikor lejárt az időd.
A szívem a torkomban dobog. – Elmész?
Lucien bólint. – Elnézést a rendetlenségért – szabadkozik, és a
pillantása elidőzik a szétdobált ruhákon és a toalettasztalon maradt
maszaton. – A szolgák csak az után jöhetnek be takarítani, hogy
elmentél. – Halványan rám mosolyog. – Öröm volt felkészíteni, 197-
es.
Megfordítja a homokórát, és az ajtóhoz megy.
– Várj, Lucien!
Megáll. Ideges vagyok, szeretném az alsó ajkamat harapdálni, de
aggaszt, amit mondott a sminkem elrontásáról. Nem tudom, mit
akarok tenni ezekben az áruba bocsátásom előtti utolsó perceimben.
De azt az egyet tudom, hogy nem akarok egyedül maradni.
– Azt mondtad, bármit tehetek, amit csak akarok? Bólint.
– Rendben van. Akkor beszélgetni szeretnék veled. Szeretném, ha
maradnál.
Egy pillanatig mintha meg sem értené, mit mondtam. Aztán
lassan mosolyra húzódik a szája.
– Nos – simítja meg a kontyát. – Ez is először fordul elő!
Letelepszik az egyik grifflábú díványra, kecsesen keresztbe veti a
lábát, és megpaskolja az ülést maga mellett. Amióta felébredtem
ebben a szobában, most először mosolyodon! el.
– A! Ez hiányzott – mondja. – Most már tökéletes vagy.
Leülök. Olyan csend van, hogy szinte hallom a homok
pergését az órában.
– Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezi.
– Nem is tudom – válaszolom őszintén. – Csak... nem akartam,
hogy magamra hagyj.
Lucien vonásai ellágyulnak. – Ha eszedbe jut valami, szólj! – Az
ujjhegyével végigsimítja a köntöse selymes anyagát. Megint feltűnik,
milyen sima a bőre.
 – Hány éves vagy? – kérdezem.
Kacagásban tör ki. – Jaj, édesem, nem kezdheted ezzel! Sosem
maradsz itt életben.
Erősen elpirulok, érzem, hogy forrón tüzel az arcom. – Bocsáss
meg – mentegetőzöm. Sokáig éltem olyan helyen, ahol mindenkinek
ismert volt az életkora, és csak korlátozott számú évet töltöttünk ott.
Lucien megpaskolja a kezemet. – Ne is foglalkozz vele! Már így is
sokkal jobban boldogulsz, mint a lányok többsége, akiket
felkészítettem.
– Mennyi ideje végzed ezt?
– Kilenc éve. De nem mindegyik aukcióra készítek fel. Már olyan
régen csinálom, hogy én választhatom ki, kit alakítok át – rebegteti a
szempilláját.
– És te engem választottál?
– igen.
– Miért? – El sem tudom képzelni, mi késztette arra, hogy engem
válasszon. Hogy tudhatott rólam bármit is?
Egy pillanatig tétovázik. – A szemed – böki ki végül.
Leesik az állam. – Láttál?!
– Fényképet kapunk az aukcióra kerülő helyettesekről. Amihez
természetesen csatolják a méreteket. Másképpen hogyan lenne a
méretedben három szekrényre való ruha itt?
Próbálom elképzelni, ahogy Lucien a csak sorsolási számmal és
mérettel jelzett lányok halomban álló fényképei között válogat.
Kicsinek érzem magam tőle.
A homokórára pillantok; már az időm fele lejárt.
– Félsz? – kérdezi.
– Igen. – A szó magától csúszik ki a számon, és most jövök rá,
hogy igaz. Nem tudom, hogy félek-e. Abban sem vagyok biztos, hogy
a félelem erre a megfelelő szó. Furcsa közöny telepedett rám, mintha
ez mind nem volna valóságos, és valaki mással történne.
– Nem állok jót érte, de szerintem minden rendben lesz veled –
mondja.
Nem tudom, mit válaszoljak. Hangos a homokórában a homok
pergése.
– Mi van odakint? – kérdezem.
 De mielőtt Lucien válaszolhatna, lecsorog a homok. Zár kattan.
Lejárt az időm.
– 197-es. – A katona hangja nagyon mély. Az alakja betölti az
ajtónyílást, széles vállán megfeszül a piros katonakabát, a szeme
sötét és szenvtelen. – Gyere velem!
A szám teljesen kiszárad, és iszonyatos erőfeszítésembe kerül
felállni. Lucien is feláll, és a teste egy pillanatra eltakarja előlem a
katonát, miközben megszorítja a kezemet. Aztán gondosan rendezi a
vonásait, és közömbös arccal elsuhan.
Kilenc lépés a katonáig, mindegyik egy örökkévalóságnak tűnik.
Fürgén hátraarcot csinál, és kimegy az ajtón, én pedig követem.
A folyosón sötét rózsaszín szőnyeg van, ami olyan puha és vastag,
hogy sem a szaténcipőm, sem az ő csizmája nem kelt zajt. A falakat
mályvaszínre festették, és ugyanolyan színes gömbök világítanak,
mint a felkészítő szobámban. Néha más ajtók mellett haladunk el,
más ugyanilyen folyosók ágaznak el abból, mint amin megyünk, de
sehol senki. Csend van. Nyugtalanság kúszik fel a szívemhez.
A katona olyan hirtelen torpan meg, hogy majdnem nekimegyek.
Az ajtó, ami előtt megállt, olyan, mint a többi: egyszerű faajtó, réz
ajtógombbal. A katona egy lépést hátrál, és vigyázzállásba
merevedik. Bárcsak szólna hozzám! Bárcsak megmondaná, mit kéne
tennem!
Előrelépek, és lassan kinyitom az ajtót.

HANGOK ZÜMMÖGNEK KÖRÜLÖTTEM, MINTHA EZERNYI LÁPI légy venne
körül.
Leheletnyi csend, aztán a zümmögés újrakezdődik.
A szoba csupa szín, egy pillanatig eltart, hogy felfogjam, nem
babákat, hanem lányokat látok. Helyetteseket. A többi közül is
kitűnik egy csinos szőke, aki a fejére feltűzött szőke fürtök miatt
harminc centivel magasabb, mint mi. Rózsaszín ruhája véget nem
érőn hullámzik a padlóig olyan redőkben, amitől rózsaszín, több
rétegű tortának látszik. Egy fennhéjázó arcú, fekete hajú lánnyal
beszélget, akinek olyan a bőre, mint a sötétbarna csokoládé, az arca
macskaszerű, mint egy nőstény oroszláné. Az egyik jelmezre
emlékeztető ruhát viseli. Vállpánt nélküli, a felső részét arannyal
vonták be, ami szivárványszínű, a legkisebb mozdulatra is csillámló
bojtokba megy át. A haját sok, arannyal és ezüsttel átszőtt fonatba
választották szét. Az összhatás ádáz. Észreveszi, hogy bámulom, és
összehúzott szemmel mér végig tetőtől talpig.
Elfordulok, és egy kis alakon állapodik meg a tekintetem, aki
egyedül gubbaszt a szoba távoli sarkában. Aztán valaki megragadja a
karomat, amitől összerezzenek.
– Végre. – Raven hangja olyan ismerős, hogy elgyöngülök a
megkönnyebbüléstől. – Már azon töprengtem, mikor érsz ide.
Elkerekedett szemmel nézem, hogy ezt az új Ravent
összebékítsem azzal a képpel, amit a legjobb barátnőmről őrzök.
Hosszú köntöst visel, aminek kimonó szabása van, de lágyabb esésű
anyagból készült, és a magas ruhaderék kihangsúlyozza hosszú
lábát. A szemét vastagon kihúzták feketével, és ezzel megnyújtották
mandula vágását. Az ajkát középen élénkvörösre festették, így
állandóan csókot adó hatást kelt, a haját pedig szorosan
hátrafésülték, és a feje búbjánál egyik fülétől a másikig
legyezőszerűen szétterül. Könnycsepp alakú, aranyba foglalt rubin
fülbevaló lóg a fülében.
Kinyitom a számat, aztán becsukom. Nem tudom, mit mondjak.
– Tudom, úgy festek, mint egy idióta – mondja.
Egyszerre van nevethetnékem és sírhatnékom. Változatlanul az
én Ravenem! – Fantasztikusan nézel ki – nyugtatom meg. – A
fülbevaló egy vagyonba kerülhetett.
– Nem valószínű, hogy megtarthatom. Te legalább még mindig
önmagadra hasonlítsz. Hogy győzted meg a felkészítő művészedet,
hogy ezt tegye?
– Nem csináltam semmit. A művész úr döntött úgy, hogy ilyenné
tesz.
Raven feketével kihúzott szeme majd’ kiugrik a csodálkozástól. –
Úr?! Egy férfit kaptál?
El is felejtettem, hogy a hír megdöbbentő lehet. Lucient már nem
annyira férfinek érzem. Ő... egyszerűen csak Lucien. – Udvarhölgy –
magyarázom.
Raven hitetlenkedve bámul. Új arcán felkavaró a kifejezés. –
Milyen volt?
 – Olyan... – A megfelelő szót keresem. – Kedves. Rendes volt
hozzám. És a tiéd?
– Brr. Egy ős öregasszonyt kaptam, aki feltehetően egymaga
munkát ad az összes arcfesték üzemnek. Borzalmas volt – borzong
meg. – Mindegy. Túl vagyok rajta.
– Mióta vagy itt?
– Nem tudom. Talán öt perce? Akkor még kevés lány volt itt.
– Akkor hát mi maradtunk a végére – nézek körül a szobában.
– Igen. 190-től 200-ig terjedő sorszámok. Az aukció ékességei –
csóválja a fejét. – Őszintén szólva furcsán festünk. Téged leszámítva.
Szemközt hirtelen kinyílik egy ajtó. Egy idősebb, őszülő hajú
katona lép be.
– 190-es sorszám – kiáltja. – 190-es!
Egy lelencre emlékeztető lány nyomakodik el az ajtóig, ezüst
ruháján pikkelyek csillognak, és a feje különös módon nagynak
látszik vékony karjához és csontos vállához viszonyítva. A katona
kicsit meghajol előtte, majd megfordul. A lány követi, a ruháján
csilingelnek a pikkelyek.
Raven keze után nyúlok, ő meg az enyém után.
– Hát bekövetkezett – mondja.
– Újból találkozunk majd – győzködöm. – így lesz.
Megint nyílik az ajtó. Most egy másik katona jelenik meg.
– 191-es. 191-es szám.
Egy fekete bársonyruhás nagydarab lány, aki feltűnő fejdíszt
visel, kimegy a katona után. Olyan erősen szorítom Raven kezét,
hogy már fáj.
Nyílik az ajtó.
– Sosem feledlek el – ígéri Raven. – Sosem felejtelek el, Yiolet.
– 192-es. 192-es szám.
Raven felszegi a fejét, és büszkén vonul ki a fogyatkozó tömegen
át az ajtón túlra.
Aztán eltűnik szem elől.
Érzem, ahogy összeomlók, a szoba forog körülöttem. Majdnem
elfelejtek levegőt venni.
Raven elment.
Egész testemben remegek. Még csak el sem köszöntem tőle.
Miért nem búcsúztam el?
– A barátnőd volt?
Megriadok, és lenézek a lányra, akit már korábban láttam, és aki
egyedül ült a sarokban. Tizenháromnál nem lehet idősebb. A haja
élénkvörös, a teste sovány és inas, és nagy meglepetésemre egy
rongyos kötényruhát visel. Alig van kifestve, csak egy árnyalatnyi
pirosítót kentek az arcára, és szájfényt az ajkára. Hihetetlenül
picinek látszik. És csúnyácskának, de barna szeméből süt az
együttérzés.
– Igen – válaszolom. – Az volt.
A lány bólint. – Velem is eljött ide a legjobb barátnőm. De ő a 131-
es volt. A vonat óta nem láttam.
– Melyik átmeneti intézményben laktál?
– Északi Kapuban. Velük együtt – mutat a cukormázas tortára és a
nőstény oroszlánra. – De nem a barátaim.
– Violetnek hívnak – mondom.
Elkerekedik a szeme. – Szabad elárulnunk a nevünket?
– Valószínűleg nem – sóhajtok fel.
A lány az ajkába harap. – Dahliának hívnak – mondja, aztán
félénken elmosolyodik. – Azt hiszem, te vagy köztünk a legszebb.
Főként a szemed. Igazán kiváló felkészítő művészed lehetett.
– Valóban az volt. És neked? – Úgy néz ki, mintha fel sem
készítették volna.
– Szánandónak akart beállítani. Hogy felkeltse a vásárlók
érdeklődését. – Dahlia idegesen rágja a hüvelykujj körmét.
Kitárul az ajtó, amit Raven résnyire nyitva hagyott. Elkísérik a
193-ast. Néhány másodperccel később már követi is a 194-es.
Már csak hatan maradtunk. A szoba valóságos hodálynak látszik.
A mennyezetről számtalan rózsaszín kristállyal teleaggatott csillár
lóg, és rózsás fényben fürdeti a helyiséget. A terem bútorozatlan.
Nincs más, csak a sötét rózsaszín szőnyeg és a mályvaszínű falak.
Mintha egy óriási szájban lennék.
– Félsz? – kérdezi halkan Dahlia.
Most, hogy ezt így kimondta, a felkészítő szobában tapasztalt
bizonytalan érzések kikristályosodnak. Félelem. A mellkasomba
hasít, görcsbe szorítja a gyomromat, a tarkómba hatol. Mintha
valami idegen lény lenne, ami rajtam kívül van. Viszket a tenyerem,
és a hónom alatt verítékcseppek jelennek meg.
– Igen – válaszolom.
– Én is. – Dahlia a mutatóujja körmét kezdi rágni. Mindegyik
körme húsig rágott.
– Mi a sorszámod?
– És a tiéd? – dermed meg.
– 197-es.
Megvakarja az orrát, és lesüti a szemét. – 200-as.
Mielőtt valóban felfoghatnám, hogy ez az apró, rongyos teremtés
az aukció legkívánatosabb helyettese, már nyílik is megint az ajtó.
Mintha felgyorsulna az idő, úgy nézem, ahogy egymás után,
túlságosan is sebesen távozik a 195-ös és 196-os helyettes; nem kéne
ilyen gyorsan elmenniük, korábban nem volt több idő két lány
között? Aztán megint nyílik az ajtó, és a sötét szemű katona, aki
idekísért, a számomat kiáltja, de földbe gyökerezett a lábam, nem
mozdulok.
Dahlia megbök. – Menned kell, Violet.
A nőstény oroszlán gúnyosan vigyorog, és odasúg valamit a
cukormázas tortának, aki kuncog.
Pislogok. – Örülök, hogy megismerhettelek, Dahlia. – Aztán
kényszerítem a lábam, hogy egyiket a másik elé tegyem, a katona
pedig közelebb jön, amíg fölém nem tornyosul. Találkozik a
tekintetünk, reszketnek az ujjaim, és a félelem és a várakozás
kemény csomóba sűrűsödik bennem. A katona szótlanul meghajol,
és sarkon fordul, én pedig követem a sötétbe.

 6. fejezet

AUTOMATIKUSAN BECSUKÓDIK MÖGÖTTEM AZ AJTÓ, ÉS EGY szívszorító
pillanatig csak sötétség vesz körül.
Aztán halk zümmögés üti meg a fülem, és a keskeny folyosón
mindkét oldalon padlóba süllyesztett, négyszögletes kis lámpák
világítják meg az utat. Sárgászöld fényük felfelé irányul, így
mutatják, merre menjek, anélkül, hogy messzire látnék. A katona
sötét árnyék előttem; lassan és egyenletesen halad. Minden lépéssel,
amit teszek, egyre nagyobb súly nehezedik a mellemre, a láthatatlan
falak összeszorulnak körülöttem. A fejemben Lucien hangját hallom,
ahogy nyugtat, hogy minden rendben lesz, és Ravenét, ahogy azt
ígéri, sosem felejt el. Úgy kapaszkodom beléjük, mint a talizmánba,
és igyekszem féken tartani a félelmemet.
A folyosó balra kanyarodik. Aztán a padlóba süllyesztett lámpák
váratlanul megszűnnek, és a katona megáll. Csend van.
– Hol vagyunk? – kérdezem. A hangom halk és gyöngécske. A
katona tíz hosszú másodpercig egy szót sem szól, aztán valami
láthatatlan parancsnak engedelmeskedve felém fordul.
– Köszönömöt mondok, 197-es, a királyi családoknak tett
szolgálatodért. Kijelölték a helyed. Innen egyedül kell
továbbmenned – teszi hozzá, és hátrál, így most mögöttem áll.
Egy lekerekített, aranyszínű, a királyi családok különféle
címereivel díszített ajtó kezd fényt árasztani. Fogalmam sincs, mi
van mögötte, és hirtelen olyan pánik fog el, hogy azt hiszem,
mindjárt elájulok. De Raven is bement ezen az ajtón. És Lily is.
Az ujjhegyem reszket, amikor végigsimítom a díszes fémet. Az
ajtó mintha az érintésemre várt volna, feltárul, és hirtelen vakító
fény kápráztat el.

A KÖVETKEZŐ TÉTEL, HÖLGYEIM, A 197-ES SZÁM. KÉRLEK,
197-es, foglald el a helyed!
 A hang udvarias, majdnem kellemes, de nehezemre esik
koncentrálni arra, hogy mit mond.
Egy amfiteátrumban állok, a félkörívben lépcsőzetesen emelkedő
üléssorok felfelé kanyarodnak, de nem a megszokott üléseket látom,
hanem díványokat, szófákat, sőt még egy trónszéket is. Mindegyiken
egy nő ül, a tekintetüket rám szegezik, a ruhájuk minden képzeletet
felülmúlóan extravagáns, messze túlszárnyalnak mindent, amit az
előkészítő szobám szekrényeiben láttam. Hullámzó, színes szaténok,
finom selymek, csipkék, tollak, krinolinok, aranybrokát, ékkövekkel
kirakott csillogó kelmék, amiket egy napon sem lehet említeni a
várószobában látott ruhákkal. Ezek a nők remekművek, az elegancia
és a nemesség élő szobrai.
– 197-es szám, kérlek, foglald el a jelzett helyedet – sürget újra a
hang. Most már azt is látom, ki beszél: egy nagyon magas,
szmokingos férfi, aki hátrasimította sötét haját. Tőlem balra áll egy
fa pódium mögött. Találkozik a tekintetünk, és meghajtja a fejét.
A körkörös színpad közepén egy ezüst X látható. Remeg a térdem,
ahogy közeledem hozzá. Ez a séta a leghosszabb a ma megtett
hosszú útjaim közül. Suttogás zizzen a magasban, mintha enyhe
szellő suhanna végig az amfiteátrumban. A férfi megvárja, hogy az
X-re érjek. Azután elővesz a pódiumból egy fehér gyertyát, és egy réz
gyertyatartóba állítja. A tekintete körbefut a teremben, majd gyufát
gyújt, és meggyújtja a gyertyát. A láng élénk kéken ég.
– A 197-es szám, hölgyeim. Életkora tizenhat év, magassága
százhatvanhét és fél centiméter, a súlya hatvanöt kiló. Mint
láthatják, szokatlan a szeme színe. Négy év képzést kapott, az első
átalakító mágiában 9,6-os pontszámot, a másodikban 9,4-eset, a
harmadikban egy igazán lenyűgöző 10-eset kapott. Bámulatos
tehetségről árulkodott a vonós hangszerek terén, kivált a csellón.
Ijesztően bizarr érzés hallgatni, hogy így írnak le: statisztikai
adatok sora, egy hangszer és semmi más.
– A licitálás ötszázezer diamantról indul. Ad valaki ötszázezret?
Egy kék selyemruhás asszony, akinek hatalmas gyémánt nyakék
van a nyakában, felemel egy ezüst tollat.
– Ötszázezer a Dűnék Úrnőjétől. Ad valaki ötszáz-ötvenezret?
Egy sötétbőrű nő feltart egy kis bronz mérleget, s közben a másik
kezében tartott kristálypohárból pezsgőt szürcsöl.
– Ötszáz-ötvenezer. Emeli valaki hatszázra?
Folytatódik a licitálás. Az értékem hétszáz, majd nyolcszázezerre,
aztán kilencszázezer diamantra emelkedik. Alig bírom felfogni ezt a
hatalmas összeget. Nem kapok rendesen levegőt, a tüdőm úgy
préselődik össze, mintha satuba szorították volna. A nők egy szót
sem szólnak, csak felemelnek egy-egy tárgyat, ami a Házukat
jelképezi; nem ismerem mindegyiket, és az árverezést vezető férfi
nem mindig szólítja őket a címükön. Hirtelen azt kívánom, bárcsak
nagyobb érdeklődéssel figyeltem volna a királyi kultúra és életmód
órákon.
– Kilencszáz-ötvenezer. Megadja valaki az egymilliót?
A fiatal nő, aki azon a széken ül, ami trónnak látszik, felemel egy
apró királyi jogart, aminek tyúktojás nagyságú gyémánt van a
tetején. Hallom, ahogy a többi nő lélegzete egyszerre akad el, és
látom, ahogy az árverező pillantása a gyertya felé villan. A gyertya
félig leégett.
– Egymillió diamant őkirályi felsége, a Választófejedelem asszony
számára. Valaki egymillió-ötszázezret?
A Választófejedelem asszony. Megdöbbent, mennyire fiatal, még
annál is ifjabb, mint amilyennek a róla látott fényképeken látszik.
Mint egy felnőttes jelmezt öltött gyermek. A ruhája sonkaujjú, bő
brokát szoknyás, az ajkát káprázatosán élénkvörösre festették.
Próbálom eldönteni, van-e benne valami, ami elárulja, hogy a
Bankból jött, de pontosan olyan csinosnak látszik, mint a teremben
lévő többi nő.
Megakad a szemein egy nőn, aki egy sorral felette ül, és őt
bámulja: mandulavágású szeme Ravenére emlékeztet.
– Egymillió-ötszázezer a Rózsa Grófnőjének – mondja az
árverező, és a hangja visszaránt a valóságba. Egy kanapén heverő
idősebb nő feltart egy aranyrózsát. Pár üléssel arrébb egy nagydarab
asszony dühösen rámered, bár a nagydarab nem éppen a
legmegfelelőbb kifejezés. A jó húsban lévő pontosabb lenne. Fekete
szaténruhába préselte kövérkés testét, tésztaszerű karjai szabadon
maradtak. Az arca dundi, a szeme pedig... kegyetlen. Nem jut
eszembe jobb kifejezés rá.
 – Ki ad kétmilliót? – kérdezi az árverező.
Azonnal felemelkedik a gyémántos jogar. Aztán a rózsa. Aztán
megint a jogar. A szívem hevesen ver, a fülemben a vérem zubogását
hallom. Lehet, hogy a Választófejedelem feleségének adnak el?
Butaság, hogy sosem vettem fontolóra ezt a lehetőséget. Talán arra
gondoltam, hogy ő a 200-ast próbálja megszerezni. Miért érje be a
negyedik legjobbal, amikor az elsőt is megkaphatja?
A gyertya egyre jobban leég, tejfehér viasz csöpög a bronz
gyertyatartóra, a kék láng annál élénkebben ég, minél közelebb a
vég. Folytatódik a licitálás, és az értékem ötmillió diamantra ugrik.
Felfoghatatlan összeg. Egyértelmű, hogy vagy a Választófejedelem
feleségének, vagy a Rózsa Grófnőjének helyettese leszek, a többi
asszony ugyanis felhagyott a licitálással.
Aztán megtörténik.
– Hatmillió diamant? Ad valaki hatmilliót?
A nő, akinek olyan a szeme, mint Ravennék, feltart egy kis kék
tükröt.
A gyertyaláng ellobban.
– Elkelt! – kiabálja az árverező, és az izmaim kocsonyássá válnak.
– Elkelt hatmillió diamantért. A Tó Hercegnőjéé.

ELKELT.
A szó az agyamban kering, mégsem fogom fel.
Eladtak.
Egy másodperc töredékéig a nő, aki megvásárolt, sötét szemével
rám néz, és találkozik a tekintetünk, aztán süllyedni kezdek.
Az X, amin álltam, egy dobogón van, amit mélyen a színpad alá,
az aukciótól távolodva engednek le. Ezúttal azonban élvezem a
sötétséget. Biztonságban érzem magam. Felpillantok, és látom, hogy
egy másik dobogó zárja el a körkörös nyílást, ahol percekkel ezelőtt
álltam. Olyan, mint egy teljes napfogyatkozás. És mielőtt teljesen
bezáródna, még hallom az árverező hangját.
– Most pedig a 198-as szám következik, hölgyeim. – Kíváncsi
lennék, melyik az: a cukormázas torta vagy a nőstény oroszlán. –
198-as szám, foglald el a jelzett helyedet.
Az aukció folytatódik.
 – 197-es?
Összerezzenek, és most veszem csak észre, hogy megállt velem a
lift. Nincs koromsötét, csak félhomály. Egy betonfalú, az
amfiteátrumhoz hasonlóan kerek, üres teremben vagyok, amiből
ajtók nyílnak.
– 197-es? – Egy egyszerű, szürke ruhát viselő asszony, kezében
csiptetős írótáblával, a homlokát ráncolva néz rám. A pillantása
végigfut a táblán.
Nem bízom abban, hogy meg tudok már szólalni, ezért csak
bólintok.
A nő válaszul kurtán biccent. – A Tó Hercegnője. Erre gyere.
Kinyitja az egyik ajtót, én pedig követem a keskeny folyosón. Itt
nincsenek ragyogó fényt árasztó gömbök, fényt csak a magasan
elhelyezett néhány fáklya ad. A lángjuk különös árnyékokat vet a
falra, és éles, nyugtalanító ellentétet alkot a felkészítő szobám
fénygömbjeinek meleg fényével.
A folyosó egy sima faajtónál ér véget. Az asszony kinyitja, én
pedig belépek mögötte a kicsi, kupolás terembe, aminek falát
nyolcszögletű kőlapok fedik, mintha egy méhkaptár belsejében
lennék. A kályharostély mögött gyenge tűz ég, és halvány fényt vet az
egyszerű asztalra és székre. Az asztalon egy fekete drapéria van,
amin dudorok látszanak, de ezt leszámítva üres a szoba.
– Ülj le – mondja az asszony. Amint lerogyok a székre, a testem
remegni kezd, és kénytelen vagyok a tenyerembe temetni az arcom,
és nagy levegőt venni a számon át.
Eladtak. Valakinek a tulajdona vagyok. Soha többé nem látom
viszont a családomat, Déli Kaput vagy a Lápot.
– Ugyan, ugyan – mondja az asszony gépiesen. – Nincs semmi
baj.
Kétségkívül baj van. Nem tudom, életemben éreztem-e magam
ennyire rosszul. A tenyerem élét a szememre szorítom, és az sem
érdekel, hogy elmaszatolom Lucien sminkjét. Haza akarok menni.
Hideg kezek kulcsolódnak a csuklómra.
– Figyelj rám. – Az asszony hangja megváltozott, csaknem
gyöngéd. Felnézek. Előttem térdel, az arca közel az enyémhez. –
Akár egyetértek vele, akár sem, az mit sem számít, érted? Nem én
hozom itt a szabályokat. De a királyi családok kimondják, hogy
egyetlen helyettes sem léphet be vagy hagyhatja el az Aukciós Házat
úgy, hogy látja az utat. – Hányinger kerülget, amikor kibontja a
fekete anyagot, és előbb egy kék folyadékkal teli fiola, majd egy
injekciós fecskendő kerül elő. – Most rögtön kijelentem, hogy nem
lesz fájdalmas. Csinálhatjuk kellemesen vagy kellemetlenül, tőled
függ; tudom, hogy befelé jövet nem hagynak neked választást. A
kellemesebb változat, ha hagyod, hogy elaltassalak. A
kellemetlenebb változat, ha csengetek, bejön négy katona, lefognak,
és így is, úgy is elaltatlak. Megértetted?
Lenyelem a torkomba feltörő epét, és bólintok.
– Akkor hát melyik legyen?
Gondolom, boldognak kellene lennem, hogy egyáltalán van
választásom. – Ha önnek mindegy, a könnyebbik utat választanám.
Halvány mosoly játszik az ajkán. Felszívja a fecskendőbe a fiola
tartalmát, aztán megfordítja a karomat, hogy a könyökhajlatomban
vénát keressen. Összerezzenek, amikor megszúr; az injekciós tű
mindennapos volt Déli Kapuban, de sosem szoktam hozzá. – Okos
lány vagy. Lehet, hogy olyan eszes vagy, hogy még életben is tudsz itt
maradni.
Vészterhes szavak, de a kék folyadék a véráramomba kerül,
elnehezül tőle a lábam, lecsukódik a szemem, és mielőtt
megkérdezhetném tőle, hogy értette, magába fogad a sötétség, és
elalszom.

 7. fejezet

ÉBREDEZIK. HÍVD IDE ŐMÉLTÓSÁGÁT !

Lépteket hallok, aztán ajtó nyílik és csukódik, de mindez nagyon
távolinak tűnik. Megmozdítom a fejem, és érzem, hogy mélyebbre
süllyed valami lágy anyagba. Rendkívül kényelmesen fekszem. És
melegben. Amikor kinyitom a szemem, az első, amit észreveszek egy
ködös sárga izzás.
– Hogy érzed magad? – kérdezi egy hang. Mintha egy alagút
végéből jönne. Pislogok, megdörzsölöm a szemem, és kiélesednek a
kontúrok. Remény ébred bennem, amikor hosszú fehér ruhát,
csipkés állógallért és apró kontyot pillantok meg, de nem Lucien az.
Ez az udvarhölgy egy idősebb asszony, csillogó szeme engem
fürkész, a kontya fényes vörösesbarna. Furcsa egy nőt félig kopaszra
nyírt fejjel látni. A derekára vékony bőrövet kötött, amin egy nagy
kulcscsomó lóg.
– Hol vagyok? – ülök fel, a hangom még most is kásás az alvástól.
– Természetesen az új hálószobádban.
Először azt hiszem, tréfál. Hatalmas szoba, a világító gömbök
meleg fényt vetnek a falakra, amiket halványzöld tapéta borít, az
imitt-amott álló bútorokat különféle árnyalatú zöld és arany
kárpittal vonták be. Több toalettasztalt, égy díszes régi szekrényt, egy
fésülködőasztalt, lábtartós plüss fotelokat, egy kanapét, egy kis
reggeliző asztalt és egy nagy kandallót látok. Az ablakok előtt
sötétzöld függöny, oldalukon aranybojtos húzózsinór. A behúzott
függönyök teljesen kizárják a fényt, így azt sem tudom
megállapítani, hogy nappal van vagy éjszaka.
A szoba gyönyörűségesebb, mint bármi, amit eddig el tudtam
képzelni. És ez az asszony azt mondja, az enyém! Akaratlanul is
kuncogni kezdek.
Az udvarhölgy elmosolyodik, és ráncok jelennek meg a szeme
sarkában. – Isten hozott a Tó Palotájában.
– Ez mind az enyém? – Mindig is abban a hitben éltem, hogy a
Déli Kapuban megszokott zord körülmények várnak majd rám.
– Természetesen ez nem minden. A magánlakosztályodhoz egy
öltözőszoba, szalon, társalgó és öltöző is tartozik.
– Úgy érti, még több szobám van?
Leereszkedően néz rám. – A Tó Hercegnője vett meg,
gyermekem, nem valami kereskedőcsalád.
Igyekszem felidézni, mit tudok a Tó Hercegnőjéről. A négy
Alapító Ház egyikéből származik, de mindig összekeverem a két
Grófnőt és a két Hercegnőt. Sok száz éve, mielőtt még létrejött volna
az Ékkő, a Láp vagy a Farm, ezen a szigeten két város volt: a
Hercegnők az egyikben, a Grófnők a másikban uralkodtak. A városok
állandóan harcoltak egymás ellen. Azután egyezséget kötöttek, és az
egyik Hercegnő lánya hozzáment a másik Grófnő fiához, és ők lettek
az első Választófejedelem és a felesége, a két város egyesült, és
kialakult a Magányos Város, amit aztán öt körre osztottak, és
közepén ott állt az Ékkő.
Azt hiszem, Lily nemrégiben említette a Tó Hercegnőjét valami
botránnyal kapcsolatban, de nem érdekelt, amit mesélt. Kezdem azt
kívánni, bárcsak ritkábban forgattam volna a szemem Lily pletykái
hallatán, és többet hallgattam volna, amit mond. Annyira elszántan
nehezteltem a királyi családokra, hogy el sem tudtam képzelni, hogy
előnyök is származhatnak abból, hogy velük élek. De ahogy
körülnézek a szobámban, most először érzem úgy, hogy az Ékkőben
talán nem is lesz olyan rossz az életem.
– Gyerünk, kelj fel – parancsol rám az udvarhölgy. – Őladysége
mindjárt itt lesz.
Elfogódottság vesz erőt rajtam.
Olyan nagy az ágyam, hogy kénytelen vagyok négykézláb
átmászni rajta. Hirtelen gyerekes vágy fog el, hogy le-fel ugráljak a
matracon, de az asszony jelenléte visszatart. A smaragdzöld
ágytakaró bársonyosan puha a tenyerem és a térdem alatt, és
félresöpröm az áttetsző, fátyolszerű függönyt, ami a balda– chint
tartó négy oszlopról hull alá. Rádöbbenek, miközben meztelen
lábam belesüpped a plüss szőnyegbe, hogy más ruhát viselek. Fehér
selyem hálóinget adtak rám, ami hasonlít ahhoz, amit Déli Kapuban
viseltem, és ezt zöld és arany szállal szőtték át. Az udvarhölgy elém
tart egy jádezöld köntöst, én pedig belebújok. Most már összhangban
vagyok a szobával.
Az én szobámmal.
Izgalom fut végig rajtam.
– Köszönöm – rebegem. – Mi a neve?
– Cora – válaszolja.
– Engem...
– Te a Tó Házának helyettese vagy – szakít félbe Cora. – Ennyi az
egész.
Úgy tűnik, nem csak Lucien nem tudhatja a nevemet. Erős
kísértést érzek, hogy mégis kibökjem.
– Éhes vagy? – teszi fel a kérdést Cora, és ezzel rögtön eltereli a
figyelmemet, mert most, hogy szóba hozta, máris farkaséhséget
érzek. Egy kis reggelizőasztalhoz kísér, ahol zöld szőlő,
háromszögletű puha sajt, több szelet kenyér fekszik a tányéron,
mellette kristálypohárban víz vár. A fanyar szőlőszemeket sietve
teszem a számba, a kenyeret bőségesen megkenem sajttal, és hideg
vízzel öblítem le a reggelit.
– Mennyi ideig aludtam? – kérdezem két falat között. Cora felvett
egy hajkefét az öltözőasztalról, és kefélni kezdi a fürtjeimet. – O, ezt
én is tudom!
A hajkefe után nyúlok, de ellöki a kezemet. – Egyél. A Hercegnő
mindjárt itt lesz. Szükséged lesz az erődre.
Egyszerre már nem is vagyok éhes. Iszom egy kortyot, és eltolom
a tányért.
– És hogy a kérdésedre válaszoljak, azóta aludtál, hogy tegnap este
elhagytad az aukciót – mondja Cora. – Most este hat óra van.
Nem tudom, mikor jöttem el az aukcióról, de úgy fest, hogy
végigaludtam egy egész napot.
– Végeztél az evéssel? – kérdezi.
– Igen – válaszolom, aztán hozzáteszem. – Köszönöm.
Cora a szoba közepére vezet, ami üres, s közben csörögnek az
övére kötött kulcsok. Három különböző ajtót látok, egy a bal oldalon,
kettő a jobb oldalon van, és gondolom, mindegyik a többi
„termembe” nyílik.
– Amikor a Hercegnő megérkezik, süsd le a szemed, hacsak az
ellenkezőjére nem utasítanak. Mindig „milady”– nek szólítsd. Ez
nagyon fontos, megértetted? – Bólintok. – A hangulatváltozásai
kiszámíthatatlanok, ezért azt javasolom, hogy legalábbis egyelőre
minél kevesebbet beszélj.
Cipősarkak kopogását hallom a fényes padlón, és elakad a
lélegzetem. Cora gyorsan visszateszi a hajkefét az öltözőasztalra, és
megáll mögöttem.
A kopogás abbamarad. A jobboldali egyik ajtó kinyílik, és egy
férfihang bejelenti: – Őkirályi fensége, a Tó Méltóságos Hercegnője.
Kétfelől három-három katona kíséretében belép a Hercegnő.
Tátott szájjal bámulom a ruháját, ezt a halvány ezüstgyöngyös
csodát, mielőtt észbe kapok, hogy le kellene sütnöm a szemem. A
lábkörmeimre meredek, amiket Lucien ragyogóra fényesített.
Bár a cipősarka nem üt zajt a szőnyegen, érzem, ahogy a
Hercegnő közelebb jön hozzám, míg a ruhája hímzett széle meg nem
jelenik a látómezőmben. Megáll. Bizsereg a bőröm, és igyekszem
leküzdeni a vágyat, hogy felnézzek. Egy kéz nyúl felém, és egy
vékony, de erős ujj görbül az állam alá. A Hercegnő felemeli az
államat, hogy a szemébe nézzek.
Raven szeme. Ismét ez az első, amin megakad a tekintetem: a
mandulavágású szem. A bőrének is ugyanolyan, bár talán egy
árnyalattal világosabb mézes karamell színe van. De miközben
engem tanulmányoz, látom, hogy a szeme nyomokban sem
emlékeztet Ravenére: se melegség, se kacagás nincs benne. Kemény
és hideg a tekintete, és az, ami a legjobb barátnőmre emlékeztet,
elhalványul ennek az ismeretlen asszonynak az arcában.
Jó pár centivel alacsonyabb nálam, fekete haját hátrasimítva
viseli, és amit teletűzdelték gyémántokkal. Nem szól semmit. A
tekintete lejjebb siklik, ahogy végigmér. Lassan elindul, körbejár, én
pedig igyekszem ellazítani a vonásaimat. Az izmaim görcsbe
rándultak, és nagy erőfeszítésembe kerül egy helyben maradni.
Amikor ismét előttem áll, egy hosszú pillanatig nem ereszti a
tekintetemet.
Aztán visszakézből teljes erőből arcon vág.
Csillagokat látok, fájdalom sugárzik szét az arccsontomban.
Felkiáltok, és égő arcomra szorítom a kezem, arra a helyre, ahol
megütött. A könnyeimtől alig látok. Még soha életemben nem
ütöttek meg.
Egy pillanatig úgy érzem, szívesen visszaütnék, a kezem ökölbe
szorul, de a katonák sorfala összezár mögötte, így csak dühösen
rámeredek, és összeszorítom a fogaimat, de annyira, hogy belefájdul
az állkapcsom.
A Hercegnő elmosolyodik. Bizarr módon barátságos a mosolya,
ha azt vesszük, hogy most vágott pofon. – Többé nem kívánok
ilyesmit tenni – dorombolja bársonyos hangon. – így hát remélem,
észben tartod, milyen érzés volt.
Elegánsan leereszkedik egy székre. A teste rendkívül kecses. Még
sosem láttam senkit, aki ilyen elegánsan mozog. A katonák – mint
egy vörös legyező – körülveszik. Feltűnik, hogy mindegyik
egyenruhájára baloldalt egy kis kék kört tűztek, amin keresztben két
háromágú szigony van.
– Igen – mormolja a Hercegnő szinte magában. – Azt hiszem,
pontosan olyan vagy, mint amit kerestem. Mi a véleményed, Cora?
– Idővel kiderül, milady – válaszolja Cora.
– Igen... – A Hercegnő végighúzza manikűrözött körmét az arcán.
– Vártam rád – mondja, és sötét szemét rám függeszti. – Tizenkilenc
éven át. Az időzítésed jobb már nem is lehetett volna.
Fogalmam sincs, miről beszél, és örülök, hogy nem vár tőlem
választ.
– Úgy tudom, csellózol – mondja.
Amikor nem válaszolok, keményen rám néz, mire gyorsan „igen”-
t dadogok. A hátam mögött egy ijedt kis lélegzet– vételtől eszembe
jut hozzátenni: – Milady. – A szavak megkeserednek a számban. Az
arcom lüktet.
Visszatér a meleg mosoly, és egy könnyed mozdulattal feláll. –
Egy óra múlva találkozunk a vacsoránál. A saját udvarhölgyem
gondoskodik majd arról, hogy kellően felkészülj. Ugye, Cora?
– Igen, milady – válaszolja Cora.
A szoknya redői suhognak, miközben a Hercegnő átmegy a
szőnyegen. Az ajtónál megtorpan. – Valóban hihetetlen szemed van
– jelenti ki. Van valami az arckifejezésében, amit nem tudok
megfejteni, talán remény? Aztán kimegy, a katonák kisorjáznak
utána.
Érzem, ahogy ellazulnak az izmaim, és megint könnyek csípik a
szememet. Az arcom bal fele még mindig lüktet. Kicsit megingok, de
Cora erős keze megragadja a karomat és a könyökömet.
– Nem esett bajod – mondja. – Üljünk le!
Az egyik kanapéhoz vezet, és leül mellém. – Hadd nézzem –
mondja, és maga felé fordítja az arcomat. – O, semmi olyan, amit ne
lehetne egy kis jeges kenőccsel meggyógyítani.
A fent lógó nehéz csillárt nézem, a lágy fényben csillognak a
kristályok és a smaragdok. Hirtelen fázok ettől a gyönyörű szobától.
Nyílik az ajtó, és Cora hangját hallom. – Várj az öltözőszobában!
Nem tudom, kihez beszél, és energiám sincs, hogy megnézzem.
Űjabb ajtók nyílnak és csukódnak. Amikor Cora visszajön,
halványkék tégelyt tart a kezében. Lecsavarja a tetejét, és egy kis
kenőcsöt ken fájó arcomra. Azonnali a hatása: a bőröm lehűl, a
szemgödrömben lüktető fájdalom eltompul.
– Köszönöm – motyogom.
– Nagyon ügyes voltál – mondja halkan.
– Miért ütött meg? – kérdezem. A hangom megbicsaklik, és egy
könnycsepp gördül le az arcomon.
Cora gyöngéden a tenyerébe fogja sértetlen arcomat, és a
hüvelykujjával letörli a könnyet. – Ez nem a Láp, gyermekem. Nem
én hoztam a szabályokat. De szabályok igenis vannak. Most már az ő
tulajdona vagy. – Cora összepréseli a száját. – Valójában nem is
olyan rossz úrnő. Hidd el, rosz– szabbak is vannak nála. De te erős
vagy. Látom. Nem esik bajod. -A tekintete elréved, és a homlokát
ráncolja. – Nem esik bajod... – Aztán ragyogó mosolyra húzza a
száját, és a kezét nyújtva feláll. – Mit szólnál, ha felöltöznénk a
vacsorához?
Megfogom a kezét, ő pedig felsegít, de a lelkem mélyén gyökeret
ereszt a félelem. Nem tetszett az arckifejezése, amikor azt mondta,
hogy nem esik bajom.

AZ ÖLTÖZŐSZOBÁM FELE AKKORA, MINT A HÁLÓSZOBÁM,
MÉGIS óriási.
A mosdó és a vécé sötétkék kőből faragott, a karmos lábú,
hatalmas rézkád csaknem a fürdőszoba egész falán végigér. Réz
törülközőtartókról bolyhos kék törülközők lógnak, és a lábam alatti
plüss fürdőszobaszőnyeg tengerészkék és meténgzöld csíkos. A
kádon nincs csap, de nagy megdöbbenéssel és örömmel fogadom,
amikor Cora meghúz egy kart, és a mennyezeten lévő széles csőből
víz zubog alá, mintha eső zuhogna.
Kinyújtom a kezem, mert megbűvöl az ujjaim közt folyó forró víz.
Cora elmosolyodik.
– Még sosem zuhanyoztál, ugye?
– Csak fürödtem – csóválom a fejem.
– Akkor most élvezetes dologban lesz részed. Zuhanyozz le, és ne
késlekedj. Csak egy óránk van. – Egy kárpitozott kék karosszékbe
ereszkedik le a mosdó melletti sarokban.
– Itt... – húzom szorosabbra a jádezöld köntöst magamon. – Itt
marad?
– Ne szégyenlősködj annyira, gyermekem. Semmi olyat nem látok
majd, amit még nem láttam. – Amikor nem mozdulok, felsóhajt, és
eltakarja a kezével a szemét. – Húzd össze magad körül a függönyt,
amint bemásztál.
Leveszem a hálóruhámat, és belépek a kádba. A gőztől nedves
lesz a bőröm, és Lucien utolsó fürtjei is kirúgják magukat. Behúzom
magam körül a függönyt, ami olyan csíkos, mint a fürdőszoba
szőnyeg. Aztán beállók a vízesés alá.
Eksztázisban vagyok.
Víz zuhog a fejemre, a számba csöpög, és lefolyik a vállamon,
melege ellazítja a hát- és lábizmaimat. Önkéntelenül is felsóhajtok.
– Csodás, nem? – hallom Cora nevetését a függönyön át.
Újra meg újra hátrafésülöm az ujjaimmal a hajamat, és élvezem,
milyen finom a forró víz a fejbőrömön. A rézpolcon szappanok,
ápolókrémek, samponok, és képtelen vagyok uralkodni magamon:
annyit próbálok ki, amennyit csak tudok, a levegőt levendula, frézia,
rózsavíz, menta és görögdinnye illata tölti be.
– Rendben van, elég lesz – mondja Cora, bár egész este képes
lennék a víz alatt állni. A Hercegnő pofonja már csak távoli
emléknek tűnik.
– Hogy kell kikapcsolni?
 – Nyomd le a kart.
A víz olyan gyorsan áll el, ahogy megindult. Megborzongok. Egy
törülköző bukkan elő a függöny résén át. Gyorsan megtörölközöm,
aztán magam köré tekerem a puha anyagot, és elhúzom a függönyt.
Cora egy kisebb törülközővel áll előttem, amibe a nedves hajamat
csavarja. Követem az öltözőszobába. Barack– és krémszínű selyem
borítja a falakat, és egy ugyanolyan háromrészes tükör áll benne,
mint a felkészítő szobámban, és van egy toalettasztal is.
Az öltözőasztal előtt egy velem egykorú lány áll, aki olyan álló
csipkegalléros ruhát visel, mint Cora, de a fejét nem nyírták
kopaszra, és nincs kontya sem. A haja rézvörös, a feje búbján fogták
össze. Kulcskarika helyett nemes aranylánc lóg a bőrövéről. Egy
szabásában hasonló ruhát tart a kezében, mint az aukción viseltem,
de az anyaga finomabb szálú, és csillog a meleg fényben.
– Ő Annabelle – mutatja be Cora, és a lány pukedlizik. – Ő lesz az
udvarhölgyed.
– Ó! – Nem sejtettem, hogy lesz udvarhölgyem. – Jó napot!
Annabelle elpirul, de nem szól semmit.
Cora leültet az öltözőasztalhoz, és Annabelle felakasztja a ruhát a
háromrészes tükör mellé. Aztán mindketten munkához látnak,
kifésülik a gubancot a nedves hajamból, krémekkel, púderrel és
arcfénnyel kiemelik a vonásaimat, és még tökéletesebb formára
reszelik a körmeimet. Annabelle mindvégig hallgat, Cora pedig csak
akkor szólal meg, ha valami utasítást kell adnia.
És mindeközben csak nézem a lányt a tükörben, aki most
valahogy fiatalabbnak és kisebbnek látszik, mint amikor először
megpillantottam.




8. fejezet

IDEJE INDULNI – JELENTI KI CORA .
Annabelle egy kis illatos olajat pöttyint a csuklómra, és
előrehúzza a fürtjeimet, amik a mellemre hullnak.
– Köszönöm – mondom. Félénken elmosolyodik.
Cora átkísér az ebédlőbe. Lemegyünk egy rövid lépcsősoron,
aminek a végén egy virágokat ábrázoló festményekkel díszített
folyosóra nyílik az ajtó. Befordulunk egy újabb folyosóra, amit
súlyos aranykeretes portrék szegélyeznek – a tekintetük követ,
ahogy elhaladok előttük –, aztán egy egyszerű, szőnyeggel borított
lépcső következik, amit fénygömbök világítanak meg. Megpillantok
egy szobát, amiben márványszobrok állnak, de a figyelmemet máris
eltereli egy hatalmas előcsarnok, aminek üvegmennyezete van, és a
közepén szökőkút vize sziporkázik. Elhagyjuk az előcsarnokot,
befordulunk egy másik folyosóra, és már éppen meg akarom
kérdezni Corát, hogy pontosan mennyit kell még mennünk, amikor
megáll egy ezüstgombos ajtó előtt.
Megfordul, még utoljára bíráló tekintettel végigmér, elsimít egy
nem létező gyűrődést a ruhámon, majd bevezet egy kis
dolgozószobába, ahol magas könyvespolcok állnak, és a kandallóban
tűz ropog. A Hercegnő a kandalló előtt ül, és borostyánszínű italt
kortyol egy kristálypohárból. Csillámló, halványkék ruhába öltözött
át, ami olyan, mint a selyemmé változtatott víz. Amikor belépek,
felpillant és elmosolyodik.
– Jó estét!
– Jó estét, milady!
Feláll, és felém indul, én pedig ösztönösen megmerevedek.
Szélesebben mosolyog.
– Á, nem ütlek meg megint. – Kinyújtja a kezét, és végighúzza egy
ujját az arcom oldalán. A keze hűvös és száraz. Ész– reveszem
ugyanazt az arckifejezést, ami valamiféle reménykedést sugall. –
Korábbi tapasztalataim alapján rájöttem, hogy jobb a fenyítéssel
kezdeni, aztán jutalmazni. Igazán nincs szükségem egy újabb
Garnetre, nem, Cora?
– De igen, milady – ért egyet Cora.
– Akkoriban divatőrült voltam – sóhajt fel a Hercegnő. – Még
egyszer nem követem el ezt a hibát.
Kinyílik egy másik ajtó, és egy hajszálcsíkos öltönyt és fekete
frakk-kabátot viselő idős férfi jelenik meg hajlongva. A mögötte lévő
szobából hangok moraját hallom.
– Megérkezett az összes vendége, milady – zihálja a férfi. – Végre
megérkezett a Választófejedelem felesége is.
– Köszönöm, James – mondja a Hercegnő. – Mindjárt átmegyek
hozzájuk.
Az öregúr ismét meghajol, és becsukja az ajtót.
– A vacsora hagyomány – magyarázza ismét felém fordulva á
Hercegnő. – Ékkő– és Bank-szerte ma este hasonló vacsorákat
rendeznek. Néhány közeli jó barátnak – amikor ezt mondja,
megrándul a szája —, és az újonnan vásárolt helyetteseiknek. Hogy
valamennyien lássuk, ki kit vett. – Kis szünetet tart, ami alatt
elegánsan egy asztalhoz megy, és leteszi a poharát. Amikor
visszafordul, a szemében fekete tűz ég. – Nem szólalhatsz meg!
Egyik fogásból sem ehetsz többet, mint én! Semmilyen formában
sem veheted fel a kapcsolatot a többi helyettessel! Világos?
Nagyot nyelek. – Igen, milady.
A furcsán szívélyes mosoly ismét megjelenik. – Helyes.
Bizonyítsd be, hogy meg lehet bízni benned, és nem marad el a
jutalmad. Ha megszeged a szabályokat, akkor csalódom benned. És
azt hiszem, nem szeretnéd megismerni, hogy az mivel jár.
Végigfut a hátamon a hideg, és a karomon felállnak a szőrök.
– És most üdvözöljük a vendégeinket! – javasolja élénken a
Hercegnő.
Cora kinyitja az ajtót, amin át kiment James, az öregember, én
pedig követem a Hercegnőt az ebédlőbe.
Irdatlan, kongó terem, amit a minden lehetséges helyen, a fényes
tölgyfaasztalon felállított és a csillárokból csepegő gyertyák
világítanak meg. A fényük visszatükröződik a falakról, amit
gesztenyebarna tapétával díszítettek, és a csillogóra fényesített sötét
bútorokról. A gyertyák közé díszes virágkompozíciókat tettek, amik
kellemesen enyhe illatot árasztanak. De mindezt csak mellékesen
észlelem. A figyelmem egyetlen arcra összpontosul: Ravenére.
Raven!
Össze kell szednem minden morzsányi önuralmamat, hogy ne
fussak oda hozzá a vastag szőnyegen, és ne öleljem át. Kimonóhoz
hasonló köntöst visel, ami hasonlít ahhoz a ruhához, amiben
utoljára láttam, a sminkje és a hajviselete sokkal visszafogottabb.
Gyönyörű. Rémülten dobban meg a szívem, amikor látom, ki mellett
áll. Az aukción látott kövér, kegyetlen tekintetű asszony mellett.
Megtermett testét sötétszürke ruhába préselte, vörösesbarna haját
különös, négyszögletes kontyba fésülték. Elmélyült beszélgetést
folytat egy nála sokkal kisebb asszonnyal, és amikor felénk
fordulnak, hogy üdvözöljenek minket, látom, hogy a
Választófejedelem felesége. A Választófejedelem felesége még
mindig lehetetlenül ifjúnak látszik, a ruhája élénk, szinte
szemkápráztatóan rózsaszín.
És a Választófejedelem felesége mögött Dahlia áll. Olyan kicsi,
hogy kis híján nem veszem észre.
Teljesen más, mint a várószobában volt. Lágy esésű, aranyszínű
ruhába burkolták csontos alakját, élénkvörös haját feltűzték, de nem
illik hozzá a frizura, túlságosan öregíti. Úgy fest, mint egy gyerek az
anyja ruhájában. Valahogy jobban illett hozzá a rongyos kötényruha.
– Jó estét, hölgyeim – üdvözli a Hercegnő nagy általánosságban
az egybegyűlteket. Velem és a Hercegnővel együtt öt hölgy és öt
helyettes van jelen. Megpillantom a nőstény oroszlánt és a
cukormázas tortát is.
Nehezemre esik, hogy a lányokra nézzek. Láthatóan mindnyájan
ugyanazt a parancsot kaptuk – nem vehetünk egymásról tudomást
—, és mind igyekszünk is eleget tenni ennek, bár nem járunk teljes
sikerrel. Nem bírom egészen eltitkolni a mosolyomat, amikor Raven
szemébe nézek, és ő sem tud uralkodni a csalódottságán, hogy nem
beszélhet velem. Dahlia reménykedő, izgatott tekintettel néz rám. A
nőstény oroszlán gyanakodva pillant egyikünkről a másikunkra.
– Királyi fenség – fordul a Hercegnő a Választófejedelemnéhez. –
Nagy megtiszteltetés, hogy a jelenlétével kitünteti szerény kis
vacsorámat. Tudom, hogy sok meghívást kapott.
A Hercegnő mélyen pukedlizik. A királyi hölgyek követik a
példáját, és földig hajolnak, a szoknyájuk felpúposodik körülöttük.
Néhány másodperccel később mi is így teszünk. A pukedli csak a
nőstény oroszlánnak és a cukormázas tortának sikerül igazán. Én
sosem voltam jó etikettben, de Ravenhez képest a báj és kellem
csúcsa vagyok. Ahogy elnézem, miként próbál a kimonóban
pukedlizni, és hozzá milyen arcot vág, majd’ meghalok a nevetéstől,
de az ajkamba harapva magamba fojtom a kuncogást.
– Részemről a szerencse – jelenti ki a Választófejedelemné. A
hangja éppen olyan gyermeki, mint a külseje. – Nem hagyhattam ki
egy olyan vacsorát, amin a négy alapító ház hölgyei vesznek részt.
Foglaljunk helyet!
Bosszúság suhan át a Hercegnő arcán, de máris igyekszik
szívélyes kifejezést ölteni. – Természetesen – mondja, és az asztal
körül elrendezett székekre mutat. Párosával állnak: az egyik hajlított
karfájú, nagy szék, a másik dísztelen, egyenes hátú. A falaknál
szobrokként álló inasok hirtelen megelevenednek, és sietve kihúzzák
a székeinket. Leülök, és a tányérom melletti evőeszközökre
pillantok. Kétségtelenül megtanultam, melyik villával vagy kanállal
mit kell ennem, de e percben nem emlékszem, melyikhez mi illik.
Ravenre pillantok, aki éppen ilyen zavarodottan néz le maga elé.
Inkább a nőket nézem. A négy Alapító Ház. Ezek a nők az ősi
családok leszármazottai, amelyek a Magányos Várost alapították. A
Tó Hercegnője kétségkívül egyikük. És emlékszem, hogy volt egy
virág is.
– Bevallom, Pearl, meglep, hogy egyáltalán itt vagyunk most –
jelenti ki Raven úrnője. – Mennyi ideje is, hogy nem vásároltál
helyettest?
A Hercegnő válaszmosolya gyilkos. – Nos, Ebony, nem kellene
úgy tenned, mintha őszintén nem tudnád erre a választ.
– Amióta megszületett a fiad, igaz, Pearl? – csicsereg közbe a
Választófejedelemné. – Tizenkilenc év hosszú várakozási idő. Milyen
bámulatos a türelmed!
– Köszönöm, felség – mondja a Hercegnő.
Felszolgálják az első fogást, egy fonnyasztott zöldségekből,
retekből, körtéből és spárgából összeállított salátát, amin krémes
öntet van. Olyan finom, hogy legszívesebben magamba tömném az
egészet, de a Hercegnő csak két falatot eszik, mielőtt eltolja a
tányérját. Az öntet csípősségét és a körte édességét még az után is
érzem, hogy elvitték a tányéromat.
– Mondd csak, Alexandrite – fordul a Választófejedelemné
cukormázas torta úrnőjéhez, miközben a következő fogást, a frisée
salátás-fügés kacsát elénk teszik –, hogy tetszett az aukció? Tudom,
hogy most vettél részt először.
– O, csodálatos volt! – áradozik az asszony. A bőre színe, mint a
fekete kávéé, és nagyon fiatal, talán a Választófejedelemnével lehet
egykorú. A ruhája csillogó bronzszínű selyemből készült, de máris
eszembe jut, hogy ő emelte fel a bronz mérleget. – A Mérleg Hercege
mérhetetlenül elégedett, hogy ilyen lenyűgöző helyettessel tértem
haza. Biztosra veszi, hogy a lányunk tökéletes lesz.
A Tó Hercegnője, a Mérleg Hercegnője, akkor hát marad még két
grófnő. A tekintetem Raven és a nőstény oroszlán úrnői között jár:
az utóbbi öreg már, a jelenlevők közül a legidősebb, a bőre ráncos, a
haja szürke, majdnem teljesen fehér. Élénkvörös ruhát visel, hosszú,
könyékig érő kesztyűvel. Aztán eszembe jut, hogy ő is licitált rám a
Választófejedelemné ellenében. A Rózsa Grófnője.
– Úgy látszik, hogy mindenkinek, aki teheti, az idén lánya lesz! –
kiált fel a Választófejedelem felesége.
– Minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt az Ékkő hölgyeire, hogy
nemrégiben fia született – jegyzi meg szárazon a Hercegnő.
A Választófejedelem felesége felkacag. – O, igen, azt hiszem, ez
igaz. És a Választófejedelem azt óhajtja, hogy a kis Larimart minél
előbb jegyezzük el.
– Erre feltétlenül sort kell keríteni – erősíti meg a Hercegnő
leheletnyi leereszkedéssel. – Amint a Választófejedelem bejelenti,
hogy a fiúk a trón örököse, amint erre a bálján várhatóan számítani
lehet, a gyermeket egy éven belül el kell jegyezni. így szól a törvény.
– Tisztában vagyok a város törvényeivel – tromfolja le éles
hangon a Választófejedelem felesége.
– És mégis vettél egy helyettest – mutat rá a Rózsa Grófnője. –
Miért akarsz ilyen hamar egy lányt is?
– Nos – mondja a Választófejedelem felesége –, a férjemnek az a
kívánsága, hogy a fiúnkkal folytatódjon a vérvonala, de én mindig is
abban reménykedtem, hogy majd a lányom uralkodik, ha már nem
leszek. Úgy érzem, egy asszony sokkal érzékenyebben reagál a népe
szükségleteire. Es szeretnék a Bankból egy fiatalembernek olyan
lehetőséget adni, mint a szeretett Választófejedelmünk adott nekem.
Ez így tisztességes, hogy valamilyen módon viszonozzam a körnek,
amiben nevelkedtem. Nem értesz egyet, Pearl?
A megjegyzést az asztal körül ülő királyi asszonyok egyike sem
veszi jó néven. A Tó Hercegnője olyan erősen markolja a villáját,
hogy karamellszínű bőre kifehéredik a bütykein.
– Úgy helyes, ahogy felséged gondolja. – Raven úrnőjéhez fordul.
– És te, Ebony? A Kő Háza a többiekkel együtt örül majd egy leány
érkezésének? Vagy a jövő évi aukción viszontlátunk?
A Kő Grófnője. Ez az! Tó, Rózsa, Mérleg, Kő. Lily büszke lenne
rám. Lefogadom, hogy Raven oda sem figyel. A Kő Grófnője bedob
egy fügét a szájába, és lassan rágni kezdi.
– Nos, azt hiszem, egy lánnyal indítok – szólal meg végül.
– A fiúkkal olyan nehéz néha, nem gondolod?
A Hercegnő elvörösödik, és összehúzza a szemét.
A Választófejedelem felesége kuncog. – Ó, igen, és hogy van
Garnet? – teszi fel a kérdést. – Remélem, nem keveredik zűrbe?
– Pillanatnyilag a szobájában tartózkodik, felség. Tanul.
Hirtelen feltárul az ebédlő ajtaja, és egy fiatalember tántorog be.
Tizenkét éves korom óta nem láttam korombeli fiúkat, kivéve persze
Ochre-t, ő meg nem számít. Ez a fiú... egyszerűen gyönyörű. Szőke
haját hátrasimították, csak néhány fürt szabadult el, amik a szemébe
hullnak. Magas, széles vállú, és fehér gallérú ingét félig
begombolatlanul hagyta,
így szabadon maradt a mellkasa. Ég az arcom, de képtelen vagyok
levenni róla a szemem. Üres kristálypoharat tart az egyik kezében.
– Anya! – Felemeli a poharát, mintha pohárköszöntőt mondana a
Tó Hercegnőjére. Ő lenne a Hercegnő fia? Egyáltalán nem hasonlít
rá! Kissé kába tekintete végigsuhan a teremben ülőkön. – Bocsánat,
hölgyeim. Nem tudtam, hogy ma este vacsoravendégeink vannak. –
Ragyogó kék szeme megállapodik rajtam, és valami beugrik neki. –
Ja, persze! Az aukció!
A Választófejedelemné és a Mérleg Hercegnője sírnak a
nevetéstől, a szalvétájukba kacagnak. A Kő Grófnőjének kövérkés
arcán elégedett mosoly játszik. A Rózsa Grófnőjéén udvarias zavar
látszik.
– Garnet kedvesem. – A Hercegnő hangja kőkemény. – Mégis mit
művelsz?
– O, ne is törődjetek velem – legyint a fiatalember. – Csak
szeretném ismét teletölteni a poharamat.
A tálalóhoz tántorog, kihúzza egy sötét üveg dugóját, és teletölti a
poharát. A Hercegnő egy szempillantás alatt talpra szökken.
– Megbocsátotok egy pillanatra? – mondja, és Garnet mellé siklik,
majd megragadja a karját. Hallom, hogy Garnet azt motyogja „Áú!”,
miközben az anyja kikíséri az ebédlőből.
– Hölgyeim, hát ezért érzem úgy, hogy inkább egy nő kezébe
kellene, hogy kerüljön ez a város! – kiáltja a Választó– fejedelem
felesége. A Mérleg Hercegnőjéből és a Kő Grófnőjéből kirobban a
nevetés.
Ravennél egy másodpercre találkozik a tekintetünk. Felvonja a
szemöldökét, mintha azt akarná mondani: „mi bajuk ezeknek az
embereknek?” Összeszorítom a számat, hogy ne mosolyodjak el, és
apró biccentéssel válaszolok.
– De a döntés nem a te kezedben van – veti közbe a Rózsa
Grófnője. Garnet furcsa belépője egyedül őt nem szórakoztatta. – A
Választófejedelem határoz, mivel a családi vérvonal rajta keresztül
érvényesül. – Bekap egy apró frisée levelet. – Természetesen te csak
nemrégiben kerültél a Királyi Palotába. Lehet, hogy a királyi
leszármazás nüanszait még nem magyarázták el részletesen.
A Választófejedelem felesége megmerevedik. – Nyilvánvalóan
régen nem részesültél örömökben a hálószobádban, Ametrine. A
meggyőzésnek nincs hatékonyabb fegyvere, mint egy nő teste. Képes
vagyok megváltoztatni a férjem elhatározását.
Elpirulok a vita váratlan fordulata hallatán. A lakájok elviszik a
tányérokat, én pedig kihasználom a Hercegnő távollétét, és néhány
falat kacsát lapátolok a számba.
– Nem akartalak megsérteni, felség – szabadkozik a Rózsa
Grófnője. – De ne feledd, hogy a helyettesség nagyon különös
intézmény. Sosem tudni pontosan, hogy mit kapunk. Az átalakító
mágia ponteredményei csak bizonyos határok között tájékoztató
jellegűek. Lehet, hogy a végén mégis a fiadat szeretnéd inkább a
trónon látni.
– Kétlem – válaszolja a Választófejedelem felesége. A fejével int
az egyik lakájnak. – Kísérje ide Lucient! Most azonnal.
Felkapom a fejemet, és kihúzom magam.
Az inasok kezdik körbehordani a következő fogást, ami füstölt
lazac kapribogyóval és kandírozott citrommal, amikor visszatér a
Hercegnő.
– Bocsánatért esedezem, felség – pukedlizik mélyen.
– Ó, szükségtelen – mondja a Választófejedelem felesége. –
Igazán izgalmas volt. Ehhez képest a Királyi Palotában a vacsorák
kifejezetten unalmasak.
A Kő Grófnőjének széles szája kellemetlenül gúnyos mosolyra
torzul. Iszom egy korty bort, és arra várok, hogy a Hercegnő leüljön.
Majd’ éhen halok, és remélem, jobban szereti a füstölt lazacot, mint
a többi fogást, hogy végre kiadósán ehessek valamiből.
Aztán megpillantok egy fehér ruhát és egy kis kontyot, és hevesen
zakatolni kezd a szívem. Lucien siklik be a terembe egy dióval és egy
ezüst tálkával.
– Köszönöm, Lucien – mondja a Választófejedelem felesége. –
Várj itt!
– Természetesen, milady. – Lucien leteszi a diót és a tálkát az
asztalra, és a falhoz hátrál, ahol megáll. Dahlia szeme kitágul a
félelemtől, szinte könyörög, miközben a pillantása ide-oda cikázik a
tál és a Választófejedelem felesége között. Visszafojtom a
lélegzetem, és azon töröm a fejem, mit akarhat Dahliától ez az
asszony. Látom, hogy velem szemben Raven arca ugyanilyen
kifejezést ölt. A nőstény oroszlán és a cukormázas torta erősen
figyelnek.
– A legpompásabb trükköt mutatta be korábban – jelenti ki a
Választófejedelem felesége, majd Dahliához fordul. – Gyerünk!
Dahlia alsó ajka megremeg, amikor kis kezébe veszi a diót.
Semmi sem történik. A Választófejedelem feleségének kemény lesz a
tekintete.
– Gyerünk! – szól rá élesebben.
Dahlia ujjai összeszorulnak a dió körül, és amikor ismét
szétnyitja az ujjait, a dió kissé áttetszővé vált, mintha barna üveggé
változtatta volna. A második átalakító mágiát, a formát használja. A
szemöldökét ráncolja, úgy koncentrál, és hirtelen a dió hullámzani
kezd, megmoccan és kinyúlik, mintha vízből volna.
Arra számítok, hogy valami egyszerű formát csinál belőle,
mondjuk egy csillagot vagy egy virágot, de a Választófejedelem
feleségének miniatűr szobrát készíti el. Hihetetlenül nehéz fogás.
Dahlia bizonyára iszonyú fájdalmakat él át.
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Dahlia felkiált,
és elejti a szobrot, aztán felkapja az ezüst tálat, és vért köhög fel.
A Választófejedelem felesége feltartja a szobrot, ami
döbbenetesen részletgazdag, és önmaga tökéletes mása. A királyi
hölgyek tapsolnak.
Rosszullét környékez. Hogy kényszeríthette a Választófejedelem
felesége erre, ennyi ember előtt? Ezek az asszonyok tulajdonképpen
egy fiatal lány szenvedését és megalázását tapsolják meg.
– Hát nem bámulatos? – kérdezi vidáman a Választófejedelem
felesége. Lucien előresuhan, elveszi Dahliától az ezüst tálkát. Látom,
hogy kendőt csúsztat oda a lánynak, így amikor Dahlia felemeli a
fejét, a szája és az orra már tiszta.
– Végeztünk, Lucien – közli elutasítóan a Választófejedelem
felesége.
– Igenis, milady. – Lucien megfordul, hogy távozzon, de a
tekintete egy pillanatig megállapodik rajtam, és alig észrevehető
mosolyra húzódik a szája. Én is mosolygok.
– Lebilincselő bemutató – vág bele a Tó Hercegnője a lazacba. –
Bár talán a legszebb vásznat nem szabad a keze ügyébe tenned.
– Nem ez történik minden alkalommal – mondja a
Választófejedelem felesége.
Elsápadok. Hányszor végeztetett átalakító mágiát Dahliával ez a
nő? Még egy napja sincs, hogy itt vagyunk.
A Hercegnő lenyel egy falat lazacot, majd megtörli a száját a
szalvétájával. – Nem ártana, ha hagynád, hogy kicsit bemelegítsen,
mielőtt sprintelni kezd.
– Majd észben tartom – simogatja meg Dahlia fejét a
Választófejedelem felesége. Lealacsonyító a mozdulatát látni; Dahlia
arcán két piros folt jelenik meg.
– Van valami különleges tehetsége? – kérdezi a Hercegnő. –
Tudod, nem mindig van. De nekem jobban tetszik egy olyan
helyettes, akinek van valamihez tehetsége. – Iszik egy korty bort. –
Az enyém csellózik.
Görcsbe rándul a kezem a villámon. Megfeszül a vállam.
Mindenki engem néz, kivéve Ravent, aki dühösen mered a
Hercegnőre.
– Szívesen meghallgatnám – mondja a Választófejedelem
felesége. Megkövültén bámulom az ajtót, és azt várom, hogy egy inas
jelenik meg egy csellóval.
De a Hercegnő csak mosolyog. – Bizonyára egy nap sor kerül rá,
felség.
A beszélgetés a helyettesek különleges adottságaira terelődik: a
cukormázas torta táncol, a Kő Grófnője Raven matematikai
képességeivel kérkedik, aztán az átalakító mágiában elért
pontszámainkról csevegnek. Úgy beszélnek rólunk, ahogy mások egy
házi kedvencről vagy egy értékes hátaslóról. Mintha nem hallanánk
őket, mintha ott sem lennénk.
Nagy sokára véget ér a vacsora, a nők csókkal búcsúznak, bár csak
imitálják, mert láthatóan nem szívesen érnek egymáshoz. Az
udvarhölgyek bejönnek a köpenyeikkel. A Kő Grófnőjének férfi
udvarhölgye van, aki pontosan olyan kellemetlen, mint az úrnője.
Nagy, kampós orra és lefelé görbülő szája van.
Raven átható pillantást vet rám, az arca elszánt, mintha azt
mondaná, „ismét találkozunk”. Igyekszem a tekintetemmel
mosolyogni.
A Választófejedelem felesége távozik utolsóként. Dahlia rémülten
néz rám, és minden erőmmel próbálom a pillantásommal bátorítani.
Az ajkaimat összepréselem, a szám sarkát kis mosolyra húzom.
Remélem, tudja, mit akarok. Remélem, nem esik baja a Királyi
Palotában.
A Hercegnő a távozó vendégek után nézve lassan végigsimítja a
borospohara karimáját, mint ahogy egy macska az áldozatát figyeli.
Aztán felsóhajt.
– Mára végeztünk – mondja, és bár nem néz rám, csak hozzám
intézheti a szavait. Nincs más a teremben. Aztán átvonul a
dolgozószobájába, és zavartan, magányosan egyedül maradok.
Annabelle halvány mosollyal néz utánam, amikor a távozó Cora után
indulok. Elfog a szorongás, miközben végigmegyünk a virágos, majd
a portrékkal szegélyezett folyosón, és a széles, lendületes lépcsőn
leereszkedünk az üvegtetejű előcsarnokba, amit vacsora előtt
pillantottam meg. A tetőn beárad a napfény, és megcsillan a
szökőkút vizén. Katonai őrsége gyűrűjében már vár a Hercegnő;
olyanok, mint egy vörös fal. A Hercegnő is hosszú, fekete szoknyát
visel, amihez fekete selyemblúzt vett fel a kitűnő szabású fekete
blézer alá. A fején egy fekete kalap csücsül, a róla leeresztett tüll
éppen csak takarja a szemét, amivel kritikusan méreget.
– Ez a ruha olyan... egyszerű – jegyzi meg.
– Elnézését kérem, milady – pukedlizik Cora. – Máris
átöltöztetjük.
A Hercegnő elutasítóan int. – Nem. Már nincs rá idő. – Odajön
hozzám a fekete magas sarkú cipőjében, a szeme egy magasságban
van az enyémmel. Valami ezüstszínűt látok a kezében. – Nos, ezt
nem feltétlenül szeretem, és azt sem gondolom, hogy szükséged van
rá – tartja fel az ezüst holmit. – De vannak, akik minden alkalmat
megragadnak, hogy a szájukra vegyenek. Ha rendesen viselkedsz,
nem használom addig, míg feltétlenül szükség nincs rá.
Megértetted?
Egy szót sem értek, de megrémítenek a szavai. Aztán kibontja az
ezüst holmit, és megáll a szívverésem.
Egy pórázt tart a kezében.
– Jó kislány leszel, igaz? – duruzsolja. Az agyam azt sikolya, hogy
ez helytelen, borzalmas, de az izmaim megdermedtek, a lábam
gyökeret eresztett, a szívem pedig úgy ver, mintha ki akarna ugrani a
helyéről. Csak a szememet tudom mereszteni.
 A katonák előrébb lépnek, mintha attól félnének, hogy elinalok,
de a Hercegnő felemeli a kezét.
– Nem – parancsolja, és egy pillanatra sem veszi le rólam sötét
szemét. – Ne közeledjetek! Megértette.
Mindannak ellenére, aki vagyok, minden ösztönös tiltakozásom
ellenére is hagyom, hogy a Hercegnő a nyakamra tett
bársonyszalagra csatolja az ezüst nyakörvet. Még mindig a sokk
dermeszt meg. Valahol a lelkem mélyén azt sem szeretném, ha
megütne, vagy a katonák segítségével tenné rám. De valahol tényleg
megértem, miközben a Hercegnő egy karkötőt csatol magára, amihez
hosszú ezüstlánc csatlakozik, és ez most összeköt bennünket. Értem,
hogy valamilyen terve van, és ennek én is része vagyok, s ezzel a
tettével azt juttatja kifejezésre, hogy most már az övé vagyok.
Értem, és gyűlölöm érte.
– A fátylat, Cora – parancsolja a Hercegnő, és Cora felemeli a
fekete csipkét, majd a fejemre borítja. A fátyol eltakarja a szemem,
az orrom, a szám, és a vállamig ér.
Megláncoltak, megkötöztek, eltakartak. Most először érzem
rabnak magam.
– Gyere – sürget a Hercegnő, és elindul. A póráz megfeszül, és a
nyakamat rángatja, és most mára bársony nyakvédő szerepét is
értem: megakadályozza, hogy a nyakörv feldörzsölje a bőrömet.
Nem tehetek mást, mint követem. Az arcom ég a megaláztatástól.
Ökölbe szorul a kezem, a körmeim a tenyerembe mélyednek. A
fájdalomtól jobban tudok koncentrálni; egy pontba összpontosul a
haragom.
Az inasok kitárnak előttünk egy kétszárnyú üvegajtót, és a
fátylamon átszűrődik a ragyogó napsütés. Melegnek érzem.

 9. fejezet

CORA EGY PERC MÚLVA MEGÉRKEZIK ÉRTEM
Szótlanul követem a folyosókon, lépcsőkön megyünk fel, a palota
álomszerűvé válik a lámpák halványabbra állított fényénél, mintha
egy aranyozott labirintusban tévedtem volna el. Kinyitja a
lakosztályom ajtaját, ahol Annabelle már vár.
– Rögtön ágyba vele – parancsolja Cora. Annabelle bólint.
– Hova mész? – kérdezem tőle.
– A Hercegnő szolgálatára állok – válaszolja.
– Ó! Nos, akkor jó éjszakát! – Déli Kapuban a gondozók mindig jó
éjt kívántak nekünk, és Corát olyannak érzem, mint egy gondozót.
Ráncokba szalad a szeme sarka, ahogy elmosolyodik. – Jó éjt!
Követem Annabelle-t egy másik ajtón át a hálószobámba, a
gondolataim a vacsorán történtek körül forognak. Úgy látszik, két
csapatban játszanak: az egyikben a Választófejedelem felesége, a Kő
Grófnője és a Mérleg Hercegnője, a másikban a Tó Hercegnője és a
Rózsa Grófnője. Kimerítő feladatnak tűnik a királyi lét. Minek
meghívni valakit, ha az ember nem is kedveli? -
Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy észre sem veszem, hogy
Annabelle levette az ékszereimet, és lehúzta a ruhám cipzárját. Az
ágyamra selyemhálóinget terített.
– Ó! Én magam is át tudok öltözni.
Megrázza a fejét.
– Nem szabad beszélned velem? – kérdezem elszontyolodva.
Annabelle felveszi a derekán lógó lapos, szögletes valamit, és az
övén lévő zsebből kivesz egy kicsi, fehér tárgyat.
Egy krétát.
A szögletes tárgy egy palatábla. Akkor értem meg, amikor
ráfirkant valamit, és felmutatja nekem.

 Nem tudok beszélni.

– Hogy-hogy? Egyáltalán nem? – kérdezem ostobán.
Megrázza a fejét.
– Történt veled valami?
Amint kiejtem a számon, tudom, milyen kíméletlen voltam.
Annabelle feltartja a tábláját.

Így születtem.

– Sosem tudtál beszélni? Régebben sem?
Emlékszem, a Lápon is volt egy lány, aki nem tudott beszélni, de
ő nem is hallott. Annabelle viszont kétségkívül jól hall.
Annabelle megrázza a fejét, és egyszer megkocogtatja a táblát az
ujjával; az írás eltűnik.
– Tyűha! – kiáltok fel. – Ügyes találmány.
Kedvetlenül bólint, és lehúzza végig a cipzáramat. Kilépek a
ruhámból, és a fejemen át belebújok a hálóingembe.
Átmegyünk a sminkszobába, ahol Annabelle lemossa az arcomról
a festéket, aztán visszamegyünk a hálószobába. Leültet a tükör elé,
és kezdi kikefélni a hajamat. A tükörképét tanulmányozom.
Halványabb a bőre, mint az enyém, és szeplők pettyezik.
Törékenynek látszik, vékony a csuklója és csontos a válla, a
mozdulatain gyöngédség érződik, ahogy a hajamat keféli.
– Nem szoktad kívánni? – kérdezem, ő pedig meglepetten kapja
fel a fejét. – Mármint, hogy beszélhess.
Annabelle az ajkába harap, és egy pillanatig attól tartok, hogy
megint durva voltam vele. Aztán leteszi a hajkefét, és felemeli a
táblát.

Minden nap.

Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, ha a hangommal nem
fejezhetném ki magam, és belém hasít a felismerés, hogy ma este
pontosan ez történt velem. És egyáltalán nem volt az ínyemre.
Annabelle végez a hajammal, és az ágyhoz megy, hogy felhajtsa
nekem a takarót. Úgy érzem, mintha az elmúlt két napot majdnem
végigaludtam volna, mégis fáradt vagyok. Bemászom a súlyos,
bársonyos dunyha alá, a fejem belesüpped a tollal töltött párnába.
Annabelle egy hosszú, mintás anyagcsíkra mutat a falon, az
éjjeliszekrény felett. Elmutogatja, hogy meg kell húzni, aztán magára
bök.
– Ha meghúzom, idejössz?
Bólint.
– Hol alszol?
Lefelé mutat, aztán a táblájára ír:

Jó éjt!

Hirtelen elfog a félelem, hogy magamra maradok ebben az
idegen, fényűző szobában.
– Annabelle? – kérdezem. – Lennél szíves... Mellettem ülnél még
egy kicsit?
Habozik, és eszembe jut Cora utasítása, hogy azonnal aludnom
kell. De Annabelle bólint, aztán leül az ágyam szélére.
– Köszönöm.

N furcsa lehet

Rájövök, hogy a N nagyont jelent. Hát persze, szörnyen fárasztó
lehet mindent folyóírással kiírni. Én is használnék rövidítéseket.
– Mióta élsz itt?

Mindig is itt éltem

Végighúzom az ujjamat a párnahuzat hímzett szélén. – Milyen
gyönyörű!
Annabelle különösebb lelkesedés nélkül bólint.
– Ma este a vacsoránál – kezdem tétovázva, mert nem vagyok
biztos benne, hogy szabad-e egyáltalán a vacsoráról beszélnem –, a
királyi asszonyok... nem úgy festettek, mintha... szóval nem voltak
kedvesek egymáshoz. Mindig így van?
 Annabelle grimaszt vág, amit igennek veszek.
– Ugye, nagyon fiatal a Választófejedelem felesége? Még annál is
fiatalabb, mint ahogy a fényképeken látszik.
Annabelle bólint.
– A Hercegnő mintha nem szeretné különösebben.
Annabelle feszeng, és elpirul. Gyorsan témát váltok.
– Láttam a Hercegnő fiát. – A nyakamon hátul felkúszik a
vörösség, amikor a szép fiatalemberre és zilált külsejére gondolok. –
Cseppet sem hasonlít az anyjára.
Annabelle rejtélyesen elmosolyodik, mintha számomra
érthetetlen módon mulattatnák a szavaim.
– Hogy hívják?

Garnet
– Ó, persze, Garnet. – Emlékszem, mit mondott a Hercegnő a
dolgozószobájában: hogy nincs szüksége még egy Garnetre.
– Csináltad már ezt? Gondoskodtál már egy helyettesről?
Annabelle a fejét csóválja.
– Igyekszem, hogy ne nehezítsem meg túlságosan az életedet.
Elmosolyodik, és megszorítja a kezemet. Kellemes melegben,
kényelemben pihenek a dunyha alatt, és ásítok egyet.

Aludj!

– Rendben van – hagyom rá.
Feláll, és kezdi eloltani a lámpákat. A hátamra fordulok, és
felnézek a fejem feletti halványzöld baldachinra. Eszembe jut a
családom. Elképzelem őket a parányi házikóban, ahogy anyám
vacsorát készít, Hazel az asztalnál tanul, Ochre fát hasogat. Magam
előtt látom őket, ahogy asztalhoz ülnek, elköltik a szegényes ételt,
nevetnek és szabadon beszélgetnek. Eltűnődöm, vajon gondolnak-e
rám. Gombóc van a torkomban.
– Jó éjt, Hazel – suttogom. – Jó éjt, Ochre! Jó éjt, anya!
Azt hiszem, még hallom Annabelle krétájának csikorgását a
palatáblán, de már mély álomba süllyedek.


AZNAP ÉJJEL KÜLÖNÖSET ÁLMODOK. DÉLI KAPUBAN VAGYOK megint, a
zeneteremben duettet próbálok játszani Lilyvel.
De képtelen vagyok jól tartani a csellómat. Folyton oldalra
csúszik, és a vonó fülsértőén nyikorog a húrokon. Lily leengedi a
hegedűt, és leereszkedően néz rám.
– Hallgatnod kellett volna rám, Violet – jelenti ki. Lepillantok
magamra, és hatalmas a hasam a Hercegnő babájától.
Sikítani kezdek.

REGGEL HIDEG VERÍTÉKTŐL CSATAKOSAN ÉBREDEK. LEDOBOM magamról a
takarót, és a hasamra szorítom a kezem.
Nem vagyok terhes. Nem vagyok terhes. Reménytelen
mantraként ismételgetem magamban a szavakat.
A fürdőszobába megyek, és a mosdó feletti tükörbe nézek. A
tekintetem eszelős, a hajam csapzott alvás után, a bőröm fakóbb a
megszokottnál. Borzalmasan nézek ki. Vajon így szoktam-e kinézni
minden reggel? Brr.
Hideg vízbe áztatok egy arcmosókendőt, és áttörlöm vele az
arcomat meg a tarkómat. Korog a gyomrom. Egy szalaggal
hátrakötöm a hajamat, és átmegyek a hálószobába, hogy meghúzzam
a cselédhívót, amivel odarendelhetem Annabelle-t. Vajon hogy folyik
itt a reggeli? Ki kell mennem a konyhába? Vagy az ebédlőben eszem
a Hercegnővel?
Nagyot nyelek, és még egyszer megsimogatom a hasamat, amikor
ijesztően felrémlik előttem terhes önmagam álombéli képe.
Mikor kerül rá sor?
Szorosan lehunyom a szemem, és igyekszem valami másra
gondolni, de nincs mire. Minden olyan távolinak, a jövő egy messzi
pontján megvalósulónak látszott, amit el sem tudtam képzelni,
amikor még Déli Kapuban voltam, de most már valóban itt vagyok,
és rémiszt a gondolat, hogy várandós leszek, hogy valaki más
gyermeke növekszik bennem.
Nyílik az ajtó, és Annabelle lép be. Kávé csodás illata kíséri. A
letakart tálcát a reggelizőasztalra teszi.
Az étel illatától rögtön jobban leszek; még mindig éhes vagyok a
múlt esti vacsora csalódást jelentő hiánya miatt. Anyám mondogatta
mindig, hogy a jó étel megnyugtatja a háborgó lelket. Annabelle int,
hogy üljek le, és leveszi a szalvétát a tálcáról.
Kis ezüst tartókban lágy tojást, joghurtot friss gyümölcscsel, vajas
pirítóst, ropogósra sütött szalonnát, és egy pohár hideg narancslevet
találok. Annabelle szalvétát tesz az ölembe, és kávét tölt egy
rózsaszín porceláncsészébe, miközben nekiesem az ételnek.
Felvonja a szemöldökét.

Éhes vagy?

– Mint a farkas – válaszolom tele szájjal, a pirítóson és a tojáson
át. – A Hercegnő alig hagyott enni tegnap este.

Jól aludtál?

A szalonna félúton a szám felé megáll a levegőben. Vállat vonok,
leteszem, és iszom inkább egy korty kávét.
– Nagyon kényelmes ágy – jegyzem meg.
Amikor befejezem a reggelit, Annabelle segít a zuhanyozásban,
aztán felad és összefűz rajtam egy érett barackszínű, gyönyörű ruhát.
A hálószobámban lévő öltözőasztal elé ülök, ő pedig begöndöríti és
feltűzi a hajamat.
– Mennem kell valahova? – kérdezem.
Vállat von.
-Tudod-e... úgy értem, van sejtelmed róla, hogy... – Nem tudom,
hogyan fogalmazzam meg a kérdést. Hogyan lehet megkérdezni
valakit, hogy mikorra várhatom a megtermékenyítést? – Van valami
időbeosztásom?

Várd H telefonhívását

– Ó! – játszom a fülemből lógó egyik opál és topáz fülbevalóval. –
Rendben van.
Amikor végez, felállók, és szemügyre veszem magam a tükörben.
Feltűzött hajjal, a finom anyagból készült ruhában idősebbnek
látszom, mint az a lány, aki úgy bámulta a tükörképét a felkészítő
szobában, mintha valaki másé lett volna.

Csinos
Szóra nyitom a számat, aztán becsukom. Nem tudom biztosan,
mit mondjak. Valóban csinos vagyok, csak abban nem vagyok biztos,
hogy saját magamra hasonlítok-e.
A délelőtt a termeim felderítésével folyik. Három szekrényem
van, tele mindenféle anyagú, színű és mintájú ruhával az egyszerű
napközbeni viselettől az elegáns báli ruhákig. Annabelle széthúzza a
hálószoba függönyeimet, és most látom először a palota környékét.
Kaviccsal felszórt, széles út kerül meg egy hatalmas, csillogó és sima
tavat, ami olyan, mint egy kristálytükör: sziporkázó és
természetellenesen kék. A távolban két aranykapu csillog.
Kis idő múlva átmegyünk a hálószobám melletti helyiségbe. Az
uzsonnázószalon kellemes hely, napfényes, a bútorok kárpitja sárga
és narancsszín, az asztalokon körömvirágból és százszorszépekből
összeállított csokrok. Az egyik falat mennyezetig könyvespolc
takarja, a könyvek egy része ismerős, a többi nem. Az Alapító Házak
Teljes Története elhomályosítja a Kívánságkút kopott példányát, ami
gyerekmesék gyűjteménye.
– Jaj, de szeretem ezt a könyvet! – kiáltok fel, és kihúzom a
polcról a Kívánságkútat. Meglep, hogy az Ékkőben látom viszont.
Megindítóan emlékeztet az otthonomra. – Annak idején apám
olvasott fel belőle. Olvastad már?
Annabelle nemet int a fejével.
A Kívánságkút története volt a kedvencem. Az enyém és Hazelé
is. Fellapozom, és elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy vártuk
apát az ajtóban, hogy füstösen, gépolajosan hazaérkezzen a
gyárakból, és amíg anya megfőzte a vacsorát, könyörögtünk, hogy
olvasson nekünk. Csodálatos volt a hangja! A történet két
lánytestvérről szól, akik rálelnek egy varázskútra, és kiszabadítják a
benne élő vízi szellemet, aki cserében egy-egy kívánságukat teljesíti.
Hazellel összekucorodtunk apánk jobb és bal oldalán, és élveztük,
ahogy a szavai beburkolnak minket, és a megfelelő helyeken
sikongattunk és sírtunk. Én tízéves lehettem, Hazel hat. Apa egy év
múlva már nem élt.
Miközben a következő mesére lapozok, feltálalják az ebédet. Egy
fekete ruhás, fehér kötényes fiatal szobalány hozza be a megrakott
tálcát. Ha azt képzeltem, hogy Déli Kapuban finom ételeket kapunk,
az Ékkő mellett elbújhatnak.
Ebéd után unatkozni kezdek. Majdnem végigolvastam a
Kívánságkútat, de el-elkalandozik a figyelmem. Annabelle az egyik
karosszékben zsebkendőt hímez.
– Megnézhetem a palota többi részét? – kérdezem.

Amíg H nem telefonál, nem

– És az mikor lesz?
Annabelle vállat von.
Felsóhajtok, és visszazöttyenek a kanapéra, de a ruhámban lévő
halcsontok megböknek, és megint felülök. Annabelle leteszi a
hímzést, és felveszi a palatáblát.

Halma?

– Tudsz halmázni? – csillan fel a szemem.
Annabelle szélesebben mosolyog.

AZT HITTEM, CSAK A LÁPON JÁTSSZÁK– MORMOLOM A DÉLUTÁN derekán, a
tekintetemet a táblán lévő hatszögű csillagra szegezve. – Hogy lehet,
hogy ilyen ügyesen játszol?
Annabelle már kétszer megvert, és most jó úton halad a harmadik
győzelme felé. Csaknem az összes színes játékgolyója az én
sarkomban van, az enyém pedig szétszóródott a táblán, ő pedig
könnyedén lépkedhet rajtuk.

V régi. Eredetileg a F-ról származik

– A Farmról? Komolyan? – átugrom két golyóját, hogy végre
bejuttathassam az egyik golyómat az ő sarkába. – Nem is tudtam.
 Annabelle a frissen célba juttatott golyómat arra használja, hogy
átszelje a tábla felét.

Ne ugraszd be a J-t, csak segítsd a

játékot!

– Igen, értem már – mormolom rosszkedvűen. Nem szoktam
hozzá, hogy veszítsek halmában; Raven pocsék játékos volt. Nem
volt hozzá türelme. Mindig Lilyvel játszottam, őt pedig könnyen
eltiportam.
Annabelle-nek elég három lépés, hogy befejezze a játékot. –
Visszavágó! – kiáltok fel azonnal.
A szalon ajtaja kinyílik. Egy katona vigyázz állásban vár,
miközben a Tó Hercegnője besuhan a szobába. Annabelle felugrik a
székből, én is feltápászkodom. A Hercegnőn vörös ruha van, a sifon
több rétegben hull alá, a derekán fonott selyemkötelek fogják össze.
A csuklójáról láncon legyező lóg. Az arca álarc, erősen uralkodik a
vonásain, de közben süt belőle a kirobbanó energia, mintha a felszín
alatt viharos érzelmek tombolnának.
Bíráló tekintete végigfut rajtam. – Szép munka – közli, és csak
futó pillantást vet Annabelle-re, amivel jelzi, hogy valójában az
udvarhölgyemhez beszél. Eltűnődöm, nem valamiféle próba elé
állították-e Annabelle-t a felkészítésemmel.
– Jó napot, milady – pukedlizem esetlenül.
– Igen – válaszolja. – Ugye, tényleg jó nap? – Halvány mosollyal
felém tart, és össze kell szednem magam, hogy ne rezzenjek össze
vagy hajoljak el. – Tegnap este nagyon jól viselkedtél. Le vagyok
nyűgözve.
– Köszönöm, milady. – Bárcsak hátrébb lépne! Nem szeretem,
amikor ilyen közel van hozzám.
Nevet. – Ne vágj olyan rémült arcot! Mondtam, hogy bizonyítsd
be, hogy megbízhatok benned, és jutalmat kapsz. – A legyezővel int a
katonának. – Hozd be!
A katona jelez, és két inas becipel egy óriási faládát, amit
letesznek a földre. Feszítővassal leveszik a tetejét, amit
nekitámasztanak a ládának.
– Végeztünk – mondja a Hercegnő. Az inasok meghajolnak, és
kimennek.
Vészterhes csend telepszik közénk. A Hercegnőről a ládára, onnan
Annabelle-re, majd megint a ládára pillantok.
– Nos? – sürget a Hercegnő. – Gyerünk!
Bármi is ez, szívesebben bontanám ki egyedül, de erre kétségkívül
nincs módom. Tétován teszek pár lépést, és letérdelek a nyitott láda
mellé, hogy kivegyem a csomagoláshoz használt szalmát. Lakk
csillan, és a bizonytalanságom hirtelen izgalomba csap át. Most már
gyorsabban jár a kezem, és tépkedem a szalmát, hogy a csellóhoz
férjek. Az ujjaim végigsiklanak a húrokon, és hangok
összevisszasága visszhangzik a fülemben.
Óvatosan kiemelem: a legszebb, amit életemben láttam, pedig sok
szépben volt részem az elmúlt két napban. A juharfa sötétvörösen
ragyog a fénymáztól, az f-lyukak díszesebben íveltek, mint
megszoktam, és végighúzom az ujjam a szegélydíszen, mialatt az
intarziás szélt csodálom. Újra végigfuttatom az ujjaimat a húrokon,
egyenként megpengetem őket, az ismerős hangoktól elszorul a
torkom.
– Tetszik?
– Ez az enyém? – suttogom.
– Persze, hogy a tiéd. Tetszik? – kérdezi ismét türelmetlenül a
Hercegnő.
Nyelek egyet. – Igen, milady. Nagyon tetszik.
– Helyes. Játssz valamit.
Megfogom a cselló nyakát, kiemelem a ládából, szalma szóródik
szét a padlón. A csomagolásban egy vonót és egy darab gyantát
találok. Felkapom őket, és az egyik keményhátú székhez megyek. A
cselló súlya megnyugtat. Gyöngéden a térdeim közé állítom a
hangszert, a nyakát a vállaltihoz támasztom. Többször is végighúzom
a gyantát a vonón, és a csípős, gyantás illat emlékek áradatát indítja
el: eszembe jut a nap, amikor a csellót választottam, amikor először
fogtam vonót a kezembe, és késő éjjel egyedül játszottam a
szobámban, vagy duettet adtam elő Lilyvel a zeneteremben...
– Választ zeneszerzőt, milady?
 A Hercegnő felvonja a szemöldökét. – Nem. Játssz, amit csak
akarsz.
Mély levegőt veszek, az ujjaimat a húrokra helyezem, és átsuhan
a fejemen, hogy körmöt kellene vágnom. Aztán végighúzom a vonót
a c húron.
Tökéletesen hangolt. A hang körülfon, betölti a szobát, meleg és
dús, vibráló hang. Lehunyom a szemem.
Egy g-dúr szvit prelűdjét játszom; ez volt az egyik első darab, amit
tanultam. A hangjegyek könnyedén lebegnek, egymásra buknak,
mint a sima köveken alácsorgó víz, a fekvésben biztos ujjaim
ügyesen mozognak. Eltűnik körülöttem a szoba, és csodálatos
felszabadultságot érzek; a lényem megváltozik, amikor játszom. Én
vagyok a zene, a húrok, és a testem úgy rezonál, mint a csellóé.
Eggyé válunk, és olyan helyen vagyunk, ahol senki sem érhet
hozzám, ahol nincs Ékkő, se helyettesek. Egy olyan helyen, ahol csak
a zene van. Gyorsul a tempó és a hangmagasság, ahogy a tétel
végéhez közeledek, a hangok egyre magasabbra kapaszkodnak, amíg
hosszan végig nem húzom a vonót az utolsó akkordnál, ami egy
csillámlón és tökéletesen levegőben lebegő kvint.
Kinyitom a szemem.
A Hercegnő arca kővé dermedt, az arckifejezése diadalittas. Ha
lehet, ez még jobban megijeszt, mint az álarc.
– Ez... nagyszerű volt – mondja.
– Köszönöm, milady.
Néhányszor meglegyezi magát, aztán összecsattintja a legyezőt.
– Ma korán fekszik le – mondja Annabelle-nek, mielőtt a
katonával a nyomában kivonul a szobából. – Holnap vendégségbe
megyünk.

 10. fejezet

DE HOVA? – KÉRDEZEM ANNABELLE-T MÁR VAGY

SZÁZADSZOR, miközben a hajamat keféli aznap este. – Az Ékkőbe?

Annabelle leteszi a kefét.

Vagy a Bankba

– Te is jössz?
Vállat von. Látom az arcán, hogy valóban nem tudja.
– Ez talán már... esetleg orvoshoz megyek? – kérdezem idegesen.
Annabelle megrázza a fejét.

Dr idejön

– Ó! – mondom, és a hüvelykujjam körmét ragya kis
megkönnyebbülést érzek.
Annabelle ellöki a kezem a számtól, és hidratáló krémet kezd
dörzsölni a karomra.
– Soha nem szenteltem különösebb figyelmet az Ékkőnek, amikor
még Déli Kapuban voltam. Lily, a barátnőm olvasgatta a
pletykalapokat, és elképzelte az itteni életünket. Kíváncsi vagyok,
most hol lehet. Olyan édes lány volt. Remélem, rendes ember vette
meg.
Végighúzom az ujjam az öltözőasztalom fényes felületén, aztán az
ékszerdobozok egyikének bársonyfedelén.
– Szeretne itt élni. – Jó érzés Lilyről beszélni. Arra emlékeztet,
hogy létezik, hogy még mindig van, hogy barátnők voltunk, és ez
jelentett valamit. – Szereti az extravagáns dolgokat, imád kiöltözni
meg ilyesmi. Szívrohamot kapna a szobám láttán! De ő az 53-as volt.
Lehet, hogy már a Bankban van.

 A Bank szép

– Nem ismered Lilyt! – kacagok fel. – A szép alatt ő egészen mást
ért. – Eszembe jut a tegnap esti vacsora. – Tudod, találkoztam a
legjobb barátnőmmel, Ravennél. A tegnapi vacsorán. A Kő Grófnője
vásárolta meg. Tudsz róla valamit?
Annabelle megvonja a vállát, de az alsó ajkát harapdálja, és a
homlokát ráncolja. – Raven kemény lány, edzettebb bárkinél, akit
ismerek – bocsátom előre, inkább a magam megnyugtatására, mint
azért, hogy Annabelle előtt megvédjem. – Átvészeli.
Annabelle szórakozottan bólint, és lecsavarja egy arckré– mes
tégely tetejét.
Hirtelen belém hasít egy gondolat, és megragadom a csuklóját. –
Nem is tudod a nevem – mondom. Senki sem tudja, de felzaklat,
hogy még csak eszembe sem jutott megmondani neki.
Annabelle szeme elkerekedik, és eszeveszetten rázni kezdi a fejét.
– Kérlek! – erősködöm. – Légyszi!
Fájdalmas arckifejezéssel fordítja el a fejét.
– Rendben van. Bocs, nem érdekes az egész.
Kiszáll belőle a feszültség, én viszont hirtelen felkapom a táblát
és a krétát, és mielőtt visszavehetné tőlem vagy elfordulhatna,
leírom:

Violet
Aztán a táblára koppintva törlöm az egészet.

ANNABELLE MÁSNAP REGGEL TETŐTŐL TALPIG FEKETÉBE
ÖLTÖZTET.
A hangulata is megváltozott: idegesnek tűnik, ritkán ír a táblára,
és kurtán biccent vagy rázza a fejét, ha kérdést teszek fel. A ruha,
amit kiválaszt, szabásában hasonlít az aukción viselt öltözékemre: a
mell alatt kezdődik a derékrész, és a szoknya földig ér. Széles fekete
bársonyszalagot köt a nyakamba.
– Ez minek? – kérdezem, és megdörzsölöm az anyagot. Kellemes
a tapintása. Annabelle nem válaszol, csak feltűzi elől a hajamat,
hátul viszont leereszti.
Cora jelenik meg sietve. Az egyik kezében fekete csipkefátyol.
– Elkészült? – kérdezi, és kritikusan végigmér. – Nagyon jó –
mondja Annabelle-nek, mielőtt a fátylat a hajamra tűzi.
– Ez meg minek? – firtatom.
– Ne tégy fel kérdéseket! Gyere velem!
– Annabelle is velünk jön?
– Nem – torkoll le élesen Cora.
Annabelle halvány mosollyal néz utánam, amikor a távozó Cora
után indulok. Elfog a szorongás, miközben végigmegyünk a virágos,
majd a portrékkal szegélyezett folyosón, és a széles, lendületes
lépcsőn leereszkedünk az üvegtetejű előcsarnokba, amit vacsora
előtt pillantottam meg. A tetőn beárad a napfény, és megcsillan a
szökőkút vizén. Katonai őrsége gyűrűjében már vár a Hercegnő;
olyanok, mint egy vörös fal. A Hercegnő is hosszú, fekete szoknyát
visel, amihez fekete selyemblúzt vett fel a kitűnő szabású fekete
blézer alá. A fején egy fekete kalap csücsül, a róla leeresztett tüll
éppen csak takarja a szemét, amivel kritikusan méreget.
– Ez a ruha olyan... egyszerű – jegyzi meg.
– Elnézését kérem, milady – pukedlizik Cora. – Máris
átöltöztetjük.
A Hercegnő elutasítóan int. – Nem. Már nincs rá idő. – Odajön
hozzám a fekete magas sarkú cipőjében, a szeme egy magasságban
van az enyémmel. Valami ezüstszínűt látok a kezében. – Nos, ezt
nem feltétlenül szeretem, és azt sem gondolom, hogy szükséged van
rá – tartja fel az ezüst holmit. – De vannak, akik minden alkalmat
megragadnak, hogy a szájukra vegyenek. Ha rendesen viselkedsz,
nem használom addig, míg feltétlenül szükség nincs rá.
Megértetted?
Egy szót sem értek, de megrémítenek a szavai. Aztán kibontja az
ezüst holmit, és megáll a szívverésem.
Egy pórázt tart a kezében.
– Jó kislány leszel, igaz? – duruzsolja. Az agyam azt sikolya, hogy
ez helytelen, borzalmas, de az izmaim megdermedtek, a lábam
gyökeret eresztett, a szívem pedig úgy ver, mintha ki akarna ugrani a
helyéről. Csak a szememet tudom mereszteni.
 A katonák előrébb lépnek, mintha attól félnének, hogy elinalok,
de a Hercegnő felemeli a kezét.
– Nem – parancsolja, és egy pillanatra sem veszi le rólam sötét
szemét. – Ne közeledjetek! Megértette.
Mindannak ellenére, aki vagyok, minden ösztönös tiltakozásom
ellenére is hagyom, hogy a Hercegnő a nyakamra tett
bársonyszalagra csatolja az ezüst nyakörvet. Még mindig a sokk
dermeszt meg. Valahol a lelkem mélyén azt sem szeretném, ha
megütne, vagy a katonák segítségével tenné rám. De valahol tényleg
megértem, miközben a Hercegnő egy karkötőt csatol magára, amihez
hosszú ezüstlánc csatlakozik, és ez most összeköt bennünket. Értem,
hogy valamilyen terve van, és ennek én is része vagyok, s ezzel a
tettével azt juttatja kifejezésre, hogy most már az övé vagyok.
Értem, és gyűlölöm érte.
– A fátylat, Cora – parancsolja a Hercegnő, és Cora felemeli a
fekete csipkét, majd a fejemre borítja. A fátyol eltakarja a szemem,
az orrom, a szám, és a vállamig ér.
Megláncoltak, megkötöztek, eltakartak. Most először érzem
rabnak magam.
– Gyere – sürget a Hercegnő, és elindul. A póráz megfeszül, és a
nyakamat rángatja, és most már a bársony nyakvédő szerepét is
értem: megakadályozza, hogy a nyakörv feldörzsölje a bőrömet.
Nem tehetek mást, mint követem. Az arcom ég a megaláztatástól.
Ökölbe szorul a kezem, a körmeim a tenyerembe mélyednek. A
fájdalomtól jobban tudok koncentrálni; egy pontba összpontosul a
haragom.
Az inasok kitárnak előttünk egy kétszárnyú üvegajtót, és a
fátylamon átszűrődik a ragyogó napsütés. Melegnek érzem, bár a
bőrömet hűs szellő simogatja, amitől libabőrös lesz a karom és a
tarkóm. Egy pillanatra megfeledkezem a haragomról és a
szégyenemről, a helyzet igazságtalanságáról, mert egy hatalmas
körkörös udvar szélén állok, amit egy palota vesz körül: mintha
mesteri kézzel, briliánslapokból építették volna fel. A számtalan
fazettás felületről a fény szivárványszínben verődik vissza, a
rengeteg tornyon kék zászlók lengenek, verdesnek a szellőben. A
kristálytiszta, kék tó előttem nyúlik el, és látom a távolban a kaput.
 Valami megmoccan az egyik földszinti ablakban. Egy lány alakját
fedezem fel, aki a mellén összefont karral áll, és dühösen engem
bámul. Vagy csak a Hercegnőt. Nehéz megállapítani.
Az újabb rándításból megértem, hogy a Hercegnő nem állt meg,
hanem továbbment egy jármű felé, amit eddig csak fényképeken
láttam. Egy gépkocsi felé, ami csillogóan fehér, hosszú az orr része,
és a karosszéria hullám alakban borul az elülső kerekek fölé. Az
elektromos postakocsik e mellett idétlennek és régimódinak tűnnek.
Egy inas kinyitja az ajtaját, és a Hercegnő becsúszik a hátsó ülésre,
én meg bizonytalanul követem, és majdnem beverem a fejem az
alacsony ajtókeretbe. A puha, sárgásbarna bőrüléseket felmelegítette
a nap. Az inas becsukja mögöttem az ajtót. A sofőr már a
vezetőülésben ül, és megbillenti a kalapját a Hercegnő előtt, majd
beindítja a motort. A kerekek alatt csikorognak a kavicsok, amikor
végiggördülünk a hosszú felhajtom Nagyon kényelmes utazási mód,
és még élvezetes is lehetne, ha nem volnék egy másik emberhez
láncolva.
Visszanézek a palotára. Már nem látom az ablakban a lányt.
A Hercegnő nem vesz rólam tudomást, egy ujjával türelmetlenül
dobol a karfán. Elővesz egy púderdobozt a fogantyú nélküli kis
fekete selyemtáskájából, és a vörös rúzsával átfesti a száját. Az apró
tükörben tanulmányozza az arcát, aztán felsóhajt.
– Rettenetes dolog megöregedni – jelenti ki. Csendben maradok.
Különben sem tudom, mit mondhatnék; a Hercegnő egyáltalán nem
látszik öregnek.
Az aranykapu tetején a Tó Házának címerpajzsa: egy lakkozott
kék kör, amin keresztben két háromágú szigony van. Találkoztam
már a hálószobámban vele, a kandallókon és némelyik óra tetején,
valamint a katonák egyenruháján. A gépkocsi kigurul az aszfaltozott
útra, aminek olyan sima a felülete, hogy inkább sildünk, mint
gurulunk. Emlékszem a Láp keréknyomoktól szabdalt földútjaira,
amikor utoljára meglátogattam a családomat, a vályogtégla házakra,
a levegőben terjengő por– és kénszagra, a mindent beborítani látszó
porra. A két utazás nem is lehetne különbözőbb.
Az Ékkő mintha másból sem állna, csak palotákból, amik
gyakorlatilag egymásra épülnek, de iszonyatosan hegyes tüskékkel
borított tetejű magas, vastag falak választják el őket. A palotákat
csak a nagy kapukon át lehet megpillantani, amiken át a birtokokra
be lehet jutni. Amikor elhagyjuk a Hercegnő gyémántpalotáját,
megpillantok egy többszintes márvány– és ónixépítményt, amire
szintenként kívülről építettek lépcsőket, és ettől geometrikus külseje
lett. Az építőkockákra emlékeztet, amikkel Ochre-val
gyerekkorunkban játszottunk.
Az úton más gépkocsik csatlakoznak hozzánk; mindenki mintha
egy irányba tartana. Egyik palotát hagyjuk el a másik után, és a
többség különböző színű kristályokból van: rózsaszínből, türkizből,
smaragdból, topázból és gránátból.
Némelyiknek magas tornyai vannak, másoknak kupolájuk, s van,
amelyiket sosem látott különös formára építettek. Az egyik palota
olyan, mintha háromszögeket halmoztak volna fel, és egy örökzöld
fára emlékeztet, főként mivel jádéból és aranyból épült. Előtte egy
tágas rózsakert terpeszkedik, amely a tél közeledtével már kezd
álomba merülni, bár néhány kései virág még itt-ott halvány
rózsaszín és vörös színfoltként a töveken kapaszkodik. Egy fekete
gépkocsi áll a felhajtón.
– Szokás szerint késik – mormolja a Hercegnő.
Aztán hirtelen eltűnnek a falak, és azt is elfelejtem, hogy nem
akarok a Hercegnővel beszélni, elfelejtem a pórázt és a fátylat, mert
felismerem azt a hihetetlen épületet, ami mellett elhaladunk. Sosem
hittem, hogy a valóságban valaha is látni fogom!
– Ez a Királyi Koncertterem! – kiáltok fel. Az irdatlan, rózsapiros
homlokzat felett zöld kupola magasodik, és két gyönyörű női
aranyszobor emeli kinyújtott kézzel a magasba hosszú, karcsú
trombitáját. Tátott szájjal, elkerekedett szemmel bámulom, és a
híres muzsikusokra gondolok, akik itt játszhattak: Cornett Strandre,
Gaida Balabanra és a számomra legkedvesebbre, Stradivarius
Tanglewoodra. Elképzelni sem tudom, micsoda örömmámor lehet
ezen a színpadon játszani.
Amíg lehet, le nem veszem a szemem a Királyi Koncertteremről,
és csak akkor fordulok el, amikor elhalványul a messzeségben, és
végleg eltűnik szem elől.
Az út emelkedni kezd, egy erdőbe jutunk, a gépkocsik sora a fák
között kanyarog, amiknek a lombja most kezd őszbe fordulni: vörös,
narancssárga és sárga tűnik át a buja zöldön. A sofőrünk jól veszi a
kanyarokat, mégis megragadom a kilincset, hogy ne csússzak rá az
ülésen a Hercegnőre, aki borúsan néz ki az ablakon.
– Gyerekkoromban szerettem ezt az erdőt – szólal meg.
– De apám sosem engedte, hogy itt játsszak. „Túlságosan
veszélyes”, mondogatta. – Megcsóválja a fejét. – A férfiak a
puskáikkal és a nevetséges vágyukkal, hogy sportból lövöldözzenek!
– Nehéz gyerekként elképzelni a Hercegnőt, még kevésbé azt, hogy
játszik, akár egy erdőben, akár másutt. – Szerettem úgy tenni,
mintha beszélni tudnék a fákhoz, mint a Kívánságkútban a kisebbik
lánytestvér. Ismered azt a mesét?
Ez meglep. A Hercegnő olvasta a Kívánságkutat?
– Válaszolj – förmed rám, amikor nem felelek.
– Igen, ismerem – ismerem be, majd vonakodva teszem hozzá. –
Milady.
– Mindjárt gondoltam. Olyan... vidékies. A nevelőnőm olvasgatta
nekem. Nagyon egyszerű asszony volt. Az apám őrjöngött, amikor a
tudomására jutott. A klasszikusokat kellett volna olvasnom, nem
tündérmeséket. A várbörtönbe vetette a nevelőnőmet. Soha többé
nem láttam. – A Hercegnő ezt olyan tárgyilagosan mondja, hogy
végigfut a hátamon a hideg. – Gondolom, anyád olvasta neked? Nem
hiszem, hogy a Lápon nevelőnők lennének.
– Az apám olvasta fel, milady.
– Valóban? – vonja fel meglepetten az egyik szemöldökét.
– És melyik körben dolgozik az apád?
– Meghalt – válaszolom hidegen. És nem teszem hozzá a
„milady”-t.
A Hercegnő elmosolyodik. – Tényleg kedvellek! Az
engedelmesség és a megvetés érdekes keveredését tapasztalom
nálad.
Összeszorítom a fogam, és kibámulok az ablakon. Gyűlölöm,
hogy nem ad rá módot, hogy dacoljak vele: a merészségem éppen
úgy kedvére van, mint az együttműködési készségem.
Hirtelen véget ér az erdő, és a döbbenet megint kiránt a
rosszkedvből. A gépkocsi egy hatalmas, formára nyesett kertészeten
halad át. Három méter magas, gigantikus sövény-élőlények
szegélyezik az utat, némelyik kinyújtja az ormányát, mások
felemelik a karmaikat vagy az orrukat a földre szegezik.
– Mindjárt ott vagyunk – jegyzi meg élénken a Hercegnő.
Lassítunk, mert az úton most már egymást érik a gépkocsik,
miközben egyre feljebb kapaszkodunk, és végül kiérünk egy nagy
térre, melynek közepén szökőkút van. A szökőkút közepén egy négy
fiút ábrázoló szobor áll, akik trombitálnak, s mindegyik trombitából
ívben spriccel és hullik a szökőkútba a víz. A tér túloldalán egy olyan
extravagáns palota emelkedik, ami csak a Választófejedelemé és a
feleségéé lehet. Vörösre fényezett aranyszínű anyagból épült, ami
olyan, mint a folyékony tűz, a pillérei, oszlopai, kupolái és
tornyocskái révén magasabbra tör, mint bármelyik eddig látott
palota. Az óriási kétszárnyú ajtóhoz alacsony, széles lépcsők
vezetnek fel, amiket sima szürke kövekkel burkoltak.
Feketébe öltözött királyi asszonyok nyüzsögnek, sokukat
elkísérték a helyetteseik is, akiket hozzám hasonlóan pórázon
vezetnek és lefátyoloztak. Komor látvány, és fogalmam sincs, mi
folyik itt.
A sofőr megáll, gyorsan kiugrik, és kinyitja az ajtót a Hercegnő
előtt. Átcsúszom az ülésen, mert megfeszül a lánc, és igyekszem a
közelében maradni; gyűlöletes érzés, ahogy a nyakörv a nyakamnál
fogva rángat.
A királyi asszonyok a Hercegnő közeledtére félreállnak, és
pukedlivel meg halk „méltóságos asszonyom”-mai köszöntik. A
lefátyolozott helyettesek arcát kémlelem: Ravent keresem. Neki is itt
kell lennie. Ha erre az eseményre a palotában kerül sor, bizonyára
meghívják a négy Alapító Házat, nem?
– Jó reggelt, Iolite – szólít meg a Hercegnő egy vörös hajú
asszonyt, aki fekete stólát vetett a nyakába. A csuklóján ezüst
karkötő csillog, amiről a lánc eltűnik a helyettese fátyla alatt.
– Pearl! – kiált fel az asszony. A Hercegnővel egymás arca mellé
cuppantanak a levegőbe. – Hát hogy vagy?
A Hercegnő valami udvarias választ mond, de a világ hirtelen
elnémul körülöttem, amikor alaposabban megnézem a láncra kötött
helyettest.
 Az utolsó hónapban lehet, hatalmas a hasa.
Nem tudom kivenni az arcát a fátylán át, a szemét pedig lesüti. De
nem lehet sokkal idősebb nálam.
A valóság villámcsapásként ér.
A jövőmet látom magam előtt.
Váratlanul erősödik fel a hang.
– ...szomorú, hogy nem tudtam elmenni az aukcióra – mondja
éppen a stólás nő.
– Természetesen nem is volt rá szükséged – így a Hercegnő.
– Tudom, persze, de idén olyan izgalmas volt a lista! – nyög fel az
asszony. A lista. Hányinger környékez. – Melyiket szerezted meg?
– A 197-est – jelenti ki önelégülten a Hercegnő.
– Népszerű volt, nem?
– Jelentős érdeklődés mutatkozott – erősíti meg a Hercegnő, és a
pillantása a béranyára siklik. – A tiéd bármikor szülhet.
– Egy hónap van hátra – mondja az asszony, és megsimogatja a
helyettese óriási pocakját, amitől libabőrös leszek. A lány továbbra is
lesüti a szemét, és nem reagál az úrnője érintésére.
– Mintha csak tegnap vásároltad volna meg – mereng a Hercegnő.
– Tudom – bólint az asszony. – Repül az idő, nem?
– Már választottál nevet a fiadnak?
– Az Üveg Ura és én úgy döntöttünk, hogy várunk ezzel a
megszületéséig. De van pár ötletünk – kacsint a Hercegnőre.
Akkor hát a hölgy az Üveg Úrnője, mert erre az egyre emlékszem
a királyi tanulmányaimból: a négy Alapító Ház után mindenki más
Úr és Úrnő. A hölgy szeme elkerekedik, és integet valakinek a hátam
mögött. – Ametrine!
Milyen furcsa neveik vannak a királyi asszonyoknak, gondolom,
miközben a Rózsa Grófnője odalép hozzánk. Egy fekete sétabotra
görnyed, a válláról nercbunda lóg. A nőstény oroszlánt elrejti a
fátyol, de így is süt belőle a feszültség; lefogadom, hogy nálam is
jobban utálja a pórázt.
– Milyen szomorú, nem? – kérdezi a Grófnő, de az arca
ellentmond a szavainak: egyáltalán nem látszik búsnak.
– Igen – hallatja le a hangját az Üveg Úrnője, de alig láthatóan
elmosolyodik. – És olyan... váratlan.
 – Való igaz – mondja szárazon a Hercegnő.
Fogalmam sincs, miről beszélnek, de a hanghordozásukban van
valami, amitől nyugtalanság fog el.
Trombitaharsogás hallatszik, és a palota súlyos kapuja feltárul.
Egy idősebb férfi jelenik meg katonák gyűrűjében, fekete haja a
halántékán már őszül. Azonnal csend támad, és a tömeg mélyen
meghajol előtte. Ezúttal nincs szükségem noszogatásra, hogy
tudjam, hogy hajoljak meg, mert ezt az arcot még én is ismerem.
Több százszor láttam Lily magazinjainak borítóján, a hivatalos
királyi pecséten, az újságokban, amiket a gondozók olvasnak...
A Választófejedelem.
Magas férfi, az arca jóképű, annak ellenére is, hogy ráncos. A
katonaság egyenruhájának fordítottját viseli: fekete katonakabát
vörös gombokkal, a mellkasa baloldalára a Királyi Család címerét
tűzték: egy koronás lángot, amit két dárda keresztez.
– Őkirályi felsége hálás a nehéz pillanatokban nyújtott
támogatásukért – szólal meg. A hangja zengő tenor. – De nem
engedhet egyetlen helyettest sem ezek közé a falak közé. Ha ki
akarják fejezni a részvétüket, itt kell hagyniuk őket. Természetesen a
magántestőrségem védelme alatt.
A döbbenet halk sikolyai és felháborodott sugdolózás támad a
bejelentés hallatán. Az Üveg Úrnője a homlokát ráncolja, a
helyettese pocakjára pillant, de a Rózsa Grófnőjén kifejezett rémület
látszik.
– Hagyjuk itt őket? – sziszegi oda a Hercegnőnek. – Egyedül?!
A hercegnő a Választófejedelemre szegezi a tekintetét, a száját
ravasz mosolyra húzza. – Nagyon ügyes húzás – mormolja.
Megrántja a pórázom, és magához húz. – Viselkedj rendesen! – A
hangjától megfagy a vérem. – Máskülönben büntetést kapsz.
Megértetted?
Összeszorítom a fogam, és bólintok. A Hercegnő a fátylon át egy
pillanatig farkasszemet néz velem, aztán lecsatolja a karkötőt a
csuklójáról, és az enyémre csatolja. Mások is követik a példáját, bár
sokan vonakodva.
A feketébe öltözött asszonyok megállás nélkül vonulnak befelé,
és amikor a Választófejedelem előtt elhaladnak, meghajolnak és
pukedliznek, eközben egy másik vörösbe öltözött sor veszi körbe a
helyetteseket. A Választófejedelem testőrsége puskát hord, az
arckifejezésük hideg. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem,
de megtermettebbnek látszanak, mint a Hercegnő palotájában
szolgáló katonák. A legközelebbi helyettes visszariad, ahogy
szorosabbra húzzák körülöttünk a kört. Ahogy összébb szorulunk,
véletlenül nekiütközöm a terhes helyettesnek, és a lábára lépek.
– Jaj, bocsáss meg – szabadkozom sietve. A lány nem szól
semmit, csak a keze moccan meg, hogy megsimogassa a hasát. –
Nem történt... jól érzed magad?
– Rugdos – mormolja, és nem tudom, amíg fel nem néz rám, hogy
nekem mondta-e vagy magában beszél. Nagy barna szeme van, mint
egy őzikének, amit vékony arca, az arccsontjára és állára feszülő bőre
még jobban kihangsúlyoz. Kísérteties mosoly játszik az ajkán.
– így... kell lennie? – Sejtelmem sincs, milyen lehet terhesnek
lenni. Halványan ugyan emlékszem arra, amikor anyám Hazelt
várta, de inkább csak arra emlékszem, hogy mindig azon törtem a
fejemet, hogy az az új kis ember hogyan befolyásolja majd az
életemet, és nem arra, hogy anyám mit érez. Ő pedig mindig
boldognak látszott, ragyogott, és nem volt olyan csontvázra
emlékeztető, mint ez a lány.
– Tudja, hogy félek – fogja át gyöngéden a hasát. – Tudja, hogy
nem szeretek kint lenni.
– Honnan tudja, hogy meg vagy rémülve? – kérdezem lassan.
– Majd meglátod – mondja. – Veled is megtörténik.
Hirtelen elkapja valaki a karomat.
– Fawn? – Egy másik helyettes mered rám eszelősen a fátylán át.
– N... nem – dadogom. – Violet vagyok. – Jó érzés hangosan
kimondani a nevemet.
– Láttál egy sötétbarna hajú, szeplős lányt? Nyugati Kapuból
jöttél?
– Sajnálom, de nem – válaszolom. – Déli Kapuból. Fawn a
barátnőd?
– Nem, a testvérem – szökik könny a szemébe. – Nem... találom.
– A nőstény oroszlánhoz fordul, és megragadja a csuklóját. – Nem
láttál egy sötétbarna hajú, szeplős lányt?
 A nőstény oroszlán kirántja a kezét a lány markából. – Ne érj
hozzám – mordul rá fagyosan.
A lány szipog, majd egy másik helyetteshez fordul, és
információért könyörög. A nőstény oroszlán észreveszi rosszalló
pillantásomat, és dühösen viszonozza.
– Mi az?
– Nem értelek – válaszolom. – Csak segítséget szeretett volna
kapni.
A nőstény oroszlán felnevet. – Én nem értelek téged. – mondja. –
Egyikőtöket sem. Nyavalygó puhányként viselkedtek, akik rettegnek
az úrnőjüktől. Mi csináljuk a gyerekeiket! Miénk a hatalom.
– Lehet – válaszolom. – De te épp annyira nem választottad ezt az
életet, mint én.
– Violet!
A nevem hallatán minden más mondanivalómról megfeledkezem.
– Raven? – akad el a lélegzetem.
-Violet!
– Raven! – kiáltok hangosabban, és a hangja irányába
nyomakodom a tömegen át. Raven merészsége ösztönzőleg hat a
többi lányra, és újabb nevek harsannak fel.
– Fawn! – kiáltja a testvérét kereső lány.
– Scarlet!
– Ginger!
A helyettesek tömege vonaglani kezd, mint egy sokfejű
szörnyeteg: a tömeg hullámzik, nyújtózkodik, lökdösődik, könyököl,
és egymáson át bukdácsol. Már teljes torokból üvöltöm Raven nevét,
és a következő pillanatban meg is látom, rávetem magam, és
átölelem az ismerős alakot.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Jól. És te...?
Hirtelen lövések dördülnek, a katonák a levegőbe lőnek, hogy
megfékezzék a tömeget. Összetömörülünk, mint a megriadt őzek.
Csendben, feszülten állunk. Megfogom Raven kezét.
– Milyen a Tó Palotája? – kérdezi. – Jól bánik veled a Hercegnő?
– Nem is... tudom. Megütött. De aztán csellót kaptam tőle. És
remek az étel. – Raven nevet, én pedig elmosolyo– dok. – És a Kő
Grófnője?
Felhorkan. – Hát azt hiszem, a Grófnő meg én nem fogunk
kijönni egymással.
– Miért? Hogy érted ezt?
– Ne aggódj miattam, Violet! – Raven ajka gonoszkodó mosolyra
húzódik. – Gondoskodom róla, hogy megbánja a napot, amikor
megvásárolt.
– Ne, Raven! – könyörgök. Szeretem a legjobb barátnőmben a
bátorságát, de ez nem olyan, mint valami csínyt elkövetni Déli
Kapuban. – Fájdalmat okozhat neked.
– Tudom – mondja Raven, és a tekintete furcsán távoli lesz. –
Vizsgált már meg orvos?
– Nem.
– Majd fog. És akkor majd meglátod. – Az állán megrándul egy
izom, aztán felsóhajt. – Vagy talán nem. Lehet, hogy a Hercegnő
más. De a Grófnő...vele valami gond van, Violet.
– Megijesztesz, Raven!
Raven megszorítja a kezemet. – Nem esik bajom, ne aggódj
miattam!
Már éppen tiltakoznék, amikor újabb lövéssorozat dördül. A
királyi asszonyok szállingózni kezdenek a palotából.
– Nem akarlak itt hagyni – súgom oda Ravennék.
– Én sem – mosolyog bátran. – De majd megint találkozunk.
Alapító Házak, igaz?
– Igaz – hagyom rá, és igyekszem magabiztosabban beszélni, mint
ahogy érzem magam. A nők kezdik összeszedni a helyetteseiket,
ismét felcsatolják a csuklóikra a karkötőket, és pórázon a
gépkocsikhoz vezetik a lányokat.
– Nem láthatja, hogy veled beszélek – merevedik meg Raven. A
Kő Grófnőjének terebélyes alakját könnyen fel lehet ismerni. A
lépcsőn döcög lefelé. Aztán egyedül maradok, amikor Raven eltűnik
a fekete fátylak tengerében.
– Nos, jól viselkedtél? – tűnik fel váratlanul mellettem a
Hercegnő. Lekapcsolja a karkötőt, és visszateszi magára.
– Igen, milady – motyogom lesütött szemmel.
– Helyes. Hazamegyünk.

Az ERDŐ ELMOSÓDIK A GÉPKOCSI ABLAKAIN TÚL.
A gondolataim egymást kergetik, és próbálok kiigazodni azon,
amit Raven mondott. Mi történik vele a Kő Házában? Mit tett az
orvos?
– Ismerőssel találkoztál?
A Hercegnő hangjától összezavarodnak a gondolataim.
– A palota előtt – folytatja. – Egy ismerőssel találkoztál?
Nyugtalannak látszol.
Igyekszem faarcot vágni.
– Nem, milady.
Megrándul az ajka, mintha egy mosolyt fojtana fel. – Rémesen
hazudsz. – Kihúz egy kalaptűt a kis kalapból, amit aztán a térdére
fektet. – Most már felhajthatod a fátylat. Vége a gyásznak.
Megkönnyebbülten hajtom vissza. – Mit gyászoltunk, milady?
A Hercegnő egyik hosszú ujjával végigsimítja a szája sarkát. – A
Választófejedelem feleségének helyettese elhunyt tegnap reggel.
Megnyílik alattam a föld, és úgy szalad ki belőlem a levegő,
mintha gyomorszájon vágtak volna. Dahlia! Dahliáról beszél!
– Te is találkoztál vele, emlékszel? A vacsorán. Aprócska lány volt.
Reméljük, hogy őkirályi felsége a jövőben körültekintőbb lesz. A cím
nem véd meg mindentől.
Nem bírok megszólalni. Nem bírok gondolkozni. Dahlia olyan
fiatal volt, olyan kicsike...
– Hogyan? – lehelem, az ajkam alig tudja megformálni a szót.
A Hercegnő magában mosolyog. – Mindig is úgy éreztem, hogy
letöri az ember gőgjét, ha tudja, hogy egyetlen apró csepp növényi
kivonat azonnal végezhet valakivel. Olyan törékeny az emberi élet,
nem? Egy korty bor, és aztán... semmi. Olyan könnyen ki lehet oltani
az életet.
A fejem lüktet, miközben felfogom, amit mond. – De miért?
A Hercegnő felvonja a szemöldökét. – A Választófejedelemné úgy
látszik elfelejtette, hogy jóval régebben vagyok itt, mint ő. Az egyik
Alapító Ház leszármazottja vagyok, nem holmi bankbéli kereskedőé.
Azt hitte, más játékszabályokat állíthat fel. Szégyent jelent a trónra,
és szégyent hoz a titulusára, és tegnap azt is megértette, hogy senki
sem érinthetetlen. – Döbbent arcomra bámul, és a száját gúnyos
mosolyra húzza. – Isten hozott az Ékkőben!


 11. fejezet

AMIKOR A PALOTÁBA ÉRKEZÜNK, ANNABELLE VÁR, HOGY

VISSZAKÍSÉRJEN a lakosztályomba.
A Hercegnő leveszi a nyakörvet, én pedig visszarettenek a kezétől,
ami olyan közel van a nyakamhoz, a parfümjétől, a testőr fölém
tornyosuló alakjától. Minden olyan furcsán eltorzul, semmit sem
érzek valóságosnak. Kábultan követem Annabelle-t az íves lépcsőn.
Dahlia meghalt. A Hercegnő megölte.
Egy gyilkos tulajdonában vagyok.
Megráz, amikor rájövök, hogy én is lehettem volna. A
Választófejedelem felesége rám is licitált! Most az én testemet
gyászolhatná a feketébe öltözött királyi nép.
Nem értem a Hercegnő indítékait. Dahlia egyetlen hibája, hogy a
Választófejedelem felesége vette meg. Vagy nem?
Mire visszaérek a szobámba, a dermedt hitetlenkedést felváltja a
harag. Elnyomakodom Annabelle mellett, berontok a szobámba,
kitépem a fátylat a hajamból, a földre hajítom, és az az éles fájdalom
sem érdekel, ami a kitépett hajszálak miatt érzek. Ugyanazzal a
lendülettel az öltözőszobámba rohanok a sminkszobán keresztül, és
a fekete ruha cipzárját rángatom. Annabelle odanyúl, hogy segítsen.
– Nem kell – lököm el nagyobb erővel, mint szerettem volna. –
Nincs szükségem a segítségedre. Nem akarom ezt az egészet!
Eltépem a cipzárt, és a szakadás hangja csábító. Tovább szakítom.
Jó érzéssel tölt el, hogy tönkreteszek valamit, ami az övé. Az ő
házában.
És három szekrényem van, tele az ő ruháival.
Nekirontok az egyiknek, kivágom az ajtaját, megragadok egy
gyöngyökkel kivarrt ruhát, és végigszakítom a varrás mentén.
Ezernyi sokszínű gyöngy hullik a földre. Félrehajítom a ruhát,
megragadok egy másikat, a csipke– ujját szaggatom, a
selyemszoknyákba vájom a körmeimet. Szeretném a szekrény
tartalmát széthasogatni, szétmarcangolni az ostoba, fodros, csipkés,
selyem és húzott ruhákat, csíkokra szabdalni őket, fecnikre tépkedni,
hogy semmi se maradjon.
Könny csorog az arcomon, fájdalmasan lihegek zokogás közben,
és ráébredek, hogy milyen szánalmas, tehetetlen látványt
nyújthatok. Mint egy gyerek, gondolom. A halomnyi bársonyra,
gyöngyhímzéses csipkére, krinolinra, aranyiaméra és szaténra
rogyok, és mindennél jobban vágyom arra, hogy átöleljen az anyám,
beburkoljon a bőre megnyugtató illatával, és azt súgja a fülembe,
hogy minden rendben lesz.
A nyakamon még mindig ott van a bársonyszalag, és ügyetlen
ujjakkal ráncigálom. Mindenképpen szeretném levenni. Fájdalom
hasít belém, amikor az egyik körmöm felsérti a nyakamat, de ez sem
érdekel.
Egy kis kéz kulcsolódik a kezemre, és lefogja, hogy ne mozduljon.
Kis rántást érzek, és lehullik a szalag.
Annabelle a hajamat simogatja, és gyengéden ringatja a fejemet,
amit az ölébe húz. Felnézek sápadt, szeplős arcára.
– Meghalt – szólalok meg, a hangom rekedt suttogás. Nagy, kövér
könnycsepp csordul ki a szemem sarkából, és a halántékomon át
lefolyik a hajamra.
Annabelle bólint, és ebből rájövök, hogy tudja. Ezért volt olyan
feszült reggel.
– Dahliának hívták. – Hirtelen fontosnak érzem, hogy Annabelle
tudja, hogy Dahlia egy élő ember volt, nem egy helyettes, névtelen
áldozat. – Északi Kapuból érkezett. Az aukció előtt együtt
várakoztunk. Olyan kedves volt, olyan...
De a hangom elhalkul, szaporábban folynak a könnyeim, és
Annabelle szelíden ringat előre-hátra a halom ruhán.

MÁSNAP NEM VAGYOK HAJLANDÓ ELHAGYNI A SZOBÁMAT .
Nem öltözöm fel csak azért, mert a Hercegnő így akarja. Nem
leszek egy csinos kis játék baba, amit feltámaszthat, és magával
cipelhet, hogy hencegjen vele, s mindeközben tisztában legyen vele,
hogy valaki megölhet emiatt.
A gondolat úgy hatol belém, mint egy kés. Hideg és éles. Valaki
meg is ölhet. A vacsorára gondolok, a nők megosztottságára, és
végigfut a hátamon a hideg, amikor rájövök, hogy a Hercegnő
kisebbségbe került. A Választófejedelem felesége, a Kő Grófnője
vagy a Mérleg Hercegnője talán e pillanatban a halálomat tervezgeti.
Valamit tennem kell. Nem ülhetek itt, és várhatom, hogy
meggyilkoljanak.
Annabelle megpróbál rávenni, hogy egyek, vagy Halmát játsszak,
vagy elővegyem a csellót, de minden próbálkozását elhárítom. Nem
akarom semmiben sem örömömet lelni, amivel ez a palota szolgál.
Dahlia meghalt. Valami történik Ravennél. Valami rossz, de nem
tudom, mi az, és nem tudom, hogy állítsam le. A várandós
helyettesre gondolok, tágra meresztett, nagy szemére, sovány arcára,
ahogy mérhetetlen gyengédséggel a hasát fogta. Ezt nem akarom.
Nem akarok olyan lenni, mint ő.
Inkább végezzek kimerítő munkát a Farmon, vagy fulladozzak a
koromtól és a hamutól a Füstben. Szívesen dolgoznék
konyhalányként a Bankban, és addig súrolnám az edényeket, míg a
kezem vörös nem lesz, és ki nem sebesedik. De mielőtt az életem
bármilyen fordulatot vehetett volna, mindent keresztülhúzott egy
vérvizsgálat eredménye.
Eszembe jut a tébolyult lány, akinek végignéztem a kivégzését.
Lehet, hogy ő gondolta helyesen. Lehet, hogy tudta, és a végén ezért
nem félt. – így kezdődik – mondta. Kíváncsi lennék, vajon a halált
nem csak a szabadsághoz vezető egyik útnak tekintette.
Addig töröm a fejem, míg meg nem fájdul, a szemem ki nem
szárad, de képtelen vagyok kitalálni, hogy menekülhetnék ebből a
szobából, vagy ebből a palotából, vagy ebből a könyörtelen, csillogó
körből. Amikor végre elalszom, Déli Kapuról álmodom és Ravenről,
és arról az időről, amikor a királyi családok még csak magazinbeli
képek voltak.

MÁSNAP REGGEL ARRA RIADOK FEL, HOGY VALAKI
FELHAJTJA A TAKARÓMAT.
– Annabelle! – siránkozom, amikor a hideg levegő megcsapja
meztelen lábamat. De nem Annabelle áll mellettem, hanem a
Hercegnő.
– Kelj fel! – parancsol rám. Annabelle az ajtóban táblából, az
arckifejezése egyszerre rémült és esdeklő. Lázadást fontolgatok, de a
Hercegnővel dacolni nem olyan, mintha Annabelle-lel dacolnék.
Gyorsan és némán mászom ki az ágyból, és állok meg előtte. Bár
alacsonyabb nálam, kis termetéből árad az erő.
– Ülj le – mutat egy karosszékre. – Beszélgetni fogunk. Te meg
én.
A tekintete Annabelle-re rebben, aki pukedlizik, és becsukja az
ajtót. Egyedül maradunk.
A karosszék szélén gubbasztok. A Hercegnő a kanapén ül, és
engem fürkész.
– A helyetteseket illetően két nézet létezik – kezdi. – Az egyik
szerint a személyiségetek csak akadály, ami árt a magzat
fejlődésének. A másik nézet szerint előny, hasznos eszköz, amivel
létre lehet hozni az optimális gyermeket. Nagy szerencséd, hogy a
második irányzat híve vagyok. Ennélfogva az együtt töltött időnk
alatt a közreműködésedet várom el. Nem vagyok hülye. Nem várok
szeretetet, és természetesen nem vagyok az anyád. De te meg én
társak vagyunk. Az Ékkő gyönyörű és borzalmas hely. Ha jól sejtem,
inkább szeretnéd az előbbit, mint az utóbbit.
Üres tekintettel bámulok rá, és nem vagyok biztos abban, hogy
pontosan értem, mit akar tőlem.
– Láttad, mi történt, amikor a vacsorán jól viselkedtél: kaptál egy
csellót. Ha továbbra is így viselkedsz, biztosíthatom, hogy az életed
olyan kellemes lesz, amennyire csak ez lehetséges. Szeretnéd, nem?
Egy kellemes életet?
Úgy mosolyog rám, hogy belecsikordul a fogam.
– Mit akar? – kérdezem.
A Hercegnő a száját csücsöríti. – Elég intelligens lánynak látszok
A minap a vacsoraasztalnál folytatott társalgás talán nem kerülte el
teljesen a figyelmedet.
Gondolatban visszapergetem a vacsora történéseit, de elsősorban
az általános rosszindulatot, Raven arcát és azt a szörnyű pillanatot
tudom felidézni, amikor Dahliát kényszerítették a mutatványra. A
Hercegnő csalódottan néz.
– A Választófejedelem felesége nemrég ünnepelte az első
gyermeke, egy fiú születését. Ő lesz a következő Választófejedelem,
akivel eljegyzik majd a lányomat. A te dolgod gondoskodni arról,
hogy ez létrejöjjön. A lányomnak szépségesnek kell lennie, de a
külső nem minden, ahogy azt a fiam nap, mint nap bizonyítja. A
lányom eszes és erős kell, hogy legyen. Becsvágy, elszántság és
bátorság jellemezze. Azt akarom, hogy ellenállhatatlan legyen. De
természetesen... – int a kezével – mindezek a tulajdonságok később
következnek. Kisgyermekként azzal teheted kiemelkedővé, ha
növekedésre készteted. A többiekénél gyorsabbra.
Megrázom a fejem, mintha ettől valahogy értelmes
mondanivalóvá állíthatnám össze a szavait. – Nem... értem.
A Hercegnő elkeseredetten egyenesedik ki. – Tudod, hány
százszázalékos eredmény született az aukció történetében a
harmadik átalakító mágiában?
– Nem.
– Hét. Úgy ötven évenként egy. Alaposan végigkutattam az
aukciót. Az utolsó százszázalékos eredményt valójában az a helyettes
érte el, akit az anyám vásárolt, és aki engem szült. – Büszke, mintha
bármi köze lenne a helyettese átalakító mágiában elért sikeréhez. –
Az anyámnak természetesen fogalma sem volt, hogyan aknázza ki a
helyettese lehetőségeit. Nekem viszont van. Hosszú ideje várok rád.
– Szóval azt várja tőlem, hogy gyorsabban hozzak létre egy babát,
mint más, és e mellett tegyem gyönyörűvé, bátorrá és mindazzá,
amit még mondott? Egyáltalán honnan tudja, hogy lányom lesz?
A Hercegnő a homlokát ráncolja. – Lehet, hogy mégsem vagy
olyan intelligens, mint gondoltam. A királyi családoknak csak két
gyermeket engedélyeznek. Egy fiút és egy lányt. Fiam már van.
– De a Választófejedelem felesége... a vacsoránál azt mondta, hogy
a lányát akarja a trónra, nem a fiát.
– Nos, hogy ez bekövetkezzen – mondja a Hercegnő –, szüksége
lenne egy lányra, nem?
Mintha jeges kéz markolná meg a szívemet. Hát ezért ölte meg
Dahliát. Hogy a Választófejedelem feleségének ne születhessen
lánya.
– Akkor hát megöl majd minden helyettest, akit csak a
Választófejedelemné vásárol? – kérdezem.
A hallgatása sötéten és fenyegetően nehezedik rám.
 – így akarod kezdeni a társas viszonyunkat? – kérdezi a Hercegnő
halk, fenyegető hangon. Összeszorítom a számat. – Rendben van. És
ne viselkedj ilyen melodrámába illően. A halál nem lesz szükséges.
Gyakorlatilag most sem volt az, mivel a Választófejedelem sosem
egyezne bele, hogy egy nő kerüljön a trónra. De úgy éreztem, hogy
őkirályi felsége szarvait nem árt letörni.
Hányingerem van ettől a nőtől. Pusztán kicsinyes gyűlölettől
vezérelve megölt egy ártatlan gyermeket. – De a Választófejedelem
felesége azt mondta, hogy rá tudja venni a Választófejedelmet, hogy
meggondolja magát – erősködöm.
A Hercegnő felvonja a szemöldökét. – Valóban ezt mondta? És
hogyan kívánta ezt véghezvinni?
Habozok, mert eszembe jut, hogy amikor ez elhangzott, a
Hercegnő éppen nem volt a teremben.
A Hercegnő tekintete megkeményedik. – Beszélj!
Összeszorítom a fogam, és előreszegezem az állam.
Olyan sebesen veti rám magát, hogy nincs időm reagálni. Az egyik
pillanatban még egymással szemben ülünk, a másikban már fölém
magasodik, és a keze a torkomon. Vasmarokkal szorít, egyre
erősebben, míg már alig kapok levegőt. A kezét karmolászom, hogy
kiszabaduljak, de csak még jobban összeszorul a marka. Hihetetlen
az ereje.
– Hallgass ide – mondja halk, fenyegető hangon. – Megengedtem,
hogy megsirasd a barátnődet. Hagytam, hogy tönkretegyél annyi
ruhát, amit egy év alatt varrtak meg. Engedtem, hogy önsajnálatba
menekülj és duzzogj. Ne hidd, hogy van egyetlen érzés vagy
cselekedet, amiről nem tudok, és amit ne akadályozhatnék meg vagy
hagyathatnék abba veled, ha úgy látom szükségesnek. De egyet nem
engedek: hogy tiszteletlen légy velem. Megértetted?
Beszélni próbálok, de csak fojtott, sziszegő hang tör fel a
torkomból. A körmei belemélyednek a bőrömbe, már csillagokat
látok, az ujjaimba bizsergés kúszik, szédülni kezdek, és minden
elhomályosul előttem...
Aztán hirtelen fájdalmasan kitisztul megint a világ, amikor a
Hercegnő elenged. Az egyik karfára dőlök. Levegő után kapkodok,
kapar a torkom. Levegő tölti meg a tüdőmet, ahogy mohón nyelem,
és fuldoklóm, amikor vadul küzdők a levegőért. Másodpercekbe
telik, hogy ismét ura legyek magamnak, és már ne remegjen kezem-
lábam. Amikor felpillantok, a Hercegnő közönyösen figyelő
tekintetével találkozom.
– Megértetted? – ismétli meg.
Elgyöngülve bólintok. -1... igen, milady – sípolom.
– Helyes. Szóval mit mondott a Választófejedelem felesége?
– Azt... azt mondta, hogy... a testével majd ráveheti a férjét –
pirulok el, amikor kimondom.
A Hercegnő szeme egy kicsit elkerekedik, aztán nyersen felkacag.
– Valóban? Sok szerencsét kívánok hozzá! – Különös kifejezés
suhan át az arcán, amitől a vonásai furcsa módon törékennyé válnak,
míg ismét el nem rendezi őket, és fel nem nevet. – Vedd fel a
köntösöd. Az orvoshoz megyünk.
Megbillen velem a szoba. – Most? – kérdezem rekedt, elcsukló
hangon.
– Igen. Most.
A Hercegnő mintha észre sem venné, hogy darabokra hullok.
Amikor belebújok a köntösömbe, úgy érzem, mintha a gyomrom
eltűnt volna, és a szívem került volna a helyére. Kongóan üresnek
érzem a testemet, a szívverésem hangosan dobol a fülemben.
Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik. Még nem
állok rá készen.
Végigmegyünk a virágos termen, aztán a színpompás
festményekkel díszített nyitott galérián. Jobbra fordulunk, majd
balra, végül egy tölgyfával burkolt rövid folyosó következik. Az egyik
végét aranyozott ajtó zárja le, amibe rostélyként virágmintát véstek,
és amikor egészen odaérünk, látom, hogy egy liftajtó. Déli Kapuban
is volt hasonló, bár nem ilyen díszes. A Hercegnő kinyitja a rostélyt,
és belépünk a liftbe. Vastag kék szőnyeg borítja a padlót, és egy
rézkart is látok, amit a Hercegnő meghúz. Bezáródnak az ajtók, és a
lift lesüllyed a sötétségbe.
A falhoz préselődöm, és azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék. Déli
Kapuban azt mondták nekünk, hogy a beültetés fájdalommentes
lesz, de ez most nem nyugtat meg.
A Hercegnőből semmit sem akarok magamban tudni.
 Fény kúszik fel a lábamon, a vádlimra, majd a térdemre, ahogy a
lift lassít, s végül megáll.
Az ajtó egy sterilnek tűnő orvosi szobába nyílik. Hasonló ahhoz,
ahol Déli Kapuban is megfordultam, csak kisebb: láthatóan egy
személyre tervezték. A fehér kórházi ágy mellett egy tálcán
ezüstszínű orvosi eszközök vannak, fémállványon körkörösen
elhelyezett erős lámpák állnak, mint a sokszemű ezüst rovarok.
Nem bírok megmozdulni, mintha valami kemény akadt volna el a
torkomban, amitől nehézséget okoz a nyelés.
k
– Dr. Blythe – köszön a Hercegnő, és a karomnál fogva kiránt a
liftből. Látom is az orvost: a szoba baloldalán egy asztal fölé görnyed.
– Jó napot, milady – üdvözli a férfi. – Hajszálpontosan érkezett.
Az orvosok többségéhez hasonlóan, akiknél jártam, dr. Blythe is
idősebb, a szeme és a szája körül mély ráncok vannak. A bőre meleg
sötétbarna, az arcát és az orrnyergét csokoládébarna szeplők
pettyezik, amik furcsán fiatalos jelleget kölcsönöznek ennek az öreg
arcnak. Ősz szálakkal vegyes fekete haját hátrafésülve hordja, bár
látszik, hogy kunkorodik a haja. Világos barnászöld a szeme, és
barátságos a pillantása, amit eddig nem tapasztaltam az orvosoknál.
Úgy tekint rám, mint egy emberi lényre, és nem egy kémcsőben levő
anyagmintára.
– Á! – mondja. – Szervusz.
Rám mosolyog. Nem tudom, hogy ezt mire véljem. Forog velem a
világ, és úgy érzem, mindjárt elájulok.
Az orvos mosolya lehervad. – Méltóságos asszonyom, bizonyára
közölte a helyettesével, hogy ez csak egy előzetes vizsgálat? Kissé...
sápadtnak tűnik.
Előzetes vizsgálat. A szavak ide-oda verődnek a fejemben, a
megkönnyebbüléstől megroggyan a térdem.
– Nem tartottam szükségesnek – válaszolja a Hercegnő.
Az orvos a fejét csóválja. – Ezt már megbeszéltük, milady.
Beleegyezett, hogy követi az utasításaimat, és ragaszkodnom kell
ahhoz, hogy így is tegyen.
Azonnal szívembe zárom ezt az embert. Csak kedvelhetem azt, aki
utasításokat adhat a Hercegnőnek.
 – Rendben van – mondja a Hercegnő kimérten. – Ma este várom
a jelentését.
Az orvos meghajol. – Ahogy óhajtja, milady.
A Hercegnő visszaszáll a liftbe, és lassan eltűnik szem elől, és az
orvos kivárja, hogy teljesen magunkra maradjunk, mielőtt ismét
megszólal.
– Dr. Blythe vagyok, ahogy már biztosan sejtetted – nyújtja a
kezét. – Én leszek az elsődleges orvosod.
Megfogom a kezét. Meleg és puha az érintése.
– Hogy hívnak? – kérdezi. Habozok. – Minden rendben,
elárulhatod nekem.
– Violet.
– Milyen szép név! – mondja. – Ki választotta?
– Az apám – válaszolom. – A szemem színe alapján.
Dr. Blythe elmosolyodik. – Valóban különleges a színe. Még
sosem láttam ehhez hasonlót.
– Köszönöm.
– Melyik átmeneti intézményben voltál?
– Déli Kapuban.
– Még mindig dr. Steele a vezető főorvos ott?
Bólintok.
– Különös ember. Kiváló orvos, bár... – Dr. Blythe a fejét csóválja.
– Lássunk hozzá, jó, Violet? Mint mondtam, ez csak egy előzetes
vizsgálat, mégis arra kérlek, vedd le a hálóingedet. Az alsóneműt
magadon tarthatod, és ott egy köntös is, amit felvehetsz.
Hátat fordít, míg levetkőzöm. A köntös nem eldobható, mint
amilyet Déli Kapuban viseltem, hanem fehér frottír, noha öv nincs
rajta, hogy beköthetném. Szorosan összefonom magam előtt a
karomat, és idegesen pillantok az ezüstös orvosi eszközökkel teli
tálcára.
– Ülj le, kérlek – mondja dr. Blythe, és a kórházi ágyra mutat.
Kissé ellazulok vizsgálat közben, ami ahhoz a sok százhoz
hasonlít, amiken Déli Kapuban átestem. Rutinszerűen megnézi a
torkomat, a fülemet, az orromat és a szememet, hőt és vérnyomást
mér, egy csiptetős táblára fogott papíron jegyzetel, ellenőrzi a
reflexeimet. A szokásos kellemetlen kérdéseket teszi fel a havi
vérzésemmel kapcsolatban.
– Nem kapta meg mindezt a Déli Kapuban dolgozó orvosoktól? –
kérdezem.
– Szeretek alapos lenni – mosolyog. Feljegyez valamit a táblára,
aztán apró elektródákat erősít a halántékomra, a csuklóm belső
oldalára, aztán odanyúl, hogy szétnyissa a köntösömet. – Szabad?
Döbbenten nézek fel. – Ön az első, aki erre engedélyt kér.
Elmosolyodik, és két elektródát helyez a hasamra, a bugyim
derékrésze alá, majd egyet a mellkasomra a szívem fölé. Óvatosan
felemeli a lábamat, és elektródákat tesz a térdhajlatomba, majd a
lábfejemre. Végül még egyet tesz fel a tarkómra, egy másikat pedig a
gerincem végére.
– Felteszem, hogy korábban csak agyi és méh monitorral
vizsgáltak? – kérdezi. Bólintok. – Nos, mi szeretünk kicsit
pontosabbak lenni, főként most, hogy a helyettességed...
gyakorlatibb szakaszába lépsz.
– Használnom kell az átalakító mágiákat? – kérdezem.
Valahányszor az orvosok a monitorokkal vizsgáltak Déli Kapuban, az
mindig az átalakító mágiával volt kapcsolatos.
– Igen, de ne aggódj! Csak egy alkalommal mindegyiknél. – A
falhoz megy, és megnyom egy piros gombot. A mennyezetről egy
lapos fehér képernyő ereszkedik le a kórházi ágy mellé. Odahúz egy
zsámolyt, és megkocogtatja a képernyő sarkát, a képernyő
kivilágosodik, és sima felszínét különféle színű fényfoltok kockái
töltik be. A képernyőt úgy fordítja, hogy én ne lássam.
– Nagyon különleges fiatal hölgy vagy, Violet. – Igyekszem
leküzdeni a kísértést, hogy a szemem forgassam, miközben az orvos
megérint valamit a képernyőn, és sárga fény világítja meg az arcát. –
A helyettesek századok óta döbbentik meg az orvosokat, amióta csak
elkezdődtek az aukciók. Felteszem, ismered a történeteteket?
– A királyi családok kihalófélben voltak – ismétlem, amit olyan
sokszor mondtam fel Déli Kapuban. – A gyermekeik betegen vagy
deformálódva jöttek a világra, és meghaltak. Volt, akinek nem is
lehetett gyermeke. A helyettesek lehetővé teszik, hogy a királyság
fennmaradjon. Az átalakító mágiák révén ki lehet javítani a királyi
embriók kromoszómáiban esett kárt.
 – Pontosan – hagyja rám dr. Blythe. – A királyi család számára
rendkívül fontos a vérvonal, de amikor csak bizonyos számú egyed
van... – Megkocogtatja a képernyőt. – Dr. Osmium Corre, a
Magányos Város történetének talán legnevesebb orvosa fedezte fel
az első helyetteseket. – Ezúttal akaratlanul is forgatom a szemem.
Déli Kapuban minden orvos imádott dr. Corre-ról beszélni. Raven
azzal tréfálkozott, hogy valószínűleg szentélyeket építenek neki a
házukban. – Sikerült azonosítani egy különös genetikai mutációt,
amit csak az öt kör legszegényebbjében, a Lápban élő fiatal nőkben
találtak meg, és ez lehetővé tette a királyi család számára, hogy
továbbra is saját gyermekeik legyenek úgy, hogy nem teszik ki őket a
születési rendellenességek vagy a korai halálozás veszélyének. De az
átalakító mágiában több is van, mint az egészséges babák csodája.
Mindegyik mágia egy bizonyos fejlődési szakaszhoz kapcsolódik. így
például – nyúl a tálca felé, és kivesz egy nagy kék üveggolyót az
ezüstös eszközök közül – az első mágia, a szín, a gyermek bizonyos
testi adottságait érinti.
Odaadja a golyót. Nehezebb, mint vártam, és nagyon sima. –
Kérlek, alakítsd át pirossá!
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Felidézem az elmémben, és piros csíkok jelennek meg a sima kék
felszínen. Alig egy másodpercen belül már piros is a golyó. A bal
fülem mögött tompa fájdalom lüktet, amit szórakozottan
dörzsölgetek.
– Nagyon jó – dicsér meg dr. Blythe, és megérint pár dolgot a
képernyőn. – Az első átalakító mágia a bőr, a haj, a szem színét
befolyásolja. Ez a legkönnyebb a mágiák közül. Felszínes mágia.
Sosem gondoltam bele abba, hogy az átalakító mágiák a gyermek
egészségén túl másra is hathatnak. Ezt sosem említették Déli
Kapuban. De a Hercegnő utasításai, velem szemben támasztott
elvárásai kezdenek világossá válni számomra.
– És most – szólal meg dr. Blythe —, tudnál egy csillagot csinálni?
A fejemben körvonalazódik egy csillag alakja. A markomba
szorítom a golyót. Az ujjúim bizseregnek, amikor megérzem, hogy
hatok rá: a golyó képlékennyé válik, és amikor szétnyitom az öklöm,
áttetsző, vérvörös üveg fekszik a tenyeremben. Miközben
gondolatban újra meg újra végigmegyek a csillag kontúrjain, a golyó
fodrozódni kezd, és felveszi azt az alakot, amit szeretnék. A
fejfájásom egyre hasogatóbb.
– Kiváló! – Újabb feljegyzések a képernyőn. – A második átalakító
mágia, a forma – amint azt bizonyára sejted – a gyermek testi
formáját befolyásolja: a láb hosszát, az arcformát, a szemformát vagy
az orrformát. Hatással bír a szervek méretére, így igen fontos a
gyermek egészsége szempontjából. Ennélfogva sok asszony előnyben
részesíti a forma mágiát a többi átalakító mágiával szemben.
Dr. Blythe elveszi tőlem a csillagot, és visszateszi a tálcára.
Megmerevedik a hátam, a fejemben érzett fájdalom éles és
szaggatott, mintha dobolnának az agyamban. Tudom, mi következik.
Egy virágot nyújt át: kis bimbó csak, a szirmok szorosan
egymásra simulnak. Végighúzom az ujjamat a száron.
– Növesszem? – kérdezem, mielőtt javasolhatná. Mosolyogva
bólint. Mély levegőt veszek.
A kis virágban az élet nem lüktet olyan elevenen, mint a
citromfában, mert már korábban levágták. Hamarosan elhervad.
Könnyen kezdem húzni az élet szálait, a szememet szurkáló tűk
ismerős érzése csak enyhe irritáció, miközben a bimbó rózsává
feslik, a szirmok sötétrózsaszín, dús hullámokban bomlanak ki. Még
az orrom sem vérzik.
Leejtem a rózsát a tálcára. Egy másodpercig még érzem az életét,
ahogy az ereimben csillámlik. Aztán semmi.
Dr. Blythe felvonja a szemöldökét. – Hogy érzed magad? –
kérdezi.
Nem veszek tudomást a fejemben lüktető fájdalomról, csak vállat
vonok. – Jól.
– Gyorsabb volt, mint gondoltam. Igencsak lenyűgöző!
– Déli Kapuban én voltam a legjobb harmadik átalakító mágia
diák. – Akaratlanul is büszkeség csendül ki a hangomból.
– Neked volt az aukción a legjobb eredményed a harmadik
átalakító mágiában.
Egy kiálló szálat húzkodok a köntösömön. – A Hercegnő azt
mondta, hogy a növesztésben eddig nem volt sok százszázalékos
eredmény.
Dr. Blythe bólint. – Igazat mondott. Bár a rangsorolás
halmozódik. A 200-as szám kimagaslóan tehetséges volt
mindháromban, főként, ha a korát nézzük. Nagy tragédia, hogy nem
szülhetett gyermeket.
Könnyek csípik a szememet, amikor Dahliára gondolok.
– Jól ismerted? – fordul hozzám. – Úgy hallottam, hevesen
reagáltál a halálhírére.
– Gyakran előfordul? – kérdezem halkan. – Hogy a
helyetteseket... megölik?
Dr. Blythe szája vonallá keskenyedik. – Ne aggódj emiatt! A
Hercegnő maximálisan gondodat viseli majd. – Még néhányszor
megkocogtatja a képernyőt, aztán megköszörüli a torkát.
– A harmadik átalakító mágia igen kényes dolog – folytatja. – Ha
sikerül, kihatással van az intelligenciára, az alkotókészségre, a
becsvágyra. A gyermek személyiségét lehet befolyásolni vele.
– Mennyiben kényes? – firtatom. Letaglóz a gondolat, hogy
rendelésre állíthatok elő egy gyermeket.
– Nem mindig sikerül. Nem vagyunk biztosak benne, hogy néha
miért születik úgy a gyermek, ahogy az anya javasolta és kívánta,
máskor meg teljesen más az eredmény, olykor még visszatetsző is
lehet. A királyi asszonyok gyakran nem is bajlódnak a növesztéssel,
mert annyira kiszámíthatatlan. De ha sikerrel járunk, akkor valóban
egészen különleges lehet. Mégis sokszor megy a másik két átalakító
mágia kárára. Veszélyekkel jár.
– A Hercegnő ezért vásárolt meg? – kérdezem. – Mert jó
eredményt értem el a növesztésben?
– Beszélt már veled?
Bólintok. – Felsorolt egy csomó tulajdonságot, amit a babájánál
szeretne. És nem tudom, hogy érjem el bármelyiket is.
– Nem csak erről van szó, Violet – mondja dr. Blythe. – Azt
szeretné, ha az ő gyermeke születne elsőként. Úgy véli, hogy a te
képességeiddel a gyermeke a szokásos kilenc hónapnál hamarabb
születhet meg. És hogy... fejlettebb lesz az átlagos csecsemőnél. Fel
tudod gyorsítani a fejlődési és a fizikai folyamatot.
 Beleszédülök az elhangzottakba. – Milyen gyorsan várják el tőlem
ezt a gyermeket?
Dr. Blythe összeszorítja a száját. – A cél a három hónap. Egy-egy
hónap trimeszterenként.
Három hónap! Feltör belőlem a hisztéria. – Micsoda? Ez
őrültség!
Az orvos csak mosolyog. – Majd meglátjuk.
– És miért nem mondták ezt el nekünk Déli Kapuban? Arra
gondolok, hogy valójában mit lehet elérni az átalakító mágiákkal.
Dr. Blythe begépel valamit, majd kezdi levenni az elektródákat. –
Déli Kapuban semmit sem mondtak el nektek. Még azt sem engedik,
hogy megnézzétek magatokat a tükörben. Minél kevesebbet tudtok,
annál fejletlenebb az önazonosságotok, és annál könnyebben lehet
irányítani benneteket.
– És most miért mondja el?
– Mert a folyamathoz elengedhetetlen az együttműködésed. És
mert most már semmit sem tehetsz ellene. Elszigetelten élsz a
Hercegnő palotájában. Semmilyen kapcsolatod sem lesz a
családoddal vagy a barátaiddal. Soha többé nem hagyod el az
Ékkövet. – Dr. Blythe megnyomja a piros gombot, és a képernyő
eltűnik a mennyezetben. – Miután megszülted a Hercegnő lányát,
sterilizálni fognak, és egy Déli Kapuhoz hasonló intézménybe
küldenek, ahol a céljukat beteljesítő többi helyettessel együtt
leélheted az életedet.
Visszakerülök egy átmeneti intézménybe? Mindig csak mások
szabályai szerint fogok élni, még az után is, hogy itt elvégeztem a
feladatomat.
– A Hercegnő azt mondta, hogy a királyi családoknak csak egy fiút
és egy lányt engedélyeznek. E felett is van hatalmam?
– Nincs – válaszolja dr. Blythe. – Ez az orvosok kezében van.
– Miért lehet csak két gyermekük?
– Hogy fenntartsák a vérvonal tisztaságát, és úgy is mondhatnám,
hogy a klubjuk zártkörűségét. Az egyik gyermek örökli a címet, a
másikat összeházasítják egy kívánatos Ház gyermekével. A
szövetségek itt nagyon változékonyak. – Felsóhajt, és megrázza a
fejét. – A Hercegnő csalódott a fiában. Nagy reményeket táplál a
lányával kapcsolatban.
Az orvos elfordul, amíg visszaveszem a hálóingemet. A szavai a
fejemben zsonganak. Egy baba három hónap alatt. De hogy hiheti a
Hercegnő, hogy valaha is hajlandó leszek önszántamból segíteni
neki?


 12. fejezet

MÁSNAP REGGEL AZ UZSONNÁZÓSZALONBAN VAGYOK, KÁVÉT kortyolok és

igyekszem nem gondolni a megbeszélt orvosi vizsgálatra, amikor
belép a Hercegnő.
– Gyere velem – veti oda.
Elérkezett hát a pillanat, csak ez jár a fejemben. Visszakísér dr.
Blythe-hoz. Képtelen vagyok talpra állni.
– Hova megyünk, milady? – kérdem félig suttogva. Annabelle éles
pillantást vet rám, amit nem értek. A Hercegnő a szemöldökét
ráncolja, mintha úgy tartaná, nincs jogom kérdezősködni.
– Van valami, amit meg akarok mutatni. Kelj fel!
A lábamból kifut az erő, ilyen állapotban követem visszafelé, a
nyitott galérián át, és azt hiszem, tudom, hova tartunk,
és kezdek pánikba esni. De aztán a Hercegnő egy másik terem
felé fordul, ami a főlépcső mellett nyílik, és akkora
megkönnyebbülést érzek, hogy az már szinte fáj.
A lépcsővel szemben kétszárnyú ajtó magasodik, arany kilincse
szárnyat formál. A Hercegnő odafordul hozzám.
– Dr. Blythe igen optimista. Úgy érzi, hogy el tudod látni a
feladatokat, amik végrehajtását megkövetelem tőled. Ez nagyon
kedvemre van. Tehát... – Lendületes mozdulattal kitárja az ajtót, és
meleg illat csap meg, mintha fa, textil és por, meg egy árnyalatnyi
fenyő illatát érezném. Aztán látom, mi van az ajtó mögött, és leesik
az állam.
Egy koncerttermet látok. Vörös bársonnyal bevont üléssorok,
előttük egy hatalmas színpad, amit aranybojtos vastag, vörös
függönyök kereteznek. A bámulat hajt beljebb, a lábam belesüpped a
borvörös szőnyegbe, az ujjamat menetközben végighúzom a puha,
kárpitozott karfákon. A boltíves mennyezetet arannyal és rézzel
díszítették, a világító gömbök meleg, ragyogó fényben fürdetik a
termet. A földszint felett fut körbe a félemelet, ahol újabb és újabb
széksorok nyúlnak egyre magasabbra. Hihetetlenebb helyet el sem
lehet képzelni a muzsikálásra, kivéve talán a Királyi Koncerttermet.
Mintegy végszóra megjelenik két inas a színpadon; az egyik egy
széket és egy kottaállványt, a másik a csellómat hozza.
– Amikor csak akarsz, itt játszhatsz, olyan gyakran, amikor csak
szeretnéd – mondja a Hercegnő. – Remélem, ez majd... boldoggá
tesz. – Nem hangzik őszintének, de nem érdekel. Már égek a vágytól,
hogy megragadjam a vonót. Páratlan lehet az akusztika ebben a
teremben!
– Most is játszhatok –, majd sietve hozzáteszem: – Milady?
– Természetesen – válaszolja. Közben Annabelle is megjelenik.
Bizonyára utánunk jött ide. Végigmegyek a széksorok közötti, a
szőnyeggel borított folyosón, és fellépek a színpadra.
Még sosem játszottam színpadon. Az üres székek végtelen
tengerét látva izgatottan megborzongok. Árad belőlük a várakozás.
Lily magazinjaiban csak azok a képek érdekeltek, amiken
hangversenyeket mutattak. Leülök, lehunyom a szemem, és a
térdeim közé szorítom a csellót. Azt képzelem, hogy a Királyi
Koncertteremben vagyok, a székeket gyönyörű ruhába öltözött
emberek töltik meg, és mind izgatottan várják, hogy hallják a
játékomat. Hallgatom, ahogy lapozgatják a műsorfüzetüket, és
suttogva beszélgetnek, bár csend lesz, amikor felemelem a vonót.
Olyan lelkesedéssel várják az előadásomat, hogy egy egyszerű
mozdulattal csendet tudok parancsolni. Egy c-dúr courante-t
játszom, és amikor befejezem, fülsiketítő a taps. A begyakorolt sok
szvit közül kiválasztok egyet, aztán még egyet és még egyet. Órákig
játszom. Itt úgy tehetek, mintha ez lenne a foglalkozásom, nem egy
gyermekgyártó lennék, hanem egy muzsikus, egy hivatásos zenész,
akit ugyanolyan tisztelet övez, mint Stradivarius Tanglewoodot.
Késő délután hagyom végre abba. A játék felvillanyozott.
Annabelle tapsol; a tenyere elenyésző csapkodás a nagy, üres
teremben.

Végeztél?
– Mára igen – válaszolom.

 Gyönyörűen hangzott
À
– Köszönöm – mosolyodok el vidáman. – Remélem, nem
untattalak.
Annabelle mosolyogva rázza a fejét. Lenyom egy gombot a falon
egy kisebb kétszárnyú ajtó mellett, és egy perccel később két inas
jelenik meg, akik visszaviszik a csellót és a széket a szobámba.
– És most mit csináljunk? – kérdezem, miközben lejövök a
színpadról levezető lépcsőn, és a földszinten csatlakozom Annabelle-
hez. Olyan feldobott vagyok, hogy remegek.

Járjuk be?
– A palotát?
Annabelle bólint.
– Nagyon szívesen.

A HANGVERSENYTEREM A TÓ PALOTÁJÁBAN NEM AZ
EGYETLEN lenyűgöző helyiség.
A felső emeleten jórészt dolgozószobák és olvasószobák vannak.
Van egy urnákkal teli terem, amiről Annabelle azt meséli, hogy az
elhunyt Hercegek és Hercegnők hamvait tartalmazzák, amit elég
hátborzongatónak találok, de Annabelle megnyugtat, hogy minden
palotában van hasonló helyiség. Festményekkel teli más csarnokok
következnek és vendégszobák, de Annabelle csak a felső emelet felét
mutatja meg, a keleti szárnyat elkerüli.
– És ott mi van?

A férfiak lakrésze
– Ó! Ott alszik a Herceg?
Annabelle bólint.

És Garnet
– Értem. – Felidézem a Hercegnő csinos fiának képét. Aztán nem
tudom leküzdeni a kényszert, és megkérdezem. – Itt van most?

Iskolában, ma este jön visssza

 – Ó! – Egy gombot babrálok a ruhámon. – Nagyon jóképű, igaz?
Annabelle elpirul.

Nagyon
Kétszer is aláhúzza, én meg kacagok.
A földszint még labirintusszerűbb, mint az emelet. Annabelle
megmutatja a parkettás báltermet, aminek széles, ívelt ablakai
vannak, a mennyezetre freskót festettek: ragyogó kék eget, amin
bodros fehér felhők és különböző színű madarak vannak. Van egy
nagy szalon, aminek az ablakai a tóra nyílnak, és egy széles, levegős
galéria, amiben csak fehér márványszobrok állnak. Elmegyünk egy
csukott ajtó előtt, ahonnan kellemetlen, orrfacsaró bűz árad.
– Mi van odabent? – kérdezem.
Annabelle fintorog.

Herceg dohányzószobája
És hol a Herceg? – érdeklődöm. – Úgy értem, mivel tölti
–
pontosan a napjait?
Azzal, amit a Hnő mond
Nevetek.
Az utolsó terem, amit megmutat, a könyvtár; rögtön beleszeretek.
Hatalmas, magas mennyezetű terem, színes üvegablakokkal,
csodálatos, régi papír, ragasztó és bőrkötés illata van. Hosszú
falétrákat lehet végigcsúsztatni a polcok előtt, és a galériára
aranyozott csigalépcsőn lehet feljutni.
A terem közepén egy nyitott olvasórész van: bőrhuzatú
karosszékek, kitömött kanapék vesznek körül egy hatalmas kerek
asztalt. Az asztalt ékköves kis csecsebecsék tarkítják, amiket először
brossnak nézek, de amikor közelebb megyek, látom, hogy címerek.
Felismerem a Tó Házának kör és háromágú szigonyos címerpajzsát.
– Mi ez? – kérdezem.

Ékkő Királyi Házai

– Mindegyik? – Több száz lehet: keskeny ezüstkörökkel
választották el őket. Középen a Királyi Palota koronás lángja. A
hozzá legközelebbi a négy Alapító Ház. De a többi... – Látod, ezért
nem szenteltem figyelmet a királyi kultúrának és életmódnak –
magyarázom. – Egyszerűen túl sok a Ház, nem lehet őket fejben
tartani.
Annabelle elfojtja a mosolyát, és a középső címerre mutat.

Választófejedelem
– Azt ismerem – mondom. – És azok az Alapító Házak, igaz?
Bólint, és a következő körre mutat, ahol negyvenegynéhány címer
van.

Első sor Ház

Aztán az utána következőre, amiben száz címer lehet.

Második sor
És végül a külső körre, ahol a legtöbb címer található.

Harmadik sor
– Igen, de... – A második sorban egy címerre mutatok: csillogó,
piros ovális, keresztben két fehér vonallal. – Ez pontosan olyan,
mint... – mutatok a harmadik sorban egy fehér oválisra, amin
keresztben két piros csík van – az.
Annabelle felvonja az egyik szemöldökét, és megrázza a fejét,
miközben a második sorban lévő vörös oválisra mutat.

Láng Háza
Azután a harmadik sorban lévő fehér oválisra bök.

Fény Háza
– Rendben van – hagyom rá. – Ha ennyit tudsz, mi az ott?
A második sorban egy ezüst körre mutatok, amin két aranytoll
fekszik keresztben.
Pelyhek Háza
– Rendben, ez könnyű volt. És az ott? – harmadik sor,
halványzöld téglalap két ívelt, foszforeszkáló vonal keresztben.

Fátyol Háza
Megrázom a fejem. – Feladom. Te győztél.
Annabelle bánatosan mosolyog.
Végigvisz a könyvtárban, megmutatja, hol vannak a művészeti és
a történelemkönyvek, a romantikus regények, és a gyermekkönyvek.
Egy egész sort szenteltek a zenének. Felajzva nézem át, régi
kedvenceket és izgalmas új darabokat találok; alig várom, hogy
kipróbálhassam őket.
– Kölcsönvehetem ezeket? – kérdezem.

Természetesen
Kihúzok egy vaskos papírköteget, és leereszkedem a földre, a
kottákat szétterítem a szőnyegen, hogy eldöntsem, melyiket vigyem
magammal.
– Hát te ki vagy?
Megriadok a cérnahangtól, és amikor felpillantok, az ablakban
látott lányt látom, akit Dahlia temetésének napján vettem észre.
Mélyen ülő, apró szeme a szétszórt papírlapokon nyugszik.
– Én... – már majdnem kimondom, hogy „Violet vagyok”, de
Annabelle feltartja a tábláját. Úgy hiszem, a „helyettes” szó állhat
rajta.
– Ó! – A lány kritikus szemmel méreget, ahogy néha a Hercegnő
szokott. – Jobban tennéd, hogy eltakarítanád ezt a szemetet.
– És te ki vagy? – kérdezem éles hangon.
A lány önelégülten mosolyog. Az álla, orra hegyes, a szemei túl
közel ülnek egymáshoz. – Semmit sem kell mondanom neked. Te
csak egy helyettes vagy.
Elpirulok, és tovább válogatok a kották között, a parancsát
elengedem a fülem mellett. A szemem sarkából látom a szoknyája
szélét: egy percig csak áll és engem figyel. Újabb kottákat terítek
szét. A Hercegnő parancsolgathat nekem, de ő nem.
A szoknya eltűnik, én pedig felnézek.
– Ki volt az? – súgom oda Annabelle-nek.

 A H unokahúga
– Látogatóban van?

Itt lakik
– Nem valami kedves, ugye?
Annabelle a fejét rázza.

A szolgák gyűlölik
Aztán az ajkára teszi az ujját, és rám kacsint. Elmosolyodom.
Még pár percig nézi, ahogy a kották között válogatok, aztán végre
belátja, hogy még sokáig itt leszek. Magára mutat, aztán ezt írja:

Művészeti könyvek
– Rendben – válaszolom. – Odamegyek majd.
k
Amikor végre egy három centi vastag halmot összeválogattam –
és még sokkal több maradt, amit végig kell nézni, és fel kell fedezni
—, a többit elteszem, és nekivágok, hogy megkeressem Annabelle-t,
azonban biztos rossz irányba indulok, mert a galériára felvezető
egyik csigalépcső mellett bukkanok ki. Visszafordulok, végigmegyek
a bőrkötéses kötetek hosszú sora előtt, és egy egyszerű ajtóhoz érek,
ami résnyire nyitva. Fény szűrődik ki: hosszú, halványsárga fénycsík
vetül a szőnyegre. Bentről papírzörgés hallatszik. A kíváncsiság
erősebb nálam, és benyomom az ajtót.
Kis szoba, a polcokon olyan könyvek, amiknek ódon és málladozó
a gerince, mellettük kifakult, sárguló pergamenek. Egyetlen,
magányos faasztal, ami fölé ismerős alak hajol.
– Lucien! – kiáltok fel.
Felnéz, az arca a döbbenettől kifejezéstelen. – Ó, istenem! –
kiáltja. – Micsoda kellemes meglepetés! De gyere csak! Nem
tartózkodhatsz itt bent.
Karon fog, és kivezet a szobából. Futólag rápillantok a
pergamenre, amit tanulmányoz: csupa kék vonal és mértékegységek,
mintha valami tervrajz lenne. Amikor a nagy könyvtárterembe
lépünk, becsukja mögöttünk az ajtót.
 – Mit keresel itt? – kérdezem.
– Üzenetet hoztam a ház úrnőjének.
– A Választófejedelemnétől?
Fejet hajt. – A Hercegnőnek van a leghatalmasabb könyvtára az
egész Ékkőben. Volt olyan kedves, és megengedte, hogy szemügyre
vegyem, mielőtt visszatérek a Királyi Palotába. – Szelíd tekintete
elkomolyodik. – Eddig hogy boldogulsz?
Szóra nyitom a számat, és rájövök, hogy nem tudom, mit
mondjak. Lucien mintha megértene.
– Üljünk le egy percre – javasolja.
Követem a könyvtár sarkába, ahol egy kis asztal áll két
bársonyszékkel. Egyet kihúz nekem. Az övére fűzött kulcsok
összecsörrennek.
– Tudod, én is képes vagyok kihúzni magamnak egy széket.
– A szokás hatalma – von vállat.
Leülök, ő pedig a velem szemközti székhez megy, és levesz
valamit a kulcskarikájáról, amin csak most látom, hogy nem kulcs.
Olyan, mint egy kis ezüst hangvilla. Lucien az ajkára teszi az ujját,
aztán finoman az asztalhoz koccintja a villát, és elereszti. Úgy hat
centire lebeg az asztallap felett a levegőben. Rezeg és halk
zümmögés árad belőle.
– Mi ez? – kérdezem. A hangvilla lassan forog a tengelye körül.
– Megakadályozza, hogy kihallgassanak minket – magyarázza
Lucien. – Amikor már olyan régen élsz az Ékkőben, mint én,
megtanulod, hogy óvatosnak kell lenned.
– Mióta élsz itt? – kérdezem. Azt feltételeztem, hogy Lucien az
Ékkőben született.
– Tízéves korom óta.
– Valóban? És melyik körből származol?
Lucien sima arca megfeszül. – Beszéljünk valami sokkal
idevágóbbról. Hogy boldogulsz?
– Nem is tudom – vallom be. – Azt hiszem, megvagyok. Jobban,
mint mások. – Elszorul a torkom, amikor Dahliára gondolok. –
Sikerült közelebbről megismerned?
Luciennek nem kell megkérdeznie, kire gondolok.
– Egy kicsit – mondja szomorúan. – Aranyos teremtés volt.
 – Igen – értek egyet.
– Egy átmeneti intézményben voltatok?
k
Megrázom a fejem. – Csak a várószobában ismertem meg.
Hallgatunk egy sort.
– A Hercegnő tette – suttogom alig hallhatóan. – ő ölte meg.
– Tudom – bólint Lucien.
Riadtan egyenesedem ki. – Tényleg?
– Nem volt nehéz kitalálni – húzza el a száját.
– A Választófejedelem felesége is tudja? – A szívem gyorsabban
kezd verni, a félelem szétárad a testemben. – Vissza fog... vágni?
Megpaskolja a kezemet. – Nem. A méreg, amit használt, nem volt
kimutatható. A Választófejedelemné semmit sem tud bizonyítani, és
ha nekitámad az egyik Alapító Háznak, azzal elveszítheti mások
jóindulatát. Az ő származásával nem engedheti meg magának, hogy
az eddig szerzett szövetségeit elveszítse. Nem éri meg kockáztatni. –
Megrándul a szája. – Egyébként jövőre meg vehet egy másik
helyettest.
– De hát mi ez itt? – fakadok ki. – Hogy lehet, hogy senki sem
tudja, mi folyik? – Emlékeznék, ha Déli Kapuban való
tartózkodásom alatt azt hallottam volna, hogy egy helyettes ellen
merényletet követtek el. A hírek itt futótűzként terjednek.
Lucien szánakozó pillantást vet rám. – Senkit sem érdekel egy
helyettes halála. – Egy pillanatra elhallgat, az arckifejezése merengő,
az ujjaival az asztallap görcseit követi.
– Tegnap voltam az orvosnál – szólalok meg.
Lucien felpillant. – És mi történt?
– A Hercegnő azt szeretné, ha a lánya a következő
Választófejedelemné lenne.
– Ebben biztos vagyok – sóhajt fel. – Ahogy az Ékkőben minden
más asszony, akinek nincs lánya, de az idén helyettest vásárolt.
– De Hercegnő úgy gondolja, én olyasmit tudok, amit a többi
helyettes nem. Azt szeretné, ha hamarabb szülném meg a babát, ha...
nem is tudom... valahogy felgyorsítanám a folyamatot. Lehetséges
ez egyáltalán? Hallottál már valaha is ilyesmiről?
Lucien megdermed, az arckifejezése megfejthetetlen. Olyan,
mintha minden erejével arra törekedne, hogy ne árulja el, mit
gondol.
– Lucien? – nógatom tétován. – Jól vagy?
A szemembe néz, és most veszem észre, hogy gyönyörű sötétkék
a szeme. – Nagyon szeretnék segíteni rajtad – mondja, és a
hangjából sütő sürgetéstől végigfut a hátamon a hideg. – És úgy fest,
nincs annyi időm, mint hittem.
– Idő? De mire?
– Hogy mozgásba lendítsem a dolgokat. Megbizonyosodjak, hogy
bízhatok benned.
– Nyugodtan megbízhatsz – húzom ki magam, mintha ezzel is alá
akarnám támasztani.
Lucien elmosolyodik. – Elhiszem. – Előre hajol. – Ki tudlak vinni
innen – suttogja.
A szavak ott lebegnek közöttünk a levegőben. – A palotából? –
súgom vissza.
– Az Ékkőből – válaszolja.
Mindketten összerezzenünk a léptek hallatán. Valaki közeledik a
polcok között. A hangvilla egy villámgyors mozdulattal visszakerül
Lucien kulcskarikájára, és két másodperccel később Annabelle
jelenik meg egy nagy művészeti albummal a kezében a
könyvszekrény sarkánál. Lucienre pillant, és gyorsan pukedlizik.
Lucien feláll.
– Látom, magasabb rangra emeltek – hajol meg. – Te vagy az új
helyettes udvarhölgy?
Annabelle elpirul és bólint.
– Édesanyád büszke lenne.
Annabelle ismét bólint. Zakatol a szívem, és próbálok nyugodt,
fesztelen arcot vágni, amikor Lucien odafordul hozzám.
– Kellemes volt ismét látni, 197-es. – A tekintetében néma ígéret
ég, amikor hozzáteszi. – Biztosra veszem, hogy hamarosan megint
találkozunk.
Összerezzenek a régi sorszámom hallatán, de nincs lehetőségem,
hogy bármit is mondjak, mert Lucien már vissza is ment a kis
szobába. Az ajtó becsukódik mögötte, és hallom a zár kattanását.
Annabelle kérdő pillantást vet rám.
 – Ő volt a felkészítő művészem – magyarázom. – Az aukcióra. – A
beszélgetésünktől és a beszélgetés hirtelen félbeszakadásától feje
tetejére áll velem minden. Szeretnék itt maradni ebben a székben, és
kivárni, hogy Lucien ismét megjelenjen, hogy felvilágosítást
követeljek tőle. De meg mernék esküdni rá, hogy egyáltalán nem
szabadna vele beszélnem. Ha azt mondja, hogy hamarosan megint
találkozunk, akkor egyszerűen bíznom kell abban, hogy így is lesz.
Türelmesnek kell lennem. – Min... minden megvan, amire
szükségem van. Szeretnék most visszamenni a szobámba.
Nem emlékszem, hogy jutok vissza a lakrészembe.
Kijutni az Ékkőből!
Lucien most kínálta fel nekem a szabadságot.

 13. fejezet

VASÁRNAP REGGEL KORÁN ÉBREDEK.
Egy hete lakom a Hercegnő palotájában.
Szabadság. A szó ingerlőn és megfoghatatlanul kavargott a
fejemben, amióta csak Lucient megpillantottam a könyvtárban,
mintha csak én találtam volna ki, és nem lenne semmi értelme, de
aztán eszembe jut, hogy igenis van értelme. Kétségbeesetten
szeretnék hinni Luciennek, hogy van rá mód, hogy kijuttasson
innen, de a lelkesedésemet lehűti, hogy esetleg csalódás ér. Ha
rájövök, hogy hazudik, vagy tévedett, vagy képzeltem az egészet...
A gondolataim a családomnál kalandoznak. A vasárnap a pihenés
ideje. Ochre-nak nem kell dolgoznia, Hazelnek iskolába mennie.
Vajon mit csinálhatnak ma? Remélem, hogy bármit is, jól érzik
magukat. Boldogok. Mit gondolnának, ha most látnának, ekkora
fényűzés közepette? Valószínűleg engem is boldognak hinnének.
Lehet, hogy Luden vissza tud vinni hozzájuk? Viszontláthatnám
anyámat, ott lehetnék, amikor Hazel felnő. Magam dönthetnék az
ügyeimben. Megválaszthatnám, milyen életet éljek.
Még egyszer beszélnem kell Ludennel. Meg kell ígérnie, hogy ez a
valóság.
Felülök, és csengetek Annabelle-nek.
– Szóval mit akar ma tőlem a Hercegnő? – kérdezem, amikor
leteszi az asztalra a tálcát a reggelimmel.
Igyekszem közömbös hangot megütni, mintha nem érdekelne, de
nem biztos, hogy sikerrel járok.

Semmit
– Semmit?
Annabelle elmosolyodik.

 Estély volt este, H nem érzi jól magát
– Ó! – iszom egy korty kávét. – Az orvos vár?
Annabelle a fejét rázza.
– Mit csináljunk?
Elgondolkodik.

Kert?
– Van kert?
Annabelle elvigyorodik.

A KERT NEM A MEGFELELŐ KIFEJEZÉS.
A palota beláthatatlan hátsó parkja színkavalkád az ősz
közeledtével: a levelek most kezdenek narancs és vöröses arany
színbe fordulni. Apró kaviccsal felszórt ösvényeket őszi virágok
szegélyezik, a virágokat imitt-amott szobrok, madárfürdők és
szökőkutak váltogatják. Minél messzebb sétálunk a palota falaitól,
annál elvadultabb a kert, a fák sűrűbben nőnek, az ösvényeket
felveri a gaz. A kert közepén egy hatalmas labirintus van, amit
legalább két méter magas sövényekből építettek. Annabelle-lel
elindulunk benne, egy most kitalált bújócskát játsszunk, nevetünk
és egymást kergetjük, időnként „Megvagy!” felkiáltással, míg ki nem
fulladunk. A labirintus közepén egy nagy melegház van, ahol a
Hercegnő kertésze a palotában megcsodálható virágkompozíciókhoz
termeszti a virágokat. Párás meleg van bent, a levegőnek nedves
földszaga van, amibe számtalan virág illata keveredik. Végighúzom
az ujjam egy orchidea törékeny szirmain, amelyen a levendula, a
bíborvörös és a krémsárga színei vegyülnek össze.
Úgy érzem, mintha valahányszor az Ékkő feldühít, kényelmetlen
helyzetbe hoz vagy elszomorít, találok benne valami gyönyörűt.

A KÖVETKEZŐ HÉTEN MINDEN NAP FEL KELL KERESNEM AZ
orvost. Lucien nem tér vissza a Tó palotájába.
A Hercegnő helyett Annabelle kísér át az orvosi szobába, ami
sokkal kellemesebb. Minden látogatásom ugyanúgy kezdődik.
– Ma kerül rá sor? – kérdezem.
 Dr. Blythe elmosolyodik, és megrázza a fejét.
– Nem, Violet – válaszolja. – Nem ma.
A vizsgálatok eleinte egyformák – átalakító mágiák és monitorok
–, bár az egyik során behatoló vizsgálatnak is alávetnek.
Déli Kapuban is gyűlöltem az ilyesmit. Lehunyom a szemem,
összerándulok a méhtükör hidegétől, és azt képzelem, hogy
muzsikálok, a fejemben futamokat ismételek meg újra.
De ahogy telnek a napok, az átalakító próbák egyre nehezebbek
lesznek. Dr. Blythe – egyáltalán nem meglepő módon – mindinkább
a növesztésre koncentrál. A levágott virágok egyszerűek; az élet csak
pislákol bennük, könnyű manipulálni őket. A kisebb növények, mint
a páfrányok vagy a gyomok, szintén nem jelentenek nagy kihívást. A
facsemeték kicsit bonyolultabbak. Az ismétlés jelent komoly
nehézséget, és dr. Blythe kezdi az időt mérni, hogy mennyi időbe
telik elvégeznem a feladatot, hányszor kell végrehajtanom a
növesztést, mire az orrom vérezni kezd, meddig jutok, mire
elviselhetetlenné válik a fájdalom.
– Köszönöm, Violet – mondja egy-egy vizsgálat végén. – Nagyon
hatásos volt.
Erre sosem tudom, mit feleljek.
De a Hercegnő betartja az ígéretét, és az orvosi szobában töltött
órákat leszámítva valóban kellemes az életem. Szabadon járhatok-
kelhetek a palotában, bár Annabelle egy pillanatra sem hagy
magamra. Nagyszerű ételeket kapok, és az az érzésem, hogy a
szakácsok tisztában vannak vele, mit szeretek és mit nem. Minden
nap keresem Lucient a könyvtárban, de egy-egy szobalányt vagy
inast, vagy néha a Hercegnő unokahúgát leszámítva a könyvtár üres.
A Hercegnő unokahúgát el szoktuk kerülni. Egyszer Garnetet is
látjuk, de nem marad sokáig. Annabelle úgy elvörösödik, hogy
rávesz, bújjak el vele a romantikus részlegben, míg Garnet el nem
megy.
Türelemre intem magam. Azzal nyugtatom magam, hogy Luden
nem mondott volna ilyesmit, ha nem gondolná komolyan.
Néha az uzsonnázó szalonban, a kedvenc karosszékemben
üldögélek, ami egy nagy, erősen kitömött karosszék az ablak mellett,
és a Hercegnő palotájába érkező és onnan távozó forgalmat figyelem.
Annabelle felvilágosít, hogy ki kicsoda. A Rózsa Grófnője gyakran
idelátogat; Annabelle-től tudom, hogy erős szövetség van a Rózsa és
a Tó között. Úgy tűnik, a Tó régebben a Kővel állt szövetségben, de
úgy harminc éve összevesztek, és azóta gyűlölik egymást. Mindezt
alátámasztják az első vacsorán történtek.
– Tudod, min kaptak össze? – kérdezem.
Annabelle megvonja a vállát, és a fejét rázza.

A H apjának halála után történt

– Ó! És hány éves volt akkor a Hercegnő?

16
Valami szánalomhoz hasonló érzés moccan meg bennem. Arra
gondolok, hogy a Hercegnőben és bennem van valami közös, mert
mindketten fiatalok voltunk, amikor meghalt az apánk.
Az Üveg vörös hajú úrnője is gyakori vendég, bár többé nem
látom a terhes helyettesét.

A MENEKÜLÉS ÁLMA CSÁBÍTÓ ÉS KIVITELEZHETETLEN; NÉHA
eltűnődöm, nem álom-e tényleg. Amíg bírok, belekapaszkodom, de
ahogy telnek a napok, és Lucien nem jön, az álom mindig egy kicsit
távolabbra kerül.
Annabelle egy délután világoskék kabátot akar feladni rám.
– Ez minek? – kérdezem. – Azt hittem, most vár az orvos.
Annabelle bólint, és megrázza a kabátot, mintegy arra sürgetve, hogy
felvegyem. Nem a szokott úton megyünk le a lifthez, hanem egy kis
melléklépcsőn ereszkedünk le a földszintre. A bálterem mellett
elhaladva Annabelle a hátsó ajtón át kivezet a kertbe. A takarosán
nyírt ösvényeken haladunk, elhagyjuk a labirintust, ahol a fák
kezdenek sűrűn, összevissza nőni. Némelyik levelei már kezdenek
lehullani, az ágaik nyöszörögnek és nyújtózkodnak a novemberi
szélben.
Az ösvény egy hatalmas tölgyfához vezet. Olyan vaskos a törzse,
hogy könnyen elbújhatnék mögötte úgy, hogy senki sem venne
észre. Vadul burjánzó lombkoronája most kezd sárgulni, a külső
levelek égett narancs és tompa sárga színűek.
 – Jó napot – lép ki dr. Blythe a fa mögül. Sárgásbarna öltönyt
visel, egyik kezével egy ezüst fejű botra támaszkodik, a másikban egy
kis fekete táskát tart. Furcsa, hogy nem az orvosi szobában látom, és
még különösebb az orvosi köpenye nélkül látni.
– Miért vagyunk a kertben? – kérdezem. Dr. Blythe int a fejével
Annabelle-nek, aki pukedlizik, majd elsiet.
– Nos, Violet – kezdi az orvos –, ma egy úgynevezett különleges
feladatba fogunk. A képességeid valóban olyan hatékonyak,
amilyeneket még nem láttam, és még éppen csak, hogy elkezdtük
vizsgálni őket. Most tehát egy erőpróba elé állítalak. Jó, ha az
embernek céljai vannak, nem gondolod?
A homlokomat ráncolom, nem tudom, mire akar kilyukadni. –
Mit szeretne tőlem?
Dr. Blythe barátságos tekintete rólam a tölgyfára siklik. –
Növeszd – parancsol rám egyszerűen.
Egy futó pillanatig azt hiszem, tréfál. Végignézem a fát, a
teméntelen ágat, a kemény, barázdált kérget, a vastag, göcsörtös
gyökereket, amik a földbe kapaszkodnak. Nagyon öreg fa lehet.
Még sosem próbáltam ilyesmit. Soha. – Hogyan? – kérdezem.
Dr. Blythe vállat vont. – Hogy növesztetted a virágokat? Vagy a
páfrányokat?
– Igen, de... – Óvatosan közeledem a fához. Nem csak öreg, de
hatalmas. Megérintem a durva kérget. A fában van valami, amitől
gyereknek érzem magám. Nem is emlékeztet a poros hátsó udvarban
növő törékeny, terméketlen citromfára. Ennek a tölgynek egyénisége
van.
Az orromon át beszívom a levegőt, és egy másodpercig bent
tartom. Aztán találok egy görbületet, ahol az egyik kisebb gally
elágazik a törzstől, és megmarkolom. A fának száraz föld és
levélillata van.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Semmi sem történik.
A Déli Kapuban átélt legelső átalakítóórám óta nem esett meg,
hogy semmit se érezzék.
 Lehunyom a szemem, és koncentrálok.
Gyerünk, Violet, biztatom magam. Meg tudod csinálni!
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Az ujjhegyem bizseregni kezd. Az elmémet hirtelen betöltő
tölgyfa nem szükségképpen nagyobb, de csupa szín, a levelei
élénkebbek, mint most. Egy mező, nagy üres tér közepén áll, nem
veszi körbe más, mint az ágai között motoszkáló szél. Nem tudom,
honnan ez a kép, de a fa hirtelen reagál.
Elakad a lélegzetem, és erősen fogom az ágat, mert nem akarom
megszakítani ezt a kapcsolatot. Még sosem tapasztaltam ennyi
energiát, ennyi ősi, lüktető erőt. A testem együtt száguld ezzel a
másik dobogással. A fában hatalmas az élet, annyira ott van. Nem
leheletszerű, könnyen szakadó életszálakat kell húznom és
alakítanom, hanem a hő vaskos köteleit, amelyek mélyen a földben
gyökereznek. Letaglóz ez a tiszta, gyönyörű természeti erő.
Igen óvatosan fürkészem az elmémmel, azt próbálom kideríteni,
hogy el tudok-e különíteni csak egy ágat. Amint a fa megérez,
fájdalom szalad végig a gerincemen, és vér ízét érzem a számban.
Felkiáltok, és a földre zuhanok, a kezemet égő érzés mardossa ott,
ahol a kéreghez értem.
Meglódul alattam a föld, és dr. Blythe hangját hallom, de a szavai
tompán szűrődnek hozzám. Vér ömlik az orromból a számba, és egy
ijesztő pillanatig nem kapok levegőt. Kiköhögöm a vért, a testemet
heves görcsök rázzák, és ott maradok a földön, előregörnyedve, és
várom, hogy alábbhagyjon a szédülés. Egyszerre érzem törékenynek,
kimerültnek és ismeretlen élettől zsibongónak magam, és kis időbe
telik, hogy megértsem.
A tölgyfa erősebb, mint én.
Végül elmúlik a szédülés, és már tisztán hallom dr. Blythe
hangját.
– Violet? Jól vagy? – Zsebkendőt nyom a kezembe, amit az
orromhoz tartok. Óvatosan ülök fel, vigyázok, nehogy a fához érjek.
– Jól vagyok – válaszolom, de reszket a hangom. A gerincem
mintha széthullott volna, mintha valaki minden csontot összetört
volna benne, és a fejem is lüktet, de nem a megszokott módon. Nem
annyira fájdalom ez, mint inkább... tudatosság. Mintha az agyam
felduzzadt volna, és nem férne el a koponyámban.
Elállt az orrvérzésem. Dr. Blythe letörölgeti az arcomat, de a
csinos kabátot, amit Annabelle választott, telefröcsköltem vérrel.
– Mi történt? – kérdezget dr. Blythe.
A tölgyre pillantok, és megpróbálom elképzelni a benne áramló
meleg életerőt. – Semmi – válaszolom. – Nem történt semmi. Nem
tudtam növeszteni.
Dr. Blythe felsóhajt. – Nem is kellett volna elvárnom. Nos,
rendben.
Felsegít, és ingerültség lobban bennem. Most először nem
mondja, hogy hatásos voltam. Nem akarom kifejezetten a bókját, de
ez esetben – azt hiszem – megérdemlőn.
– Dr. Blythe! – siet felénk Cora az ösvényen, a nyomában
Annabelle szedi a lábát.
– Jó napot, Cora – mondja kedvesen dr. Blythe.
– A Hercegnő azonnal látni kívánja – közli Cora.
– Hogyne. Mára végeztünk is.
Cora az ajkát csücsöríti, amikor vérfoltos kabátomra pillant. –
Vedd ezt le – szól rám. Átadom a kabátomat, amit Cora Annabelle-
nek ad. Szemöldökét ráncolva tanulmányozza a ruhámat.
– Valami baj van? – kérdezem. Tetszik, amit viselek: egyszerű
tengerészkék, spagetti pántos ruha, és bő szabású, szürke kasmír
pulóver.
– Megteszi – sóhajt fel Cora. – Már nincs idő átöltöztetni. Gyere
csak! – Aztán Annabelle-hez fordul. – Szeretném, ha kiszednéd a
foltokat a kabátból.
Annabelle bólint.
Cora a kék és ezüst árnyalataival tapétázott nagy szalonba vezet.
A Hercegnő egy kanapén ül, mellette az unokahúga, aki morcos
képet vág, és sötétszőke haját egyszerű kis kontyba kötötte.
Összehúzza a szemét, amikor megpillant.
– Á! Itt is van – kiált fel a Hercegnő.
Ekkor veszem észre a szobában tartózkodó másik két nőt. Az
egyik kétségkívül a királyi család tagja: drága selyemszatén ruha, a
füléből csüngő gyémántok és erősen kifestett arca elárulják. A másik
a helyettese. A nyakán ezüst nyakörv, amiről egy finom lánc fut a
királyi asszony csuklóján lévő karkötőhöz.
Összerándul a gyomrom a póráz láttán.
– Ez a helyettes kivételessé teszi majd a lányomat. Olyan
különleges lesz, mint gyermek még soha – henceg a Hercegnő. –
Vitathatatlanul tökéletes párja lesz a fiatal, eljövendő
Választófejedelemnek. És teljes mértékben bízhatsz abban, hogy a
Láng Házának előnyére válik a Házammal kötött szövetség, mind
hírnévben, mind gazdagságban.
Ez az asszony bizonyára a Láng Úrnője. Övé a tejgazdaság, ahol
Ochre dolgozik. Hirtelen tör be az öcsém képe az emlékezetembe, és
az az utolsó vacsora, amikor a Láng Házát dicsérte, és azt, milyen jól
bánnak a munkásaikkal.
A tekintetem a pórázra villan.
A Láng Úrnője szkeptikusan mér végig. – Hát, nem is tudom,
Pearl. Nem lehetsz benne biztos.
– De az vagyok.
– És mi a helyzet a Kő és a Mérleg Házaival? Nekik is lányuk
születik idén. Ahogy szinte minden Háznak, amelyik helyettest
vásárolt, és ahol még nem született lánygyermek. Istenem, hiszen ez
évben nekem is lányom lesz, bár nem ringatom illúziókba magam a
Választófejedelem fiával kötendő frigy tekintetében. De sokan így
tesznek. Honnan lehetsz biztos abban, hogy a Választófejedelem és a
felesége a te lányodat választja? – A Láng Úrnőjének figyelme
ugyanazzal a lendülettel a Hercegnő unokahúga felé fordul. – Ő
egyébként nem is királyi vérből származó! Nem akarom hátránynak
kitenni a fiamat. A mi drága Választófejedelmünk könnyen túlélheti
a rásütött szégyenbélyeget, míg az én Házam...
– A Tó Házának a vére csorog az ereiben – jelenti ki éles hangon a
Hercegnő. Beszéd közben nem néz az unokahúgára. – A megfelelő
árral együtt értendő.
– És mi lesz a hírnevemmel? – kérdezi az Úrnő. – E pillanatban
még makulátlan. És mindenki tudja, hogy a Tó Háza már nem a régi.
A Hercegnő vékony vonallá szorítja össze a száját. – Ez alatt
pontosan mit értesz?
 A Láng Úrnője sietve visszakozik. – Csak azt, hogy nem titok,
hogy a Királyi Palota a Kő és a Mérleg Házait részesíti előnyben.
Lehet, hogy a Tó Háza elveszítette korábbi hatalmát. Talán nehezebb
lesz összeboronálni a lányodat a jövendő Választófejedelemmel.
A Hercegnő kis termetéből áradó fagyosság arra késztet, hogy egy
lépést hátráljak. A Láng Úrnője idegesen kortyolja a teáját. A
Hercegnő elvesz egy kis cukrozott kekszet a mellette lévő asztalra
tett tálcáról, és az ujjai között forgatja.
– Biztosíthatlak, Sapphire, hogy a Tó Háza ugyanolyan befolyásos,
mint korábban volt. Ha szükségét érzed a hatalmam bizonyítékának,
szívesen a kedvedben járok. – Belemeríti a kekszet a teájába, és
aprót harap belőle.
– Ó, arra semmi szükség – mondja gyorsan az Úrnő. – Nem arra
céloztam... én csak arra gondoltam... szóval ott van Garnet
problémája.
– Problémád van a fiammal?
– Ugyan már, Pearl, nem tehetsz úgy, mintha nem látnád a
viselkedését! Jóformán havonta jelenik meg cikk a botrányairól az
újságokban. Egyszerűen túl... túl... – Figyelem, ahogy a legkevésbé
sértő szót keresi. – Kiszámíthatatlan.
A Hercegnő fanyar mosolyra húzza a száját. – Milyen is lenne az
élet egy kis izgalom nélkül?
– De köztudott, hogy nehezen találsz neki feleséget. Nem lenne
jobb addig várni, míg ő megnősül, mielőtt párt keresel az
unokahúgodnak?
– Nos, Sapphire – mondja a Hercegnő, és metsző a hangja. –
Megható, hogy ennyire a szíveden viseled a családom jólétét. De az,
hogy hogyan irányítom a Házamat, egyedül rám, és nem rád tartozik.
És a te fiad jövőjét jöttünk itt össze megbeszélni, nem az enyémét.
A Hercegnő könnyed mozdulattal felpattan, és mellém lép. –
Mivel nem engedted, hogy korábban válaszoljak a kérdésedre, most
szeretném megtenni. Azt kérdezted, hogy lehetek biztos benne, hogy
ez a helyettes minden szempontból kiemelkedővé teszi a lányomat.
– A karomnál fogva egy kisasztalhoz húz, ahol egy kis cserepes
növényt kristály miniatűrök vesznek körül. A növénynek hosszú
szárai vannak, halványzöld levelei, és apró szív alakú virágai. A
Hercegnő várakozásteljesen néz rám. – Gyerünk – nógat. –
Növeszd!
Ökölbe szorítom a kezem. Visszataszító, hogy ezek előtt a nők
előtt kell előadást tartanom, mint egy idomított vadállatnak. Főként
most, hogy percekkel ezelőtt majdnem belefulladtam a vérembe a
kertben. Törékenynek érzem magam, a fa élete még halványuló
sistergés az ereimben, a bőröm forró és érzékeny. De a Hercegnő
tekintetében érzem a figyelmeztetést, hogy mi vár rám, ha nem
engedelmeskedem.
Az ujjaim a növény szárára tapadnak, némelyiket el is töröm, és
összenyomom az apró virágokat.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
A tölgyfa élete megmoccan bennem, és a szobanövény felrobban.
Vastag szárak kapaszkodnak fel a falon lévő polcokra, porcelán
tányérokat és üvegszobrocskákat löknek le a földre. A Láng Úrnője
felugrik, hátrálni kezd, és magával vonszolja a helyettesét. A
Hercegnő unokahúga elkerekedett szemmel préselődik az ablakhoz.
A növény egyre csak terebélyesedik.
Egyre magasabbra kúszik, szétterjed, s újabb polcokat pusztít el.
Darabokra tör egy tükröt, festményt szakít le a falról, a keret egy
részét összezúzza, könyveket söpör le a földre. Most először mégsem
akarom, hogy abbamaradjon az átalakító mágia. Földig szeretném
rombolni a palotát. A haragom új, erősebb élettel tölti meg a
növényt. Úgy érzem, mintha lángolna a fejem, minden szál hajam
energiával van tele.
A Hercegnő dicséretére legyen mondva, hogy nem mozdul. Végül
kihuny a tűz, és a növény abbahagyja a terjeszkedést. Elveszem a
kezem, és lenyelem a gyomromból felkavarodó epét. A nyakamban
és a hátamban lüktető fájdalom tompa fájássá szelídül.
A Hercegnő a Láng Úrnőjéhez fordul.
– Eloszlottak a kétségeid?
Kopognak.
– Elnézést egy pillanatra – mondja a Hercegnő, és megragadja a
karomat. Egy pillanatra súrolja a tekintetem az Úrnő helyettesét. A
lány láthatóan megrémült tőlem. Milyen különös! Halványan
rámosolygok. Megmerevedik, és lesüti a szemét, miközben a
Hercegnő kivezet az ajtón.
– Istenem, istenem – sóhajtozik a Hercegnő, amikor Corához
lépünk a folyosón. – Hát ez... valóban, túlzás nélkül lenyűgöző volt!
Talán felemelhetném dr. Blythe fizetését. Azt hittem, Sapphire
mindjárt elájul. Hogy nem „olyan, mint volt”... idióta asszony. –
Megint felsóhajt, és a homlokát dörgöli. – Kimerít ez az ügy, Cora.
Úgy érzem, mintha az életem mostanában másból sem állna, mint
házasságközvetítésből. Nem is tudom, melyik bizonyul
nehezebbnek: az unokahúgomé vagy a fiamé. – Hozzám fordul. –
Örülj, hogy sosem lesz saját gyereked.
Megvonaglik az arcom. Olyan nemtörődöm hangon mondja,
mintha ez az én, és nem az ő döntésük lenne.
– Hogy megy, milady? – kérdezi Cora.
– Úgy, ahogy számítani lehetett rá, vagyis borzalmasan –
válaszolja a Hercegnő. – Megérkezett már?
– Igen, milady.
– Őszintén remélem, megéri az árát. Lánykoromban nem voltak
ilyen drágák.
– Bizonyára megfelelőnek találja, milady.
A Hercegnő ismét felsóhajt.
– Jobb, ha mielőbb túlesem ezen. Három perc múlva kopogtass be
valami fontos üzenettel. Még nem végeztünk, de azt hiszem, ennél
már nem bírom tovább.
– Igenis, milady.
– És a konyhából küldess fel neki valami finomságot – int felém a
Hercegnő. – Megszolgálta.
– Természetesen, milady.
A Hercegnő visszamegy a szalonba, Cora pedig hozzám fordul.
– Most azonnal térj vissza a lakrészedbe – mondja udvariatlanul
kurtán.
– Rendben van.
Cora bólint, és elsiet.
Pár percig csak álldogálok. Amióta a Hercegnőhöz érkeztem, most
először vagyok egyedül.


 14. fejezet

A SZÍVEM KALAPÁL, AHOGY VÉGIGSIETEK A BÁLTEREMHEZ
vezető folyosón.
Szeretném egyedül kicsit jobban felderíteni a palotát, önállóan
eldönteni, hova menjek, és mit nézzek meg. Szobalányok tisztítják a
kertre néző ablakokat. Elsurranok az ajtók előtt, és köztük
megpihenek, hogy megbizonyosodjak: senki sem vett észre.
Elmegyek egy nagy ablakos, napsütésben fürdő szalon előtt, és
igyekszem a szoborgaléria védelmében előrejutni, nehogy a nagy
előcsarnokból rám találjanak. Kellemetlen szag jelzi, hogy elértem a
Herceg dohányzószobáját. A beszélgetés halk moraja és csizmás
lábak nehéz léptéi hallatán beugróm egy kis dolgozószobába, és az
ajtorésen át kikukucskálva látom, hogy két katona vonul el a
folyosón a könyvtár felé. Fülelek, hogy egészen biztosan elmenjenek,
és közben meglátom a Hercegnő kis portréját ovális keretben, amit
egy redőnyös íróasztalon támasztottak fel.
A kép magától jelenik meg a fejemben, és egy ponton finoman
megérintem a Hercegnő arcát.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Undorító zöld repedések kúsznak fel az arcán, és elfedik a
halvány karamell színt. Ilyen célzottan még sosem végeztem
színátalakítást. Kedvemre valók-e az orvosnál tett látogatásaim vagy
sem, mindenképpen javítottak az átalakító képességeimen.
Elvigyorodom: a Hercegnő most pontosan olyan visszataszítóan néz
ki, mint ahogy viselkedik.
Tudom, hogy veszélyes, de úgy döntök: így hagyom, a fényűzés
közepette jelképként.
Visszaosonok a folyosóra, elhagyom a könyvtárat, és balra, majd
megint jobbra fordulok. Elsettenkedem az ebédlő előtt, és egy
folyosón találom magam, amit még sosem láttam. A csupa üveg
folyosó a főépületet köti össze a keleti szárnnyal.
A keleti szárny először olyannak tűnik, mint a palota többi része.
De ahogy egyre beljebb jutok, szinte dísztelenné válik. A folyosókat
errefelé festik, nem tapétázzák, a színek fakó, visszafogott bézs és
mályva árnyalatok. A falakon sima keretben elmosódott tájképek.
Elővigyázatosan, mindenre figyelve megyek tovább kelet felé, és
olyan ajtót keresek, ahol ki tudnék menni. Nyugtalanít a csend; a
lépteim túl hangosnak tűnnek.
-...mégsem tartom tisztességesnek.
A váratlanul felcsattanó leányhangtól ijedten rezzenek össze.
– Tudom, Mary, de semmit sem tehetsz ellene – emlékezteti egy
másik leányhang.
Nem tudom, honnan jönnek a hangok. Búvóhelyet keresek,
lenyomom a tőlem balra lévő ajtó kilincsét, de az ajtó zárva, ahogy a
jobboldali is.
– A néma két évvel fiatalabb nálam. Engem kellett volna
kinevezni a helyettes udvarhölgyének.
A néma. Annabelle-ről beszél.
Visszafelé sietek a folyosón, mindegyik ajtóval próbálkozom, de
makacsul ellenállnak.
– Lehet, hogy a helyettes nem válik be – vélekedik a második
lány. – A Választófejedelem feleségéé meghalt. És már több másé is.
A Hercegnő nem használja kétszer egymás után ugyanazt az
udvarhölgyet.
Egyre közelebb érnek. Megpróbálok a már megtett úton
visszamenni, de sejtelmem sincs, merre vagyok vagy merről jöttem.
– Úgy hallottam, ez a mostani különleges. A Hercegnő kifejezetten
hízeleg neki. Már kíváncsi voltam, elszánja-e magát valaha is a
vásárlásra. El tudod képzelni, milyen lehet eljárni az aukcióra, és
tizenkilenc éven át üres kézzel visszajönni?
Erre már felkapom a fejem. Kétségtelenül rólam beszélnek, de
amit mondanak, nem igaz. A Hercegnő mindent csinál, csak nem jár
a kedvemben.
– Láttad már? – kérdezi a második lány. Most már a lépteiket is
hallom. A folyosó végére érek, és befordulok egy következőre, de az
zsákutca. Csapdába estem. Már csak két ajtóval próbálkozhatok.
– Egyszer, amikor a könyvtárban takarítottam. Egészen különös
színű szeme van – válaszolja a Mary nevű lány.
Lenyomom az első ajtó kilincsét. Zárva.
– Én is ezt hallottam. És kedves?
A tenyerem síkos az izzadtságtól, amikor a második ajtóhoz érek.
Nem kaphatnak rajta! Miféle mentséget vagy okot találhatnék arra,
hogy itt vagyok, egyedül, kíséret nélkül?
Kérlek, könyörgök magamban. Kérlek, kérlek...
Az ajtógomb elfordul. Egy pillanatig mozdulni sem tudok a
döbbenettől. Aztán berontok a szobába, és gyorsan, csendesen
becsukom magam mögött az ajtót.
Szoknyasuhogást, cipősarkak kopogását hallom. Az ajtóhoz
simulok, és várom, hogy elmenjenek...
– Honnan tudnám? Nem mintha szólt volna hozzám. Nem én
vagyok az udvarhölgye – hallom Mary hangját jóformán az ajtó előtt.
– Carneliant szerencsére nemsokára férjhez adják. Akkor vele már
nem kell vesződnünk.
– Nem lehet elég hamar az esküvője – horkan fel nevetve Mary. A
lépteik elhalkulnak, és már távolról hallom a hangját, amikor ezt
mondja. – Hallottad, hogy...
Elmennek.
Hatalmas sóhajjal fújom ki a levegőt. Az ajtónak támasztom a
fejem, és a szívemre szorítom a kezemet, hogy lelassítsam heves
kalapálását.
– Jaj, Violet! – suttogom hangosan. – Ostoba, de milyen ostoba
voltál. Soha többé ne tegyél ilyet!
Aztán hisztérikus nevetőgörcsöt kapok. A megkönnyebbüléstől
megkótyagosodom. Megfordulok, és akkor látom, hogy valami
szalonféleségben vagyok, velem szemben egy másik ajtó, és az
alacsony dohányzóasztal mellett egy oroszlánlábas kanapé. Késő
délutáni napfény árad be az egyetlen boltíves ablakon, mellettem a
falon egy nagy olajfestmény, amin egy zöld vadászzekés férfi áll,
mellette egy gyönyörű kutya.
Még akkor is kuncogok, amikor nyílik a szemközti ajtó.
A torkomban dobog a szívem, ezért gyorsan nagyot nyelek. Nincs
idő búvóhelyet keresni. Belép valaki, és hirtelen már az sem számít,
hogy nem tudok hova rejtőzni, mert akkor sem tudnék mozdulni, ha
akarnék. Szédülés fog el.
Egy fiú áll az ajtóban, vagyis inkább egy fiatalember, aki a
Hercegnő fiával lehet egykorú. Magas, karcsú, kócos barna haja és
erős álla van, a szája kicsit felfelé kunkorodik, mintha a mosolyát
tartaná vissza. Egyik kezét a nadrágzsebébe süllyeszti, az ingnyaka
kigombolva.
De a szemétől gyökerezik földbe a lábam. Lágy tekintetű,
szürkészöld, és úgy néz rám, ahogy az Ékkőbe érkezésem óta senki:
mintha csak egy lány lennék, egy élő személy, és nem a helyettes. És
talán még ennél is több történik velem a tekintete hatására: üresnek,
mégis furcsán izgatottnak érzem magam.
– Szervusz – szólal meg. A hangja lágy, dallamos, szebb, mint
bármilyen hangszer hangja. A csellómé fülsértő hozzá képest.
Várakozásteljesen néz rám. Fogalmam sincs, mit mondjak.
– Nem hallottam, hogy bejöttél – szólal meg végül. – Bocsáss
meg, ha megvárakoztattalak.
Csak a szememet meresztem. A szája széles mosolyra húzódik, és
érzem, ahogy elszorul a torkom, és nem kapok levegőt. – Megértem,
ha ideges vagy. Tudom, hogy nem vagy itt régóta. Az Ékkő kicsit
lehengerlő tud lenni.
Bólintani is alig van erőm, mégis több mint a semmi. Honnan
tudja ez a fiú, ki vagyok?
Becsukja maga mögött az ajtót. A szoba túl kicsinek tűnik
kettőnknek.
– Van kedved helyet foglalni? – kérdezi kedvesen. Úgy érzem,
képtelen vagyok megmozdulni, az ajkaimat mintha
összeragasztották volna. Szeretnék válaszolni, de az agyam nem
működik. Csak nézni tudom, mozdulatai könnyed eleganciáját, szája
ívét, csodálatos szürkészöld szemét. Nevet, és a keblem dagad, a
szívem a torkomban dobog, és nem tudok beszélni. – Tudom, hogy
korábban volt kísérőd, de nyugodtan beszélhetsz velem. Minden
rendben. Számodra vagyok itt.
Remény bomlik ki bennem, és szétárad a testemben. Számomra
van itt?
 – Miért? – kérdezem rekedten, és elpirulok zavaromban a
hangom hallatán.
Ő azonban örül, hogy végre sikerült valami reakcióra késztetnie.
– Édesanyád sosem mesélt neked a kísérőkről?
Megrázom a fejem.
– De valamelyik barátnődnek csak volt kísérője?
Elgondolkodom. – Minden kísérő... így néz ki, mint te?
Megint felnevet, ezúttal hangosabban. – Nem egészen, de
nagyjából igen.
– Akkor nem – válaszolom. – Határozottan nem.
Elgondolkodó kifejezés jelenik meg az arcán. – Üljünk le, kérlek!
– Hm... rendben van. – Beverem a sípcsontomat a dohányzóasztal
sarkába, amikor a kanapéhoz megyek, hogy leüljek.
– Minden rendben? – kérdezi a fiú.
– Igen – kapkodom a levegőt, és próbálok megfeledkezni a
lábamban égő fájdalomról. Mindig ilyen esetlen vagyok? Olyan,
mintha a végtagjaim nem lennének kapcsolatban a testemmel, és
nem tudnák, mihez kezdjenek önmagukkal.
– Nos – kezdi a fiú –, beszélj most kicsit magadról!
Ezer éve nem tette fel nekem senki ezt a kérdést. – Mire
vagy kíváncsi?
Hátradől, és a karját a kanapé támlájára fekteti. Minden
porcikámmal tudatában vagyok a jelenlétének, a testének, karjának,
a keze formájának, a feszes izmokra simuló világos bőrének. Bárcsak
ne égne az arcom! Bárcsak ablakot nyithatnánk.
– Bármire. Mindenre. Mit szeretsz legjobban csinálni?
– Én... muzsikálni.
– Komolyan? – csillan fel a szeme. – Milyen hangszeren játszol?
– Csellón.
– Az egyik kedvencem! – mosolyodik el. – Tavaly hallottam
Stradivarius Tanglewoodot a Királyi Koncertteremben játszani.
Hirtelen megfeledkezem az idegességemről. – Tényleg? Élőben?
Őt magát, személyesen?
– Úgy látom, nagy csodálója vagy.
– Csodálója? Stradivarius Tanglewood az elmúlt évszázad
legtehetségesebb csellistája! Ő egy... nem is értem, hogy ne
csodálná... – Nem tudom jól megfogalmazni a mondatot. A csodáló
olyan banális szónak hangzik. Csaknem tönkretettem a gramofont,
annyit játszottam Tanglewood lemezeit Déli Kapuban. Ihletően
hatott rám.
– Meglep, hogy nem voltál ott – jegyzi meg a fiú. – Fantasztikus
hangverseny volt.
– El tudom képzelni. Játszotta a d-moll menüettet?
A fiú arca felderül.
– De még mennyire! Bár a g-dúr prelűd a kedvencem. Tudom,
hogy elég egyszerű, de...
– Nekem is! – Nem akarok kiabálni, a fiú kissé meg is ijed. –
Hm... az volt az egyik első darab, amit megtanultam – teszem hozzá
nyugodtabb hangon.
– Lehet, hogy a következő hónapok során megint fellép majd.
Szívesen elvinnélek. Bár bevallom, jobban kedvelem Reed Pudingét.
Leesik az állam. – Reed Pudingét? Tréfálsz? Puding minden
tekintetben messze elmarad Tanglewood mögött! A technikát, a
stílusát nézve, a frazírozása mindig rendkívül lapos, egy ajtógomb
érzelmi skálája szorult bele... – Számos vitába bonyolódtam erről
Déli Kapuban a zenetanárommal. – Olyan, mintha egy csodásán
csiszolt gyémántot egy darab kvarchoz hasonlítanál.
A fiú nevet. – Még sosem láttam olyan Bank-beli lányt, aki
ennyire szereti és ismeri a zenét. – A keze átnyúlik a kettőnk közti
csekély távolságon, és nagyon gyengéden végigsimítja az arcomat. –
Alig várom, hogy megismerjelek.
Felrobban a szívem a mellkasomban, olyan hangosan ver, ami
zavarba hoz, mégsem tudok másra koncentrálni, mint arra, milyen
érzés az ujja érintése a bőrömön, és hogy ettől valami különös
bizsergés árad szét az ereimben.
A tudatomba valahogy bekúsznak a szavai. – Hogy-hogy „Bank-
beli”?
Elhúzza a kezét, a tekintetébe bizalmatlanság költözik. – Hogy
érted, hogy hogy értem? A Bankból származol.
Szíven üt a kétségbeesés, ködként homályosítja el a látásomat, és
kifakítja a szobát. Hát persze. Tudnom kellett volna. Valaki másnak
nézett. Nem is kellene itt lennem.
 Az arcomat fürkészi. – Nem a Bankból származol?
Megrázom a fejem, a torkom elszorul. – A Lápról. – Alig bírom
elsuttogni.
Úgy pattan fel, mintha villanyáram érte volna. – Nem – csóválja
lassan a fejét. – Nem. – Két ujja közé csippenti az orrnyergét. –
Nyugtass meg, hogy nem te vagy a helyettes.
Pofoncsapásként érnek a szavai, és amikor megint rám néz,
megváltozott a tekintete, és tudom, hogy úgy néz rám, mint
mindenki más, azzal a pillantással, ami a szerint ítél meg, ami
vagyok, és nem a szerint, aki. Engem már nem lát többé.
A válasz kiül az arcomra. Érzem, ahogy az arckifejezésem elárul,
az arcába kiabálja, hogy tiltott vagyok, veszélyes vagyok. Hogy nem
vagyok szabad.
– Mit keresel itt? – sziszegi oda, és úgy kémlel körül, mintha
valaki figyelne.
– Én... én...
Megragadja a karomat. – Menned kell! Most rögtön.
Váratlanul kopognak az ajtón, amin bejöttem. Megdermedünk. Az
arcunkon egyformán pánik tükröződik. – Egy pillanat – szól ki, a
helyzethez képest meglepően nyugodt hangon. Az ajkára teszi az
ujját, és egy szekrényhez húz. Betuszkol, és becsukja az ajtót. Sötét
van bent, és naftalinszag érződik. Lekuporodom, és egyik szememet
a kulcslyukra szorítom.
A fiú beletúr a hajába, megigazítja az ingét, és ajtót nyit. – Jó
napot – mondja, és a hangja olyan könnyed és fesztelen, mint
amikor először beszélt velem.
í
– Jó napot! – A hang vékony és recsegő. Rögtön ráismerek: a
Hercegnő unokahúgának a hangja.
Nem! Lehetetlen, hogy miatta legyen itt!
– A nagynéném pillanatnyilag kiállhatatlan – folytatja a lány. –
Elnézést a késésért.
– Nem érdekes – mondja a fiú szívélyesen. – Gyere be!
Lila anyag villan, de a fiú alakja eltakarja a lányt, miközben
becsukja az ajtót.
 – Kérsz inni valamit? – kérdezi a fiú.
– Nem.
A fiú eltűnik a kulcslyuk látómezejéből. Hosszú csend következik.
– Nem beszélsz velem? – zsémbel a lány.
– Ó, dehogynem. Hogyne. Elnézésedet kérem. Mesélj, kérlek,
valamit magadról!
Utálom, hogy ugyanazt kérdezi tőle, amit tőlem.
– Nem kellene szép dolgokat mondanod nekem? A barátnőim,
akiknek kísérőik voltak, folyton azt mondták nekik, milyen csinosak.
Ha nem reménykedtem volna benne olyan kétségbeesetten, talán
észre sem vettem volna a fiú válasza előtti kis tétovázást. – Nagyon
csinos vagy.
Szoknyasuhogást hallok, és a lány jelenik meg a látómezőmben.
Önkéntelenül is elégedettséggel tölt el, hogy határozottan nem
csinos.
– Gyere ide – parancsolja a lány, és a fogaimat csikorgatom. Nem
tetszik, ahogy a fiúval beszél. A fiú is megjelenik.
– Még sosem volt kísérőm.
– Tisztában vagyok vele. A nagynénéd a legjobbat kívánja a
jövődet illetően, ezért vette igénybe a szolgálataimat.
A lány felhorkan. – A nagynéném egy fikarcnyit sem törődik
velem. Minél előbb szeretne férjhez adni, és megszabadulni tőlem.
A fiú vállat von. – Nem tudom, lehet, hogy ez az igazság.
Őméltósága nem tisztelt meg a bizalmával.
A lány egy ruhafodrával játszik. – Szóval... te megtanítasz arra,
hogy legyek megnyerő egy férfi számára?
Micsoda? Nem! Szó sem lehet róla. Nem lehet, hogy ezért van itt!
Vagy mégis?
A fiú csábító mosolyra húzza a száját. – Azért vagyok itt, hogy
megtanítsalak, hogy vehetsz rá egy férfi arra, hogy megnyerő legyen
számodra.
Nem hibáztatom a lányt azért, amilyen képet vág: kis gombszeme
elkerekedik, a szája elnyílik. – Mikor kezdünk?
A fiú felnevet. – Nemsokára. Ez még csak a bemutatkozás.
– Ó! – ráncolja a szemöldökét a lány, aztán kezet nyújt.
– Carnelian a nevem. Carnelian Silver. De ezt valószínűleg tudod.
 Carnelian. Micsoda ostoba név.
A fiú megfogja a kezét, és finoman csókot nyom rá. – Nagyon
örülök, hogy megismerhetlek, Carnelian. Ash Lockwood vagyok.
Ash. A neve Ash... némán formálom a nevet a sötét szekrényben,
és mosolygok.
– Szabad csókolóznunk, igaz? Chalice barátnőmnek volt egy
kísérője, és azt mondta, simogathatták egymást, csókolózhattak meg
minden. – Carnelian mohón figyeli Asht, alig várja, hogy
alátámassza a reményeit.
Képzelődöm vagy Ash tekintete valóban a szekrényre villan? –
Még bőven van időnk tisztázni a szolgálatom szabályait – mondja. –
De ha nem tévedek, ideje átöltöznöd a vacsorához.
– Te is jelen leszel? – kérdezi Carnelian.
– Igen. Nekem is át kell öltöznöm.
Carnelian tetőtől talpig végigméri. – Szerintem így is tökéletes
vagy – mondja csaknem félénken. – Lehet, hogy mostantól nem is
lesz olyan rossz itt élni.
Az ajtóhoz megy, és várja, hogy Ash kinyissa előtte.
– Nagy öröm volt megismerkedni veled, Carnelian Silver.
A lány visszamosolyog rá; a mosolyt láthatóan elbűvölőnek
szánja. – Veled is, Ash Lockwood. Hamarosan találkozunk.
Ash becsukja mögötte az ajtót, és lehunyt szemmel nekitámasztja
a fejét. Egy gyötrelmes pillanatig azt hiszem, megfeledkezett rólam,
de aztán nagy léptekkel odasiet hozzám, és feltárja az ajtót.
– Van fogalmad róla, milyen nehéz volt ez úgy, hogy idebent
voltál? – sziszegi.
– Nem az én hibám. – Talpra kecmergek, de a lábamba görcs állt,
és megbillenek. Ash elkapja a könyökömet, hogy felegyenesítsen, és
rögtön hevesebben ver a szívem.
– Tűnj el innen – sürget. – Gyorsan! Ne szólj senkinek, hogy láttál
vagy beszéltél velem, vagy... ne mondj semmit! Értetted? – Most
először látom, hogy lehullik róla az álarc. Őszintén rémültnek
látszik.
– Ugyan kinek árulnám el? – kérdezem csendesen. – Senki sem
beszél velem. Senki sem figyel rám.
Villan valami a szemében, ami talán szánalom. – Menj innen –
ismétli meg.
Az ajtóhoz botorkálok, de amikor az ajtógombra teszem a kezem,
megállók. – Nem... nem tudom, hogy kell visszamenni.
Ash felsóhajt. – Én sem – vonja meg a vállát. – Sajnálom, de nem
segíthetek.
Hosszan nézek rá, és azon töprengek, vajon látom-e még valaha.
– Mi az? – kérdezi.
– Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval – bököm ki, és
szörnyen elpirulok. Nem úgy sült el, ahogy mondani akartam.
De a szavaimban van valami, amitől felnevet, de hidegen,
vidámság nélkül, aztán lerogy a kanapéra, és a tenyerébe temeti az
arcát. – Kérlek – mondja fáradtan. – Csak menj innen!
Még mindig ég az arcom zavaromban, így surranok ki az ajtón,
mielőtt olyat mondanék, amit megbánok.


 15. fejezet

KÁBULTAN KÓSZÁLOK, ÁTMEGYEK AZ ÜVEGFOLYOSÓN, AZTÁN balra,
jobbra, balra, jobbra.
Minden ugyanolyan, mégis más. Hirtelen a bálterem előtt találom
magam, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda. A gondolataim csak
egy szürkészöld szempár körül forognak.
Az egyik melléklépcsőn jutok fel az első emeletre, és összefutok
Annabelle-lel. Az arcán páni rémület, a nyugtalansága hangtalan.
– Körbejártam a palotát – magyarázom, s igyekszem ártatlanságot
színlelni. – Vagy azt nem szabad?

Egyedül?
– Igen.

NEM
– Jaj, igazán sajnálom. – Remélem, bocsánatkérő arcot vágok.
Annabelle a mellére szorítja a kezét, és most veszem észre, hogy
izzadtság gyöngyözik a homlokán. – Sajnálom, Annabelle –
szabadkozom most már őszintébben.

Engedély nélkül soha

Rendetlen és ferde az írása.
– Vagy megbüntetnek, igaz?
Annabelle megrázza a fejét, és magára mutat. Megriadok.
– Téged büntetnek meg?
Annabelle bólint.
– Rendben, rendben, borzasztóan sajnálom. ígérem, nem teszem
többé. – Milyen önző vagyok, hogy bele sem gondoltam, mi
történhet velem, ha elcsípnek.
A Hercegnő már a lakrészemben vár, amikor visszaérünk.
– Hol voltatok? – csattan fel.
 – A kertben – hazudok, és hozzáteszem: – A labirintusban. –
Hátha ellenőrzött, és nem látott minket.
Elereszti a magyarázatomat a füle mellett.
– Ma este családi vacsora – közli. – Te is ott leszel. – Annabelle-re
pillant. – Öltöztesd át, és legyen fél nyolckor az ebédlőben.
Annabelle pukedlizik.

EZ AZT JELENTI, HOGY VÉGRE MEGISMERKEDEM A
HERCEGGEL? – kérdezem, miközben Annabelle belefűz egy
halvány ezüstszínű ruhába, aminek virágmintájába apró zafírokat
varrtak.
Bólint.
– Milyen?
Annabelle vállat von, és grimaszt vág, amiből azt szűröm le, hogy
nem tartja különösebben érdekes embernek. Leültet az öltözőasztal
tükre elé, és kezdi begöndöríteni és feltűzni a hajamat.
Az elmúlt órában Ash arca már vagy százszor jelent meg lelki
szemeim előtt. Ahogy rám nézett, ahogy emberként szólított meg,
még ha csak pár percig is. Olyan volt, mint levegőt venni az után,
hogy sokáig visszafojtottam a lélegzetemet.
A tükörképemre pillantok: rózsás arc, halvány mosoly, csillogó
szem. A tükörbeli lány most először valóban boldog.
Nem sokat gondoltam még a csókolózásra, de ha belegondolok,
hogy Ash ajka az enyémre tapad... Kuncogok.
Annabelle kíváncsian néz rám, és gyorsan letörlöm a mosolyt az
arcomról.
Tudom, hogy buta képzelődés az egész. Sosem csókolhatom meg.
Valószínűleg többé nem is látom.
– Ó! – kiáltok fel váratlanul. Eszembe jut, hogy Ash ma ott lesz a
vacsorán.
Annabelle zavartan és aggodalmasan méreget.
– Ó, semmiség... csak megszúrtál a hajtűvel. Bocs. Már jól vagyok.
Annabelle az ajkába harap, és felesleges óvatossággal folytatja a
hajam feltűzését.
Úgy érzem, mintha a tüdőm a felére zsugorodott volna, miközben
a szívem kétszer sebesebben kalapál. Mire Annabelle egy kis kölnit
petyegtet a csuklómra, és késznek nyilvánít, én már gyakorlatilag
kapkodom a levegőt az izgalomtól.
– Tökéletes – dicsérem meg. Fojtott a hangom. A ruha úgy ragyog
rajtam, mintha holdfényből szőtték volna, és
Annabelle zafír- és gyöngytűkkel tűzte tele a hajamat. A számat
rózsaszín szájfénnyel festette ki, a szememet halványlilával, ami
még jobban kihangsúlyozza a színét. Vajon Ash csinosnak talál-e
majd?
Elég ebből, Violet, rovom meg magam. Mit számít, mit gondol?
Mire a bejárati előcsarnokba érünk, már azt kívánom, bárcsak ne
hívtak volna meg erre a vacsorára. Olyan feszült vagyok, mint a
csellóm húrjai. Amikor megállunk az ebédlő ajtaja előtt, Annabelle
még egyszer ellenőriz minden részletet, és a szoknyámmal bíbelődik.

Rendben?
Bólintok, a torkom úgy elszorult, hogy nem is próbálok meg
megszólalni. Annabelle az ajtó felé int a fejével, és elmosolyodik.

Finom étel
Idegesen kacarászok. Annabelle int az inasnak, aki mereven áll az
ajtónál. Az inas kitárja előttem az ajtót, és bejelent: – A Tó Házának
helyettese.

MINDEN OLYAN, AHOGY EMLÉKSZEM RÁ .
Fényes tölgyfa bútorok, gesztenyebarna falak, csupa gyertya
csillár. Az egyetlen különbség a társaság. Tőlem balra a Hercegnő két
szmokingos férfival. A Hercegnő sötétkék selyemruhát visel, és
kesztyűs kezében finoman egy pezsgőspoharat tart. Jobbra a vörös
hajú Üveg Úrnője, Carnelian, és a szívem nagyot dobban: Ash.
Még csak pár órája, hogy megismertem, de talán még annál is
jóképűbb, mint ahogy emlékszem. Úgy érzem, mintha tetőtől talpig
elpirulnék.
Mindenki felpillant, amikor belépek, kivéve Ash, aki hirtelen csak
azzal foglalatoskodik, hogy Carneliannek italt töltsön.
Arról valahogy meg is feledkeztem, hogy Carnelian is itt lesz.
Kelletlenül elismerem, hogy nagyon mutatós, gyönggyel kivarrt
tunikát adtak rá, és a haját is divatosabban csinálták meg, mint
eddig.
– Gyere ide – parancsol rám a Hercegnő.
– Ez hát a helyettes? – kérdezi a magasabb férfi. Vöröses a bőre,
nagy az orra, és igen sovány. A szeme sötét, akár a Hercegnőé, és
íves, vastag fekete szemöldöke alól figyel. Iszik egy korty
borostyánszínű italt a kristálypoharából. – Kíváncsi voltam, mikor
láthatom végre.
– Jaj, drágám, hiszen olyan elfoglalt voltál! – mondja a Hercegnő.
– Mi a véleményed?
– Te tudod a legjobban, kedvesem – vonja meg a vállát a férfi. –
Mindenesetre csinosabb, mint az, aki Garnetet szülte.
Ő lehet a Herceg. Nem tetszik, ahogy ezt mondja, se ahogy a
vastag szemöldöke alól néz; libabőrös leszek tőle.
– A feleségem mesélte, hogy nagy terveitek vannak vele – szólal
meg a másik férfi. Testes férfi, a mellény megfeszül hatalmas
pocakján, az arca pirospozsgás.
– Igen – erősíti meg a Hercegnő. – Már vártam egy ideje, hogy
ilyen helyettesre tegyek szert. A lányom kivételes lesz.
– A lányunk – igazítja helyre a Herceg.
A Hercegnő fagyosan mosolyog. – Tökéletesen igaz, a lányunk.
Nyílik az ajtó, és hallom, ahogy a lakáj bejelenti. – Garnet, a Tó
Házának fia.
Garnet vonul be páváskodva. Most sokkal összeszedettebb, mint
amikor legutóbb láttam. Legalábbis most nem részeg. Szőke haját
hátrasimították, az öltözete kifogástalan, szmokingja tökéletesen
feszül széles vállán.
A tekintetem ide-oda jár közte és Ash között. Mindketten nagyon
vonzóak, de Ash megjelenése határozottan természetesebb. Garnet
vonásai hibátlanok: telt ajkak, egyenes orr, világos bőr. Mintha Lily
valamelyik magazinjának lapjairól lépett volna le. Egyáltalán nem
hasonlít a szüleire; felteszem, hogy a helyettes, aki szülte, jól értett a
forma és szín mágiákhoz.
– Anya, apa – biccent Garnet a Herceg és a Hercegnő felé, és
elvesz egy pohár pezsgőt a tálcáról, amit egy közelben álló inas kínál.
– Elkéstem?
 A Hercegnő arcán megrándul egy izom, de ebben a pillanatban
megszólal a csengő.
– Üljünk asztalhoz – javasolja élénken a Herceg.
A Hercegnő jobbján foglalok helyet, a balján a Herceg ül, majd
Garnet. Az Üveg Úrnője mellém kerül a férjével, majd Carnelian és
Ash következnek. így aztán majdnem Ashsel szemben ülök.
Nem néz rám. A tekintete elsiklik felettem, mintha ott sem
volnék. Mintha láthatatlan volnék.
A közönye okozta fájdalom éles, fizikai kín, mint egy átalakító
mágia utóhatása, csak nem a fejemben érzem, mintha ezernyi tűvel
szurkálnák. Igyekszem arra koncentrálni, hogy elrendezzem a
szalvétát az ölemben.
Nem szabadna ilyesmit éreznem. Butaság. Még csak nem is
ismerem! Mit számít, hogy rám néz-e vagy sem?
Egy szolga spenót, cékla és kecskesajt salátát tesz elém, de Dahlia
halála óta először nincs kedvem enni. A szám olyan száraz, mint a
smirgli.
– Pearl – szólal meg az Üveg Úrnője, miközben egy másik szolga
bort tölt a poharába. – Az unokahúgod rendkívül bájos történeteket
mesélt arról, milyen a Bankban élni. Tudtad, hogy ténylegesen
segített az apjának a nyomdagépét üzemeltetni? Képzeld csak!
A szavak őszintének hangzanak, de a hanghordozás hamis; olyan
érzésem van, mintha az Úrnő és a Hercegnő titkon Carnelian
rovására élcelődnének.
Carnelian arcán zavarában két tűzrózsa jelenik meg. – Csak
egyszer – szabadkozik. – Amikor az inasa beteg volt.
– Nos – mondja gördülékenyen a Hercegnő –, bizonyosan
jellemformáló volt.
Az Üveg Úrnője belenevet a poharába.
– Látom, végre szereztél neki egy kísérőt – veti oda egy falat cékla
rágása közben Garnet a Hercegnőnek, aztán meg– törli a szalvétával
a száját, és kezet nyújt Ashnek. – Mellesleg Garnet vagyok.
Ash udvariasan kezet fog vele. – Ash Lockwood.
– Jóképű srác, kuzin, nem? – mondja Garnet Carnelian– nek, és a
szemöldökét mozgatja. – Mennyibe kerül, anya?
A Hercegnő orrlyuka kitágul, de Ash ügyesen közbevág.
 – Carnelian vacsora előtt megmutatta a könyvtárat – mondja. –
Még sosem láttam ilyen hatalmas gyűjteményt, milady. Igazán
lenyűgöző.
– Köszönöm, Mr. Lockwood – mondja feszes mosollyal a
Hercegnő.
– Igen, a feleségem figyelmét bámulatosan leköti a múlt – veszi át
a szót a Herceg. – Bevallom, én egyáltalán nem értem.
– Nem is várom el, drágám – mormolja a Hercegnő. – Csak
gazdasági főkönyveket szoktál olvasni.
– Valakinek a pénzügyekkel is kell foglalkoznia – vág vissza a
Herceg, és jelentőségteljes pillantást vet az Üveg Urára.
– Nem igaz, Beryl?
– De még mennyire – kacsint az Úr.
– A Tó Háza az egyik Alapító Ház – csattan fel élesen a Hercegnő.
– Az őseim részt vettek a Nagy Fal építésében, ami nélkül ezt a
szigetet már régen elnyelte volna a tenger. Az első Választófejedelem
asszony egyenes ági leszármazottja vagyok, azé, aki a Magányos
Várost alapította, és megalkotta az öt kört, köztük szeretett
Ékkövünket is. Nem csupán megtiszteltetés, de kötelesség is
számomra a régi korok irodalmát ápolni. Természetesen azt hiszem,
megértem azt is, hogy azoknak ez miért nem érdekes, akik nem
tudják ilyen messzire visszavezetni a családfájukat.
Az Üveg Úrnője kényelmetlenül feszeng, a férje beletemetkezik a
salátába. A Herceg villát tartó keze ökölbe szorul.
– Ugyan már, anya, ne becsüld le apát azért, mert nem
kapaszkodik fel a társadalmi ranglétrán – mondja Garnet, és nagy
kortyot iszik a borából, aztán int egy lakájnak, hogy töltse megint
tele a poharát. – Te is ezt tetted volna, ha az Üveg Házába születsz.
– Köszönöm, fiam – dicséri meg velősen a Herceg. Carnelian
csipog bele. – Mama mindig azt mondta, hogy nem az a fontos, aki
vagy, hanem amit teszel.
– Anyád sok mindent mondott – csattan fel a Hercegnő.
– És egyet sem kell elismételned ennél az asztalnál.
Fagyos csend támad a teremben. Céklát lapátolok a számba, hogy
valamivel elfoglaljam magam. Még az utolsó vacsora is jobb volt
ennél. Legalább itt volt Raven. És Lucien.
 – Hallottad – töri meg a hallgatást az Üveg Úrnője, és úgy
előrehajol, hogy szinte érinti a Hercegnőt – hogy mit művel a Zárak
Úrnője?
A Hercegnő felkapja a fejét. – Mit?
– Tudod, hogy idén vette meg az első helyettesét? – A Hercegnő
bólint. – Szemmel láthatóan mindenhova magával hurcolja! –
mondja hangosan az Úrnő. – Bevásárló körutakra, ebédekre, még a
házamba is elhozta uzsonnára! Sejtelmem sincs, mit képzel!
– Milyen kínos! – hümmög a Hercegnő. – Mit gondolsz,
megpróbál felvágni?
A két nő gonosz kacagásban tör ki. A Herceg, az Üveg Ura és
Garnet az új adóról vitatkoznak, amit a Választófejedelem ki akar
vetni a Farmra, és Carnelian a hétvégi terveiről csacsog Ashnek.
Iszonyatosan magányos vagyok.
– Hányas sorszámot vette meg? – kérdezi a Hercegnő.
– A 102-est – válaszolja az Üveg Úrnője.
– Micsoda?! És úgy parádézik vele, mintha az első tízben lett
volna?
– Tudom! Valakinek beszélnie kellene a fejével.
– Nem mintha a biztonság kérdés lenne, hisz kizárt, hogy bárki,
aki számít, egy harmadik körbeli Ház helyettesével vesződne. Csak
éppen közönségességre mutat.
– Lehet, hogy új módszerrel próbálkozik, hogy felhívja magára a
Választófejedelem feleségének a figyelmét – veti fel az Üveg Úrnője,
és a két nő ismét nevetésben tör ki.
– Neki is lánya lesz, nem?
– Hát persze. De kétlem, hogy a Választófejedelem valaha is
szövetséget fontolgatna a Zárak Házával.
– Jut eszembe, megvan már a ruhád a Választófejedelem báljára?
– Igen. Úgy féltem, hogy a felesége lemondatja vele a
helyettesével kapcsolatos ügy miatt a bált. Micsoda csalódás lett
volna!
Összeszorítom a fogam, amikor hallom, milyen félvállról említi
Dahlia halálát. Vajon az Üveg Úrnője tudja, hogy azzal a nővel
beszél, aki felelős a haláláért? Kétlem, hogy egyáltalán érdekelné.
Az inasok elviszik a tányérokat, és felszolgálják a következő
fogást, ami bárányszelet mentakocsonyával és sült burgonyával. Az
étel fenséges, mégsem élvezem. Inkább ennék a szobámban
Annabelle-lel, mint hogy itt hallgassam, ahogy ezek a nők a
helyettesekről csevegnek, mintha házi kedvencek vagy egy új cipő
lennének.
A pillantásom gyakran kalandozik Ash felé, pedig azt kívánom,
bárcsak uralkodni tudnék magamon. Mintha a szememnek az lenne
a küldetése, hogy minél többet megjegyezzen vele kapcsolatban.
Például azt, hogy néha úgy mosolyog, mintha valami féltve őrzött
titka lenne. Hogy a szeme színe állandóan szürkéről zöldre változik.
És milyen türelmesen hallgatja Carneliant, sosem látszik rajta, hogy
unatkozna, és sosem szakítja félbe. A keze a borospoharán nyugszik,
én pedig csak arra tudok gondolni, milyen érzés volt, amikor
megsimogatott. Mi a gond velem? Hisz csak egy fiú! Egy rendkívül
jóképű fiú, aki ért a zenéhez, és pár percig úgy beszélgetett velem,
mint egy emberrel, és akitől izgatott leszek, és...
Iszom egy korty bort.
– Természetesen a Választófejedelem felesége nem az egyetlen,
akit veszteség ért – rántanak vissza a Hercegnő szavai a valóságba. –
Hallottál a Harang Úrnőjének esetéről?
– Igen – mormolja az Üveg Úrnője. – Úgy tudom, a fürdőkádban
találták meg a helyettesét. Vízbe fulladt. Teljesen kiesett a Királyi
Palotával kötött frigyért folyó versenyből. Az Úrnőnek egy évet kell
várnia, hogy új helyettest vásárolhasson.
A Hercegnő vállat von. – Megérdemelte. Nem védte úgy az
otthonát, ahogy kellett volna. Ilyen időkben az embernek nem árt
kivételesen elővigyázatosnak lennie. – Eszik egy falat bárányt. –
Egyébként ezért is nem engedem, hogy a helyettesem kádban
fiirödjön. A zuhany alatt nem lehet vízbe fulladni, igaz?
– Á, szóval megkezdődött a vadászidény a helyettesekre? – kiált
oda Garnet az asztalon át. Kipirult az arca, a szeme csillog, amikor
találkozik a tekintetünk. – Nem árt óvatosnak lenned, új lány. Az
idei év elvetemültnek ígérkezik, hiszen a becses kis
Választófejedelem keze a tét.
Kifut az arcomból a vér, és mivel nagyon is figyelek minden
mozdulatára, látom, hogy Ash válla megfeszül. A Hercegnő tenyérrel
keményen az asztalra csap, amitől mindenki összerezzen.
– Most azonnal távozz az asztaltól! – mondja olyan hidegen, hogy
érzem, amint csökken a hőmérséklet a teremben.
Garnet felhajtja a maradék borát. – Örömmel – közli. Feláll, és
túlzottan mélyen hajol meg a Hercegnő előtt, aztán sarkon fordul, és
kivonul az ajtón.
Fagyos csend van. A Hercegnő állva marad. Az állkapcsán
ugrálnak az izmok, mintha azt próbálná meg kitalálni, mit mondjon.
– Köztudott, milyen türelmes voltam éveken át – jelenti be nagy
általánosságban a teremnek. – Számtalan intézkedéssel igyekeztem
szavatolni a helyettesem biztonságát. Semmi sem történhet vele!
Nem engedem.
Úgy érzem, mintha hozzám szólna anélkül, hogy valóban így
tenne. Mintha kínos lenne mások előtt vigasztalnia.
Felszolgálják a desszertet, és próbálom élvezni a friss málnával
megszórt túrótortát, de folyton azon jár a fejem, vajon hány másik
helyettest öltek meg az aukció óta. Felváltva gondolok Ravenre és
Lilyre.
– Mondja csak, Mr. Lockwood – fordul hozzá a Hercegnő. – Mióta
kísérő?
A villámra meredek, és hegyezem a fülem.
– Három éve, milady – válaszolja Ash. – Tizenöt éves korom óta.
– Melyik körben született?
– A Füstben, milady.
Felkapom a fejem. A Füstben? Azt hittem, a Bankba vagy az
Ékkőbe valósi. De hogy az alacsonyabb körök egyikéből... végtére is
van bennünk valami közös. A gondolattól melegség árad szét a
mellkasomban, míg eszembe nem jut, hogy nem szabadna törődnöm
vele.
– Melyik Negyedben él a családja? – faggatja a Herceg.
– A Keletiben, milord.
– Nahát! Több gyárunk is van a Keleti Negyedben. Mit is mondott,
hogy hívják?
– Lockwoodnak, milord. De az apám a Joinder’s Bútorgyárban
készít vitrineket.
– Az a Kő Házának fióküzeme, nem?
 – De igen, milord.
– Gondoskodnunk kell róla, drágám – szól közbe a Hercegnő hogy
találjunk a fiatalember apjának egy jobb munkalehetőséget az egyik
saját gyárunkban.
– Méltóságos asszonyom nagyon lekötelez – mondja Ash, de a
szeme körül megfeszül a bőr.
– Korábban éppen az Üveg Úrnőjének említettem, hogy
bámulatos, hogy a természetes megtermékenyítés még ma is képes
ilyen... kiváló eredményt létrehozni. Az apja és az anyja bizonyára
nagyon szép pár. – A Hercegnő mohó tekintettel méregeti Asht,
miközben hosszan kortyol a borából.
Az Üveg Úrnője gyorsan témát vált. – Mondd csak, Carnelian
drágám, milyen sorszámú helyettest választott anyád, amikor téged
szeretett volna?
A kérdés láthatóan zavarba hozza Carneliant. – Nem törődött a
sorrenddel. Mindig azt mondogatta, hogy neki csak az volt a fontos,
hogy egészséges legyek.
– Nos – mondja az Üveg Úrnője –, biztos a legjobbat vette meg,
akit megengedhetett magának.
– Ezt a helyettesek körüli csevejt a hölgyekre hagyhatnánk, nem,
Beryl? – fordul a Herceg az Üveg Urához. – Mit szólnál egy kis
konyakhoz a dohányzószobában?
Ebben a pillanatban felpattan az ajtó, és James, a komornyik
jelenik meg hajlongva.
– Bocsásson meg, milady, de sürgős üzenet érkezett az Üveg
Házából. – Odafordul, és meghajol az Úrnő előtt. – A helyettesénél
megindult a szülés.
– Ó! – kiált fel az Úrnő. – De csak két hét múlva kellene szülnie!
Nagy a kavarodás, miközben a lakájok kihúzzák a székeket,
kabátokért futnak, és a Herceg meg a Hercegnő gratulálnak.
k

Minden rendben lesz – nyugtatja meg a Hercegnő az Üveg

–
Úrnőjét. – Garnet két és fél héttel korábban érkezett, és milyen...
nos, legalábbis egészséges lett. Az én kocsimmal menjetek, az
gyorsabb.
 – Jaj, köszönöm, köszönöm! – hálálkodik az Üveg Úrnője, és
puszit nyom a Hercegnő arcára. A férje kezet ráz a Herceggel, aztán a
pár kisiet az ajtón.
– Visszavonulok, kedvesem – jelenti be a Herceg.
Majd a feleségére rá sem nézve nagy léptekkel kimegy az ajtón.
A Hercegnő lerogy a székébe. – A ma estének ezzel vége is – int a
kezével. – Kifelé!
Boldogan engedelmeskedem.
Ash, Carnelian és én kivonulunk a folyosóra. Egy fekete ruhás,
fehér kötényes szobalány várja Carneliant, de Annabelle-nek nyoma
sincs.
– Az udvarhölgye hamarosan itt lesz – közli a szobalány, és
ráismerek a hangja alapján: a Mary nevű lány a keleti szárnyból. –
Garnetet szolgálja ki a könyvtárban.
– Ó! – kiáltok fel. – Köszönöm.
– Milyen volt a vacsora? – kérdezi Carneliantől.
– Borzalmas – morogja Carnelian. – Mr. Lockwood visszakísérhet
a szobámba?
– Illetlenség lenne – mondja Ash, és kezet csókol neki. – De
holnap találkozunk.
Carnelian mosolyog, és hagyja, hogy a szobalánya elvezesse.
A folyosón csak mi ketten maradunk.
Ash ugyanabban a pillanatban eszmél rá erre, mint én, és egy
lépést hátrál, mintha nem akarna a közelemben lenni.
Nem tudom, mit mondjak, de valamit mondani akarok. Ash
elindul, aztán mégis visszafordul.
– Mindig ilyen nektek, nem? – kérdezi. – Mindig is ilyen volt a
helyetteseknek. Csak korábban nem figyeltem fel rá.
Szólásra nyitom a számat, de mielőtt megkérdezhetném, mire
érti, Ash sarkon perdül, és magamra hagy a folyosón.


 16. fejezet

TÉNYLEG ILYEN SZOROSNAK KELL LENNIE?
A családi vacsora után pár nappal közölték velem, hogy el kell
mennem a Hercegnővel és a családjával a Választófejedelem báljára.
Nem hittem volna, hogy egy bálon való részvétel azzal jár, hogy egy
estén át nem vehetek levegőt.
Annabelle a szemét forgatja, és befejezi a befűzésemet.
Végighúzom az ujjamat a kemény halcsonton. Még sosem viseltem
ilyesmit, de úgy érzem, nem is szeretnék többet.
Annabelle elfordít a tükörtől, és rám segít egy halom
alsószoknyát, aztán magasba tart valami csillogó anyagot. Nagy
gonddal, hogy ne kócolja össze a hajamat, rám igazgatja a ruhát.
Végül egy lépést hátrál, hogy megcsodálja a művét, és összecsapja a
kezét.
– Most már megnézhetem magam? – zsémbelek. Több órányi
előkészületen vagyok túl, hogy szép legyek a Választófejedelem
báljára, és most már torkig vagyok vele. Annabelle némán nevet,
aztán a hármas tükör felé fordít.
– Ó! – akad el a lélegzetem. – Ó, Annabelle...
A ruha arannyal átszőtt levendulaszínű selyem, a bő szoknya
gyönyörű eséssel hullik a földre, a felsőrész a fűző segítségével
feszesen simul rám, és kelletlenül el kell ismernem, hogy a fűző
kiemeli az alakomat. Talán egy kicsit a kelleténél jobban is: olyan,
mintha a testemet felfelé nyomták volna, így az ejtett vállaim között
több látszik a keblemből. A hajamat besütötte és feltűzte, a
hajzuhatagot az egyik keblemre húzta, és a szokottnál erősebb a
sminkem, kivált a szememé.
Annabelle arca jelenik meg a vállam felett. Ragyog a boldogságtól.
– Csak ne olyan önelégülten – mondom, de én is akaratlanul
elmosolyodom. – A Hercegnő le lesz nyűgözve.
Annabelle átkísér a főbejárati előcsarnokba, ahol a szökőkút
vígan csillog az alkonyfényben. Ash és Carnelian már ott várnak, és a
szívem megdobban, amikor Asht megpillantom.
– Nem sejtettem, hogy te is jössz – jelenti ki Carnelian. Rózsaszín
ruhája fényűzőbb, mint az enyém: csipkeujja van, és sokkal bővebb a
szoknyája.
– Én meg azt nem, hogy te is – vágok vissza.
Ash nem néz rám, de az ajka megrándul.
A Herceg és a Hercegnő is megérkeznek Corával a nyomukban.
– Késésben vagyunk – mondja a Hercegnő köszönés nélkül. – Hol
van Garnet?
Szigorúan néz ránk, mintha a zsebünkbe dugtuk volna vagy
ilyesmi. Aztán elkeseredetten sóhajt fel. – Nem is tudom, miért
vesződtem a kérdezősködéssel. Induljunk!
A bársonyköpeny alól kivillan pávakék ruhája, és egyik kesztyűs
kezével a Hercegbe karol, majd kivezeti az ajtón. Annabelle is rám
kapcsolja a köpenyemet, Ash pedig Carnelianre adja fel a köpenyt.
– Hol van Garnet? – súgom oda Annabelle-nek, de csak
mosolyog, és vállat von.
Két gépkocsi várakozik a felhajtón. Hűvös van, az ég sötét
tintakék. Szorosabbra húzom magamon a köpenyt. A Herceg és a
Hercegnő az első kocsihoz mennek, és Cora engem, Asht és
Carneliant a másodikhoz irányít.
A Királyi Palotához az út egy örökkévalóságig tart. Carneliannel
egymás mellett ülünk, Ash a szemközti ülésen, velünk szemben.
Kibámulok az ablakon, és igyekszem kikapcsolni Carneliant, ahogy
hol erről, hol arról a palotáról kérdez, vagy azon kuncog, amit Ash
mond. De Ash mindig ott van, mint egy fekete-fehér káprázat a
látókörömben. Nem tudom kitörölni vagy elsiklani felette.
Éjszaka még páratlanabbak a paloták, mint nappal voltak: a lágy
kivilágításban ékköves kandiscukorként csillognak. A Királyi
Koncertterem csupa rózsaszín és arany álomként sugárzik. Ash
megemlíti Carneliannek a Stradivarius Tanglewood hangversenyt,
akinek kérdése hallatán – Ki? – viszolyogva rezzenek össze.
Amikor az erdőhöz érünk, és nincs más világítás, mint a gépkocsi
fényszórója, felnézek az égre. Több százezer csillag sziporkázik a
sötétségben. Emlékszem arra az éjszakára, amikor felnéztem
ugyanerre az égre, és vigaszt merítettem a tudatból, hogy Hazel és én
mindig egy ég alatt leszünk. Vajon most felnéz-e rá, mint én?
Remélem, igen.
Eszembe jut, hogy ma este esetleg találkozom Luciennel. Milyen
ostoba vagyok, hogy korábban nem gondoltam erre! Az Ashsel
kapcsolatos buta képzelgéseim teljesen összezavartak. Megrázom a
fejem, mintha ezzel ki tudnám tisztítani a fejemet. Élesnek kell
maradnia az elmémnek. Meg kell keresnem a módját, hogy beszéljek
Luciennel. Négyszemközt.
Áthaladunk a formára nyesett fák és bokrok között; a
sövénylényeken ezernyi apró fehér lámpácska világít. Kiérünk a
térre, melynek közepén a szökőkút van.
A Királyi Palota folyékony tűzként árasztja a fényt, a kupolák,
tornyocskák és hegyes tornyok a sötétséget nyaldossák, és aranyló
vörös fényt vetnek a térre. A sofőr megáll a széles lépcsősor előtt,
ahol lakájok várakoznak, hogy kinyissák előttünk az ajtót, és
kisegítsenek minket. Ash, Carnelian és én a Herceg és a Hercegnő
mögött felmegyünk a lépcsőn a kitárt ajtókhoz. Egy újabb szolga
elveszi a köpenyünket, egy inas átvezet minket a hatalmas
olajfestményekkel teleaggatott, aranyszőnyeges előcsarnokon.
Valahonnan közelről halk zene szól.
Alig várom, hogy Ravent is lássam. Már majdnem egy hónapja,
hogy utoljára találkoztunk, Dahlia temetésén. Mintha ezer éve lett
volna. Bizonyára elkísérte a Kő Grófnőjét.
Díszes kétszárnyú ajtó elé érünk, amit a lakáj mély meghajlással
nyit ki. Egy másik szolga, egy idős férfi áll bent az ajtón túl, egy nagy
bottal a kezében,. Háromszor a földre koppint vele, és hangosan
bejelent minket. – A Tó Hercege és Hercegnője.
A báltermet zsúfolásig megtöltik a szmokingos férfiak és az élénk
színű ruhás nők, akiknek suhog a szoknyájuk, miközben a keringő
dallamára újra meg újra keresztezik egymást, kiperdülnek és befelé
forognak. A zenét egy kis zenekar szolgáltatja a terem túlsó végében
felállított dobogóról, az egész falat betöltő ablakok elől. Az ezzel
szemközti fal előtt egyforma trónszékeken, egymás mellett ül a
Választófejedelem és a felesége. Furcsa így együtt látni őket: az
asszony játékbabának látszik, ahogy ragyog az arca és nevetgél, míg a
férje kemény arccal, kezében egy borospoharat szorongatva
tornyosul a székében.
A Hercegnő vezet át minket a táncparkett körül csoportokba
verődött férfiakon és nőkön, akik közül sokan meghajolnak vagy
pukedliznek előtte. A Herceg elvesz két pohár pezsgőt egy arra járó
pincértől, és az egyiket a feleségének nyújtja. Látom, ahogy a Mérleg
barnás bőrű Hercegnője az én Hercegnőmet méregeti. A cukormázas
torta engedelmesen és szótlanul álldogál mellette. Lucient és Ravent
keresem a tömegben. A Kő Grófnője olyan irdatlan testű, könnyen
észre kellene, hogy vegyem...
A termet egy hatalmas csillár világítja meg, körülötte fénygömbök
lebegnek, mint egy ékköves nap körül keringő bolygók. A falakat
arany, réz és bronz tapéta borítja, a padló fényes parketta, gyönyörű
mintával. Egy másik pincér jár arra, és Ash levesz két poharat, egyet
Carneliannek, egyet meg magának.
– Hihetetlen! – mondja Carnelian a mennyezetet bámulva. –
Jártál már itt?
– Igen, néhányszor – válaszolja Ash. A hangjából kiérzek valamit,
talán szomorúságot vagy megbánást, és eltűnődöm, vajon milyen
emlékeket ébreszt benne ez a bálterem.
– Mindig is szerettem volna bálba menni! – áradozik Carnelian
megfeledkezve magáról. – De a nagynéném korábban sosem
engedett el.
– Ezért vagyok itt – mondja Ash. – Kísérőre volt szükséged.
– Garnet egyszer elkísért egy partira – meséli Carnelian. – A
Bankban rendezték a Leghosszabb Éjszakán. Megközelítőleg sem
volt ilyen szép.
Továbbra is Ravent és Lucient keresem a tekintetemmel, de
közben az apró falatkákat körbehordozó tálcákat is. Fogadok, hogy
itt egészen kiváló lehet az étel. A Herceg eltűnt, a Hercegnő nagy
beszélgetésbe mélyed a Rózsa Grófnőjével.
Változik a zene.
– Van kedved táncolni? – kérdezi Ash Carneliantől.
Carnelian paprikapiros lesz. – B... boldogan – dadogja.
Ash a táncparkettre vezeti. Esztelen haragra gerjedek, amikor
látom, hogy átfogja Carnelian derekát, és az arcuk egészen közel
hajol egymáshoz.
A Hercegnő rám sem hederít, ezért lekapok egy pohár pezsgőt, és
nagyot kortyolok az italból. A buborékok az orromba szállnak.
Az ajtónál egy másik párt jelentenek be. Nem hallom a nevüket,
de az asszony pórázon vezet egy helyettest. Mielőtt belépnének,
leveszi a helyettesről a nyakörvet, és odaadja a lakájnak. Elfordulok.
Egy életre elegem volt a pórázból.
Más fiatal párok is táncolnak, és a fiúk többsége rendkívül
jóképű. Eltöprengek, vajon ők is kísérők-e vagy béranya szülte,
feljavított királyi ivadékok. A tömeget fürkészem. A királyi népség
fesztelen arroganciával viselkedik, a tekintetük ide-oda cikázik a
teremben, hogy egy élénkebb beszélgető– partnert vagy olyasvalakit
keressenek, akiről pletykálhatnak.
A helyetteseket könnyű észrevenni: valamennyien szelíden
állunk úrnőink oldalán, lerí rólunk a bizonytalanság, és hogy nem
illünk ide. A közelemben látom a nőstény oroszlánt: befont haját
divatosan copfba fonták, és koronaként összetekerték a fején.
Összehúzza a szemét, amikor meglátja a kezemben a pezsgőt, mire
gyorsan felhajtom az italt, és leteszem a poharat egy arra haladó
pincér tálcájára. Látom, hogy a cukormázas torta ábrándosán nézi a
táncoló párokat. De még most sem találom Ravent vagy Lucient.
Hirtelen megüti a fülem valami, amit a Hercegnő mond.
– Most már nemsokára – mondja a Grófnőnek. – Dr. Blythe eddig
nagyon elégedett a teszteredményekkel.
A Grófnő nevet. – Igen, Sapphire mindenkinek elmondja, aki
hajlandó meghallgatni, hogy mi történt a legutóbbi látogatásán!
Hallottam, hogy a helyettesed egy egész üveggyűjteményt tönkretett.
A Hercegnő vállat von. – Semmiségek. Csecsebecsék, amiket
könnyen pótolhat az ember. De megérte. Remélem, a történet eljut a
megfelelő fülekbe.
– Hallottam, amikor a Mérleg Hercegnője azt mondta a...
– Alexandrite nem érdekel – legyint a Hercegnő elutasítóan. –
Nem tartozik igazán az Alapító Házakhoz, és csak két éve ment hozzá
a Herceghez. Engem inkább Ebony aggaszt.
Ebony! Raven úrnője. Kicsit közelebb araszolok a Hercegnőhöz,
és a fülemet hegyezem.
 – Hát igen, nagyon titkolózik – ért egyet a Grófnő. – Nem jó jel.
– Amíg a lányom hamarabb születik, nem is baj – elmélkedik a
Hercegnő. – Ez a legfontosabb tényező. Nem szabad átsiklani felette.
Az első lélegzetvételétől kezdve különleges lesz. A Választófejedelem
ezt nem hagyhatja figyelmen kívül.
– És mi a helyzet a feleségével? – kérdezi a Grófnő.
– Nem ő hozza a végső döntést – válaszolja a Hercegnő. – Hanem
a férje. És függetlenül attól, mennyit hazudik, vagy kérkedik, vagy
kelti azt a látszatot, hogy velünk egyenlő, nem az, és sosem lesz. – A
Hercegnő megfordul, és dermesztőén éles tekintetét a trónján ülő
Választófejedelemre szegezi. – Ne feledd, Ametrine. Senki sem
ismeri úgy, ahogy én.
A Rózsa Grófnője kínosan feszeng. Én is visszásán érzem magam,
mintha a Hercegnőt valami másra nem tartozó cselekedeten kaptam
volna rajta.
– Mondd csak – tér át más témára a Grófnő. – Hogy haladnak a
házassági előkészületek?
– Melyiké? – nyög fel a Hercegnő. – A Pehely Házától a héten
várom a választ. Garnetnek legalább címe van. Carnelian... – A
tekintetüket követve én is azt nézem, ahogy Carnelian
reménytelenül sután fest Ash karjában. – Egyszerűen nincs benne
semmi előnyös, nem?
– A kísérő, akit beszereztél mellé, igazán szemrevaló – jegyzi meg
a Grófnő. – Évek óta az egyik legjobb, akit láttam.
A Hercegnő önelégülten mosolyog. – Úgy bizony. – Megint az a
mohó tekintet van a szemében, ahogy Asht figyeli. Kényelmetlenül
érzem magam tőle. Mivel nincs jobb dolgom, elcsenek egy újabb
pohár pezsgőt, és felhajtom a felét. Kellemesen szédülök.
Krémsajttal megkent, füstölt lazacos sós keksz közeledik felém, és
bekapok egyet, míg a Hercegnő figyelmét a táncparkett köti le. A
pezsgős poharat elrejtem a ruhám redői között.
Véget ér a tánc, és Ash visszakíséri hozzánk Carneliant.
– Milyen remek! – olvadozik Carnelian. – Mr. Lockwood azt
ígérte, hogy a héten a tánctudásomat csiszoljuk.
– Bölcs gondolat – jegyzi meg szárazon a Hercegnő.
– Bájos párt alkotnak – mondja a Grófnő, de alig leplezi a
szarkazmusát.
Nem tehetek róla, de a szememet forgatom. Egy másodperc
töredékéig mintha Ash arcán is mosoly suhanna át, de aztán a
Hercegnőhöz fordul.
– Megtisztel azzal, milady, hogy táncol velem?
A Hercegnő elfogadja a felkérést, és Ash kivezeti a parkettre.
Nagyszerű. Elég rossz volt Carneliannel látni, de a Hercegnővel
egyszerűen hátborzongató. Felhajtom az italomat, és a nőstény
oroszlán is az ajkához emeli a poharát. Ő is elcsent egy pohár
pezsgőt. Kérdőn felvonom a szemöldököm. A nőstény oroszlán vállat
von, és nagyot kortyol.
Hirtelen nekem ütközik valaki, és rekedtes nevetés robban ki.
Elejtem a poharamat, és majdnem feldöntöm Carneliant. A
hajamból kicsúszik pár hajtű, és fürtök omlanak a hátamra.
– Jaj! – kiáltok fel, a pezsgőtől még bizonytalanabbul állok a
lábamon.
– Garnet! – förmed rá a Rózsa Grófnője.
Garnet csokornyakkendője csálén áll, az arca kipirult. Úgy fest,
mint aki maga is sok pezsgőt pusztított el. Négy másik vele egykorú
fiú társaságában van, akik hozzá hasonlóan ittasak. Megpróbálnak
józannak mutatkozni a Grófnő előtt, de nem járnak sok sikerrel.
Garnet azonban nem is igyekszik. – Mélységes elnézését kérem,
méltóságos asszonyom – mondja kacskaringós meghajlás
kíséretében. – Nem vettem önt észre.
– Olyan nehezedre esik rendesen viselkedni? – feddi meg a
Grófnő. – Nem gondolod, hogy édesanyádnak e nélkül is van elég
gondja?
– A küszöbön álló házasságkötésemre céloz? Vagy annak
elmaradására? – nevet Garnet, és úgy fordul, hogy csak az arcélét
látom. – Ki hitte volna – mutat az arcára –, hogy ezt ilyen nehéz lesz
eladni?
Carnelian elvigyorodik. – Egy disznó vagy.
– És te, kuzin, egy közönségkapcsolati katasztrófa vagy, de ugyan
kit érdekel? – Garnet megragad egy pezsgős poharat. – Tízezer
diamantot teszek arra, hogy engem hamarabb házasít ki, mint téged.
Carnelian arca megnyúlik. – Nincs tízezer diamantom!
 – Igaz – mondja Garnet, és a barátaihoz fordul. – Tűnjünk el
innen, mielőtt őkirályi fensége abbahagyja a táncot. Hátul van egy
kert.
– Garnet – mondja egyik barátja, és a fejével gyorsan felém int. –
Nem kérsz elnézést?
– Minek? – kérdez vissza Garnet, és zavaros tekintete rám téved.
– Ő csak anyám helyettese. Gyerünk!
Átnyomakodnak a tömegen, a nevetésük túlharsogja a zenét.
Megérintem a tarkómat, ahonnan kiestek a tűk.
– Itt minden rendben? – kérdezi egy ismerős hang. Megperdülök,
és Lucient látom magam előtt. Barátságosan mosolyog. Szóra nyitom
a számat, de alig észrevehetően int a fejével, mire becsukom a
számat.
– Garnet szokott elbűvölő viselkedésében részesített minket –
válaszolja a Grófnő. – Úgy tűnik, hogy felborította ezt a helyettest.
– Ó, istenem! – sajnálkozik Lucien. – De mindjárt rendbe hozom
– mondja a hajamat vizsgálva —, és olyan lesz, mint újkorában,
mielőtt vége a táncnak. Hé, te! – dörren rám élesen, mire
összerezzenek. – Utánam.
Követem a tömegben. A fejemet leszegem, és igyekszem tőlem
telhetőén alázatos és szerény benyomást kelteni. Lucien kivezet a
bálteremből, majd végig egy folyosón, aztán zörög a kulcscsomója,
amikor kinyitja egy kis öltözőszoba ajtaját. A szoba egyik fala tükör,
van előtte egy mosdó meg egy kőlap, amin smink, haj tű és parfüm
sorakozik.
– Lucien! – kiáltok fel, amikor becsukja az ajtót. – Hol voltál...
Lucien az ajkára teszi az ujját, én meg összecsücsörítem az
enyémet. Lehúzza a hangvillát a kulcskarikájáról, és a pulthoz
koccintja. A hangvilla felemelkedik a levegőbe, és halkan zümmög.
Lucien csak ekkor mosolyog rám.
– Csodálatosan szép vagy.
Akaratlanul is visszamosolygok rá, de csak kicsit. – Köszönöm.
Folyton kerestelek a könyvtárban. Hol voltál?
– Az Ékkőben nem bölcs dolog kétszer ugyanazon a helyen
találkozni – oktat ki.
– Komolyan gondoltad, hogy kiviszel innen? – szorongatom.
 – Igen. De most nincs idő válaszokra. – Lucien a hajamat
tanulmányozza, és megemeli a lebomlott fürtöket. – Egy egész tervet
dolgoztam ki, hogy kettesben maradjunk, de a Hercegnő fia és
szörnyű viselkedése jobb lehetőséget kínált.
A tekintetünk találkozik a tükörben, és feltart egy második
hangyillát, ami olyan, mint az, ami már a levegőben forog. Nagy
gonddal a hajamba tűzi, majd a felerősített fürtökkel eltakarja. –
Rejtsd el, amikor visszatérsz a palotába. Holnap éjfélkor szükséged
lesz rá – suttogja lágyan a fülembe. – És most menjünk vissza az
úrnődhöz.
A másik hangvillát a kulcskarikájára fűzi, én pedig szótlanul
követem a bálba. Kábult vagyok a váratlan fordulattól, és
beleszédülök a hajamba rejtett titoktól.


 17. fejezet

A HERCEGNŐ MÉG AKKOR IS ASHSEL TÁNCOL, AMIKOR visszaérünk a

bálterembe.
– Menj vissza a Grófnőhöz, és várj az úrnődre – utasít Lucien
éles, parancsoló hangon most, hogy már nyilvános helyen vagyunk.
Bólintok, és figyelem, ahogy a tömegen át a Választófejedelem
felesége felé furakodik. Amikor a királyi dobogóhoz ér, a
Választófejedelem felesége odainti a trónusához. Lucien lehajol, és
az asszony súg valamit a fülébe. Kíváncsi vagyok, mit mondhat.
– Violet?
A rekedt suttogással elhangzó nevem hallatan összerezzenek.
Raven áll félig egy oszlop takarásában. Csodálatos vérvörös ruhát
visel, a csuklóján aranykarkötők csillognak.
– Raven! – sikkantok fel, és gyorsan, óvatosan hozzá sietek.
– Pszt! – szól rám. – Nem tudhatja, hogy otthagytam.
A válla fölött hátraint. Meglátom a Kő Grófnőjének széles hátát; a
Grófnő egy asszonnyal beszélget, akiben ráismerek a Láng Úrnőjére.
– Mindenütt kerestelek – mondja Raven.
Amint magamhoz térek a viszontlátás megrázkódtatásából,
feltűnik, mennyire sovány lett. Zörögnek a csontjai, még az
arccsontjai is kiütköznek, a szeme alatt sötét karikák.
– Jól vagy? – kérdem suttogva.
Raven elmosolyodik, a szája pengeként feszül az arcán.
– Gyönyörű vagy – mondja. – Pontosan olyan, ahogy emlékszem
rád. – A tekintete elréved. – Néha felmerül bennem, hogy csak
képzeltem az életemet Déli Kapuban. Te nem érzel hasonlót?
– Nem – válaszolom. – Miről beszélsz?
De Raven mintha meg sem hallana. – Volt egy másik lány is. A
barátnőnk. Csinos, butuska és szőke haja volt. Hogy hívták?
Gombóc van a torkomban. – Lilynek – felelem. – Lily volt a neve.
Raven megkönnyebbülten sóhajt fel. – Igen! Lily. Azt hiszem,
néha csúnyán bántam vele.
 Szórakozottan dörgöli a karját, és most látom csak, hogy az arany
karkötők valójában bilincsek, amiket finom lánc köt össze.
– Mi ez? – szörnyedek el.
Raven mosolya hátborzongató. – Nem kedvel. Mondtam, hogy
nem adhatom meg neki, amit akar. Azt hiszi, elveheti tőlem az
emlékeimet, de nem hagyom. Nem felejtelek el. Megígérem,
rendben? Nem foglak elfelejteni.
k.
– Megijesztesz, Raven – suttogom.
– Ugye, te sem felejtesz el, Violet? – hátrál egy lépést.
– Nem – súgom, és könnyek gyűlnek a szemembe. – Soha.
Raven az úrnője mellé siet, miközben az egy tálcáról levesz egy
kis szendvicset.
Egy kéz kulcsolódik a karomra, és rettenetesen megijedek.
– Azt hittem, mostanra már visszataláltál az úrnődhöz – jelenik
meg mellettem Lucien. A tekintetével figyelmeztet. – Kérlek, hadd
segítsek!
A nyomába szegődök, a fejemben egymást kergetik a képek Raven
sovány arcáról, a csuklóján zörgő arany bilincsekről, és hallom a
hangját, ahogy erősködik, hogy ne felejtsem el.
– Itt is van, milady – mondja Lucien, és pislogok egyet:
visszaértünk a Rózsa Grófnőjéhez és Carnelianhez. – Akárcsak
újkorában.
Vége a táncnak, és a párok kezdenek leszállingózni a
táncparkettről. A Hercegnő és Ash bármelyik pillanatban itt
lehetnek. De egyszerűen nem tudom rendezni a vonásaimat.
– Tessék – mondja Lucien, és elvesz egy poharat egy arra járó
pincér tálcájáról. – Igyál egy kis frissítőt. Nem kell any– nyira
zavarban lenned. Minden rendben lesz.
A hangjából idegességet érzek ki, és mögöttes jelentést a
szavaiból. Vajon tud-e Ravenről, teszem fel magamnak a kérdést, de
már meg is hajol, és eltűnik a tömegben.
– Igazán mestere a táncnak, Mr. Lockwood – dicséri meg a
Hercegnő, és nevetve csadakozik hozzánk.
– Amint ön is, milady – adja vissza a bókot Ash.
Carnelian duzzogni kezd. A Hercegnő tekintete a tömeget
pásztázza. – Meg kellene keresnem a férjemet. Még beszélünk,
mielőtt elmegyünk, Ametrine.
– Hogyne – mondja a Grófnő.
A Hercegnő rám pillant, és most örülök, hogy nálam a pezsgő:
kezdhetek valamit a kezemmel, és elrejthetem az arcomat. Ráadásul
magyarázattal szolgál a kipirult arcomra és a csillogó szememre.
Kikapja a poharat a kezemből.
– Nem ihatsz az engedélyem nélkül – szól rám éles hangon, és egy
pincérnek adja a poharat. Hirtelen hangos dobbantás hallatszik, és
elhallgat a zene. A Választófejedelem és a felesége felállnak, a tömeg
pedig elnémul. A férfiak meghajolnak, a nők mélyen bókolnak.
Pukedlizés közben szétterjed a szoknyám, a fűzőm kényelmetlenül
nyomja a csípőmet.
– Köszönjük, hogy eljöttek évente megrendezett bálunkra –
jelenti ki a Választófejedelem, a hangja messzire száll a zsúfolt
teremben. – Kedvesek a szívünknek, és önök nélkül nem maradna
fenn hatalmas városunk. Hálatelten emeljük hát önökre a
poharunkat.
A Választófejedelem és a felesége magasba emelik a
pezsgőspoharukat. Az asszony mosolya kissé kényszeredett. A tömeg
felegyenesedik, és szintén felemeli a poharát.
– Ez az év nagyon izgalmas lesz a családunk számára – folytatja a
Választófejedelem. – Hadd mutassam be... a fiamat és örökösömet, a
jövendőbeli Választófejedelmet.
Fehér fityulás nő jelenik meg kettejük között, és egy kisbabát tart
a karjában. A babát rubinokkal és gyöngyökkel kivarrt arany ruhába
öltöztették. Apró arcát összehúzza, a királyi családok pedig tapsolnak
és éljeneznek, mire a baba egyetlen kitartott hangon feljajdul. A
Választófejedelem kemény pillantást vet a dadusra, és a babát
gyorsan kiviszik a bálteremből, a tapsvihar pedig elnyomja a sírását.
– Most pedig mulassunk! – kiált fel a Választófejedelem felesége.
– Ma nagyon sok új helyettes van jelen. Kiderítjük, melyikük a
legtehetségesebb?
A királyi családok bámulatosan értenek ahhoz, hogy úgy tegyenek
fel egy kérdést, hogy az nem is kérdés. Lehet, hogy a Hercegnő ezért
adta nekem a csellót? Nem ajándékba vagy jutalomként, hanem már
arra készülve, hogy a helyettesek versengeni fognak? Rápillantok,
mert elfog a nyugtalanság, hogy engem is benevez, de ő a
Választófejedelmet nézi.
– Az enyém táncosnő, fenség – kiáltja a Mérleg Hercegnője. –
Nála jobbat még nem láttam. – A cukormázas torta elsápad az
oldalán.
A Választófejedelem felesége vígan felkacag, és tapsikolni kezd. –
Csodálatos! Adjanak helyet a táncparketten!
Sajnálom a lányt, akit most a királyi dobogó előtti helyre
kísérnek. A tömeg előrelódul, hogy jobban lásson. A cukormázas
torta szőke fürtjei reszketnek, a tekintete az úrnőjére villan, aki
türelmetlenül bólint. Bele sem akarok gondolni, mi lesz a sorsa
otthon, ha nem lesz jó az előadása.
A lány megáll a parkett szélén, és leveti a cipőjét. Aztán elakadó
lélegzetek és döbbent kiáltások kórusa mellett kikapcsolja a
szoknyáját, és a földre engedi. Alsószoknyában és ruhaderékban áll a
közönség előtt.
– Ó, istenem! – kiált fel a Választófejedelem felesége.
A Mérleg Hercegnője elégedett a figyelemmel. – Csakis így tud
táncolni, felség – magyarázza. – Máskülönben hosszú a szoknyája.
– Értem – kuncog a Választófejedelemné. – Van valami
különleges kívánsága a zenét illetően?
– Nem, felség – közli a Hercegnő fensőbbrendű mosollyal. –
Bármire tud táncolni.
A Választófejedelemné odaszól a zenekarnak. – Játsszanak egy
noktürnt!
Magányos hegedű szól, melankolikus hangjegyek követik
egymást, majd bekapcsolódik egy második hegedű, a brácsa és a
cselló. Akaratom ellenére is feltűnik, hogy a brácsa elhangolódott, az
a húr félhanggal elcsúszott.
A cukormázas torta lehunyja a szemét, a feje fölé emeli a karját,
és táncolni kezd.
Gyönyörű. Még sosem láttam senkit, aki ilyen kecses
könnyedséggel lebegett volna, mintha nem volnának csontjai, úgy
hajlik, nyúlik, és olyan formákat alkot, amire egy átlagos test
képtelen lenne. Úgy érzem, mintha minden forgással és ugrással egy
történetet mesélne el. Különös, de arra emlékeztet, ahogy csellózás
közben érzem magam.
Vége a dalnak, és a cukormázas torta egy finom mozdulattal
befejezi. A Választófejedelem felesége tapsolni kezd. A tömeg
gyorsan követi a példáját, és én is tapsolni kezdek; a cukormázas
torta nézése közben úgy éreztem, mintha valaki más álmát látnám,
és ezt mérhetetlenül élveztem.
A cukormázas torta pukedlizik, aztán gyorsan felkapja a cipőjét és
a szoknyáját, és az úrnőjéhez siet.
– Lenyűgöző volt – szólal meg a Választófejedelem felesége, és a
tapsnak hirtelen vége szakad. – Nem, drágám?
– Lenyűgöző – ismétli meg a Választófejedelem.
– Ennél élvezetesebbet elképzelni sem tudnék – mosolyog a
Választófejedelem felesége a Mérleg Hercegnőjére. – Azt hiszem,
sikerült szert tenned a legtehetségesebb helyettesre, Alexandrite, az
aukció egész mezőnyében.
– Ennek ellent kell mondanom, felség.
A tömegnek egy emberként áll el a lélegzete, és a félelemtől
végigfut a hátamon a hideg. A Tó Hercegnője még most is a
Választófejedelemre szegezi a tekintetét, fekete szeme csillog a
csillár fényében. Látom, hogy a Választófejedelem alig
észrevehetően elmosolyodik.
A felesége, ha észleli is ezt a kis változást, nem adja jelét. Sőt
éppen ellenkezőleg örömmel kiált fel. – Valóban? Úgy gondolod,
hogy a helyettesed túlszárnyalhatja Alexandrite-ét?
A Hercegnő majd’ szétrobban az önelégültségtől. – Bizonyos
vagyok benne.
– Ó! Igazán imádom a jó versenyeket. Azonnal adjon elő valamit,
nem, drágám?
A Választófejedelem megkocogtatja az ujjával a boros poharát. –
Miben tehetséges, Pearl?
Valami villan a Hercegnő tekintetében. – Csellózik, felség.
A Választófejedelem bólint. – Kísérjék a színpadhoz – parancsol
rá a lakájokra. Vasmarok kulcsolódik a karomra.
– Ne okozz csalódást – dörren rám a Hercegnő, aztán mintegy
mellékesen hozzáteszi: – Kérlek.
 A zenekar felé vezetnek. Érzem a tömeg növekvő lelkesedését a
kihívás hallatán; beteges vágy ébred bennük, hogy a kudarcomat
lássák. Egyre közelebb vagyok a színpadhoz, és megbotlom a
szoknyámban, amikor felvonszolnak a lépcsőn. Nevetést hallok
innen-onnan. Lángol az arcom.
Egy ősz bajuszos férfi kelletlenül adja át a csellóját. Átveszem
tőle, megmarkolom a hangszer fényes nyakát, és a másik kezemet a
vonóért nyújtom.
Nagy levegőt veszek, és a közönségem felé fordulok. A
Választófejedelem és a felesége lejöttek a dobogójukról, és most a
lépcső előtt állnak, alig három méterre. A Hercegnő a
Választófejedelem jobbján, a Herceg pedig mellette áll. Carnelian és
Ash a közelben állnak egymás mellett. Mögöttük tengernyi arc, mind
felém fordul, a teremben a tekintetek minden mozdulatomat
követik. A vonó remeg a kezemben. Még sosem játszottam ennyi
ember előtt. A Hercegnő koncerttermében a képzelt hallgatóságom
mindig barátságos volt és bátorított. Óvatosan leereszkedem a szék
szélére, aztán megigazítom a ruhámat, hogy a csellót kényelmesen a
lábaim közé vehessem. A hangszer kicsit megnyugtat. A nyakát a
vállamhoz támasztom.
– Van olyan zeneszerző, akitől hallani szeretne egy darabot,
felség? – kérdezi a Hercegnő, bár nem tudom megmondani, kitől, a
Választófejedelemtől vagy a feleségétől.
Az asszony válaszol. – Nagyon szeretném azt hallani, amit a
legjobban szeret játszani.
A tömegben beszélgetés moraja csap fel, néhány nő gúnyosan
mosolyog, de nem tudom, mennyiben sértő ez rám nézve, és jelen
pillanatban nem is nagyon érdekel. A legjobb formámat kell
hoznom. Nagy levegőt veszek, és törni kezdem a fejem.
Amit csak a legjobban szeretek játszani...
Egy szempillantás alatt megváltozik előttem minden, mert
pontosan tudom, mit akarok játszani, és nem félek többé.
A g-dúr prelűdöt. Az első darabot, amit megtanultam. A Hercegnő
biztosan azt szeretné, ha egy modernebb, virtuózabb darabot
választanék, amivel nagyobb hatást lehet elérni, vagy amivel meg
lehet másokat félemlíteni. De a prelűd
 Ravenre és Lilyre emlékeztet, a lányokra, akikkel azon a vonaton
utaztam. Déli Kapu ebédlőjére, a kis hálószobámra, a tortára, amin
Hazel neve állt, arra az időre, amikor a nevetés, a barátság és a
bizalom még jelentett valamit.
Végighúzom a vonót a húrokon, és belefogok. A hangjegyek
könnyedén követik egymást – hangok vízesése –, én pedig elhagyom
a bált, és egy egyszerű zeneszobába repülök, aminek fényezett fa
illata van, és ahol csak a lányok ülnek, akik semmire sem vágynak
jobban, mint arra, hogy játszani halljanak. És nem azért, mert
tehetséges vagyok, vagy mert a játékom mássá vagy különlegessé
tesz, hanem mert szeretem. Az emlékek úgy lángolnak bennem,
mint a gyertya lángja, a vonó repked a húrokon, a hangjegyek egyre
feljebb kúsznak, és szabadnak, végre igazán szabadnak érzem
magam, mert itt senki sem érhet hozzám, senki sem bánthat, és
amikor az utolsó ötödrészben húzom a vonót, és az óriási teremben
visszaverődik az akkord, rájövök, hogy mosolygok, és egy
könnycsepp gördül le az arcomon.
A teremben csend van.
Felpillantok, és egy zöldesszürke szempárral találkozik a
tekintetem. A pillantása már nem lágy, hanem lángoló. Ash nem néz
félre, ahogy én sem. A tekintete szenvedélyes és nyílt, és elevennek
érzem magam tőle. Nem egy helyettesre néz, hanem rám.
Aztán a Választófejedelem tapsolni kezd. A tapsba mások is
bekapcsolódnak, és hamarosan fülsiketítő a tapsvihar, de mindez
eltompul a fülembe, mert arany csillogása vonja el a figyelmemet, és
meglátom azt az egyetlen arcot, ami Ashtől elterelhet.
Raven arcát.
Kiválik a tengernyi arc közül, aranybilincsbe vert kezeit a mellére
szorítja, és boldognak, őszintén boldognak látszik. Összefonódik a
tekintetünk, én pedig keresztbe teszem a két ujjam a jobb kezemen,
és a szívemre szorítom őket, ahogy Déli Kapuban a helyettesek a
tiszteletüket fejezték ki, és amivel azt jelzem, hogy történjék bármi,
soha nem felejtem el.
L



18. fejezet

A BÁL EGYRE VESZETTEBB LESZ.
Folyik a pezsgő, a tánc is egyre vadabb, a nevetés és a beszélgetés
már-már fülsértő.
A Hercegnő számtalan gratulációt kap a játékom után, ami
nevetséges, hiszen ő semmit sem csinált. Valahányszor látom
Ravent, mindig lehajtott fejjel, maga előtt összekulcsolt kézzel áll,
szorosan a Kő Grófnője oldalán.
Kezdek szédülni a táncoló testekből áradó hőségtől és a pezsgőtől.
A Hercegnő a Herceggel táncol. Carneliannek és Ashnek nyomát
vesztettem, és Lucien több lakájjal mélyedt beszélgetésbe. Garnet és
a barátai nevetve bámulnak egy csapat lányt. Levegőre van
szükségem. Az ablakokkal teli fal mellett felfedezek egy ajtót, és
kisurranok rajta.
A hűvös levegőn libabőrös leszek. Mélyen beszívom a levegőt,
vagyis inkább annyira mélyen, amennyire az ostoba fűző engedi.
Végigsimítom a homlokomat. Olyan jó kicsit egyedül lenni.
Egy kis kertben vagyok, aminek szökőkút van a közepén. A
szökőkúton túli pádon két összefonódó alakot látok. Jobbra sövény
magasodik. Gyorsan mögé csusszanok, hogy a pár ne lásson, és
elszabaduljak a bál zajától és a nevetéstől.
A holdfény megcsillan egy kis tavon, ami mögött nyári lak van.
Olyan békesség és csend van itt! Lekuporodom a víz mellé, de
vigyázok, nehogy nedves legyen a szoknyám, és az ujjamat az
üvegszerű felszínhez érintem. A hold tükörképe táncra perdül,
amikor a hullámok egyre szélesebb körben, csaknem lustán terjedni
kezdenek, aztán a víz megint elsimul.
– Szia – szólal meg egy hang.
Majdnem belezuhanok a tóba. Feltápászkodom, és ekkor
meglátom. Ash a nyári lakban ül, a halvány ezüstös fény félig
megvilágítja, a másik fele sötétségbe merül. Levette a szmokingját,
az ingujját feltűrte.
– Szia – lehelem.
Néhány másodpercig csak nézzük egymást.
– Mit keresel itt? – kérdezi végül.
– Én... nem is tudom. Melegem volt. Nagy a zaj bent.
– Igen – süti le a szemét. – Nem kellene itt lenned.
– Nem. Bizonyára nem – értek egyet.
De nem mondja, hogy menjek el. És nem mozdul.
– Hihetetlen volt – néz ismét a szemembe. – Még sosem
hallottam, hogy így játszott volna valaki.
– Ó! – mondom, majd megkésve hozzáteszem. – Köszönöm.
– Nem értik – pillant a bálterem felé. – Azt hiszik, a játékod jár
nekik. Mintha a pénzükkel jogot formálhatnának rá.
– És nem így van? – kérdezem fanyarul.
Nem veszi le rólam a szemét, az arckifejezésén nehéz eligazodni.
– Nem – válaszolja.
– Nos, nem vagyok Stradivarius Tanglewood – próbálok javítani a
hangulaton. – De még Reed Puding sem.
Ash elfordítja a fejét, az arcára elgondolkodó kifejezés ül ki. –
Tudod, még sosem tettem ilyesmit. Hogy ellent mondtam volna egy
ügyfélnek. Nem engedélyezik.
– Akkor miért mondasz ellent neki?
– Nem tudom biztosan... – sóhajt fel. – Úgy éreztem, hogy meg
kell mondanom az igazat.
– Úgy beszélsz róla, mintha szörnyű dolog volna.
– Az én foglalkozásomban az.
– Az én foglalkozásommal pedig mintha együtt járna, hogy
egyáltalán ne beszéljek – mondom. – így hát nekem elmondhatod az
igazat, amikor csak akarod. Nem adhatom tovább senkinek.
– Ügyes érv – mosolyodik el. – Az igazság az: utálom az avokádót.
– Micsoda? – nevetek fel.
– Az avokádót. Látni sem bírom. Síkos, és szappan íze van.
– Dehogy – nevetek újra. – Én meg a fűzőt utálom – böködöm az
ujjammal. – Miért nem kell a férfiaknak ilyen ostoba szerkezetet
viselniük?
 – A Hercegnek szerintem nem állna olyan jó, mint neked -feleli.
Elpirulok. – Én sem festek benne olyan remekül, mint itt a nők
többsége.
– Ne hasonlítsd magad hozzájuk – szól rám éles hangon. Riadtan
merevedek meg. Pislogni kezd. – Bocsáss meg. Annyira sajnálom...
– Nem érdekes – mondom. – Nem ezt tettem. – Visszanézek a
palotára. – Nem jelentek nekik semmit – mormolom.
– Nem – ért egyet velem. – Semmi vagy a szemükben. – A szavai
fájdalmasan érintenek, mintha sértésnek szánta volna, amíg hozzá
nem fűzi. – És ezt a legnagyobb bóknak szántam.
– Hányszor jártál már itt? – kérdezem.
– A Királyi Palotában? Ez a tizenkettedik alkalom, hogy az a
megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam.
Nem tudom megállni mosolygás nélkül. – Nem kell ilyen
udvarias nyelvezetet használnod. Én csak egy helyettes vagyok, nem
emlékszel?
Ash visszamosolyog. – A szokás hatalma. – Kis szünet után
folytatja. – Tényleg nevetséges, ahogy az előbb beszéltem, nem?
Néha már nem is hallom magamat. És abban sem vagyok biztos,
hogy más tényleg odafigyel rám.
– Én igen – mondom csendesen.
Csend telepszik közénk. És még most sem mozdul.
– Mire gondoltál? – kérdezi. – Játék közben. Mintha valahol
másutt lettél volna.
– Azt képzeltem, hogy megint Déli Kapuban vagyok – az volt az
átmeneti intézményem –, és az ottani lányoknak játszom. Szerették
hallgatni, amikor gyakoroltam.
Feláll. Érzem, hogy a lopott pillanatunk lassan véget ér, pedig
nem szeretném. Hirtelen nem tudok gátat vetni a szavak áradatának.
– Ha egyszer is, szóval, ha zenét szeretnél hallgatni, akkor... néha
a hangversenyteremben játszom. Úgy értem, csak szórakozásból,
nem igazi hangversenyen, de... – Elapadnak a szavaim.
Ash elkeseredett arccal a hajába túr. Kilép a nyári lakból, és
elindul felém, míg már olyan közel nem áll, hogy a testéből áradó
forróság megcsapja meztelen bőrömet. Szeretném megérinteni,
végigsimítani az arcát, a mellkasát. Jó lenne, ha ő is megérintene, az
ajkát az enyémre tapasztaná, a kezével a hajamba túrna. A vágy
mindent elsöprő és eszement, én mégis imádom.
– Miért voltál a szobámban? – szegezi nekem a kérdést. – Mit
kerestél ott?
– El... eltévedtem – dadogom.
– Eltévedtél – ismétli, de az, ahogy mondja, olyan, mintha valami
egészen mást értene alatta. Égő tekintete az enyémbe mélyed, aztán
megrázza a fejét, és egyetlen szó nélkül sarkon fordul, és otthagy
kifulladva, magányosan.

MÁSNAP REGGEL LÜKTETŐ FEJFÁJÁSSAL ÉBREDEK.
– Ó! – nyögök fel, és óvatosan a homlokomra szorítom a kezem.
Kiszáradt a szám, és borzalmas ízt érzek. Nem kellett volna annyi
pezsgőt innom.
Mielőtt csengetek Annabelle-nek, átnézem az öltözőasztalom
egyik fiókját, és kiveszek egy kis zománcberakásos ékszeres dobozt,
ahova tegnap éjjel még elrejtettem a hangvillát, míg Annabelle
felakasztotta a ruhámat. Van benne egy titkos rekesz. Kiszórom a
fülbevalókat, karkötőket, medálokat, és kipattintom az alját. A
hangvilla a bársonybélésen fekszik.
Megsimogatom az ujjammal. Nem tudom, mi vár ma éjjel
éjfélkor, de alig várom, hogy kiderüljön.
Visszapattintom a doboz alját, visszarakom az ékszereket, és
eldugom a dobozt a fiókom mélyére. Aztán csengetek Annabelle-nek.
Reggeli után mindjárt jobban érzem magam. Annabelle– lel
csendes nyugalomban töltjük a napot a lakrészemben. Néhányszor
győz Halmában, én meg úgy teszek később, mintha olvasnék, de a
gondolataim ide-oda repkednek Ash és a nyári laknál történtek és az
éjfélkor a hangvillával kapcsolatban ígértek között.
Olyan váratlanul vágódik ki a kis szalonom ajtaja, hogy
nekicsapódik a falnak. Annabelle-lel felugrunk. A Hercegnő lép be,
az őrök kíséretében.
– Kifelé – parancsol rá Annabelle-re, aki haladéktalanul távozik.
A Hercegnő dühösen mered rám.
– Rendesen bántam veled, igaz? – kérdezi.
– I... igen, milady – dadogom.
 – És eddig kellemes volt az életed, ahogy ígértem, nem?
Bólintok, és megpróbálok rájönni, mi rosszat tettem. Tudomást
szerzett Lucienről? Vagy látta, hogy Ashsel beszélgettem?
– Akkor légy szíves, magyarázd el, miért találta ezt az egyik
szobalány. – Egy tojásdad tárgyat hajít a dohányzóasztalra.
A portré, amit a szín mágiával átalakítottam. A festett Hercegnő
bőre még most is betegesen zöld. Úgy érzem, összezsugorodom és
megfeszülök belül, és amikor felpillantok, kiül az arcomra a
bűntudat.
– Én... én... – Nincs rá elfogadható magyarázatom.
– Mit gondoltál? – kérdezi megtévesztő szelídséggel a Hercegnő. –
Mulatságosnak hitted?
Megrázom a fejem.
– Más tulajdonomat is megrongáltad?
Végtelenül nyugodt. Izzadság csorog a hónom alatt.
– Nem, milady – suttogom.
A Hercegnő felvonja a szemöldökét. – Járjunk utána, hogy igazat
mondasz-e.
Annyira csak rá figyeltem, hogy megfeledkeztem a katonákról.
Ketten kirántanak a székemből, és térdre kényszerítenek, miközben
egy harmadik a dohányzóasztalra nyomja a fejemet a festmény
mellé, és lenyomva tart. A bokámon is nyomást érzek, mintha valaki
rálépett volna. Nem egészen harminc másodperc alatt
cselekvésképtelenné tettek. Teljesen összezavarodom.
Csak azt látom, ami közvetlenül előttem van, és a Hercegnő egy
pillanatra eltűnik a szemem elől. Próbálok szabadulni az engem
lefogó férfiak szorításából, de ettől csak éles fájdalom hasít a
vállamba, és erősödik a nyomás a fejemen és a bokámon.
A Hercegnő visszatér a csellómmal és egy ezüst fejű kalapáccsal.
Úgy érzem, mintha a semmibe zuhannék, mintha a padló eltűnt
volna a lábam alól. A megrázkódtatástól súlytalanná válók.
– Megrongáltad más tulajdonomat is? – teszi fel ismét a kérdést a
Hercegnő. Fejrázással próbálkozom, de erősebb nálam az engem
leszorító kéz.
– Nem – válaszolom. Képtelen vagyok levenni a szemem a
kalapácsról. – Nem, milady. Esküszöm, hogy nem nyúltam máshoz.
 A Hercegnő hosszan fontolóra veszi a válaszomat. – Rendben van
– mondja végül. – Hiszek neked.
Azzal belecsap a csellóm hasába. Szilánkos peremű tátongó lyuk
támad a gyönyörű, fényes felületen, a húrok szomorú, disszonáns
rezgést hallatnak.
– Ne! – kiáltok fel, de megint felemeli a kalapácsot, és újra meg
újra lesújt vele, elrepeszti a hangszer nyakát, felszakítja a testét, az
elszabadult, szétálló húrokat kirántja a helyükről, a drótokat
megfosztja szépségüktől. A Hercegnő felismerhetetlenné veri a
csellómat. Aztán a maradékot egy könnyed mozdulattal a földre
dobja.
Könnyek homályosítják el a tekintetemet, így nem látom, milyen
mozdulatot tesz, de hirtelen a dohányzóasztalra rántják a bal
kezemet, az ujjaimat szétterítik, a csuklómat leszorítják. A Hercegnő
letérdel, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel.
– Szeretném, ha nem felejtenéd el, amit a velem szemben
mutatott tiszteletlenségről mondtam – közli velem. A hideg
kalapácsot a bütykeimre szorítja. Akaratlanul is feltör belőlem a
zokogás. Szeretnék bátran viselkedni, de nem tudom, hogyan
kellene. A félelem erős és valóságos.
A Hercegnő felemeli a kalapácsot, és igyekszem megerősíteni
magam a fájdalom előtt.
A kalapács egy centire áll meg a kezemtől.
– Ha még egyszer előfordul, eltöröm a kezedet – mondja. –
Megértetted?
Szaggatottan lélegzem, a testem tetőtől talpig remeg. – Igen –
suttogom. – Igen, milady.
A Hercegnő mosolyog, a csellóm maradványai mellé ejti a
kalapácsot, és kivonul.

AZNAP ÉJJEL, AMIKOR BÁRSONYOS SÖTÉTSÉG URALKODIK MÁR a
szobámban, felülök az ágyban, és körbe-körbe forgatom a hangvillát
a kezemben.
Nem látom a kandalló feletti órát, így fogalmam sincs, hány óra
lehet. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy el tudnék aludni.
Már vagy ezredszer dörgölöm meg a bal kezem bütykeit. Még most is
magam előtt látom a levegőbe emelt kalapácsot, érzem a bénító
félelmet. Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem történt meg.
Hogy nem esett bajom.
A hangvilla rezegni kezd. Annyira meglepődöm, hogy elejtem.
Apró puffanással esik a paplanra, körbe-körbe forog, és halkan
zümmög. Tátott szájjal bámulom, mert nem tudom, mit tegyek,
amikor egy hangot hallok.
– Halló!
– Lucien? – suttogom. – Hol vagy? – Távolinak hangzik, mintha
egy hosszú alagút végéből beszélne hozzám.
– A Királyi Palotában – válaszolja. – Hol másutt?
– De... de... az hogy lehet?
– A titkaimnak nevezem őket. Én vagyok a feltalálójuk. Titokban
beszélhetünk anélkül, hogy bárki meghallana vagy megfigyelne
minket.
Közelebbről is szemügyre veszem a hangvillát. – Szóval... most
ezen keresztül beszélünk?
– Igen. Nálam van a főszerkezet, a tiéd az enyémre reagál.
Kapcsolatba lépnek. – Kis szünetet tart, majd folytatja. – De
fontosabb dolgokról kell beszélnünk.
A hátamon feláll a szőr.
– Feltételezhetem, hogy hajlandó vagy, sőt alig várod, hogy
elmenekülhess az Ékkőből?
– Igen.
– Akkor vedd fontolóra, hogy ha elkapnak, egészen biztosan
kivégeznek. A családodat is veszélybe sodrod. Elfogadod?
Megint megdörzsölöm a bütykeimet. Hajlandó vagyok-e kockára
tenni a magam biztonságáért a családomét? Nem tudom. De nem
mondhatok nemet Luciennek, most nem. – Igen – válaszolom
fojtott hangon. – Mikor?
– Most fejlesztek ki egy szérumot, ami olyan mély kómát idéz elő,
amit összetéveszthetnek a halállal. Senki sem fog utánajárni, mert a
helyettesek gyakran halnak bele orvosi komplikációkba. Vagy mint
te is tudod, egy rivális Ház teszi el őket láb alól. A Hercegnőnek
számos ellensége van, aki szívesen látna holtan.
Szédülök. – És ez biztonságos?
 – Hadd fogalmazzak világosan: ebben a tervben semmi sem
biztonságos. De ha beleegyezel, ákkor ezzel azt is vállalod, hogy
pontosan azt teszed, amit mondok. Követned kell az utasításaimat,
bármik is legyenek, függetlenül attól, hogy tetszenek-e vagy sem.
Megértetted?
– Igen – válaszolom.
– Helyes. A Leghosszabb Éjszakán tartott Téli Bált a Királyi
Palotában fogják rendezni. – A Leghosszabb Éjszaka a Magányos
Város legrégebbi ünnepe. December közepén tartják, amitől még
több hét választ el minket. – Ott adom át a szérumot. Másnap
éjszaka beveszed. Amint halottnak nyilvánítanak, átvisznek a
halottasházba, ahonnan elviszem a testedet, és egy, a Farmra
ellátmányt szállító vonaton elrejtem. Amint a Farmra érünk, biztos
helyre viszlek.
– Hova? – kérdezem. Elképzelni sem tudok olyan helyet, ahol
igazán biztonságban lehet az ember a királyi családoktól.
– Ezt nem árulhatom el. Veszélyes lenne tudnod. És most nagyon
jól figyelj! Míg a Hercegnő palotájában vagy, tarts be minden ottani
szabályt. És ne csak ezt tedd, de példás helyettes légy. Engedelmes és
alázatos. Nem akarok többet hallani színváltó portrékról vagy
összetört polcokról. Világos?
Tiltakozásra nyitom a számat, de Lucien tovább beszél.
– Azt kell hinnie, hogy az ő oldalán állsz. Rá kell venned, hogy
bízzon benned. Ez a legjobb esélyünk, hogy olyan gyorsan és
biztonságosan kivigyünk onnan, ahogy csak lehet.
– Rendben – egyezem bele vonakodva.
– Tudom, hogy nehéz, édesem, de esküszöm, hogy nem hagylak
cserben.
– Violet – mondom.
– Tessék?
– A nevem. Violet a nevem.
– Violet – mondja utánam Lucien, és a hangján hallom, hogy
mosolyog.
A paplant csavargatom. – Miért segítesz nekem?
Hosszúra nyúlik a csend.
– Tenni kell valamit – mondja csendesen. – Senki sem érdemli
meg ezt az életet. Senkit sem foszthatnak meg a választási
lehetőségektől.
Eszembe jut Raven, akit megbilincselve láttam a
Választófejedelem bálján, és aki azt ígérte, hogy nem felejt el.
– Lucien, zokszó nélkül elkövetek mindent, amire csak kérsz, de
megtennél nekem valamit?
Némi szünet után válaszol. – Mit szeretnél?
– Tegnap a bálon találkoztam a legjobb barátnőmmel. Egy másik
helyettessel. És arra gondoltam, nem... nem tudnál-e kideríteni róla
valamit. Hogy hol van, hogy megy a sora, vagy... bármit. Sokat
jelentene nekem.
Visszafojtott lélegzettel várom a válaszát. Sokáig kell várnom.
– Melyik Házban van?
Kifújom a levegőt. – A Kő Házában.
– A Kő Házában? – kérdezi, majd meglepve hallom, hogy nevetni
kezd.
– Mi az? – kérdezem sértetten.
– Bocsáss meg – szabadkozik, és rögtön abbahagyja a nevetést. –
Csak éppen... A Kő Grófnőjének birtoka a Tó Házának nyugati
határán fekszik.
Egy másodperc, mire felfogom, amit mond. – Várj csak... azt
akarod mondani, hogy...
– Hogy a barátnőd a szomszédban lakik – világosít fel kedvesen.

 19. fejezet

RAVEN A SZOMSZÉDBAN VAN.
Másnap reggel, ébredéskor ez az első gondolatom, még Lucien
menekülési tervét is háttérbe szorítja.
Egész idő alatt itt volt a közelemben!
– Szeretnék kimenni a kertbe – jelentem ki, amikor befejezem a
reggelit. Annabelle bólint, és az egyik melegebb ruhámat választja,
meg egy szőrmegalléros kabátot. Kimegyünk a novemberi hűvösbe.
Hideg, csípős az idő, és beszívom a késő ősz kellemes illatát. Az
utakat szegélyező fák ágain még ott van néhány száraz, megbámult
levél, de a többség lehullott már. Zörögnek a lábam alatt, miközben a
nyugati fal felé sétálok, a nagy tölgyfával ellenkező irányba.
Annabelle leül az egyik padra, és kinyit egy könyvet.
Elcsatangolok a kert elvadultabb részébe, letérek az ösvényről, így a
növények részben eltakarnak, mégis a közelben maradok.
Fehér ködpára a lélegzetem, amikor felnézek a falra, ami
Raventől elválaszt. Ha valahogy beszélhetnék vele! Ha volna valami
titkos készülékünk, vagy legalább valami egyezményes jelünk, egy
füstjei, bármi, amivel jelezhetném neki, hogy a közelben vagyok. Ha
tehetném, felmásznék a repkény beszőtte falon, és a nevét
kiáltanám.
Ekkor belém csap a villám. A repkény!
Megragadom a vékony szárat, és érzem a kemény csomót,
ahonnan a száraz levél lehullott.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
Érzem az inda életerejét, és egy apró rügy fakad a kezem alatt.
Átbújik az ujjaim között, és kúszni kezd a falon. Az indában rejtőző
élet szálai rugalmasak, könnyen irányíthatók, hajlandók úgy nőni,
ahogy kérem őket. Alig érzékelem a láthatatlan tűszúrásokkal járó
fájdalmat, ami a tarkómban támad. Könnyen tudok koncentrálni.
Egyértelmű a kép a lelki szemeim előtt, és a kezem átforrósodik a
hideg levegőn, ahogy egyre feljebb juttatom az indát a falon.
Fájdalom nyilall a hátamba, de nem engedem el a növényt, míg nem
végeztem.
Az inda felér a fal tetejére, de még mindig erőltetem. Átkúszik két
gyilkos kerítéscsúcs között. Annyira koncentrálok, a fejemben
kialakított kép már közel a felszínhez. Összefogom az összes apró
életszálat, megcsavarom, és addig vonag– lanak, míg egy virágot
nem alkotnak, aminek szirmai káprázatos színek körében bomlanak
ki.
Egy ibolyát teremtettem.
Az orromból vércsepp hullik és szétfröccsen a földön. Sötét foltot
hagy. A szellő lengeti az ibolyát; ártalmatlan, mégis jelentőségteljes.
Remélem, Raven észreveszi. És remélem, megérti, hogy én küldtem.
Körbesétálom a kert elvadult részét, majd lassan visszaindulok
Annabelle-hez. Becsukja a könyvét, és feláll, amikor meglát. A
fejével a palota felé int.
– Ideje indulnunk? – kérdezem.

Ideje a d-hoz menni

JÓ NAPOT, VIOLET – ÜDVÖZÖL BLYTHE DOKTOR, AMIKOR
AZ orvosi szobába lépek. – Hogy telt a hétvégéd?
Légy engedelmes és alázatos, emlékeztetem magam.
– Köszönöm, jól. És az öné?
Nevet. – Ó, átlagosan, semmi különös nem történt. Gondolom,
emlékszel a múlt heti célkitűzésünkre?
Bólintok. – Azt szeretné, ha növeszteném azt a fát.
– Igen.
– Azt hiszem, erre sosem fog sor kerülni. – A fa élete túlságosan
erős.
Dr. Blythe vállat von. – Majd meglátjuk. – Mindenhova
elektródákat helyez, és leereszti a képernyőt a mennyezetről.
De ahelyett, hogy most is az első átalakító mágiához egy tárgyat
adna a kezembe, elvesz egy injekciós tűt a műszeres tálcáról, és
ráerősít egy nagy tűt. Kiszárad a szám.
– Ez minek? – kérdezem.
– Nagyon tehetséges vagy, Violet, és szívből hiszem, hogy a
képességeid létrehozzák és fenntartják azokat az eredményeket,
amiket a Hercegnő és én el szeretnénk érni. De nagyon sürget a
határidő. Ezzel kicsit felgyorsítjuk az eseményeket. Bújj ki, kérlek, a
köntösödből, és feküdj hasra az ágyon.
– Mit... fog csinálni?
– Feküdj le, kérlek – ismétli meg.
Nem tudok nyelni. Minden erőmet össze kell szednem, hogy
megmozdítsam a lábamat, felálljak és megforduljak. A köntöst
leejtem a földre, aztán lefekszem a ropogós, fehér lepedőre, aminek
citrom és ammónia illata van. A bőröm összehúzódik az orvos
érintésétől, amikor a csípőmre teszi a kezét. Most veszem csak észre,
hogy ezúttal nem tett oda elektródát.
– Vegyél többször mély levegőt, Violet! Lazíts! – Igencsak tévhitbe
ringathatja magát, ha azt hiszi, most el tudom engedni magam. De
azért mély levegőt veszek. – Jól van! Maradj nyugton, ha lehet! Attól
tartok, ez fájni fog.
A következő pillanatban belém hatol a tű, és a fenekem felett
mintha tűz perzselne. Felsikoltok, az orvos visszanyom, hogy ne
mozogjak, én azonban ösztönösen elrántom a testemet, és a
gerincemen iszonyatos kín söpör végig.
Aztán nem érzek semmit.
– Így ni – mondja az orvos. – Készen is vagyunk.
Könnyek csorognak a szemhéjam alól, és a fehér lepedőn sötét
foltokat hagynak. Elgyengültem, erőtlenül kapkodom a levegőt.
Dr. Blythe valami hűset terít a derekamra, majd így szól: – A
helyettesek adottságai korlátlanok. De néha saját magukat
akadályozzák: a kétkedés, a harag és a félelem befolyásolják a
képességeiket, akár pozitívan, akár negatívan. A modern
orvostudománynak köszönhetően megtaláltuk a stabilizálás módját.
így hát ma megpillanthatjuk, valójában mire is vagy képes. – Forog a
gyomrom a hangjából sütő izgalom hallatán. – Maradj, kérlek, úgy,
ahogy vagy.
Nem is tudnék mozdulni, még ha akarnék sem. Úgy érzem,
mintha a végtagjaim máshoz tartoznának. Hallom, hogy lecsavarja
egy üveg tetejét, fém koccan üveghez.
– Rendben van. – Az orvos megjelenik a látómezőmben. Egyik
kezében egy furcsa ezüst, kicsit pisztolyra hasonlító tárgyat tart,
csakhogy a cső helyett egy világító fehér henger van. – Ezt stimuláló
pisztolynak hívjuk. Serkenti az átalakító mágiákat, és segítenek
felszabadítani a korlátlan energiádat.
A kezembe nyom valamit. Egy mag, akkora lehet, mint egy makk.
– Érzed? – kérdezi. – Érzed benne az életet?
Hogyne érezném. Olyan, mint egy pici, gyors és könnyű
szívdobbanás, akárcsak egy kolibrié.
– Igen – suttogom.
Dr. Blythe barátságos zöld szemébe szomorúság költözik. –
Nagyszerű – mondja halkan.
Felemeli a puskát, és a ragyogó hengert a gerincemhez érinti ott,
ahova a tűt szúrta.
Talán felsikoltok. Nem vagyok biztos benne.
A fájdalom most mindenemet átjárja, teljesen felemészt. Az
agyamban maroknyi tű robban szét, az ereimet mintha
borotvapengék töltenék meg, amik minden szívdobbanásra
végighasítják a testemet. A szemgolyóm lángol, és ég a bőröm.
Érzem a mag reakcióját. Felpattan a tenyeremben, és iszonyatos
sebességgel növekedni kezd, de semmit sem látok, mert a könnyek
elhomályosítják a szememet. Fém csörrenését és éles pattanást
hallok. Valami meleg és nedves folyik ki az orromból, és a számba
csöpög. Fuldoklóm a vérem ízétől.
Aztán vége. Öklendezem, köpködök, vért és nyálat köhögök fel.
– No, no – csitít dr. Blythe, és az orromat, számat törölgeti egy
puha, nedves ronggyal. – Ugyan, no.
Arrébb megy, és hallom, hogy a képernyőn kopog. – Fia úgy
gondolod, bármikor felülhetsz.
Időbe telik, míg ismét normálisan veszem a levegőt. Apránként
térek vissza a testembe, lassanként már érzem magam alatt a
lepedőt, vagy azt, ahogy a hajam a nyakamat és a vállamat
csiklandozza. Csigalassúsággal az oldalamra hengeredéin, aztán ülő
helyzetbe tornázom magam.
 Az egész ágyat vaskos zöld indák fonják be, amik körülrajzolják a
testemet. Az orvosi eszközökkel teli tálca leesett a földre, a
törékenyebbek darabokra hullottak. A rúdon is indák kúsznak fel,
ami a képernyőt a mennyezettel köti össze. A lepedőn hatalmas
vörös vérfolt. Még most is, érzem a kúszónövény életét a testemben.
Úgy érzem, mintha kívül– belül összevertek volna, és hasogat a
fejem.
– Nagyon jól sikerült – mondja dr. Blythe, és odanyújtja a
köntösömet. Félek, hogy ha szóra nyitom a számat, hányni fogok. –
Már csak vért kell vennem, aztán mára végeztünk is.
Alig érzem, amikor átszúrja a bőrömet.
Eddig bizonyos mértékben barátomnak hittem. Hogy lehettem
ilyen ostoba? A Hercegnőnek dolgozik. Fütyül rám.
Dr. Blythe vért vesz, aztán körülnéz az indákkal beszőtt orvosi
szobában.
– Orvosi praxisom huszonkilenc éve alatt még sosem láttam
ehhez foghatót – mormolja.
Szeretném az egyik indát a nyaka köré tekerni, és megfojtani vele.
De Lucien hangja suttog a fülembe: Példás helyettes légy!
Még így sem tudok uralkodni magamon.
– Gyűlölöm magát – mondom csendesen.
Bánat ül a tekintetében, amikor rám néz. – Igen – mondja. – El
tudom képzelni.

A NAP HÁTRALÉVŐ RÉSZÉT ÉS A KÖVETKEZŐ NAPOT IS
ÁGYBAN töltöm.
A legkisebb mozdulat is fáj. A csontjaimat törékenynek érzem,
mintha üvegből lennének. Annabelle teát és levest hoz, de nincs
étvágyam.
Engedelmes leszek, hajtogatom magamban. Nem fogok
panaszkodni. És kijutok innen.
Néhány nap múlva felépülök, bár a gerincem töve még mindig
érzékeny. Annabelle-lel az ágyamon ülve éppen lefekvés előtt
Halmát játszunk, amikor kopognak, és belép a Hercegnő.
Nem emlékszem, hogy valaha is kopogott volna. Legkevésbé az én
ajtómon.
 – Hagyj magunkra – veti oda Annabelle-nek, aki gyorsan elrakja a
játékot, és egy rám vetett gyors és aggodalmas pillantást követően
kisiet a szobából.
A Hercegnő ruhája csillog a kihunyó tűz fényénél, amikor a
kanapéhoz megy és leül. A hangja halk, majdnem nyájas, amikor
megszólal.
– Kérlek – mutat a maga melletti helyre. – Ülj mellém!
A kanapé olyan kicsi, hogy majdnem összeér a térdünk, amikor
leülök mellé. A parfümje illatától felfordul a gyomrom.
A Hercegnő lesimítja a szoknyáját. – Megpróbáltam ezt az egészet
helyesen megközelíteni, és nem vagyok biztos benne... nehezemre
esik... – Megrázza a fejét, és elmosolyodik.
– Nem fordul elő gyakran, hogy nem találok szavakat. Nagyon
fontos vagy nekem. Néha nehezen uralkodom az indulataimon.
Ezért elnézést kérek.
Semmi sem jut eszembe. Nem tudom az okát, de ez a furcsa,
barátságos beszédű Hercegnő jobban elbizonytalanít, mint a fagyos,
dühös Hercegnő.
– Irigyellek – vallja be. – A... képességeid miatt. – Láthatja a
hitetlenkedést a szememben, mert felnevet. – O, hát lehet, hogy
nem hiszel nekem, de ez az igazság. Mind irigyeljük a helyetteseket.
Nem gondolod, hogy ha tehetném, magam csinálnám? Igen, gazdag
vagyok, van címem és hatalmam, viszont te olyan hatalom
birtokában vagy, ami nekem nincs. Én nem tudok életet teremteni.
Eszembe jutnak a nőstény oroszlán szavai Dahlia temetésén. Mi
csináljuk a gyerekeiket! Miénk a hatalom.
– Ezért hát tulajdonunkká teszünk benneteket – folytatja a
Hercegnő. – Fitogtatunk benneteket, szépen felöltöztetünk, a házi
kedvencünkké teszünk. Ez az Ékkő berendezkedése. A státus az
egyeden elfoglaltságunk. A pletyka a pénzünk.
– Átható pillantást vet rám. – Meg tudod csinálni. Elolvastam az
orvos jelentését, láttam a stimuláló pisztoly hatását. A képességeid
messze meghaladják azt, amit legmerészebb álmaimban reméltem.
Van fogalmad arról, mit érünk el majd együtt? Mi ketten
történelmet csinálunk.
Nehéz magamba fojtanom, amit a szemébe vágnék, nehéz nem
felcsattannom, hogy semmilyen szerepet nem játszik ebben a
folyamatban, csak egy embriót biztosít. Semmit sem csinálunk
együtt.
A Hercegnő az arcomat fürkészi, mintha olvasna a
gondolataimban. – Feldühítettelek – állapítja meg.
Nagy levegőt veszek, mielőtt válaszolok. – Én csak egyet nem
értek, milady. – Igyekszem óvatosan fogalmazni. – Ezt a
megszállottságot. Hogy első legyen. Miért nem akar egy normális
babát a szokás szerinti időben?
Távolba révedő tekintettel mered a parázsra. Hosszú ideig csend
van. – Úgy volt, hogy én leszek a Választófejedelem felesége –
mondja lágyan.
Elkerekedik a szemem.
– Egy hónapos voltam, amikor eljegyeztek minket, tizenhat,
amikor felbontották az eljegyzést. A Választófejedelemmel nagyon...
közel álltunk egymáshoz. Tökéletesen illettünk. Egy Alapító Ház és a
jövendőbeli Választófejedelem. Nagyságra születtem. –
Fiatalabbnak, sebezhetőnek látszik, és mintha valami megcsillanna a
szeme sarkában. – Úgy volt, hogy boldog lesz az életem – suttogja.
– Mi történt? – puhatolózom.
A Hercegnő vállat von. – Nem lehet bízni a férfiakban. Szerencsés
vagy, hogy ezt soha nem kell megtapasztalnod. – Szipogva tapogat
egy amulettet a karkötőjén. – Milyen volt az életed? Mármint Déli
Kapu előtt? Boldog volt?
Nem akarom feltárni előtte. Nem akarom, hogy bármihez is
hozzáérjen abból, aki az előtt voltam, hogy idekerültem.
– Igen, milady. Nagyon boldog volt.
– Mesélj róla!
A tűzbe bámulok, és elképzelem, hogy Déli Kapu nappalijában
vagyok, és Ravennél beszélgetek. – Van egy öcsém meg egy húgom.
Én vigyáztam rájuk, míg a szüleim dolgoztak. A húgommal gyakran
ugrattuk az öcsémet. – Ennyi elég is.
– Nekem is volt egy húgom – mereng a Hercegnő. – Carnelian
anyja. De nem jöttünk ki egymással.
– Azt hittem, a királyi családoknál csak egy fiú és egy lány
megengedett – ráncolom a homlokomat.
 – Úgy van. De néha ikrek születnek. Általában az egyszerűbb
megoldást választják, és végeznek az egyikkel, de drága anyámnak
nem volt elég ereje, hogy meghozza ezt a döntést, és apám a
kedvében járt. – A szája eltorzul, mintha kellemetlen ízt érezne. –
Gondolom, szeretted anyádat.
– Még most is szeretem.
A Hercegnő megtört félmosollyal válaszol. – Hát persze.
– Kifürkészhetetlen pillantással mered rám. – Én csak azt
szeretném, ha a lányom boldog lenne – jelenti ki. – Bármit
megteszek, hogy jobb életet teremtsek neki. Ez olyan rettenetes?
– Nevet, és ebben nincs se él, se kesernyésség. – Ugye, milyen
szentimentális vagyok? Apám bizonyára forog a sírjában.
Hirtelen feláll, a lágyság lefoszlik róla, és helyette a már
megszokott merev álarcot látom. – Szeretném, ha otthon éreznéd itt
magad! Ennélfogva többé nem lesz kísérőd itt, a palotán belül.
Holnap megérkezik az új csellód. Remélem, kielégítőnek találod. –
Az ajtóhoz vonul, de amikor az ajtógombra teszi a kezét, még megáll.
– A remény értékes dolog, nem? – mondja csendesen. – És
mégsem méltányoljuk, amíg el nem veszítjük.
Becsukja az ajtót maga mögött, én pedig hátradőlök a kanapén, és
azon töröm a fejemet, mi is történt most pontosan.

 20. fejezet

AZ ÍGÉRETHEZ HÍVEN MÁSNAP MEGÉRKEZIK A CSELLÓ.
Bár nem említem Annabelle-nek a Hercegnővel folytatott
beszélgetésemet, már tudja, hogy nem kell többé kísérgetnie a
palotában. Amikor szolok neki, hogy a hangversenyteremben fogok
játszani, csak mosolyogva bólint, és folytatja az ágyneműm
kicserélését.
Úgy húsz percig játszom, de a fejem nem a húrok vibrációján vagy
a vonó mozgásán jár. A stimulációs pisztoly boldoggá tette a doktort
és a Hercegnőt. Túlságosan is boldoggá. A legközelebbi
találkozónkon ki kell erről faggatnom Lucient.
Vajon erre célzott Raven, amikor megkérdezte, hogy jártam-e már
orvosnál! A stimulációs pisztoly lenne az oka beesett szemének?
Ezzel kínozzák a Kő Házában?
Ellenőriznem kell az ibolyát. Meg kell bizonyosodnom, hogy még
ott várja-e.
A csellót a színpadon hagyom, és lesietek, majd kiszaladok a
hátsó ajtón a kertbe. Nem vettem kabátot, a szél belekap a hajamba,
és az arcomba fújja, áthatol vékony ruhámon. A nyugati falhoz
sietek, és felnézek a szélben lengedező ibolyára.
Elakad a lélegzetem. Egy másik virágot tűztek mellé. Egy liliomot,
de a szirmai nem fehérek, hanem koromfeketék.
Remény ébred bennem. Raven látta az ibolyámat!
Es most már tudja, hogy a közelben vagyok, gondolom,
miközben az első mellé növesztek egy második ibolyát is.

AMILYEN GYORSAN CSAK TUDOK, VISSZASIETEK A
KONCERTTEREMBE
Lucien valószínűleg nem helyeselné, hogy virágüzeneteket
hagyok a barátnőmnek, de mit érdekel? Senki sem tudja, mit jelent,
vagy hogy egyáltalán jelent-e valamit. És most tudom, hogy
Ravenne! minden rendben.
Felülök a színpadra, és beszívom a bársony és a lakk illatát. A
cselló pontosan illik a két térdem közé, és párszor skálázom, hogy
megbizonyosodjak, nem hangolódott el.
Egy d-moll szarabanddal kezdek, majd egy ugyanolyan
hangnemben írt, háromnegyedes ütemű régi tánc következik, majd
még egy f-dúr szaraband. Amíg játszom, az elmém nyugalomban
van. Nem kell a fájdalomra gondolnom, amit dr. Blythe okozott, vagy
a Hercegnő velem szemben támasztott követeléseire. Amíg játszom,
nem vagyok helyettes. Csak egyszerűen én vagyok.
Emlékszem, mit mondott Ash a Választófejedelem báljának
éjszakáján. Hogy a királyi családok úgy tesznek, mintha az övék
lenne a zeném. Mintha valaha is birtokolhatnák ezt!
A szaraband végén halk tapsolást hallok. Riadtan nézek körül.
Ash a színpadon kívül, a függöny mögött áll, és egy másodpercig
még az is megfordul a fejemben, hogy csak képzelődöm. Abbahagyja
a tapsolást, és zsebre vágja a kezét.
Távoznom kellene. Most rögtön el kéne mennem! Nem
beszélhetek vele. Semmiképpen sem itt, ahol bárki megláthat
minket.
De a csellóm halkan puffan, amikor leteszem, és
selyempapucsom surrog, amikor a színpadon át odamegyek hozzá.
Nem tudatos a választásom, hanem a lelkem mélyéről fakadó, ahol
nincs logika vagy félelem.
Meleg sötétség ölel körül a függöny mögött. Olyan közel állunk
egymáshoz, az ereimben a vért mintha adrenalinnal keverték volna.
Szédülök, a bőröm bizsereg.
– Mit keresel itt? – kérdezem. Galléros inget visel, az ingujját
feltűrte. Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy végigsimítsam az
alkarját.
– Szerettelek volna játék közben látni. Azt hittem, meghívtál. –
Idegesnek hangzik.
– Ó! – A jelenlétében eláll a szavam. A bennünket elválasztó
harminc centi csak úgy vibrál. – Igaz. És tetszett?
– Nagyon.
Egy lépést tesz felém, és nem értem, hogy nem szikrázik köztünk
a levegő. Helytelen, amit teszek, tudom jól, de e pillanatban nem
bírom felidézni, miért.
– Én... én... – Megcsóválja a fejét, és lesüti a szemét. – Folyton
csak rád gondolok – vallja be csendesen.
Olyan közel vagyunk, hogy a szoknyám szegélye súrolja a cipője
orrát. – Komolyan? – kérdezem.
Nevet. – És én még azt hittem, lerí rólam!
– Nincs nagy... tapasztalatom ebben.
– Nincs – válaszolja lágyan. – Megértem.
– Vagyis inkább semmilyen sincs – ismerem be.
– Az igazat megvallva e téren nekem sincs.
– Ezt csinálod Carneliannel is? – vonom össze a szemöldökömet.
Amint kimondom a nevét, már meg is bánom. Ash arcán árnyék
suhan át.
– Nem tudod, miről beszélsz – mondja.
– Azt hittem...
– Hogy elcsábítok minden nőt, akivel összeakadok? – kérdi
elgyötörtén.
– Nem – válaszolom határozottan. – Csak éppen... láttalak
benneteket együtt.
A tekintete úgy lángol, mint a Választófejedelem bálján. Mint egy
szürkészöld lámpás. – Te engedelmeskedsz a Hercegnő parancsának
akkor is, ha nem akarsz?
– Szünet nélkül.
– És előfordult, hogy engedetlen voltál?
Az ajkamba harapok, és a hálószobám padlóján heverő, szétvert
csellómra gondolok.
– Tudom. Következményekkel jár. – Az ujjhegye leheletkönnyen
megérinti a kézfejemet. – Szeretnéd, ha elmennék?
Példás helyettes légy, suttogja Lucien.
– Nem – válaszolom.
Halvány mosoly deríti fel az arcát. – Kérdezhetek valamit?
A szívem úgy feszül, hogy attól félek, felrobban. Beszívom az
illatát, szappan, tiszta ruha és még valami illatát, ami talán fiúillat. –
Bármit.
– Mi a neved?
 A szívem milliónyi csillogó szikrára robban szét, amik úgy
hullnak alá a mellkasomban, mint egy tűzijáték petárdáinak
fénybogarai.
– Violet – suttogom.
Lehunyja a szemét, beszívja a nevemet, mintha egy találós
kérdésre kapta volna meg a választ vagy a titkos kódot.
– Violet – mormolja, aztán az ajka az enyémre tapad.
Újjászületek. Ash ajka gyöngéden, ismeretlenül és izgalmasan
veszi birtokba a számat, én pedig felfedezek egy új Violetet, akinek
létezéséről nem is tudtam. Hogy bújhatott el a testemben ez a
rengeteg érzés? Mintha eddig a percig nem is ismertem volna
magam.
Ash elhúzódik, az arcomat gyengéden tartja a két keze között, és a
homlokát az enyémnek támasztja.
– Ez veszélyes.
– Igen.
– Itt nem biztonságos.
– Nem – értek egyet, bár nem tudom, a hangversenyteremre, a
palotára vagy az Ékkőre céloz.
– Találkozol velem negyedóra múlva a könyvtárban?
A Holdon is találkoznék, ha arra kérne.
– Légy az ablak melletti keleti oldalon az utolsó könyv–
szekrénynél. Keresd Cadmium Blake Esszék a keresztbeporzásról
című művét.
Nevetek a bizarr utasításon. – Micsoda?
Elvigyorodik. – Bízz bennem! – Aztán hirtelen elkomolyodik. –
Alaposan fontold meg! A te döntésed. Megértem, ha úgy döntesz,
nem jössz el.
Bólintok, ő meg eltűnik a színfalak mögött.
Ha találkozom vele, nemcsak Luciennél kerülök bajba, de ha a
Hercegnő megtudja... Gondolni sem akarok arra, mi történne.
Valami nagyon, de nagyon rossz. Azt mondtam Luciennek, hogy
megbízhat bennem. Megígértem, hogy jól fogok viselkedni.
De mást sem teszek, csak parancsoknak engedelmeskedem. A
Hercegnőének vagy Lucienének vagy az orvosénak. És ha el fogok
menekülni, és hátralévő életemben bujkálnom kell, akkor előbb
teszek valamit magamért. Nevezzék önzésnek vagy
tiszteletlenségnek, vagy ostobaságnak – nem érdekel. Legalább úgy
tekinthetek vissza erre, hogy együtt voltam Ashsel, mint olyasmire,
amit én választottam.
Forog velem a világ, miközben felviszem a lakrészembe a csellót.
Besötétedett, a hideg novemberi szél ellen begyújtottak a
kandallókba, és két lakáj már a lámpákat kapcsolja fel, amikor
belépek a könyvtárba. Meghajolnak előttem, majd folytatják a
munkát. Ash a keleti falat említette egészen az ablakoknál, s ehhez a
legrövidebb út az, ha átvágok a középső olvasórészlegen. Kínosan
tudatában vagyok minden mozdulatomnak, amikor a karosszékek
széles köre felé indulok. Érzem, ahogy a karjaim mozognak, vagy
hogy milyen hosszú egy lépésem.
Aztán megtorpanok, mert egy ismerős, átható szag, amitől húzom
az orromat, visszaránt a valóságba.
A Herceg a címerasztal mellett ül az egyik karosszékben,
szivarozik, az ölében nyitva egy főkönyv, az asztalon a kezeügyében
egy borostyánszínű folyadékkal teli pohár. Véraláfutásos a szeme, és
motyog, miközben feljegyez valamit a könyvbe. A motyogás úgy
hangzik, mintha azt mondaná: „léha nőszemély”. Megdermedek.
Még sosem láttam itt a Herceget.
Felpillant. – Ó! Csak te vagy.
Nem tudom, mit mondjak, ezért zavartan pukedlizek.
Hosszan megszívja a szivarját, és kifúj egy bűzös füstfelhőt. –
Igen?
Kicsit elkerekedik a szemem. Igen, mit?
Nevet. – Nem vagy valami gyors észjárású, igaz? – A szivart egy
kristályhamutartóhoz kocogtatja, aztán meglengeti a levegőben. –
Nem egy könyvért jöttél? – kérdezi a kelleténél hangosabban,
mintha gyerek lennék, aki nem érti a nyelvet, amit beszél.
– De igen, mi... milord – dadogom.
– Akkor láss dologhoz. – Felhajtja az ital maradékát, és ismét a
főkönyvbe mélyed. Még egyszer pukedlizek, majd egyenesen a
könyvhalmokhoz igyekszem. A szívem hevesen ver, alig várom, hogy
elszabaduljak tőle. Hogy éppen ma kellett idejönnie!
Már reszketek, amikor a keleti falhoz érek, és a polcok mellett a
keleti fal felé haladok. A könyvtárnak ez a kis sarka elhagyatott, és
értem is, miért. A könyvek mind hihetetlenül unalmasak:
növényekről, állattartásról, öntözési módszerekről írt tanulmányok.
Azon töprengek, egyáltalán miért tart a Hercegnő ilyen könyveket?
Végighúzom az ujjamat a könyvek gerincén, míg rá nem akadok a
keresett kötetre: Cadmium Blake: Esszék a keresztbeporzásról.
– Késtél.
Összerezzenek. Ash a szemközti sorban egy polcnak dől,
összefonja a karját a mellén, az arcán játékos kifejezés.
– Szia– lehelem.
Elmosolyodik, ellöki magát a polctól, aztán néhány lépést tesz
felém. – Ugye, nem jelentett problémát idetalálni?
– Nem, csak... véletlenül a Hercegbe botlottam – fintorodon! el.
– Igen, mintha éreztem volna a büdös szivarja szagát. – Ash
grimaszt vág. – Szerintem a Hercegnő egy szép napon végez vele az
ágyában.
Nevetek, de Ash el sem mosolyodik. Komolyan gondolta volna?
– Szóval... mit keresel itt? – kérdezem. Igaz, hogy félreeső hely, de
akkor is... itt a Herceg meg a lakájok a közelben, és bárki
idetoppanhat, hogy elvigyen egy könyvet. Van min nyugtalankodni.
A hangversenyterem ennél meghittebb volt.
Ferde félmosolyra húzza a száját. – Tudsz titkot tartani?
Nevetnem kell. – Igen, tudok.
Odajön hozzám a könyvespolchoz, majd megjátszott gonddal
meghúzza Cadmium Blake: Esszék a keresztbeporzásról című
kötetének tetejét. Az egész könyvszekrény kifordul, és feltárul
mögötte egy sötét odú.
A mennyezetről fénygömbök lógnak, és megvilágítják az érdes,
díszítetlen követ. Az alagút elkanyarodik, a folytatása nem látszik.
Érzem, hogy az arcomra kiül a teljes megdöbbenés, és gyorsan
becsukom a számat. – Hova vezet? – suttogom.
Ash megfogja a kezemet, és végigcikázik rajtam az izgalom. –
Gyere – nógat, és magával húz, aztán bezárja a hátunk mögött a
könyvespolcot.
Az ajkát az ujjamra nyomja, és megszorítja a kezemet, aztán
végigvezet az alagúton, ami úgy kanyarog és kígyózik, hogy már el is
vesztettem a tájékozódási képességemet. Néha más alagutak
ágaznak el abból, amiben haladunk.
Egyszer csak felfelé vezet az út, majd vége a világításnak, és egy
sima faajtót látok magam előtt, amin nehéz vaskallantyú van.
Ash lenyomja a kallantyút, és tompa, szürke fény árad be az
alagútba. Int, hogy lépjek be előtte.
Azonnal ráismerek a szalonra: itt ismerkedtünk meg Ashsel.
Emlékszem a karmos lábú kanapéra, az alacsony dohányzóasztalra,
az egyetlen ablak melletti fotelre. Az ablak a tóra néz, de más
szögből, mint a szobámé. Az üvegtáblákon kis esőpatakok folynak le.
Halk kattanásra térek magamhoz. Ash bezárta a titkos ajtót, amit
a zöld vadászkabátos, kutyás férfi portréja rejt.
A két látható ajtóra pillantok. Az egyik, amin beosontam ide. Ez
azt jelenti, hogy a másik mögött a hálószobája van? Érzem, hogy ég a
fülem.
Feszélyezett csend támad. Ash beletúr a hajába, és megköszörüli
a torkát. – Megkínálhatlak valami innivalóval? – kérdezi udvariasan.
– Hm... igen... Köszönöm. – Minden titkosnak és biztonságosnak
tűnt a hangversenyterem félhomályában és az alagút sötétjében. A
szalon hideg, szürke fényénél azonban már nem vagyok biztos
abban, hogy cselekedjek. Leülök a díványra, miközben Ash teát tölt
nekünk a tálalón lévő kannából.
– Nos – mondja, amikor átnyújtja a csészét, és leül mellém.
– Nos – válaszolom, mert nem jut jobb eszembe.
A kandallópárkányon hangosan ketyeg az óra. Iszom egy kortyot.
– Talán hivatalosan is bemutatkozhatnánk – javasolja Ash. – Ash
Lockwood vagyok.
– Violet Lasting – mondom, és elmosolyodok.
– Mulatságosnak találsz valamit?
– Nem, csak... pontosan emlékszem a pillanatra, amikor azt
hittem, Violet Lastingnek örökre vége.
Miről beszélek, minek kellett ezt az emléket most felhozni?
– Mikor történt?
– Tessék? – pislogok.
– Mikor volt ez a pillanat?
– Ó – nézek le a teámra, és hozzá intézem a szavaimat. – Déli
Kapu vasútállomásán, a szertartáson. Mielőtt idekerültem. – A kép
az emlékezetembe vésődött: a rubinköves gyűrűt viselő kövér ember,
a többi helyettes arca, a gondozók...
– Mielőtt az aukcióra kerültél?
Bólintok. – Aznap reggel.
– Nagyon meg lehettél ijedve.
Megvonom a vállamat.
– Milyen volt?
– Mégis, mit gondolsz? – Igyekszem nem harapósán válaszolni. –
Egyedül felállítottak egy színpadra. Nők pénzt ajánlottak értem.
Elvették a nevemet. Az otthonomat. Elvettek... mindent.
Hosszúra nyúlik a csend. Iszom még egy kortyot. Nem akartam,
hogy a beszélgetésünk ilyen irányt vegyen, és azt kívánom, bárcsak
más témára terelhetném a szót.
– Ne haragudj – mentegetőzöm. – Igazán nem...
– Az én otthonomat is elvették – mondja Ash. Felnézek.
Végtelenül komoly az arca. Egy barna hajfürt a homlokába hullik, és
leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy kisimítsam, és a hajába túrjak.
– Tényleg?
– Csak annyi a különbség, hogy én hagytam.
– Miért?
– A kishúgom beteg volt. Egy nap nem mentem iskolába, és
elvittem az ingyen klinikára. Egész nap vártunk, hogy bekerüljünk az
orvoshoz. Ott talált rám Madame Curio. – Mosolyog az emléken, de
a mosolya csupa szomorúság. – „Lefogadom, hogy megőrülnek érted
a lányok”, ezt mondta nekem. Sejtelmem sem volt, mire akar
kilyukadni.
– Mi történt a testvéreddel? – kérdezem.
– Fekete tüdőben szenvedett. A Füstben gyakori az ilyesmi.
Gyógyítható, ha van pénzed gyógyszerre. Nekünk nem volt. Amikor
hazaértünk, Madame Curio már várt. Azt mondta, segíthetek
Cinderen; így hívják a húgomat. Azt mondta, tud munkát adni, és
lesz annyi pénzem, hogy nem csak Cinder gyógyszerét tudom
fedezni, de gondoskodhatok a családomról, és biztosíthatom, hogy
soha többé ne kelljen semmit sem nélkülözniük. Csupán egy
aprócska kitétel volt: többé nem láthatom őket. – Nagyot nyel. –
Másnap elmentem vele.
Leteszi a csészét az asztalra, a hangja hivatalossá válik. – Bocsáss
meg... nem illendő erről társalogni. Nem kellett volna... Nem nagyon
szoktam hozzá, hogy magamról beszéljek. Nem engedélyezett.
Elnézést kérek.
– Ma sok szabályt megszegünk, nem?
Ash elmosolyodik, és kicsit elengedi magát. – Úgy tűnik.
– Bátor dolgot tettél a húgodért.
– Nem sok választásom volt.
– Mégis... – mormolom. – Ha választhatnék... nos, nem tudom,
mit tettem volna.
– Ezt nem hiszem – mondja Ash.
Igaza van. Ha Hazelt tették volna fel arra a vonatra, és
megmenthetném azzal, hogy helyette én megyek el, gondolkodás
nélkül megtenném.
– Hány éves voltál? – kérdezi Ash.
– Tizenkettő. – Még most is emlékszem, hogy anyám kezét fogva
sorban álltam a vizsgálóiroda előtt. Emlékszem az orvos hideg,
kutakodó ujjaira. A fertőtlenítőszer szúrós szagára. A tűszúrásra. –
Kötelező vizsgálatra menni a lányoknak, miután... tudod... nővé
értek. – Ég az arcom, és nem tudok a szemébe nézni. – Még aznap
éjjel elvittek.
Pislogok, hogy elhessegessem az emléket, és a csészével takarom
el az arcomat. Kihűlt a teám.
– Néha úgy érzem, egy másik ember életére emlékszem – tűnődik
Ash. – Mintha az az ember már nem létezne.
– Pedig létezik – mondom halkan.
– Nehéz felidézni, hogy ki voltál, amikor állandóan valaki másnak
kell beállítanod magad, aki nem vagy.
– Bizonyosan vannak pillanatok, amikor önmagad lehetsz –
vélem.
Ash arca ellágyul. – Még nem vagy itt régóta.
– Lehet, hogy nem – berzenkedek –, de értem, mire célzok
Egyébként te szabadabb vagy nálam. Beszélhetsz, amikor csak
akarsz, kedved szerint öltözködhetsz, és oda mehetsz, ahova a
kedved tartja. Tisztelettel bánnak veled.
 – Tényleg tiszteletnek tekinted, amikor a Hercegnő vacsora
közben szemez velem, vagy Carnelian azt követeli, hogy újra meg
újra táncoljak vele? Azt hiszed, érdekli őket, hogy fáradt vagyok vagy
éhes, vagy hogy valójában utálok táncolni? Nem tisztelnek, Violet. A
tulajdonuk vagyok.
Egy pillanatig a gondolatainkba feledkezve hallgatunk.
– Nem vagy az! – töröm meg a csendet váradanul, és kihúzom
magam. Ash felvonja a szemöldökét. – Ha a tulajdonuk volnál, nem
jöttél volna el ma a hangversenyterembe. Ha valóban a tulajdonuk
lennék, nem lennék itt.
– Nagyon optimista látásmód – mondja Ash.
– Nem értesz egyet?
– Én... – sóhajt fel. – Túlságosan régen élek itt. Nehéz
derűlátónak lennem. – A kezével átfogja a nyakamat, és a
hüvelykujjával az államat simogatja. – De egyet elmondhatok:
amikor ma reggel felébredtem, olyan érzés volt, mintha ismét
levegőt kapnék. Mintha egy súlyt emeltek volna le rólam, és évek óta
először önmagam voltam.
– Mi történt ma reggel?
Elmosolyodik. – Úgy döntöttem, megkereslek.
Körbefon minket a csend, de ez most nem kínos érzés. Ash keze a
nyakamról a kanapé hátára hullik.
– Mi hiányzik legjobban? – kérdezi. – A régi életedből?
– A családom – válaszolom. Leteszem a kihűlt teát az asztalra. –
Különösen a kishúgom, Hazel. Már olyan nagy! – mosolyodora el
szomorúan. – Megszólalásig hasonlít apánkra.
– És te kire hasonlítasz?
Nevetek. – Senkire. Apám sokat tréfálkozott, hogy anyámnak
biztos viszonya volt a tejesemberrel. – Melegség és bánat csorog le a
mellkasomba.
Ash az ujja köré csavarja az egyik fürtömet. – Jó ember az apád?
– Meghalt – mondom csendesen.
Megáll a keze. – Bo... bocsáss meg, Violet.
– Semmi baj. Régen történt.
– Hány éves voltál akkor?
– Tizenegy.
 Lecsavarja a fürtöt az ujjáról. – Megkérdezhetem, hogy történt?
Kinézek az ablakon, míg elmesélem. – Késői műszakban
dolgozott a Füstben, és éppen hazafelé tartott. A vasútállomásnál egy
kocsma előtt verekedés volt, két férfi csúnyán ellátta egy harmadik
baját. Apám... megpróbálta leállítani őket. – Nyelek egy nagyot. – Az
egyik férfi leszúrta. Mire a katonák a házunkhoz hozták, már nem
élt. – Lehunyom a szemem, és lelki szemeim előtt megjelenik a kép:
apám, ahogy élettelenül fekszik a konyhaasztalunkon, a ruhája, bőre
lucskos a vértől, az esőtől és a sártól. Anyám jajgat, valami
rettenetes, nem emberi hang tör fel a torkából. Hazelt és Ochre-t
betereltem a szobánkba, de még így is hallottuk. Összebújtunk az
ágyon, és egész éjjel sírtunk. Apa reggelre eltűnt.
Egy könnycsepp folyik le az arcomon, és gyorsan, zavartan
letörlöm. Most nincs helye a sírásnak. – Ne haragudj! Régen nem
gondoltam arra az éjszakára.
– Megpróbált segíteni valakinek – mormolja Ash. – Nagyon bátor
tett volt.
– Bizonyára – vonom meg a vállam.
Megint hallgatunk kicsit. – És a te családod? – kérdezem.
– Mi van velük?
– Nem tudom. Mesélj róluk! Közel álltái apádhoz?
Ash keményen felkacag. – Nem. Nem álltunk közel egymáshoz.
Nem... értettük meg egymást. Nem voltam olyan, mint a bátyáim.
Rip és Panel ikrek. Ők olyan... nem is tudom, szóval szeretnek
vadulni, bunyókba bonyolódni, zajosak és nálam sokkal nagyobbak.
Én a csendet, nyugalmat szeretem. Ha lett volna könyv a házunkban,
biztos boldogan elüldögéltem volna a kályha mellett, és olvasgattam
volna.
– Ezért ültél kint a nyári lakban? – kérdezem. – A
Választófejedelem bálján. Mert olyan nagy zaj volt bent.
Finoman megfogja a kezemet, és minden porcikámmal csak azt
érzem, ahol a bőrünk érintkezik. – Igen. Részben. Részben azért,
hogy ne bámuljalak folyton.
– No, persze – pirulok el.
– így igaz. – Közelebb csúszik hozzám. – Ha most nem hagyjuk
ezt abba, Violet, akkor félek, sosem akarom majd abbahagyni.
 Soha. A szó nem hangzik túlzásnak. Én sem akarom soha
abbahagyni. Hirtelen kijózanító gondolatom támad: amikor majd
elhagyom az Ékkövet, Asht is elhagyom vele.
Elhessegetem a gondolatot. Majd máskor foglalkozom vele. Ash
most itt van, ahogy én is, és semmi sem akadályozhat meg minket
abban, hogy együtt adjuk át magunkat ennek a pillanatnak.
Odahajolok hozzá. Ash ujjai súrolják az arcomat, a bőröm
bizsereg a várakozással teli izgalomtól. – Megint megcsókolsz? –
kérdezem reménykedve.
– Igen, Violet – mosolyodik el. – Megint meg foglak csókolni.
Az ajka az enyémre tapad, előbb lágyan, majd egyre
követelőzőbben csókol, én meg átkarolom a nyakát, ahogy elnyúlunk
a kanapén.

 21. fejezet

KÉSZEN ÁLLSZ, VIOLET ? VIOLET ?
Dr. Blythe-tal a kertben vagyunk, a tölgyfánál. A késő délutáni
napfény átszűrődik a levelek között.
Az idő furcsán viselkedik, amióta tegnap Ashsel töltöttem a
délutánt. Néha minden perc óráknak tűnik, máskor csak úgy rohan,
és úgy érkezem meg valahova, hogy fogalmam sincs, hogy kerültem
oda.
– Bocsánat – kapok észbe. – Igen, készen állok.
Leveszem a kesztyűmet, és a kabátom zsebébe gyűröm.
Dr. Blythe elmosolyodik.
– Kissé szórakozottnak tűnsz ma délelőtt – jegyzi meg. – Érthető
az idegességed. De a hétfői kezelés után meglátod majd, hogy
magadat is megleped.
Egyáltalán nem táplálok illúziókat a felől, hogy hatni tudok a fára.
Mosolyt erőltetek az arcomra, és bólintok. Keresek a kérgen egy kis
ágcsomót, és az ujjaimat le-fel húzogatom rajta. Spirálisnak érzem,
mint egy csigaházat.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
alakítsa.
A lelki szemeim előtt megjelenik egy kép: tél van, egy fa csupasz
ágai feketén rajzolódnak ki a halványszürke égre. Gyengén
szállingózik a hó, fehér hópelyhek kavarognak, és földet érve
elolvadnak. A képben van valami szívfájdítóan gyönyörű.
Honvágyam támad, bár nem értem, miért.
Érzem a fa életét: ugyanolyan erőteljes, mint előző alkalommal.
De most felkészültebben reagálok az erejére. Nyugtázom, hogy a
tenyeremben lüktet, és szívesen fogadom, ahogy végigbizsereg az
ereimben. Minden erőmmel azt szeretném, ha a lelki szemeimmel
látott kép igaz lenne.
 A fa megismer: érzem, ahogy elfogadja a jelenlétemet, és reagál a
bennem rejtőző élet ismerős pengésére. Elakad a lélegzetem, és
térdre hullok, de a kezemet továbbra is erősen a fára szorítom. Még
sosem éreztem ilyen nyers érzelmet; szédítő, még soha nem
tapasztaltam hasonlót, mert a tölgyfa nem érez hozzám hasonlóan.
Megütközöm a bensőséges szomorúságon, amitől sírhatnékom
támad, és felajz a kortalansága, ami egyszerre ősi és vadonatúj.
Összpontosítok, és húzni kezdem a tölgyfában lévő vaskos
életkötegeket. Meglep, hogy az egyik meg is mozdul. A kezemhez
közelebb csalogatom, és éppen akkor, amikor az ujjaim között
bizsergést érzek, a szál elpattan, és vele együtt a testem is váratlanul
roppan egyet, a merev, gyors mozdulat fájdalmasan fut végig a
gerincemen. Olyan érzés, mint amikor az ember beveri a
könyökcsúcsát, és a fájdalom tovább sugárzik a testében.
Hátrazuhanok, vér csöpög az orromból a porba. Összezavar, hogy
már nem vagyok összeköttetésben a fával, és az ujjaimmal a földet
kaparva keresem a kapcsolatot.
Dr. Blythe tapsolni kezd.
– Nagyszerű, Violet! – dicsér meg csendes őszinteséggel.
– Bravó!
Zsebkendőt nyújt oda. Az orromhoz nyomom, és visszapillantok a
fára. A göcsből egy apró zöld levélke áll ki, és lebeg a szélben.
– Látod – guggol le mellém, és kinyitja az orvosi táskáját.
– A stimuláló pisztoly erősíti a képességeidet, de fizikailag
legyengít. A túlzásba vitt alkalmazásának igen kellemeden
mellékhatásai lehetnek. Bizonyos akartam lenni abban, hogy a
tested elég időt kap, hogy visszanyerje az erejét. De neked, Violet,
olyan erős, természetes erőd van, hogy egyetlen beavatkozással
máris felülmúltad minden várakozásomat. Pályám során sok
helyettessel dolgoztam együtt, és egyikük sem tudta megtenni, amit
te most. – Kenőcsöt dörzsöl az orrom alá, ami csíp, és eukaliptusz
illata van, de elállítja a vérzést.
– A Hercegnő bölcsességét dicséri, hogy kivárt téged. Úgy érzem,
határozottan könnyű lesz a ránk váró feladat végrehajtása.
Talpra segít, egy darab gézzel és alkohollal letisztítja az arcomat.
– így ni. Szebb vagy, mint voltál!
 Vékonynak és sebezhetőnek érzem a bőrömet. A belsőm úgy
lebeg, mintha megpróbálna átrendeződni. A fa élete a bordáim
mögött örvénylik.
– Szerintem mára végeztünk is – jelenti ki dr. Blythe, és
megveregeti a vállamat. – Holnap találkozunk.
Elsétál a kacskaringós ösvényen. Egy pillanatig a fal mellett
maradok, és a levelet bámulom, amit létrehoztam. Olyan a formája,
mint egy kis egyujjas kesztyűé, és finom zöldesbarna színe van. Két
ujjam közé fogom, és megdörgölöm erezett felületét.
– Bocsáss meg – suttogom a fának.
Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy gyermek
növekszik bennem olyan gyorsasággal, mint ahogy ez a levél
kipattant az ágcsomóból. Megborzongok, amikor arra gondolok,
hogy a hasam ilyen gyorsan nő majd.
E miatt már nem kell aggódnod nyugtatom meg magamat.
Lucien kivisz innen.
Reszketni kezdek: lehűlt a levegő, a nap vékony felhőréteg mögé
bújt. Visszaindulok a nyugati falhoz, és felnézek az egymás köré
fonódó virágokra. Az első ibolyám hervadni kezdett.
Újabb üzenetet kell küldenem. Amíg csak itt vagyok, Ravennék
tudnia kell, hogy nem felejtettem el. A tél közeledtével az újabb
virágok túlságosan feltűnőek lennének. A zsebemben kotorászom, és
egy régi hajszalagot találok, aminek a két vége már kirojtosodott.
Halvány rózsaszín a színe. Raven utálná ezt a színt, ezért új képet
vetítek magam elé, és a fényes, selymes felületen halványkék szálak
terjednek szét. A repkényből előhívok egy új indát, és rátekerem a
szalagot, aztán a repkényt felfuttatom a falra.
Felhúzom a kesztyűmet, és visszaindulok a palotába. Amikor
elmegyek a bálterem ablakai előtt, egy mozdulatra leszek figyelmes.
Óvatosan odalopózom, és bekukucskálok. Megfagy a szívem, és
kőként hullik a gyomrom mélyére.
Ash és Carnelian táncolnak. Ash átfogja Carnelian derekát, a
tenyerét a csípőjére szorítja, az arcuk összeér. Carnelian átkarolja
Ash nyakát, a másik kezével a szabad kezét fogja. Ash kecsesen és
könnyedén táncol, de Carnelian mereven követi.
Nem kellene ezt néznem. De képtelen vagyok elfordítani a
tekintetemet.
Aztán mintha az idő egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig
lelassulna: Ash előrehajol, és megcsókolja Carneliant. A
mellkasomba fájdalom hasít, és az ablakpárkányba kapaszkodom,
hogy ne essek össze. A körmöm megkarmolja az üveget. A falhoz
simulok, és reménykedem, hogy nem vettek észre. A szívem olyan
erősen dobog, hogy a dobbanásokba beleremeg a testem.
Aztán futásnak eredek.
Vakon botorkálok a kaviccsal felszórt ösvényen, amíg a
labirintushoz nem érek. Belevetem magam, találomra jobbra– balra
fordulok, és hamarosan eltévedek a sövényfalak között. Csak azt
látom, hogy Ash megcsókolja Carneliant.
Egy sövényben végződő járatban lihegve rogyok össze.
Mérhetetlenül ostobának érzem magam. Buta kislánynak, aki
semmit sem tud a szerelemről. Mindvégig Cameliannel csókolózott!
Gyűlölöm Asht. De magamat még jobban, mert olyan tökkelütött
voltam, hogy elhittem, hogy valami kis boldogságban lehet részem.
Egyáltalán bármilyen boldogságban. Azt képzeltem, hogy olyasmit
választottam, ami jelent valamit. Nem engedelmeskedtem
Luciennek, visszaéltem a bizalmával, s mindezt a semmiért.
Nem tudom, mennyi időt töltök el ott. A fejemet a térdemre
hajtom, könnyek áztatják a kabátomat, a hűvös szellő a fürtjeimmel
játszik.
– Violet? – Összerezzenek a hangja hallatán, de nem válaszolok,
nem is nézek fel.
Hallom, hogy leül mellém, érzem a teste melegét. – Úgy
sajnálom, Violet. Engedd, hogy megmagyarázzam! – Kis szünet. –
Rám néznél, kérlek?
– Nem. – Ha ránézek, megint elerednek a könnyeim. Nem
akarom, hogy sírni lásson.
Felsóhajt. – Amit láttál, Violet... az a munkám. Muszáj
megcsókolnom. – Hallom a hangjában a tétovázást, amikor ezt a
szót kiejti a száján. – De ez nem az, amit akarok. Azt hittem..., hogy
ezt megérted. – Érzem, hogy megmoccan. – Van fogalmad róla,
mennyire gyűlölöm ezt az életet? Minden percben hazudnom kell.
Hazudok a lányoknak, azt mondom, amit hallani szeretnének, és a
legszörnyűbb, hogy nem is érdekli őket. Fütyülnek arra, hogy igaz-e,
amit mondok. Fikarcnyit sem törődnek velem. Nem látnak, nem
ismernek. Csak egy tárgy vagyok a szemükben, akit elvihetnek a
bálba. Lehet, hogy nem jártam az aukción, de ettől függetlenül
állandóan adnak-vesznek.
Egy másodperccel később felemelem a fejemet, és a szemébe
nézek. A szavak a torkomon akadnak, és képtelenek kiszabadulni.
Mert igenis pontosan értem. Tudom, mit érez. És nem ítélhetem el
vagy hibáztathatom érte.
Ash arcán szétterjed a szívemnek kedves mosoly, amitől úgy fest,
mintha valami titka lenne. – Mondhatok valamit?
Bólintok.
– Hallottalak nevetni aznap, amikor megismerkedtünk. Azért
mentem a szalonba. – Emlékszem, milyen hisztérikusan nevettem,
hogy hajszál híján összefutottam a két szobalánnyal. – Ott álltái
kipirulva és mosolyogva, és arra gondoltam, te vagy a legszebb, akit
valaha láttam. És döbbent tekintettel néztél rám... – Halkan nevet,
és egy hajfürtömet a fülem mögé simítja.
– Én meg nekimentem a dohányzóasztalnak – fintorodom el. Ash
ezúttal hangosabban nevet. – Igen! De miattad megint... élő
embernek érzem magam. Te engem látsz, Violet. Van ennek így
értelme?
Nem értem, miért történik ez velem. Miért éppen most? Ülök a
labirintusban, és nézem az egyetlen embert, aki valóban megért. És
az lenne a helyénvaló, az ésszerű, ha visszautasítanám. Ha
hallgatnék Lucienre, és csak engedelmeskednék.
De az nem korrekt. És nem vagyok képes rá.
Végül úgyis el kell majd hagynom. Az is éppen elég nagy büntetés
lesz. El kell hagynom, és hazudnom kell neki.
– Violet? – Ash idegesnek látszik, és fogalmam sincs, milyen arcot
vághatok.
Már csak pár hét van hátra a Leghosszabb Éjszakáig. Ezzel igazán
nem sértek senkit. Pár rövid hetet töltök csak vele. Megéri a
kockázatot.
Megragadom a kabátjánál fogva, és magamhoz húzom.
Keményen szájon csókolom. Egyformák vagyunk: mindkettőnket a
királyi családok irányítanak, egyikünknek sem áll jogában, hogy
saját maga válasszon. De választhatjuk azt, hogy együtt leszünk. A
királyi családok hatalma nem terjed ki erre a pillanatra. Érzem a
meglepődését, ahogy a válla előbb megfeszül, aztán elernyed, a keze
a hajamba markol, és együtt nyúlunk el a hűs füvön.

MÁSNAP REGGEL AZ UZSONNÁZÓSZALONBAN, AZ ABLAK
MELLETTI kedvenc fotelomban üldögélek, és figyelem, ahogy
gépkocsik hajtanak ki-be a Hercegnő palotájába. A megszokottnál
sűrűbb a forgalom, lakájok rohangálnak ide-oda, asztalkákat,
kazalnyi virágot és több vég selymet cipelnek.
– Mi folyik itt? – kérdezem Annabelle-t. Elszomorodik az arca, és
elpirul.
– Mi az? – faggatom. – Mi történt, Annabelle?
Vállat von.

G-nek megvolt az eljegyzése

– Garnetnek?
Bólint.
– Kivel?

A Pehely Házával
- Ó!
Holnap lesz az eljegyzési parti
– Garnetnek mi a véleménye róla?
Annabelle fanyarul elmosolyodik, és felvonja a szemöldökét.
– Hát persze! – nevetek. – Biztos utálja az egészet.
Hirtelen kinyílik a szalon ajtaja, és besuhan a Hercegnő.
– Gyere velem – parancsolja kurtán. Annabelle-re pillantok. Az
arca sápadtabb a megszokottnál, az arckifejezése riadt.
– Hova megyünk, milady? – kérdezem, miközben végigvezet a
virágok folyosóján. Nem válaszol, és amikor a lifthez érünk, már
tudom.
Dr. Blythe nekünk háttal áll, és összeszorul a torkom a félelemtől.
Megint a pisztolyt használja?
– Hogy érzed ma magad? – kérdezi.
 Feltételezem, hogy nem a Hercegnőhöz szól. – Jól – válaszolom.
– Az idő hidegre fordult. Nem szipogsz, köhögsz, nem fáj a torkod,
ilyesmi?
– Készen áll, doktor úr – szól rá türelmetlenül a Hercegnő.
Harapófogóként kulcsolódik a keze a karomra, mintha
megpróbálnék elfutni. Mintha lenne hova.
– Mindjárt, milady.
– Azt mondta, pontosnak kell lennie az időzítésnek – erősködik a
Hercegnő.
– Azzal nem lesz gond, milady. – Elfojtott izgalmat hallok az orvos
hangjában. Megfordul, és rám mosolyog. A mosolya barátságos,
amitől rögtön elfog az idegesség. Óvatos léptekkel közeledik felém. –
Ne ijedj meg – mondja.
Ekkor veszem észre az ágy végén kiálló, ezüstösen csillogó
kengyelvasat.
Nem látom a kezében az injekciós tűt, csak amikor már késő.
Szúrást érzek a nyakamon oldalt, és elsötétül előttem a világ.


 22. fejezet

HALK ZÜMMÖGÉST HALLOK, MINTHA AZ ARKÁNUM ZIZEGNE.

Igyekszem kinyitni a szemem, de súlyos a szemhéjam. A nyelvem
megdagadt, és erőfeszítésembe kerül, hogy nyeljek.
– Ébredezik, doktor úr.
A Hercegnő hangja hatol át a sötétség sűrű ködén. Valami a
karomba szúr, próbálom megvakarni, de moccanni sem tudok.
– Semmi ok az aggodalomra, milady. Majdnem végeztünk.
Blythe doktor. Az orvosi szoba. A tű. A kengyelvas.
Az öntudat rohamszerűen tör rám. Felnyitom súlyos
szemhéjamat. Először nem fogom fel, mi vesz körül, csak a ragyogó
fehér fényt látom. Aztán lassan kiélesedik a világ.
Bárcsak eszméletlen maradtam volna!
A karomat leszíjazták, és a vállamat is szíj szorítja le. A vénámba
infúzió folyik, a lábam széttárva fent a kengyelvasban, a lábamra
merev fehér anyagot terítettek, mintha egy sátor alatt lennék.
Úgy érzem, összenyomódott a tüdőm, nem kapok levegőt.
A Hercegnő arca úszik be a látómezőmbe. – Nyugodj meg –
törölgeti a homlokomat egy nyirkos ruhával. – Hiperventillálsz.
Elfogyott a levegőm, nem kapok elég oxigént. A szívem is dübörög
a mellkasomban, a szívverésem túl gyors. – Mi... történik? –
lihegem.
– Lélegezz mélyeket – hallom dr. Blythe hangját a lepedő mögül.
– Nyugalom. Minden rendben.
– Nem... nem érzem a lábam... – Megfulladok, fehér szikrák
táncolnak a szemem előtt. Úgy érzem, rögtön felrobban a szívem.
– Milady, ha lenne kedves. Ott egy oxigénmaszk öntől balra. Ha
lenne kedves az arcára helyezni.
 Kemény műanyagot érzek az arcomon, aztán csodálatosan tiszta,
friss levegőt szívok be. Lassul a szívverésem.
– No, látod? Már jobban is vagy. – A Hercegnő megint megtörli az
arcomat a kendővel. – Nem kellett volna olyan gyorsan magadhoz
térned. – Úgy mondja, mintha az én hibám lenne.
– Végeztünk is – jelenti ki dr. Blythe a lepedő mögül, és leveszi
világoskék műtős maszkját. Összerezzenek, amikor hallom a
gumikesztyű csattanását, ahogy lehámozza a kezéről. – Minden
tökéletesen zajlott, milady.
– Remek – mondja a Hercegnő ridegen. – Vár az eljegyzési parti
megszervezése.
Hallom, hogy nyílik és csukódik a liftajtó. Az orvos gyöngéden
leveszi a lábam a kengyelvasból. A lábam ernyedten lóg az ágy
végéről.
– Enyhe nyugtatót kaptál – magyarázza, és az ujját a csuklóm
belső oldalára szorítja, hogy ellenőrizze a pulzusomat. – Mostanra
már kezd múlni a hatása. – Elővesz egy kis toll alakú lámpát, és a
szemembe világít, majd feljegyez valamit a képernyőre. – Ezeket
már ki is kapcsolhatjuk – kezdi kibontani a szíjakat a karomon és a
mellkasomon. Próbálok felülni, de tótágast áll velem a világ, és
iszonyúan szédülök.
– Feküdj vissza, Violet – mondja dr. Blythe. Nincs más
választásom. A sima fehér mennyezetet bámulom, és arra várok,
hogy abbamaradjon a szédülés. Kis csípést érzek, amikor az orvos
kiveszi a karomból az infúziót. – Szükséged van még az
oxigénmaszkra?
Megrázom a fejem. El akarok innen menni. Könnyek csípik a
szemem sarkát. Dr. Blythe leveszi a maszkot. Bizsergést érzek a
lábujjaimban, mintha kiállna belőlük a zsibbadás. Tudni akarom, mi
történt, de a kérdés gombócként ül a torkomban. Nem akarom
hallani a választ. Dr. Blythe csak ül mellettem, figyel és vár.
A bizsegés felkúszik a vádlimon, majd a combomon. A szédülés
lassan múlik. Apránként hátrébb araszolok az ágyon, félig ülő
helyzetbe tornázom magam. A testemet holtsúlynak érzem, a
mozdulataim ügyetlenek.
Dr. Blythe elmosolyodik. – Kérsz egy kis vizet?
 Bólintok. Odatart egy pohár vizet, benne szívószál. Iszom egy kis
kortyot. A szám kiszáradt, jólesik a hűs víz.
– Ma éjjel lehetnek enyhe görcseid – magyarázza nyersen. – De
holnapra már úgy érzed majd magad, mintha semmi sem történt
volna. Egy hét múlva tudjuk majd az eredményt.
– Eredményt? – kérdezem.
– Igen, Violet. Az eredményt. – Megszorítja a kezemet. – Egy hét
múlva derül ki, hogy terhes vagy-e.

TERHES.
Furcsán, idegenül csengenek a szavak a fülemben. Minél többet
gondolok rá, annál valószerűtlenebbnek tűnik. Éjjel fekszem az
ágyban, felbámulok a fejem feletti lenge baldachinra, és próbálok
valami változást észlelni. A hasamra szorítom a kezem, hátha
éreznék egy apró szívverést vagy egy kis domborulatot fedeznék fel.
De semmi. Nincs semmi.
– Kérlek, ne következzen be – suttogom, mintha a hangosan
kimondott kívánsággal valóra válhatna. – Kérlek...
Úgy érzem, mintha beszennyeztek volna. Az engedélyem nélkül,
az akaratom ellenére belém helyeztek valamit. A tudat, hogy
megtörténhet és a történtek átélése két teljesen különböző dolog.
Most már legalább nem sírok. Egész délután sírtam, amíg el nem
fogytak a könnyeim, és csak egy borzalmas, száraz zokogás rázta a
testemet. Újra meg újra Lucient szólongattam az arkánumon
keresztül, amíg a csend annyira el nem keserített, hogy az
arkánumot a falhoz csaptam. Azóta visszatettem a rejtekhelyére.
Minden erőmmel igyekszem nem Ashre gondolni. Milyen ostoba
vagyok, hogy a vele való együttlét kockázatain izgattam magam. A mi
időnknek vége.
Óvatos kopogtatás hallatszik, és Annabelle dugja be a fejét.
Lefirkant valamit a táblájára, de nem nézek oda. Tovább bámulom a
mennyezetet.
A tábla feltűnik a látómezőmben.

Itt a Hercegnő
Szó nélkül felülök, és átfogom a térdem. Annabelle megszorítja a
csuklómat, és kisurran az ajtón. A Hercegnő lassan jön be, mintha
attól tartana, hogy megriaszt.
– Hogy érzed magad? – kérdezi.
– Jól, milady – szűröm a szavakat összeszorított fogaim között.
Előrébb jön, és leül az ágyam szélére.
– Tudom, hogy ez nehéz számodra – mondja.
– Nem tudja – válaszolom fakó hangon, mert most képtelen
vagyok hazudni.
– Csak ülsz, és duzzogsz, és úgy teszel, mintha nem tudtad volna,
hogy ez következik – pirít rám. – Az orvos szerint jól ment a
beavatkozás.
– Igen, milady.
– Ha szükséged van valamire, azonnal szólj nekem vagy
Annabelle-nek.
– Szeretnék egyedül maradni – meredek rá dühösen.
– Miért nézel így rám? – csattan fel. – Mintha én volnék a gonosz.
Miért nem vagy hálás mindenért, amit adok neked? Szép ruhákat, a
legjobb ételt, új csellót, ékszereket, bálokat kapsz. Igyekszem
gondodat viselni. Igyekeztek boldoggá tenni!
– Ellopta a testemet, az életemet és még hálát vár érte? –
Próbálok lehiggadni, de nehezemre esik. Éktelenül dühös vagyok.
– Miféle életedet? – kérdezi. – Inkább élnél szegénységben?
Éheznél, egy mocskos kunyhóban tengetnéd a napjaidat a Lápon?
– Igen! – kiáltom. – Ezerszer inkább, csak a családommal
lehetnék! Ha saját életem lenne, magam választhatnék. Bármit
megtennék ezért a szabadságért.
– Én szabadságot adtam neked! – rikácsolja.
– Kíséret nélkül járni-kelni a palotában nem szabadság! –
kiabálom vissza.
Feszült csendben meredünk egymásra. A Hercegnő mélyen
beszívja a levegőt az orrán át.
– Nem én hoztam a szabályokat – jelenti ki. – Nem én ragadtalak
el a családodtól. Nem én szerveztem az aukciót. Sokan vannak az
Ékkőben, akik egy szemernyit sem adtak volna neked abból, amit
tőlem kaptál.
Elfordulok, nem vagyok hajlandó reagálni. A Hercegnő felsóhajt.
– Tudtad, hogy a Választófejedelem felesége el akarja törölni az
aukciót?
Visszafordulok, és remény ébred a szívemben. – Tényleg?
Nevet az arckifejezésemen. – Jaj, dehogy, eszébe sincs eltörölni a
helyettesség intézményét. Csak az aukciót. Megveti a helyetteseket.
– Miért?
A Hercegnő szánakozva néz rám. – Mert nincs szüksége rá. Nem
tartozik a királyi családhoz, emlékszel? Képes volt saját gyerekeket
szülni. De azért, hogy hozzámehessen a Választófejedelemhez, le
kellett mondania erről a képességéről. A királyi asszonyokat
házasságkötésükkor sterilizálják; szükséges intézkedés a terhesség
megelőzésére. – Villan valami a szemében, egy érzés, amit nem
tudok értelmezni. Az ágyam szélén gubbaszt. – Emlékszel, amikor
azt meséltem, hogy a helyettességgel kapcsolatban kétféle filozófiai
iskola van? Én abban hiszek, hogy szükség van az egyéniségetekre is.
Sokan azonban nem osztják ezt a nézetet, és a Választófejedelemné
is az ő pártjukon áll. Azt tervezi, hogy... átalakít benneteket.
– De hogyan? – firtatom.
– Miért vesződjünk a helyettesek taníttatásával? Miért költsünk
rájuk pénzt, kockáztassuk a kedveződen eredményt, ha a
helyettesnek jellemhibája van, vagy nem igyekszik eléggé vagy
ellenszenvvel viseltetik az úrnője iránt? A stimuláló pisztoly
beindítja az átalakító mágiákat. A Választófejedelem felesége azt
vallja, hogy az agyatokra nincs szükségünk.
Elakad a lélegzetem. – Azt akarja... homloklebeny műtétet akar
végrehajtani rajtunk?
– Úgy van.
A rosszullét kerülget. – Ezt nem teheti!
– De még mennyire, hogy megteheti. Ő a Választófejedelemné. A
Választófejedelmet nem érdekli a helyettesség. Mint az Ékkőben
minden más férfi, ő is „női problémának” tekinti. – A Hercegnő a
szemét forgatja. – Ha elegendő támogatást kap a megfelelő
emberektől, semmi sem akadályozza meg abban, hogy új törvényt
alkosson.
– És ennek mi akadálya?
– A kísérletek eddig nem hoztak eredményt. De ha kedvezően
alakulnak... – A Hercegnő vállat von. – Megszüntetik az átmeneti
intézményeket. A családok nem kapnak kompenzációt. Amint egy
lányt meg lehet termékenyíteni, egyszerűen nyoma vész majd. –
Egyenesen a szemembe néz, fekete szeme ragyog. – Bizonyára
belátod, hogy mások is vannak, akik a fiatal Választófejedelem
kezére pályáznak, és a lányukat be akarják juttatni a Királyi
Palotába, hogy folytassa a Választófejedelemné munkáját. Nem
engedhetjük, hogy ez bekövetkezzen.
Nem tetszik, ahogy egy lapon említ kettőnket, mintha egy oldalon
állnánk, bár Lucien pontosan ebben reménykedett. – Miért gyűlöli
ennyire? – kérdezem. – Csak azért, mert hozzáment a
Választófejedelemhez, ön pedig nem?
A Hercegnő arcából kifut a vér. – Halvány fogalmad sincs, miről
beszélsz! Annak a nőnek nem szabad hagyni, hogy új törvényeket
alkosson! A szennyezett vérével, a közönséges modorával nem
engedem be a köreimbe, az én körömbe, amit a családom épített,
hogy aztán megváltoztassa a történelem menetét!
– De... még ha össze is boronálja a Választófejedelem fiával, a
lánya akkor is fiatal lesz ahhoz, hogy bármit is tegyen. Hiszen még
csak kisbaba lesz.
A Hercegnő szája feszes, keskeny és kegyetlen kis mosolyra
húzódik. – Ó, azzal nem kell törődnöd. Az egyetlen dolgod, hogy
amilyen gyorsan csak lehet, világra hozd.
Összeszorul a gyomrom. – Tudom, mi a dolgom, milady.
Szélesebben kezd mosolyogni. – Helyes.
– Itt senki sem szeret senkit? – kérdezem. – Nincs önben egy kis
rész sem, ami csak egy gyermeket szeretne?
A Hercegnő arca megmerevedik. – Mélyebben szerettem, mint azt
el tudnád képzelni – mondja. Egy pillanatig mintha teljesen
kicserélték volna. A döbbenettől meg sem tudok szólalni.
A Hercegnő rájön, hogy túl sokat mutatott meg magából. Feláll,
és lesimítja a szoknyáját. – Akkor hát ennyi. Mint hallottad,
megtörtént a fiam eljegyzése. Holnap lesz az estély. Te is részt veszel
rajta. Megszerveztem számodra egy kis hangversenyt. – Úgy néz
körül a szobámban, mintha a megfelelő szavakat keresné a
beszélgetésünk befejezéséhez, de aztán feladja. – Jó éjt – mondja, de
nem néz a szemembe.
Amikor kimegy, még odaszól Annabelle-nek. – Gondoskodj róla,
hogy káprázatos legyen!


 23. fejezet

ANNABELLE NEM OKOZ CSALÓDÁST .
Hét óra előtt öt perccel a bálterem ajtajában állok egy halványzöld
ruhában; amikor a lakáj meglát, a szeme kiguvad, mielőtt uralkodni
tudna magán. A vállam csupasz, a ruha szoknyarésze földig érő, és
mintha szirmokat rétegeztek volna egymásra, a szirmok szélét
csillogó kristályokkal varrták ki. A fülemben gyémánt fülbevaló lóg.
Hangokat és halk zeneszót hallok az ajtó mögül. A lakáj
meghajlik előttem, mielőtt ajtót nyit. – A Tó Házának helyettese –
jelenti be, de csak a legközelebb állók hallják.
A báltermet szmokingos férfiak és színpompás ruhába öltözött
nők töltik meg, a nevetésük visszapattan a festett mennyezetről.
Garnet mereven áll egy velem egykorúnak tűnő lány mellett, és lerí
róla a boldogtalanság. A lány szőke fürtjei és nagy kék szeme Lilyre
emlékeztet. Az Üveg Házának Úrnője és Ura Garnetnek gratulálnak.
Eltöprengek, vajon hogy áll a helyzet a kisbabájukkal. A helyettesük
most valamelyik átmeneti intézményben élhet.
Meglátom a Hercegnőt, aki halvány aranyszínű, csipkés vállú és
ujjú ruhát visel, és elindulok felé. A Választófejedelem feleségével
beszélget. Igyekszem közömbös arcot vágni, amikor a Hercegnő
mellé érek.
– Istenem, milyen elragadó! – áradozik a Választófejedelem
felesége. Mélyvörös bársonyruhát visel, aminek a szoknyájára egy
hatalmas sárkányt hímeztek – kis termetéhez képest a ruhát mintha
túl sok anyagból varrták volna –, és a száját is élénkvörösre
festették. Akárcsak az aukción, most is arra gondolok, hogy egy
felnőttet játszó gyereknek látszik. Nehéz elképzelni, hogy fiatal
lányokon kísérletezik, és eltávolítja az agyuk egy részét. Bár ezt
valószínűleg valaki mással végezteti. – Mikor akarod elkezdeni a
próbálkozást?
– Amint az orvos szerint készen áll rá, felség – hazudik
gördülékenyen a Hercegnő.
– Bizonyára nem akarsz sokáig várni. A Tükör Úrnőjének már
várandós a helyettese, ahogy a Csillag Úrnőjéé is. Gondolom, nem
akarsz lemaradni.
A Hercegnő vállat vont, és iszik egy korty pezsgőt. – Nem
aggódom, felség. Mindenesetre hálás vagyok az aggodalmadért.
A Választófejedelem felesége kíváncsian méreget. Összeszorítom
a fogaimat, és nagy erőfeszítéssel mosolyra húzom a számat.
Lucien bukkan fel a Választófejedelem felesége mellett, és
átnyújt neki egy pohár pezsgőt. Nagyot dobban a szívem.
– Köszönöm, Lucien – mondja az asszony élénken, mielőtt a
Hercegnőhöz fordulna. – Remélem, nem bánod, de ez a saját
pincémből van. Nagyon válogatós lettem, hogy mit iszom, így hát a
sajátomat hoztam.
Gondolom, én is az lennék, ha megmérgezték volna a
helyettesemet.
– Mi sem természetesebb, felség – mosolyog mesterkélten a
Hercegnő. Újabb vendéget jelent be az ajtónálló, de nem hallom, kit.
– Ó, Lapis! – A Választófejedelem felesége odaint magához egy
gesztenyebarna hajú nőt, aki a Hercegnőéhez hasonló arany ruhát
visel. – Gratulálok! A Pehely Háza bizonyosan örül ennek az
eljegyzésnek.
A Pehely Úrnője mélyen meghajol. – Igenis, felség. A lányom
nem is remélhetett volna jobb partit.
Mind a fiatal párra pillantunk: Garnet éppen ezt a pillanatot
választja, hogy egy igencsak nem illő helyen megvakarja magát. Alig
bírom elfojtani a nevetésemet. A Pehely Úrnője elvörösödik.
– Hát igen – mosolyog gúnyosan a Választófejedelem felesége. –
Valóban kitűnő parti. A, Carnelian!
Akkorát dobban a szívem, hogy beleszédülök. Carnelian és Ash
lépnek oda hozzánk.
Nem vagyok képes felnézni, mert attól félek, hogy átölelem.
Olyan régen láttam utoljára az arcát! Inkább a Carnelian nyakában
lógó rubinmedált nézem.
– Legközelebb már rajtad a sor, kedvesem – mondja a
Választófejedelem felesége.
 – Igenis, felség. Már alig várom – válaszolja Carnelian.
Felcsendül egy keringő, és a Választófejedelem felesége
összecsapja a kezét. – Jaj, az egyik kedvencem! Muszáj táncolnom.
Elnézést, hölgyeim, de meg kell keresnem a férjemet.
Folytatódik a parti, nevetés és tánc meg sok pezsgő mellett, bár a
Hercegnő nagy hangsúlyt fektet arra, hogy haladéktalanul közölje:
ezúttal egy korty pezsgőt sem ihatok. A Kő Grófnőjét nem hívták
meg, így nem láthatom viszont Ravent. Remélem, megtalálta a
szalagomat. Az időm javát egy asztal mellett töltöm, amin élénkszínű
mandulás csókokat halmoztak fel, és igyekszem nem Asht bámulni a
táncparketten, miközben abban reménykedem, hogy Lucien keres
valami ürügyet, hogy kettesben maradjunk.
Néhány óra múlva a Hercegnő csendet kér. Megáll a bálterem
egyik végében. Mellette a Herceg áll, a közelben pedig Garnet és a
menyasszonya.
– Köszönöm, hogy velem együtt ünneplik ezt a különleges
alkalmat! – kiált fel a Hercegnő. – Emeljük poharunkat a boldog
párra: a Tó Házából Garnetre, és a Pehely Házából Coralra.
Mindenki magasba emeli a poharát, és éljenez.
– És most – mondja a Hercegnő – a helyettesem egy rövid műsort
ad elő önöknek. Kérem, menjünk át a hangversenyterembe!
Egy lakáj kísér ki, és egy másik folyosóra terel, mint amin a
többiek mennek, és ami sejtésem szerint a színfalak mögé nyíló
ajtóhoz vezet, amikor valaki megállítja.
– Őméltósága arra kért, hogy kísérjem át a helyettest – mondja
Lucien. – Visszamehet a helyére.
A lakáj habozik, aztán meghajol. – Természetesen.
Amint távozik, Lucien rám mosolyog. – Mehetünk? – nyújtja a
karját.
Elmosolyodom, és belekarolok.
– Hogy vagy? – érdeklődik.
A szavak összekuszálódnak bennem. Lucien megtorpant.
Felemeli az állam, és az arcomat fürkészi.
– Megtörtént? – kérdezi. Bólintok. – Mikor?
– Tegnap – suttogom.
– Akkor még nem tudod az eredményt.
 Megrázom a fejemet.
Lucien megsimogatja az arcomat. – Minden rendben. Nem ideális
a helyzet, de ezen is túljutunk. A Leghosszabb Éjszaka már
hamarosan itt van, igaz?
Az ajkamba harapok. – Lucien, tudsz a Választófejedelem
feleségének tervéről? Hogy lebenymetszést akar végeztetni a
helyetteseken?
Lucien felvonja a szemöldökét. – Ki mondta?
– A Hercegnő.
Lucien az ajkát csücsöríti. – Igen, tudomásom van róla. De nem
összpontosíthatunk erre. És nem tudjuk, hogy a műtétet sikerül-e
valaha is eredményesen végrehajtani, így egyelőre foglalkozzunk
azzal, hogy biztonságban légy, rendben? Ne feledd, mi a célunk.
– De a többi lány, Lucien... Nem hagyhatom...
– Figyelj rám! – Lucien megáll a színpadra vezető ajtónál, és a
vállamra teszi a kezét. – Nem csak a te megmentésedről van itt szó.
Sokkal több forog kockán, Violet.
Megborzongok. – Mire célzol? – suttogom.
Lucien titokzatosan mosolyog. – Elég egyetlen apró kő, hogy
meginduljon a kőgörgeteg. Segítek a többi lánynak is, méghozzá
többféle módon, mint gondolnád. Mindenkinek segítek, akit elnyom
a királyság. De semmi sem számít, ha rajtad nem segíthetek.
Kitárja előttem az ajtót, mielőtt tovább faggathatnám. Hallom a
közönség zsivaját, ahogy elfoglalják a helyüket. A csellómat és a
kottaállványomat már odakészítették a színpadra.
– Készen állsz? – kérdezi Lucien.
Amikor az idegességtől görcsölni kezd a hasam, nincs kedvem
tovább kérdezősködni.
– Igen – válaszolom.
Könnyű csókot nyom a homlokomra. – Sok szerencsét!
Nagy levegőt veszek, és hatalmas tapsvihar mellett kimegyek a
színpadra.
Sokkal jobb, mint a Választófejedelem bálján. A tömeg
izgatottsága kézzel fogható, a levegőben nem érezhető ellenséges
érzület. A közönség valóban nagy izgalommal várja, hogy hallhasson,
és nem abban reménykedik, hogy veszítek valami képtelen
versenyben. Leülök, a csellót a két térdem közé állítom, aztán a
végtelen széksorokra emelem a pillantásom. Minden hely foglalt.
Mindig is ezt képzeltem, és most valóra vált.
A Hercegnő választotta ki a repertoáromat. Az első oldalra
lapozok, és látom, hogy kezdő darabnak a g-dúr prelűdöt választotta;
kétségkívül azzal a céllal, hogy a hallgatóságot a korábbi
koncertemre emlékeztesse. Elmosolyodom, és játszani kezdek.
Rögtön érzem, hogy valami baj van. Ahelyett, hogy végre
megnyugodnék, minél tovább játszom, az idegességtől annál jobban
fáj a hasam. Tompán érzem a görcsöt. Befejezem a prelűdöt, és
udvarias mosollyal köszönöm meg a tapsot. Nem a legjobb
előadásom volt, de úgy látszik, nem vették észre.
Kinyúlok az állvány felé, hogy a következő darabhoz lapozzak, de
a mozdulattól tompa fájdalom sugárzik a derekamba. Megvonaglik
az arcom. A Hercegnő egy újabb prelűdöt választott, ezúttal egy d-
mollt, ami hasonló a noktürnhöz, amire a cukormázas torta táncolt.
A húrokra illesztem a vonót.
Csak az első néhány taktust tudom lejátszani, mert a fájdalom
elviselhetetlenné fokozódik, a hasam tűrhetetlenül görcsöl, hátul
mintha tüzes vassal sütögetnék a derekamat. De addig nem hagyom
abba, míg valami nedvességet nem érzek a lábam között. A vonó
elakad, nyikorogva csúszik le az a-húron, és a földre hullik.
Lenézek az ölembe, és élénkvörös foltot pillantok meg, a vörös
erek úgy terjednek szét a ruhám zöld szirmain, mintha az első
átalakító mágiát végezném, pedig erről szó sincs.
Észre sem veszem, hogy elejtettem a csellót, míg nem hallom a
diszharmonikus hangot, amivel a földre zuhan. A kulisszákon túlról
a szemem sarkából valami fehér villanást látok. A foltra szorítom a
kezem, az ujjaim ragacsosak lesznek a vértől, a fülemben hallatszódó
tompa dobogás elnyomja a terem zajait.
– Segítség – motyogom.
Aztán lecsúszom a székről.
Arra számítok, hogy a földre esem, de két puha kéz fog fel.
A hangok száguldva térnek vissza.
– Hívják az orvost! – kiabálja Lucien. Kiáltások, sikolyok, zavaros
beszédfoszlányok, emberek rohannak fel a színpadra, de minden
elmosódott. Újabb görcs ránt össze.
Felnyögök, amikor Lucien gyöngéden a színpadra fektet, és
végigsimítja a homlokomat.
Azután a Hercegnő jelenik meg fölöttem. – Az orvos a Bankban
van – mondja. Sápadt az arca, a szemébe kiül a félelem. Még sosem
láttam ilyen rémültnek.
– Azonnal küldetünk valakiért – hallom a Választófejedelem
hangját a jobbomról.
– Arra nincs idő. El kell állítanunk a vérzést – mondja Lucien. –
Hol az orvosi rendelője, milady? – A Hercegnő csak mered rám. –
Milady!
A Hercegnő összerezzen. – Erre jöjjön!
Lucien felemel – meglepően erős —, és levisz a színpadról, aztán
végigmegy velem a hangversenytermen. Aggodalmas arcok
kavarognak körülöttem, amik aranyló ködben úsznak, de egyet
tisztán látok: Ash szeme elkerekedik a rémülettől.
Fájdalom ránt össze, és feljajdulok.
– Mindjárt ott vagyunk, kedves – suttogja Lucien a fülembe. –
Tarts ki! Mindjárt ott vagyunk.
– Nagyon fáj – pityergek.
– Tudom.
Hallom, ahogy nyikorog a liftajtó, aztán sötétség vesz körbe, majd
az orvosi rendelő ragyogó fényei. Lucien letesz az ágyra, én meg
magzati pózba görbülök, a kezem lucskos a vértől.
– Jól van? – kérdi tőlem valahonnan bal kéz felől a Hercegnő
fojtott, ijedt hangon. – Rendbe fog jönni?
Lucien arca tölti meg a látómezőmet, érzem, hogy az ujjai a
könyökömet fogják, és tűt szúr a vénámba.
Elnehezül a szemhéjam. Lucien arca elhomályosul, és Ash arcává
válik. Szeretnék odanyúlni, és megsimogatni, de nem bírom
felemelni a karomat. Amikor megszólal, Ash hangját hallom, ami egy
hosszú alagút végéből csendül fel.
– Ügy, úgy. Aludj csak!
A sötétség elnyel.


 24. fejezet

VALAMI HŰS ÉS NEDVES ÉRINTI A HOMLOKOMAT JÓ ÉRZÉS.

Reszketve felpattan a szemhéjam.
A hálószobámban vagyok. A Hercegnő egy nedves kendővel hajol
fölém.
– Doktor úr! – kiáltja. Leül mellém az ágyra. – Hogy érzed
magad?
Kiszáradt a szám, az ajkaim összetapadtak. A nyelvem mintha
feldagadt volna. A Hercegnő egy kancsóból, ami az éjjeliszekrényen
áll, vizet tölt egy pohárba, és az ajkamhoz emeli.
– Tessék – mondja gyöngéden. Iszom néhány apró kortyot. Víz
folyik le az államon, a Hercegnő letörli. Nyílik az ajtó, és dr. Blythe
siet be.
– Magához tért? – lép gyorsan az ágyhoz. A Hercegnő félreáll, és
rám mosolyog, miközben az orvos a csuklóm belső oldalára szorítja
két ujját. – Jó, hogy végre megint kinyitod a szemed.
– Mi... történt? – kérdezem rekedten.
– Az első kísérlet gyakran nem sikerül. A szervezeted reakciója
azonban váratlanul heves volt. Majdnem meghaltál. A legnagyobb
óvatossággal kell eljárnunk – mondja az orvos.
– Máris elmaradtunk az ütemtervtől! – tiltakozik a Hercegnő.
– Ha elveszítjük, ez mind lényegtelen lesz – válaszol éles hangon
dr. Blythe.
Forog velem a világ. – Szóval... nem... vagyok terhes?
Az orvos kinyitja a táskáját. – Már nem.
Elővesz egy hőmérőt, és a nyelvem alá csúsztatja.
– Hogyan alakul a folytatás? – kérdezi a Hercegnő.
– Legalább egy teljes havi ciklust ki kell várnunk a következő
kísérlet előtt. Legkorábban négy-öt hét múlva próbálkozhatunk. Meg
kell várnunk, hogy felépüljön.
– Rendben van – határoz a Hercegnő. – De maga itt marad.
Intézkedem ma délután, hogy rendezzenek be magának egy szobát.
– Ahogy kívánja, milady.
Nem különösebben megnyugtató, hogy az orvos itt fog lakni. De
időt nyertem, legalább négy-öt hetet. A Leghosszabb Éjszakától öt és
fél hét választ el. Lucien megszerzi a szérumot, mielőtt újból
próbálkoznának. Az orvos kiveszi a hőmérőt.
– Hol van Luden? – kérdezem. Dr. Blythe a homlokát ráncolja, és
a Hercegnő zavartnak látszik. És most jövök rá, hogy valószínűleg
nem is kellene ismernem Lucient.
– Természetesen a Királyi Palotában – válaszolja az orvos.
– Megmentette az életemet – magyarázom, és azt remélem, ezzel
kellő indoklással szolgáltam a kérdésemhez.
– Úgy van – mondja az orvos. – Nagy szerencséd volt, hogy éppen
itt volt. – Visszateszi a hőmérőt a táskájába. – Most a legjobb, ha
pihensz.
Kimerültén bólintok.
– Elküldök valakit a holmijáért – mondja a Hercegnő az orvosnak.
Még egyszer megtörli a homlokomat, a mozdulata meglepően
gyöngéd, aztán leteszi a kendőt az éjjeliszekrényemre, és kisiet az
ajtón.
– Valaki már türelmetlenül várja, hogy láthasson – mondja
mosolyogva dr. Blythe. Kinyitja az ajtót, és kimegy, Annabelle pedig
besiet.
– Annabelle! – kiáltok fel erőtlenül. Letérdel az ágy mellé, és
megfogja a kezemet, aztán az arcához szorítja. Nincs szüksége a
táblára, hogy kifejezze, amit mondani akar. Tudom, mire gondol. –
Jól vagyok – nyugtatom meg. – Csak elfáradtam.
Bólint, de könnyek szöknek a szemébe.
– Jaj, Annabelle. Rendben vagyok. Tényleg.
Megcsókolja a kézfejemet.
– Most aludnék kicsit – mondom. – Itt maradsz?
Annabelle felmászik mellém az ágyra. A fejemet a vállára
fektetem.
 – Köszönöm – suttogom. Könnyű csókot lehel a hajamra.
A KÖVETKEZŐ PÁR NAPOT ÁGYHOZ KÖTVE TÖLTÖM.
Reggelente megjelenik az orvos, és megvizsgál, délutánonként a
Hercegnő látogat meg, de a legtöbb időt olvasással töltöm és
Annabelle-lel Halmázom.
Minden eltelt nap eggyel közelebb visz a szabadsághoz.
Egyenként pipálom ki őket a fejemben, és visszaszámolok a
Leghosszabb Éjszakáig. Nem lesz több alkalmuk, hogy újra
bántsanak. Se az orvosnak, se a Hercegnőnek, se másnak.
Kíváncsi vagyok, mire gondolt Lucien, amikor azt mondta, hogy
az életem megmentésénél több forog kockán. Valamiféle lázadást
tervez a királyság ellen? Esetleg azt, hogy a helyettesek elvételével
magának a királyság intézményének a létét veszélyezteti, nélkülünk
ugyanis nincs folytatásuk. Ahhoz viszont minden lányt el kellene
bújtatnia az összes átmeneti intézményből, az Ékkőben lakó
helyettesekről nem is beszélve. De ha valóban le akarja taszítani a
királyi családokat, akkor abban én is részt akarok venni. És nem csak
azt akarom, hogy elmenekítsenek a Farmon egy biztonságos helyre.
A Hercegnő megérdemli, hogy megismerje, milyen érzés a nyakörvet
viselni.
Gondolatban ezerszer is elbúcsúzom Ashtől, mintha minél
többször mondanám, annál könnyebb lenne beletörődni. A
megtermékenyítésbe majdnem belehaltam. Más helyettesek is
haldokolnak, és nekem talán módomban áll segíteni rajtuk. Ha
Lucien ki tud innen juttatni, őket is megmentheti. Komolyan kell
vennem Lucien próbálkozását, és azt kell tennem, amit mond. Nincs
több titkos találka, csókolózás a kerti labirintusban. Példásan
viselkedő helyettes leszek. Túl sok forog kockán.
Próbálom elhitetni magammal, hogy jobb ez így. Előbb– utóbb
véget ért volna, akkor miért ne előbb, mint utóbb? Úgy teszek,
mintha így lenne rendjén. Mintha ez engem boldoggá tenne.
Remélem, Raven jól van. Bárcsak találkozhattunk volna az
eljegyzési partin! Bár annak örülök, hogy nem kellett végignéznie,
ahogy vérzek a színpadon.
Pénteken dr. Blythe közli, hogy már elég jól vagyok, hogy
felkeljek és járkáljak a palotában.
 – Kimehetnénk a kertben? – kérlelem Annabelle-t. – Úgy
szeretnék a szabadban lenni!
Belebugyolál a legmelegebb kabátomba, sálat teker a nyakam
köré, és a bálterem melletti hátsó ajtón kimegyünk. Úgy teszek,
mintha céltalanul kószálnék ide-oda a kertben, míg Annabelle pár
percre letelepszik egy padra. A nyugati falhoz indulok.
A virágaink elpusztultak. Mindkettőnké. A falhoz szorítom a
tenyeremet, úgy suttogom: – Hiányzol! – Mit tenne Raven, ha itt
lenne? Valószínűleg lehordaná Lucient, hogy ilyen sok időbe telik,
míg kivisz innen.
Ezüstös csillanásra leszek figyelmes. Félresöprök néhány száraz
levelet, és egy friss indára bukkanok. A gyönge kacs egy kis
amulettet tart, amit egy ezüst terrier köré csavartak. Ravennék és a
testvérének, Crow-nak volt egy terrierjük gyerekkorukban, akit
Dangernek neveztek, mert olyan kicsi volt, és azt hitték, ettől majd
edzett kutya válik belőle. Az anyjuk eladta egy elöljárónak, amikor
már nem volt pénzük etetni.
Megcsókolom az amulettet, és a zsebembe rejtem. Legalább
tudom, hogy Raven rendben van, és még emlékszik rám. Aztán
letépek egy gombot a kabátomról, belecsavarom az indába, és
felfuttatom a falon.
Egyre távolabb kószálok, már az erdő sűrűjében járok. Jó kint
lenni, felfrissít a hideg levegő, belülről szellőztet át. Végigmegyek
egy ösvényen, amin még nem jártam, és nem is nagyon figyelem,
merre visz az utam. Végül egy kis tóhoz érek, amiben élénkszínű –
narancs, arany és krémfehér – halak úszkálnak. Hirtelen
megtorpanok, és felkiáltok.
A tó túlsó felén egy padon Ash ül.
Felugrik. Egyszerű barna kabátot, szürke sálat visel, és
tökéletesen belesimul a fás háttérbe.
– Violet?
– Szia.
– Jól... – Gyorsan pislog, és nagyot nyel. – Jól vagy?
– Igen – válaszolom, és furcsán hivatalosnak érzem magam. – Jól.
Köszönöm a kérdésed.
A köztünk lévő távolság egyszerre csökken és nő.
 – Úgy aggódtam – mondja. – Azt hallottam..., azt beszélték, hogy
majdnem meghaltál.
Vállat vonok. – Már jobban vagyok – mormolom. Ráparancsolok
a lábamra, hogy mozduljon meg, és vigyen el innen, de nem
engedelmeskedik. Nem tudom levenni róla a szemem.
– Miért nézel így rám? – kérdezi.
– Hogyan?
Ash a szemöldökét ráncolja. – Hát így. Mintha félnél tőlem.
– Én nem... – Megköszörülöm a torkom, és elfordulok. – Mennem
kell.
– Menned? – képed el. – Amikor utoljára láttalak, még majdnem
elvéreztél, és most el akarsz menni?
Hátrébb botorkálok tőle, távolodom a vigasz ígéretétől, a körém
kulcsolódó karja melegétől. Nem kaphatom meg többé. El kell
engednem Asht.
– Állj meg, Violet!
A testem engedelmeskedik, még ha az eszem azt is sikolt– ja,
hogy meneküljek. Levelek zörgését hallom a talpa alatt, érzem a
vállamon gyöngéd érintését. – Mi folyik itt? – kérdezi.
Kibújok a keze alól, és megfordulok. – Nem láthatjuk többé
egymást – mondom.
Lucien büszke lenne. De belül mindenem fáj.
Ash arcára kiül a megdöbbenés. Egy pillanatig úgy áll előttem,
mint egy szobor. Aztán életre kel, és egy lépést hátrál. Körülhordozza
a tekintetét, a tavat, a padot, a fákat fürkészi, mintha tőlük remélne
útmutatást, hogy mit tegyen, mit mondjon. Lehunyja a szemét, és
amikor megint kinyitja, mintha rés nyílna az arckifejezésén: egy futó
pillanatig nyers, kínoktól szaggatott fájdalmat látok rajta. Aztán
kisimítja a vonásait. Mintha Annabelle simítaná el a lepedőt, olyan
akkurátusán.
– Rendben van – mondja kellemesen, távolságtartóan.
– Nagyon... sajnálom – suttogom. Most, hogy túl vagyok rajta, azt
kívánom, bár visszaszívhatnám. Nincs ínyemre ez az Ash, az
udvarias álarc, a visszafogott modor. Ez a királyság Ashé, nem az
enyém.
– Most, ha megbocsátasz, mennem kell, mert Carnelian– nek
nemsokára véget ér az etikettórája.
Elmegy mellettem, én pedig ösztönösen megragadom a karját.
– Várj, Ash...
Kirántja a karját a szorításomból.
– Nem – vágja oda. Érzem a haragját, ami hullámokban sugárzik
róla. – Nem írhatod elő, mit tegyek. Elvesztetted ezt a kiváltságodat.
Olyan érzés, mintha víz alá merültem volna. Minden lelassul, és
átlátszatlanul sáros. Nem kapok rendesen levegőt.
Ekkor üt szíven, hogy mit is tettem. Kiélesedik előttem a világ,
ahogy feltör a haragom. Nem igazság, hogy haragszik rám, amikor én
csak a többi lányon szerettem volna segíteni, és őrjítő, hogy ezt nem
magyarázhatom el neki! Két kézzel csapok a mellére, amitől hátra
tántorodik.
– Azt hiszed, nekem ez könnyű? Azt hiszed, én ezt akarom?
Felemelem a kezem, hogy megint megüssem, de elkapja a
csuklómat.
– És azt hiszed, nekem könnyű? – szűri a szavakat a fogai között.
– Van egyáltalán fogalmad...?
Olyan erősen húz a csuklómnál fogva, hogy az arcunk centikre
van egymástól. Most döbbenek csak rá, milyen erős.
– Nem – morogja. – Nincs fogalmad. Úgy beszélsz, mintha nekem
megszokott lenne, ami kettőnk között van... volt. Ó, a szexet
ismerem, meg a vágyat, a hazugságokat és az árulást. De ezt? –
Szorosabban markolja a csuklómat. – Az életemet kockáztatom,
valahányszor veled vagyok. Felfogod? Ha rajtakapnak minket,
engem kivégeznek.
Kiszalad belőlem az erő és a harci kedv. – Micsoda? – suttogom.
– Jaj, ne már, Violet. Mégis mit gondoltál, mi történne? Csak pár
hete vagy itt, de tudod, milyenek ezek az emberek.
– De... de akkor meg miért? Eleve miért csókoltál meg?
– Mert ez olyasmi, amit nem lett volna szabad megkapnom! –
kiabálja. – Ha rád nézek, megint embernek érzem magam. Ha rád
nézek, teljes egész vagyok. Nem ismersz olyan jól, Violet, de hidd el,
ha azt mondom, összetört voltam, mielőtt megismertelek. Képtelen
vagyok visszakerülni ebbe az állapotba.
Most veszi csak észre, hogy még a csuklómat fogja. Az ujjaim
elzsibbadtak. Ash elenged, és dühösen zsebre vágja a kezét. A vér
visszaáramlik a kezembe, ami bizseregni kezd.
– És még ha nem is bukunk le – folytatja szelídebb hangon –,
akkor sem mutathatlak be soha a családomnak. Soha nem megyek
veled kézen fogva Füst utcáin, nem állok veled a békebíró elé, hogy
feleségül vegyelek. Elmegyek innen, amint Carnelian férjhez megy.
Eladnak egy másik családnak, és az életem körforgása úgy
folytatódik, mintha te sosem érintetted volna meg. De
megérintetted. És ezt sosem feledhetem. – Pislog, és a csuklómra
pillant. – Nem akartam fájdalmat okozni. Nagyon sajnálom.
Gyenge elszántságom meginog. Arra gondolok, milyen ember
akarok lenni. Luciennek az életemet köszönhetem, és amíg csak
élek, lojális leszek hozzá. De Ashnek semmi köze ehhez. Ash ettől
merőben független, az életemnek az a része, ami csak az enyém.
Vannak nálunk nagyobb horderejű dolgok, ez igaz. Meg kell dönteni
a királyságot. Az Ash iránti szerelem vajon megéri a kockázatot?
De amikor a szemébe nézek, a szempárba, ami először látott igaz
valómban, akkor mindazt látom, amit Lucien megpróbál
megmenteni. Mert mit ér az élet szerelem nélkül? Ashsel sosem lett
volna szabad egymásra találnunk, mégis a legnagyobb esélytelenség
ellenére is így történt, és ami a legfontosabb, úgy döntöttünk, hogy
együtt is maradunk.
Miután majd elmegyek innen, és visszatekintek az utolsó hetekre,
az emlékek és a kusza érzések között is lesz majd egy tátongó
üresség, amire megbánással gondolok, kongó visszhangja annak,
ami lehetett volna, ha van bennem annyi bátorság, hogy kiálljak, és
azt mondjam: – Akarlak, ha csak annyi időre is, amennyire
megadatik.
Ash megérdemli, hogy olyan bátor társat kapjon, mint amilyen ő.
– Ne menj el, Ash – teszek felé egy óvatos lépést. – Tévedtem.
Sajnálom. Maradj velem.
Nem mozdul. – Nem tudom, megtehetem-e, Violet. Már nem
tudom, bízhatok-e benned.
– Hogyan? Csak azért, mert megpróbáltam felelősségteljesen
dönteni? Mert tévedtem? Hát akkor most jól figyelj: én is ember
vagyok. Nem vagyok tökéletes. Próbáltam helyesen cselekedni, de
tudod, mit? Fütyülök rá. Nem akarok helyesen cselekedni, jó lenni.
Nekem legalább annyira nem volt szabad veled lennem, mint neked
velem. Ha nem tudsz nekem megbocsátani egy pillanatnyi
gyengeséget vagy elbizonytalanodást, akkor talán igazad van, talán
egyáltalán nem ismerlek. De ne hidd, hogy nem akarlak, mert igenis
akarlak, és talán csak nem értek ahhoz, hogy ezt hangosan is
kimondjam. Örökre szeretnélek, Ash, de erre semmi esély,
megértem. De elfogadlak annyi időre, amennyire lehet, és ennek az
időnek egyetlen pillanatát sem vesztegetem el.
Hosszú csend következik. Farkasszemet nézünk, az agyam vadul
próbál előhalászni még valamit, amivel érvelhetnék.
Aztán Ash lassan elmosolyodik. – Ahhoz képest, hogy nem értesz
ahhoz, hogy hangosan kimond, ez... határozottan lenyűgöző volt.
Elpirulok. – Hát... feldühítettél.
– Hogy én dühítettelek fel téged?.
– Na, jó, lehet, hogy én kezdtem, de...
Ash az ajkamra szorítja az ujját.
– Véget vethetsz ennek az egésznek – mondja csendesen.
– Tudom. De nem akarok. Én is egésznek érzem magam tőled.
Ezen a helyen, ami apró darabokat szakít ki belőlünk, arra
emlékeztetsz, aki valójában vagyok. Vagy aki voltam.
Átfogja a derekamat, és szorosan magához von. Úgy érzem,
megint kapok levegőt. Száraz levél– és gyapjúillata van.
– Soha többé ne üss meg.
– Nem foglak – ígérem. Tüzel a bőröm, feltámad bennem a vágy,
mert olyan közel van, mégsem elég közel. – Kérlek. Elég a beszédből.
Csókolj meg.
Kicsit elmosolyodik, és gyöngéden a számra szorítja az ajkát, de
most nem vágyom lágy csókokra.
Átkarolom a nyakát, mintha még közelebb tudnám húzni, és
össze tudnék olvadni vele. Ö is szorosabban ölel, és érzem, ahogy
mindketten megváltozunk, a csókunk szenvedélyesebb és
keményebb lesz, és bár gyakorlatlan, mégis tudom, sosem fogom
elfelejteni, milyen érzés ez, még ha száz évig élek, akkor sem.
Hát ilyen érzés valakihez tartozni.

 25. fejezet

A KÖVETKEZŐ NÉGY HÉT ÉLETEM LEGBOLDOGABB
IDŐSZAKA.
Boldog vagyok, mert az orvos megígérte, hogy nem termékenyít
meg ismét, a Hercegnő távol marad és békén hagy, mert lefoglalják a
Garnet esküvőjével kapcsolatos előkészületek. Dr. Blythe-tal hetente
egyszer meglátogatjuk a tölgyfát, de sosem tudom növeszteni a
stimuláló pisztoly segítsége nélkül.
Vasárnaponként éjfélkor beszélek Luciennel az arkánán
keresztül. Elmesélem, hogy kifogástalanul engedelmes vagyok, ami
nagyjából igaz: ami a Hercegnőt illeti, tökéletes helyettes vagyok. A
következő megtermékenyítés elhalasztásának hírére Lucien
hangjából megkönnyebbülést hallok ki. Nem mond semmit arról,
hogy hol kell majd rejtőzködnöm életem hátralévő részében, vagy
hogy mi a végső célja, bár e kérdésről sokat faggatom. Érzésem
szerint bármiről is legyen szó, túl veszélyes e körben beszélni róla,
még az arkánán keresztül is. De biztosít, hogy a terveket lassan
véglegesítik, és utánam majd több lányt is kivisz az Ékkőből. Arra
vágyom csak, bár többet segíthetnék.
Csaknem napi rendszerességgel találkozom Ashsel. Üzeneteket
hagy nekem az Esszék a keresztbeporzásról kötetében, hogy mikor
és hol vár. Elég könnyen találok ürügyet, hogy egyedül a könyvtárba
menjek, és végigosonjak a titkos alagúton. Általában csak egy órát
vagyunk együtt, vagy még kevesebbet. Lopott pillanatok, amikor
Carnelian órán van, és én nem vagyok az orvosnál. A múltról
beszélgetünk: az otthonunkról, a családunkról, a barátainkról.
Megtanítom Halmázni. Néha felolvasunk egymásnak. Máskor csak
fekszünk a díványán, és nem is kell beszélgetnünk. Csak együtt
vagyunk.
Ravenne! a repkény segítségével olyan gyakran kommunikálunk,
amilyen gyakran csak tudunk. Csecsebecséket adunk egymásnak,
amik másnak nem jelentenek semmit. Egy darab csipkét. Egy
hajfürtöt. Egy üveggolyót a Halmából. Egy órarugót.
De számunkra ezt jelenti: „Itt vagyok. Jól vagyok”.

EGY FELHŐS DECEMBERI DÉLUTÁNON ASHSEL A DÍVÁNYON fekszünk, a
fejem a mellkasán pihen, az ujjaira tekeri a hajamat. A szoknyám
úgy terül szét rajtunk, mint egy legyező, és érzem a szívdobogását.
Már csak egy hét van hátra a Leghosszabb Éjszakáig. Hét rövid
nap, mielőtt örökre elhagyom az Ékkövet. Bárcsak elmondhatnám
neki! Utálok hazudni. Amikor csak a „jövő évre” tesz utalást, vagy
azon tűnődik, meddig leszünk még együtt, vagy hogy milyen hálás,
hogy Carneliant olyan nehéz férjhez adni, a bűntudat szinte
gyomorszájon vág. Egyszer– kétszer nagy a kísértés, hogy kibökjem,
eláruljam, hogy elmegyek, de Lucien hangja mindig megszólal a
fülemben, és visszatart.
– Mi baj? – kérdezi Ash. Megtanulta, hogy kiválóan megérezze a
hangulatváltozásaimat. Félrebillentett fejjel felnézek rá.
– Nem akarok nélküled élni – válaszolom. Ez a legbecsületesebb
válasz, amit csak adni tudok.
Ash csókot nyom a homlokomra. – Ha a jó oldalát nézzük, ma
délután Carneliant ismét visszautasították, ezúttal a Levelek Háza.
Úgy fest, még egy darabig a nyakadon maradok.
Ha ilyeneket mond, mindig rosszabbul érzem magam.
– Mi lesz, ha az orvos sikerrel jár, és terhes leszek? – kérdezem. –
Akkor nem akarsz majd együtt lenni velem.
Ash a homlokát ráncolja; általában nem érintjük a helyet–
tességem gyakorlati vonatkozásait. – Nézd, Violet, ha úszóhártyád és
három szemed lenne, akkor is veled akarnék lenni. Nem állíthatod,
hogy nem vagyok tisztában a házban betöltött... helyzeteddel.
A szememet forgatom. – A kísérő felkészítésen a szépítésre is
megtanítanak, vagy ez veled született képesség?
– Kicsit mindkettő – mosolyodik el.
Az egyik inggombjával játszom. Nagy a kísértés, hogy
kigomboljam, megsimogassam meztelen bőrét. Olyan közel voltunk
egymáshoz az elmúlt hetekben, mégis létezik egy másfajta közelség,
egy másféle bizalmasság, amit még nem éltünk át. És most már csak
pár napom maradt, ezért mindent sürgetőbbnek érzek.
Meg is tehetnénk, akár most rögtön. Tökéletes az időzítés.
Magunkban vagyunk, ezen a díványon. Fekve szokták csinálni, nem?
Elakad a lélegzetem. Vajon milyen érzés lehet? Vajon fáj?
– Mi jár a fejedben? – mormolja Ash. Elpirulok. Óvatosan
kigombolom az ingét, és a tenyerem a bőrére siklik. Sima és érzem
alatta a kemény izmokat.
– Violet? – szólal meg gyanakvóan.
– Hm... – Nem bírom hangosan kimondani, ezért inkább a
következő gombbal foglalatoskodom. Remegek, de hát nem
természetes ilyenkor az idegesség? Kissé ügyetlenek az ujjaim, de
sikerül a második gombot is kinyitnom.
Ash lefogja a kezemet. – Mit művelsz? – kérdezi gyöngéden.
– Én... Hát nem tudod?
– Van némi sejtésem – válaszolja, de nem engedi el a kezem.
– És? – zakatol a szívem.
– Szerintem ez nem jó ötlet, Violet.
Forróság és ingerültség fog el a visszautasításától. – Ó!
Egy gyors mozdulattal felül, a derekára tett lábamat nem emeli le
magáról. Gyöngéden megfogja az államat. Nem tudok a szemébe
nézni. – Figyelj ide – kérlel. – Nézz rám.
Vonakodva felnézek rá. – Már máskor is megtetted.
– Igen – válaszolja csendesen. – Igaz.
Carnelian arca villan fel előttem. – Csak velem nem akarod
megtenni.
– Nem erről van szó, Violet. Tudod, hogy szeretném. Tisztában
kell lenned vele.
Vállat vonok. Honnan tudnám? Semmit sem tudok a fiúkról. –
Számomra ez mind új – motyogom.
Elmosolyodik. – Talán elfelejtetted már, de nekem is az.
– Akkor meg miért nem? Valami baj van velem?
Nem értem, miért erőltetem ezt a kérdést.
Ash szomorúan felnevet. – Veled semmi gond. – Kíváncsian
nézek rá. Elfordítja a fejét, mintha megbánta volna, amit mondott. –
Nem érdekes.
Majdnem lepuffanok a díványról, amikor feláll, és az ablakhoz
megy. Közben begombolja az ingét.
– Bármi is az, Ash, nekem elmondhatod.
– Hidd el, nem örülsz majd, ha megtudod – mondja keserűen.
Felegyenesedem ültömben. – Pedig én szeretném tudni –
erősködöm.
Hosszúra nyúlik a csend, de van annyi eszem, hogy ne törjem
meg.
Kemény a tekintete, amikor felém fordul. – A kísérőnek tilos
lefeküdnie az ügyféllel. De a Ház úrnője gyakran... kitüntető
figyelmében részesíti.
A Hercegnő arca jelenik meg előttem. – Micsoda? – akad el a
lélegzetem.
– Nem a Hercegnő – siet megnyugtatni, mintha olvasna a
gondolataimban. – Az ő érdeklődése másra irányul.
Hatalmas kő esik le a szívemről. – Nem a Hercegnő – szajkózom.
– Nem. De más lányok, akik mellett kísérő voltam... – Megfeszül
az állkapcsa.
– Lefeküdtél az anyjukkal? – kérdezem félénken.
– Igen. Muszáj, a tulajdonuk vagyok. Fizettek értem. Ebből tartom
el a családomat. így maradhat életben a húgom. – Lerogy a fotelbe,
és a kezébe temeti az arcát. – Aznap a kertben el is mondtam neked.
Nem vagyok jó ember. – A hangja végtelenül csendes. – Megértem,
ha undorodsz tőlem. Én is undorodom magamtól.
Fogalmam sincs, mit mondjak. Őszintén szólva, elborzaszt a
gondolat, hogy Ash lefekszik más királyi asszonyokkal. Azokra
gondolok, akiket ismerek: a Rózsa Hercegnőjére, aki ősz hajú és
ráncos, a Kő Grófnőjére a sonka karjával és a kegyetlen tekintetével.
Megborzongok.
Fel sem tűnik, hogy Ash engem figyel, míg fel nem sóhajt. –
Megértem – mondja.
– Tessék? Jaj, dehogy, Ash! – Odasietek hozzá, és letérdelek
mellé. – Én csak... egy percet kérek, rendben? Ez... szóval nem erre
számítottam.
Feszült az arca, és egyet bólint. Megfogom a kezét, ami pontosan
olyan, mint egy perccel ezelőtt, amikor még nem tudtam. Rosszabb-
e, amit neki kell elviselnie, mint amin én mentem keresztül?
Mindkettő a maga módján rettenetes.
– Komolyan azt gondolod, Ash, hogy amire rákényszerítettek, az
befolyásolja azt, aki vagy. Jó ember vagy, és senki miatt se érezd ezt
másképpen. – Megsimogatom az arcát. – Itt, mi ketten, valójában
ezek vagyunk mi. Látlak, emlékszel? Ismerlek. Van valamink, amit
nem érinthetnek, amit nem vehetnek el. Az, amire kényszerítenek,
nem számít.
Az ölébe húz, én pedig megcsókolom a homlokát. Végigsimítja a
szoknyám gyöngyös mintáját.
– Violet – mondja, és amikor a szemembe néz, megdob bán a
szívem. – Azt hiszem... szeretlek.
r
Érzem, hogy elolvadok; bámulatos, hogy egyetlen szó teljesen
meg tudja változtatni a lényemet.
– Azt hiszem, én is szeretlek – suttogom.


 26. fejezet

A FÖLD FELETT LEBEGEK; AMIKOR VISSZAINDULOK AZ

ALAG ÚTBAN.
Nem akartam otthagyni, de Carneliannek most fejeződik be az
órája, és Annabelle is a keresésemre indulhat. A kezemet
végighúzom az érdes kőfalon, és még a fülemben cseng a suttogása.
Szerelmes vagyok. Ash szeret.
Kinyitom a könyvtár rejtekajtaját, de még mindig a pillanat
boldogságában úszom.
– Te meg mi az ördögöt keresel itt? – kérdi egy vékony hang.
Megperdülök. Carnelian a homályban áll, az ajkán halvány
mosoly. Végighúzza az ujját az egyik könyv gerincén. – Valami esti
olvasmányt keresel?
Vadul ver a szívem. – Csak erre sétáltam – válaszolom, és
igyekszem fesztelen hangot megütni.
– Hát ez különös – véli, és egy lépéssel közelebb jön. – Már vagy
egy félórája itt vagyok, és nem láttalak.
– Azt hittem, etikett órád van – csúszik ki a számon, mielőtt
meggondolhatnám, mit mondok.
Carnelian összehúzza a szemét. – Hát ezt meg honnan tudod?
– Hm... talán Annabelle említette. – Próbálom puszta akaraterővel
eltüntetni a pirulásomat, de ettől csak rosszabb lesz. – Mellesleg
elég nagy a könyvtár. Lehet, hogy csak nem vettél észre.
Carnelian még egy lépést tesz, így már csak harminc centi
választhat el minket. Az álián oldalt egy pattanás nő. – Nem tudom,
miben sántikálsz, de ki fogom deríteni.
Nagyot nyelek. – Nem sántikálok semmiben. Csak szeretem a...
könyveket.
– Na, persze – horkan fel Carnelian. – Majd meglátjuk.
– Valami probléma van, hölgyeim? – Mindketten összerezzenünk,
amikor Garnet bukkan fel a könyvszekrény mögül.
– Mit keresel itt? – kérdezi Carnelian. – Azt hittem, a
szmokingodat kell felpróbálnod.
Garnet megjátssza a meglepettet. – Valóban? Teljesen kiment a
fejemből. – Tetőtől talpig végigmér. – A helyettest gyötrőd,
kuzinom? Vigyázz, nehogy anya rajtakapjon.
– Nem félek tőle! – szegi fel az állát Carnelian.
– Dehogynem – legyint elutasítóan Garnet. – Figyelj csak, hol a
kísérő, akit vett neked? Úgy hallom, sosem mozdulsz mellőle.
Carnelian arcán piros foltok ütköznek ki. Egy percig attól félek,
elsírja magát. Aztán gyilkos pillantást vet rám, sarkon fordul, és
távozik.
– Mindig is túlérzékeny volt – vonja meg a vállát Garnet. –
Mellesleg Garnet vagyok.
– Tudom – válaszolom.
– Hát persze, hogy tudod! – kacag fel, majd teátrálisan meghajol
előttem. – Visszakísérhetlek a lakrészedbe?
– Természetesen – válaszolom. Garnet szórakoztató, bár az igazat
megvallva, megrémít. Emlékszem, mit mondott róla a Láng Úrnője:
kiszámíthatatlan.
– Ragaszkodom hozzá – ragadja meg a könyökömet. – Mondd
csak – kérdezi, miközben kifelé indulunk a könyvtárból. – Kit
gyűlölsz jobban, apámat vagy anyámat?
– Hogyan? – El sem hiszem, hogy ezt kérdezi. Hogy adhatnék
őszinte választ?
– Én inkább az anyámat választanám – folytatja, mintha meg sem
szólaltam volna. Egy katona megáll a folyosón, és vigyázzba vágja
magát, míg elmegyünk előtte. Érzem magamon a tekintetét: kíváncsi
és fürkésző. – Az apám csak unalmas, de legalább könnyű
megfeledkezni róla. Anyámat azonban lehetetlen figyelmen kívül
hagyni.
Némának tettetem magam. Nem veszek részt ebben a
beszélgetésben.
– Amióta Carnelian ideköltözött, még elviselhetetlenebb lett.
Szegény kölyök. Előbb az apja hal meg, aztán az anyja lesz öngyilkos.
Botrányos. Rossz fényt vet a Tó Házára.
– Carnelian anyja végzett magával? – esik le az állam.
Garnet bólint. – A nagynéném különös asszony volt. Furcsa és
szomorú. Nem sikerült jobban megismernem. Anyám megvetette.
Szerintem Carnelian részben gyűlöli, részben hiányolja. És az
unokatestvérem ettől nagyon kellemetlen társaság tud lenni.
– De miért gyűlöli az anyját? – kérdezem.
– Mert magára hagyta – feleli Garnet egyszerűen.
Most már mindent értek. Carnelian egyedül van, mint az ujjam. A
Hercegnő gyűlöli, a királyi családok kinevetik, és Ash... nem csoda,
hogy Carnelian bálványozza. Ő az egyetlen, aki kedves hozzá.
Bűntudatom támad. Nem akarom Carneliant sajnálni.
– Miért vette semmibe a Hercegnő a nagynénédet? – kérdezem.
Garnet fürkésző tekintettel méreget, mintha nem volna biztos
abban, hogy komolyan beszélek. – Mert elszökött. A Lápon is
olvasnak újságot, nem? – Mielőtt azonban válaszolhatnék, így
folytatja. – Opal néni nem volt a Tó Házához méltó alapanyag. Kivált
azok után, hogy hátat fordított a királyi származásának, és
megszökött egy Bank-beli újságíróval – vigyorodik el. – Anyám
nagyon a szívére vette. Egy őrült húg, egy felbontott eljegyzés, és
éppen a Választófejedelemmel, meg aztán én. Á, itt is vagyunk.
Elértünk a lakrészemhez. Garnet bekopog, és Annabelle nyit
ajtót.
– Annabelle! – kiált fel Garnet, és átöleli. Annabelle pipacspiros
lesz, próbál ugyan meghajolni, de Garnet ölelésében nem jár
sikerrel.
– Visszahoztam épségben a helyettest – jelenti ki Garnet.
Annabelle köszönetképpen meghajtja a fejét. – Kellemes volt
megismerkedni, végre hivatalosan. Biztos, hogy még találkozunk. És
ha lehet, kerüld Carneliant – teszi hozzá egy kacsintás kíséretében,
mielőtt távozna a folyosón. – Szerintem nagyon a bögyében vagy.

AZNAP ÉJSZAKA NEM JÖN ÁLOM A SZEMEMRE.
Az, amit Ash a királyi családokról feltárt előttem, mindaz, amit a
foglalkozásáról mondott, hogy hogyan bánnak vele az Ékkő falai
között... más számára talán felfoghatatlan lenne, hogy mégis miért
csinálja, vagy hogy teheti meg. De nem nekem. Elvettek a leikéből
valamit és összetörték, ahogy belőlem is elvettek valamit.
Tudom, milyen az a fájdalom, amit akkor érzünk, ha olyan
parancsnak engedelmeskedünk, ami ellen minden porcikánk
tiltakozik. De Ash és én egymásra találtunk. És megszegtük minden
szabályukat.
Még most is a fülemben cseng a suttogása:
Szeretlek.
Csak pár másodpercet kell gondolkoznom, és máris döntésre
jutok. Egy percet sem várok tovább. Kifutok az időből! Ha tényleg
akarom, most kell megtennem.
Felhajtom a paplanomat, és hangtalanul kiosonok a
lakrészemből.
A palota folyosói egészen mások éjszaka; árnyékok, ismeretlen
formák, mégis behunyt szemmel is végig tudnék menni ezen az
úton. Kísérteties a csend. Sikerül eljutnom a könyvtárig, és
elsuhanok a polcok előtt, amik őrszemként állnak a sötétben. A
rejtekajtó kicsit nyikorog, amikor kinyitom. Végigsietek az alagúton
Ash szalonjáig. Az ablakon nincs függöny, és a holdfényben minden
ezüstösen csillog. Lábujjhegyen átsettenkedem a szőnyegen, és
benyitok Ash hálószobájába.
Még sosem jártam itt.
A függönyök behúzva, de látom a teste körvonalát a halványkék
paplan alatt, a paplan mozgását, ahogy minden lélegzetvételnél
megemelkedik. Mellé osonok. Csak a feje látszik ki, a testét több
réteg paplan takarja. Megérintem a vállát.
– Ash – suttogom, és gyöngéden megrázom.
Halkan felsóhajt.
– Ash – szólongatom újra, és kicsit erősebben rázom.
Kinyitja a szemét, és halkan felkiált. Olyan gyorsan ül fel,
hogy hátraugrom. Meztelen a mellkasa, a haja alvás közben
összekócolódott, és egyszerre hasít belém a vágy és a félelem.
– Violet? – sziszegi. – Kis híján szívrohamot kaptam! Te meg mit
keresel itt?
– Én, én... – Hirtelen elvesztem a beszédképességemet. Csak a
nyitott ajtón beszűrődő fényben halványan ragyogó bőrét látom.
Amikor felhajtja a paplant, látom, hogy bő pamut
pizsamanadrágot visel.
– Violet! – Felkel, és a karomra teszi a kezét, mintha támogatni
akarna. Talán reszketek? Lehet, hogy igen. Meleg a keze a bőrömön.
– Jól vagy? Történt valami?
– Sze... szeretlek – dadogom.
Egy másodpercig döbbenten néz, aztán elmosolyodik, és magához
húz. – Hát ezért vagy itt? – Különös hang tör fel a torkomból: félig
zokogás, félig vinnyogás. Forrón csapja meg a lehelete a fülemet,
amikor belesúgja: – Én is szeretlek.
A szívem, mint egy rémült madár vergődik a bordáim fogságában,
amikor átölelem. Érzem, ahol a lapockája be– mélyed, végigsimítom
a gerince ívét. Beszívom az illatát, és a mellére fektetem a fejem. A
karjával átkarolja a derekamat, a másikkal kibontott, hosszú hajamat
simogatja, amiből kiszedtem a haj tűket és leengedtem a hátamra.
Úgy fordítom a fejemet, hogy megcsókolhassam.
Megszokott csóknak indul: vigasztaló, ismerős, meleg. Aztán
valami egészen mássá változik át, és vágyakozás kerít hatalmába. A
kezem a hasára siklik, a mellkasát simogatom és a nyakát, amíg az
ujjaim az arcát nem érintik. Olyan erősen feszít a vágy, hogy az már
fáj.
Észre sem veszem, hogy hátrafelé tolom, míg el nem nyúlunk az
ágyon. A hajam függönyként borul ránk, és Ash a kezével tartja a
magasba.
– Violet. – A hangjából figyelmeztetés csendül ki, de engem nem
lehet megállítani. Egyre csak csókolom, és végül érzem, hogy
megszűnik az ellenállása. A hajamba markol, a karján megfeszülnek
az izmok. Hozzásimulok.
– Hagyd abba, Violet – lihegi, és megfordít, így most a hátamon
fekszem.
– Bo... bocsáss meg. – Forró könnyek szöknek a szemembe. –
Nagyon sajnálom.
A következő pillanatban az arcomat simogatja, és a hajamat
csókolja. – Kérlek, ne mondd ezt – mormolja. – Tudod, hogy én is
akarom. Tudod jól.
– Akkor miért nem? – Nem tudom titkolni az elkeseredésemet.
– Fájdalmat okozhatok – vallja be csendesen. – Én még soha...
Úgy értem...
– Én csak ezt akarom – suttogom. A hangom megtört, és úgy
érzem, a testem is összetörhető. – Egyedül téged akarlak.
Ash habozik. Végigsimítom a mellkasát, és a vállára szorítom a
számat.
Odahajol, és megcsókolja a nyakamat, az állam alatti puha bőrt,
aztán a kulcscsontomat... Beleszédülök, amikor a keze finoman
végigsiklik a karomon, leér a derekamhoz, és marokra fogja a
hálóingemet. Most döbbenek csak rá, hogy milyen kevés választ el
minket: csak selyem és pamut vékony rétegei.
Az ajka végigsimogatja a torkomat. – Biztos vagy benne?
Életemben még nem voltam ilyen biztos semmiben, de képtelen
vagyok most szavakat találni. Az idegvégződéseimet mintha tűz
perzselné, valami különös és szenvedélyes életerőtől pezsegnek.
Átkarolom a derekát, és magamhoz húzom. Halk nyögés szakad fel a
torkából, aztán a szája lecsap az enyémre.

VALÓBAN FÁJ. DE A FÁJDALOM NEM ÚJDONSÁG SZÁMOMRA , éreztem már
ilyet.
De ez mégis más. Ez a fájdalom megéri. És ezúttal nem vagyok
egyedül.

 27. fejezet

Új EMBER LETTEM.
Felülök az ágyban. A saját ágyamban. Múlt éjjel nem akartam
Asht magára hagyni, de kénytelen voltam. Az ujjamat a számra
tapasztom, és mosolygok, hagyom, hogy az emlékek magukkal
ragadjanak, lelki szemeim előtt a teste formáját látom, átélem,
milyen érzés volt...
Súlytalan vagyok. Kimászom az ágyból, és átmegyek a szobámon,
miközben a testem csodálatos idegenszerűségén ámuldozom. Olyan,
mintha az ízületeim kiakadtak volna. A lábam alig éri a földet. A
bőröm természetellenesen forró, mintha egy kis nappá váltam volna,
ami fényt és hőt sugárzik. Szeretem ezt az érzést.
Szeretem Asht.
Benyitok az étkezőszalonomba, és halkan felkiáltok, amikor
látom, hogy a vázákban a virágok hirtelen nyílni kezdenek, a bimbók
virággá bomlanak, a szirmok nagyobbak és ragyogóbb, élénkebb
színűek lesznek, mint valaha is azelőtt. Ezt én csinálom, más oka
nem lehet. Nem tudom, hogyan, de nincs rá más magyarázat. Egy
véledenszerű átalakító mágia. Megacélozom magam a rám törő
fájdalom ellen, de semmi sem történik. Csak egy kellemes bizsergés
a mellkasomban és a hasamban.
Nyílik az ajtó, és Annabelle lép be. Tálcán hozza a reggelimet.
Megtorpan, a szeme elkerekedik, amikor a színorgiát megpillantja.
Némelyik növény még most is burjánzik.
– Jó reggelt – köszöntőm vidáman.
Annabelle leteszi a tálcát, és kávét tölt. A kedvenc karosszékembe
telepszem, és iszom egy kortyot. Az ital keserű.
– Kérek még egy kis cukrot, Annabelle – mondom. Általában
ennél finomabban készíti el a kávémat.
Elpirul, és beletesz még egy kanállal, de már messze járok, egy
sötét hálószobában, Ash képzeletbeli ujjai simogatnak, forró
lélegzete a fülemet perzseli....
A kávé továbbra is nagyon keserű. Leteszem, és az ujjaimban
szúrós érzés terjed szét. – Annabelle... valami... valami... – A szám
nem engedelmeskedik, nehéz a kigondolt szavakat megformálnom.
Annabelle tűnik fel a látómezőmben, az arcára kiül a bűntudat. A
szoba elhomályosul.
Elkábított.
Nem használja a tábláját, csak a szájával mondja némán: –
Sajnálom!
Előredőlök a karjába, és magába szippant a sötétség.


AMIKOR FELÉBREDEK, FOGALMAM SINCS, HOL VAGYOK.
Amikor a szemem hozzászokik a környezetemhez, látom, hogy a
szobámban vagyok, az ágyamban fekszem. Valaki hálóinget adott
rám.
Az orvos a mellettem lévő széken alszik, a feje a mellére billent.
Felkapcsolom a villanyt, ő pedig pislogva, kábultan néz körül.
– Jó estét – nyom el egy ásítást. – Vagy talán a jó reggelt
megfelelőbb lenne.
– Mit keres itt?
– Szerettem volna jelen lenni, amikor felébredsz – jelenti ki. –
Annabelle kicsit több altatót adott be, mint amit adtam neki. Talán
azért, mert előző alkalommal kevesebbet adott, és nem akarta, hogy
megint az eljárás közepén ébredj fel.
Az eljárás! Háborog a bensőm. Megérintem a belső
könyökhajlatomat. Ott a kis duzzanat, ahol bevezették az infúziót.
– Megismételte – suttogom.
– Úgy van. Remélem, ezúttal nem lesznek komplikációk, de
minden eshetőségre felkészülve egy darabig teljes ágynyugalmat
rendelek el, amíg ki nem derül, hogy ez a kísérlet sikeres volt-e vagy
sem. Valaki állandóan melletted lesz.
– Micsoda? – sikoltok fel. – Nem!
 Dr. Blythe megpaskolja a vállamat. – Ne aggódj. A Hercegnő
minden kívánságodat teljesíti majd. Bizonyára repül majd az idő.

Az IDŐ NEM REPÜL.
Az orvos – ígéretéhez híven – egyetlen percre sem engedi, hogy
magamra maradjak. Vagy Annabelle, vagy Cora van mellettem, vagy
a szobalányok valamelyike. Még éjjel is ott alszik valaki egy
összehajtható ágyon.
Úgy érzem, Lucien valahogy majd kideríti, mi történt. Biztos Ash
is hallotta. De Ravennék semmit sem tudok küldeni.
Bárcsak valahogy üzenhetnék Ashnek! Muszáj tudnia, hogy
sosem felejtem el, mindegy, mi történik.
Szeretem. És ő is szeret engem.
Ebbe a gondolatba kapaszkodom a következő napokban. Ash
szeret. Emlékszem anyám tekintetére, amikor visszaadtam neki
apám gyűrűjét, és most már jobban megértem. Milyen nehéz
lehetett lemondania erről az apámmal kapcsolatos kis
emléktárgyról! Milyen nehéz lehet apám nélkül az élete.
Ha elmegyek majd innen, némi vigaszt nyújt, hogy Ash él. Nem
lesz olyan elérhetetlenül messze, mint apám.
Minden eltelt nappal közelebb kerülök a Leghosszabb
Éjszakához. Kezdek aggódni, hogy a Hercegnő nem enged el a Téli
Bálba. Dr. Blythe napjában kétszer vizsgál meg, egyszer reggel,
egyszer meg vacsora előtt, és mindig megkérdezem, hogy
felkelhetek-e végre. Mindig nemet mond.
Néha Cora felolvas nekem, máskor Halmázunk Annabelle-lel, és
egyszer a Hercegnő küldött hozzám egy vonósnégyest, ami inkább
volt bosszantó, mint élvezetes, ugyanis a csellista nem remekelt.
Csak annyi időre kelhetek fel, hogy kimenjek zuhanyozni vagy
vécére.

KIFUTOK AZ IDŐBŐL.
A Téli Bál előtti napon drasztikus lépésre szánom el magam.
– Hívasd fel ide a Hercegnőt – utasítom Annabelle-t. – Mondd
meg neki, hogy látni akarom! Most rögtön.
Annabelle szeme elkerekedik. Habozik, nem tudja, mit tegyen.
 – Nem érdekel, ha ez nincs benne a szertartásrendben – jelentem
ki. – Beszélnem kell vele!
A Hercegnő húsz perccel később lép be az ajtón. Gyilkos
kedvében van. Bevágja maga mögött a hálószobám ajtaját.
– Mégis kinek képzeled magad? – förmed rám. – Te csak úgy nem
hívathatsz, megértetted?
– Nagyon sajnálom, milady, de... – Nagy levegőt veszek, mert még
magam sem hiszem, hogy ezt fogom mondani – tekintettel arra,
hogy én viselem azt a gyermeket, aki potenciálisan a Magányos
Város jövendőbeli Választófejedelemnéje lesz, úgy véltem, talán rám
szánhat pár percet – vágok vissza.
Összehúzott szemmel mered rám. – Mi akarsz?
– Fel akarok kelni. Jól érzem magam. Nem akarom, hogy éjjel-
nappal őrizzenek. És holnap el akarok menni a Téli Bálba.
A hercegnő felvonja a szemöldökét. – És miért engedélyezném
bármelyiket is?
– Mert... Mert társak vagyunk, emlékszik? Szüksége van rá, hogy
készséges résztvevő legyek. Azt szeretné, ha minél gyorsabban
növeszteném ezt a babát, igaz? Ezt kérem hát cserében.
A Hercegnő az ajkát csücsörítve fontolóra veszi, mielőtt
válaszolna.
– Rendben van – közli. – Megbeszélem az orvossal, hogy
feloldhatjuk-e az ágynyugalmat. De azonnal jelentened kell, ha
bármilyen fájdalmat, a megszokottól eltérőt vagy mást észlelsz.
– Természetesen, milady.
– Annabelle majd gondoskodik róla, hogy a bálra új ruhád legyen.
– Köszönöm, milady.
Megáll még az ajtónál, a keze az ajtógombon, és elmosolyodik. –
Eszes lány vagy – ismeri el. – Okos voltam, hogy megvettelek.
Erre azért nem esküdnék, milady, gondolom.

ANNABELLE-LEL KÖZLÖM, HOGY KI AKAROK MENNI.
Karon fogva sétálunk végig a kerten. Érzem, hogy Annabelle egy
pillanatra sem fog magamra hagyni, de utána kell néznem, van-e
üzenet Raventől. Egy hete nem küldtem már semmit. Utoljára azon
a napon üzentem, amikor megtudtam, mi is Ash valódi foglalkozása.
 Úgy döntök, nem számít, hogy Annabelle látja-e, hogy Raventől
kapok-e emléktárgyat. Úgysem érti majd, mit lát, én meg nemsokára
úgyis elmegyek innen. A nyugati falhoz terelem, ahol a repkény
dúsabb Raven és a magam indái miatt. Van egy hely, ahol darabokat
törtek vagy nyestek le a repkényről, és nem tudok visszaemlékezni,
hogy mindig is ilyen volt-e a növény, vagy esetleg járt itt valaki, míg
szobafogságban sínylődtem. Lehet, hogy valaki elvitte Raven
emléktárgyát? Tud erről valaki a palotában?
Megkeresem a helyet, ahol Raven ajándéka várni szokott.
Üres.
Átkutatom az indákat, némelyiket letépem a falról, miközben
Annabelle értetlenül figyel.
Nincs semmi.
Lassan és súlyosan kerít hatalmába a rettegés.
Valami baj van. Nagy baj.


 21. fejezet

A LEGHOSSZABB ÉJSZAKA AZ ÉV LEGRÖVIDEBB NAPJÁRÓL
KAPTA a nevét, aminek következésképpen a leghosszabb az
éjszakája.
Az esemény ugyanakkor a város történetének legsötétebb
időszakát jelzi, ami a Magányos Város alapítása után következett be,
és azzal kapcsolatos, hogy az óceán el akarta nyelni a szigetet, és a
királyi családok adományai lehetővé tették a Nagy Fal megépítését.
Akkoriban nem volt villany, így a hagyományok szerint leoltunk
minden lámpát, és gyertyát gyújtunk, ami a Lápon sosem jelentett
gondot, hisz ott úgyis ritkaságszámba megy az elektromosság.
Éjfelkor ajándékozunk. Emlékszem, hogy egyik évben az apámtól
egy réztokos harmonikát kaptam. A legfantasztikusabb ajándéknak
tartottam, még ha nem is tudtam igazán rájönni, hogy kell játszani
rajta. Apám megígérte, hogy megtanít rá. Az volt az utolsó
Leghosszabb Éjszakánk vele. Pár nappal később megölték.
A másik hagyomány, ami a téli hónapokban virágzó ötszirmú
hunyorra vezethető vissza, az, hogy fehéret kell viselni. Miközben
Annabelle a hajamat bodorítja, a tükörben nézem magam. Vállpánt
nélküli ruhát viselek, az elefánt– csont fehér sifon rétegesen omlik a
földig. A nyakamban briliáns és rubin nyakék csillog. Annabelle
feltornyozza a fürtjeimet a fejemre, és ékköves virágot mintázó
hajtűkkel rögzíti, amik pirosán és fehéren sziporkáznak. Rám
mosolyog a tükörben.
A tükörképemet tanulmányozom. Változást látok. Nem az a
rémült fiatal lány vagyok már, aki itt ült, miközben Annabelle és
Cora felkészítették az első vacsorájára. Az Ékkőben töltött rövid idő
alatt sokat megtapasztaltam. Megváltoztam, egy sokkal okosabb és
erősebb emberré váltam, mint amilyen korábban voltam. Felnőttem.
Annabelle fehér szőrmebundába bugyolál, és elindulunk az
előcsarnokba.
 Három teljes másodpercig elidőzik a tekintetem Ashen, miközben
lefelé sétálok a főlépcsőn. Fehér szmokingkabátot vett fel fekete
mellényhez és nyakkendőhöz, de én csak a teste körvonalát látom a
lesötétített szobában.
Ash pillantása csak súrol, aztán alig észrevehető mosollyal el is
fordul. Carnelian összefont karral áll, és engem figyel, fehér
csipkeruhája nyakig ér. A tekintete eszembe juttatja, hogy óvatosnak
kell lennem. A Herceg hosszú köpenyt terít a Hercegnő vállára.
Garnet a korlátpillérnek támaszkodik, és Rittyent, amikor lejövök a
lépcsőn. Elpirulok, a Hercegnő arca pedig eltorzul, és a halántékához
kapja a kezét, mintha a feje fájna.
– Ne, kérlek, Garnet – karol bele a Hercegbe. – Induljunk!
Hideg van kint, apró hópelyhek szállingóznak lustán az éjszakai
égből. A kocsiban felidézem, amikor legutóbb kiautóztunk a Királyi
Palotába. Olyan, mintha az életem ismétlődne, de egy furcsább
fordulattal.
– Jártál már a Királyi Palotában? – érdeklődik Garnet.
Egy másodpercig csak szótlanul nézek rá, és megpróbálom
eldönteni, hogy tréfának szánja-e. – Igen – válaszolom. – Nekem is
jöttél a Választófejedelem bálján.
Carnelian felhorkan.
– Igen? – ráncolja a homlokát Garnet. – Hm. Annak a bálnak a
dekorációja elbújhat a Téli Bálé mellett.
Amikor a Királyi Palotához érünk, egy csupa üveg szárny–
épülethez kísérnek minket. Ezernyi gyertya világítja meg, amiktől
csodálatos aranyló fényben úszik. A fehérbe öltözött nők törékeny
hópelyheknek látszanak, ahogy járnak-kelnek és finom
kristálypoharakból pezsgőt szürcsölnek, vagy fehér szmokingos
férfiak karján parádéznak. A gyertyákkal teletűzdelt csillárokra
hunyorcsokrokat kötöttek, fehérségüket a piros és zöld magyal élénk
foltjai törik csak meg. Kék üvegből van a padló, és a reszkető
gyertyafényben hatalmas jégszobrok csillognak.
Értem már, Garnet mire célzott: lenyűgöző a látvány.
Hangos csattanásra leszek figyelmes: a Választófejedelem és a
felesége a terem másik végében állnak magasba emelte pohárral a
kezükben.
 – Isten hozta önöket – kiáltja a Választófejedelem – a Téli Bálon,
a Leghosszabb Éjszaka ünnepén!

A TÉLI BÁL POMPÁSABB, MINT A VÁLASZTÓFEJEDELEM BÁLJA .
Vagy talán ott kezdődik, ahol a Választófejedelem bálja végződött.
Messze elkerülöm a táncparkettet, nem veszek tudomást az
egymással táncoló Carnelianről és Ashről, és a teremben Ravent
keresem. Látnom kell az arcát, tudnom kell, hogy jól van.
Helyette Lucient pillantom meg egy baldachinos
kristályemelvényen; éppen a Választófejedelem feleségével
beszélget. Eltűnődöm, vajon milyen ürügyet talál majd ki, hogy
négy– szemközt maradjunk, és átadhassa a szérumot. Nyugodtan
állok egy szárnyas ló jégszobra mellett, és örülök, hogy senki sem
vesz észre, és a Hercegnő magamra hagyott. Mintha bizonyítani
akarná, hogy bízik bennem. Pontosan úgy történik minden, ahogy
Lucien akarta.
Egyik tánc a másik után. A szárnyas ló árnyékában maradok, és
várom, hogy Lucien rám találjon, miközben Raven arcát keresem a
tömegben. Hatalmas a nyüzsgés, csevegés és nevetés, de oda sem
figyelek a társalgásra, míg meg nem üti a fülemet egy ismerős,
gyermeki kacagás.
– Mondtam, hogy kemény dió lesz, Ebony – hallom a
Választófejedelemné hangját. A szobor túloldalán áll, az alakját alig
tudom kivenni, mert a jég eltorzítja. – De ragaszkodtál hozzá, hogy
az aukció legnyakasabb tételét válaszd!
– A legnagyobb kihívásnál kevesebbel minek bajlódni? – A Kő
Grófnőjének hangjától végigfut a hideg a hátamon. – Ha nála
sikerrel járok, a többi már könnyű lesz.
Bizonyára Ravenről beszélnek. Nem moccanok, és igyekszem a
zene és a nevetés mellett kivenni a szavaikat.
– Ne erőltesd túlságosan! Ne feledd, mi történt a legutóbbival!
Okosan tetted, hogy a mostanit otthon hagytad. -
A Választófejedelem felesége felsóhajt: – Ha lenne könnyebb
módja...
– A nagyságot sosem lehet könnyen elérni, felség – válaszolja a
Kő Grófnője. – Ha fölénybe kerülünk, te leszel Nagy Diamante, az
első aukció kitalálója óta a legnagyobb tiszteletnek örvendő
Választófejedelem asszony. Megváltoztatod a történelem menetét.
A Választófejedelem felesége kuncog, amitől felfordul a
gyomrom. – Ügy van! Bebizonyítom ennek az arrogáns körnek, hogy
a származás nem minden. És a Tó Hercegnőjének ázsiója akkorát
zuhan, hogy majd könyörögnie kell egy harmadik körbeli kerti
mulatság meghívójáért is! Tudtad, hogy a fia eljegyzési partiján
hazudott nekem? Azt állította, hogy még nem próbálkoznak
gyerekkel, aztán a helyettese fogta magát, és kis híján elvérzett a
színpadon!
– Megfontoltság és elővigyázat, felség. Megfontoltság és
elővigyázat. Pearl nem tett semmit, ami fenyegetést jelentett volna
számunkra. Eddig legalábbis.
-– Igaz, igaz, tudom. Gyere hát, elég ebből a komor témából! Ma
van a Leghosszabb Éjszaka. Táncolnom kell. A Fátyol Úrnője
nemrégiben beszerzett egy igen szemrevaló kísérőt... mit gondolsz,
megtisztel azzal, hogy velem táncol?
Megint felkacag, és hallom, ahogy továbbmennek. Jéggé
dermedek, akárcsak mellettem a szobor, és igyekszem kihámozni a
beszélgetésük lényegét. Ha a Választófejedelem felesége agyműtétet
szeretne végrehajtani a helyetteseken, akkor úgy fest, hogy Ravenen
kísérleteznek. Erre utalhatott Raven is, amikor azt mesélte, hogy a
Grófnő el akarja venni az emlékeit.
Újabb tánc kezdődik, és a Hercegnő lejön a táncparkettről, hogy
csatlakozzék az Üveg Úrnőjéhez, Carnelianhez és
Ashhez. Int, hogy menjek oda én is, és egy elhaladó pincér
tálcájáról levesz egy pohár pezsgőt.
– Nem akarom a dolgot. elkiabálni, Iolite – mondja a Hercegnő.
Az Üveg Úrnőjével együtt mindketten kipirultak és mosolyognak. –
De megeshet, hogy egy-két napon belül nagyon izgalmas hírem lesz!
Odanyúl, és megpaskolja a pocakomat. Még most sem tértem
magamhoz. Lelki szemeim előtt a legjobb barátnőm egy asztalon
fekszik, leszíjazva, és kísérleteket végeznek rajta. Ezt nem tehetik!
Ravennél semmiképpen sem. Ő erősebb, bátrabb annál...
– Ó! – Az Üveg Úrnője valósággal felsikolt. – Jaj, Pearl, hát ez
csodálatos!
 – Nyugodj meg, kérlek—nevet a Hercegnő. – Még semmi sem
biztos. De dr. Blythe ezúttal nagyon bízik az eredményben. Egész
héten ágynyugalomra ítélte a helyettest. Nem lesz több abortusz.
Ash állán megrándul egy izom.
– Á, ott a Fény Úrnője a fiával. Gyere csak, Carnelian, lássuk,
találunk-e valakit, aki megszabadít tőled!
Carnelian Ash felé nyújtja a kezét, de a Hercegnő félreüti.
– Ne butáskodj, te lány, a kísérődet nem hozhatod magaddal!
– Az Üveg Úrnője felvihog.
Carnelian engedi, hogy elvonszolják, és szánandóan néz vissza
Ashre. Ashsel egymás mellett állunk, és nem merünk egymásra
nézni.
– Muszáj találkoznunk – súgja. – Kettesben. Most.
A hangjától apró borzongások futnak végig rajtam. Választ sem
várva megfordul; tudja, hogy követem majd. Várok egy pillanatot,
aztán utána indulok, de pár lépéssel lemaradók, és leszegem a fejem,
úgy furakodom át a tömegen, aztán kilépünk egy üvegajtón, és egy
bársonyszőnyeges, csendes folyosóra jutunk. Ash befordul egy
oldalfolyosóra, én meg sietek, hogy lépést tudjak tartani vele.
A folyosó kisebb, sokkal keskenyebb. Ash félúton benyit egy
szobába, aztán becsukja az ajtót. Amint odaérek, én is gyorsan
elfordítom az ajtógombot. A szobában sötét van. Ash elkapja a
csuklómat, és behúz.
-Ash, én...
De nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot. A szája mohón
keresi az enyémet, a testem ösztönösen reagál. A kivágott ruhában a
hátamat simogatja, és reszketni kezdek a vágytól.
– Ez nagyon rossz ödet – lihegem.
– Tudom – csókolja a nyakamat. – De nem bírtam már...
Visszahúzom a száját az enyémhez. Forr a vérem, amikor
végigsimítom a mellkasát, és érzem az ing alatt kemény izmait.
Halk kiáltást hallok, és felkattintják a villanyt. Ashsel
szétrebbenünk. Lucien áll az ajtóban, az arcán megdöbbenés, a
szeme kiguvad.
Moccanni sem bírok. Üres az agyam.
Lucien gyorsabban tér magához. Becsukja az ajtót, és felénk
pördül. Az arca kivörösödik a dühtől.
– Mégis mi folyik itt? – szűri a szót a fogai között. A szeme ide-
oda cikázik köztem és Ash között. Érzem, hogy forrón és csípősen
árad szét bennem a szégyenkezés, és hirtelen nem tudok máshova
nézni, csak a földre.
A csend feldagad és hömpölyög körülöttem.
– Violet. – Lucien hangja fagyos, és most az egyszer nem élvezem,
ahogy kiejti a nevemet. Nagy nehezen a szemébe nézek, és haragot,
hitetlenkedést látok benne, amibe valami sokkal rosszabb is
keveredik: csalódás. – Teljesen elment az eszed?!
Ash egyikünkről a másikunkra néz. – Ti... ismeritek egymást?
– Hm... – Nem tudom, kinek válaszoljak előbb.
Lucien levegőnek nézi Asht. – Mi bajod? – förmed rám.
– Ez nem valami játék! Sejtelmed sincs arról, mekkora veszélybe
sodortad magad? Hiszen ő egy kísérő, Violet! Egy kísérő!
– Tudom, kicsoda – csattanok fel. – Nem mondtam neki semmit.
Semmi köze az egészhez.
– Mihez? – kérdezi Ash.
– Kifelé – parancsol rá Lucien.
Rájövök, hogy ha Ash most azonnal elmegy, akkor soha többé
nem leszek vele kettesben. Soha nem tudok majd elbúcsúzni tőle.
– Ash... én most elmegyek – dadogom.
– Violet! – kiált rám Lucien. De már késő. Kimondtam.
– Senkinek sem árulja el – bizonygatom Luciennek.
– Elmagyarázná valaki, mi folyik itt? – értetlenkedik Ash.
– Lucien kivisz innen. Az Ékkőből. Elmegyek... holnap távozom. –
A megkönnyebbülést, amit az okoz, hogy végre elmondhatom neki,
gyorsan háttérbe szorítja az, amit az arcán látok. Azt hittem, Lucien
becsapott arcánál nem lehet rosszabb látvány.
– Nem értem – mondja lassan Ash.
– Úgy sajnálom – suttogom.
Ash pislog. – De hogyan? Hogy lehet egyáltalán...?
– Lucien készített egy szérumot – magyarázom. Lucien éles
kiáltással tiltakozik, de felemelt kézzel belé fojtom a szót.
– Nem. Több mint egy hónapja hazudok neki. Hadd fejezzem be,
kérlek!
 – Egy hónapja! – esik le Lucien álla.
Nem veszek róla tudomást, csak kapkodva folytatom. – A
szérumtól halottnak tűnök majd. Lucien kiviszi a testem az Ékkőből,
és elrejt... valahol. Ennyit tudok.
– És pontosan ezért nem árultam el, hogy hova mész – mondja
nyersen Lucien.
Ash mintha teljesen magába zuhanna. – Hagytad volna, hogy azt
higgyem, meghaltál? – kérdezi.
– Én... – Könnyek gyűlnek a szemembe. – ígéretet tettem.
– És a nekem tett ígéreteid? – vág vissza. – Vagy azok nem igazán
számítanak? Elhihetek-e bármit, amit mondtál? Vagy csak
kielégítettem egy vágyadat, mielőtt isten tudja, hova eltűnsz?
– Szó sincs róla! – tiltakozom. – Ne mondj ilyet! Mit tehettem
volna?
– Bízhattál volna bennem – mondja Ash.
– Bízom is.
– Elég ebből – áll közénk Lucien, és kőkeményen néz rá.
– Kifelé!
Ash hasonlóan vasvillaszemekkel néz vissza rá. – Miért teszi ezt?
Mi haszna belőle? És ne tegyen úgy, mintha nem volna valami, mert
mindketten tudjuk, hogy ebben a körben senki sem tesz önzetlenül,
ingyen semmit.
Lucien megvetően mosolyra húzza a száját. – Egy senkiházi
kísérő nem fogja kétségbe vonni az indítékaimat!
– Lucien, ne... – tiltakozom, de Ash félbeszakít.
– Hallottam magáról ezt-azt. A laboratóriumáról, a kísérleteiről.
Violet is az? Egy kísérlet? Egy kísérleti nyúl?
– Ash, nem erről... – De most én hallgatok el. Miről beszél Ash?
Tudtam, hogy Lucien feltaláló, de milyen kísérletekről van szó?
– Semmit sem tudsz rólam – acsarog Lucien. – Violetet meg kell
védeni. Meg kell menteni.
– Erősebb, mint gondolja – morog Ash.
– Violet sokkal fontosabb, mint fel tudod fogni, és el fog hagynfi.
Bármit is tesz, ahhoz semmi közöd. Tégy hát mindenkinek egy
szívességet, és TŰNJ EL!
Ash felém fordul.
 – Akkor hát ennyi volt? így ér véget a szerelmünk?
Válaszra nyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon.
Tudom jól, hogy el kell mennem, de nem tudom, hogy búcsúzzak el
tőle.
– Jóval több forog itt kockán, mint egy ostoba kis szerel– mecske
– csattan fel élesen Lucien. – Ha Violet nem megy el innen
hamarosan, jobban mondva most rögtön, meg fog halni.
Ashsel a döbbenettől sóbálvánnyá merevedve bámulunk rá.
– Micsoda? – A hangom suttogásnál is halkabb.
Lucien Ashre szegezi a tekintetét. – Kíváncsi vagy, valójában mi
lesz a helyettesek sorsa, miután megszületnek a királyi babák? –
Mintha jeges kézzel szorítanák össze a szívemet. – Meghalnak.
Mind. A gyermekszülésbe halnak bele.
Mintha köd venne körül. Úgy érzem, kívülről nézem valaki más
életét, mintha Lucien szavai rám nem vonatkoznának.
– Az nem lehet. – Ash hangja kong, a harag utolsó morzsája is
eltűnt belőle.
– Ne már – mondja Lucien gúnyos megvetéssel. – Eleget tudsz a
királyságról, többet is, mint Violet. Komolyan azt képzeled, hogy a
már haszontalanná vált helyetteseknek egy intézményt építenek?
Meghal, ha nem kerül ki innen. Ezt akarod?
Ash egy hosszú pillanatig hallgat. Bárcsak tudnám, mire gondol.
– Mennem kell – mondja végül.
– Úgy van – ért egyet Lucien. – Végre.
– Nem! – jön meg végül a hangom. – Kérlek, Ash... – De
nincsenek szavak, amikkel itt tarthatnám.
Ash megáll az ajtóban. – Könnyebb lenne elfelejteni téged is, és
az elmúlt heteinket – mondja nekem. – Könnyebb lenne, ha gyűlölni
tudnálak. De a szomorú igazság az, hogy nagy valószínűséggel
életem végéig szeretni foglak.
Azzal távozik.
Hirtelen hatalmába kerít a pánik, felkúszik a hátamon.
Patakzanak a könnyeim, de már nem veszem a fáradságot, hogy
letöröljem őket. Nyelek egyet, és Lucienhez fordulok.
– Tényleg meg fogok halni?
Lucien gyöngéden a vállamra teszi a kezét. – Igen, ha megszülöd
a gyermekét – válaszolja.
– Miért? – faggatom. – Hogyan?
Lucien vállat von. – Lehet, hogy a testetek és a magzat között
összeférhetetlenség áll fenn. Lehet, hogy az átalakító mágiáknak van
szerepük benne. Senki sem tudja. Nem olyan fontos, hogy a végére
járjanak.
– De ezt miért nem mondtad el? Hogy tehetted, hogy nem árultad
el, Lucien?
– Szerettelek volna megvédeni – sóhajt fel. – Nem akartam, hogy
eggyel több gondod legyen.
Bárcsak leülhetnék, de nincs bútor a szobában.
– El sem hiszem, hogy egy kísérővel folytattál viszonyt – mondja
Lucien. – Nem fér a fejembe, hogy visszaéltél a bizalmammal.
Lassan jobbra-balra ingatom a fejem. Még nem fogtam fel a maga
valójában, hogy Ash elment, hogy nem hallom többé a fülemben a
nevetését, nem érzem a bőrömön a szívdobogását. – Hallgat majd
róla.
– Reménykedjünk. Mert ha fenyegetést jelent, akkor több módja
is van a lerendezésének. A kísérőd könnyen eltűnhet.
– Ne merészeld! – mordulok fel.
– Te nem parancsolsz nekem, ifjú hölgy. Ne feledd, mit ígértél!
Azt teszed, amit mondok. Kérdés és zokszó nélkül.
– Miért teszed ezt velem? De most őszintén. Miért akarsz
megmenteni? – szegezem neki a kérdést. – Nem értem. Miért
engem, és miért most? Ashnek talán igaza volt? Egyáltalán miattam
teszed, vagy neked is származik hasznod belőle?
Lucien összeszorítja a fogait.
– Volt egy húgom. Azalea. – Lágyan mondja ki a nevét, a torka
elszorul az érzelmektől. – Helyettes volt. Próbáltam segíteni rajta,
igyekeztem megmenteni az életét, és egy darabig sikerrel is jártam,
aztán egy nap kudarcot vallottam. – A fejét ingatja, és elfordul tőlem.
– Néhány röpke hónappal ezelőttig volt idő, amikor más sem
érdekelt, csak, hogy óvjam mindentől. Csak ez számított. Kit
érdekelt, ha névtelen, arctalan helyettesek halnak meg, amíg az én
Azaleám életben marad. De Azalea nyugtalanná vált, lázadni kezdett.
Véget akart vetni az aukciónak, az ártatlan fiatal lányok
szenvedéseinek. Hitt benne, hogy a helyettesek a saját céljaikra
használhatják a hatalmukat, és letaszíthatják a királyi családokat.
Egy másik hang is suttogott a fülébe, és a végén az a hang erősebb
volt, mint egy fivér szeretete.
A döbbenettől kővé dermedek. Az átalakító mágiák segítségével
meg lehet buktatni a királyságot?
Lucien a homlokát dörzsöli. – A halála előtt üzenetet hagyott. „így
kezdődik”, írta. – A szavak megbolygatnak egy régi emléket, de nem
bírom felidézni. – A halála cselekvésre ösztönzött. Már nem vagyok
képes elsiklani a számtalan igazságtalanság felett. Elég egyetlen
repedés, a nyomában száz keletkezik. Aztán a gondosan felépített
falak leomlanak. – Átnéztem a fényképeket, amiket az aukcióra
készítettek, és megláttalak. – A szemembe néz. – Hihetetlenül
hasonlítasz rá. És ha már ki kellett választanom egy helyettest, hogy
segítsek rajta, miért ne olyat válasszak, aki mindig arra emlékeztet
majd, amiért ezt teszem – mosolyodik el. – Amikor aztán
megismertelek, többet is találtam benned, ami rá emlékeztetett. A
makacsságot, a határozottságot, az együttérzést. És Azaleának jó
szíve volt.
– Szóval azt hiszed, hogy valamiképpen segíteni tudok abban,
hogy megváltozzon a rendszer? – kérdem hitetlen– kedve.
Lucien felsóhajt. – Hiszek abban, hogy segíthetsz megdönteni a
rendszert. De nem én vagyok, aki el tudja magyarázni, hogyan.
Ehhez erre lesz szükséged.
Lucien megfogja a kezemet, és egy gyűrűt húz az ujjamra: apró
gyémántokkal körülvett nagy topáz. – Benne van a szérum. A kőben
egy titkos üreg van. – Megmutatja az apró kapcsot, amit a
gyémántok takarnak. – Holnap éjfélkor vedd be.
Végigsimítom az ékköves gyűrűt.
– Köszönöm, Lucien – mondom fásultan.
Megcsókolja a homlokomat. – Meg tudjuk tenni. Bízz bennem!
Most pedig visszakísérlek a Hercegnőhöz.




29. fejezet

MÁSNAP REGGEL ÚGY ÉBREDEK, MINTHA MALOMKŐ ÜLNE a mellemen.
Ma van a napja. Ma éjjel veszem be a szérumot. Itt hagyom Asht
és Ravent, mert ha itt maradok, meghalok.
A mennyezetet bámulom, és várom, hogy Annabelle megérkezzen
a reggelimmel. De amikor nyílik az ajtó, nem Annabelle-t, hanem dr.
Blythe-ot látom belépni.
– Jó reggelt, Violet – köszönt vidáman, és leteszi a fekete orvosi
táskáját az éjjeliszekrényemre. – Jól érezted magad a bálban?
Még, hogy jól. Nem, doktor úr. Nem éreztem magam jól.
– Igen. Köszönöm – válaszolom gépiesen.
– A mai nap nagy izgalmat tartogat – jelenti ki, és a kezeit
dörzsöli. Jóformán oda sem figyelek rá, amikor elővesz egy tűt meg
egy injekciós fecskendőt, valamint egy műanyaglapot, amin két
filckör van. A tűt a vénámba szúrja, és felszív egy kis vért. Hirtelen
éberebb leszek. Régóta nem vett tőlem vért.
– Bizony, a mai nagyon izgalmas nap – ismétli meg, és az
injekciós tűt a műanyag lap fölé tartja, majd az egyik kört a
véremmel itatja át. – Ha a másik kör zöld lesz, az pozitív eredményt
jelent. Ha fehér marad, az eredmény negatív.
Elszorul a torkom, és a szívem hevesen ver. Az orvossal a kört
fixírozzuk.
Telnek a másodpercek.
Hirtelen egy gondolatom támad, ami olyan szembeszökően
kézenfekvő, hogy nem is értem, hogy nem jutott előbb az eszembe.
Ha kiderül, hogy terhes vagyok... mi van akkor, ha a baba nem a
Hercegnőé?
Ash félhomályos hálószobája villan elém.
És ha a baba az enyém?
Egyszer csak hányinger vesz erőt rajtam.
 – Bocsánat – akad el a hangom. Dr. Blythe gyorsan félrehúzódik,
én meg négykézláb kimászom gyorsan az ágyból, és a fürdőszobába
sietek. Éppen elérem a mosdót, és már hányok is.
Kinyitom a csapot, és kiöblítem a számat, aztán egy puha kék
törülközővel megtorlóm az arcomat. A tükörbe bámulok: a bőröm
sápadtabb a megszokottnál, és nyirkos, fekete hajszálak tapadnak a
homlokomra és az arcomra.
Rémültnek látszom. Az is vagyok.
A baba az enyém is lehet!
Sosem akartam teherbe esni, és egészen biztosan nem fordult
meg olyan lehetőség a fejemben, amiben a saját terhességem
szerepelt. Gyűlöletes gondolat volt – és mindig csak az egyetlen
alternatíva –, hogy a Hercegnő magzatát hordom magamban.
A kezemet lejjebb csúsztatom, és gyöngéden a hasamra szorítom.
Nem akarok várandós lenni. De ha a baba részben belőlem,
részben Ashből van... hogyan is gyűlölhetném?
Összezavarodott bennem minden. Újból hányinger kerülget.
– Violet?
Megriadok. Dr. Blythe áll az ajtóban. – Jól vagy?
Nagy nehezen bólintok. Feltartja a terhességi tesztet. – Negatív –
mondja szomorúan.
Kiszalad belőlem a levegő, és szédülni kezdek. Dr. Blythe ez
egyszer megérti, mire van pontosan szükségem.
– Egy percre magadra hagylak. A Hercegnőt azonnal értesítenem
kell.
Lerogyok a bársonyos kék fürdőszoba szőnyegre.
Negatív.
Nevetni kezdek, fékevesztetten, kifulladásig. A mosdónak dőlök,
és csak nevetek, nevetek, míg bele nem fájdul a hasam.
– Annabelle – kiáltok ki. Hallom, hogy nyílik a szobám ajtaja.
– Jó reggelt! – A Hercegnő hangjára összerezzenek, amikor
felbukkan az ajtóban.
Gyorsan talpra kecmergek. Arany hálóköntöst visel, a haja
kibontva hull a hátára. Furcsa ellentétet alkot kemény arcával.
– Nem kellett volna túlzottan reménykednem – jelenti ki. Nem jut
eszembe semmi válasz. Csendben állunk.
 – Amikor a húgommal születtünk – kezdi az apám azt mondta,
rögtön tudta, hogy én leszek majd nagy dolgokra képes. Én voltam a
kedvence. Az egész életét annak szentelte, hogy felkészítsen az
uralkodásra, a trónra. Keménykezű férfi volt, de sok mindenre
megtanított. Erőre. Ravaszságra. Becsvágyra. Eltökéltségre.
Rendelkezem mindazzal, amit az apám csodált. És most nézz meg. –
Szomorkásán elmosolyodik.
– Ön királyi vér – ráncolom a homlokomat. Milyen nevetséges
dolgot mondott! – Mindene megvan. Ugyan mit akarhat még?
A Hercegnő tekintete dühösen villan, a keze magasba lendül, és
iszonyú fájdalmat érzek az arcomon és a szememen. – Pontosan az a
nő lettem, amit az apám akart, és még ez sem elég. Erősebben kell
akarnod! Mindent rád tettem fel.
Lassan kihúzom magam, hátrafeszítem a vállamat, és haragosan
rámeredek. Már alig érzem a fájdalmat. Nem számít. Ezerszer is
megüthet, elviselem. Mert többé nem árthat nekem.
Amikor rádöbben, hogy nem válaszolok, csak ennyit mond. – Ma
délután könnyű ebédre hívtam vendégeket. Annabelle majd
felkészít. Kettőkor légy az ebédlőben.

ANNABELLE EGY HALVÁNYRÓZSASZÍN, GYÖNGGYEL KIVARRT ruhát ad rám,
és miközben begombolja rajtam, a tekintetét a gombokra szegezi.
Megérezte, hogy nincs kedvem beszélgetni.
A topázköves gyűrűt forgatom az ujjamon. Más gyűrűket is
felvettem, meg egy karkötőt is. Nem mintha bárkinek is feltűnne.
Több ékszerem van, mint amit észben tudok tartani. De ezt a gyűrűt
egy pillanatra sem tévesztem ma szem elől. Már csak tíz óra van
hátra, hogy bevegyem a szérumot.
Az ebédlőbe indulok. Egy lakáj meghajol, és ajtót nyit előttem.
– A Tó Házának helyettese – jelent be.
Ugyanazok a vendégek, mint a családi vacsorán, csak a Rózsa
Grófnőjét is meghívták a nőstény oroszlánnal. A Hercegnő mellé
megyek. A Herceg is vele van, és olyan arcot vág, mintha valahol
másutt szeretne lenni. Garnet egy kis tálalóasztalnak dől, a kezében
borostyánszínű ital, az arcán fanyar mosoly. Az italt felém emelve
köszönt. Carnelian morcos képpel áll mellette.
 És Carnelian mögött ott áll Ash.
Furcsa, zuhanásszerű érzés fog el, mintha a lépcsőn lefelé menet
elnéztem volna egy fokot. Egy fél másodpercig égő tekintettel néz,
aztán a pillantása közönyös lesz. Kellemesen mosolyog, de merev
válltartásából tudom, hogy dühös. Kissé elnyílik a szám, de itt nem
válthatok vele szót.
Soha többé nem beszélhetek vele.
A Hercegnő és az Üveg Úrnője csapnak le rám.
– Bizonyára csalódott vagy—hallatja le a hangját az Úrnő. – De
egészségesnek látszik.
– Így van, és az orvos egyetért, hogy nem kell olyan sokáig
várnunk a következő kísérletig – nyugtatja meg a Hercegnő.
Erősen a botjára támaszkodva a Rózsa Grófnője nehézkesen
odaballag. – A türelem a kulcs – jelenti ki. – Bár bevallom, az enyém
már erősen fogytán van.
Az ablak felé pillant, ahol a nőstény oroszlán áll feketében, háta
mögött összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel.
– Dr. Plume aggódik, hogy egyáltalán nem fogamzásképes. Olyan
frusztráló! Bárcsak már az aukció előtt kiszűrnék a hibás
példányokat.
Az Üveg Úrnője együttérzően bólogat. A nőstény oroszlán nem
néz fel, bár biztosra veszem, hogy hallja, amit ezek a nők róla
beszélnek. Emlékszem, amikor először megpillantottam az Aukciós
Ház várószobájában az arannyal átfont varkocsaival, szivárványszínű
bojtjaival és szenvedélyes tekintetével. Ez a lány volt olyan nagyra
Dahlia temetésén a helyettesek hatalmával, és lopott el egy pohár
pezsgőt a Választófejedelem bálján. Most előreejti a vállát, mintha
megpróbálná minél kisebbre összehúzni magát, hogy láthatatlanná
váljon.
Nyílik az ebédlő ajtaja.
– A Kő Grófnője. És a helyettese – jelenti be a lakáj. Nagyot
dobban a szívem. Raven! Hát itt van!
– Micsoda? – sziszegi az Üveg Úrnője.
– Úgy hittem, visszavontad a meghívását – mormolja a Grófnő.
– Azt is tettem – válaszolja a Hercegnő.
A Kő Grófnője olyan hatalmas, hogy eltakarja Ravent a szemem
elől. A Grófnő irdatlan szőrmeköpenyt visel, amit levesz magáról,
aztán odatartja a lakájnak, hogy vegye át tőle.
– Milyen kedves, Pearl, hogy meghívtál – mondja.
Lerohanja a Hercegnőt, majd a levegőbe cuppant kétszer.
– Ó, számomra az öröm – mondja a Hercegnő fagyos mosollyal.
Két lakáj gyorsan újabb terítékeket tesz az asztalra.
A Kő Grófnője ugyanígy üdvözli a Rózsa Grófnőjét, de az Üveg
Úrnőjét levegőnek nézi. A tekintete rám siklik, vagyis nem annyira
rám, mint a hasamra. – Ha jól látom, még nem jártál szerencsével?
– Dr. Blythe bízik benne, hogy a követke...
– Az orvosok idióták – szakítja félbe a Kő Grófnője. – A helyettes
számít egyedül – jelenti ki, és csettint az ujjával.
Raven csoszog elő a Grófnő mögül. Elszorul a torkom, amikor
meglátom. A nőstény oroszlánhoz hasonlóan ő is leszegi a fejét, és a
haja is hosszabb, mint lenni szokott, függönyként takarja el az arcát.
De azt azért látom, hogy soványabb, mint a Választófejedelem bálján
volt, a ruhája pedig ráfeszül a testére, talán azért, hogy
kihangsúlyozza az alakját. Ezért sem értem meg rögtön a középen
kidudorodó pocak jelentőségét.
Csak akkor hasít belém a felismerés, amikor Raven gyöngéden
megsimogatja csontos kezével.
Nem tudom, hogy fojtsam vissza a kikívánkozó sikoltásomat, de
valahogy mégis sikerül csendben maradnom.
Raven várandós.
De hát ez lehetetlen! Még ha rögtön az aukció után esett is
teherbe, akkor sem lenne látható a pocakja. Még csak két hónap telt
el.
– Bizonyára nagy izgalommal várod – jegyzi meg az Üveg Úrnője.
A Kő Grófnője mintha meg sem hallaná. – Első próbálkozásra
teherbe esett. Elsőre! Ki hinné!
– Bizony, ki hinné – ismétli meg szárazon a Hercegnő. – Bár
esetleg néha érdemes lenne fontolóra venni, hogy enni is kapjon.
A Grófnő megrándítja a vállát. – Sovány alkat.
Képtelen vagyok levenni a szemem Ravenről. Még pár hónap, és a
legjobb barátnőm halott.
Bárcsak ne tudnék erről! Bárcsak Lucien sosem osztotta volna
meg velem ezt a titkot! Pislogva próbálom visszafojtani a kicsordulni
akaró könnyeimet, mert itt nem sírhatok. Megszólal a csengő, és a
Hercegnő összecsapja a két kezét. – Üljünk asztalhoz!
A szokott helyemre, a Hercegnő mellé ülök, és a nőstény oroszlán
meg Raven is az úrnőik mellé ülnek. Próbálom elcsípni Raven
pillantását, de lehajtja a fejét. A Rózsa Grófnőjének másik oldalán
egy törékeny, keszeg kis ember ül, feltételezem, hogy ő a Gróf.
Milyen szánalmasak ezek a királyi férfiak az asszonyaikhoz képest! A
Herceg és az Üveg Ura a legjobb úton vannak a lerészegedés felé,
nagyokat nevetnek és hátba veregetik egymást. Az Üveg Úrnőjének
szeme ide– oda jár a férje és a Kő Grófnője között, mintha attól
félne, hogy a férje rossz benyomást tesz a Grófnőre.
Lakájok járják körbe az asztalt, bort és vizet töltenek, és elénk
teszik az első fogást. Ash azóta nem nézett rám, hogy beléptem.
Garnet Carneliant ugratja valamivel, és Carnelian arca rózsásról
pipacspirossá válik. Raven még most sem emeli fel a fejét. Nem nyúl
az ételhez. Még a. villáját sem emelte fel.
Aztán felpillant, és eláll a lélegzetem az egykor gyönyörű
barátnőm láttán.
Az arccsontja majdnem átdöfi a ráfeszülő bőrt, aminek szürkés
árnyalata van. Üres, kifejezéstelen a tekintete. Amikor találkozik a
pillantásunk, az övében nem csillan felismerés, csak közöny látszik.
Olyan, mintha Raven máris halott lenne.

 30. fejezet

AZ LEHETETLEN, HOGY NEKI MÁRIS KÉSŐ.
A teremben beállt csendre figyelek fel. Mindenki engem bámul.
A Hercegnőhöz fordulok. – A Grófnő azt kérdezte, hogy érzed
magad – mondja a Hercegnő.
Nem tudom, melyik Grófnőről beszél, ezért igyekszem
általánosságban válaszolni. – Jól érzem magam, milady – mondom a
teremhez intézve a szavaimat.
Raven a hangom hallatán pislogva néz körül, és olyan zavartnak
látszik, mint akit álmából riasztottak fel. A tekintetébe visszaköltözik
az élet, és amikor megpillant, egy halvány mosoly is megjelenik az
arcán.
Akkora megkönnyebbülést érzek, hogy az már szinte fáj. Még
megvan. Az én Ravenem még ott van benne.
Meg kell valahogy mentenem. Nem hagyhatom itt, ezen a helyen.
Az ebéd úgy zajlik le, ahogy eddig a többi is, amit kénytelen
voltam végigülni: ostoba fecsegés és pletykálkodás, az udvariasság
köntösébe burkolt rosszindulatú megjegyzések. Töröm a fejem, hogy
tudnék Ravennél szót váltani. Raven az ebéd alatt hol itt van, a
jelenben, hol valahol másutt. A szeme néha üveges lesz, vagy túl
sokáig mered a tányérjába, a villát tartó keze megáll a levegőben.
Lehet, hogy azért, mert csak rá figyelek vagy, mert olyan jól
ismerem, de szinte érzem a fájdalmat, mielőtt a dolog bekövetkezik.
Raven lélegzete elakad, egyik keze a hasára csúszik, a másikkal
belemarkol a terítőbe. Ökölbe szorított kezéből színes erek terjednek
szét, mély tintakék kúszik végig az asztalon, és sötétre festi a térítőt.
Carnelian felsikolt, az Üveg Ura felborul a székével.
Ebben a pillanatban jut eszembe, mit kell tennem.
– Hívják az orvost! – kiáltja valaki. A nagy zűrzavarban felugróm,
feldöntöm a székemet, és úgy teszek, mintha elesnék a széklábban. A
földre hullok. Gyorsan és magabiztosan vetítem magam elé a képet,
és rögtön ragyogó zöld repedések futnak végig a szőnyegen. A királyi
asszonyok sikítanak, a férfiak ide-oda ugrálva akarják elkerülni a
színt, ami villámsebesen terjed a földön. Raven felé mászom, és
kibillentem a székéből.
Lerántom Lucien gyűrűjét az ujjamról, és az ő ujj ára húzom.
– Ezt ne vedd le! A gyémántok között egy kapocs van – hadarom.
– Éjfélkor idd meg, ami benne van!
Raven pislogni kezd. – Violet? – suttogja. Aztán sugárban vért
hány.
Egy lapáttenyér tapad a nyakamra. Villámgyorsan felpattanok, és
a Kő Grófnőjének hideg tekintetével találom szemben magam.
– Hord el magad mellőle – parancsol rám.
– De hát... hány! – dadogom. Raven ruhája véres lett elől, a vér
lecsorog az állán. Már az orra is vérzik.
A Grófnő úgy hajít el, mint egy rongybabát.
– Ebony! – ordítja a Hercegnő. – Ne merj hozzányúlni a
helyettesemhez!
A szőnyeg most már teljesen zöld. Egy pillanatig senki sem
mozdul. A két nő egymásra mered: az egyik kicsi, a másik nagydarab.
Nehéz eldönteni, melyikük fenyegetőbb.
– Mars ki! – A Hercegnő hangja éles és parancsoló.
A Kő Grófnőjének szája megvonaglik. – Ahogy óhajtod, Pearl. –
Megragadja Raven karját, és felhúzza. Raven engedelmesen követi az
ajtóig. Az ujján szilárdan ül Lucien gyűrűje.
– Az ebéd ezennel befejeződött – jelenti ki a Hercegnő. Az asztal
valóságos csatatér, étel és bor ömlött a most már kék térítőre. A
vendégek arcán a zavarodottság és a pánik tükröződik. A Hercegnő a
férjéhez fordul. – Kísérd át az urakat a dohányzószalonba, drágám.
Te is tarts velük, Garnet.
Garnet a kezében tartott szalvétát a térítőre hajítja. – Köszönöm,
anyám, de inkább kivájom a szemem.
A Hercegnő vonásai megkeményednek. – Akkor keress valami
hasznos elfoglaltságot. Lehetőleg olyat, amihez nem kell
konyhalány.
A Herceg már tereli kifelé a királyi férfiakat a teremből. Garnet
meghajol.
 – Ahogy óhajtod, anyám.
– Jól vagy? – fordul hozzám a Hercegnő.
– Igen, milady.
– Szólj Annabelle-nek, hogy kísérjen ki a kertbe. Jót tesz majd a
friss levegő. – Pukedlizem. – Jöjjenek, hölgyeim, átmegyünk a
társalgóba.
A Hercegnő kivonul, a királyi hölgyek utána erednek, de még
hallom a Rózsa Grófnőjének halk megjegyzését. – Kiválóan
betanítottad, Pearl.
A nőstény oroszlán megy ki utolsóként. Visszanéz rám, és a
tekintetében a régi vadságot látom felvillanni. Arra emlékeztet,
amikor Dahliára nézett a várószobában: mintha féltékeny lenne.
Eltűnődöm, milyen lehet az élete a Rózsa Házában. Még a nevét
sem tudom.
Kiürül a terem, csak Garnet, Carnelian és Ash marad rajtam
kívül. Carnelian a vérfoltos szőnyegre mered.
Garnet megköszörüli a torkát, és a rá jellemző léha vidámsággal
jelenti ki: – Megyek, keresek egy konyhalányt. Viszlát a vacsoránál.
Lakájok jönnek be, hogy feltakarítsanak. Carnelian megrángatja
Ash kabátujját.
– Kiautózhatnánk, Ash? – kérdezi. – Szeretnék elmenni ebből a
házból.
Ash mosolya olyan őszinte, hogy ha nem ismerném jobban, el is
bolondítana. – Természetesen, máris szólok, hogy álljanak elő vele.
Carnelian belekarol, aztán önelégült mosolyt vet rám, és
kisétálnak az ajtón. Magamra maradok a reménnyel, hogy Raven
megértette az utasításaimat, és az üresnek érzett ujjammal, amin
Lucien gyűrűje volt.

ÉJJEL ÉBREN FEKSZEM, ÉS HALLGATOM A KANDALLÓÓRA
KETYEGÉSÉT.
Ravennék mostanra már be kellett vennie a szérumot. Nem
tudom, miért, de biztosra veszem, hogy hallotta, amit mondtam, és
megértett. Vajon Lucien mit gondol majd, ha Raven testét találja a
halottasházban az enyém helyett?
Tudok várni. Bármi is legyen Lucien terve, bármit is gondoljon
arról, hogy miképpen tudok segíteni a királyság megdöntésében,
mindez várhat, mert nem hagyhatom itt Ravent meghalni. így nem.
Nem abban a palotában, ahol iszonyatos dolgokat művelnek az
agyával, és ahol valaki más babája nő benne.
Lehet, hogy ha mindent összevetünk, én sem vagyok jobb
Luciennél. Hajlandó vagyok mások élete árán Ravenét megmenteni.
Ahogy ő tette Azaleával. Lehet, hogy az önzésem miatt nem lehetek a
helyettesek mentőangyala.
De nem számít. Döntöttem. És most jóvá kell tennem, amit
elkövettem.
Felhajtom a takarót, kisurranok az ajtón, végigfutok a palota sötét
folyosóin a könyvtár felé.
Gyorsan eljutok a keleti ablaksorig, és egy rettenetes pillanatig
azt hiszem, hogy árnyalak mozog a könyvespol-
cok között. Megmerevedek, a szívem vadul kalapál. Az alak
megmozdul, és látom, hogy csak egy ágat mozgat odakint a szél.
Végigsietek a titkos alagúton Ash szalonjáig, lábujjhegyen a
hálószobájához megyek, és halkan benyitok. Alszik, a karjával
eltakarja az arcát, a lélegzetvétele lassú és egyenletes.
– Ash – szólongatom. Valami érthetetlent motyog. – Ash! – rázom
meg.
– Mi a... – Egy rázkódással felriad. Kócos a haja, és vak– sin
pislogva néz körül. Megdermed, amikor meglát. – Mit keresel itt?
Leülök az ágya szélére. – Ravennék adtam.
– Mit?
– Lucien szérumát. Ravennék adtam.
Ashen látszik, ahogy lassan felfogja. Már meséltem neki
Ravenről. – A Kő Grófnőjének helyettese... Raven?
Bólintok.
Ash kifújja a levegőt, mintha gyomorszájon vágtam volna. A
szemére szorítja az öklét. Várom, hogy mondjon valamit, de nem
szól semmit.
– Nem megyek el – szólalok meg félénken.
– Igen, ezt már felfogtam – fogja még mindig a fejét.
– Nem tudtam megtenni, Ash. Nem hagyhattam itt meghalni.
Amikor meg is menthettem.
 – És az rendjén van, hogy te meghalsz itt? – kapja fel a fejét, és
rám mered.
– Nem tudjuk, mi fog történni.
– Dehogynem! Tudjuk bizony, Violet. Lucien tudja, miről beszél.
Hosszú ideje él a Királyi Palotában, így ha ő azt mondja, hogy
belehalsz a gyerekszülésbe, akkor az életedet teheted rá, hogy így
van. – Megragadja a karomat, és megráz.
– Nem halhatsz meg, Violet, hát nem érted?
Az ujjai a karomba mélyednek, az arckifejezése harag és rémület
keveréke. Gyöngéden a tenyerembe veszem az arcát.
– így döntöttem, Ash – magyarázom. – Ahogy akkor is, a
hangversenyteremben úgy döntöttem, hogy veled leszek.
– A kettő nem ugyanaz – csattan fel.
Az arcát simogatom. Még meleg a bőre az alvástól. Nem hittem,
hogy valaha, is megérinthetem még egyszer. – Ez az én életem. Nem
te határozod meg, hogy éljem. És Lucien sem.
Egy pillanatig azt hiszem, tovább kiabál velem, de aztán elengedi
a karomat. – Őrjítően makacs vagy, tudod?
Halványan elmosolyodom. – Megbocsátod, hogy hazudtam
neked?
Ash felsóhajt. – Megbocsátom, hogy nem szóltál a menekülési
tervről és Lucien szerepéről. Kimondhatatlan veszéllyel járt volna.
De hogy akarhattad, hogy azt higgyem, meghaltál?.
A kezem az arcáról a mellkasára siklik. Érzem a szívdobogását. –
Nagyon sajnálom – suttogom.
– Tudom, de ettől még nincs rendjén.
– Tudom, persze – értek egyet. Egy hosszú percig nézzük egymást.
– Maradhatok? – kérdezem. Minden joga megvan, hogy kidobjon, és
többé szóba se álljon velem.
Kimondottan olyan arcot vág, mint aki ezt fontolóra is veszi.
Aztán a szívemnek kedves mosolyával megrázza a fejét.
– Esküszöm, egyszer még a halálba kergetsz!
– Ez nem vicc.
Ash a kezemre teszi a kezét, aztán hátradől a párnájára, és
magával húz. Befészkelem magam a válla hajlatába.
– Mit gondolsz, milyen dühös lesz Lucien? – veti fel. – Amikor
rájön, hogy másnak adtad a szérumot?
Belemosolygok a kulcscsontjába. – Valószínűleg megpattan majd
egy ér a fejében.
– Vagy kettő. Vagy tíz – csókolja meg a hajamat. – Mi történt ma
az ebédlőben?
– Az átalakító mágiára gondolsz?
– Nem tudom. Annak hívják? Még sosem láttam ehhez foghatót.
Felnézek rá. – Nem hallottál még az átalakító mágiákról?
Ash égnek emeli a tekintetét. – Semmit sem tudok a
helyettesekről, Violet! A kísérők házában arra tanítottak minket,
hogy úgy tekintsük rátok, mint egy bútordarabra. Azt mondták,
vannak furcsaságaitok, és ne is vegyünk róla tudomást, ha valami
ilyet látunk. Nem mintha bármelyikünk is megkockáztatta volna,
hogy akár csak gondoljon is egy helyettesre. – Megfeszül az álla.
Csókot nyomok a füle alá. – Bátor vagy, nem?
Levigyorog rám. – Nem annyira, mint egyesek.
Hirtelen irdatlan robaj hallatszik, aztán kemény csizmadobogás,
és berúgják a hálószoba ajtaját. Felsikoltok, amikor katonák lepik el
Ash szobáját, a puskájukat lövésre készen ránk szegezik. Ashsel az
ágytámlához mászunk, a testével félig-meddig eltakar, hogy védjen.
Forr a fejem, az izmaim megfeszülnek, az idegeim majd’
elpattannak. Egyszerűen nem fogom fel, ami elém tárul.
Egyfolytában a fegyverüket nézem.
– Nahát, nahát, nahát – vonul be a Hercegnő a szobába. – Lássuk
csak, mi van itt!
Hosszú, gyötrelmes csend.
– Nem az ő hibája – szólal meg végül Ash. – Hanem az enyém. Én
vagyok, aki...
A Hercegnő pillantása a katonák felé vág. Villámgyorsan csapnak
le, ketten lerántják Asht az ágyról, egy pedig a pisztolytussal az
arcába vág. Vér spriccel a kék paplanra.
– Ne! – sikoltom. A következő pillanatban egy katona engem ránt
fel, és a karomat a hátam mögé csavarja. Tudom, hogy fájdalmat
kellene éreznem, de nem érzek semmit. A véres pisztoly újra meg
újra lecsap Ash fejére, feltépi a bőrt a szeme felett, és vörös hurkát
húz az arccsontján.
 – Elég! – Carnelian hangja döf keresztül. A Hercegnő mögött áll,
és ugyanolyan arccal néz Ashre, ahogy én. – Azt mondtad, nem
bántod!
Megfagyott vérem hirtelen forrni kezd. Hát ő tette!
– Hallgass, ostoba liba! – morog dühösen a Hercegnő. – Mit
hittél, mi történik majd? Jaj, Carnelian, még amikor hasznodat
veszem, akkor is csalódást okozol. – Az Asht lefogó katonához
fordul. – A tömlöcbe vele!
Kivonszolják Ash erőtlen testét.
– Ash! – sikoltom utána. Ez nem lehet! Nem lehet valóságos! –
Ash!
De Asht elviszik.
Még most is a katona markában vergődöm. A Hercegnő óvatosan
közeledik hozzám. – Csalódtam benned, Violet.
Megmerevedek, akkora megrázkódtatást okoz, hogy a szájából
hallom a nevemet. Tátott szájjal meredek rá.
– Micsoda? – kérdezi lágyan. – Azt hitted, nem tudom a neved? –
Egy pillanatig csak farkasszemet nézünk, aztán csattan a tenyere az
arcomon, és szikrát hány a szemem. -
Megbíztam benned! – rikácsolja. – És így fizeted vissza? Kis
kurva! – Még egyszer megüt, és vér ízét érzem.
– Ash – motyogom.
– A kísérő áruló. És ugye, tudod, Violet, mi lesz az árulók sorsa az
Ékkőben? – Odahajol, az arca centikre van az enyémtől. A szemében
fekete tűz lobog. – Kivégzik őket.
Felnéz a katonára. – Vidd vissza a lakrészébe, és tartsd ott!
Őrizzétek az összes kijáratot! Vigyétek a szemem elől! Sarkon fordul,
és kisuhog a szobából. Carnelian még az ajtóban táblából tágra
meresztett szemmel.
– Nem sejtettem – suttogja. – Esküszöm, fogalmam sem volt! Azt
ígérte, nem bántja majd!
Visszatér az erőm, és fojtott kiáltással kitépem magam a katona
markából. Alig érzem a vállamba nyilalló fájdalmat. Csak Ash véres
arca lebeg előttem, és hogy mindez Carnelian hibája. Felkiált, és
hátratántorodik, én meg felemelem a kezem, hogy kitekerjem azt a
vézna nyakát.
 Egy másik katona kap el oldalról, és a falhoz csap, egyetlen
hatalmas szusszanással minden levegőt kiszorít a tüdőmből.
Csillagok táncolnak, kavarognak a szemem előtt. Még két katona
ragadja meg a karomat, és már nem tudok küzdeni ellenük. Képtelen
vagyok másra, mint hogy levegő után kapkodjak, mert úgy érzem,
mintha párnát szorítanának az orromra és a számra. A katonák
magukkal húznak, a térdem megroggyan, és a lábam nem tart meg,
ezért kivonszolnak a hálószobából a holtsápadt Carnelian mellett a
keleti szárny folyosójára.
Hirtelen – micsoda boldogság! – kitágul a tüdőm, csak úgy
nyelem a levegőt, köhögök és fuldoklóm a nagy igyekezettől, hogy
levegőt kapjak.
– Ash – mondom elfúló hangon, mialatt a katonák végigrángatnak
az üvegfolyosón, amin aznap settenkedtem végig, amikor Asht
megismertem. Csorognak a könnyeim. Most már könnyebben tudok
lélegezni, és lassan kezdem belátni, mennyire valóságos a helyzet.
– Ash – nyögöm rekedten. A Hercegnő megöli. Végezni

A katonák ujja a karomba mar, és megbodom, mert olyan gyorsan

mennek, én meg hiába próbálok lépést tartani velük.
– Ash! – kiáltom, mert reménykedem, hogy akárhol van,
meghallja.
Azt akarom, hogy tudja, hogy itt vagyok, nem hagytam magára,
szeretem. Két álmos képű szobalány bújik össze a szoborgaléria
mellett, egy pislákoló lámpát tartanak a magasba, és kíváncsian
néznek. Nem érdekel. Az sem, ha felverem az egész palotát.
– ASH! – üvöltöm a nevét újra meg újra, a homályba vesző
folyosó összefolyik a szemem előtt, úgy patakzanak a könnyeim, és
amikor elérünk a lakrészemhez, egy nyúlánk alakot pillantok meg:
fehér hálóingben áll, rézvörös hajzuha– taga a vállára omlik, és egy
másodpercig találkozik a tekintetünk: Annabelle-é tágra nyílik a
megdöbbenéstől, az ajka elnyílik, mintha mondani akarna valamit.
De a katonák elrángatnak előle, és behúznak a szalonomba.
A szalonból a hálószobámhoz ciháinak, majd durván belöknek az
ajtón, és rám zárják. A fának vetem magam, a körmömmel kaparom,
az öklömmel verem, az ajtógombot rángatom, és sikítok.
 Csend van, senki sem válaszol.
Fáj a mellkasom, és végül feladom. Az ajtónak dőlve lecsúszom a
földre, és elnyúlok. Az arcomat a puha zöld szőnyegre fektetem.
Ez nem történhet meg! Nem lehet valóságos!
Lehunyom a szemem.
Kérlek, add, hogy ne legyen igaz!
Pedig az. A rettegés úgy terjed szét bennem, mint a folyékony
ólom, lehúz egy űrbe, ahol csak nyomorúság és kín, s végül halál vár,
mert sosem fogom már elhagyni az Ékkövet. Itt fogok meghalni.
Nem tudom, mennyi ideig fekszem a földön, s fuldoklóm a
bizonyosságtól, hogy ennyi volt, hogy vége mindannak, ami vagyok,
és ami csak voltam. De aztán egy ponton valami zaj hatol bele a
tudatomba. Halk zümmögés, ami mintha az öltözőasztalom felől
jönne.
Felülök, és a fülemet hegyezem.
Az arkána!
Talpra kecmergek, kihúzom a fiókot, és előveszem az ékszeres
dobozt a titkos rekeszből. Az egész doboz vibrál. Kiürítem, gyöngyös
karkötők, briliáns fülbevalók, brossok, gyűrűk és rubinmedálok
gurulnak szét az asztalon, aztán felpattintom a doboz alját, és
felkapom az arkánát, ami zizeg az ujj aim között.
– Lucien? – suttogom. – Te vagy az?
Egy pillanatig semmi sem történik, nincs válasz, se hang, csak a
hangvilla rezgése töri meg a csendet a kezemben.
Aztán megszólal egy hang, ami nem Luciené, és
megdöbbenésemben majdnem elejtem az arkánát.
– Ne aggódj – mondja Garnet. Nem a megszokott magabiztos
hangot hallom, hanem szenvedélyes sürgetést. – Ki fogunk hozni
onnan!
Aztán az arkána elhallgat, és kihullik a kezemből. Halk
csilingeléssel esik az öltözőasztalomon szétszóródott, csillogó
ékkövek közé.

 Köszönetnyílvánítás

ELSŐSORBAN CHARLIE OLSENNEK, BÁMULATOS ÜGYNÖKÖM-nek tartozom
köszönettel rendíthetetlen támogatásáért és határtalan
lelkesedéséért, valamint azért, hogy pontosan olyan kockafej, mint
én. A kettőnk közti kapcsolat valóban a Szürke Mennyben köttetett!
Hála Lindsey Blessingnek az összes nemzetközi vonatkozású ügy
intézéséért.
Nagy szerencsém, hogy Barbara Lalickivel, hihetetlen első
szerkesztőmmel hozott össze a sors, akinek mélyenszántó
meglátásai gazdagabbá és erőteljesebbé tették ezt a könyvet, mint
ahogy egyáltalán lehetségesnek tartottam. És hatalmas köszönet
Karén Chaplinnek, hogy olyan könnyedén vette át tőle a gyeplőt; alig
várom, hogy veled folytathassam a történetet!
Rosemary Brosnannek és Alyssa Miele-nek köszönöm, hogy
azonnal otthonosan éreztem magam. A HarperTeen egész
szerkesztősége élvezetessé tette számomra az őrült alkotási
folyamatot: Sussan Katz, Kate Jackson, Andrea Pappenheimer, az
értékesítésen dolgozók, Sandee Roston és Olivia de Leon, valamint a
hírverésért felelősek, Diane Naughton, Kimberley VandeWater,
Lindsay Blechman és a marketingesek remek munkát végeztek.
Nagy köszönet Barbara Fitzsimmonsnak és Cara Petrusnak,
valamint a borítótervezőknek a valóban lélegzetelállító borítóért.
Josh Weissnek és a nyomdai előkészítő csapatnak, Gwen
Mortonnak, Melinda Weigelnek és Anne Heauslernek hála az éles
szemért és hogy megtizedelték a felkiáltó jeleimet!
Mit is mondhatnék Jess Verdinek, akinek ezt a könyvet
ajánlottam? A köszönöm nem tűnik elegendőnek. El sem tudnám
képzelni, hogy megírtam volna ezt a regényt vagy a jövőben bármely
másikat a te hathatós támogatásod nélkül. Te hallottad először az
ötletkezdeményemet, a te váltadon sírtam, amikor képtelen voltam
folytatni, és te voltál a szurkoló csapatom, amelyik minden lépésnél
biztatott. Senki sincs rajtad kívül, akivel szívesebben nézném egy
pohár bor mellett a Vámpírnaplókat. Szerencsésnek mondhatom
magam, hogy a barátom vagy. 1864. (2014-es dán háborús
tévésorozat címe).
Köszönet a fantasztikus disszertációs támogatócsoportomnak,
Riddhi Parakhnek, Caela Caternek és Mary Thompsonnak végtelen
bölcsességükért és bátorításukért a The New Schoolban töltött
utolsó, eszeveszett szemeszterem alatt.
Hatalmas hálával tartozom mesés másodszori olvasóimnak,
kritikusaimnak, Corey Haydunak, Alyson Gerbernek és
Dhonielle Claytonnak idejükért, türelmükért és azért, hogy
hozzám hasonló hévvel szerették Asht.
Ezermillió köszönet a The New School Writing fór Children 2012-
es osztályának, Sona Charaipetrának, Kevin Joinville-nek, Amber
Hyppolite-nak és Jane Moonnak, akik tengernyi olyan oldalt
olvastak el, ami sosem látta meg a napvilágot.
Jill Santopolónak, a disszertációm különleges konzultánsának
hálás vagyok, amiért elfogadta ezt a könyvet, és kiadható állapotba
rázta. Nélküle sosem léteznének az átalakító mágiák!
Első kritikusaimnak, Maura Smithnek, Rory Sheridannek és
Jonathan Levynak, valamint Melissa Kavonicnak köszönet a
támogatásukért és hogy arra sarkalltak, hogy ha bizonytalanul is, de
folytassam az utamat.
Barátaimnak és családomnak, akik végignézték, hogy küszködöm
és botorkálok az életben, miközben a helyemet kerestem, csak
annyit mondhatok, hogy nektek köszönhetem, hogy most itt állok.
Hálás vagyok, hogy kitartottatok mellettem. Külön köszönet Bennek,
Leah-nek és Ottónak.
Szüleimnek, Dán és Carol Ewingnak: gyerekek, ti vagytok a
legnagyobbak! Első perctől segítettétek alkotókészségem
kibontakozását, és arra bátorítottatok, hogy amikor komor kilátások
fenyegettek, akkor is muszáj tovább csinálnom. Köszönöm, hogy
soha nem erőltettétek, hogy „rendes állásom” legyen.
Végül Faetra Petillónak köszönöm. Bárcsak itt ünnepelnél velem.
Minden nap hiányzol.