Írta: Alwyn Hamilton

A mű eredeti címe: Rebel of the Sands

Fordította: Béresi Csilla

Szerkesztők: Tóth Eszter, Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Sári Luca
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Alwyn Hamilton
© Béresi Csilla
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Viking, Penguin Random House LLC engedélyével

készült.

Borítóillusztráció: Daniele Gaspari

Borítódizájn: Stefano Moro © Giunti Editore S.p.A., Firenze-
Milano

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 848 7 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1171

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail:
info@maxim.co.hu
Nyomda: Kinizsi Nyomda Kft., felelős vezető: Bördős János

Tizenöt éves koromban a szüleim kitűztek egy rajzot

a konyhai parafatáblára. Egy kislány volt rajta látható,
aki buzgón körmölte a levelét. „Kedves apu és anyu!” – írta.
„Köszönöm Nektek boldog gyermekkoromat.
Ezért esélyem sincs, hogy íróvá váljak.”
 Ezt a könyvet a szüleimnek ajánlom.

Kedves apu és anyu!

Köszönöm Nektek boldog gyermekkoromat.
Ezerféle módon tettétek lehetővé íróvá válásomat.
Többek között azzal, hogy kitűztétek azt a bizonyos rajzot,
és ha tréfálkozva is, feltételeztétek rólam,
hogy van bennem írói tehetség.
Amint látjátok, írtam is egy könyvet.
Ezt az elsőt Nektek ajánlom.
 egy

Azt rebesgették, hogy aki sötétedés után Halálos Lövés utcáin

kóricál, csakis rosszban sántikálhat. Ahogyan én is. Noha, teszem
hozzá, semmi égbekiáltót nem akartam.
Lecsusszantam Kék Paripa nyergéből, és kikötöttem egy
póznához a Poros Torokhoz címzett krimó mögött. Egy suhanc
üldögélt a kerítés előtt, aki gyanakodva mért végig. Vagy talán a
fekete szeme tette, hogy ezt hittem róla. Az udvarra érve
szemembe húztam széles karimájú kalapom. Ezt a lóval együtt a
nagybátyámtól csentem el. Na, jó, csak kölcsönvettem. Különben
is a törvény szerint minden tulajdonom a nagybátyámat illette, a
gönceimmel bezáróan.
Kivágódott a krimó ajtaja, éktelen zenebona és világosság
szűrődött ki rajta. Egy dagadt szeszkazán is kilépett, aki egy
csinos lányt karolt át. Kezem akaratlanul is a shemaghra,
arckendőmre tévedt, hogy meggyőződjek róla, elég szilárdan tart
ahhoz, hogy eltakarja fél fizimiskámat. Mindössze a szemem
látszott ki mögüle. Meg is lett a böjtje; még most, órákkal
napnyugta után is úgy izzadtam alatta, mint egy bűnös imaóra
idején. Inkább nézhettek holmi kóbor sivatagi vándornak, mint
mesterlövésznek, de amíg nem derül ki rólam, hogy lány vagyok,
nem nagyon érdekelt. Reméltem, hogy ma este legalábbis élve
kerülök ki innen. Még jobb, ha ráadásul pár garas is csörög a
zsebemben.
Nem volt nehéz észrevenni a lövészverseny helyszínét a
krimó túlsó végében. Ennél lármásabb építmény nem létezett
minálunk, és még finoman fejeztem ki magam. A vakítóan
kivilágított, jókora, rogyadozó csűr egy poros utca végében
támaszkodott a félig leomlott, bedeszkázott ajtajú imaház
falának. Tele volt ricsajozó kocsmatöltelékekkel. Meglehet, a régi
szép időkben tán egy becsületes lókupec tartotta itt a lovait, ez
azonban minden jel szerint évekkel ezelőtt lehetett.
Minél közelebb értem a lövészekhez, annál sűrűbb lett a nép,
akár a friss tetemet körülrajzó dögkeselyűk.
Egy vérző orrú fickót két kocsmatöltelék a falnak taszajtott,
míg egy negyedik az orra előtt hadonászott az öklével. Egy
ablakon kihajló leányzó szavaitól az acéltőr is elpirult volna. Egy
sivatagi nomádot, aki dzsinnvért árult roskatag szekerén, gyári
munkaruhájukat viselő munkások vették körül. Kiáltozva
dicsérte portékáját, amely a jó emberek legtitkosabb kívánságait
is teljesíti. Széles vigyora csüggetegnek, reményvesztettnek tűnt
a petróleumlámpa világánál, és nem is csoda. Évek óta nem
vetődött errefelé Ősi Lény, nemhogy egy dzsinn. Különben is
tudhatta volna, hogy a sivatagban élők hite szerint a dzsinneknek
vér helyett tűz kering az ereikben. Arról már nem is beszélve,
hogy mifelénk egy fia jó embert, annyit nem találni. Az Utolsó
Megmaradt Megye valamennyi lakója épp eleget imádkozott
ahhoz, hogy mindkettőről értesüljön.
Igyekeztem úgy tekintgetni magam körül, mintha semmi új
nem lenne abban, amit látok.
A tetőkre felmászva szét tudtam volna nézni a homokon
Porfészekig, egyenesen az otthonunkig, noha ezen az éji órán
csupán sötétbe burkolózó kalyibák sorakoztak az utak mentén. A
falunkban mindenki a tyúkokkal kelt és feküdt. Becsületes
ember nem maradt fenn éjszaka. Ha bele lehetne halni az
unalomba, nálunk már mindenki hulla lenne.
Halálos Lövésben ezzel szemben nagy volt még az élet.
Senki sem figyelt rám, ahogy besurrantam a csűrbe. A
lövészeket jókora sokaság vette körül. Az ereszekről óriási
petróleumlámpák sorai csüngtek alá, zsíros fényben fürdetve
meg a bámész népség ábrázatát. A célpontokat kehes kölykök
állították fel, ki-kitérve egy megtermett alak pofonjai elől, aki
kiáltozva sürgette őket. Lerítt róluk, hogy lelencek. Apjuk talán a
Porfészek határában elterülő fegyvergyárban robotolt, amíg
ripityára nem robbantotta egy meghibásodott gép. Vagy amíg
részegségében halálosan meg nem égette magát. Puskaporral
dolgozni nem biztonságos.
Úgy elbámészkodtam, hogy csaknem nekimentem egy, az
ajtónál posztoló óriásnak.
– Előre ülsz vagy hátra? – kérdezte, miközben egyik kezét
lustán a bal csípőjén himbálózó handzsárján nyugtatta, jobbját
pedig a fegyverén.
– Tessék? – Épp idejében eszméltem rá, hogy el kell
mélyítenem a hangomat. Egész héten barátomat, Tamidot
próbáltam utánozni, ennek ellenére mégis úgy beszéltem, mint
egy suhanc, nem mint egy férfi. Mindez azonban az ajtóban álló
izompacsirtát a legkevésbé sem érdekelte.
– Ha hátra ülsz, az három fouza, ha előre, az négy. A fogadás
tíznél kezdődik.
– És a középső hely, az mit kóstál? – A fenébe is, ez csak
kicsúszott azon a lepcses számon. Épp eleget szapult Farrah
nagynéném, hogy alaposan felvágták a nyelvem. Egy álló éven át
pofozott is ezért, de hiába. Volt egy olyan érzésem, hogy jobban
fájna, ha ez a fickó törölne képen.
De csak a homlokát ráncolta, mint aki túl együgyűnek néz.
– Előre akarsz ülni, fiú, vagy hátra? Középre nem lehet.
– Nem nézelődni jöttem, hanem lőni – nyögtem ki, mielőtt
még teljesen inába szállt volna a bátorságom.
– Akkor ne fecséreld itt az időm! Hasant keresd! – mutatott
egy tagbaszakadt fickóra, aki vörös, buggyos nadrágot hordott,
és az állát barna kecskeszakáll ékesítette. Alacsony asztal mögött
állt, amely telis-tele volt pénzérmékkel. Az érmék meg-
megugrottak, mert idegesen dobolt az asztallapon az ujjaival.
Az ajkán húzódó forradás miatt mintha vigyorra húzódott
volna a szája.
– Ötven fouza – vetette oda.
Ötven? Ez volt minden vagyonom. Az összes pénzem, amit az
elmúlt évben kuporgattam össze, hogy eljussak Izmánba,
Mirádzsi székvárosába.
Hasan orromig eltakart fizimiskámról is leolvasta, hogy
habozom. Már rám sem hederített, nyilván arra számítva, hogy
odébbállok.
Én azonban rácáfoltam várakozására; az asztalra hajítottam a
maroknyi csilingelő louzit és fél louzit, több mint háromévi
keserves kuporgatásom eredményét. Farrah nagynéném mindig
is azt mondta, előszeretettel tettetem süketnek magam, ha meg
akarok győzni valakit a tévedéséről. Meglehet, igaza van.
Hasan kétkedve pislogott az elébe szórt pénzre, mikor
azonban szakavatott gyorsasággal leszámolta az összeget,
kénytelen volt elismerni, hogy pontosan a beugró díja. Egy futó
pillanatra eltöltött az elégedettség, eltompítva éberségemet.
Falapkát lökött elém, amely medálként csüngött alá egy
darabka zsinórról, s a huszonhetes szám volt ráfestve feketével.
– Tudsz bánni a fegyverrel, huszonhetes? – kérdezte,
miközben én a fejem köré kanyarintottam a zsinórt. A lapka a
mellkasomra lógott le, amelyet laposra torzítottam a köréje
tekert fáslikkal.
– Valamennyire – mismásoltam el a választ. Porfészekben
szinte mindennek híján voltunk: ételnek-italnak, ruhának.
Mindössze két dolog volt, amiben bővelkedtünk: homok és
fegyver. Ami azt illeti, ugyanez állt az Utolsó Megmaradt Megye
egészére is.
– Eleget kell tudnod ahhoz, hogy ne remegjen a kezed –
hördült fel Hasan.
A lövészek felé indulva mereven az oldalamhoz szorítottam a
kezem, hogy leplezzem remegését. Amennyiben nem tudom
biztonságosan megtartani a fegyvert, nem számít, hogy előbb
tanultam meg elsütni, mint ahogy a betűvetést elsajátítottam.
Egy csupa csont és bőr fickó mellé álltam a homokon, akin
lötyögni látszott a szutykos gyári munkaruha. Egy újabb is
mellém került a másik oldalon, vaskos nyaka körül a
huszonnyolcas számmal.
Körülöttünk megteltek a helyek. A fogadóbiztosok kiabálva
közölték, kire hányan fogadtak. Rám persze senki. Akinek egy
csöpp esze van, nem fogad egy olyan cingár fiúra, akiben annyi
kurázsi sincs, hogy megmutassa az ábrázatát. Meglehet persze,
hogy egy hibbant vagy ittas alak mégis lát bennem fantáziát, és
kisebb vagyont szerzek neki.
Jó estét, emberek! – harsogta túl Hasan hangja a tömeg
moraját, mire mindenki elcsöndesedett. Több tucat gyerek
szaladgált körülöttünk, a pisztolyokat osztották szét. Egy copfos,
mezítlábas kislánytól megkaptam a magamét. Súlyosan, jólesőn
simult a tenyerembe. Sietve kinyitottam a tölténytárat: hat
golyó sorakozott benne takaros rendben.
– Mindenki ismeri a szabályokat – mondta tovább Hasan. –
Tartsátok hát be őket, ha jót akartok! Különben a két kezemmel
verem szét azt az álnok pofátokat! Valaki elnevette magát a
közönség soraiban, néhányan hujjogtak. Palackok jártak körbe,
és a férfiak úgy mutogattak ránk, ahogyan lóvásáron szokás.
Eleget láttam ilyet, mikor a nagybátyámat kísértem. – Az első
körben hat golyót kaptok, és hat palackot kell eltalálnotok. Ha
egyet is elhibáztok, kiestek. Lépjen elő az első tíz!
Mi, többiek, mozdulatlanul néztük, hogyan baktat a helyére a
tíz versenyző. Egy, a földre festett vonal mentén sorakoztak fel.
Szemmértékre úgy hat méterre lehettek a palackoktól.
Egy gyerek is eltalálhatta a célpontot.
Ketten mégis elhibázták már az első palackot is. Végül
mindössze fele annyian maradtak a porondon.
Egyikük kétszer akkora volt, mint bármelyik másik céllövő.
Lerongyolódott gúnyája katonai egyenruha lehetett hajdanában,
noha a sivatag pora annyira beszennyezte, hogy nem lehetett
látni alatta az arany katonakabát csillogását. A merész
vonásokkal odavetett egyes számot viselte mellkasáról lelógó
lapkáján. Őt éljenezték meg a legtöbben.
– Dahmad! Dahmad! Bajnokunk! – kiáltozta a lelkes közönség,
miközben a hústorony megfordult, és megragadta az egyik
üvegcserepeket összeszedő suhanc grabancát. Valamit mondott
neki, de túl halkan ahhoz, hogy megértsem, aztán ellökte magától
a gyereket. Az valami barna folyadékkal tért vissza. Dahmad
nyakalni kezdte, és nekidőlt a rácsnak, amely elválasztotta a
lőtértől a padok sorait. Na, ő sem marad sokáig bajnok, ha így
folytatja – gondoltam.
A következő kör még gyászosabb eredményt hozott. Csupán
az egyik céllövő találta el az összes palackot. Miután a vesztesek
eloldalogtak, jobban ráláttam a győztes arcvonásaira. Bármire
számítottam, csak erre nem. Ez a legény nem innen való volt,
annyi szent, ezt állapítottam meg elsőre. Holott a mi
megyénkben nem fordultak meg idegenek. Épeszű ember nem
jött ide.
A jövevény pár évvel lehetett csak idősebb nálam, és úgy
öltözött, mintha egy lenne közülünk. Zöld shemaghját lazán a
nyaka köré tekerte, s bő sivatagi öltözéke nem árulta el, valóban
olyan termetes-e, amilyennek látszik. Haja ugyanolyan fekete
volt, mint bármelyik mirádzsi fiúé, és sötét bőrszínével sem rítt
volna ki közülünk. Csakhogy mégis másfajta volt. Erről
árulkodtak éles arcvonásai: kiugró, magasan ülő pofacsontja,
szögletes álla és szemöldökének ívelt vonala a legnyugtalanítóbb
szempár fölött, amelyet valaha is láttam. Ezzel együtt is jóképű
volt. Néhány fickó, akiket legyőzött, a lábfejére köpött. Az ifjú
idegen szája sarka megrándult, mint aki a nevetését nyomja el.
Aztán mintha csak megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott.
Menten félrefordultam.
Összesen tizenegyen maradtunk a színen. Nehezen fértünk el
a vonal mentén egy fővel többen, ámbár jómagam feleakkora
voltam, mint bármelyik meglett férfiember.
– Menj arrébb, huszonhetes! – lökött meg valaki a
könyökével. Felvetettem a fejem, hogy visszanyelveljek,
csakhogy torkomon akadt a szó, mert Fazim Al’Motemre
ismertem az oldalamon.
 Legszívesebben elkáromkodtam volna magam. Minden egyes
szitokszóra Fazim tanított meg, mikor ő nyolcéves volt, én meg
hat. Egy ízben a felnőttek rajtakaptak minket, és homokkal
dörzsölték be a számat, ő pedig mindent rám kent. Porfészek kis
hely. Amióta az eszemet tudom, ismertem Fazimot, és amióta
ésszel élek, utáltam is. Mostanság folyvást a nagybátyám
házában lebzselt, hogy az unokanővérem, Shira szoknyája alá
nyúlkálhasson. Hébe-hóba engem is elkapott egy fordulóra,
amikor Shira épp nem nézett oda.
Mi az ördögöt keresett itt? Noha kezében a fegyverrel nem
volt nehéz kitalálnom.
Az egy dolog volt, ha ezek rájönnek, hogy lány vagyok, és
megint más, ha Fazim szagolja ki. Nemegyszer bajba kerültem
már, amióta káromkodáson kaptak, ám mindössze egyszer
fordult elő, hogy kis híján halálra ütlegeltek. Közvetlenül anyám
halála után történt, amikor elkötöttem a nagybátyám egyik
lovát, hogy elszökjek Porfészekből. Félútig jutottam el
Borókafenyő Város felé, akkor azonban elkaptak. Farrah
nagynéném úgy elnáspángolt, hogy egy teljes hónapig képtelen
voltam lóra ülni. Ha rájönne, hogy Halálos Lövésbe mentem
lopott pénzzel, hát nem habozna átküldeni a másvilágra.
Az lenne a legokosabb – futott át agyamon a gondolat –, ha
mielőbb eltűnnék innen. Csak hát akkor ötven fouzával
szegényebb lennék. Márpedig most a pénz hiányzott, nem a
sütnivalóm.
Rájöttem közben, hogy úgy állok, mint egy lány. Kihúztam hát
magam, mielőtt szembenéztem volna a célponttal. A gyerekek
még fel-alá futkostak; a palackokat állították fel. Fazim a
pisztolya csövét fogta rájuk.
– Bang, hang! – kiabálta, és nagyokat kacagott, mikor ijedten
összerezzentek. Bárcsak elsülne a kezében a fegyver, és lemosná
azt az undok kárörömöt a képéről! – kívántam magamban.
A kölykök hamar szétszéledtek, és csak mi, lövészek
maradtunk a kilövendő palackjainkkal. Körülöttem már el-elsült
egy-egy pisztoly. A hat előttem álló palackra összpontosítottam.
Akár bekötött szemmel is el tudtam volna találni őket, de azért
vigyáztam. Felmértem a távolságot, célra tartottam a
pisztolyomat, és belenéztem a nézőkéjébe. Mivel pedig elégedett
voltam az eredménnyel, meghúztam a ravaszt. A tőlem
leginkább jobbra álló palack szétpukkant, mire az én vállam is
elernyedt valamelyest. A következő hárommal gyors
egymásutánban végeztem.
Ötödszörre is lőni készültem. Ekkor azonban felhangzott egy
kiáltás, ami teljesen megzavart. Valaki fellökött.
A lövés félrement.
Fazimot félrelökte az egyik lövész, ő pedig a földre zuhanva
rám esett; azután egy újabb versengő is fölébe került. A
közönség felmorajlott, mialatt ők ketten összegabalyodva
henteregtek a homokban. Nem sokáig tehették, mert a termetes
kidobóember szétválasztotta őket, s Fazimot a grabancánál fogva
oldalra vonszolta. Hasan unottan nézte a jelenetet.
– Ennek a körnek a nyertesei… – mondta volna máris a
közönségnek.
– Hé! – kiáltottam közbe gondolkodás nélkül. – Újabb töltényt
kérek!
Nagy nevetés támadt körülöttem. Ennyit arról, hogy nem
akartam felhívni magamra a figyelmet. A sok rám szegeződő
tekintet égette a tarkómat. Ez azonban túl fontos volt ahhoz,
hogy ne hallassam a hangomat. Hasan képe csupa megvetés volt,
engem azonban elöntött a düh és a megaláztatás szégyene.
– Ez nem így működik, huszonhetes. A hat palackhoz hat
töltény jár. Nincs kivétel.
– Ez nem igazság! Meglökött! – mutattam Fazimra, aki a
falnak támaszkodva az állát fogta.
– Csakhogy ez nem iskolaudvar, kisöreg. Ki beszél itt
igazságról? Most pedig lődd ki a hatodik golyódat, aztán takarodj
el innen!
Én voltam az egyetlen, aki még nem lőtte el az összes
töltényét. A tömeg hujjogva biztatott, hogy tűnjek el a színről.
Eltakart arcom lángvörös lett a méregtől.
Egyedül álltam már a sorban, mikor felemeltem a pisztolyt.
Szinte érezni véltem a tárban maradt egyetlen töltény súlyát.
Fújtam egy hatalmasat, meglebbentve az ajkamra tapadó
shemaghot.
Egyetlen tölténnyel kellett kilőnöm két palackot.
Két lépést léptem jobbra, aztán felet vissza. Törzsemet
elfordítva magam elé képzeltem a töltény röppályáját. Ha
középre célzok, nem találom el a második palackot. Ha viszont túl
szélre, egyiket sem.
Ötven fouza múlik ezen.
A tudatom kizárta a kiabálást és a gúnyos megjegyzéseket.
Nem törődtem vele, hogy minden szem rám szegeződik, és hogy
akaratom ellenére az érdeklődés középpontjába kerültem.
Eltöltött a félelem. Ugyanaz a félelem, amely három napja tartott
már fogságában. Az óta az éjszaka óta, amikor kifelé óvakodtam
nagybátyám házából sötétedés után, hogy felkeressem Tamidot,
Farrah néném azonban utánam szólt:
– Amani? – Nem értettem, mit mondott még a nevem előtt,
ennyi azonban elég is volt, hogy megállítson.
– Férjre van szüksége. – Aszid nagybátyám hangja még
vészjóslóbb volt, mint első feleségéé. – Egy férfi észhez
téríthetné végre. Alig egy hónap múlva lejár Zahia gyászéve,
azután már férjhez adhatjuk. – A népek kezdték elfelejteni
anyámat, aki a bitófán végezte. Már nem gyalázták olyan
gyakran. A nagybátyám is merőben üzleti megfontolásból vette
szájára a nevét.
– Épp elég nehéz férjet találni a te lányaidnak – pörölt vele
Farrah néném. – Erre fel azt kívánod, hogy a húgod porontyán is
túladjak?
Farrah néném egyetlenegyszer sem ejtette ki anyám nevét,
amióta felakasztották.
– Akkor elveszem én. – Aszid nagybátyám úgy beszélt rólam,
mintha csak egy ló tulajdonlásáról lenne szó. Csaknem felbuktam
a homokban e szavak hallatán.
Farrah néném megvetően felhördült.
– Túl fiatal ez ahhoz. – Ingerült volt a hangja. Rendszerint így
szokott véget vetni a vitáknak.
– Nem fiatalabb Nidánál. Hiszen így is, úgy is az én fedelem
alatt él, én etetem. – Első feleségként máskor Farrah néném
szava döntött, most azonban a nagybátyám megmakacsolta
magát, és ijesztően fellelkesült az ötletétől.
– Vagy a feleségemként marad itt, vagy elviszi más. Azt
szeretném, ha maradna.
Na, én másként gondoltam.
Megpróbálok megszökni innen, akkor is, ha belehalok.
Erre visszagondolva minden a helyére kattant. Csupán a
célpont létezett meg én.
Meghúztam a ravaszt.
Az első palack azonnal eltört. A második megingott egy
pillanatra a póznája peremén. Láttam, hol repedt meg a vastag
üveg a lövés erejétől. Lélegzet-visszafojtva néztem a palack ide-
oda billegését.
Búcsút mondhatok hát annak az ötven fouzának.
Elveszítem, és vele együtt minden reményemet arra, hogy
elkerüljek innen.
Ekkor azonban a palack a földre pottyant, és darabokra tört.
A tömeg ujjongásban tört ki. Megkönnyebbülten
felsóhajtottam.
Megfordulva összeakadt a pillantásom Hasanéval. Úgy bámult
rám, mint egy kígyóra, amelyik kikerülte a neki vetett csapdát.
Mögötte az idegen ifjú nézett rám szemöldökét felvonva.
Óhatatlanul is elvigyorodtam a shemagh takarásában.
– Ehhez mit szólnak?
– Sorakozzanak fel a második körre! – vicsorgott Hasan.
 kettő

Nem tudom, meddig lövöldöztünk.

Elég sokáig ahhoz, hogy merő izzadság legyen a derekam. Elég
hosszan ahhoz, hogy Dahmad, a bajnok három további üveg
itókát gurítson le a mérkőzés szüneteiben. Ahhoz is elég ideig,
hogy egyre többen essenek ki a versenyből. Én azonban nem
voltam közöttük.
Célpontom újra meg újra szembenézett velem a helyiség
túlfeléről. Mindig valamelyik kölyök forgatta körbe lassan egy
korongon a palackokat a kurblijával. A tömeg ujjongásától nem
hallottam, hogyan törik el az üveg újra meg újra.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra.
– Íme, a mai este utolsó versenyzői! – kiabálta Hasan a
fülembe. – A saját bajnokunk, Dahmad! – A bajnok ittasan
előtántorgott, és felemelte a karját. – Visszatérő bajvívónk, a
Keleti Kígyó. – Az idegen alig reagált a bekiabált gúnyolódásra és
hujjogásra. Csupán elhúzta a száját, és még csak fel se nézett. –
És egy új ember ezen a szép estén. – Hasan felrántotta a karom,
a tömeg pedig őrjöngeni kezdett. Üvöltöztek, toporzékoltak, hogy
rengett belé a csűr. – A Kékszemű Bandita!
Ez a jelző megfagyasztotta a vért ereimben. Körülnéztem,
nem látom-e Fazimot a közelben. Azt még megjátszhattam, hogy
fiú vagyok, a szemem színét azonban sehogyan sem
tagadhattam, hiába volt különben sötét a bőröm és fekete a
hajam. Bármilyen tompa eszű is Fazim, ha nem ment még haza,
annyit csak tud, hogy kétszer kettő nem három. Én azonban
tovább vigyorogtam a shemagh mögött, és sütkéreztem a
népszerűségben. Hasan leengedte a karomat.
– Tíz percük van emberek, hogy megtegyék az utolsó
tétjüket. – Aztán vágjunk bele az utolsó körbe!
Mindenki megrohanta a fogadóbiztosokat. Más dolgom nem
lévén a hátamat a rácsozatnak támasztva lekuporodtam a
porond egyik üres sarkába. A lábam még gyönge volt kissé az
átélt izgalmaktól. Ingemet a hasamhoz ragasztotta az izzadság, és
éreztem, hogy a shemagh mögött ég az arcom.
Viszont nyerésre álltam.
Behunytam a szemem. Lehet, hogy egy zsák pénzzel megyek
el innen.
Gyors fejszámolást végeztem. A díj több mint ezer fouza volt.
Holtamig nem tudnék összekuporgatni vagy lopkodni ennyit.
Kivált, mivel Szazi bányája csődbe ment néhány hete. Véletlen
balesetnek mondták, rosszul elhelyezett robbanószerek
hatásának. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat. Előfordult
már ilyen, noha soha nem ennyire végzetes kimenetellel.
Csakhogy a népek szabotázsról is suttogtak. Arról, hogy valaki
bombát csempészett a bányába. Vadabb rémhír volt, hogy egy
Ősi Lény volt a tettes. Egy dzsinn sújtott le Szazira a bűneiért.
Bármi történt is azonban, a tény, hogy nem kaptunk fémet a
bányából, azt jelentette, hogy fegyvert sem gyárthattunk, azaz
elfogyott a pénzünk. Az utóbbi időben mindenki szorosabbra
húzta a nadrágszíjat. Nekem még annyim sem volt, hogy
egyáltalán vegyek egyet magamnak.
Ezer fouza ezzel szemben tömérdek pénznek számított. Ha az
enyém lesz, elmehetek erről az isten háta mögötti helyről, ahol
gyárkémények füstjén tengetem nyomorúságos életem. Izmánig
meg sem állok majd. Mindössze Borókafenyő Városig kell
eljutnom a következő karavánnal, onnan már vonat visz tovább
Izmánba.
Izmán.
Nem tudtam anélkül gondolni erre a városra, hogy eszembe
ne jutott volna anyám reménykedő hangja, amely olyan volt,
akár egy fohász. Úgy beszélt Izmánról, mint egy jobb jövő
ígéretéről. Olyan helyről, amely nem megy csődbe és
néptelenedik el egyik pillanatról a másikra.
– Szóval, Kékszemű Bandita. – Kinyitottam a szemem. Az
idegen ifjú kuporodott le mellém, s két karját a térdére fektette.
Mialatt beszélt, nem nézett a szemembe. – Még mindig jobb,
mint a Keleti Kígyó megjelölés. – Bőriszákját a szája elé tartotta.
Eddig észre sem vettem, mennyire szomjas vagyok.
Tekintetemmel követtem, amint a víz lecsúszik a torkán. – Noha
valami továbbra sincs rendben veled – pillantott rám a szeme
sarkából. Mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy a
leghiszékenyebb bolond is felkapta volna rá a fejét. Kötözködő
alak lehet. – Van valódi neved is?
– Persze, hogy van. Ha mindenáron hívni akarsz valahogyan,
hát nevezhetsz Ománnak is. – A szemem is sokaknak elárulta
volna a kilétem, hát még ha kimondom a valódi nevem: Amani
Al’Hiza.
– Fura, mert engem is Ománnak hívnak – hördült fel az
idegen.
– Tényleg fura – értettem egyet szárazon, de azért el is
mosolyodtam. Mirádzsi férfilakosságának a fele ezt a nevet kapta
felséges szultánunk után. Nem tudhattam, az ifjú szülei ezzel
akartak-e kegybe jutni – már ha egyáltalán a közelébe
férkőzhettek –, avagy csak azt remélték, hogy Allah a szultán
helyett véletlenül a fiuknak kedvez majd. Annyit azonban igenis
kisütöttem, hogy a jövevényt épp annyira hívják Ománnak, mint
engem. Minden külhoni voltáról árulkodott körülötte, a szemétől
szögletes arcvonásaiig vagy bő sivatagi öltözékéig. Még a kiejtése
is idegenszerű volt, noha tisztábban beszélte a nyelvünket, mint
nem egy itteni.
– Honnan jöttél különben? – csúszott ki a számon, mielőtt
meggondolhattam volna. Valahányszor kinyitottam, megvolt az
esélye, hogy kiderül lány mivoltom. De hát nem tagadhattam
meg a természetemet.
A jövevény belekortyolt a vízbe.
– Nem érdekes. És te?
 – Nem fontos.
Ha te úgy, én is úgy – gondoltam.
– Nem vagy szomjas? – tartotta elém az iszákot. Kissé jobb
megfigyelő a kelleténél, állapítottam meg. Majd megvesztem egy
kis vízért, de nem mertem felemelni a shemaghot, még csak a
szegélyét sem. Különben is a sivatagban voltunk. Az itteniek
hozzászoknak a szomjúsághoz.
– Túlélem – mondtam, ügyelve, nehogy végigfuttassam a
nyelvem száraz ajkamon.
– Ahogy gondolod. – A jövevény hosszan meghúzta az iszákot.
Néztem, hogy emelkedik meg és süllyed alá mohón az
ádámcsutkája. – A barátunk bezzeg szomjas. De még mennyire!
Követtem a pillantása irányát, amellyel Dahmad felé intett. A
bajnok újabb üveget ürített ki vértolulásos ábrázattal.
– Annál jobb neked – vontam vállat. – Én azonban
mindkettőtöket megverlek. Te legfeljebb második lehetsz.
Az idegen röviden felkacagott. Ostoba elégedettség töltött el,
hogy kicsikartam ezt belőle. A fogadóbiztosok körül tolongok
egyike ekkor homlokát ráncolva mért végig kettőnket. Mint aki
attól tart, hogy összejátszunk.
– Tetszel nekem, kölyök – mondta a jövevény. – Jó lövész
vagy, ezért fogadd meg a tanácsomat! Hibázd el a lövést! –
Tényleg azt hiszed, hogy rávehetsz erre? – fújtam fel magam
amennyire tudtam.
– Látod ott a barátunkat? – biccentett az idegen Dahmad felé.
– Ő a háznak játszik. Hasan egészen megtollasodott a
nyereségén. Nem kedvelik, ha idegenek tenyerelnek az üzletbe.
– Te meg honnan tudsz ilyen sokat? Mikor nem is errefelé
laksz.
A jövevény közel hajolt hozzám.
– Onnan, hogy megvertem a fickót a múlt héten. –
Mindketten figyeltük, hogyan inog meg Dahmad, és támaszkodik
a falnak, hogy el ne essen.
– Nem tűnik túl nehéznek.
 – Nem is az. Csakhogy Hasan két emberét küldte rám, akik
közrefogtak egy sikátorban, és visszavették tőlem a pénzt. Az
már nem volt akármi! – Ahogy kinyitotta és becsukta a kezét,
horzsolásokat vettem észre az ujjpercein. Észrevette, mit nézek.
– Nyugalom. Látnod kellett volna azt a két fickót – kacsintott
rám.
Közömbösséget erőltettem az arcomra.
– Te azonban visszajöttél, hogy másodszor is megveresd
magad.
Az idegen erre elkomolyodott.
– Hány éves vagy? Tizenhárom? – kérdezte minden tréfát
félretéve. Csaknem betöltöttem a tizenhetet, fiúként azonban
fiatalabbnak látszottam. – Ha valaki ilyen remekül lő, néhány év
múlva sokra viheti. Már ha nem ölik meg ma éjjel. Szégyen a
futás, de hasznos. Mind tudjuk, milyen jól lősz. Nem muszáj
meghalnod, hogy bebizonyítsd.
– És te? Te miért jöttél vissza, ha ez ilyen veszélyes? –
néztem a szemébe.
– Azért, mert pénzre van szükségem. – Még egyszer
meghúzta az iszákot, mielőtt feltápászkodott. – Különben is,
eddig minden balhét élve úsztam meg. – Megesett rajta a
szívem. Tudtam, mi mindenre viheti rá az embert a szükség. A
kezét nyújtotta, hogy felhúzzon. Nem fogadtam el.
– Nem lehet rá jobban szükséged, mint nekem – mondtam
csöndesen. Egy pillanatra úgy éreztem, egy húron pendülünk mi
ketten. Ugyanazon az oldalon állunk. Holott nem, ellenfelek
voltunk.
– Ahogy gondolod, Bandita – ejtette le a kezét, és arrébb
sétált. Még egy pillanatig ültem ott, és arról győzködtem magam,
hogy csak rám akart ijeszteni, és ezzel rábírni a visszalépésre.
Tudtam, hogy mind a ketten meg tudnánk verni Dahmadot. Jól
lőtt ez az idegen.
Én azonban jobb voltam nála. Muszáj volt.
A fogadóbiztosok elhessegették az utolsó fogadókat, mert mi
hárman már visszaálltunk a fehér vonalra. Ezúttal a mezítlábas
kislány egyetlen töltényt hozott csak. A másik kezében fekete
szövetcsíkot fogott.
– Következik a ma esti utolsó kör – jelentette be Hasan. – A
versengők bekötött szemmel lőnek.
A szövetcsíkért nyúltam, ekkor azonban lövések hangzottak
fel, ami megállított mozdulat közben.
Lebuktam, de azután rájöttem, hogy a lövések kintről
hallatszanak be hozzánk. Valaki felsikoltott. A közönség fele
talpra szökkent, s nyakát nyújtogatva kereste az újdonsült
szórakozás okát. Látni ugyan semmit sem láttam, tisztán
hallottam viszont, amint ezt kiáltják:
– A lázadó Ahmed herceg nevében! Az új hajnal új sivatagra
köszönt!
Libabőrös lettem ijedtemben.
– A fenébe is! – mordult fel az idegen állát vakargatva. – Ez
nem volt túl okos lépés.
Az új hajnal új sivatagra köszönt! Mindenki tudott Ahmed
herceg jelmondatáról, de csupán suttogták maguk között az
emberek. Senki sem volt bolond, hogy fennhangon hirdesse a
szultán rebellis fiának harci hívását. Túl sok csökött, a régihez
foggal-körömmel ragaszkodó földink élt az Utolsó Megmaradt
Megyében új fegyverekkel ahhoz, hogy a jelszó igaz lehessen.
El-elkaptam néhány mondatot a hangzavarban.
– A lázadó herceget hetekkel ezelőtt megölték Szimárban.
– Azt hallottam, hogy a dervai barlangokban rejtőzött el
démonnővérével együtt.
– Haladéktalanul fel kellene akasztani!
– Per pillanat is épp Izmán ellen vonul!
E mendemondák feléről én is értesültem. És nem csupán
ezekről. Amióta csak Ahmed herceg tizenöt év után ismét
felbukkant a Szultim-tornán, hogy atyja trónjáért versengjen, a
róla szóló történetek legendák ködébe burkolóztak. Egyesek
tudni vélték, hogy ő nyerte meg a tornát, a szultán azonban
ahelyett, hogy kinevezte volna örökösének, az életére tört.
Egyetlen ponton egyeztek csak meg ezek a rebesgetések:
eszerint miután Ahmed nem szerezte meg a trónt a tornát
követően, eltűnt a sivatagban, és a lázadás élére állt, hogy
visszakapja az országot.
Az új hajnal új sivatagra köszönt!
Izgalomba jöttem. A legtöbb történet, amelyet ismertem, rég
elporladt eleinkről szólt. A lázadó herceg regéje azonban a
jelenhez tartozott. Akkor is, ha bármikor eltehették őt láb alól.
Odakint hamar elült a mozgolódás, és a kidobóember egy
suhancot vonszolt be a csűrbe a gallérjánál fogva. Nagyjából
olyan fiatalnak látszott, amilyennek én az álruhámban. Részeg
hujjogás fogadta a megjelenését.
– Nocsak, nocsak! – igyekezett újra felhívni magára a
figyelmet Hasan. A suhanc tántorogva próbált megállni a lábán,
arcáról ömlött a vér. Valószínűleg jól megüthették, azonban
szemlátomást nem esett más bántódása; nem lőtték vagy
szúrták meg. – Ahogy látom, akadt egy önkéntes jelentkezőnk!
A kidobóember a célpont elé vonszolta a suhancot, s a fejére
helyezte a palackot. Elszorult a szívem az elkövetkezőktől.
– Új játékunk lett hát: megbüntetjük az árulót! – károgta
Hasan karját széttárva. A tömeg felzúgott válaszul.
Le tudtam volna lőni a suhanc fejéről a palackot, ahogyan az
idegen is. A bajnok azonban alig állt meg a lábán, és épp újabb
adag szeszt döntött magába. Csak remélni mertem, hogy előbb
hasal el a porondon, mint hogy megcélozza az üveget.
A fiú is megingott, mire a palack tompa puffanással a
homokban végezte. Bosszús bekiabálások hallatszottak. Szegény
kölykön látszott, hogy mindjárt eltörik a mécses, amikor a
kidobóember vállát kiegyenesítve visszatette fejére a palackot.
– A gyerek rosszul van, még a lába se bírja el, nemhogy az
üveget is ki tudja egyensúlyozni – hallottam meg az idegen
hangját, aki Hasannal tárgyalt. – Mozgó célpontra nem lehet lőni.
– Akkor ne lőj – legyintett Hasan. – Ha te meg a Bandita
gyávák vagytok ehhez, hát menjetek isten hírével. Hagyjátok
győzni az emberemet! – Erre számított hát. Hogy a jövevénynek
meg nekem nem lesz merszünk a suhancra lőni, és Dahmadé lesz
a győzelem.
Mindezt egy nyomorult siheder miatt, aki nálam is fiatalabb
volt, de a karján máris hegek éktelenkedtek a gyári munkától.
Nem!
Vagy ő, vagy én!
A szerencsétlen úgysem élhetne sokáig a sivatagban a lázadót
dicsőítve. A megye lakóinak fele ízekre tépné felségárulás miatt.
Hanem azért ha mégis lelőném fejéről a palackot, mégsem én
lennék a gyilkosa.
– Az se baj, ha fejen lövitek. Nekem úgy is jó – tréfálkozott
Hasan. Tudtam én, mi lenne jó neki. Az, ha mi most szépen
eltakarodnánk. Mind a ketten tudtuk ezt.
– Nem gondolod, hogy a nézők gyanút fognak, ha mi most
elpárolgunk, és hagyjuk győzni az emberedet? – kérdeztem,
elébe vágva a jövevény mondandójának, bármi legyen is az.
Hasan egy golyót pörgetett az ujjai között.
– Azt gondolom, hogy tele lesz a zsebem arannyal, a tietek
pedig nem.
– Na persze – vetettem oda foghegyről, de közben nem
vettem le szemem a nyomorult kölyökről, aki hátát a póznának
támasztva állt velünk szemben. Ugyanúgy nem szolgált rá, hogy
a sivatag áldozata legyen, ahogyan én sem. – Csakhogy
megnézheted magad az aranyaiddal, ha a vendégeid rájönnek a
turpisságra. – Hasan elkomorodott. Erre nem is gondolt eddig.
Unottan körbehordoztam tekintetem a tömegen, mint akinek
elege van az egészből, hogy ugyanúgy kicselezzem a ravasz
kópét, ahogyan ő próbált lóvá tenni minket. – Tele ez a hodály
részegekkel, akik a nehezen megkeresett pénzüket tették fel a
fogadásra. Holott újabban keserves időket élünk, most, hogy
nem kapunk feldolgozandó fémet Szaziból. Amint látom,
mindenki idegesebb is a kelleténél. Te nem érzed ezt a
csontjaidban?
Nem éreztem szükségét, hogy ellenőrizzem, követi-e Hasan a
tekintetem irányát. A vak is láthatta, hogy a megtört gyári
munkások és göthös sihederek, akiknek ujjaikat máris sebesre
tépték a gépek, csak egy jó kis bunyóra várnak. Még ez a
felhasadt ajkú kölyök is, aki most célponttá lett, az izgágák közé
tartozott. Azzal a különbséggel, hogy őt a herceg lázadása
szédítette meg, nem két louziért kapható olcsó lőre. Ó, mennyire
ismertem én is ezt az érzést! Azt reméltem, hogy ez röpít majd
egyszer el Izmánig.
– Ez a klíma nem éppen hűti le a fejeket – folytattam. –
Kivált, ha a Keleti Kígyó és a Kékszemű Bandita is beszélni kezd.
– A szemem sarkából lestem Hasant, s közben magamban azért
fohászkodtam, nehogy még lelövessen mondat közben. – Hanem
mondok én valamit. Kisegíthetlek, ha akarod.
– Nocsak. Hogyan? – hördült fel Hasan, de azért
szemlátomást hegyezte a fülét.
– Úgy, hogy lemondok a győzelemről, és átveszem a fiú
helyét. Ezer fouzáért.
Az idegennek ez nagyon nem tetszett. Valamit mormogott a
maga nyelvén, amit nem értettem, de szitkozódásnak hangzott.
– Megőrültél, fiú? – váltott aztán vissza mirádzsi nyelvre. –
Azt akarod, hogy téged lőjenek meg a kölyök helyett?
– Ha szerencsém lesz, nem talál el. – Éreztem, hogy
emelkedik és süllyed a mellkasom minden egyes kapkodó,
izgatott légvételemmel. A suhanc fel-alá imbolygott előttünk a
homokon, amely bizonyára tele volt már üvegcseréppel. Az
biztosan felsértette a mezítelen lábát, de meg se mukkant.
– Na, mi lesz, lövünk már? – bődült el Dahmad, és üres
üvegét a suhanc felé hajította. Fél méterrel mellette ért földet.
Továbbra is Hasant fürkésztem a tekintetemmel, hiszen az
alkut még nem kötöttük meg.
– Ha nem lesz szerencsém, egy fityinget sem kell fizetned, a
tömeg pedig így is vért láthat.
 – És mindenki boldogan megy haza – vigyorodott el undorítón
Hasan.
– Már a Banditán kívül, mert ő feldobja a talpát – morogta az
idegen, olyan halkan, hogy csak én hallottam. – Jó, akkor
feladjuk a játszmát. – Az idegen szeme továbbra is rám
szegeződött, noha Hasanhoz beszélt. Már szóra nyitottam a
szám, hogy vitába szálljak vele, de valami megállított. Elvégre is
ugyanazon az oldalon álltunk. – Ha a Kékszemű Bandita
mindenképpen célponttá akar lenni, én lövök először. Én majd
elvétem a palackot, de őt se lövöm fejbe. Aztán ő céloz rám, és ő
sem talál el. – Megmerevedtek izmaim a gondolatra, hogy el kell
vétenem egy lövést. Csakhogy az idegen megbízott bennem.
Ezért alig észrevehetően bólintottam. – Győz a bajnokod, mint
mindig. Mi pedig sértetlenül megyünk el innen – fejezte be az
idegen.
– Mármint a pénzzel együtt – szóltam közbe, nehogy a
jövevény rossz alkut kössön. Akart a fene tisztességgel és egy
garas nélkül távozni innen! – Fejenként egy ezrest kérünk a ház
nyereségéből!
– Százat kaptok – közölte Hasan.
– Nyolcszázat – alkudtam tovább.
– Ötszázat, és örüljetek, ha nem küldök valakit utánatok,
hogy eltörje az ujjatokat, és visszahozza nekem a pénzt.
– Így legyen! – Ötszáz ugyan nem volt ezer, de több volt a
semminél. Annyival még eljuthatok Izmánba – gondoltam.
A tömeg nyugtalankodni kezdett.
– Na, mi van, gyáva férgek? Lőtök már? A gyerek mindjárt a
nadrágjába csinál.
Hasan otthagyott minket.
– Emberek! Ugyan kit érdekel, lepuffantják-e ezt a lázadó kis
csirkefogót? Amúgy is túl alacsony. – Lekapta a palackot a
gyerek fejéről, és rárivallt: – Hordd el az irhádat! – Az úgy
bámult rá, mintha a hóhérja lenne, aki elvágta a kötelét. Menj! –
szóltam rá magamban. Végül sántikálva eltakarodott.
 Már nem szorított úgy a mellkasom. Közben azonban tovább
nőtt a tömeg elégedetlen moraja. Hasan kezét felemelve csöndet
parancsolt.
– Nem sokkal izgalmasabb, ha ez a három versenyző lődöz
egymásra? – Szavait fülsiketítő zúgás követte. A nézők olyan
vehemenciával toporzékoltak, hogy a csűr minden eresztékében
rezgett.
– Lépj elő, Bandita! – követelték.
Nagy levegőt vettem. Én is cidriztem rendesen. Talán jobban
át kellett volna ezt gondolnom. Vagy legalább erélyesebben
kikövetelnem az ezrest.
– Gyerünk, fiú! – hallottam meg a fülem mellett. – Megbízol
bennem, nem igaz?
Az idegen bátorítón vigyorgott rám.
– De hiszen nem is ismerlek – morogtam.
A jövevény keze kinyúlt, és levette a fejemről a kalapomat.
Szerencsére volt annyi eszem, hogy a homlokomba húzott
shemagh alá fésüljem a hajamat, ennek ellenére csupasznak
éreztem magam kalap nélkül.
– Eggyel több ok, hogy megbízz bennem – mondta az idegen.
Kimentem a póznához. Végtelen hosszúnak tetszett ez az út.
Hasan vigyorogva helyezte a fejemre a palackot.
– Ne reszkess úgy, kölyök! Dolgozz meg a pénzedért! Úgy
remeg ez az üveg máris, mint egy szűzlány a nászéjszakáján.
Erőt vett rajtam a harag. Ez tartotta bennem a lelket. A
palack meg sem rezzent többé. Akkor sem, amikor az idegen a
vonalra lépett, és betárazta az egyetlen golyót. Akkor sem,
amikor felemelte a pisztolyt, és egyenesen engem vett célba.
Csupán a torkomon akadt a levegő. Az idegen hosszan célzott.
Nem kapkodta el, én azonban azt sem tudtam, élek-e, halok-e.
– Tüzelj már, gyáva féreg! – Ugyanabban a pillanatban
hagyta el ajkam a kiáltás, amikor a golyó a pisztoly csövét.
Annyi időm sem volt, hogy meghőköljek a lövéstől.
A tömeg felzúgott.
 Éltem tehát, hiszen hallottam.
Megbillentettem a fejem, mire a palack épen a kezem közé
pottyant. Hátranéztem. A golyó a falba fúródott, hajszálnyira a
koponyámtól balra. Csak ezután kezdtem el reszketni. Talán az
idegességtől, talán izgalmamban. Szorosan megmarkoltam a
palackot, hogy elrejtsem kezem remegését.
Kábán, a tömeg ujjongásától kísérve visszatámolyogtam a
lővonalhoz. Az idegen elment mellettem a pózna felé menet. Egy
pillanatra megállt a közelemben, és visszatette fejemre a
kalapomat.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Csak nem hamarkodtad el a dolgot – morogtam, és
szemembe húztam a kalapomat.
– Mi bajod, Bandita? Már nem érzed halhatatlannak magad?
– Az idegen szemlátomást remekül szórakozott.
Felé hajítottam a palackot.
– Nem kezdenék ki olyan valakivel, aki a következő
pillanatban megcélozza a fejemet – mondtam, mire elnevette
magát, és ment tovább a pózna felé.
Aztán én álltam fel a fehérre festett vonal mögé, és ő lett a
célpont. Gond nélkül eltalálhattam volna a palackot, ha nagyon
akarom. Mi van azonban akkor, ha Dahmad agyonlövi az
idegent? És ha igen, ugyan mit számít ez nekem? Ezer fouza
sokkal többet ér – futott át agyamon a gondolat.
Tüzeltem. A palack a helyén maradt.
– A versenynek vége! – próbálta túlharsogni Hasan a
kiáltásokat. – Ismét Dahmad a bajnokunk! – Néhányan
megéljenezték, feltehetően azok, akik rá fogadtak.
Hamarosan azonban a tömeg kántálni kezdett.
– Lőj te is! Lőjél! Lőjél!
A bajnok ingatagon imbolygott.
– Igen! Én is akarok a Kígyóra lőni!
Az idegen mostanra levette a fejéről a palackot, és a bajnok a
vonal felé tántorgott. Célzásra emelte a pisztolyát, és intett az
idegennek, hogy foglalja el helyét a póznánál.
– Igazuk van – károgta Hasan. – Dahmadnak is lőnie kell,
csak úgy győzhet. – Közben felém vágott a tekintetével.
Pontosan értettem, mit mondott ezzel. Ha nincs győztes, a ház
sem zsebelhet be nyereményt. Akkor pedig minket sem fizethet
ki. – Mit szólsz hozzá, Keleti Kígyó?
Összenéztem az idegennel, és nemet intettem. Egy hosszúra
nyúló pillanatig állta a tekintetem. Korábbi tréfás hangulata
nyomtalanul elpárolgott. Aztán visszaállt előbbi helyére, és a
fejére helyezte a palackot.
A bajnok a vonalhoz támolygott. Alig állt a lábán. Hunyorogva
nézett az idegenre, mint aki megpróbálja betájolni a pontos
helyét. Apám is általában ennyire volt részeg, miután hazatért a
gyárból. Egyszer fegyver is akadt a kezébe. Én és anyám ott
leltük volna halálunkat, ha pontosan tudott volna célozni akkor.
Dahmad felemelte a pisztolyát. Láttam a helyemről, hogy az
idegen mellkasát veszi célba.
Dahmad elég részeg volt ahhoz, hogy fontosabbnak tartsa a
bosszút a pénznél. Elvégre is az idegen egyszer már legyőzte őt.
És elég termetes volt ahhoz, hogy egy beszívott fickó is eltalálja.
A bajnok keze már a ravaszon volt, amikor eszembe ötlöttek
Hasan korábbi szavai. Nem lesz második lövés ebben a
fordulóban. Gondolkodás nélkül Dahmadra vetettem hát magam.
A golyó bő egy méterrel félrement. Dahmad ittasan a
homokba zuhant, miközben én karomat szorongatva
megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat.
A tömeg valósággal őrjöngött. Más sem kellett ezeknek. A
puskaporos hordó robban így fel, ha szikrát fog.
Rájöttek, hogy átverték őket, de a jelek szerint senki sem
értette, hogyan. Páran azt visították, hogy összejátszom az
idegennel, mások meg azt kiáltozták, hogy Hasan csinál bolondot
belőlük. A következő pillanatban megrohanták a
fogadóbiztosokat.
– Te kis genyó! – ragadta meg két kéz az ingem elejét.
Dahmad állt talpra, hogy lerángasson a porondról. Hiába
kapálóztam a markában, átrángatott a homokon, és a falnak
taszított. Minden levegőt kipréselt a tüdőmből. Aztán már ott is
volt a kezében a kés. Képét az enyémhez tolta, úgy vicsorgott
rám. Forró, alkoholgőzös lehelete az arcomat perzselte:
– Felkoncollak, te gaz, és itt hagylak a beleiddel a porban!
Ekkor azonban az idegen elkapta a bajnok csuklóját. Túl
gyorsan mozgott ahhoz, hogy felfogjam, mi történt, valami
azonban émelyítőn megroppant. A homokra zuhantam, és a
bajnok is jajongva az oldalára hengeredett. A kés csörömpölve
hullott ki a kezéből. Láttam, hogy csont áll ki a karjából. Az
idegen felkapta a földről a kést.
– Futás! – kiáltott rám.
Pokoli felfordulás támadt.
Egy részeg egy lámpásnak vágódott, az meg a padok közé
csapódott, petróleumot és nyaldosó lángnyelveket szórva szét
maga körül.
A kijáratot kerestem, a csetepaté azonban túlságosan
elharapózott ahhoz, hogy kijuthassak. Az idegen és én hátunkat a
falnak vetettük. A verekedők elfeledkeztek rólunk – ez már nem
mirólunk szólt. A csűrt megtöltötte a füst. Még pár perc, és
megfulladunk.
– Gondolom, nem tudsz repülni – bökött állával az idegen a
fejünk felé. Hangosan beszélt, hogy túlkiabálja a hangzavart.
Ugyanis egy ablak volt látható a padok fölött, csak már nem
értük el.
Rávigyorogtam, noha nem láthatta a sötétben.
– Repülni ugyan nem tudok, de nem nyomok túl sokat.
Tökéletesen értettük egymást. Ujjait összefonva bakot állt
nekem. Övembe dugtam a pisztolyt, amelyet még a kezemben
tartottam. Nem hagyok itt egy ilyen jó fegyvert.
Hátráltam néhány lépést, és nekifutottam. Harmadik
lépésemre jobb csizmám az idegen összefonódott ujjain landolt, ő
pedig felfele lendített. Karom az ablakkeretnek verődött. Csinos
kék foltok lesznek majd rajta – gondoltam. Az idegen továbbra
is megtartott, miközben felhúzódzkodtam a párkányra. Az
imaház teteje alig valamivel volt alattam. Néhány másodperc és
kint vagyok az éjszakában. Mit nem adtam volna, ha ez sikerül.
Ehelyett visszafordultam, s lábam a tetőn megvetve
felhúztam az idegent, amíg át nem mászott az ablakon, ki mellém
a tetőzetre.
Leugrottunk a földre az ódon imaházról, és ott
meghemperegtünk a homokban. Egy golyó fúródott a fába a
fejem mellett.
– Rendben, Bandita – lihegte az idegen. – Innen most hová?
Hová? – kérdezte egy olyan faluban, ahol az eget sűrű füst
fedte el, és vad csatározás bontakozott ki az éj sötétjében.
Vissza kellett térnem a nagybátyám házába. Soha többet nem
szabadott volna látnom őt. Naszimát, kis unokahúgomat egyszer
alaposan eltángálták, mert hazahozott egy egeret a tanodából.
Nem volt nehéz kitalálnom, mi várna rám, ha egy vadidegennel
mutatkoznék bárhol a nagybátyám portájának környékén. Arról
már nem szólva, tőle magától mire számíthatnék, ha rájönne,
hogy lány vagyok.
– Miattam ne fájjon a fejed. Majd elleszek valahogy.
– Van hová menned? – nézett át rám a válla fölött.
Én már elhátráltam mellőle, és a póznát kerestem a
tekintetemmel, ahová kikötöttem Kék Paripát. Reméltem, hogy
megvan még a ló.
– Köszönök mindent, de most meg kell keresnem a lovam –
kényszerítettem ki egy újabb mosolyt a sötétben.
És mielőtt egy mukkot szólhatott volna, eliramodtam.
 három

Kászálódj fel, te haszontalan, és menj át az üzletbe! Különben

nem kapsz ma enni! – Valaki letépte rólam a takarót.
Felnyögtem. Szorosan behunytam a szemem a napsugarak ellen,
na meg a nagynéném is elém tolta a képét. – És ne számíts rá,
hogy holnap is ehetsz!
A lépteit számoltam, miközben elcsörtetett. Tíz lépés, és a
konyhában volt. Résnyire kinyitottam a szemem. Vajon mennyit
alhattam? Néhány órát esetleg. Jobban áhítoztam alvásra, mint
ételre. Csakhogy fényes nappal volt, és máris imára hívták a
jónépet.
Lehengeredtem vackomról a fapadlóra. A takarót a fejemre
húztam, mialatt a gönceim után tapogatóztam. Körülöttem már
ébredezett hat unokatestvérem, akikkel egy szobába
zsúfolódtunk. A kis Naszima felült, majd visszahanyatlott
fekhelyére, és szájába tömte a takarója sarkát.
Annyi szalmazsák terült el a padlón, hogy alig látszottak tőlük
a padlódeszkák. A helyiség valóságos csatatérnek tűnt. A
szertehajigált ruhadarabok úgy festettek, akár az elhullott
harcosok, de volt a földön leckefüzet, varrótű és imitt-amott egy-
egy könyv is. Mint egy repeszgránát szétszóródott darabkái.
Csupán Olia sarkában uralkodott rend a padlón. Még egy
lópokrócot is lelógatott a plafonról, hogy ezzel különüljön el a
nővéreitől. Hozzá kellett edződni ehhez a helyiséghez.
Apám házában mindössze két szoba volt. Az egyikben ő aludt
anyámmal. Volt azután egy nagyszoba. Ott ettünk, és ott
aludtam közel tizenhat évig. Mindez azonban rég a múltba
veszett, a szülői házzal együtt.
Időbe telt, mire megleltem a jó kis kék khalatomat. A
kaftánszerű ruhadarabot gombóccá gyűrtem a vackom alá.
Kisimítottam a gyűrődéseit, mielőtt felvettem a barna, buggyos
nadrág, a salvár fölé.
– Akkora zajt csapsz, mint egy haldokló kecske – nyögte Shira
a párnájába. – Egyesek még aludni szeretnének közülünk.
Olia is visszahúzta a takarót a fejére a maga sarkában.
Fogtam egy csizmát, és amilyen magasról csak tudtam, a
padlóra ejtettem. Hangos puffanással ért földet. Shira
összerezzent. Ő volt az egyetlen az unokanővéreim közül, akivel
ugyanaz a vér csörgedezett az ereinkben. A többiek a
nagybátyám további feleségeinek a porontyai voltak. Farrah
nagynéném három fiút szült neki, meg Shirát.
Most kajánul rám vigyorgott félig leeresztett szemhéja mögül.
– Borzasztóan festesz, húgocskám. Tán rosszul aludtál?
Ujjaim megálltak a széles övön, amelyet a derekamra
készültem kötni. – Sokat is forgolódtál – folytatta Shira
célzatosan. A legszívesebben menten lehúzkodtam volna a
ruhaujjam felhorzsolódott könyökömre. Naná, hogy Shira rájött,
kiszöktem az éjszaka. Elvégre is karnyújtásnyira aludt tőlem.
Nem mintha kitalálhatta volna, hol, merre jártam. De így is
beárulhatott, ha bármit remélt ettől. Vagy akár merő
rosszindulatból, hogy lássa, hogyan páholnak el.
– Hogyan tudtam volna aludni, mikor irdatlanul horkolsz? –
folytattam övem megkötését nehezen engedelmeskedő
ujjaimmal.
Olia elrötyögte magát a takarója alatt.
– Látod, mondtam én neked – vetette oda a féltestvérének.
Néha szinte már kedveltem ezt a nálam valamivel fiatalabb
unokahúgomat. Azelőtt is jól kijöttünk, hogy nagybátyám háza
népébe kerültem, ahol szinte szabálynak számított, hogy gyűlölni
kell engem.
– Sajna bizonyára nem ez volt az utolsó ilyen éjszaka –
piszkálódtam tovább Shirával. – Húzhatsz magadra akármennyi
takarót, mindig hallani a horkolásod.
 Shira fekhelye ugyanolyan üres volt, mint az enyém, amikor
bemásztam az ablakon az éj leple alatt, miután lemostam
magamról a lőpor és a füst bűzét, holott a víznek itt minden
cseppje drága kincsnek számított. Shira émelyítő olajos szaga
arról árulkodott, hogy ő meg Fazimnál járt. A fickó talán elárulta
neki, hogy lőni megy, és gazdagon szeretne hazatérni.
Nevethetnékem támadt, amikor eszembe jutott, hogyan esett
ki a versenyből. Abban sem voltam biztos, hogy megúszta élve.
Ám ha Shira nem beszél, úgy is jó, akkor én is hallgatok. A
következő pillanatban visszahanyatlott a vackára, és rám se
hederítve a haját kezdte fésülni.
Jómagam csak beletúrtam sűrű fekete loboncomba a konyha
felé menet. A fiúk már javában munkába készülődtek. Kiabálva
értekeztek egymással, hogy túlharsogják az imára szólító
harangszót. A gyári munkásoknak azonban nem volt idejük erre,
már az ünnepnapok kivételével. Megkerültem Dzsiráz
unokafivéremet, aki félig munkaruhába bújva vakargatott a
mellén valami gyógyulófélben lévő égési sebet. Egy gép kapta el
hónapokkal ezelőtt, amikor váratlanul tüzet okádott rá.
Szerencséje volt, hogy mindössze egy hónapra esett el a bérétől,
és nem hagyta ott végleg a fogát.
Levettem a legfelső polcról a kávés dobozt. Pihekönnyű volt.
Ráadásul fűrészport is kevertek a tartalmához. Görcsbe rándult
a gyomrom erre a gondolatra. Nyomasztó volt, amikor híján
voltunk az élelemnek. Persze mikor nem volt az, csak újabban
tovább romlott a helyzet.
– Farrah – Aszid nagybátyám jelent meg a konyhában. Éppen
a képét dörgölte. Nida, legfiatalabb felesége járt a nyomában
lesütött szemmel, kezét várandós pocakján nyugtatva. Sietve
elfordultam, mint aki nem vette észre, hogy nagybátyám
tekintete megállapodott rajtam.
– Van már kávé?
Eltöltött az elkeseredés. Nem fogok itt ragadni, nem és nem!
Akkor sem, ha a derekamra kötött bugyelláris jócskán
megkönnyebbedett az elmúlt éjszaka folyamán.
– Add ide! – kapta ki a kezemből a kávés dobozt Farrah
néném. Másik kezével egyúttal tarkón legyintett. Ijedten
rezzentem össze.
– Mondtam már, nem hallottad, hogy menj, nyisd ki a boltot?
– Nem hallottam – léptem el az útjából. Nem mintha ez
megmenthetett volna egy későbbi ütlegeléstől. Ha van egy csöpp
eszem, sietve kitakarodom innen, el a nagybátyám szeme elől, de
nem tudtam befogni azt a nagy számat. – Ha kicsivel is
hangosabban ordítasz, az egész város hallja. Hagytam, hogy az
ajtó bevágódjon mögöttem. Lefutottam a lépcsőn, ki az utcára.
Minden egyes lépéssel távolabb kerültem Farrah nénémtől és a
husángja fenyegetésétől.
Nagybátyám üzlete és háza Porfészek két ellentétes végében
állt; egész pontosan kétszázötven lépésre egymástól. A falu
utcája most is tele volt emberrel. Munkások igyekeztek a gyárba,
az asszonyok és öregek meg az imaházba, hogy elmormolják
imáikat, mielőtt a nap tüze a maradék hűvösséget is felissza az
éjszakából. Nyomasztott, hogy minden szeglet ismerős itt. Az
utóbbi időben gyakran megfordult a fejemben, hogy valakinek
puszta könyörületből fel kellene dúlnia ezt a falut. A hegyekből
nem jött több acél. Évek óta buraqit sem láttunk. Pár közönséges
lovat árultunk azért, de ezek sem sokat értek.
Egyvalamit kedveltem csak Porfészekben: a körülötte elterülő
tágas térséget. A vaksi, lapos homlokzatú házakon túl órákon át
rohanhattál, és nem láttál mást magad körül, csak bozótot és
homokot. Most persze kényelmetlen volt, hogy mindentől távol
esünk. Gyerekkoromban azonban megelégedtem azzal, hogy
elszabadulhatok a felnőttektől. Elég messze ahhoz, hogy ne
halljam, amint apám italtól akadozó nyelvvel idegenek
szajhájának nevezi anyámat, aki még egy fiút sem tudott szülni
neki. Elég messze ahhoz, hogy senki ne lásson. Ne lássák, amint
egy kislány lopott fegyverrel lődöz. Addig, amíg meg nem fájdult
az ujjam, és nem tudtam olyan pontosan célozni, hogy kilőjek egy
üveget valami részeg reszketeg ujjai közül.
Akkor kerültem a legtávolabb a falutól, amikor anyám
Izmánról mesélt nekem elalvás előtt. Persze csak ha apám nem
hallhatta. A városról, ahol ezer aranykupola csillog-villog, s
tornyai az ég kékjét karcolják. Ahol annyi a rege, ahány az
ember. Ahol egy lány megáll a maga lábán. Ahol oly temérdek a
lehetőség, hogy szinte az utcán hever. Ahol minden csupa
izgalmas kaland. Anyám felolvasta nekem Hawa hercegnő
történeteit, aki hajnalt dalolt Izmán egére, még az idők kezdetén,
amikor éjjelente lidércek kísértettek a városban. Mesélt a
nevenincs kalmár leányáról, aki csellel kicsalta a szultántól az
ékszereit, mikor atyja elvesztette a vagyonát. És nővére, Szafija
leveleit is elolvasta nekem.
Szafiján kívül senkiről sem hallottam, hogy elszabadult
Porfészekből. Az esküvője előtti éjszaka szökött el, és meg sem
állt Izmánig. Időről időre egy-egy karaván levelet hozott tőle a
fővárosból anyámnak. Ezek a levelek a nagyváros csodáiról
számoltak be; egy tágasabb világról és egy jobb életről adtak
hírt. Anyám többnyire ilyenkor hozta szóba Izmánt. Arról
beszélt, hogyan megyünk el egyszer mi ketten, hogy Szafijával
éljünk.
Aztán egy napon mindez félbeszakadt. A legforróbb nap volt a
sivatagban emberemlékezet óta. Vagy csak azért emlegették így,
mert különben is emlékezetes nap lett a történtek miatt. Olyan
messze hatoltam a sivatagba aznap, hogy alig láttam a házunkat.
A nap úgy tűzött alá a hat elém sorakoztatott üres palackra,
melyeket kilőni készültem, hogy hunyorogtam az éles fényben.
Pedig a shemaghot is felhúztam az orromig, a kalapot meg
mélyen a homlokomba nyomtam célzás közben. Tisztán
emlékszem, hogy épp egy legyet készültem elhessegetni a
nyakamról, amikor három lövés dördült. Megállt a kezem
mozdulat közben. Nem csodálkoztam azonban túlontúl, elvégre is
az Utolsó Megmaradt Megyében éltem. Sűrű füst szállt az ég
felé.
 Visszarohantam a faluba.
Apám háza égett. Később megtudtam, hogy anyám háromszor
gyomron lőtte apámat, aztán felgyújtotta a házunkat. Akkor
azonban mindössze hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mikor
kihúzták az épületből apám holttestét. Nem is a vér szerinti
apám volt. Emlékszem, hogyan futott felém anyám, mielőtt
elvonszolták. Mikor azután a nyakára tették a kötelet, rekedtre
ordítottam magam.
Miután megnyílt a lába alatt a csapóajtó, már nem volt elég
azokról a helyekről álmodni, melyekről ő mesélt.

•••

FÉLÚTON VOLTAM a falu felé, amikor észrevettem, hogy a

nagy, foghíjas térségen, az imaház szomszédságában, ahol egykor
a mi házunk állt, jókora tömeg verődött össze. Felfedeztem a
sokaságban Tamid túl takarosan elválasztott hajzatát. Mellé
furakodtam, ami nem volt nehéz, mert rendszerint elhúzódtak a
közeléből, mintha a sántaság ragályos lenne.
– Mit bámulnak ezek? – foglaltam el a mankója helyét a bal
hónalja védelmében. Egy ideig minden rendben volt, noha az
ostoba kölyök csak nőtt és nőtt. Valahányszor csodálatosképpen
új mankót faragtak neki, azt is kinőtte. Most rám mosolygott.
Válaszul nyelvet nyújtottam rá.
– Mégis mit gondolsz? – Visszaadta a mankót Haifának, és
rám támaszkodott. Ő volt az egyetlen szolgáló a falunkban, mivel
Tamid családja tudott egyedül az élelem mellett az azt megfőző
cselédért is fizetni. Tamid sápadt bőre kirítt a sivatagi népek
közül, de legalább hórihorgas termete ma kevésbé látszott
görnyedtnek.
Elsőre nem láttam mást a vakító reggeli verőfényben, mint a
szultán fegyvergyárának elfeketedett téglafalait a faluszélen. Az
itteni pokoli települések mind a gyárat szolgálták. Aztán csiszolt
fémen csillant meg a nap fénye.
 A szultán serege közeledett.
Hármas sorokba rendeződve vonultak lefelé a dombokról.
Arany shemaghjuk megvédte őket a nap tüze ellen. Egyik
oldalukon a szablyájuk himbálódzott, a másikon a fegyverük.
Fehér, buggyos zuávjuk alját katonásan a csizmaszárukba
gyűrték, aranysárga ingük a csípőjükre feszült.
Lassan, ám feltartóztathatatlanul masíroztak felénk. Utóbbi
mindig jellemző volt rájuk.
De legalább nem láttam fehér-kék egyenruhát az aranysárgák
között. A kék szín egyet jelentett a gallán haderővel. A szultán
serege sem könnyítette meg az életünket, ők azonban mégis
Mirádzsiból származtak, atyafiak voltak.
A gallánok ezzel szemben idegen betolakodók. Csuda
veszélyesek.
A világnak ezen a részén nem sok szó esett politikáról vagy
történelemről, mindazonáltal azt hallottam, hogy legfelségesebb
szultánunk, Omán két évtizeddel ezelőtt úgy döntött, jobban
tudná kormányozni Mirádzsit, mint az apja. Szövetkezett hát a
gallánokkal. Az idegenek megölték az apját, és mindenki mást,
aki nem ismerte el az ő fennhatóságát. Cserébe megengedte,
hogy a gallán sereg tábort verjen Mirádzsiban, s az általunk
gyártott fegyvereket elkobozva viseljen győztes háborúkat
messze földön.
– Nem túl hamar jöttek meg ezek Szaziból? – hunyorogtam
bele a kora reggelbe, és megpróbáltam megszámolni a hadfiakat.
Mintha kevesebben lettek volna a szokásosnál.
– Nem hallottad? Halálos Lövésben a fogadóhely porig égett
az éjszaka. – Megdermedtem e szavakra, de reméltem, hogy
Tamid nem veszi észre. – Volt ott valami csetepaté. Apám úgy
hallotta ma reggel, hogy a lázadó Ahmed herceghez volt köze. Azt
mondja, a sereg azért jön le a hegyekből, hogy rendet tegyen.
– Már úgy érted, hogy szerencsejátékosokat és
szeszkazánokat akasszanak fel? – A szultán serege alig néhány
napja átvonult a falun Szazi irányába. A bányát mentek
megtekinteni, vélhetőleg azért, hogy felmérjék, érdemes-e
megmenteni. Ijesztő volt, hogy ilyen hamar visszatérnek. Rendes
körülmények között a Tizenötödik Mirádzsi Század
háromhavonta gyűjtötte be a gyár által termelt fegyvereket,
hogy azután átadja őket a gallánoknak.
– Halálos Lövés mindig is a bűn melegágya volt. Rég
megérdemelte, amit kapott. Ma reggel történetesen épp
Habbaden aranyló városáról meditáltam – hallottam Tamid
szenteskedő hangját. Szokása volt, hogy rongyosra olvassa a
szent könyveket. Esküszöm, hogy többet papolt nekem az utóbbi
időben, mint maga a Szentatya. – Az ottaniakat annyira
elrontotta a jólét, hogy elfordultak Istentől. Ezért az Úr dzsinn
harcosokat küldött rájuk, hogy felperzseljék a bűnös várost füst
nélküli tüzükkel.
Kevésbé szent történetek ezzel szemben arról szóltak, hogyan
becstelenítik meg a nőket a dzsinnek, miként rabolják el őket
apjuktól és férjüktől, hogy titkos tornyokba rejtsék a
nyomorultakat.
Ez azonban mind régen volt. Évtizedek óta senki sem látott
dzsinnt. Manapság egy gyönge lány, egy jöttment idegen meg
egy csomó kocsmatöltelék elég volt ahhoz, hogy felégessen egy
bűntanyát.
– Látod, milyen jó, hogy megfogadtad a tanácsomat, és nem
mentél oda! – folytatta Tamid oktató hangnemben. Hanem az
arcom menten elárult. Nem tudtam hazudni. – Mégis
odamentél? – esett le az álla.
– Fogd be, jó? – sandítottam Haifára, aki a kelleténél nagyobb
érdeklődéssel szemlélte Tamid mankóját. Nyilván a fülét
hegyezte közben. – Azt akarod, hogy felakasszanak?
Tamid mélyet sóhajtott. Látszott rajta, mennyire csalódott.
– Akkor azért festesz ilyen kimerülten ma reggel.
– Nicsak, és még azt mondják rólad, nem vagy gondolatolvasó.
– Mindazonáltal dörgölni kezdtem az arcomat, mintha el
akarnám tüntetni róla az éjszaka nyomait. – Tudod, éppenséggel
győzhettem is volna – tettem hozzá. Közel hajoltam Tamidhoz,
úgy súgtam oda, hogy senki meg ne hallja: – Már persze ha egy
szikrányit is tisztességesen játszottak volna.
– Nem azt mondtad eddig, Amani, hogy nem tudnád
megcsinálni? Én pedig azt, hogy nem lenne szabad ebbe
belevágnod.
Tamid a legkevésbé sem osztotta Izmán iránti
lelkesedésemet.
Régi vita volt ez közöttünk. Már akkor elkezdődött, amikor
anyám a városról beszélt nekem, a halála után azonban
abbamaradt. Jó ideig nem is szóltam Tamidnak a tervemről.
Csak azután, miután kihallgattam egy éjjel nagybátyám rám
vonatkozó szavait.
Minekutána arrébb óvakodtam az ablaktól, amely alatt
hallgatóztam, egyenesen Tamidhoz indultam. Most is az ablakán
másztam be, mint azóta mindig, hogy le tudtam ugrani az
ablakpárkányról. Ő pedig ezúttal is bosszúsnak és fáradtnak
tettette magát. Közöltem vele, eljött a szökés ideje. Vagy most
vágok bele, vagy soha. Miközben ezt fejtegettem, egyre inkább
elkomorodott.
Soha nem értette, miért vágyom el olyan kétségbeesetten
Porfészekből. Holott ha valakinek, neki értenie kellett volna
ebben az isten háta mögötti faluban.
Aznap éjjel is ugyanazt mondta, mint máskor: bárhová
mennénk, ugyan mit kezdhetnénk magunkkal, egy nyomorék és
egy lány. Ha itt semmibe vesznek minket, miért lenne ez
másként máshol? Én Szafija néném leveleiről beszéltem neki,
amelyek egy jobb életről szóltak. Eseménydúsabbról, mint egy
sivatagi helységben senyvedni halálunkig. Tamid azonban hiába
szenteskedett, a vakhit nem volt rá jellemző. Ezért hát hagytam,
hadd higgye, hogy megtérített, és egy szót sem szóltam arról, mit
forralok: hogy lefáslizom a keblem, és így vagy úgy, de
megszököm innen. Más voltam, mint ő: muszáj volt hinnem
abban, hogy Izmánban jobb, mint itt. Ha ez a hit sem éltet, ugyan
mi értelme egyáltalán az életnek?
Haifa megköszörülte a torkát.
– Nem az én tisztem szólni, de lekési az imát, uram.
Összenéztünk Tamiddal. Kis híján kirobbant belőlünk a
nevetés, hajszálra úgy, mint amikor kisiskolások voltunk.
– A késés bűn, ha nem tudnád – mondta Tamid megjátszott
szigorral.
Annak idején folyvást elkéstünk a tanórákról. A rossz lábára
fogtuk a késedelmet, a tanítónk pedig azzal rótt meg minket,
hogy a késés bűn. Amivel meg is ijeszthetett volna bennünket,
csakhogy az ő szemében minden bűn volt. Tamid háromszor is
végigolvasta a Szent Könyvet, de egy fia kitételt nem talált
benne arról, hogy bűn lenne elkésni az iskolából, vagy beszélni,
netalán elaludni az órákon.
Ennek ellenére a barátom visszavette Haifától a mankót,
miközben a szolgáló sürgette, hogy szaporázza lépteit az imaház
felé, egyre távolabb tőlem.
– Még beszélnünk kell erről! – kiáltotta utánam Tamid, mikor
sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Viccből
szalutáltam neki, majd hátat fordítva az üzlet felé kezdtem
baktatni a forró homokon.
Szétnyitottam a bolt előtti vasrácsot, aztán berúgtam az ajtót,
hogy minél több fényt engedjek a helyiségbe, mielőtt belépek.
Körbekémleltem a sózsákok során meg a konzervekkel
megrakott polcokon – sűrű lében úszkált bennük az ennivaló,
ezért tartottak ki természetellenesen sokáig –, hátha
megmoccan valahol egy árnyék. Az üzlet ablaka-ajtaja vasból
volt, mint mindenütt az Utolsó Megmaradt Megyében, ettől
azonban még mindenféle kreatúra átmászhatott rajtuk az éj leple
alatt. A sivatagban megtanulta az ember, hogy hullarablókat
keressen a sötétben. Ezeknek pedig ezer álarcuk lehet. Ott
vannak a magas, arctalan alakváltók, akik az emberi húst felfalva
annak az alakját veszik fel, akit bekebeleztek, hogy azután az
egész családból belakmározzanak. Az apró termetű, bőregérre
hajazó lidércek az alvók mellkasába vájják fogukat. Félelmeink
táplálják őket, mígnem az egész lelkünket felélik.
Ezeket a lényeket egyedül a vas tarthatja távol vagy ölheti
meg. A napvilág elől is elrejtőznek, mégis egyedül a
koponyájuknak irányzott golyó vagy a bordáik közé hasító kés
fog ki rajtuk. A vas ugyanis valamennyi halhatatlant halandóvá
változtat. Erőtlenné. Így küldte a halálba a Világpusztító is az
első Ősi Lényeket. És az ember is így tette el láb alól a
világpusztulás élőhalottait.
Az utóbbiak manapság már kevesebben vannak. Utoljára egy
évtizeddel ezelőtt gyilkoltak le valakit. Nagy ritkán mégis
megesik, hogy bemászik egy közülük a törött vasrácson
keresztül, aztán meghúzódik egy sötét sarokban. Ilyenkor golyót
kell küldeni a fejébe, hogy ártalmatlanná tegyék.
Miután láttam, hogy az üzlet olyan üres, akár a lumpok üvege,
kitámasztottam az ajtót, hogy bejöjjön a kinti friss levegő. Csak
ezután öntöttem ki a pultra megmaradt aprómat. Összesen hat
fouza és három louzi volt, akárhányszor számoltam újra.
Ennyivel még innen sem juthattam ki, nemhogy Izmánig is
elérjek. Akkor sem sikerülne ez, ha kirabolnám a kasszát.
Új tervre volt szükségem. Éspedig mihamarább.
Megszólalt az üzlet vascsengője. Épp sikerült besepernem
szánalmas vagyonkámat, mielőtt megjelent az ajtóban Pama
Al’Jamin a három fiával.
Fájdalmasan lassan múlt a nap, miközben a szökésemen
törtem a fejem. Késő délutánra kifogott rajtam a hőség; lekókadt
a fejem és elbóbiskoltam.
Patadobogás riasztott fel. Maroknyi csapat ügetett el a bolt
előtt. Feltápászkodtam. Kiszáradt a szám ijedtemben. Tamid azt
mondta, a katonaság Halálos Lövésben tesz rendet. Mit keresnek
akkor itt? Csak nem beszélt nekik valaki a Kékszemű Banditáról,
hogy azután a nyomok egyenesen elvezessenek hozzám?
Egy árnyék jelent meg a boltban az ablak és az ajtó közötti
vakfoltban. A puskáért nyúltam, amelyet Farrah néném a pult
alatt tartott. De ez a fickó nem értem jött. Csak állt ott
mozdulatlanul, mint aki lélegezni is elfelejtett. Újabb lovas
ügetett el az üzlet mellett, de még csak felénk se pillantott.
Megvártam, amíg elmegy, csak utána szólaltam meg.
– Remek nap ez a rejtőzéshez.
A jövevény felém fordult. Ügyetlenül feltett shemaghja
lehullott a képéről. Tisztán láttam őt a délutáni nap ablakon
beszűrődő fényében. Nagyot ugrott a szívem. Az idegen volt az.
Közönyt erőltettem arcvonásaimra. Rám mosolygott, feszült
tartása azonban arról árulkodott, hogy bajba kerülhetett.
– Csak hűsre vágytam ezen a forró napon. – Magabiztosan,
könnyedén beszélt, ahogyan tegnap is. A jelek szerint nem
ismert rám, amiért csöppnyi csalódást éreztem.
– Nem nagy hely ez, tudod. Előbb vagy utóbb ide is eltalál, aki
keres. Éspedig inkább előbb, mint utóbb.
Újabb ló ügetett el előttünk, aztán lelassított, és lovasa
megfordította. Valamit mondott a ló hátán, mire két újabb ló is
megjelent a látóteremben. Az idegen állán megrándult egy izom.
Ugyanazt a kést fedeztem fel az oldalán, amelyet Dahmadtól vett
el a múlt éjszaka. Minekutána megmentett engem, én pedig
magára hagytam, hogy védje magát, ahogyan tudja.
– Jobb rejtekhelyet kellene keresned.
Keze továbbra is a kés markolatával játszott, és kérdőn nézett
rám.
Hátráltam egy lépést, és a pult alatti üres hely felé
biccentettem. A katona most leszállt a lováról. Abban a
pillanatban, amint hátat fordított, az idegen a pult mellett
termett.
Olyan közel volt hozzám, hogy válla az enyémnek súrlódott. A
következő pillanatban már le is bukott a pult alá. Sietve elébe
álltam, de már csődültek is be a katonák. Az első egy pillanatra
megállt az ajtónyílásban, és körbekémlelt a kicsiny üzletben. Két
társa közrefogta két oldalról. Végül engem kezdett el vizslatni.
Fiatal fickó volt. Haját gondosabban fésülte hátra, mint a
legtöbb katona. Kerek képe puhánynak mutatta. Egyenruháján
átlósan átvetett arany pántja azonban elárulta tiszt voltát.
– Szép jó napot, uram – mondtam legigézetesebb boltilány-
hangomon. Közben végig izgultam az idegenért, aki túl hangosan
szedte a levegőt a pult alatt.
– Neked parancsnok vagyok. – Megrándult a keze, miközben
ezt mondta. Sietve úgy tett, mint aki a kézelőjét igazítja helyre.
– Miben lehetek segítségére, parancsnok?
Korán megtanultam, hogy a katonákkal tisztelettel kell bánni.
A parancsnok két kísérője elfoglalta helyét az ajtó két oldalán.
Mintha engem akarnának megakadályozni, hogy el ne
szökhessek. Egyikük, az idősebb ízig-vérig hivatásos katonának
látszott kihúzott, merev hátával és előre szegeződő barna
szempárjával. Társa még a parancsnoknál vagy akár nálam is
fiatalabb lehetett. Egyenruhája szinte lötyögött rajta, és üveges
tekintettel nézett maga elé. Meg mertem volna esküdni, hogy ha
így folytatja, nem marad sokáig katona.
– Egy férfit keresek. – A parancsnok élesen, pattogón,
művelten beszélt, enyhén északias kiejtéssel. Megmerevedtek a
tagjaim. Éreztem, hogy az idegen karja a lábszáramhoz ér. Nem
tudtam, mi késztette ideges fészkelődésre: a parancsnok hangja,
vagy az attól való félelem, hogy mindjárt beárulom.
Ártatlanul pillogtam a parancsnokra.
– Fura, mert mifelénk a legtöbb férfinek nő kell. – Csak
miután ez kicsúszott a számon, jutott eszembe, hogy éppenséggel
főbe is lövethet a szemtelenségemért. Azt mondhatná erre, hogy
igazságot tett. Az idősebb katona köhécselni kezdett, ezzel
próbálta leplezni nevetését.
A parancsnok azonban mindössze elkomorult értetlenségem
láttán.
– Egy bűnözőt. Nem láttad?
Vállat vontam.
– Néhányan fordultak csak meg ma a boltban. Itt járt a
dagadt Pama is a fiaival pár órája, aztán meg a Szentatya.
 – Ez a fickó nem helybeli. – A parancsnok ide-oda forgatta a
fejét, ahogy körülnézett a kicsiny üzletben, majd járkálni kezdett.
Lépteire összekoccantak a szesszel teli üvegek hátam mögött a
polcon.
– És? Mi a baj vele? – Tekintetem követte, amint a
raktárajtóhoz sétált, és belesett az egyre fogyatkozó konzervek
halmai közé. Túl kevés élelmünk volt ahhoz, hogy bárkit közé
rejthessünk.
Mikor a parancsnok felém fordult, vörös pettyet fedeztem fel
a pulton. Olyan volt, mint egy vércsepp. Lazán, mintha mi sem
történt volna, ráfektettem a kezemet.
– Ha láttad volna, tudnád, miről beszélek – mondta az ifjú
parancsnok a maga pattogó kiejtésével.
Úgy mosolyogtam rá, mint akinek nem vágtázik a szívverése,
arra ösztönözve, hogy meneküljek el a hegyek közé.
– Amint mondtam, ma nem fordultak meg itt sokan. Idegenek
meg végképp nem.
– Biztos vagy ebben?
– Hát, egész nap itt voltam. Nagy a hőség, ezért volt gyér a
forgalom.
– Jobban tennéd, ha nem hazudnál nekem, te lány!
A nyelvembe haraptam. Alig volt idősebb nálam. Tizennyolc
lehetett, legjobb esetben is tizenkilenc. Az idegennel egykorú.
Keresztbe fontam a karomat a mellkasomon, és a pultra
könyököltem, hogy eltakarjam a vércseppet.
– Ugyan már, miért hazudnék, parancsnok? – mosolyogtam
rá. – Elvégre is a hazugság bűn, nem igaz?
Hol volt most Tamid, amikor tréfára volt szükségem?
Legnagyobb meglepetésemre megszólalt a fiatalabb katona.
– Ez a sivatag tele van bűnnel!
A parancsnok ugyanabban a pillanatban fordult felé, mint én.
Azt vártam, hogy lehordja, amiért nem fékezi a nyelvét, de
hallgatott. Nem csoda ezek után, hogy az idősebb katona
nemigen próbálta leplezni széles jókedvét. Egyetlen parancsnok
sem engedi nyelvelni az alárendeltjeit, ha azt akarja, hogy
tiszteljék.
Az ifjabbik katona összenézett velem. Elképedve láttam, hogy
kék a szeme.
Soha nem láttam még senkit Mirádzsiban világos szempárral.
A sivataglakóknak barna a haja, a bőre és a szeme. A gallánoknak
viszont fehér az arcbőre.
Az ő hadseregük azt képzelte, hogy nem csupán a
fegyvereink, de minden más fölött is rendelkezik a sivatagban.
Néhány évvel ezelőtt Porfészek lakói bitófára küldték az ifjú
Dalala Al’Jimint, mivel összejött egy gallán katonával. Ahány nő
csak volt a faluban, mind azzal vigasztalta Dalala édesanyját,
hogy ez a legjobb a lányának, mert miután megesett, már úgyse
kellene senkinek. Éveken keresztül nem értettem, mit vág
anyám fejéhez apám részeg dühöngései idején, amikor
cemendének, idegenek ágyasának nevezte. Tizennégy évesen
azonban, felakasztásakor már felfogtam, hogy a népek nem
hitték, hogy a barna szemű sivatagi fickó, aki elvette szintén
barna szemű anyámat, a vér szerinti apám lenne. Ahogyan azt is
kapiskáltam, hogy anyám okosabb volt Dalalánál. Még idejében
hozzáment Hizához, hogy megjátssza, miatta dagad fel a hasa, és
nem holmi jöttment katona csinálta fel, aki akarata ellenére
leteperte egy sötét sivatagi éjjelen. Mikorra megérkeztem áruló
szememmel, Hiza nem tehetett mást, mint hogy elismer
lányának. Egy ilyen helyen nem volt más választása.
Ahogy elnéztem, a cingár katonának is dörzsölt volt a mamája.
Annyi esze azonban már nem volt, hogy távol tartsa őt a
hadseregtől. Nyilván a mostohaapja szeretett volna túladni rajta.
Ezért bújt ilyen korán és kehesen egyenruhába, és azért volt
nagy a szája, hogy kibírja az egészet.
Ahogy kék szeme az enyémbe mélyedt, hirtelen
kibírhatatlanul fülledtnek éreztem a forró sivatagi levegőt, és
szűknek a körénk záródó üzletet. Éreztem, amint egy
izzadságcsepp végiggördül a tarkómon.
 – Úgy, ahogy mondod, Noorsham. – A parancsnok hangja
visszazökkentett a jelenbe. Újra idegesen megrántotta a
zubbonya ujját. Intett két alárendeltjének. Az idősebbik a
fiatalhoz hajolt, és mondott neki valamit, majd keményen
megragadta a könyökénél fogva, és kivezette a szabadba.
Furcsának találtam, hogy a katonák így viselkednek egymással.
De nem volt időm ezen töprengeni, mivel magamra maradtam
a parancsnokkal. Na meg az idegennel, akit elbújtattam.
Megfordult a fejemben, hogy nem akar tanúkat ahhoz, ami
ezután következik. A kezemmel kitapogattam a puskát a pult
alatt.
A parancsnok két kezével letenyerelt a pultra, és egyenesen
belebámult az arcomba.
– Ez a fickó veszélyes! Zsoldos, a fajtája pénzért mindenre
hajlandó. Háború van. – Miért, mit képzelt? Tizenhat éve élek a
sivatagban, tán nem vettem észre a gallán katonák jelenlétét? –
Mirádzsinak több az ellensége, mint hiszed. Bármelyik lefizetheti.
Ha az felel meg a céljainak, minden lelkifurdalás nélkül
kettémetszi egy lány torkát. Már persze, miután egyebet is
művelt vele, ha érted, miről beszélek. – Az elmúlt éjszakára
gondoltam, amikor az idegen hagyta volna lelövetni magát, csak
hogy megmentsen egy sihedert. – Amennyiben látod őt, jól
teszed, ha szólsz róla a férjednek.
– Nincs férjem – ráncoltam össze a homlokom zavart
mímelve.
– Akkor az apádnak. – Elhúzódott tőlem, és idegesen rántott
egyet a kézelőjén.
– Errefelé nem járt ilyenféle – adtam továbbra is a hülyét. –
A nagybátyámnak mindenesetre szólhatok. Jó lesz úgy?
A parancsnok bólintott. Láthatóan tetszett neki, hogy buta
vagyok, és nem kell tartania attól, hogy hazudok. Néztem,
hogyan indul el a kijárat felé.
Sajnos azonban most sem tudtam befogni a számat.
– Uram, parancsnok úr! – kiáltottam utána, de közben
tiszteletteljesen lesütöttem a szemem. Mivel lesunytam a fejem,
egyenesen a pult alatt kuporgó idegennel néztem farkasszemet.
Valami átsuhant az arcán. Talán most jött rá, hogy látott tegnap
este.
– Mit akart ez a zsoldos?
A parancsnok megállt a tornácon.
– Elárulni a hazáját.
Kérdőn felvontam a szemöldököm, úgy néztem az idegenre.
Rám kacsintott a pult alól, én pedig nem tudtam megállni, hogy
rá ne mosolyogjak.
– Hát, akkor nyitva tartom majd a szemem, uram –
mondtam.
Megvártam, amíg elhal a parancsnok lovának patadobogása,
csak ezután segítettem felállni az idegennek.
– Hazaárulás? – kérdeztem.
– Ügyesen hazudsz – dicsért meg halvány félmosollyal. – Már
ahhoz képest, hogy te mindig igazat mondasz.
– Nagy gyakorlatom van benne. – Egy ideig nem engedte el a
kezemet, ujjai mintha a pulzusomat tapintották volna ki.
Elvontam tőle a karom, és felnéztem rá. Ekkor vettem észre a
fehér inge elején terjengő vörös foltot; ugyanolyan volt, mint a
pultra hullott vércsepp.
– Fordulj meg! – Felszisszentem, mert a háta csupa vér volt.
– Nem akarlak megijeszteni, de van róla tudomásod, hogy
meglőttek?
– Á, majd elfelejtettem.
Most láttam csak, milyen keményen markolja a pultot, hogy el
ne essen.
 négy

Leültünk a padlóra a pult mögé, hogy ha bárki bejön, ne lássa

meg az idegent. A vér csaknem teljesen megszáradt már, és az
inge hozzáragadt a bőréhez. A késével kellett levágnom róla.
Széles, izmos mellkasa zihálva süllyedt és emelkedett, mialatt
lefejtettem a tönkrement vásznat. Az éjszakai tűz füstjét is érezni
véltem rajta.
Felvettem az egyik polcról egy üveg tömény szeszt. Az idegen
mozdulatlanul tűrte, amíg kiöntöttem belőle az inge egy tiszta
csücskére, majd végigtöröltem a bőrét. Több alkoholunk volt
raktáron, mint vizünk.
– Tudod, nem lenne szabad nekem segítened – jegyezte meg
pillanatnyi gondolkodás után. – Nem hallottad, mit mondott
Naguib parancsnok, az erény őre? Veszélyes vagyok.
Elnevettem magam.
– Na, igen. Ő is az. – Ennyit mondhattam, többet nem. Azt
például nem, hogy a Kékszemű Bandita tartozik neki egy
szívességgel. – Különben is, van késem – szegeztem nyakának a
pengét. Felállt a szőr a hátán ijedtében, de aztán elnevette
magát.
– Úgy, értem. – Miközben beszélt, a kés éle a bőrének feszült,
akár egy veszedelmesen szorosan vezetett borotva. – De nem
akarlak bántani.
– Tudom. – Úgy mondtam, hogy kiérezze a fenyegetést a
szavaimból. Újra kezelésbe vettem a vállát. A bőre alá fúrtam a
kés hegyét. Izmai megrándultak a kezem nyomán, de nem
kiáltott fel fájdalmában.
Miközben megpróbáltam a golyó alá hatolni, tetoválást
vettem észre a bordáin. Ujjaim begyével követtem a rajzolatát.
Izmai megfeszültek, ahol hozzáértem, amibe a karom is
beleborsódzott.
– Ez egy tengeri sirály. – Ahogy megszólalt, a tintával
megrajzolt madár megmoccant az ujjaim alatt. Így hívták az első
hajót, amelyen szolgáltam. Fekete Sirály volt a neve. Akkoriban
nagy ötletnek tartottam.
– Mi dolgod volt azon a hajón?
– Tengerész voltam. – Éreztem az ujjaimmal, hogy egyre
nyugtalanabb. Mélyet sóhajtott, amitől a sirály mintha szárnyra
kapott volna. Elhúztam a kezem, mire láthatóan
megkönnyebbült.
– Ahogy látom, a golyó nem tett kárt az izmaidban –
mondtam a kést mozgatva. – Most maradj nyugton! –
Rákönyököltem az oldalára, hogy megtámasszam magam. Másik
vállán tetovált iránytű húzódott keresztben, ez is emelkedett és
süllyedt a légvételei ritmusára. A golyó a földre pottyant, s
nyomában ömleni kezdett a vér. Egyik kezemmel sietve a sebre
szorítottam a megtépázott inget. – Be kell varrjam a sebedet.
– Jó nekem így is.
– Talán, de úgy biztosabb.
Felnevetett, bár nem volt ez könnyed nevetés.
– Értesz az orvosláshoz?
– Nem – mondtam, és a kelleténél jobban a hátára
szorítottam a szeszbe mártott rongyot. Felvettem az egyik
polcról egy gombolyagnyi csúf sárga cérnát meg egy tűt. – De aki
errefelé nő fel, okvetlenül lát néhány sebesülést.
– Pár tucatnyian lakhatnak csak ebben a faluban, nem
többen.
– Ahogy mondod – feleltem, és noha nem láttam az arcát,
sejtettem, hogy elmosolyodik. Körme a padlót kaparta, miközben
a tű a bőrében járt. Fúrta az oldalam egy kérdés, ezért végül
kiböktem: – Hogyan követhettél el felségárulást a szultán ellen,
amikor nem is Mirádzsiból származol?
– Itt születtem – felelte pillanatnyi gondolkodás után. Tudta
persze, hogy igazándiból nem erre voltam kíváncsi. Ugyan
hogyan követhet el hazaárulást egy zsoldos? – valójában ez volt
a nyelvem hegyén.
– Pedig nem úgy nézel ki – mondtam helyette.
– Nem itt, Izmánban. – A főváros említése érzékenyen
érintett, hiszen tegnap még oda készültem. – Anyám viszont egy
Hszicsa nevű országból származik. Ott éltem le az életem nagy
részét.
– Milyen hely az?
Hallgatott, és tudtam, hogy nem is húzhatok ki erről többet
belőle.
– Gondolom, életedben nem láttál még felhőszakadást –
szólalt meg végül. – Nem tudod tehát, milyen az, amikor a levegő
annyira párás, hogy szinte a bőrödre tapad, és szinte ott érzed az
ujjait a ruhád alatt. – Saját ujjaimra pillantottam mezítelen
hátán. Válla süllyedt és emelkedett, ahogy beszélt. – Nos,
Hszicsában mindig ilyen a levegő. Ott minden dúsan zöldellik,
szemben ezzel a kiszikkadt, halott országgal. A bambusz úgy
elburjánzik néha, hogy felforgatja a házak alapozását, még a
városokban is. Mintha csak vissza akarná foglalni a természet a
tőle elvett földet. És akkora a forróság, hogy a nők
papírlegyezőkkel járnak-kelnek; olyan tarkabarkákkal, hogy a
szellemeket a sárga irigység eszi miatta. Ruhástól szoktunk a
tengerbe ugrani, hogy lehűljünk. Közben persze vigyáznunk kell,
el ne üssön minket valami hajó. Az egész világról odavetődnek
hozzánk. Az albisok pucér sellőket faragnak a vitorlásaikra, a
szvék ellenben a hideg ellen védekeznek. Hszicsában egyetlen
fatörzsből vájják ki a vízi alkalmatosságokat, és sárkány
formájúra vésik őket. Egyik-másik fa magasabbra nő ott, mint
Izmán tornyai.
– És azt elmondod, mit keresel nálunk? – kérdeztem. – Ha
Hszicsa olyan csodálatos hely?
– Azt lesheted – felelte hunyorogva, mert a tű ismét a bőrébe
hatolt. – És te, te elárulnád, miért hazudtál miattam Naguib
Al’Omán parancsnoknak?
– Majd bolond leszek. – A tű megállt az idegen bőrében. –
Naguib Al’Ománnak hívják? – Közönséges név volt ez, mégis
felkeltette az érdeklődésemet. – Ő a szultán fia?
– Ezt meg honnan tudod? – Az utolsó öltésnél ismét
felszisszent, és lehorgasztotta a fejét.
– Mindenki ismeri a lázadó herceg történetét. Meg a
többiekét, akik részt vettek a Szultim-tornán.
Eszerint amikor Omán szultán trónra lépett, egyik legszebb
felesége fiút szült neki, akit Ahmednek neveztek el. Ez az erős és
okos gyerek akkor is a szultán kedvence maradt, amikor
háremhölgyei újabb utódokkal örvendeztették meg. Három év
múlva Ahmed anyja egy kislánynak adott életet, aki azonban
nem ember volt, hanem félig dzsinn. Bőre helyett pikkelyek
borították a testét, ujjai helyén karmok nőttek, bíborszínű fején
pedig szarvak. Látva, hogy felesége megcsalta egy halhatatlan
dzsinnel, a szultán agyonverte a hűtlen asszonyt. Ugyanezen az
éjszakán nyoma veszett Ahmednek és a szörnyeteg gyermeknek.
Tizennégy év múlva kitűzték a torna idejét. Mirádzsi
fennállása óta így választották meg a Szultimot, azaz a
trónörököst. A hagyomány szerint a tizenkét legidősebb szultánfi
versengett a hatalomért.
Ez több mint egy éve történt. Anyám ekkor még élt. És
amikor ennek híre Porfészekbe is eljutott, még azok a férfiak is
fogadtak arra, melyik ifjú herceg lép Omán örökébe, akik bűnnek
tekintették a szerencsejátékot.
A torna napján a tizenkét herceg felsorakozott. Az egész város
összegyűlt, hogy végignézze versengésüket. Csakhogy egy
tizenharmadik is belépett soraikba. Amikor lehúzta a kámzsáját,
hajszálra úgy festett, mint a szultán, csak fiatalabban. Senki sem
tagadhatta, hogy ő Ahmed, aki visszatért. Bármekkora
gyanakvás is övezte ennek körülményeit, a szokásjog döntött.
Ahmed indulhatott a versenyen, a legfiatalabb pályázót ellenben
kizárták. Ezt a herceget Naguibnak hívták. Azért tudom ezt,
mert még Ahmed megjelenése előtt a falumbeli férfiak arra
fogadtak, hogy Naguib hal meg legelőször a torna során. Ahmed,
ez a megtért tékozló fiú voltaképpen az életét mentette meg a
feltűnésével.
Le is győzte tizenkét testvérét az intelligenciateszten,
melynek során a palotába épült óriási labirintusból kellett
kitalálniuk. A bölcsesség próbáján a szultán legokosabb
tanácsadói tettek fel nekik kérdéseket. Az erőpróba során, amely
párviadalokból állott, Ahmed mindenkit legyőzött, egészen addig,
amíg szembe nem került Kadirral, a legidősebb szultánfival. Egy
álló napon át folyt a küzdelem, amely Kadir vereségével ért
véget. Ahmed azonban nem ölte meg bátyját, hanem megkímélte
az életét. Eztán hátat fordított neki, hogy elkérje atyjától a
Szultim címet. Mögötte azonban Kadir felemelte a kardját, hogy
halálos csapást mérjen rá. Ekkor Ahmed dzsinn húga előlépett a
tömegből, és emberi álorcáját levetkezve apjától örökölt
természetfeletti hatalmánál fogva elhárította a pengét. A szultánt
annyira felbőszítette ez a beavatkozás, hogy Kadirt tette meg
Szultimnak, és elrendelte Ahmed kivégzését. Az ifjú herceg
azonban a sivatagba menekült húgával, hogy onnan szítson
lázadást a trón ellen. Az új hajnal új sivatagra köszönt! – volt a
jelszavuk.
Megcsomóztam a cérna végét, és levágtam a fölösleget a
késemmel. Az idegen megfordult. Most először kerültem szembe
mezítelen mellkasával. Egyszeriben mindenhová néztem, csak rá
nem. Ami ostobaság volt, mert itt a sivatagban az összes férfi
félpucéran járt. Őt azonban nem ismertem. Különben is, nem
figyeltem én eddig a férfiak karizmait, sem a hasuk vagy a szívük
fölé tetovált rajzolat emelkedését-süllyedését.
Az idegen most rám nézett a sötétedő estében.
– Még a nevedet sem tudom – mondta.
– Én sem a tiédet. – Ahogy felnéztem rá, kisöpörtem az
arcomból fekete hajamat, nehogy összevérezzem magam, aztán
elkezdtem ledörzsölni a vért az ujjperceimről az egyik szeszbe
mártott ronggyal.
– Jin. – Eszerint tegnap hamis nevet mondott, bár nem
tudhatta, hogy tudom. De arra sem mertem volna megesküdni,
hogy ez a valódi neve. Soha nem hallottam még ilyet emlegetni.
– Biztos vagy benne? – firtattam tovább.
– Mármint a nevemben? – Ahogy felém fordította sérült
vállát, megrándult a szája sarka. A mozdulatra hasa mezítelen
bőre is felhúzódott, és én újabb tetoválásra láttam rá az öve
fölött. Hirtelen érdekelni kezdett, mi lehet. Már erre a
gondolatra is forróság öntötte el a tarkómat. – Halálosan biztos.
– Az is biztos, hogy nem hazudsz nekem? – néztem a
szemébe.
– A hazugság bűn, nem tudtad? – terült szét széles vigyor az
arcán.
– Hallottam róla.
Jin szeme úgy vizslatta az arcomat, hogy ideges lettem.
– Tudod, hogy meghaltam volna a segítséged nélkül?
Ahogyan én is.
Ezt azonban nem mondtam meg neki. Azt a tréfát sem
eresztettem meg, hogy akár Ománnak vagy Kékszemű
Banditának is hívhat. Pedig de jó lett volna!
– Amani a nevem – mondtam. – Amani Al’Hiza.
Átkozottul nehéz volt megbízni egy fiúban, akinek ilyen
lehengerlő a mosolya. Ez a mosoly arra is rávett volna, hogy
kövessem mindazokra a helyekre, amelyekről beszélt nekem,
egyszersmind azonban figyelmeztetett, hogy meg ne próbáljam.
– Szerzek neked egy tiszta inget – nyögtem ki. Nehéz volt az
arcára koncentrálnom, amikor annyi más néznivaló volt rajta. –
Ha meg tudsz várni itt.
– A katonák visszajönnek értem. – Megvakarta a tarkóját,
amitől csípőjén még feljebb csúszott a tetoválás. Olyan volt, mint
egy állat, csak azt nem tudtam, miféle. – Tovább kéne állnom.
– Értem. – Letéptem tekintetem a tetoválásról. Nem
bízhatok meg benne – emlékeztettem magam. Semmit sem
tudok erről a külhoni fiúról, akinek olyan idegenszerű a neve. Ez
ügyben nem számít, hogy megmentettük egymás életét.
Mindössze két napja ismerem. Csakhogy a pokolba is, kétszer
jobban kedveltem, mint a falumbeli férfiakat, akik pedig egész
életemben a szemem előtt voltak. Per pillanat azonban éppen ez,
az életem forgott kockán. Döntő lépés előtt álltam. – Vigyél
magaddal! – fakadt ki belőlem.
– Nem. – Olyan gyorsan vágta ezt rá, hogy megértettem,
várta a kérést, talán már azelőtt, hogy megformálódott a
fejemben. Nem nézett a szemembe, úgy mondta tovább: –
Megmentetted az életemet, és ezzel adom vissza a kölcsönt.
– Nem kértelek rá. Mindössze annyit kértem, hogy segíts
elmenni innen. – Vigyáztam, ne tűnjön túl kétségbeesettnek a
hangom.
Tekintetét most az enyémbe fúrta. Képtelen voltam levenni
róla a szemem.
– Azt se tudod, hová megyek.
– Mindegy is. – Azon kaptam magam, hogy közel hajolok
hozzá, annyira, hogy szinte az arcához értem. – Csupán
segítségre van szükségem, hogy elkerüljek innen. Valahová,
ahonnan vonat vagy rendezett út visz tovább. Ott aztán búcsút
mondhatunk egymásnak, én pedig eltalálok majd Izmánig.
Nekem ugyanúgy nincs itt keresnivalóm, mint neked.
– Ki a megmondhatója, hogy máshol van-e?
Valósággal belém martak ezek a szavak.
– Biztosan több vár rám, mint itt.
Elnevette magát, amivel a másodperc egy törtrészéig
előnyhöz jutottam. Ki is használtam menten.
– Kérlek! – fogtam könyörgőre. Szorosan a közelében álltam,
noha nem értem hozzá. – Nem vágytál még soha semmire úgy,
hogy elhatalmasodott rajtad ez a kívánság? Nekem muszáj
elkerülnöm ebből a faluból! Különben megfulladok!
Mélyet sóhajtott. Láttam, hogy meginog az elhatározása. Nem
is mertem újra megszólalni, nehogy elvessem a sulykot.
 Aztán megszólalt az imára hívó harang, és elszállt a pillanat.
Olyan hirtelen kaptam félre a fejem, hogy kis híján belevertem a
pultba.
– Nincs kissé korán az esti imádsághoz? – mondta ki
helyettem a gondolatomat Jin.
– Ez nem imára szólít. – Úgy éreztem, megáll a szívverésem,
pedig még lélegeztem. Hegyezni kezdtem a fülemet.
– Ha a katonák jönnek…
– Nem ők azok – vágtam közbe. Nem szoktuk félreverni a
harangot, ha átvonul a falun a katonaság.
– Jól tennéd, ha…
– Maradj csöndben! – Feltartottam a kezem, hogy
elhallgattassam, úgy hallgatóztam. Tény és való, hallottam már
ilyen őrjítő harangszót, noha évekkel ezelőtt. Pár pillanat múltán
újabb hangok visszhangozták. Tornácokon vagy nyitott
ablakokban félrevert csengők. Vas csendülése a vason.
Végigborsódzott tőle a hátam.
– Ez hajtóvadászat.
Futni kezdtem az ajtó felé.
 öt

Lélekszakadva rohantam kifelé, és az ajtóban csaknem

felökleltem Tamidot.
– Téged kereslek. – Erősen kifulladt, és a mankójára
támaszkodva lihegett. – Talán menjünk be.
– Mi a… – kezdtem volna.
– Egy buraqit hajszolnak – bólogatott. Nagyot ugrott a szívem
izgalmamban.
Egy sivatagi csodaparipát. Ősi Lényt, amely szélből és
homokból formálódott még a halandók teremtését megelőző
időkben. Ez a szellemlény akár a világ végéig is elvágtatott volna,
anélkül hogy kifáradna. Kincset ért, ha valaki elfogott egyet.
Dehogy akartam bemenni!
A falu határában álltam, ezért körbepislogtam. Tény és való,
láttam a közeledő férfiaktól felvert port, akik vasrudakkal
terelték a paripát. Az egyik régi csapdából szabadulhatott ki.
– Bizonyára a Halálos Lövés-beli tűz miatt jött ilyen közel. Az
Ősi Lények szeretik a tüzet – kántálta Tamid okítólag, papos
hanghordozással.
Észrevettem egy elgörbült szöget, amely a tornác fájából állt
ki. Kirántottam. A régi időkben a sivatag lakói abból éltek, hogy
fémet szedtek össze a hegyekből, aztán kiküldték vaskesztyűt
húzó lányaikat a homokra, hogy ejtsék foglyul és szelídítsék meg
a vadlovakat. Miután szélből és homokból hús-vér állatokká
váltak, a férfiak a városokba vitték őket eladni. Aztán a szultán
megépítette a gyárat, amely telis-tele volt vasreszelékkel. Még a
víznek is vasíze volt. A buraqik megritkultak, a sátorok helyét
házak foglalták el, s a lókupecek beálltak a gyárba dolgozni.
A vas megbénította az Ősi Lényeket. Vagy megölte őket,
ahogyan a hullarablókat is. Halandóvá igézte, amelyikhez
hozzáért. Ezt azonban tartósan és hathatósan egyedül mi tudtuk
véghezvinni.
Tamid azt olvasta egy szent szövegben, hogy az Ősi Lények
egyike sem volt nőnemű. Valamennyien ismertük ezeket a régi
regéket. Dzsinnekről szóltak, akik szépséges
hercegkisasszonyokba szerettek bele, és a tenyerükön hordozták
őket. Csinos lánykákat, akik a férfiak kardjába csalogatták a
lidérceket. Bátor kalmárlányokat, akik elfogtak egy-egy buraqit,
és a világ végéig vágtattak vele.
Meg tudtuk igézni ezeket a szellemparipákat, hogy húsvér
négylábúvá változzanak át. Mi voltunk az erősebbek.
A népek mindenütt kicsődültek a tornácra izgalmukban. Egy
buraqi tömérdek aranyat jelentett elfogója számára, vagy
ugyanennyi vért. Esetleg mindkettőt.
Ez a mostani vadló rohanvást közeledett a falu szélen.
Valaki felsikoltott. Itt-ott ajtók csapódtak. A legtöbben
előrehajolva meregették a szemüket. Magam is a nyakam
tekergettem a bolt előtt.
Nem, ez a ló nem adta meg magát egykönnyen.
Egy pillanatig halandó lénynek látszott, a következőben
azonban homokörvénnyé porlott szét. Sugárzó arany szőre
lángvörösre változott – a nap és a tűz színeire a szélfútta
sivatagban. Sivatagi véremet felforralta a látvány. A gyár
megváltoztatta szokásainkat, nem vadásztunk többé buraqikra,
dacára ennek vascsapdákkal töltöttük meg a sivatagot. Ha az
egyiknek foglya akadt, mindenki tudta a dolgát.
Lánccsörgésre lettem figyelmes. A lánc egyik végét Szaira, a
fiatal özvegy ablaka alatt a fűszernövényes ládikája alá kötözte.
Másik végét a Szentatya erősítette az imaház falához. A fél falu
vasreszeléket szórt ki az ablakokból. Valamennyi háztartás
tartott ilyet; jól jöhetett a sivatagi hullarablók támadása ellen.
Homokkal elkeveredve és a légbe szórva megbénította az Ősi
Lényeket.
 A buraqi nyihogva felágaskodott. Vasrudakat szorongató
férfiak kerítették be; ezekkel csépelték, nehogy újra homokká
porladjon. A buraqi keményen a földre verte patáit. Koponya
reccsent. Valaki felsikoltott. Vér fröccsent a homokra.
Arany és vörös tüzek villództak a földön, akárcsak a paripa
irháján.
Aszid nagybátyám a buraqiba döfte a vasrúd kihegyezett
végét. A ló hátrálni kezdett. Sebéből vér csordult, ahogy szilárd
testet öltött. A férfiak dolguk végeztével visszavonultak a
vasláncok mögé.
A falu népe egy emberként kísérte a buraqit. Hanem
mostantól a nők is színre léptek. Ha valaki elég hosszan hús-vér
alakba tudta igézni a paripát, akkor az övé lett, pontosabban a
férjéé vagy az apjáé. Esetemben a nagybátyámé. Természetesen
az eladásából befolyt pénz is őt illette.
Nem mintha kiadtam volna a kezemből, amennyiben engem
ér ez a szerencse. A fenébe is, el akartam menni innen! Ha
megszerzem azt a pénzt, akkor el is mehetek. Csak el kellett
fognom a lovat hozzá.
A többi nő a vaslánc túloldalán szorongott. Szairának, az
özvegynek kilógott a nyelve megrepedezett ajkai közül. Még
Shira is előjött a nagybátyám házából. Ujjait a láncszemekre
fonva imádkozott. A szívem majd kiugrott a mellkasomból.
Két lépéssel a lánc mellett termettem. Most én jövök. Ez az én
dobásom.
– Amani – hallottam meg Tamid hangját. Felé fordultam,
hogy válaszoljak. Ekkor egy khalat rózsaszín foltja villant meg a
látóköröm szélén. Farrah néném Shira nevét kiáltotta, miközben
unokanővérem átbújt a lánc alatt, hogy közel férkőzzön a
buraqihoz.
Az átkozott! Pont most jut eszébe ide keveredni, ahelyett
hogy otthon henyélne? A paripa, amely eddig is ide-oda
változott, felé csörtetett.
Shira semmi jóra nem számíthatott.
 A földre vetettem magam, és a lánc alatt felé gurultam.
Menten talpra is szökkentem, még mielőtt utolért volna Tamid
figyelmeztető kiáltása.
Shirára zuhantam, és együtt újra a földre heveredtünk. Pata
koppant a fejemen. Fájdalmamban elsötétült előttem a világ, s
fura pókhálók táncoltak a szemem előtt.
Feltápászkodtam volna, Shira keze azonban a bokámra
fonódott, és visszarántott maga mellé. Szeme csaknem olyan
őrült lángban égett, mint a buraqié.
– Anya meg fog nyúzni ezért! – sziszegte, s körme csuklóm
puha bőrébe vájt.
– Ahhoz előbb el kell kapnia. – Térdemmel belerúgtam a
hasába, még mielőtt mind a kettőnket megöletett volna. Vadul
köhögni kezdett. Kiszabadítottam magam a szorításából és
felálltam.
Fél tucat nő lépett még a vaslánc mögé. Úgy püföltük
egymást, mintha az iskolaudvaron lennénk. Ugyanakkor nem
mertek a buraqihoz közelíteni. A paripa patája egyre jobban a
homokba süllyedt. Várható volt, hogy kis idő múltán visszaolvad
a sivatagba.
Füttyentettem, mire a hang irányába fordult.
Pár szívdobbanásnyi ideig szembekerültünk egymással. Egy
lépést tettem felé, aztán még egyet, majd még kettőt. Ő viszont
meg sem moccant.
Ekkor Szaira maroknyi vasreszeléket szorongatva felé vetette
magát. A buraqi félreszökkent, azután rám támadt.
Én azonban nem tágítottam. Mint amikor Jin golyójával
néztem farkasszemet. Nem akartam ma meghalni, most, hogy a
ló teljes súlyával nekem rontott.
Sikerült még idejében félreszökkennem előle.
Végigszántottam hátát a szöggel, aztán az oldalát. Vas ért a
bőrhöz.
A buraqi szívet tépő kiáltást hallatott, mint akit nyúznak. A
zsigereimben visszhangzott a hangja. Együtt mozdultam a
halhatatlan bestiával, hogy befogjam a szellemét. Láttam pofáján
a rémületet. Nem akart fogságba esni, amit tökéletesen
megértettem, hiszen én sem. A szög kiesett a kezemből, ez
azonban már nem számított.
Két kezemmel átfogtam a nyakát, ahogy izommá változott. A
buraqi ott zihált mellettem. Test a testnek feszült. A világ
elsüllyedt körülöttünk. A nap és homok hússá és vérré vált a
markomban. Éreztem az állat őserejét, amely egyidős volt a
teremtéssel, idősebb a halálnál, a sötétségnél és a bűnnél. Nem
kellett mást tennem, mint felmásznom a hátára, és hagyni, hogy
elvigyen a sivatag legszéléig.
A buraqi felnyerített, mire valami kioldódott a belsőmben, és
összezavarodtak a gondolataim.
Valaki hátrarántott. Férfiak fogták körül a szörnyeteget,
élükön a nagybátyámmal. Már nem szökhettem el. A buraqi halk
nyihogással hagyta, hogy vaszablát erőltessenek a fogai közé, és
vasszögekkel verjék át, megpatkolják a patáit. Három vaspatkó
tökéletesen elengedő volt ahhoz, hogy végérvényesen testi
alakjához kösse; egy bronzot is kalapáltak rá, hogy engedelmessé
tegye.
A férfiak kiáltozva adták hírül, hogy elfogtuk a buraqit. A
bámészkodók nevetve éljeneztek, a gyerekek tapsoltak. Rólam
ezalatt elfeledkeztek. A szörny felvetette a fejét, és vádlón
meredt rám, mintha elárultam volna.
Csupa vér volt a hajam és az öltözékem. Nem! – döntöttem el.
Nem hagyom, hogy ilyen könnyen elvegyék tőlem! Még mielőtt
meggondoltam volna magam, a paripa felé furakodtam a
tömegben.
Valaki megragadta a karom, és félrevont két ház közé. Egy
kéz a számat is befogta, nehogy kiáltozni kezdjek.
– Üdv, kis Kékszemű Bandita – súgta a fülembe egy undok
hang.
 hat

Az isten verjen meg, Fazim! Mi ütött beléd? – löktem el őt

magamtól. Eszerint élve került ki az égő csűrből. Ráadásul
Kékszemű Banditának nevezett, azaz megtudta a titkom.
Elengedett, és zsebre vágta a kezét. Két lépést hátrált a házak
között megrekedt sötétbe. Nem volt szüksége arra, hogy
lefogjon. Mindketten tudtuk, hogy nincs hová menekülnöm.
– Mindig elcipeled a lányokat a házad mögé, hogy megverd
őket, amiért belerúgtak a kedvesed hasába? – dőltem neki a
kalyiba ingatag deszkaoldalának.
– Gyere hozzám feleségül! – bökte ki olyan váratlanul, hogy
egy pillanatig tátott szájjal bámultam rá.
Aztán nevetni kezdtem.
Képtelen voltam úrrá lenni a jókedvemen, olyan átkozottul
muris volt az önelégültsége. Szemlátomást azt várta, hogy igent
mondok.
– Nevezz dzsinnek, vagy fess lilára, az se lehetne nagyobb
marhaság. Ekkora ostobaságot egész nap nem hallottam –
mondtam, és közben kisimítottam az arcomból véres hajamat.
Ő azonban továbbra is vigyorgott.
– Szép a szemed, tudod? Hanem volt valaki Halálos Lövésben
tegnap este, akinek szintén kék volt a szeme. Kékszemű
Banditának hívták. Ez szöget ütött a fejembe. Nem túl sokan
szaladgálnak ilyen szemmel a sivatagban.
Pont most kellett itt okoskodnia nekem.
– Azt mondod, rég elveszített bátyámra találtál rá?
– Tudod te, miről beszélek, Amani! – Felém lépett.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy hátrálni kezdjek, noha minden
porcikám erre ösztökélt. Tőlünk karnyújtásnyira még mindig
nagy volt a lárma a buraqi miatt, én azonban alig hallottam,
annyira lefoglalt Fazim. – Hozzám fogsz jönni, hogy ne áruljalak
be! – hörögte.
– És mire számítsak, mit hallok még tőled? – Tekintetem a
két ház közötti utacska felé rebbent. Mintha színes khalat villant
volna ott, valaki elfuthatott arra. Bárcsak észrevennének
minket! – kívántam magamban. – Azt mondod majd, hogy a
Shira szoknyája mellett töltött hónapokban csak megjátszottad
magad, és közben rám vártál? Arra, hogy leteljen a gyászév
anyám halála után?
Fazim elvigyorodott, mintha csak erre a kérdésre várt volna.
– Nos, amíg el nem fogtad a buraqit, Shira volt a legjobb
eszköz a faluban, hogy meggazdagodjam.
– Miután a nagybátyám eladja a lovat, még közelebb jutsz
majd a jóléthez.
Vajon Shira ezért vetette magát a küzdelembe? – futott át
agyamon a gondolat. Hogy elvegye ez az idióta, ha nem
szerelemből, hát a pénzéért?
– Nézd, mindent alaposan átgondoltam – ütögette meg a
homlokát Fazim. Úgy tett, mintha ő lenne a legokosabb fickó
közel és távol, holott holt buta volt. A hozzá hasonló bamba kérők
elől akartam én elfutni, akár a nagybátyám volt az, akár ő.
A harag minden félelmemet feledtette.
– Inkább lőném le magam, mint hogy a feleséged legyek! – De
legfőképpen téged – tettem hozzá gondolatban.
– Fölösleges, a katonák megteszik helyetted, ha közlöm velük,
hogy együtt voltál azzal az idegennel, akit most keresnek. – Ezt
továbbra is mosolyogva mondta, fogai azonban túlontúl nagyok
voltak ehhez a jóvágású archoz. Tekintete most végigfutott
rajtam, a kék szememtől a csizmámig. – Előbb azonban
természetesen megkínoznak majd.
Szendén mosolyogtam rá, holott a legszívesebben kivertem
volna a fogait.
– Még mindig jobbnak tűnik, mint hogy egy életen át
elviseljelek.
Fazim a falra sújtott a fejem fölött. Ettől úgy megijedtem,
hogy arcomról menten leolvadt a gúnyos mosoly.
– Tudod, nem is olyan sürgős az a lagzi. Máshogy is
elkezdhetjük. – Halkan beszélt, továbbra is mosolyogva, mintha
csak ezzel akarna levenni a lábamról. – Megbecsteleníthetlek,
aztán nem lesz más választásod: a feleségem leszel vagy lógni
fogsz. Ha olyan vagy, mint az anyád, a te csinos nyakad is kötélre
való. – Szabadon maradt kezével végigcirógatta a torkomat. Ha
lett volna nálam fegyver, minden férfit lerázhattam volna a
sivatagban. Csakhogy fegyvertelen voltam, nem volt mivel
védekeznem.
– Fazim! – Shira hangja jött a segítségemre. – Mit művelsz te
itt?
Fazim elhúzódott mellőlem, épp annyira, hogy lássam, a lány a
két ház közti közben áll. Ajkait összeszorította. Kiskorunktól
annak a jele volt ez, hogy a sírását fojtja vissza. Eltávolodtam
Fazimtól, és megindultam az utca irányába. Shira mellett
elhaladva lassítottam. Arra számítottam, hogy megállít;
megragadja a karomat, úgy követeli, mondjam meg, mit
kerestem a kedvese és egy házfal közvetlen közelében. De az
utolsó pillanatban utat adott, miközben tekintetét makacsul a
földre szegezte.
Rohanni kezdtem hazafelé.

•••

MUSZÁJ ELMENNEM INNEN. Fazim nem hagyja ezt annyiban.

Majd beárul a katonáknak. Elhatároztam, nem könyörögni fogok
Jinnek, hogy vigyen magával, hanem egyenesen felszólítom erre.
A nagybátyám házához érve megálltam az ajtóban, és befelé
füleltem, nem előzött-e meg valaki. Mikor meggyőződtem róla,
hogy nincs senki idehaza, beóvakodtam. A fapadló hangosan
nyikorgott csizmám talpa alatt. Imádkoztam, hogy ez legyen az
utolsó alkalom, amikor átlépem ennek a háznak a küszöbét.
Felszedegettem mindent a hálószoba padlójáról, ami az enyém
volt, meg pár olyan holmit, amiről biztosan tudtam, hogy nem az.
Eztán átrohantam a fiúszobába. Itt még nagyobb volt a
rendetlenség: a ruhák halma a szoba magasságának feléig felért a
fal mellett. Felkaptam egy inget; ugyanolyan szutykos volt, mint
az összes többi. Bevágódott a bejárati ajtó. Hallottam, hogy
Farrah néném a nevemen szólít.
Az inget a nyakam köré vetve kimásztam az ablakon. Sietve a
homokra puffantam, mielőtt nagynénémnek eszébe jutna
benézni a fiúszobába.
A főutcán nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek lámpásokat
aggattak fel, és asztalokat állítottak fel az élelem adásvételére.
Egyesek a hangszereiket is elővették a napnyugta utolsó
fényeinél. Nem volt ünnepünk Sihabian óta. Ez az év leghosszabb
éjszakája, amikor arra emlékezünk, hogy a Világpusztító
sötétséget szabadított ránk. Egyúttal a fény visszatérésén is
örvendezünk. Közel egy év telt el azóta. Az Utolsó Megmaradt
Megye vigadozásra vágyott. Ma este bőven lesz benne részük a
népeknek. Én azonban nem leszek közöttük.
Senki sem vette észre, hogy besurrantam az üzletbe, és
bevágtam magam mögött az ajtót, kizárva a kinti lármát. Alig
csukódott be mögöttem az ajtó, éreztem, hogy túl nagy csönd
vesz körül. A fapadló megnyikordult a lépteim alatt. Porszemek
táncoltak a polcok között.
– Jin? – suttogtam az üzlet sötétjébe. Alig mondtam ki, máris
rettentő ostobának éreztem magam.
Elkéstem.
Jin elment.
Nem is tudom, miért gondoltam, hogy megvár.
Csak álltam ott az inggel a kezemben. Dőreség volt azt hinni,
hogy segít nekem, elvégre is nem tartozott semmivel. Különben
is a sivatagban voltunk, ahol mindenki önmagával törődik.
Egyetlen eszelős pillanatra megfordult a fejemben, hogy az ifjú
parancsnokhoz rohanok, és Fazimot megelőzve adom el neki Jint.
Ám amint e gondolat eszembe ötlött, menten elhessegettem
magamtól. Soha nem voltam áruló, nem közösködtem a
hadsereggel.
A zsákomba gyűrtem az inget. Ki kellett jutnom a városból,
mielőtt a nyomomba erednek.
A nap a szemhatár alá bukott, mire kijutottam az üzletből az
ünneplők közé, a kivilágított faluba. Kis petróleumlámpások
függtek a házak között, és az utcákon fáklyák világították meg a
nyomorúságos látványt. Élelmünk maradékát asztalokon árulták
a helybeliek, a szesz azonban bőven folyt lefelé a torkokon,
miközben a jónép énekszóval kísérte a zenészeket. Még pár ital,
és valaki bunyózni kezd.
Az Utolsó Megmaradt Megye fele idegyűlt, hogy megcsodálja
a buraqit. A paripa, melyet a falu közepén pányváztak ki,
haragosan hányta-vetette a fejét. Aszid nagybátyám csillapítani
próbálta, a halhatatlan csodalényt azonban egyre ingerültebbé
tette, hogy olyan sokan fogdossák. Végül a nagybátyám elindult
vele, nehogy még fejbe rúgjon valakit. Fél szemmel őket néztem,
a másikkal Fazimot kerestem, miközben átverekedtem magam a
táncolókon és az elázott atyafiakon.
Ekkor valaki bokán rúgott. Fájdalom hasított a lábszáramba.
Gondolkodás nélkül visszarúgtam. Megfordulva Tamidra
ismertem a tömegben. A mankójára támaszkodott a közvetlen
közelemben, és ártatlan képet vágott, mintha nem ő lenne a
vétkes.
– Ugyan már, csak nem bántasz egy nyomorékot? –
tréfálkozott. Mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra, de
gyászosra sikeredett. Tamid jókedve is alábbhagyott. – Hát, ami
azt illeti, téged kerestelek – hebegte. Majd megszakadt a szívem
a tudattól, hogy el kell válnom tőle. Mindig is sejtettem, hogy
ennek is eljön egyszer a napja, most mégis készületlenül ért. –
Tessék – nyomott valamit a kezembe. – Ahogy elnézem,
alaposan elagyabugyáltak, miközben a buraqiért viaskodtál. –
Kis üvegcse volt, fehér porral az alján. Fájdalomcsillapítóval.
Azzal a fajtával, amelyet Tamid apja árult a gépeknél lesérült
gyári munkásoknak. Vagy azoknak, akik egymásra lődöztek egy-
egy nézeteltérés rendezésére.
– Remélem, nem az a fajta, amelyik kiüti az embert. – Jobban
értettem az orvosságokhoz, mint szerettem volna. Épp elég
ütlegelést kaptam a nagy számért az elmúlt évben. – Nem
fogadhatom el – próbáltam visszaadni a gyógyszert. – El akarok
szökni a buraqival – folytattam mély sóhajjal. – Nem tartasz
velem?
Tamid sután elmosolyodott.
– Miért ne? Hová? – Tréfára vehette a szavaimat. Nem
feleltem a kérdésére, csak elé tartottam a zsákomat. Lassan
megértette a helyzetet, és elkomorodott. – Amani… Még a végén
felakasztanak. – Olyan ijedten beszélt, mint aki kettőnk helyett
is fél.
– Előbb-utóbb itt is feldobom a talpam. – Félrevontam az
iskola mellé, ki az embertömegből. Napok, hetek, évek alatt gyűlt
bennem a nyughatatlanság. A csontjaimat is elárasztotta,
semmiféle más érzésnek nem hagyva helyet a bensőmben. –
Rosszabb is történhet annál, mint hogy felakasztanak. – Ömlött
belőlem a szó. Mindent elmondtam a barátomnak a nagy
vigalomban. Beszámoltam a nagybátyám tervéről, Jinről és
Fazimról, meg arról, milyen rútul itt hagyott Jin. Nem hagytam
ki azt sem, hogyan próbált megzsarolni Fazim, hogy legyek a
felesége, vagy felad, ha kosarat kap. Én azonban senkihez nem
kívántam férjhez menni; se hozzá, se a nagybátyámhoz.
– Mindez gyönyörű. És mégis mikor óhajtottál szólni a briliáns
tervedről? – morogta Tamid sértődötten.
– Nem, gondoltam, hogy… – nagyot nyeltem a bűntudattól.
Való igaz, nem gondoltam rá. Nem is volt rá idő. Fazim
nyomulása minden más gondolatot kiűzött a fejemből.
– Amúgy sem jönnél velem, Tamid – mondtam halkan. –
Megpróbálnál maradásra bírni, én azonban túl nagy bajban
vagyok ehhez.
– Nem lennél bajban, ha nem mentél volna el lőni. Miért nem
szóltál nekem? Kitaláltunk volna valamit együtt, te meg én.
Csakhogy te mindig… – Tamid mérgesen fújt egyet, úgy mondta
tovább: – …mindent megnehezítesz. – Hosszúra nyúló csend
telepedett közénk. Százszor is lefolytattuk ezt a vitát. – Tudom
már, mi legyen – szólalt meg végül. Nem nézett rám, de amúgy
is nehéz lett volna olvasni az arcáról a sötétben, amelyen egy
himbálózó lámpa enyhített csak valamelyest. Közben idegesen
tekingettem körbe, nem látom-e meg hirtelen Fazimot. –
Hozzám… hozzám is jöhetnél – dadogta Tamid.
Ez menten ráterelte a figyelmem.
– Tessék?
– Ha férjhez mentél, Fazim nem bánthatna többé. – Ezt olyan
komolyan mondta, hogy a legszívesebben megsimogattam volna.
– Megvédenélek tőle, a hadseregtől, a családodtól. Nem kellene
egy fedél alatt laknod Farahhal. Amúgy is szándékomban állt
megkérni a kezed a nagybátyádtól. – Zavarában továbbra is
kerülte a tekintetemet. – Már ha kicsivel idősebb leszel. És a
gyászév leteltét is meg akartam várni. Időt akartam adni neked.
Azt azonban soha nem hagynám, Amani, hogy Fazim vegyen el!
Mindössze akkor valamivel korábban kérem meg a kezedet.
Ez járt eddig a fejében? Vajon mióta? Soha eszembe nem
jutott ez a lehetőség. Abban a hitben voltam, hogy Tamid érti,
mindenáron el akarok menni innen. Lehet azonban, hogy arra
számított, úgyse sikerülne.
– Tamid. – Lehalkítottam a hangomat, mert nem tudtam,
mivel is folytassam. Fogalmam sem volt, hogy értessem meg
vele, mit akarok, amikor ennyire különbözőképpen
gondolkozunk.
Fazim tűnt fel a tömegben. Nem egyedül volt. Aranysárga-
fehér egyenruhák nyomultak a sarkában. Széjjelvált előttük a
sokaság.
A szívem a torkomban dobogott, miközben megbújtam a
sötétben. Tamid a válla fölött hátrapillantva meglátta, amit én.
Mikor visszafordult felém, leolvasta a választ az arcomról. Nem
maradhatok sehogyan sem, hiszen nem tudna megvédeni.
– Menj akkor! – morogta.
Ezúttal hallgattam rá.
Az utcát elözönlötte a tömeg. Kikerültem-a Vén Rafátot, aki
unokája karjára támaszkodva bicegett, aztán elhaladtam egy
idegen mellett, aki egy elhangolt szitáron játszott. Csak ezután
jutottam el nagybátyám házáig, pár lépésre az istállótól. Ha a
buraqi közelébe kerülhetnék, hát…
– Á itt vagy! – penderített maga felé Farrah néném. Először
fordult elő velem, hogy nem ijesztett meg az arcára kiülő vad
düh. Ugyan mivel jöhet? Majd megint lehord a nagy számért,
azért, hogy a földre döntöttem a drágalátos lányát, vagy mert
nem segédkeztem a vacsoránál? Reggel még mindez számított
volna, mostanra azonban hol voltam én már mindezekhez a
kicsinyes vádakhoz.
– Engedj el! – Megpróbáltam kiszabadítani a karomat, ő
azonban annál keményebben tartott fogva.
– Mégis hová, hová?
– El innen. – Abbahagytam a kapálózást, és farkasszemet
néztem vele. – El erről a helyről és tőled is. Te sem látsz
szívesen. Nem tetszhet neked, hogy a férjed utánam ácsingózik.
– Ujjai erre a húsomba vájtak. – Pedig nekem nem kell sem ő,
sem más. – Hátrasandítottam a vállam fölött, nem látom-e meg
a tömegben Fazimot, de nem láttam. Mindenesetre túl kicsi volt
ez az átkozott falu, könnyűszerrel rám találhatott. – Csak hagyj
elmenni! Kérlek! – fogtam könyörgőre. Hátat fordítottam Farrah
nénémnek, akinek szemében kialudt a szokásos gyűlölet. Igazam
volt, és ezt ő is tudta. A végén szövetségesek lettünk.
Engedett a szorítása.
Csakhogy hiába. Katonakabátba bújt kar zárult körém, és
valaki a magasba rántott. Akaratlanul is felsikoltottam.
Visszaráncigáltak az utcára. Az ünneplésnek mostanra vége
szakadt, s a vigasság pánikba fordult, mert a katonaság
felsorakoztatta a házak előtt a falubelieket. Harcosok masíroztak
végig a főutcán, s magasra tartott lámpásaikkal mindenki arcába
belevilágítottak.
– Kutassatok át minden házat, hátha megbújt valamelyikben.
– Ráismertem a fiatal Naguib parancsnok pattogó, választékos
beszédére. Úgy vonult át a falunkon, mintha az ő tulajdona lenne.
Jint körözték felségárulás vádjával. Azt állították róla, hogy
zsoldos. Csakhogy valami nem volt rendjén ezzel. Nem volt
szokás, hogy fizetett fegyveresek után kutassanak. Ezért vagy
nem Jint keresték, vagy több volt egyszerű zsoldosnál.
Az engem fogva tartó katona az ifjú parancsnok előtt tett le a
lováról, aki végigmért, majd a mögötte álló Fazimhoz fordult.
– Ez ő?
– Igen. Együtt volt az idegennel Halálos Lövésben. – Fazim
arca különösen rút volt a himbálózó lámpafényben, amint a
parancsnok fülébe sugdosott. Korábban is féltem, most azonban
másfajta rémület kerített hatalmába. – Összedolgoztak. Ő a
Kékszemű Bandita!
– Ez a lány? – horkant fel egy katona. – Ő mint mesterlövész?
– Fazimnak nincs ki a négy kereke – találtam rá a hangomra.
Megpróbáltam kiállni magamért. Csakhogy Fazim férfi, én meg
lány. Neki fognak hinni – gondoltam.
A parancsnok megragadta az állam, és olyan közel tartotta a
lámpást az arcomhoz, hogy félő volt, megéget vele.
– Szép szemed van. Nos, ki vele: hol az a külhoni barátod?
Mondhattam bármit, elárult az arcom. Nem volt értelme
tovább védekezni.
– Ha tudnám, nem itt lennék, hogy ostoba kérdésekre
válaszoljak. – Olyan keményen markolta az államat, hogy attól
tartottam, még eltöri a nyakamat. Fájdalom hasított a fogaimba
és a csontjaimba.
– Hol van? – A parancsnok szavai tovább visszhangoztak a
fülemben. Közel jártam ahhoz, hogy a földre roskadjak. Csak
azért álltam még a lábamon, mert egy katona megtartott. –
Mondd meg, vagy főbe lőlek! – fenyegetett a parancsnok, és
szavai bizonyságaként fegyvert szegezett a halántékomnak.
Fájt az állkapcsom, mégis válaszra kényszerítettem magamat.
– Nos, az nem lenne okos magától, mert úgy nem hallaná meg,
amit mondhatnék. – A csőbe csusszanó golyó kattanása olyan zaj
volt, amelyet a tulajdon hangomnál is jobban ismertem. Csak
éppen nem hallottam még eddig ennyire közel a fülemhez.
– Ezzel semmire sem mennek – avatkozott közbe Fazim. – Ha
tényleg meg akarják ijeszteni, vegyék elő a nyomorékot.
Elöntött a harag, háttérbe szorítva a félelmet. Minden erőmet
összeszedve kitéptem magam a katonák markából. Fazim
torkának estem, de elrángattak mellőle, mielőtt kárt tehettem
volna benne. Valaki újfent pofon vágott. Mire kitisztult a látásom,
Tamid már a homokban térdelt a lámpások fénykörében. Rossz
lába görbén hevert mellette, s tarkójának szegezték a fegyver
csövét.
Gyűlöltem Fazimot, magamat azonban ennél is jobban.
Elvégre is Tamid figyelmeztetett, hogy bajba kerülhetek. Csupán
arra nem gondoltam, hogy mást is magammal ránthatok.
– Most pedig lennél szíves elárulni, együtt voltál-e keletről
ideszakadt barátunkkal Halálos Lövésben?
Visszanyeltem dühödt szavaimat, amelyek maguktól jöttek
volna a számra. Nem érte meg visszaszájalni, kockáztattam volna
vele Tamid életét.
– Nem voltam vele! De ő is ott volt – tettem hozzá a fogamat
csikorgatva.
– És hol van most?
– Fogalmam sincs. – Arra számítottam, hogy Naguib megint
megüt. De csak elhúzta a száját, mint egy tanár, akit bosszant a
diákja ostoba felelete. Tamidhoz lépett. Újra félni kezdtem.
– Mi történt a lábaddal?
– Hagyja őt békén!
De sem a parancsnok, sem Tamid nem törődött velem.
 – Megcsavarodott a születésemkor – válaszolta Tamid
óvatosan. Vagy két tucat katona meg pár százan az Utolsó
Megmaradt Megyéből álltak körbe minket. Rémület és
elragadtatás keverékével bámultak ránk.
– Nos – lépett a parancsnok Tamid háta mögé. – Neked már
úgyis mindegy, nem igaz?
A golyó keresztülhatolt a térdén. Olyan hangosan sikoltottam
fel, hogy Tamid kiáltását sem hallottam, amint a földre bukott.
Aztán a tömeg felmorajlott, és zúgását túlharsogta egy újabb
sikoly. Tamid anyja volt az, akit két katona fogott le.
– Mit gondolsz hát, Kékszemű Bandita? – kiáltotta oda nekem
a parancsnok, a zajongást túlüvöltve. – Egy egylábú férfi úgyse
sokat ér. Jobb akkor már, ha egy lába sincs. – Ezzel célba vette
Tamid jó lábszárát.
– Nem! – kiáltottam torkom szakadtából.
– Akkor valld meg, mi az igazság, de hamar! Hol van az
emberünk?
– Nem tudom!
Tamid anyja újra felsikoltott.
– Ne, ne! Igen, itt volt, de aztán elment.
– Mikor? – termett mellettem a parancsnok. Előbbi fortyogó
dühe ismét teljes erejével tombolt.
– Sötétedéskor. Néhány órája.
– Hová ment?
– Nem tudom – sikoltottam. Ütni kezdett a fegyverével. Vér
lövellt elő a fejemből, elködösítve a látásomat. Beletelt egy kis
időbe, mire eltisztult ez a nagy, fénylő vörösség, és ismét láttam
a fölöttem himbálózó lámpásokat.
– Hol van? – faggatott tovább a parancsnok.
– Nem tudom – mondtam újra, hiszen ez volt az igazság,
bármilyen gyönge voltam is.
– Újra meglövöm a barátodat, és ezúttal nem a lábán!
– Nem hazudok! Nem mondta el nekem. Ugyan miért mondta
volna? – Mostanra én is kiabáltam.
 – Merre indult?
– Nem tudom!
– A hazugság bűn, ha nem tudnád. – A fegyver forró csöve az
arcomnak nyomódott.
Aztán felrobbant a világ, éktelen lármával és káprázatos fény
kíséretében.

•••

MINDEN CSENGETT-BONGOTT körülöttem.

Az első gondolatom az volt, hogy valakit meglőttek.
Tamidot talán?
Arccal lefelé hevertem a földön. Felkönyököltem.
A sötétben egyedül annyit tudtam kivenni, hogy ami
korábban elszenesedett téglafal volt, az most lángban állt.
Ahogyan az egész fegyvergyár is.
Hirtelen ismét megrohantak a hangok. Először a kiáltásokat
hallottam meg. Porfészek lakói a földre borulva imádkoztak,
vagy egyszerűen eltakarták a fejüket. Néhányan
feltápászkodtak, mások maguk elé meredtek. Naguib kiáltozva
parancsokat osztogatott; rólam és Tamidról teljesen
elfeledkezett. A katonák lovukra pattantak, és a tűz felé
vágtattak.
Tamid.
A homokon hevert, és nem mozdult, de amikor a nevén
szólítottam, felnézett. Ugyanebben a pillanatban valaki más is
kimondta a nevét. Anyja a homokban kuporogva sírt, és
megpróbált felé kúszni.
Aztán meghallottam a buraqi összetéveszthetetlen nyerítését.
A csodaparipa szélvészként süvített felénk. Jin ült a hátán, értem
jött. Fegyverek szegeződtek rá. Kilőtt egy katonát.
Arrafelé fordultam, ahol Tamid hevert.
A buraqi csaknem felöklelt.
Másodpercek alatt kellett döntenem. A jóérzés Tamid felé vitt
volna, a szinte biztos halálba. A szívem viszont Jinhez húzott, a
menekülés és az ismeretlen irányába.
Jin lehajolt a lóról. Golyó süvöltött el a lábfejem mellett.
Nem is döntés volt ez, inkább az, hogy mit is kívánok.
A bennem munkáló életösztön határozott helyettem.
Megragadtam Jin kinyújtott kezét, lendületet vettem, ő pedig
felrántott maga mögé. Még felvillant előttem Farrah néném
hamuszürke arca. Láttam a földön heverő Tamidot, meg amint
Naguib parancsnok újratölti a fegyverét. E percben védtelen
volt, amúgy is fiatal, tapasztalatlan.
Jinnek viszont fegyvere volt. Egyetlen lövéssel könnyedén
leteríthette volna. Mindezzel ő maga is tisztában volt, éreztem a
válla feszülésén. Ehelyett elfordította a lovat, és leeresztette a
fegyverét. Két kezem az ingébe markolt. A következő pillanatban
a buraqi vágtázni kezdett, mint a villám. Mint a szél és a homok
sivatagi csodaparipája.
 hét

Mondd, te iszol szeszt?

Arra ébredtem, hogy durva szövet ér az arcomhoz. Lőporszag
hatolt az orromba. Elszunnyadtam a lovon, és a fejem Jin
hátának verődött. Szavai megreszkettették lapockáit és a
koponyámat. Lassan raktam csak össze az értelmüket.
– Láttad, hol nőttem fel. – Rekedt volt a hangom. A szemem
kinyitva egyedül az inge anyagát láttam, abban azonban biztos
voltam, hogy jó messze jártunk már Porfészektől. Más volt a hűs
reggeli levegő is a korábbi hőség, por és puskapor helyett. –
Naná, hogy iszom!
Sajgott minden tagom, és a mellemet is mázsás súlyok
nyomták. Isten a tudója, hogy akár öt pohárral legurítottam
volna egy ültő helyemben.
Korábban valamikor lovaglás közben átöleltem Jin derekát.
Most elengedtem, és a saját ingembe töröltem izzadt
tenyeremet, ő pedig lecsúszott a nyeregből. Én közben kihúztam
magam, és megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat.
Bárhol jártunk is, olyan volt, mint a legtöbb sivatagi helység.
Hevenyészett fakalyibák és por mindenütt. Csak éppen erre
kövesebb volt a talaj, mint Porfészekben, s a szemhatár a
közelből tornyosult fölénk a pirkadat előtti szürkületben.
Bizonyára bementünk a hegyek közé.
Felhunyorítottam egy fent lóbálózó cégérre, melyen
elnagyoltan megrajzolt, behunyt szemű, kék fickó volt látható. A
felirat szerint ő lehetett Részeg Dzsinn. Ismertem a regéjét, noha
per pillanat nem tudtam felidézni magamban.
A helységben halotti csönd honolt.
– Hol vagyunk? – kérdeztem volna Jintől, ekkor jöttem
azonban rá, hogy nincs sehol. Megfordultam a buraqi hátán, és
két viskóval arrébb fedeztem fel, egy megkopott fehér kerítésen
ugrott át. A ház és egy meggörbült pózna között mosást
teregettek ki. Jin lekapott róla egy bíborszínű ruhaanyagot.
Tekintetem rajta és a házakon túl a hegyek felé tévedt. Választ
kaptam önnön kérdésemre.
Szazi egynapi lovaglóútra esett Porfészektől, a buraqi azonban
pár óra alatt eljuthatott ide. Sokat hallottam erről a
bányavárosról, járni azonban még nem jártam itt. Azt mondták,
rosszul megy az itteniek sora, minekutána néhány hete beomlott
a bánya. Arra azonban nem készültem fel, hogy ennyire.
Véletlen robbanás történt, a puskaporral volt baj. Ezt
rebesgették Porfészekben, és azt hittem, értem, amit mondanak.
Épp elég palackot és konzervdobozt robbantottam fel
pajtásaimmal a sivatagban. Néha egy-egy gyerek megégette az
ujját, amelyet le kellett vágni, vagy felsértette az állát, az esetek
többségében azonban senkinek nem esett bántódása, és
kísérletünk eredménye összeolvadt fém, üveg meg homok lett.
A beomlott bánya azonban sokkalta gyászosabban festett,
mint egy halom megolvadt régi konzervdoboz. Inkább apám
tetemére emlékeztetett, amikor még füstölögve kihúzták a
házunkból. Még a hegy is eltorzult, mintha magát a földet is
felháborította volna az ellene szőtt merénylet, s rázárva ősi száját
a bányára, egészben nyelte volna le.
Nem csoda, hogy a hadsereg nem bírta itt ki sokáig. Nem is
igen akadt már tennivalójuk. Imazászlók százait láttam a
sziklákhoz és póznákhoz erősítve végig a hegyoldalban; Isten
azonban vereséget szenvedett ezen a helyen.
– Tessék, kösd fel! – Jin kezét éreztem a térdemen, ami
visszavitt a valóságba. A vörös ruhaanyagot adta a kezembe.
Rájöttem, hogy egy shemagh. – Jobb, ha senki sem látja az
arcodat.
– Te is így szereztél inget? – kérdeztem. – Levetted valaki
ruhaszárító köteléről, Porfészekből kifelé jövet?
 Alig észrevehetően bólintott.
– Miközben te a buraqival parádéztál. Muszáj volt még a
katonaság bevonulása előtt ellógnom. Túl szerencsés alkalom
volt, hogy elvontad rólam a figyelmet. Muszáj volt kihasználnom.
Úgy, szóval kihasznált.
Belekotortam a zsákomba, amely még mindig a vállamon
lógott. Legtetején az az ing volt, amelyet felmarkoltam a fiúszoba
padlójáról. Amelyet Jinnek szántam, mikor ostobán azt hittem,
szüksége van a segítségemre. Most labdává gyűrtem, és
hozzávágtam. Ügyesen elkapta szabadon maradt kezével.
– A lopás bűn, ha nem tudnád. – Megragadtam a shemaghot,
és az arcomra kötöttem. Közben felszisszentem a fájdalomtól,
ahogy ujjaim hozzáértek a horzsoláshoz, melyet Naguib
puskatusa ejtett az arcbőrömön. – Különben is, pocsékul áll
rajtad az az ing!
Jin pillanatnyi tétovázás után levetette magáról a
lepocskondiázott ruhadarabot.
– Na és bűn, ha valaki az asztal alá issza magát? – Magára
öltötte az új inget, mialatt én azzal foglalatoskodtam, hogy
eltakarjam arcomat a felkelő nap elől, mert már így is érezni
lehetett a melegét.
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor veszel italt? – kérdeztem.

•••

A MÁSODIK POHÁR már kevésbé égette a torkomat, mint az

első. Ám még ez is kevés volt, hogy kiégesse a mellkasomat
betöltő fájdalmas ürességet.
– Tamid – mondtam ki a nevet, amely azóta a nyelvemen
volt, amióta leültünk az ivóban. – Ő a barátom. Meglőtték a
lábát. Mit gondolsz, mit művelhetnek vele?
– Fogalmam sincs. – Sötét volt a Részeg Dzsinnhez címzett
krimóban. Ráadásul tele volt emberrel. Itt lopták a napot
mindazok, akiknek nem volt hová menniük, mióta a bánya
felrobbant; itt vedeltek hát naphosszat, és szórakoztatták
történeteikkel a kifestett lányokat. Még nem volt dél, de már az
egész város leitta magát, vagy legalábbis a legjobb úton járt felé.
Én is benne voltam az általános ivászatban. Jin a szemébe húzta
a kalapját, hogy minél kevesebb látszódjék az arcából. –
Megeshet, hogy életben hagyják, ahogyan az is, hogy főbe lövik,
csak hogy befejezzék, amit elkezdtek. Soha nem tudja az ember,
mire számíthat a szultán seregétől, főként, miután leléptél. – A
legszívesebben az arcába vágtam volna, hogy ő szöktetett meg,
nem önszántamból távoztam, mindketten tudtuk azonban, hogy
ez így nem állja meg a helyét. – Egy módja van annak, hogy
biztosat tudj meg a dologról. Vissza kellene mennünk a faluba,
ahol egykettőre golyót kapnánk a fejünkbe. Amint hallom, ez a
legújabb módi Izmánban is.
– Holott a legkevésbé sem számítanának ránk – eresztettem
meg a suta élcet.
De tudtam, hogy nem megyek vissza. Közel tizenhét éve
terveztem, hogy megszököm onnan. Előbb anyámmal, aztán már
csak magam. Végre sikerült. Annyi kuporgatás és tervezgetés
után, mikor minden egyes louzi közelebb vitt vágyaim
megvalósulásához, most úton voltam. A jóleső meleget, amely
átjárta tagjaimat, nem az ital okozta.
– Akkor most merre tovább? – Már alig tudtam megülni a
helyemen, annyira mehetnékem volt.
Odajött hozzánk a pincérnő, és elkezdte volna teletölteni a
poharainkat, de Jin rászólt:
– Hagyd itt a palackot! – Ezzel egy pénzérmét vetett az
asztalra.
A lány felvette a pénzdarabot, a gyér lámpafény felé tartotta,
majd visszadobta az asztalra.
– Ez nem valódi pénz!
Kézbe vettem. Tény és való, a kerek fémkorong mérete
nagyjából megegyezett a louziéval, viszont túl vékony volt, és
nem a szultán arcéle volt ráverve, hanem a nap.
 – Bocsánat, tévedtem. – Jin újabb pénzérmét adott a
felszolgálónak. Továbbra is lesunyta a fejét, hogy ne legyenek
kivehetők idegenszerű arcvonásai. A pincérnő beleharapott a
pénzbe, csak ezután lejtett vissza a pulthoz.
Jin az asztalra könyökölt, és csurig újratöltötte a poharamat.
Azt a vállát mozgatta, amelybe nem kapott golyót. Ettől annyira
meghúzódott hátán az inge, hogy ráláttam az ingnyaka fölött
megjelenő, napkorongot ábrázoló tetoválásra. Lepillantottam a
tenyerembe fogott pénzérmére, amelyen ugyanez a kép volt
látható.
– Mit jelent a nap? – kérdeztem.
– Kissé túl mély kérdés ez négy pohár után. – Jin letette a
poharat, és ráhúzta ingét a tetoválásra.
– Hármat ittam csak. És erről kérdezlek. – Átnyúltam az
asztal fölött, és lehúztam a gallérját annyira, hogy ismét
láthatóvá váljon a mellkasán húzódó tetoválás. Ujjaim bőréhez
értek, amely meg-megrebbent a szívdobbanások ütemére.
Sietve elengedtem a gallért, mert rájöttem, hogy még a végén
levetkőztetem.
– Szerencseszimbólum – mondta, visszahúzva nyakára a
gallért, de már késő volt.
– Ugyanolyan, mint a pénzérmén. – Felvonta a szemöldökét,
olyan vádló volt a hangom. Úgy sejtettem azonban, hogy érti,
mire célzok ezzel. Mert a napkorong hszicsai érmén díszelgett
nemzeti jelkép gyanánt. Jin talán ott született, noha elmondása
szerint csupán ott nevelkedett. Ilyen hű hazaszeretet igencsak
szokatlan volt egy zsoldos katona részéről.
– Miért jöttél vissza értem? – hajoltam közel hozzá. – Hiszen
különben sokkal könnyebben megszökhettél volna.
Megrándult a szája széle, miközben bizalmasan ő is felém
hajolt:
– Gyors lóra volt szükségem – súgta. Olyan közel volt
hozzám, hogy megéreztem leheletén a szesz szagát. Akár meg is
csókolhatott volna. A jelek szerint ugyanakkor jött erre rá, mint
én, mert elhúzódott. – Különben pedig tartoztam neked ezzel.
Mikor elfogtad a buraqit, a ló köré csődítetted az egész megyét.
Nekem eközben volt időm a gyárba lopózni, és a levegőbe
küldeni a telepet. Hetek óta ezzel próbálkozom, mostanra
azonban jócskán megfogyatkozott a pénzem.
Eszerint ezért járt a lövészversenyen az éjjel.
– Ennyi energiát öltél egy gyár felrobbantásába a világ végén?
– Ez az ország legnagyobb fegyvergyára! Éppenséggel az
egész világé is.
– Nem mondod? – Semmi ilyenről nem tudtam, és nem is
tűnt valószínűnek.
– Ha máshol fele ekkorát építettek volna, ledöntötték volna az
Ősi Lények.
Fejembe szállt a szesz, és csak nagy nehezen tudtam
összerakni e szavak értelmét az ivó sötétjében.
– Mit értesz azon, hogy „ledöntötték”?
Jin kezében megállt a pohár.
– Ugyan már, sivatag leánya. Mikor láttál Ősi Lényt, mielőtt a
buraqi a falutokba érkezett? A varázslat és a fémek nem jól tűrik
egymást. Hanem hiába próbáljuk eltüntetni a föld színéről, újra
és újra visszavág. – Újra hallani véltem a buraqi nyerítését. – A
legtöbb ország megelégszik a kis mennyiségű gyártással, a
fegyvereket is beleértve. Néhányan ennek ellenére több száz éve
megpróbáltak olyan gyárakat építeni, mint a tietek. Csakhogy
maga az élő föld lázadt föl ellene. Van egy völgy Hszicsában, a
Bolond Sírja. Valaha egy település állt ott. A helyén egy
konzervgyárat létesítettek. A legenda szerint alig egy hónapja
tartott nyitva, amikor az Ősi Lényeknek elegük lett belőle,
feltépték a földet a helység alatt, és elárasztották vízzel a
romokat. Ugyanez történt mindenütt. Ezért egy idő után az
emberek nem hoztak már létre új gyárakat. Mirádzsi a nagy
kivétel. Ahogy elnézem, egyedül a ti Ősi Lényeitek tűrik meg a
jelenlétét.
– Miért néznek ránk másként?
 Jin vállat vont.
– Talán azért, mert a sivatag varázslata amúgy is tűzből és
füstből születik élő, növekvő lények helyett. Vagy mert a föld
már halott felétek. Tény és való, országotok félúton van Kelet – a
fegyverek szülőhazája – és Nyugat között, ahol birodalmak
kelnek harcra egymással. Ez az egyetlen a világon, amely
nagymérvű fegyvergyártásra képes. Sokat ér a sivatagotok. Mit
gondolsz, mit keresnek itt különben a gallánok?
– Eszerint mi csupán egyetlen óriási fegyvergyár vagyunk a
szemükben.
Nyugtalanított ez a lehetőség.
Jin újra töltött magának.
– Amúgy számos országnak nem tetszik, hogy a szultán
fegyverekkel látja el a gallánokat. Olyan fegyverekkel,
amelyekkel akár meg is szállhatják őket, ha úgy hozza a kedvük.
– És te melyik országnak dolgozol? Melyik kedvéért
robbantgatsz fel gyárakat? – mutattam a mellén húzódó hszicsai
napszimbólumra.
Jin mókásan tósztra emelte poharát.
– Meglehet, csupán pacifista vagyok.
Koccintottunk.
– Ahhoz képest tele vagy fegyverrel.
– Te meg túl okos vagy ahhoz képest, hogy semmit sem tudsz
a saját hazádról – húzta el fanyarul a száját.
Kiittuk a poharunkat. Ahogy üres poharam az asztallapon
koccant, valami lárma támadt az egyik sarokban. Felugrottam.
Egy szék dőlt el. A férfi, aki addig rajta ült és piszkoszöld
shemaghot viselt, olyan hirtelenséggel pattant fel, hogy
feldöntötte. Egy másik fickóra meredt, aki mindkét lábát az
asztalra téve kártyalapokat teregetett szét maga előtt. A felálló
férfit átkarolta egy nő, és addig sugdosott a fülébe, amíg vissza
nem ült a helyére. A szitár újrakezdte a sarokban, valaki meg
magas hangon felnevetett, megtörve a feszültséget.
Hirtelen motoszkálni kezdett bennem egy gondolat.
 – Akkor a bányát is te robbantottad fel?
Ha Hszicsának a fegyvergyártás beszüntetése állt érdekében,
akkor nyilván az érckitermelésnek is véget kívánt vetni. A
gyárakat újra lehet építeni, a beomlott bányákat már kevésbé.
– Az ittenit? – Jin hangja meglepetten esengett. – Nem. Úgy
hallottam, véletlen baleset volt.
– Miért higgyek neked? Egyáltalán Jin a valódi neved?
– Nos, errefelé Keleti Kígyónak hívnak. Ezt azonban te is
tudod, Kékszemű Bandita – nézett vissza rám kalapja karimája
alól. Ijedten hőköltem hátra a megszólításra. Meglepetésemet
látva elvigyorodott.
– Tudtad, ki vagyok? Már Porfészekben? – hebegtem.
– A szemed nem éppen mindennapi – felelte.
– Tudtad, ki vagyok, mégsem vittél magaddal? – Újra átéltem
mindazt a félelmet és megaláztatást, ami az üres üzlet láttán
fogott el. – De hát miért nem?
– Azért, mert nem lenne szabad Izmánba menned – dőlt
hátra a székén. – Egész jól elvoltál a faludban. Jól forgattad a
fegyvert, meg tudtad védeni magad. A nagyváros más. Ízekre
szaggatott volna.
– Nem lettem volna egyedül – mondtam. – Anyám nővére is
ott lakik. Hozzá készültem!
– Tudod egyáltalán, hogyan juthatsz oda?
– Miért, te tudod? – vontam vállat.
– Én nem megyek Izmánba – szögezte le kerek perec, ismét
meglepve a kijelentésével. Megpróbáltam visszaemlékezni,
mondta-e egyáltalán az ellenkezőjét. De nagyon úgy tűnt, hogy
nem.
Újabb zajongás támadt. A pisztolyomért nyúltam, amely
azonban nem volt sehol. Jin harcra készen a hang irányába
fordult. Az ivó túlfelén álló kártyaasztalt felborították. A zöld
shemaghos fickó a földön hevert, és vérző orrát tapogatta.
Egyetlen pillanatom volt csak, amíg Jin másfele figyelt.
Azonnal döntenem kellett.
 Ha vele maradok, nem jutok el Izmánba. Egyszer már
cserbenhagyott, és ugyanerre bármikor számíthattam tőle.
Ráadásul egyetlen lovunk volt.
Előhalásztam az üvegcsét, amit Tamidtól kaptam, a kezembe
szórtam a benne lévő pirulákat, és Jin italába tettem az összeset.
Mire a csetepaté véget ért, és Jin ismét felém fordult, ujjaim már
a saját poharamra kulcsolódtak.
Figyeltem, hogyan issza ki az italát.
 nyolc

Soha nem láttam még annyi embert együtt, mint Borókafenyő

Város pályaudvarán. Tőlem balra egy ősz szakállú férfi nyílt tűz
fölött, ahonnan gomolygó gőz szállt a magasba, húsos nyársakat
forgatott, és kiabálva árulta az ételt. Másik oldalamon egy
aranyszín ruhás asszonyság lépkedett. Minden lépésénél
megcsendültek a csengettyűi. Imaszavai túlharsogták a
hangzavart. Egy kis dobogón egy Szentatya állt, s ahogy kezét
széttárta, mindkét tenyerén kör alakú tetoválás vált láthatóvá.
Kántáló hangja eszembe juttatta Tamidot. Elfogott a lelkifurdalás
a barátomra gondolva. Otthagytam véresen a homokban, csak
hogy mentsem az életemet.
A Szentatya minden ima után leengedte a kezét, és
megáldotta a lábánál kuporgó hallgatóságát, feloldozva minket
bűneink alól.
A hömpölygő tömeg egészen a bazár alsó végéig sodort a
kormos boltívek alatt. Fejükön batyukat hordozó nők haladtak el
mellettem, férfiak toltak maguk előtt náluk kétszerié nagyobb úti
bőröndöket, engem is maguk előtt taszigálva.
A tolongás és tülekedés az állomás árnyékába juttatott.
Megtorpantam az elém táruló látvány hatására. Hallottam már
vonatokról, ez azonban minden képzeletet felülmúlt. A hatalmas
fekete-arany bestia úgy terpeszkedett el a vágányokon, mint a
régi idők szörnyei, sűrű füstöt okádva a szutykos üvegkupola
felé. A tömeg felé áramlott.
– Kérem a jegyét! – Egy halványsárga mellényt és sapkát
viselő férfi nyújtotta felém unottan a kezét.
A jegy kis híján az ujjaimhoz ragadt, mikor átnyújtottam. Még
a buraqi hátán is két nap alatt vergődtem el Szaziból
Borókafenyő Városba. Nem igazán segített, hogy az iránytű,
amelyet öntudatlan állapotában fél elemózsiakészletével együtt
elcsentem Jintől, eltörött, ezért rossz irányba vezérelt. Meg
kellett várnom a napkeltét az újbóli tájékozódáshoz.
A városba érve fele áron sikerült csak túladnom a lovon. De ez
is jobb volt a semminél. Ami a lényeg, arra elég volt, hogy jegyet
váltsak Izmánig. Ahogy lenéztem a sárga papírosra fekete
tintával nyomtatott városnévre, félni kezdtem, hogy ez is
menten szétfoszlik a kezemben.
A kalauz homlokát ráncolva bámulta a jegyet, miközben én
félszegen új ruhámba töröltem a tenyerem. Fényes nappal nem
igazán látszottam fiúnak, mégis ezzel kellett próbálkoznom. Az
orcámat eléktelenítő csúf horzsolás mostanra sárgászöld
véraláfutássá apadt a vörös shemagh takarásában; épphogy
kilátszott csak alóla. Új öltözékem ott volt bő, ahol szükség volt
rá. Pénzem maradékát pár hszicsai apróval, meg a törött
iránytűt, amely Jin nyeregtáskájáról himbálózott alá, a derekam
köré gyűrt ruhaanyagba burkoltam. Ha valaki jobban megnézett
volna magának, hát átlátott volna a szitán. Ám még ez a
szánalmas fiúutánzat is biztonságosabb volt, mint lányként
utazni egyedül.
Ingemen keresztül megtapogattam a pisztolyt, amelyet
szintén a buraqi árán vásároltam. Ezzel nem küzdhettem fel
magam a vonatra, de még jól jöhetett, ha holmi sárga
tányérsapkás vasutasok üldözőbe vesznek.
Majd kiderül, mi lesz – gondoltam.
– Ez a jegy első osztályú – rázta felém a jegyemet a kalauz,
mintegy bűnjelként.
– Ó! – mondtam, mert fogalmam sem volt, miről beszél.
Kényszerítettem magam, hogy ne doboljak idegesen az ujjammal.
– Igen, és?
Egy pillanatra azt hittem, megvádol majd, hogy úgy loptam a
jegyet. Bármit jelentsen is az első osztály, biztosra vettem, hogy
nem illek oda. Kivált nem összevert arcommal és a szemöldököm
fölött húzódó forradással.
– Menjen a vonat elejére! Ott van az első osztály. – A kalauz
felém nyújtotta a jegyet és valahová előre mutatott a
vasszörnyeteg mentén, amit nem láttam jól a tolongásban.
– Ó! – mondtam újra.
Elvettem a jegyemet, és átvágtam magam a tülekedésen.
Csaknem fellöktem egy férfit, aki letakart kerekes kalitkát
húzott maga után. Még a nagy zsivajban is vijjogást hallottam az
irányából.
A jegypénztáros megkérdezte, kérek-e külön fülkét
magamnak, amire igennel feleltem, mert biztonságosabbnak
tűnt. Csöppnyi gondolkodás nélkül adtam oda az árát. Ha kicsivel
okosabb vagyok, most több mint húsz fouzával többem lenne –
gondoltam.
Körülkerített térséghez értem, ahol finom szövésű khalatba és
színes shemaghba öltözött népek várakoztak. Ugyanolyan sárga
jegyük volt, mint nekem. A saját ruházatom is új volt, de azért ez
is csak sivatagi öltözéknek számított. Minden ingóságomat
vállamra vetve hordoztam. Alig valamit: tartalék töltényeket és
váltásruhát. Épphogy a túlélésre volt csak elegendő. A
körülöttem állók velem szemben jócskán felpakoltak az
útibőröndjeikbe.
Egy befont hajú férfiú tetőtől talpig végigmért a szeme
sarkából. Az volt az érzésem, tudom, min vihorászik a hátam
mögött a két fruska. Abban viszont nem voltam biztos, hogy a
kalauz, aki itt elvette a jegyemet, különös megjelenésem láttán
vonta-e fel a szemöldökét, vagy ilyen volt az arcberendezése.
Mindenesetre takarosan kettétépte a jegyet, mielőtt visszaadta.
Égett a tarkóm, mialatt a lehető leggyorsabban feliramodtam a
vaslépcsőkön. Igyekeztem nem úgy festeni, mint egy rosszban
sántikáló gonosztevő.
Életemben nem láttam még ahhoz foghatót, mint ami a vonat
belsejében fogadott. Végig a szerelvényen vörös szőnyeg
borította a folyosót; olyan volt a színe, mint a frissen kiömlött
véré. Fényezett fémajtók nyíltak róla oldalt. Mindnek
üvegablaka volt, amelyet vörös függöny takart el.
És én még Tamid családját hittem pénzesnek!
Ahogy a vihorászó csitrik elhaladtak mellettem,
muszlimfátyluk enyhe fuvallatot lebbentett felém. Az őket
követő férfi kurta „bocsánat”-ot vakkantott, ami épp az
ellenkezőjét jelentette annak, amit mondott. A továbbiakban
leszegtem a fejemet, ezért csak a tarkabarka khalatok szegélyét
láttam, amint végigsöpörtek a folyosó süppedős szőnyegén.
Néhány méterrel e csoport mögött találtam rá arra a fülkére,
amelynek száma megegyezett a jegyemre nyomtatottal.
Ugyanolyan óvatosan nyitottam ki az ajtót, mint amikor ki
akartam deríteni, hogy az iskola mögötti kígyó alszik-e vagy
megdöglött. Történetesen anyám tudta, hogyan kell kezelni a
kígyómérget. Erről a világról azonban ő sem tudott semmit.
Bezárkóztam a fülkébe, majd shemaghomat levetve
elhevertem a hálókocsis ágyon. Megsimogattam a makulátlan
fehérségű párnát, de azután sietve elhúztam a kezem, mint aki
tilosban jár. Aznap reggel megfürödtem ugyan. Valódi fürdőre
gondolok. Olajat öntöttem a fejemre, és addig folyattam rá a
vizet, addig fésülködtem, míg végül nem tapadtak össze
csapzottan a hajszálaim. A fürdő indamintás csempéit bepárásító
gőz az én gubancos hajamat is kisimította. Ennek ellenére
továbbra is úgy éreztem, hogy a sivatag minden piszkát
magammal cipelem, mintha tizenhét év során a homok a bőröm
alá is beette volna magát.
Fülsértő füttyszó hallatszott. Riasztó lehetett?
Feltápászkodtam az ágyról, és a fülke túloldaláig hátráltam,
kezemben az ajtóra fogott pisztollyal. Vártam, mikor nyílik ki.
Két hosszú szívdobbanás idejéig semmi nem történt, noha
odakint nagy volt a lárma. Eztán a fülke mindenestől oldalra
zökkent. A lendület jobbra penderített. Az ágyra huppantam.
Kevés híja volt, hogy nem sütöttem el a pisztolyt. Az ágyba
kapaszkodtam az újabb zökkenők során, de azután a vonat
mozgásba jött, és már simábban haladt előre.
Korábban soha nem gondoltam arra, milyen is egy vonatút –
nagyjából ugyanolyan zötyögősnek képzeltem, mint a lovaglást.
Nos, hatalmasat tévedtem. Csak azután mertem újra felállni az
ágyról, miután a vonat kellőképpen felgyorsult. Semmi mást nem
láttam az ablakból, mint a pályaudvart elárasztó sűrű fekete
füstöt.
Aztán gőzerővel fújtató masinánk nekieredt a sivatagnak,
melynek ege magába szippantotta a füstöt. Kitisztult a kép az
ablakomban, már ráláttam a vidékre.
Homlokomat az üveghez szorítottam. Először fordult elő
velem, hogy nem éreztem végtelennek a sivatagot.
Elvigyorodtam sebesült arcommal, fájt is tőle az arcbőröm.
Útban voltam Izmán felé.

•••

ELHEVEREDTEM A PUHA ÁGYON, amelyet kellemesen ide-

oda ringatott a vonat mozgása. Egy idő után a nap a fülke egyik
oldaláról a másik fölé vándorolt, és már nem sütött olyan
tűrhetetlen hévvel. Végül a gyomrom is korogni kezdett.
Amilyen sokáig csak bírtam, nem törődtem vele. Csak hát
Izmánig egy hétig tartott az út. Előbb vagy utóbb el kellett
hagynom a fülkémet.
A folyosón nagy volt a sürgés-forgás. Finom ruhákba öltözött
nők súrlódtak hozzám, miközben elhaladtak mellettem. Férfiak
álldogáltak egymás oldalán. Ahogy hátba csapkodták egymást,
megvillant gyűrűkkel teleaggatott kezük. Csoda, hogy egyáltalán
fel tudták emelni. Azon kaptam magam, hogy mentemben a saját
tenyeremet is végighúzom a vastag vörös tapétán, sietve zsebre
tettem hát a kezem. Egy első osztályú utas nem viselkedhet így.
A hálókocsiszakaszt elhagyva egy bárfélébe jutottam.
Semmiben sem hasonlított Szazi sötét, füstös csehóira. Ezt
kápráztatóan kivilágították, noha a sűrű pipafüst itt is
bekormozta a plafont. Elhaladtam egy kártyaasztal mellett, a
körülötte ülő férfiak épp tele szájjal kacagtak valamin. A báron
túl volt az étkezőkocsi. Egy ideig tétován toporogtam az ajtóban,
egy egyenruhás azonban véget vetett tipródásomnak, odajött
hozzám, és egy asztalhoz vezetett.
Mereven egy székre ereszkedtem az asztal mellett, majd
nekidőltem a puha bőrtámlának. A szék minden mozdulatomra
megnyikordult. A szomszéd asztalnál ülő hölgy felpillantott
fészkelődésemre. Tőlem telhetően igyekeztem nem mocorogni,
de hozzá kellett szoknom, hogy teljesen egyedül vagyok,
kiszakítva megszokott környezetemből. Mindenesetre jobbnak
láttam minél kevésbé felhívni magamra a figyelmet. Ha bárki
felém pillantott, mindössze azon csodálkozhatott, hogy mit keres
egy rosszul öltözött suhanc az arca elé továbbra is odakötözött
shemaghgal e puccos úri társaságban.
Ételtől roskadozó tarka tányérokat tettek elém. Evés közben
felemeltem a shemaghot a szám előtt. Közben azonban résen
voltam, nem figyel-e valaki.
De mindenki csak a maga töltekezésével törődött. Lesunyt
fejjel tömtem magamba az ételt. Az első nagyobb falattól
valósággal fuldokoltam. Már a fűszerezése is egyhavi bérébe
kerülhetett egy falumbeli gyári munkásnak. Miután lenyeltem a
falatot, beleittam az elém tett arakpálinkába.
Másodszorra már kevesebbet vettem a számba. Egykettőre
belejöttem az evésbe, és rövidesen eltüntettem az ételt. Mire
jöttek, és elvitték a tányérokat, már a mintázatukat kapirgáltam
a villával.
Egyik fogás a másikat követte. Miután az utolsó csepp mézet
is lenyaltam a baklava után ujjaimról, elpilledve terpeszkedtem
el a széken. Teleettem magam.
Porfészekben nem engedhettük meg magunknak, hogy
szundítsunk egyet a délutáni hőség idején. Szaziban azonban
találkoztam hasonlóval; ott a jómódúak utcái kiürültek ez idő tájt.
A gazdagok hűs falaik közé húzódtak pihenni. A jelek szerint itt is
élt ez a szokás. Egyesek visszabújtak fülkéikbe, mások
behunyták szemüket, és székükben hátradőlve szunyókáltak.
Jómagam szintén visszavonultam. A fülkéhez érve berúgtam
magam mögött az ajtót. Csizmámat levetve a tiszta ágyneműre
roskadtam. Egy hét, és Izmánban leszek – gondoltam. Addig
kitanulom, hogyan esznek, öltözködnek és viselkednek a
városiak. Elvégre is nagyvárosba készülök. Addig azonban azt
teszem, amihez csak kedvem szottyan.
 kilenc

Szürkült, mire felébredtem. A függönyökön túl terjengő gyér

fény arról árulkodott, hogy most mehetett le a nap. A sivatagi
éjszaka még nem borult fölénk teljes súlyával. A népek most újra
átmennek az étkezőbe, hogy megvacsorázzanak – gondoltam.
Az ebéd azonban továbbra is megfeküdte a gyomrom, amin a
vonat rázkódása sem sokat segített. Fülledtnek, szűknek
éreztem a fülkémet, még most, napnyugta után is. Friss levegőre
vágytam. Megpróbáltam ablakot nyitni, de meg se tudtam
mozdítani, hiába rángattam.
Borókafenyő Városban vásároltam pár váltásruhát. Mielőtt
újra kimerészkedtem a folyosóra, tiszta inget vettem. Élveztem,
amint az anyag hűsen bőrömhöz ér. Nagy volt a csöndesség. Az
utazóközönség még délutáni álmát aludta, bár egyik-másik
fülkéből halk motozás hallatszott ki, azt sejtetve, hogy egyesek
ébren tesznek-vesznek. Amennyire erőm engedte, lehúztam a
legközelebbi ablakot, hadd jöjjön be a hűs sivatagi levegő.
Mivel a folyosón egy lélek sem volt, elvettem arcom elől a
shemaghot, és homlokomat az üveghez szorítottam. Így álltam
ott, mélyeket lélegezve, ami az emésztésemen is könnyített. A
betóduló friss levegő elhitette velem, hogy tényleg Izmán és egy
új, kalandos élet felé száguld velem ez a vonat.
Ekkor hangos kattanással kinyílt mögöttem egy ajtó.
Nyomban a shemagh után nyúltam, hogy sietve az arcomra
húzzam, amikor ismerős ábrázaton állapodott meg a tekintetem.
Ledermedtem, akár róka a tyúkketrecben.
Nem más lépett ki ugyanis a folyosóra, mint Shira.
Összekócolt haja a vállára omlott, s épp új rózsaszín-sárga
khalatja legfelső gombját gombolta be.
 Úgy kirítt ebből a környezetből, mint egy magányos rozsdás
tüske a szögesdrót kerítésről.
Nem vett észre engem. Semerre sem nézve újabb lépést tett
előre. Mint mindig, most is elvárta, hogy kitérjenek előle.
Majdnem nekem jött. Ekkor pillantott csak fel. Olyan közel volt
hozzám, hogy arcának minden rezdülését érzékeltem. Ajka
először elnyílt meglepetésében, aztán sakálvigyorra húzódott.
– Á, unokahúgocskám!
Ám mielőtt megszólalt volna, ráfogtam a pisztolyomat.
– Ne sikíts! – szóltam rá, és a menekülési útvonalat
fontolgattam.
– Miért tenném? Úgyse lősz le – felelte játékosan, miközben
lustán a falnak támaszkodva összekulcsolta hátul a kezét.
– Ezt meg honnan gondolod? – vettem el ujjam a ravaszról.
– Onnan, hogy bűn megölnöd a tulajdon véredet. Látod,
odafigyeltem az imákra – biggyesztette el a száját.
– Mit keresel itt, Shira? – Sietve a háta mögé pillantottam,
közben azonban arra is ügyeltem, hogy rajta tartsam a szemem.
Nem örültem volna, ha újabb utasok gyűlnek körénk.
– Azt hiszed, egyedül te akartál elmenni abból az isten háta
mögötti faluból? – Az igazat megvallva, soha egyetlen pillanatig
sem foglalkoztam Sbira igényeivel. Arra jutottam, hogy olyan,
mint minden helybeli, elégedett Porfészek kisszerűségével. –
Fazimmal olyan jövőről álmodoztunk, amelyben gazdagok
lehetünk, és minden kívánságunk teljesül. Csak az volt a bibi,
hogy őt nem igazán izgatta, mitől gazdagodhatna meg. –
Csuklómon még mindig véraláfutás jelezte Fazim markának
nyomát. – Ezért nélküle próbálok szerencsét. Az a nyalka ifjú
parancsnok, aki kidekorálta a képedet, volt olyan lovagias, és
magával hozott. Tudtam, hogy te is itt leszel, unokahúgocskám.
– Ezt meg honnan vetted?
Megvonta a vállát.
– Ha karnyújtásnyira alszol valakitől, egyet-mást megtudsz
róla. – Ez igaz is volt. Én például tudtam, hogy kedvenc színe a
sárga, utálja a citromkompótot, és amikor hazudik, a haját
babrálja. Ő pedig azt tudta rólam, hogy minden vágyam eljutni
Izmánba. Azt azonban égen-földön senki el nem árulhatta neki,
hogy ezen a vonaton leszek.
Akkor sem, ha havonta csak egy vonat indult a fővárosba.
– Na és? Mire jutsz ezzel a tudással? – kérdeztem.
– Az is hamar kiderül, unokahúgocskám. – Úgy mosolygott
rám, mintha mindketten valamiféle nagyszerű tréfa részesei
lennénk. Ezzel telefújta arcát levegővel, és hatalmasat sikított.
Mielőtt elfuthattam volna, felpattant a szomszédos fülke
ajtaja, és Naguib termett mellettem. Ugyanonnan került elő,
ahonnan Shira kitipegett. Fiatalabbnak tűnt felül kigombolt
ingével, katonakabát nélkül. Elkerekedett a szeme, amint
meglátott.
– Segítség! Megtaláltam! – sikoltotta Shira. – A hazaáruló
sem lehet messze! – Értékes másodpercet veszítettem azzal,
hogy hihető hazugságon törtem a fejem.
Csakhogy ezúttal cserbenhagyott a beszélőkém.
A lábam sem engedelmeskedett az akaratomnak.
Aztán magamhoz tértem, és megragadtam Shirát,
ugyanabban a pillanatban, mikor a vonat kilengett oldalra, és a
parancsnok karjai közé löktem. Nagyot sikított, Naguib pedig
ügyetlenül elkapta.
Nem törődve a hátam mögött felhangzó kiáltásokkal, az ajtót
kivágva átrohantam a következő szerelvénybe. Elsüvöltöttem a
folyosóra kiszállingózó utasok mellett, és máris a következő
ajtóhoz értem. Valamiféle zár után matattam rajta, bármi után,
amivel lefékezhetném e hajsza ütemét, de nem találtam ilyet.
Káromkodva pislogtam hátra, és rohantam tovább
lóhalálában. Már a másodosztály felénél jártam, de még mindig
hallottam magam mögött üldözőimet. Lassan nem volt hová
mennem, a vonat végéhez közeledtem. Észnél kellett lennem,
nehogy a homokban kössek ki.
Aztán úgy gondoltam, ráérek ezzel törődni, ha sor kerül rá.
 Nekifeszültem a vagon végében az ajtónak, de nem engedett.
Rángatni kezdem a kilincset, közben hátra-hátrapislogtam,
nem tűnnek-e fel újra az egyenruhák. Többször is nekifeszültem
az ajtónak. A kiáltások is egyre közelebbről hallatszottak, noha
ezt nehéz volt megállapítani a kerekek zakatolása közepette.
Végre kinyílt az ajtó. Megcsapott az éjszakai levegő, ahogy
előrelendültem. A homokra és a sínekre láttam rá. Még idejében
megkapaszkodtam az ajtókeretben.
Míg a többi szerelvényt átjáró kötötte össze, itt csupán
keskeny fémpalló vezetett tovább. A vonatból kiszűrődő fényben
hátrafelé száguldó vágányokat láttam a lábam alatt. A huzat
meglebbentette ruháimat. Láthatatlan ujjak próbáltak a
homokba, igaz honomba taszítani.
Újabb ajtó állta utamat. Ha szerencsém lesz, ezen is túljutok –
gondoltam.
Ennek kipróbálására egyetlen mód mutatkozott.
Nekifutottam, és teljes erővel az ajtónak ugrottam. Tompa
puffanással engedett. Lihegve terültem el a következő vagon
padlóján, de legalább éltem. Sután magam alá húztam
szétterpesztett lábszáramat. Az ajtó becsapódott mögöttem,
csaknem lemetszve lábujjaimat. Ezúttal volt rajta retesz, amelyet
sietve a helyére toltam, majd feltápászkodtam.
Itt már nem voltak fülkék, csak emeletes priccsek sorai
nyúltak messzire, amerre a szem ellátott. Több tucat utas
nyújtogatta felém a nyakát a fémvázak közül. Ahogy arcukat a
vasrácsnak szorították, elkeseredett raboknak tetszettek.
Számíthattam rá, hogy valamelyikük egész biztosan beárul,
amint ideérnek a katonák.
Megindultam a priccsek között. Néhányan italoztak és
kockajátékot játszottak. Ezek a férfiak a padlón ültek, és az egyik
priccset használták asztal gyanánt. Pingált kártyákat teregettek
szét az ágyneműn, aprópénz kis halmai között. Átlábaltam
közöttük, és egy zugot kerestem, ahol elbújhatnék.
Négy nő egyetlen priccsen kucorgott összebújva. Egymás
haját fésülgették, és datolyát majszoltak. Mezítlábas kölyök
futott oda hozzájuk, hogy elvegyen egyet. Ehelyett rávertek a
kezére egy hajkefével, mire pityeregni kezdett.
Most vettem csak észre, hogy a shemagh meglazult a nyakam
körül, és a hajam is lebomlott. Újra mindenki láthatta, hogy lány
vagyok. Lány, fiúruhában. Nekiláttam, hogy visszakötözzem
arcomra a shemaghot. Még be sem fejeztem azonban, amikor
egy kar fonódott a derekamra és kéz a számra. Támadóm arrébb
vont a tömegtől, és a vonat falának taszított két priccs között.
Ismerős szempárral kerültem szembe.
– Hát te tényleg nem vagy akármi! – morogta Jin.
Menten megszűnt minden félelmem. Ha haragszik is rám,
még mindig jobb, hogy ő fogott el, nem egy katona. Félrelöktem
kezét a szám elől.
– Ezt bóknak veszem. Mit keresel itt?
– Átkutattam utánad az egész istenverte vonatot! – mondta,
hallhatóan megkönnyebbülten.
– Ami azt illeti, az elejéig nem jutottál el.
– Az elejéig? – kérdőn felvonta a szemöldökét, de azután
megértette. – Csak nem első osztályon utaztál? Miért oda
váltottál jegyet?
Eszem ágában sem volt bevallani a dőreségemet.
– Eladtam Ikszandert – mondtam inkább.
– Ikszandert? – engedett kissé a szorításán.
– A buraqit – magyaráztam, és átnéztem a válla fölött, nem
villan-e a szemembe a katonakabátok aranysárgája és fehér
foltja. Mindez csak idő kérdése volt.
– Ikszandernek nevezted el? – Volt valami az arcán, ami
elárulta, hogy megpróbál megérteni.
– Valaminek csak hívnom kellett, és ez is van olyan jó név,
mint a többi. A nagybátyámnak volt egy lova, na, neki Kék
Paripa volt a neve. Életemben nem láttam még kék lovat. –
Magam sem tudtam, miért megyek át védekezésbe.
– Eszerint az után a herceg után nevezted el, akit egy dzsinn
lóvá változtatott kétszáz esztendeje. Jól mondom?
– Mit számít, milyen régen történt? – kérdeztem mérgelődve.
– Ikszandert meg eladtam. Egy lókupecnek, aki Enyveskezű
Ománnak nevezte magát, noha, ahogy elnéztem, csak izzadt a
tenyere. Mindenesetre nem volt elég törvénytisztelő, mert ha az
lett volna, felad, amiért fiúnak adom ki magam.
– Én is feladhatlak éppen mint Kékszemű Banditát –
élcelődött Jin.
– Hát, erre hamarosan alkalmad is lesz, mivel katonák vannak
a vonaton, és per pillanat is engem üldöznek. Lehet persze, hogy
inkább téged, én csak az útjukba akadtam.
Jin felkapta a fejét, és arrafelé nézett, ahonnan jöttem.
– Rendben – mondta. – Add nekem az iránytűt, és kiviszlek
innen.
– Az iránytűt? – Nem igazán tudtam, miért jött utánam
három álló napon át a sivatagban, de hogy ezért, az igazán
váratlanul ért.
– Túl okos vagy ahhoz, hogy a hülyét add, Bandita.
Fürkészőn nézett a szemembe, mintha onnan akarná
kiolvasni, hol dugdosom az iránytűjét.
– Nem vagyok én hülye, csak éppen fel nem foghatom, minek
neked egy tönkrement iránytű. Éppenséggel téged tartalak
hígagyúnak.
Keze keményen a csuklómra kulcsolódott, épp a verőér fölé.
– Mindketten tudjuk, hogy elvetted. Add vissza, és elfelejtem,
hogy kis híján megmérgeztél. Még a buraqi árának felét sem
kérem vissza.
– Nem mérgeztelek meg, csak elaltattalak. A buraqi pedig az
enyém volt! – Megpróbáltam kiszabadítani a karomat, de
eresebb volt nálam. – Először te loptál meg. Ha nem jársz elöl
rossz példával, talán én sem emelem el a törött iránytűdet.
– Törött? – Akkora erővel szorított, hogy az már fájt.
– Igen. – Arcom akaratom ellenére is eltorzult a fájdalomtól.
Már ő sem mosolygott. – Egész éjjel rossz irányba lovagoltam,
mert az iránytű útmutatását követtem. Napkelte után aztán
helyrehoztam a tévedésemet.
Elengedte a karom.
– Ha úgysem veszed hasznát, nem fogod hiányolni.
– Miért gondolod, hogy megőriztem egy ilyen
hasznavehetetlen kacatot?
– Amani! – Olyan közel hajolt hozzám, hogy megéreztem ezen
a szűk helyen a testéből kipárolgó hőt. – Add ide!
– Észrevesznek a katonák – feszült meg az állkapcsom.
– Annál sürgetőbb, hogy eláruld, hol van, Bandita.
Nem feleltem azonnal. Akaratunk egymásnak akaszkodott. A
legszívesebben hazudtam volna. Mondhattam volna például,
hogy eladtam az iránytűt a buraqival együtt. Visszaadhattam
volna a kölcsönt, amiért elsőre nem volt hajlandó magával vinni
Porfészekben, Szaziban meg Izmánnal riogatott. Amiért
megpróbált maradásra bírni, mikor pedig minden erőmmel
szökni próbáltam.
– Amani, kérlek! – fogta könyörgőre. Valódi kétségbeesést
hallottam ki a hangjából. El is párolgott a haragom e szavakra.
– A ruhám alatt van – vallottam be végül. Erre elengedett.
Szégyenkezve felhúztam az ingem alját, mert magamon
éreztem a tekintetét. A csípőmet lemeztelenítve juthattam csak
hozzá a derekam köré tekert göncökhöz, melyekkel kibéleltem
magam. Kezem bőröm és a ruhaanyag közzé csusszant, és
rázárult az üvegből meg fémből való hűs szerkezetre. Miután
kihúztam, visszaengedtem az ingem. Az iránytű ütött-kopott
sárgarézből volt. Üvege megkarcolódott, és a széle le is törött. A
tű égszínkék háttér előtt mozgott ide-oda; olyan volt a színe,
mint a szememnek. Kis sárga csillagokat is pingáltak rá. Értékes
darab lehetett a maga idejében.
Jin arckifejezése elváltozott, ahogy keze az iránytűre zárult.
Ketten markoltuk meg egyszerre. Teste is elernyedt. Homlokát
az enyémnek döntötte, amivel módfelett meglepett. Éreztem
rajta a sivatag szagát.
 – Köszönöm! – mondta.
Ő behunyta a szemét, az enyém azonban nyitva volt. Ilyen
közelségből a legkisebb forradást is láttam az alsó ajkán.
Leheletünk szintén összekeveredett ekkora közelségben, ezt
külön észleltem. Semmibe sem került volna, hogy még közelebb
hajoljak hozzá, és ajkamat arra a bizonyos forradásra tapasszam.
Zajt és kiáltást hallottam a vagon túlsó végéből. Jin menten
kinyitotta a szemét. Minden jel szerint most fogta csak fel, amit
az előbb a katonákról mondtam.
– Gyere! – Vezetni kezdett a priccsek között. – Menjünk…
Ekkor azonban aranysárga és fehér folt villant meg a szemem
előtt, nagyon oda nem illőn a rongyos harmadosztályú utasok
között.
Elkéstünk.
Nem volt időnk elfutni, hát még gondolkozni. El kellett
rejtőznünk. De hová? Ha csak azt a helyet nem számítjuk, ahol
épp álltunk. Magamhoz rántottam Jint. Ujjaim a szíve fölé pingált
tetoválás napkorongjának szélét súrolták. Ezt észleltem utoljára,
mielőtt megcsókoltam.
Álla egy pillanatra megfeszült a meglepetéstől, s akkora erővel
szorította meg a karomat, hogy fájt. Teste az enyémhez simult,
hátamat a vonat falának döntötte.
A sivatag leányaként eddig azt hittem, tudom, mi a hőség.
Tévedtem.
E szoros közelség lángba borította minden porcikámat.
Elhúzódtam kissé, hogy meg ne perzseljen. Jin azonban két
kezébe vette az arcomat. Nem volt hová menekülnünk.
És én nem is akartam elmenni innen.
Nem gondoltam ezt át igazán, de egyetlen gondolat sem
maradt meg a fejemben. Csupán Jin nyakamra tapadó ujjait
érzékeltem.
Lélegzete átjárta a tagjaimat, és bennem lüktetett tovább, míg
végül nem maradt más a puszta kívánáson kívül.
Több is volt ez annál.
 Vágy.
Hüvelykujja oda tévedt, ahol Naguib megütött a puskatussal.
Önkéntelenül is felszisszentem.
Elszakadt tőlem, és tovaillant a pillanat varázsa. Hűs huzat
furakodott kettőnk teste közé, lehűtve bőrömet ott, ahol az előbb
a keze járt. Most mindkét kezét a falnak vetette tőlem balra és
jobbra.
Többé nem engem nézett, hanem a csípőmön himbálódzó
pisztolyt. A hónalja alatt kikandikálva egyenruha villanására
láttam rá. Jin teste nem préselődött az enyémnek. Nem kíván
engem – intettem magam. Mindössze meg akar védelmezni.
Kapkodva szedtem a levegőt, mint akit örök légszomj gyötör.
Valahogy mégis kinyögtem:
– Még nem mentek el.
Jin nem nézett rám.
– Nem. – Két karja körbefonta a fejemet a rázkódó falon.
Kissé felém hajolt, s testem újra az övéhez simult.
Valaki megveregette a hátát. Visszazökkentünk a valóságba.
– Mennyi a nő tarifája, pajtikám? – Egy priccsel arrébb
felnevetett valaki.
A vagon túloldalán felénk fordult egy fej e hangokra. Talán
egy katonáé. Jin megragadta a kezem.
– Tisztuljunk innen!
Az ajtó, amelyen átjöttem, még nyitva volt. Már épp mondani
készültem, hogy nem tanácsos arra menni, meg hogy nem
tudunk mi elbújni sehová. Ekkor azonban derékon ragadott.
Egy mukkot sem mondhattam, már ugrottunk.
 tíz

A pillanat egy törtrészéig repültem.

Aztán sínek jelentek meg a látóterem peremén. Hajszál híja
volt, hogy nem kötöttek közelebbi ismeretséget a koponyámmal.
A földnek verődő bordáim már korántsem voltak ilyen
tartózkodók.
Keményen a homokba vágódtunk. Hatalmasat szusszantunk.
Egymásra hengeredtünk. Jin még így is szorosan fogva tartott. A
vonat zakatolása telekürtölte a fülem. Bármit kiáltottam volna
vissza, ő sem hall belőle semmit. Végre legurultunk egy árok
aljára.
Lelöktem őt magamról. A vállamtól a csípőmig minden
porcikám sajgott. Káromkodva fogta ő is az oldalát. A vonat után
készültem futni, hogy felugorjak rá. Mire azonban
felkászálódtam, az éjszaka és a füst magába nyelte a
fémszerelvények csillogását.
Egy eszement másodpercig fontolgattam, hogy versenyt futok
a vonattal, és azért is beérem, aztán kívülről felkapaszkodva
utazom rajta tovább.
Csakhogy elkéstem. Elment a vonatom, utasok százait röpítve
Izmánba. Nélkülem. Éreztem, hogy valami megroppan bennem.
Körbefontam két karom a bordáimon, hogy magamban tartsam
a bánatomat.
– Jól vagy? – Jin is az oldalát fogta, de fürkészően vizslatott. –
Amani?
Oly hosszú sóhaj kíséretében ejtette ki a nevem, hogy
kirobbantam, mint a puskaporos hordó, ha szikra éri. A képébe
sújtottam az öklömmel.
Elkapta a csuklómat, mielőtt az öklöm flörtölni kezdett volna
az orrával. Magához vont, kipenderítve az egyensúlyomból.
– A következőt javaslom. – Ugyanolyan közel voltunk
egymáshoz, mint amikor megcsókolt, vagy én csókoltam meg őt.
– Ne próbálj egy férfi arcába sújtani, ha épp a szemedbe néz.
Áruló a tekinteted, Bandita!
A gyomrába öklöztem a másik kezemmel. Elég keményen
ahhoz, hogy belesajdultak az ujjperceim. Köhögve kétrét
görnyedt.
– Kösz a tanácsot. – Azt kívántam, bárcsak ne járna a
győzelmem olyan érzéssel, mintha kificamítottam volna a
kezemet.
– Szívesen, máskor is. – A gyomrát fogta ott, ahol
megütöttem, mégis mintha nevetett volna. Hirtelen vad
késztetést éreztem, hogy újra behúzzak neki egyet, amíg ilyen
siralmasan fest. Ehelyett felhajtottam az ingem alját, és
elővettem pisztolyomat a csípőm mellől.
– Nagyjából egynapi járóföldre lehetünk Massziltól. Indulnunk
kéne – mondta. – A sínek mentén kell tovább mennünk. Ha
most nekivágunk, még a meleg előtt ott lehetünk.
– Miért gondolod, hogy bárhová megyek veled? – Ha nem
üldözné őt egy egész sereg, úton lehetnék Izmán felé –
gondoltam. Na, jó, azt is neki köszönhetem, hogy egyáltalán
kikerültem Porfészekből. Ebbe azonban nem akartam most
belemenni. Visszacsúsztattam pisztolyomat az övembe, hisz itt
nem volt miért eldugnom. Jobb, ha látják a népek, hogy van
mivel védekeznem.
– Van jobb terved? Vagy szívesebben lennél keselyűk ebédje,
csak hogy ne kelljen egy napot végiggyalogolnod velem? –
mutatott szét Jin a sivatag végtelenjén, olyan mozdulattal, mint
aki bolondokat kínál meg lakomával. Igaza volt. Amerre a szem
ellátott, nem volt nyoma embernek. Már a síneket kivéve,
melyek vasforradásként szelték át a homokot. Ha életben
akartam maradni, két választásom volt. Vele megyek, vagy
vissza Borókafenyő Városba.
 Nem akartam visszamenni.
Elindultam hát Jin mellett.
– Ne nagyon telj el azért magadtól! Nem éri meg, hogy
feldobjam a talpam miattad – mondtam, és ujjaimmal
kiszabadítottam néhány tincset a shemagh alól.

•••

SZÓTLANUL BALLAGTUNK egymás oldalán, miközben az

éjszaka lassan átfestette az égboltot. Mérgemben három lépéssel
Jin előtt jártam. De még ez is elpárolgott, mire megvirradt. Újra
és újra megpróbáltam elhitetni magammal, hogy maradhattunk
volna a vonaton. Elbújhattunk volna vagy ilyesmi.
Többórás fejtörés után mégis arra jutottam, hogy muszáj volt
leugranunk. Nem tehettünk mást.
Nehéz volt ezek után haragudni olyasvalakire, aki
megmentette az életemet.
Egész éjjel mentünk. Pirkadatkor vettük észre, hogy nem
vagyunk egyedül. Előbb érzékcsalódásnak véltem a megjelenő
emberi alakot a hajnali derengésben. Ez a nappal és éjszaka
közötti bizonytalan időszak, amely nem tartozik sem Isten, sem a
Világpusztító fennhatósága alá, a legveszélyesebb. De nem, egy
hús-vér emberi lény lépegetett felénk a síneken.
Ijedtemben a homokra vetettem magam, és meglapultam. A
következő percben Jin is lebukott mellém.
– Mi történt? – Volt annyi esze, hogy halkra fogja a hangját,
miközben mellém kúszott.
– Jön valaki – biccentettem a kérdéses irányba, ahonnan egy
sötét sziluett közeledett. Lehetett magányos sivatagi nomád, aki
épp elhagyta Masszilt, amikor mi a város határába értünk. Az
sem volt azonban lehetetlen, hogy a harmadosztály egyik utasa
beárulta a katonáknak: egy fiúnak öltözött lány és egy idegen
kinézetű illető leugrott a vonatról.
Jin is ugyanezt gondolhatta.
 – Gyere! – szólt rám, és kúszni kezdett a homokon, minél
távolabb a sínektől. Eddig a talpfákon jártunk, hogy ne hagyjunk
lábnyomot magunk után. Jin mögött kúsztam, csizmámmal
seperve el mögöttünk testünk lenyomatát. Megmásztunk egy
homokdűnét, ahol átgördültünk a túloldalra. Ha továbbra is
lelapulunk, ide már nem lehet ellátni a sínekről – gondoltam.
Kioldoztam övemből a pisztolyomat, hátha szükség lesz rá. Jin
máris kést szorongatott a kezében.
Némán hevertünk a homokon egymás oldalán. A sivatag
mintha minden egyes légvételemmel megmoccant volna a hasam
alatt. Hegyeztem a fülemet, mikor hallom meg a közelben
elhaladó lépteket. Ez a homok hátulütője: elnyeli a zajok nagyját.
Az idegent sem hallanánk meg, ha felkaptatna a dűne tetejére,
csak ha már itt van a nyakunkon, suhant át az elmémen. Mi
ketten vagyunk, ő egyedül, a meglepetés azonban egy magányos
férfit is veszedelmes ellenséggé tehet.
Valószínűleg mégsem katonával van dolgunk, jutott eszembe,
azok nem szoktak egyedül járni. Mindez azonban ijesztő
lehetőségek garmadáját hagyta nyitva. Lehetett ez a valaki
kiéhezett alakváltó. Pénzéhes sivatagi útonálló. Dzsinn.
Nem, hullarabló semmiképpen nem lehet. Nevetséges! –
utasítottam el magamban a feltételezést. A vas elriasztaná a
vágányoktól. Dzsinnt pedig évtizedek óta nem látott emberfia.
Már nem élnek úgy közöttünk, mint régen.
Csakhogy a dzsinnek örökéletűek, ez pedig itt a sivatag, a
maga végtelen távlataival és megannyi veszedelmével. A
legendák szerint olyan lények élnek itt, amelyek évtizedek óta
nem fordultak meg lakott településeken.
Az ismeretlentől való félelem arra késztetett, hogy
visszamásszak a dűne tetejére, és szétkémleljek a vidéken.
Lassan felfele araszoltam hát. Jin figyelmeztetőn utánam
sziszegett. Ajkamra szorítottam a pisztolyomat, hogy csöndre
intsem, ráadásul emlékeztessem, meg tudom védeni magam, és
a tetőről jobban be tudom célozni a síneket. Jin ezek után nem
állított meg.
A vágányokon azonban egy lelket sem láttam. Olyan üres volt,
mint egy szeszkazán butykosa imanapon.
– Nincs ott senki. Elment. – Vagy eltűnt egy füst nélküli
tűzoszlopban, ahogy a dzsinnekről szóló regékben írva áll.
– Mondd, meg akarsz halni? – Jin ezt csaknem elismerőn
mondta, már a szokott hangján, miközben felült.
– Ha így lenne, rosszul csinálnám, mivel, amint látod, még
élek – mondtam, és eltettem a pisztolyomat.
– Ami maga is kész csoda – vakargatta az állát elcsigázottan.
Jómagam szintén kimerült voltam. Hirtelen tört rám a halálos
fáradtság. – Senki nem mesélte el neked Hebrencs Atijah és
Szakr dzsinn történetét gyerekkorodban? – dorgált tovább Jin.
– Mármint Zijah dzsinnét – javítottam ki szórakozottan.
– Tessék?
– Atijah és Zijah szerepel a regében – szálltam vele vitába. –
Úgy rímel a két név. Szakrról életemben nem hallottam. – Atijah
történetét valóban mindenki ismerte. A hebrencs leányzó bajba
sodorta önmagát és szerelmesét, Zijahot. A dzsinn annyira
féltette, hogy megmondta neki a nevét. Mármint a valódit. Amit
ha kiejt a lány a száján, ő azonnal a megmentésére siet. De Atijah
éppenséggel le is béníthatja a kimondásával, ha úgy hozza a
kedve. Vagy ha elsuttogja egy lelakatolt ajtó előtt, annak a zárja
menten felpattan.
– Azt gondolod, hogy fontos a dzsinn neve?
– Nem, de azért adjunk a pontosságra. Atijah azért halt meg,
mert rosszul mondta ki a dzsinn nevét, és nem a
meggondolatlansága vitte sírba. Különben pedig miért is
vitatkozunk ezen? – csattantam fel. Mindketten elhallgattunk.
– Tényleg olyan fontos, hogy mindenáron eljuss az izmáni
nagynénédhez? – kérdezte egy idő után.
– Nem tudom, soha nem láttam.
Jin keze, mellyel épp a hajába túrt, megállt a levegőben.
Felgyűrte az inge ujját, úgy méregetett. A felkarja feszülésén is
láttam, milyen ingerült.
– Olyan valakihez készülsz Izmánba, akit nem is láttál?
– Azért megyek, mert ott könnyebb az élet, mint itt.
– Tévedsz – vágta rá. – A nagyvárosok, ha lehet, a falvaknál
is rosszabbak. Izmán nem Porfészek, ahol mindenki ismer
mindenkit, és csak akkor ölnek meg, ha okuk van rá. A
fővárosban okkal ok nélkül leterítenek. Kár lenne érted. Túl
érdekes ember vagy ahhoz, hogy a szennyvízcsatornában
végezd. – Felkelt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Nem
fogadtam el, amit mondott. Ahogy az előbbi megjegyzését is
eleresztettem a fülem mellett.
– Úgy beszélsz, mint az apám – mondtam, és felálltam,
segítség nélkül.
Leejtette a kezét.
– Az apád?
– Ő szokta mondogatni, hogy a nagyvárosok tolvajoknak,
örömlányoknak és politikusoknak valók – utánoztam apám
akadozó, ittas beszédét, és még a kezem is meglengettem, benne
a képzeletbeli pohárral. – Hogy maradjak meg a fenekemen, a
család védelmében. Tudni akarod, hogyan védett meg az apám?
– Mi történt vele? – feszült volt a hangja, nem értettem,
miért.
– Anyám megölte. – Eltátotta a száját, úgy megrökönyödött.
– És nem kérek a részvétedből! Egy szemétláda volt, és
különben sem a vér szerinti apám. – Naguib parancsnok kék
szemű katonájára gondoltam, meg arra, mennyi félgallán gyerek
növekedhet a sivatagban. Másokról nem tudtam ugyan, de nem
is hagytam el messze a falum határát. Eddig legalábbis.
– Csupán annyit bátorkodtam volna megjegyezni, hogy
minden jel szerint megérdemelte. És mi történt a mamáddal? –
Jin ezt olyan hangon kérdezte, mint aki előre tudta a választ.
– Ami általában a gyilkosokkal. – Rémálmaimban néha még
mindig kísértett, ahogy a kötélen himbálódzott. Most ráhagytam
Jinre, mondja végig a magáét, ugyanazt, mint mindenki más.
 – Sajnálom – morogta ehelyett. – Nehéz lehet egy anyát
elveszíteni. – Az volt az érzésem, tud erről egyet-mást.
– Nincs miért visszamennem – ismertem be. – Szafija, ez az
Izmánban élő nagynéném az egyetlen olyan rokonom, akiben
még bízhatom. Miért ne keressem akkor meg?
Nem válaszolt azonnal. Valamiféle belső küzdelem gátolhatta
ebben. Erről árulkodott a tekintete.
– Jól van – mondta nagyot sóhajtva. – A következőt javaslom.
– Letérdelt mellém, és ügyetlenül csálé háromszöget rajzolt a
homokba az ujjával. Ez lehetett Mirádzsi. – Menjünk el
Masszilba! Ide. – Egy pontra mutatott a háromszög alapján. – Az
évnek ebben a szakában kizárólag vonaton lehet átkelni a
hegyeken. Nem hinném, hogy van elég pénzed a továbbutazásra.
– Rám nézett, hogy egyetértek-e, majd egyenetlen vonalat
húzott Massziltól Izmán felé.
– Az első osztályú jegyek drágák – adtam neki igazat.
– Vannak viszont karavánok, amelyek átkelnek a
Homoktengeren. Az északnyugati partvidék kikötővárosai felé
tartanak.
– Erre mutatott az iránytűd is. – Hiába próbáltam azonban
többet kihúzni belőle a dologról. Szemébe húzott kalapjáról nem
láttam rá az arcára, ő pedig makacsul hallgatott.
– Ezek felfogadnának.
– Mármint kiket? – kíváncsiskodtam.
– Kísérőket, fegyvereseket – vont vállat. – A te sivatagod
nem túl biztonságos, ha nem tudnád. Massziltól Dasszamáig sívó
homokon visz az út. – A háromszög bal felső sarkára mutatott. –
Látod ezt a pontot itt, északnyugaton? Egyhavi járóföldre esik
Massziltól.
– Csak éppen teljesen másfele van, mint Izmán. –
Lábujjammal a háromszög jobb felső csücskére tapostam, oda,
ahol a fővárost sejtettem.
Bosszúsan nézett rám, amiért félbeszakítottam.
– Dasszamától újabb tíznapi gyaloglással jutsz el a síkságon át
a tengerhez. Mivel a karavánok közben leállnak kereskedni,
tovább is tarthat. Ott aztán vitorlásra szállhatsz, amely két nap
alatt röpít el Izmánba. Az útiköltséged a karavánoktól felvett
béred fedezhetné. Mit szólsz hozzá, Bandita?
– Hát, ami azt illeti, nem nagy veszteség, hogy nem lettél
térképkészítő. – A homokba rajzolt kusza vonalakra sandítottam.
Ránézésre könnyű útnak látszott, én azonban jobban ismertem
ennél a sivatagot.
– Sokkal nehezebb, mint vonaton utazni – jelentettem ki.
– Igen, de nincsenek katonák, akik az életedre pályáznak. –
Jin felállt, s a homokot a ruhájába törölte a tenyeréről. Egy
idegen mozdulata volt ez. Mi, sivatagi emberek megszoktuk,
hogy a homok a bőrünk alá is odaférkőzik. Ő azonban még
küzdött ez ellen.
– Téged akarnak, nem engem – hívtam fel e tényre a
figyelmét. – Én mindössze annyit szeretnék, hogy egy darabban
jussak el Izmánba. – Ugyanakkor el kellett ismernem, hogy az ő
terve a leginkább célravezető. Jobban ismerte Mirádzsit nálam.
Ráadásul hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szívesen
tartottam vele. Márpedig hazudni bűn.
Valami mégis nyugtalanított.
– Gondolom, véletlennek akarod majd beállítani, hogy a
sivatagon átvezető legkönnyebb út pont arra mutat, mint az
iránytűd.
– Sok mindent akarok én, Bandita. Például kijutni a te
átkozott országodból, egy hideg fürdőt, kiadós ebédet… –
Elhallgatott, és megesküdtem volna, hogy a tekintete egy
pillanatra megállapodott rajtam. – Most azonban haladéktalanul
el kell indulnunk Masszil felé, ha nem akarunk szomjan halni. Mit
szólsz a tervemhez, Bandita? Együtt megyünk tovább?
Kezet nyújtott. Az enyém bőségesen elfért a tenyerében.
 tizenegy

Jin mozdulatlanul állt az aréna közepén. Csupasz hátán

verejtéktől csillogtak az izmok. Hagyta, hogy ellenfele körülötte
körözzön. A fickó rárontott, ő azonban a földre rántotta.
Hallottam, hogyan törik el az orra, aztán a közönség éljenzése
minden más hangot túlharsogott.
– Adni és kapni egyaránt jól bírja az ütéseket, azt meg kell
hagyni – jegyezte meg Parviz, a Teve Térde karaván vezetője az
állát dörgölve, és nézte, hogyan törli meg vérző orrát Jin
ellenfele.
Felhorkantam. Ügyeltem rá, hogy ezúttal is elmélyítsem a
hangomat, ahogy álruhámhoz illett. Ma este ismét fiúnak adtam
ki magam. Mert bármennyi orrot tör is be Jin, ha ezek rájönnek,
hogy lány vagyok, nem bérelnek fel kísérőnek kettőnket.
Márpedig csak karavánnal vergődhettünk át szomjhalál nélkül a
Homoktengeren.
Egynapi gyaloglás után értünk be Masszilba. Addigra minden
elemózsiánk elfogyott. A maradék pénzünket arra költöttük,
hogy bejussunk a városba. A tevéket öt fouzáért, az utazókat
háromért engedték be az ősi falak közé. Valamennyi új helyen
csakis a pénz beszélt, hát még ebben a kereskedővárosban, ahol
minden eladó volt. A legolcsóbban azonban az emberi életet
mérték mind közül. Ezt Jintől hallottam, miközben egy hatalmas
kőboltív alatt beléptünk az egykor oly virágzó városba.
Masszil történetét még én is ismertem. Valaha bölcs és
hatalmas dzsinn igazgatta; akkoriban ez volt a legnagyobb város
a Kis-tenger partján. Hanem azután a dzsinn beleszeretett egy
tehetős kalmár leányába, és egy egész települést ajánlott cserébe
a kezéért. A lányt már elígérte az apja a partvidék egy másik
kereskedőjének, de kapzsi ember volt, és akarta azt a helységet.
Ezért cselt eszelt ki: viaszbabát varázsolt életre, hogy
elbolondítsa vele a dzsinnt, miközben a leányát hozzáadta a
kereskedőhöz. Mire a dzsinn rájött, hogy becsapták, már átadta
a város feletti rendelkezést. A dzsinnek különben csakis igazat
mondhatnak, ezért köti őket az ígéretük. Mivel nem vehette
vissza a várost, ez a dzsinn hatalmas homokvihart kavart,
akkorát, hogy magába nyelte a tengert. Onnantól amerre a szem
ellátott, csak homok maradt a nyomában. Aztán a dzsinn eltűnt,
meghagyva az immáron pusztulásra ítélt várost a sivatag szélén,
kezdjen vele a kalmár, amit akar.
Masszil volt ez, a civilizáció utolsó bástyája, a homoktengeri
átkelés előtt.
Jin a tömeg ujjongása közepette bemosott egyet ellenfele
képébe. Ütése hangosan csattant, s a nyomorultja ismét a
homokba penderült.
Na, ez sem volt civilizáltabb hely azoknál, ahol megfordultam.
– Látnod kellene igazi küzdelemben – mondtam Parviznak. –
Egyszer például így törte el egy fickó karját. – Csettintettem az
ujjaimmal, és arra gondoltam, hogyan tört el Dahmad csuklója.
Ekkor azonban Jin ellenfele újra támadt, ő pedig ellépett előle.
Lábszárával ezzel egy időben térden rúgta, mire a másik ismét a
homokba roskadt. Parviz arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
Kereskedő volt, ami a kártyajátékosnál is rosszabb. Sejteni
véltem azonban, hogy tetszik neki a dolog.
– Épp elég dolga lehetett, ha meg akarta védeni a cingár
öcsikéjét – szólalt meg valaki a hátunk mögött, pár nézővel
odébb. Tudtam, hogy a megjegyzést nekem szánta; még azelőtt,
hogy meggondolatlanul felemeltem a fejemet. Egy lófogú suhanc
állt mögöttem, ugyanaz, aki egész este megpróbált belém kötni.
Gondolom, azért, hogy ölre menjek vele, ő pedig könnyű sikert
arasson, anélkül hogy ringbe lépve saját súlycsoportjába tartozó
ellenféllel kelljen mérkőznie. Nem bántam volna, ha Jin kiveri
pár fogát, én azonban el akartam kerülni, hogy eltörje a karom.
 Parviz felém fordult, és végigmért, nyilván, hogy összevessen
Jinnel.
– Az öccse vagy?
– Más volt az anyánk. – Szánalmas kifogás volt, meg kell
hagyni, mégis erre kellett fanyalodnunk, ha azt akartuk, hogy
felfogadjanak kettőnket, és két nap múltán ne keselyűk
lakmározzanak a tetemünkből. – Fele akkora járandóságért
elvállaljuk a munkát, mint amennyit mások kérnek – mondtam,
csak hogy ne kelljen egyenes választ adnom a kérdésére. Ma este
már kétszer elutasítottak bennünket, feltehetően Jin idegen
mivolta és/vagy az én cingár termetem miatt. A Teve Térde
azonban hírhedten zsugori volt.
– Azóta kereskedem, amióta felértem egy teve térdét –
kacagott Parviz a saját élcén. – Elég jól tudok számolni ahhoz,
hogy felfogjam, amennyiben felbérellek kettőtöket, egy kísérőt
nyerek vele, és két szájat kell etetnem mindeközben. Nincs
szükségem holtsúlyra, Alidad. – Azon a hamis néven nevezett,
amelyet bemondtam. – Akkor sem, ha te valójában pillekönnyű
vagy.
Ezzel hátat fordított nekem. Azonban aki folyvást belém
kötött, máris elé lépett.
– Jó szemed van az üzlethez, barátom. Bármikor könnyedén
el tudnék bánni mindkét fickóval. – Meglengette a butykosát,
amiben sötét lötty, valami szeszféle himbálózott.
Kezembe kaptam a pisztolyom, hogy megelőzzem, bármit
forral is.
Meghúztam a ravaszt.
A golyó átfúrta a butykosát, majd a falba fúródott.
Nagy csönd támadt körülöttünk. A kötözködő bambán meredt
a kezében fogott törött, összevérezett üvegre. Valaki elnevette
magát a tömegben, aztán ismét felerősödött a terefere lármája.
– Te gazfickó! Meglőttél! – kiáltotta a kötözködő, akinek egy
darab üveg állt ki a hüvelykjéből.
– Nem rád lőttem, hanem csak az üvegedre. Ne aggódj, a
szesz lemossa rólad a vért. – Visszatettem tokjába a pisztolyt,
remélve, hogy nem viszonozza a lövést. – Épp mondani
készültem, hogy modern világban élünk. Nincs szükségem nagy
bicepszre ahhoz, hogy meg tudjam húzni a ravaszt.
Parviz előbb a kötözködőre nézett, aztán rám. A kereskedők
fel tudják becsülni, mi mennyit ér. És azt is kiszagolják, hol
kínálkozik olcsó vásár.
– Hajnalban indulunk a Nyugati Kaputól. Ne késsetek el!
Amint a kalmár elment, Jin máris ott termett az oldalamon.
Az ingét húzta le a fején át.
– Csak nem lőttél meg valakit?
– Elintéztem, hogy felfogadjanak minket, ha ezt kérdezed.
Csak a butykosát találtam el az ürgének – feleltem bűnbánó
képpel, a tarkómat vakargatva. Jin azonban olyan pillantást
vetett rám, amelyből láttam, nem igazán dőlt be nekem.
Átkarolta a vállamat, közel hajolt hozzám, úgy mondta:
– Kedvellek, Bandita!
Szavait szokásos csábmosolya kísérte. Nos, lehet, hogy engem
elárul a szemem, ez a mosoly viszont képes mindenkit levenni a
lábáról. Én is azt éreztem, hogy tökéletesen értem, holott semmit
sem tudtam róla. Ez a mosoly azt sugallta, hogy együtt ki tudjuk
mozdítani a világot a sarkaiból. Hat hetem volt eldönteni, jól
gondolom-e.
 tizenkettő

Hajnalban hagytuk el a várost a Teve Térde karavánnal, ahogy

megbeszéltük. Eddig azt hittem, ismerem a sivatagot, most
azonban a felkelő napot figyelve a makulátlanul kék ég és az
aranyló homok végtelenje felett éreztem, hogy ez más, mint
eddigi tapasztalataim. A Homoktenger hatalmas, nyughatatlan
térség. A karaván részint úgy kezelte mint valami betörni való
bestiát, részint pedig mint egy dölyfös kényurat, aki előtt
hajbókolni kell. Nyomban otthon éreztem magam ezek között az
emberek között.
A táj szüntelenül változott. A homok mozgása az egyik
pillanatban legurított egy dűnéről, hogy a következőben rabul
ejtsen. Némelyik bucka végeláthatatlannak tetszett; hiába
csurgott rólunk a verejték, sehogyan sem értünk a tetejére. A
szél szabadon száguldozott a vidéken, hevesen verve a homokot
szemembe és számba, ami ellen a shemagh sem védett meg.
Delelőre járt a nap, amikor megváltozott a táj arculata, és
hatalmas faalkotmány tűnt elő a homokból; vörös és kék festék
pattogzott le róla a szélben.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem Jint, kezemmel ernyőzve el
szemem a nap elől.
– Egy megfeneklett hajó – felelte. Ám amilyen hirtelen elénk
tűnt a hatalmas test, olyan hamar el is nyelte a homok.
Mire az első este tábort vertünk, sajgott a bőröm, mintha
lenyúzták volna, ahogy minden izmom is az egész napos
kutyagolástól. Ezzel együtt csuda jó kedvem volt.
A karaván hatvanvalahány emberből állt, továbbá két tucat
elemózsiával és eladásra szánt áruval megrakott tevéből.
Látszott rajtuk a többéves összeszokottság; egy emberként
mozogtak most is, hogy letáboroztak.
– Ilyen a valódi tenger is? – kérdeztem Jintől, amikor
letelepedtem mellé egy sötét homokbuckára a
vacsoraadagommal, távol a tűztől. Jin elhíresztelte, hogy
kiskoromban megégtem, ezért rejtem el elcsúfult arcomat.
Meglazítottam a shemaghot, és evés közben sem vetettem le.
– Csakhogy a tengeren nem kell átgyalogolni – mondta, és egy
darab odakozmált lepénykenyeret mártogatott a vacsorájába.
– Mit csinálnak akkor a tengerészek egész nap? Addig
henyélnek, amíg el nem tunyulnak? – mutattam csupa izom
hasára. Felnevetett, ami ostoba elégedettséggel töltött el. Még
mielőtt válaszolhatott volna, Öreg Daud szólt oda hozzánk a tűz
mellől:
– Nyughassatok, gyermekeim, és elmondok egy történetet. –
A mesemondó hangja mély volt, akár a sivatagi éjszaka, és
pattogó, mint a lángnyelvek. Remek, regékhez illő hang volt.
– Vajon meg tudná értetni veled, mi a tanulsága Atijah és
Szakr történetének? – suttogta oda Jin huzakodva. De hiába is
próbált felbosszantani.
– Talán az elbizakodott Jövevényről kellene mesélnie –
súgtam vissza.
– A világ első napjaiban Isten lenézett a Földre, és
elhatározta, hogy benépesíti. Saját tűztestéből halhatatlanokat
teremtett. Először az éles eszű dzsinneket készítette el, aztán az
óriás rokmadarakat, akik az egyik hegycsúcstól a másikig szelték
át az ég boltozatát. Teremtett azután vadlovakat, akik keresztül-
kasul száguldoztak a sivatagon. Végül megtelt a Föld.
– Bárcsak Isten megmenthetne attól, hogy újra végig kelljen
hallgatnom ezt a történetet! – rontott közénk minden előzetes
figyelmeztetés nélkül egy lány, és letelepedett mellénk a
homokra. Tudtam már, ki ő: Jázmin, Parviz leánya, a karaván
hercegnője.
Iszra, a nagyanyja elment mellettünk, és fölöttem átnyúlva
tarkón legyintette, mire a copfja előrelendült a vállára.
 – Hallgass oda, és maradj csöndben, Cserfes Hercegnő!
Gondolom, a név is hatott, mert a kislány elnémult.
Jázmin mindazonáltal nyelvet öltött a nagyanyjára, miután az
továbbment, és közel hajolva hozzám, odasúgta:
– Öreg Daud a te okulásodra mondja újra a regét, tudod? –
Még jobban lehalkította a hangját, úgy folytatta: – Ezzel inti meg
felbérelt kísérőinket, miféle veszélyek leselkednek ránk a
sivatagban. – Viccesen felmutatta a mutatóujját. Ettől kis híján
felborult a tányérja, melyet a térdkalácsán egyensúlyozott, de
még idejében elkapta. Szemét forgatva enni kezdett, és tele
szájjal tovább beszélt: – Tőlük kellene megvédenetek
bennünket. Noha évek óta nem találkoztunk idekint
hullarablókkal. – Ugyanúgy, ahogyan mi sem Porfészekben –
gondoltam. Utoljára nyolcéves koromban láttam lidércet. –
Manapság halandó férfiak okozzák a legtöbb galibát.
Iszra fenyegetőn felemelte a kezét a tűz túloldalán, újabb
fülest ígérve be az unokájának. A kis hercegnő elhúzta a száját,
de végleg elhallgatott, átadva a szót Öreg Daudnak.
Mindenki ismerte az első halandók regéjét. Jázmin azonban
nem tévedett, az öreg beszéd közben sokatmondón tekingetett
kettőnk felé. Ezért elmerülten hallgattam, mialatt az aranykorról
mesélt, mikor még csak az Ősi Lények jártak-keltek a Földön.
Megszámlálhatatlan idő elmúltával azután előjött a Föld
gyomrából a Világpusztító. Fekete óriáskígyót hozott magával,
aki elnyelte a Napot, és véget nem érő éjszakát hozott a Földre.
Ezzel együtt új teremtmények ezreit is. Gyermekeinek nevezte e
szörnyeket, az Ősi Lények viszont a maguk részéről
hullarablóknak hívták őket. Miután pedig a Világpusztító megölte
a legeslegelső Ősi Lényt, az szétrobbanva az első csillaggá lett a
szurokfekete égbolton. Isten halhatatlannak teremtette az Ősi
Lényeket, ezért amikor tudomást szereztek a halálról, félni
kezdtek. Ez volt az első ütközet hajnala, és miután az Ősi Lények
elestek, az égbolt megtelt csillagokkal. A dzsinnek, a
legeszesebbek Isten teremtményei, az Ősi Lények közül, annyira
rettegtek az elmúlástól, hogy összegyűlve földből és vízből a szél
segédletével egy lényt gyúrtak, majd egy lángokról lepattant
szikrával életre keltették. Ő volt az első halandó. Hogy meghaljon
helyettük, hiszen a háborúkban szükség van életüket áldozó
harcosokra.
Az első halandó azután acéllal lefejezte az óriáskígyót, aki
voltaképpen Istent nyelte le korábban napkorong képében. A
Nap kibukott a szörny torkából, és ezzel vége is lett a
végeérhetetlen éjszakának.
Az Ősi Lények ámuldozva látták, hogy teremtményük, az első
halandó nem fél a haláltól. Azért is volt olyan bátor harcos, mert
tudta, a múlandóság a sorsa. És amíg a Világpusztító félelmet
ébresztett, az első halandó a bátorságával szállt szembe ezzel. A
halhatatlanoknak korábban nem volt rá szükségük, a
halandóknak azonban annál inkább.
Az Ősi Lények azután egyre újabb és újabb halandót gyúrtak.
Mindegyik egy halhatatlan hitványabb változata volt: így jöttek
létre a dzsinnek hasonlatosságára emberek, lovak a buraqik, és
közönséges madarak a rokmadarak helyett. Az Ősi Lények addig
munkálkodtak, amíg el nem készült egy egész sereg. Ők együtt
legyőzték a Világpusztítót, akinek ilyenképpen megszűnt uralma
a Földön. Elestével az általa teremtett lények magukra maradva
járták a sivatagi éjszakát.
Öreg Daud elhallgatott. Szavai nyomán mély csönd borult
ránk. Aztán visszazökkentünk a való világba, abba, amelyért az
első halandó is az életét áldozta. Újraéledt a lusta tábori terefere,
s imitt-amott pipa parázslott a sötétben. Iszra félrehívta
Jázmint, hogy megdorgálja, amiért felvett egy rikító khalatot,
amit a ruhái között talált.
– Majd én őrködöm helyetted – ajánlottam fel Jinnek, miután
Jázmin szemét forgatva elment a nagyanyjával, és a tábor zaja
elcsitult körülöttünk. – Amúgy sem vagyok álmos.
– Ez után a rege után én is inkább ébren maradnék – felelte,
és egy palackot nyújtott felém a sötétben. – Más se kéne, mint
hogy felfaljon álmomban egy hullarabló!
– Porfészekben úgy tudják, hogy ez csak a bűnösökkel esik
meg. – Beleittam a flaskába, aztán visszaadtam neki.
– Meg a hitetlenekkel. Amilyen én is vagyok – mondta.
– Nem hiszel Istenben?
– Sokfelé megfordultam – válaszolta. – Amerre csak jártam,
mindenki a maga igazát hangoztatta. Nehéz eldönteni, kinek
higgyen ezután az ember.
Korábban soha nem gondolkodtam el azon, jómagam hiszek-e
Istenben. Ugyanúgy elhittem, ami a Szent Könyvekben írva állt,
mint az első halandóról és a lázadó Ahmed hercegről szóló
történeteket. Soha nem érdekelt, igazak-e vagy sem. Épp elég
általános igazságot tartalmaztak így is hősiességről és
önfeláldozásról, márpedig ezekre az eszményekre égetően
szükségünk van.
– Mirádzsiban azt tartják, hogy a halhatatlanokat és a
dzsinneket Isten alkotta meg tűzből, és később ő teremtette az
első halandókat is. Az Ión-félszigeten magukat a halhatatlanokat
is istenként imádják. Azt mondják, hogy ők hozták létre az
embert a saját szórakoztatásukra. Az albisok ezzel szemben
minden élőlényt folyóktól és fáktól származtatnak, mondván,
hogy halandó és halhatatlan egyaránt a világ szívéből
keletkezett. A gallánok meg úgy vélik, hogy az Ősi Lények és a
hullarablók között nincs semmi különbség, s mindketten a
Világpusztító eszközei csupán. Szerintük egy, a tietektől
különböző istenség hívta életre az emberiséget, hogy elpusztítsa
az előbbieket, és megtisztítsa tőlük a Földet.
Tény és való, a halhatatlanokat ugyanúgy megöli a vas, mint a
hullarablókat.
Ennek ellenére felháborított a gondolat, hogy a dzsinneket is
el lehet tenni láb alól. Bonyolult kapcsolat volt ez az ember és a
halhatatlanok között. Regék tömkelege szólt a dzsinnek eszén
túljáró halandókról, akik rájöttek valódi nevükre, és ezzel
ejtették őket csapdába. A halhatatlanok ugyanakkor természeti
erőnek, Isten teremtményeinek számítottak. Egyidősek voltak a
világ keletkezésével. A mi kurta életünk eltörpült az
örökkévalósághoz képest, amelyben lakoztak. Csak a
Világpusztító tudta őket a másvilágra küldeni. Az emberiség az ő
megmentésükre született.
– Erre használják fegyvereinket a gallánok?
– Manapság inkább embertársaik ellen fordítják őket –
mondta Jin. – Réges-régen kiirtották országukban az Ősi
Lényeket. Napjainkban mások a célpontjaik.
– Mint például Hszicsa is. – Tekintetem nyitott ingnyakára és
a tetoválására tévedt. Most jöttem csak rá, voltaképpen
haragszom rá, amiért felrobbantotta falumban a gyárat. Akár
ártott ezzel a gallánoknak, akár nem, megnyomorította a teljes
megyét. Jó, egyesek megérdemelték, hogy éhen haljanak.
Akadtak azonban olyanok is, mint Tamid, akik senkinek nem
ártottak. Vagy ott volt például Olia unokahúgom, aki néha
összenézett velem Farrah néném háta mögött. És ott volt
Naszima is, aki olyan kicsi volt, hogy még nem fogta fel, szégyen
lánynak születni. A szerencsétlenek semmit sem vétettek.
Ugyanakkor Jin hazája sem érdemelte meg, hogy ugyanúgy
leigázzák, mint Mirádzsit.
Most visszahúzta az inge nyakát a tetoválásra.
– A gallánokat egy évezreden keresztül kordában tartották a
szomszéd népek. Tisztességes küzdelem volt, mikor még
varázslat állt szemben a kardok erejével. Mostanra azonban a
gallánok puskákkal szerelkeztek fel. Bármerre nézel,
varázsolnak, akármiben is hiszel.
– És miben hiszel te? – szögeztem neki a kérdést.
– Abban, hogy pénz és fegyverek révén napjainkban többre
vihetjük, mint holmi varázslással.
– Ha ez igaz lenne, dúsgazdagon élhetnél valami városban, öt
feleséggel, és puha ágyban alhatnál. Nem gyárakat robbantanál
fel a világ végén, hszicsai fiú!
– Öt feleségem? – horkant föl, száján a butykossal. – Nem
hiszem, hogy elbírnék annyival. – Ezt válasz nélkül hagytam.
Gondoltam, ha hosszan hallgatok, hátha kikotyogja az igazságot.
– Mindig is azt tartottam, hogy a föld ugyanúgy megtermi az Ősi
Lényeket, ahogyan az embereket. A nyugat zöldellő erdőin-
mezőin maga a talaj is varázslattal van teli. A jeges északon meg
a jégből kúsznak elő. Itt a perzselő homokból kelnek életre. A
világ mindenütt megteremti a maga lényeit. Halakat a tengerbe,
rokmadarakat a hegyvidék egeibe, azután meg leányzókat,
akiknek napfényillatú a bőrük, és holt pontosan céloznak. Nem is
tehetnének másként, a sivatag nem tűri meg a gyöngéket. –
Soha senki sem beszélt rólam így eddig. Jin azonban sietve
elkapta a tekintetét, így nem tudtam utánajárni a dolognak. –
Na, persze, a bátyám elmondaná neked, hogy az Ősi Lények nem
egyebek, mint az Egyetlen Teremtő Isten földi küldöttei. Az új
bölcseleti irányzatok legalábbis ezt tanítják.
– Van fivéred? – csúszott ki számon a kérdés. Árnyék suhant
át az arcán. Láttam rajta, hogy van, és nem akar beszélni róla.
Mégis tovább nyomultam. – Hol van?
Felállt, és lesöpörte kezéről a homokot.
– Azt hiszem, mégis elfogadom az ajánlatodat, hogy helyettem
őrködsz.
 tizenhárom

A sivatag jottányit sem változott. Hat héten keresztül csak a

homok és az ég kékje vett bennünket körül. Alig lilultak el a
vízhólyagok a talpamon, újak keletkeztek a helyükön. Öröklött
nyughatatlanságom, amelynek megfékezése egész életemben
gondot okozott, most még inkább megmutatkozott. Elvégre is
úton voltam Izmán felé. Be voltam hát sózva, de rendesen.
Éjszakánként, amikor aludt a tábor, levetettem a shemaghot,
hogy több levegőhöz jussak. Néha együtt virrasztottam Jinnel,
amíg el nem álmosodtam, hogy aludjak egyet az én őrködésem
idejéig. Külhoni nyelvek szavait tanítgatta nekem, amelyeket
tengerészként szedett fel. Az első hónap után tudtam már
káromkodni hszicsaiul, albisul és gallánul. Megmutatta, hogyan
törte el Dahmad csuklóját a birkózásnál. Ezt a fogást egy
dzsarpuri matróztól leste el egy albis kikötőben. Egyszer faggatni
kezdtem, ki verte be az orrát. Azt mondta, egy mirádzsi lány, és
a bátyja hozta rendbe. Nem először emlegette a bátyját, mint aki
velem beszélve elfeledkezik magáról. De minden másról is
szabadon nyilatkozott. Mesélt a helyekről, ahol megfordult; az
idegen partokról, ahol kikötött, meg egy seregnyi kalandjáról. Én
is alig vártam, hogy megcsodáljam Amonpúr aranypalotáit, és a
lábam alatt érezzem a hajó ringását a tengereken. Az Izmánról
szóló történeteket anyámtól hallottam. A világ azonban sokkalta
tágasabb volt, mint az ő elbeszéléséből kiderült. Néha eszembe
jutott, hogy voltaképpen akárhová elmehetnék.
Mikor valami más is feltűnt a homokdűnéken kívül a
szemhatáron, tudtam, hogy lassan végére érünk a sivatagnak.
– Ez a Dév völgye – közölte Jin, mikor tábort vertünk. A
völgy határában jártunk. – Hegyvölgyes vidék egészen Mirádzsi
nyugati határáig. Úgy tudni, hogy e völgyek a Világpusztító elleni
ütközet során vésődtek a földbe. Még az emberiség megjelenése
előtt.
– Szörnyű csata lehetett. – Mintegy kétnapi járásra voltunk a
hegyektől. Két nap nem nagy idő. Szétnéztem az éjszakában. A
homok végeláthatatlan fodrait kékre festette a csillagfény,
úgyhogy alig lehetett megkülönböztetni a földet az égtől, hacsak
nem a tömérdek csillag segítségével.
– Közel két hónapja jövünk. A csillagképek is arrébb
mozdultak.
– Az egyik hajó kapitánya, ahol szolgáltam, a csillagok járása
szerint tájékozódott.
– Neked viszont szükséged van erre a törött iránytűre. –
Hanem most sem tudtam kicsikarni belőle többet az iránytű
említésekor, mint hogy alig észrevehetően megrándult a szája
széle.
– Nos, őrködjem helyetted? – kérdeztem meg, mint az első
éjszaka óta szinte minden egyes alkalommal.
– Hihetetlen vagy! Ez a sivatag a férfiakat is kikészíti –
simított végig fáradtan az arcán.
– Hát… nem vagyok férfi, az szent igaz – mondtam. –
Különben is csak rendes akartam lenni veled, ezért…
– Nem, nyugodj meg! – Jin ujjait az enyéim köré fonta, túl
gyorsan ahhoz, hogy lereagáljam, és lehúzott maga mellé a földre.
Ostoba bizsergést éreztem, de azután ugyanolyan villámgyorsan,
ahogy megfogta, el is engedte a kezem. – Ne haragudj! Csak
émelyít ez a rengeteg homok körülöttünk.
– Én viszont ugyancsak hozzászoktam, gondolom – néztem
végig a dűnék sorain. Most is a végtelenbe tűntek ugyan, a
szemhatár mégis közelibbnek látszott a hegyektől. – Egy idő
után beleissza magát a lélekbe.
– Meg a bőröd alá. – Kinyújtotta a kezét, és még mielőtt
feleszmélhettem volna, megsimogatta az arcomat. Meleg és kissé
érdes volt a tenyere érintése. Hüvelykujjával végigcirógatta az
állam vonalát. Homok porzott alá a keze nyomán, furcsa
borzongást keltve maga után.
– Amani. – Ezúttal nem vette el rólam a kezét. –
Dasszamában vigyáznod kell majd magadra. Immáron évek óta
gallán katonák állomásoznak a városban. Legalább annyi van
belőlük a falai között, mint mirádzsi lakos.
– Mikor nem vigyázok eléggé? – próbáltam könnyed hangot
megütni, valójában azonban nagyon is tudatában voltam annak,
hogy ott a keze az arcomon.
– Nem vigyázol te sohasem! – jegyezte meg fanyarul.
Hüvelykje körberajzolta arcom hepehupáit, s a tekintete is
követte az ujjai útját. Mintha csak emlékezetébe próbálná vésni
mindezt. – Az áldóját! Lebuknál, ha most bárki idenézne a
táborból. – Keze újra az állam vonala mentén siklott végig.
Kapkodóvá vált a lélegzetem.
– Én meg azt mondom, most épp te nem vagy elég
elővigyázatos. – Erre mintha magához tért volna, és menten
lekapta rólam a kezét. Hideg fájdalom maradt utána. – Különben
is velem leszel – folytattam. – Atijah sem került volna bajba, ha
ott van mellette Szakr. – Atijah és Zijah szerelmi történetét
folyvást felemlegettük; s az ostoba Szakr dzsinn is tréfáink
állandó tárgya lett.
Jin azonban ezúttal nem nevetett. Kezdtem őt kiismerni,
például az effajta hallgatásait. Azt jelentette, hogy valamit titkol
előlem. Egyszeriben rám tört a felismerés, hogy hamarosan ki-ki
elindul a maga útján. Szafija néném vér szerinti rokonom volt,
Jint azonban ismertem, és nem akartam elválni tőle. Tágasabb
lett tőle a világ. Én is látni akartam azokat az országokat, ahol ő
járt. Mindennél jobban kívántam, hogy kérjen meg, tartsak vele.
Csakhogy egyre fogyott az együtt töltött időnk.
A pitymallat fényében a hegyek még közelebbinek látszottak.
Elszorult a gyomrom izgalmamban. A nap előrehaladtával a
karaván is egyre izgatottabb lett, ahogy közeledtünk
Dasszamához, az első emberi lakhelyhez, amely hetek óta elénk
került. A sivatag is lassan a végéhez ért. A szokott unott
vonszolódás nyughatatlanságnak adta át a helyét. A kiskölykök
fel-le futkároztak a tevék mellett. Akitől csak tehették,
elkunyeráltak pár louzit, hogy édességet vásárolhassanak
maguknak Dasszamában. A férfiak és nők sóhajtozva hideg italok
után sóvárogtak. Iszra hangosan szidta Parvizt a
megfogyatkozott készletek miatt, amelyeket sürgősen fel kell
majd töltenünk, amint beérünk a városba. Jázmin meg kiötlött
egy játékot a kis unokatestvérei számára: azt játszották, mi
történik velük Dasszamában.
– Ha a városba érek, levetem a lábam, és újat veszek
helyette, amelyik nem fáj annyira. – A kis Fahim színpadiasan
összecsuklott. Karja úgy lengett, mint egy rongybabáé.
– Ha én érek oda – húzta fel a földről a gallérjánál fogva a
nővére –, egyvégtében megeszem száz jazdi süteményt.
– Százat? – forgatta a szemét mímelt megrökönyödéssel
Jázmin. – De hogy lesz hely a pocidban száz datolya és
csirkecomb elfogyasztása után? – És felsorolta mindazt, amit a
kislány már felvett a listájára. Nekem is megkordult a gyomrom
őket hallgatva.
– Na és te, Alidad? Mihez kezdesz te Dasszamában? – próbált
engem is bevonni a játékba Jázmin.
Az igazat megvallva minden vágyam az volt, hogy addig
mossam magamról a homokot, amíg a fürdővizem a
Homoktenger kicsinyített változatává nem válik. Csak hát nem
tehettem volna a titkom kiadása nélkül.
A sivatag végéhez közeledve amúgy sem Dasszama járt az
eszemben, hanem legfőképpen Izmán.
Anyám oly sokszor emlegette, hogy meg kellene keresnünk
ott a nővérét, hogy egyfajta imaszámba ment már, amikor apám
nem tartózkodott a közelben. Most azonban már nem tudtam,
oda akarok-e jutni egyáltalán. Meglehet, anyám is azért beszélt
róla oly sokszor, hogy tartsa a lelket kettőnkben e nehéz évek
során.
 Könnyen előfordulhat, hogy Szafija néném ugyanolyan undok,
mint Farrah. Ám ha mégsem, akkor sem akartam más kezébe
tenni a sorsomat.
Főleg, ha az az ára, hogy soha többé nem látom Jint.
Szemem a hátára függesztve ezen töprengtem éppen, amikor
rájöttem, hogy a karaván megállt.
– Mi történt? – Jázmin Fahim buksijára tette a kezét, nehogy
elfusson mellőle.
A karaván felzúgott. Nyakunkat nyújtogatva, kezünket a
leáldozó nap ellen szemünk elé ernyőzve próbáltuk kivenni, mi
zajlik elöl. Mindenki meg akarta nézni, mi történt, egy karaván
azonban rendhez szokott, már engem kivéve.
Előrefutottam. Parviz, aki a menetet vezette, egy dűne tetején
állt, mellette Jin, lehúzott shemaghgal. A tevék térdre rogytak
pihenni, nem értették ugyanis, miért álltunk meg.
Felkapaszkodtam a dűnére, és megálltam a közelükben.
Először én sem értettem a helyzetet.
Ahol valamikor Dasszama volt, most csak romokat láttunk.
Málladozó falakon csillant meg a lenyugvó nap fénye. Hosszúra
nyúló árnyékok nyújtóztak a homokon, amelyet lassan benyelt a
sötét. Aztán rájöttem, ezek nem is árnyékok. Kiszáradt a szám.
– Hogyan éghet le a homok? – kérdezte Jin óvatosan.

•••

MINÉL KÖZELEBB ÉRTÜNK a városhoz, annál nagyobbnak

látszott a baj. Ahol nem szenesedett el a kő, hamuvá porladt szét.
Itt-ott a homok is elfeketedett vagy nagy lánggal égett. Némán
mentünk el a leégett házak között a tűz martalékává lett
keskeny sikátorokban. Nem is tűzvész pusztított itt, hanem
valami más. A tűzvészt túl lehet élni, el lehet menekülni előle, el
lehet oltani, homokba fojtani.
Jin mondta ki elsőnek mindannyiunk közös gondolatát. Olyan
halkan súgta oda, hogy ne hallják meg a többiek:
 – Nincsenek holttestek.
– A tetemek gyorsabban elégnek a kőnél. – Belerúgtam
egybe, ami menten szét is esett a lábam előtt. – Nem éghet le
egy teljes helység így, csak ha előbb lelocsolják olajjal.
– Bomba robbanhatott itt. – Ezt Jin mondta, kijelentő
módban. Ami azonban még nem jelentette, hogy igaza van.
– A jelek nem erre vallanak – mondtam.
– Ezt meg honnan tudod? – mért végig a szeme sarkából.
– Ugyan már, hszicsai fiú! – feleltem megjátszott
könnyedséggel. A shemaghomat cibáló szél hamu szagát hozta
elém, és fuldokolni kezdtem. – Azt akarod mondani, hogy soha
nem robbantgattál puskaporral gyerekkorodban?
– Nem mindenki nő fel fegyvergyár közelében – horkant fel.
– Ha egy bomba felrobban, a robbanásnak mindig van egy
központja – vontam vállat. – Itt azonban az épületek valamennyi
oldala megégett. Mintha valami fentről zúdult volna a városra,
hogy lángba borítsa. Valamire homályosan emlékeztetett ez, csak
azt nem tudtam, mire. Egy romos sarkon befordulva aztán
megtorpantam.
– Ráadásul a bombák nem hagyják ki az imaházakat – tettem
hozzá.
Hatalmas, kupolás építményre láttam ugyanis rá az általános
pusztulás közepette. Fehéren, érintetlenül csillogott a
napfényben, közvetlen közelében azonban minden felégett.
– Mi művelhette ezt? – suttogtam.
– Valamiféle természetfeletti erő – ingatta a fejét Jin.
– Van itt egy másik baj is – biccentettem a megolvadt fém- és
kőváza felé a főtéren. – Úgy sejtem, ez lehetett a közkút.
Ugyanaz a félelem fogta el a többieket is a tönkretett kút
láttán, mint engem. Sivatagi embernél senki nem becsüli meg
jobban a víz értékét.
– Mennyi vizünk maradt? – szólt oda Jin a hangját felemelve.
– Úgy egy napra való – komorodott el a kalmár. – Ha jól
beosztjuk, két napig is kihúzzuk vele. Csakhogy hatnapi
járóföldre vagyunk Szaramotajtól. – Tudtam már, hogy ez lesz a
következő oázisváros, amelyet érintünk, miután feltöltöttük itt a
készleteinket.
– Faháliba viszont beérünk két nap alatt, amennyiben
nyugatnak tartunk észak helyett – vélte Jin.
– Az nem esik bele az útvonalunkba – vágta rá Parviz
azonnal.
– Miért, szerinted inkább haljunk szomjan, mint hogy némi
kitérőt tegyünk? – fonta keresztbe Jin a karját a mellkasán. Hol
a lábfejét nézte, hol a távolba révedt. Mint akit nagyobb
horderejű kérdések foglalkoztatnak, mint holmi szomjan halás. –
Van jobb ötleted?
Parviz a bátyjára pillantott, Szálas Ománra. Azért illették
ezzel a jelzővel, hogy megkülönböztessék a karaván három másik
Ománjától. Szálas Omán most alig észrevehetően nemet intett.
Jinre néztem, észrevette-e, amit én, de láthatóan mélyen
elmerült a gondolataiban.
– Van valami, amit tudnunk kellene Faháliról? – rukkoltam
elő a kérdéssel.
– Veszélyes város az – vetette oda Parviz kurtán.
– Az egész sivatag az – vágtam vissza. Éreztem, hogy titkol
valamit, csak azt nem tudtam, mit. – Nem pont ezért fizetsz
minket?
Pillanatnyi súlyos csönd után Parviz bólintott. Változatlanul
feszült volt az arca.
– Menjünk akkor Faháliba. És imádkozzunk a Fennvalóhoz,
hogy jól célozz, ifjú Alidad.
 tizennégy

Faháli hegyei remegni látszottak a távolból a délutáni rekkenő

hőségben. E hegyeken túl, Dév völgyének túloldalán feküdt
Amonpúr. A bejutás katonai ellenőrzéssel járt. Őrök állítottak
meg minket a város kapujában; halványsárga öltözékű, unott
ábrázatú mirádzsi férfiak, akik nyeglén vizsgálták át
nyeregtáskáinkat, miközben Parvizzal csevegtek. A karaván
közben letelepedett a homokra. Amíg az őrök átkutatták a
holminkat, embereink hátukat a falaknak vetve ejtőztek.
Alig pihentünk egy jottányit is Dasszama óta. Csupán az
éjszaka közepén álltunk meg, amikor a hullarablók támadása
nagyobb, halálos veszélyt jelentett a szomjúságnál. Eszembe
jutott, mit mondott Jin a sivatagban töltött első éjszakánkon: a
sivatag nem tűri meg a gyöngéket.
Mi azonban még életben voltunk. Mi, Mirádzsi szülöttei,
minden eddigi veszedelmet túléltünk. Noha nekem is
rogyadozott a lábam, soha ilyen büszke nem voltam arra, hogy a
sivatag leánya vagyok, mint most, hogy együtt utazhattam a
Teve Térde karavánnal.
Jázmin szórakozottan táncoltatott ujjai között egy pénzérmét,
amely meg-megcsillant a napsütésben. Az aggodalom azonban
gyakrabban suhant át az arcán, mint ahogyan a fény fel- és
eltűnt a fél louzison. Parviz is túl idegesen pislogott, mialatt az
őrök a cókmókunkban turkáltak; a háta is merevebb volt a
kelleténél. Én is kitapogattam a fegyverem, noha nem tudtam,
mi félnivalónk lehet.
Körülnéztem, hol van Jin. Bő húsz lépésre tőlünk fedeztem fel;
kalapját a szemébe húzva távolodott. Fáradtságomat és
izomlázamat feledve talpra szökkentem, és futni kezdtem felé.
 – Hé! – ragadtam meg a vállát, még mielőtt eltűnt volna egy
sarkon. Egyetlen mozdulattal elkapta a csuklómat, és már nyúlt
a fegyveréért. Eztán jött csak rá, hogy én vagyok az. Idegesebb
volt, mint egy mezítlábas koldus a forró homokon.
– Nem kellene így másokra törnöd, Bandita! Okosabbnak
hittelek ennél – engedte le a karom, mialatt iparkodott könnyed
hangnemet megütni. Én azonban nem dőltem be neki.
– Te meg okosabb lehetnél, semhogy azt hidd, elszökhetsz
előlem! – Elég távol kerültünk már a karavántól ahhoz, hogy
senki se hallja meg a szóváltásunkat, ennek ellenére suttogóra
fogtam a hangomat. – Látom, titkolsz valamit!
Jin elnevette magát, noha szemlátomást nem jókedvében.
Inkább mint aki nem tudja, hol kezdje a magyarázkodást. Ahogy
beletúrt a hajába, kioldódott a shemaghja. Hetek óta először
láttam fedetlenül az arcát napvilágnál.
– Sok minden van, amiről nem tudsz, Amani.
Ami valószínűleg igaz is volt, ugyanis alig mondott el valamit a
dolgairól. Csak néha feledkezett meg magáról, ilyenkor elejtett
egy-egy szót, mondjuk a bátyjáról, a halott anyjáról, aztán ismét
bezárult előttem.
– Mit nem tudok akkor Dasszamáról? – A felperzselt homok
emléke éket vert kettőnk közé. Meg se próbálta ezek után
tréfával elütni a történteket. Mindketten láttuk a lángban álló
várost. Azóta alig szólt hozzám, sőt, mintha szándékosan került
volna.
– Amani – nyúlt utánam, de aztán ugyanilyen hirtelen elkapta
a kezét, nehogy a karaván tagjai kifigyeljenek minket a távolból.
Nem testvéri gesztus volt ez. Hátrapillantottam. A többieket
még javában vizsgálták a kapunál. Az egyik őr tarkabarka
sálakat dobott a földre. Iszra szitkozódva szedegette fel őket.
– Innen már nem muszáj a sivatagban menned tovább, ha
nem akarsz – mondta Jin. Nyomban újra ráfigyeltem. Nem erre
számítottam. Éberen leste a válaszomat.
– Hogyhogy? – kérdeztem óvatosan.
 – Van innen egy vonat, egyenesen Izmánba. A helyőrségi
állomás pár óra járóföldre esik Fahálitól. Ha ehhez van kedved,
hamarabb ihatsz arakpálinkát a paloták árnyékában, mint ahány
ujj van a kezemen.
Egy vonat. Olyan, amilyenre hetekkel ezelőtt felszálltam a
sivatag túloldalán. Közvetlenül a fővárosba juthatnék rajta,
tizenhat évi álmodozás után. Ez tehát Jin ajánlata, ezzel együtt
pedig örökre elválnának útjaink. Hátat fordíthatnék
Dasszamának és mindannak, amiről tud még, és átsétálhatnék az
általam megálmodott életbe. Már ha valóban ez a szívem vágya.
– És ha mégsem ezt akarom? – Tudtam, hogy elárul a
tekintetem, nem értheti hát félre, mit is akarok.
Mélyet sóhajtott. Nem sejthettem, megkönnyebbült-e vagy
éppenséggel a terhére vagyok. Ahogy beszívta a levegőt, láttam,
hogyan emelkedik meg szíve felett-a hszicsai napkorong;
közvetlenül a gallér horizontja fölé.
– Szaziban elmondtam neked, hogy a szultán fegyverrel látja
el a gallánokat. De nem csupán puskákkal.
– Mit akarsz ezzel mondani? – A Porfészek határában
működő gyár, mióta az eszemet tudtam, kizárólag lőfegyvereket
gyártott. Jin álla megrándult, mint aki a szavait fontolgatja. Vagy
fél tucatszor voltam tanúja, hogyan sétál ki hidegvérben
életveszélyes helyzetekből, száján fanyar mosollyal, a kalapja
karimáját megbiccentve. Ez azonban más volt. Többről szólt,
mint hogy ő maga bajba kerülhet.
– Másfajta fegyverekről is sugdolóznak – mondta végül. –
Valahol mélyen a dél szívében gyártják ezeket. Egy ilyen bomba
egész városokat törölhet el, akár Isten ujja. Talán még
országokat is!
Huh! Mást is elmondott már a gallánokról: eszerint
varázserejük csökkenésével teljes birodalmat építenek ki az
idegen országok határán. Egy olyan fegyver, amely Dasszamát is
felégette, egész országokat tehetne a földdel egyenlővé.
– Azt hittük, csupán a tudatlan vidékieket riogatják ezzel –
folytatta Jin. – De hát jobb félni, mint megijedni. – Újra mélyet
sóhajtott, én viszont kapkodva, idegesen szedtem a levegőt. –
Ezért küldtek ki a lakott területek peremére, hogy kifigyeljem,
mi az igazság mindebből. Találtam is egy fene nagy
fegyvergyárat. Ha nem is éreztem egész civilizációkra
veszélyesnek, azért ez sem volt semmi. A gyár felrobbantásával
egy ideig lefékezhettem a gallánokat, késleltethettem a
tengerentúli seregeik utánpótlását. Gondoltam, a robbantással a
nagyobb, várospusztító fegyverek is odavesznek. Csakhogy a
leégett Oázisból ítélve Naguib már elvitte a csodafegyvert.
Amennyiben a szultán ezt adta a gallánoknak, nem lesz többé
szükségük holmi töltényekre, hogy térdre kényszerítsék a
világot.
Átéreztem az aggodalmát, elvégre is Porfészekben nőttem fel.
Korábbi félelmeim azonban mindössze nyughatatlanná tettek és
szökésre sarkalltak. Ez most zsigeri rettegés volt, amely azt
tudatta velem, hogy nincs hová menekülnöm. Az efféle lebénítja
az embert.
– Eszerint Dasszama…
– Csak próbául szolgált – fejezte be helyettem komoran a
mondatot. – Naguib parancsnok talán már át is adta a fegyvert
Izmánban. Mindenesetre ki kellett próbálni a hatását. Kellett egy
hely, ahol a gallánok gyakorlatozhatnak. – A szultán eszerint
odaadta nekik az egyik városát, a tulajdon alattvalóit, hogy
kipróbáljanak egy olyan bombát, amely az egész világot
elpusztíthatja. – Dasszama jókora gallán bázis volt, de az a hír
járta, hogy a várost kézre keríthetik a felkelők. Eszembe jutott az
az éjszaka, amikor Halálos Lövésben összeakadtam Jinnel. Az új
hajnal új sivatagra köszönt! A lázadás! A szultán a gallánok
szövetségese. Rajtuk múlik, hogy meg tudja-e tartani a hatalmát.
Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a lázadó herceg a
gallánoktól ugyanúgy meg akar szabadulni, mint a szultántól.
Nekik azonban igenis eszükbe jutott.
– És te azt gondolod, hogy a fegyver itt van, Faháliban? –
kérdeztem.
– Ez az egyetlen település Dasszama közvetlen közelében, alig
egy köpésnyire – felelte Jin. – Az a hír járja, hogy a gallánok az
elmúlt hónapokban megkétszerezték itt erőiket a lázadó herceg
utáni hajtóvadászat részeként. – Elmosolyodott, mintha e
megjegyzés jó tréfa lenne.
A legszívesebben lehordtam volna a sárga földig, amiért nem
szólt minderről, és csak úgy ukmukfukk, hátat fordított a
karavánnak, hogy elsétáljon.
– Mindkettőnkre halálos veszélyt hozhatsz az önfejűségeddel!
De ha már meg kell halnom miattad, szívesebben tettem volna
hetekkel ezelőtt. Megkíméltél volna ettől a sok kutyagolástól –
mondtam, meglehetősen visszafogottan.
– Amani, neked semmi közöd ahhoz, ha én… – nem fejezte be
a mondatot, valamire rámeredt a hátam mögött. Hátranéztem.
Kék egyenruhák foltjai villantak meg a távolban. Ennyi bőven
elég volt, hogy tudjam, miről van szó.
Futásnak eredtem. Jin megragadta a kezem, és behúzott egy
keskeny sikátorba. A falhoz lapultunk. Körülfogott az árnyék
hűvössége. A gallán katonák a karavánra rontottak.
– Az összes karavánt át kell vizsgálnunk. – A gallán katona
erős torokhangú akcentussal beszélte a mirádzsi nyelvet; úgy
hangzott, mintha gargalizálna.
– Mi már átkutattuk őket – lépett elő az egyik mirádzsi őr. –
Nincs náluk semmi. Épp továbbengedtük volna őket, uram.
– Akkor most megismételjük a dolgot, Dumas tábornok úr
parancsára. – A gallán katona intett az embereinek, akik
körbefogták a karavánt.
Az őr korábban a sivatagi hőség tunyaságával nézte át az
emberek cókmókját, a gallán katonák azonban viharként csaptak
le rájuk; ráadásul rosszindulatúan is. Nem győztem ámulni,
hogyan tépik le a zsákokat a tevék oldaláról, az utcára borítva
megmaradt elemózsiánkat. Jázminnak a feje fölé kellett emelnie
a kezét, s a gallán katonák ráérősen, élvezkedve tapogatták végig
a fiatal lányt.
Aztán kiáltás hangzott. Egy fiatal gallán katona a magasba
tartott egy megszaggatott nyeregtáskát, s felhasította a késével.
A bőrborítás rétegeit széttépve vékony selyemzacskót emelt ki
alóluk. Oldalra fordította, mire valami kiesett a homokra, és
szétszóródott a délutáni szélben. Finom kék fonálnak látszott,
csaknem olyan volt, mint az emberi haj. Jin szitkozódni kezdett.
– Az meg mi? – tudakoltam.
– Orvosság – felelte. – Csak éppen varázslat révén hat, nem a
tudomány erejénél fogva. – Nem hittem neki. Számtalan sarlatán
kószált a sivatagban, akik, mondjuk, valami vörös löttyöt árultak
dzsinnvér gyanánt, de kinevettük őket. Csakhogy ők nem
rejtették a portékájukat a nyeregtáska bélésébe. – Egy ilyen
varázslat bárkinek a fejébe kerülhet – morogta Jin komoran. –
Parviz nyilván ezért akarta elkerülni a várost.
Néztem, hogyan rángatják elő a karavánvezetőt, és lökik
térdre az elé a katona elé, aki beszélte a mirádzsi nyelvet.
Ugyanabban a pillanatban kaptam elő a pisztolyomat, mint a
katona. Ezeknek semmi keresnivalójuk a sivatagunkban! –
öntött el a harag. Idegen vér mind. A sivatag leánya voltam, s
gyűlöltem lényemnek azt a részét, amely ezektől a jöttmentektől
származott.
Akár le is lőhetném a nyomorultat – gondoltam.
E gondolat oly otthonosan fészkelte magát tudatomba, ahogy
a töltény siklik a pisztolytárba. Lehet, hogy nem tudom
megmenteni vele Parvizt, mindenesetre megpróbálhatnám. Ám
mielőtt célozhattam volna, Jázmin a katona és apja közé vetette
magát, eltorlaszolva előlem a kilátást. A katona nem eresztette le
a fegyverét, csak az apa helyett most a lányára irányozta. Ujja a
ravaszra csusszant. Az enyém már ott volt.
– Állj! Nem lőheted le itt! – lépett elő a mirádzsi katona.
– Dumas parancsnok előírta, hogy le kell lőnünk – mondta a
gallán katona. Úgy ejtette ki ismét e nevet, mint aki isteni
rendelést teljesít.
 – Nem, a törvény azt írja elő, hogy a csempészeket bíróság
ítélje halálra – ellenkezett a mirádzsi őr. – Ez Naguib herceg
határozott utasítása.
Éreztem, hogy Jin ugyanúgy megdermed mögöttem e név
hallatára, akárcsak én. Naguib itt van! Naguib parancsnok, aki
fegyvert szegezett a fejemnek, és meglőtte Tamid térdét. Pont
neki kell megmentenie a karaván tagjait. Visszatettem a pisztolyt
az övtáskámba.
Lerogytam a hűs fal mellé, miközben a karavánt a börtönbe
kísérték. Jinnel továbbra is ott maradtunk a sikátor elején.
Miután elhaltak a léptek, nekem dőlve elernyedt az oldalamon.
– Tudod, amíg nem találkoztam veled, nem hittem a sorsban
– sóhajtott egy hatalmasat, és fejét a falnak döntötte. – Azóta
gondolom csak, hogy a véletlennek kegyetlen, véres humora van.
– Remek társalgó vagy. Mondták már rólad?
– Mondták, noha nem forgatták hozzá a szemüket.
Némán pihengettünk. Kötélre kiakasztott mosás lengedezett
lustán a fejünk felett a délutáni hőségben, miközben a
történteket mérlegeltem. Megrekedtünk egy városban, ahol
gallánok állomásoztak a csodafegyverükkel meg Naguibbal, és
mindennek a tetejében a karaván is elment.
– Ki kell jutnunk innen – mondtam.
– És mi lesz a többiekkel, Bandita? – valahányszor így
nevezett, megremegett bennem valami. – Azt tervezed, hogy
cserbenhagyod őket?
Téged nem akartalak itt hagyni – gondoltam.
– Nem tervezek én semmit – mondtam helyette hangosan. –
Nem gondolkozom annyira előre. – Jobban belegondolva
azonban beláttam, hogy Jinnek igaza van. Pontosan tudtam, mit
tennének helyettem a karaván tagjai. Ez itt a sivatag, ahol
mindenki csak magáért és az övéiért felelős. A többiek akár fel is
fordulhatnak, mint, mondjuk, Tamid.
– Holnap vonat indul Izmánba – mondta Jin. – Ennél tovább
nem is kell gondolkoznod.
 – Gyere velem! – bukott ki a számon. – Nem találod meg itt a
bombát, csak megöleted magad. Nyilván tudod is. És ha sokkal
tovább időzünk ezen a helyen, mind a ketten feldobhatjuk a
talpunkat.
Valami nyugvópontra jutott kettőnk között. Néztem, hogyan
emelkedik meg lassan és süllyed le a válla, miközben sóhajtott
egy hatalmasat. Aztán másodszor és harmadszor is.
– Rendben.
– Rendben? – Arra készültem, hogy erőnek erejével kell
elvonszolnom innen. Ő azonban ellenállás nélkül adta meg magát.
– Ez minden? Nem akarsz átverni?
– Rendben – mondta újra. Tehetetlenül széttárta a karját,
mint akinek már minden mindegy. Keserű mosolya azonban az
ellenkezőjéről árulkodott. – Igazad van. Mit javasolsz akkor, mit
tegyünk?
Valósággal megtáltosodtam ezekre a szavakra.
– Elhúzunk innen, Jin. Mi mást tehetnénk?
– Úgy érted, ha én is úgy akarom? – Tekintete az enyémet
fürkészte. Ugyanolyan sötét és éber volt, mint abban a néhány
röpke pillanatban, amikor megcsókolt a vonaton. Valószínűleg
nekem is ugyanúgy elkerekedett a szemem. Akkor álltunk
ennyire közel élethez és halálhoz, vágyhoz és szükséghez.
– Mondd, hogy nem tudnánk megcsinálni! – szakította félbe a
gondolataimat. – Mondd, hogy összefogva nem tudnánk élve
kimenekíteni a karaván embereit a városból, már ha ráadnád azt
a makacs fejedet! Mondd ki hát! Mondd ki, és haladéktalanul
elsétálunk innen! – tette hozzá, és újra halvány mosoly jelent
meg az arcán. – Elmegyünk, és hagyjuk, hadd forduljanak fel
ezek a szerencsétlenek. Mindössze ki kell jelentened, hogy ezt
akarod. Közöld velem, hogyan óhajtod továbbírni a történetedet,
és a homokba rójuk, el egészen a tengerig.
A történetem.
Egész eddigi életemben erről ábrándoztam. Azzal kezdődött
volna, hogy elszököm Izmánba. Távoli ismeretlen helyekről
azonban egyelőre nem volt mit álmodnom.
Azt akartam, hogy Izmán felé igyekezve levetkezzem
magamról a sivatagnak még a nyomát is.
Csakhogy Jinnek igaza volt. A sivatag leánya voltam. A
fővárosban is a Kékszemű Bandita maradnék, akinek
felakasztották az anyját, és otthagyta a porban haldokló barátját.
Jinnek nem volt szüksége a válaszomra; túl jól ismert ehhez,
vagy én adtam ki magam túl könnyen.
– Nos, van ötleted, Bandita, hogyan lássunk a dologhoz? –
kérdezte végül.
Hátravetettem a fejem. A kimosott ruhákat lustán lengette a
forró sivatagi szél két ablak között.
– Van néhány.

•••

ELŐSZÖR ÖLTÖZTEM LÁNYNAK, amióta elhagytam

Porfészket. Az egyszínű kék khalat, amelyet egy ruhaszárító
kötélről csentünk el, túl szűk lett volna hónaljban, ha
fennhagyom magamon a fiús gönceimet.
– Majdnem teljesen elfelejtettem, hogy valójában lány vagy –
nézett végig rajtam Jin, két kezét a feje köré kulcsolva. Még
mindig álomittasnak látszott. Mindketten halálosan kimerültek
voltunk, mialatt arra vártunk, hogy besötétedjen. El is aludtunk
egy keskeny sikátorban, ahol észrevétlenül megbújhattunk.
Elgémberedett tagokkal ébredtem fel. Jin átkarolt álmában,
mintha így akarna maga mellett tartani. Ettől azonban nem
kellett félnie. Leszámoltam azzal, hogy mindenkit
cserbenhagyok.
– Miért, inkább te lennél a lány kettőnk közül? – kérdeztem,
mielőtt övként a derekamra kötöttem a vörös shemaghot.
– Neked jobban áll – kacsintott rám. Válaszul a szememet
forgattam.
A tervünk egyszerű volt. Bemegyek a városba, hogy
megtudjam, hol van a börtön. A helyőrségi épületekben
elméletben mirádzsi alakulatok állomásoztak, azonban mint
kiderült, itt főként gallánok voltak elszállásolva, míg a helybeliek
fele sátrakba kényszerült. Amennyiben megtudjuk, hová
terelték a karaván tagjait, ki tudjuk őket szabadítani. Ha bárki
kérdőre von, mit keresek a környéken, azt mondom majd, vízért
járok, ahogy egy sereg másik nő is.
Mint kiderült, a rémhírek gyorsabban terjednek Faháliban,
mint ahogyan a kútba pumpálják a szivattyúk a vizet. Nem
egyedül a Teve Térde karaván érkezett cserepes ajakkal és friss
hírekkel Dasszamáról. A város készletei nem igazán bírták a
többletterhelést; sem a kereskedők, sem pedig a katonák
jelenlétét. A vizet fejadagra adták, és a kutak felét bezárták. A
helyőrségét azonban nem.
– A közelben leszek, ha netalán bajba kerülsz. Csak maradj a
látókörömben! – Jin egy háztető felé biccentett, ahonnan
kitűnően rá lehetett látni a helyőrségi barakkokra; remek hely
volt hát egy jó lövéshez. Én lőttem jobban, de igaza volt, jobban
megfeleltem a lányszerepre. Azaz neki kellett fedeznie engem.
Hamar elértem a barakkokhoz. Sokan jártak az utcán a
hűvösödő alkonyatban. Mostanra egészen elfelejtettem, milyen
lánynak lenni Mirádzsiban. Elvegyültem a tömegben, sokkal
inkább, mint egy fiú. Nem azért, mert átlagos volt a külsőm,
hanem azért, mert nem számítottam.
Mirádzsiban senki sem nézte ki egy lányból, hogy képes lenne
kémkedésre.
Négy hosszú, alacsony, fehér barakk fogott körül egy poros
teret; ez volt a helyőrség területe. A börtön mellett itt kaptak
helyet a hálótermek, konyhák, raktárak és istállók. Jintől
legalábbis ennyit tudtam meg. Mindössze annyit kellett
kiderítenem, melyik épület a börtön, aztán visszamenni, ahonnan
jöttem.
A poros udvaron átvágva végig lesütöttem a szemem. A
katonák itt folytatták lőgyakorlatukat. Az egyik gallán harcosnak
hegyes vasban végződött a fegyvere. Soha nem láttam még ilyet.
Előbb tüzelt a célpontra, aztán támadott, és azt a célpont hasába
döfte.
A tér közepén állt a vízszivattyú. Három gallán katona őrizte.
Ha bárki használni akarta a kutat, aprópénzt kértek érte. Hosszú
sor állt előtte; csupa lesütött szemű nő a csípőjére helyezett
vödrével. Láthatóan nem akarták észrevetetni magukat a
katonákkal. Nekem nem volt vödröm. Reméltem, hogy nem
tűnök fel emiatt, különben nagy bajban lettem volna.
A sor elején álló lány nagyjából velem egykorú volt, és piszkos
rózsaszín khalatot viselt. Szegélyére egy kiskölyök
csimpaszkodott, aki a lány öklét szopta. A lánynak nem volt
pénze, koldult. Szeme vörös volt a sírástól. Ahogy elhaladtam
mellette, elkaptam pár szót a beszédéből. Szomjazik a családja,
mondta. Szomjasak és szegények. Nem tudják kifizetni az
újonnan bevezetett vízadót, de könyörögve kéri, szánják meg
őket. A katonák tekintete ugyanolyan közönyösen siklott végig
rajta, mint a többi várakozó nőn.
Két gallán katona összesúgott a csúf nyelvükön. Egyikük,
akinek ugyanolyan kék szeme volt, mint nekem, és errefelé
ritka, szőke haja, intett a lánynak, hogy kövesse. Az letérdelt,
letette a gyereket a földre, és rábízta a vödröt. Túl messze álltam
tőlük, nem értettem hát, hogy mit mond, viszont nyilván a
kislány lelkére kötötte, hogy ne menjen sehová. A kölyök
utánaindult, egy nő azonban visszarántotta a sorba. A gyereket
fogta ugyan, de kiköpött a rózsaszín ruhás lány után.
– Idegenek szajhája! – kiáltotta. Ezt már én is hallottam. A
rózsaszín ruhás lány sietve távolodott.
Anyámra gondoltam. Még mielőtt jobban megfontolhattam
volna, haragomban feléjük indultam. Nem volt fegyverem, sem
tervem, hogy mit mondok vagy teszek, mindezt a véletlenre
bíztam.
Öt lépésre voltam tőlük, amikor két ismerős alak tűnt fel az
ajtóban. Megtorpantam. Naguib parancsnok aranysárga mirádzsi
uniformist viselt, csak épp kétszer annyi gombbal, mint
Porfészekben. Láthatóan kihúzta magát, hogy ne látsszon,
mennyire lötyög rajta az egyenruha. Nem úgy a mellette álló
gallán, rá mintha ráöntötték volna. Elég idős volt ahhoz, hogy
akár Naguib apja legyen, és egy fejjel magasabbnak is láttam.
Katonazubbonyáról vörös rojtok csüngtek alá. Engem mégsem
párnabojtokra emlékeztetett, inkább forradásokra. A baka
láttukra elengedte a síró lány karját, és tisztelgett elöljárójának:
– Dumas tábornok.
Eszerint ő volt a gallánok hírhedt tábornoka, akit mélységes
tisztelettel emlegettek. Aki egy fél sereget idehozott a lázadó
herceg üldözésére. Aki egy teljes sivatagi várost a földdel tett
egyenlővé, csak hogy kipróbálja világpusztító csodafegyverét.
Lehet ugyan, hogy nőként levegőnek néztek errefelé, Naguib
azonban felismerhetett. Sietve elfordultam, és kiutat kerestem.
Tőlem jobbra állt egy ajtó, melynek fájába szent szavakat véstek.
Ez csak egyvalamit jelenthetett: egy imaház előtt találtam
magam. A gallánoknak mások az isteneik, ezt Jintől tudtam. Az
ajtó kinyílt, ahogy belöktem, majd bevágtam magam mögött.
Vaktában tapogatóztam előre a sötétben.
Ima szavai fogadtak zokogással elvegyülve.
Az ablak rácsai között beszivárgott a napvilág utolja.
Egyenetlen rácsozat volt, mert a fa itt-ott elkorhadt. Ahol a fény
a padlóra vetült, láttam, hogy a csempéket porrá zúzták. Ahogy a
szemem hozzászokott a sötéthez, rájöttem, hogy egy térdeplő
lány imádkozik, akinek két kezét a falhoz bilincselték. Arccal a
padlóra borult, csapzott haja eltakarta arcvonásait. Hajzata
szinte vörösnek látszott a lenyugvó nap fényében; a hajfesték
ilyen. Vagy a vér.
Valami más is megmozdult a félhomályban, aztán aranysárga
egyenruha lépett ki a fényre. Visszahúzódtam az ajtó felé, de
elkéstem. A katona meglátott.
– Imádkozni jöttél? – kérdezte, gúny csengett a hangjában.
Valami megcsördült a csuklóján. Nem imaház volt ez, legalábbis
többé nem, a börtönhöz tartozott. – Nincs itt a Szentatya, de
azért szívesen látunk.
Egyetlen pillanat erejéig dőrén azt hittem, Tamidot hallom.
Eszembe villant, hogyan térdeltem mellette ezerszer is a porban,
az ima szavait ismételve. Csakhogy ő már nem élt. A katona
kiejtése zavarhatott össze, hasonlított a földijeimére. Volt
azonban valami más is, ami ismerőssé tette; ami nem volt
teljesen Porfészekre jellemző, mégis ráismertem. Végül a nap
rásütött a katona arcára és szokatlan, kék szemére. Tudtam
már, hol találkoztunk.
A sivatag másik végében, a nagybátyám üzletében. Akkor járt
ott, amikor Jin elbújt a pult alatt, és Naguib őt kereste. Ez a
sivatag tele van bűnnel! Ő volt az a nagyokos, vézna suhanó, aki
a parancsnokot kísérte.
– Ismerlek! – mondtam.
– Én meg téged – szaladt ráncba a homloka. Leejtette a kezét,
mire újfent bilincs csörrent, elnyomva a lány imáját. A kiskatona
fakó arca eltorzult a megfeszített töprengéstől. – Te vagy a
boltban látott lány! – bökte ki végül.
– A nagy szádért dugott ide a parancsnokod? – kérdeztem,
mert képtelen voltam magamban tartani a megjegyzést.
– Nem. Különleges eset vagyok – váltott át az Utolsó
Megmaradt Megye recsegős kiejtésére. Magam is így beszéltem
már.
– Nem vagy kissé beképzelt? – A lány imája felhangosodott. –
És ő ki?
– Ő is különleges.
Úgy sejtettem, Naguibot alaposan felbőszíthették, ha külön
rakta őket a többi rabtól.
– Hol lennétek különben, ha nem lennétek annyira
különlegesek? – kérdeztem.
A katona egyenesen a szemem közé nézett.
– Nem tudod, hol a börtön, ugye?
Idegesen megnyaltam kiszáradt ajkamat. Nem bízhattam meg
benne, hiszen egyenruhás volt. Másfelől őt is bebörtönözték.
Azaz egy oldalon álltunk, vagy legalábbis megegyezett az
ellenségünk.
– Ha kimentelek innen, megmondod, hol van? – Megfogtam a
bilincsét. Tűzforrónak éreztem a csuklója bőrét, lázas lehetett.
Korábban megígértem Jinnek, hogy nem művelek semmi
ostobaságot. Hanem ha kimentjük a karavánt, másokat is
kiszabadíthatunk – gondoltam. Jin értett a zárak
nyitogatásához. Még a sivatagban árulta ezt el. Akkor ejtette el,
amikor egyszer arról beszélt, mi mindent tanult meg a bátyja
oldalán. Ennyit árult el, nem többet.
– Ugyan, hová mehetnék innen? – kérdezte.
– Nem tudom – ismertem el. Mindketten szörnyű messze
szakadtunk a honi tájaktól. – Ahová csak akarsz.
Odakint fegyver dördült. Összerezzentem ijedtemben. Aztán
minden újra elcsöndesedett. Csak a lány imája hallatszott.
– Amani. Így hívnak, nem igaz?
Meglepett, hogy a nevemet hallom vissza tőle.
– Honnan tudod?
– Az unokahúgod sokat beszélt rólad. Az a csinos, barna hajú.
– Shirára gondolhatott, aki beárult a vonaton. Akit bizonyára
azért vitt magával a parancsnok, hogy megtaláljon engem, és
rajtam keresztül eljusson Jinhez.
– Mi történt vele? – kérdeztem. Magam sem értettem, miért
érdekel a sorsa, hiszen kis híján megöletett. – Él még?
– Nem volt olyan hasznos, amilyennek mutatta magát. Noha
talán többet használt nálad. A szultánnál hagytuk Izmánban. – A
szultán egyszer agyonverte az egyik ágyasát. Ugyan mi
történhet egy lánnyal a fővárosban, akivel a kutya sem törődik?
– Noorsham vagyok, noha nem kérdezted a nevem – tette
hozzá a kiskatona.
Vajon miféle sors vár erre a szegény cingár harcosra, akinek
katona létére túl nagy a szája?
Hangok hallatszottak az ajtó túloldalán. A lány kétszerte
hangosabban imádkozott. Ijedten felugrottam.
– El kell bújnod! – nézett rám nagy komolyan Noorsham a
kék szemével.
Dobogó szívvel húzódtam el a lámpafény elől. Az imaházból
lett börtön hátsó traktusa teljes sötétségbe borult. Épp nyílt már
az ajtó, mikor sikerült meglapulnom. Naguib és Dumas tábornok
jelent meg a küszöbön. Jin azt mondta, amíg velem nem
találkozott, nem hitt a sorsban. Kezdtem igazat adni neki.
Egyedül abban reménykedhettem, hogy nem fedeznek fel a
sötétben, és Noorsham nem árul el.
Naguib és Dumas tábornok azonban ügyet sem vetett rá.
Őket az imádkozó lány érdekelte. Megálltak előtte.
– Ez ő? – A tábornok tisztább kiejtéssel beszélte a mirádzsit,
mint az a katona, aki letartóztatta a karaván tagjait. Nyilván
évek hosszú gyakorlata játszhatott közre ebben. – És ő ki? –
állapodott meg a tekintete Noorshamon.
– Csak egy engedetlen katona – felelte Naguib. Még én is
tudtam, hogy a parancsmegtagadást halállal büntetik a seregben.
Ha nem menekítem ki innen Noorshamot, hajnalban kivégzik.
– A közkatonák engedetlensége a parancsnok gyöngeségének
jele – jegyezte meg Dumas tábornok. Naguib álla megrándult. –
Azt jelenti, hogy nem tisztelik magát. – A tábornok elővette a
pisztolyát. A lány továbbra is arcra borult a padlón. A tábornok a
hajánál fogva felrángatta. A lány abbahagyta az imát, és
sikoltozni kezdett.
– Kérem, semmi rosszat nem tettem! – könyörgött.
– Szedje le a bilincsét! – rendelkezett a gallán tábornok.
Naguib összerezzent a parancsot hallva, a tábornok azonban
vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Naguib teljesítette az
utasítást, s elfordította a kulcsot a lány csuklóján.
Abban a pillanatban, amint lehullott róla a bilincs, valami
történt a lánnyal. Arcvonásai elváltoztak, álla kihegyesedett, orra
ellaposodott, szemürege beesettebb lett. Arca állandóan
átalakult; őrült iramban, mint aki egy pakli kártyában
kotorászik, hogy kihúzza a megfelelő, megváltó lapot. Alakváltó
lehet? – morfondíroztam. Ember nem volt, annyi szent.
A tábornok közönyösen nézte, majd a homlokához szorította
pisztolya csövét. Az alakváltozás azon nyomban megszűnt, s egy
kerek orcájú, magas homlokú lány maradt előttünk. A tábornok
még mindig az ujjai közé csavarta a haját. Fájhatott szegénynek,
mert tovább jajgatott.
Már megint végig kellett néznem a sötétben, ahogy valakit
megölnek a szemem láttára. Ugyanolyan tehetetlen voltam, mint
amikor Tamid hevert előttem a porban, s megcélozták a
lábszárát.
A holtakért mondott ima szavai kongva visszhangoztak az
imaház falai között. A lány bűnei bocsánatát kérte. Behunytam a
szemem.
Lövés dörrent, a zsigereimben éreztem.
Az ima nyomban abbamaradt. A hüvelykujjamba haraptam,
hogy elfojtsak egy sikolyt.
– Égessék el a tetemet! – reccsent ránk a tábornok hangja a
sötétben. – Bárki kérdezősködik utána, mondják azt, hogy rabul
ejtettük.
Mikor újra kinyitottam a szemem, a lány mozdulatlanul a
padlóra roskadt; átlőtt homloka körül vértócsa terjengett.
Noorsham időközben elhátrált a fal felé, már addig, amíg a
bilincse engedte. Ő is a holttestet nézte.
– Mi értelme élőnek hazudnunk, ha meghalt? – kérdezte
Naguib, ezúttal fakó, élettelen hangon.
– Ezt a játékot így játsszuk, ifjú herceg, a maga apja meg én. –
A gallán tábornok eltette a pisztolyát. – Ott voltam a puccs
estéjén, tudja. Amikor a maga apja elfoglalta a trónt. Jómagam is
fiatal katona voltam akkoriban. Mindazonáltal ott álltam a
tábornokom háta mögött, mikor a maga apja kiegyezett vele,
jószerével tudom hát, mi hangzott el. Még tán a királyunknál is
többet tudok. Például azt, hogy a szultán nyilvánosan belement a
felügyeletünkbe, abba azonban nem, hogy megfosszuk alattvalóit
a démonimádástól, amit maguk vallásnak titulálnak. Ugyanakkor
azt is tudom, ami hallgatólagos megegyezés volt a két fél között.
Naguib nagy levegőt vett, mint aki felelni készül, a tábornok
azonban csak mondta tovább a magáét.
– Anyám szintén együtt hált egy démonnal, ahogyan a maga
apjának a felesége is… annak a lázadó fiúnak az anyja, akit
sehogyan sem sikerült kordában tartania. Anyám egy zöld,
visítozó lénynek adott életet emberi újszülött helyett. Apám azt
tette, amit tennie kellett. Megvasaltatta anyámat, és a tengerbe
vettette. A lényt nekem adta át, hogy bánjak el vele. Úgy festett,
mintha a föld alól bújt volna elő, oda is zsuppoltam vissza. Akkor
is sipítozott, amikor földet lapátoltam rá.
Láttam, hogy Naguib ádámcsutkája fel-le mozdul, mintha a
válaszát is le akarná nyelni.
– Mikor a démongyermek világra jött a szultán palotájában,
sokra tartottam őt, amiért maga akarta a másvilágra küldeni a
feleségét, már a gallán törvényeket követve, noha nem minden
honfitársa nézte ezt jó szemmel. Újabban a szultán úgy
hallgattatja el a parasztokat, hogy titokban csempészi át nekünk
ezeket a démongyermekeket, akikről aztán idővel elfeledkeznek.
Csakhogy a városi őr ezúttal elrejtette előlünk a kislányt, és
magának szállította le.
– A városi őrök nem szoktak hozzá az itteni fokozott gallán
jelenléthez. Nem ismerik a maguk szokásait. – Naguib úgy
beszélt, mint egy szüleit kicselezni akaró gyerek.
A tábornok azonban rá se hederített, fújta tovább a
mondókáját:
– Ingatag a helyzet a sivatagban. A maga bátyja egyre
nagyobb befolyásra tesz szert. És Dasszama eleste is nagy
veszteség nekünk!
– Nem a bátyám! – felelte Naguib fröcsögő dühvel. – Apám
kitagadta!
– Őt jobban zavarja a maga léte, mint fordítva – csattant fel
Dumas tábornok. – Azt rebesgetik, hogy a maga apja gyakran
mondogatja Izmánban, bárcsak a többi fia is olyan erős és okos
lenne, mint a lázadó. Miért, nem tudja, hogy tudomásom van
arról, maga is magasról tesz rá? Démonok lova hozta ide!
Bizonyára egy buraqira gondolhatott, kombináltam. Nagyot
dobbant a szívem.
Egyetlen csodaparipa is elég volt ahhoz, hogy általános
felfordulást keltsen a falunkban, mialatt Jin felrobbanthatta a
gyárat. Mekkora kavarodással járhat akkor több buraqi
megjelenése!
– Egyetlen törvény sem… – kezdett volna bele Naguib.
– Valóban, vannak viszont játékszabályaink, amelyekhez
igazodunk – szakította félbe Dumas. A tábornok tett egy lépést
előre, mire Naguib ugyanannyit hátrált. – Akkor tettem szert
első tiszti rangomra, amikor megöltem a maga három
nagybátyját a szultán hatalomátvételének éjszakáján… Csupa
olyan alak volt, akik bűnös varázslatoknak és démonimádásnak
hódoltak, akárcsak a maga nagyapja. Gyakorlatom van abban,
hogyan kell megszabadulni fölöslegessé vált hercegektől. Azért
vagyok itt, hogy eltegyem láb alól a maga bátyját, de azért én
döntöm el, kik az ellenségeim, ifjú herceg!
– Apám…
– A maga apjának több fia van, mint ahány óra egy napban.
Nem hinném, hogy egyáltalán észrevette a maga távozását.
Dumas ezzel sarkon fordult, és távozott. Naguib és Noorsham
maradtak. Miután a tábornok léptei elhaltak, Naguib odasúgott
valamit Noorshamnak, túl halkan ahhoz, hogy meghalljam, majd
ő is elment.
Jó ideig a falnak dőlve remegtem. Közben az utolsó
alkonyfények is kihunytak körülöttünk.
– Amani? – szólalt meg egyszer csak Noorsham a sötétben.
Nem volt sok időm. Tudtam, hogy Jin hamarosan keresni fog.
– Noorsham – léptem elé. Épp hogy ki tudtam venni alakját
az ajtó résein átszűrődő gyér kinti lámpafényben. – Mondd el,
hol a börtön és hol vannak az istállók, és már itt se vagyok!
 •••

NEM TUDTAM, vajon észrevesz-e Jin tetőtéri leshelyéről.

Mostanra teljesen besötétedett. Még most, a telihold fényénél
sem lehetett meglátni a barakkok fölött egy háztetőn gubbasztó,
fegyverét szorongató sziluettet. Jin arra intett, ne kövessek el
semmi ostobaságot. Csakhogy ezek itt voltak olyan ostobák, hogy
nyitva hagytak egy ablakot az istállóban. Bugyutaság lett volna
részemről nem kihasználni.
A tető szélét megragadva lassan ereszkedtem lefelé, majd
megvetettem a lábamat az ablakpárkányon. Nem egyszer, nem
kétszer másztam ki Tamid ablakán, hogy a fájdalomcsillapítókért
cserébe összelopkodott könyvekkel lepjem meg. Hozzászoktam
hát, ha lehorzsolt hátam volt is az ára, hogy holmi párkányokba
fogóddzam. Most sem volt kisebb a veszély, hogy betöröm a
koponyámat, mint akkor.
Alig tudtam átpréselni magam a keskeny ablakon. A
gyapjúfonál könnyebben átmegy a tű fokán. A kő a csípőmhöz
súrlódott.
Nagy levegőt vettem, és leugrottam.
Egyetlen vaksi másodpercre csillagokat láttam. Semmi másra
nem tudtam gondolni, mint a halhatatlanok szűklátókörűségére,
akik nem ismerik a halált, és ezért a félelmet sem.
A párkány ezúttal is lenyúzta a hátam bőrét. Könyököm a
kőnek ütközött, még mielőtt a padlóra huppantam. Kemény esés
volt, minden ízületemet megropogtatta.
Szitkok özönét eresztettem meg mirádzsiul meg a többi
nyelven, amelyen Jin káromkodni tanított, aztán felkászálódtam
a földről. Mindkét oldalamon tucatnyi jószágállást láttam,
faajtóikat vasretesz zárta el.
Olyan volt a levegő ebben az istállóban, mint a sivatagban
homokvihar előtt. A csontjaimban éreztem. Tucatnyi lény
toporgott hallhatóan a jószágállásokban; vas védett itt a
varázslat ellen. Ahogy kiegyenesedtem, kíváncsian bámultak ki
ajtajuk fölött.
Buraqik voltak.
Életemben nem láttam ennyi halhatatlan lényt összesen, nem
hogy egyetlen helyre összezsúfolva. Körülbelül öt bokszot
leszámítva a két tucat jószágállásból, mind tele volt. Mivel az idő
mint tényező nem jött szóba az ő esetükben, feltételeztem, hogy
Mirádzsi szultánjai hosszú évek során gyűjtötték be őket. Vajon
hány legendás paripa akad közöttük? – fordult meg a fejemben.
Olyanok, akik hős hercegekkel a hátukon rontottak a csatába,
vagy lovasaik elszáguldottak velük a sivatagba, hogy még az éj
beállta előtt megmentsék imádottjukat.
Elhúztam az első jószágállás vasreteszét. Olyan hangosan
recsegett, hogy az akár a holtakat is felébreszthette volna. De
semmi sem mozdult közel és távol. Mélyet sóhajtottam,
miközben ujjaim a hideg fémre fonódtak, majd szélesre tártam az
ajtót, még mielőtt inamba szállna a bátorságom.
A paripa, amelyik felkapta a fejét, hogy szembenézzen velem,
úgy ragyogott, akár a nap a homokdűnék fölött. Óvatosan
előreléptem. Egy lókupec nagybácsi nevelt fel; hamarább
tanultam meg levenni egy lópatkót, mint fegyvert elsütni. Még
így, a sötétben is gyorsan ráállt a kezem az ismerős
mozdulatokra. A buraqi idegesen rázta a fejét, ahogy a negyedik
patkó is lekerült a lábáról. Feltételeztem, hogy belekerül egy
időbe, amíg a bőrén nem érezni már a vas szagát, de így sem volt
vesztegetni való időm. Máris a második jószágállás előtt
termettem. Ennek a buraqinak olyan volt a színe, mint a
hajnalnak a porlepte hegyek fölött. A következő fekete volt, akár
a sivatagi éjszaka.
Mostanra az összes paripa mozgolódott; kikukucskáltak a
vasalt ajtók fölött. Egyikük-másikuk máris homokká változott,
aztán ismét vissza; mintha csak erőt gyűjtenének ahhoz, hogy
elporozzanak innen, mint a hurrikán. Körbementem közöttük,
lassan vonszolódva, akár egy fülledt sivatagi nap.
Hiába halhatatlanok a buraqik, ugyanúgy nem szeretik, ha
meglövik őket, mint a közönséges lovak. Mindezt elvégezve a
falnak lapultam, felfelé fordítottam a pisztolyom csövét, és
tüzeltem.
A buraqik kirontottak a jószágállásokból, ripityára döntve
azokat mentükben. Behunytam a szemem, ahogy a szél és
homok – mert ezzé lettek – elviharzott mellettem. Valóságos
sivatagi vihar volt ez, lovak képében. Márpedig az elemek eddig
is több falat döntöttek le az embernél. Összekoccant a fogam a
fülsiketítő patadobogástól. Aztán mintha robbanást is hallottam
volna. Miután kinyitottam a szemem, láttam, hogy a barakkok
falai leomlanak.
Kirohantam a káoszba, aminek én voltam az okozója. A
buraqik mostanra kitörtek a gyakorlótérre, és magukkal
sodorták annak felét; a falakat ledöntötték, de ami maradt
belőlük, annak sem jósoltam nagy jövőt. Többfajta egyenruhába
vagy ingbe-gatyába öltözött katonák özönlöttek elő
szálláshelyükről. A gallánok fegyvert rántottak, a mirádzsiak
azonban tudták, hogy ilyen ellenség ellen hiábavaló az efféle.
Homokvihar ellen nem lehet harcolni. Egy kék zubbonyos,
pisztolyát lengető katona, miután célzott, eltűnt az egyik buraqi
patái alatt. Hamarosan emberi sikolyok csatlakoztak a
vészterhes nyerítéshez.
A buraqik sivatagi szörnyek lévén most a pusztaság felé
vették az irányt. Kettő például egy újabb falat áttörve kirontott
az utcákra. Az óriási fejetlenségben további városlakók
özönlöttek ki az udvarra: nők és gyermekek, sivatagi öltözékű
népek. Először Jázminra ismertem rá, aki villámgyorsan vizet
szivattyúzott egy jókora bőriszákba, amely egy teve oldalán
himbálódzott. Muszáj volt feltölteni a készleteiket, mielőtt
nekivágnának a sivatagnak.
Aztán Noorshamot pillantottam meg. Róla egészen
elfeledkeztem ebben a felfordulásban. Az imaház felé fordulva
egyenesen Jinnek ütköztem.
– Nem megmondtam, hogy ne okozz galibát? – Jin szeme
azonban vidáman csillogott. Magához rántott, akkora erővel,
hogy ráestem.
– Miért, bevált a dolog, nem? – vágtam vissza.
– Ezt nem vitatom – mondta, és elengedte az egyik karomat.
– Ki kell használnunk a kavarodást, pucoljunk innen! Most vagy
soha! – nézett körül a buraqiktól letarolt környéken.
– Nem! – húztam az ellenkező irányba. – Volt itt egy katona.
Megígértem, hogy segítek neki!
Az imaház felé indultam, ekkor azonban elvágtatott mellettem
egy buraqi. Kis híján halálra taposott. Jin rántott félre az útjából.
– Amani, nincs időnk! Ha most nem szabadulunk ki innen,
talán már késő lesz.
Tétovázva megálltam. Nem hagyhatok sorsára egy újabb
ostoba sivatagi kölyköt, aki túl gyönge megvédeni magát. Hiszen
megmenthetném.
– Amani! – szólalt meg újra Jin. – Eddig átkozottul ügyesen
kikerültél minden csávából. Ne ragadj benne most a kelepcében!
– Igaza volt. Noorsham nem Tamid. Elkéstem.
Futni kezdtem.
Az utcákat hamarosan elözönlötték a karavánokhoz tartozó
férfiak és nők. Kiáltozva tolongtak a menekülő helybeliek és
tevék mellett.
Hagytuk, hogy magával sodorjon minket az ár. Egyik
pillanatban belebámultam egy rémült arcba, a következőben
azonban valami falnak taszítottak. Jin ott volt a közelemben, de
aztán eltépték összekulcsolódott kezünket. Ekkortól már egyedül
futottam, csupa idegen között. Mentemben kibújtam a khalatból,
hogy ismét fiúnak higgyenek.
Messze mögöttünk lövések dörrentek. Egy sarkon befordulva,
miközben épp felkötöttem arcomra a shemaghot, megbotlottam
és elestem. Kezek nyúltak utánam és húztak fel. Hátranézve egy
ismeretlen férfival találtam szemben magam; ő mentett meg
attól, hogy eltapossanak.
Annyi időm sem volt, hogy köszönetet mondjak, a tömeg
máris elsodorta mellőlem.
Nyitott városkapu elé értem. Ez a kilátás jobban
megdobogtatta a szívemet, mint a buraqik látványa. Még
gyorsabban futottam, mondhatnám, hogy szélsebesen
száguldottam. Kezem-lábam vadul dolgozott, hogy előre, még
előbbre röpítsenek. Túl a városfalon. Ki ebből a kelepcéből.
Örömömben megkönnyebbülten felkiáltottam.
Aztán már csak a homokot láttam, és mindenről
elfeledkeztem: a félelemről, a bombákról, Jinről. Maga a sivatag
nyúlt ki felénk óriási, széttárt karjaival. A városbeli tülekedés és
káosz átadta helyét a homok uralta szigorú rendnek. Otthon
éreztem magam.
 tizenöt

Csak mentünk előre a vaksötétben. Nem volt más választásunk.

A sivatagi éjszaka tele volt veszedelmekkel, de ennél
nagyobbakat hagytunk magunk mögött Faháliban.
Hajnalhasadásra el kellett távolodnunk a várostól. Annyira
Naguib parancsnok sem ostoba, hogy éjjel üldözzön minket.
Másfajta éjszaka volt ez, mint a tábortűz mellett. Most nem
űzte el nevetés, zene és mese a sötétség zajait. Lények zörrentek
meg a homokban, mások a hegyekben vonyítottak. Mindet külön
hallottuk.
A Teve Térde karaván tagjai egymás mellé húzódtak. Nem
adtunk más zajt a kantárok csörgésén és az ima moraján kívül.
Jázmin arca sápadtnak látszott a legközelebbi teve hátán
himbálózó lámpás fényében. Egyik kis unokaöccse elaludt
mellette, s fejét az ő vállán nyugtatta.
– Három óra van még hátra hajnalig – mondta Jin az eget
kémlelve.
Bólintottam. Hátramaradt, hogy biztosítsa a karaván végét,
míg én az eleje felett őrködtem. Tudtam, hogy már jó ideje
megyünk; Faháli egyre távolabb maradt el mögöttünk.
Porszemnek éreztem magam a hatalmas éjszakában.
Ekkor zajt hallottam magam előtt. Volt ott valami. Lassan a
hang irányába fordultam a hold és pár petróleumlámpa halvány
fényénél. Utóbbiak azoknak a tevéknek az oldalán lógtak,
amelyeket sikerült magunkkal hoznunk, s kis fényköröket
világítottak meg közvetlen szomszédságukban.
Egy másodperccel azelőtt vettem észre a hullarablót, mielőtt
ugrani készült. Előbb kusza gomolyagnak látszott, ám amint rám
vetette magát, előtűntek bőregérszerű végtagjai és hártyás,
fekete szárnyai. Száját óriásira tátotta, úgy visított.
Rálőttem. Néhányan a karavánból felkiáltottak ijedtükben, és
ösztönösen lebuktak.
Sikerült mellen lőnöm a szörnyet, amely fekete beleit a
homokra ontotta, és megint felvisított. Ezúttal hasonló hangok
százai feleltek vissza neki az éj sötétjéből.
Jázmin megfordította a holttestet a lábfejével, miközben a
többiek némán, döbbenten meredtek rá.
– Egy lidérc – közölte Jázmin.
Már láttam is a többit, amint a szemem hozzászokott a
sötéthez. Ahogy szétrebbentek a lövés hallatára, hártyás
szárnyuk sűrűn repdesett az éjszakában. Nem húson és véren
éltek, hanem félelmeken. Egyetlen mérgezett harapásuk
rémálmokat hozott áldozataikra, a másodikkal meg kiszívták az
elsővel beléjük csöpögtetett félelmeket. Egyesek szerint magát a
lelket is kiszippantották. Sokan egyáltalán nem ébredtek fel az
effajta lidércálomból.
Megtapogattam a zsebemben lapuló néhány töltényt.
– Maradjon mindenki fény közelében! – szóltam oda
társaimnak. A világosság távol tartotta a hullarablókat. Erre még
a tűz is jó volt, több volt a semminél. – Csak nyugalom! Menjünk
tovább, mintha mi sem történt volna.
– Alakváltó! – Ezt Szálas Omán mondta. Sietve
körbeforogtam, hogy arrafelé célozzak a pisztolyommal, amerre
mutat.
Csakhogy én voltam az, senki más.
Shemaghom, amelyet túl lazán kötöttem meg menekülés
közben, kioldódott a lövés során. Hajam a vállamra omlott, és az
arcom is láthatóvá vált.
Szálas Omán hosszú, dühös léptekkel közeledett felém. Jin
egy szemvillanás alatt mellettem termett. Három lépéssel
azelőtt, hogy elém ért volna, elkapta Szálas Omán ingét. Ebből
érthetett, hogy többet is kaphat.
– Lassan a testtel, pajtás! – morogta.
 – De hát ő egy alakváltó! – fröcsögte Szálas Omán, noha volt
annyi esze, hogy ne nagyon kapálózzon Jin markában. –
Megváltoztatta a külsejét!
– Nem, csak áltatott minket – tartott arcomba egy lámpást
Parviz, hogy jobban lásson.
– Nem hazudtam, csupán nem mondtam meg az igazat. –
Nagy könnyebbség volt, hogy a saját hangomon beszélhettem,
noha az pont minden volt, csak könnyed nem. – Ebbe a vétekbe
ti is beleestek néhanap. – Már nem reszkettem. Nem
engedhettem meg magamnak, noha az egész karaván úgy
bámult rám, mint valami torzszülöttre.
– Eszerint nem az öcsikéd, ugye? – Ezt Iszra súgta oda jól
hallhatóan Jinnek, minekutána tetőtől talpig végigmért. – És én
még azt hittem, hogy hozzáadhatunk a fiatal Jázminhoz! Gyanút
kellett volna fognom, amikor túl figyelmesen hallgattad. Egyetlen
férfi sem tesz így.
Parviz is felmért, ugyanúgy, mint Masszilban. Nem tudom, mi
érdekeset láthatott rajtam. Hiszen ugyanaz a kölyök voltam,
csak épp bögyös-faros valamelyest, és már nem annyira kölyök.
– Hogy bízhatnám egy lányra a védelmünket? – kérdezte a
karavánvezető.
– Apám, ő mentett meg a vesztőhelytől Faháliban! – hördült
fel Jázmin, de az apja egyetlen türelmetlen kézmozdulattal
elhallgattatta.
– Azzal, hogy kirángatott minket a sivatagba az éjszaka
közepén? – mutatott körbe a sötétben, ahol továbbra is lidércek
ólálkodhattak. – Jól benne vagyunk a pácban. Ezt is neked
köszönhetjük!
Ez fájt. Ezt kaptam csaknem kéthavi igyekezetemért.
– Nem. Azért vagytok itt, mert többre becsültétek a pénzt az
életeteknél – avatkozott közbe Jin. – Ami per pillanat szintén
Amanin múlik. A helyetekben másként beszélnék egy lánnyal,
akinek fegyver van a kezében.
– Márpedig túl fogjuk élni ezt az éjszakát! – vettem át a szót,
és betáraztam a pisztolyt. Nem mutathattam gyöngeséget, ha
boldogulni akartam, ez itt a sivatag volt. – Mindenki maradjon
világosság mellett, és fogjon a kézbe valami vastárgyat! Ha bármi
megmozdul, lövünk. – Csakhogy mondhattam nekik bármit, nem
bíztak egy lányban.
A karaván tagjai hol Parvizra néztek, hol Jinre.
– Tegyetek úgy, ahogy meghagyta! – mondta ő végül, mire a
karaván újra elindult.
– Ha élve megússzuk pirkadatig, nem vonok le a béredből –
fordult még felém Parviz.
Bármilyen óvatosak voltak is a lidércek, az éhség továbbra
sem hagyott nekik nyugtot. Távol maradtak ugyan a lámpások
fénykörétől, a sötétben azonban ezután is lecsaptak. Ahogy a
levegőbe emelkedtek, szétterjesztett szárnyuk eltakarta a
csillagokat. Időről időre kilőttem párat közülük, melyek a
homokra hullottak.
Jobbára vaktában lövöldöztem, hiszen éjfeketék voltak, nem
lehetett látni őket az éjszakában. Belesimultak a homokba,
ahonnan felemelkedtek. Ilyenkor egy pillanattal azelőtt
mutatkoztak csak meg a fáklyafényben, mielőtt túl késő lett
volna.
Így is mindig eltaláltam őket.
Gépiesen húztam meg újra és újra a ravaszt, mintha
valamiféle kába állapotban lettem volna. Az éj csöndjét sikolyok
törték meg, s lőporfüst szállt a légben. Időről időre az újabb tár
kattanása hallatszott csak a sötétben.
Ismét leadtam két lövést. Két lidércet lőttem ki, de elfogytak
a töltényeim. Ujjaim kitapogatták, hány maradt: mindössze
három.
Nyomban magamhoz tértem.
Remegő kézzel csúsztattam a töltényeket a tárba. Az égnek
olyan színe volt, mint egy gyógyuló sebnek. A napkorong még
valahol a szemhatár alatt lapult. Nem tudtam, kihúzzuk-e három
golyóval, amíg kivilágosodik.
 Ekkor kivált egy lidérc az árnyékból tőlem két lépésre.
Nyomban tüzeltem, anélkül hogy megcéloztam volna.
Már csak két töltényem maradt, miközben újabb lidérccel
fogyatkozott meg a lehetséges támadók száma. Csakhogy több
tucat kúszott-mászott még a homokban. Fáradtan megtöröltem
a szemem.
– Jól vagy? – Jin a vállamra tette a kezét, tekintete azonban
továbbra is a sivatagot fürkészte. A szemhatár fölött lassan
világosodott az ég, fények és árnyak játékában fürdetve meg az
arcát.
– Látod, még élek. És ahogy elnézem, te is – mondtam.
– Tudod, van egy mondás a tengeren: piros az ég alja, baj jön
a hajónkra.
– Nos, kissé elkéstél a figyelmeztetéssel – néztem végig a
horizonton. – Tegnap még hasznunkra válhatott volna. – Az
ujjaimat ropogtattam, mert ujjperceim megfájdultak a szüntelen
lövöldözésben. – Mennyi töltényed maradt?
Nemet intett, és széttárta üres kezét. Kinyitottam a
tölténytárat. Fáradt ujjaim az utolsó két golyó után matattak.
– Nem, te lősz jobban – rázta meg a fejét Jin.
– Mindegyikünknek maradt egy golyója. Ez így igazságos. Te
hátulról fedezed a karavánt, én elölről. – Csupán egy
másodpercig habozott, aztán elvette a töltényt, és betárazta. Én
közben a sivatag felé fordítottam a pisztolyomat, és fedeztem,
amíg hátrament. A napkorong már csaknem teljesen kibukkant a
horizont fölött.
Két lidérc kapott szárnyra egyszerre. A másodikat vettem
célba, de még nem lőttem. Az első egyenesen Jázmin felé tartott,
aki felkiáltott ijedtében. Jin félrerántotta, és lőtt, mielőtt
elsüthettem volna a pisztolyomat. Elhibázta a lövést.
A lidérc belemart a mellkasába, s fogait egyenesen a szívébe
mélyesztette.
Gondolkodás nélkül tüzeltem. Nem vettem fontolóra, mi lesz,
ha nem lövöm ki a szörnyet, vagy helyette Jint találom el. Nem
töprengtem el azon sem, hogy valószínűleg minden hiába: Jin
már menthetetlen. Legeslegutolsó golyóm fejen találta a lidércet.
A bestia sűrű szárnycsapkodás közepette hullott el, majd a
felkelő nap első sugaránál kiadta lelkét a homokon.
A sivatagot megtöltötte a lidércek rikácsolása, akik nagy
lármával ásták vissza magukat a homokba.
Jinhez rohantam, oldalamon immár hasznavehetetlen
pisztolyommal.
– Hé, ébredj! – veregettem meg az arcát, hogy ne kelljen
látnom a mellkasán tátongó hatalmas lyukat, se a valamivel a
tetoválása fölött terjengő foltot – vér és méreg keverékét.
Utóbbi egyenesen a szívébe hatolhatott. Na, az enyém elég
gyorsan vert kettőnk helyett is.
Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam kitapintani a
pulzusát. Szemét továbbra is behunyta, és úgy terült el a
homokon, mint egy elesett katona. Végül észrevettem, hogy
mellkasa alig láthatóan süllyed és emelkedik. Lélegzett hát.
Hosszú árnyék hullott ránk a kora reggel fényében.
Hunyorogva néztem fel Parvizra.
– Kérem, segítsen! – Nem esdeklés volt ez, noha annak is
lehetett nevezni, mivel térdepeltem. Ennél jobban már nem
alázhattam meg magam előtte.
– Ha nem kap megfelelő kezelést, neki annyi. – Parviz
láthatóan menten felmérte, mit ér neki Jin sebesülten. Alig
tudtam kitapintani az érverését. – Napokra vagyunk minden
lakott településtől.
Megpróbáltam visszaemlékezni, mennyi idő alatt járja át az
egész testet a lidércek mérge. Egy éjszaka kell hozzá vagy egy
nap? Ennél is kevesebb?
Parviz a szakállát vakargatta.
– Értékes időt vesztünk azzal, hogy itt veszteglünk.
Igaza volt. Jin hóna alá nyúltam, hogy talpra állítsam.
– Segítsen odatámogatni a tevékhez!
Parviz elkomorodott, mintha az együgyűségem dühítené.
Nyilván ostobának is gondolt, hiszen mi más lehet egy lány.
– A halálán van. Csak fölösleges súlyt jelentene.
– Jin még nem halt meg! – Óhatatlanul is az volt az érzésem,
ha továbbra is fiúnak hinnének, jobban segítenének. – Ha ő
nincs, itt már senki sem élne!
Parviz azonban tántoríthatatlan volt.
– Valamennyien iszunk is erre, ha biztonságban leszünk.
Addig azonban alig van vizünk. Dőreség lenne olyan valakire
pazarolni, aki nem éri meg a másnap reggelt. Vele maradhatsz,
ha akarsz, de velünk is jöhetsz. Jól teszed azonban, ha hamar
eldöntőd.
Igazat adtam neki. Jin nem sokáig húzza már. Én pedig
megesküdtem, hogy nem pusztulok el a sivatagban senki
kedvéért. Egyszer azt mondtam Jinnek, nem áldoznám fel érte
az életemet. Kétszeresen igaz volt ez most, hogy ilyen közel
kerültem Izmánhoz.
Olyan egyszerű lett volna a sorsára hagynom Jint.
Csak hát nem lehetett. Már Dasszamában azért rettegtem,
nehogy ott váljanak szét az útjaink. Nem akartam elszakadni
tőle! Fontosabb lett Izmánnál. Megkedveltem közös életünket a
sivatagban. Egyenrangúként, pajtásként bánt velem. Túlontúl
összenőttünk ahhoz, hogy ilyen könnyen szét lehessen bogozni
ezeket a szálakat.
Dasszama romjaira gondoltam. Ha Jin meghal, senki nem viszi
majd hírét, mit műveltek a gallánok a saját embereikkel. A
sivatag nem ismer kegyelmet. Ha nem is öli meg azonnal a
gyöngéket, nem sok esélyt ad nekik.
Jin azonban más nép fia volt, nem a sivatag szülötte.
Legalábbis nem tartozott hozzá annyira, hogy meghaljon érte
vagy azért az ostoba ügyért, amelyért küzdött, bármi volt is az.
Nem azt érdemelte, hogy cserbenhagyja egy sivatagi lány, csak
hogy a maga életét mentse, hogy az ő halála is az én lelkemen
száradjon, mint Tamidé vagy Noorshamé.
– Menjetek a pokolba, nem érdekel! Nem hagyom itt, hogy
meghaljon! – Izmán minden egyes szavammal egyre távolabb
került tőlem. Ehelyett amerre csak a szem ellátott, homok vett
körül.
 tizenhat

Kihúztam a kést Jin övéből. A karaván tagjai nem ismertek

kegyelmet, s mostanra magunkra hagytak minket. A gyáva
férgek! A sebnek feszítettem a kést, mire fekete méreg csordult
elő a penge körül. Az ingembe töröltem, majd ismét a bőrre
szorítottam. Addig ismételtem ezt, amíg a tarkómat égetni nem
kezdte a nap, és már több vér csurrant elő, mint feketeség.
– Jin! – pofozgattam az arcát. Nem nyitotta ki a szemét, ezért
tovább ütögettem, és végül sikerrel jártam.
– Jin! – ráztam meg a vállát. – Ne merj újra elaludni! Épp
csak annyi ideig tartotta nyitva a szemét, hogy rám ismerjen.
– Hol… – kezdte elhalón.
– Továbbmentek. – Visszaültem a földre. Tovább kellett
mennünk a karaván nyomában. Segítségre és orvosságra
találnunk.
– És te itt maradtál? – hunyorgott rám Jin. Nevetni kezdett,
de semmi öröm nem volt a nevetésében. – Vagy álmodom, vagy
meghaltam.
Beszéltetnem kellett.
– Gyakran álmodsz rólam?
– Álmok. Rémálmok. Nem is tudom. – Kinyúlt felém, mintha
arról akarna meggyőződni, hogy nem ködkép vagyok.
Végigcirógatta az államat. Elkaptam a kezét, és a vállamra
vetettem.
– Gyere, álmodd azt, hogy felállsz! – Nekiveselkedtem, és
talpra segítettem.
Mondott valamit hszicsai nyelven, aztán felnevetett, mintha
ennél viccesebbet nem is hallott volna. Jó, ha nincs is egészen
magánál, de legalább áll – gondoltam. És ha lassan lépegetni
kezdek, velem jön.
Így vonszolódtunk egy darabig. Aztán hablatyolni kezdett, a
legkülönbözőbb nyelveken. Neveket emlegetett. Egyre ismertem
csak rá: Szakr. Régi tréfánk megmaradt méreggel átitatott
emlékezetében. Megpróbáltam rábírni, hogy ne beszéljen, ehhez
azonban túlságosan is elragadták hagymázas tévképzetei. Nem
értem rá azonban ezzel törődni, mennünk kellett előre, ez volt a
legfontosabb.
A nap delelőre hágott a fejünk felett, amikor rájöttem, hogy
nem a karaván nyomában járunk. Összezavarodva néztem körül.
Letértünk volna az útról, vagy a szél befújta már a nyomokat?
Reggel tőlünk jobbra kelt a nap. Nem voltam biztos, hogy
továbbra is északnak tartunk, már ha tartunk valamerre
egyáltalán.
– Eltévedtünk!
Jin a homokban ült, s feje lekókadt két térde között.
Megpróbált valamit elővenni a zsebéből. Megcsillant a
napfényben. A törött iránytű volt.
– Tessék – adta a kezembe. – Tudunk tájékozódni.
Nem volt magánál, azért hihette, hogy egy elromlott iránytű
útbaigazíthat minket. Valami bennem is eltörött. Ha így
folytatjuk, mindketten feldobjuk a talpunkat. Aki eltéved a
sivatagban, annak annyi. Ha nem falják fel a sötétség szörnyei,
hát a nap heve végez vele.
– Jin – ültem le mellé, hogy valahogyan ébren tartsam. – Jin,
ez az iránytű nem észak felé mutat! Ha ezt követjük, hová visz
bennünket?
– Oda, ahol segítséget kapunk. Már nincsen messze. – Láttam
rajta, hogy megpróbál tiszta fejjel gondolkodni. Egész testével
küzdött a méreg ellen.
– Mi nincs messze? – próbáltam belőle többet kiszedni. De
csak hszicsaiul motyogott valamit, amit nem értettem. Nem
számíthattam rá. A homokra rogytam, kezemben az iránytűvel.
Tűje most pontosan nyugatnak mutatott, a Dév völgye felé. Azt
is láttam a hőségtől remegő sivatagi levegőben, hol ér véget a
homok. Meredek sziklafal jelezte. Jól van, mehetünk arra is –
gondoltam. Mindegy, hol pusztulunk el.
Pokoli nehéz volt leereszkednünk a völgybe. Fentről sokkal
könnyebbnek látszott. Minden lépésünk egyre körülményesebb
lett, Jin pedig egyre jobban rám nehezedett.
Az ereszkedés elején ráadásul megcsúsztam a lejtőn pár laza
kavicson, és csúnyán felhorzsoltam vele a karomat. A völgy
aljához közeledve pedig bevágtam egy bordámat egy sziklakőbe,
reccsent is egy nagyot.
Volt ezenkívül jó pár sérülésem, amelyekkel per pillanat nem
értem rá törődni, mindössze tompa fájdalmat éreztem Jin
súlyától roskadozva.
De legalább vizet találtam alul.
A Dév völgye mély sebként szelte át a sivatagot; a sekély
folyó kéklő vénaként húzódott az alján. Leültettem Jint,
lemostam a vért az arcomról, még mielőtt rászáradt volna, aztán
hatalmasakat kortyoltam a vízből.
Jinnek is mertem belőle a markomba.
– Jin – szóltam rá. Fejét hátrahajtva, szemét lehunyva
kókadozott, homlokát ráncolta mint aki küzd valamivel a
bensőjében. – Jin – mondtam újra. A szájához vittem a vizet, és
beleerőltettem néhány kortyot.
Magam is letelepedtem, lábamat közben a vízben áztatva, és
elővettem az iránytűt. Legalább annyit elértem, hogy nem tört
darabokra. Egyenesen a szurdokvölgy poros útvesztője felé
mutatott. Arról azonban nem tájékoztatott, milyen messze kell
még mennünk, Jin pedig nem volt abban az állapotban, hogy
kisegítsen. Egyetlen módja volt csak, hogy rájöjjek.
Épp azzal vesződtem, hogy talpra állítsam, amikor
összetéveszthetetlen hang ütötte meg a fülemet: kövön koppanó
paták lármája, amelyet megsokszorozva vertek vissza a szurdok
meredek falai. Valaki közeledett. Pillanatnyi habozás után
rejtekhelyet kerestem. Jin súlyával a vállamon azonban
keservesen lassan mozogtam. Félig-meddig úgy vonszoltam be a
poros útvesztőbe. A patadobogás egyre hangosabb lett, mi
viszont túl lassúak voltunk. Muszáj volt fedezékbe vonulnunk,
mielőtt a lovas felfedez bennünket, akárki volt is. Épp elértük a
szurdokba vezető ösvények egyikét, amikor egy másikról egy
kék egyenruhás gallán katona tűnt elő.
Gyűlöletes látvány volt, mivel eszembe juttatta a gallán
katonát, akivel Faháliban találkoztam, meg a tábornokot, aki egy
lány fejének szegezte a fegyverét. Jelenleg azonban semmit sem
tehettem. Lélegzet-visszafojtva lestem búvóhelyünkről, hogyan
száll le lováról a katona, s hogyan térdel le a víz mellé, hogy
igyon.
– Amani… – Jin végül kinyitotta a szemét, amely egy futó
pillanatra kitisztult. – Nem találhat ránk. Ha mégis így lenne,
hát…
Befogtam a száját, mert a katona felkapta a fejét, és a mi
irányunkba nézett.
– Nem talál meg – ígértem, olyan halkan, ahogyan csak
tudtam.
Némán vártuk, hogyan végez a folyónál a katona, és száll fel
ismét a lovára. Már a nyeregben ülve leakasztott valami
ezüstösen csillogó tárgyat, amely eddig a nyakában lógott, és a
szájához emelte. Éles sípszó hasított a völgy csöndjébe. A katona
megvárta, amíg elül a visszhangja. Másik síp felelt a hívására,
majd kis idő múltán egy harmadik.
Hajtóvadászat volt ez, vagy utánunk, vagy valaki más után.
– Nem találnak meg minket! – mondtam újra. Olyan halkan
suttogtam, hogy nem lehetett tudni, Jin meghallotta-e. Inkább
amolyan fohász volt, amit magamnak ismételgettem. – Nem
találnak meg!

•••

MÁR ÓRÁK ÓTA MENTÜNK. Pihenésre volt szükségem. A

sziklafalnak dőlve próbáltam visszanyerni a lélegzetemet.
Közben hagytam, hogy Jin a földre csússzon. Kiderült, hogy
zsákutcába futottunk, vissza kellett hát mennünk az ösvényen. A
mellkasomhoz szorítottam az iránytűt. Eddig arra mentem,
amerre a tű mutatott; forgott velem a világ. Ráadásul minden
egyes lépés valószínűbbé tette, hogy egyszer csak belefutunk egy
gallán katonába.
Már leáldozóban volt a nap, amikor újabb zsákutca előtt
álltunk. Csakhogy ez más volt, mint a többi.
Élénk színű jelenetekkel telefestett sziklafal tornyosult elénk.
Egyik réteget a másik fölé pingálták, a szurdok alján húzódó
poros ösvénytől fel olyan magasságokig, amelyeket már nem
láttam be. Festmények sora volt ez. Az egyik egy sárga hajú
lányt ábrázolt, aki állattá változott át. Egy másikon egy dzsinn
dühöngött örvénylő vizek fölött. Egy kék bőrű férfit démonok
vettek körül. Volt ott azután egy csatajelenet. Dühödt kavargása
akár a földet is megnyithatta volna a lábunk alatt, völgy
nagyságú tátongó nyílást hagyva maga után. Egy kígyóhajú,
táncoló lány és egy levágott fejet lengető démon közé festett ajtó
ékelődött. Ellenőriztem az iránytűt, amely pontosan erre az
ajtóra mutatott.
Mindez nem volt idegen nekem. Olyan regéken nőttem fel,
amelyek dzsinnekről, felhőkbe emelt palotákról, homokból
felemelkedő lakokról szóltak, vagy éppen olyan ajtókról, melyek
e királyságokba vezettek, megnyitásukhoz azonban el kellett
suttogni egy titkos jelszót. Utolsó louzim is rááldoztam volna a
fogadásra, hogy a lázadó herceg e mögött az ajtó mögött vert
tanyát.
Ujjammal végigkövettem az ajtókeret vonalát. Látszatra
tömör, összefüggő kő volt. Már ha nem ismerte valaki a titkos
jelszót, akárcsak a regékben.
Lehettem persze megtévesztett leányzó is, aki a kelleténél
jobban hisz anyja meséiben.
– Jin – ráztam meg a vállát. Rekedt volt a hangom a
szomjúságtól. – Ébredj fel, Jin! Muszáj felébredned! Szükségem
van a jelszóra!
– Mi az, eltévedtél? – Összerezzentem a kérdésre. A
korábban már látott gallán katona állt tőlünk pár lépésre, s
fennhéjázón az átellenes szurdokfalnak támaszkodott. Eddig
megbújhatott az árnyékban, azért nem vettem észre.
Ha nem lettem volna halálosan elcsigázott, jobban
megrémített volna.
– Hogy találtál ránk? – kérdeztem, továbbra is rekedten.
– Keljetek fel, mert lelőlek benneteket! – reccsent ránk, noha
nem láttam nála fegyvert. Ráadásul folyékonyan beszélte a
mirádzsit.
Valami nem volt itt rendjén.
– Gyere és kényszeríts! – A katona továbbra is megbújt a
sötétben. Ekkor vettem észre, hogy véres az álla. – Vagy félsz a
napvilágtól, alakváltó?
Azonnal elváltozott az ábrázata; minden emberi vonást
levetkező szörnypofa vicsorgott rám. A katona, akinek arcát a
hullarabló felöltötte, utolsó áldozata lehetett – jöttem rá.
Rettegve figyeltem, ahogy előmerészkedett a szurdokfal vetette
árnyék széléig.
– Ízletes falatnak látszol. Milyen jó is lenne lakmározni
belőled! Hiába ettem meg azt a katonát, éhes vagyok. De azt
hiszem, ez azért várhat pár órácskát. – Hosszú fekete nyelve
megjelent éles, hegyes fogai között.
– Akkor várhatsz halálodig. Addigra én már messze járok. –
Újra átvetettem sajgó vállamon Jin karját. Ha volt valami, ami a
továbbmenésre ösztönzött, hát egy alakváltó volt az.
– És vajon hová mész, kék szemű leányzó? – vetett rám egy
falánk tekintetet a szörny. – Csapdába estél!
Arra néztem, ahonnan jöttem. Időközben a napkorong még
inkább alábukott, s már a szurdok kijárata is árnyékba került.
Jinnel az ösvény utolsó napsütötte darabkáján álltunk.
 •••

– NYISSÁTOK KI! – dörömböltem az ajtón. – Engedjetek be!

A festett ajtó kőfala azonban nem moccant. Nem igazán
hittem, hogy könnyű lenne az a jelszó, megpróbálni azonban
igenis megérte a halál küszöbén.
– Azt hiszem, életben tartalak majd egy ideig –
morfondírozott az alakváltó, miközben fel-alá futkosott az
árnyék határán. – Így végignézheted azzal a szép szemeddel,
hogyan fallak fel, én pedig kiélvezhetem a sikoltozásodat –
vigyorodott el a halott gallán katona szájával, amely mostanra
megtelt agyarakkal. Arra pályázott, hogy lekösse a figyelmemet.
Kevés híja volt, hogy nem támadt meg. Az árnyék olyan hosszúra
nyúlt, hogy a hasamhoz kellett szorítanom a könyökömet,
különben még elkapja. Tudtam, bírni fogja türelemmel. A
napsütötte folt minden másodperccel összébb zsugorodott.
Kezdtünk kifutni az időből.
Rogyadozva a sziklafalnak támaszkodtam. Itt fogunk
meghalni – gondoltam. Mindazok után, hogy sikerült
elmenekülnünk Porfészekből, leugranunk a vonatról, átkelnünk a
sivatagon, túlélnünk Fahálit és a lidérceket. Itt ér véget a
történetünk, egy poros szurdokvölgyben, holmi éhes hullarabló
lakomájaként.
Történetek – gondoltam kábán.
Szakr.
Jin rosszul tudta a dzsinn nevét, amelyet kimondva
birodalmak kapuja nyílhatott volna ki. Akkor hallottam tőle,
amikor összevissza zagyvált a lidércméregtől fertőzötten.
Közel hajoltam az ajtóhoz. Ostobán éreztem magam, de ennek
nem volt más tanúja, mindössze egy hullarabló, aki csak arra
várt, hogy szőröstől-bőröstől felfaljon; nem sokat számított hát.
A festett kulcslyukhoz szorítottam a számat, úgy suttogtam:
– Szakr.
Eztán lélegzet-visszafojtva vártam, mi történik.
 De minden maradt a régiben. Az utolsó reményem is odalett.
Az ajtóra rogytam.
A következő pillanatban kihunyt a nap fénye, s már rám is
árnyék borult. Az alakváltó keze kinyúlt, s hosszú karmai a
karomba vájtak. Vér fakadt a nyomukban, s öt hosszú sávban
serkent elő.
A szörnyeteg fogai a nyakamhoz közeledtek. Eszembe jutott,
mire intett Jin: ne próbáljak elmenekülni. Teljes súlyommal
ránehezedtem inkább. Fogai már a vállam húsát tépték-
szaggatták. Kibírhatatlan fájdalom járta át minden porcikámat,
miközben együtt a földre buktunk.
A szörny ellökött magától. Visszatántorogtam a festett
ajtóhoz. Vérem rámázolódott egy rápingált, leopárdot meglovagló
leányalakra. Csupa jelentéktelen részlet hatolt a tudatomba a
halál előtti percekben.
Ekkor valami megcsikordult; mintha kő mozdult volna el
kövön. Boltozatos folyosó nyílt meg előttem a festett ajtó helyén.
Egy lány állt az ajtónyílásban. Életemben nem láttam ilyen
előkelő jelenséget.
Eleve szemrevaló volt, de addig fürdethették, ékesíthették,
amíg világszépe nem lett. Arca egy sivataglakóé volt, barna
szeme azonban jóval keményebb tekintetű. Fekete haja a
homlokába hullott, miközben szemügyre vett kettőnket.
Felvonta a szemöldökét, mikor megpillantotta Jint, aki
eszméletlenül hevert mellettem a homokon. A lány tekintete
eztán az alakváltóra siklott. Hátranyúlt, és handzsárt rántott elő.
– Véresek a karmaid – mondta. Az alakváltó rárontott.
A lány nem úgy mozgott, mint Jin vagy bárki más, akit láttam
harcolni. Villámgyors mozdulatokkal dolgozott, szinte nem is
halandó módra. Úgy lépett el a hullarabló mellett, mintha semmi
félnivalója nem lenne tőle, miközben jobb oldali kardja
felhasította a szörny karját. Az acsarogva rátámadt, ő azonban az
utolsó pillanatban hasába döfte bal oldali szablyáját, a jobbal meg
elmetszette a bestia nyakát. A szemek elkerekedtek a lopott
arcban. Egy pillanatra megszántam a lényt, annyira emberinek
látszott. Aztán eltátotta agyaras száját.
A lány kirántotta testéből a pengéket, melyeket elfeketített a
hullarabló vére. A szörnyeteg holtan rogyott a földre.
– Akkor te vagy az, aki kimondta a jelszót – szólított meg a
lány.
Válaszra nyitottam a szám, de minden elsötétedett
körülöttem. Átfutott még az agyamon, hogy sok vért
veszíthettem.
 tizenhét

Magamhoz térve a csillagokra láttam rá.

Megint behunytam a szemem, aztán ismét kinyitottam. A
csillagokat nemezből varrták rá a sátortetőre, sárgának
látszottak a lámpafényben. Megpróbáltam felkönyökölni, fájó
karom azonban fellázadt a mozdulat ellen. Kegyetlen,
elviselhetetlen fájdalom volt, egészen belekábultam. Viszont
életjel volt ez is.
Belekerült néhány percbe, mire kitisztult a tudatom. Karomat
csuklótól vállig bepólyálták. A kötésnek mézszaga volt, meg még
valamié, amit nem ismertem.
Mellettem Jin hevert egy könyökéig felhúzott vastag takaró
alatt. Mezítelen mellkasán verejték gyöngyözött. Sebét frissen
átköthették, mert nem láttam. Mellkasa azonban együtt
emelkedett és süllyedt erőtlen légvételei ritmusával, ami elég
volt ahhoz, hogy a saját légzésem is egyenletesebbé váljon. Élt
tehát. Mindketten éltünk. Úgy megörültem ennek, hogy ezúttal
sikerült felkönyökölnöm. Így már jobban szemügyre vehettem,
hová kerültünk.
A sarokban egy ismeretlen gubbasztott; nagyjából Jinnel
egykorú, kerek képű siheder. Karját keresztbe fonta a
mellkasán. Göndör fekete haja az arcába hullott, álla lekókadt
álmában.
Lassan, vigyázva ültem fel, nehogy felébresszem. Jó jelnek
vettem, hogy bekötöztek, nem kötöztek viszont le, és a számat
sem peckelték fel. Ugyanakkor attól még nem kellett megbíznom
ezekben, bárkik voltak is, hogy a gondozásukba vettek.
Az ingemet kicserélték, a shemaghot azonban változatlanul a
derekamra kötözve láttam viszont. Ebben a rögtönzött övben ült
az iránytű. Megkönnyebbülve vettem elő.
Kis halom kötszert és üvegcsét vettem észre a sarokban.
Köztük egy kést is felfedeztem. Gyógyítás céljaira szolgálhatott,
mert vér száradozott rajta. Felvettem. Tudnom kellett, hol
vagyok. Nem akartam fegyvertelen maradni.
Az alvó fiún könnyű volt átlábalni. A sátor oldallapját felhajtva
kiléptem a szabadba, ahol menten az arcomba tűzött a nap.
Valaki átfesthette a világot, mialatt aludtam.
A zöld, ami fogadott, nem a szurdokban tengődő csenevész
bokrok piszkoszöldje volt. A hátam mögött meredek sziklafal
tornyosult a tábor fölé törtarany színével. Homokot alig láttam.
Élettől lüktető oázis terült el előttem, tele lángoló színekkel és
emberekkel. Nagyjából akkora lehetett, mint Porfészek a
százvalahány lakójával. Mindazonáltal e hely úgy viszonylott a
falumhoz, mint a buraqi a szamárhoz. Mindennek a közepében
arany és vörös árnyalatokban pompázó torony tört az ég kékje
felé.
Megembereltem magam, és rogyadozó lábbal elindultam.
Egyik kezemmel magamhoz szorítottam az iránytűt, a másikban
a kést markoltam, noha nem sejtettem, hogyan vehetném
hasznát. Szédelegtem vagy a vérveszteségtől, vagy a sok új
benyomástól. Szinte magamtól vitt a lábam. Pár lépés múlva a
homok már nem égette a talpamat, amint beléptem az oázis
hűvösébe.
Narancstól, gránátalmától és más gyümölcsöktől roskadozó
fák borultak fölém. Tiszta, mély vizű medencék mellett mentem
el; úgy éreztem, ha elég közel mehetnék hozzájuk, egyenesen a
föld gyomrába pillanthatnék.
Az iránytű túlmutatott az oázison. A fák között a
legkülönbözőbb színű sátrak ponyvája tarkállott. Vagy
törzseiknek támaszkodtak, vagy ágaikról függeszkedtek alá.
Az emberek is különlegesek voltak. Ruhájuk színe olyan
frissnek és üdének hatott, mintha a világ hajnalán születtek
volna. Néhányan körbeálltak egy medencét, amelyben
tereferélve mostak. Nem néztek fel, ahogy elmentem mellettük.
A lány, aki megölte az alakváltót, fakardokkal gyakorlatoztatott
egy csapat férfit és nőt. Csaknem ráléptem két fiúra. Ránézésre
fiatalabbnak látszottak nálam. Valamivel foglalatoskodtak;
bombának gyanítottam. Mindketten felnéztek rám.
– Menj a hosszabbik úton, kerülj ki minket! – szóltak rám.
– Elég, ha a mi kezünket viszi le a robbanás. – Ránéztem arra,
aki beszélt kettejük közül; rájöttem, hogy nem is fiú. Lány volt,
noha haját egészen rövidre nyíratta, és olyan egyszálbélűnek
látszott, hogy tán árnyékot sem vetett. Egyiküket sem zavarta,
hogy idegen vagyok. A varázsajtó mögött talán nagyobb
biztonságban érezték magukat. Számomra ez az érzés még
beláthatatlan távolságban integetett. Egyelőre azt sem tudtam,
hogyan tovább.
A fák árnyékából kilépve homokos földű, tágas tisztásra
jutottam. Velem szemközt a legnagyobb sátor magasodott,
amelyet valaha is láttam. Kétszer olyan magas volt, mint egy
férfiember. Akár az egész tábort magába fogadhatta volna:
inkább látszott pavilonnak, mint alvóhelynek. Vörös színű
ponyvájára hatalmas kék napkorongot varrtak.
Ugyanolyan volt, mint a tetoválás, amelyet Jin mellkasán
láttam.
Közelebb húzódva ráláttam a sátor belsejére. Egyetlen valaki
állt csak benne. Eltörpülhetett volna a tágas belső térben, mégis
szinte teljesen betöltötte, akár a napsugarak. Egy asztal fölé
hajolt, ezért csak a feje búbját láttam. Két kezét egy óriási térkép
két oldalára támasztotta. Más papirosok is voltak az asztalon;
ezeket kövek, üres csészék és fegyverek tartották helyben.
Volt ott egy ütött-kopott iránytű is.
A nap fénye megcsillant a kezemben fogott késen. A sátorban
álló fiúra is rávillant, mert felemelte a fejét. Meglepetten nézett
szembe velem.
Csöppet sem csodálkozott zilált külsőmön: nem a vérfoltos,
porlepte, horzsolásokkal teli lányt látta bennem, akinek a haját
összegubancolta a homok. Ráadásul hirtelen meg is kukultam.
Nem, ő úgy mért végig, mintha minden jogom meglenne ott állni.
– Megsérültél – szaladt ráncba aggódón a homloka. Elsőre
nem értettem, miért mondja, aztán rájöttem, hogy átvérzett a
kötésem.
Aztán a kezembe fogott késre siklott a tekintete. Feltartottam
az iránytűt, mintegy a béke zálogaként, mert nem jutott jobb az
eszembe.
– Nézd, mim van.
– Á! – derült fel a képe. – Akkor te vagy az, akit Shazad
hozott be a fivéremmel együtt.
Mondott még valamit, nekem azonban egyetlen szó ütött
szöget a fejembe: „fivérem”.
Ez zsongott tovább a fülemben. Sietve másféle jelentéseket
próbáltam társítani a megszokott mellé. Csakhogy a szó
egyvalamit jelenthetett.
Jin az ismeretlen fiú fivére.
– Ki vagy? – kérdeztem, noha kezdtem már sejteni.
Futó mosoly suhant át az arcán, mintha nem tudná biztosan,
tréfára vegye-e a dolgot. Ez a mosoly fikarcnyit sem hasonlított
Jinére.
– Ahmed vagyok – mondta.
Nem mondta meg a teljes nevét, azaz hogy Ahmed Al’Omán
Bin Izmánnak hívják. Ő volt hát a lázadó herceg, Mirádzsi
trónjának jogos örököse, hús-vér valójában, immáron előlépve a
tábortűzi regék világából. Ő, aki harcba hívta a sivatag népét.
Nem tudom, mire számítottam, arra azonban semmiképpen
sem, hogy olyan, mint bármelyik sivatagi suhanc. Fiatal volt,
fekete hajú, nap barnította bőrű; erélyes, szögletes állát simára
borotválta. Ott állt ebben a napkoronggal ékes pavilonban, oly
méltóságteljesen, akár egy nálánál kétszerte idősebb szultán. Az
ő napkorongja volt ez, nem holmi idegen országé, amilyet Jin is a
mellkasára tetováltatott. A lázadás napja. Ennek az ifjúnak a
lázadásáé.
 Az új hajnal új sivatagra köszönt!
Ha viszont Jin a testvére, akkor Jin is herceg.
Elvégre beszélt nekem arról, hogy amikor eltörte az orrát, a
fivére gyógyította meg. Ahogyan arról is, hogy Izmánban
született, de Hszicsában nevelkedett.
Arról azonban mélyen hallgatott, hogy hercegi ivadék.
Egy herceggel csókolóztam!
Ekkor pisztoly csövének a hidegét éreztem a nyakamon, ami
félbeszakította töprengésemet.
– Dobd el a kést! – hallottam meg egy lányhangot. – Ennyivel
tartozol nekem, amiért megmentettem az életedet.
Feltámadt bennem a harci kedv, másfelől meg túl fáradt
voltam ehhez. Lábam elé ejtettem a kést. A pisztoly csöve eltűnt
a nyakamról. A lány – ugyanaz, aki megmentett – elém került,
noha továbbra is rám fogta a fegyvert. Eszembe jutott, hogy
Ahmed Shazadnak nevezte. – Bahi, megtaláltam! – emelte fel a
hangját.
– Hála istennek és az összes Ősi Lénynek! – Harmadiknak
egy fiú rontott be a sátorba. Ugyanaz a göndör hajú kölyök volt,
aki mellettem szundított, amikor felébredtem. – Esküszöm, csak
egy percre bóbiskoltam el! Mindenesetre nem túl ildomos
elszökni valaki mellől, aki megmentette az életedet – fenyített
meg az ujjával, akár egy gyermekét megintő anya.
– Nem először teszek így – vallottam be. Agyam vadul
dolgozott. Ha fegyvert fognak az ember lányára, jócskán
kitisztítja a fejét.
– Nem először aludtál el őrködés közben – morogta Shazad,
elég halkan ahhoz, hogy épphogy meghallottam. Korábban,
mikor a lány az alakváltót csépelte, nem vettem észre, csak
most, hogy pattogó északi kiejtése ugyanolyan, mint Naguib
parancsnoké. A legszívesebben újra felvettem volna a kést a
földről.
– Na és, lelőtök vagy sem? – Az én szavaim jóval
akadozóbbak voltak, mint Shazadé, nemhiába, hiszen egy
pisztoly csövével néztem farkasszemet. – Ahogy látom,
fölöslegesen mentetted meg az életemet.
Shazad elismerőn vonta fel a szemöldökét, és leengedte a
pisztolyt.
– Ejha! – füttyentett Bahi. – Nem láttam még, hogy ilyen
hamar feladta volna – fordult felém. – Kedvel téged.
Shazad úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Ismerte a jelszót – mondta egyszerűen. – Akkor pedig Jin is
megbízik benne.
Szakr, jutott eszembe.
– Pedig nem nyitotta az ajtót – ellenkeztem.
– Mert csak belülről nyílik – magyarázta Shazad. – Bárki
halandó, amennyiben ismeri a dzsinn valódi nevét, aki ezt a
helyet létrehozta, a bebocsátását kérheti ide. Egy ilyen kérés
riadóztat minket idebent. Egy régi könyvben találtunk rá a hely
eredetmondájára, a dzsinn valódi nevével egyetemben.
Szerencsére a rege igaznak bizonyult, amikor el kellett
menekülnünk Izmánból… A valódi neveknek varázshatalma van
– tette még hozzá. – Na, eszerint ki engedett be?
– Aki repülni tud, másként is bejuthat – mondtam. Vagy aki
mászni – tettem hozzá gondolatban, és körbenéztem a
körülöttünk tornyosuló sziklafalakon. Valószínűleg fentről is meg
lehet közelíteni ezt a helyet, ha az ember ismeri az utat,
morfondíroztam. Vajon mennyi idő múlva találnak ide Faháli
gallán katonái?
– Bocsáss meg az otrombaságunkért… – mondta Ahmed, és
várakozón nézett rám.
– Amaninak hívnak – fejeztem be helyette a mondatot.
– Amani. – A herceg megkerülte az asztalt, és elém lépett. –
Fáradt lehetsz. Nem akarsz leülni, enni valamit, és…
– Bahi! – Mindenki a hang irányába fordult. A lány, aki elénk
penderült, fiatalabb volt nálam. A haja sötétlila volt, s lágy
hullámokban fogta körül kerek, ijedt arcát. – Valami történt a
bátyámmal! Jin beszél álmában.
 Na, egy újabb testvér – gondoltam.
A lány annyira sem hasonlított Jinre, mint a lázadó herceg.
– Ne aggódj! – felelte Bahi. – Így távozik el a szervezetéből a
lidérc mérge.
– Biztos vagy ebben? – Kérdezte a lila hajú lány
elvékonyodott hangon, a könnyeit nyeldesve.
– Delila – nyújtotta ki kezét vigasztalón felé a lázadó herceg,
hogy megsimogassa. Aki szintén a bátyja – jutott eszembe.
– Te vagy a dzsinn lánya! Már a mesékből – bukott ki
belőlem. Forgott velem a világ. Nehéz volt hirtelenjében
eldöntenem, mi valóságos mindebből, és mi tartozik a tábortűz
mellett hallott regék világába.
Delilát kizökkentette a közbeszólásom. Úgy söpörte hátra a
válláról élénklila haját, mint aki a legszívesebben elrejtené.
– Miért, mire számítottál? Agyarakra és pikkelyekre? –
Ahmed herceg úgy mosolygott, mintha tréfának szánná a
megjegyzését, de azért az ő hangjából is kiéreztem az
óvatosságot.
– Inkább szárnyakra és szarvakra – mentem bele a tréfába.
Porfészekben legalábbis úgy tudták, hogy ilyen a herceg
szörnyeteg húgának a külseje. A lányka szégyellősen a földre
sütötte a szemét. Haja egyszer csak színt váltott: ezúttal
ugyanolyan hollófekete volt, mint a bátyjáé. Zavartan babrált
vele. Bánni kezdtem, hogy egyáltalán kinyitottam a számat.
– Megyek, megnézem, hogy van Jin – vakarta meg sután a
nyakát Bahi, aki szintén zavarba jött. Közben ráláttam a
tenyerére, amelybe jelekkel teletűzdelt szabályos kör volt írva
tintával.
Megremegett a szívem.
– Te szent ember vagy! – A falumban magunk öltöttük össze
lőtt sebeinket, és varrtuk vissza levágott ujjainkat. Több
végtagot vagy vödörnyi vért kellett veszítenie annak, aki igényt
tartott a Szentatya közbelépésére. Akkor hívtuk csak segítségül,
amikor már csupán az ima használt, na meg azért is, hogy
bűnbocsánatért imádkozzék a halál kapujában. Jelenléte
sohasem volt jó jel. Ő volt az utolsó mentsvárunk.
Ez a gondolat tükröződhetett az arcomon, mert Bahi
feltartotta a másik kezét.
– Ne aggódj! Nem vagyok túl jó. – Ezen a kezén már nem volt
tetoválás.
Megjelölt kezét Delila vállára fektette, és miközben kivezette
a sátorból, közel hajolva sugdosott a fülébe. Valami olyasmit
mondott, ami megnevettette az aggodalmaskodó lányt. Kíváncsi
lettem volna, mi volt az. Nekem sem ártott volna, ha feloldódik
bennem a feszültség. Nem akartam, hogy Jin most haljon meg,
ha már egyszer átvonszoltam a sivatagon.
– Miért, mi történt Jinnel? – Ahmed herceg tisztább kiejtéssel
beszélt, mint én, de nem olyan pattogón, mint Naguib
parancsnok. Naguib. Ő is szultánfi, azaz Jin testvére, ugyanúgy,
ahogyan Ahmed herceg, villant az eszembe.
Bizony, bizony, Jin ráfogta a fegyverét, mégsem húzta meg a
ravaszt. Bűn megölni a saját vérünket.
– Van még más rokona is? Tisztázzuk ezt, mielőtt
megválaszolnám a kérdést. – Máris megbántam, hogy ismét
eljárt a szám. Ráadásul nem is az itteniekre haragudtam.
Shazad azonban horkantva felnevetett. Közönséges, nyers
nevetés volt, ami nem illett hozzá, de nem is ellenem irányult.
– Tudomásunk szerint nincs. Persze a szultánnál soha nem
tudni biztosan, hol potyogtat el egy gyereket.
Ahmed azonban kiérezte az ingerültséget a kérdésemből.
– Nem tudtad, hogy a fivérem. – Kijelentésként hangzott,
nem kérdésként.
– Ahogyan azt sem, hogy bármi köze van a felkeléshez –
feleltem leforrázva. Ahmed és Shazad láthatóan várta, hogy
magyarázattal szolgáljak, miért vonszoltam keresztül a sivatagon
egy vadidegent. Magam sem tudtam volna megértetni velük,
hogyan bogozódott össze a kettőnk élete.
– Jin felrobbantotta a gyárunkat. – Megfelelő indításnak
véltem, noha nem volt az. – Ez azután történt, miután leégettünk
egy épületet – folytattam. – Ami azonban inkább csak véletlen
volt. – Miközben beszéltem, Shazad arca egyre jobban felderült.
Mintha eldöntött volna valamit velem kapcsolatban, ami tetszett
neki.
Mikor Dasszamához értem az elbeszélésemben, az arcáról
lehervadt a mosoly, de nem szakított félbe; hagyta, hogy sietve
összefoglaljam az elmúlt néhány nap történetét. Azt, ami
Faháliban esett meg velünk. A menekülésünket. A lidérceket.
– Muszáj tervet készítenünk – mutatott Shazad a herceg elé
terített térképen Fahálira az elbeszélésem végeztével. – A
gallánok és a szultán egyre közelebb nyomulnak hozzánk. Olyan
fegyverrel jönnek ellenünk, amely teljes városokat dönt romba.
Mit gondolsz, mekkora a rombolóereje ennek a mizének? –
fordult hozzám.
– Az egész völgyet nem tudná felrobbantani. – A papírt
átszelő, tintával megrajzolt kanyargós vonalra néztem, ami
érzékeltette, milyen hatalmas is a Dév völgye. Shazad ujja
továbbra is Fahálin nyugodott. Túloldalán kicsiny X jelezte a
lázadók táborának hollétét. Egy ujjnyi távolság nem tűnt túl
biztonságosnak a szememben. – Arra viszont elég lenne, hogy
átjussanak a varázsajtón, vagy hogy ne kelljen túl pontosan
célozniuk. Amúgy nem voltak repeszek Dasszamában – tettem
hozzá tétován.
– Mit jelent mindez? – nézett le Ahmed a térképre. Azt az
országot tanulmányozta, amelyet egyszer már megnyert
magának, és amelyért megint harcba szállt.
– A repeszek hiánya azt jelenti, hogy nem közönséges
bombával robbantottak – felelte meg a herceg kérdését Shazad.
– Valami újfajta fegyver ez. Olyan, amelyet újra meg újra
felhasználhatnak.
– Ami azzal jár, hogy nem muszáj tudniuk a pontos
tartózkodási helyünkről, mivel nem csupán egyetlen dobásuk
van. – Ahmed és Shazad értőn összenézett, aztán rám
sandítottak.
– Szükségünk lesz Iminre – mondta Ahmed.
Pillanatokkal később előkerített egy jelentéktelen lányt.
Tökéletesen átlagosnak látszott, semmi érdemlegeset nem
tudtam megfigyelni rajta. Azon kívül, hogy a szeme színe sárga
volt.
– Kémre van szükségünk – mondta Ahmed az Imin nevű
lánynak. – Épülj be a gallánok közé Faháliban, aztán értesíts
minket, ha felénk indulnak!
– Rendben – vont vállat morcosan a lány. Ám arca már
ezenközben is elváltozott. Ajka keskenyebb lett, bőre
halványabb, válla szélesebb, mellkasa laposabb. Pár perc múltán
egy férfi állt előttünk, velejéig új arccal. Gallán arccal.
Egyedül a szeme színe és az öltözéke nem változott. A vörös
hajú lányra gondoltam Faháliban, közvetlenül a lelövése előtti
pillanatokból.
– Nem tetszel így nekem – vette szemügyre Shazad a kémet.
– A szemed… – Imin erre forgatni kezdte a szemét. – Delilát
kellene inkább kiküldenünk.
– Nem – rázta meg a fejét Ahmed. – Az illúziók túl
kockázatosak. Demdzsit küldeni egy gallán helyőrségbe olyan,
mintha bárányt tennénk be az oroszlánketrecbe. Az illúzióval baj
lehet, az alakváltással nem.
– Delila legalább el tudja rejteni az ismertetőjegyét – morogta
Shazad.
– Nem, Imint küldjük ki! – adta ki a végső ukázt Ahmed.
Shazad végül rábólintott. – Van a völgyben egy halott
hullarabló gallán egyenruhában. Szolgáld ki magad. Sihabianig
mindenképpen jelentkezz! – Ezzel már indult is. Nekem még
odabiccentett, hogy kövessem. – És igyekezz életben maradni! –
szólt még hátra.
 tizennyolc

Shazad után mentem. A pavilonból kilépve ismét elvakított az

erős fény és a színek kavalkádja.
– Ezt meg hogyan csinálta? – kérdeztem Iminre
hátrapillantva, miután utolértem. – Ő nem alakváltó, ha nem
tévedek.
– Nem. Bármilyen furán hangzik is, egyikünk sem szeretné,
ha álmában végeznének vele. Imin demdzsi, akárcsak Delila –
felelte, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Eztán
felhajtotta egy sátor oldalfalát, amely kisebb volt a hercegénél,
de legalább állva elfértünk benne. Takaros rend uralkodott a
sátorban, amelynek katonásan megágyazott ágy, egy láda, egy
rakás könyv és a padlón sorba állított fegyverek alkották a
berendezését.
– Tessék – vett elő egy fehér inget és egy barna, lenge
nadrágot Shazad. – Nagyjából a te méreted. Öltözz át, csupa vér
vagy!
– Kik azok a demdzsik? – kérdeztem. Közben persze
rájöttem, hogy elfelejtettem köszönetet mondani, de ezzel már
elkéstem.
– Soha nem hallottál róluk? – ejtette vissza a láda fedelét
Shazad.
– Ahol én születtem, messze innen, nem tudnak róluk. – Az én
földijeim a regék világába utalták a hercegeket és az alakváltó
nőket.
– Nos, ők a dzsinnek és a földi asszonyok gyermekei. – Shazad
ráült a ládára. – Vagy egy tucat van belőlük a táborban. Ahmed
újabban valósággal gyűjti őket.
– Valamennyien változtatni tudják a külsejüket? – Ahogy
visszagondoltam a völgybeli alakváltóra, megsajdult a seb a
karomon. Levettem vérrel átáztatott ingemet.
– Az attól függ, tudod – magyarázta Shazad. – A dzsinnek a
sivatag szülöttei, vérükben van a megtévesztés és a csalás. Ezt
öröklik tőlük leszármazottaik is: becsapnak, és hamis illúziókat
keltenek – ahogy maga a sivatagi hőség meg az ottani szelek is.
Delila olyan képeket gerjeszt, amelyek valóságosnak tűnnek, ám
ha hozzájuk próbálsz érni, a levegőbe markolsz. Az elmédbe lopja
be magát, hogy azt lásd, amit ő sugall. Mintha csak a nap tüzétől
zavarodtál volna meg. A szent szövegek ezt a képességet a
dzsinnek ajándékának mondják. Mások szerint ez véd meg az
ellen, hogy felismerd a dzsinnek jellegzetes ismertetőjegyeit.
Imin bárkinek fel tudja venni az alakját, férfiaknak és nőknek
egyaránt. Van itt egy ikerpár, akik viszont nem emberré, hanem
állatokká változnak át.
– Miféle jellegzetes ismertetőjegyekről beszélsz? – Nem
győztem szégyenkezni a tudatlanságom miatt.
– Amilyen Imin aranysárga szeme és Delila lila haja. – Shazad
kiseperte arcából saját, fekete haját. – Néhányan emberként
vegyülnek el a nagyvilágban. Mikor még Izmánban éltünk, Delila
sötét hennával festette be a haját, vagy illúzióval igézte meg, aki
ránézett. Vannak azonban olyanok is, akik nem tudnak álca mögé
bújni. – Na, ők kapnak golyót a fejükbe – gondoltam. – A
gallánok leöldösik őket, nehogy az Ősi Lények csorbítsák kiagyalt
isteneik befolyását.
Eszembe jutott a gallán helyőrségben fogva tartott lány.
Akkor azt hittem, vér színezte el a haját. Holott csak vörös volt,
ami jellegzetes dzsinnbélyeg.
– A fél ország vadászik rájuk, mert ilyen-olyan hasznot
remélnek tőlük. Levágott ujjaiknak például gyógyerőt
tulajdonítanak. Kérdezd csak Bahit, ha érdekel a teória. A
legtöbben viszont…
– Sivatagi varázslatnak tartják mindezt – fejeztem be
helyette a mondatot. Eszerint ez az a hely, ahol a regék életre
kelnek – nyugtáztam magamban. Szörnyetegek küzdenek és
halnak meg a lázadók ügyéért.
Jinnel korábban kitárgyaltuk a hasonló mendemondákat. A
lázadó hercegről is beszéltünk. Ő pedig szégyentelenül hazudott
nekem, mint holmi tudatlan sivatagi csitrinek.

•••

SHAZAD MÉRETE többé-kevésbé megegyezett az enyémmel.

Azzal a különbséggel, hogy mivel ő egész életében eleget evett,
jóval nőiesebb idomokkal rendelkezett, mint én a kiéhezett,
keszeg, fiús alakommal. Kényelmetlenül húzkodtam magamon a
ruháit, miközben visszafelé menet újra átvágtam a táboron.
A csillaghímes sátor előtt Bahiba botlottam. Épp akkor bújt
elő. Látta, hogyan rángatom helyre az ingem elejét. A hajamról
lecsöpögő víz a hátamra folyt, és hozzám tapasztotta a ruha
anyagát. Shazad ugyanis megmutatta, hol tisztálkodhatom meg –
kis medence volt ez, elrejtve a táborlakók szeme elől –, mielőtt a
dolgára ment volna, legyen az bármi is. Nekem vele szemben az
égvilágon semmi dolgom nem volt.
– Miért Shazad ruháit viseled? – mért végig Bahi.
– Honnan tudod ránézésről, hogy ezek az ő ruhái? – vágtam
rá gondolkodás nélkül.
Bahi a tarkóját vakargatva fintorgott. Úgy viselkedett, mint
egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy rosszban sántikál.
– Meglehetősen feltűnő jelenség – ismerte el végül. – Kérlek,
ne mondd ezt vissza! Kapásból öt különböző halálnem jut
eszembe, amivel eltehet láb alól, anélkül hogy hozzám érne.
Márpedig ha én meghalnék, nem lenne senki, aki gondját viselné
a hercegnek.
– Nekünk semmi közünk egymáshoz – tiltakoztam menten,
de azután csak megkérdeztem: – Hogy van?
– Épp időben érkeztél. – Bahi beletúrt a hajába tetovált
kezével. – Csak várnunk kell még egy keveset.
 – Láthatnám? – Vállat vont, és a háta mögé mutatott.
Visszahúztam a sátorponyvát. Valósággal mellbe vágott a
hőség. Jin ott feküdt, ahol hagytam, mint egy halott.
Most azonban a bátyja is mellette ült. Ahmed herceg
kigombolta az ingnyakát. Ugyanolyan tetovált napkorongra
láttam rá a mellkasán a gyér lámpavilágnál, mint amilyen Jiné is
volt. Ahmed felnézett a visszahulló sátorponyva zajára.
– Felség! Elnézését kérem, talán akkor… – buktak ki a
számon e szavak.
– Nem, maradj csak! – Nem hátráltam hát vissza. Nem
tudtam, hogyan szokás ellentmondani egy hercegnek. Leültem
Jin mellé a fekhely másik oldalára.
Dermedten ültem ott, a felséges szultánfiak jelenlétében.
Hiszen Jin sem egyszerű fiú igéző mosollyal, hanem született
herceg. Ugyan mit keresek én ilyen előkelő társaságban? –
futott át agyamon a gondolat.
– Tényleg Jinnek hívják? – kérdeztem meg, mert már túl
hosszúra nyúlt a csönd.
– Igen – felelte Ahmed. – De ez nem a teljes neve. Apánktól
az Adzsináhd Al’Omán Bin Izmán nevet kapta. Lien, az
édesanyja becézte Jinnek.
Közel két hónapot töltöttünk el együtt, de nem volt érkezése
közölni velem a valódi nevét!
– Most bizonyára azt hiszed, nem bízik meg benned. Pedig ez
nem így van – nézett rám Ahmed fürkésző szemekkel.
Fújtam egyet mérgemben.
– Látod ezt az iránytűt? – A szemem sarkából érzékeltem,
hogy egy viharvert sárgaréz valamit tart a kezében. Eszembe
jutott, hogy Jin hátán a tetoválás szintén iránytűt ábrázol, míg a
mellkasán a nap látható. Mintha a szíve e kettő között dobogna.
– Gamanixi gyártmány. Amíg az albisok és a gallánok a mágiát és
a halandóságot képviselik, addig Gamanix lakói egyensúlyt
teremtenek e kettő között. Kevéske tudományt és csipetnyi
varázslást vetnek be. Mindegyik iránytűnek megvan az
ikertestvére. Egy ilyen iránytű az életvonalunkat testesíti meg.
Hat éve, amióta csak kézhez kaptam a magamét, soha nem
engedtem ki a kezem közül. Ha ez nincs, Jint is elvesztettem
volna szem elől. Lehet ugyan, hogy az öcsém nem sokat gondol a
biztonságára, de ha láthattad az iránytűjét, az a lehető
legnagyobb bizalom jele… Tudod, az ő édesanyja menekített ki
minket élve a palotából. – Na, ezt sem tudtam, ahogyan semmi
érdemlegeset Jinnel kapcsolatban. Ahmed azonban úgy beszélt,
mintha nem tartana igényt a válaszomra. Abban sem voltam
biztos, hogy hozzám intézi a szavait. – Lien és az én anyám úgy
voltak egymással, mint az édestestvérek. Nagyjából egy időben
kerültek apám háremébe. Jin és én pedig csak pár óra
különbséggel születtünk. Én előbb, Jin később. Én az ötödik
voltam apám fiainak sorában, ő a hatodik. Elég korán érkeztünk
apánk uralkodása idején ahhoz, hogy jól bánjon velünk,
ugyanakkor mégsem olyan korán, hogy túlságosan is elhalmozott
volna minket a figyelmével. Lien ezt a sors kezének nevezte, Jin
ellenben nem hisz a sorsban… Nem emlékszem anyám arcára.
Túl fiatal voltam, amikor meghalt. – Ő volt a regék csinos, fiatal
szultánfelesége. Akit halálra ütlegelt a férje, amiért világra hozta
Delilát. Nekem mindez csak pár szót jelentett Ahmed herceg
regéjében, számára azonban a húga hús-vér valóság volt.
– Valamennyi Mirádzsira vonatkozó emlékem az öcsémtől
származik – mondta tovább. – Aznap éjjel, amikor Delila
megszületett, Jin épp beteg volt. Lien és anyám azóta készültek
megszökni, amióta anyám tudta, hogy hamarosan
dzsinngyermeknek ad életet. Jint bajos lett volna lázasan hozni-
vinni, Delila számára azonban a helyben maradás hordozta a
legnagyobb veszélyt. Liennek tehát kockáztatnia kellett. Én
magam csak töredékesen emlékszem arra az éjszakára. Például
arra, hogyan kapaszkodtam Lien szoknyájába, miközben ő arany
karperecekkel próbálta kifizetni a Hszicsába tartó hajót… Mindez
persze rég a múlté. Mindennél tisztábban emlékszem azonban
arra, hogyan ültem a hajókajütben a lázas öcsém priccsén, a
pulzusát mérve az erős hullámverésben, hazánktól távolodva.
Lien megkért, imádkozzam, hogy Jin élve érje meg a reggelt.
Közben a húgomat ringatta, hogy ne ríjon torkaszakadtából. –
Ahmed nyelt egy nagyot, ahogy erőt vett rajta az emlék. – Azóta
számtalanszor imádkoztam az öcsém életéért, annyiszor volt már
a halál torkában.
– Akadnak, akik gyakrabban kerülnek tűzvonalba, felség –
szúrtam közbe.
– Kérlek, hívj csak Ahmednek! Elég körülnézned, hogy lásd,
mennyit ér az én rangom. – Ebben a pillanatban nagyon másnak
láttam, mint az öccsét. Jin arcáról akkor sem tűnt el a mosoly,
amikor épp bajba kerültünk. Mintha élvezte is volna az effélét. A
herceg azonban inkább elnézőn mosolygott. – Tény és való, az
öcsém nem igazán gondol a biztonságára, ám valahányszor
tűzvonalba lépett, mondhatni, mindig értem és Deliláért
kockáztatta az életét. Már eddig. Újabban érted is kockára teszi.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre, ezért inkább Jinre
figyeltem Ahmed herceg helyett. Az ő idegenszerű arcvonásai
jelentették az egyetlen kapaszkodót ezen a fura helyen, amely
tele volt lila hajú hercegkisasszonyokkal és aranysárga szemű
alakváltókkal. Holott ő is idegen volt, egy szultánfi öccse.
– Megér a trónharc ennyi emberéletet? Az övét? – kezdtem.
– A szultán a te anyádat is megölte, a Szultim elbitorolta előled a
trónt… minderre nincs mentség. Tudod, ki ölte meg az én
anyámat? A te néped! – Nem akartam én vádaskodni, viszont
Ahmed szájából akartam hallani, hogy meg tudja menteni a
sivatagot.
– Nem uralomra török – válaszolta olyan türelmesen, mintha
nem vágtam volna arcába a vádjaimat. – Apám görcsösen
ragaszkodik a hatalmához. Képtelen másként uralkodni. Ezért
vagyunk szegények és gyöngék, ezért ültek nyakunkra az
idegenek. Nem azért jöttem vissza Mirádzsiba, hogy
megszerezzem apám trónját… Az egész világot bejártuk, mielőtt
ide vetődtünk. Jártunk az Ión-félszigeten, ahol választott
képviselők igazgatják a népet; szegények és gazdagok, férfiak és
nők együtt, hogy mindenki hallathassa a szavát. Jártunk
Amonpúrban, amelyet felvirágoztat az ipar és a kereskedelem.
Jártunk Albisban, ahol a nők mindenben egyenlőek a férfiakkal:
örökölhetnek és munkát vállalhatnak. És megfordultunk
Eszpában, ahol egy átmulatott éjszakán jó ötletnek véltük ezt… –
A herceg félrehúzta a gallérját, felfedve előttem a teljes
napkorongot, amely hajszálpontosan megegyezett Jin
tetoválásával. – Hszicsai szimbólum, szerencsetalizmán. Azoknak
való, akik máról holnapra élnek, és hol erre a hajóra szegődnek,
hol arra, mint mi akkoriban. Arra egyáltalán nem számítottam,
hogy idővel egy egész felkelés jelképe lesz… A sivatag népe
magáénak szeretné tudni a hazáját, nem zsarnokuralmat akar.
Mirádzsi minden szülötte tele van tűzzel. Nagyszerű ország ez,
amellyel szörnyű dolgokat műveltek a gallánok és apám, és
amely jobbat érdemel. Shazad olyan hazát érdemel, amelyben
nem vetik meg a nőket. A demdzsiknek sem kellene félteniük az
életüket, csak mert apám behívta a gallánokat, akik tűzzel-vassal
irtják a mágiát. Anyámnak sem kellett volna meghalnia, csak
mert fellázadt egy olyan sors ellen, amelyet nem ő választott
magának. Mi összefogva naggyá tudnánk tenni Mirádzsit… Apám
állandó hadszíntérré változtatta, ahol fel-alá masíroz a gallán
katonaság. És a bátyám, Kadir semmivel sem jobb nála. Amíg ő a
Szultim, addig idegen uralom alatt nyögünk. Ezek a betolakodók
vérbe borítják a hazánkat. Holott mindezt meg is állíthatnánk.
Ahmed herceg arca kipirult, miközben a sivatagról beszélt.
Minél inkább fellelkesült, annál nehezebb volt nem hinni neki.
Végül már azt a bolond sihedert is megértettem, aki a
lövészversenyen hangoskodott annak idején. Megértettem, hogy
ezekért az eszményekért egyesek az életüket is hajlandók
feláldozni.
 tizenkilenc

Hamarabb besötétedett, mint vártam. Korábban, a sivatagi

átkelés során nem vettem észre, hogyan rövidülnek a napok,
most viszont úgy sejtettem, hogy igencsak közel járhatunk
Sihabianhoz. Alkonyatkor puhábbá váltak a táj körvonalai.
Tábortüzek gyúltak ki a fák között. Nevetgélő, eszegető emberek
gyűltek köréjük. A vacsoraidőre gondoltam Porfészekben, ahol
mindenki a házába zárkózott, és esze ágában sem volt egyetlen
falatot sem megosztani a szomszédaival. Itt az ételt kiterítették
egy nagy szőnyegre a tábor közepén, egy rakás össze nem illő
tányér mellé.
Shazaddal letelepedtünk egy kisebb tüzecskéhez. Két tányért
vett magához. Az egyiket megrakta lepénnyel és gyümölccsel, és
nekem nyújtotta.
– Honnan jönnek ezek az emberek? – kérdeztem két falat
között. Észre se vettem, amíg enni nem kezdtem, hogy milyen
éhes vagyok.
Shazad úgy vette szemügyre a százvalahány lázadót, mint akit
váratlanul ér ez a kérdés.
– Innen is, onnan is. Mikor a Szultim-torna után
elmenekültünk Izmánból, alig tucatnyian voltunk. Tavaly
azonban jócskán megnőtt a számunk. Egyre többen csatlakoztak
hozzánk. Akadt közöttünk, akit kizsuppoltak a házából vagy
letartóztattak, amiért túl hangosan éltette Ahmedet. Egyesek
már a börtönből törtek ki. Farrouk és Fazia izmáni árvák. – Arra
az ikerpárra mutatott, amelyik reggel épp egy bomba
összeeszkábálásával foglalatoskodott. Most épp valamiféle
építményt tákoltak össze. – Néhány hónapja arra fogadtuk fel
őket, hogy létrehozzanak egy robbanószerkezetet az egyik
küldetésünk során. A szultán serege azonban leleplezte az
ikreket, úgyhogy per pillanat körözik őket. Roppant hasznosak
nekünk, noha tartok attól, hogy egy napon a levegőbe röpítik ezt
a helyet.
– Na és te? Te hogy kerültél ide? – kérdeztem.
– Sajnos lánynak születtem. Ha fiú lennék, szinte bármit
megtehetnék. – Shazad beleharapott az ételébe. – Mivel azonban
lány lettem, hát ezt csinálom. Anyám szerint csak a férjhez
menetelt akarom elkerülni. – Láttam, hogyan ölte meg az
alakváltót. Tanúja voltam, hogyan tanított kardforgatásra még a
délután egy tucatnyi felkelőt. Ilyen eréllyel akár egy teljes
sereget átvezényelhetett volna a sivatagon. Ha ő nem tudott
megszokni Izmánban, mit remélhettem volna akkor én?
– Ne hallgass rá, csak szerénykedik. – Bahi telepedett le a tűz
és Shazad mellé törökülésben, majd a tányérját a térdére
helyezte. – Shazadot nagyságra szánta a sors. Hamád tábornok
leánya.
Értetlenül bámultam rájuk.
– Két évtizede ő a szultán fővezére – hencegett Shazad
helyett Bahi. – A tábornoknak erős lánya és gyönge fia született.
Ő képezte ki a lányát szokatlan harcászati módszereire.
– A fivérem nem gyönge, hanem beteg – helyesbített Shazad.
– A legtöbben megölték volna a fiukat, csak hogy embert
faragjanak belőle – mondta Bahi. – Ahogyan az én apám is.
Shazad mentett fel a válaszadás kötelezettsége alól.
– Bahi apja kapitány a hadseregben. Apám alárendeltje. Ez az
oka, hogy Bahi és én hatéves korunktól ismerjük egymást.
– És azóta barátok is vagyunk. Az én ellenállhatatlan
vonzerőmnek köszönhetően – tette hozzá Bahi.
– Tény és való, legalább nem vagy akkora fafej, mint a
fivéreid – hagyta helyben Shazad. – Reza kapitánynak hat fia
volt, ezért néhánnyal kesztyűs kézzel bánhatott. – A lány
érezhető megvetéssel ejtette ki ezt a nevet. Hallatára Bahi
viccesen szalutált. – Állandóan dicsekedett is a fiaival a
feljebbvalójának. Apámnak azonban csak egyetlen fia volt.
– És ott voltál neki te is.
– Reza kapitány engem soha nem vett emberszámba.
– Az ő hibája – szúrta közbe Bahi.
– Tudja apád… hogy ellene fordultál? – kérdeztem akadozva,
a szavakat keresgélve. Suta kérdés volt, annyi szent.
– Nem apám ellen harcolok, hanem a szultán ellen –
mosolyodott el Shazad kedvesen. – Idő múltán különben apám is
szembehelyezkedett vele. Tőle tudjuk, hogy valamiféle
csodafegyvert vetettek be az Utolsó Megmaradt Megyében.
Annyira titokban tartották a meglétét, hogy a szultán előle is
elhallgatta… megtudta azonban máshonnan.
Erre már felültem. Porfészekben úgy tudták, hogy Ahmed
mindössze egy maroknyi idealista bolondot gyűjtött maga köré a
sivatagban. Csakhogy a felkelőknek akkora befolyásuk volt
Dasszamában, hogy a katonaságnak megérte lerombolni a
várost. Ha ez a magas rangú tábornok is Ahmed oldalán áll,
akkor…
– Azt akarod mondani, hogy vannak szövetségeseitek a
szultán udvarában?
Shazad a legszebb lány volt, akivel eddig találkoztam. Most
azonban, hogy mosolya kivillantotta a teljes fogsorát, rettentően
veszélyesnek is látszott.
– Akadnak páran. Az erről szóló híresztelések persze azt
hitetik el az emberekkel, hogy Ahmed mintegy varázsütésre
jelent meg a Szultim-tornán. Ráadásul azt is rebesgetik, hogy
úgy tűnt el a palotából Delila születésekor, akár a demdzsik
füstje. Csakhogy a tábortűznél mesélt történetek rendszerint
nem fedik teljesen a valóságot. – Eszembe jutott, mit mondott
erről Ahmed az öccse betegágya mellett. Eszerint az ő anyja és
Jiné előre eltervezte a szökést. Csakhogy Jin anyjáról senki sem
tudott. Ami azt illeti, Jinről sem. – Ahmed fél évvel a Szultim-
torna előtt érkezett vissza Izmánba, egy kereskedőhajó
fedélzetén. Okos, pallérozott idealista ifjak szegődtek a nyomába,
többek között az öcsém is. Összeülve filozofálgattak, és arról
ábrándoztak, hogyan javíthatnának a közállapotokon
Mirádzsiban. Nem egy közülük udvaroncok leszármazottja volt…
Egyik este pellengérre állítva találtam rá a fivéremre, Ahmedre,
és három bolond barátjára Izmán főterén. Azt hirdették ugyanis,
hogy a nőknek joguk van nemet mondani, ha a szüleik
házasságra próbálják kényszeríteni őket. – Fülelni kezdtem, a
téma nekem is az elevenembe vágott. – Szerencsére Hamád
tábornok lányaként sok mindent elértem a katonáknál.
Lehordtam őket, amiért előállították a tábornok egyetlen fiát,
miközben másokat meggondolatlanul elengedtek. Fogalmuk sem
volt, hogy véletlenségből a tékozló fiú, Ahmed herceg is horogra
akadt. Ha rájöttek volna erre, nem sokat számított volna egy
tábornoklány feddése. Ahmed akkoriban álnéven bérelt szobát
Izmánban egy hónapra. – Nyilván oka volt, hogy minderről nem
szóltak a hercegről szőtt történetekben. Senki sem látta volna
szívesen a hősét egy bolháktól hemzsegő vackon. –
Hazavonszoltam hát a fivéremet. Ahmed is velünk tartott.
Odahaza aztán jól leszúrtam a herceget, amiért kis híján
megölette a testvéremet. A következő, amire emlékszem, hogy
kiabálva vitattuk Ataullah bölcseleti nézeteit az uralkodó
szerepéről. Ezután valamiért belementem, hogy kiképezzem a
herceget a Szultim-tornára.
– Akkoriban én a Szent Rend papjaként el voltam zárva a
világ elől – közölte Bahi tele szájjal. – Ha beszélni tudok a
fejeddel, tán észre téríthettelek volna.
– Elmondanád Amaninak, miért rúgtak ki a rendből? Vagy
mondjam el én? – kérdezte Shazad, és beleharapott a
lepénykenyérbe.
Bahit hirtelen rettenően érdekelni kezdte az étel.
– Nem emlékszem – morogta.
Shazad menten lecsapott rá.
– Leitta magát a sárga földig, és szerenádot adott nekem
apám háza és az ablakom előtt.
 Elnevettem magam.
– És mit énekeltél? – csúszott ki számon a kérdés.
– Nem emlékszem – motyogta megint Bahi.
– Azt hiszem Rumi és a herceg balladáját – nézett össze
velem Shazad. Csupa szikrázó vidámság volt a tekintete.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Bahi. – A Dzsinn és az óriás
című gyönyörű dal volt. – Büszkén kidüllesztette a mellét, mire
Shazadból kirobbant a nevetés. Ami ragályos volt, mert én is
nevetni kezdtem. Bahi azt mondta, erre inni kéne. Némi szesszel
felvértezve elénekelné nekünk.
Az igazat megvallva én máris megrészegedtem a sok
élménytől.
Megszédített az éjszaka, a színek kavalkádja, a jókedv és a
hatalom érzete, meg a tudat, hogy itt valami jót csinálunk. Ez a
felkelés mostanra élő legendává lett. Jóval nagyobb horderejűvé,
mint az én porszemnyi életem. Arról szólt, hogy a világ soha
többé nem lesz már ugyanaz, minekutána ez a maroknyi csapat
harcba szállt, hogy győzzön vagy meghaljon az igazáért. Mindez
szinte elkerülhetetlennek tetszett. Mintha az egész mindenség
változásra és megváltásra várna. Mintha e történet szereplőit
kiszakították volna valós közegükből, hogy egy táblajáték
figuráihoz hasonlatosan mozogjanak, csak hogy a legenda valóra
váljon. Mindez ugyanakkor jóval vadabb, ijesztőbb, részegítőbb
és bizonytalanabb volt, mint valaha is hittem. Ráadásul, ha
rászánnám magam, tevőlegesen is részt vehetnék az
eseményekben! Különben is elkéstem azzal, hogy kiírjam magam
e történetből, vagy azt szakítsam ki magamból.
– Hol a pokolban voltál, papfiú? – zökkentett ki
révedezésemből egy új hang. Elképedten meredtem a
tulajdonosára. Delila és Imin is elég feltűnő jelenségnek
számított, ám a lány, aki hívatlanul közénk csöppent, mintha
színaranyból lett volna. Tetőtől talpig mintha ebből öntötték
volna ki, legalábbis így láttam a tűz világánál. Csak fekete haja és
szeme jelezte, hogy nem szoborral, hanem élő emberrel van
dolgunk. Egy újabb demdzsivel. – Le tudnád ezt kezelni? –
nyújtotta Bahi elé a karját, amely tele volt égési sebekkel és
rászáradt vérrel.
Bahi csettintett a nyelvével, miközben megfogta a sérült kart.
– Mi történt?
– Robbantottunk – felelte az aranylány szárazon.
– Az égési sebek nem túl súlyosak – mondta Bahi. – Nehéz
megégetni egy Ősi Lény lányát, aki maga is színtiszta tűz.
– Mikor jöttél meg, Hala? – kérdezte Shazad. Hala nem
válaszolt, csak gúnyosan véres útiruhájára mutatott, mintegy
jelezve, hogy a vak is láthatja, nemrég érkezett a táborba.
– Elkéstünk, már letartóztatták – mondta Hala. – Az
alakváltók rendszerint jobban el tudnak rejtőzni. Imin teljes két
hétig csinálta. Emlékszel, ugye? A mostani akció azonban
félresiklott. Azt rebesgetik, hogy a lányt Faháliban állítják
vésztörvényszék elé. Erősítésért jöttem. Azt javaslom, induljunk
el ma éjjel, szivárogjunk be a városba, és zavarjuk össze a
katonák elméjét, mielőtt végeznének a lánnyal.
– Úgy, mint azzal a vörös hajúval? – szaladt ki a számon, még
mielőtt meggondolhattam volna magam. Hala most először vett
tudomást a jelenlétemről.
– Őt láttad Faháliban?
– Egy demdzsi volt. – Továbbra is furcsának éreztem ezt a
szót. – Vörös haja volt, és az arca folyton elváltozott.
– Eszerint a tulajdon szemeddel láttad! – Hala aranyló arca
kipirosodott a lángok fényében, ahogyan közel hajolt hozzám.
Cseppnyi kétségem sem volt, hogy ugyanarról az illetőről
beszélünk.
– Az a gallán főbe lőtte – bukott ki a számon. Hala
megdermedt e szavakra.
A korábbi vidám hangulatnak egyszer és mindenkorra vége
szakadt.
– Hogy lehetséges, hogy te mégis élsz? – keményedtek meg
Hala aranyszínű arcvonásai.
 Valahogy úgy mondta ezt, mintha azt várná, hogy
megalázkodjam előtte. Hogy szégyentelenül mentegetőzzem,
miért merek még élni, mikor az, akit meg akart menteni,
otthagyta a fogát.
– Úgy, hogy engem nem lőttek agyon – mondtam ehelyett.
Eszembe jutott Tamid anyjának aranyberakásos elefántcsont
fésűje. Ez a lány is olyan előkelő és fensőbbséges volt. Most
intett, hogy folytassam. Észrevettem, hogy csak nyolc ujja van.
Kettő hiányzott a bal kezéről, holott megesküdtem volna, hogy az
imént még megvoltak. Észrevette, hogy mit nézek. A következő
pillanatban már megint hiánytalan volt a keze.
– Ne bámulj már, ha megkérhetlek! – Egy fekete bogár
mászott elő a homokból, rá a csizmámra, majd a lábamra. –
Ahogyan az sem szép, ha odadobunk valakit a halálnak, csak
hogy mentsük a tulajdon bőrünket. – Rávágtam a bogárra, de tíz
másik termett a helyébe, aztán mindegyik ismét
megtízszereződött, mígnem egész sereglet nyüzsgött, csúszott-
mászott körülöttem. Addig csapkodtam magamra, amíg ki nem
vörösödött a bőröm.
– Hala, bármit művelsz is, azonnal hagyd abba! – rendelkezett
Shazad.
Tisztán csengett a hangja, élesen, akár egy seb széle. A
bogarak egy csapásra eltűntek.
Korábban mondott már valamit egy demdzsiről, aki behatol a
közönséges halandók tudatába. Sejtettem, hogy az aranylány az,
akit ismeretlenül is megutáltam.
– Ahonnan én jövök, ott az emberek törődnek az övéikkel –
vágtam vissza.
Hala úgy rágta a körmeit, mintha nem ő szállta volna meg az
előbb a tudatomat.
– Ő is ilyen – szólalt meg Jin a hátam mögött.
 húsz

Jin tökéletesen éberen támaszkodott Ahmed vállára a tűz

vetette fénykörön kívül. Fáradtnak, elcsigázottnak látszott, de
élt. Ráadásul engem nézett. Ösztönösen is közelebb húzódtam
hozzá, mintha láthatatlan fonál kötne össze kettőnket. Vagy
ahogy két összetartozó iránytű tűje is egyszerre mozdul egy
irányba.
Ám még mielőtt felállhattam volna, kiáltás hangzott fel a tábor
túloldaláról. Delila rohant felénk, majd Jin karjába vetve magát
hadarni kezdett valami idegen nyelven, gondolom, hszicsaiul.
Sírva mondta a magáét Jin ingének. Rövidesen az egész tábor
talpon volt, és jókora tömeg állta körül. Köszöntötték Jint, és
kérdéseket tettek fel neki.
– Nyugalom – mondta Bahi. – Csak most kelt fel a
betegágyból.
A felkelők végül visszaszállingóztak a saját tábortüzükhöz,
hogy tovább egyenek. Már csupán Jin és Ahmed maradt
közöttünk. Jin Shazadhoz fordult.
– Tábornok! – mondta rekedten, a beszédtől elszokott
hangon. Mégis fájdalmasan ismerős volt ez a hangsúly. Szinte
hallani véltem, ahogy Banditának szólít a sivatagban.
– Ne hívj így! – karolta át Shazad, nagyobb óvatossággal a
kötések miatt, mint Delila. – Megyek, körülnézek, mi történt,
aztán máris jövök vissza.
Szavait jókedvű nevetés követte a tűz körül. Én kívül
kerültem ezen a szűk kis körön. Magamba néztem, mit is
mondhatnék ezeknek az idegeneknek, akikhez semmi közöm,
vagy Jinnek, aki egyszeriben szintén azzá vált. Hiszen ezek itt
már akkor a felkelést tervezték, amikor én még konzerveket
lődöztem le a kerítésről a nagybátyám házában.
– Na, végre előkerültél! Jobb későn, mint halva – jegyezte
meg Hala, aki nem ölelte meg Jint. Ahogy azonban a lángok fénye
visszatükröződött bőrén, amely olyan volt, mint az olvadt arany,
láttam, hogy meglágyultak az arcvonásai.
– Na, igen, és nekem köszönhetitek mindezt – szólt közbe
Bahi tele szájjal. Noha éppen állt, most is tovább falta az ételt. –
Nem mintha bármi köszönetet is hallottam volna eddig.
– Azt hittem, a Szentatyák nem halandók köszönetére, hanem
az Úr kegyelmére pályáznak – fordult Bahi felé Jin, vigyázva,
nehogy elkapja a tekintetemet.
– Szerencsétek, hogy nem feleltem meg papéknál, nem igaz?
– hadonászott Bahi lepénykenyérrel a kezében, Delilára hullajtva
a morzsákat.
– Valakit csak meg kellett gyógyítanod előbb-utóbb – vágott
vissza Shazad. – Különben is Amani hozott ide. – A
legszívesebben egyszerre öleltem volna meg és szidtam volna
össze Shazadot ezekért a szavakért. Jin végül nem tehetett mást,
mint hogy rám pillantott a nevem említésére.
Két teljes hónapig jártuk együtt a sivatagot. Mindaz ott volt
közöttünk, amit elmondott, és az is, amit nem. A titkai és a
hazugságai. A hála, amiért ezúttal nem hagytam cserben. Hiszen
noha először altatót kevertem az italába, és otthagytam arcra
borulva egy kocsmaasztalon, másodjára megembereltem
magam, és ellenséges katonákkal meg gyilkos hullarablókkal
dacolva megmentettem az életét.
– Hát legalább egyikünk sikeresen idehozott egy demdzsit –
karolta át szórakozottan Hala Delila vállát. – Ez a szó olyan
váratlanul ért, hogy először fel sem fogtam, hogy Hala rám
mutat. Nagy csönd támadt a tűz körül.
– Demdzsit? – kérdeztem összezavarodva.
Ahmed képe is megnyúlt, és mondott valamit Jinnek
hszicsaiul. Ő a fejét rázva válaszolt, de közben nem nézett rám.
– Csak mert nem beszélem a nyelveteket, nincs jogotok
kibeszélni engem az orrom előtt! – emeltem fel a hangomat.
Élesebbre sikerült, mint amilyennek szántam. Későn jöttem rá,
hogy egyszerre két herceggel is kiabálok.
– Amani. Mi lenne, ha leülnél? – kérdezte Ahmed kedvesen.
A tányér, amelyet Shazadtól kaptam, leesett a térdemről,
mikor az imént felálltam, én azonban észre se vettem. Ahogy
semmi mást sem, hiszen öntudatlanul mozdult a lábam.
– A helyetekben nem sumákolnék! – kiabáltam. Látva,
hogyan rándul nevetésre Jin szája, még tovább nőtt a mérgem. –
A hazugság bűn! – tettem hozzá, egyedül rá nézve.
– Jóval azelőtt az eleven pokolba indultam, hogy
megismertelek – mondta, ezúttal nekem. Valami sajnálkozásfélét
véltem kiérezni a hangjából.
– Te nem tudod, hogy én…
Ő azonban leintett.
– Ne áltasd magad, Kékszemű Bandita! – Ezt fahangon,
beletörődőn mondta, tisztára, mint egy idegen. – Már azelőtt
tudtam, hogy demdzsi vagy, mielőtt rájöttem, hogy nem egy fiú
áll előttem. Csak a szemedbe kellett néznem.
Az én áruló szemembe.
Delila haja. Imin szeme. Hala bőre.
Ezek mind a dzsinnek ismertetőjegyei! – villant az eszembe.
– Mikor anyád férjéről meséltél, rájöttem, hogy semmit sem
tudsz. Hiszen az apádnak hívtad. Egy demdzsi, aki tudja, ki is ő,
nem tesz ilyet. – A két mellette ülő demdzsire néztem. Delila
idegesen rágta az ajkát, Hala meg kárörvendőn nézett rám, mint
aki legszívesebben tapsolna a csalódásom láttán.
– Rengeteg gallán katonának olyan a szeme, mint az enyém –
szálltam vitába Jinnel.
– Az északiak szeme vizeskék. A tied más. A tied merő
lobogás. De van itt más is. – Most, hogy Jin hajlandó volt szóba
állni velem, teljes figyelmével fordult felém. – Nálam is jobban
tudod a regékből: a dzsinnek képtelenek hazudni, ahogyan a
gyermekeik is. Mérget vennék rá, hogy egyetlen hazugság sem
hagyta el eddig a szádat.
Kurtán, keserűen felnevettem. Shazad tett egy lépést felém,
én azonban elhúzódtam előle.
– Azt mondod, magam vagyok a becsület élő szobra?
– Nem, de nem hazudsz.
Eszembe jutott, mit mondott erről még Porfészekben, az
üzletünkben: Ügyesen hazudsz. Már ahhoz képest, hogy te
mindig igazat mondasz.
– A boltban elrejtettelek Naguib elől…
– De nem hazudtál neki. – Elmerültem ezekben az
emlékekben, s a világ hirtelenjében kettőnkre zsugorodott.
– Annyit mondtál csak, hogy eseménytelen napod volt, meg
hogy nem sok idegen fordul meg a falutokban. Mindez
félrevezető lehet, de nem hazugság. Becsaptad Naguibot,
ahogyan a karavánt is. Nekem meg azt mondtad, hívhatlak akár
Ománnak is. – Eszembe jutott, milyen könnyen megbízott a
szavamban. Milyen könnyen feladta azt is, hogy fegyvert
keressen Faháliban, amikor közöltem vele, hogy nincs ilyen.
Azért, mert tudta, hogy hihet nekem. – A dzsinnek fortélyos
lények, és óriási a hatalmuk.
– És mi a mentséged arra, hogy mindezt elhallgattad előlem?
– támadtam rá, neki azonban arcizma sem rezdült.
– Ha akarod, folytatom – felelte.
– Jin! – Ahmed figyelmeztető hangja valahonnan távolabbról
hallatszott.
– A nap és a homok téged nem szárít ki úgy, mint minket,
halandókat. Te halhatatlan vagy! – Eszembe jutott az egyik
esténk a sivatagban. Természetfeletti vagy! – jelentette ki. Így
ragadnak rád az idegen nyelvek – tette hozzá, és csettintett az
ujjával. Már akkor rájöttem, hogy az utolsó két szót hszicsaiul
mondta. Aztán ott volt az a tömérdek alkalom, amikor esténként
idegen nyelvi fordulatokat tanított nekem. Valójában vizsga volt
az is.
– Elég legyen ebből! – Alig tudtam kipréselni magamból e
szavakat. Mit is mondott Shazad a demdzsikről? Hogy hasznos a
jelenlétük… a jelenlétünk. Ezért mentette meg az életemet Jin,
semmi másért?
Nem azért vonszolt keresztül a sivatagon, mert a bajtársa
voltam, vagy mert egymásban tartottuk a lelket, hanem mert
arra számított, hogy jó szolgálatot teszek a bátyjának!
Elindultam felé. A körülötte állók ijedten álltak félre az útból.
Végül olyan közel álltam már hozzá, hogy akár újra
megcsókolhattam volna. Az a csók átverés volt ugyan, de az
enyém. Csalni szoktam, hazudni azonban nem. Neki soha nem
hazudtam.
– Miért higgyem el ezután egyetlen szavadat is?
– Lássuk, tudsz-e hazudni! – rándult ismét nevetésre a szája.
– Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Mondd azt, hogy Ománnak
hívnak! Vagy hogy fiú vagy, és Alidad a neved. Mondd, hogy nem
vagy demdzsi!
– Miért tenném? – Közben azonban éreztem, sehogyan sem
áll rá a nyelvem ezekre a kijelentésekre.
– Nem is tudod megtenni! – nézett rám diadalmasan, látva
hiábavaló küzdelmemet.
Pofon ütöttem. A pofon csípte a tenyerem. Mielőtt bárki
bármit mondhatott volna nekem, futni kezdtem.

•••

– MI A TERVED akkor? Elviszed az összes fegyverünket, vagy

megelégszel eggyel? – hátrafordultam e szavakra. Ahmed nézett
rám a sziklafalba vájt kis barlang nyílásából. Épphogy ki tudtam
venni a sötétben a körvonalait.
Úgy döntöttem, hogy elmegyek innen. Már azelőtt
eldöntöttem, hogy a tenyerem megszűnt sajogni a Jinnek lekent
pofon után. Ugyanakkor nem akartam fegyvertelenül távozni.
Mivel övem nem volt, derekam köré tekertem a shemaghot, és e
közé meg a csípőm közé rejtettem a negyedik pisztolyomat.
 – Jobban kéne vigyáznotok a fegyverraktárotokra, ha azt
akarjátok, hogy ne lopjanak belőle.
– Korábban, az érkezésed előtt nem fenyegetett minket ilyen
veszély – vágott vissza Ahmed.
– Legközelebb ügyeljetek erre, mikor az öcséd tudatlan
földönfutókat cipel ide. – Félrelöktem, és kifele indultam. Ő
azonban jött utánam.
– Nem mehetek el innen? A rabotok vagyok? – fordultam
szembe vele néhány lépés után.
– Dehogy vagy az – tette hátra a kezét. – Noha Jin megkért,
küldjék utánad valakit, hogy fellapátoljon, mikor összerogysz a
kimerültségtől.
– Látom, mennyire hisz bennem. – Azon voltam, hogy ne
érződjön hangomon a keserűség. Közben a derekamra kötött
pisztolyommal játszottam.
– Mert hisz is – mondta Ahmed. – Például abban, hogy
mostanra jóval messzebb kéne lenned a táborunktól.
Ujjaim idegesen babráltak a pisztoly csövén. Jinnek igaza volt,
nagyon kimerültem. Meg is sebesültem. Éhes voltam. Nem volt
hová mennem innen, hiszen mindenütt a sivatag vett körül.
Amúgy nem is akartam elmenni. Azelőtt sem, mielőtt Jin
felébredt, és a demdzsi szó kicsúszott Hala száján; mielőtt
rájöttem, hogy én magam is az vagyok.
– Miért csináltátok? – kérdeztem rekedten.
– Nos, ha jól értem, nagy utat tettél meg idáig – felelte
Ahmed. – Jin úgy számított, ha nem lesz hová visszatérned,
hát…
A legszívesebben elnevettem volna magam. Ahmed olyan
volt, mint bármelyik közönséges fiú a megyémből, csak épp a
kiejtése volt pallérozottabb.
– Miért nem mondta el nekem?
– Erről őt kellene megkérdezned. De ha az igazat akarod
tudni, Amani… a demdzsik kincset érnek nekünk! – sóhajtott fel.
Most hirtelen öregebbnek látszott a koránál. Nem tizennyolc
évesnek. – Ne értsd félre, valamennyi felkelő számít. Mégis Imin
a lehető legjobb kémünk. Hala pedig több embert mentett meg,
mint Shazad. A húgomnak köszönhetem, hogy nem hagytam ott
a fogam a Szultim-tornán. Az ikrek állatalakban pár nap
leforgása alatt nagyobb távot képesek megtenni, mint egy
átlagember hetek alatt. Egy háborúban mindez igencsak latba
esik.
Jinnel sokkal könnyebb lett volna vitába szállnom. Ahmed
logikája azonban támadhatatlan volt. Már csak egyvalamit nem
hittem el: azt, amit rólam állítottak.
– Én nem… nem vagyok képes arra, amire a többi demdzsi –
kezdtem akadozva. – Gondolom, ha el tudnám változtatni az
arcomat vagy illúziókat elvarázsolni a semmiből, én is rájöttem
volna erre. Korábban maradni akartam, és úgy harcolni, mint
Shazad. – Most, hogy kimondtam, ezt is ostobaságnak éreztem.
Meglehet, Shazad csak egy ember, mégis a tulajdon szememmel
láttam, hogyan öl meg egy alakváltót minden különösebb
erőfeszítés nélkül. Fegyverek nélkül én csupán egy földi leányzó
voltam, nem demdzsi. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ha
maradok, bogarak hadát varázsolom majd elő az ellenség
bőréből, vagy mások alakját veszem fel.
– Elmehetsz, ha akarsz – mondta Ahmed. – Mirádzsiban
veszélyes demdzsiként élni, eddig azonban elég jól elboldogultál.
– Eszembe jutott a lány, akit a gallán tábornok főbe lőtt
Faháliban. Ő is olyan volt, mint én. Arra is emlékeztem, hogyan
intett Jin, hogy vigyázzak Izmánban, nehogy bajom essen. –
Ellenben ha maradsz, vagy fél tucat demdzsi van a táborban, aki
megtanít felhasználni az erődet, legyen az bármi, a felkelés
érdekében. Már ha továbbra is ezt akarod.
Kérdés, hogy akartam-e.
Kérdés, hogy részt akartam-e venni ebben az egészben.
Az igazat megvallva semmit sem akartam jobban.
 huszonegy

Három szem gránátalma csüngött alá az ágról. Aztán újabb

kettő, majd még négy. Delilára pillantottam, aki kedvesen
elmosolyodott.
– Látod, nem is olyan nehéz.
Egy hét telt el azóta, hogy Jin felébredt, és Ahmed megígérte,
a segítségemre lesznek rejtett erőim felszínre hozásában. Ezen a
héten együtt meditáltam Bahival, és Delila is tanítgatott, hogyan
lehet illúziót kelteni.
– Nem megy ez sehogyan sem – mondtam csüggedten a
személyes bemutatót követően. – Az sem biztos, hogy pont
illúziókkal kéne próbálkoznom.
– Márpedig ez a leggyakoribb demdzsikészség – jegyezte meg
Bahi elgondolkozva oldalról.
– Próbáld csak meg! – biztatott Delila.
– Igen – helyeselt Hala is. – Tüntess el valakit, és felléphetsz
utcai bűvészként Izmánban.
A fára meredtem. Nem tudtam pontosan, mi a célom. Hala azt
mondta, ő az elméjéből meríti az erejét. Delila amondó volt, hogy
a mellkasában lakozik. Én sem itt, sem ott nem leltem különleges
képességekre. Minden figyelmemet lovak nyihogása kötötte le a
közelben. Átpillantottam a vállam fölött. Az a különítmény
érkezett meg, amelyet Ahmed néhány napja küldött ki, hogy
lerohanjanak egy hegyi helyőrséget, és fegyvereket
zsákmányoljanak.
Velük szerettem volna menni, hiszen értettem a
fegyverekhez, Ahmed azonban nem engedte. Azzal érvelt, hogy
nem érdemes egy demdzsit harcba vinni, mielőtt kiderülne,
miben áll az ereje. Kezdtem újra azt gondolni, nincs értelme itt
maradnom, ha semmi hasznomat nem veszik.
Ahogy elnéztem a súlyos fegyverekkel megrakott,
zörgőcsörgő nyeregtáskákat, éktelen haragra gerjedtem. Én nem
tudom elváltoztatni az alakomat, de még a fizimiskámat sem.
Nem tudok behatolni mások fejébe, sem délibábot varázsolni elő
a semmiből. A táborlakók már fogadásokat kötöttek, mennyi
időbe telik, amíg rájövök rejtett képességeimre. Egyesek azt is
rebesgetni kezdték, hogy talán nem is rendelkezem ilyenekkel.
Miközben a lovakat néztem, az egyik gránátalma héja
szétnyílt a háromból. Sűrű fekete folyadék lövellt elő belőle.
Tudtam, hogy ez Hala műve. Ösztönösen a fegyveremhez
kaptam, céloztam és meghúztam a ravaszt. A gránátalma
szétrobbant: magvakat és piros levet fröcskölve szét maga körül.
Hala illúziója is semmivé foszlott.
– Na, tessék, már csak kettő maradt – morogtam, és eltettem
a pisztolyomat.
Valaki felnevetett a hátam mögött. Megfordultam. Most
jöttem rá, hogy Jin végig figyelt. Épp elhaladt mellettünk, rőzsét
cipelt az egyik vállán a tábor közepén égő máglya táplálására.
Hamar kigyógyult a lidércharapásból. Tegnap például
közelharcot gyakorolt Shazaddal. A lány még mindig megverte,
nem is kicsit, ő azonban jó ideig állta a sarat.
Égett az arcom a legújabb megaláztatástól. Jin szalutált,
mielőtt továbbment. Fura tánc zajlott kettőnk között ezen a
héten. Úgy tett, mintha semmi gond nem lenne a viszonyunkban,
én pedig levegőnek néztem.
Mégis mit képzel? Nem számít, hogy alávaló számításból csalt
ide? Hogy ezért rántott le magával a vonatról, nem pedig azért,
hogy megmentsen. Hogy amikor rávett, menjek a karavánnal,
azt használta ki, hogy édeskeveset tudok a hazámról. Én pedig
voltam olyan ostoba, hogy mindezt bevettem, mert azt
képzeltem, egy csapat vagyunk.
Elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Tudtam,
kicsinyesség ezért megorrolnom rá. Elvégre is háború van. Ő
csak azt tette, amit tennie kellett. Akkor is, ha a végén kiderült,
nem sok hasznomat veszik.
– Hát ez reménytelen! – szóltam oda Delilának, élesebben,
mint akartam. – Nem lesz belőlem varázserejű demdzsi egyik
pillanatról a másikra, csak mert erre törekszem.
Még mielőtt válaszolhatott volna, közbeszólt Bahi.
– Pihennünk kellene. Pár óra van csak hátra sötétedésig, és
ma van Sihabian napja.
Hala az égre pillantott. A nap leáldozóban volt. Valami
átsuhant az arcán, ezúttal nem gúnyos mosoly. Delila is
észrevette. Hala vállára tette a kezét.
– Imin visszatérőben van – mondta.
Eszembe jutott az első táborban töltött napom. Akkor küldték
el Imint gallán katonaként, azzal, hogy térjen vissza Sihabianra.
– Honnan tudod? – kérdeztem Delilát. Minél többet időztem a
táborban, annál jobban foglalkoztatott a gallán helyőrség
Faháliban. Az oázishoz foghatót életemben nem láttam, de ha
hihettem az ittenieknek, nem is akadt párja a Föld kerekén. Mi
lesz, ha a gallánoknak eszükbe jut feldúlni a csodafegyverükkel?
Delila zavartan nézett rám.
– Kiskoromtól megvan ez a képességem. A bátyáim folyton a
tengereket járták, én pedig nem tudtam, mikor térnek vissza.
Minden reggel megpróbáltam ezért elmondani, hogy élnek,
biztonságban vannak, és hazafelé tartanak. Aztán azt próbáltam
kimondani, hogy még ma kikötnek. Ha nem sikerült kiejtenem a
számon, tévedtem. Imin azonban ezek szerint hazatérőben van.
Olyan magabiztosan mondta ezt, akár egy jósnő.
Semmi olyat nem tudunk kimondani, ami nem igaz. Mi lenne,
ha megfordítanánk a dolgot? – morfondíroztam. Egyszer
sikerült is ez, jutott eszembe, éspedig a gallán katonával.
Közöltem vele, hogy nem talál ránk a szurdokvölgyben, és lám,
így is lett. Az alakváltó viszont a nyomunkra jutott.
– Mi lenne, ha kijelenteném, hogy holnap megmutatkozik az
erőm? Vagy ha azt mondanám, hogy… – vetettem fel.
 Delila szeme elkerekedett, Bahi pedig villámgyorsan befogta a
számat. A tetovált kezével. Olaj és füst szaga volt, akár egy
imaház belsejének. Bahi ez egyszer komolynak látszott.
– A demdzsiknek nem szabad valóra váltaniuk olyasmit, ami
nem létezik! Soha nem tudhatod előre, mit hívsz így életre!
– De nem ám! – Hala hangja keserűen csengett. – Mondjuk,
kijelented, hogy Ahmed megnyeri a Szultim-tornát, azt azonban
elfelejted hozzátenni, hogy a trón is az övé lesz. Holott e kettővel
együtt nagy szultán lehetett volna aggkoráig.
Látszott rajta, hogy tapasztalatból beszél. Arra a sok regére
gondoltam, amely a dzsinnekhez intézett meggondolatlan
kívánságokról szólt, mivel ezek csupán boldogtalanságot hoztak a
delikvensekre. A gallán katona például nem talált ránk a
szurdokban, ehelyett elevenen felfalta az alakváltó. Bahi még a
számon tartotta a kezét, mintha a megértésemre várna, mielőtt
beszélni hagy.
Halára néztem, ő azonban lesütötte a szemét. Nem csoda,
mostanáig nem bocsátotta meg nekem a vörös hajú demdzsi
halálát. Ő maga is egy kerek éve bűntudattól roskadozott, amiért
megpróbálta becsapni a mindenséget, azt kívánva, Ahmed
legyen a szultán.
– Gondolom, én is beleestem volna ebbe a hibába – mondtam.
Hala ekkor elképzeltette velem, hogy tüzet fog a kezem.
Kegyetlenül égetett, mielőtt az illúzió szertefoszlott. Mindez
nyomban eloszlatta korábbi együttérzésemet.
– Igen, mégsem tetted, én viszont igen. Az én hibám, hogy ez
a háború kirobbant, és ekkora emberáldozatot követelt!
Ezzel szó nélkül elviharzott.
Bahi összecsapta a kezét.
– Tudjátok, épp ideje pihennünk egyet!

•••

LASSAN BAKTATTUNK vissza a táborba Delilával. Nagy volt a

sürgés-forgás, mindenki a Sihabian ünnepére készülődött. A
táborlakók lámpásokat aggattak a fák közé, s a tábort betöltötte
a sülő hús és kenyér illata. Izmánról álmodozva sem hittem, hogy
ilyen hely egyáltalán létezhet. Mindenki serényen tette a dolgát.
Egyetlen közös cél mozgatta őket: trónra segíteni Ahmedet, hogy
Mirádzsi is olyan boldog lehessen, mint a világnak ez a kicsinyke
szelete.
– Hogyan lehet, hogy Jin nem vett részt a Szultim-tornán? –
kérdeztem, megtörve a Hala kirohanását követő feszélyezett
csöndet. – A hagyomány szerint a tizenkét legidősebb herceg
száll ringbe.
Ahmed az ötödik fiú, Jin pedig a hatodik, joga lett volna hát
versenyezni. Már ha nyilvánossá teszi a létezését.
Ezek szerint jobbnak látta ezt elkerülni, mialatt Ahmed vele
szemben bejelentette trónigényét. A regékben ő egyáltalán nem
szerepelt. Nem volt bennük szó egy további szultánfi eltűnéséről
azon az éjszakán, amikor agyonverték Ahmed és Delila
édesanyját, ahogyan a visszatéréséről is hallgattak.
– Miért engem kérdezel, miért nem a bátyámat? – Delila egy
ideje idegesen rágta hüvelykujja körmét, most vette csak ki a
szájából.
Azért nem, mert kerülöm a társaságát – feleltem
gondolatban.
– A bátyádnak megvan az a rossz szokása, hogy elhallgat
előlem dolgokat.
– Sokat huzakodtak ezen – ismerte be Delila. – Shazad
amondó volt, nem árt, ha van egy szövetséges, aki fedezi
Ahmedet a tornán. Hala viszont azzal érvelt, nem hisznek majd
nekik, ha egyszerre két herceg kerül elő a semmiből. Jin is úgy
vélte, senki nem nézné őt szultánfinak. Bahi egyetértett vele,
mondván, hogy a megjelenése csökkentené Ahmed hatását.
Shazad erre azzal torkollta le, hogy a Szent Rend túlontúl is
megnövelte a színpadiasság iránti érzékét, így mondta tovább
mindenki a magáét. De Jint nem lehetett rávenni arra, hogy
akarata ellenére cselekedjen – tette hozzá szégyenlősen. – Az
igazság az, hogy soha nem is vágyott hatalomra Mirádzsiban. –
Felnyúlt és leszakított egy narancsot a fáról, amely alatt
elmentünk. Hámozni kezdte a gyümölcsöt, közben azonban
kerülte a tekintetemet. – Ahmed a maga részéről abban a
pillanatban beleszeretett Mirádzsiba, amikor ismét betette oda a
lábát. Úgy érezte, mintha a lelke egy elvesztett részét kapta
volna vissza. Jin nem értette, mi bírta maradásra. Ami azt illeti,
én sem, egészen addig, amíg magam nem láttam ezt az országot.
Az ember egyszerűen azt érzi, hogy hazaért. A két fiú hosszan
vitatta ezt, Jin aztán Ahmed nélkül hajózott el. Végig abban
reménykedett, hogy Ahmed idővel utána megy. Ezt követően
anyánk, Lien… mármint igazából az övé, meghalt. Ekkor, pár
hónappal a Szultim-torna előtt, csatlakoztunk Ahmed seregéhez.
– Akadozva, küszködve beszélt, mint aki nem szívesen emlékszik
minderre. – Jin végig azt remélte, hogy Ahmed meggondolja
magát. Ehelyett ő kiépítette követői táborát Izmánban. Attól
tartottam, Jin még eltöri az orrát, amikor végre ráakadt az
iránytűvel. Aztán úgy alakult, hogy Shazad törte be először az ő
orrát.
Jin korábban annyit mondott erről, hogy egy lány volt a
tettes, és a bátyja gyógyította meg. Holmi szerelmi civakodást
sejtettem emögött egy kikötőben, nem Shazad öklét. Jin
legalább ebben nem hazudott – gondoltam.
– Jin annyit akart csak, hogy Ahmed élve kerüljön ki a
tornáról, és miután mi lelépünk, a bátyjának már ne kelljen
harcolnia. Amint látod, tévedett – mutatott maga köré Delila.
– Miért marad közöttetek?
– Kiskoruk óta védelmezi Ahmedet. Valahányszor…”piszkos
idegennek” nevezték őt… – Delila láthatóan nehezen talált rá a
hszicsai kifejezés pontos fordítására – …bemosott az illetőnek.
Most se tenne másként. Eddig azt sem hittem el, hogy
megbocsát a bátyjának, amiért olyasvalamibe szeretett bele, ami
kívül esik a szűk család érdekein. Most azonban mintha kezdené
megérteni őt – tette hozzá halvány mosollyal. Kigyulladt az
arcom ezekre a szavakra.
– Ez nem az, aminek hiszed… – hebegtem. – Jin meg én
nem…
– Ha így lenne, ki tudnád mondani – énekelte Delila
kislányhangon. Ezzel nevetve sarkon fordult, és átugrott egy
kisebb tábortüzet. Még jobban összezavarodtam, mint eddig.

•••

KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, ami azt jelentette, hogy Shazad,

befejezve a gyakorlatozást, megjelenik a sátrunkban.
Pontosabban a sajátjában. Az első éjszaka azért aludtam ott,
mert túlontúl felkavart a felismerés, hogy demdzsi vagyok.
Aztán valahogyan maradtam. Shazad azóta sem rúgott ki.
Kölcsönadott ruhái kis halomba gyűltek mellettem a padlón. A
magam vacka merő rendetlenség volt, éles ellentétben az ő
katonásan rendezett oldalával. Egészen otthon éreztem magam
nála.
A sátorba lépve egy batyu repült a képembe.
– Kapd el! – Shazad ezt túl későn mondta. A padlóról kellett
felvennem az aranysárga kelmét, amelyet mélyvörös hímzés
díszített.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Ünnepnap van ma. Ilyenkor az ember kiöltözik. – Most
láttam csak, hogy ő már ünneplőt visel a Sihabian tiszteletére.
Dús haját aranytűkkel feltornyozta a fején, fényük csillogott a
növekvő szürkületben. Khalatot viselt, oly zöldet, hogy a fák
elbújhattak mellette.
– Menekülőben sajnos nem volt érkezésem magamhoz venni
az ünneplőmet – mondtam, végigsimítva a szövetet.
Elképzeltem, hogy úgy festek majd a lángvörös és arany
árnyalataiban, mint a regék főnixei.
– Nos, ez esetben a barátod ünneplőjét viseled – mondta
Shazad.
Barát. Ez az egyszerű szó megragadta a figyelmemet. Tamid
elvesztése óta nem volt barátom.
Shazad észlelhette a habozásomat.
– Van más khalatom is, ha ez nem tetszik – mondta gyorsan,
füle mögé simítva egy elszabadult hajtincset. Ideges mozdulat
volt, de hát lehetett ő ideges?
– Visszajött már Imin? – kérdeztem. Bármit mondott is
Delila, igenis érdekelt, mire jutott a gallán helyőrségben a sárga
szemű leányzó.
– Nem – komorodott el Shazad. – Egyelőre nem. Kivárom a
Sihabian végét, és ha addig nem ér vissza, a keresésére indulunk.
– Muszáj is lesz, nehogy úgy végezze, mint a vörös hajú
demdzsi – gondoltam.
– Kik azok a mi? – kérdeztem már vetkőzés közben.
– Én és Jin, meg persze te is, ha velünk tartasz.
A kezem elakadt a gombolkozás közben, mert eszembe
jutottak Delila szavai.
– Nem hinném, hogy tanácsos lenne elhagynom a tábort,
mielőtt rájövök, miben rejlik az erőm. – Magam sem éreztem
elég meggyőzőnek a szavaimat, és Shazad is hitetlenkedve
felhorkant.
– Bármilyen rövid is lesz az életünk, amennyiben elbukik ez a
felkelés, nem kerülheted ki őt a végtelenségig, tudod – mondta.
– De azért megpróbálhatom, ugye? – vágtam vissza.

•••

SIHABIAN SZENT IDEJE a napnyugtával vette kezdetét. Arra

az éjszakára emlékeztünk, amikor a Világpusztító sötétségbe
borította a Földet. Tavaly ilyenkor Tamid addig pörgetett körbe,
amíg elszédültem. A hasunkat fogtuk nevettünkben, s ittasan, a
tánctól megrészegülve fogództunk egymásba. Kivártuk az éjfélt,
amikor az egész világ elsötétedik az első éjszaka emlékére. Aztán,
miután visszatértek az égre a csillagok és a hold, hajnalig
imádkoztunk.
A falumbeli ünnepség azonban eltörpült a táboréhoz képest. A
lámpásokat itt oly sűrűn aggatták a faágak közé, hogy alig láttam
az utóbbiakat. Egyenesen innen szedtük az édes, ragacsos fügét.
A levegőben füst, olaj, tömjén és étel szaga terjengett, meg a
sivatagé is. Elvégre is a sivatag gyermekei voltunk.
Rettentően élveztem a muszlin és a selyem érintését a
bőrömön. A kölcsönkhalat aranybrokátja úgy simult az alakomra,
mint még soha semmi. Övet kötöttem a derekamra, mert nem
volt olyan telt az alakom, mint Shazadé. Másfelől fiúnak sem
nézhettek így, kivált miután Shazad kigombolta a nyakamnál a
legfelső három kapcsot. Kapálóztam ugyan ellene, de erősebb
volt nálam, ezért végül engedtem. Gondoltam, erőlködhet,
ahogyan akar, úgysem farag belőlem olyan előkelő jelenséget,
mint amilyen ő. Hanem amikor tükröt tartott elém, nem hittem
a szememnek.
Hajam félig fonatban csavarodott a fejemen. Leomló hullámai
úgy csókolták állam vonalát és a nyakamat, mintha
homokviharba kerültem volna. Shazad a számat is kirúzsozta;
úgy festettem, mint aki vért ízlelt az imént. Szemem környéke
sötét volt a kék szempár körül. Jaj lesz annak, akire ránézek –
gondoltam.
Vérbeli felkelőnek látszottam.
Eztán ketten kétfelé mentünk. Bejártuk a tábort, meg-
megálltunk a tüzeknél tereferélni. Ugyanolyan könnyen
elvegyültem a többiek között, mint Shazad. Mézes süteményt
falatoztam, amit édes borral öblítettem le. Az egyik tábortűz
mellett észrevettem Jint, aki valami játékot játszott a húgával, és
nevetett, amikor veszített.
Egy tűz körül két macskát is láttam. Az egyik kék volt, a
másik szürke, kék pamaccsal a fején. Szórakozottan lehajoltam,
hogy megsimogassam a kék cicát, ehelyett azonban egy kék,
pucér kisfiúra tévedt a kezem.
 – Boldog Sihabiant kívánok, tábornok! – szalutált a gyerek
Shazadnak, aki azonban alig pillantott le rá, ahogy átlépett
fölötte. Azon voltam, hogy az arcát nézzem csak, ne a
meztelenségét.
– Izz – biccentett Shazad a fiú felé –, bemutatom Amanit. –
Amani, ezek itt az ikrek. Vagy legalábbis az egyikük. Ma reggel
értek vissza, ellátmányt hoztak a táborba.
Pironkodva néztem félre. Shazad láthatóan remekül
szórakozott. Közben a másik macsek is fiúvá változott.
Hasonlított Izzre, csak a bőre volt sötét. Haja azonban a kék
ugyanolyan árnyalatát öltötte fel, mint a testvére bőre.
– Ő pedig Maz – mutatott rá Shazad.
– Tulajdon személyemben – vigyorgott vissza a fiú.
Hol őt néztem, hol a testvérét.
– Ej, de felvágták a nyelved!
– Á, te vagy az új demdzsi? – kérdezték kórusban. Izz fel is
állt, hogy jobban megnézzen magának. Egy csöppet sem
érdekelte, hogy anyaszült meztelen. – Alig vártuk, hogy
megismerjünk!
– Talán még a nővérünk is vagy, a szemed alapján – mondta
Maz. Természetellenesen kék hajára mutatott, amelynek
árnyalata alig tért el a szemem színétől. Ha mindezt dzsinn
apánktól örököltük, hát tényleg nem volt lehetetlen a gondolat,
hogy közös felmenőn osztozunk. Felkavart a lehetőség, hogy
tizenhét év múltán egyszer csak testvéreim lesznek.
– Mindig is vágytam egy nővérre – jegyezte meg Izz vidáman.
– Találkoztál már Iminnel? Neki és Halának ugyanaz a dzsinn az
apja, tudod. A két anya ugyanabban az utcában lakott Izmánban.
– Eszerint én tehetek arról, hogy Hala aranysárga szemű
nővére az életét kockáztatja a gallán táborban – gondoltam.
Van hát miért gyűlölnie.
– Sajnos azonban Amani mégsem a nővérünk – közölte Maz
csalódottan. – Ha az lenne, nem tudnánk kimondani, hogy nem
az.
 – Viszont talán te is képes vagy alakváltásra, mint mi –
élénkült fel Izz. – Az is remek!
– Kérsz inni? – Istennek hála Shazad elhúzott a pucér ikerpár
mellől.
Röviddel ezután kezdetét vette a tánc. Korábban soha nem
táncoltam felnőtt módra Sihabiankor. Tamid sánta lába miatt
nem is lehetett. Nem hagyhattam őt magára. Most azonban
kellőképpen feloldódtam, és egyik partner után a másik forgatott
meg. Ahogy fogyott a bor, egyre vadabb lett a mulatság. A
Bahival táncoló Shazad körül keringtem éppen, amikor
megragadott két kéz, és következő partnerem maga felé
fordított.
Szemtől szembe kerültem Jinnel. Mindketten leálltunk a
táncoló sokaságban. A khalat finom anyagán át is éreztem a keze
érintését. Heteken keresztül fiút játszottam a társaságában,
most azonban lánnyá váltam a javából. Tetőtől talpig végigmért.
Tekintete csak egy futó pillanatra állapodott meg az övként a
derekamra kötött vörös shemaghon, amelyet tőle kaptam még
Szaziban.
– Úgy festesz, mint aki tűzből született!
– Jin… – kezdtem, de nem fejeztem be. Éjfekete éjfél borult
fölénk, mint mindig Sihabiankor. Az egyik pillanatban még
tábortüzek égtek, lámpák világítottak és csillagok ragyogtak
körülöttünk, ezt azonban vaksötét követte.
Nem számított, hogy mára megfogyatkozott a buraqik száma
és a dzsinnek sem éltek együtt az emberekkel; nem számított,
hány vasat ontó gyár kéménye füstöl még, olyan varázslat volt
ez, amely nem vesztett erejéből. Ott élt a mindenség
emlékezetében az ősidők sötétje, amelyet nem enyhített
gyufaláng és gyújtós, és amely elől a csillagok is elbújtak. Jin
elengedett, és mintha ő maga is eltávolodott volna, ki tudja hová.
Nem tudhattam ebben a sötétben. Mindenki ledermedt ott, ahol
éppen állt, és várta, hogy visszatérjenek a fények.
Tőlem jobbra lángok lobbantak. A csillagok pislogva,
egyenként tértek vissza az égboltra. Továbbra sem szólalt meg
senki. Éjfélig a vigadozásról szólt az ünnep, mostantól az imáról
és az emlékezésről. A szemem körbejárt a tömegben, Jint
kerestem, miközben éji pilleként sodródtam a máglya felé.
Egy fiatal nő volt a mesélő. Egy kövön állt a tűz mellett,
demdzsik állták körül.
– A világot fényben teremtették – kezdte a mesélő a
hagyomány előírása szerint. Minden rege más és más, a
kezdetük azonban ugyanaz. – Aztán elkövetkezett az éjszaka. A
sötétből elősettenkedett a Világpusztító. Ez a sötétség ott
terjengett, ahová nem ért el a nap fénye.
Észrevettem Jin tarkóját – kifelé furakodott a sokaságból.
Mentem utána a leborulva imádkozok között, magam mögött
hagyva a lármát, fényeket, bűvésztrükköket és nevetést,
egészen a sivatag széléig.
– Kékszemű Bandita! – Összerezzentem Jin hangjára.
Épphogy ki tudtam venni körvonalait a visszatérő csillagfényben.
Meghúzta a flaskáját, ami az ujjai között himbálózott. Egyetlen
eszement pillanatig átfutott az agyamon: azért iszik, hogy legyen
mersze szembenézni velem.
– Kérsz belőle? – nyújtotta felém a flaskát. – Volt egy lány az
Utolsó Megmaradt Megyében, aki egyszer szégyenszemre az
asztal alá ivott.
A Részeg Dzsinnhez címzett krimóra gondolt Szazi tönkrevert
bányavárosában. Akkor még közönséges leányzó voltam, aki
bírta az italt, ő meg egy idegen, aki elaludt a poharába
csempészett altatótól. Nem demdzsiként és hercegként álltunk
egymással szemben. Amikor már javában hazudott nekem, én
meg minden szavát elhittem.
– Amúgy az a lány nem hagyott ki egyetlen mesélőt sem –
folytatta Jin.
Ez a mondat olaj volt a tűzre. Kirobbantam. Kivertem kezéből
a flaskát. Ahogy tovagurult a homokon, az szomjasan itta be a
szesz csöppjeit. Közben rájöttem, arra számítottam, hogy lefogja
a karom, mielőtt megütném.
– Regék és hazugságok – találtam rá végre a hangomra, és
nagyot nyeltem, talán a könnyeimet is. – Már nem rajongok úgy
értük, mint korábban. Te azonban nyilván rájöttél közben, hiába
csábítottál ide a hazugságaiddal. Nem hallottad, mit
rebesgetnek? Én vagyok az egyetlen demdzsi, akinek nincs
varázsereje! – Jin, aki jócskán beszeszelt, bambán bámult rám. –
Szándékodban állt valaha is elárulni, ki vagyok valójában?
Egyszeriben betöltötte minden érzékemet: a teste melege, a
szesz szaga, arca árkai, az inge alól épphogy kikandikáló
tetoválás.
– Beszélni akarsz erről? Most?
– Miért ne? Miért nem mondod a képembe, mi volt velem a
terved? – hadonásztam az orra előtt. – Ha másként alakulnak a
dolgok Dasszamában, összekötöztél volna, hogy idehurcolj? Vagy
újabb hazugságokkal álltál készenlétben?
– Nem kényszerítettelek arra, hogy ide gyere. – Tekintete az
enyémbe fúródott, ezúttal azonban nem hátráltam meg. Azt
mondta, a szemem mindent elárul. Jó, legyen. Fulladjon bele. –
Nem csaptalak be, és nem hívtalak ide.
– Mi mást tehettem volna? Hagyjam, hogy meghalj?
– Megtehetted volna.
– Nem vitt rá a lélek.
– Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, mit kezdjek veled,
Amani. Azért próbáltalak a faludban hagyni, mert nem akartalak
belerángatni a bátyám háborújába. Mikor mégis visszamentem
érted, az meg azért volt, mert nem láttam volna szívesen, ha
megöl a másik bátyám. Akárhogy is van, minden a
körülményeken múlt. – Keze kinyúlt, mintha meg akarna
érinteni, de azután leejtette maga mellé. – Szaziban megörültem,
amikor láttam, hogy elmentél, ugyanakkor annak is örültem,
hogy elvitted az iránytűt, mert ez okot adott arra, hogy utánad
eredjek. És igen, hazudtam, hogy távol tartsalak Izmántól.
Féltem ugyanis, hogy valakik rájönnek arra, ki is vagy, aztán
elfognak és eladnak a szultánnak. Azért tereltelek Dasszama felé,
mert azt reméltem, hogy a tengeren át kimenekíthetlek ebből az
országból, még mielőtt itt lelnéd halálodat. – Arca most egész
közel került az enyémhez. Eszembe jutott, hogy egyszer azt
mondta a sivatagban: a szememnek olyan a színe, mint a
tengeré.
– Nem volt jogod helyettem dönteni! – Félrelöktem, hogy
eltaszítsam őt a közelemből, a tudatomból.
– Neki azonban van? – üvöltötte a képembe. – Elég ha a
bátyám azt mondja, demdzsi vagy, és máris másfajta életet
tervezel magadnak, mint a Kékszemű Banditáé volt?
– Nem ítélhetsz el, amiért több akarok lenni, mint egy
jelentéktelen homokszem a sivatagban! – vágtam vissza dühtől
tajtékozva. A hajam is kibomlott a fonatból, akkora erővel
ráztam a fejemet. – Könnyű neked, te magas polcra születtél.
Beleszülettél a hatalomba.
– Tényleg? – Jin két lépést tett felém. Félő volt, hogy menten
nekem esik. – Ugyanabban az évben születtem, mint tíz fivérem
és tucatnyi nővérem. A születés senkit sem tesz fontossá. Te
azonban fontos voltál nekem, amikor találkoztunk, mint egy lány,
aki fiúnak öltözik, aki addig gyakorlatozott, amíg kiváló lövésszé
nem képezte magát, aki mert álmodozni, és mindent megtett,
garasokat kuporgatott az álmai megvalósításáért. Ez a lány
fontossá tette magát. Kedveltem őt. Mi a csoda történt itt veled,
hogy egyszeriben jelentéktelennek ítéled? Miért hiszed, hogy
csupán a bátyám helyeslése meg valamiféle légből kapott erők,
amelyekről tudomásod sem volt, adják meg az értékedet?
Pontosan ezért nem akartalak a felkelők közé hozni, Amani! Nem
akartam, hogy egy elűzött herceg eltüntesse az én Kékszemű
Banditámat!
A legszívesebben megnyugtattam volna, hogy téved, nyelvem
azonban nem engedelmeskedett az akaratomnak. Különben sem
volt igaza.
– És te? Te miért harcolsz ebben az országban, ha nem érte?
Hiszen nem is érted az ittenieket, és gyűlölöd őket, amiért
elvették tőled a családodat…
– Igazad van – szakított félbe. – Soha nem értettem ezt az
országot. Nem értettem, miért nem hagyott hátra mindent
Ahmed, és maradt itt. Egészen addig, amíg veled nem
találkoztam.
Úgy éreztem, mintha feneketlen szakadékba taszított volna.
Bárcsak visszaszívná, amit most kimondott – gondoltam –,
hogy újra szilárd talajt érezzék a lábam alatt.
– Te magad vagy ez az ország, Amani! – mondta, ezúttal
csöndesebben. – Mindenkinél elevenebb ezen az átkozott helyen.
Lobbanékony, mint a puskapor, egy ujjaddal mindig a ravaszon.
Alig egy ujjnyira álltunk egymástól, a szemünk szikrázott a
haragtól. Vadul vert a szívem, de épp az övé is lehetett. Egymás
leheletét lélegeztük be.
A világ megszűnt létezni körülöttünk.
Több tüzet éreztem magamban, mint amióta ráébresztettek
demdzsi mivoltomra. Kinyitottam és becsuktam a tenyerem,
mert a legszívesebben belekapaszkodtam volna.
– Jin. – Bahi hangja törte meg a pillanat varázsát. Ilyen
komornak soha nem láttam. – Ahmed keres. Híreket kaptunk
Naguib csodafegyveréről.

•••

– HOZZÁK A CSODAFEGYVERT! – Imin hatalmas kortyokban

nyeldeste a vizet. A szó szoros értelmében idáig futott Fahálitól.
– Láttad is? – kérdezte Shazad.
Imin megrázta a fejét. Még mindig gallán katona képében állt
előttünk. Körbeállta a vezetőség: a herceg, Shazad, Jin, Bahi,
Hala, és ott voltam én is. Valósággal csüngtünk minden szaván.
– Mindössze rémhíreket hallottam. Néhány tűzesetről
Izmánban, amit megpróbálnak ránk kenni. Három kikötőben
horgonyzó hajó is leégett. Ma reggel különben üzenet érkezett
Faháliba: Naguib parancsnok érkezik a városba, hogy apja
képviselőjeként szövetséget kössön Dumas tábornokkal.
– Nos, valószínű, hogy a halálos fegyvert is magával hozza –
tette húga vállára a kezét Hala.
– Tudják, hol rejtőzünk?
– Egyelőre nem. De közel járnak hozzánk – felelte Imin.
– Akkor tovább kell költöztetnünk a tábort.
– Mégis hová? – háborgott Bahi. – Ha északnak tartunk,
gallán kézre jutunk. Ha nyugatnak, átkelünk Amonpúr határán…
már ha nem esünk előbb a hegyi törzsek fogságába. Keleten
apátok vár ránk, délen a sivatag. Más volt ez, mint amikor
elmenekültünk Izmánból, akkor maroknyi csapat voltunk még.
Egy egész sereget nem olyan könnyű mozgatni. Még ha nem is
túl nagy.
– Igaza van – helyeselt Shazad.
Ahmed az asztalt markolászta dühében, úgy, hogy
belefehéredtek az ujjpercei.
– Fogjuk el őket! – javallotta Jin, aki iránytűjét hol egyik, hol
másik kezébe vette. A tű ide-oda lendült, de közben
egyfolytában Ahmedre mutatott. – Vonattal szállítják a
csodafegyvert?
Imin bólintott, szőke gallán fürtjei az arcába hulltak.
Ahmed hosszan hallgatott. Mindenki a szavát leste.
– Nem jöhetnek rá, hogy tudunk a fegyverükről – mondta ki
végül a herceg. Jinnek mondta ezt, az öccsének, nem a
tábornokának és nem is a demdzsiknek. – Ha megtámadjuk a
szállítmányt, tegyünk úgy, mintha közönséges vonatrablás lenne.
Jin, te majd…
– Én is vele megyek! – szaladt ki akaratlanul a számon.
Mindenki rám nézett.
Még hallani véltem Jin korábbi szavait. Igaza volt. Nem leszek
jó semmire, ha a demdzsi varázserőm jelentkezésére várok.
Eddig is tovább vártam a kelleténél.
– Kockáztatunk a jelenléteddel – jegyezte meg Ahmed, ami
azonban nem volt elutasítás.
– Nagyon igaz – mondta Jin a bátyjára nézve. – Nincs
szükségem rá demdzsiként.
Shazad azonban mellém állt.
– Amaninál jobb lövészt nem ismerek, és bárki embernek
nézi. Elvégre eddig is így élt.
– Meg tudom csinálni! – erősködtem magam is.
Ahmed tekintete egy pillanatra az enyémbe kapaszkodott.
Erre a futó pillanatra nem úgy festett, mint egy báty vagy barát,
hanem mint egy született uralkodó. Kihúztam magam, mint egy
igyekvő katona.
– Hajnalban indultok – bólintott.
 huszonkettő

Tudjátok, hogy Holtember Hágójának nevezik ezt a helyet? –

kérdezte Bahi vidáman. Azóta be nem állt a szája, hogy földet
értünk. Izz röpített ide minket a hátán óriás rokmadár alakjában.
Alattunk már a sivatag végtelenje terült el. A kék bőrű demdzsi
per pillanat jókora kék gyíkként bújt meg a sziklák között. De
legalább nem meztelenkedett újra a szemem láttára.
– Talán azért, mert itt nyírlak ki, biz’ isten, ha nem fogod be a
szádat! – morrant Bahira Shazad, és egy darab gyújtóst is felé
hajított.
– Sajna a térképrajzolók nem jövendölték meg a jöveteledet,
Shazad – karolta át a lányt Bahi. Egy hegytetőn ücsörögtünk.
Alattunk, amerre a szem ellátott, sivatag terült el. Kivéve észak
felé, ahol a tengert véltem felfedezni, már Jin elmondása alapján.
Közvetlenül alattunk a sivatagot átszelő vasúti sínek húzódtak. –
Azért hívják így ezt a helyet, mert sok vasúti munkás hagyta ott
a fogát az alagútrobbantásoknál – magyarázta tovább Bahi. – Az
a hír járja, hogy nyughatatlan szellemük továbbra is itt kísért a
vágányok mentén.
– Ezt is a szultán gallánokkal kötött szövetségének
köszönhetjük – morogta Jin, aki félrerúgott egy követ az útból,
mielőtt leterítette a takaróját. Észrevettem, hogy szultánt mond
apa helyett. Csak Ahmed nevezte őt az apjának.
– És ezt csak most mondod? – lökte oldalba Hala Bahit. – Épp
amikor alagútrobbantást tervezünk?
– Csak a miheztartás végett közöltem. – Idegenkedve néztem
Bahi jókedvét, én a magam részéről túl ideges voltam ehhez.
A vasútnak az a szakasza, amely a Holtember Hágó alatt
húzódott, Izmánt kötötte össze Fahálival a hegy két oldalán.
Onnan már csak egynapi járóföld volt a felkelők tábora.
Tennünk kellett arról, hogy a csodafegyver soha ne jusson el
oda. A vonat két nap múlva ér ide. Holnap berobbantjuk az
alagutat, ami megállítja majd a szállítmányt. Mi azután
megrohanjuk, mintha csak közönséges vonatrablók lennénk.
Hala elhiteti az utasokkal, hogy tucatnyi útonállót látnak, nem
csupán négyünket. A katonák tudatát is összezavarja, amíg
elcsaklizzuk a csodafegyvert.
– Nem némán meditálnak a Szentatyák? – kérdeztem,
szétteregetve a földön a takaróm.
Bahi jókedvén azonban nem lehetett kifogni.
– Amúgy is túl fiatal és jóképű vagyok én papnak – mondta.
– Sara nem így gondolja – morogta Shazad a foga között.
Gyanítottam, hogy Bahi miatta nem állt be végül a rendbe. Ő
maga azt állította, hogy egyszer alaposan lerészegedett este,
majd a rákövetkező reggeli ima során a szent férfiak csuhájára
adta ki gyomra tartalmát. De egy sereg más történet is keringett
arról, miért zsuppolták ki a szerzetesek közül.
– Senki sem tudja bebizonyítani, hogy enyém az a gyerek –
komolyodott el.
– Pedig neki is akkora a szája, mint neked – olvasta a fejére
Shazad.
– De hiszen még csak csecsemő. Ilyenkor természetes, ha
sírnak és zajonganak, nem?
– Kiköpött apja – dünnyögtem én is.
Jin is elnevette magát.
– Jut eszembe. – Bahi egy üveg akármit húzott elő a
zsákjából. – Akkor igyunk a fiam egészségére!
– Miért hoztál magaddal szeszt? – Shazad máris úgy dörgölte
a halántékát, mint aki a macskajaját kúrálja. Bahi válaszul újabb
két üveget vett elő.
– Orvosi okokból. Az írás is javallja. Nézzetek utána! Na,
hölgyeké az elsőbbség! – Ezzel Shazad orra elé tartotta az egyik
üveget. Mikor a lány ujjai az övéire záródtak, diadalmas mosoly
ült ki a képére. Egy másodpercig ott is tartotta a kezét, csak
utána húzta el. Kezdtem azt gondolni, hogy valóban egy lányért
hagyta ott a papokat, csak épp ezt a lányt nem Sarának hívják.
Vajon Shazad nem vette észre e hódolatot, vagy szándékosan
nem vett róla tudomást?
– Tudod, hogy nem szabad innom – mondta most, közvetlenül
ezután azonban jócskán meghúzta az üveget.
– Nem szabad innod? – kérdeztem, ahogy továbbadta nekem.
Közben nem sikerült száműznöm hangomból a kétkedést. Olcsó
lőre volt, ami égette a torkomat.
– A tábornok nem helyesli az ivászatot – magyarázta Bahi.
Tudtam, hogy Shazad apjára gondol, nem rá magára.
Shazad tréfásan szalutált erre, a mosolya azonban túl komoly
maradt ahhoz, hogy elhiggyem neki, nem szereti az apját.
– Igen, szerinte a részeg katona halott katona.
– Egy ízben azonban mégis látványosan tévedett – mondta
Bahi, aki újabb palackot varázsolt elő. – Apám személyében
ugyanis ezer holt kapitányt kaphatott volna.
Shazad épp felelni akart erre, de Bahi már valami ivással
összefüggő játékba vonta be Izzt, Jint és Halát. Abból állt, hogy
pénzérméket kellett felpattintaniuk, majd tenyerüket a
sziklakőnek verniük, és utána meghúzniuk a flaskát.
Akár itt is hagyhatjuk a fogunkat, jöttem rá. Ők azonban
hozzászoktak a halál közelségéhez. Az elmúlt évben
számtalanszor tették kockára az életüket egy jobb világ
reményében. Bár én is ugyanezt cselekedtem. Besétáltam egy
lövészversenyre, ahol semmi jó nem várt rám, csak hogy javítsak
valamicskét a sorsomon. Ezek az emberek itt azonban nem
csupán magukra gondoltak, hanem Mirádzsi egészére. Azért
harcoltak, hogy senki ne haljon meg olyan nyomorultul, mint
Dasszama lakói, és senki ne éljen olyan embertelen körülmények
között, mint mi Porfészekben.
– Nos, hölgyeim! – szakított ki töprengésemből Bahi hangja. –
Nem csatlakoztok hozzánk? Eleddig én állok nyerésre.
 – Azt hittem, nem az a lényeg, hogy ki iszik többet – rótta
meg Hala.
– Amint látom, te meg én másként gondolkodunk a
győzelemről – vágott vissza Bahi.
– Mi csak lassítunk, mint minden értelmes ember tenné –
riposztolt Shazad is, és oldalba bökött. – Majd ha arra ébredtek,
hogy minden csepp véretek szesszé változott át, rájöttök, hogy
ez indított el benneteket a vesztés útján.
Akaratom ellenére is elnevettem magam. Miután az újabb
palack is kiürült, Bahi vette a bátorságot, és újfent szerenádot
adott Shazadnak, csakúgy, mint anno az ablaka alatt. Valójában a
remény mámora töltött el minket, na meg persze a csillagok alatt
elfogyasztott jó öreg alkohol is szebb színben mutatta a
kilátásainkat.
Arra is rájöttem, hogy noha rendesen félek, soha még olyan
boldog nem voltam, mint ezen az éjszakán.

•••

MÁSNAP REGGEL még napkelte előtt felébresztett valami.

Mozdulatlanul hevertem, mialatt megpróbáltam felidézni ezt a
nem-tudom-mit, talán egy álom emlékét.
A többiek még aludtak körülöttem. A tüzet időközben
eloltották. Shazad az oldalán feküdt. Egyik keze a szablyáján
nyugodott, mintha bármely pillanatban támadókra számítana. A
tűzrakás másik oldalán Hala a takarójába burkolózott.
Izz az égből őrködött felettünk rokmadár alakjában, Bahi és
Jin takarója azonban üres volt. Felkeltem, kinyújtóztattam a
tagjaimat, majd felkaptattam a hegynyeregre a felkelő nap
irányába – a hegytető takarásában vertük fel a táborunkat. Itt
találtam rá a két fiúra.
Bahinak nem volt imaszőnyege, ezért arcára borulva, kezét
arcára szorítva a füvön térdepelt. Megdermedve hallgattam
reggeli imája sejtelmesen elsuttogott szavait. Illetéktelen
tanúnak éreztem magam e bensőséges jelenetben, elhátráltam
hát onnan. Közben Jint is megpillantottam. Keskeny párkányon
kuporgott pár lépéssel odébb. Hátát a sziklakő oldalának vetette,
két kezét lelógatta a vágányok fölötti mélységbe. Mezítlábasan
mellé sétáltam a poros köveken.
– Nem is olyan rossz az a macskajaj – hallottam meg saját
károgó hangomat, ahogy leültem mellé.
– Nekem nem is annyira Bahi olcsó lőréje okozott gondot –
simított végig az arcán. – Amióta felébredtem a lidércharapás
után, rosszul alszom. Valahányszor behunyom a szemem, égő
tábort látok magam előtt. Ez vár ránk, ha nem csípjük most el
ezt a fegyverszállítmányt. Ég az összes rokonom, és égsz te is.
Az utolsó mondatra felnéztem. Mélyet sóhajtott.
– Nem kötelező maradnod, tudod? Igazat beszéltél
Sihabiankor. Azért vagy itt… mert ide csábítottalak. Én akartam,
hogy köztünk maradj. Azt azonban nem akarhatom, hogy
meghalj. Még elmehetsz. Izmánba vagy ahová akarsz. Szállj ki
ebből az egészből! – Szemlátomást így kért bocsánatot tőlem,
nekem azonban mondhatta.
Kibámultam a sivatagra. A nap tőlem balra kelt, ami azt
jelentette, hogy valamerre, épp amerre néztem, ott volt
Porfészek.
– Jó nekem itt – morogtam.
– Tudod, kezd hiányozni a lány, aki bárkit odahagyott, csak
hogy mentse a tulajdon bőrét – mondta. – Őt nem lehetett csak
úgy belerángatni minden ostobaságba. Nem hősködött volna
nyakra-főre.
– Ezt bóknak veszem – nevettem fel, de torkomon nyomban
el is halt a nevetés. Amerre épp néztem, a vágányok fölött
megcsillant valamin a napsugár.
– Csak nem…
Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, rikácsolva
lecsapott ránk az ég.
Mindketten felnéztünk. Izz ereszkedett le a tábor fölé.
Karnyújtásnyira a föld fölött visszaváltozott fiúvá, majd a porba
roskadt. Pánikba esve fordultam a táborunk felé, Jin azonban
derékon kapott, és maga felé fordított. Szája éhesen csapott le az
enyémre.
Ahogy keze a derekamon járt, a ruhaanyagon keresztül is
égette a bőrömet. Nem tudtam eldönteni, a csókja lobbantott-e
lángra, vagy a bennem lobogó tűz szabadult-e el végképp.
Mielőtt kigyulladtunk volna, kitépte magát az ölelésből, és
végigsimított az arcomon.
– Még mindig halhatatlannak érzed magad, Bandita?
Rohantunk vissza a táborba. Shazad már talpon volt, kivont
fegyverrel. Izz szeme vad fényben égett.
– Egy vonat közeledik!
Shazad megrázta a fejét, mint aki így próbálja kitisztítani az
elméjét.
– Nincs menetrend szerinti járat a miénk előtt – mondta,
megerősítve gyanúnkat. Abban a pillanatban, amint átvillant
agyamon a gondolat, az ő arcáról is ugyanazt olvastam le.
– Másik szerelvénnyel szállítják! – Szinte kiabáltam. – A
fegyver ezen a vonaton van!

•••

NEM VOLT IDŐNK az alagút aláaknázására, hogy megállítsuk a

vonatot, és így rohanjuk le. Az ellenfél is erre számított. Szótlanul
álltunk az alagútra néző hegytetőn, várva, hogy a vonat
előbukkanjon. Először csak a lihegésünket hallottam a csöndben,
aztán ez a hang kerekek kattogásával keveredett. Végül már
csupán a hegy morajlott a lábunk alatt, ahogy a vonat
végigrobogott az alagútban.
Vártunk egy darabig, mígnem fekete füstfelhőben megjelent a
mozdony.
– Gyerünk!
Félig futottunk, félig szánkáztunk lefelé a hegyoldalon, bele a
füstbe és koromba. A fekete felleg ellepte tüdőmet és orromat,
ezért kúszni kezdtem. Még mielőtt lehorzsolódott volna a bőr a
könyökömről, újra kiegyenesedtem, és a szerelvényre
szökkentem.
Az egyik pillanatban még kő volt a lábam alatt, a
következőben már az üres lég, semmi más.
A vonat tetején landoltam, de csúszni kezdtem róla. Pánik
kerülgetett, mert kevés híja volt, hogy lezuhanjak. Ekkor kinyúlt
egy kéz, és visszahúzott. Nem volt érkezésem köszönetet
mondani, amúgy se hallotta volna a kerekek fülsiketítő
lármájában. Egy pillanatra ujjaimat Jinéire kulcsoltam.
Aztán szétvált a kezünk. Shazad és én a vonat eleje felé
indultunk, Jin, Bahi és Hala hátrafelé. Nem néztem le sem az
alattunk elsikló sínekre, sem semmi másra, mígnem a szerelvény
legelejére nem értünk, közvetlenül a mozdony mögé.
Én másztam le először, egy ajtó felé, amelyen át bejuthattunk
a vonat belsejébe. Közben a vonat oldalába kapaszkodtam, amely
minden egyes zökkenésével le készült rázni magáról. Süvöltött a
szél a fülem körül.
Shazad huppant mellém egy macska könnyedségével.
Ellenőriztem, az övemben van-e a pisztolyom, s az ő keze is a
szablyájára zárult.
Rettegés és izgalom vetekedett a figyelmemért. Shazad szeme
minden rezdülésemet visszatükrözte. Egy emberként
mozdultunk.
A szerelvény ajtaja kivágódott a lábunk alatt.
Üres széksorok néztek vissza ránk. Porlepte üveg
hurrikánfényei remegtek meg minden újabb zökkenéstől.
Leeresztettük a fegyverünket. Egy ablak betörött, egy asztal
felfordult.
Némán lopakodtunk előre, ujjam közben a ravaszra fonódott.
Másik kezem tartalék fegyveremet markolászta az oldalamon.
Együtt fésültük át valamennyi üres vagont. Félúton Shazad
kimondta, amitől magam is tartottam:
 – A többieknek mostanra ide kellett volna érniük.
Szorosabban markoltam a pisztolyomat, és azt kívántam,
bárcsak lenne kire lőnöm.
Egy újabb ajtót feltépve láttam, hogy a vagonunkat
karnyújtásnyi hézag választja el a következőitől. Most, egyik
oldalán állva, olyan szélesnek éreztem, mint a Dév völgyét.
Nem mertem lenézni az alattam összemosódó, rohanó sínekre.
Csakhogy muszáj volt továbbmennünk. Meg kellett találnunk a
csodafegyvert, mielőtt az talál ránk.
– Menj hátrébb! – szóltam oda Shazadnak, és eltettem a
pisztolyomat. – Én ugrok először. – Nem volt ideje tiltakozni,
mert megragadtam az ajtókeretet, lendületet vettem, és
előreszökelltem.
Fülemben a szél zúgása is mintha arra akart volna rávenni,
hogy eresszem el az ajtót, és adjam át magam a zuhanásnak.
Átestem a következő vagonba, az ajtaja azonban nem nyílt ki.
Hadonászva az üres levegőbe markoltam, miközben a szívem
versenyt zakatolt a kerekek kattogásával.
Kezem ekkor valami fémes, szilárd képződményre zárult: egy
létra vezetett el az ajtótól balra. Felhúzódzkodtam a segítségével,
miközben minden ízemben remegtem a hideg rúdba fogódzva.
Semmi mást nem láttam magam előtt, csak a két kezemet és a
rudat. Shazad átkiáltott hozzám valamit, de szavait elsodorta a
szél.
Amennyire bírtam, a hang irányába fordultam. Ujjai kinyúltak
értem a látóterem peremén. A kezébe kapaszkodtam.
Az ajtó döngve kinyílt. Semmi mást nem láttam egy
aranysárga egyenruhán kívül, ami vélhetőleg a halálomat
jelentette.
Shazad azonban gyorsabb volt.
Átvetette magát az űr fölött. Penge villant a kezében, s a fehér
és aranysárga vörösbe borult. Ha a katona fel is kiáltott, mielőtt
a kerekek alá került, hát kiáltását elnyelte a vonat moraja.
Nem láttam őt meghalni. Annyit láttam csak, hogy Shazad
összerogy előttem.
A szél belekapott fekete hajába, amely bitófa köteleként fonta
körül a nyakát.
Tekintete az enyémbe kapaszkodott, ahogy a sínek közé
zuhant.
 huszonhárom

Életem leghosszabb pillanata volt ez, miközben kezem a levegőt

markolászta.
Aztán ráfonódott Shazad csuklójára. Elöntött a
megkönnyebbülés, mert másik karja kinyúlt, s ujjai a karomra
fonódtak, mintha valami nálunknál nagyobb erő kötne minket
össze.
Egyik lábával megtámaszkodott a keskeny párkányon. Ennyi
elég is volt ahhoz, hogy megtartsam. A gravitáció azonban
ellenem dolgozott, miközben megpróbálta előbbre helyezni a
súlypontját. Mindebből egyhamar zuhanás lett volna, ha
egyikünk marka is enyhít szorításán.
Remegő ujjakkal is elszántam magam, hogy nem eresztem el.
Valamit kiáltott, de a szél elsodorta a hangját.
– Nem értelek! – kiáltottam vissza.
– Van még belőletek? – Ezt valaki más mondta; hangja
mintha valamiféle sötét álom bugyraiból szólt volna. Egészen
elfeledkeztem a nyitott ajtóról, amely mögül újabb egyenruhások
ronthattak ránk. Bármely-percben leszúrhattak volna hátulról. –
Lerohantak bennünket!
Ráismertem erre az éles, pattogó, északi hangra. Tulajdonosa
nem is olyan rég azzal fenyegetett, hogy átlövi Tamid lábszárát,
aztán az arcomnak szorította a fegyvere csövét. Faháliban
ugyancsak ő tárgyalt a gallán tábornokkal.
Naguib parancsnok kacaját felkapta a szél.
Tekintetem egybekulcsolódott Shazadéval. Ha egy pillanatra
is félrenézek, ő lezuhan. A sínek vadul vágtattak kapálódzó lába
alatt, kioldódott shemaghjába belekapott a szél. Remegő kézzel
próbáltam felhúzni.
 Ő velem ellentétben rálátott a vagon belsejére, csak épp
fegyvertelen volt.
– Valaki húzza már vissza! – rendelkezett Naguib lustán.
Shazad szeme a csípőmön himbálódzó pisztolyra villant, aztán
a vállam mögé. Megértettem, mit vár tőlem. Ha előkapom a
pisztolyt és megfordulok, főbe lőhetem Naguibot.
Csakhogy ehhez el kellett volna őt engednem.
– Eressz el! – suttogta a levegőbe.
Hajlandó lett volna meghalni a társaiért. Hiszen ha Naguib
parancsnok életben marad, valamennyien meghalunk. Eszembe
villant Tamid arca. Csakhogy nem voltam már az a lány, aki
cserbenhagy másokat.
Még keményebben markoltam Shazad csuklóját.
Karok ragadtak derékon, és Shazaddal együtt behúztak a
kocsiba. Nem mintha ott jobb lett volna.
Kezek matattak rajtam, hogy elvegyék a fegyvereimet.
Homlokomat a szőnyegre szorítottam motozás közben.
Lábszáram annyira remegett, hogy jártányi erőm nem maradt.
Képtelen lettem volna szembeszállni ezekkel. Shazad segített
talpra a könyökömnél fogva.
Egy luxusvagonba kerültünk, amely tele volt kifogástalan
megjelenésű egyenruhásokkal, meg ágrólszakadt lázadóinkkal.
Vagy két tucat katonát számoltam össze.
Hala kezét hátrakötötték, tarkójához fegyvert szorítottak.
Először nem vettem észre Bahit. Egyetlen ostoba pillanatig
abban reménykedtem, hogy sikerült valahogyan lejutnia a
vonatról. Aztán megláttam: inggallérját pirosra festette az
orrából omlő vér. Nem csoda, hogy alig ismertem rá.
A politúros bárpult mellett, mint valami eszement rendezvény
házigazdája, Naguib állt.
– Hát ezt elbaltáztátok, gyermekeim – közölte. – Vesszek
meg, ha ez nem az a kék szemű rima! Nem azt mondtad, hogy
semmi közöd a hazaárulóhoz?
– Azóta változott a helyzet. – Tiszta kiejtéssel, választékosan
válaszoltam, ahogyan Shazad tette volna a helyemben, hiszen ha
a saját dialektusomat használom, hát menten főbe lőnek. – Míg
élek, sosem csatlakoznék az ellenoldalhoz, parancsnok!
– Ebben nem kételkedem. – Naguib a maga jellegzetes, ideges
járásával ellépett a bárpult mellől. – Ahogyan fivérem rábeszélő
képességében sem. – Az utolsó szónál bordán rúgta Jint, aki a
rúgás nyomán kétrét görnyedt a vastag vörös szőnyegen.
Közönyt mímeltem. Nem mutathattam ki, mennyire
megrendített Jin szenvedése. Nem adhattam meg Naguibnek ezt
az elégtételt.
– Tudod, azt ajánlom, áruld el, hol van másik trónkövetelő
fivérem – mondta a parancsnok kézelőjét ráncigálva. – Súlyos
kellemetlenségektől óvnád meg magad. Végtére is heten
vagytok, elegendő, ha egyikőtöket szóra bírom. Épp elég, ha egy
életben marad közületek. – A nagyobb nyomaték kedvéért
megérintette csípőjén a pisztolyát.
– Rosszul számítasz – szólalt meg Shazad is. Naguib láthatóan
a kiejtésére figyelt fel leginkább.
– Te vagy Shazad Al’Hamád?
Shazad úgy pillogott rá, mintha egy összejövetelen futottak
volna össze.
– Már megbocsásson, de ismerjük egymást?
– Hogyne ismernénk – keményedtek meg Naguib arcvonásai.
– A szultánnak sok fia van. Nem várom el, hogy a nagy tábornok
egyetlen leánya felismerje jelentéktelen személyemet. Ámbár
téged sokan felismernek közülünk!
– Azokat a szultánfikat ismerem fel, akik megérdemlik a
figyelmemet – felelte Shazad hidegen.
Láttam, hogy e szavak elevenébe vágtak a zöldfülű
parancsnoknak.
– Apád lógni fog ezért, nyilván sejted. Ami nekem persze jól
jön, hiszen a helyére léphetek. Mindezt neked köszönhetem –
simogatta meg a lány arcát. – Előbb azonban, azt hiszem, veled
számolok le.
 – Ha egy ujjal is hozzányúlsz, pokolra kerülsz! – Bahi
orrhangon beszélt az orrjáratait eldugaszoló alvadt vértől. Ha
nekem nem hiszel, a demdzsi majd megérteti veled. – Rájöttem,
hogy rám gondol. – Ő ugyanis képtelen hazudni. – Naguib
pillantása megállapodott rajtam. Láthatóan most tette helyre,
miért olyan ritka a szemem színe.
– Igazat mond – szólaltam meg bátortalanul. Bahi korábban
arra intett, ne próbáljak változtatni a valóságon. Most azonban
egyenesen erre szólított fel. Shazadért tettem, hogy
megmentsem az életét. – Ha bántani mered, halálnak halálával
halsz! – Abban a pillanatban, amint e szavak elhagyták a számat,
igazsággá lettek. Bahi figyelmeztetésére gondolva azt vártam,
hogy valami érezhető jele lesz annak, hogy átformálom a
mindenséget Shazad biztonsága érdekében. Csakhogy épp ebben
rejlett a dolog veszélye. Hiszen ezek csak szavak voltak,
márpedig a szó hamar elszáll. – Könyörögni fogsz az életedért! –
fejeztem be vészjósló fenyegetésemet.
Naguib ujjai megálltak Shazad állán. Bármennyire nem hitt
nekünk, azért nyilván azt gondolta, nem árt az óvatosság.
– A hazugság elvégre is bűn – nézett velem össze Bahi. Jin
elnevette magát.
Noha az én tarkómra is fegyver csöve szegeződött, átragadt
rám a jókedve.
– Ugyan, mit tudtok ti a bűnökről? – szólalt meg egy kongó
hang az egyik sarokból. Menten a torkomon akadt a nevetés, és
hideg futkározott a hátamon. Hunyorogva bámultam a sötétbe,
ahol azonban nem láttam mást halomban álló sisakokon és
fegyvereken kívül.
Aztán az egyik ósdi páncél megmozdult.
Az elém lépő férfialak csupa-csupa fémből állt. Bronzsodrony
keze megcsörrent ujjai mozdítására, s bronzízületei is recsegtek-
ropogtak, ahogy felém indult. Arca vörösréz maszk volt, amelyen
megvillant a vonatablakokon bevetülő vakító napfény.
– Elárultad a hazádat! – Noorsham hangja távolian csengett,
miközben égő, kék tekintetét Bahira emelte. Mennyire más volt
ez, mint az a kétségbeesetten reménykedő hangnem, amelyen
hozzám beszélt, amikor a segítségemre volt. Megfeszültek
izmaim az engem fogva tartó katona markában. – A
hazaárulókat pedig vissza kell szolgáltatnunk Istennek, hogy
megbüntesse őket.
Felemelte egyik kezét, és Bahi homlokára fektette, mintha
csak megáldaná.
Bahi felduzzadt, véres ajka mosolyra húzódott.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. Azt hiszem, túl
messze kalandoztam el, amikor… – Nem fejezte be a mondatot,
mert szavai sikoltásba fúltak.
Shazad a nevét kiáltotta.
Még mielőtt egyet moccanhattam volna, fullasztó hőség
árasztotta el a vagont. A bronzember keze felparázslott Bahi
homlokán, akinek bőre sisteregve elfeketedett. Valamennyien
kiabálni kezdtünk.
A katona eleresztette a karom. Két lépéssel Bahi mellett
termettem, ahol azonban a hőség oly elviselhetetlen volt, hogy
levegő után kapkodva térdre hullottam.
Bahi bőre közben feketéből fehérre változott. Tehetetlenül
néztem, hogyan lesz egy eleven fiúból hamu.
Megtaláltuk az ellenség fegyverét. Ez volt az.
 huszonnégy

A hőség alábbhagyott. Égetett a bőröm, mintha láz gyötörne. És

égetett a tüdőm is.
Négykézlábra ereszkedve fuldokoltam. Szívem egy ütemre
vert a vonatkerekek zakatolásával.
Bahi meghalt. Sikoltozva halt meg, úgy, ahogy azt Naguib
parancsnoknak megjósoltam. Sikerült módosítanom a mindenség
törvényeit, ám úgy, hogy a bajt Shazadról Bahira hárítottam. A
vagonban mostanra csönd honolt, csupán a csillár csilingelt a
fejünk felett, ahogy ide-oda ringott a vonat mozgását követve.
Jin előrelendült, de az egyik őt lefogó katona a térdével háton
rúgta. A padlóra roskadt.
– Kötözzétek meg! – Naguib adta a közönyöset, de azért
érezhetően remegett a hangja. Haja csapzottan tapadt a
fejbőrére. Hala felzokogott álltában. – Javasolhatnám, hogy
nagyra becsült külhoni fivérem legyen a következő?
Noorsham azonban rá se hederített a parancsnokra. Minden
figyelmével felém fordult.
– Amani, te még élsz?
Először nem értettem, mire akar kilyukadni, aztán rájöttem,
hogy ruhám ugyan elszenesedett és itt-ott ronggyá égett,
jómagam ellenben ép maradtam. Nem csoda, hiszen demdzsi
vagyok. A halhatatlanok leányain nem fognak a lángok.
– A sivatagban nőttem fel. Nekem nem árt a hőség – feleltem
reszkető hangon.
– Nem – nyúlt felém Noorsham fémkezével. Éreztem a belőle
áradó forróságot. – Te is különleges vagy, mint én!
Ami igaz is volt. Minderről a kiejtésünk és a szemünk színe is
árulkodott. Nem cáfolhattam meg. Demdzsi voltam, akárcsak ő.
Igazmondásra születtem.
– Négyszemközt akarok maradni a lánnyal – szólt oda
Noorsham emelt hangon Naguibnak.
– Menj a pokolba! – morogta Shazad a padlóról, láthatóan
nem kis belső tusa után.
– Számból vetted ki a szót. – Jin nagy nehezen feltérdelt.
Naguib újra belerúgott a csizmájával.
– Senki ne merje bántani! – kiáltottam fel, mert újabb rúgásra
készülődött. Naguib lábfeje megállt a levegőben fivére bordái
fölött. Nem parancsnok volt többé, aki elbánik a foglyával,
hanem szultánfi, aki nem versenyezhetett apja kegyeiért a
Szultim-tornán, nem nyerhette el katonái megbecsülését, és
visszahallotta, hogy azt beszélik a háta mögött, lázadó testvére
többet ér nála. Most arra készült, hogy mindezt Jinen bosszulja
meg. – Veled megyek – belenéztem a bronzember mélyen ülő
kék szemébe. Vajon az enyém is ugyanolyan nyugtalanító, mint
az övé? – futott át agyamon a gondolat. – De senki ne merje
bántani a társaimat a távollétemben. Áll az alku?
Noorsham szeme mosolygott, a fémszáj azonban moccanatlan
maradt. Vajon felnövekedve ugyanúgy nem tudott valódi
mivoltáról, mint én? – morfondíroztam.
– Szavamat adom rá, hogy senki sem ér hozzájuk a
távollétedben – ezzel a bronzember fémkezét nyújtotta felém.
Hiába voltam egy dzsinn leánya, a tenyeremet égette ez a
kézfogás.

•••

KÉTSZER IS ÁTKUTATTAK, mielőtt magunkra hagytak

kettőnket, noha sietősen, kapkodva dolgoztak. Az volt az
érzésem, hogy a katonák is megkönnyebbülnek, ha nem látják
demdzsi fegyverüket. A szomszédos vagonba, egy nagy
étkezőkocsiba toloncoltak vele együtt. Csaknem hajszálra olyan
volt, mint amelyikben Borókafenyő Város felé mentemben
étkeztem. A poharak a vonat minden egyes moccanására
felcsilingeltek, akár egy őrült harangjáték. Noorsham
letelepedett egy lángvörös székre, míg én az ajtónak
támaszkodtam; olyan messze tőle, amennyire lehetett.
– Nem jöttél vissza értem Faháliban, ahogy ígérted. –
Fiatalosabb volt a hangja, mint Naguib jelenlétében. Egyetlen
futó pillanatra a rémséges bronzpáncél helyén újra a cingár fiút
láttam, aki ott hevert börtöne padlóján.
– Pedig akartam. Komolyan! Próbáltam is, de… –
mentegetőztem, amiért megszegtem ígéretemet. Holott mindezt
akkor ígértem, amikor még azt hittem, mindketten közönséges
külhoni halandók zabigyerekei vagyunk, nem pedig demdzsik, a
rombolás eszközei. – Tudom, hibáztam. Őszintén sajnálom –
tettem még hozzá.
– Miért zártak be? – kérdeztem aztán.
– Nem engedelmeskedtem a parancsnokom utasításainak.
– Az imaház! – állt össze hirtelen a kép. – Nem voltál hajlandó
felégetni a dasszamai imaházat! – Lassan lehorgasztotta a fejét. –
Ez meg hogy lehet? – Eszembe jutott, mekkora undorral nézett
Bahira. – Úgy hiszed, aki Isten embere, az nem lehet lázadó?
– Tudtam, hogy nincsenek ott gallánok – mondta egyszerűen.
– Gallánok? – csóváltam a fejem összezavarodva. – Ugyan
miért… – Dasszama nem csupán Ahmed szövetségese volt, de a
gallán sereg fontos bázisa is. A szultán ezek szerint valójában
nem a lázadók miatt akarta felégetni a várost; a gallánokat
szándékozott kifüstölni onnan! – Te nem ránk vadászol, hanem
rájuk!
– A szultán azt mondta nekem, Isten haragszik, amiért
hitetlen idegeneket engedtünk a sivatagba. Azt mondta,
szüksége van a segítségemre, hogy hazánk visszanyerje
függetlenségét. Tüzemmel megtisztíthatom az idegen haderőtől;
azoktól, akik csak ártalmunkra vannak, uralkodni akarnak
fölöttünk, és elvenni, ami nem az övék! Akik bemasíroztak a
sivatagba a kék egyenruhájukkal, hogy elvegyék fegyvereinket
és meggyalázzák leányainkat.
Eszembe jutott, hogyan álltunk a sátorban Ahmeddel, attól
tartva, hogy az apja értünk jön. Milyen ostoba és naiv is voltam!
A szultánt nem érdekelte a felkelők maroknyi csapata, akik jobb
világra áhítoztak. Elvégre ő is másikat akart. Olyat, amelyiken
nem kell osztoznia senkivel.
Valami megvillant az ablakon kívül. Egy kék szárny. Egy óriási
rokmadár. Izz keringett a vonat fölött. Mostanra nyilván rájött,
hogy valami félresiklott az akciónkban.
Noorsham követte a tekintetem irányát. Izz azonban ekkorra
elrugaszkodott a vonat tetejéről, és eltűnt szem elől.
– Te Szazi szülötte vagy – kezdtem újra, hogy elvonjam róla
Noorsham figyelmét. Ellöktem magam az ajtótól, és fel-alá
kezdtem járni, hogy inkább engem nézzen. Nem hazudhattunk
ugyan, ez azonban nem jelentette, hogy nem vezethetem az
orránál fogva. – Érzem a kiejtéseden! A bányák! – Kezdett
kitisztulni a kép. A leégett város eddig is erősen emlékeztetett
valamire, csak azt nem tudtam, mire. Két nagy baleset, távoli
helyeken, melyeket a sivatag választott el egymástól. – Nem
baleset volt hát! Te állsz mögötte!
– Aznap pusztítottam el a bányát, amikor rájöttem ebbéli
képességeimre. A Harag Napja volt az, amikor megbüntettem a
gonoszokat az égi villámmal! – Kihúzta magát, akár egy
Szentatya.
– Mert Szazi szerinted gonosz volt? – Kezemmel
végigsimítottam a bárpult fáját. Amíg itt vagyunk – gondoltam
–, addig a társaim biztonságban vannak. Ezzel is időt nyerünk.
Mindössze beszéltetnem kell ehhez Noorshamot. Kipillantottam
az ablakon, de Izz már elment. Vajon mennyi időbe kerül, mire
rájön, hogy fogságba kerültünk?
– Te is az Utolsó Megmaradt Megyéből származol – mondta.
– Tudod tehát, milyenek az ottaniak.
Ebben igaza volt.
– Többet öltél meg a megyénkben, mint bárki azelőtt!
 Noorsham széttárta a karját. A sűrű fonatú sodronyon
megvillant a nap fénye.
– Nagyobb dolgokra választattam ki. Ez a küldetésem.
Nagyobb dolgokra? – döbbentem meg. Én magam is szinte
szó szerint ugyanezt mondtam Tamidnak a szökésemet
tervezve. Amikor egy másik életről álmodoztam valahol távol.
Nem olyan kisszerűre, értelmetlenre és rövidre, amilyen
Porfészekben várt rám. Az is eszembe villant, mi mindenre
gondoltam a felkelők táborában. Bár a kiejtésem hasonlított erre
a gyilkológépére, az nem tetszett, hogy a szavaink is közösek.
– Miért, mit ártott neked Szazi gonosz népe?
Egy futó pillanatra hiába volt bronzból, Noorsham egészen
emberinek látszott.
– Nem emlékszel, mi történt hét éve, a gallán sereg
bevonulásakor? – Elindult felém, ujjai közben ideges ritmust
vertek a bárpulton.
– A gallánok nem egyszer vonultak-be, hanem többször –
mondtam, de nem mertem elhátrálni előle.
– Ne tégy úgy, mintha elfelejtetted volna! – mordult fel az
Utolsó Megmaradt Megye vaskosan parasztias kiejtésével, aztán
összeszedte magát, és tisztábban beszélt. – Ez más volt, mint a
többi.
– Igen, emlékszem – ismertem el akaratom ellenére. Aszályos
év volt. A nép lázongott, és a szokásosnál is több kék egyenruhás
idegent láttunk a falunkban. – Anyámmal egy teljes napig
elbújtunk egy házban. Megpróbálta elhitetni velem, hogy mindez
csak játék. Én azonban már elég nagy voltam ahhoz, hogy
valamit kapiskáljak a valódi okokból.
– Nos, a húgom, Rabia is elég idős volt – bólintott Noorsham.
– Aztán miután a katonák elmentek, a hegyen lakók
összegyűltek, és megkövezték őt meg a többi lányt, aki együtt
hált a megszállókkal. Addig, amíg mind holtan nem hevertek. És
anyám hagyta ezt.
Erre nem volt mit mondanom.
 – Éveken át vártam, hogy Isten megbüntesse őket. Buzgón
imádkoztam ezért. Legvadabb álmomban sem hittem, hogy a
büntetésnek én leszek az eszköze. – Szavai a Szentatya
imanapokon elhangzó, indulattól átfűtött kitöréseire
emlékeztettek. Néhanap Tamidnál is tapasztaltam a vallási
fanatizmus hasonló túlkapásait.
– Jó ideje nem dolgoztam már a bányában, túl gyönge voltam
hozzá. Én magam még megkíséreltem volna, de anyám nem
engedte, nekem pedig nem volt annyi erőm, hogy küzdjek ezért.
Miután visszatértem a bányába, a férfiak egytől egyig sandán
néztek rám. Egyre a másik nővérem, Szuha után
kérdezősködtek. Ebédnél az egyik lerészegedett annyira, hogy
elköpte, mi történt. Betegségem idején kifogytunk a pénzből.
Anyám már az éhhaláltól tartott, ezért kiárusította Szuhát a
bánya dolgozóinak. Ugyanazok vették igénybe a szolgálatait, akik
megölték Rabiát, mert idegenekkel hált. Ekkor, legnagyobb
meglepetésemre, vakító fénysugár tört elő belőlem, magasabb
erők küldötte. A jelenlévők mind meghaltak, nekem azonban a
hajam szála sem görbült.
Micsoda földi pokol lehetett az! – gondoltam.
Noorsham abbahagyta a járkálást, s megállt a közvetlen
közelemben. Bronzmaszkja továbbra is nyugalmat tükrözött,
keze azonban ökölbe szorult dühében. Vele együtt haragudtam: a
falumbeliekre, akik felakasztották anyámat és Dalalát. Akik gond
nélkül odadobtak volna engem is Fazimnak vagy a
nagybátyámnak.
– Ezután talált rám Naguib herceg. Ott maradtam a hegyen,
az Úr újabb utasítására várva, amikor elém állt. Elvitt fenséges
szultánunkhoz, aki elmagyarázta, hogy különleges képességem
valóban az ég ajándéka. A belőlem előtörő tűzzel elemészthetem
a bűnösöket, miközben az erényeseknek nem esik bántódásuk.
– A tűz ugyanúgy nem tesz különbséget jó és rossz ember
között, akár a puskagolyó! – fakadtam ki.
Félrebillentette a fejét, akár egy meglepett madár.
 – Te azonban élsz – mondta.
– Ez is az előbbieket bizonyítja. – A bárpultnak támasztottam
a hátamat, és a szélébe kapaszkodtam, hogy ne vegye észre,
mennyire remeg a kezem. – Gondolom, ezzel te is tisztában
vagy. Mi másért vertek bilincsbe Faháliban? Nehogy a
bronzpáncéloddal kezdj már büszkélkedni! Gondolom, ugyanúgy
tudod, mint mindenki az Utolsó Megmaradt Megyében, hogy a
bronz, akárcsak a vas, a buraqik megszelídítésére való. – A
lázadókra vadászó gallán katonaság Dasszamában állomásozott.
Ezt a várost is fel akarták égetni, ami azonban ellenkezett
Noorsham szándékaival. Ezért elvitték Izmánba, ahol
bronzpáncélba bújtatták. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy
Naguib téged is engedelmességre akar kényszeríteni –
folytattam. Tudod, mit gondolok erről? A parancsnok fél tőled! –
Amiért csöppet sem hibáztattam. – Kihasznál téged, a fegyverük
vagy!
– Hú, de biztos vagy az igazadban – rándultak meg Noorsham
ujjai.
– Mert igazam is van. – Érvek után kutattam, amivel
meggyőzhetném. Semmi értelme nem volt a fejéhez vágnom,
hogy ő is csak egy demdzsi, nem pedig az isteni bosszú eszköze,
vagy hogy a rossz oldalon állt. Ő a szultánban hitt, én a lázadó
hercegben. Jin jegyezte meg egyszer, hogy a hiedelmekkel nem
érdemes vitába szállni, mert nem értenek a ráció nyelvén. Akár
dzsinn leánya voltam, akár nem, számoltam azzal, hogy
Noorsham gondolkodás nélkül szénné éget, amennyiben
ellenséget lát bennem.
Ki kellett szabadulnom innen. Ellöktem magam a bárpulttól,
és az ablakhoz léptem. Fent a magasban még láttam Izzt.
Nekifeszültem az ablaknak, amely kinyílt. Hűs levegő áramlott
be az étkezőkocsiba.
– Te meg mit művelsz?
– Nagy itt a hőség – mondtam. Leoldottam nyakamról a vörös
shemaghot, amelyet még Szaziban csent el nekem Jin egy
ruhaszárító kötélről, és kidobtam a vonatból. A homokra hullott,
akár egy összevérzett zászló. Magamban azért fohászkodtam,
hogy Izz észrevegye, és értsen belőle.
– Játszol velem? – Noorsham megint nagyon fiatalnak tűnt.
– Nem lenne muszáj hagynod, hogy kihasználjanak –
fordultam szembe vele. – Amennyiben Ahmed herceg trónra
kerülne, ő is ki tudná űzni a gallánokat. Csak éppen kevesebb
véráldozattal. Az ő seregében is vannak hozzád hasonlók,
mégsem éget fel velük városokat. Mi nem halálos fegyverek
vagyunk, hanem eleven katonák!
– Én sem fegyver vagyok! – tiltakozott.
Jinnek talán igaza van – gondoltam –, a hiedelmekkel nem
érdemes vitába szállni. Újra kipillantottam az ablakon. Izz
ezúttal alacsonyabban repült, egy ütemben a vonattal. – És ugye
nem veheted le a páncélodat? – kérdeztem, s ismét a bárpultnak
támaszkodtam. – Hogyan is van ez? – Ujjaival kitapogatta a
maszk zárt csatját. Ekkor csapott le a vonatra Izz óriási
rokmadár képében.
A szerelvény oldalra dőlt. Félő volt, hogy kisiklik. A
bárpultnak vágódtam, ami minden levegőt kipréselt a tüdőmből.
Fém hasadását hallottam, s a szemem sarkából láttam, hogy a
vagon egy jókora darabja Izz borotvaéles karmai között lifeg.
A keskeny hasíték felé lendültem. Előttem a sivatag terült el
minden irányban.
Ekkor tarka sivatagi ruhák foltja huppant a homokra. Shazad
gyakorlottan gurulni kezdett a földön, majd máris talpra
szökkent, és eltűnt szem elől. Két katona eredt a nyomába. Eztán
egy újabb hadfival birkózó arany leányzó zuhant a homokra.
Az ajtó szélesre tárult, s Naguib viharzott be. Noorshamért
jött. Villámsebesen mozogtam, úgy, ahogyan Shazad szokott. A
bárpultnál termettem, s kezem egy palack nyakára fonódott.
Megfordulva Naguib képébe vágtam; hajszál híja volt, hogy
eltaláljam. Elkapta, és lefelé csavarta a csuklómat. Egész
testembe éles fájdalom hasított. Felsikoltottam. A palack
csörömpölve tört darabokra a padlón. Ez elvonta annyira Naguib
figyelmét, hogy sikerült kiszabadulnom.
Valaki a nevemen szólított. Jin állt a küszöbön. A vonatba
vágott hatalmas lyuk elválasztotta egymástól a két vagont.
Dacára ennek, ez az átokfajzat értem jött, ha nem csalódom.
– Menj! – kiáltottam. – Megyek utánad. – Jobban ismert
annál, semhogy tiltakozzon. Átugrott a következő vagonba, én
pedig lendületet vettem, és a tátongó lyuk felé iramodtam.
Már közvetlenül mögötte jártam, s két karomat
megtámasztottam a lyuk két oldalán.
Mi van Noorshammal? – pillantottam hátra. Őt oldalra
sodorta a hatalmas zökkenés. Fémsisakja behorpadt, de
megpróbált talpra állni. Vonatunk egy szurdokot szelt át, amikor
kipillantottam a lyukon át.
Haladéktalanul ugranom kellett. Csakhogy nem hagyhattam
hátra Noorshamot. Nem maradhatott itt élve, Naguib kezén.
Meg kellett őt ölnöm vagy megmentenem. Kék szemünk
egymásba kulcsolódott a padlót elárasztó törmelék fölött.
Bahi kiáltását véltem kihallani a kerekek zakatolásából, amely
arra kért, menjek vissza Noorshamért, rántsam le róla a
maszkját, és vonszoljam magammal. A völgy azonban már ott
volt alattunk. Nem késlekedhettem tovább.
Ha visszamegyek érte, mindketten csapdába esünk.
Ha kiugrom, talán később felgyújt. Mindkét esetben végem.
Kivetettem magam a lyukon át. A szél felkapott, vitt magával.
A földnek ütközve átjárt a fájdalom. A tehetetlenségi nyomaték
tovább sodort a homokon, mint egy pillét. Túlontúl fájt minden
porcikám ahhoz, hogy megpróbáljak ellenállni. Látásom épp
időben tisztult ki, hogy lássam, hogyan nyílik meg alattam a
szurdokvölgy. Ujjaim a homokot markolászták. Fogást akartam
találni, hogy ne zuhanjak a mélybe. Csakhogy a homokban nem
lehet megkapaszkodni.
Lábam csúszni kezdett, maga után vonva egész testemet.
 huszonöt

Ujjaim belekapaszkodtak valamibe. Gyomrom ugyan egy merő

görcs volt, mégis egyre erősebben koncentráltam, hogy ne
eresszem el. A sziklafalnak lendültem. Recsegő hangot hallottam,
émelyítő volt – a bordáim törhettek el. Felkiáltottam
fájdalmamban. Egy hosszúra nyúló pillanatig csak függeszkedtem
ott behunyt szemmel, kapkodó lélegzettel. Nem szabad
lenézned! – biztattam magam, ahogyan a kezemet is, hogy
kitartson.
Csak ekkor jöttem rá, azt sem tudom, mibe kapaszkodom.
Minden ízemben remegtem, teljesen ledermedtem. Egy
örökkévalóságba telt, mire ki bírtam nyitni a szemem. Lassan,
nagyon lassan vetettem csak hátra a fejem, nehogy ez a parányi
mozdulat taszítson a mélybe.
Kart formáló homok nyúlt ki értem, és ölelte át a derekamat.
Élet és halál között lebegtem.
Fejem lekókadt, a szemem szorosra zártam. Megpróbáltam
felidézni, milyen is egy lélegzetvétel, milyen gyorsnak kell lennie
a szívverésnek.
Tizenhat év alatt számtalan homokból és szélből való
szellemlénnyel találkoztam a sivatagban. Regék tömkelegét
hallgattam végig homokból született halhatatlan lényekről, ha
nem éppen hullarablókról. Ez azonban más volt. Egyszerre
éreztem velejéig idegennek, ugyanakkor ismerősnek is.
Ez a teremtmény nem a homok gyermeke volt, hanem
önmagam.
Nagy levegőt vettem. Valamennyi bordám kegyetlenül
sajgott. Bal karomat fellendítve elkaptam a homokkar csuklóját.
Közben igyekeztem nem észrevenni az ujjaim közül kipergő
homokszemcséket.
Lassan, akár a lebukó nap, a kar visszatekeredett a homokba,
miközben engem is magával húzott. Ahogy a homokba olvadt,
újabbak támadtak a nyomában. Tucatnyi kar tartotta már fogva
mindkét kezemet és a ruháimat. Visszahúztak a sivatagba.
Aztán már csak a hasamon hevertem a homokban. Remegve
arrébb kúsztam a meredély széléről. Nem tudtam, mi vár rám,
hogy a fájdalom vagy valami sokkal nagyobb fog mindjárt rám
törni. Testem ismeretlenül is tudott róla. Tökéletesen üres
voltam. Nem értettem, ami a szemem elé tárult. Körülöttem
tucatnyi kar omlott össze. Hunyorogva bámultam.
Semmi nem mozdult. Én sem. Aztán kinyúltam egy
homokbucka felé, amely megmentette az életemet. Hozzá sem
értem még, de máris emelkedni kezdett a tenyerem felé, mint a
kígyóbűvölő kosarában kuporgó kígyók.
Ilyen demdzsi voltam hát.
Fegyver dörrent. A homok összeomlott, ahogy a hang
irányába fordultam. Hirtelen helyére zökkent a valóság.
Körülöttem tetemek hevertek a homokon. Még időben vettem
észre, ahogy Shazad rákönyököl egy férfi torkára, hogy a hasába
döfje a kését. Ekkor azonban egy katona támadt rá jobbról.
– Nem! – kiáltottam.
Többé nem éreztem üresnek magam. Vad düh öntött el. A
homok szétfröccsent kettejük között, a földre teremtve egyiket
is, másikat is. Miután elült, Shazadhoz futottam.
Javában köhögte kifelé magából a sivatag porát, mikor térdre
estem mellette. Ahogy meglátott, újra erőt vett rajta a
köhögésroham.
– Azt hittem, meghaltál! Láttam, ahogy lezuhansz! – mondta
fuldokolva.
Tőlem jobbra megint fegyver dörrent. Gondolkodás nélkül
kinyúltam. A lezúduló homok földre teremtette és maga alá
temette a katonát. Fegyvere a lábfejemhez penderült. Nem
vettem fel. Szédültem és féltem, ugyanakkor mámoros örömöt is
éreztem. Mint aki újabb végtagot növesztett, csak még nem
tudja, hogyan mozgathatná.
Megragadtam Shazad kezét, és felhúztam. Túlontúl izgatott
voltam ahhoz, hogy szó jöjjön a torkomra. Ahogy elfordultam, a
homok is velem fordult – anélkül tudtam ezt, hogy odanéztem
volna. Éreztem, hogy így van. Mint ahogy valahol belül mindig is
tudtam minderről. A sivatag, a homok születésemtől fogva élt a
számomra; szinte kérlelt, hogy állítsam szolgálatomba. Hogy
eggyé váljak vele.
A harc véget ért, én azonban nem tudtam még leállni.
– Amani. – Elengedtem Shazad kezét. A homok megmozdult
alattam. Körülöttem kisebbfajta homokvihar kerekedett, amely
egyre nagyobbra nőtt, mígnem teljesen körülölelt.
Belegabalyodott hajamba, ruhámba; hívott, hogy vesszek bele,
vesszek a sivatagba.
Már levegőt is alig kaptam. Nem tudtam uralni többé. Túl sok
volt ez nekem. Fulladozni kezdtem.
Ekkor újabb kéz fonódott az enyémre, ezúttal hús-vér kéz.
Jint láttam feltűnni a homokszemeken át. Shemaghját szorosan
arcára tekerte, ahogy vaktában felém tört. Láttam, hogy
valamiféle fémet fog a kezébe. A következő pillanatban átkarolt,
és magához vont. Valamit mondott is, de nem hallottam a vihar
zúgásában. Egyedül keze szorítását éreztem a karomon. Egy
töltényt nyomott mezítelen bőrömhöz, éreztem a vas hidegét.
Ez a hidegség átjárta a tagjaimat.
A homok lehullott körülöttem. Spirálisan zuhant alá, míg végül
már a lábfejemhez simult, én pedig homlokommal mértem Jin
szívverését. Túl keménynek és fájdalmasnak éreztem a bőrömbe
vájó vasat. Jin közben egyre a nevemet suttogta a fülembe.
Lassan a reszketésem is alábbhagyott.
 huszonhat

Hajnal előtt pár órával Izz leszállt négyünkkel, hogy kis időre
megpihenjen. A fele utat tettük meg attól a ponttól hazáig, ahol
kiugrottunk a vonatból. Amerre csak néztünk, a sivatag
végtelenje vett minket körül, noha a szemhatáron ott sötétlettek
a Dév völgyének hegyei. Nem pakoltunk ki és tüzet sem
gyújtottunk, csak lerogytunk a homokba. Izz hatalmas
macskaféle ragadozóvá változott – életemben nem láttam ehhez
foghatót –, és álomba merült. Shazad nekitámasztotta a hátát.
Vörös volt a szeme, noha nem láttam, hogy sírt volna.
Jin némán ült mellettem. Volt valami a kezében. A vörös
shemagh, jöttem rá. Az, amelyiket kipottyantottam az ablakon.
Gyöngéden megfogta a jobbomat, de nem kérdezett semmit.
Kezem megdagadt és fájt, a folyamatos lüktetést azonban szinte
alig érzékeltem. Csak kificamodott, nem tört el. Bordáim már
csupán tompán sajogtak. Bahi hiányát ellenben rosszul
összevarrt sebnek éreztem, miközben Jin a fáradtságtól ügyetlen
mozdulatokkal felkötötte a karom a shemaghgal. Miután ezzel
végzett, ujjait végigfuttatta a kelmén, csak utána fektette le
óvatosan a kezem.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Majd begyógyul.
Mindketten tudtuk, hogy nem ez volt a kérdés, de nem
erősködött tovább.
– Tudsz bal kézzel lőni?
– Ha muszáj – feleltem.
– Kéred? – tartotta orrom elé a pisztolyát. Rámeredtem, de
nem vettem el tőle, ahogyan máskor, akár még tegnap is tettem
volna. – Rájöttél már, ugye? – kérdezte.
 – A vas miatt van minden. – Bőrmarkolatánál fogva vettem
kézbe a pisztolyt, vigyázva, nehogy hozzáérjek a fémhez.
Eszembe jutott, hogyan szorította bőrömhöz a töltényt, amikor a
homok felemelkedett körülöttem. Ugyanúgy megfékezte
különleges képességeimet, ahogyan a buraqikat is a lópatkók.
Amíg fém ért a bőrömhöz, nem érzékelhettem természetfeletti
erőimet, akár tetszett, akár nem. – Azért nem tudtam eddig,
hogy demdzsi vagyok, mert Porfészekből származom. – Egy
olyan lány, aki maga tanulta ki a lövészet minden csínját-
bínját. Egészen addig, amíg egy egész sor konzervdobozt ki
nem tudott lőni egyszerre. Meg se kottyant neki. – Mert
fegyverem van. – Noorsham pedig a vasércbányából származott.
Azt mondta, beteg volt, ezért egy ideig távol tartotta magát a
bányától, és feltehetően vasreszeléket sem lélegzett be. Mikor
azonban újra munkába állt, már demdzsiként tette.
– Egy olyan helységből, ahol a víznek is vasíze van. –
Noorshamot is vasbilinccsel béklyózták meg Faháliban. Jin keze
közben hol ökölbe szorult, hol ismét kinyílt. Ujjpercei
felhorzsolódtak a közelharctól, s e mozdulat felszaggatta friss
forradásait. Fájhatott neki.
– Lefogadom, nem gondoltad, hogy ilyen rettentő
bonyodalmas lesz ez az egész, amikor megszöktettél abból az
átkozott faluból!
– Nem raboltalak én el! – Erre legalább abbahagyta az
ujjpercei tépázását. Közben rájöhetett, hogy nem szapulom
túlságosan. Elernyedt a tartása. Egyikünk sem tűrte sokáig a
gyanakvás és sértődöttség harcra kész állapotát.
– Egy kicsit azért mégis. – Úgy beszéltünk, mintha újra a
Teve Térde táborában veszekednénk, azzal a különbséggel, hogy
többé nem volt kérdés, ki vagyok.
Tudtam, nem lennék képes illúziókat kelteni, elbájolni az
emberek tudatát, vagy alakot váltani. Ez a regék dzsinnjeinek
volt a tudománya, hogy becsapják a halandókat és egymást.
Voltak azonban másfajta legendák is. Masszilé meg a homoké,
amely egy egész tengert töltött fel a dzsinn tombolása közben.
Vagy Habadden aranyvárosáé, melyet egy másik dzsinn égetett
fel a romlottságáért. Ahogyan Noorsham is tette. Vajon én is
homoktengerré tudnám változtatni a vizeket? –
morfondíroztam.
– Noorsham szemének ugyanolyan a színe, mint az enyém! –
tört ki belőlem. Nyilván nem én jöttem rá erre egyedül. –
Nagyjából egykorú is velem. Alig egy kőhajításnyira születtünk
egymástól. – Lehetetlen, hogy egyedül én gondoljak erre –
fordult meg a fejemben. – Porfészektől Szaziig néhány óra az út
buraqiháton. Mit gondolsz, milyen gyorsan jár egy dzsinn? Ő a
fivérem, nem igaz?
– Mindegy, hogy az-e, Amani, nem tartoztok össze. Más ez,
mint a vérségi kötelék.
– Ha ez így van, miért nem lőtted le Naguibot Porfészekben?
– Láttam az arcán, hogy a megjegyzésem telibe talált. – Én sem
szeretném, ha meghalna a fivérem, Jin! – Értettük egymást. Az ő
testvére és az enyém egyaránt a szultán fegyvertárába tartozott.
Megsimogatta az arcomat.
– Nem kell vele foglalkoznunk. Őt a gallánok érdeklik. Nem
kell leállítanod. – Hozzászoktam a magabiztosságához, ezért
meglepett, hogy megbicsaklott a hangja és megremegett a keze.
Ismeretlen terepen mozogtunk. – Vonuljunk vissza! Hagyjuk a
harcot máskorra!
– Ha megérjük – hajtottam homlokára a homlokom. –
Noorshamot mégis meg kell állítanunk. Ha a szultánnak efféle
fegyver van a birtokában, csak idő kérdése, hogy a külhoniak
után ellenünk fordítsa. Most van erre esélyünk, később nem lesz.
– Magam sem voltam biztos benne, mit értettem Noorsham
„megállításán”. Hogy megöljük? Megmentsük? Kimenekítsük
innen? – Most nyilván átvonulnak a gallán táborba – folytattam.
Alig ejtettem ki e szavakat, éreztem, hogy jó nyomon járok. –
Hogy leöldössék őket. Megelőzhetnénk őket.
– Ugyan miért kellene megmentenünk a gallán katonákat? –
vélte Hala. – Hosszabb ideje szolgálok demdzsiként egy
megszállott területen, mint ti. Ha engem kérdeztek, ezek itt
mind megérdemlik, hogy felégessék őket. Törődjük mi csak a
mieinkkel!
– És mi lesz Fahálival? – néztem körül lerongyosodott,
elcsigázott társaimon. – Mi lesz a város népével? Ezek ugyan a
gallánokat akarják kiirtani, de tömérdek sivataglakó is odavész
az idegenekkel együtt.
Szavaimat mély hallgatás követte.
– Aludjunk rá egyet! – simított végig a képén Jin. Én is
ugyanolyan kimerültnek éreztem magam, mint ő. Lelkem
mélyéig hatolt ez a fáradtság. – A reggel világánál mi is
világosabban látunk majd. Holnap visszamegyünk a táborunkba,
és beszámolunk Ahmednek a fegyver mibenlétéről. Elég lesz
akkor döntenünk.

•••

HOLNAP MÁR KÉSŐ LESZ. A zsigereimben éreztem ezt, ahogy

ott hevertem a homokon, a csillaghímes ég alatt, holtfáradtan,
mégis túl felajzottan ahhoz, hogy álom jöjjön a szememre.
Aludjunk egyet a döntésre, mondta Jin. Tény és való,
elhamarkodottan döntöttem akkor is, amikor fiúnak öltözve
jelentem meg Halálos Lövésben. Szívesen visszacsináltam volna
a történteket, ha módomban állt volna. Csakhogy voltaképpen az
események sodra vitt oda, nem a saját elhatározásom. Most is ez
volt a helyzet.
Magam sem tudtam, miért, de felkeltem, és a zsarátnok
fényénél elemózsiát vettem magamhoz. Annyit, amennyi
elegendő egynapi járóföldre a sivatagban.
– Az éj leple alatt szöksz meg, akár egy tolvaj? – Előrántottam
a pisztolyomat. Shazad továbbra is nekidőlt annak a kék irhás
behemótnak, aki Izz volt, de a szeme nyitva volt, és engem
figyelt. Nem tudtam, mióta lehet ébren.
 – Meg akarsz állítani? – Mindketten tudtuk, hogy
megtehetné, és ha így lenne, nem lőnék. Ennek ellenére nem
engedtem le a fegyverem, akármilyen esetlenül is fogtam a bal
kezemben.
– Ő a fivérem, Shazad! Felelős vagyok érte! Figyelmeztetnem
kell a város lakóit. Ha semmi más nem telik tőlem, ez legalább…
– Nem állok az utadba – ült fel. – Csak épp sértő, hogy
eszedbe se jutott megkérdezni, nem mennék-e veled!
– Okos lépés lenne ez, tábornok? – Éreztem azonban, hogyan
gyúl ki bennem újra a tűz, az, amelyet Bahi elvesztése és a
félelem oltott ki nemrég. Ugyanezt láttam Shazadon is.
– Nem – ismerte be, miközben fegyvereiért nyúlt, és vállára
vetette a handzsárját. – Sokkal okosabb lenne, ha megvárnánk,
amíg a szultán belefárad a szövetségesei elleni küzdelembe.
Hiszen megvan az esélye, hogy elfogják és megölik, akkor pedig
Ahmed elfoglalhatná a trónját. – Újabb kardot kötözött magára.
– Csakhogy Naguib rám ismert. Nem várhatom hát ki, amíg
mindez bekövetkezik. Ha nem állítjuk meg, beárul minket a
szultánnál, és apám, anyám, testvérem ugyanúgy megég, mint
Bahi. Aztán a többiekért is eljönnek. Amúgy is ez a helyes lépés –
mondta, és a kezét nyújtotta. Felhúztam.
Jinnel sokkalta bonyodalmasabb volt a viszonyom, mint vele.
Ez jóval egyszerűbb volt: egy oldalon álltunk.
Jinhez fordult, aki a tűzrakás mellett hevert, kalapját a
szemébe húzva.
– Látom, hogy ébren vagy. Na, velünk jössz vagy sem?
Felsóhajtott, és hátrébb tolta a kalapját.
– Jól van, igen. Csak hadd aludjam ki magam, mielőtt
belegyalogolok a biztos halálba.
– Szerény véleményem szerint az éjszakai tolvajoknak nem
kellene ilyen hangosan ordítozniuk – motyogta Hala a tábortűz
mellől. – Egész pontosan mi a terved, tábornok? Hogyan ölessük
meg magunkat?
– Egyszerű. Egymás ellen uszítjuk őket. – Valamennyien
várakozva néztünk rá. Csak ekkor jött rá, hogy két lépéssel
megelőzött minket. – A szultán talán ki akarja zsuppolni az
országból a gallánokat, de nyilván nem óhajt nyílt
ellenségeskedést. Ezért próbál minket hibáztatni Noorsham
tombolásáért. Ha azonban a gallán katonák megértik, hogy a
szultán valójában őket akarja kiirtani, nem bennünket, ellene
fordulnak majd, ő pedig elveszíti a szövetségeseit. Ezután már
csak az ő uralmát kell megdöntenünk, és nem egy egész külhoni
sereggel harcolnunk. Ehhez azonban meg kell ölnünk
Noorshamot, még mielőtt ő irtja ki őket.
– Vagy minket – mutatott rá Hala. – Eszerint öten állunk
szemben két sereggel és egy őrjöngő demdzsi szuperfegyverrel.
Sorban végignéztem az arcokon a sötétben. Sihabiankor –
egek, mindössze két napja volt! – még szemfényvesztőnek
éreztem magam. Idegennek a lázadók táborában, bármennyire is
szerettem volna közéjük tartozni. Jin tudatlan Kékszemű
Banditája voltam, aki anélkül mondott le egy városról, hogy
felfogná, miért teszi. Varázserő nélküli demdzsi, aki senkit sem
tud megmenteni. Most azonban, e körben állva, megértettem, mi
kovácsolja össze a lázadókat; mi készteti őket arra, hogy kockára
tegyék az életüket. Egy lettem közülük.
– Hát igen – értettem egyet Halával.
– Van egy régi mondás – szólalt meg Shazad. Nem szerette
ugyan, ha tábornoknak szólítják, mégis minden mozdulatáról
lerítt, hogy ő a vezérünk. Most szemügyre vette kicsiny seregét,
amely egy alakváltóból, egy aranyszín bőrű lányból, egy külhoni
hercegből és egy kék szemű banditából állt. – Eszerint a tűz ellen
tűzzel lehet harcolni. Eddig nem igazán értettem. Ám ha egy
olyan demdzsivel szállnánk szembe a tűzzel, aki nem ég meg
egyhamar, az talán működne.
 huszonhét

Noorshamot láttuk meg először. Nem is lehetett nem

észrevenni. Még a távolból is felfedeztem a napban megcsillanó
sárgarézsisakját és puskája csövét.
A vágányoktól félnapi gyaloglás után értük el Fahálit.
Közvetlenül hajnalhasadásra jutottunk el a várossal szomszédos
hegyre. Mostanra delelőre ért a nap. Időről időre Izz árnyéka is
átsuhant a hegytető felett, ahogy fölöttünk körözött, várva,
mikor jön el az ő ideje.
Pisztolyom célkeresztjével végigpásztáztam a katonákon,
Noorshammal és Naguibbal bezárólag. Pár tucatnyian voltak.
A parancsnokot befogva ujjam a ravaszra feszült.
– Még te sem tudnád kilőni, Bandita – hallottam meg Jin
hangját. Elengedtem a ravaszt. – Egyelőre lőtávolságon kívül
van. – Amint elvettem ujjam a fémről, elöntött a szédítő érzés,
hogy magam mellett tudhatom az egész sivatagot. Shazad
előzőleg úgy döntött, hogy ne vessem be erőimet. Nincs még elég
tapasztalatom ebben, ezért nem igazán vehetnék hasznát.
Mélyet sóhajtottam. Ebben a pillanatban Noorsham is felénk
fordult. Megesküdtem volna, hogy egyenesen a búvóhelyünk
irányába. Mellettem Shazad is felszisszent.
Noorsham nem láthat minket – nyugtattam meg magam.
Erről meg Hala gondoskodott, aki behunyt szemmel hevert
egy sziklán a közelben. Láttam az arcán, mekkora erőfeszítésébe
kerül valamennyi katona tudatát egyszerre befolyásolni. Azt az
illúziót kelteni, hogy a Faháli feletti hegyen senki sincsen.
Ahogy Noorsham felkapta a fejét, láttam, hol villan meg a
bőre, ott, ahol a bronz maszk nem illeszkedett tökéletesen a
mellvérthez. Nehezebb volt eltalálni e helyet, mint üvegeket
kilőni egy lőtéren, a sivatag túloldalán. Magamban buzgón
fohászkodtam, hogy ne kelljen megpróbálkoznom ezzel.
A tervünk egyszerű volt. Hala illúziói segítségével eltávolítani
Noorshamot a gallánok maroknyi csapatától, majd felfedni
előttük a szultán álnokságát. Eztán megölnénk Noorshamot, és
elfutnánk, hadd essen egymásnak Naguib és Dumas tábornok.
Mindezzel megmenthetnénk egy teljes mirádzsi várost, és
véget vethetnénk egy két évtizedes katonai egyezségnek.
Közben ugyan meg kellene ölnünk a fivéremet. Ez tűnt a
legnehezebbnek az egészben. Örültem, hogy nem rám hárult a
feladat, hanem Izzre. Én csupán akkor lövök majd, ha ő
befuccsol. Már ha a célpont lőtávon belülre kerül.
Ami azt illeti, Dumas tábornok is elbüszkélkedett azzal, hogy
tömérdek királyi sarjat tett el láb alól. Csak éppen nem a
hercegre gondolt.
Noorsham nélkül Naguib védtelen lenne a gallán sereggel
szemben; néhány mirádzsi katona állna csak szemben az idegen
alakulatokkal. Megölnék vagy elfognák. A mirádzsi herceg halála
vagy a szultán elárulása aztán így vagy úgy háborút robbantana
ki.
Én csupán szükség esetén jöttem számításba fivérem
gyilkosaként.
Nem, gondolni sem mertem erre. Jinnek igaza volt. A vérségi
kötelék még nem valódi összetartozás. Nem szívesen nézném
ugyan végig Noorsham halálát, ez azonban mégiscsak háború.
A szívem vad erővel dörömbölt a mellkasomban, úgy, hogy a
sziklakő is belerezgett, amelyen hevertem. Naguib kis serege
közben Faháli felé vonult.
Mellettem Jin nézett homlokráncolva valamit a kezében.
Nyakamat nyújtogatva láttam, hogy az ütött-kopott
sárgaréziránytű az, amelynek tűje sebesen lendült ide-oda. Csak
akkor tapasztaltam hasonlót, amikor a két herceg közel volt
egymáshoz.
– Ez meg mi? – suttogtam. A sereg most a közelünkben járt,
muszáj volt halkra fognom a hangomat, nehogy a sziklafalak
visszhangozzák.
– Azt jelenti, hogy Ahmed elindult. Noha neki nem kellene
tudnia, hol járunk.
Delila mondhatta el neki! – jöttem rá. Korábban mondta
nekem, hogyan szokott ébren virrasztani éjszaka, hogy
megvigasztalja Ahmedet, Jin igenis él, biztonságban van, és
nemsokára viszontlátják. Mindezt csak akkor mondhatta ki
hangosan, ha igaz volt. Ezúttal nyilván nem sikerült, Ahmed
tehát a keresésünkre indult.
– Tisztuljunk el innen, mielőtt Ahmed ideér! – Jin a zsebébe
süllyesztette az iránytűt. Hirtelen megharagudtam rá. Ő életben
tarthatja a fivérét, nekem viszont meg kell ölnöm a magamét.
– Hala, most! – rendelkezett Shazad.
– Mintha az olyan könnyen menne – szólt vissza Hala
gúnyosan. Dacára ennek nagy levegőt vett, és elbájolt három
tucat elmét, hogy azt lássák, amit ő akar.
Naguib valamennyi embere – és mi is – azt láttuk, hogy
kinyílnak a városkapuk, és tucatnyi egyenruhás gallán katona
masírozik ki rajta. Nyakam nyújtogatva jómagam mindössze
annyit láttam, hogy a lovaik megindulnak Naguib emberei felé.
Patáik felverték a homokot körülöttük. Én csupán a katonák
egyensapkájára láttam rá a szurdokvölgy pereméről.
Mindez csak illúzió volt, ahhoz azonban elég, hogy
összezavarja a valódi gallán harcosokat, akik most a városfalak és
a fantazmagóriák felé ügettek.
Naguib előrehajolt, és odaszólt valamit Noorshamnak. Az
leszállt a lováról, és megindult a gallánok fogadására. Ügyelt
azért arra, hogy biztonságos távolban maradjon tőlük, nehogy
még ők pörköljenek oda neki.
Már majdnem itt volt előttem. Tett még egy lépést, aztán még
egyet.
A hőség úgy sújtott le rám, mintha megütöttek volna. A
káprázaton is átsütött. Hátratántorodtam, de nem csak én, a
társaim is. Elsőnek azt vettem észre, hogy a homok elfeketedik
Noorsham lábánál. Másodjára a fantazmagóriagallánok kezdtek
el rikoltozni. Úgy, ahogyan Bahi korábban. Ezt a rikoltozást Hala
ültette el Naguib katonáinak elméjében. Még égésszag is
terjengett a levegőben.
Noorsham feléjük indult.
Újabb lépések következtek, miközben szívem a torkomban
dobogott.
Noorsham felemelte a kezét, mintha csak áldást osztana.
Megint lépett egyet.
A forróság végigsöpört a homokon, és nekivágódott a
városfalaknak. Elérte a hús-vér katonákat. Ezek a sikoltások
már valóságosak voltak. Az égésszag megragadta Hala figyelmét.
Nem sokáig, ám épp elég ideig ahhoz, hogy az általa keltett illúzió
legyöngüljön.
Az egyik katona felkiáltott, és egyenesen ránk mutatott. Nem
voltunk már láthatatlanok. Fegyverek szegeződtek ránk.
Sikerült elgurulnom a szurdok széléről, mielőtt az első golyó
követ ért. Talpra szökkentem, és pisztolyt rántottam.
Magasan fölöttünk Izz rikácsolt. Az illúzió maradéktalanul
szertefoszlott, egy másodperccel azelőtt, hogy Izz lecsapott
Noorshamra. A kicsiny bronzalak a földre zuhant, miközben Izz
óriási majommá változott át. Elfordítottam a fejem. Nem
akartam látni, hogyan roppantja össze Izz a rezet és a csontot.
– Izz! – Hala kiáltása zökkentett vissza a valóságba.
Erre a kiáltásra mégiscsak visszanéztem.
Noorsham feltápászkodott. Izz immár fiúvá visszaváltozva
még mindig a homokon hevert. Egy röpke pillanatig azt hittem,
hogy meghalt, ekkor azonban megmozdult. Nyakán vérvörös
csík húzódott keresztbe. Megborzongtam e látványra.
Noorsham Izz feje fölé emelte a kezét.
A nevét kiáltottam.
Kiáltásomat újabb rikácsolás nyelte el. Hatalmas rokmadár
szelte át a szurdokvölgyet – barna volt a tolla, kék a bóbitája.
 Maz volt az, Ahmeddel a hátán.
Egyenesen lecsapott az ikertestvérére. Noorsham felé
irányozta a másik kezét. A szárnytollak szegélye tüzet fogott.
Nem, ez nem történhet meg!
Egy másodperc leforgása alatt talpra szökkentem ott, a
meredély peremén. Noorshamra céloztam, a kezem már ott volt
a ravaszon.
A golyó a mellvértjét találta el. Hátratántorodott. Felkapta a
fejét. Ekkora távolságból is láttam szeme kékjét a maszk
takarásában. Ő is észrevett engem.
Mindkét kezét felém emelte, mint aki rég nem látott barátot
üdvözöl.
Forró löket csapott meg, és levert a lábamról.
 huszonnyolc

Homokon hevertem, az éggel szemközt. Ugyanolyan színe volt,

mint a szememnek és Noorsham szemének is. Egyetlen
csapásával ledöntött a hegytetőről. Hatvan métert zuhantam.
Éppenséggel bele is halhattam volna, eszembe idéztem azonban,
hogyan támadt fel a homok körülöttem, hogy elkapjon. Aztán egy
pillanatra elvesztettem az eszméletemet.
Felkönyököltem, noha minden porcikám tiltakozott e
mozdulat ellen. Jin és Shazad a távolból nyújtogatta felém a
nyakát. Jin úgy állt ki a meredély szélére, mintha utánam
készülne ugrani, Ahmed azonban félrerántotta egy golyó elől.
Maz baj nélkül szállt le Ahmeddel. Vajon miért nem futottak
vagy repültek el? Túlontúl lesérülhettek az ikrek? Újabb golyó
süvített el a könyököm közelében. Ösztönösen arrébb gördültem.
Ujjaim a pisztolyom után tapogatóztak. Valahová leejthettem
zuhanás közben.
Naguib kis serege elindult felfelé a hegyen, maroknyi
csapatunk felé.
Ők voltak túlerőben, pláne Noorshamot is beleszámítva. Már
láttam is. Simán kilőhettem volna, de nem tettem.
Sajgó ujjaimmal kitapogattam a vörös shemaghot, amellyel
továbbra is fel volt kötve a jobb kezem. Sietve leoldoztam, és a
nyakam köré tekertem. Éreztem, hogy a homok minden
mozdulatomra megmoccan körülöttem. Fogalmam sem volt, mi
itt a teendő. Életem tizenhat évét egyszerű leányzóként
töltöttem el, nem demdzsiként. Tanúja voltam annak, mire
képes Hala; hogyan igázza le az agyakat. Delila megmásította a
valóságot. Noorsham tűzbe borította a világot.
Mindőjüknek mintha második természetük lett volna
különleges képességük.
Én a lövészetben tűntem ki, ezt az egészet idegennek éreztem.
Dacára ennek, ez a véremben volt, nem úgy tanultam. Valami ősi
vonzás kötött össze a homokkal. Apám vérvonala rejthette ezt az
örökséget, jóval a halála előtti időkből.
Tekintetem összeakadt Noorshaméval a homok fölött, aki
egyik lángoló kezét most barátaim felé nyújtotta. Arra készült,
hogy elevenen megégesse őket.
Minden újonnan fellelt erőmet összpontosítva széttártam a
kezem. A homok falként tornyosult elénk, elválasztva
Noorshamot Naguib többi emberétől, és az enyéimtől is.
Ujjongtam örömömben. Sikerült hát! Minden ízemben
reszkettem. Arcomon csorgott a verejték a hihetetlen
erőfeszítéstől. Torkomban keserű ízt éreztem, mintha epét
öklendeztem volna fel. Noorshamnak igaza volt: egyformák
voltunk mi ketten. Olyan erőt birtokoltunk, amely porral
tehetett egyenlővé egész városokat. Amelyet nem tudtam uralni;
amely könnyűszerrel elszabadulhatott volna, hogy lesújtson
valamely elmaradott, bűnös helységre a megyénkből. Amely
merő rosszindulatból homokkal tölthette volna fel a tengereket.
Még magasabbra húztam fel a homokfalat, amely így végleg
elválasztott Noorshamot és engem mindenki mástól. Mi voltunk
az egyik oldalon, a gallánok és a lázadók a másikon.
Ez így már egyenlő küzdelemmé vált.
Noorsham mindkét kezét felemelte, mire elfeketedett a föld a
lábam előtt. Meginogtam. Lövés dördült, majd kiáltás harsant a
homokfalon túl. Forrón reméltem, hogy a golyó gallánt talált el,
nem valakit az enyéim közül.
Noorsham a hang irányába fordult. A belőle áradó hőség már
a homokfalat perzselte. Behunyt szemmel felemeltem mindkét
karom, közben a megüvegesedett homok a fejemre, kezemre és
lábamra hullott. Ahogy felnéztem, láttam, hogy csurom vér a
kezem.
– Miért küzdesz ellenem, Amani? – Noorsham hangja
valahonnan a sárgarézpáncél mélyéről szólt. – Nem rád
vadászom, hanem rájuk – mutatott a gallán katonák és a felkelők
felé.
– Nemcsak őket akarod felégetni, hanem velük együtt egy
teljes várost is a saját népeddel együtt!
El kellett távolítanom őt a társaimtól. Bizonytalan lépést
tettem hátrafelé, magammal húzva a homokvihar falát, arra
kényszerítve Noorshamot, hogy kövessen. Hogy elcsaljam őt a
harcolóktól, és ketten maradjunk a színtéren.
Ez már csak a demdzsik dolga volt. Senki másra nem
tartozott.
Ekkor éles fájdalom hasított a lábszáramba; golyó súrolta a
lábikrámat. Jajongva hulltam térdre.
Ennyi vas érintése is elég volt.
A homokvihar, amely elválasztott minket a küzdő felektől,
elült. Lélegzet-visszafojtva próbáltam tovább uralni a homokot,
de már nem sikerült.
Mostantól ráláttam a harcolókra; lázadók mentek ölre Naguib
embereivel. A gallán sereg fele láthatatlan ellenfelekkel küzdött,
hála Hala bűvészkedésének. Az ikrek hol ezt, hol azt az alakot
öltötték fel: hatalmas, bőregérszerű rémekből kismadarakká
változtak át, karmaikkal a szemekbe vájtak. Shazad egyszerre
két katonával is tusázott. Oly szélsebesen forgatta a kardját,
hogy alig láttam a pengéjét, amely merő vér volt. Jin és Ahmed
egymásnak vetette a hátát. Egyszerre mozdultak, mintha egész
életükben ezt csinálták volna. Ami talán így is volt.
Eddig derekasan kitartottak, most azonban Noorsham is
ellenük fordult, készen arra, hogy letarolja a csatateret. Újra erőt
gyűjtöttem. Ekkor azonban fegyver csöve szegeződött a
nyakamnak. A vas csókja visszaváltoztatott egyszerű emberré.
– Kezeket a fejre! – Fel sem kellett néznem, anélkül is
felismertem Dumas tábornok idegenszerű kiejtését.
Ez egyszer engedelmeskedtem a parancsnak.
Pillanatok múltán vagy két tucat felfegyverzett, páncélos,
harcra kész gallán katona fogott körül.
Tekintetem Noorshamra szegeződött. Tökéletes nyugalomban
állt tőlem pár lépésnyire. Szerencsére továbbra is hátat fordított
a gallánok és az enyéim között dúló kézitusának. Nyakát
nyújtogatva, akár egy kíváncsi madár, figyelte, hogyan bánnak el
velem a gallánok.
Dumas tábornok körbejárt. Fegyvere csöve mindvégig a
fejbőrömnek préselődött, mígnem végül a homlokomra fogta a
pisztolyát. Elállta előlem a kilátást, nem láttam már rá sem a
harcolókra, sem Noorshamra.
A tábornok letépte nyakamról a shemaghot, és átadta
valakinek. Bekötötték vele a szememet. Vaksötét borult rám.
Utoljára a tábornok rám emelt fegyverét láttam. Le akart lőni.
Behunytam a szemem.
 huszonkilenc

Lövés helyett azonban sikoltást hallottam.

Homlokomon nem éreztem többé a fém hidegét. Éltem az
alkalommal, és oldalra penderültem a homokon. Közben a
shemaghot is letéptem a szememről. Egyszerre rémséges és
csodálatos látvány fogadott.
Dumas tábornok égett, úgy, ahogyan Bahi is. Miközben a
tábornok térdre rogyott, mögötte ráláttam Noorshamra.
Felemelte a kezét, akár egy áldást osztó Szentatya. A gallán
katonák lőni kezdtek rá. A legtöbb golyó célt tévesztett, olyan
fejvesztett volt a küzdelem. Néhány közülük eltalálta a
mellvértet, amely behorpadt, nem tett azonban kárt a
bronzemberben. Egy gallán katona közvetlenül mellettem
azonban nem kapkodott, hanem komótosan célzott. Azt is láttam,
kire.
A katona meghúzta a ravaszt, noha megpróbáltam kiverni a
kezéből a fegyvert. Lába alatt szétfröccsent a homok, ő pedig
elvesztette az egyensúlyát. Kiáltása felkeltette Noorsham
figyelmét. A következő pillanatban a katona felkiáltott
fájdalmában.
Az egyik gallán ellenem fordult, kezében a fegyverével.
Ösztönösen cselekedtem, úgy, mint amikor magam is lőttem.
Ugyanolyan ismerős mozdulattá vált ez is, mint a pisztoly
elsütése.
Homokból való test emelkedett elém válaszul. Intésemre
átkarolta a katona nyakát, és a földre rántotta.
Eztán még egy homokember formálódott, s vetette magát a
küzdelembe. Egy katona rálőtt, a golyó azonban csak áthatolt a
mellkasán, nem sebezte meg. A homoklény a következő
pillanatban fölébe került, és elvette tőle a fegyverét. Egyre újabb
és újabb homokemberek termettek elő, mígnem fél tucat küzdött
már a gallánok ellen, akiket Noorsham is rendre felgyújtott.
Magam is úgy pörögtem-forogtam, akár egy homokvihar;
ahogyan Shazad suhogtatta a handzsárját. Azzal a különbséggel,
hogy nekem az egész sivatag volt a fegyverem; seregem
mozdulataim nyomán támadt fel. Félrehajoltam egy kard elől, s
kezem felemelve homokot szórtam ellenfelem arcába.
Aztán minden elcsöndesült.
Körülnéztem. Most jöttem csak rá, hogy a harc heve Faháli
falai alá sodort minket. A gallán katonák eltűntek. Noorshamon
kívül senkit sem láttam. Egy üres utcában néztünk farkasszemet
egymással, amelyet a csata tett néptelenné. A helybeliek
visszahúzódtak házaikba. Az egyik ablakban megvillant valami:
figyeltek bennünket.
A nap fénye visszaverődött Noorsham páncéljáról. Mellvértje
behorpadt a szíve körül; itt találtam el utoljára. Talán a bőrét is
felhorzsoltam.
Most, hogy a homok nem kavargott már körülöttünk, minden
elcsöndesedett, túlságosan is.
– És most mi legyen? – kérdezte Noorsham, megyénkbeli
kiejtéssel. Minden fájdalmasan ismerős volt rajta; elhagyott
falumra emlékeztetett. A sivatag forróságára, amely az én
bőrömet is felforrósította. Egyforma színű szemünkre, amely a
sivatagi égbolt lángoló kékjét tükrözte vissza. Közös eredetünkre,
amelyben csillagtalan éjek és ősi háborúk emléke élt.
Lábdobogás hangja ütötte meg a fülemet. Még nem
végeztünk. Faháli határváros volt, jókora őrséggel. Noorsham
felemelte a kezét, amely máris izzani kezdett.
– Noorsham, ne csináld! – kiáltottam vadul dobogó szívvel.
Tétovázva nézett rám.
– Noorsham, még nem végeztél – szólalt meg egy hang
valahonnan felülről. Mindketten felnéztünk. Naguib állt fölöttünk
a városkapunál. Otthagyta lázadókkal birkózó katonáit, hogy
megtalálja a fegyverét.
Két tucat gallán katona robbant be az utcába. Körbevettek
minket, miközben ránk fogták a puskáikat. Valamit kiabáltak is
torokhangú nyelvükön. Vezérük meghalt, Naguib nem parancsolt
nekik. Egyik azonban így is elsüthette a puskáját a pillanat
hevében.
Naguib felemelte a kezét. Bronzgyűrű csillant meg rajta,
ugyanolyan anyagból való, mint Noorsham páncélja. Egy szó volt
rávésve, méghozzá Noorsham valódi neve, jöttem rá.
Ugyanolyan kényszerítő erejű, mint Atijah dzsinn kedveséé.
Hiszen számtalan rege szólt arról, hogyan uralt egy-egy mohó
kalmár vagy hataloméhes uralkodó neve kimondásával egy
dzsinnt, akivel a sivatagban akadt össze. Ezért is tartották
titokban nevüket ezek a szellemlények, furfangos szeretőik
azonban nekik is megoldották a nyelvüket.
Most jöttem rá, hogy Noorsham valódi neve megegyezik az
enyémmel, ahogyan közös apánkéval is.
– Égesd fel a várost!
Noorsham kék szeme most ismét rám szegeződött. Láttam
rajta, hogy értjük egymást. Nem akart megölni. Felém nyújtotta
a kezét; e mozdulat egyaránt jelenthetett áldást vagy halált hozó
lángokat. Elég volt megmozdítania egy ujját, és máris tűzforró
levegő égette volna az arcomat.
Tudtam, mit kell tennem. Most azonnal, mert különben késő
lesz.
Homok ragadt a kezemre. Alig észrevehetően én is
megmozdítottam az ujjaimat. Éreztem, hogy a homok válaszol,
noha egyre forróbb levegő áramlott felém Noorsham felől, még
határozott akarata ellenére is, hiába próbált ellenállni a
parancsnak. A gallán puskák csöve hol rá, hol rám irányult.
Noorsham hője egyre jobban körülfogott, már a lábamat
perzselte. Golyó alakba gyúrtam a kezemben összegyűlt
homokot.
Milyen ismerős volt mindez! Mintha ismét Halálos Lövés
lőterén álltam volna.
Egyetlen utolsó lövésem maradt.
Jól kellett céloznom.
Kezem előrelendült, és elhajítottam a golyót. Ezúttal nem
pisztolygolyót, hanem homokból formáltat.
Noorsham arcába csapódott, aki feljajdulva tántorodott hátra.
A golyó a porba zuhant, s körülöttem alábbhagyott a perzselő
hőség.
Lélegzet-visszafojtva vártam, mi lesz. Noorsham felnézett. A
golyó leütötte maszkja zárját, és az kinyílt. Néztem, hogyan veszi
le reszkető kezével.
Iszonyatosan fiatalnak látszott nélküle. Ugyanolyan fiatalnak,
mint amikor csak holmi kék szemű, nagyszájú sihedert láttam
benne a nagybátyám üzletében. Esendő, halandó, ostoba kölyköt.
Csakhogy egyik sem volt.
– Nem ennek a városnak kellene elpusztulnia – mondta, és
Naguibra emelte a kezét.
Lángcsóva csapott ki belőle a parancsnok irányába. A gallán
katonák megcélozták Noorshamot. Széttártam a kezem. Vele
együtt emelkedett fel a sivatag homokja, védőfalat vonva köré,
miközben tüze felperzselte az ellenséget.
Naguib feljajdult.
 harminc

A sivatag szülötte vagyok. Elválaszthatatlanul összetartozunk.

Ez a gondolat töltötte be a tudatomat az elkövetkező ütközetben.
A káosz, a homok és a golyók nem árthattak nekem. Miután
pedig az összes ellenségem kidőlt, hátamat a falnak vetve
lerogytam a földre. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy érdekeljen, ki
akar ezek után lelőni vagy megölni.
– Amani! – Kinyitottam a szemem. Jin állt Faháli kapujában.
Arca menten felderült, amint meglátott, és futni kezdett felém.
Láthatóan megkönnyebbült.
– Hála istennek!
– De hiszen nem is hiszel Istenben! – mondtam rekedten,
miközben fölém hajolt, hogy megcsókoljon.
Mögöttünk valaki a torkát köszörülte. Szétrebbentünk. Az
ikrek álltak tőlünk pár lépésnyire; karjukat hajszálra pontosan
ugyanazon mozdulattal fonták keresztbe mellkasukon. Kissé
mintha megpörkölődtek volna, egyéb bajuk azonban nem esett.
– Ezt kapjuk mindazért, amit értetek tettünk? Nem is tudom,
ne sértődjek-e meg – közölte Maz.
– Én bizony megsértődöm – kontrázott Izz szanaszét
meredező kék loboncával.
– Majd én elhallgattatlak benneteket! Eltöröm az orrotokat,
ha tovább magyaráztok! – Shazad mellettük elmentében
meglökte Izzt, anélkül, hogy változtatott volna léptei ritmusán.
Hala ment mögötte, arany bőrét vörösre mázolta a vér. Eszerint
vége a csatának! És mi mind élünk! – jöttem rá. A
legszívesebben felrikoltottam volna örömömben. Shazad
hüvelyébe süllyesztette a handzsárját, csak ezután ölelt meg.
Hálásan borultam a nyakába.
 Csupán azután jöttem rá, hogy közönséget kaptunk, miután
szétváltunk. Faháli népe sereglett körénk a por leülepedtével.
Csakhogy nem minket néztek. Minden szempár Ahmedre
szegeződött.
Közvetlenül a városkapu előtt állt, mellette három mirádzsi
katona. Raboknak állította őket, mivel térdepelve, lehajtott fejjel
várták, hogy a herceg kimondja róluk az ítéletét.
Ahmed valóban hercegi méltósággal viselkedett. Korábban
nem láttam ilyennek. A hajdani mosolygós fiú, aki nem tűrte,
hogy „felségnek” szólítsák, eltűnt. Ugyanakkor semmi zsarnoki
sem volt a modorában. Inkább a csatából frissen megtért hősnek
látszott. Született vezérnek, aki méltó arra, hogy népe élére
álljon.
– Mi történt? – hajoltam oda Shazadhoz, mert Naguib halála
után minden összemosódott az emlékezetemben.
– Az életben maradt gallán haderő visszavonult – felelte
hangját lehalkítva. – Észak felé lovagoltak, láttam. Ha lejelentik a
királyuknak, hogy a szultán az életükre tört, az nyilván felbontja
a szövetséget. Naguib seregének maradéka megadta magát a
parancsnok halála után. Mindenki szeme láttára égett el.
– És Noorsham? Elvesztettem őt szem elől a csata
zűrzavarában…
– Elment – keményedett meg Shazad álla.
Mégiscsak megmenekült! – könnyebbültem meg. Noorsham
megölte Bahit, azt a fiút, aki részegen szerenádot adott
Shazadnak az ablaka alatt, és miatta csatlakozott a felkelőkhöz.
Másfelől Noorsham a fivérem volt. Akinek hatalmában lett volna
felégetni az egész sivatagot, ha akarja. Most meg ki tudja, hol
csatangol. És megint másfelől: ismeri a valódi nevemet!
– Meghagyom az életeteket – mondta Ahmed a magukat
megadó mirádzsi katonáknak, jó hangosan, hogy a körülötte
összeverődő városi nép is hallja. – A vésztörvényszék a gallánok
stílusa, ezt művelték veletek évtizedeken keresztül. Hamarosan
azonban kitakarodnak ebből a sivatagból. – Az egyik mirádzsi
katona reménykedőn felpillantott, hátha tényleg ép bőrrel
elmehet innen. – Ezért elbocsátlak benneteket. Egy feltétellel.
Vigyétek meg apámnak az üzenetemet!
A tömeg felzúgott az „apám” szó elhangzásakor. Ha Ahmed
meg is hallotta, nem mutatta. – Mondjátok meg neki, hogy
Fahálinak nem esett bántódása, és a védelmem alatt áll.
Továbbá: igényt tartok valamennyi településre a középső
hegylánctól nyugatra. Apám nem igázhatja le az egész országot
akarata ellenére a gallánok támogatása nélkül. Persze ha nem
érdekli a népakarat, akkor nyilván az enyém sem. Így vagy úgy,
egy napon trónra lépek. Addig azonban ti vagytok a népem.
Lélegzet-visszafojtva hallgattuk, miközben tekintetét
végigjáratta a három mirádzsi katonán. Meglehet, nem viszik el a
szultánnak Ahmed üzenetét. Csakhogy a hírek szinte maguktól
terjednek a sivatagban. A szultán előbb-utóbb megtudja, mit
követelt fia a faháli csata romjain, ahogyan azt is, hogy jómagam
szintén veszélyt jelentek az uralmára.
– Ha pedig a népem ellen fordul, ígérem, hogy a küszöbe elé
viszem ezt a háborút!
– Új hajnal köszönt ránk! – kiáltott fel valaki a tömegben, még
mielőtt a herceg befejezhette volna a beszédét.
– Egy új sivatagra! – visszhangozta tucatnyi torok.
– Az új hajnal új sivatagra köszönt! – kapta fel a kiáltást a
sokaság, amelyet immár ezrek ismételtek egy emberként.
Faháliban mindenki kántálva éltette a hős herceget.
Már leáldozóban volt a nap, amikor kilovagoltunk a városból,
vissza a Dév völgyébe. Nem akarhattuk, hogy mire a mai nap
történtek híre a császár fülébe jut, maroknyi megtépázott,
elcsigázott lázadónak véljen minket, akik nem egyenrangú
ellenfelek. Hogy kicsinyhitűnek higgyen bennünket, akik nem
bízunk a győzelmünkben. Elég, ha annyit tud, hogy győztünk, és
élünk.
Holnap pedig a nap új sivatagra szórja sugarait.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv egy olyan lányról szól, aki eleinte csak magáért küzd,
idővel azonban már egy egész közösség érdekeiért. Kezdek
rájönni, hogy nagyjából én is hasonló utat jártam be első
regényem közreadásakor.
Az első lépést ezen az úton ügynököm, Molly Ker Hawn tette
meg. Tőle hallottam először hangosan kiejteni Amani nevét. Soha
nem felejtem el a pillanatot, amikor más is megismerte e könyv
tervét, és hinni kezdett benne. Azóta Molly többet hozott ki a
készülő kéziratból, mint amit valaha is álmodni mertem.
Végtelenül hálás vagyok neki és a Bent Agency csapatának, akik
a kiadás minden egyes lépésénél mellettem álltak, és utat
mutattak az írás folyamatában.
Hihetetlen szerencse, hogy olyan nagyszerű szerkesztőkre
találtam, mint Kendra Levin és Alice Swan, akik lelkesen
támogatták az ötletemet, és végig okos tanácsaikkal segítettek,
ahol ez szükségesnek mutatkozott. Mindent köszönök hát: azt,
hogy esélyt adtatok nekem. Köszönöm, hogy kiirtottátok a
kéziratból a Csillagok háborúja- és Csehov-utalásokat meg egy
teljes „szexnek szentelt” fejezetet, máskor pedig hatórás
telefonokat sem sajnáltatok tőlem. A leginkább azonban azt
köszönöm, hogy ilyen végtelenül türelmesek voltatok egy kezdő
íróval, aki menet közben tanulta ki a szakmát. Rettentően
örülök, hogy ezt a könyvet a Viking and Faber adta ki. Hálás
köszönetem a kiadó csapatának mind Nagy-Britanniában, mind
az Egyesült Államokban. Egy könyv több kézen megy át, mint
gondoltam, vagy mint amiről akár most is tudomásom van.
Valamennyi közreműködőnek hálás vagyok.
Végtelenül örülök annak is, hogy ez a kötet más országokba is
eljutott, s olyan nyelvekre is lefordítják, amelyeken olvasni sem
tudok.
Munkámat a szüleimnek ajánlottam. Ha a jó írás titka a
„kevés beszéd, és minél többet megmutatni”, hát ők egész
életüket eszerint élték. Nem emlékszem, hogy egyszer is olyan
közhelyekkel bombáztak volna, mint hogy „hiszünk benned”
vagy „melletted állunk”, viszont nem múlt el pillanat, hogy ne ezt
sugározták volna.
Hálával tartozom mindenkinek, aki segített megőrizni elmém
épségét, miközben íróból publikáló szerzővé váltam. Zömmel
erkölcsi támogatásról volt szó, most tehát inkább az ezzel járó
konkrétumok megemlítésére szorítkozom. Rachel Rose Smith
mandulás croissant-okkal tartotta bennem a lelket, máskor meg
nála alhattam a padlón. Nála jobb embert keveset ismerek.
Michella Domenici többször is végigolvasta a kéziratot
változtatásai során. Egyszerre volt első kritikusom, és rajongóm.
Jon Andrews Taylor Swift énekesnő arcképét skiccelte le
szalvétákra a biztatásomra. Amelia Hodgons egy teljes délutánon
keresztül látott el tanácsaival a kézirat közepét illetően.
Kistestvérem, Max kibírt engem karácsonykor, mialatt a
„bomba” mivoltáról gógyiztam. Ráadásul vagányul olyan
tudományos tanácsokkal is ellátott, amelyeket fel se igen tudtam
fogni. Janet Hamilton-Davies tökéletesen természetesnek vette,
hogy az unokahúga könyvet írt. Vérbeli tanár ő, aki mindig is
bátorította maga körül a fiatalok ambícióit. Nick Sims,
munkaadóm bámulatosan megértő volt, amiért az írás lekötötte
a figyelmem egy részét. Justine Caillaud „Körözzük” feliratú
posztereket készített nekem. Külön köszönöm neki, hogy
huszonnégy éven át kreativitást tanultam tőle. Köszönöm a
Sweet Sixteensnek is támogatását. Most kezdem csak megérteni,
mekkora erőt adhat a kezdő íróknak egy ilyen társulás, és
mennyire szükségem volt erre. Mindenkinek köszönöm, aki
akármiféle segítséget nyújtott, még ha a maga idejében ez
jelentéktelennek tűnt is: aki szavakkal, levélkékkel, vagy, teszem
azt, egy notebook odaajándékozásával buzdított, amikor
elbizonytalanodtam. Ideírom hát a ti neveteket is: Roisin Ellison,
Tempe Nell, Catherine Parkes, Meredith Sykes, Olivia Bliss,
Annik Vrana, Elisa Peccerillo, Anne Murphy, Sophie Cass, Heidi
Heilig, Rosani Chokshi, Jessica Cluess, Harriet Reuter Hapgood,
Kathryn Purdie, Stephanie Garber, Alexia Casale, és még sokan
mások, akikről véletlenül elfeledkeztem. Kérlek, nézzétek el
nekem, ha rövid a memóriám. Mindenki tudja, miben segített,
amiért hálás is vagyok.
A könyv végén a főhősnő megtalálja a helyét. Végül, köszönöm
neked, olvasó, hogy kézbe vetted e kötetet. Nálad ért véget ez az
utazás.

ALWYN HAMILTON
Torontóban született, és gyerekkorát Európa és
Kanada között ingázva töltötte, egészen addig, amíg le
nem telepedett Franciaországban. A Fények Városát
akkor hagyta el, amikor a Cambridge Universityn
megkezdte művészettörténeti tanulmányait.
Diplomája megszerzése után egy könyvesboltban
dolgozott, ahol újra felfedezte a YA könyvek varázsát.

A könyv A sivatag lázadója-sorozat első része.