Professional Documents
Culture Documents
Az Első Törvény 3. Kötet - A Királyok Végső Érve
Az Első Törvény 3. Kötet - A Királyok Végső Érve
Az Első Törvény:
Harmadik könyv
Piszkos munka
Bizalmas kis összejövetel volt. Bár a társaságról aligha a barátságos melegség jut
az ember eszébe. Goyle elöljáró a hatalmas, kerek iroda közepén álló hatalmas,
kerek asztal túloldaláról méregette Gloktát csontos arcában ülő gombszemeivel. És
az a benyomásom, hogy nem épp gyengéd érzésekkel.
Őeminenciája, a főlektor, Őfelsége Inkvizíciójának feje, egészen másra figyelt. Az
ívelt falra, a helyiség teljes kerületének talán a felén háromszázhúsz papírlapot
tűztek fel. Egyet a mi nemes Nyílt Tanácsunk minden egyes oroszlánszívű tagja
nevében. A lapok finoman zizegtek a hatalmas ablakokon beáramló enyhe
huzatban. Vacak kis papírlapok vacak kis szavazatok helyett. Mindegyik laphoz
tartozott egy név. Lord Ez, Lord Az, Lord Akárkifalvy Valaki. Nagy emberek és kis
emberek. Emberek, akiknek a véleményére senki egy fabatkát sem adott, amíg
Raynault herceg ki nem esett az ágyából, egyenesen bele a sírba.
Jó pár lapnak színes viaszcsomót tapasztottak a sarkára. Olyan is akadt, amelyikre
kettő, sőt akár három is jutott. Kötődések. Kire fognak szavazni. A kék Lord Brock,
a piros Lord Isher, a fekete Marovia, a fehér Sult, és így tovább. Persze minden
megváltozhat, attól függően, hogy merre fújja őket a szél. A viaszdarabok alatt sűrű
írás állt, olyan apró betűkkel, hogy Glokta nem olvashatta el onnan, ahol ült. Azért
pontosan tudta, mi van a papírokra írva. A felesége kurva volt. A fiatal fiúk a
gyengéi. Annyit iszik, hogy az már árt az egészségének. Dührohamában megölt egy
szolgálót. Nem tud kikeveredni a kártyaadósságaiból. Titkok. Pletykák.
Hazugságok. Ennek a nemes szakmának az eszközei. Háromszázhúsz név és éppen
ugyanennyi hitvány kis történet. Mi pedig mindegyiket kiszagoljuk, megpiszkáljuk,
és felhasználjuk a saját céljainkra. Politika. Ez ám a becsületes embereknek való
munka.
Szóval miért csinálom ezt? Miért?
A főlektort sürgetőbb problémák foglalkoztatták. – Még mindig Brock vezet –
mormogta komoran, ahogyan a háta mögött összekulcsolt kézzel a szélben
mocorgó papírlapokat figyelte. – Úgy ötven szavazatot nagyjából-egészéből
biztosra vehet. – Már amennyire ezekben a bizonytalan időkben bármit is biztosra
lehet venni. – Isher nem marad le sokkal mögötte, negyvenegykettővel számolhat.
Amennyire meg tudjuk állapítani, az utóbbi időben Skald is előretört. Meglepően
könyörtelennek bizonyult. A stariklandi delegációt többé-kevésbé kézben tartja,
ami talán harminc szavazatot jelent, és ugyanígy áll Barezin is. Jelen állás szerint
ők négyen a legfőbb esélyesek.
De ki tudja? Talán a király még egy évig elél, és mire szavazásra kerül a sor,
sorban eltesszük egymást láb alól. Gloktának el kellett nyomnia egy vigyort a
gondolatra. A Lordok Rundója csordultig flancos holmikba öltözött hullákkal. Ott
lenne az Unió minden nagyszerű nemese, persze a Zárt Tanács tizenkét tagjával
együtt. Mindegyiket a mellette ülő döfte hátba. A kormányzás csúf valósága…
– Beszélt Heugennel? – kérdezte Sult.
Goyle oldalra kapta kopaszodó fejét, és forrongó dühvel a tekintetében pillantott
Gloktára. – Lord Heugen még mindig azzal áltatja magát, hogy ő lehet a következő
király, bár talán ha tucatnyi képviselő fölött van befolyása. Jóformán meg sem
hallgatott bennünket, annyira lekötötte, hogy újabb szavazatokat csikarjon ki
magának. Talán egy-két héten belül megjön az esze. Akkor rábeszélhetjük, hogy
mellénk álljon, de nem mernék fogadni rá. Valószínűbb, hogy Ishert fogja
támogatni. Amennyire tudom, ezek ketten mindig közeli barátok voltak.
– Jó nekik – jegyezte meg vicsorogva Sult. – Mi a helyzet Ingelstaddal?
Glokta feszengeni kezdett a székén. – Meglehetősen félreérthetetlen szavakkal
felvázoltam neki az ultimátumát, eminenciás uram.
– Akkor számíthatunk a szavazatára?
Hogy is fogalmazzak? – Nem merném teljes határozottsággal kijelenteni. Marovia
Legfőbb Bíró gyakorlatilag a miénkkel azonos fenyegetésekkel állt elő az emberén,
Harlen Morrow-n keresztül.
– Morrow? Az a kis seggnyaló nem Hoff bérence?
– A jelek szerint feljebb került a ranglétrán. – Vagy lejjebb, attól függ, hogy nézi az
ember.
– Őt elrendezhetjük. – Goyle arcán meglehetősen visszataszító mosoly jelent meg.
– Méghozzá könnyedén…
– Nem! – csattant fel Sult. – Miért van az, Goyle, hogy amint szembe találjuk
magunkat egy problémával, maga máris gyilkosságon töri a fejét? Egyelőre
óvatosnak kell lennünk, és méltányosnak kell mutatnunk magunkat, mintha
hajlandóak lennénk tárgyalni. – Ahogy az ablakhoz lépett, a ragyogó napfény
bíborszínben csillant meg hivatali gyűrűje kövén. – Időközben senki sem törődik
vele, hogy ezt az országot kormányozni is kéne. Senki nem gyűjti be az adókat.
Senki nem bünteti meg a bűnösöket. Ez a Tímárnak nevezett demagóg, áruló
gazember falusi vásárokon beszél, és nyílt lázadásra bujtogat. Újabban a parasztok
tömegével hagyják ott a földjeiket, hogy banditának álljanak, és ellopjanak vagy
elpusztítsanak mindent, amit csak érnek. Terjed a káosz, nekünk pedig nincsenek
meg az eszközeink, hogy útját álljuk, és fenntartsuk a rendet a városban. Ki tudja,
talán valamelyik nagytiszteletű nemesünk belefárad a várakozásba, és úgy dönt,
idő előtt megszerzi magának a trónt. Ha engem kérdeznek, bármelyiktől kitelik.
– Számíthatunk rá, hogy hamarosan visszatérnek a seregeink északról? – kérdezte
Goyle.
– Valószínűtlen. Az a tuskó Burr tábornagy három hónapig töketlenkedett
Dunbrecnél, úgyhogy rengeteg időt hagyott Bethodnak, amíg összeszedhette magát
a Fehér-folyam mögött. Ki tudja, mikor végzi el végre a feladatát, ha egyáltalán
elvégzi valaha.
Hónapokat töltöttünk azzal, hogy leromboljunk a saját erődünket. Az ember szinte
azt gondolná, bár ne strapáltuk volna annyira magunkat az építkezéssel.
– Huszonöt szavazat. – A főlektor összeráncolt homlokkal nézte a zizegő
papírlapokat. – Huszonöt, Maroviának meg tizennyolc van? Alig jutunk valamire!
Ahányszor megszerzünk egy szavazatot, elvesztünk cserébe egy másikat.
Goyle előredőlt a székén. – Eminenciás uram, talán eljött az idő, hogy ismét
felkeressük a barátunkat az Egyetemen…
A főlektor dühösen fújtatott egyet, mire Goyle gyorsan becsukta a száját. Glokta
kinézett az ablakon, és úgy tett, mintha semmi különöset nem hallott volna. Az
Egyetem hat düledező tornya uralta a kilátást. De miféle segítséget remélhetne ott
bárki is? A pusztulás meg a por közepette, a vén hülye Beavatottaktól?
Sult nem hagyott sok időt gondolkodni. – Magam beszélek Heugennel. –
Megbökte az egyik papírlapot az ujjával. – Goyle, írjon Meed kormányzónak, és
igyekezzék kicsikarni belőle a támogatását. Glokta, maga pedig szervezzen meg
egy találkozót Lord Wetterlanttal. Ő még nem kötelezte el magát egyik fél mellett
sem. Indulás, tegyék a dolgukat! – Sult elfordult a titkokkal teleírt lapoktól, és
hűvös kék szemét Gloktára szegezte. – Tegyék a dolgukat, és szerezzenek…
nekem… szavazatokat!
Főnöknek lenni
A nagy várárkot már az ostrom elején lecsapolták, és nem maradt más a helyén,
csak egy fekete sárral teli, hatalmas gödör. A fölötte átvezető híd túloldalán négy
katona birkózott egy kocsival, amit az árok szélére vonszoltak, hogy aztán
egyszerűen a mélybe borítsák a rajta heverő hullákat. Az utolsó várvédők sebekkel
teli, megégett, vérbe fagyott holttesteit. Bozontos, szakállas vademberek voltak a
messzi keleten lévő Crinna-folyón túlról. Az ernyedt testek szánalmasan
sorvadtnak tűntek Dunbrac falai mögé bezárva, éhezéssel töltött három hónap után.
Alig tűntek embernek. West szinte örülni sem tudott egy olyan győzelemnek, amit
ilyen emberi roncsok fölött arattak.
– Esküszöm, kár értük – mormogta Jalenhorm. – Olyan bátran harcoltak, és ilyen
véget kellett érniük.
West figyelte, ahogy a következő rongyos holttest lesiklik az árok mélyére, és
beleveszik a sáros végtagok rengetegébe. – A legtöbb ostromnak ez a vége. Főleg a
bátrak számára. Eltemetik őket a szutyokba, aztán újra elárasztják az árkot. A
Fehér-folyam vize elfedi őket, és a bátorságuk, vagy akár a gyávaságuk nem jelent
többé semmit.
A dunbreci erőd a két tiszt fölé magasodott, ahogy átsétáltak a hídon. A falak és a
tornyok fekete lyukakként tátongtak a fehér égbolton. Néhány nyomorúságos
madár körözött felettük, pár másik pedig a megviselt mellvédről károgott le rájuk.
Kroy tábornok embereinek egy egész hónapig tartott, mire megtették ugyanezt az
utat. Újra meg újra véres ütközetben verték vissza őket, amíg végül nyílvesszők,
kövek és zubogó víz zápora közepette sikerült bedönteniük a nehéz kaput. Újabb
hét klausztrofóbiás mészárszék következett, mire végigverekedték magukat a kapu
tán tucatnyi lépés hosszú alagútján, fejszékkel meg tűzzel átjutottak a második
kapun, és végre megszerezték maguknak a külső falat. Nyilvánvalóan a
várvédőknél volt az előny. Az egész helyet gondosan úgy tervezték meg, hogy így
legyen.
Miután pedig túl voltak mindkét kapun, elkezdődtek az igazi problémák. A belső
fal kétszer olyan magas és vastag volt, mint a külső, és annak minden egyes pontját
könnyedén lehetett támadni róla. A hat gigantikus toronyból érkező lövedékek elől
nem volt menekvés.
A második fal meghódítására Kroy emberei bevetettek minden stratégiát, ami csak
az ostromok kézikönyvében szerepel. Csákányokkal és feszítővasakkal estek neki,
de a fal öt lépés széles volt a talapzatánál. Próbáltak beásni alul, de az erődön kívül
mocsaras volt a talaj, alatta pedig masszív anglandi szikla. Alaposan
megdolgoztatták a kőhajítókat, de a hatalmas bástyákon még karcolást sem igen
sikerült ejteni. Újra meg újra hosszú létrákkal próbálkoztak, egyszer
meglepetésszerűen éjszaka, másszor fényes nappal, de akár sötét volt, akár világos,
az Unió sebesültjei sántítva menekültek a hamvába holt kísérletek végén, komoran
vonszolva maguk után a halottaikat. Végül megpróbáltak tárgyalni a védőkkel egy
északföldi tolmácson keresztül, de a szerencsétlent aztán az árnyékszékek
tartalmával együtt hajították ki az erődből.
Végül a puszta szerencse segített. Miután tanulmányozták az őrök mozgását, egy
vállalkozó kedvű őrmester nekivágott egy csáklyával az éjszaka leple alatt.
Felmászott a falra, és egy tucat bátor katona követte. Sikerült meglepniük a
várvédőket, és miután jó párral végeztek közülük, elfoglalták a kaput. Az egész tíz
percig tartott, és egyetlen uniós katona életébe került. West határozottan viccesnek
találta, hogy miután minden körülményes kísérletüket rengeteg vért kiontva verték
vissza, végül a nyitott főkapun sétáltak be a várba.
Egy katona most a boltív alatt görnyedt, és hangosan okádott az amúgy is mocskos
kockakövekre. Westnek határozottan rossz előérzete támadt, ahogy elsietett
mellette. Csizmasarkának kopogása visszhangzott a hosszú alagútban, mielőtt
kibukkant a tágas udvarra az erőd közepén. Az udvar szabályos hatszög alakú volt,
éppen úgy, mint a külső meg a belső falak. Minden egy tökéletesen szimmetrikus
konstrukció részét alkotta. West kételkedett benne, hogy a tervezők különösebben
ujjongtak volna, ha látják, milyen állapotban hagyták a helyet az északföldiek.
Az udvar egyik végében álló, egykor talán istállóként szolgáló hosszúkás faépület
tüzet fogott az ostrom során, és csak egy rakás elszenesedett, még mindig parázsló
gerenda maradt belőle. A katonák, akiket a rumli eltakarításával bíztak meg,
annyira el voltak foglalva odakint, hogy itt bent még most is elejtett fegyverek és
kicsavarodott holttestek hevertek mindenfelé. Az Unió halottait sorban egymás
mellé fektették az egyik sarokban, és pokrócokkal takarták le őket. Az északföldiek
ott hevertek, ahol meghaltak, hason, háton, összekuporodva vagy kinyúlva – a
legkülönfélébb testhelyzetekben. A testek alatt a kockakövek alaposan
összetöredeztek, és nem csak a három hónapig tartó ostromtól. Egy nagy kört
véstek ki belőlük, annak a belsejébe pedig apróbb körök kerültek. Különös minták
és szimbólumok alkottak bonyolult rajzolatot. Westet a legkisebb mértékben sem
érdekelte, mit akarnak jelenteni. A legrettenetesebb azonban a mindent belengő
visszataszító bűz volt, ami még az égő fa szúrós szagát is elnyomta.
– Ez meg milyen bűz? – mormogta Jalenhorm, egyik kezét a szája elé szorítva.
Egy közelben álló őrmester meghallotta. – Úgy fest, északföldi barátaink
kidekorálták kicsit a helyet. – A fejük fölé mutatott, és West a tekintetével követte
páncélkesztyűs ujját.
Annyira elrohadtak már, hogy eltartott pár pillanatig, mire rádöbbent, hogy emberi
maradványokat lát. A tornyok belső oldalára szegezték fel őket kiterjesztett
végtagokkal, magasan a fal mellett sorakozó épületek fölött. Felvágott hasukból
kilógó belsőségeiket ellepték a legyek. Véres keresztet szabtak rájuk, ahogy az
északföldiek mondták volna. Az élénk színű uniós egyenruhák már csak halványan
látható szakadt maradványai a rothadó húscafatok között lobogtak a szélben .
Nyilvánvalóan jó ideje lógtak már ott. Egészen biztosan azelőtt kerültek fel a falra,
hogy az ostrom megkezdődött volna. Talán még akkor, amikor az erőd az
északföldiek kezére került. Az eredeti uniós várvédők testei tölthették a falra
szögezve, fokozatosan elenyészve az elmúlt hónapokat. Háromnak még a feje is
hiányzott. Talán éppen ezekből lett a három ajándék, amiket elküldtek Burr
tábornagynak olyan borzasztóan régen. West teljesen fölöslegesen azon kezdett el
gondolkozni, hogy vajon éltek-e közülük néhányan, amikor felszegezték őket.
Epével telt meg a szája, és a legyek zümmögése hirtelen gyomorforgatóan
hangosnak tűnt.
Jalenhorm holtsápadtra vált. Egyetlen sót sem szólt. Nem volt rá szükség. – Hát itt
meg mi történt? – kérdezte West összeszorított fogain keresztül, leginkább saját
magától.
– Nos, uram, úgy sejtjük, segítséget reméltek. – Az őrmesternek különösen erős
gyomra lehetett, mert szélesen elmosolyodott. – Valamiféle zord istenektől, arra
jutottunk. Viszont a jelek szerint mégsem hallgatták meg őket odafent, igaz?
West a földbe vésett ábrákra pillantott. – Ezeket tüntessék el! Szedjék fel a
köveket, és cseréljék ki mindegyiket, ha kell. – Tekintete az odafent oszladozó
holttestekre tévedt, és fájdalmas görcsbe rándult a gyomra. – És ajánljanak fel tíz
márka jutalmat annak, aki elég tökös hozzá, hogy felmásszon, és levágja onnan
azokat a hullákat.
– Tíz márkát, uram? Már hozom is a létrát.
West elfordult, a nyitott kapun át kivonult a dunbreci erődből, és őszintén remélte,
hogy soha többé nem kell visszatérnie erre a helyre. Azért biztos volt benne, hogy
jön még ő ide. Ha máskor nem, hát az álmaiban.
Egy új ember
Etetés
Nem ültek túl közel egymáshoz, talán nem is volt nyilvánvaló, hogy együtt vannak.
Két férfi, akik sürgető napi teendőik közepette éppen ugyanarra a fadarabra tették
le a hátsójukat. Korareggel volt; bár a nap élesen tűzött Glokta szemébe, és
aranyló ragyogással vonta be a harmatos pázsitot, a fák zizegő leveleit meg a tó
fodrozódó vízét, azért a levegő még mindig gonoszul csípett. Lord Wetterlant
nyilvánvalóan szeretett korán kelni. De persze ez rám is igaz. Nem is esik az
embernek nehezére kimászni az ágyból, ha egész éjszaka forró görcsök kínozták.
Őlordsága belenyúlt egy papírzacskóba, két ujja közé csippentve elővett egy adag
kenyérmorzsát, és a földre dobta a lábai elé. Fontoskodó kacsák serege gyűlt össze
körülette, és most dühösen csipkedték egymást a darabkákért versengve, miközben
az öreg nemes semmitmondó tekintettel figyelte őket.
– Nincsenek illúzióim, elöljáró – szólt szinte nem is mozdítva az ajkát. – Nem
vagyok elég nagy ember, hogy beszálljak ebbe a versenybe, még akkor sem,
hogyha ilyesmire vágynék. Ahhoz viszont elég nagy vagyok, hogy kihozzak belőle
valamit. És szándékomban áll kihozni belőle, amennyit csak tudok. – Kivételesen
valaki kertelés nélkül a tárgyra tér. Nem kell az időjárásról csevegni, vagy arról,
hogy vannak a gyerekei, de még a különböző színű kacsák egymáshoz viszonyított
értékéről sem.
– Emiatt nem is kell szégyenkeznie.
– Én sem hinném. De etetnem kell a családomat, az meg évről évre egyre nagyobb
lesz. Határozottan nem javallanám, hogy túl sok gyereket csináljon. – Hah, hát ezt
nem lesz gond megfogadnom. – Aztán meg kutyákat is tartok, és őket is etetni kell,
pedig nagy étvágyuk van. – Wetterland hosszasan felsóhajtott, és újabb marok
morzsát vetett a kacsák elé. – Minél magasabbra emelkedik, elöljáró, annál több
morzsákért rinyáló szájat kell táplálnia. Szomorú tény.
– Nagy felelősség nyomja a vállát, uram. – Glokta elhúzta a száját, ahogy görcsbe
rándult a lába, aztán óvatosan addig nyújtóztatta az izmait, amíg kattant a térde. –
Megkérdezhetem, pontosan mekkora?
– Természetesen van egy saját szavazatom, és három másik széket is az
ellenőrzésem alatt tartok a Nyílt Tanácsban. Olyan családokét, akik földbirtokok,
barátság, házasság és a hosszú, közös múlt lévén kötődnek az enyémhez. – Az
efféle kötelékek talán fikarcnyit sem számítanak ilyen időkben.
– Biztos ebben a háromban?
Wetterland hűvös tekintettel pillantott Gloktára. – Nem vagyok teljesen hülye,
elöljáró. Láncon tartom a kutyáimat. Biztos vagyok a dolgomban. Már amennyire
az ember bármiben is biztos lehet ilyen bizonytalan időkben. – Újabb adag morzsát
hajított a földre, mire a kacsák hangos hápogásba kezdtek, aztán a csőrükkel meg a
szárnyaikkal estek egymásnak.
– Összesen négy szavazat tehát. – Szép szelet a nagy közös tortából.
– Összesen négy szavazat.
Glokta megköszörülte a torkát, és gyorsan körülnézett, nem jár-e valaki
hallótávolságon belül. Ez tragikus képet vágó lány fásultan bámulta a vizet nem
messze tőlük az ösvényen. Odébb a Király seregének két zilált öltözetű tisztje
vitatkozott harsányan arról, hogy melyikük öntött fel alaposabban a garatra az
előző éjszaka. A tragikus képű lány talán Lord Brock kéme. A két tiszt talán
Marovia Legfőbb Bírónak jelent. Mindenhol ügynököket látok, és jól is van ez így.
Mindenhol ügynökök vannak. A hangja suttogássá szelídült. – Őeminenciája
hajlandó lenne tizenötezer márkát ajánlani minden egyes szavazatért.
– Értem. – Wetterlant táskás szeme meg sem rebbent. – Ilyen kevés hússal még a
kutyáim sem igen laknának jól. A saját asztalomra semmi sem maradna. El kell
mondjam önnek, hogy Lord Barezin rendkívül körülményeskedve bár, de máris
tizennyolcezret ajánlott fel szavazatonként, valamint egy kiváló földdarabot, ami
határos a saját birtokaimmal. Szarvasvadászatra is alkalmas erdő. Maga szokott
vadászni, elöljáró?
– Régen igen. – Glokta megütögette nyomorék lábát. – Egy ideje viszont
felhagytam vele.
– Á! Őszintén sajnálom. Én mindig rajongtam ezért a sportért. Aztán azonban Lord
Brock is meglátogatott. – Hogy én ennek mennyire örülök. – Volt olyan jó, hogy
húszezret kínált, meg a legkisebb lánya igencsak kelendő kezét a legidősebb fiam
számára.
– Elfogadta?
– Azt mondtam neki, hogy túl korai még bármit is elfogadni.
– Biztos vagyok benne, hogy őeminenciája elmehetne huszonegyig, de akkor…
– Marovie Legfőbb Bíró huszonötöt ajánlott.
– Harlen Morrow? – szűrte Glokta maradék fogai között.
Lord Wetterlant felhúzta a szemöldökét. – Ha jól emlékszem, valóban így hívták
az illetőt.
– Sajnálattal közlöm, hogy jelen állás szerint legfeljebb ugyanennyit tudok ígérni
magam is. Tájékoztatom őeminenciáját az álláspontjáról. – Nyilván kéjes
boldogság tölti majd el.
– Várom, hogy beszámoljon a fejleményekről, elöljáró. – Wetterlant visszafordult
a kacsáihoz, még néhány morzsával megkínálta őket, majd halvány mosollyal az
ajkán figyelte, hogyan tülekednek minden falatért.
Glokta fájós lábbal bicegett az érdektelen utcában álló semmilyen házig. Egy
nyugodt pillanat a nagy emberek társasága nélkül. Egy pillanat, amikor nem kell
hazudnom, csalnom, vagy azt figyelnem, ki döf hátba a következő másodpercben.
Talán még egy olyan szobában is megfordulhatok, amelyik nem bűzlik Harlen
Morrow szagától. Az igazán felfrissülést jelentene…
Még fel sem emelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor élesen kivágódott az ajtó, és
Glokta egy, a király seregének egyenruháját viselő tiszt vigyorgó arcába bámult.
Annyira váratlan volt a dolog, hogy Glokta először fel sem ismerte a fiatalembert.
Aztán elfogta a rémület.
– Nicsak, Luthar százados. Micsoda meglepetés! – És milyen átkozottul
kellemetlen.
A százados jócskán megváltozott. A fiús és tenyérbemászó megjelenés helyét
szögletes, már-már viharvert külső vette át. Egykor arrogánsan felszegte az állát,
most azonban szinte szerénynek hatott a tekintete. Szakállat is növesztett, bár nem
sikerült elrejtenie vele a rusnya sebet az ajkán és az állkapcsán. Bár az a sebhely
sajnálatos módon távolról sem csúfította el.
– Glokta inkvizítor… öö…
– Elöljáró.
– Valóban? – Luthar bizonytalanul pislogott egyet. – Nos… Ez esetben… – Ismét
megjelent a könnyed mosoly, és Glokta meglepetten vette észre, hogy a százados
melegen megrázza a kezét. – Gratulálok. Szívesen csevegnék, de szólít a
kötelesség. Tudja, nem tölthetek sok időt a városban. Hamarosan irány észak, meg
minden.
– Hát persze. – Glokta összeráncolt homlokkal meredt Luthar után, amint az
könnyedén szökellve sietett végig az utcán, egyetlen egy lopott pillantást vetve
hátrafelé a sarokról. Megválaszolatlanul hagyva a kérdést, hogy mit keresett itt
egyáltalán. Gloka bebicegett a nyitott ajtón, és csendben behúzta maga mögött.
Bár őszintén? Aligha van szükség Őfelsége Inkvizíciójára, hogy megfejtsük a
rejtélyt, miért szalad el egy fiatalember egy fiatal hölgy házából a kora reggeli
órákban. Vagy nem rohantam el magam is jó néhány házból éppen ilyen kora
reggeli órán? Úgy téve, mintha abban reménykednék, hogy senki nem vesz észre,
pedig valójában éppen abban reménykedtem, hogy észrevesznek. Belépett a nappali
ajtaján. Vagy az valaki más volt?
Ardee West háttal állt neki, és Glokta hallotta, ahogy bor csordul a poharába. –
Elfelejtettél valamit? – kérdezte halkan és játékosan. Nem sűrűn fordul elő, hogy
így szólnak hozzám a nők. A borzadály, az undor meg egy csipetnyi szánalom
sokkal jellemzőbbek. – Vagy úgy döntöttél, hogy tényleg nem tudsz meglenni még
egy… – A nő pajkos mosollyal fordult meg, ami azonnal le is fagyott az arcáról,
amint megpillantotta Gloktát.
Glokta felhorkant. – Semmi gond, mindenki így reagál, ha meglát. Még én magam
is reggelente, amikor a tükörbe nézek. – Ha egyáltalán sikerül odaállnom az elé az
átkozott vacak elé.
– Nem erről van szó, és ezt maga is tudja. Egyszerűen nem számítottam magára.
– Ezek szerint mindkettőnket komoly meglepetés ért ma reggel. Sosem találja ki,
kivel futottam össze odakint az ajtóban.
A nő egy pillanatra megmerevedett, aztán elutasítóan vetette hátra a fejét, és
beleszürcsölt a borába. – Nem is kapok segítséget?
– Jól van, lehet róla szó. – Glokta elhúzta a száját, aztán leereszkedett egy székre,
és kinyújtóztatta fájós lábát. – Egy fiatal tiszt volt az a király seregéből, aki előtt
minden bizonnyal fényes jövő áll. – Bár mindig reménykedhetünk az
ellenkezőjében.
Ardee a pohár széle fölött meredt rá. – Annyi tiszt szolgál a király seregében, hogy
gyakorlatilag meg sem tudom különböztetni őket egymástól.
– Tényleg? Ez azt hiszem, megnyerte a tavalyi Viadalt.
– Még arra sem nagyon emlékszem, kik jutottak a döntőbe. Egyik év olyan, mint a
másik, maga nem így gondolja?
– Igaz. Amióta én nyertem, folyamatosan süllyed a színvonal. Azért azt hittem,
erre a fiatalemberre mégiscsak emlékezni fog. Úgy nézett ki, mintha valaki képen
törölte volna, amióta utoljára találkoztunk. Méghozzá az a benyomásom, hogy elég
alaposan. – Bár fele olyan alaposan sem, mint szerettem volna.
– Maga haragszik rám – állapította meg a nő, de nem úgy tűnt, mintha egy
szemernyit is izgatná a dolog.
– Inkább azt mondanám, hogy csalódtam magában. De hát mire számított? Az
hittem, okosabb ennél.
– Az okosság nem garancia a józan viselkedésre. Apám legalábbis folyton ezzel
jött. – Gyakorlott fejmozdulattal hajtotta fel az utolsó korty bort. – Nyugalom,
tudok vigyázni magamra.
– Nem tud. Ezt bántóan világossá tette. Tisztában van vele, mi történik, ha az
emberek megtudják? Mindenki kerülni fogja.
– És akkor mennyiben lesz más? – vigyorodott el Ardee. – Talán meglepi, de már
így is viszonylag ritkán hívnak meg a palotába. Még szegény csórónak sem vagyok
elég jó. Senki sem szól hozzám. – Természetesen rajtam kívül, de az ifjú hölgyek
aligha az én társaságomra vágynak. – Mindenki szarik rá, mit csinálok. Ha
megtudják, hát legföljebb azt mondják majd, hogy nem is számítottak másra egy
ilyen boszorkánytól, mint én vagyok. Átkozott parasztok, nincs több önuralmuk,
mint egy állatnak, ha eddig nem vette volna észre. Különben is, nem maga mondta,
hogy azzal dugatom meg magam, akivel csak akarom?
– Azt is mondtam, hogy minél kevesebb emberrel dugatja meg magát, annál jobb.
– És gondolom, ugyanezt mondta az összes meghódított macájának is.
Glokta vágott egy grimaszt. Nem igazán. Hízelegtem és könyörögtem, fenyegettem
és erőszakoskodtam. A szépséged megsebzett, megsebezte a szívemet. Nyomorultul
érzem magam, meghalok nélküled! Hát nincs benned szánalom? Hát nem szeretsz?
Mindent megtettem, éppen csak a kínzóeszközeimet nem vettem elő, aztán amikor
megkaptam, amit akartam, megszabadultam a nőtől, és boldogan álltam tovább,
egyetlen pillantást sem vetve hátra.
– Hah! – hördült föl Ardee, mintha olvasott volna a férfi gondolataiban. – Sand dan
Glokta tart nekem előadást a szüzesség előnyeiről? Ugyan már! Hány nőt tett
tönkre, mielőtt a gurkhuliak tették tönkre magát? Hírhedtnek számított!
Egy izom kezdett rángatózni Glokta nyakában, és körözött egyet a vállával, hogy
ellazítsa. Van igazsága. Talán egy baráti beszélgetés a szóban forgó fiatalemberrel
megteszi a magáét. Egy baráti beszélgetés vagy egy nehéz éjszaka Frost praktikális
társaságában. – A maga ágya, a maga dolga, gondolom, ahogy Styriában
mondják. Amúgy is, hogy kerül a nagy Luthar százados civilek közé? Hát nem az
északföldieket kéne vegzálnia? Ki menti meg Anglandot, ha ő itt van?
– Nem Anglandban járt.
– Nem? – Apuci talált neki egy jópofa, félreeső helyet, mi?
– Az Óbirodalomba ment, vagy valami ilyen helyre. Nyugatra, az Óperenciás
tengeren is túlra. – Felsóhajtott, mintha annyiszor hallotta volna már a történetet,
hogy halálosan unná a témát.
– Az Óbirodalomba? Mi a fenét keresett ott?
– Miért nem tőle kérdezi? Nem lehetett semmi út. Sokat beszélt egy északföldiről.
Kilencujjú vagy kicsoda.
Glokta felkapta a fejét. – Kilencujjú?
– Ühüm. Róla meg egy kopasz vénemberről.
Glokta arcán sorban rándultak meg az izmok. – Bayaz. – Ardee rántott egyet a
vállán, és újra meghúzta a poharát. Mozdulatain máris látszottak a pityókás
bizonytalanság első halvány jelei. Bayaz. Más se kell, csak hogy ez a hazug vén
gazember pont a választások előtt üsse bele a szőrös orrát a dolgomba. – Most is
itt van a városban?
– Honnan kéne tudnom? – morogta Ardee. – Nekem senki nem mond el semmit.
Annyi közös
Becsület
Jezal ismét Marovia Legfőbb Bíró tágas szobáinak egyikében találta magát.
Egyedül állt a padló közepén, a hatalmas, fényezett asztal előtt, aminek a
túloldaláról három öregember méregette komoran.
Amikor az írnok visszhangzó durranással behúzta mögötte az ajtószárnyakat,
elfogta a kellemetlen érzés, hogy ezt a jelenetet már korábban is átélte. Aznap,
amikor leszállították az Anglandba induló hajóról, elszakították a barátaitól és az
ambícióitól, hogy elküldjék egy eszement, baljóslatú utazásra a semmi közepére.
Egy utazásra, amire részben ráment a szépsége, és majdnem az élte is.
Biztonsággal állíthatta hát, hogy nem repes a boldogságtól, amiért megint itt lehet,
és erősen reménykedett egy kellemesebb végkifejletben.
Ebből a szempontból az Első Mágus távolléte szinte gyógyírként hatott, még ha a
társaság többi tagja nem is tűnt éppen bizalomgerjesztőnek. Varuz tábornagy,
Marovia Legfőbb Bíró és Hoff főkamarás kemény vonású, öreg arca meredt rá az
asztal mögül.
Varuz éppen Jezalnak az Óbirodalomban elkövetett nagyszerű tetteit ecsetelte. A
jelek szerint az események egészen más változatban jutottak el a fülébe, mint
ahogyan Jezal emlékezett rájuk.
– …nagyszerű kalandjai nyugaton, amivel legjobb tudomásom szerint dicsőséget
szerzett az Uniónak külhonban. Különösen nagy benyomást tett rám a történet,
amely szerint átrohant a hídon Darmiumnál. Tényleg úgy történt, ahogyan én
hallottam?
– Át a hídon, uram, hát, igazság szerint, ööö… – Valószínűleg meg kellett volna
kérdeznie a vén hülyét, hogy mégis, mi a fenéről beszél, de túlságosan lekötötte,
hogy a meztelenül az ágyon fekvő Ardeera gondolt. A hazája le van ejtve. A kutyát
nem érdeklik a kötelességek. Most azonnal kikérheti az obsitot, és egy
szempillantás alatt máris ott lehet megint a nő mellett az ágyban. – Az a helyzet…
– Az volt a kedvence, mi? – kérdezte Hoff, miután elvette a szájától a kupát. – Az
én fantáziámat leginkább a kalandja ragadta meg a császár lányával. – A csillogás
a szemében azt sejtette, hogy különlegesen szaftos történetről lehetett szó.
– Őszintén szólva, kegyelmes uram, a leghalványabb sejtésem sincs, hogyan kapott
szárnyra ez a pletyka. Semmi ilyesmi nem történt, biztosíthatom felőle. Úgy fest,
ezt az egész ügyet erősen felfújták…
– Nos, egy dicső pletyka felér tíz lehangoló igazsággal, nem gondolja?
Jezal pislantott egyet. – Nos, hát, ha úgy vesszük…
– Akárhogy is – vágott a szavába Varuz –, a Zárt Tanácshoz érkezett beszámolók
szerint ön nagyszerűen helyt állt, amíg idegen földön tartózkodott.
– Valóban?
– Számos különféle beszámolót, amelyek mindegyike igencsak dicsérőleg szólt
önről.
Jezal akaratlanul is elvigyorodott, bár kénytelen-kelletlen elgondolkodott rajta,
vajon kitől származhattak azok a beszámolók. Nehezen tudta elképzelni, hogy
Ferro Baldzsinn ecsetelte volna kiváló képességeit. – Nos, mindez nagyon hízelgő,
de azt kell…
– Az embert próbáló, ám létfontosságú feladat végrehajtása során mutatott
elszántsága és bátorsága eredményeképpen örömmel jelenthetem önnek, hogy
azonnali hatállyal ezredessé léptetjük elő.
Jezalnak elkerekedett a szeme. – Ezredessé?
– Ezredessé bizony, fiam, és önnél inkább senki sem szolgálhatott volna jobban rá
erre.
Egy délután alatt két rendfokozatot lépni felfelé példátlan előremenetelnek
számított, főleg mivel egyetlen csatában sem harcolt, egyetlen dicsőséges tettet
sem hajtott végre, de még csak óriási áldozatokat sem hozott. Hacsak azt nem
számítjuk, hogy az imént félbehagyta a hempergést a legjobb barátja húgával. Ez
kétségtelenül áldozat volt a részéről, bár aligha olyasfajta, amivel ki lehetett vívni a
király elismerését.
– Én, nos, én… – Nem tudott szabadulni a büszke ragyogástól. Új egyenruha, több
sújtás, meg egy rakás ilyesmi, ráadásul több embernek mondhatja majd meg, mit
csináljanak. A dicsőség és a hírnév talán szerény jutalomnak számítottak, de a
kockázatos részén már túlesett a dolognak, és most csak igent kellett mondania.
Hát nem szenvedett eleget? Hát nem érdemelte meg?
Nem kellett sokáig gondolkodnia a dolgon. Igazából szinte egyáltalán nem kellett
gondolkodnia. A gondolat, hogy leszerel a seregből, és letelepedik, villámgyorsan
a távolba veszett. – Óriási megtiszteltetés elfogadnom ezt a kivételes… hm…
megtiszteltetést.
– Akkor mindannyian egyformán örülünk – szólt Hoff savanyúan. – Most pedig
térjünk a lényegre. Tisztában van-e vele, Luthar ezredes, hogy az utóbbi időben
gondjaink akadtak a parasztokkal?
Meglepő módon az erről szóló hírek nem jutottak el Ardee hálószobájába. –
Nyilván semmi komoly, ugye, kegyelmes uram?
– Nem, hacsak egy szárba szökkent lázadást nem tekintünk komolynak.
– Lázadást? – nyelt nagyon Jezal.
– Ez az ember, a Tímár – fröcsögte a főkamarás. – Hónapok óta járja a vidéket,
szítja az elégedetlenséget, elveti az engedetlenség magvait, és arra biztatja a
parasztokat, hogy bűntetteket kövessenek el az uraik, a földbirtokosok, a király
ellen!
– Senki nem sejtette, hogy ez nyílt lázadásba fog torkollni – folytatta dühösen
Varuz –, aztán Keln közelében ez a Tímár felhergelt egy rakás parasztot, mire azok
felfegyverkeztek, és többén nem voltak hajlandók feloszlani. Legyőzték a helyi
földesurat, és a lázadás tovább terjedt. Egy tegnapi hír szerint megsemmisítették
Lord Finster bandériumát, felgyújtották a kúriáját, és felkötöttek három adószedőt.
Adua irányába tartanak, a vidéket fosztogatva.
– Fosztogatva? – mormogta Jezal, és az ajtó felé pillantott. A fosztogatás tényleg
nagyon csúnya szó volt.
– Rendkívül sajnálatos eset – siránkozott Marovia. – Ezeknek az embereknek a
legalább a fele becsületes, és hűséges a királyához, csak a földesura kapzsisága
juttatta idáig.
Varuz undorral húzta el a száját. – A felségárulásra nem lehet mentsége senkinek!
A lázadók másik fele tolvaj, zsivány, zúgolódó bitang. Korbáccsal kéne az
akasztófáig kergetni őket.
– A Zárt Tanács meghozta a döntést – vágott közbe Hoff. – A Tímár bejelentette,
hogy át kívánja nyújtani a követeléseit a királynak. A királynak! Engedményeket
akar. Új jogokat. Hogy mindenki legyen egyenlő, meg hasonló veszélyes
képtelenségeket. Nemsokára mindenki tudni fog róla, hogy errefelé tartanak, és
kitör a pánik. Zendülések lesznek a parasztok mellett, és zendülések lesznek
ellenük. Máris borotvaélen táncolunk. Két háborút vívunk egyszerre, a király
egészsége hanyatlik, és nincs örököse. – Hoff az asztalra csapott az öklével, amitől
Jezal majd felugrott ijedtében. – Nem szabad megengedni, hogy elérjék a várost.
Varuz tábornagy összekulcsolta a kezét maga előtt az asztalon. – A király
seregének két Midderlendben maradt ezrede kapja a feladatot, hogy
szembeszálljon ezzel a fenyegetéssel. Összeállítottunk egy listát a szóba jöhető
engedményekről. – Megvetéssel mondta ki a szót. Ha parasztok hajlandóak
tárgyalni, és visszatérni az otthonaikba, megkíméljük az életüket. Ha ennek a
Tímárnak nem jön meg az esze, akkor meg kell semmisítenünk az úgynevezett
hadseregét. Szét kell vernünk őket. Haza kell kergetnünk mindenkit.
– Végeznünk kell velük – mondta Huff, vaskos hüvelykujjával dörzsölgetve egy
foltot az asztalon. – A főkolomposokat pedig Őfelsége Inkvizíciója elé kell állítani.
– Sajnálatos – mormogta Jezal, anélkül, hogy különösebben belegondolt volna
abba, amit hallott. Már az intézmény nevének említésébe is beleborzongott.
– Szükséges – jelentette ki Marovia, szomorúan rázva a fejét.
– Viszont aligha egyszerű feladat. – Varuz komoran nézett Jezalra az asztal fölött.
– Minden faluban, minden városban, minden mezőn és farmon, ahol áthaladtak, új
embereket toboroztak. A vidék hemzseg az elégedetlenkedőktől. Fegyelmezetlenek
természetesen, és hiányos a felszerelésük, de a legutóbbi becslésünk szerint a
számuk úgy negyvenezer körül lehet.
– Negyven… ezer? – Jezal most már határozottan feszengett. Úgy sejtette, talán
pár száz emberről lehet szó, akiknek még rendes lábbelijük sincs. Persze itt az
Agriont falai meg a város falai mögött nem lehetett veszélyben. De negyvenezer
nagyon dühös ember az rengeteg. Még akkor is, ha parasztok.
– A király serege is megteszi az előkészületeket. Egy lovas és egy gyalogos ezred
vonul fel. Most már nem is hiányzik más, csak egy megfelelő parancsnok.
– Hm – mormogta Jezal. Nem irigyelte azt a szerencsétlent, akinek csatába kell
vezetnie a sereget a saját igazságának biztos tudata meg a szánalmas kis
győzelmek által feltüzelt, a nemesek és a királyság intézménye elleni gyűlölettől
megrészegedett, vérre és zsákmányra szomjazó, ráadásul ötszörös túlerőben lévő
barbárok ellen….
Jezal szeme hirtelen még kerekebbre nyílt. – Hogy én?
– Maga.
Az újdonsült ezredes hebegve kereste a szavakat. – Nem szeretnék… hálátlannak
tűnni, de… bizonyosan… szóval… kell hogy legyenek olyanok, akik
alkalmasabbak nálam erre a feladatra. Tábornagy úr, személy szerint ön is…
– Zavaros időket élünk. – Hoff szigorúan meredt Jezalra busa szemöldöke alól. –
Igencsak zavaros időket. Olyan emberre van szükségünk, aki nincs… elkötelezve.
Olyanra, aki tiszta lappal indul. Maga tökéletesen megfelel az igényeinknek.
– De… kegyelmes uram, méltóságos uram, tábornagy úr, én semmiféle
tapasztalatot nem szereztem abban, hogy hogyan kell a parasztokkal tárgyalni.
– Tisztában vagyunk a hiányosságaival – szólt Hoff. – Éppen ezért önnel tart a Zárt
Tanács egy képviselője is. Egy olyan illető, aki mindenkinél komolyabb szakértője
ezeknek a kérdéseknek.
Egyszerre súlyos kéz nehezedett Jezal vállára. – Mondtam, hogy inkább előbb,
mint később, fiam! – Jezal lassan hátrafordította a fejét. Még arra sem maradt
ideje, hogy görcsbe ránduljon a gyomra, és talán ha egylábnyi távolságból máris
ott vigyorgott az arcába az ezek szerint nagyon is jelenlévő Első Mágus. Igazából
persze egyáltalán nem lepődött meg, hogy a kopasz vén bajkeverő ebben is benne
van. Amerre járt, különös és fájdalmas események követték, mint a hentes szekere
mögött csaholó kóbor kutyák.
– A parasztok serege, már ha ezt seregnek nevezhetjük, négynapnyi kényelmes
menetelésre táborozik a várostól. Nagy területen terjeszkedtek szét, és
fosztogatnak, ahol tudnak. – Varuz előrehajolt, és ujjával kezdte böködni az asztalt.
– Azonnal útnak indul, és feltartóztatja őket. Minden ezen áll vagy bukik, ezredes.
Megértette a parancsot?
– Igen, uram – suttogta Jezal. Hiába igyekezett lelkesnek tűnni, nagyon messze állt
tőle, hogy sikerüljön neki.
– Mi ketten újra együtt? Már futnak is, ha jót akarnak, mi, fiam?
– Hát persze – mormogta kókadtan Jezal. Neki is megvolt az esélye a menekülésre,
az esélye az új életre, de lemondott róla cserébe egy vagy két új csillagért a
zubbonyára. Csak késve esett le a tantusz, hogy mekkora bakot lőtt. Bayaz
erősebben szorította a vállát, atyai közelségbe húzta magához, és nem úgy tűnt,
mintha el akarná engedni. Most már tényleg nem volt menekvés.
Jezal sietve lépett ki szállása ajtaján, és átkozódva vonszolta maga után a ládáját.
Tényleg rettenetes volt, hogy saját magának kellett cipelnie a poggyászát, de
nagyon szorította az idő, ha meg akarta menteni az Uniót saját népének őrületétől.
Csak igen kurtán vette fontolóra, hogy kirohanjon a kikötőbe, és felszálljon az első
Suljukba induló hajóra, aztán dühösen elvetette az ötletet. Tudta, mit csinál, amikor
elfogadta az előléptetést, most pedig már nem maradt más választása, minthogy
tegye a kötelességét. Jobb megtenni, mint örökké tartani tőle, ésatöbbi. Elfordította
a kulcsát a zárban, megfordult, és lányos sikkantással hőkölt hátra. Valaki állt az
árnyékban az ajtóval szemben, és a rettegése csak erősödött, amikor meglátta, ki
az.
Az a nyomorék Glokta állt ott a fal mellett, a botjára támaszkodva, visszataszító,
fogatlan vigyorával az arcán. – Egy szóra, Luthar ezredes.
– Ha a parasztokról akar beszélgetni, azt az ügyet kézben tartjuk. – Jezal arcára
akaratlanul is kiült az undor. – Emiatt nem kell aggódnia…
– Nem a parasztokról akarok beszélgetni.
– Akkor miről?
– Ardee Westről.
A folyosó hirtelen nagyon üresnek és nagyon csendesnek hatott. A katonák, a
tisztek, a szolgák mind elmentek Anglandba. Jezal legjobb tudomása szerint ketten
voltak az egész laktanyában. – Nem világos, miért kéne, hogy engem ez…
– A hölgy közös barátunk, Collem West húga. Emlékszik rá? Komor képű,
kopaszodó fickó. Kissé ingerlékeny. – Jezal érezte, hogy bűntudatos árnyék suhan
át az arcán. Természetesen nagyon is jól emlékezett az illetőre, különös tekintettel
az ingerlékenységére. – Nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna az anglandi
háborúba, meglátogatott. Arra kért, hogy gondoskodjam a húgáról, amíg ő a
messzeségben az életét kockáztatja. Megígértem, hogy így fogok tenni. – Glokta
közelebb csoszogott, amitől Jezalnak azonnal borsódzni kezdett a háta. – És
biztosíthatom felőle, hogy ezt a feladatot is éppen olyan komolyan fogom venni,
mint bármelyik másikat, amit a főlektortól kapok.
– Értem – nyögte Jezal. Ez mindenesetre megmagyarázta, mit keresett a kripli a
minap Ardeenál. Ez azóta is foglalkoztatta. Azért ettől sem könnyebbült meg
jobban. Ami azt illeti, csak sokkal feszültebb lett tőle.
– Aligha hiszem, hogy Collem West tapsikolna örömében, ha megtudná, mi történt
az elmúlt napokban, igaz?
Jezal bűntudatosan állt egyik lábáról a másikra. – Elismerem, meglátogattam
Ardeet…
– Az ön látogatásai – suttogta a kriplit – nem tesznek éppen jót a lány hírnevének.
Három lehetőség közül választhatunk. Először is, és az én személyes kedvencem,
maga elsétál, úgy tesz, mintha sosem találkozott volna Ardee Westtel, és soha
többé nem találkoznak.
– Elfogadhatatlan – jelentette ki Jezal, meglepetten tapasztalva, hogy milyen nyers
a hangja.
– Másodszor, elveszi a hölgyet feleségül, és minden el van felejtve.
Ezt a lehetőséget Jezal persze amúgy is fontolóra vette, de esze ágában nem volt
hagyni, hogy úgy tűnjön, mintha ez a torz emberi roncs erőszakolta volna ki a
dolgot. – És a harmadik? – kérdezte a szerinte a helyzethez illő megvetéssel a
hangjában.
– A harmadik? – Glokta arcának egyik felén különösen förtelmes görcsök sorozata
futott végig. – Nem hiszem, hogy túl kíváncsi lenne a harmadik lehetőségre.
Mondjuk úgy, hogy egy hosszú szenvedélyes éjszakára számíthat egy kemence és
egy borotvakészlet társaságában, aztán egy annál is hosszabb délelőttre egy
zsákkal, egy üllővel meg a csatorna fenekével. Az a benyomásom, hogy a másik
két lehetőséget vonzóbbnak fogja találni.
Jezal szinte öntudatlanul lépett előre, mire Glokta arca megrándult, és a kripli
nekidőlt a falnak. – Nem tartozom magának elszámolással. Azok a látogatások
csakis rám és a szóban forgó hölgyre tartoznak. Mindazonáltal szeretném
tájékoztatni, hogy rég elszántam magam a lánykérésre, és kizárólag a megfelelő
pillanatra várok. – Jezal csak állt ott a sötétben, és szinte el sem akarta hinni, miket
mondott. A fenébe a nagy szájával, folyton csak bajba került miatta.
Glokta hunyorított keskeny bal szemével. – Á, szerencsés lány.
Jezal azon kapta magát, hogy megint előrelép, és kis híján lefejeli a kriplit, ahogy
az tehetetlenül a falhoz préselődik. – Úgy bizony! Szóval feldughatja a
fenyegetéseit a nyomorék seggébe!
Glokta meglepetése még így, hátával a falnak feszülve is csak egy futó pillanatig
tartott. Aztán megvillantotta fogatlan vigyorát, megrebbent a szemhéja, és egy
hosszúkás könnycsepp gördült végig szikár arcán. – Nos, Luthar ezredes, igencsak
nehéz koncentrálnom, ha ilyen közel áll előttem. – Keze fejével végigsimította
Jezal uniformisának mellét. – Különösen, hogy ilyen váratlan érdeklődést mutat a
seggem iránt. – Jezal undorodva húzta el a száját, és hátralépett. – Úgy fest,
Bayaznak sikerült az, ami Varuznak nem, mi? Megtanította magának, merre van a
gerince! Gratulálok a közeledő esküvőjéhez, de azt hiszem, készenlétben tartom a
borotvát, hátha mégis meggondolná magát. Annyira örülök, hogy tudtunk egy
kicsit beszélgetni. – Ezzel Glokta elsántikált a lépcső felé. Koppant a botja a
padlón, aztán csusszant a bal lába.
– Én is örülök ám! – kiáltotta utána Jezal. De semmi sem állhatott volna távolabb
az igazságtól.
Szellemek
Uffrith egyáltalán nem olyan volt, mint régen. Persze Logen legutóbb éjszaka látta
a várost, közvetlenül egy ostrom után. Az utcákat akkor ellepték Bethod pribékjei,
akik torkuk szakadtából kiabáltak, énekeltek és ittak. Áldozatokat kerestek, akiket
kirabolhatnak vagy megerőszakolhatnak, és felgyújtottak minden éghetőt. Logen
emlékezett még rá, melyik szobában fetrengett ordítva az egész testét átjáró
fájdalomtól, miután legyőzte Háromfást. Emlékezett, ahogy kinézett az ablakon, és
látta a lángok ragyogását, hallotta a város utcái felett lebegő sikolyokat, és azt
kívánta, bárcsak odakint tombolhatna ő is, ahelyett hogy idebent azon elmélkedik,
vajon lábra tud-e még állni valaha.
Most persze az Unió vette a kezébe az irányítást, bár így sem tűnt semmi
szervezettebbnek. A szürke kikötőt ellepték a hatalmas hajók, amelyek alig fértek
oda a mólokhoz. A keskeny utcákon nyüzsögtek a katonák, akik el-elejtették a
náluk lévő holmikat. Csordultig rakott szekerek és alaposan megpakolt öszvérek
meg lovak igyekeztek előre a tolongásban. A rakparton sebesültek bicegtek
mankóval a hónuk alatt, míg másokat hordágyon cipeltek a szitáló esőben. A
szembejövő, naiv képű ifjoncok elkerekedett szemmel bámulták meg a véres
kötéseket. Itt-ott egy északföldi – főleg nő meg gyerek vagy öregember – állt az
ajtóban, értetlenül figyelve a városukat ellepő különös emberek véget nem érő
áradatát.
Logen sebesen gyalogolt végig a lejtős utcákon. Fejét leszegve, csuklyáját a fejére
húzva furakodott át a tömegen. A kezét ökölbe szorítva tartotta az oldala mellett,
nehogy valaki észrevegye hiányzó ujja csonkját. A Bayaztól kapott kardot egy
pokrócba csavarva tartotta a hátán a zsákja alatt, ahol biztos, hogy senki nem
kapott frászt tőle. Azért így is minden lépésnél borsódzott a háta, ahogy
folyamatosan azt várta, mikor kiált fel valaki mögötte: – A Véres Kilences! –
Várta, hogy mikor kezdenek el a népek sikítva rohangászni körülötte, és mikor
kezdik el a rettegéstől eltorzult arccal szeméttel dobálni.
De senki sem tett ilyesmit. Csak a számtalan idegen egyike volt ebben a nyirkos
káoszban, és ha valaki ismerte is az itteniek közül, annak sem jutott eszébe keresni.
Nyilván mindenki hallotta a hírt, hogy valahol messze innen visszatért a sárba, és
még örültek is neki. Azért így sem lett volna értelme tovább maradnia, mint
feltétlen szükséges. Odalépett egy uniós tiszthez, aki első ránézésre mintha valami
parancsnokféle lett volna, hátralökte a csuklyáját, és megpróbált mosolyt erőltetni
az ajkára.
Megvető pillantást kapott cserébe a fáradozásáért. – Nem tudunk munkát adni
magának, ha az kéne.
– Nincs is itt nekem való munka. – Logen átadta a levelet, amit Bayaztól kapott.
A férfi széthajtogatta a lapot, és végigfutott rajta. Aztán összeráncolta a homlokát,
és még egyszer elolvasta az egészet. Amikor végzett, és kételkedve felnézett
Logenre, még mindig mozgott a szája. – Nos hát. Értem. – Egy csapat fiatalember
felé intett, akik idegesen és tanácstalanul álldogáltak pár lépésnyire tőlük.
Kínjukban egészen összehúzódtak, ahogy az eső egyre sűrűbben hullott alá. – Ma
délután indul egy konvojnyi erősítés a frontra. Velünk jöhet.
– Az megfelel. – Ezek az ijedt képű legények nem tűntek éppen valami komoly
erősítésnek, de ez most nem számított. Teljesen mindegy volt kivel utazik, amíg
Bethod felé tartanak.
Az út két oldalán sűrűn álló fák, félhomályos, zöld és fekete árnyékokat vetetettek,
amik talán csúf meglepetéseket rejtegettek. Fájdalmas módja volt ez az utazásnak.
Fájt az ember keze, olyan erővel szorította a szekér oldalát, de még jobban fájt a
hátsója a szüntelen zötykölődéstől a kemény padon. De lassacskán mégiscsak
haladtak, és Logen úgy találta, mégis csak ez a legfontosabb.
Több hasonló szekér is követte őket, tele emberekkel, étellel, ruhákkal,
fegyverekkel meg minden mással, amire egy háborúhoz csak szükség lehet.
Minden szekér elejére akasztva egy lámpa égett, így libasorban ugráló fénypontok
világították meg a völgyet a tompa szürkületben, kijelölve az út vonalát a fák
között.
Logen megfordult, és az uniós legényekre nézett, akik a szekér elejében gyűltek
egy kupacba. Kilencen voltak, és mind egyszerre düledeztek jobbra-balra, ahogy
tengely ugrált a hepehupás úton. Logen igyekezett minél távolabb húzódni tőlük.
– Láttatok már ilyen sebhelyeket? – kérdezte az egyik katona, nem is sejtve, hogy
Logen beszéli a nyelvüket.
– Ki ez egyáltalán?
– Fogalmam sincs. Egy északföldi nyilván.
– Azt én is látom, hogy északföldi, te hülye. De mit keres itt közöttünk?
– Talán felderítő.
– Büdös nagy darab felderítőnek, nem?
Logen elmosolyodott magában, ahogy a tovatűnő fákat figyelte. Érezte a hűvös
szellőt az arcán, a köd, a föld meg a hideg, nyirkos levegő illatát. Sosem gondolta
volna, hogy valaha is örülni fog, amiért visszatérhet Északföldre, aztán mégiscsak
így történt. Jó volt annyi idegenként töltött idő után megint olyan helyen lenni,
ahol tisztában volt a szabályokkal.
Az úton táboroztak le. Ők tízen csak egyet alkottak a sok kisebb csoport közül,
amelyek szerteszét telepedtek le az erdőben, mindenki közel a saját szekeréhez.
Kilenc uniós katona ült a tűz egyik oldalán, előttük egy üstben ragu fortyogott,
kellemes illatokat árasztva magából. Logen figyelte, ahogy a katonák az ételt
kavargatják, az otthonukról és a jövőről beszélgetnek egymással, meg arról, hogy
vajon meddig maradnak ezen a helyen.
Nemsokára az egyikük felállt, kisebb edényekbe kanalazta ki a ragut, és kiosztotta
a társai között. Amikor végzett, Logenre pillantott, és kimert még egy adagot. Úgy
osont közelebb, mintha egy farkas ketrecéhez közelítene.
– Ööö… – Kinyújtotta a tálat. – Ragut? – Ezzel nagyra nyitotta a száját, és szabad
kezével belemutatott.
– Köszönöm, barátom – szólt Logen, ahogy átvette az ételt –, de tudom, hová
tegyem.
A katonák aggodalmas képét sárgára festette a tűz reszketeg fénye. Így, hogy
beszélte a nyelvüket, csak még gyanúsabbnak találták. – Szóval ismered a közös
nyelvet? Eddig elhallgattad, mi?
– Azt tapasztaltam, hogy jobb, ha az ember kevesebbnek mutatja magát.
– Ha te mondod – mondta a legény, aki az imént az ételt adta neki. – Szóval mi a
neved?
Logen egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy talán hazudnia kéne valamit.
Kitalálhatna egy semmitmondó nevet, amit egyik katona sem hallhatott soha. De
hát az volt, aki volt, és előbb-utóbb úgyis megtudják, kicsoda valójában. Aztán
meg sosem értett igazán a hazudozáshoz. – Kilencujjú Logennek neveznek.
A katonák üres tekintettel néztek vissza rá. Sosem hallottak róla, de hát miért is
hallottak volna?
Egyszerű parasztgyerekek voltak a napsütéses Unió távoli vidékeiről. Úgy néztek
ki, mint akik jó, ha a saját nevüket tudják.
– Miért vagy itt?
– Ugyanazért, amiért ti. Ölni jöttem. – A legények ettől még idegesebbek lettek. –
Nyugalom, nem benneteket. Akad egy-két elintézendő ügyem régről. – Fejével
előrefelé intett az úton. – Bethoddal.
A katonák összenéztek, aztán egyikük megvonta a vállát. – Hát, amíg velünk vagy,
gondolom oké. – Felállt, és kihúzott egy palackot a zsákjából. – Akarsz inni?
– Nos hát – vigyorodott el Logen, és a legény felé nyújtotta a bögréjét –, erre még
sosem mondtam nemet. – Egyetlen húzásra hajtotta fel az italt, majd a szája elé
tette a kezét, amint érezte, hogy a folyadék átmelegíti a torkát. A legény töltött neki
még egy adagot. – Kösz. Azért jobb lesz, ha nem adtok túl sokat.
– Miért? – kérdezte a katona. – Akkor megölsz bennünket?
– Hogy megöllek-e benneteket? Ha mázlitok van.
– És ha nincs?
Logen szélesen elvigyorodott a bögréje fölött. – Akkor énekelni fogok.
A legény kipréselt magából egy mosolyt, egyik társa pedig felnevetett. A
következő pillanatban egy nyílvessző szállt sziszegve az oldalába, mire vért
köhögött fel, és elejtette a palackot, amiből vérvörös folyadék csordult ki a
sötétben. Egy másik katonának a combjából állt ki egy nyílvessző szára. Csak ült
ott mozdulatlanná meredve, és a sebet bámulta. – Ez meg honnan… – Aztán már
mindenki kiabált, és a fegyvere után tapogatózva hasra vetette magát. Még néhány
vessző repült el felettük; az egyik a tűzbe csapódott be, és felreppenő szikrákkal
töltötte be a levegőt.
Logen eldobta a raguját, felkapta a kardját, és futni kezdett. Út közben belebotlott
az egyik legénybe, és fellökte, de ő maga is megcsúszott, és majdnem orra bukott.
Aztán visszanyerte az egyensúlyát, és rohant, amilyen gyorsan csak tudott a fák
felé, abba az irányba, ahonnan a nyílvesszők érkeztek. Választhatott, hogy vagy
feléjük fut, vagy minél messzebb tőlük, és ő gondolkodás nélkül hozta meg a
döntést. Néha nem számít, hogyan dönt az ember, a lényeg, hogy gyorsan tegye, és
kitartson mellette. Logen egyre közelebb ért, és már látta is az egyik íjász sápadt
bőrét a sötétben, amint újabb nyílvesszőért nyúlt. Elővette a Mester kardját ütött-
kopott hüvelyéből, és torka szakadtából elbődült.
Az íjász valószínűleg kilőhette volna a nyílvesszőjét, mielőtt Logen odaért volna
hozzá, de sok ideje azért nem maradt, és végül nem volt elég vér a pucájában, hogy
maradjon. Nem sokan képesek rá, hogy higgadtan mérlegeljék az esélyeiket, ha
rohanvást közeleít feléjük a halál. A férfi némi késéssel dobta el az íjat, és
megfordult, hogy menekülőre fogja, de két lépést sem tett még meg, amikor Logen
belevágott a hátába, amitől vonyítva zuhant a bokorba. Az ágak közé gabalyodott,
de sikerült megfordulnia, és máris nyúlt a kése után. Logen felemelte a kardját, és
befejezte, amit elkezdett. Az íjász szájából vér fröccsent elő, a férfi megremegett,
hanyatt vágódott, aztán elcsendesedett.
– Még élek – dünnyögte maga elé Logen, majd letérdelt a holttest mellé, és a
szemét meresztve bámult bele a sötétségbe. Feltehetőleg minden érintett jobban
járt volna vele, ha elfut, de most már késő volt ezen gondolkodni. A legjobb
valószínűleg az lett volna, ha Aduában marad, de most már ezen is késő volt
gondolkozni.
– Kurva Északföld! – káromkodta el magát halkan. Ha futni hagyja ezeket a
rohadékokat, csak még több bajt fognak keverni, amíg eljutnak a frontra, és Logen
egy szemhunyásnyit sem fog aludni az aggodalomtól, arról nem is beszélve, hogy
bármikor kaphat egy nyílvesszőt a képébe. Jobb esélye van, ha nekik megy,
mintha kivárja, hogy ők jöjjenek el hozzá. Ezt hosszú évek tapasztalata tanította
meg neki.
Hallotta, ahogy a többi támadó sietve menekül az aljnövényzetben, úgyhogy
szorosabbra fogta a kardja markolatát, és a nyomukba eredt. Tapogatózva haladt a
fatörzsek között, és igyekezett tartani a távolságot. A tűz fénye, és az uniós
legények hangja lassan elhalt mögötte, ahogy egyre mélyebben járt az erdőben.
Fenyő és nyirkos föld szagát érezte, és a csörtető lépések zaján kívül semmi sem
mutatott neki utat. Az erdő részévé vált, éppen mint a régi időkben. Nem volt
nehéz. Azonnal visszatértek a régi emlékek, mintha évek óta minden éjszakáját
azzal töltötte volna, hogy az erdőben osont. Visszhangok harsantak a sötétben,
mire Logen hangtalanul egy fenyő törzséhez tapadt, és hallgatózni kezdett.
– Hol van Taknyos?
Nem érkezett azonnal válasz. – Meghalt, ha nem tévedek – hallatszott végül.
– Meghalt? Hogyan?
– Hoztak magukkal valakit, Varjú. Egy böszme nagy kurafit. – Varjú. Logen
ismerte ezt a nevet. Most már a hangot is felismerte. Varjú Neves Ember volt, aki
korábban Csirkecsont oldalán harcolt. Ugyan barátoknak nem lehetett őket
nevezni, de ismerték egymást Logennel. Vállt vállnak vetve harcoltak Carleonnál.
Most pedig megint itt voltak, alig néhány lépésnyire egymástól, és mindketten
szívesen végeztek volna a másikkal. Egészen különös fordulatokra képes a sors.
Hogy az ember valaki mellett vagy valaki ellen harcol, időnként csak egy hajszálon
múlik. Sokkal kisebb a különbség, mint a harc és a békesség között.
– Északföldi, mi? – jött Varjú hangja.
– Az lehetett. De akárki is az, értette a dolgát. Borzasztó gyorsan a nyakunkon volt.
Nem is maradt időm egy másodikat lőni.
– A rohadék! Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Letáborozunk itt, aztán holnap
követjük őket. Talán akkor elkaphatjuk ezt a nagydarabot.
– Ó, igen, elkapjuk, hogy baszná meg. Egy percig se aggódj, magam fogom
elvágni a torkát a bitangnak!
– Nagyszerű. Akkor nyitva tarthatod a szemedet, amíg mi alszunk egy
szemhunyásnyit. Téged talán úgyis ébren tart a haragod, igaz?
– Ahogy mondod, főnök. Éppen, ahogy mondod.
Logen leült, és figyelt. Néha a fák között meg-megpillantotta azt a négyet, amelyik
kiterítette a takaróját, hogy aztán alváshoz készülődve belecsavarja magát. Az
ötödik hátat fordított a többieknek, és elfoglalta az őrhelyét abba az irányba nézve,
amerről jöttek. Logen várt, és nemsokára már hallotta is, hogy az egyik északföldi
horkol. Lassan eleredt az eső, és kövér cseppek hullottak alá a tűlevelekről.
Fokozatosan átitatták Logen haját, a ruháit, végigfolytak az arcán, és csöpp-csöpp-
csöpp, a földre pottyantak. Logen némán és mozdulatlanul ült, akár egy darab kő.
A türelem félelmetes fegyver tud lenni. Félelmetes fegyver, amit kevesen tanulnak
meg használni. Nehéz az ölésre koncentrálni, ha elmúlt a veszély, és az embernek
már nem forr a vére. De Logennek sosem akadt akadt gondja ezzel. Leült hát,
hagyta, hogy csordogáljon az idő, amíg a hold már magasan járt, és a csöpögő
esővel együtt a sápadt fény is fürdette a fákat. Sápadt fény, ami azonban elég volt
hozzá, hogy a dolgához lásson. Kinyújtóztatta a lábait, és elindult a fatörzsek
között, óvatosan téve egyik csizmáját a másik után az aljnövényzetben. Az eső a
szövetségese volt; a cseppek puha kopogása elfedte léptei zaját, ahogy az őr háta
mögé került.
Ahogy elővette a kését, a hold fénye megvillant a nedves pengén, ő pedig máris
kilépett a fák közül, és átosont a táboron. Alvó emberek között vezetett az útja;
olyan közel járt hozzájuk, hogy akár meg is érinthette volna őket. Akár a testvérük
is lehetett volna. Az őr szuszogott egyet, és nyugtalanul fészkelődni kezdett, majd
szorosabbra húzta a válla körül esőcseppek apró gyöngybuborékaival teli, ázott
takaróját. Logen megállt és várt, majd lenézett az egyik alvó férfira. Az északföldi
az oldalán feküdt, sápadt arcát fordítva felé; a szeme csukva volt, a szája tágra
nyílt, és halvány párafelhőket lehelt a nyirkos éjszakába.
Az őr most már nem moccant, Logen pedig a lélegzetét visszatartva, egészen közel
osont hozzá. Kinyújtotta a bal kezét, és a megfelelő pillanatra várva megmozgatta
az ujjait. Kinyújtotta a jobb kezét, és szorosan megmarkolta tőre kemény
markolatát. Érezte, hogy felhúzza az ajkát vicsorgó fogairól. Most jött el az idő,
márpedig ha az idő eljön, akkor cselekedni kell, és nem nézni hátra.
Logen kinyújtotta a kezét, szorosan az őr szájára tapasztotta a tenyerét, és olyan
mélyen vágta át a torkát, hogy hallotta, amit a kés megcsikordul a
nyakcsigolyákon. A férfi egész teste összerándult, és egy pillanatig még
küszködött, de Logen szorosan tartotta, mintha csak a szeretője lenne, aztán már
csak nesztelen gurgulázás tört elő belőle. Logen kezét forró és ragacsos vér
borította el. A többiek egyelőre nem aggasztották. Ha valamelyik fel is ébred,
úgysem lát mást, csak egyetlen ember körvonalait a sötétben, és mivel nem is
számít másra, biztosan nem fog gyanakodni.
Nem telt el sok idő, és az őr teste elernyedt. Logen óvatosan az oldalára fektette, és
hagyta, hogy lebillenjen a feje. Négy alak feküdt a nedves takarók alatt
mozdulatlanul. Talán voltak olyan idők, amikor Logennek fel kellett volna
hergelnie magát egy ilyen feladathoz. Amikor végig kellett volna gondolnia, miért
helyes így cselekednie. De ha voltak is ilyen idők, azok rég elmúltak. Fent
Északföldön a gondolkodással töltött pillanatok azok, amikor végeznek az
emberrel. Nem látott mást maga előtt, csak négy megoldandó feladatot.
Odaosont az elsőhöz, felemelte véres kését, és a kabáton keresztül egyenesen a
férfi szívébe döfte, miközben a szájára tapasztotta a kezét. Az északföldi
csendesebben halt meg, mint ahogy aludt. Logen odaosont a második alvóhoz,
készen rá, hogy ugyanezt tegye vele. A csizmája valami fémes tárgyba ütközött.
Talán egy vizesflaska lehetett. Akármi is volt, meglehetős zajt csapott. Az alvó
ember szeme felpattant, és már ült is fel a földről. Logen a gyomrába vágta a kést,
és megrántotta, hosszan felhasítva a gyomrát. A férfi szája és szeme tágra nyílt,
sipító hangot hallatott, és megragadta Logen karját.
– Mi? – A harmadik már egyenes ült, és rájuk meredt. Logen kiszabadította magát,
és előrántotta a kardját. – Mi a…? – A férfi ösztönösen felemelte a karját, de a
tompa fényű penge máris csuklóból levágta a kezét, aztán mélyen a koponyájába
vágott, fekete vércseppeket fröcskölve szét a párás levegőben. A harmadik
északföldi is élettelenül terült el.
Így viszont az utolsónak elég ideje maradt, hogy kigördüljön a takarójából, és
felkapjon egy fejszét. Most görbe háttal, széttárt karokkal állt, harcra készen.
Látszott rajta, hogy meglehetős gyakorlatra tett szert az ilyesmiben. Varjú. Logen
hallotta a másik lélegzetének sziszegését, látta, ahogy lehelete füstöl az esőben.
– Velem kellett volna kezdened! – vicsorította.
Ezt Logen sem tagadhatta. Arra koncentrált, hogy mindegyiket megölje, de
egyáltalán nem figyelt oda a sorrendre. Most már késő volt ezen problémázni.
Rántott egyet a vállán. – Nem mindegy, hogy veled kezdem, vagy veled fejezem
be?
– Azt még meglátjuk. – Varjú ide-oda sasszézott a fejszével a kezében, a megfelelő
pillanatot keresve a támadáshoz. Logen mozdulatlanul állt, és visszatartotta a
lélegzetét; a kard lógott a lába mellett, markolata hideg volt és nedves a
tenyerében. Mindig úgy volt vele, hogy nem érdemes mozdulni, amíg nem jött el
az ideje. – Elárulhatnád a neved, amíg van még benned szusz. Szeretem tudni, kit
ölök meg.
– Már ismersz engem, Varjú. – Logen felemelte a karját, és szétterjesztette az
ujjait. A holdfény megvilágította véres kezét, és hiányzó ujja véres csonkját. –
Egymás mellett harcoltunk Carleonnál. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen
gyorsan elfelejtetek. Persze a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogy eltervezzük őket,
mi?
Varjú mozdulatlanná dermedt. Logen csak a szeme fehérjét látta, de még így is
sütött belőle a kételkedés és a félelem. – Nem! – suttogta, és megrázta a fejét a
sötétben. – Lehetetlen! Kilencujjú meghalt!
– Tényleg? – Logen mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a párás éjszakába. –
Hát akkor én nyilván a szelleme vagyok.
Az uniós legények ástak egy lyukat, amit aztán körberaktak zsákokkal meg
ládákkal, hogy elbarikádozzák magukat. Logen megpillantott egy-két előbukkanó
arcot, amint a fák közé meredtek a nyíl- meg a lándzsahegyekről visszaverődő
tompa fényben. Beásták magukat, és az újabb támadást várták. Ha korábban
idegesek voltak, hát mostanra talán össze is szarták magukat. Valamelyik biztosan
megijed, és rálő, amint észreveszi, hogy közeledik. Azokon az átkozott uniós
számszeríjakon olyan érzékeny a ravasz, hogy a legapróbb mozdulatra is kilövik a
nyilat, ha egyszer megfeszíti őket az ember. Nem kis balszerencse lett volna, ha a
saját társai ölik meg tévedésből a semmi közepén, de nem nagyon volt választása,
különben mehetett volna gyalog a frontig.
Megköszörülte hát a torkát, és elkiáltotta magát. – Senki ne lőjön vagy ilyesmi! –
Húr pattanása hallatszott, és egy nyílvessző fúródott az egyik fatörzsbe pár
lépésnyire tőle. Logen lekuporodott a nedves földre. – Azt mondtam, senki ne
lőjön!
– Ki van ott?
– Én vagyok az, Kilencujjú! – Csend. – Az északföldi, aki veletek utazott.
Hosszú szünet után a katonák sutyorogni kezdtek. – Jól van! – kiáltotta aztán
valamelyik. – De lassan gyere, és úgy tartsd a kezed, hogy lássuk!
– Már jövök is. – Logen felegyenesedett, és magasba tartott kézzel lépett ki a fák
közül. – Csak ne lőjetek le, jó? Cserébe ti meg erre adjátok a szavatokat.
Elindult a tűz felé, de közben össze-összerándult az arca a gondolatra, hogy
bármelyik pillanatban kaphat egy nyílvesszőt a mellkasába. Nemsokára felismerte
a legényeket a szekérről, meg a tisztet, aki az egész konvoj parancsnoka volt.
Néhányan folyamatosan rászegezték az íjaikat, ahogy átlépett a rögtönzött barikád
felett, és megállt a katonák között az árokban.
– Maga meg merre járt? – kérdezte dühösen a tiszt.
– Megkerestem azokat, akik az éjszaka megtámadtak bennünket.
– És elkaptad őket? – kérdezte az egyik legény.
– Elkaptam őket.
– És?
– Meghaltak. – Logen a gödör közepén álló pocsolya felé biccentett. – Szóval ma
este már nem kell a vízben aludnotok. Maradt abból a raguból?
– Hányan voltak? – kérdezte a tiszt.
Logen beletúrt a parázsba, de az üst már üres volt. Ilyen az ő formája. – Öten.
– És egyedül szálltál szembe öttel?
– Tulajdonképpen hatan voltak, de az elsőt már hamarabb elintéztem. Ott van
valahol a fák között. – Logen előbányászott egy kenyérvéget a zsákjából, és
kitörölte vele az üst alját, hátha legalább egy kevés zsír jut neki legalább. –
Megvártam, amíg elalszanak, úgyhogy csak eggyel kellett szemtől szembe
megküzdenem. Az ilyesmivel mindig szerencsém volt, azt hiszem. – Igazából nem
érezte különösebben szerencsésnek magát. Ahogy a kezére nézett a tűz fényében,
látta, hogy még mindig csupa vér. Sötét vér tapadt a körmei alá, és száradt bele
tenyere redőibe. – Mindig szerencsém volt.
A tisztet láthatólag nem sikerült meggyőzni. – Honnan tudjuk, hogy nem tartozik
maga is közéjük? Hogy nem kémkedni jött közénk? Hogy nem csak arra várnak
most is valahol, hogy maga jelt adjon a támadásra, amikor a legsebezhetőbbek
vagyunk?
– Egész úton sebezhetőek voltak – mordult föl Logen. – De jogos a kérdés.
Gondoltam is, hogy fel fogja tenni. – Leakasztotta az övén lógó vászonzsákot. –
Ezért hoztam el ezt. – A tiszt felhúzott szemöldökkel vette át a zsákot, majd
széthúzta a száját, és gyanakodva lesett bele. Nagyot nyelt. – Mint mondtam, öten
voltak. Szóval tíz hüvelykujjat talál odabent. Most már elégedett?
A tiszten inkább látszott a hányinger, mint az elégedettség, de összeszorította a
száját, bólintott, aztán kinyújtotta a zsákot.
Logen megrázta a fejét. – Tartsa csak meg. A középső ujjam hiányzik, hüvelykből
éppen annyi van, amennyi kell.
Adósságok
Glokta elöljáró!
Bár munkaadóink ellenfelek ebben az ügyben, nem látok rá okot, hogy miért ne
viselkedhetnénk civilizált emberek módjára. Talán kialakíthatnánk valamiféle
egyezséget, aminek eredményeképpen mindkettőnkre kevesebb munka és több
eredmény várna. Holnap reggel hat órakor várom önt a Négy Saroknál, a
mészárszék közelében. Elnézést kérem, amiért ilyen zajos helyet választottam, de az
a benyomásom, hogy mindkettőnknek jobb, ha a beszélgetésünk titokban marad.
Úgy sejtem, egyikünket sem fogja felzaklatni némi ganéj a lábunk alatt.
Harlen Morrow,
Marovia Legfőbb Bíró titkára
A hely bűzlött, és akkor még finoman fogalmaztunk. Úgy fest, pár száz élő disznó
nem illatozik olyan édesen, mint gondolná az ember. A félhomályos épület padlója
csúszott az állatok bűzlő trágyájától, a levegőt pedig éktelen visítás töltötte be. A
disznók röfögve taszigálták egymást a szűk ólokban, mintha csak érezték volna,
hogy nem jár már messze a böllér a késével. De, mint azt Morrow megállapította,
Glokta nem az az ember volt, akit felzaklatott a zaj, a kések látványa, vagy akár
kellemetlen szag. Végtére is éjjel-nappal képletes mocsokban gázolok. Akkor már a
valódi mocsok igazán belefér. A csúszós talaj már komolyabb problémát jelentett.
Szinte égett a lába, ahogy apró léptekkel bicegett előre. Milyen lenne már, ha
disznóürülékkel borítva érkeznék a találkozóra? Aligha sugároznám magamról a
kívánt képet, igaz?
Most már észrevette Morrow-t, aki az egyik ól kerítésére támaszkodott. Épp, mint
egy gazda, aki a díjnyertes csordájában gyönyörködik. Glokta zihálva sántított oda
mellé; a hátáról csorgott az izzadság. – Nos, Morrow, maga aztán tudja, mitől érzi
magát különlegesnek egy lány, ezt el kell hogy ismerjem.
Marovia titkára rávigyorgott. Alacsony, kerek képű, szemüveges férfi volt. –
Glokta elöljáró, először is szeretném leszögezni, hogy mélységesen tisztelem a
Gurkhulban elért sikereiért, a tárgyalási módszereiért és…
– Nem azért jöttem, hogy kedélyeskedjünk egymással, Morrow. Ha csak ennyit
akart mondani, kellemesebb illatú helyszínt is választhatott volna.
– És kellemesebb partnert is, semmi kétségem felőle. Hát akkor térjünk a lényegre.
Emberpróbáló időket élünk.
– Ezzel nem vitatkoznék.
– Változás. Bizonytalanság. Nyugtalankodó parasztok…
– Én azt mondanám, hogy kicsit több is az, mint nyugtalanság, nem tudom, hogy
van vele.
– Legyenek akkor lázongó parasztok. Reménykedjünk benne, hogy a Zárt Tanács
Luther ezredesbe vetett bizalma nem lesz hiábavaló, és megállítja a lázadókat még
a város előtt.
– Én a holttestére sem merném rábízni, hogy állítson meg egy nyílvesszőt, de
nyilván a Zárt Tanács is tudja, mit miért tesz.
– Mindig tudják. Bár persze nem mindenben értenek egyet. – Semmiben sem
értenek egyet. Gyakorlatilag ez az egész legfontosabb szabálya. – Viszont
azoknak, akik őket szolgálják – nézett fel Morrow jelentőségteljesen a szemüvege
fölött – a vállukon kell viselniük az ő civakodásuk terhét. Az az érzésem, hogy mi
ketten különösen sokszor léptünk a másik lábára, és kezdünk határozottan
kényelmetlenséget okozni egymásnak.
– Ühüm – bólintott Glokta, és megmozgatta zsibbadt ujjait a csizmában. –
Őszintén remélem, hogy nem okoztam komolyabb sebeket a lábán. Nem tudom,
hogy tudnék a tükörbe nézni, ha kiderülne, hogy lesántult miattam. Esetleg van
valami megoldási javaslata is?
– Mondhatjuk. – A röfögve egymás hegyén-hátán dagonyázó disznókra
mosolygott. – Voltak disznóink a gazdaságban, ahol felnőttem. – Irgalom! Csak az
élete történetét ne! – Rám bízták az etetésüket. Reggel olyan korán kellett kelnem,
hogy még sötét volt, és látszott a lélegzetem a hidegben. – Ó, milyen színes képet
fest! Az ifjú Morrow mester térdig jár a mocsokban, bámulja, ahogy a disznai
telezabálják magukat, és közben menekülésről álmodik. Szép, új életről a ragyogó
városban! – Morrow rámosolygott, és a halvány fény megcsillant szemüvege
lencséjén. – Tudja, ezek az állatok mindent megesznek. Még a kripliket is.
Á! Szóval erről van szó.
Glokta csak most vette észre a pajta túlsó végéből feléjük osonó idegent. Testes
férfi volt rongyos kabátban, és igyekezett végig az árnyékban maradni. A karját az
oldalához szorította, ruhája ujja rálógott a kezére. Pont, mintha egy kést rejtett
volna ott el, és még csak nem is csinálja valami jól. Ennél még az is jobb lett
volna, ha mosolyogva sétál oda hozzá, és a nyílt színen lóbálja a kést. Száz oka
lehet, miért visz valaki kést egy mészárszékre. De csak egyetlen oka lehetett rá,
hogy megpróbálja elrejteni.
Glokta hátrapillantott a válla fölött, aztán elfintorodott, ahogy kattant a nyaka. Még
egy férfi, az előzőhöz nagyon hasonló, közeledett a másik irányból. Glokta
felhúzta a szemöldökét. – Orgyilkosok? Nem valami eredeti.
– Talán nem eredeti, de azt hiszem igen hatékonynak fogja találni őket.
– Szóval a mészárszéken fognak lemészárolni, mi, Morrow? A hentesnél fognak
lehentelni! Sand dan Glokta, a szívtipró, a Viadal győztese, a gurkhuli háború hőse
száz különböző disznó valagán át távozik! – Hörögve nevetett fel, és le kellett
törölnie egy adag taknyot a felsőajkáról.
– Annyira örülök, hogy értékeli a helyzet iróniáját – dünnyögte Morrow kissé
zavarodottan.
– Ó, értékelem. Megetet a disznókkal. Annyira adja magát, hogy őszintén
mondhatom, nem számítottam rá. – Hosszasan felsóhajtott. – De az, hogy nem
számítottam rá, nem jelenti azt, hogy nem is készültem fel rá.
Az íj húrjának pendülése nem is hallatszott a disznók ricsajától. Az orgyilkos előbb
megcsúszott, aztán elejtette a kést, és minden látható ok nélkül az oldalára dőlt.
Aztán Glokta észrevette az oldalából kiálló nyílvesszőt. Nem nagy meglepetés
persze, mégis mindig mintha varázslat lenne.
A másik oldalról közelítő bérgyilkos döbbenten lépett hátra. Egy pillanatra sem
látta Vitari praktikálist, aki az egyik üres ól kerítésén lépett át a háta mögött.
Valami fémesen villant a sötétben, és Vitari egy szemvillanás alatt elmetszette az
orgyilkos térdhajlatának ízületeit; a férfi a földre rogyott, kiáltása azonban gyorsan
elhalt, ahogy a praktikális megszorította a láncát a nyaka körül.
Severard könnyedén ugrott le a gerendák közül Glokta baljára. Csizmája hangosat
cuppant a sárban. Számszeríját a vállára vetve áldozatához sétált, félrerúgta az
elejtett kést a sötétbe, és megnézte magának a férfit. – Jövök neked öt márkával –
kiáltotta oda Frostnak. – Eltévesztettem a szívét, hogy a fene vinné el. A mája
lehetett talán?
– Máh – morogta az albínó, aki az épület túlsó végét borító árnyékok felől
közeledett. Az orgyilkos az oldalából kiálló nyílvesszőt szorongatva térdelt fel,
eltorzult arcát belepte a mocsok. Frost felemelte a botját, és irtózatosat sújtott vele
a férfi tarkójára, mire az azonnal elhallgatott, és arccal előre a trágyába zuhant.
Vitari mindeközben a földre birkózta a saját emberét, és most a hátán térdelt, a
láncát átvetve a nyaka körül. A férfi egy darabig még küszködött, de egyre
erőtlenebbül, és erőtlenebbül, amíg aztán nem mozdult többé. Még egy adag
élettelen hús a mészárszéken.
Glokta Morrow felé fordult. – Milyen gyorsan változnak a dolog, mi, Harlen? Az
egyik percben mindenki az ismerőse akar lenni. A másikban? – Botja piszkos
végével megkocogtatta haszontalan lábfejét. – Baszhatja. Kemény lecke. – Én már
csak tudom.
Marovia titkára idegesen nyalogatta az ajkát, és egyik kezét felemelve hátrálni
kezdett. – Várjunk csak…
– Miért? – Glokta előretolta alsóajkát. – Gondolja, hogy a történtek után még
megszerethetjük egymást?
– Talán juthatnák valamiféle…
– Nem zavar, hogy meg akart ölni. De hogy ilyen szánalmasan próbálkozik? Profik
vagyunk, Morrow. Sértés, hogy azt hitte, ez sikerülhet.
– Zokon vettem – mormogta Severard.
– Megbántott – csiripelte Vitari, és a lánca csörgött a sötétben.
– Alála aok séve – mordult fel Frost, és az ól felé terelte Morrow-t.
– Inkább nyalta volna még Hoff részeges seggét. Vagy talán maradhatott volna a
gazdaságban, a disznói között. Kemény munka lett volna talán, a kora reggeli
keléssel meg minden. De megélt volna belőle.
– Várjon! Csak vááárhh…
Sevarard hátulról megragadta Morrow vállát, oldalról a nyakába döfte a kését, és
olyan higgadtan szakította ki a torkát, mintha csak egy halat belezne.
Glokta cipőjére vér fröccsent, mire hátra tántorodott, és elhúzta a száját, ahogy a
fájdalom végigfutott a lábában. – Francba! – sziszegte az ínyei között, és a
fenekére is ült volna a mocsokban, ha nem kapaszkodik meg a legközelebbi
kerítésben. – Nem lehetett volna egyszerűen megfojtani?
Severard vállat vont. – Ugyanaz a végeredmény, nem? – Morrow térdre rogyott,
szemüvege félrecsúszott az arcán. Egyik kezét elvágott nyakára szorította, ahol vér
bugyogott ki az inge gallérjára.
Glokta figyelte, ahogy a titkár hanyatt dől, és egyik lába rángatózni kezd, sarkával
hosszú csíkokat húzva a bűzlő sárba. Sajnálom a disznókat abban a gazdaságban.
Sosem láthatják az ifjú Morrow-t visszatérni a hegyeken túlról, az ő szép új városi
életéből, amint párafelhőket fúj ki, feléjük közeledvén a fagyos reggeleken…
A titkár görcsös rángatózása lassan alábbhagyott, végül pedig teljesen
mozdulatlanul feküdt tovább a földön. Mikor lett belőlem… ez? Fokozatosan,
gondolom. Az ösvényt, amelyen járunk, ha törik, ha szakad, követnünk kell, mert
minden egyes lépés megtételére megvan a jó okunk. Megtesszük, amit meg kell
tennünk, megtesszük, amit mondanak nekünk, megtesszük, ami a legkönnyebb. Mi
mást tehetnénk, mint hogy sorban egymás után megoldjuk a mi kis szennyes
problémáinkat? Aztán egy nap felnézünk, és… ezt látjuk.
A csizmáját beszennyező vérre nézett, összehúzta a szemöldökét, aztán beletörölte
Morrow nadrágjába. Na mindegy. Szívesen töltenék több időt filozofálással, de
hivatalnokokat kell megvesztegetnem, nemeseket kell zsarolnom, titkárokat kell
gyilkolnom és szeretőket kell megfenyegetnem. Késekkel a kezemben
zsonglőrködöm. Mire az egyik csörömpölve a piszkos földre hullik, másiknak máris
a levegőben kell lennie, hogy a borotvaéles penge megpördüljön a fejünk felett.
Sosem lesz könnyebb.
– Mágikus barátaink visszatértek a városba.
Severard felemelte a maszkját, és megvakarta alatta az arcát. – A mágusok?
– Méghozzá nem is akárki, hanem az első rohadék, meg az ő hősies csapata. Ő
maga, az a nyiszlett inasa meg a nő. A navigátor is. Tartsátok rajtuk a szemeteket,
és lessétek ki, el tudjuk-e különíteni valamelyik borjút a gulyától. Ideje, hogy
kiderítsük, miben mesterkednek. Megvan még az a bűbájos kis házikód a víznél?
– Természetesen.
– Jó. Talán kivételesen előre dolgozhatnánk, és amikor őeminenciája válaszokat
kér, mi máris elő tudunk állni velük. – És a gazdám végre megsimogathatja a
buksimat.
– Ezekkel mit csináljunk? – kérdezte Vitari, tüskés hajú fejével a hullák felé intve.
Glokta felsóhajtott. – A disznók állítólag mindent megesznek.
A várost lassan elborította a sötétség, ahogy Glokta végigvonszolta rossz lábát az
egyre üresebb utcákon az Agriont felé. A boltosok éppen zártak, a háztulajdonosok
meggyújtották a lámpáikat, és gyertyafény szűrődött ki a félhomályos utcákra a
zsaluk rései között. Nyilván boldog családok készülődnek vacsorához. Szerető apák
szerető feleségeikkel, bájos gyerekeikkel, az ő teljes, hasznos életükkel. Szívből
gratulálok.
Maradék fogait fájó ínyébe préselve igyekezett tempósan haladni. Az izzadság
most már átitatta az ingét, a lába pedig minden egyes bicegő lépéssel egyre jobban
égett. De nem állok meg emiatt a vacak, döglött húsdarab miatt. A fájdalom felfelé
sugárzott a bokájából a térdébe, a térdéből a csípőjébe, a csípőjéből fel, végig
eltorzult gerincén, egyenesen a koponyájába. Ekkora strapa, csak hogy megöljünk
egy középszerű hivatalnokot, aki pedig alig néhány háznyira dolgozott a Kérdések
Házától. Átkozott időpocsékolás volt, semmi más, átkozott…
– Glokta elöljáró?
Egy férfi lépett elé, tisztelettudóan leszegett fejjel. Glokta hunyorogva pillantott rá.
– Ismerjük…
Jól csinálták, azt meg kell hagyni. A másik férfit észre sem vette, amíg a fejére
nem húzta a zsákot, és hátra nem csavarta a karját, hogy aztán előre kezdje
taszigálni. Glokta kezéből kicsúszott a bot, és zörögve dőlt el a földön.
– Ááá! – Égető fájdalom futott végig a hátán, ahogy sikertelenül próbálta meg
kiszabadítani a karját. Végül tehetetlenül elengedte magát, és zihálva vette a
levegőt a zsákban. Egy pillanat alatt összekötözték a csuklóját, és érezte, ahogy
erős kezek nyúlnak a hóna alá. Ahogy a két férfi sebesen elvonult vele, a lába alig
karcolta a kockaköveket. Időtlen idők óta nem haladtam ilyen gyorsan. A férfiak
szorítása nem volt durva, de nyilvánvalóan nem állhatott ellen nekik. Lényegesen
ügyesebb verőlegények, mint akikkel Morrow próbálkozott. Akárki bérelte fel őket,
nem volt hülye. De ki bérelte fel őket?
Maga Sult vagy Sult egyik ellensége? Valamelyik riválisa a trónért folytatott
harcban? Marovia Legfőbb Bíró? Lord Brock? Valaki a Nyílt Tanácsból? Vagy
talán a gurkhuliak? Ők sosem voltak a legjobb barátaim. Esetleg a Valiant és Balk
pénzintézet döntött végül úgy, hogy behajtják a tartozásukat? Vagy még az is
előfordulhat, hogy komolyan félreismertem Luthar századost? Vagy egyszerűen
Goyle elöljáró nem kíván többé egy kriplivel osztozni az állásán? Jó kis lista volt
az, most hogy kényszeredetten belegondolt.
Hallotta a lépések visszhangját a két oldalán. Keskeny utcákban jártak. Fogalma
sem volt, mekkora utat tehettek meg. Torkából feltörő, reszketeg lélegzete szinte
dübörgött a zsákban. A szív lüktet, a bőr borzong a hűvös izzadságtól. Izgatott
vagyok. Talán még meg is ijedtem. Mit akarhatnak tőlem? Nagy kár, de sajnos
senkit nem azért rabolnak el az utcáról, hogy aztán előléptetéssel, édességekkel
vagy gyengéd csókokkal lepjék meg őket. Pontosan tudom, miért rabolják el őket.
Kevesen tudják nálam jobban.
Lépcsőkön haladtak lefelé, lábujjai tehetetlenül súrolták a fokokat. Nehéz ajtó
csapódott mögötte. A lépések egy kövezett folyosón visszhangzottak. Újabb ajtó
csukódott be. Gloktát különösebb kecmec nélkül leültették egy székre. Most pedig
lesz, ami lesz, minden kiderül…
Egy hirtelen mozdulattal lekapták a fejéről a zsákot, és hunyorognia kellett, ahogy
az éles fény a szemébe vágott. A fehér szoba világossága határozottan kellemetlen
volt. Sajnálatos, de nagyon is ismerős vagyok az ilyen szobákban. Valaki ült vele
szemben. Vagyis valakinek a homályos körvonalai. Glokta becsukta az egyik
szemét, és a másikon keresztül leskelődött, ahogy lassan kitisztult a látása.
– Nicsak! – mormogta. – Micsoda meglepetés!
– Remélem, kellemes.
– Hát azt még meglátjuk. – Carlot dan Eider megváltozott. És a jelek szerint a
száműzetés nem feltétlen tett rosszat neki. Újra megnőtt a haja, és ha talán nem is
volt még annyira hosszú, mint régen, azért látványos frizurát sikerült alkotni
belőle. A sebek a nyakán elhalványultak, és az arcán is alig volt már csak nyoma a
nemrégiben még ott éktelenkedő varoknak. Az árulók zsákvászon ruháját egy
vagyonos hölgy úti ruháira cserélte, ráadásul határozottan jól festett bennük. Az
ujjain és a nyaka körül ékkövek szikráztak. Minden ízében olyan gazdagnak és
egészségesnek tűnt, mint amikor először találkoztak. Mindennek a tetejébe
mosolygott. Mosolyog, mint akinek az összes adu a kezében van. Miért nem
tanulok semmiből? Senki nem lesz jobb ember. Főleg nem egy nő.
Közvetlenül Eider előtt egy kisebbfajta olló hevert az asztalon. Olyasféle holmi,
amivel a gazdag nők szokták levágni a körmüket. Viszont éppen olyan jól le lehet
vele vágni a bőrt egy férfi talpáról, de akár az orrlyukát is tágabbra lehet szabni
vele, esetleg csíkról vékony csíkra le lehet nyiszitolni a fülét…
Gloktának határozottan nehezére esett elfordítani tekintetét a lámpa fényében
ragyogó apró pengékről. – Nem megmondtam magának, hogy soha ne jöjjön
vissza? – szólt, de a szokásos határozottság hiányzott a hangjából.
– Megmondta. Aztán az jutott eszembe… miért is ne? Számos érdekeltségem van a
városban, amikről nem szívesen mondanék le, bizonyos üzleti lehetőségekből
pedig igencsak szeretnék hasznot húzni. – Felvette az ollót, lecsípett egy
hajszálvékony darabot amúgy is tökéletes körméből, majd összeráncolt homlokkal
kezdte mustrálgatni a végeredményt. – Aztán meg aligha fogja világgá kürtölni,
hogy itt vagyok, igaz?
– Mindenesetre a biztonságáért nem kell aggódnom többé – mordult föl Glokta.
Ellenben a sajátomért pillanatról pillanatra jobban. Végül is senki nem annyira
nyomorék, hogy ne lehetne még inkább az. – Tényleg azért szervezte meg ezt a
macerát, hogy beszámoljon az utazásairól?
A nő ha lehet, még szélesebbre húzta a mosolyát. – Remélem, nem esett bántódása.
Utasítottam az embereimet, hogy legyenek önnel finomak. Legalábbis egyelőre.
– Azért végső soron egy finom emberrablás is emberrablás, nem úgy találja?
– Az emberrablás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább úgy, hogy egy meghívás volt,
amire nem mondhatott nemet. És még a ruháitól sem szabadítottam meg.
– Ezzel az apró szívességgel mindketten jól jártunk, higgye el. És mire vonatkozott
a meghívás, ha megkérdezhetem. Már a rémes bánásmódon és a kurta csevejen
kívül.
– Sért, hogy többre is igényt tart. Azért ha már megemlítette, volna itt még valami
más is. – A nő újabb körméről nyisszantott le egy keveset, majd felemelte a fejét,
és Glokta szemébe nézett. – Maradt egy kis adósságom Dagoskából. Attól tartok,
nem alhatok jól, amíg mindent vissza nem fizetek.
Néhány hetet töltött egy sötét cellában, és kis híján a szuszt is kiszorítottuk belőle.
Vajon miféle fizetségre vagyok érdemes? – Tegyen, ahogy jónak látja – szűrte a
szavakat Glokta üres ínyei között. Megrebbent a szeme, ahogy a pengéket figyelte,
nyissz-nyassz-nyissz. – Alig bírom már a feszültséget.
– Jönnek a gurkhuliak.
Gloktának egy pillanatra fennakadt a szeme. – Jönnek? Ide?
– Igen. Midderlandba. Aduába. Magához. Titokban flottát építettek. A legutóbbi
háború után fogtak hozzá, és mostanra készültek el vele. Jelenleg már olyan hajóik
vannak, hogy felveszik a versenyt bármivel, amije az Uniónak van. – Ledobta az
ollót az asztalra, és hosszan felsóhajtott. – Vagy legalábbis azt hallottam.
A gurkhuli flotta, amiről éjféli látogatóm, Yulwei mesélt nekem. Talán csak
szellemet látott, és pletykákat hallott. Csakhogy a pletykák nem szükségszerűen
hazugságok is egyben. – És mikor érnek ide?
– Nem igazán tudnám megmondani. Egy ilyen expedíció megvalósítása kolosszális
szervezőmunkát igényel. Viszont a gurkhuliak mindig is sokkal jobban értettek az
ilyesmihez, mint mi. Emiatt kötök velük olyan szívesen üzletet.
Én kevésbé kéjes pillanatokat töltöttem el velük, de azért megértem. – Hányan
fognak jönni?
– Úgy képzelem, igen sokan.
Glokta felhorkant. – Bocsásson meg, ha némi kétkedéssel fogadom egy áruló
szavait, főleg mivel ennyire spórol a részletekkel.
– Legyen, ahogy akarja. Figyelmeztetni szerettem volna, nem meggyőzni. Azt
hiszem, ennyivel tartoztam önnek, amiért megkímélte az életemet.
Milyen mesésen ódivatú gesztus! – Ez volna minden?
Carlot dan Elder széttárta a karját. – Hát egy nő már a körmeit sem vághatja le
anélkül, hogy a lelkébe gázolna valakinek?
– Nem írhatott volna inkább levelet? – mordult föl Glokta. – Akkor most nem
lenne kidörzsölve a hónom alja.
– Jaj, ne butáskodjon! Egyáltalán nem olyan embernek tűnik, aki egy-két
horzsolástól is nyafogni kezd. Aztán meg így lehetőségünk nyílt megújítani
igencsak élvezetes barátságunkat. És csak jár nekem is egy győzedelmes pillanat
mindazok után, amiken keresztülmentem maga miatt.
Ebben talán van valami. Kevésbé bájos fenyegetésekben is volt már részem, és
ennek a nőnek legalább jobb ízlése van annál, mint hogy egy disznóólban
találkozzon velem. – Ezek szerint egyszerűen kisétálhatok innen?
– Elhozta valaki a botját? – Senki sem felelt. Eider elégedett mosolyra húzta a
száját, megmutatva Gloktának tökéletes fehér fogsorát. – Akkor elvonszolhatja
magát. Ez hogy hangzik?
Jobb, mint a város összes kriptájának bűzét árasztva magamból, a csatorna
vízében lebegni felpuffadva, akár egy nagy, sápadt meztelen csiga, miután
eltöltöttem pár napot a fenéken. – Hát ennél jobban ezek szerint nem járhatok.
Valami viszont nem hagy nyugodni. Mi tart majd vissza tőle, hogy a
paraktikálisaimmal kiszagoltassam az ön drága parfümének nyomát, és parancsba
adjam nekik, hogy fejezzék be azt, amit elkezdtek?
– Annyira magára vall, hogy ilyesmin töri a fejét. – A nő felsóhajtott. –
Tájékoztatnom kell, hogy régi, megbízható üzleti kapcsolatom birtokában van egy
lepecsételt levél. Halálom esetén elküldi a főlektornak az írást, amelyben
részletesen feljegyeztem a Dagoskában velem történteket.
Glokta keserűen szívta meg az ínyét. Pont erre volt szükségem, most
zsonglőrködhetek még egy késsel. – És mi történik, ha az én cselekedeteimtől
teljességgel függetlenül elviszi a kórság? Vagy ha magára dől a ház? Vagy ha a
torkán akad egy darab kenyér, és megfullad?
A nő szeme tágra nyílt, mint akiben mostanáig ez a gondolat még csak fel sem
merült. – Bármi más történne velem… Felteszem… a levelet ugyanúgy elküldenék
az ön ártatlansága ellenére. – Felnevetett. – Ha engem kérdez, világ egyáltalán nem
olyan tisztességes hely, mint amilyennek lennie kéne, és merem állítani, hogy a
dagoskai bennszülöttek, a rabszolgasorba hajtott zsoldosok meg az ön parancsára a
veszett ügyért lemészárolt uniós katonák is egyetértenének velem. – Olyan édesen
mosolyodott el, mintha csak a kertészkedésről cseverésznének. – Valószínűleg
minden sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberei egyszerűen megfojtottak volna.
– Olvas a gondolataimban. – Csakhogy most már késő. Jót tettem, tehát nyilván
meg kell fizetnem érte.
– Árulja hát el, mielőtt mindkettőnk érdekében remélem, végleg elválnak útjaink:
maga is benne van ebben a nagy üzletelésben a szavazatokkal?
Glokta érezte, hogy megrándul a szeme sarka. – A jelek szerint munkaköri
feladataim része volna ez is. – Ami azt illeti, minden ébren töltött órám ezzel telik.
Carlot dan Eider olyan közel hajolt, mint azt összeesküvők között szokás.
Könyökével az asztalra támaszkodott, állát a tenyerére fektette. – Maga szerint ki
lesz az Unió következő királya? Talán Brock? Vagy Isher? Esetleg valaki más?
– Egy kissé korai még erről beszélni. Dolgozom rajta.
– Akkor vánszorogjon csak az útjára – tolta ki az alsóajkát Eider. – És szerintem
jobban teszi, ha nem említi meg a találkozásunkat őeminenciájának. – Bólintott,
mire valaki megint Glokta fejére húzta a zsákot.
Toprongyos sereglet
Jezal parancsnoki sátrát – már ha parancsnoknak lehet nevezni valakit, aki annyira
zavart és tehetetlen volt, mint amilyennek ő érezte magát – egy hosszú lanka
tetején verték fel a dombtetőn, ahonnan mesés kilátás nyílt a völgyre. Vagyis
boldogabb időkben mesés kilátás nyílt volna. A dolgok jelen állása szerint, ezt el
kellett ismerni, a látvány távolról sem volt kellemes.
A lázadók fő hadteste számos terebélyes mezőt lepett el távolabb a völgyben;
olyanok voltak, akár valami sötét, férges, ijesztő fertőzés, ahogy itt-ott acél villant
a tömegben. Kaszák lehettek, ásók, meg mindenféle szerszámok, de élesre fenték
őket.
Még ilyen távolságból is zavarba ejtően nyilvánvaló volt, mennyire szervezettek.
Egymástól szabályos távolságokra nyílegyenes folyosókat hagytak maguk között,
hogy a küldöncök és az ellátmány szabadon mozoghassanak. Még Jezal is
meggyőződhetett felőle a maga gyakorlatlan szemével, hogy ez itt inkább
hadsereg, mint csürhe, és valaki odalent nagyon érti a dolgát. Minden valószínűség
szerint sokkal jobban, mint ő.
Távolabb kisebb, kevésbé szervezett lázadócsapatok várakoztak elszórva.
Mindegyik komoly erőt képviselt külön-külön is. Őket küldték vizet és élelmet
szerezni, végigfosztogatni a vidéket. A zöld mezőn nyüzsgő fekete massza az
elhajított almahéjon futkosó hangyaseregre emlékeztette Jezalt. A leghalványabb
fogalma sem volt róla, hányan lehettek a parasztok, de ebből a távolságból úgy
tűnt, a negyvenezer igencsak szerény becslés.
Odalent, a völgy mélyén elterülő faluban tüzek égtek. Innen nehéz lett volna
megállapítani, hogy tábortüzeket lát, vagy a házakat gyújtották föl, de Jezal tartott
tőle, hogy az utóbbi történt. A sötét füst három oszlopban emelkedett felfelé, aztán
odafent szétterült, tűz csípős illatával töltve be a levegőt.
Mindig a parancsnok feladata, hogy rettenthetetlenséget sugározzon, ami aztán
óhatatlanul is átsugárzik az embereire. Jezal ezt természetesen pontosan tudta.
Ahogy azonban végignézett a hosszú lankán, akaratlanul is eszébe jutott az a
rengeteg baljóslatúan céltudatosnak tűnő ember a túloldalon. Mindeközben a saját
vonalaik keskenynek, gyérnek és egészen bizonytalannak tűntek. Óhatatlanul is
összerezzent, és feszengve igazította meg a gallérját. Az az átkozott vacak még
mindig túl szorosnak érződött.
– Hogy szeretné felsorakoztatni a regimenteket, uram? – kérdezte Opker őrnagy, a
szárnysegéd, akinek valami úton-módon sikerült úgy ránéznie, hogy az egyszerre
tűnt leereszkedőnek és behízelgőnek.
– Felsorakoztatni. Hát… szóval… – Jezal kétségbeesetten kutatott a fejében valami
legalább nyomokban megfelelő, netán tán értelmes válasz után. Már katonai
pályafutása kezdetén rájött, hogy ha az ember mellett ott van egy hatékony és
tapasztalt feljebbvaló, alatta pedig egy halom hatékony és tapasztalt katona, akkor
sem tennie, sem tudnia nem kell semmit. Ez a stratégia kitűnően szolgálta jó pár
békeéven át, egyetlen hátulütője viszont most kétségkívül nyilvánvalóvá vált. Ha
valami csoda folytán az emberből parancsnok lesz, a rendszer azonnal összeomlik.
– Felsorakoztatni… – mormogta maga elé, majd összehúzta a szemöldökét, és úgy
tett, mintha a harcteret mustrálná, bár csak egészen halvány fogalma volt róla, mit
várnak tőle egyáltalán. – A gyalogság kettős sorban… – próbálkozott, igyekezvén
felidézni egy történetet, amit Collem Westtől hallott egyszer. – E mögött a sövény
mögött.. – Ezzel nagyképűen mutatott körbe pálcájával a tájon. Legalább a pálca
használatának szakértője volt, hiszen azzal rengeteget gyakorolt a tükör előtt.
– Az ezredes természetesen azt akarta mondani, hogy a sövény előtt – szólt közbe
könnyedén Bayaz. – A gyalogság két sorban álljon fel annak a mérföldkőnek a két
oldalán. A könnyűgyalogság a fák között foglalja el a helyét ott, a nehézlovasság
ék alakban fejlődjék fel a túlsó szárnyon, ahol előnyükre használhatják ki a nyílt
terepet. – Egészen meglepő volt, mennyire jól kiismeri magát a katonai
zsargonban. – A számszeríjászok egy sorban kerüljenek a mögé a sövény mögé,
ahol először rejtve maradhatnak az ellenség elől, aztán megszórhatják őket a
magasabban fekvő területről. – Jezalra kacsintott. – Kiváló stratégia, ezredes, ha
megjegyezhetem.
– Természetesen – vigyorodott el Opker, és már odébb is állt, hogy továbbítsa a
parancsokat.
Jezal szorosra fogta a pálcát a háta mögött, a másik kezével pedig feszülten
dörzsölte meg az állat. Nagyon úgy festett, hogy a parancsnokság nem csak abból
állt, hogy mindenki „uram”-nak szólítja az embert. Tényleg el kell olvasnia néhány
könyvet, amikor majd hazamegy Aduába. Már ha hazamegy egyáltalán.
Három apró pötty vált ki az odalent kavargó embertömegből hogy aztán
meginduljanak feléjük a domboldalon. Jezal a kezével árnyékolta a szemét, és most
már észrevette a férfiak feje fölött lobogó vászondarabot is. Fehér zászló.
Egyszerre Bayaz határozottan nyugtalanító kezét érezte a vállán.
– Nyugalom, fiam, felkészültünk az erőszakra. Viszont biztos vagyok benne, hogy
nem fajulnak odáig a dolgok. – Teljesen biztos.
Jezal mérhetetlenül szívesen mondta volna el magáról ugyanezt.
A hold kegyeltje
Virágok és ováció
Jezalnak még mindig nem volt róla a leghalványabb fogalma sem, miért kellett a
legjobb egyenruháját felvennie. Ez az átkozott vacak olyan kemény volt, mint
valami deszka, és szinte csikorgott a sújtásoktól. Inkább vigyázzállásra tervezték,
mint lovaglásra, ennek eredményeképp lovának minden mozdulatára fájdalmasan
vágott bele a gyomrába. Bayaz viszont ragaszkodott ehhez az öltözethez, és
meglepően nehéz volt nemet mondani a vén bolondnak, még ha elvileg Jezal is
volt ennek a vállalkozásnak a parancsnoka. Végeredményben az tűnt a
legegyszerűbbnek, ha megteszi, amit a mágus mond neki. Feszengve léptetett hát a
hosszú oszlop élén, miközben szüntelenül a zubbonyát rángatta, és hevesen izzadt
a tűző napon. Egyedül az jelentett számára vigaszt, hogy friss levegőt lélegezhet.
Mindenki más az ő porát szívta be.
Ha pedig mindez nem lett volna éppen elég fájdalmas, Bayaz lelkesen folytatta
ugyanazoknak a témáknak az ecsetelését, amikkel annyira untatta Jezalt a Világ
Pereméig és vissza.
– …létfontosságú, hogy az alattvalókccűű mindvégig jó véleménnyel legyenek a
királyról. Ráadásul ez nem is különösebben nagy feladat. A csóróknak nincsenek
nagy vágyaik, és apró gesztusokkal is megelégednek. Nincs szükségük tisztességes
bánásmódra. Elég, ha azt hiszik, hogy megkapják…
Jezal egy idő után rájött, hogy nem is kell meghallania az öreg monoton hangját,
valahogy úgy, ahogy az ember meg sem hall egy folyton ugató vén kutyát.
Belesüllyedt hát a nyeregbe, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak. És
hová máshová lyukadtak volna ki, mint Ardeehoz?
Szép kis slamasztikába sodorta magát, szent igaz. Odakint a pusztaságban minden
olyan egyszerűnek tűnt. Hazaér, összeházasodnak, boldogan élnek, amíg meg nem
halnak. Miután azonban visszatért Aduába meg a régi beidegződéseihez, a dolgok
napról napra komplikáltabbak lettek. Nem hagyhatta csak úgy figyelmen kívül a
lehetőséget, hogy akár a hírnevének és a jövőjének is árthat. Ezredes volt a király
seregében, ez pedig együtt járt bizonyos elvárásokkal.
– …a Nagy Harod mindig tisztelte az egyszerű embereket. Több esetben is ez volt
a társai fölött aratott győzelmének titka…
És persze maga Ardee is sokkal komplikáltabb volt személyesen, mint amikor még
csak néma emlékként élt a fejében. Kilenc részben szellemes volt, okos,
rettenthetetlen, vonzó. Egy részben pedig alattomos és destruktív alkoholista.
Minden vele töltött pillanat lutri volt, de talán éppen a veszélyérzettől szikrázott
körülöttük a levegő, ahányszor csak megérintették egymást, talán ezért borsódzott
a bőre, és ezért száradt ki a szája… Most is libabőrös lett a karja, már a gondolatra
is. Soha korábban nem érzett ilyet egyetlen nő iránt sem. Ez csakis a szerelem
lehet. Biztosan az. De elég-e a szerelem? Mennyi ideig fog vajon kitartani? Mert
végtére is a házasság örökre szól, és az örökkévalóság igen hosszú idő.
Jezal legszívesebben nem is olyan titkos románcuk meghosszabbítását választotta
volna, de a rohadék Glokta beszúrta suta lábát ennek a lehetőségnek a kapujába.
Üllők, zsákok és kanálisok. Jezal emlékezett rá, ahogyan a fehér szörnyeteg
ráhúzta a zsákot egy fogoly fejére az utcán, és összerezzent a gondolatra. Viszont
be kellett látnia, hogy a kriplinek igaza volt. Jezal látogatásai nem tettek jót a lány
hírnevének. Az ember bánjon úgy másokkal, ahogy azt szeretné, hogy mások
bánjanak vele, jutott eszébe, amit Kilencujjú mondott neki egyszer. Azért
átkozottul kellemetlen ügy volt ez.
– …egyáltalán figyelsz rám, fiam?
– Hm? Öö… igen, persze. A Nagy Harod meg a többi. Hogy mennyire tisztelte a
hétköznapi embereket.
– Úgy tűnt, mintha tisztelné őket – morogta Bayaz. – És mindig hallgatott a jó
szóra.
Most már közeledtek Aduához. Lassan elhagyták a termőföldeket, és megérkeztek
a düledező kunyhók, a rögtönzött lakhelyek, az olcsó fogadók és a még olcsóbb
bordélyok közé, amelyek a városkapuk közelében sorakoztak az út két oldalán,
voltaképpen külön városokat alkotva Casamir falának, azaz Adua legkülső védelmi
vonalának hosszú árnyékában. A magas boltív mindkét oldalán egy-egy mogorva
őr állt, az Unió arany napjával díszített kapuk pedig tárva-nyitva várakoztak.
Átvonultak a hosszú alagúton, és megint kiértek a fényre. Jezal hunyorgott.
Odabent a macskaköves utcákon tekintélyes számú ember gyűlt össze, akiket a
városi őrség tagjai igyekeztek kétoldalt kordában tartani. Amint Jezal előlovagolt
az alagútból, heves éljenzésben törtek ki. Jezal egy pillanatra elgondolkodott rajta,
hogy vajon nem tévesztették-e össze valakivel, és nem egy igazából is fontos illetőt
vártak-e helyette igazából. Amennyire tudta, akár a Nagy Harodnak is lehetett
érkezése. Hamarosan azonban egy értelmes szót tudott kivenni a zsivajból:
„Luthar”. Egy kislány virágot dobott felé, ami eltűnt a lova patái alatt, és kiáltott
valamit, amit Jezal nem értett. De az arckifejezése biztossá tette a dolgot: ezek az
emberek az ő kedvéért gyűltek össze.
– Mi történik? – kérdezte súgva az Első Mágustól.
Bayaz elmosolyodott, mint aki számított erre a fogadtatásra. – Úgy sejtem, Adua
népe meg kívánja ünnepelni a felkelők felett aratott győzelmedet.
– Tényleg? – Jezal elfintorodott, és ernyedt mozdulattal intett egyet, mire az
éljenzés hallhatóan felerősödött. A tömeg csak sűrűbb lett, és a hely egyre
kevesebb, ahogy közeledtek a város központja felé. Emberek lepték el a keskeny
utcákat, emberek lógtak a földszinti ablakokból, és emberek ordibáltak meg
éljeneztek az emeleti ablakokban is. Az egyik erkélyről újabb adag virágot dobtak
felé. Az egyik fennakadt a nyeregben, Jezal pedig felvette, és forgatni kezdte a
kezében.
– Ezt mind… az én kedvemért?
– Hát nem te mentetted meg a várost? Hát nem te állítottad meg a felkelőket,
mégpedig anélkül, hogy akár egyetlen csepp vér is hullott volna?
– De nem is volt rá okuk, hogy megadják magukat. Nem tettem semmit.
Bayaz megrántotta a vállát, kikapta a virágot Jezal kezéből, megszagolta, aztán
eldobta, és a következő sarkon ujjongó kereskedők felé intett a fejével. – A jelek
szerint ők nem így gondolják. Csak tartsd a szád, és mosolyogj! Az mindig
beválik.
Jezal megtett minden tőle telhetőt, hogy engedelmeskedjen, de nem jött könnyen a
mosoly. Meglehetősen biztos volt benne, hogy Kilencujjú Logen nem helyeselné a
dolgot. Ő azt mondta, az ember mindig próbálja kevesebbnek mutatni magát a
valóságosnál, amit pedig Jezal most tett, az egészen bizonyosan éppen ennek az
ellenkezője volt. Idegesen körbepillantott. Nem kételkedett benne, hogy a tömeg
pillanatokon belül meglátja benne az arcátlan csalót, aki ő valójában volt, és az
ujjongó kiáltások meg a virágok helyét dühös pfújolás meg az éjjeliedények
tartalma veszi át.
Mégsem ez történt. Az éljenzés folytatódott, ahogy Jezal és a katonák hosszú
oszlopa a Három Tanya nevű kerület felé tartott. Ahányszor befordult egy újabb
utcasarkon, Jezal kicsikét nyugodtabb lett. Lassan elkezdte úgy érezni, hogy
bizonyára tényleg elérhetett valamit, amivel kiérdemelte ezt a megtiszteltetést.
Még azon is elgondolkodott, hogy vajon tényleg megingathatatlan parancsnok és
mesteri tárgyalóművész-e. Ha a városi polgárok hősként kívánják imádni, hát igazi
faragatlanság lenne visszautasítani őket.
Áthaladtak egy kapun Arnault falában, és megérkeztek a város központi
kerületébe. Jezal kihúzta magát a nyeregben, és kidüllesztette a mellkasát. Bayaz
tiszteletteljes távolságra maradt le mögötte, hagyván, hogy Jezal egyedül vezesse
az oszlopot. Az ujjongás a tetőfogára hágott, ahogy végigvonultak a Középúton, és
áthaladtak a Négy Sarkon az Agriont felé. Olyan volt, mint a győzelem érzése a
Viadalon, csak lényegesen kevesebb munkával érte el. Ez tényleg olyan szörnyű
lett volna? Mi baj származhatott belőle? Kilencujjú és az alázatossága elmehetnek
a francba. Jezal megérdemelte a figyelmet. Ragyogó mosolyt tapasztott az arcára.
Önelégült magabiztossággal emelte fel a karját, és integetni kezdett.
Az Agriont hatalmas falai emelkedtek előttük, és Jezal most átkelt a várárok fölött
a déli kapuhoz, aztán végigléptetett a hosszú alagúton, és már bent is volt az
erődben; a katonák lovainak patái visszhangoztak mögötte a sötétben. Ahogy a
bámészkodóktól zsúfolt magas épületek között lassan továbblovagolt a Királyok
útján, az ősi uralkodók és tanácsadóik szobrai helyeslően néztek le rá.
A Tábornagyok terén a tömeget gondosan a két oldalra terelték, csupasz kő széles
ösvényét hagyva szabadon középen. A hatalmas tér túlsó végében széles emelvényt
ácsoltak, amelynek a közepén karmazsinvörös lepel jelezte a királyi család
tagjainak jelenlétét. Lélegzetelállító volt a zaj és a látvány.
Jezal emlékezett rá, micsoda ünnepséget rendeztek Varuz tábornagynak, amikor
hazatért a gurkhuliak felett aratott győzelme után. Emlékezett rá, ahogy a
gyerekkorból kinőve, tátott szájjal bámulta, mi történik. Egy futó pillanatra
meglátta magát a tábornagyot is egy nagy szürke csatalovon, de még csak nem is
álmodott róla, hogy egy nap ő fog a díszhelyen lovagolni. Ha őszinte akart lenni
magához, még most is furcsának tűnt a dolog. Végül is csak egy rakás parasztot
győzött le, nem a legerősebb hadsereget a Világ Körén belül. Másfelől viszont
aligha az ő feladata volt eldönteni, ki méltó a dicsőségre, és ki nem. Igaz?
Jezal megsarkantyúzta a lovát, és ügetve haladt tovább a mosolygó arcok és az
integető karok sorfala között, a rajongástól sűrű levegőben. A Zárt Tanács illusztris
tagjai az első sorban ültek. Felismerte a ragyogó fehérbe öltözött Sult főlektort meg
az ünnepélyes feketét viselő Marovia Legfőbb Bírót. Ott volt egykori vívómestere,
Varuz tábornagy is, Hoff főkamarás mellett. Egytől egyig tapsoltak, bár úgy tűnt,
némiképp viszolyogva, amit Jezal meglehetősen udvariatlannak talált. Középütt,
egy aranyozott székben ült maga a király.
Jezal, aki most már tökéletesen beleélte magát a hódító hős szerepébe, megrántotta
a kantárszárat, amitől a csődör felágaskodott, és mellső patái színpadiasan
kaszáltak a levegőben. Leugrott a nyeregből, és megindult az uralkodói emelvény
felé, majd kecsesen fél térdre ereszkedett, fejet hajtott, és az emberek dübörgő
tapsa közepette várta a király hálájának megnyilvánulását. Túlzás lenne további
előléptetésben reménykedni? Talán még saját címet is kaphat? Hirtelen egészen
hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még arra készült, hogy csendes életet
éljen az ismeretlenségben.
– Felség… – hallotta Hoff hangját Jezal, majd felemelte a fejét. – A király aludt, a
szemét szorosan lehunyta, a szája tátva maradt. Tulajdonképpen nem volt ezen
miért meglepődni, hiszen az öreg rég túlvolt már a fénykorán, de Jezal így is sértve
érezte magát. Végeredményben másodszor történt meg, hogy az uralkodó elaludt
Jezal dicsőséges pillanatában. Hoff a lehető legfinomabban oldalba bökte az
uralkodót a könyökével, miután azonban az erre sem ébredt fel, kénytelen volt
közelebb hajolni, és a fülébe suttogni.
– Felség… – Ennyit sikerült csak kimondania. A király megbicsakló fejjel oldalra
dőlt, és egyszerre lezuhant az aranyozott székről, majd akár egy partra vetett bálna,
a hátán fekve elterült a Zárt Tanács döbbent tagjai előtt a földön. Skarlátvörös
köntöse alól kivillant a nadrágján éktelenkedő nagy nedves folt, a korona
lecsúszott a fejéről, pattant egyet, majd csörömpölve gurult odébb a köveken.
A tömeg egyszerre szisszent fel, hátulról éles női sikoly hallatszott. Jezal tátott
szájjal bámulta, ahogy a főkancellár térdre veti magát, és a mozdulatlanul heverő
király fölé hajol. Eltelt egy néma pillanat, egy pillanat, amíg a Tábornagyok terén
mindenki visszatartotta a lélegzetét, majd Hoff lassan felegyenesedett. Máskor
vörös arca most sápadtan világított.
– A király halott! – vonyította, és kétségbeesett hangját visszaverték a teret
körülvevő tornyok meg épületek. Jezal akaratlanul is elhúzta a száját. Most már
senki nem fogja őt éljenezni.
Túl sok kés
Logen egy kövön ült, húszlépésnyire az úttól, amelyiken Crummock vezette őket.
Minden utat ismert ez a Crummock-i-Phail, minden utat Északföldön. Ezt
pletykálták, és Logen remélte, hogy ez az igazság. Nem repesett a gondolattól,
hogy esetleg az ellenség karjai között is kiköthetnek. Északnak tartottak, a hegyek
felé. Abban reménykedtek, hogy lecsalogathatják a dombjairól Bethodot, aki majd
nem tud ellenállni a kísértésnek, és követi őket a Felföldre. Abban reménykedtek,
hogy az Unió is a nyomukban jár majd, és csapdába ejthetik Északföld királyát.
Kicsit sok volt ennyi a reménykedésből.
Melegen sütött a nap, és a fák alatt a talajt ellepték a ragyogó napsugaraktól
szabdalt árnyékok, amelyek úgy ugráltak, ahogy az ágak mozogtak a szélben. A
fény időről időre élesen villant Logen arcába. A madarak csipogtak és trilláztak, a
fák nyikorogtak, a levelek zizegtek, a levegőben rovarok úsztak, az erdő talaját
csomókban növő kék és fehér virágok borították. Nyár volt Északföldön, de Logen
ettől cseppet sem érezte jobban magát. A nyár a legmegfelelőbb évszak a
gyilkolásra, és sokkal több embert látott már jó időben meghalni, mint rosszban.
Nyitva tartotta hát a szemét, és figyelte, mi történik a fák között, de leginkább
hallgatózni próbált.
Ezt a megbízatást kapta a Kutyaembertől. Húzódjon ki a jobb szárnyra, és
ügyeljen rá, nehogy Bethod fiai a közelükbe osonhassanak, amíg libasorban
haladnak ezen a szűk ösvényen. Logennek tökéletesen meg is felelt a feladat.
Távolabb kerülhetett a többiektől, ahol a saját társait nem foghatta el a kísértés,
hogy megpróbáljanak végezni vele.
Ahogy a fák között vonulva elfojtott hangon beszélgető, fegyvereiket készenlétben
tartó embereket figyelte, megrohanták az emlékek. Némelyik jó volt, némelyik
rossz. A legtöbb azért rossz, ezt el kellett ismernie. Egy ember kivált a többiek
között, és megindult felé a fák között. Széles vigyor ült az arcán, de ez semmit sem
jelentett; Logen rengeteg olyan embert ismert, aki vigyorogva is képes volt
gyilkosságon törni a fejét. Ő maga is megtette ugyanezt, méghozzá nem is egyszer.
Árnyalatnyit oldalra fordult, úgy helyezkedett, hogy a másik ne láthassa a kezét, és
megszorította egyik kése markolatát. Az embernél sosem lehet túl sok kés, tanította
az apja, és egy ilyen tanácsot érdemes komolyan venni. Lassan, könnyedén
körülnézett, hogy meggyőződjön róla, nincs-e valaki a háta mögött, de csak a fák
álltak ott némán. Igazított hát egyet a lábán, de ülve maradt, és megpróbált úgy
tenni, mintha nem aggódna, bár minden izma megfeszült, és ugrásra készen állt.
– Vörös Süveg a nevem. – A férfi alig egy lépésnyire állt meg Logen előtt, és még
mindig vigyorgott. Bal kezét lazán kardja markolatán nyugtatta, a jobb
mozdulatlanul lógott mellette.
Logen gondolatai kavarogtak, igyekezett felidézni mindenkit, akinek ártott, akiket
megsebesített, vagy akikkel viszályba keveredett. Már legalábbis azokat közülük,
akiket életben hagyott. Vörös Süveg. Nem tudta hová tenni a nevet, de azért ez
kevés volt hozzá, hogy megnyugodjon. Tíz ember tíz nagy könyvvel sem tudta
volna számon tartani az összes ellenséget, akiket az évek során szerzett, és akkor
még nem is gondolt ezeknek az ellenségeknek a barátaira és a családtagjaira. Arról
nem is beszélve, hogy bárkinek eszébe juthatott különösebb ok nélkül, akár csak a
puszta dicsőségért is végezni vele. – Nem mondhatnám, hogy ismerős a neved.
Vörös Süveg megvonta a vállát. – Nem is igen hallhattad. Az Öreg Yawl mellett
harcoltam annak idején. Jó ember volt az öreg, olyan ember, akit tisztelni lehetett.
– Úgy van – mondta Logen, aki továbbra is igyekezett figyelni a hirtelen
mozdulatokra.
– Amikor aztán visszament a sárba, Csirkecsont mellé kerültem.
– Sosem találkoztam szemtől szemben Csirkecsonttal, még akkor sem, amikor
ugyanazon az oldalon harcoltunk.
– Őszintén szólva én sem. Igazi rohadék. Olyan csaták miatt döngeti a mellét,
amiket Bethod nyert meg neki. Nem vágódott be nálam. Ezért álltam át, tudod.
Amikor hallottam, hogy itt van Háromfás. – Megszívta az orrát, és lenézett a
földre. – Valakinek kezdenie kell valamit azzal a kibaszott Félelmetessel.
– Azt beszélik. – Logen sokat hallott már a Félelmetesről, és semmi jó nem volt
közte, de azért szükség volt még néhány megfelelő szóra, hogy elengedje a kése
markolatát.
– Viszont a Kutyaember jó főnöknek tűnik. Az egyik legjobb, akit valaha
szolgáltam. Érti a dolgát. Óvatos. Megfontolja, mit tesz.
– Igen. Mindig is gondoltam, hogy így lesz.
– Szerinted Bethod követ bennünket?
Logen egy pillanatra sem vette le a tekintetét Vörös Süvegről. – Talán igen, talán
nem. Úgy sejtem, nem is tudjuk meg, amíg fel nem érünk a hegyekbe, és meg nem
halljuk dörömbölni a kapun.
– Gondolod, hogy az Unió tartja magát az egyezséghez?
– Nincs rá okuk, hogy ne tartsák magukat hozzá. Amennyire meg tudom állapítani,
ez a Burr tudja, mi a dörgés, mint ahogy Veszett is. Ha egyszer azt mondták, hogy
jönnek, hát szerintem jönnek is. Mindenesetre akármi is most a helyzet, nem sokat
tehetünk, igaz?
Vörös Süveg letörölte az izzadságot a homlokáról, és hunyorogva pillantott a fák
közé. – Nyilván igazad van. Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy ott voltam
a csatában Inewardnál. A másik oldalon álltam, de láttalak harcolni, és igyekeztem
a lehető legtávolabb tartani magam tőled, azt elmondhatom. – Mosolyogva rázta
meg a fejét. – Se azelőtt, se azóta nem láttam ahhoz foghatót. Voltaképp azt
szerettem volna elmondani, hogy jó itt látni közöttünk. Örülök.
– Tényleg? – Logen pislantott egyet. – Akkor nagyszerű. Jól van.
Vörös Süveg bólintott. – Nos. Ez minden. Viszlát a csatában, gondolom.
– Úgy van. A csatában. – Logen figyelte, ahogy a másik távolodik tőle, de hiába
tűnt el lassacskán a szeme elől, nem tudta rávenni magát, hogy elengedje a kését.
Képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy résen kell lennie.
Úgy tűnt, máris elfelejtette, milyen volt az élet Északföldön. Vagy legalábbis
megengedte magának, hogy úgy tegyen, mintha más lenne, mint régen. Most már
belátta, hogy tévedett. Évekkel ezelőtt csapdát állított magának. Vastag láncot
kovácsolt, egyik kurva szemet a másik után, aztán vasra verte magát vele.
Valahogyan megadatott neki a szabadulás lehetősége, egy lehetőség, amit
egyáltalán nem érdemelt meg, mégis hagyta veszendőbe menni, most pedig
számolnia kellett vele, hogy hamarosan vér fog folyni.
Érezte, hogy elkerülhetetlen a dolog. Súlyosan nehezedett rá a halál, mintha egy
hegy omlott volna a vállára. Ahányszor csak egy szólt szót, vagy tett egy lépést,
vagy akár csak gondolt valamire, egyre közeledett. Minden egyes korttyal magába
döntötte, minden egyes levegővétellel magába szívta. Most felhúzta a vállát, és
lenézett a bakancsán cikázó fénysugarakra. Sosem szabadott volna elengednie
Ferrót. Kapaszkodnia kellett volna bele, ahogy egy gyerek kapaszkodik az anyjába.
Hány akárcsak fele ilyen jó dolgot volt lehetősége megszerezni életében? Most
pedig elengedett valami fontosat, és inkább azt választotta, hogy visszajön
Északföldre elrendezni a vitás ügyeit. Megnyalta az ajkát, és nagyot köpött a
földre. Tudhatta volna. A bosszú soha nem olyan egyszerű és soha nem olyan édes,
mint amilyennek előre gondolja az ember.
– Lefogadom, azon emészted magad, hogy bár ne jöttél volna vissza.
Logen felkapta a fejét, és kis híján a kést is előrántotta, hogy munkára fogja. Aztán
észrevette, hogy csak Tul áll előtte. Eltette a fegyvert, és leengedte a kezét. –
Tudod mit? Felmerült bennem a gondolat.
Viharfelhő leguggolt mellé. – Néha még az én vállamra is súlyos teherként
nehezedik a saját nevem. Rettegek belegondolni, micsoda gyötrelem lehet a te
neveddel élni.
– Tényleg tud nyűg lenni néha.
– Lefogadom. – Tul a poros ösvényen libasorban vonuló embereket nézte. – Ne
törődj velük. Majd megszokják, hogy itt vagy. Ha pedig rosszabbra fordulnak a
dolgok, Fekete Mételytől mindig kaphatsz egy mosolyt, mi?
Logen elvigyorodott. – Ez igaz. Az nem semmi, ahogy a barátunk mosolyog.
Mintha az egész világot jókedvre derítené, igaz?
– Mint a napsugár egy felhős délutánon. – Tul leült a sziklára, kihúzta a dugót a
kulacsából, és megkínálta Logent.
– Sajnálom.
– Sajnálod? Mit?
– Hogy nem kerestünk, miután leestél a szikláról. Azt hittük, meghaltál.
– Nem mondhatnám, hogy emiatt neheztelnék rátok. Magam is elég biztos voltam
benne, hogy meghaltam. Azt hiszem, inkább nekem kellett volna megkeresnem
benneteket.
– Na ja. Talán mindenkinek keresnie kellett volna a másikat. Bár azt hiszem az
ember egy idő után leszokik róla, hogy reménykedjen. Az élet megtanítja, hogy a
legrosszabbra számítson.
– Reálisan kell szemlélni a dolgokat, azt hiszem.
– Ahogy mondod. Azért végül jól sült el. Megint itt vagy köztünk, mi?
– Úgy van. – Logen felsóhajtott. – Megint háborúzom, pocsék kajákat eszem, és az
erdőben osonok.
– Az erdőben – mordult fel Tul, és széles mosolyra húzta a száját. – Hát meg lehet
azt valaha is unni?
Logen meghúzta a kulacsot, aztán visszaadta, hogy Logen is ihasson belőle egy
kortyot. Pár pillanatig némán ültek tovább.
– Ugye tudod, hogy én nem ezt akartam, Tul?
– Hát persze, hogy nem. Egyikünk sem ezt akarta. Ez persze nem jelenti azt, hogy
nem ezt érdemeljük, igaz? – Tul lapáttenyerével Logen vállára csapott. – Ha
beszélni akarsz róla, megtalálsz.
Logen figyelte, ahogy elmegy. Viharfelhő jó ember volt. Olyan ember, akiben
megbízhatott. Maradt még néhány ilyen. Tul és Zordon és a Kutyaember. Fekete
Métely is a maga módján. Logen szinte úgy érezte, van miben reménykednie.
Szinte örült, hogy úgy döntött, visszatér Északföldre. Aztán megint felnézett a
libasorban vonuló emberekre, és megpillantotta az éppen őt bámuló Reszketet.
Logen legszívesebben elfordította volna a fejét, de a Véres Kilences sosem tehetett
ilyet. Csak ült hát ott a sziklán, farkasszemet néztek egymással, és Logen érezte a
csontjáig hatoló gyűlöletet, amíg Reszket el nem tűnt a fák között. Megint
megrázta a fejét, szívott egyet a fogán, és kiköpött.
Az ember keze ügyében sosem lehet túl sok kés, tanította neki az apja. Hacsak nem
éppen rá szegezik őket, méghozzá olyan emberek, akik nem kedvelik
különösebbképpen.
Legjobb ellenségek
Kopp, kopp.
– Ne most! – mennydörögte Glokta ezredes. – Ezekkel még mind végeznem kell! –
Vagy ezer, vallomásokkal teleírt papírlap várta, hogy aláírja őket. Az íróasztala
nyögött a hatalmas stócok alatt, a tolla hegye pedig már puha lett, mint a vaj. A
piros tintával húzott vonalak sötét vérfoltoknak tűntek a sápadt papíron. – A
nyavalya törje ki! – dühöngött, ahogy a könyökével felborította a tartót, és a tinta
az asztalra fröccsent, beleívódott a papírhalmokba, aztán kitartó kopogással a
padlóra csöpögött.
– Később lesz ideje vallomást tenni. Elegendő ideje.
Az ezredes összeráncolta a homlokát. A levegő határozottan lehűlt körülötte. –
Megint maga! Mindig a legrosszabb pillanatban.
– Szóval emlékszik rám.
– Úgy tűnik… – Igazság szerint az ezredes nemigen tudta felidézni, hol
találkoztak. Mintha egy nő állt volna a sarokban, de nem tudta kivenni az arcát.
– A Mester lángok közepette zuhant alá… az alant ívelő hídra esett. – A szavak
ismerősek voltak, de Glokta nem tudta volna megmondani, honnan. Valami
zavaros régi történet lehetett. Elfintorodott. A nyavalya törje ki, de fáj a lába.
– Úgy tűnik… – Szokásos magabiztossága lassan semmivé foszlott. A szobában
most már jéghideg volt, az ezredes látta lélegzetet páráját az arca előtt. Ahogy
hívatlan látogatója közelebb lépett, feltápászkodott a székéből. Észbontóan sajgott
a lába. – Mit akar? – sikerült kinyögnie.
Az ismeretlen arcára most már fény vetült. Nem volt más, mint Mauthis a Valint és
Balk pénzintézetből. – A Magot, ezredes. – Örömtelen mosolyra húzta a száját. – A
Magot akarom.
– De… de… – Glokta egészen a falig araszolt. Nem volt már hova hátrálnia.
– A Magot! – Most már Goyle arcát látta, aztán Sultét, aztán Severardét, de mind
ugyanazt akarták tőle. – A Magot! Kezdem elveszíteni a türelmemet!
– Bayaz – suttogta Glokta, és olyan erővel szorította össze a szemét, hogy
kicsordultak a könnyei. – Bayaz tudja….
– Kopp, kopp, kínvallató. – Ez megint a nő dühös hangja volt. Egy ujj bökte meg a
halántékát, fájdalmas erővel. – Ha az a hazug, vén gazember tudná, hol van, már az
enyém lenne. Nem. Magának kell megkeresnie. – Az Ezredes szóhoz sem jutott a
félelemtől. – Vagy megtalálja nekem, vagy kitépem az árát a rothadó húsából.
Kopp, kopp, ideje felébredni.
Az ujj megint a halántékába bökött; úgy vájt a koponyájába, akár egy tőr pengéje.
– Kopp, kopp, kripli! – vicsorította a fülébe a förtelmes hang. Az arcát érő lehelet
olyan fagyos volt, hogy szinte égette a csupasz arcbőrét. – Kopp, kopp!
Kopp, kopp.
Glokta egy pillanatra azt sem tudta, hol van. Felült, megküzdött a takarójával,
aztán körülnézett. Minden oldalról fenyegető árnyékok vették körül, fülében saját
szűkölő lélegzete zúgott. Aztán hirtelen minden a helyére került. Az új
lakosztályom. Kellemes szellő mozgatta meg a függönyöket a ragadós éjszakában,
és a levegő beáramlott az egyetlen nyitott ablakon keresztül. Glokta látta, a fehérre
meszelt falon táncoló árnyékot, ahogy az ablak nekiütődött a keretének, aztán
kinyílt, majd becsapódott újra.
Kopp, kopp.
Becsukta a szemét, és hosszan felsóhajtott. Fintorogva dőlt vissza az ágyra,
kinyújtóztatta a lábát, és hogy oldja a görcsöt, megmozgatta az ujjait. Legalábbis
azt a néhány ujjat, amit a gurkhuliak meghagytak nekem. Megint csak álmodtam.
Az egész…
Aztán eszébe jutott minden, és felpattant a szeme. Meghalt a király. Holnap újat
választunk.
A fogoly girhes volt, inas, és szokás szerint meztelen. A fejére zsákot húztak, és ka
kezét összebilincselték a háta mögött. Ahogy Frost bevonszolta a cellából a
kupolás terembe, csupasz lába hangosan csattogott a padló hideg kövén.
– Nem volt nehéz elkapni – mondta Severard. – Egy ideje már otthagyta a
többieket, és azóta is itt kószál a városban, akár a húgyszag. Tegnap este hoztuk
be.
Frost a székre lökte a foglyot. Hol vagyok? Ki tart fogva? Mit akarnak tőlem?
Rettenetes pillanat, közvetlenül azelőtt, hogy a munka elkezdődne. A félelem, a
tehetetlenség, a várakozás gyomorszorongató feszültsége. A saját emlékeimet az
érzésről éppen a minap frissítette fel az elbűvölő Eider magisztrális. Viszont a
végén elengedtek anélkül, hogy bántottak volna. A fogoly félrebillent fejjel ült, és a
zsák előre-hátra mozgott az arca előtt, ahogy zihálva lélegzett. Erősen kétlem, hogy
neki is ekkora mázlija lesz.
Glokta tekintete kelletlenül a képre tévedt a fogoly zsákba burkolt feje fölött. Öreg
barátunk, Kanedias. A festett arc komoran meredt lefelé a kupolából, a Mester
kiterjesztette a karját, mögötte ragyogó színekben játszott a tűz. A Mester lángok
közepette zuhant alá… Glokta a nehéz kalapács súlyát méregette a kezében. –
Akkor talán lássunk neki. – Severard színpadias mozdulattal kapta le a zsákot a
fogoly fejéről.
A navigátor hunyorgott a hirtelen éles fényben, az arca viharvert volt, napbarnított,
erősen ráncos, a feje pedig borotvált, mint egy papé. Vagy mint egy vallomást tett
árulóé, ami azt illeti.
– A neved Hosszúláb testvér?
– Pontosan! A navigátorok nemes rendjének tagja vagyok! Biztosíthatom felőle,
hogy semmiféle bűnt nem követtem el! – A szavak kapkodva özönlöttek belőle. –
Nem tettem semmi törvénybe ütközőt, nem ám! Az egyáltalán nem rám vallana.
Törvénytisztelő ember vagyok, és mindig is az voltam. El nem tudom képzelni,
miért kellett így bánni velem! Fel nem foghatom! – Lenézett, és meglátta közte
meg Glokta között a padlón az üllőt, éppen ott, ahol máskor az asztal szokott állni.
A hangja egy szemvillanás alatt egy egész oktávval magasabb lett. – A
Navigátorok Rendje köztiszteletben áll, én pedig jó nevű tagja vagyok! Kivételesen
jó nevű! A tájékozódás a legfontosabb számos figyelemreméltó képességem közül,
sőt ami azt illeti, a legfontosabb…
Glokta akkorát csapott az üllőre a kalapáccsal, hogy a csengéstől a holtak is
felébredtek volna. – Pofa be! – Az apró ember pislogott egyet, és kitátotta a száját,
de elhallgatott. Glokta hátradőlt, és elgyötört combját kezdte masszírozni, ahogy a
fájdalom lassan felkúszott a hátán. – El tudod képzelni, milyen fáradt vagyok?
Hogy mennyi dolgom van? Kész gyötrelem reggelente felkelnem az ágyból, és
megtört ember vagyok, mire a nap elkezdőik, ráadásul ez most egy különösen
feszült pillanat. Ennek következtében a legkisebb mértékben sem érdekel, hogy
tudsz-e majd járni életed hátralevő részében, hogy látni fogsz-e életed hátralevő
részében, hogy bent tudod-e majd tartani a szart rendkívül rövid és rendkívül
fájdalmas életed hátralevő részében. Értesz engem?
A navigátor elkerekedett szemmel nézett Frostra, aki túlméretezett árnyékként
magasodott fölé. – Értem – suttogta.
– Jó – szólt Severard.
– Nanhó – szólt Frost.
– De jó ám – szólt Glokta. – Áruld el nekem, Hosszúláb testvér, figyelemreméltó
képességeid között szerepel-e az emberfeletti ellenálló-képesség a fájdalommal
szemben?
A fogoly nyelt egyet. – Nem szerepel.
– Akkor egyszerűek a játékszabályok. Én felteszek egy kérdést, te pedig precízen,
az igazsághoz hűen, és ami a legfontosabb, röviden válaszolsz nekem. Világosan
beszélek?
– Teljesen világosan. Nem mondok mást, csak…
Frost ökle a navigátor gyomrába süllyedt, az pedig kidülledt szemekkel kétrét
görnyedt. – Tudod – magyarázta Glokta –, a helyes válasz az lett volna, hogy
„igen”. – Az albínó megragadta a hörgő navigátor lábát, és az üllőre emelte. Ó,
hideg fém a talp érzékeny bőrén. Elég kellemetlen, de sokkal rosszabb is lehetne.
És valami azt súgja, hogy lesz is. Frost bilincset kattintott Hosszúláb bokája köré.
– Bocsánatodat kell kérnem, amiért ilyen fantáziátlanok vagyunk ma – sóhajtott fel
Glokta. – Mentségünkre szóljon, hogy nehéz mindig új dolgokat kitalálni. Azért
darabokra törni egy ember lábát kalapáccsal olyan…
– Ehhépeh? – próbálkozott Frost.
Severard maszkja mögül éles nevetés hallatszott, és Glokta szája sarka is mosolyra
húzódott. Ennek az embernek inkább komikusnak kellett volna mennie, mint
kínvallatónak. – Elcsépelt! Pontosan. De nyugalom, ha nem kapunk meg mindent,
amire szükségünk van, mielőtt péppé csépelünk minden csontot a térded alatt,
biztosan kitalálunk valami eredetibbet annak, ami a lábadból megmaradt.
– De hát nem csináltam semmit! – nyüszítette Hosszúláb, aki csak most jutott
megint levegőhöz. – Nem tudok semmit! Nem csinál…
– Ezt gyorsan felejtsd el. Most már semmi jelentősége. – Leküzdve a fájdalmát,
Glokta lassan közelebb hajolt, és a kalapács fejével óvatosan megkocogtatta az
üllőt Hosszúláb csupasz lába mellett. – Azt szeretném, ha nem koncentrálnál
másra, csak… a kérdéseimre… és a lábujjaidra… és erre a kalapácsra. De azért
nem gond, ha ez egyelőre nehezen megy. Hidd el nekem, ha egyszer ez a kalapács
meglódul, nehezen fogsz bármi másra koncentrálni.
Hosszúláb az üllőre meredt, orrlyukai kitágultak, ahogy szörcsögve tört elő belőlük
a levegő. És végre leesett neki a tantusz, hogy mennyire komoly is a helyzet
valójában.
– Tehát a kérdések – mondta Glokta. – Ismered azt az embert, aki Bayaznak, az
Első Mágusnak adja ki magát.
– Igen! Persze! Igen! A közelmúltig ő volt a munkaadóm.
– Jó. – Glokta a széken mocorogva igyekezett kényelmesebb testhelyzetet találni,
ahogy előrehajolt. – Nagyon jó. Elkísérted őt egy utazásra is?
– Én mutatottam az utat.
– Mi volt az úticélotok?
– Shabulyan szigete, a Világ peremén.
Glokta ismét megkocogtatta az üllőt a kalapáccsal. – Ó, ugyan már! A világ
pereme? Az csakis kitaláció lehet.
– Igaz! Igaz! A saját szememmel láttam! Ott álltam azon a szigeten!
– Ki ment veletek?
– Ott volt… Kilencujjú Logen a távoli Északföldről. – Á, igen, a sebhelyes,
szűkszavú barátunk. – Ferro Baldzsinn, a kantai nő. – Aki annyi gondot okozott
barátunknak, Goyle elöljárónak. – Jezal dan Luthar, az Unió tisztje. – Egy féleszű
piperkőc. – Malacus Quai, Bayaz inasa. – A girhes hazug ifjonc, aki olyan sápadt,
mint valami barlanglakó. – És maga Bayaz.
– Hatan voltatok?
– Csak hatan.
– Hosszú és veszélyes utazás. Mi volt a Világ peremén, ami megérte ezt az
erőfeszítést? Mármint vízen kívül.
Hosszúláb szája vacogni kezdett. – Semmi! – Glokta felhúzta a szemöldökét, és a
kalapács fejével megbökte a navigátor nagylábujját. – Nem volt ott! Az, amit
Bayaz keresett. Nem volt ott! Azt mondta, becsapták.
– És mi volt az, aminek ott kellett volna lennie?
– Azt mondta, egy kő az.
– Egy kő?
– A nő megkérdezte tőle. Azt felelte, egy kő az… egy kő a Túloldalról. – A
navigátor megrázta verejtékező fejét. – Szentségtelen gondolat. Örülök, hogy nem
találtunk semmi ilyesmit. Bayaz Magnak nevezte.
Glokta arcáról leolvadt a mosoly. A Mag. Csak a képzeletem játszik velem, vagy
tényleg hidegebb lett a szobában? – Mit mondott még róla?
– Csak mítoszokat meg képtelenségeket.
– Azért kíváncsi volnék rájuk.
– Történeteket Glustrodról, a lerombolt Aulcusról, emberekről, akik képesek
megváltoztatni az alakjukat és ellopni mások arcát. Akik beszélni tudnak az
démonokkal, és meg is tudják idézni őket. A Történeteket a Túloldalról.
– És még? – Glokta ezúttal határozottabban ütött rá Hosszúláb nagylábujjára a
kalapáccsal.
– Á! Á! Azt mondta, a Mag a lenti világból származik. Hogy a Régi Idők előttről
maradt itt, amikor még démonok jártak a földön. Azt mondta, nagy erejű fegyver!
Hogy használni akarja a gurkhuliak ellen. a Próféta ellen! – Egy fegyver a Régi
Idők előttről. Démonok megidézése, alakváltás. Kanedias mintha komorabban
nézett volna le a falról, mint valaha. Glokta összerezzent. A rémálomszerű
kirándulásra gondolt a Mester Házába, a fény rajzolta mintákra a földön, a sötétben
mozgó gyűrűkre. Felidézte, ahogy kilépett a tetőre, és magasan a város fölött
találta magát, holott egyetlen lépcsőfokot sem másztak meg.
– És nem találták meg? – suttogta száraz szájjal.
– Nem! Nem volt ott!
– És aztán?
– Ez volt minden. Visszajöttünk a hegyeken át. Tutajt készítettünk, és az Aossal
kisodortattuk magunkat a tengerig. Calcisban hajóra szálltunk, és most itt ülök ön
előtt.
Glokta összehúzott szemmel, gondosan tanulmányozta a fogoly arcát. Több is van.
Látom. – Mit nem mondasz el nekem?
– Mindent elmondtam! Nincs tehetségem az alakoskodáshoz. – Na, ez legalább
igaz. Kiszúrja a szememet, hogy hazudik.
– Ha lejárt a megbízatásod, hogyhogy még a városban vagy?
– Mert… mert… – Hosszúláb tekintete ide-oda ugrált a szobában.
– Ó, te jó ég, ez nem lesz jó. – A nehéz kalapács Glokta minden nyomorék erejével
lecsapott, és tompa puffanással törte össze a navigátor nagylábujját. Hosszúláb
tátott szájjal meredt rá, a szeme majd kiugrott a helyéről. Á, az a gyönyörűséges,
rettenetes pillanat, miután az ember belerúg valamibe, de mielőtt megérzi a
fájdalmat. Már jön is. Már jön… Hosszúláb élesen felsikított, vonaglani kezdett a
széken, arca eltorzult a gyötrelemtől.
– Ismerem az érzést – szólt Glokta, és vágott egy grimaszt, ahogy megmaradt
lábujjait megmozgatta befülledt csizmájában. – Igazán ismerem, és együttérzek
veled. A fájdalom szinte elvakítja az embert, az összetört csontból felkúszik a
gyomorforgató, szédítő gyengeség, aztán mintha egyenesen a láb lüktetése csalna
könnyeket az ember szemébe, hogy az egész test beleremeg. – Hosszúláb zihált,
nyüszített, az arcán könnyek csillogtak. – És most mi következik? Több hétnyi
sántítás? Több hónapnyi nyomorék botorkálás? És ha a következő ütést a bokádra
kapod? – Glokta a kalapács végével megbökte Hosszúláb sípcsontját. – Vagy ha
egyenesen a térdkalácsodra, akkor mi lesz? Fogsz tudni valaha is járni? Mindegyik
érzést ismerem, hidd el nekem. – Akkor hogy vagyok képes ugyanezt okozni
másoknak? Megvonta görbe vállát. Egy az élet rejtélyei közül. – Még egyet? –
Ezzel újból felemelt a kalapácsot.
– Ne! Ne! Várjon! – nyüszítette Hosszúláb. – A pap! Isten engem úgy segéljen,
egy pap jött a rendünkhöz. Egy gurkhuli pap. Azt mondta, egy nap talán
megjelenik az Első Mágus, és kér egy navigátort, akkor pedig ő tudni szeretne róla.
És arról is, hogy mi történik utána. Megfenyegetett bennünket, rettenetes dolgokat
mondott, és nem volt más választásunk, mint hogy engedelmeskedjünk. Azért
maradtam itt, hogy megvárjam a másik navigátort, aki elviszi a híreket. Ma délelőtt
mondtam el neki mindent, amit az előbb magának is. Éppen arra készültem, hogy
elhagyjam Aduát, esküszöm.
– Hogy hívták ezt a papot? – Hosszúláb nem szólt semmit, könnyes szeme kerekre
nyílt, a levegő sípolva áramlott az orrában. Ó, miért kell próbára tennie? Glokta
lenézett a navigátor ujjára. Már kezdett duzzadni, és fekete foltok jelentek meg
mind a két oldalán. A körme egészen lila lett, égővörös szegélyekkel. Glokta
durván belenyomta a kalapács nyelét. – A pap nevét! A nevét! A nevét! A ne…
– Ááá! Mamun! Isten engem úgy segéljen! Mamunnak hívták! – Mamun. Yulwei
beszélt róla Dagoskában. Magának a Prófétának az első inasa. Együtt szegték meg
a Második Törvényt, együtt ették emberek húsát.
– Mamun. Értem. Na most. – Glokta nem törődve a gerincét feszítő alattomos
görcsökkel még közelebb hajolt. – Mit akar itt Bayaz?
Hosszúláb szája tátva maradt, alsó ajkáról hosszú nyálcsík lógott alá. – Nem
tudom.
– Mit akart tőlünk? Mit akar az Uniótól?
– Nem tudom! Elmondtam mindent!
– Ez a testhelyzet komoly megerőltetést jelent a számomra. Kezd fárasztó lenni. –
Glokta összeráncolta a homlokát, és felemelte a kalapácsot. A simára csiszolt fém
megvillant a fényben.
– Én csak megkeresem az utat két hely között! Csak navigálok! Kérem! Ne! –
Hosszúláb a foga közé szorította a nyelvét, és becsukta a szemét. Már jön is. Már
jön is. Már jön…
Glokta hangos csörömpöléssel a padlóra hajította a kalapácsot, hátradőlt, és ide-
oda mozgatta sajtó csípőjét, hogy elűzze belőle a fájdalmat. – Jól van – sóhajtott. –
Elégedett vagyok veled.
A fogoly óvatosan kinyitotta előbb az egyik szemét, aztán a másikat. Ahogy
felnézett, az arca megtelt reménnyel. – Mehetek?
Severard felkuncogott a maszkja mögött. Még Frost is kiadott valami
sziszegésszerű hangot. – Hát persze, hogy mehetsz. – Glokta megvillantotta üres
mosolyát. – Mehetsz vissza a zsákodba.
A navigátor arca eltorzult a borzadálytól. – Isten legyen irgalmas hozzám!
Ha van Isten, nem irgalmas az senkihez.
Hadiszerencse
Burr tábornagy éppen egy levelet körmölt, de ahogy West bebújt a sátorba,
mosolyogva emelte fel a fejét.
– Hogy van, ezredes?
– Köszönöm, viszonylag jól. Haladunk az előkészületekkel. Hajnal hasadtával
készen állunk az indulásra.
– Hatékony, mint mindig. Mihez kezdenék maga nélkül? – Burr a kancsó felé
intett. – Bort?
– Köszönöm, uram. – West töltött magának egy pohárral. – Ön is kér?
Burr egy ütött-kopott kulacsra mutatott a könyökénél. – Azt hiszem, okosabb lesz,
ha inkább maradok a víznél.
West vágott egy bűntudatos grimaszt. Az volt a benyomása, hogy talán nincs is
joga érdeklődni, de most már nem kerülhette meg a dolgot. – Hogy érzi magát,
uram?
– Sokkal jobban, köszönöm kérdését. Sokkal, sokkal jobban. – Elfintorodott, az
öklét a szája elé emelte, és böfögött egyet. – Nem gyógyultam meg teljesen, de jó
úton haladok. – Mintha csak a mondanivalóját igyekezett volna illusztrálni,
könnyedén felpattant a székről, és a háta mögött összekulcsolt kézzel a térképhez
sietett. Valóban kezdett visszatérni a szín az arcába. Már nem görnyedten és
inogva állt, mint aki rögtön végigzuhan a padlón.
– Tábornagy úr… igazság szerint… a dunbreci csatáról szerettem volna beszélni
önnel.
Burr körülnézett. – Éspedig melyik aspektusáról?
– Amikor rosszul lett… – West egy pillanatig habozott, aztán előtörtek belőle a
szavak. – Nem küldtem orvosért! Megtehettem volna, de…
– Büszke vagyok rá, hogy nem tette! – West pislantott egyet. Alig merte remélni,
hogy ezt a választ hallja majd. – Azt tette, amit én is elvártam volna magától.
Fontos, hogy egy tiszt törődjön a társaival, de az is, hogy ne törődjön velük
túlságosan. Képesnek kell lennie veszélynek is kitenni őket. Akár a halálba is
küldheti mindegyiket, ha szükségesnek látja. Képesnek kell lennie áldozatokat
hozni, mérlegelni, mi jár a legnagyobb haszonnal. Hideg fejjel kell felmérnie a
lehetőségeit. Ezért kedvelem magát, West. Képes az együttérzésre, de vasból van,
ha kell. Senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú… könyörtelenség nélkül.
West csak hebegett, nem találta a szavakat. A tábornagy elnevette magát, és nyitott
tenyerével az asztalra csapott. – Viszont úgy hozta a sors, hogy semmi baj nem
történt. A vonal kitartott, az északföldiek kivonultak Angalndból, és még én is élve
megúsztam az egészet, mint láthatja.
– Őszintén örülök, hogy jobban érzi magát, uram.
Burr elvigyorodott. – Jók a kilátásaink. Ismét szabadon mozoghatunk, az
utánpótlási vonalaink biztosak, és végre az eső sem esik folyton. Ha a maga
Kutyaemberének a terve bejön, akkor minden esélyünk megvan rá, hogy pár héten
belül elintézzük Bethodot. Átkozottul bátor és hasznos szövetségesek!
– Azok, uram.
– Viszont gondosan kell elhelyeznünk a csalit a csapdában, és vigyáznunk kell,
hogy éppen a megfelelő pillanatban oldjon ki a rugó. – Burr a térképre pillantott, és
energikusan hintázott előre-hátra a sarkán. – Ha túl korán érkezünk, Bethod
megszökhet. Ha elkésünk, északföldi barátainkat eltiporhatják. Biztosnak kell
lennünk benne, hogy az a kurva Poulder meg az a kurva Kroy nem csak vonszolják
a kurva seggüket! – Elhúzta a száját, és a gyomrára szorította a kezét, aztán a
kulacsa után nyúlt, és húzott belőle egy nagy korty vizet.
– Az a benyomásom, végre sikerült betanítania őket, tábornagy úr.
– Maga abban csak ne higgyen! Mind a kettő a lehetőségre vár, hogy belém bökje
a kést. Most meg meghalt a király. Nem lehet tudni, ki kerül a helyére. Méghogy
szavazással választani uralkodót! Hallott már valaha ilyesmit?
West szája kellemetlenül kiszáradt. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennek az egész
ügynek ő volt az egyik szereplője. Persze aligha büszkélkedhetett el vele, lévén a
szerepe kimerült a trónörökös hidegvérű meggyilkolásában. – Ön szerint kit fognak
választani, uram? – kérdezte rekedten.
– Nem vagyok én udvaronc, West, még ha helyem is van a Zárt Tanácsban.
Brockot talán, vagy Ishert? Egyvalamit biztosan mondhatok. Ha maga szerint ez
erőszak, ami odafent folyik, hát odahaza Midderlandban minden kétszer olyan
brutális, a népek pedig fele olyan irgalmasak. – A tábornagy elböfögte magát,
aztán nyelt egyet, és a hasára szorította a kezét. – Ah! Északföldi legyen a talpán,
aki akár csak közel olyan könyörtelen tud lenni, mint azok a keselyűk a Zárt
Tanácsban, ha egyszer beindulnak. És mi fog változni, ha új emberre adják a
palástot? Szerintem nem sok minden. Nem sok minden.
– Nagyon valószínű, uram.
– Merem állítani, hogy bármi is lesz, mi úgysem tehetünk semmit. Csak két
faragatlan katona vagyunk, mi, West? – Megint közvetlenül a térkép elé lépett, és
tömzsi mutatóujját sziszegve csúsztatva a papíron, végigkövette az útjukat észak
felé, a hegyeken át. – Napfelkeltére mindenképpen készen kell állnunk. Minden
óra létfontosságú lehet. Poulder és Kroy megkapták a parancsukat?
– Alá van írva, és kézbesítettük, uram. Tisztában vannak a dolog sürgősségével. Ne
aggódjon, tábornagy úr, reggelre készen állunk.
– Ne aggódjak? – mordult fel Burr. – Őfelsége hadseregének parancsnoka vagyok.
Az aggódás a feladatom. Magának viszont pihennie kéne. – Egyik vastag kezével
kihessegette Westet a sátorból. – Hajnal hasadtakor találkozunk.
A hajnal első rózsaszín sugarai éppen akkor jelentek meg a domb fölött, amikor
West elindul felfelé a tábornagy sátrához. Az indulási parancsot már rég ki kellett
volna adni. West komoran szalutált a sátor bejáratánál álló őrnek, aztán belépett. A
sarokban még mindig égett az egyik lámpa, ami most vöröses derengéssel vonta be
a térképeket, a tábori székeket meg a tábori asztalokat, és fekete árnyékokkal
töltötte meg a takaró ráncait Burr ágyán. West közelebb sietett, közben pedig
átgondolta, milyen feladatok várnak még rá a reggel folyamán, és erősen
koncentrált, nehogy kifelejtsen valamit.
– Tábornagy úr, Poulder és Kroy a parancsát várják az indulásra. – Burr a tábori
ágyon feküdt csukott szemmel, nyitott szájjal, és békésen aludt. West szívesen
hagyta volna, de hát máris késésben voltak. – Tábornagy úr! – emelte meg a
hangját, ahogy közelebb ért az ágyhoz. Burr azonban továbbra sem reagált.
West csak akkor vette észre, hogy nem mozog a mellkasa.
Ujjait bizonytalanul nyújtotta Burr nyitott szája fölé. Nem érzett melegséget. Nem
érezte a tábornagy lélegzetét. West érezte, ahogy a rémület a mellkasából lassan az
ujjai hegyéig terjed. Nem lehetett felőle kétség. Burr tábornagy meghalt.
A királycsináló
Glokta egyetlen rövid pillantást vetett Jezalra. Csak, hogy emlékeztessem rá, mi a
dörgés. Aztán elfordult a székén, és vágott egy grimaszt, ahogy kinyújtotta lüktető
lábát; nyelvét keményen üres ínyéhez szorítva várta, hogy kattanjon a térde.
Fontosabb dolgunk is van Jezal dan Lutharnál. Sokkal fontosabb dolgunk.
Mert erre az egyetlen egy napra a hatalom a Nyílt Tanács kezében van, nem pedig
a Zárt Tanácséban. A sokaságéban, nem pedig egy szűk körében. Glokta
végignézett az asztal mögött ülő nagy embereken, akik tucatnyi éve irányították az
Unió sorsát: ott volt Sult, Hoff, Marovia, Varuz meg a többiek. A Zárt Tanácsnak
csak egyetlen tagja mosolygott. A legújabb és legellenszenvesebb tagja.
Bayaz a székén ült. Egyetlen társa sápadt inasa, Malacus Quai volt. Márpedig ő
aligha lehet igazi társa bárkinek. Az Első Mágus a jelek szerint legalább annyira
élvezte a gyomorszorongató feszültséget, mint amennyire mindenki más elborzadt
tőle; mosolya egészen abszurdnak hatott az összeráncolt homlokok között. Aggódó
tekintetek. Izzadó halántékok. Izgatott suttogások. Egytől egyig borotvaélen
kuporognak. Mint ahogy persze én is. Ne feledkezzünk meg a szegény Sand dan
Gloktáról, a köz hűséges szolgájáról! Tíz körömmel kapaszkodunk a hatalomba –
mégis kicsúszik a kezünkből. Úgy ülünk itt, mintha vádlottak lennénk a saját
tárgyalásunkon. Tudjuk, hogy az ítélet már nem sokat várat magára. Vajon
megkapjuk a kegyelmet, amire talán rá sem szolgáltunk? Glokta szája torz
mosolyra rándult. Vagy jóval véresebb ítélet születik? Mit mondanak a tisztelt
esküdtek?
Tekintete végigfutott a Nyílt Tanács padsorain. Háromszázhúsz arc. Glokta
elképzelte a főlektor falára szögelt papírdarabokat, és az előtte sorakozó arcokhoz
párosította őket. A titkokhoz, a hazugságokhoz, a kötelezettségekhez. Legfőképpen
a kötelezettségekhez. Vajon kire fognak szavazni?
Némelyik küldöttről biztosan tudta, kit támogat. Már amennyire az ember
bármiben is biztos lehet ezekben a bizonytalan időkben. A hátsó sorokban látta
Ingelstad rózsaszín arcát, de ahogy találkozott a tekintetük, az nyelt egy nagyot, és
félrenézett. Amíg a mi szánk íze szerint szavazol, arra nézel, amerre akarsz.
Valamivel távolabb észrevette Wetterlant petyhüdt ábrázatát; a férfi szinte
észrevétlenül biccentett felé. Tehát az utolsó ajánlatunk elfogadható volt. Még
négy szavazat a főlektorra? Elég lehet vajon, hogy számítson, és megtarthassuk az
állásunkat? Hogy megtarthassuk az életünket? Glokta szélesebbre húzta fogatlan
mosolyát. Hamarosan meglátjuk…
Az első sor közepén, Midderland legrégebbi és legelőkelőbb nemesi családjainak
képviselői között, karba tett kézzel és éhes várakozással a tekintetében, ott ült Lord
Brock is. A legesélyesebb induló, készen, hogy kilőjön a rajtnál. Nem messze
Brocktól ott volt az öreg, de méltóságteljes Lord Isher is. A kettes számú favorit,
akinek azért még minden esélye megvan rá, hogy ő legyen a befutó. Barezin és
Heugen is a közelben ültek, kényelmetlenül összepréselődve; időnként a szemük
sarkából egymásra pillantottak viszolyogva. Ki tudja? Egy utolsó rohammal akár
ők is megszerezhetik maguknak a trónt. Skald kormányzó a bal oldalon kapott
helyet az anglandi és a stariklandi küldöttség előtt. Új emberek a provinciákból. De
egy szavazat az egy szavazatot jelent, akármilyen magasan is hordják az orrukat.
A jobb szélen ült Westporttizenkét városatyája. Ruhájuk szabása és a bőrük színe
egyértelművé vette, hogy kívülállónak számítanak ebben a társaságban. De így is
tizenkét szavazatuk van, és nem tudjuk, kinek a neve mellé kerülnek.
Dagoskából ma nem érkeztek képviselők. Sajnos egy sem maradt közülük. Vurms
kormányzót felmentették a hivatalából. A fia elvesztette a fejét, és nem jelenhetett
meg. A várost pedig elfoglalták a gurkhuliak. Nos. Némi veszteség elkerülhetetlen.
Nélkülük küszködünk tovább. A figurák a helyükön, kezdődhet a játszma. Vajon kit
hirdethetünk ki győztesnek a végén?
A szószóló előlépett, magasan a feje fölé emelte a botját, és többször egymás után
akkorát koppantott vele a padlón, hogy a fényes márványfalak verték vissza a
csattanást. A zsivaj alábbhagyott, a küldöttek feszült tekintettel a szószóló felé
fordultak. Súlyos csönd ereszkedett a zsúfolásig telt teremre, Glokta arcának bal
oldalán pedig megrándultak az izmok, amitől a szemhéja heves pislogásba kezdett.
– Ezennel megnyitom az Unió Nyílt Tanácsának ülését! – mennydörögte a
szószóló. Lassan, a létező legünnepélyesebb képet vágva, Lord Hoff felemelkedett,
és szembenézett a tanácsnokokkal.
– Barátaim! Társaim! Midderland, Angland és Starikland lordjai! Westport
városatyái! Királyunk, Ötödik Guslav halott! Két örököse… szintúgy halott.
Egyiket északi ellenségeink, másikukat déli ellenségeink ölték meg. Nehéz időket
élünk, és nincs, aki vezessen bennünket. – Esdeklőn terjesztette ki karját a
küldöttek felé. – Súlyos felelősség nehezedik a vállukra. Ki kell választani soraik
közül az Unió új Nagy Királyát. Bárki, aki hellyel rendelkezik a Nyílt Tanácsban,
szóba jöhet jelöltként. Önök közül bárki… lehet a következő királyunk. – A
nyilvános galérián a hisztéria határát súroló, feszült pusmogás támadt, és Hoff
kénytelen volt felemelni a hangját, hogy túlkiabálhassa.
– Nagyszerű nemzetünk történetében mindössze egyszer volt példa hasonló
szavazásra! A polgárháború és Őrült Morlic bukása után, amikor szinte egyhangú
támogatással Arnault került a trónra. Ő nemzette azt a nagyszerű dinasztiát, amely
pár rövid nappal ezelőttig uralkodott. – Leengedte a karját, és szomorúan bámult
maga elé a földre. – Az önök elődei aznap bölcs döntést hoztak. Csak
reménykedhetünk benne, hogy az az ember, akit ma délelőtt megválasztunk, épp
ily nemes, épp ily erős, épp ily igazságos és épp ily hosszú életű dinasztiát alapít
majd!
Csak reménykedhetünk benne, hogy olyan embert választunk, aki azt teszi, amit
mondanak neki.
Ferro félretaszított egy hosszú köpenyt viselő nőt, aztán oldalba könyökölt egy
férfit, akinek még a tokája is beleremegett a felháborodásba. Miután Ferro
átverekedte magát a galérián, lenézett. A széles termet odalent megtöltötték a
szőrmébe bújt vénemberek, akik összezsúfolódva ültek a hosszú padokon, csillogó
lánccal a nyakukban és csillogó izzadtsággal az arcukon. Velük szemben, egy ívelt
asztal mögött ült még egy sor férfi, bár ők sokkal kevesebben voltak. Savanyú
képet vágott, ahogy meglátta az asztal egyik végén Bayazt, aki úgy mosolygott,
mintha tudna egy titkot, amit senki más nem ismer rajta kívül.
Éppen mint mindig.
Mellette egy véreres arcú, hájas rózsaszín ült, aki arról ordibált valamit, hogy
mindenki a lelkiismerete szerint szavazzon. Ferro felmordult. Csodálkozott volna,
ha kiderül, hogy az odalent kuporgó pár száz ember között ötnél több akad, akinek
van egyáltalán lelkiismerete. Úgy tűnt, mintha mindannyian a kövér embert
hallgattnák, Ferro azonban mást látott.
A terem tele volt jelekkel.
A küldöttek össze-összenéztek, és apró biccentésekkel jeleztek egymásnak. Az
ujjukkal megérintették az orrukat meg a fülüket. Furcsán vakaróztak. Titkok hálója
fonta be a terem minden szegletét, és ennek a hálónak a közepén ült vigyorogva
Bayaz. Valamivel mögötte, háttál a falnak ott állt Jezal dan Luthar arany
sújtásokkal sűrűn teletűzdelt uniformisában. Ferro elhúzta a száját. A férfi pózából
sütött, hogy nem tanult semmit sem.
A szószóló megint koppantott a botjával. – A szavazás kezdetét veszi! – Szaggatott
sóhaj hallatszott, ahogy a nő, akit Ferro az előbb félrelökött, ájultan csúszott össze.
Valaki egy papírral próbálta legyezni, aztán megfogták a lábát, félrehúzták az
útból, és a tömeg összezárt mögötte. – Az első szavazási kör után három jelölt
marad állva. A jelöltek kézfeltartással szavaznak, a birtokaik kiterjedtségének
sorrendjében.
A díszes göncökbe bújt férfiak úgy izzadtak és reszkettek odalent a padjaikon,
mintha csatába készülnének.
– Először! – bömbölte egy írnok elcsukló hangon egy írnok, miután belenézett a
lajstromba. – Lord Brock!
Odafent a galérián az emberek megtörölték az arcukat, és a lélegzetüket is
visszatartották, mintha a halálra készülnének. Néhányan talán éppen ezt tették. A
levegőben kételkedés, izgatottság és rémület szaga terjedt olyan intenzíven, hogy
az már ragályos volt. Olyan intenzíven, hogy bár magasról tojt a rózsaszínekre meg
az ő szavazásukra, még Ferro is érezte, hogy kiszárad a szája, viszketni kezdenek
az ujjai, és a szíve hevesebben ver.
A szószóló a küldöttek felé fordult. – Az első jelölt Lord Brock lesz! A Nyílt
Tanács azon tagjai, akik Lord Brockot kívánják megválasztani az Unió új Nagy
Királyának, kérem, emeljék fel a…
– Egy pillanat, uraim!
Glokta hátrakapta a fejét, de nyaka félúton elakadt, és párás szeme sarkából kellett
leskelődnie. Persze fölöslegesen strapálta magát. Oda se kellett volna néznem,
olyan nyilvánvaló volt, ki szólalt meg. Bayaz állt fel a székéről és mosolygott
önelégülten a Nyílt Tanácsra. Tökéletes időzítés. Válaszul felháborodott kiáltások
harsantak a padsorok közül.
– Pont most kell beleszólni?
– Lord Brock! Brockra szavazok!
– Új dinasztiát!
Bayaz mosolya hajszálnyival sem lett halványabb. – De mi lenne, ha tovább
vihetnénk az új dinasztiát? Mi lenne, ha kezdhetnénk mindent elölről – ezzel
jelentőségteljesen pillantott körbe a Zárt Tanács tagjainak arcán –, miközben
megőrizzük mindazt, ami jó a jelenlegi államszervezetből. Mi lenne, ha ahelyett,
hogy sebeket ejtenénk, inkább begyógyítanánk őket?
– Hogyan? – kiáltottak fel többen is.
– Mi módon?
Bayaz mosolya még szélesebb lett. – Nos, egy királyi fattyú kell csak hozzá.
Mindenkinek egyszerre állt el a lélegzete. Lord Brock felugrott a helyéről. Mintha
egy rugó lett volna a hátsója alatt. – Ez sértés a házra nézve! Botrány! Két lábbal
tiporja Guslav király emlékét! – Most már valóban nem csak úgy tűnik, mint
akinek nyáladzó káposzta a feje, de ráadásul vén kéjenc is lett belőle. Más
küldöttek is felpattantak, arcuk vörös volt a felháborodástól, sápadt a dühtől, és
vadul rázták az öklüket. Mintha az összes padsor egyszerre sápítozott, hörgött és
vonaglott volna. Pont mint a disznóólakban a vágóhídon, ahogy az eléjük ontott
moslékért tülekedtek.
– Várjanak! – kiáltotta el magát a főlektor, és felemelte fehér kesztyűbe bújtatott
kezét. Talán halvány reménysugárt vélt megpillantani a sötétségben? – Várjanak,
uraim! Nem veszthetünk vele semmit, ha meghallgatjuk! Megtudhatjuk az
igazságot, még ha fájdalmas is. Egyes egyedül az igazsággal kellene törődnünk. –
Gloktának össze kellett szorítania üres ínyét, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Hát
persze, eminenciás uram! Ön mindig is kizárólag az igazsággal törődött.
De a nyüzsgés fokozatosan alábbhagyott, és a képviselők sorra egymás után ültek
vissza szégyenkezve a helyükre. Nem könnyű felhagyni Zárt Tanácsnak való
feltétlen engedelmesség beléjük plántált szokásával. Persze a szokások már csak
ilyenek. Főleg az engedelmesség. Elég ránézni anyám kutyáira. A tanácsnokok
morogva rendeződtek el megint a helyükön, aztán elhallgattak, hogy Bayaz
folytathassa.
– Lordságaitok talán hallottak Carmee dan Rothról? – A galérián támadó
mormogás egyértelművé tette, hogy a név nem ismeretlen a jelenlévők számára. –
A hölgy a király nagy kedvence volt ifjabb korában. Igen nagy kedvence. Annyira,
hogy teherbe is esett tőle. – Újabb, ezúttal hangosabb mormogás támadt. – Mindig
is a szívemen viseltem az Unió sorsát. Igyekeztem gondoskodni róla, hogy jól
menjenek a dolgai, bár köszönetet csak néhanapján kaptam érte. – Ezzel Bayaz a
lehető legapróbb fintorral a szája sarkában végigjáratta tekintetét a Zárt Tanács
tagjain. – Miután a hölgy gyermekágyi lázban elhunyt, gondjaimba vettem a király
fattyát, és egy nemesi családnál helyeztem el, ahol jó neveltetésben és megfelelő
oktatásban részesült arra az esetre, ha a nemzetnek egy nap trónörökösre lenne
szüksége. Akkori cselekedtem most előrelátónak bizonyult.
– Hazugság! – bődült el valaki. – Hazugság! – Alig néhányan csatlakoztak hozzá.
Inkább mintha kíváncsiság kerítette volna hatalmába az egybegyűlteket.
– Egy fiú a véréből?
– Egy fattyú?
– Azt mondta, Carmee dan Roth?
Hallották már ezt a mesét. Talán pletyka, de ismerős. Elég ismerős hozzá, hogy
odafigyeljenek rá. Hogy meg tudják ítélni, a hasznunkra válik-e, ha elhiszik.
De Lord Brockot nem sikerült meggyőzni. – Nyilvánvaló kitaláció! Pletykákkal és
spekulációkkal nem lehet megingatni ezt a házat. Állítsa elénk ezt a fattyút, ha
tudja, maga állítólagos Első Mágus! Lássuk, működik-e a mágiája!
– Nincs szükség mágiára – jelentette ki Bayaz. – A király fia máris itt van velünk a
teremben. – A galériáról döbbent sziszegés, a tanácsnokok soraiból csodálkozó
sóhajok hallatszottak, a Zárt Tanács tagjai pedig segédeikkel együtt néma
csöndben meredtek Bayaz mutatóujjára, amint széles mozdulattal a fal felé
mozdult. – Mégpedig nem más az, mint a királyi seregek ezredese, Jezal dan
Luthar.
A görcs Glokta ujjak nélküli lábfejéből indult ki, végigfutott élettelen lábán, aztán
az ülepétől a koponyájáig megcsavarta ócska gerincét, dühös kocsonyává
változtatta az arcát, megremegtette a szemhéját, akár ha egy légy szárnya lett
volna, és még maradék fogai is megmozdultak az ínyében.
Bayaz utolsó szavai suttogva visszhangoztak a hirtelen néma csöndbe burkolózó
teremben. – Luthar, Luthar, Luthar…
Hát ez kurva szar vicc.
Lebilincselő mese, de ha azt hiszi, hogy az Unió legkapzsibb lakói minden további
nélkül hisznek neki, és csak úgy elpasszolják a koronát, hát elég ostoba hibát
vétett, akár összehugyozzák magukat a polgárok Luthar neve hallatán, akár nem.
Lord Isher méltóságteljesen emelkedett fel az első sorban, hivatali láncának
drágakövein megvillant a fény. Megkezdődik hát a dühödt ellenvetések, a
felháborodott tiltakozások, és a büntetések követelésének hosszú sora.
– Teljes szívemből hiszem – csendült fel Isher hangja –, hogy a férfi, akit Jezal dan
Lutharként ismerünk, nem más, mint Ötödik Guslav király vér szerinti gyermeke. –
Glokta eltátotta a száját. Nagyon úgy tűnt, hogy mindenki más is a teremben. –
Ezenkívül meggyőződésem, hogy példás jelleme és érdemei okán tökéletesen
alkalmas az uralkodásra az Unió határain belül és kívül is. – Odafentről újra
felharsant a nevetés, de Isher nem törődött vele. – A szavazatomat, minden
támogatóm szavazatával együtt teljes szívemből adom Lutharnak!
Ha Luthar szeme csak árnyalatnyival jobban kidülled, bizonyára ki is ugrott volna
a koponyájából. És ki ne értené meg? Most a westporti delegáció egyik tagja
pattant föl. – Westport városatyái egy emberként szavaznak Lutharra – jelentette
ki dallamos styriai akcentusával –, Ötödik Guslav király vér szerinti fiára és
örökösére!
Néhány sorral mögötte máris újabb küldött szökkent talpra. Vetett egy gyors és
kissé ideges pillantást Gloktára. Nem volt más, mint Lord Ingelstadt. A hazug kis
szarcsimbók, ez meg mit akar? – Luthar mellett vagyok! – kiáltotta.
– És én is Luthar mellett! – Wetterlant szemében most sem mutatkozott több
érzelem, mint amikor a kacsákat etette. Jobb ajánlatot kaptak, mi, uraim? Vagy
jobb fenyegetéseket? Glokta Bayazra pillantott. A mágus halvány mosollyal az
arcán figyelte, ahogy egyre többen teszik le voksukat Ötödik Guslav király
állítólagos vér szerinti fia mellett. Eközben végig behallatszott a városlakók
tömegének kántálása.
– Luthar! Luthar! Luthar!
Ahogy az első döbbeneten túlesett, Glokta gondolatai száguldani kezdtek. Tehát
ezért csalt a nagyszerű Első Mágus a Viadalon, hogy Luthar győzhessen. Ezért
tartotta mindvégig közel magához. Ezért intézte úgy, hogy egy illusztris sereg
parancsnoka lehessen. Ha egy senkit mutatott volna be a király fiaként, mindenki
kinevette volna. De mindegy, hogy szeretjük vagy gyűlöljük, Luthar közénk
tartozik. Közismert, megszokott…, elfogadható. Glokta szinte csodálattal nézett
Bayazra. A türelmes készülődéssel töltött évek eredményeképpen a kirakósjáték
darabjai a mi hitetlenkedő szemünk előtt kerülnek a helyükre. És nem tehetünk
semmit azon kívül, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül.
Sult közelebb hajolt, és türelmetlenül súgott Glokta fülébe. – Miféle ember ez a
Luthar fiú?
Glokta összehúzott szemöldökkel pillantott a bambán a fal mellett álló Jezalra.
Ebben a pillanatban éppen úgy festett, mint aki a saját belein sem képes uralkodni,
nemhogy egy országon. Persze ugyanezt el lehetett mondani az előző királyunkról
is, ő pedig csodálatra méltó alapossággal tette a kötelességét. A kötelessége persze
abban merült ki, hogy üljön a hátsóján, és folyassa a nyálát, amíg mi intézzük
helyette az ország ügyeit. – Külföldi útja előtt, eminenciás uram, egy ifjú bolond
volt, akinél üresfejűbbet, gerinctelenebbet és hiúbbat keresve se találnánk az egész
országban. Viszont amikor legutóbb beszéltem vele…
– Tökéletes!
– De eminenciás uram, tisztában kell lennie vele, hogy minden pontosan Bayaz
tervei szerint…
– A vén hülyével ráérünk később foglalkozni. Tanácsot kérek. – Sult válaszra sem
várva elfordult, és Maroviával kezdett suttogni. A két férfi aztán végignézett a
Nyílt Tanácson, és biccentéssel jeleztek elkötelezettjeiknek. Bayaz mindvégig
mosolygott. Egy mérnök mosolyával, akinek az új gépe először működik, mégpedig
éppen úgy, ahogy kigondolta. A Magus tekintete találkozott Gloktáéval, és
halványan felé biccentett. Glokta nem tehetett mást, mint hogy megvonta a vállát,
és a maga fogatlan grimaszával viszonozta a gesztust. Vajon eljön-e még az idő,
amikor mind azt kívánjuk, bár Brockra szavaztunk volna?
Marovia most kapkodva mondott valamit Hoffnak. A főkamarás összeráncolta a
homlokát, bólintott, aztán a küldöttek felé fordult, és intett a szószólónak, aki
nagyot koppantott a földre, hogy csendet teremtsen.
– Uraim – bődült el Hoff, miután sikerült elérni, hogy legalább többé-kevésbé
nyugalom legyen. – Egy vér szerinti örökös felbukkanása természetesen más
megvilágításba helyezi ezt a vitát! Úgy fest, a sors megajándékozott bennünket a
lehetőséggel, hogy kétségek és konfliktusok nélkül tovább vihessük az Arnault-
házat! – A sors ajándékozott meg bennünket? Magam inkább egy kevésbé pártatlan
adományozóra gondolnék. – Ezen kivételes körülmények fényében és a ház
tagjainak máris kinyilvánított támogatása folytán a Zárt Tanács úgy ítéli meg, hogy
különleges szavazásra van szükség. Egyetlen egyszer fogunk szavazni, mégpedig
arra, hogy az eleddig Jezal dan Lutharként ismert férfiút azonnali hatállyal az Unió
Nagy Királyának trónjára emeljük-e. – Nem! – üvöltötte Brock, hogy az erek
kidagadtak a nyakán. – A leghatározottabban tiltakozom! – Mintha a dagály ellen
próbált volna tiltakozni. A karok máris tömegével lendültek a magasba. Westport
városatyái, Lord Isher támogatói, a Sult és Marovia által kizsarolt, kierőszakolt
szavazatok. Glokta többet is látott, olyan tanácsnokok kezét, akiket
bizonytalannak, esetleg egyik vagy másik jelölt megingathatatlan támogatójának
gondolt. Mindenki olyan sebességgel állt át Jezal oldalára, hogy az már valamiféle
előzetes megállapodást sejtetett. Bayaz karba font kézzel dőlt hátra, és csendben
figyelte az ég felé nyújtott kezek erdejét. Máris teljesen nyilvánvaló volt, hogy a
teremnek több mint a fele igennel szavazott.
– Igen! – súgta a főlektor diadalmas mosollyal az arcán. – Igen!
Brock, Barezin vagy Haugen támogatói nem emelték fel a kezüket, csak értetlenül
nézelődtek körbe, és láthatólag halálra rémültek tőle, milyen sebesen húzott el
mellettük a világ. Milyen sebesen csúszott ki az ujjaik közül a hatalom lehetősége.
És érhetné-e szó a ház elejét? Ez a nap mindannyiunk számára tartogatott
meglepetéseket.
Lord Brock tett még egy utolsó kísérletet, és mutatóujjával a még mindig dülledt
szemmel a falnál ácsorgó Lutharra bökött. – Van rá bizonyítékuk, hogy ez az
ember itt bárkinek is a fia? Mármint ennek hazug idegennek a szaván kívül – intett
Bayaz felé. – Van rá bizonyítékunk, uraim? Bizonyítékot követelek!
Dühös mormogás támadt a padsorok között, de senkinek sem akaródzott felelni.
Másodszor fordul elő, hogy Lord Brock itt áll a tanács előtt, és bizonyítékokat
követel, csakhogy másodszor sem törődik vele senki. Végül is milyen bizonyíték
lehetne? Egy korona alakú anyajegy Luthar alfelén? A bizonyítékok unalmasak. A
bizonyítékok fárasztóak. Az emberek sokkal szívesebben fogadnak el egy egyszerű
hazugságot, mint hogy nekiálljanak kutatni a bonyolult igazság után; főleg, ha az
érdekeik úgy kívánják. És a legtöbben szívesebben látunk egy olyan királyt, akinek
nincsenek se barátai, se ellenségei, mint egy olyat, akinek mind a kettőből bőséggel
kijutott. A legtöbben inkább azt választjuk, hogy minden maradjon a régiben,
mintsem hogy megkockáztassunk egy bizonytalan jövőt.
Újabb és újabb kezek emelkedtek a levegőbe. Luthar támogatása most már olyan
méreteket öltött, hogy nem volt élő ember, aki megállíthatta volna. Mintha egy
hatalmas szikla gördülne lefelé a lejtőn. Nem mernek az útjába állni, nehogy
palacsintává lapítsa őket, úgyhogy inkább összegyűlnek mögötte, maguk is löknek
rajta egyet, és reménykednek benne, hogy felkaphatják a hátramaradó darabkákat.
Brock gyilkos indulattal az arcán fordult meg és viharzott végig a padsorok között,
hogy aztán elhagyja a termet. Valószínűleg azt remélte, hogy a Nyílt Tanács jó
néhány tagja is kiviharzik vele. De mint ma már annyiszor, ismét csalódnia kellett.
Alig egy tucatnyi hűséges követője tartott vele a Lordok Rundójából kivezető úton.
A többieknek nem ment el teljesen az eszük. Lord Isher egy hosszú pillantást váltott
Bayazzal, aztán felemelte sápadt kezét. Lord Barezin és Lord Heugen látta, ahogy
embereik túlnyomó többsége az ifjú trónkövetelő nyájába sereglik, majd
összenéztek, hátradőltek a székükön, és csendbe burkolóztak. Skald kiáltani
készült valamit, de aztán körülnézett, meggondolta magát, inkább becsukta a
száját, és megadóan emelte fel a kezét.
Senki más nem tiltakozott.
Első Jezal királyt szinte egyhangú támogatással emelték a trónra.
A csapda
A Kutyaember a fal tövében állt, felnézett, és azon gondolkodott, mit kéne tennie,
hogy az embereinek legalább halvány esélye legyen megérni a jövő hetet.
– Jó lenne, ha leszednénk róla ezt a rengeteg repkényt meg a füvet – mondta. – Így
sokkal könnyebb megmászni.
Tul felhúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy nem csak a gaz tartja
össze?
Zordon megrántott egy indát, mire egy adag száraz habarcs hullott a nyakukba.
– Talán igazad van – sóhajtott fel a Kutyaember. – Akkor vágjunk le, amennyit
lehet. Legalább a munkával hasznosan telik az idő, meg minden. Nem lenne baj, ha
egy rendes kőrakás mögé bújhatnánk, amikor Bethod elkezd nyilakat lődözni ránk.
– Az tényleg jó lenne – bólintott Tul. – Aztán meg áshatnánk itt elöl egy árkot, és
tehetnénk néhány karót az aljába, hogy nehezebb legyen közel kerülni.
– Akkor szögezzük be azt a kaput, és pakoljunk mögé egy halom követ.
– Úgy nem jutunk majd ki egykönnyen – jegyezte meg Tul.
Logen felhorkant. – Az a benyomásom, hogy nem az lesz a legégetőbb
problémánk, hogyan jutunk ki.
– Mondasz valamit – nevette el magát Crummock, aki egy füstölő pipával a
kezében billegett feléjük. – Inkább amiatt kéne aggódnunk, hogy Bethod emberei
bejutnak-e.
– Ha megfoltoznánk ezeket a falakat, mindjárt egy fokkal nyugodtabb lennék. – A
Kutyaember a fal mellett növő fákra mutatott. – Ezeket ki kell vágni, aztán fel kell
darabolni, köveket kell faragnunk meg habarcsot kevernünk, és így tovább. Meg
tudják ezt csinálni az embereid, Crummock? Vannak szerszámaitok?
Crummock pöfékelt egyet a pipájával, aztán összehúzott szemöldökkel a
Kutyaemberre nézett, és kifújta a barna füstöt. – Talán igen, de nekem egy ilyen
ember nem parancsol, mint te, Kutyaember. A hold tudja, mihez van tehetségem,
és az a gyilkolás, nem a falazás. – Zordon megforgatta a szemét.
– Akkor ki parancsolhat neked? – kérdezte Logen.
– Csakis te, Véres Kilences, és senki más. A hold szeret téged, én pedig szeretem a
holdat, és te vagy az az ember…
– Akkor szedd össze az embereidet, és kurva gyorsan álljatok neki fát vágni meg
követ faragni! Unom a szövegedet.
Crummock savanyú képpel verte ki a hamut a pipájából a falon. – Semmi
humorérzéketek nincs, fiúk, csak aggódtok itt nekem folyton. Vegyétek már észre
a napos oldalát a dolognak! A legrosszabb, ami történhet, hogy Bethod nem kerül
elő!
– A legrosszabb? – A Kutyaember a domblakók főnökére meredt. – Biztos vagy
benne? És mi lesz, ha Bethod előkerül, a pribékjei meg úgy rúgják szét a falat,
mint valami trágyadombot, és az utolsó szálig felnyársalnak bennünket?
Crummock homlokán elmélyültek a ráncok. Komoran pillantott a földre, aztán
hunyorogva az égre emelte a tekintetét. – Igaz – szólt, és széles vigyorra húzta a
száját. – Az rosszabb. Gyorsan jár az eszed, öcsém.
A Kutyaember hosszasan felsóhajtott, és végignézett a völgyön. Ha a fal nem is
volt olyan jó, mint remélték, azért a pozíciójukra egy rossz szavuk sem lehetett.
Ezen a meredek emelkedőn megtámadni egy csapat kemény férfit, akiknek nincs
vesztenivalójuk, és bőven képesek végezni az emberrel, senkinek sem tartozhatott
a kedvenc szórakozásai közé.
– Nehéz odalent összeállni – mondta Logen, mintha csak olvasna a Kutyaember
gondolataiban. Főleg, ha fentről nyílvesszők záporoznak, és nincsen hová elbújni
előlük. Én legalábbis kibírnám röhögés nélkül, ha meg kéne próbálnom. Hogyan
csináljuk majd, ha jönnek.
– Arra gondoltam, három csapatot alakíthatnánk. – A Kutyaember a torony felé
intett a fejével. – Én felmegyek oda vagy száz emberrel a legjobb íjászaink közül.
Onnan jól lehet lőni. Magasan van, és tökéletes kilátás nyílik a fal előtti részre.
– Aha – szólt Zordon.
– Talán néhány erősebb fickó egy-két követ is ledobhatna.
– Én meg tudom csinálni – biccentett Tul.
– Jól van. Aztán a válogatott embereink elhelyezkednek a falakon, és felkészülnek
a közelharcra, ha az ellenség eljut odáig. Gondolom, ezeket neked kéne vezetni,
Logen. Métely, Reszket meg Vörös Süveg lehetnek a helyetteseid.
Logen bólintott, bár nem tűnt épp elégedettnek. – Értem, legyen.
– Crummock meg felsorakozhat hátrébb a domblakókkal arra az esetre, ha
betörnének a kapun. Ha egy napnál tovább kitartunk, talán cserélhettek. A
domblakók mennek a falra, Logen a többiekkel meg hátra.
– Komoly terv egy ilyen kis embertől! – Crummock akkorát csapott a Kutyaember
vállára, hogy az majd hasra esett. – Mintha csak a hold súgta volna neked
álmodban. Fikarcnyit sem változtatnék rajta. – Húsos öklével a tenyerébe csapott.
– Imádom a jó kis rohamokat! Remélem, a déliek nem jönnek, és nekünk több
marad! Alig várom, hogy rohamozhassak!
– Jó neked – mordult föl a Kutyaember. – Kereshetünk neked egy sziklát, amiről
lerohanhatsz. – Az erős napfényben hunyorogva nézett fel még egyszer a falra,
amibe minden reményüket vetették. Nem szívesen állt volna neki, hogy
megmássza, de fele olyan magas, fele olyan vastag, és fele olyan erős sem volt,
mint szerette volna. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan az ember
szeretné, mondta volna Háromfás. Azért legalább egyetlen egyszer jó lett volna, ha
mégis így történik.
– A csapda készen áll – szólt Crummock, és vigyorogva nézett le a völgybe.
A Kutyaember bólintott. – Már csak az a kérdés, ki esik bele. Bethod vagy mi?
Logen a sötétben járkált a tüzek között. Némelyik körül pribékek itták Crummock
sörét, szívták a chaggáját, és nevettek egymás történetein. Más tüzeknél
domblakók ültek, akik durva szőrméikben, félig kifestett arcukkal és zilált hajukkal
olyanok voltak a reszkető fényben, akár a farkasok. Valaki még énekelt is. Az
erdei állatok csaholására és csivitelésére emlékeztető nyelvén felcsendülő különös
dallamok emelkedtek és süllyedtek, akár az ormok és a völgyek. Logennek el
kellett ismernie, hogy jó ideje először beszívott, ráadásul még ivott is. Minden
olyan melegnek érződött. A tüzek, az emberek, még az amúgy hűvös szél is. Ide-
oda bóklászott a sötétben, azt a tüzet keresve, amelyik körül a Kutyaember meg a
többiek ültek, de fogalma sem volt, merre keresse. Egészen elveszettnek érezte
magát.
– Hányat öltél meg, Apus? – Ez csak Crummock lánya lehetett. Logen legnagyobb
sajnálatára nem túl sok magas hangot lehetett hallani a táborban. Látta a domblakó
masszív körvonalait a sötétben, ahogy három gyereke körülötte ült, készenlétben
tartva a túlméretezett fegyvereket.
– Ó, egy rakásnyit megöltem közülük, Isren. – Crummock mély hangja egyre
erőteljesebben dörgött Logen fülében, ahogy közeledett feléjük. – Nem is
emlékszem mindre. Apátok talán nem a legokosabb ember a világon, de
keményen elbánik az ellenségeivel. Kőkeményen. Nemsokára a saját szemetekkel
láthatjátok, milyen igazat beszélek, amikor Bethod és a seggnyalói itt kopogtatnak
majd a kapuban. – Felnézett, és meglátta a sötétben közelítő Logent. – Esküszöm
nektek, és nem kétlem, hogy Bethod is velem esküdne, hogy egész Északföldön
egyetlen gazember van, aki tökösebb, vérszomjasabb és keményebb, mint apátok.
– És ki az? – kérdezte a fiú, akinél a pajzs volt. Logennek az életkedve is elment,
ahogy Crummock felemelte vaskos karját, és rábökött.
– Nos, ő az ott. A Véres Kilences.
A lány Logenre meredt. – Ez egy senki. Simán kicsinálnád, Apus.
– A holtakra mondom, én aztán biztosan nem! Ne is mondj ilyet lányom, mert
ijedtemben akkora tócsát hugyozok magam alá, hogy belefulladsz.
– Nem nézek ki belőle sokat.
– És ez a lecke mindhármótoknak. Ha nem nézni ki belőled sokat, ha nem beszélsz
sokat, ha nem mutatod magadat soknak, már el is indultál az úton, hogy igazán
veszélyes ember lehessen belőled, igaz, Kilencujjú? Aztán ha kitör belőled az
ördög, hát kétszer akkorát csodálkozik a szerencsétlen nyomoronc, aki ráfarag. A
meglepetés, kis szépségeim, a támadás gyorsasága és a szánalom hiánya. Ezek a
tulajdonságok teszik a gyilkost. A méret, az erő meg a nagy hang sem jönnek
rosszul, ha arra kerül a sor, de ezek mit sem számítanak a gyilkos, rettenetes,
könyörtelen sebességhez képest, igaz, Véres Kilences?
Kemény lecke volt ez a gyerekeknek, de Logen apja már fiatal korában
megtanította neki, és ő egy pillanatra sem felejtette el az évek során. – Sajnálatos
tény, de aki először üt, általában az üt utoljára is.
– Úgy is van! – kiáltotta Crummock, és nagyot csapott vastag combjára. – Jól
mondja! De ez nagyszerű dolog, semmi sajnálatos nincs benne. Emlékeztek még az
öreg Wilumra, ugye, gyermekeim?
– A villám csapott bele! – kiáltotta a pajzsos fiú. – Egy viharban a Felföldön!
– Éppen így történt! Az egyik pillanatban ott állt, aztán valami akkorát csattant,
mintha a világ omlott volna össze, és akkorát villant, mintha a napba néztünk
volna, benne pedig annyi élet maradt, mint a csizmámban.
– Égett a lába! – nevetett fel a lány.
– De égett ám, Isern. Láttad, milyen gyorsan halt meg, és milyen kevés könyörület
volt a villámban. Nos… – pillantott Crummock Logenre –, így jár, aki keresztbe
tesz ennek az embernek. Az egyik pillanatban beszólsz neki, és a következőben?
– Olyan hangosan csapta össze a tenyerét, hogy a három gyerek kis híján felugrott
a helyéről. – Már vissza is küldött a sárba. Gyorsabban, mint ahogy az ég megölte
Wilumot, és semmivel sem könyörületesebben. Az életetek egy szalmaszálon függ,
amíg két lépésnél közelebb vagytok ehhez gazemberhez, akiből pedig nem nézni ki
semmit. Igaz, Véres Kilences?
– Hát… – Logen nem igazán élvezte az előadást.
– Hány embert öltél meg akkor? – kiáltott rá a lány, és felszegte az állát.
Crummock felnevetett, és beletúrt Isern hajába. – Olyan sokáig el sem lehet
számolni, drágaságom. Ő a gyilkosok királya! Nincs nála halálosabb férfi sehol a
hold alatt.
– És akkor mi van a Félelmetessel? – kérdezte a dárdás fiú.
– Óóóóóó! – búgta Crummock fülig érő mosollyal. – Ő nem ember, Scofen. Ő
valami más. Azért kíváncsi lennék, mi történne, ha a Félelmetes Fenris meg a
Véres Kilences rászánnák magukat, hogy végeznek egymással. – Összedörzsölte a
tenyerét. – Na azt szívesen megnézném magamnak! Olyasvalami lenne, amire
szívesen sütne le a hold. – Felnézett az égre, és Logen követte a tekintetét. A nagy
feketeségben, fehéren, akár a frissen gyújtott tűz, ott ragyogott a hold hatalmas
korongja.
Rémes vénemberek
Glokta az étkezőjében ült, az asztal lapját bámulta, és egyik kezével sajgó combját
dörzsölte. Másik keze szórakozottan játszadozott a fekete bőrtokon szétszórt,
vagyont érő gyémántokkal.
Miért csinálom ezt? Miért maradok itt, miért teszem fel a kérdéseimet? A következő
dagállyal eltűnhetnék, és semmivel se lenne rosszabb nekem. Talán bejárhatnám
Styria mesés városait. Körbehajózhatnám az Ezer-szigetet. Végül kiköthetnék a
távoli Thondban vagy a messzi Suljukban, hogy hátralévő, fájdalmas napjaimat
békességben éljem le, olyan emberek között, akik egyetlen szavamat sem értik.
Milyen lenne, ha senkit nem bántanék többé? Ha nem tartanék titkokat? Ha többé
nem érdekelne jobban az ártatlanság vagy a bűn, az igazság vagy a hazugság, mint
ezek az apró kődarabok itt?
Az ékkövek ragyogtak a gyertyafényben, halk koccanással ütődtek össze újra meg
újra, és finoman csiklandozták Glokta ujjait, ahogy előbb erre, aztán arra görgette
őket. Őeminenciája viszont telesírná a zsebkendőjét, ha hirtelen felszívódnék. És
úgy sejtem, ugyanezt tennék a Valint és Balk pénzintézetnél is. És hol lennék én
biztonságban a Világ Körén belül ilyen nagy hatalmú emberek könnyeitől? És
miért menekülnék el egyáltalán? Hogy egész nap a rokkant seggemen üljek, és
várjam a gyilkosaimat? Hogy egy ágyon feküdhessek fájdalmak között, és azon
elmélkedhessek, mennyi mindent vesztettem?
Komoran pillantott le a gyémántokra: tiszták, kemények és gyönyörűek voltak.
Rég meghoztam a döntésemet. Amikor elfogadtam a Valint és Balk pénzét. Amikor
megcsókoltam a hivatali gyűrűt. Sőt, azelőtt, hogy a császár börtönébe vetettek
volna, még amikor odalovagoltam ahhoz a hídhoz abban a szent hitben, hogy
csakis a nagyszerű Sand dan Glokta mentheti meg a világot…
Tompa kopogás visszhangzott a szobában, mire Glokta felkapta a fejét, és még
fogatlan szája is tátva maradt. Feltéve, hogy nem a főlektor az…
– Nyissák ki őeminenciája nevében!
Glokta vágott egy grimaszt, ahogy feltápászkodott a székéből, és a hátába beleállt a
görcs. Gyorsan egy kupacba húzta össze a felbecsülhetetlen értékű, ragyogó
köveket. A homlokát egy szemvillanás alatt kiverte az izzadság.
Mi lenne, ha a főlektor felfedezné az én kis kincseimet? Magában kuncogva
ragadta meg a bőrtokot. Akartam említeni, tényleg akartam, de sosem tűnt
alkalmasnak az időpont. Végül is apróság, egy királyért kérhetnek talán ennyi
váltságdíjat. Ujjai megremegtek, és a nagy kapkodásban meglökte az egyik követ,
mire az éles koppanással hullott a földre.
Megint dörömböltek, ezúttal hangosabban; még a nehéz zár is beleremegett az
ajtón. – Nyissák ki!
– Jövök már! – Glokta összeszedte minden erejét, nyöszörögve négykézlábra
ereszkedett, és égő nyakkal tapogatózni kezdett a padlón. Nemsokára észre is vette
a tűz fényében csillogó lapos zöld követ a deszkákon.
Megvagy, bitang! Glokta felkapta a követ, az asztal sarkába kapaszkodva talpra
kászálódott, majd összehajtogatta a tokot. Nincs már idő eldugni. Az inge alá
süllyesztette hát, egészen mélyre, a nadrágszíja mögé, aztán megragadta a botját, és
bicegve indult az ajtó felé. Menet közben megtörölte verejtékező arcát,
megigazította a ruháit, és igyekezett a lehető legkevésbé ziláltnak mutatni magát.
– Jövök már! Egyáltalán nem kell…
Négy megtermett praktikális rontott a szobába, hogy szinte fellökték. Mögöttük,
odakint a folyosón állt őeminenciája, a vészjóslón mosolygó főlektor még két
tagbaszakadt praktikális társaságában. Meglepő napszak egy ilyen örömteli
látogatáshoz. Glokta hallotta, ahogy a négy férfi végigcsörtet a szállásán, feltépi
az ajtókat és kinyitja a szekrényeket. Velem ne is törődjenek, uraim, csak érezzék
otthon magukat. A praktikálisok nemsokára visszatértek.
– Üres – közölte az egyik a maszkja mögül.
– Aha – bólintott Sult, majd átlépett a küszöbön, és megvetően körülnézett. A jelek
szerint az új lakosztályom sem tesz rá jobb benyomást, mint az előző. A hat
praktikális karba tett kézzel és szúrós tekintettel foglalta el a helyét körben Glokta
étkezőjének falai mentén. Ennyi megtermett férfi kéne hozzá, hogy szemmel tartson
egyetlen apró kriplit?
Sult cipője kopogott a padlón, ahogy fel-alá járkált, a szeme kidülledt, arca dühös
grimaszra torzult. Nem kell hozzá éppen mesteri emberismerőnek lenni, hogy
valaki lássa rajta az elégedetlenséget. Talán valamelyik ocsmány titkomra derült
fény? Esetleg a tudomására jutott, hogy néhanapján nem teljesítettem a
parancsait? Glokta érezte, ahogy görbe gerincén izzadtságcseppek gördülnek
végig. Talán az, hogy nem végeztem ki Eider magisztert? Vagy hogy megegyeztünk
Vitari praktikálissal, és nem árultuk el neki a teljes igazságot? A bőrerszény sarka
az oldalába mélyedt, ahogy óvatosan mozdított egyet a csípőjén. Vagy az a
jelentéktelen eset, amikor egy igencsak gyanús pénzintézet jóvoltából komoly
vagyonhoz jutottam?
Glokta akaratlanul is elképzelte magának, ahogy a bőrerszény kettéhasad az öve
mögött, és ékkövek felbecsülhetetlen értékű kavalkádja gördül elő a
nadrágszárából a főlektor és a praktikálisai döbbent tekintetétől kísérve. Vajon
hogyan próbálnám meg kimagyarázni magam? A gondolatra el kellett nyomnia a
feltörő kuncogását.
– Az a kurva Bayaz! – vicsorodott el Sult, és ökölbe szorította fehér kesztyűs
kezét.
Glokta megkönnyebbült egy egészen vékony hajszálnyit. Ezek szerint nem velem
van a baj. Legalábbis egyelőre nem. – Bayaz?
– Az a hazug gazember, az a vigyorgó imposztor, az a vén sarlatán! Ellopta a Zárt
Tanácsot! – Tolvaj, fogják meg! – Úgy intézte, hogy most az a féreg Luthar diktál
nekünk! Maga meg még azt mondta, ez az alak segy gerinctelen senki! – Azt
mondtam, egy gerinctelen senki volt, te meg csesztél odafigyelni rám. – Kiderült,
hogy ennek átkozott kutyulinak fogai is vannak, és nem fél használni őket,
ráadásul az Első kurva Mágus tartja a pórázát! Röhög rajtunk! Rajtam röhög!
Rajtam! – ordította Sult, és ujjával a saját mellkasára bökött.
– De…
– A francba a kifogásaival, Glokta! Lassan belefulladok a nyamvadt kifogások
tengerébe, amikor válaszokra van szükségem! Megoldásokra van szükségem! Arra
van szükségem, hogy többet tudjak meg erről a hazug gazemberről!
Akkor talán ez tetszeni fog. – Ami azt illeti, vettem a bátorságot, és lépéseket
tettem az ügy érdekében.
– Miféle lépéseket?
– Sikerült elfognom a navigátorát – közölte Glokta, és megengedett magának egy
alig észrevehető mosolyt.
– A navigátort? – Sult nem adta jelét elégedettségnek. – És mit tudott meg attól a
délibábos idiótától?
Glokta csak egy pillanatnyi szünet után válaszolt. – Hogy tett egy utazást az
Óbirodalmon keresztül a Világ peremére Bayazzal és az újdonsült királyunkkal
együtt, mielőtt Jezalt megkoronázták volna. – Nehezen találta a szavakat,
amelyekről úgy gondolta, beleillenek Sult világába, ahol a logika, a ráció és a
minden igényt kielégítő magyarázat volt az úr. – Azt mondja, egy tárgyat
kerestek… Egy relikviát a Régi Időkből…
– Relikviát? – kérdezte Sult egyre mélyülő ráncokkal a homlokán. – Régi Idők?
Glokta nyelt egyet. – Így van. De nem találták meg…
– Tehát most már tudunk egyvalamit abból az ezer dologból, amit Bayaz nem
csinált. Ha! – Sult dühösen csapott a levegőbe. – Ez egy senki, és a semminél is
kevesebbet mondott magának! Ezek legendák meg sületlenségek.
– Természetesen, eminenciás uram – mormogta Glokta. Egyeseknek semmi sem
elég jó.
Sult mogorván pillantott az ablak alatt álló játéktáblára; fehér kesztyűs keze úgy
lebegett a figurák fölött, mintha lépéshez készülődne. – Már nem is tudom számon
tartani, hányszor okozott nekem csalódást, de kap még egy utolsó esélyt. Kutasson
még egy sort ez után az Első Mágus után. Keresse meg a gyengéit, találjon valami
fegyvert, amit felhasználhatunk ellene. Ez az ember egy kórság, amit ki kell
égetnünk. – Dühösen meglökte az egyik fehér bábut. – El akarom pusztítani! Ki
akarom csinálni! A Kérdések Házában akarom látni, láncra verve.
Glokta nyelt egyet. – Eminenciás uram, Bayaz bezárkózott a palotába, ahol nem
érhetem el… A protezsáltja az új királyunk… – Köszönhetően részben a saját
erőfeszítéseinknek. Glokta kis híján elfintorodott, de kénytelen volt megkérdezni. –
Hogyan csináljam?
– Hogyan? – ordította el magát Sult. – Hogy hogyan, maga nyomorék féreg? – Egy
ingerült mozdulattal lesöpörte a táblát, mire a figurák szerteszét szóródtak a
padlón. Na vajon kinek kell majd lehajolni értük? Mintha csak a főlektor hangjára
reagáltak volna, a hat praktikális ellépett a faltól, és fenyegetően megindult a szoba
közepe felé. – Ha minden részletkérdéssel magam óhajtanék foglalkozni, akkor
nem igényelném a maga hasztalan szolgálatait! Fogja magát, és tegye a dolgát,
maga torz takony!
– Eminenciás uram nagyon jó hozzám – dünnyögte Glokta, és alázatosan leszegte a
fejét. De még a legalázatosabb kutyának is meg kell vakarni néha a füle tövét,
különben előbb-utóbb a gazdája torkának ugrik…
– És nézzen utána a történetének is, ha már egyszer úgyis ezzel foglalkozik.
– A történetének, eminenciás uram?
– Ennek a mesének Carmee dan Rothról. – Sult még keskenyebbre húzta össze a
szemét, és mély árkok jelentek meg az orrnyergén. – Ha nincs nálunk a póráz,
akkor el kell altatnunk a kutyát, érti?
Glokta szemhéja rángatózni kezdett, hiába próbálta kordában tartani. Megtaláljuk a
módját, hogyan vessünk rövid úton véget Jezal király uralkodásának. Veszélyes
feladat. Ha az Unió egy hajó, akkor azt kell mondjam, csak nemrég került ki a
viharból, és csúnyán meg van dőlve. Egy kapitányt elvesztettünk. Ha most leváltjuk
a következőt, akár darabjaira is hullhat az egész hajótörzs, akkor pedig
mindannyian mély, fagyos és ismeretlen vízben fogunk evickélni. Polgárháború,
valaki? Glokta komoran nézett végig a padló szerteszét gurult figurákon. De
őeminenciája utasítást adott. Hogy is mondta Shickel? Ha parancsot kapok a
gazdámtól, a legjobb tudásom szerint igyekszem teljesíteni. Még ha sötét feladatról
is van szó. És vagyunk néhányan, akiket csak sötét feladatokkal lehet megbízni…
– Carmee dan Roth meg a fattya. Megtudom róluk az igazságot, eminenciás uram,
számíthat rám.
Sult tekintetében még mélyebb megvetés ült, mint eddig. – Bár úgy lenne!
Ahhoz képest, hogy estére járt az idő, a Kérdések Házában nagy volt a zsivaj.
Glokta mégsem látott senkit, ahogy végigbicegett a folyosón, csökevényes
fogsorával az ajkába harapva, izzadságtól csúszós kezével a botját szorongatva.
Nem látott senkit, de mindenkit hallott.
Hangok szivárogtak elő a vasalt ajtók mögül. Mély és követelőző hangok. Ezek
tették fel a kérdéseket. Magas és kétségbeesett hangok. Ezek visították a
válaszokat. A súlyos csöndbe időről időre egy sikoly, egy hörgés vagy egy
fájdalmas bömbölés hasított bele. Ezeket aligha kell megmagyarázni. Severard a
piszkos falnak támaszkodva várta a felé sántikáló Gloktát, és egyik lábát a falnak
támasztva fütyörészett a maszkja mögött.
– Mi ez az egész? – kérdezte Glokta.
– Lord Brock néhány embere leitta magát, és balhét csapott. Ötvenen közülük elég
nagy zűrzavart okoztak a Négy Saroknál. Jogokról nyöszörögtek valamit, meg
nyafogtak, hogy becsapták az embereket, és azt magyarázták, hogy Brockot kellett
volna megkoronázni. Ők azt állítják, tüntetés volt. Szerintünk felségárulás.
– Felségárulás, mi? – Ennek aztán hírhedten rugalmas a definíciója. – Válassz ki
közülük néhány szószólót, és írasd alá velük a papírokat. Angland ismét az Unió
kezén van. Ideje, hogy elkezdjük feltölteni árulókkal.
– Már hozzá is láttak. Van még valami?
– Ó, persze. – Késekkel zsonglőrködünk. Egy lefelé hullik, kettő felfelé szál. Mindig
több penge forog a levegőben, és az összesnek halálos a pengéje. – Nemrég
meglátogatott őeminenciája. Nem időzött hosszasan, de az én ízlésemnek ennyi is
sok volt.
– Munkát kapunk tőle?
– Semmi olyasmit, amiből meggazdagodhatnál, ha ilyesmiben reménykedsz.
– Mindig reménykedem. Nyugodtan rám lehet sütni, hogy optimista vagyok.
– Mázli. – Én inkább az ellenkezőjére vagyok hajlamos. Glokta mély lélegzetet
vett, aztán lassan fújta ki a levegőt. – Ez Első Mágusról meg a díszes társaságáról
van szó.
– Megint?
– Őeminenciája információkat akar.
– Viszont ez a Bayaz mintha igencsak össze lenne melegedve az új királyunkkal.
Glokta felhúzta a szemöldökét, ahogy egy elfojtott fájdalomkiáltás visszhangzott
végig a folyosón. Összemelegedve? Inkább olyan, mintha személyesen formázta
volna agyagból. – Ezért kell rajta tartanunk a szemünket, Severard praktikális. A
saját biztonsága érdekében. A nagy hatalmú embereknek nagy hatalmú ellenségeik
is vannak, nem csak nagy hatalmú barátaik.
– Gondolja, hogy a navigátor tud még valamit?
– Semmi olyasmit, ami a hasznunkra válhat.
– Kár. Kezdtem megszokni a kis bitangot. A minap zseniális történetet mesélt egy
óriási halról.
Glokta megszívta üres ínyét. – Egyelőre tartsd csak ott, ahol van. Talán Frost
praktikális értékelni fogja a történeteit. – Neki megvan hozzá a humorérzéke.
– Ha a navigátornak már nem vesszük hasznát, kit szorongathatunk meg?
Tényleg, kit? Kilencujjú elment. Bayaz bevette magát a palotába, az inasa pedig
szinte soha nem hagyja el az oldalát. A férfihoz, akit egykor Jezal dan Lutharként
ismertünk, valljuk be, többé nem férhetünk hozzá… – Mi a helyzet azzal a nővel?
Severard felkapta a fejét. – Mi, azzal a barna ribanccal?
– Még a városban van, ugye?
– Amennyire tudom.
– Kövesd, és próbálj meg rájönni, mit keres itt.
A praktikális elbizonytalanodott. – Muszáj?
– Mi az? Félsz?
Severard felemelte a maszkját, és megvakarta alatta az állát. – Hát eszembe jut
néhány ember, akiket szívesebben követnék.
– Sűrűn előfordul az életben, hogy olyasmit kell tennünk, amihez semmi kedvünk.
– Glokta körülnézett, és meggyőződött róla, hogy senki nincs rajtuk kívül a
folyosón. – Fel kell tennünk néhány kérdést Carmee dan Rothtal, jelenlegi
királyunk állítólagos édesanyjával kapcsolatban is.
– Miféle kérdéseket?
Glokta közelebb hajolt Severardhoz, hogy a fülébe suttoghasson. – Például, hogy
tényleg terhes volt-e a halála előtt? Ha igen, akkor a terhességéből született
gyermek tényleg Guslav király rakoncátlan ágyékának gyümölcse-e? Az a
gyermek ugyanaz az ember-e, aki most a trónon ül? Tudod te, miféle kérdésekről
beszélek. – Olyan kérdésekről, amelyek komoly bajba sodorhatnak bennünket.
Olyan kérdésekről, amelyeket egyesek felségárulásként értelmezhetnek.
Végeredményben a felségárulásnak hírhedten rugalmas a definíciója.
Severard maszkja éppen olyan volt, mint mindig, a szeméből azonban sütött az
aggodalom. – Biztos benne, hogy ebbe nekünk bele kell avatkoznunk?
– Miért nem inkább a főlektort kérdezed, hogy ő biztos-e benne? Nekem elég
határozottnak tűnt. Frost majd segít, ha gondjaid akadnak.
– De… mit keresünk? Hogyan fogjuk….
– Hogyan? – fintorodott el Glokta. – Ha minden részletkérdéssel magam óhajtanék
foglalkozni, akkor nem igényelném a szolgálataidat! Fogd magad, és tedd a
dolgod!
Amikor Glokta még fiatal volt, jóképű, és fürge, amikor mindenki őt csodálta vagy
irigyelte, és fényes jövő állt előtte, nem kevés időt töltött Adua csapszékeiben. Bár
még a legsötétebb hangulatomban is képtelen vagyok felidézni azokat az időket.
Ahogy most ott bicegett a vendégek között, cseppet sem érezte úgy, hogy kilógna
közülük. Itt a nyomorékok voltak többségben, és Gloktának több foga volt az
átlagnál. Szinte mindenkin rút sebhelyek vagy súlyos sebesülések nyomai
éktelenkedtek, vagy legalább olyan fekélyek meg bibircsókok, hogy egy varangy is
belepirult volna. Akadtak itt férfiak, akiknek az arca olyan ráncos volt, mint a bőr
egy tányér zabkása tetején. Férfiak, akik jobban reszkettek, mint a nyárfalevél a
szélviharban, és egyhetes vizelet szagától bűzlöttek. Férfiak, aki úgy néztek ki,
mint akik képesek átvágni egy gyerek torkát, csak hogy formában maradjanak. Egy
részeg kurva úgy támasztotta a falat, hogy azzal a legkiéhezettebb tengerészt sem
csigázta volna fel. Ugyanúgy savanyú sörtől és reménytelenségtől, savanyú
izzadságtól és korai haláltól bűzlik minden, mint a legcsúnyább kilengéseim
helyszínein annak idején. Csak sokkal erősebben.
A bűzlő terem egyik végében néhány fülkét alakítottak ki; a boltívek alatti
nyomorúságos árnyékban még nyomorúságosabb részegek hemzsegtek. És vajon
kivel lehet összefutni egy ilyen helyen? Glokta csoszogva állt meg az utolsó fülke
előtt.
– Nicsak, nicsak! Nem hittem volna, hogy életben látom még valaha.
Ha ez egyáltalán lehetséges, Nicomo Cosca még rosszabbul festett, mint amikor
Glokta először találkozott vele. A nyálkás falnak támaszkodott, a keze lógott, a feje
oldalra billent, és még a szemét is alig nyitotta ki, úgy figyelte, ahogy Glokta
fájdalmas grimasszal leereszkedik a szemközti székre. A bőre egészen sápadt volt
az egyetlen ócska gyertya fényében, a szeme alatt sötét táskák nőttek, himlőhelyes
arcán árnyékok cikáztak. A ragyás sebhely a nyakán még vörösebb lett, és úgy
terjedt tovább az állkapcsa felé, akár a repkény egy romos várfalon. Már csak egy
kicsit kell strapálnia magát, és éppen olyan betegesnek fog látszani, mint én.
– Glokta elöljáró! – szólalt meg Cosca. Hangja durva volt, akár egy fa kérge. –
Örömmel látom, hogy megkapta az üzenetemet. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy
sikerült kibabrálni a sorssal, és felújíthatjuk ismeretségünket. Ezek szerint a
főnökei nem vágták el a torkát a délen tett erőfeszítései jutalmául.
– Engem is éppúgy meglepett, mint magát, de nem. – Bár még könnyedén
megtörténhet. – Milyen volt Dagoskában, miután eljöttem?
A styriai felfújta az arcát. – Dagoskában óriási volt a felfordulás, köszönöm
kérdését. Sokan meghaltak. Sokakat elvittek rabszolgának. De hát ez történik,
amikor a gurkhuliak beállítanak vacsorára, igaz? Jó emberek értek rossz véget, és a
rossz emberek sem jártak sokkal jobban. Senki sem járt jól. A barátja, Vissbruck
tábornok sem.
– Úgy hallottam, elvágta a saját torkát. – Amit a nagyközönség hangos
tetszésnyilvánítással fogadott. – Maga hogyan menekült el?
Cosca szája felfelé görbült, mintha szívesen elmosolyodott volna, csak nem maradt
volna hozzá ereje. – Cselédlánynak álcáztam magam, és széttettem a lábam, akinek
kellett.
– Zseniális. – De sokkal valószínűbb, hogy te nyitottad ki a kaput a gurkhuliaknak,
a szabadságodért cserébe. Kíváncsi vagyok, én is ugyanezt tettem volna-e a
helyedben. Valószínűleg. – És szerencsés fejlemény mindkettőnk számára.
– Azt mondják, a szerencse olyan, mint a nők. Mindig ahhoz vonzódik, aki a
legkevésbé méltó rá.
– Talán így van. – Bár úgy fest, nekem sem szerencsém nincs, sem méltó nem
vagyok. – Az feltétlen szerencse, hogy éppen most bukkant fel Aduában. A
dolgok… ingatagok.
Golkta cincogó hangot hallott, majd egy nagy patkány rohant elő a széke alól, és
állt meg a lába előtt. Cosca lustán piszkos zekéjének zsebébe süllyesztette a kezét.
Amikor megint előrántotta, egy kés volt benne, ami aztán fürgén villant át a
levegőn, és remegve állt bele a padló deszkáiba jó egylépésnyire a célponttól. A
patkány még egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha csak a megvetését akarná
kimutatni, aztán elszaporázott az asztal- és széklábak meg a vendégek kopott
csizmái között.
Cosca megszívta a fogát, majd kikecmergett az asztal mögül, hogy visszaszerezze
a fegyverét. – Tudja, régen mesterien bántam a dobókéssel.
– Nekem meg minden szavamon gyönyörű nők csüngtek – szívta meg üres ínyét
Glokta is. – Változnak az idők.
– Magam is úgy hallottam. Folyton változnak. Új uralkodók, új problémák. A
problémák pedig munkát jelentenek a magamfajtának.
– Könnyen előfordulhat, hogy magam is igénybe fogom venni a szolgálatait a
közeljövőben.
– Nem mondom, hogy vissza fogom utasítani. – Cosca megbillentette a kezében
tartott üveget, és beledugta a nyelvét a nyakába, hogy az utolsó cseppeket is
kinyalhassa belőle. – Az erszényem olyan üres, mint egy kiszáradt kút. Ami azt
illeti, olyan üres, hogy nincs is erszényem.
Ebben legalább tudok segíteni. Glokta körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, aztán
átlökött valamit a durva asztallapon, ami pattant egyet, fordult kettőt, aztán megállt
Cosca előtt. A zsoldos két ujja közé fogta, a gyertya lángjához emelte, és alaposan
megnézte magának véreres szemével. – Gyémántnak tűnik.
– Tekintse ezt foglalónak! Nyilván talál néhány magához hasonló embert, akik
segíthetnek. Megbízható embereket, akiknek nem jár el a szájuk, és nem
kérdezősködnek. Néhány jó embert, akik a hasznunkra lehetnek.
– Mármint néhány rossz embert?
Glokta kivillantotta hiányos fogsorát. – Nos, gondolom, ez attól függ, hogy az
ember a munkaadójuk vagy az áldozatuk-e éppen.
– Valóban így lehet. – Cosca a padló egyenetlen deszkáira ejtette az üres üveget. –
És milyen munkáról volna szó, elöljáró?
– Egyelőre csak várjon, és igyekezzen disztingválni. – Glokta kihajolt a fülkéből,
és csettintett a mogorva felszolgálólánynak. – Még egy üveggel abból, amit a
barátom iszik!
– És aztán?
– Biztosan találok magának valami tennivalót. – Glokta előrébb csúszott a székén,
hogy suttogva folytathassa. – Maradjon köztünk, de azt hallottam, hogy jönnek a
gurkhuliak.
Cosca elhúzta a száját. – Már megint? Nem maradhatnánk ki ebből? Ezek a
rohadékok nem tartják be a szabályokat. Isten, küldetéstudat meg hit. –
Összerázkódott. – Ideges leszek, ha csak rájuk gondolok.
– Mindenesetre akárki is dörömböl a kapun, garantáltan tudok szervezni egy hősies
csapatot, akik dacolva az esélyekkel, nem remélve segítséget senkitől, ellenállnak.
– Végtére is ellenségem van dögivel.
A zsoldos szeme felcsillant, ahogy a lány lecsapott elé egy tele üveget a görbe
asztallapra. – Á, veszett ügyek. A kedvenceim.
A parancsnok
Egy órával később a sátor üres volt. West egyedül ült Burr íróasztalánál, és
idegesen rendezgette a tollat, a tintát, a papírokat, legfőképpen pedig a hosszú
levelet, amit éppen most pecsételt le egy darab vörös viasszal. Összehúzott
szemöldökkel nézett le rá, aztán a kiszögezett térképekre tévedt a tekintete, majd
vissza a karcos bőrön nyugvó kezére, és megpróbálta megérteni, mi a csuda történt.
Amennyire meg tudta állapítani, kinevezték az Unió egyik legmagasabb
pozíciójába. West tábornagy lett belőle. Talán Bethodot nem számítva ő volt a
leghatalmasabb ember a Kerek-tengernek ezen a partján. Poulder és Kroy
kénytelen lesz uramnak szólítani. A Zárt Tanács tagja lett. Ő! Collem West! Egy
közember, akit megvetettek, piszkáltak és lenéztek egész életében. Hogyan
történhetett? Nem az érdemeit vették figyelembe, annyi biztos. Nem is azt nézték,
hogy mit tett, vagy mit nem tett meg. Talán csak a véletlen hozta így. Egy
véletlenszerű barátság valakivel, akit tulajdonképpen nem is kedvelt különösebben,
és akitől biztosan nem várta, hogy valaha is szívességet tesz neki. Valakivel, aki a
sors különös fintora folytán, amit csakis csodának lehetett tekintetni, egyszerre az
Unió trónjára került.
Hitetlenkedő nevetése nem tartott sokáig. Határozottan kellemetlen kép jelent meg
lelki szemei előtt. Ladisla herceg, amint betört fejjel, félmeztelenül és temetetlenül
hever valahol a vadonban. West nyelt egyet. Ha ő nincs, most Ladisla lenne a
király, ő pedig a latrinákat pucolná, nem pedig a hadsereg parancsnokságát
készülne átvenni. Kezdett fájni a feje, és remegő kézzel dörzsölte meg a
halántékát. Ha belegondolt, végül is fontos szerepet játszott a saját előmenetelében.
A sátorponyva megmozdult, és Pike lépett be rajta, széles mosollyal tönkretett
arcán. – Kroy tábornok van itt.
– Hadd izzadjon még egy percig! – Csakhogy West volt az, aki izzadt.
Összedörzsölte nyirkos tenyerét, megigazította a zubbonyát, aminek az imént vágta
le a válláról az ezredesi rangjelzést. Nyugalmat és magabiztosságot kell mutatnia,
éppen ahogy Burr tábornagytól látta mindig. Éppen ahogy Varuz tábornagytól látta
mindig Gurkhul száraz pusztaságaiban. Addig kellett megzaboláznia Kroyt és
Pouldert, amíg lehetősége volt rá. Ha most nem teszi meg, örökké az ő kezükben
lesz a sorsa. Egy darab hús lesz, amit két veszett kutya szaggat. Kelletlenül felvette
a levelet, és átnyújtotta Pike-nak.
– Nem köthetnék fel egyszerűen mind a kettőt? – kérdezte a fegyenc, miután
átvette az írást.
– Bár megtehetnénk. Csakhogy akármennyi baj is van velük, nem nélkülözhetjük
őket. Új a király, és új tábornagyot neveztek ki, ráadásul egyikről sem hallott
nagyjából-egészéből senki azelőtt. A katonáknak ismerős parancsnokokra van
szükségük. – Vett egy mély levegőt az orrán keresztül, és felfújta a mellkasát.
Mindenkinek megvolt a feladata, ez minden. A levegő sziszegő hangot adva
áramlott ki a tüdejéből. – Vezesse be Kroy tábornokot.
– Igen, uram! – Pike félrehúzta a ponyvát, és kiordított. – Kroy tábornok!
Kroy tábornok a gallérjánál arany levelekkel hímzett zubbonyát úgy
kikeményítették, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan tud egyáltalán mozogni
benne. Most feszes vigyázzba vágta magát, és tekintetét a középtávolba szegezte.
Szalutálása makulátlan volt, minden testrésze pontosan az előírt pozícióba meredt,
valahogy mégis sikerült félreérthetetlenül kimutatnia megvetését és csalódottságát.
– Szeretnék elsőnek gratulálni, tábornagy úr – szólt reszelős hangon.
– Köszönöm, tábornok úr. Nemes gesztus.
– Figyelemreméltó előléptetés egy ilyen fiatal és tapasztalatlan…
– Hivatásos katona vagyok tucatnyi éve, és két háború számos csatájában
harcoltam. A jelek szerint őfelsége a király kellőképpen tapasztaltnak talált.
Kroy megköszörülte a torkát. – Természetesen, tábornagy úr. Mindazonáltal még
sosem parancsolt komolyabb seregnek. Véleményem szerint bölcsen tenné, ha
kikérné egy tapasztaltabb ember tanácsát.
– Teljes mértékben egyetértek önnel.
Kroy egy árnyalatnyit feljebb vonta a szemöldökét. – Örömmel hallom.
– És ez az ember természetesen nem lehet más, csakis Poulder tábornok. – Kroy
becsületére legyen mondva, arcizma sem rándult. Csak az orrából tört elő
szuszogva a levegő, ezen kívül nem mutatta más jelét kétségtelenül határtalan
csüggedtségének. Már akkor is rosszul érezte magát, amikor a sátorba lépett, most
pedig határozottan megrogyott. Ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy West tövig
döfje bele a pengét. – Mindig nagyra tartottam azt, ahogyan Poulder tábornok
tekint a katonáskodásra. Lendületes. Életerős. Ahogy én látom, ő éppen olyan,
amilyennek egy tisztnek lennie kell.
– Ahogy mondja – szűrte a szavakat Kroy összeszorított fogai közül.
– Számos kérdésben kikérem a tanácsát. Egyetlen fontos dologban tért el a
véleményünk.
– Valóban?
– Az ön dolgában, Kroy tábornok. – Kroy arca egy tollafosztott csirke színét vette
fel, és a megvetés helyét máris határozott rémület vette át. – Poulder azon a
véleményen volt, hogy azonnal meg kéne szabadulnunk öntől. Én arra szavaztam,
hogy adjunk önnek még egy esélyt. Pike őrmester?
– Uram. – Az egykori fegyenc diszkréten közelebb lépett, és átnyújtotta a levelet.
West elvette tőle, és felmutatta a tábornoknak.
– Ez itt egy levél a királynak. Az elején emlékeztetem azokra az időkre, amikor
együtt szolgáltunk Aduában. Aztán részletesen kifejtem az indokaimat, miért kell
önt azonnal megfosztani a rangjától. Ön megingathatatlanul makacs, Kroy
tábornok. Csakis magának akarja a dicsőséget. Végtelenül rugalmatlan.
Rendszeresen függelemsértést követ el, amikor nem hajlandó együttműködni más
tisztekkel. – Ha Kroy arca lehetett még sápadtabb és feszültebb, hát most az lett,
ahogy az összehajtogatott papírra meredt. – Őszintén remélem, hogy sosem kell
elküldenem. Csakhogy megteszem, ha legapróbb dologgal is provokál engem vagy
Poulder tábornokot. Megértette?
Kroy kétségbeesve kereste a szavakat. – Tökéletesen megértettem, tábornagy úr –
nyögte ki nagy nehezen.
– Kitűnő. Igen komótosan indultunk el a randevúnkra északföldi
szövetségeseinkkel, és utálok elkésni egy találkozóról. A lovasság parancsnokságát
egyelőre átadja nekem. Északra viszem őket Bethod üldözésére Poulder
tábornokkal.
– És én, uram?
– Néhány északföldi továbbra is itt van a dombokon. Az ön feladata lesz, hogy
kisöpörje őket, és megtisztítsa a Carleonba vezető utat. Az ellenségeink azt fogják
hinni, hogy a fő hadtestünk nem indult el északnak. Ha ezt sikeresen végrehajtja,
hajlandó leszek újabb feladatokat bízni önre. Még napkelte előtt intézkedjen. –
Kroy kinyitotta a száját, mintha csak panaszkodni akart volna a feladat
lehetetlensége miatt. – Szeretne hozzátenni valamit?
A tábornok gyorsan meggondolta magát. – Nem, uram. Napkelte előtt,
természetesen. – Sikerült valamiféle torz mosolyszerűséget kényszeríteni az arcára.
Westnek nem tellett erőfeszítésébe, hogy viszonozza a mosolyt. – Örömmel látom,
hogy élni kíván az eséllyel, és szándékában áll helyreállítani az ázsióját, tábornok.
Leléphet. – Kroy még egyszer vigyázzba vágta magát, majd sarkon fordult, de a
kardja beakadt a két lába közé, és kis híján hasra esett, ahogy kitántorgott a
sátorból.
West mély lélegzetet vett. Lüktetett a feje. Nem vágyott másra, csak hogy
lefekhessen pár percre, de nem maradt rá ideje. Ismét kisimította a zubbonyát. Ha
túlélte azt a rémálomszerű utat a hóban, akkor ezt is túl fogja élni. – Küldje be
Poulder táborokot!
Poulder úgy vonult be a sátorba, mintha az övé lenne az egész kóceráj, aztán
produkált egy laza vigyázzt. Tisztelgése éppen olyan slendrián volt, mint amilyen
hibátlan Kroyé. – West tábornagy, szeretném legőszintébb gratulációimat kifejezni
váratlan előléptetése alkalmából. – Egyáltalán nem volt meggyőző a mosolya, és
West nem is viszonozta. Csak ült ott, és komoran figyelte Pouldert, mintha ő lenne
a probléma, amelyre éppen drasztikus megoldást keres. Egy darabig nem mozdult,
és nem is szólt egy szót sem. A tábornok tekintete idegesen ugrált ide-oda a
sátorban. Végül diszkréten köhintett egyet. – Megkérdezhetem, tábornagy úr, miről
tárgyaltak Kroy tábornokkal?
– Nos, mindenféléről. – West arca rezzenéstelen maradt. – Határtalanul becsülöm
Kroy tábornok hozzáértését mindennemű katonai ügyekhez. Ő és én sokban
hasonlítunk egymásra. Precíz. Körültekintő. Meglátásom szerint éppen olyan,
amilyennek egy katonának lennie kell.
– Igen gyakorlott tiszt – sikerült kinyögnie Pouldernek.
– Az. A magam számára is váratlanul kerültem ebbe a pozícióba, és úgy érzem,
szükségem van egy magas rangú katonára, valakire, aki bőséges tapasztalatot
szerzett… Egy mentorra van szükségem, ha úgy tetszik, most, hogy Burr
tábornagy eltávozott közülünk. Kroy tábornok volt olyan jó, és beleegyezett, hogy
betölti ezt a szerepet.
– Valóban? – Poulder homlokát vékony izzadságréteg vonta be.
– Számos kitűnő javaslattal állt elő, amelyeket máris átültetek a gyakorlatba. Csak
egyetlen dologban nem tudtunk egyetérteni. – Egymásnak támasztotta az ujjait
maga előtt az asztalon, és komoran nézett Poulderre. – Ez a dolog pedig ön,
Poulder tábornok. Ön.
– Én, tábornagy úr?
– Kroy az azonnali elmozdítását erőltette. – Poulder húsos arca sebesen
rózsaszínbe fordult. – Mindazonáltal úgy döntöttem, adok önnek egy utolsó
lehetőséget.
West felvette ugyanazt a papírt, amit korábban Kroynak is megmutatott. – Ez itt
egy levél a királynak. Megköszönöm benne az előléptetésemet, az egészsége felől
érdeklődöm, és emlékeztetem személyes barátságunkra. Később részletesen
kifejtem, miért elengedhetetlen az ön lefokozása. Ön tűrhetetlenül arrogáns,
Poulder tábornok. Csakis magának akarja a dicsőséget. Rendszeresen
függelemsértést követ el, amikor képtelen együttműködni más tisztekkel. Őszintén
remélem, hogy sosem kell elküldenem ezt a levelet. Csakhogy megteszem, ha
legapróbb dologgal is provokál akár engem, akár Kroy tábornokot. Megértette?
Poulder nyelt egyet, az izzadság most már az egész arcán kiütközött. –
Megértettem, tábornagy úr.
– Jó. Kroy tábornokra bízom, hogy szerezze vissza a dombokat köztünk és Carleon
között. Amíg nem bizonyítja, hogy méltó egy önálló feladatra, velem marad. Azt
akarom, hogy a hadosztálya napkelte előtt álljon indulásra készen, elöl a
leggyorsabb egységekkel. Északföldi szövetségeseink bíznak bennünk, és nem áll
szándékomban cserben hagyni őket. Napkelte előtt, tábornok, a lehető
legsebesebben.
– A lehető legsebesebben, természetesen. Számíthat rám, uram.
– Minden fenntartásom ellenére erősen remélem. Mindenkinek meg kell tennie a
magáét, Poulder tábornok. Mindenkinek.
Poulder hunyorgott, a szája megremegett, aztán távoztában félig megfordult, majd
némi késéssel eszébe jutott, hogy szalutálnia is kéne, végül pedig kisietett a
sátorból. West figyelte, ahogy a ponyvát puhán mozgatja az odakint fújdogáló
szellő, aztán felsóhajtott, összegyűrte a levelet, és a sarokba dobta. Végül is nem
volt más, csak egy darab üres papír.
Pike felhúzta egyik rózsaszín, majdnem teljesen szőrtelen szemöldökét. – Ügyesen
csinálta uram, ha szabad megjegyeznem. Még a táborban sem láttam senkit ilyen
hibátlanul hazudni.
– Köszönöm, őrmester. Most, hogy munkához láttam, kezdek belejönni. Apám
mindig óvott a hazugságoktól, de magunk közt szólva szar alak volt, gyáva, és
soha nem sikerült neki semmi. Ha itt lenne, arcul köpném.
West felállt, a legnagyobb léptékű térkép elé lépett, és összekulcsolta a kezét a háta
mögött. Éppen úgy, ahogy Burr tábornagy tette volna, jutott eszébe hirtelen.
Megvizsgálta a piszkos ujjnyomot a hegyek között, ahol Crummoci-i-Phail
megmutatta az erődjének helyét. Végigkövette az útvonalat az uniós erők jelenlegi
helyzetéig, az erődtől messze délre, és összeráncolta a homlokát. Nehéz volt
elhinni, hogy egy uniós térképész valaha is személyesen felmérte volna a terepet,
és a dombok meg a folyók kacifántos körvonalai kétségtelenül nem tűntek éppen
valószerűnek.
– Mit gondol, mennyi időbe telik, mire odaérünk? – kérdezte Pike.
– Lehetetlen megmondani. – Még ha azonnal el is indulnának, ami valószínűtlen
volt. Még ha Poulder meg is teszi, amire utasította, ami kétszer olyan valószínűtlen
volt. Még ha a térkép csak félig hű is volt a valósághoz, amiről West tudta, hogy
nem igaz. Mogorván rázta meg a fejét. – Lehetetlen megmondani.
Az első nap
A keleti égbolt éppen lángra lobbant. A rózsaszín és fekete felhők hosszú sávokban
nyújtóztak a halványkék háttér előtt, alattuk pedig a hegyek homályos szürke
körvonalai sorakoztak, akár a recék a hentes késén. Az ólomszürke, mozdulatlan
nyugati látóhatár hűvös volt és vigasztalan.
– Éppen megfelelő nap – mondta Crummock.
– Igen. – De Logen nem volt benne biztos, létezik-e megfelelő nap egyáltalán.
– Nos, ha Bethod nem kerül elő, és nem lesz kit lekaszabolnunk, legalább annyit
elmondhatunk, hogy csodákat tettetek a falammal, mi?
Elképesztő, milyen gyorsan és milyen alaposan helyre lehet pofozni egy falat, ha
éppen ennek a kőrakásnak a feladata, hogy megmentse az ember életét. Néhány
kurta nap alatt kipótolták és malterral megerősítették az egész szakaszt, a legtöbb
repkényt pedig levágták róla. Az erőd belsejéből, ahol a talaj sokkal magasabban
volt, nem is tűnt félelmetesnek. Odakintről nézve viszont a teteje háromszor olyan
magasra került, mint egy nagyon magas ember. Odafent most már nyakig ért a
mellvéd, és rengeteg rést alakítottak ki, ahonnan lehetett lőni meg köveket hajítani.
Ezen kívül egy mély gödröt is ástak a fal tövében, amit hegyes karókkal béleltek
ki.
Baloldalt, ahol a fal összeért a sziklával, és a legkönnyebb volt átmászni rajta, még
mindig ástak. Az volt Métely szakasza, és Logen most hallotta is, ahogy barátja
túlkiabálva a lapátok zaját, az embereivel ordít. – Ássatok már, basszátok meg!
Nem akarok a lustaságotok miatt megdögleni! Feszüljetek meg, rohadékok! – És
így tovább, reggeltől estig. Voltaképp ez is egy módja annak, hogy munkára
lehessen bírni a társaságot, gondolta Logen.
Az árkot közvetlenül az öreg kapu előtt ásták a legmélyebbre, így aztán végképp
nem felejthette el senki, hogy a távozásról még csak szó sem eshet. Azért nem
lehetett nem észrevenni, hogy így is ez a leggyengébb pont. Itt lesz Logen helye,
ha Bethod eljön végül. Pont középen, ahol Reszket javította ki a falat. Reszket
most ott a boltív fölött állt, nem messze Logentől és Crummocktól. Hosszú haja
lobogott a szélben, és az embereinek mutogatta a repedéseket, ahol még elkelt egy
adag malter.
– Jól fest a fal! – kiáltott oda neki Logen.
Reszket körülnézett, összegyűjtötte a nyálat a szájában, és nagyot köpött hátra a
válla fölött. – Igen – mormogta, és hátat fordított.
Crummock közelebb hajolt. – Ha csatára kerül a sor, ezen rajta kell tartanod a
szemed, Véres Kilences.
– Én is azt hiszem. – A csata zűrzavarában könnyen meg lehetett torolni a régi
sérelmeket a saját bajtársakkal szemben. Miután végeztek a hadakozással, soha
senki nem járt utána, hogy a hullákat hátulról vagy elölről érte utol a végzet.
Mindenkit túlságosan lekötött a sebei miatti nyavalygás, az ásás vagy a menekülés.
Logen hosszú pillantást vetett a domblakóra. – Sok mindenkin rajta kell tartanom a
szemem, ha egyszer csatára kerül a sor. Annyira veled sem vagyunk jóban, hogy
ne tartozz közéjük.
– Én is így állok ezzel – szólt Crummock széles vigyorral szakállas képén. –
Egyikünk sem arról híres, hogy túlságosan sokat problémázna azon, ki marad ott,
ha egyszer elkezdődik az öldöklés. De nincs is ezzel semmi baj. A túl sok bizalom
elkényelmesíti az embert.
– A túl sok bizalom? – Rég volt már, amikor Logennek ellenségeken kívül
bármiből is túl sok volt. Hüvelykujjával a torony felé bökött. – Felmegyek,
utánajárok, láttak-e valamit.
– Remélem, láttak! – szólt Crummock, és összedörzsölte két hájas tenyerét. –
Remélem, az a rohadék még ma megjelenik.
Logen leugrott a falról, és átvonult az erődön; már ha ezt annak lehetett nevezni.
Mindenfele pribékek meg domblakók ültek csoportokban, és ettek, beszélgettek,
vagy a fegyvereiket tisztogatták. Akik az előző éjszaka őrködtek, most a
takarójukba csavarva aludtak. Logen elhaladt a karám mellett, ahol a birkák
összezsúfolódtak, bár jóval kevesebben voltak, mint korábban. Elhaladt a kőből
épült fészer tövében összetákolt kovácsműhely mellett, ahol két csupa korom férfi
egy fújtatóval birkózott, miközben egy társuk olvasztott fémet csorgatott egy
öntőformába a nyílhegyek számára. Átkozottul sok nyílhegyre lesz szükségük, ha
Bethod megjelenik. Logen megérkezett a sziklafalba vájt keskeny lépcsőhöz, és
kettesével véve a fokokat, felsietett a toronyba.
Odafönt, a hegyoldalban kialakított platón egy nagy halom kő várta, hogy
elhajítsák, hat hordót pedig nyílvesszőkkel tömtek tele. A legjobb íjászok, akiknek
a legélesebb szemük és fülük volt, a frissen megerősített mellvédnél álltak, és
Bethodot várták. Logen ott látta köztük a Kutyaembert is, az egyik oldalán
Zordonnal, a másikon pedig Tullal.
– Főnök! – Logen még most is elmosolyodott, ahogy kimondta a szót. Régen
persze fordítva csinálták, de így sokkal jobban működött a dolog. Így senki nem
félt folyamatosan. Vagy legalábbis nem a saját főnökétől. – Láttok valamit?
A Kutyaember mosolyogva fordult hátra, és felkínált egy flaskát. – Elég sok
mindent, ami azt illeti.
– Aha – szólalt meg Zordon. A nap most már a hegyek fölött járt, ragyogó sugarai
felszabdalták a felhőket, felfalták a kemény földön terpeszkedő árnyékokat,
felperzselték a ködöt. Két oldalt a sárga és zöld fű foltjaival meg páfrányokkal
benőtt irdatlan hegyek merészen törtek az ég felé; a barna csúcsnál ki-kivillantak a
csupasz szikla sávjai. Odalent a sivár völgy néma volt és mozdulatlan. A kiszáradt
patakmedrek barna tüskebokrok meg hajlott törzsű fák csoportjai között
kanyarogtak. Minden éppen olyan élettelen volt, mint az előző napon, az azelőtti
napon, meg minden egyes napon, amióta csak megérkeztek ide.
Logennek a fiatalsága jutott eszébe, amikor egymaga járta a Felföldet. Napokon át
egy lélekkel sem találkozott, csak próbára tette az erejét a hegyek között. Még
mielőtt mindenki megismerte volna a nevét. Még mielőtt megnősült és gyerekei
születtek volna, még mielőtt a felesége és a gyerekei visszamentek volna a sárba.
Azok a régi, boldog völgyek! Mélyen beszívta a hűvös hegyi levegőt, aztán lassan
kifújta. – Felséges a kilátás, azt meg kell hagyni, de arra voltam kíváncsi, láttátok-e
nyomát régi barátunknak.
– Bethodra gondolsz, Északföld fenséges királyára? Nem, nyomát sem láttuk. A
haja szálát se.
Tul megrázta hatalmas fejét. – Mostanra már elő kellett volna kerülnie, ha úgy
tervezi, hogy utánunk jön.
Logen megforgatott a szájában egy korty vizet, kiköpte a mellvéd fölött, és
figyelte, ahogy messze odalent szétloccsan a sziklákon. – Talán nem ugrik be. –
Azért látta a jó oldalát is annak, ha Bethod nem jelenik meg. A bosszú kellő
távolságból egészen kellemes gondolat tud lenni, de közelről nem valami
szívderítő. Főleg, ha az ellenség tízszeres túlerőben van, és az embernek nincsen
hová menekülnie.
– Még az is lehet, hogy tényleg nem – szólt reménykedve a Kutyaember. – Hogy
áll a fal?
– Megteszi, feltéve, hogy nem hoznak magukkal létrát. Szerinted meddig várjunk,
mielőtt…
– A! – mordult fel Zordon, és hosszú ujjával a völgybe mutatott.
Valami mozdult odalent. Aztán megint. Logen nyelt egyet. Mintha két ember
osont volna a szikladarabok között, akár bogarak a kavicsos úton. Érezte, ahogy
mindenki megfeszül körülötte, hallotta a mormogásukat. – Francba – szűrte a fogai
között. A Kutyaemberre nézett, az pedig visszanézett rá. – Úgy tűnik, Crummock
terve bevált.
– Úgy tűnik. Legalábbis odáig, hogy Bethod követ bennünket.
– Igen. A többi nem lesz ilyen sima ügy. – Annyira nem, hogy minden
valószínűség szerint a fogukat is otthagyják. Logen tudta, hogy mind erre
gondolnak, de nem mondta ki hangosan.
– Most pedig reménykedjünk, hogy az Unió is megtartja a szavát – szólt a
Kutyaember.
– Reménykedjünk. – Logen megpróbált elmosolyodni, de csak nem sikerült. Az ő
életében a reménynek valahogy sosem lett jó vége.
Amint az ajtó kinyílt mögötte, Jezal megpördült. Gorst páncélja halkan csördült,
ahogy kilépett az oszlopok közé. Egy köpenyes, csuklyás alak követte némán. A
régi izgalom ugyanúgy hatalmába kerítette Jezalt, ahogy a nő hátratolta a
csuklyáját, és a fenti ablakon beszűrődő vékony fénysugár megvilágította az arca
alsó felét. Jezal látta az álla ívét, a szája fél oldalát, az orrlyuka körvonalait meg a
szeme villanását az árnyékban, de ez volt minden.
– Köszönöm, Gorst – mondta Jezal. – Most már elmehet. – A testőr öklével a
mellkasára csapott, kihátrált a boltív alatt, aztán behúzta maga után az ajtót. Persze
nem először találkoztak titokban, most mégis egészen más volt a helyzet. Jezal
kíváncsi lett volna rá, hogy csók és kedves szavak lesznek-e ennek a vége, vagy az
egésznek vége lesz. Az indítás mindenesetre távolról sem volt biztató.
– Magasztos Felség – szólalt meg Ardee tömény iróniával a hangjában. – Micsoda
mérhetetlen megtiszteltetés. Csússzak az arcomon? Vagy pukedlizzek?
Akármilyen nyers is volt a modora, a nő hangja hallatán Jezalnak most is elállt a
lélegzete. – Pukedlizni? – sikerült kinyögnie. – Egyáltalán tudod, hogyan kell?
– Hát nem igazán. A neveltetésem nem készített fel a társasági életre, és most
szinte összeroppanok a hiányosságaim súlya alatt. – Előrelépett, és komoran nézett
körbe a sötét kerten. – Kislánykoromban, ha nagyon elszállt velem a ló, arról
álmodtam, hogy egyszer majd meghívnak a palotába, és magának a királynak a
vendége leszek. Finom süteményeket eszünk, jó borokat iszunk, és késő éjszakáig
fontos dolgokról csevegünk. – Ardee a mellkasára szorította a kezét, és
megrebegtette a szempilláját. – Köszönöm, hogy ha csak egy nyúlfarknyi pillanatra
is, de valóra váltotta egy szegény ördög szánalmas álmát. A többi koldus el sem
fogja hinni, amikor elmesélem nekik.
– Bennünket is igencsak meglepett az, ahogyan a dolgok alakultak.
– Ó, bennünket is, valóban, felség.
Jezal elhúzta a száját. – Ne hívj így! Te ne.
– Hát hogy hívjalak?
– A nevemen. Jezalnak. Úgy, ahogy régen… kérlek.
– Ha muszáj. Megígérted, Jezal. Azt ígérted, nem hagysz cserben.
– Tudom, hogy megígértem, és nem is akartam megszegni a szavam… De az a
helyzet, hogy… – Ha király volt, ha nem, éppen úgy hebegett, mint régen, hogy
aztán zavaros ostobaságok törjenek elő belőle. – Nem vehetlek feleségül!
Megtettem volna, ha nem… – Felemelte a karját, aztán tehetetlenül engedte le
megint. – Ha ez nem történt volna meg. De megtörtént, és nem tehetek semmit.
Nem vehetlek feleségül.
– Hát persze, hogy nem – húzta el keserűen a száját a nő. – Az ígéretek
gyerekeknek valók. Azelőtt sem tartottam nagyon valószínűnek, hogy lesz ebből
valami. Még a legelszálltabb pillanataimban sem. Most pedig egyenesen röhejes a
gondolat. A király és a parasztlány. Abszurdum. A legócskább meséskönyvekben
sem mernének ilyesmit kitalálni.
– Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy soha többé nem találkozhatunk. – Jezal tett
egy bizonytalan lépést a nő felé. – Persze minden más lesz, de azért találhatunk
pillanatokat… – Lassan, zavartan kinyújtotta a kezét. – Pillanatokat, amikor együtt
lehetünk. – Óvatosan megérintette Ardee arcát, és ugyanazt a bűnös izgalmat
érezte most is, mint mindig. – Éppen azok lehetünk egymásnak, mint eddig. Nem
kéne aggódnunk. Mindenről gondoskodhatunk…
Ardee a férfi szemébe nézett. – Tehát… azt akarod, hogy a kurvád legyek?
Jezal elkapta a kezét. – Nem! Dehogyis! Inkább… azt szeretném, ha a… – Mit is
szeretne? Kétségbeesve kutatott egy jobb szó után. – …szeretőm lennél?
– Á! Értem. És ha megnősülsz, akkor mi leszek? Szerinted milyen szót használna
majd rám a királynéd? – Jezal nyelt egyet, és a cipője orrát kezdte stírölni. – Egy
kurva mindenképpen kurva, akármilyen szót is használsz rá. Könnyen rá lehet
unni, és még könnyebben le lehet cserélni. Mi lesz, ha megunsz, és más szeretőket
keresel? Akkor minek fognak nevezni? – Ardee keserűen felhorkant. – Aljanép
vagyok, és ezt tudom is magamról, de te most nyilván még kevesebbre tartasz,
mint én magamat.
– Nem az én hibám. – Könnyek szöktek Jezal szemébe. Hogy a fájdalom vagy a
megkönnyebbülés könnyei, azt maga sem tudta eldönteni. Talán a kettő keserű
elegye lehetett. – Nem az én hibám.
– Hát persze hogy nem. Nem is hibáztatlak. Magamat hibáztatom. Régen azt
hittem, egyszerűen balszerencsém van, de a bátyám igazat beszélt. Rossz
döntéseket hozok. – Ugyanazzal a megvető tekintettel pillantott Jezalra, mint
amikor először találkoztak. – Kereshettem volna magamnak egy jó embert, de
téged választottalak. Több eszem is lehetett volna. – Ezzel felemelte a kezét, és
hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a férfi arcáról. Éppen, mint amikor annak
idején elváltak egymástól a parkban, a zuhogó esőben. Bár akkor még volt rá
remény, hogy újra találkoznak. Most nem maradt semmi. Ardee sóhajtott,
leengedte a kezét, és mogorván bámult ki megint a kertbe.
Jezal nyelt egyet. Lehet, hogy ezzel vége is? Szívesen sort kerített volna legalább
pár utolsó gyengéd szóra, valamiféle keserédes búcsúra, de üres volt az agya. Mit
is mondhatna, ami egyáltalán számítana valamit. Végeztek egymással, és minden
további beszélgetés csak só lett volna a sebeibe. Csak szócséplés lett volna. Jezal
összeszorította a száját, és letörölte az utolsó nedves csíkokat az arcáról. Ardeenak
igaza volt. A király és a parasztlány. Mi is lehetett volna ennél röhejesebb?
– Gorst! – kiáltotta. Az ajtó csikorogva nyílt ki, és a csupa izom testőr lehajtott
fejjel lépett elő az árnyékból. – Hazakísérheti a hölgyet.
Gorst bólintott, és félreállt a sötét ajtóból. Ardee megfordult, a fejére húzta a
csuklyáját, és elindult kifelé. Jezal figyelte, ahogy távolodik. Várta, hogy a nő majd
megáll a küszöbön, visszanéz, találkozik a tekintetük, és lesz még egy utolsó közös
pillanatuk. Egy utolsó, lélegzetelállító pillanat. Egy utolsó, szívfacsaró pillanat.
De Ardee nem nézett vissza. Még csak nem is lassított, ahogy kilépett az ajtón, és
nyomában Gorsttal eltűnt szem elől. Jezal ott maradt a holdsütötte kertben.
Egyedül.
Árnyékot fogtam
A negyedik nap
Rusnya egy bitang volt ez a vadember. Jókora darab, bűzlő, félig cserzett
szőrmékbe meg egy inkább dísznek, mintsem védőfelszerelésnek való láncingbe
öltözött férfi. Zsíros fekete hajáról, amit itt-ott durvára kovácsolt ezüst gyűrű tartott
a helyén, csöpögött az esővíz. Egyik arcán hosszú sebhely futott végig, csakúgy,
mint a homlokán, másutt pedig számtalan, még ifjoncként szerzett sebesülés
apróbb nyomai között rút kelések éktelenkedtek. Az orra elferdült és kilapult,
amitől úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott kanál. A szeme kidülledt az
erőlködéstől, és vicsorgott. Két első foga hiányzott, szürke nyelvét pedig éppen a
réshez tapasztotta. Számtalan csatát megélhetett már. Kardok, bárdok meg
lándzsák között élte le az életét, és ajándék volt minden nap, amelyik életben
találta.
Logen úgy érezte, mintha csak tükörbe nézett volna.
Szorították egymást, akár két rossz szerető, és észre sem vették a világot maguk
körül. Előre-hátra csoszogtak, úgy feszültek egymásnak, mint a kakaskodó
részegek. Rángatták és taszigálták a másikat, haraptak és martak, szorítottak és
téptek. Vak dühükben minden izmuk megfeszült, és savanyú szájszagot lihegtek
egymás képébe. Rút, kimerítő, halálos tánc volt ez a szakadó esőben.
Logen kapott egy fájdalmas ütést a gyomrába, és ki kellett fordulnia, hogy
elkerülje a következőt. Bizonytalanul egy fejeléssel próbálkozott, de homloka
éppen hogy csak súrolta a rusnya arcát. Megbotlott, majdnem el is esett, és érezte,
ahogy a vadember helyezkedni próbál, keresve az egyensúlyát, hogy eldobhassa
Logent. Az északföldinek még idejében sikerült a térdével eltalálni a rusnya
golyóit, amitől az egy pillanatra engedett a szorításán, időt hagyva Logennek, hogy
a nyakára csúsztathatta a tenyerét.
A keze hüvelykről fájdalmas hüvelykre csúszott felfelé a vadember sebhelyes
arcán, az pedig keresztbe álló szemekkel nézett le rá, ahogy igyekezett elhúzni a
fejét. Közben vasmarokkal szorította Logen csuklóját, és minden erejével azon
volt, hogy lerángassa magáról, de az északföldi megvetette a lábát, és teljes
súlyával nekifeszült ellenfelének. Az ujja most már túljutott a rusnya fintorgó
száján, és az orrlyukába mart. Érezte, ahogyan törött körme belemar a húsba.
Begörbítette az ujját, elvicsorodott, és csavart egyet a kezén.
A vadember felszisszent, és vergődni próbált, de már horogra akadt. Nem volt más
választása, minthogy a másik kezével is megragadja Logen csuklóját , hátha úgy
sikerül elválasztania az ujját az arcától. Csakhogy így Logennek maradt egy
szabad keze.
Előkapta a kését, és hörögve döfött. Előre-hátra mozgott a karja, gyorsakat ütött,
csakhogy acéllal a kezében. A penge a vadember bordáiba, combjába, a karjába, a
mellkasába fúródott; a vér hosszú csíkokban tört elő, aztán pocsolyákban gyűlt
össze a csizmájuk alatt. Miután elégszer szúrta már meg a rusnyát, Logen
megragadta a kabátját, minden erejét megfeszítve a levegőbe emelte, aztán egy
hangos ordítással átlendítette a mellvéden. A vadember ernyedt tagokkal zuhant
alá, és élettelenül ért földet a társai között.
Logen áthajolt a mellvéden, és zihálva szívta be a nedves levegőt, ahogy az
esőcseppek garmadája a mélybe hullott. Úgy tűnt, több százan nyüzsögnek odalent
a dagonyában. Vademberek a Crinnán túlról, ahol egy egyenes szót nem szóltak, és
az emberélet fikarcnyit sem számított. Mindegyik bőrig ázott, és csupa mocsok lett
a sárban. Kezdetleges pajzsokkal óvták magukat, és szögekkel kivert, kezdetleges
fegyvereket lóbáltak. Csontokból és irhákból álló zászlóik árnyékként csapkodtak
mögöttük a szélben.
Néhányan ócska létrákat hoztak magukkal, vagy a korábban fellökötteket ragadták
meg, hogy aztán megpróbálják felállítani őket a felülről rájuk zúduló kő- és
lándzsazápor közepette. Métely oldalán máris két létra állt, Vörös Süveg oldalán
egy, meg még egy közvetlenül Logen baljánál. Két vadember hatalmas fejszéjével
esett az ócska kapunak, minden egyes ütéssel nedves szilánkokat szakítva ki a
fából. Logen rájuk mutatott, és beleordított az esőbe. Senki sem hallotta. A hangját
elnyomta az eső dübörgése, a pengék csikorgása a pajzsokon, a húsba vágódó
dárdák puffanása, a csatakiáltások morajlása, a fájdalmas ordítások zsivaja.
Logen felkapta a kardját a lába alatti pocsolyából. A tompa fényű pengén
vízcseppek buborékjai ragyogtak. Közvetlenül mellette Reszket egyik pribékje
küzdött egy vademberrel, aki felkapaszkodott a létra tetejéről a falra. Váltottak
néhány csapást, bárd csattant pajzson, aztán kard szelte át az üres levegőt. A
vadember bárdot tartó keze ismét felemelkedett, Logen azonban könyékből
levágta,és hátba taszította a támadót, aki arccal előre a földe zuhant. A pribék a
tarkójára irányzott vágással végzett vele, aztán felmutatta kardja véres hegyét
Logen felé.
– Megvolnánk!
Ezúttal egy nagy görbe orrú vadember kapaszkodott fel a létra tetejére, hogy aztán
a mellvéden áthajolva, dárdáját hajításra készen tartva emelje fel a kezét. Logen
üvöltve rontott neki.
A vadember szeme elkerekedett, a dárda remegni kezdett a kezében. Most már
esélye sem volt eldobni. Azért megpróbált legalább döfni vele, szabad kezével a
nedves fába kapaszkodva, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a létra csikorogva
csúszott odébb a mellvéd kövén. Logen kardja a hóna alatt fúródott a támadó
testébe, mire az hörögve dőlt hátra, és elejtette a dárdáját. Logen újra felé döfött,
ezúttal azonban megcsúszott, és kis híján a vadember karjai közé zuhant. A
nagyorrú Logen felé kapott, hogy magával rántsa a mellvéden túlra. Logen orrba
vágta a kardja markolatával, amitől a támadónak hátrabicsaklott a feje, hogy aztán
egy második ütés még néhány fogától is megszabadítsa. A harmadik ütéstől az
eszméletét is elvesztette, és hanyatt lezuhant a létráról egy társát is magával
sodorva a lenti árokba.
– Hozd ide azt a póznát! – kiáltott rá Logen a kardot tartó pribékre.
– Mit?
– A póznát, baszd meg!
A pribék felkapta az elázott farudat, és odadobta. Logen leejtette a kardját, beszúrta
a pózna végét a létra függőleges szára alá, majd teljes erejéből megfeszítette. A
pribék mellésietett, és ő is teljes súlyával nekifeküdt, mire a létra nyikorogni
kezdett, megingott, és lassan hátrafelé kezdett dőlni. Egy vadember meglepett arca
jelent meg a mellvéd fölött. Meglátta a póznát. Aztán meglátta a vicsorogva küzdő
Logent meg a pribéket. Egy pillanattal később a létra engedett, és a vadember
kapálózva zuhant alá társai fejére.
Valamivel távolabb újabb létrát támasztottak a falnak, és az ostromlók fejük fölé
tartva a pajzsukat már másztak is rajta felfelé, miközben Vörös Süveg meg az
emberei kövekkel hajigálták őket. Néhányan Métely oldalán is eljutottak a fal
tetejére; Logen mészárlás zaját hallotta abból az irányból. Az ajkába harapva
gondolkodott el, hogy odarohanjon-e segíteni, de végül úgy döntött, nem teszi.
Nemsokára úgyis itt lesz rá szükség megint.
Megint felvette hát a Mester kardját, és odabiccentett a pribéknek, aki segített neki.
Vett néhány mély levegőt. Várta a vademberek következő rohamát, miközben
körülötte emberek harcoltak, gyilkoltak és haltak meg.
Ördögök a hideg, nyirkos, véres pokolban. Négy nap telt el, de máris olyan volt,
mintha mindig is itt lett volna. Mintha sosem ment volna el. Talán így is volt.
Mintha a Kutyaember élete nem lett volna egyébként is elég nehéz, még az esőnek
is esnie kellett.
Az íjász semmitől sem fél jobban, mint az esőtől. Esetleg talán attól, hogy lovasok
gázolnak át rajta, de ez egy toronyban nem tűnt túlságosan valószínűnek. Az íjak
csúszósak voltak, a húrok nyúltak, a tollak eláztak, ami mind jelentősen rontott a
lövések hatékonyságán. Az eső miatt elvesztették az előnyüket, és ez már
önmagában is aggasztó volt, de talán nagyobb gondjaik is lesznek miatta még
napszállta előtt. Három bitang nagy állat dolgozott a kapun, kettő súlyos fejszével
csapkodta a megpuhult fát, a harmadik pedig az így keletkező réseket igyekezett
egy feszítővassal kitágítani, hogy szétfeszíthesse a gerendákat.
– Ha nem intézzük el őket, bedöntik a kaput! – kiáltotta a Kutyaember a nyirkos
levegőbe.
– Aha – bólintott Zordon, amitől csak úgy fröcsögött a víz kócos tincsei közül.
Nem kevés ordítozásába telt neki meg Tulnak, de lassacskán jó pár legénye
felsorakozott a mellvéd mögött a csúszós kövön. Öt tucat elázott íj emelkedett
célzásra, öt tucat húr feszült meg nyikorogva, és öt tucat nyílvessző mutatott a
kapu felé. Öt tucat férfi célzott homlokát ráncolva; mindegyikükről ömlött a víz, és
pillanatról pillanatra egyre csapzottabbak lettek.
– Jól van, adjatok nekik!
Az íjak többé-kevésbé egyszerre pattantak el tompa puffanással. A vesszők lefelé
szálltak, aztán lepattantak a nedves falról, beleálltak a kapu durva gerendáiba, és
teleszórták a földet ott, ahol az árok volt, mielőtt az is sártengerré változott volna.
Nem lehetett éppen pontosnak nevezni a célzást, de sok nyílvessző volt, és ha már
a minőség nem jöhet össze, akkor a mennyiségnek kell elvégeznie a munkát. A
jobboldali vadember elejtette a fejszéjét; három nyílvessző állt ki a mellkasából,
egy pedig a combjából. A baloldalit a vállán találták el; megcsúszott, és az oldalára
zuhant, aztán kúszva igyekezett fedezékbe bújni. Az, amelyik a feszítővassal
dolgozott, most térdre rogyott, és görcsösen rángatózva nyúlkált a háta mögé,
hasztalan igyekezve kitépni a derekába fúródott lövedéket.
– Jól van! Rendben! – kiáltotta a Kutyaember. Egyelőre senki más nem
próbálkozott a kapunál, amiért igazán hálásak lehettek. A létrákon azért még
mindig elég sokan kapaszkodtak felfelé, velük azonban jóval nehezebb volt elbánni
idefentről. Ebben az időben ugyanekkora eséllyel találhatják el a mellvéden küzdő
saját társaikat is, mint az ellenséget. A Kutyaember összeszorította a fogát, és nagy
ívben elengedett egy céltalan, csurom vizes nyílvesszőt a nyüzsgő tömegbe. Nem
volt mit tenni. A falakat védeni Reszket meg Métely meg Vörös Süveg dolga volt.
A falakat védeni Logen dolga volt.
Legalább az eső elállt. Az embernek hálásnak kell lennie az olyan apró dolgokért is
az életben, mint a füstös tűz az eső után. Az embernek hálásnak kell lenni az apró
dolgokért, amikor minden pillanat az utolsó lehet az életében.
Logen egyedül ült a gyöszös láng mellett, és óvatosan dörzsölte a jobb tenyerét.
Fájt, és egészen vörös volt, ráadásul az ujjain is vízhólyagok nőttek, ahol
kidörzsölte őket a Mester kardjának durva markolata. A fejét horzsolások
borították. A vágás a lábán égett kissé, de azért gond nélkül tudott menni. Sokkal
rosszabbul is járhatott volna. Hatvannál is több embert temettek el; tucatnyian
kerültek közös sírba, éppen, ahogy Crummock előre megmondta. Öt tucat és még
néhány ment vissza a sárba, és kétszer annyi sebesült meg, sokan elég súlyosan.
Kicsit távolabb a nagy tűznél Métely azzal kérkedett éppen, hogyan szúrt tökön
valami vadembert. Logen hallotta Tul dübörgő nevetését. Úgy érezte, ez már nem
az ő világa többé. Talán sosem volt az. Ők csak egy csapat férfi, akikkel
megküzdött, és akiket legyőzött. Férfiak, akik valaha a halálnál is jobban gyűlölték
őt, aztán mégis a nyomába szegődtek. Aligha nevezhette őket inkább a barátainak,
mint Reszketet. Talán a Kutyaember volt az egyetlen igazi barátja az egész
hatalmas Világ Körében, és Logen még az ő szemében is látta meg-megvillanni az
ősi kétség, az ősi félelem szikráját. Ahogy most egyszer csak elé lépett a sötétből,
kíváncsi volt, vajon megint látni fogja-e.
– Szerinted jönnek ma este? – kérdezte a Kutyaember.
– Bethod előbb-utóbb próbálkozni fog sötétben is – mondta Logen –, de az hiszem,
megvárja, amíg megviseltebbek leszünk.
– Leszünk még ennél is megviseltebbek?
– Ki fog derülni. – Logen vágott egy grimaszt, ahogy kinyújtóztatta fájós lábát. –
Határozottan az az érzésem, hogy ez a szarság régen sokkal könnyebben ment.
A Kutyaember felhördült. Nevetésnek ezt aligha lehetett nevezni. Inkább csak
jelezte Logennek, hogy hallotta, amit mondott. – Varázslatos dolog a memória.
Emlékszel Carleonra?
– Hát persze. – Logen lenézett hiányzó ujjára, aztán ökölbe szorította a kezét,
amitől az inkább hasonlított egykori önmagára. – Különös, milyen egyszerűnek
tűnt akkoriban minden. Hogy ki mellett harcolt az ember és miért. Nem
mondhatnám, hogy egy percig is foglalkoztatott a dolog.
– Engem foglalkoztatott – szólt a Kutyaember.
– Tényleg? Mondanod kellett volna valamit.
– Meghallgattál volna?
– Nem. Nem hiszem.
Egy percig némán ültek egymás mellett.
– Szerinted túléljük ezt? – kérdezte aztán a Kutyaember.
– Talán. Ha holnap előkerül az Unió. Vagy holnapután.
– Gondolod, így lesz?
– Talán. Reménykedjünk benne.
– Attól, hogy reménykedünk valamiben, még nem történik meg.
– Általában az ellenkezője lesz. De amíg élünk, mindig van esély. Talán ezúttal
nem reménykedünk hiába.
A Kutyaember komoran figyelte a reszkető lángokat. – Túl sok a talán.
– A háború már csak ilyen.
– Ki gondolta volna, hogy egy rakás délitől várjuk, hogy megoldják a
problémáinkat, mi?
– Hát gondolom, az ember úgy oldja meg a problémáit, ahogy tudja. Reálisan kell
szemlélni a dolgokat.
– Akkor reálisan. Gondolod, életben maradhatunk?
Logen elgondolkodott. – Talán.
Csizma cuppogott a nedves földön, és Reszket lépett a tűzhöz. A fejét szürke kötés
fedte, ahol a vágást kapta, alóla kilógott vizes, zsíros haja.
– Főnök – szólt.
A Kutyaember mosolyogva felállt, és a másik vállára csapott. – Jól van, Reszket.
Szép munka volt. Örülök, hogy velünk jöttetek. Mindannyian örülünk. – Logenre
pillantott. – Mindannyian. Azt hiszem, megpróbálok pihenni egy keveset.
Találkozunk, ha visszajöttek. Nem hiszem, hogy sok időbe telne. – Ezzel eltűnt az
éjszakában, magára hagyva az egymást bámuló Logent meg Reszketet.
Logennek valószínűleg egy kés közelében kellett volna tartania a kezét, és lesnie
kellett volna a hirtelen mozdulatokat meg minden. Csakhogy túl fáradt volt, és
túlságosan fájt mindene, szóval inkább csak ült és nézett. Reszket összeszorította a
száját, aztán letérdelt Logennel szemben a tűz túloldalára lassan, vonakodva,
mintha valami romlott ételbe készülne harapni, de nem lenne más választása.
– A helyedben – szólalt meg egy idő után – hagytam volna, hogy azok a bitangok
megöljenek.
– Pár évvel ezelőtt még magam is így tettem volna.
– Mi változott?
Logen összeráncolta szemöldökkel gondolkodott el a dolgon, aztán megvonta
sajgó vállát. – Próbálok jobb ember lenni, mint régen voltam.
– Gondolod, ennyi elég hozzá?
– Mi mást tehetnék?
Reszket mogorván nézte a tüzet. – Csak azt akartam mondani… – Megforgatta a
szavakat a szájában, aztán kiköpte őket. – …hogy hálás vagyok. Ma megmentetted
az életemet. Tudom. – Fájt neki kimondani, és Logen tudta is, hogy miért. Nem
könnyű, ha olyasvalaki tesz az embernek szívességet, akit amúgy gyűlöl. Utána
nehéz ugyanúgy gyűlölni tovább. Egy ellenséget fájóbb elveszíteni, mint egy
barátot, ha elég régen megvan már.
Logen megint megvonta a vállát. – Nem nagy ügy. Ennyit mindenkinek meg kell
tennie a társaiért. Sokkal többel is tartozom neked, pontosan tudom. Sosem
fizethetem vissza, amivel tartozom neked.
– Nem. De ami engem illet, én úgy fogom fel, hogy ez már jó kezdet. – Reszket
felállt, és elindult. Egy lépés után azonban megállt, és visszafordult. A tűz fénye
hullámzott kemény, dühös arca egyik felén. – Soha nem egyszerű, igaz? Egyetlen
emberről sem lehet azt mondani, hogy csak jó vagy csak rossz. Még rólad sem.
Még Bethodról sem. Senkiről sem.
– Nem. – Logen mozdulatlanul ült, és a lángokba meredt. – Nem, soha nem
egyszerű. Az összes cselekedetünknek megvan a maga oka. Így van ez a jó
emberekkel meg a rossz emberekkel is. Minden csak azon múlik, ki melyik oldalon
áll.
A tökéletes pár
Jezal úgy érezte, álmodik, ahogy peckesen végigvonult a folyosón: és ez már nem
is a reggeli rémálom volt többé. Szinte szédült a sok dicsérettől, a tapstól, a
bókoktól. A teste izzott a tánctól, a bortól és egyre inkább a vágytól is. Terezzel az
oldalán rövid uralkodása során most először érezte magát valóban királynak. A
drágakövek, a fém, a selyem meg a hímzett minták borzongatóan ragyogtak a lágy
gyertyafényben. Az este valódi csodának bizonyult, és az éjszaka még jobbnak
ígérkezett. Ugyan Terez távolról rideg gyémántnak tűnt, de Jezal a karjában
tartotta, és az álarc mögé látott.
A királyi hálószoba nagy, betétes ajtószárnyait két alázatos inas tartotta nyitva,
hogy aztán némán becsukják őket, miután az Unió királya és a királynéja elhaladt
mellettük. A szoba túlsó végét a hatalmas ágy uralta. A tollcsomók a baldachin
sarkában hosszú árnyékokat vetettek az aranyozott mennyezetre. A vastag zöld
függönyöket csalogatóan félrehúzták, mögöttük a selyembarlangot puha, csábító
árnyékok töltötték meg.
Terez leszegett fejjel tett néhány lassú lépést a szoba belseje felé, miközben Jezal
elfordította a kulcsot az ajtóban. A zár nyelve hosszú, lágy kattanással ugrott a
helyére. Jezal kapkodva vette a levegőt, ahogy felesége mögé lépett, felemelte a
kezét, és lágyan a nő csupasz vállára tette. Érezte, ahogy az izmok megfeszülnek
Terez sima bőre alatt, és elmosolyodott a nő övéhez nagyon hasonló idegességén.
Egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán mondania kéne valamit, amivel
megnyugtathatja, de hát mi értelme lett volna? Mindketten tudták, mi fog most
történni, és ami Jezalt illeti, ő már alig bírta kivárni, hogy elkezdjék.
Közelebb húzódott, szabad kezével átkarolta Terez derekát, és érezte, ahogy a keze
sziszegve simítja végig az érdes selymet. Az ajkával egyszer, kétszer, háromszor
finoman megérintette a nő nyakszirtjét. Az orrát a hajába dugta, beszívta az illatát,
aztán puhán kifújta az arcára. Terez megremegett, ahogy a férfi lélegzete a bőrét
érintette, de ettől Jezal csak felbátorodott. Tenyere lejjebb csúszott Terez válláról,
és a nő nyakában lógó gyémántok végigsimították a kézfejét, ahogy a mellény alatt
tapogatózott tovább. Még közelebb helyezkedett, és hozzásimult a nőhöz. Farka
kellemesen préselődött Terez fenekéhez a ruhákon keresztül…
Egy pillanattal később a nő apró sikoly kíséretében elszakadt tőle, megpördült, és
akkora pofont kevert le neki, hogy Jezalnak még a füle is csengett tőle. – Maga
mocskos fattyú! – ordította az arcába Terez, és csak úgy fröcsögött a nyál eltorzult
szájából. – Magának egy kibaszott kurva volt az anyja! Hogy merészel hozzám
érni? Ladisla kretén volt, de legalább tiszta vérből való!
Jezal tátott szájjal meredt a nőre, egyik kezét égő arcára szorította, és
mozdulatlanná merevedett a döbbenettől. Aztán bizonytalanul felemelte a másik
kezét. – De hát… uff!
Terez térde könyörtelen pontossággal találta el a lába között. Jezal tüdejéből
elszökött a levegő, és pár pillanatig fuldokolva tántorgott, mielőtt erőtlenül a földre
rogyott, akár egy kártyavár, amire pörölykalapács sújtott le. Ahogy ott fetrengett
nyöszörögve a padlón, és az a sajátságos kín gyötörte, amit semmi más nem
okozhat, csakis egy alapos tökön rúgás, kevéssé vigasztalta, hogy igaza volt.
A királyné kétségbevonhatatlanul ritka tüzes és szenvedélyes.
A szeméből folyó könnyeket nem csak a fájdalom, a döbbenet és a csalódás
váltotta ki, hanem az egyre erőteljesebb rettegés is. Nyilvánvaló lett, hogy teljesen
félreértette Terez érzéseit. A nő mosolygott az emberek kedvéért, itt,
négyszemközt azonban egyértelmű jelét adta, mennyire gyűlöli őt és mindazt, amit
képvisel. Azon, hogy fattyúnak született, aligha tud valaha is változtatni. Nagyon
úgy festett, hogy a nászéjszakáját a királyi padlón fogja eltölteni. A királyné máris
átsietett a szobán, és az ágy szorosan összehúzott függönyei mögé Jezalnak nem
volt bejárás.
A hetedik nap
Az éjszaka megint jöttek a vademberek. A sötétben a fal alá osontak, találtak egy
helyet, ahol bemászhattak, és megölték az őrszemet. Aztán felállították a
létrájukat, és egy teljes csapat bemászott, mire észrevették őket. A kiáltásokra
felriasztották az amúgy is csak félálomban forgolódó Kutyaembert is, aki a
takarójába csavarodva tápászkodott fel szinte vakon. Ellenség az erődben,
rohangáló, ordítozó emberek, árnyékok a feketeségben, pánik és káosz bűze
mindenütt. Férfiak harcoltak csillagfénynél, fáklyafénynél vagy éppen vaksötétben.
Pengék lendültek anélkül, hogy gazdájuk legalább sejtette volna, hova szánja a
csapást, csizmák botladoztak és rúgtak ki világító szikrákat a hamvadó
tábortüzekből.
Végül csak visszaverték a támadókat. A falig terelték a társaságot, aztán tömegével
mészárolták le őket, és csak három maradt életben elég ideig, hogy letegye a
fegyverét, és megadja magát. Mint kiderült, súlyos hibát követtek el. Sokan haltak
meg ez alatt a hét nap alatt. Ahányszor csak lement a nap, újabb sírokat kellett
ásni. Akkor sem lettek volna éppen könyörületes hangulatban, ha amúgy hajlottak
volna ilyesmire, de ezt eleve nem sokan mondhatták el itt magukról. Így hát miután
elfogták a három vadembert, Fekete Métely felvitte őket a falra, ahol Bethod meg a
többiek jól láthatták őket. Felvitte őket a mélykék hajnali fényben, amikor az első
hajnali napsugarak megjelentek a fekete égbolton, aztán leöntötte olajjal, és
meggyújtotta őket. Egyesével végzett velük, hogy a többiek láthassák, mi vár
rájuk, és visítva fogják menekülőre.
A Kutyaember nem volt odáig a gondolatért, hogy felgyújtsanak embereket. Nem
szerette hallgatni a sikolyaikat meg az olvadó zsírjuk sercegését. Nem csalt
mosolyt az arcára az égő hús orrát betöltő, émelygős szaga. Az azért eszébe sem
jutott, hogy leállítsa a dolgot. A kíméletes megoldások is helyénvalóak lehetnek
alkalomadtán, csakhogy ezeknek nem most volt itt az ideje. A könyörület
háborúban egyet jelent a gyengeséggel, és a kedvességért sem jár jutalom. Ezt
réges-régen még Bethodtól tanulta meg. Talán a vademberek jobban
meggondolják, mielőtt megint beállítanak az éjszaka közepén, és elbasszák
mindenkinek a reggelijét.
A Kutyaembernek az is eszébe jutott, hogy talán meg kéne acélozni a csapat
maradékát, mert a fiúk közül többen is kezdték nehezen viselni a dolgokat.
Néhányan még szökéssel is próbálkoztak két éjszakával ezelőtt. Elhagyták az
őrhelyüket, átmásztak a falon a sötétben, és megpróbáltak lejutni a völgybe.
Bethod lándzsára tűzette a fejüket az árka előtt. Tucatnyi viharvert csomó, a
szélben lebegő hajjal. A falról nemigen lehetett kivenni az arcukat, mégis, mintha
dühösek és zaklatottak lettek volna. Mintha a Kutyaembert hibáztatták volna,
amiért elhozta őket ide. Mintha nem lett volna elég baja az élők neheztelésével is.
Mogorván figyelte Bethod táborát, a sátrakat és a lobogókat, ahogy épp elkezdtek
feketén kirajzolódni a párából meg a sötétségből, és azon gondolkodott, mit tehetne
ahelyett, hogy csak áll egy helyben és vár. Az összes embere őt nézte.
Reménykedtek benne, hogy a főnök előáll valami varázslattal, ami élve kimenti
őket ebből a helyzetből. Csakhogy a Kutyaember nem értett a varázsláshoz. Volt
ott egy völgy meg egy fal, és nem vezetett út kifelé. Éppen az volt az terv lényege,
hogy ne vezessen út kifelé. Azon elmélkedett, vajon kitarthatnak-e még egy napig.
De hát tegnap reggel is ezen elmélkedett.
– Vajon mit tervezhet Behtod mára? – motyogta maga elé. – Mit eszelhetett ki?
– Mészárlást? – mordult fel Zordon.
A Kutyaember szigorúan pillantott rá. – Én inkább azt mondtam volna, hogy
támadást, de nem lepne meg, ha estére kiderülne, hogy neked volt igazad. –
Összehúzott szemmel figyelte az árnyékos völgyet, remélve, hogy végre
megpillantja azt, amit már hét napja látni szeretett volna. Valami jelét annak, hogy
érkezik az Unió. Csakhogy nem látott semmit. Bethod széles tábora , a sátra, a
lobogói meg a seregei alatt nem volt más, csak a csupasz, üres táj az árnyékba
burkolózó szegletekkel meg a ködpamacsokkal.
Tul hatalmas könyökével oldalba bökte a Kutyaembert, és kipréselt magából egy
vigyort. – Nem értem én ezt a tervet. Hogy várjuk az Uniót meg minden. Kissé
kockázatosnak hangzik, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Meggondolhatom még
magam?
A Kutyaember nem nevetett. Rég nem volt már képes ilyesmire. – Nemigen.
– Nem. – Az óriás nehéz sóhajtással fújta ki a levegőt. – Sejtettem, hogy így lesz.
Hét nap telt el, amióta a sankák először megjelentek a falnál. Hét nap telt el, de
mintha hét hónap lett volna. Logen testében alig volt olyan izom, ami ne sajgott
volna az igénybevételtől. Mindenhol horzsolások , zúzódások, karcolások és égési
sebek egész sereget borította be. A lábán húzódó hosszú vágást bekötözték, a
bordái folyamatosan fájtak a rúgástól, amit az oldalára kapott, a haja alatt két
helyen is terebélyes var képződött, a válla egészen elmerevedett, ahol nekirontottak
egy pajzzsal, az ujjai pedig alaposan megdagadtak, miután megpróbált leütni egy
vadembert, de követ talált helyette. Úgy érezte, az egész teste egyetlen nagy
fájdalom.
A többiek sem érezték magukat sokkal jobban. Alig akadt ember az egész erődben,
aki ne szedett volna össze valamilyen kisebb-nagyobb sebesülést. Még Crummock
lányát is megkarcolta valami. Reszket egyik embere két nappal korábban
elvesztette az egyik ujját. A kicsit a balkezéről. Most a piszkos, véres kötést
nézegette rajta fintorogva.
– Éget, mi? – kérdezte, és felnézett Logenre, miközben ökölbe szorította, aztán
megint kinyújtotta a megmaradt ujjait.
Logennek valószínűleg sajnálnia kellett volna a szerencsétlent. Még emlékezett a
fájdalomra meg a bánatra, ami még rosszabb volt. Alig tudta elhinni, hogy élete
hátralévő részét anélkül az ujj nélkül kell leélnie. Más iránt viszont képtelen volt
szánalmat érezni többé. – Éget bizony – mordult föl.
– Olyan érzés, mintha még mindig ott lenne.
– Igen.
– Elmúlik?
– Lassacskán.
– Mennyi idő kell hozzá?
– Több, mint amennyi nekünk hátralehet.
A pribék lassan, komoran bólintott. – Értem.
Hét nap telt el, és mintha még az erőd köveinek meg gerendáinak is elege lett
volna. Az új mellvédek omladoztak és megrogytak, aztán a lehetőségekhez mérten
összetoldozták őket, de mégis tovább omlottak. A kaput ócska tűzifává szabdalták,
a napfény átsütött a kivágott lyukakon a mögötte felhalmozott sziklákra. Most már
talán egyetlen határozott ütés is elég lett volna hozzá, hogy elintézze. Ami azt
illeti, egyetlen határozott ütés valószínűleg Logent is elintézte volna, ahogy érezte
magát.
Ivott egy korty savanyú vizet a flaskájából. Most már csak a poshadt lé maradt a
hordók alján. Fogyott az étel, és persze minden más is. Reményből különösen
kevéssel gazdálkodhattak. – Még élek – suttogta maga elé Logen, bár nemigen
érzett diadalt. Még kevésbé, mint általában. Ha nem is volt különösebben ínyére a
civilizáció, azért a puha ágy, a furcsa vizelde meg néhány vézna barom megvetése
jelenleg nem is tűntek olyan rossz választásnak. Éppen ezredszer tette fel magának
a kérdést, hogy miért is jött vissza egyáltalán, amikor Crummock-i-Phail hangját
hallotta meg a háta mögül.
– Nicsak, Véres Kilences. Fáradtnak tűnsz, barátom.
Logen komoran pillantott fel rá. A domblakó eszement szövege kezdett az idegeire
menni. – Elég húzós volt az utóbbi pár nap, ha esetleg nem tűnt volna fel.
– Feltűnt, sőt én is kivettem a részemet belőle, igaz, szépségeim? – Három gyereke
egymásra nézett.
– Igen? – kérdezte vékony hangon a kislány.
Crummock összehúzott szemöldökkel nézett le rá. – Nem tetszenek már ennek a
játéknak a szabályai, mi? És te hogy vagy vele, Véres Kilences? A hold már nem
mosolyog, igaz? Félsz talán?
Logen mélyen a kövér disznó szemébe nézett. – Fáradt vagyok, Crummock.
Belefáradtam az erődödbe, az ételedbe, és leginkább a kibaszott szövegedbe. Nem
mindenki van úgy odáig, amikor a dagadt szádat téped, mint te magad. Hálás
lennék, ha elhúznál innen, és feldugnád a seggedbe a holdat.
Crummock barna szakállából kivillant sárga fogai íve, ahogy szélesen
elvigyorodott. – Hát ezért imádom én annyira ezt az embert. – Egyik fia, az, akinél
a dárda volt, megrángatta az ingét. – Te meg mi a fenét akarsz, öcskös?
– Mi lesz, ha legyőznek bennünket, Apu?
– Ha mit csinálnak? – hördült föl Crummock, és lapáttenyerével akkora taslit
osztott ki a fiúnak, hogy az arccal a földre zuhant. – Felállni! Szó sem lehet róla,
hogy legyőzzenek bennünket!
– Addig nem, amíg a hold szeret bennünket – mormogta nem túl hangosan a
kislány.
Logen figyelte, ahogy a fiú feltápászkodik, és a sírás szélén állva véres ajkához
érinti a kezét. Ismerte az érzést. Valószínűleg mondania kellett volna valamit arról,
hogy miért nem jó így bánni egy gyerekkel. Az első napon, sőt talán még a
másodikon is, még talán kinyitotta volna a száját. Most már nem. Túl fáradt volt
hozzá, túlságosan fájt mindene, és túlságosan félt ahhoz, hogy különösebben
érdekelje a dolog.
Fekete Métely került elő valamiféle mosolyra emlékeztető kifejezéssel az arcán. Ő
volt az egyetlen ember az erődben, akiről el lehetett mondani, hogy a szokásosnál
jobban érzi magát, és Logen jól tudta, hogy igen nagy szarban vannak, ha egyszer
Fekete Métely mosolyogni kezd.
– Kilencujjú – mordult fel.
– Métely. Csak nem elfogytak az égetnivaló foglyaid?
– Ha jól sejtem, Bethod hamarosan küldi az utánpótlást. – A fal felé intett a fejével.
– Szerinted ma kik jönnek?
– Azok után, amit az éjszaka kaptak, szerintem a crinnai rohadékoknak nagyjából
befellegzett.
– Kurva barbárok! Tényleg nem sok maradhatott belőlük.
– És pár napja már sankákat sem láttunk.
– Négy nap telt el, amióta a laposfejűeket küldte ellenünk.
Logen hunyorogva nézett fel az egyre világosabb égre. – Úgy fest, ma jó idő lesz.
Kitűnő a páncéloknak, a kardoknak, meg a vállt vállnak vetve menetelő
katonáknak. Jó idő ahhoz, hogy megpróbáljanak végleg elintézni bennünket. Nem
lennék meglepve, ha ma a pribékeket küldené.
– Én sem.
– A legjobb régi embereit – mondta Logen. – Nem lennék meglepve, ha még
reggeli előtt látnám a kapu felé sétálni Fehéroldalút, Öklelőt, Hófehért, azt a
kibaszott Csirkecsontot meg a többieket.
Métely felmordult. – Ezek lennének a legjobb emberei? Csak egy rakás pöcs. –
Ezzel elfordította a fejét, és nagyot köpött a sárba.
– Ezen nem fogunk összeveszni.
– Tényleg? Hát nem mellettük harcoltál hosszú éveken át?
– De igen. Viszont nem mondhatnám, hogy valaha is szerettem őket.
– Hát ha ez vigasztal, kétlem, hogy mostanság ők is túl jó véleménnyel lennének
rólad. – Métely hosszan Logen szemébe nézett. – Mikortól érezted úgy, hogy
Bethod már nem felel meg neked?
Logen állta a tekintetét. – Nehéz megmondani. Fokozatosan történt, gondolom.
Talán egyre nagyobb rohadék lett, ahogy telt az idő. Vagy talán én lettem egyre
kevésbé az.
– Vagy talán nem fér meg együtt két akkora rohadék, mint ti vagytok.
– Ó, nem is tudom – állt fel Logen. – Veled is egész kedélyesen elvagyunk. –
Ahogy távolodott Mételytől, arra gondolt, milyen könnyű dolga is volt Malacus
Quaijal Ferro Baldzsinnel, sőt még Jezal dan Lutharral is.
Hét nap telt el, és máris majdnem egymás torkának ugrottak. Mind dühösek és
fáradtak voltak. Hét nap. Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy már nem lehetett
hátra sok.
– Jönnek.
A Kutyaember oldalt kapta a tekintetét. Mint a legtöbbször, ha Zordon megszólalt,
most is a nyilvánvalót állapítottam meg. Mindannyian tisztán látták a felmenő nap
fényében. Bethod pribékjei megindultak.
Nem siettek. Egyenletes tempóban, mereven vonultak, festett pajzsaikat maguk
előtt tartva, szemüket a kapura szegezve. Fejük felett lobogók csapkodtak. A rajtuk
lévő címereket a Kutyaember már régről ismerte. Kíváncsi lett volna, vajon a lent
masírozók közül hány emberrel harcolt korábban egy oldalon. Vajon hány archoz
tudna nevet kapcsolni? Vajon hánnyal ivott, evett, nevetett együtt azok közül,
akiket most minden erejével megpróbál majd visszaküldeni a sárba? Mély
lélegzetet vett. Háromfás egyszer azt mondta neki, hogy a csatatéren nincs helye az
érzelmeknek, ő pedig igyekezett megfogadni a tanácsot.
– Jól van! – Felemelte a kezét, mire a toronyban az emberek felemelték az íjaikat.
– Várjunk még egy percet!
A pribékek tovább csörtettek a sárban meg a köveken, elvonultak lekaszabolt vagy
lenyilazott vademberek meg sankák holttestei mellett, amiket temetetlenül hagytak
ott a völgyben. Nem lassítottak, nem tévesztették el a lépések ütemét. A pajzsok
sorfala feljebb emelkedett, ahogy közeledtek, de nem tört meg. A legapróbb rés
sem támadt rajta.
– Szoros az oszlop – jegyezte meg Tul.
– Az. Túl szoros. Rohadékok.
Közeledtek. Ebből a távolságból a Kutyaember már megpróbálkozhatott néhány
nyílvesszővel. – Jól van, fiúk! Célozzatok magasra, hogy fentről zuhanjanak rájuk.
– Az első sorozat sziszegve röppent fel a toronyból, hogy aztán a menetoszlopra
hulljon. A pribékek felemelték a pajzsaikat, és a nyílvesszők a festett fába
fúródtak, lepattantak a sisakokról, vagy a láncingek térítették el őket. Néhány célba
talált, és éles kiáltás szállt fel a nyomában. Itt-ott lyukak jelentek meg az oszlopban
de a többiek egyszerűen átléptek az elesetteken, és nyomultak tovább a fal felé.
A Kutyaember vetett egy komor pillantást a nyílvesszők tárolására szolgáló
hordókra. Most már negyedig sem voltak, és a bennük lévő vesszők java részét is
úgy piszkálták ki halottakból. – Csak óvatosan! Válasszatok célt magatoknak, fiúk!
– Ott! – szólt Zordon, és lefelé mutatott. Jókora csapatnyi merev bőrpáncélt és
acélsisakot viselő ember özönlött elő az árokból. Makulátlan rendben
felsorakoztak, majd letérdeltek, és leemelték a vállukról a fegyvereiket.
Számszeríjak voltak, amilyeneket az Unió használt.
– Hasra! – kiáltotta a Kutyaember.
A rusnya kis fegyverek hangos csattanással köpték ki nyílvesszőiket. A legtöbb
ember a toronyban idejében a mellvéd mögé húzódott, de egy optimistát, aki
inkább kihajolt, éppen a száján találtak el, mire megbillent, aztán lebucskázott a
falról, és a mélybe zuhant. Egy másik a mellkasába kapott egy vesszőt, és most
sípolva vette a levegőt, mint amikor a szét átfúj egy fenyő kettéhasadt törzsén.
– Jól van! Kapjanak ők is valamit! – Egyszerre álltak föl, és egyszerre pattantak a
húrok a kezükben, ahogy újabb nyílzáporral árasztották el a bitangokat. Bár az ő
íjaiknak nem volt olyan ereje, de a nyílvesszők keményen csapódtak le a magasból,
és Bethod emberei nem találhattak fedezéket. Jó páran közülük hanyatt zuhantak,
vagy fájdalmas üvöltések közepette igyekeztek odébb vonszolni magukat. A hátsó
sor lassan előre lépett, letérdeltek, és célra tartották a számszeríjaikat.
Újabb adag nyílvessző szállt zúgva felfelé. A toronyban az emberek elhajoltak és a
földhöz vágták magukat. Az egyik lövedék közvetlenül a Kutyaember feje mellett
süvített el, aztán lepattant a háta mögött a sziklafalról. Színtiszta szerencse volt,
hogy nem nyársalta fel. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Egy fiú a hátán
feküdt, és kétségbeesetten pislogott a melléből kiálló két nyílvesszőre. – A picsába!
– suttogta újra meg újra.
– A kurva anyjukat!
– Adjatok nekik!
Nyílvesszők repültek mindkét irányban, és dühödten vicsorgó meg ordibáló férfiak
tartották célra fegyvereiket. – Nyugalom! – kiáltotta a Kutyaember. – Nyugalom! –
De senki nem hallotta meg. A magasság és a fal nyújtotta védelem segítségével
nem tartott sokáig, mire a Kutyaember legényei felülkerekedtek. Bethod íjászai
hátrálni kezdtek, aztán néhányan a fegyverüket eldobva megfutamodtak, bár
egyiküket rögtön háton is találták. A többiek inkább gyorsan visszabújtak az
árokba, magukra hagyva a földön vonagló sebesülteket.
– Ott! – szólt megint Zordon. Amíg az íjpárbajjal voltak elfoglalva, a pribékek
eljutottak a kapuig, és a fejük fölé tartott pajzsokkal védekeztek a domblakók kövei
meg nyílvesszői ellen. Az árkot már egy-két nappal korábban feltöltötték, most
pedig megnyílt középen az oszlop, és a láncingesek mintha a fal felé hurcoltak
volna valamit. A Kutyaember hamarosan azt is látta, mi az. Egy hosszú, vékony
fatörzs volt, amit faltörőkosnak vágtak ki: az ágak csonkjait röviden meghagyták,
hogy jó fogás essen rajta, és határozottan meg lehessen lendíteni. Már fel is
hallatszott a toronyba az első csattanás, ahogy a rönk neki ütközött a kapu névre
aligha méltó szánalmas valaminek.
– A fenébe! – mormogta a Kutyaember.
Most könnyű fegyverekkel és könnyű páncélzattal felszerelt jobbágyok hada került
elő, akik a sebességükben bízva igyekeztek létráikat a falhoz juttatni. Rengetegen
estek el közülük egy nyílvessző egy dárda vagy egy kő által. Néhány létrájukat
sikerült ellökni a faltól, de gyorsak voltak, rettenthetetlenek, és elszántan
igyekeztek végrehajtani a feladatukat. Két csapat közülük nemsokára már fent is
volt a falon, és egyre többen nyomultak felfelé mögöttük. Felvették a harcot
Crummock embereivel, és mivel sokan voltak, ráadásul frissen érkeztek, gyorsan
felülkerekedtek.
A kapu fülsüketítő csattanással adta meg magát. A Kutyaember látta, ahogy a rönk
egy utolsót lendül, és az egyik szárny eldől. A pribékek a másikkal küszködtek,
amíg ki nem nyitották. Pajzsaikról néhány erőtlen kő pattant le, és hullott pörögve
a földre. Az első támadók lassan benyomultak az erődbe.
– A fenébe! – szólt Zordon.
– Bejutottak – sóhajtotta a Kutyaember, és figyelte, ahogy Bethod pribékjeinek
láncinges áradata nehéz csizmákkal taposva a feldőlt kapuszárnyat betör a keskeny
résen, hogy aztán tarka pajzsaikat maguk elé emelve, készenlétben tartott
fegyverekkel nekilássanak félrevonszolni az útból az odakészített köveket. A
létráikon a falra felsereglő jobbágyok időközben visszaszorították Crummock
domblakóit. Ahogy az áradó folyó szakítja át a gátat, úgy tört be Bethod serege a
megviselt erődbe: előbb csak szivárogtak, de hamarosan feltartóztathatatlanul
özönlöttek.
– Lemegyek! – hörögte Tul, és előhúzta hosszú kardját a hüvelyéből.
A Kutyaember először arra gondolt, hogy talán meg kéne állítani, aztán csak
fáradtan bólintott, és figyelte, ahogy a Viharfelhő néhány társukkal a nyomában
lerohan a lépcsőn. Nem lett volna értelme az útjukba állni. Úgy tűnt, hamarosan
eljön az idő.
Az idő, amikor mindenkinek el kell döntenie, hol hal meg.
Logen látta, ahogy a pribékek az erődbe özönlenek. Egészen lassan mozgott az idő.
Minden egyes pajzs minden egyes festett mintája élesen rajzolódott ki előtte a
reggeli napsütésben – fekete fa, vörös híd, két farkas zöld háttér előtt, három ló
sárga háttér előtt. Fém villant – pajzsok vasalása, láncingek gyűrűi, lándzsahegyek,
kardélek. Egyre csak jöttek, és magas vékony hangú csatakiáltásaikat harsogták,
mint évek óta mindig. A levegő vánszorogva áramlott ki-be Logen orrán. A
jobbágyok és a domblakók mintha víz alatt harcoltak volna: hangjuk tompán,
elfojtva jutott el a fülébe. A tenyere izzadt, csiklandozott és viszketett, ahogy a
pribékeket figyelte. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy be kell rontania azok
közé a rohadékok közé, és meg kell ölnie közülük annyit, amennyit csak tud.
Micsoda francos egy őrültség ez!
Mint ilyenkor mindig, most is erőteljes késztetést érzett, hogy sarkon forduljon, és
elfusson. Érezte a többiek félelmét is, ahogy mindenki bizonytalanul toporgott
vagy hátrafelé csoszogott körülötte. Ésszerű ösztön volt, csak persze innen nem
lehetett hová menekülni. Sehová, csakis előre, az ellenség karmai közé. Egyedül
abban reménykedhettek, hogy sikerül kikergetni őket, mielőtt még megvetik a
lábukat. Nem volt mit megfontolni. Ez maradt az egyetlen esélyük.
Logen magasra emelte hát a Mester kardját, és artikulálatlan üvöltést hallatva
rohanni kezdett. Hallotta a kiáltásokat maga mögött, érezte, hogy az emberei vele
indulnak meg, érezte, ahogy csörömpölnek a fegyvereik. A föld, a fal és az erődbe
betörő pribékek körvonalai homályosan reszkettek. Logen csizmája dübörgött a
földön, saját ziháló lélegzete süvítve keveredett el a széllel.
A pribékek kapkodva formáztak falat a pajzsaikból, hogy előkészíthessék a
dárdáikat meg a többi fegyverüket, bár nagy volt köztük a zűrzavar, miután
betörtek a szűk kapun, és a várvédők ordító hada rohant feléjük. A csatakiáltás
egyszerre a torkukon akadt, és a diadalmas mosoly lefagyott az arcukról és
döbbenet vette át a helyét. Oldalt néhány ember elbizonytalanodott, és hátrálni
kezdett, de Logen meg a többiek máris a nyakukon voltak.
Logennek sikerült elhajolnia egy kacsázó lándzsa elől, hogy aztán minden erejével
odacsapjon egy pajzsra, amitől a mögötte megbújó pribék hanyatt zuhant a sárba.
Logen aztán a fekvő ember lába felé vágott, ahogyan az próbált feltápászkodni, a
penge pedig átvágta a láncszemeket, és hosszú sebet ejtett a húsban, mire a pribék
vonyítva terült el megint. Logen egy másik támadó felé csapott, és érezte, ahogy a
Mester kardjának pengéje lecsúszik a fém vasalásról, és a húsba vág. A férfi
felhördült, és vért hányt láncinge mellére.
Logen látta, ahogy egy bárd belecsapódik egy sisakba, és ökölnyi horpadást hagy
maga után. Tántorogva lépett félre egy felé döfő dárda útjából, ami így a mellette
álló ember bordái közé fúródott. Egy kard pajzsot talál, és szétrepülő szilánkok
közül az egyik Logen szemébe talált. Az északföldi pislogva lépett oldalt, aztán
megcsúszott a sárban, és egy a kabátja felé nyúló karra csapott, ami azonnal el is
tört, és fityegve lógott a páncéling ujjában. Szemek forogtak egy véres arcban.
Valami hátulról taszított egyet Logenen, és kis híján belelökte egy kardba.
Alig volt hely meglendíteni a kardot, később pedig egyáltalán nem maradt hely.
Emberek tolultak be a kapun, amitől minden egyre zsúfoltabb lett, és a tömeg az
erőd belseje felé tolult tovább. Logen moccanni is alig tudott, minden oldalról
hozzápréselődött valaki. Férfiak ziháltak és taszigálták és könyökölték egymást,
késekkel döfködtek, és az ellenség arcába martak az ujjaikkal. Logen egy pillanatra
mintha a vicsorgó Csirkecsontot látta volna a tumultusban, amint vörös csíkokkal
tarkított hosszú, ősz haja lobogva tört elő arany mintákkal díszített sisakja alól, és
rekedtre kiabálta magát. Megpróbált közelebb nyomulni hozzá, de a csata sodrása
magával ragadta, és elvitte onnan.
Beledöfött valakibe egy pajzs pereme alatt, aztán összerezzent, ahogy érezte, hogy
valami a csípőjébe váj. A hosszú, lassú, égető érzés egyre erőseb és erősebb lett.
Hörgött, ahogy a penge belevágott, egy pillanatig mozdulatlanul ott maradt a
húsában, Logen pedig nekifeszült. A könyökével meg a fejével próbált hátracsapni,
aztán sikerült ellépnie a fájdalom elől, és érezte, ahogy a vére végigfolyik a lábán.
Egyszerre helyet talált magának, kiszabadította kardot tartó kezét, rácsapott egy
pajzsra, aztán azzal a lendülettel kettéhasított egy fejet, aminek a következő
pillanatban hátulról nekitaszították, hogy a meleg agyvelőbe nyomta az orrát
A szeme sarkából megpillantott egy emelkedő pajzsot. A pereme közvetlenül az
álla alatt találta el, és hátracsapta a fejét, mire vakító fény töltötte be a világot
körülötte. A következő pillanatban Logen köhögve forgott a sárban és a
mocsokban a csizmák között.
Próbálta elvonszolni magát, a földet markolászta és vért köpött, miközben csizmák
cuppogtak körülötte a sárban. Lábak sötét, félelmetes, örökké mozgó erdejében
kúszott; odafentről a reszketeg fénnyel együtt fájdalmas és dühödt kiáltások elegye
szűrődött le hozzá. Időről időre belerúgott vagy rátaposott valaki, nem maradt
testrésze, amit megkíméltek volna. Próbált feltápászkodni, de egy csizma szájba
kapta, és rögtön megint elterült. Levegő után kapkodva fordult át, és megpillantott
egy szakállas pribéket, aki ugyanabban a helyzetben volt, mint ő. Lehetetlen volt
megállapítani, melyik oldalon áll, ahogy küszködve igyekezett felkászálódni a
sárból. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán megjelent odaföntről egy
lándzsa villanó hegye, és egyszer, kétszer, háromszor a pribék hátába fúródott. A
férfi elernyedt, és vér bugyogott a szakállára. Az eldobott, törött fegyverek között
a hasukon meg az oldalukon heverő testeket úgy rugdosták ide-oda, mintha
rongybabák lettek volna, pedig némelyik még hörgött és vonaglott.
Logen felnyögött, ahogy egy csizma a kezére taposott, és belepréselte az ujjait a
sárba. Sikerült kihúznia egy kést az övéből, és véres fogait összeszorítva erőtlenül
vágott a legközelebbi láb felé. Aztán valamivel alaposan fejbe vágták, és megint
arccal a földre zuhant.
A világ egy csörömpölő folt, egy fájdalmas paca volt körülötte, lábak és düh
kavargó masszája. Nem tudta már, merre néz, merre van a fönt és a lent. A
szájában fémes ízt érzett, és gyötörte a szomjúság. A szemét megtöltötte a vér és a
sár, a feje lüktetetett, és kis híján elhányta magát.
Vissza Északföldre bosszút állni. Egyáltalán hogy juthatott eszébe ez a faszság ?
West hunyorogva nézett bele a távcsövébe, aztán szabad szemmel mérte fel a
völgyet, mielőtt megint maga elé emelte az eszközt. – Biztos benne?
– Igen, uram. – Jalenhorm őszinte arcára nyolc nap kemény lovaglás pora
telepedett. – És úgy fest, még kitartanak, ha egy hajszálon is függ a dolog.
– Poulder tábornok! – kiáltotta West.
– Tábornagy úr? – mormogta Poulder az újonnan elsajátított alázatossággal a
hangjában.
– A lovasság készen áll a rohamra?
A tábornok nyelt egyet. – Nem fejlődtek fel rendesen, kemény tempót kellett
diktálniuk az elmúlt néhány napban, és dombnak felfelé kellene támadniuk
egyenetlen terepen egy erős és elszánt ellenséggel szemben. Természetesen úgy
tesznek, ahogy parancsolja, tábornagy úr, de ésszerű lenne megvárni, amíg a
gyalogság…
– Az ésszerűség luxus. – West komoran nézte meg magának a két meredély közti
keskeny teret. Támadjanak azonnal, amíg a Kutyaember és az északföldiek még
kitartanak? Így talán melléjük szegődhet a meglepetés ereje, és két oldalról
foghatják satuba Bethodot, de a lovasságnak felfelé kéne rohamoznia, ráadásul
ember és állat egyaránt fáradt volt a hosszú meneteléstől. Vagy várják meg a pár
órás lemaradásban lévő gyalogságot, és jól szervezett támadást indítsanak inkább?
Csakhogy addigra a Kutyaembert és a barátait mind egy szálig lemészárolják, az
erődjüket beveszik, és alaposan felkészülhetnek a csak egy irányból érkező
támadásra.
West az ajkát harapdálta, és próbált nem gondolni rá, hogy emberéletek ezrei
múlnak a döntésén. Az azonnali támadás nagyobb kockázattal járt, de nagyobb
haszonnal is kecsegtetett. Egyetlen véres óra alatt véget vethetnének az egész
háborúnak. Talán soha többé nem lesz rá esélyük, hogy Északföld királyát
készületlenül érje a támadásuk. Mit is mondott Burr a halála előtti éjszaka?
Senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú… könyörtelenség nélkül.
– Készüljenek fel a rohamra, a gyalogság pedig sorakozzon fel a völgy szájánál,
amint megérkeznek. Meg kell akadályoznunk, hogy Bethod meg a serege
elszökjön. Ha áldozatokat kell hoznunk, akkor ragaszkodom hozzá, hogy értelme is
legyen. – Pouldert arcára kiült az elégedetlenség. – A végén egyet kell értenem
Kroy tábornok véleményével az ön képességeit illetően, Poulder tábornok? Vagy
szándékában áll bebizonyítani, hogy mindketten tévedtünk?
A tábornok feszes vigyázzba vágta magát, és még a bajsza is megremegett újonnan
támadt lelkesedésében. – Minden tiszteletem mellett, uram, szándékomban áll
bebizonyítani, hogy tévednek. Azonnal elrendelem a rohamot!
Ezzel fekete ménje oldalába vágta a sarkantyúját, és vezérkara számos tagjával a
nyomában vágtatva indult meg a völgyben oda, ahol a porlepte lovasság
összegyűlt. West kényelmetlenül fészkelődött a nyeregben, és az ajkát rágta.
Kezdett megint fájni a feje. Roham, emelkedő terepen, elszánt ellenséggel
szemben.
Glokta ezredes nyilván mosolyogva hazardírozott volna a helyében. Ladisla
félvállról vette volna, hogy mi történik az embereivel. Lord Smund mindenkit
vállon veregetett volna, hogy aztán elszántságról meg harciasságról beszéljen, és
bort hozasson magának.
Aztán persze elég megnézni, mi történt ezzel a három hőssel.
Édes győzelem
West a nyeregkápán keresztbe tett karral ült, és tompán meredt a porlepte völgybe.
– Győztünk – szólt Pike olyan színtelen hangon, hogy akár azt is mondhatta volna:
– Vesztettünk.
Pár zászlórúd még állt, rajtuk az élettelenül kornyadozó lobogókkal. Bethod saját
zászlóját letépték, és lovak taposták össze; a rúdon maradt, elgörbült kerete ferdén
állt a lassan letelepedő porfelhő fölött, mint egy lecsupaszított csontváz darabja.
Tökéletesen szimbolizálta Északföld királyának hirtelen bukását.
Poulder megállította a lovát West mellett, és olyan mosollyal az arcán nézett körbe
a vérben úszó csatatéren, mint tanár a fegyelmezett nebulókon.
– Hogy sikerült, tábornok úr?
– Úgy fest, súlyos veszteségeket szenvedtünk, uram, főleg az első sorokban, de
sikerült meglepetésszerű csapást mérnünk az ellenségre. A legjobb embereiket már
nagyrészt lekötötte az erőd ostroma. Miután a lovasságunk megfuttatta a
támadókat, egészen a falig szorítottuk őket. Kipucoltuk a táborukat. – Poulder
összehúzta a szemöldökét, és a bajsza megremegett a viszolygástól. – Több százat
kardélre hánytunk azok közül az ördögi sankák közül, és még sokkal többet
elkergettünk az északnak a dombok közé, ahonnan sejtésem szerint vonakodnak
majd visszatérni. Olyan mészárlást rendeztünk az északföldiek soraiban, hogy
maga Casamir király is csettintetne, ha látná, a túlélők pedig letették a fegyvert.
Úgy saccoljuk, talán ötezer foglyunk lehet, uram. Bethod seregét tönkre zúztuk.
Tönkre! – Kislányos kacagást hallatott. – Senki sem tagadhatja, hogy ma nemes
bosszút állt Ladisla koronahercegért, tábornagy úr.
West nagyot nyelt. – Természetesen. Nemes bosszút álltunk.
– Mesteri húzás volt csalinak használni északföldi szövetségeseinket. Merész és
döntő manőver. Megtiszteltetés, hogy magam is játszhattam benne egy apró
szerepet. Nagy nap ez az Unió seregének történetében. Burr tábornagy is büszke
lenne, ha látná!
West soha életében nem számított rá, hogy Poulder tábornagy valaha is szól róla
egy jó szót, most azonban, hogy mégis elérkezett a nagy pillanat, azon kapta
magát, hogy nem leli benne örömét. Semmiféle bátor tettet nem vitt véghez. Nem
kockáztatta a saját életét. Nem tett semmit, csak parancsot adott a rohamra. Sajgott
az alfele, ahol feltörte a nyereg, a csontja velejéig elfáradt, és görcsölt az állkapcsa,
amiért folyamatosan összeszorította aggodalmában. Még a beszéd is nehezére
esett. – Bethod is a halottak vagy a foglyok között van?
– Ami a foglyokat illeti, nem tudnám megmondani. Talán északföldi
szövetségeseink kezébe került. – Poulder szaggatott kacagásban tört ki. – Mely
esetben kétlem, hogy sokáig köztünk lesz, igaz, tábornagy úr? Igaz, Pike őrmester?
– Elvigyorodott, ahogy élesen végighúzta az ujját a hasán, és csettintett a
nyelvével. – Nem lepődnék meg, ha a véres keresztet kapná. Azt csinálják
egymással ezek a barbárok, ugye? Véres keresztet kap, aki nem tetszik nekik.
West nem látta a dolog vicces oldalát. – Intézkedjen, hogy a mi foglyaink kapjanak
élelmet és vizet, a sebesültjeik ellátásában pedig segédkezzünk, amennyire a
lehetőségeink engedik. Legyünk nagyvonalúak a győzelemben. – Úgy érezte, egy
parancsnoknak valami ilyesmit kell mondania csata után.
– Ahogy parancsolja, tábornagy úr. – Poulder peckesen szalutált, ahogyan az egy
engedelmes mintakatonához illik, majd oldalt rántotta a lovát, az oldalába vágta a
sarkantyúját, és elügetett.
West lecsusszant a nyeregből, vett egy mély lélegzetet, és gyalog indult meg a
völgyben. Pike kivont karddal követte.
– Nem lehetünk elég óvatosak, uram – mondta.
– Nem – mormogta West. – Szerintem sem.
A hosszú emelkedő megtelt élő és halott emberekkel. Az uniós lovasok holttestei
ott hevertek, ahol utolérte őket a vég. A felcserek véres kézzel és komor arccal
kezelték a sebesülteket. Néhányan a földön ültek, és sírtak, talán elesett bajtársaik
miatt. Mások bambán bámulták a saját sebeiket. Megint mások üvöltöttek,
hörögtek, vagy segítségért, esetleg vízért kiabáltak. Épen maradt társaik futva
igyekeztek teljesíteni a haldoklók utolsó kérését. Mogorva hadifoglyok hosszú
menete vonult a völgyben a sziklafal tövében az uniós katonák szigorú tekintetétől
kísérve. A közelben nagy halomban álltak az elkobzott fegyverek, a láncingek meg
a festett pajzsok.
West lassan átballagott Bethod táborának helyén, ami egyetlen dühödt óra alatt
irdatlan szemétdombbá változott a csupasz sziklán és a kemény földön. A
kettéroppant sátorcövekek, a szakadt vászondarabok, a szétrobbant hordók, a
ripityára tört ládák, edények, szerszámok és fegyverek között emberek és lovak
torz hullái hevertek. Minden félig süllyedt a feltúrt sárba, ahogy a paták meg a
csizmák megtaposták.
A káosz közepén nyugalom különös szigetei maradtak épen, ahol most is minden
pontosan olyan volt, mint mielőtt West elrendelte a rohamot. Egy bogrács még
mindig a parázsló tűz fölött lógott a benne rotyogó pörkölttel. Egy halom lándzsát
gondosan gúlába támasztottak, mellettük egy sámli és egy fenőkő várta, hogy
munkára fogják őket. Egy helyen három matrac alkotott tökéletes háromszöget;
mindegyiknek a fejénél takaró hevert gondosan összehajtva, érintetlenül, kivéve,
hogy egy ember feküdt rajtuk kiterítve, és nyitott koponyájának tartalma
szétfröccsent a sápadt gyapjún.
Nem messze egy uniós tiszt térdelt a sárban, és egy társát dédelgette a karjaiban. A
térdelő katonában West azonnal felismerte régi barátját, Brintet, az ernyedten
heverő másik pedig Kaspa hadnagy volt. West valami oknál fogva szinte
leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy megállás nélkül tovább vonuljon felfelé, és úgy
tegyen, mintha észre sem vette volna őket. Kényszerítenie kellett magát, hogy
hozzájuk lépjen. A szája savanyú nyállal telt meg.
Brint könnyes arccal pillantott fel rá. – Nyílvessző – suttogta. – Csak egy eltévedt
nyílvessző. Még a kardját sem húzta elő.
– Balszerencse – jegyezte meg Pike. – Balszerencse.
West lenézett. Tényleg balszerencse. Közvetlenül Kaspa állkapcsa alatt éppen
kikandikált a szakállából a nyílvessző letört szára, de meglepően kevés vért látott.
Egyáltalán, alig volt nyoma, Kaspának bármi baja esett. Uniformisa egyik ujjára
némi sár fröccsent, de ez volt minden. Bár a hadnagy keresztbeálló szeme a
semmibe meredt, West akaratlanul is úgy érezte, hogy az ő tekintetét keresi. A
hadnagy ajka dacos grimaszba torzult, a homlokát vádlón ráncolta össze. Westnek
szinte kedve támadt felvenni a kesztyűt, és megkérdezni, hogy ezt mégis hogy érti,
aztán viszont emlékeztette magát, hogy barátja halott.
– Levelet kell írni a családjának – dünnyögte West, zavartan tördelve az ujjait.
Brint keserűen szívta meg az orrát, amit West valami oknál fogva határozottan
irritálónak talált. – Igen, levelet.
– Igen. Jöjjön, Pike őrmester. – West egy pillanattal sem volt képes tovább ott
állni. Hátat fordított a barátainak, élőnek, holtnak egyaránt, és elsietett a völgyben.
Próbált nem is gondolni rá, hogy ha nem rendeli el a rohamot, egyik
legbarátságosabb és legártalmatlanabb ismerőse még most is élne. Talán tényleg
senkiből sem lehet nagy vezető bizonyos fokú könyörtelenség nélkül. De
könyörtelennek lenni nem mindig egyszerű.
Miután West és Pike átkapaszkodtak a letaposott földhányáson és a félig
betemetett árkon, a völgy határozottan keskenyebb lett, ahogy a sziklafalak
mindkét oldalon közelebb hajoltak hozzájuk. Újabb holttestek között vezetett az
útjuk. Északföldiek, a Dunbrecből ismerős vadak meg sankák hevertek bőséggel
mindenfelé. West most már látta az erőd falát; alig volt több mohával benőtt
romnál a tájban. A tövénél még egy adag halál hevert.
– Itt tartottak ki hét napig? – csodálkozott Pike.
– Nagyon úgy tűnik.
Az egyetlen bejárat egy durva boltív volt a fal közepén. A kapuszárnyakat
kiszakították a helyükből, és most összetörve hevertek a földön. A boltív alatt
három különös formájú valami látszott. Ahogy közelebb ért, West feszengve
állapította meg, hogy három férfit kötöttek fel a nyakánál fogva a fal tetejére
erősített kötelekre. A csizmájuk nagyjából mellmagasságig lógott alá. Jó pár
mogorva északföldi gyűlt össze a kapu körül, akik most némi elégedettséggel
méregették a himbálódzó holttesteket. Egyikük különösen kegyetlen mosollyal
fogadta az érkező Westet és Pike-ot.
– Nicsak, nicsak, az én Veszett barátom – szólt Fekete Métely. – Késve érkeztünk
a buliba, mi? Sosem voltál valami fürge, öregem.
– Nehézségeink akadtak. Burr tábornagy meghalt.
– Visszament a sárba, mi? Hát legalább jó társaságban van. Sok jó ember járt
ugyanígy az elmúlt napokban. Ki most a főnök nálatok?
West mély lélegzetet vett. – Én.
Métely harsányan felnevetett. Ahogy West figyelte, enyhe hányingere támadt. –
Veszett nagyfőnök, hogy mik vannak! – Az uniós katonák szalutálását utánozva
kihúzta magát, miközben a holttestek lassan ide-oda forogtak mögötte. –
Bemutatnám a barátaimat. Ők is mind nagy emberek. Ez itt Öklelő Crendel, az
eleje óta Bethod mellett harcolt. – Ezzel kinyújtotta a kezét, és taszított egyet az
egyik akasztott emberen, majd figyelte, ahogy az ide-oda leng.
– Ez meg Fehéroldalú. Nem találhattál nála alkalmasabb embert, ha meg akartál
öletni népeket, és el akartad raboltatni a földjeiket. – A következő hulla előbb az
egyik irányba forgott a lökésétől, aztán meg vissza. A végtagjai bágyadtan lebegtek
körülötte.
– Ez pedig itt Csirkecsont. Sosem akasztottam még nála keményebb legényt. – Az
utolsó akasztott embert csúnyán lekaszabolták. Aranyozott páncélja dugig volt
horpadásokkal, a mellkasán széles seb tátongott, a ősz haját összetapasztotta a vér.
Az egyik lábát térdből levágták, és alvadt vér festette meg alatta a földet.
– Mi történt vele? – kérdezte West.
– Csirkecsonttal? – A nagy, kövér domblakó, Crummock-i-Phail is ott volt a
bámészkodók között. – Levágták a csatában, amikor éppen az utolsó emberig
harcoltak valahol arra.
– Úgy is volt – szólt Métely, és még a szokásosnál is szélesebben vigyorgott
Westre. – Viszont ez még nem ok rá, hogy most felkössük, azt hiszem.
Crummock elnevette magát. – Hogy nem ok! – Mosolyogva figyelte a nyikorgó
köteleken pörgő hullákat. – Szépek együtt, ahogyan itt lógnak, nem? Állítólag a
világ minden szépségét meglátni abban, ahogyan egy akasztott ember himbálódzik.
– És ki látja meg benne? – kérdezte West.
Crummock rántott egyet széles vállán. – Ők.
– Ők, mi? – West visszanyelte a feltörő epét, és a holttestek között belépett az
erődbe. – Vérszomjas egy társaság.
Amikor Tult a földbe tették, a nap már egészen alacsonyan járt,éppen hogy csak
átkukucskált a hegytetők fölött, és aranyszínűre festette a felhők peremét. Jó idő
volt ez, eltemetni egy jó embert. Összezsúfolódva állták körül a sírt. Jó pár másik
temetés is zajlott éppen, és halk zokogás meg szomorú szavak lengték be a
környéket, de Tult nagyon szerették, nála jobban tán senkit, így az ő temetésére
szép számmal gyűltek össze. Azért Logen körül még így sikerült jókora üres
területet hagyni. Éppen, mint régen, amikor senki sem mert a közelébe menni.
Logen nem hibáztatta őket. Ő is elmenekült volna magától, ha tud.
– Ki akar beszélni? – kérdezte a Kutyaember, és egyenként végignézett a
többieken. Logen képtelen volt a szemébe nézni, inkább a csizmáját bámulta. Az,
hogy mondjon valamit, végképp szóba sem jöhetett. Nem volt benne biztos, hogy
mi történt a csatában, de azért sejtette. Abból, a kevésből, amire emlékezett,
mindent össze tudott rakni. Körülnézett, megnyalta felhasadt ajkát, de ha valaki
más is kitalálta, mi történt, hát megtartotta magának.
– Senki sem akar beszélni? – kérdezte megint elcsukló hangon a Kutyaember.
– Hát, bassza meg, akkor én fogok beszélni, mi? – Fekete Métely lépett elő. Lassan
körülnézett az egybegyűlteken. Logennek az volt a benyomása, hogy őt a
többieknél is alaposabban végigmustrálta, de valószínűleg csak a saját félelmei
csapták be.
– Tul Duru Viharfelhő – mondta Métely. – Visszament a sárba. A holtak a
megmondhatói, hogy nem mindig értettünk egyet, ő és én. Sokszor semmiben sem
értettünk egyet, de talán az én hibám volt, olyan egy rohadék vagyok, hogy
mindenkinek visszapofázom. Sajnálom, hogy így volt. Most már késő. –
Szaggatott lélegzetet vett.
– Tul Duru. Északföldön mindenki ismerte a nevét, és mindenki tisztelettel mondta
ki, még az ellenségei is. Olyan ember volt, aki… reményt adott másoknak, azt
hiszem. Aki reményt adott másoknak. Erőt akarsz? Bátorságot? Rendesen akarod
csinálni a dolgaidat, ahogy régen volt szokás? – A frissen felforgatott földhalom
felé intett a fejével. – Hát tessék! Tul Duru Viharfelhő. Basszátok meg, ne
keressetek tovább. Kevesebb vagyok most, hogy elment, mint ahogy ti is
mindanniyan. – Ezzel Métely hátat fordított, és leszegett fejjel elvonult a sírtól a
szürkületbe.
– Mind kevesebbek vagyunk – mormogta a Kutyaember, és könnyek csillantak a
szemében, ahogy lenézett maga elé a földre. – Szép szavak. – Mindenki
megtörtnek tűnt a sír körül. West, az embere, Pike, Reszket, de még Zordon is.
Mind megtörtek.
Logen is azt akarta érezni, amit ők. Sírni akart. Amiért meghalt egy jó ember.
Amiért könnyen lehet, hogy miatta halt meg. De csak nem jöttek a könnyek.
Komoran meredt a földhalomra, ahogy a nap a hegyek mögé süllyedt, és a Felföld
mélyén rejtőző erődre sötétség borult. A semminél is kevesebbnek érezte magát.
Aki új ember akar lenni, annak új helyekre kell mennie és új dolgokat kell
csinálnia olyan emberekkel, akiket korábban nem is ismert. Aki visszatér a régi
dolgaihoz, az mi is lehetne más, mint a régi önmaga? Reálisan kell szemlélni
ezeket a dolgokat. Megpróbálkozott vele, hogy más ember legyen, de hazugság
volt az egész. Az a fajta, amelyiken a legnehezebb átlátni. Az a fajta, amelyiket az
ember magának mond. Ő a Véres Kilences. Ez egyszerű tény, és akárhogy próbált
elbújni előle, akárhogy igyekezett, hogy valaki más legyen, nem menekülhetett.
Logen gyászolni akart.
De a Véres Kilences nem gyászol meg senkit.
Gyötrelmes ébredés
A halottak száma
A faluban csend volt. A kevés, régi kövekből épült, mohás palatetővel fedett ház
elhagyatottnak tűnt. A frissen learatott és felszántott földön ténfergő nyomorúságos
varjakon kívül életnek nyoma sem volt. A harang puhán csikorgott Ferro mellett a
toronyban. Itt-ott be-becsapódott egy nyitva maradt zsalugáter. A szél néhány
felkunkorodott falevelet sodort az üres téren. A látóhatáron három sötét füstoszlop
emelkedett az ólomszürke ég felé.
Jöttek a gurkhuliak, és ők mindig imádtak égetni.
– Baldzsinn! – Vallimir őrnagy a csapóajtóban állt odalent. Ferro összehúzott
szemöldökkel nézett vissza rá. Az őrnagy Jezal dan Lutharra emlékeztette, amilyen
az első találkozásuk idején volt. Hájas, sápadt arcára pánik és arrogancia dühítő
keveréke ült ki. Nyilvánvaló, hogy soha azelőtt még egy kecskét sem próbált tőrbe
csalni, nemhogy gurkhuli felderítőket. Azért úgy csinált, mintha igazi szakértő
lenne. – Lát valamit? – kérdezte ötödször az utolsó egy órában.
– Közelednek – morogta válaszul Ferro.
– Hányan?
– Úgy tucatnyian.
– És milyen messze vannak?
– Most talán negyedórányi lovaglásra, de ha kérdezősködik, sem érnek ide
hamarabb.
– Ha a térre érnek, két tapssal adom meg a jelet.
– Vigyázzon rá, hogy mindenképpen eltalálja az egyik tenyerével a másikat,
rózsaszín.
– Megmondtam már, hogy ne szólítson így! – Egy pillanatra elhallgatott. –
Valamelyiket élve kell elfognunk.
Ferro összehúzta a szemöldökét. Nem fűlött hozzá a foga, hogy egyetlen gurkhulit
is életben hagyjon. – Meglátjuk.
Visszafordult a látóhatár felé, és nemsokára már hallotta is, ahogy Vallimir
suttogva parancsokat osztogat néhány emberének. A többiek a környező
épületekbe vették be magukat. A különös társaságot hátramaradt katonák alkották.
Néhányan veteránoknak tűntek, de a legtöbben még fiatalabbak és idegesebbek
voltak, mint Vallimir maga. Ferro nem először kívánta, hogy bár itt lenne velük
Kilencujjú. Lehetett őt szeretni vagy nem szeretni, azt senki sem tagadhatta, hogy
érti a dolgát. Ferro mindig tudta, mire számíthat tőle, nyugodt határozottságra vagy
alkalomadtán gyilkos őrjöngésre. Most bármelyik jól jött volna.
Csakhogy Kilencujjú most nem volt itt.
Ferro egyedül állt hát a harangtorony széles ablakában, és komoran figyelte
Midderland széles mezőit meg az egyre közeledő lovasokat. Tucatnyi gurkhuli
felderítő ügetett laza csoportban az úton. Ugráló foltok voltak a sötét földek foltjai
közt kanyargó sápadt csíkon.
Ahogy elhagyták az első, fából összetákolt pajtát, lassítottak. Egy nagy gurkhuli
hadosztályba a Birodalom különböző területeiről, számtalan meghódított
provinciából soroztak be katonákat. Ez a tizenkét, íjakkal és dárdákkal
felfegyverkezett felderítő hosszúkás arcuk és keskeny szemük meg a mintás
szövetből készült nyeregtakarójuk alapján ítélve Kadirisből érkezett. Őket megölni
nem lesz igazi bosszú, de kezdetnek azért elmegy. Egy időre betölti majd az űrt.
Azt az űrt, amit már olyan régen nem töltött be semmi.
Az egyik katona összerezzent, ahogy egy csenevész fáról felrebbentek a varjak.
Ferro visszatartotta a lélegzetét. Biztos volt benne, hogy Vallimir meg néhány
szerencsétlen rózsaszín éppen azt a pillanatot választja majd, hogy átessenek
egymáson. Aztán mégis maradt a néma csend, ahogy a lovasok bearaszoltak a falu
főterére; parancsnokuk a karját magasba emelve intette óvatosságra őket. Felnézett
egyenesen Ferro felé, de semmit sem látott. Az arrogáns hülyéi. Csak azt látták,
amit látni akartak. Egy falut, ahonnan mindenki elmenekült, annyira rettegtek a
császár legyőzhetetlen seregétől. Ferro megszorította az íját. Majd rájönnek.
Majd ő megmutatja nekik.
A parancsnok egy szögletes papírdarabot tartott a kezében, és olyan pillantásokat
vetett rá, mintha valamiféle üzenet lenne egy számára ismeretlen nyelven. Egy
térkép volt talán. Az egyik katona megállította a lovát, lecsusszant a nyeregből,
aztán megragadta a kantárt, és egy mohával benőtt vályúhoz vezette az állatot.
Még ketten voltak, akik nagyon lazán ültek a nyeregben, nevetgéltek, és széles
gesztusokkal vicceket meséltek egymásnak. Egy negyedik katona a körmét
piszkálta a késével. Egy másik lassan körbeporoszkált a téren, kihajolt a nyeregből,
és sorban belesett a házak ablakain. Azt kereste, mit lophatna el. Az egyik
viccmesélő harsány nevetésben tört ki.
Aztán két éles csattanás visszhangzott az egyik házból.
A vályúnál álló katona éppen lehajolt volna vízért, amikor Ferro nyila a mellkasába
fúródott. A kulacs kiesett a kezéből a száján csillogó cseppek gördültek elő. Az
ablakokban számszeríjak pendültek. A felderítők döbbenten kapták fel a fejüket.
Egyikük lova oldalt dőlt, aztán patáival porfelhőt verve fel elesett, maga alá
temetve riadtan üvöltő gazdáját.
Az épületekből uniós katonák rontottak elő ordítva, felemelt lándzsával. Az egyik
lovas félig előhúzta a kardját, amikor egy nyílvessző telibe találta, és mint egy
zsák, zuhant le a nyeregből. Ferro második nyila a következő felderítőt a hátán
találta el. Az, amelyik az imént a körmét piszkálta, lebucskázott a lováról, és ahogy
feltápászkodott a földről, máris egy uniós katona rohant felé előre szegezett
dárdával. Ledobta a kését, és maga elé kapta a karját, de elkésett: ellenfele
egyszerűen legázolta, és a dárda hegye egyetlen pillanattal később véresen állt ki a
hátából.
Két felderítő arra próbált menekülni, amerről jöttek. Ferro megcélozta az egyiket,
de ahogy a keskeny utca szájához értek, egy kötél feszült meg előttük. A két
gurkhuli kirepült a nyeregből, magukkal rántva egy uniós katonát is az egyik
épületből, aki arccal előre a földre zuhant, majd a karjára tekert kötél jó pár lépésen
át vonszolta magával a földön. Ferro nyila abban a pillanatban vágódott ez egyik
felderítő lapockái közé, amikor az feltápászkodott volna a porból. A másik kábán
odébb vonszolta magát néhány lépésnyit, de egy uniós katona akkorát csapott a
fejére a kardjával, hogy megnyílt a koponyája.
A tizenkét felderítő közül csak a parancsnoknak sikerült kijutnia a faluból. Egy két
épület között húzódó alacsony kerítés felé sarkantyúzta a lovát; az állat patái
hangos csattanással súrolták felső rudat, ahogy átugratott felette. A parancsnok a
lehető legkisebbre húzta össze magát, és sarkát újra meg újra hátasa oldalába
mélyesztve, vágtatva távolodott a frissen levágott gabonaszárak között.
Ferro, hosszan, megfontoltan célzott, érezte, ahogy az arcán szétterül a mosoly. Pár
pillanat alatt felmérte a férfi testhelyzetét a nyeregben, a ló sebességét, a torony
magasságát, a szél erejét az arcán, a nyílvessző súlyát, a fa görbületét, az ajkába
vájó húr feszességét. Aztán figyelte a fekete szálkaként a szürke ég előtt szálló
nyílvesszőt meg a találkozási pont felé vágtató lovat.
Isten néha nagyvonalú is tud lenni.
A parancsnok ívbe feszítette a hátát, és lebucskázott a nyeregből. Ahogy újra meg
újra átfordult a földön, sár és szalmadarabkák szálltak körülötte. Egyetlen
pillanattal később éles fájdalomkiáltása is eljutott Ferro fülébe. A nő még nagyobb
darabot villantott meg a fogsorából.
– Ha! – A vállára dobta az íját, lecsusszant a létrán, aztán kiugrott a hátsó ablakon,
és már rohant is a mezőn át. A csizmája hangosan puffogott a puha földön a
gabonaszárak között, keze a kardja markolatát szorította.
A nyílvessző közvetlenül a válla alatt találta el a parancsnokot, átütötte a testét, és
kettétört, amikor elérte a földet. Ferro látta a szilánkosra hasadt szárat a férfi hóna
alatt. A tüdejét elvétette, az nyilvánvaló volt. Nem fogja megölni. Legalábbis nem
azonnal. Ferro tudta, hogy ha felsegítené a lovára, akkor elszökhetne, és még
esélye is lenne életben maradni.
Ahogy a felderítő kinyújtotta remegő kezét, egy vércsepp festette vörösre hosszú
hüvelykujja begyét. – Kérem… ez nem az én háborúm, én…
A kard mély sebet hasított az arcába a száján keresztül, kettévágva az alsó
állkapcsát. A férfi felnyögött, de a következő csapás máris félig levágta a fejét.
Átfordult, a nyakából sötét vér ömlött a sötét földre a kurtára nyírt gabonaszárak
közé. A kard aztán betörte koponyáját, és a parancsnok nem mozdult többé.
Nem úgy tűnt, hogy Ferro könyörületes hangulatban lenne ma.
A lemészárolt felderítő lova bambán meredt a nőre. – Mi van? – mordult rá Ferro.
Talán megváltozott valamelyest a messzi nyugaton, de olyan sokat senki nem
változik. Az csak jó, ha eggyel kevesebb katona szolgál Uthman seregében,
akárhol is született az illető. Nem kellett saját maga előtt magyarázkodnia. Egy ló
előtt meg aztán végképp nem. Megragadta a kantárszárat, és rántott rajta egyet.
Ferrónak el kellett ismernie, hogy rózsaszín bolond létére ez a Vallimir egész
ügyesen megszervezte a kelepcét. Tíz felderítő feküdt holtan a falu főterén,
rongyos ruháik lobogtak a szélben, a vérük eláztatta a poros földet. Az Unió
egyetlen sebesültje az a marha volt, akit a saját kötele rántott el, és most
karcolásokkal borítva ücsörgött.
Eddig jó munkát végeztek.
Egy katona megböködte az egyik hullát a csizmája hegyével. – Szóval így néznek
ki a gurkhuliak, mi? Nem valami félelmetesek.
– Ezek nem gurkhuliak – szólt Ferro. – Kadiri felderítők, akiket szolgálatra
kényszerítettek. Ők sem akartak jobban idejönni, mint amennyire maguk akarták,
hogy idejöjjenek. – A katona értetlenül és bosszúsan nézett rá. – Kanta tele van
emberekkel. Nem minden barna képű gurkhuli, nem mind az ő istenükhöz
imádkozik, és nem mind hajlong a császáruk előtt.
– De a legtöbb igen.
– A legtöbbnek nincs választása.
– Így is ők az ellenség – húzta el a száját a katona.
– Nem azt mondtam, hogy kíméljük meg őket. – Ferro odébbállt, és ismét belépett
az épületbe, amelyikhez a harangtorony tartozott. Úgy festett, Vallimirnak végül
csak sikerült egy foglyot ejtenie. Néhány emberével idegesen gyűlt össze egy
életben maradt felderítő körül, aki a háta mögött összekötözött csuklóval térdelt.
Arca egyik oldalán véres horzsolás húzódott végig, és a foglyok szokásos
tekintetéve nézett fel a katonákra.
Félt.
– Hol… van… a… fő… hadtestük? – kérdezte Vallimir.
– Nem beszéli a maguk nyelvét, rózsaszín – mordult föl Ferro. – És a kiabálás nem
segít.
Vallimir ingerülten pillantott a nőre. – Talán hoznunk kellett volna valakit, aki
beszél kantaiul – jegyezte meg erős iróniával a hangjában.
– Talán.
Hosszú csend következett, amíg Vallimir arra várt, hogy mikor folytatja a
mondanivalóját Ferro. Csakhogy a nő nem szólt egy szót sem. – Maga beszél
kantaiul?
– Persze.
– Akkor talán lenne olyan kedves, és feltenne neki néhány kérdést a kedvünkért?
Ferro megszívta a fogát. Időpocsékolás, de ha már meg kell tennie, jobb lesz
mihamarabb túlesni rajta. – Mit kérdezzek tőle?
– Nos… Milyen messze van ide a gurkhuli hadsereg, hányan vannak, milyen
útvonalat választanak, tudja…
– Aha. – Ferro leguggolt a fogollyal szemben, és a szemébe nézett. A férfi
tehetetlenül és riadtan nézett vissza rá. Nyilván nem értette, mit keres ez a nő a
rózsaszínek között. Ferro maga is kíváncsi lett volna rá.
– Ki maga? – kérdezte suttogva.
Ferro előhúzta a kését, és felemelte. – Vagy válaszolsz, vagy megöllek ezzel a
késsel. Ez vagyok én. Hol van a gurkhuli hadsereg?
A felderítő megnyalta az ajkát. – Talán… kétnapi menetelésre innen, dél felé.
– Hányan vannak?
– Annyian, hogy meg sem tudnám számolni. Sok ezren. Vannak emberek a
sivatagból, a pusztából, a…
– Milyen útvonalon jönnek.
– Nem tudom. Nekünk csak annyit mondtak, hogy jöjjünk el ebbe a faluba, és
nézzük meg, hogy üres-e. – Nyelt egyet, a gombóc fel-le mozdult a torkán. – Talán
a századosom többet tud.
– Szzz – szisszent fel Ferro. A százados nem mond már el semmit, mivel
felszabdalta a fejét. – Sokan vannak – közölte Vallimirral a közös nyelven. – És
jóval többen is jönnek még. Két napi menetelésre vannak innen délfelé. Nem tudja,
milyen úton indulnak el. Mi legyen?
Vallimir megdörzsölte a gyér borostát az állán. – Felteszem… vissza kéne vinnünk
az Agriontba. Átadjuk az Inkvizíciónak.
– Semmit sem tud. Csak lassabban haladunk miatta. Meg kéne ölnünk.
– Megadta magát! Ha megölnénk, az közönséges gyilkosság lenne, akár háború
van, akár nem. – Vallimir magához intette egyik katonáját. – Nem venném a
lelkemre.
– Én igen. – Ferro kése könnyedén csusszant a felderítő szívébe, aztán pedig ki
onnan. A férfi szája és szeme tágra nyílt. A felhasított inge alól előbugyogó vér
sebesen terjedt a sötét szöveten. Riadtan a nőre bámult, és hosszú, szörcsögő
hangot hallatott.
– Glug… – A férfi feje hátrabicsaklott, a teste elernyedt. Ahogy Ferro megfordult,
látta, hogy a katonák a döbbenettől sápadtan, felfújt arccal bámulnak rá. Talán
strapás napjuk volt. Sokat tanultak, de hamarosan lesz alkalmuk hozzászokni az
ilyesféle dolgokhoz.
Vagy így lesz, vagy a gurkhuliak végeznek velük.
– Fel akarják égetni a tanyáitokat, a falvaitokat, a városaitokat. Rabszolgának
akarják elvinni a gyerekeiket. Azt akarják, hogy a világon mindenki úgy
imádkozzon Istenhez, ahogy ők, ugyanazokkal a szavakkal, és azt akarják, hogy az
országotok a Birodalom tartománya legyen. Én már csak tudom. – Ferro a halott
ember ruhaujjába törölte a kését. – Ez egyetlen különbség a háború meg a
gyilkosság között: a halottak száma.
Vallimir egy pillanatra lenézett a fogoly holttestére, és elgondolkodva csücsörített
az ajkával. Ferrónak az a benyomása támadt, hogy talán keményebb a gerince,
mint gondolta volna róla. Az őrnagy végül felé fordult. – Mit javasol?
– Itt megvárhatjuk, amíg többen is jönnek. Talán ezúttal valódi Gurkhuliakkal is
összefuthatunk. Ez viszont könnyen azt jelentheti, hogy túlerővel kell
szembeszállnunk.
– Szóval?
– Menjünk északra vagy keletre, és állítsunk fel egy ugyanilyen csapdát.
– És úgy győzzük le a császár seregét, hogy egyik tucat katonát vadásszuk le a
másik után? Apró lépések.
Ferro vállat vont. – Apró lépések a megfelelő irányba. Hacsak nem gondolják úgy,
hogy eleget láttak, és nem akarnak visszabújni a falaik mögé.
Vallimir hosszasan ráncolta a homlokát, aztán az egyik emberéhez fordult, egy
tagbaszakadt veteránhoz, akinek hosszú sebhely csúfította el az arcát. – Innen nem
messze keletnek van egy falu, ugye, Forest őrmester?
– Igen, uram. Marlhof nincs messzebb tíz mérföldnél.
– Megfelel magának? – kérdezte Vallimir, és szemöldökét felhúzva nézett Ferróra.
– Nekem a halott gurkhuliak felelnek meg. Ez minden.
Falevél a vízen
A víz békésen csordogált el az öreg híd alatt, aztán a fák között sietett tovább,
lefelé a zöld domboldalon. Le, Carleon felé. Logen figyelte a sodródó sárga
faleveleket, ahogy körbe-körbe forogva kerülgették a moha lepte köveket. Azt
kívánta, bár ő is elúszhatna, de nem tűnt éppen valószínűnek, hogy ez az álma
valóra válik.
– Itt harcoltunk – szólt a Kutyaember. – Háromfás és Tul, Métely és Zordon, meg
persze én. Forleyt valahol arra temettük el az erdőben.
– Fel akarsz menni hozzá? – kérdezte Logen. – Ha gondolod, megnézhetjük,
hogy…
– Minek? Kétlem, hogy jobban érezném magam tőle, abban meg teljesen biztos
vagyok, hogy neki nem használ. Neki semmi sem használ. A halottak már csak így
vannak ezzel. Biztos vagy a dolgodban, Logen?
– Tudsz más megoldást? Az Unió nem marad. Talán ez az utolsó esélyünk, hogy
elintézzük Bethodot. Nincs sok vesztenivalónk.
– Mondjuk az életed.
Logen mély lélegzetet vett. – Nem hiszem, hogy azt bárki is olyan sokra tartaná.
Lejössz velem?
A Kutyaember megrázta a fejét. – Inkább idefent maradok. Torkig vagyok
Bethoddal.
– Hát jól van. Jó. – Logennek az az érzése támadt, hogy életének minden egyes
pillanata, minden, amit valaha mondott vagy tett, minden döntése, amit valaha
meghozott, ehhez a pillanathoz vezette el. Most már nem maradt választása.
Olyan volt, mint a falevelek a vízen – csak sodorta az ár Carleon irányába, és nem
tehetett ellene semmit. Sarkával megbökte a lova oldalát, és magányosan indult
meg lefelé a csobogó patak medrét követő úton.
Ahogy a nap haladt előre, mintha minden tisztábbnak tűnt volna, mint szokott. A
fákról hullani készültek a tűz összes színében – aranysárgán, égővörösen, élénk
bíboran – pompázó nyirkos levelek. Ahogy a völgybe tartott, az őszi párától súlyos
levegő szinte kaparta a torkát. A csikorgó nyereg, a zörgő lószerszámok és a paták
kopogása a puha földön csak elfojtottan hallatszott. Logen átügetett a sártengerré
taposott, egykor zöld mezőn, elhagyta a falaktól három nyíllövésnyi távolságra
lévő ásott árokból és egy sor kihegyezett karóból álló uniós vonalakat. A
szögecsekkel kivert zubbonyt és acélsisakot viselő katonák komor tekintettel
figyelték, ahogy elhalad előttük.
Megrántotta a kantárt, és lépésbe fogta vissza a lovát. Átléptetett Bethod egyik új
fahídján; a folyó megduzzadt alattuk az őszi esőtől. Az út innentől enyhén
emelkedett, és Logen nemsokára a városfal előtt találta magát. A fal magas volt,
sima, sötét, és masszív. Ha valaha építettek fenyegető falat, hát ez az volt. Nem
látott embereket a mellvéd réseiben, de úgy sejtette, biztosan ott kell lenniük. Nyelt
egyet, a nyál kellemetlenül csiklandozta a torkát, aztán erőnek erejével kihúzta
magát a nyeregben, úgy téve, mintha nem sajgott volna minden porcikája a
hegyekben vívott hétnapos csata után. Kíváncsi volt, hamarosan hallja-e egy
számszeríj csattanását, és érzi-e a testébe hasító éles fájdalmat, hogy aztán holtan
zuhanjon a sárba. Ha így történik, arról valami egészen kínos dal születik majd.
– Nicsak, nicsak! – jött valahonnan egy mély hang, amit Logen azonnal felismert.
Ki más is lenne, mint Bethod.
Az volt a különös az egészben, hogy egy futó pillanatra még örült is neki, hogy
hallja. Aztán eszébe jutott, mennyi vér folyt, amíg ők egymás közelében voltak. Az
embernek lehetnek olyan ellenségei, akikkel sosem találkozott. Logennek
számtalan volt. Az ember megölhet olyanokat, akiket nem is ismert. Logen
gyakran megette. De senkit sem lehet igazán gyűlölni, ha az ember előbb nem
szerette, és annak a szeretetnek mindig megmarad a nyoma.
– Lenézek a kapuról, és ki lovagol éppen felém, egyenesen a múltból? – szólt le a
magasból Bethod. – A Véres Kilences! Alig hiszek a szememnek! Szívesen
rendeznék lakomát akár, de nincsen felesleges ételünk. – Ott állt a mellvéden,
magasan a kapu felett, és öklével a kőre támaszkodott. Nem húzta el a száját. Nem
mosolygott. Igazából egyáltalán nem csinált semmit.
– Csak nem Északföld királyához van szerencsém! – kiáltotta vissza Logen. –
Szóval megvan még az arany fejfedőd.
Bethod megérintette a fejét körülölelő koronát. A lenyugvó nap fénye megcsillant
a nagy ékkövön a homlokánál. – Miért ne lenne meg?
– Nézzük csak… – Logen balra, jobbra, fel és le végigmérte a csupasz falakat. –
Csak mert amennyire meg tudom ítélni, egy szarkupacon kívül nem maradt semmi,
aminek a királya lehetnél.
– Aha. Az az érzésem, mind a ketten magányosak lehetünk. Hol vannak a barátaid,
Véres Kilences? Azok a gyilkosok, akikkel olyan szívesen vetted körül magad?
Hol van a Viharfelhő, Zordon, a Kutyaember meg az a kurafi Fekete Métely?
– Mindnek annyi, Bethod. Meghaltak odafönt a hegyekben. Halottak, akárcsak
Skarling. Meg mint Csirkecsont, Öklelő és Fehéroldalú, nem is szólva a többi
szerencsétlenről.
Bethod elkomorodott. – Nem sok okunk van az örömre, ha engem kérdezel. Jó
néhány kiváló ember ment vissza a sárba, vagy így, vagy úgy. Az én barátaim meg
a tieid közül is. Semminek nem lesz jó vége, ha mi ketten benne vagyunk, mi?
Barátnak is rosszak voltunk, ellenségnek meg még rosszabbak. Miért jöttél ide,
Kilencujjú?
Logen egy darabig némán ült a nyeregben, és azokra az alkalmakra gondolt,
amikor éppen azt tette, amit most is meg kellett tennie. A párbajokra gondolt, meg
a kimenetelükre, és a számtalan emlék közül egy sem volt éppen kellemes. Ha egy
dolgot el lehet mondani Kilencujjú Logenről, hát fásult volt éppen. De nem maradt
más választása. – Azért jöttem, hogy párbajt ajánljak! – bömbölte. A hangját
visszaverték a nyirkos, sötét falak, aztán lassan elhalt a párás levegőben.
Bethod hátravetette a fejét, és felnevetett. Logen nem sok vidámságot vélt hallani
benne. – A holtakra, Kilencujjú, te sosem változol! Olyan vagy, mint valami
elaggott kutya, aki folyton ugat, hiába próbálják befogni a száját. Párbaj? Mi
maradt nekünk, amiért párbajozni lenne érdemes?
– Ha győzök, kinyitod a kapukat, és átadod magad nekem. A foglyom leszel. Ha
veszítek, az Unió összecsomagol, és hazamegy, te meg szabad vagy.
Bethod arcáról lassan leolvadt a mosoly, és Északföld királya gyanakodva húzta
össze a szemét. Logen régről ismerte ezt a pillantást. Az esélyeket mérlegeli,
megfontolja, mit miért tegyen. – Kitűnő ajánlatnak tűnik, tekintve, hogy mekkora
slamasztikában vagyok. Nehéz is komolyan venni. Mit nyernének ezen a déli
barátaid?
– Várnak, ha kell – mordult fel Logen –, de nem nagyon érdekled őket, Bethod.
Hiába vágsz fel, egy senki vagy a szemükben. Máris végigrugdosták a seggedet
egész Északföldön, és az a benyomásuk, hogy nem fogod többé háborgatni őket.
Ha győzök, megkapják a fejedet. Ha vesztek, korábban hazamehetnek.
– Egy senki vagyok a szemükben, mi? – mosolyodott el szomorúan Bethod. – Ezt
értem el annyi kemény munka, izzadság meg gyötrelem árán? Elégedett vagy,
Kilencujjú? Örülsz, hogy semmivé lett minden, amiért harcoltam?
– Miért ne lennék elégedett? Csakis magadat okolhatod. Te hoztad ezt ránk.
Fogadd el a kihívást, Bethod, és legalább egyikünknek békéje.
Északföld királya elkerekedett szemmel nézett le a városfalról. – Csakis magamat
okolhatom? Hogy én? Hogy milyen gyorsan felejtenek egyesek! – Megragadta a
nyakában lógó láncot, és megcsörgette. – Szerinted akartam én ezt? Szerinted
vágytam én erre az egészre? Nem akartam mást, csak még egy kevés földet, hogy
etethessem a népemet, és hogy a nagy klánok ne szorongassanak. Nem akartam
mást, csak néhány győzelmet, amikre büszke lehetek, és hogy valami jobbat
adhassák át a fiaimnak, mint amit én kaptam apámtól. – Előrehajolt, két kézzel
markolva a mellvédet. – Ki volt az, aki mindig egy lépéssel tovább taszított? Ki
volt az, aki sosem hagyott leállni? Ki volt az, aki mindenáron vért akart inni, és
miután megkóstolta, lerészegedett tőle, megvadult, és egyszerűen nem tudott
betelni vele. – Lefelé bökött az ujjával. – Ki más, mint a Véres Kilences?
– Egyáltalán nem így volt – vicsorította Logen.
Bethod nevetése élesen visszhangzott a szélben. – Nem-e? Én csak beszélni
akartam Szívtelen Shamával, de neked meg kellett ölnöd! Próbáltam egyezségre
jutni Heonannal, de neked feltétlen oda kellett tolnod a képed, hogy lerendezhesd
vele a vitádat, és egy tucat másik viszályt kirobbanthass. Békét emlegetsz?
Könyörögtem, hogy engedj békét kötnöm Uffrithnél, de neked meg kellett
küzdened Háromfással! Térden állva könyörögtem, de te nem bírtad ki, hogy ne
neked legyen a legnagyobb neved egész Északföldön. Aztán legyőzted,
megszegted az adott szavad, és életben hagytad, mintha nem is kellett volna mással
törődnöd, csak a saját nyavalyás büszkeségeddel.
– Egyáltalán nem így volt – mondta Logen.
– Egyetlen ember sincs Északföldön, aki ne tudná, mennyire így volt. Béke? Ha!
És hogy volt Csörgőnyakkal, mi? A váltságdíjért cserébe visszaadtam volna a fiát,
és mind elégedetten mehettünk volna haza, de nem! Mit is mondtál nekem?
Könnyebb megállítani a Fehér-folyamot, mint a Véres Kilencest? Aztán feltétlen ki
kellett tűznöd a fejét a zászlórudamra, hogy az egész világ láthassa, és a bosszú
sose érhessen véget! Ahányszor csak megpróbáltam befejezni, tovább rángattál,
egyre mélyebbre és mélyebbre a posványba, amíg már nem volt megállás! Amíg
választanunk kellett, hogy mi ölünk, vagy bennünket ölnek meg. Amíg le kellett
igáznom egész Északföldet. Te tetted a fejemre a koronát, Kilencujjú. Mi más
lehetőséget hagytál nekem?
– Egyáltalán nem így volt – suttogta Logen. De tudta, hogy így volt.
– Mondd csak magadnak, hogy én vagyok minden nyavalyád okozója, ha ettől
jobban érzed magad. Mondd csak magadnak, hogy én vagyok a könyörtelen, a
gyilkos, a vérszomjas, de aztán kérdezd meg magadtól, kitől tanultam mindezt. A
lehető legjobb tanárom volt. Játszd csak el a jó embert, ha úgy tetszik, az embert,
akinek nincs választása, de mind a ketten tudjuk, ki vagy valójában. Béke? Sosem
lesz békéd, Vérés Kilences. Te vagy a halál maga.
Logen szívesen tagadta volna, de akkor csak tovább hazudik. Bethod igazán
ismerte őt. Bethod igazán értette őt. Jobban, mint bárki más. Bethod volt a
legnagyobb ellensége, de a legjobb barátja is egyben. – Akkor miért nem öltél
meg, amikor lehetőséged volt rá?
Északföld királya felhúzta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit. Aztán megint
nevetni kezdett. Harsányan tört fel belőle a kacagás. – Nem tudod, miért? Ott
voltál az oldalán, és nem tudod? Te semmit sem tanultál tőlem, Kilencujjú! Ennyi
év után, még mindig csak hagyod, hogy sodorjon az ár, amerre neki tetszik!
– Miről beszélsz? – hörögte Logen.
– Bayaz!
– Bayaz? Mi van vele?
– Alig vártam, hogy megkapd a véres keresztet, és elsüllyesszem a hulládat a
mocsárban a félresikerült haverjaidéval együtt. Boldogan megtettem volna,
csakhogy aztán beállított az a hazug vén gazember!
– És?
– Tartoztam neki, és ő azt akarta, hogy engedjelek el. Az a bajkeverő vén faszkalap
mentette meg a rusnya irhádat, nem más!
– Miért? – morogta Logen. Fogalma sem volt, mit kezdhetne ezzel a dologgal.
Nem tetszett neki, hogy annyival később szerzett róla tudomást, mint mindenki
más.
De Bethod csak kacagott. – Talán nem alázkodtam meg előtte úgy, ahogy szerette
volna. Téged mentett meg, a miértekről őt kérdezd, ha megéred, hogy találkozol
még vele. Bár nem hiszem, hogy így lesz. Elfogadom a kihívást. Találkozunk
ugyanitt. Holnap. Napkeltekor. – Összedörzsölte a tenyerét. – Férfi a férfival
szemben, és Északföld véráztatta sorsa függ az eredményen. Éppen, mint régen,
igaz, Logen? A régi időkben. A múlt napsütötte völgyeiben. Még egyszer utoljára
kockát vetünk, mi? – Északföld királya lassan hátralépett, el a mellvédtől. – Azért
valami mégiscsak változott. Most új bajnokom van. A helyedben ma este
mindenkitől elköszönnék, és felkészülnék a visszatérésre a sárba. Az a helyzet…
hogy is szoktad mondani régen? – Nevetése lassan elhalt a szürkületben. –
Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat.
Tekintély
Unalmas és lehangoló ülés volt, még a Zárt Tanács mércéjével mérve is. A szűk
ablakokon túl komor és borult volt az ég. Az időjárás vihart ígért, de nem történt
semmi, csak a Fehér Teremre borult hűvös félhomály. Időről időre súlyos
szélrohamok rengették meg az öreg ablaktáblákat, amitől Jezal riadtan borzongott
meg szőrmével szegélyezett köpönyegében.
A tucatnyi vénember komor ábrázata sem sokat segített, hogy átmelegítse. Varuz
tábornagy elszántan szorította össze a fogát. Hoff főkamarás úgy markolta a
serlegét, akár a fuldokló az összetört csónak utolsó deszkáját. Marovia legfőbb bíró
olyan mélyen ráncolta a homlokát, mintha éppen a teljes gyülekezet halálos ítéletét
készülne bejelenteni, ideértve saját magát is. Sult főlektor összepréselte keskeny
ajkait, hideg tekintete pedig ide-oda ugrált Bayaz, Jezal és Marovia között.
Maga az Első Mágus égő tekintettel meredt előre. – Beszámolót, ha lenne olyan
kedves, Varuz tábornagy úr.
– Őszintén szólva a helyzet nem éppen rózsás. Adua forrong. A lakosságnak
nagyjából a harmada már elmenekült. A gurkhuli blokád eredményeképpen csak
kevés áru jut el a piacokra. Kijárási tilalmat vezettünk be, de egyes polgárok így is
megragadnak minden alkalmat, hogy lopjanak, raboljanak és fosztogassanak, amíg
a hatóságok mással vannak elfoglalva.
Marovia megrázta a fejét, amitől ősz szakálla lágy hullámzásba kezdett. – És fel
kell készülnünk rá, hogy a helyzet csak rosszabb lesz, ahogy a gurkhuliak
közelednek a városhoz.
– Márpedig közelednek – állapította meg Varuz. – Minden nap mérföldekkel
kerülnek közelebb. Mindent megteszünk, hogy feltartóztassuk őket, mivel azonban
a forrásaink korlátozottak…, egy héten belül akár itt állhatnak a kapuk előtt.
Néhányan döbbenten szisszentek fel, halkan elkáromkodták magukat, vagy ideges
pillantásokat vetettek a többiekre. – Olyan hamar? – Jezal hangja megbicsaklott
egy pillanatra, ahogy feltette a kérdést.
– Attól tartok, felség.
– Hány emberük van a gurkhuliaknak? – kérdezte Marovia.
– A becslések jelentősen eltérnek egymástól. Mindazonáltal – szívta meg a fogát
aggodalmasan Varuz – jelenleg azt mondanám, úgy ötvenezer katonát vonultatnak
fel.
A tanácsnokoknak a lélegzete is elakadt. – Olyan sokat? – dörmögte Halleck.
– És minden nap ezrével száll partra az erősítés Kelnnél – vetette közbe Reutzer
admirális, amivel nem villanyozta éppen fel a társaságot. – Mivel hajóink java
része úton van, hogy hazaszállítsa a sereget az északföldi hadjáratról, nincsen
lehetőségünk feltartóztatni őket.
Jezal megnyalta az ajkát. A széles terem falai mintha pillanatról pillanatra
közelebb kerültek volna. – És a mi csapataink?
Varuz és Reutzer összenéztek egy kurta pillanatra. – A király seregének két
regimentje áll rendelkezésünkre, egy gyalogos és egy lovas, összesen nagyjából
hatezer ember. A szürke őrség, amelynek feladata magának az Agriontnak a
védelme, négyezer főből áll. A hírnöklovagok és a testőrlovagok az elit, de ők csak
ötszázan vannak. Hozzájuk jönnek még azok a katonák, akiket nem harcra
képeztek ki, tehát a szakácsok, a lovászok, a kovácsok meg hasonlók. Szükség
esetén őket is fel lehet fegyverezni.
– Őket is nyugodtan beszámíthatjuk – jegyezte meg Bayaz.
– Pár ezerre becsülöm a számukat. Talán a városi őrségnek is hasznát vehetjük, bár
ők nem éppen hivatásos katonák.
– Mi a helyzet a nemesekkel? – kérdezte Marovia. – Ők tudnak segíteni?
– Páran küldtek embereket – felelte komoran Varuz –, másoktól viszont csak
sajnálkozó üzeneteket kaptunk. A legtöbbtől pedig még azt sem.
– Igyekeznek semlegesek maradni. – Hoff megrázta a fejét. – Brock bejelentette,
hogy aki mellé áll, aranyat kap a gurkhuliaktól, aki pedig mellénk, azok kegyelmet.
– Ez mindig is így volt – lamentált Torlichorm. – A nemesek csakis a saját
érdekeiket nézik.
– Akkor meg kell nyitnunk a fegyverraktárakat – szólt Bayaz –, és nem szabad
fukarul bánnunk azzal, amit odabent találunk. Fel kell fegyvereznünk minden
harcképes polgárt. Fel kell fegyvereznünk a kézműves céheket meg a
veteránszövetségeket. Még a koldusokat is ki kell rángatnunk a csatornából, és
csatába kell küldenünk őket.
Ez eddig szép és jó, gondolta Jezal, de azért nem szívesen bízta volna az életét egy
hadseregnyi csatornatöltelékre. – Mikor tér vissza West tábornagy a seregével?
– Ha tegnap megkapta a parancsot, legalább egy hónap, mire kihajózik, és a
segítségünkre siethet.
– Ami azt jelenti, hogy több héten át kell ellenállnunk az ostromnak – állapította
meg Hoff a fejét rázva. Egészen közel hajolt Jezalhoz, és halkan súgta a fülébe a
mondanivalóját, mintha egyik diáklány osztaná meg a titkát a másikkal. – Felség,
talán bölcs lenne, ha ön és a Zárt Tanács elhagynák a várost. Valahonnan
északabbról kormányozhatnák az országot a gurkhuliak felvonulási területétől
távol, ahonnan nagyobb biztonságban vezényelhetnék le a háborút. Ott van talán
Holstrom vagy...
– Szó sem lehet róla – vágott közbe ellentmondást nem tűrően Bayaz.
Jezal aligha tagadhatta, hogy az ötletnek megvan a maga vonzereje. Ebben a
pillanatban Shabulyan szigete tűnt a legideálisabb székhelynek a kormányzat
számára – csakhogy Bayaznak igaza volt. A Nagy Harod aligha játszott volna el a
menekülés gondolatával, és sajnálatos módon Jezal előtt sem állt nyitva ez a
lehetőség.
– Itt fogunk harcolni a gurkhuliakkal – jelentette ki.
– Csak egy javaslat volt – motyogta Hoff. – Puszta óvatosságból.
Bayaz mintha meg sem hallotta volna. – Milyen állapotban vannak a város
védvonalai?
– A védvonalak lényegében három koncentrikus kört alkotnak. Az utolsó bástya
természetesen az Agriont maga.
– Idáig azért biztosan nem jutnak el, igaz? – kuncogott Hoff, de hiányzott a
meggyőződés a hangjából.
Varuz úgy döntött, nem felel. – A következő vonal Arnault fala. Ezen belül
találhatók a város legöregebb, legfontosabb részei, azaz többek között az Agriont,
a Középút, a kikötő vagy a Négy Sarok. Casamir fala a legkülső védvonal.
Gyengébb, alacsonyabb és lényegesen hosszabb, mint Arnault fala. A kettőt több
alacsonyabb fal köti össze, mint egy kerék küllői. Ezek öt kerületre osztják a város
külső gyűrűjét. Ezek mindegyikét le lehet zárni, amennyiben az ellenség
elfoglalná. Casamir falán kívül is akadnak beépített területek, azokat azonnali
hatállyal el kell hagynia mindenkinek.
Bayaz az asztal szélére könyökölt, és egymásnak támasztotta két húsos tenyerét. –
Tekintetbe véve csapataink erejét és képességeit, azzal járnánk a legjobban, ha
evakuálnánk a város külső kerületeit, és minden erőnket Arnault falára
koncentrálnánk, lévén az sokkal rövidebb és erősebb. Közben azért a falon kívül is
folytathatunk utóvédharcokat, mivel az utcák és az épületek alaposabb ismerete
bennünket segít...
– Nem – jelentette ki Jezal.
Bayaz sötét pillantást vetett rá. – Felség?
Jezal azonban nem adta magát könnyen. Egy ideje már világossá vált előtte, hogy
ha engedi, hogy a mágus mindenben uralkodjon felette, sosem fog kikeveredni a
csizmája alól. Igaz, látta már Bayazt a puszta gondolatával cafatokra robbantani
egy embert, de hát csak nem fogja ezt megtenni az Unió királyával is a saját Zárt
Tanácsa előtt. Főleg nem most, amikor a gurkhuliak lihegtek a nyakukba.
– Nem áll szándékomban harc nélkül átengedni a fővárosom nagyobbik részét az
Unió legrégebbi ellenségének. Megvédjük Casamir falát, és minden talpalatnyi
földért küzdeni fogunk.
Varuz Hoffra nézett, és a főkamarás egy árnyalatnyit felhúzta a szemöldökét. –
Nos... természetesen, felség. Minden talpalatnyi földért. – Kellemetlen csend
támadt. Az Első Mágus elégedetlensége súlyosan függött a tanácsnokok fölött,
akár a viharfelhők a város fölött.
– Hozzá tud ehhez fűzni valamit az Inkvizícióm? – kérdezte rekedten Jezal,
igyekezvén elterelni a figyelmet.
Sult tekintete egészen hűvös volt, ahogy találkozott az övével. – Természetesen,
felség. Közismert a gurkhuliak vonzalma az intrika iránt. Semmi kétségünk felőle,
hogy Adua falain belül máris kémek tevékenykednek. Talán az Agriontban is. Az
inkvizítoraim éjt nappallá téve dolgoznak a Kérdések Házában. Számos kém tett
már vallomást.
Marovia felmordult. – Szóval azt kéne feltételeznünk, hogy a gurkhuliak azért
annyira nem vonzódnak az intrikához, hogy fehér bőrű ügynököket is
alkalmazzanak.
– Háborúban állunk! – vicsorította Sult, gyilkos pillantást vetve a legfőbb bíróra. –
Nemzetünk függetlensége forog kockán! Nem most van itt az ideje, hogy a
szabadságról fecsegjen, Marovia.
– Ellenkezőleg, éppen most jött el az ideje.
A két vénember tovább huzakodott, amíg mindenkinek pattanásig feszültek az
idegei. Bayaz mindeközben hátradőlt a széken, karba fonta a kezét, és hűvösen
méregette Jezalt. Rideg, mérlegelő tekintete ha lehet, még félelmetesebb volt, mint
amikor a homlokát ráncolta. Jezalra egyre nagyobb súllyal nehezedett az
aggodalom. Akárhonnan nézte a dolgot, minden esélye megvolt rá, hogy az Unió
történetének összes királya közül az ő uralkodása legyen a legkurtább és a
legkatasztrofálisabb.
A kör
Közeledett a hajnal. Szürke sejtés volt még csak, a napvilág lehető leghaloványabb
érintése Carleon falainak komor körvonalain. A csillagok fénye már elhalványult a
pirkadó égbolton, de a hold most is olyan közelinek tűnt a fák csúcsa fölött, mintha
akár egy kósza nyílvessző is telibe találhatta volna.
West egész éjszaka le sem hunyta a szemét, és eljutott az álomszerű, reszketeg
ébrenlét birodalmába, ami már a kimerültség után következik. Valamikor a néma
sötétségben, miután kiadott minden parancsot, leült egy lámpa fénye mellé, hogy
levelet írjon a húgának. Hogy kifogásokat öklendezzen fel. Hogy megbocsátást
követeljen. Csak ült, meg nem tudta volna mondani, mennyi ideig, a tollat a papír
fölött tartva, de nem akartak jönni a szavak. El szerette volna mondani, mit érez, de
most, hogy eljött az alkalom, nem érzett semmit. Adua meleg fogadói, kártyák a
napsütötte udvaron. Ardee féloldalas mosolya. Mintha ezer évvel ezelőtt lettek
volna.
Az északföldiek máris sürgölődtek. A füvet nyírták a fal árnyékában, és a pengék
csattogása különös módon az Agriont kertjeit idézte fel, ahogy egy tucatnyi lépés
átmérőjű körben a gyökerükig leborotválták a szálakat. Nyilván ez lesz az a hely,
gondolta West, ahol megrendezik párbajt. Ez lesz az a hely, ahol alig egy-két óra
múlva eldől Északföld sorsa. Éppen olyan volt, mint egy vívókör, csak hogy ezt
nemsokára vér festi vörösre.
– Barbár szokás – jegyezte meg Jalenhorm, akinek nyilvánvalóan hasonló
gondolatok jártak a fejében.
– Valóban? – morogta Pike. – Nekem éppen az jutott az eszembe, hogy milyen
civilizált.
– Civilizált? Hogy két ember nézőközönség előtt mészárolja le egymást?
– Jobb, mintha komplett nézőközönség mészárolná le egymást. Én már csak úgy
vagyok vele, hogy ha egyetlen ember halálával megoldódik a probléma, akkor az a
háború szerencsés véget ért.
Jalenhorm összerázkódott, és összeillesztett tenyerei közé fújt. – Azért furcsa, hogy
ennyi minden függjön két ember küzdelmétől. Mi lesz, ha Kilencujjú veszít?
– Felteszem, akkor hagynunk kell Bethodot elsétálni – szólt elégedetlenül West.
– De hát betört az Unió területére! Ezrek haltak meg miatta! Megérdemli a
büntetést.
– Az emberek ritkán kapják azt, amit érdemelnek. – West Ladisla koronaherceg
semmiben rothadó csontjaira gondolt. Egyes rettenetes bűntények büntetlenek
maradnak, másokért pedig pusztán a véletlenek szeszélyének köszönhetően
bőséges jutalom jár. West gondolatai elakadtak.
Egy férfi ült magában a hosszú lankán, háttal a város felé. Olyan mozdulatlanul
kuporgott ott, hogy West alig vette észre. – Csatlakozom magához – mondta,
ahogy elhagyta az ösvényt. A dér halvány szőrméjével borított fű minden lépésénél
puhán roppant a csizmája alatt.
– Húzzon ide egy széket! – Kilencujjú sötétbe burkolózó arcát körülvette lélegzete
párája.
West lekuporodott mellé a hideg földre. – Készen áll?
– Tízszer tettem már meg ugyanezt. Nem mondhatnám, hogy akár egyetlen egyszer
is készen álltam. Fogalmam sincs, hogyan lehetne felkészülni az ilyesmire. Eddig
nem volt jobb ötletem, minthogy elüldögéljek, várjam, hogy elcsordogáljon
mellettem az idő, és próbáljam nem összehugyozni magam.
– El tudom képzelni, a nedves ágyék milyen kínos lehet a körben.
– Az. Viszont felteszem, mégiscsak jobb, mint egy kettéhasított fej.
Ez tagadhatatlanul így volt. West természetesen hallott már mindenféle
beszámolókat az északföldi párbajokról. Anglandban nőtt fel, ahol a gyerekek
előszeretettel meséltek szaftos történeteket egymásnak. Arról azért így is kevés
fogalma volt, hogyan zajlik egy ilyen valójában. – Hogy működik ez a párbajosdi?
– Kijelölnek egy területet, amit aztán körülvesznek egy csomóan pajzsokkal. Az
embereket a két fél közösen adja, és gondoskodniuk kell róla, hogy senki se
hagyhassa el a kört, mielőtt lerendezik a dolgokat. A két fél belép a körbe. Aki ott
meghal, az a vesztes. Hacsak a másik fél nincs éppen könyörületes kedvében.
Viszont valamiért az a sejtésem, hogy ez ma nem így lesz.
Ez is tagadhatatlannak tűnt. – Mivel harcolnak?
– Mindenki hozza a saját fegyvertét. Bármit. Aztán megforgatnak egy pajzsot, és a
győztes kiválasztja azt a fegyvert, amelyiket akarja.
– Tehát előfordulhat, hogy azzal kell harcolnod, amit az ellenfeled hozott magával?
– Megtörténhet. Szívtelen Shamát a saját kardjával öltem meg, az a lándzsa pedig,
amit Zordon Harding ellen vittem, az én testemben végezte. – Megdörzsölte a
gyomrát, mintha még a döfés emléke is kellemetlen lett volna. – De egyáltalán nem
fáj jobban, ha az embert a saját dárdájával sebzik meg, nem pedig valaki máséval.
West elgondolkodott, és maga is a hasára tette a kezét. – Nem. – Egy darabig
csendben ültek ott tovább.
– Szeretnék kérni magától egy szívességet – szólt aztán Logen.
– Egy szavába kerül.
– Megtenné, hogy a barátaival tartja nekem a pajzsokat.
– Pont mi? – West a fal tövében dolgozó pribékek felé pillantott. – Biztosan ezt
akarja? Soha életemben nem tartottam pajzsot.
– Talán, de maga tudja, kinek az oldalán áll. Ezek között nincsenek sokan, akikben
megbízhatok. A legtöbben még mindig nem döntötték el, hogy engem gyűlölnek-e
jobban vagy Bethodot. Elég, ha egyik ránt rajtam egyet, amikor taszítani kéne,
vagy hagy elesni, amikor el kéne kapnia. Akkor mindannyiunknak végünk. Főleg
nekem.
West felfújta az arcát. – Megtesszük, amit tudunk.
– Jól van. Jól van.
A hideg csend csak nem akart véget érni. A fekete dombokon és a fekete fákon túl
a hold már alacsonyabban járt, és fokozatosan halványodott.
– Áruljon el nekem valamit, Veszett. Maga szerint az embernek meg kell fizetnie a
cselekedeteiért?
Wesst felkapta a fejét. Átvillant az agyán egy ostoba és beteges gondolat, hogy
Kilencujjú Ardeeról beszél vagy Ladisláról, esetleg mindkettőről. Annyi biztos,
hogy az északföldi tekintete határozottan vádlónak tűnt a félhomályban. Aztán
West félelme mégis alábbhagyott. Kilencujjú persze saját magáról beszélt, mint
mindenki, ha lehetősége nyílik rá. Bűntudat volt a tekintetében, nem vád.
Mindenkit kísértenek a saját hibái.
– Talán. – West megköszörülte a torkát. – Néha. Nem tudom. Gondolom, mind
tettünk olyasmit, amit később megbántunk.
– Igen – felelte Kilencujjú. – Úgy lehet.
Ültek tovább egymás mellett szótlanul, és figyelték, ahogy a fény lassan elárasztja
az eget.
Az izgatott hangok vékonyan szálltak a szélben. – Jól van – szólt Métely jóval
hangosabban, mint ahogy azt Kutyaember idegei szívesen vették volna –, kezdik
végre.
– Én is hallom – csattant fel a Kutyaember, és lassú körökben, dobásra készen
forgatta a kezében tartott kötelet.
– Tudod egyáltalán, mit csinálsz azzal? Nem bánnám, ha nem esne rám.
– Tényleg? – A Kutyaember egy kicsikét ide-oda lóbált a kötél végére erősített
csáklyán, csak hogy megérezze a súlyát. – Arra gondoltam, hogy ha esetleg
elvéteném a falat, a második legjobb lehetőség az, ha beleáll egyenesen a fejedbe.
– A csáklya leírt egy kört, aztán egy szélesebbet, ahogy a Kutyaember hosszabbra
engedte utána a kötelet, majd hirtelen lendülettel megindult felfelé. Csak repült
sebesen, maga után húzva a lecsavarodó kötelet, amíg végül át nem bukott a
mellvéden. A Kutyaember vágott egy grimaszt, ahogy meghallotta a csörömpölést
odafentről, de senki sem került elő. Meghúzta a kötelet. Egy kétlépésnyi darab
lecsúszott belőle, aztán megszorult. Stabilnak tűnt, akár egy szikla.
– Elsőre – közölte Zordon.
A Kutyaember bólintott. Maga is alig hitte el. – Mekkora esély volt rá? Ki kezdi?
Métely rámosolygott. – Gondolom az, aki már úgyis a kötelet markolja.
Ahogy a Kutyaember mászni kezdett, azon kapta magát, hogy azt fontolgatja, hány
különböző módon purcanhat ki, aki éppen felfelé kapaszkodik ezen a falon.
Megcsúszott a csáklya, ő pedig a mélybe zuhant. Elrongyolódott a kötél, aztán el is
szakadt, ő pedig a mélybe zuhant. Valaki észrevette a csáklyát, megvárta, hogy
felérjen a fal tetejére, azután vágta el a kötelet. Vagy valaki megvárta, hogy
felérjen a fal tetejére, azután elvágta a torkát. Vagy valaki éppen most hívott egy
tucat tagbaszakadt pribéket, hogy ejtsék foglyul azt a balféket, aki egymaga próbál
bemászni a városba.
A csizmája megcsúszott a durva kövön, a kender belemart a tenyerébe, a karja
égett az erőlködéstől, és mindvégig azon igyekezett, hogy csillapítsa ziháló
légzését. A mellvéd egyre közelebb és közelebb araszolt, aztán a Kutyaember
megérkezett. Ujjaival megmarkolta a követ, és átlesett felette. Egyik irányban sem
látott senkit. Átlépett a mellvéd felett, és biztos, ami biztos, előhúzta a kését. Az
embernél sosem lehet túl sok kés, meg minden. Ellenőrizte, hogy a csáklya kitart-e,
aztán kihajolt, és látta odalent a felfelé meredő Mételyt meg a kötelet tartó
Zordont, aki egyik lábát a falnak vetve éppen mászni készült. A Kutyaember intett
neki, hogy jöhet, aztán figyelte, amint egyik kezével a másik fölé fogva elindul,
miközben Métely a kötél alsó végét tartja stabilan. Zordon nemsokára már félúton
járt...
– Mi a faszom...
A Kutyaember balra kapta a fejét. Két jobbágy állt nem messze tőle. Az imént
léphettek ki a legközelebbi toronyba vezető ajtón a fal tetejére. Most őt bámulták, ő
meg visszabámult rájuk. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna a pillanat.
– Van itt egy kötél! – kiáltotta a Kutyaember a késével hadonászva, és úgy tett,
mintha le akarná vágni a csáklyáról.
– A holtakra! – Az egyik jobbágy futva érkezett, és tátott szájjal bámult le a
himbálódzó Zordonra. – Már jön is felfelé.
A másik jobbágy előhúzta a kardját. – Ne is törődj vele! – Felemelte a fegyvert, és
széles vigyorral készült lecsapni a kötélre. Aztán mozdulatlanná merevedett. –
Te... hogy lettél csupa sár?
A Kutyaember teljes erőből kétszer a mellébe döfte a kardját. A jobbágy
felvonyított, eltorzult az arca, nekihátrált a mellvédnek, és leejtette a fegyverét. A
társa egy hatalmas buzogányt forgatva a kezében indult rohamra. A Kutyaember
elhajolt a csapás elől, de a jobbágy nekirontott, és olyan erővel taszította a földre,
hogy a feje a kőnek csapódott.
A buzogány zörögve csúszott távolabb, a két férfi pedig egymással birkózott. A
jobbágy ütött és rúgott, a Kutyaember pedig ellenfele torka köré igyekezett fonni
az ujjait, nehogy az segítségért kiálthasson. Előbb az egyik irányba forogtak, aztán
vissza a másikba, végül valahogy felálltak, és ide-oda tántorogtak. A jobbágy a
Kutyaember hóna alá feszítette a vállát, és nekipréselte ellenfelét a mellvédnek,
igyekezvén átemelni felette.
– Francba – nyögte a Kutyaember, ahogy a talpa elhagyta a földet. A hátsója a
követ súrolta, de kitartott, szorosan markolta a jobbágy nyakát, és nem hagyta
levegőhöz jutni. Újabb hüvelyknyit mozdult felfelé, hátrafeszült a feje, és most
már majdnem átbillent a súlypontja a mellvéd külső oldalára.
– Lefelé, baszd meg! – hörögte a jobbágy, miközben igyekezett távol tartani az
állát a Kutyaember kezétől. – Lefelé... – Elkerekedett a szeme. Ahogy
hátratántorodott, egy nyílvessző állt ki az oldalából. – Én nem... – A következő
nyílvessző a nyakába fúródott, és még egyet lépett hátra. Le is zuhant volna a fal
belső oldalán, ha a Kutyaember nem kapja el a kardját, és rántja vissza a
mellvédre, hogy aztán mozdulatlanul tartsa, amíg ki nem leheli a lelkét.
Amikor vége lett, a Kutyaember feltápászkodott, és görnyedten állt meg a holttest
fölött. Zordon odasietett hozzá, és alaposan körülnézett, nehogy valaki
settenkedjen még a környéken. – Minden rendben?
– Csak egyszer. Csak egyszer szeretném megérni, hogy nem akkor érkezik a
segítség, amikor pillanataim vannak hátra.
– Jobb későn, mint soha. – A Kutyaembernek el kellett ismernie, hogy ebben akad
némi igazság. Figyelte, ahogy Métely átkapaszkodik a mellvéden, és átgurul a fal
tetejére. Az első jobbágy, amelyiket a Kutyaember leszúrt, még erőtlenül lélegzett
a csáklya közelében. Métely kivágott egy darabot a koponyájából, ahogy ellépett
mellette; éppen olyan könnyed volt a mozdulata, mintha csak egy fadarabot
hasítana ketté.
Megrázta a fejét. – Csak tíz lélegzetvételnyi időre hagylak benneteket magatokra,
és nézzétek, mi történik. Két hulla, mi?
Métely lehajolt, beledöfte két ujját az egyik lyukba, amit a Kutyaember kése ütött,
majd kihúzta őket, és vért kent az arcára. Vigyorogva nézett föl. – Szerintetek
mihez tudunk kezdeni két hullával?
West soha életében nem félt ennyire, soha nem volt így felcsigázva, soha nem
érezte ennyire, hogy él. Még akkor sem, amikor megnyerte a Viadalt, és az egész
Tábornagyok tere őt éljenezte. Még akkor sem, amikor megrohamozta Ulrioch
falait, és a porból meg a káoszból kibukkant a meleg napsütésbe. Remény és
rettegés csiklandozta a bőrét. Kezét akaratlanul is együtt mozdította
Kilencujjúéval. Némán hasztalan tanácsokat mormogott maga elé. Mellette Pike és
Jalenhorm ugráltak, taszigálták egymást, és rekedtre kiabálták magukat. Mögöttük
mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. A falakon sorakozó emberek
kihajoltak, és az öklüket rázták. A kört alkotó férfiak a harcosok mozgását követve
hullámzottak; egy pillanatra sem álltak meg, inkább előre-hátra araszoltak, ahogy a
két bajnok előbb erre, aztán arra kerülgette egymást.
Egyelőre szinte kizárólag Kilencujjú kényszerült meghátrálni. Akármekkora darab
is volt bárki hétköznapi mércéje szerint, ebben a hátborzongató társaságban
egészen aprónak, gyengének és törékenynek tűnt. Ha ez nem lett volna elég,
ráadásul valami nagyon különös zajlott itt. Valami, amit West csakis a mágiának
tulajdoníthatott. Nagy sebek, halálos sebek záródtak össze a szeme láttára a
Félelmetes kék bőrén. Ez a valami nem ember volt. Csakis démon lehetett, és
ahányszor csak fölé magasodott, Westet olyan félelem kerítette hatalmába, mintha
egyenesen a pokol kapujában állna.
West vágott egy grimaszt, a hogy Kilencujjú a tehetetlenül zuhant a pajzsoknak a
kör másik oldalán. A Félelmetes felemelte az öklét, és olyan erővel készült
lesújtani, hogy az biztosan péppé zúzta volna a koponyáját. Csakhogy az ököl a
puszta levegőre sújtott. Kilencujjú az utolsó pillanatban félreugrott, és a vas egy
hajszállal az álla előtt suhant el. A Mester kardja lesújtott, de hangos kongással
csúszott félre a Félelmetes vállát borító páncélon. Az óriás hátratántorodott, és
Kilencujjú arcán megfeszültek a sápadt hegek, ahogy máris utána vetette magát.
– Igen! – kiáltotta West, és az emberek körülötte elégedett ordítozásba kezdtek.
A következő csapás az óriás páncélos oldalát érte, hosszú, fényes karcolást hagyott
maga után, aztán jó adag füvet fordított ki a földből. Az utolsó kardvágás mélyen a
festett bordái között találta el a Félelmetest, a nyomában vér fröccsent elő, és az
óriás elvesztette az egyensúlyát. West eltátotta a száját, ahogy a hatalmas árnyék
közeledett felé. A Félelmetes úgy dőlt a pajzsának, akár egy kivágott fatörzs;
Westnek megremegett a térde, megrogyott az irdaltan súly alatt, és még a gyomra
is felfordult az ijedtségtől meg az undortól.
Aztán észrevette. A tüskékkel és szögecsekkel kivert páncél egyik csatja,
közvetlenül az óriás térde alatt, alig néhány hüvelyknyire került West szabad
kezétől. Abban a pillanatban másra sem tudott gondolni, csak hogy Bethod esetleg
mindent megúszhat, hiába hagyott annyi halottat maga után Északföld széltében és
hosszában. Összeszorította hát a fogát, megragadta a hihetetlenül vastag bőrszíj
végét, és megrántotta, ahogy a Félelmetes irdatlan teste megindult felfelé. A csat
kinyílt, a páncél pedig egyszerre lazán lifegett a brutális vádlin, ahogy az óriás
ismét megvetette a lábát a földön, és hosszú karjával borzalmasat taszított
Kilencujjún.
Ahogy West feltápászkodott a porból, máris megbánta a meggondolatlanságát.
Körbepillantott, hogy lássa, valaki észrevette-e, amit tett, de minden szem a
harcosokra szegeződött. Most már csak egy apró, hisztérikus szabotázsnak tűnt az
egész, amivel úgysem ér el semmit. Persze azon kívül, hogy megöleti magát. Már
gyerekkorában is tudta, hogy megy ez. Akit rajtakapnak, hogy csal az északföldiek
párbajban, az megkapja a véres keresztet, és kibelezik.
– Á! – Logen lebukott a páncélos ököl elől, jobbra szökkent, ahogy a kék ököl
elsuhant az arca mellett, majd balra hajolt, ahogy közeledett a vaskéz következő
csapása. Megcsúszott, és kis híján elesett. Mind a három próbálkozás elég erős volt
hozzá, hogy levigye a fejét. Látta, ahogy a festett kar hátrafelé mozdul,
összeszorított fogakkal menekült el a Félelmetes újabb rettenetes csapása elől, és
máris lendítette a kardot.
A penge simán átmetszette az óriás bal karját a könyöke alatt, és a lehullott testrész
vért köpve magából bucskázott odébb. Logen levegőt szippantott égő tüdejébe, a
magasba emelte a Mester kardját, és felkészült az utolsó nagy rohamra. A
Félelmetes szeme a tompa fényű pengére tévedt, de hiába kapta félre a fejét, a fém
mélyen a kékre festett koponyába vágott, sötét vércseppeket fröcskölve szerteszét.
Az óriás feje egészen a szemöldökéig kettéhasadt.
A Félelmetes páncélos könyöke Logen bordái közé vágódott, amitől az
felemelkedett a földről, és kapálózva repült át a körön. Egy pajzsról lepattant,
arccal a földre zuhant, aztán egy darabig csak feküdt ott, és fűszálalkat köpködött
ki, miközben a homályba burkolózott világ forgott körülötte.
Fintorogva tápászkodott fel, pislogott néhányat, hogy megszabaduljon a
könnyeitől, aztán mozdulatlanná merevedett. A Félelmetes előrelépett, és
miközben a kard továbbra is mélyen a koponyájába ékelődött, felvette a földről
levágott alkarját. Szorosan a vértelen csonkhoz illesztette, csavart rajta egyet
jobbra, aztán egyet balra, és elengedte. A vaskos kar ismét egész volt, a betűk
megszakítás nélkül futottak a vállától az ujjakig.
Körben mindenki elcsendesedett. Az óriás megmozgatta kék ujjait, aztán felnyúlt,
és megmarkolta a Mester kardjának markolatát. Előbb az egyik irányba fordította,
aztán a másikba, a csontok csikorogva mozdultak. Végül kiszabadította a pengét,
és megrázta a fejét, mintha csak valamiféle kábulatot igyekezne lerázni magáról.
Aztán elhajította a kardot, ami aznap már másodszor landolt a földön, Logen lábai
előtt.
Logen zihálva meredt rá. Minden egyes összecsapás egyre nehezebb volt. A
hegyekben szerzett sebei fájtak, a körben kapott ütések helye lüktetett. A levegő
még mindig hideg volt, de az inge ragadt az izzadságtól.
A Félelmetesen nem látszott, hogy fáradna, még így sem, hogy fél tonna vasat
csatoltak a testére. Egyetlen verejtékcsepp sem ütközött ki folyamatosan rángatózó
arcán. Tetovál koponyáján nyoma sem volt akár egy karcolásnak sem.
Logenre ismét rettenetes súlyként nehezedett a félelem. Most már tudta, mit érez
az egér, amikor a macska játszik vele. El kellett volna futnia. El kellett volna
futnia, hogy aztán soha ne nézzen vissza, de ő ezt választotta. Ha egy dolgot el
lehetett mondani Kilencujjú Logenről, hát az ez a szerencsétlen nem tanul
semmiből. Az óriás szája vonagló mosolyra húzódott.
– Még! – mondta.
A Kutyaembernek hugyoznia kellett, ahogy Carleon belső fala felé tartott. Ilyenkor
mindig hugyoznia kellett.
Az egyik halott jobbágy ruháit vette föl. A köpeny olyan nagy volt, hogy az övet
erősen meg kellett szorítania, viszont takarta a véres foltot az ingen. Zordon a
másik jobbágy holmiját öltötte magára, az íját a vállára vetette, szabad kezében
pedig a nagy buzogányt hozta magával. Métely közöttük slattyogott a háta mögött
összekötözött csuklóval. Lábát erőtlenül húzta a macskaköveken, véres fejét úgy
szegte le, mint aki alapos verést kapott az imént.
Ha a Kutyaember őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy elég szánalmas
trükkel próbálkoznak. Amióta lemásztak a falról, ötven olyan dolgot számolt össze,
ami lebuktathatta őket. Viszont semmi ravaszabbra nem volt idejük. Ha jól
beszélnek és mosolyognak, senki nem fogja észrevenni a részleteket. Vagy
legalábbis ezt remélte.
A széles boltív két oldalán egy-egy láncinget és sisakot viselő pribék állt őrt
lándzsával a kézben.
– Mi az? – kérdezte az egyik mogorva pillantásokat vetve a közeledőkre.
– Ez a bitang megpróbált belógni. – A Kutyaember ököllel Métely halántékára
csapott, csak hogy fenntartsa a látszatot. – Levisszük a föld alá, és bezárjuk, amíg
nem végeznek odakint – mondta, és továbbindult.
Az egyik őr a mellkasára tette a kezét, és megállította. A Kutyaember nyelt egyet.
A pribék a városkapu felé intett az állával. – Hogy állnak kint?
– Hát gondolom, elvannak – vont vállat a Kutyaember. – Inkább úgy mondanám,
hogy még elvannak. Úgyis Bethod fog nyerni. A végén mindig ő nyer.
– Nem tudom. – A pribék megrázta a fejét. – Attól a Félelmetestől kitör a frász.
Tőle, meg attól a kurva boszorkánytól is. Nem mondhatnám, hogy zokognék, ha
Véres Kilences mindegyiket elteszi láb alól.
A másik pribék elkuncogta magát, a tarkójára tolta a sisakját, és a kezében tartott
ronggyal letörölte alóla az izzadságot. – Ez meg egy...
Métely előreugrott, a kötél végei lazán lógtak a csuklóin, és tövig vágta a kését a
pribék homlokába. Az úgy zuhant el, akár a szék, amikor kirúgják a lábait. Szinte
ugyanebben a pillanatban Zordon kölcsönvett buzogánya lesújtott a másik pribék
sisakjára, és egészen az orra hegyéig bezúzta a koponyáját. A férfi szájából nyál
csorgott elő, és megtántorodott, mintha részeg lenne. Aztán vér bugyogott ki a
füléből, és hanyatt zuhant.
A Kutyaember megfordult, és igyekezett úgy rendezni lopott köpenyét, hogy senki
se lássa, amint Métely és Zordon elvonszolják a két holttestet. Szerencsére úgy
tűnt, kiürült a város. Nyilván mindenki a párbajt nézi. Egy pillanatra belegondolt,
mi is történhet éppen odakint a körben. Elég hosszú időre hozzá, hogy valami
kellemetlen érzés kezdje cibálni odabentről.
– Gyerünk! – Ahogy Mételyre pillantott, észrevette, hogy barátja véres arcára
széles mosoly ült ki. A két holttestet egyszerűen bevitték a kapu mögé; az egyik
keresztbeálló szemekkel meredt a kés ütötte lyukra a homlokán.
– Így jó lesz? – kérdezte a Kutyaember.
– Talán csak nem szeretnél szólni értük néhány szót?
– Tudod, hogy értem. Ha valaki…
– Nincs most időnk trükközni. – Métely megragadta a Kutyaember karját, és
bevonszolta a kapun. – Nyírjuk ki azt a boszorkányt!
West nem számított rá, hogy Kilencujjú valaha is feláll még, ő azonban nemcsak
hogy felállt, de nevetett közben. Először inkább olyan volt, mintha sírna, de aztán a
különös metsző gurgulázás hangosabb, élesebb, ridegebb lett. Mintha egy durva
viccen röhögött volna, amit rajta kívül senki sem értett. Egy halálos viccen. A feje
oldalt billen, mint egy akasztott emberé, sápadt arca egészen ernyedtnek tűnt
szélesre metszett vigyora körül.
Vér festette rózsaszínre a fogát, vér csöpögött a vágásokból az arcán, vér szivárgott
felhasadt ajkából. A nevetés egyre hangosabb és hangosabb lett, szaggatottan tépte
West fülét, akár egy fűrész fogai. Elgyötörtebb volt, mint bármilyen sikoly,
dühödtebb, mint bármilyen csatakiáltás. És borzasztóan, gyomorforgatóan
helytelen. Hogy lehet nevetni a vérontás közepén? Hogy lehet kacagni egy
mészárszéken?
Kilencujjú előrebillent, mintha részeg lenne, aztán véres kezében a kardjával vadul
meginogott. Élettelen szeme nedvesen meredt előre, pupillái feneketlen gödrökké
duzzadtak. Tomboló nevetése csikorogva szaggatta a levegőt. Körben mindenki
hátrébb lépett. Nem tudták többé, ki ijeszti meg őket jobban: Félelmetes Fenris
vagy a Véres Kilences.
Égett a világ.
A bőre lángolt. A lélegzete perzselő gőzként tört elő a torkán. A kard izzó fém volt
a kezében.
A nap fehér mintákat rajzolt szúró szemére, és az emberek, a pajzsok meg a kék
szavakból és fekete vasból összegyúrt óriás fakó formáira. A félelem émelyítő
hullámokban távozott belőle, de a Véres Kilences mosolya csak még szélesebb lett.
A félelem és a fájdalom olaj voltak a tűzre, és a lángok magasra törtek, aztán pedig
annál is magasabbra.
Égett a világ, és a középpontjában a Véres Kilences égett a legforróbban.
Kinyújtotta a kezét, és három ujját behajlítva intette közelebb az óriást.
– Várok – mondta.
A nagy öklök lecsaptak a Véres Kilences arcára, a nagy kezek a teste után nyúltak.
De az óriás nem talált mást, csak nevetést. Könnyebb lett volna lecsapni a lobogó
tűzre. Könnyebb lett volna elkapni a gomolygó füstöt.
A kör tűzhellyé alakult át. A sárga fűszálak sárga lángok alatta. A verejték, a nyál,
a vér úgy csöpögtek alá, mint szósz a sülő húsról.
A Véres Kilences felszisszent, mint amikor vizet locsolnak az izzó szénre. A
sziszegésből morgás lett, mint amikor vas fröccsen a kovácsműhelyben. A
morgásból iszonyatos bömbölés lett, lángokban álló száraz erdő zaja, aztán Logen
útjára indította a kardot.
A szürke fém izzó köröket írt le, vértelen lyukakat vágott a kék húsban,
megcsikordult a fekete vason. Az óriás elhajolt, és a penge az egyik pajzsot tartó
pribék arcába vágott. A férfi feje szétnyílt, vérrel terítve be a mellette állókat, és a
kört övező falban lyuk támadt. A többiek hátraléptek, a pajzsok megremegtek, a
kör duzzadt a félelmüktől. A Véres Kilencestől jobban féltek, mint az óriástól, és
nagyon is bölcsen tették. Minden, ami élt, az ellensége volt, és az ember tudták,
hogy miután a Véres Kilences felszabdalja ezt az ördögfattyat, ők sem kerülhetik el
a sorsukat.
A kör katlanná alakult át. Odafent a falakon mint a dühöngő füst gomolygott a
tömeg. A föld mint fortyogó olaj duzzadt a Véres Kilences lába alatt.
A bömbölésből perzselő sikoly lett, a kard sebesen lecsapott, és megcsördült, akár
kalapács az üllőn. Az óriás a halántékához szorította kék kezét, arca úgy vonaglott,
akár egy kupac giliszta. A penge eltévesztette a koponyáját, de lecsípte a
fülcimpája tetejét. A sebből előbugyogó vér két csíkban folyt végig az irdatlan
nyakon, és ezúttal nem állt el.
A nagy szemek elkerekedtek, és az óriás mennydörgésszerű üvöltéssel indult meg
előre. A Véres Kilences átbújt lendülő ökle alatt, a háta mögé sasszézott, és
észrevette ellenfele vádliján a lifegő vasdarabot meg a szabadon lógó csatot. A
kard akár egy kígyó csapott le a résre, és mélyen a nagy sápadt vádliba harapott.
Az óriás felüvöltött fájdalmában, sarkon fordult, sebesült lába megbicsaklott alatta,
és térdre zuhant.
A kör olvasztótégellyé alakult át. A férfiak eltorzult arca táncolt, mint a füst,
úszott, mint az olvadt fém, pajzsaik egymásba forrtak.
Most jött el az idő. A reggeli napsugarak megvillantak a nehéz mellvérten, és
kijelölték a célt. Most jött el a gyönyörű pillanat.
Égett a világ, és mint egy fellobbanó láng, a Véres Kilences felágaskodott, ívbe
görbítette a hátát, aztán a magasba emelte a kardot. Kanedias, a Mester kardját,
amelynél sosem kovácsoltak gyilkosabbat. Maró éle hosszú vágást ejtett a fekete
páncélban, áthasította a vasat, és belehasított a puha húsba alatta. Szikrákat hányt,
vért fröcskölt szerteszét, a megkínzott fém hangja elvegyült a Félelmetes torz
szájából kiszakadó fájdalmas vonyítással. Az óriás lábában mély seb tátongott.
De nem elég mély.
Az óriás hatalmas karja átfogta a Véres Kilences hátát, és fojtogató ölelésbe zárta.
A fekete fém peremei tucatnyi helyen vájtak a húsába. Az óriás egyre közelebb és
közelebb húzta magához, amíg egy recés tüske átszúrta a Véres Kilences arcát,
végigkarcolta a fogait, beleharapott a nyelvébe, és sós vérrel töltötte meg a száját.
A Félelmetes szorítása hegyek súlyával bírt. Akármilyen hévvel is tombolt a Véres
Kilences dühe, akárhogy is kapálózott és dobálta magát, akárhogy üvöltött, az
irdatlan karok olyan biztosan őrizték, ahogy a hideg föld őrzi az eltemetett
halottakat. Az arcáról, a hátáról meg a Félelmetes páncélján tátongó résből
szivárgó vér átitatta a ruháit, és szinte égette a bőrét, ahogy szétterült rajta.
Égett a világ. A tűzhely, a katlan, az olvasztótégely fölött Bethod bólintott, és a
hideg karok még szorosabbra záródtak a Véres Kilences körül.
A körben csend volt. A lenyírt terület peremén mindenki rezzenéstelenül állt, maga
elé nézett, és a pajzsát lógatta. A mögöttük tülekedő tömeg és a mellvédről figyelő
emberek meg sem moccantak; némák voltak, akár a holtak.
Kilencujjú minden megveszekedett haragja, rúgkapálása és küszködése ellenére az
óriás szorosan tartotta. A kék bőr alatt vonaglottak az izomkötegek, ahogy a
Félelmetes vastag karja lassan kiszorította ellenfeléből a szuszt. West szájíze
keserű volt a csalódottságtól. Annyi mindent tett, annyit szenvedett, annyi élet lett
oda, és mindez a semmiért. Bethod szabadon elsétálhat.
Aztán Kilencujjú állatias üvöltést hallatott. A Félelmetes tovább szorította, de a
karja remegett az erőfeszítéstől. Mintha hirtelen elgyengült volna, és nem tudott
volna tovább szorítani. West minden izma elmerevedett, ahogy figyelte, mi
történik. A pajzs vastag szíja a tenyerébe vágott. Olyan erővel szorította össze az
állkapcsát, hogy belesajdultak a fogai. A két párbajozó összekapaszkodott, minden
idegszálával egymásnak feszült, és jégszoborrá dermedt a kör közepén.
A Véres Kilences érezte a változást. Olyan volt, mint amikor megjelennek az első
tavaszi rügyek. Mint az első meleg szellő, amikor beköszönt a nyár. A Félelmetes
szorításának üzenete volt. Már nem nyöszörögtek a csontjai, már nem készültek
szilánkokra roppanni. Az óriás ereje kisebb lett, az övé pedig nagyobb.
A Véres Kilences mélyen szívta be a levegőt, és dühe még hevesebben izzott.
Lassan, nagyon lassan elhúzta az arcát az óriás vállától, érezte, ahogy a fém
kicsúszik a szájából. Addig helyezkedett, amíg végül kiszabadult a nyaka. Amíg az
óriás rángatózó arcába nem tudott nézni. A Véres Kilences elmosolyodott, aztán
lecsapott, fürgén, akár a záporozó szikrák, és a fogait mélyen a hatalmas alsó
ajakba mélyesztette.
Az óriás felhördült, megemelte a karját, és próbálta eltolni magától a Véres
Kilences fejét, hogy kitéphesse a fogait a saját szájából. Csakhogy ennél még a
pestistől is könnyebben szabadult volna. Ahogy az óriás szorítása engedett , a
Véres Kilences tekert egyet a Mester kardját tartó kezén. Tekert rajta egyet,
ahogyan a kígyó tekeredik a fészkében, és lassan nekilátott, hogy kiszabadítsa.
Az óriás kék bal karja elvált a Véres Kilences testétől, és kék ujjai megragadták a
Véres Kilences csuklóját, de meg nem állíthatták. Ha egy facsemete rést talál a
hegy oldalában, gyökerei az évek hosszú során szétrepesztik a sziklát. Így feszítette
meg a Véres Kilences minden izmát, és várta, hogy teljen az idő, miközben
sziszegve árasztotta gyűlöletét a Félelmetes vonagló ajkába. A penge végtelen
lassúsággal araszolt előre, amíg a hegye a festett húsba vájt, közvetlenül az óriás
bordái alatt.
A Félelmetes oldalából a Véres Kilences kardot markoló kezére, a szájából pedig a
szájába folyt a meleg vér, ami aztán végigcsorgott a nyakán, és a hátán lévő
sebekből szivárgó saját vérével elkeveredve, a földre csöpögött, úgy, ahogyan az
rendjén való. A penge lágyan siklott a Félelmetes festett oldalába, oldalvást,
felfelé, előre.
Az irdatlan kezek a Véres Kilences karját és hátát markolták, kétségbeesve keresve
a módját, hogyan állíthatnák meg a penge rettenetes araszolását. Csakhogy az óriás
ereje minden eltelt pillanattal tovább olvadt, akár a jég a kemencepadkán.
Könnyebb megállítani a Fehér-folyamot, mint a Véres Kilencest. Úgy mozgott a
keze, ahogyan egy hatalmas fa növekszik: egyszerre csak egy hajszálnyit, de sem
hús, sem kő, sem fém nem állíthatta meg.
Az óriás festett oldala sebezhetetlen volt. A nagy Glustrod alkotta meg ilyennek
hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, még a Régi Időkben, amikor felírta a szavakat a
Félelmetes bőrére. De Glustrod csak a teste egyik felét írta tele.
Lassan, nagyon lassan, a Mester kardjának hegye áthatolt a határvonalon az óriás
testének jelöletlen felébe, belevájt a belsőségeibe, és úgy nyársalta fel, mintha
sütésre váró hús volna.
A Félelmetes élesen felüvöltött, és az erő maradéka is kiszállt a kezéből. A Véres
Kilences kinyitotta a száját, és elengedte az óriás ajkát, miközben egyik kezével
erősen tartotta a hátát, a másikkal pedig még mélyebbre döfte belé a kardot. A
Véres Kilences fogai között sziszegve tört elő, az arcában tátongó lyukon csak úgy
áradt kifelé a nevetés. Olyan mélyre döfte a pengét, ahogy csak tudta, amíg a
napfényben vörösen ragyogó hegye elő nem bukkant a páncél két darabja közötti
résen az óriás hóna alatt.
Félelmetes Fenris nyüszítve lépett hátra, kitátotta a száját, ajkáról vörös nyálcsík
lógott alá. A festett oldala máris begyógyult, de a sápadt fele akár a darált hús
morzsolódott. A körben álló férfiak mozdulatlanná merevedve, tátott szájjal
figyelték a pajzsuk fölött. A Félelmetes lába megcsúszott a porban, és egyik
kezével a Mester kardjának az oldalából kiálló markolata után nyúlt; a végén a
gombról lecsöpögő vér vörös foltokat rajzolt szerteszét a porban. A nyüszítés
recsegő hörgéssé változott, az óriás két lába összeakadt, és karjait szétterjesztve
úgy zuhant hanyatt a kör közepén, akár egy kivágott fa. Végül az arca sem
rángatózott tovább, és teljes lett a csend.
Nemesebb cél
Ardee West maga nyitott ajtót, a kezében egy félig tele borospohárral. – Á! Glokta
elöljáró! Milyen kellemes meglepetés! Fáradjon be!
– Egészen olyan a hangja, mintha örülne, hogy lát. – Nem sűrűn fordul elő, hogy
valaki így reagáljon az érkezésemre.
– Miért ne örülnék? – A nő kecsesen félreállt, hogy beengedje Gloktát. – Hány
lány van olyan szerencsés, hogy egy kínvallató a gardedámja? Semmi sem hozza
meg jobban az udvarlók kedvét.
A férfi átcsoszogott a küszöbön. – Hol van a szobalánya?
– Nagyon felizgatta magát valami gurkhuli sereg miatt, úgyhogy elengedtem.
Hazament az anyjához Martenhormba.
– Remélem, ön is készen áll a távozásra. – Glokta követte a nőt a meleg nappaliba.
A zsalukat bezárták, a függönyöket behúzták, és csak a kandallóban izzó szén
világította meg a szobát.
– Ami azt illeti, úgy döntöttem, hogy a városban maradok.
– Valóban? A tragikus hercegnő üres várában senyved? Hűtlen szolgálói magára
hagyták, és tehetetlenül tördeli a kezét, miközben az ellenség körülveszi a
várárkot? – Glokta felhorkant. – Biztos benne, hogy magának való ez a szerep?
– Inkább, mint magának a szőke hercegé, aki fehér lovon érkezik, hogy pengéjét
forgatva megmentse a hölgyet. – Ardee megvető tekintettel mérte végig a férfit. –
Olyan hősben reménykedtem, akinek legalább a fele fogsora megvan.
– Azt hittem, mostanra megszokta, hogy kevesebbet kap, mint amennyiben
reménykedik. – Én legalábbis biztosan megszoktam.
– Mit mondhatnék? Romantikus alkat vagyok. Csak azért jött, hogy földbe tiporja
az álmaimat?
– Nem, azt meg tudja oldani egyedül is. Arra gondoltam, hogy iszogathatnánk, és
beszélgethetnék valamiről, ami nem juttatja eszembe a megcsonkított holttestemet.
– Jelen állás szerint nehéz lenne megjósolni, merre halad majd a beszélgetés, de az
italt megígérhetem. – Ardee töltött egy pohárral Gloktának, amit a férfi négy
hosszú korttyal fel is hajtott. Újra kinyújtotta a poharat, és megszívta édes ínyét.
– De komolyra fordítva a szót. A gurkhuliak egy héten belül ostrom alá veszik
Aduát. Távoznia kéne, amint lehetséges.
A nő megint teletöltötte előbb Glokta poharát, aztán a sajátját. – Hát nem vette
észre, hogy a fél városnak ugyanez jutott eszébe? Ötszáz márkáért adják a bolhás
gebéket, amiket nem foglalt le a sereg. Ideges polgárok özönlenek kifelé Midderlad
minden szegletéből. Védtelen menekültek oszlopai vonszolják magukat a sárban,
és talán ha egy mérföldet tesznek meg naponta ahogy hűl az időjárás. Minden
vagyonukat magukkal cipelik, és könnyű prédái az összes brigantinak
százmérföldes körzetben.
– Igaz – volt kénytelen elismerni Glokta, ahogy közelebb csúsztatta a székét a
tűzhöz.
– És különben is, hová mehetnék? Esküszöm, egyetlen barátom vagy rokonom
sincs Midderlandban. Talán azt szeretné, hogy bújjak el az erdőben, botokat
összedörzsölve csiholjak tüzet, és puszta kézzel mókusra vadásszak? Ilyen
körülmények között, hogyan lehetnék állandóan részeg? Nem, köszönöm, itt
nagyobb biztonságban leszek, arról nem is beszélve, hogy mennyivel nagyobb
kényelemben. Van elég szén a tűzre, és csordultig tele a pince. Hónapokig ki tudok
tartani. – Ardee könnyed mozdulattal intett a fal felé. – A gurkhuliak nyugat felől
jönnek, mi pedig a város keleti végében lakunk. Szerintem a palotában sem
lehetnék nagyobb biztonságban.
Talán igaza van. Itt legalább valamelyest rajta tudom tartani a szememet. – Hát jó,
meghajlok az érvei előtt. Vagyis meghajolnék, ha a hátam engedné.
A nő letelepedett Gloktával szemben. – És milyen az élet a hatalom folyosóin?
– Hűvös. Ahogyan ez már csak a folyosókon lenni szokott. – Glokta egy ujjával
végigsimította az ajkát. – Nehéz helyzetben találtam magam.
– Azokban szereztem némi jártasságot.
– Ez… bonyolult.
– Nos akkor úgy mondja el, hogy egy magamfajta ostoba liba is megértse.
Mi baj lehet belőle? Amúgy is farkasszemet nézek a halállal. – Akkor hogy egy
ostoba liba is megértse, képzelje el… hogy feltétlen szüksége volt bizonyos
szívességekre, és nem tehetett mást, mint hogy két gazdag és nagy hatalmú
férfinak is odaígérte a kezét.
– Hű! Egy ilyen férfi azért jól jönne.
– Ebben a konkrét esetben az lenne az igazi, hogy egy ilyen sem lenne. Mind a
ketten vének és rémesen csúnyák.
Ardee megrántotta a vállát. – Aki gazdag és nagy hatalmú, annak az ember
könnyen megbocsátja, ha csúnya.
– Csakhogy mindkét szóban forgó udvarló hajlamos az erőszakos féltékenységi
rohamokra. Veszélyesek lesznek, ha az ön hűtlensége napvilágra kerül. Abban
reménykedett, hogy egyik vagy másik ígéret alól valahol menet közben feloldozást
nyer, most azonban közeledik az esküvők dátuma, és azt veszi észre… hogy
továbbra is össze van gabalyodva mindkét férjjelölttel. Inkább, mint valaha.
Hogyan reagálna?
A nő csücsörített az ajkával, mély lélegzetet vett, elgondolkodott a problémán,
majd színpadiasan hátravetett egy hajfürtöt a válla fölött. – Mindegyiket az
őrületbe kergetném páratlan szellemességemmel és szemkápráztató szépségemmel,
aztán addig ügyeskednék, amíg párbajra nem mennek egymással. A győztes
jutalmul elnyeri a kezemet, és nem is gyanítja majd, hogy egykor a riválisának is
odaígértem magam. Mivel öreg, reménykedem benne, hogy miharabb elpatkol, én
pedig vagyonos, köztiszteletben álló özvegyként élem tovább az életemet. – Erre
mit mond, uram?
Glokta pislogott egyet. – Attól tartok, a metafora így már nem működik.
– Vagy… – Ardee a mennyezetre emelte a tekintetét, aztán csettintett az ujjaival. –
Bevetném minden női ravaszságomat… – Hátrafeszítette a vállát, és kidüllesztette
a mellét. – …és elcsábítanék egy harmadik férfit, aki még náluk is hatalmasabb és
gazdagabb. Fiatal lenne és jóképű, meg könnyű léptű, ha már ez egy metafora.
Feleségül mennék hozzá, és a segítségével megszabadulnék az első kettőtől, akik
egy garas nélkül esnének pofára. Ha! Ezt milyennek találja?
Glokta egyik kezét reszkető szemhéjára szorította. Érdekes. – Egy harmadik
udvarló – mormogta. – Ez eddig eszembe sem jutott.
Skarling széke
A vezető
A csöbör és a vödör
Glokta reszketett a nevetéstől; a hangok gurgulázva törtek elő üres ínyei közül, a
kemény szék nyikorgott csontos ülepe alatt. Nyüszítésszerű hörgése tompán
visszhangzott félhomályos nappalija csupasz falai között. Tulajdonképpen egészen
olyan volt, mintha sírna. És talán sírok is egy kicsit.
Ahányszor csak merev válla megrándult, úgy érezte, mintha szögeket vernének a
nyakába. Bordái minden moccanására éles fájdalom nyilallt a megmaradt lábujjai
hegyéig. Nevetett, és a nevetés fájt, de a fájdalomtól csak még jobban nevetett. Ó,
micsoda irónia! Reménytelenségem megkacagtat. Nyomorúságom megröhögtet.
Nyálbuborékok ültek ki az ajkára, ahogy még egyszer utoljára hosszan
felvonyított. Mint egy birka halálhörgése, csak nem olyan méltóságteljes. Aztán
nyelt egyet, és megtörölte könnyező szemét. Évek óta nem nevettem így. Nem lepne
meg, ha még azelőtt fordult volna elő utoljára, hogy a császár kínvallatói kezelésbe
vettek. És mégsem olyan nehéz abbahagyni. Végeredményben semmi sem
túlságosan vicces itt, igaz? Felemelte a levelet, és újra elolvasta.
Mauthis
Glokta tátott szájjal meredt a papírra az egyetlen gyertya fényénél. Ezért éltem túl
a több hónapig tartó gyötrelmek a császár börtöneiben? Ezért kínoztam meg
brutálisan a Selyemkereskedők Céhének vagy a felét? Ezért vágtam véres ösvényt
Dagoska városán keresztül? Hogy aztán becstelenül pusztuljak el egy
megkeseredett vén bürokrata meg egy áruló svindlerekkel teli méhkas között?
Minden ármánykodásom, minden hazugságom, minden alkum, minden fájdalmam.
Minden holttest, amit út közben magam mögött hagytam… ezért?
A nevetés újabb hulláma rázta meg a testét, hogy majd kétrét görnyedt tőle, és azt
hitte, még a csontok is megzördülnek fájós hátában. Őeminenciája és ezek a
bankárok megérdemlik egymást. Leég körülöttük a város, de ők most is a
játszmáikkal vannak elfoglalva. A játszmáikkal, amelyek akár végzetesnek is
bizonyulhatnak szegény Glokta elöljáró számára, aki pedig csak megtette, ami
szerény, nyomorék személyétől telt. Az utolsó gondolattól már annyira nevetett,
hogy még némi taknyot is le kellett törölnie az orra alól.
Szinte kár elégetni egy ilyen rettenetesen mulatságos dokumentumot. Talán inkább
el kéne vinnem a főlektorhoz. Vajon meglátná a humoros oldalát? Lehet, hogy
együtt nevetnénk rajta? Kinyújtotta a kezét, és a sarkánál fogva a gyertya ingatag
lángja fölé tartotta a levelet, aztán figyelte, ahogy a tűz felkúszik az oldalán,
eltünteti az írást, és a fehér papír fekete hamuvá kunkorodik.
Ég, akár a reményeim, az álmaim vagy a dicsőséges jövőm égtek a császár
palotája alatt! Ég, ahogy Dagoska égett, és ahogy Adua is bizonyosan égni fog a
császár haragja által. Ég, ahogy Jezal, a fattyú, az Első Mágus, Sult főlektor meg a
Valint és Balk szeretném, hogy égjen, nem is beszélve az egész nyavalyás…
– Á! – Glokta megrázta megégett ujjbegyeit a levegőben, majd fogatlan szájába
dugta őket. A nevetése egy pillanat alatt szakadt félbe. Különös. Akármennyi
fájdalom is ér bennünket, soha nem szokjuk meg. Mindig küszködünk érte, hogy
elkerüljük. Sosem törődünk bele, hogy megint utolér bennünket. A levél sarka még
mindig parázslott a padlón. Glokta összeráncolta a homlokát, és botja végével
eloltotta.
A levegő egészen sűrű volt az égett fa szagától. Mintha százezer vacsorát égettek
volna oda. Még az Agriontba is eljutott egy ritkás füstfelhő, ami ahhoz azért éppen
elég volt, hogy homályba borítsa a házakat az utca végén. A külső kerületben most
már napok óta égnek a tüzek, és a gurkhuli ostrom sem éjjel, sem nappal nem
hagyott alább. Még most is, ahogy Glokta gyalogolt, és lélegzete sivítva áramlott
ki-be a fogsorában tátongó lyukakon, ahogy minden erejét összeszedve tette egyik
lábát a másik után, egy gyújtólövedék elfojtott becsapódása hallatszott valahonnan
a városból, és alig észrevehető remegés futott végig a csizmája talpán.
Az utcán az emberek megtorpantak, és felkapták a fejüket. Az a néhány
szerencsétlen, akik nem találtak rá kifogást, hogy elmeneküljenek a városból,
amikor megjelentek a gurkhuliak. Egy maroknyi optimista, aki azt hitték, hogy a
gurkhuli ostrom csak egy múló kellemetlenség lesz, mint egy zivatar vagy a
rövidnadrágok divatja, aztán csak késve jöttek rá, hogy mekkorát tévedtek.
Glokta leszegett fejjel bicegett tovább. A várost megrázó becsapódások egyetlen
pillanatig sem zavarták az alvását az elmúlt hét során. Éppen eléggé zavartak a
gondolataim, ahogy körbe-körbe forogtak, akár egy macska a zsákban, és
próbáltam kitalálni, hogyan szabadulhatnék meg ebből a csapdából. A
robbanásokhoz kellőképpen hozzászoktam az elbűvölő Dagoskában töltött nyaralás
alatt. Gloktát sokkal inkább aggasztotta a fenekébe és a gerincébe nyilalló
fájdalom.
Ó, arrogancia! Ki merészelt volna olyasmit állítani, hogy egy nap gurkhuli csizmák
tapossák majd Midderland termékeny mezőit? Hogy az Unió kedves tanyái és
álmos falvai fölött gurkhuli tűz táncol majd? Ki számíthatott volna rá, hogy a
gyönyörűséges, virágzó Adua a mennyország kicsiny szegletéből a pokol kicsiny
szegletévé változik? Glokta elmosolyodott. Üdv, mindenki! Üdvözletem! Én végig
itt voltam. Milyen kedves maguktól, hogy csatlakoznak hozzám!
Páncélos lábak dübörgését hallotta a háta mögül, és kissé késve csoszogott félre a
sebesen vonuló hadoszlop útjából. A füves szegélyre taszították, bal lába
megcsúszott a sárban, amitől éles fájdalom hasított a combjába. Az oszlop
elcsörtetett mellette, Glokta pedig a száját elhúzva nézett utánuk. Az emberek már
nem is félnek a szükséges mértékben az Inkvizíciótól. Ahhoz túlságosan lefoglalja
őket, hogy a gurkhuliaktól féljenek. Fintorogva és magában káromkodva lépett el a
faltól, kinyújtóztatta a nyakát, és tovább sántikált.
Jótékonyság
Adua égett.
A két legnyugatibb kerületet – a Három Tanyát a város délnyugati sarkában és az
Árkádost valamivel északabbra – fekete sebek borították. Némelyikből még
mindig füst gomolygott, a hatalmas oszlopok tövét narancssárga derengés
világította meg. A füst olajos felhőkké terebélyesedett, amiket aztán nyugat felé
sodort az élénk szél, sáros függönyt húzva a lenyugvó nap elé.
Jezal ünnepélyes csendben figyelt, zsibbadt ökleivel a Láncok Tornyának
mellvédjére támaszkodva. Odafent szinte teljes volt a csend, csak a szél zúgott a
fülében, meg némi távoli csatazaj szűrődött fel hozzá: egy-egy csatakiáltás vagy a
sebesültek nyüszítése. De az is lehet, hogy csak egy sirály rikoltott valahol a
távolban. Jezal egy vágyakozó pillanatig azt kívánta, bárcsak madár lenne, és
egyszerűen felszállhatna a toronyból, hogy átrepüljön a gurkhuli vonalak felett, és
itt hagyja ezt a rémálmot. Csakhogy nem szabadulhatott ilyen könnyen.
– Casamir falát először három nappal ezelőtt törték át – magyarázta monoton
hangon Varuz tábornagy. – Az első két rohamot visszavertük, és éjszakára
megtartottuk a Három Tanyát, másnap viszont újabb ponton jutottak át a falon,
aztán még újabbon. Ez az nyüves tűzpor átírta a kurva játékszabályokat. Hiába állt
volna régen egy ilyen fal egy hétig, most egy óra alatt lyukat ütnek rajta.
– Khalul mindig szívesen vacakolt a porral meg az üvegeivel – jegyezte meg
Bayaz, bár nem segített vele.
– Rengetegen vonultak aznap éjszaka a Három Tanyához, és nemsokára az ő
kezükben voltak az Árkádosba vezető kapuk is. Azóta a város nyugati része
egyetlen nagy csatatér. – A kocsma, ahol Jezal a Filio felett a Vidalaon aratott
győzelmét ünnepelte, éppen a szóban forgó kerületben volt. A kocsma, ahol
Westtel, Jalenhormmal, Kaspával és Brinttel ivott, mielőtt azok elindultak
Északföldre, ő pedig az Óbirodalomba. Vajon most az az épület is lángokban áll?
Talán máris megfeketedett romok maradtak csak belőle?
– Nappal közelharcot vívunk velük az utcákon. Éjszakánként rajtaütésekkel
próbálkozunk a sötétség leple alatt. Egy talpalatnyi föld sem veszhet oda anélkül,
hogy előbb gurkhuli vér áztassa. – Varuz talán abban reménykedett, hogy inspiráló
szónoklatot produkál, de csak annyit ért el, hogy Jezalnak felfordult a gyomra. Az
Unió királyaként aligha az volt a célja, hogy a főváros utcáit vér áztassa, akárkinek
a vére is legyen az. – Arnault fala jelenleg még áll, bár a város közepén tüzek
égnek. A lángok tegnap éjszaka kis híján a Négy Sarkot is elérték, de az eső
eloltotta őket, legalábbis egyelőre. Minden egyes utcáért, minden egyes házért,
minden egyes szobáért harcolunk. Éppen, ahogy ön kívánta tőlünk, felség.
– Jó – sikerült kinyögnie Jezalnak, de majdnem a torkán akadt a szó.
Amikor olyan határozottan visszautasította Malzagurt tábornok feltételeit, nem volt
benne biztos, hogy mire számított. Élt benne egy homályos elképzelés arról, hogy
valaki hamarosan a segítségére siet. Csakhogy most már javában zajlott a véres
küzdelem, és nyoma sem volt az azonnali megváltásnak. Valószínűleg hősies
cselekedetek zajlottak odalent a füstben. Katonák vonszolták a koromsötét
nyújtotta biztonságba sebesült társaikat. Ápolónők öltöttek össze sebeket gyertyák
gyenge fényénél. Városi polgárok rontottak be égő házakba, hogy kimenthessék a
köhögő gyerekeket. A hősiesség hétköznapi, nem túl látványos gesztusai. Olyan
tettek, amelyeknek a háború végkimenetelét illetően aligha volt jelentőségük.
– Azok a mi hajóink az öbölben? – kérdezte halkan, de máris félt a választól.
– Bár azok lennének, felség. Nem gondoltan volna, hogy valaha is ilyet kell
mondanom, de jobbak nálunk a tengeren. Életemben nem láttam ennyi francos
hajót. Akkor sem hiszem, hogy tudnánk mit kezdeni velük, ha a saját hajóink nagy
része nem éppen azzal lenne elfoglalva, hogy visszahozza a sereget Anglandból.
Jelen állás szerint úgy fest, az embereknek a városon kívül kell partra szállniuk.
Átkozottul nehéz ügy lesz, és még sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzet. A
kikötő gyenge pont. Előbb-utóbb ott is próbálkozhat az ellenség.
Jezal feszülten pillantott a víz felé. Gukhuli seregek özönlöttek le a hajókról, és
indultak a város szíve felé. A Középút egyenesen átvágott Aduán az öböltől az
Agriontig, és tökéletesen alkalmas volt rá, hogy akár egy teljes gurkhuli légió egy
szemvillanás alatt végigvonuljon rajta. Becsukta a szemét, és próbált egyenletesen
lélegezni.
Mielőtt megérkeztek a gurkhuliak, alig volt egy csendes perce, amikor éppen nem
a tanácsosai véleményét kellett hallgatnia. Most, hogy valóban tanácsokra volt
szüksége, az áradat sebesen apadt el. Sult alig-alig jelent meg a Zárt Tanácsban, és
akkor is csak Maroviát bámulta dühösen. Maga Legfőbb Bíró sem nagyon tett
mást, csak siránkozott szorult helyzetük miatt. Mintha még Bayaz is kifogyott
volna a történelmi párhuzamokból. A felelősség teljes egészében Jezal vállára
nehezedett, és ő igennyomasztónak találta a súlyát. Biztos volt benne, hogy sokkal
rosszabbul jártak azok, akik megsebesültek, elvesztették az otthonukat, vagy
meghaltak, de ez azért csak csekély vigaszt jelentett.
– Hányan haltak meg eddig? – kérdezte önkéntelenül, mint amikor egy kisgyerek a
vart kaparja a sebén. – Hány embert vesztettünk?
– Heves harcok folytak Casimir fala mentén, az elfoglalt kerületekben pedig ha
lehet, még hevesebbek. Mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett el. Úgy
becsülném, hogy a mi oldalunkon nagyjából ezren eshettek el.
Jezal keserű szájízzel nyelt egyet. A szedett-vedett városvédőkre gondolt, akiket a
nyugati kapunál látott a téren, amit azóta feltehetőleg letaroltak a gurkhuli légiók.
Egyszerű emberek, akik reménnyel és büszkeséggel az arcukon tekintettek fel rá.
Aztán megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki ezer holttest. Elképzelt százat,
sorban egymás mellett, aztán tíz ilyen sort sorban egymás fölött. Ezer. A szájába
vette a hüvelykujját, pedig már alig maradt valami a körméből, amit lerághatott
volna.
– És persze jóval többen sebesültek meg – tette hozzá Varuz, hirtelen megcsavarva
benne a kést. – Ami azt illeti, nagyon kevés helyünk van Legalább két kerületet
részben elfoglaltak a gurkhuliak, és az ellenség szinte a város szívéig el tudja
juttatni a gyújtóbombáit. – Jezal megkereste a nyelvével a még mindig fájó rést a
fogai között. Visszaemlékezett a saját fájdalmára odakint a végtelen pusztaságban
a könyörtelen ég alatt, az éles szúrásokra az arcában, ahogy a kocsi nyikorogva
zötykölődött tova.
– Engedjék be az Agriontba a sebesülteket és az otthontalanokat. A seregek
távollétében bőven van hely. Több ezer embert lehet elszállásolni a laktanyákban,
és étel is jut nekik.
Bayaz megrázta kopasz fejét. – Kockázatos. Nem tudhatjuk, kit engedünk be.
Gurkhuli ügynököket. Khalul kémeit. Nem mindenki az, akinek látszik.
Jezal a fogát csikorgatta. – Készen állok vállalni a kockázatot. Én vagyok a király,
vagy nem én vagyok?
– Ön az – dörmögte Bayaz. – És azt tanácsolnám, hogy viselkedjen is ennek
szellemében. Nem most jött el az érzelgősség ideje. Az ellenség Arnault fala felé
közelít. Egyes pontokon talán két mérföldnél is közelebb vannak hozzánk.
– Két mérföld? – kérdezte Jezal, és a tekintete megint idegesen ugrott nyugat felé.
Arnault fala elegáns, szürke vonalként húzódott a házak között. Idefentről
borzasztó törékeny akadálynak hatott, és aggasztóan közel volt. Hirtelen hatalmába
kerítette a félelem. Nem a bűntudattal teli aggodalom, amit az odalent a füstben
küszködő idegenek iránt érzett, hanem egy valóságos, és nagyon is személyes
rettegés a saját életéért. Ugyanazt érezte, amit a kövek között, amikor a két harcos
megtámadta, és más sem járt a fejükben, csak hogy megöljék. Talán hibázott, és el
kellett volna hagynia a várost, amikor még megvolt rá a lehetősége. Talán még
most sem késő, hogy… – Dicsőségben és bukásban is osztozom az Unió népével!
– kiáltotta, és legalább annyira haragudott saját magára is a gyávasága miatt, mint a
mágusra. – Ha ők hajlandóak meghalni értem, akkor én is hajlandó vagyok
meghalni értük! – Az oldalát fordította Bayaz felé, és gyorsan a másik irányba
nézett. – Nyissák meg az Agriontot, Varuz tábornagy! A palotába is beengedhetik
a sebesülteket, ha szükséges.
Varuz a szeme sarkából idegesen pillantott Bayazra, aztán mereven meghajolt. –
Akkor kórházakat állítunk fel az Agriontban, felség. A laktanyákat megnyitjuk a
polgárok számára. A palotát talán jobb lenne zárva tartani, amíg esetleg még
rosszabbra fordulnak a dolgok.
Jezal nem is mert belegondolni, hogy nézne ki, ha még ennél is rosszabb lenne. –
Jól van. Jól van. Intézkedjen! – Ahogy elfordult a parázsló várostól, és a hosszú
lépcső felé indult, egy könnycseppet kellett kitörölnie a szeme sarkából. A füst
miatt természetesen. Csakis a füst miatt.
Éjszaka
Poulder tábornok egy tábori széken fészkelődött, és reszketett a bajsza. Úgy nézett
ki, mint akinek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy kordában tartsa a dühét. Vörös
arcbőre és szörcsögő légzése azt sejtették, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat a
sátorból, és egyedül ronthat rá a gurkhuli állásokra. Kroy tábornok mereven ült az
asztal szemközti oldalán, állkapcsa izmai megfeszültek az arcbőre alatt. Gyilkos
pillantása nem hagyott felőle kétséget, hogy bár nem kevésbé dühös, mint akárki
más, haragját szigorúan magába fojtja, és ha rohamra kerül a sor, akkor aprólékos
figyelmet fordít minden egyes részletkérdésre.
Az első eligazításon a két tábornok vezérkara hússzoros túlerőben volt West
csapatával szemben, aztán viszont sikerült fokozatosan javítani az arányokon, amíg
végül Poulder és Kroy is csak két-két tisztet hozott magával. A megbeszélések
azóta kevésbé idézték a kocsmai verekedések légkörét, és inkább egy rossz
hangulatú családi összejövetelre emlékeztettek – talán egy vitatott végrendelet
felolvasására. West volt a végrehajtó, és igyekezett elfogadható megoldást találni
mindkét civakodó kedvezményezett számára, akik viszont semmilyen megoldást
nem találtak elfogadhatónak. A két oldalán kukán ülő Jalenhorm és Brint voltak az
ügyvédbojtárok. Hogy a Kutyaember milyen szerepet játszott a metaforában, azt
nem volt könnyű megállapítani, az viszont biztos, hogy attól, ahogyan a tőrével a
körmét piszkálta, mindenki csak még idegesebb lett az amúgy is kellőképpen
feszült sátorban.
– Ehhez a csatához semmi sem lesz fogható! – fortyogott Poulder teljesen
fölöslegesen. – Amióta Harod összekovácsolta az Uniót, egyetlen megszálló sem
tette a lábát Midderland földjére.
Kroy egyetértően mormogott.
– A gurkhuliak célja, hogy kiforgassák a törvényeinket, megfojtsák a kultúránkat,
rabszolgasorba taszítsák a népünket. Nemzetünk sorsa függ a…
A sátor bejáratáról félrerántották a ponyvát, és Pike bújt be kifejezéstelen arccal.
Magas, elgyötört, a fáradtságtól bizonytalan léptű, piszkos képű férfi ékezett
mögötte egy takaróval a vállán.
– Ez Fedor dan Heyden – szólt Pike. – Hírnöklovag. Az éj leple alatt sikerült
kiúsznia Adua kikötőjéből és megkerülnie a gurkhuli vonalakat.
– Rendkívül bátor cselekedet volt a részéről – mondta West, és Poulder meg Kroy
kénytelen-kelletlen egyetértett vele. – Hálával tartozunk magának. Hogy állnak a
dolgok a városban?
– Ha őszinte akarok lenni, tábornagy úr, szörnyű a helyzet. – Hayden hangja
reszketett a kimerültségtől. – A nyugati kerületek, az Árkádos és a Három Tanya a
császár kezén vannak. A gurkhuliak tegnapelőtt áttörték Arnault falát, és a
védvonalaink már nem bírják sokáig. Az ellenség ármelyik pillanatban átjuthat, és
akkor már magát az Agriontot fenyegetik. Őfelsége kérése, hogy a lehető
legsebesebben vonuljanak Aduába. Minden óra számíthat.
– Megfordult esetleg a fejében valamilyen határozott stratégia? – kérdezte West.
Jezal dan Luthar fejében soha nem fordult meg semmi azon kívül, hogy be kéne
rúgni, és ágyba kéne bújni West húgával, de ő azért reménykedett benne, hogy az
idő talán hozhatott némi változást.
– A gurkhuliak körülvették a várost, de nagy területen oszlottak szét, és nem túl
erősek a vonalaik. Különösen keleten sebezhetőek. Varuz tábornagy szerint egy
hatékony rohammal át lehetne törni rajtuk.
– Bár a város nyugati kerületeiben hemzsegnek a gurkhuli disznók – hörögte Kroy.
– Állatok! – suttogta Poulder reszkető szájjal. – Állatok!
– Nincs más választásunk, mint hogy azonnal Aduába vonuljunk – jelentette ki
West. – Felhasználunk minden utat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel
haladhassunk a város keleti oldala felé. Ha kell, fáklyák fényénél is menetelünk.
Hajnalban kell megtámadnunk a gurkhuliakat, hogy áttörhessük a blokádot a falak
körül. Reutzer admirális mindeközben a kikötőben horgonyzó gurkhuli hajók ellen
vezeti a flottát. Kroy tábornok, küldjön előre egy lovascsapatot, hogy derítsék fel a
terepet, és biztosítsák a haladásunkat. Nem akarok meglepetéseket.
Kroy kivételesen nem mutatta jelét, hogy vonakodna. – Parancsára, tábornagy
uram!
– Az ön hadosztálya északkeletről közelíti meg Aduát, áttöri a gurkhuli vonalakat,
majd behatol a városba, és nyugatnak halad az Agriont felé. Amennyiben az
ellenség elérte a város központját, harcba száll velük. Amennyiben ez nem történt
meg, megerősítik a védvonalat Arnault falánál, és felkészülnek, hogy kikergessék a
gurkhuliakat az Árkádos kerületből.
Kroy komoran bólintott, és a homlokán kidagadt egy ér. Az embereik akár a
katonai precizitás szobra sorakoztak mögötte. – Holnap ilyenkorra egyetlen élő
kantai katona sem maradhat Aduában.
– Kutyaember, szeretném, ha az északföldi barátaiddal ti is támogatnátok Kroy
hadosztályát. Ha a… – West küszködött a szóval. – …királyotoknak nincs
ellenvetése.
A Kutyaember megnyalta hegyes fogait. – Úgy sejtem, ő megy, amerre a szél fúj.
Mindig is így volt ezzel.
– Ma este Adua felé fúj a szél.
– Igen – bólintott az északföldi. – Akkor irány Adua.
– Poulder tábornok, az ön hadosztálya délkeletről közelíti meg a várost, részt vesz
a falakért folyó csatában, aztán belép a városba, és a kikötő felé halad tovább. Ha
az ellenség eljutott odáig, elkergetik őket, aztán északnak fordulnak, és a
Középúton az Agriont felé indulnak.
Poulder az öklével az asztalra csapott, tisztjei díjbirkózók módjára vicsorogtak a
háta mögött. – Igen, a fenébe is! Gurkhuli vérrel festjük vörösre az utcákat.
West előbb Poulderre, aztán Kroyra vetett egy komor pillantást. – Aligha kell
hangsúlyoznom a holnapi győzelem fontosságát.
A két tábornok szó nélkül felállt, és együtt indultak a sátor kijárata felé. Mielőtt
kiléptek volna egymásra néztek. West egy pillanatig azt várta, hogy még most is
belekezdenek a szokásos kakaskodásba.
Aztán Kroy kinyújtotta a jobbját. – Sok szerencsét, Poulder tábornok.
Poulder két kézzel ragadta meg a felajánlott kezet. – Önnek is, Kroy tábornok! Sok
szerencsét mindannyiunknak. – Ezzel a két tábornok nyomukban a tisztjeikkel
kilépett a szürkületbe. Egy pillanattal később Jalenhorm és Brint is követte őket.
Hayden köhintett. – Tábornagy úr… Négy másik hírnöklovag is útnak indult velem
együtt. Elváltunk egymástól abban a reményben, hogy legalább egyikünknek
sikerül átjutnia a gurkhuli vonalakon. Megérkezett már valaki a többiek közül?
– Nem… egyelőre nem. Talán később… – West nem találta túlságosan
valószínűnek, hogy így lesz, és látta Hayden szemében, hogy ő sem.
– Természetesen. Talán később.
– Pike őrmester kerít magának bort meg egy lovat. Gondolom, szívesen megnézné,
ahogy reggel megtámadjuk a gurkhuliakat.
– Valóban megnézném.
– Jól van. – A két férfi távozott, West pedig komoran nézett utánuk. Kár a lovag
társaiért, de bőven lesz még kit gyászolni, mire holnap végeznek. Már ha
egyáltalán marad valaki, aki gyászolhat. Félrehúzta a nyílást borító ponyvát, és
kilépett a hűvös levegőre.
A flotta hajói odalent horgonyoztak a keskeny kikötőben, lassan ringatóztak a
hullámokon, magas árbocuk ide-oda lendült az egyre sötétedő kobaltkék, hűvös
szürke és dühödt narancsszínű felhők előtt. West mintha néhány csónakot is
megpillantott volna a fekete part felé közeledni, amint a sereg utolsó katonáit
szállították a szárazföldre.
A nap sebesen ereszkedett lefelé a horizonton, utolsó, homályos sugaraival
világítva meg a nyugat felé emelkedő dombokat. Valahol arrafelé, éppen a
látóhatáron túl, Adua lángokban állt. West körözött a vállával, próbálta ellazítani
megkötött izmait. Nem kapott híreket, amióta elindultak Anglandból. Legjobb
tudomása szerint Ardee még mindig ott volt a falakon belül. Csakhogy nem
tehetett semmit. Semmit, azon kívül, hogy azonnali támadást rendelt el, és a
szerencse általános alakulása ellenére reménykedik a legjobbakban. Boldogtalanul
dörzsölte meg a hasát. A tengeri utazás óta kínozták az emésztési zavarok. A
parancsnoksággal járó feszültségek miatt, semmi kétség. Még néhány hét, és
valószínűleg vért fog hányni a térképeire, éppen mint az elődje. Hosszú, szaggatott
lélegzetet vett, aztán kifújta a levegőt.
– Tudom, mit érzel. – A Kutyaember volt az, aki egy düledező padon ült a sátor
mellett, és könyökét a térdére támasztva bámulta a tenger.
West lerogyott mellé. Az eligazítás Poulderrel és Kroyjal mindig elszívta az erejét.
Aki sokáig tetteti acélosnak magát, gyorsan puhánnyá válik. – Sajnálom – mondta,
magát is meglepve vele.
A Kutyaember ránézett. – Sajnálod? Mit?
– Az egészet. Háromfást, Tult… Cathilt. – Westnek nyelnie kellett, hogy eltüntesse
a torkában váratlanul támadt gombócot. – Az egészet. Sajnálom.
– Hát, mind sajnáljuk. Nem hibáztatlak. Senkit sem hibáztatok, még Bethodot sem.
Mire mennék vele? Mind azt tesszük, amit tennünk kell. Rég leszoktam róla, hogy
az okokat keressem.
West ezen elgondolkodott egy pillanatra, aztán bólintott. – Jól van. – Némán ültek
tovább, és néztek, ahogy odalent az öbölben meggyújtják a fáklyákat: mintha
ragyogó porszemek lepték volna el a sötét vidéket.
Éjszaka, a zord fajtából. Zord a hideg és a kitartóan szitáló eső miatt, meg a
hajnalig végigcaplatásra váró súlyos mérföldek miatt. És legfőképpen amiatt zord,
ami a végén várt rájuk, napkelte után. Minden egyes alkalommal nehezebb csatába
vonulni. Amikor Logen még fiatal volt, mielőtt elvesztette az ujját, és kétes
hírnevet szerzett magának, legalább érzett némi izgatottságot is, a mámor halvány
árnyékát. Mostanra már csak a gyomorszorongató félelem maradt. Félelem a
harctól, és ami még rosszabb, félelem a harc kimenetelétől.
Az sem segített, hogy időközben király lett belőle. Nagyon úgy tűnt, hogy
egyáltalán semmiben sem segített. Olyan volt, mint főnöknek lenni, csak sokkal
rosszabb. Folyton arra gondolt, hogy meg kéne tennie valamit, amiről lemaradt.
Ráadásul csak még jobban eltávolodott mindenkitől. Éppen annyival, hogy a
szakadék már kezdett áthidalhatatlan lenni.
Csizmák cuppogtak és szörcsögtek, fegyverek és hámok zörögtek és csilingeltek,
emberek morogtak és káromkodtak a sötétben. Néhányan fáklyát gyújtottak, hogy
megvilágítsák a sáros utat; a fényben ragyogott az alázuhanó cseppek végtelen
sora. Logen is ázott. Az eső gyengéden csókolta a feje tetejét és az arcát, időnként
koppant egyet öreg kabátja vállán.
Az uniós sereg öt keletnek vezető úton haladt egyszerre Adua és gurkhuliakkal
való leszámolás felé. Logen és a csapata a legészakibb úton vonultak. Dél felé látta
a reszkető fények semmibe nyúló halvány sorát, amint testetlenül lebegtek a fekete
tájban. Még egy menetoszlop. Még néhány ezer ember, aki káromkodva caplat a
sárban a véres hajnal felé.
Logen összeráncolta a homlokát. A fáklyák fényénél oldalról látta az előtte haladó
Reszket keskeny arcát, a komor árnyékok közül kivillanó szemét. Egy pillanatra
egymásra néztek, aztán Reszket hátat fordított, behúzta a nyakát, és tovább
gyalogolt.
– Hát ez még mindig nincs oda értem, és soha nem is lesz.
– Az agyatlan mészárlás nem feltétlenül a legjobb út a népszerűséghez – mondta a
Kutyaember. – Főleg egy király esetében.
– Igen, de ennek ráadásul van vér hozzá a pucájában, hogy tegyen is valamit ez
ügyben. – Reszket sérelmeit sem az idő, sem a kedvesség, sőt még megmentett
életek sem fogják eltüntetni. Nincs sok olyan seb, ami valaha is teljesen begyógyul,
néhány pedig minden eltelt nappal jobban és jobban fáj.
A Kutyaember mintha belelátott volna Logen gondolataiba. – Ne is foglalkozz
Reszkettel. Jó fiú. Éppen elég bajunk lesz ezekkel a gurkhuliakkal vagy
kicsodákkal.
– Aha – bólintott Zordon.
Logen nem volt olyan biztos ebben. Az igazi ellenségek azok, akik a szomszédban
laknak, mondta egyszer az apja. Annak idején minden kecmec nélkül megölte
volna a rohadékot, és a probléma máris megoldódik. Most viszont igyekezett jobb
ember lenni. Erősen próbálkozott.
– Viszont a holtakra mondom! – szólt a Kutyaember. – Most meg barnák ellen
harcolunk az Unió oldalán. Ez meg hogy a kurva életbe történt? Nem is kéne itt
lennünk.
Logen mély lélegzetet vett, és megvárta, amíg Reszket eltávolodik tőle. – Veszett
kitartott mellettünk. Nélküle sosem intéztük volna el Bethodot. Tartozunk neki.
Csak még egy utolsó csata lesz.
– Feltűnt már valaha, hogy általában minden csata egy másikhoz vezet. Nagyon
úgy tűnik, hogy mindig van még egy.
– Aha – bólintott Zordon.
– Most nem lesz. Ez az utolsó, aztán végeztünk.
– Tényleg? És akkor mi lesz?
– Gondolom, visszamegyünk Északföldre – vont vállat Logen. – Béke lesz, nem?
– Béke? – mordult föl a Kutyaember. – Egyébként az micsoda? Mit lehet kezdeni
vele?
– Hát szerintem… szóval… gazdálkodunk vagy ilyesmi.
– Gazdálkodunk? A kibaszott holtakra, hát mit tudsz te, vagy mit tud közülünk
bárki a gazdálkodásról? Egész életünkben nem csináltunk mást, csak öltünk.
Logen feszengve rántott egyet a vállán. – Nem szabad feladni a reményt. Az
ember mindig tanulhat, nem?
– Tényleg? Minél többet ölsz, annál jobban csinálod. És minél jobban tudsz ölni,
annál kevésbé vagy képes bármi másra. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy azért
éltünk ilyen sokáig, mert ha öldöklésre kerül a sor, abban mi vagyunk a legjobbak.
– Sötét hangulatban vagy, Kutyaember.
– Évek óta sötét hangulatban vagyok. Engem inkább az aggaszt, hogy te nem. A
remény nem áll jól a magadfajtának, Logen. Árulj el nekem valamit! Előfordult
már, hogy megérintettél valamit, és annak nem esett baja. Mid volt valaha, ami
nem vált porrá?
Logen ezen elgondolkodott. A felesége és a gyerekei, az apja és a népe, mind
visszamentek a sárba. Forley, Háromfás és Tul. Mind jóemberek voltak, és mind
meghaltak; volt köztük, aki Logen saját keze által, és volt, akinek a hanyagsága, a
büszkesége, az ostobasága lett a veszte. Most látta maga előtt az arcukat, és
egyáltalán nem tűntek boldognak. A holtak általában így vannak vele. És Logen
akkor még nem is gondolt a mögöttük ólálkodó komor társaságra. Szellemek hada.
Lemészárolt, véres sereg. Azok az emberek, akiket szánt szándékkal ölt meg. Ott
volt Szívtelen Shama a felhasított gyomrával és a kilógó beleivel. Feketeláb az
összetört lábával és a megégett karjával. Az az átkozott Finnius a levágott
lábfejével meg a felhasított mellkasával. És ott volt az élükön Bethod is, pépesre
zúzott koponyájával, eltorzult, mogorva képével. Crummock halott fia kukucskált
ki a háta mögül. Tengernyi gyilkosság. Logen összeszorította a szemét, aztán
megint tágra nyitotta, de az arcok még mindig ott lebegtek előtte. Nem tudott mit
felelni.
– Gondoltam. – A Kutyaember elfordult tőle, ázott haja az arcába lógott. – Nem te
mondtad mindig, hogy reálisan kell szemlélni a dolgokat? Ebben van igazság. –
Továbbsietett az úton, a hideg csillagok alatt. Zordon egy pillanatig még ott maradt
Logen mellett, aztán megvonta nyirkos vállát, és a fáklyával a kezében a
Kutyaember nyomába eredt.
– Az ember változhat – suttogta Logen, de ő sem tudta, hogy a Kutyaemberhez
beszél-e, saját magához, esetleg a halottfehér arcokhoz a sötétben. Társai körülötte
vonultak az ösvényen, ő mégis egyedül volt. – Az ember változhat.
Kérdések
Az őszi köd utolsó foszlányai is felszálltak a tengerről, ahogy a nap nyugovóra tért
a romokban heverő Adua felett, és egészen szellemszerűvé varázsolta a hűvös
éjszakát. Százlépésnyire már alig lehetett kivenni a házak körvonalait. Kétszáz
lépés, és minden épület határozottan kísértetiesnek tűnt. Az itt-ott az ablakokban
világító fények lidércekként lebegtek a félhomályban. Tiszta idő a piszkos
munkához, márpedig abból nem kevés vár ránk.
Jó ideje nem hallatszottak már távoli robbanások. A gurkhuli kőhajítók
elhallgattak. Legalábbis egyelőre, és végül is miért ne tették volna? A város most
már majdnem az övék, és miért égetnék fel a saját városukat? Itt, Adua keleti felén,
a harcoktól messze, minden időtlenül nyugalmasnak tűnt. Majdnem, mintha a
gurkhuliak sosem jöttek volna. Amikor távoli kopogás szűrődött el hozzá a
félhomályban, mintha egy jól fegyverzett sereg közelítene, Gloktát akaratlanul is
elfogta az idegesség, és az út mellett burjánzó sövény árnyékba húzódott. Erőtlen,
imbolygó fények közeledtek a sötétben. Aztán egy férfi körvonalai rajzolódtak ki.
Egyik kezét lazán a kardja markolatán tartotta, könnyed, peckes léptei határtalan
önbizalomról tanúskodtak. Mintha valami hosszúkás tárgy állt volna ki a fejéből,
ami a mozgása ritmusára ingott ide-oda.
Glokta a szemét meresztette a szürkületben. – Cosca?
– Úgy bizony! – nevette el magát a styriai. Elegáns bőrsapkát viselt, rajta egy
röhejesen hosszú tollal, amit most megpöckölt az ujjával. – Új kalapot vettem.
Vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy maga vette nekem, igaz, elöljáró?
– Látom. – Glokta megnézte magának a hosszú tollat és a hivalkodó arany kosarat
Cosca kardjának markolatán. – Azt hittem, abban maradtunk, hogy disztingvál.
– Hogy disztingválok? – A styriai felhúzta a szemöldökét, aztán vállat vont. – Á,
szóval ezt mondta. Emlékeztem, hogy magyarázott valamit, meg arra is, hogy
fogalmam sem volt, mit jelent. – Elhúzta a száját, aztán fél kézzel megvakarta az
ágyékát. – Azt hiszem, felszedtem néhány potyautast valamelyik nőtől a
csapszékben. Ezektől az apró rohadékoktól nem kicsit viszket az ember. – Hú! A
nők pénzt kapnak érte, hogy az ágyékával foglalkozzanak. Az ember azt hitte volna,
hogy a tetveknek több eszük van annál, mint hogy saját jó szántukból megtegyék.
Cosca mögött komoly sereglet kezdett kirajzolódni a sötétségből, néhányan
viharlámpákat is hoztak magukkal. Tucatnyi bozontos férfi, aztán még egy
tucatnyi: úgy áradt belőlük a fenyegetés, akár a trágyát körüllengő bűz. – Ezek a
maga emberei?
A legközelebbi férfi arcán talán a legcsúnyább kelés éktelenkedett, amit Glokta
valaha látott. A mellette állónak az egyik keze hiányzott, a másikat pedig egy
félelmetesnek tűnő kampóval helyettesítették. Utánuk egy nagydarab, hájas fickó
következett, akinek kék volt a nyaka a rosszul megrajzolt tetoválások tömegétől, az
ő társául pedig egy már-már törpének nevezhető, patkányképű, félszemű ember
szegődött. Azzal nem vacakolt, hogy valamivel lekösse szemgödrét, amely így
üresen tátongott zsíros haja alatt. Ekképp folytatódott a gazemberek sora. Talán
kéttucatnyian lehettek, és ránézésre egytől egyig hétpróbás banditák lehettek,
akikhez fogható talán még sosem került Glokta szeme elé. Pedig került már a
szemem elé egynéhány a magam idejében. Annyi biztos, hogy nem kötöttek
közelebbi barátságot a fürdővízzel. Egy sincs közöttük, akiről ne hinném el, hogy
nem lenne hajlandó eladni a saját húgát egy márkáért. – Kissé megbízhatatlannak
tűnnek – jegyezte meg.
– Megbízhatatlannak? Ez képtelenség. elöljáró! Csak elhagyta őket a szerencse, azt
meg mindketten tudjuk, milyen, igaz? Valójában egy sincs köztük, akire ne
merném rábízni a saját édesanyámat.
– Biztos benne?
– Húsz éve meghalt. Mi kárt tudnának tenni benne? – A zsoldos átkarolta Glokta
görbe vállát, és közelebb húzta magához, amitől annak éles fájdalom hasított a
csípőjébe. – Attól tartok, a fosztogatással nem mennek sokra. – Cosca meleg
lélegzetén alkohol és megvesztegethetőség szaga érződött. – Aki csak tehette, a
gurkhuliak érkezésének pillanatában meglépett a városból. De hát kit érdekel, mi?
Nem a külsejük, hanem a tökösségük meg az izmaik miatt fogadtam fel őket. A
reményvesztett emberek valók nekem. Mi ketten aztán igazán meg tudjuk érteni
őket, ugye? Vannak olyan munkák, amikhez elkeseredett emberekre van szükség,
nem igaz, elöljáró?
Glokta komoran nézett végig a szikár, felpuffadt, sebhelyes és tönkretett arcok
során. Hogyan történt, hogy az ígéretes Glokta ezredes, a királyi seregek első
ezredének parancsnoka most egy ilyen csürhét irányít? Hosszan felsóhajtott.
Csakhogy most már kicsit késő lenne nyalka zsoldosokat keríteni, és felteszem, ezek
is olyan jól megtöltik az árkot, ha nem még jobban. – Nos jól van. Itt várjanak!
Glokta felnézett a sötét házra, ahogy szabad kezével belökte a kaput, és bebicegett.
A nehéz függönyök között vékony fénysugár szűrődött ki. Botja fogantyújával
bedörömbölt az ajtón. Egy darabig csönd volt, aztán vonakodó léptek közeledtek
odabentről.
– Ki az?
– Én vagyok. Glokta.
Elhúzták a reteszeket, és fény áradt ki a hűvös estébe. Ardee arca sovány volt, a
szeme körül szürke, az orránál pedig rózsaszín. Mint egy haldokló macska.
– Elöljáró! – A nő elmosolyodott, megfogta Glokta könyökét, és szinte berángatta
az ajtón. – Micsoda öröm! Végre lesz kivel beszélgetnem. Olyan irtózatosan
unatkozom. – A nappali sarkában számos üres üveg verte vissza dühödten a füstös
gyertyák és a kandallóban parázsló fahasáb fényét. Az asztalt piszkos tányérok és
poharak lepték el. Az egész szoba izzadság, bor, maradék étel és friss kétségbeesés
szagától bűzlött. Létezik-e nyomorúságosabb elfoglaltság, mint egyedül berúgni? A
bor alkalmasint felvidít egy vidám embert. A szomorúbbat csak még szomorúbbá
teszi.
– Megint ezen a vacakon próbálom átküzdeni magam – csapott rá egy széken a
fedelével felfelé, nyitva heverő könyvre Ardee.
– A Mester bukása – állapította meg Glokta. – Ezt a szart olvassa? Csupa varázslat
meg hősködés. Ez első kötetnek sem értem a végére.
– Megértem. Én a harmadiknál tartok, de nem lett jobb. Túl sok francos varázsló
van benne. Folyton összekeverem őket egymással. Tele van csatákkal meg soha
véget nem érő, véres utazásokkal egyik helyről a másikra, aztán meg vissza. Ha
csak még egy térképet meglátok, esküszöm, megölöm magam.
– Nincs kizárva, hogy valaki megspórolja magának a strapát.
– Hm?
– Attól tartok, többé nincs itt biztonságban. Velem kéne jönnie.
– Megszöktet? Hála a sorsnak! – Ardee türelmetlenül legyintett. – Ezt már
túltárgyaltunk. A gurkhuliak messze járnak innen, a város túloldalán. Maga
nagyobb veszélyben van az Agriontban, és nem kell…
– Nem a gurkhuliak jelentik a veszélyt. Az udvarlóim.
– És ezek miatt az úriemberek miatt én vagyok veszélyben?
– El nem tudja képzelni, milyen féltékenyek tudnak lenni. Attól tartok, hamarosan
veszélyt fognak jelenteni mindenkire, akit valaha ismertem egész szánalmas
életemben, legyen az illető barátom vagy ellenségem. – Glokta lekapott egy
csuklyás köpenyt a falból kiálló kampóról, és a nő felé nyújtotta.
– Hová megyünk?
– Egy elbűvölő kis házacskába a kikötő közelében. Túl van már a legszebb napjain,
de nagyon eredeti. Éppen, mint mi ketten, mondhatnám.
Nehéz léptek közeledtek a folyosó felől, és Cosca dugta be a fejét a szobába. –
Elöljáró, mennünk kéne, ha oda akarunk érni a kikötőbe… – Elhallgatott, és
meglepetten meredt Ardeera. Kínos csend támadt.
– Ki ez? – kérdezte a nő.
Cosca peckesen belépett a szobába, széles mozdulattal lekapta a kalapját,
megvillantva ezzel sebhelyes, tar fejbőrét, és a mélynél is mélyebbre hajolt. Nem
sok választja el tőle, hogy az orrával a padlót súrolja. – Bocsásson meg, hölgyem.
Nicomo Cosca, hírhedt szerencselovag, szolgálatára. Ami azt illeti, szűkölök a
lábai előtt. – Dobókése kihullott a zubbonyából, és csörömpölve esett a földre.
Egy pillanatig mind rámeredtek, aztán Cosca vigyorogva emelte fel a fejét. – Látja
azt a legyet a falon?
Glokta összehúzta a szemét. – Talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy…
A kés pörögve szállt át a szobán, majd egy jó lépésnyivel eltévesztette a célpontot,
nyelével előre a falnak vágódott, kivájt belőle egy jókora darab vakolatot, aztán
zörögve csúszott odébb a padlón.
– Picsába! – kiáltott fel Cosca. – Vagyis… francba!
Ardee összehúzott szemöldökkel nézett a késre. – Én azt mondanám, picsába.
Cosca kaján mosollyal nyugtázta a megjegyzést. – El vagyok bűvölve. Amikor az
elöljáró beszámolt nekem az ön szépségéről, úgy gondoltam, bizonyára csak
nagyot mond. Most már látom, hogy alábecsülte önt. – Felkapta a kését, aztán kissé
ferdén a fejébe nyomta a kalapját. – Kérem engedje meg, hogy szerelmesnek
nyilvánítsam magam.
– Mit mondott neki? – kérdezte Ardee.
– Semmit. – Glokta savanyú képpel szívta meg az ínyét. – Cosca uram hajlamos
túlzásokba esni.
– Főleg ha szerelemről van szó – vetette közbe a zsoldos. – Főleg akkor. Ha
beleszeretek valakibe, akkor az nálam komoly dolog, és rendszerint nem is történik
meg napi egynél többször.
Ardee felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom, hogy ezt bóknak vegyem, vagy
inkább megijedjek.
– A kettő nem zárja ki egymást – jegyezte meg Glokta. – Mindenesetre út közben
tegye, akármelyik mellett dönt. – Kifogyunk az időből, és nekem még kertet is kell
gyomlálnom.
A kapu a rozsdás fém halálsikolyával nyílt ki. Ahogy Glokta átlépett a rothadó
küszöbön, a lába, a csípője, a háta mind hasogattak a hosszú gyaloglástól a
kikötőig. A romos épület körvonalai a borzalmas udvar túlvégén rajzolódtak ki a
homályból. Olyan, mint egy hatalmas mauzóleum. Halott reményeim illő
síremléke. A szokás szerint talpig feketébe öltözött, maszkot viselő Severard és
Frost a málló lépcsőn vártak az árnyékban. A ruhájuk egyforma, de még csak nem
is hasonlítanak egymásra. Egy tagbaszakadt férfi meg egy sovány, egy fehér hajú
meg egy sötét hajú, az egyik karba font kézzel áll, a másik keresztbe tett lábbal ül.
Az egyik hűséges, a másik…meglátjuk.
Severard a megszokott mosolygó tekintettel bogozta ki a lábait, és állt fel. – Jól
van, főnök, szóval mi ez a…
Cosca belépett a kapun, és lustán indult el a töredezett járdán, szakadt csizmájával
kődarabokat rúgva félre az útból. Egy romos szökőkút mellett megállt, és ujjával
kikapart belőle egy adag sarat. – Vacak. – A zsoldosok máris szétoszlottak a
szeméttel teli udvaron. A toldozott-foldozott kabátok, szakadt köpenyek alól a
legkülönfélébb méretű és formájú fegyverek bukkantak elő. Élek, hegyek, tüskék
és karimák villantak a lámpások fényében. Az acél a kezükben éppen olyan sima
és tiszta volt, mint amilyen göcsörtös és piszkos az arcuk.
– Ezek meg kicsodák? – kérdezte Severard.
– Barátok.
– Nem tűnnek valami barátságosnak.
Glokta megmutatta praktikálisának a tátongó lyukat a fogsorában. – Nos, attól
függ, ki kinek az oldalán áll.
Severard arcáról lefagyott a mosoly utolsó halvány maradványa is. Tekintete
idegesen ugrált ide-oda. Ilyen egy bűnös szeme. Volt alkalmunk megtanulni. Látjuk
a foglyainkon. Látjuk a tükörben , ha bele merünk nézni. Többet reméltem volna
egy ilyen tapasztalt embertől, de hiába tartja a pengét a kezében, az nem készíti fel
rá, milyen lesz, ha megvágják vele. Én már csak tudom. Severard egy nyúl
fürgeségével szaladt a ház felé, de egyetlen lépcsőfokot tett csak meg, amikor egy
nagy fehér kéz csapódott oldalról a nyakának, és öntudatlanul terült el a földön.
– Vidd az alagsorba, Frost. Tudod az utat.
– Ahahho. Ihe. – A tagbaszakadt albínó a vállára kapta Severard ernyedt testét, és a
bejárat felé indult.
– Meg kell mondjam – szólt Cosca, könnyed mozdulattal rázva le a mocskot az
ujjáról –, tetszik, ahogy az embereivel bánik, elöljáró. Mindig csodáltam a
fegyelmezettséget.
– Szép kis tanács a Világ Körének legfegyelmezetlenebb emberétől.
– A legkülönbözőbb dolgokat tanultam meg a saját hibáimból. – Cosca
megfeszítette az állát, és megvakarta varral borított nyakát. – Csak azt az egyet
nem tanultam meg soha, hogy hogyan ne kövessem el őket.
– Aha – nyögte Glokta, és nekilátott, hogy felküzdje magát a lépcsőn. Ez az átok
mindannyiunkat sújt. Egyre csak körben járunk, kapkodunk a sikerek után, amiket
aztán sosem sikerül megragadni, és újra meg újra belebotlunk ugyanazokba a
hibákba. Az élet az a mizéria, amit két csalódás között el kell viselnünk.
Beléptek az üres ajtónyíláson, és az előtér mélyebb sötétjébe jutottak. Cosca a
magasba emelte a lámpáját, és felnézett a beszakadt tetőre, nem is törődve vele,
hogy csizmája éppen a padlót ellepő madárürülékben cuppog. – Egy palota! –
Hangját visszaverték a beomlott lépcsőházak, az üres folyosók, a csupasz
gerendák.
– Kérem, érezzék magukat otthon! – szólt Glokta. – Viszont talán jobb lenne, ha
nem maradnának szem előtt. Ma este látogatókat várunk.
– Kitűnő. Szeretjük a társaságot, ugye, fiúk?
Cosca egyik embere harsányan felröhögött, megmutatva szarra emlékeztető színű
fogsorát.
Annyira rohadt, hogy szinte elégedett vagyok a sajátommal. – Ezek a látogatók,
őeminenciájától, a főlektortól fognak érkezni. Megoldató esetleg, hogy
határozottan lépjenek fel velük szemben, amíg én odalent vagyok?
Closca elégedetten pillantott körbe a düledező helyiségben. – Kitűnően alkalmas
egy meleg üdvözlésre. Értesítem, ha a vendégeink távoztak. Kétlem, hogy sokáig
maradnak.
Ardee a falhoz húzódott, a fejére igazította a csuklyáját, és a földet bámulta.
Próbál beleolvadni a vakolatba, és ki hibáztathatná érte? Aligha a legkellemesebb
a társaság egy fiatal hölgy számára, és a környezet sem éppen felemelő. Azért
felteszem, még mindig jobb, mintha elvágnák a torkát. Glokta a nő felé nyújtotta a
kezét. – Az lenne a legjobb, ha most velem jönne.
Ardee habozott. Mintha nem lenne benne teljesen biztos, hogy az lenne a legjobb,
ha velem jönne. Egy rövid pillantás a világ legcsúfabb mesterségét űző férfiak
néhány legcsúfabbikára végül mégis meggyőzte a nőt. Ahogy Cosca átadta a
lámpáját, ügyelt rá, hogy az ujjai kínosan hosszan időzzenek el Ardee kezén.
– Köszönöm – szólt a nő, és elkapta a kezét.
– Örömömre szolgált.
Alálógó tapéta, törött lécek és lehullott vakolatdarabok vetettek különös
árnyékokat, ahogy hátrahagyták Coscát az embereivel, és tovább vonultak a halott
épület gyomrába. Folyosókon és vaksötét, sírokként ásító szobákon haladtak át,
– A barátai egészen elbűvölő társaságnak tűnnek – jegyezte meg Ardee.
– Ó, valóban, a társasági élet égboltozatának legfényesebb csillagai ők. Állítólag
bizonyos munkákhoz elkeseredett emberekre van szükség.
– Ezek szerint valami igazán piszkos munkán jár a feje?
– Mikor nem?
A lámpa alig világította meg a rothadó nappalit, ahol a burkolat levált az olcsó
tégláról, a padló legbarátságosabb darabja pedig egy bűzlő pocsolya volt. A rejtett
ajtó nyitva állt a szoba túlsó végében, és Glokta szorosan a fal mellett indult el
felé; csípője égett az erőfeszítéstől.
– Mit csinált az embere?
– Severard? Csalódást okozott nekem. – És hamarosan megtudjuk, mekkorát.
– Akkor remélem, én sosem okozok csalódást magának.
– Biztos vagyok benne, hogy magának több esze van annál. Nekem kéne
előremennem, akkor ha esem, legalább egyedül esem. – Fintorogva indult le a
lépcsőn, a nő pedig a lámpával a kezében követte.
– Fúj! Mi ez a szag?
– A szennyvízcsatorna. Van egy bejárata valahol idelent. – Glokta elcsoszogott egy
nehéz ajtó mellett, és belépett az átalakított borospincébe. Két oldalt a cellák
fényes acélrácsai világítottak, ahogy elhaladtak előttük, és az egész hely penésztől
meg félelemtől bűzlött.
– Elöljáró! – jött egy hang a sötétből. Hosszúláb testvér elgyötört arca jelent meg
az egyik rácshoz préselődve.
– Hosszúláb testvér, a bocsánatát kell kérnem. Nem értem rá mostanság. A
gurkhuliak ostrom alá vették a várost.
– A gurkhuliak? – nyüszítette a férfi kidülledő szemmel. – Kérem, ha elenged…
– Csendet! – förmedt rá Glokta olyan hangon, hogy hízelgésről a továbbiakban szó
sem lehetett. – Itt kell maradnia! – mondta Ardeenak.
Ardee feszülten pillantott a navigátor cellája felé. – Itt?
– Ő nem veszélyes. Szerintem jobban ellesz itt, mint… – fejével a nyitott ajtó felé
intett a boltíves terem folyosó túlvégén. – …odabent.
A nő nyelt egyet. – Jól van.
– Elöljáró, kérem! – Egy kar nyúlt ki Hosszúláb cellájából. – Kérem, mikor fog
elengedni? Elöljáró, kérem! – Glokta halk kattanással zárta rá az ajtót a könyörgő
fogolyra. Ma más dolgunk van, az pedig nem várhat.
Frost időközben hozzábilincselte a még mindig eszméletlen Severardot az asztal
mellett álló székhez, és most éppen egyesével gyújtogatta a lámpákat egy
gyertyával. A kupolás teremben fokozatosan világos lett, és a falakon színekkel
teltek meg a festmények. Kanedias komoran, kiterjesztett karral nézett le, mögötte
égett a tűz. Á, öreg barátunk, a Mester neheztel, mint mindig. Vele szemben
fivére, Juvens még mindig vörös vérét folyatta a falra. És azt gyanítom, fog még itt
vér folyni ma éjszaka.
– Hrr! – nyögött föl Severard, és vékony szálú haja meglibbent a válla fölött.
Ahogy Glokta óvatosan letelepedett a fotelébe, megnyikordult alatta a bőr.
Severard még egyet nyögött, a feje hátrabicsaklott, a szemhéja megremegett. Frost
odaballagott mellé, lecsatolta Severard maszkját, és a szoba sarkába hajította. Az
Inkvizíció félelmetes praktikálisából… senkivé lett. Severard fészkelődött, az orrát
húzogatta, és grimaszokat vágott, mint egy alvó kisfiú.
Fiatal. Gyenge. Tehetetlen. Az ember szinte megsajnálná, ha lenne szíve. De
egyáltalán nem most jött el az érzelgősség, a barátság vagy a megbocsátás ideje.
Túlontúl régóta kísért a boldog és ígéretes Sand dan Glokta ezredes szelleme.
Viszlát, öreg barátom. Ma nem segíthetsz nekünk. Most annak van itt az ideje, hogy
a könyörtelen Glokta elöljáró megtegye, ami tőle telik. Hogy megtegye az egyetlen
dolgot, amihez ért. Most a kemény fejeknek, a kemény szíveknek és a még
keményebb pengéknek van itt az ideje.
Itt az ideje, hogy kivágjuk az igazságot.
Frost két ujját Severard gyomrába mélyesztette, mire a fogolynak felpattant a
szeme. Összerándult a széken, a bilincsei megcsördültek. Észrevette Gloktát.
Észrevette Frostot. Ahogy körülnézett a teremben, tágra nyílt a szeme, és csak még
jobban elkerekedett, amikor egyszerre rájött, hol van. Hörögve szívta a levegőt, a
rettegés borzalmas sóhajával, hogy a zsíros hajszálak meg mozdultak az arca előtt.
De hogy is kezdjük?
– Tudom… – nyögte –, tudom, hogy elmondtam annak a nőnek, ki maga…
Tudom… de nem volt választásom. – Á, kezdődik a könyörgés. Mindenki többé-
kevésbé ugyanúgy viselkedik, ha egy székhez láncolják. – Mit tehettem volna?
Kinyírt volna, bassza meg! Nem volt választásom! Kérem…
– Tudom, mit mondtál neki, és tudom, hogy nem volt választásod.
– Akkor… akkor miért?
– Ne gyere ezzel, Severard. Tudod, miért vagy itt. – Frost a tőle megszokott
szenvtelenséggel lépett előre, és felemelte Glokta csodálatos ládájának tetejét. A
tálcák egzotikus virágokként nyíltak ki, megmutatva a szerszámok fényes
fogantyúit, ragyogó tűit, csillogó pengéit.
Glokta felfújta az arcát. – Ma jó napom volt. Nem csináltam be az éjszaka, és
reggel egyedül eljutottam a fürdőig. Nincsenek komoly fájdalmaim. – Ujjait a
hentesbárd nyele köré fonta. – Márpedig egy jó napot meg kell ünnepelni. Olyan
kevés van belőle. – Előhúzta az eszközt a tokjából, és a nehéz penge megvillant a
lámpák nyers fényében. Severard le sem vette róla a félelemtől és az
elragadtatottságtól tágra nyílt szemét, miközben izzadságcseppek gyöngyöztek
sápadt homlokán.
– Nem – suttogta. Igen. Frost kinyitotta a bilincset Sevarard bal csuklóján, és két
húsos kezével felemelte a karját. Megfogta az ujjait, és szétnyitotta őket, amíg ott
nem feküdtek mind, szétterpesztve előtte az asztalon. Mindeközben szabad
karjával szorosan tartotta a másik praktikális vállát.
– Azt hiszem, a bemelegítéstől eltekinthetünk. – Glokta előredőlt, felállt, és lassan
körbebicegte az asztalt. Botja kopogott a köveken, bal lábát csoszogva húzta maga
után, a bárd pengéjének sarka puhán karcolta végig az asztal lapját. – Neked nem
kell elmagyaráznom, hogyan működik ez. Neked, aki olyan sokszor és olyan
ügyesen asszisztáltál nekem. Ki tudhatná nálad jobban, hogyan haladunk tovább?
– Ne! – szűkölt Severard, és próbált kipréselni magából egy elkeseredett mosolyt,
miközben a szeme sarkából könnycseppek csordultak elő. – Nem, nem teszi meg.
Velem nem! Nem teszi meg!
– Veled nem? – Glokta szomorú mosolyra húzta a száját. – Ó, Severard praktikális,
ugyan már… – A vigyor fokozatosan tűnt el az arcáról, ahogy felemelte a bárdot. –
Jobban ismersz te engem annál.
Bumm! A nehéz penge éles villanással csapott le, és miután leszelte a lehető
legvékonyabb bőrdarabot Severard középső ujjáról, beleállt az asztal lapjába.
– Ne! – vonyította Severard. – Ne! – Ezek szerint már nem is csodálod annyira a
precizitásomat?
– Ó, igen, igen! – Glokta megrántotta a sima nyelet, és kiszabadította a pengét. –
Mit gondoltál, mi lesz ennek a vége? Beszéltél. Olyan dolgokat mondtál el, amiket
nem kellett volna, olyan embereknek, akikkel szóba sem szabadott volna állnod.
Most elmeséled nekem, mit mondtál el. Most elmeséled nekem, kinek. – A bárd
ragyogott, ahogy megint felemelte. – És jobban jársz, ha gyorsan belekezdesz.
– Nem! – Severard vonaglott, és dobálta magát a székben, de Frost olyan szorosan
tartotta, mint méz a beleragadt legyet. Igen.
A penge könnyedén vágta át Severard középső ujját, leválasztva róla a felső percét.
A mutatóujj hegye elgurult az asztallapon. A gyűrűsujj hegye ott maradt, ahol volt,
a fa résébe beékelődve. Mivel Frost továbbra is satuként szorította Severard
csuklóját, a három sebből csak lassan szivárgott a vér., hogy aztán apró
patakokban folyjon szerteszét.
Pár pillanatra néma csend lett. Egy, kettő, három… Severard felordított. Vonyított,
rángatózott, remegett, az arca torz grimaszba rándult. Fáj, mi? Üdv a világomban.
Glokta megmozgatta sajgó lábát a csizmájában. – Ki gondolta volna, hogy a mi kis
szívmelengető együttműködésünk ilyen véget érhet? Nem én döntöttem így. Nem
én. Áruld el, kivel beszéltél! Áruld el, mint mondtál nekik! Akkor nem tart tovább
ez a kínos jelenet. Máskülönben…
Bumm! Most Severard kisujja végéből is levált egy darab, meg három másik a
többi ujjról. A praktikális középső ujjából már alig maradt valami. Severard a
borzalomtól tágra nyílt szemmel bámult rá, és apró, szaggatott adagokban vette a
levegőt. Döbbenet, csodálkozás, értetlen félelem. Glokta a praktikális füléhez
hajolt. – Remélem, nem tervezted, hogy megtanulsz hegedülni, Severard. Mire itt
végzünk, mázlid lesz, ha egy kibaszott gongon tudsz játszani. – Ahogy megint
felemelte a bárdot, a nyakában görcsbe rándult egy izom, és Glokta elfintorodott.
– Várjon! – zokogta Severard. – Várjon! A Valint és Balk! A bankárok! Velük
beszéltem… Velük beszéltem…
Tudtam. – Mit mondtál el?
– Hogy maga akkor is tovább kereste Raynault gyilkosát, miután a császár követét
felkötötték. – Glokta szeme találkozott Frostéval, de az albínó szenvtelen
tekintettel nézett vissza rá. És egy újabb titkot cibáltunk ki a könyörtelen fényre.
Milyen szomorú, hogy megint igazam volt. Mindig meglep, milyen gyorsan meg
lehet oldani a problémákat, ha az ember nekilát felszeletelni valakit. – És… és…
azt is elmondtam nekik, hogy utána akart járni a fattyú királyunknak meg
Bayaznak, és azt is, hogy nyomozott Sult után, ahogy kérték, és azt is elmondtam,
hogy… elmondtam, hogy…
Severard hebegve hallgatott el, és ujjainak az asztalon egyre terebélyesedő
vértócsában heverő maradványaira nézett. Az elviselhetetlen fájdalom, a még
elviselhetetlenebb veszteség és teljes hitetlenség keveréke. Álmodom? Vagy tényleg
örökre elvesztettem az ujjaim felét?
Glokta a bárd végével megbökte Sevarardot. – És még?
– Elmondtam nekik mindent, amit csak lehetett. Elmondtam mindent… amit
tudtam… – A szavak fröcsögve törtek elő a gyötrelemtől eltorzult ajkai közül. –
Nem volt választásom!
Valint és Balk. Adósságok, zsarolás és árulás. Milyen borzasztóan banális ez az
egész. Ez a baj a válaszokkal. Valahogy soha nem olyan izgalmasak, mint a
kérdések. Glokta szája bánatos mosolyra rándult. – Nem volt választásod. Pontosan
tudom, milyen érzés. – Megint felemelte a bárdot.
– De…
Bumm! A nehéz penge megkarcolta az asztalt, ahogy Glokta félrepiszkált az útból
négy újabb takaros húskarikát. Severard ordított, aztán levegő után kezdett
kapkodni, majd kétségbeesetten, nyálat fröcskölve, eltorzult arccal, tovább ordított.
Éppen olyan, mint az aszalt szilva,amit reggelire eszem néha. A praktikálisnak
még mindig megvolt a fél kisujja, de a másik háromból csak vérző csonk maradt.
Viszont ha már idáig eljutottunk, nem állhatunk csak úgy meg. Semmi sem állíthat
meg bennünket, igaz? Minden tudnunk kell.
– És mi a helyzet a főlektorral? – kérdezte Glokta, és a nyakát nyújtóztatva próbált
lazítani merev vállán. – Honnan tudta, mi történt Dagoskában? Mit mondtál neki?
– Hogy honnan… mi… Semmit nem mondtam! Semmit nem…
Bumm! Severard hüvelykje lerepült a kezéről, és véres foltok kanyargó sorát
hagyva maga után, elgurult az asztalon. Glokta megmozgatta a csípőjét, hátha
sikerül megszabadulnia a lábában lefelé kúszó és a gerincén felfelé kúszó
fájdalomtól. De nincs tőlük menekvés. Minden lehetséges testhelyzet kicsit
rosszabb, mint az előző. – Mit mondtál Sultnak?
– Én… én… – Severard felnézett, a szája tátva maradt, alsó ajkáról hosszú nyálcsík
lógott alá. – Én…
Glokta felhúzta a szemöldökét. Ez nem válasz. – Kösd el a csuklójánál, és készítsd
elő a másik kezét. Itt már nincs mivel dolgoznunk.
– Ne! Ne! Kérem… én nem… kérem… – Hogy mennyire elegem van a
könyörgésből. Fél óra, és a „ne” meg a „kérem” elveszíti minden jelentését.
Kezdenek birkabégetésnek hangzani. A végén úgyis mindannyiunkat a vágóhídra
hajtanak. A véres asztalon szerteszét heverő ujjdarabokra pillantott. Hús a
hentesnek. Gloktának fájt a feje, túl világos volt a szobában. Letette a bárdot, és
megdörzsölte égő szemét. Fárasztó munka megcsonkítani az ember egyik
legközelebbi barátját. Csak most vette észre, hogy vért kent a szemhéjára. A
fenébe!
Frost egy madzaggal máris elszorította Severard csuklóját, és a bal kéz véres
maradványait a háta mögött a székhez bilincselte. Ezután kiszabadította a jobb
karját, és Glokta figyelő tekintetétől kísérve gondosan az asztalra emelte. Mindent
pontosan, szakszerűen és könyörtelen hatékonysággal csinál végig. Vajon fogja-e
bántani a lelkiismerete, amikor lemegy a nap? Kétlem. Végeredményben én adom
a parancsokat. Én pedig Sult parancsára cselekszem, akinek Marovia ad tanácsot
a Valint és Balk utasításai alapján. Ha belegondolok, végeredményben
egyikünknek sincs választása. Nos, a kifogások szinte adják magukat.
Frost fehér arcát vérfoltok borították, ahogy szétterpesztette Severard jobb kezének
ujjait az asztalon, éppen ott, ahol az imént még a bal keze hevert. A fogoly ezúttal
még csak nem is küszködött. Egy idő után az ember elveszíti az akaraterejét.
Emlékszem. – Kérem… – suttogta Severard.
Olyan jó lenne abbahagyni. A gurkhuliak minden valószínűség szerint úgyis
felégetik a várost, és akkor kit érdekel, ki mondott el kinek micsodát? Ha valami
csoda folytán, mégsem sikerül az ostrom, semmi kétségem felőle, hogy vagy Sult
intéz el, vagy a Valint és Balknak kell a véremmel megfizetnem az adósságomat.
Mit fog számítani, amikor majd arccal lefelé lebegek a kikötő vízében, hogy
bizonyos kérdéseket megválaszolt-e valaki? Akkor meg miért csinálom ezt? Miért?
A vér elérte az asztallap peremét, és ritmikus kopogással hullott cseppenként a
földre. Más válasz nem érkezett. Glokta arcán finom remegések sorozata futott
végig. Megint a magasba emelte a bárdot.
– Nézd ezeket! – Az asztalon heverő véres húsdarabok felé intett. – Nézd, mit
vesztettél máris! Mindent egyedül azért, mert nem voltál hajlandó elmondani
nekem, amit tudni akarok. Becsben tartod a saját ujjaidat? Vagy már úgysem
veszed hasznunkat? Nekem nem kellenek, azt elmondhatom. Senkinek nem
kellenek, csak egy-két éhes kutyának talán. – Glokta kivillantotta a tátongó rést
elülső fogai között, és belevágta bárdot az asztallapba Severard két ujja között. –
Még egyszer. Jeges precizitással mondta ki a szavakat. – Mit… mondtál el…
őeminenciájának?
– Neki … nem… mondtam… semmit! – Severard beesett arcán könnyek futottak
végig, a mellkasa reszketett a zokogástól. – Neki nem mondtam semmit! A Valint
és Balkkal nem volt választásom. De Sulthoz egész életemben egyetlen kurva szót
sem szóltam! Egy szót sem! Soha!
Glokta egy hosszú pillanatig a praktikálisa szemébe nézett, a foglya szemébe
nézett, és igyekezett meglátni benne az igazságot. Severard gyötrelmes, hörgő
légzésén kívül teljes volt a csend. Aztán Glokta elhúzta a száját, és az asztalra
dobta a bárdot. Miért dobnád oda a másik kezedet, ha már úgyis vallottál?
Hosszan felsóhajtott, kinyújtotta a kezét, és óvatosan letörölte a könnyeket
Severard sápadt arcáról. – Jól van. Hiszek neked.
De akkor hogy? Több a kérdés, mint az előbb, és nincs hol keresni a válaszokat.
Ívbe hajlította a hátát, fintorogva tűrte a sajgó fájdalmat torz gerincében, torz
lábszárában, ujjak nélküli lábfejében. Sult nyilván máshonnan jutott elegendő
információhoz. Ki élhette még túl Dagoska ostromát azok közül, akik eleget láttak?
Eider? Sosem merné felfedni magát. Vitari? Ha ki akarná borítani a bilit,
megtehette volna akkor. Cosca? Őeminenciája sosem dolgozna egy ilyen
kiszámíthatatlan emberrel. Én is csak azért fogadtam fel, mert nincs más
választásom. De akkor ki?
Glokta tekintete találkozott Frostéval. Rózsaszín, rezzenéstelen szempár. Most
keményen és ridegen meredt rá, akár rózsaszín drágakő. És a fogaskerekek lassan a
helyükre kattantak.
Értem.
Egyikük sem szólt. Frost különösebb sietség nélkül, tekintetét mindvégig Gloktára
szegezve, kinyúlt, és két vaskos karját Severard nyaka köré fonta. Egykori társa
tehetetlenül bámult a semmibe.
– Mi a… – Frost alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét. Éles roppanás
hallatszott, ahogy oldalra rántotta Severard fejét. Olyan könnyedén és zavartalanul,
mintha csak egy csirkét ölt volna meg. Ahogy Frost elengedte, Severard koponyája
egészen hátrabillent, és természetellenes alakzatok rajzolódtak ki kitekert nyakának
sápadt bőre alatt.
Az albínó felállt Glokta meg a résnyire nyitva maradt ajtó között. Nem juthatok ki.
Glokta vágott egy grimaszt, és hátralépett egyet; botja vége a padlót karcolta. –
Miért? – Frost lassan, de biztosan közeledett, fehér kezét ökölbe szorította, fehér
arca kifejezéstelen maradt a maszkja mögött. Glokta felemelte a kezét. – Csak azt
áruld el, miért, a fenébe is.
Az albínó megvonta a vállát. Felteszem, néhány kérdésre végül is nincs válasz.
Glokta rozzant háta az ívelt falnak ütközött. És lejárt az időm. Hát ez van. Mély
lélegzetet vett. Egy pillanatig sem voltak jók az esélyeim. Annyira nagyon nem is
bánom, hogy meghalok.
Frost a magasba emelte fehér öklét, aztán felhördült. A bárd tompa puffanással
mélyen a vállába fúródott, és a sebből vér szivárgott az ingére. Frost megfordult.
Ardee állt mögötte. Egy hosszú pillanatig a három ember egymásra meredt. Aztán
Frost ököllel a nő arcába vágott. Ardee megbillent, az asztal oldalának zuhant,
aztán a padlóra roskadt, magával rántva a bútordarabot. Glokta ládája csörömpölve
zuhant le mellé, a szerszámok előbucskáztak belőle, vér fröccsent, és húsdarabok
repültek szerteszét. Frost visszafordult Glokta felé, de a bárd még mindig benne
volt a húsában, és a bal karja ernyedten lógott.
Glokta lassan felhúzta az ajkait üres ínyéről. Nem bánom, ha meghalok. De nem
adom könnyen a bőrömet.
Megvetette a lábát, ahogy csak tudta, és igyekezett nem törődni a hiányzó
lábujjaitól felfelé nyilalló fájdalommal. Felemelte a botját, és hüvelykujját
beakasztotta a titkos reteszbe. A botot az ő pontos utasításai alapján készítette el
ugyanaz az ember, aki a dobozt is megalkotta az eszközei számára. És ez talán még
nagyszerűbb mestermunka.
Halk kattanás hallatszott, ahogy a rejtett pántokon kitárult a fa, és egy tükörfényes
acélból készült, két láb hosszú tű került elő alóla. Glokta éles kiáltást hallatott.
Döfés, döfés, Glokta! Döfés, döfés!
Az acél villámsebesen mozdult. Az első döfés átszúrta Frost mellkasának bal
oldalát. A második némán mélyedt a nyaka jobb oldalába. A harmadik
kilyukasztotta a maszkját, és végigkarcolta az állkapcsát: a tű hegye egyetlen
pillanatra megvillant közvetlenül Frost fehér füle alatt, mielőtt megint
visszacsúszott.
Frost mozdulatlanul állt, fehér szempillája kissé felszökött meglepetésében. A
nyakán megnyílt apró sebből patakzó vér fekete csíkot húzva folyt végig az ingén.
Egyik nagy, fehér kezét előrenyújtotta. Maszkja alól vér bugyogott elő.
– Bahha me – sóhajtotta.
Úgy omlott a földre, mintha valaki hirtelen kirántotta volna alóla a lábát.
Megpróbált feltápászkodni, de nem maradt erő a karjában. Hörögve vette a
levegőt, aztán csendesebben, végül pedig nem mozdult többé. És ennyi.
Ardee felült az asztal mellett, az orrából vér folyt a felsőajkára. – Meghalt.
– Régen vívtam – jegyezte meg Glokta. – Úgy fest, a mozdulatok örökre
bevésődnek. – Egyik holttestről a másikra nézett. Frost egy lassan terebélyesedő
sötét pocsolyában feküdt, egyik rózsaszín szeme még halálában is rezzenéstelenül
meredt előre. Severard feje hátralógott a szék támlája fölött, a szája néma kiáltásra
nyílt, megcsonkított keze még mindig a székhez volt bilincselve, a másik bénán
lógott. A fiaim. A szemeim. A kezeim. Ennek most vége. Komoran pillantott a
kezében tartott véres fémdarabra. Nos. Nélkülük kell tovább botorkálnunk, ahogy
tőlünk telik.
Fintorogva vette föl a földről botja leesett darabját, aztán összezárta a véres acél
körül. – Megtenné, hogy bezárja nekem azt a ládát? – Ardee elkerekedett szemmel
meredt az eszközökre, Severard tátott szájú holttestére, az oldalán heverő vérfoltos
asztalra. és a padlón szétszóródott húsdarabokra. Köhintett, aztán a szájára
szorította a keze fejét. Az ember néha hajlamos elfelejteni, hogy nem mindenkinek
volt alkalma hozzászokni az ilyesmihez. Viszont szükségünk van minden
hozzáférhető segítségre, és kissé elkéstünk vele, hogy bárkit is finoman vezessünk
be a dologba. Ha bele tud vágni valakibe egy bárdot, akkor egy-két pengét is
utánam tud hozni nyavalygás nélkül. – A ládát! – ismételte. – Szükségem lesz a
szerszámaimra.
Ardee pislantott egyet, remegő kézzel összeszedte a szétszóródott eszközöket, és
visszatette őket a helyükre. Amikor végzett, a hóna alá kapta a ládát, kissé
bizonytalanul felállt, és inge fehér ujjával letörölte a vért az orra alól. Glokta
észrevette, hogy Severard ujjának egyik darabja beleragadt a nő hajába.
– Van valami… éppen itt – mutatta meg a saját fején.
– Mi az? Á! – Kitépte a hajából a halott húst, a földre hajította, és összerázkódott
az undortól. – Kereshetne magának valami más foglalatosságot.
– Egy ideje már fontolgatom, csakhogy akad még néhány kérdés, amikre választ
várok.
Az ajtó csikorogva kinyílt, és Gloktát hirtelen elfogta a pánik. Cosca lépett a
szobába. Halkan füttyentett, ahogy felmérte a vérontást, aztán hátratolta a sapkáját.
A toll hosszúkás árnyékok garmadáját vetette a falfestményre a háta mögött. –
Szép kis rumlit csinált itt, elöljáró, szép kis rumlit.
Glokta ujjai a botja fogantyújával játszadoztak. A lába égett, a szíve tompán
dübörgött, és egész testében izzadt a ruhája alatt. – Elkerülhetetlen volt.
– Gondoltam, tudni szeretné, hogy látogatóink voltak. Az Inkvizíció hat
praktikálisa. Gyanítom, azt a feladatot kapták, hogy végezzenek önnel. –
Kétségtelenül. A főlektor parancsára, a néhai Frost praktikálistól szerzett
információk alapján.
– És? – kérdezte Glokta. Az elmúlt óra eseményei után szinte arra számított, hogy
Cosca kivont karddal ront rá.
Ha azonban az elmúlt órában bármit is megtanultunk, az az volt, hogy nem
feltétlenül az a segéd a legmegbízhatatlanabb, aki annak tűnik. – És természetesen
darabokra szabdaltuk őket. – A styrirai elvigyorodott. – Megsért vele, ha
egyáltalán felmerült magában, hogy másképp is történhetett.
– Jól van. Jól van. – Legalább valami terv szerint alakult. Glokta semmit sem
szeretett volna jobban, mint a padlóra rogyni, és ordítani. De vár a munka.
Fintorogva sántikált az ajtó felé. – Azonnal indulnunk kell az Agriontba.
A hajnal első sugarai éppen akkor szivárogtak a tiszta, hűvös égboltra, amikor
Glokta Ardee társaságában kibicegett a Középútra. A levegőt megtöltő pára lassan
kezdett felszállni. Úgy fest, szép nap vár ránk. Szép nap a vérontáshoz, az
áruláshoz és…
Alakok mozogtak messzebb, dél felé a széles, macskaköves úton a tenger felé.
Hangok is halltszottak. Zörgés, csörömpölés. Egészen úgy hangzott, mintha
páncélba öltözött katonák sora mozogna. Távolabb valaki kiabált. Egy harang
kondult elfojtva. Figyelmeztető jel.
Cosca komoran meredt a ritkuló ködbe. – Ez meg mi?
Az alakok határozottabbak lettek. Páncélos férfiak voltak, rengetegen, dárdákkal.
Hosszúkás sisakjukat nyilvánvalóan nem az Unióban készítették.
Ardee megérintette Glokta karját. – Ezek…
– Gurkhuliak. – A katonák páncélja világított a gyenge, szürkés fényben. Jókora
sereg tartott észak felé a Középúton. Ezek szerint sikerült partra szállniuk a
kikötőben, és betörtek a városközpontba. Milyen döbbenetesen rossz időzítés. –
Vissza! – Glokta a mellékutca felé fordult, megcsúszott, és kis híján elesett, aztán
vágott egy grimaszt, ahogy Ardee elkapta a könyökét, és segített visszanyerni az
egyensúlyát.
– Vissza a házba! – És remélem, nem láttak meg máris bennünket. – És tartsák
maguknál azokat a lámpákat, szükségünk lesz rájuk. – Glokta elindult visszafelé
Cosca lökdösődő zsoldosai között, amilyen sebesen, csak tudott.
– A nyavalyába ezekkel a gurkhuliakkal – vicsorította a styriai. – El nem tudom
képzelni, mivel bosszantottam föl őket ennyire.
– Együttérezek magával. – A kapu nyikorogva záródott be mögöttük, és két
zsoldos nekilátott, hogy egy összetört szökőkutat vonszoljon elé. Nem tudom,
mennyi ideig fogja ez kívül tartani a császár egyik légióját.
– Megkérdezhetem, pontosan mi a terv, elöljáró? Lett légyen bármilyen elbűvölő a
palotája, itt ücsörögni és segítségre várni aligha van értelme.
– Nem. – Glokta felküzdötte magát a lépcsőn, és belépett a nyitott ajtón. – El kell
jutnunk az Agriontba.
– Valami azt súgja, hogy gurkhuli barátainknak ugyanez az ötlete támadt. Annyi
biztos, hogy az utcákon nem fogunk besétálni oda.
– Akkor az utcák alatt kell mennünk. – Glokta az épület belseje felé vette az irányt,
Ardee és a zsoldosok pedig feszülten követték. – Van itt egy bejárat a csatornába.
Egészen az Agriontig el lehet jutni, ha az ember tudja az utat.
– Csatorna? – vigyorodott el Cosca. – Mint ön is jól tudja, semmit sem szeretek
jobban, mint az élet mocskában gázolni, de a csatorna… elég zűrös tud lenni.
Tudja az utat?
– Ami azt illeti, nem. – De tudok valakit, aki állítólag bárhová megtalálja az utat,
akár térdig szarban tapicskolva is. – Hosszúláb testvér! – kiáltotta, ahogy a lépcső
felé bicegett. – Van egy ajánlatom a számodra!
Az igazság napja
Jezal kettesével vette az utolsó néhány lépcsőfokot, Gorst meg tucatnyi lovagja
pedig árnyékként követte. Elsietett az őr mellett, és kilépett a reggeli fényre a
Láncok Tornyának tetején, magasan a megsebzett város fölött. Varuz tábornagy
már a mellvédnél állt, és vezérkarának tagjaival együtt figyelte, mi történik
Aduában. Az öreg katona mereven kihúzta magát, és a kezét összekulcsolta a háta
mögött, éppen mint annak idején a vívóleckék közben. Viszont Jezal akkoriban
sosem látta, hogy remegett volna a keze. Most viszont remegett, méghozzá nem is
kicsit. A tábornagy mellett Marovia Legfőbb Bíró állt, fekete köpenyét enyhe
szellő lebegtette.
– Mi a helyzet? – kérdezte Jezal.
A tábornagy feszülten nyalta meg az ajkát. – A gurkhuliak napkelte előtt támadást
indítottak, és elsöpörték Arnault falának védőit. Nem sokkal később sikerült partra
szállniuk a kikötőben. Rengetegen vannak. Minden erőnkkel utóvédharcokat
folytatunk, de… nos…
Nem kellett többet mondania. Ahogy Jezal közeledett a mellvédhez, és
megpillantotta a sebesült Aduát, már látta, hogy a Középutat elárasztják a
gurkhuliak, és a császár légióinak arany zászlói bukdácsolnak az embertömeg
fölött, akár uszadékfa a dagály hátán. Mint amikor az ember először csak egy
hangyát vesz észre, aztán fokozatosan jut el a tudatáig, hogy több száz nyüzsög a
nappalijában, Jezal mozgást pillantott meg máshol is, aztán mindenhol. A város
központjában nyüzsögtek a gurkhuli katonák.
– Utóvédharcokat folytatunk… változó sikerrel – fejezte be Varuz kedvetlenül.
Odalent néhány ember kitört egy épületből az Agriont nyugati kapujának
közelében, aztán átrohantak a várárok előtti macskaköves téren a híd felé.
– Gurkhuliak? – kérdezte valaki.
– Nem – felelte a tábornagy. – A mieink. – Emberek, akik igyekeztek menekülni a
városban zajló mészárlás elől. Jezal épp elégszer nézett szembe a halállal, hogy
sejtse, mit érezhetnek.
– Hozassa be ide azokat az embereket! – szólt kissé elbicsakló hangon.
– Attól tartok, felség… a kapuk zárva vannak.
– Akkor nyissák ki őket!
Varuz párás tekintete idegesen ugrott Maroviára. – Az… nem lenne bölcs…
Időközben vagy egy tucatnyian eljutottak a kapuig, és most ott kiabáltak, meg a
karjukkal hadonásztak. A szavaikat ilyen távolságból nem lehetett kivenni, de a
tehetetlen, kétségbeesett félelmet így is hallottszott a hangjukon.
– Tennünk kéne valamit. – Jezal szorosan megragadta a mellvédet. – Muszáj
tennünk valamit! Mások is lehetnek ott, sokkal többen.
Varuz megköszörülte a torkát. – Felség…
– Nem! Nyergeltessék fel a lovamat! Gyűjtsék össze a testőrlovagokat! Nem
vagyok hajlandó…
Marovia Legfőbb Bíró elállta a lépcsőhöz vezető ajtót, és higgadtan, de bánatosan
nézett Jezal szemébe. – Ha most kinyitja a kapukat, mindenkit veszélybe sodor az
Agriontban. Sok ezer polgárt, akik mind öntől várják, hogy megvédje őket. Itt
biztonságban lehetnek, legalábbis egyelőre. Gondolnunk kell rájuk. – Tekintete
oldalvást az utcákra siklott. Jezal csak most vette észre, hogy különböző színű a két
szeme: az egyik kék, a másik pedig zöld. – Mérlegelnünk kell, mi a fontosabb.
– Mi a fontosabb… – Jezal a másik irányba nézett, az Agriont belsejébe. Tudta jól,
hogy a falakon bátor várvédők sorakoznak, akik készen állnak, hogy akár meg is
halljanak a királyukért vagy a hazájukért, még ha azok alkalmasint nem is
szolgáltak rá. Elképzelte a civileket is, akik a keskeny utcákon siettek biztonságos
hely után kutatva. Férfiak, nők, gyerekek, a túl öregek és a túl fiatalok, akiket
elűztek az otthonaikból. Emberek, akiknek személyesen ígért biztonságot.
Tekintete a zöld parkot körülvevő magas, fehér épületekre tévedt, a Tábornagyok
terére, meg a hosszú Királyok útjára a maga szobraival. Mindegyiket ellepték a
tehetetlen, szűkölködő polgárok, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy nem
támaszkodhattak másra, csak Jezal dan Lutharra, erre a töketlen csalóra.
Elszorult a torka, de tudta, hogy a vén hivatalnoknak igaza van. Nem tehetett
semmit. Az előző nagyszerű rohamot is csak szerencsével élte túl, a következővel
pedig most már alaposan elkésett. A gurkhuli katonák kezdték megtölteni az
Agriont kapuja előtti teret. Néhányan íjjal a kezükben letérdeltek, és nyílvesszők
záporát küldték magas ívben a híd túloldalára. Apró alakok botlottak meg, és
zuhantak bele az árokba. Apró kiáltások szűrődtek fel halkan a Láncok Tornyának
tetejére.
Válaszul számszeríjak lövedékei terítették be a gurkhuliakat. Jó pár támadó terült
el a földön, mire a többiek sebesen visszahúzódtak, hátrahagyva a halottakat és a
sebesülteket. A környező épületekben kerestek menedéket, és a házak közötti
árnyékokban hamarosan férfiak rohangásztak ide-oda. Egy uniós katona leugrott a
hídról, és csapkodva úszott néhány tempót a várárokban, mielőtt eltűnt a víz alatt.
Nem is került elő újra. Mögötte a csapdába esett maroknyi védő kétségbeesetten
tartotta fel a karját. A gondolat, hogy odabent mérlegelték, mi a fontosabb, aligha
vigasztalta őket, ahogy zihálva az utolsókat lélegezték. Jezal becsukta a szemét, és
elfordult.
– Ott! Kelet felé!
Varuz a vezérkara néhány tagjával összegyűlt a mellvédnél, és a Mester Házán
túlra bámultak, a várost határoló mezők felé. Jezal melléjük lépett, és tenyerével
akadályozta meg, hogy a felkelő nap a szemébe süssön. Az Agriont magas falán
túl, a csillogó folyón és a város széles ívén túl mintha mozgást érzékelt volna.
Terebélyes félkör araszolt lassan Adua felé.
Az egyik tiszt elvette a szeme elől a távcsövet. – Lovasság! Uniós lovasság!
– Biztos benne?
– A seregeink!
– Elkéstek a buliból – jegyezte meg Varuz. – Azért így is nagyon örülünk nekik.
– Éljen West tábornagy!
– Meg vagyunk mentve!
Jezalnak nem támadt kedve ujjongani. A remény persze szép dolog, és az utóbbi
időben igen szűken mérték, de az ünneplésnek még nem jött el az ideje.
Visszasietett a torony túloldalára, és komoran nézett le a városra.
Újabb és újabb gurkhuliak özönlöttek a kapu előtti térre, ráadásul nem is jöttek
készületlenül. Kerekeken guruló hatalmas, ferde pajzsokat toltak maguk előtt;
egytől egyig akkorák voltak, hogy akár húsz katona is elbújhatott mögöttük. A
legelsőből máris nyílvesszők garmadája állt ki, az ostromlók mégis rendületlenül
haladtak tovább a híd felé. Nyilak röpködtek ide-oda. Sebesültek estek el, és
igyekeztek hátrakúszni. A tér egyik épülete máris tüzet fogott, és a lángok éhesen
nyaldosták az ereszcsatornát.
– A seregeink! – kiáltotta valamelyik tiszt a mellvédnél. – West tábornagy!
– Valóban. – Marovia mogorván szemlélte a vérontást odalent, ahogy a csatazaj
egyre őrültebb lett. – Reménykedjünk benne, hogy nem késett el.
Glokta sántikálva haladt az orrfacsaró félhomályban az alig fél lépés széles bűzlő
gyalogúton. Nyelvét az ínyéhez szorítva küzdött, hogy függőlegesben tartsa magát,
közben végig grimaszokat vágott, ahogy a fájdalom egyre erősebben és erősebben
lüktetett a lábában, közben pedig kényszerítette magát, nehogy az orrán át vegye a
levegőt. Amikor megnyomorodva feküdtem az ágyban, miután visszajöttem a
gurkhuliaktól, azt hittem, nem süllyedhetek mélyebbre. Amikor az egy förtelmes
anglandi börtönben zajló brutalitást irányítottam, ugyanezt gondoltam. Amikor
megölettem egy titkárt a vágóhídon, úgy képzeltem, az már mindennek a legalja.
Hogy mekkorát tévedtem!
Costa és a zsoldosai folyamatos káromkodások közepette libasorban vonultak
közöttük Gloktával, lépteik zaja visszhangzott a boltíves alagútban, himbálódzó
lámpáik fénye bizonytalan árnyékokat vetett a fénylő kövekre. Az odafentről
csöpögő bűzlő fekete víz lecsorgott a penészes falakon, és végigfolyt a nyálkás
vájatokban, hogy aztán zubogva rohanjon tova Glokta mellett a csatornában. Ardee
a szerszámokkal a hóna alatt csoszogott mögötte. A nő rég felhagyott minden
kísérlettel, hogy a ruhája szegélyét kímélje, és a szövet nagy adagokban szívta
magába a híg trágyát. Ahogy Ardee most Gloktára nézett, nyirkos haja az arcára
tapadt, és megpróbálkozott egy erőtlen mosollyal. – Maga aztán tudja, hol érzi
magát igazán jól egy lány.
– Ó, való igaz. Minden bizonnyal a romantikus környezet iránti fogékonyságom az
oka, amiért ilyen népszerű vagyok a gyengébb nemhez tartozók körében. – Glokta
elfintorodott, ahogy a lábába nyilallt a fájdalom. – Annak ellenére, hogy egy
nyomorék szörnyeteg vagyok. Most merre tartunk?
Hosszúláb legelöl bicegetett, a csuklójára erősített kötél végét az egyik zsoldos
tartotta a kezében. – Északnak. Majdnem egészen pontosan. Közvetlenül a
Középút mellett haladunk.
– Értem. – Fölöttünk, nem egészen tízlépésnyire innen a város legdivatosabb házai
állnak. A ragyogó paloták és a szarfolyam jóval közelebb vannak egymáshoz, mint
azt a legtöbben szívesen elhinnék. Minden szép dolognak megvan a maga sötét
oldala, és néhányunknak oda kell bevennünk magunkat, hogy mások
sütkérezhessenek a fényben. Hörgésszerű nevetése éles kiáltásba ment át, ahogy
ujjak nélküli lába megcsúszott a nyálkás kövön. Szabad kezével a fal felé kapott,
elejtett botja zörögve hullott a földre. Ardee elkapta a könyökét, mielőtt eleshetett
volna, és segített visszanyerni az egyensúlyát. Glokta nem tudta magába fojtani a
foghíjas ínyei közül előcsúszó kislányos nyüszítést.
– Igazából nem is élvezi ezt a kalandot, igaz?
– Láttam már szebb napokat. – Glokta a falnak támasztotta a tarkóját, miközben
Ardee lehajolt, hogy felvegye a botját. – Mind a ketten elárultak – mormogta maga
elé. – Ez fáj. Még nekem is. Arra felkészültem, hogy az egyik megteszi. Abba bele
is törődtem volna. De hogy mind a kettő? Miért?
– Mert maga egy kegyetlen, szervezkedő, megkeseredett, torz, önsajnálatba
süllyedt gazember? – Glokta a nőre pillantott, mire az rántott egyet a vállán. –
Maga kérdezte. – Továbbindultak a hányingerkeltő sötétségben.
– Költői kérdésnek szántam.
– Költőinek? Egy csatornában?
– Várjanak! – Cosca felemelte a kezét, és a mérgesen dörmögő menet megtorpant.
Odafentről előbb halk, aztán egyre hangosabb zaj szűrödött le a föld alá – csörtető
lábak ritmikus dübörgése közeledett, zavarba ejtő módon egyszerre az összes
lehetséges irányból. Cosca a ragadós falhoz tapadt, a csatorna rácsán át a mélybe
sütő napfény csíkjai megvilágították az arcát. A sapkáját díszítő hosszú toll
ernyedten csüngött a nyálkától. Most már beszédhangok is eljutottak hozzájuk
odafentről. Kantai beszéd. Cosca elvigyorodott, és felfelé bökött. – Régi barátaink,
a gurkhuliak. Nem hagyják annyiban a bitangok, mi?
– Gyorsak voltak – morogta Glokta, ahogy igyekezett megint levegőhöz jutni.
– Felteszem, odafent már nem nagyon harcol senki. Mindenki vagy visszavonult az
Agriontba, vagy megadta magát.
Megadás a gurkhuliaknbak. Glokta elfintorodott, ahogy kinyújtotta a lábát. Ritkán
jó ötlet, nem olyasmi, amit bárkinek is kétszer eszébe jutna megtenni. – Akkor
sietnünk kell. Indulás tovább, Hosszúláb testvér!
A navigátor tovább bicegett. – Már nincs messze! Nem vezettem rossz irányba
önöket, de nem ám! Velem ilyesmi nem fordulhat elő. Most már közel járunk a
várárokhoz, nagyon közel. Ha be lehet jutni a falakon belülre, én megtalálom az
utat, abban biztosak lehetnek. Bejuttatom önöket a falakon…
– Fogja be a száját, és indulás tovább! – förmedt rá Glokta.
Áldozatok
Sötét utak
Jezal hátrált a homályos folyosón, még levegőt is alig mert venni, az izzadság
csiklandozta a tenyerét, a nyakát, a derekát.
– Mire várnak? – kérdezte valaki halkan.
Halk, nyikorgó hang hallatszott odafentről. Jezal a fekete gerendákra emelte a
tekintetét. – Hallották…
Egy alak tört át a mennyezeten, és fehér villanással ugrott le a padlóra, kilapítva az
egyik testőrlovagot. Lába két horpadást hagyott a szerencsétlen mellvértjében, a
sisakrács alól pedig vér fröcskölt elő.
A nő Jezalra mosolygott. – Khalul próféta üdvözletét küldi.
– Az Unióért! – ordította el magát az egyik testőrlovag, és rohamra indult. Az
egyik pillanatban a kardja a nő felé süvített. A következőben a nő a folyosó
túloldalán volt. A penge ártalmatlanul csendült a kőpadlón, és a lovag elvesztette
az egyensúlyát. A nő a hóna alá nyúlt, kissé behajlította a térdét, és áthajította a
vonyító szerencsétlent a mennyezeten. Törött vakolat hullott alá, ahogy elkapta egy
újabb lovag nyakát, és a falhoz vágta, de olyan erővel, hogy az belesüllyedt a
kövekbe, és csak páncélos lába kapálózott szabadon. Antik kardok hullottak le a
helyükről a feje fölött, és hangos csörömpöléssel értek földet elernyedő holtteste
fölött.
– Erre! – A Legfőbb Bíró egy aranyozott kétszárnyú ajtó felé rángatta a
tehetetlenül bámuló Jezalt. Gorst felemelte nehéz csizmáját, és akkorát rúgott a két
szárny találkozásába, hogy az ajtó azonnal kitárult. A Tükörterembe rontottak be,
ahonnan Jezal esküvője óta elvitték a rengeteg asztalt, és a fényesre súrolt padló
üresen terpeszkedett.
Jezal a túloldalon nyíló ajtó felé rohant, csattogó lépései, nehézkes zihálása, riadt
sóhajai visszhangoztak az óriási teremben. A messze előtte lévő szemközti
tükörben és a két oldalt a falakon sorakozó tükrökben eltorzítva látta magát futás
közben. Röhejes látvány. A bohóckirály félrecsúszott koronával menekül saját
palotájában, a kimerültségtől és a félelemtől eltorzult arcán gyöngyözik az
izzadság. Csúszva állt meg, majdnem hanyatt esett a nagy igyekezettől. Gorst kis
híján nekirohant a hátának.
Az egyik iker a padlón ült az ajtó mellett. Ahogy a tükrös falnak támaszkodott,
olyan volt, mintha a nővére hátának vetette volna a hátát. Bágyadtan emelte fel
vértől karmazsinvörös kezét, és integetett.
Jezal az ablak felé fordult. Mielőtt akár csak eszébe juthatott volna, hogy arrafelé
fut tovább, az egyik üvegtábla berobbant a szobába. A másik iker bukfencezett be
rajta a záporozó üvegszilánkok között, majd átfordult a padlón, amíg végül
megállt, és felegyenesedett.
Egyik hosszú kezével beletúrt aranyhajába, aztán ásított, és az ajkára csapott. –
Volt már valaha olyan érzése, hogy maga helyett is valaki más szórakozik jól? –
kérdezte.
Leszámolás
Vörös Süvegnek igazat beszélt. Senkinek nem volt oka itt meghalni. Vagy
legalábbis senkinek, csak a Véres Kilencesnek. Ideje volt, hogy az a rohadék
elvigye a balhé ráeső részét.
– Még élek – suttogta Logen. – Még élek. – Óvatosan megkerülte egy fehér épület
sarkát, és a parkban találta magát.
Emlékezett rá, milyen volt, amikor ez a hely megtelt emberekkel. Nevettek, ittak,
beszélgettek. Most nem nevetett senki. A füvön mindenhol holttestek hevertek.
Némelyik páncélt viselt, némelyik nem. A távolból morajlás hallatszott – csatazaj
talán. A közelben csak a szél zúgott a csupasz ágak között, és a saját léptei
csikorogtak a kavicsos ösvényen. Borsódzott a háta, ahogy a palota magas fala felé
tartott.
A nehéz kapuk nem voltak sehol, csak az elgörbült zsanérok lógtak a boltíveken. A
túloldalon a kert tele volt halottakkal. Horpadt páncélú, véres férfiak hevertek
tömegével az ösvényen a kapu előtt, összetörve, mintha valaki egy óriási
kalapáccsal verte volna őket agyon. Az egyik halottat kettészelték, teste két darabja
sötét vértócsában feküdt a földön.
A pusztítás közepén egy férfi állt. Fehér páncélját vörös foltok lepték el. A kertben
kavargó szél az arcába fújta a haját, sötét bőre sima volt és hibátlan, akár egy
csecsemőé. Komoran mustrált egy a lába előtt heverő holttestet, amikor azonban
Logen belépett a kapun, felnézett rá. A tekintetében nem volt gyűlölet vagy
félelem, boldogság vagy szomorúság. Nem volt benne semmi.
– Messze jöttél otthonról – szólt északföldi nyelven.
– Te is. – Logen az üres szempárba nézett. – Evő vagy?
– Ebben bűnösnek kell hogy valljam magam.
– Mindannyian bűnösök vagyunk valamiben. – Logen megigazította a kardját a
kezében. – Akkor nekilátunk?
– Azért jöttem, hogy megöljem Bayazt. Senki mást.
Logen körbepillantott a kertben heverő holttesteken. – És akkor ezt hogy sikerült
összehozni?
– Ha az ember egyszer nekilát az ölésnek, nehéz megválasztani a halottak számát.
– Ez tény. Apám mindig azt mondta, hogy a vér csak még több vért szül.
– Bölcs ember lehetett.
– Bár hallgattam volna rá.
– Néha nehéz kideríteni, mi az… igazság. – Az Evő felemelte véres jobb kezét, és
komoran pillantott rá. – Egy becsületes embernek muszáj… kételkednie.
– Nekem mondod? Persze nem ismerek valami sok becsületes embert.
– Én valaha azt hittem, hogy igen. Most már nem vagyok benne olyan biztos.
Muszáj megküzdenünk?
Logen mély lélegzetet vett. – Nagyon úgy fest.
– Hát legyen.
Olyan sebesen támadt, hogy Logennek még felemelni is alig volt ideje a kardját,
nem hogy meglendíteni. Félreugrott az útból, de valami így is eltalálta a bordáit –
egy könyök, egy térd, egy váll talán. Nehéz megállapítani, amikor az ember a
földön hentereg, és forog körülötte a világ. Megpróbált felállni, de nem tudott.
Talán egy hüvelyknyire felemelte a fejét, de már ez is nehezére esett. Minden
lélegzetvétel fájt. Visszadőlt a fűre, és felnézett a fehér égboltra. Talán a városon
kellett volna maradnia. Talán hagynia kellett volna, hogy a fiúk odakint pihenjenek
a fák között, amíg mindennek vége nem lesz.
Az Evő nyúlánk alakja feketén rajzolódott ki a felhők előtt. – Sajnálom. Imádkozni
fogok érted. Mindkettőnkért imádkozni fogok. – Felemelte páncélos lábát.
Egy bárd vágott az arcába, és megtántorodott. Logen megrázta a fejét, és vett egy
mély lélegzetet. Addig erőlködött, amíg az oldalát szorítva sikerült a könyökére
támaszkodnia. Egy fehér páncélkesztyűbe bújtatott öklöt látott, amint lecsapott
Reszket pajzsára. Kiszakított egy darabot a pereméről, és térdre kényszerítette
Reszketet. Egy nyílvessző pattant le az Evő válláról, ő pedig megfordult, és Logen
látta, hogy a fél arca véresen lóg. Egy második nyílvessző egyenesen átszúrta a
nyakát. Zordon és a Kutyaember álltak a kapu boltíve alatt, felemelt íjjal.
Az Evő hosszú, dübörgő léptekkel indult el feléjük, a mozgása keltette szél
megdöntötte a fűszálakat.
– Hú – szólt Zordon. Az Evő páncélos könyökével csapott le rá. Zordon tíz
lépéssel odébb nekivágódott egy fának, aztán tehetetlenül csúszott le a fűre. Az
Evő felemelte a másik karját, hogy odavágjon a Kutyaembernek is, de egy pribék
felnyársalta a dárdájával, és hátralandítette. Újabb északföldiek rontottak be a
kapun, körülvették az Evőt, és ordítva csépelték a bárdjaikkal meg a kardjaikkal.
Logen átfordult, elkúszott a kardjáig, és megmarkolta, kitépve közbe a földből egy
maroknyi fűcsomót. Egy pribék tántorgott el mellette, betört fejét félig elborította a
vér. Logen feltápászkodott, összeszorította a száját, és magasra emelt karddal
rohamra indult.
A penge az Evő vállába vágott, átmetszette a páncélt, egészen a mellkasáig
felhasította a testét, és vérrel borította be a Kutyaember arcát. Szinte ezzel egy
időben egy pribék oldalba vágta az Evőt egy kalapáccsal, összetörte a karját, és
mély horpadást hagyott a páncéljában.
Az Evő megbotlott, Vörös Süveg hosszan a lábába vágott. Az Evő térdre rogyott, a
sebeiből kiömlő vér végigfolyt horpadt fehér páncélján, és összegyűlt alatta a
földön. Mosolygott, már amennyire Logen meg tudta állapítani így, hogy a fél
arca lógott. – Szabadság – suttogta.
Logen felemelte a Mester kardját, és lecsapta az Evő fejét a nyakáról.
A hely körül, ami valaha a Tábornagyok tere volt, nem álltak többé épületek. A
csobogó szökőkutak, a méltóságteljes szobrok a Királyok útján, a puhány
rózsaszínekkel teli paloták.
Egyik sem volt többé.
A Lordok Rundójáról lerepült az aranyozott kupola, milliónyi apró darabra tört, és
a szilánkjai most szerteszét hevertek. A Harcosok Házának magas fala szinte
teljesen leomlott. A többi büszke épületből csak romok maradtak. Mind ott lett
semmivé Ferro szeme láttára. Felemésztette őket az Első Mágus körül visítva
forgó, a földtől az égig mindent felfalni vágyó, vég nélküli őrjöngés.
– Igen! – Bayaz felszabadult nevetését még a tomboló vihar sem nyomta el. –
Nagyobb vagyok, mint Juvens! Nagyobb vagyok még Euznál is!
Ez most a rég áhított bosszú volt? Akkor mennyi kell még ugyanebből, hogy teljes
embernek érezze magát? Ferrónak eszébe jutott, hogy vajon hány ember húzhatta
meg magát azokban a semmivé lett épületekben. A Magot körülvevő ragyogás
duzzadni kezdett, elérte a vállát, aztán a nyakát, végül pedig már teljesen
beborította.
Elcsendesedett a világ.
Valahol a távolban folytatódott a csata, de Ferro most már csak homályosan látta,
és a hangok elfojtva jutottak el hozzá, mintha víz alatt lenne. A keze a hidegnél is
hidegebb volt. A válláig elzsibbadt. Látta Bayazt, amint mosolyogva felemeli a
karját. A körülöttük kavargó szél a végtelen mozgás falát vonta köréjük.
Ezen a falon belül alakok mozogtak.
Bár az egész világ elhomályosult, ők egyre élesebbek lettek. A külső fémgyűrű
peremén gyűltek össze. Árnyékok. Szellemek. Egy egész éhes hordára való.
– Ferro… – suttogták.
Egyetlen lámpa vetett kísérteties árnyékot a penészes folyós durva köveire és málló
vakolatára. A zsoldosok körvonalai egészen baljóslatúnak tűntek, Cosca és Ardee
arca idegen, sötét maszkká változott. A sötétség mintha még sűrűbb lett volna a
boltív súlyos kövei alatt és a benne rejtőző, fekete vasszegecsekkel kivert ősrégi
göcsörtös ajtó körül.
– Mi ilyen vicces, elöljáró?
– Itt álltam – felelte Glokta. – Éppen ezen a helyen. Silberrel. – Kinyújtotta a kezét,
és ujjaival végigsimította a vaskilincset. – A kezem ugyanígy rajta volt a
kilincsen… aztán továbbmentem. – Ó, az irónia! A válaszok, amiket olyan sokáig
és olyan messze keresünk – gyakran végig ott vannak a kezünk ügyében.
Glokta elgyötört gerince beleremegett, ahogy közelebb hajolt az ajtóhoz. Elfojtott
mormogás hallatszott mögüle egy olyan nyelven, amit nem ismert fel. A démonikus
tudományok beavatottja megidézi a mélység szörnyetegeit? Megnyalta az ajkát,
ahogy megjelent előtte Marovia Legfőbb Bíró fagyott maradványainak képe.
Meggondolatlanság lenne egyenesen berontani, bármennyire is szeretnénk végre
választ kapni a kérdéseinkre. Komoly meggondolatlanság…
– Goyle elöljáró, ha már elvezetett bennünket idáig, megtenné, hogy előremegy?
– Ééééé? – nyüszítette Goyle bekötött szájjal, és amúgy is dülledt szeme még
jobban elkerekedett. Cosca megragadta Adua elöljárójának gallérját, másik kezével
lenyomta a kilincset, majd egy gyors mozdulattal belökte az ajtót, és csizmájával
illette Goyle nadrágjának ülepét. Az elöljáró egyensúlyát vesztve tántorodott át a
küszöbön, miközben kivehetetlen szavakat motyogott a száját takaró kendőbe.
Odabentről egy számszeríj fémes pattanása hallatszott, meg a kántálás, most már
jóval hangosabban és élesebben.
Mit mondott volna Glokta ezredes? Előre a győzelemre, legények! Glokta belépett
az ajtón, a küszöbön majd elesett a saját lábában, és meglepetten nézett körül.
Nagy, kupolás, kerek teremben találta magát. A falra hatalmas, gondos
részletességgel kidolgozott képet festettek. Méghozzá egy kellemetlenül ismerős
képet. Kanedias, a Mester magasodott a terem fölé kiterjesztett karokkal, vagy
ötszörös életnagyságban. Mögötte élénk karmazsinvörösben, narancsszínben és
fehérben lobogott a tűz. A szemközti falon fivére, Juvens feküdt kiterítve a virágzó
fák alatt, számos sebéből vér szivárgott. Kettejük közt a mágusok vonultak
bosszúra szomjazva, hatan az egyik oldalon, öten a másikon, a kopasz Bayaz
vezetésével. Vér, tűz, halál, bosszú. Milyen csodásan illik a jelen helyzethez.
A tágas padlót aprólékos munkával lefektetett mintázat díszítette. Körök nagyobb
körök belsejében, ijesztően bonyolult formák és szimbólumok, mind apró szemű
fehér porból kirakva. Só, ha nem tévedek nagyot. Golye a hasán feküdt
egylépésnyire az ajtótól, a legkülső gyűrű peremén. A teste alól sötét vér folyt elő,
a hátából nyílvessző hegye állt ki. Éppen ott, ahol a szívének kell lennie. Sosem
gondoltam volna, hogy az a leggyengébb pontja.
Az Egyetem beavatottjai közül négyen álltak a fal mellett, a döbbenet különböző
stációiban. Hárman közülük, Chayle, Denka és Kandelau mindkét kezükben
gyertyákat tartottak: a sercegő kanócok fullasztó hullaszagot árasztottak. Saurizin,
a kémiai tudományok beavatottja egy üres számszeríjat szorongatott. Az
öregembere epe színére emlékeztető sárgás fénnyel alulról megvilágított arcáról
sütött a rettegés.
A terem túlsó végében Silber állt egy olvasópulpitusnál, előtte nyitva hevert egy
nagy könyv, és egyetlen lámpája fényénél intenzíven koncentrált. Ujja szántotta a
papírt, vékony ajka szüntelenül mozgott. Bár a szoba levegője jéghideg volt,
Glokta még ebből a távolságból is ki tudta venni a kövér izzadságcseppeket
vékony arcán. Silber mellett feszesen kihúzva magát fehér kabátjában, és gyilkos
pillantásokat vetve a behatolókra, ott állt Sult főlektor.
– Glokta, maga nyomorék állat! – vicsorította. – Mi a fenét keres itt?
– Én is feltehetném önnek ugyanezt a kérdést, eminenciás uram. – Botjával
körbemutatott a jeleneten. – Mármint ha a gyertyák, az ősi könyvek, a kántálás
meg a sóból készül körök nem árulnák el, miben mesterkedik, igaz? – És így elsőre
úgy tűnik, elég infantilis dolgokban mesterkedik. Amíg én sorra kínoztam a
fűszerkereskedőket, amíg az életemet kockázattam Dagoskában, amíg zsarolással
szereztem szavazatokat a nevedben, te… ezt művelted?
De Sult láthatólag komolyan vette a dolgot. – Tűnjön el, maga hülye! Ez az utolsó
esélyünk!
– Ez? Komolyan? – Időközben Cosca is bevonult a terembe, nyomában a
zsoldosaival. Silber továbbra is a könyvre szegezte a tekintetét, az ajka mozgott, az
arcán szélesebb patakokban folyt az izzadság, mint valaha. Glokta felhúzta a
szemöldökét. – Valaki hallgattassa el!
– Ne! – kiáltotta Chayle, apró arcán végtelen félelemmel. – Nem szabad
félbehagyni a ráolvasást! Mérhetetlenül veszélyes művelet. A következmények… a
következmények…
– Katasztrofálisak lehetnek! – kiáltotta Kandelau. Az egyik zsoldos azért tett egy
lépést a terem közepe felé.
– Ne menjen a só közelébe! – visította Denka, és reszkető gyertyájáról viasz
csöpögött a földre. – Akármit is csinál!
– Várjon! – csattant föl Glokta, mire a férfi megállt a kör peremén, és hátranézett a
maszkja fölött. A szobában pillanatról pillanatra hidegebb lett. Természetellenesen
hideg. Valami történt a körök közepén. Ahogy Silber monoton hangján tovább
darált, a levegő reszketni kezdett, mint a tűz fölött szokott. Glokta meredten állt,
tekintete ide-oda ugrált a beavatottak között. Mit csináljak? Állítsam meg, vagy ne
állítsam meg? Állítsam meg, vagy…
– Ha szabadna… – Cosca előrelépett, és bal kezével a kabátja alá nyúlt. De nem
lehet… A zsoldos egy könnyed mozdulattal előkapta a kezét, és kirántott egy
dobókést. A penge megvillant a gyertyafényben, átrepült a terem közepén reszkető
levegőn, és halk puffanással markolatig beleállt Silber homlokába.
– Ha! – Cosca megragadta Glokta vállát. – Mit mondtam magának? Látott valaha
ennél jobb dobást?
Silber arcán vörösen csorgott végig a vér. A szeme fennakadt, aztán az
adminisztrátor oldalt dőlt, és magával rántva a pulpitusát, elterült a földön. Az
elöregedett lapok meglebbentek, ahogy a könyv rázuhant, a lámpa pedig feldőlt, és
csíkokban dőlt ki belőle az égő olaj a padlóra.
– Nem! – ordította Sult.
Chayle élesen szívta be a levegőt, aztán eltátotta a száját. Kandelau eldobta a
gyertyáját, és hasra vágta magát. Denka riadtan felnyüszített, egyik kezét az arcára
szorította, és dülledő szemmel lesett ki az ujjai között. Hosszú csend következett,
ahogy Cosca kivételével mindenki elborzadva meredt a démonikus tudományok
beavatottjának holttestére. Glokta kivárt, megmaradt fogaival elvicsorodott, szemét
a lehető legszűkebbre húzta össze. Á, az a gyönyörűséges, rettenetes pillanat,
miután az ember belerúg valamibe, de mielőtt megérzi a fájdalmat. Már jön is.
Már jön is.
Itt jön a fájdalom…
De nem jött semmi. Nem visszhangzott démoni nevetés a teremben. Nem nyílt
meg a padló, és nem fedte fel a pokol kapuit. A levegő remegése abbamaradt, és a
hőmérséklet határozottan emelkedni kezdett. Glokta szinte csalódottan húzta fel a
szemöldökét. – A jelek szerint a démonikus művészeteket határozottan túlbecsülik.
– Nem! – mordult fel megint Sult.
– Pedig attól tartok, eminenciás uram. És ha belegondolok, hogy még tiszteltem is
magát! – Glokta rávigyorgott a kémiai tudományok beavatottjára, aki még mindig
erőtlenül kapaszkodott a számszeríjába, aztán Goyle testére bökött. – Szép lövés,
gratulálok. Egy dologgal kevesebb, amit nekem kell elintéznem. – Ujjával a háta
mögött felsorakozott zsoldosok felé intett. – Most pedig fogják el azt az embert!
– Nem! – kiáltotta Saurizin, és elhajította a számszeríját. – Nekem semmi közöm
ehhez az egészhez! Nem volt választásom! Ő találta ki! – Vaskos ujjával Silber
élettelen testére mutatott. – Meg… ő! – fordította reszkető kezét Sult felé.
– Jól sejti, mit kell tennie, de várhat vele a kihallgatásig. Lennének oly kedvesek,
és őrizetbe vennék őeminenciáját?
– Boldogan. – Cosca csizmája fehér porfelhőket vert fel, ahogy csúf hézagokat
hagyva maga után a padló finom mintázatában átvonult a termen.
– Glokta, maga szerencsétlen barom! – visította Sult. – Fogalma sincs róla,
mekkora veszélyt jelent Bayaz! Az Első Mágus meg az ő fattyú királya! Glokta!
Nincs joga hozzá! Á! – nyögött fel, ahogy Cosca a háta mögé csavarta a karját, és
térdre kényszerítette. – Fogalma sincs…
– Ha a gurkhuliak nem végeznek mindannyiunkkal, bőven lesz ideje mindent
elmesélni. Efelől biztosíthatom. – Ahogy Cosca szorosra húzta a kötelet Sult
csuklója körül, Glokta kivillantotta fogatlan mosolyát. Ha tudnád, milyen régóta
várom, hogy kimondhassam ezeket a szavakat. – Sult főlektor, letartóztatom
őfelsége, a király elárulásáért.
Jezal csak nézett és nézett. Az egyik iker, az, amelyikre vér fröccsent, lassan a feje
fölé emelte a karját, és hosszasan, elégedetten nyújtózkodott.
– Hogy szeretne meghalni? – kérdezte.
– Felség, húzódjon mögém! – Gorst megigazította hosszabbik kardját épen marad
kezében.
– Nem, most nem. – Jezal lekapta a fejéről a koronát, amit Bayaz oly gondosan
megtervezett, és csörömpölve elhajította. Nem játssza tovább ezt a királyosdit. Ha
meg kell halnia, hát férfiként hal meg. Csak most jött rá, hogy mennyi kiváltságban
volt része. Sokkal többen, mint amiről a legtöbben valaha is álmodhatnak. Annyi
lehetőséget kapott, hogy jót tegyen, ő pedig csak nyafogott és saját magára
gondolt. Most már elkésett. – Egész életemben másokra támaszkodtam. Mások
mögé bújtam. Mások hátán kapaszkodtam fel. Most nem így lesz.
Az egyik iker lassan tapsolni kezdett; a ritmikusan ismétlődő csattanásokat
visszaverték a tükrök. A másik elnevette magát. Gorst felemelte a kardját. Jezal
egy utolsó dacos, értelmetlen gesztussal ugyanezt tette.
Aztán Marovia Legfőbb Bíró jelent meg a két nő között. Az öregember lehetetlen
sebességgel mozgott, sötét köpenye lobogott körülötte. Tartott valamit a kezében.
Egy hosszú,sötét fémrudat, kampóval a végén.
– Mi a… – mormogta Jezal.
A kampó hirtelen izzó fehéren ragyogott fel, akár a nap egy forró nyári délutánon.
Körben a falakon száz kampó tüze nyújtózott a végtelenbe, ahogy újra meg újra
visszaverődött a számtalan tükörben. Jezal felszisszent, becsukta a szemét, és egyik
kezét az arcára szorította, de a hosszú fénycsík tovább izzott a szemhéja belső
felén.
Aztán pislantott egyet, eltátotta a száját, és leengedte a kardját. Az ikrek
mozdulatlanul álltak, akár a szobrok, közöttük a Legfőbb Bíróval. A különös
fegyver végén kialakított nyílásokból előkúszó fehér gőz csápjai körülfonták
Marovia karját. Egy pillanatig semmi sem mozdult.
Aztán a terem túlsó végében tucatnyi hatalmas tükör vált ketté középen, mintha
valaki a világ legélesebb késével hasított volna hirtelen el néhány papírlapot. Az
alsó részek közül kettő, meg egy a felsők közül lassan előrebukott és összetört,
csillogó üvegszilánkokkal terítve be a padlót.
– Öhhhh – sóhajtotta a baloldali iker. Jezal csak most vette észre, hogy vér spriccel
elő a páncélja alól. Egyik karját Jezal felé emelte, de a kézfeje levált a csuklójáról,
és a földre pottyant. A simára nyírt csonkból szerteszét fröccsent a vér. A nő balra
billent. Vagy legalábbis a felsőteste. A lába a másik irányba dőlt el. Ahogy a teste
földet ért, levált a feje, és egyre terebélyesedő pocsolyát hagyva maga után,
elgurult. A haja a nyakánál elvált, és véres arany felhőként lebegett a padlóra.
Páncél, hús és csont vált takaros szeletekre olyan tökéletesen, mint a
sajtszeletelővel felszabdalt sajt. A jobboldali iker felhúzta a szemöldökét, és
bizonytalanul Marovia felé lépett. Aztán megrogyott a térde, és a csípőjénél
kettévált. A lába eldőlt, mozdulatlanul hevert, és por folyt ki belőle barna
halomban. A felsőteste a körmeivel vonszolta tovább a padlón, felemelte a fejét,
és sziszegett.
A Legfőbb Bíró körül megremegett a levegő, és az Evő kettévágott teste lángra
lobbant. Egy darabig elnyújtott, vonyító hangot hallatott, aztán nem mozdult többé.
Csak egy halom füstölgő fekete hamu maradt utána.
Marovia felemelte a furcsa fegyvert, és halkan füttyentett, ahogy rámosolygott a
végén a kampóra, amiből még mindig szivárgott a gőz. – Kanedias. Ő aztán tudta,
hogyan kell fegyvert készíteni. Tényleg ő volt a Mester, igaz, felség?
– Mi? – motyogta Jezal, és bambán meredt a Legfőbb Bíróra.
Marovia arca lassan szétfolyt, ahogy közeledett feléjük, és egy másik arc
rajzolódott ki alatta. Csak a szeme maradt ugyanaz. Két különböző színű szem,
elégedett ráncokkal a sarkaiban, mosolygott Jezalra, ahogy régi ismerősre szokás.
Yoru Sulfur meghajolt. – Sosincs nyugta, igaz, felség? Egy pillanatnyi nyugalom
sem jut.
Hangos csattanással kivágódott egy ajtó. Jezal felemelte a kardját, a szíve a
torkában dobogott. Sulfur megpördült, és maga elé kapta a Mester fegyverét. Egy
férfi rontott be a szobába. Megtermett férfi volt, sebhelyes, fájdalomtól eltorzult
arccal, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt, egyik kezében nehéz kard lógott, a
másikat az oldalára szorította.
Jezal nem akart hinni a szemének. – Kilencujjú Logen. Te meg hogy a fenébe
kerültél ide?
Az északföldi egy pillanatig csak némán meredt rá. Aztán nekitámasztotta a hátát
egy tükörnek az ajtó mellett, és hagyta, hogy a kardja a földre hulljon a kezéből.
Lassan csúszott lefelé, amíg el nem érte a földet, és úgy ült ott tovább, fejét az
üvegnek hajtva. – Hosszú történet – mondta.
– Hallgass ránk…
A szélben alakok mozogtak. Több száz. A legkülső körön túl gyűltek össze, a
fényes vasat hideg pára homályosította el.
– …el kell mondanunk egyet s mást, Ferro…
– Titkokat…
– Mit adhatunk neked?
– Tudunk… mindent.
– Csak be kell engedned bennünket…
Annyi hang. Hallotta köztük Arufot, a régi tanárát. Hallotta Susmant, a rabszolga-
kereskedőt. Hallotta az anyját és az apját. Hallotta Yulweit és Uthman herceget.
Száz hangot. Ezret. Hangokat, amiket ismert és elfelejtett. Holtak és élők hangjait.
Kiáltást, mormogást, sikolyt. Suttogást, közvetlen közelről. Még annál is
közelebbről. A saját gondolatainál is közelebbről.
– Bosszút akarsz?
– Tőlünk megkaphatod a bosszút.
– Olyat, amilyenről még csak nem is álmodtál.
– Mindent, amit akarsz. Mindent, amire szükséged van.
– Csak engedj be bennünket…
– Ott van benned az az üresség…
– Mi hiányzunk onnan.
A fémgyűrűk most már fehérek lettek a fagytól. Ferro egy szédítő alagút egyik
végében térdelt. Az árnyékokkal teli alagút falait, rohanó, bömbölő, tomboló anyag
alkotta, túlsó vége messze a csillagos égbolton túlra nyúlt. Az Első Mágus nevetése
halványan visszhangzott Ferro fülében. A levegő zúgott, kavargott, reszketett,
elhomályosult.
– Semmit sem kell tenned.
– Bayaz.
– Majd ő megteszi!
– Ostoba!
– Hazug!
– Engedj be bennünket…
– Ő nem érthet meg téged.
– Csak kihasznál.
– Nevet.
– De már nem sokáig.
– Feszülnek a kapuk.
– Engedj be bennünket…
Ha Bayaz hallotta is a hangokat, nem adta jelét. Repedések jelentek meg, és
ágaztak szerteszét a mágus lábától a remegő talajon, körülötte kődarabok szálltak
pörgő spirálban. A vasgyűrűk mozogni kezdtek. Az elgyötört fém nyikorogva
emelkedett ki a morzsálódó kövek közül, peremei élénken csillogtak.
– Megtörik a pecsét.
– Tizenegy jel.
– És tizenegy jel megfordítva.
– Kinyílnak az ajtók.
– Igen – szólaltak meg egyszerre a hangok.
Az árnyékok közelebb gyűltek. Ferro kapkodva lélegzett, fogai összekoccantak,
végtagjai remegtek, a hideg már a szívéig hatolt.
– Hamarosan veled leszünk.
– Nagyon hamar.
– Eljött az idő.
– A választóvonal két oldala egyesül.
– Ahogy annak lennie kell.
– Ahogy volt, mielőtt Euz kimondta az Első Törvényt.
– Engedj be bennünket…
Már csak egy pillanatig kellett tartania a Magot. Aztán a hangoktól megkapja a
bosszút. Bayaz hazudott, a kezdetektől tudta. Nem tartozott semmivel a
vénembernek. Ferro szemhéja megremegett, lecsukódott, a szája kinyílt. A szél
zúgása annyira elhalkult, hogy mást már nem is hallott, csak a hangokat.
Suttogó, megnyugtató, igazmondó hangokat.
– A mienk lesz a világ, és igazságot teszünk.
– Együtt.
– Engedj be bennünket…
– Segítesz nekünk.
– Kiszabadítasz bennünket.
– Bízhatsz bennünk.
– Bízhatsz…
Bizalom?
Ezt a szót csak az használja, aki hazudik. Ferrónak eszébe jutott, mi maradt
Aulcusból. Az üres romok, az elátkozott sár. A Túloldal teremtményei
hazugságokkal vannak tele. Jobb, ha megmarad benne az üresség, mintha velük
tölti be. Nyelvét a fogai közé dugta, és erősen beleharapott. Száját betöltötte a vér
sós íze. Beszívta a levegőt, és kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.
– Bízz bennünk…
– Engedj be bennünket!
Ferro látta a Mester ládájának mozgó, lebegő körvonalait. Fölé hajolt, és zsibbadt
ujjaival, miközben szüntelenül tépte a levegő. Nem lesz senki rabszolgája. Sem
Bayazé, sem a Titkok Megmondóié. Megtalálja a saját útját. Lehet, hogy sötét út
lesz, de a sajátja.
Felcsapódott a láda fedele.
– Ne! – A hangok egyszerre sikítottak a fülében.
– Ne!
Ferro összeszorította véres fogait, és az erőfeszítéstől hangosan nyögve próbálta
szétfeszíteni az ujjait. A világ a sötétség olvadó, csikorgó, formátlan masszája volt
csak. Élettelen keze fokozatosan kinyílt. Ez az ő bosszúja. A hazugokkal szemben,
a tolvajokkal szemben, azokkal szemben, akik kihasználták. A föld remegett,
meghasadt, vékony és törékeny volt, akár az üveg, alatta végtelen üresség
tátongott. Ferro megfordította reszkető kezét, és a Mag kiesett a kezéből.
A hangok egyként parancsoltak rá ordítva: – Ne!
Ferro vakon ragadta meg a fedelet. – Baszódjatok meg! – szűrte a fogai között.
És ereje utolsó morzsájával lezárta a ládát.
Eső után
Kilencujjú Logen számára nem volt idegen a halál. Nap mint nap az vette körül.
Látta a tucatjával elégetett testeket réges-régen, a carleoni csata után. Látta a
százával eltemetett halottakat a Felföld névtelen völgyében. Emberek csontjain
gázolt át a romba dőlt Aulcus alatt.
De még a Véres Kilences, Északföld legrettegettebb harcosa sem látott soha ehhez
foghatót.
A széles út két oldalán mellmagasságig érő kupacokba hordták össze a holttesteket.
A roskadozó halmok a végtelenbe nyúltak. Száz és száz halott. Olyan sok, hogy
Logen nem is sejtette, hányan lehetnek. Valaki megpróbálta letakarni őket, de nem
erőltette meg magát túlságosan. Végül is a holtak úgysem hálálták volna meg.
Letört fadarabokkal a földhöz szorított rongyos vásznak csapkodtak a szélben,
alóluk ernyedt kezek és lábak lógtak ki.
Az útnak ezen a végén még állt néhány szobor. Egykor büszke királyok és
tanácsadóik néztek le piszkos, megsebzett kőarcukkal szomorúan a véres halmokra
a lábuk körül. Logen így legalább biztosan tudhatta, hogy a Királyok útján jár, és
nem a holtak földjére tévedt véletlenül.
Száz lépéssel távolabb már csak a szobrok talapzata maradt, csak az egyikhez
tartozott még két törött láb. Különös csapat gyűlt itt össze. Elgyötört emberek,
valahol élet és halál határmezsgyéjén. Egy férfi egy kőtömbön ülve bambán bámult
maga elé, miközben csomókban tépte ki a saját haját. Egy másik véres rongyba
köhögött. Egy nő meg egy férfi egymás mellett feküdt a semmibe meredve,
arcbőrük szinte a koponyájukra aszott. A nő szaggatottan, felületesen lélegzett. A
férfi sehogy.
Újabb száz lépés után Logen úgy érezte magát, mintha a pokol romjai közé
érkezett volna meg. Itt nem volt nyoma szobroknak, épületeknek, vagy egyáltalán
semminek, ami itt állt valaha. A házak helyét különös szemétkupacok foglalták el.
Volt ott kőtörmelék, szálkákra tört fa, megcsavarodott fém, papír meg üveg, amit
mind összetapasztott a rengeteg sár meg por. A kupacokból a legkülönfélébb –
furcsa mód érintetlenül maradt – dolgok álltak ki: egy ajtó, egy szék, egy szőnyeg,
egy festett tányér, egy szobor mosolygó arca.
A káosz közepette kosztól csíkos arcú férfiak és nők turkáltak a szemétben. Ami a
kezük ügyébe került, félredobálták, hogy utat vághassanak a kupacok között.
Túlélőket kerestek, munkások voltak, vagy közönséges tolvajok, ki tudja? Logen
elhaladt egy embermagasságú, ropogó tűz mellett, és érezte a forróság csókját az
arcán. Egy megtermett katona állt a tűz mellett, páncélját fekete korom foltjai
lepték el. – Találtatok bármilyen fehér fémet? – ordította oda a szemétben
turkálóknak. – Egyáltalán bármit? Az megy a tűzbe! Valami emberi maradványt
fehér fémben? Égessétek el! A Zárt Tanács parancsa.
Néhány lépéssel odébb valaki felkapaszkodott az egyik legmagasabb kupac
tetejére, és egy hosszú fadarabért nyújtózkodott. Amikor megfordult, hogy jobban
kézre essen, Logen látta, hogy nem más az, mint Jezal dan Luthar. A ruhája
szakadt volt és piszkos, az arcát ellepte a sár. Semmivel sem emlékeztetett jobban
királyra, mint Logen.
Egy felkötött karú, tagbaszakadt férfi nézett fel rá lentről. – Felség, itt nincs
biztonságban – szólalt meg furcsa, lányosan vékony hangon. – Tényleg vissza kéne
mennünk…
– Nem! Itt van rám szükség! – Jezal a gerenda fölé hajolt, és nekifeszült, az erek
kidagadtak a nyakán. Semmi esélye nem volt egyedül megemelni, de azért
próbálkozott.
Logen csak állt és nézte. – Mióta csinálja ezt?
– Tegnap este óta – felelte a tagbaszakadt férfi –, és semmi jele, hogy abba akarná
hagyni. Az a kevés ember, akit életben találtunk, mind elkapta ezt a betegséget. –
Jó karjával a szobrok közt összegyűlt szerencsétlenek felé intett. – Kihull a hajuk.
A körmeik. A fogaik. Elsorvadnak. Néhányan máris meghaltak, mások pedig a
legjobb úton járnak, hogy kövessék őket. – Lassan megrázta a fejét. – Milyen bűnt
követtünk el, amiért ezt a büntetést érdemeljük?
– A büntetés nem mindig a bűnösöket éri utol.
– Kilencujjú! – Jezal lefelé nézett a szeméthalomról, háta mögött az erőtlen
napkoronggal. – Éppen egy ilyen erős váll kell ide! Kapd el annak a gerendának a
végét!
Nem volt világos, mi haszna lenne megemelni éppen ezt a gerendát a romhalmaz
közepén. De ahogy Logen apja szokta mondani, minden nagy utazás egy kis
lépéssel kezdődik. Felmászott hát a kupacra. Fa reccsent és kövek gördültek a lába
alatt, ahogy felkapaszkodott a tetejéig, és megállt.
– A holtakra! – Innen fentről úgy tűnt, a törmelékhegyek a végtelenbe nyúlnak.
Mindenfelé emberek másztak rajtuk. Volt, aki kétségbeesetten turkált a szemétben,
és volt, aki egyszerűen csak állt, mint ő, és döbbenten próbálta felmérni a pusztítás
mértékét. Egy mérföldnyi, vagy még nagyobb körben semmi sem maradt épen.
– Segíts, Logen!
– Persze. Jól van. – Logen lehajolt és befúrta a kezét a hosszú, megégett farönk
egyik vége alá. Két király ráncigál egy gerendát. A sár királyai.
– Akkor húzd! – szólt Logen. Az öltések szinte égtek az arcában. Érezte, hogy a
gerenda lassan megmozdul.
– Igen! – nyögte Jezal összeszorított fogain keresztül.
Együtt megemelték a fát, és félrehúzták. Jezal lehajolt, odébb hajított egy száraz
faágat, és eltűntetett az útból egy szakadt szövetdarabot. Alatta egy nő hevert
tekintetét oldalt fordítva, egyik törött karában egy vértől összetapadt göndör fekete
hajú csecsemőt szorongatva.
– Jól van. – Jezal piszkos keze fejével lassan megtörölte a száját. – Jól van. Szóval.
Odavisszük őket a többi halott közé. – Tovább kapaszkodott a törmelék tetején. –
Maga ott! Hozza ide azt a feszítővasat! Ide fel, de egy csákánnyal együtt, meg kell
szabadulnunk ettől a kőtől. Aztán megy a többihez. Szükségünk lesz rá később. Az
újjáépítéshez.
Logen a másik férfi vállára tette a kezét. – Jezal, várj! Várj! Te ismersz engem.
– Persze. Szeretném így gondolni.
– Jól van. Akkor árulj el nekem valamit. Szerinted… – Eltartott egy darabig, mire
megtalálta a megfelelő szavakat. – Szerinted… én gonosz vagyok?
– Te? – Jezal értetlenül nézett vissza rá. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek.
A komor társaság egy kettétört fatörzsnél gyűlt össze a parkban. Emberek fekete
körvonalai álltak mozdulatlanul a vörös felhők alatt, a lenyugvó arany napkorong
körül. Logen hallotta lassú beszédüket, ahogy közeledett. A halottakért szóltak,
halkan, szomorúan. Látta a sírokat a lábuk előtt. A két tucat friss földhalom alkotta
körben minden ember egyenlő volt. A Nagy Kiegyenlítő, ahogy a domblakók
mondják. Az emberek, akiket a sárba tettek, és az emberek, akik beszéltek értük.
Akár a régi Északföldön is játszódhatott volna a jelenet, még Fedetlenfő Skarling
idejében.
– …Zordon Harding. Soha nem láttam senkit, aki jobban bánt volna az íjjal. Soha,
de soha. Össze sem tudom számolni, hányszor mentette meg az életemet, és
egyetlen egyszer sem várt köszönetet. Talán csak annyit kért cserébe, hogy én is
tegyem meg ugyanezt érte. Hát úgy tűnik, nem sikerült. Nem volt, aki
megmentse…
A Kutyaembernek elcsuklott a hangja. Néhány fej Logen felé fordult, ahogy az
emberek meghallották a lépteit csikordulni a kavicsos úton. – Csak nem Északföld
királya? – szólalt meg valaki.
– A Véres Kilences maga.
– Hajbókolnunk kéne, igaz?
Most már mindenki ránézett. Látta, ahogy a szemük világít a félhomályban. Csak
egy csapat összesereglett árnyék voltak. Egy csapat szellem, és ehhez illően
barátságtalanok.
– Akarsz te is mondani valamit, Véres Kilences? – hallatszott valahonnan hátulról.
– Nem hiszem – felelte Logen. – Jól csináljátok.
– Semmi okunk nem volt idejönni. – Néhányan egyetértőleg mormogtak.
– Nem a mi kurva háborúnk volt.
– Semmi szükség nem volt rá, hogy meghaljanak. – Még többen csatlakoztak a
morgolódókhoz.
– Téged kéne eltemetnünk.
– Igen, talán. – Logen szeretett volna sírni. Ehelyett akaratlanul is elmosolyodott.
A Véres Kilences mosolya volt ez. Vigyor egy koponya arcán, ami mögött nincs
semmi, csak halál. – Talán. De nem ti döntitek el, ki hal meg. Hacsak valaki nem
elég tökös hozzá közületek, hogy maga vegye a kezébe a dolgot? Na, valaki? Van
itt olyan? – Csend. – Nos hát. Tiszteletem Zordon Hardingnak. Tiszteletem a többi
halottnak is, mind hiányozni fognak. – Logen a fűre köpött. – Ti meg egytől egyig
le vagytok szarva. – Ezzel megfordult, és elvonult arra, ahonnan jött.
A sötétségbe.
Válaszok
A sebesültek
West hirtelen riadt fel, és azonnal ösztönösen fel akart ülni. Fájdalom hasított a
lábába, a mellkasába meg a jobb karjába, aztán el sem múlt, csak lüktetett tovább.
Hangos nyögéssel dőlt vissza az ágyra, és a plafont bámulta. Boltíves kőmennyezet
volt, tele sűrű árnyékokkal.
Minden irányból hangok osontak köré. Hörgés és nyüszítés, köhögés és zokogás,
zihálás és lassú morgás. Időről időre egy-egy fájdalmas kiáltás. Félig emberi, félig
állati hangok. A monoton, rekedt suttogás valahonnan a bal oldalról sosem akart
véget érni, mint amikor patkány kaparja a falat. – Nem látok. Kurva szél. Nem
látok. Hol vagyok? Valaki! Nem látok.
West nyelt egyet, ahogy a fájdalom egyre erősebb lett. A gurkhuli kórházakban
hallott ilyen hangokat, amikor meglátogatta a sebesült katonákat a századából.
Emlékezett a bűzre, meg a zajra azokban a rettenetes sátrakban, az ott fekvő
sebesültek nyomorúságára és legfőképpen a mindent elsöprő vágyra, hogy eltűnjön
onnan, és megint egészséges emberek között lehessen. Ezúttal viszont máris
fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy nem lesz olyan egyszerű elmennie.
Ő is a sebesültek egyike. Egy másik, megvetendő és undorító fajhoz tartozik.
Rettegés áradt szét a testében, elkeveredve a fájdalommal. Vajon mennyire
súlyosan sebesült meg? Megvan még az összes végtagja? Megpróbálta
megmozgatni az ujjait a kezén, aztán a lábán, és összeszorította a fogát, ahogy a
karjában és a lábszárában tovább erősödött a fájdalom. Remegő bal kezét az arca
elé emelte, és ide-oda forgatta a félhomályban. Ez legalább sértetlennek tűnt,
csakhogy egyetlen másik végtagját sem tudta mozdítani, és még ez a kis mozdulat
is óriási erőfeszítésébe került. Pánik kúszott felfelé a gyomrából, és fojtogatni
kezdte.
– Hol vagyok? Kurva szél. Nem látok. Segítség! Segítség! Hol vagyok?
– Fogd be, bazmeg! – kiáltotta West, de a torkán akadtak szavak. Nem jött ki más,
csak szaggatott köhögés, amitől megint lángra gyúltak a bordái.
– Psszt! – Puha érintést érzett a mellkasán. – Ne mozogjon!
Homályos arc úszott a szeme elé. Egy nő arca, gondolta West, szőke. Nehezen
fókuszált. Becsukta a szemét, és inkább nem is próbálkozott tovább. Amúgy sem
ment vele sokra. Valamit érzett az ajkán. Egy üveg szája volt az. Szomjasan ivott,
aztán köhögni kezdett, és a víz hűvösen folyt végig a nyakán.
– Mi történt? – kérdezte rekedten.
– Megsebesült.
– Azt tudom. Úgy értem… a városban. A szél.
– Nem tudom. Szerintem senki sem tudja.
– Győztünk.
– Azt hiszem, igen… A gurkhuliakat mindenesetre elkergettük. De rengeteg
sebesült van. Meg rengeteg halott.
Újabb korty víz. Ezúttal sikerült úgy innia, hogy a gyomrába is jutott. – Ki maga?
– A nevem Ariss. Dan Kaspa.
– Ariss… – West nehezen formálta a szavakat. – Ismertem a kuzinját. Közelről
ismertem. Jó ember. Mindig sokat beszélt róla, hogy maga… milyen szép. És
gazdag – suttogta. Halványan eljutott a tudatáig, hogy ilyesmit nem illene
mondania, de képtelen volt tartani a száját. – Nagyon gazdag. Meghalt. A
hegyekben.
– Tudom.
– Mit csinál itt?
– Próbálok segíteni a sebesülteknek. Az lenne a legjobb, ha most aludna.
– Egészben vagyok?
Késéssel érkezett a válasz. – Igen. Aludjon, ha tud.
A nő sötét arca még homályosabb lett, és West becsukta a szemét. A szenvedés
hangjai lassan elhallgattak körülötte. Egészben volt. Minden rendben lesz.
Valaki ült az ágya mellett. Ardee. A húga. West hunyorgott, megmozgatta a száját;
egy pillanatig nem tudta, hol van.
– Álmodom? – Ardee alaposan belecsípett a férfi karjába. – Á!
– Fájdalmas egy álom, mi?
– Nem – kényszerült bevallani West. – Ez a valóság.
Ardee jól festett. Sokkal jobban, mint amikor legutóbb találkoztak, nem lehet vitás.
Először is nem volt vér az arcán. Aztán meg a nyers gyűlölet sem sütött a
tekintetéből, csak elgondolkodva húzta össze a szemöldökét. West megpróbált
felülni, de nem sikerült neki, és visszadőlt az ágyra. Ardee nem ajánlotta fel a
segítségét. West nem is igazán számított rá. – Mennyire rémes? – kérdezte.
– Állítólag semmi komoly. Eltört az egyik karod meg néhány bordád, és csúnya
zúzódás van az egyik lábadon, azt mondják. Néhány vágás esetleg később is
nyomot hagyhat maga után, de amúgy is én voltam az egyetlen szép ember a
családban.
West kurtán felnevetett, aztán elfintorodott, ahogy a fájdalom belehasított a
mellkasába. – Ez így igaz. Meg az egyetlen okos is te vagy.
– Ne érezd magad rosszul emiatt. Mindent arra használtam fel, hogy ezt az óriási
sikert kovácsoljam az életemből, amit most magad előtt látsz. Hogy olyan nagy
dolgokat érjek el, amilyenekről te, az Unió tábornagya csak álmodhatsz.
– Ne – nyögte a férfi, jó kezét a bordáira szorítva. – Fáj.
– Nem is érdemelsz mást.
West nevetése gyorsan elhalt, és egy pillanatig csendben nézték egymást tovább.
Még ez is nehezen ment. – Ardee… – A férfi hangja elakadt száraz torkában. –
Meg tudsz… bocsátani?
– Már megbocsátottam. Amikor először azt hallottam, hogy meghaltál. – Ardee
megpróbált elmosolyodni, látszott rajta. Azért a düh még mindig ott rángatózott a
szája sarkában. Valószínűleg a szívesebben mélyesztette volna a körmét a bátyja
arcába, mint a karjába. West egy pillanatig szinte örült, hogy sebesülten fekszik.
Így legalább Ardee kénytelen volt finoman bánni vele. – Jó, hogy mégsem. Úgy
értem, hogy mégsem haltál meg. – Felhúzott szemöldökkel pillantott hátra a válla
fölött. Valamiféle mozgolódás támadt a hosszúkás helyiség végében. Megemelt
hangok hallatszottak meg páncélos léptek csörömpölése.
– A király! – Akárki is szólt, szinte nyüszített az izgatottságtól. – Megint eljött a
király!
A többi ágyon a sebesültek a bejárat felé fordították a fejüket, és aki csak tudott,
felült. Feszült izgalom terjedt fekhelyről fekhelyre. – A király? – suttogták
várakozással telve, mintha valami egészen különleges kiváltságban lenne részük.
Jó pár alak jelent meg az árnyékban a terem másik végénél. West a nyakát
nyújtogatva próbálta megnézni, mi történik, de a sötétben világító fémen kívül
nemigen látott semmit. Az elöl haladó alak megállt egy sebesült mellett pár ággyal
odébb.
– Jól bánnak magával? – Furcsán ismerős, de furcsán másmilyen hang.
– Igen, uram.
– Szüksége van valamire?
– Egy jó asszony csókjára.
– Szívesen járnék a kedvében, de attól tartok, én csak egy király vagyok. Belőlünk
jóval több van, mit jó asszonyból. – Mindenki nevetett, bár nem volt ebben semmi
vicces. West úgy sejtette, királynak lenni azért is jó lehet, mert akkor az ember
rossz viccein is nevetnek. – Még valamit esetleg?
– Talán… talán még egy takaró jó lenne, uram. Éjszakánként nagyon hideg tud itt
lenni.
– Máris. – Az alak hüvelykujjával a mögötte álló emberre bökött. West egyszerre
felismerte Lord Hoffot, aki tisztelettudó távolságot tartva állt a király mögött. –
Még egy takarót mindenkinek itt.
A főkamarás, az audienciák félelmetes ostora, alázatosan fejet hajtott, mint valami
békés gyermek. A király lépett egyet, és ráesett a fény.
Jezal dan Luthar, hát persze. Azért nehezen tűnt hihetőnek, hogy ugyanazt az
embert látja, és nem csak a gazdagon díszített, szőrmével beszegett köpeny meg a
homlokát ékesítő arany fejdísz miatt. Magasabbnak tűnt. Most is jóképű volt, de
már nem kisfiús. A szakáll fedte állán húzódó mély sebhely erős embert sejtetetett.
Az arrogáns vigyor egy nagy ember komor pillantásává alakult. A könnyed
parádézás helyét céltudatos léptek vették át. Jezal most lassan végigvonult az
ágyak közötti folyosón, mindenkihez szólt néhány jó szót, mindenkinek
megszorította a kezét, köszönetet mondott, segítséget ígért. Senkit sem hagyott ki.
– Éljen a király! – nyögte valaki összeszorított fogain keresztül.
– Nem! Nem! Önök szolgáltak rá az éljenzésre, bátor barátaim! Önök, akik
áldozatokat hoztak a nevemben. Mindent önöknek köszönhetek. A segítségük
nélkül nem győzhettük volna le a gurkhuliakat. Az Unió csakis az önök
segítségével menekülhetett meg. Ígérem, sosem fogom elfelejteni, mivel tartozom!
West csodálkozva bámult. Akárki is volt ez a Jezal dan Lutharra kísértetiesen
hasonlító, különös jelenés, úgy beszélt, akár egy valódi uralkodó. West szinte
abszurd késztetést érzett, hogy kimásszon az ágyából, és letérdeljen. Az egyik
sebesült éppen ezzel próbálkozott, amikor a király az ágyához ért. Jezal gyengéden
a mellére tette a kezét, és visszatartotta, majd elmosolyodott, és vállon veregette a
férfit, mint aki egész életében az elesetteket támogatta, nem pedig szar csehókban
itta magát a sárga földig a többi tiszttel, arról panaszkodva, hogy milyen
nyomorúságos feladatot osztottak rá már megint.
Jezal közelebb ért, és egyszerre megpillantotta Westet. Felderült az arca, bár egy
fog hiányzott a mosolyából. – Collem West! – szólt, és azonnal odasietett. –
Őszintén mondom, soha életemben nem örültem ennyire, hogy láthatom az
arcodat.
– Ööö… – West kinyitotta a száját, de nem tudta, mit is mondhatna.
Jezal a húgához fordult. – Ardee… Remélem, jól vagy.
– Igen. – Ardee nem is szólt többet. Egy hosszú, és rendkívül kínos pillanatig
egymást nézték.
Lord Hoff a királyra pillantott, aztán Westre, aztán Ardeera, végül pedig óvatosan
megtörte a csendet. – Felség, ideje lenne…
Jezal könnyed kézmozdulattal hallgattatta el. – Bízom benne, hogy hamarosan
csatlakozhatsz hozzám a Zárt Tanácsban, West. Igazság szerint nagy szükségem
lenne ott egy barátságos arcra. A jó tanácsokról nem is beszélve. Te mindig is a jó
tanácsok valóságos kincsesbányája voltál. Én pedig soha nem köszöntem meg
neked. Hát akkor most mondok köszönetet.
– Jezal… akarom mondani, felség…
– Nem, nem. Nagyon remélem, hogy neked mindig Jezal maradok. Természetesen
kapsz egy szobát a palotában, és a királyi orvos fog gondoskodni rólad. Mindent
megteszünk érted. Intézkedjen, Hoff, ha lenne olyan kedves.
A főkamarás meghajolt. – Természetesen. Úgy lesz, ahogy óhajtja.
– Jól van. Jól van. Örülök, hogy nincs komoly bajod, West. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy elveszítselek. – A király biccentett a tábornagynak és a húgának,
aztán megfordult, és továbbállt, hogy újabb kezeket szorongasson meg, és újabb
sebesülteknek nyújtson vigaszt. Ahogy haladt, remény vette körül. A háta mögött
összesűrűsödött a kétségbeesés. A mosolyok semmivé foszlottak, ahogy odébb
lépett. A sebesültek visszadőltek az ágyukra, arcukra kiült a fájdalom.
– Úgy tűnik, a felelősség jót tett neki – jegyezte meg West. – Alig ismerek rá.
– Szerinted meddig fog ez tartani?
– Szeretném azt gondolni, hogy most már ilyen marad, de hát én mindig optimista
voltam.
– Az jó. – Ardee az Unió nagyszerű új királya után pillantott, ahogy az elvonult,
miközben sebesültek nyújtóztak az ágyaikról, hogy legalább megérintessék a
köpenyét. – Akkor legalább egyikünk az.
– West tábornagy!
– Jalenhorm. Örülök, hogy látlak. – West jó kezével félrehúzta a takarót,
lecsúsztatta a lábát az ágy szélén, és grimaszolva ülő helyzetbe küzdötte magát.
Jalenhorm megszorongatta a kezét, és vállon veregette.
– Jól nézel ki!
West erőtlenül elmosolyodott. – Minden nappal jobban érzem magam, őrnagy.
Hogy van a seregem?
– Küzdenek tovább nélküled is. Kroy próbálja összetartani a dolgokat. Egészen jól
ki lehet jönni a tábornok úrral, ha az ember megszokja.
– Ha te mondod. Hány embert veszítettünk?
– Még mindig nehéz megállapítani. Elég nagy a káosz. Egész századok tűntek el.
Néhány szedett-vedett egység még mindig a gurkhuliakat kergeti. Szerintem jó
darabig nem tudunk még számokat mondani. Az sem kizárt, hogy soha. Senki sem
járt túl jól, de a kilencedik ezred harcolt az Agriont nyugati felén. Őket érte a
legdurvábban… – A megfelelő szó után kutatott. – …ez.
West elhúzta a száját. Eszébe jutott a körbe forgó anyag fekete oszlopa, ami az
elgyötört földtől egészen a kavargó felhőkig ért, eszébe jutott a felé zuhanó
törmelék, a körülötte visító szél. – Mi volt az az… ez?
– Itt pusztuljak el, ha tudom. – Jalenhorm megrázta a fejét. – Itt pusztuljak el, ha
bárki is tudja. Azt terjesztik, hogy Bayaz keze volt a dologban valahogy. A fél
Agriont romokban hever, és jóformán még neki sem álltunk eltakarítani a romokat.
Sosem láttál ehhez foghatót, garantálom neked. Rengetegen meghaltak. A nyílt
színen rakták halmokba a holttesteket… – Jalenhorm mély lélegzetet vett. – És
napról napra többen halnak meg. Rengetegen lesznek betegek. – Összerázkódott. –
Ez a… kór.
– Betegség. Mindig a háború része.
– De nem így. Több száz eset van már. Vannak, akik egy nap alatt halnak meg,
szinte az ember orra előtt. Mások tovább szenvednek, fokozatosan csupa csont és
bőr lesz belőlük. Egész termek vannak tele velük. Bűzös, reményvesztett termek.
De emiatt nem neked kell aggódnod. – Jalenhorm megrázta magát. – Mennem kell.
– Máris?
– Csak beugrottam. Ha hiszed, ha nem, segítek megszervezni Poulder temetését.
Dísztemetést kap, a király parancsára. Azaz Jezaléra. Jezal dan Lutharéra. –
Felfújta az arcát. – Fura dolog.
– A legfurább.
– Végig a király fia ült közöttünk. Tudtam, hogy nem véletlenül kártyázik olyan
kurva jól. – West hátra csapott. – Örülök, hogy ennyire jól vagy. Biztos voltam
benne, hogy gyorsan talpra fogsz állni.
– Vigyázz magadra! – kiáltotta West Jalenhorm után, ahogy a másik a küszöbre
ért.
– Mindig! – Jalenhorm elmosolyodott, és behúzta maga után az ajtót.
West megfogta az ágy lábának támasztott botját, összeszorította a fogát, és talpra
kászálódott. A kockás mintát alkotó kőlapokon át elbicegett az ablakig. Minden
lépés irtózatos fájdalommal járt, de végül hunyorogva állt a reggeli fényben.
Ahogy lenézett a palota kertjére, nehezen hitte, hogy nemrég háború dúlt, hogy a
környéken minden romokban hever, és hogy hegyekben állnak a halottak. A
gyepet gondosan lenyírták, a kavicsot egyenletesre gereblyézték az ösvényen. Az
utolsó néhány barna levél is lehullott a fákról, a fák csupaszon és feketén álltak.
Ősz volt akkor is, amikor elindult Anglandba. Tényleg egy teljes év eltelt volna
azóta? Időközben túlélt négy nagy csatát, egy ostromot meg egy véres csetepatét,
egyszer pedig lesből támadtak rá. Végignézett egy életre-halálra folyó párbajt.
Nagy események középpontjában találta magát. Több száz mérföldet caplatott a
rideg anglandi télben. Valószínűtlen helyeken lelt új társakra, és barátai haltak meg
a szeme láttára. Burr, Kaspa, Cathil, Háromfás mind visszamentek a sárba, ahogy
az északföldiek mondták. Szembenézett a halállal, és volt, akinek ő jelentette a
végzetét. Megigazította a karját a nyakába csomózott kendőben. Saját kezűleg ölte
meg az Unió trónörökösét. Egy teljességgel lehetetlennek tűnő fordulattal a sors
úgy hozta, hogy az ország egyik legmagasabb pozíciójába ülhetett.
Sűrű egy év volt.
Most pedig véget ért. Beköszöntött a béke. A város romokban hevert, és
mindenkinek meg kellett tennie a magáét, de West tartozott annyival magának,
hogy pihen egy kicsit. Ezt most igazán nem róhatta fel neki senkit. Talán
ragaszkodhatna hozzá, hogy Ariss dan Kaspa ápolgassa, amíg meg nem gyógyul.
Úgy érezte, éppen egy gazdag és gyönyörű nővérkére lenne szüksége.
– Nem kéne felkelned. – Ardee állt az ajtóban.
West elmosolyodott. Örült a húgának. Az elmúlt néhány napban egészen közel
kerültek egymáshoz. Majdnem mint réges-régen, gyerekkorukban. – Ne aggódj,
napról napra erősebb leszek.
Ardee az ablakhoz lépett. – Ó, tényleg, még pár hét, és olyan erős leszel, mint egy
kislány. Nyomás vissza az ágyba! – A nő West hóna alá csúsztatta az egyik karját,
kivette a kezéből a botot, és nekilátott, hogy visszakísérje az ágyához. West meg
sem próbált ellenkezni. Őszintén szólva amúgy is kezdett fáradni. – Nem
kockáztathatunk – szólt Ardee. – Sajnálattal közlöm, hogy csak te vagy nekem.
Már ha nem számítjuk nyomorék barátomat, Sand dan Gloktát.
Westből majdnem kitört a nevetés. – Abból lett valami?
– Undorító alak persze. Egyszerre ijesztő és szánalmas. Azért… mivel senki más
nem állt velem szóba, különös módon összemelegedtem vele.
– Aha. Régen egészen másért volt undorító alak. Sosem jöttem rá, én magam
hogyan melegedtem össze vele. Mégis megtörtént. Felteszem, nincs…
Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, amitől megbillent, és majdnem el is esett.
Végül leült az ágyra, merev lábát kinyújtva maga előtt. Homályosan látott, forgott
vele a világ. Tenyerét az arcára szorította, összeszorította a fogát, a szája megtelt
nyállal. Ardee kezét érezte a vállán.
– Jól vagy?
– Igen, csak… Néha rám törnek ezek a rohamok. – Máris múlt az érzés.
Megdörzsölte fájó halántékát, aztán a tarkóját. Felemelte a fejét, és megint a
húgára mosolygott. – Biztosan nem lényeges.
– Collem…
West ujjai közé haj tapadt. Sok haj. A színe alapján ítélve a sajátja. Csodálkozva
meredt rá, aztán hitetlenkedve nevetett fel. Vagy inkább amolyan nedves, sós
köhögés volt ez, mélyen a bordái mögül. – Tudom, hogy évek óta kopaszodom –
szólt rekedten –, de ez azért túl sok.
Ardee nem nevetett. Az ijedségtől tágra nyílt szemmel bámulta a bátyja kezét.
Hazafias kötelességek
Ugyanaz a kis téglaház ugyanabban a közönséges utcában, ahová Glokta oly sűrűn
ellátogatott annak előtte. Ugyanaz a ház, ahol annyi élvezetes délutánt töltöttem el.
Azóta nem éreztem ilyen otthonosan magam, hogy nyáladzva kivonszoltak a
császár börtönéből. Jobb kezét a zsebébe csúsztatta, ujjbegyei végigsimították a
hűvös fémet. Miért csinálom ezt? Miért? Hogy Hoff, az a részeges seggfej
megtörölhesse a homlokát, amiért sikerült elevickélni a veszélyes vizekről? Hogy
Jezal dan Luthar egy hajszállal biztosabban ülhessen a vacak trónján? Elfordította
a csípőjét előbb az egyik, aztán a másik irányba, amíg nem érezte, hogy kattan a
háta. Ardee annyival jobbat érdemel. De ilyen a hatalom rettenetes matematikája.
Belökte a kaput, a bejárathoz bicegett, és finoman bekopogott. Egyetlen pillanattal
később a hajlongó szobalány már ajtót is nyitott. Talán éppen ő hívta fel udvari
alkoholistánk, Lord Hoff figyelmét a kellemetlen helyzetre? A szobalány némi halk
mormogás kíséretében bevezette a vendéget az agyonbútorozott nappaliba, aztán
magára hagyta. Ahogy a kandallóban pislákoló tüzet nézte, Glokta a szeme
sarkából megpillantotta a falon lógó tükröt, és összeráncolta a homlokát.
Ki ez az ember? Ez a szerencsétlen roncs? Ez a két lábon cammogó holttest? Lehet
ezt egyáltalán arcnak nevezni? Olyan torz, olyan ráncos, olyan mély nyomot
hagyott rajta a fájdalom. Milyen visszataszító, szánalmas fajba tartozik? Ó, ha van
isten, remélem, megvéd ettől az ocsmányságtól!
Megpróbált mosolyogni. Holtsápadt bőrét széles árkok szaggatták, fogai között ott
tátongott a förtelmes lyuk. A szája sarka megremegett, a másiknál szűkebb,
haragos vörös karikával szegélyezett bal szeme rángatózni kezdett. Ez a mosoly
rettenetesebb borzalmakat ígér, mint a legfenyegetőbben összehúzott szemöldök.
Lehet-e ennél is látványosabban gazember valaki? Létezik-e nálam nagyobb
szörnyeteg? Megmaradhatott-e az emberiesség szikrája egy ilyen álarc mögött?
Hogy lett a gyönyörű Sand dan Gloktából… ez? Tükrök. Még rosszabbak, mint a
lépcsők. Undorodva húzta el a száját, és hátat fordított a kandallónak.
Ardee az ajtóban állt, és szótlanul figyelte. Jól néz ki, állapította meg Glokta,
miután túltette magát a meglepetés okozta zavarán. Nagyon jól, és mintha egy
egészen aprócska pocakja is lenne már. A harmadik hónapban járhat? Talán a
negyedikben? Hamarosan nem leplezheti már tovább.
– Eminenciás uram. – A nő végigmérte Gloktát, ahogy belépett a szobába. – Jól áll
önnek a fehér.
– Igazán? Nem érzi úgy, hogy még sötétebbnek tűnnek tőle a beesett szemem körül
lázas karikák?
– Ó, egyáltalán nem. Tökéletesen megy a hullaszerű arcbőréhez.
Glokta megvillantotta fogatlan vigyorát. – Éppen ezt a hatást szerettem volna
elérni.
– Talán azért jött, hogy ismét kirándulni vigyen a csatornák, a halál és a kínzás
világába?
– Sajnos azt az előadást már sosem ismételhetjük meg. Úgy áll, hogy azzal az
egyetlen húzással sikerült megszabadulnom minden barátomtól és a legtöbb
ellenségemtől is.
– És sajnálatos módon a gurkhuli hadsereg sem lehet velünk többé.
– Úgy hallottam, máshol akadt elfoglaltságuk.
A nő az asztalhoz lépett, és kinézett az ablakon. A napfény megvilágította sötét
haját és az arcát, egészen az álláig.
– Remélem, jól van – szólt.
– Még a gurkhuliaknál is kevésbé érek rá. Rengeteg dolgom akad. Hogy van a
bátyja? Meg szerettem volna látogatni, de… – Kétlem, hogy el bírnám viselni a
saját kétszínűségem bűzét. Tudom, hogyan kell fájdalmat okozni. Sejtésem nincs,
hogyan lehet enyhíteni rajta.
Ardee a földe szegezte a tekintetét. – Folyamatosan rosszul van. Minden egyes
alkalommal soványabb, amikor bemegyek hozzá. Az egyik foga a szemem láttára
esett ki. – Megvonta a vállát. – Beleharapott valamibe, és egyszerűen kijött a
helyéből. Majdnem a torkán akadt. De hát mit tehetek? Mit tehet bárki?
– Sajnálattal hallom? – De ez nem változtat semmin. – Biztos vagyok benne, hogy
maga komoly segítséget jelent neki. – Biztos vagyok benne, hogy senki sem
segíthet rajta. – És maga hogy van?
– Jobban, mint a legtöbben, azt hiszem. – Hosszan felsóhajtott, megrázta magát, és
próbált elmosolyodni. – Kér egy kis bort?
– Nem, de azért ne fogja vissza magát. – Tudom, hogy sosem tette.
De Ardee csak egy pillanatra fogta meg az üveget, aztán inkább visszatette a
helyére. – Újabban próbálok kevesebbet inni.
– Mindig is úgy éreztem, hogy ezt kéne tennie. – Glokta tett egy lépést a nő felé. –
És rosszul van reggelente?
Ardee élesen ránézett, aztán nyelt egyet; a vékony inak kidagadtak a nyakában. –
Tudja?
– Én vagyok a főlektor – mondta a férfi, ahogy közelebb húzódott. – Az a dolgom,
hogy mindent tudjak.
Ardee válla megereszkedett, lehajtotta a fejét, és mindkét kezével az asztal szélére
támaszkodott. Glokta látta, ahogy megremeg a szemhéja. Próbálja visszatartani a
könnyeit. Akármilyen dühös meg okos, őt is legalább annyira meg kell menteni,
mint bárki mást. Csakhogy nincs senki, aki a megmentésére siessen. Egyedül én.
– Azt hiszem, mindent összekutyultam, ahogy azt a bátyám előre sejtette. És ahogy
maga is előre sejtette. Nyilván csalódott.
Glokta arca megrándult. Talán valami mosolyszerűség lehet. Túl sok öröm azért
nincs benne. – Életem során majdnem mindenben csalódtam. Magában nem.
Kemény világban élünk. Senki nem azt kapja, amit érdemel. – Mennyi ideig kell
még húzni, mielőtt összeszedem a bátorságomat? Később sem lesz könnyebb. Túl
kell esnem rajta.
– Ardee… – Glokta hangja idegenül csengett a saját fülében. Tett még egy
bizonytalan lépést, tenyere izzadt botja fogantyúján. A nő felnézett rá, a szeme
csillogott, egyik kezét a hasára szorította. Megmozdult, mintha odébb akarna
húzódni. Fél talán? És ki hibáztathatná érte? Lehet, hogy kitalálta, mi következik?
– Tudja, hogy mindig rendkívül kedveltem és tiszteltem az ön bátyját. – Száraz
volt a szája, a nyelve kellemetlenül cuppant száraz ínyén. Itt az idő. – Az elmúlt
hónapokban önt is rendkívül megkedveltem, és kellő tisztelet is kialakult bennem
ön iránt. – Arcán rángások sora futott végig. Most, most. – Ha egyáltalán… a
magamfajta férfi képes ilyen érzésekre. – Glokta a zsebébe csúsztatta a kezét,
óvatosan, hogy a nő ne vegye észre. Kitapintotta a hideg fémet, a kemény,
könyörtelen peremek a bőrét karcolták. Most kell megtennem. A szíve majd
kiugrott a helyéből, a torka úgy elszorult, hogy hang alig jött ki rajta. – Nehéz ez
nekem. Nagyon… sajnálom.
– Mit? – kérdezte összeráncolt homlokkal a nő.
Most!
Glokta előrántotta a kezét a zsebéből, és a nő felé lépett. Ardee nekitántorodott az
asztalnak, a szeme tágra nyílt… és mindketten mozdulatlanná meredtek.
A gyűrű megvillant kettejük között. A kolosszális, ragyogó gyémánt akkora volt,
hogy az arany szinte olcsónak tűnt alatta. Akkora, hogy az már viccnek hat. Mintha
hamis lenne. Abszurd és lehetetlen. A legnagyobb kő, amit csak a Valint és Balk
nyújtani tudott.
– Feleségül kell hogy kérjem önt – szólalt meg rekedten Glokta. A gyűrűt tartó kéz
úgy reszketett, akár egy száraz falevél. Valaki nyomjon bele egy bárdot, és bárkit
precízein felszeletelek vele, de adjatok egy gyűrűt, és kis híján bevizelek a
nadrágomba. Bátorság, Sand, bátorság!
Ardee bambán a ragyogó kőre pillantott, és leesett az álla. A döbbenettől? A
rémülettől? Hogy menjek hozzá ehhez az… izéhez? Inkább halok meg! – Uhh –
nyögte a nő. – Hát…
– Tudom! Tudom, én is annyira irtózom a gondolattól, mint ön, de… hadd
mondjam el a magamét. Kérem. – Glokta a padlóra szegezte a tekintetét, és
rángatózó szájjal kezdett bele a magyarázatba. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy
úgy tegyek, mintha maga valaha is beleszerethetne egy… ilyen férfiba, mint én
vagyok, hogy a szánalomnál bármi melegebbet érezhetne irántam. Szükségből kell
igent mondania. Nem engedheti meg magának, hogy eltántorítsa... az, ami vagyok.
Tudják, hogy a király gyermekét várja.
– Tudják? Kicsodák?
– Ők. A gyermek fenyegetést jelent a számukra. Maga is fenyegetést jelent a
számukra. Így megvédhetem. Törvényes utódot szülhet, aki a mi gyermekünk kell,
hogy legyen most és mindörökké. – Ardee továbbra is némán bámulta a gyűrűt.
Mint a foglyok, amikor a szerszámokra merednek, és azt fontolgatják, hogy
valljanak-e. Két rettenetes lehetőség, de melyik a rosszabb?
– Számos dolgot nyújthatok önnek. Biztonságot. Nyugalmat. Megbecsülést.
Mindenből a legjobbat fogja kapni. Magas társadalmi pozícióba kerül, akármit is
jelentsen ez önnek. Senki sem mer még csak álmodni sem róla, hogy akár ujjal is
magához érjen. Az emberek természetesen összesúgnak majd a háta mögött. De
szépségéről, a szellemességéről és a megingathatatlan erényességéről fognak
suttogni. – Glokta összehúzta a szemét. – Gondoskodom róla.
Ardee felnézett, és nyelt egyet. Most jön a visszautasítás. Köszönöm, de inkább
meghalok. – Őszinte leszek önnel. Fiatalabb koromban… csináltam néhány
butaságot. – Megrándult a szája. – Ez még csak nem is az első fattyú, akivel
megestem. Apám lelökött a lépcsőn, és elvetéltem. Majdnem megölt. Nem
gondoltam, hogy újra megtörténhet.
– Mindannyian tettünk olyasmit, amire nem vagyunk büszkék. – Egyszer meg kéne
hallgatnia a vallomásomat. Vagy leginkább senkinek nem kéne meghallgatnia. –
Ez semmin sem változtat. Megígértem, hogy gondoskodom önről. Nem látok más
kiutat.
– Akkor igen. – A nő egy ünnepélyesnek távolról sem nevezhető mozdulattal
kivette a gyűrűt Glokta kezéből, és az ujjára húzta. – Nincs min gondolkodni, igaz?
– Nem mondhatni, hogy elpirult volna, hogy aztán könnyek közt omoljon a
karjaimba, ahogyan azt az ember a könyvekben szokta olvasni. Ez egy kelletlen
üzleti megállapodás. Alkalom, hogy az ember végiggondolja, mi minden lehetett
volna, ami aztán mégsem lett.
– Ki gondolta volna – mormogta a nő az ujján ragyogó gyémántot mustrálva –,
amikor annyi évvel ezelőtt a bátyámmal vívott, hogy egy nap a gyűrűjét fogom
viselni? Mindig is maga volt álmaim férfija.
Most pedig a rémálmaié. – Az élet furcsa fordulatokat produkál. Senki nem
jósolhatta meg ezeket a fejleményeket. – Tehát megmentettem két életet. Vajon
mennyi gonoszságot tettem jóvá vele? Mindenesetre legalább került valami a
mérleg jó oldalára is. Mindenkinek szüksége van rá, hogy kerüljön valami a
mérleg jó oldalára is.
Ardee sötét szeme megtalálta Glokta tekintetét. – Nagyobb követ nem engedhetett
volna meg magának?
– Csak ha kirabolom a kincstárat – felelte a férfi. Hagyomány szerint ilyenkor egy
csók következik, de jelen körülmények között…
A nő közelebb húzódott, és felemelte az egyik karját. Glokta hátralépett, és
elfintorodott, ahogy a csípője fájdalmasat rándult. – Bocsánat. Kissé… kijöttem a
gyakorlatból.
– Ha már igent mondtam, rendesen akarom csinálni.
– Úgy érti, ki akarja hozni belőle a legtöbbet?
– Vagy legalábbis valami kevéskét. – Ardee még közelebb helyezkedett. A férfinak
kényszerítenie kellett magát, hogy egy helyben maradjon. Ardee a szemébe nézett.
Lassan felnyúlt, és megérintette Glokta arcát, mire a férfi szemhéja heves
rángatózásba kezdett.
Butaság. Hány nő érintett meg? És mégis, az még az előző életemben volt. Az
előző…
A nő keze Glokta arcára simult, ujjbegyei megszorították az állkapcsát. Glokta
nyaka kattant egyet, ahogy Ardee közelebb húzta magához. Érezte a nő meleg
leheletét az állán. Az ajka puhán végigsimította az ajkát, aztán még egyszer a
másik irányba. Ardee halk torokhangon felnyögött, amitől Gloktának is azonnal
elállt a lélegzete. Persze csak megjátssza. Hogy akarhat bármilyen nő megérinteni
egy ilyen nyomorék testet? Hogy akarhatja megcsókolni ezt a visszataszító arcot?
Még én is viszolygok a gondolatra. Csak megjátssza magát, és mégis tapsot
érdemel az előadásért.
Glokta bal lába megbicsaklott, és erősebben kellett szorítania a botját. A levegő
sebesen áramlott ki az orrán. A nő félrehajtotta a fejét, nedves ajka Glokta ajkára
tapadt, nyelve hegye a férfi üres ínyét masszírozta. Megjátssza magát, mi más is
lehetne ez? Azért olyan, de olyan jól csinálja…
Az Első Törvény
Ferro mozdulatlanul ült, és a kezét bámulta. Azt a kezet, amelyik a Magot tartotta.
Ugyanolyan volt, mint máskor, mégis mintha megváltozott volna. Még mindig
hideg volt. Nagyon hideg. Pokrócokba csavarta. Forró vízbe áztatta. A tűz fölé
tartotta, olyan közel, hogy majdnem megégette magát.
Semmi sem segített.
– Ferro… – Olyan halk volt a suttogás, hogy akár a szél is lehetett volna az ablak
körül.
A nő talpra ugrott, és megragadta a kését. A szoba négy sarkába pillantott.
Mindegyik üres volt. Lehajolt, hogy benézzen az ágy és a magas szekrény mögé.
Szabad kezével félrerántotta a függönyt. Senki. Tudta, hogy nem lesz ott senki.
És mégis hallotta a hangjukat.
Valaki bedörömbölt, és Ferro hangos szisszenéssel pördült az ajtó felé. Megint
álmodik? Még egy szellem? Újabb erőteljes kopogás hallatszott.
– Szabad – mordult fel.
Kinyílt az ajtó. Bayaz. A mágus a kést láttán felhúzta a szemöldökét. – A kelleténél
jobban ragaszkodsz a pengékhez, Ferro. Itt nincsenek ellenségeid.
A nő összehúzott szemmel meredt a mágusra. Egyáltalán nem volt ebben olyan
biztos. – Mi történt? Abban a szélben.
– Hogy mi történt? – vont vállat Bayaz. – Győztünk.
– Mik voltak azok az alakok? Azok az árnyak.
– Semmit sem láttam, csak hogy Mamun és a Száz Szó megkapták a méltó
büntetésüket.
– Maga nem hallott hangokat?
– A győzelmünk mennydörgésén kívül? Semmit sem hallottam.
– Én igen. – Ferro visszadugta az övébe a kését. Megmozgatta az ujjait. Olyanok
voltak, mint rég, mégis megváltoztak. – Még mindig hallom őket.
– És mit mondanak neked, Ferro?
– Zárakról, kapukról és ajtókról beszélnek, mer arról, hogy ki kell nyitni őket.
Mindig arról beszélnek, hogy ki kell nyitni őket. A Magról kérdeznek? Hol van?
– Biztos helyen. – Bayaz üres tekintettel pillantott a nőre. – Ha valóban hallod a
Túloldal teremtményeit, ne feledd, hogy minden szavuk hazugság.
– Ezzel nincsenek egyedül. Arra kérnek, hogy szegjem meg az Első Törvényt.
Éppen, mint maga.
– Ez értelmezés kérdése. – Bayaz büszkén kanyarította felfelé a szája szélét,
mintha valami csodálatos sikert ért volna el. – Glustrod tanítványait a Mester
technikáival intéztem el, és a Magot használtam fel művészetem hajtóerejeként. Az
eredmény… – Hosszan, elégedetten sóhajtott fel. – De te is ott voltál. Mindenek
előtt az akaraterő diadalmaskodott.
– Maga megpiszkálta a pecséteket. Kockára tette a világot. A Titkok
Megmondói…
– Az Első Törvény egy paradoxon. Ahányszor megváltoztatunk valamit, a lenti
világból kölcsönzünk, annak pedig mindig megvan a maga kockázata. Talán
átléptem egy határt, de nem tettem vele rosszat. A világ biztonságban van, igaz?
Nem kérek bocsánatot, amiért ilyen ambiciózus elképzeléseim vannak.
– Százával temetik gödrökbe a férfiakat, a nőket meg a gyerekeket. Mint régen
Aulcusban. Ez a betegség… A tetteink következménye. Ez lenne az ambíciója?
Hogy minél nagyobbak legyenek a sírok?
Bayaz ingerülten vetette félre a fejét. – Váratlan mellékhatás. Attól tartok, a
győzelem ára ma is ugyanaz, mint a régi időkben volt, és ami mindig is lesz. – A
nőre szegezte a tekintetét. Fenyegetés volt benne. – És ha megszegtem az Első
Törvényt, akkor mi van? Milyen bíróság elé fogsz citálni? Kik lesznek az esküdtek
a tárgyalásomon? Kiengeded Tolomeit a sötétségből, hogy tanúskodjon ellenem?
Előkeríted Zacharust, hogy mondjon vádbeszédet? Elrángatod Cawneilt a Világ
pereméről, hogy mondja ki a bűnösségemet? Elhozod a nagy Juvenst a holtak
földjéről, hogy hozzon ítéletet felettem? Nem hinném. Én vagyok az Első Mágus.
Az enyém a végső szó, és én azt mondom… helyesen jártam el.
– Maga? Nem.
– De igen, Ferro. Akinek hatalma van, helyesen cselekszik. Ez az én első
törvényem, és az utolsó is egyben. Ez az egyetlen törvény, amit elismerek.
– Zacharus figyelmeztetett – mormogta Ferro, és a végtelen pusztára, meg a vad
tekintetű öregemberre gondolt a fölötte köröző madarakkal. – Azt mondta, eredjek
futásnak, és meg se álljak soha. Hallgatnom kellett volna rá.
– Arra az önfejű, felfuvalkodott hólyagra? – Bayaz horkantott egyet. – Talán
tényleg hallgatnod kellett volna rá, de az a hajó már elment. Boldogan integettél
utána a partról, és úgy döntöttél, a haragodat táplálod inkább helyette. Boldogan
tápláltad. Ne tegyünk úgy, mintha becsaptalak volna. Tudtad, hogy sötét utakon
fogunk járni.
– Nem számítottam… – Ferro ökölbe szorította remegő, jéghideg ujjait. – …erre.
– Akkor mire számítottál? Be kell valljam, azt hittem, keményebb fából faragtak.
Hagyjuk a filozofálást azokra, akik jobban ráérnek, és kevesebb régi ellenségük
van. Bűntudat, megbánás és igazságosság? Olyan, mintha a nagy Jezal királlyal
beszélgetnék. Ahhoz meg kinek van türelme? – Az ajtó felé fordult. – A
közelemben kéne maradnod. Talán egy idő múlva Khalul másokat is küld majd.
Akkor ismét szükségem lehet a segítségedre.
Ferro felhorkant. – És addig? Üljek itt az árnyékok társaságában?
– Addig mosolyogj, Ferro, ha még nem felejtetted el, hogyan kell. – Bayaz
megvillantotta világító mosolyát. – Megkaptad a bosszúdat.
A szél süvített a fülében, minden irányból árnyékok vették körül. Egy égig érő,
zúgó folyosó egyik végében térdelt. A világ vékony volt és törékeny, akár egy
összetörni készülő üvegtábla. Mögötte feneketlen űr tátongott, csordultig
hangokkal.
– Engedj be bennünket…
– Nem! – Ferro kiszabadította magát, feltápászkodott, és izmait megfeszítve,
zihálva állt meg az ágya mellett. De nem volt kivel harcolnia. Megint csak
álmodott.
Az ő hibája volt, nem szabadott volna elaludnia.
A holdfény hosszúkás csíkja nyújtózott felé a padlón keresztül. Az ablak félig
nyitva állt, hűvös éjszakai szellő áramlott be rajta, és hűtötte le a nő
izzadságcseppektől csillogó bőrét. Ferro odalépett, homlokát ráncolva becsukta az
ablakot, és a helyére csúsztatta a reteszt. Megfordult.
Egy alak állt a sűrű árnyékban az ajtó mellett. Rongyokba burkolódzó, félkarú
alak. A még mindig a testén lógó néhány páncéldarab karcos volt és horpadt. Az
arcából csak a fehér csonthoz tapadó poros hús- és bőrcafatok maradtak, Ferro
azonban így is felismerte.
Mamun.
– Hát megint találkozunk, démonvérű. – Száraz hanga úgy ropogott, akár az öreg
papír.
– Álmodom – vicsorodott el a nő.
– Az fogod kívánni, bár úgy lenne. – Mamun egyetlen lélegzetelállító pillanat alatt
szelte át a szobát. Épen maradt keze összezárt lakatként fonódott a nő nyakára. –
Mire egyik maroknyi port a másik után szórva el kiástam magam az alól a
rettenetes törmelékhalom alól, igencsak megéheztem. – Száraz lehelete Ferro arcát
csiklandozta. – Új kart készítek magamnak a húsodból, azzal fogok lesújtani
Bayazra, hogy megbosszuljam a nagy Juvenst. A Próféta látta, és én valóra váltom
az ő látomását. – Könnyedén felkapta a nőt, és a falhoz szorította. Ferro lába a
levegőben kalimpált, sarka a faburkolatot rugdosta.
A kéz erősebben szorította tovább. Ferro mellkasa megemelkedett, de nem jutott át
levegő a torkán. Az ujjakkal küszködött, a körmével kaparta őket, de azok vasból
voltak, kőből voltak, és erősebben szorították, mint akasztott ember nyakát a kötél.
A nő harcolt, vonaglott, de nem jutott semmire. Mamun eltorzult arcába mart, ujjai
leszakadt húsba vájtak, de az Evőnek a szeme sem rebbent. A szobában lehűlt a
levegő.
– Imádkozz, gyermek! – suttogta Mamun, törött fogait csikorgatva. – Reménykedj
benne, hogy Isten könyörületes.
Ferrónak lassan elszállt az ereje. A tüdeje majd felrobbant. Tovább karmolta a
férfit, de minden egyes próbálkozás bizonytalanabb volt. Egyre gyengébb és
gyengébb lett. Leeresztette a karját, a lába a semmiben lógott, a szemhéját minden
pillanatban súlyosabbnak érezte. Rettenetesen hideg volt.
– Most – suttogta Mamun. A száján kiáramló levegő párafelhőkben gyűlt össze.
Kitátotta a száját, felhasadt ajka alól kivillantak törött fogai. – Most!
Ferro ujja az Evő nyakába vájt. Áthatolt a bőrén, tövig belesüllyedt a húsba, és
eltolta Mamun fejét. A nő másik keze Megszorította Mamunét, hátrafeszítette az
ujjait, és letépte a saját torkáról. Ferro érezte, ahogy roppannak, reccsennek, törnek
a csontok, majd a földre zuhant. Mellette a fekete ablaktáblákon szaporodtak a
fehér jégvirágok, a padló nyikorgott csupasz lába alatt, ahogy megfordította
Mamunt, és hozzávágta a falhoz, hogy szilánkokra tört a faburkolat, és még a
vakolat is megrepedt alatta. Por szállt a levegőbe.
Ferro még mélyebbre vájt az Evő torkába, felfelé és befelé nyomta az ujjait.
Könnyű volt. Az erejének nem volt határa, mert a lenti világból jött. A Mag
megváltoztatta, ahogy megváltoztatta Tolomeit is. Innen nem volt visszaút.
Ferro elmosolyodott.
– Kéne a húsom, mi? Túlvagy már az utolsó vacsorádon, Mamun.
Az ujja hegye besiklott Mamun fogai közé, és ott találkozott a saját hüvelykjével.
Az Evő horogra akadt, mint valami hal. Ferro csuklója egyetlen rántásával kitépte
a helyéről az állkapcsát, és félrehajította. Mamun nyelve szabadon lógott a
formátlan hústömeg közepén.
– Imádkozz, Evő! – suttogta Ferro. – Reménykedj benne, hogy Isten könyörületes.
– Tenyerét két oldalról Mamun arcára szorította. A férfi orrából hosszú, nyüszítő
hang tört elő. Szilánkokra tört keze hasztalan mozdult Ferro felé. A koponyája
behorpadt, aztán egészen lapos lett, és darabokra robbant; csontszilánkok repültek
mindenfelé. Ferro elengedte a testet, az pedig port ontva magából a padlóra, lassan
összecsúszott a lábai előtt.
– Igen…
Ferro nem ijedt meg. Nem nézett oda. Tudta, honnan jött a hang. Mindenhonnan és
sehonnan.
Az ablakhoz lépett, és kitárta. Vagy tizenkét lépésnyi magasságból kiugrott a fűre,
ruganyosan földet ért, majd felállt. Az éjszaka megtelt hangokkal, de ő néma
maradt. Ahogy átfutott a pázsiton, a fű fagyottan roppant puha léptei nyomában.
Végül egy hosszú lépcsőn felkapaszkodott a falra. A hangok követték.
– Várj!
– A Mag!
– Ferro!
– Engedj be bennünket!
Ferro nem törődött velük. Egy páncélos őr bámult az éjszakába. Odébb a fekete
égbolt előtt feketébben rajzolódott ki Mester Háza. Az Agriont fölé törő
körvonalain belül nem világítottak csillagok, nem látszottak hold sütötte felhők,
nem volt nyoma semmiféle fénynek. Ferro arra gondolt, hogy Tolomei talán
odabent ólálkodik, és az ajtót kaparja belülről. Kaparja, kaparja, mindörökké.
Elvesztegette az esélyét, hogy bosszút álljon.
Ferrónak esze ágában nem volt ugyanezt tenni.
Végigsietett a fal tetején, kikerülte a szorosan a köpenyébe burkolózó őrt. Aztán
felugrott a mellvédre, és elrugaszkodott. Arcát tépte az erős szél, a várárok vize
hosszú csíkban fagyott be alatta, ahogy átszelte a levegőt. Ahogy földet az árkon
túl, a macskaköveken, újra meg újra átfordult, amíg az épületek közé nem ért. A
ruhái elszakadtak a zuhanástól, de a bőrén nem látszott nyom. Egyetlen árva
vércsepp sem.
– Ne, Ferro!
– Menj vissza, keresd meg a Magot!
– Valahol a közelében tartja.
– Bayaznál van.
Bayaz. Ferro arra gondolt, hogy ha délen végzett, talán visszatér ide. Miután
eltemette a nagy Uthman-ul-Doshtot a saját palotája romjai közé. Miután pokolra
küldte Khalult az össze Evőjével meg papjával együtt. Talán akkor visszatér, és
móresre tanítja az Első Mágust. Alaposan rászolgált. Móresre tanítja, ahogy
Tolomei is szerette volna. Viszont ha hazudott, ha nem Bayaz tulajdonképpen állta
a Ferrónak adott szavát. Megadta neki a lehetőséget a bosszúra.
Ő pedig most élni fog vele.
Ferro csendesen és gyorsan, akár az éjjeli szellő, osont végig a néma város épületei
között. Délnek, a kikötő felé. Megtalálja módját. Délnek tart, a tengeren át eljut
Gurkhulba, aztán pedig…
A hangok a fülébe suttogtak. Ezer hang. A kapukról beszéltek, amiket Euz bezárt,
és a pecsétekről, amiket Euz rájuk rakott. Könyörögtek, hogy Ferro nyissa ki a
kapukat. Könyörögtek, hogy verje le a pecséteket. Megmondták, hogyan csinálja,
és parancsba adták, hogy azonnal lásson neki.
De Ferro csak mosolygott. Mondják csak a magukét.
Neki úgysem parancsolhat senki.
Tea és fenyegetés
Jezal figyelte, ahogy az Unió nagyjai lógó orral kivonulnak Tükörteremből. Nagy
emberek. Isher, Barezin, Heugen meg a többi. Emberek, akiket valaha tátott szájjal
bámult. Most mind meghunyászkodtak. Alig tudta megállni, hogy el ne
mosolyodjon, ahogy elégedetlen mormogásukat hallgatta. Szinte királynak érezte
magát, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a királynét.
Terez és apja, Orso nagyherceg szenvedélyes vitába bonyolódtak egymással ékes
styriai nyelven, és szavaikat mindketten heves kézmozdulatokkal kísérték. Jezal
még talán meg is könnyebbült volna, hogy Terez nem kizárólag őt veti meg a
családtagjai közül, de gyanús volt neki, hogy éppen ő maga a vita tárgya. Diszkrét
kaparászást hallott a háta mögül, és méla undorral pillantotta meg az új főlektor
arcát.
– Felség. – Glokta halkan beszélt, mintha titkokat kívánna megosztani vele.
Komoran figyelte Terezt meg az apját. – Szabad megkérdeznem… minden rendben
van ön és a királyné között? – Még halkabbra fogta a hangját. – Azt hallottam,
ritkán alszanak egy szobában.
Jezal közel állt hozzá, hogy visszakézből lekeverjen egyet a kriplinek az
arcátlanságáért. Aztán a szeme sarkából elkapta Terez tekintetét. Ugyanaz a
mélységes megvetés sütött belőle, ami neki mint férjnek mindig is kijárt. Lehajtotta
a fejét. – Egy országban sem akar lenni velem, nemhogy egy ágyban. Ez a nő egy
elviselhetetlen hárpia! – mondta, tekintetét zavartan a padlóra szegezve. – Mégis,
mit tehetnék?
Glokta előbb az egyik, aztán a másik irányba nyújtóztatta meg a nyakát, Jezalnak
pedig kényszerítenie kellett magát, hogy ne rázkódjon össze, ahogy meghallotta a
hangos kattanást. – Ha megengedi, beszélnék a királynéval, felség. Nagyon
meggyőző tudok, lenni, ha arra kerül a sor. Megértem a nehézségeit. Magam is
nemrég nősültem.
Jezal szinte félt belegondolni, miféle szörnyszülött vállalkozhatott rá, hogy férjéül
fogadja ezt a másik szörnyszülöttet. – Tényleg? – kérdezte, érdeklődést tettetve. –
Ki a szerencsés hölgy?
– Úgy hiszem, távolról ismerik egymást. Ardee a neve. Ardee dan Glokta. – A
kripli ajkai alól kivillant a gyomorforgatóan lyukas fogsora.
– De nem..
– Régi barátom, Collem West húga, igen. – Jezal bambán meredt a főlektorra.
Glokta mereven meghajol. – Köszönettel fogadom a gratulációját. – Ezzel
elfordult, az emelvény szélére bicegett, és a botjára támaszkodva nekiállt
leereszkedni a lépcsőn.
Jezal alig tudta leplezni a döbbenetét, a csalódottságát és a viszolygását. El nem
tudta képzelni, mivel zsarolhatta meg ez a förtelmes nyomorék Ardeet, hogy
sikerült így csapdába ejtenie. Talán Ardee egyszerűen elkeseredett, amikor Jezal
elhagyta. Talán miután a bátyja megbetegedett, nem volt kihez fordulnia. A minap,
amikor a kórházban láthatta pár pillanatra, megmozdult benne valami, éppen úgy,
mint régen. Akkor arra gondolt, hogy talán egy nap, ahogy telik az idő…
Mostantól még az ilyesféle kellemes ábrándozás is teljességgel hiábavaló. Ardee
férjhez ment, méghozzá egy olyan férfihoz, akit Jezal megvetett. Egy olyan
férfihoz, aki a sajátjának mondhatta a Zárt Tanácsot. És ha ez nem lett volna elég,
egy őrült pillanatában éppen az imént vallotta be ennek a férfinak, milyen üres a
saját házassága. Gyengének, sebezhetőnek, nevetségesnek mutatta magát.
Keserűen szitkozódott magában.
Úgy érezte, elviselhetetlen szenvedéllyel szereti Ardeet. Hogy olyasmi történt
köztük, amit nem élhet át újra mással. Hogyan lehetséges, hogy ezt akkor nem
vette észre? Hogy engedhette meg, hogy azt elveszítse, cserébe ezért? Az a
benyomása támadt, hogy akármilyen szomorú dolog is ez, de a szerelem
önmagában közel sem elegendő.
Ahogy kinyitotta az ajtót, Logen hirtelen csalódottságot érzett, aztán rögtön utána
elfogta a harag. A szoba üres volt, rendes és tiszta, mintha soha senki nem aludt
volna benne. Ferro eltűnt.
Semmi sem úgy alakult, ahogy remélte. Mostanra talán számíthatott volna rá, hogy
így lesz. Végül is eddig sem alakult soha semmi úgy, ahogy remélte. Ő azért
folyamatosan széllel szemben hugyozott. Úgy érezte magát, mintha túl alacsony
lenne az ajtó, ő meg ahelyett, hogy kigondolná, hogyan kell átbújni alatta, inkább
élete minden nyomorúságos napján beverné a fejét a szemöldökfába. Sajnálni
akarta magát, de tudta, hogy nem érdemel jobbat. Aki végigcsinálta mindazt, amit
ő, nem remélhet boldogságot.
Kilépett a szobából, és összeszorított szájjal sietett tovább a folyosón. A következő
ajtót kopogás nélkül taszította be a vállával. A magas ablakok nyitva álltak, a
szellős szobába beáramlott a napfény, a függönyöket lágy szellő mozgatta. Bayaz
egy faragott széken ült az egyik ablak előtt, kezében teáscsészét tartott. Egy
bársonyzakót viselő, alázatos szolgáló éppen egy ezüstkancsóból töltött neki,
miközben másik keze szétterpesztett ujjain egy csészékkel teli tálcát
egyensúlyozott.
– Á, Északföld királya! – kiáltotta Bayaz. – Hogy van az én…
– Hol van Ferro?
– Elment. Nem kis rumlit hagyott maga után, ami azt illeti, de rendet raktam,
ahogy azt oly gyakran…
– Hová?
A mágus vállat vont. – Délnek, gondolom. Ha muszáj találgatnom, azt mondanám,
bosszút forgat a fejében, vagy valami ilyesmi. Mindig igen sokat beszélt a
bosszúról. Igen goromba egy nő.
– Megváltozott.
– Nagy események zajlottak, barátom. Egyikünk sem ugyanaz, mint volt. Kérsz
teát?
A szolga a kezében inogó tálcával közelebb oldalgott. Logen megragadta a
bársonyzakója hajtókájánál fogva, és nagyot taszított rajta. A férfi hangosan
felnyögött, ahogy nekivágódott a falnak, aztán elterült a földön, miközben csészék
csörömpöltek körülötte.
Bayaz felhúzta a szemöldökét. – Egy egyszerű nem is megtette volna.
– Leszarom, maga vén gazember.
Az Első Mágus mogorván nézett vissza rá. – Igen harcias kedvedben vagy ma
délelőtt, Kilencujjú uram. Most már király vagy, és aligha engedheted meg
magadnak, hogy az ösztöneid így eluralkodjanak rajtad. Az ilyen királyok sosem
tartanak ki sokáig a trónon. Vannak még ellenségeid Északföldön. Calder és Sömör
bizonyára sok bajt kevernek odafönt a hegyekben. Mindig úgy gondoltam, hogy
úgy célszerű bánni másokkal, ahogy azok bántak velünk. Te segítettél nekem, és
cserébe én is segíthetek neked.
– Ahogy Bethodnak is segített?
– Éppen úgy.
– Sokra ment vele.
– Amikor a segítségére voltam, jól ment a sora. Aztán büszke lett, csökönyös, és
csak a saját feje után volt hajlandó menni. A segítségem nélkül… nos, a többit
tudod.
– Ne törődjön az én dolgommal, varázsló! – Logen keze a Mester kardjának
markolatára hullott. Ha a kardok beszélni tudnának, ahogy a mágus egyszer
mondta neki, akkor ez most komor fenyegetésekkel állt volna elő.
De Bayaz arcán az ingerültségnek csak halvány nyoma látszott. – Egy kevésbé
nagy ember talán felháborodna a helyemben. Hát nem vásároltam meg az életedet
Bethodtól? Hát nem én mutattam neked célt, amikor semmid sem volt? Nem
vittelek el a Világ peremére, és nem mutattam neked olyan csodákat, amiket kevés
ember láthat? Milyen viselkedés ez? Még a kardot, amivel most fenyegetsz, is
tőlem kaptad ajándékba. Abban reménykedtem, hogy valamiféle egyezségre…
– Nem.
– Értem. Még csak…
– Végeztünk. Úgy fest, sosem leszek jobb ember, de azért igyekezhetek rosszabb
sem lenni. Legalább ennyit megpróbálhatok.
Bayaz összehúzta a szemét. – Nos, Kilencujjú uram, te még most is meg tudsz
lepni engem. Bátor, de visszafogott, megfontolt, mégis szenvedélyes embernek
gondoltalak. Mindenekfölött pedig realistának. De az északföldiek mindig
hajlottak a szeszélyességre. Makacs, pusztító indulatot látok most benned. Végre
látom a Véres Kilencest.
– Boldogan okozok magának csalódást. A jelek szerint mindketten félreismertük a
másikat. Nagy embernek gondoltam magát. Most már rájöttem, mekkorát
tévedtem. – Logen lassan megrázta a fejét. – Mit művelt itt?
– Hogy mit műveltem? – Bayaz hitetlenkedve nevetett fel. – Fogtam a mágia
három tiszta ágát, és egy újat hoztam létre! Ezek szerint nem értetted meg,
mekkora eredmény ez, Kilencujjú uram, de megbocsátok neked. Tisztában vagyok
vele, hogy soha nem voltál az a kimondott könyvmoly. Ilyesmit utoljára még a
Régi Idők előtt csináltak. Mielőtt Euz megosztott a tudását a három fia között. –
Bayaz felsóhajtott. – Úgy tűnik, senki sem tudja értékelni a legnagyobb
teljesítményemet. Senki, kivéve talán Khalult, ő pedig aligha fog gratulálni. Ilyen
erők nem szabadultak fel a Világ Körén belül, amióta…
– Glustrod elpusztította magát Aulcus városával együtt?
A mágus felhúzta a szemöldökét. – Ha már így szóba hozod.
– És ahogy elnézem, a végeredmény is igen hasonló, csak maga kevésbé volt
gondatlan, és egy kisebb város kisebb darabját rombolta le, egy kisebb,
jelentéktelenebb korban. Egyébként mi a különbség kettejük között?
– Azt hittem, ez teljességgel nyilvánvaló. – Bayaz felemelte a teáscsészéjét, és
barátságosan pillantott Logenre a pereme fölött. – Glustrod veszített.
Logen egy jó darabig egy helyben állt, és ezen gondolkodott. Aztán megfordult, és
a magát egészen apróra összehúzó szolgálót megkerülve kisietett a szobából.
Odakint a folyosón az aranyozott mennyezet visszaverte léptei zaját, Bethod
láncának csilingelése nevetésnek hatott a fülében.
Valószínűleg jobban járt volna, ha a könyörtelen vén gazember továbbra is az ő
oldalán áll. Logennek bizonyára nem jönne rosszul a segítsége, ha visszatér
Északföldre, ahol feltehetőleg nem a kedve szerint alakulnak a dolgok. Nyilván
mosolyogva kellett volna belefetyelnie azt a tea nevű büdös húgyot, mintha csak a
legédesebb méz lenne. Nyilván nevetnie kellett volna, és öreg barátjának nevezni
Bethodot, hogy aztán hason csúszhasson előtte az Északi Nagykönyvtárban, ha
rosszabbra fordulnak a dolgai. Így tett volna, ha okosan cselekszik. Így tett volna,
ha törődik a realitásokkal. De úgy volt, ahogy az apja mindig is mondta…
Ennyire sosem tudta reálisan szemlélni a dolgokat.
A trón mögött
Amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó, Jezal máris biztos volt benne, ki érkezett
látogatóba. Még csak fel sem kellett néznie. Ki más lett volna olyan vakmerő, hogy
kopogás nélkül beront a király személyes lakosztályába? Magában átkozódott,
némán, de elkeseredetten.
Csakis Bayaz lehetett az. A foglárja. Az, aki a legtöbbet gyötri. A lerázhatatlan
árnyék. Az a férfi, aki elpusztította a fél Agriontot, és romba döntötte a gyönyörű
Aduát, most pedig mosolygott, és sütkérezett a nemzet megmentőjének
szerepében. Ennyi elég is volt hozzá, hogy az embernek felforduljon a gyomra.
Jezal a fogát csikorgatva bámult ki az ablakon a romokra, és nem volt hajlandó
hátrafordulni.
Újabb követelések. Újabb kompromisszumok. Újabb magyarázatok arról, hogy mi
mindent kell megtenni. Végtelenül frusztráló és lehangoló érzés volt úgy királynak
lenni, hogy az Első Mágus végig ott állt a háta mögött. A legapróbb
részletkérdésekben is szinte lehetetlen harcot kellett folytatnia, hogy
érvényesíthesse a saját akaratát. Akármerre nézett, az Első Mágus helytelenítő
homlokráncolását látta maga előtt. Úgy érezte, ő nem több közönséges bábunál.
Egy csinos, felcicomázott, fenséges, mégis tökéletesen haszontalan fadarabnál.
Kivéve, hogy egy bábu legalább a gyerekeknek szerezhet néhány kellemes percet.
– Felség – jött az öregember hangja. A tisztelet szokásos vékony rétege alig
leplezte a mögötte megbújó tömény megvetést.
– Most mi következik? – Jezal végül csak a mágus felé fordult. Meglepetten látta,
hogy az megszabadult díszes köntösétől, és kopott öreg kabátját viseli meg azt a
csizmát, ami a romokba dőlt nyugatra tett balsikerű utazás során végig a lábán volt.
– Megy valahova? – kérdezte Jezal, bár reménykedni sem mert ilyesmiben.
– Elmegyek Aduából. Ma.
– Ma? – Jezal legszívesebben felugrott volna a levegőbe, és visított volna
örömében. Úgy érezte magát, mint a fogoly, ha kilép bűzös cellájából, és a szabad
levegőn találja magát, ragyogó napsütésben. Most úgy építheti újjá az Agriontot,
ahogy ő gondolja megfelelőnek. Átszervezheti a Zárt Tanácsot, kiválaszthatja a
saját tanácsadóit. Szabad kezet kap hozzá, hogy helyesen cselekedhessen, akármit
is jelentsen az. Legalább szabadon megpróbálhat rájönni, mi a helyes. Végül is
nem ő volt az Unió Nagy Királya? Ki mondhat ellen neki? – Sajnálom, hogy
elveszítjük.
– El tudom képzelni. Bizonyos dolgokat azonban el kell rendeznünk előbb.
– Feltétlen. – Bármit, ha ez azt jelenti, hogy megszabadul a rohadéktól.
– Beszéltem az új főlektorral, Gloktával.
A név is elég volt hozzá, hogy Jezal hátán végigfusson a hideg. – Valóban?
– Okos ember. Nagyon jó benyomást tett rám. Megkértem rá, hogy képviseljen
engem a Zárt Tanácsban, amíg távol vagyok.
– Igen? – kérdezte Jezal, és azon gondolkodott, hogy a mágus távozásának
pillanatában dobja-e ki a kriplit, vagy inkább várjon vele egy napot.
– Azt ajánlanám – folytatta Bayaz igencsak parancsoló hangnemben –, hogy
feltétlen adjon a véleményére.
– Ó, úgy lesz, természetesen. Jó utat vissza a…
– Ami azt illeti, szeretném, ha azt tenné, amit ő mond.
Jezal torkát jeges düh szorította el. – Az akarja, hogy… lényegében…
engedelmeskedjem neki?
Bayaz továbbra is rezzenéstelenül nézett vele farkasszemet. – Lényegében… igen.
Jezal egy pillanatig szólni sem tudott. Hogy képzeli ez a mágus, hogy kedvére jön-
megy, és a rokkant lakájára bízza az országot? Hogy egy király fölébe helyezi a
saját királyságában? Hogy lehet valaki ennyire arrogáns? – Újabban igencsak
elkezdett érdeklődni a dolgaim iránt – csattant fel végül. – Eszemben sincs egyik
basáskodó tanácsadót elcserélni egy másikra.
– Az az ember igen hasznos lesz az ön számára. A mi számunkra. Olyan
döntéseket kell majd hozni, amiket ön igen nehéznek fog találni. Olyan lépéseket
kell megtenni, amiket ön nem tenne meg szívesen. A csillogó paloták lakóinak
szükségük van emberekre, akik leveszik a vállukról a terheket, nehogy azok
felgyűljenek a fényesre suvickolt folyosókon, és maguk alá temessék őket. Ez
egyszerű és magától értetődő. Ön nem figyelt rám.
– Nem! Maga volt az, aki nem figyelt! Sand dan Glokta? Az a nyomorék
gazember… – Azonnal rájött, hogy szerencsétlenül választotta meg a szavait, de
most már annyira dühbe gurult, hogy inkább mondta tovább a magáét. – …ott ül
mellettem a Zárt Tanácsban. Csak vigyorog, és nap mint nap beleszól minden
egyes dolgomba. Most pedig azt akarja, hogy még diktáljon is nekem?
Elfogadhatatlan! Tűrhetetlen! Képtelenség! Már nem a Nagy Harod idejében
élünk! Fogalmam sincs, miből gondolja, hogy így beszélhet velem. Én vagyok a
király, és nem tűröm, hogy csak úgy irányítsanak!
Bayaz lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Éppen mintha
a türelmét próbálta volna megőrizni, hogy meg tudjon értetni valamit egy szellemi
fogyatékossal. – El sem tudja képzelni, milyen az, ha valaki ennyi ideig él, mint én.
Hogy milyen mindent tudni, amit én tudok. Maguk emberek egy szemvillanás alatt
meghalnak, és újra meg újra meg kell tanulniuk a régi leckéket. Ugyanazokat a
leckéket, amiket Juvens tanított meg Stolicusnak ezer évvel ezelőtt. Egy idő után
már rettenetesen fárasztó.
Jezal haragja egyre nőtt. – Bocsásson meg, ha untatom.
– Elfogadom a bocsánatkérését.
– Vicceltem.
– Á! Szelleme oly fürge, hogy egy szemvillanás alatt lemaradtam.
– Most gúnyolódik velem!
– Könnyen megy. Az én szememben minden ember gyerek. Ha annyi idős lesz,
mint én, látni fogja, hogy a történelem ismétli önmagát. Annyiszor vezettem vissza
ezt a nemzetet a szakadék széléről, és tereltem a nagyobb dicsőség felé. És mit
kérek cserébe? Néhány apró áldozatot csupán. Ha fel tudná fogni, micsoda
áldozatokat hoztam meg én maguk birkák kedvéért!
Jezal dühödten bökött az ablak felé. – És mi van azzal a rengeteg halottal? Mi van
azokkal, akik mindenüket elvesztették? Azokkal a birkákkal, ahogy maga
fogalmazott. Gondolja, boldogok, hogy áldozatot hozhattak? És mi van azokkal,
akik elkapták ezt a betegséget? Akik még mindig szenvednek tőle? Köztük van az
egyik legjobb barátom is! Nem tudtam nem észrevenni, mennyire hasonlít ez a
kórság arra, amiről maga beszélt nekünk Aulcus romjai között. Kénytelen vagyok
arra gondolni, hogy a maga mágiája okozta.
A mágus meg sem próbálta tagadni a dolgot. – Én távlatokban gondolkozom. Nem
törődhetek minden egyes paraszt sorsával. És ön sem. Megpróbáltam megértetni,
de a jelek szerint ön nem tanulta meg a leckét.
– Téved! Nem vagyok hajlandó megtanulni! – Most jött el a lehetőség. Most, amíg
elég dühös volt hozzá, hogy kilépjen az Első Mágus árnyékából, és szabad ember
legyen. Bayaz fekélyes seb, amit ki kell vágni a testéből. – Maga segített a trónra,
és ezért köszönet jár. De nem áll szándékomban a maga szája íze szerint
kormányozni. Ez zsarnokság.
Bayaz összehúzta a szemét. – A kormányzás egyenlő a zsarnoksággal. Legjobb
esetben is csak tarka ruhákba öltöztetik.
– Nem tűröm, hogy felelőtlenül játszadozzon az alattvalóim életével! Túlléptem
magán. Nem kell tovább maradnia. Nincs szükség önre többé. Mostantól
megtalálom a magam útját. – Egy királyinak szánt gesztussal elhessegette Bayazt.
– Távozhat.
– Távozhatok… valóban? – Az Első Mágus jó darabig egy helyben állt, homlokán
fokozatosan mélyültek a ráncok. Olyan sokáig maradt mozdulatlan, hogy Jezal
haragja hervadni kezdett, a szája kiszáradt, a térdei megremegtek. – Az a
benyomásom, hogy túl puha voltam önnel – szólalt meg aztán Bayaz. Minden
egyes szava borotvaéles volt. – Úgy babusgattam, mint egy kedves unokát, és
akaratos felnőtt lett magából. Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni. Egy
felelősségtudó gyám nem spórolhat a korbáccsal.
– Királyok fia vagyok! – jelentette ki Jezal. – Nem fogom…
Kétrét görnyedt, ahogy hirtelen tőrdöfésszerű fájdalom hasított a gyomrába. Egy-
két lépésnyit tántorgott, szájából izzó epe fröccsent szét. Arccal előre a földre
zuhant, levegőt is alig kapott, a koronája leesett a fejéről, és a szoba sarkába gurult.
Sosem tapasztalt ehhez fogható gyötrelmet. A töredékét sem.
– Elképzelni sem tudom… miből gondolod… hogy ilyen modorban beszélhetsz
velem. Velem, az Első Mágussal! – Jezal hallotta Bayaz közeledő lépteit, a mágus
hangja pedig élesen hasított a fülébe, ahogy a saját hányadékában fetrengett.
– Királyok fia? Csalódnom kell benned, ha mindazok után, amiken együtt
keresztülmentünk, ilyen készségesen elhiszed a közös ügyünk érdekében terjesztett
hazugságaimat. Az csak duma volt az utca idióta népe kedvéért, de a jelek szerint a
palota idióta népe is készségesen benyalja a negédes marhaságokat. Egy kurvától
vettelek. Hat márkába kerültél. Húszat akart, de nagyon értek az alkudozáshoz.
A szavak persze nem estek jól, de sokkal, sokkal rosszabb volt az éles fájdalom,
ami végighasított Jezal gerincén, belemarkolt a szemébe, égette a bőrét, a tövéig
perzselte a haját. Úgy dobálta magát össze vissza, mint béka a forró vízben.
– Mások is sorban álltak természetesen. Okosabb voltam annál, mintsem hogy
egyetlen kockadobásra tegyek fel mindent. Több titokzatos szülőktől származó fiú
is készen állt, hogy betöltse a szerepet. Volt egy Brint nevű család, ha jól
emlékszem, meg még egy rakás másik. De te úsztál a felszínre, Jezal, mint szar a
fürdővízben. Amikor átmentem a hídon, beléptem az Agriontba, és láttam, milyen
felnőtt lett belőled, azonnal tudtam, hogy te vagy az igazi. Egyszerűen úgy
festettél, ahogy azt kell, és ezt senkinek nem lehet megtanítani. Még úgy is
beszéltél, mint egy király, pedig erre végképp nem számítottam.
Jezal legszívesebben sikított volna, de csak nyöszörögni volt ereje. Bayaz a teste
alá csúsztatta a csizmáját, és a hátára fordította. Jezal a könnyein keresztül,
homályosan látta a mágus megvető tekintetét.
– De ha ragaszkodsz hozzá, hogy megnehezítsd a dolgomat… ha ragaszkodsz
hozzá, hogy a magad feje után menj… nos, van más lehetőség is. Még egy király is
meghalhat váratlanul. Levetheti a hátáról a ló. A torkán akadhat egy olajbogyó.
Kieshet az ablakon azokra a kemény macskakövekre. Vagy egyszerűen holtan
találhatják reggel az ágyában. Nektek rovaroknak amúgy is rövid az életetek, de
akik nem hajtanak hasznot, azoké még rövidebb lehet. Semmiből teremtettelek.
Levegőből. Egyetlen szavamba kerül, és megint semmi lesz belőled. – Bayaz
csettintett az ujjával. Jezal úgy érezte, mintha egy kardot döftek volna a gyomrába.
– Ennyibe telik lecserélnem téged.
Az Első Mágus még közelebb hajolt. – És most, te bunkó, fattyú kurafi, alaposan
fontold meg, mit válaszolsz a kérdéseimre. Azt teszed, amit a főlektor mond neked,
igen?
A görcsök egy könyörületes árnyalatnyit alábbhagytak. Éppen eléggé ahhoz, hogy
Jezal elsuttoghasson egy igent.
– Mindenben engedelmeskedsz neki?
– Igen.
– Teljesíted a parancsait a nyilvánosság előtt és a színfalak mögött is?
– Igen – krákogta Jezal. – Igen.
– Jó – szólt a mágus, és felegyenesedett. Úgy magasodott Jezal fölé, ahogy a
szobra egykoron a Királyok útja fölé. – Biztos voltam benne, hogy ezt fogod
mondani, mert nem csak arrogáns vagy, ostoba és hálátlan, de tudom, hogy gyáva
is. Ezt sose felejtsd el! Bízom benne, hogy ez a lecke végre megmarad benned. – A
fájdalom hirtelen semmivé foszlott. Jezal kábán emelte fel a fejét a padlóról.
– Gyűlölöm magát – nyögte.
Bayaz harsányan felnevetett. – Gyűlölsz? Hogy te milyen arrogáns vagy! Tényleg
azt hiszed, hogy egy kicsit és érdekel? Engem, Bayazt, Juvens első inasát! Engem,
aki végeztem a Mesterrel, aki megalkottam az Uniót, aki megsemmisítettem a Száz
Szót! – A mágus lassan felemelte a lábát, és oldalról Jezal állára fektette. – Nem
érdekel, mit gondolsz rólam, fajankó! – Ezzel megforgatta Jezal fejét a padlót
ellepő hányásban. – Csak az érdekel, hogy engedelmeskedsz-e. És azt fogod tenni.
Igen?
– Igen – bukott elő Jezal összepréselt szájából.
– Ez esetben, felség, ideje távoznom. A saját érdekében remélem, nem szolgáltat rá
okot, hogy visszatérjek. – Jezal arcán megszűnt a nyomás, és a mágus léptei máris
kopogva távolodtak. Az ajtó csikorogva kinyílt, aztán egy határozott csattanással
bezárult.
Jezal a hátán feküdt, a plafonra meredt, és zihálva kapkodta a levegőt. Egy idő után
összeszedte a bátorságát, hasra fordult, és kábán négykézlábra emelkedett.
Kellemetlen szagot érzett, és nem csak az arcán szétkenődött hányadékét. Kissé
szégyenkezve állapította meg, hogy összecsinálta magát. Az ablakhoz mászott,
ernyedten, akár egy kicsavart rongy, majd minden erejét összeszedve feltérdelt, és
kinézett a kertre.
Egyetlen pillanattal később már meg is jelent Bayaz, amint a gondosan nyírt
pázsitot átszelő kavicsos ösvényen sietett. Yoru Sulfur vonult mögötte, egyik
kezében a botjával, a másikban meg egy sötét fémládával. Ugyanazzal a ládával,
amelyik együtt utazta be Jezallal, Logennel meg Ferróval a fél Világok Körét.
Milyen boldog időknek is tűntek most azok.
Bayaz hirtelen megtorpant, sarkon fordult, és felemelte a fejét. Egyenesen az
ablakra nézett.
Jezal riadtan felnyüszített, és egész testében remegve a függönyhöz simult. Az
elviselhetetlen fájdalom emléke most is jéghidegen szorította a gyomrát. Az Első
Mágus még egy pillanatig mozdulatlanul állt ott egészen halvány mosollyal az
arcán, aztán megfordult, elegánsan átlépett a kapunál meghajoló két testőrlovag
között, és eltűnt szem elől.
Jezal tovább térdelt a földön, és úgy kapaszkodott a függönybe, mint gyerek az
anyjába. Arra gondolt, milyen boldog volt valaha, és mennyire nem is vette észre.
Kártyázott, barátok vették körül, fényes jövő állt előtte. Mély lélegzetet vett, a
torkát sírás szorongatta, és néhány könnycsepp is megjelent a szemében. Soha
életében nem érezte magát ilyen magányosnak. Királyok fia? Senkije és semmije
sincsen. Felköhögött, aztán megszívta az orrát. Homályos lett előtte a világ. Egész
testében rángatózott a zokogástól, az ajka reszketett, a könnyei szétloccsantak a
padlón.
Sírt fájdalmában és félelmében, szégyenében és dühében, csalódottságában és
tehetetlenségében. De Bayaz igazat beszélt. Gyáva volt. Úgyhogy leginkább
megkönnyebbülésében sírt.
Szürke volt a reggel. A Kutyaember csak állt a hűvös, nyirkos kertben, és arra
gondolt, hogy régen mennyivel jobb volt minden. Csak állt a barna sírok között, és
a felforgatott földet nézte Zordon Harding teste fölött. Különös, hogy valaki, aki
ilyen keveset beszélt, ilyen nagy űrt tud hagyni maga után.
A Kutyaember hosszú és különös utat tett meg az elmúlt néhány évben. Sehonnan
sehová tartott, mégis sok barátját elvesztette út közben. Felidézte magában azokat,
akik visszamentek a sárba. Zordon Hardingot. Tul Duru Viharfelhőt. Háromfás
Ruddot. Forleyt, a Leggyengébbet. És miért haltak meg? Kinek volt most jobb
nélkülük? Értelmetlen volt a haláluk. Az ember a cipője talpáig belebetegedett a
gondolatba. Még akkor is ha az illető legendásan nyugodt természetű. Mind
elmentek, és magára hagyták a Kutyaembert. A világ rosszabb hely volt nélkülük.
Lépéseket hallott a nedves fűben. Logen közeledett a szitáló esőben, lélegzete
párafelhőben gomolygott sebhelyes arca előtt. A Kutyaember még emlékezett rá,
milyen boldog volt, amikor Logen belépett a tűz fényébe, és kiderült, hogy még él.
Akkor új kezdetben reménykedett. Jó pillanat volt, szebb jövőt ígért. Aztán
mégsem egészen úgy alakult. Különös talán, da a Kutyaember most már nem volt
boldog, hogy láthatja Kilencujjú Logent.
– Északföld királya – szólt. – A Véres Kilences. Milyen napod van?
– Esős. Jócskán benne járunk már az őszben.
– Igen. Újabb tél közeledik. – A Kutyaember egy bőrkeményedést piszkált a
tenyerén. – Egyre gyorsabban és gyorsabban jönnek. – Az hiszem, ideje
visszamennem Északföldre. Calder és Sömör még mindig szabadon
garázdálkodnak, és a holtak a megmondhatói, miféle bajt kevert Métely.
– Bizony, nagyon is ideje, hogy induljunk.
– Azt szeretném, ha maradnál.
A Kutyaember felkapta a fejét. – Hogy?
– Valakinek beszélnie kell a déliekkel, muszáj összehozni valamiféle
megállapodást. Nem ismerek olyan embert, aki nálad jobban tudna beszélni. Talán
csak Bethodot, de… ő aligha jöhet szóba, igaz?
– Miféle megállapodást?
– Lehet, hogy szükségünk lesz a segítségükre. Vannak Északföldön mindenféle
népek, akik nem lelkesednek azért, ahogyan a dolgok alakultak. Népek, akik nem
akarnak királyt, vagy legalábbis nem ezt a királyt akarják. Komoly segítség lenne,
ha magunk mellett tudhatnánk az Uniót. Azt se bánnám, ha fegyvereket is hoznál
magaddal, amikor jössz.
A Kutyaember elfintorodott. – Fegyvereket, mi?
– Könnyebb elviselni, ha van fegyverünk, amikor nem kell, mintha nincs,
amikor…
– Én is ismerem a mondást. Nem olyasmit emlegettél, hogy még egy csata, aztán
végeztünk? Úgy volt, hogy gazdálkodni fogunk.
– Egyelőre kénytelenek lesznek mások gazdálkodni helyettünk. Figyelj,
Kutyaember, sosem kerestem a harcot, te is tudod, de reálisan…
– Inkább ne is strapáld magad.
– Jobb ember próbálok lenni.
– Tényleg? Nem látom, hogy nagyon erőlködnél. Te ölted meg Tult?
Logen összehúzta a szemét. – Mételynek eljárt a szája, mi?
– Ne törődj vele, ki mit mondott. Te ölted meg Viharfelhőt vagy nem? Nem lehet
túl nehéz válaszolni. Egy igen vagy egy nem elég.
Logen hördült egyet, mint aki vagy nevetni, vagy sírni készül, de aztán egyiket
sem tette. – Nem tudom, mit csináltam.
– Nem tudod? Azzal meg mire megyünk, hogy nem tudod? Ezt fogod mondani
azután is, hogy engem hátba döfsz, miközben a szaros életedet próbálom
megmenteni?
Logen hunyorogva sütötte le a szemét. – Talán igen. Nem tudom. – Felemelte a
fejét, a szeme megint találkozott a Kutyaemberével, és ezúttal keményen állta a
tekintetét. – De ez az ár, amit meg kell fizetni, nem igaz? Tudod, mi vagyok. Mást
is követhettél volna.
A Kutyaember a szótlanul figyelte a távolodó Logent, és nem tudta mit mondjon,
de még azt sem, hogy mit gondoljon. Csak állt ott a sírok között, és egyre jobban
elázott. Egyszerre megállt mellette valaki. Vörös Süveg volt az. Együtt figyelték,
ahogy Logen háta egyre halványabb és halványabb lesz az esőben. Vörös Süveg
megrázta a fejét, és csücsörített a szájával.
– Sosem hittem el a történeteket, amiket meséltek róla. A Véres Kilencesről.
Gondoltam, csak szóbeszéd az egész. Most már mindent elhiszek. Azt hallottam,
megölte Crummock fiát a csatában, odafönt a hegyekben. Csak úgy minden ok
nélkül, ahogy mások egy bogarat taposnak el. Ezt a rohadékot semmi sem érdekli.
Nem volt még nála rosszabb ember egész Északföldön. Bethod sem. Ha létezett
valaha igazi rohadt gazember, hát ő az.
– Tényleg? – A Kutyaember azon kapta magát, hogy közvetlen közelről ordít
Vörös Süveg arcába. – Hát le vagy okádva, te seggfej! Ki mondta, hogy te lehetsz
a kibaszott bíró?
– Én csak mondtam. – Vörös Süveg értetlenül nézett. – Szóval… azt hittem,
ugyanaz jár a fejünkben.
– Hát nem! Ahhoz, hogy valakinek járjon valami a fejében, nagyobb agy kell egy
borsónál, márpedig a tiedről ezt nem lehet elmondani, barom. Akkor sem tudnál
megkülönbeztetni egy jó embert egy rossz embertől, ha a képedbe hugyozna.
Vörös Süveg nagyot nyelt. – Igazad van. Tényleg rosszul mértem föl a helyzetet. –
Ezzel megfordult, és a fejét rázva elvonult az ösvényen.
A Kutyaember összeszorított fogakkal figyelte, ahogy távolodik, és arra gondolt,
hogy nagyon szeretne megütni valakit, csak nem volt benne biztos, hogy kit.
Mindenesetre most nem volt itt senki. Csak ő és a holtak. De ha a harc véget ér,
talán ez történik azzal, aki a harcon kívül nem ért semmihez. Saját magával harcol.
Mélyen beszívta a hideg, nyirkos levegőt, és szomorúan pillantott a földre Zordon
sírja fölött. Azon gondolkodott, vajon ő meg tudna-e még különböztetni egy jó
embert egy rossz embertől. Azon gondolkodott, vajon mi lehet köztük a különbség.
Szürke volt a reggel. A Kutyaember csak állt a hűvös, nyirkos kertben, és arra
gondolt, hogy régen mennyivel jobb volt minden.
Jezal a sötétben ült. Nézte, hogyan táncol a tűz a nagy kandallóban, és azon
elmélkedett, hogyan alakulhatott volna a sorsa. Némi keserűséget érzett, ha arra
gondolt, hogy milyen irányokat vehetett volna az élete, és ő mégis itt kötött ki.
Egyedül.
Megcsikordultak a zsanérok. A királyné hálószobájába vezető kis ajtó lassan
kinyílt. Jezal sosem zárta be a saját oldaláról. Fel sem merült benne, hogy
adódhatnak olyan körülmények, amikor Terez használni akarná. Nyilván
megsértette az etikett valamelyik szigorú előírását, és a felesége nem tud várni
reggelig, hogy legorombítsa érte.
Jezal gyorsan felállt. Valamiért elfogta az ostoba idegesség.
Terez belépett az ajtón. Annyira más volt, hogy Jezal először alig ismerte meg.
Kiengedte a haját, és csak egy könnyű hálóinget viselt. Alázatosan leszegte a fejét,
arca sötétségbe burkolózott. Csupasz lába finoman érintette a padló deszkáit, aztán
a vastag szőnyeget, ahogy átszelte a szobát a kandalló felé. Hirtelen nagyon
fiatalnak tűnt. Fiatalnak, aprónak és magányosnak. Jezal zavartan és kissé ijedten
figyelte, aztán ahogy közeledett, és a tűz fénye megvilágította karcsú alakját, egyre
inkább feltámadt benne a gerjedelem.
– Terez,… – kereste a megfelelő szót. A drágám aligha tűnt jó választásnak. A
szerelmem még annyira sem. A legrosszabb ellenségem talán igen, de azzal
biztosan nem segített volna a helyzeten. – Szabad…
A nő szokása szerint félbeszakította, ezúttal azonban nem azzal a tirádával, amire
Jezal számított. – Sajnálom, amiért olyan rosszul bántam veled. Ne haragudj
azokért, amiket mondtam… Biztos azt gondolod, hogy…
Könnyek voltak a szemében. Valódi könnyek. Jezal mostanáig egyáltalán nem
hitte volna, hogy képes sírni. Tett egy lépést a nő felé, és kinyújtotta a kezét, bár
nem igazán tudta, mit is kéne tennie. Egy pillanatig sem reménykedett
bocsánatkérésben, különösen pedig nem ilyen őszinte bocsánatkérésben.
– Tudom – hebegte. – Tudom… hogy nem ilyen férjet akartál. Sajnálom. De én is
legalább annyira ennek a helyzetnek a fogja vagyok, mint te. Azért remélem…
hogy talán ki tudjuk hozni belőle a legtöbbet. Talán megtaláljuk a módját… hogy
törődjünk egymással. Nem számíthatunk másra… egyikünk sem. Kérlek, mondd
meg, mit kell tennem, hogy…
– Pssszt! – Terez egyik ujját a férfi szájához illesztette, és mélyen a szemébe
nézett. Arca egyik fele a tűz narancsszínű fényében ragyogott, a másikat árnyékok
rejtették. Ujjaival beletúrt a férfi hajába, és közelebb húzta magához. Óvatosan,
némiképp zavartan megcsókolta, az ajkuk előbb csak finoman összeért, aztán
ügyetlenül egymáshoz tapadt. Jezal egyik kezét a nő nyakára csúsztatta, a füle alá,
hüvelykujja az állát simogatta. A szájuk mechanikus mozgását Jezal lélegzetének
halk szuszogása és nyál finom cuppogása kísérte. Nem mondhatni, hogy ez volt a
legszenvedélyesebb csók a férfi életében, de Tereztől ennyit sem remélt. Kellemes
bizsergést érzett az ágyékában, ahogy a nyelvét a nő szájába dugta.
A másik tenyerével végigsimította Terez hátát, ujjai alatt érezte a gerince púpjait.
Halkan felnyögött, ahogy a nő fenekére csúsztatta a kezét, aztán még lejjebb a
combjára, végül pedig a tenyere elindult felfelé Terez lábai között, egyre feljebb és
feljebb gyűrve a hálóing szegélyét. Érezte, ahogy a nő összerezzen, és
ijedtségében, vagy talán undorában az ajkába harap. Jezal elkapta a kezét, távolabb
húzódtak egymástól, és mind a ketten földre szegezték a tekintetüket. – Bocsánat –
mormogta a férfi, magában átkozódva, amiért nem bírt a gerjedelmével. – Én…
– Nem. Az én hibám. Nincsen tapasztalatom… férfiakkal… – Jezalnak egy
pillanatra elkerekedett a szeme, aztán megkönnyebbülésében majdnem
elmosolyodott. Hát persze. Most már mindent értett. Terez annyira magabiztos
volt, annyira nyers, hogy fel sem merült benne, hogy szűz lehet. Egyszerűen
félelmében remegett annyira. Félelmében, hogy csalódást okoz Jezalnak.
A férfit hirtelen megrohanta az együttérzés.
– Ne félj! – súgta, aztán közelebb lépett, és átkarolta Terezt. Érezte, hogy a nő
megmerevedik, nyilván idegességében, és gyengéden megsimogatta a haját. –
Tudok várni… nem kell… még nem.
– De – jelentette ki megható határozottsággal a nő, és félelem nélkül nézett Jezal
szemébe. – De kell.
Terez a fején keresztül lehúzta magáról a hálóinget, és a földre ejtette. Aztán
megragadta a férfi csuklóját, visszavezette a kezét a lába közé, és felfelé húzta.
– Á – búgta türelmetlen torokhangon Terez. Ajkai végigsimították Jezal arcát,
lélegezte forrón áramlott a fülébe. – Igen… így jó… ne hagyd abba! – Hagyta,
hogy a férfi lélegzetvisszafojtva az ágyhoz vezesse.
Gyönyörű őszi nap volt Aduában, a nap kellemesen sütött át az illatos gyümölcsfák
ágain, foltos árnyékokat vetve a fűre odalent. A kerten átfújó barátságos szellő
meglobogtatta a pázsiton könnyed léptekkel átvonuló király karmazsin mentéjét
meg a tiszteletteljes távolságot tartva, a botjára támaszkodva kitartóan bicegő
főlektor hófehér köpenyét. A fákon madarak csiviteltek, őfelsége fényes
csizmájának ropogását kedélyesen verték vissza a palota körben emelkedő fehér
épületei.
A falak mögül távoli munkazaj hallatszott. Csákányok és kalapácsok csattogása,
föld és félrehajított kövek moraja. Ácsok és kőművesek halvány kiáltásai. Jezal
fülének ezek voltak legkedvesebb hangok. Az újjáépítés hangjai.
– Természetesen időbe fog telni – mondta.
– Természetesen.
– Talán évekbe is. De a törmelék nagy részét már eltakarítottuk. Némelyik kevésbé
károsodott épület helyreállítása már meg is kezdődött. Mielőtt észbe kapna, az
Agriont dicsőségesebb lesz, mint valaha. Ez számomra a legfontosabb.
Glokta még mélyebbre hajtotta a fejét. – És ennek következtében számomra is,
valamint az ön Zárt Tanácsa számára is. Érdeklődhetnék… – mormogta halkan –
kedves felesége, a királyné hogyléte felől?
Jezal elhúzta a száját. A legkevésbé ezzel az emberrel beszélte volna meg a
személyes ügyeit, de aligha tagadhatta, hogy akármit is mondott a kripli, drámaian
javult a helyzet.
– Jelentős változás következett be. – Jezal megrázta a fejét. – Újabban úgy tűnik,
szinte kielégíthetetlen étvágya van.
– Örömmel hallom, hogy közbenjárásom eredményes volt.
– Ó, az volt, az volt, csak van még benne valami… – Jezal gesztikulálva kereste a
megfelelő szót – szomorúság. Néha… hallom, hogy sír éjszaka. A nyitott ajtónál
áll, és órákon át csak pityereg.
– Sír, felség? Talán csak honvágya van. Mindig gyanítottam, hogy finomabb lélek,
mint amilyennek mutatja magát.
– Az! Az! Finom lélek. – Jezal ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Tudja, azt
hiszem, igaza lehet. Tereznek honvágya van. – Egy terv kezdett körvonalazódni a
fejében. – Talán átalakíttathatnák a palota kertjeit, hogy Talinsra emlékeztessenek.
Megcsinálhatnánk úgy a folyót, hogy csatornáknak tűnjön, meg hasonlók.
Glokta megvillantotta fogatlan vigyorát. – Kitűnő ötlet. Beszélek a királyi
kertésszel. Talán váltok még egy szót őfelségével, a királynéval is, hátha el tudom
apasztani a könnyeit.
– Hálás lennék, bármit is tud tenni. És hogy van az ön felesége? – szólt hátra
könnyedén a válla fölött. Csak témát szeretett volna váltani, de túl későn döbbent
rá, hogy még nehezebb terepre tévedt.
De Glokta csak egy üres mosollyal válaszolt. – Óriási könnyebbséget jelent, felség.
Nem is tudom, hogyan tudtam eddig boldogulni nélküle.
Egy darabig zavart csendben haladtak tovább, aztán Jezal megköszörülte a torkát. –
Sokat gondolkodtam ezen a tervemen, Glokta. Tudja, a bankok megadóztatásáról.
Talán a befolyó pénzből építhetnénk egy új kórházat a kikötő közelében. Azoknak,
akik nem engedhetik meg maguknak az orvost. Az egyszerű emberek jók voltak
hozzánk. Hatalomra segítettek bennünket, és szenvedtek értünk. A hatalmon
lévőknek mindenkire gondolniuk kell, nem igaz? Minél szegényebbek, minél
egyszerűbbek, annál inkább szükségük van a segítségünkre. Egy király valójában
csak annyira gazdag, mint a legszegényebb alattvalója. Maga nem így gondolja?
Kezdetnek kevés is elég lesz, aztán továbbmehetünk. Kínálhatnánk talán ingyen
lakhatást azoknak, akik elvesztik az otthonukat. Tekintetbe kéne vennünk…
– Felség, beszéltem erről közös barátunkkal.
Jezal elhallgatott, és a hátán lassan végigkúszott a hideg. – Beszélt vele?
– Attól tartok, kötelességem. – A kripli alázatosan beszélt, ahogy egy szolgához
illik, de tekintetét mindvégig Jezaléba fúrta. – A barátunk… nem lelkesedik.
– Ő uralkodik az Unióban vagy én? – De mind a ketten jól tudták a választ erre a
kérdésre.
– Ön a király természetesen.
– Természetesen.
– De közös barátunk… nem kéne csalódást okoznunk neki. – Glokta egy sánta
lépésnyit közelebb jött, bal szemhéja visszataszítóan remegett. – Az a
benyomásom, hogy egyikünk sem szeretné, ha úgy gondolná, hogy ismét el kell
látogatnia Aduába.
Jezal térde majdnem összecsuklott alatta. Annak a rettenetes, elviselhetetlen
fájdalomnak a halvány emléke költözött a gyomrába. – Nem – krákogta. – Persze
hogy nem.
A kripli hangja alig volt több suttogásnál. – Talán idővel találhatunk forrásokat
valami projekthez. Végül is a barátunk sem láthat mindent, és amit nem lát, abból
nem lehet baj. Biztos vagyok benne, hogy így csendben, magunk között…
tehetünk valami kis jót. De még nem.
– Nem. Igaza van, Glokta. Magának van érzéke az ilyesmihez. Ne tegyen semmit,
ami a legkisebb gondot is okozhatja. Kérem, tájékoztassa barátunkat, hogy a
véleményét mindig is különös becsben tartjuk. Kérem, mondja el neki, hogy
támaszkodhat rám. Lenne olyan kedves, hogy átadja ezt az üzenetet?
– Úgy lesz, felség. Örömmel hallja majd.
– Jó – mormogta Jezal. – Jó. – Hűvös szél támadt, Jezal összehúzta maga körül a
mentéjét, és visszasietett a palota felé. Végül mégsem alakult olyan jól a nap, mint
reménykedett benne.
Elvarratlan szálak
Piszkos fehér kocka két egymás felé néző ajtóval. A mennyezet zavaróan alacsony
volt, az egész helyiséget két erős fényű lámpa világította meg. Az egyik sarokból
nedvesség terjedt szét, és a fekete penészfoltoktól csúf vakolatból mindenfelé
málló hólyagok emelkedtek ki. Valaki megpróbált lesúrolni egy hosszú vércsíkot a
falról, de aligha lehetett ráfogni, hogy sikerrel járt.
A két nagydarab praktikális karba font kézzel állt a falnál. A földhöz csavarozott
asztal mellett álló egyik szék üres volt. A másikon Carlot dan Eider ült. Azt
mondják, a történelem ismétli önmagát. Hogy megváltoztak a dolgok! Mégis
minden ugyanaz maradt. A nő sápadt volt a vélelemtől, és a kialvatlanság sötét
gyűrűket vont a szeme köré, de még mindig szép volt. A maga módján szebb, mint
valaha. A majdnem csonkig égett gyertya lángjának szépsége. Megint.
Glokta hallotta a nő riadt zihálását, ahogy letelepedett a másik székre, botját az
asztallapnak támasztotta, és a szemébe nézett. – Még mindig kíváncsi vagyok,
hogy a következő néhány napban megkapom-e azt a levelet, amit említett. Tudja,
melyikről beszélek. Amelyiket Sulttal akart elolvastatni. Amelyikben elmeséli
annak a történetét, hogyan voltam magával könyörületes. Azt, amelyiket a
főlektornak szándékozott elküldetni… az ön halála esetén. Gondolja, hogy végül
eljut az asztalomra. Az lenne az igaz irónia.
A nő csak rövid hallgatás után válaszolt. – Nyilvánvaló, hogy súlyos hibát
követtem el, amikor visszajöttem. – És még súlyosabbat, amikor nem szívódtál fel
elég gyorsan. – Remélem, elfogadja a bocsánatkérésem. Csak figyelmeztetni
akartam magát, hogy jönnek a gurkhuliak. Ha talál könyörületet a szívében…
– Annak idején könyörületesnek gondolt engem?
– Nem – suttogta a nő.
– Akkor mit gondol, mekkora esély van rá, hogy kétszer elkövetem ugyanazt a
hibát? Azt mondtam, soha ne jöjjön vissza. Soha, de soha. – Hanyag intésére az
egyik praktikális előrelépett, és felemelte a ládája fedelét.
– Nem… nem. – Dan Eider tekintete a szerszámokra ugrott, aztán vissza Gloktára.
– Maga nyert. Persze hogy maga nyert. Először is hálásnak kellett volna lennem.
Kérem! – Előrehajolt, és Glokta szemébe nézett. Egészen halk, fátyolos hangon
folytatta. – Kérem! Biztosan… tudok tenni valamit… amivel jóvá tehetem… az
ostobaságomat…
A tettetett vágy és az őszinte undor különös keveréke. Hamis vágyakozás és valódi
megvetés. És az egészet csak még ízléstelenebbé teszi az egyre erősödő félelem.
Kezdem nem érteni, miért voltam könyörületes a múltkor.
Glokta felhorkant. – Nem elég, hogy fájdalmas, muszáj még kínosnak is lennie?
A csábításra tett gyér kísérletnek nyoma sem maradt. De nem tudom nem
észrevenni, hogy a félelem változatlan. A nő hangjába most már elkeseredettség is
vegyült. – Tudom, hogy hibáztam… Csak segíteni akartam… Kérem, nem akartam
ártani magának… Nem is okoztam kárt maga is tudja. – Glokta lassan a láda felé
nyúlt, és figyelte, ahogy Eider rémült tekintete követi fehérkesztyűs kezét. Szinte
pánikban visított tovább. – Csak mondja meg, mit tehetek! Kérem! Segíthetek
magának! A hasznára lehetek! Mondja meg, mit kell tennem!
Glokta keze megállt félúton az asztal fölött, és egyik ujjával kopogni kezdett a fán.
Azzal az ujjával, amelyiken a főlektor gyűrűje ragyogott a lámpafényben. – Talán
van egy lehetőség.
– Bármit! – nyüszítette a nő könnyes szemmel. – Bármit megteszek, csak nevezze
meg!
– Vannak összeköttetései Talinsban?
Eider nyelt egyet. – Talinsban? I… Igen.
– Jó. Engem és néhány kollégámat a Zárt Tanácsban aggasztanak Orso nagyherceg
törekvései az Unió politikáját illetően. Az a nagyon határozott véleményünk, hogy
inkább a továbbiakban is a styriaiakat kéne piszkálnia ahelyett, hogy a mi
dolgunkba ütné az orrát. – Jelentőségteljesen elhallgatott.
– De hogyan…
– Elmegy Talinsba. Maga lesz a szemem a városban. Egy áruló, aki az életéért
menekül, és barátok nélkül, magányosan keres egy helyet, ahol újrakezdhetné az
életét. Egy szépséges, mégis nyomorult áruló, akinek rettentő szüksége van egy
erős, védelmező karra. Érti, hogy gondolom.
– Azt hiszem… Azt hiszem, ezt el tudnám játszani.
– Remélem is – mordult föl Glokta.
– Pénzre lesz szükségem.
– A vagyonát elkobozta az Inkvizíció.
– Mindent?
– Talán észrevette, hogy rengeteg mindent újjá kell építenünk. A királynak
szüksége van minden márkára, amire rá tudja tenni a kezét, és amikor ilyen idők
járnak, az árulók aligha számíthatnak rá, hogy megtarthatják az ingóságaikat.
Megszerveztem önnek az utat. Amikor megérkezik, vegye fel a kapcsolatot a
Valint és Balk pénzintézettel. Tőlük megfelelő kölcsönt kaphat az induláshoz.
– Valint és Balk? – Eider még riadtabbnak tűnt, mint korábban, ha ez egyáltalán
lehetséges volt. – Bárkinek inkább lennék az adósa, mint nekik.
– Ismerem az érzést. De vagy ez, vagy semmi.
– Hogyan fogom…
– Egy ilyen ötletes nő, mint maga? Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a
módját. – Fintorogva tolta fel magát a székéből. – Azt szeretném, ha elborítanának
a levelei. Mi történik a városban. Mire készül Orso. Kivel háborúzik, kivel köt
békét. Kik a szövetségesei és kik az ellenségei. A következő dagállyal már indulhat
is. – A küszöbről még egy pillanatra visszafordult. – Magán lesz a szemem.
A nő tompán bólintott, és remegő kezével letörölte arcáról a megkönnyebbülés
könnyeit. Először velünk csinálják, aztán mi csináljuk másokkal, aztán parancsba
adjuk, hogy csinálják meg. Ez a dolgok rendje.
A kezdet