Pandora’s TeAm

1
 Pandora’s TeAm

A Pandora’s TeAm bemutatja:

ANDREW DAVIDSON - VÍZKÖPİ

Release date: 2011-07-26

A Könyv Megjelenésének éve:…….………...............2011

Kiadó:…………..........….......................................ULPIUS
Oldalszám:…..……………………....….......................519
Az eredeti könyv oldalszáma:…………..…….. ……...528
Fejezetek száma:………..……….………...……….....…33
ISBN: ……………………………………..978 963 254 479 3

Rendszer Igény: …………….…Office 97+; OpenOffice3+

Egyéni font készlet:…………………..……() Igen (X)Nem

A könyvet nem kell megköszönnöd, hobbyból csináljuk. De

tiszteld meg a munkánkat azzal,

hogy ezt az oldalt benne hagyod a doc.-ban, és

változatlan formában töltöd fel más oldalakra!

Ha tetszik a könyv, és megengedheted magadnak, vásárold

meg, ezzel is támogatva a szerzıket/kiadókat! Az e-book
olvasása nem helyettesíti a papír alapú könyvet, és a polcodra
sem tudod feltenni!

2
 Pandora’s TeAm

ANDREW DAVIDSON
A vízköpı

3
 Pandora’s TeAm

Fordította
Borbély Judit Bernadett

4
 Pandora’s TeAm

ANDREW DAVIDSON

A vízköpı

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2011
5
 Pandora’s TeAm

A fordítás alapjául szolgáló mő:

Andrew Davidson: The Gargoyle

Copyright © Andrew Davidson, 2008

Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2011
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011

ISBN 978 963 254 479 3

6
 Pandora’s TeAm

„Die Liebe ist stark wie der Tod, hart wie die Hölle.”
Der Tod scheidet die Seele vom Leibe,
die Liebe aber scheidet alle Dingen von der Seele...

MEISTER ECKHART, deutscher Mystiker

Predigtzyklus Von der ewigen Geburt

„A szerelem erıs, akár a halál, kemény, akár a pokol."

A halál elválasztja a lelket a testtıl,
de a szerelem minden dolgot elválaszt a lélektıl...

ECKHART MESTER, német misztikus gondolkodó

Szentbeszédszakasz Az örök születésbıl

7
 Pandora’s TeAm

I.

A BALESETEK RAJTAÜTNEK a gyanútlanokon, sokszor

erıszakosan, akárcsak a szerelem.
Nagypéntek volt, a csillagok éppen kezdtek feloldódni a
hajnalban. Vezetés közben megszokottan simogattam a heget a
mellkasomon. Szemhéjam elnehezült, tekintetem szétszóródott,
de nem is csoda, hiszen egy tükör fölé görnyedve töltöttem az
éjszakát, felszippantva a fehér port, ami fogva tartotta arcomat az
üvegen. Azt hittem, kiélesítem az érzékeimet. Tévedtem.
A kanyargós út egyik oldalán meredek lejtı zuhant alá a
hegyrıl, a másikon sötét erdı sőrőllött. Igyekeztem egyenesen
elırenézni, de képtelen voltam szabadulni az érzéstıl, hogy
valami mindjárt rám támad a fák mögül, talán egy csapat
zsoldos. Így mőködik a kábítószer okozta paranoia. Zakatolt a
szívem, ahogy erısebben markoltam a kormányt, tarkómon
veríték ütött ki.
Egy üveg whiskyt tartottam a lábam között, megragadtam,
hogy húzzak belıle. Az üveg kibucskázott a kezembıl az
ölembe, és mindent összefröcskölt, mielıtt a padlóra esett.
Lehajoltam, hogy felkapjam, mielıtt az utolsó csepp is kicsurog, s
mikor fölemeltem a tekintetem, nevetséges, mindent mozgásba
lendítı látvány fogadott. Tüzes nyilak rajzottak elı a fák közül,
8
 Pandora’s TeAm
egyenest a kocsim felé. Ösztönösen félrerántottam a kormányt,
hogy szabaduljak a láthatatlan támadóimat rejtı erdıtıl. Rossz
ötlet volt, mert a kocsim nekivágódott a meredély szélét jelzı
szalagkorlátnak. Fém csikordult fémen, az anyósülés
nekisúrlódott a feszes kábeleknek, és tucatnyi puffanással
pattantam le a facölöpökrıl, mintha defibrillátorral ütöttek volna
ki.
Ijedtségemben kiperdültem a szembejövı sávba, ahol kis híján
karamboloztam egy furgonnal. Túl erıset rántottam a
kormányon, amitıl megint a védıkorlátnak csapódtam. A
kábelek elpattantak és kicsaptak, mint egy megszigonyozott
polip karjai. Az egyik berepesztette a szélvédıt, és emlékszem,
arra gondoltam, még szerencse, hogy nem engem talált el,
amikor a kocsi átszaladt a vonagló bestia karjai között.
A súlytalanság kurta pillanata következett: egyensúlyi pont a
levegı és a föld, a föld és a menny között. Különös, gondoltam,
mennyire emlékeztet az alvás és a zuhanás közé ékelıdı pillanatra,
amikor minden csodálatosan szürreális, és semmi sem anyagi. Mint a
lebegés a teljesség felé. De mint oly gyakran megesik a világi
létezést az álmokban való feloldódástól elválasztó
intervallumban, a peremen idızés pillanata az eszmélés
könyörtelen hirtelenségével ért véget.
Az autóbalesetek örökké tartanak, és mindig van egy pillanat,
amikor azt hiszi az ember, ki tudja küszöbölni a hibát. Igen, véli
ilyenkor, tény, hogy hegyrıl zuhanok lefelé egy majd másfél tonna
súlyú kocsiban. Tény, hogy harminc méter, és elérem a szakadék fenekét.
De ha nagyon határozottan oldalra tekerem a kormányt, minden
rendben lesz.
Amint fordít egyet az ember a kormányon, és rádöbben, hogy
mi sem változott, kristálytisztán felcsillan benne a gondolat: a
francba. Egyetlen dicsıséges pillanatra eléri az üresség üdvét,
aminek a keresésére a keleti filozófusok az életüket áldozzák.
Ám e transzcendenciát követıen az ember elméje
9
 Pandora’s TeAm
szuperszámítógéppé válik, felméri az autó pörgését, amit
megszoroz a zuhanás sebességével a lejtı dılésszögén,
alkalmazza a newtoni mozgástörvényeket, és a másodperc
törtrésze alatt arra a riadt következtetésre jut, hogy pokolian fog
fájni.
Kocsija felgyorsulva pattog lefelé a meredélyen. Hipotézise
hamar helytállónak bizonyul: tényleg szörnyen fájdalmas. Agya
katalogizálja a különbözı érzékleteket. Az ide-oda rázkódást, a
szédítı irányvesztést, a szentségtelen jógát gyakorló autó
nyögéseit. Fém győrıdik fel, az ember bordáinak préselıdik. Érzi
az ördög komiszságának szagát, a vasvillát a seggében, kénes ízt
a szájában. A Gonosz bizony ott van, ez vitathatatlan.
Emlékszem a forró ezüstvillanásra, amikor a padló lemetszette
az ujjakat a bal lábfejemrıl. Emlékszem, hogy a kormányoszlop a
vállamba fúródott. Emlékszem a mindent beterítı
üvegrobbanásra. Amikor a kocsi végül megállapodott, fejjel
lefelé lógtam a biztonsági öv foglyaként. Hallottam a motorból
kiszökı gázok sziszegését, a továbbra is forgó gumikat a fejem
felett és a fém megadó nyikorgását, ahogy a kocsi, hátán vergıdı
teknısként nem hintázott tovább.
A robbanás akkor következett be, amikor megkezdtem
alámerülésemet az öntudatlanságba. Nem olyan volt, mint a
filmeken, csak apró, valódi robbanás, ahogy boldogtalan,
gazdájára neheztelı gázrezsó gyullad ki. Kék lángnyelv nyalta
végig a kocsi mennyezetét, ami átlós szögben helyezkedett el
függeszkedı testem alatt. Orromból vércsepp gördült ki, és
várakozásteljesen az alattam életre sarjadt víg lángokba vetette
magát. Éreztem, ahogy tüzet fog a hajam; aztán már szagoltam
is. Kezdtem pörkölıdni, mint a kerti grillre frissen rádobott
hússzelet, aztán hallottam bıröm sercegését a lángok csókjaiban.
Nem tudtam eloltani lángoló hajamat. Karom nem
engedelmeskedett a parancsaimnak.

10
 Pandora’s TeAm
Feltételezem, nyájas olvasó, hogy Önnek is volt már némi
tapasztalata a hıvel. Esetleg rossz szögben billentette meg a forró
teáskannát, és a gız felszaladt a karján; vagy ifjonti merészségbıl
addig tartott egy gyufát az ujjai közt, amíg bírta. Nem fordult tán
elı mindenkivel legalább egyszer, hogy túl forró vizet engedett a
kádba, és elmulasztotta elvégezni a nagylábujj próbát, mielıtt
belelépett? Amennyiben Önnel csupán ilyesfajta apróbb
incidensek estek meg, szeretném, ha most elképzelne valami
mást. Képzelje el, hogy felkapcsolja a konyhai tőzhely egyik
fızılapját – legyen elektromos készülék fekete spirállal a tetején.
Ne tegyen vízforralót a lapra, mert a víz csak felveszi a hıt, és a
forráshoz használja. Elıfordulhat, hogy picinyke füstfoszlányok
tekeregnek fel a fızılapról, mert korábban kilöttyent rá valami.
A fekete karikák közé ékelıdve halvány ibolyaszín tőnik elı,
azután a lap az éretlen szeder vöröses-bíbor árnyalatát ölti.
Narancsszínőre vált, és végül – végre! – tüzes égıvörösre.
Gyönyörő, nem? Most eressze le a fejét, hogy a szeme síkban
legyen a tőzhely tetejével, és nézzen bele a felfelé szálló
derengésbe. Gondoljon azokra a régi filmekre, amelyekben a hıs
váratlanul oázisra bukkan a sivatagban. Szeretném, ha bal
kezének ujjbegyeit finoman végighúzná a jobb tenyerén – figyelje
meg, hogyan érzékeli bıre a legenyhébb érintést is. Ha másvalaki
tenné, Ön talán fel is izgulna tıle. Most pedig nyomja rá
érzékeny, fogékony kezét az izzó fızılapra.
És tartsa rajta. Tartsa rajta, míg alap beleperzseli Dante kilenc
pokolkörét a tenyerébe, hogy örökre a kezébe égjen a pokol.
Hagyja, hogy a hı a bırbe, az izmokba, az inakba marjon; hadd
érjen csontot. Várjon, míg a tőz oly mélyen Önbe ivódik, hogy
már azt sem tudja, képes lesz-e valaha elszakadni a spiráltól.
Hamarosan meg fogja csapni tulajdon égı bıre bőze, ami elkapja
az orrszırét, nem ereszti, s ettıl az orrában érzi, ahogy ég a teste.
Szeretném, ha még mindig lenyomva tartaná a kezét, és lassan
elszámolna hatvanig. Csalni nem szabad. Egy másodperc, két
11
 Pandora’s TeAm
másodperc, három másodperc... Hatvannál már ráolvad a keze a
fızılapra, egybeforr vele. És most tépje le róla a kezét.
Van még egy feladatom Önnek: hajoljon le, fordítsa oldalt az
arcát, és nyomja rá a fızılapra. Ön választhatja meg, hogy arca
melyik felét. Megint hatvanig számol; csalás nincs. Itt megvan az
az elıny, hogy a füle testközelbıl fogja fel a hús pattanásait,
ropogását, pukkanásait.
Most már van némi elképzelése róla, mit álltam ki akkor a
kocsimba ragadva, kiszolgáltatva a lángoknak, elegendı öntudat
birtokában ahhoz, hogy lajstromozzam a tapasztalataimat, míg
sokkot nem kaptam. Volt néhány rövid, kegyes pillanat, amikor
képes voltam hallani, szagolni és gondolkozni, továbbra is
dokumentálva mindent, de nem érezve semmit. Miért szőnt meg a
fájdalom? Emlékszem, ahogy lehunytam a szemem, és a tökéletes,
gyönyörő feketeségre áhítoztam. Emlékszem, ahogy arra
gondoltam, vegetáriánusként kellett volna élnem.
Aztán újból megroggyant az autó, és belebillent a patakba,
aminek addig a szélén egyensúlyozott. A teknıs kidugta lábait,
és eltotyogott a legközelebbi forrásig.
Ez az esemény – a kocsi elmerülése a patakban – az életemet
mentette meg, mert kioltotta a lángokat, és lehőtötte
megperzselıdött testem.

***

A balesetek rajtaütnek a gyanútlanokon, sokszor erıszakosan,

akárcsak a szerelem.
Nem tudom, jó ötlet volt-e a balesetemmel kezdeni, mivel ez
az elsı könyvem. Igazat szólva azért indítottam a balesettel,
hogy megragadjam az olvasó figyelmét, és a történethez
láncoljam. Még mindig olvasnak, úgyhogy ez bejött.

12
 Pandora’s TeAm
Kezdek rájönni, hogy az írásban nem maguknak a
mondatoknak a megalkotása a legnehezebb. Hanem a döntés,
hogy mit írjak meg, és mit hagyjak ki. Szüntelen szerkesztem
magam. A balesetet választottam, de kezdhettem volna az azt
megelızı harmincöt évnyi életpályám bármely pontjától. Például
így: „Az 19... évben születtem ... városában.”
Ugyanakkor miért korlátozzam a kezdetet az életem
idıkeretére? Kezdhetném inkább a tizenharmadik század eleji
Nürnberggel, ahol egy nı, aki szerencsétlen módon az Adelheit
Rotter nevet viselte, visszavonult bőnösnek vélt életébıl, hogy
begina legyen – ezek a nık, a beginák hivatalosan nem tartoztak
az egyházhoz, de Krisztus példáját követve szegénységben éltek.
Rotter idıvel seregnyi követıre lelt, és 1240-ben áttelepedett
velük egy tejgazdaságba, a Swinach közelében található
Engelschalksdorfba, ahová jótevıjük, II. Ulrich von Königstein
fogadta be ıket azzal a feltétellel, hogy kisebb munkákat
végeznek. 1243-ban felhúztak egy épületet, s a következı évben
ezt tették meg kolostoruknak, majd kijelölték az elsı
rendfınöknıt.
Amikor Ulrich fiú utód nélkül távozott az élık sorából, az
egész birtokot a beginákra hagyta. Cserébe az volt a kívánsága,
hogy a kolostor gondoskodjék sírhelyrıl a rokonai számára, és
örökkön-örökké imádkozzanak a Königstein családért. A józan
ész jeleként úgy rendelkezett, hogy a területet Swinachról, vagyis
„Disznók földjérıl” kereszteljék át Engelthalra, vagyis
„Angyalok völgyére”. Ám az én életemre Ulrich végsı
rendelkezése gyakorolta a legerısebb hatást: meghagyta a
kolostornak, hogy alapítsanak könyvmásoló mőhelyt.

***

13
 Pandora’s TeAm
Nyitott szem, vörös-kék fényvillámlás. Hangok, zajok
rohamszerő támadása. Fémrúd döfi át a kocsi oldalát, szétfeszíti.
Egyenruhák. Krisztusom, a pokolban vagyok, és ezek
egyenruhát viselnek. Valaki kiabál. Egy másik csitító hangon
mondja:
– Kiszedjük innét. Ne féljen. – Jelvénye van. – Nem lesz semmi
baj – mormogja a bajsza alatt. – Hogy hívják? – Nem emlékszem.
Egy másik mentıs odakiált valakinek, akit nem látok.
Visszahıköl, amikor megpillant. Muszáj ezt? Feketeség.

Nyitott szem. Gerinclapra vagyok szíjazva. Egy hang:

– Három, kettı, egy, emel. – Az ég elıbb felém száguld,
azután el tılem. – Toljuk be – mondja a hang. Fémes kattanás,
ahogy a hordágy helyrecsusszan. Ha ez koporsó, hol a fedele? A
pokol nem lehet ennyire steril. Lehetséges, hogy a mennynek szürke
fémbıl van a boltozata? Feketeség.

Nyitott szem. Megint a súlytalanság. Kharón kék pamut-

poliészterbe van öltözve. Mentısziréna pattan le a beton
Akherónról. Infúzióra kötöttek – testem minden pontján?
Izolációs takarót borítanak rám. Nedves, nedves. Feketeség.

Nyitott szem. Kerekek puffanása: mint a bevásárlókocsi a

betonon. Az átkozott hang azt mondja:
– Mozgás! – Az ég csúfolódik velem, elsuhan mellettem, aztán
hófehér mennyezet. Szárnyasajtók csusszannak szét.
– Négyes mőtı! – Feketeség.

***

14
 Pandora’s TeAm
Nyitott szem. Száját kitátva kígyó mar felém, röhög, és azt
mondja: KÜZELEDEM... A csúszómászó megpróbálja elnyelni a
fejem. Nem, ez nem kígyó, hanem oxigénmaszk. ...ÉS NEM
TEHETSZ ELLENE SEMMIT. Hátrazuhanok gázmaszk feketeség.

***

Felnyílik a szem. Ég a kéz, ég a láb, tőz van mindenütt, én

viszont hóviharba kerültem. Ez egy német erdı, és közel a folyó.
Nı áll a hegygerincen, íjpuskával a kezében. Úgy érzem, mintha
megütötték volna a mellkasomat. Hallom a sziszegést, amikor a
szívem feladja. Szólni próbálok, de csak hörgök, és a nıvér azt
mondja, pihenjek, meg hogy minden rendben, minden rendben.
Feketeség.
Egy hang lebeg fölöttem.
– Aludjon. Aludjon csak.

***

Balesetemet követıen felfúvódtam, mint egy frissen kisütött

virsli, bıröm recsegve alkalmazkodott a gyarapodó
hústömeghez. Az orvosok mohó szikéikkel s pár fürge
nyisszantással felgyorsították a folyamatot. Az escharotómiának
nevezett eljárás lehetıséget ad a duzzadó szöveteknek a szabad
növekedésre. Mintha elıbújna az ember rejtett belsı énje, mely
végre megkapta a felhatalmazást, hogy a felszínre kaparja magát.
Az orvosok azt hitték, a gyógyulásomat segítik elı vele, ha
felvágnak, de valójában csak teret engedtek a szörnyetegnek –
ennek a testnedvekkel elöntött, puffadt húslénynek.

15
 Pandora’s TeAm
Míg egy apró égés plazmatartalmú hólyagot eredményez, az
enyémhez hasonló égések tetemes folyadékveszteséggel járnak.
Kórházi tartózkodásom elsı huszonnégy órájában az orvosok
huszonhét liter izotóniás folyadékot pumpáltak belém, hogy
ellensúlyozzák a nedvveszteséget. Úsztam a folyadékban,
miközben az éppoly sebesen áramlott kifelé összeégett testembıl,
mint ahogyan belépumpálták. Árvízzel elárasztott sivataghoz
hasonlítottam.
A túl gyors folyadékcsere megbolygatta vérem kémiai
egyensúlyát, immunrendszerem küszködött a teher alatt, s ez a
probléma a következı hetekben még kritikusabbá vált, amikor a
szepszis jelentette az elsırendő veszélyt. Ha egy égés áldozata
jóval a balesete után látszólag egészséges is, a fertızés egyik
pillanatról a másikra kivonhatja a forgalomból. A test
védekezırendszere alig döcög, éppen mikor égetı szükség volna
rá.
Testem felszínére összeégett szövetek véres, holt maradványa,
a hús Hirosimája vont kérget. Ahogy törött betontömbök halmát
nem nevezhetjük „épületnek” a bomba detonációja után, a
baleset után az én felszínemet se lehetett „bırnek” nevezni.
Katasztrófa sújtotta övezet voltam, romjaimat ezüst szulfadiazin-
krém terítette be. Rajta kötszerek kendızték el a pusztítást.
Én minderrıl csak késıbb értesültem az orvosoktól. Az idı tájt
kómában feküdtem, gépezet ketyegtette szívem lomha
metronómját. Folyadék, elektrolitok, antibiotikumok és morfin
szivárogtak belém számos csövön át (vénába, belekbe, szájon át a
légcsıbe, orron át a gyomorba, húgyvezetékbe, az összes
elképzelhetı helyre!). Hıfólia tartotta melegen a testem, gép
lélegzett helyettem, és annyi vérátömlesztésen estem át,
amennyivel még Keith Richardsot is lepipálnám.
Az orvosok eltávolították testem pusztasággá tarolt felszínét,
lenyesték rólam az égett húst. Folyékony nitrogénnel teli
tartályokat hoztak, bennük holttetemekrıl frissiben learatott
16
 Pandora’s TeAm
bırrel. A bırdarabokat vízben olvasztották fel, majd akkurátusan
elrendezték a hátamon, és rögzítették. Csak így, egyszerően,
mintha gyeptéglacsíkokat fektetnének a hézagos területekre a
nyaralójuk mögött, beburkoltak a halottak bırébe. Állandóan
tisztogattak, én azonban renitensen ledobtam magamról ezt a
nekrohúst; soha nem tudtam együttmőködni. Így újra meg újra
hullabırbe bújtattak.
Ott feküdtem, és halott embereket viseltem vértezetként a
halál ellen.

***

Életem elsı hat éve.

Apám még a születésem elıtt lelépett. Elbővölı emberpéldány
volt, aki szívesen használta a farkát, és még szívesebben vált
köddé. Anyám e dicstelen nıcsábásztól elhagyatva belehalt a
szülésbe, amikor a vére özönében a világra úsztam. Az ápolónı,
aki karjában tartotta nyálkás újszülött testemet, megcsúszott a
vértócsán, amikor ki akart menni a szülıszobából, nekem
legalábbis így mondták. Nagyanyám akkor látott elıször, amikor
a nıvérke – fehér alapon vörös pacás Rorschach-teszt – szaporán
elsietett velem mellette.
A szülés az én számomra is balul ütött ki. Soha nem tudtam
meg, mi történt pontosan, de testem valamiért hasamtól a
mellkasomig fel volt vágva. Hosszú sebhely maradt utána – talán
eltévedt egy szike, amikor anyám életéért küzdöttek. Fogalmam
sincs. Ahogy cseperedtem, a sebhely ugyanakkora maradt, míg
végül néhány centiméteresre zsugorodott, és mellkasom bal
oldalára összpontosult, ahová romantikus lelkek a szívet
rajzolnák.
Hatéves koromig a nagyanyámmal éltem, aki nem csinált
belıle titkot, hogy neheztel rám, mint lánya halálának okozójára.
17
 Pandora’s TeAm
Azt hiszem, nem volt ı rossz ember, csak nem számított rá, hogy
túléli a saját lányát, vagy hogy vén fejjel újabb csecsemı gondja
szakad a nyakába.
Nagyanyám nem vert; jól tartott; beadatta az összes szükséges
oltást. Csak épp nem szeretett. Azon ritka napok egyikén halt
meg, amikor jól éreztük magunkat, miközben hintáztatott a
játszótéren. Felszálltam a magasba, és kinyújtottam a lábam a
nap felé. Visszalengtem, várva, hogy a nagyi elkapjon. De
tovasiklottam összegörnyedt alakja mellett. Amikor újból
elhintáztam mellette, ezúttal elırefelé, nagyanyám már a
könyökére zuhant. Aztán hasra vágódott a játszótér porában.
Odarohantam az elsı házhoz, hogy riadóztassam a felnıtteket, és
a mászókán ücsörögve vártam be a késın érkezı rohamkocsit.
Amikor a mentısök felemelték a nagyanyámat, kövérkés karja
denevérszárnyként, élettelenül fityegett.

***

A kórházba való megérkezésem pillanatától megszőntem

személy lenni, statisztikai adatlap lett belılem. Az orvosok,
miután lemérték a súlyomat, elıkapták a számológépeket, hogy
behatárolják az égés mértékét, és kikalkulálják a túlélési
esélyeimet: nem valami fényesek.
Hát ezt meg hogyan csinálták? Mint minden valamirevaló
mesében, létezik egy varázslat, ebben az esetben a kilences
szabály. Az égés kiterjedtségét vudu-térképre emlékeztetı ábra
segítségével határozzák meg, amely a kilenc többszörösei alapján
osztja szekciókra az emberi testet. A karok a teljes testfelület
kilenc százalékának felelnek meg; a fej kilenc százalék; a két láb
egyenként tizennyolc százalék; a törzs pedig elöl-hátul
harminchat százalék. Innen a kilences szabály.

18
 Pandora’s TeAm
Természetesen egyéb tényezıket is tekintetbe kell venni. Az
életkort például. A nagyon idısek és a nagyon fiatalok kevesebb
valószínőséggel maradnak életben, ám ha a fiatalok mégis
túlélik, ık nagyobb eséllyel épülnek fel. Itt tehát elınyben
vannak. Ami jó. Ezenkívül az égés típusa is számít, vagyis hogy
forrázási sebrıl, elektromos sebrıl, netán savak vagy lúgok
okozta kémiai égésrıl van szó. Jómagam kizárólag termikus
égést választottam a kínálatból, szigorúan csak lángokat.
Mi történik valójában, tehetnék fel a kérdést, az élı hússal a
tőzben? A sejteket javarészt folyadék alkotja, ami felforrva
szétrobbanthatja a sejtfalakat. Az nem jó. Egy másik lehetıség,
hogy a sejtfehérje kisül, mint tojás a serpenyıben, híg
folyadékból valami ragacsossá és fehérré sőrői. Amennyiben ez
történik, a sejt minden metabolikus tevékenysége leáll. Így ha a
hı egymagában nem tud is rögtön végezni a sejttel, az
oxigénáramlás hiánya gondoskodik a szövet mielıbbi
elhalásáról. A különbség az azonnali megsemmisülés helyett a
lassú kapituláció.

***

A nagyi halála után Debi és Dwayne Michael Grace-hez

kerültem – egy nagynénihez meg egy nagybácsihoz, akik igazi
söpredék voltak, és megérkezésem pillanatától csak bosszúságot
jelentettem nekik. Viszont szerették a csekkeket, amelyeket az
államtól kaptak az eltartásomra. A pénz nagymértékben
megkönnyítette a narkó beszerzését.
Az alávaló Grace-ékkel lakókocsiparkról lakókocsiparkra
költöztünk, míg gyámjaim rá nem bukkantak egy egész éjszakás
partira, amibıl aztán hároméves metamfetamin-fesztivál lett.
Jócskán megelızték a kort, amelyben éltek: a kristálymet
akkoriban még nem örvendett olyan nagy népszerőségnek, mint
19
 Pandora’s TeAm
mostanság. Ha nem volt kéznél pipa, amivel elszívják, kibelezett
villanykörtét használtak, s néha annyira rájártak a körtékre, hogy
vaksötétben éltünk. A drog mégsem fogyott ki soha. Grace-ék
összezúzott billentyőzetre hasonlító vigyorral a képükön minden
vasukat a dílernek adták.
Egyik szomszédunk, nálam néhány évvel fiatalabb lányával
fizetett az adagjáért. Amennyiben esetleg kíváncsiak rá, egy
nyolcéves leányka utcai ára harmincöt dollár, gyerekkoromban
legalábbis annyi volt. Amikor megjelent az ádáz tekintet az anyja
szemében, a kislány bejött aprócska szobámba, hogy rettegve
pityeregjen a küszöbönálló áruba bocsátás miatt. Legutóbb úgy
hallottam, hogy anyja lejött a drogról, már tiszta, és megtért.
Legutóbb úgy hallottam, hogy a lány (aki azóta felnıtt) terhes és
heroinista.
Gyerekkorom nem volt éppen fáklyásmenet, viszont soha nem
lett belılem szexuális cserecikk, hogy a gyámjaim belıhessék
magukat. Az embernek ennél mégis kellemesebb emlékeket
kellene ıriznie a gyerekkoráról.
Egyetlen módon élhettem túl ezt a mocskot: ha szebb
világokat képzeltem el, ezért mindent elolvastam, ami csak a
kezembe került. Tinédzserként oly sok órát töltöttem a
könyvtárban, hogy a könyvtárosok szendvicseket hoztak nekem.
Jó szívvel emlékszem vissza ezekre a hölgyekre, akik könyveket
ajánlottak, aztán órákig társalogtak velem az olvasottakról.
Alaptermészetemet már jóval azelıtt is megrögzöttség
fémjelezte, hogy felébredt a kábítószerek iránti vágyam, ami
késıbb kitöltötte felnıtt életem. Elsı számú és legmaradandóbb
függıségem a kíváncsiságomat felkeltı témák megszállott
tanulmányozása volt.
Az iskoláért nemigen rajongtam, de nem azért, mert
haszontalan törekvésnek véltem a tanulást. Távolról sem: az én
bajom az volt, hogy az iskola elvont az érdekesebb dolgoktól. Az
órákon praktikus ismereteket sajátíthattunk el, de mert gyorsan
20
 Pandora’s TeAm
megértettem az alapfogalmakat, hamar megcsappant az
érdeklıdésem. Eltereltek az olyan titokzatosságok, amelyek a
tankönyvek lábjegyzeteiben vagy a tanár valamely odavetett
megjegyzésében szoktak elıfordulni. Példának okáért: ha a
geometriatanárom megemlítette, hogy Galilei elıadásokat tartott
a pokol szerkezetérıl, képtelen voltam újra odafigyelni, amikor
folytatta a paralelogramma oldalainak tárgyalását. Ellógtam a
következı három órát, hogy bevegyem magam a könyvtárba, és
mindent elolvassak Galileirıl, s mikor visszatértem az iskolába,
elégtelen lett a matekdolgozatom, mert nem volt benne kérdés az
inkvizícióról.
Az autodidakta tanulás iránti szenvedélyem máig megmaradt,
ami már abból is látszik, ahogyan az égések kezelését leírtam. A
téma személyes vonatkozásai miatt muszáj megtanulnom róla
mindent, amit tudok. Tanulmányaim nem állnak meg ezen a
ponton: az Engelthal kolostorát illetı kutatás késıbb tisztázódó
okokból ugyancsak rengeteg idımet emésztette fel.
Jóllehet a könyvtáron kívül gyalázatos életet éltem, odabent
oly odaadással viseltettem a tudás iránt, mint egy szent a bibliája
iránt.

***

Mint megtudtam, az égéseket az alapján is osztályozzák, hogy

a bır hány rétege sérült. A felületi (elsı fokú) égések csak a külsı
hámréteget érintik. A részleges vastagságú (másodfokú) égések a
felhámot és a második réteget, az irhát károsítják. A mély
részleges vastagságú égések nagyon súlyos másodfokú égések.
Végezetül a teljes vastagságú (harmadfokú) égések a bır
valamennyi rétegét érintik, és maradandó hegesedést okoznak.
Az enyémhez hasonló súlyos eseteknél többnyire vegyes az
égések vastagsága, mert senki sem forgatja a nyársat az
21
 Pandora’s TeAm
egyenletes sülés érdekében. A jobb kezem például teljesen ép.
Csak felületi égést szenvedett, s a kezelés egy közönséges
kézkrémre szorítkozott.
Részleges vastagságú égési sérüléseim elsısorban a lábam
szárán találhatók, a térdem alatt meg a hátsó felem környékén. A
bır felpöndörödött, akár egy égı kézirat lapjai, és jó pár hónapba
telt a gyógyulás. Ma sem tökéletes ott a bır, de a fenébe is,
annyira azért nem vészes. Még érzem a seggem, amikor ülök.
A teljes vastagságú égések arra a steakre emlékeztetnek, amit
az ember beszeszelt örege a grillen felejtett. Ezek az égések
pusztítanak; a szövet soha nem gyógyul meg. A heg fehér, fekete
vagy vörös; kemény, száraz, és mindörökké szırtelen, mert
kisültek belıle a tüszık. Furcsamód a harmadfokú égések
bizonyos szempontból kellemesebbek másodfokú társaiknál:
egyáltalán nem fájnak, mivel az idegvégzıdések halálra fıttek.
A kéz, a fej, a nyak, a mellkas, a fül, az arc, a lábfej és a
medence területén elıforduló égések különleges odafigyelést
igényelnek. A kilences szabály szerint ezek a területek érik a
legtöbb pontot; egy hüvelyknyi égés a fejen kiütéssel gyızi le az
ugyanekkora égést a háton. Nálam a teljes vastagságú égések
sajnos pont ezekre a részekre koncentrálódnak, úgyhogy e
tekintetben a padlóra kerültem.
Az orvosi közösségben vita folyik arról, hogy létezik-e
negyedfokú égés, ám ez nem több kicsattanó egészségnek
örvendı doktorok konferenciatermi szemantikájánál. A
negyedfokú égések, amennyiben elfogadjuk a szakterminust,
belefúrják magukat a csontokba és az inakba. Nekem ilyen
égéseim is voltak; mintha nem lett volna elég, hogy a padló
lemetszette az ujjakat a bal lábamról; ezek az úgynevezett
negyedfokú égések három ujjat is leradíroztak a jobb lábamról
meg másfelet a bal kezemrıl. És sajna még egy másik testrészt is.
Biztosan emlékeznek rá, hogy pillanatokkal a balesetem elıtt
whisky loccsant a nadrágomra: a legrosszabbkor. Ölem ennek
22
 Pandora’s TeAm
következtében olyan katalizátorban ázott, amely gondoskodott
róla, hogy az égés ott hevesen menjen végbe. Péniszem
gyertyaként állt ki a testembıl, és úgy is égett, csak
megpörkölıdött kanóc maradt azon a helyen, ahol korábban a
farkam volt. Nem lehetett megmenteni, ezért röviddel a
felvételem után eltávolították egy penektómia nevezető eljárás
keretében.
Amikor megérdeklıdtem, mit tettek férfiasságom
maradványaival, a nıvér tájékoztatott, hogy kidobták mint
orvosi hulladékot. Mintha ettıl jobban érezhetném magam, a
nıvér ezután értésemre adta, hogy az orvosok a herezacskómat
és a herémet meghagyták, jut is, marad is, gondolná az ember.

***

Grace-ék egy droglabor felrobbanásakor haltak meg, kilenc

évvel azután, hogy megjelentem a lakókocsijukban. Nem volt
meglepetés: létezik-e ostobább ötlet annál, hogy kábszerfüggık
zárt térben kotyvasztják az anyagukat olyan hozzávalók
felhasználásával, mint a lámpaolaj, a festékhígító és a
sósborszesz?
Engem nem rázott meg különösképpen az eset. A temetés
napján elmentem a könyvtárosokhoz, hogy Galileo Galilei
életrajzáról társalogjak velük, amit éppen akkor olvastam – mert
a geometriatanár tényleg felpiszkálta bennem az érdeklıdést e
tudós iránt.
Jóllehet minden iskolás kölyök tájékozott Galileinek az
inkvizíció általi üldöztetésérıl, az ı életének igazsága
összetettebb ennél. Soha nem akart „rossz" katolikus lenni, s
mikor megtiltották neki, hogy a heliocentrikus világegyetemrıl
tanítson, Galileo évekig engedelmeskedett. Virginia lánya
zárdába vonult, és az elragadó Maria Celeste nıvér nevet kapta,
23
 Pandora’s TeAm
míg másik lánya, Livia az éppoly földöntúli Arcangela nıvér
néven állt apácának. Van ebben valami poétikus összecsengés,
mert – bár neve mostanában a vallástól szorongatott tudományra
való utalásképpen használatos – Galilei életében kéz a kézben
járt vallás és tudomány. Azt mondják, hogy amikor Tommaso
Caccini, a fiatal dominikánus pap elsıként bírálta Galileit
nyilvánosan a kopernikuszi elmélet felkarolásáért, prédikációját
az Apostolok cselekedeteinek alábbi versével zárta: Galileabeli férfiak,
mit állotok nézve a mennybe? Amit azonban Caccini nem sejtett: ha
Galileo feltekintett az égre, ugyanolyan valószínő volt, hogy
imádkozik, mint hogy a csillagok mozgását vizsgálja.
Huszonnégy éves korában Galilei két elıadást tartott Dante
Poklának fizikájáról, és egyetemi tanári posztra jelentkezett. A
modern gondolkodók többsége merı képtelenségnek találná ezt,
de Galilei napjaiban bevett dolognak számított a dantei
kozmográfia tanulmányozása. (Az elıadásokra – nem véletlenül
– a firenzei akadémián, a költı szülıvárosában került sor.) A
beszédek óriási sikert arattak, és segítették Galileit abban, hogy a
matematika professzoraként megvesse lábát a pisai egyetemen.
Galilei csak késıbb ébredt rá, hogy elıadásain téves
kiindulópontból érvelt, és azon állítása, mely szerint a pokol kúp
alakú struktúrája léptékállandó, vagyis csorbítatlanul és
erıveszteség nélkül megnövekedhet a mérete, nem helytálló.
Amennyiben a pokol csakugyan a föld belsejében található, az
üreg terjedelme miatt a mennyezet (vagyis a föld köpenye)
beomolna, hacsak a pokol falai nem jóval vastagabbak, mint
feltételezte. Így hát Galilei hozzáfogott a léptéktörvények
kidolgozásához, és élete vége felé Két új tudomány címmel
megjelentette felfedezéseit, amelyekkel a modern fizikát
megalapozó elveket fektetett le – ez a tudomány ma részben
azért létezhet, mert Galilei felismerte, hogy hibát ejtett, amikor
természeti törvényeket alkalmazott egy természetfölötti helyszín
leírására.
24
 Pandora’s TeAm
Ha azonban a pokol valóban létezne, aligha kétséges, hogy
Debi és Dwayne Michael Grace most ott van.

***

Majd' hét hétig eszméletlen voltam, becsomagolva halotthúsú

testzsákomba. Kezdetben a sokk idézte elı a kómát, aztán az
orvosok úgy döntöttek, hogy kómában tartanak, orvosi
értelemben mozdulatlanul, míg beindul a gyógyulás.
Nem kellett tudatosan foglalkoznom keringési rendszerem
összeomlásával, sem aggódnom a vesekárosodásom miatt. Nem
voltam tudatában, hogy beleim beszüntették a mőködésüket. Mit
se tudtam a fekélyekrıl, amiktıl vért hánytam, vagy a nıvérek
igyekezetérıl, hogy ne fulladjak meg közben. Nem kellett
nyugtalankodnom a sürgısségi mőtétek és bırátültetések után
esetlegesen kialakuló fertızések miatt. Nem közölhették velem,
hogy kiégtek a hajhagymáim, vagy hogy odalettek a
verejtékmirigyeim. Nem voltam magamnál, amikor leszívták a
kormot a tüdımbıl – mely eljárást egyébként pulmonális
toalettnek nevezik.
Hangszalagjaim súlyosan károsodtak a belélegzett füsttıl, és
tracheotómiát végeztek rajtam, hogy irritáló csövek jelenléte
nélkül kezdıdhessen meg a gége gyógyulása. Ennél többet nem
tehettek. Testem egy másik részének, csúnyán eltört jobb
lábamnak elenyészı figyelmet szenteltek ebben a korai
stádiumban. Az orvosoknak várniuk kellett, míg stabilizálódik az
állapotom, csak azután kerülhetett sor a mőtétekre, melyek során
rekonstruálják szilánkosra tört combcsontomat és szétroncsolt
térdemet. Életben tartásom elsıbbséget élvezett tetszetıs
hangom vagy bicegésmentes járásom megmaradásával szemben.
A kóma alatt elkerülhetetlen volt az izomsorvadás. Egyfelıl a
mozgáshiány miatt, másfelıl mivel bıröm tetemes hányada
25
 Pandora’s TeAm
megsemmisült, testem kezdte felemészteni önmagát. Zabálta a
proteint, és hatalmas energiamennyiséget pazarolt el arra, hogy
állandó hımérsékletet tartson fenn. A hıfólia kevés volt, ezért
testem nem szállított több vért a végtagokba. A test csak a
központtal törıdik, ott egye meg a fene a külterületeket, így
megszőnt a vizelettermelésem, és toxikus állapotba kerültem.
Testem összeesett, szívem kitágult – de nem a szerelemtıl,
hanem a stressztıl.
Piócákkal borítottak be, amit elsısorban a múltban
alkalmaztak terápiaként, de kezdett ismét divatba jönni az
orvoslásban. A férgek eltüntették az üszkös húst, kövérre híztak
a rothadásomon, az élı húst viszont épen hagyták. Az orvosok
levarrták a szemhéjamat, hogy megvédjék a szemem. Már csak
az hiányzott, hogy valaki pénzérméket helyezzen rá, és tényleg
végem van.

***

Egyetlen boldog emlék főz Grace-ékhez: boldog, bár roppant

különös esemény főszerezte.
A légiparádét augusztus közepének egy forró napján
rendezték a közeli reptéren. A repülıgépek nem izgattak –
hanem az ejtıernyısök az égbolton szétterülı ernyıikkel meg a
mögöttük elnyúló tarka füstcsíkokkal! Varázslatnak tetszett ez a
héphaisztoszi zuhanás az égbıl, amit egyedül a selyem csapkodó
kidagadása lassított le. Az ejtıernyısök mágikus emeltyőik
segítségével körülkeringték a talajra felfestett óriási fehér
céltáblákat, és kivétel nélkül a közepébe találtak. Ez volt a
legámulatosabb dolog, amit valaha láttam.
Közben egy ázsiai nı lépett mögém. Érezni elıbb éreztem,
mint ahogy megláttam; bıröm a puszta jelenlététıl bizseregni
kezdett. Amikor hátrafordultam, apró mosoly játszott az ajkán.
26
 Pandora’s TeAm
Kicsi voltam még, nem tudtam, hogy kínai-e, japán vagy
vietnami; de a bıre színe meg a szeme ázsiai volt, magasságban
pedig alig ért fel hozzám, holott csak tízéves voltam. Egyszerő
anyagból szıtt sötét köpönyeget viselt, amibıl arra
következtettem, hogy valamiféle vallásos rend tagja lehet.
Ruházata teljességgel szokatlan volt, de ez senkinek sem tőnt fel
a tömegbıl, és tarkopasz volt.
Az ejtıernyısöket akartam figyelni, de nem ment úgy, hogy ı
mögöttem áll. Teltek a percek, próbáltam nem odanézni rá, aztán
nem bírtam tovább. A többiek mindaz égre fordították az
arcukat, ı azonban egyenesen rám nézett.
– Mit akar? – Hangom szilárdan csendült; csupán választ
akartam. A nı nem szólt, csak mosolygott tovább. – Nem beszél?
– kérdeztem. Megrázta a fejét, és egy üzenetet nyújtott felém.
Haboztam, mielıtt elfogadtam.
Az állt rajta: Soha nem tőnıdtél el, hogy honnét van igazából a
sebhelyed?
Mire feltekintettem, a nı már nem volt sehol. Csak a felfelé
fordított arcok tömegét láttam.
Újból elolvastam az írást, képtelen voltam elhinni, hogy a nı
tudhat a testi hibámról. A mellkasomon volt, az ingem alá rejtve,
és biztos voltam benne, hogy nem láttam még ezt a nıt. De még
ha abszurd módon elfeledtem is egy korábbi találkozást ezzel a
picike, kopasz, csuhás ázsiai nıvel, kizárt dolog, hogy
megmutattam neki a sebhelyemet.
Keresztülfurakodtam a tömegen, kerestem a nyomát – egy
elsikló köpönyeget; a tarkóját –, de nem volt ott semmi.
Zsebre vágtam az üzenetet, és a nap folyamán többször is
elıvettem, hogy megbizonyosodjam a valódiságáról. Dwayne
Michael Grace a rendkívüli nagylelkőség rohamában vattacukrot
vásárolt nekem. Azután Debi megölelt, szinte mintha család
lennénk. A parádé után megtekintettük az égı papírlampionok

27
 Pandora’s TeAm
úsztatását a közeli folyón: csodálatos, semmihez sem fogható
látványosság volt.
Mire késı este hazaértünk, az üzenet eltőnt a zsebembıl,
pedig nagyon vigyáztam rá.

***

Megállás nélkül álmodtam, mialatt kómában voltam. A képek

egymásba folytak, mind a cirkusz porondjának közepére
pályázott.
Álmodtam fürdıvizet melegítı gazdaasszonyról. Álmodtam
anyám méhének vérérıl. Álmodtam haldokló nagyanyám
ernyedt karjáról, ahogy fellódít az ég legkékebb kékjébe.
Álmodtam hősen csobogó folyók mentén épült buddhista
templomokról. Álmodtam a kicsi lányról, akit anyja eladott
metamfetaminért. Álmodtam kocsim meggyőrıdött
kemencéjérıl. Álmodtam viking csatahajóról. Álmodtam egy
kovácsmester üllıjérıl. Álmodtam egy szobrász kezérıl, ahogy
dühödten vési a követ. Álmodtam az égbıl kizúduló tüzes
nyilakról, álmodtam tőzesırıl. Álmodtam üvegrobbanásról.
Álmodtam egy jégbe fagyott, lázas angyalról.
De mindenekelıtt megszületni vágyó vízköpıkrıl álmodtam.

***

A reptéren lezajlott incidens után vált szokásommá a

mellkasomon lévı születési heg simogatása. Én soha nem vettem
észre, hogy csinálom, mások viszont igen. Dwayne utált érte,
rácsapott a kezemre, és azt mondta: „ne játssz magaddal”. Aztán

28
 Pandora’s TeAm
folytatta a kábszerezést, s ez megnehezítette, hogy komolyan
vegyem a kritikáját.
Amikor Dwayne és Debi meghalt, elvesztettem az utolsó élı
rokonaimat – mármint anyám oldaláról; apám oldala mindössze
kérdıjel volt. Beraktak a Második Esély Háza nevelıotthonba,
ami elgondolkoztatott, hogy vajon volt-e elsı esélyem. A
Második Esély idıszakára tehetı államilag finanszírozott
okításom java. Aránylag rendszeresen jártam az iskolai órákra,
jóllehet unalmasnak találtam ıket, és elsajátítottam a matematika
meg a reáltudományok alapjait. Nemhiába töltöttem annyi idıt a
könyvtárban. Jóval azelıtt megtanultam tanulni, hogy bárki
megpróbált volna tanítani nekem valamit.
A többi második esélyes kölyöknek köszönhetıen hamar
felfedeztem a drogokat. Bár a kristálymettıl irtóztam, lebilincselt
a marihuána és a hasis. Ami azt illeti, a nénikém meg a bácsikám
is ezek felé az anyagok felé terelt. Mivel meg sem fordult a
fejükben, hogy lehet élni kémiai segédlet nélkül is, igyekeztek
megvédeni a keményebb cuccoktól.
Felfedeztem egy harmadik hobbit a könyvtár meg a
narkotikumok mellé: a lepedıakrobatika varázsát. Azzal
kezdıdött, hogy újdonsült kebelbéli cimborámmal, Eddie-vel
kipróbáltuk egymáson a szopást. Tinédzser srácok mővelnek
ilyesmit: ráveszik a másikat, hogy megcsókolja azt, és lebuzizzák,
amikor megteszi. Másnap éjjel ugyanez a program. Szerettem a
szexet, de a homoszexualitás nem az én asztalom, ezért
hamarosan áttértem a nınemő bentlakókra – elsısorban is egy
Chastity nevő lányra, akinek, hál' isten, fogalma se volt róla,
hogy a neve szőziességet jelent. Tulajdonképpen sok mindenrıl
nem volt fogalma. Amikor Chastity elıször hallott az „orális
szexrıl”, azt hitte, valamiképpen az aurához van köze. Aurális
szex, gondolom.
Tizenhét évesen a nevelık egyikével folytattam szexuális
kíváncsiságom kielégítését. Az állami gondozásnak is
29
 Pandora’s TeAm
megvannak a maga elınyei. Sarah igazi problémás felnıtt volt:
harmincas évei közepét taposó alkoholista, hőtlen férjjel és
idınek elıtte beütött középkorúsági krízissel.
Én vigaszt meg izgalmat kínáltam neki, és szexet kaptam
cserébe. Sokat segített, hogy jóképőségem, amely addig alig volt
több pufók, gyermekes bájnál, egyszerre kivirágzott. Markáns
vonások íródtak az arcomra, hajam tetszetısen bodorodott,
testem szédületes férfivá érésen esett át.
Amikor tizennyolc évesen szélnek eresztettek, kettıs tehetség
birtokában voltam: szívtam a drogot, és dugtam a nevelımet, s e
képességek valamelyikét élelemmé meg fedéllé kellett
alakítanom. A kábítószer-élvezet nem tőnt jövedelmezı
hivatásnak, viszont pózolhattam meztelenül ötven dollárért,
ugyanis a világ nem szenved hiányt olyan középkorú urakból,
akik fizetnek a fiúknak, hogy azok ruhátlanul díszelegjenek a
nappalijukban. Nem voltak erkölcsi aggályaim; túlságosan
lefoglalt, hogy kikalkuláljam: hány hamburgerre futja ötven
dollárból. Innen csak egy apró ugrás volt a százötven dolláros,
szexuális tartalmú fotókig, és – ha már úgyis készülnek
állóképek – érdemes megduplázni vagy megháromszorozni a
bevételt filmezéssel. Mellesleg, ki nem akar filmsztár lenni? A
forgatások legfeljebb néhány napig tartottak; még gyakrabban
csak pár óráig. Jó pénz ez egy képzetlen tizennyolc évesnek, és
így, ilyen egyszerően beindult a pornós karrierem.

30
 Pandora’s TeAm

II.

FÉNY TERJEDT SZÉT szemhéjam belsı oldalán, és arra ébredtem,

hogy a kígyó lassan felúszik a gerincagyamon, és kiakasztott
állkapcsával elnyeli. Hallottam csatt-csatt-csattogni a nyelvét,
miközben azt sziszegte: KÖZELEDEM, ÉS NEM TEHETSZ
ELLENE SEMMIT. Nıies hangja volt – nıstény kígyó –, s a
nyelve végigcsiklandozta minden egyes csigolyámat, ahogy utat
keresett gerincem csúcsa felé. Amikor odaért, megnyalintotta a
koponyám alját, aztán győrőzött párat, hogy tudjam,
befészkelıdött. Pikkelyei dörzsölték a belsı szerveimet, májamat
megsebezte óvatlanul verdesı farka.
Levegıágyon feküdtem, amely csökkentette a súrlódást, és
megkönnyítette a gyógyulási folyamatot; kötéseim finoman
reszkettek a felfelé szálló légáramban. Az ágy mindkét oldalán
csontfehérre mázolt rács, nehogy leessem vagy kimásszam.
Hamarosan elkereszteltem az ágyat csontváz-bendıre, a bordái
közt áramló szélben hevertem, miközben csontjai
megakadályozták, hogy másik sírhely után nézzek.
A lélegeztetıgéprıl már lekapcsoltak, de így is épp elég csı
lógott ki belılem, amitıl tőpárnára emlékeztettem. A csövek
sokszorosan tekeregtek köröttem, s nekem a pokol kapujában
strázsáló Minósz jutott eszembe, aki mikor végsı lakhelyükre
31
 Pandora’s TeAm
irányítja a bőnösöket, rájuk tekeri a farkát. A farok minden
tekeredése eggyel mélyebb pokolkört jelent. Ezért puszta
kíváncsiságból megszámláltam az én remek csöveimet: vajon
milyen mélyre óhajt küldeni a feketelelkőek és hitványak zord
szortírozója?

***

A nıvér boldognak tőnt, hogy ébren talál.

– Dr. Edwards módosította a gyógyszerezését, hogy kihozza a
kómából. Rögtön szólok neki.
Beszélni próbáltam, de olyan érzés volt, mintha valaki kólás
palackot nyomott volna a torkomba, és most rátaposna;
üvegzúzalék volt a hangszálaim helyén. Az ápolónı csendre
intett, és felelt a kérdésekre, amelyekrıl tudta, hogy feltenném
ıket, ha képes lennék rá. Kórházban vagyok, az égési osztályon,
mondta. Balesetet szenvedtem. Óriási szerencsém van. Az
orvosok keményen dolgoztak. Et cetera, et cetera, et cetera. Végre
ki tudtam recsegni magamból:
– Mm... mióta?
– Majdnem két hónapja. – Együtt érzı mosolyban részesített,
aztán sarkon fordult, hogy hívja az orvost.
Megvizsgáltam a csontváz bordáit. Türelmetlen ujjak néhol
lehántották a fényes, fehér festéket. A foltokat természetesen
újrafestették, de továbbra is látszottak az apró mélyedések.
Festékrétegeken át, kalandoztak a gondolataim. Milyen gyakran
festik ezeket az ágyakat? Betegenként? Hatosával vagy tucatonként?
Hányszor festették, mielıtt belefektettek?
Sírni volt kedvem, de könnycsatornám örökre elzáródott a
tőzben.

32
 Pandora’s TeAm
***

Nem volt mit tenni, mint az öntudatlanság határán lebegni.

Csöpögött a morfin, és a kígyó gerincem minden pontját eluralta,
komisz nyelvével egyre csak koponyám fenekét nyaldosta. Nyal
és csókol, csepp, csepp, csepp, csepegtek a gyógyszerek, hsssz,
hsssz, hsssz, beszélt a kígyó. A lelkem vétkes természetét gyalázó
csúszómászó sziszegı szentbeszéde szinte szüntelennek tetszett.
A folyosón léptek kopogás-dobogása, ezrek siettek leróni
tiszteletüket a haldoklóknak. A betegszobák szappanoperák
zümmögésétıl visszhangzottak. Aggódó családok sutyorogtak a
legrosszabb eshetıségrıl.
Nemigen tudtam felfogni helyzetem súlyát, és olyasmiken
tőnıdtem, hogy mikor folytathatom a filmezést, vagy hogy
mennyibe fog kerülni nekem ez a kis kórházi kaland. Még nem
fogtam fel, hogy talán soha nem dolgozhatok újra, s hogy ez a
kaland mindennél többe kerül. Csak az elkövetkezı hetek során
derengett fel bennem, mikor az orvosok elém tárták a testemmel
történtek hátborzongató részleteit, s hogy mi vár még rám.
A duzzadás már visszahúzódott a testemben, fejem csaknem
emberi méretőre lohadt. Ép kezem ujjaival kellemetlen volt
hozzáérnem az arcomhoz. Mindkét lábamat megemelték és
felkötötték, s vaskos kötésekbe pólyáztak, ami korlátozta
mozgásomat, hogy ne szaggathassam le az átültetett
bırszöveteket. Roncsolt jobb lábamra tekintettem, és óriási
tőhalmazt láttam a húsomba szurkálva. Égési sérültekre nem
kerülhet üvegszálas gipsz – az irritáló hatása miatt –, ezért
mechanikus pókok nıttek ki belılem.
Az égési részlegen három osztályos nıvér dolgozott: Connie,
Maddy és Beth. İk nem csupán fizikai segítséggel láttak el, de
„fel a fejjel” beszédekkel is, elmondták, hogy hisznek bennem,
tehát nekem is hinnem kell magamban. Biztosra veszem, hogy

33
 Pandora’s TeAm
Connie komolyan gondolta mindazt a badarságot, ami kijött a
száján, de úgy éreztem, Maddy és Beth inkább azokra az áruházi
eladókra hasonlít, akik papagájként szajkózzák, hogy „kellemes
napot”. Mindhárman nyolcórás mőszakban dolgoztak; együtt
éppen kitettek egy napot.
Beth volt a délutános, neki kellett mindennap
megmasszíroznia, finoman húzogatva az ízületeimet,
dörzsölgetve izmaimat. Hiába a morfin, ezek az enyhe
beavatkozások is iszonyatos fájdalmat okoztak.
– Ha nem mozgatom meg, megmerevedik a bır, és akkor nem
funkcionálnak az ízületek. Azóta végezzük ezt, hogy kómába
esett. – A nıvér magyarázata cseppet sem enyhített kínjaimon. –
Az izomrövidülés komoly probléma. Ha látná a megmaradt
lábujjait, látná, hogy sínbe tettük ıket. Most pedig próbálja
eltolni a kezem.
Próbáltam, de nem tudtam megállapítani, sikerült-e vagy sem;
az érzés – illetıleg annak hiánya – túlságosan megzavart. Többé
nem tudtam, hol végzıdik a testem.
Dr. Nan Edwards, a kezelıorvosom és az égési osztály
vezetıje elmagyarázta, hogy rendszeresen végzett rajtam
mőtéteket, mialatt kómában voltam, eltávolította a sérült bırt, és
számos átültetést hajtott végre. A homograftok (emberi
tetemekrıl származó bırszövetek) mellett autograftokat is
beültettek, vagyis saját bıröm darabkáit testem sértetlen
részeirıl, valamint porcin heterograftokat, azaz disznóbırt. Az
ember önkéntelenül eltőnıdik, vajon zsidóknál és muszlimoknál
is alkalmazzák-e ugyanezt a kezelést.
– Rendkívül kockázatos volt, mivel a tüdı súlyosan
károsodott. Folyamatosan emelnünk kellett az oxigénszintet a
lélegeztetıjén, ami soha nem jelent jót – mondta dr. Edwards. –
De átvészelte. Valami nagyon jó várhat magára.
Idióta. Én nem küzdöttem az életemért, nem fogtam fel, hogy
kómában vagyok, és semmiképp sem harcoltam, hogy kitörjek
34
 Pandora’s TeAm
onnét. Egyszer sem merült fel bennem a feketeségben töltött idı
alatt, hogy vissza kell térnem a világba.
Dr. Edwards azt mondta:
– Ha a vietnami háború alatt nem fejlıdik annyit az égések
kezelése... – Elhallgatott, mintha tılem várná, hogy befejezzem a
mondatot, és értsem meg, milyen szerencsés korban élek.
Mennyire szerettem volna, ha tudok beszélni. Akkor
felvilágosítom a doktornıt, hogy azt kívánom, bár a
tizennegyedik században történt volna mindez, amikor nem lett
volna remény.

***

Pornószínészi karrierem kezdetén a heteroszexuális szex volt a

specialitásom rövid idı alatt több partnerrel, soha nem lankadó
erekcióval. De kérem, ne gondolják, hogy egysíkú vagyok;
mővészként mindig új feladatokat kerestem. Lelkiismeretes
gyakorlással a pinanyalást, a seggnyalást, a hármast, négyest és
többest is beépítettem a portfoliómba. A homoszexualitást nem
nekem találták ki, noha nem múló hódolattal adóztam azoknak a
férfiaknak, akik mindkét csapatban játszanak. A szadomazo nem
érdekelt különösebben, bár csináltam néhány filmet enyhe
megkötözéses motívumokkal. A pedofil beütéső filmek iránt
ellenérzéssel viseltettem. A pedofília mocskos dolog, habár be
kell vallanom, hogy Humbert Humbert megkuncogtat. A
szkatofília szóba se jöhetett, mivel lelkem egyetlen bugyrában
sem rejlik hajlandóság valaki másnak a leszarására, arra meg
még kevésbé vágyom, hogy engem szarjanak le. Ha pedig
sznobnak vélnek, amiért nem vettem részt állatokkal való
közösülést tartalmazó filmekben, hát legyen: sznob vagyok.

35
 Pandora’s TeAm
***

Feküdtem az ágyamban, erıs tudatában a lélegzés

képességének. Ha ezt összevetjük azzal, ahogyan a balesetem
elıtt lélegeztem... Keresem a jó szót. Az „erıltetett” nem az igazi.
A „fojtott” már jobb – ennél találóbbat nem tudok rá. Fojtott
lélegzésem részben sérült arcomnak volt köszönhetı, részben a
torkomon lekanyargó csöveknek, részben pedig a kötéseimbıl
összeállt maszknak. Idınként úgy képzeltem, hogy a levegı fél
belépni a testembe.
Bekukkantottam testem pólyái alá, kíváncsi voltam, mi maradt
belılem. Már nem árválkodott magában a születési heg, amely
egész életét a szívem fölött töltötte. Igazából alig találtam rá,
olyan kényelmesen befészkelte magát mellkasom eltorzult
masszájába. Nap mint nap ápolónık, orvosok és terapeuták hada
masírozott be a szobámba, hogy a kenıcseikkel meg a
gyógyírjaikkal masszírozzák bıröm rıt, pompeji
földcsuszamlását.
– A passzív nyújtás – mondogatták – rendkívül fontos. -A
passzív nyújtás, gondoltam én, pokolian fáj.
Egyfolytában a nıvérekért csöngettem, extra adag morfinért
könyörögtem, hogy jóllakassam a kígyót, de szerintük még nem
jött el az ideje. Követeltem, esedeztem, alkudoztam és sírtam; ık
meg kitartottak amellett – rohadjanak meg –, hogy a legjobbat
akarják nekem. A túlgyógyszerezés akadályozná belsı
szerveimet a rendes mőködésben. A túlgyógyszerezéstıl
függıvé válnék. A túlgyógyszerezés csak rontana a helyzeten.
Egy kígyó lakozott a bensımben. Csontvázbordák közé
zártak. A vietnami háború állítólag énértem tört ki. Elvesztettem
a kezem meg a lábam ujjait, és nemrég tudtam meg: bár az
orvosok elvégezhetik rajtam a phalloplasztikát, hogy a karomról

36
 Pandora’s TeAm
vagy a lábamról levett szövetbıl új péniszt szabjanak, soha többé
nem lehet erekcióm.
Mégis, töprengtem, miképp ronthatna a helyzeten a több morfin?

***

Amikor a nıvérek megunták, hogy folyton narkóért

könyörgöm, pszichiátert küldtek hozzám. Az agyturkász kék
köpenye, amit az égési sérültek védelme érdekében viselt a
ruhája fölött, nem volt egészen a mérete, és hallottam
kordnadrágos combja súrlódását, ahogy lépkedett. Kopasz a feje,
rendezetlen kecskeszakálla hasztalan próbálja elterelni a
figyelmet a tokájáról, arca olyan emberé, aki kizárólag
ételautomatákból táplálkozik. Az állatvilágban
mirigyduzzanatos mókusnak felelt volna meg, és úgy nyújtotta
felém a mancsát, mint egy újdonatúj jó cimbora.
– Gregor Hnatiuk vagyok.
– Kösz, nem.
Gregor szélesen mosolygott.
– Esélyt se ad nekem?
Mondtam, hogy olyan értékelést ír, amilyet akar, csak tegyünk
úgy, mintha csináltunk volna valamit. Normális körülmények
között elszórakoztam volna vele – megvallom neki, hogy túl
sokáig szoptattak, és hiányzik a mamám, vagy hogy egyszer
elraboltak a földönkívüliek –, csakhogy a torkom nem tudott
megbirkózni e rengeteg szó kimondásával. Annyit mindenesetre
megértettem vele, hogy a legkevésbé sem érdekel a kezelés,
amelyben részesíteni kíván.
Gregor leült, és úgy helyezte el az írótábláját, mint egy
merevedését takargató iskolás fiú. Megnyugtatott, hogy segíteni
akar, és az ujjaival mutatta az idézıjeleket, mikor hangsúlyozta,

37
 Pandora’s TeAm
nem azért jött, hogy „belemásszon” a fejembe. Holtbiztos, hogy
gyerekkorában rendszeresen verték a környékbeli vagányok.
Végül csak sikerült kinyögnöm néhány búcsúszót:
– Több fájdalomcsillapítót. – Azt mondta, ı nem adhat, így hát
elküldtem. Azt mondta, nem muszáj beszélnem, ha nem akarok,
de megoszt velem egy-két kreatív vizualizációs módszert, amivel
kezelhetem a fájdalmat. Megszívleltem a javaslatát, és kreatívan
vizualizáltam, hogy elhagyja a szobát.
– Hunyja le a szemét, és gondoljon valami szép helyre –
mondta. – Lehet olyan hely, ahová emlék főzi, vagy ahová
szeretne ellátogatni. Ahol boldognak érzi magát.
Édes Jézus.

***

Dr. Edwards figyelmeztetett, hogy az elsı alkalom, amikor

tudatomnál leszek a sebtisztítás mőveleténél, olyan fájdalommal
fog járni, amin még a megnövelt dózisú morfin sem enyhíthet.
Én csak a „megnövelt dózist” hallottam, s ez mosolyt csalt az
arcomra, bár a kötések alatt senki sem láthatta.
Az extra cucc röviddel azelıtt kezdett beütni, hogy
elmozdítottak; betépve lebegtem, amikor meghallottam dr.
Edwards fürge lépteit. Kényelmes cipıjének hangja a folyosó
végébıl úszott felém, mielıtt ı maga megérkezett.
Dr. Edwards külseje minden tekintetben átlagos volt. Se nem
szép, se nem rút, ha akarja, egész megnyerı tud lenni az arca, de
ritkán veszi magának a fáradságot. Haja tömöttebb hatást keltett
volna, ha reggelente kikeféli, de többnyire csak hátrafogta, talán
praktikus megfontolásból, utóvégre elszabadult tincseknek
nemigen javallott égési sebekbe hullani. Enyhén túlsúlyos volt,
nagy eséllyel eljutott egy pontra az életében, amikor egyszerően
belefáradt a kalóriák számlálgatásába. Úgy látszott, beleszokott
38
 Pandora’s TeAm
már az átlagosságba, és elfogadta; vagy talán úgy vélte, hogy
mivel égési sérültek között dolgozik, még sértı is lehet, ha túl
sok figyelmet fordít a megjelenésére.
Dr. Edwards jelzett a magával hozott betegszállítónak, egy
nagydarab meláknak, aki feszülı izmokkal nyúlt felém. Közös
erıvel átemeltek a fekhelyemrıl a hordágyra. Visítottam, akár
egy leszúrt disznó, s egy pillanat alatt megtanultam, mennyire
hozzászokott már a testem a moccanatlansághoz.
Az égési osztályt gyakran a kórházak legtávolibb szárnyában
találjuk, mert az égések túlélıi annyira fogékonyak a fertızésre,
hogy el kell rekeszteni ıket a többi pácienstıl. Ami talán még
fontosabb, ez az elhelyezés a minimálisra csökkenti annak
esélyét, hogy a látogatók belebotlanak valamelyik Kentucky
Fried Emberbe. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a szoba, ahol a
sebtisztítást végzik, ennek a legtávolibb szárnynak a legtávolibb
szobája. Mire befejezıdött a mővelet, már tudtam: azért van így,
hogy a többi sérült ne hallja az ordítást.
A betegszállító ferdén megdöntött acélasztalra fektetett,
melynek csúszós felszínén a testem kémiai egyensúlyáért felelıs
orvosi hatóanyagokkal dúsított meleg víz csurdogált. Dr.
Edwards eltávolította a kötéseimet, felfedte testem véres kásáját.
A kötések tompa puffanással landoltak egy fémvödörben. Ahogy
a doktornı lemosott, undor vibrált szája legörbülı szögletében,
és boldogtalanság reszketett az ujjbegyeiben. A víz rózsaszínen
örvénylett le rólam. Majd sötétrózsaszínen, halványpirosan,
sötétvörösen. A zavaros víz húsom vágódeszkára halmozott
halbelsıségekre emlékeztetı kicsiny kupacai mentén kavargott.
De mindez csupán elıjátéka volt a fı attrakciónak.
A sebtisztítás az ember szétcincálása, amikor az elviselhetıség
határáig mindent kivágnak. Gyakorlati értelemben ez az elhalt
vagy szennyezett szövetek eltávolítása a sebbıl, hogy egészséges
bır nıjön a helyére. Francia szóval débridement-nak nevezik, ami
tükörfordításban lekantározást jelent. Könnyedén levezethetı az
39
 Pandora’s TeAm
etimológia: a szennyezett szövet eltávolítása a testbıl – a
zabolázó matéria eltávolítása – a lóról levett kantár képét idézi,
mert a kantár megzaboláz. A sebtisztítás során mintegy szabaddá
válunk a szennyezéstıl.
Az én bıröm oly kiterjedt mértékben károsult, hogy az üszkös
szövet eltávolítása csaknem azt jelentette, mindent lekaparnak
rólam. Vérem felfröcskölt dr. Edwardsra, és vörös csíkokat
hagyott mőtıruhás mellén, miközben a doktornı borotvaszerő
apparátussal hántotta testemrıl az irhát, hasonlatosan ahhoz,
amikor zöldséget pucolunk.
Dr. Edwards... Nem, ez így túl hivatalos. Szituációnk a
legkegyetlenebb szeretıknél is intimebb közelségbe hozott
bennünket, miért ne használjam hát a keresztnevét? Nan keze
hosszú, rajtaütésszerő mozdulatokkal járt a hátamon. Hallottam,
ahogy a penge végigszánt a testemen, és leválasztja a bırt. Az
orvos egyetlen módon tudhatja meg, hogy elérte az egészséges
szövetet: ha belevág. Ha felüvöltök a fájdalomtól, akkor a
doktornı elég mélyre hatolt, hogy mőködıképes
idegvégzıdésekre leljen. Ahogy Blake írja a Menny és Pokol
házasságában: „Nem tudhatod, mi elég, míg nem ismered azt, ami
több az elégnél.”*
Nan ugyanabba a fémvödörbe helyezte húsom vékony lapjait,
amelybe elıtte a piszkos kötéseket tette. Mintha az eltőnésemet
néztem volna végig, létem zászlaját milliméterenként fújta el a
szél. A fájdalom a morfinnal keverve a legváltozatosabb képeket
villantotta fel az elmémben: Joe McCarthy szenátor bömböli:
„jobb halottnak lenni, mint vörösnek”; egy ácsmester gyártja a
kereszteket, ahová majd felszegezik a megfeszítetteket; boncolás
biológiaórán, nyolcadikos szikék vágnak bele békahasakba.
Amikor mindent kimetszettek belılem, a nyers területeket be
kellett ültetni akár hullák, akár disznók bırével. Nem sokat

*
Nagy László fordítása.
40
 Pandora’s TeAm
számított, mert testem ezt is, azt is ledobta. Várható volt, az
átültetés ugyanis nem örökre szólt; elsısorban az volt a célja,
hogy megakadályozza a fertızést.
Kórházi tartózkodásom alatt újra meg újra élve meghámoztak.
A sebtisztítás sok szempontból megrázóbb, mint maga az égés,
mert míg a baleset meglepetésként ért, azt mindig tudtam, hogy
mikor esedékes a következı sebtisztítás. Fekszem a csontváz
bendıjében, és elıre rettegek a kés minden mozdulatától,
százszor is lepergetem a képzeletemben, mielıtt ténylegesen
megtörténik.
A morfinadagolást magam vezéreltem – ezzel „hatalmat”
adtak a kezembe, ahogy ık mondták –, és megveszekedetten
nyomkodtam a gombot. De az összmennyiségnek volt egy
istenverte korlátja, nehogy túltöltsem magam: ennyit a
hatalomról.

***

Mire betöltöttem a huszonhármat, száznál is több, változó

minıségő pornófilmben szerepeltem. A korábbiak java része
silány munka, de akad néhány a késıbbi évekbıl, amely egész
tisztességesre sikeredett.
A pornográfia olyan, mint bármely más foglalkozás: olcsó
cégeknél kezd az ember, de amint bıvül az önéletrajza, megindul
felfelé. Kezdetben amatırnél alig többnek nevezhetı rendezıkkel
dolgoztam – persze én se voltam különb, mert még nem tettem
magamévá a tudást, hogy a szex, akár filmen, akár az életben,
nem az orgazmusig tartó repetitív döfésekrıl szól.
Úgy tanultam szexelni, mint mindenki: csináltam; ez egyszer
nem segített a könyvtár. Nem az elmélet, hanem a gyakorlat
tanította meg nekem, hogy a pornószínész nem roboghat fel a
csúcsra úgy, hogy csalódást ne okozna a nézınek – ugyanakkor
41
 Pandora’s TeAm
nem baszhat a végtelenségig úgy, hogy unalmassá ne válna, meg
kell tehát találni az egyensúlyt. Megtanultam azt is, hogy a
manıverek nem egy meghatározott készletben léteznek, s hogy
csak úgy lehet megfelelıen korrigálni, ha odafigyelünk a másik
testének utasításaira.
Nem szeretnék hencegni, de csodálatra méltó volt a
szakértelmem gyarapodása. Ez másoknak is feltőnt: megnıtt rám
a kereslet, nevesebb rendezıket kaptam, avatottabb
hölgypartnereket és nagyobb fizetést. A teljesítményemmel és a
szorgalmammal kivívott hírnevem fogyasztói és szakmai
berkekben egyaránt ismertté vált.
Végül már nem értem be a kamerának csak az egyik oldalával,
nagyobb részt kívántam vállalni a gyártásban. A túlhajtott csapat
örült; besegítettem a világítónak, miközben az operatıröket
kérdezgettem, honnét tudják, hogy hová vetül majd az árnyék.
Figyeltem a rendezıket a szín felállítása közben, s mert addigra
kellı tapasztalatot szereztem, olykor remek javaslatokkal álltam
elı. Ha a producernek gondja akadt – valamelyik hölgyszereplı
az utolsó pillanatban lemondta, vagy tönkrement egy kamera –,
megmozgattam a szakmabeli ismeretségeimet, és néhány gyors
hívással általában elsimítottam a problémát.
Nem telt bele sok idı, és elıléptem íróvá, már amennyire írni
lehet egy pornófilmet. Az író megalkothatja a szituációt, de
mikor az aktusra kerül a sor, mindössze annyit vethet a papírra:
SZEXJELENET. Színésze válogatja, ki mit csinál: egyesek elutasítják
az anális szexet, mások a leszbizést, és így tovább, s mert soha
nem lehet elıre tudni, melyik színész milyen jelenetet vállal, az
ember nem bocsátkozhat részletekbe. A végsı döntések mindig a
helyszínen születnek.
Kokainfüggıségem ellenére, ami odáig fajult, hogy hajnalonta
gigászi fehér moszkitók látogattak, nem voltam ostoba fiatal.
Tisztában voltam a pornózás anyagi elınyeivel – a szexnek
gazdasági helyzettıl függetlenül mindig van piaca –, de ennél
42
 Pandora’s TeAm
többrıl volt szó. Szerettem írni és szerepelni, s úgy tekintettem a
munkámra, mint ami kielégíti mővészi ambícióimat, legalábbis
kereskedelmi szempontból. Miután megrendeztem néhány
filmet, rájöttem, hogy az igazi pénz nem abban van, ha mások
filmjeiben szerepelek, hanem abban, ha mások szerepelnek az
enyémben. Így aránylag fiatal fejjel létrehoztam egy saját
produkciós vállalatot, és „a filmipar sikeres, nagy jövedelmő
figurájává” váltam.
Néha elınyösebbnek ítéltem ezzel a szöveggel bemutatkozni,
mint közönséges pornósként.

***

Természetesen nem én voltam az egyetlen áldozat az égési

osztályon. Szenvedık jöttek és mentek. Némelyek a kezelések
végén továbbléptek, mások meghaltak. Az illusztráció kedvéért:
volt a páciensek között egy tündéri kislány, a szıke hajú, zafír
szemő Thérése.
Ha ránézett az ember Thérése-re, nem is gondolta volna, hogy
megégett, mert belül hordta a sebeit. Thérése-nél allergiás
reakció lépett fel – kémiai gyulladás a tüdejében – az asztmás
rohamok enyhítésére felírt antibiotikumoktól. Hallottam, amikor
az egyik orvos így magyarázta egy rezidensnek:
– Olyan lehetett neki, mint egy hatalmas korty „narancssárga
hatóanyag”.
Thérése anyja, aki látogató lévén sötétzöld köpenyt viselt,
számos buja mővirág-kompozíciót hozott. (A valódi virágok,
amelyek milliónyi baktériumot hordoznak, a halálunkat
okozhatták volna.) Hívı asszony volt, szüntelen azt hajtogatta a
kicsi lánynak, hogy valamennyi földi esemény Isten hatalmas
szándékának része.

43
 Pandora’s TeAm
– Nem tudhatjuk, mi miért történik, csak azt, hogy Istennek
mindnyájunkkal óriási terve van. Indítékai igazak, bár mi nem
feltétlenül értjük ıket. – Nekem az a véleményem, elég hülye
ötlet elhitetni egy hétéves kislánnyal, hogy Isten óriási terve az ı
tüdejének lángra lobbantása.
Howard is az osztályon feküdt. Jóval az érkezésem elıtt égett
meg egy háztőzben, miután Alzheimer-kóros nagyanyját
meggyújtott cigarettával a kezében elnyomta az álom. A
nagymama nem maradt életben, Howard viszont igen, s most
keményen küzdött a felépülésért. Használta a járókeretet,
emelgette a kis ezüstsúlyzókat, s ha az egyik nap tíz lépést tett
meg, a következın tizenkettıt. Minden eredmény sugárzó
mosolyra fakasztotta, és állandóan azt mondogatta, hogy
„legyızi ezt”, és „visszaszerzi az életét”. E kijelentések csak
szaporodtak, miután a menyasszonya közölte vele, hogy nem
házasodhatnak össze.
Amikor kiengedték, Howard egész családja és tucatnyi barátja
(köztük a volt menyasszony) belátogatott az égési osztályra
ünnepelni. Hoztak tortát, és mind azt mondta neki, remekül néz
ki, meg hogy büszkék rá. Howard úgy beszélt errıl mint
„további élete elsı napjáról”. Kurva nagy színház volt az egész,
még az is, ahogy drámaian összepakolták a holmiját. Howard
odacsoszogott az ágyamhoz, és megragadta az ép kezemet.
– Megmondtam, hogy legyızöm ezt. Megmondtam. Te is
képes vagy rá! – Bátorításképpen rám kacsintott, de a szeme
körüli ráncok miatt nekem errıl egy vécécsészébe ragadt házi
légy jutott eszembe.
Anyjától és apjától közrefogva úgy ment ki, hogy hátra se
pillantott az égési osztályra, ami pedig hosszú hónapokig az
otthona volt; láttam rajta az eltökéltséget, hogy soha nem néz
vissza.
Felteszem, az ember diadalának szívmelengetı története az
övé: elszántság, a család és a barátok szeretete meg az
44
 Pandora’s TeAm
optimizmus! Mégis kit akart átejteni? Howard volt
menyasszonya jogosan lépett le – ki tudna szeretni egy koboldot?
Szeretkezhet-e valaha újra ez a kobold? Úgy fogja leélni az életét,
hogy a szülei vezetgetik, mint egy örökké kétéves gyereket? Hol
itt a gyızelem? – kérdem én.
Howard sokkalta keményebben igyekezett, mint amennyire
nekem szándékomban állt. Hallgattam ıt, mikor arról szövegelt,
hogy helyre fog jönni. Hallgattam, amikor mindenki azt
bizonygatta, mennyire jól néz ki, holott valójában szörnyeteg
volt, bármely ép elméjő ember átsietne elıle az utca túlsó
oldalára. Üvölteni szerettem volna, amikor megfogta a kezem,
mert még én is irtóztam az érintésétıl. Undorodtam tıle, ettıl az
izétıl, a fivéremtıl.
Reakciómnak igazából vajmi kevés köze volt Howardhoz;
abból a felismerésbıl fakadt, hogy bármit teszek is, nem leszek
többé ugyanaz az ember. Hiába tornázom naponta, hiába állok ki
ezer mőtétet, szánalmas emberroncs maradok. Nincs gyógymód
arra, ami vagyok. Én ezt szőrtem le Howard fantasztikus
teljesítményébıl. Ezt értettem meg, amikor a csontváz
gyomrában hevertem, miközben a kígyó elnyelte a
gerincoszlopomat. HOWARD ÉPPEN OLYAN, MINT TE,
sziszegte, CSAK TISZTÁBB A LELKE.
És egy még szörnyőbb felismerés: mennyivel lenne jobb, ha
visszatérhetnék oda, ahol a baleset elıtt tartottam? Igaz, hogy
akkor jóképő voltam. Igaz, hogy volt pénzem és karrierem,
csakhogy (ne szépítsük) én akkor egy kokaintól megzápult agyú
pornós voltam. Másoktól tudom, hogy a barátaim, akik röhögtek
a vicceimen, amikor együtt anyagoztunk az úszómedencém
mellett, meglátogattak, míg kómában feküdtem – ám egy perc
sem telt bele, és máris távoztak, hogy soha többé ne jöjjenek
vissza. Egyetlen pillantás is elég volt, hogy belássák: örökre vége
a közös kábszerezıs napoknak.

45
 Pandora’s TeAm
Öntudatra eszmélésem után Candee Kisses volt az egyetlen,
aki tényleg megpróbálta, ez az édes csaj, aki kizárólag azért
kötött ki a pornónál, mert a világ igazságtalan hely. Tizenhét
évesen Candee megunta, hogy a nevelıapja erıszakolja; bármire
hajlandó volt, csak kimászhasson alóla, így is lett. Egy farmon
kellett volna élnie valahol, egy Jack, Paul vagy Bili nevő, dolgos
fickó feleségeként, ehelyett azzal kereste a kenyerét, hogy faszt
szopott a kamera elıtt.
Candee eljött párszor, apró figyelmességeket hozott, és
megpróbált felvidítani, azt mondogatta, milyen szerencsés
vagyok, hogy egyáltalán túléltem, de leginkább csak sírt. Talán a
külsım miatt; de valószínőbb, hogy a saját életét siratta. Három
látogatás után megeskettem, hogy nem jön többé. Tartotta az
ígéretét. És a csattanó: több mint öt éve ismertem Candee-t,
szexeltem is vele, és hallottam a sztorijait a nevelıapjáról, mégse
tudtam az igazi nevét. Azt hiszem, vannak dolgok, amiket az
ember maga mögött hagy, amikor új életet kezd.
Amikor Howard meg a szülei eltőntek az égési osztály ajtaja
mögött, lehullt rólam az önuralom fátyla. Megreszketett a
mellkasom, ahogy hányadékként feltolult bennem a harag és az
önsajnálat, sérült torkomból hosszú, sipító zihálás formájában
szakadt ki a lélegzet.
Ekkor odajött hozzám Thérése. Ez elképesztı, kínkeserves
erıfeszítést követelt tıle; valahányszor levegıt vett, hallottam,
ahogy zörög a tüdeje. Halálosan kimerült, mire az ágyamig ért.
Felmászott rá, és megfogta a kezem. Nem a jobbat, amelyik épen
maradt, hanem a megcsonkított bal kezemet, amelyikrıl
hiányzott másfél ujj, de ı úgy fogta, mintha normális kéz lenne.
Borzalmasan fájt, s bár a kín ellenére is hálás voltam a kislány
érintéséért, rimánkodtam, hogy hagyjon békén.
– Nem – felelte.
Mellkasom még mindig meg-megvonaglott.
– Hát nem látod, mi vagyok?
46
 Pandora’s TeAm
– De – válaszolta. – Olyan vagy, mint én.
A fájdalmon átszikrázó nagy, kék szemét egy pillanatra se
vette le sebesült arcomról.
– Menj innen – parancsoltam.
Azt mondta, pihennie kell egy kicsit, mielıtt visszamegy a
saját ágyába, majd hozzátette:
– Tudod, Isten szemében gyönyörő vagy.
Lehunyta a szemét, én pedig az arcát figyeltem, miközben ı
álomba zuhant a fáradtságtól. Futólag az én szemem is
becsukódott.
Nemsokára felébresztettek a nıvérek. Thérése ott volt az
ágyamban, keze továbbra is az enyémben, és nem lélegzett.
Egy pillanat az egész.

***

Rendben van, beismerem: kipróbáltam a kreatív vizualizációt,

amit Gregor javasolt.
Lelassítottam a légzésem, és testem súlyára összpontosítottam
két, hírmondóba maradt lábujjamon kezdve: súlyos, súlyos.
Következett a lábfejem, majd a bokám. Ezután súlyos vádlimra
gondoltam, súlyos térdemre, súlyos combomra. Aztán tovább,
felfelé, törzs, mellkas, nyak, fej... a légzésemre összpontosítottam:
be, ki, be, ki, egyenletesen, nyugodtan...
Ez volt az a pont, amikor vaginákra kezdtem gondolni. Azt
hiszem, ez természetes, elvégre több százat is megjártam.
Vannak férfiak, akik amellett kardoskodnak, hogy minden nıé
ugyanolyan, ám ezeknek a férfiaknak kétségkívül nem sok nıvel
akadt dolguk. Minden egyes vaginának sajátos a textúrája, a
mélysége és a nedvessége: mind személyiséggel bír. Ez tény.
Nagyon jó voltam az ágyban. A szex hobbi is volt nekem, nem
csupán foglalkozás. A hivatali idın kívül szenvedélyemmé vált
47
 Pandora’s TeAm
azoknak a nıknek a hajhászása, akik pontosan az ellentettjei
voltak filmes partnereimnek. Aki francia étteremben dolgozik, az
aligha akar csigát enni a szabadnapján. Inkább ellátogat egy
olcsó kifızdébe. Ha a tévéiparban van az ember, olvasással zárja
a napját. Én pedig, aki szakmámból adódóan szilikonlányokat
keféltem, más nıtípusok kipróbálásával töltekeztem. Ügyesen
megválogatott szavaimmal, melyek mögött nem volt érzés,
mégis úgy hangzottak el, mintha lenne, a legvarázslatosabb
álmokat a legszebben eltervelt jövıt vetítettem eléjük. Szónoki
tehetségem ezeregy nıvel ajándékozott meg Seherezádétól
Southside Selmáig.
Kamera elıtt közösülni nem nagy élvezet, mert a szín adott, a
csekk a postaládában vár, és hol marad a románc? Egészen más
érzés volt olyan nıket a magamévá tenni – meghódítani –, akik
nem tartoztak a szakmához. Élvezetet háztartásbeliek, rendırnık
és titkárnık nyújtottak. Meg könyvkiadók. Tehenészlányok.
Hivatásos atléták, halász-asszonyok, erdıtelepítık, feminista
írók, profi birkózók, mővészek, pincérnık, banki ügyintézık,
vasárnapi iskolás tanárok, varrónık és köztisztviselık. Az anyák,
a húgok, a barátnık. Mondtam én mindent, hogy megkapjak egy
nıt, ha csak egy órára is. Megjátszottam a baloldalit, a
jobboldalit, a mővészhajlamút, a határozottat, az érzékenyt, a
dominánst, a félénket, a gazdagot, a szegényt, a katolikust, a
muszlimot (azt csak egyszer), az abortuszpártit, az
abortuszellenest, a homofóbot, a meleget (a buzikat kedvelı nık
aktívak szexuálisan), a cinikust, az elkötelezett optimistát, a
buddhista szerzetest és a lutheránus papot. Amit éppen a helyzet
megkívánt.
Emlékszem egy Michelle nevő nıre. Amikor vele közösültem,
akkor kerültem a legközelebb a szexben elérhetı tökélyhez.
Pincérnı volt némi pocakkal, halványan tükörtojás – meg
szaftszagot árasztott, és büszkén viselte a vakbélmőtéti hegét.
Elıször végignéztem, ahogy ı meg a férje hevesen vitázik
48
 Pandora’s TeAm
Michelle gyorsétterme elıtt. Aztán a férj odábbállt, ı meg
lerogyott egy padra, és eltökélte, hogy nem fog sírni.
Odamentem hozzá, és hamarosan beszédbe elegyedtünk,
Michelle hamarosan már nevetett, és hamarosan felmentünk
hozzám. Szívtunk egy kis kokaint, nevettünk még egy keveset,
aztán elkezdtük játékosan öklözni egymás vállát. Amikor dugni
kezdtünk, elıször vadul tettük, aztán jött a meglepıdés, hogy
milyen jó, aztán jöttek a nyögések. İ megint nevetett, és én is,
aztán sírva fakadt; végigsírta az egészet – nem bánatában, hanem
a megkönnyebbüléstıl.
Órákig csináltuk. Mintha átléptünk volna egy határvonalat,
ahol minden idegszál feléled. Michelle mindent elmesélt, ami a
házastársi ágyában (és azon kívül) végbement. Elmondta, attól
fél, hogy soha nem szerette komolyan a férjét. Mesélt arról, hogy
fantáziálni szokott a férje húgáról, meg hogy nyilvánosan
magához nyúl, amikor úgy hiszi – bár nem biztos benne –, hogy
senki sem figyeli, és elmondta, hogy apróságokat lop a sarki
boltból, mert felizgul tıle. Elmondta, hogy hisz Istenben, és
jólesik arra gondolnia, hogy İ szemmel tartja a ténykedéseit.
Mondtam neki, hogy igazán szorgalmas kislány. Abba se
hagytuk a dugást, és azon kaptam magam, hogy én is sírok,
annyira nyers volt az egész.
A bıröm már soha többé nem mőködhet így, annyira
tudatában a másik embernek, hogy abban sem vagyok biztos, hol
végzıdik ı, és hol kezdıdöm én. Soha többé. A bıröm soha
többé nem lesz képes ilyen tökéletes kommunikációra; azzal,
hogy odalett a bıröm a tőzben, attól a lehetıségtıl is
megfosztattam, hogy eggyé olvasszam valakivel. Jobbára örülök
neki, hogy – ha csak egyszer is rátaláltam erre a fajta testi
kapcsolatra, de természetesen azt kívánom, bár olyasvalakivel
történt volna, akivel most van kapcsolatom.
Meglehet, hogy egyértelmően és tartósan vétkeztem számos
szexuális ügyletemben. Meglehet, hogy mégsem. Kérem, vegyék
49
 Pandora’s TeAm
figyelembe, hogy nem egy depressziós nınek komoly vigaszt
nyújtottam. Mit számít, hogy Wanda Akárki frissen elvált,
félreértett festımővésznek hitt? A férje többre becsülte a
haverokkal való sörözést, mint azt, hogy elvigye ıt táncolni, így
alighanem hatalmas jót tett neki a kefélés egy vadidegennel.
Ennek az egész vállalkozásnak az volt a kulcsa, hogy képes
legyek azonnal a soros nı fantáziájához idomulni. Ezt megtenni,
dekódolni az illetıt, hogy azt nyújtsam neki, amire vágyik, amire
szüksége van, már mővészet, s én a dugás mővésze voltam.
A nık nem az igazi énemet akarták, és nem kellett nekik a
szerelem. İk röpke nemi egypercesre vágytak, amit már régóta
melengettek combjuk harmatában, hogy kiteregethessék a
következı csajos estén. Én pusztán test voltam – ráadásul nem is
akármilyen eszköz titkos vágyálmaik megvalósításához.
Az igazság az, hogy mindnyájan a szép leigázására
törekszünk, mert ez megerısíti önnön értékességünket. A világ
összes férfijának nevében mondom: a nı szépségét akarjuk,
amikor keféljük. Meg akarjuk ragadni ezt a szépséget, rázárni
mohó kis ujjainkat, hogy jól és igazán birtokoljuk, hogy a
magunkévá tegyük. És azt akarjuk, hogy a nı közben orgazmust
éljen át. Ez a tökéletesség. S bár a nık helyett nem szólhatok,
hiszem, hogy – bevallják vagy sem – ık is ugyanezt akarják:
birtokolni a férfit, a magukévá tenni faragatlan jóképőségét, ha
csupán pillanatokra is.
Mindent egybevetve mit változtattak az én kis hazugságaim?
Nem vagyok AIDS-es, nincs herpeszem, s bár igaz, hogy kaptam
már néhány szurit a fenekembe, ki nem? Egy kis penicillin
csodákra képes. Na persze, könnyő nosztalgikusán felemlegetni
a jelentéktelen nemi fertızéseket, ha az embernek idıközben
eltávolították a péniszét.
Azt hiszem, a kreatív vizualizáció nem nekem való.

50
 Pandora’s TeAm
***

Connie, a délelıttös volt a legfiatalabb, a legszıkébb és a

legkedvesebb három ápolónım közül: ébredés után ı ellenırizte
a kötéseimet. Az én ízlésemnek kissé talán túlfőtött volt, viszont
tüneményesen mosolygott, csak egy picit volt szabálytalan a
fogsora, és mindig ıszintének hatott a „Jó reggelt!”-je. Egyszer
megkérdeztem tıle, miért olyan baromira aranyos mindig –
nehéz mondat, de sikerült kinyögnöm mire Connie azt
válaszolta, hogy nem akar undok lenni. Kimondottan bájosnak
találtam, hogy el sem tudja képzelni, miért jutott egyáltalán
eszembe ez a kérdés. Kiapadhatatlan kedvességében ritkán vette
fel úgy a mőszakot, hogy ne hozott volna valami kis ajándékot –
dobozos üdítıt, amit tartott nekem, amíg szívószállal
kiszürcsöltem, vagy egy újságcikket, amelyet felolvasott, mert
úgy vélte, érdekelhet engem.
Beth, aki jó pár évet rávert a másik két nıvérre, délutánonként
masszírozott. Túl sovány volt, és túl komolyan vett mindent. A
haja göndör, olykor enyhén zilált, de látszott, hogy kettıjük
közül Beth az úr. Talán túl hosszú ideje dolgozott már égési
részlegen, mindenesetre a leghalványabb személyességet is
számőzte a ténykedésébıl.
Maddy, az éjszakás úgy festett, mint aki szívesebben töltené
az idejét valami bárban egy kanos egyetemistával incselkedve.
Nem feltétlenül örömet szerezve, de mindenképpen incselkedve.
Amikor ellátott bennünket, sérülteket, soha el nem mulasztotta
volna sokat sejtetıen ringatni a csípıjét a fehér szoknya alatt. Én
mindig lemmingseggnek neveztem azt, amilyen az övé is volt –
mert a szakadékba is leugrana utána az ember. Rendkívül kacér
lány volt, megfordult a fejemben, hogy talán csakis azért csapott
fel ápolónınek, mert ki akarta aknázni ezt a „rossz kislány

51
 Pandora’s TeAm
nıvérruhában” külsıt. Egyszer rajtakapott, miközben bámultam,
és azt mondta:
– Igazi vadállat volt a baleset elıtt, ugye? – Inkább
kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek, ı meg nem tőnt
dühösnek, inkább jól mulatott.

***

Thérése anyja a hét vége felé jött be a lánya holmijáért. Beszélt

a temetésrıl; a polgármester állítólag „káprázatos liliomcsokrot”
küldött, és mindenki „a mennyekig szárnyaló hangon” zengte az
imákat. Aztán kizökkent a gondolatmenetébıl, és vágyakozva
tekintett ki az ablakon a háztömb végében zöldellı park
irányába, ahonnan baseballozó gyerekek hangja sodródott
felénk. Egy pillanat leforgása alatt tucatnyi évet öregedett, s
amikor megtört a révülete, borzasztóan zavarba jött, hogy
rajtakaptam.
– Amikor Thé... – szólalt meg. – Azt mondták, a lányom a
maga ágyában halt meg.
– Nem szenvedett – feleltem.
– Mit akart... magától?
– Nem tudom. Azt mondta, Isten szépnek lát.
Az anya bólintott, aztán zokogásban tört ki, amit megpróbált
visszanyelni.
– Olyan jó kislány volt. Angyali gyermek...
Nem tudta befejezni a mondatot. Hátat fordított, de minél
erısebben igyekezett tartani magát, annál hevesebben rázkódott
a válla. Mikor végre képes volt újra rám pillantani, azt mondta:
– Bármit mérjen ki ránk a Jóisten, meg tudunk birkózni vele.
Maga rendbe fog jönni.
Elindult az ajtó felé, aztán megtorpant.

52
 Pandora’s TeAm
– „Avagy nem tőzbıl kikapott üszög-é ez?” – Kihúzta magát.
– Zakariás 3,2. A világ jó.
Azzal a hóna alá csapta a mővirágokat, és elment.

***

Mindenki tudja, aki töltött már hosszabb idıt kórházban, hogy

az ammóniás légben az orr elveszíti érzékenységét. Egyszer,
sebtisztítás közben megkérdeztem Nant:
– Milyen a szagom?
Fehér köpenyujjával letörölte az izzadságot a szemöldökérıl,
és látszott, hogy azt fontolgatja, igazat mondjon-e, vagy
szépítéshez folyamodjon. Kiismertem már: tudtam, hogy az
igazság mellett fog dönteni. Mint rendesen.
– Nem olyan rossz, mint hinné. Ennek... úgy értem, önnek... a
szaga dohos és öreg. Mint egy néptelen ház, ahol jó ideje nem
nyitottak ablakot.
Folytatta a munkáját, levakarta, tatarozta ezt a házat, amelyet
a tulajdonos elhagyott. Akartam mondani, hogy ne fáradjon, de
tudtam, hogy Nan úgyis csak a száját biggyesztené, és tovább
munkálkodna.

***

Mivel az ember képtelen gondoskodni magáról, a kórházban

idegenek gyötrik: idegenek, akik élve nyúzzák le róla a bırt;
idegenek, akik nem tudják elég vastagon beborítani Eucerinnel,
hogy megszőnjön a viszketése; idegenek, akik folyton szívemnek
meg drágának szólítják, pedig a legkevésbé sem hasonlít ezekre;
idegenek, akik abban a meggyızıdésben élnek, hogy felüdítik

53
 Pandora’s TeAm
vele, ha mőmosolyt ragasztanak arra az ocsmány képükre;
idegenek, akik úgy beszélnek vele, mintha az agya sült volna
meg, és nem a teste; idegenek, akik azzal próbálnak javítani az
önbecsülésükön, hogy „tesznek valamit a kevésbé
szerencsésekért”; idegenek, akik csak azért sírnak, mert van
szemük, amivel látnak; idegenek, akik sírni szeretnének, de nem
tudnak, s ezért saját maguktól jobban félnek, mint attól, aki
összeégett.
Amikor elegem lett a tévébıl, a perforált mennyezet
lyukacskáit számláltam. Újraszámoltam ıket, hogy ellenırizzem
az eredményt. Memorizáltam a lenyugvó nap vetette árnyak
lopakodó mozgását, ahogy végigvándorolnak a falakon. Az
ápolónık lépteinek zajából megtanultam megállapítani, milyen
kedvük van. Az unalom volt az ágyastársam, és pofátlanul
elterpeszkedett. Az a kurva kígyó mindegyre a koponyám
fenekét csókdosta. KÖZELEDEM. Agyonnyomott a fehérség,
fojtogatott a sterilitás. Szerettem volna lekúszni a
húgyvezetékemen és belefulladni a vizeletembe.
Rossz volt, de még rosszabb lett, amikor Nan elmagyarázta,
hogy kórházi tartózkodásom végén – vagyis több hónap múlva –
rehabilitációs központba kerülök, hogy „visszaintegráljanak” a
társadalomba. Végül, mondta, szükségleteim többségérıl magam
is képes leszek gondoskodni, és önálló életet élhetek.
Tizenhét évvel azután, hogy kieresztettek egy állami
intézetbıl, most visszakerülök egy másikba – de pénztelen
gyerekként legalább még elıttem állt az élet. Harmincöt évesen
kiégett, zátonyra sodródott alak voltam.
Így hát hallgattam az orvosok beszédét, és bólogattam, amikor
a közelgı mőtétekrıl tájékoztattak, bár ezzel az erıvel a
tengermélyi városba irányuló közelgı kirándulásomról is
beszélhettek volna. Aláírtam a beleegyezı nyilatkozatokat;
lemondtam a házamról és minden vagyonomról. Az enyémhez

54
 Pandora’s TeAm
hasonló égések kezelése félmillió dollárba is belekerülhet, s a
végösszeg könnyen felszökhet egymillióra.
Meglátogatott az ügyvédem, aki feszengett a kórházi
köpenyben. Más látogatóktól eltérıen ı orvosi maszkot is viselt;
szép lenne azt hinni, hogy az én érdekemben, de valószínőbb,
hogy a paranoiája súgta neki: még elkap valamit. Akárhogy is,
illett a helyzethez – nem tudtam ránézni maszkos ábrázatára
úgy, hogy ne egy tolvajt láttam volna, aki ki akar rabolni.
Pár szóban sajnálatát fejezte ki a balesetem miatt, majd –
kötelezı formaság letudva – belevágott annak fejtegetésébe, hogy
a produkciós vállalatom komoly bajba került. A probléma
gyökerét az új tartalom boltokba szállítására kötött szerzıdések
be nem tartása jelentette; a forgatás abban a pillanatban leállt,
hogy kikerültem a képbıl, a szállítási kötelezettségeket azonban
már aláírták. Az ügyvéd sorra vett néhány lehetıséget, de mert
soha nem tanítottam be senkit a funkcióim betöltésére,
amennyiben én munkaképtelenné válnék, igazából egyetlen
járható út maradt: a csıd. Nem akar folyton zaklatni engem
„ebben a nehéz idıszakban”, magyarázta, ezért elı is készítette a
dokumentumokat, amelyek felhatalmazzák a hitelezıimet
vagyontárgyaim értékesítésére. A csıdeljárás lefolytatásáért járó
díjazást természetesen az elsı kifizetések között szerepeltette.
Mindent aláírtam, amit elém rakott, csak hogy hamarább kívül
tudhassam a szobán. Éreztem a helyzet iróniáját: miután minden
pénzemet testek eladásából szereztem, most mindenemet eladom
a testemért. A tett bevégeztetett, vállalatom felszámoltatott, az
ügyvéd pedig nem tehetett mást, mint hogy még egyszer
kifejezte sajnálatát, és minél sietısebben távozott az osztályról.
Az élet folydogált tovább. Amikor az orvosok azt mondták,
javulok, igyekeztem mosolygást mímelni. A nıvérek büszkék
voltak rám, amikor a terápiás labdát nyomogattam az égett
kezemmel. İk úgy hitték, azért teszem, hogy erısödjem, de én

55
 Pandora’s TeAm
csak el akartam hallgattatni ıket. Belefáradtam Maddy
kacérságába, Beth komolykodásába, Connie optimizmusába.
Türelmesen feküdtem az Eucerin-bedörzsölések alatt, és
mindegyik alkalmat katonai bevetésnek éltem meg. Elmém
fedezékébıl a dezertálás lehetıségéért imádkoztam. Nan egy
ízben fesztelenül kijelentette, hogy a sebeim ıt mint orvost
„klasszikus kihívás” elé állítják. Rámutattam, hogy nem vagyok
megoldásra váró probléma. Hebegni kezdett.
– Nem úgy értettem, én... én, huh... Igaza van. Tapintatlan
voltam, ıszintén sajnálom.
Kurta diadalmámor öntött el, de az a vicces, hogy teljes
mértékben egyetértettem a doktornıvel: csakugyan megoldásra
váró probléma voltam, amit mindketten más szemszögbıl
láttunk. İ lárvagubónak látta a kötéseimet, ahonnét egyszer
majd kitörök, én viszont halotti lepelnek.
Gerincem kígyólotyója tovább csapkodta farkával a bensımet,
és szüntelen ismételgette: KÖZELEDEM, ÉS NEM TEHETSZ
ELLENE SEMMIT. Már nem is érdekelt. A kígyó közeledik. Hát
aztán? Ez is csak egy újabb probléma, a vége nincs listán. Ott volt
arcom Dachauja. Ott volt a testem, Dante Poklának élethő
verziója, mely szüntelenül összeomlással fenyegetett. Bıröm
köpenye lelkem kivájt poklára borult, s már nem bírta el saját
súlyát; egészségem ezer sebbıl vérzett. Az egyik orvos péniszem
elvesztésérıl hallva meglátogatott, hogy beszámoljon a legújabb
fejleményekrıl a protézisbeültetések területén, amennyiben új
farkat akarok. Míg valamikor csupán rudak és forgópántok tették
lehetıvé, hogy a pénisz felmeredjen vagy ernyedten lógjon, most
lehetségessé vált kifinomult pumpálórendszerek behelyezése.
Az efféle technikai elırelépések csekély vigaszt jelentettek egy
olyan férfinak, aki valamikor azzal vívott ki csodálatot, hogy
istentelenül sokáig fenn tudja tartani a merevedését. Így buknak
el a hatalmasok.

56
 Pandora’s TeAm
Felgyógyulok annyira, hogy kiengedjenek, és huszonnégy
órával azután, hogy elhagytam a kórházat, már halott leszek. Ezt
az ígéretet tettem magamnak, és egyedül ezért nem adtam fel.

***

Ateista vagyok.
Nem hiszek abban az Istenben, aki majd megbüntet ön
magam lemészárlásáért.
Mivel nincs vallásos hitem, soha nem merült fel bennem, hogy
balesetem égi megtorlása lenne „erkölcstelen” tetteimnek.
Pontosan tudom, mi okozta a balesetet. Be voltam lıve, és felém
repülı nyilakat hallucináltam. Hogy kitérjek a képzeletbeli
nyilak elıl, valóságos szakadékba vezettem a kocsimat. A
kocsimban lévı benzin azt tette, amit a benzin szokott, vagyis
kigyulladt a szikráktól. Amikor a lángok elnyeltek, testem a
termodinamika és a biológia törvényeinek megfelelıen égett.
Ebben nincs mélyebb értelem.
Megértem, ha némelyek rátalálnak Istenre valami
szerencsétlenség után, bár ez még nevetségesebb, mint ha szebb
napokban lelnek rá. „Isten lesújtott rám. Biztosan szeret.” Mintha
addig nem bocsátkoznánk romantikus kapcsolatba, míg az
ellenkezı nemő partner orrba nem vág. „Csodaszámba menı
életben maradásom” nem változtatja meg a véleményemet, hogy
a mennyországot az emberi elme alkotta azért, hogy segítségével
megbirkózzon az egyszerre kegyetlenül rövid és – paradox
módon – mégis túlontúl hosszú földi léttel.
İszinte feltárulkozásom mindazonáltal arra késztet, hogy
felfedjek valamit, amit nem egy istenhívı a hitetlenségem
magyarázatának fog tekinteni. Úgy érvelnek majd, hogy azért
utasítom vissza a mennyország képzetét, mert ha elfogadnám, be
kéne látnom, hogy a pokolra jutok.
57
 Pandora’s TeAm
Ugyanis meggyilkoltam valakit.

***

Selyemhullámú, finom sóhaj telepszik a lélekre, amikor

elfogadja közelgı halálát. Lágy légbuborék ez a mindennapi élet
turbulenciájában. A selymes érzés reszketve lebeg – nem, a
„lebeg” túl cselekvı szó –, a selyem az ember köré ereszkedik,
mintha örökké a föld felé tartott volna, s most végre célba talált.
Kegyesen lehull a vereség zászlaja, és ez így már nem is olyan
rossz. A vereséget a vereség elfogadása veri le, s a halált magába
nyeli a gyızelem.
A kígyó sziszegése elenyész, és megérinti az embert a halál
szeretettel, birtokolni vágyón: kutyája fejét megpaskoló gazdi ı,
síró gyermekét vigasztaló szülı. Gördülnek az órák, a napok alig
válnak külön az éjszakáktól. A sötétség szépséges, lecsendesített
cunamiként dagadozik, a test csitító altatódalokat és végsı
zsoltárokat áhít.
Bizonnyal állíthatom: semmi sem fogható ahhoz, amikor a
halál mellett döntünk. Kiváló tervem volt, s ez mosolyt csalt az
arcomra. Könnyedebben lebegtem tıle a levegıágyamon.
Szeretetlen szörnyeteg voltam. Senki se gyászolná a
hiányomat; gyakorlati értelemben máris eltávozott voltam. Kinek
hiányoznék – az orvosoknak, akik megjátszották, hogy törıdnek
velem? Nan igyekezett megrostálni a szavait, és reménykedı
képet vágott, de volt olyan kedves, hogy ne hazudjon. Én viszont
hazudtam neki, amikor úgy tettem, mintha meg akarnék
gyógyulni. Közben tökéletesítettem a tervemet, tovább
finomítottam, mialatt a nıvérek visszataszító testemen
ügyködtek, puha kezük úgy szaladgált rajtam, ahogy a
legkecsesebb rovarok rajzanak rá a szarra.

58
 Pandora’s TeAm
Az öngyilkosság nem olyasmi, amit az ember el akar tolni.
Fıképp ha egyébként, mint az én esetemben, az a kilátás
fenyegeti, hogy egész életét a múlt hétrıl maradt kínai elıétel-
falatkákhoz hasonlatos külsıvel kell leélnie. Egyetlen módon
ronthat a helyzeten, ha agyhalottként vagy lebénulva végzi, ami
megtörténhet, mert elszámíthatja magát. Tehát még egyszer: az
öngyilkosság nem olyasmi, amit az ember el akar tolni.
Tervem megvalósítása akkor veszi kezdetét, amint kiengednek
a kórházból, mert az égési osztályon rajtam tartották a szemüket.
A rehabilitációs központban nem lesznek zárak és biztonsági
ırök. Miért lennének? Ezek a létesítmények visszahelyezni
próbálják az embereket a társadalomba, nem kizárni onnét.
Még mindig volt pár ezer dollárom biztonságba helyezve egy
hamis névre szóló bankszámlán; ez több mint elégséges.
Távozom a rehabilitációs központból, végigbicegek az utcán, míg
találok egy bankot, és felveszem a pénzt. Egy ruházati boltban
kapucnis kabátot vásárolok, hogy észrevétlenül mozoghassak a
halandók földjén. Aztán kezdetét veszi a legkülönösebb
kincsvadászat.
Puskát könnyen szerezhetek. Megkörnyékezem „Tahó” Tod
White-ot, a kisstílő neppert, aki egyetlen dollárért az anyját is
boldogan eladná. Himlıhelyes ábrázatán önelégült vigyor terül
majd szét, amiért sikerült csinos haszonnal elpasszolnia egy
puskát, ráadásképp talán még néhány extra töltényt is ad.
A többi holmi még inkább gyerekjáték. Borotvapengét
bármelyik kis üzletben kapni. Kötelet vehetek a sarki
vasáruboltban. Altatót a helyi gyógyszertárban. Whiskyt az
italboltban.
Ha minden megvan, bejelentkezem egy szállodába. Szobám
magányában bedobok pár antihisztamin-tablettát, bár nem
szénanátha ellen. Kényelmesen elfészkelem magam, és a régi
idık kedvéért nézek egy kis pornót a szálloda kék csatornáján. Ki
tudja, talán láthatom a saját hattyúdalomat.
59
 Pandora’s TeAm
Filmnézés közben kinyitom a puska tárát, és megtöltöm.
Aztán hurkot készítek, külön figyelmet fordítva a csomóra. Nem
a fojtogatás a cél, hanem a nyak elroppantása: tiszta töréshez
nagy, erıs csomóra van szükség. Miután megalkottam a
tökéletes hurkot, elnézegetem egy kicsit, gyönyörködöm a
munkámban, és büszkén meghúzgálom, mert köztudott, hogy a
férfiak imádnak kötéllel játszani.
Kisétálok az erkélyre a puskámmal meg a hurkommal.
Napnyugta. Szippantok az esti levegıbıl. Széttárt karral
átölelem a várost. Öklömmel kétszer ráverek a mellemre.
Erısnek és férfiasnak érzem magam, ahogy a kötelet gondosan
rögzítem az erkély korlátjához. Átdobom rajta a hurkot, és
meggyızıdöm, hogy elég hosszú-e egy kellemes kis zuhanáshoz,
mielıtt bekövetkezik az éles, örömhozó rándulás. Aztán
visszacsévélem a kötelet, és arra gondolok, bár ugyanezt
tehetném a gerincemben megtelepedett átkozott kígyólotyóval.
Letekerem a gyógyszer zárókupakját, kiveszek öt altatót, s egy
pohár whiskyvel leküldöm a torkomon. Ezt a koktélt több
ugyanilyen követi. Mindig kellemes a naplementét bámulva
iszogatni. Mialatt üdítı itókáimat fogyasztom, elıveszek egy
pengét a csomagból, és félig átvágom vele a kötelet. Ennél a
mőveletnél részben feltételezésekre hagyatkozom, mert a kötelet
úgy kell bevágni, hogy ne szakadjon le azonnal az esésemkor.
Meg kell tartania, míg leérek az aljára.
Újabb pohár whisky, még öt tabletta. És itt lép a képbe az
antihisztamin, amit bevettem: túladagolásnál az altatótabletták
hányást okozhatnak, ezt közömbösíti az antihisztamin,
gondoskodik róla, hogy az álmosító cucc odalent maradjon.
Roppant eszes, mi? Ezután elıveszem a kígyókín legyőrésére
szolgáló heti morfinellátmányomat, és egyetlen, örömteli
löketben magamba injekciózom. Toxikus koktélom
megkoronázásaképpen egy utolsó whisky-adaggal leöblítem az

60
 Pandora’s TeAm
altatók maradékát. Most már önök is kezdik kapiskálni, hogyan
áll össze a tervem.
A nyakamba akasztom a hurkot, sietek, mert kezdek kótyagos
lenni vagy nem lenni. Elıhúzok egy másik fényes – új
borotvapengét a csomagból. Nézzék, hogy csillan a fényben,
mintha egy képzeletbeli isten kacsintgatna rám! Határozott
suhintással felnyisszantom a jobb csuklómat, mélyen és tisztán,
majd ugyanígy a bal csuklómat is. Fontos, hogy az erek
hosszában kell vágni, nem pedig keresztben. Azok, akik
keresztben vágják át a csuklójukat, vagy nem akarnak igazán
meghalni, vagy még ahhoz is túl hülyék.
Kiülök az erkély szélére. Véres kezembe fogom a megtöltött
puskát, és a számba dugom a csövét. Odafigyelek, hogy milyen
szögben tartom, mert a lövésnek át kell hatolnia a
szájpadlásomon, hogy belerobbanjon agyam húsos okralevesébe.
A puskának a pisztollyal szemben az az elınye, hogy nem sokat
számít a célzás. A száz, szerteszóródó kicsi golyó menten
szétszaggatja a fejet. Ez remek dolog.
Úgy helyezkedem, hogy hátat fordítok a városnak, így a lövés
átperdít az erkély korlátja fölött. Cafatokra tépıdött aggyal
zuhanok alá, esésemet azonban hirtelen megállítja a nyakamat
elreccsentı hurok. Egy darabig csak lógicsálok. De az is lehet,
hogy görcsösen rángatózom; nehéz megmondani. Csuklómból
ömlik a vér, koponyám ragacsos agyvelımassza, úgy nézek ki,
mint Picasso legborzalmasabb pingálmánya. Agyam maradéka
oxigént követel. Gyomrom túlcsordul a whiskytıl meg az
altatótablettáktól. Ereim kilökik morfintól megittasult véremet a
csuklósebeimen. Na már most, ha jól vágtam be a kötelet, akkor
lassan el fog engedni. Az összesodort szálak széttekerednek, és
néhány perc múlva végleg eleresztenek. Testem húsz emeletet
zuhan a lenti járdáig. Gyönyörő. Beteljesülés. Hát ezt nevezem én
öngyilkosságnak: mennyivel jobb egy segélykiáltásnál.

61
 Pandora’s TeAm
Akárhogy is, ez volt a tervem. Ember még nem várta úgy a
halálát, ahogy én.

62
 Pandora’s TeAm

III.

HADD KEZDJEM A HAJA JELLEMZÉSÉVEL – mert nem lehet másutt

kezdeni. A haja olyan volt, akár az éjjel növı tartaroszi szılı,
amely abból a sötétségbıl kapaszkodik fel, ahol a nap puszta
szóbeszéd. Zabolátlanul ág-bogzó sötét fürtjei hívogatóan
omlottak alá, hogy úgy tetszett, elnyelnék az ember kezét, ha az a
szerencse éri, hogy közéjük túrhat az ujjaival. A haja annyira
idegenszerő volt, hogy még most, évekkel késıbb is kénytelen
vagyok megalkotni ezeket a nevetséges metaforákat, jóllehet
tudom, hogy reggel már bánni fogom.
A szeme is arra késztet, hogy kínos helyzetbe hozzam magam.
A szeme úgy égett, ahogy féltékeny szeretık zöld szíve ég,
midın egymást vádolják az éjszaka közepén. Nem, tévedtem,
nem is zöld, hanem kék szeme volt. íriszét az óceán hullámai
nyaldosták, mint egy váratlan vihar, amely elragadni készül
asszonyától a hajóst. Nem, egy pillanat... talán mégiscsak zöld
szeme volt: hangulatszem, mint azok a győrők, amelyek állítólag
viselıjük kedvéhez igazodva váltanak színt.
A nı világoszöld kórházi köpenyben tőnt fel az égési osztály
ajtajában kifürkészhetetlen szemével, rakoncátlanul boglyas
hajzatával, s én vártam, hogy megdöbbenjen, ami elkerülhetetlen
volt, ha valaki elıször látott. Vártam, hogy a sokktól és a

63
 Pandora’s TeAm
rémülettıl a szájához kapja a kezét. De várakozásaimra rácáfolva
csak mosolygott.
– Újból megégetett a tőz.
Nálam alapszabály, hogy nem reagálok idegenek bizarr
közléseire, de igazat szólva ezúttal azért hallgattam, mert nem
akartam, hogy meghallja a repedtfazék-hangomat. Torkom már
gyógyulófélben volt, fülem viszont (már amelyik továbbra is
mőködött) még nem szokta meg a minıségromlást. Azt akartam,
hogy ı csakis a régi hangomat ismerje, amivel nıket csalogattam
ágyba.
Szavakkal felelt a némaságomra.
– Most égtél meg harmadjára.
Megacéloztam magam, és kiigazítottam:
– Elıször.
Zavart kifejezés suhant át az arcán.
– Talán mégsem te vagy.
Az ágyam felé mozdult, tekintetét mindvégig az enyémbe
fúrva, és összehúzta körülöttünk a vastag plasztikfüggönyt, így
teremtett négyszemköztiséget. Közel hajolt hozzám, és
centiméterekrıl tanulmányozta az arcom. Soha senki nem nézett
rám így, a balesetem elıtt sem, utána meg még kevésbé. A nı
kék és zöld között ingadozó szeme alatt sötét táskák húzódtak,
mintha hetek óta nem aludt volna. Amikor az ajka már kis híján
érintette az enyémet, elsuttogott egy szót.
– Engelthal.
Kétség nem fér hozzá, nyájas olvasó, hogy élete valamely
pontján Ön is került már szemtıl szembe ırülttel. A tébolyt
azonnal meg lehet érezni, többnyire még azelıtt, hogy az illetı
megszólalna, de engem ez az értelmetlen szó erısített meg.
Holdkórosokkal összefutni nem megy csodaszámba, mivel tele
van velük a világ; itt az én reakcióm érdekes. Hasonló
találkozásokkor általában menekülni vágyunk. Az utcán sétálva
elfordítjuk tekintetünket, és meggyorsítjuk lépteinket, az égési
64
 Pandora’s TeAm
osztályon én egyedül a nıvérhívó gombhoz folyamodhattam.
Mégse tettem. Egyetlen reakcióm erre a potenciálisan
veszedelmes helyzetre a reagálás hiánya volt. Ki volt hát a
kevésbé racionális, a zilált hajú nı vagy én?
Hátrált egy lépést.
– Nem emlékszel.
– Nem. – Bármi volt is, amire szerinte emlékeznem kéne,
nyilvánvalóan nem emlékeztem.
– Így még érdekesebb – mondta. – Tudsz róla, hogy meg
akarják mérgezni a szíveimet?
– Nem – feleltem újból, de kíváncsi voltam, hová fogunk
kilyukadni. – Azt akarják?
– Azt. Nem engedhetem, mert be kell fejeznem a
vezeklésemet. – Körülpillantott, mint aki attól fél, hogy
kihallgatják. – Ezúttal hogyan égtél meg?
Képes voltam egyhuzamban kinyögni néhány rövid
mondatot, már persze ha nem felejtek el szünetet tartani és
lélegezni, így hamar elbeszéltem neki balesetem egykét részletét:
mikor, hol, mióta. Aztán a nevét kérdeztem.
– Tudod a nevem. – Folyton a mellkasához nyúlkált, mintha
keresne valamit, ami a jelek szerint hiányzott. Mozdulatai arra
emlékeztettek, ahogy én simogattam mindig a születési hegemet.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Elvették a nyakláncom. Azt mondták, kárt tehetek vele
valakiben – válaszolta. – Itt nemrégiben meghalt egy kislány.
Thérése, jutott eszembe.
– Honnan tudod?
– Ó, tudok egy s mást a holtakról – nevetett de úgy vélem,
szerencsések vagyunk.
– Hogyhogy?
– Túléltünk egy hétévest. Túléltük ıt százszorosan.
– Mirıl beszélsz?

65
 Pandora’s TeAm
– Van egy Bougatsa nevő kutyám. – Rángtak az ujjai, kezét
lelógatta. – Kedvelni fog téged.
– Nem szeretem a kutyákat.
– Majd megszereted.
– İk se szeretnek engem.
– Ó. Mert olyan kemény és rideg vagy?
Tényleg csúfolódik egy égési sérülttel?
– Mit jelent ez a név? – kérdeztem. – A Bougatsa?
– A tölteléket jelenti egy görög pitében, a kutyám pontosan
olyan színő. Behozhatnám megmutatni.
– Ide nem engednek be kutyákat. – Levegıvétel. – Engem még
a virágok is megölhetnek.
– Hah! Ne nézz ostobának. Tudod, hogy kutyáknál rosszabb
dolgok is vannak, amiktıl tarthatsz. – Finoman, gyengéden
rátette a kezét a mellemre. Beleborzongtam, nem csupán az
érintésbe, de a nı szemének csillogásába is. – Borzasztóan erıs a
kísértés, hogy végezz magaddal, és én nem hibáztatlak érte. De
ezeknek a dolgoknak megvan a maguk ideje és helye, és ez most
nem az.
Miért mondta ezt? Muszáj volt témát váltanom.
– Jól nézel ki a hétszáz évedhez képest.
– Te viszont nem – mondta végigtekintve a testemen. Ez volt
az elsı alkalom, hogy valaki viccelıdött az állapotommal. –
Tehát mit javasolsz, mit tegyek a szívekkel?
– Szerintem... – Rövid szünetet tartottam, hogy úgy látsszék, a
választ fontolgatom, holott valójában erıt győjtöttem a
következı mondat kiejtéséhez. – Azt hiszem, oda kell adnod ıket
a jogos tulajdonosaiknak.
Elkerekedett a szeme, mintha titkos zárba illesztettem volna
bele az imént a kulcsot, s ettıl az a gondolatom támadt, talán
rossz gombot nyomtam meg az ırület masinériáján. Lelkesült
arckifejezése azonban éppily hamar gyanakvóvá vált. Az ágyam
sarkához lépett, és idegen nyelven kántált valamit.
66
 Pandora’s TeAm
– Iube, Domine, benedicere.
Latin? Ezt rövid beszélgetés követte, melynek során az üres
levegıbe beszélt egy általam ismeretlen nyelven, s a kapott
válaszokat én nem hallottam. Az elsı képzelet szülte beszélgetés
végeztével mélyen meghajolt, s az ágy másik sarkához lépve
megismételte a jelenetet. Majd a harmadik saroknál is.
Mindegyik diskurzust úgy fejezte be, ahogy elkezdte – Iube,
Domine, benedicere –, s mire visszaért a kiindulási helyére, már
elszállt a gyanakvása.
– Három mesterem megerısítette, hogy valóban te vagy az.
Teérted tökéletesítettem az utolsó szívemet.
Már pusztán attól, hogy ezt kimondta, szemlátomást mély
érzelmek korbácsolódtak fel benne. A sírás határán járt, amikor
azt mondta:
– Oly régóta várok.
Ekkor Beth széthúzta a függönyt. Döbbenten látta, hogy
látogatóm van, hiszen hosszú hetek óta nem járt nálam senki, ám
a meglepıdése aggódásba fordult, amikor észrevette a nı
szemében a tébolyult derő csillogását. Beth ezután
megállapította, hogy bár látogatóm kórházi köpenyt visel, az
nem a látogatók zöldje, hanem a betegek halványabb árnyalata,
továbbá hogy színkódos karperece van, ami pszichiátriai
gondozottra utal. Beth a rá jellemzı profizmussal nem
bocsátkozott nyílt konfliktusba a látogatómmal, de nem hagyott
magamra vele. Máris hívott egy betegkísérıt, hogy „vezessék”
vissza a nıt a pszichiátriai részlegre.
Úgy éreztem, nincs félnivalóm, s hogy tulajdonképpen nem
árt, ha némi kis vadság injektálódik a nyomasztóan steril
hangulatba. A betegkísérı érkezéséig hátralévı percekben
békésen tovább folytattam a beszélgetést a nıvel, mialatt Beth
egy távoli sarokban állt és figyelt. Látogatóm suttogott, hogy ne
lehessen hallani, amit mond.
– Van egy közös ismerısünk.
67
 Pandora’s TeAm
– Kétlem.
– Te csak egyszer láttad ıt, tömegben. Nem tud beszélni –
mondta közelebb hajolva –, de adott neked egy kulcsot a
rejtvényhez.
– Kulcsot?
– „Soha nem tőnıdtél el, hogy honnét van igazából a
sebhelyed?” – Látogatóm a melléhez nyúlt, már azt hittem,
odamutat, ahol a heget viselem a testemen, de csak a hiányzó
nyakláncát kereste hasztalan.
Hogy találhatta ki ez a nı annak az üzenetnek a pontos
szavait, amelyet akkor, a légiparádén kaptam? Mindegy, én
racionális ember vagyok – nem lehet szó többrıl különös
véletlennél. Ezt bizonyítandó megpróbáltam félrevezetni:
– Az egész testem egy seb.
– Nem az égési sebeid, hanem a heg, amivel születtél, ami a
szíved fölött van.
Ebben a pillanatban megérkezett a betegkísérı, és kezdte
hízelegve elvezetni a nıt. Beth segített neki, testével terelgette
látogatómat az ajtó felé.
Hangom még nem nyerte vissza az erejét, de tılem telhetıen
megemeltem:
– Honnan tudsz róla?
A nı hátrafordult, nem törıdve a könyökét húzgáló karokkal.
– Az a baj a mi fajtánkkal, hogy nem a rendes módon halunk
meg.

***

A betegkísérı ekkor vitte ki a szobából.

Mindenre létezik logikus magyarázat; éppen ezért arra is,
hogy a nı tudott a hegemrıl.
Elsı számú magyarázat: véletlenül ráhibázott.
68
 Pandora’s TeAm
Második számú magyarázat: valamelyik barátom tréfált meg,
mert úgy gondolta, vicces lesz beküldeni hozzám egy
pszichotikust alakító színésznıt, akinek tudomása van az életem
legszemélyesebb részleteirıl. Ez a hipotézisem ott hibádzott,
hogy egyik barátomnak se beszéltem a légiparádén feltőnt ázsiai
nırıl, ráadásul nem maradtak barátaim, akik megtréfálhattak
volna.
Harmadik számú magyarázat: a nı kedvelte pornográf
filmjeimet, és tudott a hegrıl a mellkasomon. Sebhelyem sok
filmen megörökített tény volt, mivel soha nem próbáltam
sminkkel eltüntetni. (Az én mőfajomban túl sokat
verejtékezünk.) Csakhogy a kórházi nyilvántartásban nem a
pornós, hanem a valódi nevemmel szerepeltem, s ha tekintetbe
vesszük a külsımet, képtelenség lett volna felismerni bennem az
embert, aki valaha voltam.
Utolsó magyarázat: a nı rajongott a pornográf filmjeimért,
megszállott volt, és lenyomozta idıközben jobb létre szenderült
produkciós vállalatomat. Valaki, feltehetıen az a nyomorult
ügyvéd, tájékoztatta a balesetemrıl, és az égési osztályra
irányította.
De ha csakugyan fanatikus rajongó, miért nem tett említést a
karrieremrıl? És ha az egykori pornószínészt kereste, miért tőnt
olyan boldognak, amikor rám talált ebben az állapotomban? És
végezetül: jóllehet számos furcsaság volt a viselkedésében,
semmi sem utalt pornófüggıségre. Nekem elhihetik, elég
perverz alakot láttam életemben, hogy tömegben is kiszúrjam
ıket.
Feltételeztem, hogy egyszerően rá kell kérdeznem, amikor a
nı visszajön, mert valami okból tudtam, hogy el fog jönni.
Amikor szóltam a nıvéreknek, hogy a jövıben szívesen fogadom
a pszichiátriai osztályos nıt, mind ferdén mosolyogtak rám.
Milyen szomorú, gondolhatták, hogy elıre várom egy bolond
látogatásait. De engem ez nem tántorított el, sıt megkértem
69
 Pandora’s TeAm
Betht, hogy derítse ki nekem a nı nevét. İ nem volt hajlandó rá,
ezért Connie-hoz fordultam. Connie is ugyanazt mondta: a
betegekre vonatkozó információk kiszolgáltatása ellenkezik a
kórház politikájával. Mire azt feleltem, hogy „nagyon, de nagyon
undok”, ha nem segít megtudnom annak az embernek a nevét,
aki hosszú idı óta az egyetlen látogatóm volt. Mivel Connie
mindenekelıtt kedvességre törekedett, hamarosan kiszolgáltatta
nekem a kért információt.
A nıt Marianne Engelnek hívták.

***

A baleset elıtt magasabb voltam. A tőztıl összefonnyadtam,

mint a szárított marhahús. Valamikor karcsú és gusztusos
voltam, akár egy görög ifjú, érett seggem azokra a gömbölyded
fél dinnyékre hasonlított, amelyekért japán üzletemberek kisebb
vagyont fizetnek. Bıröm puha volt és tiszta, akár az érintetlen
joghurt, hasam szimmetrikus redıkre oszlott, karomon
egészséges izmok feszültek. De az arcom volt a védjegyem.
Járomcsontom Verlaine erotikus álmaiba illett. Szemem fekete
mélységét felderíteni egész napos expedíció lett volna egy kisebb
barlangászcsapatnak. Egy meleg fickó egyszer azt mondta
nekem, mindennél jobban vágyik rá, hogy a pénisze hegyét
puhán odanyomja az alsó ajkamhoz. Kinevettem, de titokban
jólesett a bókja.
A balesetem óta igyekszem lerázni magamról a hiúságot, de
még mindig küzdök vele. Emlékszem a múltra, amikor arcom
tökéletes volt, amikor a szél felborzolta a hajamat, amely ettıl a
madárszárnyak puha alsó tollaira hasonlított. Emlékszem, ahogy
a nık utánam fordultak az utcán, hogy rám mosolyogjanak,
miközben azon tőnıdtek, milyen lenne birtokolni a szépségemet,
akár csak egyetlen mámoros pillanatra is.
70
 Pandora’s TeAm
Ha elfogadják a leírásomat a szörnyetegrıl, ami most vagyok,
akkor el kell fogadniuk a leírásomat a szépségrıl is, ami egykor
voltam. S mióta találkoztam Marianne Engellel, még
intenzívebben érzem ezt a veszteséget – fıként a lábam között.

***

Marianne Engel úgy tíz nappal késıbb jelent meg újra az

ajtóban, s a köpönyegét mintha a legremekebb középkori szabó
készítette volna. Nem viccelek; tényleg valami olyasmi volt rajta.
A csuklya az arcába lógott, és a szeme ragyogott, mint az
akvamarin a bánya mélyén. Ujját az ajkához téve csendre intett,
majd az ágyam mellé osont. Nevetni volt kedvem, de láttam,
hogy komolyan veszi magát. Amint mellém ért, behúzta a
függönyt, hogy megint kettesben legyünk. Kár volt aggódnia,
mert akkortájt csak két másik beteg feküdt az osztályon, egyikük
épp elment gyógytornára, a másik meg hangosan hortyogott.
A mőanyag védfal mögött már biztonságosnak érezte, hogy
hátrahúzza a csuklyát – nem teljesen, csak egy kicsit –, és
észrevettem, hogy eltőntek a táskák a szeme alól. Jóval
összeszedettebb volt, mintáz elsı találkozásunkkor, és átható
dohányszagot árasztott. Azon tőnıdtem, vajon ki tudta-e
cselezni a nıvéreket, vagy azok egyszerően nem törıdtek vele.
Nem a látogatói köpenyt viselte, ami azt sejtette, hogy nincs
tudomásuk az ittlétérıl. Kezét a csuklya szegélyén tartotta,
készen rá, hogy bármely pillanatban újra a fejére húzza.
– Nem tudhatják meg, hogy itt vagyok.
– Az orvosok?
Marianne Engel bólintott. Mondtam, hogy nincs mitıl
tartania, az orvosok jót akarnak.
– Nem sokat tudsz róluk. – Benyúlt a nyakához, és bırszíjon
fityegı nyílhegyet húzott elı. – Nézd, visszakaptam a
71
 Pandora’s TeAm
nyakláncomat. – Levette a fejérıl, és a mellkasom fölé tartotta; a
nyílhegy varázsvesszıként lengve kereste a szívemet. – Szabad?
Nem tudtam, mire gondol, de azért bólintottam.
Lejjebb engedte a kezét, s a nyílhegy felfeküdt a mellkasomra.
– Milyen érzés?
– Mintha ott lenne a helye.
– Így igaz.
– Honnan tudsz a hegrıl a mellkasomon?
– Ne siess ennyire. Az effajta dolgokat idıbe telik
elmagyarázni. – Elvette a láncot a mellemrıl, és visszaakasztotta
a nyakába. – Elıbb hadd meséljek neked egy sárkányról.

***

– Egyszer volt, hol nem volt egy La Gargouille nevő sárkány.

Franciaországban élt, közel a Szajnához. La Gargouille teljesen
szokványos sárkány volt, zöld pikkelyes, hosszú nyakú, éles
karmú, kurta szárnnyal, amely nem tarthatta fenn a levegıben,
mégis fenntartotta. Mint a legtöbb sárkány, ı is tőzokádó volt,
tudott vizet lövellni meg a karmaival hatalmas fákat kicsavarni.
A közeli városka, Rouen lakói győlölték a sárkányt, és
félelemben éltek. De mit tehettek volna? Az sokkal erısebb volt
náluk, ezért minden évben áldoztak neki abban a reményben,
hogy megbékítik. La Gargouille, amint az egy sárkánytól
elvárható, a szőzlányokat kedvelte, a falusiak azonban
bőnözıket kínáltak fel neki. Akárhogy is, az emberevés
mindenképpen iszonyú. Ez évtizedeken át folytatódott. Végül az
Úr 600. esztendeje körül egy Romanus nevő pap érkezett a
városba. Hallotta La Gargouille hírét, és azért jött, hogy lebírja a
szörnyet. Ha az emberek templomot építenek, mondta Romanus,
és a falu minden lakója hajlandó megkeresztelkedni, ı előzi a
sárkányt. A falusiak, akiknek megvolt a magukhoz való eszük,
72
 Pandora’s TeAm
ezt jó vásárnak ítélték. Hiszen mit veszíthetnek a sárkányon
kívül? Így hát Romanus kivonult a Szajnához haranggal,
Bibliával, gyertyával és feszülettel felszerelkezve. Meggyújtotta
és a földre helyezte a gyertyát, aztán felütötte a Bibliát, majd
szólította La Gargouille-t. A szörny félelem nélkül bújt elı
barlangjából; utóvégre mi félnivalója lehet egy sárkánynak az
emberi lényektıl? Egy ilyen látogatás mindössze friss húst jelent.
Amint a sárkány megjelent, Romanus megszólaltatta a harangot,
mintha a halál érkezését jelezné, és felolvasta az Úr szavát. A
sárkány apró füstgomolyokat pöffentett a hang hallatán, mintha
szórakoztatná, míg észre nem vette, hogy már nem képes tüzet
okádni. Fájdalom hasított a tüdejébe, ahonnét néhány perccel
késıbb mintha az utolsó csepp levegıt is kiszippantották volna.
Amikor ráébredt, hogy tőzfúvással nem őzheti el a papot,
nekirontott. Romanus fogta a keresztet, és rendületlenül tartotta
a szörny felé, amely képtelen volt elindulni, mintha láthatatlan
kéz akadályozná. Akármerre fordult is a lény, a pap együtt
mozgott vele, és La Gargouille nem juthatott közelebb
kínzójához. Romanus, egyik kezében a feszülettel, a másikban a
Bibliával, egyszerő hittel telve olvasott tovább; minden vers
nyílként fúródott a sárkány pikkelyei alá, minden fejezet
dárdaként hatolt az oldalába. La Gargouille hosszú élete során
egyszer sem tapasztalt még ilyet, és megkezdte a visszavonulást.
Ide-oda kapkodta a fejét, de Romanus a kereszttel egyenesen
hátrafelé kényszerítette a szörnyet. Midın a sárkány a barlangja
csapdájába esett, a pap folytatta a kántálást, míg a lény
legyızetve térdre nem zuhant. Végül Romanus összecsukta a
Bibliát, és elfújta a gyertyát; a szertartás befejezıdött, a szörny
megszelídült. La Gargouille harci kedvét vesztve leszegte a fejét,
és hagyta, hogy Romanus a nyakára csúsztassa a miseruháját. A
pap ezután a kereszt segítségével szorosra húzta e kötıféket, és
kivezette a legyızött sárkányt a városba. Egyetlen módja van egy
sárkány megölésének: ha máglyán elégetik; mindenki tudta ezt,
73
 Pandora’s TeAm
és így is cselekedtek. La Gargouille sivított a kínoktól, ám a
falusiak füle ezt édes melódiának hallotta. A vijjogás egy
pillanatra sem szőnt meg, mert La Gargouille feje és nyaka nem
akart elégni: ezeket a területeket a sárkány tőzokádó képessége
felvértezte a hı ellen. Végül azonban mégis kimúlt a szörny, és a
falusiak megszabadultak súlyos átkuktól. Becsületes emberek
voltak az ottaniak, teljesítették az alku rájuk esı részét.
Valamennyien felvették a keresztséget, és megépítették a
templomot. La Gargouille el nem égett fejét erısítették fel a
csúcsára, s az eljövendı századok során róla mintázták a
kimérákat meg a vízköpıket.

***

Marianne Engel teljesen elmerült a mesélésben, így

lehetıségem volt egy kicsit alaposabban kifürkészni. Tekintete –
ezen a napon éppen kék volt a szeme – már nem repkedett ide-
oda orvosokat keresve. Olyan merın, olyan közvetlenül nézett
rám, hogy elszégyelltem magam. A nézése érzéki volt, és
felkavaró.
Nem volt úgynevezett klasszikus szépség. Fogai talán egy
picit aprók voltak a szájához képest, de én mindig rendkívül
szexinek találtam a törpefogúságot. A szemöldökét némely
férfiak talán túl bozontosnak mondanák, de hogy ıszinte legyek,
azok a férfiak idióták. Az orra lehetne az egyetlen valóban
kifogásolható pontja; nem volt túl nagy, ezt szögezzük le, de nem
is volt fitos. Az orrnyergén lévı aprócska púpból ítélve
valamikor el volt törve, de szerintem ez csak karakteressé tette.
Fel lehetne még hozni, hogy orrlyukai kissé levegısek voltak, ám
ezt a vádat egyetlen épesző bíró se venné komolyan.
Bıre sápadt, mintha nem érné sőrőn a nap. Inkább soványnak
tőnt, mint kövérnek, bár a köpönyeg miatt nehéz volt fogalmat
74
 Pandora’s TeAm
alkotni a vonalairól. Magasabb volt az átlagos nıknél, de nem
annyira, ami már meghaladja a normálist. Mondhatni,
kellemesen magas. A korát is nehéz volt pontosan megmondani,
de látszatra a harmincas évei végén járt.
Jó ideje befejezte már a történetet, mire rádöbbentem, hogy
még mindig ıt bámulom, ı meg visszamosolyog rám; nem
sértettem meg, inkább mintha örülne. Azt mondtam, ami elsınek
az eszembe ugrott:
– Ezt te találtad ki?
– Nem, ez egy ısi legenda – nevetett. – Nekem nincs meg
hozzá a képességem, hogy történeteket fabrikáljak, viszont
ismerem a történelmet. Tudtad például, hogy Jeanne d’Arcot
Rouenban égették meg, és hamvait a Szajnába szórták?
– Nem, nem tudtam.
– Szeretek arra gondolni, hogy a teste még mindig része a
víznek.
Tovább beszélgettünk mindenfélérıl. Aztán dr. Edwards
lépett be a szobába – felismertem a lépteit – a soros vizit végett,
és széthúzta a függönyt.
– Ó! – mondta, mert meglepıdött, hogy látogatóm van. –
Rosszkor jövök?
Marianne Engel visszahúzta a kámzsáját, és talpra ugrott,
majdnem fennakadt a plasztikfüggönyben, ahogy elviharzott Dr.
Edwards mellett. Egyszer még visszapillantott rám, és esedezve
szólt:
– Ne mondd el!

***

A Marianne Engel látogatását követı napokban Nan egy

elektromos eszközzel elkezdte leszüretelni rólam az ép bırt,
hogy áthelyezze a sérült területekre. İ ezt elırelépésnek nevezte
75
 Pandora’s TeAm
a kezelésemben, én azonban nem éreztem annak. Az ép bırben
továbbra is mőködtek az idegek, így minden szüret idején szó
szerint leszaggatták a testem héját, nyílt sebek parlagföldjét
hagyva hátra. Körülbelül két hétbe telt, mire a donorterületek
újra feltöltıdtek, s a mőveletet meg lehetett ismételni. Új bırt
növesztettem csak azért, hogy aztán megint leszedjék rólam;
bırfarm lett belılem, és a doktornı kezelte a cséplıgépet.
A szüretek után beborítottak kenıcsökkel, és laza kötésekbe
burkoltak. Néhány napra rá valamelyik nıvér, többnyire Beth,
elvégezte az elsı kötéscserét. Nan felmérte, hogy az átültetések
hány százaléka tapadt meg, és durva becsléssel megállapította,
sikerként vagy kudarcként kell-e elkönyvelni a beavatkozást. A
nyolcvanöt százalékos megtapadás volt a jó; ennél alacsonyabb
értéknél Nan lemondóan csettegett a nyelvével. Amennyiben
hatvan százalék alá csúsztunk, újra kellett foltoznia.
Még ha a bır megtapadt is, a faggyúmirigyek hiánya az
átültetett szövetben extrém szárazsághoz vezetett. „Hangyák a
bır alatt”: ez nem csupán túlságosan elcsépelt kifejezés az érzés
leírására, de nem is elég szemléletes. Inkább talán apró
láncfőrészeket berregtetı favágó termeszek; vagy daróccsuhát és
üveggyapot cipıcskét viselı rákok; esetleg picinyke szögesdrót
ekéket vonszoló patkánycsemeték légiója. Szteppelı
szubepidermális csótányok stoplis cipıben és
cowboysarkantyúban? Mondjuk.

***

Napokig vártam Marianne Engel visszatértét.

Túl sokat gondoltam rá, s a gondolkozás elrabolta az idıt,
amit egyébként a sebtisztítástól való rettegésre vagy öngyilkos
tervek dédelgetésére fordítottam volna. Amikor fájni kezdett a
gyomrom, azon tőnıdtem, lehetséges-e, hogy hiányzik nekem ez
76
 Pandora’s TeAm
a nı, akit alig ismerek. Vágyakozás lenne ez? Tényleg nem
tudtam, mivel addig kizárólag olyankor éreztem így, amikor
kiapadtak a kokainforrásaim.
Mint kiderült, az érzés a gyomromban nem vágyakozás volt.
Nyugtalan beleim hamarosan már a perzselı kín flamenco-táncát
járták. Égetett, mint a chilipaprika, az ánuszomban meg
kasztanyetták csattogtak. Nan megnyomkodta a hasamat, és
megkérdezte, fáj-e. Azt feleltem, az átkozott spanyol
polgárháború dúl odabent. Hamarosan más orvosok is a
szobámba toppantak, fehér köpenyes bevonulásaik a flandriai
harcteret juttatták eszembe. Megszkenneltek, megröntgeneztek,
és olyasmiket dünnyögtek, hogy „érdekes” meg „hmmm”.
(Bármennyire érdekes is valami, az orvosnak soha, de soha nem
szabad érdekeseznie vagy hümmögnie a beteg elıtt.) Az orvosok
dünnyögıkórusa nemsokára arra a megállapításra jutott, hogy
súlyos hasnyálmirigy-gyulladásom van, amitıl a hasnyálmirigy-
szöveteim jó része elhalt.
A hasnyálmirigy-nekrózisnak két típusa ismert: a steril és a
fertızött. Az enyém fertızött volt. Ha nem mőtenek meg
haladéktalanul, nagy eséllyel nem maradok életben. Az orvosok
tehát közölték, hogy nincs más választásom, mint minél
hamarább megválni hasnyálmirigyem tetemes részétıl. Miért is
ne, vontam vállat. Öt óra sem telt el a diagnózisom felállítását
követıen, és már gurítottak is be a mőtıbe, ahol az
aneszteziológus arra kért, számoljak vissza tíztıl. Hatig jutottam.
Égési sérülteknél nem alkalmazható a rendes anesztézia, s
amit kapunk helyette – a ketamin-anesztézia gyakorta
látomásokat okoz. Ez egyszer roppant kellemes hallucinációban
volt részem, nem várt bonusz adódott az egyébként leverı
élményhez. Az óceánt néztem egy szépséges angol nıvel az
oldalamon, és mi lehet nagyobb öröm egy égési sérültnek,
mintha vízzel álmodik?

77
 Pandora’s TeAm
***

Ébredéskor megtudtam, hogy a hasnyálmirigyem felét

eltávolították. A sebész ráadásképpen a szomszédos bélszövetbıl
is kiemelt egy darabkát, ami szintén károsodott. Szerintem azért
döntött így, mert ha már úgyis arra járt, nagyot akart markolni.
Fokról fokra orvosi hulladékká alakultam át. Ki tudja, egy napon
még teljesen eltőnök a doktorok rajtam végzett felszíni fúrásaitól.
Marianne Engel egy széken ült a szobám sarkában, olvasott, és
valami fakó ruhát viselt. Pár pillanat múlva alkalmazkodott a
szemem, és láttam, hogy a látogatói köpeny van rajta. Amikor
észrevette, hogy ébren vagyok, odajött hozzám; könyvének
borítója azt hirdette: Non Omnis Moriar.
– Mit keresel itt? – Tekintélyes egómat hizlaló válaszban
reménykedtem.
– A szenvedésedet jöttem megnézni.
– Hogy mit?
– Irigyellek érte.
Felejtsük el a nı mentális zavarát: egy égési sérült képtelen
tolerálni valakit, aki irigyli tıle a szenvedését. Az altató ködén át
minden erımet összekapartam a legvérmesebb dühkitöréshez.
Nem emlékszem, mit mondtam pontosan, de nem volt szép.
Amikor felfogta, mennyire megsértettek a szavai,
magyarázkodni próbált.
– Én minden szenvedést irigylek, mert a lelki szépség
megvalósításához szenvedni kell. Ez közelebb viszi az embert
Krisztushoz. A szenvedık Isten kiválasztottai.
– Akkor gyújtsd fel magad – köptem –, meglátod, milyen szép
leszel!
– Ahhoz én túl gyenge vagyok – válaszolta, és lepergett róla a
szarkazmusom. – Nemcsak a lángoktól félek, hanem attól is,
hogy meghalok, mielıtt a szenvedésem teljessé lenne.

78
 Pandora’s TeAm
Az agykiütı narkotikum visszarántott a sötétségbe.
Örültem, hogy nem kell folytatnom a beszélgetést.

***

Marianne Engel betegségének valódi mibenléte továbbra sem

volt világos, de amikor azzal jött, hogy „a szenvedık Isten
kiválasztottai”, a skizofrénia mellett tettem le a voksom.
A skizofréneket gyakran kóros kapcsolat főzi a valláshoz, ami
egyes orvosok szerint a kialakulás idejével hozható kapcsolatba:
a betegség többnyire tizenhét és huszonöt éves kor között
fejlıdik ki, abban az idıszakban, amikor sokan elıször
konfrontálódnak a hitükkel. A skizofréniások gyakorta intenzív
észlelési zavaros periódusokat vagy egyenesen hallucinációkat,
például akusztikus hallucinációkat élnek át, amitıl az a
meggyızıdés alakul ki bennük, hogy ık Isten kiválasztottai. Ezt
a helyzetet súlyosbítja, hogy általában gondjaik vannak a vallási
szimbolizmus metaforikusságának megértésével.
A kereszténység azon az elképzelésen alapul, hogy Jézus az
emberiség egészének bőneiért halt meg: hogy megváltson
minket, Krisztust megkínozták és keresztre feszítették. A
skizofréniás a következıképpen okoskodik, amikor értelmezni
próbálja a történetet: Jézus Isten hın szeretett fia, Jézus hihetetlen
szenvedésen ment keresztül, tehát aki a legtöbb kínt elviseli, azt
szereti Isten a legjobban.
Régi tradíciójuk van azoknak a hívıknek, akik úgy érzik, a
szenvedés közelebb visz bennünket a Megváltóhoz, ám egy
emberi arc mindig többet ér az elméleteknél. Éppen ezért
engedjék meg, hogy önök elé tárjam a német misztikus, Heinrich
Seuse életét. Az 1295-ben született Seuse a kor egyik
legjelentısebb vallási figurájává vált, írásai poétikus felhangja

79
 Pandora’s TeAm
miatt Minnesängerként – „a lovagi szerelem megéneklıjeként” –
ismerték.
Seuse tizenhárom évesen Konstanzban lépett be a Domonkos-
rendbe, és saját bevallása szerint vallásos életének elsı öt évében
semmiféle kivételességnek nem adta jelét. Tizennyolc éves
korában azonban hirtelen megvilágosodott – olyan heves
mennybéli öröm töltötte el, hogy az is felmerült benne, talán
kirepült a lelke a testébıl. Annyira fontosnak értékelte ezt az
eseményt, hogy vele kezdi életének leírását, A szolga életét.
Egyes kutatók szerint A szolga élete az elsı német nyelvő
önéletírás, míg mások amellett érvelnek, hogy nem is önéletírás.
A mő java része Elsbeth Stagel keze munkájának látszik; a tössi
zárdából való fiatal nı Seuse legkedvesebb lelki leánya volt.
Elsbeth számos beszélgetésüket jegyezte le, és építette bele az
életrajzba Seuse tudomása nélkül, s amikor a férfi ezt fölfedezte,
elégette a kézirat egy részét, mígnem egy „égi jel” megálljt
parancsolt neki. Senki sem tudja, mennyit írt a szövegbıl Stagel
és mennyit Seuse.
A szolga élete érdekfeszítı tudósítás, bámulatos részleteket
közöl a Seuse életét végigkísérı látomásokról: Isten feltárta elıtte
a mennyország, a pokol és a purgatórium képét, és eltávozott
lelkek jelentek meg neki, hogy beszámoljanak a halál utáni
életükrıl. Jó kis cucc, és elképesztıen drámai! De a
legdöbbenetesebb leírás A szolga életében az, ahol Seuse – vagy
Stagel – a férfi önmagára rótt kínzásait ecseteli.
Seuse azon elképzelés híveként, mely szerint a testi
kényelemérzet meggyengíti a lelket, azt állítja, hogy huszonöt
évig nem tette főtött szobába a lábát, és visszautasította a
vízivást, míg a nyelve fel nem repedt a kiszáradástól, s egy teljes
évbe telt, mire meggyógyult utána. Lecsökkentette a fogyasztását
– napjában egyszer evett, de húst, halat vagy tojást soha –, és
egyszer látomása volt, melyben erısebb vágyat érzett egy alma,
mint az örök bölcsesség után, ezért azzal büntette magát, hogy
80
 Pandora’s TeAm
két évig egyáltalán nem vett magához gyümölcsöt. (Azon
tőnıdöm, vajon miért nem vonta le a történet tanulságát, és evett
továbbra is metaforikusán tiltott helyett valódi gyümölcsöt.)
Seuse olyan alsónemőt viselt, amelybıl százötven élesre fent
rézszög meredt a bıre felé. Felsıtestén darócruhát viselt
vaslánccal, alatta széttárt emberi kéz nagyságú és harminc
további rézszöggel kivert fakeresztet. Ezzel a lapockái között
minden mozdulatra – fıként mikor letérdelt az imához – a
húsába döftek a szegek, és Seuse késıbb ecetet dörzsölt a sebeibe.
Nyolc éven át viselte ezt a szöges keresztet, majd Isten egy
látomásban beavatkozott, és eltiltotta a folytatástól.
Még alváskor is viselte önsanyargató öltözékét – fekhelyéül
egy öreg ajtó szolgált. Amikor leheveredett, bırbéklyókkal
kötözte meg magát, hogy ne tudja elhessegetni az éjjelente belıle
lakmározó patkányokat. Álmában idınként elszaggatta
kötelékeit, ezért éles rézszegekkel sőrőn kivert bırkesztyőt
kezdett hordani, ami olyan hathatósan szeletelte fel a bırét, akár
egy sajtreszelı. Seuse tizenhat évig követte ezeket a szokásokat,
mígnem egy újabb látomásban Isten úgy rendelkezett, hogy
hajítsa alvási segédeszközeit a közeli folyóba.
Seuse számára nem jelentett megkönnyebbülést, hogy nem
sanyargathatja magát többé, éppen ellenkezıleg, aggasztották az
isteni beavatkozások. Midın egy apáca a hogyléte felıl
érdeklıdött, Seuse azt felelte, nagyon rosszul érzi magát, mert
egy hónapja nem érzett fájdalmat, és attól fél, Isten elfeledte ıt.
Seuse felismerte, hogy ez a fajta önkínzás csupán a kezdet;
általa nem mutatkozik meg tapinthatóan az Úr iránti nagy-nagy
szeretete. Hogy kiköszörülje a csorbát, egy este szétnyitotta a
csuháját, és kihegyezett pennával az IHS betőket karcolta a
húsába a szíve fölött. (Ha ez önöknek kínai, én azt mondom,
görög; az IHS a görög nyelvben Krisztus nevének rövidítése.)
Ömlött a vér felszaggatott húsából, de ı azt állította, alig érez
fájdalmat az elragadtatástól. A bekarcolt betők soha nem tőntek
81
 Pandora’s TeAm
el, és Seuse élete végéig viselte sebét; állítása szerint a küzdelem
pillanataiban enyhülést hozott számára a tudat, hogy szíve
együtt dobban Krisztus nevével.
Seuse 1366-ban halt meg, és csak sejthetjük, hogy hosszúra
nyúlt élete bizonyára jóval hosszabbnak tőnt annál, amilyen
valójában volt.
Érdekesnek találom, hogy Seuse „megvilágosodására”
tizennyolc éves korában került sor, éppen akkor, amikor a
skizofrénia meg szokott jelenni. Ha valaki a tizennegyedik
századi Németországban skizofrén, magától értetıdik, hogy a
vallásos élet felé fordul. A miszticizmus korában a látomások
nem félelmet, hanem hódolatot váltottak ki. Ha az
eszméletvesztésig ostorozta magát az ember, akkor nem
önpusztító volt, hanem Krisztussal vetekedett. Ha hangokat
hallott, egyenesen Isten szólt hozzá.
Mindennek ellenére van egy esemény Heinrich Seuse életében,
amelyet különösen érdekesnek találok, jóllehet könyvtári
kutakodásaim során soha nem leltem rá megerısítést.
Marianne Engel makacsul állította, hogy egyszer volt, hol nem
volt, találkozott Seuséval.

***

Mire felébredtem, Marianne Engel már elment, de ajándékot

hagyott az éjjeliszekrényen: egy kis, kıbıl készült vízköpıt.
Kézbe vettem a kicsi ördögöt. A vízköpı nagyjából tizenöt
centis, félig emberi gombóc volt, színe a búbánatos esıfelhıké.
Pókhasa keresztbe tett lábára lógott, könyökét a térdére
támasztotta, álla háromujjú kezén nyugodott. Hátából rövid,
vaskos szárnyak nıttek ki, feltehetıen inkább esztétikai, mintsem
repülési célból. Tömzsi fej csücsült elıregörbedı vállán, akár egy
szakadék szélére görgetett szikla. Hatalmas szeme ijesztıen
82
 Pandora’s TeAm
meredezett a Neander-völgyi szemöldök alatt, fogai kuszán
sorjáztak. A vízköpı mindent latba vetett, hogy haragos legyen a
nézése, de ez nemigen sikerült. Arckifejezése kedves volt,
szomorú, és valahogy túlontúl emberi, olyasvalakié, aki
elhagyatva vonszolja végig magát a nyomorult kis életén, míg
végül összeroppantja a szavak súlya, amelyeket nem ejthet ki
többé.
Állapotom rohamosan javult a mőtétre következı napokban.
Gyomrom szemeteshajója ismét vízre szállt, bár nem bírt el
akkora terhet, mint korábban. Jobb lábam szétroncsolt
térdemmel és megnyavalyásodott csípımmel együtt úgyszintén
a gyógyulás útjára lépett, és az orvosok azt ígérték, hogy
nemsokára leveszik a mechanikus pókgipszet. Napról napra
kevésbé szerencsétlenül hevertem csontváz ágyamban.
Nan megtapogatott, és rövid jegyzeteket írt a beteglapomra.
Mindvégig profi maradt, én viszont azt vettem észre, hogy
többször szólítom Nannek, mint Dr. Edwardsnak. Nem tudom,
zavarta-e ez a bizalmaskodás, de sose kérte, hogy hagyjam abba.
Azt hiszem, ez bátorított fel, s egy kíváncsi pillanatomban
megkérdeztem tıle, férjnél van-e.
Tétovázott, majdnem válaszolt, aztán végül mégsem.

***

A csontváz ágy melletti szék a nıvérek és Nan látogatásait

leszámítva üres maradt. Egy Marianne nélküli napból kettı lett,
kettıbıl három, öt Marianne nélküli nap, és ez így ment egy
egész Marianne nélküli hétig. Ki akartam kérdezni a kis
vízköpırıl, hogy miért adta nekem, és mit jelent.
Sokat olvastam, leginkább jogi krimiket, de cseppet sem
élveztem. Kellett valami helyettük, ezért megkértem Nant, hogy

83
 Pandora’s TeAm
hozzon nekem néhány szakkönyvet az abnormális
pszichológiáról.
– Biztosan van valamije a skizofréniáról, a mániás
depresszióról, a bipoláris zavarról, valami ilyesmire gondoltam.
– Nem ez a szakterületem – felelte Nan. – Egyébként is inkább
az égésekrıl kéne olvasnia.
Nan már korábban behozott nekem egy rakás könyvet az
égések kezelésérıl, de ezek érintetlenül feküdtek az ágyam
melletti asztalkán. Éppen azért nem olvastam ıket, mert kötelezı
olvasmánynak számítottak. Egyezséget kötöttünk: minden
pszichológiakönyvért, amit hoz, cserébe elolvasok egyet az
égéses könyvek közül. Nan ezt gyızelemként könyvelte el, és
ragaszkodott hozzá, hogy az ı könyveibıl olvassak elsınek.
Miután ezt megtettem, Gregor bukkant fel összesúrlódó
kordcombbal a szobámban, s kezében pszichológiai szakkönyvet
tartott. Odaadta, és azt mondta, Dr. Edwards kérte meg rá, hogy
hozza át a könyvet az irodájában ırzött győjteményébıl.
– Ugye nem készül bekattanni? – Úgy göcögött, hogy arra
gondoltam, a pszichiátriai osztályról idefelé egész úton erre a
mondatra készülhetett. Amikor rákérdeztem, vajon helyénvaló-e,
ha egy pszichiáter bekattanást emleget a betegek elıtt, skót
kockás zsebkendıjével letörölt egy verítékcseppet a
szemöldökérıl, és nem válaszolt. Inkább megkérdezte, miért
érdekel annyira a skizofrénia és a mániás depresszió.
– Semmi köze hozzá – mondtam.
Gregor már nyitotta a száját, mintha mondani akarna még
valamit, de csak elmosolyodott, és megbúbolta a vízköpımet.
– Aranyos – mondta, majd makkos cipıjében nesztelenül
kiporoszkált a szobámból.

***

84
 Pandora’s TeAm
Másnap apróka ázsiai nı lépett a szobámba, elsı látásra
inkább babának tetszett, semmint hús-vér embernek.
Kérem, ne higgyék, hogy ezzel azt a sztereotípiát igyekszem
erısíteni, mely szerint minden ázsiai nı porcelánbabára hasonlít.
Én nem efféle babára gondolok. Ennek a nınek széles arca volt,
lapos orra és hihetetlen mosolya. (Mindig utáltam azokat, akik
képesek szélesen mosolyogni anélkül, hogy ettıl ostobának
látszanának.) Orcája két érett alma, ami a csíkos blúzzal meg a
köpeny alatt viselt kezeslábassal együtt keleties rongybaba
megjelenését kölcsönözte neki.
– Üdv! Én Sayuri Mizumoto vagyok. Örülök, hogy
megismerhetem. – Kezét szívélyes parolára a kezembe nyomta.
Nem jegyzem meg, hogy valahányszor szóra nyitotta száját,
hatalmas vigyor ült ki a képére, de kérem, ezt innentıl kezdve
tekintsék eleve adottnak.
– Milyen név a Sayuri?
– Szép – válaszolta enyhe ausztrál akcentussal. – Most üljön
fel.
Megkérdeztem, miért vár tılem engedelmességet.
– Mert én vagyok az ön új fizikoterapeutája, most pedig
szépen felülünk.
– Nem tudja, mit kér...
– Beszéltem dr. Edwardsszal, meg tudja csinálni! – A derő és a
megfellebbezhetetlenség különös elegye érzıdött a szavaiból,
amikor azt mondta, hogy meg tudom csinálni! Kezével
megtámasztotta a hátamat, és terpeszállást vett fel, hogy
segítsen. Figyelmeztetett, hogy valószínőleg szédülni fogok egy
kicsit, amikor a fejembe tódul a vér, én meg tiltakoztam, hogy ez
nem valami jó ötlet. – Dehogynem – ujjongott. – Három, kettı,
egy, rajta!
Már ültem is; baba létére igen erıs volt. Az elsı pillanatban
még minden rendben volt, támogatott a babakéz. Aztán elfogott

85
 Pandora’s TeAm
a szédülés, és a szoba furcsa köröket kezdett leírni. Sayuri a
tarkómra tette a kezét, hogy ne billegjen a fejem.
– Remekül csinálja! Csak nyugodtan.
Amikor visszafektetett, megjegyezte:
– Ugye, hogy nem is volt olyan rossz?
– Kurva szar volt.
– Ó, borzalom! – Kezét megjátszott riadalommal eltátott szája
elé kapta. – Maga csakugyan olyan, mint mondják. Nem hallotta
még, hogy a száj minden nyomorúság kapuja?

***

Amikor felébredtem délutáni szunyókálásomból, Marianne

Engel állt mellettem, a függöny behúzva. Az ágyam melletti
széken látogatói köpeny lógott; mint késıbb megtudtam, abban
jött be a szobába, hogy kiengesztelje a nıvért, aki rajtakapta,
hogy besurran, aztán odabent azonnal levetette. Így most utcai
öltözékben volt: fodros, fehér blúzban, melyet betőrt a koptatott
farmerbe, övét kis ezüstkorongok díszítették. Haja kibontva hullt
a vállára, és leomlott a hátán. Arca békés, szeme élénk – zöld,
határozottan zöld. Nadrágja jobb szárán hímzett sárkány.
Végre kiderült, hogy igazam volt, amikor Marianne Engel
alakját csinosnak véltem. Ebben mintha a sárkány is egyetértett
volna velem, ahogy felfelé kúszott a bokától a csípıig, és
tekeregve cirógatta Marianne combját. Minden pikkelye egy-egy
színes flitter volt; rubinszeme két bizsugumó. Nyelvét kidugva
játékosan nyaldosta gazdája fenekét. Fekete öltésekbıl szıtt
karmai Marianne lábának finom húsába vájtak.
– Tetszik a nadrágod – mondtam. – Hol voltál eddig?
– Dolgom volt – válaszolta. – A nadrágot ajándékba kaptam.
– Miféle dolgod? Kitıl?

86
 Pandora’s TeAm
– Munka, aztán egy kicsit belebetegedtem. – Széket húzott az
ágy mellé, és leült. – A nadrágot Jacktıl kaptam.
– Sajnálom, hogy gyengélkedtél. Ki az a Jack?
– Már jobban vagyok. Féltékeny vagy?
– Ennek örülök. Ma nem rejtızködsz az orvosok elıl?
– Nem. Féltékeny vagy?
– Jackre? – fújtattam. – Szóval már jóban vagy velük?
– Azt azért nem. Nem akarok beszélni róla.
– Az orvosokról vagy Jackrıl?
– Az orvosokról – válaszolta. – Te akarsz beszélni Jackrıl?
– Dehogy. A magánéleted csakis rád tartozik.
– Bonyolult kapcsolat ez.
– Jackkel?
– Az orvosokkal. – Marianne Engel a nadrágsárkány ékszeres
szemén dobolt az ujjaival. – De dr. Edwards rendesnek tőnik.
– Ühüm. Szóval teljesen kigyógyultál már a miafenédbıl?
– Leginkább kimerültség volt. – Félrebiccentette a fejét. –
Beszélj a balesetedrıl.
– Betéptem, és szakadékba zuhantam a kocsimmal.
– Aki szelet vet, vihart arat.
A szobrocskára mutattam az éjjeliszekrényen.
– Tetszik a vízköpı.
– Ez nem vízköpı. Hanem egy gnóm.
– Így is lehet mondani, meg úgy is.
– Hát én azt mondom – kontrázott Marianne Engel –, hogy ez
egy gnóm. A vízköpı vizet köp.
– Ezeket mindenki vízköpınek nevezi.
– Mindenki téved. – Cigarettát húzott elı, és meggyújtatlanul
sodorgatta a hüvelyk– meg a mutatóujja között. – A vízköpık
elvezetik a vizet a katedrálisok falától, hogy ne mosódjon ki az
alap. A németek Wasserspeiernek nevezik ıket. Emlékszel?
– Mire?
– Wasserspeier: vízköpı, szó szerinti fordításban.
87
 Pandora’s TeAm
– Honnét tudod mindezt?
– A gnómokról vagy a nyelvekrıl?
– Mindkettırıl.
– Én gnómokat alkotok – válaszolta Marianne Engel. – A
nyelvtudás hobbi.
– Hogyan alkotsz?
– Faragok. – Fejével a kezemben tartott törpe szörny felé
bökött. – Ezt is én csináltam.
– Tetszik a pszichiáteremnek.
– Egy agyturkásznak? Melyiknek?
– Dr. Hnatiuknak.
– İ jobb, mint az átlag.
Ezen kissé meglepıdtem.
– Ismered?
– A legtöbbet ismerem.
– Mesélj a faragásról.
– Akkor kezdett érdekelni, amikor téged figyeltelek, ahogy
faragsz. – Másik kezével most a nyílhegyes nyakláncát babrálta.
– Én nem faragok.
– Most nem is.
– Én soha – kötöttem az ebet a karóhoz. – Mondd el, miért
szeretsz faragni.
– Ez fordított mővészet. A végén kevesebb marad a kezedben,
mint mikor elkezdted. – Szünetet tartott. – Sajnálom, hogy nem
emlékszel a faragásaidra. Nálam még mindig megvan az egyik.
– Micsoda?
– A Morgengabém. – Marianne Engel áthatóan nézett rám,
mintha azt várná, hogy eszembe jusson egy nem létezı emlék.
Amikor látta, hogy ez nem fog megtörténni, vállat vont, és
hátradılt a széken. – Jack a menedzserem.
Szakmai kapcsolat. Helyes.
– Mesélj róla.

88
 Pandora’s TeAm
– Hagyatkozz a képzeletedre. – Kifejezetten jókedve volt ezen
a napon. – Mit szólnál inkább egy újabb történethez?
– Ezúttal mirıl?
– Rólam.

89
 Pandora’s TeAm

IV.

SZÜLETÉSEM PONTOS DÁTUMA most már aligha számít, de

amennyire én tudom, valamikor az 1300-as évben volt. Nem
ismertem a szüleimet, akik április közepén, néhány napos
koromban otthagytak az engelthali kolostor kapujánál egy
kosárban. Kitett gyermeket nem volt szokás befogadni és
felnevelni – végtére is Engelthal nem árvaház volt –, ám a sors
úgy akarta, hogy Christina Ebner nıvér és Friedrich Sunder atya
találjon rám éppen azon az estén, amelyen az égi jelek
mibenlétérıl diskuráltak.
Christina nıvér tizenkét évesen vonult kolostorba, és két évvel
azután kezdıdtek a látomásai. Amikor rám talált, húszas évei
elején járt, és máris nagy hírnévnek örvendett mint misztikus. Az
ötven felé közeledı Sunder atya, a község káplánja jóval késıbb
lépett a vallásos élet útjára, mint a legtöbben. Az idı tájt már
vagy húsz éve szolgált az engelthali apácák gyóntatópapjaként.
A legfontosabb azonban, amit tudni kell róluk, a természetük,
mert ha nem olyan együtt érzık, minden egészen másképp
alakul.
Két üzenet volt a kosaramban. Az egyik latin, a másik német
nyelven, de ugyanaz állt bennük. E gyermek a sors ajándéka, tizedik
leszármazottja egy jó nevő családnak, s most már a mi Megváltónké, a
Jézus Krisztusé és az Engelthal kolostoré. Cselekedjenek a kislánnyal
90
 Pandora’s TeAm
úgy; ahogy Isten jónak látja. Akkoriban ritkaságszámba ment, ha
egy közember írástudó volt, hát még két nyelven, ezért úgy
hiszem, az üzenetek puszta léte igazolta az állítást, hogy jó nevő
családból származom.
Értesüléseim szerint Christina nıvér és Sunder atya hamar
eldöntötte, hogy egy gyermek megjelenése mind közül épp ezen
az estén nem egyszerő véletlen, és az sem mellékes, hogy
Christina nıvér maga is tizedik gyermekként jött a világra.
Amikor elvittek a rendfınöknıhöz, az tétovázott szembeszállni
kettejük egyesült érveivel. Eltekinthet-e a rendfınöknı a
lehetıségtıl, hogy megjelenésem a kapuban isteni elrendelés? Ha
az Úr üzenetet küld nekünk, jobb nem kockáztatni. Ez volt az
általános vélekedés a kolostor apácáinak körében, bár egyikük
fáradhatatlanul ágált a befogadásom ellen. İ volt Gertrud nıvér,
az armarius – vagyis a „mesterírnok” – Engelthal könyvmásoló
mőhelyében. Vésd emlékezetedbe a nevét, miként a segédje,
Agletrudis nıvér nevét is. Késıbb mindketten szerepet játszottak
az életemben, bár nem valami kellemes szerepet.
Engelthal a legjelentısebb szellemi központok egyikének
számított Németországban. Most azt gondolod, félelmetes
gyerekkorom lehetett, de valójában nem volt az. A nıvérek jól
tartottak, sejthetıen azért, mert kikapcsolódást jelentettem a
mindennapi munkákból. Szerettem mosolyt csalni az arcukra,
mert amint észrevették, hogy elmosolyodtak, minden erejükkel
azon voltak, hogy abbahagyják. Úgy éreztem, mintha
megszegtem volna egy szabályt.
Mindig Christina nıvérhez és Sunder atyához álltam a
legközelebb, akik amolyan pótszüleim lettek, s ez abban is
megmutatkozott, hogy milyen néven szólítottam Sundert.
Helyesen „atya” lett volna a megnevezése, ám ı olyan alázatos
ember volt, hogy azt szerette, ha „testvérnek” hívják. Így
mindenki másnak Sunder testvér volt, nekem azonban mindig
atya. Feltételezem, hogy velem azért tett kivételt, mert olyan
91
 Pandora’s TeAm
oldaláról ismertem, amilyenrıl senki más – kivéve Heinrich
testvért, akivel megosztotta kicsiny kunyhóját az erdıben, közel
a hegyháthoz. Akárhogy is, én hallottam Sunder atyát nevetni,
míg mások csak az erélyességét látták.
A többi apáca mind azután érkezett a kolostorba, hogy a
gyerekkorukat valahol másutt töltötték, én viszont Sunder
atyának ejtettem ki az elsı szót. „Gott.” Isten, mily dicsı
behatolás a nyelvbe. Ennek fényében hogyan viselhette volna
elıttem az atya ugyanazt a szilaj jámborságot az arcán, amit
mások felé mutatott? Nem illett az hozzá, amikor egy
csecsemıvel játszadozott, s mire elérkezettnek látta az idıt, hogy
elıttem is felöltse álarcát, már késı volt. Én azonban
megértettem már gyermekként is, hogy fenn kell tartania a
látszatot, és biztonságban volt nálam a titka.
Sunder atya mindig daróccsuhát hordott, örökösen
szidalmazta magát, azt mondogatta, hogy bőnös – jobbára
„ifjúkori vétségekben”, bármit jelentsen is ez –, és irgalomért
fohászkodott. Úgy hitte, „beszennyezıdött” a tettektıl,
amelyeket még azelıtt követett el, hogy vallásos életre adta a
fejét. Elıttem többnyire megtartóztatta magát az efféle
kirohanásoktól, amikor pedig mégsem, akkor Heinrich testvér
némán megállt a sarokban, és az égre emelte a tekintetét.
Bár önmagát elítélte, soha nem tétovázott másoknak
megbocsátani. A világ legnyájasabb hangja volt az övé. Amikor
beszélt, megszállta az embert az érzés, hogy nem csupán az atya
szereti, de maga Isten is.
Christina nıvér – azt se tudom, hol kezdjem. Csodálatos
asszony volt. Nagypénteken született, ami az elsı jele volt a rá
váró áldott életnek. Az emberek azt beszélték róla, hogy Isten
valamennyi földi képviselıje között a tizenöt legáldottabb
egyike. Kislányként egyszer sem kételkedtem ebben, s csak jóval
késıbb tettem fel magamnak a kérdést, vajon miként lehet ezt
eldönteni. Christina nıvér megannyi látomása és irodalmi
92
 Pandora’s TeAm
tehetsége öregbítette a kolostor hírnevét. Szüntelenül írt, és két
mestermő került ki a keze alól – a Jelenések, valamint az Engelthal
nıvéreinek könyve, az elıttünk létezett nevesebb apácák története.
Munkája másokat is írásra buzdított a kolostorban. Gertrud
például a könyvmásoló mőhelybıl Heinrich és Cunrat testvér
segedelmével megírta az Engelthali Gertrud nıvér életét, de igazat
szólva én mindig úgy éreztem, a könyv nem több, mint
erıfeszítés a nıvér önnön legendájának felduzzasztására.
Gertrudnak volt egy fura szokása: folyton szívogatta a fogát.
Nem lehetett nem észrevenni, nagyon utálatos jelenség volt. Azt
mondták, anyja nyolc fiúnak adott életet ıelıtte, és mindegyik
keserves szülés volt, Gertrud születése azonban könnyedén
zajlott le. Hogy jön ez ide, gondolhatnád, ám ez a kezdet
kezdetétıl egyenlıvé tette Gertrudot a Kisjézussal, akinek a
világrajövetele, mint hírlik, ugyancsak fájdalommentes volt – a
szülés éppoly makulátlanul ment végbe, mint a fogantatás. A
szóbeszéd szerint a kis Gertrud soha nem szopott anyatejet;
jobban szeretett a levegıbe cuppogni, mintha isteni nedőt
szippantana ki onnét. Mindig gyanítottam, hogy a nıvér azért
szívogatta egy életen keresztül a fogát, hogy a történet ne
merüljön feledésbe.
Az ihletettség e periódusában született könyvek közül nekem
a Friedrich Sunder irgalmas élete a legkedvesebb. A könyvet
szeretem, de nem tetszik, amit tettek vele. Sunder atya halála
után a szöveget megtisztították, és sok egyéb mellett minden rám
vonatkozó utalást eltávolítottak belıle. Néma hiúságom miatt, de
sértınek találtam – és találom most is – az atya szándékának
megtiprását.
Ezek voltak tehát az emberek, akik gyerekkoromban
körülvettek. Csak egyszer kérdeztem meg Christina nıvért, hogy
mikor engednek majd a kinti világban élni, ı pedig azt mondta,
soha – ám ezt ne sajnáljam, inkább örvendezzem. Isten
nagylelkően nyomban a születésemkor feltárta nekem a
93
 Pandora’s TeAm
szándékát azzal, hogy Engelthalba küldött. A többi apáca közül
egynek sem, még magának Christinának sem adatott meg, hogy
egész életét Isten szolgálatának fényében töltse.
– Mily szerencsés gyermek vagy – mondta, jelezvén, hogy
lezárta a beszélgetést.
Egyenesen elvárták tılem, hogy amint felnıtté érek, magam is
tollat ragadjak. Ez az elvárás csak nıtt, amikor szokatlanul
hamar beszélni kezdtem, és úgy szívtam magamba a latint,
mintha az anyanyelvem volna. Én nem emlékezhetem rá, de azt
mondják, nem sokat bajlódtam a szavakkal, rögtön egész
mondatokban kezdtem beszélni. Akkoriban, ezt meg kell
értened, a gyerekeket voltaképp hasznavehetetlen felnıttként
kezelték. Nem fejlesztették a gyermek természetét, mert a jellem
már a születéskor rögzült; a gyermekkor a felismerések idıszaka
volt, nem a fejlıdésé, így amikor nyelvi képességeim
megnyilvánultak, mindenki öröktıl létezı, Isten által belém
táplált adottságnak vélte ıket.
Örültem az Engelthalba érkezı látogatóknak. Jöttek a helyiek,
hogy meggyógyítsuk ıket a betegszobánkban, és illı volt
fogadnunk ıket. Nem csupán az irgalmasság diktálta így, hanem
a szükség is. A kolostor gyorsan bıvült, ahogy a nemesek
nekünk adományozták a környezı földeket, amiket a lakókkal
együtt örököltünk meg. Jöttek más látogatók is, vándorpapok,
akik látni kívánták, mi van Engelthalban, ami oly kivételes
látomásokat idéz elı az apácáknál, vagy akik mindössze fedelet
kerestek éjszakára. Egy beteg paraszt engem ugyanúgy érdekelt,
mint egy nemesember, mert mind történeteket szállítottak a
külvilágból.
Christina nıvér engedékeny volt velem a látogatók
érkeztekor. Csendben meghúzódhattam a sarokban, és erısen
koncentráltam a beszélgetésre, miközben tökéletesítettem a
láthatatlanná válás mővészetét. Gertrud természetesen
helytelenítette ezt, és elmarasztalóan tekintett rám hosszú,
94
 Pandora’s TeAm
keskeny orra fölül. Kezdte elveszíteni a látását, ezért komoly
fáradságába került összpontosítania a megvetését.
Gertrud betolakodót látott az érkezıkben, akik akadályozzák
a munkájában, mesterírnokként ugyanis az ı feladatai közé
tartozott, hogy alkalomadtán fordítson. Nem volt különösebben
jártas tolmács – franciául és olaszul alig valamicskét értett –, de a
pozíciója rászorította. Látogatóink többsége beszélt latinul vagy
németül, ám én azokat kedveltem a leginkább, akik egzotikus
nyelveket hoztak. E beszélgetések alatt bıszen hegyeztem a
fülem. A feladat nem csupán az idegen szavak megértésében
rejlett, de az idegen fogalmak feldolgozásában is. Tudtam
például, hogy Kelemen pápa áttette a székhelyét Avignonba – de
miért? És merre van az az Avignon? És milyen? Egyik éjjel
avatatlan fültanúja voltam életem elsı vitájának. Egy idegenbıl
jött vendég orcátlanul megkérdıjelezte a néhai Bonifác pápa
igazságosságát, és Gertrud vérmesen kiállt ıszentsége
védelmében. Egy gyereklánynak ez megdöbbentı élmény volt.
Világosan emlékszem az estére, amikor tehetségem
megnyilatkozott. Külhoni látogatónk volt, és Gertrud küszködött
a fordítással, mint rendesen. Sehogy sem fért a fejembe, hogy
miért, hiszen én mindig mindent értettem, ami elhangzott. A
nyelvtıl függetlenül egyszerően értettem. Ezen az estén a
látogató olasz volt, éltes, szegény, mosdatlan ember. Akárki
láthatta, hogy nincs már sok ideje hátra, és elkeseredetten
igyekezett, hogy megértesse magát. Gertrud utálkozva feldobta a
karját, és közölte, az idegen akcentusa túl közönséges ahhoz,
hogy megfejtse.
Talán azért történt, mert az öregember végtelenül törékenynek
látszott, vagy azért, mert beteges zörej hallatszotta mellkasából.
Talán azért történt, mert minden kanál zabkása után köszönetet
mondott az apácáknak, és egyetlen rossz szó sem hagyta el a
száját, bár senki nem értette. Vagy talán azért történt, mert úgy
éreztem, ha nem beszél vele valaki még az este, lehetséges, hogy
95
 Pandora’s TeAm
már senki nem fog. Bármi volt is az oka, megtörtem a hallgatási
fogadalmam, és elıléptem a sarokból. Olaszul, az öreg
akcentusában, megkérdeztem:
– Hogy hívják?
Boldogság ömlött el az arcán, amikor felpillantott a kanaláról.
– Paolónak – válaszolta, aztán megkérdezte, hogyhogy én
értem ıt. Nem tudom, hogyan vagy miért, mondtam, egyszerően
értem. Hallgatom az idegeneket, meséltem neki, s miután
elmentek, elalvás elıtt beszélgetéseket találok ki a fejemben az ı
nyelvükön. Az öreg ezt bámulatosnak találta. Megkérdeztem,
honnét jött, és azt felelte, élete java részét Firenzében töltötte, de
a messzi délen született, egy olyan vidéken, amely a durva
tájszólásáról híresült el. A saját kiejtése, magyarázta, cudar
elegye e két helyének. Nevetett, mikor ezt mondta, s a nevetése
felrázta Christina nıvért a meglepıdöttségbıl. A nıvér
elhalmozott kérdésekkel, amivel legalább annyira a fordítási
képességeim próbáratétele volt a célja, mint az, hogy híreket
tudjon meg. Az én közvetítésemmel megismertük az öregember
történetét.
Paolo egész életét a felesége oldalán élte le, akit forrón
szeretett. Az asszony nemrég meghalt, és az öreg tudta, hogy
hamarosan ı is követni fogja. Ezért utazgat, mert soha nem látott
más országot a hazáján kívül, és nem akar úgy meghalni, hogy
mit sem tud a világról. Nem fél a haláltól, hiszen jó keresztény,
akire megérdemelt jutalom vár. Egyetlen éjszakát szeretne
csupán megpihenni a kolostorban, mielıtt folytatja vándorútját.
Christina nıvér megadta neki az engedélyt, mivel megvolt hozzá
a hatalma, hogy a rendfınöknı nevében intézkedjen, és Paolo
megköszönte a kedvességét. Életemben elıször éreztem úgy,
hogy fontos vagyok.
Paolo könyvet húzott elı a tarisznyájából, és felém nyújtotta.
Nyilvánvalóan ajándékba akarta adni.
– Nekem már nem lesz szükségem rá.
96
 Pandora’s TeAm
Christina nıvér elıbbre lépett, hogy visszautasítsa a
nevemben,
– Mondd meg neki, hogy nem vehetjük el tıle azt a keveset,
amije van. De köszönd meg. – Lefordítottam, és Paolo bólintott,
hogy érti. Még egyszer köszönetet mondott az apácáknak,
mielıtt elballagott a fekhelyhez, amit elıkészítettek neki.
Christina nıvér szólt, hogy másnap, a reggeli ájtatosság után
jelenjek meg a káptalani szobában elıtte és a rendfınöknı elıtt.
Megkérdeztem, bajba kerültem-e, amiért kinyitottam a számat,
de Christina nıvér megnyugtatott, hogy nem.
Amikor másnap reggel megjelentem, a rendfınöknı az
íróasztalánál ült, Christina nıvér a háta mögött állt. Gertrud
szenvtelenül ácsorgott az oldalsó falnál. A rendfınöknı jó ember
volt, ám én így is féltem tıle. Nagyon vén volt, állkapcsa ráncos,
akár egy vadászebé.
– Christina nıvér elmondásából tudom, hogy a múlt éjszaka
revelációt hozott – mormogta. – Marianne, gyermekem, nincs rá
magyarázat, hogy ismered az olasz nyelvet. Milyen módszerrel
vitted végbe ezt a tettet?
Christina nıvér biztatón odabiccentett, amitıl megjött a
merszem.
– Értem a nyelveket, amikor hallom ıket – mondtam. – Nem
tudom, miért nem képes rá mindenki.
– Más nyelvekkel is meg tudod csinálni? Ez igazán csodálatra
méltó.
– Ha szólhatok – vágott közbe Gertrud. Az öregasszony
bólintott. – Az ítélete helyes, rendfınökasszony. Ahogy mindig.
Mégis úgy vélem, bölcs lenne feltenni a kérdést, vajon honnét
való ez a szokatlan képesség. Javallom, legyünk elıvigyázatosak,
hiszen oly keveset tudunk ennek a gyermeknek a születésérıl.
Mi rá a biztosíték, hogy a képessége az Úrtól ered, nem pedig...
valamely más entitástól?

97
 Pandora’s TeAm
Nem voltam abban a helyzetben, hogy megtámadjam Gertrud
feltevését, Christina nıvér ellenben szerencsére igen.
– Szerinted honnét ered, Gertrud nıvér?
– Bizonyos neveket nem ajánlatos a szánkra venni, de ön is jól
tudja, hogy léteznek olyan erık, amelyekkel szemben az igaz
hívınek ébernek kell lennie. Nem állítom, hogy most is errıl van
szó, csupán felvetem, hogy ésszerő volna valamennyi
eshetıséggel számolni.
E vádra a rendfınöknı felelt meg.
– Amíg nincs okunk másként vélekedni, addig el kell
fogadnunk, hogy ez isteni reveláció, nem pedig az Ellenség
cselvetése.
Láttam Gertrudon, hogy van még mondandója, de fékezte
magát.
– Igen, rendfınökasszony. Természetesen.
Az öregasszony folytatta.
– Javaslom, hogy ne csupán revelációnak tekintsük, de
hívásnak is. Mindenki beszéli és érti a nyelveket? Nem. Amikor
felismerünk egy ilyen adományt, kötelességünk tenni érte, hogy
Isten dicsıségét szolgálja. Egyetértesz velem, Gertrud nıvér?
– Egyetértek, hogy mindnyájunknak minden erınkkel
szolgálnunk kell. – Gertrud úgy préselte ki a száján a szavakat,
ahogy egy fösvény préseli ki az érméket az erszényébıl.
– Örömmel hallom, hogy ezt mondod – folytatta a
rendfınöknı ugyanis úgy döntöttem, hogy te veszed magad
mellé a gyermeket a szkriptóriumba. Világos, hogy adottságai a
nyelv birodalmába tartoznak, és haladéktalanul meg kell kezdeni
a képzését.
Szívem a torkomban dobogott. Ha elıre láthattam volna, hogy
Gertrud mellé jelölnek ki tanoncnak, eszembe se jut kilépni a
sarokból. Amirıl a rendfınöknı azt gondolta, hogy „jutalom”,
valójában a lehetı legkeményebb büntetés volt, és biztosra
veszem, hogy idegenkedésemet egyedül a Gertrudé szárnyalta
98
 Pandora’s TeAm
túl. Végül mégiscsak egyesített bennünket a közös hit: hogy ez
rettenetes ötlet.
– Marianne még gyermek – vetette ellen Gertrud –, nem áll
készen ilyen komoly felelısségre. Bár jelét adta némi kezdetleges
ügyességnek, ennél a munkánál más jellemvonások is
szükségesek. A türelem például, és a részleteknél megmutatkozó
alaposság, amivel egy gyermek nem rendelkezhet.
– Majd megtanulja – felelte a rendfınöknı – a példádon.
– Esedezem, ne döntsön még. Megértem a szempontjait, de...
A rendfınöknı rövidre zárta a vitát.
– Boldoggá teszel vele, Gertrud nıvér. Hiszen azt, ugye, te
sem kívánnád tılem, hogy szembehelyezkedjek az Úr
akaratával?
– Természetesen nem, rendfınökasszony. – Gertrud a háta
mögött tartotta a kezét, s én hallottam, hogy a körmei az
apácaköntösbe vájnak. Christina nıvér elırelépett, a vállamra
tette a kezét, és megkérdezte, hogy a rendfınökasszony szíves
engedelmével kettesben maradhat-e velem néhány percre. A
rendfınöknı eleget tett a kérésnek, és távozott. Gertrud is
kiment, ingerülten szívogatta a fogát, és hasztalan igyekezett,
hogy ne csapja be maga után az ajtót.
Christina nıvér így szólt:
– Tudom, hogy nem repesel az ötletért, de hiszem, hogy
Gertrud nıvér jó és szent élető asszony, s hogy sokat tanulhatsz
tıle. Bár ezt most még nem értheted, adományaid legalább olyan
kivételesek, mint amennyire váratlanok. A jelek szerint az Úrnak
nagy tervei vannak veled, s én nem tudok ettıl tiszta
lelkiismerettel eltekinteni. Bíznunk kell a revelációban, és
emlékezzünk arra, hogy az Úr semmit sem tesz ok nélkül.
Képzelheted, hogyan fogadja egy gyerek ezt a magyarázatot,
még ha kolostorban nevelkedett is. Miként illeszkedhet Isten
tervébe a Gertrud melletti tanonckodás? Bömböltem, arcom
kipirosodott, és könnycseppek peregtek a szemembıl. Christina
99
 Pandora’s TeAm
nıvér hagyta, hogy kiadjam magamból, még gyerekes ütéseimet
is tőrte. A rúgásaim elıl azért kitért, amibıl úgy gondoltam, az ı
önfeláldozásának is van határa. Mikor végül erım fogytán a
padlóra roskadtam, a nıvér leült mellém.
Azt mondtam, győlölöm, de mindketten tudtuk, hogy ez nem
igaz. Megsimogatta a hajam, és azt suttogta, minden rendben
lesz, csak bízzam Istenben. Aztán elıvett valamit apácaköntöse
redıi közül, egy könyvet, amit ott rejtegetett.
– Amikor ma reggel fel akartam költeni Paolót, láttam, hogy
meghalt álmában. Azt hiszem, kínok nélkül ment el, a tekintete
békés volt. De az este világossá tette, hogy neked szánja ezt a
könyvet, ezért most teljesítem a végakaratát, és átnyújtom.
Christina nıvér odaadott egy olasz imakönyvet – ez volt az
elsı könyv, amelyet a magaménak mondhattam. Aztán elkísért a
szkriptóriumba, hogy megkezdjem az isteni akarat szolgálatát.

100
 Pandora’s TeAm

V.

HOGYAN TÁLALJAM HIHETİEN Marianne Engel állítólagos

középkori életét, amikor – természetesen – ı ugyanúgy nem a
tizennegyedik században élt, ahogy én sem? A baj nem
egyszerően az, hogy a történetébıl hiányzik az igazságtartalom,
hanem az is, hogy ezek után nem folytathatom az írást a magam
hangján: most már az ı hangjának is hallatszania kell.
Megpróbáltam rekonstruálni az engelthali történetet pontosan
úgy, ahogy ı elmondta, de kérem, nézzék el nekem, ha
némelykor nem egészen makulátlan a tolmácsolásom. Én
mindent elkövettem.
A történet felvetette a Marianne Engel ırületének mélységére
vonatkozó kérdést is. Komolyan elhiszi, hogy egy középkori
kolostorban nevelkedett, vagy csak így próbál szórakoztatni egy
égési sérültet? Amikor megpróbáltam vallomásra bírni, hogy ı
találta ki az egészet, úgy nézett rám, mintha nekem ment volna el
az eszem, s mert azt akartam, hogy továbbra is látogasson, aligha
erısködhettem, hogy éppen fordítva van. Végül úgy döntöttem,
hagyom, hadd folytassa a mesélést, míg bele nem gabalyodik a
tényekbe.
Nem én voltam az egyetlen, akit gondolkodóba ejtett
látogatóm elmeállapota. Dr. Edwards látogatást tett nálam azzal
a félreérthetetlen szándékkal, hogy kibeszélje az életembıl ezt az
101
 Pandora’s TeAm
idegen nıt. Az eszmecsere a Marianne Engellel együtt járó fizikai
veszélyekre intı figyelmeztetéssel vette kezdetét; ha belopózik,
mikor az ápolónık nem figyelnek, és semmibe veszi a látogatók
köpenyviselésére vonatkozó szabályt, ki tudja, miféle
baktériumokat hurcol be? Elfogadtam a doktornı érveit, de azzal
vágtam vissza, hogy igazán nem árthat a gyógyulásomnak, ha
van valami – valaki –, akit várhatok.
– Talán így van, de most a felépülésre kell koncentrálnia,
ahelyett hogy... – Nan rövid szünetet tartott, mert diplomatikus
megfogalmazást keresett – más dolgokkal foglalkozna, ami nem
segíti a gyógyulását.
Kissé elhamarkodottan osztogatja a jó tanácsokat, vetettem fel.
– Hosszú ideje vagyok a szakmában, láttam, mit tesz a túl sok
stressz a betegekkel.
Megkérdeztem, az okozza-e a nyugtalanságát, hogy látogatóm
a kórház pszichiátriai osztályának a betege; és Nan
megerısítette, hogy ez nem Marianne Engel mellett szól.
Ugyanakkor sietett hozzáfőzni, hogy ezt nem fogják felhasználni
– legalábbis nem tehetik meg – Marianne Engel távol tartására;
ha egyszer alkalmasnak nyilvánították a társadalomban élt életre,
akkor arra is alkalmas, hogy belátogasson a kórházba. Láttam
rajta, hogy ettıl függetlenül képes latba vetni a befolyását, és
amennyire lehet, megnehezíteni a dolgot.
– Mondok valamit – indítványoztam –, ha továbbra is
beengedi hozzám Marianne-t, keményebben fogok dolgozni
Sayurival.
– Egyébként is ezt kéne tennie.
– De nem teszem – mondtam –, érje be azzal, amit kap.
Nan bizonyára úgy ítélte meg, hogy ennél kedvezıbb alkura
nem számíthat tılem, mert belement. Mindazonáltal nem bírta
megállni, hogy hozzá ne tegye:
– Attól még nem tetszik.
– Nem baj – mondtam. – Csak hagyja békén Marianne-t.
102
 Pandora’s TeAm
***

Röviddel a dr. Edwardsszal lezajlott találkozás után Connie

meg egy betegszállító jelent meg, hogy átvigyenek egy privát
kórterembe, a többi égési sérülttıl távol. Kérdeztem, hogy mi
folyik itt – biztos tévedésrıl van szó. Nem, állította Connie
határozottan, dr. Edwards utasítására saját szobát kapok, bár azt
nem tudja, miért. Azt javasolta, élvezzem ki a magányt, amíg
tart, mert ha csakugyan hiba történt, azt igen hamar korrigálni
fogják. Ahelyett hogy kiemeltek volna a csontváz ágyból,
egyszerően végiggurították a szerkezetet a folyosón egy kisebb,
ámde gyönyörőségesen üres szobába.
Üres volt egészen Sayuri érkezéséig, aki bemutatott egy
gyakorlatot, amelyet ezentúl naponta kell majd végeznem.
– Dr. Edwards említette, hogy szeretne keményebben
dolgozni – mondta, miközben lejtıs falapot tett le hosszanti
irányban az ágyamra úgy, hogy felém lejtsen. A falapba barázdát
vájtak, Sayuri ebbe helyezett egy egykilós ezüstlabdát. Az volt a
feladatom, hogy fellökjem a labdát a deszka csúcsára, aztán
finoman terelgessem, míg visszagurul. És újra.
Valamikor minden egyes forgatásnál több száz kilónyi filmes
felszerelést mozgattam, most meg arra kárhoztattam, hogy
labdázgassak egy deszkalapon. S ami még rosszabb, ez a pitiáner
feladat is teljes koncentrációt követelt tılem. Láttam bepólyált
arcomat a labda ezüstjén tükrözıdni, és minél nagyobbat löktem,
annál messzebb került ez a kép. Sayuri szüntelen dicsért.
– Tökéletes!
Amikor végeztünk, könnyedén felkapta a labdát, mintha csak
– na igen, mintha csak egy egykilós labda lenne. Ez a picike japán
nı felbıszített azzal, hogy erısebb nálam, és még jobban
felbıszített, amikor távoztában röviden meghajolt felém.

103
 Pandora’s TeAm
***

Amikor dr. Edwards legközelebb megjelent a betegágyamnál,

rákérdeztem a szobacserére. Mivel érdemeltem én ki ezt a
luxust? – csipkelıdtem. Mert nem a jó magaviseletemet díjazták
így, vagy a kemény munkát, amibe egyelıre éppen csak
belekóstoltam.
Nan közölte, hogy publikálásra szánt kutatást végez az
egyszemélyes és a közös kórtermeknek az égési sérültek
kezelésére gyakorolt hatásairól. Remélte, hogy az én esetem
betekintést nyújt majd azon betegek állapotába, akiket a folyamat
közben szállítanak át, és szerencsés véletlen, hogy pont
felszabadult egy szoba. Megkérdeztem, vajon ez azt jelenti-e,
hogy bármikor visszaszállíthatnak a közös terembe, mire azt
felelte, még nem tudja.
Biztosítottam, hogy örömmel leszek az ı kis izolált kísérleti
nyula, ameddig csak kívánja, de hozzátettem:
– Tényleg csak errıl van szó?
Átgondolta, és úgy határozott, hogy megoszt velem még egy
igazságot – amit elıre sejtettem:
– Örvendetes, hogy a jövıben is fogadja Ms. Engel vizitjeit, de
nem látom okát, hogy a többi beteget is kitegyem ennek.
Mondtam, hogy respektálom a mások iránt érzett aggodalmát,
s ı bólintott. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyikünknek sincs
több mondanivalója, még egyszer bólintott, és sietısen elhagyta a
szobát.
Marianne Engel látogatásai most élvezetesebbek voltak, hiszen
mőanyag függöny nélkül lehettünk kettesben, meg azért is, mert
az orvosok már nem erıltették rá a védıköpenyt. Mindennapi
ruhatárát részben azért engedélyezték, mert már jobban voltam,
így nem volt olyan nagy szükség a köpenyre, de ami talán még
fontosabb, az orvosi személyzet megunta, hogy vitatkozzon vele.

104
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel olyan látogató volt, aki nem nyerte el egyöntető
tetszésüket, de akinek én kiharcoltam a látogatásait, ezért azt
hiszem, úgy gondolták, hogy nekem kell viselnem a kockázatot.
Most, hogy magunkban lehettünk, a beszélgetéseink is
változatosabbá váltak: hogyan készítsünk vegetáriánus lasagnét;
milyen karneváli játékok dívnak Hamburgban; Marcello d-moll
oboaversenyének andalító melankóliája; a nyugati parti indiánok
letelepedési szokásai; miért énekelnek az emberek
rockbandákban; a kanadai irodalom érdemei az orosz
irodalommal összevetve; milyen személyiségformáló erıvel bír a
zord, télies éghajlat; az európai prostitúció története; miért
izgatja a férfiakat az a fogalom, hogy „nehézsúlyú világbajnok”;
mirıl beszélget egy Jehova tanúja meg egy archeológus; és
meddig marad friss a szájban a rágógumi. Jó hasznát vettem
többéves könyvtárjáró múltamnak.
Kérdeztem a három mesterérıl, és kötekedve érdeklıdtem,
vajon mindennapos dolognak számított-e a középkorban, hogy
apácáknak efféle védelmezıi legyenek. Komolyan válaszolta,
hogy nem, bár Heinrich Seusénak is három mestere volt, és el
kellett nyernie a beleegyezésüket (ugyanazzal a latin imával,
amelyet Marianne is mondott), ha beszélni szeretett volna.
Rögtön adódott a kérdés:
– Az ı mesterei ugyanazok, mint a tieid?
– Nem. – Seuse elsı mestere Szent Domonkos volt, a
dominikánus rend megalapítója, aki csak akkor adott engedélyt a
beszédre, ha az idı és a hely is megfelelı volt.
A második mester, Szent Arzéniusz kizárólag akkor
engedélyezte a társalgást, ha az nem erısítette a világi
hívságokhoz való ragaszkodást. A harmadik, Clairvaux-i Szent
Bernát csak akkor hagyta szólni Seusét, ha nem zaklatta fel
magát a beszéddel.
– És a te mestereid?

105
 Pandora’s TeAm
Azt válaszolta, hogy az övéi Eckhart mester, a kiemelkedı
teológus, aki Marianne nıvér ifjúkorában mőködött; Mechthild
von Magdeburg, az Engelthalt alapító beginarend szellemi
vezetıje; valamint Sunder atya, akirıl már beszélt.
Amikor végül kilyukadtunk a pornós karrieremnél, ez
egyáltalán nem tőnt egzotikus témának; csupán újabb tárgy volt
hosszú beszélgetésünkben, mely szinte mindent felölelt.
Marianne mégis kíváncsi volt a munkámra, és rengeteg kérdést
feltett, én pedig igyekeztem megfelelni rájuk. Amikor befejeztem,
megkérdeztem, zavarja-e, hogy éppen ezzel csináltam karriert.
– Cseppet sem – válaszolta, és emlékeztetett rá, hogy még
Szent Ágoston is tobzódott az élvezetekben, mielıtt híressé vált
szavaival így könyörgött az Úrhoz: „tisztíts meg engem... de
most még ne”.
Azzal a különbséggel, mutattam rá, hogy én nem fogom
keblemre ölelni a vallást a múltam következményeként.
Marianne Engel politikusán vállat vont. Nem tudtam
megállapítani, hogy vajon úgy véli, tévedek, és rá fogok találni
Istenre, vagy nem is érdekli. A társalgásban beállt fordulat
azonban a szüzesség témáját is elıhozta, s én óvatosan
megkérdeztem, tudja-e, mi történt a péniszemmel a tőzben.
– A kórházi személyzet tájékoztatott róla – válaszolta –, hogy
elvesztetted.
Tehát tudja; de mit gondol?
– És?...
– És kár érte.
De még mennyire kár.
– Azt hittem, nem szívesen beszélsz az orvosokkal.
– Nem kerülhettem el, mert fontos volt, hogy informálódjam a
sebeidrıl.
Ezzel arra a napra berekesztettük hiányzó péniszem témáját;
így is többet mondtam a szándékoltnál.

106
 Pandora’s TeAm
Valahányszor meglátogatott, mindannyiszor cifrábban volt
öltözve, mint a legutóbbi alkalommal, s lassan új asszony
virágzott ki benne. Csuklóján különbözı világtájakról származó
karperecek csilingeltek: azték, maja, tonka, odzsibva. Ujjain
mőanyag győrőket hordott, sárga elefántokat, amelyek a Duke
Elliphant, illetve az Ellaphant Gerald nevet viselték.
Teniszcipıjét flitterek borították, ami engem trópusi halak
csapkodó flottájára emlékeztetett. Amikor kiment a szobámból
egy cigarettára, lila ruhája sarkát megemelve pukedlizett.
Megkérdeztem, mi idézte elı a változást az ízlésében, ı meg azt
felelte, ha már egyszer mindenki bolondnak tartja, akár fel is
öltözhet a szerepéhez.
Érdekes: ez volt az elsı humoros megjegyzése a saját
elmeállapotáról. Úgy gondoltam, itt az áttörés, amire vártam, és
megkérdeztem tıle – miután hangsúlyoztam, hogy ı már
érdeklıdött az égéseimrıl az orvosoknál – milyen betegséget
diagnosztizáltak nála. Azzal söpörte félre a témát, hogy közölte:
az orvosok egészen egyszerően vakok az ı kivételes bájára.
Benyúlt a hátizsákjába, és kis, bırkötéses könyvet húzott elı.
Azt mondta, szeretné felolvasni nekem. A Pokol Dantétól.
Érdekes választás az égési osztályra, jegyeztem meg, és
hozzátettem, hogy irodalomszeretetem ellenére ezt a klasszikust
még nem olvastam.
Mosolygott, mintha olyasmit tudna, amit én nem. Az a
határozott érzése, mondta, hogy nem csupán kedvemre valónak
fogom találni a történetet, de rendkívül ismerısnek is.

***

Marianne Engel a saját élettörténetét mesélte, amely a

tizennegyedik századig nyúlt vissza. Ha ı megtehette, az olvasó
bizonyára elnézi nekem, ha olyan információkat tárok elébe
107
 Pandora’s TeAm
Sayuri életérıl, melyeknek kórházi felépülésemnek ezen a
pontján még nem voltam a birtokában. Az idıbeli ugrás
védelmében mentségemül hozom fel, hogy Ms. Mizumoto
késıbbi ismeretségünk során maga mondta el nekem mindezt – s
az ı története legalább igaz.
Sayuri (akkor még Szajuri) harmadik gyermeke és második
lánya Tosiaki és Ajako Mizumotónak. Roppant szerencsétlen
helyzetben volt, hiszen gyermekkorában minden este ı fürdött
ötödiknek, japán tradíció, hogy a családtagok egyetlen kád vízen
osztoznak, s bár lemosakodnak elıtte, a víz mindegyik
fürdızıvel sötétebbé válik. Az apa megy elsınek, majd a férfi
családtagok a legidısebbtıl a legfiatalabbig. A nık csak ezután
mosdanak, megint csak a legidısebbtıl a legfiatalabbig. Apja,
bátyja, anyja és nıvére mind használta a fürdıvizet Sayuri elıtt.
Úgy telt el a gyerekkora, hogy kénytelen volt estérıl estére
családja felgyülemlett mocskában ázni.
Tosiaki és Ajako omiai, azaz megszervezett házasság keretében
egyesültek. Ha túláradó szerelemrıl nem beszélhetünk is, az
egyesülés mindenesetre gyümölcsözı volt, amint a három
gyermek bizonyítja. Tosiaki keményen robotolt a hivatalban,
amit italozás és karaoke követett; Ajako vezette a háztartást,
kezelte a háztartáspénzt, és gondoskodott róla, hogy étel várja az
urát, amikor az részegen és rekedten hazatámolyog. Eleget tettek
a követelményeknek, amivel kiérdemelték a „normális japán
család” minısítést, s Tosiaki és Ajako már csak azt kívánta, hogy
a gyermekeik is megfeleljenek ugyanezen követelményeknek.
Az elsıszülött fiú, Icsiró – ami történetesen elsıszülött fiút
jelent – jó nevő egyetemre járt. Éppen ezért a diploma
megszerzését követıen jó állást kapott jó fizetéssel egy jó nevő
vállalatnál; így megy ez. Tulajdonképpen nem is volt szükséges,
hogy Icsiró a tanulmányainak szentelje magát, miután felvették;
csak az számított, hogy bekerült a megfelelı egyetemre; a tanulás
már kevésbé. Azután, hogy megkapta jó állását, dolgozott pár
108
 Pandora’s TeAm
évig, majd elvett egy jó családi hátterő, jó életkorban lévı, jó hírő
japán lányt. Egy japán lány akkor van jó életkorban, ha huszonöt
évesnél fiatalabb, huszonöt évesen ugyanis „karácsonyi torta”
lesz belıle. A karácsonyi torta tudvalevıleg huszonötödikéig
fogyasztható, utána azonban hamar ízetlenné válik, és felkerül a
polcra. Icsiró felesége huszonhárom éves volt, tehát jócskán
maradt még ideje a szavatosság lejártáig. Tosiaki és Ajako boldog
volt; Icsiró örökli majd a családi házat, és gondozza szülei sírját a
haláluk után.
Sayuri nıvére, Csinacu – gyönyörő név, jelentése ezer nyár –
ugyancsak jó nevő egyetemre járt, aztán néhány évig
titkárnıként fungált, majd huszonnégy és fél évesen férjhez
ment. Még épp idejében. Otthagyta az állását, és nekilátott a
gyerekgyártásnak. A szülık megint csak boldogok voltak.
Legkisebbik lányuk, a némiképp zőrös Sayuri következett a
sorban. (A neve kis liliomot jelent. A japánok kifejezetten
zseniális névadók.)
Sayuri pár évvel volt fiatalabb Csinacunál. Szülei soha nem
vetemedtek volna arra, hogy balesetnek nevezzék, de
alkalmanként kicsúszott a szájukon: „nem volt betervezve”. A
szülık, ha nagyon muszáj, azt is elismernék, hogy a be nem
tervezett dolgok bizony problémásak tudnak lenni, másrészt
viszont ha két gyerek jó, akkor a harmadik egy-harmaddal még
jobb. Tehát senki ne mondja, hogy Sayuri szülei megbánták a
világra jöttét. Mindazonáltal Sayuri matematikai képességei elég
fejlettek voltak ahhoz, hogy tudja, ha egyet hozzáadunk
kettıhöz, az összeg valójában féllel növekszik, nem pedig
egyharmaddal.
Icsiró és Csinacu mindketten a helyes ösvényt választották, és
azt tették, amit elvártak tılük. Miután kialakították a sablont,
gondosan összehajtogatták és félretették, akár egy elegáns
kimonót; a megfelelı viselkedésnek ez a sablonja gyakorlatilag
utódról utódra szálló családi örökség volt. Hogy továbbvigye
109
 Pandora’s TeAm
szülei életének tökélyét, Sayurinak nem kellett mást tennie, mint
követni idısebb testvérei példáját. Sajnos azonban ez volt a
legutolsó dolog, amire vágyott. Ha megtenné, érvelt, arra ítélné
magát, hogy nem csupán a gyerekkorát, de egész életét is
családja szennyes fürdıvizében ázva töltse.
Csak az volt a bökkenı, hogy Sayuri maga sem tudta, mihez
akar kezdeni, így inkább tartotta a száját, és kivárt. Szorgalmasan
magolta az iskolai tananyagot, de amikor szülei hátat fordítottak,
minden ráérı idejét angoltanulással töltötte. Tudtukon kívül egy
Maggie nevő ausztrál nı oktatta kedd esténként, amikor Sayuri
szülei úgy hitték, hogy lányuk röplabdaedzésen van. Sayuri
szombatonként moziba járt, de nem a szórakozás végett, hanem
azért, hogy megtanuljon úgy beszélni, mint Jodie Foster, Susan
Sarandon és (sajna) Woody Allen. Vasárnap délutánonként
amerikai turistákra vadászott a helyi múzeumban, s ha elcsípett
egyet, arra kérte, beszélgessen vele öt percig, hogy gyakorolhassa
az angolt. A turisták kivétel nélkül beleegyeztek, mert hát ki tud
ellenállni ily tüneményes lelkesedésnek? Sayuri mindeközben
kötelességtudóan töltögette a jó nevő japán egyetemek
jelentkezési lapjait, és az egyikbe fel is vették. Szülei boldogok
voltak. Sayuri most már csak lediplomázik, aztán dolgozik pár
évet titkárnıként, és huszonöt éves koráig talál magának valakit,
aki elveszi.
Sayuri rögtön amint kijárta a gimnáziumot, elment Maggie-vel
az ausztrál nagykövetségre, hogy munkavállaló vízumot
szerezzen. Egy héttel késıbb Sayuri távolsági hívással felhívta a
szüleit a sydneyi reptérrıl. Mondanom se kell, nem voltak
boldogok, és nem csupán lányuk hebehurgya és tiszteletlen
eljárása miatt, hanem mert ahhoz sem volt mersze, hogy
elbúcsúzzon, mielıtt távozik az országból.
Igazság szerint nem a bátorság hiánya diktálta Sayuri tetteit,
hanem az, hogy éppenséggel bıvében volt a bátorságnak. Ha
nyakaskodni próbál a szüleivel, soha nem engedik elmenni.
110
 Pandora’s TeAm
Olyan vita lett volna ez, amelyet Sayuri nem nyerhetett meg, de
elveszíteni sem akart, ezért egyszerően azt tette, amit tennie
kellett, hogy a saját életét élhesse. Sayuri szülei elıször azt hitték,
tréfál – nem létezik, hogy Ausztráliából telefonál! Nem tervezheti
komolyan, hogy ott marad! Mikor végül elfogadták az igazságot,
fenyegetıztek és hízelegtek. Sayuri letette, mert semmi sem
változott volna, ha vonalban marad.
Egy évet töltött Ausztráliában, váltogatva a munkahelyeit:
volt pincérnı, szobafestı, gyümölcsszedı, japántanár és így
tovább. Idıközben sötétült a bırszíne, szélesedett a mosolya, és
javult az angolja. A nyugati országokkal az a legnagyobb baj,
hogy gyakran a gyerekrészlegen kellett ruhát vásárolnia
magának, mivel még japán mércével is picike volt. (Ezért
rendelte úgy a sors, hogy rongybabakülseje legyen idegenben.)
Sayuri havonta egyszer felhívta a szüleit – mindig másik
pénzbedobós készülékrıl hogy tudassa, jól van, és udvariasan
végighallgassa hazahívó rimánkodásukat. Némelykor az
elsıszülött Icsiró hangja adott súlyt az érveiknek. Sayuri az ı
utasításai elıtt sem hajolt meg.
Amikor a vízuma lejárt, visszatért Japánba. Anyja sírt, apja
ordítozott, még ha a lelke mélyén becsülte is a lányát azért, amit
tett. Sayuri közölte velük, hogy amerikai egyetemen kíván
diplomát szerezni. A következı évben három részidıs munkát
végzett, letette a szükséges angol nyelvvizsgákat, és felvették a
Michigani Egyetem orvosi szakára. Amikor újból elérkezett a
távozás ideje, anyja újabb japán folyót sírt. Apja viszont már
elfogadta legkisebb lánya nevetséges ötleteit. Amikor Tosiaki
felajánlotta, hogy állja a tanulmányi költségek egy részét, Sayuri
hosszan és erısen megölelte. Tosiaki ezzel nemigen tudott mit
kezdeni, ezért csak állt ott, mint aki nyársat nyelt.
Sayuri kitüntetéssel végzett az egyetemen, és elfogadott egy
állást abban a kórházban, ahol késıbb találkozott velem. Jóval az

111
 Pandora’s TeAm
én érkezésem elıtt az utolsó jenig visszafizette azt az összeget,
amit apja a tanulmányaira adott neki.

***

Dr. Hnatiuk néhány naponta benézett hozzám valami új

pszichológiakönyvvel. Kezdtem megkedvelni. Nehéz lenne
megmondanom, mikor változtak meg az érzéseim, mert nem
került sor a ráeszmélés pillanatára, amikor egyszerre így kiáltok
fel: „Hékás, nem is olyan rossz fej ez a mókus.” Észrevétlenül
történt. A legfontosabb, hogy már nem orvos-páciens
viszonylatban érintkezett velem, és hagyta természetesen
gördülni a beszélgetést. Ezenkívül tetszett neki a vízköpı
szobrocska, amit Marianne Engeltıl kaptam, míg Beth „rémes kis
izének” nevezte. De Gregor igazándiból azzal lopta be magát a
szívembe, hogy félszeg külseje szenvedélyes embert takart,
akinek a munka hivatás. Egyik délután hosszan beszélt arról,
hogy véleménye szerint az elmúlt ötven évben az ügyvédek
voltak a pszichiátria legádázabb ellenségei. Elmondta, miként
küzdenek a páciens jogaiért – ami rendben is van – csakhogy már
azt a beteget sem lehet bent tartani megfigyelésre, aki a saját
ürülékét eszi.
– Az ügyvédek még a szarból is reformkaját csinálnak.
Ahogy teltek a hetek, Gregor fizikai változáson ment
keresztül. Eldobta a makkos cipıt meg az ostoba kordnadrágot,
és olyan ruhát kezdett hordani, amely szinte már jól állt neki. Ha
nem volt is különösebben „sikkes”, legalább tőrhetıen nézett ki.
A rendszeres testmozgás következtében arcpírja végre nem a túl
gyors lépcsımászás eredményének tetszett, és az úszógumijából
is apasztott egy keveset.
Gregor soha nem kérdezte, miért olvasok pszichológiai témájú
könyveket, de hajlandó volt válaszolni minden kérdésemre, amit
112
 Pandora’s TeAm
a skizofréniáról feltettem, jóllehet Marianne nevét egyszer sem
említettem a beszélgetéseink során, egy nap kiszaladt a számon
(nem egészen véletlenül), hogy azért kutakodom, mert féltem
egy barátomat, MARIANNE ENGEL NEM A BARÁTOD, aki
talán ebben a betegségben szenved. EGYSZERŐEN CSAK
DILINYÓS.
– Tudom – mondta Gregor. – Marianne Engel.
Gregor elégedettnek tőnt, amiért bebizonyíthatta a
lépéselınyét, én azonban feltételeztem, hogy dr. Edwards
konzultált vele, mielıtt megpróbált lebeszélni Marianne
látogatásairól. İ több ízben is kezelte Marianne-t, mondta
Gregor, legutóbb akkor, amikor azért került be, mert nyilvánosan
„szellemekkel társalgott”. NA LÁTOD. Megkérdeztem, hogy
eddig ezt miért nem mondta. A hippokratészi esküre
hivatkozott, és hozzátette, hogy ennél többet nem is fog mondani
Marianne-rıl.
– Továbbá – tette még hozzá – sem megerısíteni, sem cáfolni
nem fogom a skizofrénia diagnózisát.
Gregor arra is rámutatott, hogy ı soha senkinek nem fedte fel
a beszélgetéseink tartalmát. Mondtam, hogy szabadon megteheti,
elvégre nem vagyok a betege. Erre azzal vágott vissza, hogy ez
mégiscsak kórház, ahol én beteg vagyok, ı pedig orvos, s ez elég
ok a titoktartásra. Hangot adtam a véleményemnek, hogy a
pszichiáterek többnyire fabatkát sem érnek, s hogy istenigazából
nem érdekel, mit gondolnak (vagyis hogy ı mit gondol) rólam.
– Talán igaz, hogy vannak mellényúlásaink – ismerte el
Gregor –, de néha azért ráhibázunk. Példának okáért máris
diagnosztizáltam az ön számos jellembeli fogyatékossága közül a
legsúlyosabbat.
– És mi lenne az?
– Hogy mindenkinél okosabbnak hiszi magát.

113
 Pandora’s TeAm
***

Marianne Engel azon idıszakok kivételével, amikor

egyhuzamban majd' egy hétre eltőnt, most már szinte minden
nap bejárt az égési osztályra. Segített nekem tornázni, a talpamra
tette a kezét a sértetlen lábamon, és ellennyomott, míg féllábú
biciklistaként pedáloztam.
– Beszéltem dr. Edwardsszal – mondta. – Megengedte, hogy
hozzak neked ételt.
Mivel már beszélı viszonyban volt az orvosommal,
megkérdeztem, hozzájárulna-e, hogy megvitassam az esetét az
egyik orvossal, aki korábban kezelte ıt. Egészen pontosan dr.
Hnatiukkal.
Azt felelte, hogy nem szeretné, ha bárkivel is megvitatnám az
esetét, és a kérdést is sértınek találta. Én tudhatnám a legjobban,
mondta, hogy ı nem ırült.
Suta csend ékelıdött közénk, amit végül Marianne Engel tört
meg:
– Paracelsusnak volt egy receptje égési sebekre, egy gyógyír,
mely tartalmazott vaddisznózsírt, akasztott ember koponyájából
való kukacokat meg egy múmia bizonyos részeit. Mindezt ki
kellett sütni. – Azzal belefogott az oktatásomba a bırátültetés
történetérıl, az ókori hinduktól kezdve egészen napjainkig.
Felhúztam az egyik kötést a lábamon, hogy megmutassam az
átültetéseimet, amelyek között fekete bır is volt. Mivel a bırt
hálószerően felvagdalták, hogy terjeszkedni tudjon, az eredmény
torz sakktáblára hasonlított. – Ha netalán rasszista lennél –
mondta végigfuttatva ujjait testem játéktábláján –, ez most
biztosan szúrná a szemed.
Ujjai lágyan kószáltak a pusztaságban. Felsiklottak a
törzsemen a nyakam felé, egy pillanatig elidıztek a váll
görbületénél.

114
 Pandora’s TeAm
– Milyen érzés más bırét viselni?
– Erre nem tudok mit felelni – mondtam. – Fáj.
– Emlékszel a történeteikre? Érzed a szeretetet, amit ık
éreztek?
Idınként nehéz volt eldönteni, hogy Marianne Engel tényleg
választ vár-e, vagy csak heccelıdik.
– Komolyan kérdezed?
– Kettınk jut eszembe róla – folytatta. – Szeretném, ha
odavarrnának hozzád, mint a bırt.
A torkom köszörültem.
– Tudtad – kérdezte –, hogy az én testem is meg van jelölve?
Volt némi elképzelésem. Amikor pólót viselt, nem lehetett
nem észrevenni a felkarján körbefutó latin szövegő
tetoválásokat. A bal karján az állt: Certum est quia impossibile est.
Megkérdeztem, mit jelent, és ı azt mondta, így lehet lefordítani:
„bizonyos, mert lehetetlen”. Jobb karján az állt: Quod me nutrit,
me destruit. Ez, mondta, azt jelenti: „ami táplál, az elpusztít
engem”.
– Ezt nem értem – vallottam be.
Nevetett.
– Hát, csak azért, mert még nem láttál faragni.
Ekkor Marianne Engel elkövetett egy apróságot. Megérintette
az arcomat.
Nem nagy dolog, ha valaki hozzáér az arcunkhoz. Nincs
igazam? De gondoljanak csak a világ összeégett, szeretetlen
szörnyetegeire. Gondoljanak azokra, akiknek a bıre nem
emlékszik a vonzalomra. Marianne ujjai finoman mozdultak a
romjaim fölött, behatoltak a kötések alá, hogy kitapintsák arcom
maradványait. Ujjai szeretın barangoltak bepólyált
járomcsontomon, megtették az ajkamhoz vezetı fáradságos utat.
Ott elpihentek egy puha pillanatra. Lehunytam megperzselt
szemhéjamat, s az apró hegek újra összeolvadtak azokon a
helyeken, ahol hetekkel korábban még a varratok voltak. Szívem
115
 Pandora’s TeAm
esetlen táncot járt mellkasom barlangjában, lepecsételt pórusaim
verítékezés nélkül túlóráztak.
– Milyennek érzed az arcom?
– Olyan, mint a sivatag szélvihar után.
Ellenállhatatlan késztetés hajtott, hogy elmondjam neki,
milyen szép voltam a baleset elıtt, de nem tettem. Mi értelme lett
volna? Aztán kinyújtottam az ép kezemet, hogy megérintsem az
arcát. Nem húzódott el: nem. Kicsit sem.
– Jó dolgok történnek – suttogta, majd felállt, és végigjárta a
szoba sarkait, hogy beszéljen három láthatatlan mesterével. A
latin dacára egyértelmő volt, hogy engedélyt kér valaminek a
megtételére. – Iube, Domine, benedicere.
Amikor visszajött az ágyamhoz, mosolya azt sejtette, hogy a
kérését engedélyezték.
– Szeretnéd látni a többi tetoválásomat is?
Bólintottam. Azzal kezdte, hogy felfogta makrancos
hajboglyáját, és láthatóvá tette a tarkóját. Apró keresztet, három
végtelen, csavart kötél összefonódását karcolták a nyakába. Kért,
hogy érintsem meg. Megérintettem. Végighúztam rajta ujjaimat
hosszában, majd széltében; gyakorlatilag keresztet vetettem
Marianne bırén.
Lehúzta a cipıjét. Bal bokáját rózsafüzér tetovált lánca fogta
körbe oly módon, hogy a kereszt a lábfején feküdt, így bármikor
felkészülten állhat a vezeklés elébe, mondta. De mosolygott, és
látszott, hogy ezt a kijelentést maga se gondolja komolyan.
Következınek a nadrágját vetette le – erre nem számítottam,
mert a filmek valahogy belém kondicionálták, hogy a nık mindig
felülrıl lefelé vetkıznek. Nem viselt alsónemőt, így már csak a
fehér pólója maradt rajta, amely Beethovent ábrázolta, amint az
asztal alá issza magát. (A képaláírás? „Beethoven Kilencedikje”.)
Jobb lábát teljes hosszában beterítette egy kígyó, pontosan ott,
ahol korábban a hímzett sárkány volt a nadrágján. Az állat
rácsavarodott, éppen úgy, ahogy a biblikus ábrázolások kígyója
116
 Pandora’s TeAm
szokta körültekeregni a jó és rossz tudásának fáját. Marianne
Engel arccal fordult felém, és láttam, hogy a kígyótest elıször a
térdénél jelenik meg, onnét felfelé kúszva kétszer is
körbetekeredik a combján, gyémántfejét pedig Marianne
medencéjén nyugtatja, és a vaginája felé dönti.
Marianne Engel rezzenéstelenül nézett rám. Kibújt a
beethovenes pólóból, bár némi küzdelembe került áthúzni a
haján, mígnem anyaszült meztelenül állt a szobám közepén, csak
a nyílhegyes lánc fityegett a nyakában.
Voltak már olyan pillanataim az égési osztályon, amikor
hirtelen begerjedtem. Maddy mindent elkövetett, hogy
feltüzeljen a csípıringatásával, néha még hátra is fordult, hogy
lemérje a hatást. De ez volt az elsı alkalom, amikor igazi
szexuális gerjedelem lett úrrá rajtam. Legalábbis mentálisan;
továbbra is termeltem a hormonokat, amelyek vért szállítanak az
erekcióhoz, csak éppen nem volt semmim, ahová a vér
bezúdulhatott volna. Elképzeltem, ahogy felgyőlik, és pírt fest az
ágyékomra.
Volt még egy kereszt, lényegesen nagyobb, mint a tarkóján
levı, a hasára tetoválva. Kelta kereszt, négy ága középen kerek
motívumban egyesült. Mindezt hosszúkás ovális ölelte körbe,
mely a medencecsonttól egészen a legalsó bordákig ért. Három
nagy nyomtatott bető – „IHS" – díszelgett pontosan az ovális
felsı íve fölött.
Bal mellére jókora Szent Szívet tetováltak, tőzvöröset,
töviskoronásat. A szívet felfelé, Marianne válla felé szálló sárga
lángok nyelték el.
Odalépett az ágyamhoz, hogy megvizsgálhassam teletetovált
testének részleteit, és felszólított, hogy érintsem meg Krisztus
nevét. Megtettem, és Marianne libabırzött ép kezem alatt.
Megfordult, így most az ágyam szélén ült, háttal nekem.
Angyalszárny nıtt ki a vállából, hegyes vége a fenekére simult. A
szárny teljesen beborította a hátát, s én önkéntelenül
117
 Pandora’s TeAm
utánanyúltam. Úgy éreztem, jogom van megérinteni Marianne
bırét, mert hozzám tartozik. Egy pillanat múlva ráeszméltem,
hogy ez nem igaz – nem lehet igaz –, és félúton megállt a karom.
Bizonytalanul függött a levegıben, mígnem Marianne Engel,
anélkül, hogy hátrafordult volna, így szólt:
– Szeretném, ha megérintenél.
Befejeztem hát a mozdulatot, és végigfuttattam ujjaim a
tetovált tollazat mentén. Merész és képtelenül finom vonalak
elegyedtek benne olyan részletgazdagon, hogy szinte tapintani
lehetett a pelyheket. Marianne háta most megreszketett, ahogy az
én szívem is.
Néhány pillanat múlva szemérmesen hátratekintett.
Mosolygott – idegesen, izgatottan –, én pedig visszahúztam a
kezem. Felkelt, öltözni kezdett. Nem beszéltünk. Amikor
felöltözött, kiment a szobából.

***

Nincsenek meggyızı vizsgálatok arra nézvést, hogy mikor

célszerő levenni a gipszet égési sérültekrıl, mivel az
izomsorvadás elkerülhetetlenül megbonyolítja a dolgokat. Dr.
Edwards végül az intuíciójára hagyatkozva választotta ki a
napot, amelyen eltávolította lábamról a mechapókot.
Sayuri ujjongva fogadta a gipszlevétel hírét, mert már alig
várta, hogy kiszedhessen az ágyból. Színpadias túljátszással
kétszer összeütötte a tenyerét.
– Felkészült? Mert itt az idı!
Maddy és Beth jött segíteni, ık kék köpenyt és nagy, sárga
kesztyőt viseltek. Néhány percig nyújtották az izmaimat, majd
megmozgatták a lábfejemet, hogy enyhüljön a merevség a
lábamban. Aztán a nıvérek egy-egy karral átfogták a hátamat,
hogy álló helyzetbe emeljenek, és fogtak, míg elmúlik a szédülés.
118
 Pandora’s TeAm
Fokozatosan engedtek el, míg végül már én tartottam a saját
súlyomat.
A baleset óta most elıször álltam. Sayuri harsogó hangon
számlálta az eltelt másodperceket-hat... hét... nyolc! –, majd a
lábam nyers spagettibıl fıtt tésztává ernyedt. Egy pillanat mőve
volt, s mintha most jutna eszébe a gravitáció, már zúdult is lefelé
testemben a vér, és kibuggyant a donorterületeken. Lábpólyáim
elpirultak haszontalanságuk miatti szégyenükben; ájulás
kerülgetett.
A nık visszafektettek az ágyba, és lelkesen méltatták
erıfeszítéseimet. Amikor az agyam feldolgozta függıleges
megmérettetését, láttam, hogy dr. Edwards áll az ajtóban
elégedett mosollyal.
A kísérlet elıtt azt mondtam volna – legmacsóbb,
legpökhendibb modoromban –, hogy mit nekem az eredmény.
Helyben állni még gyerekjátéknak is túl egyszerő. Ha már a
helyben állás is sokat jelent az embernek, ki tudja, hová süllyed
késıbb? Bár nem akartam örülni neki, ıszintének hallottam a
biztatásokat. A nık büszkék voltak rám, és mindennek ellenére
én is büszke voltam magamra.
Ahelyett, hogy hanyagul legyintettem volna egyet, vigyorgó
idiótává változtam. Mindenkinek megköszöntem a segítségét, és
egyedül azt sajnáltam, hogy Marianne Engel nem láthat.

***

Arra számítottam, hogy ezen az éjszakán békésen fogok

aludni, de nem így történt. Az alvás undok képeket hozott.
Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Sayuri lábra állít, majd
hirtelen elenged. Omlatag testem összeroskadt; éreztem, ahogy a
kígyó tekeregve csapdossa a gerincemet. AZT HISZED, MEG
BÍRSZ ÁLLNI A SAJÁT LÁBADON? Nan darts-nyilakkal
119
 Pandora’s TeAm
dobálta a harcképtelen kupacot, ami voltam, miközben a nıvérek
a kudarcomat ünnepelték. Benéztem a csontváz ágy alá.
Lángokat láttam, ezernyi gyertyát. Ki akartam nyújtani a karom,
hogy eloltsam ıket, de mintha szétbontották volna az izmaimat,
madzagtalan bábbá bénultam. A lángok haragvón mosolygó
grimaszokat vágtak felém, lobogó, hasított nyelvükkel a csontváz
ágy lepedıit nyaldosták, égı szemfedıvé izzították. Törött
csontok záporoztak körülöttem vadul zörögve, mintha vérpad
dılne össze.
Az orvosi személyzet meg csak nevetett. Egyikük harsány
német hangon közölte:
– Alles brennt, wenn die Flamme nar heiß genug ist. Die Welt ist
nichts als ein Schmelztiegel.
Az álmokban én is olyan vagyok, mint Marianne Engel a való
életben: többnyelvő. Minden ég, ha elég forró a láng. A világ nem
több olvasztótégelynél.
Betemettek a csontok, a szemfedı egyre csak égett. A
lángarcok tovább kínoztak győlölködı mosolyukkal,
veszedelmes nyelvük ide-oda járt. KÜZELEDEM, ÉS NEM
TEHETSZ ELLENE SEMMIT. Nyilak süvítését hallottam.
Éreztem, hogy eltalálják a kezem, és éreztem, ahogy a lábfejembe
fúródnak.
Álmomban sokáig, nagyon sokáig égetett a tőz, s mikor vége
volt, és felébredtem, a levegıágy keltette lebegı érzés
összezavart. Percekbe telt, mire sikerült rájönnöm, hogy a
tudatosság melyik oldalán fekszem.

Elújságoltam Marianne Engelnek a sikeremet, hogy az elsı

napi próbálkozásomkor nyolc másodpercig álltam, és még
nagyobb diadalomat, hogy a második napon már tizenháromig.
Igyekezett méltóképpen fogadni az eredményeimet, de látszott
rajta, hogy valami más jár a fejében.
– Mi a baj?
120
 Pandora’s TeAm
– Hmm? Nem, nem, semmi a világon. – Megtapintotta a
vállamon lévı feltőnı dudort, ami minden nappal nagyobbra
nıtt. – Ez micsoda?
– Szövettágítónak hívják.
Elmagyaráztam, hogy egy kis szilikonballon van a bıröm
alatt, és az orvosok minden nap egy kevés sós vizet injektálnak
bele. Ahogy a ballon felfújódik, a bır is vele tágul, mint amikor
meghízik az ember. A ballont a végén leszívják, rajtam pedig
marad egy kis többletbır, amit aztán átültetnek a vállamról a
nyakamra.
– Nagyon érdekes. Bár én is megtehettem volna neked
ugyanezt az elsı alkalommal.
– Mit beszélsz?
– Nem számít. – Újból megérintette a dudort, és mosolygott. –
Tudod, ez azokra a kelésekre emlékeztet engem, amiket a fekete
halál okoz.
– Hogyan?
– Egy barátom... – Elapadtak a szavai, és gondolatai elvesztek
a levegıben. Pár percig maga elé révedve ült, de keze
szüntelenül járt, szaporábban, mint mikor meggyújtatlan
cigarettát pörgetett, vagy a nyakláncát babrálta. Mintha a keze
akarná feltárni a történetet, amelyet Marianne Engel visszatart
elılem.
Végül fejével az éjjeli asztalkám felé bökött. Rajta halomban
álltak a pszichológiakönyvek, amikrıl addig tüntetıen soha nem
kérdezett.
– Engem tanulmányozol – mondta. – Talán vegyem ki
valamelyik pornófilmedet, hogy jobban értselek?
Ez – jóllehet még semmilyen formában nem utaltam rá –
olyasmi volt, amirıl reméltem, hogy nem fogja megtenni.
Megígértettem vele, hogy messzire kerüli a filmjeimet.
– Mondtam már, hogy nem érdekel – felelte. – Szégyelled?

121
 Pandora’s TeAm
Biztosítottam, hogy nem; csak nem akarom, hogy megnézze
ıket. Ez igaz volt, de nem a teljes igazság: azért nem akartam,
hogy megnézze a filmeket, mert nem akartam, hogy lássa, ki
voltam azelıtt, és összemérje azzal, akivé lettem. Nem akartam,
hogy lásson jóképőnek, sima bırőnek, kidolgozott testőnek,
aztán rá kelljen tekintenie erre a förtelemre, ami mocsokként
terpeszkedik elıtte az ágyon. Tudtam, hogy ez ostobaság, s hogy
Marianne természetesen tisztában van vele, hogy volt idı,
amikor sértetlen voltam, de nem akartam, hogy ezt a saját
szemével is lássa. Ha el tud is fogadni olyannak, amilyen vagyok,
talán csak azért, mert nincs összehasonlítási alapja.
Az ablakomhoz sétált, s egy percig kibámult rajta, majd
megfordult, és kibökte:
– Utálom, hogy el kell hagyjalak! Bárcsak mindig itt lehetnék
az ágyad mellett, de meg kell értened: nem szegülhetek szembe
az utasításokkal.
Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor világosan értettem, mi
zajlik le benne: titka van, amit meg akar osztani, de tudta, hogy
titkát a legtöbb ember képtelen lenne megérteni. Életbe vágó
volt, hogy kimondja, de félt, hogy nevetségesen fog hangzani.
Mintha azt próbálná elmondani az ember, hogy egy kígyó lakik a
gerincében.
– Mielıtt munkához látok, alszom a kövön – kezdte mély
lélegzettel –, legalább húsz órát, általában többet. Így készülök
fel. Érzem a követ, amikor fekszem rajta. Érzem az egészet,
mindent, ami benne van. Meleg. A testem beléje olvad, aztán
súlytalannak érzem magam, mintha lebegnék. Valahogy... nem
tudok többé mozdulni. De csodálatos; semmi köze a
merevséghez. Inkább mintha annyira felerısödne a tudatom,
hogy mozdulatlanná dermedek, ahogy elárad rajtam.
– Hogy érted azt – kérdeztem –, hogy érzed, ami a kıben van?
– Magamba szívom a kı álmait, és a benne élı vízköpık
elmondják, mit kell tennem, hogy megszabadítsam ıket. Felfedik
122
 Pandora’s TeAm
az arcukat, és megmutatják, honnét kell faragnom, hogy teljessé
legyenek. Amikor elég információm van, elkezdem. Testem
felébred, de az idıérzékem megszőnik, semmi sem létezik, csak a
munka. Napok múltával ébredek rá, hogy nem aludtam, és alig
ettem. Mintha túlélıt ásnék ki az idı lavinája alól, amely eónok
óta győlt, s most egyszerre lecsuszamlott a hegyrıl. A vízköpık
mindig is a kıben voltak, ám ebben a kényes pillanatban
elviselhetetlennek érzik a maradást. Hibernálta ıket a kı tele, és
a vésım hozza el nekik a tavaszt. Ha a megfelelı részeket
faragom le, a vízköpı elıbújik, akár sziklás földbıl a virág. Én
vagyok az egyetlen, aki képes erre, mert értem a nyelvüket, és én
vagyok az egyetlen, aki szívet adhat nekik, amellyel megkezdik
új életüket.
Elhallgatott, mintha azt várná, hogy mondjak valamit, bármit
– de mit mondjon az ember egy ilyen kitárulkozás után? Mivel ı
a végszóra várt, én pedig a folytatásra, azt mondtam, rendkívül
kreatív élmény lehet.
– Nem, épp ellenkezıleg. Edény vagyok, amibe vizet töltenek,
és az túlcsordul. Ez egy kör, folyékony kör Isten, a vízköpık és
köztem, mert ez maga Isten... egy kör, amelynek a mindenütt a
középpontja, és a sehol a kerülete. És mindvégig, amíg faragok, a
vízköpı hangja egyre jobban felerısödik. Nagyon serényen
dolgozom, mert azt akarom, hogy elhallgasson, de csak unszol,
követeli, hogy segítsek neki elnyerni a szabadságot. A hang csak
akkor némul el, amikor már befejeztem, s addigra úgy elfáradok,
hogy rajtam az alvás sora. Ezért szoktam eltőnni öt-hat napra is.
Ennyi idıbe telik, míg szabaddá teszek egy vízköpıt, és
kipihenem magam. Nincs beleszólásom abba, hogy mikor áll
készen a következı, és nem utasíthatom vissza. Szóval bocsásd
meg az eltőnéseimet, mert nincs választásom.

***

123
 Pandora’s TeAm
Hát jó. Legalább most már tudtam, mit csinál Marianne Engel
a szívekkel, amelyekrıl azt hiszi, hogy a mellkasában vannak. A
kifaragott szobrokba teszi ıket.
Eddig biztosra vettem, hogy skizofrén, de annak alapján, amit
a munkájáról elıadott, fontolóra kellett vennem, hogy talán
inkább mániás depressziós. Egyre több bizonyíték mutatott erre:
amikor elıször találkoztam Marianne-nel, fáradt volt, és feketébe
öltözött; most meg a ruházata és a személyisége is felélénkült. A
skizofréniások óvakodnak a beszédtıl, idınként hosszú órákra
elnémulnak, Marianne Engelnél viszont éppen fordítva van.
Aztán ott a munkája. Sok mániás depressziós szerez magának
hírnevet a mővészetben, mert az állapotukkal járó lázas hév
monumentális alkotásokra sarkallja ıket. Marianne Engel
pontosan ezt tette: monumentális mőveket alkotott. Ha
beszámolója a faragási szokásairól nem egy alkotó mániákus
jellemzése, akkor nem tudom, mi.
Ugyanakkor a skizofréniára is számos bizonyíték utalt.
Marianne hangokat említett, amelyek kiáradnak a kıbıl, és
ellátják ıt utasításokkal. Égi csatornának látta önmagát, a
munkáját pedig kommunikációs körnek Isten, a vízköpık és saját
maga között. És akkor még nem említettük az engelthalos
„múltját” meg azt, hogy a Pokol szerinte megfelelı olvasmány az
égési osztályon. Egyszóval szinte egész létezését átitatta a
kereszténység, s mint fentebb említettem, a skizofrének gyakran
mélyen vallásosak.
A statisztikák mindkét verziót alátámasztják. A skizofrénia
gyakrabban fordul elı férfiaknál, mint nıknél, viszont a
skizofréniások több mint nyolcvan százaléka erıs dohányos, és
Marianne Engel folyton kiszaladgált az osztályról egy
nikotinlöketre. És mindig merın bámult, amikor beszélt hozzám,
tekintetét az enyémbe fúrta: ezt csak akkor kezdtem megérteni,
amikor Gregor egyik könyvében olvastam, hogy a skizofréniások
alig pislognak.
124
 Pandora’s TeAm
A gyógyszerek elutasítása mindkét betegségnél gyakori, de
más-más okból. A mániás depressziós nem szedi a bogyókat,
mert amikor szárnyal, meg van róla gyızıdve, hogy nem
kerülhet többé mélypontra, vagy annyira rabja a szárnyalásnak,
hogy a mélypont pusztán az ár, amit meg kell fizetnie. A
skizofréniások ellenben azért utasítják vissza a gyógyszereket,
mert attól félnek, hogy megmérgezik ıket – amit Marianne Engel
több alkalommal is állított.
Számos orvos vallja, hogy a két állapot gyakrabban létezik
egymás mellett, mint általában diagnosztizálják, szóval talán
mindkét diagnózis érvényes volt.
Miközben végignyálaztam a mentálhigiéniával foglalkozó
szakkönyveket abbéli igyekezetemben, hogy jobban megértsem
Marianne-t, magamról is sokat megtudtam – és nem nagyon
örültem a felfedezéseimnek.
Marianne fájdalmát állandóan az enyémhez mértem, azt
mondogattam magamban, hogy ı egyszerően nem értheti a testi
gyötrelmeimet, én viszont igenis értem a lelki fájdalom
természetét. S míg megfelelı gyógyszerezéssel számos lelki baj
orvosolható, addig nincs olyan pirula, amitıl én újra normális
lehetek. Egy kikezelt dilinyós bele tud olvadni a tömegbe, de én
már mindig égett hüvelykujjként fogok kimeredni az emberiség
öklébıl: ettıl egy nem igazán létezı verseny gyıztesének
éreztem magam.

***

Marianne Engel másnap egyszerő fehér ruhában és nyitott

orrú szandálban érkezett, úgy festett, mintha a Földközi-tenger
valamely part menti falvából jött volna. Két ételkosár volt nála,
egy kék meg egy fehér; nehezek lehettek, mert elıregörnyedt a

125
 Pandora’s TeAm
súlyuktól. A nyakláncán lógó nyílhegy ki-be lengett ruhája V-
nyakán, akár a horgászzsinór végén a csali.
– Végre állom a szavam, és megetetlek.
Itt álljunk meg egy pillanatra, míg elmagyarázom, miért
engedélyezte dr. Edwards egy látogatónak, hogy ételt hozzon be
az égési osztályra. A piknik (mert az volt) pszichológiai elınyei
mellett fizikai elınnyel is járt. Gyógyulásomat a
hipermetabolizmusként ismert állapot kísérte: az a test,
amelynek normálisan napi kétezer kalóriára van szüksége,
komolyabb égési sérülés után hétezer kalóriát is elfogyaszthat
naponta. A gyomromba folyamatosan és közvetlenül
tápanyagokat juttató nazogasztrikus csı ellenére nem kaptam
eleget, és engedélyezték, sıt még bátorítottak is, hogy további
táplálékot vegyek magamhoz.
Marianne Engel korábban is hozott már be nekem
harapnivalót, ám ez a mostani étkezés kiadósabbnak ígérkezett.
Felnyitotta a kosarakat – az egyikben a meleg, a másikban jégbe
hőtve a hideg tételekkel –, és elkezdte kipakolni az ételt. Volt ott
frissen sütött, kemenceillatú, kerek kenyérlepény, több üveg
olívaolaj és balzsamecet.
Marianne egy kevés feketét pettyentett a sárgába, és
belemártott egy darab lepényt a leopárdcsíkos lébe. Mielıtt a
számhoz emelte a falatot, elmondta a szokásos imát:
– Iube, Domine, benedicere.
Hozott sajtokat is: camembert-t, goudát, kék és iráni
kecskesajtot. Megkérdezte, melyik a kedvencem, és széles
mosolyra húzódott a szája, amikor a kecskesajtot választottam.
Ezután palacsintának látszó erıs szagú, gızölgı tekercsek
következtek. A gorgonzolás palacsintát nem mindenki szereti,
fejtegette, de reméli, hogy nekem ízleni fog. ízlett is. Aztán jöttek
a vékony sonkaszeletekbe csavart sárgadinnyegolyók, a hús
rózsaszínje mögül kikandikáló gyümölcs narancssárgái.

126
 Pandora’s TeAm
Marianne tovább túrta kosarakban. Sárga üvegben
gyalázatosan kövérre hízott, pirospaprikával töltött zöld
olajbogyók pihentek elégedetten. Egy tányér paradicsom ázott
fekete ecetben, hófehér mozzarella labdacsokkal megszórva. Volt
pita halomszám, meg humusszal és cacikival teli korsók.
Osztriga-, rák– és kagylóseregek fulladtak fenségesen a
marináraszósz óceánjába; a tányér szélén apró
citromháromszögek egyensúlyoztak bevetésre váró
mentıövekként. És volt borsos kolbász. Zöld köpenykéiben
füstös képő macsóként pöffeszkedı, édes vörösborral bolondított
dolmadesz. Vaskos tintahalkarikák. Szuvlaki-nyársak édes vajas
hagymával meg dinsztelt paprikával. Apró pirított burgonyával
családiasan körülrakott báránylapocka olyan puhára fızve, hogy
már attól szétomlott, ha csak ránézett az ember, miközben a
villára gondol.
A kulináris lavina maga alá temetett, mozdulni se mertem,
nehogy felborítsam valamelyik tányért.
– Ezt nem tudjuk mind megenni.
– Nem is az a cél – húzott elı Marianne egy üveget a hőtött
kosárból. – Egyébként az ápolónık bizonyára boldogan segítenek
eltakarítani a maradékot. Ugye, nem mondod meg nekik, hogy
ittam? Szeretem a recinát, mert érzıdik rajta a föld íze.
Az ápolónık hamarosan éhes sirálycsapatként ténferegtek az
ajtó körül. Különös férfiúi büszkeséget éreztem, azt a fajtát,
amelyik akkor uralkodik el rajtunk, amikor egy szépasszonnyal
látnak együtt. A nıvérek kuncogtak, és megjegyzéseket tettek,
majd mind elment a dolgára. Marianne Engel falatról falatra
etetgetett.
– Ezt kóstold meg... Imádni fogod... Na, még egy kicsit...
Nagyon iparkodtunk, de várható volt, hogy nem tudunk
mindennel végezni. Amikor feladtuk, Marianne karcsú
fémtermoszból görög kávét töltött két pohárba. A hömpölygıen
tömény fızetet jó harminc másodpercbe telt kiönteni. Aztán
127
 Pandora’s TeAm
következett a desszert: mézbı baklava, csak úgy tocsogott, akár
egy karitatív méhkas. Háromszínő fagylalt, zöld, fehér, piros. És
természetesen bugaca, amirıl Marianne kutyája a nevét kapta –
könnyő, barna tészta, réteslapok közé kent tejsodóval.
– Meséljek egy történetet? – kérdezte Marianne Engel. – Van
benne igaz szerelem, fivéri hőség és célba találó nyíl.
– Ez is rólad szól?
– Nem, hanem a jó barátomról, Francesco Corsellinirıl.

128
 Pandora’s TeAm

VI.

GRAZIANA CSAK EGYVALAMIT TUDOTT BIZTOSAN: hogy az ı

szeretett Francescója jó ember. Francesco kovács volt a
szülıvárosukban, Firenzében, és keményen dolgozott, hogy
mindig jobb patkót és erısebb kardot kalapáljon ki. Némelykor
egészen belefeledkezett a munkába, csak akkor hagyta abba,
amikor Graziana megjelent a mőhely ajtajában, s a
megjelenésével azt sugallta: fordítson kevesebb figyelmet a tőzre,
és többet a feleségére. Az asszony tréfálkozott, hogy ura
bizonyára szörnyő gazságot követett el elızı életében, ha ilyen
serényen készül a pokolra. Francesco felnevetett, megígérte,
hogy azonnal megy, és Graziana is elnevette magát. Tudta, hogy
az ura nem végezheti a pokolban.
Francescót a sors nem „egész Itália legremekebb
kardkészítıjének” vagy „Firenze nagy fémmővesének” szánta,
de neki ez nem is számított. İ csupán hozzáértı mesterember
kívánt lenni, megbízható kovács tisztességes árakkal, de a lelke
mélyén arra vágyott igazán, hogy jó férj legyen. Csodás
ajándékokat készített Grazianának a kovácsmőhelyében –
gyertyatartókat, evıeszközöket és a legkáprázatosabb ékszereket.
Elıszeretettel hangoztatta, hogy azokkal a jegygyőrőkkel alkotta
a legnagyobbat, amelyeket a maga és Graziana számára
kovácsolt. Otthonuk egyik szobája tele volt a leendı
129
 Pandora’s TeAm
gyermeküknek szánt fémjátékokkal. Francesco arról a napról
álmodott, amikor majd gyermekeik szeretı apja lesz.
Nem volt szép ember ez a Francesco Corsellini, de a felesége
sem volt szép asszony. Francescót némely nık túl szırısnek
találták, acélkemény karja olyan testbıl nıtt ki, amely túl sok
tésztát és sört látott. Graziana L'Orsacchiottónak – Medvének –
becézte, és megböködte a hasát, mire Francesco így felelt:
– Megdolgoztam érte. Ez itt mind izom!
Grazianának a dús haját meg a sötét szemét leszámítva
jellegtelen volt a külseje. Francesco mégis elhitte a saját szavait,
amikor azt mondta neki, ı a legszebb asszony egész Itáliában.
Már gyerekkorukban is szerelmesek voltak egymásba, és alig
múlt el nap, hogy Francesco ne adott volna hálát Istennek a
feleségéért.
Boldogan éltek. Graziana kedves, Francesco odaadó volt. Kell-
e még mást mondani?
Sajnos igen.
1347-et írtunk, amikor új kór érkezett Kínából, a
legborzalmasabb kór, amit ember valaha látott. A kikötıkbıl
terjedt szét a városok és az olasz vidék felé, s úgy öldöste az
embereket, ahogy az erdıtőz pusztítja a fákat. A kisebb
városokban megállás nélkül zúgtak a templomok harangjai, mert
úgy hitték, hogy a hang majd előzi a betegséget. Sokan azt
gondolták, a holtak szaga viszi tovább a kórt, ezért illatosított
zsebkendıt szorítottak az arcuk elé. Mindenütt tömjén égett,
elvegyülve a halál bőzével...
Egy délután Grazianát is kiverte a láz. Visszavonult a
szobájába, és lepihent. Amikor aznap este felébredt, tojás
nagyságú kelést észlelt az ágyékán és duzzanatot a hónaljában.
Tudta, hogy a fekete halál támadta meg.
Francesco épp ételt készített a konyhában. Az asszony
odakiáltotta neki, hogy azonnal távozzék, mert megkapta a
betegséget.
130
 Pandora’s TeAm
– Gavoccioli! – üvöltötte. Kelések. Azt akarta, hogy az ura
mentse magát, hiszen mindenki tudta, hogy nincs gyógymód,
nincs remény. – Menj! Menj innen! – rimánkodott.
A konyhában csend honolt. Graziana az ágyában fekve
hallgatta a némaságot, ami elválasztotta a férjétıl. Aztán hallotta,
hogy Francesco az edényekkel csörömpöl, hogy elfedje a sírását.
Ez néhány percig folytatódott; majd a folyosó felıl Francesco
léptei közeledtek. Az asszony kiabált és átkozódott, egyre csak
azt hajtogatta, hogy maradjon távol tıle, de Francesco megjelent
az ajtóban egy tálcával, rajta tészta és némi bor.
– Jobban fogod érezni magad, ha eszel legalább egy keveset –
mondta. Belépett a szobába, letette a tálcát, és Graziana mellé
telepedett. Aztán odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
Graziana próbált elhúzódni. Ez volt életében az elsı és
egyetlen alkalom, hogy visszautasította a férjét, Francesco
azonban kovácserejét kihasználva magához ölelte, és csókjaival
némította el az asszony tiltakozását. Néhány pillanattal késıbb
Graziana ráeszmélt, hogy hiába küzd, és megadta magát. Ezzel
bevégeztetett.
Ettek egy keveset, és lefeküdtek. Az ablakból a telihold nézett
le rájuk.
– La luna é tenera – mondta Francesco. A hold szelíd. Becsukta
a szemét, és még szorosabban ölelte Grazianát. Az utolsó dolog,
amit az asszony aznap éjjel látott, Francesco alvó arca volt.
Amikor másnap reggel felébredt, férje arcát pillantotta meg
elıször. Az asszonynak magas láza volt, verítékben úszott, és
zakatolt a pulzusa.
– Nézd – szólt Francesco gyengéden megszaporodtak a fekete
foltok a bırödön. – Graziana pityeregni kezdett, de ura
mosolyogva cirógatta a haját. – Ne sírj. Nincs idı a könnyekre.
Szeressük egymást, amíg tehetjük.
Aznap délután Graziana betegsége súlyosbodott. Három
napig feküdtek együtt. Graziana három napig haldoklott férje
131
 Pandora’s TeAm
karjában szörnyő kínok között, miközben ı történeteket mesélt
neki hattyúkról, csodákról és nagy szerelmekrıl. Graziana
betegségének harmadik napján, éjfélkor Francesco arra ébredt,
hogy az asszony nehezen lélegzik. Graziana az ura felé fordította
arcát.
– Itt az idı.
Francesco azt felelte:
– Hamarosan találkozunk.
Még egyszer utoljára megcsókolta Grazianát, s mélyen a
tüdejébe szívta az asszony utolsó leheletét.
– Ti amo – mondta Graziana. Szeretlek.
Miután felesége örökre eltávozott, Francesco lehúzta a
jegygyőrőt az ujjáról. Most már ı is súlyos beteg volt, valahogy
mégis kikászálódott az ágyból. Alig állt a lábán a hányingertıl és
a láztól, de elbotorkált a kovácsmőhelyig. Egyetlen teendı még
hátravolt.
Tüzet szított, megolvasztotta mindkét jegygyőrőt, a magáét
meg a feleségéét is, és nyílhegy öntımintába csorgatta. Amikor a
nyílhegy elkészült, ráillesztette a vesszıre. Gondosan
megvizsgálta a nyílvesszıt, hogy meggyızıdjön egyenességérıl
és hibátlanságáról.
Leakasztotta a falról az íját. Valamikor az apjáé volt, aki nagy
íjász hírében állt, és csatában lelte halálát, amikor Francesco meg
a fivére, Bernardo egészen kis gyermek volt még. Miután egy
bajtársa visszajuttatta Firenzébe, ez az íj volt minden, ami
Francescóra maradt az apjától. Ezen az ereklyén kívül még emlék
sem élt benne a férfiról.
Visszament a hálószobába Graziana teteméhez. A nyílvesszıt
meg az íjat a nyitott ablakba tette. Már hajnalra járt, odakiáltott
egy elhaladó fiúnak, hogy üzenetet küldjön a város másik
felében lakó fivéréhez. Egy óra sem telt bele, és Bernardo ott állt
az ablaka elıtt.

132
 Pandora’s TeAm
Francesco figyelmeztette, hogy ne lépjen közelebb, nehogy
megkapja a kórt. Majd egy utolsó szívességet kért.
– Bármit megteszek – mondta Bernardo. – Tiszteletben tartom
az utolsó kívánságod.
Francesco, miután elıadta kérését, leült az ágyra az ablakkal
szemben. Bernardo görcsös zokogással felemelte az íjat, és
ráhelyezte a vesszıt. Mély lélegzetet vett, megkeményítette
magát, és atyja szelleméhez fohászkodott, hogy vezesse célba a
nyílvesszıt. Bernardo elengedte a húrt, a nyíl kireppent. Pontos
lövés volt, azonnali halált hozott.
Francesco hátrazuhant az ágyra az ı Grazianája mellé a
jegygyőrőikbıl kovácsolt nyílheggyel a szívében. Úgy halt meg,
ahogy élt: szerelemben.

133
 Pandora’s TeAm

VII.

SENKI SEM VÁDOLHAT AZZAL, hogy túl romantikus vagyok, mert

miután Marianne Engel befejezte a történetet, az volt az elsı
szavam:
– Lehangoló, hogy mindkettıjüket elvitte a pestis.
Az Önök fantáziájára bízom, milyen volt Marianne
hanghordozása, amikor azt mondta: nem, ı nem találja
„lehangolónak” ezt a szerelmi történetet.
Miután elment, megvizsgáltam a történetet egy sor
szempontból. Idealistának találtam: a régi Itália, önfeláldozás,
odaadás és egy igaz férj szívébe hatoló jegygyőrők.
Intellektuálisan az alábbi következtetést vontam le: a történet
lényege feltehetıen nem az, hogy a házaspár egy iszonyú
betegségbe hal bele, hanem hogy van valami megindító
Francesco gesztusában. Mindazonáltal, ha én készítenék tésztát a
konyhában, amikor a feleségem rikoltozni kezd valami csúnya
kelésekrıl, abban a minutumban pucolnék ki a hátsó ajtón.

***

134
 Pandora’s TeAm
Néhány napig vártam Marianne Engel visszatértét, égve a
vágytól, hogy beszámoljak neki elmélkedésem eredményérıl:
hogy tudniillik Francesco mégsem egészen hülye.
Be akartam bizonyítani, hogy – az agyonhasznált
pszichológiai zsargonnal élve – személyiségfejlıdésen megyek
keresztül; mert Marianne-nek tudnia kellett a fejleményekrıl.
Amikor nem mutatkozott, azon tőnıdtem, vajon a vízköpıi
szólították-e magukhoz, vagy én baltáztam el a dolgot a prózai
megjegyzéseimmel.
S ekkor diónyi agyam újra mőködésbe lépett: Mit baltáztam
volna el? Hogyan adhattam át magam a képzelgésnek akár csak
egy pillanatra is, hogy mi ketten egy pár vagyunk. IDIÓTA.
Beth jelent meg az ágyamnál egy csomaggal, amit futár hozott.
Feltéptem a csomagot, és barna pergamenre írott üzenetet leltem
benne.
A kézírás olyan volt, mintha évszázadokkal korábban,
lúdtollal vetették volna papírra, betői lendületes kalligráfiáját ma
már sehol sem tanítják.

Kedvesem!
Az elkövetkezı napokban dolgozni fogok.
Újból megszállt az ihlet.
A vízköpık születni vágynak.
Hamarosan újra veled
M.

Megmelengetett a tudat, hogy Marianne nem azért marad

távol, mert elkövettem valamit; pusztán megint faragnia kell.

135
 Pandora’s TeAm
Valami szappanopera ment a tévében. Edward ismét
amnéziába esett, Pamela rég nem látott húga visszatért afrikai
missziós munkájából. Fellöktem a golyót a deszkán.
Elnéztem ezüst arcom tovagurulását. Pedáloztam a
lábfejemmel. Elérkezett a bırszüret ideje. Tovább csepegett a
morfin. A kígyó tovább nyaldosta koponyám fenekét.
KÖZELEDEM, ÉS NEM TEHETSZ ELLENE SEMMIT. De volt
még más is: SEGGFEJ, LÚZER, ANYÁMASSZONY KATONÁJA,
KOKÓS, DÉMON, SZÖRNYETEG, ÖRDÖG, DEVLA,
VADÁLLAT, BARBÁR, LIDÉRC, LECSÚSZOTT ALAK,
MÚLTTALAN, JÖVİTLEN, SZERETETLEN,
SZERETHETETLEN, NEMSZEMÉLY.
Ugyan mit tudsz te, büdös kígyólotyó? Hiszen Marianne
Engel a kedvesének nevezett.
A kovácsmőhely forróságában munkálkodó Francescó-ra
gondoltam. Grazianára gondoltam, ahogy eszi a tésztát a pestises
ágyában, csak egy keveset, hogy jobban érezze magát. Haldokló
szerelmesekre gondoltam. Megpróbáltam elképzelni magamat
olyan szerelmesen, hogy meghalnék a másikért; én, aki az
önmagamért való életet is nehezen tudtam elképzelni. Aztán
megpróbáltam elgondolni, mi történik majd, amikor kiengednek
az égési osztályról, és hogyan változik meg a kapcsolatom
Marianne Engellel.
A kórház elszigetelt környezetében tarka színfoltnak láttam a
különcségeit, amelyek azonban itt nem hathattak ki hátrányosan
a mindennapjaimra. Megóvott a kórházi rend pedantériája, a
személyzet pedig azért tolerálta Marianne-t, mert kiharcoltam,
hogy látogathasson, s mert nem volt más barátom – kivéve talán
Gregort. Mivel csak ebben az elhatárolt és elhatároló
környezetben találkoztam Marianne-nel, el kellett tőnıdnöm: a
való világban meddig terjed vajon a bolondériája?
Amikor a mellkasában lévı szívekrıl beszélt, vagy a hétszáz
évvel korábbi életérıl, az kellemesen oldotta a monotóniát. Néha
136
 Pandora’s TeAm
nyugtalanítónak találtam, de többnyire titkos izgalom fogott el,
ha arra gondoltam, hogy Marianne-t „bővös szálak” főzik
hozzám. De vajon milyen reakciót váltott volna ki belılem, ha
még a baleset elıtt találkozunk? Kétségkívül rálegyintek, és
faképnél hagyom. Csak egy újabb holdkóros. A kórházban
persze nem sétálhattam el.
Lesz idı, amikor majd megtehetem, ha úgy akarom.

***

A zárdaéletet élı Marianne Engel, akivel legutóbb

gyermekként találkoztunk a tizennegyedik század hajnalán,
hamarosan megkezdi tanulmányait Engelthal könyvmásoló
mőhelyében. Efféle mőhelyek már több száz éve léteztek, mióta
Nagy Károly a fontosabb írásos mővek megırzése végett
elrendelte a szkriptóriumok létesítését. A könyvkészítés
kezdetben persze szinte kizárólag az Úr szavának megırzésére
szolgált.
Az írnoknak nem volt könnyő dolga. Csupán egyszerő
eszközök álltak a rendelkezésére: kések, kalamárisok, kréta,
pengék, szivacsok, ólomhegyő palavesszık, vonalzók és árak. A
könyvek biztonságát szem elıtt tartva a gyertya tilosnak
számított a szkriptóriumban. Hideg idıben az írnok még a kezét
sem melengethette meg. A könyvek oly nagy értékkel bírtak,
hogy az írószobák gyakran egy bevehetetlen torony csúcsában
helyezkedtek el; magukban a könyvekben is szerepeltek a rablás
és a vandalizmus következményeire intı feljegyzések. E
szövegek szerint a könyvtolvajt betegség támadja meg, elönti a
láz, kerékbe töretik és felakasztatik. Nem válogathat, e sorsok
egymás után sújtanak le rá.
Szigorú élet volt az írnoké, de nem felejthette el, hogy minden
lemásolt szó egyszerre jel, melyet a javára írnak majd az ítélet
137
 Pandora’s TeAm
napján, és fegyver a Sátán ellen. Az Ellenség azonban nem az a
fajta, aki megtorlás nélkül hagyja az efféle támadásokat, ezért
visszavágásképpen kiküldte Titivillust, a kalligráfia démonát.
Titivillus furfangos szerzet volt. Az írnok minden igyekezete
ellenére maga a munka egyhangúan és unalmasan zajlott. Az
elme olykor elkalandozott, és hibák kerültek a kéziratba.
Titivillus feladata volt napjában ezerszer is megtölteni zsákját az
elírásokkal. Ezeket aztán elszállította a Sátánhoz, ahol
bejegyezték ıket a Tévedések könyvébe, hogy az ítélet napján
felhasználják az írnok ellen. Ezért a szövegmásolás kockázattal
járt: míg a helyesen lemásolt szavak jó pontokat értek, a
helytelenül lemásoltakkal győltek a rossz pontok.
Hanem az ördög terve visszafelé sült el. Mivel tudtak
Titivillus ténykedésérıl, az írnokok pontosabb munkára
törekedtek. Titivillus végül nem tudta többé teletölteni a zsákját,
és arra ítéltetett, hogy a templomokban ólálkodjon, és feljegyezze
a mise alatt pletykálkodó asszonyok nevét.
Akárhogy is, a középkori írnokok leggyakrabban gót kisbetőt
használtak – érdekes módon éppen azt az írásfajtát, amely
Marianne Engel kézírása volt. Ami nem feltétlenül bizonyíték, de
hanyagság lenne tılem, ha nem említeném meg.

***

Hat napja érkezett Marianne Engel üzenete. Öt napja, hogy

átültették a legújabb bırfoszlányt testem egyik pontjáról a
másikra. Négy napja, hogy harminchét másodpercig álltam
egyhuzamban. Három napja beszélgettem utoljára Gregorral. Két
napja, hogy negyvenhat másodpercet álltam, a mindig lendületes
Sayuri Mizumotótól megtámogatva. Egy napja, hogy idım java
részét már nem öngyilkos gondolatokkal töltöm.

138
 Pandora’s TeAm
Amikor Gregor beugrott hozzám, láttam rajta, hogy nem
hagyott fel a tornával. Bár az állán még maradt egy kis toka,
amitıl nem bírt megszabadulni, frissen nyesett kecskeszakálla
némileg eltakarta. Gratuláltam neki egyre jobb külsejéhez, és
megkérdeztem, ki a nı.
Sietısen rávágta, hogy nincs semmiféle nı. Ami azt illeti,
túlontúl sietısen. Megérezhette, hogy elárulta magát, mert
stratégiát változtatott, próbálta könnyedre venni a figurát, de
megint csak ráfaragott.
Furcsa, de állhatatos vonás ez azoknál, akik csúfnak hiszik
magukat. Szégyenkeznek, ha felveted elıttük, hogy érdeklıdnek
valaki iránt; mivel méltatlannak érzik magukat mások
figyelmére, azt is letagadják, ha ık részesítenek figyelemben
valakit.
Nem álltunk még elég közel egymáshoz, hogy feszegessem a
témát, ezért amikor Gregor másról kezdett beszélni, annyiban
hagytam.

***

Sayuri szökellt be a szobámba, és dılt betőkkel beszélt.

– Jó reggelt! Volna egy perce, hogy beszéljünk a kezelésérıl?
Mondtam, hogy nem volna. Hangom fémes éllel pendülı
tompa puffanás, mintha evıeszközös fiókot ejtenénk a padlóra.
Épp ilyen hatást reméltem elérni.
– Ó, borzalom! – sikkantotta Sayuri, kezét a szája elé kapva,
majd közölte, hogy valóban a nevetés a legjobb orvosság, és
nekiállt fejtegetni, hogy szeretne megcsinálni egy sor tesztet,
amivel felméri az erımet és az ügyességemet. Testi potenciáim,
magyarázta, „még nincsenek körülírva”, ezért most egy
goniométer elnevezéső eszköz segítségével meghatározza
ízületeim mozgásterjedelmét. Megfogta a karomat, és
139
 Pandora’s TeAm
behajlította; az eredményeket kis könyvecskébe jegyezgette.
Aztán a lábamat tesztelte, és megállapította, hogy a jobb térdem
(amelyiket kicsináltam) nem az igazi. Ezt is precízen lejegyezte a
könyvecskéjébe. „Problémás terület.”
Ezután, hogy lemérje az érzékenységemet testem különbözı
tájain, valami hülye pálcával szurkált, és kérdezgette, milyen
érzés. Azt mondtam, olyan, mintha valami hülye pálcával
szurkálna. Jaj, hogy nevetett: milyen remek komédiás vagyok én.
Sayuri átadta a tollát az ép kezembe, és kért, hogy írjak
valamit a könyvébe. Bizonytalanul leírtam: Hol van ı? (Újabb
példa arra, hogy mennyire szeretnek a csillagok: a tőz a jobb
kezemet kímélte meg, de én balkezesnek születtem.) Sayurit nem
a leírt szavak érdekelték, csak a kézügyességemre volt kíváncsi.
Áttette a tollat a bal kezembe, amelyikrıl hiányzott másfél ujj, és
még egy mondatot íratott velem. Valahogy odakapartam a
szavakat: Rohadj meg. Sayuri letekintett irodalmi
szárnypróbámra, és megjegyezte, hogy legalább olvasható.
Azzal fejezte be, hogy közölte, hamarosan összeáll az
edzésprogramom, és irtó izgalmas lesz!
– Észre se veszi, és a saját lábán fog sétálgatni!
Mondtam, hogy én már régóta baromi jól tudok ám járni,
úgyhogy ebben semmi izgalmasat nem látok.
Sayuri végtelenül tapintatosan rámutatott, hogy bár a régi
testemmel tudtam, hogyan kell járni, az új testemmel a kályhától
kell kezdenem a tanulást. Amikor megkérdeztem, képes leszek-e
valaha újra normális ember módjára járni, azt felelte, alighanem
rosszul közelítem meg a folyamatot, s az út egésze helyett inkább
az elsı lépésekre kéne koncentrálnom.
– Ebbıl az olcsó keleti bölcsességbıl én nem kérek.
Azt hiszem, ekkor értette meg, hogy vitatkozni akarok, és
közelebb lépett. Hogy hogyan tudok majd járni a végén, sok
mindentıl függ, mondta, de leginkább attól, hogy mennyire
vagyok hajlandó dolgozni érte.
140
 Pandora’s TeAm
– A sorsa a saját kezében van.
Azt mondtam, kétlem, hogy komolyan számítana neki, mi lesz
velem, hiszen a fizetését így is, úgy is megkapja.
– Ez nem fair – felelte Sayuri, és én pontosan erre a lehetıségre
vártam. Megragadtam az alkalmat, és kifejtettem, mi az, ami
csakugyan „nem fair”. A „nem fair” az, hogy amikor ı este
hazamegy szusit enni meg a Godzillát bámulni a tévében, én
akkor is a kórházi ágyamban fekszem, és egy csı szívja ki a
húgyot a testembıl. Na, ez a nem fair.
Sayuri felfogta, hogy nincs értelme tovább társalognia velem,
mégis elegánsan kezelte a helyzetet.
– Meg van rémülve, és én megértem. Tudom, hogy nehéz,
mert a végére kíváncsi, de még az elejét se tudja elképzelni. De
minden rendben lesz. Csak idı kérdése.
Mire így feleltem:
– Törölje le ezt a leereszkedı tekintetet a pofájáról, maga japcsi
kurva.

***

Másnap Marianne Engel jelent meg az ágyam mellett, és kis

papírlapot nyomott a kezembe.
– Tanuld meg – mondta, és addig gyakoroltatta velem a
szavakat, míg meg nem jegyeztem ıket.
Egy órával késıbb fejét magasra szegve bejött a szobámba
Sayuri Mizumoto. Odapillantott Marianne Engel-re, azután rám
tekintett.
– A nıvérek azt mondták, látni kíván.
Igyekeztem rövid meghajlást imitálni, bár fekve ez nem volt
egyszerő. Felmondtam a betanult szavakat:
– Mizumoto-szan, konoaida va hidoi kotoba o cukatte hontóni,
gomen naszai. Jurusite, kudaszai. (Ez körülbelül annyit tesz:
141
 Pandora’s TeAm
İszintén sajnálom, hogy olyan durván beszéltem önnel a minap.
Kérem, bocsásson meg.)
Láthatóan meglepıdött. Így felelt:
– Elfogadom a bocsánatkérését. Hogy tanulta meg a szavakat?
– Ez itt... a barátom, Marianne. Tıle tanultam. – Ami igaz volt,
de nem adott magyarázatot Marianne Engel japántudására.
Persze kérdıre vontam, de ı az elmúlt egy órában kizárólag a
kiejtési hibáimról volt hajlandó beszélni. Az sem világos, honnét
tudta meg Marianne hét nap távollét után, hogy megsértettem
Sayurit. Talán az egyik ápolónı vagy dr. Edwards mondta el
neki.
Merı véletlen, hogy a két nı most találkozott elıször.
Marianne Engel Sayuri felé lépett, mélyen meghajolt, és azt
mondta:

Sayuri meglepett örömében felvillantotta a szemét, és viszonozta

a meghajlást.

Marianne Engel bólintott.

Marianne Engel újból meghajolt.

Sayuri a szájához emelte a kezét, úgy fojtotta vissza kacaját.

142
 Pandora’s TeAm

Sayurit láthatóan szerfölött boldoggá tette, hogy elızı napi

alávaló viselkedésem ilyen váratlan találkozást hozott. Széles
mosollyal távozott a szobából, miután még egyszer meghajolt
Marianne Engel felé.
Marianne Engel a fülemhez hajolt, és belesuttogta:
– Nem szeretném, ha még egyszer elıfordulna, hogy kígyót-
békát köpködsz Mizumoto-szanra. A trágár szavak nem enyhítik
a fájdalmadat. Tárd ki a szíved, és bízz bennem. Esküszöm, hogy
a szabadság felé haladunk, de egyedül kevés vagyok hozzá.
Ellépett az ágyamtól, odahúzott egy széket a sarokból, és
súlyosan lezöttyent rá, fáradt tekintete akár a férje kudarcát
fájlaló feleségé. Fura kis szónoklata egy kérdés
megfogalmazására indított, amelyet már régóta fel akartam
tenni, de nem mertem:
– Mit akarsz te tılem?
– Semmit – válaszolta. – Azt akarom, hogy egyáltalán ne tégy
semmit.
– Miért? – kérdeztem. – Ez meg mit jelentsen?
– Csakis azzal bizonyíthatod a szerelmedet, ha semmit sem
teszel.
– Nem értem.
– Majd megérted – mondta. – ígérem.
Marianne Engel nem beszélt többet a jövıben bekövetkezı
dolgokról, inkább folytatta a múltja elbeszélését. Egy szót se
hittem el a történetébıl – hogyan is hihettem volna? –, de
legalább nem dermesztett meg, mint a diskurzusunk.

143
 Pandora’s TeAm

VIII.

ENGELTHALI CSEPEREDÉSEM SORÁN a hallgatás jelentette a

legnagyobb erıpróbát. Megértettem, hogy a csend szerves része
lelki jólétünknek, mégis számos dorgálást kaptam „túlzott
zabolátlanságom” miatt. Igazából csak úgy viselkedtem, mint
egy gyerek.
Engelthalban nem csupán a hangot, hanem a többit is
elfojtották. Életünk valamennyi mozzanatát a zárdaszabályzat, ez
a mindenre kiterjedı dokumentum határozta meg, mely egyedül
a ruházkodásnak és a mosakodásnak öt fejezetet szentelt. Még az
épületeink sem lehettek kecsesek, nehogy megrontsák a
lelkünket. Ugyanabban a sorrendben ültünk asztalhoz, ahogy a
kórusban foglaltunk helyet. Az étkezéseket felolvasás kísérte,
hogy a testin kívül lelki táplálékot is magunkhoz vegyünk.
Passzusokat hallgattunk a Bibliából, sokszor Szent Ágostontól,
néha a Szent Domonkos életébıl, az Arany legendából vagy a
trudperti Énekek énekébıl. A felolvasás legalább elterelte a
figyelmet az ízetlen ételrıl – főszert tilos volt használni, húst
pedig csak külön engedéllyel, egészségügyi okokból
fogyaszthattunk.
Amikor nem a központi kápolnában hallgattam misét, a
szkriptóriumban töltöttem az idımet. Gertrud mindjárt az elején
világossá tette, hogy jelenlétem nem kívánatos.
144
 Pandora’s TeAm
Ugyanakkor mesterírnoki pozíciójában helytelen lett volna, ha
nyíltan érezteti a neheztelését. Arra ott volt a kegyence,
Agletrudis nıvér.
Agletrudis tömzsi bolygócskaként keringett Gertrud, a
szkriptórium óriáscsillaga körül; minden tettével úrnıje kegyét
kereste, úgyhogy engem gyötört. Egyetlen célja volt az életének,
hogy átvegye a szkriptórium vezetését, amikor Gertrud végre
meghal. Mi voltam én, ha nem akadály ennek útjában?
Jóval az érkezésem elıtt financiális megfontolások férkıztek
be a szkriptóriumba. Mindennapos gyakorlat volt, hogy
könyveket készítenek a város tehetıs polgárainak, akik cserébe
gyakran a kolostorra íratták a földjeiket. Gertrudot fennen
hangoztatott jámborsága ellenére cseppet sem zavarta ennek az
eljárásnak a gazdasági színezete, ı egészen más okból
nehezményezte a könyveladást: mert ez meggátolta, hogy a
maga céljaira használja a szkriptóriumot. Gertrud már
pályafutása kezdetén eltökélte, hogy grandiózus mővet alkot, és
létrehozza a Biblia elsı német nyelvő verzióját, amivel örökre
megalapozza a tulajdon legendáját. Bár fennhangon soha nem
mondta ki, biztosra veszem, hogy úgy képzelte, a mő Gertrud-
biblia néven válik majd ismertté.
Ez volt a fı gond a jelenlétemmel: kislányként – befejezetlen
felnıttként – értékes idıt vonnék el Gertrud valódi munkájától.
Emlékszem a szavaira, amikor Agletrudis gyámsága alá
helyezett.
– A rendfınöknı azt hiszi, hogy lehet valami ebbıl a
gyermekbıl. Szemléltesse neki mesterségünk alapjait, lehetıleg a
szoba másik felében, de nem nyúlhat semmihez. Azok a kövér
kis ujjacskák nem érdemlik meg Isten eszközeit. És
mindenekelıtt tartsa ıt távol a Bibliámtól.
Kezdetben ezért csak figyelhettem. Most azt gondolod, ez
végtelenül unalmas lehetett egy gyereknek, számomra azonban
nem volt újdonság, hiszen ifjonti életem javát a sarokban
145
 Pandora’s TeAm
üldögélve töltöttem néma füleléssel. Megbabonázott, ahogy a
pennák az írnokok ujjainak kiterjesztéseként mozognak.
Elsajátítottam a tintakészítés fortélyát, és megtanultam, hogy
cinóber hozzáadásával vörös színt kapunk. Megfigyeltem, hogy
az apácák késsel hegyezik a tollaikat, valahányszor kezdene
elmosódni a betők körvonala. Azonnal tudtam, hogy jó helyre
kerültem.
A ma természetesnek vett dolgok akkoriban kuriózumszámba
mentek. Vegyük például a papírt. Nem mi állítottuk elı, hanem
egy helybéli pergamenkészítıtıl szereztük be. A pergament
ezután elı kellett készítenünk. Az apácák minıség szerint
szortírozták, majd úgy rendezték el a lapokat, hogy az oldalak
erezete egységes képet adjon, amikor a könyv nyitva fekszik a
gerincén, és Gertrud néha elrendelte, hogy keverjenek egy kis
színt a pergamenhez „a drámaibb hatás kedvéért”. Egyetlen
könyvhöz több száz állat bırére volt szükség. Hogy is ne lenne
izgalmas ez egy kislánynak?
Gertrud sok mindenért bírálható, a mesterségéhez viszont
kifogástalanul értett. Fordítási munkánál egyetlen mondat
megszerkesztésérıl néha egy óránál is tovább értekeztek. Az
apácák, bár morgolódtak Gertrud zsarnoki hozzáállása miatt,
többségükben úgy érezték, vezetıjüket Isten külön erre a
feladatra jelölte ki. A nıvérek igyekezete egy pillanatra sem
lankadt, még a legmunkásabb idıszakokban sem.
Néhány írnoknak szöget ütött a fejébe, hogy vajon ki adott
felhatalmazást egy ilyen grandiózus fordítás megalkotására, s
hogy nem szentségtörı vállalkozás-e, ám ezek a nıvérek jobbnak
látták, ha nem kérdıjelezik meg a szkriptórium mesterírnokát –
vagy egyszerően féltek. Nem aggályoskodtak hát, inkább azokra
a ritka Biblia-oldalakra fordították a figyelmüket, amelyek
elnyerték Gertrud jóváhagyását. Noha valamennyien tevékeny
részt vállaltak a folyamatban, az övé volt az utolsó szó.

146
 Pandora’s TeAm
Gertrud csak a legképzettebb írnokokat engedte oda a
legfinomabb velinhez. Éberen figyelte a munkát, és forgatta
ványadt nyakát, valahányszor attól tartott, hogy elírnak egy szót,
vagy pacát ejtenek. Amikor az utolsó pontot is odabiggyesztették
az oldal utolsó mondatának végére, Gertrud válla látványosan
elernyedt, és hallani lehetett, ahogy a tüdejében rekedt levegı
megkönnyebbülten távozik. Aztán hangosan beszippantott egy
újabb adagot.
Ezek a felszabadult pillanatok soha nem tartottak sokáig.
Gertrud odavitte a lapot a rubrikátornak, aki vörös festékkel
kiemelte a fejezetek és a versek számát, s ezenközben az
illuminátor tucatnyi vázlatot készített az üresen hagyott
részekhez. A végsı döntés meghozatala után az ábra bekerült a
helyére.
A befejezett oldalak lenyőgözıek voltak. Gertrud egy jó óráig
ellenırizte és újra ellenırizte, majd félretette ıket, hogy
nekifogjon a következınek. A könyv kezdett laponként formát
ölteni, de mindig akadtak egyéb elvégzésre váró feladatok. Ha
elmaradásunk volt a nemesek rendelte kéziratokkal, Gertrud
vágyódó pillantásokat vetett elsı szerelme felé. Ám ı is a
rendfınöknı parancsainak engedelmeskedett, mint mindenki
más.
Valahogy a rendfınöknı fülébe jutott, hogy nem engedélyezik
a részvételemet a szkriptóriumi tevékenységben. Szerintem
Christina nıvér állt a háttérben. Hatalmas, lemondó sóhajjal és
hosszadalmasan fejtegetve, hogy ı ellene van, Gertrud közölte:
„a rendfınökasszony utasítására kénytelen vagyok hozzájárulni,
hogy ostoba kis kezed megkezdje a gyakorlást.” Adott néhány
öreg pergament, amelyen másolói hibák csúfoskodtak, és
felszólított, hogy fogjak hozzá.
Belevetettem magam. Minden kidobott pergament
felhasználtam, s ahogy fejlıdtek a képességeim, bosszús
nehezteléssel ugyan, de jobb pennákat kaptam, és tágabb teret a
147
 Pandora’s TeAm
fordítás gyakorlásához. Már értettem német, latin, görög és
arámi nyelven, értettem Paolo olasz imakönyvét, és tudtam egy
keveset franciául. Átrágtam magam a szkriptórium összes
kötetén, fejlıdésemmel folytonosan ámulatba ejtve az apácákat,
bár Gertrud soha nem méltatott dicsérı szóra. Agletrudis nıvér
gyönyörőségét lelte benne, hogy kipécézheti a hibáimat, s ha egy
pillanatra félrefordultam, tintatartóim rejtélyesen felbillentek,
könyveim rejtélyesen eltőntek, vagy a pennáim törtek el rejtélyes
módon. Valahányszor beszámoltam Gertrudnak ezekrıl a
„véletlenekrıl”, ı csak önelégülten elmosolyodott, és kezeskedett
Agletrudis nıvér feddhetetlen jelleméért.
Végül azonban Gertrud és a talpnyalója sem tagadhatta többé
a tehetségemet. Én lettem a legsokoldalúbb fordító, de én voltam
a leggyorsabb és a legprecízebb is. Agletrudis ellenszenve
veszedelmes féltékenységgé mélyült, és Gertrud szemében is
zavart kifejezés jelent meg, ahogy kezdett ráébredni, milyen nagy
hasznomat venné a Gertrud-bibliánál. Nem volt már fiatal, s ha
még életében be akarja fejezni a Bibliát, meg kellett gyorsítania a
folyamatot. Végül hozzájárult a közremőködésemhez.
A szkriptóriumon kívül is létezett élet. Ahogy idısebb lettem,
felfedeztem, hogy át tudok mászni a kolostor kapuján, s ezzel
bebocsátást nyertem a világba. Nem a bajt kerestem; csak meg
akartam nézni, mi van odakint. Elsı úti célom természetesen
Sunder atya és Heinrich testvér kis kunyhója volt. Sunder atya
nem rejtette véka alá a haragját, amikor megjelentem.
Megfenyegetett, hogy visszacipel a kolostorba, és beárul a
rendfınökasszonynál, amibıl az lett, hogy ittunk egy pohár
gyümölcsnektárt. Aztán ettünk valamit. És egyszerre úgy
elszaladt az idı, hogy furcsa lett volna, ha az atya
magyarázkodni kezd, amiért nem vitt vissza azonnal. így miután
ígéretet tettem, hogy nem megyek el újra, Heinrich testvér és
Sunder atya engedett visszaosonni a kolostorba. Másnap este
újból meglátogattam ıket. Megint csúnyán ledorongoltak, de
148
 Pandora’s TeAm
ismét az evésnél-ivásnál kötöttünk ki. Megszegett ígéreteimet
rendre erélytelen szidalmak követték még néhány héten át, majd
végleg felhagytunk a színleléssel.
Boldog voltam, valahányszor felkaptattam a házikójukra
rálátást nyújtó oromra. Kunyhójuk titkos, második otthonommá
lett. Nyári estéken néha bújócskáztunk a fák közt. Nagyszerően
szórakoztam, ahogy a bokrok mögül lestem a két apaszerő,
idısödı férfit, akik úgy tettek, mintha sehogy sem találnának.
Engelthal kis közösség volt, ezért óhatatlanul mások is tudtak
„titkos” látogatásaimról. Feltételezem, hogy senki sem tartotta
veszélyesnek ıket, s bár az apácák közt nyílt titok volt, mit
mővelek, ıszintén hiszem, hogy Gertrud, Agletrudis és a
rendfınöknı soha nem tudta meg. Ha megtudják, látogatásaimat
azonnal berekesztik, már csak az illendıség kedvéért is.
Tizenéves voltam, amikor egy éjjel meghalt a rendfınöknı, és
mihamarabb meg kellett választani az utódját. A dominikánus
kolostorok demokratikus intézmények voltak; csaknem
egyhangú szavazással Christina nıvért jelölték ki, aki éppen
akkor fejezte be Engelthal nıvéreinek könyvét, és a Jelenéseken
kezdett dolgozni. Ezzel megkapta a Christina anya címet.
Magától értetıdik, hogy örültem az események ilyetén
fordulatának, amit Agletrudis nıvérrıl már nem lehet
elmondani. Milyen hamar szembefordult vele a sors,
beárnyékolva a vágyát, hogy ı legyen a következı armarius.
Nem elég, hogy csodagyerek tőnt fel a szkriptóriumban,
ráadásul az új rendfınöknı a lány legnagyobb pártfogója.
Agletrudis nıvér számára az lehetett az utolsó csepp a pohárban,
amikor röviddel Christina anya kijelölése után letettem az
apácafogadalmat. Láttam az izzó győlöletet a szemében,
miközben halálomig tartó engedelmességet esküdtem Szent
Domonkosnak és valamennyi rendfınökasszonynak.
A többi apáca szemébıl ugyanakkor helyeslést és szeretetet
olvastam ki. Nekik úgy tőnhetett, hogy most kerül minden a
149
 Pandora’s TeAm
helyére az életemben – de én nem osztottam ezt az érzést.
Imposztornak éreztem magam Isten házában.
A legszentebb légkörben nevelkedtem, magamat azonban a
legkevésbé sem éreztem szentnek. Nıvéreink közül sokaknak,
még Gertrudnak és Agletrudisnak is voltak misztikus
látomásaik, nekem nem. Ez állandó hiányérzetet ébresztett
bennem. Volt tehetségem a nyelvekhez, az igaz, de éppen errıl
van szó – tehetségrıl, nem isteni adományról vagy revelációról.
Nem csupán Isten hívó szavának elmaradása miatt éreztem
érdemtelennek magam, hanem azért is, mert a többi apáca
magabiztosan haladt elıre az útján, míg én rengeteg mindent
nem értettem. Zavart volt a szívem és az elmém; híján voltam a
bizonyosságnak, amivel a többiek rendelkeztek.
Christina anya megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom a
látomások elmaradása miatt. Minden nıvér akkor kap üzenetet,
amikor készen áll rá, elıbb nem, mondta, és nem mi hívjuk az
Urat, hanem ahogy megtisztulunk, az Úr magától jön el hozzánk.
Amikor azt feleltem, nem tudom, mit tehetnék még, hogy
megtisztuljak, Christina anya azt javasolta, készüljek az örök
istenségre úgy, hogy megszabadulok a lelkemhez tapadó
teremtettségtıl. Bólogattam, mintha ez a magyarázat mindent
megvilágosítana, de valójában értetlenül meredtem rá, mint
borjú az új kapura.
Egész addigi életemben ezeket az elképzeléseket
tanulmányoztam, de meg is maradtak elképzeléseknek,
nézeteknek. Ködös általánosságoknak, amiket képtelen voltam
megragadni. Christina anya bizonyára észrevette az
arckifejezésem, mert emlékeztetett a megmagyarázhatatlan
nyelvi tehetségemre, ami ugyan nem misztikus élmény, de attól
még egyedülállóvá tesz. Kristálytisztán látszik, állította, hogy
Istennek csodálatos terve van velem. Mi másért áldana meg ilyen
adománnyal? Megígértem, hogy jobban Ingok igyekezni, és

150
 Pandora’s TeAm
reméltem, hogy egy napon én is úgy fogok majd hinni
magamban, ahogy ı.
Nem sokkal azután, hogy betöltöttem a húszat, életemben
elıször és utoljára találkoztam Heinrich Seuséval. Straβburgból
tartott Kölnbe, hogy a studium generalén tanuljon Eckhart
mestertıl. Jóllehet kolostorunk nem esett útjába, Seuse azt
mondta, nem szalaszthatta el a lehetıséget, hogy látogatást
tegyen a nagynevő Engelthalban. Pontosan ezeket a szavakat
használta.
Nyilván tudta, mit kell mondania, hogy elbővölje Christina
anyát, Gertruddal azonban másként állt a helyzet. Amint a nıvér
meghallotta, hogy Seuse Eckhartnál fog tanulni, nem volt
hajlandó találkozni vele.
Eckhart kényes témának számított. Noha kiválóan írt latinul
teológiai tárgyakban, az ismertségét, vagy inkább a hírhedtségét
német köznyelven elıadott szokatlan prédikációinak
köszönhette. Amikor az isteni természet és az emberi lélek
metafizikai azonosságáról beszélt, elképzelései gyakorta tértek le
az ortodox ösvényrıl, ami akkortájt nem volt szerencsés dolog. A
szerzetesrendeket és a klérust amúgy is megbolygatta a pápaság
Avignonba költözése.
Amikor rábukkantam Eckhartra az olvasmányaimban, és
megkérdeztem róla Gertrudot, kimért választ kaptam. Bár
Gertrud beismerte, hogy egyetlen mővet sem olvasott tıle,
nyomatékosan kijelentette: nincs is rá szüksége. Eleget hallott
Eckhart mocskos nézeteirıl, nem óhajtja beszennyezni magát
azok mocskos forrásával. Úgy köpte ki az Eckhart nevet, mint
valami rothadt gyümölcsöt.
– Ígéretes ember volt valamikor, de romlásra jutott.
Figyelmezz a szavaimra: egyszer még megbélyegzik mint
eretneket. Isten jóságát is tagadja.
Bármilyen furcsa, Gertrud magatartásából én húztam hasznot.
Mivel a nıvér elutasította a Seuséval való találkozást, engem
151
 Pandora’s TeAm
jelöltek ki, hogy körbevezessem ıt a szkriptóriumban. A külseje
megdöbbentett. Nagyon vézna volt, alig lehetett hinni, hogy a
csontjai meg bírják támasztani a súlyát, bármily csekélyke volt.
Bıre betegesen sárga és foltos, s minden egyes ér átsejlett az
arcán. Sötét táskák csüngtek a szeme alatt, mintha soha nem
aludt volna még. Sebhelyek borította keze, amit szüntelen
vakargatott, laza csontokkal töltött húskesztyőnek tőnt.
Rémisztı, ahogy leírom, de valójában nem volt az.
Papírvékony bıre mintegy átengedte a lélek fényét. Keskeny
ujjairól, amikor beszéd közben gesztikulált, lágy szélben
hajladozó facsemeték jutottak eszembe. S ha úgy festett is, mint
aki még soha nem aludt, a beszédébıl ítélve csak azért, mert
folyamatosan üzeneteket kapott, amelyek túl értékesek ahhoz,
hogy ne vegyen tudomást róluk. Mindössze néhány évvel volt
idısebb nálam, mégis az volt az érzésem, hogy általam soha meg
nem ismerhetı titkok birtokosa.
Végigvezettem a szkriptóriumon, majd pedig az Engelthalhoz
tartozó földeken. Amikor biztonságos messzeségbe kerültünk a
kolostor minden szegletében hallgatózó fülektıl, szóba hoztam
Eckhart mestert, mire Seuse szeme táncra perdült, mintha a
mennyország kulcsát nyújtanám felé. Mindent elszavalt, amit
leendı mesterérıl tudott. Senkinek a szájából nem hallottam még
ily fenséges gondolatáradatot – Seuse hangjából vallásos
önkívület áradt.
Megkérdeztem, miért állítja Gertrud nıvér, hogy Eckhart
mester Isten jóságát sem ismeri el. Seuse elmagyarázta, hogy
Eckhart nézete szerint minden, ami jó, még jobbá lehet, s ami
jobbá lehet, az tökéletessé válhat. Istenrıl nem mondhatjuk, hogy
„jó”, „jobb” vagy „tökéletes”, mert İ mindenek fölött áll. Ha
valaki azt állítja Istenrıl, hogy bölcs, hazudik, mert a bölcs még
bölcsebbé lehet. Bármit mondjon is az ember Istenrıl, az tévedés,
miként Istennek nevezni is az. Isten „szuperesszenciális semmi”
és „transzcendens létezı”, mondta Seuse, meghalad minden szót,
152
 Pandora’s TeAm
és meghaladja a megértést. A legjobb, ha hallgat az ember, mert
valahányszor Istenrıl fecseg, a hazugság bőnébe esik. Az igaz
mester tudja: ha Istene értelemmel felfogható lenne, nem lehetne
Istennek tekinteni.
Azon a délutánon kitárulkozott elmém az új lehetıségek és
szívem az új felismerések elıtt. Nem fért a fejembe, miért ágál
ellene Gertrud, hogy Eckhart írásai bekerüljenek a
könyvtárunkba. Amit némelyek eretneknek kiáltottak ki,
számomra mindössze ésszerő gondolatszövés volt Isten
természetérıl. Arra a meggyızıdésre jutottam, hogy ifjúkori
tanulmányaim szőkre szabottak voltak. Ha Eckhart nézetei sem
juthattak el a fülembe, mi van még, amirıl nem hallottam?
Ahogy Seuse mondta azon a délutánon tündökletes csillogással a
szemében:
– Ami fáj, az erısíti az ember szeretetét.
Egy közlékeny pillanatban megvallottam Seusénak, hın
vágyom rá, hogy olvashassak valamit Eckharttól. Mire hamiskás
mosoly suhant át az ajkán, de nem mondott semmit. Eltőnıdtem,
vajon azon mulat-e, hogy megnyilatkozásom szembehelyezkedik
a kolostor állásfoglalásával, de aztán nem gondoltam rá többet,
míg Seuse pár nappal késıbb el nem hagyott bennünket. Nagyon
szerettem volna több idıt tölteni vele, Gertrud azonban, talán
mert megsejtette ezt, gondoskodott róla, hogy szkriptóriumi
feladataim kettıs súllyal nehezedjenek rám.
Engedélyt kaptam, hogy elbúcsúzzam Seusétól a kapuban,
mielıtt továbbindul Köln felé. Amikor biztos volt benne, hogy
senki sem figyel minket, kis könyvecskét csúsztatott a köntösöm
redıi közé.

153
 Pandora’s TeAm

IX.

ATTÓL A PILLANATTÓL, hogy leírtam ıket, kísértenek a szavak:

törölje le ezt a leereszkedı tekintetet a pofájáról, maga japcsi kurva.
Mindig bennem van a késztetés, hogy a ma ecsetével retusáljam a
tegnap vásznát, és elkendızzem azt, ami megbánással tölt el, de
most olyan kétségbeesetten vágyom kitörölni a szavaimat, hogy
muszáj érintetlenül hagynom ıket.
Sayuri Mizumoto nem kurva, és nem volt leereszkedı tekintet
az arcán. Ezt le kell szögezni. Azért mondtam ilyen
szörnyőségeket, mert dühös voltam Marianne Engelre, aki már
egy hete nem látogatott meg.
Szégyellem magam amiatt, ahogy Sayurival bántam, és félek,
hogy rasszista benyomást keltek vele, ha meghagyom azt a
mondatot. Hogyne keltenék? De bizton állítom, csak azért
választottam a „japcsi” szót, mert rést kerestem Sayuri
páncélzatán. Nem azért használtam a szót, mert én úgy vélem,
hogy a japánok alsóbbrendőek, hanem mert Sayuri esetleg annak
hiszi magát, japánként egy nem japán kultúrában. (Ahogy jobban
megismertem, rájöttem, hogy egyáltalán nincs etnikai
kisebbrendőségi komplexusa.) S bár a „japcsi” szó rasszizmust
sejtet, a „kurva” meg nıgyőlöletet, az igazság az, hogy a legtöbb
férfit éppúgy utálom, mint a legtöbb nıt. Akkor már inkább
esélyegyenlıségi mizantróp vagyok.
154
 Pandora’s TeAm
Vagy még inkább: voltam. Hiszem, hogy megváltoztam, mióta
azon a napon megbántottam Sayurit. Nem állítom, hogy nagy
szeretetet érzek minden egyes ember iránt, de némi
bizonyossággal kijelenthetem: kevesebb embert győlölök, mint
korábban. Lehet, hogy ez gyatra bizonyíték a
személyiségfejlıdésre, de az ilyesmiben néha jobb nem az
aktuális helyzet, hanem a megtett út alapján ítélni.

***

A jogos haragtól főtött dr. Gregor Hnatiuk gyönyörő látvány

volt. Berontott a szobámba, és követelte, hogy kérjek bocsánatot
Ms. Mizumotótól. Le volt maradva szegény: a sértésemrıl már
hallott, japán nyelvő töredelmemrıl azonban még nem. Mégis
lélegzetelállító volt verítékes homlokának fénye, ahogy kiállt a
szép hölgy becsületéért.
Ekkor esett le, hogy kiért dobog a szíve.
Értésére adtam, hogy a megkövetés már megtörtént, s hogy
ennek keretében Sayuri még új társra is lelt, akivel japánul
beszélhet. Gregor ettıl valamelyest megenyhült, de azért
szükségesnek érezte, hogy odavessen egy utolsó maró
megjegyzést.
– Egy nap majd megtanulja, hogy az a nagy szája minden
nyomorúság kapuja.
– Igen, Gregor, ezt már hallottam – mondtam. – Sayuritól.
Mókusképe elvörösödött. Nyilván már az is felkavarta, hogy
valaki kiejtette elıtte a nı nevét, s ahogy távozásra készen sarkon
fordult, minden gyanúm beigazolódott.
Az ajtónál hirtelen megtorpant, és hátranézett:
– Marianne beszél japánul?

155
 Pandora’s TeAm
***

Ami itt következik, az a Marianne Engel és Sayuri Mizuinoto

közt lezajlott beszélgetés fordítása.

Marianne Engel: Ms. Mizumoto. Örvendek a találkozásnak.

Marianne Engel vagyok.
Sayuri Mizumoto: Igazán? Én úgyszintén örvendek. Ön beszél
japánul?
Marianne Engel: Egy kicsit. Pár évig Hokkaidóban éltem, egy
levendulafarmon. Hadd kérdezzem meg, az utóneve a „kis
liliom” kínai karaktere?
Sayuri Mizumoto: Igen, az. Nagyon jól beszél japánul.
Marianne Engel: Ugyan, dehogy. A családneve pedig, ugye, azt
jelenti: „a víz forrása”?
Sayuri Mizumoto: Így van.
Marianne Engel: Akkor az ön neve sokat ígér a barátomnak.
Kérem, vigyázzon rá. És nézze el neki a bárdolatlan modorát.
Sayuri Mizumoto: Mindent el fogok követni.

Kérdés: hogy tehetem ide egy olyan beszélgetés fordítását,

amelyet nem értettem, amikor elhangzott?
Válasz: Sayuri segített. Biztosított felıle, hogy a fordítás hően
adja vissza az eredeti beszélgetést, de nem tudhatom, így van-e,
csak hihetek a szavának. Hiszek is, már amennyire, noha gyötör
a félsz, hogy súlyos elírás az egész, amit Titivillus behajít a
zsákjába a Sátánnak, hogy ellenem fordítsák az ítéletnapon. Ezt a
kockázatot vállalnom kell.
Örömmel jelentem, hogy kíméletlen szavaim nem tettek
végleges kárt a kettınk közt kibontakozott barátságban. Az
együtt töltött órák során megtudtam az igazságot Sayuri

156
 Pandora’s TeAm
gyerekkoráról (legalábbis az ı verzióját), ahogy fentebb le is
írtam.
Ám amit az eltelt évek alatt mindenekelıtt megtudtam: Sayuri
Mizumoto kivételes nı. Milyen más szóval illethetném az
asszonyt, aki fordítással segített engem egy olyan könyvnél,
amelyben japcsi kurvának nevezik?

***

Sayuri és Marianne Engel úgy döntött, hogy együtt dolgoznak

a rehabilitációmon. Dr. Edwards némi fenntartással fogadta az
ötletet, de belement, amikor Sayuri felvetette, hogy egy
partnerrel a program könnyebb is, élvezetesebb is lesz.
Képes voltam helyben állni, sıt tenni néhány lépést, de Sayuri
azt akarta, hogy járjak. Nem ígérkezett egyszerőnek, hogy csak
kipattanok az ágyból, és végigszökdécselek a folyosón. Sayuri
speciális széket hozott – nem ért le róla a lábam a földre –, és
elém guggolva körkörösen mozgatta a lábamat. İ vagy
Marianne Engel a talpamhoz szorította a kezét a padló
keménységét imitálva, s nekem ellen kellett nyomnom.
Egyszerőnek hangzik; nem volt az.
Minden gyakorlatozás végén talpra állítottak, és úgy kellett
maradnom, amíg csak tudok. Soha nem ment valami sokáig, de
Sayuri kiabált:
– Küzdjön! Küzdjön! Küzdjön! – így buzdított. Amikor nem
bírtam tovább, visszafektettek az ágyba, és áttekintettük az
aznapi eredményeket.
Marianne Engel néha fogta közben a kezemet, s ilyenkor
nehéz volt odafigyelnem Sayuri szavaira.

***
157
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel szutykosan érkezett; csodálkoztam, hogy
egyáltalán beengedték. Biztosan elosont a nıvérpult mellett, bár
nem tudom, hogyan, hiszen a két kosár is nála volt. Amikor
leguggolt, hogy kiürítse ıket, térdhajlata apró porfelhıt
köhintett.
– Francesco és Graziana történetén merengtem – böktem ki,
amikor eszembe jutott, hogy nem is számoltam be Marianne
Engelnek a személyiségem idealista vonásait illetı javulásról. –
Romantikus.
Rám nevetett, miközben több üveg skót whiskyt pakolt ki a
hőtött kosárból.
– Ez dr. Edwardsnak, Mizumoto-szannak meg az
ápolónıknek lesz. Inkább ne hazudj, de a ma esti történet talán
jobban fog tetszeni.
Észrevettem a töredezett körmeit keretezı alvadt vért, ahogy
elıszedegette az ételeket. Hal és sült krumpli, kolbász
burgonyapürével. Karaj dundi Yorkshire-pudinggal.
Szendvicsfalatkák: sonkás-sajtos, sajtos-zöldséges. Angol fánk és
eperlekvár. Császárzsömle. Fokhagymás és hagymás bagel.
Zöldfőszeres krémsajt. Német és svájci sajtok, gouda, füstölt
gruyére és ementáli. Friss uborkasaláta joghurtos öntettel, Jancsit
és Juliskát ábrázoló képecskékkel díszített tündéri tálkában.
Mokány újkrumpli negyedekbe vágva, hogy látszódjék a fehér
belseje; vajat izzadó pufók, zöld spárgatövek; tölteléktıl vemhes
hasú, kövér padlizsán. Az érelmeszesedés obszcén emlékmővéül
egymásra halmozott zsíros szalonnaszeletek. Magányos
savanyúkáposzta-rakás, amely mintha az utolsó pillanatban
keveredett volna oda, csak mert valaki úgy gondolta, kevés a
zöldség. Sült tojás, még ha a nyavalya se eszik sült tojást. Aztán
váratlan kulináris kanyar az orosz államok felé: cukor feketítette
hagymakarikákat körbeugráló varenyiki (laikus kifejezéssel:
pirog) meg golubci (rizsben gazdag töltött káposzta) pikáns
paradicsomszószban.
158
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel egészben bekapott egy tojást, mint aki már
több napja nem evett, és úgy falta fel, hogy az szinte bestiális
volt. Ha ennyire éhes, hogy bírta megállni, hogy ne kóstoljon
bele az ételekbe tálalás közben? Amikor nagyjából csillapította
éhségét, bejelentette: – Vicky Wennington története hatalmas
viharokról, éber szerelemrıl és sósvízi halálról!
Kíváncsian elhelyezkedtem, és bekaptam még egy kis
golubcit.

159
 Pandora’s TeAm

X.

A LONDONI TÁRSASÁGBAN semmi sem volt fontosabb a

megbecsült családnévnél, és Victoria D'Arbanville az egyik
legısibb és legnagyobb tiszteletnek örvendı családba született.
Gyermekkora pallérozó leckék sorozata volt: megtanult
franciául, olaszul, németül, latinul s egy keveset oroszul is;
értekezett Darwin elméleteirıl, anélkül hogy nyíltan utalt volna
bárminı rokonságra az ember és a majom között; és kiválóan
énekelte Monteverdit, bár Cavallit jobban kedvelte. Zenei
ízlésével szülei nemigen törıdtek; ıket csak az érdekelte, hogy
úriemberhez menjen feleségül, mert a viktoriánus hölgyek mind
azt tették.
Victoria egy percig sem kételkedett benne, hogy követni fogja
a példát, egészen addig a napig, amikor megismerte Tom
Wenningtont. Nem Thomast – ez a férfi minden ízében Tom volt.
Egy estélyen találkoztak, ahová Tom rosszul szabott öltönyében
egy barátját kísérte el. A vacsora elfogyasztása után a férfiak
visszavonultak a szalonba, hogy eszmét cseréljenek a
parlamentrıl meg a Bibliáról. E témákban Tom nem volt járatos,
de ha erıltetik, taglalhatta volna a földdel kapcsolatos nézeteit.
Vérbeli földmőves volt, akárcsak az ısei.

160
 Pandora’s TeAm
Tom faragatlanabb ember volt azoknál, akik Victoria
ismeretségi körébe tartoztak, a lány mégis tagadhatatlan örömöt
érzett, valahányszor a következı hetekben – szándékolt
véletlenséggel – összefutott vele. Ami Tomot illeti, ı eredeti
szándékához képest egy hónappal megtoldotta londoni
tartózkodását; elszenvedte az estélyeket, az ötórai teákat meg az
operaelıadásokat, hátha megpillantja Victoriát. Végül Tom
barátja, bár jómódú és gáláns volt, nem hitelezhetett neki többet.
Tom, aki jól tudta, hogy a földjei nem teremnek saját maguktól,
döntésre kényszerült: hazamegy egyedül, vagy végsıkig feszíti
bátorsága íját. Ezt a kifejezést egyébként Victoria tanította neki.
D’Arbanville-ék elborzadtak, amikor megsejtették lányuk
érdeklıdését e paraszt iránt! Ám akkor már késı volt. Victoria
nem csupán idézte Lady Macbethet, de fondorlatos terveket is
szıtt (egyedül a gyilkos szándék hiányzott). Mivel hamar
világossá vált, hogy Tom nem érti a virágnyelvet, Victoria
megszervezett egy látogatást London elsı számú, gızmeghajtású
mezıgazdasági gépezeteket elıállító gyárába.
Tom csakis azért merült el London idegen világában, mert
Victoria megbabonázta, de nem felejtette el, hogy a lány mit sem
tud az ı életérıl. A gyárlátogatással Victoria bebizonyította,
hogy hajlandó tanulni a gazdálkodásról. Az üzemvezetıhöz
intézett kérdéseibıl kitőnt, hogy alaposan utánanézett a
berendezésnek, mielıtt betette a lábát a gyárba, és ez meggyızte
Tomot arról, hogy számára nem létezhet más asszony.
Amikor Tom megkérte a kezét, Victoria tudta, hogy örökre
búcsút mondhat a szalonok világának. Igen, válaszolta azonnal;
nem színlelt habozást. Ezzel megszőnt Victoriaként létezni, és
örömmel nézett a jövıbe, amikor majd Tom szeretett Vickyje
lesz.
A szülık ellenérzései jócskán megcsappantak, amint
értesültek Tom földjének óriási kiterjedésérıl, s a pár Tom
ízlésének túlontúl fényőzı házassági ceremónia során egybekelt.
161
 Pandora’s TeAm
Vicky beköltözött a tágas Wennington-kúriába, amely egyik
oldalon a földekre nézett, a másikon az Északi-tengerre.
Meglehetısen különös helyre épült a ház, de Tom dédnagyanyja
ragaszkodott a kilátáshoz „arra a pontra, ahol véget ér a föld, és a
tengerbe zuhan”.
Vicky megdorgálta Tomot, ha elmulasztotta a borotválkozást,
Tom pedig azzal ugratta Vickyt, hogy a cipısarka túl magas egy
földmőves feleségének, de a lány titkon nagyon is szerette Tom
borostás állának érdes vonalait, és Tomnak is tetszett, ahogy az
asszony a csípejét ringatja a városi topánban. Vicky libabırös lett
Tom verítékének illatától, Tom pedig a tarkóját törülgette
mocsokfoltos zsebkendıjével, ha meglegyintette az asszony
parfümje. London valaha korlátok közé szorította a lányt,
vidéken azonban megismerte a föld sava-borsát. Tüzet rakott,
hogy óriási kannákban vizet melegítsen Tom esti fürdıjéhez.
Mosolyogva, verítékezve pumpálta a fújtatót, miközben
elképzelte, milyen lesz megérinteni az urát. Az esti fürdık
alkalmával történt, hogy Vicky életében elıször megszerette a
saját kezét, midın a gyerekkori zongoraleckéket elfeledve
csutakolta férje testét.
Vicky aratáskor lett állapotos. A tél folyamán kigömbölyödött,
és tavasszal szült. Alexandernak nevezte a kisfiút; Tom Álnak
hívta. A vidéki levegı még édesebben illatozott, mint annak
elıtte.
Reggelente gyermekükkel a karjukban, a szirtjükön állva
figyelték az érkezı és távozó halászokat. Gyakran mővelték ezt a
házasságuk alatt, és a baba elsı nyarán a dolgok nem változtak.
Tom lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy ı hajózik a vízen.
Fiatalabb fejjel egykor eljátszott a gondolattal, hogy beáll a
tengerészeihez, de elvetette az ötletet, amikor apja meghalt, és
ráhagyta a birtokot.
Mégis volt egy kis csónakja, amivel vasárnaponként vízre
szállt. Egy ilyen napon, november elején – ugyanolyan nap volt,
162
 Pandora’s TeAm
mint a többi –, megkérte Vickyt, hogy tartson vele. A termést már
betakarították, így akadt egy kis ráérı idejük. A lány azt mondta,
nem érzi jól magát, és inkább a baba mellett marad.
– Te menj csak – mondta. – Mulass jól.
Vicky Alexanderral a karján a szikláról figyelte Tomot, ahogy
kievez a kikötıbıl a nyílt óceánra, egyre kisebb és kisebb lesz,
aztán eltőnik. Összébb húzta magán a kabátot, és betőrte a
takarót a baba álla alá. Hővös szél fújt; a csontjaiban érezte,
miközben visszasietett a házhoz. November van, gondolta, ilyenkor
feltámad a szél.
A szél hideg lehelete vihart hozott, nagyon váratlan és nagyon
heves vihart. A kúrián Vicky gyermekét a keblére ölelve a
fejfájását próbálta kialudni. Nyugtalanul hánykolódott, míg fel
nem riadtak a földekre lesújtó vad villámcsapástól. Vicky
azonnal felült az ágyban, Alexander sírva fakadt. A lány magára
kapkodta a ruháját, s a gyermeket a házvezetınınek nyújtva a
szirtfokra indult.
Vicky férje apró csónakját keresve fürkészte a horizontot. De
csak a víz tajtékzó, szürke haragját látta.
Nemsokára az egyik napszámos jelent meg, hogy bekísérje
Vickyt a házba; félt, hogy a szél lesodorja a lányt a szikláról.
Odalent kövek vannak, halálra zúzná magát. A házban a
munkások így nyugtatták Vickyt:
– Mr. Wennington remek hajós. Meghúzódik egy öbölben, és
biztos helyen várja ki, míg elül a vihar. Visszajön, amint vége
van. – Vicky oda se figyelve bólogatott; hinni akarta, amit
mondanak.
Emberemlékezet óta ez volt a legszörnyőbb vihar, három
gyalázatos napon át tombolt. Vicky újra meg újra kiballagott a
kúriáról a szirtre, és addig ácsorgott ott, míg valamelyik
napszámos vissza nem vitte a házba, mert Alexander sír,
törıdésre van szüksége.

163
 Pandora’s TeAm
A vihar végül elült. Megnyílta fekete égbolt, és a nap fénye
beömlött a felhık résein. Vicky visszatért a szirtfokra, egy teljes
napig ott maradt, várta az ura érkezését. Hiába.
Másnap kutatócsapatot szervezett. Az emberek kedvelték
Tomot, így az összes létezı csónak a part mentén cirkált, és ıt
kereste.
Nem bukkantak a nyomára. Nem találtak semmit, csak
elnyúló, magányos víztömeget. Mintha az óceán Tom
létezésének minden bizonyítékát eltüntette volna. Három nap
kutatás után a halászok vonakodva feladták. Etetniük kellett a
családjukat. Megígérték Vickynek, hogy továbbra is nyitva
tartják a szemüket.
A lány nem adta, nem adhatta fel ilyen könnyen. Felfogadott
egy hajóst, akivel még hat héten keresztül járta a vizet. A part
minden sziklaszirtjét úgy ismerte már, mint a tenyerét. Ám
december közepén a jeges szél lesöpörte Vickyt és hajósát az
óceánról. Ideje volt befejezni az elveszettek kutatását és az
élıkkel törıdni. A gyermek Alexandernak szüksége volt az
anyjára.
A napszámosok folytatták a munkát, de hiányzott Tom
irányítása. Hálásak lehettek, hogy a termést még a vihar elıtt
betakarították. Rettenetes karácsony következett, se fát nem
állítottak, se pulykát nem sütöttek. Oly ígéretesen kezdıdött az
év Alexander tavaszi születésével, s most bánatba torkollott.
Vicky fokozatosan visszatért az életbe, de mindig feketében
járt. A helybéliek úgy emlegették: az özvegy. Tisztes ajánlatokat
kapott a birtokra, mégsem adta el. Nem érezte helyénvalónak,
hogy túladjon a földön, amely nemzedékek óta Tom családjáé
volt, és nem kívánta feladni az otthont, ahol szeretett, s ahol ıt is
oly nagyon szerették. A londoni társasági életbe amúgy sem volt
már visszaút. Túl sok piszok került a körme alá.
De legfıképp a föld volt az, amit Alexander tudott az apjáról.
Ez a föld Tom. Azon az elsı magányos télen Vicky a földmővelés
164
 Pandora’s TeAm
tudományát tanulmányozta, mindent megtanult, amit lehetett,
elveszett férjéért és karon ülı gyermekéért. Tennie kellett
valamit, bármit, csak hogy ne búslakodjon amiatt, hogy a tenger
oly igaztalanul elragadta tıle Tomot. De minden reggel, ahogy
kelt fel a nap, egy órán keresztül kint állt a szirten.
– Tom meghalt – mondták a helybéliek. – Miért nem tud
megbékélni vele? Szegény pára!
Eljött a tavasz, és Vicky a lovak közé csapott. A munkásoknak
elıször nem akaródzott elfogadniuk az utasításait, de amikor
világossá vált, hogy tudja, mit csinál, felhagytak a zúgolódással.
Arra jutottak, hogy Vicky kezébıl éppúgy elfogadhatják a
Wennington-pénzt, mint azelıtt Tomtól. Vicky keményen
dolgozott, hogy bizonyítson, s bár az aratás nem alakult oly
fényesen, mint egy évvel korábban, azért szép volt a termés. Tom
eltőnésének elsı évfordulóján Vicky levetette a gyászt, de
reggelente továbbra is kijárt a szirtre. Olyasmi volt ez, amit nem
tudott megmagyarázni, mindenesetre hitte, hogy a visszahúzódó
apály valamiképpen eljuttatja a szerelmét Tomhoz.
Az évek során a birtok felvirágzott. Vickybıl kiváló
gazdálkodó és agyafúrt üzletasszony lett. Neki jutott a legjobb
munkaerı, mert ı fizette a legmagasabb bért. İ fizette a
legtöbbet, mert az ı nyeresége volt a legnagyobb. Végül
méltányos áron elkezdte felvásárolni a szomszéd gazdák
birtokait, s az ı irányítása alatt az új földeken is megnıtt a
termés.
Vicky huszonkét éven át dolgozott. İ lett a vidék
legtehetısebb földbirtokosa, Alexander pedig testben, lélekben és
jellemben erıs, egészséges fiatalemberré érett. Egy szép napon
aztán megismert egy derős, életvidám leányt a közeli
városkában. Beleszeretett, házassági ajánlatot tett, és igenlı
választ kapott. Vicky tudta, hogy a fia boldog lesz.
Huszonkét éven át minden reggel egy óra hosszát bámulta a
szirtrıl a habok hívogató ujjait. Háromszázhatvanöt napon át
165
 Pandora’s TeAm
egy évben. Mindenki tudta, hogy a férjét várja. Nyolcezer napon
át. Esı, szél, ónos esı, hó, napsütés; az özvegynek nem számított.
Nyolcezer óra. Egyszer sem hagyta el magányos ırhelyét a világ
peremén, ahol a föld a tengerbe zuhan.
Az Alexander esküvıjét követı ıszön rettentı vihar támadt. A
legborzasztóbb azóta, hogy Tom eltőnt. Furcsamód ugyanazon a
hétvégén csapott le, november elején, amelyen Vicky elvesztette
a férjét. Tombolt a szél, de az asszonyt még egy ilyen hatalmas
vihar sem tarthatta távol a szirtfoktól. Igazából a viharos napokat
kedvelte a legjobban, mert olyankor közelebb érezte magát eltőnt
urához. Vicky széttárta a karját, átölelte a bırét döfködı esıt. Az
ı nevét suttogta:
– Tom, Tom, Tom, Tom... – Haja vadul csapkodott, s az
asszony beleordított a szélvészbe. – Szeretlek, szeretlek,
szeretlek. Örökké szeretni foglak.
Alexander a házból figyelte elbővölten és megriadva.
Elfogadta anyja rítusát, mert hozzátartozott az életéhez, de ez
most más volt. Az asszony általában csendesen, elmélázva
posztolt ırhelyén; ma viszont úgy dobálta a szél, mint egy
marionettbábut. Alexander kiszaladt hozzá.
– Anyám! Soha nem kértem, hogy hagyd abba, de most gyere
be. Ez már veszélyes!
Vicky túlkiabálta a vihart:
– Nem!
Alexander nekifeszült a szélnek. És anyja akaratának.
– Úgyis hiába kémlelsz.
Vicky megrázta a fejét.
– Nem igaz.
Alexander összefogta esıkabátja gallérját. A sárga csuklya alól
kiabálta:
– Senki sem kételkedik a szerelmedben.
Vicky elfordult a fiától a tenger felé. Halkan beszélt, túl halkan
ahhoz, hogy Alexander hallja.
166
 Pandora’s TeAm
– Csupán emlékezni szeretnék.
A szakadó esı apró csatornákat fúrt a lába köré. A talaj
meglazult, Alexander érezte, ahogy mocorog a föld. Rés hasadt
kettıjük közé: huszonkét év ácsorgás ugyanazon a ponton
aláásta a sziklát. Alexander tébolyultan kapott anyja után, szemét
tágra meresztette a rémület. Üvöltött, hogy fogja meg a kezét.
Vicky kinyúlt felé, de amikor a keze csaknem elérte a fiáét,
megtorpant. A félelem elmúltával mosolyra húzódott a szája.
Keze lehullt.
– Anyám, az isten szerelmére!
Alexander nem mondhatott többet. Bömbölt a szél meg az esı,
mennydörgés és villámlás szaggatta a világot, de anyja még soha
nem volt ennyire békés, ilyen szép. Mintha mindig erre a
pillanatra várt volna. A talaj megadta magát a talpa alatt, és
Alexander végignézte, ahogy anyja a lehasadó sziklával együtt
eltőnik.
Soha nem találták meg a holttestét. A falusiak szerint megtért
végre szeretett Tomjához, az óceán hullámai alá.

167
 Pandora’s TeAm

XI.

A VICKY TÖRTÉNETÉRE KÖVETKEZİ REGGEL üvegliliomot találtam

az ágyam melletti kisasztalon. Fogalmam se volt, hogy került
oda, hiszen Marianne Engel még jóval az elalvásom elıtt távozott
a kórházból. Amikor megkérdeztem a nıvéreket, ık tették-e oda
az üvegliliomot, mind esküvel állította, hogy nem. Azonkívül
Maddy biztos volt benne, hogy egy lélek sem haladt el a
nıvérpult mellett az éjjel. Ami azt jelenti, hogy vagy a nıvérkék
hazudtak, vagy Marianne Engel lopózott vissza az éj leple alatt.
A második kérdés az üvegliliom kapcsán: mit akar jelenteni?
Miért feltételezem, kérdezhetik, hogy volt bárminı jelentése?
Bizonyos tárgyak, köztük a fúvott üveg csecsebecsék, pusztán
esztétikai gyönyörőségre szolgálnak. (S ugye, nem kell
emlékeztetnem önöket, hogy valódi virágokat nem lehetett
bevinni az égési osztályra?) Ettıl függetlenül meg voltam
gyızıdve róla, hogy igenis van jelentése; minél több idıt
töltöttem Marianne Engellel, annál szilárdabbá vált a
meggyızıdésem, hogy megfoghatatlan kapcsolat főzi össze a
dolgokat.
– Hát – mondta dr. Edwards néha nem árt egy kis rejtély.
Hitet ébreszt az emberben.
– Ne mondja, hogy vallásos, Nan. Nem hiszem, hogy el
tudnám viselni.
168
 Pandora’s TeAm
– A hitem vagy annak hiánya nem tartozik magára. Önnek is
megvan a saját élete, lásd a tegnap esti nagy zabálást, és nekem is
megvan a magamé. – Árnyalatnyi féltékenység, harag, megvetés
vagy mi színezte a hangját.
Furcsa volt Nantıl, hogy nehezményez egy étkezést, amelyre
személyesen adott felhatalmazást. Örök opportunistaként
elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy feltegyek egy tisztázatlan
kérdést: igen, tudom, hogy a hipermetabolizmus miatt
mértéktelen mennyiségben kell magamba tömnöm a kalóriát, de
mi a valódi oka, amiért felhatalmazta Marianne Engelt, hogy
ételt hozzon nekem?
– Az evés mindenkinek létszükséglet – mondta Nan
egyszerően.
Válasza természetesen nem volt igazi. Ezért újból
rákérdeztem. Nan, amint néha szokása volt, egy darabig
mérlegelte az igazmondás elınyeit a hátrányokkal szemben.
Szerettem, amikor ezt csinálja. Önmagához híven nem hazudott.
– Számos okból engedélyezem ezeket az evéseket. Elıször is
valóban jót tesz önnek a minél nagyobb táplálékbevitel. Aztán ott
vannak az ápolónık; kedvesebb velük Ms. Engel látogatásai
után. De elsısorban azért döntöttem így, mert nincs még egy
ember, akinek olyan nagy szüksége lenne barátra, mint önnek.
Biztosan jó érzés volt Nannek, hogy ezt kiadhatta magából.
Megkérdeztem, mi a véleménye arról, hogy Marianne Engel
besegít a fizikoterápiámnál, és azt a választ kaptam, amire
számítottam: nem rajong az ötletért.
– Attól tart, hogy túlságosan alárendelem magam Marianne-
nek – mondtam –, ı meg cserbenhagy.
– Maga nem tart ettıl?
– Dehogynem – feleltem.
Mivel Nan az igazmondás mellett döntött, az volt a
legkevesebb, hogy viszonzom a gesztust.

169
 Pandora’s TeAm
***

Többé-kevésbé minden a menetrend szerint alakult. Most,

hogy feltámadt bennem a vágy testem jobbítására, és tettem is
érte, éreztem, ahogy egyre erısödöm. BIZTOS EZ? Ám az igazi
életre való felkészülés a fizikai mellett lelki készülıdést is
jelentett.
Maddy kerekes székbe ültetett, és begurított egy terembe négy
másik égési sérült mellé. A pódiumon egy férfi állt ingben-
nyakkendıben: Lance Whitmore valaha a kórház betege volt, és
túlélte az égéseit, amelyek majdnem (de nem egészen) olyan
komolyak voltak, mint az enyémek. Az ı sérülései kevésbé
voltak látványosak – csak az állán meg a nyaka jobb oldalán
látszott, hogy megégett de azt mondta, kiterjedt keloidos hegek
találhatók a törzsén, az elıadás végén meg is mutatja ıket, ha
látni kívánjuk, mire számítsunk pár évvel a felépülésünk után.
Én nem kívántam; a mával is elég volt megbirkóznom.
Lance látogatására inspiráló és informatív szándékkal került
sor. Három éve élt odakint, így tippeket adhatott nekünk a
sikeres beilleszkedéshez, akár egy szónok az anonim
alkoholistáknál.
– Üssék fel a szótárat a sérülés szónál – kezdte –, és több
definíciót fognak találni. Orvosi értelemben a szó valamely
külsıdleges erı, a mi esetünkben tőz hatására bekövetkezett testi
ártalmat jelent. Természetesen létezik egy köznapibb jelentés, és
amint elhagyják a kórházat, önök is megkapják majd a részüket a
sértésekbıl... legyenek akár szándékoltak, akár nem. Az emberek
nem tudnak hová tenni minket.
Lance szónoklata úgy folyt, ahogy várható volt: beszélt az
általa megélt „kihívásokról” és „lehetıségekrıl” meg arról, hogy
miként nyerte vissza az életét. Amikor befejezte, vitára bocsátotta
a témát.

170
 Pandora’s TeAm
Az elsı kérdés egy nıi pácienstıl érkezett, aki végigvakarózta
a beszédet. Azt akarta tudni, mindig „ilyen rohadtul”
viszketnek-e majd „ezek a rohadt donorterületek”.
– A viszketés el fog múlni. Ígérem. – Megkönnyebbült
duruzsolás hullámzott végig a csoporton. Még én is, aki pedig
megfogadtam, hogy néma maradok, hálás sóhajt hallattam. –
Sajnos nem tudnak mást tenni, mint hogy összeszorítják a
fogukat, de nekem mindig segített, ha felidéztem a néhai
Winston Churchill szavait.
– „Soha nem adjuk meg magunkat”? – találgatott a viszketeg
nı.
– Hát – nevetett Lance –, én arra gondoltam: „Ha pokolra
mégy... ne állj meg félúton.”
Egy másik beteg azt kérdezte:
– Milyen érzés kimenni az emberek közé?
– Nagyon kemény, fıleg az elsı néhány alkalom. A legtöbben
úgy tesznek, mintha nem vennének észre, de suttognak. Van, aki
nyíltan gúnyolódik, általában a fiatalok. Az az érdekes, hogy
sokan úgy gondolják, ha valaki megégett, biztosan rászolgált. Az
ısi hiedelmek, nem igaz? A tőz mint az isteni megtorlás jele. Az
embereknek nem könnyő szembenézniük az olyan illogikus
jelenségekkel, amilyenek mi vagyunk... összeégtünk, mégis
élünk... tehát bizonyára valami rosszat tettünk, másképp be kéne
látniuk, hogy velük is megeshet. – Szünetet tartott. – Van itt
olyan, aki valamiféle büntetésként tekint az égéseire?
Egymásra néztünk, majd az egyik beteg tétován felemelte a
kezét, aztán egy másik is. Eltökéltem, hogy nem jelentkezem,
bármeddig várjon is ez a Lance.
– Ez teljesen normális – biztosított bennünket. – Miért én?,
tettem fel magamnak a kérdést minden áldott nap, de soha nem
kaptam rá választ. Rendes életet éltem. Templomba jártam,
fizettem az adót, hétvégenként önkéntes munkát végeztem.
Derék ember voltam, és vagyok ma is. Akkor miért én? – Szünet. –
171
 Pandora’s TeAm
Nincs rá magyarázat. Egy balszerencsés pillanat élethossziglani
következményekkel.
– Szoktak kérdezısködni a sérülésérıl? – kérdezte egy másik
beteg.
– A gyerekek igen, mert ık még nem taktikáznak. Néha
felnıttek is, és ıszintén szólva örülök neki. Életük hátralévı
részében mindenki kíváncsi lesz rá, akivel találkoznak, szóval
néha jobb túlesni rajta, hogy tovább lehessen lépni.
Bátortalan kéz emelkedett a magasba.
– Na és a szex?
– Jöhet. – Lance felelete fakasztott némi nevetést, s én
gyanítottam, hogy épp elégszer adta már elı ezt a szónoklatot
ahhoz, hogy tökéletesítse a kérdésekre adandó válaszait. –
Embere válogatja. A bır izgalmas részét képezte az élménynek,
ugye? A test legnagyobb szerve, vagy három négyzetméter a
felülete, márpedig ez hatalmas lehetıség az élvezetre. Na most,
mi az idegvégzıdéseink javát elvesztettük, és ez szar ügy.
A kérdezı nagyot sóhajtott, de Lance felemelt kézzel jelezte,
hogy van még mondanivalója.
– A bır képezi a választóvonalat ember és ember között, ott
végzıdünk mi, és ott kezdıdnek a többiek. A szexben mindez
megváltozik. Ha a bır korlát, ami elválaszt, akkor a szex kapu,
amelyen át a testünk megnyílik a másik ember felé.
Nekem már soha nem lehet részem ebben. Senkivel. Marianne
Engellel sem.
Lance megköszörülte a torkát.
– Én szerencsés vagyok: mellettem maradt a feleségem.
Igazság szerint a sérülésem érzelmileg közelebb hozott
bennünket egymáshoz, és ez a szexuális együttléteinknél is
megmutatkozik. Jobb szeretı lett belılem, mert, hogy is
mondjam csak, kreatívabbnak kell lennem. Errıl többet nem
szeretnék mondani.
– Az ön számára mi volt a legnehezebb, amikor kiengedték?
172
 Pandora’s TeAm
– Ez fogós, de talán az, hogy napi huszonhárom órában viselni
kellett a nyomásálló öltözetet. Remek találmány, tudják, a
hegesedés csökkentésére, de jézusom!... Olyan, mintha élve
eltemetnék az embert. Alig várja a fürdıt, még ha fájdalmas is,
csak hogy megszabaduljon attól a vacaktól. – Lance egy
pillanatig fogva tartotta a tekintetem, az volt az érzésem, hogy
most csak hozzám beszél. – Én tíz hónapig viseltem az enyémet,
de némelyiküknél ez egy év vagy annál több is lehet.
Így folytatta:
– Csak ha kikerültek innét, akkor fognak ráébredni, hogy az
égések örökre szólnak. Ez egy szakadatlan esemény, amely
szüntelen újrateremtıdik. A legelképesztıbb magaslatokból,
amikor egyszerően örülnek az életüknek, a legnagyobb
mélységbe zuhannak majd, amikor a halálra áhítoznak. És
amikor már éppen kezdenék azt hinni, hogy elfogadták
önmagukat, ez is megváltozik. Mert amit elfogadtak, mulandó.
Lance kissé szégyenkezni látszott, mintha olyan területre
tévedt volna, amit el akart kerülni. Végighordozta tekintetét a
teremben, mindegyik szempárnál elidızött egy keveset, aztán
kezdetét vette a nagy átverés.
– Az égéseket ma már hihetetlenül eredményesen kezelik, az
orvosok csodákra képesek, és én borzasztóan hálás vagyok azért,
hogy élek. De nem ez a lényeg. A bır személyiségünk emblémája
volt, kép, amit a világ felé mutattunk. De soha nem volt a mi igazi
valónk. Az égések nem tesznek kevésbé vagy jobban emberivé.
Csak égett lesz tılük az ember. így önök kivételes helyzetben
vannak, mert megérthetik azt, amit a többség soha nem fog, hogy
a bır csak burok, és nem maga az ember. A társadalom
elıszeretettel hangoztatja, hogy a szépség a felszín alatt rejlik, de
ki érti ezt mirajtunk kívül? Önök egy szép napon – mondta
kisétálnak innét, és el kell dönteniük, hogy mit kezdenek az
életükkel. Mások szemével nézik magukat, vagy a lélek
szemével?
173
 Pandora’s TeAm
EGYIK LEHETİSÉG ROSSZABB, MINT A MÁSIK.

***

Gregor egy doboz bonbont hozott, hogy boldog halloweent

kívánjon. Mivel férfiak vagyunk, nem emlegettük fel a múltkori
beszélgetésünket, és Gregor az édességgel adta tudtomra, hogy
ott folytassuk, ahol az összezörrenés elıtt abbahagytuk. Ha nem
kórházban vagyunk, szerintem egy láda sörrel állít be.
Az este áttörésnek bizonyult a barátságunkban. Gregor
elıadott egy kínos történetet élete legszörnyőbb halloweenjérıl,
amikor is – elvetélt próbálkozásként egy medika lenyőgözésére –
emberi májnak öltözött. Sokat fáradozott, hogy élethő legyen a
jelmeze, a hepatikus csövet gumitömlıvel helyettesítette, amit a
szerv bal lebenyében elrejtett vodkásüvegbe dugott. Úgy
okoskodott, hogy egész este szívogatni fog belıle, valahányszor
feszélyezve érzi magát a csajjal. (Alighanem ekkor esett meg
elıször a történelemben, hogy egy ember a májából szőrte ki az
alkoholt, és onnét folyatta a testébe.) A nagy félszegségtıl sajnos
rövid idın belül lerészegedett. Az est végén Gregor meg a csaj
egy mővész manzárdjában találta magát, aki abból élt, hogy
Jackson Pollock munkáit utánozta. A történet azzal ért véget,
hogy Gregor több száz dollárt fizetett a mővésznek, miután
lehányta az egyik vásznát, bár nem tudom, mit ronthatott ez a
képen.
Megpróbáltam felülmúlni Gregort a legkínosabb karácsonyi
sztorimmal, amikor kudarcot vallottam egy áruházi manó
elcsábításával, aki egy szteroid túltengésben szenvedı
Mikulásnak volt a felesége. Gregor is elmesélt egy karácsonyi
esetet; egyszer véletlenül rálıtt az anyjára a sörétes puskájával,
amit azután kapott, hogy hónapokon keresztül esküdözött:
mindig szem elıtt fogja tartani a biztonságot. Végül kiegyeztünk,
174
 Pandora’s TeAm
hogy megosztjuk egymással a legeslegkínosabb gyerekkori
emlékünket. Én kezdtem.
Mint minden normális kölyök, felfedeztem, hogy jó simogatni
a péniszem, de mert akkoriban a függı nagynénikémmel meg a
függı nagybácsikámmal éltem, senkivel sem vitathattam meg ezt
a biológiai felfedezést.
A metamfetamin-szívó felnıttek elcsípett szavaiból voltak
némi homályos fogalmaim arról, hogy léteznek nemi betegségek.
Amiket jobb nem elkapni, különben csúnya dolgok történnek az
ember izéjével. (Ha Debi nagynéném nem kerülhette el, hogy a
péniszemre utaljon, mindig izének nevezte.) Azt is tudtam, hogy
a nemi betegségeket a közösülés során keletkezı testnedvek
terjesztik. Gondolom, utána olvashattam volna, de túl jól
ismertem a könyvtárosokat, nem kockáztathattam, hogy
rajtakapjanak ilyesfajta könyvek tanulmányozása közben.
Amúgy is világos volt: mivel az ejakulátumban nemi betegség
van, s most már én is tudok ejakulálni, vigyáznom kell, nehogy
megfertızzem magam. Így hát revideáltam a nézeteimet.
Abbahagyhatnám a maszturbálást. De olyan jó.
Letakarhatom a hasam törülközıvel, hogy felfogjam a kóros
nedveket. Csakhogy a törülközık túl nagyok ahhoz, hogy
elrejtsem ıket, és körülményes lenne a tisztításuk.
Maszturbálhatnék zokniba. De az összes zoknimat vékony
pamutból szıtték, fennáll a veszély, hogy átszivárogna rajtuk a
lé.
Maszturbálhatnék zárható uzsonnás zacskóba. Igen: ez a
megoldás nem csupán egészségügyi szempontból elınyös, de
hallatlanul kényelmes is. Egyértelmően ezt kell tennem.
Rövidesen jókora győjtemény halmozódott fel az ágyam alatt
teli csomagocskákból, de nem dobhattam csak úgy ki ıket a
mindennapi szemetünkkel – mi van, ha valaki felfedezi a
zacskóimat, vagy egy potyázó kutya széthordja ıket a gyepen?

175
 Pandora’s TeAm
Ezért úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha mások kukájába rakom
ıket; minél messzebb a lakókocsinktól.
A város tehetısebb része az ideális helyszín, mely távolságban
is, társadalmi állásban is messze esik a lakókocsiparktól. Azt
azonban elmulasztottam figyelembe venni, hogy a pénzes népek
gyanakodva fogadják a szemeteskukájuk körül ólálkodó
kisfiúkat. Hamarosan megjöttek a zsaruk, és két tagbaszakadt
rendırtiszt elıtt állva igyekeztem magyarázni a bizonyítványom.
Nagyon nem akaródzott elárulnom misszióm valódi
mibenlétét, de a rendırök felszólítottak, hogy adjam át nekik a
nálam lévı bevásárlótáskát. Könyörögtem, hogy hagyjanak
elmenni, hiszen semmi sincs a táskában, csak „az ebédem”.
Amikor erıvel elvették tılem, negyven kis tasakot találtak a
csomagban valami ismeretlen fehér anyaggal, és tudni akarták,
hogy pontosan milyen folyékony narkót árulok.
Féltem, hogy a helyi ırsön fognak kihallgatni, miközben
analizálják a tejszerő folyadékot, így inkább bevallottam, hogy a
saját spermámmal teli uzsonnás zacskókkal sétálgattam.
A zsaruk elıször nem hittek nekem, de ahogy a történetem
kikerekedett, döbbent csendben álltak – míg ki nem robbant
belılük a nevetés. Mondanom se kell, engem nem hatott meg az
egészségügyi válságomra adott reakciójuk. Amikor alábbhagyott
a derültségük, kihajították a szemetemet a legközelebbi kukába,
és hazaszállítottak.
A férfiúi barátság újonnan fogant szellemében Gregor azzal
hencegett, hogy van egy sztorija, ami vetekedik az enyémmel.
Kölyöknek Gregor hasonlóan tudatlan volt, bár én csillagos
ötöst adok neki, mert soha nem hitte, hogy nemi úton
megfertızheti saját magát. Amikor felfedezte a maszturbálást,
valahogy így forgott az agya: ha száraz kézzel maszturbálni ennyire
jó, milyen lenne valami olyasmit használni, ami jobban emlékeztet a
vaginára?

176
 Pandora’s TeAm
Ekkor kísérletezésbe fogott. Kipróbálta a folyékony szappant a
zuhanyozóban, míg meg nem tapasztalta a szappan okozta égés
rideg valóságát. Következınek kézkrémet használt, ami remekül
bevált, míg az apjának fel nem tőnt fia szokatlan elkötelezettsége
a bársonyos bır mellett. Végül Gregor, akinek rendelkezésére
állta kreatív elméje meg a púposán megrakott gyümölcsöstál a
konyhában, a banánhéj kínálta lehetıségeken kezdett spekulálni.
Hát nem külön arra a célra alkotta meg a természet a banán héját,
hogy egy húsos hengert magába fogadjon?
A héj sajnálatos módon hajlamos volt szétrepedni a folyamat
közben, de Gregornak ez sem szegte kedvét, és ragasztószalaggal
küszöbölte ki a hiányosságot. Bevált a dolog, ám ekkor
ugyanazzal a problémával kellett szembesülnie, ami engem is
megakasztott: hogyan tüntesse el a bizonyítékot?
Úgy döntött, lehúzza a maradványokat a vécén, de a negyedik
héjnál eltömıdtek a csövek. Amikor Gregor apja felfedezte a
dugulást, természetesen megpróbálta kipumpálni. Gregor a
szobájában lapított, és bıszen imádkozott, hogy Isten inkább
lefelé küldje a héjakat, mint felfelé. Ha segítesz rajtam, Uram, soha
többé nem maszturbálok gyümölcshéjba. Amikor Gregor apja
képtelen volt megszüntetni a dugulást, kihívták a helyi
vízvezeték-szerelıt, aki szerszámaival a potenciális katasztrófát
hozta magával.
Isten meghallgatta Gregor fohászait. Az inkrimináló gyümölcs
lezubogott, a vízvezeték-szerelı pedig csupán annyit jegyzett
meg, hogy Gregor anyjának rostokban gazdagabb ételeket kéne a
családi asztalra tálalnia. Gregor megtartotta az Úrnak tett
ígéretét, és örökre felhagyott a gyümölcsök megbecstelenítésével
– legalábbis ezt mondta nekem a kórházi ágyamnál.
Nevettünk magunkon, és fogadkoztunk, hogy megırizzük a
másik titkait, amikor Marianne Engel lépett a szobába múmiának
maszkírozva; kék/zöld szeme kiragyogott az arcát elfedı fehér
csíkok közül, sötét haja leomlott a hátán. Láthatólag nem
177
 Pandora’s TeAm
számított rá, hogy egy pszichiátert talál a szobámban, fıképp
nem olyat, aki kezelte ıt. Élıholtra vált, mintha hirtelen
háromezer (vagy hétszáz) év hullamerevsége dermesztette volna
meg. Gregor szólalt meg elsınek, aki mindjárt felismerte az
összetéveszthetetlen hajzatot és tekintetet.
– Marianne, jó újra látni. Hogy van?
– Jól – érkezett a velıs válasz. Talán félt, hogy a jelmeze rögtön
visszarepíti a diliházba, hiszen bepólyálva mászkálni az égési
osztályon legalábbis furcsa, de mindenképpen rossz tréfa.
Hogy oldja a hangulatot, Gregor azt mondta:
– A halloween a kedvenc ünnepem, jobban szeretem még a
karácsonynál is. Klassz a jelmeze. – Szünetet tartott, hogy
Marianne felelhessen, de mert nem kapott választ, így folytatta:
– A pszichiáterek kedvelik az ilyesmit, tudja. Az emberek
jelmeze bepillantást enged a legrejtettebb fantáziáikba. Én a
magam részérıl gyilkos bolseviknak öltözöm.
Marianne Engel idegesen húzkodta a derekára csavart
kötéseket. Gregor látta, hogy a beszélgetésre tett erıfeszítései
sehová sem vezetnek, ezért udvariasan elnézést kért, és kivonult.
Marianne felengedett Gregor eltőnése után, csokoládéval
traktált, és szellemtörténeteket mesélt – a hagyományos fajtából,
nem azok közül, amelyekben személyes ismerısei szerepeltek.
Elmesélte a híres sztorit a két kisfiúról, akik amikor meghallják a
rádió közleményét a közeli elmegyógyintézetbıl szökött
kampókező gondozottról, futva távoznak a szerelmesek
ösvényérıl, hogy hazaérve felakasztott kampót leljenek a
kilincsen; a fiatal stoppos nı történetét, akit felvesznek és
hazafuvaroznak, de a kocsiban felejti a kabátját, amit a sofır pár
nappal késıbb elvisz hozzá, s ekkor derül ki, hogy a stoppos már
tíz éve meghalt, ugyanazon az útszakaszon, ahol felvették;
mesélt arról az emberrıl, aki a konyhaasztalánál ülve rakosgatja
a kirakóst, ami ahogy kezd összeállni, az ı képét adja ki, amint a
konyhaasztalánál ülve befejezi a kirakóst, s az utolsó darabkán
178
 Pandora’s TeAm
egy iszonyatos arc les be rá az ablakon; meg a fiatal
bébiszitterrıl, akit egyre aggasztóbb telefonhívások
figyelmeztetnek az általa felügyelt gyermeket fenyegetı
veszélyre, mígnem a lány felhívja a telefonközpontot, és
megtudja, hogy a hívás a házból jön; és így tovább.
Beszéd közben Marianne Engel még egy lepedıvel is
betakarta a fejét, és a nıvérpultról kölcsönvett elemlámpával
alulról világította meg az arcát. Szinte már bájosan hamis volt az
egész. Tovább maradt a látogatási idınél – az ápolónık már
régóta felhagytak azzal, hogy ráerıltessék a szabályokat
Marianne Engelre –, és éjfélkor zaklatottnak tőnt, hogy nincs
ingaóra, ami elüsse a tizenkettıt (netalán a tizenhármat).
Mielıtt hajnal felé távozott, még ezt mondta: – Csak várd ki a
következı halloweent, és buliba megyünk...

***

Bıröm leszüretelésére egyre ritkábban került sor. Továbbra is

mőtétek fémjelezték a napjaimat, amire lehetett is számítani,
öngyilkos ábrándjaim azonban szinte teljesen megszőntek, és én
lettem Sayuri eminens nebulója. Hazudhatnék, és mondhatnám,
hogy ez az erıs jellememnek köszönhetı, s hogy eltökéltem:
megtartom a Nannek tett ígéretemet. Hazudhatnék, és
mondhatnám, hogy önmagamért tettem. Hazudhatnék, és
mondhatnám, hogy azért tettem, mert láttam a fényt. De
elsısorban az vezérelt, hogy elkápráztassam Marianne Engelt.
TE KIS ÉDES, csapdosott kígyólotyóm a farkával meg a
nyelvével, mindkét végével derősen cirógatott. VAJON MILYEN
LESZ, AMIKOR KIENGEDNEK A KÓRHÁZBÓL?
Felsıbb osztályba léptem: már képes voltam csoszogni
néhányat egy alumínium járókeretre nehezedve. Hülyén éreztem

179
 Pandora’s TeAm
magam, de Sayuri biztatott, hogy nemsokára áttérhetünk a
mankókra.
Volt valami, ami rengeteget segített, mégpedig egy pár
ortopéd cipı, amelyet külön nekem terveztek. Az elsı párban fájt
a lábam, ezért a szakember fabrikált egy másodikat, amelyikkel
már nem volt gond. A cipı legnagyobb elınye mégsem
fizikailag, hanem mentálisan mutatkozott meg. A cipı
esélyegyenlıséget teremt a lábujjatlan embernek: akár egy bır
álca, normálisnak láttatja a csonkolt lábfejet.
Be kellett ismernem, hogy Sayuri érti a dolgát. Elıször a
nyújtásra fektette a hangsúlyt a tornámban, hogy visszanyerjem
elveszített mozgásteremet. Aztán továbbléptünk a Thera-
Bandnak nevezett elasztikus szalagokra, s csak ezután
következett egy könnyő edzésprogram súlyzókkal. A súlyok
hétrıl hétre nagyobbodtak, és néha még meg is kértem Sayurit,
hogy több emelést végezhessek az elıírtnál.
Most, hogy képes voltam néhány lépés megtételére, már
elcsoszogtam a vécémig, ha könnyítenem kellett magamon. Az
ember azt hinné, hatalmas elırehaladást tettem a függetlenség
felé, de pszichológiai arcul csapás volt felfedezni, hogy nem
tudok többé állva pisilni. Ezt az állapotot rendkívül férfiatlannak
találtam.

***

Lassan nyolcadik hónapja feküdtem a kórházban, közeledett a

karácsony. Marianne Engel kitett magáért: koszorúkat hozott,
meg Händelt, és fájlalta, hogy az égési osztályon nem
engedélyezik az adventi gyertyagyújtást.
December hatodikán este Marianne Engel feltette az
ablakpárkányra vadonatúj ortopéd cipımet, és elmagyarázta,
hogy Szent Miklós ezen az éjszakán ajándékokat rejt a gyerekek
180
 Pandora’s TeAm
cipıjébe. Amikor megjegyeztem, hogy a lakókocsiparkban mi
nem követtük ezt a hagyományt, emlékeztetett, hogy a világ nem
az én tapasztalataimmal kezdıdik és ér véget. Ez igaz. Amikor
rámutattam, hogy nem vagyok már gyerek, így hallgattatott el:
– Isten szemében valamennyien gyermekek vagyunk.
Amikor Connie másnap reggel levette az ablakból a cipımet –
„ez meg mi a nyavalyát keres itt?” –, az tele volt tömve
százdollárosokkal.
Meghatódtam, jobban, mint számítottam. Nem is annyira a
pénznek örültem, hanem Marianne Engel irántam való
figyelmességének. Az ünnepek komoly nehézség elé állítottak:
mibıl vegyek karácsonyi ajándékokat? Noha volt némi kis
pénzem egy hamis névre szóló bankszámlán, sehogy sem
férhettem hozzá. Igazság szerint az a pénz talán örökre elveszett,
mert hiába engednek ki, a hamis személyazonossághoz tartozó
fotó, amit a számla létesítésekor használtam, már nem hasonlított
rám.
Marianne Engel rájött, hogy mire van szükségem, és ahelyett
hogy kunyerálásra vagy lemondásra kényszerített volna, bőbájos
módon juttatta el hozzám a pénzt. Ajándékot kaptam! A
Mikulástól! Ezzel feloldódott a dilemmám. Majdnem. Még ki
kellett fundálnom, hogyan kerülnek az ajándékok az áruházból
az ágyamhoz, de erre volt egy tervem.
Megkértem Gregort, hogy ugorjon be hozzám valamikor,
miután befejeztük a gyógytornát Sayurival. Mikor mindketten ott
voltak, belevágtam:
– Bátran mondjanak nemet, de maguk ketten nagy
segítségemre lehetnének. Magukra bízhatnék egy kis vásárlást?
Gregor megkérdezte, miért kellenek ehhez ketten. Mert
mindkettıjüket szeretném megajándékozni, magyaráztam, és
nem kérhetem, hogy vegyék meg a saját ajándékukat. Sayuri
megvásárolja a Gregornak szánt meglepetésemet, Gregor pedig
megveszi a Sayuriét. A többit együtt is beszerezhetik.
181
 Pandora’s TeAm
– Semmi gond – mondta Sayuri. – Én imádom a karácsonyi
vásárlást.
Ennek hallatán Gregor is sietısen rábólintott. Adtam nekik
egy-egy borítékot, benne a kívánalmaimmal, hogy mit
vásároljanak a másiknak a nevemben. Ahogy kimentek a
szobából, Gregor hátrapillantott, és fura kis mosoly ült az arcán.

***

Marianne Engel még nem végzett a Pokol felolvasásával.

Részint azért haladt vele, ilyen lassan, mert egyszerre mindig
csak rövid szakaszokat olvasott fel, ízlelgette a szöveg szépségét,
másrészt minduntalan átváltott olaszra. Nem volt szívem
leállítani, annyira elmerült a történetben, meg egyébként is
gyönyörően hangzott a szájából az olasz. Az énekek végén aztán
kénytelen voltam szólni, hogy egyetlen szót se értettem, és
Marianne másnap újraolvasta a passzust, többnyire végig
angolul.
Voltaire szerint Dante ırült volt, akinek számos
kommentátora akadt, s akinek a hírneve tovább fog gyarapodni,
elsısorban azért, mert voltaképpen szinte senki sem olvassa a
Commediát. Szerintem azért olvassák Dantét olyan kevesen, mert
voltaképpen senkinek sincs szüksége rá. A nyugati világban
mindenki úgy képzeli el a poklot, ahogy Dante lefestette; a Biblia
az egyetlen irodalmi alkotás, amely nála is mélyebben átszövi a
társadalom kollektív tudatát.
– Tudtad – kérdezte Marianne Engel –, hogy Dante pokla
Mechthild von Magdeburg Az istenség áradó fénye címő mővén
alapul?
– Nem ı az egyik mestered?
– De igen – válaszolta.

182
 Pandora’s TeAm
Bevallottam, hogy – nem meglepı módon – nagyon keveset
(igazából semmit sem) tudok errıl a nırıl, és Marianne Engel
máris okítani kezdett. Mechthild a tizenharmadik század elején
született Szászországban, és gyermekként nem más, mint maga a
Szentlélek látogatta minden áldott nap. Húszévesen lett begina
Magdeburgban, kötelességtudó életét imádkozás és
önsanyargatás töltötte ki; érdekes, hogy minél keményebb
büntetéseket rótt ki magára, látomásai annál gyakoribbakká
váltak. Amikor leírta ıket a gyóntatójának, az biztosra vette a
látomások égi eredetét, és arra sarkallta Mechthildet, hogy
jegyezze le mindet.
A németül Das flieβende Licht der Gottheit címmel ismert
mestermő nem egy késıbbi íróra hatást gyakorolt, beleértve
Eckhart mestert és Christina Ebnert is. Világos továbbá, hogy
Dante Alighieri olvasta a latin fordítást, és számos kutató vallja,
hogy Mechthild túlvilágképét vette alapul az Isteni színjátékhoz: a
csúcson a mennyországgal, közvetlenül alatta a purgatóriummal
s a mélyben a pokollal. Mechthild poklának fenekén a Sátánt
saját bőnei láncolják meg, miközben lángoló szívén-száján át kín,
gyötrelem és pusztulás ömlik belıle. Ez gyanúsan hasonlatos
Dante Sátánjához, ehhez a háromarcú szörnyeteghez, aki egy
jégtömb foglya a legalsó pokolkörön, s aki három bőnöst
marcangol (Júdást, Cassiust és Brutust), s három szájából örökké
az ı gennyük csurog.
– Vannak, akik úgy hiszik – mondta Marianne Engel –, hogy
Matilda, akivel Dante a Purgatóriumban találkozik, igazából
Mechthild.
– Te is ezt hiszed? – kérdeztem.
– Hiszem – válaszolta könnyed mosollyal –, hogy Dante
mővében felfedezhetjük azokat, akik hatással voltak rá.
Ahogy felolvasta nekem Dante utazását, rendkívül ismerısnek
találtam a történetet, és a kórházi környezet dacára (vagy éppen
azért?) tetszett. Volt valami megnyugtató abban, hogy éppen
183
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel olvassa fel nekem, s hogy ujjait közben
összefonja az enyéimmel. Ámulatba ejtett a csodás és az
iszonytató kezek egymásba gabalyodása, és azt akartam, hogy
soha ne érjen véget a történet – talán mert féltem, ha abbamarad,
Marianne nem vezet többé a kezemet fogva az én személyes
poklomban.
Amikor felvetettem Marianne Engelnek a teóriámat: senkinek
sincs szüksége a Pokol elolvasására ahhoz, hogy ismerje annak
leírását a pokolról, sebtében helyreigazított.
– Ez talán igaz az emberek többségére, te viszont azért
ismered olyan jól, mert felolvastam neked a német fordításomat.
– Hm. – Ez váratlanul ért. – Mikor fordítottad le?
– Azt hiszem, úgy tíz-húsz évvel azután, hogy Dante befejezte
az írást. Nem kevés idımbe telt. Szinte biztos, hogy én voltam a
Pokol elsı fordítója, de sose lehet tudni.
– És mikor olvastad fel nekem? – kérdeztem.
– Amikor az elsı égésedbıl lábadoztál.

***

A Pokol az Úr 1314. esztendejében jelent meg. Ha Marianne

Engel húsz évvel késıbb fejezte be a fordítását, az hozzávetıleg
1334-ben lehetett. Korábbi állítását alapul véve, mely szerint az
1300-as évben született, akkoriban a harmincas évei közepén járt.
Számolgatás közben nem felejtettem ám el, hogy ez
nevetséges, és a valóságban nem történhetett meg. Csupán arra
mutatok rá, hogy a lehetetlen dolgok legalább egy lehetséges
idırendet követtek. Ez nyőgöz le igazán Marianne
elmeállapotában: vad kijelentéseit belsı következetesség tartotta
egyben.
Mivel én nem a középkorban élek, e könyv megírása során
kiterjedt kutatást kellett végeznem, hogy összevessem a
184
 Pandora’s TeAm
tényekkel azt, amit Marianne mondott, vagy amire emlékszem a
szavaiból. Az az érdekes, hogy minden esemény, amelyet ı
igaznak állított, csakugyan megtörténhetett, pontosan úgy, ahogy
ı leírta, amennyiben eltekintünk tıle, hogy egyes szám elsı
személyben beszélt réges-régi eseményekrıl.
Bár az egyház ellenırzése alatt állt, Engelthal valóban
demokratikus intézmény volt, ahol választották a rendfınöknıt.
Valóban a zárdaszabályzat vázolt minden napi tevékenységet.
Marianne Engel helytállóan festette le az architektúrát, az imákat,
a tanulmányozott könyveket és az evés rituáléit. Christina Ebner
valóban az apácák között volt, és valóban megírta Engelthal
nıvéreinek könyvét és a Jelenéseket. Friedrich Sunder valóban helyi
pap volt, az apácák gyóntatója, és valóban megírta az Irgalmas
életet. Valóban létezett a könyv: Engelthali Gertrud nıvér élete,
melynek megírásában bizonyos Heinrich testvér és Cunrat
Fridrich segédkezett.
Arról ugyan nincs feljegyzés, hogy Heinrich Seuse Engelthalba
látogatott volna, de az ellenkezıjét sem lehet bizonyítani. Ha
csakugyan látogatást tett ott az 1320-as években, ahogy Marianne
Engel állította, akkor ez valóban az idı tájt történt, amikor
Straβburgból Kölnbe utazott, hogy Eckhart mesternél tanuljon.
Miért ne ejtette volna útba a kolostort, amely a német
miszticizmus legfıbb központéiként széles körő tiszteletnek
örvendett?
És mégis. Akármilyen tökéletes idırendet szerkesztett,
akármilyen pontosan utánanézett a német vallási figuráknak,
Marianne Engel vagy skizofrén volt, vagy mániás depressziós,
vagy mindkettı. Ezt nem szabad elfelejtenem. Az ilyen emberek
elıszeretettel teremtenek és mőködtetnek képzelt világokat, ami
náluk nem csupán egyszerő tevékenység, hanem ez a lételemük.
És éppenséggel volt néhány kiugró ellentmondás Marianne
Engel beszámolójában; például az Engelthalból fennmaradt
írások egyike sem említi Marianne nıvért vagy a Gertrud-bibliát, s
185
 Pandora’s TeAm
én ezekkel a hézagokkal próbáltam kicsikarni Marianne Engelbıl
a vallomást, hogy a története valótlan.
– Kutakodunk, kutakodunk? – kérdezte. – Ne aggódj, megvan
az oka annak, hogy nem találsz információt rólam meg Gertrud
Bibliájáról. Errıl is lesz még szó, ígérem.

***

Karácsonyi dalárda toppant be, hogy csendes éjrıl, szentséges

éjrıl énekeljen. Egy nıi Mikulás sütit és könyveket hozott. A
folyosók díszbe öltöztek.
Milyen furcsa volt várni az ünnepeket! Azelıtt
hagyományosan győlöltem a karácsonyt; mindig avas
gyümölcskenyérre emlékeztetı íz maradt utána a számban (és
nem azért, mert avas gyümölcskenyeret ettem).
Gyerekkoromban a karácsonyok rendszerint úgy zajlottak, hogy
Grace-ék metamfetaminra költötték az ajándékaimra szánt pénzt;
felnıtt életemben a karácsony egy piros nemezsapkás nı
megdugását jelentette.
Folytattam a gyógytornát, végezték rajtam a szokásos orvosi
mőveleteket, ám a legizgalmasabb eseménynek egy találkozás
ígérkezett életem asszonyai, Nan, Sayuri és Marianne Engel
között. Fogalmam se volt, miként folyik majd le, és furcsamód
senki sem akarta elárulni. Egocentrikus kicsi szívemmel
meglepetésbulinak képzeltem. Nem is tévedhettem volna
nagyobbat.
Sayuri érkezett elsınek. Korábban már említettem, hogy
apróka teste mindig hatalmas mosolyt cipelt magával, de ezen a
napon csak az apróka test volt jelen. Arra a kérdésemre, hogy
minden rendben van-e, cseppet sem meggyızıen igennel felelt.
Nem akartam erıltetni a témát, ezért megkérdeztem, beszerezte-
e a Gregornak szánt ajándékomat. Igen, válaszolta, és ezt
186
 Pandora’s TeAm
legalább elhittem neki. Mielıtt tovább faggathattam volna,
Marianne Engel és Nan rontott be a szobába, akár a versenylovak
az ügetın. Marianne Engel rám meredt, és közölte:
– Ha kikerülsz innen, velem jössz.
– Lassan a testtel – szólt élesen Nan, mielıtt felém fordította a
figyelmét. – Mint tudja, néhány hónap múlva valószínőleg
elhagyhatja a kórházat...
– ...és az én házamban fogsz élni. – A türelmetlenség Marianne
Engel hangjában arról beszélt, hogy ı szükségtelennek tartja ezt
a találkozót.
– Csillapodjon – tartotta fel a kezét Nan, és haragos pillantást
vetett Marianne Engelre. – Errıl nem maga fog dönteni.
– Hiszen nincs hová mennie.
– Én már találtam neki helyet Phoenix Hallban – vetette ellen a
doktornı.
– İ nem akar ott élni. – Igaz, nem akartam, bár dr. Edwards
már régóta ajánlgatta nekem az intézményt szakképzett
dolgozói, a munkába helyezést elısegítı programja és kielégítı
orvosi ellátottsága miatt. Ne feledjük a tanácsadókat, a többi
égési sérültrıl nem is beszélve, akik ugyanazokkal a
nehézségekkel néznek szembe, mint én.
– Vannak betegeim Phoenixben – mondta Sayuri –, úgyhogy
ha oda megy, folytathatjuk a járásgyakorlatokat.
– Felfogadom magát – mondta Marianne Engel. – Pénz nem
számít. Nálam is tornáztathatja.
Erre a javaslatra Sayuri tétován dr. Edwardsra pillantott.
– Nem tudom, mi errıl a kórház álláspontja.
Nan azt felelte, kórházpolitika ide vagy oda, Phoenix Hallban
seregnyi profi van, és mind készek szakértelmet nyújtani.
Marianne Engel megismételte, hogy bármit elıteremt, amire
szükségem van.
– Ha Mizumoto-szan nem ér rá, majd felfogadunk valaki mást.
De inkább ıt szeretnénk, mert kedveljük.
187
 Pandora’s TeAm
Megpördült, rám szegezte a tekintetét, és végre feltette a
kérdést, amire vártam:
– Te el akarsz menni Phoenixbe?
– Nem.
– Haza akarsz jönni velem?
– Igen.
Marianne Engel visszafordult dr. Edwards felé.
– Na látja. Vita lezárva.
Talán ésszerőbb lett volna, ha gondolkodási idıt kérek.
Elvégre éppen most választottam Marianne Engelt az orvos
helyett, aki hónapok óta szakértı kezében tartotta a
gyógyulásomat. Sietıs válaszom legalábbis illogikus volt.
Ugyanakkor egy dologban biztos lehettem: a teremben
mindenki ıszintén a javamat kívánta. Nem is tudtam, hogy
Marianne Engel és Nan több hete vitatkozik már az
elhelyezésemrıl; mivel mindkettıjükkel csaknem naponta
találkoztam, ez egyedül úgy eshetett meg, ha összedolgozva
titkolóztak, hogy megkíméljenek a stressztıl.
– Még mindig rengeteg idı van átgondolt döntést hozni –
mondta Nan jelezve, hogy a vita koránt sincs lezárva.
Mindannyian felfigyeltünk rá, milyen erısen megnyomja az
átgondolt szót.

***

Ami a Marianne Engellel való együttélést illeti, nem

tekinthettem el bizonyos gyakorlati szempontoktól. Elıször is,
jóllehet azt mondta, sok pénze van, aligha tudna eltartani engem.
Egy égési sérült elszállásolása szerfölött drága mulatság. A
gyógykezelési költségeken – Sayuri bérén, az orvosi készleteken
meg a tornafelszerelésen – kívül ott vannak még a szokásos
létfenntartási kiadások. Étel. Ruha. Szórakozás. Villany, víz meg
188
 Pandora’s TeAm
a többi. Marianne-nek nem csupán egy beteg, de egy férfi
életének költségeit is állnia kéne. Hiába léteznek
kormányprogramok meg jótékonysági szervezetek, amelyek
hozzájárulhatnának a gondozásomhoz, kételkedtem benne, hogy
Marianne Engel a segítségüket kérné; személyiségének
ismeretében úgy éreztem, a büszkeség, a bürokrácia meg a
magánélet szentsége miatt még csak próbát se tenne velük.
Váltig állította, hogy rendelkezik az eltartásomhoz szükséges
forrásokkal, de én ezt nemigen tudtam elhinni – egy cipınyi
százdolláros kevés volt ahhoz, hogy meggyızzön Marianne
vagyonosságáról. A pénze talán éppoly fantasztikus, mint
életének legtöbb aspektusa. Higgyem el, hogy hétszáz éven
keresztül rakosgatta élére a pénzt?
Együttélésünk nem csupán financiálisán volt
megkérdıjelezhetı, de morálisan is. Mivel Marianne ajánlatának
alapja az abbéli hite volt, hogy „utolsó szívét” nekem szánja,
ebbıl az következik, hogy csalárd fondorlattal kihasználnék egy
zavarodott nıt. Épeszőként én vagyok a bölcsebb – kötelességem
volt ennek megfelelıen viselkedni. És különben is miért
szolgáltassam ki magam egy elmeháborodott nınek, akit alig
ismerek? Bár a körülményeim azóta változtak, és a fizikai
kapacitásom is megroggyant, tinédzserkorom óta a saját lábamon
álltam. Sıt már korábban is: gyámszerepükben Grace-ék
mindössze a drogkészletük feletti gyámkodásra voltak képesek.
Hatéves koromtól fogva gyakorlatilag önellátó voltam.
Tehát hibáztam, amikor elfogadtam Marianne Engel ajánlatát,
és Nannek volt igaza. Meg is fogom másítani elhamarkodott
döntésem, s inkább elmegyek Phoenix Hallba.
Amikor Gregor aznap délután benézett hozzám Sayuri
ajándékával, gratulálta döntésemhez, hogy Marianne Engelhez
költözöm. Felvilágosítottam, hogy idıközben meggondoltam
magam, mire visszakozott, és azt mondta, ez az egyetlen logikus
döntés.
189
 Pandora’s TeAm
– Szerintem ön fantasztikus fejlıdésen ment keresztül dr.
Edwards vezénylete alatt. Én igen nagyra becsülöm ıt.
Elég jól ismertem már Gregort ahhoz, hogy tudjam, mikor
hallgat el valamit. Ez is ilyen alkalom volt.
– De?...
Gregor elıbb balra, majd jobbra tekintett, hogy biztosan
nincsenek-e jelen fültanúk.
– De még a majmok is lepottyannak a fáról.
Nem értettem, mire céloz, ezért elmagyarázta: Még a profik is
hibáznak.
– Tudom, hogy dr. Edwards az orvosa, és jó orvos, de nem
hiszem, hogy helyes lenne alábecsülni azt a hatást, amit
Marianne fejt ki a gyógyulására. Mindennap bejön magához,
segít tornázni, és nyilvánvaló, hogy maga sokat jelent neki. Isten
tudja, miért. De ezzel semmi újat nem mondtam.
EZ AZT HISZI, HOGY AZ ESZELİS BARÁTNİD
KOMOLYAN GONDOLJA VELED.
Fogd be, a rohadt életbe. Kiigazítottam.
– Marianne mániákus.
– Nyugodtan letagadhatja – mondta ı attól még nyilvánvaló.
MILYEN ÉDES.
Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy vitába szálljak;
nem volt hozzá erım.
– Maga mit tenne?
– Engem is aggasztana az együttélés Marianne-nel -mondta –,
de maga se éppen fınyeremény. Ha el bírják viselni egymást,
szerintem tegyék meg.
– Még ha ı kedvel is engem, amivel nem azt mondom, hogy
így van, én nem tudom biztosan, miként érzek iránta. – Szünetet
tartottam. – Nem tudom.
– Ha nem fogadja el Marianne meghívását, maga a
legnagyobb idióta, akivel valaha találkoztam – mondta Gregor. –
Azonkívül, hogy nyavalyás hazudozó.
190
 Pandora’s TeAm
Ha elég hosszú ideje fekszik az ember kórházi ágyban,
mentális lajstromba szed minden emberi érintést. Megérintettem
Gregor kézfejét – ez volt az elsı alkalom, hogy érintkeztünk –, és
azt mondtam:
– Köszönöm, hogy elhozta Sayuri ajándékát.
MEGINDÍTÓ PILLANAT...
Csengettem a nıvérnek, hogy morfint kérjek.
...LÚZEREK KÖZÖTT.

***

Karácsony reggelén Marianne Engel zsáknyi ajándékkal jelent

meg a szobámban, meg egy ezüst aktatáskával, amit rögtön az
ágyam alá csúsztatott. Teltek az órák beszélgetéssel, mint oly
gyakran, mindenrıl/semmirıl, s Marianne közben mandarinnal
és marcipánnal etetett. Szokásához híven ki-kiszaladt
dohányozni, de észrevettem, hogy néha, amikor visszajön, nem
érzıdik rajta az árulkodó cigarettafüst. Amikor rákérdeztem,
hogy mesterkedik-e valamiben, nemet intett. Mosolya azonban
leleplezte.
Kora délután megérkezett Sayuri és Gregor, majd Connie, aki
akkor végzett a feladataival. Dr. Edwards soha nem dolgozott
karácsony napján, Maddy és Beth pedig szabadságot vett ki,
hogy a családjukkal töltsék a napot. Mivel más érkezıre nem
számíthattunk, Marianne Engel elıhúzta zsákját a sarokból, és
kezdetét vette az ajándékcserebere.
Az ápolónık felkutattak nekem néhány könyvet azokban a
témákban, amelyek iránt újabban érdeklıdésem támadt, például
a középkori német kolostorokról, valamint Heinrich Seuse és
Eckhart mester írásait.
– Annyi bizonyos, hogy nem könnyő magának vásárolni.
Három könyvesboltot kellett végigjárnom – mondta Connie.
191
 Pandora’s TeAm
Amint ráébredt, hogy ez panaszkodásnak hangozhat, szaporán
hozzátette: – Nem mintha gondot okozott volna!
Gregortól papírt és írószereket kaptam, mivel korábban
megvallottam neki, hogy pár hete irogatásba kezdtem, Sayuri
pedig levendulafagylaltot hozott, amit boldogan megosztottam a
többiekkel. Úgy tőnt, Marianne Engelnek ízlik a leginkább, aki
örvendezve konstatálta, hogy lila lesz tıle a nyelve.
A nıvéreknek kedvenc zeneszerzıik CD-it ajándékoztam. Ez
nem túl személyes, de alig tudtam valamit a kórházon kívüli
életükrıl. Sayuri azt a meglepetést kapta, amit Gregorral
vetettem meg neki: két jegyet a közelgı Kuroszava-
filmfesztiválra.
– Akkor jött az ötlet, amikor dr. Hnatiuk említést tett róla. İ is
szereti Kuroszavát.
Marianne Engel rám nézett, és vádlón felhúzta a szemöldökét,
mert én aztán nem finomkodom.
Ezután következett a Gregornak szánt ajándékom, amit Sayuri
szerzett be: kuponok kétszemélyes vacsorára egy orosz
étterembe, ami a nem valami eredeti Raszputyin nevet viseli.
Megkérdeztem Sayurit, evett-e valaha tradicionális orosz ételt, s
ı nemmel felelt. Ezúttal én vontam fel a szemöldökömet
Gregorra nézve. Amikor megköszönték az ajándékokat,
odadörmögtem, hogy „a karácsony nem volna karácsony a kurva
ajándékok nélkül”. Senki sem értette, mirıl beszélek, és ebbıl is
látszik, hogy több embernek kellene Louisa May Alcottot
olvasnia.
Aztán Marianne Engel nyújtotta át az ajándékait. Az ápolónık
gyógyfürdıjegyet kaptak, amit Connie a CD-kkel együtt
elsuvasztott. Sayuri ajándéka finom kivitelezéső üveg buddhista
templom volt, Gregoré egy pár kovácsoltvas gyertyatartó.
Mindkettejüket lenyőgözte a kézi kivitelezés, és Marianne Engel
azzal hencegett, hogy az ajándékok két barátjának a munkái.

192
 Pandora’s TeAm
Ami Marianne Engelt és engem illet, elıre eldöntöttük, hogy
majd csak késıbb, négyszemközt ajándékozzuk meg egymást.
Talán én voltam az egyetlen, aki észrevette, de a jelek szerint
Sayuri és Gregor is hasonló megegyezést kötött.
Egy idı után Gregor azt mondta:
– Jöhet, ami még hátravan? – Mindenki Marianne Engelre
nézett, aki bólintott. A karácsonnyal valóban a csodák ideje
érkezett el, ha az orvosi személyzet a skizofréntıl vár útmutatást.
Sayuri kerekes székbe ültetett, Gregor végiggurított a folyosón,
és amikor megkérdeztem, hová megyünk, senki sem adott
egyenes választ. Hamarosan kikövetkeztettem, hogy az
étkezdébe tartunk. Talán afféle karácsonyi ünnepség van
készülıben bérelt Mikulással vagy önkéntes kórussal, bár
furcsának találtam, hogy nem hallottam a dologról. Annyi sok
hónapja feküdtem már a kórházban, hogy alig akadt olyasmi,
ami elkerülte a figyelmem.
Amikor szétcsusszant az étkezde ajtaja, megrohant a világ
összes ételének illata. A távolabbi falnál étekhordók kis
különítménye állta körül a roskadozó asztalokat. Harminc-
negyven ember lézengett a teremben a mennyezetrıl lelógó
vörös kreppszalagok alatt, és páran felénk mutogattak. Elıször
azt hittem, nekem örülnek, de amikor az étekhordók
odaintegettek Marianne Engelnek, rájöttem, hogy ı a figyelem
középpontja, nem én. A betegek lassan odaporoszkáltak
hozzánk: egy köhögıs öregúr, egy bodros hajú nı bekötözött
karral, egy jóvágású, sántikáló fiúcska. A sort egy kilencéves
körüli kopasz kislány zárta kezében lufikkal, rokonok mosolygós
seregével a háta mögött.
Mindenki hálát rebegett Marianne Engelnek azért, amit tett;
ekkor még mindig nem tudtam, mi az. Miután Gregor odatolt a
büféasztalokhoz, és kisegített a kerekes székbıl, elmagyarázta,
hogy Marianne szervezte meg és finanszírozta az egész partit.
Megszokott féktelensége miatt ez nem mindennapi vállalkozás
193
 Pandora’s TeAm
volt. A túlméretezett vacsorák ellenére, amiket a szobámban
szervírozott, alig tudtam felfogni ezt a bıséget.
Pulyka, sonka, libasült, csirke, húsgombóc, kecske-curry,
vaddisznó, szarvas, fasírt, ponty (ponty? ki eszik pontyot?),
többféle tıkehal, kagyló, felvágottak, tucatnyi fajta kolbász, sült
tojás, ökörfarokleves, húslevesek, hagymaleves, annyi sajt,
amennyihez nem elég egyetlen tehén, barna bab, gungó bab,
hagyma, savanyúság, svéd karórépa, burgonya, édesburgonya,
édesebb burgonya, legédesebb burgonya, fejes káposzta, répa,
paszternák, tök, sütıtök, bászmatí rizs, fehér rizs, barna rizs,
vadrizs, szelíd rizs, antipasto, töltelék, különféle kenyerek, bagel,
zsemle, sajtos pogácsa, zöldsaláta, cézársaláta, babsaláta,
tésztasaláta, aszpikos saláta, felvert habos almasaláta, spagetti,
fettuccini, makaróni, rigatoni, cannelloni, tortellini, guglielmo
marconi (csak ellenırzöm, hogy olvasnak-e még), banán, alma,
narancs, ananász, eper, fekete áfonya, magvak, húsos pite,
karácsonyi puding, karácsonyi kenyér, kókuszos aprósütemény,
pekánpite, csokoládé, csokoládés fatörzs, csokoládébéka, Bogoly
Berti-féle mindeníző drazsé, tejkaramella, cukor, főszerek,
minden, mi szem-szájnak ingere, vízkereszt torta,
gyümölcskenyér, mézeskalács emberkék, Torte Vigilia di Natale,
egyedem-begyedem, tengertánc, áfonyapuncs, tojáslikır, tej,
szılılé, almaié, narancslé, üdítıitalok, kávé, tea, csiripiri
paradicsomlé és üveges víz.
Minden kórházlakó egyszer, kétszer, háromszor is
teleszedhette a tányérját, és Marianne Engel az összes vendéget
elbővölte a bájával meg a csodabogárságával. Ebbe az is
belejátszott, hogy elképesztıen aranyosan festett a
manójelmezében. Szólt a zene, s az emberek önfeledt
beszélgetésbe merültek, mindenki átérezte az eseményt. Betegek,
akik egyébként soha nem is találkoztak volna, hosszasan
elcsevegtek, alighanem a bajaikat vetették össze. Nevetés fojtotta
el a köhögéseket, és a gyerekek örömittas sivítozással fogadták
194
 Pandora’s TeAm
ajándékaikat a mőanyag karácsonyfa alatt. Marianne Engelnek
ezek szerint nem sikerült engedélyt szereznie valódi fenyıfára,
de a mőfa éppúgy megtette. Ha a virágok embert ölhetnek,
képzeljék csak, mire lenne képes egy tőlevelő.
E délután erejéig kórházi notabilitás lett belılem, amikor híre
ment, hogy az én barátom hajtotta végre mindezt. Odajött
hozzám beszélgetni egy öregember, olyan széles mosollyal az
ábrázatán, hogy sokként ért, mikor megemlítette: a felesége,
akivel hatvan éve élt együtt, nemrég elhalálozott. Amikor
kifejeztem neki a részvétemet, megrázta a fejét, és a vállamra
tette a kezét.
– Ne vesztegesse rám az együttérzését, fiam. Nincs miért
sajnálnia, viszont mondok magának valamit. Ha az ember
becserkész egy ilyen remek asszonyt, nem kérdi, mivel érdemelte
ki. Csak reméli, hogy nem jön meg a nı esze, és nem gondolja
meg magát.
A parti alatt különös megkönnyebbülés fogott el. Marianne
Engel elsı találkozásunktól kezdve olyan irracionális
ragaszkodást mutatott irányomban, hogy arra számítottam,
ragaszkodása éppoly hirtelen elillan majd, amilyen hirtelen
megjelent. A kapcsolatok felbomlanak, ilyen a természetük. Ezer
példát látni rá, még azoknál a pároknál is, amelyeknél biztosra
vesszük: nekik „sikerülni fog”.
Ismertem egyszer egy nıt, aki mokány kutyának szerette
elképzelni a Szerelmet, olyan kutyának, amelyik mindig
visszahozza az elhajított botot, s közben vígan lobog a füle. Ízig-
vérig hőséges, ízig-vérig feltétel nélküli. Én meg kinevettem,
mert még én is tudtam, hogy a szerelem nem ilyen. A szerelem
kényes jószág, babusgatásra és védelmezésre szorul. A szerelem
nem robusztus, és a szerelem nem hajlíthatatlan. A szerelem
néhány éles szótól máris összeroppan, maréknyi óvatlan tett is
félretaszítja. A szerelem a legkevésbé sem szívós kutya; inkább
pöttöm egérmaki.
195
 Pandora’s TeAm
Igen, ez a szerelem: a félelemtıl szüntelen tágra nyílt szemő,
piciny, reszketı emlıs. Akik nem tudják, hogyan is fest egy
egérmaki, képzeljék el Don Knottsot vagy Steve Buscemit
miniatőrén, szırmekabátban. Képzeljék el a legtündéribb
állatkát, amint olyan kíméletlenül megszorongatják, hogy a belsı
részei felcsusszannak túlméretes kobakjába, a szeme meg
egészen kidülled. A maki annyira sebezhetınek látszik, hogy az
ember attól tart, bármelyik percben elorozhatja egy ragadozó.
Marianne Engel irántam való szerelme olyan lehelet gyenge
premisszára épült, hogy feltételeztem: amint kilépünk a kórház
kapuján, máris szétesik. Hogy maradhatna fenn egy fikcionális
múltból építkezı szerelem az aktuális jövıben? Ez képtelenség.
Az ilyen szerelem arra ítéltetett, hogy elnyelje és összezúzza
pofájában a valódi élet.
Ettıl féltem én, de ezen a karácsonyon bebizonyosodott, hogy
Marianne Engel szerelmét nem puhafából faragták. Az ı
szeretete markos, izmos, masszív. Azt hittem, csak az én
szobámat képes betölteni az égési osztályon, de az egész
kórházat betöltötte. S ami még fontosabb, nem egyedül nekem
tartogatta a szeretetét; bıkezően megosztotta az idegenekkel –
azokkal is, akikrıl nem hitte, hogy a tizennegyedik századtól
eredeztethetıen a barátai.
Egész életemben ostoba történeteket hallottam a szeretetrıl:
hogy minél többet adsz, annál többet kapsz vissza. Mindig is úgy
éreztem, hogy ez összeütközésben áll a matematika alapelveivel.
Ám ahogy elnéztem a szeretetét kiterjesztı Marianne Engelt, a
legbizarrabb romantikus érzület ébredt bennem: a féltékenység
ellentéte.
Megnyugtatónak találtam, hogy a szeretet Marianne lelkének
természetes állapota, nem pedig fantázia szülte aberráció. Az ı
szeretete nem maki, amit Madagaszkár portugál felfedezıi
lemurnak neveztek el, mert hatalmas, fénylı szemek lestek ki
rájuk az erdıbıl, amikor körülülték a tábortüzeket. Meg lévén
196
 Pandora’s TeAm
gyızıdve róla, hogy a szemek eltávozott bajtársaik hazajáró
lelkéhez tartoznak, az állatokat a „holtak szelleme” jelentéső
latin szóval keresztelték el.

***

Amikor az utolsó pulykacombot is felfalták, Marianne Engel

egyesével mondott köszönetet az étekhordóknak, és borítékot
nyomott a kezükbe, benne „csak egy kis apróság, amiért
vállalták, hogy dolgoznak az ünnepeken”. Ahogy gurított vissza
a szobámba, azt mondta, ez élete legszebb karácsonya.
Megjegyeztem, hogy ez már döfi, hiszen hétszázat is megélt.
Miután az ágyamba segített, elégedetten lehuppant. Szóba
hoztam, hogy egy vagyonba kerülhetett a parti; legyintéssel
söpörte félre észrevételemet, és kihúzta az ágyam alól az ezüst
aktatáskát.
– Nyisd ki.
A táska dugig volt bankókötegekkel, ötvenesekkel meg
százasokkal. Pornós-drogos napjaimban olykor találkoztam „egy
zsák pénzzel”, de ilyet még én se láttam. Fejben átpörgettem a
számokat, próbáltam megsaccolni, menynyi lehet. Nehéz volt
kimatekozni – még mindig túl kába voltam a puszta látványától –
, ezért Marianne Engel megspórolta nekem a fáradságot.
– Kétszázezer.
Kétszázezer dollár. Amit Marianne egész napra az ágy alatt
hagyott. Amivel bárki elsétálhatott volna. Lehülyéztem; nevetett,
és azt felelte, még az istenek is hasztalan küzdenek a hülyeség
ellen. Egyébként meg, kérdezte, ki keresne karácsony napján egy
aktatáskányi pénzt éppen egy kórházi ágy alatt?
– Azt hiszed, nem engedhetlek meg magamnak. – Ezt úgy
jelentette ki, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy téved. Az is

197
 Pandora’s TeAm
volt. Bólintottam, mire azt mondta: – Most jöhet az én
ajándékom.
Az elmúlt hetekben tucatszor fabrikáltam át ugyanazt a kis
beszédet, mint egy iskolás kölyök, aki azt tervezgeti, hogyan
hívja táncba a neki tetszı lányt, de most, hogy elérkezett a
pillanat, csak bizonytalanságot éreztem. Félénkségét. Feszengést.
Magabiztos akartam lenni, de megbénultam, pont mint az az
iskolás kölyök. Késı volt, nem menekülhettem, és tudtam, hogy
az ajándékaim – három is – túlontúl személyesek. Túlontúl
ostobák. Hiába voltak a munkálkodással töltött órák: miféle
önhitt képzelgés vitt rá, hogy megalkossam ezeket az
ajándékokat? Marianne gyerekesnek fogja találni ıket; engem túl
direktnek vagy nem elég direktnek tart majd. Azt kívántam,
hogy mennykı csapjon le a szobámra, és hasítsa ketté az
éjjeliszekrényt, amely egyik fiókjában rejtegette bárgyú
adományaimat.
Írtam Marianne-nek három verset. A gerinckígyó kikacagta
erıfeszítéseim merı arroganciáját.
Egész életemben írtam verseket, de soha senkinek nem
mutattam meg ıket. Elrejtettem az írásaimat, és önmagamat is
elrejtettem elrejtett írásaimba – csak aki képtelen feldolgozni a
valódi világot, az teremt egy másikat, ahol elrejtızhet. Néha,
amikor ráébredek, hogy ha akarnám, se tudnám abbahagyni az
írást, kellemetlen érzés szalad végig a hátamon, mintha valaki túl
közel állna hozzám a nyilvános vécében.
Néha az a gondolatom támad, hogy van valami mélységesen
férfiatlan mindennemő írásban, de a költészet a legrosszabb.
Régen, a kokainparanoia rohamainak szorításában elégettem a
mőveimet, és végignéztem, ahogy az égı lapokat sorra hántja le
a tőz, s a lángok apró, szürke pikkelyeket köpködnek a levegıbe.
Ahogy hamuvá lett szavaim felörvénylettek az egekbe, örömmel
töltött el a tudat, hogy belsı énem újra biztonságban van, az FBI
legremekebb törvényszéki szakértıi sem tudnák rekonstruálni az
198
 Pandora’s TeAm
érzéseimet. A szépsége annak, hogy igaz érzéseimet az írásaimba
rejtettem, éppen abban állt, hogy pillanatok alatt
elhamvaszthattam ıket.
Ágyba hízelegni egy nıt biztonságos volt, mert a szavaim
távozó lélegzetem párájával együtt elillantak; verset írni egy
nınek annyi, mint fegyvert adni a kezébe, amit késıbb ellenem
fordíthat. Kiadni egy írást azt jelenti, hogy az örökké jelen lesz a
külvilágban, és bármelyik pillanatban visszatérhet, hogy bosszút
álljon.
Szóval ezt elcsesztem. Itt a karácsony, a csontváz ágy foglya
vagyok, tartozom Marianne Engelnek egy ajándékkal, és nincs
semmim talonban. Csak a papír fehér tisztaságát befeketítı
gyermeteg firkálmányok. Szavaim egyiptomi hieroglifák voltak a
rosette-i kı felfedezése elıtt; szavaim vesztes csatából üres
fegyverrel hazasántikáló sebesült katonák voltak; szavaim
fuldokló halak voltak, melyek hisztérikusan vergıdnek, ahogy
szétnyílik a háló, és a fogás elömlik a csónak fenekén, akár egy
csuszamlós hegy, ami préri akar lenni.
Szavaim méltatlanok voltak, és most is azok Marianne
Engelhez.
De nem volt választásom, így hát benyúltam a fiókba, és –
LÚZER – a végsıkig feszítettem bátorságom halovány árnyának
képzeletbeli íját. Elıvettem a három papírlapot, lehunytam a
szemem, és Marianne Engel felé nyújtottam a verseket abban a
reményben, hogy nem rothadnak el a kezemben.
– Olvasd fel – mondta.
Tiltakoztam, hogy azt nem lehet. Ezek versek, s az én hangom
a legsötétebb zsákutcában kötött alku eredménye. Betört a
torkomba a pokol veszett kutyája, és rozsdás húrú, hitvány gitárt
hagyott hátra maga után. A hangom teljességgel alkalmatlan
volt, és most is az a költészethez.
– Olvasd fel nekem.

199
 Pandora’s TeAm
Azóta évek teltek el. Kezedben a könyvem, nyájas olvasó,
tehát nyilván legyıztem az írott szavak közzétételéhez főzıdı
félelmemet. Ám a három vers, amit azon a karácsonyon
felolvastam Marianne Engelnek, nem jelenhet meg ennek a
történetnek a lapjain. Így is épp elég inkrimináló bizonyítékot
szolgáltattam ki önmagam ellen.
Amikor befejeztem, bebújt az ágyamba.
– Ez csodás volt. Köszönöm. Most pedig elmondom, hogyan
találkoztunk elıször.

200
 Pandora’s TeAm

XII.

MIUTÁN OLVASNI KEZDTEM Eckhart mester írásait, változás állt be

a gondolkodásomban. Nem nagy változás, mégis valami, és
végre kezdtem kapiskálni, mit értett azon Christina anya, hogy le
kell vetkıznöm a lélek teremtettségét, ha közelebb kívánok jutni
az Istenséghez. A könyvet azonban eldugtam, mert a Gertrud-
félék soha még csak fontolóra sem vették volna Eckhart
radikálisabb tanait. S míg Eckhart töltötte be a katalizátor
szerepét, kételyeimnek valaki más adott szárnyakat. Egyik
idısebb nıvérünk halálakor Gertrud rám testálta az elhunyt
egykori feladatait, többek közt annak a kereskedınek a
fogadását, aki ellátott bennünket pergamennel.
A pergamenkészítı bárdolatlanabb ember volt, mint akikhez
szokva voltam, így meglepett, milyen remekül megférünk
egymással. Elsınek arra kért, hogy imádkozzam érte.
Elmagyarázta, hogy az elıdöm is ezt tette, és ekkor tanultam
meg, miként mos kéz kezet. Ha imádkozom érte, ı
árengedményt ad a kolostornak. Beismerte, hogy vétkezett, de
ravaszkás mosollyal hozzátette: „annyira azért nem, hogy
feloldozást vásárolhatnék magamnak”.
Bármirıl szívesen beszélt, és lenyőgözött a politikai éleslátása,
de talán csak azért, mert nem tudtam, hogy panaszai a nap vége
felé akármelyik korcsmában elhangoznak. Havi találkozásaink
201
 Pandora’s TeAm
során sokat tanultam a kolostor falain kívüli Németországról.
János pápa hadban állt Bajor Lajossal. Háborúk törtek ki, és a
helyi uralkodók condottának nevezett zsoldoscsapatokat fogadtak
fel; a bennem élı nyelvész mindjárt felismerte az olaszból
kölcsönzött kifejezést. Pénzért árulták a halált mindennemő
ideológia vagy hit nélkül, és ettıl felfordult a gyomrom. Nem
értettem, hogyan vetemedhetnek ilyesmire az emberek, de a
pergamenkészítı csak a vállát vonogatta, és biztosított felıle,
hogy mindenütt ez folyik.
A szkriptóriumban Gertrud késı éjszakáig dolgoztatott
minket a Gertrud-biblián, és az erıfeszítés lassan meghozta
gyümölcsét. Még az ı szenvedélyes aprólékossága és az összes
többi feladatunk mellett is látni való volt, hogy néhány évnyi
munka maradt csupán hátra. Gertrud öreg volt már, de tudtam,
hogy tartani fogja magát, ha megfeszül is. Állítólagos jámborsága
dacára magával Krisztussal is vitába szállt volna, ha neki van
képe elszólítani ıt, mielıtt a munkája beteljesedne.
Késı éjjel történt, egy teljesen hétköznapi éjszakán, hogy az
egyik nıvér besietett a szkriptóriumba, és két férfi
megjelenésérıl suttogott, kik közül az egyiket olyan súlyos
sebesülések borítják, mintha „magával az Ellenséggel vívott
volna meg!”. Mindez roppant érdekesen hangzott, de rám várt a
munka.
Másnap reggel Mathildis nıvér, kolostorunk egyik ápolónıje
ébresztett a cellámban azzal, hogy Christina anya utasítására
szükség van a jelenlétemre a betegszobán. Köpönyegbe bújtam,
és együtt vágtunk át a zárda kertjén, miközben Mathildis
tájékoztatott, hogy ı meg a másik két ápolónı – Elisabeth és
Constantia nıvér – egész éjjel fent volt, és az égési sérültet
gyógyították. Mindenkit meglepett, hogy a beteg egyáltalán
életben van még.
A betegszoba ajtajában Christina anya várt ránk. A szoba
átellenes végében Sunder atya és az apáca ápolónık fehér
202
 Pandora’s TeAm
lepedıvel betakart férfit gondoztak. Elcsigázott katonát láttam a
sarokba roskadva, még mindig a megszaggatott harci
öltözetében. Felugrott, amikor észrevett, és azt kérdezte:
– Tudnak segíteni rajta?
– Marianne nıvér, ez itt Brandeis, ı hozta ide a beteget.
Valamennyi orvosi szövegünket áttanulmányoztuk – bólintott
Christina anya az egyik polcon nyitva heverı könyvek felé –, de
nincs elegendı tudásunk ilyen sebesülések ellátásához.
El sem tudtam képzelni, mit várnak tılem.
– Gondoltak már a mainzi Szentlélek kórházra? Úgy tudom, a
legjobbak egyike.
Sunder atya ekkor közelebb lépett.
– Természetesen nekünk is eszünkbe jutott, de a beteg állapota
nem engedi, hogy kockáztassuk az utazást. Bármit teszünk,
annak itt kell megtörténnie.
– Ha valaki ismeri a szkriptórium teljes állományát, az te vagy
– mondta Christina anya. Majd diplomatikus utógondolatként
hozzáfőzte: – És Gertrud nıvér természetesen. De rá a
pozíciójához illıen számos feladat nehezedik, így téged kérlek
arra, hogy kutasd át a könyvtárat bármilyen hasznavehetı
információért.
Két dolog azonnal világos volt. Elıször is, erre a lépésre fıként
Brandeis lecsillapítása végett került sor: vajmi kevés esély volt rá,
hogy bármelyik könyvünk valóban hasznos információval
szolgálhat. Másodszor: Christina anya nem hitte, hogy Gertrud
megfelelı figyelmet szentelne a kutatásnak. Jóllehet kevés
remény volt rá, hogy találok valamit, a kevés remény is jobb a
semminél, és Christina anya úgy döntött, egy ember élete
fontosabb Gertrud büszkeségénél. Ami, be kell ismernem,
örömmel töltött el. De illetlen lett volna kimutatnom ezt, így
pusztán alázatosan meghajoltam, és azt mondtam, boldogan
teszek szolgálatot a rendfınökasszonynak Isten elıtt. Egyetlen

203
 Pandora’s TeAm
kérésem volt, hogy megtekinthessem a katona sebeit, hiszen csak
úgy tudhatom, mire keressek orvosságot.
Az asztalhoz lépvén életemben elıször megpillantottam az
arcod. Össze volt égve, akárcsak most, bár nem ilyen súlyosan, és
jókora vértócsa győlt fel a melleden, átáztatva a fehér leplet. Egy
rózsa jutott eszembe, ahogy kitör a hóréteg alól. Abban a
pillanatban tudtam, hogy ez helytelen gondolat. Sunder atya
Christina anyára nézett, aki jóváhagyólag bólintott, mire az atya
finoman lehántotta a lepedıt. Az átvérzett anyag halkan szakadt
el a testedtıl.
Meglepıdtem a reakciómon. Heves izgalom munkált bennem,
és egyáltalán nem éreztem undort. Míg a többiek a teremben,
még Brandeis is, hátrahıköltek, én közelebb léptem.
A bır természetesen megperzselıdött, és a tested több
folyadékot lökött ki magából, mint amennyit a kötések fel tudtak
szívni. Kértem egy darab gyolcsot, hogy felitassam a fölösleget.
A fekete, a vörös és a szürke mind egybefolyt, de ahogy
letöröltem a megpörkölıdött maradványokat, érdekes felfedezést
tettem. A melleden sértetlen maradt egy téglalap alakú rész.
Baloldalt, pont a szíved fölött, és erısen kirítt az összeégett
bırbıl. Kellıs közepén egyetlen sebhely látszott, hasíték, amit
valamilyen éles eszköz ejthetett. Megkérdeztem róla Brandeist,
aki azt felelte, ott hatolt beléd a nyílvesszı, amelyik eltalált. Azt
mondta, a vesszı nem ment mélyre, és a tőz okozta az igazi
pusztítást.
Tudni akartam, mi történt pontosan. Brandeis arca megnyúlt,
hiszen az apácáknak már elbeszélte a történetet, és vonakodott
újra elmondani. De megacélozta magát, és beszélni kezdett.
Te meg Brandeis egy condottához tartoztatok mint zsoldos
íjászok, s ekkor lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne
megvallani mesterségét az Úr házában. A megelızı napon
csatára került sor. Az egyik pillanatban még fej fej mellett
küzdöttetek, a következıben lángoló nyílvesszı fúródott beléd.
204
 Pandora’s TeAm
Brandeis hamar cselekedett, de a tőz így is tovaterjedt. A
melledbıl kimeredı vesszı miatt nem vethetted magad a földre,
hogy kioltsd a lángokat, ezért Brandeis a hegyénél letörte a
nyilat. Ekkor szünetet tartott, hogy a tenyerét nyújtva
megmutassa saját, jelentékeny égéseit. Lehúzta rólad az égı
ruhát, de elkésett. A pusztítás már végbement.
Brandeis a csata végéig melletted maradt, s íjával terítette le a
túl közel merészkedı támadókat. Seregetek végül
diadalmaskodott, a küzdelemnek vége szakadt. Amikor az
ellenség már visszavonult, bajtársaitok túlélıket keresve
átfésülték a vérben ázó harcteret.
Léteztek bizonyos szabályok, amelyeket mindenki betartott. A
sebesült ellenséget ki kell végezni. Ha a tieid közül sérül meg
valaki, de gyógyítható, meggyógyítják. Ám ha valamelyik
katonátok életben van, de olyan sebesülést szenvedett, hogy nem
lehet segíteni rajta, vele is végezni kell. Ezt részint irgalmas,
részint gazdaságos cselekedetnek tartották. Derék férfiakhoz
méltatlan a lassú halál, és célszerőtlen egy használhatatlan
katona életben tartására fecsérelni a készleteket.
Amikor zsoldostársaitok megtaláltak benneteket Brandeisszel,
hamar egyhangú döntés született. Túl komoly a sérülésed, ezért
megszabadítanak a gyötrelmeidtıl. Így nekik sem okozol
fejfájást.
Egy fiatal harcos, Kuonrat lépett elı, hogy felkínálja karját,
amellyel elvégzi majd a halálos kardcsapást, de egy percig se
hidd, hogy megbánta volna tettét. Kuonrat becsvágyó volt és
vérszomjas, ritkán kínozták aggályok; már kiszemelte magának a
legmagasabb pozíciót, s a te haláloddal csupán újabb ember
távozik a régi gárdából, aki akadályozza felemelkedését a sereget
vezetı condottiere pozíciójába.
Ám azon a napon még Herwald parancsnokolt, akivel az
ismeretséged hosszú múltra tekintett vissza. İ volt az, aki zsenge
legénykorodban bevett a seregbe. Leghőségesebb katonáinak
205
 Pandora’s TeAm
egyike voltál, s az évek során nagy tisztelet ébredt irántad a
vezérben. Nem szívesen rendelte el a kivégzésedet, de más
választása nem lévén tudta jól, hogy ezt a felelısséget nem
ruházhatja rá egy Kuonratra. Ezért felkínálta Brandeisnek,
kebelbéli jó barátodnak. Ha Brandeis nem volna hajlandó rá,
Herwald teszi meg a saját kezével.
Brandeis hallani sem akart róla, hogy megöljön.
Felegyenesedett, és kardot rántott.
– Mindenkit lekaszabolok, aki közelebb merészel lépni. Nem
engedem, hogy levágják a barátomat, mint valami sánta gebét.
Persze el is vihetett volna valahová, ahol gondoskodhat rólad.
Miért nem tette? Az ok a condotta jelmondatában rejlik. A
besorozott katona haláláig katona marad. Ez volt a szokás,
mindig így volt, és ezután sem lesz másként. A katonának tudnia
kellett, hogy számíthat a társára, és nem kerülhetett sor
dezertálásra vész idején. Hogy érvényre juttassák e szabályt, a
szökéssel próbálkozókat kivétel nélkül elfogták, és kegyetlenül
meggyilkolták. Ha Brandeis engedélyt kap a távozásra, hogy
ápoljon téged, legközelebb ki akarja majd magának ugyanezt a
kiváltságot?
Egyszóval Brandeis ott állt melletted, kardjával az egész
sereget és egy törhetetlen tradíciót fenyegetve. Hallatlanul
merész és hallatlanul ostoba tett volt. De meglehet, a többi
katonában kénytelen-kelletlen tisztelet ébredt iránta, amiért
hajlandó kockáztatni életét a barátjáért. Egyféleképpen
lendülhettek tovább a holtpontról, ha Brandeis használható
megoldással hozakodik elı, és meglepı módon pontosan ezt
tette.
Brandeis tudta, hogy Engelthal közel esik a csata színhelyéhez,
és ismerte a kolostor hírét, hogy mindennaposak ott a csodák.
Brandeis becsületszavát adta: még a következı csata elıtt
csatlakozik a sereghez, ha megengedik, hogy elvigyen téged a
kolostorba. Azt is felvetette, ha egyszer mindannyian biztosra
206
 Pandora’s TeAm
veszik a halálodat, legalább annyit engedniük kell, hogy az Úr
oltalmában leheld ki a lelked.
Herwald elfogadta a javaslatot, noha ritkán tett engedményt.
Személyesen is, politikailag is agyafúrt döntést hozott.
Bebizonyította, hogy a lojális katonák elnyerik méltó jutalmukat,
s egyúttal megmenekült attól, hogy kivégeztesse egy régi
barátját. És senki sem vádolhatta egy harcképes katona
elvesztegetésével, hiszen Brandeis ígéretet tett a visszatérésre.
A becsvágyó Kuonrat okosabb volt annál, hogysem nyíltan
Herwaldra támadjon ebben a kegyes pillanatban, de azért
minden nyitva hagyott fülbe belepusmogta: ez már a második
alkalom, amikor semmibe veszik a condotta szentírását.
– Hát nem emlékeztek Benedettóra, az olasz íjászra? Futni
hagytuk anélkül, hogy kiküldtük volna utána a keresıket.
Herwald újfent elárult minket a gyengeségével. Meddig tőrünk
még?
Csak néhányan hallgattak rá. A többség azon a véleményen
volt, sokéves szolgálatoddal kiérdemelted, hogy Istenhez közel,
Engelthal nıvéreinek gondoskodása mellett távozz el a világból.
Brandeis a történet végére érve megdörgölte fáradt arcát.
Elképzelhetı, hogy észrevettem egy könnycseppet, de talán csak
izzadság volt. Így kerültél a kolostorba. Így jutottál el hozzám.
Brandeis története mindenkit magával ragadott a teremben,
azokat is, akik már hallották. A csöndet végül Sunder atya törte
meg; dicsérettel illette Brandeist, amiért a lehetı leghelyesebben
cselekedett. Christina anya azt mondta, ı nem helyesli a
zsoldosok hivatását, de felismeri az igaz testvéri szeretetet. Ismét
megnyugtatta Brandeist, hogy minden tılünk telhetıt el fogunk
követni, s az ápolónı apácák egyetértıen bólogattak. Szép
szavak, csakhogy a teremben lévık arcára ugyanaz a sajnálkozó
kifejezés ült ki. Mindenki azt hitte, hogy meg fogsz halni.

207
 Pandora’s TeAm
Én nem. Én végig akartam simítani a sebeiden, hogy érezzem
a véred. A többiek egy haldoklót láttak, én egy feltámadásra váró
embert. Krisztus sebeire gondoltam a végsı óráján.
Brandeis kihúzta a derekát, amit akkor tesznek a férfiak,
amikor azt hiszik, ettıl majd erısebbnek látszanak. Mereven
meghajolt, és azt mondta, állnia kell a szavát, hogy visszatér a
seregéhez. Bízik a képességeinkben, mondta, és az Úr jóságában
is. Az ajtóból még egyszer utoljára hátratekintett rád.
Brandeis távozása után azzal töltöttem a napot, hogy
átböngésztem a szkriptórium köteteit, hátha találok valamit, ami
hasznos lehet a gyógyításodban. Ám hiába volt sürgetı a
feladatom, nehezen koncentráltam. Megpróbáltalak elképzelni
benneteket harc közben, de nem ment. Brandeis túlságosan
aggódott az életedért, nem lehet gyilkos, és állandóan elıttem
lebegett békés arckifejezésed, ahogy az asztalon fekszel. Akkor
ezt nem tudhattam, de sokkos állapotban voltál. Nekem úgy
tőnt, mintha a lelked kisiklott volna a test burkából. Apáca lévén
ez mélyen felkavart. Az is hátráltatott az összpontosításban,
hogy rájöttem, nem kérdeztem meg Brandeist, miért sértetlen a
téglalap alakú rész a szíved fölött, miközben a törzsed többi
része csúnyán összeégett.
Könyveink nem kínáltak gyógymódot irtózatos égéseidre.
Nem szüremlett be fény az ablakon az odaillı passzusra, nem
söpört be a szél a nyitva hagyott ablaktáblán, hogy a megfelelı
oldalra hajtsa valamelyik könyvet. Este kötelességemnek éreztem
jelenést tenni a betegszobán, ha csak azért is, hogy tájékoztassam
az apáca ápolónıket kutatásom eredménytelenségérıl.
Egészen más látvány fogadott, mint korábban. Észvesztve
üvöltöttél, soha nem hallottam még ilyet. A zárdacsendben telt
évek nem készítettek fel rá, hogy az emberi test efféle hangokat is
kiadhat. Az apácák megpróbáltak lefogni, de vesztes csatát
vívtak. Elisabeth nıvér boldogan adta át nekem a helyét. A
testedbıl kilökıdı nedvekben áztál, és a tekinteted ide-oda
208
 Pandora’s TeAm
cikázott, mintha egy csak általad látható démont követne. Két
kezem közé fogtam a fejed, de te csak hánykolódtál tovább.
Megsimogattam a hajad, és csitító szavakat duruzsoltam, míg a
többiek vizet locsolgattak rád. Minden hős loccsanásnál
összerándultál. Magam is fogtam egy korsót, és igyekeztem
beléd diktálni némi vizet. Mikor végre szétnyitottad az ajkad,
hogy igyál, egy pillanatra megrebbent a szemed, mielıtt teljesen
megnyugodtál.
A hátborzongató csend percében láttam a többiek egymásra
pillogásából, hogy mind azt hiszik, meghaltál. A nıvérek tétován
lerogytak, ápolásod elcsigázta ıket.
Ekkor levegı után kapva felriadtál, szemedben rettegés ült,
mint aki testközelbıl látta a halált. Újrakezdted az üvöltözést,
ezért pofon ütöttelek, hogy magadhoz térj, de a tekinteted
megint csak démonát hajszolta. Megragadtalak erısen,
amennyire mertem, és egészen közelrıl ordibáltam az arcodba.
Mikor végre képes voltál rám figyelni, félelmed tovatőnni
látszott.
Szemedben felismerés villant. Tanulmányoztuk egymást. Nem
tudom, hány másodperc telt el. Mondani próbáltál valamit, de
olyan bágyadtan, hogy azt hittem, csak képzelem a hangod.
Közelebb tartottam a fülem a szádhoz. A többi apáca az imént
hátrált néhány lépést, így nem hallhatták eltorzult szavaidat.
– Szívembe... zártalak... A kulcs.
Aztán becsuktad a szemed, és visszaúsztál az
öntudatlanságba.
Fogalmam sem volt, mit jelentenek a szavaid, de
valamiképpen megerısítettek abbéli bizonyosságomban, hogy
segítenem kell rajtad. Egy apácának nem illendı a férfiszívrıl
képzelegni, különösen ha olyan férfiról van szó, aki talán
hamarosan átlépi a mennyország – vagy, bár ezt nem akartam
bevallani magamnak, a pokol – küszöbét. Muszáj reálisan
gondolkozni egy zsoldos végsı állomásáról.
209
 Pandora’s TeAm
Egész éjjel veled maradtam, és törölgettem a melledrıl csorgó
zavaros nedveket. Próbáltam óvatos lenni, de tested még mindig
meg-megrángott az érintésemtıl. Bármennyire nehéz volt is a
fájdalmadat szemlélnem, biztos voltam benne – életemben
elıször –, hogy Engelthal a nekem rendelt hely. A misztikus
látomások hiánya, s hogy nem értettem az örök Istenséget,
mindez most már cseppet sem volt fontos.
Másnap reggel a cellámba visszamenet találkoztam
Gertruddal. Hamisan édeskés hangon érdeklıdött, „el tudnék-e
szakadni néhány percre a gyilkostól”, hogy ellássam
szkriptóriumi feladataimat, és folytassam az Úrnak végzendı
munkát. Közöltem vele, hogy Christina anya külön kívánságára
segédkezem az égési sérültnél, s az adott pillanatban ezt
tekintem elsırendő felelısségemnek. Az is kicsúszott a számon,
hogy Christina anya úgy véli, példátlan képességeim birtokában
életbe vágó információkra bukkanhatok a szkriptóriumban.
Láttam, hogy átsuhan a harag Gertrud arcán.
Amikor visszanyerte higgadtságát, azt mondta:
– Szerfölött kedves Christina anyától, hogy ilyen nagy erıket
fordít ennek az illetınek a pátyolgatására. Mindazonáltal jobban
tennéd, ha eszedbe vésnéd, a katonán egyedül Isten segíthet. Egy
kitett fattyúnak ez nem áll hatalmában.
Ezek voltak a legnyersebb szavak, amelyeket valaha intézett
hozzám. Elképedtem, de természetesen megerısítettem
Gertrudotaz igazában. Mindamellett, tettem hozzá, elnézését
kérem, de imádkoznom és aludnom kell, hátha Isten mégis úgy
dönt, hogy megáldja a fattyút egy szükséget szenvedı ember
megsegítésének képességével.
Amikor valamivel késıbb visszatértem a betegszobára, arról
értesültem, hogy szörnyő perceket éltél meg a távollétemben.
Egyfolytában összefüggéstelenül motyogtál, dobáltad magad.
Christina anya és Sunder atya épp az ápolónıkkel értekezett, de
senki sem tudta, mit kellene tenni.
210
 Pandora’s TeAm
Egyszerre csak felemelted a karod, rám mutattál. Érthetetlen
beszéded abbamaradt, és tiszta hangon így kiáltottál:
– İ az.
Mind meghökkentek. Azt a néhány szót leszámítva, amit
egyedül én hallottam, ez volt az elsı alkalom, hogy megszólaltál.
Tökéletes drámai szünet állt be a teremben, mielıtt hozzátetted:
– Látomásom volt.
Az apácák lélegzete elakadt, Christina anya imádkozni
kezdett útmutatásért. Látomása egy katonának: Engelthal
csakugyan misztikus, varázslatos hely! Én azonban nem hittem
neked. Rövid ideje tartózkodsz a kolostorban, gondoltam,
valahogy mégis sikerült rájönnöd, hogy errefelé csakis a mennyei
revelációk számítanak.
Christina anya tétován elıbbre lépett.
– Micsoda látomás?
Megint rám mutattál, úgy suttogtad:
– Isten azt mondta, ı fog meggyógyítani.
Christina anya erısen megszorította Sunder atya karját.
– Ez biztos?
Alig észrevehetıen bólintottál, és lehunytad a szemed,
pontosan úgy, ahogy az apácák szokták elmélkedésük
mélységének érzékeltetéseképpen.
Az apáca ápolónık szent félelmükben összetették a
tenyerüket, és térdre borultak, Sunder atya és Christina anya
félrevonult a sarokba tanácskozni. Röviddel ezután Christina
anya a kezébe fogta a kezem.
– Rendkívül különös ez, Marianne nıvér, de hinnünk kell a
katona szavának. Én mindig is tudtam, hogy több van benned
annál, amit a szem látni képes.
Christina anya, áldassék a neve, talán azt várta, hogy
fantasztikus új fejezettel gazdagodnak engelthali krónikái. Nem
okozhattam csalódást neki. Bólintottam, mintha a kiválasztott
gyógyító palástja súlyos teher volna egy olyan nem mindennapi
211
 Pandora’s TeAm
nıvérnek, mint én, teher, amit kolostorunk érdekében mégis a
vállamra veszek. Christina anya mögött te közben mintha
visszazuhantál volna az öntudatlanságba, de mosoly játszott az
ajkadon.
A többi apáca a revelációt követıen szabad kezet adott nekem
a kezelésedben. Minden bizonnyal attól tartottak, hogy földi
hibáik foltot ejtenek az égi gyógymódon. Hideg vízzel
tisztogattam a sebeidet, és cseréltem a kötéseket, de emellett
elkezdtem kimetszeni az üszkös húst, mely procedúrával heves
tiltakozást váltottam ki a többiekbıl, míg nem emlékeztettem
ıket a víziódra. Talán nem bírta a gyomruk, vagy úgy gondolták,
nincs jogunk megszentségteleníteni egy testet, amit az Úr
teremtett; akárhogy is, mindig kimentek a szobából, amikor
nekiláttam.
Már soha nem fogom megtudni, miért döntöttem úgy, hogy a
kimetszés a helyes teendı. Születésemtıl belém ivódott: az
embernek el kell választania a rosszat a jótól, így talán
egyszerően ezt az elképzelést alkalmaztam a legszószerintibb
formában. Azt sem tudom, miért hagytad, hogy belevágjak a
húsodba, de hagytad. Üvöltöttél a tudatosságtól az
eszméletvesztésig és vissza, de egyszer se mondtad, hogy ne
használjam többé a kést. Engem ámulattal töltött el a bátorságod.
Az elsı héten végig delíriumban voltál. Hetednapra lement a
lázad, és teljesen öntudatra ébredtél. A verítéket itattam le a
szemöldöködrıl, amikor felpillantottál, és erıtlen hangon
énekelni kezdtél.

Du bist min, ich bin din:

des solt du gewis sin;
du bist beslozzen in minem herzen,
verlorn ist daz slüzzelin:
du muost och immer darinne sin.

212
 Pandora’s TeAm
Nem számított, hogy a dalod közepén görcsös köhögés jött
rád. Pusztán azért, mert egy lábadozó férfi torkából érkezett, a
dal szebb volt, mint bármelyik, amelyet az apácák hangján
hallottam zengeni az Úr dicsıségére. Feleszmélésed híre bejárta
Engelthalt. – Marianne nıvér valóban csodát tett! Azt hittem, a
józanész fog felülkerekedni, de képtelenség vitába szállni egy
zárdányi mámorittas apácával. Még Gertrud és Agletrudis sem
pusmogta többé Christina anya fülébe, hogy vissza kell térnem a
szkriptóriumi kötelességeimhez.

213
 Pandora’s TeAm

XIII.

– NA ÉS MIT JELENT A DAL?

– Milyen furcsa, hogy nem emlékszel az anyanyelvedre –
tőnıdött Marianne Engel. – Te az enyém, én a tiéd: ebben biztos
lehetsz. Szívembe zártalak, a kulcs elveszett; ott kell maradnod örökké.
Hagyományos szerelmi ballada.
– Miért pont ez? – kérdeztem.
– Harcos voltál, nem énekmondó. Talán csak ezt az egy dalt
ismerted.
Tovább beszélgettünk – Marianne vitte a szót, elmagyarázta
nekem a minnesangok, azaz a középkori szerelmi dalok tradícióját
–, míg el nem érkezett a távozás ideje. Miután összeszedte a
holmiját, kért, hogy csukjam be a szemem.
Megtettem; vékony bırszíjon medalionként függı érmét
akasztott a nyakamba.
– Ezt „angyalnak” hívják. Angliában bocsátották ki ıket a
tizenhatodik században. Engedd meg, hogy neked
ajándékozzam.
Az érme egyik oldalán sárkányölı figura képe; Marianne
Engel elbeszélte a hozzá főzıdı történetet.

214
 Pandora’s TeAm
– Ez itt Mihály arkangyal a Jelenésekbıl. „És lın az égben
viaskodás: Mihály és az ı angyalai viaskodnak vala a
sárkánnyal... És vetteték a nagy sárkány...”
– Köszönöm – mondtam.
– Ha eljön az ideje, tudni fogod, mit kell tenned az érmével.
Marianne Engelnél az efféle kijelentések, melyek csúnyán
mondva badarok voltak, szépen mondva rejtélyesek, annyira
szokványosnak számítottak, hogy már nem faggattam többé az
értelmükrıl. Ha megpróbáltam rábírni, hogy fejtse ki a dolgot,
többnyire megfeneklett a diskurzus, és Marianne végül soha nem
magyarázott meg semmit.
Marianne Engel azt mondta, újév elıtt már nem térhet vissza,
mert tele a pincéje elhanyagolt szobrokkal. Az ajtó felé
indultában meglapogatta a kétszázezer dolcsit tartalmazó
aktatáskát.
– Ne feledd, hogy velem fogsz élni.

***

GONDOLOD, HOGY MAJD CSERÉLGETNI FOGJA A

KATÉTERES ZACSKÓDAT?
A szoba ürességére összpontosítottam. Nem engedhetek
kígyóképő kínzómnak.
KÍVÁNCSI VAGYOK, VISZ-E MAJD FEL PÉNISZES
FÉRFIAKAT.
Egykori drogfüggıségem egyetlen hasznos velejárója az a
képességem volt, hogy egész napokat ki tudtam törölni. A
kokain és a pia nyújtotta ködre áhítoztam.
A NİKNEK VANNAK OLYAN SZÜKSÉGLETEIK, AMIKET
TE NEM TUDSZ KIELÉGÍTENI.
Dr. Edwards lépettbe az ünnepek tiszteletére élénkpiros
pulóverben. Eddig mindig csak kórházi köpenyben láttam.
215
 Pandora’s TeAm
– Hallom, jól sikerült a buli.
Örültem Nannek, mert a feltőnése azt jelentette, hogy a kígyó
eltőnik egy idıre. Akkor szeret támadni, amikor magamban
vagyok.
– Kár hogy ön nem volt itt.
Nan ellenırizte a beteglapomat.
– Talán majd jövıre.
– Önnek is része volt benne? – kérdeztem. – Úgy értem,
biztosan ki kellett tölteni egy rakás nyomtatványt. Jogi papírok,
lemondó nyilatkozatok, ilyesmi.
– A kórháznak valóban át kellett gondolnia a helyzetét ismerte
be Nan –, és ragaszkodnunk kellett egy sor jogi biztosítékhoz. Mi
van, ha valaki ételmérgezést kap?
– Kizártnak tartom, hogy Marianne egymaga végezte a
papírmunkát.
– Én voltam az összekötı közte és a fınökség között – mondta
Nan –, de csak mert úgy véltem, minden betegnek jót fog tenni.
Nem csak magának.
– Köszönöm. Tudom, hogy nem nagyon kedveli Marianne-t.
Dr. Edwards háta enyhén megfeszült.
– Rendes nı.
– Csak gondozóként kételkedik benne.
– Az én véleményem nem sokat számít.
– Dehogynem – mondtam. – Tetszik a pulcsija. Készül
valahová?
Lepillantott, mintha el is felejtette volna, hogy pulóverben
van, de a pantomimja nem tudott megtéveszteni.
– A magánéletem maradjon az én titkom.
– Jogos – mondtam. – Miért lett magából orvos?
– Ez személyes jellegő kérdés.
– Nem – javítottam ki szakmai.
Félrebiccentette a fejét.
– Gondolom, a szokásos okból. Hogy segítsek az embereken.
216
 Pandora’s TeAm
– Én meg azt hittem, vannak orvosok, akik a pénz miatt –
mondtam. – Miért az égési osztály? Kellemesebb munkahelyet is
választhatott volna.
– Én szeretek itt.
– Miért?
– Amikor valaki elhagyja a kórházat, az... – Nan szünetet
tartott, kereste a legmegfelelıbb szavakat. – Rezidenskoromban
azt tanultuk, hogy mindenkit, aki bekerül ide, eleve halottként
kell kezelni. Tudja, ez egy trükk, ugyanis rengeteg égési sérült
hal meg az elsı pár napban. Ha viszont az ember halottnak
tekinti a beteget a bekerülésekor, aztán az illetınek valahogy
mégis sikerül életben maradnia...
– Ettıl azt hihetik, hogy csak mentik az életeket, el sose
veszítik – mondtam. – Mőködik?
– Néha utálok itt lenni.
– Én úgyszintén. – Szerettem volna a kezéért nyúlni, de nem
tettem. Inkább azt mondtam: – Szerintem maga kiváló orvos.
– Önzı vagyok. Csak arra az érzésre vágyom, ami eltölt,
valahányszor kisétál innét egy beteg. – Feltekintett a lábfejérıl, és
újra a szemembe nézett. – Nem mondták még önnek, hogy
kétszer is leállt a szíve a sürgısségi mőtétek alatt?
– Nem. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy újraindult.
– Nem történik meg mindig.
– Marianne-nél fogok lakni.
– Csak nem szeretném, ha hibázna, miután idáig eljutott.
– Ha nem költözöm hozzá, akkor nem értem, minek mentette
meg az életemet.
Nan átgondolta e kijelentést, csak rövid szünet után válaszolt.
– Senkinek az életét nem tudom megmenteni. Segítek
némelyeknek, hogy ne haljanak meg idı elıtt; ennyi az egész, és
ez se túl gyakori.
– Hát – mondtam –, én itt vagyok.

217
 Pandora’s TeAm
– Igen, itt van. – Megfogta a kezem, de csak egy pillanatra.
Aztán távozásra készen megfordult, de az ajtónál hátra fordult,
és már-már hevesen hozzátette: – A volt férjemmel találkozom,
megiszunk valamit. Ezért vagyok pulóverben.
– Nem is tudtam, hogy volt már házas.
– Pedig voltam, régen. – Az ajtókilinccsel babrált
szórakozottan. – A férjem jó ember, de nem illettünk össze.
Megesik az ilyen.

***

Újév napja után Marianne Engel többször vett részt a

fizikoterápiás kezeléseimen. A fogmosás, inggombolás és
eszközhasználat tudományára oktattak, gyakoroltam az ADL-t,
vagyis a napi élettevékenységeket arra az idıre, amikor majd
kiengednek. Sayuri megdorgált, valahányszor az ép kezemet
használtam a feladatok teljesítésére. Bár rövid távon könnyebb
lenne, érvelt, feljogosítaná sérült kezemet a sorvadásra. Még az
ilyen egyszerő tevékenységek is „tornászmutatványok” voltak.
Órarendemben a mosakodás is szerepelt, amit szintén újra
kellett tanulnom, és rémesen feszélyezett a gondolat, hogy
Marianne Engel jelen lesz közben. Noha rehabilitációm legtöbb
területén eddig is besegített, olyankor soha nem volt ott, amikor
teljesen levették rólam a kötéseket. Tudta, hogy elvesztettem a
péniszem; csak még nem látta. Ha beköltözöm a házába, ı segít
majd nekem a mosakodásban, márpedig ez nem lehetséges, amíg
ruhában vagyok. Mégsem voltam felkészülve rá, hogy Marianne
tanúja legyen e testi hiányosságomnak.
Kompromisszum született. Bár Sayuri szerint az lenne a
legjobb, ha Marianne Engelt mindjárt az elején bevonnánk a
folyamatba, az elsı néhány fürdést nélküle végezzük el, hogy
legyen idım szokni a gondolatot.
218
 Pandora’s TeAm
Gregor eksztázisban volt a Kuroszava Akira és Sayuri
Mizumoto társaságában eltöltött estéjétıl.
Azzal szórakoztatott, hogy apróra elmesélte, mit vásároltak a
büfében (pattogatott kukoricát és medvecukrot); mennyire nem
ízlett Sayurinak a medvecukor (ez valami kulturális jelenség
lehet, mivel a japánok többsége szerint a medvecukornak
„keserő kínai orvosság” íze van); hogyan értek véletlenül
egymáshoz az ujjaik, miközben egyszerre nyúltak a kukoricáért;
hogyan fogták egymás kezét, miután elfogyott; hogy Gregor csak
az ujjain megtapadt vajra tudott gondolni közben; és imádkozott,
nehogy Sayuri izzadságnak higgye a vajat; hogyan törölte bele az
ujjait a nadrágjába, hogy ne kenje össze Sayurit a maszatos
kezével; hogy az est hátralévı részében négy zsíros ujjnyom
díszelgett a nadrágján; hogy biztosra vette, Sayuri a szegényes
higiénia visszatetszı jelének tekinti majd a nyomokat; és így
tovább. Nagyon aranyos volt az egész. Gregor mindent
elmondott nekem, kivéve a film címét, ami vélhetıen az esemény
leglényegtelenebb aspektusa volt.
Az est végén Sayuri elfogadta Gregor vacsorameghívását a
Raszputyinba a következı hétvégére.

***

Marianne Engel betolta a kerekes székemet egy terembe, ahol

nagy csapat orvosgyakornok várakozott. Sayuri mindenkinek
bemutatott, majd feltette az ártatlannak tetszı kérdést:
– Mi a foglalkozásom?
A gyakornokok trükköt sejtve nézegettek egymásra. Egy
fiatalember szólalt meg a hátsó sorokból, hogy Sayuri
nyilvánvalóan fizikoterapeuta. Az örökké széles mosoly még
szélesebbre húzódott, amikor Sayuri megrázta a fejét.

219
 Pandora’s TeAm
– Ma szabó vagyok. Ez a méretvétel most rendkívül fontos,
mert az öltönyt, amit készítünk, egy teljes éven át a nap
huszonnégy órájában viselni fogják.
Mérıszalagot vett elı, és önként jelentkezıket kért. Két
gyakornok lépett elıre, és hamarosan beborították testem vonalát
anyagdarabokkal abból a fajtából, amelybıl a nyomásálló ruhát
készítik. A feladat tovább tartott, mint számítottam, fıképp mert
sokat bizonytalankodtak. Sayuri türelemmel fogadta minden
kérdésüket, és nemcsak hogy jó tanár volt, de szemlátomást
élvezte is a dolgot. Amikor befejezıdött a méredzkedés, ragyogó
ábrázattal felkiáltott, hogy ami ezután következik – a mintavétel
a plexiüveg maszkhoz, amelyet majd viselnem kell –, az sokkal
izgalmasabb.
– A beteg fej mőtéteinek javát már végrehajtották, és leapadt a
duzzanat az arcáról, így a maszk fı funkciója a hegesedés
csökkentése. Mi az elsı teendınk?
– Negatív lenyomatot készítünk az arcról – válaszolta az egyik
diák.
– Nem – mondta Sayuri, fényképezıgépet emelve a magasba.
– Fotókat készítünk, amelyeket referenciaként használhatunk a
maszk belsejének kialakításakor. Maga szívesen viselné a
maszkját egy éven át, ha nem passzol rendesen?
Sayuri saját kezőleg fotózott le minden lehetséges szögbıl,
hogy arcom legapróbb részleteit is megörökítse. Utálatosnak
találtam, hogy rögzíti a külsımet az utókornak. Amikor letette a
gépet, azt mondta:
– Most jöhet az a lenyomat. Hogy kezdünk hozzá?
Egy diák legalább biztosan elolvasta a tankönyv idevágó
fejezetét.
– GelTrate-et kenünk az arcra, majd gipszkötéssel borítjuk.
– Kiváló. Jöjjön és segítsen. – Sayuri lerántotta a fehér leplet
egy közeli asztalról; alatta ott volt valamennyi szükséges kellék.
Szememre kör alakú tapaszokat tettek, és kis csöveket dugtak az
220
 Pandora’s TeAm
orrlyukamba, hogy lélegezni tudjak. A diák kinyomott a kezébe
egy kevés gélt, és elkezdte szétteríteni az arcomon. – Ugyanezt a
gélt használják a fogászati lenyomatoknál is. Jó, ha ezt észben
tartják, mert senki sem szereti ezt az anyagot. Finoman vigyék
fel.
A gyakornok ujjai Sayuri ujjaihoz képest tétován mozogtak, de
így is dicséretet kapott, aztán Sayuri a többieket is megkérte,
hogy „lépjenek elı, és tegyenek próbát”. Elsöprı érzés volt a sok
engem tapogató kéz. Sayuri folyamatosan magyarázott,
miközben ügyködtek:
– Fontos, hogy megkapjuk a fej, a járomcsont, a szemkörnyék
természetes formáját... Ne feledjék, finoman...
A GelTrate után nyakmerevítıt kaptam, hogy mozdulatlan
maradjak, míg a gyakornokok felhelyezik a gipszkötés csíkjait.
Sayuri instruálta ıket a megfelelı szögekrıl, olykor kiigazított
egy-egy hibát, de jobbára csak óvatosságra intette ıket.
– Ez nem egyszerően bır, ez égett bır. Ne felejtsék el. Amikor
a gipsz a helyén volt végre, várnunk kellett, míg megszilárdul.
Sayuri ezt az idıt arra fordította, hogy a felépülésemre
vonatkozó kérdésekre válaszolt; gipsszel borított fejjel nem
kapcsolódhattam be a beszélgetésbe. Marianne Engel suttogva,
hogy ne zavarja a diákokat, azzal a javaslattal állt elı, hogy
felolvassa nekem a Pokol utolsó énekét. Nagy örömmel fogadtam
az ajánlatát; hallani akartam Marianne hangját a sötétben, így
kezdte:

„Vexilla regis prodeunt inferni

felénk: azért elıre nézz, keresve” –
szólt mesterem – „ha fel tudnád ismerni.”*

* Babits Mihály fordítása

221
 Pandora’s TeAm
A Sátánt, a Pokol királyát, jégpáncél foglyát a Pokol
legmélyebb bugyrában: milyen testhezálló kép, merengtem
önnön gipszpáncélomba zárva. Danténak Vergilius volt a
mestere, aki vezette ıt az útján, engem Marianne Engel
kalauzolt. Kétszer is átváltott olaszra, de észrevette magát, és
nevetve váltott vissza angolra. A háttérbıl az égések kezelésével
járó megpróbáltatásokról tanuló gyakornokok fojtott pusmogása
hallatszott. Amikor Sayuri úgy döntött, ideje levenni a maszkot,
éreztem, ahogy ujjai lehántják rólam a gipszet. Újra elöntött a
terem fénye, pont amikor Marianne Engel az épebbik fülembe
súgta Dante utolsó sorát:

...és így jutottunk ki a csillagokhoz.

***

– Kizárólag rövid ujjú, fehér pamuttrikókat viseljen – mondta

dr. Edwards –, és mindig futtasson le rajtuk néhány mosási
ciklust tiszta vízzel is. A mosószermaradék rettenetes hatással
van a gyógyuló bırre.
Elhagyhattam a kórházat; olyan szép javulást mutattam, hogy
átütemezték a szabadon bocsátásomat február közepére, a
vártnál csaknem két hónappal korábbra. Nan a rehabilitációs
instrukciók vaskos kötetére mutatott, amelyet Marianne Engel
tartott a kezében.
– A kádat minden fürdés elıtt sterilizálni kell, a vízhez
kemikáliákat adagolni. A kemikáliákról szerepel egy lista a
könyvben. Az elsı hétre való adagot még mi adjuk, azután
maguknak kell beszerezniük. Találnak egy listát a szappanokról
is. Mosakodás után ne feledjék alkalmazni a kenıcsöket, aztán új
kötéseket kell feltenni. A nyomásálló öltözete egy hónapon belül

222
 Pandora’s TeAm
elkészül, addig maradnak a kötések. Ja, és amennyiben használt
kölnit vagy dezodort a balesete elıtt, az most szigorúan tilos.
– Még valami? – kérdezte Marianne Engel.
Nan gondolkozott egy darabig.
– Vigyázzanak a rovarokkal. Egyetlen csípés is csúnya
fertızést okozhat. Ugye, rovarmentes a háza?
– Hogyne. – mondta Marianne Engel, majd hozzátette: – De
egy barátomat egyszer megcsípte a darázs, és tetszhalott
állapotba került. Szörnyő volt.
Szünet állt be a beszélgetésben, mialatt dr. Edwards és én arra
próbáltunk rájönni, mégis mirıl beszél Marianne Engel.
Találkozott a tekintetünk, és szavak nélküli egyetértésre
jutottunk, hogy úgyis hiába kérdeznénk, ezért Nan csak annyit
jegyzett meg, hogy az anafilaxiás sokk gyakori ilyen esetekben,
azután további instrukciókat adott a gondozásomhoz.
Emlékeztetett, hogy a rejtett veszélyekre éppúgy oda kell
figyelnem, mint a szemmel láthatóakra. A bır az a szervünk,
amely szabályozza a testhımérsékletet: veríték formájában leadja
a felesleges hıt a forró napokon vagy testedzés közben, és az én
testem sokat veszített e képességébıl. Verejtékmirigyeim és
pórusaim kipusztulása komoly feladatok elé állítja agyamat az
ideg– és az endokrin rendszer mőködtetésénél. Elméletileg
megtörténhet, hogy a testem fellázad, és belülrıl megsüti magát;
ha nem vigyázok, spontán öngyulladás következhet be.
– Itt, a szobájában megfelelı hımérsékletet tartottunk fenn az
ön számára – mondta dr. Edwards –, de egy ideig alighanem
játszadoznia kell majd a légkondicionálóval, míg rájön, hogyan a
legjobb. Marianne, ugye, van magánál légkondicionáló?
– Amint lehet, be fogom szereltetni.
– Helyes. Van esetleg kérdésük?
Megkérdeztem, mennyi morfint kaphatok. (Biztosra vettem,
hogy a kígyólotyó nem fog kitekergızni a gerincembıl, hiába
hagyom el a kórházat.)
223
 Pandora’s TeAm
– Egyhavi adagot – válaszolta Nan –, de legyen óvatos. Jobb
egy kis fájdalom most, mint leélni egy életet függıként.
Világosan beszéltem?
– Hát persze – mondtam. De máris SZOMJAZOL a következı
löketre gondoltam.
Kezelési útmutatóim ismertetése után a kórház politikájának
szellemében kerekes székbe ültettek, és Nan eltolt a bejárati
ajtóig. Marianne Engelnek eszébe se jutott tiltakozni, hogy neki
kéne tolnia; talán úgy vélte, dr. Edwardsnak szüksége van erre a
rituáléra, amikor elengedi a betegeit.
A bejáratnál felálltam, miközben Nan elıadta utolsó intelmét.
– Az emberek azt hiszik, ha egy égési sérült hazamegy, túl van
a nehezén. Igazából annyi történik, hogy elveszíti a kórház
mindennapos segítırendszerét. De mi továbbra is itt vagyunk,
úgyhogy ha bármire szüksége lenne, bátran keressen meg.
Howarddal ellentétben engem nem kísért barátok, családtagok
és volt menyasszonyok kontingense. De nem panaszkodhattam;
Thérése-zel ellentétben én élve távoztam. A kórházi személyzet
és Marianne Engel szívélyes „köszönömöt” mondott, és „sok
szerencsét” kívánt egymásnak. Connie megölelt, Beth
határozottan megrázta a kezem, s bár Maddy hiányzott a
társaságból, ha ott lett volna, biztosan megrázza a popsiját.
Sayuri megígérte, hamarosan ellátogat hozzánk, hogy folytassuk
a járásgyakorlatokat, és elnézést kért Gregor nevében, aki nem
lehet jelen, hogy elbúcsúzzon tılem. Vészhelyzet az egyik
páciensénél, magyarázta.
Arra számítottam, hogy Nan a kezét nyújtja majd, de nem
tette. Megölelte Marianne Engelt, és a lelkére kötötte, hogy
vigyázzon rám. Azután arcon csókolt, és azt mondta, én is
vigyázzak Marianne Engelre.

***

224
 Pandora’s TeAm
A skizofréniások vezethetnek? Ezek szerint. Marianne
Engelnek egy hetvenes évjáratú cirkálója volt; ez az utolsó jármő,
amit elképzeltem volna neki, de sebaj. Azzal hencegett, hogy a
kocsi valamikor az 1967-es Medicine Hat-i szépségverseny
gyıztesének volt a tulajdona.
MÉG KOCSIBA SE ÜLHETSZ VELE...
Az utolsó pillanatokban, mielıtt kórházba szállítottak,
füstölgı autóroncsból szedtek ki. Erre most alighogy kiengedtek,
máris kocsiba szállok. Tudtam, hogy gyalog nem mehetek, de azt
kívántam, bár lenne valami más módja a menésnek.
...MERT CSAK AZ JÁR A FEJEDBEN: NEM KÉNE
VEZETNIE.
A motor téli álmából morgó ásítozással ébredı medveként
berregett fel. Az ıskori autósmagnó tönkrement, ezért Marianne
Engel, hogy szórakoztassa magát vezetés közben, énekelt.
Elıször Edith Piaf szállt fel a torkából, akár egy elesett kis veréb;
azután saját magát szólította meg Leonard Cohen dalával: „So
Long, Marianne”.
Egy közlekedési lámpánál öreg Ford furgon mellé kerültünk,
egy férfi meg egy nı ült benne. A nı az utasülésrıl észrevett –
még viseltem a kötéseket, s ez így is fog maradni, míg el nem
készül a nyomásálló öltözetem –, és apró sikkantást hallatott,
majd visszakapta a fejét az útra, és próbált úgy tenni, mintha mi
se történt volna.
Amikor a nı ránk nézett, kettınk közül Marianne Engelt hitte
normálisnak.
EGYIKİTÖK SE NORMÁLIS.
Szóval, ilyen lesz; azt hiszem, fel kellett volna készülnöm rá.
De nem készültem fel.

225
 Pandora’s TeAm

XIV.

NEM KELLETT VOLNA MEGLEPİDNÖM, hogy az elsı épület, amelyet

megpillantottam, amikor ráfordultunk a Lemuria Drive-ra,
templom. A Szent Romanus hatalmas épülete rendkívüli
igyekezettel próbált tekintélyesebbnek mutatkozni annál,
amilyen valójában volt. Nem tőnt elhanyagoltnak, inkább az
látszott rajta, hogy elfogyott a pénz. A festék kezdett
lepattogzani, a téglák töredezni, és átlátszó csomagolószalag
foltozta az ablakok repedéseit. A fıkapuhoz vezetı betonösvény
mellett fehér mőanyag alapon fekete betős kiírás hirdette, hogy
Shanahan atya mindenkit szívesen lát a vasárnapi misén. A Szent
Romanus mögött poros temetı látszott, az idıjárás marta szürke
kıtáblák sorai élükre pottyantott pezsgıtabletták módjára álltak
ki a földbıl. A barna fő nyíratlan hajra emlékeztetett, a sírokon
kókadozott a nefelejcs. A nagyobb sírkövek némelyike
angyalokat ábrázolt, amint felemelkednek az elhunyttal a
mennybe. Megkérdeztem Marianne Engelt, ı faragta-e
valamelyiket. Nem, mondta, ilyesmit ı nem vállal.
Marianne háza, egy köpésre a Szent Romanustól, inkább
erıdítményre hasonlított: a masszív kıépítmény még a hunok
ostromát is kibírta volna. Marianne észrevette dermedtségemet,
amit a hely atmoszférája váltott ki, és elmagyarázta, hogy

226
 Pandora’s TeAm
képtelen lenne olyan házban élni, amely nem állja ki az idı
múlását.
Amikor kisegített a kocsiból, megkérdeztem, nem zavarja-e,
hogy temetı tıszomszédságában lakik. Megvonta a vállát, és
felhívta a figyelmem, hogy vigyázzak az ösvény köveivel, mert
egyik-másik mozog. Bütykös faroncs magaslott egy
virágládaként szolgáló és rozsdás elsı kerekével a földbe
süppedı talicska fölébe. A postaláda tátott sárkánypofa volt.
A ház oldalában tömör tölgyfa ajtó nyílt jókora
acélzsanérokon Marianne alagsori mőhelyébe, amit speciálisan
kıtömbök tárolására terveztek.
– A tatarozás java része adóleírási célt szolgált. Jack legalábbis
így mondta. – UGYE NEM FELEDKEZTÉL EL JACKRİL?
Krémszínő kutya, a híres Bougatsa szaladt elı a hátsó kertbıl.
Marianne Engel lehajolt, hogy megdögönyözze az állat busa,
ostoba fejét, és hátrahajtsa a fülét.
– Boogie! – Egyetlen pillanat mőve volt eldönteni: ez az eb
mindent megerısít, amit ki nem állhatok a kutyákban. Lassú
agyú volt, amilyen csak egy kutya lehet, retardált nyelve ide-oda
csúszkált a szájában, a feje meg úgy pattogott, mint apró
hulatáncos baba egy strici mőszerfalán.
FOGADOK, HOGY JACK NORMÁLIS FÉRFI
MINDENFÉLÉVEL A TARSOLYÁBAN.
– Mi lenne, ha énekelnénk valamit ennek a kedves úrnak? –
Marianne Engel láncdohányos jetihez illı morgást hallatott, és
Bougatsa csatlakozott hozzá, próbálta utánozni. Már tudtam,
hogy Marianne szépen énekel, így nyilvánvaló volt, hogy csak a
kutyával játszik ezen a módon. Na már most, a fülem aszalt
sárgabarackra emlékeztetı húsos csökevényként meredez ki zárt
ökölre emlékeztetı fejembıl. A jobb fülemre majdnem süket
vagyok, a bal azonban elég érzékeny ahhoz, hogy tudjam, milyen
förtelmesen hangzik a „daluk”. Fölemelve tartották a fejüket,
mintha a légben szálldosó magas hangokat akarták volna
227
 Pandora’s TeAm
elkapni. Nem sikerült. Nem csoda, hogy Marianne Engel temetı
mellett lakik: csak a halottak képesek ezt elviselni.
MINT AKIT ERRETEREMTETTEK. Kígyóringyó. FÉNYES
JÖVİT LÁTOK.
Nyivákolásuk közben magamba ittam Marianne otthonának
furcsaságát. Az ablakpárkányok súlyos fából kékültek, az
ablakok olyan vaskos ólomüvegbıl, hogy egy eltévedt baseball-
labda alighanem lepattanna róluk. A kıtéglák úgy festettek, mint
amiket szırös karú, nagy hasú férfiak emeltek a helyükre
egyesével, aztán nehéz kalapácsokkal püfölték pozícióba. Zöld
repkénykacsok kúsztak fel a falakra az egész épület
legelképesztıbb látnivalója, az ereszcsatorna mentén ırt álló
faragott szörnyecskék felé. Hogy abbahagyassam Marianne
Engellel a jódlizást, rámutattam, nem sőrőn látni vízköpıket
magánházakon.
– Ellenkezı esetben gazdag lennék. Viszont jó reklám, még az
újságban is megjelent rólam egy cikk. Egyébként nem is tudom
hova tenni a kis kópékat, annyian vannak már.
Az ördögfiókák lefelé bámultak, gülü szemük egyfolytában
rám meredt, akár jobbra lépegettem, akár balra. Groteszk testük
bővöletbe ejtett: emberi felsıtest olvadt halfarokba anélkül, hogy
ettıl igazi hablegénnyé alakult volna; majomtorzó ugrott elı egy
ló farából; bikafej ült meg szárnyas oroszlántestet. Kígyó nıtt ki
denevérbıl. Haragos nıi arc békákat köpködött. Mindegyik
testben különbözı szörnyek léteztek együtt; nehéz volt
megmondani, hol végzıdik az egyik, és hol kezdıdik a másik, és
lehetetlen volt megállapítani, melyik szörnyeteg – vagy melyik
szörnyetegnek melyik tagja – jó, és melyik rossz.
– Szükség van rájuk odafent – mondta Marianne Engel.
– Minek?
– Távol tartják a rossz szellemeket. – Kézen fogott, hogy
bevezessen a házba. Megkérdeztem, hol a felvonóhíd meg a
várárok. A körzeti elıírásokra hivatkozott.
228
 Pandora’s TeAm
Arra számítottam, hogy csupa bársony falikárpit és trónus
fogad majd odabent, de hatalmas térségek tátongtak üresen.
Négyszögletes fapillérek tartották a mennyezetet, a padló széles
pallókból állt. Marianne vasfogasra akasztotta a dzsekijét rögtön
az ajtó mellett, s mert észrevette, hogy felkeltette az
érdeklıdésemet a sok fa, megjegyezte:
– Cédrus és fenyı.
Körbevezetésemet az élénkpirosra festett nappaliban kezdte.
A hatalmas kandalló kıszáját angyalok és démonok egymásba
szövıdı mintázata díszítette. Volt ott két karosszék, közöttük
nemes szınyeg, s a karosszékek mintha régensekre várakoztak
volna, hogy nagy horderejő eszmecserék színterévé válhassanak.
Az ebédlı falain nagyobbfajta festmények függtek, leginkább
intenzív színfröccsenések és áramló alakzatok. Nem számítottam
ennyire absztrakt képekre; ha megkérdeznek, azt mondtam
volna, Marianne biztosan a vallásos tematikát kedveli. Erre
tessék. Drága tölgyfa asztal közepén frissen szedett virágcsokor
lilállott, s mindkét oldalon gyertyák álltak vaskandeláberekben.
– Azokat Francesco készítette. Ebben a házban minden
fémtárgy az ı keze munkája. – Bólintottam: hát hogyne. Hiszen
az emberek otthonát általában olasz szellemek rendezik be.
A konyhában kövér, ezüstszínő tőzhely terpeszkedett, meg
egy ódon frizsider, és rézfazekak sorai lógtak a mennyezetrıl. A
polcokon üvegtartókban tészták és főszerek álltak egymás
mellett, és napraforgósárga festés gondoskodott az örökkön
derős hangulatról. Minden a helyén volt, rendezetlenség egyedül
a túlcsorduló hamutartóban mutatkozott. A ház újfent meglepett:
nem a hamutartó, hanem a rend.
A dolgozószobát hatalmas íróasztal uralta, amelyrıl Marianne
azt állította, valaha egy spanyol királyé volt. Megint csak
bólintottam: hát hogyne. Nem csinálhatnak mindent az olasz
szellemek. Az asztal mögött robusztus szék, a tıle jobbra lévı
bırkanapé mintha dr. Freud valamelyik betegére várna.
229
 Pandora’s TeAm
Három falat súlyos kötetekkel teli könyvespolcok borítottak.
Spenser, Milton, Donne, Blake és a Tiszteletreméltó Beda alkotta
az angol szekciót. A német szerzık között szerepelt Hartmann
von Aue, Wolfram von Eschenbach, Ulrich von Türheim,
Walther von der Vogelweide, valamint Patrick Süskind. Az orosz
könyvek között volt Avvakum protopópa önéletírása, Mihail
Lermontov A démon címő mőve és a Holt lelkek Nyikolaj Gogoltól.
Spanyolország Ávilai Szent Teréz remekmőveivel, A belsı
várkastéllyal és A tökéletesség útjával képviseltette magát. A
görögök sem maradhattak ki; Homérosz, Platón, Arisztotelész,
Euripidész és Szophoklész csaknem betöltötte a legalsó polcot,
mintha réges-rég eldöntötték volna: egyetlen könyvespolc sem
lehet teljes úgy, hogy a többiek nem az ı vállukon állnak. A latin
könyvek egy fél falat tettek ki, de nekem csak Cicero Scipio álma
meg Ovidius Átváltozások címő munkáján akadt meg a szemem.
Kissé kilógva a sorból, de nem akarván lemaradni a világ
színpadáról, volt néhány könyv Ázsiából is. Nem tudtam
megkülönböztetni a kínai meg a japán karaktereket, és gyakran
még az angol cím sem árulkodott a könyv hazájáról. Végezetül
ott volt valamennyi fıbb vallásos szöveg: a Biblia, a Talmud, a
Korán, a négy Véda és így tovább.
E győjteményben az volt a legérdekesebb, hogy az összes
idegen nyelvő könyv két példányban szerepelt: az eredeti mellett
angol fordításban. Errıl természetesen megkérdeztem Marianne
Engelt.
– Az angol változat a tiéd – mondta. – Hogy tudjunk
beszélgetni róluk.
– És az eredeti?
– Miért olvassak fordításokat?
Marianne Engel leemelt a könyvek közül kettıt, amelyek nem
professzionális kiadások voltak, hanem kézzel, vastag papírra
írott példányok, szabálytalan főzéssel. A szépírás az övé volt, s a

230
 Pandora’s TeAm
szöveg szerencsére angol nyelvő, nem német. A Jelenések
Christina Ebnertıl és Friedrich Sunder Irgalmas élete.
– Gondoltam, esetleg el akarod olvasni ezeket – mondta –,
ezért lefordítottam.
Volt a könyvespolcon még egy érdekes tárgy: kis kıangyal az
ég felé kiterjesztett szárnnyal. Megérdeklıdtem, hogy ı faragta-e,
de úgy tőnt, bántja a kérdésem, pedig ártatlanul tettem fel.
Pislogott párat, mintha a könnyeit igyekezne visszatartani, és a
száját biggyesztve parancsolt nyugalmat reszketı alsó ajkára.
– Ezt te faragtad nekem – mondta elcsukló hangon. – Ez volt a
Morgengabém.
A földszintet ezzel végigjártuk. Marianne mőhelye a pincében
volt, de a lábam nem bírta volna az utat. Elsı kórházon kívüli
napom így is épp elég hosszúra nyúlt, s az igazat megvallva
letaglózott a szabadság. Megszoktam már, hogy ismerem
környezetem minden centiméterét, napirendem minden egyes
percét, most viszont végtelen sok új élmény rohamozott meg. A
délután hátralévı részét a nappaliban ücsörögve beszélgetéssel
töltöttük, de Marianne arcára már nem kúszott vissza a mosoly,
amit a kıangyallal kapcsolatos kérdésem törölt le róla.
NEM LESZ TARTÓS, UGYE, TUDOD? A kígyó
körülcsapkodta beleimet a farkával. ÖSSZE FOGOD
ROPPANTANI EZT A NİT AZ ÉRZÉKETLENSÉGEDDEL.
Kora este megmásztam a felsı szintre vezetı lépcsıt Marianne
Engellel a nyomomban, nehogy megbotoljak. Sóvárogtam a
morfinos tő után, ami betapasztaná a kígyólotyó száját. Két szoba
közül választhattam: a vendég-szoba volt az egyik, amely már
elı is volt készítve, a másik egy padlásszerő kuckó, kilátással a
Szent Romanus mögötti temetıre. Marianne Engel attól tartott, a
szoba sajátos formája, beékelve a tetı sarkába, nyomasztó hatást
kelthet több hónapos kórházi lét után, de nekem mindjárt
megtetszett.
– Mint egy harangtorony. Tökéletes lesz.
231
 Pandora’s TeAm
Marianne beadta nekem a morfint, ami édesebb volt, mint a
sivatag elsı zápora, és a kígyó némán besiklott az odvába.
Feltételeztem, hogy végig fogom aludni az éjszakát, de nem így
esett. Február volt, odakint még hideg, odabent mégis
kibírhatatlan hıséget éreztem. Ez részben talán pszichológiai
okokkal magyarázható: a stressz, hogy tíz hónapja most elıször
alszom idegen helyen.
Nem lélegzı bıröm lázongott a forró éjszakában,
koncentrációs táborokról álmodtam, emberi kemencékrıl meg
gyufaszál testő áldozatokról, akiket az éhség olyasmivé
változtatott, ami túl sovány ahhoz, hogy ember legyen. Dülledt
szemükben vád ült; merev tekintetükkel rám vadásztak. Valaki
azt mondta németül: „Alles brent, wenn die Flamme nur heiβ genug
ist. Die Welt ist nichts als ein Schmelztiegel.” Minden ég, ha elég forró
a láng. A világ nem több olvasztótégelynél. Ugyanezt a beszédet
hallottam a kórházi rémálmomban is, amikor csontváz ágyam a
lángok szemfedıvel borított martalékává lett.
Hirtelen felriadtam a vékony lepedık közt, arra vágyva, bár
tudnék izzadni. Hallottam, hogy a kígyó ezt a szót kántálja:
HOLOKAUSZT. HOLOKAUSZT. HOLOKAUSZT.
HOLOKAUSZT. Ha jól tudom, a szó jelentése: „teljesen
elégetett”. A harangtorony engem sütögetett; dr. Edwardsnak
igaza volt, tényleg kell az a légkondicionáló. KÜZELEDEM, ÉS
NEM TEHETSZ ELLENE SEMMIT. A kígyó kitartása
tagadhatatlan volt, mintha egy Jehova tanúja fészkelne a
gerincemben. KÜZELEDEM, ÉS NEM TEHETSZ ELLENE
SEMMIT.
Odapillantottam Friedrich Sunder Irgalmas életére, mely az
éjjeliszekrényen feküdt. Úgy gondoltam, hogy nincs erım
olvasni, fıképp ennyire fajsúlyosat. Ráálltam együttmőködni
nem akaródzó lábamra, és némi ösztökéléssel sikerült
beirányoznom magam a legnagyobb hálószoba felé, ahol –
meglepetésemre – nyoma sem volt Marianne Engelnek. Füleltem.
232
 Pandora’s TeAm
Odalentrıl klasszikus zenét hallottam, amit nem ismertem fel, de
valami okból földmőveseket juttatott eszembe. Lekínlódtam
magam kétemeletnyi grádicson, elıbb a harangtoronyból a
földszintre, majd a földszintrıl a pincemőhelybe.
Száz gyertya, száz kis tőzpont égett a pincében. Ez nem
tetszett. Vörös viasz folyt le buja patakokban a kandeláberekrıl;
a kıpadlót apró cseppek pöttyözték bíbor csillagok tótágast álló
mennyezetét alkotva. Egyik oldalt ki tudtam venni a tekintélyt
parancsoló tölgyfa ajtót, a másikon meg egy terebélyes
munkapadot. A falakon szerszámok lógtak kampókon, és
kávéfızı pihent a polcon a lemezjátszó mellett, amelybıl a zene
szólt. Egy halom tessék-lássék összesepert kıtörmelék közelében
partvis dılt a falnak. Ám ezek csak a lényegtelen részletek.
Mindenütt befejezetlen szörnyek voltak. Általában az alsó
felük maradt megmunkálatlan, mintha megkapták volna a
koboldmaffiától a közmondásos betoncipıt. Egy félkész tengeri
bestia hártyás kezével próbálta kiásni magát a gránitóceánból.
Rémült majom felsıteste tört elı egy oroszlánból, amelynek a
lába még nem volt kifaragva. Madárfej trónolt embervállon, de a
mellkas alatti rész érintetlen márvány volt. A csillámló
gyertyafény csak hangsúlyozta a szörnyek egyébként is
felnagyított vonásait.
A mőhely a teljesség hiányának szimfóniája volt a lét és
nemlét között ragadt gnómokkal. Nehéz volt megállapítani,
elragadtatottak vagy búskomorak-e inkább, rettegnek vagy
rettenthetetlenek, lelkesek vagy lélektelenek; talán maguk sem
tudták. Ahhoz sem volt elég a fény, hogy az épségükrıl vagy a
rútságukról meggyızıdjön az ember. S e nyers vízköpık
közepette Marianne Engel hatalmas kıtömbön aludt ruhátlanul,
csak a nyaklánca volt rajta, a nyílhegy keble völgyében pihenve
enyhén mozgott fel-le a lélegzete ritmusára. Marianne otthon
volt itt, mezítelenségén árnyak és fények táncoltak, haja fekete
kötélbıl font szárnyként terült szét a teste körül. Rátapadt a
233
 Pandora’s TeAm
sziklájára, mint az esıt váró moha, és én nem tudtam levenni a
szemem csodás testérıl. Nem akartam bámulni; de nem bírtam
abbahagyni.
Tisztában voltam vele, hogy valami egészen intim területre
török be; volt valami sebezhetı a jelenetben, sebezhetıbb még
Marianne pıreségénél is. Úgy éreztem, kihallgatok egy
magánbeszélgetést, és tudtam, hogy azonnal távoznom kell.
Visszakecmeregtem a földszintre, és eldöntöttem, hogy a
dolgozóban alszom, mert az hővösebb, mint a harangtorony.
Törülközıkkel borítottam be a bırkanapét, ugyanis még mindig
hullattam a bıröm, és leheveredtem. Újabb tetemes mennyiséget
lıttem magamba a morfinból, mert ami az egyiknek méreg, az a
másiknak ambrózia. Aznap éjjel nem volt több holokausztálom.

***

Arra ébredtem, hogy Marianne Engel áll mellettem fehér

köntösben. Beszélgettünk néhány percig, mielıtt a fürdıszobába
tessékelt, ahol már várt rám a fürdıvíz a megfelelı
kemikáliákkal dúsítva, és hımérı lógott a kád peremérıl. – Vedd
le a ruhád.
A kórházban a szerencsét a csalással vegyítve sikerült
elkerülnöm, hogy Marianne részt vegyen a fürdetéseimen, de
ezennel kifogytam a szerencsébıl. Jótevım látni kívánta védtelen
testemet, ezért kijátszottam az utolsó kártyámat: azt mondtam,
feszélyezve érezném magam, ha meztelenül kéne mutatkoznom
elıtte, ugye, megérti? Meg, felelte, ám ez mit sem változtat azon,
hogy valakinek meg kell mosdatnia. Mondtam, hogy tartsa
tiszteletben a magánszférámat. Nevetett, és elmesélte szokatlanul
eleven álmát az éjszakáról, amelyben a mőhelye közepén álltam,
és az ı meztelen testét bámultam.

234
 Pandora’s TeAm
Ebbıl aligha tudtam kidumálni magam. Nem tehettem mást,
mint hogy új üzletet ajánlok: rendben van, megmosdathat, ha
elıbb kapok még egy kis narkót. Kompromisszum elfogadva.
Rövidesen megfosztattam a ruháimtól, és úgy álltam ott, mintha
gumiból lennék, ami nem töltötte ki rendesen az öntıformát,
miközben Marianne végigkutatta förtelmes testemet alkalmas,
morfinra éhes véna után.
MOST MEGLÁTJA A FOGYATÉKOSSÁGODAT.
Marianne a csípımön tartotta a kezét, és a bal karomat pécézte
ki, miközben én a jobbat védekezın az ágyékom elé lógattam.
Elıkészítette a tőt, odaérintette a hegyét a bırömhöz, és
megkérdezte:
– Ide jó lesz? – İ BELÉD TUD HATOLNI... Bólintottam. A tő
döfésekor nem is gondoltam a morfinra; egyedül az járt a
fejemben, ...DE TE NEM HATOLHATSZ BELÉ, hogy nem
szabad elmozdítanom a jobb karomat.
– Be a kádba – mondta Marianne. De nem mászhattam be a
jobb karom megmozdítása nélkül. Ezért csak álltam egyhelyben,
takargatva a hiányt a lábam között. – Mindennap segíteni fogok
neked a fürdésnél – mondta halkan. – Bajos lesz folyton
rejtegetned.
Nincs is mit rejtegetnem, gondoltam.
– Tudom, hogy hiányzik az a részed.
Nem mondtam semmit.
– Azt hiszed, undorodni fogok – folytatta Marianne Engel
vagy hogy megváltoznak az érzéseim.
Végre kinyögtem:
– Igen.
– Tévedsz.
Leejtettem a karom, mintegy kihívásképpen, mintha azt
várnám, hogy Marianne reakciója majd rácáfol a szavaira. Azt
akartam, hogy riassza vissza a zárt heg, ahol felvágták a
testemet, betuszkolták a péniszt, és levarrták a hasítékot. Azt
235
 Pandora’s TeAm
akartam, hogy hıköljön hátra magányos herezacskóm
látványától, amely leginkább ördögszekérre hasonlított egy
kísértetváros néptelen utcáján.
De Marianne nem hıkölt hátra; letérdelt meztelen testem elé,
és elırehajolt. Feje egy vonalban volt a lágyékommal, és
összehúzott szemmel tanulmányozta a már régen kiszedett
varratok halovány vonalkáit, melyek lezárták azt a helyet, ahol
valamikor a péniszem volt. Marianne felemelte a kezét, majd
visszahúzta, de nem az undortól: inkább mintha az az ösztön
hajtotta volna, hogy a testem ıhozzá tartozik, megérintheti; aztán
ráébredt, hogy nem, ebben a században nem. Ezért feltekintett
rám, és engedélyt kért.
Megköszörültem a torkom egyszer, kétszer, aztán
bizonytalanul bólintottam.
Marianne Engel keze ismét felemelkedett, s ezúttal ujjai
végigcirógatták győrött pusztaságom. Semmit sem éreztem, túl
mély, túl tökéletes volt a heg; csak azért tudtam, hogy hozzám
ért, mert láttam magamon az ujjait.
– Most már elég – mondtam.
– Fáj?
– Nem. – Harmadik torokköszörülés. – De eleget láttál már.
NEM LÁTOTT SEMMIT.
Elvette a kezét, és felállt. Egyenesen a szemembe nézett, ezen a
napon éppen zöld szempárjával. Mint némelykor, szeme most is
felkavaró hatással volt rám.
– Nem szeretnélek kényelmetlen helyzetbe hozni.
– Pedig azt teszed – mondtam. – Idınként.
– Tényleg úgy hiszed – kérdezte –, hogy bármikor is a
testedért szerettelek?
– Én... – Negyedik, ötödik; pokolba a torkommal. – Nem
hinném. – S hogy bebizonyítsam, tényleg így gondolom, minden
további nélkül bemásztam a vízbe.

236
 Pandora’s TeAm
Masszív kád volt, oroszlánlábakon állt. Marianne Engel
dörzsölni kezdte bıröm legkülsı, halott rétegeit. Próbálta
elterelni a figyelmem a fájdalmas mővelet közben – így mutatva,
hogy szívesen veszi fel újra beszélgetésünk fonalát –, és
megkérdezte, miért aludtam rosszul. Elmagyaráztam, hogy kissé
melegem volt, ami kellemetlen álmokat idézett elı. Aztán
megkérdeztem, miért hevert a kövön.
– Utasításokat kaptál?
– Azt hittem, készen áll az egyik kıalak – ismerte be –, de
tévedtem.
– Egyszer azt mondtad, nagyon serényen dolgozol, hogy
kiszabadítsd a figurát a kıbıl, mégis tele a pince befejezetlen
munkákkal.
– Néha félig jutunk, mire rájönnek, hogy nincsenek
felkészülve. Ezért tartunk egy kis szünetet. – Vizet merített a
tenyerébe, és a fejemre csurgatta. – Amikor újra hívást kapok,
majd befejezem ıket.
– Mi történik – kérdeztem –, ha nem faragsz, amikor hívnak?
– Azt nem tehetem. A munkám megörvendezteti Istent.
– Honnét tudod?
Marianne erısen rányomta a szivacsot egy pontra, ahol a
bıröm nem akarta megadni magát.
– Onnan, hogy Isten fület adott nekem, amely képes
meghallani a hangokat a kıben.
– Ez hogy mőködik pontosan?
Elbotlott a saját szavaiban; nyelvi jártasságának dacá-ra
képtelen volt kifejezni a gondolatait.
– Egyszerően csak kiüresítem magam. Valamikor annyira
idegessé tett, hogy Istentıl kapok utasításokat, hogy nem is
voltam képes rá. Most megtisztítom magam, és olyankor
beszélnek hozzám a vízköpık a legkönnyebben. Ha nem vagyok
üres, hordozom a saját elképzeléseimet, s azok mindig tévesek.
Tudod, a vízköpıknek sokkal könnyebb a dolguk, mert ık már
237
 Pandora’s TeAm
millió éve üresek. İ megszállja ıket a sziklában, és
megvilágosítja ıket. A vízköpık pedig beavatnak engem Isten
tervébe. Meg kell szabadulnom... – hallgatott el jó ötmásodpercre
– ...meg kell szabadulnom minden potenciától, mert így kerülök
a legközelebb a tiszta cselekvéshez. De egyedül Isten a tiszta
cselekvés.
Nem teszek úgy, mintha tökéletesen értettem volna ezt, de
íme, a legjobb interpretációm: Isten megszólítja az „eltemetett
vízköpıket” (vagyis azokat az alakzatokat, amelyek még a kı
foglyai), és tájékoztatja ıket, hogy milyen formát kell felölteniük.
Az eltemetett vízköpık megszólítják Marianne Engelt, és
instruálják, hogyan valósítsa meg ezeket a formákat. Marianne
Engel közvetítıként kifaragja a követ. A vízköpık az ı keze által
nyerik el a formát, amelyet Isten rendelt nekik. Így az immár
felszínre került vízköpık (vagyis a kész faragások) az isteni
szándék megnyilatkozásai. Nem Marianne Engel kreálmányai,
mert nem ı a szobrász; hanem Isten. Marianne csupán eszköz az
İ kezében.
Magyarázás közben mindvégig erısen sikálta a testem.
Amikor befejezte, láttam a fürdıvízben úszkáló bırcafatjaimat.

***

Rövidesen érkezett egy szerelıbrigád, hogy beüzemelje a

légkondicionálót, így végre kényelmesen alhattam a
harangtoronyban. Feltettem pár polcot – egyet a könyveknek,
egyet a kis kıgnómnak meg az üvegliliomnak, amit még a
kórházban kaptam. Az egyik sarokban íróasztal állt, oda tettem
Gregor ajándékát, az irodaszereimet. Egy másik sarokba került a
tévé meg a videó – ezeket Marianne Engel vásárolta nekem, bár ı
maga irtózott az efféle, túl modern tárgyaktól.

238
 Pandora’s TeAm
Az alagsori jelenet nem ismétlıdött meg egyhamar, és gyorsan
kialakítottunk egy rutint. Amikor reggelente felébredtem,
Marianne elıbb beinjekciózott, majd lesikált. Ezt egy sor
testgyakorlat követte, amelyeket Sayuri írt elı. Délután
szundítottam, s míg aludtam, Marianne Engel beszerezte az
ápolásomhoz szükséges kellékeket, vagy sétálni vitte Bougatsát.
Kora este megint felkeltem, és kártyázás vagy kávé mellett
beszélgettünk. Némelykor, ha Marianne-nek valami dolga akadt,
felhívtam Gregort, és dumáltunk pár percet. Azt vettem észre,
hogy hiányolom a kórházi ágyamnál tett látogatásait, és
általában azzal az ígérettel tettük le a kagylót, hogy hamarosan
összefutunk. Persze nem ment könnyen, mert Gregor szigorúan
be volt táblázva, ami szabad ideje megmaradt, azt Sayurival
töltötte.
Az esték többnyire úgy értek véget, hogy Marianne Engel
aludni tért, mikor még nem voltam álmos, én pedig
fennmaradtam, hogy olvassam Friedrich Sundert vagy Christina
nıvért.
Az Irgalmas élet lebilincselı olvasmány volt, még ha elıttem
felfoghatatlan okokból több helyen felcserélıdtek is a nemek a
szövegben. Sunder elıször helyesen hímnemben ír, aztán – láss
csodát! – máris nı lesz belıle. Ezeket a hibákat talán a nıi
szerkesztık ejtették Friedrich halála után, vagy a számos nıi
írnok az évek során, vagy akár Marianne Engel, amikor átültette
a mővet angolra. (Képzeljék, hogy csilloghat Titivillus szeme!)
De nem hittem, hogy errıl volna szó, mert a nıi minıség nem
csupán a tipográfiai bakikra korlátozódott: szervesen illeszkedett
a tartalomhoz.
Különösen szembetőnı példa erre Sunder atya leírása a
Krisztussal kötött házasságáról. Az én modern agyamnak bizarr
elképzelni egy ilyen egyesülést, ám a Krisztussal való
„házasság”, úgy tőnik, megszokottnak számított a Friedrich
pozíciójában lévı férfiaknál. Mindazonáltal, még ha ezt
239
 Pandora’s TeAm
elfogadjuk is, nem tagadhatjuk a menyegzıi elgondolás hallatlan
erotikusságát. A házasságot díszes, virágokkal borított ágyban
hálják el, egy udvar közepén, és számos égi alak kíséri
figyelemmel, köztük Szőz Mária. Sunder leírja, hogy Krisztus
átölelte és megcsókolta ıt, s hogy kölcsönösen örömet szereztek
egymásnak. (Igen, jól olvasták.) Amikor Krisztus végez
Friedrichhel, felszólítja az angyalokat, hogy fogják a
hangszereiket, és játsszanak rajtuk olyan gyönyörtelien, ahogy ı
játszott az imént szeretett hitvesével. Jézus még azt is mondja,
hogy egyesülésük révén lelkek sokasága szabadult meg a
purgatóriumból, és ebbıl is látszik, hogy isteni nászéjszaka volt.
Felvetıdött bennem, hogy Marianne Engel csak azért
illesztette be ezt a passzust a fordításba, hogy jót nevessen a
kontómra. Mert – ugyan már! – ez az epizód egyszerően nem
szerepelhetett Sunder eredeti mővében. Idıközben azonban más
forrásokban is utánanéztem, és azt találtam, hogy a leírás hiteles.
Bármennyire érdekes is ez, az én figyelmemet jobban felkelti
az, hogy az Irgalmas élet sehol sem említi Marianne nıvért, akit
csecsemıkorában kitettek Engelthal kapujába. Amikor erre
rámutattam, Marianne Engel biztosított felıle, hogy a
kimaradása Sunder könyvébıl magyarázatot lel, még mielıtt
befejezi múltbéli életünk történetét.

***

– Tudom, nem tetszik az ötlet, hogy nyilvánosan mutatkozz –

mondta –, úgyhogy menjünk most, az éj leple alatt.
Névlegesen ellenszegültem, de túl erıs volt a kíváncsiság,
vajon hová vezethet egy ilyen éjféli kiruccanás Marianne Engellel
(na meg Bougatsával). Nemsokára már Marianne kocsijában ülve
tartottunk a tenger egy olyan partszakasza felé, ahol soha nem
akarózott megállnom. Azon tőnıdtem, lesznek-e mások is, és
240
 Pandora’s TeAm
arra jutottam, hogy ezen a hideg, február végi éjszakán
valószínőleg nem. Tévedtem. A homokos partot apró tüzek
pöttyözték, tinédzserek ülték körül a máglyákat, és itták a sört.
Egyenlı távolságra voltak a sötétségben, ami mindenkit az
anonimitás ködébe burkolt. Ez tetszett.
Marianne Engel pokrócot terített le. Le akartam vetni a
cipımet, mert telement homokkal, de még a sötétben is
szégyelltem hiányzó lábujjaimat. Marianne azt mondta, bárcsak
bemehetnék vele úszni, vagy legalább térdig belegázolhatnék a
vízbe, de fogalma sincs, milyen hatással lenne a bırömre a sós
víz. Az ösztönöm azt súgta, nem élvezném. Persze nemigen
számított, hiszen soha nem tanultam meg úszni.
– Kár – mondta Marianne. – Én imádom a vizet.
Az ölébe hajtottam a fejem, ı meg a Sköll nevő nagy farkasról
beszélt, amelyik fáradhatatlanul hajszolja a napot, mert fel akarja
falni. Azt mondják, amikor kezdetét veszi a Ragnarök, a világ
végén vívott csata, Sköllnek végül sikerül majd elnyelnie a
Napot, míg fivére, Hati a Holdat eszi meg, és a csillagok eltőnnek
az égrıl. Mesélt a rettentı földrengésekrıl, amelyek
szétszaggatják a földet, midın Miðgarðsormur, a Midgard kígyó
megmozdítja gigászi testét az óceánban, toronymagas szökıárt
támasztva. Az összes isten részt vesz majd az iszonytató
háborúban, s végül mindent ellep a tőz. A világ, mondta
Marianne Engel, égni fog, majd elszenesedett maradványai a
tengerbe süllyednek.
– Legalábbis így hiszi az én Sigurðr barátom.
Felpattant a pokrócunkról, és kezdte ledobálni a ruháit.
– Megyek úszni.
Bár többnyire elfogadtam a hóbortjait, ez a bejelentés sokkolt.
A veszély nyilvánvaló volt és közvetlen; túl hideg az idı,
tiltakoztam.
– Nem baj – makacskodott. – A jegesmedve-merüléseken
mindenki ezt teszi.
241
 Pandora’s TeAm
Hallottam már ezekrıl az eseményekrıl – amikor emberek
néhány percre bevetik magukat a jéghideg óceánba, általában
jótékonysági célból –, és tudtam, hogy tucatnyi önkéntes éber
ellenırzése mellett zajlik a dolog, nem beszélve az orvosi
felügyeletrıl. Száz résztvevı áll rajtra készen, hogy segítsen
kihúzni a bajba jutott úszókat, Marianne viszont egyedül van.
– Jólesik, hogy ennyire féltesz – mondta –, de csináltam már
máskor is.
– Igazán? – provokáltam. – Hol? És mikor?
– Finnországban. És gyakran.
Finnországban.
– Ettıl még nem szerettem meg az ötletet. – Nem vagyunk
Finnországban.
– Aranyos vagy. Csak pár percig maradok a vízben, és nem
úszom messzebb, mint ahol még leér a lábam. – Ruhája addigra
levetett halomban hevert a parton, és újból megkértem, ne tegye.
– Pár perc csak. A kisvízben.
NEM LEHET BELİLE BAJ.
– İszintén meghat az aggódásod – tette hozzá –, de ne félts
engem.
Nyugodtan nekiindult az óceánnak. A hold tört fénybe vonta
a hullámokat. Marianne nem torpant meg, nem borzongott, nem
fröcskölte magát, nem vizezte be a hasát, hogy szokja a hideget.
Csak menetelt elıre, míg a víz már a melléig ért, aztán beledılt
PÁ, MARIANNE, a habokba.
Hallottam, hogy a parton egyik-másik tinédzser felröhög,
amiért valaki ostoba fejjel úszni megy az évnek ebben a
NAGYON HIDEG szakában. Figyeltem Marianne kicsiny
nyomdokát, amint tılem távolodva, de a parttal párhuzamosan
haladt. Legalább állja a szavát, és nem merészkedik beljebb.
Követtem, a parton biceregve próbáltam tartani a lépést, bár nem
tudtam, mit tehetnék, ha bajba kerül. MONDD SZÉPEN:
„PÁPÁ!” Azon kívül, hogy riadóztatom a tinédzsereket; a
242
 Pandora’s TeAm
balesetem óta kizárt dolog volt, hogy a testem megbirkózna a téli
óceán hidegével.
Marianne könnyedén szelte a vizet; látszott, hogy jó úszó, s a
dohányzás dacára erıs a teste a faragás fizikai munkájától. Hébe-
hóba kitekintett a partra, rám. Úgy rémlett, mintha mosolyogna,
de túl messze volt, nem lehettem benne biztos. Idegesen
szorongattam az angyalérmés nyakláncomat, míg meg nem
láttam, hogy fordul, s már kifelé igyekszik.
Amikor visszatért a partra – legnagyobb
megkönnyebbülésemre mindössze pár perccel azután, hogy
elhagyta –, ugyanúgy jött ki a vízbıl, mint ahogy bement. Nem
szaladt, nem rázta le magáról a nedvességet. Csak kiemelkedett a
habokból, és odasétált hozzám, dideregve az éj hővösében, de
nem olyan hevesen, mint számítottam rá.
– Tudod, mi volt a legjobb ebben az úszásban?
– Nem.
– A tudat, hogy itt vársz rám a parton. – Törülközıvel csavarta
ki a vizet a hajából, nem kis feladat, nekem elhihetik, majd
visszavette a ruháját, amit idegesen odahajítottam neki,
cigarettára gyújtott, és azt mondta, ideje folytatnia kettınk
történetét.
Valahányszor szünetet tartott, talán csak hogy némi drámai
hatást csempésszen a mesélésbe, én attól féltem, ez már a
hipotermia jele.

243
 Pandora’s TeAm

XV.

MOST, HOGY TÚLJUTOTTÁL A NEHEZÉN, minden nappal javult az

állapotod. Sokat kellett még gyógyulnod, de már nem aggódtam
azon, hogy elmész, valahányszor kiteszem a lábam a szobából.
Kezdetben nem akartál az életedrıl beszélni. Nem tudtam,
azért-e, mert szégyennel tölt el a sok év, amíg zsoldos voltál,
vagy egyszerően túl fájdalmas lenne felidézned az utolsó csatát.
De mert a te életed tabu téma volt, az enyémrıl beszéltünk
helyette. Mintha lenyőgöztelek volna a történetemmel,
magammal, és én nem nagyon értettem, hogy miért. Mi lehet
olyan érdekes a zárdaéletben? Neked mégis felcsillant a szemed,
amikor a szkriptóriumi feladataimról meséltem, és izgatottan
kérted a ruhádat. Kivettem a szekrénybıl, ahol tartottuk.
Akármilyen rongyos volt, a nıvéreket nem vitte rá a lélek, hogy
kidobjanak valamit, ami nem az övék.
A nyílvesszı keresztülhatolt a páncélingeden, s a becsapódás
körüli rész elégett, de éreztem valami nehezet és szögleteset a
belsı zsebben. Te elıvetted ezt a valamit, ami kendıbe volt
csavarva. Elülsı felébıl még mindig kiállt a vesszı csonkja, s a
nyílhegy éppen csak átütött a túlsó oldalon. Néhányszor
megforgattad a tárgyat a kezedben, ámultán; ez a véletlen pajzs
akadályozta meg a nyílvesszıt, hogy mélyebbre fúródjon a

244
 Pandora’s TeAm
mellkasodban. Kihúztad a nyílhegyet, és a tenyerembe nyomtad
azzal, hogy tegyek vele, amit akarok.
Egy percig sem kellett gondolkodnom, azonnal rávágtam:
tudom, mit teszek vele.
– No és mit?
– Visszaadom – válaszoltam –, csak áldást kérek rá Sunder
atyától. Akkor a szíved elfogadja majd az amulettet, és nem ér
több támadás.
– Elıre várom a napot – mondtad, miközben átnyújtottad a
csomagot. – Ezt egy halott embertıl szereztem.
Kibontottam, és kézzel másolt könyvet leltem benne,
megpörkölıdött szélei szénnel piszkolták be az ujjaim. Azon
tőnıdtem, miként lehetséges, hogy a lángok megkímélték a
könyvet.
Odatartottam a mellkasodhoz; égéseid szépen körberajzolták.
Az ép bırfelület pontosan ott helyezkedett el, ahol a nyílvesszı
hozzád szegezte a könyvet, s ez a meg nem égett négyszög
közepén látható apró vágásra is magyarázatot adott.
Fellapoztam a könyvet, megfigyeltem, hogy a vágás hátrafelé
haladva egyre kisebbedik az oldalakon, és a halott emberrıl
kérdeztelek. Azt válaszoltad:
– Két olasz is volt a sorainkban. Az egyik csatában esett el, jó
ember volt, a neve Niccoló. Az ı könyve.
Megesett, hogy a condotta külországiakat is felfogadott,
amennyiben azok jeleskedtek valamiben. A te zsoldoscsapatod
olasz íjászokat bérelt fel, és tulajdonképpen így kezdte a csapat
condottának titulálni magát – ez volt az olasz szó a
zsoldoscsapatra, és a katonáknak tetszett a hangzása.
Az olaszok a legremekebb íjászok közé tartoztak, akiket
valaha láttál, és kiválóan együttmőködtek veled meg
Brandeisszel. Te nem nagyon beszélted a nyelvüket, viszont
Benedetto – a másik olasz – meg Niccoló is tudott valamennyire
németül, és az együtt töltött évek során megtanultátok tisztelni
245
 Pandora’s TeAm
egymást mind íjászként, mind emberként. Olyannyira bíztatok
egymásban, hogy titkon még azt is megtanácskoztátok:
mindannyian belefáradtatok a harcba.
Amikor Niccoló meghalt, Benedetto úgy döntött, elég volt.
Nap mint nap kockáztatta az életét a harcmezın, miért ne
kockáztassa ez egyszer a szökéssel? A félelmét, hogy üldözni
fogják, végül elnyomta a maradástól való félelem. Ahelyett, hogy
szó nélkül elillant volna, felkínálta neked meg Brandeisnek a
lehetıséget, hogy csatlakozzatok hozzá.
Megfontoltátok, de a végén elvetettétek az ötletet. Herwald
egy idegen eltőnése fölött talán még szemet huny, ám ha
egyszerre három íjásznak vész nyoma, elkerülhetetlen és
iszonyatos megtorlás várna rátok. De ami fontosabb, sem te, sem
Brandeis nem mondhatta el magáról azt, amit Benedetto. Az
igazság az, hogy még mindig jobban tartottatok a saját
csapatotoktól, mint az ellenségtıl. Mégis mindketten becsültétek
Benedettót, és kötelességeteknek éreztétek, hogy segítsetek neki,
részint barátságból, részint kalandvágyból.
Benedetto úgy érezte helyesnek, ha visz valamit Niccoló
feleségének és két fiúgyermekének Firenzébe.
– Legyen valami a fiúknak az apjuktól, amikor felnınek. – így
az éjszaka sötétjében kiteregettétek és átvizsgáltátok a halott
ember holmiját. Volt ott egy pénzesszütyı, a ruhája, a csizmája,
egy könyv meg az íja. Benedetto kiválasztotta a szütyıt, hogy
majd átadja az asszonynak a pénzt, és az íjat, amirıl úgy
gondolta, méltó ajándék lesz egy harcos fiainak.
Noha semmi szükséged nem volt a könyvre, Benedetto kezébe
nyomtál egy kis pénzt, hogy kifizesd.
– Az apa halálával erre nagyobb szüksége lesz a családunk,
mint a szavakra.
Benedetto egyetértett, és azt mondta, nem is tudja, mit keresett
ez a könyv a barátjánál.

246
 Pandora’s TeAm
– Valami nagy firenzei költı írta, de én mindig ugrattam
miatta Niccolót. A költészetet nem a mi fajtánknak találták ki.
Másnap reggel úgy kellett tennetek Brandeisszel, mintha
titeket is éppannyira meglepne Benedetto szökése, akár
többieket. Becsvágyó Kuonrat a dühtıl fortyogva kövelelte egy
hatalmas hajtóvadászat azonnali megindítását „az áruló
felkutatására és megölésére!”.
Herwald ennél ésszerőbben gondolkozott. Úgy döntött, csak
egy kisebb csapat fogja keresni Benedettót, az is csak rövid ideig.
– Az olasz vissza fog térni a hazájába – érvelt Herwald.
Hadd menjen. İ nem germán; nem közülünk való. De ne
higgyétek, hogy ezzel megváltoznak a dolgok. Ha germán
honfitársunk szökik el, nem nyugszunk, míg meg nem találjuk,
és végzünk vele. Még ha évekbe telik is.
Beszéde lehőtötte a zsoldosokat, akik közül a többségnek soha
nem tetszett az idegenek beférkızése soraikba. Nekik elég volt
annyi, hogy mindkét olasz elment, a miként nem számított.
Becsvágyó Kuonratot továbbra is bıszítette Benedetto eltőnése,
de mosolyt csaltak az arcára a vezér szavai, hogy a német
dezertırök ezután is halállal lakolnak. És felismerte a tökéletes
alkalmat suttogó rágalomhadjáratának elindítására.
– Kezd tohonyásodní az öreg Herwald.
Ennél a pontnál hirtelen félbeszakítottad a mesélést, és olyan
szemérmesen ejtetted le a tekinteted Engelthal betegszobájának
padlójára, hogy muszáj volt megkérdeznem, mi a baj.
– Ez a könyv – mondtad –, van benne valami furcsa. Amikor
elıször megpillantottam, mintha hívott volna. Mintha akarta
volna, hogy eltegyem.
– Ez nem is olyan különös. Én állandóan ezt érzem a
könyvekkel.
– De Marianne nıvér – bukott ki belıled a vallomás –, én nem
tudok olvasni.

247
 Pandora’s TeAm
Nem tudom, mibıl gondolhattad, hogy elvárom tıled a betők
ismeretét. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy írástudásommal
kivételként erısítem a szabályt. Felhívtam rá a figyelmed, hogy
ha akkor nem teszed el a könyvet, a nyílvesszı a szívedbe szalad
és megöl.
– Máris több hasznát láttad ennek a könyvnek – mondtam –,
mint én fogom bármelyiknek, amit elolvasok.
Tudtad, de legalábbis gyanítottad, hogy a könyv olasz nyelven
íródott, nem pedig németül. Én megerısítettem ezt, de
hozzátettem, hogy le tudom fordítani. Ezzel igencsak
elkápráztattalak, hiszen senkit sem ismertél, aki olvasott volna
valamilyen nyelven, hát még kettın. Megígértem, hogy a
cellámban majd áttanulmányozom, aztán beszámolok, hogy
mirıl szól. Örültél neki, de kértél még egy szívességet.
– Kérlek, imádkozz halott barátom, Niccoló lelkéért meg a
feleségéért és a gyermekeiért. És Brandeisért. Magam is
megtenném, de az én imám nem ér annyit, mint a tiéd.
Megnyugtattalak, hogy imádkozni mindenkinek érdemes,
amennyiben ıszinte szívvel teszi, de természetesen teljesítem a
kívánságod.
Mindjárt aznap este nekiláttam a fordításnak. A könyv dúskált
a vallásos szóképekben, ezért nagy segítségemre volt Paolo
imakönyve, de olyan durva köznyelven írták, hogy meggyőlt
vele a bajom. Kezdettıl fogva nyilvánvaló volt, hogy semmihez
sem hasonlít, amit azelıtt olvastam. Még egy könyv, amelyet
jobb elrejteni a többi apáca szeme elıl. Pokol, hirdette a borító,
írta: Dante Alighieri.
Jóllehet világosan kitőnt, hogy ez a Dante mélyen vallásos
ember, az is világos volt, hogy nemigen tiszteli a mindennapos
egyházi gyakorlatot. Eltátottam a számat, amikor ahhoz a
pokolkörhöz értem, ahová az eretnek pápák kerülnek. Bonifác is
köztük volt, aki az én idımben szolgált, s akirıl Gertrud, de még
Christina anya is a legelismerıbb szavakkal nyilatkozott.
248
 Pandora’s TeAm
Éjjel megszállottan fordítottam, nappal téged ápoltalak.
Amikor az apácanıvérek eltávoztak imára, felolvastam neked
azt, amivel éjszaka végeztem. Olyan érzés volt, mintha bőnös, de
varázsos titkon osztoznánk. A történet egy másik helyre repített
bennünket. A faragatlan nyelvezet és a durva szóképek közelebb
vittek a te világodhoz, a vallásos elképzelések pedig téged
közelítettek az én lelki életemhez. Valahol középen találkoztunk.
Engem arra tanítottak, hogy Isten mindenütt jelen van, a
teremtés valamennyi aspektusában, de én soha nem találtam. Azt
mondták, ha nem találom Istent, imádkoznom kell több
útmutatásért, vagy tisztábbá kell válnom, hogy İ átadja magát
nekem. Képzeld csak el a meglepıdésemet, amikor Dante hangja
révén kezdtem mélyebben érteni az Istenséget, s miután egész
életemben a mennyország szavain rágódtam, végre
megragadtam Istent, de csak miután bepillantást nyertem a
Pokolba.
Soha nem maradhattunk elég sokáig kettesben. Visszatértek a
nıvérek, s nekünk el kellett terelnünk a beszélgetést a könyvrıl.
Idıvel engedtél elsı elhatározásodból, hogy nem beszélsz a
condottabeli életedrıl. Minden érdekelt, amit meséltél, kezdve
azon, hogy miként álltál be zsoldosnak.
Gyermekkorodban nem volt kérdéses, hogy apád
nyomdokaiba lépsz a kımővescéhben. Mellette tanonckodtál, s
életed elrendezettnek tőnt egészen kora tizenéves korodig,
amikor apád halálos rohamot kapott kıhordás közben, és
röviddel ezután anyádat is elvitte egy betegség, amelynek senki
sem ismerte a nevét, hát még a kezelésének módját.
Így lettél jó családból való fiúból árva. A város kisajátította az
otthonod, s mert nem voltak rokonaid, megtanultál az utcán élni.
A kisstílő tolvajlás nem tőnt igazi bőnnek, amikor ez maradt az
egyetlen lehetıséged.
Egyik nap megpróbáltál kicsenni néhány pénzdarabot
Herwald erszényébıl, aki ellátmányért érkezett a városba.
249
 Pandora’s TeAm
Amikor Herwald fülön csípett, a merészséged jobban
lenyőgözte, mint amennyire felháborította a támadásod.
Felajánlotta, hogy bevesz a csapatába, te pedig nem láttál rá okot,
hogy nemet mondj. Az ajánlat izgalmat ígért, és egyszerően
fogalmazva: ennél jobbra nem számíthattál.
Nem volt rossz döntés belépni a condottába, legalábbis nem
tőnt annak. A pápa és Lajos király között dúló hatalmi harc
országszerte zőrzavart keltett a hercegek körében. Amikor a
német katonai erık kimerültek, a nemesség magánhadseregek
toborzásába fogott. A helyzet olyannyira áttekinthetetlenné vált,
hogy olykor azt se tudták, ki ellenség és ki szövetséges, csak
egyvalami volt biztos: mindig akad munka egy zsoldosseregnek.
Amikor megkérdeztelek, te kinek az oldalára álltál – János
pápáéra vagy az uralkodóéra –, azt válaszoltad, hogy amint az
ember oldalt választ magának a háborúban, máris rosszul
döntött.
– A történelem arról szól, hogy egyik ember el akar venni
valamit a másiktól, ami általában egyiküknek sem a tulajdona.
Ez a hozzáállás megmagyarázta, hogyan voltál képes nap mint
nap íjat fogni a kezedbe. Pusztán gyakorlati megfontolásból
tetted. Soha senkit nem hallottam még ennyire nyíltan beszélni,
még a pergamenkészítıt sem, és természetesen velem sem beszélt
még senki úgy, ahogyan te. Utálatosnak találtam a tényt, hogy ez
fellelkesít, mégis így volt. Azelıtt mindig érzéketlen gyilkosnak
képzeltem a katonákat, te azonban rácáfoltál erre. A
könyvmolyságtól alighanem sznob voltam egy kicsit, de be
kellett látnom, hogy sok olyasmit tudsz, amit én nem.
A hús megfeszült a melleden, ahogy gyógyult. Arra
utasítottál, vágjam fel, hogy tágulni tudjon. Nem akartam, és
fájdalmas volt látnom a kínlódásodat, amit a kezemben mozgó
kés okozott. Ez más volt, mint amikor kimetszettem az üszkös
részeket, mert azokban az elsı napokban még képes voltam
elhatárolódni az érzéseimtıl.
250
 Pandora’s TeAm
De te ragaszkodtál hozzá. Azt mondtad, érzed, hogy szükség
van a kezelésre, érzed abból, ahogy fáj a karod, amikor
felemeled. Ezért néhány naponta a fogaid közé szorítottál egy
darab gyolcsot, én meg csíkokban felvagdostam a mellkasod,
hogy enyhüljön a feszülés. Borzalmas volt, és hiába fordítottam
félre a tekintetem, fojtott sikolyaidat nem rekeszthettem ki.
Fogalmad sincs, mennyire csodáltam a bátorságod. Úgy tőnt,
használ a kezelés: végül már fel tudtál kelni a betegágyból, hogy
rövid sétákat tégy, és néha-néha egymáshoz ért a kezünk.
Engelthalban elkerülhetetlenül szárnyra kapott a szóbeszéd. A
nıvérek az imádkozásból visszatérve épp elégszer szakították
már félbe a Pokol történetét; tudták, hogy valamiféle titkot
rejtegetünk. És mindenki láthatta abból, ahogy egymásra nézünk:
több ez közöttünk ápolónı és betege kapcsolatánál. Az idıt, amit
együtt töltöttünk, már nem lehetett a gyógykezeléssel
magyarázni.
Biztosra vettem, hogy Gertrud és Agletrudis áll a híresztelések
mögött.
– A zsoldos megrontja drága jó Marianne nıvérünket. – Azt
hiszem, még igazuk is volt, ugyanis megtanultam, hogy nem
csak Istent lehet szeretni. Sıt ráébredtem, hogy jobb nem csak
Istent szeretni.
Be kellett következnie. Christina anya úgy döntött, hogy
eltávolít téged, de mert a felépülésed még nem volt teljes, Sunder
atyához és Heinrich testvérhez küldött lakni.
– Hogy könnyebb legyen visszatérnie a világba – mondta
Christina anya. – Már meg is tettük az elıkészületeket.
Nem volt mit mondanom, mivel egy életre elköteleztem
magam a rendfınökasszonyom mellett. Így hát
összecsomagoltad kevéske holmidat, és köszönetet mondtál
mindnyájunknak, a többi apácanıvérnek ugyanúgy, ahogy
nekem, szívélyes szolgálatainkért. Fájt, hogy ilyen hővösen
búcsúzol, de a legjobb harcosok, azt hiszem, tudják, melyik csatát
251
 Pandora’s TeAm
nem érdemes megvívni. Ezzel kiszakítottak az életembıl, és
mások gondjaira bíztak. Azt mondtam magamban, így lesz a
legjobb, és eltökéltem, hogy hinni fogok ebben.
Ideje volt továbblépnem. Isten nem azért adott nekem
irodalmi tehetséget, hogy İt káromló olasz költıket fordítsak,
ezért elzártam Dantét a ládámba. Azt mondtam magamban,
hogy a fellángolásom irántad próbatétel volt, semmi több, hogy
legyızzem a földi hívságokat, s ezáltal jobban szolgáljam Istent.
Egyetlen imát se hagytam ki, és minden éjjel késıig dolgoztam a
szkriptóriumban a Gertrud-biblián. Gertrud már a könyv borítóját
tervezgette, s néha fennhangon merengett, vajon túlzás lenne-e
az ékszerberakás. Megnyugtattam, hogy semmi sem mértéktelen,
ha az Úr dicsıítésérıl van szó.
Ez egy hétig folytatódott így, aztán rá kellett jönnöm, hogy
nem tarthatom Dantét a ládámban, hiszen nem az enyém a
könyv. Úgy illik, hogy visszajuttassam hozzád. Miként az
apácáknak nem volt joguk megsemmisíteni a ruhádat, ugyanúgy
én sem tarthattam meg a könyved. Ez bizonyos értelemben lopás
lenne, és az Úr nem akarhatja, hogy tolvaj váljék belılem.
Elhatároztam, hogy csendben felkeresem Sunder atyát. Miért
ne? Azelıtt is rendszeres éjjeli látogatója voltam, miért kéne
változtatnom ezen csupán azért, mert te ott vagy? Ha elkerülöm
a mindennapos foglalatosságaimat, akkor hagyom, hogy a
jelenléted megváltoztassa a szokásaimat épp ennek akarta elejét
venni a rendfınöknı. Tehát: egyetlen módon akadályozhatom
meg, hogy befolyásold az életem: ha titkos látogatást teszek a
házban, ahol idızöl.
Sunder atya nyitott ajtót, és a sarok felé bólintott; ott ültél.
– Ez az ember – mondta – már egy hete azon igyekszik, hogy
ne ejtse ki a neved.
Több szín volt az arcodon, mint mikor utoljára láttalak, s
amikor felálltál, láttam, hogy könnyebben mozog a felsıtested.
Hamarosan felgyógyulsz és elmégy, gondoltam, és abban a
252
 Pandora’s TeAm
pillanatban majdnem meghasadt a szívem. Sunder atyához
fordultam, és riadtan kérdeztem:
– Mi lesz velem?
İ Heinrich testvérre pillantott, és valami lejátszódott
közöttük, egy tekintet volt, vagy emlék, azután felém fordult, és
így szólt azon a kedves hangján:
– Marianne nıvér. Természetesen elhagyod Engelthalt.
Mióta az eszemet tudtam, Sunder atya szüntelen csak az
ifjúkori bőneirıl lamentált, most meg azt tanácsolja, hogy
távozzam a kolostorból, és lépjek ki ugyanabba a bőnös világba?
Annyira váratlanul értek az atya szavai, hogy csak suttogni
tudtam, te nem hallhattad:
– Miért?
– Christina anya mellett voltam azon az éjszakán, amikor
megtaláltunk téged a kapuban – suttogta vissza Sunder atya –, és
váltig állítottam, hogy a megjelenésed isteni jel. Akkor úgy
hittem, az Úrnak különleges tervei vannak veled, és most is ezt
hiszem. De már nem vagyok meggyızıdve róla, hogy e
terveknek Engelthalban kell beteljesedniük.
Nem értem be ennyivel, kértem, magyarázza meg jobban.
– Amikor ez a férfi idekerült, én megint csak jelen voltam az
eseménynél. Láttam, milyen állapotban van, meg kellett volna
halnia... de nem halt meg. Nem férhet hozzá kétség, hogy ennek
te vagy az oka. Azt kell gondolnom, hogy kettıtök utazása még
nem ért véget, s hogy ez az utazás mosolyra fakasztja az Urat.
– De hát bőn lenne feladni a fogadalmamat.
– Én nem hiszek – suttogta Sunder atya – olyan Istenben, aki
bőnnek tekinti a szerelmet.
Éppen effajta engedélyre volt szükségem; azt sem tudtam,
hogyan köszönjem meg neki. Csak köréje fontam a karom, és
megöleltem, oly erısen szorítottam, hogy alig kapott levegıt.
Visszatértem a cellámba, és összeszedtem kevéske
tulajdonomat. Néhány köpönyeget, a legjobb lábbelimet meg
253
 Pandora’s TeAm
Paolo imakönyvét: más értékem nem volt, amit magammal
vigyek. Épp esett, amikor a kerten át elindultam Sunder atya
hajlékához. Amint az szokás volt, ha egy nıvér a kerengı kövét
tapodja, elmorzsoltam az ötvenegyedik zsoltárt a földben pihenı
elhunyt apácák lelki üdvéért, de a jövı felé szállongó
gondolataim reszketı félelemmel és várakozással töltöttek el. Jó,
hogy esik, gondoltam, mintha Isten azért küldte volna az esıt,
hogy a kolostor megtisztuljon tılem.
– Látom, összecsomagolt, Marianne nıvér. – Agletrudis
hangja. – Elbúcsúzott legalább jótevıjétıl, a
rendfınökasszonytól?
Ezzel az elevenemre tapintott. Az nem érdekelt, mit gondol
rólam Agletrudis vagy Gertrud, ám a szívem mélyén úgy
éreztem, elárulom Christina anyát. De mit mondhattam volna
neki? Nem tudtam volna elviselni a tekintetébe kiülı fájdalmat.
İ mindig hitt bennem, még ha én nem hittem is magamban, és
soha nem számított volna tılem hőtlenségre.
Szó nélkül faképnél hagytam Agletrudist, s ı utánam kiáltott:
– Christina anya miatt ne fájjon a feje. Teszek róla, hogy soha
ne felejtse el magát.
Majdnem hátrafordultam és megkérdeztem, hogy érti ezt, de
nem volt értelme. Inkább baktattam tovább. Tudtam, hogy
Agletrudis nem fogja fellármázni a kolostort a távozásom miatt.
Azzal járt a legjobban, ha enged elmenni, és visszafoglalja helyét
az armariusi rang várományosaként.
Mire Sunder atya hajlékába értem, számőztem Gertrudot és
Agletrudist az elmémbıl. Christina anya arca azonban tovább
kísértett. Heinrich testvér adott némi elemózsiát, s bár Sunder
atya lassan hetven felé közeledett, ragaszkodott hozzá, hogy
elkísér bennünket egy darabon. Tiltakoztam, mert esett, de ı már
magára is kanyarította a pluviáléját.
Ahogy Sunder atyát közrefogva gyalogoltunk, nem az
foglalkoztatta a gondolataimat, ami elıttem áll, hanem amit
254
 Pandora’s TeAm
magam mögött hagyok. Sunder atya kedves szavai ellenére nem
vitathattam azt az egyszerő, de kárhozatos tényt, hogy igenis bőn
megtörni szent esküvésemet. Igyekeztem mentséget keresni, és
lázas küszködéssel sikerült is fabrikálnom egy ésszerőnek látszó
érvet.
Az összes engelthali apáca közül én voltam az egyetlen, aki
nem maga döntött a zárdába vonulásról. Még ha a többiek fiatal
lányokként érkeztek is, ismerték a kolostor falain kívüli világot;
valamikor odakint éltek, és tudták, mit veszítenek, amikor
apácának álltak. Nekem soha nem adatott meg ez a lehetıség.
Így ha most elhagyom veled Engelthalt, de késıbb visszatérek, a
vallásos életnek is nagyobb értéke lesz. Végezetül az már a saját
választásom lesz, nem a szüléimé, akik kitettek a kapuba: ha meg
akarom tudni, hogy a sorsom a zárdához köt-e, el kell mennem
onnét.
Úgy három mérföld után már láttam rajtad, hogy kezdesz
fáradni. Érthetı, hiszen sérüléseid súlyosak voltak, és a baleseted
óta keveset mozogtál, de eltökélted, hogy nem mutatod ki a
gyengeséged – önmagad akarod-e meggyızni arról, hogy jól
vagy, vagy engem, nem tudtam biztosan. Mégis Sunder atya volt
az, aki elsıként megállásra kényszerült, éltes kora képtelenné
tette a továbbhaladásra. Megszorította a karod, és a lelkedre
kötötte, hogy szeresd Marianne-t, aztán félrevont engem, hogy
váltsunk néhány szót négyszemközt.
Elıvett egy nyakláncot, ami addig a pluviáléja rejtekén lapult,
és a kezembe nyomta. A Dante Poklából kihúzott nyílhegy függött
rajta medálként, és az atya azt mondta:
– Megtettem, amire kértél, Marianne nıvér, megáldottam.
Köszönetet akartam mondani, de ı fölemelte a kezét.
– Van még itt valami. – Ismét benyúlt a pluviáléja alá,
ahonnan ezúttal papírokat vett ki. – Christina anya se nem vak,
se nem ostoba. Nem hitte, hogy csakugyan elmész, de számolt a

255
 Pandora’s TeAm
lehetıséggel. Engem kért meg, hogy vigyázzak ezekre, biztos,
ami biztos.
Átadta a két írást, amiket valamikor szüleim tettek bele a
kapunál hagyott kosaramba. Ott álltak a szavak latin és német
nyelven, amelyek velem érkeztek Engelthalba. E gyermek a sors
ajándéka, tizedik leszármazottja egy jó nevő családnak, s most már a mi
Megváltónké, a Jézus Krisztusé és az Engelthal kolostoré. Cselekedjenek
a kislánnyal úgy, ahogy Isten jónak látja.
Csak ekkor engedtem utat a sírásnak, amivel döntésem
meghozatala óta küzdöttem. A kétség váratlan rohamában azt
kérdeztem Sunder atyától, csakugyan hiszi-e, hogy helyesen
választok.
– Marianne, édes gyermekem – mondta –, hiszem, hogy ha
ebben az ügyben most nem a szívedre hallgatsz, örökre
megbánod.

256
 Pandora’s TeAm

XVI.

VOLT EGY SZABAD DÉLUTÁNOM, mialatt Marianne Engel

bevásárolni ment, és úgy döntöttem, az Irgalmas élet társaságában
töltöm. A konyhában olvastam, amikor meghallottam, hogy
valaki beront az erıdítmény kapuján, olyan döngı léptekkel,
akár egy kicsinyét keresı rinocérosz-nıstény.
– Marianne! – Nıi gépfegyverhang sorolta a szótagokat.
Amikor a hang gazdája megjelent a konyhaajtó keretében,
szemlátomást hátrahıkölt a látványomtól. – Maga? Édes jézus!
Rosszabb, mint hittem.
Törpe, de Napóleon módra; az a fajta törpe, amelyik mindent
elkövet, hogy magasabbnak látsszék. Kövér, de mint a vízzel
töltött léggömb; teste nem petyhüdt, hanem kerek, mintha szét
akarna robbanni. Kora: ötvenes? Nehéz megsaccolni, de akörül
lehetett. Nem voltak ráncai, ahhoz túlságosan gömbölyő volt az
arca. Rövidre csupált haj, túl sok pirosító a járomcsontján; sötét
öltöny, alóla fehér, széles hajtókájú ing villan ki; gondosan
fényesített cipı; kéz a csípın. Tekintetében kihívás rejlett, mintha
azt üzenné, merjem csak állba verni! Így szólt:
– Maga egy förtelem.
– És maga kicsoda?

257
 Pandora’s TeAm
– Jack – válaszolta. Végre szemtıl szemben voltam a férfival,
akitıl tartottam, erre kiderül, hogy nı. De éppen csak hogy: Jack
Meredith inkább képregénynıre hasonlított, akinek az a vágya,
hogy férfi legyen.
– Marianne ügynöke, ugye?
– Soha egy huncut centet se fog látni Marianne pénzébıl. – Fél
kézzel hozzásegítette magát egy csésze kávéhoz, miközben a
másik keze egyik ujjával egyfolytában felém bökdösött. – İ azt
mondja, hogy ellakhat itt? – Jack nyilvánvalóan tudta a választ,
mert nem hagyott idıt, hogy feleljek. – Mégis, hogy fog
gondoskodni magáról? Árulja már el nekem!
– Nem kell, hogy Marianne gondoskodjon rólam -mondtam –,
és nem érdekel a pénze.
– Mi kell akkor? Szex? – Lekicsinylı fröcsögésébıl az sejlett,
hogy a szex szerinte nem több mocskos vitánál két ellentétes test
között.
– Nekem nincs péniszem.
– Hála az égnek. – Az elsı korty kávéval leforrázta a száját. –
Te jó isten!
Fogott egy marék zsebkendıt, hogy letörölje, ami az állára
loccsant, és a megvetés meg a kíváncsiság elegyével méregetett.
– Tulajdonképpen mi történt magával?
– Megégtem.
– Hát, annyit én is látok, nem vagyok hülye. – Gombócot győrt
a zsebkendıkbıl, és a szemetes felé dobta. Elvétette, majd a téves
dobás miatt dühöngve megtette a szükséges lépéseket a
zsepilabdáig, és beejtette oda, ahová való. – Megégett, mi? Szar
ügy.
– Maga mindig csak úgy besétál ide?
– Én már akkor is csak úgy besétáltam ide, mikor maga még
piát csempészett az iskolai bulikra – ugatta Jack –, és nem tetszik,
hogy itt van. Adna egy cigit?
– Nem dohányzom.
258
 Pandora’s TeAm
Kiszúrt egy dobozt, amit még Marianne Engel hagyott a
pulton.
– Alighanem jól teszi a maga állapotában.
– Szóval Marianne ügynöke? – Elsıre nem kaptam választ.
– Több vagyok én annál, barátocskám, úgyhogy vigyázzon,
hová lép. – Jack mélyet szippantott, és most a cigarettával
bökdösött felém roppant vádlón. – Ez a dolog, na, hogy maga itt
lakik, ez egy elbaszott ötlet. De én majd kiverem Marianne
fejébıl, maga kis torzszülött.
Lehet, hogy már ki is találták: rögtön megkedveltem Jack
Mereditht. Elıször is ı volt az egyetlen ember, aki elég hangosan
beszélt ahhoz, hogy ne kelljen megkérnem, ismételje meg a
szavait. De ennél is jobban elbővölt egész személyiségének a
túlnıttsége: olyan volt, mint egy antropomorfizált tölteni való
pulyka, amely fıszerepet kapott egy Raymond Chandler-
regényben. A legtöbbre azonban azt értékeltem, hogy Jack
egyáltalán nem érzett együtt az égési sérültekkel. Néhány
pillanatig farkasszemet néztünk. Megforgatta a cigarettát a
hüvelykés mutatóujja között, hunyorított, mint egy igazi vagány,
majd így szólt:
– Mit bámul, maga hamuban sült pogácsa?

***

Pár nappal késıbb Marianne Engel meg én a hátsó tornácon

ültünk az új kıtömbök kiszállítását várva, amikor Marianne
közölte, hogy utasította Jacket, igényeljen nekem hitelkártyát.
Mondtam, képzelem, mennyire örül Jack a feladatnak, mire
Marianne Engel azt felelte:
– Megteszi, amit mondanak neki. Jack csak ugat, de nem
harap.

259
 Pandora’s TeAm
ÉN TUDOM, MIRE HASZNÁLHATNÁNK EGY
HITELKÁRTYÁT.
Eldiskuráltunk errıl-arról, aztán feltettem egy kérdést, amely
közös történetünk legutóbbi fejezete óta motoszkált bennem:
tudni szerettem volna, mi fán terem a pluviále. Marianne Engel
elmagyarázta, hogy ez egyfajta esıkabát, amit régen hordtak a
papok, s az Újtestamentumból vett jelenetek díszítették.
Megkérdeztem, volt-e ábrázolás Sunder atya pluviáléján. Igennel
felelt.
– Azt is megmondom, hogy mi – mondta játékos szünetet
tartva –, ha odaérünk a történetben.
Amikor a teherautó begördült, Marianne tapsikolni kezdett,
akár egy gyerek farsangkor, és a pinceajtóhoz inalt, hogy
beillessze a nehéz kulcsot az óriási zárba. Vasrudakat fektetett a
földre, azokon csúsztatták be a kıtömböket a házba. A nyílásban
eltőnı kövek láttán nekem egy mohó hívı jutott eszembe, aki
éppen az áldozati ostyát nyeli. Marianne oldalt állva kérlelte a
szállítókat, bánjanak kíméletesen a barátaival. A szállítók úgy
néztek rá, mintha flúgos lenne, de folytatták a munkájukat.
Amint elmentek, Marianne ledobálta magáról a ruháit, és
gyertyákat gyújtott. Feltett egy lemezt, melyrıl gregorián énekek
csendültek fel, majd elnyúlt az új tömbök egyikén, és mély
álomba merült egészen másnap reggelig.
Széles mosollyal lépett a szobámba, és bejelentette, hogy
csodálatos útmutatásokat kapott, de csak a lemosdatásom után
lát munkához. Éreztem a kedvetlenségét, miközben csutakolt –
ujjai kıre vágytak, nem emberi húsra –, meg azt is, hogy
kötelességet teljesít. Amint végzett velem, már rohant is az
alagsorba. A nappaliban ültem, félúton a lent és a fent között, és
olvasni próbáltam, de elterelte a figyelmem Marianne vésıjének
kopogása. Felvonultam a harangtoronyba, hogy elfoglaljam
magam valamivel – videóztam, olvastam, ugráltattam Bougatsát
egy spárgára kötött törülközıvel –, de néhány óra elteltével
260
 Pandora’s TeAm
uralhatatlanná vált a kíváncsiságom. Résnyire nyitottam a
pinceajtót, és leóvakodtam az elsı pár lépcsıfokon, hogy
kikémleljem Marianne Engelt.
Nem kellett volna aggódnom, hogy tolakodónak találja a
jelenlétem, mert annyira belemerült a munkába, hogy úgy
látszott, észre se vesz. Meglepetésemre meztelenül faragott; kissé
nyugtalanító volt látni sebes mozdulatait az éles fémeszközökkel.
A szerszámok vadul repkedtek, de Marianne keze biztosnak
tőnt, s engem delejezett a fém, a kı és a hús tánca.
Nem elég, ha azt mondjuk, Marianne Engel „faragott”: ennél
sokkal többrıl volt szó. Addig cirógatta a követ, míg a kı
megadta magát, és feltárta a benne szunnyadó alakot. Marianne
kihízelegte kıodújukból a vízköpıket. Kiszeretgette ıket a kıbıl.
Órák múlva sem vett észre; ámultam a lendületén. Még
dolgozott, amikor aludni mentem, és egész éjjel folytatta. Nem
állt meg a következı napon és éjszakán sem. Összesen több mint
hetven órán át fáradozott, literszám döntötte magába a kávét,
százszámra szívta a cigarettát. Pontosan ilyennek festette le a
munkáját – hogy napokig farag megállás nélkül –, de ez idáig
nem nagyon hittem neki. Feltételeztem, hogy hencegésbıl
nagyítja mővészi fegyelmét. De nem. A szkeptikusok azt hihetik,
megvárta, míg aludni térek, mielıtt maga is szundított egyet, de
a kalapácsolása folyton felébresztett. Az elsı reggelen még
elszakította magát a munkájától, hogy lefürdessen, de láttam –
éreztem – a neheztelését. Türelmetlenség ült a szemében, éppen
csak visszafogott düh, miközben végigszaladt a szivaccsal a
bırömön.
A hatvanadik órához érve megkért, hogy rendeljek két nagy
vegetáriánus pizzát. Általában nem volt kifogása a húsevés ellen,
de hamar megtanultam, hogy faragási periódusaiban ezt
rögeszmésen elutasítja.
– Semmi hús! Semmi állati! – Amikor levittem neki a pizzákat,
végigjárta a terem három sarkát, hogy engedélyt kérjen három
261
 Pandora’s TeAm
mesterétıl – Lube, Domine, benedicere –, és nem evett, mígnem
adták jóváhagyásukat. Tétova nyughatatlansággal trónolt a
kıtörmelék közepén, és állat módra falt, szinte tudomást se vett
rólam. Szájából olvadt sajt lógott a bal mellbimbójára; szerettem
volna lesiklani rajta, mint valami mozzarella-kommandós, hogy
bevegyem csodás keblét. A gyertyafény kiemelte testének krétás
csillogását, kıporral borított angyalszárnyai közt verítékvonalak
vágtak medret maguknak. A tetoválások és az eksztatikus
viselkedés részben Hildegard von Bingenhez, részben egy
jakuzához tette hasonlatossá.
Az eltelt órák alatt a lemezjátszó megszólaltatta Carl Orff
szerzeményeit; Berlioz Fantasztikus szimfóniáját; Beethoven kilenc
szimfóniáját; Poe-t (az énekest, nem az írót); Milla Jovovich elsı
albumát; a teljes Doors-diszkográfiát; Robert Johnson felvételeit;
a Cheap thrillst a Big Brother and the Holding Companytól
(négyszer egyhuzamban); meg egy Bessie Smith-, Howlin' Wolf–
és Son House-egy-veleget. Az órák elırehaladtával egyre
hangosabb lett a zene, és Marianne egyre rekedtebb torkú
énekeseket választott. Hiába a részleges süketségem, a végén
füldugóval kellett visszavonulnom a harangtornyomba.
Amikor befejezte, alig állt a lábán. A kész szörnyetegnek
szarvakkal ellátott emberfeje volt térdeplı sárkánytesten, és
Marianne megcsókolta a teremtmény kıszáját, majd felvonszolta
magát a lépcsın, s még mindig porosan és verítékesen bezuhant
az ágyba.

***

– Nos, a mániás depresszió gyakran elıfordul a mővészek

körében – mondta Gregor az asztal mellett, miközben töltött a
maga hozta whiskybıl. A nap lehanyatlóban volt, és a hátsó
tornácon üldögéltünk; Marianne Engel még mindig aludt az
262
 Pandora’s TeAm
erıltetett menet után. Gregor, miután meg ismételte, hogy
semmilyen részletet nem adhat ki nekem Marianne korábbi
kezeléseirıl, azt mondta, általános kérdésekre szívesen válaszol.
– Miután elolvastam azt a sok könyvet – mondtam –, arra
jutottam, hogy Marianne szimptómái inkább a skizofréniát
támasztják alá, minta mániás depressziót.
– Hát, lehet. Lehet mindkettı – válaszolta Gregor –, vagy
egyik sem. Nem tudom. Az is lehet, hogy kényszerbetegség.
Mondta valaha Marianne, hogy miért kell ilyen sokat faragnia
egyhuzamban?
– Azt hiszi, Isten utasításait követi. Azt hiszi, így adja tovább a
mellkasába rejtett szíveket,
– Hát ez bizarr. – Gregor belekortyolt az italába. – Hú, jó erıs.
Gızöm sincs, mi baja Marianne-nek.
– Pedig illene tudnod, nem?
Gregor megvonta a vállát.
– Egy egész raktárt lehetne megtölteni azzal, amit nem tudok.
Szedi Marianne a gyógyszerét?
– Nem. A bogyókat még az orvosoknál is jobban utálja. Ne
vedd sértésnek.
Megkérdeztem, kényszeríthetjük-e valamiféle jogi
határozattal, hogy szedje a piruláit. Gregor elmagyarázta, hogy
ezt a lépést egyedül egy gyám tehetné meg. Jacket javasoltam,
akirıl nemrégiben megtudtam: gondnoki felügyeletet is betölt
Marianne Engel mellett azon kívül, hogy a menedzsere, de
Gregor elmagyarázta, hogy a gondnoknak csupán a beteg
vagyonát illetıen van intézkedési joga, a személyes döntéseibe
nem avatkozhat bele. Senki sem küldhet egy beteget akarata
ellenére kórházba, csak a bíróság, mondta Gregor, és ık is csak
pár napra küldhetik be. Közbeszóltam, hogy nem szeretném
bezáratni Marianne Engelt; mindössze annyit szeretnék, hogy
szedje a gyógyszereit. Gregor azt mondta, nem tehetek mást,
mint hogy szépen megkérem. Aztán megkérdezte,
263
 Pandora’s TeAm
beszélhetnénk-e valami másról; jóllehet érzése szerint még nem
szegte meg az orvosi titoktartást, attól tart, hogy veszélyesen
közel jár hozzá.
Annyiban hagytuk a témát. Sayuri felıl kérdeztem, és Gregor
azt mondta, találkozgatnak. Az este is randevújuk volt. Aztán
legorombított, hogy állandóan a szerelmi életérıl faggatom, míg
a magaméról soha nem árulok el semmit. Kikacagtam – szerelmi
élet? ugyan már! –, de Gregor visszapasszolta a labdát.
– Engem nem tudsz átejteni.
Szünet állt be a beszélgetésben, de kellemes szünet. Gregor
megint ivott a whiskyjébıl, és együtt figyeltük a naplementét.
– Szép esténk van – mondta ı.
– Marianne megérintett – böktem ki.
Erre nem számított.
– Hogy érted?
– Elsı alkalommal, amikor lefürdetett, és megpillantotta... az
ágyékomat... – Gregornak a kórházban betöltött pozíciója folytán
tudomása volt az amputációmról. – ...szemrevételezte.
Végigsimított a hegeken.
– Mondott is valamit?
– Azt, hogy ıt nem érdekli a testem állapota.
– Hittél neki? – kérdezte.
– Nem tudom. – Meglögyböltem a whiskyt a poharamban. –
Hogyne érdekelné. Hiszen nincs.
Gregor a szemöldökét ráncolta.
– Most csalódást okoztál nekem.
Erre meg én nem számítottam.
– Mivel?
– A válaszoddal – felelte. – Mert én hiszek Marianne-nek, és
szerintem neked is hinned kéne.
Újabb szünet ékelıdött a beszélgetésbe, ezúttal én törtem meg.
– Csakugyan szép ez az este.

264
 Pandora’s TeAm
Bólintott. Nem tettem említést róla, hogy a whisky, amit
Gregor vásárolt, ugyanaz a márka, mint amelyik akkor az
ölembe folyt, és megfosztotta szóban forgó pénisztıl. Gregor jó
szándékkal hozott ajándékot nekem, mi haszna lett volna, ha
lelombozom?
Azt vártam, hogy a whiskynek olyan íze lesz majd, mint a
rossz emlékeknek; de csak olyan íze volt, mint a jó alkoholnak. És
ugyancsak jólesett: Marianne Engel ragaszkodott ahhoz a bájosan
idejétmúlt elképzeléshez, hogy a morfint nem helyes alkohollal
keverni, de gyanítom, hogy Gregor a vadabbik oldalát próbálta
bemutatni nekem azzal, hogy hagyott inni egy-két pohárkával.

***

Amikor Marianne Engel pár nappal késıbb talpra állt,

megkérdeztem tıle, miért csavarta faragás közben egyre feljebb a
zene hangerejét. Emlékeztetett rá, hogy a mővelet során a
vízköpık egyre zajosabbak lesznek, s a lemezjátszó
felhangosításával a sikolyaikat fojtotta el. Elmagyarázta: amikor
ı a gnóm formáját keresve átvágja magát a kırétegen, egyedül
abból tudhatja, hogy leért-e már a szörnyig, ha belévág. Ha a
groteszk felüvölt fájdalmában, akkor ı biztos lehet benne, hogy
elég mélyre hatolt.
Nem fél-e, hogy fontos égi utasításokat is elfojt, kérdeztem.
Nevetett, és megnyugtatott, hogy nincs a világon olyan harsány
zene, amely elfojthatná az İ parancsainak hangját.

***

265
 Pandora’s TeAm
Az égési sérültek egyik legfıbb panasza, hogy a biztosítás csak
egy nyomásálló ruhát fedez, holott ezek az öltözetek több ezer
dollárba kerülnek, és minden áldott nap huszonhárom órán
keresztül viselni kell ıket. A huszonnegyedikben a beteget
megmosdatják, s ha az ápolót lefoglalja a beteg fürdetése, hogyan
tisztítsa ki ezzel egy idıben a nyomásálló ruhát? Ezért kell belıle
legalább kettı. „Na de az ára!”, nyögnek a biztosítótársaságok,
amikor visszautasítják az igényt. Azonkívül a nyomásálló
öltözékek rendeltetésszerő használat mellett is mindössze három
hónapig bírják.
A biztosítótársaságok nekem nem jelentettek problémát, mivel
a költségeimet teljes egészében Marianne Engel fedezte. De el
kellett tőnıdnöm – pénzzel tömött aktatáska a csontváz ágy alatt
ide vagy oda –, vajon hogyan engedheti meg magának. Nem
gyızte hangsúlyozni, hogy elismert szobrászként bıkezően
honorálják, s hogy nincs más, amire szívesebben fordítaná a
pénzét. Ebben én nem voltam olyan biztos, de mégis mivel
érveltem volna, ha vitatkozni akarok? Hogy a sebeimet márpedig
nem kell ellátni?
Nyomásálló ruházatom és a maszk végül március közepére
készült el. Amikor Sayuri átadta ıket, azonnal méltányolni
tudtam a sok beléjük fektetett munkát. A maszkot úgy képezték
ki, hogy kényelmesen illeszkedjen arcomhoz. Sayuri rámutatott,
hogy a diákok külön figyelmet szenteltek azoknak a pontoknak,
ahol a hegek kiemelkednek a bır felszínébıl, és ehhez
idomították a mőanyagot.
– Ezt is használnia kell majd. – Sayuri rugós szerkezetet
nyújtott felém. Az arcomon található égések elhelyezkedése
különösen fogékonnyá tett a szájsarki heges összenövésekre, ami
ha kezeletlenül marad, a késıbbiekben megnehezítené az evést
és a beszédet. Miután behelyeztem a retraktort a számba,
feltettem az arcomra a maszkot. Állandóan hordanom kellett –
kivéve mikor mosdattak és krémeztek –, még alvás közben is.
266
 Pandora’s TeAm
Hogy festek, kérdeztem Marianne Engeltıl (és rá kellett jönnöm,
hogy a retraktor még rémesebbé teszi eltorzult hangomat), mire
ı azt felelte, úgy, mint akire hosszú élet vár.
Belenéztem a tükörbe. Mintha arcom heges topográfiája nem
lenne elég, a plasztik most még simára is döngölte a képem.
Azok a területek, amelyek normálisan vörösek voltak,
elfehéredtek a nyomástól, a retraktor meg kifordította a számat
valamiféle groteszk grimaszba. Összes hiányosságom
felnagyítódott, és úgy festettem, mint Hannibal Lecter meg az
operaház fantomnıjének a fattya.
Sayuri megnyugtatott, hogy a döbbenet normális reakció
ilyenkor, hiszen valamennyi égési sérült – engem is beleértve,
akit pedig kifejezetten óva intettek ettıl – azt feltételezi, hogy a
maszk majd elrejti az arcát. De nem rejti el. Nem véd meg, és
nem segít megbirkóznom a helyzetemmel; a maszk Petri-csésze,
amely a világ mikroszkópja alá dugja az arcomat.
Sayuri elmagyarázta, milyen sorrendben kell felvennem a
nyomásálló öltözéket, és megmutatta Marianne Engel-nek,
hogyan rögzítse hátul a kapcsokat. Mialatt ık a technikai
apróságokkal foglalkoztak, én magamra maradtam az érzéssel,
ami olyan volt, mintha egy haragvó isten szorongatna az
öklében. Ez csak mőanyag, mondtam magamban. Nem én vagyok.
De így is futkározott a hideg a hátamon.
JÓ ÉRZÉS. NEIM IGAZ? MINTHA ÉLVE ELTEMETTEK
VOLNA.
A kígyó imádott nevetni rajtam. KÖZELEDEM.

***

Marianne Engel az étkezıben várt rám jádezöld

selyemkimonóban. A kimonóra hibátlan öltésekkel egy jelenetet
hímeztek: szerelmespár virágzó cseresznyefa alatt, pontyokban
267
 Pandora’s TeAm
tobzódó patak közelében. Az öltözék csillagos egérıl telihold
tekintett le a szerelmesekre, mintha nem csupán fénnyel
ajándékozná meg ıket, de a szerelmüket is oltalmazná.
Marianne megkérdezte, éhes vagyok-e. Igennel válaszoltam.
Megkockáztattam a feltételezést, hogy ezúttal japán menüre
számíthatok.
– Szó deszu ne. Minı éleslátás – mondta enyhe meghajlással. A
kimonóján csordogáló patak eltőnt a hátul megkötött kék
selyemöv alatt. – Épp a Makura no szósit olvasom.
– Igen, láttam a könyvespolcodon. Az a párnaizé.
– Szei Sónagon párnakönyve. Nagyon híres japán szöveg a
tizedik századból, és az elsı regény, amit valaha írtak. Legalábbis
ezt állítják róla, de ki tudhatja biztosan? Gondolkozom rajta,
hogy kezdek vele valamit. Meg lennél lepve, hány fontos japán
könyvnek nem született még tisztességes fordítása.
– Nem, nem lennék meglepve.
Marianne Engel rövid, szapora léptekkel visszavonult a
konyhába, mintha még geta, tradicionális japán fapapucs is lenne
a lábán. Tarka tálcákon szusit hozott: összepréselt rizságyakon
fehér (meg narancssárga, meg ezüst) halszeletek pihentek; vörös
kaviárgyöngyszemek relaxáltak alganyugágyakon; és rákok
gabalyodtak egymásba, mintha búcsúölelkeznének utolsó földi
perceikben. Volt ott inarizusi, aranyló tofulepelbe tekert
megannyi rizskocka. Gjóza, húsgombócok marhából vagy
sertésbıl, pikáns fekete szósszal lelocsolva. Jakitori, roston sült
csirke és marhafalatok fanyárson. Meg onigiri, algába csomagolt
rizsháromszögek; mindegyik, magyarázta Marianne, valami
mással, valami finommal van töltve: szilvával, kaviárral,
csirkével, tonhallal vagy rákkal.
Kezet töröltünk osiborival, gızölgı szalvétával, aztán
Marianne egymáshoz érintette a két tenyerét. így szólt:
Itadakimasz! – (Ez japán áldás, amit étkezés elıtt szoktak
mondani), majd hozzátette az elmaradhatatlan latin könyörgést.
268
 Pandora’s TeAm
Megmutatta, hogyan kavarjam fel a miszó-levest az
evıpálcikákkal, és demonstrálta, hogy a ramen-tésztát csakis
szürcsölni lehet, mert ez nem csupán lehőti, de az íze is finomabb
lesz tıle. Míg ı szakét ivott, ragaszkodott hozzá, hogy én
maradjak meg az ulong-teánál; csak nem akarta feladni badar
elképzelését, hogy az alkohol meg a morfin nem fér meg
egymással. Valahányszor a felénél tovább apadt a csészém,
Marianne enyhe, de tiszteletteljes meghajlással újratöltötte.
Amikor bedöftem a pálcikáimat a rizsestálamba, hogy úgy
meredeztek, akár két fa egy behavazott hegyen, Marianne rögtön
kikapta ıket.
– Ez tiszteletlenség a halottakkal szemben.
Mikor végeztünk az evéssel, lelkesülten összedörzsölte a
kezét.
– Ma este egy másik Szei nevő nırıl mesélek neked, bár az ı
születéséig több száz évnek kellett eltelnie a Párnakönyv
megírásától.

269
 Pandora’s TeAm

XVII.

EGYSZER RÉGEN JAPÁNBAN Szei nevő lánya született Jakicsinak, az

üvegfúvónak. Az apa elıször csalódott volt, hogy nem
fiúgyermek született, de csalódottsága rögtön szertefoszlott,
amint a karjába vette a kislányt. Attól a perctıl odaadón szerette
Szeit, és az is ıt.
Jakicsi büszke szemmel figyelte Szei élénk gyermekbıl eszes
fiatal hölggyé cseperedését. A lány szépségéhez nem fért kétség,
bájos vonásaiban Jakicsi elhunyt feleségének szemhéjára és
járomcsontjára ismert. Az anya akkor halt meg, amikor Szei még
kisgyermek volt, s ez csak még szorosabbá fonta a köteléket apa
és lánya között.
A felnıttkor határára érve Szei úgy döntött, hogy apja
nyomdokaiba lép. Jakicsit hatalmas örömmel töltötte el a lány
döntése, s ezzel teljes volt a boldogsága: most már nem viszi
magával tudását a sírba. Szei üvegfúvótanoncként figyelemre
méltó tehetséget és gyors fejlıdést mutatott. Finom keze volt, s
ami még fontosabb, lelki szemeivel már a fúvást megelızıen is
látta a tárgyat. A fortélyokat mindig el lehet sajátítani, Jakicsi
tudta ezt, Szei azonban a képzelet adományával született. İ
meglátta a szépséget ott, ahol mások csak üres levegıt láttak.
Szei jó tanítványa volt apjának, megtanulta, milyen forróra
szítsa a tüzet, s hogy milyen erısen fújjon. Megtanult olvasni a
270
 Pandora’s TeAm
felhevített üveg fénylésébıl. Szorgalmasan munkálkodott, hogy
megértse a lélegzetet, mert tudta, hogy lélegzettel világok
teremthetık. Elképzelte magát, amint életet lehel az üvegbe, s
ahogy múltak a hetek, egyre ügyesebben valósította meg a
fantáziája teremtette szép tárgyakat.
Jakicsi kezdte magával hordani Szeit a hétvégi piacra, ahol a
saját asztalán árulta a portékájukat. Az emberek seregesen
tódultak hozzájuk. Állítólag az üvegmőveket kívánták
megtekinteni, de valójában az elbővölı fiatal nıre voltak
kíváncsiak.
– Te is mintha üvegbıl volnál – buktak ki egy idısebb férfi
száján a szavak, aki úgy iramodott el, mint a tenger fövenyén
végigsietı rák, amikor rájött, hogy fennhangon beszélt.
Már ebédidı elıtt kiürült az asztaluk. Szinte valamennyi
darabot férfiak vásárolták meg – még ha a feleségüknek szánt
csecsebecsékrıl volt is szó –, csak hogy magukkal vihessenek egy
darabkát Szei lélegzetébıl.
Jakicsi elégedett volt. Az üzlet jobban virágzott, mint valaha,
pénzük is jócskán volt, Szeibıl pedig kiváló üvegfúvó válik. De
hiába a nagy siker, Jakicsi arra vágyott, hogy férjhez adja a
lányát. Noha szeretı apa volt, azt kívánta, hogy Szei az élet
összes ajándékát megtapasztalja, és úgy gondolta, hogy egy
„kedvezı” házasság csak gazdagítaná a családfájukat.
Ezért Jakicsi szemügyre vette a férfiakat, akik az asztalát
látogatták. Voltak köztük kézmővesek, birtokosok, halászok és
földmővelık, katonák és szamurájok. Az egyszer biztos,
tőnıdött somolyogva, hogy kérıkbıl nem lesz hiány. Végtére is
Szei szép, ügyes, jó egészségnek örvend, szívélyes és hőséges is.
Jó feleség és anya lesz belıle, ezt akárki láthatja, így hát
gyerekjáték lesz nyélbe ütni egy elınyös házasságot.
Amikor Jakicsi felvetette az ötletét a lányának, az egészen
elképedt.

271
 Pandora’s TeAm
– Tudom, hogy ez a hagyomány – kiáltotta –, de nem hittem
volna, hogy egyszer erre kérsz majd. Én szerelembıl és csakis
szerelembıl fogok férjhez menni.
A lány szavainak hevessége meglepte Jakicsit, mert Szei még
soha nem szegült szembe az akaratával. A házasság arra való,
hogy javítsunk családunk pozícióján, gondolta az öregember;
senki sem a szerelem miatt adja házasságra a fejét. Szei azonban
nem tágított, s mert Jakicsi imádta a lányát, beletörıdött. De
aggodalom töltötte el, mert a lánya még senkit sem fogadott a
szívébe.
Ám ahogy az már lenni szokott, Szei rövidesen találkozott egy
fiatalemberrel, és szerelemre lobbant. Jakicsi kezdetben
elégedetlenkedett, mert Szei Heiszakut választotta, a közönséges
parasztlegényt, akinek se vagyona, se jövıje. Mindazonáltal a
fiúnak tiszta, jó szíve van. Ezért talán...
Jakicsinak az eltávozott felesége jutott eszébe. Bár az övék
megszervezett házasság volt, szerencsések voltak, és Szei
szerelemben fogant. Saját jó szerencséjének emlékén felbuzdulva
Jakicsi arra jutott, hogy a lányának sem kívánhat rosszabbat.
Áldását adta Szeire és Heiszakura.
Ez idı tájt történt, hogy Szei egyik különleges alkotását – egy
üvegvirágot – egy daimjónak, helyi hőbérbirtokosnak
ajándékozta az egyik szolgája. Ezt a daimjót megvetették és
rettegték kegyetlen természete miatt. Üvegvirágok ıt nem
érdekelték, és haragosan kérdezte, mit akar jelenteni ez a
haszontalan holmi.
A szolga, aki mindig a kegyeit kereste, azt mondta:
– Úgy gondoltam, talán tudni kívánja az én uram, hogy ezt az
üvegvirágot a vidék leggyönyörőbb lánya készítette. – A daimjó
hegyezni kezdte a fülét, mire a szolga sietısen hozzátette: – Még
hajadon. – A szolga ugyanis nemrégiben kihallgatta a daimjót,
mikor az arról beszélt, hogy utódokat óhajt nemzeni, de csak a
legszebb, legügyesebb nıvel éri be.
272
 Pandora’s TeAm
A daimjó hamar kieszelt egy tervet. Üzenetet küldött, hogy
hatalmas üvegszobor elkészítésére szóló megbízást forgat a
fejében, és hallomása szerint Szei meg az apja egész Japán
legremekebb üvegfúvója. Ez okból, állt az üzenetben, kéreti ıket
magához.
A daimjó nem akart üvegszobrot készíttetni, ahogy holdig érı
létrát sem. Neki csak föld kellett, kastélyok, jószág meg
rizsültetvények. Na meg egy szép asszony. Az fıleg. Szei és
Jakicsi azonban mit sem tudott errıl. Izgatottak voltak, mert úgy
képzelték, hogy ez lesz az elsı a nemesi megbízások sorában –
röviden: megvalósulnak álmaik, így hát apa és lánya felmálházta
kis szekerét, és elindultak a daimjó kastélyához.
Bebocsátották ıket a központi udvarba, ahol a daimjó várta
ıket, és Szeit megpillantva felszaladt a szemöldöke. Tekintete
követte a lány mozdulatait; Szeinek ez olyan érzés volt, mintha
csótányok percegnének a bırén. Mindjárt látta a daimjón, hogy
nem jó ember, ahogy ott ült, és piszkos ujjai között forgatta Szei
egyik üvegvirágát. De az én érzéseim itt nem számítanak,
mondta magában a lány, és mindent el kell követnem, hogy
mestermővet alkossak.
Szei meg az apja bemutatta és részletesen ecsetelte
legremekebb munkáit. A lány kristálydarvakat és áttetszı bırő
üveg gömbhalakat mutatott neki. Színezett szakéspoharakat és
nehéz serlegeket. Tányérokat, játék lovakat és a leglágyabb
szellıben is tisztán csendülı szélcsengıket. Amikor apa és lánya
a bemutatója végére ért, a daimjó elıtt üvegbıl szıtt szivárvány
terült szét.
A daimjó természetesen el volt ragadtatva, de a mővésztıl és
nem a mővészettıl. Szei volt a legcsábosabb lány, akit valaha
látott. Összeverte a tenyerét, amikor Szei és Jakicsi mélyen
meghajolt.
– A döntést meghoztam – jelentette be.

273
 Pandora’s TeAm
Apa és lánya visszatartotta a lélegzetét, ami üvegfúvóktól
ugyancsak szokatlan. Reménykedve várakoztak, de nem azokat a
szavakat hallották, amelyekre számítottak. A daimjó az
üvegvirágot tapogatva így szólt:
– Szei méltó rá, hogy a feleségem legyen, és világra hozza
utódaimat. Örvendezzen hát nagy szerencséjének.
Szei tudta, hogy ez igen nagy hatalmú ember, s hogy bajos
lenne szembeszegülni vele. Mégsem tudta megállni.
– Én mást szeretek.
Jakicsi mindjárt bocsánatot kért a lánya gorombaságáért. De
némi erıltetésre elismerte Szei állításának igazságát.
A daimjó haragja felizzott, s az üvegvirág elroppant hirtelen
összeszoruló öklében. Ki vetekedhetne a földesúrral? Követelte,
hogy árulják el neki a „másik férfi” nevét. Szei szólalt meg:
– Egyszerő parasztlegény, de én tiszta szívembıl szeretem.
A daimjó megkérdezte:
– Mi a neve?
Szei félt, ha elárulja, Heiszakut elfogják és megölik. Egy
pillanatra lesütötte a tekintetét, aztán felszegte a fejét, és a daimjó
szemébe nézett.
– Egy közönséges parasztlegény neve nem lehet érdemes a
földesúr figyelmére.
A daimjót elképesztette a lány pimaszsága. Aztán felnevetett
harsányan és komiszul.
– Parasztlegény? Hogy merészelsz egy parasztot választani
helyettem? Hogy merészeled eltitkolni a nevét? – A daimjó
lenézett a kezére, és látta, hogy kiserkent a vére, ahol a törött
üvegvirág megvágta. A vér lecsillapította, mert eszébe juttatta,
hogy kicsoda. – Nem mész nıül ahhoz a paraszthoz – közölte
magabiztosan –, és köszönetet mondasz nekem, mert
megmentelek attól az élettıl. Az én asszonyom leszel.
Szei ugyanilyen magabiztosan beszélt:

274
 Pandora’s TeAm
– Nem megyek az úrhoz. Vagy a parasztfiúhoz megyek, vagy
senkihez.
A daimjó viszontválasza gyors volt és kíméletlen.
– Jól van hát. Menj hozzá. Menj nıül a paraszthoz, és
kivégeztetem az apádat. De légy a feleségem, és atyád életben
marad.
Szei megkövülten állt, soha nem gondolta volna, hogy egyszer
ilyen helyzetbe kerül. Nem gondolta volna, hogy léteznek olyan
emberek, mint ez itt. A daimjó folytatta:
– Hét nap múlva visszatérsz ide, és kimondasz egy szót. Az
„igen” azt jelenti, a feleségem leszel, és apád élni fog. A „nem”
azt jelenti, elutasítasz, és apád meghal. Egyetlen szó. Fontold
meg jól, Szei. – Azzal a daimjó odavetette a lány lába elé a virág
szilánkjait, és kiviharzott az udvarból.
Apát és lányát útjukra bocsátották, hogy eltöprengjenek a
válaszon. Nem rejtızhettek el; nem szedhették a sátorfájukat,
mert mindenütt rájuk találtak volna. Jakicsi könyörgött Szeinek,
hogy mondjon nemet. Öregember ı, érvelt, nem él már sokáig, a
lány elıtt viszont ott az egész élet. Az apa kész volt meghalni,
hogy lánya ne ítélje magát élethossziglani boldogtalanságra.
Szei hallani sem akart errıl. Nem fog olyan döntést hozni,
amely az apja életébe kerül. Ugyanakkor tudta, hogy a durva
daimjó mellett csakis szomorúság várna rá.
Aznap éjjel nem jött álom Szei szemére. Hánykolódott az
ágyban, minden oldalról átgondolta a baját, de nem látott
kivezetı utat. Aztán valamivel hajnalhasadás elıtt
megvilágosodott az elméje, s már tudta, mit kell tennie. Amikor
Jakicsi felébredt, nem találta a lányát, csak egy üzenetet, melyben
az állt: Szei hét nap múlva visszatér, hogy szembenézzen a
daimjóval.
Szei elıször a parasztlegényt kereste fel, és beszámolt neki a
történtekrıl. Megmondta Heiszakunak, hogy ı az egyetlen igaz

275
 Pandora’s TeAm
szerelme, de soha többé nem beszélhet vele. Ezek voltak az
utolsó szavai a fiúhoz:
– Ha nagyon figyelmesen fülelsz a szélre, ki fogod hallani
belıle a szerelmem suttogását. – Azután eltőnt.
Teltek a napok, és Jakicsi már kezdte azt hinni, hogy a lánya
elmenekült. Bár szomorkodott, hogy nem búcsúzhat el tıle,
megnyugtatta a tudat, hogy Szei élni fog. Amikor letelt a hét nap,
az apa megjelent a daimjó elıtt, hogy jelentse: Szei eltőnt, s ı
boldogan mond le az életérıl a lánya javára.
A daimjó már éppen elrendelte volna az apa kivégzését,
amikor két nı lépett be az udvarra egyszerő csuhában, kopaszra
borotvált fejjel. Az elsı pillanatban még Jakicsi sem ismerte fel a
fiatalabbik nıben Szeit. Aztán könnyekben tört ki, amiért Szei
visszatért, hogy feleségül menjen ehhez a szörnyeteghez.
– Mi ez? – akarta tudni a daimjó. – Miért vagy kopasz? Ki ez a
nı veled?
Ám sem Szei, sem az idısebbik nı nem szólt.
– Miféle arcátlanság ez? – tajtékzott a daimjó. – Parancsolom,
hogy beszélj!
Szei meg a társa néma maradt.
– Mi a válaszod? A feleségem leszel, hogy megmentsd atyád
életét? Vagy ölessem meg lányának önzése miatt? Válaszolj a
kérdésemre: igen vagy nem, feleségül jössz hozzám?
De Szei meg az idısebb nı továbbra sem felelt.
A daimjó kiköpött a földre.
– Végezzetek az öreggel! – parancsolta. Ám Szei a karját
fölemelve megállította a két katonát, akik elıreléptek, hogy
megragadják az apját. Szei a daimjó elé járult, és egy írást
nyújtott neki.
Amaz odaintett az egyik udvaroncnak, hogy vegye át az
üzenetet, mintha ı maga méltóságán alulinak érezné megtenni.
– Hangosan olvasd – mordult rá –, hogy mindenki hallja
ennek a tiszteletlen leányzónak a szavait!
276
 Pandora’s TeAm
Az udvaronc átfutotta az írást, és megköszörülte a torkát.
Nem akarta felolvasni, ami benne állt. De nem volt választása.

Hét nappal ezelıtt az úr feleségül kért engem. Az igennel

megpecsételném a frigyünket, a nemmel halálra ítélem
atyámat. Én egyetlen szót sem ejtek ki a számon, mert most
már mugon no gjó no ama-szan vagyok.

Az utolsó szavak megakadtak az udvaronc torkán. Tudta,

mennyire haragos lesz a gazdája, mivel a mugon no gjó azt
jelentette: „hallgatást fogadott”, az ama-szan pedig azt:
„szerzetesnı”.
Az udvaronc újból megköszörülte a torkát, és folytatta a
felolvasást:

Némasági és szegénységi fogadalmat tettem, és

leborotváltam a fejem, hogy bizonyítsam elkötelezettségem.
A vidék legmagasabb hegyére épült templomban élek. Ott
érezzük magunkat a legközelebb a Buddhához. Nem
kelhetek egybe az úrral, mert már egybekeltem a
világmindenséggel. Nem adhatok választ az úr kérdésére,
mert fogadalmaim megtiltják. Ezért válasz híján el kell
engednie az apámat, én pedig visszatérek a hegyre, hogy
elmélkedéssel töltsem életem.

A daimjó megdöbbent. Tudta, hogy ı bármily hatalmas is, a

nagy Buddhával nem veheti fel a harcot. Át kellett gondolnia a
feleletét.
– Dicséretes, amit tettél – mondta. – Nem is tartóztatlak, térj
vissza nyugodtan a templomba.
Szei fejet hajtott, hogy elrejtse mosolyát, ami a diadaláról
árulkodhatott volna.
277
 Pandora’s TeAm
– De mielıtt elengedlek – folytatta a daimjó –, szeretném, ha
újból megerısítenéd az örök hallgatásra tett fogadalmad.
Szei még egyszer meghajolt.
– Helyes – így a daimjó –, mert ha csak egyszer is megszólalsz,
ígérem neked: atyád elbúcsúzhat az életétıl, és te az asszonyom
leszel. S ha a parasztod csak egyszer is meglátogat téged a
templomban, végzek vele is meg apáddal is, téged pedig az
asszonyommá teszlek. Világosan beszéltem?
A daimjó egy pillanatig hagyta ülepedni a bejelentését.
– A szavadat, szent ígéretedet vehetem, hogy néma maradsz,
és nem találkozol a parasztoddal?
Szei némán állt egy darabig, majd bólintott. A daimjó így
szólt:
– Meg vagyok elégedve.
A kastélyból kifelé menet Szei megpillantotta Heiszakut, aki a
gerendák között rejtızött. Nagyon szeretheti a fiú, ha ilyen
esztelenségre vállalkozott. Heiszaku végtelenül szomorú
szemmel tekintett rá, most értette meg igazán a helyzet
komolyságát. Szei ráemelte a tekintetét, és ajkával némán
formálta: aisiteru, „szeretlek”. A lány üvegfúvó lélegzete elvitte a
szavakat a fiú fülébe, és éppen úgy történt, ahogy Szei megígérte:
ha a fiú nagyon erısen figyelt, kihallotta a suttogását a szélbıl.
Jakicsit és Szeit fegyveresek kísérték a templomig. Az apa
elbúcsúzott a lányától, de Szei persze egy szót sem szólhatott.
Néma könnyeket hullajtott, és jakicsi megígérte, hogy amint
lehet, ajándékot küld neki. Azután elment.
Hamarosan megérkezett az ajándék: egy teljes
üvegfúvókészlet. A többi ama-szan boldogan engedélyezte
Szeinek ezt a fényőzést, mert mind hódolattal adóztak a
szépségnek, és úgy látták, hogy Szei mővészete is a Buddha
szolgálata. Emellett a tárgyak bevételt is hoznak, amit szerény
szükségleteik kielégítésére fordíthatnak. Még a szerzetesnık is
tudják, hogy a szegénység, noha erény, szörnyen kényelmetlen.
278
 Pandora’s TeAm
Szei engedélyt kapott rá, hogy átalakítson egy üres szobát a
templomban, és nap mint nap mindenféle tárgyat hozott létre az
evıeszközöktıl a mővészi alkotásokig. A napok hetekké
sokasodtak, a hetek hónapokká. Szei munkái egyre szebbek
lettek, ahogy finomította technikáját. És mindeközben
folyamatosan dolgozott egy szobron, amely Heiszakut ábrázolta.
Valahányszor szükségét érezte a beszédnek, tovább alakítgatta
a szobrot, mintha így adna hangot a szerelmének. Ez azt
jelentette, hogy mindennap dolgozott rajta. Szeretettel alkotgatta,
parányi részletenként. Elıször a jobb talp párnáit formálta meg.
Aztán elért a sarokig. Majd a lábujjakig. Minden alkalommal,
amikor hozzátoldott valamit – a bokát, az alsó lábszárat, a felsı
lábszárat, a térdet suttogott fúvás közben. Aisiteru. Bezárta a szót
az üvegbuborékba. Aisiteru. „Szeretlek.”
Mérföldekkel távolabb Heiszaku hallotta a szavakat a fülében.
Felszaladtak a gerincén, és behatoltak a szívébe. Ilyenkor
abbahagyta a szántást, s a messzi hegyre szegezte tekintetét. Így
ment ez éveken át. Valahányszor Szei szükségét érezte, hogy
kimondja a szerelmét, megformálta a szobor valamelyik részét,
belefoglalva suttogó lélegzetét Heiszaku medencecsontjába,
ujjába, vállába, fülébe... Aisiteru, aisiteru, aisiteru.
A parasztfiú szobra elkészült, Szei szerelme nem teljesedett be.
Ezért külön kis világot alkotott a szobornak üvegliliomok
mezejével. Késıbb, amikor már a liliomok is elkészültek, valami
mást kellett kitalálnia. Talán, gondolta, készítek a szerelmesemnek
egy fát, ami árnyékot ad neki... Csak a leveleket megalkotni is annyi
munka, amivel már elviselhetı lesz az életem.
Így éldegélt Szei egészen egy bizonyos reggelig, amikor – mint
minden reggel – épp a hegyi patakban fürdött. Jólesett bırének a
hideg víz, ám ahogy a haját öblítette, éles fájdalom hasított a
nyakába. Mielıtt bármit tehetett volna, kezdtek megmerevedni a
végtagjai.

279
 Pandora’s TeAm
Szeit számtalanszor csípték már meg rovarok, de ez a
darázsfajta most elıször, és úgy hozta a sors, hogy súlyos
allergiás reakció lépett fel nála. Torka bedagadt, teste
érzéketlenné vált; mozdulni sem bírt. A patak magával sodorta
megbénult testét, míg fenn nem akadt egy sziklán. Két órán át
hevert ott, s közben egészen átjárta a patak jeges hidege.
Végül egy ama-szan bukkant rá, és kihúzta a vízbıl. A lánynak
üveges volt a tekintete, s a hideg vízben az észlelhetetlenségig
lassult az érverése. Még több szerzetesnıt hívtak, de egyikük
sem talált életre utaló jelet, és szótlansági fogadalmuk dacára
azon a reggelen zokogás kórusa kavarta fel a néma hegyi levegıt.
Szei teljesen megbénult, de mindent látott, egészen addig a
pillanatig, amikor a szerzetesnık áhítatosan lezárták a szemhéját,
mert halottnak hitték. A méreg mozdulatlanságot kényszerített
Szeire akkor is, amikor már felmelegedett kissé. A szerzetesnık
három napig csendben imádkoztak mellette. Értesítették Jakicsit,
s az apa eljött, hogy eltemesse lányát, aki az életét adta, hogy ı
élhessen.
A daimjó is eljött, csak hogy megbizonyosodjon felıle, nem
tévesztik-e meg. Hírét vette, hogy Szeit temetni fogják, ami
felébresztette a gyanakvását, hiszen a buddhistákat köztudottan
hamvasztják, hogy a lángok megtisztítsák a lelküket. Ha a hús
megmarad, a lélek tovább szomjazik a földi lét után, és
nyugtalannak érzi magát a mennyekben. Szei azonban
meghagyta, hogy ıt temetni kell, mert örökké része akart lenni a
földnek, amit Heiszaku ekéje szánt.
Jakicsi magával vitte Heiszakut, de mint újonnan melléje
szegıdött üvegfúvótanoncot mutatta be. A daimjótól való
félelem tette szükségessé a hazugságot. Ki tudja, mire vetemedik
a földesúr, ha rájön, hogy ez az az ifjú, aki elbitorolta tıle Szei
szerelmét?

280
 Pandora’s TeAm
A daimjó csukta le a koporsó fedelét, miután meggyızıdött
róla, hogy Szei valóban benne fekszik. A tehetetlen Szei
koporsójában heverve hallgatta a földesúr iszonyú hangját:
– Úgy, meg vagyok elégedve. A lány csakugyan halott. – Szei
hálát adott a sorsnak, hogy lezárták a szemét; rettenetes lett
volna, ha a daimjó alávaló képét látja utoljára életében.
Szei hallotta, hogy megfeszülnek a kötelek, ahogy leeresztik a
koporsóját, és átadják testét az anyatermészetnek. Jakicsi szórta a
sírba az elsı lapát földet, Heiszaku a másodikat. Szei pedig
hallgatta a koporsó fedelére potyogó rögök dobbanásait.
És ekkor csoda történt. A lány érezte, hogy a méreg
visszahúzódik az ereiben, s a teste elernyed. Ki tudta nyitni a
szemét, de csak sötétséget látott. Képes volt megmozgatni
kezének-lábának ujjait, de ahhoz még gyenge volt, hogy
felemelje a karját vagy a lábát, és dörömböljön a fedélen. Tudta
viszont, hogy ha kiabál, meg fogják hallani odafent. Érezte,
ahogy visszakúszik a torkába az erı, és szétáradt benne a
vigasság, hogy mégsem fog meghalni. Csak kiabálnia kell...
Ám ekkor eszébe jutott a fogadalma. A daimjó felesége lesz,
ha akár csak egyetlen segélykérı szó is elhagyja a száját. Az apját
kivégzik, és Heiszakut is. A daimjó ott volt velük, így nem
tagadhatnák, hogy megszegte a szavát. Nem tagadhatnák, hogy
Heiszaku ellátogatott a templomba.
Ezért hát Szei néma maradt, hagyta magátélve eltemetni.
Fülelt a sírjába hulló földre, melynek hangja egyre fojtottabban
ért el hozzá, ahogy lassan felhalmozódott fölötte. Amikor végleg
abbamaradt a zaj, Szei tudta, hogy a lyukat betemették, ıt pedig
a föld gyomrába zárták.
A felszínen Jakicsi és Heiszaku Szei életét siratta. Oly nagy
áldozatot vitt végbe a lány, hogy megvédelmezze a szeretteit, és
ez a jutalma. Ami a daimjót illeti, ı mit sem törıdött a nıvel, akit
a szeme láttára földeltek el; ám elégedettséggel töltötte el a tudat,
hogy Szei nem szedte rá megint.
281
 Pandora’s TeAm
Mivel nem járt még a templomban, és kétséges volt, hogy még
egyszer eljön, úgy döntött, körülnéz egy kicsit, mielıtt
visszavonul a kastélyába. A szerzetesnık igyekezték olyan
útvonalra terelni, amely elkerüli Szei mőhelyét, de nem sikerült.
Amikor a daimjó berontott a mőhelybe, döbbenten pillantotta
meg a befejezetlen liliommezı közepén Jakicsi újdonsült
„tanoncának” üvegmását. A földesúrnak vágott az esze: azonnal
megértette, hogy ez annak a parasztlegénynek a szobra, akit Szei
oly forrón szeretett, így azt is tudta, hogy a magát tanítványnak
kiadó fiú Szei nagy szerelme.
Fény ömlött be a templomablakokon, megvilágítva a szobrot.
Annak puszta szépsége, finom részletgazdagsága gúnyt őzött a
daimjóból. A földesúr felkapott egy husángot, ami a
munkaasztalon hevert, és esküdözött, hogy elıbb a szobrot
pusztítja el, azután az eredetijével is végez. Nekirugaszkodott, és
kaszaként lendítette meg a husángot, hogy keresztülvágja magát
a szobrot körülvevı üvegliliomokon. Egyetlen bivalyerıs
suhintással tucatnyit összezúzott.
Az üvegszirmok-szárak éktelen csengés-bongással repültek
szerteszét, fülsiketítı hangorkánt támasztva. Mindama szerelmes
suttogások, amelyeket Szei a liliomokba foglalt, most egyszerre
tódultak ki. Hatalmas erejük úgy vetette szét az üvegszilánkokat,
akár a hurrikán szele. A szilánkok összekaszabolták, elrútították
a daimjót. A földesúr megsüketült a mennydörgı robajtól, s egy
pillanat leforgása alatt minden szál haja megıszült.
A hangok kiléptek a mőhelybıl, és beterítették az eget Japán
felett. Az ország valamennyi szegletébe elértek, és az emberek
késıbb azt beszélték, hogy ez volt a legszebb dolog, amit valaha
hallottak. Úgy hangzott, mint a tiszta szerelem.
A daimjó nyomorúságos félemberként tengıdött tovább,
sebzetten és összetörve. Saját dühe és féltékenysége okozta
vesztét. A zsarnokoskodástól örökre elment a kedve, és meg sem
próbált ártani Heiszakunak vagy Jakicsinak.
282
 Pandora’s TeAm
Ami Heiszakut és Jakicsit illeti: szekérre emelték az
üvegszobrot, és a faluba szállították. Heiszaku beköltözött az
öregember házába mint fia, aki soha nem születhetett meg, és
mély barátság szövıdött közöttük. Összekapcsolta ıket a szeretet
a nı iránt, akit mind a ketten elveszítettek.
Életük hátralevı éveiben az üvegszobor a házuk közepén állt.
Heiszakut zavarta kissé, hogy napra nap látnia kell a
hasonmását, ám az fontos szolgálatot tett. Amikor túlcsordult
bennük a gyász Szei elvesztése miatt, Heiszaku vagy Jakicsi
letört egy piciny darabkát a szoborról – egy ujjhegyet, hajtincset,
szirmot egy megmaradt liliomról.
Aisiteru, aisiteru, aisiteru. Minden letört üvegparányból Szei
hangja suttogott, hogy enyhítse a fájdalmukat.

283
 Pandora’s TeAm

XVIII.

MARIANNE ENGEL, noha nyilvánvalóan tudta a választ,

színpadiasan megkérdezte tılem, hogy milyen nap van.
– Nagypéntek – válaszoltam.
– Gyere utánam. – Beszálltunka kocsijába, és félóra sem kellett,
hogy rájöjjek, merre tartunk: a hegyekbe, ahol karamboloztam.
Amikor megérkeztünk, semmi sem utalt rá, hogy itt valamikor
baleset történt. A fák már nem festettek úgy, mintha az
elpusztításomra kivezényelt sötét zsoldossereget rejtegetnék. Új
kábel feszült a kicserélt facölöpök között, amelyeket az idıjárás
vasfogának köszönhetıen már nem lehetett megkülönböztetni a
többitıl. Nem látszottak se féknyomok, se kifordított föld; csak
egy közönséges kanyar volt. Megkérdeztem Marianne Engelt,
honnan tudja a pontos helyet, de ı csak mosolygott, és
kieresztette Bougatsát a hátsó ülésrıl. Az eb izgatott
viháncolásba kezdett, Marianne-nek rá is kellett szólnia, amikor
veszélyesen közel merészkedett az út széléhez.
Marianne kisebbfajta bırtáskát vett elı a csomagtartóból, és a
kezemet fogva kivezetett út és szakadék határára. Itt láttam az
elsı jelét annak, hogy a balesetem igenis megtörtént. A mélység
fenekén, az életemet megmentı patak partján még mindig
látszott egy felperzselt terület, apró, fekete kör, hasonlatos a
ponthoz ennek a mondatnak a végén.
284
 Pandora’s TeAm
Motorosok süvítettek el mellettünk, bizonyára azon tőnıdve,
hogy mit nézünk.
– Menjünk le – mondta Marianne, és átsegített az új facölöpök
között. Bougatsa loholt elöl, könnyedén talált lefelé vezetı
ösvényt, amit követhettünk, és oldalt valami vörös mőanyagon
akadt meg a szemem: indexlámpa darabkája volt, egy kocsiról
tört le. Az én kocsimról. Összerándult a gyomrom.
Ahogy másztunk lefelé, tucatnyi köves rés kínálkozott, ahová
ortopéd cipımet beékelhettem, de nehezen tartottam meg az
egyensúlyom. Próbáltam a régi engedelmességre késztetni a
lábam, mindhiába: összetoldozott térdem túl gyengécskének
bizonyult. Szóltam Marianne Engel-nek, hogy nem bírok
lemenni, de ı nem hitt nekem. Talpát a talajhoz szorítva elém
oldalazott, hogy a hátára tehessem a kezem. Ilyen támasszal már
nem mondhattam, hogy nem bírok lejutni.
A kiégett területhez érve észrevettem néhány főcsomócskát,
ami már felütötte a fejét. Egyszer ez a rész is újra zöld és egészséges
lesz, gondoltam.
– Mi az? – kérdezte Marianne.
– Semmi – feleltem. – Csak nem számoltam vele, hogy valaha
visszatérek ide. – jó, ha az ember visszalátogat a szenvedései
helyszínére.
– Ebben tévedsz. – Emlékeztem az egészre: az
üvegrobbanásra; a mellettem tovaszálló kormányoszlopra; a
leálló motor sziszegésére; a levegıben pörgı gumikra; a kocsi
mennyezetén végigszaladó kék lángra; a látványra, ahogy a
lángok életre lobbannak; égı hajam szagára; meg arra, ahogy a
testem bugyborékolva sercegni kezd. Mindenre emlékeztem, ami
átváltoztatott emberi lénybıl azzá, amivé lettem.
– Nem számít, egyetértesz-e. Nem lehetsz teljes értékő ember,
ha kitörlöd a rossz emlékeket. – Marianne Engel kinyitotta a
táskáját, vas gyertyatartót vett elı, amelyrıl azt állította, hogy
Francesco keze munkája, és gyertyával tömte be a tartó nyitott
285
 Pandora’s TeAm
száját. Gyufát nyújtott felém, és kért, hogy gyújtsam meg. – De az
is fontos, hogy megünnepeljük az évet, ami a hátad mögött van.
Felhívtam a figyelmét, hogy voltaképpen nem ez az egyéves
évforduló: jóllehet nagypénteken szenvedtem balesetet, ez az
ünnep, ugyebár, évente más napra esik.
– Nem szabad ilyen mereven értelmezned az idıt -mondta
Marianne Engel, csókot nyomva plexiüveg ábrázatomra. – Mit
számít egyetlen nap az örökkévalóság távlatában?
– Azt hittem, minden nap számít – mondtam. – Különösen
azok, amelyeken kis híján meghalsz.
Talán drámaibb hatást keltettem volna, ha ugyanebben a
pillanatban Bougatsa nem szökken fel mellettünk a levegıbe,
hogy a feje körül döngicsélı bogár után kapjon.
– De te nem haltál meg – mondta Marianne Engel. – Mondd
csak, a baleset elıtt jó életed volt?
– Nem igazán.
– Akkor tekintsd ajándéknak az újrakezdést.
Marianne ıszintén hitte, hogy újrakezdek valamit, és
meglehet, így is volt: de nem egészen, és elöntött a szégyen attól,
hogy mire készülök a Jack igényelte hitelkártyámon lévı
pénzzel.

***

Pár nappal késıbb Marianne Engel épp erıdön kívül volt,

Bougatsát sétáltatta, amikor úgy határoztam, hogy titkos
bevetésre indulok. Hosszú, szürke ballonkabátot kanyarítottam a
nyomásálló öltözékem fölé, s bár tilos volt, megszabadultam a
maszktól meg a retraktortól. Kalapot és napszemüveget tettem
fel, kesztyőbe bújtatott kezemmel felhajtottam a gallérom, s a
tükörbe pillantva egy vérbeli perverz karikatúrája nézett vissza

286
 Pandora’s TeAm
rám. Tökéletes, gondoltam, ha tekintetbe vesszük, hová
készülök.
– A legközelebbi szexshopba. – Elrozsdállt motorként
felberregı hangom arra késztette a taxist, hogy szemügyre
vegyen a visszapillantó tükörben. Úgy tőnt, nem nagyon
akaródzik fuvaroznia a láthatatlan embert, de hitelkártyám
felmutatásával elaltattam a kételyeit. A sofır gázt adott, és
elhaladtunk a Szent Romanus elıtt, ahol Shanahan atya éppen
lecserélte fehér mőanyag tábláját erre: „Megadtad-e az
ünnepnek, ami az ünnepé?”
Amikor megérkeztünk a Tripla-XXX Velvet Palotához,
szóltam a taxisnak, hogy várjon. Bólintott; látta, hogyan
vergıdtem be a kocsiba, és tudta, hogy nem futhatok el. A
shopba belépni olyan volt, mint hazatérni. Körülölelt a latex, a
bır és a síkosító ismerıs szaga. Tılem jobbra análizgatók meg
gigantikus gumidákók győjteménye, balra pincérnı– és
japániskoláslány-jelmezek választéka. A falakat magazinok
terítették be, de engem a videók érdekeltek a hátsó traktusban. A
borítókon átfutva hamar ráakadtam egyre a sajátjaim közül:
Doktor popsiba rakja, ha nem tévedek. (Ezt mindig a mulatságosabb
címeim között tartottam számon.) Letettem a kazettát a
kopaszodó, pápaszemes eladó elé.
– Remek választás – mondta ı a leghalványabb lelkesedés
nélkül.
A harangtoronyban betoltam a filmet a lejátszóba. Elıbb
melegkéken felfénylett a televízió képernyıje, majd megjelent a
régi produkciós vállalatom lógója. A cselekmény, mint általában
a pornófilmeknél, hagyott némi kívánnivalót maga után; még
számomra is kusza volt – aki pedig írója, szereplıje, rendezıje és
producere voltam. A film azzal kezdıdik, hogy egy Annie nevő
nı orvosi kivizsgálásra érkezik. Bajlódik a betegruha felvételével,
ezért az ápolónı segítségét kéri, s mint az oly gyakran megesik,
forró leszbikus szex következik. Az orvos (én) tetten éri a
287
 Pandora’s TeAm
huncutkodókat, és etikai szabályokra, valamint nemi
betegségekre fittyet hányva úgy dönt, hogy Annie-t zabolátlan
anális szexszel kell kezelnie.
Felidéztem a forgatás napját. Sun Lee kínai éttermébıl
hozattuk a kaját, az étterem ugyanabban az utcában volt, mégis
késtek a szállítással. Boyce Burgess volt az operatır, Irdman
Dickson a hangmérnök, és bár déli egy órakor forgattunk,
Irdman hullarészeg volt. Mint rendezı rendre is utasítottam
volna, ha nem vagyok magam is szétcsapva a kokaintól. Igazság
szerint ha figyelmesen nézik a filmet, észrevehetik, hogy az
orvosi köpenyem alól kis aranykanál bukkan elı a
nyakláncomon, miközben hátulról kefélem Annie-t a
vizsgálóasztalon, Irdman ittassága miatt pocsék lett a hang, itt-
ott teljesen szétesik. Néha hallani egy-két mondatot: valami
olyasmit, hogy megmérem Annie hımérsékletét a „nagy, kövér
hımérımmel”. Alighanem jobb is, hogy a dialógusok java
odalett.
Ez a nyitó jelenet sajnálatos módon a film legértelmesebb
része. Innentıl exponenciálisan nı a történet röhejessége. Az
egyik szeretım pszichiáter, aki szünet nélkül a nıkkel szembeni
ellenségességemrıl csacsog, miközben a fenekét náspángolom.
Annie meg közben átvedlik hipochondriás nimfománná, és azt
hiszi, hogy a macskaallergiája csakis nagy dózisú pénisszel
gyógyítható.
Mindez nevetséges lenne, ha nem néznénk a külsımet. Hajam
a csípım mozgására rugózott, bıröm csodásan csillogott, ahogy
az izzadság lecsorgott a nyakamról a mellemre. Karizmaim
dudorodtak, miközben ostobán szigorú társnımet fenekeltem,
húztam-vontam. Mosoly bujkált retraktortalan szám sarkában, és
arcom megfeszült a közelgı orgazmus gyönyörteljes elıérzetétıl.
Le kellett állítanom a filmet: émelyítı volt látnom, micsoda
szépfiú voltam, ahhoz a roncshoz képest, amivé lettem. Émelyítı
volt látnom bársonyos testem verítékezését, megörökítve a
288
 Pandora’s TeAm
filmkockákon. Én, aki nem tudok többé izzadni. Ezt érezte vajon
Fred Astaire vénemberként, amikor már nem tudott táncolni? Az
ember atletikus fiatalságáról készített felvételek zsarnoki árnyat
vetnek az öregkorra; ilyen zsarnokság sújtotta Fred Astaire-t, és
ez sújtott engem.
Amikor megnyomtam az „eject” gombot, úgy ugrott elı a
lejátszóból a kazetta, mintha nyelvet öltene rám. Levittem a
nappaliba a kandallóhoz, ahol összegyőrt újságok halmára
helyeztem. Gyufával alágyújtottam, és néztem, ahogy az életre
kapó lángok elnyelik a kazettát.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy megnéztem valamelyik régi
filmemet.

***

Sayuri egyszer vagy kétszer jött hetente, és örökké

mosolyogva gyötört az egyre nehezedı gyakorlatokkal. Az
eredmény tagadhatatlan volt: összecsomósodott izmaim kezdtek
kiengedni, hátam kérdıjelbıl felkiáltójellé simult. A terápia
egyik sarkalatos célja volt leküzdeni testem abbéli vágyát, hogy a
megfelelık helyett a legerısebb izmaimat használva a legkisebb
ellenállás irányába haladjon. Sayuri odafigyelt rá, hogy a helyes
technikával mozogjak; együtt lépegetett velem, kétfelıl tartotta a
derekamat, és nem hagyta, hogy leszegjem a fejem.
Egyensúlyérzékemet javítandó korrigálta karom lengését, és
állandóan emlékeztetett rá, hogy egyenlıen terheljem a két
lábam. Ez különösen lépcsın le- és felmászáskor esett
nehezemre.
A kinetika alapjainak elsajátítása után tempósabb és hosszabb
sétákra indultunk. Bougatsa is velünk akart jönni, és csaholva
szaladgált körülöttünk. Sayuri elhajította neki a labdáját,
elsısorban azért, hogy eltávolítsa az útból, és végre rám
289
 Pandora’s TeAm
koncentrálhasson. Hazatérve használatba vettük az edzıgépeket,
amelyeket Marianne Engel vásárolt nekem. Volt ott egy
fekvenyomó pad, egy Nautilus gép meg egy szobakerékpár.
Sayuri vállalta a feladatot, hogy mindet bevonja a
rehabilitációmba.
Vizitjei során rendszeresen ellenırizte az öltözékemet, és
idınként talált rajta valami igazítanivalót. Ahogy az állandó
nyomás hatására begyógyultak a sebek az arcomon, módosítani
kellett a maszkon. Sayuri szépen lecsiszolt belıle, és párszor a
kórházba is bevitte, hogy alakítsanak rajta. Egy ízben a maszk
rosszul formázva érkezett vissza, s mikor felhívtam rá a
figyelmét, japánul dünnyögte:
– Szaru mo ki kara ocsiru. – Megkérdeztem, mit jelent ez, mire
azt válaszolta: – „Még a majmok is lepottyannak a fáról.” Azt
jelenti...
A szavába vágtam:
– ...hogy még a profik is hibáznak. Igen, ezt már hallottam
valahol.
Amikor megkérdezte, hogy hol, azt feleltem, kérdezze inkább
a fiúját. Nem hiszem, hogy láttam-e valaha bárkit olyan
tüneményesen pironkodni, ahogy Sayuri pirult.

***

Volt a középkori regének egy aspektusa, amely minden

másnál jobban zavart: az állítás, hogy Gertrud létrehozta a Biblia
német nyelvő verzióját. Ne feledjük, ez kétszáz évvel azelıtt
történt, hogy Luther Márton elkezdett dolgozni híres fordításán.
Ha az egyház hevesen ellenezte Luther munkáját, akkor Gertrud
nıvérét hogyan szentesíthették?
A szokásos módon közelítettem a problémához, és kutatásom
elsı meglepetése az a felfedezés volt, hogy a Luther-biblia
290
 Pandora’s TeAm
megjelenése idején már számos német nyelvő bibliafordítás
létezett; Lutheré mindössze abban volt az elsı, hogy
nyelvezetével az egyszerő embert szólította meg. A korábbi
változatok régies stílusban tolmácsolt, bető szerinti fordítások
voltak, mindenképpen csak azok számára érthetık, akik a latin
forrást is olvasni tudták.
A Biblia legkorábbi germán verziója a gót Ulfilas negyedik
századi fordítása, ami több évtizeddel megelızte a latin Vulgatát.
Ulfilasnak a szöveg lejegyzéséhez ki kellett alakítania egy teljes
ábécét, s ily módon ı alkotta meg a korabeli germán
kereszténység szókincsének javát. Egyetlen töredék maradt fenn
ebbıl a Bibliából: a Codex Argenteus, más néven Ezüst Biblia,
amelyet az uppsalai egyetem könyvtárában ıriznek. Ezt követi
egy kilencedik századi kézirat Fuldából, mely az Újtestamentum
elsı négy könyvének ófelnémet fordítását tartalmazza, majd egy
teljesebb, noha nem szentesített bibliafordítás körülbelül 1260-
ból. A Biblia némely passzusa, például a Miatyánk, már jó ideje
létezett németül, de nincs rá meggyızı bizonyíték, hogy bárki is
összeállított volna egy teljes német Bibliát abban az idıben,
amikor Gertrud állítólag ezen dolgozott – igaz, hogy valamivel
késıbb, 1350-ben napvilágot látott egy teljes Újtestamentum
Augsburgban.
Eddig rendben is van: úgy tőnik, a tizennegyedik század
hajnalán megérett rá az idı, hogy valaki nekigyürkızzön a
komplett fordításnak, miért ne lehetett volna ez a valaki az
engelthali Gertrud nıvér?
Valójában számos ok létezik, de egy sem olyan meggyızı,
mint Gertrud vakbuzgó jámborsága – legalábbis az az
igyekezete, hogy jámbornak lássék. Gertrud soha nem
vetemedett volna szentségtörésre, és kevés dolog számított
nagyobb eretnekségnek, mint egy nem szentesített bibliafordítás
megalkotása. Mielıtt nekilátott e grandiózus feladatnak,
Gertrudnak engedélyre volt szüksége valamely magasabb
291
 Pandora’s TeAm
hatalomtól, s egy efféle jóváhagyást szinte lehetetlen volt
elnyerni. De éppen ez a lényeg – a „szinte lehetetlen” nem
egyenlı a „lehetetlennel”.
Engelthal rendfınöknıje idıs asszony volt; lehetséges, hogy a
szenilitás bírta rá a fordítás engedélyezésére, amit egy épesző
vezetı elutasítottvolna? Különösebb dolgok is megestek már.
Ugyanakkor ez azt feltételezi, hogy Gertrud a kolostorból kapott
jóváhagyást, ami nem okvetlenül igaz. Talán kilépett a kapun, és
egy másik egyházi funkcionáriushoz fordult; nem szabad
elfelednünk, hogy az egyház hírhedt volt a színfalak mögött zajló
manıverezésrıl. Elképzelhetı, hogy egy rangban fölötte álló
adott felhatalmazást Gertrud munkájára valami nagyobb terv
részeként, és Gertrud elnézte, hogy kihasználják, amíg
megvalósíthatja az elgondolását. Kétes megoldás lett volna, de
mindig könnyebb megkerülni a szabályokat, ha egy magasabb
rangú személy bátorít erre.
Mindez persze csak találgatás. Nincs egyértelmő válasz a
kérdésre, hogy mi motiválta Gertrudot a szándékában, de íme,
még egy lehetıség: talán alábecsültem a hírnév utáni vágyát. A
hiúság komoly hajtóerı és nagy megtévesztı, s a gondolat, hogy
maradandó dolgot hagy maga után, még a legóvatosabb embert
is könnyelmő cselekvésre vezeti. Gertrud alighanem meggyızte
magát, hogy nem tesz semmi rosszat, még ha nem kapott is teljes
jóváhagyást. Utóvégre a latin Vulgata alapján dolgozott, s
meglehet, a saját fordításának tökélyébe vetett megingathatatlan
bizodalma hitette el vele: Bibliája végül olyan remekül sikerül
majd, hogy megússza a büntetést. Elképzelem, amint azzal érvel,
hogy a Gertrud-biblia a puszta létével fogja igazolni titkos
eredetét, s mert a munka életének alkonyán lesz csak készen,
Gertrud talán egyszerően vállalhatónak érezte a kockázatot. Mit
tehetnek a hatalmasok egy idıs asszonnyal, aki hiszi, hogy
foglalt helye van a mennyországban?

292
 Pandora’s TeAm
Amikor megkérdeztem Marianne Engelt, kinek a
felhalalmazásával dolgoztak a Gertrud-biblián, reméltem, hogy
vagy határozott válasszal szolgál, vagy nyilvánvaló
ellentmondáson kapom, ami egyszer s mindenkorra aláássa a
sztoriját. De nem így esett.
– Olyan fiatal voltam, hogy eszembe se jutott rákérdezni,
Gertrud meg nem mondta. De mindig nagyon titokzatoskodott,
és a szkriptóriumon kívül egyik apáca sem beszélhetett a
munkájáról.
– Nem tiltakoztak volna – kérdeztem –, ha helytelennek ítélik
a dolgot?
– A mennyben talán elszámoltatják ıket a tetteikért – mondta
–, de szerintem jobban tartottak Gertrudtól és Agletrudistól itt, a
földön.
Marianne Engel roppant boldognak tőnt, hogy ennyire
belemélyedtem a történetébe, s ez arra sarkallta, hogy
megkérdezze, szeretném-e hallani a folytatást.
– Hát persze – feleltem.

293
 Pandora’s TeAm

XIX.

MÖGÖTTEM MARADT AZ EGYETLEN ÉLET, amelyet ismertem, s egy

számomra elképzelhetetlen másik nyúlt el elıttem. Gyaloglás
közben hátralestem, és láttam, hogy Sunder atya alakja belevész
az éjszakába. Az atya legelsı emlékeim óta része volt az
életemnek, s most elment. Csak ekkor ébredtem rá, hogy se
neked, se nekem nincs fogalmunk róla, merre megyünk.
Te vezettél, mint aki tudja, mit csinál: távolságot ékel közénk
és Engelthal közé. Alig hiszem, hogy az apácák csapatos
kirohanásától tartottál; inkább az aggaszthatott, hogy inamba
száll a bátorságom, és visszafordulok. Ezért egyre csak
meneteltél, pedig még mindig fájtak a sebeid, és én nehezen
tartottam a lépést. Megcsúsztam a sárban, de bizonyítani
akartam, hogy bírom az iramot, amit diktálsz. Talán azért volt ez
olyan fontos, mert nem tudtam, így van-e.
Láttam rajtad, hogy a harcok megtanítottak rá: a testet
elfeledve puszta akaraterıbıl kell elıretörni. Segédkeztem a
felépülésednél, tudtam, hogy ez az erıfeszítés most sokkal
jobban igénybe vesz, mint bármi az Engelthalba érkezésed óta, és
csodálkoztam a kitartásodon – mígnem az egyszer csak végleg
elhagyott téged.
Megcsúszott a lábad a sárban, és sután elvágódtál. Rögtön fel
akartál ugrani, de nem ment: amint felegyenesedtél, újból
294
 Pandora’s TeAm
elvesztetted az egyensúlyod. Ezúttal kitetted a karod, hogy arra
ess, de összehúzódó mellsebedtıl felüvöltöttél fájdalmadban.
Ösztönösen hátrarántottad a karod, és arcra zuhantál a sárba.
Nyújtottam a kezem, hogy felsegítselek, de elıször
eltaszítottál. Aztán, talán mert rájöttél, hogy össze kell tartanunk,
ha jutni akarunk valamire, hagytad, hogy talpra támogassalak.
Tréfálkozni próbáltál:
– Biztosan az ördög döntött fel.
Rövid idı múlva erıre kaptál annyira, hogy behúzódjunk egy
fa alá. Ott üldögéltünk sárosan, miközben cseperegni kezdett az
esı. Egymáshoz bújtunk a hidegben, és én soha nem voltam még
ennyire közel egy másik emberhez, férfihoz meg még annyira se,
de egészen más volt, mint képzeltem. Tudtam, hogy egyszer
eljön majd ez a pillanat, és arra számítottam, hogy borzongató
lesz és rémisztı, de csak nyugtalan félsz fogott el, hogy rossz
döntést hoztam, amikor elhagytam Engelthalt.
Ez volt a kezdete közös életünknek: jeges esıben, megrekedve
vártuk a reggel eljövetelét, ami talán – talán – hoz némi
melegséget a kelı nappal. Ez lehet a jel, hogy térjek vissza,
gondoltam. Talán odaérek a zárdába, mielıtt bárki tudomást
szerezne eltőnésemrıl. Betegséget színlelhetnék a cellámban.
Egy-két nap múlva folytathatnám a feladataimat. Az élet olyan
lenne, amilyen mindig is volt.
De nem. Agletrudis úgyis jelenteni fogja, mit mőveltem, és
nem hagyhatok itt egy beteg embert az út szélén, fıképp mert
oly nagy felelısséget érzek iránta. Mégsem tudtam kiverni a
fejembıl a kolostor nyugalmát. A szkriptórium könyvei között
otthon voltam. De egy fa alatt a viharban, ennek a férfinak az
oldalán, akit alig ismerek, s akivel mégis összekötöttem a
sorsomat: hogy is vehetett ilyen irányt az életem?
Nem volt mit tenni, ki kellett böjtölni reggelig.
Amikor az fakószürkén beköszöntött, az esı csendesült, de
nem állt el. Tovább haladtunk, de már nem színleltél erıt.
295
 Pandora’s TeAm
Megpróbáltatás volt minden egyes lépés, minden megtett lépés
apró gyızelem. Melletted voltam mindegyik kis diadalnál,
átkaroltalak, mert féltem, ha megint elesel, nem állsz fel többé.
Ekkor ért bennünket az elsı szerencse egy paraszt szekerének
alakjában. Amikor a ló mellénk poroszkált, odaintettél az
embernek, hogy álljon meg. Megkérdezted, merre tart –
Nürnbergbe, a piacra, felelte –, de mikor arra kérted, hogy
vigyen magával, nemet mondott. Nincs hely a disznóktól,
mondta a szekerét elfoglaló rakományra mutatva.
– Mennyit kér két állatért? – kérdezted.
A paraszt közölte az árat, te pedig leszámoltad a pénzt,
odaadtad neki, és nehézkesen felkapaszkodtál a szekérre.
Megpróbáltad kiemelni az egyik disznót, de nem bírtál vele,
ezért engem is odaintettél, és kettınk együttes ereje már elég
volt. A disznó, amint földet ért, visítva beszaladt az erdıbe, aztán
egy másik állatot is ledobtunk hasonló eredménnyel.
Odafordultál az elképedt kocsishoz, és azt mondtad:
– Most már van helye.
A paraszt morgolódva belátta, hogy alighanem van. Látszott,
hogy nem örül az emberi társaságnak, de bizonyára tudta, hogy
nem hagyod elhajtani nélkülünk. Mivel a pénz már a zsebében
volt, a belenyugvást egyszerőbbnek ítélte a vitatkozásnál.
A disznók egész úton taszigálták egymást, kíváncsian
bökdöstek minket, és röfögve szaglásztak. Próbáltam
elhessegetni ıket, de erıfeszítésem kudarcra volt ítélve, hiszen
nem mehettek sehová. Ha az egyiket sikerült odább tolnom,
mindjárt egy másik furakodott a helyére. Szünet nélkül
visítottak, de a hang eltörpült a bőz mellett, s mire végre
Nürnberg határához értünk, biztos voltam benne, hogy Isten
immáron disznóürülék formájában küldözgeti az üzeneteit.
A paraszt egy fogadónál tett le minket, és én úgy véltem, nem
szereti a tulajdonost. Mindenképpen furcsa külsejőek és szagúak
lehettünk, miközben a szobáról egyezkedtünk. A fogadós
296
 Pandora’s TeAm
tétovázott, hogy beeresszen-e bennünket, nem fért a fejébe, mit
kezdjen az összeégett férfival meg az apácával, akik jószágokkal
utaztak, s most közös szobát szeretnének. De te odacsúsztattál
neki egy kis pénzt, én meg felajánlottam, hogy áldást mondok rá,
és megnyugtattam: Isten a külsım ellenére meghallgatja
imáimat. A fogadós húzódozva adott egy szobát egészen hátul,
jó messzire a saját lakrészétıl, és azt is csak úgy, ha elıbb
ruhástól megfürdünk a közeli patakban.
Egyetlen ágy volt a szobában, s ez azonnal eszembe juttatta,
amire gondolni se mertem. Engelthali beszélgetéseink során
mindvégiglüktetett közöttünk valamiféle érzékiség. Tudtam,
hogy néma húgodként szöktem el, de járatlan voltam a férfiak
meg a nık dolgában. Arckifejezésem bizonyára elárult.
Odamentél a szoba közepére, leterítettél valami ruhát, és azt
mondtad, zsoldosként megszoktad már, hogy a padlón hálj. Rám
se pillantottál, amikor kibújtam a nedves habitusból, majd
bemásztam az ágyba, és ezt a kedvességedet soha nem fogom
elfelejteni.
Szörnyen kimerült voltam, mégse jött álom a szememre. Talán
hallottad, ahogy fészkelıdöm, vagy a lélegzetem volt kapkodó.
Akárhogy is, néhány perc múlva megszólítottál:
– Marianne!
Szinte féltem válaszolni.
– Igen.
– Nem alakult valami jól a kezdet, de ez akkor is a kezdete
valaminek – mondtad. – ígérem, ezután jobb lesz. Most csak
aludj, és tudd, hogy biztonságban vagy.
Fogalmad sincs, micsoda megnyugvást adtak nekem a
szavaid, s cserébe megtettem az egyetlen dolgot, amire képes
voltam. Odaadtam a nyílhegyes láncot – ahhoz sem volt
bátorságom, hogy magam akasszam a nyakadba –, és
elmondtam, hogy Sunder atya megáldotta.

297
 Pandora’s TeAm
– Akkor mindig büszkén viselem majd – mondtad –, és
köszönöm.
Másnap korán ébredtünk, és úgy határoztunk, maradunk még
egy éjszakát, mielıtt továbbindulnánk. Még úti célt kellett
választanunk, s engem már ez is megrémített, mert szabadon
dönthettünk róla, hogy mit kezdünk az életünkkel. A
szabadságban azóta nem volt részed, hogy beléptél a condottába,
én pedig nem is tudtam, mi az.
A fogadós vacsorát készített nekünk, és engem
megdöbbentett, hogy az ennivaló ilyen ízletes is lehet. Ne feledd,
az apácák az ételek sótlanságát tekintették alázatuk
fokmérıjének. Te meg én beszélgettünk evés közben. Érthetı
okokból mindketten valami nagyobb helyre vágytunk, ahol
beleolvadhatunk a tömegbe. Azon a vidéken két nagyváros volt:
Nürnberg, aminek a határában a fogadó állt, és Mainz. Mainzban
nagyszabású építkezések folytak, elsısorban új templomokat
emeltek, s ez mellette szólt. Az íjászaton kívül egyedül a
kımővességhez értettél, azzal fogod hát megkeresni a
kenyerünket. Nem lesz könnyő, hiszen több mint tíz éve nem
gyakoroltad a mesterséged, és még mindig lábadoztál, de nem
akadt jobb lehetıségünk. Volt egy kis pénzed a
zsoldosnapjaidból, és Heinrich testvér is a markomba tuszkolt
néhány érmét, mielıtt elindultunk, azzal egy darabig
kihúzhatjuk.
Még egy oka volt, hogy Mainzra esett a választásunk: a
vallásos és a szekuláris élet ottani sajátos egyensúlya. A város
lakói kijárták maguknak a jogot, hogy választhassák a
kormányzatukat, és maguk intézzék a financiális ügyeiket,
ahelyett hogy az egyház tenné. Bár az Engelthalban betöltött
pozícióm nem volt különösebben jelentıs, szívesebben éltem
olyan városban, amely bizonyos autonómiát élvez. Nürnberg
túlságosan közel esett Engelthalhoz mind földrajzilag, mind

298
 Pandora’s TeAm
történelmileg – hisz Adelheit Rotter is Nürnbergbıl vezette ki a
beginákat, hogy megalapítsák a kolostorukat.
Miután Mainz mellett döntöttünk, valahogy el kellett jutnunk
odáig. Nem folytathattam az utat apácaruhában, mert hazugnak
éreztem magam benne. Bár még nem tudtam, miként gondoljak
magamra, annyit azért tudtam, hogy nem vagyok többé apáca.
Találtunk egy boltot, ahol az akkoriban divatos öltözeteket
árulták, s ez már önmagában felért egy leckével. Felpróbáltam
egy hosszú ruhát, nagy lyukak nyíltak rajta a karoknak; ezekrıl a
lyukakról azt tanultam, hogy „ablakok a pokolra”, mert
kísértésbe ejtik a férfit. Az ilyen öltözéket nem nekem találták ki.
Végül szıtt nadrágot és egyszerő tunikát választottam. A
habitust elcsomagoltam a tarisznyámba. Nem volt szívem
megválni tıle, és egyébként sem dobhattam csak úgy el, akár a
szemetet.
Kelet felıl léptünk be Mainzba, a Rajnára nyíló kapun át. El se
hinnéd, mennyire izgalmas volt ez nekem. Az emberek kiabáltak!
Tudom, nem nagy dolog, de emlékezz rá, hogy egész addigi
életemet kolostorban töltöttem. Átverekedtük magunkat a kofák
körül összeverıdött tömegen meg az italmérésekbıl kitámolygó
részegeken. Senki sem hajolt meg elıttem, mint amikor még
viseltem a habitust. Csak egy polgár voltam.
A város szegényebb részei felé vettük az irányt, a lehetı
legolcsóbb kvártélyt keresve. Végül a zsidónegyedben akadtunk
takaros szállásra, egy idısebb házaspár üzlete mögött. A
házaspár némi tanácstalansággal fogadta, hogy éppen ott
kívánunk lakni, az asszony ugyanis igen hamar megállapította
rólam, hogy keresztény vagyok. Megnyugtattam ıket: nincsenek
térítı szándékaim, és ık beérték ennyivel. Azt hiszem, látták
rajtunk az ıszinteséget, ahogy azt is, hogy csupán két éhes
szerelmessel van dolguk. Hogy azok voltunk-e vagy sem, az már
másik történet – én nem voltam biztos magamban –, a
házinénink mindenesetre annak gondolt minket. Az elsı néhány
299
 Pandora’s TeAm
hónapot elıre kifizettük, ık pedig szíves fogadtatásképpen még
egy kis kenyeret is adtak.
Elıször feltérképeztük a várost, mert még nem álltál készen,
hogy belevesd magad a munkakeresésbe. Az elsı héten végig
nyugtalankodtam, reméltem, hogy megszeretjük a helyet, s ami
még fontosabb, hogy továbbra is kedvelni fogjuk egymást. Mainz
mindössze egy-két kilométerre terjedt ki, ami nem nagy terület,
de vagy húszezer ember lakta. Akkoriban méretesnek számított.
A város északkeleti csücske forgalmas, piacos rész volt, s amikor
elıször látogattunk oda, vidám fesztiválba csöppentünk. Ott volt
a városháza meg a Szentlélekrıl elnevezett kórház; errıl
beszéltem, amikor megpillantottalak összeégve. A nyugati
oldalon gyümölcsöskert húzódott, meg egy disznótenyészet,
amit antonita szerzetesek vezettek. A szerzetesek valamely okból
úgy hitték, a disznótartás teljes mértékben összeegyeztethetı
másik tevékenységükkel, a betegápolással.
Mainzban a vallásos rendek puszta száma is egyedülálló volt.
Voltak ferencesek, Ágoston-rendiek, német lovagrendiek,
karthauzik meg Magdaléna-rendiek meg... nem is tudom,
annyian voltak. Engem azonban leginkább a beginák, a renden
kívüli apácák érdekeltek. A helyzetem alapján afféle rokonságot
éreztem velük, mert nem tartoztak igazán az egyházhoz, de a
világiak közé sem. Mindenütt jelen voltak az utcákon, és ez
felderített kissé. Engelthalt ugyan elhagytam, de Istent nem állt
szándékomban elhagyni.
A Szent Márton-székesegyház a város valamennyi temploma
fölé tornyosult. Krisztus után 1000 körül épült Willigis érsek
utasítására, akinek szüksége volt egy monumentális helyre,
miután kivívta, hogy a német királyokat Mainzban koronázzák.
Ám az ünnepélyes felszentelés elıtti napon a Szent Márton
kigyulladt. S mintha még rá is kapott volna a lángok ízére, mert
odaérkezésünk elıtt még két ízben borult tőzbe. Mindig úgy

300
 Pandora’s TeAm
gondoltam, hogy van ebben valami helyénvaló. Három tőz,
három feltámadás.
A Szent Márton pompázatos látvány volt a bronzkapuival,
egy megdöbbentı keresztre feszített Jézus-faragással meg a
fıhajót derült napokon káprázatos színekben fürdetı csipkézett
ablakokkal. A kórus karzata a kereszthajó mögött helyezkedett
el, és volt még egy kisebb, keleti karzat is. A templom érsekek
nyugvóhelyéül is szolgált – azt hiszem, Siegfried von Epstein és
Peter von Aspelt pihent ott. Mainzi éveink alatt von Bucheck
érsek sírjával bıvült a sor. Az ember nem léphetett úgy be a
templomba, hogy ne érezze a hely történelmének súlyát.
Miután bebarangoltuk a várost, nekiveselkedtél a
munkakeresésnek. Tisztában voltál vele, hogy legalulról kell
kezdened, de biztosra vetted, hogy munkafegyelmed meghozza
majd a gyümölcsét. Reggelente korán keltél, és végiglátogattad
az építés alatt álló templomokat, de minden alkalommal
elhajtottak. Azután épülı házaknál, kereskedelmi épületeknél és
új utaknál próbálkoztál, de onnan is elutasítottak. Kóbor
kutyaként koslattál az építkezések körül, de bárhogy igyekeztél,
senki sem kínált neked munkát.
Elıször is az volt a baj, hogy nem akartál hazudni. Amikor az
építımesterek a tapasztalataid felıl érdeklıdtek, ıszintén
megmondtad: egy ideje nem gyakorlod a mesterséged. Amikor
megkérdezték, mivel foglalkoztál a közbensı idıben,
bevallottad, hogy katonáskodtál. Ha azt akarták tudni, pontosan
miféle katona voltál, néma maradtál. De valójában az égéseid
miatt küldtek el újra meg újra. Sebeid közel sem voltak olyan
látványosak, mint ma, de az akkori emberekben még erısen élt a
babonaság. Ki tudja, mi bújik meg egy összeégett ember
múltjában, különösképp ha eltitkolja a részleteket? Bizonyára
valami baljós dolog.
Estérıl estére hazavonszoltad magad, de a szállásunk ajtaja
elıtt egy pillanatra megálltál. Lesimítottad a ruhád, és
301
 Pandora’s TeAm
néhányszor ökölbe szorítottad a kezed, mielıtt mosolyt
feszítettél az arcodra. Tudom, mert a kisablakból figyeltelek.
Mielıtt beléptél, gyorsan odébb siettem, így soha nem tudtad
meg, hogy láttalak.
Nekem másképpen volt gyötrı alkalmazkodnom az új
életünkhöz. Úgy éreztem, agyonnyom a szabadság. Követendı
imarend hiányában eljárogattam a város templomaiba, de más
volt imádkozni úgy, hogy nem muszájból teszem. Elkezdtem
fızni, amire a kolostorban soha nem nyílt alkalmam. Kizárólag
friss zöldséggel-gyümölccsel próbálkoztam, gondolván, hogy
azzal nem hibázhatom, mígnem néhány héttel késıbb jelezted,
hogy valami „tartalmasabbra” vágysz. Vagyis húsételre. Szinte
mindent elrontottam, amit feltettem a tőzre, mert vagy
túlfıztem, vagy nyers maradt, vagy rosszul kotyvasztottam
össze. Mindvégig mosolyogva fogadtad az erıfeszítéseimet, s
miközben a zsebedbe rejtetted a maradékot, biztattál, hogy egyre
ügyesebb vagyok. Újabb kedvesség a részedrıl. Végül a házinéni
elégelte meg a konyhámból kitóduló szagokat, és mutatott
néhány fortélyt, amivel már elboldogulok.
Hanem a fızés gyerekjátéknak tőnt a szeretkezéshez képest.
Istenem, az valami rémisztı volt! De te megint csak türelmes
voltál, türelmesebb, mint elvárhattam. Lehet, hogy részben az
égéseid miatt; némely éjszakákon olyan érzékeny voltál, hogy
hozzád se lehetett érni. Már nem voltál ártatlan, és balgaság lett
volna tılem, ha mást várok, de soha nem kértél bocsánatot azért,
hogy más nıket is ismertél elıttem. Létezett egy idıszak a
találkozásunk elıtt, meg egy másik a találkozásunk után – ennyi
az egész. Ahogy én is hátrahagytam a korábbi életemet, el kellett
fogadnom, hogy te ugyanezt tetted. Többnyire nem volt nehéz,
bár néhanapján bizony csatákat vívtam a féltékenységgel.
A testi szerelem mővészetében szerzett jártasságodnak
megvolt a maga elınye. Furcsamód ugyanarról a dologról volt
szó, mint amit a vallásos szeretetben egy életen át hiába
302
 Pandora’s TeAm
igyekeztem tökéletesíteni. Soha nem kellett irányítanom, csupán
befogadó voltam. Te megismertettél velem egy olyasfajta
érzékiséget, amilyenrıl azt sem tudtam, hogy létezik bennem.
Felfedeztem, hogy... Nézz rám, annyi év után még mindig
pirulok. Képtelen vagyok beszélni róla. Mondjuk úgy, hogy
mindig a fogadalmaim szerint éltem, de néhány veled töltött
hónap után ráébredtem: az önmegtartóztató élet a legkevésbé
sem élet.
Akárhogy is, megszoktam a kolostoron kívüli életet. Továbbra
is látogattam a Szent Mártont, de hamarosan már a te
egészségedért imádkoztam, meg hogy sikerüljön munkát
találnod, vagyis azért, hogy az én akaratom legyen meg, nem
pedig Istené. A templom falain kívül beszédbe elegyedtem a
beginákkal, és barátságot kötöttem velük.
Az egyház alapvetıen arra az álláspontra helyezkedett, hogy
jobb, ha amatırök nem avatkoznak Isten ügyeibe, én azonban
mást tapasztaltam. A beginák az utcákon gyakorolták a
szegénységet; óriási ellentétben álltak a templomokkal, ugyanis
kezdtem felfedezni, hogy a papok többsége képzetlen és korrupt.
A beginák kisebb munkákból és kórházi szolgálatból tartották
fenn magukat, s ahelyett hogy megsarcolták volna az embereket,
csak adományokat fogadtak el. Éjjelente hazatértek a hajlékukba,
hogy másnap reggel újrakezdjék a munkálkodást, és nem fért
kétség a nyíltszívőségükhöz. Hamar rájöttem, az egyház igazából
azért néz rossz szemmel a beginákra, mert eme amatırök miatt
hátrányos kép alakul ki róla.
A beginák nem tudtak eligazodni rajtam. Képes voltam
hosszasan beszélni a Bibliáról, olvastam latinul és németül is.
Ismertem valamennyi bibliatudóst és mestert. Tudtam Mechthild
von Magdeburgról, a jeles begina misztikusról, ahogy
mestermővérıl. Az istenség áradó fényérıl is. Mindeme ismereteim
dacára nem tudtam – vagy nem akartam – elárulni nekik a
hogyant és a miértet. Lenyőgöztem, de össze is zavartam ıket.
303
 Pandora’s TeAm
Leginkább azonban a könyvkészítésben szerzett nagy
jártasságom érdekelte a beginákat. Többet tudtam, mint a
szakértıik, akik az utcákon terjesztett Biblia Pauperumot, a
szegények Bibliáját készítették.
Közeledett a tél; még mindig nem találtál munkát, és az
állandó elutasítások kezdtek téged felırölni. Az építkezések
vezetıi egyre ellenségesebben fogadták ismételt feltőnéseidet, és
minden este csüggedtebben vánszorogtál haza. Korholtad
magad, amiért képtelen vagy „férfiként helytállni”, én pedig
újabb leckét kaptam a kinti világból: megtanultam, hogy létezik
férfiúi büszkeség. Segíteni akartam, de minden javaslatom
haragra gerjesztett. És nem volt könnyebb attól, hogy tudtam,
magadra haragszol, nem rám.
Az is komoly akadályt támasztott, hogy nem rendelkeztél
mesterlevéllel, amely a te korodban minden munkásembernél
elvárás volt. Nem számított, hogy ez nem a te hibád, hiszen nem
te akartad úgy, hogy szüleid még kisfiúkorodban meghaljanak.
De nem volt mit tenni. A kımővescéh erıs volt, s te nem feleltél
meg a követelményeiknek. Cselekednünk kellett, mégpedig
gyorsan, mert a vagyonunk nem tarthatott ki örökké.
Ezért két elhatározásra jutottam, és neked egyikrıl sem
számoltam be. Elıször is felajánlottam szolgálataimat a
begináknak. Nem csatlakozom hozzájuk, de besegítek a
munkájukba.
A szegények Bibliájának elıállítása nem volt bonyolult;
egyszerő, fametszetes képek és szöveg, de én ezt is lenyőözınek
találtam. Olyan kevesen tudtak olvasni, hogy a tömegekhez
egyedül a képek révén lehetett eljuttatni a vallásos történeteket.
Az Új– és az Ótestamentum történetei egymás mellett szerepeltek,
hogy az olvasó eltőnıdhessen az összefüggésen: a beginák az
olvasók lebecsülése helyett igyekeztek gondolkodásra késztetni
ıket. Mégis tudtam, hogy javíthatnék az írás minıségén, és jobb
ábrázolásokat tudnék javasolni. A beginák kételkedtek ebben,
304
 Pandora’s TeAm
ezért készítettem néhány mintát, és be kellett látniuk, hogy érlem
a dolgom. Amikor azonban továbbra is húzódoztak az idegent
bevonni a munkájukba, úgy döntöttem, ideje fényt derítenem
engelthali életemre.
Amint errıl értesültek, nem tudtak elég hamar a soraik közé
fogadni. Hangot természetesen nem adtak neki, de feltételezem,
úgy gondolták, hogy ha egy kicsit hozzám dörgölıznek, talán
rájuk ragad valami Engelthalból. Noha kifizetni nem tudtak,
kenyérrel és fehérrépával mondtak köszönetet a munkámért. Ez
megkönnyítette a dolgomat, mert amikor hazatértél a
munkakeresésbıl, ıszintén mondhattam, hogy az étel jótékony
adomány. Nem kellett bevallanom, hogy én keresek, míg te nem.
A másik dologról, amit elkövettem, még soha nem beszéltem
neked. Kérlek, ne feledd, hogy nagyon régen történt, és remélem,
meg fogsz bocsátani.
Egyik reggel, amikor felkeltél, és készülıdtél a
munkakeresésre, könnyeden megkérdeztem, mely
templomokhoz fogsz ellátogatni, s te azt válaszoltad, hogy a
Szent Kristófnál kezdesz, aztán mész tovább a Szent Klárához,
majd a Szent Quintinushoz. Utána fogalmad sincs. Amikor a
lábadat húzva kiléptél az ajtón, felöltöttem az apácaruhámat,
elıször azóta, hogy elhagytam Engelthalt. A Szent Quintinus felé
vettem az irányt, mert tudtam, hogy beletelik egy kis idıbe, míg
odaérsz.
– Igazán szép lesz a templom – mondtam az építımesternek. –
A fıhajó aránylag rövidnek tőnik, az oldalhajók viszont
magasak. Érdekes az összhatás.
Megköszönte, de tudta jól, nem azért vagyok ott, hogy az
építészetrıl beszéljek. Udvariasan – mert hát ki akarna
megsérteni egy apácát? – rákérdezett látogatásom valódi okára.
Egy barátom érdekében jöttem, válaszoltam, akinek munkára
van szüksége. S akit égési sebek borítanak. Az építımester az
égre fordította a tekintetét, és azt mondta, igen, van egy férfi, aki
305
 Pandora’s TeAm
– elnézésemet kéri a szóhasználatért – minden átkozott nap
megjelenik náluk, de van elég munkásuk. Attól az embertıl
amúgy is a hideg rázza ki a többi munkást.
Elıvettem a legandalítóbb hangomat, amelyiket külön arra
fejlesztettem ki, hogy Istenrıl szóljak.
– Senkit sem szabad csupán a külseje alapján megítélnünk. Én
tudom, hogy annak az embernek arany a szíve, és nagy múltja
van a mesterségében.
Az építımester megint csak udvariasan azt felelte,
mesterségbeli múltadat többéves hiátus szakította meg, s ez idı
alatt valamiféle katona voltál, ráadásul zsoldos, ha jól sejti.
Se meg nem erısítettem, se cáfolni nem cáfoltam az
építımester sejtését, viszont meglehetısen rejtélyesen
felvetettem:
– Vannak katonák, akik Isten nevében harcolnak, kiknek a
tetteire szükség van, nyilvánosan mégsem kérkednek velük. így
hát újra felteszem a kérdést: egy ilyen pompás templom
építésénél ne akadna hely még egy munkásnak? Még ha akad is
néhány folt a múltjában? Magam állok jót érte.
Tetıtıl talpig végigmért, és megkérdezte, pontosan honnét
való vagyok. Azt válaszoltam, hogy Engelthalból, és nem
kötöttem az orrára, hogy már kiléptem a rendbıl. Nem tudtam
megállapítani, lenyőgöztem-e vagy sem. Nyilvánvalóan hallott
már Engelthalról, mert bólintott. Azt mondta, meglátja, mit tehet,
de nem ígér semmit.
– Köszönöm a szívességét. Amennyiben találna neki helyet,
kérem, ne adja tudtára, hogy itt jártam. Büszke ember, hadd
higgye, hogy az állhatatosságával ért célt. – Meghajoltam, s még
elejtettem az építımesternek, hogy imádkozni fogok érte.
Miután kibújtam a habitusból, elsı utam a Szent Mártonba
vitt. Nem azért, hogy imádkozzam az építımester lelkéért, ahogy
ígértem; önmagamért akartam imádkozni. Undorral töltött el az
egyházi öltözetben végbevitt színlelésem. Amikor távoztam a
306
 Pandora’s TeAm
katedrálisból, nem éreztem úgy, hogy bocsánatot nyertem volna.
Jelet kértem, de nem kaptam.
Egészen addig az estéig, amikor elcsigázva, de mosollyal az
arcodon és kıporosán léptél be az ajtón.
– Az egyik építımester ma munkát adott nekem.
Hetek teltek el, és jó benyomást keltettél az építkezésen.
Amikor a Szent Quintinusnál befejezıdött a munka, az
építımester beajánlott a Szent Istvánhoz. Így folytatódott egész
télen át templomtól templomig. Szert tettél némi kis hírnévre
meg néhány barátra, és minden nap öröm-ittasan hoztál haza egy
marék pénzt. Vizet melegítettem, és megtöltöttem a dézsát, hogy
lemosdassalak. Még mindig sebek és csomók borítottak, s én
addig masszíroztalak, amíg szét nem gyúrtam ıket. A munkád
bármelyik férfit elnyőtte volna, de neked a sérüléseid miatt
kétszer olyan nehéz volt. Mégis napról napra erısödtél. Etettelek
mindennel, amit megengedhettünk magunknak, jobbára csak
répával vagy fekete kenyérrel, kevéske száraz hússal és
mindazzal, amit titokban a begináktól kaptam.
Mindig éppen annyi pénzünk volt, hogy a szállásunkon
maradhattunk. A házinéninktıl újabb fızıleckéket kaptam, és
bemutatott néhány barátjának. Idıbe telt, mire elfogadtak, mert a
mainzi zsidók komplikált viszonyban álltak a keresztényekkel –
még mindig közszájon forogtak a történetek az Emich gróf
keresztesei által végbevitt mészárlásról meg arról, hogy az érsek
egy ízben megpróbálta kitoloncolni a városból a zsidókat. De
mert ott éltek és kereskedtek, kénytelenek voltak mindenféle
emberrel érintkezni. Azt hiszem, arra jutottak, hogy mivel soha
nem erıltettem rájuk a hitemet, engem személy szerint
elfogadhatnak.
Így a beginák mellett most már zsidó ismeretségeim is voltak,
neked pedig az építkezések munkásai városszerte. Többé nem
imádkoztam a jelért, hogy helyesen döntöttem-e, amikor
elhagytam Engelthalt. Bizonyosan tudtam, hogy így van.
307
 Pandora’s TeAm
Tavasszal egy kımőves barátod szokatlan és nem várt
ajánlattal rukkolt elı. Azt mondta, „belefáradt az együgyő
legénykék kitanításába”, s egy férfi társaságára vágyik. Ha nem
bánod az alacsony fizetést, felveti a céhben, hogy tegyenek
kivételt veled, és fogadjanak fel tanoncnak. Figyelmeztetett, hogy
nem lesz könnyő, s hogy meg fog csappanni a bevételed, de a
végén kiérdemled a mesterlevelet. Néhány perc is elég volt, hogy
eldöntsük, ilyen lehetıség talán soha nem adódik még egyszer. A
céhet meggyızni nem volt zökkenımentes, de végül beadták a
derekukat, és így lett belıled Mainz legidısebb tanonca.
Belevetetted magad a munkába, korán kezdtél, és késıig
maradtál. Mindent megtettél, amire felszólítottak, soha nem
panaszkodtál, és éberen figyeltél az utasításokra. Sokat segített,
hogy természet adta tehetséged volt a kıhöz. Az évek nem
feledtették el veled a leckéket, amelyeket még apád mellett
tanultál.
A jobb jövıbe vetett hit csodálatos ajándék. Továbbra sem volt
pénzünk, de már arról beszéltünk, hogy új helyre költözünk.
– Egy kis házba talán.
Legalább álmodozhattunk valamirıl, és az álmokra szükség is
volt, mert a pénzkiesés életünk valamennyi területén éreztette a
hatását, legszembetőnıbben a táplálkozásunkon. A beginák
„jótékonykodása” nélkül nem maradtunk volna életben.
Bár a hasunk üres volt, jártuk a várost, és nézegettük a
házakat, amelyek egyike majd a miénk lesz. Egy szép napon.
– És akkor – mondtad – megkérlek majd, hogy légy a
feleségem.

308
 Pandora’s TeAm

XX.

ITT SZÜNET ÉKELİDÖTT a történetünkbe.

Hiába kérleltem Marianne Engelt, hogy árulja el,
összeházasodtunk-e, ı azt mondta:
– Errıl majd késıbb.

***

Gyakran tértem vissza a kórházba további rekonstrukciós

mőtétekre. Ezek már leginkább kozmetikai beavatkozások
voltak: nem a mőködésem, hanem a külsım jobbítására tett
kísérletek. Megkérdeztem Nant, meddig fércelgetnek még, és ı
azt válaszolta, hogy nem tudja. Megkérdeztem, mennyivel leszek
szebb a végén, és ı azt válaszolta, betege válogatja.
Állandóan az volt az érzésem, hogy Marianne Engel ugyan
féltın gondoskodik rólam, de azért örül a hiányomnak, mert
olyankor zavartalanul dolgozhat. Mindennapos eset volt, hogy
amikor néhány kórházban töltött nap után hazataxiztam, az
ágyon elnyúlva leltem rá, ahol kimerülten, kıporosán hevert, és
ha lelestem a pincébe, egy új szörnyecske meregette rám a

309
 Pandora’s TeAm
szemét. Aztán rápillantottam a vizesedényre meg az etetıtálra,
amit még a távozásom elıtt készítettem oda Bougatsának, és
mindkettı üres volt gyanítottam, hogy az eb mindent felzabált,
amint kitettem a lábam az ajtón, de ez ellen nem tudtam mit
tenni.
Mindent összevéve jól jöttek ezek a kórházi kiruccanások,
mert Marianne a távollétemben faragott, s így több idınk maradt
egymásra, amikor otthon voltam.
Így is elıfordultak azonban olyan idıszakok, amikor ı
faragott, én pedig nem voltam a kórházban, s már egyre
ügyesebben elláttam magam – és ıt is. Marianne valahogy
továbbra is elszakította magát a munkájától, míg lemosdatott, de
láttam rajta, hogy nem szívesen teszi: minél elırehaladottabb
állapotban volt a szobra, annál engesztelhetetlenebbül sikálta a
testem. Amikor végzett, visszavonult az alagsorba, én meg ételt
vittem neki.
– Tudod, jobban... és gyorsabban menne a faragás, ha hébe-
hóba ennél egy keveset.
– Nem csak a vízköpıt kell kiszabadítanom. A lelkem is
megtisztulásra vár.
– Ezt meg hogy érted?
– A világ étellel és anyagi hívságokkal kényezteti a testet –
mondta Marianne. – Ez kielégíti a húst, de mérgezi a lelket. Az
önmegtartóztatás zabiája esélyt teremt a léleknek a testtel vívott
örök harcában.
Ez megint olyan vita volt, ahol a logikának nem terem babér;
vagyis ahol én nem nyerhettem. Ezért kiürítettem Marianne
hamutartóit, feltöltöttem a vizespalackjait, és hagytam neki egy
tányér gyümölcsöt, amirıl tudtam, hogy érintetlenül fogom
találni, amikor legközelebb lejövök.
Marianne Engel révületei néhány nap alatt lecsengtek. Akkor
aztán elnézést kért a távolmaradásáért, de tudtam, hogy igazából
nincs miért panaszkodnom, hiszen általában csak egyszer –
310
 Pandora’s TeAm
legfeljebb kétszer – szállta meg az ihlet havonta. Jó pénzt keresett
vele, többek között a számláimra, amúgy minden idejét nekem
szentelte – akiknek a párja kilenctıl ötig dolgozik, most azt
mondanák, haladéktalanul szüntessem be a nyavalygást.
Egyébként a megszállott periódusok tökéletes alkalmat
kínáltak nekem, hogy feltárcsázzam a régi ismeretségeimet, és
egy kis extra morfint szerezzek, amiért a hitelkártyámon lévı
pénzzel fizettem.

***

A szupermarket vásárlói hasztalan igyekeztek nem bámulni

bennünket. Marianne Engel odaintegetett egy leesett állú
nagyanyónak, aki úgy iszkolt el, mintha valami
erkölcstelenségen érték volna, de azért nem bírta megállni, hogy
kétszer is hátrapillantson közben.
Az eszemmel megértettem, hogy érdeklıdést keltek, de
érzelmileg képtelen voltam elviselni. Anonimitásom örökre
elveszett, mert most a szó legszorosabb értelmében kitőnök a
többi közül. Az, hogy a testemet plexiüveg és nyomásálló öltözék
fedi, bizonyos szempontból csak még ellenállhatatlanabbá
varázsolt. Mint minden valamirevaló horrorfilmben: amit az
ember képzeletére bíznak, az rémisztıbb, mint amit maga elıtt
lát.
Hallottam, amint egy anyuka a nyolcadik soron rászól a
gyerekére, hogy ne nézzen oda. A gyerek, öt-hat éves fiúcska,
elbújt az anyja lába mögé, de onnét is engem fixírozott. A nı azt
mondta:
– Elnézést. Csak kíváncsi, meg hát túl barátságos...
– Ezért nem kell szabadkoznia! Senki sem lehet túl barátságos!
– Marianne Engel lehajolt, és belenézett a kisfiú szemébe. –
Aranyos vagy. Mi a neved?
311
 Pandora’s TeAm
– Billy.
– Ez a William becézése?
– Igen.
– Az szép név. – Marianne Engel felém biccentett. – William,
szerinted ijesztı a barátom?
– Kicsit – suttogta Billy.
– Nem olyan rossz ám, ha egyszer megismered.
Azon tőnıdtem, kit hoz Marianne Engel a legkínosabb
helyzetbe – Billyt, Billy anyját vagy engem –, és megszólaltam,
hogy mennünk kéne. Elfeledkeztem róla, milyen hatást vált ki az
emberekbıl, amikor elıször hallják a brekegésemet. Miután Billy
végzett a borzongással, elámuló rettenettel kérdezte:
– Mi bajod van?
Az anyja megdorgálta az illetlen kérdésért. Én csak
legyintettem, de Marianne Engel megkérdezte a nıt, nem
furdalja-e ıt is egy icipicit ugyanez a kíváncsiság. Billy anyja
megharcolt a szavakkal, aztán kettıt kipottyantott a száján:
– De, persze...
– Ez természetes. Nézzen a barátomra! William csak kimondta
a mindnyájunk fejében motoszkáló kérdést. – Marianne Engel
megbúbolta a kisfiút, így adva a tudtára, hogy ez nem bírálat
volt.
– Még csak óvodás – mondta a nı.
– Megégtem egy tőzben.
Csak túl akartam lenni a beszélgetésen, hogy
továbbmehessünk, de Billynek volt még egy kérdése:
– Fájt?
– Igen. – Visszanyeltem a késztetést, hogy figyelmeztessem a
fiút: nem szabad a tőzzel játszani. – Sokáig kórházban voltam.
– Hő – mondta Billy –, akkor biztosan örülsz, hogy kijöhettél.
Az anya határozottan megrántotta fia kezét, hogy rá figyeljen
végre.

312
 Pandora’s TeAm
– Most már tényleg mennünk kell. – Vissza se nézett, Billy
viszont hátrafordulva integetett, miközben elcipelték.
Amikor elhagytuk a szupermarketet, Marianne Engel minden
apróját az odakint ténfergı koldusok markába szórta. Egyre csak
a mőhelyében várakozó félkész szobrokról fecsegett, három
mestere ugyanis nemrégiben azt az utasítást adta, hogy be kell
fejeznie a szobrokat.
Nem volt baj, míg oda nem értünk a kocsihoz, de beszállás
közben megütöttem magam az ajtóval. Összeégett testem
azonnal reagált a hibámra; intenzív fájdalomlöketeket
pattogtatott egyik idegnyalábtól a másikig, a gerinckígyólotyó
meg belemélyesztette pofáját a koponyám fenekébe, mintha egy
mezei egeret készülne egészben elnyelni. BASZD MEG. BASZD
MEG. BASZD MEG. Kezem reszketni kezdett a morfin utáni
epekedéstıl, és könyörögtem Marianne Engelnek, hogy minél
gyorsabban döfjön belém egy adagot. Marianne elıvette a tőt a
készletbıl (ami nélkül soha nem indultam el hazulról), és
megszúrt.
A morfin olyan, mint amikor egy vallási fanatikus misszióra
indul; felkutatja a megtérítendı térségeket, és tejjel-mézzel folyó
álmokat hömpölyögtet le az ember vénáin. A kígyó beleragadt a
szirupba, és moccanatlanságra kényszerült, de tudtam, hogy
vissza fog jönni. A kígyó mindig visszajött.
Mikor volt utoljára drogmentes a vérem? Húszas éveim elején,
azt hiszem.

***

Marianne Engel napokig járkált otthon fel s alá kávéval meg

cigarettával a kezében, és korholta magát, amiért nem képes
tisztességesen kipurgálni fizikai valóját és új instrukciókhoz

313
 Pandora’s TeAm
jutni. Végül elfogadta, hogy csakugyan ideje befejeznie a
mőhelyében felgyőlt félkész szobrokat.
– Nem halogathatom örökké. A mesterek mondják.
Amikor e szobrokon dolgozott, nem uralta el az a démoni
energia, mint amikor a semmibıl kezdte. Közben feljött hozzám,
hogy segítsen tornáznom, vagy sétálni vitte Bougatsát. A reggeli
mosdatásoknál nem éreztem úgy, hogy elvonom a valódi
munkájától. A különbség, fejtegette Marianne, nem ıbelıle
fakad, hanem a gnómokból. Mivel félútig már eljutottak,
megértették, hogy több idejük van, mint eleinte hitték.
– Megtanulták, hogy bármit mővelek velük, attól még
megmaradnak kınek. S hogy nem kell ordibálniuk velem ahhoz,
hogy megkapják, amit akarnak.
Marianne néhány hét leforgása alatt befejezett párat a kallódó
darabokból. A madárfej, amely emberi vállon csücsült, de az alatt
érintetlen maradt, férfitörzzsel és kecskefarral egészült ki. A
gránitóceánból önmagát kikarmoló tengeri szörny megkapta
teste hiányzó részeit, és tajték is került a hullámok tarajára.
Furgonok jöttek, és elszállították a szobrokat Jack galériájába,
mert a cigarettát és a nyomásálló öltözéket nem adják ingyen.
Kissé meglepett, amikor néhány héttel késıbb Marianne Engel
meginvitált a mőhelybe, a ház egyetlen pontjára, amely az ı
kizárólagos területe volt. Piszmogott egy darabig, meg se
szólalva, rám se nézve közben, és igyekezett fesztelennek
látszani. Óriási volt a kontraszt ahhoz a számos alkalomhoz
képest, amikor tanúja voltam átszellemült révületének. Fogta a
söprőt, és a sarokba sepert néhány kımorzsát, majd kibökte:
– Remélem, nem haragszol.
Odalépdelt egy kıtömbhöz, amelyet fehér lepedı takart.
Ennek eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentıséget;
Marianne számos hóbortja mellett teljesen épesző dolognak tőnt
letakarni egy szobrot, mielıtt elnyeri végsı formáját. A lepel alól
emberszerő sziluett sejlett át; egy gyereket juttatott eszembe, aki
314
 Pandora’s TeAm
szellemnek öltözik halloweenkor. Marianne, amikor félrevonta a
leplet, így szólt:
– Téged csinállak.
Megpillantottam önnön félkész szobormásomat. Nem is
félkész – hiszen csak a testem kontúrjai látszódtak. A részletek
még nem voltak kidolgozva, de fel lehetett ismerni formám
derengı körvonalait: az elıreesett vállat; a gerincoszlop
kígyógörbéjét, és a fej is a helyén volt, bár a test többi részéhez
viszonyítva aránytalannak tetszett. Mintha tükörbe néznék
reggel, félig nyílt szemmel. Hebegtem: nem vagyok dühös,
amiért engem „csinál”, csak nem értem. Miért?
– Rajtam keresztül Isten cselekszik – mondta meglehetısen
komolyan, mielıtt elkacagta magát, hogy értsem: viccelt. Én is
nevettem, de nem voltam valami meggyızı. – Szeretném, ha
modellt ülnél nekem, de gondold át, mielıtt rábólintasz –
mondta körbemutatva a befejezetlen vízköpıkön. – Nem
szeretném, ha te is az ı sorsukra jutnál.
Bólintottam – jelezve, hogy átgondolom, de még nem
egyeztem bele –, és visszamentünk a földszintre. Lépcsımászás
közben a helyes mozdulatokra koncentráltam, de amikor
hátrapillantottam a sarokban gubbasztó kıalakra, arra kellett
gondolnom, hogy sok javítanivaló van még a tartásomon.

***

Jack robbant be az ajtón; nehéz leveles növényt cipelt, és nagy

hévvel letette a nappali egyik sarkában.
– Amikor a múltkor itt jártam, kifigyeltem, hogy nincsenek
virágok. Hát nincs itt semmi élı? – Rám nézett, és hozzátette: –
Jóságos isten, maga aztán semmit se szépült. – Hirtelen odakapta
a tekintetét Marianne Engelre, akit mulattatott ez a belépı. – Te is
itt vagy? Megcsíptem pár érdeklıdıt, eredeti alkotásokra
315
 Pandora’s TeAm
vadásznak. A galéria kínálata nem hozta lázba ıket, úgyhogy
tudni akarják, dolgozol-e most valamin. Mondtam nekik, hogy te
mindig dolgozol valamin.
– Jó házból valók? – kérdezte Marianne Engel.
– Igen – sóhajtotta Jack. – Az én kuncsaftjaim mind azok,
úgyhogy jó helyük lesz a szörnyecskéidnek. Még ha csak vacak
kövek is. Ugye, tudod, hogy azok? Igaz is, Princetonban lenne
egy kis restaurációs munka.
Marianne Engel megrázta a fejét.
– Most nem utazhatom.
– Vagy úgy. Lefoglal a mi hamuban sült pogácsánk
pátyolgatása – mondta Jack. – Krisztusom, Marianne, nagy pénzt
szakíthatnál, és te lemondasz róla? Elbaszott egy dolog, ha a
mővészet a jótékonysággal párosul.
Marianne Engel megölelgette Jacket, mondott pár szót a
védelmemben, de jobbára csak kuncogott Jack békétlenkedésén.
Jack ettıl még dühösebb lett.
– Emlékszel, mikor hazahoztad Bougatsát? – kérdezte.
– Az is elbitangolt jószág volt.

***

Állítólagos elızı életünkben magam faragta kıangyalt

ajándékoztam Marianne Engelnek – amelyik most a
könyvespolcán van –, míg ebben az életben ı adott nekem egy
szobrocskát, amit saját kezőleg faragott ki. A szimmetria
hasonlatos munkánk felcserélıdéséhez: a múltban Marianne
dolgozott könyvekkel, és én dolgoztam kıvel.
Elméleti az észrevétel, de zsigeri reakcióra késztetett a
gondolat, hogy Marianne engem farag. Természetesen hízelgı,
ha egy mővész kiválasztja az embert, ugyanakkor kellemetlen
volt belegondolnom, hogy rútságom ennyire maradandóan
316
 Pandora’s TeAm
megırzıdik. Most elıször értettem meg a vadembereknek azt a
félelmét, hogy a fényképezıgép a lelküket is bezárja a fotókba.
– Hogy kell elképzelnem? – kérdeztem. – Mi lenne a
feladatom?
– A világon semmi – válaszolta. – Csak ülnöd kéne.
Felelete egy másik beszélgetésünket juttatta eszembe, amelyre
azután került sor, hogy Marianne rávett Sayuri megkövetésére;
amikor azt mondta, „ne tegyek semmit” azért, hogy bizonyítsam
a szerelmemet. Akkor nem értettem, de ha errıl beszélt, hogy
utasíthatnám vissza?
– Legyen, benne vagyok.
– Jó lesz a változatosság kedvéért élı modell után dolgozni –
mondta. – Végre belehelyezhetem a formát a kıbe ahelyett, hogy
kihámoznám onnét.
Kezdte levetni a ruháit. Megkérdeztem, mit mővel. Mindig
meztelenül farag, mondta, s ezen most sem fog változtatni; talán
gondot jelent nekem? Azt mondtam, dehogy, bár nem voltam
biztos benne. Volt valami Marianne ruhátlan testében, ami hatást
gyakorolt rám, az egykori pornószínészre és párja nincs
nıcsábászra, oly módon, amit nem értettem teljesen. Volt valami
nyers és lefegyverzı a mezítelenségében...
De nem parancsolhattam Marianne-nek a saját otthonában.
Amint megszabadult a ruháktól, lehántotta rólam a nyomásálló
öltözéket, és végigfuttatta ujjait égett húsom fodrain, mintha így
memorizálna egy útvonalat.
– Tetszik, hogy ilyen vörösek a sebeid. Tudtad, hogy a
vízköpıket valaha élénk színekre festették, mert azzal emelték ki
a vonásaikat?
Odasétált egyik teremtményéhez, és végigfuttatta rajta az
ujjait, pontosan úgy, ahogy az imént engem érintett meg.
Elnéztem a keze mozgását, és egy folyót láttam magam elıtt,
amely ezer évig simogatón fut a kövön. Rámutatott az egyik
szörnyeteg szeme alatti mély árkokra.
317
 Pandora’s TeAm
– Látod ezeket a bevágásokat, amik hangsúlyozzák az
árnyékokat, és mélységet keltenek? A templomjárók, ha
leltekintenek a vízköpıre, észre se veszik ezeket az apróságokat.
– Akkor minek fáradsz vele?
– Isten szemének is dolgozunk.
Mialatt Marianne engem faragott, pucérabbnak éreztem
magam, mint bármely pornófilmben, és ezt az elsı alkalmat
egyedül a rövidsége tette elviselhetıvé. Mindössze tizenöt percre
vehettem le a nyomásálló öltözéket, és Marianne Engel mindig
tiszteletben tartotta az idıkorlátot. Nem számított, hogy lassan
haladunk; úgy hittem, évek állnak a rendelkezésünkre, hogy
elnyerjem végsı formámat.
Az ülések végén Marianne megmutatta, mennyit haladt, és
beszélgettünk arról, ami épp az eszünkbe jutott. Egyik
alkalommal, miközben elnyomta a cigarettáját, hanyagul
megemlítette:
– Ne feledd, nemsokára megyünk halloweenozni.
Ezt most hallom elıször, mondtam.
– Nem igaz – felelte. – Tavaly az égési osztályon megígértem
neked, hogy buliba megyünk, nem emlékszel?
– Az már régen volt.
– Egy év, az még nem régen, de kössünk egyezséget. Hajlandó
vagy eljönni, ha megint mesélek egyet?
– Mirıl? – kérdeztem.
– Azt hiszem, ez most tényleg tetszeni fog – mondta. – Viking
barátom, Sigurðr története.

318
 Pandora’s TeAm

XXI.

A VILÁG ÖSSZES OLYAN HELYE KÖZÜL, ahol egy fiú árván maradhat,
a kilencedik századi Izland a legrosszabbak közé tartozott.
Sigurðr Sigurðsson szülei a norvég bevándorlók elsı hullámával
érkeztek, és úgy gondolták, hogy a furcsán festıi vidék ideális a
családalapításra. De mikor Sigurðr csak kilencéves volt, az
apjával elúszott egy jégtábla, és nem sokkal ezután anyja is örök
álomra szenderült. A fiú vette kezébe a családi földet, és
eltökélte, hogy megállja a helyét az életben, de kudarcot vallott:
túl fiatal volt, és hamarosan azon kapta magát, hogy a partra
kimosott döglött bálnákból kaparja össze a betevıjét.
Ez voltaképpen nem vált hátrányára: a húst meg lehetett enni,
a zsírt lámpásokhoz felhasználni, a csontokból háztartási
tárgyakat készíteni. Sigurðr mindent el tudott adni, így maradt
életben. Mégsem érezte teljesnek a létezését; gyerekfejjel is tudta,
hogy nem elég a holtak tetemén élısködni – arra vágyott, hogy
erıs és bátor legyen.
Ezért amikor nem a bálnákat szabdalta fel, fejest ugrott.
Megállt egy pillanatra a fjord peremén, szemben a nyílt óceánnal,
s a világ eltőnni látszott körülötte. Akkor a lába fellökte a
levegıbe, és a súlytalanság rövid pillanata következett, függıbe
került ég és tenger harca, s Sigurðr egyetlen gyönyörő pillanatig
azt képzelhette, hogy a Valhalla közelében lebeg.
319
 Pandora’s TeAm
Ám a tenger mindig diadalmaskodott, és a fiú elejtett késként
hasította a levegıt. A víz száguldva közeledett felé, s mikor
Sigurðr keresztülhatolt az áttetszı felszínen, úgy érezte, végre
hazatalált. Lemerült egészen a fenékig, majd a megtisztultság
érzésével telve bukkant ki az óceánból. De az érzés mindig
elmúlt.
Amikor a többi fiúval játszott, mert azért erre is szakított idıt,
úgy érezte, egy lépés távolság választja el tılük. Szeretett
birkózni és szaladgálni, akárcsak ık, és azt sem bánta, ha vér
folyik a viadalaikon, de eljött az idı, amikor a többi legény már
mind ifjú asszonyokkal birkózott. Sigurðr, szegény Sigurðr
beérte azzal, ha fiúkkal birkózhat, s az embereknek idıvel szöget
ütött a fejükbe, miért nem mutatja vajon a leghalványabb
érdeklıdést sem az asszonyszerzés iránt.
Sigurðr, férfiasságát bizonyítandó, rászokott, hogy a helyi
csapszékben töltse az estéit, de bárhogyan igyekezett a
kocsmárosné keblére tapasztani a szemét, tekintete minduntalan
a csapos szırös ujjaira vándorolt. Onnét Höðbroddr tomporának
határozott ívéig siklott a tekintete, és rendre egyvalakin, a nála
kevéssel idısebb Einarr Einarssonon állapodott meg.
Einarr emberbırbe bújt gránittömb volt, mellkasa erıs, alkarja
vaskos, férfiakat szelídítı – Sigurðr legalábbis így szerette
elképzelni. Einarr szeme a jeges vízre emlékeztette Sigurðrt,
amelybe fejest ugrik, vörös haja olyan volt, mint a fiatalabbik
férfi szívében lángoló szenvedély. Einarr az asztalosmesterséget
őzte, de ı is viking volt.
A két férfi valamennyire ismerte Egymást, ez elkerülhetetlen
volt a ritkás népesség miatt, de nem nagyon érintkeztek egészen
addig az estéig, amikor Sigurðr összeszedte a bátorságát, és
megszólította a másikat. Délcegebben düllesztette a mellét, mint
szokta, elmélyítette a hangját, és a legférfiasabb nevetését vette
elı. Einarr mégis hamar felismerte: nem férfi ül vele szemben,
hanem egy elveszett fiú.
320
 Pandora’s TeAm
Volt valami Sigurðrban, valami szánalomra méltó, mégis
reményteli, ami gyengéd érzelmekre fakasztotta Einarrt. Tudta,
hogy a fiú elveszítette a szüleit, és látta ıt a parton bolyongani
bálnahússal megrakott zsákjaival. Ahelyett, hogy elzavarta
volna, odahallgatott rá, s mikor Sigurðr kínos dolgokat mondott
– márpedig sok ilyesmit mondott –, Einarr csupán bólogatott.
Nem látta szükségét, hogy megsértsen valakit, akinek az élete
egyébként is épp elég nehéz.
Az az este az ivóban az elsı volt a sok közül. Furcsa, de
valahogy mégis kellemes kapcsolat szövıdött közöttük, Einarr
ugyanis méltányolta Sigurðr személyiségének azt a
jellegzetességét, amely viking társaiból hiányzott. Jóllehet nem
volt különösebben eszes, a legénykében olykor-olykor felébredt a
vágy valami jobb után. Sigurðr nem pusztítani akart, hanem
alkotni – de nem tudta, hogyan. Gyakran beszélt róla, milyen
felemelı érzés lehet Einarrnak, midın dolgokat hoz létre a fából.
Einarr csak felmordult, de magában igazat adott neki – valóban
jó dolog, amivel a kenyerét keresi –, és úgy gondolta, ez a fiú
talán többre lenne képes, ha kapna egy kis útmutatást.
Einarr rövidesen felvetette Sigurðrnak, hogy segédkezzen az
asztalosmőhelyben, és ajánlata izgatott fogadtatásra lelt. Ez
önmagában még nem tanoncság, hiszen nem következik belıle,
hogy Sigurðr végül saját mőhelyt alapít, de remekül kitöltheti
vele a napjait. Sigurðr szíve hevesebben dobogott, amikor elsı
ízben lépett be Einarr hosszú házába.
A ház hagyományos izlandi stílusban épült abból, ami éppen
kéznél volt. Durva köveket fektettek le alapnak függıleges
fapillérek köré, a tızegfalak közeit nyírfavesszıkkel tömködték
ki. Einarr büszkén mutogatta az egyetlen újítást: a ház egyik
sarkába árkot ásott, amely a fal alatt futott a közeli patak felıl. Ki
se kell menni tiszta vízért, mert az ember csak felemeli a
padlódeszkákat, és merít a vödrével.

321
 Pandora’s TeAm
Minden talpalatnyi helyen halomban állt a fa: volt köztük
izlandi, Norvégiából való, de uszadékfa is. Odabent kellett
tárolni ıket, hogy szárazak maradjanak. A falakon tucatnyi
vasalat, ráspoly, reszelı, kés és vésı függött, polcokon a végsı
simításoknál használatos olajok sorakoztak.
Szinte valamennyi padot, polcot, de még a földmővelı
szerszámokat is cifra faragás díszítette. Sigurðr az ujjával
finoman végigsimított az egyik ilyen tárgy cikornyáin, egy
bölcsın, amit a fal mellé állítottak. A bölcsıtest négy sarkából
sárkánynyakat formázó oszlopok nıttek ki, csúcsúkon a fej
belesimult a gyermekét elringató szülı kezébe.
– Az a fiamé.
Sigurðr tudta, hogy Einarr apa s házas ember. Nem kellett
emlékeztetni rá.
– Szép – felelte, aztán egy hordóra mutatott, amely színültig
volt vékony fahengerekkel. – Az ott micsoda?
Einarr kihúzott egyet, és az arca elé emelve szemügyre vette a
felszínét, mielıtt odaadta.
– Nem vagyok valami jó íjász, de egyenes és hibátlan vesszıt
faragni egészen más dolog.
– Einarr dicsekszik, ha jól hallom.
Egy asszony lépett hangtalanul a házba, szopó kisdedet
dajkálva a keblén. Az ı szeme még az Einarr kékjénél is
világosabb volt, tarka szalaggal hátrakötött hajában élénkszıke
csíkok tőntek fel ott, ahol kilúgozta.
– Biztosan te vagy Sigurðr. Örülök, hogy végre
megismerhetlek.
– Ez itt Svanhildr – mondta Einarr. – Az én horgonyom.
– Aki szilárd támaszt nyújt? – kérdezte a nı.
– Nem – válaszolta a férfi –, aki lehúz engem.
Svanhildr erélyesen rásózott Einarr vállára, az meg ki
nyújtotta a kezét – nem azért, hogy visszaüssön, hanem hogy
óvón megtartsa a gyermeket.
322
 Pandora’s TeAm
– Ez a szerencsefia pedig – mondta Einarr – Bragi. Svanhildr
átadta a kisdedet a férjének, megigazította a nyakában viselt
ékköves láncot, és összezárta kötényruháját. Derekán felfőzött
kulcsok zörögtek egy ütem re nyaklánca számos díszével, ami
minden mozdulatát dallamossá tette. Svanhildr még egyszer
rácsapott a férjére zengzetesen, mielıtt visszavette tıle a
gyermeket. Az arckifejezésébıl ítélve ez az asszony elégedett volt
az életével.
A férfi meg a fiú átdolgozta a délutánt – Einarr sorra
mutogatta a szerszámok használatát azután Sigurðr hazatért,
miután nemet mondott Svanhildr invitálására, hogy vacsorázzék
velük.
Másnap Svanhildr fogadta a fiút a ház ajtajában, és Sigurðr
egy zsákot nyújtott felé.
– Cápahús – mondta.
– Milyen figyelmes tıled – mondta az asszony, udvariasan
eltúlozva a zsák súlyát. – Megerjesztem, és ha elkészült, a
körünkben fogyasztod el.
Az ezután beállt csendben Sigurðr kibökte:
– Jó, ha az ember döglött bálnára lel, de a cápa is hasznos.
– Úgy van. Kerülj beljebb. – Svanhildr félrerúgott egy kallódó
gerendát. – Már ha találsz helyet a sok farönk között. Néha úgy
érzem, erdıben élek.
A férfiak ismét együtt töltötték a napot; ezúttal a szerszámok
karbantartásáról folyt a szó. Amikor Svanhildr újabb
vacsorameghívással állt elı, Sigurðr elfogadta. Az asszony
csirkepörkölttel kínálta ıket, s miközben a férfiak ettek, ı a
sárkányos bölcsıt ringatta, míg Bragi el nem aludt.
Késı éjszakáig a tőzhely körül üldögéltek, melynek füstje a
tetınyíláson keresztül távozott. Svanhildr feltett fıni egy kondér
sört, s amikor a férfiak kupái ürülni kezdtek, merített a
kondérból, és újratöltötte ıket. Sigurðr dicsérte a sör remek ízét,

323
 Pandora’s TeAm
és Svanhildr elárulta, hogy a titka a boróka és a mocsári mirtusz
keverékében rejlik.
– Gyakorta mondják, hogy egy férfi boldogsága a jó ételen
múlik – magyarázta –, de Einarr esetében inkább a söre
minıségén.
Einarr hálásan morrantott, és ivott egyet. Aznap éjjel,
miközben Sigurðr hazafelé ballagott, szórakozottan piszkálgatta
azt a darabka cápabırt, amit nem adott oda Einarrnak. A felsı
uszonyból metszette le, mert tudta, hogy jó lenne smirglinek, de
valahogy mégsem jött el a megfelelı pillanat, hogy átadja. Mire
megérkezett rozoga hajlékához, észre sem vette, és véresre
sebezte vele az ujjait.
Az elkövetkezı napokban Sigurðr rájött, hogy bár a
famővességhez nem konyít, érzéke van a festékekhez. Kikeverte
a színeket – a feketét szénbıl, a fehéret csontból, a vöröset
okkerbıl –, és felkente a kész munkákra. Sigurðrt háromszoros
öröm éltette: örült a kibontakozó tehetségének; maguknak a
színeknek; és a mosolynak Einarr arcán.
Einarr ugyancsak elégedett volt. Sigurðr festése nem csupán
szebbé tette a munkáit, de a legény kellemes társaság is volt –
még nem egészen barát, de semmiképpen sem egyszerő segéd.
Ennek elismeréséül Einarr egy napon gyapjúszövetbe burkolt és
bırszíjjal átkötözött hosszú csomagot adott neki. A csomagban
kard volt, markolata cirkalmasan kifaragott sárkány.
– Legyen egy tisztességes kardod – mondta Einarr – a helyett a
halpucoló helyett.
Sigurðr bólintott, mert nem tudta, mi mást tehetne. Mióta
meghaltak a szülei, ez volt az elsı ajándék, amit kapott.
– És most – kérdezte Einarr –, szeretnéd-e megtanulni a
használatát?
Einarr nekilátott kijavítani a hibákat Sigurðr technikájában, az
pedig gyorsan magába szívta tanítójának intelmeit. Einarr le volt
nyőgözve.
324
 Pandora’s TeAm
– A tested magától tudja, hogyan mozogjon, és ez jó. Sok
mindent meg lehet tanítani, de a harci ösztön nem tartozik
közéjük.
Sigurðr leszegte a fejét. Nem akarta, hogy Einarr lássa a
pironkodását, amit a bók váltott ki belıle.
– Nevet kell adni neki – mondta Einarr. – Szerintem legyen
Sigurðrsnautr. Mert ha a sors úgy hozza, hogy használnod kell,
akibe belemélyeszted, az nem feledi el egyhamar ezt az
ajándékot.
Amikor Sigurðr aznap este hazament, többször is megforgatta
a kardot a kezében. Kedvére való volt a név: „Sigurðr ajándéka”.
Vigyázva összekötötte a bırszíj két végét, amellyel korábban a
csomag át volt kötve, és a nyakába akasztotta. E naptól kezdve
soha nem vált meg tıle, de ügyelt rá, hogy a szíj mindig rejtve
maradjon az inge alatt. Nem kellett fitogtatnia; elég volt a tudat,
hogy amit egykor Einarr ujjai érintettek, most az ı bıréhez simul.
Ha erre gondolt, picinyke dudorok ütköztek ki a húsán, mint
néha az északi szél fúvásától.
Amikor feltartóztathatatlanul eljötta napja, hogy Einarr viking
portyákra induljon, Sigurðr azt hitte, ezzel megint visszatérnek
majd a magányos napok. Svanhildr azonban minden reggel
meginvitálta palacsintára meg sörre, és bár ı maga is
meglepıdött rajta, elment az asszonyhoz. Bragi cseperedett, és
hamarosan új kifejezéssel bıvült a szótára. Már tudta az anyát, az
apát és fát, ám egy napon ránézett a palacsintafaló férfira, és azt
mondta:
– Sig, Sig.
Jóllehet Einarr barkácsolta a ház ládáit, Svanhildr volt az, aki
rendelkezett fölöttük a kulcsaival. Egyetlen viking otthon sem
vészelhette át a könyörtelen teleket elırelátó tervezés nélkül, és
Sigurðr megtanulta értékelni az asszony munkáját. Svanhildr
ismerte a hús tartósításának összes módszerét-a füstölést, a
sózást, az ecetes tartósítást meg a többit így az ura nem unt rá az
325
 Pandora’s TeAm
ízekre. Sigurðr idıvel azon kapta magát, hogy segít az
asszonynak reggeli után, csíkokra vagdalja a húst, míg Svanhildr
elıkészíti a sós vizet, amiben majd elteszik.
Férje távollétében Svanhildr egyszer sem adott hangot a
félelmének, hogy Einarr talán nem tér haza – de amikor hírt
kaptak róla, hogy a hajó visszaérkezett, Svanhildr futva rohant a
partra, és Einarr várakozó karjába vetette magát. Forrón
megcsókolta a férfit, aztán kétszer képen teremtette, majd
finoman lecsókolta a vért Einarr ajkáról. Sigurðr nem volt
egészen biztos benne, de mintha úgy látta volna, hogy mikor
Svanhildr hátrahúzta az öklét, Einarr odatartotta neki az állát,
hogy fogadja az ütlegeket.
Sigurðr segített becipelni a zsákmányt a házba, és
elképesztette a temérdek kincs: nemesfémek, pénzzel teli
erszények, ékszerek, idegen mőhelyekbıl elorzott szerszámok
meg annyi üveg bor, ahány nem tört el a hazautazás során.
Mindennek ellenére az asszonyon látszott, hogy még vár
valamire. Akkor Einarr könyvdíszt húzott elı, amit az egyik
angol kolostorban feszegetett le egy evangélium borítójáról, és
Svanhildr kezébe nyomta. Az asszony elnézegette egy darabig,
majd ráfőzte a csecsebecsét a köves nyakláncára, és Sigurðr végre
megértette, honnét származnak az asszony ékességei. Szerte
földrıl.
Késı éjjelig itták a sört meg a bort, mígnem Sigurðr, aki úgy
lerészegedett, hogy nem bírt hazatántorogni, elalélt a fal mellett
sorakozó padok egyikén. Ott hevertében hirtelen verekedés
hangjára riadt – ı legalábbis az elsı ködös pillanatokban
verekedésnek hitte, majd rádöbbent, hogy a vendéglátói
párosodását hallja.
Einarr hátulról hágta a feleségét, maga felé rángatva az
asszony tomporát. Svanhildr kétségbeesve próbált menekülni,
ám ez valójában hozzátartozott a játékukhoz. Amikor az
asszonynak sikerült kiszabadulnia, Einarr megragadta Svanhildr
326
 Pandora’s TeAm
rúgkapáló lábát, és átfordította. Mikor szembıl hatolt belé,
Svanhildr végigkarmolta az ura hátát, véres csíkokat szántva a
húsába. Fogait a nyakába mélyesztette, oly erısen, hogy Einarr a
hajába markolva rántotta el az asszony fejét. Svanhildr feljajdult,
majd komisz mosolyra húzta a száját, és azt mondta az urának,
hogy többnapos haltól bőzlik, és úgy szeretkezik, mint egy lány.
Einarr odamorogta neki, hogy reggel lábra se bír majd állni.
Sigurðr szemére sokáig nem jött álom.
Mire legközelebb felébredt, Einarr – nyakán fognyomok
győrőjével – már lemosta testérıl a szagokat a legközelebbi
meleg viző forrásban. Bragi futkározva örvendezett az apjának,
Svanhildr meg – karján horzsolásnyomokkal – kérlelte a fiúcskát,
hogy legyen csendesebb, miközben bálnacsont kefével
türelmesen fésülgette Einarr bogos haját. Idırıl idıre megölelte
az urát, és hátulról a fülébe súgta:
– Ég elska pig. Ég elska pig. Ég elska pig. – Szeretlek. Szeretlek.
Szeretlek.
Sigurðr zajos ásítással jelezte ébredését, és Svanhildr már
szaladt is egy vödör friss vízért, hogy vendégük
megmosakodhassék. De még oda sem ért a fiúhoz a vízzel, Bragi
máris Sigurðr karjába ugrott. Mostanra tovább bıvült a
szókincse, és boldogan visongta:
– Sig bácsi!
Nem sokkal ezután Einarr másodszor is felvetett a legénynek
egy sorsfordító ajánlatot: ez alkalommal azt, hogy csatlakozzon a
viking hordához. Einarr elmagyarázta, hogy a hosszú, egyhangú
utazásokon mindig hazavágyik; egy barát társasága talán
enyhítene ezen.
Kecsegtetı ajánlat volt, mivel Sigurðrt gyakorta rágta a
félelem, hogy ı nem igazi férfi. Reggelente beugrott a vízbe, és
állattetemekre vadászott; délután segédkedett; ha egyedül érezte
magát, egy másik férfi asszonyának segített a ház körüli
teendıkben. Mindössze annyit felelt, hogy átgondolja, de tudta,
327
 Pandora’s TeAm
hogy igent fog mondani az ajánlatra, már csak azért is, mert
Einarr a barátjának nevezte.
A vikingek hamarosan már Sigurðr befogadásáról tárgyaltak.
Akadtak ellenzık – az a pletyka járta, hogy Sigurðr fuðflogi, olyan
ember, aki rettegve iszkol el, ha közösülnie kell egy asszonnyal –,
de Einarrt nem akarták megsérteni. Amikor maga a lét függ a
dereglyétıl, nem ajánlatos felbıszíteni az asztalosmestert. A
vikingek egyébként is azt a hitet vallották, hogy nincs baj a torz
érzésekkel, amíg mi vagyunk a támadó fél. Az a férfi, aki
behódol a másiknak párzáskor, más esetben is megteheti
ugyanezt, például harc közben, de nem volt rá bizonyíték, hogy
Sigurðr valaha is behódolt volna egy férfinak, csak sejteni
lehetett, hogy nem bánná a dolgot. Miután kipróbálták Sigurðr
erejét és a fegyverforgatásban való jártasságát, úgy döntöttek,
hogy magukkal viszik egy expedícióra az angol partokhoz.
A hajó impozáns látvány volt a marhabır pajzsokkal, a
gyapjúvitorlákkal, orrdíszként meg egy ádáz, faragott kígyóval.
Hajóztak napvilágnál és csillagfénynél, s üres ládákon ültek,
amelyek tele lesznek, mire hazatérnek. A horda egyes tagjai elıre
örültek a közelgı csatának. Énekszóval készülıdtek az ostromra,
püfölték egymás arcát, és sebet ejtettek magukon, hogy pengéik
szomjúhozzák a vért. Néhányan azt képzelték, állatok szelleme
költözött beléjük, s hogy felgyorsítsák a folyamatot, falták a
berserkjasveppurt, a varázsgombát, mielıtt elérték az angol
partvonalat.
Einarr azt tanácsolta Sigurðrnak, ı ne tegye. Maga is
kipróbálta a gombát az elsı portyáján, de az csak megbolygatta a
fejét. Ugyanakkor bevallotta, hogy a mőhelyében olykor-olykor
fogyaszt belıle, ha nem jön az ihlet. Néhány gomba után,
mondta, könnyő meglátni az áradó formákat, amelyek a józan
embert elkerülik.
Sigurðr hamar ráébredt, hogy harcra teremtették, s hogy az
angolokat gyerekjáték legyızni; azok, kiváltképp a szerzetesek,
328
 Pandora’s TeAm
többnyire önként és dalolva odaadták a kincseiket. A portya
hatalmas diadallal zárult, és Sigurðr Einarr segítségével
derekasan kitett magáért. A következı hadjáratra is meghívták,
majd az azután következıre, míg végül állandó tagja lett a
hordának. Életében elıször Sigurðr úgy érezte, tartozik valahová.
Azelıtt nem volt családja, most meg egyszerre kettı is – Einarré
meg a viking testvéreké –, és hitte, hogy újonnan szerzett
férfiassága a halála napján utat nyit majd számára a Valhallába.
Így ment ez éveken át. A portyák szüneteiben Sigurðr és
Einarr a fegyverforgatást gyakorolta, és tovább finomították
mesterségüket az asztalosmőhelyben. Einarr faragása egyre
képzeletgazdagabbá vált, talán a mind gyakrabban vedelt sörtıl
vagy a gombától, amit akkor szedett, amikor nagy szüksége volt
az inspirációra. Sigurðr festése is sokat fejlıdött. A férfiak a
napok javát együtt töltötték, és minden nap jobban kedvelték
egymást, mint a megelızın.
Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy Sigurðr
beleszeressen Einarrba. Már nem csupán a testi vágy elsı
virágzásával, de valami mélyebb, igazabb, jobb érzülettel.
Ugyancsak elkerülhetetlen volt, hogy Einarr tudjon róla, de
mesterien színlelt, s úgy tett, mintha nem venné észre Sigurðr
epekedı pillantásait. Mindketten alakoskodtak, mintha nem
létezne a dolog. Semmi jó nem származhatott belıle, ha
beszélnek róla, ezért nem beszéltek, s az úgy függött közöttük,
akár egy hosszú éjszaka, melyre soha nem jön a hajnal.
Ami Svanhildrt illeti, a szerelme Einarr iránt évrıl évre
gyarapodott; urának féktelen viking életmódja azonban
megismertette vele a férfi hiányának rideg valóságát, ami a
portyákat megelızı hetekben búskomorságba taszította. Aztán
jött egy minden korábbinál rosszabb idıszak. Svanhildr
felcsattant, valahányszor Einarr még egy kupa sört kért, minden
ok nélkül átkozta az isteneket, és még sírva is fakadt, midın
Bragi felsértette a térdét a játék kardjával.
329
 Pandora’s TeAm
Amikor Einarr nem bírta tovább, vállon ragadta az asszonyt,
és addig rázta, míg meg nem törte a némaságát.
– Te vagy a bajom – mondta Svanhildr. – Meg az utazásaid,
amikor gyermeket várok.
Einarr arcán mosoly terült szét.
– Hagyd ezt abba! Nem lett volna szabad – lamentált az
asszony. – Öreg vagyok már a viselısséghez.
– De nem túl öreg – mondta Einarr. – Amint látod.
A férfiak indulását megelızı estén Svanhildr füstölt
disznóhússal kínálta ıket, meg frissen fızött sörrel, de alig-alig
szólt. Másnap reggel nem kísérte ki Einarrt a partra. Az ajtóban
búcsúzott el tıle egy pofonnal.
A portyák úgy zajlottak, ahogy mindig. A vikingeknek a
puszta hírük is elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a csatáikat, s a
hajójuk az utolsó célpontot már súlyosan megrakodva érte el.
Talán elbizakodottá lettek, mert nem voltak olyan felkészültek,
mint máskor. Az angol falut számtalanszor megtámadták már
nehézség nélkül, ám a helyiek azóta kitanulták a védekezés
néhány módját, hogy visszanyerjék a büszkeségüket. Nem
számítottak rá, hogy legyızik a vikingeket, de nem nyughattak,
míg el nem pusztítanak párat a betolakodók közül.
Amikor a vikingek kiözönlöttek a hajójukból, és a homokos
partra tódultak, az égbıl váratlan nyílesı hullt rájuk. Sigurðrnak
jó szeme volt; észrevett egy veszélyes nyílvesszıt. Már készült
volna félreugrani az útjából, mikor ráébredt, hogy ha megteszi, a
vesszı a mögötte lévıt találja el.
Einarrt.
Ezért nem mozdult meg.
A nyíl keresztülfúrta a Sigurðr mellkasát befedı állatbıröket, s
ı éles kiáltással rogyott a földre, kezével a vesszı szárához
kapva.
A vikingek hamar felülkerekedtek az elsı meglepıdésen, és a
falu megadta magát a támadóknak, mint mindig. Hanem Einarr
330
 Pandora’s TeAm
Einarrson és Sigurðr Sigurðrsson többé nem vett részt a harcban,
ık ott maradtak a parton. A nyíl mélyre fúródott Sigurðr
mellkasában, a hegy egészen eltőnt benne, így nem lehetett
kihúzni a seb felszakítása nélkül.
Sigurðr tudta jól. Félt, de összekaparta a bátorságát, miközben
érezte, hogy tekintete megüvegesedik, mint amikor jég vonja be a
tétlen evezıket.
– Einarr.
– Igen.
– Haldoklom.
– Nem igaz.
– Emlékezz rám.
– Hogy felejthetnék el valakit – felelte Einarr –, aki olyan
ostoba, hogy azt hiszi, belehal egy sebbe?
– Einarr.
– Mi az?
– Valamit el kell mondanom neked.
– Szószátyár haldokló vagy.
– Nem – erısködött Sigurðr. – Ég elska...
Einarr a szavába vágott.
– Olyan vagy ezzel a sok fecsegéssel, mint valami fehérnép.
Tartogasd az erıdet.
Einarr arckifejezése megértette a fiúval, hogy a beszélgetésnek
vége, ezért lehunyta a szemét, és hagyta, hogy barátja
visszacipelje a dereglyéhez. Ott Einarr kimetszette a húst a
nyílszár körül, és Sigurðr üvöltött a fájdalomtól, valahányszor
beléhatolt a penge. Amikor már elég mély volt az árok, Einarr
fogóval húzta ki a nyílhegyet, majd feltartotta a magasba, hogy a
félig önkívületbe zuhant Sigurðr is láthassa a rátapadó
húscafatokat.
– Látszik, hogy Svan jól tartott – mondta Einarr. – Háj van a
szíved mellett.

331
 Pandora’s TeAm
A hazaúton Einarr mosogatta a kötéseket, és figyelte Sigurðr
sebét, az elfertızıdés jelét keresve, s bár a seb nem gyógyult,
legalább nem is súlyosbodott. Amikor a fiú legközelebb
felébredt, Svanhildrt pillantotta meg, aki egy tál hagymalevest
nyújtott felé.
– A meleg jót fog tenni – mondta az asszony.
– Lábra tudok állni. Beteg embernek nem ajánlatos viselıs nı
házában tartózkodnia.
Svanhildr mintha mulatna rajta.
– A családhoz tartozol, hallani se akarok efféle beszédet.
– De a gyermek...
– Idd ki. Ha hagymaszag árad a sebeidbıl, tudni fogom, hogy
belsı sérüléseid vannak.
A következı napokban Einarr és Bragi a gyógyítás
istennıjéhez fohászkodott, Svanhildr pedig tovább ápolta
Sigurðr sebeit. A helyi gyógyító, Einarr egyik legsikerültebb
ládájáért cserébe, megáldott egy marék bálnacsontot, és
szétszórta ıket Sigurðr fekhelye körül.
Ez hatott; Sigurðr sebe hagymamentes maradt. Amikor már
bizonyos volt, hogy élni fog, legelsı útja a mőhelybe vezetett,
ahol lyukat fúrt az egyik gyógyerejő csontba. Azután odaadta
Svanhildrnek.
– Megtisztelnél vele – mondta az asszonynak –, ha felfőznéd
az ékköves láncodra. Nem kell megtenned, de...
Svanhildr azzal vágta el a szavát, hogy megölelte, és élénken
bólogatott.
A felépülés nem volt könnyő. Sigurðr nehezen emelte a karját,
s idınként a legváratlanabb pillanatokban nyilallott belé a
fájdalom, de hamar ráunt a betegeskedésre. Csatlakozott
Einarrhoz, aki épp egy csónakon dolgozott, amivel majd halászni
viszi Bragit az öblökbe. Sigurðr eltökélte, hogy az egészet lefesti;
erre egyáltalán nem volt szükség, de jó érzés töltötte el attól,

332
 Pandora’s TeAm
hogy újra ecsetet tart a kezében. Hosszan elhúzódott a munka,
Einarr azonban egyszer sem panaszkodott a barátja lassúságára.
Svanhildr, bár túlkoros volt már az efféle kalandhoz,
bonyodalmak nélkül hordta ki a gyermekét. Amikor vajúdni
kezdett, a kis Bragi szaladt el a bábáért, míg a férfiak az asszony
mellett maradtak. Hamarosan még egy fiúval bıvült a család, a
szép és egészséges Friðleifr nevővel.
Amikor már biztosnak látszott, hogy a gyermek életben
marad, a férfiak úgy határoztak, isznak egyet a jó szerencséjükre.
Még Braginak is megengedték, hogy sokáig virrasszon, és
legurítson néhány kupával az erıs serbıl; mivel most már volt
egy kisöccse, akire vigyázzon, apja szerint eljött az ideje, hogy
férfihoz illıen inni kezdjen.
A szoba a tőzhely és a zsírlámpások fényében fürdött, és
Einarr nevetve nézte a fiát – most már az idısebbiket, állapította
meg büszkén –, amint imbolygó lábakon a fekhelyéhez
botladozik.
– Nem, még nem egészen férfi – tréfálkozott, miközben
Sigurðr felkurjantott, hogy a sörtıl majd kinı a szır Bragi
mellén. De a nyelve biztosan megakad tıle reggel.
A fiúcska perceken belül már horkolt, Einarr pedig
elégedetten a tudattól, hogy asszonya és az újszülött is békésen
alszik, bevonulta mőhelyébe. Kis zsákocskával tértvissza, és
odahajította Sigurðrnak; szárított gomba volt benne.
– Most igazán ünnepelni fogunk. Az istenek ránk
mosolyogtak.
Ettek egy keveset a berserkjasveppurból – Sigurðrnak nem volt
ínyére a gomba állaga, de nem utasította vissza a barátját –, majd
Einarr beszórta a maradékot a tőzön fortyogó söröskondérba.
– A többit megfızzük. Az íze nem jó, a hatása viszont...
Ahogy késı éjszakáig iszogattak, Einarr megpróbálta leírni a
körülötte lebegı szabadon áradó vonalak szépségét, és Sigurðr
azt vette észre, hogy barátja minden szava nevetésre fakasztja.
333
 Pandora’s TeAm
Svanhildr a fiú egyik-másik rikoltására zavartan felkapta a fejét,
de hang nélkül visszaaludt. A férfiak addig ittak, amíg ki nem
ürült a kondér, aztán megették, ami a gombából a kondér alján
maradt.
– Jól tetted, hogy Svannak ajándékoztad a bálnacsontot a
nyakláncára – mondta Einarr nehezen forgó nyelvvel. – Bár
nekem jutott volna eszembe.
– İ ápolt – mondta Sigurðr. – Meg te.
– Ideje volt már, hogy tıled is legyen valami az asszony
nyakában.
– Szeretem – mondta Sigurðr.
– Tudom.
– Bragit – tette hozzá Sigurðr. – Bragit is szeretem.
– Van itt valamim neked. – Einarr újból bement a mőhelyébe,
és ezúttal a Sigurðr testébıl kihúzott nyílheggyel tért vissza.
Nehézkesen lehuppant, most közelebb a fiúhoz, mint elıtte. –
Add ide a nyakláncod.
– Én nem tudtam... – mormolta Sigurðr. – Nem gondoltam,
hogy észrevetted.
– Kezdettıl tudtam róla, és bizonyságot szereztem, amikor ezt
– tartotta fel a nyílhegyet – kihasítottam a melledbıl.
Sigurðr odaadta a bırszíjat, s Einarr, mikor a kezébe vette,
megforgatta, és azt mondta:
– Épp olyan, mint azon a napon, amikor Sigurðrsnautrra
kötöztem.
Sigurðr a tőzbe meredt, képtelen volt a barátja szemébe nézni,
miközben Einarr rácsúsztatta a nyílhegyet a láncra. Aztán
Sigurðrnak nyújtotta.
Sigurðr elıször el akarta venni, aztán meggondolta magát, és
enyhén elıredılt. Einarr rövid tétovázás után a fiú nyakába
akasztotta a láncot. Sigurðr érezte az idısebb férfi kezét a haján,
mintha még a tarkóját is megcirógatta volna. Oly sok éven át
ábrándozott Einarr érintésérıl, s most végre megtörtént.
334
 Pandora’s TeAm
Pillanatnyi szünet következett, mialatt farkasszemel néztek.
Sigurðr elırébb hajolt, és Einarr nem húzódott el. Oly közel
voltak egymáshoz. Sigurðr megköszörülte sörtıl és gombától
összetapadt torkát, s a hangja megcsikordult, amikor kiejtette az
évek óta elmondani vágyott szavakat:
– Ég elska fiig.
Einarr egy kicsit hunyorított, de máskülönben nem változott
meg az arckifejezése.
Sigurðr még közelebb hajolt, és Einarr még mindig nem
húzódott el. Így hát Sigurðr megtette a maradék távolságot,
száját a férfiéra nyomta, és megcsókolta.
Einarr nem tett semmit. Sigurðr ezt beleegyezésnek vélte, és
erısebben csókolta.
Aztán a fiú érezte, hogy Einarr elhúzódik, majd hatalmas
pofon csattanta halántékán. Az ütés lesodorta a padról, és amikor
felnézett, még éppen látta Einarr elırelendülı lábát. A rúgás a fiú
bordáit érte, s minden szuszt kipréselt a tüdejébıl. Einarr a
kardforgató kezével Sigurðr gyomrába öklözött egyszer, aztán
még sokszor. Zabolátlan támadását a düh hevítette, és nem volt
benne számítgatás, így az ütések java célt tévesztett.
Sigurðr próbált visszavonulót fújni, de Einarr a vállával
feltaszította, mire a fiú nekiesett az egyik lámpásnak, és leverte a
földre. Megpróbált ugyanazzal a lendülettel félregurulni, de
Einarr vad ökölcsapásai elıl nem lehetett kitérni. Rengeteg ütés
érte a fiút ırült szaporasággal mindenütt – az állán, a vállán, a
nyakán és a mellkasa legérzékenyebb pontján, ahol behatolt a
nyílvesszı. Alig kapott levegıt, részben a támadás hevességétıl,
részben a puszta ténytıl, hogy Einarr rátámadt.
A kisded Friðleifr felsírt a sárkányos bölcsıben, megérezvén,
hogy valami nagyon rossz történik a világban, amelyet ı még
alig ismer. Svanhildr az ágyból kiugorva ordibált a férjével, hogy
hagyja abba, Bragi a küzdelemtıl meg az ereiben csordogáló
sörtıl zavaros fejjel lefordult az alvópadjáról. A lába nem
335
 Pandora’s TeAm
egészen engedelmeskedett az akaratának, a padló meg úgy
dülöngélt, mint egy viharba sodródott hajó fedélzete.
A kiabálás hangja nem hatolt el Einarr tudatáig. Bármilyen
démonokat láttatott is vele a berserkjasveppur, úgy küzdött velük,
mintha azok jelentenék az egyedüli valóságot.
Sigurðr nem harcolt olyan szenvedéllyel, amilyen elvárható
lett volna tıle. Igaz, hogy sérülései bizonyos testi korlátok közé
szorították, ám ennél többrıl volt szó: amikor megpillantotta a
támolygó fiúcskát, Bragit, és hallotta Svanhildr sikolyait,
egyszerően elszállt belıle az erı. Felismerte, nem tudatosan,
viszont teljes mértékben, hogy elgyengülésének pillanatában
azokhoz lett hőtlen, akik a legközelebb állnak hozzá: a családhoz,
amelyik befogadott egy összezavarodott fiút, és férfit faragott
belıle. A kéjvágy pillanatában Sigurðr átlépte a kimondatlan
határvonalat, amit ı meg Einarr több mint tíz évig építgetett.
Így hát Sigurðr hagyta elernyedni testét, hogy Einarr az
ütlegeivel újra felépítse a vonalat.
Amikor Svanhildr észrevette, hogy a fiú feladja, aggódni
kezdett Sigurðr életéért, és nem folytatta útját a sárkányos bölcsı
felé. Megragadta Einarr ütésre lendített jobb karját, mire az ura
ösztönösen megpördült a ballal. Ökle keményen csattant, s az
asszony fejjel elıre egy halom gerendának zuhant.
Bragi okosabb volt annál, hogysem harcba szálljon az apjával;
fakarddal játszadozó gyermek nem ellenfél egy vikingnek. Sig
bácsi elpáholása megrémítette, de Bragi látott egy nagyobb
veszélyt: a levert lámpásból kicsurgó bálnazsír lángra lobbantott
egy halom faforgácsot, és a tőz terjedt.
Bragi kiabálni kezdett, hogy ég a ház, de apját még ez sem
térítette észhez. Einarr ökölcsapásai továbbra is pontatlanul, de
makacs kitartással záporoztak Sigurðr testére, és a támadó arcán
nem látszott más, csak a nyers téboly.
Tüzet fogtak a falak mellett sorakozó padok, s a lángok
felhúzódzkodtak, hogy elkapják a falakból kiálló
336
 Pandora’s TeAm
nyírfavesszıket. A vészt már nem lehetett megfékezni, ráadásul
Bragi látta, hogy a lángok az anyja felé kúsznak, aki
mozdulatlanul elterülve hevert a padlón. Az asszony
homlokából vér szivárgott csukott szemére.
Bragi megrázogatta az anyját, mindhiába. Amikor megértette,
hogy nem lehet felébreszteni, a hóna alá nyúlt, s a lábát
megvetve minden erejével húzni kezdte, de túl részeg és túl kicsi
volt még, így csak apránként, meg-megállva rángatta. Akkor is
kiviszi innét. Muszáj.
Miközben Bragi az ajtó felé vonszolta Svanhildrt, Einarr
folytatta könyörtelen támadását. Sigurðr most már akkor sem lett
volna képes visszaütni, ha akar: az arca véres pép volt, több
bordája is elrepedt, és a lába minden egyes csapásnál
megvonaglott. Törött fogain át mégis ki tudott préselni néhány
szót.
– Tőz, Einarr – nyögte. – Asszony! Bragi!
Addig ismételgette a szavakat, míg azok végül célba értek.
Einarr abbahagyta a verést, és zavartan tekintett körbe, mint
akinek fogalma sincs róla, hol van. Aztán megpillantotta Bragit
az asszonnyal a ház bejáratánál, ahol lángfal állta útjukat.
Odafutott hozzájuk, és kirúgta az égı ajtót. Felkapta Bragit, és
kihajította, Svanhildr öntudatlan testével azonban ezt nem
tehette meg, így ıt a vállára emelte, és leszegte a fejét. Csak erre
juthatnak ki; lehet, hogy megégnek, de legalább élni fognak.
Az összezúzva fekvı Sigurðr látta eltőnni Einarrt és
Svanhildrt a lángok függönye mögött, és tudta, hogy nem lesz
képes követni ıket. Egyetlen lépést sem bírt mozdulni, hát még a
meneküléshez szükséges távolságot megtenni; arra gondolt: így
ér hát véget. Lángok között.
A tőz kacagva pattogott körülötte, s a fiú azt hitte, ez lesz az
utolsó hang, amit hall. Aztán megütötte a fülét a kisded sírása.
Sigurðr ingének a széle már lángolt, s a fiú érezte, hogy a bıre
is rögtön sercegni kezd. Törött ujjaival kioltotta a lángokat –
337
 Pandora’s TeAm
lehet, hogy közben megégette a kezét, de nem érzett semmit, és
amúgy sem számított. Vér folyt a szeme sarkából, és eltőnt a
szakállában, de ı letörölte, és kúszni kezdett a síró Friðleifr felé.
Odakint, a ház izzásában Svanhildr feleszmélt, és
hisztérikusan Bragi után kapott. Amikor észrevette, hogy
Friðleifr nincs velük, szétvetette a karját, és sikoltozásban tört ki.
Meglódult a ház felé, s ekkor Bragi kapott ıutána; nem hagyhatta
belépni az anyját a pokolba, amely soha többé nem eresztené el.
Einarr józanságát visszanyerve ugyancsak az égı épület felé
lendült. A szíve sürgette, hogy hatoljon be, legelemibb ösztönei
azonban nem engedték. Képtelen lévén a cselekvésre, hiszen sem
a tőzhöz közelebb, sem onnét elmozdulni nem tudott, Einarr
térdre zuhant, és a kezébe temette arcát. Svanhildr tovább
jajveszékelt az égı háznak, de Bragi visszatartotta, míg azt nem
látta, hogy az asszony dühe már nem az épületre irányul. Akkor
a fiú elengedte az anyját, aki Einarrhoz futott, és addig csépelte-
rugdalta, míg csak a kimerültség le nem verte a lábáról.
Einarr egyszer sem emelte kezét az asszonyra, míg Svanhildr
össze nem esett, s akkor is csak azért nyúlt felé, hogy megérintse.
Abban a pillanatban, hogy hozzáért, Svanhildr hátrahıkölt, és
Einarr tudta, hogy felesleges újból próbálkoznia.
Másnap reggelre nem maradt más a házból, mint némi izzó
parázs, szerteszórva az alapkövek között. Érkeztek az emberek –
földmővelık, vikingek, kalmárok –, és átkutatták a romokat.
Einarr a gondolattól is borzadt, de tudta, hogy ennek meg kell
lennie.
Odament, ahol utoljára a sárkányos bölcsı ringott, de az már
nem létezett: csak egy kupacnyi égett fadarab meg egy füstölgı
sárkányfejes oszlop, ami nem hamvadt el a többivel.
A keresık egyike felkiáltott: ráleltek Sigurðr tetemére. Nem ott
volt, ahol a verés zajlott, hanem vagy tucatnyi testhosszal odébb.
A test olyan csúnyán összeégett, hogy Einarr nem ismerte fel

338
 Pandora’s TeAm
benne a barátját; a formája emberi volt, de a csontokig
összeaszott.
A látvány undort keltett Einarrban, de a tetem elhelyezkedése
gondolkodóba ejtette. Ahelyett hogy az ajtó felé igyekezett volna,
Sigurðr a háznak abba a sarkába vonszolta magát, ahol a
vizesárok húzódott. Ennek csak akkor lenne értelme, ha arra ki
lehetne menekülni – de ahhoz túl keskeny a nyílás. Sigurðr még
a padlódeszkákat sem feszítette fel; a tetejükön feküdt.
Valami zaj kélt.
Einarr meg a tetemet körbeálló férfiak egymásra nézegettek,
mintha arról akarnának meggyızıdni, hogy nem ment el az
eszük, hogy csakugyan valami hang jön a halott emberbıl.
Halk. Nyöszörgés.
Alulról. A padlódeszkák alól jött a hang.
Ketten félrehúzták Sigurðr maradványait – a koponya
hamusóhajt pöffentett –, és Einarr feltépte a pallókat.
Megperzselıdtek, de nem égtek át; világos volt, hogy Sigurðr
leste fogta fel a lángokat. Amikor a deszkákat eltávolította, Einarr
a csörgedezı vízben, a pólyájába bugyolálva és Sigurðr
nyílhegyes láncával gondosan átkötözve az újszülöttet pillantotta
meg. Friðleifr didergett, és félig elmerült a vízben, de élt.
Einarr felnyalábolta a fiát, és szorosan magához ölelte.
A következı napokban Einarr és Bragi minden idejét Sigurðr
kedvenc fjordjánál töltötte, egy óriási gödröt ástak. Amikor már
elég nagy volt, a viking horda segítségét kérték, hogy elcipeljék
Bragi csónakját – amelyet Sigurðr valamikor oly nagy gonddal
festegetett – a sírhoz. Miközben leeresztették a földbe, néhányan
a vikingek közül morgolódni kezdtek: Sigurðr nem volt olyan
nagy harcos, hogy ilyen remek csónaksírt érdemelne, ám ezt a
gondolatot senki sem merte kiejteni. Így egyszerően magára
hagyták Einarrt és a családját, hogy búcsút vehessenek attól az
embertıl, aki megmentette a gyermeküket.

339
 Pandora’s TeAm
A csónakba számos tárgyat helyeztek Sigurðr teste mellé: a
kedvenc söröskupáját, a merítıedényt, mindkettıt a hamvak
közül húzták ki; az ecseteit meg a festékeit; Sigurðrsnautrt; meg
az egyetlen épen maradt sárkányfejet Friðleifr bölcsıjérıl.
Azután Svanhildr leakasztotta a nyakából az ékköves láncot, és
óvatosan Sigurðr mellkasának romjaira fektette, csak a fiútól
kapott gyógyító csontot tartotta meg.
Svanhildr és Einarr elıször a nyílhegyes nyakláncot is be
akarta helyezni a sírba, de végül másként döntöttek. A lánc
Friðleifré lesz, talizmánként védelmezi majd a gyermeket, ahogy
férfivá érik.
Einarr maga temette be a sírt. Bragi és a kicsinyét szorosan
keblére ölelı Svanhildr egész éjjel vele maradt. Már kelıben volt
a nap, amikor az utolsó lapát föld is a helyére került; Einarr
leroskadt, és az óceán fölött a napba nézett, amely úgy
emelkedett felfelé, akár Óðinn vádló tekintete.
A fiúcskát idıközben elnyomta az álom, és Einarr – képtelen
lévén tovább ırizgetni magában a szörnyő titkot – megvallotta
az asszonynak, hogyan is kezdıdött a verekedés.
Amikor befejezte, Svanhildr megérintette az urát; elıször
azóta, hogy a ház leégett. Megbocsátó szavakkal nem
szolgálhatott, de a kezébe fogta Einarr kezét.
– Nem tudom, miért tettem – mondta Einarr könnyes arccal. –
Szerettem a fiút.
Sokáig némán ültek, Einarr sírt, míg végül Svanhildr törte meg
a csöndet:
– A Friðleifr jó név – mondta –, de a Sigurðr talán még jobb.
Einarr megszorította az asszony ujjait, és bólintott, aztán
megint feltört belıle a zokogás.
– Soha nem szabad elfelednünk – szólalt meg Svanhildr a
mellén alvó megmentett kisded arcára letekintve. – E naptól
fogva ez a gyermek a barátunk nevét viseli.

340
 Pandora’s TeAm

XXII.

EGY ÉGÉSI SÉRÜLTNEK soha nem könnyő visszafogni a költségeit,

de a dolog hatványozottan nehezedik, ha egy loboncos hajú nı
fehér kelméket emelget oda az illetı mellkasához a
szövetboltban, az angyalkosztümjéhez szükséges anyag
mennyiségét latolgatva.
Amikor elérkezett a fizetés ideje, odaléptem Marianne Engel
meg a pénztáros közé, és hitelkártyát rántottam. Vicces, milyen
függetlennek éreztem magam tıle, hiszen a pénz mindenképpen
Marianne valamelyik számlájáról vándorol el. Mindegy, az
illúzió megmaradt.
Miután minden kelléket beszereztünk a jelmezkészítéshez,
meglehetısen furcsa kitérıt tettünk egy helyi bankba. Marianne
Engel azt akarta, hogy az én nevem is szerepeljen azoknak a
listáján, akik hozzáféréssel rendelkeznek a széfjéhez, s a banknak
szüksége volt egy aláírásra, hogy teljesíthessék a kérést. Amikor
megkérdeztem tıle, mire jó ez, egyszerően azt válaszolta, jobb,
ha mindenre felkészül az ember, elvégre csak Isten a tudója, mit
hoz a jövı. Megkérdeztem: akkor most kapok kulcsot a széfhez?
Nem, felelte, még nem. Ki van még a listán? Senki.
Betértünk egy kávézóba, s míg a szabadtéri asztalok egyikéhez
telepedve tejeskávét ittunk hab nélkül, Marianne Engel
kiokosított az izlandiak pokolképérıl. Az ı pokluk tüzes helyett
341
 Pandora’s TeAm
jeges hely: míg az angolt beszélık azt mondják, „pokolian forró”,
az izlandiak helkuldit, „pokolian hideget” mondanak.
Egyértelmő: mivel egész életüket a fagy világában töltik, mi
lehetne számukra félelmetesebb ugyanennek az örökkévaló
változatánál? Hadd tegyem hozzá, hogy aki megégette magát, az
kifejezetten csábítónak találja ezt az elképzelést, amely felforgatja
azt a zsidó-keresztény nézetet, hogy örökkévalóan gyötrıdni
csakis tőzben lehet.
A gondolat, mely szerint a pokol személyre szabott, aligha új
kelető. Az egyik legjelentısebb mővészi vívmány Dante Poklában
az, hogy minden bőnös büntetése az elkövetett bőnhöz igazodik.
A szerelem halottai, akiket életükben a szenvedély viharai
sodortak, halálukban arra kárhoztatnak, hogy egy soha el nem
csendesülı szélvész hurcolja ıket. A szentségárulók, akik
megsértették az Istent, mert visszaéltek szent hivatásuk
kiváltságaival, arra kárhoztatnak, hogy tüzes
keresztelımedencékben égjenek fejjel lefelé. A hízelgık ürülékbe
temetve töltik az örökkévalóságot, emlékeztetıül a sok
rondaságra, amit a földön összebeszéltek.
Azon tőnıdtem, milyen lenne vajon az én poklom – már ha
hinnék az ilyesmiben. Arra kárhoztatnék talán, hogy örökké
égjek a kocsim gyomrába zárva? Vagy a pokol egy soha véget
nem érı sebtisztító szeánsz lenne? Esetleg az a felismerés, hogy
amikor végre képessé váltam szeretni, már késı volt?
Merengésem közben titkos testvéreim egyikét pillantottam
meg az utcán. Különös érzés volt, most láttam elıször nyílt
színen egy másik égési sérültet, ráadásul ismertem is: Lance
Whitmore volt az, aki azt a léleküdítı szónoklatot tartotta a
kórházban. Egyenesen odajött hozzánk, és megérdeklıdte, hogy
találkoztunk-e már. Nem hibáztattam, amiért nem ismer meg,
utóvégre arcom vonalai nem csupán megváltoztak a gyógyulás
során, de a plasztikmaszk is eltakarta ıket.

342
 Pandora’s TeAm
– Öröm látni, hogy valaki a sorainkból fényes nappal is
mutatkozik – mondta. – Nem mintha szellemek lennénk, de
igencsak szeretünk rejtızködni.
Körülbelül tíz percig csevegtünk a semmirıl, és Lance-t
mintha cseppet sem zavarta volna, hogy szinte minden arra járó
kíváncsi szemeket mereget ránk. Nem kétlem, hogy ı is
észrevette, de kivívta a csodálatomat azzal, ahogy negligálni
tudta.

***

Fehér palást volt rajtam, és a szárnyaim kabátfogasra

felhúzott, ezüstszínő boával körültekert zoknikból készültek.
Marianne Engel beigazította a glóriámat (aranyra festett
pipatisztítók), majd feltőrte angyali öltözékem ujját, hogy belém
injektáljon egy adag morfint, amely az emberiesség enyhén
megaludt tejeként ömlött végig a testemben. Bougatsa
körülöttünk futkosott, idınként a sarkunk után kapott, s én azon
tőnıdtem, mit foghat fel ebbıl a jelenetbıl egy kutyaagy.
Marianne is palástot viselt – pontosabban szólva olyan laza
redıkben omlott el rajta a ruha, amitıl palástnak tetszett. Haja
valahogy a szokásosnál is boglyasabb volt, pedig pánt kötötte
hátra, mely körbefogta a halántékát, és a homlokán záródott
össze egy csomóban. Fürtjei alól széles kelmecsík hullt le a
hátára. Ezt az uszályt a könyökhajlatába nyalábolta, ahonnét úgy
lógott alá, mint pincér karjáról az asztalkendı. Másik kezében
régimódi lámpást tartott olaj nélkül, bal bokáját – a rózsafüzér-
tetoválásosat – levelek fonták körül. Elmagyarázta, hogy ez a
babérkoszorút helyettesíti; a lábán kell hordania, mert egy valódi
koszorú akadályozná a mozgását a táncparketten.
Megkérdeztem, kit személyesít meg.
– A balga szüzek egyikét – válaszolta.
343
 Pandora’s TeAm
A buli a város legöregebb, legdrágább szállodájában volt.
Cilinderes hotelportás nyitotta ki a taxi ajtaját, és a
karjátnyújtotta Marianne Engelnek. Mélyen meghajolt, majd
kétkedı pillantást vetett rám, mint aki nem érti, hogy lehet ilyen
hiteles a sminkem.
– Luciferhez van szerencsém, uram?
– Parancsol?
– İ az egyetlen bukott angyal, akit ismerek, uram. – Kurtán
meghajolt. – Remek munka. Engedje meg, hogy hozzáfőzzem, ez
a hang is egészen kiváló.
Amikor az elıcsarnokba léptünk, Marianne Engel belém
karolt. Tompa fény derengett odabent, a mennyezetrıl sötét
szalagok csüngtek. Pókhálók szıtték be a sarkokat, és több tucat
fekete macska cirkált. (Honnét a csudából szereztek ennyit; tán
razziát tartottak valamelyik menhelyen?) A nagy táncteremben
már gyülekeztek a vendégek. Vagy fél tucat csontváz zörgette
fekete tornadresszre pingált fehér csontjait. Marié Antoinette
rizsporos parókában, dekoltázsát villogtatva diskurált Lady
Godivával, akinek hosszú, szıke haja testszínő dresszre omlott.
Egy kanadai lovas rendır whiskyt iszogatott Al Caponéval.
Zöldségjogart suhogtató, óriási répakirálynınek öltözött nı állt
egy nyúl, a fiúja mellett. Részeg Albert Einstein vitázott józan Jim
Morrisonnal, s egy távoli sarokban két ördög mérte össze a
farkát. Pincér siklott arra ezüsttálcával, Marianne Engel
elegánsan leemelintett egy pohár martinit, belekortyolt, azután
csókot nyomott maszkorcámra.
Találtunk egy vérvörös terítıs asztalt, üveg
szemgolyóhalomból kimeredı gyertyával. A társaságunkban ült
Marianne Engel másik oldalán egy gumikacsának öltözött férfi,
az enyémen egy dögös rendırnı.
Hamar megállapítottam: mostantól a halloween lesz a
kedvenc ünnepem. Amikor a rendırnı gratulált a jelmezemhez,
azt a sztorit találtam ki, hogy a „való életben” angolt tanítok egy
344
 Pandora’s TeAm
helybeli iskolában. Miután Marianne Engel legurította a
harmadik martiniját – érdekes, mivel ritkán ivott alkoholt –,
becibált a parkettre. Majd' megvesztem, hogy táncolhassak vele,
és ı ezt tudta; nem azért gyakorlatoztam oly serényen Sayurival,
hogy aztán félénken meghúzódjam valamelyik sarokban.
A zenekar rázendített egy valcerre, Marianne Engel kihúzta
magát, kıfaragó karja közé fogott. Mélyen a szemembe nézett, s
nekem egyetlen, futó pillanatra az volt az érzésem, a tenger
száguld felém. Fogalmam sincs, meddig ácsorogtunk így, mielıtt
Marianne elindított bennünket a zene ritmusára. Nekem csak
követnem kellett; Marianne mintha ösztönösen ráérzett volna
testem lehetıségeire. Nem kellett aggódnom, hogy túlerıltetem a
gyengébbik térdemet, miközben csodásan keringtünk a Rómeók
és Júliák, Esmeraldák és Quasimodók, Urnák és Travolták között.
Marianne Engel szeme csakis engem látott mindvégig, a terem
többi táncosa jelentéktelen színörvénnyé fakult.
Így folytatódott, nem is tudom, meddig, és még tovább tartott
volna, ha a szemem sarkából nem veszek észre egy rendkívül
furcsa párost. Elıször azt hittem, az agyam őz tréfát velem, és
meggyıztem magam, hogy nincsenek is ott. Eltőntek, amikor
Marianne Engel perdített egyet rajtam, és biztos voltam benne,
hogy a következı forgásnál már nem lesznek sehol. De ott
voltak.
Most már nem tagadhattam a japán nıt szerzetesi csuhában,
akinek leborotvált feje élesen elütött táncpartnere, egy viking
férfi vörös hajzatától. A nı oly kecses volt, a férfi meg oly esetlen,
mintha veréb lovagolna bikaszarvon. A nı szigorúan csukva
tartotta a száját, miközben a csípıjéhez verıdött a férfi
kardhüvelye, s amikor áthelyezte a karját egy kényelmesebb
pozitúrába, föld pergett ki csuhája redıi közül.
Marianne Engel újból megforgatott, s mire visszapörögtünk a
kiindulási helyzetünkbe, a párosnak nyoma veszett.
– Láttad ıket?
345
 Pandora’s TeAm
– Kiket? – kérdezte.
Ekkor egy másik pároson akadt meg a szemem. A nı ezúttal
viktoriánus öltözetet viselt, de a praktikusabb fajtából, amelyet
nem tánchoz, hanem földmőveléshez hordanak. Ez a toalett
normális körülmények között nem érdemelt volna figyelmet egy
jelmezbálon, csakhogy teljesen át volt ázva: a víz a padlóra
csepegett belıle, és tócsába győlt a nı alatt. A férfi a karjában
tartott hölgy nedvessége ellenére derősnek látszott, mintha nem
bánná. Bırkötényt viselt, hatalmas keze volt, és még hatalmasabb
pocakja. A nı udvarias mosollyal hallgatta a férfit, de folyton
hátranézegetett, mintha valaki mást keresne. Elég közel voltunk
hozzájuk, így meg tudtam állapítani, hogy a férfi olaszul beszél, a
nı pedig angolul felelget.
– Tom? Nem is tudom...
Marianne Engel újabb forgatáshoz készülıdött, de
kiszabadítottam magam. Egyetlen másodpercre veszítettem szem
elıl a párt, de ennyi elég is volt, hogy eltőnjenek. Tekintetem
vadul cikázott, hátha kiszúrom ıket a tömegben, de nem sikerült.
Visszamentem oda, ahol az imént még a viktoriánus nı ruhája
csöpögött. De a padló száraz volt. Átkutattam a padlót a japán nı
csuhájából kihullott föld után. De a padló tiszta volt. Térden
csúszva simogattam a padlót, és a táncosok hátrább húzódtak
körülöttem, mintha bolond volnék. Négykézláb tapogatóztam,
de semmi sem került a kezembe. Marianne Engel lehajolt, és a
fülembe súgta:
– Mit keresel?
– Te is láttad ıket. Ugye?
– Nem tudom, mirıl beszélsz.
– Háta szellemekrıl!
– Ó. A szellemek – kuncogott. – Azokat nem tudod rögzíteni.
Olyan ez, mintha nyálkás angolnákat akarnál elkapni a farkuknál
fogva. Mikor már azt hiszed, megcsípted ıket, akkor siklanak el.

346
 Pandora’s TeAm
Maradtunk még néhány órát, de én egész idı alatt fantomokra
vadásztam. Tudtam, hogy képtelen dolgot láttam: nem az agyam
tréfált meg. Láttam ıket. ÉPP OLYAN BOLOND VAGY, MINT
MARIANNE. Rohadj meg, kígyó. Úgy telepumpállak morfinnal,
hogy idı elıtt kibújsz a bırödbıl.
Amikor hazaérkeztünk, Marianne Engel teával kínált, hogy
lehiggadjak. Nem jött be, ezért úgy döntött, tovább meséli a
történetünket. Talán jobban leszek, mondta, ha megtudom,
összeházasodtunk-e vagy sem.

347
 Pandora’s TeAm

XXIII.

MIELİTT MEGEMLÍTETTED, hogy egy napon talán feleségül kérsz,

soha nem számoltam komolyan a házasság lehetıségével.
Beismerem, olykor elábrándoztam róla, de már megszegtem egy
sor életre szóló fogadalmat, és nem voltam benne biztos, hogy
újakra vágyom. Az egyik énem attól félt, téged is elárullak majd,
ahogy Christina anyát elárultam, ezért amikor nem hozakodtál
elı újra a házassággal, feltételeztem, hogy korábban csak a
levegıbe beszéltél, amit akkor mővelnek a férfiak, amikor
romantikus érzület ébred bennük. Nem bánkódtam, hiszen az
életem így is jócskán túlszárnyalta az álmaimat. A begináknál
dolgoztam, fejlesztettem a könyvkészítési módszereiket, és nem
kellett sok idı, hogy az engelthali szkriptóriumban történt
képzésem híre eljusson a város némely tehetıs polgárának
fülébe.
Egyvalami soha nem változik. A gazdagok hivalkodni
vágynak azzal, amijük van, másoknak viszont nincs. Abban a
korban mi lehetett volna alkalmasabb erre a könyveknél? Az
emberek nem csupán a vagyonukat fitogtatták a könyveikkel, de
páratlan mőveltségüket és ízlésüket is. Engem mégis
meglepetésként ért, amikor egy nemesasszony azzal a
megbízással keresett fel, hogy másoljam le Rudolf Der gute
Gerhard címő munkáját a férje születésnapjára. Elutasítottam a
348
 Pandora’s TeAm
hölgyet, mert úgy gondoltam, megsértenélek vele, ha azt a
benyomást keltem, hogy szükségesnek érzem a
hozzájárulásomat a háztartáspénzhez. De van még valami, ami
nem változik, ha a gazdagokról van szó: azt hiszik, a
szegényeknek mindig megvan az áruk. És nem tévednek. A
nemesasszony megnevezett egy összeget, ami felülmúlta az
egész éves keresetedet. Újból vissza akartam utasítani,
csakhogy... szükségünk volt arra a pénzre, ezért idıt kértem,
hogy átgondolhassam.
Nem tudtam, hogyan hozzam szóba a témát. Mindketten
egyetértettünk abban, hogy a tanoncságod hosszú távon a
javunkat szolgálja, de olyan alacsony fizetést kaptál, hogy amit
hazahoztál, az a legalapvetıbb kiadásainkat sem fedezte. Az
emberek, akiktıl a szobát béreltük, tisztában voltak a
helyzetünkkel, s bár maguk sem voltak gazdagok, kedvesen
felajánlották, hogy átmenetileg elengedik a házbér egy részét. Ez
volt az egyetlen lehetıségünk, de benned azt az érzést keltette,
hogy cserbenhagyod ıket, és cserbenhagysz engem is.
Napokon keresztül csak járkáltam odahaza, be nem fejezett
mondatokba kezdve. Te szüntelen faggattál, hogy mi a baj, én
meg rendre azt feleltem: semmi. Aztán amikor végleg
megelégelted, rávettél, hogy mondjam el, mi nyomja a lelkem. Ez
valójában fondorlat volt a részemrıl – a saját felelısségemet
hárítottam azzal, hogy úgy kellett kikényszerítened belılem a
vallomást. Azt mondtam, szeretnék újra könyvekkel dolgozni, és
beszámoltam a nemesasszony ajánlatáról. Úgy adtam elı, mintha
szívességet tennél nekem, ha engednéd, hogy elvállaljam a
megbízást.
Jobban fogadtad, mint számítottam; egyetértettél, hogy ha
ettıl leszek boldog, akkor ezt kell tennem. Jóllehet soha nem
mondtad ki, csak addig tudtál megbékélni a gondolattal, hogy
elvállalom a feladatot, amíg mindketten úgy tettünk, mintha ez
fıként idıtöltés lenne. Ugyanakkor egyikünk figyelmét sem
349
 Pandora’s TeAm
kerülte el szemed ámuló elkerekedése, amikor megmondtam,
mennyi pénzt ajánlottak.
A nemesasszony mindjárt adott egy kis elıleget. Neki kis pénz
volt, nekünk rengeteg. Jó pár napba telt, mire rá bírtam venni
magam, hogy költsék belıle, hiszen tudtam: amint megteszem,
véglegesen elkötelezem magam. Szinte fellélegeztem, amikor
odacsúsztattam az elsı érmét egy pergamenkészítınek, és
munkához láttam.
Elkészültem azzal az elsı könyvvel, és a nemesasszony
elégedettnek látszott. Nem tudom, ı protezsált-e be a barátainál,
vagy más úton jutottak el hozzám, ám ez nem is számított.
Valahogy megtaláltak.
Mainzban komoly hiány volt képzett könyvkészítıkbıl, s mert
én Engelthalból érkeztem, bizonyos presztízst mondhattam a
magaménak. Senki sem hiszi, hogy a saját városa igazi
mővészeket teremthet, de a legtöbben ténynek tekintik, hogy
másutt a fákról potyognak a mővészek, akár az érett
gyümölcsök. Hanem ami még fontosabb, mindenki elismerte,
hogy a legmegbízhatóbb kéziratok egyházi szkriptóriumokból
jönnek, így ha egy nemesasszony nem készíttethette el a könyvét
valamely kolostorban, én voltam a második legjobb lehetıség. A
hölgy külön gyönyörőséget meríthetett annak kikürtölésébıl,
hogy a birtokában lévı kézirat egy engelthali apáca keze
munkája – miközben mélyen hallgatott róla, hogy az apáca már
nem tagja a rendnek.
Nemsokára több ajánlatot kaptam, mint amennyi idım volt, és
ekkor kezdıdtek a vesztegetések. Amikor futólagosan
megemlítettem, mennyire szeretek fızni, az egyik nemesasszony
rögtön a legkiválóbb minıségő húsokat ígérte nekem, ha az ı
megbízását teszem az elsı helyre a listámon. Belementem, és
hamarosan fölfedeztem, milyen sebesen terjed a pletyka a felsıbb
körökben. Egyszerre mindenki válogatott finomságokkal traktált,
s mielıtt fellóghattam volna, zab és árpa került az asztalunkra a
350
 Pandora’s TeAm
köles helyett. Megkaptunk minden idénygyümölcsöt –
cseresznyét, szilvát, almát, körtét és kökényt – meg olyan
ínyencségeket, mint amilyen a szegfőszeg és a gyömbér, a
mustár és az édeskömény, a cukor és a mandula. Fogalmad sincs,
mit jelentettek ezek akkor. Amikor nem fordítottam vagy
másoltam, új recepteket próbáltam ki; úgy éreztem, ez a
kárpótlás a sok ételért, amelyeket addig soha nem ehettünk. A
házinéni besegített, mert neki is ritka ajándék volt a főszerek
használata, és nevetnem kellett, hogy lassan kulináris vétkessé
válok. Dante tán nem süllyesztett egy sienai nemesurat a
pokolba, mert az felfedezte „a szegfőszeg főszernek drága
titkát”?*
Rövidesen már úgy éltünk, mint az urak. Mindig nyitva állt az
ajtónk, a tőzhelyen pörkölt rotyogott, és hamarosan mi lettünk a
legnépszerőbb pár a környéken. Még begina barátaim is
bekukkantottak, bár színlelt közömbösséggel fogadták az ízes
ételeket. Emlékeztettem ıket, hogy életüket a jótékonyságnak
szentelték, s az érzéseim megsértése nem kifejezetten jótékony
cselekedet. Akkor aztán úgy tettek, mintha szívességet tennének
nekem az evéssel, és idıvel megtanultam, hogy teli tányér
mellett bizony még a beginák is pletykafészkek.
A zsidó asszonyok is meglátogattak, és ámultán tudtam meg,
hogy milyen sokan érdekeltek közülük a kereskedelemben,
kiváltképp ha a férj halála után a feleség vette át a családi boltot.
Hogy ıszinte legyek, ebbıl ösztönzést merítettem. Amikor már
túl sok megbízást kaptam, ezeknek az asszonyoknak az egyike
javasolta elsıként, hogy fogadjak fel alkalmazottakat, és nyissak
üzletet.
Sebzett büszkeségedre idıközben már enyhülést hozott a
pénz. Azt mondtad, rám bízod a döntést, én pedig úgy
határoztam, kibıvítem a mőködésemet. Miért is ne? A

*
Babits Mihály fordítása.
351
 Pandora’s TeAm
szkriptóriumban megtanultam, hogyan dolgozik együtt több
ember egy könyv elkészítésén, így volt tapasztalatom a
kereskedıkkel, és ismertem a könyvkészítés valamennyi csínját-
bínját. Minél tovább töprengtem rajta, annál inkább
meggyızıdtem róla, hogy bele keli vágnom.
Elıször felkerestem egy pergamenkészítıt, akit kedveltem.
Azzal vívtam ki a tiszteletét, hogy megmutattam neki, miként
javíthatja fel a citrusoldatot, amiben az állatbıröket áztatja.
Miután túljutott a megdöbbenésen, hogy egy nıtıl is tanulhat
valamit, kapcsolatunk kivirágzott. Megállapodást kötöttünk: ı
minden hónapban ellát engem papírral kedvezményes áron,
amennyiben nagy mennyiségben rendelek. A szállítás napján
leültünk egy tál pörkölt mellé, és megtárgyaltuk, mennyi
pergamenre lesz szükségem a következı hónapban. Jó barátok
lettünk, ez az igazság, s a kereskedı a fıztömet majdnem annyira
megkedvelte, mint az üzletet, amit kínáltam neki.
Azután találtam egy illusztrátort, akinek az érzékenysége
vetekedett az enyémmel. Könnyen megegyezésre jutottunk, mert
az illusztrátor fiatal ember volt, és a sors üldözöttje. Hónapról
hónapra elvittem hozzá a lapokat, hogy a miniatúráival díszítse
ıket. Rubrikátorként is mőködött, így eggyel kevesebb embert
kellett irányítanom. Ez a felállás mindkettınk számára
kedvezınek bizonyult; az illusztrátor végre meg tudott élni a
mővészetébıl. Annyira hálás volt, hogy nekem továbbra is
alacsony áron dolgozott, akkor is, amikor hírnévre tett szert, és a
könyvkészítık versengeni kezdtek a szolgálataiért.
Mások is dolgoztak nekem, többnyire írnokokként, de nem
untatlak a részletekkel. Leginkább azt élveztem az üzletben – s ez
elıtte még csak eszembe se jutott –, hogy egyszeriben a kezembe
kaparinthattam a könyveket. Amikor megbíztak Vergilius
Aeneisének vagy Cicero Scipio álma címő mővének lemásolásával,
abból a szövegbıl dolgoztam, amita kuncsaft hozott. Késıbb
megismerkedtem Wolfram Parsifaljával, Hartmann Iweinjével és
352
 Pandora’s TeAm
Gottfried Trisztánjával. Esténként felolvastam neked a
könyvekbıl az ágyunkban. Életünk legdrágább órái voltak ezek,
mert semmi sem szerzett számomra akkora örömöt, mint amikor
könyv pihent az ölemben, s te a vállam völgyébe hajtottad a
fejed. Megpróbáltalak olvasni tanítani, de soha nem volt hozzá
türelmed. Amúgy is jobban kedvelted, amikor felolvasok.
Az idı haladtával több idıt töltöttem az írnokok
vezényletével, mint a saját kező szövegmásolással, mígnem aztán
úgy éreztem, elegendı erım maradt, hogy esténként a Dante-
fordításomra koncentráljak. Amikor megérkeztünk Mainzba,
kénytelen voltam félretenni, mert nem voltak meg hozzá az
eszközeim, s mikor azokat már beszereztem, idım nem volt.
Most mindkettı a rendelkezésemre állt, és végre megértettem,
mit jelenthetett Gertrudnak a Bibliája. Minden szóval hosszan
bíbelıdtem, hogy a fordítás csakugyan a mestermővem legyen,
és hová siettem volna? Egy egész élet állt elıttünk.
Végre letelt a tanoncidıd, és megkaptad a mesterlevelet. Ezt
rendesen a wanderjahre követte volna, melynek során városról
városra utazol, hogy különbözı mesterek szárnyai alatt tanulj, de
te nem akartál elmenni. Akadt munka Mainzban is, ahol a
kımővesek legtöbbje már ismert, és pontosan tudta, miért nem
főlik a fogad az utazáshoz. Senki sem fogja felróni ezt a város
legöregebb tanoncának.
Annyi sok szerencse kísérte az életünket, hogy alig ejtettünk
szót az egyetlen dologról, ami nem sikerült. Talán úgy éreztük,
nincs jogunk panaszkodni, vagy egyszerően nem akartuk az
ördögöt a falra festeni, de jó ideje próbálkoztunk már, mégsem
estem teherbe. A lelkem mélyén mindegyre azon aggódtam,
hogy úgy döntesz majd, haszontalan társ vagyok, ezért fogalmad
sincs, mennyire megkönnyebbültem, amikor rögtön azután, hogy
a kezedben volt a papír, bejelentetted: feleségül akarsz venni.
Csendes szertartást terveztünk, de amint híre ment, minden
ismerısünk jelen akart lenni az eseményen. Szeretném hinni,
353
 Pandora’s TeAm
hogy a népszerőségünk volt az oka, de valószínőbb, hogy mind
tékozló esküvıi lakomára számítottak. Magam adtam az ételt, a
vesztegetések bıkező felajánlását, és hamarosan segítık hada
lepte el a konyhánkat. Amikor túl szőknek bizonyult a hely, az
elıkészületek átterjeszkedtek a szomszédos házakba. Mindent a
házinénink felügyelt, s még a beginák is eljöttek segíteni, bár
pocsék szakácsok voltak.
Egyedül azt fájlaltam, hogy nem hívhatom meg Christina
anyát, Sunder atyát és Heinrich testvért. Felmerült bennem, hogy
üzenek Engelthalba, de tudtam, hogy kötelesek lennének
visszautasítani, és nem akartam ıket ebbe a helyzetbe hozni.
Azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ha tehetnék, ott
lennének. Te pedig egyedül azt fájlaltad, hogy nem hívhatod
meg Brandeist.
Azt sem tudtad, él-e még egyáltalán a barátod. Az volt a
legrosszabb, hogy nem indulhattál a keresésére, mert akkor
kiderül, hogy túlélted, és ily módon megszöktél a condottából,
ahol egyetlen szabály létezett: senki nem szökhet meg. Képtelen
voltál megbocsátani magadnak azért, hogy Brandeis lehetıvé
tette neked a menekülést, neki mégis vissza kellett térnie a
condottába. Idınként még kínoztak az egykori csaták rémálmai.
Az esküvı napján ránk mosolygott a szerencse, és szép idınk
volt. Kımővesek vegyültek a könyvkészítıkkel, zsidók a
keresztényekkel, és mindenki, a beginák is degeszre ették
magukat. Majd az összes vendég részeg lábakon tántorgott haza,
míg végül kettesben maradtunk, hogy eltöltsük az elsı
éjszakánkat, mint férj és feleség.
Amikor másnap reggel felébredtünk, kis kıangyalt
ajándékoztál nekem, magad faragtad. Ez volt az én morgenfjabém
– a reggeli ajándokom, házasságunk szentesítésének jele. Kettınk
szentesítéséé. Mindig azt hittem, engem nem érdekel az ilyesmi,
bármiféle rituális elismerése a szerelemnek, amirıl úgyis tudtam,

354
 Pandora’s TeAm
hogy igaz, mégsem bírtam megálljt parancsolni
örömkönnyeimnek.
Rövidesen biztos munkát találtál, és a fizikai megterhelés nem
jelentett gondot. Jó egészségnek örvendtél, és szerettél a kıvel
dolgozni. Én folytattam a könyvkészítést, igazgattam az
alkalmazottamat, és tovább munkálkodtam a Poklon. Ezután is
rendszeresen beszéltünk róla, hogy nagyobb házba költözünk, de
valahogy soha nem kerítettünk rá sort. Szerettünk ott, ahol
éltünk, kedveltük a barátainkat, és jó helyünk volt a város zsidó
negyedében, talán mert magunk is kívülrıl jöttünk. A nagyobb
ház talán csak álom volt, amelyet azért alkottunk meg, hogy erıt
merítsünk belıle. Csupán egyvalami tehetett volna még
boldogabbá bennünket – és megkaptuk azt is.
Évek kudarca után végre teherbe estem. Életem legboldogabb
pillanata volt, amikor megmondtam neked, és láttam a
tekinteted. Másodpercnyi fenntartás vagy kétely nélkül csupán
ámuldozó, lelkesült várakozást olvastam ki belıle. Rohantál,
hogy elújságold a kımőves cimboráknak, s mikor visszajöttél,
szorosan átöleltél, és ecsetelni kezdted, miért elınyösebb, ha
lányunk születik, vagy éppen fiunk.
Nem sokkal ezután történt, hogy egy napon zöldséget
vásároltunk a piacon, amikor egy csapat legény heves vitába
keveredett az egyik árussal valamiféle vélt sértés miatt. Piszkos
ruhát viseltek, és az a magabízó fölényesség áradt belılük, ami
az ifjúság sajátja. Oldalvást idısebb férfi kísérte figyelmével az
eseményeket, mint aki már századszorra látja ugyanazt,
belefáradt, de tudja, hogy nincs mit tenni, hagyni kell, hogy a
cirkusz magától bevégzıdjön.
Úgy éreztem, láttam már ezt az embert, de nem tudtam nevet
kötni az arcához. Karon ragadtalak, odamutattam rá, és
megkérdeztem, nem ismered-e fel. A zsák a zöldségekkel
kihullott a kezedbıl, arcod elsápadt. Mikor végre megszólaltál,
alig bírtad kinyögni a nevét.
355
 Pandora’s TeAm

XXIV.

MARIANNE ENGEL NOVEMBER ELSEJÉN, jóllehet a halloween-buli

utóhatásaként macskajajosan ébredt, mindjárt lezarándokolt az
alagsorba. A következı két napban utolsó befejezetlen szobra, a
rémült oroszlán/majom is megkapta a lábait. Amikor a szobor
elkészült, Marianne leheveredett egy friss kıtömbre, és fél napig
aludt, mielıtt újult erıvel nekilátott a következı gnómnak. Én
egész végig odafent maradtam az emlékeimmel a táncoló
szellemekrıl, akiket nem láthattam.
Marianne-nek hetvennégy órájába telt megalkotni az új
szörnyecskét (emberi arc eltorzított madártesten), azután elıbújt,
hogy lemossa testérıl a mocskot, és belakmározzon a hőtı
kínálatából. Azt hittem, mint mindig, most is visszavonul majd a
hálószobájába, hogy kipihenje fáradalmait, de nem, megint lefelé
vezetett az útja, és elnyúlt egy másik tömbön. Miután magába
szívta a kı álmait, újabb hetvenvalahány órát töltött az alkotás
rabszolgaságában. Amikor végzett, rücskös varangy bújt
felszínre rikoltó sascsırrel.
Marianne Engel lefeküdt az ágyába egy tisztességes alvásra,
de tíz óra múlva újra a konyhában nyakalta a kávét, habzsolta a
szalonnát. (Amikor éppen nem faragott, meg volt engedve

356
 Pandora’s TeAm
számára a hús.) Amint kiürült a tányérja, megindult a
pincelépcsı felé.
– Megint hív egy. – Megkérdeztem, hogy tud majd aludni a
kövön ilyen rengeteg kávé után, s ı azt válaszolta, nem lesz rá
szükség. – Ez már akkor is beszélt hozzám, amikor a varangyon
dolgoztam.
Bár csak november második hetében jártunk, Marianne Engel
már a harmadik gnómot kezdte a hónapban. Ez a
termelékenység épp eléggé nyugtalanító volt, de az alkotói
folyamat hevessége is megnıtt: Marianne-t olyan téboly szállta
meg, amely a legırültebb periódusaiban látottakat is felülmúlta.
Izzadság csorgott le a testén, nyomvonalakat hagyva a kıporban,
és ki kellett nyitnia a masszív tölgyfa ajtót, hogy beáradhasson a
hővös ıszi levegı. A Marianne-t körülvevı száz vörös gyertya
soha nem aludt ki, tőzkoronáik úgy hajlongtak a szélben, mint a
valcert járó búzaszálak. Ahogy repkedtek a szerszámok
Marianne Engel kezében, kaszáját suhogtató paraszt jutott
eszembe, aki elkeseredett harcot vív, hogy még a tél beállta elıtt
betakarítsa a termést.

***

Amikor a harmadik szoborral elkészült, nyomban nekilátott a

következınek.
Kalapácsolása olyan lankadatlanná vált, hogy az üresség
érzete járta át a házat, valahányszor letette a szerszámait. Olykor
ki is üldözött a házból – a zajjal, nem a ritka csendekkel. Soha
nem mentem messzire, többnyire az erıd sarkánál meglapulva
lestem a Szent Romanus látogatóit. Amikor kifelé mentek,
Shanahan atya a lépcsın szobrozva parolázott velük, és kérlelte
ıket, hogy jöjjenek el a következı héten is. Mind megígérték, és a
többség még állta is a szavát.
357
 Pandora’s TeAm
Shanahan nyíltszívő fickónak tőnt, már amennyire egy pap az
lehet, bár be kell vallanom, aligha vagyok elfogulatlan szemlélı.
A reverenda mindig is furcsa érdeklıdést/visszatetszést váltott
ki belılem: mert megvetem az intézményt, amelyet képvisel, az
embert is meg akarom vetni a reverenda mögött. De mind
gyakrabban veszem észre, hogy az embert képtelen vagyok
győlölni.
Nyájas olvasóm most bizonyára azt feltételezi, hogy
ateizmusom a rossz tapasztalataimból fakadt: rokonaim
elvesztése még gyerekkoromban, a pornós karrier, a
drogfüggıségem, a baleset, ami hamuban sült pogácsát csinált
belılem. A feltevés téves.
Nincs rá ésszerő ok, hogy higgyünk Istenben. Természetesen
léteznek érzelmi okok, de nem hihetem, hogy a semmi az valami,
pusztán azért, mert ez megnyugtatóbb. Istenben éppúgy nem
hihetek, mint abban, hogy egy láthatatlan majom lakik a
seggemben; ugyanakkor mindkettıben hinnék, amennyiben
lenne rájuk tudományos bizonyíték. Az ateisták számára itt van a
probléma gyökere: lehetetlenség bizonyítani valaminek a nem
létezését, márpedig a teisták pontosan ezt követelik tılünk. „A
bizonyíték hiánya nem bizonyíték a hiányra”, mondogatják
önelégülten, Hát, ez így is van. De nem kell más, csak egy
hatalmas lángoló feszület, SZÓVAL NINCS MAJOM A
SEGGEDBEN? amit mindenki ugyanakkor pillant meg az égen,
NA ÉS KÍGYÓ A GERINCEDBEN? és máris meg vagyok gyızve
Isten létezésérıl.

***

Marianne Engel felmerült a mélybıl, hogy megkérjen, vegyek

neki neszkávét. Különös kérés, hiszen a pincében volt kávéfızıje,

358
 Pandora’s TeAm
amibe rendes ırölt kávét kellett tölteni, de mert Marianne pénze
mőködtette a házat, aligha mondhattam nemet.
Amint visszaérkeztem, Marianne kitépte az üveget a
kezembıl, felmarkolt egy kanalat, és szaladt le a mőhelybe.
Néhány másodpercig gondolkoztam, mondogattam magamban,
hogy ez nem lehet igaz... aztán lekémleltem a legfölsı grádicsról,
és láttam, hogy de, mégis.
Két cigarettaszippantás között Marianne neszkávét tuszkolt a
szájába, úgy csócsált, mint egy bagórágó baso balljátékos, és az
egészet fızött kávéval öblítette le a túlméretes bögréjébıl.

***

Csengettek.
Amennyiben Önök a többséghez tartoznak, ha szól a csengı,
egyszerően ajtót nyitnak; nálam valamivel bonyolultabb a
helyzet. Nálam ez az akarat próbája. Mi van, ha süteményt áruló
cserkészlány áll az ajtóban? Mi van, ha egyetlen rám vetett
pillantástól bepisil és elájul? Mivel magyaráznám az öntudatlan,
pisis cserkészlányt a tornácomon? Ha valaki úgy néz ki, mint én,
a derék városlakóknak több se kell, hogy meggyújtsák a
fáklyáikat, és az öreg szélmalomig hajszoljanak.
Úgy döntöttem, kockáztatok, és szembenézek a kihívással,
még ha cserkészlány képében érkezik is. Amikor kinyitottam az
ajtót, jól öltözött középkorú férfit és nıt, feltehetıen férj-feleséget
pillantottam meg. A nı hátrahıkölt, mintha ı volna Nosferatu,
én meg a nap. (Élvezet, ha idınként másra oszthatom a szörny
szerepét.) A férfi ösztönszerően odalépett vámpíri neje elé, és a
karjával védelmezte. A nej ajka felhúzódott a fogairól.
– Igen?
– Én, khm... mi – dadogta a hıs lovag, nem tudva, mire véljen
engem, miközben a nı még hátrébb és még összébb húzódott. A
359
 Pandora’s TeAm
férfi megacélozta magát, és kinyögte: – Mi csak a templomot
szerettük volna megnézni! – Arra az esetre, ha ugyanannyira
hülye lennék, mint amennyire összeégtem, hüvelykjével a Szent
Romanusra bökött. – Láttuk, hogy, khm, khm, zárva van, aztán
megláttuk ezt a házat, tudja, a sok vízköpıvel, szóval, mint egy
templom, olyan, és hát, tudja, egybıl arra gondoltunk, hogy van
valami, khm, khm, khm, kapcsolódása a templomhoz. Ühüm. –
Szünetet tartott. – Van?
– Nincs.

***

Marianne Engel valami újat mővelt a szobraival: számmal

látta el a kibújt teremtményeket. Az elsı volt a 27-es, a következı
a 26-os, a harmadik a 25-ös; és éppen a 24-es számún ügyködött.
Amikor rákérdeztem az okára, Marianne azt mondta:
– Három mesterem nemrégiben a tudtomra adta, hogy már
csak huszonhét szívem maradt. Visszaszámlálok.

***

Megvártam, míg szétszélednek Shanahan atya csütörtök esti

bibliaórájának résztvevıi. Ideje volt megjelennem a Szent
Romanusban, hogy panasszal éljek azon hívek miatt, akik
valamiféle keresztény segítıközpontnak hiszik az erıdöt.
Felgyalogoltam a templomba vezetı lépcsın,
körbetekintettem, és beléptem a kapun. Lépéseim kongtak, de
Shanahan – aki a padsorok között állva bámult fel az ablakokra –
mintha észre sem vett volna. Mély töprengésbe merült egy
ólomüveg „Krisztus a kereszten” – ábrázolásról. Furcsa volt,

360
 Pandora’s TeAm
hogy éppen este gyönyörködik benne, amikor nincs fény, ami
beáradva pompás dicsıségbe öltöztetné Jézust.
Shanahan nem volt tudatában a jelenlétemnek, míg meg nem
szólaltam, hogy mit nem adnék, ha beleláthatnék a fejébe!
Nyomorúságos hangom megrémítette, akárcsak plasztikarcom,
de rögtön visszanyerte a higgadtságát. Felnevetett, és azt
mondta, ez egyszer talán meg is érné az árát.
– Furcsa, hogy az ember nap mint nap megnézi – mondta
Krisztusra mutatva –, és mégis mindig talál rajta valami újat. A
kereszt négy ága természetesen a négy földi elemet szimbolizálja,
de nézze, hogy van felszegezve rá Krisztus: a karját kitárja, a
lábfejét összezárja. Ez egy háromszög, és a három Isten száma. A
szentháromság. A feltámadás három napja. Mennyország, pokol
és purgatórium. Érti már? A négybıl három lesz, a földbıl
mennyország. Ami persze maga a tökély, hiszen Jézus az
Istennek és az Embernek is fia.
Megigazította a szemüvegét, és kuncogott egy keveset.
– Attól tartok, elrévedeztem. Segíthetek?
– A szomszédban lakom.
– Igen, már láttam önt.
– Ateista vagyok.
– Isten attól még hisz önben – mondta. – Elfogad egy csésze
teát?
A szószék mögött megbúvó szobájára mutatott, és valami
okból úgy döntöttem, hogy követem, Két szék állt az íróasztala
elıtt, nyilván azoknak a pároknak, akik azt hiszik, néhány
jámbor szó majd átbillenti ıket a házasságuk gondjain. Az
asztalon fekvı Biblia mellett fénykép Shanahanrıl, melyen egy
másik férfi vállán nyugtatja a karját. Mellettük igen szemrevaló
nı meg a tinédzser fia. A nı feje a férje felé fordult, tekintete
azonban kitartóan idızött az atyán, aki mintha kissé feszengett
volna fehér gallérjában. Amikor rákérdeztem, hogy a testvére

361
 Pandora’s TeAm
meg a sógornıje van-e a fotón, Shanahan meglepıdött, hogy
ilyen könnyedén ráhibáztam.
– Ennyire hasonlítunk egymásra a fivéremmel?
– A felesége vonzó nı – mondtam.
Shanahan atya megköszörülte a torkát, miközben vizet töltött
az elektromos forralóba.
– Az. De Marianne is vonzó.
– Maga már találkozott vele.
– Marianne még nálam is jobban ismeri a Bibliát, mégis folyton
visszautasít, amikor misére invitálom. Szerinte az a baj a
keresztények többségével, hogy hetente egyszer betérnek a
templomba, és imádkoznak, hogy legyen meg Isten akarata,
aztán panaszkodnak, mikor ez bekövetkezik.
– Két csészét tett le az asztalra, meg egy kis tejeskancsót.
– Nem mondom, bizonyos mértékig egyetértek vele.
Leült velem szemben, és újból megigazította a szemüvegét,
holott nem volt rajta igazítanivaló. Felszínes csevejre
számítottam, ezért meglepett, mikor azt mondta:
– Van rá mód, hogy levegye a maszkját, miközben
beszélgetünk?
A kérdésfeltevés mikéntjébıl világosan kiderült, hogy nem
riasztja a maszk, pusztán kíváncsi az arcomra. Elmagyaráztam,
hogy a rehabilitációm állandó maszkviselést tesz szükségessé.
Megértıen bólintott, de én észrevettem rajta egy kevés
csalódottságot. Azt a javaslatot tettem, hogy egy pillanatra
leveszem a maszkot, ha csakugyan kíváncsi arra, ami alatta van.
Bólintott: igen, szeretné látni.
Amikor levettem a maszkot, közelebb hajolt, hogy szemügyre
vegyen. A fülét vakarta, és minden oldalról, minden szögbıl
megvizsgált. Amikor befejezte, megkérdeztem:
– Beváltottam a reményeit?

362
 Pandora’s TeAm
– Nem voltak elvárásaim. Mielıtt beléptem a papneveldébe,
felmerült bennem, hogy orvosnak tanulok. A mai napig
elıfizetek néhány szaklapra.
Akkor változtatta meg a szándékát, magyarázta a tea kitöltése
közben, amikor megtudta, hogy a sürgısségi orvosokat arra
tanítják, hogy a szívrohammal bevitt betegekel halottnak kell
tekinteni. Ez egy helyzetkezelı módszer: ha a beteg túléli, az
orvos azt hiheti, visszahozott valakit az életbe, ha azonban a
páciens halott „marad”, az orvos tudja, hogy nem rajta múlott.
– Csakhogy egyedül Istennek van hatalma élet és halál fölött –
mondta Shanahan atya. – Míg az orvos megnyújthatja az ember
fizikai létét, a pap segíthet neki elérni az örökkévalóságot.
– Maga tényleg hisz ebben?
– Ez itt munkaköri elıírás.
– Engedjen meg egy kérdést. Lehet hinni a lélekben, anélkül
hogy Istenben is hinnénk?
– Némelyeknek lehet – kortyolt bele Shanahan a csészéjébe. –
De nem nekem.

***

Elkészült a 24-es. Elkészült a 23-as. Elkészült a 22-es.

November utolsó hete volt, és Marianne Engel végre visszatért a
föld színére. Úgy látszott, elérte a határát annak, ameddig az
emberi test tisztességes étel és egy valódi ágy kényelme nélkül
mőködhet.
Nem vagyok valami híres szakács, de belédiktáltam egy tál
ételt, és rohadtul kitettem a lelkem, hogy a kaja tobzódjon
kalóriában. Noha Marianne nyilvánvalóan hullafáradt volt, a
temérdek koffeintıl meg nikotintól egyfajta mániás kimerültség
lett úrrá rajta. Izgett-mozgott a székén, tekintete elrévedt, és

363
 Pandora’s TeAm
gyakran ejtette el az evıeszközt. Amikor végzett az evéssel, fel
akart állni, de rájött, hogy képtelen rá.
– Segítenél?
Jó hasznát véve lépcsımászó gyakorlataimnak hátulról
támogattam, miközben felfelé toltam a grádicson. A fürdıbe érve
megnyitottam a csapokat, s Marianne nehézkesen beletottyant a
kádba. Nem volt értelme bedugaszolni a lefolyót, míg le nem
mostuk róla a nagyja mocskot, ezért segítettem neki vízzel
locsolgatni a testét. Mikor végre megtisztult annyira, hogy
rendes fürdıt vegyen, teleengedtük a kádat.
A kád mellett ülve gyúrtam Marianne bırét. Szeme alá jókora
fekete táskák fészkelıdtek be. Kimostam a kıforgácsot kusza
hajából, amely most úgy kókadozott, akár az öntözetlen szılı. A
leglátványosabb változás Marianne súlyvesztése volt: öt kilót
fogyott, talán tízet is. Nem állt jól neki, mert túl gyorsan mentek
le róla a kilók, a legelınytelenebb módon. Megesküdtem, hogy
ráveszem a tisztességesebb és több, napi rendszerességő
étkezésre.
A mosdás felélénkítette Marianne-t annyira, hogy segítség
nélkül eljusson a hálószobáig. Amint bebújt az ágyba, indulni
készültem; gondoltam, rögtön álomba merül. Meglepıdtem,
amikor utánam szólt.
– Mainz. A piac. Nem akarod tudni, ki volt az?

364
 Pandora’s TeAm

XXV.

ADDIG A PERCIG NEM TUDHATTUK, élı-e vagy holt. Kimondtad a

nevét, mintha így próbálnád meggyızni magad, hogy csakugyan
újra látod oly sok év után.
– Brandeis.
Volt pár új sebhelye, jóval több ısz haja, és a fél lábára
nehezedett, amely még hajlott, amikor elıször találkoztam vele
Engelthalban. De jobbára csak fáradtnak tőnt. Az ifjú zsoldosok
tovább zaklatták az árust, és Brandeis arckifejezésében az undor
keveredett a meglepıdés legteljesebb hiányával.
Behúztál az árnyékba, az egyik árus bódéja mögé. A katonák
többsége új ember volt, nem ismertek téged, de így sem lehettél
biztonságban tılük. Évekkel korábban rájöttél, hogy csak azért
nem kutattak utánad soha, mert mindannyian, Brandeist is
beleértve, halottnak hittek.
Mondanom se kell, mindjárt beszélni akartál vele. Nem
hagyhattad – nem és nem – elúszni a lehetıséget, csak azt nem
tudtad, miként közelítsd meg Brandeist észrevétlenül. Amikor a
kakaskodók taszigálni kezdték a kalmárt, a csetepaté leple alatt
oda akartál osonni. Én messzemenıkig elleneztem az ötletet, bár
tudtam, hogy ez nem fog visszatartani. Már éppen indultál,
amikor feltőnt a színen egy ember, és ettıl minden megváltozott.
365
 Pandora’s TeAm
Az ifjú katonák azonmód elhátráltak az árustól, mintha engedély
nélkül moccanni sem mernének.
Elıször a tekintetébıl sugárzó gyilkos értelemre figyeltem fel.
A kegyetlenség vágya csillogott a szemében, mintha a káosz
pusztán azért létezne, hogy ı elınyt kovácsoljon belıle.
– Ki ez? – kérdeztem.
Jéghideg hangon felelted:
– A becsvágyó Kuonrat.
A többiek behódolása világossá tette, hogy most már Kuonrat
vezeti a csapatot. A vezér kardjának hegyét a kereskedı
nyakához bökve pár szóval kialkudta a megoldást. A zsoldosok
elveszik, ami tetszik, az árusnak pedig kegyesen meghagyják az
életét.
Kuonrat volt az utolsó ember a földön, aki elıtt mutatkozni
mertél volna, engem viszont nem korlátoztak ilyen kötöttségek.
Mielıtt feltartóztathattál volna, kiléptem az árnyékból, és
megindultam a csoport felé. Tudtam, nem követhetsz: ha
leleplezed magad, nagyobb veszélybe sodorsz, mint ha utamra
engedsz. Szétnyitottam a blúzomat, és egyenesen Brandeishez
sétáltam.
Tudatos kockázatot vállaltam. Kuonrat még soha nem látott,
és valószínőtlen volt, hogy Brandeis felismer annyi év után a
habitusom nélkül. Megjátszottam a prostituáltat,
félreérthetetlenül jelezve, hogy Brandeisnek kínálkozom fel.
Komoly teljesítmény volt, tekintetbe véve, hogy – bár még nem
látszott – a gyermekeddel voltam viselıs. A katonák közül
néhányan felröhögtek, amikor Brandeis füléhez hajoltam, hogy
belesuttogjam – ık azt hitték, az árat. Két dolgot súgtam neki: a
nevedet meg azt, hogy én vagyok az apáca, aki ápoltam
Engelthalban.
Brandeis hátrahıkölt, és résre húzott szemmel fürkészte az
arcomat, miközben végigkutatta kolostori emlékeit. Miután
visszanyerte a hidegvérét, odaszólt a többieknek, hogy késıbb
366
 Pandora’s TeAm
csatlakozik hozzájuk, és utalt rá, hogy egész délután
paráználkodni fog. Még Kuonrat is helybenhagyóan bólintott,
majd így szólt hozzám:
– Ha vele végeztél, esetleg eljöhetnél hozzánk, többiekhez is.
Émelyített a gondolat, de „talán”-t kacagtam, miközben
elcipeltem Brandeist. Túlságosan veszélyes lett volna számodra,
ha nyilvánosan találkoztok, ezért elvittem ıt az otthonunkba;
tudtam, te már ott fogsz várni. Brandeis alig hitt a szemének,
hogy élsz.
– Azt hittem... biztos voltam benne... egyszer visszamentem
Engelthalba, de nem mondtak semmit...
A legjobb sörünkkel kínáltam, és nekiláttam fızni. Kedvezı
benyomást akartam kelteni, azt akartam, hogy Brandeis lássa,
milyen jól tartalak. Mindent elbeszéltél neki, ami az évek során
történt, és Brandeis ámuldozva hallgatta, hogyan alakítottad ki a
saját életed.
Amikor rá került a beszéd sora, Brandeis elmesélte, miként
változtak meg a dolgok a condottában. S vált minden még
rosszabbá. Herwald halálos sebet kapott egy csatában, és
Kuonrat volt az, aki a végsı kardcsapást mérte az öregember
nyakára. Nem az irgalom vezérelte; Kuonrat a jussát követelte.
Amikor kihívást intézett mindenkihez, aki el merészeli vitatni
tıle a vezérséget, senki sem lépett elıre.
Kuonrat csak a legvérszomjasabb regrutákat fogadta be a
seregbe. Az új katonák harci ösztönei remekül mőködtek, de
ostobák és becstelenek voltak. Többet gyilkoltak, ez igaz,
ugyanakkor több embert is veszítettek. Indulattal támadtak, nem
ésszel, és Kuonrat úgy uszította ıket, akár egy megvadult
kutyafalkát. Ha odavesznek, sebaj, a vidék végtelen utánpótlást
kínál férfiasságukról bizonyságot tenni vágyó ifjú legénykékbıl.
Kuonrat csak az idejét vesztegetné, ha a pótolható
emberállomány biztonsága miatt aggódna. Mi több, személyes

367
 Pandora’s TeAm
tapasztalatból tudta, hogy akik évekig a seregben maradnak,
azok néha megszomjaznak a hatalomra.
Módszerei ellenére Kuonrat tagadhatatlan eredményeket ért
el. A condottá rendkívüli könyörtelenségérıl vált hírhedtté, meg
arról, hogy puszta brutalitással nála hatalmasabb erıket is képes
legyızni. A vezér vérszemet kapott a sikertıl, és kezdte
megkérdıjelezni az ısi hagyományt, hogy seregük felbérelhetı.
Miért legyen a föld a nemesek birtokában, kérdezte magában, ha
egyedül a condottá képes megvédelmezni a földet. A pénz már
nem volt elég. Kuonrat több hatalmat akart. Készülıdött a
területfoglalásra.
Kuonrat vezérségének évei elültették Brandeisben a vágyat,
hogy otthagyja a condottát, ám a szökés azóta még
elképzelhetetlenebb lett. Tovább élt a szabály: ha valaki bekerül a
seregbe, az egy életre szól, de most volt még valami. Kuonrat
nem felejtette el, hogyan szegült szembe vele Brandeis, amikor
megsérültél a harcmezın; folyton csak az ürügyre várt, hogy
megtorolhassa. Ha Brandeis valaha is szökésre adná a fejét,
Kuonrat a legavatottabb keresıket küldi ki utána, olyan férfiakat,
akiknek az elszántságával csupán az aljasságuk vetekszik.
Minden hitványsága dacára Kuonrat nem volt ostoba ember.
Tudta, hogy ok nélkül nem támadhat Brandeisre, mert még
mindig voltak a seregben öreg harcosok, akik becsülték Brandeist
mind íjászként, mind férfiként. így Kuonrat jobb híján békén
hagyta, de a kimondatlan fenyegetés szüntelenül a levegıben
lógott.
Roppant furcsa volt a régi cimbora társaságában látnom téged,
akivel valaha számtalanszor kockáztattad az életed a harcmezın.
Brandeis múltad egy olyan szeletén osztozott veled, amelyet én
soha nem érthettem meg. Különös közelség érzıdött abból,
ahogy mindketten keménységet színleltetek, de közben nem
tudtátok eltüntetni hangotokból a meghittségét. Látszott, hogy
visszakívánjátok a régi napokat – nem a csatákat, hanem a
368
 Pandora’s TeAm
bajtársiasságot. Mókás, mire nem emlékszik az ember; annak az
estének egy pillanata örökre az emlékezetembe vésıdött. Vacsora
közben Brandeis alig észlelhetı gesztussal felemelte a kezét, de te
tudtad, hogy a vizet kéri. Olyasmi volt ez, ami minden bizonnyal
ezerszer is lejátszódott köztetek a tábortőz körül ülve, és nem
ment feledésbe az egymástól távol töltött évek alatt. Nektek még
csak fel sem tőnt a dolog.
Az est végén súlyos csönd borult ránk. Farkasszemet néztetek
egymással talán egy teljes percig is, míg végül Brandeis
kimondta:
– Nem folytathatom így az életem.
– Segítek neked, amiben csak tudok – mondtad.
Ám aznap éjjel szó sem lehetett szökésrıl. Ha Bradeisnek
nyoma vész, a zsoldosok mindjárt a „prostituáltat” keresik,
akivel utoljára látták. Úgy egyeztetek meg, hogy Brandeis
visszatér a condottába, és eljátssza, hogy kiélvezte a gyönyört. A
sereg még néhány napig marad a városban, azután továbbindul a
következı küldetésre. Egy hónap múlva, amikor a mainzi napok
távoli emlékké fakulnak, Brandeis majd megkísérli a szökést.
Ha minden jól alakul, senki nem jön rá. Brandeisnek nem éltek
rokonai Mainzban, semmi sem kötötte a városhoz. Kinek jutna
eszébe az az egy hónappal korábbi kaland a prostituálttal? A terv
összeállt.
Az ajtónál férfias testhelyzetet öltöttetek, melleteket
kidüllesztettétek. İ megveregette a vállad, te beleöklöztél a
karjába. Megöleltem Brandeist, és megígértem, hogy imádkozni
fogok érte. Azt mondta, jó ötlet, és újból gratulált a
születendıhöz. Amikor kezébe fogta a kezem, éreztem a
tenyerén végigvonuló sebhelyet, s csak ebben a pillanatban jutott
eszembe, hogy akkor égette meg magát, amikor a lángoló
nyílvesszıt kihúzta a melledbıl. Amikor kilépett az éjszakába,
nagyon erısen a tudatában voltam, hogy milyen sokkal
tartozunk neki.
369
 Pandora’s TeAm
A következı hónap ólomlábakon vánszorgott. Beszéltünk
ugyan Brandeisrıl, de egyszerre néhány szónál többet soha, mint
ahogy korábban kerültük a beszédet a gyermek utáni
vágyunkról, mintha attól félnénk, hogy elátkozzuk. Öt hét.
– Gondolod?... – kérdeztem.
– Jön, amikor jön – válaszoltad.
Hat hét, Brandeis sehol. Aggódtam, és reggelente hánytam a
várandósságom miatt.
– Jön, amikor jön – mondogattad szüntelen. Olykor lázas
nyugtalanság vett erıt rajtam: vajon biztonságban van-e
Brandeis... és mi biztonságban leszünk-e, ha megérkezik. Folyton
csitítgattál, hogy minden rendben lesz, és én próbáltam hinni
neked.
Hét hét. Odahaza dolgozgattam egy kéziraton az ablak
mellett, amikor csuklyába burkolózott alak cammogott át az
utcán. Megismertem a merev lábáról, és rögtön tudtam, hogy
Brandeis az, bár arca rejtve maradt. Köntösét hó fedte, ami kora
reggel óta esett, így teljességgel érthetı volt ez a rejtekezés. Senki
sem fog felfigyelni egy olyan emberre, aki mindössze meleget
kíván. Beengedtem, amikor nem volt járókelı a közelben.
Forró levest itattam vele, aztán elmagyarázta, hogy nyolc
napja kóborol, visszautakat és köröket tesz, távol maradva a
városoktól. Eledelvásárlás helyett kisebb állatokat ölt le, hogy a
kereskedık ne emlékezzenek rá. Biztosan nem követték. Mégsem
üzentünk neked a munkába, hagytuk, hogy a szokott idıben térj
haza. Fontos volt, hogy minden a lehetı leghétköznapibb
látszatot keltse.
Az elsı néhány nap volt a legveszélyesebb. Amint felfedezték
Brandeis eltőnését, Kuonrat bizonyára azonnal kiküldte a legjobb
nyomkövetıit. Te meg Brandeis fél szemmel mindig az utcát
kémleltétek, és mindig volt a kezetek ügyében íjpuska. Brandeis
kettıt is hozott, a sajátját meg egy másikat, amit neked lopott.

370
 Pandora’s TeAm
Felváltva virrasztottatok, és Brandeis még a zsákját sem merte
kirámolni. Batyuba kötöttél néhány holmit, és nekem is ugyanezt
tanácsoltad. Mindez persze rettenetesen aggasztó volt, nem is
képzeltem volna. Ha valami, ne adja az ég, esetleg félresikerül,
nem csupán magamért felelek, de a meg nem született
gyermekünkért is. Azt mondtam, nem értem, hogyan tudnának
Brandeis nyomára bukkanni egy ilyen hatalmas országban.
Amikor ennek hangot adtam, csak egymásra néztetek, és egy
szót sem szóltatok. Ami mindent elmondott.
De nem történt semmi. Hetek teltek el, és senki sem jött. Már
végigaludtátok az éjszakákat, bár elıbb felakasztottatok az ajtó
fölé egy sor harangot. Végül úgy ítéltétek meg, hogy Brandeis
biztonságban kimerészkedhet a házból. Természetesen továbbra
is csuklyával a fején.
Nem ugrottak elı lesben álló alakok az árnyak közül, így egy
újabb hét után Brandeis már elkísért az építkezésekre. Elég volt
beajánlanod, és rögtön akadt valami kétkezi munka. Keményen
dolgozott, és veled költötte el az ebédjét, máskülönben magába
zárkózott. Senki sem faggatta; a társaitoknak ı csak „egy újabb
képzetlen munkás” volt. Nemsokára eldöntöttük, hogy kijár neki
egy saját szoba, mert éjjelente lábgörccsel ébredtem. Egy kevés
magány mindenkinek jót fog tenni.
Oly sok barátunk volt, hogy könnyedén találtunk szállást
mindössze néhány utcára a zsidó negyedtıl. Ragaszkodtam
hozzá, hogy magam fizessem ki a foglalót az üzletembıl befolyt
pénzbıl, s amikor ez megtörtént, úgy határoztunk, hogy
megengedhetünk magunknak egy tisztességes ünneplést. Nem
mintha ti ketten meg lettetek volna gyızıdve Brandeis
szökésének sikerérıl, annyit azonban hajlandók voltatok
elismerni, hogy a látszat sikerre utal. Hatalmas vigasság volt, és
repestél az örömtıl, mert végre úgy érezted, törlesztetted az
adóságodat Hrandeisnek.

371
 Pandora’s TeAm
Én egészséges voltam, és az állapotomnak megfelelıen
kezdtem kigömbölyödni. A lakoma közben a kicsi egyszer csak
rúgott egyet, s te ragaszkodtál hozzá, hogy Brandeis tegye rá a
kezét a hasamra. Tépelıdött, de amikor megnyugtattam, hogy
örülnék neki, tétován odanyomta a tenyerét. Amikor megérezte a
rugdalózást, elkapta a kezét, és tágra kerekedett, elámuló
szemmel nézett rám.
– Neked köszönhetjük – mondtad Brandeisnek. – Ez az élet
azért létezhet, mert megmentettél.
Ekkor megemeltük a kupáinkat, és ittunk arra, hogy
mindnyájan kimenekültünk korábbi életünkbıl egy jobba.
De az ember soha ne igyon elıre a medve bırére. Mindjárt
másnap, miközben Brandeis az utolsó néhány holmiját
szedegette össze nálunk, a beginák egyike érkezett futva az
ajtónkhoz. Tudtam, hogy ez nem jelenthet jót, mivel még soha
nem láttam beginát szaladni. Kezét a térdére támasztva jó pár
pillanatig zihált, majd nagy nehezen kinyögte, hogy egy kis
csapat – „kinézetükre barbárok” – kérdezısködik a piactéren
valakirıl, aki a leírás alapján Brandeisre emlékeztet.
Szóval Mainz mégsem olyan hatalmas, mint hittem. Hiába
minden óvatosságunk, hogy látogatónk rejtve maradjon, még a
beginák is tudták, hogy Brandeis nálunk lakik. Rájöttek, hogy ezt
az információt nem tanácsos idegeneknek kiadni, ezt a javukra
kell írni, de csupán idı kérdése volt, mielıtt valaki beszélni kezd
anélkül, hogy gondolna a következményekkel. Brandeis feltett
néhány kérdést a „barbárokról”, és a begina válaszai minden
kételyt eloszlattak. Ezek bizonyosan a keresık, akiket a condottá
küldött. A mai napig nem tudom felfogni, hogyan akadtak
Brandeis nyomára, de a hogyan valójában nem számít. Egyedül
az számított, hogy Mainz már nem biztonságos többé.
Brandeis felajánlotta, hogy egyedül menekül, és olyan
szembeszökı nyomot hagy, amivel biztosan eltereli tılünk a
keresıket.
372
 Pandora’s TeAm
– Csak engem akarnak. Ti jól éltek itt, ezért...
Nem hagytad, hogy befejezze a mondatot. A becsületed nem
engedte. Azt mondtad, a keresık így is, úgy is ránk akadnak, és
amikor – nem ha, hanem amikor – ez bekövetkezik, egyikük jó
eséllyel fel fog ismerni téged. Micsoda hıstett lenne ez nekik: egy
dezertır elfogására küldték ki ıket, ám ık kettıvel térnek vissza.
Nyomban Kuonrat kegyeibe férkıznének, és világos lenne az
üzenet: végül még az a katona sem menekülhet, akinek sikerül
hosszú évekre megszöknie, és már halottnak vélik.
Te meg Brandeis egyetértettetek abban, hogy én nem mehetek
– mert túlságosan elırehaladott az állapotom, mert csak
lassítanálak benneteket, mert az utazás veszélyeztetné a
gyermeket. Én azzal vágtam vissza, hogy a legnagyobb
veszedelem az, ha Mainzban maradok, ahol a keresık rám
fognak találni, és mindent elkövetnek majd, hogy kiszedjék
belılem, amit tudni akarnak. Érvek itt nem számítanak,
mondtam. Nem maradok hátra, s ha nem visztek magatokkal,
akkor is követni foglak benneteket. Igaz, hogy várandós vagyok,
de így is tudok utazni, és ugyanannyival tartozom Brandeisnek,
mint te. Végül pedig, ha te meg én elveszítjük egymást, hol
tudnánk újra találkozni? Mainzi életünkre már fény derült, oda
nem térhetünk vissza. Bizonygattam, hogy éppen a
várandósságom okán kell mellettetek maradnom, ahelyett hogy
talán örökre elválnánk.
Nem hagytam más lehetıséget, és elınyben voltam, mert nem
volt idı vitázni. így aztán összeszedtünk néhány holmit, csak a
legértékesebbeket, és készülıdtünk a mielıbbi induláshoz.
Elcsomagoltam a Dantét meg Paolo imakönyvét, és amikor
nem néztél oda, becsúsztattam a batyumba a morgengabe angyalt.
Nem engedted volna, hogy fölös terhet cipeljek, de az angyal túl
drága volt nekem, nem hagyhattam ott. Az apácaruhámat is
elcsomagoltam, hiszen már megtanultam, milyen hasznos álca.
Fogtunk minden pénzt, amit a soha meg nem vásárolt házra
373
 Pandora’s TeAm
győjtögettünk, és te meg Brandeis vásároltatok három lovat.
Eladtam a főszereimet meg a könyveimet annak, aki hajlandó
volt megvenni, bár ilyen hamarjában alig kaptam értük valamit.
Néhány órával a begina érkezése után már kifelé tartottunk a
városból. Én a batyummal, ti viszont csak az íjpuskáitokat
hoztátok, meg a ruhát, ami rajtatok volt. Évek munkájával
felépített életünknek egyik pillanatról a másikra vége szakadt.
Amúgy sem voltam valami jó lovas, és a várandósság csak
megnehezítette a dolgomat. Ahogy kilovagoltunk a városból,
egyre csak gyızködtél, hogy válasszak más irányt. Három
azonos irányba haladó lónyomot könnyebb követni, mint két
különbözı irányba tartó nyomsort, érveltél. Oda se hallgattam,
és visszavágtam, hogy a legjobb, amit tehetünk, a mennél
sebesebb vágta.
Addig nyargaltunk, míg teljesen elcsigáztuk a lovakat. A
hátam sajgott, a paták minden dobbantására kín hasított a
gerincembe, és a hasam is fájt. De nem akartam panaszkodni,
mert veled lehettem.
Találtunk egy kis fogadót, és engem küldtetek, hogy
tárgyaljak a fogadóssal, mert minél kevesebbet látnak
benneteket, annál jobb. Mielıtt azon az elsı éjszakán aludni
tértünk, megkérdeztem, merre tartunk. Brandeis válaszolt:
– Jobb, ha nincs úti célunk. Ha mi tudjuk, hová megyünk, a
keresık is tudni fogják. – Ezt nem igazán értettem, de túl fáradt
voltam a vitához.
A következı napokban addig lovagoltunk, amíg bírtam, aztán
szállást kerestünk, ahonnét egyikünk sem merészkedett elı,
kivéve engem, amikor ennivalóért indultam. Az utazás árát igen
hamar megfizettem. Mellem sajgott, lábgörcseim egyre
rosszabbodtak, és meghúzódtak az izmok a bordáim körül.
Tudtam, hogy visszafoglak benneteket, mindnyájan tisztában
voltunk vele, s ez folytonos vitáink táptalajául szolgált.
Felhánytorgattad nekem, hogy nemcsak idıt vesztünk az állandó
374
 Pandora’s TeAm
megállásaim miatt, mert vizelnem kell, de követhetıbbé is
teszem a nyomunkat. Még meg is fenyegettél, hogy hátrahagysz,
de persze nem vitt rá a lélek.
A városokban eldugott sikátorokon vágtunk keresztül, a
vadonban jeges patakokon gázoltunk át, és sziklás magaslatokra
kaptattunk fel a lovakkal. İk is berzenkedtek, de nem jobban,
mint én. A lovak nem bírták az iramot, amit diktáltunk, túl sokat
kellett vágtázniuk, és nem pihenhettek eleget. Amikor elnyőttük
ıket, túladtunk rajtuk újakért. A keresık sem tehettek másként,
különben lemaradnak.
Hiába forogtam szüntelen hátra, egyszer sem pillantottam
meg a keresıket. Szerettem volna azt hinni, hogy leráztuk ıket.
Nem láttam be, hogyan követhetnék a nyomunkat, hiszen annyi
sok fortélyt bevetettünk az utunk során. Csakhogy Brandeisre is
rábukkantak Mainzban. Nekem nem volt fogalmam a
képességeikrıl, de ti ketten valaha ezekkel az emberekkel éltetek,
így bíznom kellett a riadalmatokban. Könyörtelen tempóban
törtettünk tovább.
Minden nappal erısebben emésztett az aggodalom, hogy a
lovaglás kárt tesz a gyermekünkben – talán koraszülést okoz?
Minden órában emlékeztetnem kellett magam, hogy a szökés a
keresık elıl megéri a kockázatot. Azon ritka pillanatokban,
amikor nem a kisded miatt aggódtam, megacéloztam az
elszánásomat, és felidéztem: midın elhagytuk Engelthalt, egy
szekérderéknyi disznó között utaztunk. Igyekeztem meggyızni
magam, hogy mostani helyzetünk csupán újabb próbatétel,
amelyet a sorsunk állít elénk, s most legalább nincs disznóbőz.
Ám úgy egy hét elteltével egyszerően nem bírtam tovább. Te
meg Brandeis még mindig tartottátok magatokat, én viszont
pihenésért esedeztem. Oly sok mérföldet megtettünk már, egy
napig bizonnyal nem eshet bajunk. Beleegyeztetek. Nem azért,
mert biztonságos, hanem mert ideje volt tervet kovácsolni.
Engem nem érdekelt a tervetek. Csak pihenni akartam.
375
 Pandora’s TeAm
Mindvégig körkörös útvonalon nyargaltunk, hogy
megtévesszük a keresıinket, ami azt a véletlen eredményt hozta,
hogy nem jutottunk sokkal messzebb a kiindulási ponttól.
Nürnberg közelében jártunk, s ez nekünk kedvezett, mert még
ha üldözıink mindvégig a sarkunkban maradtak is, a város elég
nagy volt ahhoz, hogy néhány többletóra erejéig elbújtasson
bennünket.
Betértünk egy fogadóba, s ti letelepedtetek az egyik asztalhoz,
hogy megvitassátok a következı lépést. Talán északra megyünk,
Hamburgba, de az is lehet, hogy biztonságosabb keleten,
Csehföldön vagy Karintiában. Itália neve is felvetıdött. Az olasz
íjászoktól eltanultatok néhány egyszerő szófordulatot, a többinél
majd leszek én a tolmácsotok. Egy-két év múlva visszatérhetünk
Németországba. Nem valószínő, hogy a keresık megsejtik úti
célunkat, s ha mégis, Kuonratnak jelentıs forrásokat kéne
mellıznie ahhoz, hogy a vadászat idegenben is folytatódhassék.
Egyetlen napos megállást terveztünk Nürnbergben, de testem
dacolt a szándékainkkal. Három napig olyan erıs fájdalmaim
voltak, hogy nem folytathattam az utat. Szívem egyre csak
zakatolt, fulladtam. Kívántam az ételt, de nem maradt meg
bennem semmi. Aludni vágytam, de agyam akkor sem pihent
meg, ha lehunytam a szemem. Várandósságom figyelmet
követelt, s végül vonakodva bár, beláttam, hogy igazatok van: túl
gyenge vagyok az utazáshoz.
Eldöntetett, hogy az egyház gondjaira bíztok. Egy marék
pénzzel adtok át nekik, ami elég az ápolásomra, s amikor már
bizonyos, hogy megmenekültetek, visszajöttök értem. A terv
készen állt; egyetlen éjszakát hagytatok nekem, mielıtt
kivitelezitek. Megkérdeztem, hová mentek, miután itt hagytatok,
de még ennyit sem árultatok el.
– Jobb, ha nincs úti célunk... – Aznap éjjel álomba pityeregtem
magam, te meg a hajamat cirógattad, és csitítgattál, hogy nem
lesz semmi baj.
376
 Pandora’s TeAm
A sors azonban másként rendelte. Az éjszaka közepén súlyos
dörömbölés reszkettette meg az ajtónkat meg a bútorhalmot,
amivel elbarikádoztátok, s ebbıl azonnal tudtuk, hogy
fölfedeztek minket. Csak az ablakon át juthattunk ki, bár az
emeleten voltunk, vagy tizenöt láb magasan.
Próbáltam kimászni az ágyból, de nem ment, neked kellett
felhúznod a karomnál fogva. Míg lélegzethez jutottam, Brandeis
összekapkodta a batyukat; te körülkémleltél az ablakból,
ellenırizted, nincs-e valaki odakint, és intın feltartottad a kezed,
hogy húzódjunk hátrább.
– Az íjpuskámat – parancsoltad.
Brandeis fogta az egyik íjat, nyílvesszıt illesztett bele, és a
kezedbe adta a fegyvert. A kilıtt vesszı fütyülve hasította a
levegıt, és puffanva fúródott valami szilárdba. Újabb kézjelet
adtál: most már szabad az út, és elsınek vetetted ki magad az
ablakon. Nem mintha híján lettél volna a jó modornak, de
valakinek el kellett kapnia engem odalent. Hallottam, ahogy a
hátunk mögött lassan szétforgácsolódik az ajtó a fejszecsapások
alatt.
A támadás fenyegetı közelségének dacára megtorpantam az
ablaknál. Túl nagy a mélység, veszélyes a kicsinek. Brandeis
odaékelte magát közém meg az ajtó közé, és üvöltött, hogy
ugorjak már. De én kıvé dermedve bámultam le széttárt
karodra, s ekkor Brandeis hangját hallottam a hátam mögül:
– Bocsáss meg, Marianne. – És kitaszított a nyitott ablakon.
Karommal a hasamat átölelve zuhantam, de te felfogtad
esésem lendületét, ahogy hátragurultál velem a hóba. Odafentrıl
kiáltást hallottam; néhány pillanattal késıbb Brandeis is
alábukfencezett.
Volt valami különös a zuhanásában, de figyelmemet az utcán
elterült halott nyomkeresı kötötte le. Arca piszkos hókásába
nyomódott, nyaka a belıle kiálló nyílveszı miatt furcsa szögbe
csavarodott. Aztán rájöttem, hogy a hó nem piszkos, hanem
377
 Pandora’s TeAm
piros az apró vérgejzírektıl, amelyek lüktetve törtek fel a vadász
nyakából.
Elráncigáltál a lovakhoz, és a következı, amire emlékszem,
hogy Nürnberg utcáin száguldunk. Te meg Brandeis kétfelıl
irányítottátok a lovamat, vezetnetek kellett, mert a kimerültség
és a támadás okozta ijedtség hasznavehetetlenné tett.
Elnéztem nyargaló lovam párás fújtatását, és egész végig az
utcán heverı férfira gondoltam, aki már nem lélegzik. Halálának
mikéntje volt az, ami feldúlta a lelkem, hogy gondolkodás nélkül,
határozottan végeztél vele. Figyeltem az arcodat akkor, amikor
kilıtted a nyílvesszıt, és eszembe se jutott, hogy emberi lény
lehet a célpont. Összepréselted az ajkad, szemed elkeskenyedett,
és ujjad egy percig sem tétovázott. Rövid lélegzetet vettél, mielıtt
elengedted a vesszıt, de nem a lelked szorult megszilárdításra,
csak a kezed tartása. Mindez egyetlen másodperc alatt zajlott,
talán annyi sem volt. Ilyen röpke idıbe telne elvenni egy ember
életét?
Éppen átléptük a város határát, amikor Brandeis paripája
felágaskodott. Nem dobta le a ló; Brandeis magától csúszott le a
hátáról. Az állat zavart nyerítést hallatott és körbefordult, mintha
irányt vesztett volna a gazdája nélkül. Mindenütt vér volt, a
hóban, a ló horpaszán, Brandeis lába hosszán. A nadrágja
felszakadt, és jókora vágás éktelenkedett a combján: bıre
szétnyílt, akár egy vigyorgó, vért fröcsögı démonszáj. Brandeis
arca sápadt volt, ajka remegett.
– Az egyik utánam hajította a fejszéjét. Eltalált, amikor
másztam kifelé az ablakon. Sajnálom.
A homlokára nyomtam a kezem, és hidegnek, nyirkosnak
éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy bírta idáig a lovon.
Kimostad a sebet egy marék hóval; a gızölgı seb körül rózsaszín
tócsa képzıdött. Kötést kértél, én meg kihúztam az elsı dolgot,
ami a kezem ügyébe akadt a nyeregtáskámban. A habitusom.
Valami mást illett volna keresnem, de azt hiszem, rémült voltam,
378
 Pandora’s TeAm
és a habitus volt legfölül. Széthasítottad, és a hevenyészett
pólyával bekötözted a sebet.
Rácsaptál Brandeis lovára, hogy elhajtsd a másik irányba,
remélve, hogy jó csalétek lesz, aztán felnyaláboltad Brandeist a
hóból. Emlékeztettél rá, hogy a keresık még a nyomunkban
vannak, de most már bizonnyal dühösek is, majd felhúztad
Brandeist a lovadra, és a hátadnak döntötted. Karját magad köré
fontad, és összekulcsoltad a kezét a derekad elıtt.
– Nem vagyunk messze Engelthaltól. Isten házát még a
zsoldosok is tiszteletben fogják tartani.
Összerándult a gyomrom, mert a világ valamennyi helye
közül Engelthal volt az utolsó, ahová menni akartam. De
megértettem, milyen rettenetes a helyzetünk, és lenyeltem
minden tiltakozást. Brandeisnek azonnali gondoskodásra volt
szüksége, ezért a kolostor felé vettük az irányt.
Úgy csüngött a hátadon, akár egy túl tömött madárijesztı,
amit most visznek a rétre. Lovad kínlódott a súlyotok alatt, nem
haladhattunk gyorsan, de te hajszoltad, amennyire tehetted.
Hátsó ösvényekkel nem törıdve a legegyenesebb útvonalat
választottuk, ez most nem a bujkálás ideje volt. Nem állhattunk
meg, hogy egy pillantást vessünk
Brandeis sebeire, nekem pedig még a zakatoló szívemmel is
meg kellett küzdenem. Nyargalás közben feltettem neked a
kérdést, amit nem tarthattam tovább magamban:
– Hogy voltál képes megölni azt az embert? Átlıni a torkát?
– A mellére céloztam. – Amilyen ridegen ezt mondtad, a
hanghordozásod világossá tette, hogy errıl nem kívánsz többet
beszélni.
Amikor kezdett ismerıs lenni a táj, mutattam a legjobb
ösvényeket. Engelthal kapujában sután levergıdtem a nyeregbıl,
és megdöngettem az ajtót. Ésszerőbbnek tetszett, ha én tárom elı
a kérésünket, amúgy is túl sok idıbe telt volna, mire lehámozzuk
rólad Brandeist.
379
 Pandora’s TeAm
Constantia nıvér nyitott kaput, és nyomban értetlen kifejezés
suhant át az arcán.
– Marianne nıvér?
Elmagyaráztam a helyzetünket, és láttam, hogy a nıvér
közben folyton feléd pillantgat, elraktározza magában a tényt,
hogy te vagy az az összeégett katona, akinek évekkel azelıtt
segített az ápolásában. Amikor Constantia nıvér végre ismét
rátalált a hangjára, azt mondta:
– Rendesen... rendesen beengedném magukat... de ez nem
rendes eset. – Tekintete már-már szégyenkezve lesiklott
megduzzadt hasamra.
Nem értettem a habozását. Akármilyen pletyka járta is az
eltőnésemrıl, oltalomra volt szükségünk, különben Brandeis
meghal. A nyomaték kedvéért odamutattam rá. Láttam
Constantia nıvér arcán, hogy felismeri a sebesült ember lábára
kötözött véres rongyokban habitusom tépett foszlányait.
– Ha te nem engedhetsz be – esedeztem –, hívd ide Christina
anyát. İ nem fogja hagyni, hogy ez az ember meghaljon.
– A rendfınökasszony Nürnbergben tartózkodik, és nem tér
vissza egyhamar. Távollétében Agletrudis nıvér jár el. Máris
szólok neki. – Mielıtt megindult volna a kolostor felé, Constantia
nıvér még hozzáfőzött valamit. – Ám ı soha nem bocsátotta
meg neked a szkriptórium meggyalázását.
El sem tudtam képzelni, mire céloz Constantia nıvér, de
biztos lehettem benne, hogy Agletrudistól majd megtudom.

380
 Pandora’s TeAm

XXVI.

A NOVEMBER A 21-ES SZÜLETÉSÉVEL ZÁRULT, s ezzel hétre

emelkedett a hónap szobortermése.
A 20-as és a 19-es december elsı hetében nyerte el végsı
formáját. A 18-as a második héten érkezett. Marianne Engel
elıkészületi periódusai a kövön egyre hosszabbodtak, ágya
viszont érintetlen maradt attól az éjszakától fogva, amikor
Brandeisrıl mesélt. Életünk immáron három tevékenységre
korlátozódott. İ faragott és feledett, én figyeltem.
Én figyeltem, ahogy mellızi Bougatsát; ı elfelejtett segíteni
nekem a mosdásban. Én figyeltem, ahogy félretolja az ételt, amit
leteszek elébe; ı elfelejtett ajándékot rejteni az ablakpárkányra
kitett Mikulás-csizmámba. Én figyeltem, ahogy minden nap száz
cigarettát is elszív; ı elfelejtett lemezt cserélni a lejátszón. Én
figyeltem, ahogy üvegszám falja a neszkávét; ı elfelejtette
lemosni a vért az ujjairól. Én figyeltem, ahogy a teste feléli magát,
figyeltem, ahogy arca összefonnyad, figyeltem egyre sötétülı
tekintetét; ı elfelejtette, hogyan főzzön értelmes mondatot a
szavakból.
NEM VAGY TE JÓ SEMMIRE. De igen.

381
 Pandora’s TeAm
Könyörögtem neki, tartson szünetet, de ı makacskodott, hogy
kifut az idıbıl. Most már nemcsak a szobrok, de három mestere
is szaporább munkára sürgették.
Áthívtam Gregort és Sayurit, mert nem tudtam, mi másl
tehetnék. Megpróbálták észhez téríteni, de falra hányt bor só volt
minden szavuk. Abban sem vagyok biztos, hogy Marianne Engel
tudatában volt-e a jelenlétüknek. Amikor Jacktıl próbáltam
segítséget kérni, ı megfordította a beszélgetést, és a saját
érintettségén lamentált.
– Nincs több helyem a galériában, Marianne meg csak
küldözgeti a szobrait. Tudja, a karácsonyi vásárlók nem nagyon
kapkodnak utánuk. – Lecsaptam a kagylót, és a
morfinkészletemhez menekültem vigaszért.
Fel kellett fogadnom pár embert, hogy kivitessem a fölös
szobrokat a pincébıl a hátsó kertbe. Én ellene voltam, mert azt
reméltem, az összezsúfolt mőhely majd megálljt kényszerít
Marianne Engelre, de ı ragaszkodott hozzá. Amikor tiltakoztam,
üvöltözni kezdett velem egy olyan nyelven, amelyet nem
ismertem fel, és fejet hajtottam. Nyilvánvaló volt, hogy valami
borzalmas van készülıben.
– Nem hajszolhatod magad így.
– A szörnyek égi jelek.
– Csupa vér vagy. Hadd fürdesselek le.
– A vér élet.
– Miért nem eszel valamit? – unszoltam. – A végén még
elfogysz.
– Tiszta ürességgé változom. Ez maga a csoda.
– Ha megbetegszel, nem segíthetsz a kıalakoknak.
– Ha megbetegszem, örvendezni fogok, mert Isten
megemlékezett rólam.
Nem volt hajlandó feljönni, mosakodni vagy aludni, ezért
amikor a felkészülés stádiumában elheveredett a kövön, levittem

382
 Pandora’s TeAm
hozzá egy vödör meleg vizet meg szappant. Ha Marianne nem
megy a fürdıbe, a fürdı megy Marianne-hez.
A szivacs úgy ugrált végig a bordáin, mint egy autó a fekvı
rendırökön. Szürke lé csepegett a testérıl a mőhely padlójára,
ahol mintákat alkotott a porban. Bougatsa a sarokban vonított.
Amikor átfordítottam Marianne-t az oldalára, hogy a hátát is
letisztogassam, az angyalszárny-tetoválás mintha a petyhüdt
bırrel együtt megereszkedett volna.

***

Jack a világon semmit nem segített, pedig tudnia kellett az

ırült faragásról, hiszen csordultig zsúfolódott a galériája. Mennél
tovább sajnálta tılem Jack a segítséget, amit nem voltam
hajlandó kérni, annál jobban nehezteltem rá. Amikor végleg
betelt a pohár, köszönés nélkül berontottam a boltjába, és
követeltem, hogy csináljon valamit.
– Mégis mit vár tılem? – kérdezte Jack. – Maga többet számít
neki, mint én számítottam valaha is, és maga sem tudja
megfékezni. Próbálja meg rávenni, hogy egyen meg igyon, és
várjon, míg össze nem csuklik.
– Ennyi? – kérdeztem. – Zsíros jutalékot fölöz le, és csak ennyit
tud mondani?
– Krisztusom, maga egy fasz. – Jack vállon döfött a kezében
tartott tollal. – Szedi Marianne az orvosságát?
Megpróbáltam a neszkávéjába keverni, magyaráztam, de
leleplezte a cselt. Felmasírozott a harangtoronyba, és elhajította
az üveget; a fejem mellett, a falon zúzódott szét.
– Van fogalma róla, milyen nehéz leszedegetni a kávét a
könyvespolcról?
Jack bólintott.

383
 Pandora’s TeAm
– Egyszer megpróbáltam beléügyeskedni az orvosságát, és
Marianne három hónapig nem szólt hozzám. Úgy vélte, része
vagyok az ellene szıtt összeesküvésnek.
Némiképp megnyugtatott, hogy Jack is próbálkozott már a
trükkömmel. Beszélgetésünk mérsékelten udvarias véget ért, és
Jack ígéretet tett rá, hogy aznap este beugrik hozzánk.
Olyan ételt – kenyeret, gyümölcsöt, sajtot, miegymást – hozott,
amelyrıl Marianne Engel rögtön láthatja, hogy nincs
megmérgezve, és megpróbált beszédbe elegyedni vele. Nem
ment. Marianne Engel haragudott ránk a háborgatásért; apró
darabkákra tépdeste a kenyeret, a kıtörmelékes padlóra
hullajtotta, aztán felcsavarta a lemezjátszón a hangerıt, míg el
nem őzött bennünket. A lépcsın felfelé menet hallottuk, ahogy
izgatottan motyog maga elé latinul.
Jóllehet semmire se jutottunk, az erıfeszítés így is elcsigázott.
Némán ültünk Jackkel a nappaliban negyedóráig, alig
pillantottunk fel a földrıl. Végül megértettem: nem igaz, hogy
Jack közömbös, csak éppen – mivel korábban már
keresztülmentezen – pontosan tudja, hogy egyikünk sem tehet
semmit. Távozóban Jack mégis azt mondta:
– Holnap újra eljövök.
Reggel a frissen befejezett 17-esre borulva találtam Marianne
Engelt. Átöleltem, és hiába akart, nem volt ereje elhúzódni.
– Ne, fel kell készülnöm a következıre. – Komolyan gondolta,
de képtelen volt ellenkezni velem, amikor feltámogattam a
lépcsın.
Újfent lecsutakoltam róla mocskot, vért és verítéket, miközben
a feje ide-oda billegett a kád porcelánperemén, akár egy
marionettfiguráé, ha a bábos szünetet tart. Míg fürdettem – és
utána is, amikor ágyba dugtam –, egyre azt hajtogatta, hogy
vissza kell térnie a mőhelybe. De alig érintette a lepedıt, máris
álomba zuhant.

384
 Pandora’s TeAm
***

Még mindig öntudatlan volt, amikor Jack aznap este benézett.

Ismételten Ms. Meredith társaságában felbontottam egy üveg
whiskyt.
Jack beszélt a vásárlókról, akik veszik a vízköpıket.
Lenyőgözı volt a névsor: prominens üzletemberek, államfık,
neves mővészetpártolók, valamint a szórakoztatóipar minden
ismert tagja. Felismertem egy sor slágerlistás zenészt és
világhíres hollywoodi színészt, továbbá egy írót, akit csaknem
világszerte a horror királyaként tartanak számon. Egy rendezı,
akit a kirekesztéssel foglalkozó, rendkívül poétikus filmjeirıl
ismernek, legkevesebb fél tucatot vásárolt. (Loboncos, sötét
hajzatával és sovány arcával ıt akár Marianne Engel anémiás
féltestvérének is nézhette volna az ember.) Miközben nem lepett
meg a felfedezés, hogy több templom is vásárolt Marianne
vízköpıibıl, arra nem számítottam, hogy ilyen sok egyetem
szerepel a fontosabb kliensek között.
Jack falta fel a kínai kaját, amit rendeltünk, és egyik pohár
után a másikat nyelte a whiskybıl. A szája köré kiült szószt a
kézelıjébe törölte, majd megkérdezte, tényleg levágták-e a
péniszem. Amikor igennel feleltem, elnézést kért, hogy a múltkor
viccelıdött rajtam. Annyi eleganciával fogadtam a
bocsánatkérését, amennyit össze bírtam kaparni, és Jack egy
kicsit elérzékenyült; kiderült, hogy – mint az a legtökösebb
ivókkal is megesik – az alkoholtól szentimentális lesz. Amikor
megkérdeztem, van-e valami terve karácsonyra, válaszképpen
gyakorlatilag elbeszélte az élettörténetét.
Még tinédzser volt, amikor teherbe esett, és egy Ted nevő fiút
szült, aki most a harmincas éveiben jár. Jack hozzáment Ted
apjához, akirıl kisült, hogy erıszakos és folyamatosan részeg, s ı
csak azért maradt vele, mert nem látott más lehetıséget. Az

385
 Pandora’s TeAm
iskolát még sikerült befejeznie, de az egyetem szóba se jöhetett.
Amikor másodízben lett terhes, férje azzal vádolta, hogy
nyomorba akarja dönteni:
– Megint bekaptad a legyet, pedig nincs pénzünk. Ribanc! –
Az akkor hatéves Ted végignézte, ahogy apja legalább hetente
egyszer összeveri várandós anyját.
Jack a hetedik hónapban volt, amikor a férje egy este a
szokásosnál is keményebb verést mért ki rá. Amikor a férfit
kiütötte az alkohol, Jack összecsomagolt néhány váltás ruhát, és
felköltötte a kis Tedet. Odaplántálta a fiúcskáta bejárati ajtóhoz,
aztán visszatért a hálószobába egy serpenyıvel, amivel fejbe
vágta alvó férjét. Jack állította, azért csinálta, nehogy a férfi
felébredjen, és üldözıbe vegye ıket, de gyanítom, hogy
egyszerően jólesett neki. Napokig böngészte a helyi újságot,
mondta, hátha mégis megölte. Amikor nem találta a
gyászjelentést, mindenekelıtt megkönnyebbült, de egy kissé
csalódott is volt.
– Miután elhagytam a férjem, néha azon aggódtam, hogy ott
lesz anyámnál a kórházban. Anyám skizofréniás volt – mondta
Jack. – De soha többé nem láttam a rohadékot. Azt hiszem, nem
volt elég indíttatása, hogy vadásszon rám.
Revelációként hatott, hogy Jack anyja skizofréniában
szenvedett. Ez lenne a kapocs Marianne Engelhez? Ez bizony.
– Szerettem anyámat, látogatnom kellett, fıképp mert senki
más nem látogatta. Apám régen felszívódott. Gondolom, nem
bírta nézni, ahogy a szeretett nı megbolondul.
Azt a semmitmondó megjegyzést tettem, hogy Jacknek nehéz
élete lehetett.
– Baromi nehéz. Az összes férfi az életemben akkora szarházi
volt, hogy miközben Ted cseperedett – vallotta meg Jack –, titkon
abban reménykedtem, ı majd meleg lesz.
– És?
– Nem volt szerencsém – mormogta, és újratöltötte a poharát.
386
 Pandora’s TeAm
– Hát, azért ne adja fel a reményt – mondtam segítıkészen.
– Na ja. – Megint kortyolt egy nagyot. – Mindegy, nagyon
nehéz volt, de talpon maradtunk. Megszültem Tammie-t, a
kölyköt, aki a hasamban volt, amikor leléptem a férjemtıi.
Szereztem pincérnıi állást. Elıléptem szakáccsá, majd
üzletvezetı-helyettessé. Egy tetves kis gyorsétkezdében, de ez
van. Valami ügyvéd felkeresett az apám halála után, aki hagyott
rám némi pénzt. Úgyhogy ennyi haszna mégiscsak volt a
rohadéknak. – Megemelte a poharát az ég felé. – Tudtam, hogy
az éttermi keresetem nem elég két gyerek felneveléséhez, ezért az
örökség egy részét arra fordítottam, hogy beiratkoztam esti
könyvelıi tanfolyamra. Elfogadható eredménnyel végeztem, és
jelentéktelen pozícióba kerültem egy jelentıs vállalatnál.
– Innen még mindig hosszú az út a galériatulajdonosságig –
jegyeztem meg – és az ügynökségig.
– Nem is olyan hosszú, mint hiszi. Tovább látogattam
anyámat a kórházban, és egy napon észrevettem egy új beteget,
egy kislányt. Csinoska volt, egyedül ült egy asztalnál. Rajzolt.
Különbözött a többiektıl. Talán a haja meg a szeme miatt.
– Marianne – mondtam.
– Bingó – mondta Jack. – Csak akkor még nem ez volt a neve.
A rendırök az utcán találtak rá. İ kérte meg az orvosokat egy
nap, hogy ezen túl hívják Marianne Engelnek.
A Marianne Engel nem a valódi neve. Meghökkenésem önhitt
kifejezést csalt Jack arcára. Örült neki, hogy még mindig van
olyasmi, amit ı tud közös barátnınkrıl, én viszont nem.
– Az ápolónı azt mondta, iratok nélkül találtak rá, és az
ujjlenyomatai se vezettek eredményre. Marianne semmit nem
akart vagy tudott mondani a múltjáról. Talán meghaltak a szülei,
vagy talán csak elhagyták, ki tudja. Akárhogy is, néhány vizit
után úgy döntöttem, odaköszönök neki. Akkor még szégyenlıs
volt. Amikor arra kértem, hogy mutassa meg nekem a rajzait,
nem volt hajlandó rá. De én folyton kértem, és néhány alkalom
387
 Pandora’s TeAm
után végre megmutatta ıket. Teljesen lepadlóztam. Valami
zavaros irkafirkát vártam, de ezek fantasztikus vadállatok meg
szörnyetegek voltak, irtó rútak, mégis mindben volt valami
törékenység. Valami, ami élettel töltötte meg a tekintetüket.
Jack szünetet tartott. Néztem kifelé plexiüveg arcmaszkom
hasítékain, és egy pillanatig attól tartottam, mindjárt hozzáteszi,
hogy az én tekintetemben is van valami rokonszenves. De csak
hörpintett a whiskybıl, és beszélt tovább.
– Azt mondta, hogy a rajzolás nem kifejezetten az erıssége.
Azt mondta, ı szobrász, meg hogy ezek a lények arra várnak,
hogy kieresszék ıket a kıbıl.
– Szóval – mondtam –, már tinédzserkorában is...
– Igen, már tinédzserkorában is – erısítette meg Jack. -
Gondolom, izgalmasnak találtam a dolgot, de szart se tudtam a
mővészetrıl. Azt hiszem, többnyire még mindig így van. Azt
viszont tudom, hogy van valami egyedi Marianne szemléletében.
Nekem tetszett, és úgy néz ki, mások is szép számban kedvelik.
De akkoriban csak bólogattam, mert hát mi az ördögöt kezdtem
volna vele? Múltak a hónapok, látogattam anyámat, Marianne
meg mutogatta nekem a rajzait, és nem is tudom... egyszerően
csak hozzám nıtt. Azt hiszem, megsajnáltam. Annyira fiatal volt,
és én meg tudtam érteni, milyen bezárva egy olyan helyen, ahol
nem jó. Anyám kétségkívül jó helyen volt az
elmegyógyintézetben, Marianne nem.
– Na és mi történt?
– A dokik örökké kísérletezgettek a gyógyszerezésével, míg
végre találtak egy hatásos kombinációt, ami stabilizálta az
állapotát. Tudja, Marianne csak akkor mőködik, ha szedi a
gyógyszerét. De az a fixa ideája, hogy az orvosság megmérgezi a
szíveit. – Jack szünetet tartott. – Na igen, ez a fantazmagóriája se
új kelető. Egyszer még mellkasröntgent is csináltunk neki, hogy
lássa, csak egy szíve van, de ı ezt nem volt hajlandó belátni.
– De hogyan?...
388
 Pandora’s TeAm
– Azonnal rátérek, ha tartja a száját – bökött felém Jack az
evıpálcikáival, amelyek közé egy darabka kung pao csirkét
csippentett. – Miután a dokik helyrepofozták, betették egy
otthonba, aztán munkát is kapott egy önkiszolgáló étteremben.
Mosogatólányként, el tudja ezt képzelni? Amikor ezt
meghallottam, elmentem hozzá, és ott találtam könyékig a
koszos vízben dagonyázva, és csak azokra a bámulatos rajzokra
tudtam gondolni. Idıközben megcsináltatta az elsı tetoválását,
az egyik latin mondást, ami a karján van. Megkérdeztem, miért
tette, és azt mondta, mivel kıre nem telik neki, a testét használja
vászonnak. Az összes tetoválását akkor csináltatta, amikor
valami okból nem faraghatott. Jól van, mondom, a kurva
szentségit. Ha ennyire megvész a faragásért, hát én majd segítek
neki. Így aztán befizettem egy esti tanfolyamra, holott csak az a
kevéske pénzem volt, ami apám halála után maradt, ráadásul két
kölyök várt odahaza. Elment az eszem, mi?
Valóban esztelenség volt, gondoltam, ugyanakkor (bár ezt
természetesen nem mondtam ki) gyönyörő is. Jack vett még
egyet Marianne Engel cigarettájából – mivel Jack nem
dohányzott, amint ezt több ízben is az értésemre adta –, és
folytatta a történetét. Valahányszor drámai momentumhoz
érkezett, beledöfködött a levegıbe a cigarettával, mintha
láthatatlan léggömböket igyekezne kipukkasztani.
– A tanár azt mondta, Marianne a legtehetségesebb tanítvány,
akivel valaha találkozott, a vésıt egyszerően neki teremtették.
Amikor nem tudtam több pénzt kicsengetni a leckékre, a tanár
azt mondta Marianne-nek, hogy járjon csak tovább. Azt mondta,
egy napon még büszkélkedni fog vele, hogy valamikor Marianne
tanára volt. Így aztán újabb eszement döntést hoztam, és
felvetettem Marianne-nek, hogy lehetnék az ügynöke. Belement,
pedig megmondtam, hogy lövésem sincs a mőkereskedelemrıl.
Viszont eleget tudtam ahhoz, hogy használható szerszámokat
kerítsek neki, ingatlankiárusításon jutottam hozzájuk, piszok
389
 Pandora’s TeAm
mázlim volt, aztán szereztem követ is. Az elsı tömb valami
rémes, olcsó kı volt, gyakorlatilag szétmállott Marianne vésıje
alatt, de ı így is kihámozta belıle a vízköpıjét, és az egész
pofásán nézett ki. Most már volt egy szobrom, amit el kellett
adnom ahhoz, hogy megengedhessük magunknak a második
kıtömböt, ezért béreltem egy lerohadt öreg furgont, és sorra
jártam a galériákat ezzel a bazi szoborral a raktérben. Végre
találtam valakit, aki hajlandó volt kiállítani, de csak gyalázatosan
magas jutalék fejében, ám ennél a pontnál már kifogytunk a
lehetıségekbıl, úgyhogy rábólintottam. Amikor végre akad egy
vevı, el tudja hinni, bassza meg, hogy pénzt veszítek rajta?
Mindez hónapokat ölelt fel, mialatt Marianne Engel egyre újabb
tetoválásokat csináltatott, kı nélkül megırült. De aztán eladtunk
egy másikat, meg még egyet, egyszerre csordogálni kezdett
hozzánk a pénz, és beindult a dolog.
Lebilincselve hallgattam ezt a történetet Marianne Engelrıl,
amelyben kivételesen nem szerepeltek középkori kolostorok.
Ráébredtem, hogy teljesen megbabonáztak Marianne meséi.
– Amikor igazán beindult, ontotta magából a szobrokat. Akkor
láttam elıször ilyen állapotban, tudja? A végkimerülésig
dolgozni. – Jack felvetette a tekintetét Marianne Engel szobája
felé. – Fiatalabb és erısebb volt, azt hittem, ez csak a fiatalság
tüze. Az elsı alkotás heve. Fogalmam se volt, hogy így megy
majd... mennyi ideje már? Húsz-egy-néhány éve csinálja.
– A jelek szerint nem is rosszul – mondtam –, úgy értem, itt a
ház meg minden...
– Anyagi gondjai, azok tényleg nincsenek. Marianne a világ
legjobbja abban, amit csinál, és ezt nem csak úgy mondom. Öt év
múlva létrehoztuk a galériát. Tíz év, és megvettük neki ezt a
helyet. Az utolsó vasig kifizettük, jelzálog sincs rajta.
– Hogy lett magából Marianne gondnoka?
– Így adódott – válaszolta Jack. – Á, a francokat, egy csomó
papírmunkába és végtelen bíróságra járkálásba került. De jusson
390
 Pandora’s TeAm
eszébe, hogy Marianne-nek nincs családja, én legalábbis nem
tudok róluk. Soha nem beszélt nekem a találkozásunk elıtti
életérıl, és ıszintén szólva nem hiszem, hogy ı maga ismerné a
saját múltját.
– Jacqueline – mondtam –, még mindig nem felelt az eredeti
kérdésemre.
– Ne hívjon így, a rohadt életbe, és nem emlékszem a francos
kérdésére.
– Hogy tervez-e valamit idén karácsonyra.
– Nem, anyám úgy tíz éve meghalt, a kölykeim meg nem
beszélnek velem. – Megragadta a kabátját, és azt mondta, ideje
mennie. Az ajtónál még hozzátette: – Ne higgye, hogy most
puszipajtások lettünk. Ha rajtam múlik, hitelkártyája se lenne.
– Felfogtam – feleltem. – Remélem, nem hangzik rosszul, de
igazság szerint örülök neki, hogy Marianne kikészítette magát.
Így legalább pihen majd egy keveset.
Jack felhorkant.
– Még nem végzett.

***

Amikor Marianne Engel felébredt, bebizonyította, hogy

Jacknek igaza van. Alaposan bereggelizett, aztán alászállt a
mőhelybe, és négy napig ki se mozdult onnét. Lomha volt
minden mozdulata, mintha valaki szalagra vette volna, ahogy
dolgozik, s most félsebességgel játszaná vissza. Egyszerően nem
volt ereje gyorsabban dolgozni.
KIS MORFIN KÉNE NEKI. Mi? ATTÓL RÖGTÖN ELALSZIK.
December huszadikán Sayuri eljött az ünnepek elıtti utolsó
gyógytornaedzésemre. Igyekeztünk nem tudomást venni
Marianne Engel letargikus szerszámainak lassúdad kop-kop-
kopogásáról.
391
 Pandora’s TeAm
– Gregortól hallom, hogy bemutatja magát a szüleinek –
mondtam. – Nagy lépés.
– Ez az elsı alkalom – mondta Sayuri –, hogy Gregor hazavisz
egy lányt.
– Mit érez?
– Magam miatt nem izgulok, de érte aggódom egy kicsit. Azt
hiszem, úgy érzi, képtelen megfelelni a családjának.
– Csak nem gondolja, hogy csalódást okoz majd nekik? –
kérdeztem hitetlenkedve.
– Inkább attól tart, ıróla gondolják majd, hogy nem elég jó
nekem. – Sayuri növelte az ellenállási fokozatot a
szobakerékpáromon, és felszólított, hogy küzdjek, küzdjek,
küzdjek! – Nevetséges.
– Na és mit gondol, Gregor tervezgeti már?... – Sayuri
tökéletesen győrőtlen győrősujjára koppantottam.
– Nem – vágta rá Sayuri sietısen. Elhúzta a kezét, de az arcára
volt írva, hogy nem lenne ellenére a dolog. – Csak szeretné, ha
látnám a szülıvárosát.
Valami megváltozott az alagsorból érkezı zajban – eltőnt
belıle a kalapács lassú metronómja. Együttélésünk e
szakaszában már elég jól ismertem Marianne Engel faragási
menetrendjét, így tudtam, hogy nem készülhetett el az aktuális
szobrával.
– Rá kell néznem.
A MORFIN JÓ. De nem neki.
Nem láttam ıt, amikor elindultam lefelé a pincelépcsın.
Kiáltottam, de nem jött válasz. A hamutartóban félig szívott
cigaretta parázslott. Aztán megpillantottam Marianne-t egy
csaknem kész vízköpı mögött, furcsa szögbe tekeredett karral.
Ujjai félig még mindig a kalapácsára fonódtak; a vésıje elgurult.
Amikor megkerültem a tömböt, láttam, hogy eszméletlen, s a
homlokán csúnya seb húzódik. Feltételeztem, hogy akkor
szerezte, amikor elalélva fejjel a kınek zuhant.
392
 Pandora’s TeAm
***

A kórház négy éjszakára bent tartotta Marianne Engelt.

Fejsebét összeöltötték, és infúzió pumpálta a karjába az
elektrolitoldatot, hogy ellensúlyozzák a dehidratációt.
Szerencsére túlságosan kimerült volt, hogysem igazi dühöt
produkáljon, amiért a neki rosszat akaró orvosok kezére adtam.
Csak annyi ideig hagytam magára, míg hazamentem aludni egy
sort. Felengedtem Bougatsát az ágyamba, jóllehet Nan
agyvérzést kapott volna a kutyaszır és az égett bır irritációt
kiváltó látványától. MAGADRA SE TUDSZ VIGYÁZNI.
Reggelre kelve azonnal visszamentem a kórházba. HOGY
AKARSZ VIGYÁZNI RÁ?
Marianne Engelt szenteste engedték ki. Igazság szerint tovább
is bent foghatták volna, de a dátumra való tekintettel
hazaküldték. Otthon kizárólag marcipánt volt hajlandó enni,
semmi mást, de rábírtam, hogy fogyasszon el néhány mandarint
is. Átcipeltem a televíziómat meg a videót a harangtoronyból
Marianne hálószobájába, és megnéztük Az élet csodaszépet, mert a
normális emberek ezt nézik szenteste. A film végén Marianne
ragaszkodott hozzá, hogy az ı ágyában aludjak, mert karácsony
napján mellettem akar felébredni.
Ott feküdtem az ágyában, vaskos nyomásálló ruhám
Marianne karcsú meztelenségéhez simult, és tisztában voltam
vele, hogy élveznem kellene ezt a közelséget. De nem élveztem;
azon spekuláltam, vajon miért van rám ilyen lehengerlı hatással
a teste. Felnıtt életem javát meztelen nık társaságában töltöttem
– nappal a munkámból kifolyólag, éjjelente hobbiból –, Marianne
Engellel azonban mintha minden más lett volna. Mert más is volt.
Számos lehetséges magyarázata létezik a
feszélyezettségemnek. Talán azért gyakorolt rám nagyobb hatást
Marianne teste, mint más nıké, mert ıvele valóban törıdtem.

393
 Pandora’s TeAm
Talán az volt az ok, hogy péniszem eltávolításának
következményeként életemben elıször nem dobhattam félre a nı
testét a birtokbavételével. Talán a feromonok számlájára kell
írnom az érzést. E teóriák bármelyike igaz lehet, és bizonyos
mértékig talán mind megfelel a valóságnak, de azon a szentestén,
miközben álmatlanul feküdtem Marianne mellett az ágyban,
hosszan ıröltem magamban a kérdést. A legnyomósabb ok,
amiért Marianne teste oly erısen megbizsergette az enyémet, azt
hiszem, ez: a teste úgy volt hatással rám, mintha nem csupán
emberi test volna, de olyasvalami is, ami inkább emlék és
kísértet.
Elsı alkalommal az égési osztályon láttam Marianne testét
teljes pıreségében, amikor levetkızött, hogy megmutassa a
tetoválásait. A látvány felgerjesztett és szégyenlıssé tett, s mikor
végigcirógattam az ujjaim hegyével angyalszárnyának tollait,
Marianne teste megreszketett, és az én szívem is megrezdült.
Abban a pillanatban nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel,
ám a közben eltelt hosszú hónapok azt a felismerést hozták, hogy
az ujjaim nem akkor érintették elıször Marianne testét, hanem
mintha ismerıs vidékre tértek volna vissza. Ezt nem értettem,
amíg nem láttam, hogyan nyúl Marianne Engel a testemhez az
elsı erıdbeli mosdatásomkor: mintha természetes lenne, hogy
megérinti. Pontosan úgy mozdult a karja, ahogy én nyúltam
akkor a kórházban Marianne szárnyas háta felé. Mintha már a
birtokunkban lenne a másik teste, s a kinyújtott kéz oly gazdához
tartozna, aki sokáig volt ugyan távol, de most visszatért. Amikor
elsı alkalommal megérintettem ıt, nem éreztem úgy, hogy
elıször érintem.
Azon a szentestén Marianne mellett az ágyban ugyanilyen
hatást gyakorolt rám a teste. Ahogy ott feküdtem, mintha
megtaláltam volna a helyem, mintha a testem több ezerszer
pihent volna már az övéhez simulva. Szóval olyan érzés volt,
mintha nem ember mellett feküdnék, hanem egy ember emléke
394
 Pandora’s TeAm
mellett, miközben ez az emlék átalakuláson megy keresztül, és
valami mégmegfoghatatlanabbá változik. Marianne teste
túlontúl emberi volt a nyerseségével, ugyanakkor az a különös
gondolatom támadt, hogy lassan kísértetté lesz, mintha a
soványsága szétfoszlatná a matériáját. Végigsimítottam
hepehupás bordáin, és kitapintottam medencecsontjának a hasra
nézı, ösztövér dombját. A test, melynek húsa és emlékezete
mindig összezavart és felizgatott, most is olyan érzést keltett,
mintha hozzám tartozna, s ugyanakkor mintha eltőnıben volna.
Nemcsak arról van szó, hogy Marianne a munkáját végezve
egyre kevésbé volt szubsztanciális, de mintha azért dolgozna,
hogy veszítsen a szubsztanciájából; mintha a fordított mővészet
nem csupán a vízköpıkben nyilvánulna meg, de magában a
mővészben is: mindketten olyan állapotba fejlıdnek, amely
egyszerre kevesebb és több az anyagnál, amelybıl fakadtak.
Valahogy így fegyverzett le engem Marianne teste – húsa,
emléke, kísértete.
Miután nagy nehezen rövid és rapszodikus álomba merültem,
elıbb ébredtem, mint ı. Tálcán tojást vittem be neki, és
bátorságom összekaparva átadtam az ajándékot. Megint írtam,
mivel úgy látszik, nem tanultam meg a leckét a tavalyi versekbıl.
Emlékezetbıl lejegyeztem Marianne négy szellembarátjának
történetét – „A derék kovács”, „A szirt asszonya”, „Az üvegfúvó
tanítványa”, „Sigurðr ajándéka” és be is kötöttem. A borítón az a
cím állt: Marianne Engel szerelmes történetei.
– Ez a legszebb ajándék. Nemcsak nekem, Sigurðrnak is. Egy
vikingnek az a legkeservesebb pokol, ha elfeledik. – Megfogta a
kezem, és elnézést kért. Az elmúlt hetekben olyan nagy
erıbedobással faragott, hogy a munka teljesen lefoglalta,
következésképp elmulasztott ajándékot vásárolni nekem. – De
mi lenne – vetette fel –, ha elmondanám, mit értett Constantia
nıvér azon, hogy meggyaláztam a szkriptóriumot?

395
 Pandora’s TeAm

XXVII.

MÁR HAJNALODOTT, MIRE AGLETRUDIS MEGJELENT Engelthal

kapujában, és olyan káröröm torzította a mosolyát, amelyrıl el
sem hinné az ember, hogy elfér egy apácaarcon. A fejével feléd
bökött, aki még mindig a lovon ültél Brandeis véres testének
támaszaként, és így szólt:
– Látom, elhozta a szeretıjét.
Nem mutathattam ki a haragom, ha azt akartam, hogy
bebocsássanak. Agletrudis jobbik énjére kellett hatnom; végtére
is az Istenben való életnek szentelte magát.
– Menedéket kérünk. Az ön segítsége nélkül meg fogunk
halni.
– Ah – mondta Agletrudis, majd bólintott, és összefőzte a
kezét a háta mögött. – Regényes lelke megtalálta hát, amit
keresett. Talán még többet is. – Mint korábban Constantia nıvér,
Agletrudis is megszemlélte kigömbölyödött hasamat.
Megkeményítettem a hangom.
– Gondolhatja, hogy nem volt könnyő nekünk... nekem...
eljönnünk ide. – Az én kezem is a hátam mögött volt, de csak
hogy Agletrudis ne láthassa: ökölbe szorítom. – Nincs más hely,
ahová mehetnénk.
Agletrudis együtt érzı arckifejezést próbált ölteni, amitıl csak
még rútabb lett a mosolya.
396
 Pandora’s TeAm
– Ez roppant érdekes helyzet elé állít bennünket. A mi
küldetésünk az irgalmasság, arra tanítottak, hogy valamennyi
bőnös számára létezik megbocsátás. Csak az a bökkenı, hogy a
nıvérek többsége szemében maga rosszabb az egyszerő
bőnösöknél.
Meghökkentett, hogy az Engelthalból való szökésem ilyen
parázs reakciót váltott ki.
– Amikor elmentem, nem állt szándékomban tiszteletlennek
lenni a kolostorral vagy az Úrral szemben.
– És Christina anyával sem, ebben biztos vagyok. – Agletrudis
nem vesztette el azt a képességét, hogy a legérzékenyebb pontra
sújtson le. – Ha csupán eltőnt volna, nem valószínő, hogy
bármelyikünk is megtagadná magától a segítségét. De amit azon
az éjszakán tett, attól Gertrud nıvérünknek megszakadt a szíve.
Gertrudot bizonyosan cseppet sem érdekelte a távozásom,
hacsak annyiban nem, hogy a hiányom lelassította a munkát a
Bibliáján.
– Mirıl beszél?
– Nincs értelme tagadnia, Marianne nı... jaj, bocsásson meg.
Marianne. Nem emlékszik rá, hogy láttam magát aznap éjjel
távozni a szkriptóriumból? Én emlékszem, miként arra is, hogy
szerencsétlen Gertrud nıvér másnap reggel porrá égve találta a
munkáját. Minden fejezet, minden vers elhamvadt. – Agletrudis
drámai sóhajt hallatott. – Hogy volt képes felgyújtani a Gertrud-
bibliát?
A sóhaj volt az, ami mindent megmagyarázott. Agletrudis
égette el a Bibliát a távozásom éjjelén, azután rám fogta, így aztán
én lettem a nıvér, aki elpusztította Gertrud élete mővét, az
apáca, aki odavetette a lángoknak Isten szavát, és elszökött, hogy
egy gyilkos szeretıje legyen.
Agletrudis szeme határozottan csillogott.
– Christina anya elrendelte, hogy Marianne nıvér neve
minden feljegyzésbıl töröltessék, és most, hogy Sunder atya
397
 Pandora’s TeAm
eltávozott közülünk..., bizonyára maga is tud az atya haláláról...,
az ı írásaiból úgyszintén eltávolítjuk a nevét.
Agletrudist én soha nem tekintettem többnek Gertrud
inasánál, aki örök második az ármánykodásban. Milyen gyorsan
átértékelıdhetnek az ember nézetei. Revelációként hatott, hogy
egyetlen pillanat alatt megértettem Agletrudis aljasságának
mértékét. Eltőnésemmel visszafoglalhatta volna pozícióját a
szkriptórium örököseként. De neki ez nem volt elég. Örökre be
kellett mocskolnia a nevemet, s hogy ezt elérje, képes volt
feláldozni mentora életének álmát.
Nem vagyok rá büszke, hogy eljárt az öklöm. Jobb kezem
Agletrudis vállán csattant; életemben elıször ütöttem meg
valakit. Én a fejére céloztam; azt hiszem, a haragom vitte félre az
ütést. A második meg a harmadik várandós sutaságom ellenére
már jobban sikerült, az állkapcsán meg a mellkasán landolt.
Agletrudis hátrazuhant, bár azt nem tudom, mennyiben az
ütlegek erejétıl, és mennyiben a meglepıdéstıl. Amikor
feltápászkodott, véres fogú vigyorra húzta a száját.
– Nem alacsonyodom odáig, hogy kezet emeljek egy viselıs
szajhára – mondta Agletrudis –, de feltétlenül át fogom adni a
jókívánságait Christina anyának.
Nem volt értelme a maradásnak, hiszen most már
semmiképpen nem eresztenének be a kolostorba, ráadásul a
vadászok is a sarkunkban voltak. Nagy nehézségek árán
visszakapaszkodtam a nyeregbe, s te hagytad, hogy rövid
vágtával adjam ki magamból a dühömet, majd megkérdezted,
hová megyünk. Nem tudom, mondtam. Te Sunder atya viskóját
javasoltad. İ meghalt, mondtam. Megkérdezted, vajon Heinrich
testvér is meghalt-e. Nem tudtam. Azt mondtad, nincs más
lehetıségünk, az ı hajlékuk az új úti cél.
Heinrich testvér döbbenten pillantott meg bennünket a
küszöbön annyi év után, de pillanatig sem tétovázott. Szélesre
tárta elıttünk az ajtót, és ezt soha nem felejtem el neki. Mindjárt
398
 Pandora’s TeAm
odacipelted Brandeist ahhoz a kis ágyhoz, amely valamikor a
tiéd volt, míg lábadoztál.
Heinrich testvér úgy festett, mint akibıl az idı kiszívta az élet
javát. Bizonytalan lábbal állt a földön, és nehézkesen sántikálva
hozott nekünk vizet meg friss ágynemőt. Segített ellátni
Brandeist, próbálta lefogni, míg kimostad a sebet. Amikor
Brandeis ereje fogytán abbahagyta a rángatózást, Heinrich
testvér volt az – nem te vagy én –, aki szeretın megsimogatta a
haját, holott akkor látta Brandeist elıször. Midın Brandeis
nyugtalan álomba merült, Heinrich testvér azt mondta, készít
valami ételt.
– Oly ritkán van látogatóm, hadd vendégeljelek meg
benneteket...
Ragaszkodtam hozzá, hogy segítsek, és Heinrich testvér
elámult a fızıtudományomtól. Amikor gratulált újonnan
szerzett jártasságomhoz, végre összeszedtem a bátorságom, hogy
kifejezzem a részvétemet Sunder atya halála miatt.
Zöldségaprítás közben Heinrich testvér bólintott.
– Szép élete volt, és álmában érte a halál, így hát nincs miért
sajnálkozni. Kedves megemlékezést tartottunk, és az apácák
mind azt mondták: az ördögöt ujjongással tölti el a halála. Nem
azért, mert újabb lélekkel bıvült az ellenség tábora, hanem mert
Friedrich nem tehet benne több kárt az imáival.
Sokatmondó remegés vibrált a hangjában. Friedrichet mondott.
Nem Sunder testvért, ahogy egész életében hívta. Legalábbis
elıttem. Mosolyogni igyekezett, de nem egészen sikerült, és most
már értettem, mitıl látszik olyan öregnek. Heinrich testvér várta,
hogy rákerüljön a sor.
– Tudtad, hogy Gertrud nıvér is meghalt? A szíve egyszerően
felmondta a szolgálatot, miután... – Heinrich hangja elapadt.
Természetesen azt akarta mondani: miután elégett a Bibliája. –
Marianne, amikor meglelték az égett maradványokat, Gertrud
nıvér ráébredt, hogy az ı életében a Biblia már soha nem
399
 Pandora’s TeAm
készülhet el. Nem volt titok a kettıtök közti haragság, de tudnod
kell, én soha nem hittem, hogy te égetted el. Ahogy Friedrich
sem. Az ártatlanságod bizonyosságában halt meg.
Ekkor görcs állt a hasamba, és ösztönbıl a kisdedhez kaptam a
kezem. Képtelen voltam Heinrich testvérre nézni, miközben azon
tőnıdtem, vajon az Engelthalból való szökésem bőnét tekinti-e
jelenvaló állapotom okozójának. De ı ezt mondta:
– Friedrich nagyon boldog lenne, hogy gyermeket vársz.
Mindig tudta, hogy igaz szerelem hevít.
Ott, a konyhában egyszerre megrohantak az elmúlt hetek
történései. Közösen felépített mainzi életünk elvesztése; a tudat,
hogy fıbenjáró bőnnel vádoltak meg; és Sunder atya halálhíre. A
mosolygó Agletrudis a kapuban, aki a rendfınökasszony
nevében jár el. A várandósságom, ami a nap minden percében
aggodalommal töltött el. Mióta elhagytuk Nürnberget, egyedül
az akaratom és a nyugtalanság vitt tovább, de abban a
pillanatban a maradék erım is elszállt. Feltört belılem a zokogás,
amit mindaddig magamba fojtottam. Összerogytam, az
öregember karjába omlottam.
Nagyon jó volt érezni, hogy valaki újra a karjában tart,
egyszerően csak tart, és kedvesen szól hozzám. Téged annyira
lekötött az életünkért vívott küzdelem, a lovak sürgetése és a
következı lépésünk megtervezése, hogy érzelmeim
lecsendesítésére már nem jutott idıd. Nem hibáztattalak, de
hiányzott odaadó figyelmed. Heinrich testvér a hajamat
simogatta, akárcsak az imént a Brandeisét, és a saját ágyába
fektetett. Beburkolt takarókkal, és pontosan azt mondta, amire
szükségem volt: minden rendben lesz.
Eltelt pár nap, és nem tehettünk mást, mint hogy maradunk,
ahol vagyunk. Reméltem, hogy talán sikerült megszabadulnunk
a keresıktıl, de te azt mondtad, bizonyosan nem. Teljes
meggyızıdéssel állítottad: most, hogy egyikük halott, a többiek

400
 Pandora’s TeAm
újraszervezik a csapatot, és megpróbálják kiokoskodni, milyen
forrásokkal rendelkezhetünk.
Szorgalmasan tisztogattuk Brandeis sebét, és reméltük, hogy
begyógyul, de túl sokat reméltünk. A seb elfertızıdött,
Brandeisnek felszökött a láza, félrebeszélt. Te már láttál ilyesmit
a harctéren, tudtad, mi a teendı. Heinrich testvér fogta le
Brandeis vállát, én fogtam le a lábát, míg vadászkéssel
kihasítottál egy darabot a barátod combjából. Amikor végeztünk,
merı vér volt a ruhánk, és egy darab hús hevert a vederben. A
Brandeis combján végbevitt dúlás láttán kétféle érzés támadt fel
bennem: szégyen a félelem miatt, hogy a seb valami módon
engem is megfertız, s kárt tesz a kicsiben, és bőntudat a sérülés
puszta létezése miatt. Ha akkor nem tétovázom a fogadó
ablakában, Brandeis még a fejsze elıtt ki tud ugrani.
A két lovast Heinrich testvér vette észre. Biztonságos távolban
maradtak a háztól, túl az ormon, ahol gyermekkoromban
játszadoztam, de kétség sem fért hozzá, hogy figyelnek minket.
Természetesen keresık voltak. Amikor megkérdeztem, miért
nem jönnek értünk, azt mondtad:
– Tudják, hogy van íjpuskánk, amit használhatunk is, így
inkább bevárják az erısítést.
Valószínőtlen volt, hogy máris megfejtették a kiléted, mivel
nem tudtak alaposan megnézni. S ha mégis, akkor sem biztos,
hogy felismertek – azon kívül, hogy összeégtél, talán csak a
távozásod után csatlakoztak a condottához. Hogy én ki vagyok,
azt nem tudhatták, akármilyen régóta vannak is a seregben, de
biztosan kitalálták, hogy jó okunk volt a megállásra. Tudnak-e
vajon Brandeis sebesülésérıl? Alighanem, hiszen látniuk kellett a
véres havat a nürnbergi út szélén. Rájöttek-e, hogy várandós
vagyok a kabát alatt?
Feltételezhetıen nem. De bármennyi kérdést tettek is fel
velünk kapcsolatban, az én kérdésem sürgetıbb volt: mi lesz, ha
megérkezik a többi zsoldos?
401
 Pandora’s TeAm
Összevitatkoztunk. Heinrich testvér úgy vélte, neki kell
kimennie, hogy Isten nevében megpróbáljon az eszükre hatni.
Kinevetted a javaslatát. Brandeis egy tiszta pillanatában azzal állt
elı, hogy férfimód szembenéz a sorsával, mert ez az egyetlen
lehetıség arra, hogy a többieket talán megkímélik. Mi csak
fussunk az életünkért, erısködött, míg ı elcsalja ıket a másik
irányba. De persze nem hagyhattuk, hogy végbevigye ezt az
öngyilkos tettet. Te meg akartál küzdeni velük akkor és ott, de
kit választhattál harcostársadul? A várandós kiugrott apácát
nem. A félrebeszélı Brandeist sem. A vén Heinrichet sem. Épp
ezért úgy gondoltad, egyedül kell kiállnod ellenük. Úgy érveltél,
hogy ha ezzel a kettıvel sikerül végezned, legalább Heinrich
meg én elmenekülhetünk, mielıtt a többi megérkezik. Te
ellovagolsz Brandeisszel a másik irányba, akár készen áll rá, akár
nem. Ez, állítottad, messze a legjobb megoldás. Nem
maradhatunk arra várva, hogy lecsapjon ránk a biztos halál.
Végül egyik érv sem gyızött. Amikor mi, többiek elaludtunk,
s a te feladatod volt, hogy ırködj, fogtad az íjpuskádat, és
kilopóztál az éjszakába. Nem is tudtunk róla, hogy elmentél, míg
vissza nem tértél, és felráztál bennünket.
– Meghaltak – mondtad. – Hasad a hajnal, és hamarosan
mások is jönnek, úgyhogy sietnünk kell.
Képtelen voltam leplezni a döbbenetemet, hogy öltél, ahogy
akkor sem voltam képes rá, amikor Nürnbergbıl kellett
menekülnünk. Ám ezúttal haragra lobbantottalak a
naivitásommal.
– Hát nem érted, mi történik, ha elkapnak? Brandeist meg
engem megölnek, de te a játékszerük leszel, és azt kívánod majd,
hogy halott légy. Az állapotod nem fogja érdekelni ıket.
Erıszakot tesznek rajtad, s ha szerencséd van, az életed elıbb
vérzik el, mint a lelked. Ne állj hát ott, és ne ítélkezz fölöttem azt
gondolván, hogy nem tisztelem az életet. Azért harcolok, hogy a
miénk megmaradjon.
402
 Pandora’s TeAm
Végül beláttam: nem lehetséges melletted maradnom, s
egyúttal a gyermekünket is védelmeznem. El kell szakadnunk
egymástól. Én visszatérek Mainzba, és elrejtızöm a begináknál,
míg értem nem jössz. Te a másik irányba indulsz Brandeisszel; a
legügyesebb vadászok már halottak, talán van esélyetek.
Heinrich testvér Engelthalba megy, mert a kolostor biztosan
befogadja, ha nélkülem érkezik. Elrebegtem neki a hálámat,
homlokon csókoltam, és azt mondtam, imádkozni fogok, hogy a
zsoldosok ne rombolják le az otthonát.
– Ne pocsékold az imáidat efféle butaságra, Marianne nıvér –
mondta. – Ez csak egy építmény. Én az Úr hajlékában lakom.
– A gyermekünk önnek köszönheti az életét – mondtam. – Ha
fiú lesz, Heinrichnek fogjuk nevezni.
– Nagyobb tisztelet lenne számomra – mondta az öreg pap –,
ha a Friedrich nevet kapná.
Megígértem, hogy így lesz. Változott az idıjárás, így talán a
szerencsénk is jobbra fordul végre: mióta csak elhagytuk
Mainzot, mindegyre viharért imádkoztunk, ami leplezné a
nyomainkat. Heinrich testvér összefogta magán a kabátot, és
fölébe kanyarította Sunder atya pluviáléját, hogy kettıs réteg
óvja a viharban. Besüppedt a hóba, ahogy bizonytalan léptekkel
útnak indult, s néhány perc múlva már el is tőnt. Az az utolsó
képem róla, ami Sunder atya pluviáléjának hátára volt hímezve:
Mihály és az angyalok a Jelenésekbıl, amint a sárkánnyal
viaskodnak, és lassan elnyeli ıket a fehérség.
Brandeis nem vehette hasznát az íjának, ezért a kezembe
nyomtad a fegyvert, hiába tiltakoztam. Azt mondtad, nem kell
lınöm vele, de muszáj elfogadnom a biztonság kedvéért, s hogy
az íjpuska nélkül nem engedsz utamra. Csak azért vettem el,
mert annyira hajthatatlan voltál.
Gyors leckét adtál íjászatból.

403
 Pandora’s TeAm
– Nekitámasztod a válladnak, így, és célzol. A fegyver akkor
lesz biztos a kezedben, ha lelassítod a lélegzeted. Be, ki, be, ki.
Egyenletesen. Célra tartod. Bízz a nyílban. Légzés. És elengeded.
Az íjpuskát a lovam horpaszánál csüngı fegyvertáskába
rejtetted, és szétnyitottad a kabátom, hogy kigömbölyödött
hasamhoz érintsd a kezed. A másik kezeddel a nyakamba
akasztottad a nyílhegyes láncot.
– Ez védelemre szolgál, amire neked most nagyobb szükséged
van. Majd visszaadod, amikor újra látjuk egymást, mert ígérem,
hogy a szerelmünk így nem ér véget.
Aztán megnógattad a lovam. Egyszer még hátrapillantottam
rád – nézted, ahogy ellovagolok –, azután minden figyelmemet
az ösvényre fordítottam, amely messze visz engem meg a
születendınket a veszélytıl.
A hó elıttem kavargott. Próbáltam elképzelni, mi fog történni
veled. Hány zsoldos várható? Egy tucat? Két tucat?
Feltételeztem, hogy azon múlik, harcolnak-e valahol ez idı
szerint valamelyik uraság nevében. Vagy Kuonrat az összes
katonáját idevezényli, hadd lássák, mi történik a dezertálókkal?
Azon tőnıdtem, mennyi esély van rá, hogy megmarad az életed.
Láttam, milyen mesterien bánsz az íjjal, de a puszta számok
alapján... Miként menekülhetnél a sorsod elıl, amely egyenesen
követeli, hogy fizess? Feltámadt a szél, a vihar fehérsége
elvakított. A hideg átfúrta magát a ruhámon, és a csontomig
hatolt.
Nem tehettem meg. Nélküled nem mehettem el. Bolond
voltam, hogy azt hittem, magadra hagyhatlak, amikor a
legnagyobb szükséged van rám. Úgy félórás út után
megfordítottam a lovam, és vágtába kezdtem abba az irányba,
amerrıl jöttem. Csak azon imádkoztam, hogy ne legyen késı.
Máris nehéz volt követni a nyomaimat, de ismertem a
Heinrich házához vezetı minden ösvényt. S mégis, alig száz
lábról sem láttam semmit a kunyhóból az örvénylı hó miatt. Ám
404
 Pandora’s TeAm
ekkor a szél férfihangokat sodort felém, és rögtön tudtam, hogy a
távozásom óta eltelt órában a condotta megérkezett. Egyetlen
kérdés maradt: el tudtatok-e még menekülni Brandeisszel.
Felkaptattam a lóval a házra rálátást kínáló oromra, és
behúzódtunk a csalitosba, ahol gyermekként bújócskáztam. Meg
se fordult a fejemben, hogy ott is lehetnek katonák; kizárólag a
szerencsén múlott, hogy egyedül találtam magam. Utat vágtam a
susnyásban, hogy kikössem a lovat egy alálógó ághoz, és
lesállásba helyezkedtem. Tudtam, hogy a hóviharban nem
vehetnek észre.
Szinte rögtön megpillantottam azt, amitıl a legjobban féltem:
nem sikerült elmenekülnöd, a katonák éppen kiráncigáltak a
házból. Tiszta hang hasított keresztül a förgetegen. Becsvágyó
Kuonrat kárörvendı hangja.
– Nem is egy szökevény, hanem mindjárt kettı! Kettı!
A katonák hátracsavarták a karod, és térdre taszítottak.
Kuonrat tett egy lépést elıre, megfogta az állad, és kényszerített,
hogy a szemébe nézz. Még mindig nevetett, s mintha maga sem
hitte volna, hogy ekkora szerencse pottyant az ölébe. Kísértet
bújt elı az emlékezet legtávolibb bugyrából. Kísértet, akivel
példát statuálhat az élıknek.
Mit tehettem? Felmerült bennem, hogy elıkapom az íjat, és
lövöldözni kezdek. A förgetegben a katonák nem látnák meg
idıben a nyílzáport, s talán azt sem tudnák megállapítani, merrıl
lıtték ki ıket. De mit érek el vele? Legalább két tucatnyian
voltak, fizetett gyilkosok, nekem meg még soha életemben nem
volt íj a kezemben, jó, ha egyet eltalálnék. De mi történik vajon,
gondolkoztam, ha egyetlen jól irányzott lövéssel leterítem
Kuonratot? Szétszalad vajon a sereg, ha látják elhullni a
vezérüket?
Természetesen nem. Ezek a gyilkolás mesterei, és tudtam,
hogy képtelen lennék embert ölni, még ha Kuonrat is az az
ember.
405
 Pandora’s TeAm
Ahhoz, hogy téged lefogjanak, több katona kellett, Brandeis
viszont annyira legyengült, hogy két katonának kellett
egyenesben tartania. Amikor elengedték, térdre rogyott, és
Kuonrat ráförmedt:
– Van valami mondandód?
A vihar szele felılük süvített az én irányomba, és elszállította
rejtekhelyemre a szavaikat. Hogy áldás vagy átok volt-e minden
egyes szót hallanom, nem tudom biztosan, de abban a
pillanatban hálás voltam, hogy nem kell közelebb lopóznom.
Brandeis felöltötte a bocsánatért esdeklı hitvány bőnös pózát,
s a szél elhozta hozzám a szavait.
– Megérdemlek bármely halált, amit választasz. Tedd oly
iszonyatossá, amennyire akarod, amennyire csak lehetséges.
Legyek én az intı példa. Tévesen döntöttem, amikor
megszöktem a condottából, akár egy rémült gyerek. Mindössze
annyit kérek, hogy engem büntess meg, és csak engem.
– Mindig érdeklıdve hallgatom azoknak az alkudozását,
akiknek semmi nincs a kezükben – mondta Kuonrat harsány
nevetések közepette.
Brandeis nem hagyta, hogy ez a nevetés meggátolja utolsó
földi cselekedetében. A kivégzıje állt elıtte, de Brandeis egyszer
sem könyörgött a saját életéért. Nem, arra használta az utolsó
pillanatokat, hogy szenvedélyesen esedezzen legjobb barátja
életének megkíméléséért.
Brandeis rámutatott, hogy amikor otthagyta a condottát, ez
teljes mértékben az ı elhibázott döntése volt – te viszont nem a
saját döntésedbıl távoztál. Az Úr akarata, hogy megsebesítettek
a harcban, de nem öltek meg. Az Úr akarata, hogy a csatát
Engelthal közvetlen közelében vívtátok, s hogy ı elvitt téged
oda. Az Úr akarata, hogy felgyógyultál a sérüléseidbıl, amelyek
az életedbe kerülhettek volna. Nem is kell rá meggyızıbb
bizonyíték, hogy Isten azt akarja, élj, érvelt Brandeis, hiszen még
mindig életben vagy.
406
 Pandora’s TeAm
Brandeis odaintett feléd.
– Ez az élet az Úr akarata, így hát engedd el a büntetését, és
kettızd meg az enyémet. Tudom, hogy bölcs és igazságos vezér
vagy, Kuonrat, és tudom, hogy nem kívánsz szembeszegülni
Istennel.
Agyafúrt taktika volt többször is elismételni, hogy a túlélésed
az Úr akarata. Egyvalami hiúsíthatta meg a kivégzésed, ha
Kuonrat úgy hiszi, a megöléseddel Isten szándékaiba gázol.
Világos volt, hogy a vezér embert nem tisztel, de Istent talán még
igen.
A vihar egyszerre hatalmas hófergeteget zúdított a tájra.
Brandeis ösztönösen félrekapta a fejét, hogy a szemét ernyızze, s
ekkor fürge, ezüst villanást láttam, mintegy Kuonrat karjának
meghosszabbításaként. Vörös árhullám fröcskölte össze a földet,
és Brandeis feje messzire repült, mielıtt a gravitáció lerántotta.
Kuonrat tisztára törölte a kardját, a penge még gızölgött a
vértıl.
– Az Úr akarata nem számít. Csak az enyém.
Megfordult, elhőlt arcodba nevetett, és azt mondta, neked
valami sokkal jobbat tartogat. Olyasmit, ami a legkevésbé sem
fájdalommentes, és nem ilyen irgalmasan gyors. Végtére is a te
szökésed jóval tovább tartott, mint a Brandeisé.
Kuonrat maga köré győjtötte zsoldosait, és kiosztotta a
feladatokat. Az emberek harmada átfésüli az erdıt rızse, gallyak
után. A második harmad minden értéket összeszed Heinrich
viskójából – ételt, pénzt, ruhát –, amit a sereg felhasználhat vagy
elcserélhet. A többieket arra utasította, hogy készítsenek elı
téged.
A katonák elcipeltek Brandeis holtteste mellıl. A nyakából
még mindig folyt a vér, terebélyesítve a jókora véres foltot a
hóban. A zsoldosok nekilöktek Heinrich viskójának, háttal a
falnak. Addig rugdosták a bokád, míg szét nem terpesztetted a
lábad, aztán a karodat széthúzva felfeszítették az építményre.
407
 Pandora’s TeAm
Amikor ellenállást tanúsítottál, megvertek, arcon köptek és
nevettek, mintha ez valami remek tréfa volna.
Odasétált hozzád egy katona, a többieknél termetesebb,
fejszével a kezében. Szívem a torkomban dobogott, mert biztos
voltam benne, hogy meg fog csonkítani. De nem ez történt. A két
katona, akik a karodat feszítették, kibontotta ökölbe győrt
ujjaidat, hogy nyitva legyen a tenyered. Egyikük odafogott
valamit a jobb kezedhez. A megtermettebb katona fordított egyet
a fejszén, s ekkor rájöttem, hogy az a valami egy szög. A katona a
fejsze fokával, akár egy kalapáccsal, beverte a szöget a
tenyeredbe. A távolság dacára hallottam kezed csontjainak
kitekert csirkenyakra emlékeztetı reccsenését. Üvöltöttél és
rángatóztál, próbáltad kitépni a kezed, de erısen tartották. A bal
kezeddel folytatták, újabb szög a nyitott tenyérbe, újabb
vérfröccsenés a falra. Vállad hasztalan rángott, és úgy tőnt, hogy
az erek mindjárt szétrobbannak a nyakadon.
A katonák ezután a lábadat próbálták lefogni, de te vadul
rúgkapáltál szörnyő kínjaidban. Így a fejszés ember a fejsze
élével keményen lesújtott a lábadra térd fölött, ahol a szalagok a
csonttal találkoznak. Combod összerándult, de a lábad szára
ernyedten lógott, és úgy himbálódzott, mintha félig átvágott
spárgával kapcsolódna a testedhez. A katonák újból felröhögtek,
még egy remek tréfa, és a kezedbıl tovább ömlött a vér a falra.
Megragadták a bokádat, és innentıl már nevetségesen
egyszerő volt odaszögezni a lábfejedet a falhoz, vagy tíz
hüvelykkel a hóréteg fölött. Iszonyú volt szétforgácsolódó
csontjaid hangja, oly vékonyak a lábfej csontjai, és a vér, annyi
rengeteg vér folyt. Ahogy lógtál a kezeden, olyan volt, mintha
lebegnél; mintha máris szellem volnál, amely a ház körül kísért.
Azt akarták, hogy lehúzzon a súlyod, mert úgy még
fájdalmasabb. Örömüket lelték benne, hogy a szögek nem
nagyon bírnak megtartani, és vígan vertek újabb szögeket az
alkarodba, hogy ne zuhanj le mindjárt a falról. Tested ontotta
408
 Pandora’s TeAm
magából a vért, Brandeis fejetlenül hevert a vörös havon, a folt
egyre terebélyesedett, egyre pirosodott, s egyre csak párállott.
Elıvettem az íjat, és léptem egyet a borzalom felé, legszívesebben
rohantam volna hozzád, de amikor születendı gyermekünk
köldökzsinórja visszarántott, rá kellett jönnöm, hogy semmit sem
tehetek. Az íjpuska a kezemben lógott hiábavalóan, és úgy
dörömbölt a szívem, hogy biztosra vettem, a zsoldosok a
viharban is meghallják. Fel is zokogtam, nem bírtam
visszatartani, de az egyik énem nem bánta volna, a másik pedig
kifejezetten kívánta, hogy elfogjanak, kívánta a halálomat, mert
hát minek éljek most már? De nem hallottak meg, a szél elfújta a
felılem jövı zajokat, és amúgy is lefoglalta ıket a röhögés, egy
ütemre nevettek a véred csepegésével, és semmit sem tehettem
úgy, hogy veszélybe ne sodorjam gyermekünk életét.
Szállingóztak visszafelé a tőzifáért szalajtott zsoldosok, és
Kuonrat a lábad alá mutatott. A fát magas halomba rakták
alattad. Tudtam, mi következik. A szél meg a hó csapkodása
megnehezítette a tőzgyújtást, de a zsoldosok már hozzászoktak,
hogy a vadonban élnek, ezért testükkel könnyedén felfogták a
szélrohamokat. Nemsokára kipattant egy szikra, s az ágak izzani
kezdtek, füst szállt, és hallottam a fanedv pukkanásait, ahogy
felcsapott a tőz; eltört csontjaid ropogása jutott eszembe róla.
Apró lángnyelvek nyújtóztak a lábujjaid felé, de nem emelhetted
feljebb a lábad, hiszen odaszegezték a falhoz. Azután Kuonrat
utasította az íjászait, hogy vegyék kézbe fegyverüket, és gyújtsák
meg nyilaikat a tőzben, mire az íjászok pontosan ezt tették, és
amikor már lángoltak a vesszık, félköralakzatba fejlıdve célba
vettek. Kuonrat úgy rendelkezett, hogy ne öljenek meg, de a
testedhez minél közelebb érjenek célt a nyilaik, ez volt a játék
lényege, az értelme pedig, hogy felgyújtsák a falat, s így lassan,
minden oldalról égj el, ne csupán alulról felfelé. Aztán
Kuonratnak jobb ötlete támadt, és megváltoztatta az utasítását;
azt mondta az íjászoknak, hogy eltalálhatják a tested, de csakis
409
 Pandora’s TeAm
olyan pontokon, amelyek nem halálosak – célozhatnak a karodra
meg a lábadra, de a fejedre meg a mellkasodra nem –, és derős
jókedv áradt a hangjából, leírhatatlan büszkeséggel töltötte el a
saját éleselméjősége, mire az íjászok felemelték íjukat, hangosan
kiáltozták a testrészeket – bal kéz! – jobb lábfej! – felsıcomb! –, és
többnyire telibe találtak. Amikor egy nyílvesszı eltalálta a célt,
mindenki éljenzett, a mellélövıket mindenki lehurrogta, akár
valami karneváli mulatságon, s a lángok közben egyre
duzzadtak alattad, a nyilak az egész tested körül új lángokat
élesztettek.
A zsoldosok nevetését és vidám rikkantásait túlkiabálva
Kuonrat végsı búcsút vett tıled:
– Minden ég, ha elég forró a láng. A világ nem több
olvasztótégelynél.
Ekkor már tudtam, mit kell tennem.
Benyúltam a kabátom alá a nyakláncomért. Kezembe
szorítottam a Sunder atya áldását viselı nyílhegyet, és erıért
imádkoztam.
Felemeltem az íjat. Próbáltam felidézni a tıled kapott leckét. A
légzésen múlik minden, mondtad, a fegyver akkor lesz biztos a
kezedben, ha lelassítod a lélegzeted. Be, ki, egyenletesen, be, ki, célozz.
Még egyszer ellenıriztem, jó helyen van-e a vesszı. Tudtam,
hogy csak egy lövésem lesz, életem elsıje és utolsója. A légzésen
múlik minden. Bízz a nyílvesszıben. Nyugodtan.
Fohászkodtam az Úrhoz, hogy a nyíl a hóviharral és a
condottával dacolva egyenesen a szívedbe fúródjon.

410
 Pandora’s TeAm

XXVIII.

KARÁCSONY ÉS BÁLINT-NAP KÖZÖTT Marianne Engel leállt a

faragással. Egyetlen január végi délután vonult csak le a pincébe,
hogy befejezze a vízköpıt, amelyik akkor maradt félbe, amikor
az ájulása miatt kórházba került. Miután gyorsan és drámai
felhangok nélkül teljesítette ezt az apró kötelességet, újból a
felépülésére koncentrált – és visszatért a szakácskodáshoz.
Mióta kiengedtek a kórházból, Marianne Engel egyszer
rukkolt csak elı különleges lakomával: a japán kajával Szei
meséjének estéjén. Ebben az idıszakban viszont három-négy
naponta vásárolni járt, aztán meg órákra eltőnt a konyhában.
Amikor elıkerült, szervírozta a világ valamely újabb
tájegységének finomságait.
Szokatlan kulináris kitérıként Ázsia és Európa területérıl a
szenegáli az emlékezetesebb kínálatok közé tartozott.
Étvágycsinálónak bundában rántott fekete szemő babot ettünk,
meg sült útilaput, utána édes tejrizslevest, amit szombinak
neveznek. A fıételek: jassza csirke egy éjszakán át pácolva,
hagymával összesütve, citromos, fokhagymás-mustáros
szószban; cébu zsen, hal paradicsomszószban zöldséges rizzsel,
Szenegál nemzeti eledele; mafé, földimogyorószószos húsétel,
ami készülhet csirkébıl, bárányból vagy marhából – Marianne
persze mindhárom verzióban elkészítette; valamint tenger
411
 Pandora’s TeAm
gyümölcsei ragu garnélarákkal, sügérrel és éretlen banánnal.
Desszertnek Cinq Centimes, a piacokon népszerő „ötcentes”
mogyorós süti meg ngalaksz, köles alapú kuszkusszal készült
cukrozott zabkása. A kísérıitalok: mangó, hibiszkusz és a
majomkenyérfa gyümölcsének leve, lezárásképpen tea. De
bármennyire élveztem is a lakomázást Marianne Engellel, az
evések legnagyobb elınye az volt, hogy tetovált angyalszárnyai
kezdtek újra kigömbölyödni a kalóriáktól.
Mindenkinek jól alakultak a dolgai, ebben a században
legalábbis: Marianne Engel egészsége visszatérıben volt; Sayuri
arról számolt be, hogy a Gregor szüleinél tett látogatása hatalmas
sikerrel zárult; Gregor pedig kávé mellett megvallotta nekem,
többé-kevésbé biztos benne, hogy Sayuri kedveli ıt. Még
Bougatsa is elégedett lehetett, hiszen a gazdi újra naponta vitte
sétálni.
Éjféltájban Marianne Engel meg én gyakran tettünk
kirándulást az óceánhoz. A késıi óra és a csípıs hideg ellenére
rendszeresen lézengett a parton néhány sörözgetı, smacizó
tinédzser. Marianne máglyát gyújtott, igazgatta az égre hamut
repítı tüzet, és megetetett az elmaradhatatlan piknikkosárból,
gyakorta az elızı napi internacionális svédasztal maradékával.
Azért gyújtotta a máglyát, hogy enyhítse a tőztıl való félelmem;
azt mondta, meg kell békélnem az univerzum elemi erıivel.
Végtére is eltőnni nem fognak.
Képtelen voltam egykedvően a tőzre nézni, de meglepı
módon kevesebbet gondoltam a saját autóbalesetemre, mint
tizennegyedik századi alteregómra, aki a falhoz szegezve
emésztıdik a lángokban. Kérleltem Marianne Engelt, hogy
folytassa a történetet, de ı türelemre intett, és megint az egyes
napokról meg az örökkévalóság távlatáról zagyvált. Helyette
más történeteket mesélt, teremtés – meg Armageddon-
mítoszokat, amelyekrıl tudtam, hogy csak kitalációk, de nem
érdekelt. Elég volt, hogy ı hisz bennük.
412
 Pandora’s TeAm
Aztán kitekintett az óceánra, kinyújtotta felé a lábát, és
panaszkodott, hogy nem elég meleg még az úszáshoz.
– Hát – mondta ilyenkor –, nemsokára úgyis itt a tavasz...

***

A nyomásálló ruhától február elején szabadultam meg, s ez

olyan volt, mint kimászni valami ingoványból, miután majdnem
egy évig úszkáltam benne. Lekerült a maszk, és eltőnt a dentális
retraktor, végre visszakaptam az arcom, bár nem azt, amelyikre
régrıl emlékeztem.
Megtapasztaltam az újrakezdéssel járó riadt feldobottságot.
Az én külsımmel nem könnyő együtt élni: a populáris
kultúrában az enyémhez hasonló arccal az ember csak az
Operaház fantomján, az Elm Street-i Freddie Kruegeren vagy a
texasi láncfőrészes gyilkoson találkozik. Persze egy égés túlélıje
is „kaphat magának nıt”, de többnyire csak a tárnából.
Haboztam birtokba venni az arcom, de éppen ezért kellett
megtennem: ha én nem veszem birtokba ıt, elkerülhetetlennek
látszott, hogy az arcom vesz birtokba engem. A közhely szerint
húszévesen az ember arca olyan, amilyennek Isten teremtette,
negyvenévesen viszont olyan, amilyet megérdemel. Ám ha az arc
és a lélek összefonódik, s az arc tükrözni tudja a lelket, ebbıl
egyenesen következik, hogy a lélek is tükrözheti az arcot.
Nietzsche szavaival: „A kriminológusok azt állítják, hogy a
tipikus bőnözı csúnya: monstrum in fronté, monstrum in animo
(szörnyeteg arcban és szörnyeteg lélekben).”
De Nietzsche téved. Én szépségnek születtem, szép voltam
harminc-egynéhány évig, és ez idı alatt egyszer sem engedtem át
a lelkem a szeretetnek. Makulátlan bıröm érzéstelen páncélként
szolgált, ragyogása elbolondította a nıket, miközben minden
valódi érzelmet távol tartva védelmezte viselıjét. A
413
 Pandora’s TeAm
legerotikusabb aktusok pusztán technikai feladatot jelentettek: a
szex mechanikus volt; a csábítás hobbi; folyamatosan
használtam, de ritkán élveztem a testemet. Röviden: csupa olyan
elıny birtokában születtem, amellyel egy szörnyeteg soha nem
rendelkezhet, és mégsem becsültem meg magam.
Most a páncélzatom leolvadt, és nyers seb tátongott a helyén.
Eltőnt rólam a szépség határfala, amivel azelıtt elválasztottam
magam az emberekrıl, és új gát került a helyébe – a rútság –,
mely elriasztotta tılem az embereket, akár tetszik, akár nem. Azt
gondolnánk, az eredmény ugyanaz, de ez nem egészen igaz.
Jóllehet a régmúlthoz képest most sokkal kevesebben vettek
körül, ezek sokkal jobb emberek voltak. Amikor a régi
ismeretségeim épp csak vetettek rám egy pillantást az égési
osztályon, majd sarkon fordultak és elsétáltak, nyitva hagyták az
ajtómat Marianne Engel, Nan Edwards, Gregor Hnatiuk és
Sayuri Mizumoto elıtt.
Minı váratlan sorsfordulat: miután leégett rólam a bıröm,
csak akkor lettem képes végre érezni. Miután fizikailag
visszataszítóvá lényegültem, csak akkor nyílt fel a szemem a szív
lehetıségeire: elfogadtam ezt a förtelmes ábrázatot meg az
undok testet, mert arra kényszerítettek, hogy meghaladjam a
saját korlátaimat, míg elızı testemben elrejtızhettem mögéjük.
Nem vagyok hısi lélek, soha nem is leszek, de jobb ember
vagyok, mint voltam. Legalábbis ezt mondogatom magamban; és
egyelıre beérem ennyivel.

***

Február 13-án éjfélkor Marianne Engel a szobámba lépett, és

kézen fogott. Levezetett a lépcsın, ki a hátsó ajtón. Hullt a hó, s
ettıl úgy tőnt, mintha a kertben felsorakozott kıszörnyetegek
fehér csuklyába burkolóznának.
414
 Pandora’s TeAm
Marianne kinyitott egy kaput, amely a Szent Romanus
mögötti temetıkertre nyílt. A sírkövek szürke nyelvként ütötték
át a hótakarót, lábujjhegyen haladtunk el mellettük a temetı
szívébe, ahol leterítve várt bennünket egy lópokróc. Fejünk felett
a hold tündökletes pörsenés a csillagokból álló libabırön.
Marianne Engel megpróbált gyertyát gyújtani, de a szél folyton
elfújta a gyufát, ami kacagásra késztette. Összébb húzta magán a
kabátot. Borzalmasan hideg volt, de jólesett Marianne közelében
lennem.
– Azért hoztalak ide, hogy elmondjak neked valamit –
mondta.
-Mit?
– Hamarosan meghalok.
Nem, ez nem igaz.
– Mibıl gondolod?
– Csak tizenhat szívem maradt.
– Megéred te az öregasszonykort is – bizonygattam. Mellettem.
– Így is öreg vagyok. – Fáradtan elmosolyodott. – Remélem,
ezúttal nem kerül el a halál.
– Ne mondj ilyet. Nem fogsz meghalni. – Nem fogsz meghalni.
Az arcomra tette a kezét.
– Az utolsó szívet mindig is neked szántam, úgyhogy fel kell
készülnöd.
Meg akartam mondani neki, hogy összevissza beszél, de az
ajkamra siklott az ujja. Én így is beszélni próbáltam, de ı
megcsókolta ajkam keskeny csíkját, és a szavak bent ragadtak a
számban.
– Nem akarok meghalni – suttogta –, de le kell ráznom ennek
a sok szívnek a terhét.
– Ez csak... egy kóros állapot. – Azon tőnıdtem, az iránta
érzett gyengédségem mennyiben támaszkodik a skizofréniájára,
és mennyiben dacol vele. – Tudom, hogy nem akarod elhinni, de
attól még igaz...
415
 Pandora’s TeAm
– Milyen kicsi a hited, és milyen kemény dió hitet ébreszteni
benned – mondta. – De egyszer még hinni fogsz. Most pedig
menjünk be.
Ezt olyan megfellebbezhetetlen bizonyossággal jelentette ki,
hogy már a legrosszabbtól tartottam.
– Miért?
– Mert idekint fagy – mondta, és azt hiszem, látszódott rajtam
a megkönnyebbülés. – Ne aggódj, ma este még nem készülök
meghalni. Sok dolgunk van.
– Miféle dolgunk?
– Például le kell szoktatnunk téged a drogokról. – UGYAN
MÁR. – Tényleg azt hiszed, hogy nem tudok a morfinbeszerzı
akcióidról?

***

Aznap reggel, Bálint-napon, amikor felébredtem, üresen

találtam a kis fadobozt, ahol a dugi morfinkészletemet tartottam.
Betámolyogtam Marianne Engel hálószobájába, aki
mozdulatlanul hevert. Megráztam a vállát, s mikor keskeny rést
nyitotta szemén, a készletemrıl kérdeztem.
– Bújj be mellém. Rendbe fogsz jönni.
– Te ezt nem érted. Egy kígyó van a gerincemben...
– Buta fiú – mondta. – Lehetne annyi eszed, hogy nem
hallgatsz kígyókra. Mindig hazudnak.
– Nem hagytál nekem elég idıt, hogy szokjam a gondolatot –
rimánkodtam. – Holnap leszokom, csak egy napot kérek...
EGÉSZEN KÖZEL VAGYOK MÁR...
– A szenvedés jót tesz a léleknek.
– Nem igaz!
– Ha nem vagy képes szeretni a fájdalmat – próbált pozitív
húrokat pendíteni –, akkor szeresd a tanulságot.
416
 Pandora’s TeAm
...ÉS NEM TEHETSZ ELLENE...
Én inkább tudatlan maradtam volna.
– Van még receptem, és...
– Lehúztam a vécén – felelte –, és dr. Edwards nem ír neked
újat. A hitelkártyádat pedig letiltattam, szóval hacsak nem
szándékozol kirabolni, hogy utcai drogokat vehess, bújj be az
ágyba.
...SEMMIT.
– Aludj – mondta Marianne Engel. – Aludj csak.

***

A morfin a mákból, a papaver somniferumból nyerhetı ki, és F.

W. A. Sertürner német gyógyszerész izolálta elsıként az 1800-as
évek elején. Az elnevezést Morpheuszról, a görög álomistenrıl
kapta, és tanúsíthatom, hogy méltán. A morfinnak van egy olyan
tulajdonsága, ami az éjszakához, a káprázatokhoz köthetı, s ami
azóta színezi életem minden vonását, hogy az anyag elıször
felúszott a vénáimon.
Jóllehet a morfint elsıdlegesen fájdalomcsillapításra
használják, megszabadít a félelemtıl és az idegességtıl,
csökkenti az étvágyat, és eufóriát idéz elı. Valahányszor
belıttem magam, mennyei gyönyör áradt végig a testemben, ami
elviselhetıvé tette az életet. A morfin a szexuális energiámat is
apasztotta, ami legtöbbeknél talán nemkívánatos mellékhatás,
viszont isteni áldás annak a férfinak, akinek pénisze ugyan nincs,
de megmaradt a tesztoszteron-termelı képessége. Hátulütı is
akadt: a szüntelen székrekedés.
Hanem a morfin igazi hatása – alapvetı funkciója – nálam
abban nyilvánult meg, hogy elnémította a kígyót, ha csak ideig-
óráig is.

417
 Pandora’s TeAm
Amikor Marianne Engelhez költöztem, körülbelül egyezred
milligramm volt a napi adagom. A dózis a függıségem
mértékével együtt kúszott felfelé, s a végén már négyszer ennyit
fogyasztottam.

418
 Pandora’s TeAm

XXIX.

UGYE TUDOD, HOL VAGY MOST?

A feketeség az öntudatommal egyszerre érkezett. Azonnal
ébren voltam, szemem tágra nyílt, de nem láttam semmit.
Éreztem a levegı minıségébıl (nyirkos, tömör), hogy zárt helyen
vagyok. A rothadó fa szagával terhes lég már-már túl nehéz volt
a lélegzéshez, hanyatt feküdtem. Fullasztó pánik érzése nyomott.
ITT VAGYOK.
Hallottam – nem is, inkább éreztem – a vidámságot a kígyó
hangjában; soha nem volt még ennyire boldog, mióta befészkelte
magát a gerincembe. A morfin mindeddig kordában tartotta, de
most ezen a helyen megszőnt a védettség. A kígyó diadalittasan
ficánkolt.
NEM TEHETSZ ELLENE SEMMIT.
Próbáltam kinyújtani a karom, de kezem néhány centiméter
távolságban mindenfelıl akadályba ütközött. Egyenletesen sima
fa. Szélessége és mélysége megfelelt a testem arányainak. Csupán
egy olyan doboz létezik, amelyet ember méretőre szabnak.
KOPORSÓBAN FEKSZEL.
Ez nem valóság. Próbáltam felidézni mindazt, amit a morfin
megvonásról tudok, mert az a való, nem ez a képzelt sír.
Valamikor tanultam a leszokásról, de csak mint a diák, aki a
vizsga elhalasztásáért imádkozik. A drasztikus leállás a morfin
419
 Pandora’s TeAm
esetében nem életveszélyes, mint némely más drogoknál, de
furcsa víziókat válthat ki. Nyilván ez is egy vízió.
Számos érv szólt helyzetem valótlansága mellett. Hogyan
vihettek ki a hálószobából, és temethettek el úgy, hogy nem
ébredtem fel? Ha a koporsó fája már elkezdett rothadni, hogy
lehetek ennyi ideje a föld alatt? Miért van még mindig oxigénem?
Mindez képtelenség; éppen ezért: hallucinálok.
De akik hallucinálnak, képesek-e ennek józan felismerésére? A
hallucinációknak definíció szerint irracionálisnak kell lenniük.
Nem éreztem úgy, hogy elvesztettem volna a kapcsolatomat a
valósággal; inkább nagyon is igazinak éreztem az egészet. A
hallucináló ember elemzi a levegı minıségét? Elgondolkozik
arról, hogy mennyi idıbe telik, míg a koporsó fája megadja
magát, vagy hogy mikor találnak hozzá utat a kukacok? Ha ez
csakugyan drogmegvonás, miért nem sóvárgok a szer után?
Tehát bár tudtam, hogy a tapasztalásom nem lehet valódi, el
kellett tőnıdnöm, vajon miért teszek fel ennyire logikus
kérdéseket.
Hamarosan rájöttem: aki leszokóban van a drogról, az
pontosan úgy veszíti el a hidegvérét, ahogy a vigyázatlan
milliomos veszíti el a vagyonát – fokozatosan, majd egészen
hirtelen. Alapos fontolgatás után egyik pillanatról a másikra
minden hatalmamat elvesztettem azzal a valamivel szemben,
amit leginkább az epifánia ellentétének nevezhetünk: ahelyett
hogy a gondolataim tiszta egységbe olvadtak volna, úgy
szaladtak szerte elmém középpontjából, akár egy katasztrófa
epicentrumát elkerülni igyekvı áldozatsereglet.
Noha nem volt helyem, hogy erıt fejthessek ki, tébolyultan
hadonásztam az öklömmel, dörömböltem a fán, amire majd'
kétméteres földréteg nehezedett. Kapartam, míg volt körmöm, és
üvöltöttem, míg a torkom minden reményétkiokádta magából.
Egyszer régen, a kórházban a soros sebtisztító mőveletre várva
azt hittem, tudom, mi a félelem. Hülyeség; nem tudtam én
420
 Pandora’s TeAm
semmit. Koporsóban ébredni, és tudni, hogy már csak a halálra
vársz – ez a félelem.
Hisztérikus kis lázadásom magától értetıdıen haszontalannak
bizonyult. Úgyhogy abba is hagytam. Még ha valahogy át tudok
is törni a fán, halálom tényén ez mit sem változtat, csupán a
módján: nem az oxigénhiány fog végezni velem, hanem a
koporsóba bezúduló föld fullaszt meg. Mert bármennyire
éhezem a levegıt, a föld még nálam is falánkabb. Így aztán
csendesség hullt a dobozomra, akár egy szemfedı. Mivel a
várakozáson kívül mást nem tehettem, úgy döntöttem, hogy
méltóságteljes leszek.
Lélegzésem visszhangzott, mintha ócska kis koncertterem
lenne a koporsóm. Elhatároztam, hogy fülelek, míg már nem lesz
mire, s akkor majd utolsó leheletem lágy hangja is belevész a
sötétségbe. Szelíden megyek el, ígérgettem magamnak, hisz ha a
balesetem súlyosságát nézzük, máris több idı adatott nekem,
mint amennyi kijárt.
Aztán rájöttem, mekkora hülyeség ez az egész halálról való
merengés egy hallucinációban. Semmi baj. Csak nyugodtan. Mit
is tanítottam Marianne Engelnek Németországban? A légzésen
múlik minden. A fegyver akkor lesz biztos a kezedben, ha lelassítod a
lélegzeted. Be, ki, be, ki. Egyenletesen. Nyugodtan. Én vagyok a
fegyver, mondtam magamban; hús-vér fegyver, tőzben edzett és
megállíthatatlan.
Ekkor. Éreztem. Valamit. És ezt a valamit csak olyan szóval
lehet leírni, amelyet nem akarok használni: New Age-es, ostoba
szóval, de muszáj bedobnom, mert sajnos ez az egyetlen jó szó
rá. Éreztem egy jelenlétet. Ott volt mellettem. Egy nı. Fogalmam
sincs, honnét tudtam, hogy nı, de az volt. Nem Marianne Engel,
mert nem stimmelt a lélegzése. Addig a pillanatig fel se tőnt,
hogy képes vagyok a légzésritmusából felismerni Marianne-t, de
képes voltam, és nem ı volt az. Felmerült bennem, hogy a kígyó
szuszogását hallom. A lotyó talán kibújt végre a gerincembıl,
421
 Pandora’s TeAm
hogy szembenézzen velem. Végtére is nem lehet örökké a másik
háta mögött pusmogni.
De nem, emberi test feküdt mellettem békésen. Nevetséges,
hiszen nem volt hely a koporsóban – a képzeletbeli koporsóban –
még egy embernek. Biztos, ami biztos, rátapadtam a falra. A nı
légzése egyenletes volt, s ez valahogy még ijesztıbbé tette.
Kéz érintette az enyémet. Elrántottam a kezem. Meglepett,
hogy érzem a húsát, mert feltételeztem, hogy az entitás
anyagtalan. Kicsiny ujjai voltak, mégis bele tudta erıszakolni a
kezét az enyémbe.
Igyekeztem rettenthetetlen benyomást kelteni, miközben
nekiszegeztem a kérdést, hogy ki ı, de elcsuklott a hangom.
Semmi válasz. Csak a lélegzés. Újra:
– Ki maga?
Ujjai valamicskével erısebben szorítottak, összefonódtak az
enyéimmel. Mást kérdeztem.
– Mit keres itt?
Megint csak a puha, békés lélegzés hangja. Minden feltett, de
megválaszolatlanul maradt kérdés elvett egy keveset a
félelmembıl. Már nem éreztem fenyegetınek, ahogy a nı a
kezemet szorongatja, inkább megnyugtató volt, és hamarosan
olyan érzésem támadt, hogy emelkedem, majdnem mintha –
nem, nem majdnem mintha: határozottan – lebegtem. Hátam
elemelkedett a fától, amin feküdtem.
Levitáló varázslóinasnak éreztem magam, akinek a mágus
vezeti a kezét. Éreztem, amint áthatolunk a koporsó fedelén,
majd felfelé mozgunk a földben. Ahogy közeledtünk a
felszínhez, szemhéjam belsı oldalán narancsszín ragyogás terjedt
szét, és abban sem voltam biztos, hogy lélegzem-e még.
Éreztem a föld lehúzó erejét, amikor kibukkantam a fényre, és
a szín szerterobbant. Néhány hüvelyknyire elemelkedtem a
talajtól. Föld pergett le a mellkasomról, éreztem, ahogy
leszivárog a bordáimról, és alápotyog. Támasztalanul lebegtem; a
422
 Pandora’s TeAm
nı nem törte át velem a sír felszínét. Csak a keze bukkant ki, és
úgy tartott, mint madzag a léggömböt. Keze pár másodpercig
még fogta az enyémet, azután elengedett, és visszasüllyedt a
sírba. Ekkor fogtam fel, hogy a nı elıtt nincs kiút: nem ı volt a
látogató az én koporsómban, én voltam az övében.
Testem leereszkedett a földbuckára. Szemem alkalmazkodott
a fényhez. Hegyen voltam, vízcsobogás hallatszott a közelbıl.
Békés volt, de csak egy pillanatig, azután újból megmozdult
alattam a föld. A pánik elsı rohamában attól féltem, a hallgatag
nı úgy döntött, hogy visszahúz, de nem ez történt. Szerte
körülöttem száz kis kitörés kezdıdött, mintha üreglakó állatok
kaparnák ki magukat a földbıl.
Elıbb csak villanásokat láttam a fényben. Aztán formák
bontakoztak ki: virágok, színtelen szirmú virágok. Közelebbrıl
megnézve láttam, hogy üvegbıl vannak. Liliomok. Ezernyi
üvegliliom virágzott mindenütt, pulzálva csillogó fényük mintha
a belsejükbıl fakadna.
Nyújtottam a kezem, hogy szakítsak egyet. Amint
hozzáértem, a virág megdermedt az ujjam alatt. Üvegbıl jéggé
változott a sok virág – mintha lélekben egyek volnának –, és
kezdtek apró robbanásokban széttöredezni. Mindegyikbıl
ugyanaz a szó szállt ki, nıi suttogás, és együtt szimfóniába
olvadtak, amely úgy hangzott, mint a tiszta szerelem. Aisiteru,
aisiteru, aisiteru.
A liliomdetonáció dominómód söpört végig a hegyen a
horizont irányába. Az eget betöltı aisiteru örömteli takarója alatt
maga a hegy is összerázkódott, megremegett és elbukott,
tundraszınyeggé laposodott. Pillanatokkal azután, hogy
elkezdıdött, körös-körül a virágok fagyott szilánkjaiból,
ameddig csak a szem ellátott, jégmezı lett.
Meredten néztem a jeges pusztaság végtelenjét, és az
könyörtelenül meredt vissza rám. A sarki szél hevesen ostorozta
reszketı testemet. Most már biztosan tudtam, hogy meztelen
423
 Pandora’s TeAm
vagyok, csak az angyalérmés nyaklánc volt rajtam, amitıl soha
nem váltam meg.
A sír eltőnt – persze, hiszen az egész hegy is megsemmisült –,
hőlt helyén egyszerő csuha hevert. Fölemeltem, hogy magamhoz
mérjem; földet hullajtott, amit a szél porbalettja azonnal táncba
vitt. A csuha túlontúl kicsi volt, de jobb híján belebújtam. Pont
olyan nevetségesen festettem, mint egy összeégett férfi egy
picinyke nı ruhájában, de amikor az ember meg akar fagyni,
nincs értelme, hogy a divat miatt fıjön a feje.
A csuha ugyanaz volt, mint amelyiket a japán nın láttam a
halloween-bulin. Minden bizonnyal ez is meg a sír is, ahonnét
elıkerült, Szeihez tartozott.

***

Elnyelt ennek az új világnak a szikrázó sivársága. A díszlet

teljesen megváltozott: a létezı legkisebb és legfeketébb helyrıl a
leghatalmasabb és legfehérebb helyre jutottam. Mérföldes
távolságban én voltam a legmagasabb objektum, nagyságomat
pusztán annak köszönhettem, hogy van lábam, amire ráállhatok,
mégis eltörpültem a beláthatatlan ég alatt. A tundrán az ember
egyszerre érzi magát óriásnak és jelentéktelennek.
A vékony csuha nem védett meg a hidegtıl, és a szél a
csontomig hatolt. Látóterem peremén mozdult valami. Kezdıdı
hóvakságomban szememet erıltetve próbáltam bizonyságot
szerezni a látványról: cammogó tömeg körvonalazódott a gonosz
üresség elıtt. Az alak mintha felém tartana, de nehéz volt
megállapítani ilyen sima terepen. Megindultam felé. Bármi is az,
nem lehet rosszabb, mint egy helyben ácsorogva várni a
hipotermia beálltát.
Egy idı után rájöttem, hogy a felém haladó objektum
férfiember. Muszáj segítenie rajtam, gondoltam, mert ha nem
424
 Pandora’s TeAm
segít, azzal megöl. Az elsı részlet, amit ki tudtam venni, a dús,
vörös hajzata volt, ami úgy virított a hóban, akár vérpetty a
lepedın. Aztán láttam, hogy nehéz prémekbe burkolódzik, és
vastag csizmát visel. Nadrágja vastag bır, kabátja valami állatból
készült. Vállára vetve mintha összekötözött szırméket cipelne.
Pára gomolygott a szájából. Jég dermedt a szakállára. Már közel
volt. Szeme szögletében mély árkok futottak, és idısebbnek
látszott a koránál.
Amikor odaért hozzám, felém nyújtotta a vállán cipelt
csomagot, és azt mondta:
– Farðu í petta. – Értettem, mit jelent: Ezeket vedd fel.
Szétbontottam a csomagot, amirıl kiderült, hogy egy teljes
öltözet ruha, vaskos, védelmet nyújtó irhák. Gyorsan magamra
kapkodtam ıket, és hamarosan éreztem is, ahogy átmelegszik a
levegı a testem és burka között.
– Hvað heitir pú?– Hogy hívnak? Döbbenten hallottam, hogy
magam is izlandiul beszélek.
– Sigurðr Sigurðrsson vagyok, és velem jössz.
Válasza megerısítette a kilétére vonatkozó tippemet; de csak
tétován, mert hát itt van – akárhol legyen is ez az itt – Sigurðr ép
testben, a halála módjának ellenére. Ami tőnıdésre késztetett,
hogy vajon az én testem miért van még mindig összeégve.
– Hová megyünk? – kérdeztem,
– Nem tudom.
– Mikor érünk oda?
– Nem tudom. – Hunyorgó szemmel fürkészte a horizontot. –
Hosszú ideje vándorolok. Bizonyosan közel járok már.
Sigurðr kardhüvelyt viselt a derekán, ugyanazt, amelyik a
táncuk közben Szei csípıjét verdeste. Kígyó markolatánál fogva
kihúzta Sigurðrsnautrt, és átadta nekem az övet meg a hüvelyt.
– Tedd fel ezt. Szükséged lesz rá.
Miért? – kérdeztem. Azt válaszolta, nem tudja.

425
 Pandora’s TeAm
Eldobtam Szei csuháját, azt gondolván, most már
szükségtelen, hiszen van irhám. Sigurðr felvette és visszaadta.
– A Helben mindent fel kell használnod, amid van.
Derekamra kötöttem a csuhát, második övként amellé,
amelyet az imént Sigurðrtól kaptam. Megkérdeztem, honnét
tudja, merre kell menni.
– Nem tudom – válaszolta. Sigurðr remek beszélgetıpartner
volt. Kardját használta vándorbotként, a penge minden lépésnél
belevágott a hóba. Ahhoz képest, hogy nem tudta, merre megy,
meglehetısen elszántan törtetett.
– Ez most hallucináció? – Elképesztıen furcsának találtam,
hogy hallucinálás közben arról érdeklıdöm, hallucinálok-e,
ráadásul olyan nyelven, amelyen nem értek. (Ha már itt tartunk,
hány ember van a világon, aki tudja, hogy a hallucináció
izlandiul ofskynjun?) Sigurðr azt válaszolta, nem hiszi, hogy ez
ofskynjun lenne, de semmi sem biztos.
Gyalogoltunk. És gyalogoltunk. És gyalogoltunk. Napokig,
bár a nap soha nem nyugodott le. Lehet, hogy most azt hiszik,
túlzok, és igazából úgy értem: napoknak tőnı órákig
gyalogoltunk. De nem, úgy értem: napokig. Szüntelen
fáradtsággal vándoroltunk, miközben egyszer sem szorultunk rá
az alvásra, és a rossz térdem ellenére úgy éreztem, a
végtelenségig tudnám folytatni. Felidéztem magamban a világ
legészakibb peremvidékeit, ahol a nap fél éven át uralja az eget.
Nekünk is olyan sokáig kell menetelnünk?
Sigurðr továbbra is szők- és zavaros szavú maradt; az egyetlen
hang, ami hallatszott felıle, enyhén dallamos csörgés volt a
prémjei alatt, a nyaka körül. Idıvel már nem is szóltam hozzá,
csak ha megakartam nevettetni. Egyszer sem sikerült. Olykor
abbahagytam a gyaloglást, hogy megtörjem valamivel a
monotóniát. Kérleltem, csak egy percet várjon, de ı állandóan azt
hajtogatta, hogy nincs idı pihenni. Amikor megkérdeztem,
miért, azt válaszolta:
426
 Pandora’s TeAm
– Mert oda kell érnünk.
Amikor megkérdeztem, hol van az „oda”, nem tudta. Erre
közöltem, hogy ha nem tudja, akkor én meg nem látom értelmét,
hogy tovább kövessem. Felhorkant, azt mondta, bátran
meghozhatom ezt a buta döntést, és folytatta az utat nélkülem.
Mikor már kezdett volna eltőnni a szemem elıl, bicegı léptekkel
utánaszaladtam. Mert persze szükségem volt rá – mihez
kezdenék egymagamban ezen a helyen? Így hát baktattunk
mindig csak elıre, arra a helyre, amit Sigurðr megnevezni, én
pedig elgondolni voltam képtelen.
Egy hallucináció izgalmasabb is lehetne, gondoltam. Unalmas
dolog napokig caplatni a tundrán, és meglepett, hogy ilyen
földhözragadtan hallucinálok, és ilyen hosszan. A hideg túl
metszı volt; a hó kavargásának véletlenszerősége túl tökéletes;
és túl hitelesen kínzott a fáradtság, hogysem a képzeletem játéka
legyen. Egy valaminek a realitása látszott kétségesnek: hogy
bírom pihenés és evés nélkül.
Persze hogy káprázat volt. Klassz kis hideg, elnyújtott
hallucináció. A megvonás nem lehet ilyen. Hacsak...
– Sigurðr, meghaltam?
Végre elnevette magát.
– Te csak látogató vagy itt.
Ha ez Sigurðr terepe, amint a koporsó Szei terepe volt, akkor
többet akarok tudni róla. Mindenrıl. Eldöntöttem, hogy
félrevetek minden finomkodást.
– Ez a hang, ami a nyakad felıl jön... az ékköves lánc csörög
így, ami valamikor Svanhildré volt?
Megtorpant, talán azt latolgatta, megmondja-e. Megmondta:
– Igen.
– A nyílhegyes lánc is nálad van?
– Az Friðleifré lett.
– Megváltoztatták a nevét, már Sigurðrnak hívják.

427
 Pandora’s TeAm
Néhány pillanatig nem szólt, majd a leglágyabb hangon,
amelyet alkalmam volt hallani tıle, így válaszolt:
– Igen, tudok róla. Nagy megtiszteltetés ez nekem.
– Mesélsz nekem Einarról?
Ettıl a kérdéstıl újrakezdte a menetelést.
– Az a történet nem neked szól.
– Ismerem a történetet.
Sigurðr megfordult, és merın rám szegezte a tekintetét.
– Nem. Te Marianne verzióját ismered, és az egészen más.
Hogy merészeled azt gondolni, hogy ismered a szívemet, amikor
még a magadét sem érted?
A vikingek aztán a legváratlanabb pillanatban képesek
lehengerelni az embert az ékesszólásukkal. Befogtam a szám, és
gyalogoltam tovább.
Egyre az járt a fejemben, hogy mindjárt megpillantok valamit
a távolban, de soha nem volt ott semmi. Egyre az járt a fejemben,
hogy völgyre nézı hegyháthoz érkezünk, vagy mohával benıtt
gránitcsúcsokat pillantunk meg, de mindegyik „hegyhátról”
kiderült, hogy csak a horizont helyébe lépı horizont.
Imádkoztam, hogy törje meg végre valami a monotóniát. Egy
sziklatömb. Egy jávorszarvas patanyoma. Megfagyott szánhúzó
kutya. Egy ember neve lendületes, sárga betőkkel belepisálva a
hóba. De csak még több jég fogadott, és még több hó. A
harmadik napon (azt hiszem, a harmadik volt) egyszerően
megálltam. Feladtam.
– Nincs ott semmi. Akármit keresel... – Elakadt a hangom. –
Sigurðr, több mint ezer éve menetelsz „oda”, és azt sem tudod,
hová.
– Az ember addig vándorol, amíg meg nem érkezik – mondta
–, s te már eleget jöttél.
Ez a hely egy cseppet sem különbözött a tundra bármely
másik helyétıl. Karom széttárva körbefordultam, hogy ezt
érzékeltessem.
428
 Pandora’s TeAm
– Mégis mirıl beszélsz?
– Nézz az égre.
Feltekintettem. Annak dacára, hogy mérföldekre nem volt
senki, egyetlen lángoló nyílvesszı repült pontosan felém.
Meg akartam mozdulni, de megdermedtem, csak arra voltam
képes, hogy eltakarjam a fejem. (Bár Marianne Engel meséinek
ismeretében alighanem ésszerőbb lett volna, ha a szívemet
takarom el.) A nyílvesszı célját tévesztve, pár hüvelykkel
mellettem fúródott a talajba, és a föld meghasadt, akár egy
állkapcsát szétrepesztı, albínó szörnyeteg. Óriási jégszelvények
recsedeztek-csavarodtak, és kezdtek vad repkedésbe
körülöttünk. Egy nagyobb darab vállon talált, nekitaszított egy
másik érdes tömbnek. Tiszta pillanat következett, hasonlatos
ahhoz, amikor áthajtottam a szakadék peremén; minden
lelassult, s láttam, ahogy az esemény kibontakozik. Víz tört fel
lomhán a talaj egyik repedésébıl, és végre megértettem, miért
nem akadt utunkba gyaloglás közben valamilyen
megkülönböztetı jel. Nem földön jártunk, hanem masszív
jégmezın. Fagyott táblák piruetteztek körülöttem, és hamarosan
megéreztem a gravitációt, ami az újonnan felfedezett tenger felé
szívott.
Azonnal belém mart a hideg. Prémjeim használhatatlanná
váltak; sıt ennél is rosszabb történt, mert felitták a vizet, és lefelé
húztak. Elıször még meg bírtam kapaszkodni a hasadozó jég
felszínén, ujjaim belemélyesztettem minden kezem ügyébe akadó
résbe. Éreztem, ahogy testem melege a hasam mélyére szivárog,
de nemsokára már ott sem lehetett biztonságban. Éreztem, ahogy
lassúdnak a mozdulataim, és olyan hevesen vacogtam, hogy a
fogaim keltette ricsaj elfojtotta a körülöttem töredezı jég hangját;
azon tőnıdtem, vajon a keloidos hegeim is kékülnek-e már.
Sigurðrt nem láttam sehol. Biztosan elnyelte a rianás.
Nagyobb tömb súrlódott testem bal felének, egy másik a hátamra
cuppant. Körbekerítettek, egyre közelebb tolultak, nyomtak
429
 Pandora’s TeAm
lefelé. Akármelyik tudós megmondhatja, hogy a jég egyenletes
eloszlásra törekszik a víz felszínén, éppen most is azon
fáradozott, hogy befedje a nyílvesszı ütötte lyukat. Úgy látszik, a
fizika alaptörvényei még egy hallucinált óceánban is érvényesek;
ez kétségkívül mosolyt csalna Galilei arcára.
Nem tudtam tovább a víz fölött tartani a fejem, a jég
karfiolfülemen kop-kop-kopácsolt, és lehunytam a szemem, mert
ezt teszi az ember, amikor alámerül. Éreztem, ahogy testem
beszünteti mőködését. Így ér hát véget. Hullámok között.
Elengedtem magam, és tulajdonképpen megkönnyebbültem.
Egyszerőbb lesz ezen a módon.
Nem okozott gondot percekig visszatartani a lélegzetem,
miközben mindvégig lefelé lebegtem, aztán belefáradtam, hogy a
tüdım összeomlására várjak. Felnyitottam a szemem arra
számítva, hogy egy-két méternél nem látok majd messzebb.
Miként korábban a jég hátán nehéz volt felmérni a távolságot,
ugyanúgy alatta is: megint nem volt perspektívám. Se halak, se
más élılények, se hínár, csak a tiszta víz. Buborékok pezsegtek
elı ruhám redıi közül, és felkapaszkodtak a testemen, míg el
nem akadtak szemhéjam sarkában. Vicces. A valódi világban
nem tudtam könnyezni, de a víz alatti világban levegıkönnyeket
sírtam.
Ragyogás támadt a fejem fölött, a távolban. Megtört a buborék
könnycseppjeimen, és azon tőnıdtem: ez az a bizonyos fényfolyosó,
ami a mennyországba vezeti a holtakat? Baromira kétlem. A dolgok
eddigi alakulása alapján feltehetıen azoknak a kardfogú
halaknak az egyikét látom, amelyek foszforeszkáló
lebernyegekkel csalogatják magukhoz a prédát. Mint kiderült
azonban, a ragyogás nem a mennyország kapuja volt, s nem is
egy machiavelliánus hal. Hanem a jégbe fúródott lángoló nyíl
tüze, amit most Sigurðr fogott a kezében, miközben felém úszott
az óceánban.

430
 Pandora’s TeAm
A fény (a tőz, ami nem alszik ki a vízben: ennyit a természeti
törvények természetfölötti körülmények közötti
alkalmazhatóságáról) Sigurðr szakállán játszott, és kiemelte a
szeme körüli árkokat. Hosszú, vörös haja világító hínárglóriaként
terült szét a feje körül, s a viking békésen mosolygott, mintha
valami csodálatos történne éppen. Úgy tartotta oda nekem a
nyilat, akár egy olimpikon, amikor továbbadja a fáklyát, és
mindeközben egyre folytatódott lassú alászállásunk a vízben.
Ujjaim összezárultak a vesszın, fantasztikus melegség áradt szét
a testemben, Sigurðr pedig úgy mosolygott, mint aki teljesítette a
kötelességét. Mint akire örökké emlékezni fognak.
Helybenhagyóan bólintott, majd messzire rúgta magát, s
immáron egyedül folytattam sikló zuhanásomat.
Keresztülzuhantam az óceán fenekén.
Csak pár métert estem, mielıtt talajt fogtam. Amikor
felnéztem, az óceán – a víznek most mennyezetként kellett volna
fölém borulnia – már eltőnt. Lábam szilárd talajt érintett, a fény
az óceán kristálykékjérıl halottszürkére fakult.
Göcsörtös fák sötét erdejében voltam.

***

Léptek dobogtak az erdı talaján, a hangokból ítélve legalább

három irányból. Ágak törtek, bozót zizegett. Feltartottam a
nyilat, mintha fáklya lenne. Négylábú állat tőnt fel egy villanásra
a fák törzse között, aztán megpillantottam még egyet. Hányan
vannak? Ketten – nem, ott egy másik!
Három legalább! Mik ezek? Agyam sorra vette a legvadabb
lehetıségeket: oroszlán, leopárd, esetleg farkas. Ha értem jöttek,
hogyan védjem meg magam? Volt viking kardhüvelyem kard
nélkül; meg egy buddhista csuhám hit nélkül.

431
 Pandora’s TeAm
Közvetlenül elıttem kisebb dombon átívelı ösvény szelte át az
erdıt, és már hallottam is egy másik, merészebb állat közeledtét.
Ott, most átsejlik a fák közt. Kétlábúnak látszott, talán valami
mesebeli majom? De mégsem. Ahogy elıbukkant, rögtön láttam,
hogy ember, dísztelen ruhájú, terebélyes pocakú, borostás állú.
Amikor észrevett, széles mosoly ömlött el az arcán, és ölelésre
emelte a karját, mint aki rég nem látott öreg barátját üdvözli.
– Ciao!
– Tu devi essere Francesco. – Biztosan te vagy Francesco. Sigurðr
társaságában értettem izlandiul; vele értettem olaszul.
– Si – bólintott rá, és megfogta a kezem. – Il piacere é mio.
– Nem, én örülök. Egy közös barátunk megmutatta nekem
néhány munkádat. Szépek.
– Á, Marianna! – sugárzott Francesco. – Én csupán egyszerő
kézmőves vagyok. Látom, magaddal hoztad a nyilat. Jó. Még
szükséged lehet rá.
– Most mi lesz? Kérlek, ne mondd, hogy nem tudod.
Francesco úgy nevetett, hogy rengett belé a sörhasa.
– Sigurðr egy kicsit mindig zavaros fejő volt, én viszont
pontosan tudom, hová megyünk. – Hatásszünetet tartott. –
Egyenest a pokolba.
Elismerésre méltó, ha valaki rezzenéstelen arccal közöl egy
ilyen hírt; önkéntelenül felnevettem.
– Hát, azt hiszem, már úgyis kezdek hozzászokni.
– Ez a pokol jóval bonyolultabb, úgyhogy csak ne ilyen
vidoran. – De az intelem után biztatásképpen hozzátette: –
Marianna kért meg rá, hogy legyek a vezetıd. Imádkozott érted.
– Kezdetnek nem rossz. – Így indultunk útnak az alvilágba.
Egy lángoló nyílvesszı, a derekamra tekert buddhista csuha, a
viking hóruha meg egy üres kardhüvely képezte a
fegyvertáramat, s egy tizennegyedik századi patkolókovács
kalauzolt. Jobban már nem is lehettem volna felkészülve.

432
 Pandora’s TeAm
***

Áthaladtunk egy sor kapun, és hamarosan folyóhoz értünk,

amelyre nyomban ráismertem Marianne Engel felolvasásaiból.
– Az Akherón.
A folyó maga volt a borzalom: rianó jég, hulladék és torz
szörnyalakok. Rothadó húsdarabok úszkáltak benne, mintha
ezeréves koporsók tartalma elegyedett volna alvadtvérrel.
Mindent a romlás bőzös párája itatott át. Csak részben ember
formájú szinte-lények bukdácsoltak a fertelmes lében. Esdeklı
szájak kiáltoztak irgalomért; tudtam, hogy ezek a teremtmények
menthetetlenül, örökkön-örökké fuldokolni fognak.
Köd szállt fel a folyóról. Azon át ringott felénk, oly békésen,
mintha az áramlatok fölött siklana, Kharónnak, a révésznek a
ladikja. Sötét emberszerőség volt, legalább nyolc láb magas,
szakadozott, mocskos köpönyegben. Szakálla akár a csomós
hínár, és csak félig volt orra, a másik felét a harapásnyomokból
ítélve harc közben tépték le róla. Aszott szájából szuvas fogak
meredeztek csorbán és törötten. A bıre szürke, nedves és szívós,
akár egy dögrováson lévı tengeri teknısé, két keze bütykös
szálfát markoló, artritiszes karom. Üres szemgödre mélyén izzás:
két szeme egy-egy tőzkerék volt. Ahogy a part felé kormányozta
ladikját, beszéd helyett mennydörgésként dübörögtek a szavai.
– EZ MÉG NEM HALT MEG.
Noha Francesco sem volt kis ember, Kharón mellett hitvány
paránynak látszott. Mégsem hajtott fejet a révész elıtt, hanem
peckesen így felelt:
– Ez most egészen kivételes eset.
Kharón, aki közben kikötött, elutasító mozdulatot tett a
karmaival.
– İ NEM KELHET ÁT.

433
 Pandora’s TeAm
– Hosszú út áll mögötte, ezért kérlek, hallgass meg bennünket.
Légy kegyes hozzánk, kik oly gyarlók vagyunk hozzád képest.
Mikor is volt, hogy utoljára élı lélek látogatott ide?
– ENGEM NEM TUDSZ RÁSZEDNI. İ NEM KELHET ÁT ITT. MÁSIK
CSÓNAKNAK KELL ÁTVINNIE.
– Kharón, ne hamarkodd el a döntésed – mondta vezetım. –
Ezt az utazást nálunk hatalmasabb erık kezdeményezték.
Kharón rám szegezıdı tekintetét ítéletnek éreztem, mintha
lelkem legalantasabb szegleteibe pillantana bele. A lángoló nyilat
egészen közel tartottam a testemhez, félı volt, hogy tüzet fog a
ruhám, de kellett a melegség a szúrós szempárral szemben.
Kharón ismét Francescóhoz fordult.
– FOLYTASD.
– Arra kérünk, hogy engedj átkelni minket. Hoztunk
fizetséget. – Francesco enyhén meghajolt, és felmutatott egy
aranypénzt.
– EZ AZ EGYIKİTÖK FIZETSÉGE.
– Helyesen mondod. – Amikor Francesco intett, hogy lépjek
elıre, megráztam a fejem. Ki visz magával pénzt egy hallucinációba?
Mire Francesco megütögette a mellkasát, hogy emlékeztessen
arra, ami a nyakamban lóg.
Levettem az angyalérmét a láncról, és Kharón karmába
ejtettem. Azt a felét különös alapossággal szemlélte meg, amelyik
a sárkányölı Mihály arkangyalt ábrázolta. Furcsa kifejezés
suhant át az arcán; az volt az érzésem, hogy ocsmány szája így
imitálja a mosolygást. Oldalt lépett, és egyik karját kiterjesztve
jelezte, hogy a csónakba léphetünk. Francesco bólintott.
– Nagyra értékeljük a jóindulatod.
A révész a zavaros vízbe merítette szálfáját, és az Akherón
közepére lökött minket. A koponyákkal és emberi hajból szıtt
kötelekkel díszes ladik rothadt fából készült, az orrban tátongó
réseken mégsem hatolt be a víz. Kisebb örvények kavarogtak

434
 Pandora’s TeAm
mindenütt, és lerántották az örökkön fuldokló testeket. Kharón
idınként rásózott evezıjével egyik-másik bőnösre.
A távolban két alak, akik egyre közelebb küzdötték magukat a
ladikhoz, furcsamód ismerısnek tőnt. Egy férfi meg egy nı. De
elterelte a figyelmemet egy másik illetı, aki a csónak közvetlen
közelében jajongott. Nagyot nyelt a folyó undok vizébıl, ahogy a
többi bőnös belécsimpaszkodott. Vadul kapkodott valami
fogódzó után, és lerántott magával egy levágott lábat.
Látva rajtam az utálkozást Francesco azt mondta:
– Senki sem véletlenül kerül ide. A pokol az ı választásuk,
hiszen a megváltás mindenki számára elérhetı. A kárhozottak
maguk választják a sorsukat azzal, hogy készakarva
megkeményítik a szívüket.
Nem érthettem egyet.
– Senki sem akar kárhozott lenni.
Francesco a fejét rázta.
– Pedig olyan könnyen elkerülhetnék.
A férfi meg a nı most már elég közel volt, hogy biztosan
megállapíthassam (már amennyire biztos lehet egy megállapítás,
ha rothadó tetemekrıl van szó), Debi és Dwayne Michael Grace
az. Könyörögtek, hogy segítsek rajtuk, nyújtogatták felém törött
ujjú kezüket. Ám a bőnösök hordája kérlelhetetlenül kapkodott
utánuk. Debi talán elérte volna a ladikot, ha az alámerüléstıl
rettegı Dwayne nem akaszkodik rá. Debi ugyanezt tette;
mindketten a másik rovására próbáltak a felszínen maradni és
elevickélni a nyüzsgı sokaságtól. Egymással való hadakozásuk
csak felgyorsította közös bukásukat.
Kharón hamarosan kitett bennünket a túlparton, és
visszakormányozta csónakját a sőrőbe.
– Azt hiszem, elég jól viseltem – szólaltam meg, miközben
hasztalan próbáltam mosolyogni. – Dante elájult, amikor
Kharónnal találkozott.

435
 Pandora’s TeAm
***

Hegy magaslott elıttünk az Akherón partjától kezdıdıen, és

Francesco elıreindult.
Kezdetben fokozatosan emelkedett a talaj, de hamarosan
meredek fallá lett. Kezünkkel apró mélyedések után tapogatózva
másztunk tovább. Ez nem volt könnyő a hiányzó ujjaimmal,
ráadásul valahányszor testhelyzetet változtattam, át kellett
vennem az égı nyilat a másik kezembe. Mennél feljebb
kapaszkodtunk, a nyirkos szelek annál dühödtebben süvítettek.
Francesco azt tanácsolta, dugjam a nyilat Sigurðr
kardhüvelyébe. Én ezt nem tartottam valami jó ötletnek; teljesen
biztos voltam benne, hogy a prémjeim nem tőzállóak.
Mindenesetre engedelmeskedtem. Enyhe csiklandósság
birizgálta a csípımet ott, ahol a lángok táncoltak, de a ruházatom
nem gyulladt meg.
A szélvész emberi formákat sodort körülöttünk: úgy rángtak,
akár a hálóba akadt halak. Tudtam, kik ık: a szerelem halottai,
akiket a földön a szenvedélyeik vezéreltek, s ezért el kellett
kárhozniuk. Eszembe jutott a saját pornós karrierem, ami nem
sok jót ígért. Megkérdeztem Francescót, itt végzem-e majd egy
szép napon.
– Te nem ismerted a szenvedélyt – kiabálta vissza Francesco –,
míg nem találkoztál vele.
Nem kellett megneveznie; mindketten tudtuk, kire céloz.
Próbáltam kirekeszteni az üvöltést, a szélét meg az emberekét,
s végül átlábaltunk a nehezén. Amikor végre elengedhettem a
sziklafalat, begörbülve maradt ujjaim riadt rák ollóira
hasonlítottak.

***

436
 Pandora’s TeAm
Az ösvény kiszélesedett, forróbb helyre hatoltunk be.
Odatartottam a kezem a nyíl lángjához, és ujjaim kezdtek
kibomlani végre; amint képes voltam rá, lehámoztam magamról
a viking öltözék felsı rétegeit. Sigurðr tanácsát észben tartva
nem hajítottam el a levetett prémeket.
Ahogy batyuba kötöttem ıket, észrevettem, hogy amputált
ujjaim csonkjai valamivel meghosszabbodtak, és némi szır nıtt
az alkaromra, ahonnét a tüszık kipusztultak. Megtapintottam a
fejem, és ott is serkenı tüskékre bukkantam. A hegek mintha
valamicskét vékonyabbak és kevésbé vörösek volnának.
Milliószor is végigtapogattam a testem, akár egy világtalan, aki
Braille-írással lejegyzett történetet silabizál, de most más
cselekményt olvastam ki.
Képzeljék el, ha tudják, mit érez egy égési sérült, amikor
felfedezi, hogy a teste regenerálódik, vagy miután már
beletörıdött, hogy egész életében szárított marhahúsra
emlékeztetı kopaszság fogja rútítani a fejét, egyszer csak újranı a
sörénye. Izgatottan tudósítottam Francescót a felfedezésemrıl.
– Ne feledd, hol vagy – figyelmeztetett –, és ne feledd, ki vagy.
Erdıszélre érkeztünk, ahol síró fák nıttek ki az égı homokból.
Mindent eltorzító, vibráló forróság lebegett a talaj fölött, s úgy
tőnt, mintha mozognának a fák ágai. Körös-körül madarak
szállongtak, és csipkedték az ágakat.
– Az öngyilkosok erdeje – mondta Francesco.
Hamar rájöttem, hogy a fák nem egészen fák. Az ágak
kétségbeesetten hadonászó, gyanta helyett vért folyató emberi
végtagok. Elgyötört emberhangok áradtak ki a madarak csípte
lyukakon – de nem is madarak voltak, most már láttam, hanem
keselyőszerő, nıarcú hárpiák borotvaéles karmokkal. Bőzös
szaguk mellbe vágott, valahányszor a közelünkben repültek el.
– A hangok – mondta Francesco – csak akkor jönnek elı a
fákból, ha a hárpiák megtépdesik ıket, és kibuggyan a vérük. Az
öngyilkosok csak a pusztulás hangján tudnak szólni.
437
 Pandora’s TeAm
– Quod me nutrit, me destruit– mormogtam magam elé, túl
halkan ahhoz, hogy Francesco is hallja.
Ekkor eszembe jutott, hogy ı szántszándékkal lélegezte
magába a feleségét sújtó kórt, mielıtt arra utasította fivérét, hogy
repítsen nyilat a szívébe.
– Te így éled meg a poklot?
– Néhány órával az elkerülhetetlen vég elıtt döntöttem úgy,
hogy meghalok, és választásomat a szerelem diktálta, nem a
gyávaság. Ezt a lényeges különbséget nem árt észben tartani.
Elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette:
– Bár nekem nem ilyen a túlvilág, jó okkal lettem éppen én a
vezetıd.
Azt hittem, mást is mond még, de csak annyit jegyzett meg,
hogy nagy út áll elıttünk.
Közben derékig pucérra vetkıztem. Bıröm határozottan
szépült. Ahogy folytattuk utunkat az erdın át, megütötte valami
a fülem, amit elıször méhkas távoli zsongásának véltem.
Közelebb érve kiderült, hogy egy vízesés az az erdı peremén. A
szél hátraseperte a hajunkat; az enyém még mindig növekvıben
volt.
Ez a vízesés nem valami kıfalról bukott alá, hanem egyenest
az égbıl eredt, és elıttünk vágta át a sivatagos fövenyt.
Francesco jelezte, hogy hajítsam Sigurðr kardhüvelyét a
vízfüggönybe, mert megfelelı ajándék lenne. Minek? És kinek?
Elıbb kihúztam a lángoló nyílvesszıt, aztán úgy tettem, ahogy
Francesco mondta. Néztem, ahogy az öv bırhurka bukfencet vet
a habokban, mielıtt örökre elnyeli a vízesés aljánál tátogó
haragos száj.
Sötét alak bukkant fel szinte rögtön, és kúszni kezdett felénk.

***

438
 Pandora’s TeAm
Ezt a teremtményt egyetlen törzsön osztozó három test
alkotta. Hat nyurga karja volt, hat szırös keze kapaszkodókat
keresett a vízfüggönyben, és úgy mozgott, ahogy pók araszol a
hálójában. Elıször azt gondoltam, valami szikla rejlik a vízesés
mögött, ám ahogy a lény közeledett, már látszott, hogy kezei a
puszta vizet markolják: kötelet sodornak a vízsugarakból. A
szörnyetegnek hegyes farka volt, amit a vízfüggönybe
mélyesztett, s bár még nem ért egészen közel hozzánk, szaga így
is kérésztetemek vízparton rothadó halmait idézte.
– Geryon – mondta Francesco – valamikor spanyol király volt,
de most már a csalás szörnyetege. İ ennek a vízesésnek az
ırzıje, és neki kell levinnie bennünket a mélybe.
Amikor Geryon elérte a talaj szintjét, hat lábával
elrugaszkodott, és kilıtte magát felénk; tökéletes landolást hajtott
végre.
Óriási nagy volt (mint a legtöbb dolog a pokolban), törzsét
fénylı pikkelyek borították. Három feje majdnem hat-lábnyival
magasodott az én egyetlenem fölé. Mindhárom arcon hasonló
vonások uralkodtak: mindegyik jókora hurkáktól volt
göröngyös, rothadó fogak ültek a nagy szájakban, szemei meg
akár félig nyílt kagylók mélyén a fekete gyöngyök. Rútságuk
dacára az arcokról ıszinteség sugárzott. Mindhárom fej
egyszerre kezdett beszélni.
– MIT...
– MIÉRT…
– HOGY MERÉSZELSZ..,
– ...AKARSZ?
– ...JÖTTÉL?
– ...HÁBOR
...HÁBORGATNI
BORGATNI ENGEM?
ENGEM?
– Szeretnénk belépni a következı körbe – válaszolta
Francesco.
439
 Pandora’s TeAm
– NEM, AZ…
– MI NEM...
– EZ MÉG
MÉG...
– ...LEHETETLEN!
...LEHETETLEN!
– …SEGÍTÜNK!
– ...NEM HALT MEG!
MEG!
– Való igaz, hogy sokat kérünk, és igaz, hogy ez az ember még
nem halt meg – ismerte el Francesco. – De Marianna Engel
barátja.
A név, úgy látszik, jelentett valami Geryonnak; a három fej
egymás közt duruzsolt. Végül szavazással – IGE
IGEN, NEM,
NEM, IGEN!
– döntötték el, hogy magukkal visznek. (Ki gondolta volna, hogy
a csalás szörnyetege demokrata?) Megfordult, hogy
felkapaszkodhassunk széles hátára. Francesco elıretolt, s közben
odasúgta:
– Én majd mögéd ülök, a farok elé. A farka mérgezı.
Amikor elhelyezkedtünk, a szörny robusztus lépést tett a föld
peremérıl a vízesés felé. Amikor a vízbe hatoltunk, Geryon kezei
kivágódtak, és megragadta a vizet, ami megannyi áttetszı kígyó
módjára csurgott keresztül a markán. Bár nehéz volt tartanom
magam, felfigyeltem rá, hogy a karom erısebb, mint bármikor a
balesetem óta. Geryon egy ízben így szólt a három fejével:
-NE…
NE… ILYEN… DURVÁN!
Ahogy közeledtünk a fenékhez, Francesco a víz zubogását
túlkiabálva figyelmeztetett, hogy készüljek fel a következı
szintre. Ez most, mondta nyomatékkal, rendkívül kellemetlen
lesz.

***

440
 Pandora’s TeAm
Leszálltunk, és Geryon máris visszahúzódott a vízfüggönybe.
Felmértem gyógyulásom pontos elırehaladtát. Bıröm java
kisimult, és eltőnt a hasamról a hasnyálmirigymőtét után maradt
heg. Szinte teljes egészében újranıtt a hajam. Ajkam feltöltıdött a
régi formájára. Ránehézkedtem a rossz térdemre, és erısnek
éreztem. Majdnem teljesen visszakaptam elvesztett ujjaimat, és
arra használtam ıket, hogy a lábam közt kibújó farkam apró
dudorodását dörzsölgessem.
– Rondabugyrodban vagyunk, a csábítók honában. Ezen a
körön – intett Francesco – nem tudlak megvédeni.
Ekkor mintha pisztolylövések és jajveszékelés hangját
hallottam volna egyre közelebbrıl. Nemsokára elleptek
bennünket: férfiak és nık végtelen sorban, szarvas démonoktól
hajszolva. Amit addig lövéseknek hittem, valójában a démonok
ostorának pattogása volt, ahogy könyörtelen pontossággal újra
meg újra lesújtottak. A csábítók riadtan görnyedtek össze,
testüket hajlítgatták, hogy egy fél pillanattal késıbbre halasszák a
kínt. Karjuk ernyedten lógott, csak akkor rándult meg, amikor az
ostor lecsapott. A csábítók valamikor talán szépek lehettek, de
már nem voltak mások, mint agyonvert húshalmok.
A hozzám legközelebbi nıt éppen megütötték, vér buggyant
ki a száján. Elakadó lélegzetem felhívta figyelmét a jelenlétünkre.
Feltekintett; láttam, hogy arcát már egészen felzabálták a férgek.
Jobb szeme guvadt tojás, a bal meg gödrébıl jó egyhüvelyknyit
kilógva fityegett a látóidegrıl. Tojásszemével buján rám
kacsintott, és megnyalta az ajkát. E tettéért seregnyi démon ütött
rajta egyszerre, akik akkor sem kímélték, amikor már a földön
fetrengett gyötrelmében. Átlós vonalak mentén felhasadt a bıre,
mígnem szó szerint kifordult önmagából. A talaj réseibıl több
tucat kígyó siklott elı, és rácsavarodtak az asszonyra, ahogy a
láncok csavarodnak rá a szabadulómővészre.
Miután a csúszómászók szoros fonadékot képeztek rajta,
újabb kígyók – másfajták, óriási, csöpögı méregfogakkal – tőntek
441
 Pandora’s TeAm
elı a résekbıl, és vígan feltekeredtek rá. Végül egy kobra
támadóállásba helyezkedett a csábító nı arca fölött, s épp csak
egy pillanatig meredt meg, majd hirtelen döféssel
belemélyesztette fogát a mongúznyakba. A levegıbe lövellı
vérsugarak záporszerően zuhantak vissza a nı testére, és minden
cseppjük pirinyó tőzgolyóvá robbant. A lángok gyorsan
beterítették, gülüszeme még tovább duzzadva szétpukkant, akár
egy túlfújt léggömb. Sikított, míg el nem hamvadtak a
hangszálai; a kígyók egy percre sem hagyták abba a korbácsolást.
Porhanyósan lehámlott róla a hús, és feltárult mögüle a csontváz.
Csontjai elıbb sárgán fénylettek, azután vörösen, majd feketén,
majd a földre morzsolódtak. Így veszett az asszony a semmibe –
csak egy gerincoszlop maradt belıle.
Ám a gerinc nem gerinc volt; hanem kígyó, és engem bámult
hamufészkébıl. Kaján csúszómászó-vigyort villantott, és azt
sziszegte: ÉS NEM TEHETSZ ELLENE SEMMIT.
A kígyó akkor is folytatta a víg bámészkodást, amikor
megreszketett, és szétfeszített nejlonon átlyukadó ujjak módjára
bordák ütköztek ki az oldalából. Ezt a kar és a láb csontjai
követték. A porrá lett bőnös hamvai kezdtek összetapadni
emberi szövetté, elıbb beleket alkottak, aztán keringési
rendszert. Vörös lé tört fel a talajból, és elöntötte az új ereket.
Izmok kúsztak rá a csontokra, ahogy a repkény szövi be a
kerítést, és bır kelt ki a földbıl, mely takaróként feszült az inak
fölébe. Haj serkent, friss szemgolyók foglaltak helyet gödrükben.
Újrateremtıdött a csábító asszony, de nem a megnyomorított
formájában, ahogy elıször láttam, hanem azzal a külsıvel,
amelyet egyszer régen, még a Földön birtokolt. Gyönyörő volt,
mint akármelyik szépasszony.
Felkelt a földrıl, és tett egy lépést felém, karját ölelésre tárta.
Roppant csábos volt a puha bırével, formás farával. Mielıtt
odaérhetett volna hozzám, a démonok, akik közben a többi
csábítóval foglalkoztak, s csak most vették észre, hogy az
442
 Pandora’s TeAm
asszony újjászületése befejezıdött, ismét kezelésbe vették az
ostoraikkal. Visszaterelték a vonuló bőnösök közé, és
megértettem, hogy ez egy körforgás: megint péppé verik, megint
körülfonják a kígyók, és megint szétporlasztja a tőz. Ez
ismétlıdik majd újra meg újra az örökkévalóságig, és ugyanez
történik minden bőnössel, aki csak része ennek a felvonulásnak.
Most már tudtam, miért intett óvatosságra Francesco ennél a
pokolkörnél, testem gyógyulása ugyanis a csábító asszony
újjászületése alatt teljesedettbe. Felszívódott a lávaömlés a
bırömrıl, és semmilyen jel nem utalt rá, hogy valaha is
megégtem volna. Testem úgy volt tökéletes, mint a balesetet
megelızı legszebb napjaimban; egyedül a velem született
mellkasi forradásom maradt meg. A csábító asszonyhoz
hasonlóan én is teljesen visszanyertem a magam szépséges
emberformáját.
Nem akartam ugyan, de térdre borultam, és sírni kezdtem.
Amint elkezdtem, már abba se tudtam hagyni.
A mai napig bizonytalan vagyok könnyeim valódi természetét
illetıen. Azért sírtam, mert a csábító asszony sorsa a saját
sorsomat tükrözte? Vagy mert feltorlódtak bennem a három
pokolban megtapasztalt borzalmak? Azért sírtam, mert
visszakaptam azt a külsıt, amelyrıl álmomban se hittem volna,
hogy újra az enyém lehet? Esetleg azért, mert odakint, az igazi
világban kíméletlenül megvonták tılem a morfint?
Nem tudom a választ. De végül már csupán afeletti
boldogságomban folytattam a sírást, hogy újra mőködnek a
könnycsatornáim.

***

Francesco gyengéden megérintette a vállam.

– Elıttünk nyúlik el a Sztüx.
443
 Pandora’s TeAm
Bármennyire össze voltam zavarodva, tudtam, hogy valami
nem stimmel. Hiszen két különbözı életben is végighallgattam a
Pokol történetét; tudtam, hogy a Sztüx folyóval korábban kellett
volna találkoznunk. Felszárítottam a könnyeim, és ezt
Francescónak is megmondtam.
– Csakhogy ez a te utazásod – mondta Francesco –, nem
Dantéé.
Elindultunk a folyam partja felé, ahová csónak közeledett
sietve, mintha tudná, hogy jövünk.
– Arész fia, Phlégiasz a csónakos. Amikor a lányát, Koróniszt
Apollón megbecstelenítette, Phlégiasz felgyújtotta az istenség
templomát. Apollón lenyilazta, és ezt a büntetést rótta ki rá.
Phlégiasz megjelenésében a törékeny koponyája felett lebegı
nagy, szögletes kı volt a legfurcsább, mely mintha bármelyik
percben lezuhanhatna. Phlégiasz éppen ezért szüntelen felfelé
kapkodta elgyötört tekintetét. A ladik az evezı minden lökésére
közelebb hozta hozzánk a csónakost, és a kı is jött vele,
pillanatra sem zökkent ki ingatag pozíciójából. Phlégiasz bıre
sárgás színt öltött a napfény állandó hiányától; arcán lila
pókhálóként guvadtak az erek, haja szálas csomókban hullott.
Cingár kar állt ki a köpönyegébıl, amelyet már régen
összemocskolt a verítékével.
-Ki az, ki nyilat merészel hozni a partomra?– Phlégiaszt annyira
lefoglalta a kı a feje fölött, hogy a fenyegetésre tett kísérlete
elsikkadt. Amikor szúrósan próbált nézni, szeme még akkor is
fel-felvillant a kı minden kis mozgolódására.
– Meg kell bocsátanod barátunk dıreségét – mondta Francesco
–, mert fiatal, s még él.
—Az sok mindent megmagyaráz. – Phlégiasz idegesen balra
kapta a fejét, mielıtt visszaengedte a válla közé.
– Átviszel-e minket a vízen, hogy befejezhesse utazását?
– Miért tenném? Még nem halt meg.
– De barátja... – kezdte Francesco.
444
 Pandora’s TeAm
– Marianne Engelnek – vágta el a szavát Phlégiasz. – Nekem ez
nem számít.
A csónakos hosszú evezırúdjával már kezdte volna
megfordítani a bárkát, de Francesco utána kiáltott:
– Sok minden múlik a segítségeden, Phlégiasz.
Phlégiasz, talán mert ez kíváncsivá tette, visszanézett ránk.
– Ugyan miért?
– Ha ismered Mariannát, akkor tudod, hogy ezt az utazást a
szeretet vezérli.
– Mit érdekel engem a szeretet?
– Nem a lányod iránti szeretet juttatott ide? Te is arra
kárhoztatnál valakit, hogy örökké fogoly maradjon a pokolban,
pedig nem oda tartozik?
Phlégiasz most elıször mintha több figyelmet szentelt volna
nekem, mint a kınek.
– Beszélj róla, hogy miképpen szereted ezt az asszonyt.
İszintén feleltem.
– Nem tudok.
Phlégiasz a szemöldökét ráncolta.
– Akkor miért teljesítsem a kérésed?
– Aki azt hiszi, hogy le tudja festeni a szerelmet – válaszoltam
–, semmit sem tud róla.
Úgy tőnt, ez a válasz kielégíti Phlégiaszt, fizetség nélkül
felengedett bennünket a fedélzetre. Miközben átkeltünk a
Sztüxön, tekintetem a három vörösen lángoló toronyra
szegeztem a távolban.
– Dis – mondta Francesco. – A pokol fıvárosa.
Óriás vaskapunál szálltunk partra. A kaput a bukott angyalok
ırizték, kiknek sötét, részvétlen tekintetébıl ítélkezés sütött.
Mezítelenek voltak és nemtelenek, hófehér bırükön terebélyes
furunkulusok virítottak; hátukból vedlı szárnyak nıttek ki, és
lángoló hajkoronát viseltek glória helyett.
A bukott angyalok vezére lépett elı.
445
 Pandora’s TeAm
– NEM MEHETNEK ÁT. İ MÉG NEM HALT MEG.
– Ezt gyakran a szememre hányják – mondtam.
Francesco rosszalló pillantást vetett felém, majd visszafordult
a vezérhez:
– Hogy ı még él, azzal ne törıdjetek. A szabályok érvényüket
vesztik ennél a kapunál, mert az ı sorsa az, hogy belépjen.
– És KI ı?
– Az egyetlen – válaszolta Francesco –, aki még életében
alászáll a halál birodalmába.
De mindegy volt, mit állít a kilétemrıl. Az angyalok nagy
zsivajgással mindent elutasítottak, amire kérte ıket. Nyilvánvaló
volt, hogy vezetım végül olyan akadályba ütközött, amelyen
nem férkızhet át mézesmázos szavakkal.
Félrevonultunk tanácskozni. Megkérdeztem, mit tehetünk
most, és Francesco úgy nézett rám, mintha bıdületes ostobaságot
kérdeztem volna.
– Imádkozni fogunk – mondta.
Amikor azt feleltem, hogy nem szoktam imádkozni,
ledorongolt.
– A pokolban vagy. Ideje lenne elkezdeni.
Francesco kivette a kezembıl a lángoló nyilat, és hegyével
beszúrta a földbe, majd leterítette a viking szırméket, hogy arra
térdepeljünk. Azután lehántotta a derekamról Szei csuháját, és
nekiállt széttépdesni. Egy hosszú, keskeny csíkkal körbetekerte a
fejem, míg már semmit sem láttam. Még több tépéshangot
hallottam, és feltételeztem, hogy Francesco a saját arcát is
eltakarja.
– Nemsokára olyan dolgok következnek, amiket nem szabad
látnunk – mondta. – Még a kendı alatt is tartsd szorosan
lehunyva a szemed.
Ekkor imádkoztam életemben elıször; természetellenes érzés
volt, de azok után, amiket Francesco értem tett, az volt a
legkevesebb, hogy tiszteletben tartom a kérését. Hallottam
446
 Pandora’s TeAm
Francesco olaszul elsuttogott szavait, ahogy Istent dicsıíti, és
útmutatást kér. Ami engem illet, én azért fohászkodtam, hogy
érjen véget az elvonókúra. Meg Marianne Engel épségéért,
bárhol legyen is most.
Lépteket hallottam, és valami vibrált a levegıben. A hang
egyre közelebbrıl jött...
– Ne nézd – parancsolta Francesco. – Megidézték a Meduszát.
Így már azonosítani tudtam a vibrálást: a kígyók nyelve
keltette a Medusza hajában. A csúszómászók érdeklıdve
szimatolták hosszú ideje az elsı élı testet, amely betette a lábát a
pokolba, aztán az egyik nyelv tétován megnyalintotta az arcom.
Majd még egy, meg még egy, meg még egy. Begyógyult bıröm
ismét képes volt érzékelésre; milyen kegyetlen vicc, hogy száz
kígyó csókja is az érzékletek közé keveredett. A kígyók próbálták
a szemkendım alá fúrni háromszöglető fejüket, hogy
megemeljék, és rá kelljen néznem a gorgóra, de én lefogtam a
kendıt.
A Medusza arcát egészen a képembe tolva sziszegni kezdett.
Megcsapott bőzhödt lehelete, s szinte magam elıtt láttam a
bestia kígyónyelvét.
– Nézz. Nézz rám. Tudod, hogy akarod. Ez pusssztán káprázat. Nem
akarhatsssz elmenni, míg mindent ki nem facsarsssz az álmodból. Hadd
elégítsem ki a kíváncsiságod...
Még mit nem. Ha kıvé kell válnom, az Marianne Engel keze
alatt fog megtörténni, nem pedig a gorgó tekintetétıl.
Dübörgés támadt a talpam alatt, akár egy kezdıdı földrengés.
Éreztem, ahogy a kígyók a Medusza hajában elhúzódnak az
arcomtól. A föld reszketése egyre erısödött, hamarosan már a
levegı is remegett, mintha szét akarna nyílni, hogy valami
áthatolhasson rajta. A Dist körülvevı vaskapuk úgy zörögtek,
mintha vadállat döngetné ıket odabentrıl, és a bukott angyalok
izgatottan jajongtak. Éreztem, hogy a Medusza távolodik tılem,

447
 Pandora’s TeAm
hallottam szapora léptő visszavonulását. Cselt gyanítva
megkérdeztem Francescót, csakugyan eltőnt-e a gorgó.
– Azt hiszem, de ırizd meg az éberséged. Legjobb, ha a
szemeden hagyod a kendıt.
Hallottam, ahogy letörnek az ágak a halott fákról, a föld
felkavarodott pora megköhögtetett.
– Mi történik?
– Égi hírnök megjelenéséért imádkoztam – válaszolta
Francesco –, de nehéz elhinnem, hogy meghallgatásra talált egy
magamfajta gyarló ember könyörgése.
Bár a Medusza még a közelben ólálkodhatott, muszáj volt
levennem a kendıt. Végtére is milyen gyakran nyílik alkalma az
embernek, hogy megpillantsa az Úr küldöttét? Az ég, ami
megérkezésünk óta egyforma feketén borult fölénk, most úgy
festett, mintha Isten véletlenül felborította volna a mennyország
palettáját, a lét káprázatos színorgiája zivatarzott odafentrıl. A
színsugarak csúcsán aranycsíkot húzva maga után a
legcsodálatosabb lény vitorlázott, akit valaha láttam.
Szemmel láthatóan és a saját tanácsának dacára Francesco sem
akarta elmulasztani a jelenséget. İ már levette a kendıjét, s most
azon igyekezett, hogy ne nézzen nyíltan a hírnökre, így akarván
megadni neki a tiszteletet, mégis képtelen volt levenni róla
bámész tekintetét. Amikor megszólalt, hódolat itatta át a hangját:
– Bizony mondom, áldott vagy.
A látvány annyira kótyagossá tett, hogy csak utána –
mondtam a szót:
– Áldott.
– Mihály – suttogta Francesco. – Az arkangyal.
Mihály úgy hét láb magas volt, haja vad viző, szıke folyóként
hömpölygött mögötte. Hátából két makulátlan szárny terjedt szét
legalább tizenöt láb szélesen, és úgy suhant a levegıben, mintha
a szelet csakis az ı tökéletes testének hordozására teremtették
volna. Bıre ragyogott, akár a legszikrázóbb napsütés, szeme két
448
 Pandora’s TeAm
óriási tőzgömb. Jóllehet e vonásában Kharónnal osztozott, a
hatás épp ellentétes volt: míg a révész szeme baljós árnyalatot
kölcsönzött a tekintetének, Mihály szeme olyan fényözönnel
öntötte el az arcát, hogy lehetetlen volt egyenesen ránézni.
Az arkangyal puhán landolt Dis kapuja elıtt. A bukott
angyalok, tudván, hogy jobban teszik, ha nem állnak az útjába,
elszéledtek. A lég mindenütt fényárban úszott Mihály körül, és
finoman reszketett, mintha maga sem merné megérinteni.
Leírnám a színeket, de nincs rájuk szó; az emberi
látástartományban nem léteznek. Elıször értettem meg, milyen
lehet a világ a színvakoknak, mert azoktól a színektıl úgy
éreztem, mintha mindaddig a pillanatig látóképességemnek
csupán elenyészı töredékével láttam volna.
A talaj, amelyen Mihály állt, már nem a pokol halottszürkéje
volt, hanem zölden virított. Az elszenesedett fák, amelyek
korábban meddı ágakkal tornyosultak fölénk, most friss
levelekbe öltöztek. Mihály hihetetlenül kecsesen megemelte a
karját, s a kapu nyomban levetkezte a rozsda vörhenyét. Ujja alig
érintette a kaput, az máris feltárult.
Az arkangyal felénk fordult. Francesco lesunyta a fejét, és
keresztet vetett. Én fölemeltem a fejem, és rászegeztem a
tekintetem. Francescóval ellentétben soha nem vágytam az isteni
megpillantására, így nem is nyomasztott a félelem, hogy mi lesz,
ha mégis megpillantom.
Mihály elmosolyodott.
Ekkor értettem meg elıször, hogy nem hallucinálok. Valóban
a pokolban vagyok, az isteni jelenlét színe elıtt. Kétség sem fért
hozzá: túlontúl emberi vagyok, hogysem képes lennék elképzelni
egy ilyen mosolyt. Olyan volt, mint egy csók a legszörnyőbb
titkaimra; azonnal feloldozott alóluk.
Szárnyát egyszer megrebbentve Mihály újból felszállt,
tornádóként forogva emelkedett el a földtıl. Mögötte uszályként
vonultak a színek, amiket magával hozott, felsüvítettek, és
449
 Pandora’s TeAm
eltőntek a nyomában. A fő harsány zöldje visszaváltozott a sár
piszkosszürkéjére. A fákból kilúgozódott az élet. A kapun
azonnal kiütközött a rozsda, de nyitva maradt. Eltőntek a színek,
akár a lefolyóba sietı fürdıvíz, kivéve, hogy a lefolyó az égben
volt. Amerre Mihály eltőnt, a színek sereghajtói követték ıt a
pokol mennyezetén hasadt aprócska lyukon át.
Amikor Francesco hosszú, döbbent csendet követıen
megtalálta végre a hangját, azt mondta:
– A kapun egyedül kell bemenned.
Megráztam Francesco kezét. Oly kevésnek éreztem ezt a
gesztust, és megmondtam neki, hogy nem tudom, hogyan
köszönjem meg.
– Én vagyok az – felelte Francesco –, akinek köszönetet kell
mondania. Nem csupán Marianna miatt vállalkoztam erre a
feladatra; tartoztam vele.
– Miért?
– Apám íjász volt, a neve Niccoló; megölték, mikor egy német
condottában szolgált. De a barátja, Benedetto két német íjász
segítségével megszökött, és elhozta Firenzébe apám íját. – Ekkor
Francesco a kezébe fogta a kezem. – Ez az íj volt minden, amit
valaha tudtam apámról.
– A Pokol nálam lévı példánya az apádé volt?
– Igen. Azt kívánná, hogy tartsd meg. – Francesco mélyen
meghajolt. – Grazié.

***

A bukott angyalok nem mertek feltartóztatni, amikor

átsétáltam a kapun. Tudtam, mire számíthatok: a hatodik körre,
az eretnekek tőzgyőrős sírokkal beszórt honára. De amint
átléptem a kapun, már nem Francesco poklában voltam. Óceánra

450
 Pandora’s TeAm
nézı szirtfokon találtam magam. Amikor megpördültem, hogy
hátranézzek, Dis kapuja már nem volt sehol.
Sirályok szálldostak a víz felett derős vijjogással. Hővös
harmat ült a füvön, aminek minden szála külön csiklandozta a
lábam. Anyaszült meztelen voltam, bıröm tökéletesen ép; eltőnt
rólam a ruhám, az érmés láncom sem volt már meg. Hajnalodott,
hősítı szellı fújdogált, és én tele voltam élettel.
Úgy kétszáz láb távolságra magányos alak állt mozdulatlanul
a szirten, és az óceánt kémlelte. Persze tudtam, ki az. Ahogy
megindultam felé, láttam, hogy a negyvenes évei közepén járhat,
de van valami végtelen öregség az arckifejezésében, ahogy
hunyorgó szemmel pásztázza a víz hátát. Haját hátratőzte, a
vállára boruló kendıt szorosan összefogta a mellén. Ruhájának
szegélye elnyőtt volt, csizmája sáros. Nevén szólítottam:
– Vicky.
– Igen. – Tekintetét egy hajós fegyelmével mindegyre
elıreszegezte.
– Látja ıt?
– Mindenütt ıt látom.
Elnéztem a horizont irányába. Sehol egy csónak az óceánon.
Csak a víz elnyúló, magányos tömege.
Megkérdeztem csendesen:
– Gondolja, hogy Tom még visszajön?
– Gondolja, hogy ezért állok itt?
– Nem tudom.
Kibomlott egy hajtincs Vicky kontyából. Visszatőzte a helyére.
– Persze hogy ezért.
A lágy szellı megsusogtatta a ruháját. Hullámok csapódtak
szét a lenti sziklákon. Sokáig egyetlen szót se szóltunk. Arra
gondoltam, hogy pokoli utazásom alighanem a végéhez
közeledik. Ez már az utolsó szellem. Csak álltunk ott, a világ
peremének azon a magányos ırhelyén, és mindketten valami
olyasmire vártunk, ami fölött nincs hatalmunk.
451
 Pandora’s TeAm
– Nem hozta magával az égı nyílvesszıt – mondta végül
Vicky. Igaza volt. A vesszı Dis kapujánál maradt, hevenyészett
oltáromként a talajba szúrva. Talán azóta is ég, és bizonyságot
tesz az ott jártamról. – Nem számít. Itt nem lesz szüksége rá.
– Most mit tegyek?
– Talán ideje, hogy ön is várjon. – Csizmája sarkát a talajba
fúrta, és erısen beledılt a tengerrıl jövı szélbe. – A szerelem
olyan cselekedet, amelyet szüntelenül ismételni kell.
Ekkor bepillantást nyertem lényének magasztos ürességébe:
csakugyan örökké itt áll majd, Tom visszatérésére várva.
Amennyire megállapíthattam, még a meztelenségemrıl sem vett
tudomást. Kétlem, hogy bármit felfogott volna az elıtte elterülı
víz ígéretén kívül.
– Én nem ide tartozom – mondtam.
– Biztos benne?
– Azt hiszem, elindulok a szárazföld belseje felé.
Nem vette le a szemét a tengerrıl.
– Sok szerencsét.
Volt valami Vicky szerencsekívánatában, amit nem értettem –
míg meg nem tettem az elsı lépéseket. Éreztem, hogy megremeg
a föld, mintha történne valami a hátam mögött, alattam, szerte
körülöttem. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy Mihály tért
vissza, aztán láttam, hogy mozog a szirt pereme. Megijedtem,
hogy összeomlik alattam, és futásnak eredtem. A kı éktelen
recsegéssel töredezett, s én kapkodtam a lábam, ahogy csak
bírtam. Amikor hátrapillantottam, azt hittem, látni fogom, amint
a szirtfal leszakad mögöttem.
Ám az nem szakadt le. A szirt széle követett, mindig
ugyanolyan távolságra maradt tılem, pedig már rohantam.
Megéreztem az ismerıs zizegést a gerincemben. ITT VAGYOK.
Az a gondolatom támadt, hogy talán helyben futottam, afféle
szabadföldi futógépen, de nem így állt a helyzet. Amikor azt
mondom, hogy a szirt széle követett, ezt szó szerint értem. A kı
452
 Pandora’s TeAm
folyamatosan változtatta a formáját, engem cserkészett; lépést
tartott velem, így tapodtat sem mozdultam odább a szakadéktól.
Ha kitértem valamelyik irányba, a szirt jól idomított
pásztorkutyaként mögém került. NEM TEHETSZ ELLENE
SEMMIT.
Szaladtam, amennyire bírtam szusszal, cikáztam jobbra balra,
de a szirt nem tágított. Megtanultam, hogy nem számít, milyen
gyorsan mozog az ember, ha soha nem jut sehová. NEM
MENEKÜLHETSZ. Hamarosan rájöttem, hogy nem fenyeget
közvetlen életveszély. Ha a szirt el akarna kapni, már megtette
volna. Visszaindultam oda, ahol Vicky állt.
– Egyszer magam is megpróbáltam elmenni – mondta ı –, de a
szirt követett.
– Azért ácsorog itt?
– Nem.
Lenéztem a szakadékba, és láttam, hogy a sziklák a fenekén
halálra tudnának zúzni egy embert.
– Ha leugrik – suttogott Vicky, mintha attól tartana, hogy a kı
még meghallja a talpunk alatt –, elveszíti a bırt, amit
újranövesztett, és visszakerül a megégett testébe.
– Hiszen ez csak hallucináció. Semmi sem valóságos itt.
Megvonta a vállát.
– Ezt szőrte le az arkangyal mosolyából?
UGORJ.
Miért akarná a kígyó, hogy leugorjam? Hogy fájdalmat
okozzon. Ez szolgálja az érdekét, mert a fájdalmamon hízott a
lotyó. Megérintettem a bıröm, ahonnét egyszer régen kiégtek az
idegvégzıdések.
Ha leugrom, gondoltam, elveszítem ezt. Elveszítem az
idegvégzıdéseimet meg a hajamat, meg az egészségemet, meg a
szépségemet. Az ujjaim és a péniszem visszacsökevényesednek. Arcom
olyan lesz, mint a patinás gránit. Ajkam elsorvad, hangom éles
ugatássá torzul. Újból vízköpı leszek, de ezúttal a saját döntésembıl.
453
 Pandora’s TeAm
MINDIG VÍZKÖPİ VOLTÁL. MÁR A SZÜLETÉSED ELİTT
IS A POKOL BÉLYEGÉT VISELTED.
Megkérdeztem Vickyt, mi lesz, ha ott maradok a szirtfokon.
NEM A BALESETED UTÁN KERÜLTEM A GERINCEDBE.
MINDIG IS OTT VOLTAM.
– Azt hiszem – válaszolta Vicky Marianne Engel eljön önért.
NEM JÖN EL.
– Mibıl gondolja?
Vicky így válaszolt:
– A szerelem olykor még a halált is túléli.
HOGYAN LEHETNE SZERETNI EGY MAGADFAJTÁT?
Letekintettem a csapkodó dagályra, amely a sziklákat
korbácsolta alattunk. UGORJ. Talán Vickynek van igaza. Talán így
teszik próbára a türelmem. LEGYEN VÉGED. Marianne Engel eljött
hozzám a kórházba, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, most is
elfog jönni. Ugye?
DE EZ MÉG NEM A TE POKLOD. A TIÉD CSAK EZUTÁN
KÖVETKEZIK.
A pokol a mi választásunk.
AZT HITTEM, NEM HISZEL A POKOLBAN.
– Vicky – kérdeztem –, halott vagyok?
– Nem tudom.
– Maga az?
– Amíg várok Tomra, addig nem.
ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN, AKI IGAZÁN ISMERLEK.
Napfény csillant a hullámokon. Elıttem nyúlt el az egész
óceán.
MINDIG AZT AKARTAD HINNI, HOGY MÁSOK
VAGYUNK...
Lenéztem, és bár képtelen vagyok megmagyarázni, miért volt
ennyire erıs az érzés, biztosan tudtam, mit kell tennem.
...DE NEM LÉTEZHETSZ NÉLKÜLEM.

454
 Pandora’s TeAm
Nyugalom költözött a testembe. Elhagyott a félelmem, és
megszállta a kígyót. Mert a csúszómászó tudta, hogy olyan
döntést hoztam, amely nekem használ, neki árt.
TE ÉN VAGY.
Vickyhez fordultam, és megkérdeztem:
– Átadhatom az üdvözletét Marianne Engelnek?
– Legyen szíves.
HIBÁT KÖVETSZ EL.
Fellöktem magam a levegıbe. Ahogy a nap felé szálltam,
éreztem, hogy a kígyó hátrafelé kitépıdik a testembıl. A kígyó
nem követhetett oda, ahová tartottam. A seggem lyukán át
távozott, kicsusszant, úgy vetıdött ki belılem, akár a vasmacska
a csónakból.
A súlytalanság kurta pillanata; egyensúlyi pont a levegı és az
alant várakozó víz között. Különös, gondoltam, menynyire
emlékeztet az alvás és a zuhanás közé ékelıdı pillanatra, amikor minden
csodálatosan szürreális, és semmi sem anyagi. Mint a lebegés a teljesség
felé. Az ív csúcsán a tökéletes, felfüggesztett súlytalanság
pillanata következett. Ennek az egyetlen gyönyörő pillanatnak az
erejéig azt képzeltem, hogy örökké fog tartani a repülésem az
égbe.
De mint mindig, a gravitáció ezúttal is diadalmaskodott. Teljes
erıbıl leszippantott, elejtett késként hasítottam ketté a levegıt, a
víz száguldva közeledett felém. Zuhanás közben is tudtam, hogy
helyesen cselekszem. Lehunytam a szemem, és Marianne Engelre
gondoltam.
Becsapódtam, a békésen csillámló víz megnyílt, hogy
elborítson. Miközben áthatoltam a felszínén, úgy éreztem
magam, mint aki hazatalált, és...

455
 Pandora’s TeAm

XXX.

...FELNÉZTEM MARIANNE ENGEL SZEMÉBE.

Testem priznicbe volt csavarva, hogy lemenjen a lázam.
Megint az ı ágyában feküdtem, az otthonunkban, keze az
arcomon nyugodott. Azt mondta, vége van, én meg azt
mondtam, megjártam a poklot. Azt mondta, látszik, és adott egy
csésze teát. Úgy éreztem magam, mint aki évek óta nem ivott.
– Mennyi ideig voltam?...
– Három napig, de nincs is jobb annál, mint amikor
szenvedünk. A rövid viszontagság örömben ér véget. – A régi jó
Marianne Engel.
– Egyezzünk meg, hogy ebben nem egyezünk.
Marianne megfogta a csészét tartó kezemet, hogy ne remegjen.
– Hogy vagy?
– Mint a tőzbıl kikapott üszög.
Elmosolyodott.
– Zakariás 3,2.
Átvizsgáltam a testem: bıröm visszaalakult az összeégett
formájába; képem kifeszült; ajkam magába roskadt; hiányzó
ujjak; merev térd; eltőnt a szır a karomról, s csak pihék
árválkodtak a fejemen.
Mint szokásom volt, a mellemhez kaptam a kezem. Ahol az
angyalérmének kellett volna lennie, most nem volt semmi, annak
456
 Pandora’s TeAm
ellenére, hogy soha nem váltam meg a nyaklánctól, mióta
Marianne Engel csaknem tizennégy hónappal azelıtt nekem
ajándékozta.
– Az érméd jó szolgálatot tett – mondta Marianne.
Kerestem a takaró ráncaiban, az ágy alatt, mindenütt, de sehol
sem találtam. Biztosan Marianne Engel vette le rólam, míg ki
voltam ütve. Pusztán furcsa véletlen, gyızködtem magam, hogy
éppen akkor cselekedett így, amikor arról hallucináltam, hogy
Kharónnak adom az érmét.
– Ne aggódj – mondta. – Kapsz helyette egy sokkal szebbet.

***

Évek óta nem éreztem magam ilyen jól, még a baleset elıtt
sem, és ez csakis a drogmentes tudatomnak volt köszönhetı,
meg annak, hogy ereim folyását nem lassította többé a narkó
szirupja. Ez nem azt jelenti, hogy soha ne motoszkált volna
bennem a vágy a cucc után – ahhoz túl sokáig voltam függı –, de
most más volt. Most kibírtam morfin nélkül; ki akartam bírni.
Alig vártam a gyógytornát Sayurival, és gyorsabban fejlıdtem.
De mindenekelıtt: a kígyólotyó tényleg eltőnt.
Jobban el tudtam látni magam, mint bármikor a balesetem óta,
és Marianne Engel visszatért a faragáshoz. Ott folytatta, ahol
abbahagyta, rögtön egészségtelen irammal lendült neki. Nem
tehettem mást, mint ürítettem a hamutartóit, és igyekeztem
zabolázni a kanalas kávébevitelét. Gyümölccsel megrakott
tálakat vittem le neki, de eledel helyett csendélet lett belılük, és
amikor végzett egy szoborral, csak hogy ráomoljon a következı
kıtömbre, lemosdattam. Megfogadtam, hogy ha megint
végkimerülés közeli állapotba kerül, mindent el fogok követni,
hogy leállítsam. Megfogadtam.

457
 Pandora’s TeAm
Február tizenkilencedikétıl huszonegyedikéig a 16-os szobrot
hámozta ki kıburkából. Huszonkettedikén aludt, és álmokat
ivott; huszonharmadika és huszonötödike között a világra hozta
a 15-öst. Pihent egy napot, aztán dolgozott egészen március elsı
napjáig, és kifaragta a 14-est. Nem kell matematikusnak lenni
ahhoz, hogy rájöjjünk: ezzel túljutott az utolsó huszonhét szív
felén – még tizenhárom szív, és kész. Még tizenhárom szív, és
Marianne Engel meghal. Gondolta ı.
Marianne visszatérése a faragáshoz Bougatsát is megviselte,
akinek hiányzott a szokásos ugrabugra. Amikor hazaértünk a
napi sétánkból, befalt egy hatalmas tál ételt, majd életuntan
lefeküdt, hogy ortopéd cipımre folyassa nyálát.

***

Március elején felülvizsgálatra mentem dr. Edwards-hoz.

Áttekintettük az eredményeimet, és beszéltünk egy kisebb
mőtétrıl, amely a hónap végére volt elıütemezve. A doktornı
öröme ıszintének hatott.
– Több mint egy éve hagyta el a kórházat, és a lehetı
legjobban alakulnak a dolgok.
Befogtam a szám, és nem tettem említést róla, hogy Marianne
Engel abban a pillanatban épp egy friss kıtömbön elheverve
készülıdik. A szerencsés 13-as szólította.
– Tudja – tette hozzá Nan –, ebbıl is látszik, mekkorát
tévedhet egy orvos. Volt egy pillanat, amikor már azt hittem,
feladta, aztán maga lett az egyik legkeményebben igyekvı
betegünk. És amikor kiengedtük, biztosra vettem, hogy
Marianne Engel nem tud majd gondoskodni magáról.

***
458
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel életre keltette a 13-as, a 12-es és a 11-es
szobrot (öregasszony szamárfüllel; szarvas démon húsosán
kilógó nyelvvel; oroszlánfej elefántagyarral), mindössze néhány
pihenıóra erejéig szakítva meg a folyamatot. Máris leadta a
karácsony alatt felszedett kilókat, és megint zavaros lett a
beszéde. A 10-es szobor március huszadika környékén készült el.
Huszonhatodikára voltam elıjegyezve a mőtétre. Mielıtt
bemegyek, el kellett döntenem, mi legyen Bougatsával. Nem
csupán abban kételkedtem, hogy Marianne Engel képes lesz
vigyázni rá, hiszen ı még magáról se tud gondoskodni, de a
kutya, talán az állati empátia megnyilvánulásaképp, úgyszintén
fogyni kezdett. Azon tőnıdtem, éljek-e a lehetıséggel, hogy
bőntudatot ébresszek Marianne-ben, és elıcsalogassam a
pincébıl, s úgy döntöttem, teszek egy próbát.
Abbahagyattam vele a faragást annyi idıre, amíg értésére
adtam: amennyiben Bougatsa rovására szándékozik
szobrászkodni, el kell vinnem a kutyát a menhelyre. (Ez nem
pusztán taktikázás volt a részemrıl, hanem a színtiszta igazság.)
Marianne Engel rám tekintett, Bougatsára tekintett, és vállat
vont. Aztán folytatta a munkálkodást a 9-es szobron.

***

Jókora fostócsa volt a padlón. Nem tılem.

Mióta az erıdben laktam, soha nem fordult elı, hogy
Bougatsa odabent könnyített volna magán. Némi utálkozással
írok részletes jellemzést a kutya ürülékérıl, de két dolgot
feltétlenül meg kell említenem. Elıször is: az ürülék inkább híg
volt, mint szilárd. Másodszor: levélmaradványok tapadtak meg
benne.
Jack növénye volt az egyetlen zöld a házban. (Valamikor talán
több is volt, még az én idım elıtt, de mind áldozatul estek a
459
 Pandora’s TeAm
faragó Marianne Engel nemtörıdömségének.) Közelebbrıl
megszemlélve azonnal világos volt, hogy Bougatsa lakmározott a
növénybıl. A levelek zöme eltőnt, a maradék meg fognyom
mintázatú, főrészes élben végzıdött.
Megkerestem az ebet, és a dolgozóban kiterülve leltem rá, alig
lélegzett. Ahogy végigsimítottam az oldalán, csomókban jött le
róla a szır. Bordái éhezésrıl tanúskodtak, és ez megütközést
keltett bennem: nem a kutya véznasága, hanem az, hogy nem
értettem az okát. Bougatsa az elmúlt hetekben jóval többet evett a
szokásosnál; szinte abba se hagyta az evést.
Már indultam is az alagsorba, hogy tájékoztassam Marianne
Engelt a kutyája betegségérıl; azt akartam, hogy szégyenében
elkísérjen bennünket az állatorvosi klinikára. De nem egészen így
alakult. A szörnyeteg, amelyik fölött Marianne görnyedezett,
zord tekintetével mintha azt üzente volna: tőnj el. Én mégis szóra
nyitottam a számat.
– Valami baj van Bougatsával. Beteg.
Marianne Engel úgy pillantott rám, mint aki furcsa zajt hallott
a szobának egy olyan szegletébıl, amelynek üresnek kéne lennie.
Egyik csuklója vérzett, ahol felsebezte a vésı, és vörös csíkok
húzódtak a homlokán, ahol összekente magát.
- Mi?
– Vérzel.
– Tövis vagyok Krisztus koszorúján.
– Nem – mondtam odamutatva. – A csuklód.
– Ó. – Ránézett a csuklójára, s egy kevés vér a nyitott
tenyerébe folyt. – Olyan, mint egy rózsa.
– Hallottad, amit mondtam? Bougatsa beteg.
Megpróbált félresöpörni egy hajtincset, amit a keblére
ragasztott a veríték meg a kıpor, de nem jól mérte fel a
távolságot. Folyton mellényúlt.
– Akkor vidd a betegszobába.
– Úgy érted, állatorvoshoz?
460
 Pandora’s TeAm
– Úgy. – Vére a lábánál elszórt kımorzsákra csepegett. –
Állatorvos.
– Hadd nézzem – nyúltam a csuklója felé.
Marianne Engel egyszerre páni rémülettel a szemében
fenyegetın a magasba emelte a vésıjét. Eddig csak egyszer
tanúsított erıszakosságot ellenem, amikor megdobott a
kávésüveggel a toronyszobában. Akkor biztosra vettem, hogy
nem akart eltalálni, de most láttam rajta, hogy nem tréfál. Úgy
festett, mint aki nem tudja, hol van, vagy hogy én ki vagyok; úgy
festett, mint aki mindenre képes, hogy hagyják békében
dolgozni.
Elhátráltam, és feltartottam a kezem, a legösztönösebb emberi
gesztussal jelezve, hogy nem akarok rosszat.
– A te kutyád, Marianne. Nem akarsz velünk jönni? Velem
meg a kutyáddal, Bougatsával?
A név mintha megmozgatta volna az emlékezetét. Feszülten
görnyedı válla elernyedt, és kieresztette a levegıt, amit addig
visszatartott. De még fontosabb, hogy leengedte a vésıt, amint a
félelem eloszlott a szemébıl.
– Nem.
Hangján nem érzıdött harag, de sajnálkozás sem. Tompán és
üresen kongott a hangja, árnyalatnyi részvét nélkül, mintha
szavai nem lennének többek sivár visszhangoknál.
Mire a lépcsı legalsó fokára tettem a lábam, Marianne Engel
már újra minden figyelmével az elıtte álló kıre összpontosított.

***

Az állatorvos, Cheryl kövérkés nı volt; vörös hajú, világos

szemő, alighanem ír felmenıkkel. Az volt az egyik elsı kérdése,
hogy miért nézek ki úgy, ahogy kinézek, de ez sokkal jobb volt,
mint ha megjátssza, hogy nincs is semmi baj a külsımmel.
461
 Pandora’s TeAm
– Autóbaleset.
– Értem. Tehát mikor észlelte elıször a problémát, öö... -
pillantott le a recepción kitöltött kartonra – ...Bougatsánál? Görög
pite, igaz?
– Igen. A színe miatt. Ma reggel híg ürüléket találtam a
padlón, és azt hiszem, a kutya leveleket evett.
– Értem – bólintott Cheryl. – Ilyen szokott lenni a bundája?
Mintha nem lenne elég fényes.
– Így van – válaszoltam –, és valahogy zsírosabb a tapintása,
mint máskor. Nemrég kezdıdtek a bajok, de ma reggel hirtelen
válságosra fordult a helyzet. A súlyából is veszített.
A doktornı megkérdezte, enervált-e a kutya, és
megerısítettem, hogy az. Aztán elvégzett rajta néhány apróbb
vizsgálatot, belevilágított a szájába meg a szemébe, és Bougatsa
végigszőkölte a mőveletet. Megkérdeztem Cherylt, hogy mi lehet
a probléma.
– Érzékeny neki itt? – kérdezte, miközben megnyomta
Bougatsa hasát, aztán maga válaszolt a kérdésére. –
Tulajdonképpen nem. Talált megemésztetlen zsírt az
ürülékében?
Az állatorvoson kívül ki képes még felismerni a kutyafosban a
megemésztetlen zsírt? Azt válaszoltam, elfelejtettem indulás elıtt
kémiai analízist végezni az ürüléken, úgyhogy nem állíthatom
biztosan. Cheryl rosszallón ráncolta a szemöldökét, majd
felemelte Boogie farkát, hogy megvizsgálja a végbélnyílását.
– Elıfordult, hogy a kutya megette a saját ürülékét?
– Jézusom. – Cheryl ismételten több megfigyelıi képességet
várt tılem, mint amennyit indokoltnak éreztem. – Nem tudom.
Talán.
– Nem tudhatom biztosan, mi a baj – mondta Cheryl -, míg el
nem végzek egy sor vizsgálatot. Hozzájárulna, hogy itt hagyja a
kutyát pár napra?

462
 Pandora’s TeAm
Nem ez volt a megfelelı alkalom, hogy elmagyarázzam,
Bougatsa igazából nem az én kutyám, így csak aláfirkantottam a
beleegyezı nyilatkozatot. Amikor megkérdeztem, fájdalmasak
lesznek-e a vizsgálatok, a derék állatorvos sértettnek tőnt.
– Ha rajtam múlik, nem.
Megmondtam a kutyának, hogy viselkedjen jól dr. Cherylnél,
ı meg kidugta a nyelvét, és megnyalta a kezem. Egyesek talán a
ragaszkodás jelét látják ebben, én viszont pontosan tudom, hogy
ez csak amolyan önkéntelen tisztálkodási ösztön a kutyáknál.

***

Amikor pár nappal késıbb érdeklıdtem, Cheryl még mindig

nem találta meg a Bougatsa problémáit kiváltó okot, de
biztosított, hogy jó úton halad. Bocsánatkérı hangon beszélt, de
az igazat megvallva, én éppen ebben reménykedtem.
A klinikán jó helye lesz a kutyának a mőtétem idejére, ezért
elmagyaráztam a helyzetemet, és megkérdeztem, maradhat-e
Bougatsa, míg kiengednek a kórházból. Az állatorvos kapott az
ötleten, mondván, így legalább lesz idı egy teljes körő
diagnózisra.
Most már csak Marianne Engellel kellett megharcolnom. Nem
szándékoztam magára hagyni otthon, de Marianne felnıtt
ember, és csak egy éjszakát töltök a kórházban, legföljebb kettıt.
Amennyiben a megszokott napirendjét követi, egész idı alatt
faragni fog. Ha otthon maradnék, amúgy sem venne tudomást
rólam.
Amint elhelyeztek a kórházban, a szobámba sereglett az
összes régi ismerıs. Beköszönt hozzám a mőszakját letevı
Connie és az éppen dolgozni kezdı Beth. Ott volt Nan, aztán
néhány perccel késıbb Sayuri és Gregor lépettbe, egymástól
tekintélyes távolságot tartva; csak akkor ért össze a kezük,
463
 Pandora’s TeAm
amikor azt hitték, senki nem figyel oda. Már csak Maddy
hiányzik, mondtam, mire Beth közölte, hogy ı nemrég férjhez
ment, és elutazott. Én rögtön valami rosszfiút képzeltem Maddy
mellé – amolyan pokol angyalát vagy egy vállalati jogászt –, de
nagy meglepetésemre kiderült, hogy Maddy férje végzıs
régészhallgató, s most együtt vesznek részt egy ásatáson a
szumátrai tengerparton.
Mindenki Marianne Engel felıl kérdezett, én meg
hazudoztam. Azt mondtam, szoros határidıvel dolgozik egy
szobron, ám azt már nem kötöttem az orrukra, hogy a három
mestere szabja meg Marianne órarendjét. Mindenki bólogatott,
de láttam, hogy Sayuri biztosan nem kajálta be a mesémet. Nem
bírtam a szemébe nézni, s ebbıl Gregor is megsejtette, hogy
füllentettem.
Amikor kettesben maradtam a kórteremben Nannel,
megkérdeztem – mivel még mindig volt néhány órám a mőtétig
–, nincs-e kedve barangolni egyet a kórház körül. Nan vetett egy
pillantást a napirendjére, a csipogójára meg a mobiljára, és
felhívta a nıvérpultot, majd igent mondott. Sétánk közben a
karomba főzte a karját, és felmutatott a felhıkre, amelyek
mintázata egy helyütt tengeri csikók armadájára emlékeztette.
Meghívtam hotdogra egy utcai árusnál, és egy padra letelepedve
figyeltük a mellettünk jövı-menıket. Nan blúza mustárpettyes
lett, de szerintem jól állt neki.

***

Visszafelé számoltam, amikor a számra tették a maszkot.

Ekkorra már az anesztézia szakértıje voltam, tudtam, hogy
néhány órán belül fel fogok ébredni. Kétségkívül számíthatok
majd némi utófájdalomra, de hozzászoktam már, és épp elég

464
 Pandora’s TeAm
mőtéten voltam túl ahhoz, hogy tudjam: rendbe jövök. Már
amennyire ez egyáltalán lehetséges.
Csakhogy nem így történt. A rutinmőtét során komplikáció
lépett fel: szepszis. Az égési sérültek hajlamosak az efféle
fertızésekre, még felépülésük elırehaladottabb szakaszában is,
de szerencsére nem volt igazán komoly a baj, és a testem – mert
sokat szívósodott a tornázástól – felvette a kesztyőt.
Mindazonáltal a kórházban kellett maradnom, míg elmúlik.
Sayuri felhívta Cherylt, és szólt, hogy Bougatsának maradnia
kell még, Gregor pedig arra vállalkozott, hogy informálja
Marianne Engelt az állapotomról. Úgy döntött, elmegy az
erıdbe, és személyesen közli vele a hírt, mert Marianne nem
vette fel a telefont. Figyelmeztettem Gregort, hogy nagy eséllyel
az ajtót sem fogja kinyitni, s mint kiderült, igazam volt. Tízperces
dörömbölés után Gregor feladta, bár hallotta, hogy Bessie Smith
teljes hangerıvel jajong a pincében.
Jacknek volt pótkulcsa, ezért felhívtam, és megkértem, hogy
nézzen rá, és etesse is meg Marianne Engelt. Jack megnyugtatott,
hogy így fog tenni, sıt még azt is megérdeklıdte, nincs-e
szükségem valamire. Nem volt, ugyanis oly sőrőn fordultam
meg a kórházban, hogy a legkisebb mőtétre is teli táskával (tiszta
pizsama, pipereholmi, könyvek stb.) mentem be.
Miután ezt a néhány dolgot elintéztem, nem volt más hátra,
mint feküdni az ágyamban (amit egyébként már nem éreztem
csontvázbordának) és gyógyulni. Gregor minden este új
könyveket hozott nekem, és egyszer még pár sört is
becsempészett. Mert hát, magyarázta csillogó szemmel, ı
amolyan lázadó személyiség. Naná, hogy az, erısítettem meg a
hitében.
Egy héttel késıbb elbocsátottak, és Gregor kivett egy órát,
hogy hazavigyen. Amikor megérkeztünk az erıdhöz, minden
csendes volt. Ez még nem jelentett semmit – Marianne Engel
talán sétálni ment, vagy egy friss kıtömbön készülıdik –, nekem
465
 Pandora’s TeAm
mégis rossz érzésem támadt. Nem is fáradtam vele, hogy a
hálószobájában keressem; Gregorral a sarkamban rögtön az
alagsorba indultam.
Jóllehet több mint egy éve laktam Marianne Engellel, erre a
látványra nem voltam felkészülve. Elıször: három új szobrot is
befejezett, a 8-ast, a 7-est meg a 6-ost. Tekintetbe véve, hogy
mindössze hét napig voltam távol, és Marianne-nek több mint
hetven órájába telt egyetlen szobor kifaragása, a számtan arra
engedett következtetni, hogy nem csupán pihenés nélkül
dolgozott, de nagyobb hévvel is, mint általában. Ezt alig tudtam
elhinni.
Marianne Engel nem dolgozott, és nem is aludt éppen
valamelyik friss kıtömbön. A három új gnóm alkotta kör
közepén ült, és egészen beburkolta a kıpor, ami kirajzolta csont
és bır lényét. Már akkor is egyszálbélő volt, amikor bevonultam
a kórházba, de azóta tovább sorvadt. Biztosan egy falatot se
evett, mióta utoljára láttam. Mellkasa nyomorúságos harcot
vívott a lélegzéssel, és a bıre, amely csak úgy ragyogott, ha
egészséges volt, most úgy festett, mintha ezeréves petróleummal
dörzsölték volna be. Arca csontváztükre volt egykori valójának,
szemét tátongó gödörnek tőnı mély, fekete karikák árkolták.
A hasára tetovált középkori keresztet karmazsin máz vonta
be, a vér egy sor mély vágásból szivárgott a mellkasáról. Jobb
keze nyitva hevert a padlón, végtelenül törékeny,
öregasszonyokéra emlékeztetı ujjaiban vérfoltos vésıt dajkált.
A bal mellén lángoló szívbe mélyen belevéste a nevemet a
saját húsába.
Nem kételkedem Gregor Hnatiuk orvosi kvalitásaiban, de az ı
szakmája többnyire kimerül az emberekkel való társalgásban, a
problémáik kibogozására tett kísérletekben, esetleg néhány
tabletta felírásában. Gregor nem volt felkészülve arra, amit
Marianne Engel mővelt. Úgy tőnt, képtelen elfogadni a jelenet
valóságát, részben talán azért, mert Marianne páciensbıl már jó
466
 Pandora’s TeAm
ideje kedves ismerısévé lépett elı. Képtelen volt elhatárolódni,
egyre csak pislogott, mintha agya szeszélyes giroszkópját
próbálná újraállítani, és minden alkalommal meglepıdve
nyitotta ki a szemét ugyanarra a látványra.
Marianne Engel felém fordította eufóriás arcát, szemében a
fájdalom helyett az öröm könnyeivel. Arcáról üres ámulat
sugárzott, mintha olyasmit látna, ami túl csodálatos ahhoz, hogy
szavakkal le lehessen írni.
– Isten roppant tüzet küldött a lelkembe. – Hangja reszketett a
gyönyörőségtıl, miközben tovább csordogált a vér a mellébe
karcolt nevembıl. – A szeretet egészen lángba borította szívemet,
és alig éreztem fájdalmat.
A kezdeti sokk dacára Gregor tért magához elsıként, és
fölszaladt, hogy hívja a mentıket. Közben próbáltam meggyızni
Marianne Engelt, hogy maradjon nyugton, de ı egyre csak
beszélt.
– Mi állja a tüzet, megtisztíttatik. – Vad szemet meresztett rám,
mintha az egyetértésemre várna. – A tisztító vízzel is tisztíttassák
meg.
Visszajött Gregor, és hozott egy pokrócot a didergı Marianne-
nek. Miközben betakargattuk, Gregor csitítani próbálta.
– Úton vannak a mentık, nem lesz semmi baj. Engedd el
magad.
Marianne Engel oda se bagózott.
– Isten emésztı tőz. – Tíz perccel késıbb, amikor megérkezett
a mentı, és Gregor levezette ıket a pincébe, Marianne még
mindig nem hagyta abba. – Mindazt pedig, ami nem állja a tüzet,
vízen vigyétek át.
A mentıs nı megkérdezte, fogyasztott-e Marianne valamilyen
drogot; dehogy, mondtam. Bólintott, de nem vagyok benne
biztos, hogy elhitte.

467
 Pandora’s TeAm
– Megzendülének a fellegek – mondta Marianne Engel,
miközben letérdeltek mellé, és ellenırizték az életjeleit; olyan
volt, mintha agitálná ıket, – A nyilak széjjel futkostanak.
A mentısök hordágyra szíjazták és kivitték Marianne Engelt.
Nekem megengedték, hogy vele tartsak a rohamkocsiban,
Gregor autóval jött utánunk. Fogtam Marianne kezét, miközben
infúziós csövet dugtak a karjába.
– Megnyitá a kısziklát – motyogta –, és víz zúdula ki.
A gyógyszerek néhány pillanat alatt kiütötték. Amint álomba
merült, elıadtam részletes kórtörténetét – már amennyit
ismertem belıle –, hogy a mentısök beszólhassanak rádión a
kórházba. Amikor megérkeztünk a sürgısségi bejáratához, két
orvos meg az ügyeletes pszichiáter várt bennünket; Gregor
elintézte a betegfelvételt. Én csak fogtam Marianne öntudatlan
kezét, és duruzsoltam neki, elmondtam mindazt, amit akartam,
de nem tudtam elmondani, amikor magánál volt.

***

Amikor végül visszamentem az állatorvosi klinikára, Cheryl

leültetett.
– Tudja, mi az a hasnyálmirigy-elégtelenség?
Tudom, feleltem, amennyiben valami olyasmi, mint az
embereknél a hasnyálmirigy-gyulladás.
– Kutyáknál is kialakulhat hasnyálmirigy-gyulladás, de
Bougatsa esetében nem egészen errıl van szó. A hasnyálmirigy-
elégtelenség a nagy testő fajtáknál gyakori, mint például a német
juhász, és a tünetek gyorsan jönnek, ahogy itt is történt.
Egyszerően szólva: Bougatsa nem tudja lebontani az ételt apróbb
molekulákra, mert hiányoznak a szükséges enzimei. Ennek
következtében egyáltalán nem szív fel tápanyagot, és ezért éhes
folyton. Eszik, amennyit csak bír, akár még növényeket is, hogy
468
 Pandora’s TeAm
pótolja a hiányt, de bármennyit eszik, a tápanyagok nem jutnak
el hozzá. Olyan ez, mintha halálra éheztetnék. De ez csak a rossz
hír – mondta a doktornı. – A jó hír pedig, hogy ön idejében
észrevette a bajt, és ki lehet kezelni, diétával kordában tarthatjuk.
Bougatsa egykettıre a régi önmaga lesz.
Kimentünk a kennelhez, és meg mertem volna esküdni rá,
hogy az eb szeme felcsillan, amikor meglátta, hogy jövök. De
alighanem csak azért, mert Cheryl olyan ételt adott neki, amit
végre meg tudott emészteni.

***

Az orvosok azt mondták Marianne Engelnek, hogy csak a

kimerültségét kezelik, de valójában az elmeállapotát is
megfigyelték. Gregor gyakran tőnt fel Marianne kórtermében, de
látogatásai nem szakmái, hanem baráti célzatúak voltak.
Személyes érintettsége miatt egy másik pszichiáter foglalkozott
az esettel.
Én mindennap bementem, és az orvosok egyszer még azt is
megengedték, hogy magammal vigyem Bougatsát. Állatterápia,
mondták. Marianne Engel kijött, napsütéses padra telepedett, és
dédelgette egy kicsit a kutyát. Úgy tőnt, megdöbbenti Bougatsa
véznasága, mintha nem emlékezne rá, hogy a szeme láttára
fejlıdött ki a kutya betegsége. Az eb a maga részérıl már meg is
bocsátotta neki, hogy éppen a legnagyobb szükségben nem
törıdött vele. A kutyák már csak ilyen ostobák.
Amikor a hétvégén kiengedték Marianne-t, ez az orvosa
legszigorúbb javallata ellenére történt. Én is ingadoztam:
mindama szenvedés, amelyet Marianne korábban rótt magára,
elsısorban abból fakadt, hogy semmibe vette a saját testét. A
nevem belevésése a mellkasába tudatos és elborzasztó cselekedet
volt, amitıl azt éreztem, hogy nem csupán nem vigyázok rá, de a
469
 Pandora’s TeAm
fájdalmának is okozója vagyok. Ugyanakkor, mivel fizikailag
már felépült, a kórház nem tarthatta bent bírósági határozat
nélkül, és mondhattam bármit, nem tudtam rávenni Marianne-t,
hogy maradjon még néhány napot. Amikor hazaértünk,
Bougatsa körbeszaladgálta a házat, és feltaszította a növényt, ami
pár hete még az eledele volt.

***

Marianne Engel csak két napja tartózkodott otthon, s máris

kezdte lehámozni magáról a ruhákat, hogy felkészüljön a
következı kıre. Amikor a mellkasára tekert kötéshez ért, azt is
lehántotta.
– Akadályoznának a kommunikációban.
Nem engedhettem, hogy megint ezt tegye. Eddig kétszer
néztem végig az összeomlását. Harmadjára nem hagyom
cserben; nem hagyom, hogy a nevem elfertızıdjön Marianne
húsán.
Ami ezután következett, azt nem lehet vitának nevezni, mert a
vita ellentétes vélemények cseréjét jelenti. Itt csak nekem volt
véleményem. Kedveskedtem, ordibáltam, hízelegtem,
fenyegetıztem, könyörögtem, követeltem, érveltem, érzelegtem,
beszéltem és beszéltem és beszéltem és beszéltem, s ı elengedte
az egészet a füle mellett. Ugyanazt a választ hajtogatta:
– Csak öt szobor maradt. Majd pihenek, ha elkészültem velük.
Mivel lebeszélni nem tudtam – a logika mit sem ér a
megszállottsággal szemben –, más módot kellett találnom a
megvédelmezésére. Úgy döntöttem, felkeresem Jacket, bár
megszegte az ígéretét, hogy vigyáz Marianne Engelre, míg én a
kórházban vagyok.
A galériába lépve ismerıs gnómok trióját pillantottam meg, a
mögöttük lévı falon pedig az egészséges Marianne Engelrıl
470
 Pandora’s TeAm
készült fotót. Vésı a kezében, hajboglyája mővésziesen zilált, és
az egyik korai mővére támaszkodik. A szőkszavú képaláírás
nem tett említést Marianne kóros elmeállapotáról: „A kortárs
szobrászok többségével ellentétben e nemzetközi hírnevet
szerzett helyi mővész elutasítja a pneumatikus szerszámok
használatát, és a középkori faragóhagyományokat követi...”
Fiatal párocska sétálta körül Marianne egyik nagyobb
alkotását, ujjaik a szobor körvonalait cirógatták. Egyetértettek,
hogy „csodálatosan élı” – csak hát hol tudnák elhelyezni?
Semmi sem fordítja fel úgy az ember gyomrát, mint amikor
pénzes harmincasok a mővészetrıl cserélnek eszmét. Jack
potenciális vevıt orrontva el akart lépni mellettem, kezével
hárító mozdulatot tett, és azt mondta:
– Egy perc, és a magáé vagyok.
– Miért hagyta egyedül? – kérdeztem. Ez egyszer örültem
hangom reszelıs durvaságának, mert általa rosszabb színben
tőnt fel Jack mulasztása.
Jack azonnal megtorpant, és berántott egy falmélyedésbe,
hogy heves védekezéssel feleljen meg a vádra. Beszédmódja
kisikló vonatra emlékeztetett: szavai egytıl egyig tehervagonok
voltak, csörömpölve száguldottak elıre, közben szinte
fölemelkedtek a vágányról, és kaotikus összevisszaságban
zúdultak ki a mondatok végén. Jack azt állította, minden este
elment az erıdhöz, míg én a kórházban voltam. Áttörte a bejárati
ajtónál épített barikádot. Amikor bejutott, beékelte magát
Marianne Engel meg a szobrai közé, és el se mozdult onnét, míg
Marianne nem evett legalább néhány gyümölcsöt.
– A délután közepén találtak rá, nem? – Jack arra a napra
célzott, amelyiken megérkeztünk Gregorral az erıdhöz. -Tudja,
én dolgozom. Magával ellentétben én fizetem a saját számláimat.
Nem csukhatom be a galériát, hogy Marianne-nel lopjam a
napot. Egyébként ha vette volna a fáradságot, hogy felhívjon,
rohanok a kórházba. De nem...
471
 Pandora’s TeAm
Addig vitatkoztunk, hogy ki a felelıs és miért, míg a fiatal
párocska már leplezetlenül bámult minket. Rájuk vetettem a
legszörnyőségesebb pillantást, ami tellett tılem, azt üzenve vele,
hogy törıdjenek a saját szaros dolgukkal.
Jack ezt remek alkalomnak tekintette, hogy rámutasson: az ı
vásárlóiból élek. Azzal vágtam vissza, hogy ı is belılük él, és
közben Marianne Engel tehetségét szipolyozza.
– Most biztosan repes az örömtıl, hogy Marianne újra farag.
Ekkor ıszinte meglepıdés váltotta fel a haragot Jack arcán.
– Hogy mi?
Nem folytathattam a támadást: Jack aggódása
kétségbevonhatatlan volt.
– Marianne mániás periódusai soha nem voltak ennyire
sőrőek. Évente egyszer fordultak elı legföljebb. Rossz évben
kétszer.
E pillanatban győlöltem Jacket azért a húsz évért, amit az
életébıl Marianne Engellel töltött. Ez a legrosszabb fajta győlölet,
amely féltékenységre épül, de félre kellett söpörnöm az
utálatomat. Jack felbecsülhetetlen tapasztalattal bírt, ezért
igyekeztem uralkodni a hangomon.
– Mit tegyek?
– Nem tudom. – Átfordította a „Nyitva” táblát „Zárvá”-ra,
kitessékelte a bent ténfergı ügyfeleket, és együtt hagytuk el a
boltot, – De valamit tennünk kell.

***

Jack ismert egy ügyvédet, aki kényszerbeszállítási ügyekre

specializálódott. Ez csak természetes, gondolom én, hiszen Jacket
többéves múlt kötötte pszichiátriai gondozottakhoz – elıbb az
anyjához, aztán Marianne Engelhez.

472
 Pandora’s TeAm
Clancy McRand idıs ember volt, nagy íróasztal mögött ült,
amelyen sárga kis emlékeztetı cédulákkal borított számítógép
páváskodott. McRand állandóan a zakója hajtókáját huzigálta,
mintha ily módon összefoghatná a zakót a hasa fölött, melynek
terebélyesedı méretérıl nem óhajtott tudomást venni.
Rengeteget köszörülte a torkát, jóllehet én beszéltem a legtöbbet.
Nagy, sárga írótömbre jegyzetelt, s amikor olyan kérdéseket tett
fel, amelyekre nem tudtam a választ, Jack segített ki néhány
megjegyzéssel. McRand máris sokat tudott Marianne Engelrıl; a
vaskos aktából, amit érkezésünkkor húzott elı az
iratszekrénybıl. Világos volt, hogy Jack korábban is igénybe
vette már McRand szolgálatait, talán a gondnokság alá
helyeztetésnél.
Amikor mindent elébe tártunk, ami fontos lehet, McRand azt
mondta, megpróbálhatjuk jogi útra terelni a dolgot, de nem lesz
könnyő. Soha semmi nem az, gondoltam, amíg az ügyvédek
szándékosan hátráltatnak, hogy zsíros kis összeget gombolhassanak le
rólunk. Mindazonáltal, miközben McRand elmagyarázta a
folyamatot, be kellett látnom, hogy nem az ı mohósága fogja
késleltetni a dolgokat. Hanem maga a rendszer.
Általában a beteg valamelyik hozzátartozója szokta
kérvényezni a sürgısségi beszállítást. Noha a jog lehetıséget
nyújt rá, hogy bárki más is kérvényezhesse, fejtegette McRand, a
folyamat lelassul, amennyiben a kérvényezı nem közeli
családtag. Mivel Marianne Engelnek nincs családja, két orvosnak
kéne megvizsgálnia, mielıtt egyáltalán be lehet nyújtani a
kérvényt. Amennyiben Marianne nem járul hozzá a
vizsgálatokhoz – naná, hogy nem járul hozzá, gondoltam –,
kénytelen lennék eskü alatt, írásban nyilatkozni arról, hogy
„súlyosan fogyatékos”. McRand kérdı tekintetet vetett rám,
hogy meggyızıdjön a hajlandóságomról, s én garantáltam, hogy
megteszem, de biztos vagyok benne, hogy az ügyvéd észlelte a
tépelıdést a hangomban.
473
 Pandora’s TeAm
– Khm khm – köhécselt McRand, mielıtt folytatta. Amint a
kérvényt annak rendje s módja szerint beadtam, Marianne Engelt
kötelezni fogják, hogy jelenjen meg kivizsgálásra valamelyik
kórházban. Amennyiben megtagadja ezt – megint csak: naná,
hogy megtagadja –, törvénytisztviselık révén kényszerítik a
megjelenésre. Lelki szemeimmel két hústorony zsarut láttam,
amint kényszerzubbonyba dugják Marianne-t, és a karjánál fogva
ráncigálják el a törvényszékre.
Amennyiben a vizsgálóorvos egyetért velem Marianne súlyos
fogyatékosságát illetıen, hetvenkét órás sürgısségi beszállítást
rendelnek el. Ennek leteltével a kórházigazgató újabb kérvényt
nyújthat be hosszabb távú elhelyezésre. Ami azért fontos, mert –
ismét csak mivel nem vagyunk rokonok – sem Jack, sem én nem
tehetjük meg ugyanezt. Az igazgató együttmőködése nélkül nem
lenne törvényes jogunk a kérvény beterjesztésére.
Feltételezve, hogy a kórházigazgató egyetért, meghallgatás
következik, ahol Marianne Engelnek vallomást kell tennie,
akárcsak nekem és a gondnok szerepét betöltı Jacknek.
Lehetséges, hogy másokat is behívnak, olyanokat, akik
megfigyelhették Marianne Engel utóbbi idıben tanúsított
viselkedését. Ilyenek lehetnek például Gregor Hnatiuk és Sayuri
Mizumoto. A meghallgatás a mentálhigiénés bizottság
elnökletével zajlik, bár Marianne Engelnek joga van az
esküdtszékhez fordulni. S ha erre kerül a sor, saját ügyvédet
fogadhat.
A bíróságon aztán, figyelmeztetett Mr. McRand, szinte biztos,
hogy elıvesznek engem. Tekintetbe véve a pornós karrieremet,
bevallott kábítószer-függıségemet, valamint azt a tényt, hogy
Marianne Engel állja minden orvosi költségemet, bármelyik bíró
vonakodna felfüggeszteni Marianne törvényes jogait pusztán
azért, mert én ezt jó ötletnek tartom. Ha tárgyilagosan
szemléljük, Marianne a becsületes honpolgár, nem én. A bíróság
külön szórakoztatónak találhatja, hogy én akarom
474
 Pandora’s TeAm
beszámíthatatlannak nyilváníttatni ıt, mikor pedig ı
számottevıen sikeresebb életet tudhat a magáénak. És – McRand
habozni látszott, hogy elıhozakodjon-e vele, de tudta, hogy
hanyagság lenne, ha nem tenné – Marianne Engel csinos pofival
állna az esküdtszék elé.
– Ön ezzel szemben... – Ezt a mondatot nem kellett befejeznie.
Rámutattam, hogy Marianne belevésett a saját mellkasába.
Milyen bizonyíték kell még, hogy önveszélyes? McRand sóhajtva
ismerte el, hogy az incidens „jó kiindulási alapja” lehetne
ügyünknek, arra azonban nincs bizonyíték, hogy Marianne
másokra is veszélyt jelent.
– Ha az önveszélyesség indok lehetne a beszállításra, a
pszichiátriai kórházak zsúfolásig megtelnének dohányosokkal és
gyorséttermi kuncsaftokkal.
Hogy vehetnék rá bárkit a Marianne Engel elleni tanúskodásra
egy olyan ügyben, amelyet csaknem biztosan elveszítünk? Még
lényegretörıbben: hogyan tanúskodhatnék ellene én? Már csak
az hiányzik Marianne összeesküvéselméletei mellé, hogy azt
higgye, a legközelebbi barátai voltaképpen ellenséges ügynökök,
akik azon vannak, hogy megakadályozzák ıt a szívei
átadásában.
– Egyszóval... – sóhajtott Mr. McRand befejezésül, és még
egyet rántott a hajtókáján, mielıtt a hasára fektette a kezét.
Megköszöntem, hogy idıt szánt ránk, Jack pedig megmondta
neki, hogy a galériába küldje a számlát. Ahogy kiléptünk az
irodából, Jack a vállamra tette a karját. Azt mondta, sajnálja, és
én elhittem neki.
Vigaszunk egyetlen forrása az volt, hogy Marianne Engelnek
már csupán öt szobra maradt hátra a visszaszámlálásból. Noha
fájdalmas lesz végignézni, ahogy kifaragja ıket, legalább nem
tart sokáig. Nem tehettem mást, mint hogy tılem telhetıen
gondoskodom róla. Aztán amikor az utolsó simítást is elvégzi az

475
 Pandora’s TeAm
utolsó szobron, rá fog jönni, hogy az erıfeszítés mégsem ölte
meg.

***

Bougatsa új étrendjében állandó tételként szerepelt a nyers

marha-hasnyálmirigy, ami az eb testébıl hiányzó hasnyálmirigy-
enzimek pótlásával lehetıvé tette más ételek megemésztését. Bár
léteznek a szükséges enzimeket tartalmazó porított étrend-
kiegészítık, úgy döntöttünk Cheryllel, hogy maradunk az igazi
húsnál. Jó ismerıse lettem a helyi henteseknek, akiket
meghökkentett a választásom, míg el nem magyaráztam, miért
van szükségem éppen erre, és rendkívül örültek, hogy
segíthetnek a kutyámnak, elvégre egy hentes nem sőrőn érezheti
magát orvosnak. Bougatsa napról napra jobban festett, Marianne
Engel meg rosszabbul.
Sápadt volt a napfényhiánytól, pedig alkalmanként elıbújt a
pincébıl cigarettáért vagy még egy üveg neszkávéért. Lassan
átalakult két lábon járó, örökké poros csontvázzá, teste
felemésztıdött a fizikai megerıltetéstıl. Morzsánként tőnt el,
mint a kıfelesleg, amit lefarigcsált a gnómjairól. Az 5-ös szobrot
még április közepe elıtt befejezte, és azonnal hozzákészült a 4-
eshez.
Balesetem évfordulója – második nagypénteki
„születésnapom” – észrevétlenül múlt el. Egyedül látogattam el a
baleset helyszínére, lemásztam a töltésen, és felfedeztem, hogy a
fő zöldje idıközben teljesen visszafoglalta a felégett terület
feketéjét. A tavalyi születésnapi gyertyatartóm még ott állt, ahol
hagytuk, rajta egy év idıjárásának mocska, ami bizonyság volt
arra, hogy azóta se járt erre senki.
Letettem egy másik gyertyatartót Francesco állítólagos
alkotásai közül, és gyertyával tömtem be tátott vasszáját. Miután
476
 Pandora’s TeAm
a gyertyát meggyújtottam, mondtam pár szót – nem imádságot,
mert én csak a pokolban imádkozom –, megemlékezésül az
elmúlt idıkre. Ha mást nem is, a Marianne Engellel való
együttélés belém oltotta a rituálék szeretetét.
Marianne végigdolgozta a hónapot, de határozottan lassuló
tempóban. Ez elkerülhetetlen volt. Amikor befejezte a 4-est, két
napot pihennie kellett, mielıtt hozzákezdett a 3-ashoz. Többé
nem hagyhatta figyelmen kívül teste lázadozását. Bár hosszabb
idıt szánt a felkészülésre, a 3-as szobrot így is csaknem öt
napjába telt befejezni.
A 2-es szoborral a hónap végéig elidızött, és akaraterejének
csodálatra méltó megnyilvánulása volt, hogy egyáltalán talpon
bírt maradni. Miután végzett, bemászott a kádba egy tisztességes
mosakodásra, aztán (végre) bebújt az ágyba, hogy két teljes napig
aludjon.
Amikor felébred, már csak az utolsó szobor lesz hátra. Nem
tudtam, tartsak-e ettıl, vagy örüljek neki; de hát Marianne Engel
mellett gyakran éreztem ezt.

***

Május elsején kelt ki az ágyából, és nagy kı esett le a

szívemrıl, mert sokkal jobban nézett ki. Duplán örültem, amikor
ahelyett, hogy egyenest az alagsorba indult volna, hogy
hozzákezdjen az utolsó szoborhoz, leült velem enni. Beszélgetés
közben helyes sorrendben következtek egymásra a szavai, aztán
megsétáltattuk Bougatsát, akit egészen feldobott gazdája
figyelmének régóta áhított visszatérése. Marianne-nel felváltva
hajigáltuk neki a teniszlabdáját, amit az eb nyálasan hozott
vissza.
Marianne Engel hozta szóba a témát elsıként.
– Már csak egy szobor maradt.
477
 Pandora’s TeAm
– Igen.
– Tudod, melyik?
– Gondolom, egy újabb gnóm.
– Nem – mondta. – Te.
Szobrom az elmúlt hónapokban fehér lepellel letakarva
vesztegelt a mőhely sarkában, akár egy kísértet karikatúrája.
Kezdetben csalódással töltött el, hogy Marianne érdeklıdését
vesztette iránta, de ahogy egyre soványodott, hálás voltam, hogy
nem kell modellként végigasszisztálnom Marianne elsorvadását.
Pillanatnyi töprengést követıen vállaltam, hogy újra modellt
ülök neki. Bár azt kívántam, hagyna fel ezzel az egész utolsó
szobrosdival, így legalább szemmel tarthattam munka közben.
És volt még egy elıny: a korábbi ülésekbıl kiindulva az én
szobromat jóval békésebb iramban fogja kifaragni. Én nem
vagyok tombolva üvöltı vadállat, akit ki kell menekíteni az idı
és a kı lavinája alól; minden idım Marianne rendelkezésére áll,
nem kell kapkodnia.
A kíváncsiság arra késztetett, hogy rákérdezzek, tudta-e,
mikor hónapokkal korábban elkezdtük a szobromat, hogy ez lesz
az utolsó mőve. Igen, válaszolta, már akkor is tudta. Akkor meg,
faggattam tovább, minek bajlódott vele egyáltalán, ha tisztában
volt vele, hogy úgyis félre kell majd tennie?
– Így készítettelek fel – válaszolta. – Azt gondoltam, ha a
szobor már félkész, kevesebb eséllyel utasítasz majd vissza. A
jelek szerint igazam volt.
Rögtön aznap el is kezdtük. Mindig feszélyezett, ha
meztelenül kellett mutatkoznom Marianne elıtt, de most, hogy
fizikailag ı is tökéletlenné vált, kevésbé voltam zavarban.
Bár Marianne kóros véznasága nem volt mérhetı az én
sérüléseimhez, legalább valamicskével közelebb kerültünk
egymáshoz a formátlanságban.

478
 Pandora’s TeAm
***

Körülbelül tíz napig folyt a munka a szobrommal, ami fele

idıben a finom részletek kidolgozását jelentette. Marianne Engel
minduntalan odajött a székemhez, hogy végigsimítsa a testemet,
mintha így próbálná memorizálni égett topográfiámat, hogy
aztán a lehetı leghitelesebben vigye fel a kıre. Olyan hallatlan
figyelmet szentelt minden kis részletnek, hogy ezt meg is
jegyeztem; azt felelte, létfontosságú, hogy az elkészült szobor
hiánytalanul tökéletes legyen.
Többé-kevésbé úgy mentek a dolgok, mint reméltem.
Marianne munkatempója meg se közelítette a korábbi
faragórohamok intenzitását, általában kevesebb mint egy órát
dolgozott egyhuzamban, holott a nyomásálló öltözet nélkül én
bírtam volna még ülni. Úgy tőnt, Marianne az utolsó mővénél
megadja a módját. Kevesebbet dohányzott, és a kávésüvegek
zárókupakjai is érintetlenek maradtak. Egészen ráhajolt a kıre,
miközben megmunkálta, és suttogott hozzá, de nem hallottam,
hogy mit. Elıredıltem, próbáltam elcsípni néhány szót, de nem
nagyon sikerült; a helyzetet csak súlyosbította, hogy a hallásom
erısen károsodott a balesetben. Hányaveti megjegyzéssel
próbáltam kicsalogatni belıle az igazságot.
– Azt hittem, a kı beszél hozzád, nem pedig fordítva.
Marianne Engel rám tekintett.
– Vicces vagy.
Így ment, mígnem a vésı utolsó, elkerülhetetlen koppantása után
Marianne hátralépett. Örökkévalóságnak tetszı ideig
vizsgálgatta kıkísértetemet, mielıtt eldöntötte, hogy nincs több
különbség köztünk. Elégedetten így szólt:
– A feliratot magamban szeretném elkészíteni.
Késı éjszakáig dolgozott, és bár majd' kifúrta az oldalamat a
kíváncsiság, tiszteletben tartottam a kérését, hogy egyedül akar

479
 Pandora’s TeAm
lenni. Amikor az utolsó szót is bevéste, elıbújt barlangjából.
Természetesen megkérdeztem, hogy elolvashatom-e a vésést.
– Arra rengeteg idı lesz még – válaszolta. – Most megyünk a
tengerpartra ünnepelni.
Tetszett az ötlet. Az óceán mindig nyugtatólag hatott
Marianne-re, és jó lesz emlékezetessé tenni az alkalmat. Így hát
beültetett a kocsiba, és hamarosan már az uszadékfák között
találtuk magunkat.
A hullámok ritmikusan nyaldosták a partot, Marianne teste
csodásan simult az enyémhez. Bougatsa vidoran futkosott,
homokot rugdosva a levegıbe. Valamivel távolabb tinédzserek
itták a sörüket, és próbálták elbővölni a lányokat azzal, hogy
faszfej módjára viselkedtek.
– És most – kérdeztem – mi következik?
– Történetünk utolsó felvonása. Ami, ha netalán elfelejtetted
volna, azzal kezdıdik, hogy a condotta megéget.

480
 Pandora’s TeAm

XXXI.

KI. BE. A LÉGZÉSRE ÖSSZPONTOSÍTOTTAM. Egyenletesen. Légy

könnyed. Célra. Légy nyugodt. Meghatároztam a célpontot.
– Szív.
Nem tudom, mire számítottam, hogy miképp fest majd a
nyílvesszı, amikor kirepül. Meglepıdve tapasztaltam, hogy
szemem csakugyan a célpontra szegezıdik, nem pedig magára a
vesszıre.
Nyilam a vihar dacára úgy szállt, mintha dróton húznák,
egyáltalán nem rezdült meg. Mindenki ismeri a mesteríjász
történetét, aki képes kettéhasítani a célpont kellıs közepébe
fúródott nyílvesszıt. Pontosan így hatolt nyilam a mellkasodba
ugyanazon a ponton, ahol az elızı sebet ejtett rajtad. Amikor
elıször meglıttek, a Dante-kötet felfogta a nyílvesszıt, és
megmentette az életed; ezért találkozhattam veled. A második
nyílvesszı nem ütközött ellenállásba, és örökre szétválasztott
bennünket.
Fejed hátracsuklott a becsapódáskor, a szád pedig kinyílt,
hogy kieressze utolsó, elképedt leheleted. Állad kétszer pattant
fel a mellkasodról, mielıtt a fejed megpihent elernyedı testeden.
Fölszegezett kezeden csüngtél, és Heinrich testvér kunyhójának
fala tovább lángolt körülötted. Nyilam megkímélt a további
fájdalmaktól, s ezért könnyek között hálát adtam az Úrnak.
481
 Pandora’s TeAm
A zsoldosok értetlenül zúgolódtak, Kuonrat pedig választ
követelt, hogy ki volt annyira óvatlan vagy ostoba, hogy a
szigorú parancs ellenére halálos lövést adott le. Nem látott a
dühtıl, amiért valamelyik katonája irgalmat tanúsított.
Kevesebb idıt kellett volna szánnom a hálálkodásra Istennek,
és többet a menekülésre. Nyílvesszım szemügyre vétele során
egykettıre kiderült, hogy nem a katonák íjából származik, a
vesszı állása pedig világosan mutatta, hogy az oromról lıtték ki.
Fölemelkedett egy kar, és a katonák azonnal megindultak felém.
Még nem láthattak, de tudták, merre vagyok.
Eldobtam az íjam, mivel tudtam, hogy többé nem használnám.
Lovam közel volt, a föld csúszós volt, és az ágak elég sőrőn
nıttek ahhoz, hogy lelassítsák az embert. Miközben a katonák
felfelé botladoztak a síkos emelkedın, elkötöttem a lovam, és
tovanyargaltam, mielıtt az utánam kapó kezek elérhettek volna.
Nem volt túl nagy az elınyöm, de beletelik néhány percbe, míg a
zsoldosok leevickélnek a lejtın, és újból lóra pattannak. Volt még
valami, amit hasznomra fordíthattam. Ismertem a vidéket
ifjúkoromból, a zsoldosok viszont nem. Úgy gondoltam, az ádáz
hóviharban van némi esélyem.
Okosabb is lehettem volna. A katonák bármelyike ügyesebben
ülte meg nálam a lovat, és állataik pihentebbek, jobban tápláltak
voltak. Alig néhány perce indultam el, s máris a nyomomban
lihegtek. Tudtam, ha tartom az irányt, pillanatokon belül
beérnek. Az út elágazott, egyik irányban biztonságos ösvénybe
torkollt, a másikon a Pegnitz folyóra nézı meredek szakadékhoz
vezetett. Gyermekként olykor kióvakodtam a meredély szélére,
de csak vakmerı pillanataimban, vagy ha fel akartam deríteni,
hogy csakugyan van-e az Úrnak valami szándéka velem.
A kétségbeesett idık kétségbeesett tettekre sarkallnak, ezért
bár tudtam, hogy túl keskeny lesz a lovamnak, a veszedelmes
ösvényt választottam. Az állat megérezte a veszélyt, sarkamat a
horpaszába vájva kellett ösztökélnem, miközben azokat az
482
 Pandora’s TeAm
imádságokat zsolozsmáztam, amelyeket valaha kislányként
mondogattam. Amikor a ló kezdett volna felágaskodni,
átváltottam a legdurvább szavakra, hogy kifacsarjak belıle még
néhány lépést. A ló patája hamarosan jeges gyökérbe ütközött,
amitıl esetlenül oldalra billentünk.
Ahogy csúsztunk lefelé a sziklán, a ló botladozó patákkal
igyekezett megvetni magát, de nem talált támasztékot. Zavartan
és riadtan az oldalára borult, és ledobott a nyeregbıl. Ahogy
megadtam magam a zuhanás elkerülhetetlenségének, egy kurta
pillanatra csaknem súlytalan érzetem támadt. Szürreális volt,
mintha tökéletes egyensúlyban lebegnék a hó és a mennybolt
között, és azon kaptam magam, hogy a lovam pofájába bámulok.
A ló szeme általában egészen sötét és nyugodt – amikor
cseperedtem, az apácák azzal tréfálkoztak, hogy a ló Isten összes
titkát látja, még ha a rendfınökasszony nem is –, de az én lovam
szemét tágra meresztette a rémület. A pillanat éppoly gyorsan
illant tova, mint ahogy felbukkant, s a csalit meg a hó pörgése
váltotta fel, ahogy zuhanásunk folytatódott.
Amikor végre abbamaradt a forgás, kis idıbe telt, mire
kitisztult a fejem annyira, hogy felmérjem a hóba vájt
nyomvonalunkat, és rögtön elfogott a rémület, hogy
bukdácsolásom kárt tehetett a gyermekünkben. A kisded szinte
azonnal rúgott egyet, talán a nagy mozgolódás miatti dühében,
amit én az egészsége jelének tekintettem, és soha nem örültem
még így a kényelmetlenségnek.
A katonák nem követtek a szakadékig, hanem bölcsen úgy
döntöttek, hogy ott maradnak, ahol az út még biztonságos.
Egyikük elıvette ugyan az íját, de arra jutott, hogy a távolság és a
vihar lehetetlenné teszi a lövést. Alighanem hiányzott belıle az a
hit, amit én vetettem Istenbe.
A zsoldosok találnak másik levezetı utat, de tudtam, hogy ez
legalább tizenöt percükbe fog telni. Lehetséges, gondoltam, hogy
éppen a zuhanásom az a szalmaszál, amibe kapaszkodva
483
 Pandora’s TeAm
megmenekülhetek. Pillanatnyi izgalmam szertefoszlott, amikor
megpróbáltam talpra állítani a lovat, és láttam, hogy egyik lába
furcsa szögbe csavarodik. Egyértelmő volt, hogy nem jöhet
velem tovább. És még csak meg sem szabadíthattam a
gyötrelmeitıl, hiszen már elhajítottam az íjat. De amúgy sem
lettem volna képes rá. Egy élet elvétele is több volt a kelleténél
arra a napra.
Miféle elınyöm származhat abból, hogy negyedórával a
katonák elıtt járok, ha nekik van lovuk, nekem meg nincs? Egyik
oldalamon a sziklafal magaslott, ahonnét legurultam, a másikon
a Pegnitz folyt. Általában nem fagyott be teljesen, de ha mégis,
akkor sem volt biztonságos rámenni. Átkelni rajta lehetetlen, és a
sziklára se mászhatok vissza. Nem tehettem mást, mint hogy
szaladni kezdek a folyó mentén valamelyik irányba, és
reménykedem. De persze ez is nevetséges, mert a zsoldosok
végül így is, úgy is utolérnek. Csupán idı kérdése, hogy
elfogjanak.
Kuonrat gondolkodás nélkül lecsapta Brandeis fejét, és
nevetve rendelte el a kivégzésedet. Tudtam, hogy ha elkapnak –
amint te is mondtad –, csak akkor halok meg gyorsan, ha
szerencsém van. Valószínőbb volt, hogy megbecstelenítenek.
A folyó vékony jégleple egyszerre jóval csábítóbbnak tőnt. Az
esélyek a biztonságos átkelés ellen szóltak, de meg kellett
próbálnom. Ha valahogy mégis sikerülne, a katonák nem
követhetnek. Kénytelenek lesznek futni hagyni, mert a jég a sereg
legapróbb embere alatt is könnyen beszakadhat. Miért
kockáztatnának? A zsoldosok legfeljebb annyit tudtak rólam,
hogy valami prostituált vagyok, aki összeálltam egy szökött
katonával; mit számít nekik, élek-e, halok-e? Kuonrat már
bebizonyította, amit akart, és két halott dezertır máris eggyel
több, mint amennyire számított. Ez bizonyára elégedettséggel
tölti el.

484
 Pandora’s TeAm
A morgengabémat meg a könyveimet tartalmazó zsák
fölösleges teher lenne a folyón való átkelésnél, de nem
veszíthettem el a számomra oly értékes tárgyakat. Ezért egy
közeli kıkupac hasadékába rejtettem a zsákot azzal a
szándékkal, hogy ha életben maradok, visszajövök érte.
Az elsı lépéseknél aránylag szilárdnak éreztem a jeget, de az
mindiga parthoz közel a legvastagabb. Lejjebb nyílt
vízfelületeket pillantottam meg, fekete takaróként feküdtek a
fehér felszínen. Még pár lépés, és halk reccsenést hallottam.
Elıttem vadul kavargott a hó, s most már vagy tizenöt lábnyit
távolodtam a parttól. Ha betörik a jég, vajon leér még a lábam a
fenékig?
Apró léptekkel folytattam, egyik lábamat a másik elé siklatva.
Siettem, amennyire mertem, de nem voltam elég gyors. A
zsoldosok nyargalása egyre közelebbrıl hallatszott, ezért
gyorsabb csoszogásra késztettem magam. Ha eltávolodom a
parttól, biztonságban leszek, mondogattam magamban, az a
legfontosabb, hogy kikerüljek a nyilaik hatósugarából.
Ekkor egy kicsit bizonytalannak éreztem a jeget, jobban, mint
elıtte, és karomat ösztönösen a hasamra fontam. Hátranézve
láttam, hogy a katonák a parthoz közelednek ott, ahol rátaláltak
lesántult lovamra. Amikor észrevettek, megcéloztak az íjaikkal,
és tudtam, hogy nem vagyok még elég messze. Kirepült néhány
nyílvesszı, de az erıs szél félrevitte ıket. Tudtam, hogy a
katonák tanulnak az elsık röptébıl, és másodjára ügyesebben
céloznak majd. Szinte biztosan el fognak találni.
De nem volt második menet. Kuonrat jelzésére az íjászok
leengedték fegyvereiket. Valószínőtlennek tőnt, hogy a vezér a
muníció fecsérlése miatt aggódik; talán úgy gondolja,
megérdemlem az életet, ha átjutok, de ezt sem tartottam
valószínőnek. Feltehetıleg egyszerően kedvére való volt elnézni
egy nı tipegését a hártyavékony jégen.

485
 Pandora’s TeAm
A katonák elhelyezkedésébıl világos volt, hogy kivárják a
mulatság végét, akármeddig tartson is. Tudván, hogy nincs
visszaút, újabb lépést tettem a messzi part felé. Meggörbült
alattam a jég, karomat kitéve négykézlábra estem. Azt mondtam
magamban, ha átjutok a folyó közepén, túlélem, mert azon a
részen kell a jégnek a legvékonyabbnak lennie. Azt mondtam
magamban, ha áthaladok azon a képzeletbeli vonalon, a
születendınk élni fog.
Már csak egy kérdés volt: hogyan tovább? Feküdjek hasra, és
úgy csússzam lassanként? Ésszerő gondolatnak tőnt, hogy minél
egyenletesebben osszam el a tömegemet. Csakhogy így nagyobb
lehet az esélye annak, hogy egy vékonyabb résznél
láncreakciószerően széthasad alattam a jég, és elnyel a mély –
ráadásul amúgy se mertem volna ránehézkedni a hasamra.
Akkor hát fussak, és reméljem, hogy a sebesség majd átvisz a
jégen? Testem nemet mondott, hitem az igen mellett
kardoskodott. Végtére is Isten lélegzete repítette a nyilamat
tökéletes pontossággal a szívedbe. Nem lehet-e, hogy ugyanez a
lélegzet támogatna most is, és átsegít a veszélyen? Ha volt valaha
olyan pillanat, amikor Isten oltalmára szorultam, hát ez az volt.
Elnéztem a folyó fölött a túlpartra, és nyílvesszınek képzeltem
magam, a megteendı út volt a röppályám. Enyhén
felemelkedtem, és éreztem, hogy a jég is megemelkedik.
Megfeszítettem a lábam, és a jégbe fúrtam a hátrább lévı
lábfejemet, hogy jó nagy lendületet tudjak venni. Fél térdemet
felemeltem, és elıregörbítettem a vállam. Elrebegtem egy gyors
imát, és a távoli parton rám váró szabadságra szegeztem a
tekintetem, a célra összpontosítottam. Aztán az Úr oltalmában
bízva nekiiramodtam.
Alig pár lépés után a jég megnyílt, s én úgy zuhantam
keresztül rajta, akár egy ablakon. A nedves fagy belém hatolt,
átázott ruhám súlyosan húzott lefelé. Rögtön a kisdedre
gondoltam, és kétségbeesve hadonásztam, hogy
486
 Pandora’s TeAm
megkapaszkodjam valamiben. Azt gondoltam, a lyuk szélébe
csimpaszkodva fel tudok húzódzkodni. De ahol
megkapaszkodtam, ott a jég tovább töredezett, s a lyuk egyre
nıtt, ahogy újra meg újra próbálkoztam. Éreztem, ahogy a
melegség távozik belılem. A gyermekembıl. Néhány perccel
késıbb még vadul járt az agyam, testem azonban már nem
reagált.
A folyó árja lefelé húzott-sodort. Tudtam, hogy én mozgok,
mégis mintha a lyuk siklott volna el fölülem, míg már nem is volt
nyílás, csak kemény jégmennyezet a fejem felett. Nem lehetett
nagyon vastag, de hiába nyomtam rá a tenyerem, semmi sem
történt. Semmin nem vethettem meg a lábam, csak a vízen. Az
volt az egyetlen reménységem, hogy visszatartom a lélegzetem,
és imádkozom, hátha az ár elvisz egy másik nyílásig.
Furcsa érzés, amikor az ember teste beszünteti a mőködését. A
hajó, amely szállította, amely egy életen át hőségesen szolgálta,
nem reagál többé a lélek parancsaira. Olyan ez, mintha valaki
egy kapcsoló átbillentésével kiiktatná az elektromosságot.
Hamarosan ráébredtem; hiába sodor oda az ár egy nyíláshoz,
már késı. Kezem nem lesz képes megakaszkodni a peremben, s
ha mégis, akkor sem lesz erım, hogy kihúzzam magam a jeges
vízbıl.
A legpokolibb felismerés akkor hasított belém, amikor
megértettem, hogy nem védhetem meg a gyermekünket. Ettıl
végleg feladtam. Becsuktam a szemem, mert ezt teszi az ember,
amikor a víz alatt haldoklik. Süllyedtem, és egyszerre minden
félelmem elszállt. A belenyugvás káprázatosan szép pillanata
következett. Könnyebb lesz így, gondoltam némi
felszabadultsággal az utolsó pillanatokban, mielıtt minden
elsötétült elıttem.
Ami azután történt – elmondhatom éppen, de megmagyarázni
nem tudom. Legalábbis nem úgy, hogy megértsd. Én a nyelvek
adományával születtem, és hétszáz éven keresztül
487
 Pandora’s TeAm
tökéletesítettem ezt az adományt, de nincsenek szavak, amelyek
leírhatnák, ami azon a napon történt. Egyetlen általam ismert
nyelv sem képes erre.
Amikor feleszméltem, az nem ébredés volt, mert nem is
aludtam. Inkább mintha öntudatlanságba merültem, s most újból
tudatomra ébredtem volna. Ám ez nem olyan tudatosság volt,
mint amellyel a körülöttünk lévı világot érzékeljük, hanem
valami hatalmasabb, valami mérhetetlenül tágas és végtelenül
mély. Még mindig a jég alatt voltam, a Pegnitz sodrásában,
ugyanakkor nem egy bizonyos folyó vizében tartózkodtam,
hanem az egész világ vizében, az univerzuméban, de nem is
„benne” voltam a vízben, olyannyira szerves részét képeztem.
Megkülönböztethetetlen voltam a víztıl; folyékonnyá váltam.
Amikor az emberek visszatérnek a halál közelébıl, mindig
fényalagutat emlegetnek. Én nem ezt tapasztaltam. Fény az volt,
de nem alagút, mert mindenünnen körbeölelt. Szikrázó lég
tartott fenn a magasban, bár nem volt talaj, amihez képest a
„magasban” lehettem volna. Bennem és általam létezett; én
voltam a víz, és én voltam a fény. Olyan érzés volt, mintha
folyékony ragyogásban lebegnék, se nem meleg, se nem hideg,
változhatatlan tündöklésben. A testérzékelésem megszőnt.
Az idı nem létezik, amikor az embernek nincs többé teste,
mert az idıt csak a test révén fogjuk fel. Amíg el nem hagy
minket, ritkán veszünk tudomást a velünk született idıérzékrıl.
Ezért zavarodnak úgy össze az amnéziások, amikor elıször
tudatosodik bennük az állapotuk. Nem azért, mert elvesztették
az emlékeiket – mindannyian veszítünk emlékeket; hanem mert
elvesztik az idıt.
Jelenléteket érzékeltem. Nem nevezhetjük ıket sem
szellemeknek, sem kísérteteknek, mert még annyi formájuk sem
volt. Pusztán azért léteztek, mert észlelni tudtam ıket. De az
észlelés megint csak rossz szó, hisz hogy tudnék észlelni valamit,
aminek nincs matériája. Mint a fény meg a víz, ık is bennem
488
 Pandora’s TeAm
voltak. Oly tisztán éreztem ıket, hogy tudtam: nem csupán
bennem vannak, de mindig is bennem voltak. Önvédelembıl egy
életen át figyelmen kívül hagytam ıket. Olyan ez, mint hallgatni
egy beszélgetést – az ember képtelen koncentrálni a szavakra, ha
közben a szoba másik felében ketyegı órát is hallgatja, meg a
kocsikat odakint, meg a folyosón távolodó lépteket, meg a teát
szürcsölı nı mellett ülı férfi lélegzését. Képtelenség mindezt
egyszerre feldolgozni, ezért kizárólag a beszélı szavaira
figyelünk. Ugyanez áll az emberi test végtelen hangjaira. Csak a
saját gondolatainkra fülelünk, a többit kirekesztjük.
Most viszont az összes bennem élı hangot el tudtam fogadni.
Hallottam a megannyi jelenlétet, és a hangjuk olyan volt, mint
sok-sok arany kör. Meg tudtam ízlelni ıket, és vigaszízük volt.
Megérintettek, és ez olyan érzés volt, mint a zene.
Érted? Bár el tudnám magyarázni, de nem tudom.
Képtelenség. Aki azt hiszi, hogy el tudja magyarázni az örök
istenséget, az még soha nem tapasztalta meg.
Három jelenlét kivált a sokaságból, és közelebb jött. Bár nem
öltöttek fizikai alakot, így is felismertem bennük azt, akik
egykorvoltak, jóllehet földi életemben csak az egyikükkel,
Sunder atyával találkoztam. A második Eckhart mester volt, a
harmadik Mechthild von Magdeburg.
Tudtam, hogy ez nem ámítás, hanem örvendetes ajándék.
Természetes, sıt megnyugtató volt, amikor Sunder atya a
tudtomra adta: boldog, hogy ismét a közelemben lehet. Nem
használt szavakat; gondolatai simultak hozzá az enyéimhez.
Eckhart mester és Mechthild nıvér ugyanezen a módon
kommunikált. „Beszélgetésünk” fénylı rezgések kaleidoszkópja
volt.
Nem azért jöttek, hogy elvigyenek, magyarázták, mert még
nem állok készen. Nem a rendes módon haltam meg, befejezetlen
vagyok. Segítenek eljutnom egy olyan állapotba, amelyben

489
 Pandora’s TeAm
felkészülten fogadom a halált, s e célból jelölték ki ıket a
mestereimmé.
Nem a pokolra jutok?, kérdeztem. Hiszen megöltem, akit szerettem.
Ez nem így mőködik. Évának az volt a bőne, hogy evett a
gyümölcsbıl, és az emberiség bukását kapta érte büntetésül. A
te életed vétkei milyen vezeklést érdemelnek?
Ezt nem az én tisztem eldönteni.
Dehogynem. Utad letérített az Istenben való életrıl, és egy
ember halála szárad a lelkeden. Megbántad?
Nem. Még az örök istenségben is emlékeztem a veled töltött
életemre. Igen, hőtlen lettem a kolostori fogadalmaimhoz, hőtlen
lettem a rendfınökasszonyomhoz, és ezáltal az Úristenhez, de
önmagamhoz soha nem lettem hőtlen. A szív szavát követtem, és soha
nem fogom megbánni, hogy szerettem valakit. Ez életem egyetlen nagy
cselekedete.
Három mesterem megértette, hogy kitartok az irántad való
szerelmem mellett még életem végén is. Bizonyosan nem elıször
tapasztalták ezt nálam, és nem is utoljára.
Szíved mindig a maga útját járta, ez a te áldott-átkozott
adományod. Éppen ezért bőnhıdnöd is a szíveddel kell.
Legyen úgy.
Megtanultad teljesen átadni a szíved annak az egynek, akit
szeretsz, de még nem tudod kiterjeszteni a szíved.
Beismerem.
Visszatérsz a világba, és a mellkasodat több ezer szív fogja
betölteni. Mindet oda kell adnod, míg már csak egy marad.
Mit tegyek?
Át kell adnod a mellkasodban várakozó szíveket, melyek a
te számodra meghalnak, másokba viszont életet lehelnek. Ily
módon levetkezed földi természeted, és felkészülsz a
Krisztussal történı találkozásra.
Nem értem, hogyan kell átadnom a szíveket.
Tudni fogod a módját.
És amikor már csak egy szívem marad?
490
 Pandora’s TeAm
Azt nem adhatod oda csak úgy. Az utolsó szívedet a
szerelmednek kell továbbadnod. El kell fogadnia, de nem
tarthatja meg. El kell engednie a szíved és a szíveddel együtt
téged. Csakis ezen az úton találhatsz vissza az Úrhoz.
Nem értem a szerelmem részvételének az okát.
İ érteni fogja.
Itt ért véget. Kihúztak az istenségbıl, a fény és a víz már nem
folyt át rajtam, és újra beletaszítottak a Pegnitz hideg, sötét
áramlataiba.
Amikor felébredtem, hanyatt feküdtem, és nem bírtam
kinyitni a szemem. A jég leragasztotta, s vagy ötperces
erılködésembe telt, mire pislogva szétfeszítettem. Kora reggel
volt, a vihar már elült. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki
hang a torkomon, mert a testem megbénult. Egészen ki voltam
hőlve.
Elıször a kéz– és a lábujjaimat mozgatgattam, aztán már teljes
végtagokat is cselekvésre tudtam sarkallni. Bizonytalan
támolygással álló helyzetbe tornáztam magam. Valamiféle pajta
mögött voltam, száz láb távolságra tanyaházat pillantottam meg.
Botladozva arrafelé indultam; nemcsak fagyott tagjaim
akadályoztak, de a jégtıl merev ruházatom is gátolt. A
kéménybıl füst szállt, és azt hiszem, a meleg ígérete nélkül nem
is bírtam volna eljutni odáig. Párszor megzörgettem az ajtót, mire
egy asszonyság végre kinyitotta, és a szeme riadt-tágra meredt a
látványomtól. Alighanem a síron túlról hazajáró léleknek hitt.
Amikor megértette, hogy még nem haltam meg egészen, a
férjéért kiáltott, és kezdte lekapkodni rólam a fagyott
ruhadarabokat. Az öregember levest itatott velem, míg az
asszony takarókba csavart, és a végtagjaimat dörzsölgette, hogy
felserkentse bennük a vérkeringést. Amikor nagyjából rendbe
jöttem, megpróbáltuk összerakni a történteket. A folyó néhány
mérföldnyit elsodort, s egy olyan résznél dobott fel, amely nem
volt befagyva. Puszta véletlen, hogy az öreg gazda rálelt a
491
 Pandora’s TeAm
testemre, és kihalászott. Szemem kimeredt, hajam merev
hurkákba fagyott, és semmi jelét nem mutattam az életnek.
A gazda úgy vélte, mindenki megérdemli a tisztességes
temetést, ezért is halászott ki a folyóból. A talaj túl keményre
fagyott a sírásáshoz, így más választása nem lévén, otthagyott a
pajta mögött, hogy a tavasz beköszöntével majd eltemet.
Természetesen nem vihetett be egy tetemet a házukba, de inkább
gyakorlatias, mintsem babonás megfontolásokból. A testnek
felolvadva szaga lett volna. Együtt okoskodtuk ki, hogy a fagyos
vízben tetszhalott állapotba kerültem. Elıfordultak már hasonló
esetek; számos történet keringett olyanokról, akik elmerültek a
hideg vízben, majd feléledtek, miután régen meg kellett volna
halniuk.
Néhány napig náluk maradtam, de nem árultam el, hogy
miként estem bele a folyóba. Annyit mondtam, hogy sétálni
voltam, amikor beszakadt alattam a jég. Minek meséltem volna
Engelthalról, a zsoldosokról vagy a három mesteremrıl? Már a
túlélésemmel is nehezen birkóztak meg.
Amikor elég jól voltam az utazáshoz, visszatértem a Pegnitz
partjára az elrejtett zsákomért, aztán Mainz felé vettem az irányt.
Hova máshová mehettem volna? A begináknál húztam meg
magam, életemet az elmélkedésnek és az imádkozásnak
szenteltem. Bizonyos értelemben visszatértem ahhoz az
életmódhoz, amelyet a találkozásunk elıtt folytattam, de a
szerelmed olyannyira átformált, hogy nem lehettem újra
ugyanaz, aki egykorvoltam. A könyvkészítéssel felhagytam, bár
a Pokol fordítását még befejeztem. Hogy ezt megtettem, abban
önzı szándék vezérelt – nem az járt a fejemben, hogy
mestermővet alkossak, ami a halálom után is fennmarad, hanem
a fordítás során közelebb éreztelek magamhoz.
Ami a történetembıl hátravan, már nem érdekes. Azzal teltek
az évek, hogy szíveket ajándékoztam, de mind ez idáig
elképzelni sem mertem, hogy véget érhet a vezeklésem, mert
492
 Pandora’s TeAm
mindig tudtam, hogy az utolsó szívemet nem adhatom oda, míg
viszont nem látjuk egymást.

493
 Pandora’s TeAm

XXXII.

BELÁTHATATLANUL ÉS FEKETÉN nyújtózkodott az óceán a parttól

egészen odáig, ahol horizontja az éjszakába olvadt. Igyekeztem
kíméletesen fogalmazni:
– Tudom, hogy te igaznak hiszed ezt a történetet, Marianne.
De tévedsz.
Lenézett a homokra. Lélegzete a torkába szorult, aztán
kiszakadt belıle egy vallomásban:
– A kicsinyünk nem maradt életben.
Felnézett, el az óceán fölött, aztán megint vissza a homokra.
– Amikor felébredtem, a gyermek...
Kezét az arca elé kapta; látszott, hogy nem bír a szemembe
nézni.
– Egyszerően eltőnt – mondta. – Mintha soha nem lettem
volna terhes, mintha Isten keze benyúlt volna a méhembe, hogy
büntetésül kitépje onnét a gyermekemet.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
– Próbálom azt hinni... akarom hinni, hogy könyörületbıl tette.
Hogy a kicsi... – Olyan halkan beszélt, hogy alig tudtam kivenni
a szavait. – Hogy a kicsi a jeges víztıl halt meg, és Isten azért
vette el tılem, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal az
élık világában.
494
 Pandora’s TeAm
– Ha hiszel Istenben – mondtam, és uralkodnom kellett
magamon, hogy ne tegyem hozzá: én nem hiszek akkor a
jóságában is hinned kell.
– Mindig is azt akartam hinni, hogy könyörületbıl tette –
folytatta Marianne zokogva. – Büntetésnek túl sok lenne.
– Marianne, nem volt semmilyen...
– A gyermekünk nem maradt életben – hajtogatta. – Az
ilyesmit nem felejti el az ember, akármilyen sokáig él is.
Tudtam, hiába próbálnám meggyızni, hogy mindez csak az ı
fantáziája. Megint egy vita, amelyet nem nyerhetek meg.
Világos volt, hogy Marianne nem hozzám beszél, hanem saját
magához, amikor hozzátette:
– Könyörületbıl csinálta, nem lehet másként. Nem lehet
másként.
Mivel nem tudtam beláttatni vele, hogy ez a középkori
gyermek soha nem létezett, inkább a jelenlegi életünkre
koncentráltam.
– Nem fogsz meghalni, Marianne. Nincs semmilyen három
mester.
– Az összes szívemet odaadtam.
– Érezd. – Megfogtam és a mellkasára nyomtam a kezét. – Ver
a szíved.
– Egyelıre. Hogy ezután mi lesz, az rajtad áll. – Néhány
pillanatig az óceánt fürkészte, majd suttogni kezdett, holott a
hozzánk legközelebb lévı ember is jócskán hallótávolságon kívül
volt: – Emlékszel, mit mondtál Heinrich testvér viskójában,
mikor a zsoldosok érkezése elıtt útnak indultam? Megígérted,
hogy nem ér véget a szerelmünk.
Nem akartam bátorítani, ezért néma maradtam, miközben
Marianne levette a nyakából a nyílhegyes láncot.
– Ez mindig hozzád tartozott, s egy napon majd tudni fogod,
mit tégy vele.
– Nem kell – mondtam.
495
 Pandora’s TeAm
Azért a kezembe nyomta.
– Mostanáig ırizgettem, hogy visszaadhassam neked.
Védelmezni fog.
Látszott rajta, hogy nem engedné elutasítanom, úgyhogy
elfogadtam. De hogy ne higgye, hogy hitelt adok a történetének,
azt mondtam:
– Marianne, én nem hiszem, hogy ezt a láncot Sunder atya
megáldotta volna.
A vállamra döntötte a fejét, és azt mondta:
– Gyönyörően hazudsz.
Aztán feltett egy kérdést, amit korábban még soha.
– Szeretsz?
A testünk, a mellkasunk szorosan összesimult. Biztos voltam
benne, hogy Marianne érzi a szívem zakatolását. Születési hegem
azon a ponton érintkezett vele, ahol a pulóvere alatt a mellébe
volt vésve a nevem.
Szeretsz?
Fennhangon eleddig csak annyit ismertem be, hogy „fontos”
nekem. Magamban azzal érveltem, hogy Marianne szavak nélkül
is tisztában van az igazsággal. De valójában csak gyáva voltam.
– Igen.
Annyi ideje már, próbáltam megvallani.
– Igen. Szeretlek.
Többé nem hagyhattam cserben, ezért hátrasöpörtem haja
vadóc bodrait, és kiengedtem magamból a szavakat, amelyek
szívem olvasztótégelyében nemesedtek attól a pillanattól fogva,
hogy megismertem ıt.
– Egész életemben rád vártam, Marianne, és még csak nem is
tudtam, míg meg nem jelentél. A balesetem volt a legjobb dolog
életemben, mert elhozott téged hozzám. Meg akartam halni, de
te annyi szeretettel halmoztál el, hogy az túlcsordult bennem, és
kezdtelek viszontszeretni. Megtörtént, mielıtt felfoghattam
volna, és most már el sem tudom képzelni, hogy ne szeresselek.
496
 Pandora’s TeAm
Azt mondtad, kemény dió hitet ébreszteni bennem, márpedig én
igenis hiszek. Hiszek az irántam való szerelmedben. Hiszek az
irántad való szerelmemben. Hiszem, hogy szívem minden
hátralévı dobbanása teérted van, és hiszem, hogy amikor
magam mögött hagyom ezt a világot, utolsó leheletem a te
nevedet fogja hordozni. Hiszem, hogy az utolsó szavam -
Marianne – lesz a bizonysága annak, hogy jó, teljes és érdemes
életet éltem, és hiszem, hogy a szerelmünk örökké létezni fog.
Egy pillanatig csak öleltük egymást, aztán Marianne felállt, és
megindult az óceán felé. Útközben ledobálta magáról a ruháit, és
a holdfény még fehérebbé varázsolta a bırét. Mire a vízhez ért,
már anyaszült meztelen volt, kísértetiesen, sápadtan ragyogott.
Megfordult, és egy pillanatra rám nézett a csillagok zúzmara
szikrázású boltozata alatt; csak állt ott, mintha engem próbálna
az emlékezetébe vésni, ahogy visszanézek rá.
– Látod? – szólt Marianne. – Mégiscsak van Istened.
Elfordult, és nyugodtan belegázolt az óceánba. A víz
felkúszott a lábára, majd a hátára, s hamarosan már az
alabástrom bırre tetovált szárnyakat nyaldosta. Marianne
beledılt a vízbe, és tempózni kezdett az óceán végtelenje felé,
fekete hajzuhataga uszályként követte.
Nem tettem semmit, csak figyeltem, ahogy távolodik, míg a
hullámok végül a válla fehérjét is elnyelték.
Negyedóra múltán Bougatsa keservesen nyüszíteni kezdett, és
izgatott forgolódással rimánkodott, hogy tegyek valamit. De én
csak ültem tovább. Beszaladt hát a habokba, s már úszott volna,
de visszahívtam. Tudtam, hogy túl hideg a víz, s hogy késı. A
kutya hallgatott rám, de szőkölve feküdt a lábamnál. Tekintete
még remélt. Talán azt hitte, ha elég sokáig várakozik, végül
kiemelkedsz az óceánból, és visszatérsz hozzánk.

497
 Pandora’s TeAm

XXXIII.

MINDENKI EGYETÉRTETT, hogy Sayuri meseszép a menyasszonyi

ruhájában. Az anyja, Ajako örömkönnyeket sírt az elsı sorban, az
apja, Tosiaki meg minduntalan a boldogságtól reszketı felsı
ajkához kapkodta a kezét. Amikor Gregor az ujjára csúsztatta a
győrőt, Sayuri a legsugárzóbb mosolyra húzta a száját.
Augusztusi esküvı volt, kertben, felhıtlen kék ég alatt.
Szerencsére könnyő szellı lengedezett; bıröm nehezen jutott
lélegzethez a szmokingomban. A vılegény kísérıi, akik közül én
voltam az egyik, terebélyes szilfa árnyékában állták végig a
ceremóniát; egyike volt ez a jegyespár irántam megnyilvánuló
figyelmességeinek. Dacára annak, hogy jó barátság alakult ki
közöttünk, meglepett, hogy egyáltalán meghívtak az esküvıre,
de a jelek szerint sem Gregor, sem Sayuri nem bánta, ha egy
szörny is szerepel majd az esküvıi fotókon.
Technikai értelemben a menyasszony tanúja volt a párom, de
igazából Jack Meredith társaságában érkeztem. Jobbára sikerült
nem kínos helyzetbe hoznia, bár késıbb, a fogadáson töméntelen
mennyiségő whiskyt fogyasztott. Semmi romantika nem volt
abban, hogy Jack elkísért, de az utóbbi hónapokban elég sok idıt
töltöttünk együtt. Egyszer csak rájött, hogy mégis el bírja viselni
a képem. A köztünk fogant megértés már-már barátság volt, bár
ennyire messzire talán nem mennék.
498
 Pandora’s TeAm
Az ifjú pár a morgengabe angyalt kapta tılem nászajándékul.
Furcsán néztek rá, nem tudván, mit jelentsen ez a fura kis szobor,
és megkérdezték, hogy Marianne Engel faragta-e. Nem akartam
belemenni a magyarázkodásba, hogy igazából én faragtam;
ahogy azt sem próbáltam elmagyarázni, hogy bár nyomot
hagyott rajta az idı, ez a legdrágább ajándék, amit adhatok
nekik.
A fogadáson Sayuri megtartóztatta magát a pezsgıtıl, mert a
terhessége már éppen kezdett látszani. Adódott is némi vita,
hogy az esküvıt a születés elıtt vagy utána tartsák-e, Gregor
azonban régi vágású fazon. Azt akarta, hogy a gyerek
„törvényes” legyen, ezért japánba repült Sayurival, ahol bérelt
tolmács segítségével fejezte ki tisztességes szándékait Tosiakinak.
Sayuri maga is fordíthatott volna, de Gregor nem akarta, hogy ı
tolmácsolja az apjának a saját lánykérését. Amikor Tosiaki
áldását adta rájuk, Ajako sírt, és hajlongva kért elnézést – bár
hogy miért, abban Gregor nem volt egészen biztos. Miután Ajako
felszárította könnyeit, mindannyian teát ittak a ház mögötti
kertben.
Úgy tőnt, Sayuri szüleit cseppet sem aggasztja, hogy lányuk
idegenben él, külföldihez megy feleségül, és jócskán túl van már
a „friss karácsonyi torta” koron. (Ajako rámutatott, hogy mivel a
japán nık mind nagyobb számban mennek férjhez idısebb fejjel,
a vénlányság korhatára már nem huszonöt év. A harmincegyet
betöltött szingli nıket manapság szilveszteri metéltnek nevezik.)
Sayuri szüleit csak egyvalami zavarta kissé a házasságban,
mégpedig lányuknak az a döntése, hogy felveszi a férje
családnevét. Titkon azon keseregtek, hogy a „Sayuri Hnatiuk” a
legkevésbé sem költıi, és hiába minden igyekezetük, képtelenek
megtanulni a helyes kiejtését.
A nap vége felé lehetıségem adódott pár percig elcsevegni
Mrs. Mizumotóval. Sayuri tolmácsolt. Sayuri korábban már
megemlítette az anyjának, hogy Marianne Engel tavasszal
499
 Pandora’s TeAm
eltávozott, és Ajako legıszintébb részvétét nyilvánította. Amikor
megköszöntem, látszott, hogy riasztónak találja zörgı hangomat,
de udvariasságból nem tette szóvá. Még szélesebben mosolygott,
s én azonnal megértettem, hol szedte fel Sayuri a manírjait.
Néhány percig kedélyesen elbeszélgettünk, és megnyugtattam
Ajakót, hogy a lányának boldog házasélete lesz annak ellenére,
hogy Gregor még szmokingban is rettenetesen hasonlít egy
mókusra. Sayuri rácsapott a karomra a megjegyzésemért, de ettıl
függetlenül pontosan lefordította. Az anyja lelkes egyetértéssel
bólogatott:
– Úgy, úgy, úgy, úgy, úgy, úgy, úgy! – Mindvégig a szája elıtt
tartotta a kezét, mintha így próbálna gátat vetni a kuncogásának.
Amint beszélgetésünk a végéhez érkezett, Mrs. Mizumoto egy
utolsó mély meghajlással adta tudtomra együttérzését. Amikor
felemelkedett, reményteljes mosolyt sugárzott felém, Sayuri
hasára tette a kezét, és azt mondta:
– Rinne tensó.
Sayurinak nem ment könnyen a fordítás, azt mondta, ez
közelítıleg vagy azt jelenti, hogy „minden visszatér”, vagy azt:
„az élet ismétlıdik”. Sayuri hozzátette, idıs japán hölgyek
beszélnek így néha, amikor buddhistábbnak hiszik magukat a
kelleténél. A szúrós pillantásból, amit Ajako a lányára vetett,
nekem úgy tőnt, hogy az asszony a bevallottnál jobban ért
angolul.
Ám amikor elsétáltak, szeretettel ölelgették egymást. Ajako
hamar elfelejtette lánya megjegyzését az idıs japán hölgyekrıl,
és Sayuri éppily hamar elfelejtette az anyjának, hogy nevetett
Gregor mókushoz való hasonlatosságán.

***

500
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel eltőnése után a hatóságok három napig
kutattak a partvonal mentén, de nem találták meg a holttestet.
Nem találtak semmit, csak elnyúló, magányos víztömeget. Az
óceánnal az a baj, hogy nem lehet kikotorni az egészet, s a víz
Marianne létének minden bizonyítékát megsemmisítette, de
elzárkózott attól, hogy megerısítse a halálát.
Marianne Engelnek nem volt életbiztosítása, de így is rám
terelıdött a gyanú. Teljes joggal: kevesebb mint hat hónappal az
eltőnése elıtt Marianne módosította a végakaratát, hogy engem
nevezzen meg elsı számú kedvezményezettnek. Ez a körülmény
nem tetszett a rendırségnek, fıképp mert Marianne-nel voltam
akkor, amikor nyoma veszett. Hosszasan folyt a kihallgatásom,
de a vizsgálat bebizonyította, hogy nem volt tudomásom a
végrendeletrıl, a tengerparton sörözgetı tinédzserek pedig
tanúsították, hogy „az égett fickó” meg „a fura hajú, tetovált
pipi” nemritkán tőntek fel az éjszaka közepén. A csaj gyakran
ment be úszni, erısítették meg, akármilyen volt is az idı. Az
ominózus éjszakán nem csináltam semmit, csak ültem a parton,
miközben a kutya fel-alá rohangált.
Jack is a védelmemben nyilatkozott. Az ı szava sokat nyomott
a latban, mert nem csupán Marianne Engel gondnoka volt, de
egyben az a személy, akinek a helyére léptem a végrendeletben.
Jack ennek ellenére kedvezıen nyilatkozott rólam, és elmondta a
rendıröknek, hogy nincs kételye a Marianne Engel és köztem
kialakult szerelemrıl. Jóllehet megerısítette, hogy nem volt
tudomásom a végakarat módosításáról, hozzátette:
– Azt hittem, rengeteg idım lesz még, hogy lebeszéljem róla
Marianne-t. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar meghal. Jack
Meredith ki tud mondani olyan szavakat, amelyeket nem tudok
leírni. Mint például a h-lál. Vagy az ön-gy-lkosság. Ezek a szavak
engem gyávává tesznek. Ha leírnám ıket, azzal még közelebb
kerülnének a valósághoz.

501
 Pandora’s TeAm
A jogi procedúra majd' minden idımet felemésztette a nyár
során, de igazából hidegen hagyott. Nem érdekelt, mit dönt a
rendırség a felelısségemrıl Marianne eltőnésében, és nem
érdekelt, mit mondanak az ügyvédek a végakaratról. Végül Jack
kénytelen volt felfogadni nekem egy független ügyvédet, mert
képes lettem volna szó nélkül aláírni bármilyen elém tett
dokumentumot, mint a kórházban, amikor a produkciós
vállalatom becsıdölt.
Marianne Engel majdnem mindent rám hagyott, beleértve a
házat és valamennyi ingóságot. Még Bougatsát is. Jack annak
ellenére, hogy évekig kezelte Marianne Engel üzleti ügyeit, csak
azokat a szobrokat kapta meg, amelyek eleve a galériájában
voltak.
Marianne szekrényének mélyén egy halom cipısdobozban
tucatnyi betétkönyvet találtam több százezer dollárral, ami most
már az enyém. Marianne Engel teljesen adósságmentes volt,
talán mert egyetlen pénzintézet sem tekintette hitelképesnek.
Felfedeztem továbbá egy köteg számlát, ami lerántotta a leplet az
én kis privát kórtermemrıl. Nan akkori szavaival élve nem
„szerencsés véletlen” volt, hogy felszabadult egy szoba a
kórházban, s ezzel lehetıség nyílt az egyszemélyes és közös
kórtermekben kezelt betegek felépülési rátájának kutatására.
Nem is azért helyeztek különszobába, hogy Nan távol tarthassa
Marianne Engelt a többi betegtıl, ahogy akkor feltételeztem. Az
igazság az, hogy Marianne Engel fizetett a különszobáért, hogy
háborítatlanul mesélhesse nekem a történeteit. Csak soha nem
mondta el.
Néhány évig még semmi sem lehet az enyém az
örökségembıl, mert nincs holttest. A „h-lotti anyakönyvi
kivonatot” csak akkor állítják ki, ha már elég idı eltelt, addig
letétbe helyezték Marianne Engel vagyonát. A bíróság
szerencsére azt a döntést hozta, hogy továbbra is lakhatom az

502
 Pandora’s TeAm
erıdben, hiszen az már Marianne eltőnése elıtt is állandó
tartózkodási helyem volt.
A helyi újságok, de még néhány nemzetközi lap is, rövid
cikkekben számoltak be róla, hogy nyoma veszett egy mentálisan
labilis, ámde rendkívüli tehetségő szobrásznınek. „Vélhetıen h-
lott”, írták. Mivel a tragikus végnél semmi sem lendít jobban egy
mővész hírnevén, Jacknek rekordidı alatt sikerült túladnia a
galéria kínálatán. Bár át kellett hágnom a végakaratban
foglaltakat, az erıdben maradt szobrok javát Jacknek adtam.
(Csak a saját szobromat ıriztem meg, és még néhány kedvenc
gnómot.) Az ügyvédem nem támogatta az ötletet, de annyira
azért nem volt súlyos a helyzet, hogy a rendırség megfigyelés
alatt tartott volna. Furgonok jöttek-mentek, így senki sem figyelt
fel a szomszédságból néhány szobor elszállítására. Amikor Jack
az eladás után betoppant hozzám egy csekkel – szerényebb
összegrıl szólt, mint a jutalékai –, visszanyomtam a kezébe a
fizetséget.
İ jobban rászolgált, mint én. S bár a bankszámlákat
befagyasztották, elég pénzem volt, hogy megéljek belıle.
Marianne Engel a rá jellemzı szétszórtság dacára elıre látta a
lehetıséget, hogy nem lesz mindig mellettem, s így nem lesz, aki
fizesse a számláimat. Eltőnése után találtam egy nekem címzett
borítékot, benne egy kulccsal a széfhez, amihez az ı jóvoltából
volt hozzáférésem. Amikor kinyitottam a széfet, annyi készpénzt
leltem benne, amennyivel bıven kielégíthetem a szükségleteimet
a végrendelet érvénybelépéséig.
Két másik tárgy is lapult még a széfben.

***

A rendırség végül arra jutott, hogy nem vagyok vétkes

Marianne Engel eltőnésében. De tévedtek.
503
 Pandora’s TeAm
Én öltem meg Marianne Engelt. Megöltem, mintha fegyvert
tartottam volna a fejéhez, vagy mérget itattam volna vele.
Ahogy megindult az óceán felé, tudtam, hogy nem úszni
készül. Tudtam, hogy nem fog visszatérni, és nem tagadom le.
Mégsem akadályoztam meg.
Nem tettem semmit, mert Marianne egyszer azt mondta, hogy
a nem cselekvéssel kell bizonyítanom a szerelmemet.
Néhány egyszerő szóval megmenthettem volna. Ha szólok,
hogy ne menjen be a vízbe, nem viszi végbe a tervét. Tudom.
Visszatért volna hozzám, mert a három mestere azt mondta, el
kell fogadnom az utolsó szívét, de aztán el kell engednem, és a
szívével együtt ıt is. A megállítására tett bármely erıfeszítésem
azt jelentette volna, hogy nem engedem el, tehát csak annyit
kellett mondanom: Marianne, gyere vissza.
Nem tettem, s most azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy
nem mondtam ki három egyszerő szót, ami pedig megmenthette
volna Marianne Engel életét. Együtt kell élnem a tudattal, hogy
nem rángattam el Marianne Engelt a bíróságra, hogy
beszállíttassam a kórházba; nem igyekeztem eléggé gyógyszert
csempészni az ételébe; nem bilincseltem oda az ágyhoz,
valahányszor kitört rajta a faragási láz. Tucatnyi cselekedettel
akadályozhattam volna meg a h-lálát, én azonban egyiket sem
tettem meg.
Marianne Engel hitt benne, hogy hétszáz évvel ezelıtt megölt
engem, kegyes szándékból, de a története fikció. A valóság az,
hogy én öltem meg ıt ebben az életben: nem kegyelembıl,
hanem tétlenséggel. İ elhitte, hogy vezeklı szívek béklyójától
szabadul, de nekem több eszem van. Én nem vagyok skizofrén.
Mégis néma maradtam. Semmittevı. Gyilkos.
Mindennap szembenézek ezzel a ténnyel néhány pillanatra,
többet nem bírok ki. Néha megpróbálom leírni, mielıtt elillan, de
elıbb kezd el remegni a kezem, mint hogy kiizzadnám a
szavakat. Nem telik bele sok idı, és megint hazudok, próbálom
504
 Pandora’s TeAm
meggyızni magam: Marianne Engel képzelt múltját valóban
létezıvé tette az, hogy oly erısen hitt benne. Az ember múltja,
érvelek ilyenkor, nem több az általa kiválogatott emlékek
kollekciójánál. De a lelkem mélyén tudom, hogy ez csak
védekezımechanizmus, amit pusztán azért gyártok, hogy képes
legyek együtt élni önmagammal.
Annyit kellett volna mondanom: Marianne, gyere vissza.

***

A paleográfia a görög palaiosz (ısi) és graphia (írás) szó

összetétele, így nem meglepı, hogy a paleográfusok ısi iratokat
tanulmányoznak. A kéziratokat a betők (méret, dılés, a toll
mozgása), valamint az írófelület (papirusz vagy pergamen,
tekercs vagy kódex, tintafajta) vizsgálatát követıen osztályozzák.
A jó paleográfusok képesek meghatározni, hány írója volt egy
kéziratnak, képesek megállapítani ezek mesterségbeli jártasságát,
s gyakran képesek egy adott régióhoz kötni a kéziratot. A
vallásos szövegek esetében olykor nem csupán a szkriptóriumot,
de még az írnokot is név szerint azonosítani tudják.
Nemrégiben igénybe vettem két neves paleográfus
szolgálatait: egyikük a középkori német szövegek szakértıje, a
másik a középkori olasz szövegeké. Azért fordultam hozzájuk,
hogy tekintsék meg azt a két dolgot, amit a széfben leltem a
készpénz mellett.
A Pokol két példányát; mindkettı kézzel írott, de két
különbözı kéz munkája: az elsı olasz nyelvő, a másik német.
Laikus szemem mindkettıt több száz évesnek látta.
Mielıtt elárultam volna a paleográfusoknak, hogy mit
szeretnék megvizsgáltatni, szigorú titoktartási nyilatkozatot
írattam alá velük. Mindketten szokatlannak, már-már
mulatságosnak találták a kérésemet, de beleegyeztek.
505
 Pandora’s TeAm
Feltételezhetıen szakmai kíváncsiságból. Amikor azonban
elıvettem a kéziratokat, mindketten egy pillanat alatt
felismerték, hogy valami kivételesre bukkantak. Az olaszból
izgatott szitokszó szökött ki, a németnek rángatózott a szája
széle. A könyvek eredetét illetıen megjátszottam a tudatlant, egy
szót sem szóltam arról, hogy miként jutottam hozzájuk.
Mivel a Pokol azonnal népszerőségre talált az olvasók körében,
az egyik leggyakoribb szövegnek számít, amely a tizennegyedik
századból fennmaradt. Az olasz paleográfus szinte biztos volt
benne, hogy az én példányom a legkorábbi munkák közül való,
valamikor az elsı kiadást követı évtizedben keletkezhetett.
Könyörgött, hogy más szakértık véleményét is kikérhesse, de
elutasítottam a kérését.
A német nem hamarkodta el a fordítás datálását, részben mert
a vizsgálatok rögtön az elején bizonyos zavaró
ellentmondásokhoz vezettek. Elıször az ütött szöget a fejébe,
hogyan maradhatott ilyen sokáig felfedezetlen a kézirat, amely
egyébként hihetetlenül jó állapotban van. Másodszor: úgy tőnt,
egyetlen kéz jegyezte le a teljes szöveget, ami ekkora
terjedelemnél roppant szokatlan. Harmadszor: bárki mőve is a
könyv, rendkívüli jártassággal bírt. Nem csupán a kézírás
pedáns, de maga a fordítás is jobb a legtöbb, ha nem az összes
modern változatnál. De a negyedik pont okozta a legnagyobb
fejtörést: a kézirat fizikai jellemzıi – a pergamen, a tinta, a
betővetés – arra utaltak, hogy a Rajna-vidéken keletkezhetett,
akár már az 1300-as évek elsı felében. Amennyiben ez igaz – bár
aligha lehet az –, akkor a kéziratom több évszázaddal elızi meg a
Pokol bármely eddig ismert német fordítását.
– Ebbıl is látszik, hogy tévedek. – Megremegett. – Biztos, hogy
tévedek! Hacsak... hacsak...
Engedélyt kért, hogy szénizotópos kormeghatározást
végezhessen mind a pergamenen, mind a tintán. Hozzájárultam,

506
 Pandora’s TeAm
mire olyan orgazmikus gyönyör ömlött el a képén, hogy attól
féltem, mindjárt elalél.
– Danke, danke schön, ich danke Ihnen vielmals!
Amikor az adatgyőjtés végén a pergament az 1335. évre
datálták, plusz-mínusz húsz év, a német hangulata még tovább
javult.
– Ez a felfedezés mindenen túltesz, amit... mindenen... –
Szavakba se tudta önteni álmélkodó örömét; a fordítást
mindössze néhány évtizeddel Dante eredeti olasz verziója után
készítették. Gondoltam, bátran engedhetem, hogy tovább
kutasson, s még az irányt illetıen is adtam neki egy kis lökést:
javasoltam, hogy koncentrálja a vizsgálódását Engelthal
szkriptóriumára. A német ajka ismét rángatózott, és folytatta a
munkát.
Amikor pár héttel késıbb kapcsolatba lépett velem, úgy tőnt,
végre sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy hihetetlen
dokumentumot vizsgál. Igen, erısítette meg, számos szempont
utal a mő engelthali keletkezésére. És igen, a másolás erısen egy
bizonyos írnokra utal, akinek a mőködése hozzávetıleg 1310 és
1325 közé tehetı. Ami azt illeti, ez az írnok mindig is afféle
talányt jelentett a német miszticizmus kutatóinak: tetemes számú
dokumentumon hagyta rajta irodalmi kézjegyét, tehetsége
jócskán túlszárnyalta bármely kortársáét, a nevét mégsem lehet
fellelni sehol. Egy ilyen titok csak a rendfınöknı és az akkori
armarius együttes igyekezetével ırzıdhetett meg, de mert
Engelthal máskülönben büszke volt irodalmi ázsiójára, felmerül
a kérdés: ennél a bizonyos apácánál mi indokolta a
titokzatoskodást?
A német bajsza valóságos táncot lejtett, miközben elıadta
mindezt, de beismerte, hogy némely pontok cáfolják az
Engelthal-hipotézist. A pergamen minısége más, mint a kolostor
többi dokumentumánál, és a tinta is eltérı kémiai összetételőnek
látszik. Tehát míg a kivitelezés engelthali eredetet sejtet,
507
 Pandora’s TeAm
magyarázta a német, az anyagok már nem. Ráadásul – ezt, ugye,
meg sem kell említenie? – Engelthalnak semmiféle köze nem
lehetett Dante nagy ívő költeményéhez.
– Nem illett bele a miliıjükbe, ha érti, mire gondolok. Nem
csupán olaszul íródott, de a maga idejében egyenesen
szentségtörınek számított.
A német kissé restellkedve megkérdezte, volnának-e esetleg
további „tanácsaim”. Éppenséggel voltak. Felvetettem, hogy
fordítsa mosta figyelmét Engelthalról Mainz városa felé, különös
tekintettel az 1320-as évek derekán megjelent magánkiadású
könyvekre. Lehetséges, mondtam, hogy az írnok a Marianne
nevet használta. A német busa szemöldöke összegyőrıdött az új
információ súlya alatt, és könyörgött, hogy áruljam el, hogy
tudok ilyen pontos javaslatokkal szolgálni. Csak megérzés,
mondtam.
Majd' egy hónapig az általam megadott paramétereknek
megfelelı kéziratokat kurkászta. Sőrőn hívott, néha azért, hogy
tájékoztasson a legújabb fejleményekrıl, de többnyire csak
panaszkodni, hogy a titoktartási szerzıdés hátráltatja.
– Van fogalma, milyen körülményes úgy kikérni ezeket a
dokumentumokat, hogy nem tudom megmagyarázni, miért van
szükségem rájuk? Azt hiszi, besétálok a könyvtárba, és
tizennegyedik századi könyveket csak úgy kikölcsönzök?
Világos volt, hogy hamarosan a kollégáinak is fecsegni fog,
akár az én engedélyemmel, akár anélkül, úgyhogy befejezettnek
nyilvánítottam a kutatását. Azt hittem, képen töröl, de helyette
szenvedélyes védıbeszédbe fogott:
– Ez ennek a területnek az egyik legóriásibb felfedezése...
messze ható következtetésekhez vezet... radikálisan átalakítja a
német fordításról kialakult nézeteket... – Amikor nem álltam
kötélnek, taktikát változtatott. Kért, hogy még néhány napig
kutathasson, és esküszöm, hogy a szempilláját is rebegtette
hozzá. Ezt a kérését is elutasítottam, mert arra fordította volna az
508
 Pandora’s TeAm
idıt, hogy elsırangú másolatot készítsen az eredetirıl, ebben
biztos voltam. Amikor „most azonnal” visszaköveteltem a
kéziratot, megfenyegetett, hogy a nyilvánosság elé tárja, amit
tud. – Egy szerzıdés semmi ahhoz képest, hogy milyen hatalmas
ajándék lenne ez a világirodalomnak! – Megmondtam, hogy
méltányolom a kijelentését; mindazonáltal a gatyát is leperlem
róla, ha egyetlen szót is elhint. Mire közölte, hogy Danénak még
egy kört hozzá kellett volna toldania a poklához az olyan
„könyvgyőlölıknek”, mint én vagyok.
Hogy némi kis vigaszt nyújtsak az egójának, biztosítottam, ha
valaha a világ elé tárnám a Pokol német fordítását, nyilvánosan el
fogom ismerni az általa végzett kutatómunkát. Egyben fel fogom
ajánlom neki, hogy publikálja az észrevételeit, tehát semmilyen
módon nem fosztom meg az akadémiai dicsıségtıl. Ekkor a
német nagy meglepetést okozott.
– Tojok rá, hogy megemlíti-e a nevemet vagy sem. Ez a
felfedezés egyszerően túl jelentıs ahhoz, hogy rejtve maradjon.
A mai napig nem döntöttem el, mihez kezdjek a Marianne
Engel által rám hagyományozott két Pokollal. Hóbortosabb
pillanataimban azt mondom, az olasz példányt magammal
viszem a sírba, hogy ha esetleg újból összefutnék Francesco
Corsellinivel, visszaadhassam neki az apja könyvét.

***

A mő lábujjaimat megtartom, de mő kézujjakról hallani se

akarok; a lábujj segít egyensúlyozni, a kézujj viszont merı
hiúság. Azonkívül az én testemen a mő kézujjak egyenértékőek
lennének a fényszórók lecserélésével egy tropára tört kocsin.
Még mindig van lehetıség a külsım csiszolgatására, kisebb
mőtétekkel és kozmetikai beavatkozásokkal finomíthatok a
legdurvább éleim. Egy plasztikai sebész újra akarta építeni a
509
 Pandora’s TeAm
fülemet a bordaporcaim felhasználásával, de ajánlott valódi
hatású mőfüleket is. Csakhogy a mő kézujjakhoz hasonlóan az
álfülnek sincs funkcionális haszna: sem a porc, sem a mőanyag
nem adja vissza a hallásom. Az az elméletük, hogy mert
„normálisabb” külsıt kreálnak nekem, emberibbé tesznek, de a
mő testrészek felhelyezésekor Krumplifej úrnak éreztem magam.
Ami a phalloplasztikát, azaz új pénisz sebészi úton történı
kialakítását illeti, még nem jutott rá idım. Talán majd egyszer, de
most elegem van a mőtétekbıl. Elfáradtam. Úgyhogy
nemrégiben meg is mondtam dr. Edwardsnak, csak így
egyszerően:
– Elég volt.
– Megértem – mondta Nan. Aztán átsuhant az arcán az
általam oly jól ismert kifejezés, amelyet akkor szokott felöltem,
amikor az igazmondás elınyeit mérlegeli a hazugsággal vagy a
hallgatással szemben. Mint mindig, az igazság javára döntött. –
Maga egyszer megkérdezte, miért választottam munkahelyemül
éppen az égési osztályt. Most mutatok valamit, amit egyetlen
betegnek se mutattam még.
Félrehúzta fehér köpenyét, és feltőrte a blúzát; törzse teljes
jobb felét jókora hipertrofikus heg borította.
– Csak négyéves voltam, amikor történt. Magamra rántottam
egy fazék forró vizet. A hegek tesznek minket azzá, akik
vagyunk. – Azzal kiment az irodából.
Szóval, itt vagyok ezzel a fejjel, amelyen mintha a nagy
gazdasági világválság porviharai söpörtek volna végig. A búbom
akár a tornádó tarolta, porbuckás föld. Finom színátmenetek
tarkítják a vörös és a barna árnyalataiban. Mindenütt száraz és
meddı, mintha a bır már évek óta várna hiába az esıre. Pár
szívós hajcsutak lengedez koponyám barázdált tája fölött túlélı
gyom módjára, mintha csak elfelejtene kipusztulni.
Arcom felégett tarló. Egykor telt ajkam most összeaszalódott
hernyópár. Az orvosi terminus, a mikrosztómia ismerete nem teszi
510
 Pandora’s TeAm
kevésbé csúffá a számat. Mégis jobban szeretem ezt a szájat
annál, amelyik akkor volt az enyém, amikor még nem mondtam
meg Marianne Engelnek, hogy szeretem.
A tőz elıtt erıs volt a gerincem; a tőz után kígyó került a
helyébe. A kígyó azóta eltőnt, s én újra ismerkedem a
gerincemmel, ami kezdetnek jó. Jobb lábam tele van
fémszegecsekkel, ezeket tekinthetem az összetört kocsim
maradványaiból kovácsolt béklyóknak. Dönthetek úgy, hogy
mindenüvé magammal hurcolom a balesetemet. De nem teszem.
Keményebben tornázom, mint valaha. Sayuri heti néhány
alkalommal elvisz az uszodába, ahol egy sor gyakorlatot végeztet
velem. A víz felhajtóereje csökkenti az ízületeimre terhelıdı
nyomást. Azokon a napokon, amikor nem megyünk uszodába,
Sayuri szökdécselni tanít a hátsó kertben. Furcsa látvány lehetek
a Szent Romanus felıl átpillantóknak. Mit gondolhatnak vajon a
szörnyetegrıl, akit egy picinyke japán nı ugrándoztat? Shanahan
atya néha észrevesz és odainteget, én meg vissza. Elhatároztam,
hogy pap mivolta ellenére nem fogom utálni.
A torna végén átjön Gregor, hogy felvegye Sayurit, és együtt
teázunk. A legutóbbi összejövetelünkkor megosztottam velük a
hírt, hogy kiadják e könyvemet. Fogalmuk sem volt róla, hogy
írok; azért titkolóztam, mert nem tudtam, mit teszek majd a
szöveggel, ha egyszer elkészül. De jóllehet a Pokol két példányát
visszatartom, arra a döntésre jutottam, hogy ezt a könyvet
forgalomba hozom. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy
helyesen teszem-e – az ezzel kapcsolatos érzéseim sőrőn
váltakoznak –, de túl fájó a csönd.
Barátaimat felvillanyozta a hír, bár Sayuri bevallotta, hogy
még mindig nem tud olyan gyorsan olvasni angolul, mint
szeretné. Aztán izgatottan megragadta a férje karját, mintha élete
legnagyszerőbb ötlete jutna hirtelen az eszébe.
– Várj csak! Nem olvasnál fel nekem esténként, elalvás elıtt?
Akkor egyszerre ismernénk meg a történetet!
511
 Pandora’s TeAm
Gregort kissé feszélyezte Sayuri leplezetlen kitárulkozása, de
meggyıztem, hogy az ötlet remek, és hozzátettem:
– A könyvbıl a nászajándékotokról is megtudhattok ezt-azt.
Én több vagyok annál, amivé a hegek tesznek.

***

Amikor Marianne Engel eltőnése után hazaértem, a

rendırségnek tett legelsı vallomásom után lementem a
mőhelybe, hogy elolvassam, mit vésett a szobrom talapzatára.

Du bist min, ich bin din:

des solt du gewis sin;
du bist beslozzen in minem herzen,
verlorn ist daz slüzzelin:
du muost och immer darinne sin.

„Te az enyém, én a tiéd: ebben biztos lehetsz. Szívembe

zártalak, a kulcs elveszett; ott kell maradnod örökké."

***

Az Isteni színjáték elsı ismert német verzióját (Die göttliche

Komödie) Lebrecht Bachenschwanz alkotta meg 1767 és 1769
között. A Pokol birtokomban lévı fordítása ennél legalább
négyszáz évvel régebbi. Ez bámulatos ugyan, de korántsem
bizonyítja, hogy Marianne Engel fordította le a könyvet a
tizennegyedik század elsı felében; csak hogy valaki lefordította.
De ha nem Marianne Engel a fordító, mégis miként került a
könyv a széfjébe? És hogyan létezett majdnem hét évszázadig
512
 Pandora’s TeAm
anélkül, hogy bármilyen feljegyzés készült volna róla? Nem
tudom, ahogy sok minden mást sem.
Annyit írtam már a német fordításról, még azt hihetik, hogy az
olasz eredetiben a korától eltekintve semmi különleges nincs.
Biztosíthatom Önöket, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól. A
kézirat állapotának némely hiányossága csökkenti ugyan a
könyv pénzbeli értékét, de az én részemrıl nagy érdeklıdésre
tart számot.
Nyilvánvaló, hogy a könyv valamikor tőzbe került. A lapok
széle megpörkölıdött, de a lángok nem hatoltak elég mélyre
ahhoz, hogy egyetlen szót is elemésztettek volna. A könyv
valamiképpen megmenekült a nagyobb tőzkártól; valójában a
másik sérülés a szembeötlıbb.
Éles eszköztıl származó széles vágás húzódik a könyv
borítóján. Kés, talán nyílvesszı okozhatta. A vágás behatol a
könyv testébe is, így amikor felhajtjuk a borítót, az elsı oldalon
csaknem azonos nagyságú rést találunk. Ez az oldalak közepén
elhelyezkedı rés egyre kisebbedik, ahogy lapozunk a könyvben.
A hátsó borítón mindössze apró kimeneti seb észlelhetı;
egyértelmő, hogy a kézirat vastagsága majdnem – de nem
teljesen – megállította az éles eszközt.
Hosszú idıbe telt, mire összekapartam a bátorságom, hogy
levegyem a nyakláncomat, és a nyílhegyet a kézirat borítóján
hasadt sebbe illesszem. Simán belepasszolt, akár kulcs a
megfelelı zárba. Beljebb toltam, mígnem a nyílhegy egészen
eltőnt a könyvben, csúcsa éppen csak kikandikált a hátsó borító
résén.
Mostanság szeretek arra gondolni, hogy ha az ember
átléphetne a könyv borítóján nyílt hasadáson, akár egy ajtón,
egyenest a Pokol szívébe sétálna be.

***

513
 Pandora’s TeAm
Számos oka volt annak, hogy Jack meg én nem akartunk
sírhelyet Marianne Engelnek, de kettı mind közül kiemelkedett.
Elıször is furcsa lett volna a temetés elhantolható test nélkül.
Másodszor: ki látogatná Marianne sírját kettınkön kívül?
Én nem akarok kijárkálni egy sírhoz.

***

Minden reggel úgy ébredek, hogy Bougatsa a lábamnál alszik.

Megetetem hasnyálmiriggyel, aztán kocsiba pattanunk, és irány
az óceán.
Az óceánt kémlelem, ahogy kel fel a nap. Ez az én
virrasztásom, egyetlen óra, amit mindennap Marianne Engel
emlékének szentelek, és csak ilyenkor teszem ki magam
közvetlen napsütésnek. A túl sok napfény árt a bırömnek, de
szeretem a melegét az arcomon.
Bougatsa szaladgál, kis uszadékfadarabokat vesz a szájába, és
odahozza a lábamhoz. Kér, hogy hajítsam el, elhajítom, ı meg
ugrabugrálva veti magát a habok közé. De némely reggeleken
nincs kedve a futkározáshoz, olyankor csak fekszik a lábamnál,
és az óceánt figyeli. Pont mint akkor éjjel, amikor Marianne
belegyalogolt; a kutya mintha még mindig arra várna, hogy a
gazdi visszatérjen hozzá. Azt hiszem, képtelen felfogni. Túl
ostoba hozzá.
Fejben mindvégig alkotok. Ezeknek az oldalaknak a java
magányos ırhelyemen fogant a világ peremén, ahol a föld a
tengerbe omlik. Sok idıt töltöttem ott, az emlékezet és a vágy
beláthatatlan ürességében, és formáltam mondatokból összeszıtt,
repedezett világomat, amelyben jelenleg élek.
Marianne tiszteletére akartam megírni ezt a könyvet, de mint
oly sokszor, most is cserbenhagytam. Tudom, hogy szavaim nem

514
 Pandora’s TeAm
mások, mint sápatag kísértetek, de szükségem van rá, hogy
Marianne Engel létezzen valahol.

***

Minden nagypénteken, balesetem lehorgonyzott, mégis

örökké változó évfordulóján elzarándokolok az életemet
megmentı patakhoz, és gyertyát gyújtok. Két dologért mondok
köszönetet: hogy megint egy évvel öregebb lettem, s hogy
megint egy évvel közelebb kerültem a halálhoz.
Amikor Marianne Engel nekem adta a nyílhegyet, azt mondta,
tudni fogom, mit tegyek vele, ha elérkezik az ideje. De én máris
tudom. Mindig büszkén fogom viselni, s amikor már öregember
leszek, és az élet megelégel engem, leveszem a nyílhegyet a
láncról. Egyenes, hibátlan szárra illesztem, és megkérem egy
kedves barátomat, hogy lıje át a szívemet. Talán Gregor lesz ez a
barátom, vagy Sayuri; esetleg olyasvalaki, akivel még nem is
találkoztam. A nyíl a mellkasomba fúródva kettéhasítja a
születési hegemet, akár egy pecsétet, amely régóta várja, hogy
feltörjék.
Ez lesz a harmadik alkalom, hogy nyílvesszı hatol a
mellembe. Az elsı alkalom elvezetett Marianne Engelhez. A
második szétválasztott minket.
A harmadiknál újra találkozunk.

***

De ne legyünk már ennyire komolyak. Egy élet munkája áll

még elıttem.

515
 Pandora’s TeAm
Marianne Engel eltőnését követıen rászántam magam, hogy
kitanulom a faragást. Azt hiszem, önzı szándék vezérel, ugyanis
a faragástól közelebb érzem ıt magamhoz. Szeretem az acél
mozgását a kövön. Az ember általában félreérti a sziklát,
mozdulatlannak, kérlelhetetlennek gondolja, pedig nem az: a kı
olyan, mint a hömpölygı víz, mint a táncoló tőz. Vésım úgy
mozdul, mintha ismerné a kı titkos vágyait, mintha a szobor
vezetné a szerszámot. A legfurcsább mégis az a felfedezésem,
hogy a faragás olyannyira természetes nekem, mintha nem most
csinálnám elıször.
A kézügyességem meg sem közelíti Marianne Engelét,
elkészült alkotásaim ritkán sikerülnek úgy, ahogy szeretném. De
nem is baj. Valójában nem sőrőn produkálok saját mőveket.
Inkább az engem ábrázoló szoborból farigcsálok Marianne
szerszámaival.
Önnön szobormásommal egy kicsit még mindig kínos
szembenéznem, de emlékeztetem magam, hogy ez nem hiúság.
Nem önmagamat nézem; hanem egy darabot Marianne Engelbıl.
Aztán felemelem a vésıt, kipécézek egy kisebb területet –
könyököm csücskét, égett bıröm valamelyik redıjét és lesújtok a
kalapáccsal. Minden csapásnál újabb szeletke hull le belılem.
Mindig csak egy picinyke szilánkot ütök le, többet nem bírnék,
mert valahányszor kımorzsa koppan a padlón, újabb hajszállal
közelebb kerülök a megsemmisüléshez.
A három mester azt állította, Marianne Engel szerelmese tudni
fogja, miért kell elengednie az utolsó szívét és a szívével együtt
ıt magát. Tudom is: Marianne vezeklésének vége az enyémnek a
kezdete. Az, hogy nem tartóztattam fel ıt, amikor besétált az
óceánba, csak az elsı lépés volt, mert Marianne elengedése nem
egy pillanat mőve. Ez egy folyamat, amely az egész életemet
végigkíséri, és nem halhatok meg, míg a vésı szobrom utolsó
nyomát is el nem tüntette.

516
 Pandora’s TeAm
Minden lehulló kıparányból Marianne Engel hangja száll
felém. Szeretlek. Aisiteru. Ego amo te. Ti amo. Ég elska pig. Ich liebe
dich. Áthatol az idın, a világ összes nyelvén szól hozzám, és úgy
hangzik, mint a tiszta szerelem.

517
 Pandora’s TeAm

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Legıszintébb köszönetem kedves barátomnak, Angela

Akinak, e könyv legelsı olvasójának; a maximalistáknak: Bette
Alexandernek és Jolanta Benalnak; a csillagfényő Liuba
Apostolovának; Marty Ashernek, Jamie Byngnek, Anne
Collinsnak, Gerry Howardnak, Anya Serotának és Bili
Thomasnak, a korai hívıknek; a Brattiknak, az én második
családomnak; a Canongate, a Doubleday, a Janklow & Nesbit,
valamint a Random House Canada teljes gárdájának; német
szaktanácsadóimnak, dr. Linda Dietricknek és dr. Ann-Catherine
Geudernek; a szerkesztıknek (Anne-nek, Gerrynek és Anyának),
akik elegáns szikéikkel segédkeztek az elhalt részek
kimetszésénél; dr. Kathy J. Edwards-nak, aki türelmesen
válaszolt minden égetı kérdésemre; John Fontanának, aki a jó
megjelenésemrıl gondoskodik; Helen Haywardnak, a tanárok
gyöngyének; nemzetközi lektoraimnak, Kyoko Aoyamának,
Yoichi Takaginak és Miko Yamanouchinak (japán), Úa
Matthíasdóttirnak (izlandi), valamint Giuseppe Strazzerinek
(olasz); Eric Simonoffnak, a regény legnagyobb pártfogójának;
Dorothy Vincentnek, aki bejárta a könyvvel a világot; a kiadói
asszisztenseknek, akik elintézik a dolgokat, különösen Katie
Halleronnak, Eadie Klemmnek és Alexa von Hirschbergnek;
518
 Pandora’s TeAm
barátaimnak, Joe Burgessnek, Kirby Drynannek, Liz
Erickssonnak,
Kevin és Alex Hnatiuknak, Alison és Helen Ritchie-nek,
valamint Paige Wilsonnak a visszajelzésekért; szőkebb és tágabb
családomnak a támogatásukért és szeretetükért; valamint
Harleynak és Fjolának mindenért.
Az alábbi források különösen nagy segítségemre voltak:
Medieval Germany: An Encyclopedia, szerkesztette John M. Jeep;
Leonard P. Hindsley: The Mysticsof Engelthal: Writings from a
Medieval Monastery; Henry Suso: The Exemplar, with Two Sermons,
fordította, szerkesztette és elıszóval ellátta Frank Tobin; Light,
Life and Love: Selections from the German Mystics of the Middle Ages,
szerkesztette W. R. Inge; Dante Alighieri: Isteni színjáték; E. Fuller
Torrey: Surviving Schizophrenia: A Manualfor Families, Consumers,
and Providers (negyedik kiadás); Albert Howard Carter III és Jane
Arbuckle Petro: Rising from the Flames: The Experience of the
Severely Burned; Andrew M. Munster: Severe Burns: A Family
Guide to Medical and Emotional Recovery; Janetta Rebold Benton:
Holy Terrors: Gargoyles on Medieval Buildings (melyben
megtalálható a sárkány, a Gargouille legendájának egy verziója);
a Viking Answer Lady honlap; valamint a Biblia.

519