Camilla Läckberg

AZ IDOMÁR
 Copyright © Camilla Läckberg, 2014
A mű eredeti címe: Lejontämjaren
Első kiadás: Forum, Svédország
Published by arrangement with Nordin Agency AB, Sweden
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Dr. Dobosi Beáta
Szerkesztette: Szala Boglárka
Korrektor: Havadi Krisztina
Borítóterv: Sigmond Viktória
ISBN 978 963 324 488 3 (papír)
ISBN 978 963 324 489 0 (epub)
ISBN 978 963 324 490 6 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2017-ben
A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Simonnak
A ló már azelőtt megérezte a félelem szagát, hogy a lány kijött
volna az erdőből. A lovasa a sarkát az oldalába vágta, hogy
ösztökélje, bár nem volt rá szükség: olyan összeszokott páros
voltak, hogy az állat előre tudta minden szándékát.
A paták tompa, ütemes dobbanásokkal törték meg a csendet,
és friss nyomokat hagytak az éjszaka hullott porhóban, amely
felhőként gomolygott az állat lába körül.
A lány bizonytalanul botorkált, a mozdulatai határozatlanok
voltak, a karját szorosan maga köré fonta.
A lovas felkiáltott. Hangja figyelmeztette a lovat, hogy
valami nincs rendjén. A lány nem reagált, csak botladozott
tovább előre.
Ló és lovasa közeledett. Az állat egyre gyorsabban vágtatott.
A félelem erős, átható szagába valami más is vegyült, valami
meghatározhatatlan és ezért ijesztő, mire a ló hegyezni kezdte a
fülét. Meg akart állni, hogy megforduljon, és visszagaloppozzon
a biztonságos istállóba. Ez a hely veszélyes volt.
Közöttük ott futott az út. Elhagyatott volt, csupán az új hó
kavargott néma ködként az aszfalt felett.
 A lány feléjük tartott. Mezítláb jött, kipirult karja és lába éles
kontrasztban állt az őt körülvevő fehérséggel, a havas fenyők
színpadi díszletekként magasodtak mögötte. Már egészen közel
voltak egymáshoz, az út két oldalán, és a ló fülét újra megütötte
a lovas kiáltása. A hang ismerős volt, valahogy mégis idegennek
tűnt.
A lány megtorpant az út közepén. Volt valami furcsa a
szemében. Fekete lyukak a fehér arcon.
Az autó a semmiből érkezett. Fékek csikorgása, aztán a földre
zuhanó test puffanása hallatszott. A lovas olyan erővel rántotta
meg a kantárt, hogy a zabla az állat szájába vágott. A ló
engedelmeskedett, és azonnal megállt. Ők ketten egyek voltak.
Ezt megtanulta az állat.
A lány mozdulatlanul feküdt a földön. Furcsa szeme az égre
szegeződött.

Erica Falck megállt a börtön előtt, és most először vette

szemügyre tüzetesen. Korábbi látogatásai alkalmával annyira
lekötötte a gondolatait az az ember, akivel találkozni készült,
hogy az épületre és a környékre oda sem figyelt. De minden
benyomást rögzítenie kell, ha könyvet akar írni Laila
Kowalskáról, aki évekkel ezelőtt brutális kegyetlenséggel
meggyilkolta a férjét, Vladeket.
Azon tűnődött, hogyan adhatná vissza a hangulatot, amely a
bunkerszerű épületet körüllengte, miként érzékeltethetné az
olvasóval a bezártság és a reménytelenség érzését. A börtön bő
félórányi autóútra volt Fjällbackától. Sivár volt és elhagyatott,
körülötte drótkerítés és szögesdrót, de nem vették körbe
őrtornyok és fegyveres őrök, ahogy azt az amerikai filmekben
látni. Építésekor csak a funkcionális szempontokat tartották
szem előtt, és pusztán emberek fogva tartását szolgálta.
Kívülről lakatlannak tűnt, de Erica tudta, hogy ennek éppen
az ellenkezője igaz. A takarékosság és a szűkös anyagi
lehetőségek azt eredményezték, hogy annyi embert zsúfoltak be
ide, amennyit csak lehetett. Egyetlen helyi politikusnak sem
fűződött érdeke ahhoz, hogy pénzt fektessen egy új börtön
építésébe, és ezzel esetleg szavazatokat veszítsen. Beérték a már
meglévővel.
Ahogy a hideg elkezdett bekúszni a ruhája alá, Erica a
bejárat felé indult. Amikor belépett, az őr lusta pillantást vetett
az igazolványára, majd bólintott, anélkül hogy felnézett volna.
Felállt, Erica pedig követte a folyosókon át, miközben a pokoli
reggel emlékképei kavarogtak a fejében. Úgy tűnt, most már
minden reggelük ilyen. Túlzás nélkül állíthatta, hogy az ikrek
beléptek a dackorszakba. Hiába törte a fejét, nem emlékezett
arra, hogy Majával is ennyi baj lett volna kétévesen. Vagy
akárhány évesen, ha már itt tartunk. Noel volt a legrosszabb.
Mindig is ő volt a legelevenebb, és Anton előszeretettel utánozta
mindenben. Ha Noel bömbölni kezdett, ő is rázendített. Az
otthoni zajterhelést figyelembe véve, kész csoda, hogy Patrik és
Erica dobhártyája még nem szakadt be.
És a téli ruhák miatti cirkusz! Óvatosan megszagolta a
hónalját. Már izzadságszaga volt. Mire végre rácibálta az
ikrekre az összes szükséges hacukát, hogy elindulhassanak az
óvodába, már nem maradt ideje átöltözni. De hát nem
fogadásra készült…
Az őr kulcscsomója megcsörrent, amikor kinyitotta Ericának
a beszélő ajtaját. Valahogy furcsán ódivatúnak tűnt kulcsokkal
és zárakkal bajlódni, de persze sokkal egyszerűbb egy kódot
ellopni, mint egy kulcsot, úgyhogy talán mégsem olyan különös,
hogy ragaszkodnak a régi módszerekhez.
Laila a helyiség egyetlen asztalánál ült, és az ablak felé
nézett, a besütő téli nap glóriát vont szőke feje köré. Az ablak
előtti rácsok árnyéka négyszögeket rajzolt a padlóra, és a
táncoló porszemek arról árulkodtak, hogy nem takarítják kellő
rendszerességgel a szobát.
– Jó napot! – mondta Erica, és leült.
Majd’ kifúrta az oldalát a kíváncsiság, miért egyezett bele
Laila ezekbe a beszélgetésekbe. Ez volt a harmadik találkozásuk,
de Erica még nem jutott vele semmire. Kezdetben Laila nem volt
hajlandó fogadni, Erica hiába rimánkodott neki levélben és
telefonon. Pár hónappal ezelőtt azonban váratlanul igent
mondott. A látogatások talán kellemes változatosságot hoztak a
börtönélet egyhangú hétköznapjaiba, és amíg Laila szívesen
látta, Erica jönni is akart. Rég nem érzett ilyen égető vágyat
arra, hogy elmondjon egy történetet, és ez Laila segítsége nélkül
nem ment volna.
– Jó napot, Erica!
 Laila különös szemének pillantása szinte átdöfte. Ericát
elsőre a szánhúzó kutyákra emlékeztette. A látogatás után
kiderítette, hogy hívják ezt a fajtát. Huskynak. Laila szeme pont
olyan volt, mint egy szibériai huskyé.
– Miért találkozik velem, ha egyszer nem akar az ügyről
beszélni? – tért Erica rögtön a tárgyra.
De azonnal meg is bánta, hogy ilyen hivatalosan fogalmazott.
Laila számára ez nyilván nem egy ügy volt csupán, hanem
tragédia, amelyet még nem sikerült feldolgoznia.
Laila vállat vont.
– Nincs más látogatóm – felelte, és ezzel alátámasztotta Erica
korábbi feltételezését.
Erre ő elővette táskájából a mappát, amelyben az
újságcikkeket, a fényképeket és a feljegyzéseit tartotta.
– Még nem adtam fel – mondta, és megütögette a mappát.
– Ér ez nekem ennyit, ha egy kicsit társaságban lehetek –
próbált viccelődni Laila.
A halvány mosolytól egészen megváltozott az arca. Erica
látott róla képeket, amelyek az eset előtt készültek. Nem volt
kimondottan szép, inkább csak helyes. A szőke haja akkor még
hosszú volt, a legtöbb felvételen kibontva viselte. Most viszont
egészen rövidre volt nyírva. Nem is lehetett frizurának nevezni,
és egyértelműen azt mutatta, hogy Laila már réges-régen nem
ad a külsejére. Miért is vesződne ilyesmivel? Évek óta nem járt
odakint a való világban. Idebent meg kinek cicomázná magát?
A nem létező látogatók kedvéért? Vagy a többi rabnak? Az
őröknek?
– Fáradtnak tűnik – vizslatta Laila behatóan Ericát. – Zűrös
volt a reggel?
– Zűrös, és a tegnap este is, és vélhetően délután is az lesz. De
így van ez a kisgyerekes családokban…
Erica nagy levegőt vett. Maga is érezte, milyen feszült a
reggeli hajcihő után. Megpróbált ellazulni.
– Peter mindig olyan rendes volt – mondta Laila, és
világoskék szeme fátyolos lett. – Egyetlen napra sem
emlékszem, amikor durcás lett volna.
– Csendes kisfiú volt, említette múltkor.
– Igen. Először azt hittük, valami baj van vele. Hároméves
koráig egy szót sem szólt. Szakemberhez akartam vinni, de
Vladek nem ment bele. – Fintorgott, és ökölbe szorult a keze az
asztalon.
– És mi történt hároméves korában?
– Egy nap egyszerűen elkezdett beszélni. Egész
mondatokban. Bő szókinccsel. Kicsit pöszén, de egyébként
olyan volt, mintha mást sem csinált volna egész addigi életében.
A hallgatás éveit mintha elfújták volna.
– Volt rá valami magyarázat?
– Nem. Mégis ki adott volna? Vladek nem akart segítséget
kérni. Folyton azt mondogatta, hogy kívülállóknak nem szabad
beleártaniuk magukat a családunk ügyeibe.
– És maga szerint Peter miért kezdett ilyen sokára beszélni?
Laila az ablak felé fordult, és a fény ismét glóriát vont szőke
feje köré. Kíméletlenül megvilágította a ráncokat is, amelyeket
az évek rajzoltak az arcára. Mintha azon szenvedések térképe
lett volna, amelyeket ki kellett állnia.
– Valószínűleg rájött, hogy azzal jár a legjobban, ha
láthatatlan marad. Ha egy hangot sem ad ki. Peter okos kisfiú
volt.
– És Louise? Ő korábban kezdett beszélni?
Erica visszafojtotta a lélegzetét. Idáig Laila elengedte a füle
mellett a lányára vonatkozó kérdéseket. Ahogy most is.
– Peter szerette a rendet. Az építőkockákból mindig tökéletes
tornyot épített, és nagyon elszontyolodott, amikor… – Hirtelen
elhallgatott.
Erica látta, ahogy a nő állkapcsa összeszorul. Próbálta
sugalmazni neki, hogy adja ki magából, amit ilyen gondosan
elfojt. Néha úgy tűnt, mintha Laila egy szakadék peremén
egyensúlyozna, és a lelke mélyén legszívesebben belevetné
magát, de valami nagyobb erő visszatartaná, és arra
kényszerítené, hogy visszatérjen a biztonságot nyújtó árnyékba.
Ericának nem véletlenül jutott eszébe az „árnyék” szó. Már az
első találkozásukkor is az volt az érzése, hogy Laila az óta a
réges-régi nap óta árnyékvilágban él. Egy párhuzamos életben,
amely nem neki rendeltetett.
– Nem érzi néha úgy, hogy elveszíti a türelmét? Hogy
mindjárt átlépi azt a bizonyos határt? – Laila hangjából őszinte
érdeklődés csendült ki, de volt benne valami esengő is.
Nehéz kérdés volt. Valószínűleg időnként minden szülő közel
jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, és el kell számolnia
magában tízig, miközben lelki szemei előtt látja, milyen
megengedhetetlen módszerekkel is véget vethetne a hisztinek
meg a felfordulásnak. De óriási különbség ilyesmit gondolni és
ilyesmit tenni! Ezért Erica megrázta a fejét.
– Sosem tudnám bántani őket.
Laila először nem válaszolt, csak nézte Ericát azzal a
világoskék szemével. Ekkor az őr bekopogott, és közölte, hogy a
látogatási idő lejárt. Laila pedig, miközben pillantását továbbra
is Ericára szegezte, halkan azt mondta:
– Azt csak hiszi.
Erica a mappában lapuló képekre gondolt, és megborzongott.

Tyra egyenletes mozdulatokkal csutakolta Fantát. Mint mindig,

most is megnyugodott a lovak között. Valójában szívesebben
gondozta volna Sciroccót, de Molly senkit sem engedett a
közelébe. Milyen igazságtalan! Csak azért, mert a lovasudvar a
szüleié, Molly mindig megkapja, amit akar.
Tyra nagyon szerette Sciroccót. Attól a pillanattól fogva,
hogy először meglátta. A ló úgy nézett rá, mintha megértené.
Szavak nélkül beszélgettek, ahogy még soha senkivel, sem
emberrel, sem állattal. Mert kivel sikerülhetett volna? Anyával?
Vagy Lasséval? Már a puszta gondolattól erőteljesebben kezdte
kefélni Fantát, de ez a nagy, fehér kancának látszólag nem volt
ellenére. Inkább úgy tűnt, mint aki élvezi a dörzsölést,
prüszkölt, és bólogatott, mintha meghajolna. Tyra fején az a
gondolat futott át, hogy tisztára olyan, mintha felkérné
táncolni. Elmosolyodott, és megsimogatta az állat pofáját.
– Te is szép vagy! – mondta, mintha a ló tudhatná, miket
gondolt az előbb Sciroccóról.
Aztán beléhasított a bűntudat. A kezét nézte az állat pofáján,
és rájött, milyen szánalmas az irigysége.
– Hiányzik Victoria, ugye? – suttogta, és fejét a ló nyakához
szorította.
Victoria volt Fanta gondozója. Hónapokkal ezelőtt nyoma
veszett. Victoria volt Tyra legjobb barátnője.
– Nekem is…
Tyra érezte a puha szőrt az arcán, de ezúttal nem kapta meg
tőle a vágyott vigaszt.
Tulajdonképpen most matekórán volna a helye, de ma
képtelen lett volna megőrizni a látszatot és elrejteni a
fájdalmat. Úgy tett, mint aki kimegy az iskolabuszhoz, de aztán
inkább az istállóban keresett vigaszt, az egyetlen helyen, ahol
esélye lehetett megtalálni. A felnőttek semmit sem értettek. Csak
a saját aggodalmaikkal és fájdalmukkal voltak elfoglalva.
Victoria több volt, mint barátnő. Testvér volt. Már az első
óvodai napjukon egymásra találtak, és azóta
elválaszthatatlanok voltak. Mindent megosztottak egymással.
Vagy mégsem? Tyra már nem volt olyan biztos ebben. A
Victoria eltűnése előtti hónapokban valami megváltozott.
Mintha egy fal emelkedett volna kettejük között. Tyra nem
akarta számon kérni a barátnőjét. Azt hitte, idővel majd
magától elmeséli, miről van szó. De az idő csak telt, és aztán
Victoria eltűnt.
– Biztosan visszajön – mondta Fantának, de a lelke mélyén
kételkedett ebben.
Noha senki nem mondta ki, mindenki tudta, hogy valami
borzasztó dolog történt. Victoriát nem olyannak ismerték, mint
aki elcsavarogna. Elégedett volt az életével, és egy kicsit sem
tűnt kalandvágyónak. Szeretett otthon vagy az istállóban lenni,
és még Strömstadba sem akart elmenni hétvégente. A családja
pedig távolról sem hasonlított Tyráéra. Rém kedvesek voltak,
még Victoria bátyja is. Gyakran elhozta Victoriát a
lovasiskolába, akár kora reggel is. Tyra mindig szeretett náluk
lenni. Úgy érezte, mintha családtag volna. Olykor szinte azt
kívánta, hogy tényleg az lehessen. Egy hétköznapi, rendes
család tagja.
Fanta gyengéden megbökdöste. Tyra könnye a kanca
pofájára hullt. A lány gyorsan megtörölte a szemét.
Hirtelen zajt hallott kintről. Fanta is fülelni kezdett, és olyan
hevesen kapta fel a fejét, hogy állon verte Tyrát. A vér sós ízét
érezte. Kicsúszott a száján egy szitokszó, majd a kezét az ajkára
szorította, és elindult megnézni, mi történt.
Amikor kinyitotta az istálló ajtaját, elvakította a nap, ám a
szeme hamar hozzászokott a fényhez, és Valiantot látta
átgaloppozni az udvaron Martával a hátán. A nő olyan hirtelen
állította meg a lovat, hogy a mén felágaskodott. Marta kiáltott
valamit. Tyra először nem értette, de a másik nem hagyta abba
a kiabálást. És végül értelmet nyertek a szavak:
– Victoria! Megtaláltam Victoriát!

Patrik Hedström az íróasztalánál ült a tanumshedei

rendőrségen, és a nyugalmat élvezte. Korán bejött, így
megúszta az öltöztetést és az óvodába menést, ami mostanában,
amióta az ikrek édes kisbabából igazi ördögi teremtményekké
változtak át, leginkább egy kínzással ért fel. Fel nem foghatta,
hogyan igényelhet két ilyen apró ember ennyi energiát.
Újabban akkor szeretett leginkább velük lenni, amikor békésen
aludtak. Ilyenkor a tiszta, feltétel nélküli szeretetébe nem
keveredett bele az a bosszúság, amelyet akkor érzett, amikor azt
üvöltötték, hogy: „Neeem! Nem akarom!”
Majával minden sokkal egyszerűbb volt. Patriknak néha
bűntudata támadt, amiért Ericával ilyen sok figyelmet
fordítanak az ikrekre, és Maja kicsit a háttérbe szorul. Olyan
aranyosan és ügyesen elfoglalta magát, hogy folyton azt
feltételezték, minden rendben vele. Ezenkívül úgy tűnt, hogy
bármilyen kicsi is, varázslatos módon megnyugtató hatással
van a testvéreire, még a legádázabb hisztik esetén is. De ez így
akkor sem igazságos, ezért Patrik eltökélte, hogy este Majával
kettesben fognak mesét olvasni.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Szórakozottan
felvette, gondolatban még Majánál járt, de aztán egykettőre
magához tért, és kiegyenesedett a székben.
– Hogy mondta? – Figyelmesen hallgatott. – Jó, máris
indulunk.
Menet közben kabátba bújt, és a folyosón teli torokból
elbődült:
– Gösta! Mellberg! Martin!
– Mi az, ég a ház? – dörmögte Bertil Mellberg, aki meglepő
módon elsőnek dugta ki az orrát az irodájából.
Hamarosan csatlakozott hozzá Martin Molin, Gösta Flygare
és a rendőrség titkárnője, Annika is, aki a helyén ült a
recepción, a legtávolabb Patrik irodájától.
– Megtalálták Victoria Hallbergt. Elgázolták Fjällbacka
határában, éppen az uddevallai kórház felé tart a mentő vele.
Mi ketten odamegyünk, Gösta.
– A fenébe! – motyogta az válaszul, és visszarobogott az
irodájába, hogy felkapjon egy kabátot.
Ezen a télen senki sem merészkedett ki meleg ruházat nélkül,
akármilyen sürgős volt is a helyzet.
– Martin! Te Bertillel a baleset helyszínére mész, és beszélsz a
sofőrrel – folytatta Patrik. – Hívd fel a technikusokat is, és
beszéld meg velük, hogy ott találkoztok.
– Öregem, milyen parancsolgatós kedvedben vagy ma! –
morogta Mellberg. – De mivel én vagyok itt a főnök, tényleg
nekem kell kimennem a baleset helyszínére. A megfelelő embert
a megfelelő helyre!
Patrik némán sóhajtott egyet, de nem szólt semmit. Göstával
a sarkában a két szolgálati autó egyikéhez sietett, beugrott, és
beindította a motort.
 Rohadt jég, gondolta, amikor a kocsi megcsúszott az első
kanyarban. Nem mert olyan gyorsan hajtani, ahogy szeretett
volna. Megint havazni kezdett, és nem akarta megkockáztatni,
hogy egy árokban kössenek ki. Türelmetlenül ütögette a
kormányt az öklével. Még csak január volt, és a hosszú svéd
teleket ismerve, tudta, hogy még legalább két hónap van hátra
ebből a vacak időből.
– Csak óvatosan – mondta Gösta, és megmarkolta a
kapaszkodót a feje fölött. – Mit mondtak a telefonba?
Az autó megint kifarolt, és Gösta ijedten levegő után kapott.
– Nem sokat. Csak annyit, hogy közlekedési baleset történt, és
az elgázolt lány Victoria. Állítólag van egy tanú, aki felismerte.
Sajnos úgy fest, nincs túl jól, és vannak egyéb sérülései is,
amelyeket még a gázolás előtt szerezhetett.
– Milyen sérülések?
– Nem tudom, majd meglátjuk, ha ott leszünk.
Alig egy óra múlva megérkeztek az uddevallai kórházhoz, és
leparkoltak a bejárat előtt. Beszaladtak a sürgősségi osztályra,
és nemsokára elcsíptek egy orvost, akit a mellére tűzött
névtábla szerint Strandbergnek hívtak.
– Jó, hogy itt vannak. A lány éppen a műtőben van, de nem
tudjuk, túléli-e az operációt. Hallottuk, hogy eltűntként tartják
nyilván, és a rendkívüli körülményekre való tekintettel arra
gondoltunk, jobb, ha maguk értesítik a családot. Gondolom,
úgyis szoros kapcsolatban állnak velük.
Gösta bólintott.
 – Felhívom őket.
– Tudja, mi történt? – kérdezte Patrik.
– Csak annyit, hogy elütötték. Erős belső vérzése van, és
koponyasérülést is szenvedett, amelynek mértékét egyelőre nem
tudjuk felmérni. Altatásban fogjuk tartani egy darabig a műtét
után, hogy csökkentsük az agyi károsodást. Már ha túléli.
– Úgy tudom, már a gázolást megelőzően is szerzett
sérüléseket.
– Iiigen… – nyújtotta el a szót Strandberg. – Nem tudjuk
pontosan, melyek származnak a balesetből, és melyek
korábbról. De… – Igyekezett összeszedni magát, miközben a jó
szót kereste. – Mindkét szeme hiányzik. És a nyelve is.
– Hiányzik? – Patrik bizalmatlanul méricskélte a férfit, és a
szeme sarkából látta, hogy Gösta is csodálkozva pillant rá.
– Igen, kivágták a nyelvét, a szemét pedig valahogy…
eltávolították.
Gösta a szája elé kapta a kezét, az arca zöldes színt öltött.
Patrik nagyot nyelt. Átfutott a fején, hogy ez talán csak egy
rémálom, amelyből mindjárt felébred. Hogy aztán
megkönnyebbülten megállapíthassa, hogy csak álmodta az
egészet, a másik oldalára fordulhasson, és alhasson tovább. De
ez itt a valóság volt. A borzalmas valóság.
– Mikor történhetett?
Strandberg a fejét ingatta.
– Nehéz megmondani. Ahogy már említettem, belső vérzései
vannak. Két-három órája. Legalább. Várakozzanak itt –
biccentett egy tágas váróterem felé.
– Én megyek és felhívom a családot – mondta Gösta, és
félrehúzódott a folyosón.
Patrik nem irigyelte. A Victoria megtalálása felett érzett
kezdeti öröm és megkönnyebbülés gyorsan át fogja adni a
helyét ugyanannak a kétségbeesésnek és félelemnek, amelyben
a Hallberg család az utóbbi négy hónapban élt.
Leült az egyik kemény székre, miközben a gondolatai egyre
Victoria sérülései körül forogtak. Tépelődését egy zaklatott
nővér kiáltása szakította félbe, aki Strandbergt hívta. Patriknak
reagálni sem volt ideje, az orvos máris hanyatt-homlok
elrohant. Hallotta, hogy Gösta a folyosón Victoria valamelyik
hozzátartozójával beszél.

Ricky feszülten figyelte az anyja arcát, amíg az telefonált.

Igyekezett mindent leolvasni róla, és semmit sem akart
elmulasztani. A szíve olyan vadul vert, hogy alig kapott levegőt.
Az apja ott ült mellette, és Ricky sejtette, hogy az ő szíve is
kalapál. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Az érzékei
elképesztően kiélesedtek. Miközben minden idegszálával a
beszélgetésre összpontosított, tisztán hallott minden neszt,
érezte a viaszosvászon terítő érintését az ökölbe szorított keze
alatt, a hajszálat, amely csiklandozta az állát, a linóleumot,
amihez a talpa ért.
A rendőrség megtalálta Victoriát. Ez volt az első dolog, amely
eljutott a tudatukig, amikor hívták őket. Az anyja felismerte a
számot, és valósággal rávetette magát a telefonra. Ricky és az
apja abban a pillanatban abbahagyta a fásult evést, amikor egy
„mi történt?” kiáltással felemelte a készüléket.
Semmi udvariaskodás, semmi köszönés, semmi
bemutatkozás, amit egyébként az asszony sosem mulasztott el.
Az utóbbi időben ezek a dolgok – az udvariassági fordulatok, a
társas viselkedés szabályai, mit szabad, és mit nem –
jelentőségüket vesztették, mintha a Victoria eltűnése előtti élet
részei lettek volna.
A szomszédok és a barátok végeláthatatlan sorokban
érkeztek, ennivalóval és esetlen vigaszszavakkal. De sosem
maradtak sokáig. Ricky szülei már nem bírták elviselni a
kérdezősködést, a baráti gesztusokat, az aggodalmat és a
szemekben megcsillanó részvétet. És a megkönnyebbülést, az
elkerülhetetlen megkönnyebbülést, amelyet afelett éreztek,
hogy ez az egész nem velük történik. Hogy az ő gyerekük
odahaza van, biztonságban.
– Máris megyünk.
Az anyja megszakította a beszélgetést, és a készüléket lassan
a régimódi, acélból készült mosogató peremére tette. Évek óta
rágta az apja fülét, hogy cseréljék le a mosogatót modernebbre,
de a férfi csak azt motyogta, hogy az ember nem cserél le
valamit, ami még teljesen jó, és megfelel a célnak. Az anyja egy
idő után nem erőltette tovább, bár olykor-olykor azért még
szóba hozta, hátha a férje meggondolja magát. Ricky szerint az
anyját most már kicsit sem érdekelte, milyen mosogatójuk van.
Furcsa, milyen gyorsan jelentőségüket vesztik a dolgok. Már
semmi sem számított, csak hogy megtalálják Victoriát.
– Mit mondtak? – kérdezte az apja.
Felállt, de Ricky nem mozdult, az öklét bámulta. Az anyja
arckifejezése elárulta, hogy bár ne azt kellene hallaniuk, amit
megtudott.
– Megtalálták. De súlyosan megsérült, az uddevallai
kórházban van. A nyomozó azt mondta, siessünk. Többet nem
tudok.
Könnyekben tört ki, és összeroskadt, mintha a lába nem bírná
tovább megtartani. Az apja még éppen el tudta kapni, a haját
simogatta, csitította, de az ő arcán is könnyek csorogtak.
– Mennünk kell, szívem! Vedd a kabátodat, és indulunk is.
Ricky, segíts anyának, én meg beindítom a kocsit.
Ricky bólintott, gyengéden átkarolta az anyja vállát, és
kivezette az előszobába. Rásegítette a piros bélelt kabátját, úgy
öltöztette, ahogy egy kisgyereket szokás. Először az egyik karját
bújtatta be, aztán a másikat, majd gondosan felhúzta a cipzárt.
– Így ni – mondta, és elővette a csizmáját.
Leguggolt, fogta az anyja lábát, és a csizmába bújtatta.
Gyorsan maga is felöltözött, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Hallotta, hogy az apja beindította az autót, látta, hogy úgy
kaparja az ablakokról a jeget, mint egy őrült. A jégkristályok
felhőként kavarogtak körülötte, elvegyültek párálló leheletével.
– Átkozott tél! – kiáltotta, és olyan erővel dolgozott tovább,
hogy biztosan összevissza karcolta az ablakokat. – Istenverte,
átkozott tél!
– Szállj be, apa, majd én megcsinálom – mondta Ricky.
Elvette tőle a jégkaparót, miután beültette az anyját a hátsó
ülésre. Az apja szó nélkül engedelmeskedett. Mindig hagyták,
hogy azt higgye, ő hozza a döntéseket a családban. Ők hárman
– Ricky, az anyja és Victoria – hallgatólagosan megegyeztek,
hogy úgy tesznek, mintha a férfi volna a főnök, noha
mindannyian tudták, hogy túl jámbor a főnökösködéshez.
Inkább az anyja volt az, aki gondoskodott arról, hogy jól
menjenek a dolgok. De Victoria eltűnése óta az asszony nem
volt önmaga. Ricky néha elmerengett rajta, hogy régen tényleg
olyan határozott volt-e, vagy mindig is ilyen szerencsétlen és
reményvesztett ember lehetett, mint aki most a hátsó ülésen
gubbaszt, és üres tekintettel mered maga elé. Viszont hosszú idő
óta először most volt valami a szemében: a türelmetlenség és a
rémület keveréke.
Ricky beült a volán mögé. Különös, hogy eltolódhatnak a
szerepek egy családban. Különös, milyen magától értetődően
vette át Ricky az anyja helyét. Mintha olyan erő lakozna benne,
amelynek eddig a létezéséről sem tudott. Victoria mindig azt
mondogatta neki, hogy olyan, mint Ferdinand, a bika. Kívülről
nézve bárgyú és jámbor, de ha úgy hozza a szükség, bárkivel
szembeszáll. A „bárgyú” és „jámbor” szavakért mindig
játékosan megfenyegette a húgát, de titokban tetszett neki ez a
jellemzés. Szívesen lett volna Ferdinand, a mesebeli bika. De
most nem ülhetett ölbe tett kézzel. Majd ha Victoria itthon lesz.
 Potyogni kezdtek a könnyei, de gyorsan letörölte őket a
kabátja ujjával. Gondolnia sem szabad arra, hogy a húga sosem
tér haza. Ha megteszi, minden romba dől.
Hiszen végre megtalálták! Csak azt nem tudják, mi vár rájuk
a kórházban. És Ricky érezte, hogy addig jó nekik.

Helga Persson kinézett a konyhaablakon. Az előbb látta Martát

beügetni az udvarra, de most teljes volt a nyugalom. Régóta
lakott itt, jól ismerte a szeme elé táruló látványt, noha az évek
alatt megváltozott ez-az. A régi pajta még megvolt, de a
tehénistállót, amelyben régen ő gondozta a jószágokat, már
lebontották. A helyét most a lovak istállója foglalta el, amelyet
Jonas és Marta a lovasiskolájuk számára épített.
Örömére szolgált, hogy a fia a szomszédba költözött. A
házaik csak száz méterre álltak egymástól, és mivel Jonas
állatorvosi rendelője idehaza volt, gyakran benézett hozzájuk.
A látogatásai bearanyozták Helga minden napját, és erre nagy
szüksége volt.
– Helga! Helgaaa!
Einar hangja a ház minden zugába behatolt, bántotta Helga
fülét, azonnal ökölbe szorult a keze. De már nem akart
menekülni. A vágyat a férje évekkel ezelőtt kiverte belőle. Bár
Einar mostanra már magatehetetlenként élte az életét, és teljes
mértékben rá volt utalva, Helga képtelen lett volna elhagyni.
Végig sem gondolta a gondolatot. Mégis hová mehetne?
– Heeelgaaa!!!
 Már csak a hangja emlékeztetett arra, milyen ember volt
egykor. Amikor mindkét lábát amputálták, amire a rosszul
kezelt cukorbetegség miatt került sor, testi erejének búcsút
mondhatott. De a hangja továbbra is követelőző maradt.
Megalázkodásra késztette Helgát, pont ahogy az ökölcsapásai
réges-régen. Az ütések, a bordatörések és a fájós véraláfutások
emléke olyan elevenen élt benne, hogy Einar puszta hangja is
képes volt felidézni a rettegést, hogy legközelebb nem éli túl.
Kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és visszakiáltott:
– Jövök!
Fürgén felszaladt a lépcsőn. Einar mindig is utált várni, de
Helgának fogalma sem volt, mi olyan sürgős most. A férfinak
semmi egyéb dolga nem lehetett, csak ücsörögni, és az időjárást
meg a kormányt szidni.
– Szivárog – mondta, amikor Helga felért.
Az asszony nem válaszolt, csak feltűrte a ruhája ujját, és
odament, hogy felmérje, mekkora a szerencsétlenség. Tudta,
hogy a férje élvezi. Már nem az erőszakkal tartotta sakkban,
hanem azzal, hogy ápolást igényelt. Gondoskodást, amelyet
Helga azoknak a gyermekeknek tartogatott, akiket Einar kivert
belőle. Csupán egyetlenegy élte túl, és voltak pillanatok, amikor
Helga azt kívánta, bárcsak ez a gyermek is véres cafatként
végezte volna. Ugyanakkor nem tudta, mi lenne vele nélküle.
Jonas az élete, Jonas a mindene.
Einarnak igaza volt. A sztómazacskó szivárgott. Nem is kicsit.
A férfi egész inge nedves és mocskos lett.
 – Miért nem jöttél azonnal, amikor hívtalak? – kérdezte
Einar. – Nem hallottad, hogy kiabálok? Mi más dolgod lehetett?
Vizenyős szemével az asszonyra meredt.
– Vécén voltam. Jöttem, amint tudtam – felelte Helga, és
kigombolta a férfi ingét.
Óvatosan meghúzta az ujját, hogy kibújtassa belőle Einar
karját, de közben ne piszkolja össze még jobban.
– Fázom.
– Adok rád egy tiszta inget. De előbb megmosdatlak –
mondta a nő olyan türelmesen, ahogy csak telt tőle.
– A végén még tüdőgyulladást kapok.
– Sietek. Szerintem ennyi idő alatt nem fogsz megfázni.
– Mi van, most már képzett ápolónő is vagy? Talán jobban is
tudod, mint a doktorok, mi?
Helga hallgatott. Einar csak ki akarta hozni a sodrából.
Akkor érezte jól magát, ha sikerült megríkatnia, ha Helga
rimánkodott neki, hogy hagyja már végre abba. Ilyenkor
nyugalom és elégedettség töltötte el, a szeme csak úgy
ragyogott. De Helga ma nem akart ekkora örömet szerezni neki.
Mostanában többször is ügyesen megúszta. Az évek alatt talán
már nem maradtak könnyei.
Lavórban vizet hozott a hálószobával szomszédos fürdőből.
Már nagyon gyakorlott volt. Vizet engedni, fogni a szappant,
benedvesíteni a kendőt, letörölni a piszkos testet, ráadni egy
tiszta inget. Gyanította, hogy Einar maga is ludas abban, hogy a
zacskó engedni kezdett. Megkérdezte az orvost, aki azt mondta,
lehetetlen, hogy ilyen gyakran csöpögjön. Pedig folyton
csöpögött. Ő meg takaríthatott utána.
– Túl hideg a víz. – Einar összerándult, amikor a kendő a
hasához ért.
– Engedek hozzá még meleget.
Helga felállt, kiment a fürdőbe, a csap alá tette a lavórt, és
megnyitotta a meleg vizet. Aztán visszament a szobába.
– Ááá, most meg tűzforró! Le akarsz forrázni, te
szerencsétlen?
Einar akkorát üvöltött, hogy Helga ugrott egyet ijedtében. De
egy szót sem szólt, csak fogta megint a lavórt, kivitte, eresztett
bele hideg vizet, meggyőződött arról, hogy csak egy picit
melegebb a testhőmérsékletnél, majd visszament az ágyhoz.
Einar most hallgatott, amikor a kendő a bőréhez ért.
– Mikor jön Jonas? – kérdezte, miközben az asszony
kicsavarta a kendőt, és a víz világosbarna színt öltött.
– Nem tudom. Dolgozik. Anderssonéknál van. A tehenük
elleni fog, de a borjú rosszul fekszik.
– Küldd fel, ha megjött – mondta Einar, és lehunyta a szemét.
– Jó – felelte Helga csendesen, és újra kicsavarta a kendőt.

Gösta látta, ahogy végigjönnek a kórház folyosóján. Ahogy

sietősen felé igyekeztek, le kellett küzdenie a késztetést, hogy
hanyatt-homlok elmeneküljön. Tudta, hogy amit mondani akar,
az arcára van írva, és nem tévedett. Amint Helena meglátta,
Markus karja után kapott, és a padlóra roskadt. A falak
visszaverték a sikolyát, minden más hang elnémult. Ricky kővé
vált. Falfehér arccal állt az anyja mögött, miközben Markus
tovább lépdelt Gösta felé. Gösta nagyot nyelt, és eléjük ment.
Markus elsietett mellette, mintha nem értené, mintha nem látná
ugyanazt az arcán, amit a felesége. Ment tovább a folyosón,
látszólag céltalanul.
Gösta nem tartóztatta fel, ehelyett óvatosan felsegítette
Helenát. Átkarolta a vállát. Nem nagyon szokott ilyet csinálni.
Csak két embert engedett közel magához: a feleségét és a
kislányt, aki gyermekkorában egy darabig náluk volt, és a sors
kiszámíthatatlansága folytán nemrég újra az élete részévé vált.
Ezért aztán szokatlan érzés volt számára, hogy átölel egy nőt,
akit csak nemrég ismer. De Victoria eltűnése óta Helena
mindennap felhívta, hol reménykedve, hol kétségbeesetten, hol
mérgesen és aggódva, hogy a lánya után érdeklődjön. De amit
mondhatott neki, az csak még több nyugtalanságot és
bizonytalanságot szült. És most az utolsó remény is elveszett. A
legkevesebb, amit megtehetett érte, hogy átkarolja, és hagyja,
hogy a vállán sírja ki magát.
Helena feje felett elkapta Ricky pillantását. Volt valami
nagyon furcsa a fiúban. Az elmúlt hónapokban ő tartotta össze
a családot. Most meg csak állt ott sápadtan és üres tekintettel,
és pontosan annak a gyereknek látszott, aki valójában volt. De
Gösta tudta, hogy örökre elveszítette a gyermeki ártatlanságát,
a hitet, hogy végül minden jóra fordul.
– Bemehetünk hozzá? – kérdezte Ricky kásás hangon.
 Gösta érezte, hogy Helena teste megfeszül. Kibontakozott az
öleléséből, letörölte a könnyeit a kabátja ujjával, és kérlelő
tekintetet vetett rá. Gösta egy pontra meredt messze a hátuk
mögött. Hogyan mondja meg nekik, hogy jobban tennék, ha
nem mennének be?

Az egész dolgozószobát elborították a papírok. Letisztázott

jegyzetek, Post-itek, újságcikkek, fényképmásolatok. Teljes volt
a zűrzavar, de Erica így szeretett dolgozni. Szerette körülvenni
magát információkkal, az ügy ébresztette gondolatokkal,
amikor könyvet írt.
De most talán kicsúszott a kezéből az irányítás. Rengeteg
anyaga és háttérértesülése volt, de mind másodkézből
származott. Hogy igazán jó lesz-e a könyve, vagy hogy
mennyire tud feltárni egy gyilkosságot, és hogyan képes
megválaszolni a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket,
mindig attól függött, hogy sikerül-e első kézből információt
szereznie. Idáig még mindig sikerrel járt. Az érintetteket olykor
nem volt nehéz meggyőznie. Egyesek készek voltak beszélni,
hogy figyelmet kapjanak, és egy kis időre rivaldafénybe
kerüljenek. Más esetekben időre volt szükség, el kellett nyernie
az emberek bizalmát, és meg kellett értetnie velük, miért veszi
elő újra éppen azt a régi ügyet, és hogyan akarja elmesélni a
történetet. De végül mindig sikerült. Mostanáig. Laila nyelve
nem oldódott meg. A látogatásai alkalmával Erica elszántan
küzdött, hogy rávegye, mondja el a saját történetét, de hiába.
Laila szeretett beszélni, csak nem erről.
Erica csalódottan tette fel a lábát az íróasztalra, és hagyta,
hogy a gondolatai elkalandozzanak. Talán felhívhatná Annát.
Gyakran segítette ki Ericát jó ötletekkel és új szempontokkal. De
Anna már nem volt a régi. Sok mindenen ment keresztül az
elmúlt években, és úgy tűnt, a szerencsétlenségeknek sosem
szakad végük. A történtek egy részében persze ő maga is hibás,
Erica mégsem volt képes elítélni a húgát. Megértette, miért
történt az, ami történt. A kérdés csak az, vajon Dan megérti-e
valaha, és megbocsátja-e. Erica kénytelen volt beismerni, hogy
vannak kétségei. Amióta az eszét tudta, ismerte Dant,
kamaszként egy pár voltak, és hát mi tagadás, a férfi igen
csökönyös bír lenni. A hajthatatlansága és a büszkesége,
amelyek a legjobb tulajdonságai, ez esetben a visszájukra sültek
el. Ennek eredményeképpen mindenki boldogtalan volt: Anna,
Dan, a gyerekek, és még Erica is. Azt kívánta, bárcsak rátalálna
a húgára a boldogság, azok után, hogy megjárta a poklot a
gyerekei apja, Lucas oldalán.
Annyira igazságtalan, gondolta Erica, hogy ennyire más utat
járnak be az életben! Ő maga stabil, érzelmekben gazdag
házasságban élt, volt három egészséges gyereke és egy írói
karrierje, amely szépen ívelt felfelé. Ezzel szemben Annát
egymás után érték a csapások, és Ericának elképzelése sem volt
arról, hogyan segíthetne rajta. Mindig ezt a szerepet vitte: a
védelmezőét, a támogatóét és a gondoskodóét. Anna az
életöröm és a szilajság. De az élet mostanra kiölte belőle
mindezt, csak hallgatag, tévelygő árnyéka lett önmagának.
Ericának hiányzott a régi Anna.
Este felhívom, határozta el, majd felkapott egy paksaméta
újságcikket, és lapozgatni kezdett közöttük. A házban kellemes
csend honolt, és Erica mély hálát érzett, amiért olyan munkája
van, hogy itthon dolgozhat. Sosem vágyott munkatársakra
vagy irodára, ahová be kell járnia. Akkor érezte magát
legjobban, ha egyedül lehetett.
Felfoghatatlan volt, de máris hiányoztak neki az ikrek és
Maja. Hogyan válthattak ki belőle ennyire ellentmondásos
érzelmeket a gyerekekkel töltött hétköznapok? A hullámhegyek
és a hullámvölgyek teljesen kimerítették. Egyik pillanatban
ökölbe szorult a keze a zsebében, a másikban meg
legszívesebben addig puszilgatta volna őket, amíg kegyelemért
nem esengenek. Tudta, hogy a férje is így érez.
Patrikról és a gyerekekről akaratlanul is a Lailával folytatott
beszélgetés jutott megint az eszébe. Annyira felfoghatatlan volt.
Hogyan lépheti át az ember azt a láthatatlan, de éles
határvonalat, hogy megtegye azt, amit nem szabad? Nem éppen
ez az emberi lét lényege, hogy képesek vagyunk megfékezni az
ősi ösztöneinket, és azt tesszük, ami helyes és társadalmilag
elfogadott? Hogy betartjuk az emberi lét törvényeit és
szabályait, amelyek működőképessé teszik a társadalmat?
Erica ismét a cikkek között lapozgatott. Amit ma Lailának
mondott, igaz volt. Soha nem volna képes ártani a gyerekeinek.
Még a legsötétebb pillanataiban sem. Még a Maja világra jöttét
követő szülés utáni depresszió, az ikrek megérkezése utáni
teljes zűrzavar időszakában, az álmatlan éjszakákon, a
látszólag véget érni nem akaró hisztirohamok alatt, amikor a
gyerekek semmi mást nem hajlandóak mondani, csak azt, hogy
„nem!”, akkor sem járt még a közelében sem annak, hogy
megtegye. De a térdén heverő papírhalom, a képek az
íróasztalán és a jegyzetei azt bizonyították, hogy a határt igenis
át lehet lépni.
Tudta, hogy a helyiek a Rémségek Házának hívják a képeken
látható épületet. Nem volt valami eredeti elnevezés, de nagyon
is találó. A tragédia után senki sem akarta megvenni, és hamar
pusztulásnak indult. Erica a házról készült egyik régi felvételért
nyúlt. Semmi sem árulkodott arról, milyen rémségek helyszíne
volt. Teljesen szokványos épületnek tűnt, ahogy magányosan
állt egy dombon a fák között. Fehér falak, szürke ablakkeretek.
Eltűnődött azon, milyen lehet most, mennyire mehetett tönkre.
Aztán kiegyenesedett az irodaszéken, és letette a képet. Miért
nem megy oda? Mindig fel szokta keresni a bűntények
helyszíneit. A korábbi könyvek írásakor legalábbis megtette, de
most még nem. Valami visszatartotta. Nem tudatosan döntött
így, egyszerűen csak nem ment oda valamiért.
De ez várhat holnapig. Most ideje elmenni a rosszcsontokért.
A vágytól és a fáradtságtól rögtön egy csomóba ugrott a
gyomra.

A tehén elszántan küzdött. Jonas verítékben fürdött, miután

órákon át próbálta helyes pozícióba igazítani a borjat. A
hatalmas állat kapálózott, és nem értette, hogy csak segíteni
akar neki.
– Bella a legszebb tehenünk – mondta Britt Andersson.
Ő és a férje, Otto voltak a tanya gazdái, amely Jonas és Marta
telkétől néhány kilométerre feküdt. A gazdaság kicsi volt, de ez
idáig jól működött, a legfőbb bevételi forrást a tejelő tehenek
jelentették. Britt igen serény volt, és amit az Arla tejüzemnek
eladott tejért kapott, egy kis saját sajtbolt bevételével
egészítette ki. Most nyugtalanul állt a tehén mellett.
– Tényleg szép – vakarta Otto gondterhelten a fejét.
Ez volt Bella negyedik borja, és az előző három alkalommal
minden zökkenőmentesen ment. De ezúttal a borjú rosszul
feküdt, és esze ágában sem volt kibújni, Bella pedig egyre
jobban elerőtlenedett.
Jonas letörölte a verejtéket a homlokáról, és nekidurálta
magát egy újabb kísérletnek, hogy megigazítsa a borjút, és az
kicsúszhasson a szalmára, ragacsosan és bódultan. Nem
adhatta fel, mert abba borjú és tehén is belepusztulhat.
Megnyugtatóan megsimogatta Bella puha szőrét. Az állat
kapkodva lélegzett, a szeme tágra nyílt.
– Jól van, öreglány, lássuk, ki tudjuk-e szedni azt a borjút –
mondta, és újra felvette a hosszú szárú gumikesztyűt.
Lassan, de határozottan benyúlt a hosszú szülőcsatornába,
egészen addig, amíg meg nem érezte a borjút. Erősen meg kell
fognia az egyik lábat, hogy helyes irányba fordítsa a jószágot,
de közben az ne sérüljön meg.
– Megvan az egyik patája – mondta, és a szeme sarkából
látta, ahogy Britt és Otto előrébb hajol, hogy jobban lásson. –
Nyugalom, öreglány!
Halkan, lágy hangon beszélt, miközben húzni kezdte a lábat.
Semmi sem történt. Egy kicsit erősebben húzta, de a borjú meg
sem moccant.
– Mi az? Elfordult? – kérdezte Otto.
Annyit vakarta a fejét, hogy Jonas attól félt, kikaparja a haját
a helyéről.
– Még nem – felelte az összeszorított foga között.
Folyt róla az izzadság, és egy szőke tincs a szemébe lógott,
ezért kénytelen volt sűrűn pislogni. De most csak egy dologra
tudott gondolni: hogy kihúzza végre a borjút. Bella lélegzése
egyre felszínesebb és felszínesebb lett, a fejét a szalmára
hajtotta, mintha közel járna ahhoz, hogy feladja.
– Attól félek, hogy eltöröm valamijét – mondta Jonas, és
olyan erősen fogta a lábat, amilyen erősen csak merte.
Most! Meghúzta egy kicsit, és visszafojtotta a lélegzetét,
remélve, hogy nem kell az eltörő csont hangját hallania. Aztán
érezte, ahogy a borjú kimozdul abból a helyzetből, amelybe
beszorult. Még néhány óvatos rántás, és az állat máris a
szalmán feküdt, megviselten, de elevenen. Britt odaszaladt, és
elkezdte szalmával dörzsölni. Határozott, gyengéd
mozdulatokkal letisztogatta, megmasszírozta, és látták, ahogy a
borjú felélénkül.
 Bella viszont mozdulatlanul hevert az oldalán. Egyáltalán
nem reagált arra, hogy a borjú, amely bő kilenc hónapig
növekedett benne, végre kibújt. Jonas leguggolt mellé, és
leszedett néhány szalmaszálat a szeme környékéről.
– Túl vagyunk rajta. Nagyon ügyes voltál, öreglány!
Megsimogatta a bársonyos, fekete szőrt, és egyre beszélt
hozzá, ahogy az egész ellés alatt. Az állat először egyáltalán
nem mozdult. Aztán nagy nehezen felemelte a fejét, és a borjára
nézett.
– Nagyon szép kislány lett. Nézd csak, Bella! – mondta Jonas,
és tovább simogatta a tehenet.
Érezte, ahogy lassul a pulzusa. A borjúval minden rendben
lesz, és Bellával is. Jonas felállt, végre kisimította az idegesítő
tincset a szeméből, és odabiccentett Brittnek meg Ottónak.
– Szép kis borjatok lett.
– Köszönjük, Jonas – mondta az asszony, majd odasietett
hozzá, és megölelte.
Otto zavartan nyújtotta erős mancsát.
– Köszönjük, szép munka volt! – mondta, és hosszan rázta a
másik kezét.
– Ez a dolgom – felelte Jonas, de szélesen elmosolyodott
közben.
Mindig megelégedéssel töltötte el, amikor valami jó véget ért.
Nem szerette a megoldhatatlan problémákat, sem a szakmai,
sem a magánéletében.
Elégedetten húzta elő a mobilját a kabátzsebéből. Pár
másodpercig a kijelzőre meredt. Aztán a kocsijához viharzott.
Fjällbacka, 1964

Hangok, szagok, színek. Egészen megszédítették, és kalandok

ígéretével kecsegtették. Laila kézen fogta a nővérét. Noha már
felnőttek voltak, gyakran nyúltak egymás keze után Agnetával, ha
valami különös történt. És cirkusz nem mindennap látogatott
Fjällbackába.
Egész eddigi életükben alig hagyták el a kis halászfalut. Egy
kétnapos göteborgi kirándulás volt a leghosszabb utazásuk, de a
cirkusz most elhozta a nagyvilágot hozzájuk.
– Milyen nyelven beszélnek? – kérdezte suttogva Agneta, bár akár
ordíthatott is volna, úgysem hallotta volna meg senki a nagy
hangzavarban.
– Edla néni szerint lengyelek – suttogta vissza Laila, és
megszorította a nővére izzadt kezét.
A nyár ragyogó napok sorából állt, de minden bizonnyal ez volt az
eddigi legforróbb. Lailához olyan kegyes volt a sors, hogy kapott egy
szabadnapot a varrógépalkatrészeket forgalmazó boltban, és minden
percet élvezett, amelyet a fojtogató kis üzleten kívül tölthetett.
 – Nézd, egy elefánt! – mutatott Agneta izgatottan a nagy szürke
állatra, amely lassan és békésen elcammogott mellettük egy harminc
körüli férfi társaságában.
Megálltak, és nézték az elefántot, amely tiszteletet parancsolóan
szép volt, és tökéletesen idegennek hatott a Fjällbacka melletti
szántóföldön, ahol a cirkusz felverte a sátrát.
– Gyere, nézzük meg, milyen állatok vannak még. Úgy hallottam,
oroszlánjuk és zebrájuk is van – húzta magával Agneta Lailát, aki
kifulladva igyekezett lépést tartani vele.
Érezte, ahogy az izzadságcseppek végiggördülnek a hátán, és
foltokat rajzolnak a vékony, virágos nyári ruhára.
Átfutottak a kocsik között, amelyek az épülőben lévő sátor körül
álltak. Fehér trikós, izmos férfiak dolgoztak megfeszítetten, hogy
minden készen legyen másnapra, amikor a Cirkus Gigantus megtartja
első előadását. Sok helyi nem győzte kivárni, és már most itt
bámészkodott. Elkerekedett szemmel nézték a nem mindennapi
látványt. A két-három nyári hónapot leszámítva, amikor
fürdővendégek lepték el a települést, Fjällbacka hétköznapjai elég
egyhangúan teltek. Szinte sosem történt semmi érdekes, ezért a
cirkusz érkezésének híre futótűzként terjedt.
Agneta éppen egy kocsi mellett húzta el Lailát, amelyből egyszer
csak kinézett egy csíkos fej.
– Jaj, de édes!
Laila kénytelen volt egyetérteni vele. A zebrának hatalmas szeme és
hosszú szempillája volt. Lailának erőt kellett vennie magán, hogy ne
paskolja meg. Feltételezte, hogy nem szabad simogatni az állatokat.
 – Ne nyúljatok hozzá! – szólalt meg egy hang angolul a hátuk
mögött.
Laila megfordult. Még sosem látott ekkora embert. Magas és izmos
volt, ahogy ott tornyosult előttük. Mivel a nap hátulról világította
meg, Laila kénytelen volt a kezével beárnyékolni a szemét, hogy lásson
valamit, és amikor a pillantásuk találkozott, úgy érezte, mintha
áramütés érte volna. Még csak hasonlót sem érzett soha. Zavarban
volt, szédült, és lángolt az arca. Biztosan a hőség miatt van, győzködte
magát.
– Nem… mi nem… nyúlni hozzá.
Laila igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. Bár az iskolában
jól ment neki az angol, és az amerikai filmekből is felszedett egy csomó
mindent, eddig nem nagyon kellett beszélnie az idegen nyelvet.
– Vladek vagyok – nyújtotta feléjük kérges mancsát a férfi.
Pár másodperc hezitálás után Laila megfogta, és látta, ahogy a keze
eltűnik a roppant tenyérben.
– Laila. Laila vagyok.
Az izzadság végigfolyt a hátán. A férfi megrázta a kezét,
megismételte a nevét, de valahogy furcsán, idegenül hangzott a
szájából. Csaknem egzotikusnak, nem pedig egy teljesen átlagos
névnek.
– Ez… – Laila lázasan kutatott az emlékezetében, majd összeszedte
magát. – Ez a testvérem.
Agnetára mutatott, és a hatalmas férfi őt is üdvözölte. Laila
szégyellte egy kissé a rémes angoltudását, de a kíváncsisága legyőzte a
félénkségét.
 – Mit… csinálsz? Itt, a cirkuszban?
A férfi arca felragyogott.
– Gyertek, megmutatom!
Intett nekik, majd válaszra sem várva megindult. Kocogva a
nyomába eredtek, és Laila érezte, hogy vadul zúg a vére. A férfi elment
a kocsik és az épülőfélben lévő sátor mellett, egy félreeső helyen álló
ketrechez tartott. A rácsok mögött két oroszlán poroszkált fel s alá.
– Ezt csinálom. Ők a kicsinyeim, az oroszlánok. Én… én
oroszlánidomár vagyok.
Laila a két vadállatra meredt. A lelke mélyén kicsírázott valami,
ami egyszerre volt csodálatos és ijesztő. És gondolkodás nélkül
megfogta Vladek kezét.
Kora reggel volt. A teakonyha sárga falai inkább tűntek
szürkének a téli derengésben, amely elárasztotta Tanumshedét.
Minden csendes volt. Egyikük sem aludt túl sokat, és a
fáradtság maszkként ült az arcokon. Az orvosok hősies
küzdelmet folytattak, hogy megmentsék Victoriát, de hiába.
Tegnap egy perccel negyed tizenkettő előtt halottnak
nyilvánították.
Miközben Martin kávét töltött mindenkinek, Patrik a szeme
sarkából vetett rá egy pillantást. Amióta Pia meghalt, még nem
látta mosolyogni. Pia magával vitt egy darabot belőle a sírba.
Amikor az orvosok diagnosztizálták a betegségét, azt mondták,
legfeljebb egy éve lehet hátra, de minden sokkal gyorsabban
történt. A diagnózis után három hónappal Pia meghalt, és
Martin magára maradt a kislányukkal. Rohadt rák, gondolta
Patrik, és felállt.
– Ahogy azt mindannyian tudjátok, Victoria Hallberg
belehalt a balesetben szerzett sérüléseibe. Az autó vezetőjét
semmivel sem gyanúsítjuk.
– Beszéltem vele tegnap – szólt közbe Martin. – Egy bizonyos
David Jansson. Azt állítja, Victoria olyan hirtelen bukkant fel az
úton, hogy fékezni sem volt ideje. Próbálta kikerülni, de nagyon
síkos volt az út, és elveszítette az uralmát a kocsi fölött.
Patrik bólintott.
– Az esetnek volt egy tanúja, Marta Persson. Éppen arra
lovagolt. Ő hívta a rendőrséget és a mentőket is, és ő
azonosította Victoriát. Tegnap sokkos állapotban volt, amit
meg is értek, ezért ma kell beszélnünk vele. Vállalod, Martin?
– Persze, intézem.
– Egyébként pedig a Victoria eltűnése ügyében folytatott
nyomozással kellene haladnunk. Jobban mondva, meg kell
találnunk azt vagy azokat, akik elrabolták, és nyilvánvalóan
brutálisan bántalmazták.
Patrik megdörzsölte az arcát. A műtőasztalon holtan fekvő
Victoria képe beleégett a retinájába. A kórházból egyenesen a
rendőrségre jött, és órákat töltött azzal, hogy átnézze az ügy
anyagait. A családdal, az iskolai és a lovas barátokkal folytatott
beszélgetéseket. Igyekeztek felkutatni a lány környezetében
élőket, és azokat, akik láthatták úton hazafelé Perssonék
lovasiskolájából, mielőtt eltűnt. Ehhez jöttek még az
információk azokról a lányokról, akiknek az elmúlt két évben
veszett nyomuk. Persze nem lehettek biztosak abban, de
valószínűleg nem puszta véletlen, hogy egyazon földrajzi
területen rövid időn belül öt hasonló korú lány tűnt el. Patrik
tegnap este a többi körzetet is tájékoztatta, és arra kérte őket,
tegyenek hasonlóképp, ha tudomást szereznek valamiről.
Sosem lehet tudni, talán elsiklottak valami felett.
– Folytatjuk az együttműködést az érintett körzetekkel, és
egyesült erővel nyomozunk. Victoria az első lány, akit
megtaláltak, és ez a borzasztó eset talán segít felkutatni a
többieket. És megakadályozni újabb lányok eltűnését. Aki képes
ilyen kegyetlenségre, mint amit Victoriával tettek… egy ilyen
ember nem szaladgálhat szabadlábon.
– Beteg állat! – mormogta Mellberg, mire hű társa, Ernst
nyugtalanul felkapta a fejét.
A kutya szokásához híven a pofáját a gazdája lábára hajtva
szunyókált, és a legkisebb hangulatváltozását is érzékelte.
– Mit tudunk a sérülésekről? – Martin előredőlt a széken. –
Miért bántalmazták?
– Ha tudnánk! Azon gondolkodtam, ne hívjunk-e valakit, aki
elkészíti az elkövető pszichológiai profilját. Nincs sok
kiindulópontunk, de talán fel lehet ismerni valami mintát, ami
érdekes lehet, vagy valamiféle összefüggést, amit most nem
látunk.
– Pszichológiai profil? Üljön itt a nyakunkon egy okostojás
pszichomókus, aki még életében nem látott igazi rosszfiút, és
magyarázza, hogyan végezzük a munkánkat? – Mellberg olyan
hevesen rázta a fejét, hogy a tincsek, amelyek a kopasz foltot
voltak hivatottak leplezni a feje búbján, lecsúsztak a fülére. De
egy gyakorlott mozdulattal a helyükre penderítette őket.
– Egy próbát megér – mondta Patrik.
Tudta, hogy Mellberg a rendőri munkában minden újításnak
mereven ellenáll. Elméletben Bertil Mellberg volt a tanumshedei
rendőrségen a főnök, de mindenki tudta, hogy a gyakorlatban
Patrik irányítja a munkát, és az ő érdeme, hogy egyáltalán
sikerült néhány bűnügyet felgöngyölíteni a körzetben.
– De a te felelősséged, ha befuccsol az egész, és a főnökség
perlekedni kezd velünk a szükségtelen kiadások miatt. Én
mosom kezeim. – Mellberg hátradőlt, és összekulcsolta az ujjait
a hasán.
– Utánanézek, kivel volna érdemes beszélnünk – mondta
Annika. – És talán meg lehetne kérdezni a többi körzetet is,
hátha már megpróbálkoztak ezzel, csak elfelejtettek szólni róla.
Szükségtelen duplán dolgozni. Idő- és pénzpazarlás volna.
– Jó gondolat, köszönöm. – Patrik a tábla felé fordult, ahová
kifüggesztették Victoria fényképét és a róla szóló legfontosabb
információkat.
Valahol a folyosón egy rádióból vidám slágerzene szólt, és a
pattogós dallam szöges ellentétben állt a helyiségben uralkodó
komor hangulattal. Volt egy tárgyalótermük, ahol leülhettek
volna, de az hideg és személytelen volt, ezért jobban szerették a
sokkal otthonosabb teakonyhát. Itt ráadásul a kezük ügyében
volt a kávé is, amely a megbeszélések alatt literszámra fogyott.
Patrik elmerengett egy pillanatra, aztán kihúzta magát, és
elkezdte kiosztani a feladatokat.
– Annika, te összeszedsz minden anyagot Victoriáról, amink
csak van, azokat az értesüléseket is, amelyeket más körzetektől
kaptunk. Ezt aztán elküldöd annak, aki segíthet nekünk az
elkövető profiljának felállításában. Gondoskodj arról is, hogy
megkapja az új információkat is, amelyeket idő közben
derítünk ki.
– Rendben, felírtam – felelte Annika, aki tollal és papírral ült
a konyhaasztalnál.
Patrik igyekezett rábírni, hogy használjon inkább laptopot,
de a nő nem volt hajlandó rá. És amit nem akart, arra a jóisten
sem tudta rávenni.
– Nagyszerű. Szervezz sajtótájékoztatót is délután négyre!
Máskülönben megállás nélkül csörögni fognak a telefonok.
Patrik a szeme sarkából látta, hogy Mellberg elégedetten
igazgatja a haját. Feltehetően semmi sem tarthatná vissza a
szerepléstől.
– Gösta, te megtudakolod Pedersentől, mikorra várhatjuk a
boncolási eredményeket. Konkrét információkra van
szükségünk minél előbb. A családdal is újra beszélned kellene,
hátha eszükbe jutott valami, ami fontos lehet a nyomozás
szempontjából.
– De már annyiszor beszéltünk velük. Nem hagyhatnánk
nyugton őket egy nappal a lányuk halála után?
Gösta szeméből kimerültség sütött. Neki kellett gondoskodnia
Victoria szüleiről és testvéréről a kórházban, és Patrik látta,
mennyire megviselte.
– Igen, de biztosan tudni szeretnék, hogy dolgozunk az
ügyön, és meg akarjuk találni, aki ezt tette. Légy velük
kíméletes. Kénytelenek vagyunk egy sor olyan emberrel
beszélni, akiket korábban már kikérdeztünk. Most, hogy
Victoria meghalt, talán elmondanak olyasmit is, amit annak
előtte nem akartak. Vonatkozik ez a családra, a barátokra, a
lovasiskolai ismerősökre, akik láthattak valamit, amikor a lány
eltűnt. Tyra Hanssonnal is újra beszélnünk kell, végtére is ő volt
Victoria legjobb barátnője. Felkeresnéd, Martin?
A kollégája igenlően motyogott.
Mellberg megköszörülte a torkát. Na, igen. Valami
jelentéktelen feladatot Bertilre is ki kell osztania, amitől
fontosnak érezheti magát, csak olyat, ahol nem okozhat túl
nagy kárt. Patrik a fejét törte. Olykor az a legbölcsebb, ha maga
mellett tudja, és rajta tartja a szemét.
– Tegnap este beszéltem Torbjörnnel, de a helyszíni vizsgálat
nem hozott eredményt. A havazás megnehezítette a dolgukat,
és semmilyen nyomot nem találtak, amely megmutatná, honnan
jött Victoria. Több időt sajnos nem tudnak erre szánni, ezért
arra gondoltam, hogy gyűjthetnénk önkénteseket, akik
segíthetnének átvizsgálni egy nagyobb területet. Lehet, hogy a
lányt egy régi tanyán vagy nyaralóban tartották fogva az
erdőben. Nem messze onnan bukkant fel, ahol utoljára látták, és
még az is lehet, hogy végig a közelben volt.
– Erre már én is gondoltam – mondta Martin. – De ez nem azt
jelenti, hogy a tettes esetleg fjällbackai?
– Könnyen lehet – helyeselt Patrik. – De nem feltétlenül. Már
ha Victoria esete összefügg a többi eltűnéssel. Eddig még nem
találtunk semmiféle kapcsolatot a többi helyszín és Fjällbacka
között.
Mellberg újra megköszörülte a torkát, mire Patrik felé
fordult.
– Arra gondoltam, hogy te talán segíthetnél ebben, Bertil.
Nekivágunk az erdőnek, és egy kis szerencsével megtaláljuk azt
a helyet, ahol fogva tartották a lányt.
– Jól hangzik – válaszolta Mellberg. – De nem lesz valami
nagy élvezet ebben az istenverte hidegben.
Patrik nem felelt. Pillanatnyilag az időjárás volt a legkisebb
gondja.

Anna fásultan szedte össze a megszáradt ruhákat. Olyan

leírhatatlanul fáradt volt! Az autóbaleset óta betegszabadságát
töltötte, a forradásai lassan elhalványultak, de a lelki sebei még
nem gyógyultak be. Nemcsak a gyermeke elvesztése miatt érzett
gyász kínozta, hanem az a fájdalom is, amelyet saját magának
okozott.
A sajgó bűntudat már-már fizikai rosszullét formájában
jelentkezett. Minden éjszaka, amikor éberen feküdt, és
gondolatban végigment a történteken, górcső alá vette az
indítékait. De hiába igyekezett megbocsátó lenni magával
szemben, fel nem foghatta, mi vitte rá, hogy ágyba bújjon egy
másik férfival. Hiszen szerette Dant, mégis megcsókolt egy
másikat, és hagyta, hogy az megérintse.
Annyira gyenge jellem volna, és annyira vágyna a
megerősítésre, hogy elhitte, egy másik férfi megadhat neki
olyasmit is, amit Dan nem tud? És ha ő maga sem érti ezt az
egészet, hogyan érthetné meg Dan? Aki a megtestesült hűség.
Azt mondják, sosem tudhatunk mindent egy másik emberről, de
Anna biztos volt abban, hogy Dannak soha még csak az eszébe
sem jutott megcsalni őt. Sosem érintene meg egy másik nőt.
Csak arra vágyott, hogy őt szerethesse.
A kezdeti harag után a kemény szavakat valami sokkal
rosszabb váltotta fel: a csend. A súlyos, nyomasztó csend. Mint
két sebesült állat köröztek egymás körül, Emma, Adrian és Dan
lányai pedig szabályosan foglyok voltak a saját otthonukban.
Anna álma, hogy saját vállalkozásba fog, és lakberendezési
megbízásokat vállal, abban a pillanatban omlott össze, ahogy
elkapta Dan sebzett pillantását. A férfi akkor nézett utoljára a
szemébe, és azóta kerülte a tekintetét. Amikor muszáj volt
hozzászólnia – ha a gyerekekkel kapcsolatban kellett
megbeszélniük valamit, vagy olyan hétköznapi dolgot kért tőle,
mint hogy nyújtsa oda neki a sót az asztalnál –, csak lesütött
szemmel mormogott valamit. Anna pedig sikítani szeretett
volna, megrázni Dant, kényszeríteni, hogy a szemébe nézzen, de
nem merte. Inkább ő is leszegte a pillantását, de nem a fájdalom
miatt, hanem szégyenkezésében.
A gyerekek persze nem tudták, mi történt. Nem értettek
semmit, de szenvedtek tőle. Néma csendben jártak-keltek, és
igyekeztek úgy tenni, mintha minden rendben volna. Nevetni
viszont már rég nem hallotta őket.
A szíve úgy megtelt megbánással, hogy attól félt, kettéhasad.
A tiszta ruhába temette az arcát, és sírva fakadt.

Szóval itt történt minden. Erica bemerészkedett a házba, amely

úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne.
Üresen és elhagyatottan állt az időjárás viszontagságainak
kitéve, és mostanra már nem sok minden emlékeztetett arra,
hogy egyszer egy család lakott itt.
Erica átbújt egy deszka alatt, amely a plafonról lógott le.
Csizmája alatt üvegszilánkok ropogtak. Idelent egyetlen ablak
sem maradt épen. A padlón és a falakon alkalmi látogatók
hagyták hátra nyomaikat. Nevek és szavak, amelyek csupán a
feljegyzőjüknek jelentettek valamit, trágárságok és sértések, sok
helyesírási hibával. Akik lakatlan házak falaira firkálnak,
ritkán rendelkeznek széles körű nyelvtani ismeretekkel.
Mindenütt üres sörösdobozok hevertek, és egy pokróc mellett,
amely olyan gusztustalanul nézett ki, hogy Ericát elfogta a
hányinger, egy bontott óvszeres csomag. A szél befújta a havat,
és kis dombokat épített belőle.
Az egész ház nyomorúságot és magányt árasztott, és Erica
elővette a képeket a táskájából, hogy átlássa a helyet. A fotókon
egy teljesen másmilyen épület látszott, egy bútorozott otthon,
amelyben emberek éltek. Mégis megborzongott, mert látta
rajtuk a történtek nyomait. Fürkésző tekintettel nézett körül. A
vérfolt még valóban látszott a fapadlón. És a kanapé nyomai is.
Erica újra a képeket tanulmányozta, és próbált tájékozódni.
Elkezdte látni maga előtt az egykori helyiséget, a kanapét, a
dohányzóasztalt, a fotelt a sarokban, a tévét a kisasztalon és az
állólámpát a foteltól balra. Olyan volt, mintha lassan mindez
alakot öltene a szeme előtt.
Vladek szétroncsolódott testét is el tudta képzelni. A nagy,
izmos testet, amely lelógott a kanapéról. A mély vágást a
nyakán, a szúrásnyomokat a felsőtestén, a plafon felé forduló
szemét. És a padlón tócsába gyűlő vért.
A képen, amelyet a rendőrök készítettek a gyilkosság után,
Laila tekintete teljesen üres volt. A nadrágja véres, és az arcán
is vérnyomok látszódtak. Hosszú szőke haja ki volt engedve.
Annyira fiatalnak tűnt. Nem úgy, mint az a nő, aki most az
életfogytiglani börtönbüntetését tölti.
Sosem merültek fel kétségek az esettel kapcsolatban. Teljesen
logikus volt, senki sem kérdőjelezett meg semmit. Ericának
mégis az volt a határozott érzése, hogy valami nincs rendjén, és
fél évvel ezelőtt elhatározta, hogy ír az ügyről. Már
gyerekkorában hallott Vladek meggyilkolásáról és a család
szörnyűséges titkáról. A Rémségek Házának története a helyi
folklór részévé vált, és az évek alatt legendává nőtte ki magát. A
kísértetházban a gyerekek próbára tehették a bátorságukat, és
riogathatták a barátaikat, mert úgy tartották, a gonosz még
mindig itt él e falak között.
Hátat fordított a régi családi nappalinak. Ideje volt
felmennie az emeletre. A hidegtől elgémberedtek a tagjai, ezért
szökdécselni kezdett, hogy felmelegedjen, mielőtt nekivág a
lépcsőnek. Először óvatosan rátette a lábát a fokokra, csak
azután lépett rájuk teljes testsúllyal. Senkinek sem szólt, hogy
ide jön, és amúgy sem volna jó, ha korhadt deszkára lépne, és
kitörné a nyakát.
A lépcső elbírta, de kezdetben azért az emeleten is
elővigyázatosan mozgott. A padló ijesztően nyikorgott, de
amikor úgy tűnt, nem szakad be, határozottabb léptekkel ment
tovább. A ház nem volt nagy, az emeleten csak három szobának
és egy szűk közlekedőnek jutott hely. A legtágasabb hálószoba,
ahol Vladek és Laila aludt, pont a lépcső felett helyezkedett el.
A bútorokat elvitték vagy ellopták, csak néhány mocskos és
szakadt függöny maradt. Itt is sörösdobozok hevertek
mindenhol, egy piszkos matrac pedig arról árulkodott, hogy
valaki vagy itt éjszakázott, vagy szerelmi fészeknek használta
az üresen álló házat távol a szülők óvó tekintetétől.
Erica hunyorított, és megpróbálta elképzelni a helyiséget
olyannak, amilyennek a képeken látta. A padlón narancssárga
szőnyeg, fenyőből készült franciaágy, az ágyneműhuzaton nagy
zöld virágok. A helyiséget a hetvenes évek divatja szerint
rendezték be, és a rendőrségi felvételeken, amelyek a gyilkosság
után készültek, példásan rendes és tiszta volt. Amikor először
nézte meg a képeket, meglepődött, mert azok alapján, amiket
tudott, inkább egy piszkos, rendetlen, elhanyagolt otthonra
számított.
Laila és Vladek hálószobájából egy jóval kisebb helyiségbe
ment át. Ez volt Peter birodalma. Erica kikereste a megfelelő
képet a paksamétából. Ez a szoba is takaros és tiszta volt, csak
nem volt beágyazva. A berendezés hagyományos volt, a kék
tapétán apró cirkuszi figurák sorakoztak. Jókedvű bohócok,
színes bokrétát viselő elefántok, fóka piros labdával az orrán.
Nagyon szép, gyerekszobába való tapéta volt, és Erica
megértette, miért pont ezt a mintát választották. Felnézett a
képről, és szemügyre vette a helyiséget. A tapéta maradványai
itt-ott még láthatóak voltak, de a nagyja már lehámlott vagy
összefirkálták, és a régi padlószőnyegből sem maradt semmi,
leszámítva néhány ragasztófoltot a piszkos fapadlón. A
hajdanán könyvek és játékok alatt roskadozó könyvespolc
eltűnt, ahogy a két kis szék és a kisasztal is, amelyen egy
kisgyerek remekül rajzolhatott. Az ágy sem volt meg, amely
egykor a sarokban állt, az ablaktól balra. Erica megborzongott.
Az ablak itt is betört, és a hó a padló felett kavargott.
Szándékosan hagyta ezt a szobát a végére. A Peterével
szomszédos szobát, Louise-ét. Amikor előkereste a róla készült
képet, meg kellett acéloznia magát. A kontraszt elképesztő volt.
Míg Peter szobája rendesnek és otthonosnak hatott, Louise-é
inkább hasonlított egy börtöncellára, ami bizonyos fokig igaz is
volt. Erica végighúzta a kezét a reteszen, amely még mindig ott
volt az ajtón, noha a csavarok már meglazultak. Arra szolgált,
hogy kívülről bezárhassák az ajtót. Hogy bezárhassanak egy
gyereket.
Erica maga elé emelte a képet, amikor átlépte a küszöböt.
Felállt a szőr a hátán. A szobában hátborzongató hangulat
uralkodott, de tudta, hogy ezt csak ő képzeli bele. Sem a
háznak, sem ennek a helyiségnek nincsen emlékezete, amely
megőrizhette volna a múltat. Biztosan csak azért fogta el
kellemetlen érzés Louise szobájában, mert tudta, mi történt itt.
A helyiségben nagyon hideg volt. Csak egy matrac hevert a
padlón. Sehol egy játék, sehol egy igazi ágy. Erica az ablakhoz
lépett. Deszkákat szegeltek rá, és ha nem tudta volna, biztosan
azt hiszi, hogy akkor kerültek oda, amikor a ház már üresen
állt. A képre sandított. A deszkák már akkor is ott voltak. Ebbe a
szobába bezártak egy gyereket. És sajnos nem ez volt a
legrosszabb, amivel a kiérkező rendőrök szembesültek, miután
Vladek meggyilkolása miatt riasztották őket. Ericán végigfutott
a hideg. Olyan volt, mintha jeges fuvallat érte volna, de nem a
betört ablak miatt – a fagyosság magából a szobából áradt felé.
Ellenállt a késztetésnek, hogy hanyatt-homlok meneküljön,
mert át akarta adni magát a különös hangulatnak. De nem
tudott nem megkönnyebbülést érezni, amikor visszament a
közlekedőbe. A lépcsőhöz sietett, és ugyanolyan óvatosan ment
le rajta, mint ahogy feljött. Már csak egy helyet kellett
megnéznie. Bement a konyhába, ahol a teljesen üres szekrények
ajtaja már hiányzott. A tűzhely és a hűtő eltűnt, és az
ürüléknyomok arról tanúskodtak, hogy az egerek vígan élik itt
világukat.
Enyhén remegő kézzel nyúlt a pinceajtó kilincse után, és
ugyanaz a borzongás futott végig rajta, mint az imént Louise
szobájában. Káromkodott egyet, amikor lepillantott a teljes
sötétségbe, és rájött, hogy nem hozott magával zseblámpát. De a
pince átvizsgálásával talán várhat. Végül addig tapogatta a
falat, mígnem talált egy villanykapcsolót. Megnyomta, és
mintegy varázsszóra felgyulladt a világítás. Valószínűtlen,
hogy a hetvenes évekből származó izzók még mindig
működnek, ezért magában megjegyezte, hogy valaki nyilván
kicserélte a körtéket.
Vadul vert a szíve, ahogy lement a lépcsőn. Kerülgette a
pókhálókat, és igyekezett nem törődni az érzéssel, hogy
mindene viszket a képzeletbeli pókoktól, amelyek bemásztak a
ruhája alá.
Amikor leért a lebetonozott pincébe, vett néhány nagy
levegőt, hogy megnyugodjon. Ez csak egy üres pince egy
elhagyatott házban, semmi más. És tényleg egy teljesen átlagos
pincének tűnt. Volt itt pár polc és egy régi munkapad, amely
Vladeké lehetett, de szerszámoknak nyomát sem látta. Mellette
egy üres kanna állt, a sarokban pedig összegyűrt újságok.
Semmi érdekes. Egyetlen részlettől eltekintve: egy
háromméteres lánc függött a falon.
Reszketett a keze, ahogy a megfelelő képet kereste. Ugyanaz
a lánc volt, csak még nem volt ennyire rozsdás. És hiányzott a
bilincs. A rendőrök elvitték, és a jelentésben olvasta, hogy le
kellett fűrészelniük, mert nem találták meg a kulcsát.
Leguggolt, megfogta a láncot, és a súlyát latolgatta. Nehéznek
és masszívnak érződött, olyan erősnek, hogy egy alultáplált
hétéves lánynál nagyobb személyt is megtartott volna. Milyen
sötét erők lakoznak az emberben?
 Erica érezte, hogy elfogja a rosszullét. Egy darabig nem
látogatja meg Lailát. Nem tudta, hogy lesz képes újra találkozni
vele, miután itt járt, és a saját szemével látta a gonoszsága
nyomait. Ami a felvételeket illeti, az csak egy dolog, de most,
hogy a kezébe vette a nehéz és hideg láncot, jobban el tudta
képzelni, mi fogadta a rendőröket azon a napon 1975
márciusában. Érezte az irtózatot, amely elboríthatta őket,
amikor lejöttek a pincébe, és felfedezték a falhoz láncolt
gyereket.
Zajt hallott az egyik sarokból, mire azonnal felugrott. A szíve
újra kalimpálni kezdett. Aztán elaludt a lámpa, és Erica
hangosan felsikoltott. Elborította a pánik, kapkodva szedte a
levegőt, miközben a sírás szélén tapogatózott előre a lépcső felé.
Mindenfelől furcsa neszeket hallott, és amikor valami az
arcához ért, újra sikított. Vadul csapkodott maga körül, aztán
rájött, hogy csak belement egy pókhálóba. Undorodva botorkált
arrafelé, ahol a lépcsőt sejtette, és elállt a lélegzete, amikor a
korlát pont hasba találta. A lámpa villódzni kezdett, majd
visszajött a fény, de a rémület nem engedte ki jeges
szorításából. Megmarkolta a korlátot, és botladozva felfutott a
lépcsőn. Az egyik fokot elvétette, és beverte a sípcsontját, de
továbbtámolygott, ki a konyhába.
Megkönnyebbülten hullt térdre, miután bevágta maga
mögött a pinceajtót. A hasa és a lába fájt, de rá sem hederített,
inkább arra összpontosított, hogy nyugodtan lélegezzen, és
elnyomja a rettegést. Kissé nevetségesnek érezte magát, ahogy
ott ült. Úgy tűnt, nem sikerült még kinőnie a sötéttől való
gyerekkori félelmét. Odalent olyan iszonyat fogta el, amely
átjárta az egész testét. Néhány pillanatra megérezhette, min
ment keresztül Louise a pincében. Csak az volt a különbség,
hogy ő kifuthatott a fényre, míg a kislányt megláncolták a
sötétségben.
Hirtelen teljes erővel beléhasított a tudat, milyen
nyomorúságos sors jutott a lánynak. Összegörnyedt, és
eleredtek a könnyei. Louise-ért sírt.

Martin Martát figyelte, ahogy bekapcsolja a kávéfőzőt. Eddig

még nem találkozott vele, de mint mindenki Fjällbackában, ő is
hallott már az állatorvosról és a nejéről. A pletykák nem
hazudtak, Marta tényleg szép volt, de a szépsége
megközelíthetetlennek tűnt, és volt benne valami hűvösség is,
amelyet a sápadtsága csak felerősített.
– Talán beszélnie kellene valakivel – javasolta Martin.
– Úgy érti, pappal? Vagy pszichológussal? – Marta a fejét
ingatta. – Miattam nem kell aggódni. Csak egy kicsit…
felzaklatott az ügy.
Lesütötte a szemét, de aztán megint gyorsan felpillantott, és
tekintete Martinon állapodott meg.
– Folyton Victoria családja jár a fejemben. Ahogy
visszakapták a lányukat, rögtön újra elveszítették. Egy ilyen
fiatal és tehetséges lányt… – Marta elnémult.
– Igen, rettenetes – mondta Martin.
 Körülnézett a konyhában. Nem volt kifejezetten elhanyagolt,
de Martin sejtette, hogy az itt lakók nem sokat adnak a
dizájnra. A bútorokat mintha véletlenszerűen válogatták volna
össze, és bár tisztaság volt, halványan érezni lehetett az
istállószagot.
– Tudják, ki tette ezt vele? Más lányok is veszélyben
lehetnek? – kérdezte Marta.
Az asztalra tette a kávét, majd leült Martinnal szemben.
– Egyelőre semmit sem tudunk.
Martin azt kívánta, bárcsak többet mondhatna, és görcsös
szorítást érzett a gyomrában, amikor arra gondolt, mennyire
aggódhatnak a fiatal lányok szülei. Megköszörülte a torkát. Az
effajta gondolatok sehová sem vezetnek. A munkájára kell
összpontosítania, ki kell derítenie, mi történt Victoriával. Ez
volt az egyetlen módja annak, hogy segítsen rajtuk.
– Meséljen a tegnap történtekről – kérte Martát, és ivott egy
korty kávét.
Az asszony elgondolkodott néhány másodpercre. Aztán
beszámolt a lovaglásról, és arról, hogyan pillantotta meg az
erdőből kibotorkáló lányt. Többször megakadt, de Martin nem
sietett a segítségére, inkább hagyta, hogy a saját tempójában
beszélje el az esetet. Elképzelni sem tudta, milyen rémes látvány
lehetett.
– Amikor láttam, hogy Victoria az, többször rákiáltottam.
Figyelmeztetni akartam az autóra, de nem reagált. Csak
lépegetett tovább, mint egy robot.
 – Más autókat nem látott a környéken? Vagy valakit az
erdőben?
Marta a fejét rázta.
– Nem. Gondolatban többször végigvettem a történteket, de
nem láttam mást, sem a baleset előtt, sem utána. Csak én voltam
ott, és a sofőr. Ráadásul minden nagyon gyorsan történt, és én
csak Victoriára figyeltem.
– Közeli kapcsolatban volt Victoriával?
– Az attól függ, honnan nézzük – válaszolta Marta, és
végighúzta az ujját a kávéscsésze peremén. – Igyekszem
minden lánnyal jó viszonyt kialakítani a lovasiskolában, és
Victoria évek óta járt ide. Szinte családtagok vagyunk itt
valamennyien, még ha olykor adódnak is gondok. És Victoria is
része volt ennek a nagy családnak.
Félrenézett, de Martin észrevette, hogy fénylik a szeme.
Felvett egy szalvétát az asztalról, és átnyújtotta neki. Marta
elvette, majd óvatosan megtörölte a szeme sarkát.
– Nem emlékszik, hogy történt-e valami gyanús itt a
lovasiskolában? Vagy nem látott valakit, aki a lányokat
figyelte? Nem volt esetleg olyan alkalmazott, akivel nem ártana
elbeszélgetnünk? Tisztában vagyok vele, hogy ezeket a
kérdéseket már feltettük maguknak, de most, hogy Victoria
pont ezen a környéken került elő, megint meg kell kérdeznem.
Marta bólintott.
– Megértem, de újra csak azt mondhatom, amit már
mondtam. Ilyen jellegű problémánk nem volt, és nincsenek
alkalmazottaink. A lovasudvar annyira távol van mindentől,
hogy azonnal észrevennénk, ha valaki erre ólálkodna. Az illető,
aki ezt tette, biztosan valahol máshol nézte ki magának
Victoriát. Hiszen csinos lány volt.
– Igen, valóban – mondta Martin. – És úgy tűnik, kedves is. A
többi lány szerette?
Marta nagy levegőt vett.
– Igen népszerű volt itt, a lovasiskolában. Amennyire tudom,
nem voltak ellenségei. Teljesen átlagos, jó családból származó,
tizenéves lány volt. Valószínűleg csak balszerencséje volt, és
egy elmebeteg markába került.
– Én is így gondolom – értett egyet Martin. – Bár a
balszerencse szó nem a legtalálóbb a történtekre.
Felkelt, hogy lezárja a beszélgetést.
– Hát nem. – Marta nem adta jelét, hogy ki akarná kísérni. –
A balszerencse megközelítőleg sem találó.

Az első években elviselhetetlennek érezte a napok

egyformaságát. De idővel a rutin lett Laila mentőöve. A
bizonyosság, hogy minden nap pontosan ugyanolyan lesz, mint
az előző volt, kordában tartotta az élettől való félelmét. Az első
évek öngyilkossági kísérletei mind abból a rémületéből
fakadtak, hogy az élet végeláthatatlanul ott kígyózik előtte,
miközben a múlt súlya a sötétségbe húzza. A rutin segített
abban, hogy hozzászokjon. A teher ettől azonban még nem lett
könnyebb.
 Most viszont minden megváltozott: már képtelennek érezte
magát, hogy egyedül cipelje.
Remegő kézzel lapozta az újságokat. Csak a közösségi
helyiségekben férhetett hozzájuk, és a többi rab már
türelmetlenül várta, hogy sorra kerüljön. Úgy tűnt, az újságírók
nem tudnak valami sokat, de igyekeztek mindent kihozni abból
a kevésből, ami a tudomásukra jutott. A szenzációéhségük
zavarta Lailát. Tudta, milyen érzés a vastagon szedett címsorok
másik oldalán állni. Minden ilyen cikk mögött a való élet
rejtőzött, és a valódi szenvedés.
– Még mindig nem végeztél? – Marianne megállt előtte. –
Már ezer éve olvasol. Fejezd már be végre, és add ide!
– Mindjárt – motyogta Laila, anélkül hogy felpillantott
volna.
Tovább tanulmányozta azt az oldalt, amelynél már jó ideje
nyitva volt előtte az újság.
Marianne sóhajtott, majd leült az egyik asztalhoz az ablak
mellett, és várt.
Laila képtelen volt levenni a szemét a képről. A lány olyan
vidámnak és ártatlannak tűnt, fogalma sem volt arról, milyen
gonosz a világ. Pedig Laila mesélhetett volna neki róla. Arról,
hogy mennyi gonoszság fér meg a jóság tőszomszédságában,
egy társadalomban, ahol az emberek szemellenzőt viselnek, és
nem hajlandók észrevenni azt, ami az orruk előtt történik.
Pedig ha csak egyetlen pillanatra is megláthatnák közvetlen
közelről a gonoszt, soha többé nem volnának képesek szemet
hunyni. Ez volt az ő átka.
Lassan becsukta az újságot, felállt, és a lapot Marianne elé
tette.
– Szeretném visszakapni, ha elolvastátok – mondta.
– Persze – dünnyögte Marianne, aki máris a pletykarovatot
kereste.
Laila pár pillanatig a másik feje búbját nézte: a nő a fölé a
cikk fölé hajolt, amely a legfrissebb hollywoodi válásokról szólt.
Ilyen az élet szemellenzővel.

Átkozott időjárás! Mellberg nem érte fel ésszel, hogyan volt

képes a chilei élettársa, Rita hozzászokni ehhez az istenverése
időhöz. Ő maga azt forgatta a fejében, hogy kivándorol. Talán
megérte volna hazamenni és melegebb ruhát húzni, de sosem
gondolta volna, hogy neki is ki kell jönnie az erdőbe. Ha az
ember főnök, meghatározhatja, mit csináljanak mások, és ő azt
tervezte, hogy az egybesereglett önkénteseket fogja irányítani,
megmondja nekik, merre menjenek, aztán beül a meleg autóba
egy nagy termosz kávéval.
De nem így alakult. Mert Hedström persze ragaszkodott
ahhoz, hogy ők is részt vegyenek a keresésben. Ekkora
őrültséget! Kész pazarlás volt a főnöki képességeivel, hogy itt
kellett bolyongania, miközben befagyott a hátsója. Holnapra
biztosan halálos beteg lesz, és mi lesz akkor a rendőrséggel?
Nyilván pár óra alatt minden összeomlik, és Mellberg fel nem
foghatta, Hedström miért nem látja be ezt.
 – A rohadt életbe!
Mellberg megcsúszott a félcipőjében, és ösztönösen elkapott
egy ágat, hogy talpon maradjon. A mozdulatba az egész fa
beleremegett, és jó nagy adag hó hullt a fejére. A hideg
kristályok becsusszantak a gallérja alá, és végigperegtek a
hátán.
– Minden rendben? – kérdezte Patrik.
Nem úgy tűnt, mint aki fázik, a nagy, bundás sapkájában, a
meleg bakancsában és a télikabátjában, amely irigylésre
méltóan vastagnak látszott.
Mellberg dühösen verte le magáról a havat.
– Ne menjek inkább vissza a rendőrségre előkészíteni a
sajtótájékoztatót?
– Azt Annika elintézi, meg amúgy is csak délután négykor
lesz. Még ráérünk.
– Azt azért hangsúlyozni szeretném, hogy szerintem
időfecsérlés, amit csinálunk. Tegnap havazott, teljesen elfedte a
nyomokat, még a kutyák sem találják meg őket. – A fák között
szaglászó két rendőrkutya és a mellettük haladó gazdáik felé
biccentett.
Előnyt adtak a két állatnak, hogy az új nyomok és szagok ne
zavarják meg őket.
– Mit keressünk? – kérdezte Mats, az egyik önkéntes.
Meglepően gyorsan sikerült összetrombitálni az embereket,
mindenki segíteni akart, mindenki hozzá akart járulni
valamilyen módon a kutatáshoz.
 – Bármit, amit Victoria maga után hagyhatott. Lábnyomot,
vérfoltot, letört gallyat, bármit, ami érdekes lehet – darálta le
Mellberg szóról szóra ugyanazt, amit Patrik is mondott, amikor
tájékoztatta az önkénteseket a keresés megkezdése előtt.
– Abban is reménykedünk, hogy esetleg megtaláljuk, hol
tartották fogva – tette hozzá Patrik, és még jobban ráhúzta a
bundás sapkát a fülére.
Mellberg irigykedve nézte. Az ő füle sajgott, és az átfésült
tincsei nem igazán melegítették tar feje búbját.
– Nem valószínű, hogy sokat gyalogolt. Abban az állapotban,
amiben volt – dörmögte összeverődő fogakkal.
– Nem, ha tényleg gyalog jött – mondta Patrik, és lassan
folytatta az útját, miközben megállás nélkül a talajt és a kopasz
fákat, bokrokat pásztázta a tekintetével. – De az is lehet, hogy
egy kocsiból ugrott ki, például. Ha a tettes éppen úton volt vele
valahová. Vagy esetleg szándékosan rakta ki.
– Még hogy elengedte? Mégis miért tett volna ilyet? Hiszen
az nagy kockázatot jelentett volna neki.
– Miért? – Patrik megtorpant. – A lány nem tudott beszélni,
nem látott. Biztosan komoly trauma érte. És feltehetően olyan
elkövetővel van dolgunk, aki meglehetősen magabiztos, mivel a
rendőrség két éven át nem bukkant az eltűnt lányok nyomára.
Nem lehet, hogy gúnyolódni akar velünk, és azért engedte el az
egyik áldozatát, vagy meg akarta mutatni, mire képes? Amíg
nem tudunk semmit, nem is feltételezhetünk semmit. Abban
sem lehetünk biztosak, hogy a környéken tartották fogva, de az
ellenkezőjében sem.
– Jó, jó, ne beszélj úgy velem, mintha zöldfülű volnék –
méltatlankodott Mellberg. – Természetesen mindezt én is
tudom. Csak felteszem azokat a kérdéseket, amelyeket a
nyilvánosság is fel fog tenni.
Patrik nem felelt, lehajtotta a fejét, és újra a talajra
összpontosított. Mellberg megvonta a vállát. A fiatal kollégák
mindig olyan érzékenyek. Karba fonta a kezét, és igyekezett
abbahagyni a vacogást. Még egy fél óra, aztán az autóból fogja
folytatni a munkát. A munkaerő-pazarlásnak is van határa.
Abban bízott, hogy a termoszban még meleg a kávé.

Martin nem irigyelte Patrikot és Mellbergt, akik kint voltak

terepen. Kész főnyereménynek tűnt, hogy ő azt a feladatot
kapta, beszéljen Martával és Tyrával. Igazából nem tartotta túl
szerencsés feladatkiosztásnak, hogy Patrik az erdő átfésülésére
fecsérli az idejét, de az évek alatt megismerte annyira a
munkatársát, hogy tudja, miért döntött így. Patriknak fontos
volt, hogy közel kerüljön az áldozathoz, hogy fizikailag is
ugyanazon a helyen legyen, érezze ugyanazokat a szagokat,
hallja ugyanazokat a hangokat, hogy érezze, mi történt.
Patriknak mindig is az ösztöne volt az erőssége. Hogy közben
Mellbergt is lefoglalta, természetesen pluszpontnak számított.
Martin remélte, hogy Patrik ösztöne valamiféle eredményt
hozhat. A legnagyobb gondot az jelentette ugyanis, hogy
Victoria nyom nélkül tűnt el. Fogalmuk sem volt arról, hol
lehetett hónapokig, és tényleg nagy szükségük lett volna
valamiféle támpontra. Ha sem a keresés, sem a boncolás nem
hoz konkrét eredményt, nehéz lesz új szempontokat találni.
Miután Victoria eltűnt, minden egyes emberrel beszéltek,
akivel kapcsolatba kerülhetett. Átkutatták a szobáját,
megvizsgálták a számítógépét, sorra vették a chatpartnereit,
elolvasták az e-mailjeit és SMS-eit, eredménytelenül. Patrik
együttműködött más körzetekkel, és sok időt szántak arra, hogy
kapcsolatot találjanak Victoria és a többi eltűnt lány között. De
nem találtak. A lányoknak nem volt közös érdeklődési körük,
nem ugyanazt a zenét hallgatták, sosem beszéltek egymással,
nem voltak fent ugyanazon az internetes fórumon, semmi
ilyesmi. Victoria egyetlen ismerőse sem ismerte a többi lányt.
Martin felkelt, és kiment a konyhába egy csésze kávéért.
Minden bizonnyal túl sok kávét iszik újabban, de az álmatlan
éjszakák miatt szüksége van a koffeinre, hogy egyáltalán
létezni tudjon. Amikor Pia meghalt, altatót és nyugtatót is
felírtak neki, és ki is próbálta valamennyit. De a piruláktól
közöny telepedett rá, ami megijesztette, és aznap, amikor Piát
eltemették, kidobta a gyógyszereket. Már alig emlékezett arra,
milyen átaludni egy éjszakát. Napközben lassacskán kezdte
jobban érezni magát. Mindaddig, amíg volt elfoglaltsága –
dolgozott, elment Tuváért az óvodába, vacsorát készített,
takarított, játszott a lányával, mesét olvasott, lefektette a
gyereket –, ébren tudott maradni. De éjszaka maga alá gyűrték
a gyász és a gondolatai. Órákon át bámulta a plafont, miközben
az emlékképek egymást kergették a fejében, és elviselhetetlenül
vágyakozott az után az élet után, amelyet már sosem kaphat
vissza.
– Mi a helyzet? – Annika a vállára tette a kezét, és Martin
rádöbbent, hogy a kávéskannával a kezében ácsorog.
– Még mindig elég rosszul alszom – felelte, és teletöltötte a
csészéjét. – Te is kérsz?
– Igen, köszi – mondta Annika, és odanyújtotta a saját
bögréjét.
Ernst szimatolva kijött Mellberg irodájából, minden
bizonnyal abban a reményben, hogy a kávészünet azt jelenti,
neki is csurran-cseppen valami. Amikor Annika és Martin leült,
a kutya betelepedett az asztal alá, fejét a mancsára hajtotta,
miközben az emberek legapróbb mozdulatait is élénk
érdeklődéssel követte.
– Ne adj neki semmit, az ő érdekében – mondta Annika. –
Kezd elhízni. Rita mindent megtesz, hogy mozogjon, de ezzel a
rengeteg kalóriabevitellel szemben tehetetlen.
– Most Bertilről vagy Ernstről beszélsz?
– Vitathatatlanul mindkettőjükre áll – vigyorodott el Annika,
de aztán rögtön megint komoly arcot vágott. – Hogy vagy?
– Jól. – Martin látta, hogy Annika kételkedik. – Tényleg. Csak
rosszul alszom.
– Segít valaki gondoskodni Tuváról? Pihenésre is szükséged
van, hogy összeszedd magad.
– A nagyszülők rengeteget segítenek. Szóval minden
rendben, csak… Hiányzik. És ebben nem segíthet senki. Hálás
vagyok minden szép közös emlékért, de ugyanakkor meg
szeretném kitörölni őket, mert fájdalmasak. Már alig bírom! –
Elfojtott egy sóhajt.
A munkahelyén nem akart sírni. Ez volt számára a béke
szigete, és nem akarta, hogy a bánat ide is benyomuljon, és ne
maradjon számára olyan hely, ahová a fájdalom elől
elmenekülhet.
Annika együttérzően nézett rá.
– Bárcsak vigasztaló és okos dolgokat mondhatnék. De
fogalmam sincs, milyen érzés lehet, és már a puszta gondolat is
kikészít, hogy elveszíthetem Lennartot. Csak annyit mondhatok,
hogy ez eltart egy ideig, és én itt leszek neked, ha kellek. De ezt
úgyis tudod.
Martin bólintott.
– És próbálj aludni. Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak.
Tudom, hogy nem akarsz altatót szedni, de talán
megkérdezhetnéd a gyógynövényboltban, mijük van.
– Igen, ez jó ötlet – felelte Martin, és eltökélte, hogy
megpróbálja.
Nem bírja már sokáig, ha legalább néhány órát nem tud
megszakítás nélkül aludni éjszakánként.
Annika felállt, és újratöltötte a csészéiket. Ernst reménykedve
felemelte a fejét, aztán csalódottan visszatette, amikor belátta,
hogy nem számíthat egyetlen falat süteményre sem.
– Mit szólt a többi körzet a pszichológiai profil ötletéhez? –
váltott Martin témát.
Annika törődése jólesett neki, de nehezére esett a gyászáról
beszélnie.
– Úgy fest, tetszik nekik. Sehol sem csináltak még ilyesmit, és
minden új javaslatot örömmel fogadnak. Mindenkit megráztak
a történtek. És mindenki ugyanattól tart: vajon a náluk eltűnt
lányokkal is az történik, ami Victoriával? És persze az is
aggasztja őket, hogyan fognak reagálni az érintett családok, ha
megtudják a részleteket. Csak abban bízhatunk, hogy ez még
odébb lesz egy kicsit.
– Erősen kétlem. Úgy tűnik, az emberek imádják kiönteni a
szívüket a sajtónak. És a kórházban sokan látták a lány
sérüléseit, ezért attól tartok, gyorsan kiszivárog, ha már ki nem
szivárgott.
– A sajtótájékoztatón majd kiderül – bólintott Annika.
– Már mindent előkészítettél?
– Igen, már csak az a kérdés, távol tudjuk-e tartani
Mellbergt. Ez esetben lényegesen nyugodtabb volnék.
Martin felvonta a szemöldökét, mire Annika védekezően
maga elé emelte a kezét.
– Tudom, hogy semmi sem tarthatja vissza. Még a halál sem.
Feltámadna, mint a bibliai Lázár, csak hogy részt vehessen a
sajtótájékoztatón.
– Ahogy mondod…
Martin a mosogatógépbe tette a csészéjét, majd átölelte
Annikát.
 – Köszönöm – mondta. – Indulok találkozni Tyra
Hanssonnal. Már biztosan hazaért az iskolából.
Ernst kedveszegetten követte. A kávézás hatalmas csalódást
okozott neki.
Fjällbacka, 1967

Az élet csodaszép volt. Nagyszerű és teljességgel valószerűtlen, mégis

olyan magától értetődő. Minden megváltozott azon a forró nyári
napon. Amikor a cirkusz elment Fjällbackából, Vladek nem tartott
velük. Lailával találkozót beszéltek meg az utolsó előadás utáni estére,
és hallgatólagos megegyezés alapján a férfi összerámolta a cuccait,
majd felment a lánnyal a lakására. Mindent feladott érte. Elhagyta az
anyját és a testvéreit. Hátat fordított az életének és a kultúrájának. A
világának.
Boldogabbak voltak, amint ahogy azt Laila valaha elképzelte.
Minden éjjel egymás karjában aludtak a lány ágyán, amely túlontúl
kicsi volt kettejüknek, mégis befogadta őket és a szerelmüket.
Voltaképpen az egész otthonuk szűkös volt. Csupán egyetlen szoba és
egy főzőfülke, de Vladeknek tetszett. A szerelmük napról napra
kiteljesedett.
És most még egy embernek helyet kellett szorítaniuk. Laila a hasát
simogatta. Noha a kis domborulat még láthatatlan volt azok számára,
akik nem tudták, Laila képtelen megállni, hogy időnként végig ne
húzza rajta a kezét. Kénytelen volt megcsípni magát, hogy nem
álmodik-e. Vladekkel szülők lesznek!
A férfi a bérház előtti kerten vágott át éppen, mindennap ebben az
időben jött haza a munkából. Laila még mindig úgy érezte, mintha
áramütés érné, valahányszor csak meglátta. Úgy tűnt, Vladek érzi
magán a pillantását, mert felnézett az ablakukra. Széles mosollyal
felintegetett neki. Laila visszaintett, és újra megsimogatta a hasát.
– Hogy van apa? – Jonas megcsókolta az anyját, leült a
konyhaasztalhoz, és magára erőltetett egy mosolyt.
Helga elengedte a füle mellett a kérdést.
– Hát nem rettenetes, ami azzal a lovas lánnyal történt? –
kérdezte inkább, és egy kuglófszeletekkel teli tálat tett az
asztalra Jonas elé. – Mindnyájatoknak borzasztó lehet.
Jonas vett egy szeletet, és nagyot harapott belé.
– Elkényeztetsz, anya. Vagy fel akarsz hizlalni.
– Hát igen. Gyerekkorodban olyan soványka voltál.
Kilátszottak a bordáid.
– Tudom. Vagy ezerszer mondtad már, milyen kicsi voltam,
amikor megszülettem. De most majdnem egy-kilencven vagyok,
és jó étvágyam van.
– Jól teszed, hogy eszel ennyi mozgás mellett. Az állandó
lótás-futás. Az biztosan nem egészséges.
– Mindenki tudja, hogy a sport ártalmas az egészségre. Te
sosem sportoltál? Fiatalon sem? – Jonas újabb szeletért nyúlt.
– Fiatalon? Úgy csinálsz, mintha vén szatyor volnék – szólt
Helga szigorúan, de mosoly bujkált a szája sarkában.
 Jonas mindig meg tudta nevettetni.
– Dehogy vagy vén szatyor! Én inkább azt mondanám,
szépkorú.
– Befogd a szádat! – mondta Helga, és meglegyintette Jonas
vállát. – Nincs több kuglóf, ha nem vigyázol a nyelvedre, meg
más házi koszt sem. És akkor be kell majd érned azzal, amit
Marta tesz az asztalra.
– Te jó ég! Akkor éhen halunk Mollyval! – Jonas elvette az
utolsó szeletet is.
– Rémes lehet a lovasiskolában a kislányoknak, hogy az egyik
barátnőjük ilyen szörnyű sorsra jutott – ismételte Helga, és
lesepert néhány láthatatlan morzsát a konyhapultról.
A konyhája mindig csillogott-villogott. Jonas nem emlékezett
arra, hogy valaha rendetlenséget látott volna itt, és az anyja
folyton sürgött-forgott: takarított, pakolászott, sütött, főzött,
gondozta az apját. Körülnézett a helyiségben. A szülei nem
voltak a modernizálás hívei, az évek alatt semmi sem változott
itt. A tapéta, a szekrények, a linóleum, minden olyan volt, mint
gyerekkorában. Egyedül a hűtőt és a tűzhelyet cserélték ki az
idők folyamán, nagy nehezen. De Jonas szerette, hogy minden
olyan ismerős volt. Ez volt a biztos pont az életében.
– Persze, sokként érte őket. Délután beszélni is fogunk velük
Martával – mondta. – De te ne nyugtalankodj emiatt, anya.
– Dehogy nyugtalankodom. – Elvitte a tálat, csak a morzsák
maradtak. – Hogy ment az ellés tegnap?
– Jól. Volt egy kis komplikáció, de…
 – Jooonas! – harsant fel az apja hangja az emeleten. – Itt
vagy?
A kiáltást visszaverték a konyha falai, és ő látta, ahogy az
anyja állkapcsa megfeszül.
– Jobb, ha felmész – mondta az asszony, és elkezdte letörölni
az asztalt egy ronggyal. – Haragudott, hogy tegnap nem jöttél.
Jonas bólintott. Ahogy felfelé ment a lépcsőn, a hátában
érezte az anyja pillantását.

Amikor Erica az óvodához ért, még mindig zaklatott volt. Még

csak kettőre járt, és a gyerekeket négy előtt nem engedik haza,
de a pincében tett látogatás után annyira vágyott utánuk, hogy
úgy döntött, egyenesen idejön. Látnia kellett őket, átölelni,
hallani a hangjukat, ahogy csacsognak, és a figyelmét követelik.
– Anyu! – szaladt oda hozzá Anton kitárt karral.
Tetőtől talpig tiszta szutyok volt, az egyik füle kilógott a
sapkából, és olyan aranyosan nézett ki, hogy Erica azt hitte,
menten megszakad a szíve. Leguggolt, és kitárta a karját, hogy
átölelje. Össze fogja piszkolni a kabátját, de rá sem hederített.
– Anyu! – Újabb hangocska harsant az óvoda udvarán, és
Noel is megérkezett, piros kezeslábasban, nem kékben, mint
Anton, de a sapkája neki is csálén állt.
Annyira egyformák voltak, mégis annyira mások. Erica a jobb
térdére ültette Antont, így Noelnek is jutott hely, aki rögtön a
nyakába fúrta a fejét. Az orra hegye olyan hideg volt, hogy
Erica megborzongott, és nevetnie kellett.
 – Hé, te teljesen átfagytál, és most még engem is meg akarsz
fagyasztani?
Megcsípte az orrát, mire a kisfiú is elkacagta magát. Aztán
felhúzta Erica pulóverét, és a hideg, koszos kesztyűjét a
hasához nyomta, mire Erica jajongani kezdett. Mindkét gyerek
dőlt a nevetéstől.
– Micsoda ördögfiókák vagytok! Kaptok egy forró fürdőt, ha
hazaértünk. – Erica letette az ikreket, felállt, és megigazította a
pulóverét. – Na, gyertek rosszcsontok, megkeressük a
nővéreteket!
Maja csoportjának szobája felé mutatott. Az ikrek imádtak
Majáért menni, mert ott rosszalkodhattak egy kicsit a
nagyfiúkkal. És Maja is odáig volt, amikor érte jöttek.
Belegondolva, mennyit nyúzták máskor az öccsei, meg sem
érdemelték azt a sok szeretetet, amelyet kaptak tőle.
Amint hazaértek, Erica nekilátott, hogy rendbe szedje a
gyerekeket. Általában ki nem állhatta, hogy az egész házban
potyog belőlük a homok, de most kicsit sem érdekelte, és az sem
hozta ki a sodrából, amikor Noel földhöz vágta magát, és
bömbölni kezdett valami miatt, amit Erica nem is értett.
Semminek sem volt jelentősége, amióta Kowalskiék pincéjében
járt, és megsejtette, milyen borzalmakat élt át Louise, amikor
megláncolták a sötétben.
Az ő három gyereke a fényben élt. Noel ordítása, amelytől
általában a plafonon volt, most teljesen hidegen hagyta, csak
megsimogatta a kisfiú fejét, mire az megrökönyödésében
abbahagyta a visítást.
– Gyertek, beültök a kádba, aztán kiolvasztjuk a süteményt,
amit a nagyi hozott, és megesszük a tévé előtt, még kakaót is
iszunk hozzá. Na, mit szóltok? – Erica a gyerekekre mosolygott,
ahogy ott ültek a szétszóródott homok közepén az előszobában.
– És kit érdekel a vacsora? Inkább együk meg az összes fagyit,
ami a fagyasztóban van. És addig maradhattok fenn, ameddig
csak akartok.
Tökéletes csend lett. Maja komolyan nézett az anyjára, majd
a homlokára tette a kezét.
– Rosszul vagy, anyu?
Erica boldogan felnevetett.
– Dehogy, szívem – mondta, és mindhármukat magához
húzta. – Se nem vagyok beteg, se nem bolondultam meg. Csak
annyira, de annyira szeretlek benneteket!
Megölelte őket, de a lelki szemei előtt egy másik gyereket
látott. Egy kislányt, aki magányosan kuksolt a sötétben.

Ricky mélyen magába temette a titkot, biztos helyre. Amióta

Victoria eltűnt, sokat rágódott rajta, minden oldalról
megvizsgálta, igyekezett megérteni, van-e valami köze a húga
ügyéhez. Úgy gondolta, nincs, de a kétség nem hagyta
nyugodni. Mi van, ha mégis? Ezek a szavak jártak a fejében,
főleg esténként, amikor az ágyában feküdt, és a plafont
bámulta: mi van, ha mégis? Az volt a kérdés, hibázott-e, rosszul
tette-e, hogy hallgatott. De olyan egyszerű volt őrizni a titkot,
örökre eltemetve, pont úgy, ahogy Victoriát is eltemetik majd.
– Ricky!
Gösta hangjára összerezzent, ahogy a kanapén ült. Már
majdnem elfelejtette a rendőrt és a kérdését.
– Semmi nem jutott eszedbe, ami fontos lehetne? Most, hogy
kiderült, Victoriát talán valahol itt a közelben tartották fogva.
Gösta hangja lágy és szomorú volt, és Ricky látta, milyen
fáradt a férfi. Megszerette az öreg rendőrt, és tudta, hogy Gösta
is kedveli őt. Mindig is jól kijött a felnőttekkel, és kiskora óta
azt hallgatta, milyen koravén. Talán tényleg így volt. Ettől
függetlenül most úgy érezte, ezer évet öregedett tegnap óta.
Minden életöröm elillant belőle abban a pillanatban, amikor
Victoria meghalt.
Megrázta a fejét.
– Nem, már mindent elmondtam, amit tudok. Victoria
teljesen átlagos lány volt, hétköznapi szokásokkal és
érdeklődési körrel. Ahogy mi is egy átlagos család vagyunk,
teljesen normálisak… – Elmosolyodott, és az anyjára pillantott,
de az nem viszonozta a mosolyt.
Az öröm képessége, amely közös volt bennük, eltűnt
Victoriával együtt.
– Hallottam a szomszédoktól, hogy önkéntesek segítségét
kérték a környező erdő átfésüléséhez. Maga szerint kisül belőle
valami? – Markus reménykedve nézett Göstára.
A rendőr arcszíne fakó volt a kimerültségtől.
– Reméljük. Nagyon sokan jelentkeztek, szóval kis
szerencsével talán találunk valamit. Valahol fogva kellett hogy
tartsák.
– És a többi lány? Akikről a lapok írtak. – Helena a
kávéscsészéért nyúlt.
A keze remegett, és Rickynek sajgott a szíve, amikor meglátta,
hogy lesoványodott. Mindig is kicsi volt és törékeny, de most
annyira lefogyott, hogy kilátszottak a csontjai.
– Továbbra is együttműködünk a többi körzettel. Mindenki
szeretné mielőbb megoldani az ügyet, ezért támogatjuk és
tájékoztatjuk egymást. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy
megtaláljuk azt, aki elrabolta Victoriát, és vélhetően a többi
lányt is.
– És velük is… – Helena habozott. – Maguk szerint velük is
ugyanez…
Képtelen volt befejezni a mondatot, Gösta azonban értette,
mit akar kérdezni.
– Nem tudjuk. De igen, valószínű, hogy… – Ő sem mondta
végig.
Ricky nyelt egyet. Nem akart arra gondolni, mi történt
Victoriával. De a képek akaratlanul is a fejébe tolakodtak, és
érezte, ahogy a rosszullét elborítja. A szép kék szeme, amelyből
mindig annyi melegség áradt. Így akart emlékezni rá. A másik
emlékképre gondolni sem bírt.
– Délután tartunk egy sajtótájékoztatót – mondta Gösta
rövid hallgatás után. – És sajnos az újságírók biztosan fel fogják
keresni magukat is. A lányok eltűnése mára már országos hír
lett, és ez… Készüljenek fel rá.
– Már jártak itt, és hívogattak is. Egy idő után nem vettük fel
a telefont – felelte Markus.
– Nem értem, miért nem tudnak békén hagyni minket –
csóválta a fejét Helena. Fekete haja fénytelenül táncolt az arca
körül. – Fel nem foghatom…
– Sajnos ez van – mondta Gösta, és felállt. – Vissza kell
mennem a rendőrségre. De hívjanak nyugodtan bármikor. A
telefonom napi huszonnégy órában be van kapcsolva. És
megígérem, hogy tájékoztatom magukat.
Rickyhez fordult, és a karjára tette a kezét.
– Vigyázz a szüleidre!
– Megteszem, amit tudok.
A fiú érezte, mekkora felelősség nehezedik rá. De Göstának
igaza volt. Erősebb volt, mint a szülei. Neki kell összetartania
mindent.

Molly szemét könnyek égették a csalódottságtól. Dobbantott

egyet, az istálló padlóján felkavarodott a por.
– Neked teljesen elment az eszed!
– Kikérem magamnak ezt a hangot! – Marta jéghideg
válaszától Molly úgy érezte, mintha összezsugorodna.
De a dühe túl nagy volt ahhoz, hogy uralkodjon magán.
– De akarom! És el fogom mondani apának is.
– Tudom, hogy akarod – fonta karba Marta a kezét. – De
ilyen körülmények között lehetetlen. És ebben apád velem ért
egyet.
– Milyen körülmények? Arról nem én tehetek, ami
Victoriával történt. Miért én bűnhődjek érte?
Eleredtek a könnyei, és Molly vadul letörölte őket a kabátja
ujjával. A frufruja alól fellesett az anyjára, hogy a könnyek
meglágyították-e, de valójában már tudta a választ. Martának
arcizma sem rándult. Azzal a kimért hűvösséggel nézett rá,
amelyet Molly úgy utált. Néha azt kívánta, bárcsak inkább
felkapná a vizet, kiabálna, átkozódna, kimutatná az érzéseit. De
Marta mindig ugyanolyan higgadt volt. Sosem engedett, és
sosem hallgatott a szóra.
Peregtek a könnyei, folyt az orra, a kabátja ujja teljesen
átázott.
– Ez az első verseny az idényben! Nem értem, miért nem
indulhatok, csak mert Victoriával ez történt. Nem én öltem
meg!
Csatt! A pofontól égett a bőre, észre sem vette, hogy jön.
Hitetlenkedve fogta az arcát. Marta még sosem ütötte meg. Még
sosem ütötte meg senki. A könnyek azonnal elapadtak, és Molly
az anyjára bámult. Az asszony maga volt a megtestesült
nyugalom, és megint karba tette a kezét a zöld steppelt
lovaglómellény előtt.
– Most már elég! – mondta. – Úgy viselkedsz, mint egy
elkényeztetett taknyos. Szedd végre össze magad!
A szavak pont olyan fájók voltak, mint a pofon. Még sosem
nevezték elkényeztetett taknyosnak. Talán a háta mögött a
többi lány a lovasiskolában, de ők is csak azért, mert
irigykedtek rá.
Molly egyre Martát bámulta, a keze az arcán. Aztán sarkon
fordult, és kiszaladt az istállóból. A lányok összesúgtak, amikor
sírva átrobogott az udvaron, de fütyült rájuk. Biztosan azt
hiszik, Victoria miatt sír. Ahogy tegnap óta mindenki.
Hazafutott, megkerülte a házat, és megrázta a rendelő ajtaját,
de zárva volt. Bent sötét honolt, Jonas elment valahová. Molly
ácsorgott egy darabig a hóban, toporgott, hogy felmelegedjen,
és azon töprengett, hol lehet az apja. Aztán újra futásnak eredt.
Feltépte a nagyszülei házának ajtaját.
– Nagymama!
– Jesszusom, ég a ház? – Helga kijött az előszobába, miközben
egy konyharuhába törölgette a kezét.
– Apa itt van? Beszélnem kell vele.
– Nyugodj meg! Alig értem, amit mondasz. Arról a lányról
van szó, akit Marta megtalált tegnap?
Molly a fejét rázta. Helga a konyhaasztalhoz terelgette, és
lenyomta egy székre.
– Én… én… – A hangja elfúlt, kénytelen volt néhány nagy
levegőt venni.
Az ismerős környezet segített neki lecsillapodni. A
nagyszüleinél megállni látszott az idő: miközben a külvilág
rohant, idebent minden olyan volt, mint mindig.
– Beszélnem kell apával. Anya meg akarja tiltani, hogy
induljak a hétvégi versenyen. – Csuklott egyet, majd hallgatott
egy darabig, hogy a nagyanyja felfogja, milyen igazságtalanság
érte.
Helga leült.
– Hát igen, anyád szereti, ha az övé az utolsó szó. Jól teszed,
hogy megkérdezed apádat is. Fontos versenyről van szó?
– Mi az hogy! De anya szerint nem illik versenyeznem, most,
hogy ez történt Victoriával. Persze ez az egész nagyon szomorú,
de nem értem, miért kell kihagynom egy versenyt miatta.
Biztosan az a majom Linda Bergvall fog győzni, aztán úgy fent
hordja majd az orrát, hiába tudja, hogy megverhettem volna,
ha indulok. Belehalok, ha nem lehetek ott holnap! – Színpadias
mozdulattal a karjára hajtotta a fejét a konyhaasztalon, és
megint zokogni kezdett.
Helga megpaskolta a vállát.
– Na, ennyire azért biztosan nem rossz a helyzet, és végtére is
szót kell fogadnod a szüleidnek. A te kedvedért járják az
országot, és visznek el mindenhová. Ha úgy gondolják, hogy
nem szabad indulnod… hát akkor nincs mit tenni.
– De apa biztosan megérti, szerinted nem? – kérdezte Molly,
és esedezően pillantott a nagyanyjára.
– Ilyen kicsi kora óta ismerem apádat – mutatta Helga a
hüvelyk és a mutatóujjával –, és már az anyádat is jó régen.
Hidd el, egyiküket sem lehet rábírni olyasmire, amit nem
akarnak. Szóval a helyedben abbahagynám a siránkozást, és a
következő versenyre koncentrálnék.
Molly megtörölte az arcát egy szalvétával, amelyet Helga
nyújtott neki. Kifújta az orrát, majd felállt, hogy kidobja a
szalvétát a szemetesbe. Az a legrosszabb, hogy a nagyanyjának
igaza volt. Reménytelen beszélnie a szüleivel, ha a fejükbe
vesznek valamit. De azt tervezte, most mégis tesz egy kísérletet.
Talán az apja majd a pártját fogja.

Patriknak egy órájába telt felmelegedni, és Mellbergnek

biztosan még ennél is több időre lesz szüksége. Mínusz tizenhét
fokban félcipőben és viharkabátban nekivágni az erdőnek kész
őrültség volt, és Mellberg most lila szájszéllel állt a tárgyaló
egyik sarkában.
– Hogy vagy, Bertil? Fázol még? – kérdezte Patrik.
– A rohadt életbe! – felelte Mellberg, és összefonta a mellén a
karját. – Kellene egy jó whisky, hogy felolvadjak kicsit.
Patrik halálra rémült a gondolattól, hogy a sajtótájékoztatón
egy részeg Mellberg jelenik majd meg. Bár a kérdés inkább az
volt, hogy egy józan Mellbergjel jobban jár-e.
– És szerinted hogy csináljuk? – kérdezte Patrik.
– Arra gondoltam, hogy majd én viszem a szót, te meg
asszisztálsz. A sajtó jobban szereti, ha egy erős vezetővel van
dolga ilyen esetekben. – Mellberg igyekezett olyan
tekintélyparancsoló hangon beszélni, amennyire vacogó fogai
engedték.
– Hogyne – felelte Patrik, és magában akkorát sóhajtott, hogy
attól félt, Mellberg meghallotta.
Mindig ugyanaz a nóta. Pont olyan nehéz volt hasznát venni
Mellbergnek egy nyomozás során, mint evőpálcikával levest
enni. De amint arra került a sor, hogy valakinek rivaldafénybe
kell lépnie, vagy le kell aratnia a babérokat az elvégzett munka
után, semmi sem tarthatta vissza.
– Beengeded a hiénákat? – biccentett Mellberg Annikának,
aki felállt, és az ajtó felé indult.
Mire a többiek megérkeztek, addigra lelkiismeretesen
összegezte a legfontosabb tényeket a főnökének, és adott neki
egy vázlatot is. Mást már nem tehettek, csak drukkolhattak, és
reménykedhettek, hogy nem csinál teljesen hülyét belőlük.
Az újságírók beözönlöttek, és Patrik sokuknak odaköszönt,
akiket ismert: helyi riportereknek és országos lapok
munkatársainak, akikbe itt-ott belefutott a munkája során. De
mint mindig, most is látott közöttük új arcokat. Úgy tűnt, az
újságoknál sűrűn cserélődnek az emberek.
Helyet foglaltak, és halkan pusmogtak egymás között,
miközben a fotósok finoman tülekedni kezdtek, hogy a legjobb
helyeket szerezzék meg. Patrik abban bízott, hogy Mellberg
szája a fényképeken kevésbé lesz lila, de gyanította, hogy
leginkább úgy fog festeni, mint egy kriptaszökevény.
– Mindenki itt van? – kérdezte Mellberg, akit még mindig
rázott a hideg. Az újságírók máris hadonászni kezdtek, de erre
ő csitítóan felemelte a kezét. – Nemsokára kérdezhetnek, de
előbb átadnám a szót Patrik Hedströmnek, aki összefoglalja, mi
történt.
Patrik meglepetten nézett rá. Csak nem rájött, hogy nem látja
át annyira a dolgokat, amennyire a sajtó egybesereglett
képviselői előtt feltétlenül szükséges volna?
– Igen, köszönöm… – Patrik megköszörülte a torkát, és
Mellberg mellé lépett.
Egy pillanatra elgondolkodott, mit mondjon el, és miről
hallgasson. Egy véletlenül elejtett szó sok mindent tönkretehet,
ugyanakkor az újságírók jelentették a kapcsolatot a
nyilvánosság felé, amelyre a nyomozásnak ezen a pontján nagy
szükségük volt. Vagyis ha az ember megfelelő és kellő
mennyiségű információval látja el őket, az olyan gyűrűket vet,
mint a vízbe dobott kő, és elkezdenek áradni a fülesek feléjük. A
rendőrség kötelékében töltött évek alatt Patrik jól megtanulta,
hogy mindig van valaki, aki látott vagy hallott valamit, ami
fontos lehet, csak nincs tudatában. A helytelen vagy túlzott
mennyiségű információ viszont a tettes malmára hajthatja a
vizet. Ha megtudja, milyen nyomokat követ a rendőrség,
egyszerűbb lesz eltüntetnie azokat, vagy elkerülheti, hogy még
egyszer ugyanazt a hibát kövesse el. Pillanatnyilag ez utóbbitól
tartottak leginkább. Aki sorozatosan követ el bűntetteket, nem
áll le magától, legalábbis ez a valaki nem. Patrik ezt biztosan
érezte.
– Tegnap megtalálták Victoria Hallbergt az erdő szélén
Fjällbackától keletre. Egy autó elgázolta, ami nagy valószínűség
szerint baleset volt. Az uddevallai kórházba szállították, ahol
mindent megtettek, hogy megmentsék az életét. A sérülései
azonban sajnos olyan súlyosak voltak, hogy tizenegy óra
tizennégy perckor halottnak nyilvánították. – Szünetet tartott,
és ivott egy kortyot a vízből, amelyet Annika készített oda. –
Átfésültük a megtalálásának helyszínét, és meg is ragadnám az
alkalmat, hogy köszönetet mondjak a fjällbackai
önkénteseknek, akik segítettek. Más egyebet nem tudok
mondani. Természetesen együttműködünk azokkal a
körzetekkel, ahol hasonló esetek történtek, hogy megtaláljuk a
lányokat, és elkapjuk a tettest. – Egy újabb kortyot ivott. – Van
kérdésük?
Minden kéz egyszerre lendült a levegőbe, és sokan azonnal
beszélni is kezdtek, hiába nem kaptak szót. A fényképezőgépek
tovább kattogtak, ahogy Patrik beszéde alatt is, aki kénytelen
volt elnyomni a késztetést, hogy megigazítsa a haját. Furcsa
érzés volt viszontlátni az arcát az újságok címlapján.
– Kjell? – mutatott Kjell Ringholmra a Bohusläningen, a
legnagyobb helyi lap újságírójára.
Kjell segített a rendőrségnek a korábbi nyomozások során, és
Patrik szívesen kivételezett vele egy kicsit.
– Azt mondtad, megsérült. Milyen sérülések voltak? Akkor
szerezte őket, amikor elütötték, vagy már előtte?
– Erről nem nyilatkozhatok – felelte Patrik. – Csak annyit
mondhatok, hogy elgázolta egy autó, és belehalt a sérüléseibe.
– Úgy tudjuk, megkínozták – folytatta Kjell.
Patrik nyelt egyet: látta maga előtt Victoria üres
szemgödreit, valamint a száját, amelyből hiányzott a nyelve. De
ezt nem mondhatta most el. Átkozta az embereket, hogy nem
tudják tartani a szájukat. Tényleg szükségük volt arra, hogy
elterjesszék a hírt?
– A nyomozás érdekeire való tekintettel nem mondhatunk
részleteket, és nem beszélhetünk Victoria sérüléseiről.
Kjell ismét mondani akar valamit, de Patrik felemelte a kezét,
és az Expressen riporterének, Sven Niklassonnak adott szót. Vele
is volt már dolga, és jól tudta, hogy Niklasson éles eszű és
tájékozott, de sosem írna le olyat, amivel árt egy nyomozásnak.
– Utal valami szexuális bántalmazásra? És találtak valami
kapcsolatot a többi eltűnt lánnyal?
– Ezt még nem tudjuk. Holnap boncolják. És ami a többi lányt
illeti, egyelőre nem mondhatom el, hogy találtunk-e közös
nevezőt. De ahogy már említettem, együttműködünk a többi
körzettel, és meggyőződésem, hogy meg fogjuk találni az
elkövetőt.
– Biztosak abban, hogy egy elkövető van? – Az Aftonbladet
embere önként ragadta magához a szót. – Nem lehet, hogy
többen vannak, esetleg egy egész banda? Tisztázták már, hogy
nem emberkereskedelemről van-e szó?
– A nyomozás jelenlegi állása szerint semmit sem zárunk ki,
igaz ez az elkövetők számára is. Természetesen felmerült az
emberkereskedelem gondolata is, de Victoria esete ellentmond
ennek.
– Miért? – kötötte az ebet a karóhoz az Aftonbladet riportere.
– Mert olyan sérülései voltak, amelyekkel aligha lehetett
volna eladni.
 Kjell Patrikra nézett, mire ő rögtön a szája szélébe harapott.
Na most könnyen következtetéseket vonhatnak le, többet árult
el, mint szeretett volna, de amíg nem erősíti meg a
híreszteléseket, az újságok csak találgathatnak.
– Ahogy már mondtam, minden lehetséges nyomot
megvizsgálunk, a valószínűeket ugyanúgy, mint a
valószínűtleneket. Semmit sem zárunk ki.
Még egy negyedórán át válaszolgatott az újságírók
kérdéseire, de a többségre nem adhatott konkrét feleletet, mert
vagy nem tudott, vagy nem volt szabad. Sajnos a kérdések zöme
az első kategóriába tartozott. Minél tovább faggatták, annál
világosabban látta, milyen keveset tudnak. Négy hónap telt el
Victoria eltűnése óta, a többi körzetben még régebb óta nem
tudnak a lányokról. Mégsem jutottak semmire. Végül dühösen
úgy döntött, véget vet a sajtótájékoztatónak.
– Bertil, szeretnél még hozzátenni valamit? – lépett félre,
hogy Mellberg úgy érezze, valójában ő tartotta a
sajtótájékoztatót.
– Igen, megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam,
szerencse a szerencsétlenségben, amiért pont nálunk találtak
meg egy eltűnt lányt, tekintve a helyi rendőrség kiváló
kvalitásait. A vezetésemmel már egy sor fontos gyilkossági
ügyet felgöngyölítettünk, és a szolgálataim…
Patrik a vállára tette a kezét, hogy félbeszakítsa.
– Ezzel csak egyetérteni tudok. Köszönjük, hogy eljöttek,
nemsokára látjuk egymást, gondolom.
 Mellberg haragosan pillantott rá.
– Még nem fejeztem be – sziszegte. – Meg akartam említeni a
göteborgi szolgálati időmet és a sokéves rendőri
tapasztalatomat. Fontos, hogy minden részletet ismerjenek,
amikor megrajzolják a portrémat.
– Hogyne! – mondta Patrik, és finoman kiterelte Mellbergt a
tárgyalóból, mialatt az újságírók és a fotósok
összeszedelőzködtek. – De lekésik a leadást, ha túl sokáig
húzzuk az idejüket. És tekintve a nagyszerű előrelépéseket,
amelyeket tettél, úgy gondoltam, fontos, hogy már a holnapi
lapokban benne legyenek a sajtótájékoztatóról készült
beszámolók, és minél hamarabb hasznát lássuk a sajtó
közreműködésének.
Patrik elszégyellte magát, hogy ilyen süket dumával eteti a
főnökét, de úgy tűnt, beválik, mert Mellberg elvigyorodott.
– Persze, persze. Szép munka volt, Hedström. Neked is
vannak jó pillanataid.
– Kösz – mondta Patrik fáradtan.
Mellbergjel zöldágra vergődni pont annyi energiát emésztett
fel, mint maga a nyomozás. Ha nem többet.

– Miért nem akar még mindig a történtekről beszélni? Hiszen

már évek teltek el.
A börtönterapeuta, Ulla ránézett a piros keretes szemüvege
fölött.
– Miért kérdezget még mindig? Hiszen már évek teltek el –
kérdezett vissza Laila.
Az első években úgy érezte, muszáj mindent elmondania,
muszáj kitárulkoznia, és feltárni minden részletét annak a
napnak és az azt megelőző időszaknak. De már nem érdekelte.
Senki sem várta el tőle, hogy válaszoljon a kérdésekre, csak egy
játék résztvevői voltak. Laila elfogadta, hogy Ullának muszáj
kérdezgetnie, Ulla pedig elfogadta, hogy Laila nem fog
válaszolni. Ulla tíz éve dolgozott itt terapeutaként. Az elődei is
az elszántságuk függvényében értek el különböző
eredményeket. A rabok pszichés felépüléséért dolgozni nem volt
kifizetődő, sem a pénz, sem a karrier, sem az elért
eredményekkel való elégedettség szempontjából. A
fogvatartottak zöme menthetetlen volt, ebben mindenki
egyetértett. De a munkát el kellett végezni, és az eddigi
terapeuták közül Ulla tűnt a leginkább elégedettnek a
szerepével. Ettől Laila is jobban érezte magát, amikor szemben
ült vele, noha tudta, sosem jutnak semmire.
– Úgy látom, örül Erica Falck látogatásainak – mondta Ulla,
mire Laila összerezzent.
Ez új beszélgetési téma volt. Nem a régi, jól ismert nóta,
amelyet álmából felkeltve is el tudott volna fújni. Érezte, hogy a
térdén nyugvó keze remegni kezd. Nem szerette az új
kérdéseket, és ezt Ulla is tudta, aki most csendben ült ott, és
válaszra várt.
Laila küszködött. Váratlanul döntési helyzetbe került:
hallgat vagy felel. A bevett válaszok most jottányit sem
segítettek rajta.
– Változatosság – mondta végül, és remélte, hogy a másik
beéri ennyivel.
De úgy festett, Ulla nagyon elszánt ma. Akár egy eb, amelyik
nem hajlandó elereszteni a csontot, amelyre végre ráharapott.
– Hogy érti? Változatosság a hétköznapokhoz képest? Vagy
másként?
Laila összekulcsolta a kezét, hogy ne reszkessen. A kérdés
összezavarta. Ő maga sem tudta, mire jó neki, hogy találkozgat
Ericával. Természetesen továbbra is elutasíthatta volna az írónő
állhatatos próbálkozásait. Élhetett volna tovább a maga kis
világában, miközben az évek lassan telnek, és az egyetlen, ami
változik, a tükörképe. De hogy tehette volna, amikor a gonosz
ilyen közel ólálkodott? Amikor rájött, hogy nem pusztán újabb
áldozatra les, hanem egészen a közelébe merészkedett?
– Kedvelem Ericát – mondta. – Ennyi. És persze a látogatásai
változatosságot hoznak az unalmas mindennapokba.
– Azt hittem, többet jelent ennél – válaszolta Ulla, és lehajtott
fejjel vizslatta. – Tudja, miért jön. Arról akar hallani, amiről
olyan régóta próbálunk beszélgetni. Amiről maga nem akar
beszélni.
– Az az ő baja. Senki sem kényszeríti, hogy idejárjon.
– Ez igaz – mondta Ulla. – De nem tudok szabadulni a
kérdéstől, hogy a lelke mélyén maga mindent el akar mesélni
Ericának, hogy megszabaduljon ettől a tehertől. Hogy neki
sikerült a maga közelébe férkőznie, amiben mi mindannyian
kudarcot vallottunk, akárhogy próbálkoztunk is.
Laila nem felelt. Tényleg próbálkoztak. De úgy érezte,
meghaladja az erejét, hogy mindent elmondjon. Hol kezdje? Az
első találkozásuknál Vladekkel, a gonosznál, amely egyre
nagyobb erőre kapott, az utolsó napnál vagy esetleg a mostani
esetnél? Milyen kiindulópontot válasszon, hogy megértesse
valakivel azt, ami neki magának is érthetetlen?
– Talán arról van szó, hogy annyi ideig hallgatott, hogy most
már nehezére esik megnyílni? – Ulla oldalra döntötte a fejét.
Laila azon merengett, tanítják-e ezt a pszichológia szakon.
Minden terapeuta bevetette.
– Mit számít ez? Olyan régen volt.
– Igen, de maga még mindig itt van. És szerintem ez a maga
döntése bizonyos értelemben. Nem úgy tűnik, mintha arra
vágyna, hogy normális életet éljen, a börtön falain kívül.
Bárcsak tudná, mennyire igaza van! Laila nem akart a
börtönön kívül élni, nem is tudta, hogy kell. De nem ez a teljes
igazság. Nem is merne. Nem merne ugyanabban a világban élni,
mint a gonosz, akivel farkasszemet nézett. Egyedül a börtönben
érezte biztonságban magát. Talán nem élt teljes életet, de élt, és
pillanatnyilag nem is ismert másfajta létmódot.
– Nem akarok tovább beszélgetni – mondta, és felkelt.
Ulla ránézett. Olyan érzés volt, mintha átlátna rajta. Laila
bízott abban, hogy nem. Voltak dolgok, amelyeket jobb, ha nem
lát meg senki.
Általában Dan szokta a lányokat a lovasiskolába vinni, de mivel
ma a körmére égett a munka, Anna ugrott be helyette. Gyerekes
örömöt érzett, amiért Dan megkérte rá – amiért egyáltalán kért
tőle valamit. Bár az istállót szívesen kihagyta volna. Tiszta
szívből utálta a lovakat. Félt a nagytestű állatoktól, mert
gyerekkorában kényszerítették, hogy lovagoljon. Az
édesanyjuk, Elsy a fejébe vette, hogy Annának és Ericának meg
kell tanulnia lovagolni, ami két év szenvedést jelentett a
lányoknak. Anna számára rejtély volt, miért imádta a többi lány
a lovasiskolában annyira a lovakat. Ő maga úgy gondolta, hogy
ezek az állatok tökéletesen megbízhatatlanok, és a szíve még
mindig majd’ kiugrott, amikor eszébe jutott, milyen érzés egy
ágaskodó ló hátán csimpaszkodni. A lovak már biztosan
kilométerekről megérezték a félelmét, de nem érdekelte. Most
csak az járt a fejében, hogy odaviszi Emmát és Lisent, aztán
biztos távolba menekül.
– Tyra! – Emma kipattant a kocsiból, és a lányhoz rohant, aki
éppen átment az udvaron.
A nyakába ugrott, Tyra meg elkapta, és megpörgette.
– Jé, mennyit nőttél! Nemsokára magasabb leszel nálam –
mondta halvány mosollyal, és Emma ragyogott a boldogságtól.
Tyra volt a kedvence a lányok közül, valósággal bálványozta.
Anna odament hozzájuk. Lisen egyenesen a lovakhoz szaladt,
amint kiszállt az autóból, neki hírét-hamvát sem látják, amíg el
nem jön a hazamenés ideje.
 – Hogy vagy? – kérdezte Anna, és megveregette Tyra vállát.
– Rémesen – mondta a lány.
A szeme piros volt, és úgy nézett ki, mint aki egy percet sem
aludt éjszaka. Az udvaron valaki az istálló felé tartott a
délutáni szürkületben, és Anna egykettőre felismerte, hogy
Marta Persson az.
– Szia! – köszöntötte, amikor közelebb ért. – Mi újság?
Anna mindig is úgy gondolta, hogy Marta hihetetlenül szép
nő, a határozott vonásaival, magas arccsontjával, fekete
hajával, de ma fáradtnak és csüggedtnek tűnt.
– Kicsit zavaros minden – felelte Marta fojtott hangon. – Hol
van Dan? Biztos nem önszántadból jöttél ide.
– Túlórázik. Értekezletük van.
Dan ízig-vérig halász volt, de mivel ma már nem lehetett
ebből megélni Fjällbackában, mellette évek óta tanított a
tanumshedei iskolában. A halászat lassacskán
mellékfoglalkozássá vált, amellyel csak annyit keresett, hogy a
hajóját megtarthatta.
– Mindjárt kezdődik az óra, igaz? – Anna megnézte, mennyi
az idő, majdnem öt volt.
– Ma rövidebb órát tartunk. Jonasszal úgy gondoltuk,
beszélnünk kell a lányokkal Victoriáról. Te is részt vehetnél
rajta, ha már úgyis itt vagy. Emmának biztos sokat jelentene.
Marta elindult, és ők követték a társalgóba, ahol a többi
lánnyal együtt helyet foglaltak. Lisen már ott ült, és komoly
pillantást vetett Annára. Marta és Jonas egymás mellett állt, és
megvárta, amíg elhal a moraj.
– Már biztosan hallottátok, mi történt – kezdte Marta, mire
mindenki bólintott.
– Victoria meghalt – mondta Tyra halkan.
Az arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig, a ruhája
ujjával törölte le. Úgy tűnt, Marta nem igazán tudja, hogyan
folytassa, de aztán nagy levegőt vett.
– Igen, így van. Victoria tegnap meghalt a kórházban.
Tudjuk, hogy mindannyian nagyon aggódtatok érte, és
hiányzik nektek, és borzalmas… hogy így végződött.
Anna látta, hogy Marta segítségkérőn pillant a férjére, mire
Jonas bólint.
– Igen, borzasztóan nehéz megérteni azt, ami történt.
Javaslom, tartsunk egyperces csendet Victoria emlékére. A
családjának most nagyon rossz lehet, gondoljunk most rájuk. –
Elnémult, és lehorgasztotta a fejét.
Mindenki követte a példáját. Az óra halkan ketyegett a
helyiségben, és amikor letelt az egy perc, Anna felnézett. A
lányok összeszorított foggal, nyugtalan arccal ültek körülötte.
Ismét Marta ragadta magához a szót.
– Mi is csak annyit tudunk, mint ti. De a rendőrség biztosan
újra megkeres valamennyiünket. Akkor majd talán több
támpontunk lesz, épp ezért azt szeretném, ha mindenki
válaszolna a rendőrök kérdéseire.
– De nem tudunk semmit. Már sokszor beszéltünk velük, de
senki sem tud semmit – mondta Tindra, egy magas, szőke lány,
akivel Anna már váltott pár szót néhányszor.
– Megértem, hogy így érzed, de talán van valami, amiről te
magad sem tudod, hogy fontos lehet. Szóval válaszoljatok
minden kérdésre, amelyet feltesznek. – Jonas jelentőségteljesen
végignézett a lányokon.
– Jó – dünnyögték valamennyien.
– Nagyszerű, mindent megteszünk, hogy segítsük a
munkájukat – összegezte Marta. – És most ideje elkezdenünk az
órát. Mindenki meg van rémülve, de talán jót tesz, ha egy kicsit
mással foglalkozunk. Tudjátok, mire gondolok, szóval rajta!
Anna megfogta Emma és Lisen kezét, és kiment velük az
istállóba. A lányok meglepően összeszedettnek tűntek. Annának
gombóc volt a torkában, ahogy figyelte, hogyan szerszámozzák
fel a lovakat, vezetik át őket a fedett lovardába, majd szállnak
nyeregbe. Rá is hatással voltak az elhangzottak. Bár az ő kisfia
meg sem született, tudta, milyen rettenetes érzés elveszíteni egy
gyereket. Leült a lelátóra. Hirtelen halk sírást hallott a háta
mögül. Amikor megfordult, látta, hogy kicsivel arrébb Tyra ül
Tindrával.
– Szerinted mi történt vele? – kérdezte Tyra szipogva.
– Azt hallottam, hogy kiszúrták a szemét – suttogta Tindra.
– Mi? – Tyra csaknem kiabált. – Honnan veszed ezt? Az előbb
beszéltem egy rendőrrel, és nem említett ilyesmit.
– A nagybátyám volt az egyik mentős, aki bevitte a kórházba.
Mindkét szemét kiszúrták, azt mondta.
– Jaj, ne! – Tyra előregörnyedt.
 Úgy tűnt, menten elhányja magát.
– Szerinted olyasvalaki volt, akit ismerünk? – kérdezte
Tindra rosszul leplezett izgalommal.
– Magadnál vagy? – felelte Tyra, és Anna ekkor úgy érezte,
véget kell vetnie a beszélgetésnek.
– Most már elég – ment oda hozzájuk, és vigasztalón
átkarolta Tyrát. – Ezek csak találgatások. Nem látod, mennyire
kiborult? – fordult Tindrához.
A lány erre felállt.
– De. De szerintem ugyanaz az őrült volt, aki a többi lányt is
megölte.
– Nem is biztos, hogy meghaltak – vetette ellen Anna.
– Már hogy ne haltak volna meg? – válaszolta Tindra
magabiztosan. – És valószínűleg az ő szemüket is kiszúrták.
Anna elfojtotta az öklendezését, és még szorosabban ölelte át
a rázkódó vállú Tyrát.

Patrik besétált a meleg előszobába. Hullafáradt volt. Hosszúra

nyúlt a munkanap, de leginkább a nyomozás bonyodalmai
merítették ki. Néha azt kívánta, bárcsak egyszerű melós volna!
Egy irodában vagy egy gyárban robotolna, csak egyetlen
emberélet se függjön attól, mennyire jól végzi a munkáját.
Annyi emberért érezte felelősnek magát. Először is a
családtagokért, akik a rendőrségbe vetették minden
reményüket, tőlük vártak válaszokat, hogy megbékélhessenek a
történtekkel, amennyire csak lehetséges. Aztán ott voltak az
áldozatok, akik szintén azért kiáltottak, hogy Patrik találja meg
azt, aki idő előtt véget vetett az életüknek. Ebben a pillanatban
azonban az eltűnt lányokért érzett leginkább felelősséget, akik
talán még mindig életben vannak, és azokért a lányokért, akiket
a tettes még elrabolhat. Amíg az elkövetőt nem azonosítják, és
nem kapják el, sok lány veszélyben lehet. Lányok, akik élnek,
lélegeznek, nevetnek, és mit sem sejtenek arról, hogy a napjaik
meg vannak számlálva, mert egy kegyetlen gyilkos les rájuk.
– Apu! – Egy apró ember úgy rohant felé, mintha puskából
lőtték volna ki, majd két másik követte, aminek
eredményeképpen mindannyian a földön landoltak.
Patrik érezte, hogy az olvadt hótól nedves lábtörlő átáztatja
a hátsóján a nadrágot, de nem törődött vele. A gyerekei
közelében még ez is jó érzés volt. Pár pillanatig minden csodás
volt, de aztán rögtön elkezdődött:
– Jaj! – visított Anton. – Noel megcsípett!
– Nem is! – sipított Noel, és ártatlanságát bizonyítandó,
belecsípett a testvérébe.
Anton felhördült, és csapkodni kezdett.
– Hékás! – Patrik szétválasztotta őket, és igyekezett szigorú
képet vágni.
Maja mellé állt, és utánozta az arckifejezését.
– Ne csipkedjétek egymást! – mondta, és felemelte a
mutatóujját. – Ha veszekedtek, lest kaptok!
Patrik alig tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Maja
már kiskorában sem értette a lesszabályt, és azóta sem sikerült
megtanítania neki.
– Köszönöm, szívem, de boldogulok egyedül is – mondta, és
az ikrekkel a karjában felállt.
– Anyu! Az ikrek megint veszekednek! – Maja beszaladt
Ericához a konyhába, Patrik pedig követte.
– Na, ne! – Erica elkerekedett szemmel meredt rá. – Tényleg
veszekednek? Hát az meg hogy lehet? – Elmosolyodott, és
megcsókolta Patrikot. – Kész a vacsora, ha bepakolod a kis
gézengúzokat az etetőszékbe, megnézzük, hogy a palacsinta
békésebbé teszi-e őket.
A terv bevált, és miután a gyerekek jóllakottan és elégedetten
befészkelték magukat a tévé elé, amelyben a Bolibompa című
gyerekműsor ment, Erica és Patrik néhány kivételesen nyugodt
percet tölthetett a konyhaasztalnál.
– Hogy megy? – kérdezte Erica, és belekortyolt a teájába.
– Még csak most kezdtük el. – Patrik a cukorért nyúlt, és öt
kanállal rakott a teájába.
Pillanatnyilag képtelen volt bármiféle étrendi szabályt
betartani. Erica árgus szemekkel figyelte, mit hogyan eszik,
amióta az ikrek születésével egy időben szívproblémái
jelentkeztek, de ma este egy szót sem szólt. Patrik behunyta a
szemét, úgy élvezte a forró, édes tea első kortyát.
– A fél település segített átfésülni az erdőt, de nem találtunk
semmit. Délután meg sajtótájékoztató volt. Talán már láttad is a
híreket az interneten.
Erica bólintott. Tépelődött egy kicsit, aztán felállt, és kivette
Kristina utolsó süteményeit a fagyasztóból, tányérra tette, és a
mikróba rakta őket. Néhány perc múlva a fahéj édes illata
lengte be a konyhát.
– Nem kockázatos, ha fél Fjällbacka az erdőben mászkál, és
teljesen tönkreteszi a nyomokat?
– De, persze. Viszont fogalmunk sincs, mennyit gyalogolt, és
honnan jött Victoria. És a ma reggel hullott hó úgyis elfedett
már minden nyomot. Ezért arra gondoltam, megéri a
kockázatot.
– És a sajtótájékoztató hogy ment? – Erica kivette a tálat a
mikróból, és az asztalra tette.
– Nem sok mindent mondhattunk, úgyhogy főleg az
újságírók tettek fel kérdéseket, amelyekre aztán nem tudtunk
válaszolni. – Patrik egy fahéjas csigáért nyúlt, aztán
káromkodott egyet, és rögtön el is engedte.
– Hadd hűljön ki egy kicsit!
– Jókor mondod! – fújta az ujját Patrik.
– A nyomozás érdekeire való tekintettel nem
válaszolhattatok nekik?
– Bárcsak úgy lett volna, de inkább arról van szó, hogy
fogalmunk sincs a dolgokról. Victoriát mintha a föld nyelte
volna el, amikor eltűnt. Nyom egy szál se, senki sem látott
semmit, senki sem hallott semmit, semmi kapcsolat nincs közte
és a többi eltűnt lány között. Aztán egyszer csak újra
felbukkant.
Egy darabig hallgattak, Patrik újra megtapogatta a
süteményt, és megállapította, hogy már eléggé kihűlt.
– Pletykálnak valamit a sérüléseiről is – mondta Erica
óvatosan.
Patrik vacillált. Voltaképpen nem vitathatta meg
kívülállókkal ezt a témát, de a hír nyilvánvalóan már úgyis
elterjedt, neki pedig nagy szüksége volt arra, hogy kibeszélje
magát. Erica nemcsak a felesége volt, de a legjobb barátja is.
Egyébként meg ő volt az eszesebb kettőjük közül.
– Igen. Bár nem tudom, mit hallottál. – Próbált időt nyerni,
ezért beleharapott egy fahéjas csigába, de kissé rosszul érezte
magát, és a sütemény nem ízlett neki annyira, mint máskor.
– Hogy kiszúrták a szemét.
– Igen, a szemét… eltávolították. Még nem tudjuk, hogyan.
Pedersen holnap reggel boncolja fel. – Ismét habozott. – A
nyelvét is kivágták.
– Atyaég! – szörnyülködött Erica. Úgy tűnt, neki is elment az
étvágya, és letette a fél süteményt a tányérjára. – Mikor
történt?
– Hogyhogy mikor?
– Frissek voltak a sebek, vagy nem?
– Jó kérdés. De csak tippünk lehet. Remélem, minden ilyen
részletet megtudunk holnap Pedersentől.
– Történhetett vallási okból? Szemet szemért, fogat fogért.
Vagy lehet a nőgyűlölet különösen brutális megnyilvánulása?
Hogy Victoria ne láthassa őt, és tartsa a száját.
Erica hevesen gesztikulált beszéd közben, és Patrikot ismét
lenyűgözte a felesége gyors észjárása. Ő maga nem jutott ilyen
következtetésekre, amikor az indítékokon töprengett.
– És a füle? – kérdezte Erica.
– Mi van a fülével? – Patrik az asztal fölé hajolt, és pont
beletenyerelt a morzsákba.
– Csak azon gondolkodom… Szóval mi van, ha az, aki
megfosztotta a látástól és a beszédtől, a hallásában is kárt tett.
Azzal teljesen elzárta volna a világtól, képtelen lett volna
kommunikálni. Micsoda hatalmat adott volna ez az
elkövetőnek!
Patrik a feleségére meredt. Igyekezett elképzelni, amiről
Erica beszélt, és már a puszta gondolatra is végigfutott a hátán
a hideg. Milyen borzalmas sors! Ebben az esetben valóságos
áldás volt Victoriának a halál, noha ennek már a gondolata is
érzéketlenségnek tűnik.
– Anyu, megint veszekednek! – Maja állt elcsigázottan a
konyhaajtóban.
Patrik a faliórára pillantott.
– Aj-aj, de már úgyis ideje ágyba bújni. – Felállt. – Játsszunk
kő-papír-ollót?
Erica megrázta a fejét, odalépett hozzá, és megpuszilta.
– Fektesd le Maját, majd én viszem az ikreket.
– Köszi – mondta Patrik, és kézen fogta a kislányt.
Miközben felmentek a lépcsőn, Maja lelkesen mesélt a nap
eseményeiről, de Patrik alig hallotta, mit csacsog. Gondolatban
egy lánynál járt, akit elzártak a világtól.
Alig vágta be Jonas a bejárati ajtót, Marta máris kiszaladt a
konyhából. Karba font kézzel az ajtófélfának dőlt. Jonas tudta,
hogy készült erre a beszélgetésre, és a nyugalma csak még
jobban felbosszantotta.
– Beszéltem Mollyval. Mi a franc ütött beléd? Az ilyen
döntéseket közösen hozzuk, nem?
– Én is azt hittem. De néha úgy fest, nem tudod, hogy kell azt
csinálni.
Jonas kényszerítette magát, hogy nagy levegőt vegyen. Marta
tudta, hogy csak Molly miatt tud így begurulni. A férfi
halkabban folytatta.
– Nagyon várta ezt a versenyt. És ez az első az idényben.
Marta hátat fordított neki, és visszament a konyhába.
– Éppen vacsorát főzök. Gyere be, ha tovább akarsz szapulni.
Jonas felakasztotta a kabátját, levette a bakancsát, és
átkozódott, amikor a padlóra lépett, és a zoknija azonnal
csuromvíz lett a hólétől. Az sosem jelentett jót, ha Marta
fakanalat fogott, amit a konyhát betöltő szag is alátámasztott.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam. – Jonas a felesége mögé
lépett, és a vállára tette a kezét.
Marta egy lábasban kevert valamit, amit Jonas szemügyre
vett. Nem lehetett pontosan tudni, mi az, de nem tűnt valami
étvágygerjesztőnek.
– Sztroganov-bélszín – válaszolt Marta a ki nem mondott
kérdésre.
– De miért nem akarod? – kérdezte Jonas gyengéden, és
tovább masszírozta a nő vállát.
Jól ismerte a feleségét, tudta, hogy nem érdemes kiabálnia és
veszekednie. Ezért más taktikához folyamodott. Megígérte
Mollynak, hogy legalább megpróbálja. A lány vigasztalhatatlan
volt, amikor beszéltek, Jonas inge még mindig nedves volt a
könnyeitől.
– Rosszul venné ki magát, ha most elmennénk a versenyre.
Mollynak meg kell tanulnia, hogy nem körülötte forog a világ.
– Nem hinném, hogy bárki kivetnivalót találna benne… –
ellenkezett Jonas.
Marta megfordult, és felnézett rá. Jonasnak mindig is
tetszett, hogy a nő ennyivel kisebb nála. Ettől erősnek érezte
magát, védelmezőnek. Bár a lelke mélyén tudta, hogy nem így
van.
– Hát nem érted? Tudod, mennyit beszélnek az emberek. Nem
engedhetjük Mollyt versenyezni a történtek után. A lovasiskola
mehetne jobban is, a jó hírünk a legfontosabb. Ezt nem tehetjük
kockára. Molly duzzoghat, amennyit akar. Hallanod kellett
volna, hogyan beszélt velem ma. Ez megengedhetetlen. Nem
fogod elég erős kézzel.
Ebben Martának igaza volt, Jonas kénytelen volt beismerni.
De nem ez volt a teljes igazság, és ezt a nő is jól tudta. A férfi
magához húzta. Érezte, ahogy hozzásimul, érezte a feszültséget,
amely az első pillanattól fogva ott vibrált közöttük. Ennél
semmi sem erősebb. Még a Molly iránt érzett szeretete sem.
– Beszélek a fejével – mondta, miközben Marta hajába fúrta
az arcát.
Belélegezte az illatát, amely ismerős és mégis különleges volt.
A teste azonnal reagált a közelségre, ahogy Martáé is. A férje
ágyékára tette a kezét, és a nadrágon keresztül simogatni
kezdte. Jonas felnyögött, majd lehajolt, és megcsókolta.
A tűzhelyen odaégett a Sztroganov-bélszín. Nem törődtek
vele.
Uddevalla, 1967

Minden olyan jól alakult, hogy Laila alig tudta elhinni. Vladek nem
csak rátermett oroszlánidomár volt, a hétköznapokban is állta a sarat.
Ügyesen megjavított mindent. Hamarosan híre ment Fjällbackában,
és az emberek elkezdtek Vladektől segítséget kérni, ha tönkrement a
mosógépük vagy a kocsijuk.
Valójában sok megbízással azért keresték meg, mert kíváncsiak
voltak rá. Sokan ezt használták ürügyként, hogy megnézzenek
maguknak egy valódi cirkuszi oroszlánidomárt. De a jól végzett
munkája keltette tisztelet akkor is megmaradt, amikor az újdonság
varázsa már megkopott, és az emberek időközben úgy hozzászoktak,
mintha mindig is itt élt volna közöttük.
Vladek is magabiztosabb lett, és amikor egy eladó uddevallai
műhelyt hirdettek az újságban, magától értetődött, hogy
megragadják az alkalmat, és elköltöznek, noha Lailát elszomorította,
hogy távol kerül Agnetától és az anyjától. Vladek végre valóra
válthatta az álmát, hogy saját vállalkozásba fogjon.
Uddevallában az álmaik házára is ráakadtak. Első látásra
beleszerettek mindketten. Igazából elég lepusztult és jelentéktelen
volt, de a szűkös lehetőségeikhez mérten rendbe hozták, és valóságos
kis paradicsomot teremtettek belőle.
Az élet szép volt, és már számolták a napokat, mikor tarthatják a
karjukban a gyermeküket. Nemsokára igazi család lesznek. Ő, Vladek
és a gyerek.
Mellberg arra ébredt, hogy egy kis ember ugrál rajta. Az
egyetlen, aki megengedhette magának, hogy felébressze. Vagy
hogy ugráljon rajta.
– Ébresztő, papa! – kurjongatott Leo, és tovább ugrabugrált a
nagyapja hordóhasán.
Mellberg azt tette, amit szokott: elkapta a fiút, és addig
csiklandozta, amíg visongatni nem kezdett.
– Szűzanyám! Micsoda lármát csaptok! – kiáltott be Rita a
konyhából.
Ez is megszokott volt, de Mellberg tudta, hogy Rita szereti a
reggeli viháncolásukat.
– Csitt! – nézett elkerekedett szemmel a gyerekre, és Leo
szintén a szája elé tette a dundi kis ujját. – Egy gonosz
boszorkány van a konyhában! Kisgyerekeket eszik, és már
felfalta az anyukádat is. De legyőzhetjük. Tudod, hogyan?
Bár Leo nagyon is tudta a választ, bőszen rázta a fejét.
– Észrevétlenül oda kell lopakodnunk hozzá, és halálra kell
csiklandoznunk! De a boszorkányoknak nagyon jó a hallásuk,
ezért egy pisszenést sem szabad hallatnunk, különben…
különben végünk!
Mellberg elhúzta a kezét a nyaka előtt, és Leo utánozta.
Aztán lábujjhegyen kilopództak a konyhába, ahol Rita már
felkészült a támadásra.
– Támadááás! – ordította Mellberg, miközben Leóval együtt
előrontottak, és csiklandozni kezdték Ritát, ahol érték.
– Ááá! – sikította a nő nevetve. – Most megbűnhődök minden
vétkemért!
Ernst és Señorita, akik eddig a konyhaasztal alatt feküdtek,
vidáman előugrottak, és csaholni kezdtek.
– Az ég szerelmére! Mi ez a felfordulás? – kérdezte Paula. –
Kész csoda, hogy még nem tettek ki benneteket innen!
Mellberg elhallgatott, a többiek pedig követték a példáját.
Nem is hallották, amikor kinyílt a bejárati ajtó.
– Szia, Leo! Jól aludtál? – kérdezte Paula. – Arra gondoltam,
megreggelizem veletek, mielőtt elindulunk az óvodába.
– Johanna is itt van? – kérdezte Rita.
– Nem, már elment munkába.
Paula lassan a konyhaasztalhoz ült. Lisa kivételesen békésen
aludt a karjában. Leo odafutott hozzá, és megölelte, majd
várakozón szemügyre vette a húgát. Lisa születése óta Leo
gyakran éjszakázott a mamáéknál, nemcsak azért, hogy a
kólikás kisbaba ne ébressze fel éjjel, hanem azért is, mert
remekül aludt Mellberg védelmező karjában. Ők ketten szó
szerint az első perctől fogva elválaszthatatlanok, hiszen
Mellberg ott volt Leo világra jötténél. És most, hogy Leónak
kistestvére született, aki borzalmasan lefoglalta az anyukáit,
még jobban érezte magát a papánál, aki szerencsére csak egy
emelettel feljebb lakott ugyanabban a bérházban.
– Van kávé? – kérdezte Paula, és Rita máris teletöltött neki
egy nagy csészét, tett bele egy kis tejet, és elé rakta az asztalra.
Paulának és Lisának is nyomott egy puszit a feje búbjára.
– Látom, kivagy. Nem lesz ez így jó. Miért nem csinál valamit
az orvos?
– Nem tud. Majd magától elmúlik, reméljük. – Paula ivott egy
jó nagy kortyot.
– Tudtál egyáltalán aludni?
– Nem sokat. De most én vagyok a soros, ha lehet ezt
mondani. Johanna nem virraszthat, merthogy neki másnap
munka – mondta egy nagy sóhaj kíséretében, majd Mellberghez
fordult. – Hogy ment tegnap?
Mellberg Leóval a térdén ült, és teljesen lekötötte, hogy
lekvárral kenjen meg egy szelet tartós kenyeret. Amikor Paula
meglátta, mit fog reggelizni a fia, eltátotta a száját, de aztán
gyorsan be is csukta.
– Lehet, hogy nem olyan egészséges… – ment elébe a
dolognak Rita, aki látta, hogy Paulának nehezére esik
visszafognia magát.
– Nincs semmi baj ezzel a kenyérrel – szakította félbe
Mellberg, és tüntetőleg harapott egy jó nagyot. – Ezen nőttem
fel. A lekvár meg gyümölcsből van. Tele vitaminokkal.
Vitaminokkal és oxiánsokkal, ami fontos a növésben lévő
szervezetnek.
– Antioxidánsokkal – javította ki Paula.
De Mellberg már nem figyelt rá. Csacsiság! Idejön, és meg
akarja magyarázni neki, hogyan kell egészségesen étkezni!
– Jól van, de hogy ment tegnap? – ismételte meg a kérdését
Paula, amikor rájött, hogy elveszítette a csatát.
– Prímán! Határozottan és magabiztosan megtartottam a
sajtótájékoztatót, ma meg lehet nézni az újságokban. – Vett egy
újabb szelet kenyeret.
Az első három csak alapozásnak volt elegendő.
– Igen, igen, kiválóan csináltad, efelől semmi kétségem.
Mellberg gyanakvó pillantást vetett rá, hogy nem csúfolódik-
e, de Paula arca nem árult el semmit.
– De egyébként jutottatok valamire? Vannak már nyomok,
tudjátok, honnan jött a lány, vagy hol tartották fogva?
– Nem.
Lisa mocorogni kezdett, mire Paulát egyszeriben elborította
az ingerültség és fáradtság. Mellberg tudta, hogy nehezen
viseli, ha nem lehet részese egy nyomozásnak. Úgy tűnt, a szülői
szerep nem egészen neki való, már a kezdeti időben sem járt a
hetedik mennyországban tőle. Paula lábára tette a kezét, és a
pizsama anyagán át is érezte, mennyire vékony lett a nő
combja. Már hetek óta ez a pizsama volt rajta.
– Megígérem, hogy mindenről beszámolok. De még nem
tudunk sokat… – Lisa sírása szakította félbe.
Érdekes, milyen fülsiketítő hangokat tudott kiadni magából
ez az apróság.
– Kösz – mondta Paula, és felkelt.
Alvajáróként kezdett le-fel mászkálni a konyhában,
miközben megnyugtatóan dudorászott Lisa fülébe.
– Szegény kis kölyök – sajnálkozott Mellberg, és csinált még
egy szendvicset. – Ez az állandó hasfájás! Kész szerencse, hogy
az én gyomrom mindent kibír.

Patrik a tábla előtt állt a rendőrség konyhájában. Mellette a

falon egy Svédország-térkép lógott, amelyen gombostűkkel
jelölték a helyeket, ahol a lányoknak nyomuk veszett. Hirtelen
felrémlett előtte egy évekkel ezelőtti eset, amikor ugyanígy
gombostűket szurkáltak a térképbe. Akkor sikerült
megoldaniuk az ügyet. Remélte, hogy ezúttal sem lesz másképp.
A nyomozati anyag, amelyet Annika begyűjtött a többi
körzettől, négy kupacban hevert előtte az asztalon.
– Victoria eltűnését nem kezelhetjük elszigetelt esetként, a
négy másik ügyben is naprakésznek kell lennünk.
Martin és Gösta bólintott. Mellberg bejött a rendőrségre,
majd csaknem azonnal el is tűnt, hogy sétáljon egyet Ernsttel,
ami általában azt jelentette, hogy a közeli pékségben köt ki,
ahol legalább egy órát időzik. Patrik nem véletlenül most akarta
megbeszélni a kollégáival, hogyan állnak az üggyel.
– Pedersen jelentkezett már? – kérdezte Gösta.
– Nem, de amint készen van a boncolással, telefonálni fog –
felelte Patrik. Fogta az első papírkupacot. – Ezen egyszer már
végigmentünk, de most újra átnézném a többi lány adatait
időrendben. Talán támad valakinek egy ötlete.
Belelapozott a papírokba, majd megfordult, hogy felírja a
kulcsszavakat a táblára.
– Sandra Andersson. Tizennégy éves, pont az eltűnésekor, két
évvel ezelőtt töltötte volna be a tizenötöt. Strömsholmban
lakott az anyjával, apjával és a húgával. A szülőknek
ruhaboltjuk van. Úgy tűnik, nem voltak családi problémáik, és a
tanúvallomások szerint Sandra nagyon szorgalmas lány volt, jó
jegyeket kapott, és orvosnak készült.
Patrik felemelte az első képet. Sandra barna hajú volt, a
maga visszafogott módján csinos, a pillantása okos, komoly.
– Mi volt a hobbija? – kérdezte Martin.
Belekortyolt a kávéjába, aztán fintorgott egyet, majd letette a
csészét.
– Nem volt semmi különös hobbija. Úgy tűnik, teljes
egészében a tanulásra koncentrált.
– Történt valami gyanús az eltűnése idején? – tudakolta
Gösta. – Névtelen telefonhívások? Valaki, aki a bokrok közül
leste? Levelek?
– Levelek? – nézett nagyot Patrik. – Sandra korosztályában
inkább e-mailekről és SMS-ekről beszélhetnénk. A mai fiatalok
azt sem tudják már, mi az a levél vagy képeslap.
Gösta fújt egyet.
– Én is tudom, nem vagyok még olyan őskövület. De ki
mondta, hogy az emberrabló számítógépguru? Lehet, hogy
olyasvalaki, aki még postai levelekhez van szokva. Erre nem
gondoltál, mi? – Gösta diadalittas arckifejezéssel rakta
keresztbe a lábát.
Patrik kelletlenül belátta, hogy a kollégáé a pont.
– Semmi ilyesmiről nem számoltak be – mondta. – És a
strömsholmi rendőrség pont olyan alaposan végzi a munkáját,
mint mi. Beszéltek barátokkal, osztálytársakkal, átkutatták a
lány szobáját, megvizsgálták a számítógépét, feltérképezték a
kapcsolatait. De semmi szokatlant nem találtak.
– Valahogy mégis furcsa ez. Egy kamasz, aki nem csinál
semmi hülyeséget – motyogta Gösta. – Már-már betegesnek
tűnik, ha engem kérdezel.
– Szerintem meg ez minden szülő álma – felelte Patrik, és
rettenettel gondolt arra, mi vár rá és Ericára, amikor Maja
kamasz lesz.
Túl sokat látott már ahhoz a munkája során, hogy ne ugorjon
rögtön csomóba a gyomra már a puszta gondolattól is.
– Ez minden? – Martin aggodalmas arccal nézte a négy sort a
táblán. – Honnan tűnt el?
– Egy barátjától tartott hazafelé. Miután hiába várták, a
szülei hívták a rendőrséget.
Patriknak nem kellett belenéznie a papírjaiba, annyiszor
átolvasta már. Félretette Sandra anyagát, és fogta a következő
kupacot.
– Jennifer Backlin. Tizenöt éves. Falsterbóból tűnt el másfél
éve. Rendezett családi viszonyok, pont, mint Sandráéknál. A
család a helyi felsőbb osztályhoz tartozik. Az apának
befektetési cége van, az anya háztartásbeli, egy húg.
Jennifernek közepes jegyei voltak, de ígéretes sportoló volt,
tornázott, és testnevelés tagozatra készült a gimnáziumban.
Egy barna hajú lány képét mutatta fel, akinek nagy kék
szeme volt, és szélesen mosolygott.
– Barátja volt? És Sandrának? – kérdezte Gösta.
– Jennifernek volt, de a nyomozás során kizárták. Sandrának
nem volt. – Patrik a pohara után nyúlt, és ivott egy korty vizet.
– És megint a régi nóta: senki sem látott semmit, senki sem
hallott semmit. Nem voltak konfliktusai a családjában és az
ismeretségi körében, senki sem tapasztalt semmi gyanúsat az
eltűnése előtt vagy után, az interneten semmi…
Patrik felírt mindent a táblára, és a lista ijesztően hasonlított
Sandráéra. Főleg az érdekes részletek és nyomok hiánya volt
szembeszökő. Az emberek mindig mindent látnak és hallanak,
de ezeket a lányokat mintha a föld nyelte volna el.
– Kim Nilsson. Kicsit idősebb a többieknél, tizenhat.
Västeråsból tűnt el nagyjából egy éve. A szülőknek van egy
előkelő éttermük, ahol néha Kim is segített a húgával együtt.
Barátja nem volt. A jegyei nagyon jók, nem volt semmi különös
hobbija, csak az iskola, és Sandrához hasonlóan nagy hangsúlyt
fektetett a tanulásra. A szülei azt mondták, hogy
közgazdaságtant szeretett volna hallgatni az egyetemen, aztán
saját vállalkozásba akart fogni.
Ismét egy csinos, barna hajú lány képe.
 – Tarthatnánk egy kis szünetet? Könnyítenem kellene
magamon – mondta Gösta.
Ropogtak a csontjai, ahogy felállt, és Patrikba beléhasított a
tudat, milyen közel jár már a kollégája a nyugdíjazáshoz.
Legnagyobb meglepetésére úgy érezte, hiányozni fog neki, ha
eltűnik a rendőrségről. Évekig bosszankodott azon, hogy a
munkatársa mindig a könnyebb végén fogja meg a dolgokat, és
csak azt csinálja meg, amit elkerülhetetlenül muszáj. De látta a
másik oldalát is: Gösta jó rendőr. Ráadásul a morcos külseje
aranyszívet takar.
Patrik a fejét csóválva pillantott Martinra.
– Jó, amíg Göstára várunk, elmondhatnád, hogy ment
Martával. Megtudtál valamit?
– Az égvilágon semmit – sóhajtotta Martin. – Senkit sem
látott, mielőtt Victoria felbukkant volna. És utána sem. Ő és a
sofőr kettesben várták a mentőket. A lány eltűnéséről sem
derült ki semmi új, a lovasiskolában nem történt semmi
különös, Martának semmi érdekes nem jutott eszébe utólag.
– És Tyra?
– Pont, mint legutóbb. Bár volt egy olyan érzésem, hogy
elhallgat valamit, mintha volna valami gyanúja, amit nem mer
kimondani.
– Aha – dörmögte Patrik, és a homlokát ráncolva felnézett a
táblára a kusza kézírásával rótt jegyzetekre. – Reméljük, hogy
hamarosan megosztja velünk. Lehet, hogy nyomás alá kellene
helyeznünk egy kicsit?
 – Végeztem! – jelentette be Gösta, és leült. – Az átkozott
prosztatám miatt negyedóránként ki kell rohangálnom
mostanában.
Patrik felemelte a kezét.
– Köszönjük! De részletekre nem vagyunk kíváncsiak.
– Kimről van még valami? – kérdezte Martin.
– Nincs. Pont ugyanaz, mint a másik két lány esetében.
Semmi nyom, semmi gyanú, semmi. A negyedikkel viszont kicsit
más a helyzet. Ez az egyetlen eset, ahol egy szemtanú látott
valamit.
– Minna Wahlberg – mondta Martin.
Patrik bólintott, felírta a nevet, és előkereste egy kék szemű,
barna lány képét, aki laza copfba fogta össze a haját.
– Úgy van, Minna Wahlberg. Tizennégy éves, göteborgi. Bő
hét hónapja veszett nyoma. De neki más a háttere, mint a
többieknek. Az anyja egyedülálló, és sokan otthoni
veszekedésekről számoltak be, a zavaró tényező az anya barátja
volt. Minna neve a nyilvántartásban is felbukkan, kisebb értékű
lopás, hasis, sajnos a jól ismert história, minden olyasmi, ami a
kisiklott fiataloknál előfordul. Tetemes iskolai hiányzás.
– Testvére van? – kérdezte Gösta.
– Nincs, az anyjával kettesben élt.
– Azt nem írtad fel, hogyan tűnt el Jennifer és Kim –
reklamált Gösta, és Patrik kénytelen volt elismerni, hogy igaza
van.
– Jennifer is úton hazafelé, tornaedzés után. Kimnek az
otthona közelében veszett nyoma. Egy barátnőjével készült
találkozni, de sosem ért oda. A rendőrséget mindkét esetben
hamar értesítették.
– Szemben Minna esetével – szólt közbe Martin.
– Pontosan. Minna nem volt sem iskolában, sem otthon már
három napja, amikor az anyja rájött, hogy valami nincs
rendben, és felhívta a rendőrséget. Nyilvánvalóan gőze sem volt
arról, mit művel a lánya, és Minna akkor jött-ment, amikor csak
kedve tartotta. Gyakran aludt barátnőknél vagy fiúknál. Így
aztán nem is tudjuk pontosan, melyik napon tűnt el.
– És a tanú? – Martin ivott egy újabb korty kávét, és Patrik
elmosolyodott, ahogy az órák óta a kannában álló kávé
kesernyés ízén grimaszolt.
– Jaj, Martin, főzz már frisset! – csattant fel Gösta. – Én is
innék egyet, és biztos Patrik is.
– Akkor főzzél te! – vágott vissza Martin.
– Akkor inkább nem iszom. Úgyis egészségtelen.
– Életemben nem találkoztam még ilyen lusta disznóval –
morgott Martin. – Biztos a korral jár.
– Nagyon vicces. – Gösta előszeretettel tréfálkozott a korán,
és sopánkodott is miatta, de ha más csipkelődött vele, azt
rosszul tűrte.
Patrik azon morfondírozott, mit gondolna egy kívülálló, ha
hallaná a piszkálódásukat, amellyel a legfontosabb téma
megtárgyalását szakították félbe. De nagy szükségük volt az
ilyesmire. Néha olyan nehéz a munkájuk, hogy kell a lazítás, az
élcelődés, a nevetés. Máshogy nem tudták volna elviselni a
gyász, a halál és a kétség sötét óráit.
– Folytathatjuk? Hol is tartottunk?
– A tanúnál – mondta Martin.
– Igen. Ez az egyetlen eset, ahol van tanúnk, egy
nyolcvanéves hölgy. Bár a vallomása kicsit zavaros. Nehezen
tudott visszaemlékezni az időpontokra, de valószínűleg az első
napról van szó, amikor Minna nem ment haza. A hölgy szerint
egy fehér autóba szállt be a hisingeni szupermarket előtt.
– De a márkára nem emlékezett? – kérdezte Gösta.
– Nem. A göteborgi kollégák hiába próbáltak részleteket
megtudni tőle. Csak annyit mondott, hogy öreg, fehér autó, így
pontosabb leírás sincs. Ez alapján pedig gyakorlatilag
lehetetlen megtalálni.
– És azt nem látta a tanú, ki ült a kocsiban? – kérdezte
Martin, noha már tudta a választ.
– Nem. Szerinte egy fiatal férfi ült a volánnál, de ebben
egyáltalán nem volt biztos.
– Ez egyszerűen hihetetlen! – fakadt ki Gösta. – Hogy az
ördögbe tud öt tizenéves lány nyom nélkül eltűnni? Valaki csak
látott valamit!
– Mindenesetre az illető még nem jelentkezett – szögezte le
Patrik. – És ez nyilván nem a sajtóvisszhang hiányának tudható
be. Az újságok megállás nélkül cikkeznek a lányok eltűnéséről,
az illetőnek már jelentkeznie kellett volna.
– A tettes vagy hallatlanul ügyes, vagy annyira
irracionálisan cselekszik, hogy mi egyszerűen nem ismerjük fel
a nyomokat, amiket maga után hagy – gondolkodott hangosan
Martin.
Patrik a fejét ingatta.
– Szerintem kell lennie mintának. Azt nem tudom, miért
gondolom ezt, de kell lennie, és ha megtaláljuk… – Széttárta a
karját. – Egyébként sikerült már találnunk valakit, aki
felállíthatná az elkövető profilját?
– Hát, ez nem olyan egyszerű… – felelte Martin. – Nincs túl
sok ilyen ember, és aki van, az borzasztóan elfoglalt. De Annika
pont az előbb mondta, hogy talált egy profilozót. Egy bizonyos
Gerhard Struwert. A göteborgi egyetemen kriminológus, és
délután tud fogadni minket. Annika átküldött neki e-mailben
minden információt, amit csak tudunk. Furcsa, hogy az ottani
kollégák még nem léptek vele kapcsolatba.
– Hát ja, lehet, hogy csak mi vagyunk olyan hülyék, hogy
hiszünk az ilyesmiben. Legközelebb egy látnok segítségét kérjük
– dünnyögte Gösta, aki Mellberg nézeteit osztotta ebben a
kérdésben.
Patrik figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
– Ha nem is tud profilt felállítani, talán adhat valami
támpontot. És megragadhatnánk az alkalmat, hogy beszéljünk
Minna anyjával is, ha már úgyis Göteborgba megyünk. Ha
tényleg a tettes vezette azt a kocsit, Minnának talán személyes
kapcsolata volt vele. Mivel úgy fest, hogy önszántából ült be az
autóba.
 – A göteborgiak már biztos beszéltek vele – vetette ellene
Martin.
– Igen, de én magam szeretném kikérdezni, hátha sikerül
kiszedni belőle valamit…
Patrikot egy fülsértő pityegés szakította félbe. Felkapta a
telefonját, és a kijelzőre nézett, majd a többiekre.
– Pedersen az.

Einar mormogva tornázta magát ülő testhelyzetbe. A

kerekesszék az ágy mellett állt, de megelégedett azzal, hogy a
háta mögé nyomta a párnát, és nekidőlt. Hová is mehetne? Ez a
szoba volt a világa, és ez elég is volt neki, mert így az
emlékeiben élhetett.
Hallotta, hogy Helga a földszinten tesz-vesz, és az undortól
fémes ízt érzett a szájában. Visszataszító volt egy olyan
szánalmas alaktól függeni, mint Helga. A hatalmi egyensúly
annyira eltolódott, hogy most a nő volt az erősebb, ő volt ura és
parancsolója, ahelyett hogy fordítva lett volna.
Helga különleges volt. Annyi életöröm lakozott benne, hogy
mérhetetlen elégtételt jelentett Einarnak kioltani a csillogást a
tekintetéből. Már régóta tompán fénylett, de amikor a férfit
cserben hagyta a teste, amelynek mint egy börtönnek a foglya
lett, megváltozott valami. Helga még mindig az a megtört
asszony volt, de az utóbbi időben olykor megvillant a
tekintetében az ellenállás szikrája. Nem túl feltűnően, de ahhoz
eléggé, hogy bosszantsa Einart.
 Az esküvői képekre sandított, amelyeket Helga a fiókos
szekrény fölé akasztott ki. Egy fekete-fehér portrén Helga
ragyogó szemmel néz rá, boldog tudatlanságban: nem is sejti,
miféle élet vár rá a mellette álló, frakkos férfi oldalán.
Akkoriban Einar fess legény volt. Magas, szőke, széles vállú, kék
szemű, a pillantása átható. Helga azóta már megőszült, de
akkor még hosszú szőke haja volt, amelyet feltűzve viselt. A
fején mirtuszkoszorú és fátyol. Bizonyos fokig csinos is volt, ezt
Einar is látta, de valahogy mégis szebbnek találta, miután a
saját ízlése szerint átformálta. Egy repedt váza szebb, mint egy
ép, és még csak meg sem kellett erőltetnie magát különösebben,
hogy megroppantsa.
A távirányítóért nyúlt, de a nagy hasától nem tudott eléggé
előrehajolni, és elöntötte a gyűlölet a teste iránt. Olyasvalakivé
vált, aki a legkisebb mértékben sem hasonlított arra, aki
egykoron volt. Ha lehunyta a szemét, újra a fiatal önmagává
válhatott. Minden úgy volt, mint régen: a nők bársonyos bőre, a
hosszú, selymes haj érintése, a fülét cirógató lehelet, a hangok,
amelyektől elborította az izgalom és a melegség. Az emlékek
jelentették a szabadulást a hálószoba börtönéből, ahol a tapéta
kifakult, és a függönyök évtizedek óta ugyanazok voltak. A
négy fal közül, amely körülzárta a haszontalan testét.
Jonas olykor segített neki. Átemelte a kerekesszékbe, és
óvatosan letolta a rámpán. Jonas erős volt, olyan erős, mint ő
maga hajdanán. De már a szabad levegőn tett rövid
kirándulások sem okoztak akkora örömet. Odakint az emlékek
elhalványultak, elillantak, mintha az arcára tűző napfény
kitörölte volna az agyából. Ezért inkább bent maradt. Itt nem
önerejéből kellett életben tartania az emlékeket.

A dolgozószoba sötét volt, noha délelőttre járt az idő, és Erica

csak ült ott, bámult maga elé, képtelen volt haladni. Még
mindig az előző nap hatása alatt állt: az éjfekete pince, a retesz
az ajtón. Az sem ment ki a fejéből, amit Patrik mesélt
Victoriáról. Erica végig követte a férje és a kollégái ténykedését,
ahogy igyekeztek megtalálni az eltűnt lányokat, és most
megrendült. Majd’ megszakadt a szíve a gondolattól, micsoda
veszteség érte Victoria családját és barátait, de elgondolkodott
azon is, mi lett volna, ha egyáltalán nem találják meg a lányt.
Hogyan tudtak volna a szülők együtt élni ezzel?
És négy másik lány is eltűnt. Nyomtalanul. Lehet, hogy
meghaltak, és sosem akadnak rájuk. A családjaik nap mint nap
kénytelenek együtt élni a hiányukkal, megállás nélkül
rágódnak és bizakodnak, holott sejtik, hogy nincs remény.
Ericát kirázta a hideg. Hirtelen fázni kezdett, felállt az
irodaszékről, és átment a hálóba egy pár gyapjúzokniért.
Eltökélte, hogy nem vesz tudomást a benti rumliról. Nem
ágyazott be, és ruhák hevertek szanaszét. Az éjjeliszekrényen
egy üres pohár, Patrik harapásemelője, amelyen nyilván máris
tanyát vertek a baktériumok, az ő oldalán pedig orrspray-k. Az
ikrek születése óta képtelen volt meglenni orrspray nélkül,
sosem tűnt megfelelőnek a pillanat, hogy leszokjon róla.
Párszor már megpróbálta, miközben tudta, hogy három napig
pokol lesz az élete, mert alig kap majd levegőt, és ilyenkor
különösen nagy a visszaesés veszélye. Most megértette, milyen
nehéz lehet leszokni a dohányzásról, vagy ami még rosszabb, a
kábítószerről, hiszen ő egy ilyen kis semmiséggel sem tudott
felhagyni. Már a puszta gondolatra is bedugult az orra, az
éjjeliszekrényhez lépett, és jó pár flakont megrázott, mire talált
egyet, amely még nem ürült ki, majd mohón mindkét
orrlyukába kétszer is belefújt. Amikor az orrjáratok kitágultak,
csaknem örömmámor járta át. Patrik mindig azon viccelődött,
hogy ha Ericának választani kellene az orrspray és a szex
között, ő kénytelen lenne beszerezni egy szeretőt.
Erica elmosolyodott. Mint mindig, ha arra gondolt, hogy
Patriknak szeretője lehet. Egyrészt nem győzné. Másrészt pedig
Erica nagyon is tisztában volt azzal, hogy mennyire szereti a
férje, még akkor is, ha a hétköznapok gyakran megölték a
romantikát, és az első évek lángoló szenvedélye már
lecsillapult, és egy sokkal kevésbé heves izzásnak adta át a
helyét. De itt voltak egymásnak, és Erica szerette ezt a fajta
biztonságot.
Visszament a kis dolgozószobájába. A gyapjúzokni jó meleg
volt, és Erica igyekezett megint arra koncentrálni, amit a
monitoron látott. Úgy tűnt viszont, ez egy olyan nap, amikor
semmi sem megy. Fásultan átfutotta a dokumentumot. Döcögve
haladt a munka, és ez persze nagyrészt azon múlt, hogy Laila
nem volt hajlandó együttműködni. A hozzátartozók
közreműködése nélkül nem tudta volna megírni a valós
bűntényekről szóló könyveit, vagy legalábbis nem úgy, ahogy
szerette volna. Ha csupán a bírósági jegyzőkönyvek és a
rendőrségi adatok alapján mesélte volna el az eseteket, a
történetei vértelenek lettek volna. Erica az érzésekre és a
gondolatokra volt kíváncsi, a ki nem mondott dolgokra. És
ebben az esetben Laila volt az egyetlen, aki elmondhatta volna,
mi történt. Louise meghalt, Vladek meghalt, Peter eltűnt. Erica
hiába törte magát, még nem sikerült a nyomára akadnia, és az
is kétséges, hogy tudna-e valamit mondani. Csak négyéves volt,
amikor az apját meggyilkolták.
Erica bosszúsan becsukta a dokumentumot. A gondolatai
folyton Patrik ügye körül forogtak: Victoria és a másik négy
lány körül. Talán nem volna haszontalan ezen is agyalni kicsit,
hiszen korábban is gyakran merített erőt abból, hogy félretette
a munkáját, és egy darabig valami teljesen mással foglalkozott.
A szennyeshalom viszont nem bírt túl nagy vonzerővel.
Kihúzta az egyik fiókot, és elővett egy Post-it-tömböt. Sűrűn
folyamodott ehhez a módszerhez, amikor rendszerezni akarta a
dolgokat. Megnyitotta az internetböngészőt, és elkezdett
cikkeket keresni. A lányok eltűnése hosszú ideje címlapsztori
volt, így egykettőre talált is mindenfélét. Az átláthatóság
kedvéért öt különböző színű lapra jegyezte fel a neveket. Aztán
felírta az egyéb tudnivalókat is: lakhely, életkor, szülők,
testvérek, eltűnés helye és ideje, hobbi. A lapokat felragasztotta
a falra, mindegyik lány egy sort kapott. Amikor végignézett a
cetliken, mintha ököllel vágták volna gyomorszájon. Minden
sor leírhatatlan gyászról és fájó hiányérzetről tanúskodott. A
szülők legszörnyűbb rémálmáról.
Érezte, hogy valami hiányzik, és elhatározta, hogy fotókkal
egészíti ki a leírásokat. Mindegyik lány fényképét kinyomtatta,
nem volt nehéz rájuk akadnia az újságok honlapján. Azon
tűnődött, hány példányt adtak el a lapokból, amikor a lányok
eltűnéséről írtak, de aztán gyorsan elvetette a cinikus
gondolatot. Az újságírók csak a munkájukat végzik, és neki
aztán tényleg semmi joga nincs bírálni őket, hiszen ő is abból él,
hogy mások tragédiájáról ír, bár sokkal behatóbban és
részletesebben, mint ahogy azt az újságok megtehetik.
Végül több oldalra kinyomtatott egy Svédország-térképet,
majd összeragasztotta a lapokat, és ezt is feltette a falra, azután
piros tollal bejelölte az eltűnt lányok otthonának helyét.
Hátrált egy lépést. Most volt egy vázlata. A könyveihez
végzett rengeteg kutatás során megtanulta, hogy az ember
gyakran úgy kap választ a kérdéseire, ha megismeri az
áldozatokat. Miért pont ezeket a lányokat választotta ki valaki?
Erica nem hitt a véletlenekben. Biztosan nem pusztán a
külsejük és az életkoruk kötötte össze őket, kell lennie
valaminek a személyiségükben vagy a társas viszonyaikban. De
mi a közös nevező?
A falon lógó öt fényképet nézegette. Reménykedők és
kíváncsiak: vajon mit tartogat nekik az élet? Erica pillantása
megakadt az egyik fotón, és azonnal tudta, hol kezdjen neki.
Laila kiterítette maga elé a kivágott újságcikkeket, és érezte,
hogy gyorsabban kezd verni a szíve. Testi reakció a
szorongásra. Egyre hevesebben és hevesebben kalapált, és a
tehetetlenség érzésétől elállt a lélegzete.
Megpróbált néhányszor nagy levegőt venni, mélyen beszívta,
ezzel kényszerítve a szívét, hogy lassítson. Az évek alatt jól
megtanulta, hogyan képes kezelni a szorongást. Tudta, mi a
dolga, ha pánikroham tör rá, nem kellett hozzá sem terapeuta,
sem gyógyszer. Kezdetben minden pirulát bevett, amit adtak
neki, és ami megkönnyítette, hogy elnyelje a feledés köde, csak
ne lássa folyton maga előtt a gonoszt. De amikor a rémálmok
kezdtek elhalványodni, azonnal abbahagyta a tabletták
szedését. Jobban tudott uralkodni magán, ha éber és tiszta volt
a tudata. Ha kicsúszik a kezéből az irányítás, akármi
megtörténhet. Talán még a titkait is kikotyogja.
A legrégebbi újságcikkek már megsárgultak. Gyűröttek és
rongyosak voltak, mert egy apró dobozkában őrizte őket az
ágya alá rejtve. Amikor takarítás volt, a ruhák közé dugta.
Átfutotta a szöveget. El sem kellett olvasnia. Kívülről tudta.
Az új cikkeket azonban még nem bírta olyan sokszor
végigolvasni, hogy szinte hallja a fejében a szöveget. Beletúrt
rövidre nyírt hajába. Még mindig szokatlannak érezte. Pedig
már a börtönben töltött első évben levágta a hosszú haját.
Fogalma sem volt arról, miért. Talán ez jelezte, hogy mindentől
eltávolodott, hogy lezárta az egészet. Ullának biztosan lenne
valami frappáns elmélete, de Laila nem kérdezte erről. A
pszichoterapeutának semmi oka arra, hogy az indokát firtassa.
Ez csak Lailára tartozik. Nagy vonalakban tudta, miért úgy
alakultak a dolgok, ahogy. Egyedül ő tudta minden kérdésre a
választ.
A tűzzel játszott, amikor találkozgatni kezdett Ericával.
Magától sosem lépett volna kapcsolatba senkivel, de a nő
véletlenül pont akkor bukkant fel, amikor egy újabb kivágott
újságcikk került a gyűjteményébe, és Laila ettől sebezhetővé
vált. Ám erre már nem emlékezett pontosan. Csak az rémlett,
hogy saját magát is meglepte, amikor igent mondott.
Erica még aznap beállított. És noha Laila sem akkor, sem
azóta nem tudta, képes lesz-e valaha felelni neki, találkozgatott
vele, beszélt vele, meghallgatta a kérdéseit, amelyek
megválaszolatlanul maradtak. A pánik néha akkor tört rá,
amikor Erica búcsút vett tőle, mert váratlanul beléhasított a
tudat, hogy fogytán az idejük, és beszélnie kell valakinek a
gonoszról, és hogy valószínűleg Erica a megfelelő személy arra,
hogy rábízza a történetét. De nagyon nehéz volt kinyitni az
ajtót, amely oly régóta volt már zárva.
Mégis várta a találkozókat. Erica ugyanazokat a kérdéseket
tette fel, mint mindenki más, de máshogyan. Nem szenzációra
éhesen, hanem őszinte érdeklődéssel. Talán ezért találkozgatott
vele. Vagy talán azért, mert eljött az ideje, hogy fény derüljön a
titkára? Mert félt, hogy mi lesz, ha nem?
Erica holnap is jön. Szóltak, hogy találkozót kért, és Laila
rábólintott.
 Visszapakolta az újságcikkeket a dobozkába. Ugyanúgy
hajtotta össze őket, ahogy voltak, hogy ne okozzon bennük még
több kárt, majd bezárta a dobozt. A szívverése fokozatosan
helyreállt.

Patrik a nyomtatóhoz ment, és remegő kézzel kivette a

papírokat. A rosszullét hullámokban tört rá, és össze kellett
szednie magát, mielőtt elindult a keskeny folyosón Mellberg
irodája felé. Az ajtó csukva volt, ezért Patrik bekopogott.
– Mi van? – hallatszott Mellberg bosszús hangja.
Nemrég tért vissza az úgynevezett sétájáról, és Patrik
sejtette, hogy éppen most dőlt le egy kicsit szunyókálni.
– Patrik vagyok. Megkaptam Pedersen jelentését, és
gondoltam, te is kíváncsi vagy a boncolás eredményére.
Ellenállt a késztetésnek, hogy feltépje az ajtót. Egyszer
megtette, és egy hortyogó rendőrfőnököt talált, akin csak egy
agyonmosott alsónadrág volt. Ekkora hibát nem követ el még
egyszer.
– Gyere be! – szólt ki Mellberg egy idő után.
Amikor Patrik belépett, a főnöke az íróasztalnál ült, és
különböző papírokat tologatott, hogy úgy tűnjön, ég a keze
alatt a munka. Patrik helyet foglalt a vele szemben álló széken,
mire Ernst rögvest előmászott a helyéről, az íróasztal alól, hogy
üdvözölje. A kutyát egy régi kollégájukról nevezték el, aki azóta
már meghalt, és bár Patrik ódzkodott tőle, hogy halottakról
rosszat mondjon, sokkal rokonszenvesebbnek találta az ebet,
mint a névadóját.
– Szevasz, haver! – mondta, és megvakargatta a kutya fülét,
aki boldogan nyüszögött.
– Falfehér vagy – jegyezte meg Mellberg.
Elég jó megfigyelés volt tőle.
– Hát igen, nem valami vidám olvasmány – mondta Patrik, és
Mellberg elé tette a papírokat. – Átnézed, vagy összefoglaljam
neked?
– Mondjad – felelte Mellberg, és hátradőlt a széken.
– Nem tudom, hol kezdjem – köszörülte meg a torkát Patrik.
– A szemébe savat öntöttek. A sebek már begyógyultak,
Pedersen feltételezése szerint nem sokkal az elrablása után
történhetett.
– A rohadt életbe! – Mellberg előredőlt, és az íróasztalra
könyökölt.
– A nyelvét éles tárggyal vágták le. Pedersen nem tudta
pontosan megmondani, mivel, de metszőollóra, sövényvágóra
vagy valami hasonlóra tippel. Legalábbis valószínűleg nem kést
használtak.
Patrik érzékelte, milyen borzalmasan hangzik, amit mond, és
Mellberg máris úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát.
– Ezenkívül mindkét fülébe valami éles tárgyat szúrtak, így
elveszítette a hallását is.
Patrik fején az futott át, hogy ezt elmeséli Ericának is. A
felesége feltételezése, hogy a lányt teljesen elzárták a világtól,
igaznak bizonyult.
 Mellberg sokáig csak némán meredt rá.
– Vagyis nem látott, nem hallott és nem tudott beszélni –
jegyezte meg végül lassan.
– Így van – felelte Patrik.
Hallgattak egy darabig. Mindketten igyekeztek elképzelni,
milyen lehet, ha az ember az öt érzékszerve közül hármat
elveszít, a tökéletes csend és sötétség foglya lesz, és képtelen
kommunikálni.
– A rohadt életbe! – fakadt ki megint Mellberg.
A hallgatás hosszúra nyúlt, cserben hagyták őket a szavak.
Ernst vakkantott néhányat, és nyugtalanul nézegette őket.
Érezte a nyomasztó légkört, de nem értette.
– Ez utóbbiak is az elrablásakor történhettek, vagy nem
sokkal azután. Ráadásul nagy valószínűség szerint megkötözve
tartották fogva. A csuklóján és a bokáján egy kötél nyomai
láthatók. A sebei egy része friss, más része már gyógyult.
Felfekvései is vannak.
Most már Mellberg is falfehér volt.
– Vérvizsgálatot is csináltak – tette hozzá Patrik. – A vérében
ketamin nyomait találták.
– Keta… micsoda?
– Ketamin. Érzéstelenítő.
– És azt miért adtak neki?
– Nehéz megmondani, Pedersen szerint a szernek az
adagolás függvényében különféle hatásai lehetnek. Ha nagy
mennyiségben adják, az ember nem érez fájdalmat, és elveszíti
a tudatát, kisebb dózis esetén pszichotikus hatású inkább, és
hallucinál, aki kapja. Ki tudja, mit akart elérni az elkövető?
Talán mindkettőt.
– És hol lehet hozzájutni ehhez a szerhez?
– Ahol más drogokhoz, de nyilván nem mindennapi kábszer.
Tudni kell, hogyan kell használni és milyen adagolásban. Akik
bulizáskor ilyesmivel élnek, nyilván nem elaludni akarnak tőle,
márpedig ez történne, ha túl sokat vennének be. Gyakran
keverik ecstasyval. De főleg az egészségügyben használják. Meg
állatok műtéti érzéstelenítésére. Mindenekelőtt lovaknál.
– A francba! – mondta Mellberg, amikor rájött az
összefüggésre. – Megszorongattuk már ezt a Jonas állatdokit?
– Igen, persze. Végtére is Victoria az ő lovasiskolájukból
hazafelé tűnt el. Megdönthetetlen alibije van, egy sürgős
esetnél volt kint. A ló tulajdonosa igazolta, hogy negyedórával
azután ért oda hozzá, hogy Victoriát utoljára látták a
lovasiskolában, és órákig ott volt. Ráadásul nem találtunk
semmiféle kapcsolatot közte és a többi eltűnt lány között.
– De most még alaposabban a körmére kell néznünk!
– Hogyne. Amikor elmondtam ezt az egészet a többieknek,
Göstának eszébe jutott, hogy nemrégiben betörtek Jonas
rendelőjébe. Előkeresi a jelentést, és megnézi, van-e szó benne
ketaminról. Kérdés, hogy Jonas bejelentette volna-e a lopást, ha
ő maga használta a szert. De akárhogy is, beszélnünk kell vele.
Patrik hallgatott egy darabig, majd kibökte:
– Van még valami. Martinnal teszünk egy kirándulást ma.
 – Igen? – csodálkozott Mellberg.
Úgy tűnt, máris a felmerülő kiadások miatt fő a feje.
– Göteborgba megyünk, és beszélünk Minna anyjával. És ha
már ott vagyunk…
– Igen? – Most még gyanakvóbban csengett a főnöke hangja.
– És ha már ott vagyunk, beszélünk valakivel, aki talán a
segítségünkre lehet az elkövető viselkedésének elemzésében.
– Egy pszichomókussal? – kérdezte Mellberg, és az
arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik az
ilyen foglalkozást űzőkről.
– Van benne kockázat, tudom, de nem kerül semmibe, ha így
is, úgy is Göteborgban vagyunk.
– Jól van, jól van, csak nehogy legközelebb meg egy látnokot
akarj bevonni – dörmögte Mellberg, amiről Patriknak eszébe
jutott, mennyire hasonlítanak egymásra Göstával. – És ne
lépjetek a göteborgi kollégák tyúkszemére, az isten áldjon meg
benneteket. Pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy nem
szeretik, ha a levesükbe köpnek, úgyhogy ésszel.
– Kesztyűs kézzel fogok bánni velük – mondta Patrik, és
halkan betette az ajtót maga után.
Nemsokára horkolástól fog visszhangozni a folyosó.

Erica nagyon is tisztában volt azzal, milyen hirtelen ember.

Néha kicsit túlságosan is. Legalábbis Patrik ezen a véleményen
volt, amikor a felesége egyre-másra olyan ügyekbe keveredett,
amelyekhez tulajdonképpen semmi köze nem volt. Ugyanakkor
meg számtalanszor segített már neki a nyomozásokban, szóval
Patriknak nem volt túl sok oka panaszra.
És ez most pontosan egy ilyen eset: Patrik azt fogja gondolni,
hogy megint mindenbe beleüti az orrát. Ezért aztán Erica nem is
akart előre szólni neki, úgy döntött, inkább megvárja, milyen
eredménnyel jár majd a kiruccanása. Ha semmilyennel, akkor
ugyanahhoz a magyarázathoz folyamodhat, amellyel az
anyósánál, Kristinánál is kimentette magát, miután derült égből
villámcsapásként átrendelte, hogy vigyázzon a gyerekekre:
találkoznia kell az ügynökével Göteborgban, mert egy német
kiadó szerződést ajánlott.
Belebújt a kabátjába, majd vágott egy grimaszt, amikor
körbepillantott. A ház úgy nézett ki, mintha bomba robbant
volna. Kristina biztosan nem fogja szó nélkül hagyni, és Erica
nem ússza meg a kioktatást az otthon rendben tartásának
fontosságáról. Az anyósa a fiának nyilvánvalóan még nem
tartotta meg ezt a kiselőadást, mert azon a véleményen volt,
hogy a családfő mentes ezek alól a feladatok alól. És ez ellen
Patriknak sem volt kifogása.
Nem, ez azért igazságtalan. Patrik sok mindenben
fantasztikus volt. Zokszó nélkül elvégezte a házimunka rá eső
részét, és ugyanúgy törődött a gyerekekkel, mint Erica. De azt
mégsem lehetett állítani, hogy teljes mértékben egyenrangúak
voltak. Erica volt a munkafelügyelő, akinek fejben kellett
tartania, milyen ruhákat nőttek ki a gyerekek, kinek kell
uzsonnát csomagolni az óvodába, és mikor kell megkapniuk a
különféle védőoltásokat. És még ezer más dolgot. Ő figyelt oda
arra, hogy fogytán van-e a mosópor vagy a pelenka, melyik
krém hatásos a pelenkakiütés ellen, és hol hagyta Maja az
aktuális kedvenc plüssállatát. Neki mindez a vérében volt, de
úgy tűnt, Patrik tökéletesen alkalmatlan a feladatra. Vagy nem
akaródzik neki? Ez a sanda gyanú fészkelte be magát Erica
fejébe, de úgy döntött, nem tipródik ezen, hanem inkább
magára vállalja a vezetői szerepet, és egyszerűen csak örül
annak, hogy a házastársa legalább szó nélkül elvégzi a
feladatokat, amelyeket kioszt rá. Sok barátnőjének még ez sem
adatott meg.
Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, a hideg valósággal arcul
csapta. Micsoda rémes idő! Bízott abban, hogy az út nem lesz
túl csúszós. Nem valami nagy sofőr, csak akkor vezetett, ha
muszáj volt.
Gondosan bezárta az ajtót. Kristinának szerencsére – vagy
sajnos – saját kulcsa volt, mert gyakran vigyázott a gyerekekre,
vagy hozta haza őket óvodából, amikor Ericáéknak
összecsaptak a hullámok a fejük felett. Erica a homlokát
ráncolta, miközben a kocsihoz ment. Kristina megkérdezte,
hogy magával hozhatja-e egy barátját is, ha már Erica ilyen
sürgősen kért tőle segítséget. Az anyósa élénk társasági életet
élt, rengeteg barátnője volt, és sűrűn megesett, hogy elkísérte
valaki, amikor éppen a gyerekekre kellett vigyáznia, szóval az
egészben nem volt semmi rendkívüli. De ahogy az asszony a
„barát” szót kiejtette, azzal bogarat ültetett Erica fülébe. Lehet,
hogy a válása óta először megismerkedett egy férfival?
Ericát szórakoztatta a gondolat, és somolygott magában,
miközben beindította a motort. Patrik biztosan fel fogja kapni a
vizet. Abba gond nélkül belenyugodott, hogy az apja már
évekkel ezelőtt újranősült, de az anyjára valami különös oknál
fogva teljesen más szemmel nézett. Amikor Erica azzal
piszkálta, hogy regisztrálnia kellene Kristinát egy társkereső
oldalon, Patrik feszengeni kezdett. De most elérkezett az ideje,
hogy elfogadja, az anyjának megvan a saját élete. Erica
felnevetett magában, és elindult Göteborg felé.

Jonas vontatott mozdulatokkal takarított az állatorvosi

rendelőben. Még mindig bosszantotta, hogy Marta lefújta a
versenyt. Esélyt kellett volna adniuk Mollynak. Jonas tudta,
milyen fontos lett volna ez a lányának, és fájt ilyen
csalódottnak látnia.
Amikor Molly kicsi volt, nagyon is kapóra jött, hogy a
rendelője a házukban van. Jonas ugyanis nem bízott abban,
hogy Marta rendesen gondját viseli a gyereknek, és így munka
közben is be-be tudott nézni, hogy minden rendben van-e.
Martával ellentétben ő igenis akart gyereket, akire mindenét
örökül hagyhatja. Saját magát akarta látni benne, és mindig is
úgy képzelte, hogy fia lesz. Noha lány lett, már a születésekor
meglepte, hogy olyan érzéseket táplál iránta, amelyeknek eddig
a létezéséről sem tudott. Marta kifejezéstelen arccal adta a
kezébe a csecsemőt. Ám a tekintetéből sütő féltékenység hamar
kihunyt. Jonas számított arra, hogy a felesége féltékeny lesz.
Marta azonban az övé volt, ő pedig Martáé, és idővel a nő is
ráébredt, hogy a gyerek nem változtatott ezen, csak
megerősítette a köteléküket.
Már akkor tudta, hogy Marta tökéletesen illik hozzá, amikor
először megpillantotta. Ő volt a lelki társa. Elcsépelt kifejezés,
de az ő esetükben ez egy az egyben igaz. Az egyetlen dolog,
amelyet máshogy láttak, Molly volt. De Marta minden tőle
telhetőt megtett Jonas kedvéért. Úgy nevelte a lányukat, ahogy
a férfi akarta, és nem bolygatta kettejük viszonyát, helyette a
házasságukra összpontosított.
Jonas remélte, hogy Marta tudja, mennyire szereti, mennyire
fontos neki. Igyekezett kimutatni, türelmes volt vele, és mindent
elmondott neki. Csak egyetlenegyszer fogta el kétség. Egy
pillanatra úgy érezte, szakadék van közöttük. De aztán az érzés
tovaszállt.
Jonas elmosolyodott, és megigazította a gumikesztyűs
dobozt. Annyi mindenért hálás lehetett, és ezt pontosan tudta.

Mellberg rácsatolta a pórázt Ernstre, mire a kutya rögvest

meglódult a rendőrség bejárati ajtaja felé. Annika felnézett a
recepciós pult mögül, és Mellberg odaszólt neki, hogy otthon
ebédel, majd megkönnyebbülten kilépett a friss levegőre. Amint
az ajtó becsapódott mögötte, vett egy mély lélegzetet. Patrik
beszámolója után nyomasztónak érezte az irodáját.
Az Affärsvägen kihalt volt. Télen a településen nem volt
valami nagy élet, ami azt jelentette, hogy olykor-olykor
nyugodtan bóbiskolhatott. Ezzel szemben nyáron se szeri, se
száma nem volt az intézkednivalónak, mert az emberek folyton
valami hülyeséget csináltak, figyelmetlenségből vagy részeg
fejjel. A turisták Isten átkai voltak, és Mellberg azt kívánta,
hogy Tanumshede és a környező települések egész évben ilyen
kihaltak legyenek, mint most. Augusztusra általában teljesen
kipurcant a sok tennivalótól. Rémes egy foglalkozást választott
magának, de veleszületett tehetsége van a rendőri munkához,
ez az ő végzete. Sokan féltékenyek is voltak rá miatta. Látta
Patrik, Martin és Gösta tekintetében a rosszul leplezett
irigységet. Paulát viszont nem sikerült lehengerelnie, ami talán
nem is olyan furcsa. Pauláról nem lehet állítani, hogy ostoba
lett volna, sőt, olykor sziporkázott is. De hiányzott belőle a
férfilogika, ezért a képességeit össze sem lehetett hasonlítani az
övéivel.
Amikor hazaért, már egy kicsit jobban érezte magát. A friss
levegőn kitisztult a feje. Bár ami a lányokkal történt, rémséges
tragédia, és rengeteg munkát jelent nekik ebben az egyébként
nyugodt időszakban, izgalmasnak is érezte. Remek alkalmat
kínált neki, hogy megcsillogtassa a szakértelmét.
– Hahó! – kiáltotta, amikor belépett.
Látta Paula cipőjét az előszobában, ami azt jelentette, hogy
itt vannak Lisával.
– A konyhában vagyunk – válaszolta Rita, és Mellberg
elengedte Ernstet, aki rögtön beszaladt, hogy üdvözölje
Señoritát.
Mellberg topogott a lábtörlőn, hogy leverje a cipőjéről a
havat, majd felakasztotta a kabátját, és a kutya után indult. A
konyhában Rita éppen terített, Paula pedig a lányával a karján
egy szekrényben matatott.
– Elfogyott a kávénk – magyarázta.
– Jobbra hátul – felelte Rita, és oda is mutatott. – Neked is
terítek, legalább eszel valamit, ha már úgyis itt vagy.
– Kösz, rendes tőled. És mi a helyzet a munkában? – kérdezte
Paula, és Mellberghez fordult a kávéval a kezében.
A csomag pont ott volt, ahol Rita mondta, ezzel szemben
Pauláék konyhájában hadiállapotok uralkodtak.
Mellberg fontolóra vette, hogy beszámoljon-e a boncolási
eredményekről egy kimerült, szoptatós anyának. De tudta, hogy
Paula kiakadna, ha később kiderül, hogy valamit elhallgatott
előle, ezért röviden összefoglalta, amit Patriktól nemrégiben
megtudott. Rita kővé váltan állt a konyhapult mellett, aztán
inkább az evőeszközök előszedésével kezdett foglalatoskodni.
– Hát ez iszonyú! – mondta Paula, és leült az asztalhoz.
Elgondolkodva simogatta Lisa hátát. – Azt mondtad, kivágták a
nyelvét?
Mellberg a fülét hegyezte. Végtére is Paulának volt tehetsége
a rendőri munkához, és remek volt az emlékezete.
– Mire gondolsz? – nézett rá érdeklődve, miközben leült
mellé.
Paula a fejét csóválta.
 – Nem tudom, de emlékeztet valamire… Jaj, ez az átkozott
feledékenység megőrjít! A szoptatás miatt van!
– Majd elmúlik – mondta Rita a pult mellől, ahol egy nagy tál
saláta elkészítésével foglalatoskodott.
– Igen, de akkor is az idegeimre megy! – fortyogott tovább
Paula. – Ez a nyelvkivágás olyan ismerős…
– Az embernek akkor jut eszébe az ilyesmi, ha nem is gondol
rá – vigasztalta Rita.
– Aha – felelte Paula, és Mellberg látta rajta, hogy lázasan
gondolkodik. – Azon tűnődöm, nem valami régi jelentésben
olvastam-e. Nem baj, ha beugrom egy kicsit a rendőrségre?
– Tényleg oda akarsz menni Lisával ebben a hidegben? És
dolgozni akarsz? Amikor így is olyan fáradt vagy? – tiltakozott
Rita.
– Itt is ugyanolyan fáradt vagyok – mondta Paula. – Lisa
pedig itt maradhatna nálad, nem? Nem leszek sokáig, csak
gyorsan megnézek valamit az archívumban.
Rita valami válaszfélét motyogott, de Mellberg tudta, hogy
semmi kifogása nincs az ellen, hogy Lisára vigyázzon, akkor
sem, ha fennáll az esélye, hogy a kicsi végig bömbölni fog. Úgy
látta, Paulát is felrázta valamelyest, hogy bemehet a
rendőrségre.
– És a boncolási jelentésre is szükségem lesz – mondta. –
Remélem, nem gond, még ha hivatalosan szülési szabadságon
vagyok is.
Mellberg prüszkölt egyet. Teljesen mindegy, hogy szülési
szabadágon van-e, vagy sem. Fogalma sincs, hogy milyen
szabályozás vonatkozik erre az esetre, de ha minden szabályt és
előírást betartana – úgy általában, és konkrétan a rendőri
munka során –, sosem jutna semmire.
– Annika majd kikeresi a nyomozati anyagok közül. Csak
szólj neki.
– Jó, akkor az embertársaimra való tekintettel kicsit rendbe
szedem magam. Rögtön jövök.
– Nem, először eszel – mondta Rita ellentmondást nem
tűrően.
– Igen, anya.
A tűzhely felől olyan illatok szállingóztak, hogy Mellberg
hasa hangosan megkordult. Rita főztje verhetetlen volt. Az
egyetlen, amit fel lehetett róni neki, hogy fukar kezekkel mérte
a desszertet. Mellberg maga előtt látta a házi pékségben sütött
fánkot. Ma már járt ott egyszer, de talán visszaúton a
rendőrségre még egyszer benézhetne. Az étkezés nem kerek
édesség nélkül.

Gösta már nem várt sokat az élettől. Örülhet, ha nem fázik a

lába és a füle, szokta mondogatni a nagyapja. Gösta csak most
kezdte igazán megérteni: nem szabad, hogy túl nagy igényei
legyenek az embernek. De amióta Ebba újra az élete része lett, a
különös nyári események után, nagyon is elégedett volt. Ebba
visszaköltözött Göteborgba, és Gösta aggódott egy ideig, hogy
megint el fog tűnni, és esze ágában sem lesz tartani a
kapcsolatot egy ilyen vénemberrel, akivel csak egy rövid időt
töltött kiskorában. De olykor-olykor jelentkezett, és amikor
meglátogatta az anyját Fjällbackában, hozzá is beugrott.
Természetesen megviselte mindaz, amit átélt, de minden egyes
alkalommal, amikor találkoztak, kicsit erősebbnek tűnt. Gösta
azt kívánta, hogy gyógyuljanak be a sebei, és egy nap újra hinni
tudjon a szerelemben. Egyszer talán megint találkozni fog egy
férfival, és újra anya lehet. És kis szerencsével Gösta is részese
lehet a nagyapai örömöknek, és elkényeztetheti a kis tökfilkót.
Ez volt a legnagyobb álma: málnát szedni a kertben egy
kiskölyökkel, aki ragacsos kis kezét a tenyerébe csúsztatja, és
bizonytalan léptekkel totyog mellette.
De elég az ábrándozásból! A nyomozásra kell koncentrálnia.
Kirázta a hideg, amikor arra gondolt, amit Patrik mesélt
Victoria sérüléseiről, de kényszerítette magát, hogy figyelmen
kívül hagyja a kellemetlen érzéseket. Nem szabad, hogy gúzsba
kössék. A sokéves rendőri munka alatt temérdek borzalmat
látott már, és még ha ez túl is tett mindenen, Göstának az volt
az elve, hogy akármi történik is, neki végeznie kell a munkáját.
Átfutotta a jelentést, amelyet előszedett, és töprengett egy
darabig. Aztán felkelt, és átment Patrik irodájába a
szomszédba.
– Jonas néhány nappal Victoria eltűnése előtt jelentette be a
betörést. És egyebek mellett ketamint is loptak tőle. Átugrom
Fjällbackába, és beszélek vele, amíg ti Martinnal Göteborgban
vagytok.
 Látta, hogy néz rá Patrik, és még ha sértette is egy kissé a
pillantása, megértette a csodálkozását. Soha nem volt a
rendőrség leginkább tettrekész munkatársa, és az igazat
megvallva, ez mit sem változott. De lehetett rá számítani, és az
utóbbi időben egy új érzés is gyökeret vert benne: azt akarta,
hogy Ebba büszke legyen rá. És nem utolsósorban együttérzett a
Hallberg családdal a gyászában, hiszen hónapok óta követte a
sorsuk alakulását.
– Határozottan az az érzésem, hogy van valami összefüggés.
Jó, hogy te is így látod – mondta Patrik. – De egyedül akarsz
odamenni? Holnap mehetnénk együtt.
Gösta elhárító mozdulatot tett.
– Nem, megoldom egyedül. Nem nagy ügy, végül is hozzám
futott be a bejelentés annak idején. Sok sikert Göteborgban! –
Biccentett egyet, és elindult kifelé.
Öt perc alatt odaért a Fjällbacka melletti lovasudvarhoz,
befordult, és közvetlenül Jonasék háza előtt leparkolt.
– Kopp-kopp! – mondta, amikor benyitott a hátsó ajtón.
A rendelő nem volt nagy. Egy apró váróterem, nem tágasabb,
mint egy előszoba, egy főzőfülke és egy kis kezelő.
– Remélem, nincs itt mérges kígyó, óriáspók vagy ilyesmi –
viccelődött, amikor megpillantotta Jonast.
– Jó napot, Gösta! Nincs semmi veszély. Szerencsére
Fjällbackában nem nagyon élnek ilyen állatok.
– Bejöhetek egy kicsit? – Gösta belépett, és megtörölte a
cipőjét a lábtörlőn.
 – Persze, a következő páciensem csak egy óra múlva jön.
Laza napom van. Vegye le a kabátját. Kér egy kávét?
– Igen, köszönöm. Ha nem gond.
Jonas megrázta a fejét, és bement a főzőfülkébe, ahol állt egy
kávégép, mellette temérdek különféle kapszula.
– Beszereztem egy ilyen masinát, a túlélésem érdekében.
Gyengét vagy erőset? Tej? Cukor?
– Erőset, tejjel és cukorral, köszönöm. – Gösta felakasztotta a
kabátját, és leült az egyik látogatóknak fenntartott székre.
– Így ni – nyújtott Jonas egy csészét neki, majd helyet foglalt
vele szemben. – Gondolom, Victoriáról van szó.
– Hát, a betörésről szeretnék néhány kérdést feltenni.
Jonas felvonta a szemöldökét.
– Vagy úgy. Azt hittem, már lezárták az ügyet. Bevallom,
kicsit csalódott voltam, hogy semmire sem jutottak a
nyomozással, de természetesen megértem, hogy Victoria esete
előnyt élvez. Feltételezem, nem mondhatja meg, miért
érdeklődnek megint a betörés után.
– Nem, sajnos nem – felelte Gösta. – Hogyan fedezte fel?
Tudom, hogy már beszéltünk erről, de jó volna, ha el tudná
ismételni.
Bocsánatkérő mozdulatot tett, és közben majdnem
felborította a kávéscsészét. Az utolsó pillanatban sikerült
elkapnia, és a biztonság kedvéért kézbe fogta.
– Ahogy már mondtam, reggel arra értem ide, hogy feltörték
az ajtót. Kilenc óra körül lehetett. Akkor szoktam nyitni, a
páciensek ritkán jönnek korábban. Azonnal rájöttem, hogy
betörtek.
– És mi fogadta idebent?
– Nem tűnt vészesnek. Néhány dolgot kirámoltak a
szekrényekből, minden szanaszét hevert a földön, de annyira
nem volt komoly a helyzet. A legrosszabb az volt, hogy feltörték
a szekrényt, amelyben a gyógyszereket tartom, és amelyet
mindig gondosan zárok. Fjällbackában nem túl nagy arányú a
bűnözés, de az a pár kábítószerfüggő, aki itt él, biztosan tudja,
hogy ilyesmiket tárolok. Bár korábban sosem volt semmi gond.
– Tudom, kikre gondol, el is beszélgettünk velük közvetlenül
a betörés után, de semmit sem sikerült kiszednünk belőlük.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy tartani tudták volna a szájukat,
ha valamelyikük tört volna be ide. És nincs ujjlenyomatunk,
amely egyezne az övékkel. És mi hiányzott? Tudom, hogy
lediktálta korábban, de kérem, vegyük végig még egyszer.
Jonas a homlokát ráncolta.
– Már nem emlékszem pontosan. De a gyógyszerek közül
biztosan vittek el etilmorfint, ketamint és kodeint. Hiányzott
még egy csomó kötszer és fertőtlenítő… gumikesztyű, azt
hiszem. Egyszerű, olcsó holmik, bármelyik gyógyszertárban be
lehet szerezni őket.
– Hacsak nem szeretne az ember feltűnést kelteni azzal, hogy
ilyeneket vásárol nagy mennyiségben… – gondolkodott
hangosan Gösta.
– Ebben van valami. – Jonas ivott egy korty kávét. A csészéje
kiürült, ezért felállt, hogy újratöltse. – Kér még?
– Nem, köszönöm, még van – válaszolta Gösta, és rájött, hogy
beleinni is elfelejtett. – Meséljen még a gyógyszerekről! Van
olyan közöttük, amely iránt fokozott érdeklődést mutathatnak
a drogfüggők?
– A ketamin olyan. Úgy hallottam, kezd népszerű lenni a
kábszeresek körében. Állítólag szuper K-nak hívják, partidrog.
– Az állatgyógyászatban mire használják?
– Mi is, ahogy a sima orvoslásban, általános
érzéstelenítőként használjuk műtéti beavatkozásokkor. A
hagyományos altatás megterheli a szívet, és lassítja a légzést,
de ez a ketaminnál nem áll fenn.
– És mely állatoknál alkalmazza?
– Főleg kutyáknál és lovaknál. Mély, hatékony, az egész
testre kiterjedő érzéstelenítést tesz lehetővé.
Gösta óvatosan kinyújtotta a lábát. Egyre jobban ropogtak a
csontjai, és minden télen merevebb és merevebb lett.
– Mennyi ketamin tűnt el?
– Ha jól emlékszem, négy száz milliliteres flakon.
– És az sok? Mennyit ad be például egy lónak?
– Az a ló súlyától függ – mondta Jonas. – De jó két milliliter
százkilónként általában elég.
– És egy embernek?
– Nem tudom. Kérdezzen meg egy sebészt vagy egy
altatóorvost. Ők biztos pontos adatokkal szolgálhatnak.
Tanultam egy kevés általános orvostant, de az már évekkel
ezelőtt volt. Állatokat gyógyítok, nem embereket. De miért
érdekli ennyire a ketamin?
Gösta habozott. Nem tudta, hogy válaszoljon-e, ezzel
leleplezve a jövetele valódi okát. Ugyanakkor meg kíváncsi volt,
hogyan reagál Jonas. Ha ő használta a ketamint, és a betörést
csak azért találta ki, hogy elterelje magáról a gyanút, az
arcjátéka talán elárulja.
– Megkaptuk a boncolás eredményét – mondta végül. –
Victoria vérében ketamin nyomaira bukkantak.
Jonas összerezzent, és az arcára meglepettséggel vegyes
rémület ült ki.
– És úgy gondolják, hogy az elrablója az én rendelőmből
lopott ketamint használhatta?
– Ezt még nem tudjuk biztosan, de az tény, hogy közvetlenül
az eltűnése előtt lopták el a szert, nem messze onnan, ahol
utoljára látták a lányt, szóval nem teljesen légből kapott ötlet.
Jonas a fejét ingatta.
– Rettenetes!
– Nem gyanítja, ki törhetett be? Nem látott valami gyanúsat
előtte vagy utána?
– Nem, sejtelmem sincs. Ahogy mondtam, még soha nem
történt ilyesmi. Mindig nagyon gondosan zártam mindent.
– És maga szerint lehetett valamelyik lány…? – Gösta az
istálló felé biccentett.
– Nem, az kizárt. Néha kóstolnak titokban egy kis pálinkát, és
biztosan elszívnak egy-egy cigit is. De megközelítőleg sem elég
tájékozottak ahhoz, hogy tudják, egy állatorvosi rendelőben
olyan szereket is tárolnak, amelyeket partidrogként lehetne
használni. Beszélhet velük, ha akar, de biztosíthatom, egyikük
sem hallott még ilyesmiről.
Gösta nem tudta, mit kérdezhetne még, és Jonas észrevette a
bizonytalanságát.
– Van még valami, amit tudni szeretne? – mosolygott
kényszeredetten. – Mert esetleg egy másik alkalommal
folytathatnánk. Nemsokára jön a páciensem. Egy Nelly nevű
törpeegér, aki elrontotta a gyomrát.
– Jaj, miért tartanak az emberek ilyen háziállatokat? –
ráncolta a homlokát Gösta.
– Azt én is szeretném tudni… – mondta Jonas, és búcsúzóul
határozottan megszorította a nyomozó kezét.
Uddevalla, 1968

Kezdettől fogva tudta, hogy valami nincs rendjén. Nem tudta

meghatározni, mi az, és úgy tűnt, ő az egyetlen, aki egyáltalán
észreveszi. Időről időre megpróbált beszélni róla a férjével, és
felvetette, hogy megvizsgáltathatnák a kislányt. De Vladek nem
hallgatott rá. A gyerek tündéri volt és nyugodt. Megvolt mindene.
Ám a jelek egyre nyilvánvalóbbá váltak. A kis arc folyton komoly
volt, Laila pedig hiába várt az első mosolyra. Most már Vladek is
kezdte belátni, hogy nem minden olyan, mint amilyennek lennie
kellene, de senki sem vette őket komolyan. A gyerekorvos azt mondta,
mindenkinél másképp zajlanak a dolgok, nincs egy meghatározott
minta, és később majd minden kialakul. De Laila biztos volt a
dolgában. A lányából mindig is hiányozni fog valami.
A kislány soha nem is sírt. Lailának uralkodnia kellett magán, hogy
ne csípjen bele, vagy ne rázza meg, hogy valamiféle reakciót csikarjon
ki belőle. Amikor a gyerek ébren volt, csak feküdt némán, és olyan
sötét pillantással szemlélte a világot, hogy Laila hátán végigfutott a
hideg. Valami ősi sötétség volt ez, amely nemcsak a pillantásából
sütött, hanem az egész lényéből.
Az anyaság egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Laila
képzelte. A kép, amelyet kiszínezett magának, az érzések, amelyekről
azt hitte, érezni fogja őket, ahogy a kicsit a karjába veszi – a
valóságban semmi sem volt olyan. Sejtette, hogy a gyermek miatt van,
de hát mégiscsak ő volt az anyja. És az anyának az a feladata, hogy
védje a gyerekét, bármi történjék is.
A Patrikkal való autózás éppen olyan ijesztő volt, mint máskor.
Martin az ajtó feletti kapaszkodót szorította, és magában
fohászkodott, bár a legkevésbé sem volt vallásos.
– Jók az utak ma – mondta Patrik.
Elhajtottak a kvillei templom mellett, és Patrik lassított egy
kissé, amikor átrobogtak a kis településen. De aztán újra a
gázra taposott, és néhány kilométerrel arrébb, az éles jobb
kanyarban Martin egészen az ajtónak lapult, az arca a hideg
üvegnek nyomódott.
– Jó volna, ha a kanyarban nem adnál gázt, Patrik! Mindegy,
mit tanított a régi vezetésoktatód ezer évvel ezelőtt, ez
vezetéstechnikailag teljesen rossz.
– Kitűnően vezetek – motyogta Patrik, de egy kicsit azért
visszavett a tempóból.
Ezt a vitát már lejátszották párszor, és még biztosan le is
fogják.
– Hogy van Tuva? – kérdezte aztán, és Martin a szeme
sarkából látta, hogy a kollégája rásandít.
Azt kívánta, bárcsak ne volnának az emberek ilyen
átkozottul aggodalmaskodók. Nem zavarta, ha kérdeztek,
ellenkezőleg. Ebből érezte, hogy törődnek vele és Tuvával. A
kérdések nem rontottak a helyzeten, a legrosszabbon már úgyis
túl voltak. Nem téptek fel friss sebeket, mert ez a seb minden
egyes este felszakadt, amikor lefektette a lányát, aki az anyja
után érdeklődött. Minden egyes alkalommal, amikor bebújt az
ágyba, Pia üres helye mellé. Minden egyes alkalommal, amikor
felemelte a kagylót, hogy felhívja, és megkérdezze, vásároljon-e
valamit hazafelé, és aztán rádöbbent, hogy a felesége már nem
válaszolhat.
– Jól, azt hiszem. Persze kérdezget Piáról, de többnyire csak
azért, hogy meséljek neki róla. Úgy tűnik, elfogadta, hogy nincs
többé. Ebből a szempontból a gyerekek okosabbak nálunk –
mondta, aztán elhallgatott.
– Elképzelni sem tudom, mihez kezdenék, ha Erica meghalna
– szólalt meg Patrik halkan. – Nem tudom, képes volnék-e
tovább élni.
Martin tudta, hogy a néhány évvel ezelőtti események járnak
a másik fejében, amikor nemcsak Erica, de a még meg nem
született ikrek is közel jártak ahhoz, hogy meghaljanak egy
autóbalesetben.
– Képes volnál – felelte, és kinézett a hófedte tájra, amely
elsuhant mellettük. – Az ember képes rá. És mindig van valami,
amiért érdemes élni. Neked itt lett volna Maja. Nekem pedig itt
van Tuva, és Pia is tovább él benne.
– Gondolod, hogy egyszer majd találkozol valaki mással?
 Martin észrevette, hogy Patrik feszengve tette fel a kérdést,
mintha tilos volna.
– Most lehetetlennek érzem, de pont olyan lehetetlennek
érzem azt is, hogy magányosan éljem le az életem hátralévő
részét. Lesz, ahogy lesz. Per pillanat teljesen leköt, hogy
egyensúlyban tartsam az életünket. Igyekszünk betölteni a
lyukakat, amelyeket Pia hagyott maga után. És nem csak nekem
kell késznek lennem rá. Tuvának is fel kell készülnie, hogy
elfogadjon egy új családtagot.
– Valószínűleg igazad van – mondta Patrik, aztán
elmosolyodott. – Egyébként meg nem maradt túl sok csaj
Tanumban. A többséget már kipipáltad, mielőtt megismerted
Piát. Úgyhogy ki kell terjesztened a vadászmezőt, ha nem
akarsz ismétlésekbe bocsátkozni.
– Haha, nagyon vicces! – Martin érezte, hogy elvörösödik.
Patrik túlzott ugyan, de azért az elevenébe tapintott. Martin
sosem volt egy férfiszépség, de kisfiús bája, vörös haja és
szeplői megtették a hatásukat. Ám amikor megismerte Piát,
véget ért a kalandok időszaka. Sosem nézett más nőre, amíg
együtt voltak. Olyan nagyon szerette Piát, hogy minden egyes
pillanatban hiányzott neki. Hirtelen úgy érezte, nem tud tovább
beszélgetni róla. Kíméletlenül beléhasított a fájdalom, és témát
váltott. Patrik értett a szóból, és Göteborgig csak sportról
társalogtak.

Erica habozott kicsit, mielőtt becsengetett. Mindig nehéz a

családtagokkal beszélgetni, de Minna anyja nyugodtnak és
barátságosnak tűnt a telefonban. Semmi éles, kétkedő felhang,
amelyet Erica már megszokott, amikor hozzátartozókkal vette
fel a kapcsolatot a könyvei miatt. Mindennek tetejébe most nem
egy régi, lezárt esetről volt szó, hanem egy egészen frissről.
Végül megnyomta a csengőt. Bentről léptek hangzottak fel,
és az ajtó résnyire kinyílt.
– Jó napot! – köszönt Erica. – Anette?
– Hívjon csak Nettannak – mondta a nő, és oldalra lépett,
hogy beengedje.
Szomorú – ez volt az első szó, amely átcikázott Erica agyán,
amikor belépett az előszobába. Mind a nő, mind a lakás
szomorúságot árasztott, és ez látszólag nem csak Minna
eltűnése miatt volt így. Úgy tűnt, az előtte álló asszony már rég
feladott minden reményt, az élet nagy csalódásai teljesen
szárnyaszegetté tették.
– Jöjjön be! – mondta Nettan, és a nappaliba vezette.
Különféle tárgyak hevertek mindenütt, mintha csak
véletlenül kerültek volna oda, aztán ottfelejtették volna őket.
Nettan feszülten bámulta a kanapén tornyosuló ruhahalmot,
majd egészen egyszerűen a padlóra seperte.
– Takarítani akartam… – mondta, de a mondat csak úgy
lógott a levegőben.
Erica leereszkedett a kanapé szélére, miközben titokban
tetőtől talpig végigmérte a nőt: Nettan talán tíz évvel lehetett
fiatalabb nála, mégis olyan idősnek tűnt, mint ő. A bőre szürkés
volt, valószínűleg a sok cigarettától, a haja fénytelen és borzas.
– Csak azt szeretném… – Nettan összehúzta magán a bolyhos
kardigánt, és úgy tetszett, bátorságot gyűjt a kérdéshez. – Ne
haragudjon, kicsit ideges vagyok. Nem gyakran járnak nálam
híres emberek. Vagyis soha, ha jobban belegondolok.
Szárazon felnevetett, és egy röpke pillanatra Erica meglátta
benne, milyen lehetett fiatalon. Amikor még volt benne
életkedv.
– Ne csináljon belőle ügyet. – Erica nem szerette, ha a
hírességet látják benne. Ezzel egyáltalán nem tudott
azonosulni.
– De hát híres. Láttam a tévében. Csak akkor kicsit jobban ki
volt sminkelve. – Lopva Erica kifestetlen arcát mustrálgatta.
– Igen, rendesen kimázolják az embert a tévében. De muszáj,
különben a lámpák fényében rémesen nézne ki. Egyébként
szinte soha nem festem magam. – Elmosolyodott, és látta, hogy
Nettan kissé ellazul.
– Én sem – mondta, és volt valami megkapó abban, hogy ezt
így beismerte. – Csak azt szeretném kérdezni… miért látogatott
meg? A rendőrök már többször kikérdeztek.
Ericának őszintén szólva nem volt jó magyarázata.
Leginkább a kíváncsiságával tudta volna megindokolni, de ezt
mégsem mondhatta.
– Korábban számos esetben működtem együtt a helyi
rendőrséggel. Ezért néha felkérnek, ha nincs elég emberük. És
most, hogy ez a szörnyűség történt az eltűnt fjällbackai lánnyal,
jól jön nekik a segítség.
Nettan nem feszegette tovább a kérdést, Erica pedig úgy
döntött, a tárgyra tér.
– Meséljen a lánya eltűnéséről!
Nettan még jobban összehúzta magán a kardigánt.
Pillantását a térdére szegezte, és amikor beszélni kezdett, olyan
halkan ejtette ki a szavakat, hogy Erica alig hallotta.
– Először nem is sejtettem, hogy eltűnt. Mindig akkor jött és
ment, amikor kedve tartotta, sosem tudtam parancsolni neki.
Akaratos volt, én pedig nem… – Felemelte a tekintetét, és
kinézett az ablakon. – Néha pár napot a barátnőinél töltött.
Vagy valami fiúnál.
– Egy bizonyos fiúnál? Volt barátja? – kérdezett közbe Erica.
Nettan a fejét rázta.
– Legalábbis én nem tudok róla. Több fiúja is volt, de nem
tudok arról, hogy valamelyik sokat jelentett volna neki. Utólag
végiggondolva az utóbbi időben vidámabbnak tűnt.
Kérdezgettem a barátnőit, de fogalmuk sem volt arról, hogy
összejött volna valakivel, és nagyon összetartó csapat, szóval
biztosan tudták volna.
– Mit gondol, miért volt vidámabb?
Nettan vállat vont.
– Nem tudom. De hát emlékszünk még, milyen volt
tizenévesnek lenni. Az ember kedélyállapota gyorsan változik.
De attól is lehetett, hogy Johan elköltözött.
– Johan?
 – Igen, a barátom. Egy darabig itt lakott. De nem jöttek ki jól
Minnával.
– Mikor költözött el?
– Nem is tudom. Úgy fél évvel Minna eltűnése előtt.
– A rendőrség beszélt vele?
Nettan újra megvonta a vállát.
– Szerintem egy csomó régi barátommal beszéltek. Elég zűrös
néha az életem.
– Előfordult, hogy valamelyikük fenyegetően vagy
erőszakosan lépett fel Minnával szemben?
Erica elfojtotta a dühöt, amely feltörni készült belőle. Sokat
tudott arról, hogyan reagálhatnak a bántalmazottak. És amióta
Lucas úgy bánt Annával, ahogy, azzal is tisztában volt, miként
töri meg a félelem egy ember akaratát. De azt hogyan tűrheti el
valaki, hogy ilyesmit tegyenek a gyerekével? Hogyan lehet
valakiben olyan kevés anyai ösztön, hogy hagyja, hogy fizikai
vagy lelki fájdalmat okozzanak a gyermekének? Ez nem fért a
fejébe. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, és Louise
jutott az eszébe, a Kowalski-ház pincéjében magányosan és
megláncolva. Ott is erről volt szó, csak durvábban.
– Hát megesett. De Johan sosem ütötte meg, csak folyton
ordítoztak egymással. Ezért gondolom, hogy Minna
megkönnyebbült, amikor Johan elköltözött. Csak összerámolta a
holmiját, és lelépett. Sosem hallottunk róla többet.
– Mikor jött rá, hogy Minna nem egy barátnőjénél aludt
megint?
 – Sosem maradt ki egy-két napnál tovább. És amikor még
mindig nem jött haza, és nem vette fel a mobilját sem, akkor
körbetelefonáltam a barátnőit. Senki sem tudott róla már
három napja, ezért…
Erica összeszorította a fogát. Hogy várhat valaki három
napig, amikor a tizennégy éves lánya nem jelentkezik?
Eltökélte, hogy árgus szemekkel fog őrködni a gyerekei fölött,
ha kamaszok lesznek. Sosem engedi el őket úgy, hogy ne tudja,
hová mennek és kivel.
– A rendőrség először nem vett komolyan – folytatta Nettan.
– Már ismerték Minnát, mert voltak vele… kisebb gondok, ezért
a bejelentést sem akarták rögzíteni.
– Mikor jöttek rá, hogy baj történt?
– Egy nappal később. Aztán megtalálták azt a nőt, aki látta
beülni Minnát egy kocsiba. A többi eltűnt lány miatt akkor már
ők is rájöttek, hogy valami gond van. A testvérem szerint be
kellene perelnem őket. Azt mondja, ha gazdag lányról lett volna
szó, mint a többiek, azonnal riadót fújtak volna. De az
ilyenekre, mint mi, senki sem hallgat. Ez igazságtalanság. –
Nettan lesütötte a szemét, és szedegetni kezdte a bolyhokat a
kardigánjáról.
Erica átértékelte a korábbi nézeteit. Furcsa volt, hogy Nettan
gazdagnak mondta a többi lányt. Valójában inkább
középosztálybeliek voltak, de az osztálykülönbségek elég
viszonylagosak. Erica például egy csomó előítélettel jött ide,
amelyeket csak megerősített a lakás látványa. Igaza volt
egyáltalán, amikor bármit is Nettan szemére hányt? Hiszen
fogalma sincs arról, milyen körülmények alakították az életét.
– Komolyan kellett volna venniük magukat – mondta, és
ösztönösen megfogta Nettan kezét.
A nő összerezzent, mintha megégették volna, de aztán
otthagyta a kezét. Az arcán könnyek kezdtek peregni.
– Annyi ostobaságot követtem el. Én… én… és lehet, hogy
most már késő. – Akadozva beszélt, és egyre ömlöttek a könnyei.
Olyan volt, mintha megnyitottak volna egy csapot, és Erica
sejtette, hogy Nettan már túlontúl régóta tartja vissza a sírást.
Most zokogott, nemcsak a lánya miatt, aki eltűnt, és nagy
valószínűség szerint sosem kerül elő, hanem a sok rossz döntése
miatt is, amelyek következtében Minna élete teljesen másmilyen
lett, mint amilyet a lányának megálmodott.
– Úgy szerettem volna, ha rendes család lehetünk. Ha lett
volna valakink Minnával, aki gondoskodik rólunk. De senki sem
tette. – Nettant rázta a zokogás, és Erica közelebb ült hozzá,
átkarolta, hagyta, hogy kisírja magát a vállán.
Megsimogatta a fejét, és csitítgatta, ahogy a gyerekeit szokta
vigasztalni. Azon tűnődött, bánt-e így már Nettannal valaki
korábban. Talán az asszony sem vigasztalta soha Minnát. A
keserű csalódások láncolata egy egész életen át folytatódott.
– Mutassak képeket? – kérdezte Nettan hirtelen, és
kibontakozott az ölelésből.
Megtörölte a szemét a kardigánja ujjával, és
várakozásteljesen Ericára pillantott.
 – Persze!
Nettan felkelt, és levett néhány albumot egy ingatag
könyvespolcról. Az elsőben Minna kiskori képei voltak. Egy
fiatal, mosolygós Nettan tartotta a karjában a kislányt.
– De boldognak tűnt! – csúszott ki Erica száján.
– Igen, szép idők voltak. A legjobb idők. Csak tizenhét voltam,
amikor Minna megszületett, de olyan boldoggá tett! – Nettan
megsimogatta az egyik fényképet az ujjhegyével. – Te jóságos
ég, ezek a ruhák…
Felnevetett, és Erica is elmosolyodott. A nyolcvanas évek
divatja rémes volt, de a kilencvenes évek sem volt sokkal jobb.
Továbblapoztak, és évek peregtek le a szemük előtt. Minna
tündéri kislány volt, de minél idősebb lett, annál
zárkózottabbnak tűnt, a szeméből kiveszett a csillogás. Erica
látta, hogy Nettan is észrevette.
– Azt hittem, hogy mindent megtettem – mondta csendesen.
– De nem így volt. Nem lett volna szabad…
A férfira nézett az egyik fotón. Eddig is elég sok pasas
tünedezett fel a fényképeken. Férfiak, akik megjelentek az
életükben, újabb csalódásokat okoztak, aztán köddé váltak.
– Ez Johan. Az utolsó közös nyarunkon – mutatott Nettan egy
másik fotóra, amely igazi kánikulában készülhetett.
A magas, szőke férfi egy lugasban állt, és átkarolta Nettant. A
háttérben egy vörös ház látszott fehér ablakkeretekkel,
körülötte kert zöldellt. Az egyetlen, ami megzavarta az idillt,
Minna rosszkedve volt, aki a párra meredt.
 Nettan összecsapta az albumot.
– Bárcsak hazajönne! Mindent másképp csinálnék. Mindent.
Erica hallgatott. Egy darabig némán ültek, és nem tudták, mit
mondhatnának. De a csend nem volt kellemetlen, inkább
megnyugtató. Hirtelen csengettek, mire mindketten
összerezzentek. Nettan felkelt, hogy kinyissa az ajtót.
Amikor Erica meglátta, ki lép be az előszobába, döbbenten
felugrott.
– Szia, Patrik! – mondta, és bárgyún elvigyorodott.

Paula belépett a rendőrség teakonyhájába, és ahogy sejtette, ott

találta Göstát. A férfi arca felragyogott, amikor megpillantotta.
– Szia, Paula!
A nő széles mosolyt villantott rá. Annika is rettenetesen örült
a látogatásának, kiviharzott a recepcióról, és megölelte, majd
ezer kérdést tett fel, hogy van a kis Lisa. Most Gösta is
hozzálépett, és átkarolta, kissé óvatosabban, mint Annika,
aztán kartávolságra eltolta magától. Fürkészőn nézte.
– Falfehér vagy, mintha hetek óta nem aludtál volna.
– Köszi, Gösta, te aztán tudod, hogyan kell bókolni –
viccelődött Paula, de aztán észrevette, hogy a férfi komolyan
néz rá. – Az anyaság nem fenékig tejfel – tette hozzá.
– Igen, hallottam hírét, hogy nem könnyű a picivel. Remélem,
ez csak afféle udvariassági látogatás, és nem gyötröd magad
még a munkával is.
Gyengéden az ablak melletti konyhaszék felé tuszkolta.
 – Ülj le! Hozok kávét.
Teletöltött egy csészét, majd lerakta az asztalra, és magának
is öntött, végül leült Paulával szembe.
– Hát is-is – felelte Paula, és hörpintett egy kis kávét.
Furcsa érzés volt, egyedül járni-kelni, de jóleső is, mert egy
kis időre újra a régi önmaga lehetett.
Gösta összevonta a szemöldökét.
– Tartjuk a frontot.
– Tudok róla. De Bertil sok mindent említett az ügyről, amiről
eszembe jutott valami. Vagyis az az érzésem, hogy emlékeznem
kellene valamire.
– Tessék?
– Hát, mesélt a boncolási eredményekről. És a nyelv kivágása
valahogy ismerősnek tűnik. Nem tudom, hol találkoztam már
vele, ezért arra gondoltam, körbeszaglászom kicsit az
irattárban, és meglátjuk, felélénkül-e az emlékezetem. Az eszem
már nem a régi, sajnos. Nem csak holmi szóbeszéd, hogy az
ember agya kihagy szoptatáskor, ezt biztosan állíthatom. Már a
távirányítót is alig tudom használni.
– Jesszusom, sejtem, milyen nehéz lehet a hormonokkal!
Emlékszem, amikor Maj-Britt… – Elfordította a tekintetét, és
kinézett az ablakon.
Paula biztos volt abban, hogy a gyermeke jutott eszébe, akit a
feleségével elveszítettek, és Gösta is tudta, hogy a kolléganője
ugyanarra gondol. Paula hagyta hosszúra nyúlni a csendet, és
hogy elmerüljön egy kicsit az emlékeiben.
 – Szóval fogalmad sincs, minek kellene az eszedbe jutnia? –
kérdezte Gösta végül.
– Sajnos nincs – sóhajtotta a nő. – Segítene, ha legalább
tudnám, merre induljak. Az irattár hatalmas.
– Hát elég nagy munkának tűnik, ha terv nélkül mindent át
akarsz nyálazni – jegyezte meg Gösta.
Paula grimaszolt egyet.
– Tudom. Úgyhogy jobb is, ha nekilátok.
– Biztos, hogy nem kellene inkább pihenned egy kicsit, és
magaddal meg Lisával törődni? – Továbbra is gondterhelten
ráncolta a homlokát.
– Ha hiszed, ha nem, sokkal pihentetőbb itt, mint otthon. És
jó érzés, hogy végre más is van rajtam, mint pizsama. Kösz a
kávét!
Paula felállt. Mostanában már mindent digitálisan
archiváltak, de a régi nyomozati anyagok még papíron voltak.
Ha volna rá idejük és erejük, mindet be kellene szkennelni, és
egy merevlemezre menteni, akkor nem töltene meg a holmi egy
egész helyiséget a pincében. De erre nem volt mód, és az is
kérdés, hogy lesz-e valaha.
Lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és megtorpant egy
pillanatra a küszöbön. Szent ég, mennyi papír! Több, mint
amennyire emlékezett. A nyomozati anyagokat évenként
rendszerezték. Paula úgy döntött, hogy az elején kezdi.
Határozottan megragadta az első dobozt, majd leült a földre.
Egy óra alatt csupán a feléig jutott, és kénytelen volt
beismerni, hogy a terve legalább annyira időrabló, mint
hasztalan. Nemcsak hogy nem is tudta, mit keres, de abban sem
lehetett biztos, hogy egyáltalán itt van, ebben a helyiségben.
Amióta itt dolgozott, rengeteg időt szánt arra, hogy átolvassa a
régi anyagokat. Egyrészt azért, mert érdekelték, másrészt azért,
hogy megismerje a környék kriminalisztikai történetét. Ezért
aztán logikus feltételezés volt, hogy amit keres, az itt van.
Kopogás zavarta meg. Mellberg lesett be.
– Mi újság? Rita most hívott, hogy nézzek rád, és szóljak,
hogy Lisával minden rendben.
– Remek, és én is remekül vagyok. De gyanítom, nem
kifejezetten ezért jöttél.
– Hát…
– Sajnos még nem jutottam semmire, azt sem tudom, mit
keresek. Már azon is eltűnődtem, hogy nem csak képzelem-e az
egészet, annyira kimerültem már agyilag.
Ingerülten összefogta a fekete haját egy laza lófarokba egy
hajgumival, amelyet a csuklóján hordott.
– Nem szabad kételkedned – mondta Mellberg. – Jó
megérzéseid szoktak lenni, és az embernek hallgatnia kell az
első gondolatára.
Paula meglepetten pillantott a férfira. Támogatás és pozitív
megerősítés Bertil részéről. Talán vennie kellene egy lottót.
– Igen, biztos igazad van – mondta, és csinos kis stószba
rendezte a mappákat maga előtt. – Van itt valami, és
megpróbálok rájönni, mi.
 – Minden segítségre szükségünk van, amit csak kaphatunk.
Pillanatnyilag semmink sincs. Patrik és Martin Göteborgban
van, hogy beszéljen valami fickóval, aki valami pszichológiai
hókuszpókusszal ki tudja ókumlálni, ki az elkövető. – Mellberg
fontoskodó képet vágott, és affektálva folytatta. – Úgy látom,
hogy a gyilkos húsz és hetven közötti, vagy férfi, vagy nő, aki
lakásban él, vagy esetleg házban. Egyszer vagy többször utazott
már külföldre, többnyire a helyi szupermarketben vásárol, vagy
a Konsumban, péntekenként gyrost eszik, és rendszeresen nézi
a táncos show-műsorokat. Ahogy a fesztiválok tévéközvetítését
is minden nyáron.
Paula nem tudta megállni, hogy ne nevessen ezen az
előadáson.
– Tanítanod kellene, hogyan ne legyünk előítéletesek, Bertil.
De nem értek veled egyet. Még az is lehet, hogy ebből kisül
valami.
– Hát majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Folytasd csak a
kutatást. De ne erőltesd meg magad. Különben Rita agyonüt.
– Vigyázni fogok – ígérte Paula mosolyogva.
Aztán újra lapozgatni és olvasgatni kezdett.

Patrikban szabályosan forrt a düh. A meglepetés, hogy a

feleségét Minna anyjának nappalijában találja, hamar átadta a
helyét a haragnak. Elég idegesítő, hogy Erica mindig olyan
dolgokba üti az orrát, amelyekhez semmi köze, és nemegyszer
majdnem pórul is jár. De Nettan előtt nem akarta kimutatni a
mérgét. Ezért a beszélgetés alatt végig jó képet vágott, miközben
Erica elkerekedett szemekkel és Mona Lisa-szerű mosollyal
hallgatta őket.
– Mi a francot művelsz? – Ritkán esett meg, hogy kijött a
béketűrésből, és érezte, hogy megfájdul a feje.
– Azon gondolkodtam, hogy… – kezdte Erica, és igyekezett
lépést tartani Patrikkal meg Martinnal, ahogy a parkoló felé
loholtak.
Martin egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy
legszívesebben valahol máshol lenne.
– Gondolkodtál? Na, ne túlozzunk! – Patrik köhintett egyet.
Nagyon zaklatott volt, és a hideg téli levegőtől megfájdult a
torka.
– Semmire sem értek rá, mert nincs elég emberetek, és én arra
gondoltam… – próbálkozott Erica újra.
– Nem tudtál volna előbb megkérdezni? Hétszentség, hogy
sosem járultam volna hozzá, hogy ide gyere, és beszélj a
nyomozásban érintett egyik hozzátartozóval, és gyanítom, hogy
pont ezért nem kérdeztél meg!
Erica bólintott.
– Igen, így van. Szükségem volt egy kis szünetre az írásban is.
Valahogy megrekedtem, és arra gondoltam, hogyha kicsit
másra koncentrálok, az talán…
– Szóval egyfajta munkaterápiának képzelted! – Patrik olyan
hangosan ordított, hogy a telefonvezetéken ülő madarak
riadtan felrebbentek. – Ha alkotói válságban szenvedsz, találj ki
valami jobb módszert, és ne ártsd bele magad egy folyó
nyomozásba. Teljesen megvesztél?
– Úgy beszélsz, mint a nagymamám – próbált Erica
viccelődni, de ez csak még jobban kihozta Patrikot a sodrából.
– Ez röhejes! Mint valami rossz angol krimiben, ahol egy
kíváncsi idős hölgy szaglászik és hallgat ki mindenkit.
– De amikor könyvet írok, akkor is valami hasonlót csinálok,
mint ti. Beszélgetek az emberekkel, utánanézek a tényeknek,
kitöltöm a lyukakat a nyomozati anyagban, elolvasom a
tanúvallomásokat…
– Így van, és írónak remek is vagy. De ez itt egy rendőrségi
nyomozás, benne van a nevében, kinek kell elvégeznie!
Megálltak a szolgálati autó előtt. Martin tanácstalanul
szobrozott az anyósülés oldalán, és szemmel láthatóan nem
tudta, hogyan viselkedjen most, hogy két tűz közé került.
– De korábban is sokat segítettem, ezt el kell ismerned –
mondta Erica.
– Elismerem – felelte Patrik kényszeredetten.
Erica igazából nemcsak segített, hanem komolyan
hozzájárult egy sor gyilkossági ügy felderítéséhez, de ezt esze
ágában sem volt most kimondani.
– Máris hazamentek? Csak mert jó nagy utat megtettetek,
hogy pár mondatot váltsatok Nettannal.
– Te is pont akkora utat tettél meg, hogy beszélj vele – vágott
vissza Patrik.
– Ott a pont – mosolygott Erica, és a férfi érezte, ahogy a
dühe elpárolog.
Sosem tudott sokáig haragudni a feleségére, és ezzel sajnos a
nő is tisztában volt.
– Láthatóan nem vagyok híján a rendőri képességeknek –
mondta Erica. – Mit terveztek még?
Patrik magában átkozódott: Erica mindig előtte járt egy
lépéssel. Martinra lesett támogatásért. A kollégája csak a fejét
ingatta. Gyáva nyúl, gondolta Patrik.
– Beszélnünk kell valakivel.
– De kivel? – csapott le Erica, mire Patrik összeszorította a
fogát.
Pontosan tudta, milyen makacs és kíváncsi a neje. És ez a
kombináció egyszerűen az idegeire ment.
– Egy szakemberrel – mondta. – Egyébként ki megy a
gyerekekért? Anyám? – kérdezte, hogy elterelje a szót.
– Igen, Kristina az új pasijával – felelte Erica, és kajánul
rápillantott.
– Anya az új kijével? – Patrik fejfájása felerősödött.
Ez a nap egyre rosszabbul alakult.
– Biztos jó fej. Na és milyen szakértővel találkoztok?
Patrik kimerülten dőlt a kocsinak. Feladta.
– Valakivel, aki fel tudja állítani az elkövető pszichológiai
profilját.
– Egy profilozóval? – Erica szeme felragyogott.
Patrik sóhajtott egyet.
– Igen, így is lehet mondani.
 – Jó, veletek megyek – közölte Erica, és elindult az autója felé.
– Nem, szó sem… – kiáltotta utána Patrik, Martin azonban
félbeszakította.
– Hagyd, nincs esélyed! Nyugodtan velünk jöhet. Hiszen
tényleg sokat segített már eddig is, és így legalább nem
ténykedik a hátunk mögött. Meg amúgy is: több szem többet lát.
Patrik zúgolódva beült a volán mögé.
– Ráadásul Minna anyjánál sem jutottunk előbbre.
– Mi nem, de ha szerencsénk van, Erica igen – jegyezte meg
Martin.
Patrik vetett rá egy gyilkos pillantást. Aztán beindította a
kocsit, és repülőrajtot vett.

– Miben temessük el? – Az anyja kérdése Ricky szívébe hasított.

Nem hitte volna, hogy sajoghat még ennél is jobban, de a
gondolat, hogy Victoriát le fogják engedni az örökös sötétségbe,
olyan fájó volt, hogy kis híján hangosan felkiáltott.
– Keressünk valami szépet – mondta Markus. – Talán az a
piros ruha, amit annyira szeretett, jó lesz.
– Tízéves korában volt az a piros ruhája – mondta Ricky.
A szomorúság ellenére nem tudta megállni, hogy ne
mosolyogjon azon, milyen kevéssé figyel oda a dolgokra az
apja.
– Hű, ilyen régen volt? – Markus elkezdte összeszedni a
tányérokat, aztán megállt mozdulat közben, és visszaült.
Mindannyian így voltak vele: próbáltak a megszokott módon
viselkedni, folytatni a bevett rutint, de hamar belátták, hogy
nincs hozzá erejük. Semmire sem voltak képesek. És most egy
sor döntést meg kellett hozniuk a búcsúztatóval és a temetéssel
kapcsolatban, miközben azt is nehezükre esett elhatározni, mit
reggelizzenek.
– Legyen a fekete. A Filippa K – mondta Ricky.
– Melyik? – kérdezte Helena.
– Amelyikről mindig azt mondtátok, hogy túl rövid. Victoria
imádta. És nagyon is jól állt neki. Mintha rá öntötték volna.
– Komolyan mondod? – kérdezte Markus. – A fekete… Az
olyan nyomasztó.
– Legyen az – ismételte meg Ricky. – Jól érezte magát benne.
Nem emlékeztek? Fél évig spórolt rá.
– Igazad van. Tényleg legyen a fekete. – Helena könyörgő
pillantást vetett a fiára. – És a zene? Milyen zenét válasszunk?
Azt sem tudom, mit szeretett…
Könnyekben tört ki, mire Markus félszegen megsimogatta a
karját.
– A Some Die Young Laleh-től és a Beneath Your Beautiful a
Labrinthtől. Ez volt a két kedvenc száma. És illenek is ide.
Felmorzsolta az erejét a sok döntés: sírás fojtogatta.
– És mivel kínáljuk meg az embereket? – Egy újabb
kétségbeesett kérdés.
Helena nyugtalanul simogatta a terítőt. Az ujjai sápadtak és
vékonyak voltak.
– Szendvicstortával. Olyan ízlése volt, mint egy
nyugdíjasnak. Nem emlékeztek, hogy ez volt a kedvence?
Ricky hangja elcsuklott, tudta, hogy igazságtalan. Persze
hogy emlékeznek. Sokkal több mindenre emlékeznek, mint ő, és
az emlékeik messzebbre nyúlnak vissza. Olyan sok van belőlük,
hogy biztosan nem tudnak rendet tenni közöttük. Segítenie kell
nekik.
– És karácsonyi limonádéval. Tudjátok, az a bolti fajta.
Literszámra tudta magába önteni. Biztosan lehet ilyenkor is
kapni. Szerintetek? – Igyekezett felidézni, hogy látott-e
mostanában ilyet a boltokban, és kis híján pánikba esett,
amikor nem rémlett semmi.
Hirtelen úgy érezte, ez a világ legfontosabb dolga: hogy
legyen karácsonyi limonádé, amelyet felszolgálhatnak a
búcsúztatón.
– Biztos, hogy lehet. – Az apja megnyugtatóan megfogta a
kezét. – Nagyon jó ötlet. Minden, amit mondtál. A fekete ruhát
választjuk. Anya biztos elő tudja keresni, és kivasalja. És
megkérjük Anneli nénit, hogy csináljon szendvicstortát. Olyan
finoman készíti, Victoria imádta. Az évzáróra is azt terveztük,
nyárra… – Úgy tűnt, apa elveszíti a fonalat. – És biztosan lehet
karácsonyi limonádét kapni most is. Minden rendben lesz. A
legnagyobb rendben.
Nem, nem lesz minden rendben, akarta üvölteni Ricky. Itt
ülnek, és arról diskurálnak, hogy a húgát beteszik egy ládába,
és elássák. Semmi sem lesz már rendben soha!
A titka egyre jobban kínozta. Úgy érezte, látni rajta, hogy
rejteget valamit, de a szüleinek semmi sem tűnt fel. Csak ültek a
kis konyhaasztal körül üres tekintettel, az áfonyamintás
függönyre meredtek, amelyet az anyja annyira szeretett, és
amelyet hiába akartak Victoriával lecseréltetni.
Minden megváltozik, ha egyszer felébrednek ebből a bódult
állapotból, és megértik, mi történt? Ricky tudta, hogy előbb-
utóbb kénytelen lesz beszélni a rendőrséggel. De az anyja és az
apja vajon el bírja-e viselni az igazságot?

Marta néha úgy érezte magát, mintha az árvaház főgonosza

volna valami filmben. Lányok, lányok, mindenütt csak lányok.
– Liv már háromszor lovagolhatott Blackie-n zsinórban. – Ida
sietett elé az udvaron kipirult arccal. – Most már én jövök!
Marta felsóhajtott. Folyton ezek a civakodások! A
lovasiskolában merev rangsor uralkodott, és Marta többet
látott, hallott és értett a lányok küzdelmeiből, mint gondolták.
Gyakran örömmel vette tudomásul a hatalmi harcokat, és
érdekesnek is találta, de ma nem bírta elviselni.
– Ezt magatok közt kell megoldanotok. Hagyjál engem a
hülyeségeitekkel!
Látta, hogy Ida ijedten hátrálni kezd. A lányok már
megszokták, hogy szigorú velük, de az ilyesféle kirohanások
újak voltak nekik.
– Ne haragudj! – mondta gyorsan, de nem gondolta
komolyan.
Ida nyafogós és elkényeztetett lány, nem árt, ha alázatot
tanul, de Marta kénytelen volt gyakorlatiasan gondolkodni. A
lovasiskola bevételeitől függtek, abból, amit Jonas
állatorvosként megkeresett, nem tudtak volna megélni, és a
lányok – valamint a szüleik – voltak az ügyfeleik. Ezért aztán
kénytelen volt kesztyűs kézzel bánni velük.
– Ne haragudj, Ida – ismételte meg. – Kicsit ideges vagyok
Victoria miatt, ugye, megérted?
Összeszorította a fogát, majd Idára mosolygott, aki azonnal
meg is nyugodott ettől.
– Persze hogy megértem. Rémes ez az egész. Hogy meghalt,
meg minden.
– Jól van, szerintem próbáljunk meg beszélni Livvel, hogy ma
te lovagolhass Blackie-n. Hacsak nem szeretnéd inkább
Sciroccót.
Ida szeme felragyogott.
– Lehet Scirocco? Molly átengedi nekem?
– Ma igen – mondta Marta, és vágott egy grimaszt, amikor
eszébe jutott a lánya, aki odahaza fekszik az ágyában, és a
verseny miatt duzzog, amelyet kénytelen lesz kihagyni.
– Akkor Sciroccót választom, Blackie meg Livé lehet –
jelentette be Ida nagyvonalúan.
– Remek, ezzel ez meg is oldódott.
Marta átkarolta Idát, és bementek az istállóba. A lovak szaga
az orrába mart. Ez volt az egyetlen istálló a világon, ahol otthon
érezte magát, ahol embernek érezte magát. Csak Victoria
szerette annyira a lovak szagát, mint ő. Mindig, amikor belépett
ide, ugyanaz az üdvözült kifejezés ült az arcán, amely
Martának is. Meglepte, mennyire hiányzik neki a lány. Az érzés
váratlan volt és zavaros. Megállt a bokszok között, és csak
távolról hallotta, hogyan kiált oda diadalittasan Ida Livnek, aki
Blackie-t kefélgette egy másik állásban.
– A tiéd lehet ma. Marta azt mondta, én Sciroccón
lovagolhatok.
A hangjában bujkáló kárörömöt nem lehetett nem
meghallani.
Marta lehunyta a szemét, és maga előtt látta Victoriát.
Lobogó fekete haját, ahogy átszaladt az udvaron. Ahogy
gyengéd határozottsággal rávette a lovakat, hogy a legkisebb
rezdülésre is engedelmeskedjenek neki. Martában is megvolt ez
a titokzatos erő, amellyel a lovakat uralni tudta, de volt egy
óriási különbség. Martának azért engedelmeskedtek, mert
tisztelték, és féltek tőle. Victoria pedig a gyengéd szorításával
és erős akaratával bírta engedelmességre őket. Ez az ellentét
lenyűgözte Martát.
– De miért az övé lesz Scirocco, és nem az enyém?
Marta Livre nézett, aki egyszeriben előtte termett, és a kezét
rögtön karba fonta.
– Mert úgy tűnik, nem igazán szeretnél osztozkodni Blackie-
n. Úgyhogy ma is a tiéd lehet. Pont, ahogy akartad. Mindenki
jól járt.
Marta érezte, hogy megint kezd kijönni a sodrából. Minden
sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak a lovakkal kellett volna
törődnie. Ráadásul ott volt neki a saját nyafka lánya is, aki
miatt főhetett a feje. Jonas nem szerette, ha így beszélt Mollyról,
hiába tettette Marta, hogy csak viccel. Nem értette, hogy lehet
ennyire vak a férje. Molly kezdett kiállhatatlan lenni, de Jonas
nem hallgatott a szép szóra, Marta pedig tehetetlen volt.
Már az első találkozásukkor tudta, hogy Jonas a kirakósnak
az a darabkája, amely eddig hiányzott az életéből. Egyetlen
pillantást váltottak, és mindketten azonnal tisztába jöttek
azzal, hogy összetartoznak. Mindketten magukra ismertek a
másikban, és ez mit sem változott azóta. Az egyetlen, aki
közéjük állhatott, Molly volt.
Jonas azzal fenyegette, hogy elhagyja, ha nem gondoskodik a
gyerekről, ezért Marta beadta a derekát. Pedig valójában nem
hitt neki. A férfi is ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy ha
elválnak, egyiküknek sem lesz soha többé senkije, aki így
megérti. De Marta nem mert kockáztatni. Megtalálta a másik
felét, és életében először alárendelte magát másvalaki
akaratának.
Amikor Molly megszületett, beigazolódtak a félelmei.
Osztoznia kellett valakivel Jonason. Elloptak tőle valamit,
méghozzá olyasvalaki, akinek eleinte sem önálló akarata, sem
személyisége nem volt. Nem is értette.
Jonas az első pillanattól kezdve szerette Mollyt, olyan
magától értetődően és feltételek nélkül, hogy Marta alig ismert
rá. És ez ettől a perctől kezdve éket vert közéjük.
Segített Idának felszerszámozni Sciroccót. Előre tudta, hogy
Molly tombolni fog a dühtől, hogy megengedte, másvalaki
lovagoljon az állaton, de mivel a lánya ilyen dacos volt, a
gondolat elégtétellel töltötte el. Valószínűleg Jonas is leteremti
majd, de Marta tudta, hogyan lágyítsa meg a szívét. A
következő verseny egy hét múlva lesz, ettől majd kezes
báránnyá válik.

Paula ugyancsak nehéz feladatra vállalkozott. És Gösta nem

tudott nem aggódni miatta. Annyira sápadt volt.
Céltalanul lapozgatta a papírokat az íróasztalán. Idegesítő
volt, hogy nem tudta, miként folytassák a nyomozást. Mindaz,
amit Victoria eltűnése óta végeztek, eredménytelennek
bizonyult, és mostanra elveszítették a lendületüket. Jonas
kihallgatása sem vezetett sehová. Gösta szándékosan kérte arra,
hogy ismételjen el mindent, hátha felfedez valamit, ami nem
egyezik a betörésről készült jelentésben foglaltakkal. De Jonas
pontosan ugyanazokról az eseményekről számolt be most is,
mint korábban, nem volt semmiféle eltérés. És a reakciója,
amikor megtudta, hogy a ketamint talán Victoriának adták be,
természetesnek és hitelesnek hatott. Gösta felsóhajtott.
Nyugodtan foglalkozhatott egy darabig a többi jelentéssel,
amelyek időközben felhalmozódtak az asztalán.
Jobbára apróságok voltak: biciklilopás, kis értékű bolti lopás,
szomszédviszály, egy csomó sületlenség és mondvacsinált
vádaskodás. De sok jelentés már régóta hevert itt, amiért kicsit
szégyellte magát.
 Fogta az egyiket, amelyik a stósz alján feküdt, vagyis a
legrégebbi volt. Betörés gyanúja. De tényleg betörés történt?
Egy Katarina Mattsson nevű nő rejtélyes lábnyomokat talált a
kertjében, olvasta Gösta, és egy este látott valakit a telkén, aki
csak állt ott a sötétben, és bámult. A bejelentést Annika vette fel,
és amennyire Gösta tudta, a nő azóta nem jelentkezett, úgyhogy
valószínűleg nem lett az egészből semmi. De attól még utána
kell nézniük, és Gösta eldöntötte, hogy később felhívja a
bejelentőt.
Már pont le akarta tenni a papírt, amikor hirtelen megállt a
keze mozdulat közben. Ránézett a lakcímre, és a gondolatai
hirtelen egymást kergették. Természetesen lehetett pusztán
véletlen egybeesés is, de ez korántsem biztos. Pár percig vadul
törte a fejét, miközben újra átfutotta a jelentést. Aztán döntésre
jutott.
Nem sokkal később már a kocsiban ült, és Fjällbacka felé
hajtott. A ház egy Sumpan nevű lakónegyedben állt. Befordult a
csendes kis utcába: a telkek aprók voltak, az épületek szorosan
egymás mellett sorakoztak. Nem tudhatta biztosan, hogy a nő
itthon lesz-e, de amikor megtalálta a házat, látta, hogy ég bent
a villany. Izgatottan nyomta meg a csengőt. Ha igaza van, nagy
dologra bukkant.
Közeledő lépteket hallott, az ajtó kinyílt, és egy nő nézett rá
meglepetten. Gösta gyorsan bemutatkozott, és elmondta a
jövetele okát.
– Jaj, olyan rég telefonáltam maguknak, hogy már teljesen ki
is ment a fejemből az egész. Jöjjön be!
Félrehúzódott, hogy beengedje. Az egyik szobából két öt év
körüli gyerek leselkedett kifelé, és Katarina feléjük biccentett.
– A fiam, Adam, és a barátja, Julius.
Mindkét fiú arca felragyogott, amikor meglátták Gösta
egyenruháját. A rendőr esetlenül integetett nekik, mire a
gyerekek előmerészkedtek, és elkezdték tetőtől talpig
végigmustrálni.
– Te igazi rendőr vagy? Van pisztolyod? Lelőttél már valakit?
Van nálad bilincs? Van rádiód, amin a többi rendőrrel tudsz
beszélni?
Gösta elnevette magát, és elhárító mozdulatot tett.
– Csak lassan a testtel, fiúk! Igen, igazi rendőr vagyok. Igen,
van pisztolyom, de most nincs nálam, és még sosem lőttem le
senkit. Mit is kérdeztetek még? Ja, igen, van rádióm, és tudok
erősítést hívni, ha túl sokat virgonckodtok. A bilincs meg itt
van. Megnézhetitek, ha akarjátok. De előbb szeretnék egy kicsit
kettesben beszélgetni Adam anyukájával.
– Megnézhetjük? Juhúúú! – A fiúk körbe-körbeugráltak
örömükben, Katarina pedig a fejét csóválta.
– Ez lesz a napjuk fénypontja. Vagy az egész év fénypontja,
szerintem. De figyeljetek csak, hallottátok, mit mondott a bácsi.
Csak akkor nézhetitek meg, ha előbb hagytok minket
beszélgetni. Menjetek, nézzétek tovább a filmet, és majd szólok,
ha befejeztük.
– Jóóó… – felelte a két gyerek, vetettek még egy utolsó
pillantást Gösta egyenruhájára, majd elsomfordáltak.
– Elnézést, hogy így lerohanták – mondta Katarina, és
előrement a konyhába.
– Semmi vész – válaszolta Gösta, és követte. – Addig kell
élvezni, amíg lehet. Tíz év múlva talán már kígyót-békát
kiabálnak rám.
– Jaj, ne is mondjon ilyeneket! Már most rettegek attól, mi
lesz, ha kamasz lesz.
– Biztosan rendben lesz minden. Maguk megtanítják neki, mi
az a jó modor. Van több gyerekük is? – Gösta helyet foglalt a
konyhaasztalnál.
A konyha kicsit kopottas volt, de világos és hangulatos.
– Nem, csak Adam. És… elváltunk, amikor Adam egyéves volt,
és az apja nem igazán mutat érdeklődést az iránt, hogy részese
legyen a fia életének. Újranősült, vannak gyerekei, és többre
nem futja a szeretetéből. Amikor Adam meglátogatja, jobbára
csak útban van nekik.
Eddig háttal állt Göstának, kávét kanalazott egy dobozból, de
most megfordult, és sajnálkozón felhúzta a vállát.
– Elnézést, hogy így magára zúdítottam. A keserűség néha
túlcsordul. De jól boldogulunk Adammal, és ha az apja nem
veszi észre, milyen remek kis fickó a fia, akkor magára vessen.
– Nem kell bocsánatot kérnie – felelte Gösta. – Úgy tűnik,
nem alaptalanul csalódott.
Micsoda egy aljas gazember lehet az a pasas, gondolta Gösta.
Hogy lehet az egyik gyereket félretenni, és csak az új alommal
törődni? Katarinát figyelte, ahogy csészéket tesz az asztalra.
Kellemes nyugalom áradt belőle. Gösta úgy saccolta, nagyjából
harmincöt lehet. A jelentésben olvasta, hogy alsós tanítónő, és
most hirtelen az az érzése támadt, hogy biztos jó a
szakmájában, és nagyon szeretik.
– Nem hittem volna, hogy megkeresnek – mondta a nő, és ő is
leült, miután asztalra tette a kávét és egy doboz kekszet. – És ezt
nem panaszként mondom. Amikor Victoria eltűnt, gondoltam,
hogy most rá fognak koncentrálni.
Kérdő tekintettel felemelte a dobozt, és Gösta vett három
zabkekszet. A csokoládés Ballerina után ez volt a másik kedvenc
édessége.
– Hát igen, az időnk java részét felemészti. De már korábban
foglalkoznom kellett volna az ön bejelentésével is, úgyhogy
elnézést kérek a késlekedésért.
– De most itt van – mondta a nő, és ő is vett egy kekszet.
Gösta hálásan rámosolygott.
– El tudná mondani, amire emlékszik? Mi történt, és miért
döntött úgy, hogy bejelenti?
– Hááát… – Hosszan elnyújtotta a szót, és a homlokát
ráncolta. – Először néhány lábnyomot láttam a kertben. A
pázsit esőben kész sártengerré változik, többször is láttam
reggelente a nyomokat benne. Elég nagyok voltak, szóval
szerintem férfiéi.
– És látott valakit odakint ácsorogni is.
Katarina megint a homlokát ráncolta.
 – Igen, szerintem néhány héttel azután, hogy először
fedeztem fel a lábnyomokat. Egy darabig azt hittem, Mathias
az, Adam apja, de ez nem lenne túl valószínű. Miért jönne ide
titokban, ha egyébként egyáltalán nem is akarja tartani velünk
a kapcsolatot? Ráadásul az illető cigarettázott is, Mathias pedig
nem dohányzik. Azt mondtam, hogy csikkeket is találtam?
– De biztos nem tette el őket – jegyezte meg Gösta, mert
belátta, hogy ez elég esélytelen.
Katarina fintorgott.
– Kidobtam őket. Nem akartam, hogy Adam kezébe
kerüljenek. De talán maradt ott néhány… – mutatott ki az
ablakon.
A kertet vastag hótakaró borította. Gösta sóhajtott egyet.
– Látta, hogy nézett ki az illető?
– Sajnos nem. Csak a cigaretta izzását láttam. Már
lefeküdtünk, de Adam felébredt, és inni kért, ezért lejöttem a
konyhába egy pohár vízért. És akkor láttam meg a parazsat. De
csak a fickó körvonalait tudtam kivenni.
– És úgy látta, férfi volt?
– Igen, elég magas volt. Szerintem ugyanaz, aki a
lábnyomokat hagyta.
– És mit csinált? Például jelezte valahogy, hogy észrevette?
– Nem, csak felhívtam a rendőrséget, és bejelentést tettem.
Olyan kellemetlen volt, bár nem éreztem magam közvetlen
veszélyben. Aztán eltűnt Victoria, és teljesen lekötött az ügye.
Egyébként meg azóta nem is láttam senkit.
 – Hmmm… – dünnyögte Gösta.
Átkozta magát, amiért nem nézett utána korábban ennek a
bejelentésnek, és nem vette észre az összefüggést. De késő
bánat. Most még mentheti a menthetőt. Felkelt.
– Nincs egy hólapátja? Kimennék megnézni, nem maradt-e
ott néhány csikk.
– Dehogynem, a garázsban, használja egészen nyugodtan. A
kocsibejárót is letakaríthatja, ha már úgyis lapátol.
Gösta felvette a cipőjét és a kabátját, majd kiment a
garázsba. A helyiség tiszta és rendes volt, a hólapátot
közvetlenül az ajtó mellett támasztották a falnak. Odakint a
kertben megtorpant, és elgondolkodott. Esztelenség feleslegesen
dolgozni, szóval meg kell találnia a megfelelő helyet. Katarina
éppen kinyitotta a teraszajtót, így meg tudta kérdezni tőle.
– Hol találta a csikkeket?
– Ott balra, a faltól nem messze.
Gösta bólintott, és átgázolt a havon arra a helyre, amelyet a
nő mutatott. A hótakaró vastag volt, és érezte, hogy a háta már
az első ásónyomnál tiltakozik.
– Biztos, hogy ne csináljam inkább én? – kérdezte Katarina
aggodalmasan.
– Dehogy, kell a mozgás a vén csontjaimnak.
Látta, hogy a fiúk kíváncsian figyelik az ablakból, és
odaintett nekik, mielőtt folytatta volna a munkát. Időről időre
megpihent egy kicsit, és hamarosan vagy egy négyzetméternyi
helyet megtisztított. Leguggolt, és alaposan szemügyre vette a
talajt, de csak fagyott sarat és füvet látott. Összehúzta a szemét.
Az ellapátolt terület szélén valami sárga kandikált elő a hó alól.
Óvatosan elsöpörte körüle a havat. Egy cigarettacsikk. Finoman
felvette, és sajgó háttal kiegyenesedett. A csikket nézegette.
Aztán felpillantott, és meg volt győződve arról, hogy pontosan
azt látja, mint a férfi, aki itt állt és dohányzott. Innen szabad
rálátása volt Victoriáék házára. A lány ablakára az emeleten.
Uddevalla, 1971

Amikor felfedezte, hogy megint terhes, vegyes érzelmek lepték meg.

Talán alkalmatlan volt az anyaságra, és képtelen volt azt a szeretetet
érezni a gyereke iránt, amelyet elvártak.
De feleslegesen aggódott. Peterrel minden olyan más volt.
Egyszerűen csodálatos. Nem tudott betelni a fiával, folyton érezni
akarta az illatát, cirógatni a puha kis fejét. Amikor a karjában
tartotta, és a gyerek végtelen bizalommal nézett fel rá, megmelegedett
a szíve. Szóval ilyen, ha az ember szereti a gyerekét. Eddig elképzelni
sem tudta, hogy lehetséges ilyesmit érezni egy másik ember iránt. Még
a Vladek iránti szerelme is elhalványult amellett, amit akkor érzett,
amikor az újszülött fiára nézett.
De amint a pillantása a lányára esett, összerándult a gyomra. Látta
a tekintetében a sötétséget, látta a komor gondolatait.
Féltékenységében folyton csípte és ütötte az öccsét, és Laila a szemét
sem tudta lehunyni félelmében éjszakánként. Ott virrasztott Peter
bölcsője mellett, és le sem merte venni a tekintetét a békés kis arcról.
Vladek egyre több időt töltött távol. És ő maga is eltávolodott tőle.
Láthatatlan erők szakították el őket egymástól. Álmában Laila
gyakran futott a férfi után, egyre gyorsabban és gyorsabban, de minél
tovább rohant, a távolság annál nagyobb lett. Végül már csak a
messzeségben látta az elmosódott alakját.
Hiányoztak a szavak. Az esti beszélgetések a vacsoraasztalnál, az
apró szerelmi ajándékok, amelyek bearanyozták a napjaikat. A csend,
amelyet csak a gyereksírás tört meg olykor, mindent elnyelt.
Egyre Petert nézte, és a védelmi ösztöne minden mást háttérbe
szorított. Már nem Vladek volt az élete. Amióta Peter megszületett.
A nagy pajtában csend volt és hideg. A deszkafal résein át némi
havat is befújt a szél, amely összekeveredett a piszokkal és a
porral. A szénapadlás már rég üresen állt, és az oda vezető
lépcső romos volt, amióta Molly az eszét tudta. A lószállítón
kívül csak néhány elfeledett régi jármű rozsdásodott itt. Egy
öreg kombájn, egy használaton kívüli traktor és egy sor autó.
Molly a távolból, a kissé messzebb fekvő istálló mögül
hangokat hallott, de ma semmi kedve sem volt lovagolni.
Teljesen értelmetlennek érezte, ha úgysem indulhat a másnapi
versenyen. Valamelyik lány biztos majd’ kiugrik a bőréből, hogy
megkapta Sciroccót.
Lassan körbesétált a régi kocsik között. A nagyapja egykori
üzletéből maradtak itt. Egész gyerekkorában csak erről mesélt
neki. Folyton a kincseivel hencegett, amelyeket az ország
különböző szegleteiben hajtott fel: autók, amelyeknek
voltaképpen a roncstelepen lett volna a helyük, ezért bagóért
jutott hozzájuk, majd felújította őket, és jóval magasabb áron
túladott rajtuk. Aztán, miután megbetegedett, a pajta
autótemetővé vált. Félig felújított darabok is álltak itt,
amelyeket már nem tudott befejezni.
Molly végighúzta a kezét egy régi Volkswagen Bogáron,
amely egy sarokban rozsdásodott. Nemsokára megtanul
vezetni. Talán arra is rá tudja majd bírni az apját, hogy rendbe
hozza neki ezt a kocsit.
Meghúzta a kilincset, és az ajtó kinyílt. A belsejével is lesz
munka jócskán. Rozsda, kosz, kiszakadt bélés, de Molly látta
benne a lehetőségeket. Beült a vezetőülésbe, és óvatosan
megfogta a kormányt. Jól állna neki ez a Bogár. A lányok
sárgulnának az irigységtől.
Látta magát, ahogy Fjällbackában száguldozik, és nagy
kegyesen elviszi néhány barátnőjét. Noha addig volt még
néhány év, elhatározta, hogy már most beszél az apjával.
Rendbe kell hoznia neki a kocsit, ha akarja, ha nem. Molly
tudta, hogy meg tudja csinálni. A nagyapja mesélte, mennyit
segített neki annak idején Jonas, és hogy nagyon ügyes keze
van. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor valami hízelgőt
mondott az apjáról. Egyébként csak szidta.
– Szóval itt bujkálsz!
Molly összerezzent, amikor Jonas megszólalt a kocsi mellett.
– Tetszik? – Az apja somolygott, amikor Molly zavartan
kinyitotta az ajtót.
Kicsit feszélyezte, hogy rajtakapták, amint úgy tesz, mintha
vezetne.
– Elég jó – mondta. – Arra gondoltam, hogy megkaphatnám,
ha leteszem a jogsit.
 – Aligha van működőképes állapotban.
– Nem, de…
– De arra gondoltál, hogy talán rendbe hozhatnám neked. Na
ja, miért is ne, van rá elég idő. Biztosan elkészül addigra, ha
hébe-hóba bütykölgetem kicsit.
– Tényleg? – Molly ragyogott az örömtől, és az apja nyakába
ugrott.
– Tényleg – mondta Jonas, és szorosan átölelte. Aztán eltolta
magától, és megfogta a vállát. – De akkor most már elég a
durcáskodásból. Tudom, milyen fontos lett volna neked ez a
verseny, már megbeszéltük, de nemsokára itt a következő.
– Igen, tudom.
Molly érezte, ahogy jobb kedvre derül. Körbesétált a kocsik
között. Volt még néhány, amelyik nagyon klassz lett volna, de a
legjobban a Bogár tetszett neki.
– És a többit miért nem teszed rendbe? Vagy miért nem
dobod ki őket? – Megállt egy nagy fekete autó mellett, amelyen
a Buick szó díszelgett.
– Nagyapa nem akarja. Úgyhogy addig fognak itt állni, amíg
szét nem esnek, vagy amíg nagyapa meg nem hal.
– Szerintem kár értük. – Molly egy nagy zöld buszhoz lépett,
amely úgy nézett ki, mint a Titokbusz a Scooby-Dooban.
Jonas magához húzta.
– Menjünk! Nem örülök annak, ha itt tanyázol. Itt minden
tiszta üvegszilánk meg rozsda. Nemrég patkányokat is láttam.
– Patkányokat! – kiáltott fel Molly, hátrált egy lépést, majd
körülnézett.
Jonas felnevetett.
– Gyere, együnk egy kis sütit! Hideg van itt. És a házban
biztosan nincsenek patkányok.
Átkarolta a lányt, és elindultak az ajtó felé. Molly
összerázkódott. Az apjának igaza volt. Farkasordító a hideg, és
meghalna ijedtében, ha felbukkanna egy patkány. De az autó
felett érzett öröme a szívét melengette. Már alig várta, hogy
eldicsekedhessen a lányoknak a lovasiskolában.

Tyra titokban örült annak, hogy úgy helyre tették ma Livet. Ha

lehetséges, ő még inkább elkényeztetett lány, mint Molly, az
pedig megfizethetetlen volt, hogy láthatta az arcát, amikor Ida
felült Sciroccóra. Az óra további részében duzzogott, amit
persze Blackie is megérzett. Engedetlen volt, és ez még jobban
feldühítette Livet.
Tyráról folyt a víz a vastag ruhájában. Olyan nehéz volt
átgázolni a havon, hogy már fájt tőle a lába. Már nagyon várta
a tavaszt, amikor biciklivel járhat a lovasiskolába. Akkor
könnyebb lesz az élete.
A szánkózódomb tele volt gyerekekkel. Ő maga is sokat
csúszkált itt, és még emlékezett a szédítő száguldásra, ahogy
lerobogott a meredek lejtőn. Most már biztosan nem érezné
olyan hosszúnak és meredeknek, mint gyerekként, de a
gyógyszertár melletti területnél jobb volt. Ott tanult meg síelni,
amivel jó kis kalamajkát okozott élete első és egyetlen
sítáborában. Elmagyarázta ugyanis a döbbent síoktatónak,
hogy ő már tud síelni, aztán elindult a legmeredekebb pályán.
De szerencséje volt, és az anyja azóta is büszkén mesélte
mindenkinek, miközben egyre azon csodálkozott, milyen
nagyszájú volt a lánya.
Tyra nem tudta, hová lett a nagyszájúsága. A lovakkal
mindig határozott volt, de egyébként inkább félősnek
mutatkozott. Amióta az édesapja autóbalesetben meghalt,
folyton úgy érezte, hogy bármikor bekövetkezhet valami
katasztrófa. Látta, hogyan változtak meg a dolgok egyik
pillanatról a másikra.
Victoria társaságában fel tudott oldódni. Úgy érezte, hogy
vele valaki más lehet, mellette jobb emberré válik. Mindig
Victoriánál találkoztak, Tyráékhoz sosem mentek. Tyra mindig
a kisöccseire fogta, akiktől sosem volt nyugta az embernek, de
igazából szégyellte Lassét. Eleinte azért, mert sokat ivott, aztán
a vallási mizériája miatt. Az anyját is szégyellte, mert hagyta
magát megfélemlíteni, és úgy meghúzta magát, mint egy riadt
kisegér. Össze sem lehetett hasonlítani őket Victoria kedves
szüleivel, akik teljesen hétköznapi emberek voltak.
Tyra a havat rugdosta. A veríték a lapockáján csorgott.
Hosszú út állt még előtte, de már elszánta magát, és esze
ágában sem volt most megfordulni. Adódtak dolgok, amelyeket
meg kellett volna kérdeznie Victoriától, és válaszokat kellett
volna követelnie. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy sosem
fogja megtudni, mi történt. Mindent megtett Victoriáért, és ez
ezután sem lesz másképp.

A göteborgi egyetem szociológiai intézetének folyosója

meglehetősen rideg volt. Kérdezősködtek, és végül megtudták,
hol vannak a kriminológusok szobái. Most egy csukott ajtó előtt
ácsorogtak, amelyen a Gerhard Struwer név állt. Patrik halkan
bekopogott.
– Szabad! – hallatszott egy hang bentről, mire benyitottak.
Patrik nem igazán tudta, mire számított, de biztosan nem egy
olyan férfira, aki úgy festett, mint aki egy divatlapból lépett ki.
– Üdvözletem! – Gerhard felállt, és sorban kezet fogott
mindnyájukkal. Utoljára Ericát köszöntötte, aki kissé a háttérbe
húzódott. – Micsoda megtiszteltetés megismerni Erica Falckot!
Patrik úgy látta, Gerhard elragadtatása kissé eltúlzott. De
ahogy a mai napja alakult, az sem lepte volna meg, ha kiderül,
hogy Struwer egy szoknyapecér. Még jó, hogy a neje nem bukik
az ilyen alakokra.
– Részemről a szerencse. Hallottam már a nagyszerű
elemzéseiről a tévében – mondta Erica.
Patrik értetlenül bámult rá. Micsoda behízelgő hang ez?!
– Gerhard benne van a Nyomozás című műsorban –
világosította fel Erica, majd a férfira mosolygott. – A Juha
Valjakkaláról készített profilja tetszett a legjobban. Valami
olyasmire tapintott rá, amire még soha senki, és szerintem…
Patrik megköszörülte a torkát. Nem úgy alakult a helyzet,
ahogy elképzelte. Szemügyre vette Gerhardot, és
megállapította, hogy nemcsak a fogsora hibátlan, hanem a
halántéka is pont kellő mértékben deres. És makulátlan a
cipője. Ki az ördögön van csillogóra suvickolt cipő a tél kellős
közepén? Patrik komor pillantást vetett a saját bakancsára,
amelynek egy autómosóra volna leginkább szüksége, hogy újra
tiszta legyen.
– Feltennénk néhány kérdést – mondta, és helyet foglalt az
egyik széken.
Erőt vett magán, hogy ne üljön ki semmi az arcára. Nem
szerzi meg Ericának azt az örömöt, hogy lássa a féltékenységét.
Mert nem is féltékeny. Csak felesleges időt pazarolni bármiféle
locsogásra, amikor annak a legkevesebb köze sincs az
ügyükhöz.
– Igen, figyelmesen végigolvastam az anyagokat, amelyeket
küldtek. – Gerhard helyet foglalt az íróasztalnál. – Victoria és a
többi eltűnt lány aktáit. Ilyen gyorsan és ilyen kevés információ
birtokában nem tudok pontos elemzést készíteni, de feltűnt pár
dolog… – Keresztbe tette a lábát, és összeérintette az ujjhegyeit,
amit Patrik végtelenül ingerlőnek talált.
– Jegyzeteljek? – kérdezte Martin, majd megbökte Patrikot,
aki összerezzent, de aztán bólintott.
Martin előkapta a jegyzettömbjét és a tollát, majd várakozón
Gerhardra nézett.
– Úgy vélem, egy észszerűen gondolkodó emberrel van
dolgunk, aki remek szervező. Elég ügyes, hogy ne hagyjon maga
után nyomokat, úgyhogy biztosan nem pszichotikus vagy
zavart.
– Hogy gondolkodhat észszerűen, aki embereket rabol? Aztán
azt teszi velük, amit Victoriával? – Patrik maga is érezte, hogy
kissé túl éles a hangja.
– Az észszerűt úgy értettem, hogy képes előre megtervezni a
cselekedeteit, látja a tettei következményeit, és ennek
megfelelően viselkedik. Képes gyorsan módosítani a terveit, ha
változnak a feltételek.
– Világos – jegyezte meg Erica.
Patrik összeszorította a fogát, és hagyta, hogy Struwer
folytassa a fejtegetését.
– Feltehetően eléggé érett is. Egy tizen- vagy huszonéves
aligha rendelkezik ilyesfajta önuralommal és tervezőkészséggel.
Tekintettel arra, mennyi testi erő kell az áldozatok
legyűréséhez, olyasvalakivel van dolgunk, aki kellőképpen erős,
és jó formában van.
– De az is elképzelhető, hogy több tettes van – szúrta közbe
Martin.
Gerhard bólintott.
– Igen, ezt sem lehet kizárni. Akad rá példa, amikor egy
csoport követett el ilyen jellegű bűntényt. Ilyenkor gyakran
vallásos indíték áll a háttérben, mint például Charles Manson
és a szektája esetében.
– És mit gondol az időpontokról? Az első három lány eltűnése
között nagyjából ugyanannyi idő telt el, fél év. De aztán csupán
öt hónappal később Minnának is nyoma veszett. Majd három
hónapra rá Victoriának – szólt közbe Erica, és Patrik kénytelen
volt elismerni, hogy jó kérdést tett fel.
– Ha megnézzük a híres sorozatgyilkosokat az Egyesült
Államokban, például Ted Bundyt, John Wayne Gacyt vagy
Jeffrey Dahmert, akikről biztos már maguk is sokat hallottak,
mindegyiküknél megfigyelhetünk egyfajta belső kényszert. Az
elkövetők kezdetben csak fantáziálnak a bűncselekményről,
aztán követni kezdik az áldozatukat, és hosszú időn át
megfigyelés alatt tartják, mielőtt lecsapnának. De előfordul,
hogy a véletlennek is szerep jut: ha a gyilkos egy bizonyos
típusú áldozatról fantáziál, és hirtelen az útjába akad valaki,
aki pontosan megfelel ennek a típusnak.
– Lehet, hogy butaságot kérdezek, de vannak női
sorozatgyilkosok is? – érdeklődött Martin. – Én eddig csak
férfiakról hallottam.
– Gyakoribbak a férfiak. De vannak nők is. Aileen Wuornos
például, de vannak mások is.
Struwer megint összeérintette az ujjbegyeit.
– Visszatérve az időpontok kérdésére, elképzelhető, hogy a
tettes hosszú időn át fogva tartja az áldozatait. És amikor az
áldozat úgymond betöltötte a szerepét, vagy egyszerűen csak
belehalt a sérüléseibe és a kimerültségbe, új áldozatra van
szüksége, hogy kielégítse a belső igényét. A nyomás egyre nő és
nő, míg végül az elkövető kénytelen valahogy levezetni. Ekkor
lép a tettek mezejére. Sok sorozatgyilkos írta le ezt a jelenséget
úgy, hogy ilyenkor már nem a saját akaratukból cselekszenek,
hanem kényszer hatására.
– És gondolja, hogy most nekünk is ilyesmivel van dolgunk?
– kérdezte Patrik.
Akarata ellenére teljesen lehengerelte Struwer okfejtése.
– Az időpontok erre utalnak. A belső igény egyre
kényszerítőbbé válik. A tettes már nem tud annyit várni az új
áldozat felkutatásával. Már ha tényleg egy sorozatgyilkos után
nyomoznak. Ha jól tudom, holttestet még nem találtak, Victoria
Hallberg is életben volt, amikor előkerült.
– Így van. De nem lehet, hogy a tettesnek nem volt
szándékában életben hagyni, csak a lány valahogy megszökött?
– De, ez meggyőzően hangzik. Ám ha emberrablás történt,
akkor is érvényes lehet ugyanez a viselkedésminta. De lehet szó
kéjgyilkosságról is, egy pszichopata elkövetőről, aki pusztán
élvezetből gyilkol. Mert az szexuális kielégülést okoz neki. Bár a
boncolás kimutatta, hogy Victorián nem követtek el nemi
erőszakot, az ilyen esetek mögött is állhat szexuális indíték.
Egyelőre túl keveset tudunk ahhoz, hogy ezt eldönthessük.
– Hallottak már arról, hogy egyes kutatások szerint a
népesség fél százaléka pszichopata? – kérdezte Erica buzgón.
– Igen – felelte Martin. – Nemrég olvastam a Café
magazinban, egy főnökökről szóló cikkben.
– Hát nem tudom, mennyire mérvadó a Café magazin
tudományos kérdésekben. De alapjában véve igaza van, Erica. –
Gerhard olyan széles mosolyt villantott rá, hogy az egész
hófehér fogsora kilátszott. – A népesség egy része megfelel a
pszichopátia kritériumainak. És noha az embernek erről a
szóról többnyire a gyilkosság jut az eszébe, vagy legalábbis a
bűnözés, távolról sem ez az igazság. A pszichopaták többsége
kívülről nézve teljesen átlagos életet él. Megtanulják, hogyan
kell viselkedniük, hogy beilleszkedjenek a társadalomba, akár
még kiemelkedő teljesítményt is nyújthatnak. De lelkileg sosem
lesznek olyanok, mint az átlagember. Képtelenek az empátiára,
nem tudják megérteni mások érzéseit. A gondolataik folyton
önmaguk körül forognak, és az, hogy mennyire tudnak
beilleszkedni a környezetükbe, attól függ, milyen mértékben
sajátították el a különböző helyzetekben elvárt érzelmek
imitálását. Teljesen sosem sikerülhet. Mindig van valami, ami
hamisnak hat, és a tartós meg a közeli emberi kapcsolatok
kialakításával is nehézségeik vannak. Nemritkán kihasználják a
környezetükben élőket a saját céljaik érdekében, és amikor már
képtelenek ezt folytatni, új áldozatot keresnek, mindenféle
megbánás, lelkiismeret-furdalás vagy bűntudat nélkül. És hogy
a kérdésére is válaszoljak, Martin: egyes kutatások szerint a
gazdasági vezetők között magasabb a pszichopaták aránya,
mint az átlagnépességben. A most felsorolt tulajdonságok java
előnyösnek számít bizonyos hatalmi pozíciókban, ahol a
gátlástalanságnak és az empátia hiányának fontos szerep jut.
– Vagyis nem is biztos, hogy észrevesszük, ha valaki
pszichopata? – kérdezte Martin.
– Legalábbis nem azonnal. A pszichopaták nagyon sármosak
tudnak lenni. De ha valaki hosszabb ideig kapcsolatban van
velük, előbb vagy utóbb kilóg a lóláb.
Patrik fészkelődött a székén. Nem volt kifejezetten
kényelmes, és érezte, ahogy a fájdalom a keresztcsontjába
kúszik. Vetett egy pillantást Martinra, aki lázasan jegyzetelt.
Aztán Struwerhez fordult.
– Mit gondol, miért pont ezeket a lányokat választotta ki?
– Valószínűleg a szexuális preferenciáival függ össze. Fiatal,
érintetlen lányok, akiknek még semmiféle szexuális
tapasztalatuk nincs. Egy fiatal lányt könnyebb megfélemlíteni
és irányítani. Szerintem erről a két tényezőről lehet szó.
– Fontos lehet, hogy az áldozatok külsőleg hasonlítottak
egymásra? Mindegyiküknek sötét haja és kék szeme volt. Lehet,
hogy a tettes kifejezetten ilyen lányokat keresett?
– Lehet. Jobban mondva, nagyon is valószínű. Elképzelhető,
hogy a lányok emlékeztetik valakire, és a cselekedetei valójában
erre a személyre irányulnak. Ted Bundy jó példa erre. Az
áldozatainak többsége hasonlított egymásra és egy korábbi
barátnőjére, aki kikosarazta. Az áldozatok őt helyettesítették.
Martin egész idő alatt feszülten figyelt, és most előredőlt a
székén.
– Azt mondta, hogy az áldozatok betöltenek egy bizonyos
szerepet. Ehhez hogy kapcsolódhatnak azok a sérülések,
amelyeket Victoriának okozott? Miért tett vele ilyet?
– Ahogy mondtam, elképzelhető, hogy az áldozatok
hasonlítanak valakire, aki az elkövetőnek fontos. Feltételezem,
hogy a sérülések a hatalom érzését adják a tettesnek.
Megfosztja az áldozatát az érzékszerveitől, hogy teljes
mértékben uralkodhasson felette.
– De akkor miért nem elég neki, hogy fogva tartja? – kérdezte
Martin.
– A legtöbb elkövető, aki uralkodni akar az áldozatai felett,
beéri ennyivel. De a mi tettesünk továbbment egy lépéssel.
Gondoljanak bele: Victoriát megfosztotta a látásától, a
hallásától, az ízlelés készségétől, sötétségbe, némaságba és teljes
csendbe zárta. Valójában egy eleven bábut csinált belőle.
Patrikot kirázta a hideg. Amit a férfi mondott, olyan bizarr és
visszataszító volt, mintha egy horrorfilmből vette volna, pedig
ez volt a valóság. Elgondolkodott. Bár ezt az egészet nagyon
érdekesnek találta, nem igazán látta, miként viszi előre a
nyomozást.
– Ha ebből indulunk ki – kezdte –, maga szerint hogyan
kaphatjuk el ezt a személyt?
Struwer egy pillanatig némán ült ott, és úgy tűnt, a
mondandója megfelelő megfogalmazásán töpreng.
– Félig-meddig vaktában találgatok, de azt mondanám, hogy
a göteborgi áldozat, Minna Wahlberg különösen érdekes. Más
környezetből jött, mint a többi lány, és csak az ő esetében volt a
tettes olyan óvatlan, hogy meglátták.
– Nem tudjuk biztosan, hogy tényleg a tettes ült-e a fehér
kocsiban – mutatott rá Patrik.
– Ez igaz. De ha mégis ezt feltételezzük, akkor különösen
érdekes, hogy a lány önként szállt be mellé. Azt nem tudjuk,
hogy a többi lányt hogyan kapta el, de Minna viselkedéséből
arra következtethetünk, hogy az elkövető ártalmatlannak
tűnik, vagy a lány tudta, kicsoda, és nem félt tőle.
– Úgy érti, hogy Minna ismerhette a tettest? Hogy volt
kapcsolat közöttük?
Amit Struwer mondott, egybevágott azzal, amit Patrik is
gondolt. Minna más volt, mint a többiek.
– Nem kellett feltétlenül személyesen is ismernie, de lehet,
hogy hallott már róla. Az a tény pedig, hogy a tettest meglátták
akkor, amikor felvette a kocsijába a lányt, azt támasztja alá,
hogy hazai terepen mozgott, és biztonságban érezte magát.
Mert a többi esetben nincs tanújuk.
– De akkor nem kellett volna még elővigyázatosabbnak
lennie? Hazai terepen megvan a kockázat, hogy felismerik az
embert – vetette ellen Erica, és kérdését Patrik elismerő
pillantással díjazta.
– Valóban így volna logikus – válaszolta Struwer. – De az
emberek nem mindig cselekszenek logikusan, a szokások és a
minták mélyen gyökereznek. Kétségtelen, hogy nagyobb
biztonságban érezzük magunkat ismerős környezetben, ezért
ilyenkor a hibázás veszélye is nagyobb. És a tettes hibázott.
– Minna szerintem is kilóg a sorból – mondta Patrik. – De
most beszéltünk az édesanyjával, és nem tudtunk meg semmi
újat.
A szeme sarkából látta, hogy Erica egyetértően bólogat.
– Értem. A maguk helyében mégis ezen a nyomon mennék
tovább. A különbségekre összpontosítanék, ez a profilkészítés
alapja. Miért törte meg a tettes a mintát? Miért olyan
különleges az egyik áldozat, hogy az elkövető megváltoztatta a
viselkedését miatta?
– Vagyis az eltéréseket kell sorra vennünk, és nem a
hasonlóságokat? – Patrik belátta, hogy ebben van valami.
– Én ezt ajánlom. Noha elsősorban Victoria ügyében
nyomoznak, Minna esete nagy segítség lehet. – Gerhard
szünetet tartott. – Összeültek már?
– Tessék? – kérdezte Patrik.
– A többi körzettel. Összeültek már valamennyien, és
végigmentek a teljes anyagon?
– Kapcsolatban vagyunk egymással, és megosztjuk az
információinkat.
– Az jó, de szerintem hasznos volna szervezni egy találkozót.
Néha a megérzések vezetik jó útra az embert, és ezek nincsenek
benne a papírokban, a sorok között sem. Biztosan magával is
előfordult már, hogy a zsigeri megérzései segítették az
előrelépésben. Sok nyomozásban pont az ilyen homályos
sejtéseknek köszönhetően kapták el végül a tettest. És ebben
nincs is semmi különös. A tudattalanunk nagyobb szerepet
játszik ebben, mint gondolnák. Sokszor hallani, hogy csak az
agykapacitásunk jelentéktelen részét használjuk, és ez minden
bizonnyal igaz is. Szerintem dugják össze a fejüket.
Patrik bólintott.
– Igaza van, már rég meg kellett volna tennünk.
 – Szerintem megéri a fáradságot – tette hozzá Gerhard.
Csend állt be. Senkinek sem jutottak eszébe további kérdések,
mindenki azt emésztgette, amit hallott. Patrik kételkedett
abban, hogy előrelendítheti mindez a nyomozást, de kész volt
fontolóra venni a hallottakat. Inkább, mint hogy utólag legyen
kénytelen belátni, hogy Struwernek igaza volt, csak nem vették
komolyan.
– Köszönjük, hogy szánt ránk időt – mondta végül, és felállt.
– Részemről a megtiszteltetés. – Gerhard Ericára szegezte a
tekintetét, mire Patrik nagy levegőt vett.
Ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy felállítsa
Struwer profilját. Biztosan nem nagy ördöngösség. Jól ismerte a
fajtáját.

Terese-nek mindig is különös érzés volt a lovasudvarba menni.

Olyan jól ismerte a helyet. Jonasszal két évig voltak együtt.
Most úgy tűnt számára, hogy túl fiatalok voltak akkoriban, és
azóta rengeteg minden történt. Ennek ellenére máig furcsának
érezte, főleg, mivel Marta miatt váltak szét az útjaik.
Egy nap Jonas egészen egyszerűen bejelentette, hogy
találkozott valakivel, aki a lelki társa. Pontosan így
fogalmazott, és Terese úgy gondolta, hogy elég komoly, ám
kissé szokatlan szóválasztás. Később, amikor ő maga is
megismerte a lelki társát, megértette, mire gondolt Jonas. Mert
ő is pontosan így érzett, amikor megjelent az életében Henrik,
Tyra apja, és felkérte táncolni az Ingrid Bergmans torgeten az
utcabálon. Annyira egyértelmű volt, hogy összetartoznak, de
aztán egyetlen szempillantás alatt minden romba dőlt. Minden
terv és minden álom. Csúszdázás egy sötét estén a tengernél, és
ők magukra maradtak Tyrával.
Lasséval minden más. A kapcsolatuk csupán menekülés volt
a magányból, egyfajta lehetőség arra, hogy megoszthassák
valakivel a napjaikat. És az egész kész katasztrófa lett. Már nem
is tudta, mi a rosszabb. Az évek, amelyeket Lasse végigvedelt,
amíg ő folyton azon aggódott, mit követett el már megint, vagy
a mostani józanság, amelyet Terese örömmel vett, de amely
szintén rejtett problémákat magában.
Egy pillanatig sem hitte, hogy Lasse szent lett, de nagyon is
értette, mi vonzotta a gyülekezetbe. A közösség esélyt adott
neki, hogy minden hibás döntését és régi vétkét maga mögött
hagyja, anélkül hogy felelősséget kellene vállalnia értük. Alig
lépett be – ami Terese szerint túl gyorsan történt –, máris
elnyerte Isten bocsánatát, és az énje két részre szakadt.
Mindent, amit Terese-nek és a gyerekeknek ki kellett állniuk
mellette, a régi Lasse számlájára írt, aki bűnben és önző módon
élt. Az új Lasse ezzel szemben rendes ember volt, akinek nem
lehetett a szemére hányni mindazt, amit a régi Lasse elkövetett.
És ha Terese szóba hozta azokat az alkalmakat, amikor bántotta
őket, Lasse fojtott dühvel reagált, mert rendkívül elkeserítette,
hogy Terese folyton csak a rosszat látja, ahelyett hogy
megnyitná a szívét Isten előtt, és olyan emberré válna, aki
úgymond fényt és szeretetet terjeszt.
 Terese grimaszolt egyet. Lassénak fogalma sem volt arról, mi
a fény és a szeretet. Sosem kért bocsánatot senkitől, amiért úgy
bánt vele, ahogy. Lasse szerint Terese kishitű, nem olyan
megbocsátó, mint Isten, és továbbra is hátat fordított neki
minden éjjel az ágyban.
Terese idegesen markolta a kormányt, amikor bekanyarodott
a lovasudvarba. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Már
látni sem bírta a férfit, gyűlölte hallani, ahogy a Biblia sorait
mormolva a hangja betölti a lakást. De először a gyakorlati
dolgokat kellett megoldania. Volt két közös gyerekük, és Terese
olyan kimerültnek érezte magát, hogy nem tudta, lesz-e ereje
most egy váláshoz.
– Ti itt maradtok szépen a kocsiban, és nem vesztek össze,
amíg én bemegyek Tyráért, világos? – Hátrafordult, és
szigorúan nézett a kicsikre a hátsó ülésen. Azok kuncogtak, és
Terese tudta, hogy azon nyomban egymásnak esnek, amint
kiteszi a lábát. – Rögtön jövök! – mondta figyelmeztetően.
Újabb kuncogás, mire Terese sóhajtott egyet, de a mosolyát
nem tudta visszatartani, amikor bevágta maga után a
kocsiajtót. Dideregve lépett be az istállóba. Akkoriban, amikor
sokat járt ide, ez az épület még nem állt, Marta és Jonas együtt
építették.
– Hahó! – Körülnézett, hátha meglátja Tyrát, de csak a
többieket sikerült felfedeznie. – Hol van Tyra?
Marta lépett ki az egyik bokszból.
– Úgy egy órája ment el.
 – Aha. – Terese a homlokát ráncolta.
De hát megígérte Tyrának, hogy kivételesen eljön érte. Még
meg is örült neki, hogy nem kell ilyen hóban hazacaplatnia,
úgyhogy csak nem felejtette el.
– Tyra remek lovas – mondta Marta, és közelebb lépett hozzá.
Mint már annyiszor, Terese-be most is belehasított a
felismerés, milyen szép Marta. Már amikor először látta, tudta,
hogy sosem volna képes versenyezni vele. Alacsony volt és
csinos, Terese nagynak és otrombának érezte magát mellette.
– Jó hallani! – mondta, és lesütötte a szemét.
– Van érzéke a lovakhoz. Versenyeznie kellene. Szerintem
szép eredményeket érhetne el. Erre nem gondoltatok még?
– De igen… – Terese a szavakat kereste, és majd’ elsüllyedt
szégyenében. Nincs rá pénzük, de ezt hogyan mondja meg? –
Elég sok minden van mostanában, a fiúkkal meg minden. És
Lasse is munka nélkül van… De észben tartom. Örülök, hogy
ilyen tehetségesnek gondolod. Nagyon büszke vagyok rá…
– Lehetsz is – mondta Marta, és egy pillanatra rajta felejtette
a tekintetét. – Úgy látom, nagyon megviselte Victoria halála.
Ahogy mindnyájunkat.
– Igen, nem könnyű neki. Biztos eltart egy ideig, mire
kiheveri.
Terese igyekezett lezárni a beszélgetést. Semmi kedve nem
volt cseverészni. Kezdett nyugtalankodni. Vajon hová ment
Tyra?
– A fiúk a kocsiban várnak, úgyhogy jobb, ha megyek, mielőtt
agyonverik egymást.
– Persze. És ne aggódj Tyra miatt. Biztos elfelejtette, hogy
jössz érte. Tudod, milyenek a kamaszok.
Marta visszament a bokszba, Terese pedig az autóhoz sietett.
Haza akart menni. Remélhetőleg már Tyra is hazaért.

Anna a konyaasztalnál ült, és Dan hátához beszélt. Látta a

pólón át, ahogy a férfi izmai megfeszülnek, de egy szót sem
szólt, csak mosogatott tovább.
– Mit csináljunk? Ez így nem mehet tovább.
Bár a szakításnak már a puszta gondolatától is pánikroham
tört rá, muszáj volt beszélniük a jövőről. Már a nyáron
történtek előtt is voltak nehézségeik. Annának volt egy rövid jó
időszaka, bár teljesen téves okból, most pedig az egész életük
zűrzavaros lett, tele meghiúsult reményekkel. És mindez az ő
hibája volt. Semmiképpen sem tekinthette Dant bűntársnak,
nem testálhatta rá a felelősséget.
– Tudod, mennyire megbántam, ami történt, és azt kívánom,
bárcsak meg nem történtté tehetném, de nem lehet. Ha azt
akarod, hogy elmenjek, elmegyek. Keresünk egy lakást
Emmával és Adriannal, biztos találunk valamelyik szomszédos
bérházban, ahová azonnal beköltözhetünk. De nem élhetünk
így tovább, egyszerűen nem megy. Tönkremegyünk bele. Mi is,
és a gyerekek is. Hát nem érted? Már veszekedni sem mernek,
alig szólnak, mert attól félnek, hogy valami rosszat mondanak,
és még tovább rontják a helyzetet. Én sem bírom már, inkább
elmegyek. Légy szíves, mondj valamit!
Zokogásba fulladt a hangja, amely úgy hatott, mintha egy
idegené lenne, és a sírása is valaki másénak tűnt inkább.
Kívülről látta magát meg a romhalmazt, amely egykor az élete
volt. És bámulta a férfit, a nagy szerelmét, akit úgy megbántott.
Dan lassan megfordult. Nekidőlt a mosogatónak, és a földre
szegezte a tekintetét. Annának sajgott a szíve, ahogy meglátta a
ráncokat és a szürke reménytelenséget az arcán. Teljesen
megváltozott miatta, és ezt volt a legnehezebb megbocsátania
magának. Dan korábban mindenkiben csak a jót látta, mert
abból indult ki, hogy minden ember olyan becsületes, mint ő
maga. Anna viszont bebizonyította neki az ellenkezőjét, porig
rombolta a belé és a világba vetett bizodalmát.
– Nem tudom, Anna. Nem tudom, hogy mit akarok. Telnek a
hónapok, és mi csak a gyakorlati dolgokkal foglalkozunk, egy
helyben toporgunk.
– Meg kell próbálnunk megoldani a problémát. Vagy
szakítsunk. Nem tudok tovább ebben a pokolban élni. A
gyerekek is megérdemlik, hogy végre döntsünk.
Könnyek gyűltek a szemébe megint, letörölte őket a pulóvere
ujjával. Képtelen volt felállni, és hozni egy konyhai papírtörlőt.
Ráadásul a tekercs Dan háta mögött volt, neki pedig szüksége
volt a pár méteres biztonsági távolságra, hogy képes legyen
végigvinni ezt a beszélgetést. Ha megérzi az illatát, a
testmelegét, minden összeomlik. Nyár óta nem aludtak egy
szobában. Dan egy matracon éjszakázott a dolgozószobában,
Anna pedig a franciaágyukban. Felajánlotta neki, hogy
cseréljenek, mert úgy érezte, neki kell vállalnia a
kényelmetlenebb fekhelyet és az ezzel járó hátfájást. De Dan
csak a fejét rázta, és minden este a matracon ágyazott meg
magának.
– Én meg szeretném próbálni újra. – Már csak suttogni volt
képes. – De csak ha te is akarod, és úgy látod, van még egy
parányi esély. Máskülönben elköltözünk. Délután felhívhatom a
tanumshedei lakásszövetkezetet, és megkérdezhetem, mijük
van. Kezdetben egy kisebb lakás is elég nekem meg a
gyerekeknek. Régen is kis lakásban laktunk, megoldjuk.
Dan vágott egy grimaszt. A kezébe temette az arcát, a válla
rázkódott. Nyár óta az elkeseredett csalódottság és a düh mögé
rejtőzött, de most eleredtek a könnyei, és lecsepegtek az álláról
a pólójára. Anna képtelen volt uralkodni magán. Odament
hozzá, és átölelte. Dan megdermedt, de nem húzódott el. Anna
érezte a teste melegét, de azt is, ahogy az egyre hevesebb
zokogás rázza. Még jobban magához szorította, mintha azt
akarná megakadályozni, hogy darabjaira hulljon szét.
Akkor is így maradtak, amikor a sírás már csillapodott, és
Dan Anna köré fonta a karját.

Lasse érezte, hogy izzik benne a düh, miközben balra

kanyarodott a malomnál Kville irányába. Miért nem tud Terese
egyetlenegyszer sem vele jönni? Túl sokat kér azzal, hogy
osszák meg az életüket, hogy a felesége mutasson némi
érdeklődést az iránt, ami teljesen megváltoztatta az ő életét, és
új emberré tette? Annyi mindent megtaníthatnának neki a
gyülekezetben, de Terese inkább sötétségben akar élni, ahelyett
hogy beengedné Isten szeretetét, amely őt is világossággal
töltötte el.
A gázba taposott. Annyi időt elpocsékolt a rimánkodásra,
hogy most el fog késni a gyűlésről. Még azt is el kellett
magyaráznia neki, miért nem akarja, hogy a lovasudvarba
járjon, ahol összefuthat Jonasszal. Vétkezett Jonasszal,
lefeküdtek egymással úgy, hogy nem voltak házasok, és az
jottányit sem számít, hogy mindez évekkel ezelőtt történt. Isten
azt akarja, hogy az ember tisztán és őszintén éljen, és a lelkét ne
terheljék a múlt bűnei. Ő maga meggyónt mindent, és
megtisztult.
Nem mindig volt könnyű. A bűn ott van körös-körül.
Szégyentelen nőszemélyek, akik felkínálkoznak, nem tisztelik
Isten akaratát meg a parancsolatokat, és el akarják csábítani a
férfiakat. A bűnösök büntetést érdemelnek, és Lassénak
meggyőződése volt, hogy ez az ő feladata. Isten szólt hozzá, és
senki sem kételkedhet abban, hogy más ember lett.
A gyülekezetben megértették ezt. Szeretettel árasztották el,
biztosították arról, hogy Isten megbocsátott neki, és tiszta
lappal folytathatja. Arra gondolt, milyen közel járt ahhoz, hogy
visszaessen a régi hibáiba. De csodálatos módon Isten
megmentette a hús bűnétől, és erős, bátor tanítvánnyá tette. De
Terese nem hajlandó látni, hogy megváltozott.
 A dühe akkor párolgott el, amikor megérkezett. Amint
belépett a modern gyülekezeti épületbe, amelyet a tagok
adományaiból emeltek, béke töltötte el. Hogy a mindentől távol
működő gyülekezet ilyen népes volt, Jan-Fred vezetőnek
köszönhető, aki egy belső viszály után vette át a hatalmat több
mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban Kvillei Pünkösdi
Gyülekezetnek hívták őket, de Jan-Fred rögtön Keresztény Hit
névre keresztelte át az egyházát. Ma is ezt a nevet használják.
– Szia, Lasse! De jó, hogy itt vagy! – Jan-Fred felesége,
Leonora jött elé.
Bűbájos szőkeség volt, aki a negyvenes éveiben járt, és a
férjével együtt irányította a vezetőséget.
– Olyan jó idejönni! – mondta Lasse, és arcon csókolta a nőt.
Érezte a sampon és ezzel együtt a bűn gyorsan tovaszálló
illatát. De az egész csak egy pillanat volt, és tudta, hogy Isten
segítségével egykettőre megszabadul a régi démonoktól. Az
alkohol iránti szenvedélyén már felülkerekedett, de a nők iránti
vonzalmának legyőzése nagyobb próbatételnek ígérkezett.
– Pont rólad beszéltünk reggel Jan-Freddel. – Leonora
belekarolt, és az egyik terem felé indult vele, ahol a gyűlést
tartották.
– Tényleg? – kérdezte Lasse, és izgatottan várta a folytatást.
– Arról, hogy milyen nagyszerű munkát végeztél. Annyira
büszkék vagyunk rád. Igaz és méltó tanítvány vagy, és nagy
lehetőségeket látunk benned.
– Csak azt teszem, amit Isten parancsol. Minden az ő érdeme.
Ő adott nekem erőt és bátorságot, hogy felismerjem a bűneimet,
és megtisztuljak tőlük.
Leonora megpaskolta a karját.
– Igen, Isten jóságos velünk, gyenge és bűnös emberekkel. A
türelme és a szeretete végtelen.
Beértek a terembe, és Lasse látta, hogy a többiek már
elfoglalták a helyüket.
– És a családod? Ma sem tudtak eljönni? – Leonora
sajnálkozó pillantást vetett rá.
Lasse összeszorította a fogát, és megrázta a fejét.
– A család nagyon fontos Istennek. „A mit az Isten egybe
szerkesztett, ember el ne válassza.”[1] A feleségnek meg kell
osztania az életét a férjével, és együtt Isten szeretetében kell
élniük. De majd meglátod, hogy egyszer rájön, milyen szép
lelket talált benned az Isten. És hogy meggyógyított téged.
– Biztosan így lesz, csak időre van szüksége – motyogta
Lasse.
A harag fémes ízét érezte a szájában, de erőnek erejével
elfojtotta a negatív gondolatokat. Inkább elmondta magában a
mantráját: fény és szeretet. Fényből és szeretetből teremtetett.
Csak meg kell értetnie Terese-szel is.

– Tényleg muszáj? – Marta tiszta ruhába bújt, miután lemosta

magáról az istállószagot. – Nem maradhatnánk itthon, és
csinálhatnánk azt, amit mindenki más péntek este? Ehetnénk
pizzát.
 – Nincs választásunk, te is tudod.
– De miért kell mindig pont pénteken náluk vacsoráznunk?
Ezen még nem gondolkodtál? Miért nem vasárnap megyünk,
mint mindenki más, aki akkor jár a szüleihez és az
anyósáékhoz?
Begombolta a blúzát, és megfésülte a haját az egész alakos
tükör előtt.
– Már ezerszer megbeszéltük! Annyiszor utazunk
versenyekre hétvégén, hogy egyedül a péntek esték jöhetnek
szóba. Miért kérdezel olyasmit, amit magadtól is tudsz?
Marta hallotta, hogy Jonas megemeli a hangját, mint mindig,
amikor kezd begurulni. Persze hogy tudta a választ a kérdésre.
Csak azt nem értette, miért kell mindig Helgához és Einarhoz
alkalmazkodniuk.
– De egyikünk sem szereti. Szerintem mindenki
megkönnyebbülne, ha kihagynánk ezeket a péntek estéket. Csak
éppen senki sem meri szóvá tenni – mondta, és felvett még egy
harisnyát.
Jonas szüleinél mindig hideg volt. Einar olyan fukar, hogy a
fűtésen is spórolni akar. Egy kardigánt is vett a blúzra.
Különben még a desszert előtt fagyhalált hal.
– Molly sem szereti. Szerinted meddig tudjuk még
kényszeríteni, mielőtt fellázad?
– Egyetlen kamasz sem szereti a családi vacsorákat. De
muszáj velünk jönnie. Miért olyan nagy kérés ez?
Marta megállt, és Jonast nézte a tükörben. Még jóképűbb
volt, mint amikor megismerkedtek. Akkoriban félénk volt és
esetlen, vörös pattanásokkal az arcán. De Marta látta, hogy a
bizonytalan külső mögött valami más lapul, valami, amire
ráismert. Idővel és az ő közreműködésével a bizonytalanság
elenyészett. Jonas most izmos és daliás volt, és Martát még
ennyi év után is elfogta a reszketés, ha ránézett.
Mindaz, ami összekötötte őket, életben tartotta a
szenvedélyt, és mint már annyiszor, Marta érezte, hogy úrrá
lesz rajta a vágy. Gyorsan lehúzta a harisnyát és a bugyit, de a
blúzt magán hagyta. Odament Jonashoz, és kigombolta a
farmerját, amelyet éppen most vett fel. A férfi szó nélkül tűrte,
és Marta látta, hogy ő is megkívánta. Határozottan az ágyra
nyomta, és ráült. Aztán letörölt a férfi homlokáról néhány
verítékcseppet, és leszállt róla. A pillantásuk találkozott a
tükörben, amikor Marta elfordult, és visszavette a bugyiját meg
a harisnyáját.
Negyedórával később beléptek Helgáékhoz. Molly morcosan
követte őket. Ahogy az várható volt, tűzzel-vassal tiltakozott
ellene, hogy egy újabb péntek estét töltsenek a nagyszüleinél. A
barátnőinek ezerszer izgalmasabb programjai voltak az ilyen
estékre, és vége a világnak, ha nem mehet velük. Jonas
hajthatatlan maradt, Marta pedig nem szólt bele.
– Sziasztok! – üdvözölte őket Helga.
A tűzhely felől jó illatok terjengtek, és Marta gyomra
megkordult. Ez volt az egyetlen jó dolog ezekben a családi
vacsorákban: az anyósa főztje.
 – Sültet készítettem. – Helga lábujjhegyre állt, hogy
megcsókolja a fiát. Marta sután megölelte az anyósát. –
Lehozod apádat? – kérdezte Helga, és az emelet felé biccentett.
– Persze – felelte Jonas, és felment a lépcsőn.
Marta fojtott hangokat hallott, majd valami súlyos dolog
puffant a lépcsőn. Kaptak támogatást, hogy beszereljenek egy
elektromos liftet, amely a kerekesszék le-fel hurcolását
segítette, de így sem volt könnyű lehozni Einart. A kerekek
súrlódása ismerős hanggá vált. Marta már alig emlékezett arra,
hogy nézett ki az apósa, mielőtt amputálták a lábait. Korábban
mindig testes, dühödt bikának látta. Most inkább egy kövér
varangyra emlékeztette, amely lecsúszik a lépcsőn.
– Jé, a kisasszony is el tudott jönni – kacsintott egyet az öreg.
– Gyere, adj a nagyapádnak egy puszit.
Molly vonakodva odalépett hozzá, és megpuszilta.
– Üljünk asztalhoz, mert kihűl az étel – mondta Helga, és
intett nekik, hogy menjenek a konyhába, ahol már meg volt
terítve.
Jonas odatolta az apját, és csendben leültek.
– Szóval nem lesz verseny holnap – mondta Einar egy idő
után.
Marta gonosz villanást látott a szemében, és tudta, hogy csak
rosszindulatból tette a megjegyzést. Molly mély sóhajt hallatott,
Jonas pedig figyelmeztetően nézett az apjára.
– A történtek után úgy gondoltuk, nem illik odautazni –
mondta, és a tört krumpliért nyúlt.
 – Megértem. – Einar szigorúan a fiára nézett, aki lerakta elé a
krumplis tálat, mielőtt maga szedett volna.
– Amúgy mi újság? A rendőrök jutottak valamire? – kérdezte
Helga.
Körbekínálta a hússzeleteket, mielőtt leült volna.
– Gösta Flygare ma meglátogatott, és a betörésről kérdezett –
felelte Jonas.
Marta rámeredt.
– Nem is mondtad!
Jonas vállat vont.
– Nincs jelentősége. Victoria vérében ketamin nyomait
találták boncoláskor, és a nyomozó az után érdeklődött, mit
loptak el a rendelőből.
– Még jó, hogy bejelentetted a betörést. – Marta lesütötte a
szemét.
Ki nem állhatta, ha kicsúszott a kezéből az irányítás, és
elfojtott dühöt érzett, amiért Jonas nem számolt be neki a
rendőrség látogatásáról. Majd elbeszélget vele, ha hazaérnek.
– Szegény lány! – sóhajtott Einar, és bekapott egy hatalmas
falatot. A szája szélén kicsordult a barna szósz. – Egész csinos
volt, amennyire láttam. De mivel fogva tartotok odafent, nincs
min legeltetnem a szemem. Csak ezt a vén satrafát látom
folyton. – Felnevetett, és Helgára mutatott.
– Muszáj Victoriáról beszélgetnünk? – Molly az ételt
turkálta, és Marta azon tűnődött, mikor látta utoljára rendesen
enni.
 De ez csak azért van, mert a kamasz lányok akkora hűhót
csapnak a súlyuk körül. Egykettőre kinövi.
– Molly kinézte magának a régi Volkswagen Bogarat a
pajtában, és szeretné, ha az övé lehetne. Ezért arra gondoltam,
rendbe rakom, mire meglesz a jogosítványa – mondta Jonas,
hogy témát váltson.
Mollyra kacsintott, aki a zöldbabot piszkálta a tányérján.
– Tényleg a pajtában kujtorgott? A végén még valami baja
esik – jegyezte meg Einar, és még egy falatot tömött a szájába.
A lecsorgó szósz nyomai még mindig látszottak az állán.
– Összerámolhatnátok egy kicsit ott. – Helga felállt, hogy
hozzon még húst. – Ki kellene dobni azokat az ócskaságokat.
– Azt akarom, hogy minden így maradjon – dörrent rá Einar.
– Azok az emlékeim. Szép emlékek. És te is hallottad, Helga.
Jonas folytatja a munkámat.
– De mit akar Molly azzal az öreg Bogárral? – Helga az asztal
közepére tette a teli tálat, és visszaült a helyére.
– Nagyon klassz lenne! És menő! Senki másnak nem lesz
olyanja! – Molly szeme csillogott.
– Szép lesz – helyeselt Jonas, és harmadjára is szedett
magának.
Marta tudta, hogy odáig van az anyja főztjéért, és talán ez
volt a legfőbb oka annak, hogy minden péntek este idecipelte
őket.
– Emlékszel még, hogy kell csinálni? – kérdezte Einar.
Marta szinte látta, hogy kavarognak az apósa fejében a
gondolatok. Azoknak az időknek az emlékei, amikor még bika
volt, és nem varangy.
– A véremben van, azt hiszem. Épp elég kocsit újítottam fel
veled, úgyhogy biztosan emlékszem még mindenre. – Jonas és
az apja összenézett.
– Szép dolog, ha az ember tudást és érdeklődést hagy örökül
a fiára. – Einar felemelte a borospoharat. – Igyunk apára és
fiára, és a közös érdeklődésre! A kisasszonynak meg gratulálok
az autójához!
Molly a magasba emelte a kólás poharát, és koccintott a
nagyapjával. A kocsi miatt érzett öröm még mindig ott
csillogott a szemében.
– De csak óvatosan! – mondta Helga. – Az ember észre sem
veszi, és megvan a baj! Örüljünk a szerencsénknek, és ne hívjuk
ki magunk ellen a sorsot!
– Miért kell mindig ilyen vészmadárnak lenned? – Einar arca
kezdett kipirulni a bortól. A többiekhez fordult. – Mindig is
ilyen volt. Én tele voltam ötletekkel meg tervekkel, de a
drágalátos feleségem folyton csak károgott, és rémeket látott.
Nem hiszem, hogy egyetlen pillanatig is képes volt igazán élni.
Mit mondasz, Helga, éltél egyáltalán? Éltél úgy igazából? Vagy
olyan istenverte gyáva vagy, hogy csak tűrtél és tűrtél, és
próbáltál minket is megijeszteni?
Kissé akadozott a nyelve, és Marta gyanította, hogy már az
érkezésük előtt is emelgette a poharat. Ilyenek voltak ezek a
péntek esték az anyósáéknál.
 – Minden tőlem telhetőt elkövettem. És nem volt könnyű –
válaszolta Helga.
Felkelt, és elkezdte leszedni az asztalt. Marta látta, hogy
remeg a keze. Mindig is rosszak voltak az idegei.
– Neked, akinek ekkora mázlid volt? Sokkal jobb férjet
kaptál, mint amilyet megérdemeltél volna! Én meg díjat
érdemelnék, hogy annyi éven át kibírtam melletted. Nem is
tudom, mit gondoltam, válogathattam volna a süldő lányok
közül, de az járt a fejemben, hogy szép, kerek csípőd van a
gyerekszüléshez. De az is csak egyszer sikerült. Hát
egészségetekre! – Ismét felemelte a poharát.
Marta a körmét tanulmányozta. Még csak nem is érintette
kellemetlenül ez az egész. Annyiszor látta már ezt a színjátékot.
Általában Helga sem foglalkozott Einar részeg szóáradatával,
de ma valami más történt. Hirtelen felkapott egy lábast, és
tiszta erőből a mosogatóba vágta; víz fröccsent szerteszét.
Aztán lassan megfordult. A hangja halk volt, de a rémült
csendben minden szót hallottak.
– Nem… bírom… tovább…

– Hahó! – Patrik belépett az előszobába.

Még mindig rosszkedvű volt a göteborgi út miatt, hazafelé
sem lett jobb a hangulata. Az sem sokat segített, hogy Erica
szerint az anyjának barátja van.
– Szia! – csicseregte Kristina a konyhából, és Patrik
gyanakodva körbekémlelt.
 Egy pillanatra azt hitte, eltévesztette a házszámot. Minden
tiszta volt és rendes.
– Hű! – kerekedett el Erica szeme is, amikor belépett a házba.
Mindenesetre csak módjával örült.
– Kihívtál egy takarítócéget? – Patrik alig akarta elhinni,
hogy az előszoba padlója ilyen tiszta is lehet.
Valósággal csillogott, a cipők pedig példás rendben
sorakoztak a cipőtartón, amelyet alig-alig használtak, mert a
lábbelik általában nagy halomban hevertek szanaszét.
– A Hedström és Zetterlund vállalatot – mondta Kristina
ugyanolyan csicsergő hangon, miközben kijött a konyhából.
– Zetterlund? – álmélkodott Patrik, noha már sejtette a
választ.
– Jó napot! Gunnar vagyok. – Egy férfi lépett ki a nappaliból
kinyújtott kézzel.
Patrik tetőtől talpig végigmérte, miközben a szeme sarkából
látta, hogy Erica remekül szórakozik a helyzeten. Megfogta a
kinyújtott kezet, amely egy kissé túl lelkesen kezdte el rázni az
övét.
– Milyen szép otthon, és milyen nagyszerű kölykök! Ezt a kis
hölgyet senki sem csavarja egykönnyen a kisujja köré, elég
akaratos. A pöttöm rosszcsontokkal, gondolom, nem egyszerű,
de az ember semmit sem tud rossz néven venni tőlük, olyan
tündériek. – Még mindig rázta Patrik kezét, aki magára
erőltetett egy mosolyt.
– Igen, remek gyerekek – mondta, és tett egy kísérletet arra,
hogy kiszabadítsa a kezét.
Pár másodperc múlva enyhült is Gunnar szorítása.
– Gondoltam, éhesek lesztek, úgyhogy csináltam vacsorát –
mondta Kristina, és visszament a konyhába. – Pár adagot ki is
mostam, és megkértem Gunnart, hogy hozza a
szerszámosládáját, megjavított néhány dolgot, amire neked
nem volt időd, Patrik.
Patrik csak most fedezte fel, hogy a vécéajtó, amely egy ideje
– jobban mondva egypár éve – már lógott, rendesen a helyére
került. Azon tűnődött, mi mindent javíthatott meg még ez a Bob
mester az otthonában, és ettől bosszús lett. Igenis meg akarta
szerelni azt az ajtót! Rajta volt a tennivalóinak listáján. Csak
mindig közbejött valami. Erre most itt terem Bob, a mester a
gyerekei kedvenc sorozatából!
– Semmiség. Volt egy építési cégem, az ilyesmit fél kézzel
elintézem. Az a titok, hogy nem szabad halogatni, különben túl
sok dolog halmozódik fel – mondta Gunnar.
Patrik mereven elmosolyodott.
– Aha, köszönöm. Nagyra… nagyra értékelem.
– Nem könnyű a fiataloknak mindenre időt találni. Gyerekek,
munka, háztartás, és persze még a házat is karban kell tartani.
Egy ilyen régi épületen mindig van javítanivaló. De ez tényleg
nagyon szép ház. Akkoriban még tudták, hogy kell építkezni,
nem úgy, mint most, amikor az épületeket egy-két hét alatt
összedobják, aztán a lakók meg csodálkoznak, miért
nedvesednek meg penészesednek a falak. Ma már senki sem
ismeri a régi mesterfogásokat…
Gunnar a fejét ingatta, és Patrik kihasználta az alkalmat,
hogy besomfordáljon a konyhába, ahol Kristina a tűzhely
mellett állva élénk beszélgetésbe mélyült Ericával. Némi
kárörömmel nyugtázta, hogy imádott felesége mosolya is
kényszeredett kissé.
– Tudom, hogy sok a dolgotok, neked és Patriknak. Nem
könnyű összehangolni a gyereknevelést meg a karriert, és a ti
nemzedéketek bebeszélte magának, hogy képes mindkettőre
egyszerre, egy nőnek azonban, zokon ne vedd, Erica, mert csak
jót akarok, egy nőnek mindig a gyerekek és a háztartás kell
hogy a legfontosabb legyen, és nevethettek rajtunk,
háztartásbelieken, de nagyon jó volt, hogy annak idején a
gyerekek otthon maradhattak, és nem kellett bedugni őket
valami intézetbe, rendben és tisztaságban nőhettek fel, mert azt
azért nem hiszem, hogy a kosz csak erősíti az
immunrendszerüket, biztosan ezért allergiásak a mai gyerekek
minden nyavalyára, meg ezért betegesek, mert az emberek már
nem takarítanak, azt meg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy
egy gyereknek házi készítésű, tápláló ételre van szüksége, és
amikor a férj hazajön, mert hát Patriknak felelősségteljes
munkája van, és joggal elvárhatja, hogy egy tiszta, békés
otthonba jöjjön haza, ahol jó koszt várja, nem valami félkész,
tele mesterséges adalékokkal, amilyenekkel dugig van a
fagyasztótok, és meg kell hogy mondjam…
Patrik lenyűgözve hallgatta, és azon merengett, vajon vett-e
levegőt az anyja a körmondat közben. Látta, hogy Erica
összeszorítja az állkapcsát, és a káröröme lassanként
együttérzésnek adta át a helyét.
– Mi egy kicsit máshogy élünk, anya – szakította félbe
Kristinát. – Ami nem azt jelenti, hogy rosszabbul. Nagyszerű
családanya voltál, de mi Ericával úgy döntöttünk, hogy
megosztozunk a felelősségen a gyereknevelés és a ház rendben
tartása terén, és az ő karrierje pont olyan fontos, mint az
enyém. Azt is kénytelen vagyok beismerni, hogy néha kicsit
lusta vagyok, és rá jut a munka oroszlánrésze, de próbálok
változtatni ezen. És ha valakit kritikával illethetsz, az én
vagyok, mert Erica borzalmasan sokat gürcöl, hogy jól
menjenek a dolgok. És nagyon jól megvagyunk. Lehet, hogy
vannak porcicák a sarokban, a szennyeskosár is tele van
időnként, és gyorsfagyasztott halrudacskák meg húsgolyók
kerülnek az asztalra, de ebbe eddig még senki sem halt bele. –
Lépett egyet, és arcon csókolta Ericát. – És persze nagyon
hálásak vagyunk az erőfeszítéseidért, és hogy néha meglepsz
minket a főztöddel. A mirelit halrudacskák és húsgolyók után
különösen nagyra értékeljük.
Kristinát is arcon csókolta. Elszomorítani semmiképpen sem
akarta. A segítsége nélkül semmire sem mentek volna, és szívből
szerette az anyját. Ez viszont az ő otthonuk volt Ericával, amit
Kristinának is meg kell értenie.
– Senkit sem akartam kritizálni. Csak tanácsot akartam adni,
ami talán jól jön – mondta Kristina, és kissé sértettnek tűnt.
 – Mesélj inkább a barátodról – váltott témát Patrik, és
elégedetten látta, hogy az anyja elpirul.
Közben arra gondolt, hogy ez az egész egy kicsit furcsa érzés,
vagyis hát nagyon-nagyon furcsa.
– Hát tudod… – kezdte Kristina, mire Patrik nagy levegőt
vett, és megacélozta magát.
Az anyjának pasija van. A pillantása összeakadt Ericáéval,
aki egy képzeletbeli puszit küldött neki.

Terese alig bírt nyugodtan megülni. A fiúk olyan zajosak voltak,

hogy közel járt ahhoz, hogy rájuk üvöltsön, de türtőztette
magát. Nem az ő hibájuk volt, hogy majd’ belehalt az
idegességbe.
Hol az ördögbe lehet? A nyugtalanságába harag vegyült.
Hogy teheti ezt Tyra azok után, ami Victoriával történt?
Victoria eltűnését követően Fjällbackában minden szülő idegei
pattanásig feszültek. Mi van, ha a tettes még mindig itt
ólálkodik, és a gyerekek veszélyben vannak?
Az idegességet és a dühöt csak tovább erősítette a bűntudat.
Talán nem is olyan különös, hogy Tyra elfelejtette, hogy érte
megy. Általában egyedül kellett hazajönnie, és már sokszor
megesett, hogy Terese megígérte ugyan neki, de úgy összejöttek
a dolgok, hogy nem tudta tartani az ígéretét.
Hívja a rendőrséget? Amikor hazaért, és Tyra nem volt
otthon, igyekezett bebeszélni magának, hogy a lánya még úton
van, biztos csak összefutott valamelyik barátnőjével. Még Tyra
keserű megjegyzéseivel szemben is felvértezte magát, amelyeket
akkor fog tenni, amikor átfagyva és csapzottan befut a hosszú
gyaloglás után. Igyekezett a kedvében járni, meleg kakaóval és
vastagon vajazott, sajtos szendviccsel várta.
De Tyra csak nem jött. Nem nyitott be, nem verte le a
bakancsáról a havat a lábtörlőn, nem bújt ki zsörtölődve a
kabátjából. Ahogy Terese ott ült a konyhaasztalnál, megsejtette,
mit érezhettek Victoria szülei, amikor a lányuk nem ment haza.
Csak egyszer-kétszer találkozott velük, ami voltaképpen elég
furcsa volt. A lányok kiskoruk óta elválaszthatatlan barátnők,
de ha jobban belegondolt, meg kellett állapítania, hogy
Victoriát sem sűrűn látta. Mindig náluk voltak. Most először
merengett el azon, miért, de már tudta is a fájdalmas választ.
Nem tudott olyan otthont teremteni a gyerekeinek, amilyet
szeretett volna, nem tudta azt a fajta biztonságot nyújtani
nekik, amelyre szükségük volt. Könnyek égették a szemét. Ha
Tyra hazajönne, mindent elkövetne, ami csak a hatalmában áll,
hogy változtasson a dolgon.
A mobiljára meredt, mintha valami varázslatos módon
megjelenhetne egy üzenet a lányától a kijelzőn, ha elég
áthatóan bámulja. Már a lovasudvarból felhívta, és amikor
idehaza újra próbálkozott, meghallotta a csörgést Tyra
szobájából. Mint már annyiszor, ma is itthon felejtette.
Rendetlen kölyke!
Hirtelen hangokat hallott az előszobából. Összerezzent. Talán
annyira erősen vágyott rá, hogy csak képzelte, hiszen a fiúk
fülsiketítő viháncolásától szinte semmit sem lehetett hallani. De
mégis! Egy kulcs zörgése a zárban. Felpattant, és kirohant az
előszobába. A zár kattant, az ajtó kinyílt. Egy pillanattal később
a karjában tartotta a lányát, és eleredtek a visszatartott
könnyei.
– Drága kislányom! – suttogta Tyra hajába.
A kérdésekre majd később válaszol. Most csak az számít,
hogy itt van.

[1] Márk, 10.9 (Károli Gáspár fordítása).

Uddevalla, 1972

A lány a tekintetével követte, akárhová is ment, és ettől Lailának olyan

érzése támadt, mintha fogoly volna a saját otthonában. Vladek
ugyanolyan tehetetlen volt, mint ő, de vele ellentétben a férfi utat
engedett a csalódottságának.
Fájt az ujja. A seb már gyógyult, de a csont sajgott, ahol összeforrt.
Az elmúlt fél évben sűrűn megfordult az orvosi rendelőben. Végül
gyanakodni és kérdezősködni kezdtek. Titokban vágyott arra, hogy az
orvos íróasztalára boruljon, szabad folyást engedve a könnyeinek, és
kitálaljon. De amikor Vladekre gondolt, inkább uralkodott magán. A
gondot családon belül kell megoldani, a férje ezen a véleményen volt.
És aligha bocsátaná meg neki, ha nem tudná tartani a száját.
A saját családjától eltávolodott. Tudta, hogy az anyja és a nővére
értetlenül áll a helyzet előtt. Eleinte még eljártak látogatóba
Uddevallába, de aztán elmaradoztak. Időnként felhívták, és
tapintatosan megkérdezték, hogy mennek a dolgok. Ők már feladták,
és Laila azt kívánta, bárcsak ő is képes volna rá. De mivel nem ment,
igyekezett mindenkit távol tartani, kurtán válaszolta meg a
kérdéseket, próbált könnyed hangot megütni és hétköznapi szavakat
használni. De mondani semmit sem mondhatott.
Vladek hozzátartozói is ritkán jelentkeztek, de ez mindig is így volt.
Folyton úton voltak, nem volt állandó lakcímük, ami megnehezítette a
kapcsolattartást. De jó is volt így. Nekik pont olyan nehezen tudta
volna elmagyarázni a helyzetet, mint a saját családjának. Még
önmaguknak sem tudták elmagyarázni Vladekkel.
Ezt a terhet egyedül kellett cipelniük.
Lasse fütyörészve sétált az út felé. Még mindig elégedettség
töltötte el a tegnapi gyűlés miatt. Az összetartozás érzése
szabályosan elbódította, és olyan felszabadító volt maga mögött
hagyni a sötétséget, és tudni, hogy minden kérdésre ott a válasz
a Biblia lapjain.
Ezért azt is tudta, hogy amit tett, helyes volt. Mi másért adott
volna Isten lehetőséget neki, miért vezette volna pont oda és
pont akkor, ahol és amikor egy bűnöst kellett megbüntetni?
Aznap, amikor ez történt, imádkozott Istenhez, hogy segítsen
kimászni szorult helyzetéből. Akkor még biztosra vette, hogy a
válasz a fohászára egy új munka formájában fog érkezni, de
ehelyett egy másik kiút tárult fel előtte. És az illető tényleg a
legrosszabb fajta bűnös volt, aki rászolgált a bibliai büntetésre.
Terese újabban az anyagi helyzetük felől kezdte kérdezgetni.
Bár Lasse szokta intézni a számlák befizetését, Terese kíváncsi
lett, hogyan elég mindenre az, amit ő a Konsumban keres,
miközben Lassénak egyáltalán nincs bevétele. Mormogott neki
valamit a munkanélküli segélyről, de látta rajta, hogy nem
hiszi. Na igen, majd megoldódik ez is.
 Most a sälviki strandra tartott. Azért ezt a találkozóhelyet
választotta, mert az évnek ebben a szakában teljesen kihalt.
Nyáron emberektől hemzseg, mert a strand a fjällbackai
kemping közelében fekszik, most viszont üres, a legközelebbi
lakóház is jócskán odébb emelkedik. Tökéletes választás volt.
Az út csúszott, ezért lassan ment a strand felé. A hótakaró
vastag volt, és látta, hogy a víz is jó darabon befagyott. A stég
végében lévő létrától nem messze egy lék tátongott, amelyet
azok az eszelősök készítettek, akik télen is fürödni akartak. Ő
maga arra esküdött, hogy a svéd időjárás egyáltalán nem
alkalmas a fürdőzésre, még nyáron sem.
Ő érkezett előbb. A hideg bekúszott a ruhája alá, és már
bánta, hogy nem vett fel még egy pulóvert. De Terese-nek azt
mondta, hogy megint gyülekezeti megbeszélésre megy, és nem
akarta, hogy gyanút fogjon a túl sok ruha miatt.
Türelmetlenül kisétált a stégre. Az alkotmány nem recsegett
a léptei alatt, szabályosan mozdulatlanná fagyott. Lasse az
órájára nézett, és idegesen összevonta a szemöldökét. Aztán
tovább sétált, kihajolt a korláton, és lenézett. Biztosan nemrég
jártak itt azok az agyalágyult téli fürdőzők, mert a lék felett
még nem képződött újra a jég. Kirázta a hideg. A víz
hőmérséklete alig lehet valamivel fagypont felett.
Amikor lépteket hallott a háta mögül, megfordult.
– Késtél – mutatott tüntetőleg az órájára. – Add ide a pénzt,
hogy minél hamarabb mehessünk. Nem akarom, hogy
meglássanak, ráadásul mindjárt megfagyok.
 Kinyújtotta a kezét, és érezte, ahogy a teste várakozásteljesen
végigbizsereg. Jóságos az Isten, amiért ezt a megoldást kínálta
neki. Olyannyira megvetette ezt a bűnöst, hogy valósággal
lángolt tőle az arca.
De a megvetése egykettőre meglepetésbe csapott át. Aztán
félelembe.

A készülő könyve nem hagyta nyugodni. Amikor Patrik közölte,

hogy dolgoznia kell, Erica először haragos lett, mert azt
tervezte, tesz egy újabb látogatást a börtönben. De aztán jobb
belátásra tért. Természetes, hogy a férjének be kell mennie a
rendőrségre, hiába is van szombat. A Victoria eltűnése miatti
nyomozás teljes gőzzel folyik, és Erica tudta, hogy úgysem
tudna lazítani, amíg meg nem oldják az ügyet.
Szerencsére Anna be tudott ugrani, hogy vigyázzon a
gyerekekre, ezért Erica ismét a börtön beszélőjén csücsülhetett.
Nem tudta, hogy fogjon bele, de úgy tűnt, a csend nem zavarja
Lailát, aki a gondolataiba veszve nézett ki az ablakon.
– Voltam a házban – mondta Erica végül. Feszülten figyelte
az asszonyt, hogyan reagál a szavaira, de a vakítóan kék szem
nem árult el semmit. – Már régen el kellett volna mennem, de
talán tudattalanul is ódzkodtam tőle.
– Az csak egy ház – vont vállat Laila.
Az egész lényéből sugárzott a közöny, és Erica szerette volna
jól megrázni. Végtére is ott élt, abban a házban, és hagyta, hogy
a gyerekét megláncolják, és bezárják a sötét pincébe, mint egy
állatot. Hogyan lehetett közönyös ezzel a kegyetlenséggel
szemben, bármennyire is megfélemlítette Vladek, vagy
bármennyire megtörte is?
– Gyakran megverte? – kérdezte Erica, és igyekezett
megőrizni a nyugalmát.
Laila a homlokát ráncolta.
– Ki?
– Vladek – felelte Erica, és azon tűnődött, vajon Laila csak
játssza-e a hülyét.
Látta a kórlapot Uddevallában, olvasott a sérülésekről.
– Ítélkezni könnyű – mondta Laila, és a padlóra szegezte a
tekintetét. – De Vladek nem volt gonosz ember.
– Hogy mondhatja ezt azok után, amiket magával és Louise-
szal tett?
Bár ismerte az áldozatok pszichológiáját, Ericának nem fért a
fejébe, hogyan védheti Laila még mindig Vladeket. Hiszen meg
is ölte, önvédelemből vagy bosszúból azért a kegyetlenségért,
amellyel vele és a gyerekkel bánt.
– Maga is segített neki megláncolni Louise-t? Kényszerítette
rá? Azért hallgat, mert bűnrészesnek érzi magát? – Erica most
olyan módon igyekezett nyomást gyakorolni Lailára, ahogy
korábban még nem.
Talán a Nettannal való tegnapi találkozás, a lánya eltűnése
miatt érzett kétségei dühítették fel. Nem normális, hogy valakit
ennyire hidegen hagynak a gyermeke minden képzeletet
felülmúló szenvedései. Képtelen volt türtőztetni magát, és
kinyitotta a táskáját, majd kivette a fényképeket tartalmazó
mappát.
– Nézze meg! Már elfelejtette, mi volt, amikor a rendőrök
megérkeztek? Nézze csak meg! – Erica egy képet csúsztatott az
asztalon Laila elé, aki egy idő után kelletlenül a felvételre
bámult. – És ezt is! Így nézett ki aznap a pince! Látja a láncot, a
vizestálat és az ételt? Mintha egy állat vacka volna! De egy
kisgyereket tartottak itt, a lányát, és maga hagyta, hogy Vladek
egy sötét pincébe zárja! Tudom, hogy maga ölte meg a férjét, én
is ezt tettem volna, ha valaki így bánik a gyerekemmel. De akkor
miért védi?
Erica hirtelen visszafogta magát, és visszafojtotta a
lélegzetét. A szíve vadul vert, és észrevette, hogy az őr benézett
hozzájuk az ajtó üvegablakán. Halkabbra fogta a hangját.
– Ne haragudjon, Laila. Én… nem akartam semmi rosszat. De
volt valami a házban, ami kikészített.
– Úgy hallottam, hogy Rémségek Házának hívják – mondta
Laila, és visszacsúsztatta a képet Erica elé. – Találó név. A
rémségek háza volt. De nem úgy, ahogy hiszik.
Felkelt, és kopogott az ajtón, hogy kiengedjék. Amikor
egyedül maradt, Erica magát átkozta. Laila most majd biztos
nem akar többet beszélni vele, és ő sosem tudja befejezni a
könyvét. Vajon mire célzott a nő az utolsó mondatával? Mi nem
úgy volt, ahogy hiszik? Magában morogva szedte össze a
képeket. Aztán hirtelen egy kezet érzett a vállán, ami
kizökkentette a gondolataiból.
 – Jöjjön, mutatni akarok valamit. – Az ajtó előtt álló őr volt
az.
– Mit? – kérdezte Erica, és felállt.
– Majd meglátja. Laila cellájában van.
– De ő most nem oda ment vissza?
– Nem, kiment az udvarra. Mindig sétál egyet, ha zaklatott.
Biztosan odakint lesz egy darabig, de azért igyekezzünk, hátha
tévedek.
Erica óvatosan elolvasta, mi áll az őr névtábláján. Tina.
Követte, miközben megállapította magában, hogy most először
fogja látni a helyiséget, ahol Laila az ideje javát tölti.
A folyosó végén Tina kinyitott egy ajtót, és Erica belépett.
Fogalma sem volt, hogy néz ki a fogvatartottak zárkája, és
valószínűleg túl sok amerikai tévésorozatot látott, mert egy
földre dobott matracra számított valami kopár helyiségben. De
ez a szoba kellemes volt, és olyan lakályos, amilyen csak
lehetett. Takarosan megvetett ágy, éjjeliszekrény, rajta
ébresztőóra és egy apró rózsaszín porcelánelefánt, valamint egy
tévé egy asztalon. A kis ablakon, amely elég magasan volt, ám
sok fényt beengedett, sárga függöny.
– Laila nem tudja, hogy tudunk róla. – Tina letérdelt az ágy
mellé.
– És szabad ilyesmit? – kérdezte Erica, majd az ajtó felé
sandított.
Nem is tudta, miért aggódik: hogy felbukkan Laila, vagy hogy
beállít valaki a börtön vezetői közül, és közli, hogy megsértette
a fogvatartottak jogait.
– Mindenhez hozzányúlhatunk, ami a szobájukban van –
felelte Tina, és benyúlt az ágy alá.
– Igen, de én nem tartozom a személyzethez – vetette ellen
Erica, és igyekezett kordában tartani a kíváncsiságát.
Tina egy kis dobozt húzott elő, felkelt, és átnyújtotta neki.
– Most meg akarja nézni, vagy sem?
– Persze hogy meg akarom.
– Akkor én kimegyek őrködni. Én már úgyis tudom, mi van
benne.
Az ajtóhoz lépett, résnyire nyitotta, és kikémlelt a folyosóra.
Erica, miután vetett egy aggodalmas pillantást Tinára, leült
az ágyra, és a térdére tette a dobozt. Ha Laila most visszajön,
akkor annak a kevéske bizalomnak is annyi, amit talán még
érzett iránta. De hogyan tudna ellenállni a késztetésnek, hogy
megnézze, mi van ebben a dobozban? Tina, úgy tűnik azt
gondolta, hogy valami érdekes.
Áhítatosan felnyitotta a fedelet. Nem is tudta, mire számított,
de meglepte, amit látott. Egyesével kiszedegette a kivágott
újságcikkeket, miközben a gondolatai egymást kergették. Miért
gyűjtötte Laila az eltűnt lányokról szóló cikkeket? Miért
érdekelték? Erica gyorsan átfutotta a doboz tartalmát, és
megállapította, hogy Laila mindent összeszedett, ami a helyi
lapokban megjelent.
– Most már bármikor visszajöhet – mondta Tina, miközben
folyamatosan kifelé nézett. – De egyetért velem abban, hogy ez
azért furcsa? Azonnal ráveti magát az újságokra, ahogy
beérkeznek, és miután mindenki elolvasta, elkéri őket.
Fogalmam sem volt, mire kellenek neki, amíg meg nem találtam
a dobozt.
– Köszönöm – mondta Erica, és óvatosan visszapakolta a
cikkeket. – Hol volt pontosan?
– Az ágyláb mellett, bent a sarokban – válaszolta Tina, és
továbbra is a folyosót kémlelte.
Erica gondosan a helyére tette a dobozt. Nem igazán tudta,
mit kezdjen mindazzal, amit megtudott. Az is lehet, hogy az
égvilágon semmit sem jelent. Lehet, hogy Lailát csak nagyon
érdekelték az eltűnési ügyek. Az embereket gyakran
megszállottá teszik az ilyen rémes esetek. Ugyanakkor Erica
nem hitt ebben. Kell lennie valamiféle kapcsolatnak Laila és a
lányok között, akikkel sosem találkozhatott. És Erica eldöntötte,
hogy kideríti, mi az.

– Jó sok dolgunk van – mondta Patrik.

Mindenki bólintott. Annika papírral és tollal a kezében teljes
készenlétben ült ott, Ernst az asztal alatt heverészett, és a
lepottyanó morzsákra várt. Minden olyan volt, mint máskor.
Csak a feszült hangulat árulkodott arról, hogy ez nem egy
szokásos reggeli kávézás.
– Tegnap Göteborgban találkoztunk Minna anyjával, Anette-
tel, valamint Gerhard Struwerrel, aki elmondta a véleményét az
esetről a nyomozati anyag ismeretében.
 – Humbug – dörmögte Mellberg mintegy vezényszóra. –
Tiszta időpocsékolás.
Patrik rá sem hederített, és folytatta:
– Martin letisztázta a tegnapi jegyzeteit, amiből most
mindenki kap egy példányt.
Annika fogta a papírhalmot, amely a konyhaasztalon hevert,
és elkezdte kiosztani.
– Összefoglalom a legfontosabb dolgokat, aztán
átolvashatjátok a teljes anyagot, ha esetleg kihagytam volna
valamit.
Amilyen tömören csak tudta, összegezte a tegnapi
beszélgetéseiket.
– Abból, amit Struwer elmondott, két pontot szeretnék
kiemelni. Véleménye szerint Minna kilóg a többi lány közül.
Mind a családi háttere, mind az eltűnésének körülményei miatt.
A kérdés, mi ennek az oka. Egyetértek Struwerrel abban, hogy
alaposabban meg kell néznünk az ügyét, ezért is akartam
találkozni az anyjával. Az elkövető talán kapcsolódik hozzá, és
így közelebb kerülhetünk Victoria esetének megoldásához is.
Ennek természetesen a göteborgi rendőrséggel
együttműködésben kell történnie.
– Igen, igen – mondta Mellberg. – Ahogy már mondtam, ezzel
óvatosnak kell lennünk…
– Senkinek sem fogunk a tyúkszemére taposni – vágta rá
Patrik, miközben azon tűnődött, miért kell Mellbergnek
mindent kétszer elmondania. – Remélhetőleg lesz lehetőségünk
találkozni is velük. A másik dolog ugyanis, amit Struwer
tanácsolt, hogy üljünk össze a többi körzet képviselőivel, és
vegyük át együtt az ügyeket. Nem lesz könnyű megszervezni, de
szerintem azért megpróbálhatnánk.
– Egy vagyonba kerülne. Az utazás, a szállás, a munkaidő. A
vezetés ezt sosem hagyja jóvá – sopánkodott Mellberg, és
észrevétlenül lepottyantott egy darab süteményt Ernstnek az
asztal alá.
Patrik uralkodott magán, hogy ne sóhajtson egy nagyot.
Együtt dolgozni Mellbergjel néha olyan volt, mintha
csigalassúsággal húznák ki az ember fogát. Semmi sem ment
egyszerűen és fájdalommentesen.
– Majd megoldjuk a problémát, ha oda kerülünk. El tudom
képzelni, hogy az ügy fontosságára való tekintettel kapunk
anyagi támogatást.
– Biztosan össze lehet csődíteni mindenkit. Lehet, hogy azt
kellene javasolnunk, találkozzunk Göteborgban? – Martin
előredőlt a székén.
– Remek ötlet – felelte Patrik. – Annika, intéznéd? Tudom,
hogy hétvége van, és sokakat biztosan nehéz lesz utolérni, de
azt szeretném, ha a lehető leghamarabb nyélbe ütnénk ezt.
– Persze. – Annika feljegyezte a feladatot a tömbjébe, majd
nagy felkiáltójeleket tett mellé.
– Igaz, hogy belebotlottál a kis nejedbe Göteborgban? – tette
fel a kérdést Gösta.
Patrik a szemét forgatta.
 – Úgy látszik, itt semmi sem marad titokban.
– Mi, Erica Göteborgban volt? De minek? Már megint
olyasmibe kotnyeleskedik bele, amihez semmi köze? – Mellberg
úgy bepöccent, hogy a haja lecsúszott a fülére. – Móresre
taníthatnád már az asszonykádat! Ez így nem mehet tovább.
Állandóan itt szaglászik, és akadályoz minket!
– Beszéltem vele, és nem fog többet előfordulni – mondta
Patrik nyugodtan, de érezte, hogy megint dühbe gurul a
tegnapi nap miatt.
Érthetetlen, miért nem fér Erica fejébe, mekkora bajt
okozhatott volna, ha a közbeavatkozásával veszélybe sodorja a
rendőri munkát.
Mellberg szemrehányóan nézett rá.
– Nem jellemző, hogy hallgatna rád.
– Tudom, de megígérem, hogy ilyen nem fordul elő még
egyszer. – Patrik érezte, milyen hiteltelen a magyarázkodása, és
a biztonság kedvéért gyorsan témát váltott. – Gösta,
megosztanád a többiekkel is, amit tegnap nekem a telefonban
meséltél?
– Pontosan mit? – kérdezett vissza Gösta.
– A két látogatásodat. De főleg a második az érdekes.
Gösta bólintott. Lassan és módszeresen beszámolt a Jonasnál
tett látogatásáról és a ketaminról, amelyet közvetlenül Victoria
eltűnése előtt loptak el. Elmondta, hogyan jött rá a Katarina
bejelentése és a Victoria ügye közötti összefüggésre, majd
mesélt a kertben talált cigarettacsikkekről.
 – Szép munka! – dicsérte Martin. – Vagyis a nő kertjéből
remek kilátás nyílt Victoria ablakára?
Gösta kihúzta magát. Nem gyakran kapott elismerést a
kezdeményezőkészségéért.
– Igen, egyenesen be lehet látni, és szerintem az illető ott állt,
dohányzott, és leselkedett.
– És a csikkeket elküldtük elemzésre – fűzte hozzá Patrik.
Gösta megint bólintott.
– Bizony. Torbjörn már meg is kapta őket, szóval ha van
rajtuk DNS, összehasonlíthatjuk az esetleges gyanúsítottéval.
– Nem szeretnék elhamarkodott következtetéseket levonni,
de szerintem a tettes leste onnan Victoriát. A fickó biztosan fel
akarta térképezni a lány szokásait, hogy aztán elrabolhassa. –
Mellberg elégedetten kulcsolta össze a kezét a hasán. –
Csinálhatnánk, amit abban az angliai faluban. Minden
fjällbackaitól mintát veszünk, és összehasonlítjuk a csikkeken
talált DNS-sel. Aztán zutty, már meg is van a fickó! Egyszerű, de
nagyszerű!
– Egyrészt nem tudjuk, hogy egyáltalán férfiról van-e szó –
szólt közbe Patrik, miközben nyugalmat erőltetett magára. –
Másrészt nem tudjuk, hogy az elkövető fjällbackai illetőségű-e,
tekintve, hogy máshol is tűntek el lányok. Szerintem több szól
amellett, hogy Minna Wahlberg környezetéből, Göteborgból
való.
– Mindig olyan pesszimista vagy – mondta Mellberg
csalódottan, amiért a remek tervét ilyen rövid úton elvetették.
 – Inkább realista – ellenkezett Patrik, de rögtön meg is bánta.
Mellberg miatt felesleges felhúznia magát. Amint elönti a
bosszúság, képtelen bármit is csinálni. – Hallottam, hogy Paula
itt járt tegnap – mondta inkább, mire Mellberg bólintott.
– Igen, beszélgettem vele kicsit az ügyről, és a kivágott nyelv
emlékeztette valamire, amit egy régi jelentésben olvasott. A
gond csak az, hogy nem tudja, pontosan mire. A szoptatás miatt
lassabban forog az agya.
Mellberg megkocogtatta a halántékát a mutatóujjával, de
amikor Annika felhorkantott, gyorsan leengedte a kezét. Ha
volt olyan ember, akivel nem szívesen akasztott volna bajszot,
akkor az az asszisztensük. És talán még Rita, ha éppen nem volt
humoránál.
– Böngészte az irattárat pár órán át – tette hozzá Gösta –, de
szerintem nem találta meg, amit keresett.
– Nem, ezért ma vissza is jön. – Mellberg jámboran Annikára
nézett, de a nő még mindig haragosan bámult rá.
– Remélem, tisztában van azzal, hogy ezért nem kap fizetést –
jegyezte meg Patrik.
– Persze hogy. Őszintén szólva azt hiszem, csak ki akar
szabadulni otthonról – tette hozzá Mellberg mindentudó
pillantással.
Martin elmosolyodott.
– Biztos már a falat kaparja otthon, ha még az irattárazás is
jó programnak tűnik.
Az egész arca ragyogott, és Patrik megállapította, milyen
keveset mosolyog a kollégája mostanában. Tényleg rajta kellene
tartania a szemét. Nem lehet könnyű Piát gyászolni,
egyedülálló apaként helytállni, és még egy bonyolult
nyomozásban is részt venni.
Visszamosolygott rá.
– Az tuti, és reméljük, hogy hasznára is válik. Meg nekünk is.
Gösta a magasba emelte a kezét.
– Igen? – nézett rá Patrik.
– Ez a betörés Jonasnál nem megy ki a fejemből. Talán
megérné kérdezősködni a lovasiskolába járó lányoknál. Lehet,
hogy valaki látott valamit.
– Jó ötlet. A délutáni búcsúztatót követően megtehetnéd, de
kérlek, légy tapintatos. Biztos mindenki nagyon feldúlt lesz.
– Jó, és Martin is velem jöhetne. Gyorsabban megy, ha ketten
csináljuk.
Patrik vetett egy pillantást Martinra.
– Feltétlenül muszáj…
– Semmi gond, megyek – szakította félbe Martin.
Patrik habozott egy pillanatig.
– Hát jó – mondta aztán, majd ismét Göstához fordult. – És
tartsd a kapcsolatot Torbjörnnel is a DNS-elemzés eredménye
miatt.
A kollégája bólintott.
– Remek. Végig kellene még látogatnunk Katarina
szomszédjait is, hátha láttak valakit arrafelé ólálkodni. És
Victoria családjától sem ártana megkérdeznünk, nem érezték-e
úgy, hogy figyelik őket.
Gösta beletúrt az ősz hajába, amely ennek következtében az
égnek meredt.
– Ezt biztosan mondták volna. Szerintem már megkérdeztük
őket, nem láttak-e valakit a ház körül, de azért megnézem a
kihallgatási jegyzőkönyvekben.
– Ettől függetlenül mindenképpen beszélj velük. Most már
tudjuk, hogy valaki megfigyelés alatt tartotta a házat. Én majd
végigjárom a szomszédokat. Bertil, tartanád itt a frontot, és
segítenél Annikának megszervezni a találkozót a többi
körzettel?
– Természetesen. Ki más csinálná? Végtére is a főnököt, a
nyomozás felelősét akarják majd megismerni.
– Jó, akkor munkára fel! – mondta Patrik, de hirtelen teljesen
félkegyelműnek érezte magát, hogy úgy beszél, mintha a
Helyszínelőkben lenne.
De amikor megint mosolyogni látta Martint, úgy érezte,
megérte.

– Egy hét múlva itt az újabb verseny. Ne azzal foglalkozz, ami

már elmúlt, nézz előre! – Jonas megsimogatta Molly fejét.
Újra és újra elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít az
anyjára.
– Úgy beszélsz, mint valami sztárpszichológus – motyogta
Molly a párnájába.
Az autó miatt érzett öröme hamar elszállt, és megint lógatta
az orrát a kihagyott verseny miatt.
– Meg fogod bánni, ha nem edzel rendesen. Akkor akár oda
se menjünk! Te leszel a legmérgesebb magadra, ha nem nyersz,
nem én vagy az anyád.
– Anyát nem is izgatja az egész – mondta Molly tompán.
Jonas megdermedt mozdulat közben, és visszahúzta a kezét.
– Azt mondod, hogy nem számít az a sok-sok kilométer, amit
megtettünk, az a sok-sok óra, amit rááldoztunk? Anya rengeteg
pénzt és időt beleölt a versenyeidbe, és nagyon igazságtalan
dolog, hogy ilyeneket mondasz. – Jonas maga is hallotta, milyen
szigorú a hangja, de itt volt az ideje, hogy a lánya felnőjön.
Molly lassan felült. Meglepte, hogy az apja így beszél vele, és
már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon. Aztán lesütötte a
szemét.
– Bocsánat – mondta halkan.
– Elnézést, mit mondtál?
– Bocsánat!
Jonas látta, hogy Mollyt a sírás fojtogatja, ezért gyorsan
átkarolta. Tudta, hogy elkényeztette a lányát, és mind a jó
tulajdonságaihoz, mind a rosszakhoz hozzájárult. De végre
észhez tért. Meg kellett tanulnia, hogy az élet néha megadásra
kényszeríti az embert.
– Hát, nagylány… Lemegyünk az istállóba? Edzened kell, ha
meg akarod mutatni Linda Bergvallnak. Nehogy már nyeregben
érezze magát!
– Hát ne is… – mondta Molly, és a ruhája ujjába törölte a
könnyeit.
– Gyere! Ma szabad vagyok, megnézem az edzést. Anya
odalent vár Sciroccóval.
Molly az ágy szélére ült, és Jonas látta, ahogy végre tűz
csillan a szemében. Ebben hasonlítottak egymásra. Egyikük sem
tudott veszíteni.
Amikor leértek az istállóba, Marta ott várta őket a
felszerszámozott Sciroccóval. Jelentőségteljesen az órára nézett.
– Végre kegyeskedett lejönni a kisasszony. Már egy fél órája
itt kellene lenned.
Jonas figyelmeztetően a feleségére pillantott. Egy rossz szó,
és Molly máris visszarobog az ágyába, és újra duzzogni kezd.
Látta, hogy Marta vívódik. Nem szívesen alkalmazkodott a
lányához, és bár az ő döntése volt, ki nem állhatta, hogy nem
része kettejük kis szövetségének. Viszont Marta is szeretett
győzni, akkor is, ha ezt csak a lánya révén tehette meg, akit
soha nem akart, és soha nem értett meg.
– Előkészítettem a pályát – mondta, és átadta a lovat
Mollynak.
A lány felült, és megmarkolta a kantárt. A combjával és a
sarkával ösztökélte Sciroccót, aki engedelmeskedett. Amint
Molly nyeregbe szállt, a zűrös kamasz lánynak nyoma sem
maradt. Lóháton erős fiatal nő volt, magabiztos, nyugodt és
határozott. Jonas szerette végignézni ezt az átváltozást.
Felment a lelátóra, és leült. A felesége szakavatottan
irányította a lányát, pontosan tudta, hogyan veheti rá a lovat
és lovasát, hogy a legtöbbet hozza ki magából. Mollynak
veleszületett tehetsége volt a lovagláshoz, de Marta fejlesztette
tökélyre ezt az adottságot. Jonast mindig lenyűgözte, amikor az
asszonyt a lovardában látta, ahogy kurta utasításokkal
átvezényli a lovast az akadályokon. A verseny remekül fog
menni. Marta, Molly és ő kiváló csapatot alkottak. Jonast lassan
eltöltötte a jól ismert izgalom.

Erica a dolgozószobájában ült, és végigvette tennivalói hosszú

listáját. Anna azt mondta, ha kell, egész nap itt tud maradni a
gyerekekkel, és Erica sietett köszönettel elfogadni a felajánlást.
Annyi emberrel kellett beszélnie, annyi anyagot kellett
átolvasnia, és azt kívánta, bárcsak már többet elvégezhetett
volna. Akkor talán értené, miért gyűjti Laila azokat az
újságcikkeket. Egy pillanatig arra gondolt, hogy egyenesen
odamegy Lailához, és megkérdezi, de aztán belátta, hogy ez
nem vezetne sehová. Ehelyett hazahajtott, hogy még több
információt szedjen össze.
– Anyuuu! Az ikrek megint veszekednek! – Maja hangjára
Erica összerezzent.
Anna szerint a gyerekek példásan viselkedtek, amíg Erica
távol volt, de most úgy tűnt, mindjárt agyonverik egymást.
Erica kettesével szedte a fokokat lefelé, és berobogott a
nappaliba. Maja meredten bámulta az öccseit, akik a kanapén
püfölték egymást.
– Nem tudok tévét nézni tőlük, anyu. Mindig elveszik a
távirányítót, és kikapcsolják.
– Aha! – mondta Erica kicsit mérgesebben, mint ahogy
szerette volna. – Akkor az lesz a legjobb, ha senki sem néz tévét.
A kanapéhoz lépett, és felkapta a távirányítót. A fiúk
meglepetten pillantottak fel rá, majd kórusban bömbölni
kezdtek. Erika lassan tízig számolt magában, de érezte, ahogy
kiveri a víz a dühtől. Korábban elképzelni sem tudta volna,
hogy az anyaság így próbára teszi a tűrőképességét. Nagyon
szégyellte magát, mert már megint olyasmi miatt büntette
Maját, amiben nem is volt hibás.
Anna a konyhában volt Emmával és Adriannal, de most ő is
bejött a nappaliba. Amikor meglátta, milyen arcot vág Erica,
sandán elmosolyodott.
– Gyakrabban kellene elmenned itthonról. Nem kell valahová
elugranod, most, hogy úgyis itt vagyok?
Erica már éppen azt akarta válaszolni, hogy azért is hálás,
hogy békében dolgozhat, de hirtelen támadt egy ötlete. Tényleg
lett volna egy elintéznivalója. A listája egyik pontja
különösképpen izgatta.
– Anyunak most el kell mennie dolgozni még egy kicsit, de
Anna itt marad. És ha jók lesztek, csinál nektek valami finomat.
A fiúk egyszeriben elhallgattak. A finomságra való célzás
tagadhatatlanul varázserővel bírt.
Erica megölelte a húgát. Aztán a konyhába ment, és elintézett
egy hívást, nehogy potyára menjen, majd egy negyedóra múlva
már úton is volt. A gyerekek ekkorra már az asztal körül ültek,
amelyen gyümölcslé, sütemény és fahéjas csiga sorakozott.
Biztosan jól teletömik magukat édességgel, de emiatt majd
később aggódik.
Nem volt nehéz odatalálnia az Uddevalla határában álló kis
sorházhoz, ahol Wilhelm Mosander lakott. A férfi hangja
kíváncsiságról árulkodott, amikor telefonon beszéltek, és az
ajtó már azelőtt kinyílt, hogy Erica a csengő gombjára tette
volna az ujját.
– Jöjjön be! – mondta az idősebb úriember, mire ő gondosan
leverte a havat a lábáról, mielőtt belépett.
Sosem találkozott még Wilhelm Mosanderrel, mégis sokat
tudott róla. A Bohusläningen legendás újságírója volt a maga
idejében, és a legismertebb riportsorozata Vladek Kowalski
meggyilkolásával foglalkozott.
– Szóval könyvet ír.
Bevezette Ericát a konyhába, aki körülnézett, és
megállapította, hogy a helyiség apró ugyan, de tiszta és rendes.
Otthonos. Semmi sem utalt arra, hogy a lakásban nő is élne,
ezért úgy vélte, hogy Wilhelm nőtlen. A férfi, mintha csak
olvasna a gondolataiban, megszólalt:
– A feleségem tíz éve meghalt, én meg eladtam a régi
házunkat, és ideköltöztem. Ezt könnyebb rendben tartani, csak
kicsit puritán, ha az ember nem ért a függönyökhöz, meg
ilyesmikhez.
– Szerintem kellemes lakás. – Erica leült a konyhaasztalhoz,
és nemsokára megkapta az ilyenkor szokásos kávét is. – A
Rémségek Házáról szeretnék beszélni.
– És mit szeretne megtudni tőlem? Feltételezem, már mindent
elolvasott, amit írtam róla.
– Igen, Kjell Ringholm a Bohusläningentől segített megszerezni
az összes cikkét. És persze tudok egy csomó mindent az
eseményekről és az ítéletről. Most inkább arra volnék kíváncsi,
milyen benyomásai voltak olyasvalakinek, aki ott járt a
helyszínen. Biztosan észrevett dolgokat, amikről nem írhatott a
lapban. Talán saját elméletei is vannak az esetről. Úgy
hallottam, sosem sikerült teljesen lezárnia.
Erica belekortyolt a kávéba, miközben Wilhelmet méricskélte.
– Hát igen, sok mindenről lehetett volna írni ezzel
kapcsolatban. – Wilhelm állta a pillantását, a szeme ragyogott.
– Sem előtte, sem utána nem találkoztam ilyen érdekes üggyel.
Senkit sem hagyott hidegen.
– Igen, ez a legrémesebb eset, amihez valaha szerencsém volt.
És nagyon kíváncsi vagyok arra, mi történt valójában.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta Wilhelm. – Bár Laila
beismerte a gyilkosságot, mindig is úgy éreztem, hogy itt valami
nem stimmel. Elméletem nincs, de az igazság biztosan
bonyolultabb volna annál is.
– Pontosan – bólogatott Erica buzgón. – A baj az, hogy Laila
nem hajlandó beszélni róla.
– De találkozni kész volt magával? – kérdezte Wilhelm, és
előrehajolt. – Sosem gondoltam volna.
– Igen, többször találkoztunk. Egy ideig próbálkoztam, írtam
egy csomó levelet, rengetegszer telefonáltam, és már éppen fel
akartam adni a reményt, amikor váratlanul igent mondott.
– Elképesztő! Évekig elzárkózott, most meg egyszeriben
hajlandó fogadni magát… – Wilhelm a fejét csóválta, és úgy
tűnt, nem éri fel ésszel ezt az egészet. – Én magam is
számtalanszor próbáltam interjút készíteni vele, de
eredménytelenül.
– Igen ám, de nem hajlandó kinyitni a száját. Valójában
semmi érdemlegeset nem sikerült kihúznom belőle. – Erica
hallotta, milyen kimerülten cseng a hangja.
– És hogy néz ki? Hogy érzi magát?
Erica észbe kapott, a beszélgetés rossz irányba terelődik. Itt
neki kellene kérdéseket feltennie, és nem fordítva, de úgy
döntött, készségesnek mutatkozik. Cserekereskedelem.
– Összeszedett. Nyugodt. De mintha aggasztaná valami.
– Bűntudata van? A gyilkosság miatt? Vagy azért, amit a
lánya ellen elkövettek?
Erica belegondolt.
– Nem is tudom. Nem úgy tűnik, mint aki bármit is megbánt
volna, ugyanakkor vállalja a felelősséget a történtekért. Nehéz
elmagyarázni. Mivel voltaképpen nem beszél erről, csak
találgathatok, és lehet, hogy tévesen értelmezek valamit, vagy a
saját érzéseimet vetítem ki rá.
– Igen, igen, annyira borzalmas volt! – bólintott Wilhelm. –
Járt már a házban?
– Igen, a minap. Eléggé lepusztult, olyan régóta áll üresen. De
mintha volna valami kísérteties benne… És a pince… – Erica
megborzongott az emlék hatására.
– Tudom, mire gondol. Érthetetlen, hogy vetemedhet valaki
erre. Hogy bánhat valaki így egy gyerekkel, ahogy Vladek tette?
És az anyja hogy hagyhatta? A magam részéről úgy gondolom,
hogy Laila is legalább annyira vétkes, mint a férje, még ha
örökös rettegésben élt is. Mindig van kiút, és az ember azt
hinné, hogy az anyai ösztönök elég erősek.
– De a fiukkal nem tettek ilyesmit. Mit gondol, Peter miért
úszta meg?
– Ezt sosem sikerült tisztáznom. Biztosan olvasta a cikkeimet,
amelyekben pszichológusokat kérdeztem erről.
– Igen, úgy vélték, hogy Vladek megvetette a nőket, ezért
lépett fel csak a családja nőtagjaival szemben erőszakosan. De
ez azért nem teljesen stimmel. A kórlapok szerint Peter sem
úszta meg ép bőrrel. Kificamodott a karja, és mély vágásokra
utaló sebei voltak.
– Igaz, de ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, amit Louise-
nak kellett elszenvednie.
– Tud valamit arról, mi lett Peterrel? Én nem akadtam
nyomára. Egyelőre.
– Én sem. Ha sikerül megtalálnia, mindenképpen értesítsen.
– Nem vonult nyugdíjba? – kérdezte Erica, de aztán belátta,
hogy ostoba kérdés volt.
A Kowalski-eset már rég nem csak újságírói feladat Wilhelm
számára, ha valaha is az volt. A szemén látszott, hogy valóságos
megszállottja lett az ügynek az évek alatt. Nem is méltatta
válaszra a kérdést, hanem tovább beszélt Peterről.
– Elég rejtélyes ez is. Ahogy bizonyára tudja, a gyilkosság
után a nagyanyjánál helyezték el, és úgy tűnt, jó dolga van ott.
De amikor tizenöt lehetett, a nagyanyját megölték egy betörés
során. Peter éppen Göteborgban volt, focitáborban, aztán meg
mintha a föld nyelte volna el.
– Lehet, hogy végzett magával? – töprengett Erica hangosan.
– És valamiért nem találták meg a holttestét.
– Ki tudja? Az csak egy újabb eset volna a család
tragédiáinak sorában.
– Louise halálára gondol?
– Vízbe fulladt. Őt nem a nagyanyjánál helyezték el, hanem
egy családnál, amely több támogatást kaphatott az őt ért
trauma után.
– Egy borzasztó baleset volt, ugye? – Erica igyekezett
felidézni magában a részleteket.
– Igen. Louise-t és egy vele egykorú lányt, akit szintén a
házaspár nevelt, elragadta az áramlat, és sosem találták meg
őket. Egy tragikus élet tragikus lezárása.
– A család egyetlen életben maradt tagja Laila
Spanyolországban élő nővére, nem igaz?
– De igen, viszont a gyilkosság előtt már nem álltak
kapcsolatban. Többször próbáltam beszélni vele, de nem akarta,
hogy bármi köze legyen Lailához. Vladek pedig mind a
családját, mind a régi életét maga mögött hagyta, amikor úgy
döntött, hogy Svédországban marad Lailával.
– Milyen különös keveréke a szeretetnek és a…
gonoszságnak! – mondta Erica jobb híján.
– Igen, amit abban a nappaliban és pincében láttam,
közelebb állt a gonoszsághoz, mint bármi más, amivel valaha
találkoztam.
– És hogy sikerült bejutnia a tetthelyre?
– Akkoriban könnyebb volt, ma már nem engednek oda
senkit. Jó kapcsolataim voltak a rendőrségen, úgyhogy
bemehettem és körülnézhettem. Rengeteg vér volt abban a
nappaliban! Laila meg csak ott ült az egész közepén, amikor a
rendőrök megérkeztek. Arcizma sem rándult, csak ment velük.
– Louise pedig meg volt láncolva, amikor megtalálták –
jegyezte meg Erica.
– Igen, lent volt a pincében, teljesen le volt fogyva, siralmas
látványt nyújtott.
Erica nyelt egyet, ahogy maga elé képzelte a jelenetet.
– Később beszélt a gyerekekkel?
– Nem. Peter nagyon kicsi volt még akkor. És az újságíróknak
volt annyi eszük, hogy békén hagyták őket, a nagymama és a
nevelőcsalád pedig gondoskodott arról, hogy megóvja őket a
nyilvánosságtól.
– Maga szerint miért vallott Laila azonnal?
– Nem volt túl sok választása. Amikor a rendőrség befutott,
ott ült Vladek holtteste mellett egy késsel a kezében. És ő maga
hívta ki a rendőröket. Már a telefonban is azt mondta:
„Megöltem a férjemet.” Egyébként ennél többet sosem sikerült
kihúzni belőle. Az egész eljárás folyamán ezt hajtogatta, azóta
pedig senki sem tudta szóra bírni.
– És mit gondol, miért hajlandó találkozni velem? – kérdezte
Erica.
– Jó kérdés… – Wilhelm elgondolkodva nézett rá. – A
rendőrökkel és a pszichológusokkal muszáj volt beszélnie, de
ezt most szabad akaratából teszi.
– Lehet, hogy csak társaságra vágyik, és unja már, hogy
mindig ugyanazokat az arcokat látja maga körül – mondta
Erica, bár ebben ő sem igazán hitt.
– Ez nem vallana rá. Valami más oka lehet. Nem mondott
bármit is, ami érdekes lehet? Nem utalt arra, hogy
megváltozott, vagy történt vele valami? – Wilhelm még jobban
előrehajolt, már egészen a konyhaszék szélén ült.
– Van valami… – Erica habozott.
Nagy levegőt vett, majd beszámolt az újságcikkekről,
amelyeket Laila a zárkájában rejtegetett. Ő maga is érezte,
milyen furcsán hangzik, hogy ennek köze lehet a
találkozóikhoz. De Wilhelm érdeklődéssel hallgatta, Erica látta
a szemén, hogy felébredt benne a kíváncsiság.
– Emlékszik még a dátumra?
– Milyen dátumra?
– Amikor Laila belement, hogy találkozik magával.
Erica lázasan kutatott az emlékezetében. Nagyjából négy
hónapja történt, de a pontos napot nem tudta volna
megmondani. Aztán hirtelen bevillant: Kristina születésnapja
előtti napon volt. Ezt közölte Wilhelmmel is, aki sanda
mosollyal az arcán lehajolt, és felemelt a padlóról egy
paksaméta Bohusläningent. Lapozgatni kezdett, majd
elégedetten hümmögött, és egy kinyitott újságot nyújtott át
Ericának. Ő meg csak átkozta az ostobaságát. Hát persze! Szóval
így függenek össze a dolgok. A kérdés már csak az, mit jelenthet
mindez.

A pajtában csípős hideg volt a levegő, és a lélegzete kis

felhőként gomolygott a szája előtt. Helga szorosabbra húzta
magán a kabátot. Tudta, hogy Jonas és Marta kényszernek éli
meg a pénteki vacsorákat. Lerítt róluk. Számára azonban ezek
az alkalmak biztos pontot jelentettek, amikor egy röpke
pillanatra igazi családnak láthatta magukat.
Tegnap a szokásosnál is nehezebb volt megőrizni a látszatot.
Mert tényleg az volt: látszat, álom. Annyi álma volt! Amikor
megismerte Einart, a férfi rögtön átvette az irányítást, teljesen
betöltötte az életét a széles vállával, szőke hajával és a
mosolyával, amelyről Helga akkoriban azt gondolta, hogy süt
belőle a melegség, de azóta már megtanulta, hogy valami
egészen mást jelent.
Megállt az autó előtt, amelyről Molly beszélt. Pontosan tudta,
melyik az, és ha annyi idős lett volna, mint Molly, ő is ezt
választotta volna. Helga végignézett a pajtában álló kocsikon.
Elhagyatottan árválkodtak ott, ette őket a rozsda.
 Minden egyes autóról tudta, honnan származik, minden
egyes útra emlékezett, amelyet Einar tett, hogy megfelelő
felújítandó járművet szerezzen be. Sok munkaórába került,
mire a kocsit el lehetett adni. Valójában nem jelentettek valami
nagy bevételt, de ahhoz elég volt, hogy kényelmesen
megéljenek, a pénz miatt sosem fájhatott a fejük. Einar legalább
ennek az egy elvárásnak eleget tett: eltartotta őt és Jonast.
Lassan otthagyta Molly autóját – magában máris így hívta –,
és egy öreg fekete Volvóhoz lépett, amelyen hatalmas
rozsdafoltok éktelenkedtek, a szélvédője pedig betörve
tátongott. Biztosan szép lett volna, ha Einar rendbe tudja tenni.
Ha behunyta a szemét, látta maga előtt Einart, ahogy utánfutón
hazavontatta egy-egy új szerzeményét. Látta rajta, ha sikeres
volt az útja. Olykor egy nap alatt megjárta, máskor Svédország
legtávolabbi zugaiba utazott, és egy hétig is távol volt. Amikor
lázasan csillogó szemmel és lángoló arccal fordult be az
udvarra, Helga tudta, hogy megkapta, amit akart. Aztán
napokra, hetekre munkába temetkezett. Helga ilyenkor
Jonasnak és a háztartásnak szentelhette magát. Nem
fenyegették dühkitörések, hideg gyűlölet, fájdalom. Ezek voltak
a legboldogabb időszakai.
Megérintette az autót, és megborzongott, amikor a keze a
hideg fémhez ért. A fény a pajtában lassan vándorolt, mialatt ő
körbejárt a kocsik között, és a fal résein betűző napsugarak
most megcsillantak a fekete lakkozáson. Helga visszahúzta a
kezét. Ez az autó soha többé nem fog életre kelni. Halott tárgy, a
múlt része. És ő majd gondoskodik arról, hogy ez így is
maradjon.

Erica hátradőlt a látogatóknak fenntartott széken. Wilhelmtől

egyenesen a börtönbe jött. Egyszerűen muszáj volt beszélnie
Lailával. Szerencsére úgy festett, hogy a nő már megbékélt, és
beleegyezett a találkozóba. Talán nem is volt annyira zaklatott,
mint ahogy attól Erica tartott.
Egy ideje csendben ültek, Laila Ericát vizslatta, a
tekintetében volt némi nyugtalanság.
– Hogy lehet, hogy másodjára is beszélni akar velem egy nap
leforgása alatt?
Erica elgondolkodott. Nem igazán tudta, mit feleljen, de
érezte, hogy Laila azonnal bezárkózik, ha szóba hozza neki a
kivágott cikkeket, és azzal ráadásul azt is elárulja, hogy
összefüggést feltételez.
– Nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott – válaszolta
végül. – Hogy a ház valóban a rémségek háza volt, de nem úgy,
ahogy az emberek hiszik. Mire célzott ezzel?
Laila kinézett az ablakon.
– És miért beszéljek erről? Az ember nem szívesen emlékezik
ilyesmire.
– Megértem. De mivel hajlandó volt fogadni, az a gyanúm,
hogy valójában szeretne beszélni róla. Talán jó érzés volna
megosztani valakivel és végre kibeszélni ezt az egészet.
– Túl sokat gondolnak a kibeszélésről. Mindenki
terapeutákhoz meg pszichológusokhoz rohangál, kitálalnak a
barátaiknak, minden apró-cseprő esetet rögtön elemezni kell.
Pedig bizonyos dolgoknak talán jobb kimondatlanul
maradniuk.
– Most magáról beszél vagy a történtekről? – kérdezte Erica
gyengéden.
Laila elfordult az ablaktól, és rászegezte azt a különös kék
szemét.
– Talán mindkettőről – mondta.
Erica úgy döntött, taktikát vált.
– A családja többi tagjáról még alig ejtettünk szót. Ne
beszélgessünk róluk? – kérdezte, hátha repedést talál a csend
falán, amellyel Laila körbevette magát.
A nő vállat vont.
– Beszélgethetünk.
– Még kicsi volt, amikor az apja meghalt. Közel állt az
anyjához?
– Igen, az anyám volt a legjobb barátom. – Laila arcán
mosoly terült szét, amitől évekkel fiatalabbnak tűnt.
– És a nővére?
Laila egy ideig hallgatott.
– Évek óta Spanyolországban lakik – mondta aztán. – Sosem
voltunk igazán jóban, és teljesen elfordult tőlem, amikor…
amikor az történt.
– Van családja?
– Igen, van egy spanyol férje, egy fia és egy lánya.
 – Az anyja viselte Peter gondját. De Louise-t miért nem ő
vette magához?
Laila keserűen felnevetett.
– A Lánnyal aligha bírt volna. De Peter más volt. Nagyon
szerették egymást az anyámmal.
– A Lánnyal? – Erica kérdőn nézett Lailára.
– Igen, így hívtuk – felelte az asszony csendesen. – Vladek
kezdte, aztán ráragadt a név.
Szegény gyerek, gondolta Erica. Igyekezett uralkodni a
dühén, és a kérdésekre összpontosított, amelyeket fel akart
tenni.
– És Louise-szal, azaz a Lánnyal miért nem bírt volna az
anyja?
Laila dacosan viszonozta Erica pillantását.
– Problémás gyerek volt. Mást nem mondhatok.
Erica belenyugodott, hogy nem jut tovább, ezért témát
váltott.
– Maga szerint mi történt Peterrel, amikor az anyja…
meghalt?
Laila arca egy pillanatra elkomorodott.
– Nem tudom. Egyszerűen eltűnt. Szerintem… – Nyelt egyet.
Úgy látszott, nehezére esik kimondania a szavakat. – Szerintem
nem bírta tovább. Nagyon érzékeny gyerek volt.
– Úgy érti, lehet, hogy véget vetett az életének? – Erica
igyekezett olyan kíméletesen feltenni a kérdést, ahogy csak
tudta.
 Először nem kapott választ, aztán Laila lassan bólintott, a
tekintetéből levertség sütött.
– De sosem találták meg – fűzte hozzá Erica. – Maga
hihetetlenül erős, hogy ennyi veszteséget el tudott viselni.
– Az ember többet bír, mint hinné. Ha kell – felelte Laila. –
Nem vagyok hívő, de azt mondják, Isten senkinek a vállára nem
rak nagyobb terhet, mint amennyit elbír. Biztosan tudja, hogy
én sok mindent elviselek.
– Lesz ma egy búcsúztató a fjällbackai templomban – mondta
Erica, és fürkészőn nézte Lailát.
Nem volt veszélytelen Victoriára terelnie a beszélgetést.
– És? – Laila kérdőn pillantott rá, de Erica látta, hogy nagyon
is tudja, miről van szó.
– Arra a lányra emlékeznek, aki eltűnt, aztán meghalt.
Biztosan hallott róla. Victoria Hallbergnek hívták. Borzasztó
nehéz lehet a szüleinek. Na meg a többi lány szüleinek, akiket
még nem találtak meg.
– Igen, biztosan. – Laila szemmel láthatóan ádáz harcot
vívott, hogy megőrizze a lélekjelenlétét.
– Gondoljon csak bele, a lányaik eltűntek, és most, hogy
tudják, mit kellett Victoriának elszenvednie, biztosan a poklok
poklát állják ki, ha eszükbe jut, hogy a lányuknak is ilyen sors
juthat.
– Csak annyit tudok, amennyit az újságok írtak – mondta
Laila, és nyelt egyet. – De tényleg rettenetes.
Erica bólintott.
 – Követte az eseményeket?
Laila rejtélyes arckifejezést öltött.
– Mindennap olvasunk újságot. Szóval én is pont annyira
követtem a híreket, mint mindenki más.
– Értem – mondta Erica.
– Nézze, elég fáradt vagyok. Fejezzük be a beszélgetést. Jöjjön
vissza máskor. – Laila azon nyomban fel is állt.
Erica egy pillanatra fontolóra vette, hogy sarokba szorítja,
közli vele, hogy tud az újságcikkekről, és sejti, hogy személyes
okokból érdeklődik az ügy iránt, csak azt nem érti, miért. De
aztán erőt vett magán. Laila arckifejezése zárkózott volt, és
olyan erővel szorította a széktámlát, hogy a bütykei
elfehéredtek. Erica ösztönösen tett egy lépést felé, és
megsimogatta az arcát. Ez volt az első alkalom, hogy
megérintette, és a bőre meglepően puhának érződött.
– Majd beszélünk – mondta gyengéden.
Amikor az ajtóhoz ment, a hátában érezte Laila pillantását.

Tyra hallotta, hogy az anyja a konyhában dúdolgat. Mindig

sokkal vidámabb volt, ha Lasse elment itthonról. Azon sem
mérgelődött, ami tegnap történt. Elfogadta Tyra magyarázatát,
hogy beugrott egy barátnőjéhez, és nagyon elszaladt az idő.
Jobb volt nem mondani neki semmit, abból csak baj lett volna,
ha megtudja az igazságot. Tyra kisétált a konyhába.
– Mit sütsz?
Az anyja a konyhaasztalnál állt lisztes kézzel. Még az arcára
is jutott pár fehér folt. Sosem volt egy konyhatündér, és amikor
vacsorát főzött, Lasse gyakran siránkozott azon, hogy úgy néz
ki a helyiség, mint valami csatatér.
– Fahéjas csigát. Arra gondoltam, a búcsúztató után
haraphatnánk valamit a kávéhoz, és akkor már le is fagyasztok
belőle.
– Lasse Kvillében van?
– Igen, mint mindig. – Terese hátratűrt egy hajtincset a
lisztes kezével, mire újabb fehér folt keletkezett az arcán.
– Úgy nézel ki, mint Jack Nicholson Jokerként – mondta Tyra,
és bizsergés futott végig rajta, amikor mosolyogni látta az
anyját.
Újabban az anyja olyan ritkán mosolygott, mindig fáradt
volt inkább, és szomorú. De a jó érzés ugyanolyan gyorsan
elmúlt, mint ahogy jött. Victoria állandóan hiányzott neki, és a
bánat minden jó érzést azonnal kioltott. A búcsúztató
gondolatára összerándult a gyomra. Nem akart búcsút venni a
barátnőjétől.
Egy darabig csendben nézte az anyját.
– Egyébként milyen volt Jonasszal járni? – szólalt meg végül.
– Miért kérded?
– Nem is tudom. Csak eszembe jutott, hogy egy pár voltatok.
– Kicsit nehéz volt kiigazodni rajta. Zárkózott volt,
visszafogott. Talán félős is. Úgy kellett rávennem, hogy végre
benyúljon a pulóverem alá.
– Anya! – Tyra a fülére tapasztotta a kezét, és nagy szemeket
meresztett.
Ilyen részleteket az ember nem akar tudni az anyjáról.
Inkább úgy akar rá gondolni, mint egy nem nélküli Barbie
babára.
– A lényeg, hogy félénk volt. Az apja igen szigorúan bánt
vele, néha úgy tűnt, mintha Jonas és az anyja is félne tőle.
Terese kinyújtotta a tésztát, és megvajazta.
– Szerinted verte őket?
– Ki? Einar? Hát, sosem láttam. Csak mindig veszekedett
velük, és folyton haragos volt. De amelyik kutya ugat, nem
harap. Bár nem találkoztam vele túl sokszor. Vagy
beszerzőúton volt, vagy a kocsikat bütykölte a pajtában.
– Jonas és Marta hogy ismerkedett meg? – Tyra csípett egy
darabot a tésztából, és a szájába tömte.
Terese megállt mozdulat közben, és másodpercekig habozott
a válasszal.
– Hát ezt sosem sikerült kiderítenem. Marta egyszer csak
feltűnt a színen. Minden nagyon gyorsan történt. Fiatal voltam,
és naiv, azt hittem, örökre együtt maradunk, de Jonas hirtelen
szakított velem. Én meg sosem szeretettem veszekedni, úgyhogy
inkább mentem a magam útján. Egy darabig persze
szomorkodtam, de aztán elmúlt. – Fahéjat szórt a tésztára,
aztán feltekerte.
– Nem pletykáltak róluk?
– Tudod, mi a véleményem a pletykákról, Tyra – mondta
Terese szigorúan, miközben vastag szeleteket vágott a
tekercsből. – De tulajdonképpen nem, semmi mást nem
hallottam, csak hogy milyen jól megvannak együtt. Aztán meg
találkoztam apáddal. Ezek szerint Jonast és engem mégsem
egymásnak teremtettek. Túl fiatalok voltunk még. Majd
meglátod, biztos neked is lesz kamaszszerelmed.
– Hagyjál már! – intette le Tyra, és érezte, hogy elvörösödik.
Ki nem állhatta, ha az anyja a fiúkról akart beszélni vele.
Úgysem értene semmit az egészből.
Terese fürkészőn nézte.
– De miért kérdezgetsz Jonasról és Martáról?
– Nincs semmi különös oka. Csak úgy kérdeztem. – Tyra
megrántotta a vállát, és igyekezett lezsernek tűnni. Gyorsan
témát váltott: – Molly megkapja az egyik kocsit a pajtából, egy
Volkswagen Bogarat. Jonas megígérte, hogy rendbe teszi neki.
Nem tudta úgy mondani, hogy ne kússzon irigység a
hangjába, és látta az anyján, hogy ő is észrevette.
– Sajnálom, hogy nem tudok mindent megadni neked, amit
szeretnél. Mi… én… Igen, az élet nem mindig úgy alakul, ahogy
az ember elképzeli. – Terese vett egy nagy levegőt, és jégcukrot
szórt a tepsiben sorakozó csigákra.
– Tudom, nem baj – mondta gyorsan Tyra.
Nem akart hálátlannak tűnni. Tisztában volt azzal, hogy az
anyja minden tőle telhetőt megtesz. Elszégyellte magát, hogy
egyáltalán felmerült benne az autó gondolata. Victoriának
például sosem lesz kocsija.
– Hogy megy Lassénak a munkakeresés? – kérdezte.
 Terese horkantott egyet.
– Úgy fest, Isten nem tud ilyen gyorsan munkahelyet
prezentálni.
– Hát, biztos más dolga is akad, mint hogy állást szerezzen
Lassénak.
Terese abbahagyta, amit csinált, és a lányára emelte a
tekintetét.
– Tyra… – Úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi. – Szerinted
képesek volnánk magunk boldogulni? Lasse nélkül?
A konyhára csend telepedett. Csak a fiúk ricsaja hallatszott
be a szobából. Aztán Tyra halkan azt mondta:
– Szerintem remekül meglennénk.
Lépett egyet, és megcsókolta az anyja lisztes arcát, majd a
szobájába sietett átöltözni. A lovasiskolából minden lány
elmegy a búcsúztatóra. Mintha valami izgalmas program volna.
Hallotta az izgatott pusmogásaikat, amikor azt vitatták meg,
mit vegyenek fel az alkalomra. Buta libák. Felszínes, buta libák.
Egyikük sem ismerte Victoriát úgy, mint ő. Vagyis egyikük sem
ismerte úgy, mint ahogy ő ismerni vélte. Tétován elővette a
szekrényből a kedvenc ruháját. Itt az ideje búcsút venni.

Üdítő változatosságot jelentett, hogy az ikrekre és Majára

vigyázhatott. Nem hazudott Ericának, a gyerekek tényleg
példásan viselkedtek egész nap. Van ez így. A srácok a rossz
oldalukat csak a szüleiknek mutatják meg. De biztos az is
közrejátszott, hogy Emma és Adrian is ott volt. Az
unokatestvéreik valósággal bálványozták őket, hiszen ők az
úgynevezett nagyok.
Mosolygott magában, miközben letörölgette a konyhapultot.
Különös érzés volt, olyan rég nem mosolygott már. Tegnap,
amikor beszélgettek Dannal, felizzott benne a remény. Tudta,
hogy egykettőre kihunyhat, mert a beszélgetésüket követően
Dan megint csendbe burkolózott. De talán mégis tettek egy
aprócska lépést egymás felé.
Anna komolyan gondolta, amit mondott: kész volt elköltözni,
ha Dan így akarja. Néhányszor már keresgélt megfelelő lakást
magának és a gyerekeknek az interneten. De a szíve mélyén
nem erre vágyott. Szerette Dant.
Az elmúlt hónapokban azért tettek pár bátortalan kísérletet,
hogy áthidalják a közöttük tátongó szakadékot. Egy
bormámoros estén Dan még közeledett is hozzá, és Anna úgy
kapaszkodott belé, akár egy fuldokló. Szeretkeztek, de a férfi
olyan elkínzottnak tűnt utána, hogy Anna legszívesebben
világgá ment volna. Azóta nem érintették meg egymást. A
tegnapi ölelkezésig.
Kinézett a konyhaablakon. A gyerekek a hóban játszottak.
Bár már a legkisebb is egész nagy volt, még mindig szerettek
hóembert építeni és hógolyózni. Anna egy konyharuhába
törölte a kezét, majd óvatosan megtapintotta a hasát.
Megpróbálta felidézni, milyen volt, amikor a Dannal közös
gyermekét hordta a szíve alatt. A hibát, amelyet elkövetett, nem
tehette jóvá azzal, ha gyászol, ilyen terhet nem rakhat egy
ártatlan gyermekre. De a bűntudat belevegyült a hiányérzetbe,
és kénytelen volt arra gondolni, hogy minden máshogy alakult
volna, ha élne a kisfiuk. Akkor most odakint játszana a hóban a
nagyobb testvéreivel, úgy beöltöztetve, mint egy Michelin-baba.
Tudta, hogy Erica néha azon aggódik, hogy az ikrek a
kisfiára emlékeztetik, akit elveszített. És eleinte így is volt. Irigy
volt, és szörnyűségeket gondolt erről az igazságtalanságról. De
már elmúlt. Nincs mérleg, amelynek segítségével igazságosan
lehetne elosztani a dolgokat a világon, és nincs elfogadható
magyarázat arra, miért nem tarthatták meg Dannal a
szerelemgyereküket. Neki már csak a remény maradt, hogy egy
szép napon minden visszazökken a rendes kerékvágásba.
Egy hógolyó az ablaknak vágódott, és Anna látta Adrian
rémült pillantását. Kesztyűs kezét a szája elé kapta. Annának
elszorult a szíve a látványtól. Aztán kiszaladt az előszobába,
magára kapta a télikabátját, kivágta a bejárati ajtót, majd
mindent beleadott, hogy ijesztő szörnynek tűnjön, és azt
hörögte:
– Most aztán… most aztán… jól megkapjátok a magatokét!
A gyerekek először megrökönyödve bámultak rá, aztán
üdvrivalgásban törtek ki.

Gösta és Martin a leghátsó padban ült a templomban. Gösta

már régen elhatározta, hogy eljön a búcsúztatóra. Victoria
borzalmas sorsa nyugtalanságot és riadalmat szült egész
Fjällbackában, muszáj volt beszélni róla, emlékezni rá, teret
adni a felkorbácsolt érzelmeknek, miután megtudták, mit
kellett a lánynak elszenvednie. Hogy Martinnal képviselték a
helyi rendőrséget, teljesen rendben volt.
Ahogy ott ült a kemény padon, nehezére esett a feltoluló
emlékeinek parancsolnia. Két temetésen vett részt itt: a fiáén és
sokkal később a feleségéén. Gösta a jegygyűrűjét forgatta,
amelyet még mindig hordott. Úgy érezte, nem volna helyes, ha
letenné. Maj-Britt volt a nagy szerelme, a társa az életben, és
Göstának még csak eszébe sem jutott soha, hogy bárki a helyére
léphetne.
Az élet útjai tényleg kifürkészhetetlenek, jutott eszébe. Néha
elmerengett azon, hogy létezik-e egy felsőbb hatalom, amely az
ember életét irányítja. Régebben sosem fordult meg ilyesmi a
fejében, leginkább ateistának gondolta magát, de minél idősebb
lett, annál jobban érezte Maj-Britt jelenlétét. Olyan volt, mintha
még mindig ott állna az oldalán. És hogy Ebba annyi év után
ismét az élete része lett, kisebbfajta csodaszámba ment.
Körülnézett a híres bohusläni gránitból készült templomban.
Szép épület volt. A pompás, magas ablakok rengeteg fényt
engedtek be, balra a kék szószék látszott, elöl pedig az oltár egy
faragott korlát mögött. A templom zsúfolásig megtelt:
családtagok, rokonok és sok Victoriával egykorú fiatal volt itt.
Jó páran biztosan osztálytársak voltak, de Gösta látott néhány
lányt a lovasiskolából is. Egy csoportban ültek, két sort
elfoglaltak középtájon. Sokan hangosan szipogtak. Gösta
Martinra sandított, és belátta, hogy talán mégsem volt jó ötlet
idehoznia. Nem volt még olyan régen, hogy Pia feküdt itt egy
koporsóban, és látta Martin sápadt arcán, hogy ő is pont erre
gondol.
– Figyelj, megoldom egyedül, ha gondolod. Nem muszáj itt
maradnod.
– Minden rendben – felelte Martin erőltetett mosollyal, de az
egész szertartás alatt mereven előrenézett.
Hangulatos búcsúztató volt, és amikor az utolsó zsoltár is
véget ért, Gösta szívből remélte, hogy vigaszt nyújtott a
családnak. Victoria szülei felkászálódtak az első padból,
egymásba karoltak. Végigmentek a sorok között, és az emberek
lassan utánuk indultak.
A templom előtt a hozzátartozók és a barátok kis
csoportokba verődtek. Csípős hideg volt, a napfény szikrázott a
havon. Az emberek halkan, kisírt szemmel, vacogva
beszélgettek arról, mennyire hiányzik nekik Victoria, és milyen
borzalmas, ami vele történt. Gösta látta a félelmet a fiatal
lányok arcán. Lehet, hogy ők lesznek a következők? Victoria
elrablója vajon még errefelé kószál? Gösta úgy döntött, vár még
egy kicsit, mielőtt kikérdezi őket. Majd amikor a tömeg elkezd
szétszéledni, és mindenki hazafelé indul.
Markus és Helena kifejezéstelen arccal járt körbe, és váltott
mindenkivel néhány szót. Ricky kissé félrehúzódva állt
magányosan. A cipőjét bámulta, és csak kurtán válaszolt
azoknak, akik szóltak hozzá. Victoria néhány barátnője
körbevette, de nagyon úgy tűnt, hogy ők is csak egyszavas
válaszokat és hümmögéseket tudtak kicsikarni belőle, ezért
végül békén hagyták.
Ricky váratlanul felnézett, egyenesen Gösta szemébe. Úgy
látszott, habozik, de aztán odalépett hozzá.
– Beszélnünk kell – mondta halkan. – Valahol, ahol senki sem
zavarhat.
– Persze – felelte Gösta. – Nem baj, ha a kollégám, Martin is
velünk tart?
Ricky megrázta a fejét, és a temető egyik félreeső zuga felé
indult.
– Valamit el kell mondanom – kezdte, és a havat rugdosta a
bakancsa orrával. A hó szétporlott, és felkavarodott, majd
lassan, csillogva leülepedett megint. – Tulajdonképpen már rég
el kellett volna mondanom.
Gösta és Martin csodálkozva pillantott össze.
– Victoriával nem voltak titkaink egymás előtt. Soha. Nehéz
megmagyarázni, de mindig is összetartottunk. Aztán egyszer
csak úgy éreztem, hogy titkol valamit előlem. Zárkózottabb lett,
én pedig aggódni kezdtem. Megpróbáltam beszélni vele, de
egyre jobban került. Aztán… aztán rájöttem, miről van szó.
– És miről? – kérdezte Gösta.
– Jonas. – Ricky nyelt egyet, a szeme könnybe lábadt, és úgy
tűnt, fizikai fájdalmat okoz neki a beszéd.
– Mi van Jonasszal?
– Együtt voltak – mondta Ricky.
– Biztos vagy benne?
 – Nem, nem egészen, de minden erre utalt. És tegnap
találkoztam Victoria legjobb barátnőjével, Tyrával, aki azt
mondta, ő is gyanított valamit.
– Jól van. Mit gondolsz, miért nem mesélte ezt el neked?
– Nem tudom. Vagyis de, tudom. Szerintem szégyellte magát.
Tudta, hogy nem fogom jó szemmel nézni, de előttem igazán
nem kellett volna szégyenkeznie. Bármit tesz is, az nem
változtat azon, mit gondolok róla.
– Szerinted mennyi ideig tartott a dolog? – kérdezte Martin.
Ricky a fejét rázta. Nem volt rajta sapka, és a füle már egész
piros volt a hidegtől.
– Fogalmam sincs, valamikor tavaly nyáron vettem észre,
hogy… megváltozott.
– És hogyan változott meg? – Gösta megmozgatta a cipőben a
lábujjait, amelyek már kezdtek érzéketlenné válni.
Ricky elgondolkodott.
– Titokzatos lett, amilyennek korábban sosem láttam. Órákra
eltűnt, és amikor megkérdeztem, merre járt, azt felelte, semmi
közöm hozzá. Régebben sosem csinált ilyet. Meg valahogy
vidám volt, mégis… Nem tudom, hogy mondjam… Vidám és
egyszerre búskomor. A hangulata gyorsan változott, egyszer
fent, egyszer lent. Arra gondoltam, hogy ez a kamaszkorral jár,
de valami többről volt szó. – Annyira koravénnek tűnt, amikor
ezt mondta, hogy Göstának figyelmeztetnie kellett magát arra,
hogy a fiú csak tizennyolc éves.
– És nem merült fel benned azonnal, hogy viszonya van
valakivel? – kérdezte Martin.
– Dehogynem. De álmomban sem gondoltam volna, hogy
éppen Jonasszal. Édes istenem, hiszen… rettentő öreg! És házas!
Gösta akaratlanul is elhúzta a száját. Ha a negyvenes éveiben
járó Jonas rettentő öregnek számít, ő biztosan egy múmia a fiú
szemében.
Ricky letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Olyan dühös lettem, amikor megtudtam, hogy azt hittem,
felrobbanok. Ez a fickó… pedofil!
Gösta a fejét csóválta.
– Elvben egyetértek veled, de törvényesen tizenöt év a határ.
Bár ha erkölcsi oldalról nézzük, legalább öt évvel több. –
Szünetet tartott, igyekezett megemészteni a hallottakat. – Hogy
jöttél rá, hogy egy viszonyról van szó?
– Sejtettem, hogy Victoria olyasvalakivel jár, akit sem én,
sem a szüleink nem kedvelnénk. – Ricky hezitált egy kicsit. – De
azt nem tudtam, kivel, és nem volt hajlandó elmondani, hiába
nyaggattam. Ez sem vallott rá, hiszen mindent megosztottunk
egymással. Aztán egyszer, amikor érte mentem a lovasiskolába,
megláttam őket, ahogy veszekednek. Nem hallottam, mit
beszéltek, de a helyzet világos volt. Odaszaladtam, és
ráüvöltöttem Victoriára, hogy most már mindent értek, és
szerintem ez undorító, ő meg visszaordibált, hogy dehogy
értem, és egy marha vagyok. Aztán elrohant. Jonas csak állt ott
hülyén, én meg olyan dühös voltam, hogy lehordtam.
– Volt még ott valaki rajtatok kívül?
 – Nem, szerintem nem. A nagyobb lányok kilovagoltak a
kicsikkel, Marta meg órát tartott Mollynak.
– És Jonas beismerte? – Gösta érezte, hogy őt is elönti a düh.
– Dehogy! Próbált megnyugtatni, és egyre azt ismételgette,
hogy nem igaz, soha egy ujjal sem ért Victoriához, csak
beképzelem magamnak az egészet. Meg hasonló baromságok.
Aztán csörgött a telefonja, és mennie kellett. De biztos csak
kifogás volt, mert nem akart velem beszélni.
– Vagyis nem hittél neki?
Gösta lábujjai már teljesen átfagytak. A szeme sarkából látta,
hogy Markus feléjük sandít, biztosan azon töpreng, miről
beszélhetnek a fiával.
– Egy frászt! – Ricky valósággal kiköpte a szavakat. – Jonas
ugyan nyugodtnak tűnt, de láttam, ahogy veszekedtek, hogy
valami személyes ügyről lehet szó. És Victoria válasza is ezt
bizonyította.
– De miért nem mondtad el ezt nekünk eddig? – kérdezte
Martin.
– Nem tudom, minden olyan zavaros volt. Victoria nem jött
haza aznap, és amikor felfogtuk, hogy eltűnt hazafelé a
lovasiskolából, hívtuk a rendőrséget. Az a legrosszabb, hogy az
én hibám az egész! Ha nem ordítoztam volna vele, és nem
kezdtem volna el veszekedni Jonasszal, ha hazavittem volna
rendesen, nem kapta volna el valami átkozott pszichopata.
Aztán meg nem akartam, hogy anya és apa megtudják. Pont egy
botrány hiányzott volna még nekik. Ráadásul bebeszéltem
magamnak, hogy Victoria elő fog kerülni. És miután nem
szóltam rögtön erről az egészről, később már képtelennek
éreztem magam rá. Olyan rohadtul bánt a lelkiismeret… –
Ömleni kezdtek a könnyei, és Gösta ösztönönösen mellé lépett,
átkarolta.
– Sss… Nem a te hibád, nem szabad így gondolkodnod. Senki
sem vádol semmivel. Csak védted a családodat, megértjük. Nem
a te hibád – ismételgette, és érezte, hogy Ricky feszültsége
felenged, a sírása csillapul.
A fiú felnézett rá.
– Valaki más is tudott róla – mondta halkan.
– Ki?
– Nem tudom. De furcsa leveleket találtam Victoria
szobájában. Egy csomó zagyvaság Istenről és a bűnösökről, akik
a pokol tüzén fognak égni.
– Megvannak még? – kérdezte Gösta, és lélegzet-visszafojtva
várta a választ.
Ricky a fejét rázta.
– Nincsenek, kidobtam őket. Szerintem… szerintem annyira
gusztustalanok voltak, és féltem, hogy anya vagy apa
megtalálja őket. Biztosan nagyon elkeseredtek volna. Ezért
megszabadultam tőlük. Hülyeség volt?
Gösta megpaskolta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. De hol találtad őket? És fel tudnád
idézni pontosan, mi állt bennük?
– Átkutattam a szobáját, amikor eltűnt. Mielőtt maguk jöttek
volna. Arra gondoltam, talán találok ott valamit, ami leleplezi a
Jonasszal folytatott viszonyát. A levelek az egyik
íróasztalfiókban voltak. Már nem emlékszem pontosan, mi állt
bennük. Bibliai idézeteknek tűntek. Bűnösökről és paráznákról.
– És szerinted ennek köze van Victoria és Jonas viszonyához?
– kérdezte Martin.
– Igen, ez a legvalószínűbb. Hogy valaki tudott róla, és…
rájuk akart ijeszteni.
– És ötleted sincs, ki lehetett az?
– Sajnos nincs.
– Jól van. Köszönjük, hogy elmondtad. Jól tetted – mondta
Gösta. – A szüleid már várnak, biztosan nem értik, mit
locsogunk itt.
Ricky nem válaszolt, csak lehorgasztotta a fejét, és súlyos
léptekkel elindult a templom felé.

Amire Patrik hazaért, már rég besötétedett. Amint belépett az

ajtón, megérezte a konyhából kiszálló illatot. Úgy tűnt, Erica
valami különösen finom szombati vacsorát készített, és Patrik
sertéssültre tippelt márványsajttal meg tepsiben sült
krumplival, ami a kedvence volt. Bement a konyhába.
– Remélem, éhes vagy – mondta Erica, és megölelte.
Egy darabig így maradtak, majd Patrik a tűzhelyhez lépett,
és felemelte a türkiz lábas fedelét, amelyet Erica csak
különleges alkalmakkor vett elő. Igaza volt. A hússzeletek
csodálatos krémes szószban rotyogtak, míg a sütőben a
krumplihasábok ropogós aranybarnára sültek. Egy nagy tálban
saláta volt, és Patrik észrevette, hogy ez is a kivételesen ízletes
fajta, spenóttal, paradicsommal, parmezánnal és fenyőmaggal,
valamint fűszeres öntettel, amelyet igen szeretett.
– Majd’ éhen halok – mondta, és nem hazudott. Már csaknem
kilyukadt a gyomra, és rájött, hogy egész nap nem evett semmit.
– A gyerekek?
Az asztalra pillantott, amelyet két személyre terítettek,
porcelán étkészlettel és gyertyákkal.
Egy palack bor levegőzött középen, és Patrik arra gondolt,
hogy a rémes munkanapok után igazán kellemes szombat
estének néz elébe.
– Már megvacsoráztak, most a Verdákat nézik. Arra
gondoltam, ehetnénk egyszer nyugalomban is. Hacsak nem
ragaszkodsz ahhoz, hogy asztalhoz üljenek velünk – mondta
Erica, és rákacsintott.
– Dehogy, tartsuk őket távol a konyhától, amíg csak lehet.
Erőszakkal vagy megvesztegetéssel, nem válogatnék az
eszközökben, mert ma este kettesben szeretnék vacsorázni a
gyönyörű szép feleségemmel. – Lehajolt, és szájon csókolta. –
Csak beköszönök nekik, és már itt is vagyok. Be is foghatsz, ha
maradt még valami tennivaló.
– Győzöm egyedül is. – Erica megkeverte a húst. – Köszönj
nekik, aztán asztalhoz ülünk.
Patrik mosolyogva ment át a nappaliba. Teljesen sötét volt,
és a tévé villódzása szabályosan megbűvölte a gyerekeket,
ahogy Villám McQueen száguldását figyelték.
– Villám McQueen a leggyorsabb! – kurjantotta Noel.
Az alvórongyát szorongatta, amelyet sosem engedett ki a
kezei közül tévézéskor.
– De annyira nem gyors, mint apu! – kiáltotta Patrik,
odaugrott, és addig csiklandozta a gyerekeket, amíg visongani
nem kezdtek a nevetéstől.
– Hagyd abba! – kiabálták kórusban, de az arcukra volt írva,
hogy élvezik a játékot.
Patrik birkózott velük egy darabig, érezte a kifogyhatatlan
energiájukat, a finom leheletüket az arcán. A falak
beleremegtek a nevetésben és a sikongatásba, és Patrik
egyszeriben elfelejtette minden gondját-baját. Aztán félénk
torokköszörülés ütötte meg a fülét.
– Szívem, vacsora…
Patrik felkelt.
– Jól van, srácok! Apu most megy, és megvacsorázik anyuval.
Ti maradjatok itt, mindjárt jövünk mi is.
Miután bebugyolálta őket a takaróba, kiment Ericához a
konyhába, ahol már minden az asztalon volt, a bor poharakban.
– Ez nagyon szép. – Elkezdett szedni magának, majd Erica
felé emelte a poharát. – Egészségedre, szívem!
– Egészségedre! – mondta Erica, és némán ittak pár kortyot.
Patrik lehunyta a szemét, és a bort élvezte.
Egy darabig csevegtek, majd Patrik röviden beszámolt arról,
mi történt a nap folyamán: a szomszédok nem vették észre,
hogy valaki megfigyelte volna Hallbergék házát, és Gösta meg
Martin sem tudott meg semmi érdekeset a lányoktól a
betörésről a búcsúztató után, ellenben a tudomásukra jutott
valami igencsak figyelemre méltó.
– De esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek – kérte. –
Még Annának sem.
– Esküszöm!
– Jó, Victoria bátyja, Ricky szerint a lánynak viszonya volt
Jonas Perssonnal.
– Ne hülyíts… – hüledezett Erica.
– Tudom, hogy furán hangzik. Jonas és Marta a tökéletes pár.
Jonas nyilván tagadni fog, de ha igaz, amit Ricky állít,
számításba kell vennünk, hogy köze lehet Victoria eltűnéséhez.
– Szerintem Ricky félreértett valamit. Victoria biztosan
valaki mással járt, és talán pont hozzá tartott, amikor elrabolta
valaki. Az is lehet, hogy a két ember egy és ugyanaz.
Patrik csendben ült ott, és fontolóra vette, amit hallott. Lehet,
hogy a felesége megint a fején találta a szöget? Egy idő után
rájött, hogy Ericának más mondanivalója is van.
– Meg akarok beszélni veled valamit – kezdte. – Elég
elrugaszkodott ötlet, és bizonytalan is, és még az is lehet, hogy
teljesen tévúton járok, de azért elmondom.
– Figyelek – felelte Patrik, és letette az evőeszközt.
Erica hanghordozása felcsigázta a kíváncsiságát. A felesége
mesélt a könyve kapcsán végzett munkájáról, a Lailával
folytatott beszélgetésekről, a házban tett látogatásáról és a
kutatásairól. Miközben beszélt, Patrik rájött, milyen kevés
érdeklődést tanúsított eddig az új könyve iránt. Az egyetlen
mentsége az volt, hogy Victoria eltűnése úgy lekötötte, hogy
már nem maradt másra ereje.
Amikor Erica a kivágott cikkeket tartalmazó dobozhoz ért,
hegyezni kezdte a fülét, de még mindig nem gondolta, hogy
ennek jelentősége lehet. Nem ment ritkaságszámba, hogy az
embereket magával ragadta egy-egy ügy, és gyűjtötték az arról
szóló információkat. Aztán a felesége mesélt az aznapi
kiruccanásáról is, Wilhelm Mosanderhez, a Bohusläningen
egykori újságírójához.
– Wilhelm figyelemmel kísérte az esetet, és éveken át
próbálta felvenni a kapcsolatot Lailával. Nem ő volt az
egyetlen, és tudom, nagy dolog, hogy Laila engem hajlandó
fogadni. És ez nem véletlen. – Erica szünetet tartott, és ivott egy
korty bort.
– Hogyhogy nem véletlen? – kérdezte Patrik.
A felesége rászegezte a tekintetét.
– Laila ugyanazon a napon egyezett bele a találkozókba,
amikor az újságok megírták Victoria eltűnését.
Ebben a pillanatban megszólalt Patrik mobilja, és a
rendőrösztöne azt súgta, hogy semmi jót nem várhat ettől a
hívástól.

Einar magában ült a sötétben. Az udvart és az épületeket

odakint néhány lámpa világította meg. Távolról hallotta a
lovak szórványos nyerítését az istállóból. Nyugtalanok voltak
ezen az estén. Einar elmosolyodott. Mindig is élvezte, ha
megszűnt a harmónia. Biztosan az apjától örökölte.
Néha hiányzott neki. Nem volt kedves ember, de jól
megértették egymást, ahogy Jonasszal is. Helga sosem volt része
az ő kis szövetségüknek, amilyen ostoba és együgyű volt. A nők
balga lények, mindig is így gondolta, de azt el kellett ismernie,
hogy Marta más volt. Az évek során már-már csodálni kezdte.
Semmiben sem hasonlított arra a félénk kis Terese-re, aki már
attól is remegett, ha csak ránézett. Tőle Einar iszonyodott,
pedig a fia már az eljegyzést is szóba hozta. Helga persze
ajnározta azt a lányt. Pont az a típus volt, akit a szárnyai alá
vehetett volna, akivel női dolgokról csacsoghatott volna, akinek
jó anyósként tanácsokat osztogathatott volna, és aki
elpotyogtatott volna egy csomó taknyos gyereket.
Hála az égnek, nem így alakult. Terese egy nap eltűnt, és
Jonas Martával állított haza. Kijelentette, hogy náluk fog lakni,
örökre együtt maradnak, és Einar ebben egy percig sem
kételkedett. Elég volt egyszer összenéznie Martával, és rögtön
megértették egymást. Egy kurta bólintással beleegyezését adta.
Helga éjszakákon át csak sírt, de tudta, hogy nincs értelme
szólni, mert már minden eldőlt.
Einar sosem beszélt Helgával a Martáról alkotott eltérő
véleményükről. Sosem beszéltek semmi ilyesmiről. Egy időben,
amikor még udvarolt Helgának, kísérletet tett arra, hogy
elbeszélgessen vele az élet nagy dolgairól, ahogy azt elvárták
tőle. De azonnal felhagyott ezzel, amint megülték az esküvőt, és
erőszakhoz folyamodott, ahogy azt mindig is tervezte. Nem volt
oka arra, hogy folytassa azt a nevetséges színjátékot.
Nedvességet érzett a lába között, ahogy ott ült a
kerekesszékben. Lepillantott. A sztómazacskó, amelyet az előbb
megpiszkált, megint szivárgott. Elégedetten szívta tele a tüdejét
levegővel:
– Helgaaa!
Uddevalla, 1973

Laila sosem hitt a gonoszban. Mostanáig. Mert most már nap mint
nap farkasszemet nézett vele. Félt, és a végletekig kimerült. Hogyan
hunyhatná le a szemét az ember, ha egy fedél alatt él a gonosszal?
Hogyan pihenhetne meg akár csak egyetlen másodpercre is? Ott volt a
bútorok mögött, ott volt minden szegletben, minden kis résben.
Ő maga engedte be, sőt, ő maga teremtette. Ő táplálta, viselte
gondját, hagyta, hogy gyarapodjon, mígnem irányíthatatlanná vált.
A kezeit nézte. A kézfején vörös karmolásnyomok futottak villám
alakzatban, a jobb kisujja természetellenes szögben állt. Orvoshoz
kellene mennie megint, ahol újra csak gyanakvó pillantásokkal találná
szemben magát, kérdéseket szegeznének neki, amelyekre nem tudja a
választ. Hogyan is mondhatná el az igazságot? Hogyan is oszthatná
meg másokkal a rémületét? Nincsenek is rá szavak. És úgysem
segítene.
Tovább hallgat és hazudozik, hiába látja az arcokon, hogy nem
hisznek neki.
Az ujja fájt és lüktetett. Nehéz lesz Peterről gondoskodnia, és
ellátnia a feladatait, de tisztában volt azzal, milyen erős. Hogy
mennyit kibír, hogy mennyi félelmet és rettegést képes elviselni, hogy
milyen közel tud merészkedni a gonoszhoz, anélkül hogy
hátratántorodna. Valahogy majd csak lesz.
Terese mindenkit felhívott, aki csak az eszébe jutott. Lasse
kevés hozzátartozóját, akik nem álltak különösebben közel
hozzá. A régi ivócimboráit, az új barátait, a volt munkatársait, a
gyülekezeti tagokat, akiknek tudta a nevét.
Émelygett a lelkiismeret-furdalástól. Ma, amikor fahéjas
csigát sütött, valamiféle boldogságot érzett, amint elhatározta,
hogy elhagyja a férfit. Csak este fél nyolc körül kezdett
nyugtalankodni, amikor Lasse nem jött haza, és a telefonját sem
vette fel. Általában akkor jött és ment, amikor kedve tartotta, és
többnyire a gyülekezetben volt, ha nem otthon. De most nem.
Egész nap nem látták a templomban, ami nagyon aggasztotta
Terese-t. Voltaképpen sehová máshová nem mehetett.
A kocsija sem volt itthon. Terese elkérte a szomszéd autóját,
és fél éjszaka körözött, bár a rendőrség azt mondta, másnap
intézkednek. Végtére is Lasse felnőtt ember, aki talán szabad
akaratából ment el. De Terese képtelen volt ölbe tett kézzel ülni.
Tyra vigyázott a gyerekekre, ő meg átfésülte egész Fjällbackát,
majdnem Kvilléig elment. Lasse piros Volvo kombiját sehol sem
látta. Hálás volt, amiért a rendőrök komolyan vették. Talán
meghallották a hangjában bujkáló ijedséget. Lasse még a
legrészegesebb időszakában is hazajárt esténként. És most már
hosszú-hosszú idő óta nem nézett a pohár fenekére.
A rendőr, aki kijött, persze rákérdezett az alkoholra is. Ez egy
kis település, és a férfi ismerte Lasse múltját. De Terese
nyomatékosan megmondta neki, hogy a férje nem kezdett el
újra inni. Ám ha jobban belegondolt, valami megváltozott az
elmúlt hónapokban. Nemcsak a megszállott vallásosságról volt
szó, hanem még valami másról is. Gyakran kapta azon a férjét,
hogy elégedetten mosolyog magában, mintha valami kellemes
dologra gondolna titkon, amit nem akar megosztani vele.
Terese nem tudta, hogyan magyarázza el ezt a bizonytalan
sejtését a rendőröknek; tisztában volt azzal, hogy teljes
őrültségnek hangzik. De hirtelen határozottan érezte: Lasse
rejtegetett valamit. Ahogy ott ült a konyhában, miközben a
reggel fénye lassan feloldotta a sötétséget, egyre jobban félt
attól, hogy az a titok rossz útra vitte Lassét.

Marta az erdei csapás felé irányította Valiantot. Egy csapat

madár riadtan rebbent fel, amikor ellovagolt mellettük, és
Valiant idegesen poroszkálni kezdett. Érezte, hogy a ló szeretne
vágtázni, de visszafogta, és kényszerítette, hogy lépésben
haladjon a csendes pirkadatban. Bár hideg volt, Marta nem
fázott. A ló teste melegítette, és pontosan tudta, hogyan kell
öltöznie: rétegesen. Megfelelő ruhában órákon át lovagolhatott,
még télen is.
 Molly tegnapi edzése jól ment. A lánya folyamatosan
fejlődött, és Marta kissé még büszke is volt rá. Bár dicsekedni
Jonas szokása volt, annyira nyilvánvaló, kitől örökölte a lányuk
a tehetségét; Marta magára ismert benne.
Ügetésre ösztökélte Valiantot, és élvezte az érzést, amikor a
ló gyorsítani kezdett. Lóháton mindig szabadnak érezte magát.
Olyan volt, mintha folyamatosan szerepet kellett volna
játszania, és csak a nyeregben lehetett volna önmaga.
Victoria halála mindent megváltoztatott. Más lett a hangulat
a lovasudvarban, otthon és Helgáéknál is. A lányok levertek
voltak, és féltek. Tegnap a búcsúztató után sokuk egyenesen a
lovasudvarba jött. Jonasszal fuvaroztak el néhányat. Némán
ültek a hátsó ülésen, nem beszélgettek, nem nevettek, nem
ricsajoztak, mint ahogy máskor. A versengés észrevehetően
erősödött közöttük. Összevesztek a lovakon, civódtak, hogy
felhívják magukra a figyelmét, féltékeny szemeket meresztettek
Mollyra, akiről tudták, hogy sosem veszélyeztethetik a
pozícióját.
Lenyűgöző színjáték volt. Marta nem tudta megállni, és néha
még szította is a kedélyeket. Az egyiküknek megengedte, hogy
zsinórban többször valamelyik kedvenc lovon lovagoljon,
másvalakivel külön foglalkozott óra után, megint mást
elhanyagolt. Mindig bevált. Azonnal megindult az áskálódás és
az elégedetlenkedés. Látta, hogyan néznek egymásra, látta,
hogy klikkekbe tömörülnek, ami igencsak szórakoztatta.
Annyira könnyű volt játszadozni a bizonytalanságukkal,
annyira könnyű volt megjósolni a reakcióikat.
Mindig is megvolt benne ez a képesség, és talán pont ezért
érezte olyan nehéznek azt az időt, amikor a lánya még kicsi
volt. A kisgyerekek kiszámíthatatlanok. Nem lehet rábírni őket,
hogy alkalmazkodjanak hozzá. Ehelyett neki kellett Molly
igényeihez igazodnia, és aszerint élni, mikor akart a kicsi
aludni vagy enni, vagy mikor kezdett minden észszerű ok
nélkül nyűgösködni. Ha őszinte akar lenni önmagához, be kell
ismernie, hogy már nem fárasztotta annyira az anyaság. Ahogy
Molly nőtt, egyre könnyebb lett kezelni, megjövendölni a
reakcióit és a tetteit. És amikor felfedezte, hogy a lánya
tehetséges lovas, különösen közel kezdte érezni magához.
Mintha hirtelen valahogy összetartoztak volna, és Molly nem
csak egy idegen lény lenne, aki befurakodott az életébe.
Valiant gyorsított, és boldog galoppozásba kezdett. Marta
olyan jól ismerte az utat, hogy hagyta. Elhajolt egy-egy ág elől,
olykor rászóródott róluk a hó. A jégkristályok a ló patái körül
táncoltak, amitől Martának olyan érzése támadt, mintha a
felhők között lovagolna. Gyorsabban vette a levegőt, és érezte,
ahogy az egész teste dolgozik. Aki nem lovagol, úgy gondolja,
hogy csak ülni kell lustán a nyeregben. Nem tudják, hogy
ilyenkor minden izom munkába áll. Egy kiadós lovaglás után az
embernek az egész teste csodálatosan elfárad.
Jonasnak korán reggel el kellett rohannia egy sürgős eset
miatt. Napi huszonnégy órában állt a környék rendelkezésére,
és nem sokkal öt előtt hívták az egyik szomszédos tanyáról. Egy
tehén igen rossz bőrben volt, és Jonas percek alatt magára
kapta a ruháit, majd kocsiba ült. Martát a telefon csörgése
ébresztette, némán feküdt a sötétben, és nézte a férfi hátát,
miközben az öltözködött. Olyan ismerős volt ennyi év után,
mégis idegennek érezte. Az együttélés nem mindig alakult
egyszerűen. Megvívták a maguk csatáit, és voltak időszakok,
amikor Marta sikítani tudott volna, és meg tudta volna ütni
dühében. De mindig is tisztában volt azzal, hogy
összetartoznak.
Egy darabig félt. Persze sosem vallotta be, nem is akart
gondolni rá, de a nyeregben, amikor a teste teljesen szabad volt,
és az érzékei elcsendesedtek, felbukkant a gondolat. Közel
jártak ahhoz, hogy mindent elveszítsenek: egymást, az életüket,
az összetartozás érzését, amelyet már akkor megsejtettek,
amikor először megpillantották egymást.
Volt valami őrültség a szerelmükben. A tűz, amely folyton
égett, és amelyet képesek voltak életben tartani,
megpörkölhette őket is. Minden lehetséges módon megélték a
szerelmüket, a határokat feszegették, hogy megtudják, mennyit
bír elviselni. Sokat bírt. Csak egyszer kerültek a szakítás
peremére, de végül minden megoldódott, és visszatért a rendes
kerékvágásba. A veszély elmúlt, és Marta úgy döntött, a lehető
legkevesebbet gondol rá. Jobb volt így.
Ismét Valiant oldalába vágta a sarkát, és csaknem
nesztelenül vágtattak át az erdőn. Bele a semmibe. Bele a
mindenségbe.
Patrik leült a konyhaasztalhoz, és hálásan elvette a
kávéscsészét, amelyet Erica nyújtott felé. A tegnapi romantikus
vacsorájuk szomorú véget ért, amikor Terese Hansson
telefonált, mert aggódott a férje, Lasse miatt. Patrik felkereste,
beszélt vele, de mire hazaért, Erica már elpakolt, és nyoma sem
maradt a meghitt perceknek. A konyha csillogott-villogott, ami
biztosan annak köszönhető, hogy Kristinát és Gunnart várták
egy közös kávézásra.
Patrik a képre nézett, amely a falnak volt támasztva. Egy éve
várta, hogy felakasszák, és ha ő nem intézkedik sürgősen ez
ügyben, Bob mester biztosan egykettőre megjelenik egy
kalapáccsal. Patrik tudta, milyen gyerekes, de idegesítette a
gondolat, hogy egy másik férfi javít meg dolgokat az ő
otthonában. Ez az ő feladata – vagy legalábbis fizetnie kellene
valakinek, aki megcsinálja, sietett hozzátenni magában, mert
mindenek ellenére tisztában volt azzal, hogy nem az
ezermesterek gyöngye.
– Ne is foglalkozz vele! – mondta Erica mosolyogva, amikor
követte a férje pillantását. – Majd elrakom, mielőtt jönnek, ha
nem akarod megkockáztatni, hogy más szögelje fel helyetted.
Patrik fontolóra vette az ajánlatot, de hülyén érezte magát az
egésztől.
– Á, hagyd csak! Már időt kellett volna kerítenem rá, mint
ahogy sok minden másra is. Szóval csak magamat okolhatom,
és hálásnak kellene lennem a segítségért.
– Nem csak a te dolgod felszögelni képeket és megjavítani
dolgokat. Én is tudok kalapálni. De nálunk más a fontossági
sorrend. Munka, gyerekek, kettőnk, ezek az elsők. Mit számít
egy kép?
Erica Patrik ölébe ült, és átkarolta a nyakát. A férfi behunyta
a szemét, és élvezte a felesége illatát, amelyet sosem tudott
megunni. A hétköznapok persze megölték a szenvedélyes
szerelmet, de valami sokkal jobb jelent meg a helyén. Egy
nyugodt, tartós és mély szeretet, és volt, amikor ugyanolyan
erősen vágyott a feleségére, mint az első lángolás idején. Csak
most kicsit ritkábban került sor intim együttlétekre. De hát ez a
világ rendje.
– Igazából tegnap voltak hátsó szándékaim… – mondta Erica,
és finoman beleharapott férje alsó ajkába.
Bár Patrik az elmúlt napok kemény munkájától hullafáradt
volt, és éjszakánként sem tudott megnyugodni, érezte, ahogy
egy része hirtelen felélénkül.
– Hmmm, nekem is… – felelte.
– Mit csináltok? – hallatszott egy hang az ajtóból, mire ők
bűntudatosan összerezzentek.
Ha kisgyerekek vannak a háznál, az ember nem bújhat össze
nyugodtan a párjával.
– Csak csókolóztunk – mondta Erica, és felkelt.
– Blőőő, undorító! – felelte Maja, és visszaszaladt a
nappaliba.
Erica töltött magának egy csésze kávét.
– Tíz év múlva más lesz a véleménye.
 – Jaj, ne is mondd! – nyögte Patrik.
Ha tehetné, megállítaná az időt, hogy Maja sose kezdjen
kamaszodni.
– És most mit fogtok csinálni? – kérdezte Erica.
Nekidőlt a konyhapultnak, és beleivott a kávéjába. Patrik is
kortyolt párat, mielőtt válaszolt volna. A koffein nem igazán
enyhítette a fáradtságát.
– Épp most beszéltem Terese-szel: Lasse még mindig nem
került elő. Az asszony fél éjszaka kereste, segítenünk kell neki.
– Nincs semmi ötlete, hol lehet?
– Nincs. De azt mondta, volt valami különös Lasse
viselkedésében az elmúlt hónapokban, valami, amit nem igazán
tudott hová tenni.
– Fogalma sincs, mi lehetett az? Az emberek többsége elég
pontosan érzi, ha a párja rosszban sántikál. Szeretője volt?
Vagy játékszenvedély rabja lett?
Patrik a fejét rázta.
– Nem. De még ma körbekérdezzük az ismerőseit, és Maltét is
megkértem a bankban, hogy juttassa el hozzám a
bankszámlakivonatait, abból majd látni fogjuk, ha Lasse az
utóbbi időben nagyobb összeget vett le a számlájáról, vagy
vásárolt valamit, ami megmagyarázhatja, hová tűnt. Malte
máris beugrik, és elintézi.
Patrik az órára nézett. Már majdnem kilenc volt, és a
láthatáron végre megjelent a fény. Utálta ezeket a végtelen téli
éjszakákat.
 – Ez az előnye a kisvárosi életnek. Hogy a bankigazgató be
tud ugrani.
– Igen, hála istennek, ez megkönnyíti a dolgokat. És nagyon
remélem, hogy segít. Terese azt mondta, hogy Lasse kezeli a
pénzügyeiket.
– Azt is ellenőrzitek, hogy az eltűnése óta vett-e fel pénzt,
vagy fizetett-e kártyával? Lehet, hogy csak elege lett
mindenből, és lelécelt. Az első géppel Ibizára repült. Tényleg, a
légi járatokat is ellenőrizhetitek. Nem ez volna az első alkalom,
hogy egy munkanélküli, kisgyerekes apa elmenekül a
nehézségek elől.
– Igen, nekem is sűrűn megfordul a fejemben, pedig még csak
munkanélküli sem vagyok – vigyorgott Patrik, és egy finom
vállba verés lett a jutalma.
– Azt próbáld meg! Kiskorú Barbie babákkal koktélt
kortyolgatni Mallorcán, mi?
– Az első koktél után elaludnék. Majd felhívnám a szüleiket,
hogy jöjjenek a kislányukért.
Erica nevetett.
– Ott a pont. De azért nézzétek meg a repülőjáratokat, sosem
lehet tudni. Nem mindenki olyan fáradt és erkölcsös, mint te.
– Már megkértem rá Göstát. Meg persze megnézzük a mobilja
híváslistáját is, amint tudjuk. Ura vagyok a helyzetnek,
köszönöm. – Kacsintott egyet. – És neked mi a terved mára?
– Ugye, jön Kristina és Gunnar. És ha nincs ellene kifogásod,
rájuk hagyom egy időre a gyerekeket, én meg dolgozom kicsit.
Most már tényleg szeretnék haladni valamennyit, különben
sosem jövök rá, miért érdeklik Lailát ezek az eltűnési esetek. Ha
sikerülne megtalálnom a kapcsolatot, akkor talán rávehetném,
hogy végre beszéljen Vladek meggyilkolásáról. Egész idő alatt
az volt az érzésem, hogy el akar mondani valamit, csak nem
tudja, hogyan, vagy nem meri.
A reggeli napfény besütött az ablakon, és beragyogta a
konyhát. Erica szőke haja csillogott, és Patrikba megint
beléhasított a tudat, milyen menthetetlenül szerelmes a
feleségébe. Főleg az ilyen pillanatokban, amikor a munkája
iránti lelkesedés és szenvedély feltüzelte.
– Egyébként szerintem Lasse nincs Fjällbackában, ha a
kocsija is eltűnt – mondta Erica hirtelen témát váltva.
– Lehet. Terese ugyan kereste az autót is, de hát egy csomó
helyen hagyhatta. Mondjuk egy elhagyatott erdei úton. Vagy
ha valahol egy garázsban parkolta le, az is alaposan
megnehezíti a helyzetet. Remélhetőleg kapunk lakossági
bejelentést, és akkor azért könnyebb lesz megtalálni, ha még a
környéken van.
– Milyen kocsija van?
Patrik felkelt, miután kiitta az utolsó kortyot is a csészéjéből.
– Piros Volvo kombi.
– Olyan, mint az ott? – kérdezte Erica, és a nagy parkolóra
mutatott a víz mellett.
Patrik odafordult. Aztán elkerekedett a szeme. Ott állt Lasse
kocsija.
Gösta letette a telefonkagylót. Maltéval beszélt, aki közölte,
hogy átfaxolta a bankszámlakivonatokat a rendőrségre, ezért
máris felállt, hogy behozza őket. Még mindig furcsának találta,
hogy az ember beledug egy papírt egy gépbe, aztán az
varázslatos módon teljesen más helyütt kijön egy másik gépből.
Ásított egy nagyot. Szívesen aludt volna sokáig, vagy élvezte
volna a szabad vasárnapját, de a jelenlegi helyzetben nem volt
lehetőség erre. A papírlap lassan kúszott elő, majd amikor az
egész megjelent, Gösta kitépte a gépből, és a konyhába vitte. Itt
kellemesebb volt, mint bent az irodában.
– Segítsek? – kérdezte Annika, aki már ott ült.
– Az jó volna, köszi. – Gösta két kupacra osztotta a papírokat,
és az egyiket odaadta neki.
– A kártyás fizetésekről mit tudunk?
– Hát, Lasse tegnapelőtt óta nem használta a kártyáját, sem
fizetésre, sem pénzfelvételre.
– Tudakozódtam a légitársaságoknál, ahogy kérted. De elég
fura lenne, ha külföldre utazott volna, és nem kártyával fizet,
hacsak nem halmozott fel egy csomó készpénzt.
Gösta lapozgatni kezdte a paksamétáját.
– Ez talán kiderül a kivonatokból, mármint ha az utóbbi
időben nagyobb összeget vett fel a számlájáról.
– Hát nem úgy tűnik, mintha sok tartalékuk lett volna –
mutatott rá Annika.
– Nem. Lasse munkanélküli, és nem hinném, hogy Terese
különösebben jól keres. Biztosan szűkölködtek. Vagy mégsem…
– fűzte hozzá meglepetten, amikor meglátta a számokat.
– Hogyhogy? – Annika előrehajolt, hogy lássa, mit bámul
Gösta.
A férfi feléje fordította a lapot, és rámutatott az egyenlegre.
– Hű! – mondta Annika elképedve.
– Ezen a számlán ötvenezer van. Hogy a csudában lehet
ennyi pénzük? – Gyorsan átfutotta a pénzmozgásokat. – Egy
csomószor tettek be pénzt. Minden alkalommal ötezer koronát,
havonta egyszer.
– Biztosan ő maga fizette be, hiszen ő intézte a pénzügyeiket.
– Igen, valószínűleg. De meg kell kérdeznünk Terese-t.
– És vajon honnan volt ez a pénz? Játéknyereményből?
Gösta az asztalon dobolt az ujjával.
– Nem hallottam arról, hogy játszott volna, szóval nem
hinném. Megnézzük a számítógépét, mert ugye interneten is
játszhatott, bár akkor egy szerencsejátékcég utalta volna a
pénzt a számlájára. Lehet, hogy dolgozott valamit, és ez volt a
bére, valami piszkos meló, amiről nem szólhatott Terese-nek.
– Nem hangzik ez kicsit túl merész következtetésnek? –
Annika a homlokát ráncolta.
– Hát, ha belegondolunk, hogy eltűnt… És Terese is azt
mondta, hogy az utóbbi időben titkolt előle valamit.
– Akkor nem lesz könnyű kiderítenünk, milyen munkáról
lehetett szó. Mert nem tudjuk visszakövetni a pénz útját.
– Nem, amíg nem találjuk meg a feltételezett munkaadót. De
ha megvan, megnézhetjük a bankszámláját, hogy vett-e ki róla
hasonló összegeket.
Gösta az orra hegyére biggyesztette az olvasószemüvegét, és
még egyszer figyelmesen végignézte a pénzmozgásokat. De nem
tűnt fel neki semmi más érdekesség. Ha a
készpénzbefizetésektől eltekintett, pont olyan volt, amilyennek
egy üggyel-bajjal boldoguló család bankszámlakivonatának
lennie kellett, és még azt is megállapíthatta, hogy szemmel
láthatóan rendesen megfogták a pénzt.
– Nyugtalanító, hogy ennyi pénz van a számlán, Lasse
mégsem vett ki egy vasat sem, csak úgy eltűnt – mondta
Annika.
– Igen, erre már én is gondoltam. Ez nem jelent semmi jót.
Telefoncsörgés hallatszott, és Gösta előhalászta a mobilját.
Látta a kijelzőn, hogy Patrik az, gyorsan felvette.
– Szia! Mi van? Hol? Jó, máris megyek.
Kinyomta a hívást, felállt, és zsebre vágta a telefont.
– Lasse kocsija Sälvikben van. És a strandon vért találtak.
Annika lassan bólintott. Nem tűnt meglepettnek.

Tyra megállt a konyhaajtóban, és az anyját figyelte. A szomorú

arckifejezése szíven ütötte. Az asszony bénultan ült a
konyhaasztalnál, amióta az éjszakai útjáról hazaért.
– Anya… – szólította meg Tyra, de nem kapott választ. –
Anya!
Terese felpillantott.
– Igen, kicsim?
 Tyra odament hozzá, leült, és megfogta a kezét. Még mindig
hideg volt.
– Mi van a fiúkkal? – kérdezte Terese.
– Minden rendben. Arvidnál vannak, és játszanak. Anya…
Terese fáradtan pislogott. Úgy tűnt, alig bírja nyitva tartani
a szemét.
– Mutatni szeretnék neked valamit. Gyere.
Terese felkelt, és követte Tyrát a nappaliba.
– Nemrég fedeztem fel. És nem tudtam… Nem tudtam, hogy
szóljak-e róla.
– Miről? – pillantott rá Terese. – Lasséhoz van valami köze?
Mondd már!
Tyra vonakodva bólintott. Aztán megemberelte magát.
– Lassénak két bibliája van, de mindig csak az egyiket
olvassa. Elgondolkodtam azon, miért. Úgyhogy belenéztem a
másikba. – Levette a könyvet a polcról, és felcsapta. – Nézd!
A bibliában volt egy rejtekhely: lyukat vágtak a lapokba.
– Mi ez… – nyögte Terese.
– Pár hónapja fedeztem fel, és időről időre ellenőriztem.
Néha pénz volt benne, és mindig ugyanannyi. Ötezer korona.
– Nem értem. Honnan szedett Lasse annyi pénzt? És miért
dugdosta?
Tyra a fejét rázta. Gombóc volt a torkában.
– Nem tudom, de szólnom kellett volna róla. Lehet, hogy a
pénz miatt történt vele valami. És az az én hibám, mert ha
elmondtam volna, akkor talán… – Képtelen volt visszatartani a
könnyeit.
Terese átölelte, és ringatni kezdte.
– Dehogy a te hibád, megértem, hogy nem szóltál. Én is
éreztem, hogy Lasse rejteget valamit, de azt egyikünk sem
láthatta előre, mi lesz ebből. És azt sem tudjuk még, mi is történt
tulajdonképpen. Lehet, hogy csak megint leitta magát a sárga
földig, és a rendőrök egykettőre megtalálják.
– Ezt te magad sem hiszed – szipogta Tyra az anyja nyakába.
– Nem tudunk semmit, ostobaság ilyesmin keseregni. Rögtön
felhívom a rendőrséget, és beszámolok nekik a pénzről, aztán
majd meglátjuk, hogy ez segít-e. Téged senki sem fog
hibáztatni. Lasse érdekében cselekedtél, nem akartál
feleslegesen gondot okozni neki, és szerintem helyesen tetted.
Rendben? – Terese eltolta magától a lányát, és a kezébe fogta az
arcát.
Homlokon csókolta, majd ment telefonálni. Amikor Tyra
magára maradt, letörölte a könnyeit. Aztán az anyja után
indult. Még nem ért ki a konyhába, amikor meghallotta a
sikolyt.

Mellberg lenézett a lékre.

– Szóval itt van.
– Még nem tudhatjuk biztosan – hangsúlyozta Patrik.
Kicsit távolabb ácsorgott a stégen, és a technikusokra várt.
Mellberg nem hagyta leszerelni magát.
– A kocsija odafent parkol. Itt meg vér van. Nem kérdés, hogy
megölték, és a lékbe dobták. Bottal üthetjük a nyomát a tavaszi
olvadásig. – Még közelebb merészkedett a vízbe vezető létrához,
mire Patrik összeszorította a fogát.
– Torbjörnék már úton vannak. Jó volna, ha minden így
maradna, ahogy van – rimánkodott.
– Szükségtelen mondanod. Tudom, mit szabad egy
tetthelyen, és mit nem – vágott vissza Mellberg. – Még meg sem
születtél, amikor én már nyomoztam, úgyhogy kérnék egy kis
tiszteletet…
Hátrált egy lépést, és amikor érezte, hogy nincs semmi a
talpa alatt, a gőg meglepetésnek adta át a helyét az arcán.
Hatalmas recsegés-ropogás közepette a lékbe pottyant, néhány
jó nagy jégdarab kíséretében.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel Patrik, és rögtön odarohant.
Kis híján pánikba esett, amikor látta, hogy sem mentőöv, sem
más eszköz nincs elérhető közelségben, és mérlegelte, hogy jobb
belátása ellenére a jégre hasal, hogy megpróbálja kihúzni
Mellbergt. De pont amikor hasra akarta vágni magát,
Mellbergnek sikerült elkapnia a stéget, és kihúzta magát.
– De francos hideg van! – terült el szuszogva a havas
pallókon.
Patrik bosszúsan méricskélte a pusztítást. Torbjörnnek
kisebbfajta csodát kell végbevinnie, ha valami értékelhetőt akar
találni ezen a tetthelyen Mellberg mutatványa után.
– Gyerünk, Bertil, melegre kell menned. Bemegyünk hozzánk
– mondta, és felhúzta a főnökét.
 A szeme sarkából látta, hogy Gösta és Martin közeledik.
Maga elé tolta Mellbergt.
– Mi a rosseb…? – Gösta döbbenten bámulta a csuromvíz
főnökét, aki vacogva elrobogott mellette, majd felkaptatott a
meredek úton Patrikék háza felé.
– Egy szót se – sóhajtotta Patrik. – Várjátok meg
Torbjörnéket. És figyelmeztessétek őket, hogy a tetthely nincs
valami jó állapotban. Szerencséjük lesz, ha egyáltalán sikerül
rögzíteniük valamit.

Jonas óvatosan megnyomta a csengőt. Még sosem járt Terese-

éknél, meg kellett néznie a pontos címet az interneten.
– Jó napot, Jonas! – Tyra meglepetten nézett rá, amikor ajtót
nyitott, de aztán félrelépett, és beengedte.
– Az anyukád itthon van?
A lány bólintott, és a konyha felé mutatott. Jonas körülnézett.
Rendes, hangulatos lakás volt, szerény, pont, ahogy várta.
Belépett a konyhába.
– Szia, Terese! – köszönt, és látta, hogy a nő arcán is
meglepetés tükröződik. – Csak azért jöttem, hogy megnézzelek
benneteket. Tudom, hogy rég találkoztunk, de a lányok a
lovasiskolában mondták, mi van Lasséval. Hogy eltűnt.
– Már megvan. – Terese szeme duzzadt volt a sírástól, a
hangja monoton és rekedtes.
– Megtalálták?
– Csak a kocsiját. De biztosan meghalt.
 – Tényleg? Nem tudsz idehívni valakit? Telefonálhatok
helyetted. Egy papot vagy barátot. – Jonas tudta, hogy Terese
szülei néhány éve meghaltak, és nincs testvére.
– Köszönöm, de itt van nekem Tyra. A fiúk jó barátoknál
vannak. Még nem tudják.
– Jól van. – Jonas tétovázott. – Elmenjek? Talán egy kis
békére és nyugalomra vágytok.
– Maradj nyugodtan. – Terese a kávéfőző felé biccentett. –
Van még kávé, a tej a hűtőben. Tudom, hogy tejjel iszod.
Jonas elmosolyodott.
– Mikre emlékszel?!
Kávét töltött két csészébe, magának és Terese-nek. Aztán
leült vele szemben.
– Tudják már a rendőrök, mi történt?
– Nem. Meg telefonban nem is akartak részleteket mondani.
Csak annyit közöltek, hogy okuk van feltételezni, hogy Lasse
meghalt.
– Halálhírt szoktak telefonon átadni?
– Patrik Hedströmöt hívtam, mert… egy másik ügyben. És
hallottam a hangján, hogy van valami, úgyhogy
kirimánkodtam belőle. De mindjárt átjön valaki tőlük.
– Tyra hogy fogadta?
Terese habozott a válasszal.
– Nem álltak túl közel egymáshoz Lasséval – mondta végül. –
Amikor keményen ivott, ritkán volt itthon, aztán meg jött ez az
új hóbort, ami mindig elszólította. Nem is tudom, melyik volt
rosszabb.
– Gondolod, hogy ennek köze lehet ahhoz, ami történt? Vagy
inkább az ivászattal lehet kapcsolatban?
Terese kérdőn pillantott fel.
– Hogy érted?
– Esetleg összeveszett valakivel a gyülekezetben, és elfajult a
dolog. Vagy visszatért a régi ivócimboráihoz, és valami
törvénytelen dologba keveredett. És valaki ártani akart neki.
– Nem, nem hiszem, hogy visszaesett. A gyülekezetről sok
rosszat lehet mondani, de az alkoholfüggőségből kirángatták.
Sosem volt egy rossz szava sem róluk. Szeretettel és
megbocsátással fogadták, maga mondta így. – Terese
felzokogott. – De én nem bocsátottam meg neki. Elhatároztam,
hogy elhagyom. És most, hogy nincs itt, borzasztóan hiányzik.
Csorogtak a könnyei, és Jonas nyújtott neki egy szalvétát az
asztalon álló tartóból. Terese megtörölte az arcát.
– Jól vagy, anya? – Tyra állt a konyhaajtóban, és nyugtalanul
nézte Terese-t.
A nő görcsösen rámosolygott a könnyein keresztül.
– Persze, semmi baj.
– Lehet, hogy mégis hülyeség volt idejönnöm – mondta Jonas.
– Csak arra gondoltam, hogy talán segíthetnék.
– Nagyon kedves tőled, hogy benéztél – válaszolta Terese.
Ebben a pillanatban csengettek, és mindketten
összerezzentek az éles hangra. A csengetés még egyszer
felharsant, mire Tyra ajtót nyitott. Amikor Jonas hallotta, hogy
valaki belépett a konyhába, megfordult, és egy újabb
csodálkozó arcba pillantott.
– Jó napot, Gösta! – köszönt gyorsan. – Éppen indulni
akartam. – Felállt, és Terese-re nézett. – Szólj, ha tehetek
valamit. Csak hívnod kell.
Az asszony hálásan nézett vissza rá.
– Köszönöm.
Jonas elindult az ajtó felé, de hirtelen egy kezet érzett a
karján. Gösta halkan, hogy Terese ne hallhassa, azt mondta:
– Van valami, amiről beszélnünk kellene. Átugrom, amint itt
végeztem.
Jonas bólintott. Kiszáradt a szája. Nem tetszett neki Gösta
hangneme.

Erica képtelen volt kiverni a fejéből Petert, akiről Laila anyja

gondoskodott, és akinek aztán nyoma veszett. A nagymama
miért csak a fiút vette magához, a lányt miért nem? És Peter
vajon önszántából tűnt el a nagyanyja halála után? Túl sok
kérdés merült fel a fiú sorsát illetően, és ideje volt tiszta vizet
önteni a pohárba. Erica a jegyzeteiben lapozgatott, amíg meg
nem találta az érintettek elérhetőségeit. Mindig igyekezett
módszeresen dolgozni, és mindent egy helyre feljegyezni. A
gond csak az volt, hogy néha alig tudta elolvasni a saját
kézírását.
A földszintről felhallatszott a gyerekek vidám nevetése,
ahogy Gunnarral játszottak. Gyorsan a szívükbe zárták a
nagyanyjuk barátját. Jól érezték magukat, így Erica nyugodt
lelkiismerettel a munkájának szentelhette a figyelmét.
Pillantása az ablakra vándorolt. Látta Mellberg kocsiját
elsuhanni, majd csikorgó gumikkal lefékezni, aztán, hogy a férfi
futólépésben a strand felé indul. De Erica hiába ágaskodott, a
strandig nem látott el, és minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne menjen le. Szépen ki kell várnia, hogy Patrik
hazajöjjön, és elmesélje, mi történt.
Megint a jegyzeteibe pillantott. Laila nővérének neve mellett
egy spanyolországi telefonszám állt, és Erica, miközben
hunyorogva igyekezett kisilabizálni a számjegyeket, a
telefonért nyúlt. Az utolsó vajon hetes vagy egyes? Felsóhajtott,
és úgy döntött, legfeljebb kipróbálja mindkettőt. Elhatározta,
hogy a hetessel kezdi, és beütögette a számokat.
Tompa búgást hallott.
– ¡Hola! – üdvözölte egy férfihang.
– Hello! Agnetával szeretnék beszélni, otthon van? – kérdezte
Erica angolul.
Az iskolában angolon kívül még franciául tanult, a
spanyoltudása gyakorlatilag nulla volt.
– Megtudhatnám, ki keresi? – kérdezett vissza a férfi
kifogástalan angolsággal.
– Erica Falck vagyok – Aztán vacillált egy kicsit. – A húga
miatt hívom.
A vonal másik végén hosszú ideig csend volt. Aztán a hang
svédül folytatta, enyhe akcentussal:
 – Stefan a nevem. Agneta fia vagyok. Szerintem anya nem
akar Lailáról beszélni. Nagyon régóta nem tartják a
kapcsolatot.
– Tudom, Laila mondta. De nagyra értékelném, ha mégis
válthatnék vele pár szót. Mondja meg neki, hogy Peterről van
szó.
Megint csend. Erica a telefonon át is érezte, hogy ellenállásba
ütközik.
– Magát sosem érdekelte, mi van a svédországi rokonaival? –
csúszott ki a száján.
– Milyen rokonokkal? – kérdezte Stefan. – Csak Laila van,
akivel sohasem találkoztam. Én már itt születtem,
Spanyolországban, a svédországi hozzátartozókkal nem tartjuk
a kapcsolatot. Szerintem anya így akarja.
– Nem szólna neki mégis, ha megkérem? – Erica hallotta,
milyen esengő a hangja.
– Hát jó. De ne számítson arra, hogy igent mond.
Halk suttogás hallatszott a háttérből. Erica úgy ítélte meg,
Stefan jól beszél svédül. Alig volt akcentusa, csak a sziszegő
hangjain, amelyeket a spanyolban oly jellegzetesen pöszén
ejtenek, érződött valami.
– Hajlandó beszélni magával, mindjárt jön.
Erica összerezzent, amikor Stefan újra beleszólt a kagylóba.
Teljesen lekötötték a nyelvészeti megfigyelései.
– Halló! – mondta egy női hang aztán.
Erica összeszedte magát, és gyorsan bemutatkozott, majd
elmondta, hogy könyvet ír Agneta húgának esetéről, és
végtelenül hálás volna, ha feltehetne neki pár kérdést.
– Fogalmam sincs, miben lehetnék a segítségére. Lailával már
évekkel ezelőtt megszakítottunk minden kapcsolatot, semmit
sem tudok róla vagy a családjáról. Még ha akarnék, sem tudnék
sokat mondani.
– Laila is pontosan így nyilatkozott, de nekem Peterről lenne
néhány kérdésem, és őszintén remélem, hogy tud válaszolni
rájuk.
– És mit akar tudni? – kérdezte Agneta beletörődve.
– Elsőként arra volnék kíváncsi, hogy az anyja miért csak
Petert vette magához, Louise-t miért nem? Nem az lett volna a
természetes, ha a nagymama mindkét unokájának gondját
viseli? Louise ehhez képest nevelőszülőkhöz került.
– Louise-nak… sajátos bánásmódra volt szüksége. Anya pedig
nem adhatta meg neki.
– De miért volt Louise ennyire különleges? A trauma miatt,
ami érte? És sosem sejtették, hogy Vladek bántalmazza a
családtagjait? Az anyja végtére is Fjällbackában lakott, csak
tudott arról, hogy valami nincs rendben. – A kérdések csak úgy
záporoztak, de a vonal végén csend volt.
– Tényleg nem szeretnék erről beszélni. Rég volt. Rossz idők
jártak, és én el akarom felejteni az egészet. – Agneta hangja
gyenge és elhaló volt, amikor végre megszólalt. – Anyánk
mindent megtett, amit tudott, hogy megvédje Petert, csak
ennyit mondhatok.
 – És Louise-t? Őt miért nem védte meg?
– Róla Vladek gondoskodott.
– Azért járt ő rosszabbul, mert lány volt? Ezért nevezték csak
Lánynak? Vladek gyűlölte a nőket, ezért bánt a fiával
kíméletesebben? Lailának is voltak sebei… – Erica egyre csak
kérdezett és kérdezett, mert attól félt, hogy Agneta bármelyik
percben megszakíthatja a beszélgetést.
– Ez… sokkal bonyolultabb. Nem tudok válaszolni. Nincs több
mondanivalóm.
Úgy hangzott, mintha Agneta letenni készülne, ezért Erica
gyorsan témát váltott.
– Megértem, hogy fájdalmas erről beszélnie, de maga szerint
mi történt, amikor az anyja meghalt? A rendőrségi jelentés
szerint betörés volt, ami rosszul végződött. Olvastam a
jegyzőkönyveket, és beszéltem a rendőrrel, aki a nyomozást
vezette. De kíváncsi vagyok, mennyire igaz ez. Érdekes
egybeesésnek tűnik, hogy egy családban két gyilkosság is
történt, még ha évek teltek is el a kettő között.
– Megesik az ilyesmi. Betörés volt, ahogy azt a rendőrség is
megállapította. Valaki, vagy valószínűleg valakik betörtek a
házba éjjel. Az anyám felébredt, a betörők pánikba estek, és
agyon ütötték.
– Egy piszkavassal.
– Igen, nyilván ez esett a kezük ügyébe.
– Nem találtak ujjlenyomatokat vagy más nyomokat.
Elővigyázatos betörők lehettek. Elég furcsa, hogy ilyen
felkészültek voltak, mégis pánikba estek, amikor az édesanyja
felébredt.
– A rendőrség nem furcsállotta. Alaposan kivizsgálták az
esetet. Még az is felmerült, hogy Peter is benne volt, de aztán
tisztázták.
– És eltűnt. Maga szerint mi történt?
– Ki tudja? Lehet, hogy egy karib-tengeri szigeten éli világát.
Legalábbis szeretném ezt gondolni. De igazából nem hiszem.
Szerintem nem bírta elviselni a gyerekkori traumákat, meg
hogy még egy hozzá közel álló embert meggyilkoltak.
– Vagyis úgy hiszi… Úgy hiszi, hogy öngyilkos lett?
– Igen – válaszolta Agneta. – Szerintem igen, de bárcsak
tévednék. És most be kell fejeznem a beszélgetést. Stefan és a
felesége indulnak, nekem pedig vigyáznom kell a gyerekeikre.
– Még egy kérdés – kérlelte Erica. – Milyen volt a kapcsolata
a húgával? Közel álltak egymáshoz gyerekkorukban?
Egy semlegesebb kérdéssel akarta lezárni, hogy Agneta a
következő alkalommal is hajlandó legyen szóba állni vele.
– Nem – mondta a nő hosszú hallgatás után. – Nagyon mások
voltunk, nem volt bennünk semmi közös. És én úgy döntöttem,
elhatárolódom Lailától. Az itteni svédek, akikkel összejárunk,
nem tudják, ki a testvérem, és azt szeretném, ha ez így is
maradna. Ezért aztán nem is szeretném, ha írna rólam, és ne
említse senkinek, hogy beszéltünk. Még Lailának se.
– Megígérem – felelte Erica. – Csak egy utolsó kérdés. Laila
újságcikkeket gyűjt olyan lányokról, akik az utóbbi két évben
tűntek el itt, Svédországban. Az egyikük fjällbackai. Néhány
hete megtalálták, de elgázolta egy autó, és meghalt. A fogsága
alatt súlyosan bántalmazták. Tudja, miért érdeklik Lailát ezek
az esetek?
Erica Agneta lélegzetvételét hallgatta.
– Nem – válaszolt kurtán az asszony, aztán valakinek
spanyolul kiáltott valamit. – Az unokáim várnak. De ahogy
mondtam: semmiképpen sem akarok belekeveredni ebbe az
egészbe.
Erica még egyszer biztosította arról, hogy nem fogja
megemlíteni a nevét, majd befejezték a beszélgetést.
Pont, amikor elkezdte letisztázni a jegyzeteit, éktelen
hangzavar támadt az előszobában. Felugrott az irodaszékről,
kiszaladt a szobából, és lenézett a lépcső korlátja fölött.
– Mi a…? – kezdte, miközben lerobogott a lépcsőn.
Patrik állt odalent, mellette a csuromvizes Mellberg, aki
annyira fázott, hogy elkékült a szája.

Martin belépett a rendőrségre, és leverte a havat a bakancsáról.

Amikor elhaladt a recepció mellett, Annika felpillantott rá a
szemüvege fölött.
– Hogy ment?
– Ahogy Mellberg jelenlétében várható volt.
Amikor meglátta Annika kérdő tekintetét, a lehető
leghiggadtabban beszámolt a főnökük mutatványáról.
– Szent ég! – A kolléganője a fejét ingatta. – Mindig tud
meglepetéseket okozni. És mit szólt Torbjörn?
– Hogy nehéz lesz lábnyomokat vagy bármi mást rögzíteniük,
mivel Mellberg mindent összejárkált. De a vért meg tudják
vizsgálni. Megnézik azonos-e a vércsoport Lassééval, a DNS
pedig a fiaiéval, és akkor tudni fogjuk, hogy az ő vére-e.
– Azért ez is valami. Szerintetek meghalt? – kérdezte Annika
óvatosan.
– A stégen és a jégen a lék mellett elég sok vért találtunk, de
nincsenek vérnyomok, amelyek elvezetnek onnan. Úgyhogy ha
a vér Lasséé, akkor nagy esély van rá.
– Nagyon szomorú. – Annika szemében könnyek csillantak
meg.
Mindig is lágyszívű volt, de amióta a férjével, Lennarttal
örökbe fogadtak egy kínai kislányt, még érzékenyebb lett az élet
igazságtalanságaival szemben.
– Hát igen, senki sem gondolta, hogy ilyen rossz vége lesz.
Valószínűbb volt, hogy holtrészegen találjuk valahol.
– Milyen rettenetes sors! Szegény családja! – Annika
elnémult, majd összeszedte magát. – Egyébként sikerült elérnem
minden érintett nyomozót, és megszerveztem egy találkozót
holnap tízre Göteborgba. Már mondtam Patriknak, meg persze
Mellbergnek. Ti mit csináltok Göstával, ti is mentek?
Martinról csorogni kezdett a veríték a benti melegben, ezért
kibújt a kabátjából. Amikor beletúrt vörös hajába, érezte, hogy
az ujja nedves lesz.
– Én szerettem volna, és szerintem Gösta is. De nem
hagyhatunk itt csapot-papot. Főleg így, hogy van egy
gyilkossági ügyünk is.
– Észszerűen hangzik. Apropó, észszerűség: Paula lent van az
irattárban. Megnéznéd, kérlek?
– Persze, máris lemegyek – mondta Martin, de előbb belépett
az irodájába, hogy lerakja a kabátját.
A pincében az irattár ajtaja nyitva állt. Mégis bekopogott,
mert úgy tűnt, Paula nagyon belemélyedt a dobozok
tartalmába, ahogy a földön gubbasztott.
– Még mindig nem adtad fel? – kérdezte Martin, és belépett.
Paula felnézett, és félretett egy mappát.
– Valószínűleg nem fogom megtalálni, de legalább egy kicsit
magam lehetek. Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz egy
kisbabával? Leóval teljesen más volt.
Fel akart tápászkodni, és Martin segítőn a kezét nyújtotta.
– Igen, tudom, hogy Lisa külön eset. Most Johanna vigyáz rá?
Paula megrázta a fejét.
– Johanna elvitte szánkózni Leót, Lisa anyámmal van. – Vett
néhány nagy levegőt, és kinyújtóztatta a hátát. – Na és mi volt a
tetthelyen? Hallottam, hogy megvan Lasse kocsija, és vért
találtatok a közelben.
Martin elismételte, amit Annikának is mesélt a vérről, a
lékről és Mellberg kényszerű fürdőzéséről.
– Viccelsz? Mekkora balfék ez az ember?! – Paula meredten
nézett Martinra. – De nem esett baja, ugye? – tette aztán hozzá,
és Martin szívét melengette, hogy a kollégája mindenek ellenére
aggódik.
Tudta, milyen közel áll Bertil Pauláék kisfiához, és tényleg
volt valami ebben a fickóban, amiért az emberek kedvelték,
hiába volt is ilyen balek.
– Nem, semmi baja. Patrikéknál olvad ki éppen.
– Ahol Bertil megjelenik, ott kő kövön nem marad – nevetgélt
Paula magában. – Egyébként éppen szünetet akartam tartani,
amikor beállítottál. Az embernek rettenetesen megfájdul a háta
ettől a kuporgástól. Velem tartasz?
Felmentek a lépcsőn, és a konyha felé vették az irányt,
amikor Martin egyszer csak megtorpant.
– Csak gyorsan megnézek valamit az irodámban.
– Jó, veled megyek – mondta Paula, és a nyomába szegődött.
Martin kotorászni kezdett a papírjai között, Paula pedig a
polcot vette szemügyre, miközben a szeme sarkából a kollégáját
figyelte. Ahogy mindig, az íróasztalán most is teljes volt a
rendetlenség.
– Hiányzik a munka, mi? – kérdezte Martin.
– Finoman szólva. – Paula oldalra döntötte a fejét, hogy el
tudja olvasni a címeket a könyvgerinceken. – Ezeket mind
olvastad? Pszichológia, kriminalisztika, atyaisten, te aztán…
Félbehagyta a mondatot, és egy sorozatra meredt, amelynek
kötetei katonás rendben álltak Martin polcán.
– De hülye vagyok! Nem az irattári anyagokban olvastam a
nyelvkimetszésről! Hanem ebben!
Paula a könyvekre mutatott, Martin pedig elképedve fordult
meg. Lehetséges volna?

Gösta befordult a lovasudvarba. A hozzátartozókkal beszélgetni

sosem volt könnyű. És ebben az esetben még csak biztos
halálhírt sem adhatott át. Voltak ugyan nyilvánvaló jelei
annak, hogy történt valami Lasséval, és hogy nagy valószínűség
szerint már nincs életben, de Terese-nek egy darabig még
bizonytalanságban kell élnie.
Meglepte, hogy ott találta Terese-éknél Jonast. Mi
keresnivalója volt ott? Ráadásul elég nyugtalannak tűnt,
amikor Gösta közölte, hogy beszéde van vele. Ami jó jel. Ha
összezavarodik, könnyebb lesz elérni, hogy leleplezze magát.
Legalábbis a tapasztalat ezt mutatta.
– Kopp-kopp – mondta, miközben bekopogott Jonasék
bejárati ajtaján.
Abban bízott, hogy négyszemközt beszélhet a férfival, szóval
ha Marta vagy a lányuk itthon van, javasolni fogja, hogy
menjenek át a rendelőbe.
Jonas nyitott ajtót. Az arca hamuszürke volt, amilyennek
Gösta még sosem látta.
– Egyedül van? Szeretnék beszélni magával.
Pár másodpercig csend volt, Gösta várt. Aztán Jonas olyan
megadóan engedte be, mint aki máris tudja, mit akarnak
mondani neki. És talán így is volt. Tudnia kellett, hogy csak idő
kérdése, amíg az ügy a rendőrség fülébe jut.
– Jöjjön be – mondta. – Nincs itthon senki.
 Gösta körülnézett. A ház berendezése sem stílusos, sem
ízléses nem volt, és nem is hatott különösebben otthonosnak.
Még sosem járt a Persson családnál, és nem is nagyon tudta,
mire számított, de biztosan azt feltételezte, hogy szép
emberekhez szép környezet dukál.
– Rettenetes, ami Lasséval történt – mondta Jonas.
A nappaliban álló kanapé felé intett. Gösta helyet foglalt.
– Igen, ilyen hírt vinni sosem jó. Egyébként hogyhogy Terese-
éknél járt?
– Régen egy pár voltunk Terese-szel. Bár már nem tartjuk a
kapcsolatot, amikor megtudtam, hogy Lasse eltűnt, meg
akartam kérdezni tőle, hogy segíthetek-e valamiben. A lánya
sokat van itt, a lovasudvarban, és nagyon el volt keseredve
Victoria halála miatt. Jelezni akartam, hogy számíthatnak rám
ebben a nehéz helyzetben.
– Értem – mondta Gösta.
Aztán hallgattak egy sort. Gösta látta, hogy Jonas feszeng.
– Victoriáról szeretnék feltenni pár kérdést. Milyen
kapcsolatban volt vele? – kérdezte végül.
– Hát – habozott Jonas –, nem nagyon van mit mondani erről.
Marta egyik tanítványa volt. Egy a sok lány közül, akik mindig
itt lófrálnak.
Leszedett egy láthatatlan szöszt a farmerjáról.
– Úgy tudom, nem ez a teljes igazság – mondta Gösta Jonasra
szegezve a pillantását.
– Mire gondol?
 – Dohányzik?
Jonas a homlokát ráncolta.
– Miért kérdezi? Nem, nem dohányzom.
– Jól van. Visszatérve Victoriára, úgy hallottam, hogy…
nagyon közeli kapcsolatban álltak.
– És kitől hallotta? Alig váltottam vele pár szót. Amikor az
istállóban voltam, persze beszéltem vele, ahogy a többi lánnyal
is.
– Beszéltünk a bátyjával, Rickyvel, és biztosan állítja, hogy
viszonya volt Victoriával. Azon a napon, amikor a lány eltűnt,
látta magukat veszekedni a lovasudvarban. Miért kaptak össze?
Jonas megcsóválta a fejét.
– Nem is emlékszem, hogy beszéltem volna vele aznap. De az
biztos, hogy nem veszekedtünk. Néha kicsit szigorúbb vagyok a
lányokkal. Noha Marta vezeti a lovasiskolát, előfordul, hogy
besegítek, és ha látom, hogy valaki nem megfelelően viselkedik,
rászólok. Persze nem nagyon tetszik nekik, ha az ember rendre
utasítja őket, de hát végül is kamaszok.
Gösta elgondolkodott. Lehet, hogy Ricky túlzott, amikor
beszámolt a látottakról? De ha nem volt is veszekedés, Jonasnak
csak emlékeznie kellene.
– Ha veszekedtek, ha nem, Ricky állítja, hogy lehordta magát.
Messziről látta magukat, odaszaladt, és magukra kiabált.
Miután Victoria elfutott, ő tovább ordítozott magával. Tényleg
nem emlékszik semmire?
– Nem, biztosan félreértett valamit…
 Gösta belátta, hogy nem jut semmire, ezért úgy döntött,
továbblép, még ha Jonas válasza nem is győzte meg. Mert miért
hazudná Ricky, hogy összetűzésbe került Jonasszal?
– Victoria fenyegető leveleket is kapott, amelyek szintén arra
utalnak, hogy viszonya volt valakivel – mondta.
– Fenyegető leveleket? – kérdezte Jonas, és úgy tűnt, egymást
kergetik a gondolatai.
– Igen, névtelen fenyegető leveleket.
Jonas őszintén meglepettnek látszott. De ez persze nem
jelentett semmit. Nem először fordult volna elő Gösta életében,
hogy őszinte arckifejezéssel akarják félrevezetni.
– Semmit sem tudok semmiféle névtelen levelekről. És tényleg
nem volt viszonyom Victoriával. Először is házasságban élek,
méghozzá boldog házasságban. Másodszor meg Victoria gyerek
volt. Ricky félreértett valamit.
– Ez esetben köszönöm, hogy szánt rám időt – mondta Gösta,
és felkelt. – Biztosan megérti, hogy utána kell járnunk ennek is,
és meg fogunk kérdezni másokat is az ügyről.
– Nem tehetik, hogy ilyesmit terjesztenek – mondta Jonas, és
ő is felállt. – Tudja, milyenek az emberek. Elég, ha megkérdezik
őket, máris készpénznek fogják venni a dolgot. Nem érti, milyen
fényt vet ez ránk, és milyen hatással lesz a lovasiskolára? Ez az
egész csak egy félreértés, egy hazugság! Jóságos ég, Victoria a
lányommal volt egyidős. Mit gondol rólam tulajdonképpen? –
Jonas egyébként kedves, barátságos arca eltorzult a haragtól.
– Diszkrétek leszünk, megígérem – felelte Gösta.
 Jonas a hajába túrt.
– Diszkrétek? Ez nem lehet igaz!
Gösta az előszoba felé indult, és amikor kinyitotta az ajtót,
ott találta Martát a lépcsőn. Úgy meglepte, hogy összerezzent.
– Jó napot! – mondta a nő. – Mi szél hozta?
– Ööö… csak megbeszéltem valamit a férjével.
– A betöréssel kapcsolatban – kiáltott ki Jonas a nappaliból.
Gösta bólintott.
– Igen, egy-két dolgot elfelejtettem megkérdezni múltkor.
– Hallottam, mi van Lasséval – mondta Marta. – Terese hogy
viseli? Jonas szerint egész összeszedettnek tűnt.
– Igen… – Gösta nem igazán tudta, mit válaszoljon.
– Mi történt? Jonas mondta, hogy megtalálták a kocsiját.
– Sajnos folyamatban lévő nyomozásról nem beszélhetek –
felelte Gösta, és elnyomakodott a nő mellett.
A korlátba kapaszkodva ment le a lépcsőn. Az ő korában már
megvan az esélye arra, hogy nem kel fel többet, ha egyszer
elcsúszik.
– Ha segíthetünk még valamit, csak szóljanak! – kiáltotta
utána Marta.
Gösta intett neki válaszképpen. Mielőtt beült volna az
autóba, visszanézett a házra. A nappali ablaka mögött látta
Marta és Jonas árnyát. A szíve mélyén biztos volt abban, hogy
Jonas hazudott a veszekedésről és talán a viszonyról is. Volt
valami hamis abban, amit mondott, de nem lesz könnyű
bebizonyítaniuk.
Uddevalla, 1973

Vladek egyre kiszámíthatatlanabb lett. A műhely csődbe ment, és ő

úgy érezte magát odahaza, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Sokat
beszélt a régi életéről, a cirkuszról és a családjáról. Órákon át képes
volt mesélni róluk, és az egész család őt hallgatta.
Laila olykor behunyta a szemét, és igyekezett elképzelni a
hallottakat. A hangokat, a szagokat, a színeket, az embereket, akiket
Vladek szeretett és hiányolt. Fájdalmas volt hallgatnia, ahogy a férfi a
vágyairól beszélt, a szavaiból sütött a kétségbeesés.
Ugyanakkor ezek alatt az órák alatt Laila lélegzetvételnyi időt
nyert. Valahogy minden elcsendesült, a zűrzavar megszűnt. Mintha
transzba estek volna, hallgatták Vladeket, a hangja és a történetei
megigézték őket. Ilyenkor Laila megpihenhetett.
Amiről Vladek mesélt, olyan volt, mintha a képzelet és a mesék
világából származott volna. Emberek, akik képesek kötélen táncolni
magasan a talaj felett; műlovarnők, akik lóháton kézen állnak;
bohócok, akik mindenkit megnevettetnek, ahogy vízzel fröcskölik
egymást; zebrák és elefántok, amelyek hihetetlen dolgokat művelnek.
 De mindenekelőtt az oroszlánokról mesélt. A veszélyes, erős
oroszlánokról, amelyek a legkisebb rezdülésének is engedelmeskedtek.
Kicsiny koruk óta edzette őket, és a porondon mindent megtettek,
amit parancsolt nekik, miközben a nézősereg lélegzet-visszafojtva
várta, mikor vetik rá magukat, és tépik ízekre.
Csak mesélt és mesélt az emberekről meg az állatokról, a
családjáról, amelyben nemzedékről nemzedékre öröklődött a cirkusz
szeretete. De amint Vladek elhallgatott, Laila visszazuhant a
valóságba, amelyet mindennél jobban szeretett volna elfelejteni.
A legrosszabb a bizonytalanság volt. Mintha egy éhes oroszlán
ólálkodott volna körülöttük zsákmányra lesve. A támadás mindig
váratlanul jött, és mindig máshonnan, mint amire számított. Már
annyira belefáradt, hogy az ébersége lankadozott.
– Te jó ég, mit műveltek ezek? – Anna felnevetett, amikor
végighallgatta Mellberg történetét, aki időközben felengedett
annyira, hogy visszamehetett Patrikkal a rendőrségre.
Kíváncsian méricskélte Gunnart, akit Erica részletesen leírt
neki telefonon. Azonnal rokonszenvet érzett iránta, amikor
egymásba botlottak az előszobában, és a férfi először a
gyerekeket üdvözölte. Adrian éppen segített neki feltenni egy
képet a konyhában, és ragyogott a boldogságtól.
– Hogy vannak Terese-ék? – fordította komolyra a szót Anna.
– Rémes, ami Lasséval történt. Tudnak már valami közelebbit
róla?
– Megtalálták. Vagyis nem őt találták meg, hanem a kocsiját
és a feltételezett tetthelyet. Már úton vannak a búvárok, persze
kérdés, hogy rábukkannak-e a testre, vagy elsodorta az
áramlat.
– Találkoztam Tyrával a lovasiskolában, amikor elvittem a
lányokat. Nagyon kedves lány. Terese is aranyos, bár csak
köszönni szoktunk egymásnak. Szegények!
Anna a süteményre nézett, amelyet Kristina éppen az
asztalra tett, de nem volt étvágya, és nassolni sem vágyott.
– Eszel te rendesen? – kérdezte Erica, és szigorú pillantást
vetett rá.
Gyerekkorukban Erica inkább volt Anna anyja, mint a
nővére, és a mai napig nem tudta teljesen levetkőzni ezt a
szerepet. De Anna már nem harcolt ellene. Erica gondoskodása
nélkül nem tudott volna átvergődni az élet nehézségein. A
nővére jóban-rosszban mellette állt, és az utóbbi időben Anna
csak nála tudta kicsit jól érezni magát, csak itt volt képes
elfelejteni a bűntudatát.
– Sápadtnak tűnsz – folytatta Erica, mire a húga magára
erőltetett egy mosolyt.
– Semmi bajom, bár az utóbbi időben nem voltam jó bőrben.
Tudom, lelki okai vannak, de ettől még nem jön meg az
étvágyam.
Kristina hátat fordított a konyhapultnak, amelynél állt, noha
Erica már többször kérte, hogy üljön le. Alaposan szemügyre
vette Annát.
– Ericának igaza van. Elég sápadt vagy. Enned kellene, és oda
kell figyelned magadra. Válságos időkben különösen fontos
rendesen táplálkozni és aludni. Szedsz altatót? Tudok adni egy
levéllel. Attól, hogy nem alszol, még nem jönnek rendbe a
dolgok, nekem aztán elhiheted.
– Köszönöm, kedves tőled, de nincsenek alvási gondjaim.
Ez hazugság volt. Éjjelente csak forgolódott, a plafont
bámulta, és igyekezett elfojtani az előtörő emlékképeit. De nem
akart pirulákon élni és vegyszerekkel tompítani a szorongást,
amelyet saját magának köszönhet. Bizonyos fokig persze
önmarcangolás volt, azt kívánta, bárcsak megbűnhődhetne a
vétkeiért.
– Nem tudom eldönteni, higgyek-e neked, de nem akarom
rágni a füledet… – mondta Erica, Anna azonban tudta, hogy
pontosan ezt fogja tenni.
Vett egy süteményt, hogy leszerelje, és Erica követte a
példáját.
– Egyél csak, télre kell a vastag zsírréteg – biccentett Anna.
– Fogd be! – mondta Erica, és úgy tett, mintha a húgához
akarná vágni a süteményt.
– Istenem, reménytelenek vagytok… – sóhajtott Kristina, és
nekifogott kitakarítani a hűtőt.
Úgy tűnt, Erica meg akarja gátolni ebben, de aztán belátta,
hogy úgysem nyerhetné meg a csatát.
– Hogy állsz a könyvvel? – kérdezte Anna, miközben
igyekezett legyűrni egy falatot, de az étel csak fűrészporízű lett
a szájában.
– Úgy-ahogy. Annyi érdekesség van, hogy azt sem tudom, hol
kezdjem.
– Mesélj – mondta Anna, és ivott egy korty kávét, hogy
leerőltesse a gombócot a torkán.
Elkerekedett szemmel hallgatta, ahogy Erica beszámolt az
elmúlt napok eseményeiről.
– Furcsa módon úgy érzem, hogy Laila története valahogy
összefügg a lányok eltűnésével. Mi másért gyűjtené a cikkeket?
És miért pont azon a napon ment bele, hogy beszéljen velem,
amikor az újságok először írtak Victoria eltűnéséről?
– Nem lehet, hogy csak véletlen? – kérdezte Anna, de már
látta is a nővére arcán, milyen válaszra számíthat.
– Nem, biztosan van valami összefüggés. Laila tud valamit,
amit nem hajlandó elmondani. Vagyis de, el akarja mondani,
csak nem tudja. Biztosan azért egyezett bele, hogy találkozik
velem, mert szüksége volt valakire, akiben megbízhat. De nem
sikerült elérnem, hogy kellőképpen biztonságban érezze magát,
és megossza velem, amit akar. – Erica zaklatottan a hajába túrt.
– Hű, kész csoda, hogy ezek nem távoztak még a saját
lábukon – mondta Kristina félig a hűtőszekrényből.
Erica pillantása azt sugallta, hogy nem ül fel a
provokációnak, és szó nélkül hagyja a mentőmunkálatokat.
– Talán meg kellene próbálnod többet megtudnod
valahonnan – javasolta Anna.
Már feladta, hogy még több fahéjas csigát diktáljon magába,
csak a kávéját iszogatta.
– Tudom, de amíg Laila hallgat, csaknem lehetetlen. Minden
érintett meghalt. Louise, Laila anyja, és valószínűleg Peter is.
Laila nővére látszólag semmit sem tud. Senkivel sem tudok
beszélni, minden a négy fal között történt.
– Louise hogyan halt meg?
– Vízbe fulladt. Ő és egy másik lány, akit szintén az a család
nevelt, elmentek fürdeni, és sosem tértek vissza. A ruháikat
megtalálták egy sziklán, de a testüket soha.
– A nevelőszülőkkel beszéltél már? – kérdezte Kristina a
hűtőajtó mögül, mire Erica teljesen elképedt.
– Ez eszembe sem jutott! Mert semmi közük nem volt ahhoz,
ami a Kowalski családdal történt.
– De Louise talán elárult nekik valamit bizalmasan, vagy a
többi nevelt gyereknek.
Erica kicsit ostobának érezte magát, hogy az anyósának
kellett felhívnia a figyelmét egy ilyen magától értetődő dologra.
– Szerintem Kristina javaslata nagyon jó – szólalt meg
gyorsan Anna. – Hol laknak?
– Hamburgsundban, oda persze simán átugorhatok.
– Majd mi vigyázunk a gyerekekre. Menj csak – mondta
Kristina.
Anna csatlakozott hozzá.
– Egy darabig én is tudok maradni. Olyan jól elvannak a
srácok, és nekem sincs okom hazasietni.
– Biztos? – Erica már talpon is volt. – De előbb
odatelefonálok, hogy nem zavarok-e, ha most átugrom.
– Hajrá! – mondta Anna, és elhessegette a nővérét. – Biztos
találok itt valamit, amit rendbe tehetek. Ezt a rumlit!
Az lett a jutalma, hogy Erica felmutatta neki a középső ujját.

Patrik a táblánál állt a konyhában. Túl sok elvarratlan szál volt,

és szükségét érezte, hogy felvázoljon minden tennivalót. Jól
felkészülten akart a göteborgi találkozóra menni, és a Lasse
feltételezett halála ügyében zajló nyomozásnak a távollétében
is folytatódnia kellett. Feszült volt, és figyelmeztetnie kellett
magát, hogy lazítsa el a vállát, és vegyen pár mély lélegzetet.
Néhány éve jól magára ijesztett, amikor a teste cserben hagyta,
és összeesett. Intő jel volt. Az ereje neki is véges, hiába imádja a
munkáját.
– Két nyomozást folytatunk – mondta. – Arra gondoltam,
hogy Lasse Hanssonnal kezdhetnénk.
Nagybetűkkel felírta a nevet, és aláhúzta.
– Beszéltem Torbjörnnel, megtették, amit tudtak – szólt közbe
Martin.
– Majd meglátjuk, mi sül ki belőle… – Nehezen tudott
uralkodni magán, amikor arra gondolt, milyen pusztítást
végzett a főnöke.
Szerencsére hazament, hogy ágyba bújjon, így ma már nem
árthatott a nyomozásnak.
– Megkaptuk Terese engedélyét, hogy vért vegyünk a
nagyobbik fiától. Amint megvan, összehasonlíthatjuk a stégen
talált vérrel – tette hozzá Martin.
– Jó. Nem állíthatjuk biztosan, hogy Lasse Hansson vérét
találtuk meg, de azt javaslom, amíg nem tudunk többet,
induljunk ki abból, hogy a férfi a strandon halt meg.
– Egyetértek – helyeselt Gösta.
Patrik végignézett a többieken, mindenki bólintott.
– Megkértem Torbjörnt, hogy Lasse kocsiját is nézzék át –
folytatta Martin. – Ha esetleg a gyilkossal együtt mentek a
strandra. A technikusok abroncsnyomokat is rögzítettek a
parkolóban. Még jól jöhet, ha be kell bizonyítanunk, hogy
valaki járt ott.
– Remek ötlet – mondta Patrik. – Még nem kaptuk meg a
mobilja híváslistáját, de a bankkal nagyobb szerencsénk volt.
Ugye, Gösta?
A kollégája megköszörülte a torkát.
– Igen. Annikával átnéztük a bankszámlakivonatokat, és
felfedeztük, hogy Lasse rendszeresen befizetett ötezer koronát a
számlájára. Terese pedig elmondta, hogy a lánya, Tyra talált
egy rejtekhelyet, ahol Lasse időnként pontosan ötezer korona
készpénzt rejtegetett. Úgy gondolom, addig őrizte ott a pénzt,
amíg be nem fizette a bankba.
– Terese-nek nincs ötlete, honnan származhatott ez az
összeg? – kérdezte Martin.
– Nincs. És amennyire meg tudom ítélni, nem hazudott.
– Azt viszont sejtette, hogy a férje titkol előle valamit, és
talán pont ez lehetett az – mondta Patrik. – Vagyis azt kell
kiderítenünk, honnan származott a pénz, és miért kapta.
– Az, hogy minden alkalommal ugyanakkora összeghez jutott
hozzá, arra utal, hogy zsarolásról lehet szó – szólt közbe Paula,
aki az ajtó mellett foglalt helyet.
Annika megkérdezte, nem akar-e ő is a kerek asztalnál ülni,
de Paula azt válaszolta, hogy előfordulhat, hogy Rita Lisa miatt
hívja, és akkor gyorsan ki kell szaladnia felvenni a telefont.
– Mire gondolsz? – kérdezte Gösta.
 – Hát ha játéknyereményről lett volna szó, nyilván nem
mindig ugyanakkora összeget kapott volna. Akkor sem, ha
valami alkalmi munkát végzett. Órabért szoktak fizetni, és nem
ugyanannyit mindennap. Ezzel szemben, ha zsarolt valakit,
valószínű, hogy bizonyos időközönként ugyanakkora összeghez
jutott hozzá.
– Szerintem ebben van valami – jegyezte meg Gösta. – És
talán az illetőnek, akit zsarolt, egy idő után elege lett.
– A kérdés csak az, miért zsarolta. A családja semmi
ilyesmiről nem tud, úgyhogy ki kell tágítanunk a kört, és
beszélnünk kell Lasse ismerőseivel is, hátha náluk több
szerencsével járunk. – Patrik elgondolkodott egy pillanatra,
majd hozzátette: – A környéken lakókat is ki kell kérdeznünk,
vagyis hát a szomszédjaimat, akik a sälviki úton laknak. Talán
hallották az autó hangját, ahogy a strand felé tartott. Ilyenkor
nem kifejezetten sűrű arrafelé a forgalom, és mindig vannak a
függöny mögül leselkedő kíváncsiskodók.
Feljegyezte a feladatokat a táblára. Majd ki is kell osztaniuk
őket, de előbb feketén-fehéren látni akarta, mi mindent kell
elintézniük.
– Jó, térjünk át Victoriára! Holnap lesz a göteborgi találkozó,
minden érintett részvételével. Köszönöm, Annika, hogy
megszervezted.
– Nincs mit. Nem volt nagy ügy. Mindenki készségesen
bólintott rá, inkább azon csodálkoztak, hogy ez eddig még
senkinek nem jutott az eszébe.
 – Jobb később, mint soha. Hogy állunk ez ügyben?
– Hát – kezdte Gösta –, a legérdekesebb fejlemény, hogy a
bátyja szerint Victoriának viszonya volt Jonas Perssonnal.
– Megerősítette ezt még valaki? – kérdezte Martin. – És mit
mond Jonas?
– Senki, és Jonas természetesen tagad, de szerintem nem
mond igazat. Körbekérdezek a lányok között a lovasiskolában.
Az ilyesmit sosem lehet teljesen titokban tartani.
– Jonas feleségével is beszéltél? – kérdezte Patrik.
– Nem akarok, amíg nem tudunk meg többet. Hiába derül ki a
végén, hogy nem igaz, tönkreteheti az életüket.
– Ezzel egyet kell értenem. De előbb vagy utóbb úgyis
kénytelenek leszünk beszélni vele is.
Paula megköszörülte a torkát.
– Elnézést, de nem értem, miért fontos ez a nyomozás
szempontjából. Olyan személyt keresünk, aki máshol is rabolt el
lányokat, nem csak itt.
– Na ja – mondta Patrik. – Attól még, hogy Jonasnak esetleg
nincs alibije Victoria eltűnésének idejére, pont olyan eséllyel
követhette el ő, mint bárki más. De talán kiderül, hogy nem is
Jonasnak volt viszonya a lánnyal, hanem másvalakinek, és ő is
rabolta el. Rá kell jönnünk, hogy került Victoria kapcsolatba az
elrablójával, és mi tette őt ilyen sebezhetővé. Bármi lehetett. És
azt is tudjuk, hogy valaki megfigyelés alatt tartotta a családja
házát. Ha a tettes kémkedett utána, az valószínűsíti, hogy a
többi lánnyal is így járt el. Victoria magánélete abból a
szempontból lehet fontos, hogy miért pont rá esett az elkövető
választása. – Leveleket is kapott, méghozzá nem túl kedveseket
– mondta Gösta, és Paula felé fordult. – Ricky találta meg őket,
de sajnos kidobta. Attól félt, hogy a szüleik meglátják.
– Meg tudom érteni – felelte Paula. – Hihetően hangzik.
– És mi van a csikkekkel? – kérdezte Martin.
– Még semmi – válaszolta Patrik. – Egyébként is előbb
találnunk kellene valakit az összehasonlításhoz. Mi van még?
Úgy tűnt, csak a kérdéseik szaporodnak ebben az ügyben.
Patrik tekintete Paulán állapodott meg, és hirtelen átfutott a
fején, hogy Martinnal azt ígérték, lesz valami mesélnivalójuk. A
fiatalember egész idő alatt tűkön ült, és Patrik most végre
odabiccentett neki.
– Igen – mondta Martin. – Paulának ugye szöget ütött a
fejébe, hogy hallott már valahol olyan sérülésekről, mint
amilyeneket Victoria elszenvedett, konkrétan a
nyelvkimetszésről.
– Azért kuksolt annyit az irattárban – szólt közbe Patrik, és
érezte, ahogy felébred benne a kíváncsiság a Paula arcán
megjelenő lázrózsák láttán.
– Igen, csakhogy tévúton jártam. Mert amit kerestem, az nem
az irattárban van… de tudtam, hogy már olvastam valahol. –
Előrejött, és megállt Patrik mellett, hogy ne kelljen mindenkinek
hátrafordulnia az ajtó felé.
Patrik remélte, hogy hamarosan a tárgyra tér.
– Amikor bementem Martin irodájába, és megnéztem a
könyvespolcát, rájöttem, honnan ismerős a dolog. A Skandináv
kriminalisztikatörténetben olvastam ilyen esetről.
Patrik érezte, hogy gyorsul a szívverése.
– Huszonhét évvel ezelőtt, egy szombati estén, májusban a
fiatal, friss házas Ingela Eriksson eltűnt a hultsfredi otthonából.
Csak tizenkilenc éves volt, és azonnal a férjét gyanúsították, aki
korábban a volt barátnőit és Ingelát is bántalmazta. A
rendőrség nagy erőkkel nyomozott, és az ügy nagy
sajtóvisszhangot is keltett, mert a lapok akkoriban éppen sokat
cikkeztek a családon belüli erőszakról. És amikor Ingelát holtan
találták az erdőben a házuk mögött, a férjének befellegzett.
Megállapították, hogy a fiatal nő egy ideje már halott volt, de a
teste olyan jó állapotban maradt meg, hogy látszott, milyen
borzalmas kínzásoknak tették ki. A férjét elítélték gyilkosságért,
hiába bizonygatta az ártatlanságát, aztán öt évvel később
meghalt a börtönben. Egy rabtársa végzett vele, miután
összekülönböztek valami játékadósságon.
– És hol itt az összefüggés? – kérdezte Patrik, de már sejtette,
milyen választ kap.
Paula felcsapta a könyvet, amelyet a kezében tartott, és arra
a bekezdésre mutatott, ahol Ingela sérüléseit részletezik. Patrik
odapillantott, és elolvasta. Pontosan ugyanazokat a sérüléseket
írták le, amelyeket Victoria is elszenvedett.
– Mi az? – Gösta kitépte Paula kezéből a könyvet, és gyorsan
átolvasta a szöveget. – A fene egye meg!
– Így is lehet mondani – jegyezte meg Patrik. – Úgy néz ki, a
tettesünk sokkal régebb óta tevékenykedik, mint ahogy azt
feltételeztük.
– Vagy egy másolóval van dolgunk – szólt közbe Martin.
A helyiségben síri csend lett.

Helga Jonasra sandított, aki a konyhaasztalnál ült. Hallották,

hogyan morog és forgolódik az ágyban Einar az emeleten.
– Mit akart az a rendőr?
– Csak Gösta Flygare volt az, feltett pár kérdést – felelte a fia,
és megdörzsölte az arcát.
Helga érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Az utóbbi
hónapokban egyre jobban aggódott, és most teljesen elborította
a félelem.
– Milyen kérdéseket? – ütötte a vasat, és leült a fiával
szemben.
– Semmi különös. Csak a betöréssel kapcsolatban.
Jonas hangjának éle bántotta. Nem szokott így ráripakodni.
Noha volt közöttük egy hallgatólagos megállapodás, hogy
bizonyos dolgokról nem beszélnek, sosem ütött meg még ilyen
hangot vele szemben. Helga lenézett a kezére. Ráncos volt és
durva, barna pigmentfoltokkal. Egy öreg nő keze. Mikor
változott így meg? Eddig bele sem gondolt, csak most, ahogy ott
ült a konyhaasztalnál, miközben a világ, amelyet nagy gonddal
felépített, lassan összeomlott. Nem hagyhatta, hogy ez
történjen.
– Hogy van Molly? – kérdezte.
 Nehezére esett elrejtenie a rosszallását. Jonas a legkisebb
kritikát sem tűrte meg a lányával szemben, de Helga néha
szerette volna megrázni azt az elkényeztetett kis csitrit, és
éreztetni vele, mekkora szerencséje, hogy ilyen kivételezett
helyzetben van.
– Már jobban – mondta Jonas, és felderült az arca.
Ez szíven ütötte Helgát. Tudta, hogy nincs miért féltékenynek
lennie a gyerekre, de azt kívánta, bárcsak ugyanolyan
szeretettel nézne rá Jonas, mint ahogy Mollyra néz.
– Szombaton megyünk a versenyre. – A fia kerülte a
pillantását.
– Tényleg? – kérdezett vissza Helga, és a hangjából
könyörgés csendült ki.
– Megegyeztünk Martával.
– Mindig csak Marta, Marta, Marta! Bárcsak sose
találkoztatok volna! Ki kellett volna tartanod Terese mellett.
Különleges lány volt. Akkor most minden más volna!
Jonas döbbenten meredt rá. Az anyja még sosem emelte meg
így a hangját, legalábbis gyerekkora óta nem. Helga tudta, hogy
hallgatnia kell, és továbbra is úgy élni, ahogy eddig, mert csak
így bírhatja ki, de most úgy tűnt, mintha valami idegen erő
kerítette volna a hatalmába.
– Tönkretette az életedet! Befurakodott a családunkba,
élősködik rajtad, rajtunk…
Csatt! A pofon Helgába fojtotta a szót, aki elhűlve emelte a
kezét az arcához. Sajgott a bőre, és könnyek gyűltek a szemébe.
Nem csak a fájdalom miatt. Tudta, hogy túlment egy bizonyos
határon, és nincs visszaút.
Jonas pillantásra sem méltatta, ahogy kiment a konyhából, és
amikor bevágta a bejárati ajtót, Helga rájött, hogy nem nézheti
tovább ezt az egészet némán. Az az idő már elmúlt.

– Kapjátok már össze magatokat, lányok!

Az ideges hang betöltötte a lovardát. A lányok feszültek
voltak, és Marta pont ezt akarta. Semmit sem fognak
megtanulni, ha nincs bennük egy szikrányi félelem sem.
– Mit művelsz, Tindra? – A szőke lányra meresztette a
szemét, aki egy akadályt igyekezett legyőzni.
– Fanta nem akarja. Folyton a zablát rágja.
– Nem a ló irányít téged, hanem te a lovat. Ezt ne felejtsd el!
Marta elmerengett azon, hányszor mondta már ezt. Mollyra
pillantott, aki teljes egészében uralta Sciroccót. Jó jel verseny
előtt. Felkészültek voltak. Fanta harmadjára sem
engedelmeskedett, és Martának kezdett elfogyni a türelme.
– Mi a csuda van veletek ma? Vagy koncentráltok, vagy
abbahagyjuk az órát.
Elégedetten látta, hogy a lányok elsápadnak. Lassítottak,
középre jöttek, és megálltak Marta előtt. Az egyikük
megköszörülte a torkát.
– Bocsánatot kérünk. De hallottuk, mi történt Tyra
apukájával… vagyis nevelőapukájával.
Szóval ezért volt ilyen feszült a hangulat a csoportban.
Gondolhatott volna rá, de amint belépett az istállóba, a világ
megszűnt létezni számára. Mintha minden gondolat és emlék
háttérbe szorult volna. Nem maradt semmi, csak a lovak szaga,
zaja és az iránta érzett tiszteletük, amely sokkalta nagyobb volt
annál, mint amit az emberek mutattak irányába. Mint amit ezek
a lányok mutattak.
– Rettenetes, ami történt, és megértem, hogy együttéreztek
Tyrával, de ennek itt nincs helye. Ha nem tudjátok kiverni a
fejetekből, ha nem tudtok arra összpontosítani helyette, ami itt
történik, akkor le is szállhattok a lóról, és haza is mehettek.
– Én tudok koncentrálni. Nem láttad a legnagyobb
akadálynál? – szólt közbe Molly.
A többi lány nem tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét.
Mollynak egyáltalán nem volt érzéke ahhoz, mit szabad
kimondania, és mit nem, ami elég érdekes, főleg úgy, hogy az
anyja mindig is élen járt ebben a művészetben. A kimondott
szót nem lehetett visszaszívni, egy rossz benyomást nem
lehetett helyrehozni, és Marta nem értette, hogy lehet Molly
ennyire meggondolatlan.
– És most kitüntesselek ezért? – kérdezte.
A lánya összeroskadt, és Marta látta a többiek rosszul
leplezett kárörömét. Pontosan így akarta. Mollyból sosem lesz
igazi győztes, ha hiányzik belőle a bosszúvágy. Ez nem ment
Jonas fejébe. Babusgatta, kényeztette, és ezzel megfosztotta
minden túlélési ösztönétől.
– Cserélj lovat Tindrával, Molly! Akkor majd meglátjuk,
továbbra is ilyen jól megy-e, vagy a ló érdeme volt az egész.
Úgy tűnt, a lánya tiltakozni készül, de aztán letett róla. Még
biztosan élénken élt benne a kihagyott verseny emléke, és nem
akarta eljátszani az esélyét a következőre. Egyelőre a szülei
parancsolnak, és ezzel nagyon is tisztában van.
– Marta!
Jonas hangjára Marta a lelátó felé fordult. A férje odaintette
magához, és az arckifejezése azt sugallta, jobban teszi, ha
iparkodik.
– Folytassátok, rögtön jövök – szólt oda a lányoknak, majd
elindult a lépcsőn Jonas felé.
– Valamit meg kell beszélnünk. – A férje a kezét tördelte.
– És nem ér rá később? Órám van – mondta Marta, de már
tudta, mi lesz a válasz.
– Nem – felelte Jonas. – Most kell beszélnünk.
Kimentek a lovardából, és a paták dobbanása fokozatosan
elhalt a hátuk mögött.

Erica bekanyarodott a hamburgsundi kávézó elé. Az út

Fjällbackából gyönyörű volt, és a kocsiban végre némi békében
és nyugalomban is volt része. Amikor telefonált, és elmondta,
miért keresi őket, a Wallander házaspár habozott. Egy darabig
tanakodtak, miközben Erica a vonal másik végén várt, és
hallgatta a tompa mormogásukat. Végül belementek a
találkozóba, de nem az otthonukban, hanem egy helyi
kávézóban.
 Azonnal meglátta őket, ahogy belépett, és gyorsan az
asztalukhoz sietett. Felálltak, és feszélyezetten üdvözölték.
Tony magas és erőteljes férfi volt, az alkarján hatalmas
tetoválás, kockás inget és kék munkásnadrágot viselt. A
felesége, Berit annál alacsonyabb; de törékeny teste szívósnak
és erősnek tűnt, az arca cserzett.
– Jaj, már kértek is kávét! Meg akartam hívni magukat –
mondta Erica, és a csészéik felé biccentett.
Egy tányéron két félig megevett vaníliás kosárka is volt az
asztalon.
– Kicsit korábban értünk ide – magyarázta Tony.
– De maga is biztosan szívesen inna egy csészével, hozzon
magának nyugodtan – mondta Berit barátságosan.
Ericának azonnal megtetszett a házaspár. Derék – ez a szó
jutott elsőként az eszébe róluk. A pulthoz ment, kért egy kávét
és egy krémes süteményt, majd leült a pár mellé.
– Egyébként miért itt akartak találkozni? Elmehettem volna
magukhoz, akkor megspórolhatták volna az utat – mondta, és
beleharapott a süteménybe.
– Úgy gondoltuk, jobb így – felelte Berit, és a terítőre szegezte
a pillantását. – Otthon olyan felfordulás van. Olyan vendéget,
mint maga, nem hívhatunk oda.
– Ne mondjon ilyet! – legyintett Erica.
Most rajta volt a feszengés sora. Nem szerette, ha kivételezett
bánásmódban részesítik, vagy különlegesnek tartják, csak azért,
mert hébe-hóba benne van a tévében vagy az újságokban.
 – Mit akar tudni Louise-ról? – kérdezte Tony, és ezzel segített
neki kikeveredni a kínos helyzetből.
Erica hálásan pillantott rá, és ivott egy korty kávét, mielőtt
válaszolt volna. Finom volt, és erős.
– Hát, mindenekelőtt az érdekelne, hogy került magukhoz. Az
öccsét a nagyanyjánál helyezték el.
Berit és Tony összenézett, mintha azt akarnák eldönteni, ki
válaszoljon. Végül Berit ragadta magához a szót:
– Sosem tudtuk meg, a nagymama miért nem vette magához
mindkét gyereket. Lehet, hogy egyszerűen nem bírt volna
kettővel. Louise-ra egyébként is jobban rájárt a rúd, mint az
öccsére. Szóval egyszer csak szóltak a gyámügytől, hogy egy
hétéves lánynak, akit komoly trauma ért, sürgősen
nevelőszülőkre van szüksége. A kórházból egyenesen hozzánk
került, és a gyámügy illetékes hivatalnoka később
természetesen részletesen ismertette velünk a körülményeket.
– Milyen volt Louise, amikor magukhoz került?
Tony összekulcsolta a kezét az asztalon, és előrehajolt. Egy
pontra meredt Erica háta mögött, és úgy tűnt, visszamegy az
időben, abba az esztendőbe, amikor Louise hozzájuk költözött.
– Sovány volt, mint egy szőlőkaró, tele kék foltokkal és
sebekkel. De a kórházban megfürdették, levágták a haját, ezért
már nem látszott olyan elvadultnak, mint a képeken, amelyeket
a megtalálásakor készítettek róla.
– Nagyon aranyos volt, tényleg – tette hozzá Berit.
Tony bólintott.
 – Igen, így igaz. De híznia és gyógyulnia kellett, testileg és
lelkileg is.
– És egyébként milyen volt?
– Csendes. Hónapokig alig tudtunk kihúzni belőle valamit.
Csak ült ott, és nézett ránk.
– Meg sem szólalt?
Erica fontolóra vette, hogy jegyzeteljen-e, de aztán inkább
csak figyelmesen hallgatott, majd emlékezetből leír mindent.
Olykor elsiklott az árnyalatok felett, amikor jegyzetelt
beszélgetés közben.
– Csak szavakat. Köszönöm, szomjas, fáradt. Ilyesmiket.
– De Tess-szel beszélt – szúrta közbe Berit.
– Ki az a Tess? A másik lány, akit maguk neveltek?
– Igen, Tess és Louise az első pillanatban egymásra találtak –
mondta Tony. – Hallottuk a falon át, hogy az ágyban
beszélgetnek esténként. Ezért arra gondoltam, hogy csak velünk
nem akar szóba állni. Louise-t képtelenség volt rávenni
valamire, ha nem akarta.
– Hogyhogy? Makacs volt?
– Hát, békés volt a maga módján. – Tony megvakarta a
kopasz fejét. – Nem is tudom, hogy mondjam.
Tétován Beritre nézett.
– Sosem vitatkozott, de ha olyasmit kértünk tőle, amit nem
akart, egyszerűen faképnél hagyott minket. Ha megszidtuk,
lepergett róla. És persze nekünk is nehezünkre esett kemény
kézzel fogni azok után, amiken keresztülment.
 – Igen, vérzett az ember szíve érte – mondta Tony, és
elfelhősödött a tekintete. – Hogy lehet így bánni egy gyerekkel?
– De később beszédesebb lett, mesélt a szüleiről vagy a
történtekről?
– Igen, egyre jobban megeredt a nyelve – felelte Berit. – De
igazán beszédesnek azért nem mondanám. Ritkán fordult elő,
hogy magától mesélt valamit. Válaszolt, ha szóltunk hozzá, de
kerülte az ember tekintetét, és sosem bízott meg bennünk. Talán
Tessnek mesélt róla, mi minden történt vele. Ezt el tudom
képzelni. Mintha külön világban éltek volna ők ketten.
– Tess honnan jött? És miért került magukhoz? – Erica
lenyelte az utolsó falat süteményt is.
– Szomorú gyerekkora volt, teljesen elárvult – mesélte Tony.
– Apja sosem volt, amennyire tudjuk, az anyja meg drogozott,
és túladagolta magát. Nem sokkal Louise előtt érkezett hozzánk.
Egykorúak voltak, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két
tojás. Annyira örültünk neki, hogy ennyire egyívásúak. Sokat
segítettek a jószág körül, ami nagyon jól jött. Akkoriban sok
állatunk betegeskedett, és nem ment valami jól a gazdaság. A
dolgos kezek ezért aranyat értek, és Berittel együtt úgy
gondoltuk, hogy a munka segít a lelki gyógyulásban. –
Megfogta a felesége kezét, és megszorította.
Futólag egymásra mosolyogtak, és Erica szíve megmelegedett
a mély szeretet láttán, amely egy ilyen hosszú távú
kapcsolatban is megmaradt. Ő is ezt szerette volna, és úgy
érezte, így is lesz.
 – Sokat játszottak is – folytatta Berit.
– Igen, cirkuszosat – mondta Tony, és a szeme csillogni
kezdett az emlék hatására. – Az volt a kedvenc játékuk, a
cirkuszos. Louise apja cirkuszban dolgozott, és ez biztosan
beindította a kislány képzeletét. Csináltak egy kis porondot a
pajtában, és mindenféle mutatványokat találtak ki. Egyszer
rajtakaptam őket, hogy kifeszítettek egy kötelet, a kis csacsik
komolyan gondolták, hogy táncolni tudnak rajta! Persze volt
alatta széna, de úgy is megüthették volna magukat, ezért nem
engedtem meg nekik. Emlékszel még rá?
– Persze, micsoda badarságokat találtak ki néha azok ketten!
És az állatokat nagyon szerették. Emlékszem, amikor az egyik
tehenünk beteg volt, egész éjjel fennmaradtak, amíg
szerencsétlen állat hajnalra ki nem múlt.
– Sosem tettek rossz fát a tűzre?
– Nem, nem. Voltak más gyerekeink is, jöttek és mentek, és
velük lényegesen több bajunk akadt. De Tess és Louise nagyon
önálló volt. Mi viszont sosem tudtunk igazán közel kerülni
hozzájuk. De úgy tűnt, nekik ez így megfelel, és jól érzik
magukat. Együtt aludtak. Amikor belopóztam, hogy megnézzem
őket, mindig egymás felé fordulva feküdtek, és átkarolták
egymást. – Berit elmosolyodott.
– Louise-t sosem látogatta meg a nagymamája?
– De, egyszer. Azt hiszem, Louise úgy tízéves lehetett… – A
férjére sandított, aki bólintott.
– És hogy zajlott a látogatás? Mi történt?
 – Hát… – Megint Tonyra lesett, aki vállat vont, és átvette a
szót.
– Nem történt semmi különös. A konyhánkban ültek, és
Louise egy árva szót sem szólt. A nagymamája sem beszélt
sokat. Többnyire csak nézték egymást. És rémlik, hogy Tess a
konyha körül sertepertélt, és duzzogott. Louise nagymamája
ragaszkodott ahhoz, hogy négyszemközt maradjanak, de én
nem engedtem, ott akartam lenni. Ekkor Louise már három éve
nálunk élt. Felelősek voltunk érte, és fogalmam sem lehetett,
hogy reagál arra, ha felbukkan a nagyanyja. Előfordulhatott
volna, hogy rossz emlékeket ébreszt benne, de nem látszott rajta
ilyesmi. Csak ültek ott. Hogy őszinte legyek, nem is értem, miért
jött el a nagymama.
– Peter nem kísérte el?
– Peter? – kérdezett vissza Tony. – Nem, csak a nagymama
jött.
– És Laila? Ő sosem jelentkezett?
– Nem – mondta Berit. – Sosem hallottunk róla. Amit nem
nagyon értek. Hogy lehetett ennyire közömbös neki, mi van a
lányával?
– És Louise nem kérdezett róla?
– Nem, soha. Ahogy mondtuk, nem beszélt a régi életéről, mi
meg nem kényszerítettük. Folyamatosan kapcsolatban álltunk
egy gyerekpszichológussal, aki azt javasolta, hagyjuk, hogy a
saját tempójában kezdjen el beszélni. De persze azért
kérdezgettük. De csak mert tudni akartuk, hogy érzi magát.
 Erica bólintott, miközben a kávéscsészén melengette a kezét.
Ahányszor kinyílt az ajtó, a kávézón jeges szél söpört végig, és
fázott.
– És aznap, amikor eltűntek, mi történt? – kérdezte óvatosan.
– Fázik? Vegye fel a kardigánomat nyugodtan – ajánlotta
Berit, és Erica egyszeriben megértette, miért vett magához olyan
sok gyereket a pár.
Mindketten nagyon gondoskodó természetűek voltak.
– Nem, köszönöm, minden rendben – mondta. – Képesnek
érzik magukat, hogy arról a napról meséljenek?
– Olyan rég volt már, szóval nem gond – felelte Tony, de
Erica látta, hogy elkomorult az arcuk, ahogy visszagondolnak
arra a végzetes nyári napra.
Olvasott a történtekről a rendőrségi jelentésben, de teljesen
más olyan ember szájából hallani az esetet, aki ott volt.
– Július volt, szerda. Nem mintha ez fontos lenne… – Tony
hangja elcsuklott, és Berit finoman a karjára tette a kezét.
A férfi megköszörülte a torkát, és folytatta:
– A lányok azt mondták, elmennek fürdeni. Nem
nyugtalankodtunk, gyakran mentek el magukban. Néha egész
nap távol voltak, de estére mindig hazajöttek, amikor
megéheztek. De aznap nem. Csak vártunk és vártunk, de nem
jöttek. Nyolc óra körül kezdtük gyanítani, hogy történt valami.
Elindultunk megkeresni őket, és amikor nem jártunk sikerrel,
felhívtuk a rendőrséget. Csak másnap reggel lettek meg a
ruháik egy sziklán.
 – Maguk vagy a rendőrök találták meg?
– A rendőrök felállítottak egy keresőláncot, és egy önkéntes
fedezte fel a holmit. – Berit szipogott kicsit.
– Biztosan elragadta őket az erős áramlat. Nem találták meg
a testeket… Borzasztó tragédia.
Tony lesütötte a szemét. Nyilvánvaló volt, mennyire
megrázták a történtek mindkettejüket.
– És aztán mi történt? – Ericának sajgott a szíve, ahogy
elképzelte az áramlattal küzdő két kislányt.
– A rendőrség nyomozott, és megállapította, hogy baleset
történt. De mi… sokáig magunkat hibáztattuk. Pedig a lányok
már tizenöt évesek voltak, tudtak vigyázni magukra. Idővel
beláttuk, hogy nem a mi hibánk. Senki sem láthatta előre, mi
fog történni. A lányok pont eleget éltek fogságban, ezért
hagytuk őket szabadon jönni-menni, amikor hozzánk kerültek.
– Igazuk volt – mondta Erica, és azon merengett, vajon a
gyerekek, akik a házaspárnál laktak, tisztában voltak-e azzal,
milyen jó soruk van.
Felkelt, és a kezét nyújtotta.
– Köszönöm, hogy szakítottak rám időt, nagyra értékelem. És
sajnálom, ha ez szomorú emlékeket ébresztett magukban.
– De szép emlékeket is – mondta Berit, és melegen
megszorította Erica kezét. – Volt szerencsénk sok gyereknek
gondját viselni, és mindannyian nyomot hagytak bennünk. Tess
és Louise különleges volt, sosem feledjük őket.
Olyan csend volt a lakásban! Úgy érződött, mintha az üresség,
amelyet Victoria hagyott maga után, betöltené az egész házat.
Mintha beléjük ette volna magát, és szét akarná feszíteni a
testüket.
Kétségbeesett kísérletet tettek arra, hogy osztozzanak a
gyászukban: Victoriáról beszélgettek, de egy emlék közepén
elnémultak, és a szavak ott maradtak a levegőben lógva. Soha
többé nem lesz olyan az életük, mint annak előtte.
Ricky tudta, hogy csak idő kérdése, és újra megjelenik a
rendőrség. Gösta már telefonált, és megint megkérdezte, hogy
tényleg nem láttak-e gyanús személyt a környéken Victoria
eltűnése előtt. Tudomásukra jutottak bizonyos értesülések,
amelyek arra utalnak, hogy valaki megfigyelte a házat. Ricky
belátta, hogy kénytelenek lesznek megkérdezni a szüleitől is,
nem tudtak-e valamit Victoria és Jonas viszonyáról, vagy a
levelekről, amelyeket ő talált. Bizonyos fokig megkönnyebbülés
lesz. A gyász közepette nehéz volt titkolóznia, tudni, hogy a
szülei nincsenek teljesen tisztában a helyzettel.
– Ideadnád a krumplit? – Az apja kinyújtotta a kezét, de nem
nézett a szemébe, és Ricky felemelte a tálat, hogy odaadja neki.
– Kérsz répát? – Az anyja felé nyújtotta a másik tálat.
Összeért a kezük, amikor Ricky elvette, és az anyja
összerándult, mintha megégette volna magát. A gyász annyira
fájt, hogy egymáshoz érni is alig mertek.
Ricky a szüleit nézte, ahogy ott ültek vele szemben az
asztalnál. Az anyja vacsorát készített, de oda sem figyelt, és az
étel pont olyan nyomorúságosan nézett ki, mint amilyen íze
volt. Hallgatásba burkolóztak, mindenkit lekötöttek a
gondolatai. De nemsokára betoppan a rendőrség, és
megbolygatja ezt a csendet, úgyhogy Ricky belátta, jobb lesz, ha
megelőzi őket. Belevágott.
– El kell mondanom valamit. Victoriáról…
A szülei megdermedtek, és úgy meredtek rá, ahogy már régen
nem. Ricky szíve kalapálni kezdett, a szája kiszáradt, de
kényszerítette magát, hogy folytassa. Mesélt Jonasról és a
veszekedésről a lovasudvarban, arról, hogy Victoria
elviharzott, a levelekről, amelyeket talált, a csúnya szavakról és
a szidalmakról.
A szülei figyelmesen hallgatták, aztán az anyja leszegte a
pillantását. De Ricky látott a szemében egy furcsa villanást.
Eltartott egy darabig, mire megértette.
Az anyja tudott az egészről.

– Most akkor ő ölte meg a feleségét, vagy nem? – Rita a

homlokát ráncolta, miközben figyelmesen hallgatta Paulát.
– Elítélték gyilkosságért, de végig azt állította, hogy ártatlan.
Senkit sem sikerült elérnem, aki dolgozott az ügyön, de a
nyomozati anyag egy részét átfaxolták, és átnéztem egy csomó
újságcikket is. Minden bizonyíték közvetett volt.
Paula körbejárt a konyhában, és Lisát ringatta, miközben
beszélt. A lánya kivételesen egész nyugodt volt, ami nyilván
azonnal megváltozna, amint megállna egy pillanatra. Azon
merengett, mikor tudott ülve végigenni egy egész étkezést.
Johanna vetett rá egy pillantást, és Paula arra gondolt, most
már igazán rajta lenne a sor, hogy cipelje egy kicsit a kislányt.
Ki mondta, hogy csak ő hurcolhatja, csak azért, mert ő szülte?
– Ülj rendesen! – sziszegett rá Johanna Leóra, aki két falat
között abban mesterkedett, hogy felálljon az etetőszékben.
– Atyaég, ha én ennyit tornáznék evés közben, úgy néznék ki,
mint egy balerina – kacsintott Mellberg Leóra.
Johanna sóhajtott egyet.
– Kérlek, Bertil, muszáj tenned alá a lovat? Amikor így is épp
elég nehéz eset.
– De miért baj az, hogy izeg-mozog evés közben?
Mindenkinek így kellene. Nézd! – Mellberg bevett egy falatot,
felállt, leült, majd megismételte.
Leo fuldokolt a nevetéstől.
– Nem szólnál rá? – vetett Johanna egy könyörgő pillantást
Ritára.
Paula csiklandást érzett a gyomrában. Tudta, hogy Johanna
tombolni fog, de érezte, hogy képtelen visszafojtani a nevetést.
Úgy kacagott, hogy a könnye potyogott, és mintha Lisa is
elmosolyodott volna. Rita sem tudott uralkodni magán, és a
közönség tetszésnyilvánításán felbátorodva csatlakozott
Mellberghez és Leóhoz.
– Mit követhettem el előző életemben, hogy ilyen helyre
kerültem? – sóhajtotta Johanna, de az ő szája sarka is
megrándult. – Jó, akkor csináljatok, amit akartok. Már úgyis
feladtam, hogy ebből a fiatalemberből tisztességes felnőttet
neveljek.
Nevetve előrehajolt, és nyomott egy puszit Leo arcára.
– Engem érdekel ez a gyilkosság – mondta Rita, amikor kissé
lecsillapodtak a kedélyek. – Ha nem volt bizonyíték, hogy
ítélhették el? Svédországban nem csuknak le embereket
olyasmiért, amit el sem követtek.
Paula az anyjára mosolygott. Amióta áttelepültek Chiléből a
hetvenes években, Rita valósággal istenítette Svédországot,
amire új hazájuk nem mindig szolgált rá. Átvette a szokásokat,
és olyan buzgalommal ünnepelte a svéd ünnepeket, amit talán
még a jobboldali svéd demokraták is túlzásnak tarthattak
volna. Más napokon hazai ételeket készített, de a nyári
napfordulókor és hasonló ünnepeken heringen kívül semmi
sem volt a hűtőben.
– Mondom, hogy csak közvetett bizonyítékok voltak, vagyis
olyanok, amelyek arra utaltak, hogy bűnös, de nem… Hogy
magyarázzam el?
Mellberg megköszörülte a torkát.
– A közvetett bizonyíték egy jogi fogalom, amely alatt olyan
körülményeket értünk, amik nem tények, mégis a vádlott
felmentéséhez vagy elítéléséhez vezethetnek.
Paula szeme elkerekedett. A legkevésbé sem számított arra,
hogy választ kap a kérdésére, főleg nem ilyen értelmes választ.
Csak hangosan gondolkodott.
 – Pontosan. És ennél az esetnél azt kell mondanunk, hogy
Ingela férjének múltja befolyásolta a döntést. A korábbi
barátnők és Ingela barátai tanúsították, hogy a férfi gyakran
volt erőszakos. Ezenkívül többször bántalmazta Ingelát, és
életveszélyesen megfenyegette. És amikor a felesége
eltűnésének időpontjára nem volt alibije, a testet meg a házuk
közelében, az erdőben találták meg, mindenki úgy hitte, az ügy
tiszta sor.
– De ti nem hisztek ebben? – kérdezte Johanna, és megtörölte
Leo száját.
– Még nem tudjuk. De a sérülései nagyon sajátosak voltak.
Azóta többen védelmükbe vették Ingela férjét, és azt állították,
hogy ártatlan, és igazat mondott. És mivel a rendőrség nem volt
hajlandó megvizsgálni más nyomokat, lehet, hogy a gyilkos
most is szabadlábon kószál.
– És az nem lehet, hogy valaki hallotta ezt a történetet, és
most utánozni akarja? – kérdezte Rita.
– De igen, Martin is ezt mondta a megbeszélésen. És mivel
Ingela megölése óta majdnem harminc év telt el, valószínűbb,
hogy valaki utánozza a gyilkost, mint hogy ugyanaz a gyilkos
kezdett el hirtelen megint ölni.
Paula vetett egy pillantást Lisára, aki látszólag mélyen aludt,
aztán leült az asztalhoz. A gyereket a karjában tartva kezdett el
enni.
– Mindenesetre megérné alaposabban megnézni az ügyet –
vélekedett Mellberg, és szedett egy újabb adagot. – Arra
gondoltam, ma este átolvasom a nyomozati anyagot, hogy
holnap a göteborgi találkozón be tudjak számolni róla.
Paula elfojtott egy sóhajt. Vélhetően Mellberg fogja learatni
a babérokat a felfedezéséért.

Patrik belépett, és elkerekedett szemmel nézett körül.

– Csak nem anya és Bob mester járt itt, vagy mi ez a rend? –
Arcon csókolta Ericát. – Elő a munkalappal! Mennyi mindent
javított meg ma?
– Nem akarod tudni – mondta Erica, és bement a konyhába,
ahol éppen vacsorát készített.
– Annyira rémes? – Patrik egy sóhajjal leült, mire a gyerekek
azonnal beviharzottak a helyiségbe, és a karjába vetették
magukat. Aztán pont olyan szélsebesen, ahogy megjelentek, el
is tűntek. A tévében a kedvenc műsoruk ment. – Mikor lett az a
zöld sárkány népszerűbb nálam? – kérdezte Patrik somolyogva.
– Már elég régen. – Erica szájon csókolta a férjét. – De nálam
még mindig te vezetsz.
– Brad Pitt után?
– Sajnos. Őt sosem győzheted le. – Kacsintott egyet, majd
kinyitotta a szekrényt, hogy poharat vegyen elő, Patrik pedig
segített megteríteni.
– Mi újság amúgy? Jutottatok valamire?
– Nem, még nem – rázta a fejét Patrik. – A
laboreredményekre várni kell. Az egyetlen, amit tudunk, hogy
valaki bizonyos időközönként ötezer koronát fizetett Lassénak.
 – Zsarolás?
Patrik bólintott.
– Nekünk is ez az elméletünk. Igyekszünk nem megfenekleni
ennél, de nagyon valószínű, hogy zsarolt valakit, aki aztán
megunta. A kérdés csak az, kit. Egyelőre sejtelmünk sincs.
– Izgulsz már a holnapi találkozó miatt? – Erica megkeverte
az ételt a tűzhelyen.
– Nagyjából felkészültünk. De Paulának van egy új elmélete.
Lehet, hogy az ügy kapcsolatban áll egy huszonhét évvel
ezelőtti esettel. Ingela Eriksson hultsfredi meggyilkolásával.
– Akit a férje megkínzott és agyonvert? – Erica megfordult, és
Patrikra meredt. – És mégis mi köze van az ügyeteknek ehhez?
– Ja, elfelejtettem, hogy a kisujjadban van a svéd
kriminológia története. Akkor biztos emlékszel arra is, hogyan
kínozták meg.
– Nem, csak azt tudom, hogy a fickó bántalmazta, és az
erdőben rejtette el a házuk közelében. Mondd már meg, mi az
összefüggés! – Képtelen volt palástolni a kíváncsiságát.
– Ingela Erikssonnak pont ugyanolyan sérülései voltak, mint
Victoriának.
Egy darabig csak bámultak egymásra.
– Most ugratsz? – kérdezte Erica aztán.
– Sajnos nem. – Patrik a levegőbe szimatolt. – Mi lesz a
vacsora?
– Halleves. – Erica a merőkanálért nyúlt, hogy szedjen, de
gondolatban teljesen máshol járt. – Akkor vagy ártatlan volt a
férje, és most ugyanaz a tettes rabolja el a lányokat, vagy valaki
másolja a gyilkos módszerét. Vagy az egész merő véletlen.
– Nem hiszek a véletlenekben.
Erica leült.
– Én sem. Beszámoltok róla a holnapi találkozón?
– Igen. Hazahoztam a nyomozati anyag másolatát. Mellberg
is átnézi az ügyet, azt mondta.
– Ketten mentek? – Erica óvatosan megkóstolta a levest.
– Igen, korán reggel indulunk. A megbeszélés tízkor
kezdődik.
– Remélem, kisül belőle valami. – Fürkészően nézte a férjét. –
Fáradtnak tűnsz. Tudom, hogy fontos, hogy hamar
megoldjátok, de vigyáznod kellene magadra.
– Vigyázok. Tudom, hogy hol a határ. Apropó, fáradtság!
Hogy van Anna?
Úgy tűnt, Erica elgondolkodik a válaszon.
– Őszintén szólva nem tudom. Úgy érzem, nem enged közel
magához. Begubózik a bűntudatával, és nem tudom, hogyan
vegyem rá, hogy visszatérjen a valóságba.
– Lehet, hogy nem is a te dolgod – jegyezte meg Patrik, de
tudta, hogy falra hányt borsó.
– Beszélek Dannal – felelte Erica, olyan hangon, mint aki nem
kíván tovább erről társalogni.
Patrik megértette, és nem tett fel több kérdést. A húga miatti
aggodalom nagyon nyomasztotta Ericát, és majd beszél róla, ha
akar. Addig is hadd emésztgesse az ügyet magában.
 – Egyébként válságkezelésre van szükségem. – Szedett még
egy kis levest.
– És mégis miért? Mit mondott már megint az anyám?
– Kristina ezúttal teljesen ártatlan. És nem csak válságkezelés
kell. Valószínűleg teljesen ki kell törölni az emlékeimet, miután
ma reggel csaknem teljesen meztelenül láttam Mellbergt.
Patrik hiába próbálkozott, nem bírta visszafogni magát.
Olyan nevetésben tört ki, hogy a leves az orrába ment.
– Na, azt a látványt egyikünk sem fogja egyhamar elfelejteni!
De mi megfogadtuk, hogy együtt leszünk jóban-rosszban…
Legalább akkor ne gondolj rá, ha szexelünk.
Erica megrökönyödve bámult a férjére.
Uddevalla, 1974

A határok kezdtek elmosódni. Laila jól látta, de képtelen volt ellenállni

a csábításnak, hogy olykor-olykor engedjen Vladeknek. Tudta, hogy
ez nem helyes, de időnként szeretett volna úgy tenni, mintha átlagos
életet élnének.
Még mindig Vladek történeteinek bűvöletében éltek. Ezek
jelentették a kapcsot a hétköznapi és a nem mindennapi, az irtózatos
és a csodálatos között. Gyakran ültek együtt a konyhaasztal körül,
miközben csak egy kis lámpa égett. A sötétben mindannyian bele
tudták élni magukat a történetekbe. Hallották a közönség tapsát,
látták a kötéltáncost a magasban lépegetni, nevettek a bohóc tréfáin,
csodálták a műlovarnő eleganciáját és erejét, ahogy tollakkal és
flitterekkel ékesítve a körbe-körbevágtató ló hátán egyensúlyoz. De
legtisztábban Vladeket és az oroszlánokat látták a porondon. A férfi
erős volt, és büszke, és a vadállatok teljesen a hatalma alatt álltak.
Nem azért, mert ostort tartott a kezében, ahogy azt a közönség hitte,
hanem azért, mert tisztelték és szerették. Bíztak benne, és ezért
engedelmeskedtek neki.
 A legjobb mutatványt a végére hagyta: amikor látszólag
halálmegvető bátorsággal az oroszlán szájába dugta a fejét. A
közönség néma csendben figyelte, képtelen volt elhinni, hogy ez
tényleg megtörténik. A tüzes trükk is hatásos volt. Amikor kialudtak a
fények a porondon, a nézők nyugtalankodni kezdtek. Ha az állatokra
gondoltak odalent, amelyek a sötétben is látnak, és talán pont őket
szemelték ki, félelmükben megfogták egymás kezét. Aztán lángoló
karikák izzottak fel. Az oroszlánok dacoltak a tűztől való félelmükkel,
és elegánsan átugrottak rajtuk, mert megbíztak abban, aki
megszelídítette őket, és ezt a parancsot adta nekik.
Ahogy Laila a férjét hallgatta, azt kívánta, bárcsak volna valami,
ami fényt gyújt az ő belső sötétségében is. Ő is bízni szeretett volna
valakiben újra.
Az utcák kihaltak voltak, amikor Helga végigsétált Fjällbackán
ezen a hideg reggelen. Nyáron a kis települést nyüzsgő élet
jellemezte. A boltok nyitva tartottak, az éttermek dugig voltak,
a kikötőben egymást érték a hajók, és emberek hemzsegtek
körülöttük. De télen minden csendes volt. Minden bezárt, és
Fjällbacka olyannak tűnt, mintha téli álmot aludna, és a
következő nyárra várna. Helga azonban mindig is ezt a
nyugodtabb időszakot kedvelte. Még az otthonuk is ilyenkor
volt nyugalmasabb. Nyaranta Einar gyakrabban tért haza
részegen, és volt rossz hangulatban.
Amióta beteg lett, persze megváltoztak a dolgok. A szavak
maradtak az egyetlen fegyverei, de azokkal már nem árthatott
Helgának. Senki sem sérthette meg, kivéve Jonast. A fia ismerte
az érzékeny pontjait, tudta, mikor a leggyengébb. A legfurcsább
az volt, hogy Helga ennek ellenére védeni akarta. Nem
számított, hogy a fia már felnőtt ember. Még mindig szüksége
volt rá, és ő felelősnek is érezte magát azért, hogy ne essen
bántódása.
Átvágott az Ingrid Bergmans torgeten, megállt, és a befagyott
vizet nézte. Szerette a szigetvilágot. Az apja halász volt, és ő
gyakran kihajózott vele. De ennek vége szakadt, amikor
hozzáment Einarhoz. A férfi az ország belsejéből származott, és
sosem szokta meg a tenger szeszélyességét. Ha az ember arra
született volna, hogy a tengeren éljen, lenne kopoltyúja,
mondogatta mindig. Jonas sem kedvelte a hajózást, ezért Helga
tizenhét éves kora óta nem járt kint a vízen, noha a világ egyik
legszebb tengerpartján élt.
Évek óta először támadt fel benne a vágy, hogy nekivágjon.
De akkor sem mehetett volna, ha van hajója. A jég vastag volt,
és az a néhány hajó, amelyet nem húztak partra, belefagyott a
kikötő vizébe. Olyanok voltak, mint ő maga. Így érezte magát
évről évre: oly közel az éltető elem, mégis képtelen kitörni a
fogságból.
Csak Jonas miatt élte túl. Az iránta érzett szeretete olyan erős
volt, hogy minden más elhalványult mellette. Amióta világra
jött, Helga készen állt arra, hogy a robogó vonat elé vesse
magát, amely el akarja gázolni Jonast. Kész volt erre, és
szikrányi kétség sem gyötörte. Mindent, amit Jonasért tett,
örömmel tette.
Ingrid Bergman szobrát nézte. Itt voltak Jonasszal a téren,
amikor leleplezték. Megmutatták a rózsákat is, amelyeket a
színésznő tiszteletére ültettek. Jonas tele volt várakozással. Úgy
volt, hogy Ingrid fia is jelen lesz a barátnőjével, Karolina
monacói hercegnővel. Jonas abban az életkorban volt, amikor a
világ lovagokkal és sárkányokkal, hercegekkel és hercegnőkkel
van tele. Igazából egy lovaggal akart találkozni, de beérte egy
hercegnővel is. Megható volt látni, ahogy a nagy eseményre
készülődik. Gondosan levizezte a haját, és szedett a kertben
harangvirágot, amelyet agyonszorongatott az izzadt kezében,
mire leértek a térre. Einar persze halálra szekírozta, de ezúttal
Jonas rá sem hederített. Hiszen egy igazi hercegnővel készült
találkozni. Helga még mindig emlékszik a keserű csalódottságra
az arcán, amikor megmutatta neki Karolinát. Jonas szájszéle
reszketett, amikor megszólalt:
– De anya, teljesen ugyanúgy néz ki, mint bárki más!
Délután, amikor hazamentek, Helga az összes mesekönyvet
egy rakáson találta a ház mögött. Kidobva. Jonas sosem viselte
túl jól a csalódást.
Helga nagy levegőt vett, megfordult, és hazaindult. Ez a
dolga: megkímélni Jonast a csalódásoktól. A nagyoktól és a
kicsiktől.

Palle Viking bűnügyi rendőrfelügyelő, akit a megbeszélés

szóvivőjének választottak, megköszörülte a torkát.
– Üdvözöljük önöket a göteborgi rendőrségen! Szeretném
megköszönni az eddigi együttműködésüket. Sokan gondolják,
hogy már korábban össze kellett volna ülnünk, de tudjuk,
milyen nehézkes a csapatmunka a körzetek között, és talán az is
kiderül, hogy ez volt a tökéletes időpont. – Leszegte a
pillantását, és hozzátette: – Hogy Victoriát ilyen állapotban
találták meg, természetesen tragédia. Ugyanakkor ebből
levonhatjuk a következtetéseket, mi történhetett a többi
lánnyal, és olyan információkhoz juthatunk, amelyek
előreviszik a nyomozást.
– Mindig így beszél? – kérdezte suttogva Mellberg.
Patrik bólintott.
– Elég későn kezdte a rendőri pályát, de üstökösként ívelt a
karrierje. Azt mondják, nagyon jó. Korábban filozófus volt.
Mellberg eltátotta a száját.
– Nem mondod! A neve valami vicc, ugye?
– Nem, és jól illik a megjelenéséhez.
– Szent ég, tényleg, pont úgy néz ki, mint az a svéd, aki a
Rocky IV.-ben Stallonéval verekedett.
– Ha te mondod… – vigyorodott el Patrik.
Mellbergnek igaza volt. Palle Viking Dolph Lundgren
szakasztott mása volt.
Amikor a főnöke megint előrehajolt, hogy súgjon valamit,
Patrik leintette:
– Inkább figyeljünk.
Közben Palle Viking folytatta a felvezetését.
– Azt javaslom, mindenki számoljon be arról, hogyan áll a
saját ügyével. Az információk zömét már minden résztvevő
előre megkapta, de azért összeállítottam egy mappát az
aktuális helyzetről. A hozzátartozókkal folytatott
beszélgetéseket DVD-n kapják meg. Ami nagyon jó ötlet volt,
köszönet érte Tagénak. – Odabiccentett egy alacsony, zömök,
bozontos bajszú férfinak, aki a Sandra Andersson eltűnésének
ügyében folyó nyomozást vezette.
Amikor Jennifer Backlinnak fél évvel Sandra eltűnése után
nyoma veszett, összefüggést sejtettek a két ügy között, és Tage
azt javasolta a falsterbói rendőrségnek, hogy kövessék a
példájukat, és vegyék filmre a hozzátartozókkal folytatott
beszélgetéseket, és a felvételek készítésekor hagyják, hogy a
családtagok nyugodtan elmondhassák, mit tapasztaltak az
eltűnéssel kapcsolatban. Az áldozatok otthonában filmeztek,
így a nyomozók arról is képet alkothattak, milyen volt az eltűnt
lány. Később mindenki átvette ezt a módszert, és most
megkapják egymás felvételeit.
A falon egy nagy Svédország-térkép függött, amelyen be
voltak jelölve a lányok eltűnésének helyszínei. Noha ilyen
térképet Patrik is készített, most megint alaposan szemügyre
vette, és megpróbált felfedezni valami mintázatot. De nem
látott semmi más összefüggést közöttük, csak annyit, hogy
Délnyugat-, illetve Közép-Svédországban összpontosulnak.
Keleten és Västeråstól északra egyetlen gombostű sem volt.
– Kezded, Tage? – Palle a strömsholmi nyomozóra mutatott,
aki felkelt, és a rendőrkollégája helyére lépett.
Egymás után mentek ki, és összegezték nyomozásaik
eredményeit, és Patrik csalódottan észrevételezte, hogy senki
sem állt elő új nézőpontokkal vagy ötletekkel. Csak
ugyanazokat a hiányos információkat foglalták össze,
amelyeket már az előre megkapott nyomozati anyagban is
olvashattak. Tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki így vélekedik,
mert a teremben egyre nyomottabb lett a hangulat.
Mellberg utoljára került sorra, mert Victoria tűnt el
utolsóként a lányok közül. Patrik a szeme sarkából látta, hogy
majd’ szétveti az igyekezet, hogy rivaldafénybe kerüljön végre.
Szívből remélte, hogy felkészült a feladatra, és legalább
nagyjából megtanulta a leckéjét.
– Üdvözlöm az egybegyűlteket! – köszönt Mellberg, aki
szokás szerint képtelen volt ráérezni a hangulatra, és
megfelelően reagálni rá.
Válaszként szórványos mormogást kapott. Jóságos isten,
gondolta Patrik, most mi lesz? De aztán legnagyobb
meglepetésére Mellberg tárgyilagosan beszámolt a
nyomozásukról és Gerhard Struwer elméletéről. Már-már úgy
tűnt, ért ahhoz, amit csinál. Patrik visszafojtotta a lélegzetét,
amikor rájött, hogy Mellberg most érkezik el ahhoz a ponthoz,
amikor újat fog mondani a kollégáknak.
– Tanumshedében a kiemelkedően hatékony rendőri
munkánkról vagyunk híresek – mondta, és Patrik igyekezett
nem felhorkanni.
A körülötte ülőknek azonban nem volt ennyi önuralmuk, és
egyesek halkan felkuncogtak.
– Az egyik nyomozónk kapcsolatot talált Victoria Hallberg és
egy nagyon régi eset között. – Mellberg hatásszünetet tartott, és
a reakció nem maradt el: mindenki elcsendesedett, és kihúzta
magát. – Emlékeznek Ingela Eriksson ügyére? Hultsfredben.
Sokan bólogattak, egy västeråsi kolléga pedig azt mondta:
 – Igen, megkínozták, aztán holtan találták az erdőben a
házuk mögött. A férjét elítélték, bár tagadta a gyilkosságot.
Mellberg bólintott.
– És meghalt a börtönben. Az ítéletet közvetett
bizonyítékokra alapozták, valójában azt is feltételezhették
volna, hogy a férj ártatlan. Azt állította, egyedül volt otthon,
amikor a felesége eltűnt. A nő azt mondta, egy barátnőjével
találkozik, de a barátnő szerint ez nem volt igaz. Akárhogy is, a
férj nem tudott alibit felmutatni, és egyetlen tanú sem igazolta,
hogy a nő korábban otthon lett volna. A férj azt állította, hogy
meglátogatta őket egy férfi, aki egy újsághirdetésükre jött, de a
rendőrség sosem találta meg az illetőt. Mivel a férjről tudták,
hogy korábban már bántalmazott nőket, többek között a
feleségét is, a rendőrség rá koncentrált. Úgy tűnik, más
nyomokat nem is igazán akartak követni.
– De hogy függ ez össze a mostani eltűnésekkel? – kérdezte a
västeråsi kolléga. – Majdnem harminc éve történt.
– Huszonhét. És a helyzet az… – Mellberg ismét hatásszünetet
tartott, hogy minél nagyobbat szóljon, amit mondani készült. –
…hogy Ingela Erikssonnak pont ugyanolyan sérülései voltak,
mint Victoriának.
Néma csend követte a szavait.
– Lehet, hogy egy másoló? – kérdezte végül Tage.
– Az is egy lehetőség.
– Hihetőbb, mint hogy ugyanaz a tettes, nem? Különben
miért hagyott volna ki ennyi évet? – Tage végignézett a
többieken.
Sokan egyetértően hümmögtek.
– Igen – mondta Palle, és félig hátrafordult a széken, hogy
mindenki jól hallja. – Vagy a tettesnek oka volt arra, hogy
ennyi ideig nem követett el újabb bűncselekményt. Például ült,
vagy külföldön volt. De az is elképzelhető, hogy csak nem került
elő az áldozat. Svédországban évente hétezer ember tűnik el,
akár lehetnek közöttük olyan lányok is, akiknek az ügyét nem
kapcsolták össze ezzel az esettel. Vagyis mérlegelnünk kell azt a
lehetőséget is, hogy ugyanarról a tettesről van szó. De… –
felemelte a mutatóujját – …azzal is számolnunk kell, hogy nincs
összefüggés. Nem lehet puszta véletlen?
– A sérülések azonosak – vetette ellen Mellberg. – A
legapróbb részletekig. Maguk is elolvashatják a nyomozati
anyagban. Hoztunk másolatot.
– Tartsunk szünetet, hogy mindenki megnézhesse? –
kérdezte Palle Viking.
A kollégák felkeltek, és vettek egy másolatot a kupacból,
amely a Mellberg melletti asztalon tornyosult. Mindenki köré
csoportosult, kérdéseket tettek fel, és a kizárólagos figyelemtől
Mellberg csak úgy ragyogott.
Patrik felvonta a szemöldökét. A főnöke ezúttal nem
ékeskedett idegen tollakkal, ami meglepte. De hát Mellbergnek
is lehetnek tiszta pillanatai. És azért nem volna baj, ha ezután
sem felejtené el, miért gyűltek itt össze. Négy eltűnt lány miatt.
Meg egy halott lány miatt.
Marta, mint mindig, ma is korán kelt. A munka az istállóban
nem várhatott. Jonas még korábban kezdte a napját, egy közeli
tanyára hívták egy kólikás lóhoz. Marta ásított egyet. Későig
fent voltak és beszélgettek, így elég keveset sikerült aludniuk.
Rezgett a mobilja, kihalászta a zsebéből, és vetett egy
pillantást a kijelzőre. Helga áthívta tízóraizni Mollyval együtt.
Biztosan leselkedett, és látta, hogy az unokája ma nem ment
iskolába, most meg kíváncsi, miért. Az az igazság, hogy Molly
hasfájásra panaszkodott, és Marta a változatosság kedvéért
úgy tett, mintha elhinné ezt a szemenszedett hazugságot.
– Molly, a nagymama azt akarja, hogy menjünk át tízóraizni.
– Muszáj? – hallatszott a lánya hangja az egyik bokszból.
– Igen, muszáj. Gyere.
– De fáj a hasam – nyafogott Molly.
Marta sóhajtott egyet.
– Ha kibírod az istállóban, akkor a nagyanyádnál is kibírod
egy tízórai erejéig. Gyere, hamarabb túl leszünk rajta!
Összekaptak tegnap Jonasszal, és apád biztosan örülni fog, ha
megpróbáljuk kiengesztelni.
– De rendbe akartam tenni Sciroccót, aztán lovagolni akarok
egy kicsit. – Molly az orrát lógatva jött ki a bokszból.
– Úgy, hogy fáj a hasad? – kérdezte Marta, amiért egy
dühödt pillantást zsebelhetett be. – Majd később lovagolsz.
Csak egy gyors tízórai, aztán nyugodtan edzhetsz egész
délután. Nekem ma csak ötkor lesz órám.
– Jól van – motyogta a lánya.
 Ahogy átvágtak az udvaron, Marta keze ökölbe szorult
dühében. Molly mindent tálcán kapott. Fogalma sem volt,
milyen az, ha valakinek nehéz gyerekkora van, és egyedül kell
boldogulnia. Néha nagy kedve lett volna ahhoz, hogy
megmutassa neki, milyen élete van annak, akit nem
kényeztetnek el úgy, mint őt.
– Megjöttünk! – kopogás nélkül lépett be az anyósáékhoz.
– Gyertek, üljetek le! Sütöttem kuglófot, és van tea. – Helga
megfordult, amikor beléptek a konyhába.
A nagymamák mintapéldánya volt a derekára kötött
kötényével és az ősz hajával, amely az arcát keretezte.
– Tea? – fanyalgott Molly. – Én kávét kérek.
– Én is inkább kávét innék – mondta Marta, és leült.
– A kávé sajnos elfogyott. Nem értem rá vásárolni. Tegyetek
bele mézet, úgy biztos jobban csúszik.
Egy üvegre mutatott, amely az asztalon állt. Marta érte nyúlt,
és belekevert a teájába egy nagy adag mézet.
– Hallottam, hogy hétvégén versenyzel – mondta Helga.
Molly a forró italt kortyolgatta.
– Igen, mivel a múlt szombatit kihagytam, most nincs az az
isten, hogy még egyről lemaradjak.
– Persze hogy nem maradsz le. – Helga egy tál kuglófot tett
eléjük. – Biztosan remekül sikerül majd. És anya meg apa is
elkísér?
– Igen, persze.
– Hogy tudtok ennyit jönni-menni! – álmélkodott Helga
Martára sandítva. – De ha egyszer ez van. A szülőknek mindent
meg kell tenniük a gyerekükért.
Marta gyanakodva méregette. Az anyósa nem szokott ilyen
elismerően nyilatkozni.
– Hát így van ez. Az edzéseken jól ment. Szerintem komoly
esélyeink vannak.
Molly akarata ellenére felderült. Olyan ritkán kapott
dicséretet az anyjától.
– Nagyon ügyes vagy. Mindketten azok vagytok – mondta
Helga, és elmosolyodott. – Fiatal koromban én is arról
álmodoztam, hogy megtanulok lovagolni, de sosem jött össze.
Aztán meg találkoztam Einarral.
A mosolya lehervadt, az arca elkomolyodott. Marta némán
figyelte, miközben a teáját kevergette. Na igen, Einar
lehervasztja az ember mosolyát, ezt ő is tudta.
– Hogyan találkoztatok nagyapával? – kérdezte Molly, és
Martát meglepte, hogy a lányát egyszeriben valaki más is
érdekli önmagán kívül.
– Egy táncos mulatságon Fjällbackában. Nagyapád
akkoriban igen fess legény volt.
– Tényleg? – csodálkozott Molly.
Alig emlékezett azokra az időkre, amikor a nagyapja még
nem ült kerekesszékben.
– Bizony, és apád nagyon hasonlít rá. Várj csak, mutatok egy
képet. – Helga felkelt, és bement a nappaliba.
Egy albummal jött vissza, amelyet addig lapozott, amíg meg
nem találta a megfelelő fotót.
– Nézd, ez itt nagyapád a fénykorában. – A hangjából
érezhető keserűség csendült ki.
– Hű, de baromi elegáns volt! És tényleg olyan, mint apa.
Nem mintha apát jóképűnek látnám, ha az is, az ember az
apjára nem úgy tekint. – Molly a képet vizslatta. – Hány éves
volt itt?
Helga elgondolkodott.
– Úgy harmincöt lehetett.
– És az milyen kocsi? A tiétek? – Molly az autóra mutatott,
amelynek Einar támaszkodott.
– Nem, ezt is felújította. Egy Volvo Amazon, csodálatos
munkát végzett vele. Mindenki azt mond róla, amit akar, de
ebben mindig is ügyes volt. – Megint bekúszott a hangjába az a
keserűség, és Marta elképedve nézett az anyósára, miközben
ivott még egy kortyot az édes teából.
– Bárcsak ismertem volna, mielőtt beteg lett! – sóhajtotta
Molly.
Helga bólintott.
– Az jó lett volna. De anyukád ismerte, őt kivallathatod.
– Ez még sosem jutott eszembe. Mindig csak úgy gondolok rá,
mint egy öregemberre az emeleten – mondta Molly a
tizenévesek kendőzetlen őszinteségével.
– Egy öregember az emeleten. Hát ez aztán a frappáns leírás
– nevetett fel Helga.
Marta is elmosolyodott. Az anyósa tényleg nem volt ma
önmaga. Teljesen más, többé-kevésbé nyilvánvaló okokból
sosem szenvedhették egymást. De ma Helga nem volt olyan
birka, mint máskor, és Marta értékelte ezt. Bár biztos csak
átmeneti állapot. Beleharapott egy kuglófba. Nemsokára véget
vethetnek ennek az udvariassági látogatásnak.

Leírhatatlan csend volt a házban. A gyerekek óvodában, Patrik

Göteborgban, ami azt jelentette, hogy Erica zavartalanul
dolgozhatott. A munkahelyét a kis, emeleti dolgozószobából a
nappaliba helyezte át. Mindenhol papírok hevertek. A
legfrissebb darab az Ingela Eriksson meggyilkolása ügyében
vezetett nyomozás anyagának másolata volt. Jó sok
győzködésébe került, de végül kapott egy példányt abból az
iratból, amelyet Patrik magával vitt Göteborgba. Újra és újra
átolvasta. A leírt sérülések tényleg kísértetiesen hasonlítottak
Victoria sérüléseihez.
A Lailával, Laila testvérével, Louise nevelőszüleivel és a
börtönszemélyzettel folytatott beszélgetéseiről készített
jegyzeteit is átolvasta. Többórányi beszélgetés, amelynek
egyetlen célja volt, hogy megértse, mi történt azon a napon,
amikor Vladek Kowalskit meggyilkolták. Illetve most már az is,
hogy rájöjjön, mi az összefüggés a gyilkosság és az öt lány
eltűnése között.
Erica felállt, és megpróbálta átlátni az anyagot, amely előtte
hevert. Mi lehet az, amit Laila el akar mondani neki, de
valamiért mégsem bír? Az ott dolgozók szerint soha senkivel
sem volt kapcsolata a börtönön kívül. Nem látogatták, nem
hívták telefonon, semmi…
Hirtelen megdermedt. Elfelejtette ellenőrizni, hogy Laila
küldött-e, vagy kapott-e leveleket. Micsoda pancser! Felkapta a
telefont, és beütötte a börtön számát, amelyet már kívülről fújt.
– Jó napot, Erica Falck vagyok.
Az őr válaszán hallatszott, hogy felismerte a hangját.
– Jó napot, Erica! Tina vagyok. Bejönne?
– Nem, ma nem. Csak kérdezni szeretnék valamit. Laila
kapott levelet az évek alatt? Vagy esetleg ő maga írt valakinek?
– Igen, kapott pár képeslapot. És talán néhány levelet is,
szerintem.
– Igen? – csodálkozott Erica, nem erre számított. – Tudja,
kitől?
– Én nem, de talán valaki tudja. A képeslapokra egyébként
nem írtak semmit. Nem is akarta átvenni őket.
– Hogyhogy?
– Amennyire tudom, rájuk sem bagózott. Megkért minket,
hogy dobjuk ki őket. De mi mindet félretettük, hátha
meggondolja magát.
– Vagyis még megvannak? – Erica képtelen volt leplezni a
lelkesedését. – Megkaphatom őket?
Miután megengedték neki, hogy bemenjen, Erica ámuldozva
letette a kagylót. Ez biztosan jelent valamit. De hogy mit, azt, ha
megfeszítik, sem tudta volna megmondani.
Gösta az ősz fejét vakarta. Magányosnak érezte magát a
rendőrségen. Rajta kívül csak Annika volt bent. Patrik és
Mellberg Göteborgba ment, Martin Sälvikbe, hogy
körbekérdezze a strand környékén lakókat. A búvárok még nem
akadtak rá a holttestre, de ez talán nem is volt olyan különös a
szokatlan körülmények ismeretében. Ő maga Lasse ismerőseit
kérdezte ki, de egyikük sem tudott a pénzről. Most azon
töprengett, hogy kimenjen-e Kvillébe Lasse gyülekezetének
tagjaival beszélni. Már éppen fel akart cihelődni, amikor
megszólalt a telefon. Felkapta a kagylót. Pedersen volt az.
– Ilyen hamar? Mire jutottatok?
Gösta figyelmesen hallgatott. Aztán feltett néhány kérdést,
majd lerakta a kagylót, és percekig ülve maradt. A fejében
egymást kergették a gondolatok, nem tudta hová tenni a
hallottakat. De lassan körvonalazódni kezdett egy elmélet.
Kabátot vett, és elrobogott a recepción ülő Annika mellett.
– Átugrom Fjällbackába!
– Minek? – kiáltott utána Annika, de Gösta már kint volt az
ajtón.
Majd később megmagyarázza.
Autóval csak húsz perc volt az út Tanumshedéből
Fjällbackába, de most végtelenül hosszúnak tetszett. Gösta azon
merengett, felhívja-e Patrikot, és elmondja-e neki, amit
Pedersentől megtudott, de aztán arra jutott, csak feleslegesen
zavarná meg a nagy megbeszélést. Inkább dolgozik, akkor
legalább szolgálhat némi újdonsággal, mire a többiek
visszaérnek. Egyedül is állja a sarat.
Miután behajtott a lovasudvarba, becsengetett, és egy idő
után egy álomittas Jonas nyitott neki ajtót.
– Felébresztettem? – kérdezte Gösta, és az órára lesett.
Egy óra volt.
– Hajnalban volt egy sürgős esetem, és most akartam
bepótolni az alváshiányt. De jöjjön csak be. Már úgyis fent
vagyok. – Tett egy kísérletet arra, hogy lesimítsa a bozontos
haját.
Gösta követte a konyhába, és leült, bár Jonas nem kínálta
hellyel. Úgy döntött, rögtön a tárgyra tér.
– Mennyire ismerte Lassét?
– Gyakorlatilag egyáltalán nem. Köszöntünk egymásnak,
amikor elhozta Tyrát, de ez minden.
– Okom van feltételezni, hogy ez nem igaz – mondta Gösta.
Jonas még mindig állt, és zavarában elhúzta a száját.
– Kezdek belefáradni ebbe. Mit akar voltaképpen?
– Úgy gondolom, Lasse tudott a viszonyáról Victoriával. És
zsarolta magát.
Jonas rámeredt.
– Ezt maga sem gondolja komolyan.
A meglepetése őszintének hatott, és Gösta megingott egy
pillanatra, hátha helytelen következtetéseket vont le a
Pedersennel folytatott beszélgetés után. Aztán mégsem törődött
a kétségeivel. Biztos, hogy így függenek össze a dolgok, és
bebizonyítani sem lesz különösebben nehéz.
– Nem volna egyszerűbb beismernie? Megnézzük a
híváslistáit és a bankszámlakivonatait, és akkor látni fogjuk,
hogy kapcsolatban álltak egymással, és maga pénzt vett ki a
bankból, hogy kifizethesse Lassét. De megkímélhet minket ettől,
ha most önként bevallja.
– Hagyja el a házamat! – mondta Jonas, és az ajtóra mutatott.
– Torkig vagyok!
– Nemsokára feketén-fehéren előttünk lesz az egész –
folytatta Gösta. – Mi történt? Lasse egyre többet akart?
Magának meg elege lett a követelőzéséből, és megölte?
– Takarodjon! – Jonas hangja fagyos volt.
Követte a nyomozót az ajtóig, szabályosan kikergette.
– Tudom, hogy igazam van – mondta Gösta, amikor már a
legfelső lépcsőfokon állt.
– Nincs igaza. Először is nem volt viszonyom Victoriával,
másodjára meg Terese szerint Lasse valamikor szombat reggel
és vasárnap délelőtt között tűnt el, és arra az időre van alibim.
Úgyhogy amikor legközelebb találkozunk, elvárom, hogy
bocsánatot kérjen. Az alibimet pedig igazolni fogom valamelyik
kollégájának, ha kérik. De magának nem.
Jonas becsukta az ajtót, és Gösta érezte, hogy megint
eluralkodnak rajta a kétségek. Mi van, ha elbaltázta, hiába tűnt
úgy, hogy szépen összeállt a kép? De talán eloszlathatja a
kételyeit. Még egy látogatás állt előtte, aztán pontosan azt fogja
tenni, amit Jonasnak beígért. A bankszámlakivonatok és a
híváslisták magukért beszélnek majd. Jonas meg kitörölheti az
alibijével.

Nemsokára megint megtörténik. Laila érezte, hogy bármelyik

nap befuthat egy újabb képeslap. Néhány évvel ezelőtt
váratlanul kezdtek érkezni, összesen négy. Pár nappal a lapok
után jött egy levél is, benne egy kivágott újságcikk. A lapokon
egy szó sem állt, Laila mégis jól értette az üzenetet.
Megrémítették, és megkérte a börtönben dolgozókat, hogy
dobják ki őket. A cikkeket viszont megőrizte. Ahányszor csak
elővette őket a rejtekhelyükről, remélte, hogy jobban megérti a
veszélyt, amely immáron nem csak rá lesett.
Fáradtan hevert végig az ágyon. Mindjárt lesz egy újabb
értelmetlen terápiás beszélgetése. Éjszaka rosszul aludt,
rémálmai voltak Vladekről és a Lányról. Nehéz volt megértenie,
hogyan fajultak el ennyire a dolgok, és hogyan vált az
abnormális egyszer csak normálissá. Lassú változás volt, míg
végül teljesen elmosódott a különbség a kettő között.
– Jöjjön, Laila! – Ulla kopogott be a nyitott ajtón, mire ő
nehézkesen felkászálódott.
A fáradtság napról napra rosszabb lett. Rémálmok és
emlékek, hogyan csúszott ki annak idején lassan, de biztosan a
lába alól a talaj. Annyira szerette őt! A családi körülményeik
teljesen különbözőek voltak, Laila sosem gondolta volna, hogy
egyszer megismerkedik olyasvalakivel, mint ő, mégis egy pár
lettek. És ez a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, egészen
addig, amíg a gonosz át nem vette az uralmat, és szét nem
rombolt mindent.
– Nem jön, Laila? – hallatszott Ulla hangja.
Ő pedig kényszerítette a lábát, hogy lépjen. Olyan volt,
mintha vízben próbálna gázolni. A félelem annyira rég
visszatartotta attól, hogy beszéljen, vagy bármit is tegyen. És
még mindig félt. A rettegés megbénította. De az eltűnt lányok
sorsa a szíve mélyéig megrázta, nem hallgathatott örökké.
Szégyellte a gyávaságát, amiért hagyta, hogy a gonosz oly sok
ártatlan életet elvegyen. A találkozás Ericával jó kezdet volt,
amely talán oda vezethet, hogy végül lesz bátorsága leleplezni
az igazságot. Valahol hallotta, hogy egy pillangó szárnycsapása
vihart kelthet a Föld egy másik pontján. Talán ez fog történni
most is.
– Laila!
– Jövök már – mondta egy sóhaj kíséretében.

Teljesen úrrá lett rajta a félelem, és bárhová nézett, a rettegése

csak nőtt. A padlón fénylő szemű kígyók tekeregtek, a falakon
pókok és csótányok nyüzsögtek. Felsikoltott, mire a hangja
ijesztő visszhangot vert. Küszködött, hogy elmeneküljön az
állatok elől, de valami megbéklyózta, és minél jobban
kapálózott, annál jobban fájt. A távolból hallotta, hogy valaki
szólongatja, egyre hangosabban és hangosabban, próbált a hívó
hang felé menni, de megint visszatartotta valami, és a fájdalom
csak fokozta a rémületét.
 – Molly! – A hang túlharsogta a sikolyát, és hirtelen minden
mozdulatlanná dermedt.
Valaki még mindig a nevét hajtogatta, de most már
halkabban és nyugodtabban, és Molly látta, ahogy a
gusztustalan teremtmények lassan szétfoszlanak, mintha sosem
lettek volna.
– Csak képzelődsz! – mondta Marta, és a hangja most
kristálytisztán csendült.
Molly hunyorgott. Az elméje ködös volt, és semmit sem értett.
Hová tűntek a kígyók és a csótányok? Hiszen az előbb még itt
voltak, a tulajdon szemével látta őket.
– Figyelj! Nem létező dolgokat látsz!
Molly szája száraz volt, és újra megpróbált Marta felé
mozdulni.
– Nem tudok mozogni.
Rúgkapált egy sort, de nem sikerült kiszabadulnia.
Koromsötét volt körülötte, és rájött, hogy Martának igaza van.
Az állatok nem lehettek valóságosak, mert ebben a sötétben
nem láthatta volna őket. Úgy érezte, megfullad, összenyomják a
falak. Hallotta a saját zihálását.
– Nyugalom, Molly! – mondta Marta szigorúan, ahogy a
lányokat is vigyázzállásba parancsolta a lovasiskolában.
Most is bevált. A lánya kényszerítette magát, hogy
nyugodtabban lélegezzen, és egy idő után a pánik elmúlt, a
tüdeje újra megtelt oxigénnel.
– Meg kell nyugodnunk, ezzel nem jutunk semmire.
 – Mi… Hol vagyunk? – Molly guggolásba tornászta fel magát,
és végigsimított a sípcsontján.
A bokáján egy fémgyűrűt érzett, és amikor tovább
tapogatózott, egy lánc vastag szemeit is ki tudta tapintani. De
hiába rángatta, miközben beleüvöltött a sötétségbe.
– Azt mondtam, nyugalom! Így nem szabadulsz ki.
A hang parancsoló volt és határozott, de ezúttal nem
tompította a vakrémületet, amely egyre jobban elborította
Mollyt, amikor végül rájött a nyilvánvalóra. Egyszeriben
elcsendesedett, és azt suttogta bele a sötétbe:
– Aki elkapta Victoriát, elkapott minket is.
Marta válaszára várt, de az anyja hallgatott. És ez a
hallgatás jobban megrémítette, mint bármi más.

A rendőrség étkezdéjében ebédeltek, és amikor a csapat újra

összegyűlt, mindenki jóllakott volt, és kicsit talán bágyadt is.
Patrik megrázta magát, hogy felébredjen. Az utóbbi időben túl
keveset aludt, és a fáradtság ólmos súllyal nehezedett rá.
– Hát akkor folytassuk – mondta Palle Viking, és a térképre
mutatott. – Az eltűnések földrajzi helyszínei egy szűk körre
korlátozódnak, de egyelőre nem találtunk összefüggést
közöttük. Ami a lányokat illeti, a külsejüket és a családi
körülményeiket tekintve sok a hasonlóság, de más egyezést nem
fedeztünk fel, úgymint azonos érdeklődési kör, internetezési
szokások vagy ilyesmi. Van néhány eltérés is, és főleg Minna
Wahlberg lóg ki a sorból, ahogy arra ma a tanumshedei
kollégák is rámutattak. Mi itt, Göteborgban természetesen
mindent elkövettünk, hogy tanúkat hajtsunk fel, akik látták a
fehér kocsit, de ahogy tudják, eredménytelenül.
– A kérdés az, miért volt ennyire figyelmetlen az elkövető
pont ebben az esetben – mondta Patrik, és minden tekintet felé
fordult. – A többi emberrablásnál egyáltalán nem hagyott maga
után nyomot. Már ha abból indulunk ki, hogy a fehér autó
vezetője rabolta el Minnát, de ezt ugye nem tudjuk biztosan.
Mindenesetre Gerhard Struwer, akivel tegnap délelőtt
beszéltünk, úgy véli, arra kell koncentrálnunk, amikor a tettes a
megszokottól eltérő viselkedést mutat.
– Egyetértek. Arra gondoltunk, hogy talán személyesen
ismerte a lányt. Kihallgattuk Minna ismerőseit, de úgy
gondolom, itt érdemes még mélyebbre ásni. – Palle egyetértő
mormogást kapott válaszul. – Egyébként azt pletykálják, hogy a
felesége is beszélt Minna anyjával – tette hozzá kaján vigyorral.
Néhányan kuncogni kezdtek, és Patrik érezte, ahogy
elvörösödik.
– Igen, a kollégámmal, Martin Molinnal meglátogattuk
Minna édesanyját, és a feleségem… ott volt. – Ő maga is
hallotta, milyen bocsánatkérően csengenek a szavai.
Mellberg horkantott egyet.
– Minden lében kanál nőszemély…
– Minden benne van a jelentésben – sietett Patrik közölni,
hogy elnyomja Mellberg megjegyzését. A fejével a papírok felé
intett, amelyeket mindenki megkapott. – Vagyis hát Erica nincs
bennük…
Amikor a kuncogás felerősödött, csak fohászkodott egyet
magában. Szerette a feleségét, de néha elég kínos helyzetbe
tudta hozni.
– Biztosan így is kielégítő a jelentésük – vigyorgott Palle, de
aztán elkomolyodott. – De azt is beszélik, hogy Ericának vág az
esze, mint a beretva, szóval megkérdezhetné, rájött-e valamire,
ami fölött mi átsiklottunk.
– Természetesen már megkérdeztem, és nem hinném, hogy
olyasvalamit tudna, amit mi nem.
– Azért legyen kedves, és beszélgessen el vele. Rá kell
jönnünk, mitől olyan különleges Minna esete.
– Jó, beszélek vele – mondta Patrik megenyhülve.
A következő órákban minden lehetséges és kevésbé
lehetséges szempontból elemezték az eseteket. Elméleteket
gyártottak, javaslatokat tettek és vetettek el, felvázolták a
szükséges nyomozati munkát, és kiosztották a feladatokat a
körzetek között. A legnagyobb őrültségeket is ugyanolyan
nyitottan fogadták, mint az észszerű elképzeléseket. Mindenki
azt akarta, hogy találjanak valami fogódzót. A gondolattól,
hogy esetleg kudarcot vallanak, és nem találják meg a lányokat,
mindnyájukra ugyanaz a tehetetlenségérzés telepedett. Minden
körzetben beszéltek a hozzátartozókkal, érezték a gyászukat, a
kétségbeesésüket, az aggódásukat, és tudták, milyen rémülettel
tölti el őket, hogy nem tudják, mi történt. És a kétségbeesés csak
nőtt, amikor Victoriát megtalálták, és rájöttek, hogy az ő
lányuknak talán ugyanilyen sors jut osztályrészül.
A nap végén egy elcsigázott, de céltudatos csapat oszlott fel,
és indult haza, hogy folytassa a nyomozást. Öt lány sorsa
nyomta a vállukat. Az egyikük már meghalt. Négyet pedig nem
találnak.

A börtönben csend és nyugalom honolt, amikor Erica belépett.

Üdvözölte a dolgozókat, és miután bejelentkezett, a személyzeti
helyiségben foglalt helyet. Várakozás közben megint magát
ostorozta, amiért ilyen hanyag volt. Zavarta, ha ekkora
baklövést követett el.
– Jó napot, Erica! – Tina jött be, és becsukta maga mögött az
ajtót. Néhány összegumizott képeslapot hozott, amelyeket letett
az asztalra Erica elé. – Itt vannak.
– Megnézhetem őket?
Tina bólintott, mire Erica a paksamétáért nyúlt, és levette
róla a gumit. Aztán hirtelen megdermedt, mert eszébe jutottak
az ujjlenyomatok – de hamar rájött, hogy már úgyis mindegy,
annyi kézen mentek át. Négy képeslap volt a kötegben. Erica
képpel felfelé terítette ki mindegyiket maga elé. Spanyol
motívumok szerepeltek rajtuk.
– Mikor jött az utolsó?
– Mikor is? Úgy három-négy hónapja.
– Laila sosem mondott semmit arról, ki küldhette őket?
– Egy szót sem. De nagyon feszült lett tőlük, és utána napokig
zaklatott volt.
 – Nem furcsállották, hogy nem akarja átvenni őket?
– De… – Tina habozott. – Talán ezért őriztük meg mindet.
Erica körülnézett a sivár, személytelen helyiségben,
miközben gondolkodott. A szobát egy magányos, kókadozó
jukkapálma volt hivatott otthonossá tenni. Megfordította a
lapokat. Tényleg üresek voltak, a börtön címét kék tintával
pecsételték rájuk. Mindegyiket más postán bélyegezték le, és
Erica tudtával egyik hely sem volt Lailához köthető.
Miért Spanyolország? Laila testvére küldhette őket? De
miért? Amúgy nem tűnt túl valószínűnek, hiszen a
postabélyegzőket Svédországban nyomták rájuk. Erica arra
gondolt, megkérje-e Patrikot, hogy nézzen utána Agneta
utazásainak. Laila állításával ellentétben talán mégis tartották
a kapcsolatot. Vagy az egésznek semmi köze Agnetához?
– Megkérdezi róluk Lailát is? Megérdeklődhetem, hogy
fogadja-e – mondta Tina.
Erica fontolóra vette, a kókadt pálmára nézett az ablakban,
aztán megrázta a fejét.
– Köszönöm, de előbb átgondolom magamban egy kicsit,
talán rájövök, mi folyik itt.
– Sok szerencsét! – mondta Tina, és felállt.
Erica elhúzta a száját. Szerencsére tényleg nagy szüksége
lesz.
– Elvihetem a lapokat?
Tina hezitált.
– Igen, ha megígéri, hogy visszahozza őket.
 – Megígérem – mondta Erica, és a lapokat rögtön a táskájába
dugta.
Semmi sem lehetetlen. Biztosan összefüggnek a dolgok, és
nem adja fel, amíg rá nem jön, hogyan.

Gösta fontolóra vette, ne várja-e meg Patrikot, de úgy érezte,

erre most nincs idő. Elhatározta, hogy az ösztöneire hallgat, és
folytatja a munkát az alapján, amit megtudott.
Annika hívta, és szólt, hogy korábban hazamegy, mert a
lánya beteg, szóval nem ártana visszamenni a rendőrségre
tartani a frontot. De Martin biztosan hamarosan visszaér,
úgyhogy ő nyugodtan elmehet Hallbergékhez.
Ricky nyitott ajtót, és egy szó nélkül beengedte az
előszobába. Útközben Gösta küldött neki egy SMS-t, hogy
megbizonyosodjon róla, otthon vannak-e. A feszültség
tapintható volt, amikor belépett a nappaliba.
– Megtudtak valamit? – kérdezte Markus.
Gösta látta a szemükben megcsillanó reményt; de már nem
abban reménykedtek, hogy megtalálják a lányukat, hanem
abban, hogy valamiféle magyarázatot kapnak, lehetőséget a
megbékélésre. Fájt, hogy csalódást kell okoznia nekik.
– Nem, semmi olyat, amiről biztosan tudnánk, hogy köze van
Victoria halálához. De van egy érdekes körülmény, amely
összefügg a többi folyó ügyünkkel.
– Lasse? – kérdezte Helena.
Gösta bólintott.
 – Igen, kapcsolatot találtunk Lasse és Victoria között. És ez
összefügg egy másik problémával is, amelyről értesültem. Kicsit
kínos téma.
Megköszörülte a torkát, nem igazán tudta, hogyan kezdjen
bele. Mindhárman szótlanul vártak, Ricky pillantásában pedig
kínlódás tükröződött, a rossz lelkiismeretével élete végéig
együtt kell élnie.
– Lasse holttestét még mindig nem találtuk meg, de az autója
közelében vérnyomokat fedeztünk fel, amelyeket elküldtünk
elemzésre. Bebizonyosodott, hogy Lasse vére.
– Aha – mondta Markus. – De hogy függ ez össze Victoriával?
– Hát, amint tudják, gyanakodtunk, hogy valaki megfigyelte
a házukat. Az egyik szomszéd kertjében cigarettacsikkeket
találtunk, amelyeket szintén elküldtünk elemzésre – mondta
Gösta, és tudta, hogy nemsokára szóba kell hoznia azt a kérdést,
amelyet legszívesebben elkerülne. – Az igazságügyi szakértők
saját szakállukra összehasonlították a stégen talált vért a
csikkekről vett DNS-mintával, és egyezést mutattak ki. Más
szavakkal: Lasse figyelte meg Victoriát, és valószínűleg ő
küldött fenyegető leveleket. Igen, Ricky beszámolt nekünk
róluk.
– Nekünk is – mondta Helena, és a fiára pillantott.
– Nagyon sajnálom, hogy kidobtam őket – motyogta Ricky. –
Nem akartam, hogy lássátok.
– Ne ostorozd magad ezért – nyugtatgatta Gösta. – Ezt már
tisztáztuk. Most abból az elméletből indulunk ki, hogy Lasse
zsarolt valakit, akinek egy idő után elege lett, és megölte. És
nekem van egy elképzelésem, ki lehetett az.
– Elnézést, elveszítettem a fonalat – szólt közbe Helena. – Mi
köze ennek Victoriához?
– Igen, miért figyelte meg Lasse Victoriát? – kérdezte
Markus. – Hol az összefüggés a lányunk és egy zsarolási ügy
között? Ezt magyarázza meg!
Gösta nagy levegőt vett.
– Szerintem Lasse Jonas Perssont zsarolta, mert tudta, hogy a
férfi házasságtörést követ el egy nagyon fiatal lánnyal.
Victoriával.
Amikor végre kimondta, a feszültsége lassacskán oldódni
kezdett. Visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a szülők reakciójára
várt. De nem azt kapta, amire számított. Helena meredten
rászegezte a pillantását, és aztán szomorúan elmosolyodott.
– Téved, Gösta.

Dan legnagyobb meglepetésére Anna önként elvállalta, hogy

elviszi a lányokat a lovasiskolába. Szeretett volna kicsit
kimozdulni és friss levegőt szívni, amitől még a lovak sem
tudták elrettenteni. Megborzongott, és összehúzta magán a
kabátot. Eleve elég nyomorúságosan érezte magát, és most még
rosszabb lett. Kezdett meggyőződésévé válni, hogy elkapta az
iskolában terjedő gyomor-bél hurutot. Idáig sikerült
visszatartania a hányást, de biztosra vette, hogy hamarosan
egy lavór fölött görnyed majd.
 Az istálló előtt néhány lány vacogott. Emma és Lisen
odaszaladt hozzájuk, Anna pedig követte őket.
– Sziasztok! Mit álltok itt?
– Marta még nem jött meg – felelte egy magas, fekete hajú
lány. – Pedig sosem késik.
– Biztos mindjárt itt lesz.
– De Mollynak is itt kellene már lennie – mondta az előbbi
lány, mire a többiek bólogattak.
Szemmel láthatóan ő volt a kis csoport vezetője.
– Nem kopogtatok be hozzájuk? – kérdezte Anna, és a ház
felé pillantott.
Bent égett a villany, és úgy tűnt, van otthon valaki.
– Sosem szoktunk. – A lány ijedtnek látszott.
– Akkor majd én. Várjatok itt.
Anna átkocogott az udvaron Jonasék háza felé. Az igyekezet
nem használt a rosszullétének, és kénytelen volt a korlátba
kapaszkodni, ahogy felment a lépcsőn. Kétszer is csengetnie
kellett, mire Jonas ajtót nyitott. Egy konyharuhába törölgette a
kezét, és az illatokból ítélve éppen főzött.
– Szia! – Kérdőn nézett rá.
Anna megköszörülte a torkát.
– Szia! Marta itt van? És Molly?
– Nincs, biztosan az istállóban vannak. – Jonas az órára
lesett. – Martának mindjárt órája van, és szerintem Molly segít
neki.
Anna a fejét rázta.
 – Nincsenek ott. Nem tudod, hol lehetnek?
– Fogalmam sincs – felelte Jonas, és úgy tűnt, elgondolkodik.
– Reggel óta nem is láttam őket, mert ki kellett mennem egy
sürgős esethez, és amikor hazaértem, nem volt itthon senki.
Aztán aludtam egyet, majd átmentem a rendelőbe. Azt
gondoltam, az istállóban voltak egész délután. Mollynak
nemsokára fontos versenye lesz, azt hittem, arra edzenek. És a
kocsi is itt van.
Egy kék Toyotára mutatott, amely a ház előtt parkolt. Anna
bólintott.
– Akkor mi legyen? A lányok várnak…
– Felhívom a mobilján. Gyere be addig – mondta Jonas, és
sarkon fordult.
Felkapta a telefonját, amely egy fiókos szekrényen hevert az
előszobában, és kikereste a számot.
– Nem veszi fel. Furcsa. Mindig magánál hordja a telefonját.
– Úgy tűnt, kezd aggódni. – Megkérdezem anyámékat.
Újra telefonált, és Anna hallotta, amint elmagyarázza, miről
van szó, majd megnyugtatja az anyját, hogy minden a
legnagyobb rendben, semmi baj. Búcsúzásképpen többször
egymás után elköszönt.
– Anyámmal telefonálni… – mondta grimaszolva. –
Egyszerűbb egy malacot megtanítani repülni, mint anyámat
rávenni, hogy letegye végre.
– Hát igen – mondta Anna, mintha tudná, miről beszél a
másik.
 Az igazság az volt, hogy az ő édesanyja, amíg még élt, sem
nagyon hallatott magáról.
– Délelőtt nála tízóraiztak, de azóta nem látta őket. Molly
nem ment ma iskolába, mert fájt a hasa, ennek ellenére edzeni
akartak délután, anyám szerint.
Jonas magára kapott egy kabátot, és kinyitotta az ajtót
Annának.
– Megyek, megkeresem őket. Itt kell lenniük valahol.
Tettek egy nagy kört az udvaron, benéztek a régi pajtába, a
fedeles lovardába, és végül a társalgóba. Mollynak és Martának
színét sem látták. A lányok közben bementek az istállóba,
hallották a hangjukat, ahogy a lovakhoz beszélnek, és
egymással csevegnek.
– Várunk még egy kicsit – mondta Anna. – Aztán
hazamegyünk, ha nem jönnek. Lehet, hogy elnézték az időt.
– Igen, biztosan – felelte Jonas, a szemében kétség csillogott.
– Én egy kicsit körülnézek, még nem adom fel.
– Persze – válaszolta Anna, és bement a lányok után az
istállóba.
De tisztes távolságban maradt a bestiáktól.

Hazafelé tartottak. Patrik ragaszkodott ahhoz, hogy ő vezessen,

hátha így sikerül lehiggadnia.
– Sűrű napunk volt – mondta. – Nem volt haszontalan, de én
valami konkrétabb eredményre számítottam, talán valamiféle
aha-élményre.
 – Majd biztos lesz az is – felelte Mellberg meglepően élénken.
Biztos még mindig fel volt dobva a figyelemtől, amely rá
irányult, amikor beszámolt Ingela Eriksson ügyéről. Ebből
hetekig megél, gondolta Patrik. De azt is belátta, hogy nem
törheti le. A holnapi megbeszélésen sem éreztetheti a
kollégákkal, hogy nem jutottak semmire.
– Talán igazad van, talán mégis vezetett valahová ez a
gyűlés. Palle alaposan át fogja rágni Ingela Eriksson esetét, és
ha mindenki megteszi a magáét, biztosan rájövünk, miért lóg ki
a sorból Minna Wahlberg eltűnése.
Rálépett a gázra. Alig várta, hogy hazaérjen, és mindent
nyugodtan végiggondoljon, esetleg átbeszéljen Ericával. A
felesége gyakran képes meglátni a rendszert olyan dolgokban
is, amelyek számára teljesen zűrzavarosnak tűnnek, és senki
más nem jelentett olyan nagy segítséget, mint ő, amikor rendet
kell tennie a csapongó gondolatai között. Ráadásul egy
szívességre is meg akarta kérni, amiről esze ágában sem volt
beszámolni Mellbergnek, aki folyton azon zsörtölődött, hogy
Erica mindenbe beleüti az orrát. Noha Patrik is fel szokta kapni
a vizet ezen, vitathatatlan, hogy Ericának érdekes meglátásai
vannak. Palle arra kérte, használja ki ezt, és Erica többé-
kevésbé már úgyis belekeveredett ebbe az ügybe, tekintve, hogy
felfedezett egy lehetséges összefüggést Laila és a lányok
eltűnése között. Megfordult a fejében, hogy felveti a gyűlésen,
de végül úgy döntött, mégsem. Előbb többet kell megtudnia,
különben fennáll az esélye annak, hogy csak eltereli a
figyelmüket, és hátráltatja a nyomozást. Erica még semmivel
sem tudta alátámasztani az elméletét, de Patrik tapasztalatból
tudta, hogy érdemes hallgatnia a felesége megérzéseire. Ritkán
tévedett, ami olykor rettenetesen bosszantó volt, de nem
kevésbé hasznos. És pont ezért fogja megkérni arra, hogy nézze
meg a kihallgatásokról készült filmeket. Még mindig nem
találtak közös nevezőt a lányok között, és talán Erica felfigyel
valamire, ami fölött mindenki átsiklott.
– Szerintem holnap reggel nyolckor kezdhetnénk, és
átnézhetnénk mindent – mondta. – Paulát is megkérem, hogy
jöjjön be, ha tud.
A kocsiban csend volt, és Patrik igyekezett a vezetésre
koncentrálni. Az út egyre csúszósabbá vált.
– Mit gondolsz, Bertil? – kérdezte, amikor nem kapott
feleletet. – Megkérdeznéd, hogy be tud-e jönni holnap?
Egy hangos horkantás volt a válasz. Patrik vetett egy
pillantást a főnökére. Hát ja, elaludt. Biztosan nagyon
kimerítette, hogy egész álló nap dolgoznia kellett. Nincs
hozzászokva.
Fjällbacka, 1975

A helyzet tarthatatlanná vált. A szomszédok és a hatóságok túl sokat

kérdezősködtek, ezért belátták, hogy nem maradhatnak itt tovább.
Miután Agneta Spanyolországba költözött, Laila anyja egyre
sűrűbben jelentkezett. Magányosnak érezte magát, és amikor ajánlott
nekik egy olcsó házat Fjällbacka határában, nem volt nehéz
dönteniük. Visszaköltöztek.
Ugyanakkor Laila tudta, hogy őrültség, hogy veszélyes az anyjához
túl közel élniük. Mégis feltámadt benne a remény, hogy talán
segítséget kaphat tőle, és minden sokkal könnyebb lesz, ha békére
lelnek abban a kíváncsi szomszédoktól távol fekvő házban.
De a remény hamar kihunyt. Vladeknek fogytán volt a türelme,
egymást érték a veszekedések. Semmi nem maradt abból, ami egykor
közöttük volt.
Tegnap az anyja váratlanul beállított. Az aggodalom az arcára volt
írva, és Laila majdnem a karjába vetette magát, hogy zokogjon, mint
egy gyerek. Aztán megérezte Vladek kezét a vállán: egy durva érintés,
és a pillanat elszállt. Higgadtan és csendesen mondta, amit mondania
kellett, hiába bántotta meg vele az anyját.
Az anyja feladta, és amikor Laila látta, ahogy görnyedten a kocsija
felé megy, legszívesebben utánakiáltott volna. Szerette volna
megmondani neki, hogy szereti, és szüksége van rá. De a torkára
forrtak a szavak.
Néha elcsodálkozott azon, hogyan lehetett olyan ostoba, hogy
elhitte, a költözés bármit is megváltoztat. Ez az ő gondjuk volt, senki
sem segíthetett benne. Egyedül voltak. Az anyját nem rángathatta
bele ebbe a pokolba.
Néha éjszakánként Vladekhez simult, és felidézte az első éveket,
amikor összebújva aludtak. Egymást átölelve minden éjjel, noha túl
meleg volt a takaró alatt. Laila már nem tudott aludni. Éberen feküdt
Vladek mellett, hallgatta a hangos horkolást és a mély
lélegzetvételeket. Látta, ahogy összerándul álmában, és nyugtalanul
mozog a szeme a szemhéja mögött.
Odakint havazott, és Einar szinte megigézve követte
tekintetével a hópelyhek lassú szállingózását. A földszintről a
megszokott zajok hallatszottak, amelyeket nap mint nap
hallhatott az utóbbi években: Helga tett-vett a konyhában, a
porszívó zúgott, a porcelán meg-megcsörrent, amikor bekerült
a mosogatógépbe. Az örökös takarítás, amivel az egész életét
töltötte.
Úristen, mennyire megvetette ezt a gyenge, szánalmas
teremtményt! Egész életében gyűlölte a nőket. Elsőként az
anyját, aztán jöttek a többiek. Az anyja az első perctől kezdve
irtózott tőle, le akarta nyesni a szárnyát, meg akarta
akadályozni, hogy önmaga legyen. De már régóta a föld alatt
volt.
Szívroham vitte el, amikor Einar tizenkét éves volt. Látta
meghalni, és máig ez az egyik legjobb emléke. Kincsként őrizte a
lelke mélyén, és csak kivételes alkalmakkor idézte fel. Minden
részletre emlékezett, mintha egy film peregne a szeme előtt: az
anyja a mellkasához kapott, az arca eltorzult a fájdalomtól és a
meglepődéstől, majd lassan a padlóra rogyott. Einar nem
kiáltott segítségért, csak térdre ereszkedett mellette, hogy
semmit se mulasszon el. Közvetlen közelről figyelte, ahogy az
arcvonásai először megmerevednek, aztán egyre kékebb és
kékebb lesz a bőre az oxigénhiánytól, míg végül a szíve
megszűnik dobogni.
Régebben majdnem erekciója lett, amikor a kínlódására
gondolt, és arra a hatalomra, amellyel ebben a percben az anyja
élete fölött bírt. Visszakívánta ezt az érzést, de a teste
megtagadta tőle az élvezetet. Egyetlen emlék sem
ajándékozhatta meg már a csodás érzéssel, ahogy a vér az
altestébe áramlik. Az egyetlen élvezetet mostanában Helga
kínzása jelentette számára.
Vett egy nagy levegőt.
– Helga! Helgaaa!
A földszinti zajok elnémultak. Valószínűleg a felesége
sóhajtott egyet; Einarnak tetszett a gondolat. Aztán lépteket
hallott a lépcsőről, és Helga bejött a szobába.
– Megint ki kell cserélni a zacskót. – Ő maga lazította meg,
hogy csepegjen, mielőtt lekiabált volna.
Tudta, hogy Helga tudja, hiszen ez is a játék része volt, hogy
ennek ellenére nincs választása. Sosem vett volna el olyan nőt,
aki azt képzeli, választási lehetőségei vannak, vagy saját
akarata. A nőknek nem lehet szabad akaratuk. Minden téren a
férfiak a felsőbbrendűek, a nők egyetlen feladata a
gyerekszülés. De Helga még ebben sem volt különösebben jó.
– Tudom, hogy direkt csinálod – mondta Helga, mintha
olvasott volna a gondolataiban.
Einar nem válaszolt, csak ránézett. Az nem számított, mit tud
Helga, kénytelen lesz megmosdatni.
– Ki telefonált az előbb? – kérdezte Einar.
– Jonas. Molly és Marta után érdeklődött.
Helga egy kissé túl hevesen gombolta ki a férfi ingét.
– Aha, és miért? – kérdezte Einar, és leküzdötte a késztetést,
hogy istenesen pofon vágja.
Nem volt elég ereje ahhoz, hogy testi fenyítéssel tartsa
kordában az asszonyt, rábírva arra, hogy lesüsse a szemét,
meghunyászkodjon, és alárendelje magát az ő akaratának. De
azt sosem fogja eltűrni, hogy Helga uralkodjék felette. A teste
elárulta, de szellemileg még mindig erősebb volt nála.
– Néhány lánynak órája lett volna, de sem Marta, sem Molly
nem jelent meg.
– Ennyire nehéz működtetni azt a francos lovasiskolát? –
dohogott Einar, és összerándult, amikor Helga belécsípett. – Mi
az ördögöt csinálsz?
– Ne haragudj, nem direkt volt – felelte a nő.
A hangjából hiányzott a megalázkodás, amelyhez Einar
hozzászokott, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Ma túl
fáradt volt hozzá.
– És hol mászkálnak?
– Honnan tudjam? – csattant fel Helga, majd kiment a
fürdőbe vízért.
Einar összerezzent. Tényleg elfogadhatatlan, hogy ilyen
hangot üssön meg vele.
– Mikor látta őket utoljára? – kiáltott ki, és a lavórba csorgó
víz zubogásán át hallotta felesége válaszát.
– Reggel. Még aludtak, amikor Jonas átment
Leanderssonékhoz egy sürgős esethez. De délelőtt itt voltak, és
nem mondták, hogy elmennének valahová. A kocsi is ott áll a
helyén.
– Hát akkor biztos itt vannak ők is valahol. – Einar alaposan
szemügyre vette a feleségét, amikor visszajött a fürdőből a
vízzel teli lavórral és egy ronggyal. – Martának tudnia kellene,
hogy nem mulaszthatja el az óráit, mert el fogja veszíteni a
tanítványait, és akkor miből fognak élni? Jonas praxisa,
akármilyen tiszteletre méltó is, nem elég a megélhetéshez.
Lehunyta a szemét, és élvezte a meleg vizet meg a tisztaság
érzését.
– Majd megoldják – mondta Helga, és kicsavarta a rongyot.
– Ja, csak ne gondolják, hogy ide jöhetnek pénzért
kuncsorogni.
A gondolatra, hogy meg kell válnia a pénzétől, amelyet
vesződségesen gyűjtögetett össze Helga háta mögött, elfúlt a
hangja. Az évek alatt szép kis summát összekuporgatott. Jó volt
abban, amit csinált, és az élvezetek, amelyeknek hódolt, nem
voltak különösebben költségesek. Úgy tervezte, hogy a
vagyonát egy nap Jonasnak adja, de nyugtalanította, hogy a fia
nagylelkűségi rohamában esetleg megosztozik az anyjával.
Jonas rá ütött, de volt gyengesége is, amelyet minden bizonnyal
az anyjától örökölt. Bizonyos dolgokban nem értettek egyet, és
ez most nyugtalanította Einart.
– Kész vagy már? – kérdezte, amikor Helga ráadta a tiszta
inget, és az évek alatt végzett házimunkától megkérgesedett
kezével begombolta.
– Igen, jó lesz addig, amíg legközelebb el nem kezdesz a
zacskóval szórakozni.
Helga felegyenesedett, és rábámult, amitől Einart lassan
elborította az ingerültség. Mi van ezzel a nővel? Mintha valami
férget tanulmányozna egy nagyító alatt. A pillantása hideg
volt, kutató, lenéző és főként minden félelemtől mentes. Einar
már évek óta nem érezte ezt a gyűlöletes érzést: a
bizonytalanságot. Alárendelt helyzetben volt, és tudta, hogy
gyorsan helyre kell állítania a kettejük közötti hatalmi
viszonyokat.
– Kérd meg Jonast, hogy jöjjön fel – mondta olyan nyersen,
ahogy csak tudta.
De Helga nem válaszolt. Egyre csak nézte.

Molly úgy fázott, hogy összeverődtek a fogai. A szeme

hozzászokott a sötéthez, és látta Marta árnyát. Oda akart
mászni mellé, hogy felmelegedjen, de valami visszatartotta. A
lánc.
Tisztában volt azzal, hogy Marta nem szereti. Amióta az eszét
tudta, érezte, és voltaképpen soha nem is hiányolta a szeretetét.
Mert hogyan hiányozhatna valami, amit az ember nem is
ismer? Ráadásul az apja mindig ott volt neki. Jonas tisztította ki
a térdén a sebet, amikor elesett biciklivel, Jonas űzte ki a
szörnyeket az ágya alól, Jonas takargatta be esténként. Jonas
kérdezte ki a leckéjét, Jonas mesélt neki a bolygókról és a
naprendszerről, Jonas mindentudó és mindenható volt.
Molly sosem értette, hogyan bolondulhat Jonas ennyire
Martáért. Néha látta, ahogy összenéznek a konyhaasztalnál,
látta Jonas kiéhezett pillantását. Mit látott Martában? Mit
látott benne az első találkozásukkor, amelyről annyit meséltek
neki?
– Fázom – mondta, és a mozdulatlan alakra nézett a
sötétben. Marta nem felelt, és Molly elsírta magát. – Mi történt?
Mit keresünk itt? Hol vagyunk?
Csak úgy záporoztak a kérdései. Ott kavarogtak a fejében, a
bizonytalansága rémülettel keveredett. Újra megrángatta a
láncot. A bokája kisebesedett, a fájdalomtól eltorzult az arca.
– Hagyd abba, nem tudsz kiszabadulni – mondta Marta.
– De nem adhatjuk fel! – Puszta dacból Molly újból
megrántotta a láncot, de azon nyomban fájdalom lett a
büntetése, amely végighasított az egész lábán.
– Ki mondta, hogy feladjuk? – Marta hangja nyugodt volt.
Hogy lehet ennyi önuralma? A higgadtsága inkább volt
ijesztő, mint ragályos, és Molly érezte, hogy hatalmába keríti a
pánik.
– Segítsééég! – kiáltotta, a sikolyát visszaverték a falak. – Itt
vagyunk! Segítsééég!
 A visszhang elhalása után beálló csend fülsiketítő volt.
– Fejezd már be! Ezzel nem mész semmire – mondta Marta
ugyanazzal a jéghideg higgadtsággal.
Molly legszívesebben megütötte és megtépte volna,
összevissza karmolta volna az arcát, megrugdosta volna, csak
hogy kizökkentse ebből a hátborzongató nyugalomból.
– Majd segítenek – mondta Marta végül. – Csak várnunk kell.
Az a lényeg, hogy ne veszítsük el a fejünket. Maradj csendben,
minden rendben lesz.
Molly nem értette. Hiszen ez kész agyrém volt! Ki találna
rájuk itt? Aztán a pánik lassan elmúlt. Végtére is jól ismerte
Martát. Ha ő azt mondja, segíteni fognak nekik, akkor így is
lesz. Molly a falnak döntötte a hátát, fejét a térdére hajtotta.
Szót fogad Martának.

– Basszus, de fáradt vagyok! – Patrik megdörzsölte az arcát.

Gösta pont akkor hívta, amikor az ajtóhoz ért, biztosan
beszámolót várt a megbeszélésről, de pillanatnyi habozás után
Patrik úgy döntött, nem veszi fel. Ha valami sürgős ügy van,
majd érte jönnek. Most csak egyetlen dologra bírt gondolni:
mindent végig akart beszélni Ericával békében és nyugalomban.
– Pihenj egy kicsit ma este – javasolta Erica.
Patrik elmosolyodott, ahogy meglátta a felesége arcán, hogy
valamit mesélni akar.
– De a segítségedet szeretném kérni – mondta, miközben
bement a nappaliba, hogy köszönjön a gyerekeknek.
 Mindhárman elé szaladtak, és a nyakába ugrottak. Ez volt az
egyik legjobb dolog az apaságban: egy nap távollét után úgy
üdvözölték az embert, mintha körbehajózta volna a földet.
– Rendben – mondta Erica, és Patrik hallotta a hangján, hogy
megkönnyebbült.
Kíváncsi volt arra, mi mesélnivalója lehet, de érezte, hogy
először el kell vernie az éhét. Fél óra múlva azonban már
jóllakottan várta, hogy a felesége megossza vele, amit olyan
buzgón akar.
– Ma rájöttem, hogy elfelejtettem utánajárni valaminek. –
Erica leült vele szemben. – Azt kiderítettem, hogy Lailának nem
voltak látogatói, és nem keresték telefonon.
– Mondtad, emlékszem. – A konyhaasztalon égő gyertya
fényében fürkészte Erica arcát.
Olyan szép nő! Már el is felejtette, annyira megszokta, hogy
már nem is gondolt rá. Gyakrabban kellene mondania neki,
többet kellene kedveskednie. Noha tudta, hogy Erica beéri a
hétköznapok során lopott órákkal is, az estékkel a kanapén,
amikor a vállára hajthatja a fejét, péntekenként a finom
vacsorával és egy pohár borral, az elalvás előtti
beszélgetésekkel az ágyban – igen, mindazzal, amit ő maga is
nagyon szeretett a közös életükben.
– Bocs, mit mondtál? – Patrik rájött, hogy elkalandoztak a
gondolatai.
Annyira fáradt volt, hogy nehezére esett összpontosítani.
– Van még egy módja annak, hogy kapcsolatba lépjen a
külvilággal, és ez elkerülte a figyelmemet. Elég ostobaság volt
részemről, de szerencsére most eszembe jutott.
– Térj a tárgyra, szívem – kérte Patrik elgyötörten.
– Máris. Postai levél. Elfelejtettem ellenőrizni, hogy kapott-e,
vagy küldött-e levelet.
– A rosszul leplezett izgalmadból kiindulva azt feltételezem,
hogy találtál valamit.
Erica bőszen bólogatott.
– Igen, csak nem tudom mire vélni. Várj, megmutatom!
Kiment az előszobába, és behozta a táskáját. Aztán óvatosan
kivett belőle néhány képeslapot, és letette Patrik elé a
konyhaasztalra.
– Ezeket küldték Lailának, de nem akarta megtartani őket, és
megkérte a börtönben dolgozókat, hogy dobják ki. Amit
szerencsére nem tettek meg. Amint látod, mindegyiken spanyol
motívumok vannak.
– És kitől jöttek?
– Fogalmam sincs. Különböző svéd helységekben nyomták
rájuk a postai bélyegzőt, és nem látok összefüggést a helyek
között.
– És Laila mit mond róluk? – Patrik felvette az egyik lapot,
megfordította, és megnézte a kékkel rápecsételt címzést.
– Még nem beszéltem vele. Előbb megpróbálom magam
összerakni a kirakós darabjait.
– De van valami elképzelésed?
– Nincs, pedig azóta töröm a fejem rajta, hogy megkaptam
őket. De Spanyolországot leszámítva nem találok közös nevezőt.
– Laila testvére nem Spanyolországban él?
Erica bólintott, és ő is felvett egy képeslapot. Egy matadort
ábrázolt, piros kendővel a kezében egy felbőszült bika előtt.
– De, viszont állítólag évek óta nem állnak kapcsolatban, és a
lapokat Svédországban adták postára, nem Spanyolországban.
Patrik a homlokát ráncolta, és többféle lehetőséget is
végiggondolt.
– Bejelölted térképen a helyeket, ahol feladták őket?
– Nem, eszembe sem jutott. Gyere, csináljuk meg most, fent
van egy térképem.
Kezében a képeslapokkal kivonult a konyhából, Patrik pedig
elcsigázottan követte.
A dolgozószobában Erica fogta az első lapot, megnézte rajta
a postabélyegzőt, aztán a térképet vette szemügyre. Amikor
megtalálta a helységet, tett egy ikszet a neve mellé, majd
végigcsinálta ugyanezt a másik három lappal is. Patrik némán
figyelte, az ajtófélfának dőlt, és karba tette a kezét. Lentről
hallotta a tévé hangját: az Astrid Lindgren regényéből készült
filmben Juharfalvi Emil apukája ordibálva kergette a fiát az
asztalosműhelyben.
– Így ni! – Erica hátrált egy lépést, és elgondolkodva bámult
a térképre. Az eltűnt lányok lakhelyét korábban már pirossal
bejelölte, most a képeslapok feladási helyét kékkel. – Még
mindig nem értek semmit.
Patrik belépett a szobába, és megállt mellette.
 – Én sem látok mintát.
– És nálatok kiderült ma valami, ami segíthet? – kérdezte
Erica, anélkül hogy elfordította volna a tekintetét a térképről.
– Semmi – mondta Patrik lemondó vállrándítás kíséretében.
– De mivel már úgyis belekeveredtél az ügybe, elmesélhetem,
miről volt szó. Talán te észreveszel valamit, ami nekünk
elkerülte a figyelmünket. Gyere, menjünk le, és vegyük át!
Patrik lassan elindult lefelé a lépcsőn, miközben tovább
beszélt Ericához.
– És segítséget is szeretnék kérni tőled. Minden körzetben
filmre vették a lányok hozzátartozóival folytatott
beszélgetéseket, és megkaptuk a másolatokat. Eddig csak a
jelentésekkel dolgozhattunk. Arra szeretnélek kérni, hogy nézd
meg a felvételeket velem, és mondd el, mit gondolsz.
Erica közvetlenül mögötte lépdelt, és a vállára tette a kezét.
– Persze, megnézem őket. Amint a gyerekek elaludtak, neki is
állhatunk. De előbb meséld el, miről beszéltetek, hogy képben
legyek.
Újra leültek a konyhában, és Patrik fontolóra vette, hogy ne
fosszák-e ki a hűtőszekrényt.
– A göteborgi kollégák kifejezetten kérték, hogy beszéljük
meg újra a Minna anyjánál tett látogatásunk részleteit.
Mindenki úgy véli, hogy Minna esete különleges, és akármilyen
apróság az eszedbe jut, hasznos lehet.
– Persze. De már elmondtam mindent, és kezdenek
halványulni az emlékeim is.
 – Azért csak foglald össze, amire emlékszel – felelte Patrik, és
titokban örömmámorban úszott, amikor Erica elővett a
mélyhűtőből egy doboz fagylaltot.
Néha felmerült benne, hogy a régóta együtt élő emberek
biztosan tudnak olvasni egymás gondolataiban.
– Á, fagyiztok! – Maja jött be a konyhába, és meresztett rájuk
nagy szemeket. – Ezt az igazságtalanságot!
Patrik látta, hogy készül valamire, és sejtette, mi következik.
– Anton! Noel! Anyáék fagyiznak, és nekünk nem adnak!
Patrik sóhajtott egyet, és felállt. Elővett egy másik dobozt
meg három tálat. Az embernek tudnia kell, mikor érdemes
harcolnia. Már éppen végzett a kanalazással, és magának is
szedni akart egy jókora adag csokisat, amikor csengettek. Újra
és újra.
– Ez meg ki? – vetett egy pillantást Ericára, aztán ment ajtót
nyitni.
Odakint Martin állt idegesen.
– Mi a fészkes fenéért nem veszed fel a telefont? Ezerszer
hívtunk!
– Mi történt? – kérdezte Patrik, és érezte, hogy összerándul a
gyomra.
Martin komoly arccal nézett rá.
– Jonas Persson telefonált. Molly és Marta eltűnt.
Patrik hallotta, ahogy Erica levegőért kap a háta mögött.

Jonas a nappaliban ült a kanapén, és érezte, ahogy elborítja a

nyugtalanság. Nem értette, mit csinálnak a rendőrök itt. Nem
kellene inkább odakint kutatniuk? Inkompetens barmok!
Mintha csak a gondolataiban olvasna, Patrik Hedström
hozzálépett, és a vállára tette a kezét.
– Átkutatjuk a környéket, de az erdőt csak világosban
kezdjük átvizsgálni. Nagy segítség volna, ha összeállítana egy
listát Marta és Molly barátairól. És körbe is telefonálhatná őket.
– Már mindenkit felhívtam, aki eszembe jutott.
– Azért írjon csak egy listát. Lehet, hogy valakire nem
gondolt eddig. Én pedig átmegyek, és beszélek az édesanyjával,
hátha ő tud valamit, mit tervezett a családja délutánra.
Martának vagy Mollynak van határidőnaplója? Bármi segíthet.
– Marta a telefonját használja erre, az meg nála van, csak
nem veszi fel. Sosem megy el itthonról mobil nélkül. Molly
telefonja a szobájában van. Hogy más határidőnaplója van-e,
nem tudom.
Jonas a fejét ingatta. Mit tud egyáltalán Molly életéről? Mit
tud a lányáról?
– Jól van – mondta Patrik, és megint a másik vállára tette a
kezét.
Jonast meglepte, mennyire jó érzés. Az érintés legalább egy
egészen kicsit megnyugtatta.
– Átkísérjem az anyámhoz? – Felállt, hogy jelezze, valójában
nem kérdésnek szánta. – Biztos aggódik, és nagyon felzaklatja
ez az egész.
– Igen, az jó volna – felelte Patrik tömören, azután elindult
az ajtó felé.
Jonas követte. Némán vágtak át az udvaron Helgáék háza
irányába. A lépcsőn Jonas pár gyors lépéssel megelőzte
Patrikot, és kinyitotta az ajtót.
– Csak én vagyok, anya. Van velem egy rendőr, aki szeretne
feltenni pár kérdést.
Helga kijött az előszobába.
– Rendőr? Mit akar itt a rendőrség? Történt velük valami?
– Semmi baj – vágta rá Patrik. – Jonas nem tudja utolérni
Martát és Mollyt, de az ilyen esetekről általában kiderül, hogy
csak valami félreértés történt. Biztos egy barátjuknál vannak,
csak elfelejtettek szólni.
Helga mintha egy picit megnyugodott volna, és gyorsan
bólintott.
– Biztosan. Nem is értem, miért kellett a rendőrséget ezzel
háborgatni. Van elég bajuk.
Bevezette őket a konyhába, és folytatta a mosogatógép
kipakolását.
– Ülj le, anya – kérte Jonas.
A nyugtalansága egyre nőtt. Nem fért a fejébe ez az egész.
Hol lehetnek? Végiggondolta az elmúlt napok összes
beszélgetését, amelyet Martával folytattak. Semmi oka nem volt
arra, hogy azt gondolja, valami nincs rendben. Közben azért ott
volt benne a félelem, amelyet az első találkozásuk óta érzett: a
félelem és a meggyőződés, hogy Marta egy nap elhagyja. Ez
rémítette meg a legjobban. A tökély pusztulásra van ítélve. Az
egyensúlynak ki kell billennie. Ez volt az elmélete. Hogy hihette,
hogy ő mentes ez alól? Hogy rá nem érvényesek ezek a
szabályok?
– Mennyi ideig voltak itt? – Patrik gyengéd hangon tette fel a
kérdéseit, Jonas pedig lehunyt szemmel hallgatta a válaszokat.
Hallotta az anyja hangján, hogy nincs ínyére a helyzet,
amelybe csöppent, és tudta, hogy szerinte nem kellett volna
belekevernie a rendőrséget. Ebben a családban mindent
önerőből oldottak meg.
– Nem mondták, hogy lenne valami tervük, csak hogy edzeni
fognak. – Helga a plafonra emelte a tekintetét, miközben
gondolkodott, régi szokása volt.
A jól ismert mozdulatok örökös körforgásban ismétlődtek
szüntelenül. Jonas elfogadta, hogy ő is része ennek a
körforgásnak, és Marta is így tett. De Marta nélkül nem akart,
és nem tudott részt venni ebben. Nélküle semminek nem volt
értelme.
– Nem mondták, hogy találkoznak valakivel? Vagy valami
elintéznivalójuk van? – folytatta Patrik, és Helga egyre a fejét
rázta.
– Nem, akkor egyébként is kocsival mentek volna. Marta a
látszat ellenére elég kényelmes volt.
– Volt? – kérdezett közbe azonnal Jonas, és hallotta, ahogy
felcsap a hangja. – Kényelmes, úgy érted.
Patrik meghökkenve nézett rá, mire Jonas az asztalra
könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát.
 – Elnézést. Reggel négy óta talpon vagyok, és nem igazán
sikerült bepótolnom az alvást. Egyébként sem vall Martára,
hogy kihagy egy órát, az meg végképp nem, hogy elmegy, és
nem szól róla előzőleg.
– Biztosan nemsokára hazajönnek, és Marta dühös lesz, ha
megtudja, micsoda cécót csaptál – mondta Helga, a fiát
vigasztalva, de némi éllel, és Jonas elgondolkodott azon, vajon
Patrik észrevette-e.
Azt kívánta, bárcsak hihetne az anyjának, de az értelme
ellenszegült. Mihez fog kezdeni nélkülük? Soha senkinek nem
tudná elmagyarázni, hogy Marta és ő egy test, egy lélek voltak.
Az első perctől kezdve együtt lélegeztek. Molly a húsa és a vére,
de Marta nélkül senki sem volt.
– Ki kell mennem – mondta, és felkelt.
– Az édesanyjának igaza van – szólt utána Patrik.
Jonas nem felelt. Valójában egyáltalán nem kellett vécére
mennie. Csak szüksége volt pár percre, hogy összeszedje magát,
hogy ne lássák rajta, mennyire összeomlott. Fentről hallatszott
az apja fújtatása. Biztosan mindent beleadott, mert hallotta a
hangokat a földszintről. De Jonas nem akart felmenni hozzá.
Einar volt az utolsó ember a földön, akivel most találkozni
akart. Amint az apja közelébe került, azon nyomban megérezte
a lángoló forróságot, mintha tűz égetné. Mindig is így volt.
Helga igyekezett lehűteni őket, de sosem sikerült. Mostanra
csak a csendes izzás maradt, és Jonas nem tudta, meddig bír
még segíteni az apjának, hogy életben tartsa. Mennyi ideig
tartozik még neki ezzel.
Bement a kis vécébe, és a tükörhöz nyomta a homlokát.
Kellemesen hűvös volt, de érezte, hogy az arca még mindig
lángol. Amikor behunyta a szemét, képek villantak fel előtte, a
Martával közös életük emlékei. Szipogva lehajolt, hogy
vécépapírt tépjen, de elfogyott, csak az üres gurigát találta a
tartón. Kintről hangok szűrődtek be: beszélgetés a konyhában,
Einar nyögései az emeleten. Leguggolt, és kinyitotta a
fürdőszobaszekrényt, ahol Helga a tartalék vécépapírt tartotta.
Bekukkantott. A tekercsek mellett lapult valami. Először fel
sem fogta, mit lát. Aztán megértett mindent.

Erica felajánlotta, hogy részt vesz a kutatásban, mire Patrik

felhívta a figyelmét a nyilvánvalóra: valakinek otthon kell
maradnia a gyerekekkel. Erica kényszeredetten igazat adott
neki, és úgy határozott, inkább a hozzátartozókkal folytatott
beszélgetések felvételeinek szenteli az estéjét. Egy szatyorban
voltak az előszobában, de tapasztalatból tudta, hogy nem állhat
neki addig, amíg mind a három gyerek el nem alszik. Ezért
egyelőre félretette a filmnézés gondolatát, és leült a kicsikhez a
kanapéra.
Már betette a második mese-DVD-t, és most elmosolyodott
Emil rakoncátlankodásain, majd magához húzta a gyerekeket.
Hárommal kicsit nehéz volt összebújni, tekintve, hogy csak két
oldala volt, és mind mellette akart lenni. Végül Antont ölbe
vette, így Noel az egyik, Maja a másik oldalára ülhetett.
Mindketten nekidőltek, és Ericát hála töltötte el mindazért,
amije volt. Lailára gondolt, és azt latolgatta, érzett-e így valaha
a gyerekei iránt. A tettei nem erre utaltak.
Miközben Emil leöntötte Petrella asszonyságot
áfonyalevessel, érezte, ahogy a gyerekek teste elnehezül, majd
végül meghallotta az összetéveszthetetlenül egyenletes
lélegzetvételeket. Óvatosan kimászott, egyesével felcipelte és
ágyba fektette őket. A fiúk szobájában megállt pár percre, és
nézte a szöszi fejüket a párnán. Békésen aludtak, teljes
biztonságban, és nem is sejtették, hogy a gonosz odakint
ólálkodik. Aztán nesztelenül kiosont, lement az előszobába,
fogta a filmes szatyrot, és visszaült a kanapéra. Szemügyre
vette a gondosan feliratozott lemezeket, és úgy döntött, a
lányok eltűnésének sorrendjében nézi meg őket.
Görcsbe rándult a gyomra a részvéttől, amikor meglátta
Sandra Andersson családját, az elgyötört arcukat, ahogy a
rendőrök kérdéseire próbáltak válaszolni, az igyekezetüket,
hogy segítsenek, és a rettegést. Bizonyos kérdések többször is
elhangzottak, és bár Erica tudta, miért, megértette a
családtagok kínlódását, amikor nem tudták megválaszolni őket.
Megnézte a második és a harmadik filmet is, és minden
idegszálát megfeszítve figyelt. Kedvét szegte, hogy nem sikerült
észrevennie azt a meghatározhatatlan valamit, amit keresett.
Rájött, hogy Patrik csak szerencsét próbált, amikor a segítségét
kérte, és valójában nem hitte, hogy sikerrel jár. Mégis
reménykedett abban, hogy jön az isteni szikra, és hirtelen
összeáll a kép. Történt már ilyen, és tudta, hogy nem lehetetlen,
de most csak gyászoló, kétségbeesett embereket látott, akiknek
túl sok megválaszolatlan kérdésük volt.
Megállította a filmet. A szülők szenvedése megfeküdte a
gyomrát. A fájdalom sütött a képernyőről, ott volt a
kézmozdulatokban, az el-elcsukló hangokban, a visszafojtott
sírásban. Most képtelen volt tovább nézni, úgy döntött, inkább
felhívja Annát.
A húga hangja fáradtnak tűnt, amikor felvette a kagylót.
Erica legnagyobb meglepetésére a lovasudvarban volt, ahol
felfedezték Marta és Molly eltűnését, és Erica tájékoztatta, hogy
közben már bevonták a rendőrséget is. Megbeszélték, mi történt
velük a napokban, hiszen az idő nem állt meg. Erica nem
kérdezte meg, hogy van Anna. Ma este képtelen lett volna
végighallgatni az egyértelmű hazugságait, hogy minden
rendben, ezért inkább hagyta, hogy a húga csevegjen, és úgy
tett, mintha semmi gond nem volna. Elmesélte, mit csinál
éppen, és igyekezett pontosan megfogalmazni az érzéseit.
– Érdekesek ezek a filmek. Az ember szinte érzi a családtagok
gyászát, vagy legalábbis részben megérti, milyen iszonyú lehet
ennyit szenvedni. Közben meg képtelen vagyok nem
megkönnyebbülést érezni, hogy az én gyerekeim biztonságban
fekszenek az ágyukban.
– Igen, hálát adhatunk az úrnak a gyerekeinkért. Nem
tudom, hogy bírnám nélkülük. Bárcsak…
Anna elnémult, de a nővére tudta, mire gondol. Lehetett
volna még egy gyereke.
– Le kell tennem – mondta Anna, és Ericának hirtelen kedve
támadt rákérdezni, hogy említette-e Dan a mai
telefonbeszélgetésüket.
De visszafogta magát. Talán jobban teszi, ha vár, és hagyja,
hogy a maguk tempójában rendezzék a dolgaikat.
Miután elbúcsúztak, Erica betette a következő DVD-t. A
Minna édesanyjával folytatott beszélgetés volt soron, és
felismerte a lakást, ahol pár napja járt. Ahogy Nettan
kétségbeesett arckifejezését is. A többi szülőhöz hasonlóan ő is
igyekezett megválaszolni a rendőrök kérdéseit, és pont annyira
elszántan próbált segíteni, mégsem volt olyan, mint a többi
mintacsalád tagja. Kócos volt, és ugyanazt a viseltes kardigánt
hordta, mint Erica látogatásakor. Ráadásul az egész beszélgetés
alatt megállás nélkül cigarettázott, és Erica hallotta, hogy a
helyszínen lévő rendőrök köhögnek a füsttől. Nagyrészt
ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki, mint Erica is, ezért fel
tudta frissíteni az emlékeit, mielőtt újfent beszámol Patriknak a
beszélgetésükről. A nagy különbség abban állt, hogy Erica a
fényképalbumba is belelapozhatott, így személyes képet
alakíthatott ki Minnáról és Nettanról. A rendőrök ilyesmire nem
vesztegették az idejüket. Ericát mindig érdekelték az emberek,
akik belekeveredtek egy bűnténybe. Milyen a magánéletük?
Milyenek a kapcsolataik? Milyen emlékeik vannak? Szeretett
fényképalbumokat nézegetni, látni az ünnepeket és a
mindennapokat.
 Nettan esetében kínosan nyilvánvaló volt, mennyire fontosak
neki a férfiak, akik jöttek-mentek az életében. Minden egyes
képről sütött a vágy, hogy egy család tagja lehessen,
házasságban élhessen, a lányának apja legyen. Az egyik fotón
Minna egy férfi karjában, egy másikon Nettan egy strandon egy
másik férfival, aztán ketten együtt Nettan legutóbbi barátjával
egy autó előtt, amelyet rogyásig megpakoltak egy vidám és
gondtalan nyaralás kellékeivel. Erica fontosnak tartotta, hogy
lásson ilyesmiket, de mindez a rendőrségnek nem volt lényeges.
Megint DVD-t cserélt, most Victoria szülei és testvére jött. De
ezen a felvételen sem talált semmi érdemlegeset. Az órára
nézett. Nyolc. Patrik biztosan későn jön, ha egyáltalán hazajön
még ma. Egy kicsit sem érezte magát fáradtnak, ezért úgy
döntött, újra megnézi az összes DVD-t, még figyelmesebben.
Pár óra múlva végzett, és kénytelen volt beismerni, hogy nem
fedezett fel semmit. Elhatározta, hogy lefekszik. Nincs értelme
Patrikra várnia, és mivel a férje nem jelentkezett, biztos
rengeteg dolga van. Erica bármit megadott volna azért, ha
tudhatta volna, mi történt, de az évek alatt, amelyeket egy
rendőr oldalán töltött, megtanulta, hogy időnként meg kell
zaboláznia a kíváncsiságát, és várnia kell. És ez most egy ilyen
eset volt.
Fáradtan bújt ágyba, és az álláig húzta a takarót, miközben a
fejében még mindig a rengeteg új információ kavargott.
Patrikkal mindketten szerettek hűvösben aludni, ezért mindig
egy kicsit hideg volt a hálószobában, és jólesett a tollpaplan
melege. Szinte rögtön érezte, ahogy a teste elernyed, és az álom
meg ébrenlét határmezsgyéjén a felvételek képei kezdtek
villódzni az agyában. Mindenféle rendszer nélkül peregtek le,
gyors egymásutánban. A teste egyre inkább elnehezült, és
ahogy lassan álomba merült, a képfolyam lelassult. Majd
megállapodott egyetlen képnél. Erica abban a pillanatban
teljesen éber lett.

A rendőrségen lázas munka folyt. Patrik azt tervezte, összehív

egy megbeszélést, hogy megszervezzék Molly és Marta
keresését, de máris teljes gőzzel dolgozott mindenki. Gösta,
Martin és Annika a barátokat és ismerősöket telefonálta végig,
Molly osztálytársait, a lovasiskolába járó lányokat, és mindenki
mást, aki szerepelt Jonas listáján. Minden név új nevekhez
vezetett, de ez idáig még senkit sem találtak, aki tudott volna
Molly és Marta hollétéről. Közben olyan késő lett, hogy a
távolmaradásukra már nemigen volt elfogadható magyarázat.
Patrik végigment a folyosón a konyha felé. Amikor elhaladt
Gösta szobája előtt, látta a szeme sarkából, hogy a kollégája
felugrik az irodaszékről.
– Hé, várj csak!
Patrik megtorpant.
– Mi van?
Gösta hozzálépett, az arca vörös volt.
– Történt valami ma, amíg távol voltatok. Nem akartam
előhozakodni vele, amíg Jonaséknál voltunk, de Pedersen
telefonált. Lasse vérét találtuk meg a stégen.
– Ahogy azt sejtettük is.
– Igen, de ez még nem minden.
– Mit talált még? – kérdezte Patrik türelmesen.
– Támadt egy ötlete, és összehasonlította a vért az elemzésre
beküldött csikkeken lévő DNS-sel. Amiket Victoriáék
szomszédjának kertjében találtunk.
– És? – Patrik csupa fül volt.
– Egyezik – mondta Gösta, és diadalittasan várta Patrik
reakcióját.
– Szóval Lasse szobrozott a kertben? – Göstára bámult,
miközben igyekezett összerakni a kirakós darabkáit. – Ő figyelte
meg Victoriát?
– Igen, és valószínűleg ő küldte a fenyegető leveleket is. De
ezt sajnos sosem fogjuk biztosan tudni.
– Vagyis Lasse zsarolta Victoria szeretőjét… – merengett
Patrik hangosan. – Akinek érdekében állt a viszonyt titokban
tartani. Akár úgy is, hogy fizet.
Gösta bólintott.
– Szerintem is.
– Vagyis Jonast? – kérdezte Patrik.
– Én is erre jutottam, csakhogy Ricky tévedett.
Patrik figyelmesen hallgatta Gösta magyarázatát, és minden,
amit eddig hitt, hirtelen a feje tetejére állt.
– Ezt el kell mondanunk a többieknek. Szólj Martinnak, én
hívom Annikát.
 Pár perc múlva mindannyian a konyhában ültek. Odakint
vaksötét volt, a hó csendesen hullt. Martin feltett egy kávét.
– Hol a csudában van Mellberg? – kérdezte Patrik.
– Itt volt, de aztán hazament enni. Biztos elszunyókált a
kanapén – mondta Annika.
– Jó, akkor csináljuk nélküle! – Patrik vérét elárasztotta az
adrenalin.
Noha idegesítő volt, hogy Mellberg mindig meglép, Patrik
tudta, hogy nélküle könnyebb lesz.
– Mi történt? – kérdezte Martin.
– Új információt kaptunk, ami fontos lehet a Molly és Marta
utáni kutatásban. – Patrik érezte, hogy egy kicsit modorosan
vágott bele, de megesett az ilyesmi, ha ilyen komoly volt a
helyzet, mint most. – Elmondod, mit tudtál meg, Gösta?
A kollégája megköszörülte a torkát, és elmesélte, hogyan
jutott arra a következtetésre, hogy Lasse figyelte meg Victoriát.
– Egész egyszerűen felfedezte, hogy Victoriának viszonya
van valakivel. És mivel úgy ítélte meg, hogy a viszony
erkölcsileg kifogásolható, elkezdett fenyegető leveleket írni a
lánynak, és zsarolni kezdte a szeretőt.
– És az lehet, hogy ő rabolta el Victoriát? – kérdezte Martin.
– Ez csak egy elmélet, de úgy tűnik, Lasse nem olyan típusú
elkövető, mint akit Struwer leírt, és nehezemre esik elhinni,
hogy bármi ilyesmit tett volna – felelte Patrik.
– De ki lehetett a szerető? – töprengett hangosan Annika. –
Biztosan Jonas, nem?
 – Természetesen én is ezt a következtetést vontam le. De… –
Gösta hatásszünetet tartott, és Patrik látta rajta, hogy élvezi a
figyelmet, amely rá irányul.
– De nem ő volt az – szúrta közbe Patrik.
Biccentett Göstának, hogy folytassa.
– Ricky valóban Jonasra gyanakodott, de az anyjuk tudott
valamit a lányáról, amit senki más nem. Victoria nem a fiúkat
szerette.
– Micsoda? – kérdezte Martin, és kihúzta magát a széken. –
Hogy lehet az, hogy senki sem volt ezzel tisztában? Egyetlen
barátja és osztálytársa sem mondta, amikor kikérdeztük őket.
Az anyja hogy tudta meg?
– Az anyai ösztöneinek köszönhetően megsejtette. Aztán
véletlenül meglátott valamit, amikor Victoria egyik barátnője
náluk volt. Egy alkalommal előhozakodott a dologgal a
lányának, hogy tudja, nem kell titkolóznia a családja előtt. De
Victoria megijedt, és megkérte, hogy ne szóljon róla Rickynek és
az apjának.
– Természetes, hogy érzékenyen érintette a kérdés – mondta
Annika. – Nem lehet könnyű ennyi idősen egy ilyen kis
közösségben.
– Persze, persze. De én azt feltételezem, hogy azért aggódott,
mert olyasvalakivel volt kapcsolata, akit a szülei nem fogadtak
volna el. – Gösta a kávéscsészéjéért nyúlt.
– De kivel? – kérdezte Annika.
Martin a homlokát ráncolta.
 – Martával? Az megmagyarázná, miért veszekedett Victoria
és Jonas aznap.
Gösta bólintott.
– Ami azt jelenti, Jonas feltehetően tudott a dologról.
– Vagyis feltételezhetjük, hogy Lasse Martát zsarolta? Akinek
elege lett abból, hogy fizetnie kell, és végzett vele, vagy Jonas
annyira felkapta a vizet, amikor tudomást szerzett a dologról,
hogy a saját kezébe vette az ügyet? Vagy van itt még valami,
amire nem jöttünk rá? – Martin elgondolkodva vakarta a
tarkóját.
– Szerintem is valamelyik a kettő közül – mondta Patrik, és
Göstára pillantott, aki bólintott.
– Akkor újra beszélnünk kell Jonasszal – jegyezte meg
Martin. – És lehet, hogy Martát meg Mollyt nem is ugyanaz a
tettes rabolta el, mint a többi lányt. Lehet, hogy Marta fogta
Mollyt, és elmenekült, hogy ne vádolják meg gyilkossággal?
Talán Jonas tudja is, hol vannak, és csak játszik velünk.
– Akkor viszont baromi jó színész… – kezdte Patrik, de a
folyosón felhangzó léptek félbeszakították.
Elképedve nézett a feleségére, amikor az belépett a
konyhába.
– Sziasztok! – mondta Erica. – Nyitva volt az ajtó, úgyhogy
bejöttem.
Patrik csak bámulta.
– Mit keresel itt? Hol vannak a gyerekek?
– Áthívtam Annát.
 – De miért? – csodálkozott Patrik, majd ráeszmélt, hogy kért
egy szívességet a nejétől.
Lehet, hogy rájött valamire? Kérdőn nézte Ericát. A nő
bólintott.
– Megtaláltam a közös nevezőt a lányok között. És szerintem
azt is tudom, miért lóg ki Minna a sorból.

Laila a takarodó idejét utálta a legjobban. Az éjszaka sötétjében

nem tudott védekezni azokkal a dolgokkal szemben, amelyeket
nappal sikeresen elfojtott. Éjjel a gonosz újra a hatalmába
kerítette. Tudta, hogy odakint van, és ugyanolyan valóságos,
mint a falak körülötte és a kemény matrac alatta.
A plafont bámulta. A cellában vaksötét volt, és mielőtt
elaludt, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha az űrben
lebegne, és a fekete semmi azzal fenyegetné, hogy elnyeli.
Furcsa volt elgondolnia, hogy Vladek meghalt. Még mindig
nehezére esett felfogni. Hallotta a hangokat, amelyeket azon a
napon, amikor megismerkedtek, a vidám nevetést, a zenét, az
állatok titokzatos neszezését. A szagok is pont olyan erősek
voltak, mint aznap: pattogatott kukorica, fűrészpor, fű és
veríték. De a legélénkebben Vladek hangjára emlékezett. Már
mielőtt meglátta volna, megdobogtatta a szívét. Azzal a
bizonyossággal nézett rá, amely egy pillanattal később már a
férfi tekintetében is ott csillogott.
Megpróbálta felidézni, hogy sejtette-e azt a balszerencsét,
amelyhez a találkozásuk vezetett, de nem sikerült. Teljesen más
világból származtak, és teljesen más életet éltek, így persze
voltak nehézségeik, amelyeket le kellett győzniük, de semmi
sem utalt a leselkedő katasztrófára.
Akkor semmi sem tűnt lehetetlennek, furcsának vagy
hibásnak. Minden amellett szólt, hogy közös jövőjük legyen, és
az élet azzal áltatta őket, hogy együtt sikerülni fog. Talán ezért
is ijedtek meg annyira később, és ezért kezelték
elfogadhatatlanul a helyzetet. Laila az elejétől fogva tudta,
hogy nem helyes, amit tesznek, de a túlélési ösztön erősebb volt,
mint a józan ész. És most már túl késő volt bármit is megbánnia.
Nem maradt neki más, csak itt feküdni a sötétben és a hibáin
töprengeni.

Jonast meglepte a saját higgadtsága. Kényelmesen előkészített

mindent. Jó döntést akart hozni, mert ha egyszer elindul az
úton, már nem lesz visszatérés. Meg nem is érezte sürgősnek a
dolgot. A bizonytalanság félelemmel töltötte el, de most, hogy
tudta, hol van Marta, ráért hideg fejjel tervezni.
Belehunyorgott a homályba, ahogy ott guggolt. Az egyik izzó
kiégett, és még nem volt ideje kicserélni. Bosszantotta a
hanyagsága. Mert mindig felkészültnek kell lenni, mindig
mindent rendben kell tartani. Akkor nem hibázhat.
Amikor felállt, beverte a fejét az alacsony plafonba.
Hangosan káromkodott, és egy pillanatra megállt, hogy az
orrán át nagy levegőt vegyen. Annyi emléket őrzött innen, de az
emlékek mégsem voltak egyetlen helyhez köthetőek, így
bármikor újra és újra átélhették őket. A táska után
tapogatózott. Ha a csodás pillanatoknak súlyuk volna,
lehetetlenség lenne felemelni. De a táska pihekönnyűnek
érződött, ami meglepte.
Óvatosan felmászott a létrán. A táskát nem ejthette el.
Nemcsak az ő élete volt benne, hanem egy olyan élet is, amelyet
tökéletes összhangban osztottak meg egymással.
Idáig más lábnyomában járt. Másvalaki útját követte,
anélkül hogy saját nyomokat hagyott volna, de most eljött az
idő, hogy maga mögött hagyja a múltat. Nem ijesztette meg,
ellenkezőleg. Egyszeriben mindent nagyon tisztán látott. Végig
megvolt a hatalma ahhoz, hogy mindent megváltoztasson,
szakítson a régivel, és valami jobbat építsen fel helyette.
Beleszédült a gondolatba, ezért odafent lehunyta a szemét, és
beszívta a hideg éjszakai levegőt. Olyan érzése volt, mintha
meginogna a lába alatt a talaj. Kitárta a karját, hogy megőrizze
az egyensúlyát. Így állt egy darabig, majd leengedte a kezét, és
kinyitotta a szemét.
Hirtelen támadt egy ötlete, és az istállóba ment. Benyomta a
súlyos ajtót, villanyt kapcsolt, és elővigyázatosan letette az
értékes táskát a fal mellé. Aztán kinyitotta a bokszokat,
eloldotta a kötőszárat, és az egyik pompás állatot a másik után
szabadította ki. A lovak megálltak az udvaron, beleszagoltak a
levegőbe, nyerítettek, majd nekieredtek, miközben farkuk a
levegőt ostorozta. Jonas elmosolyodott, amikor látta eltűnni
őket a sötétben. Egy darabig élvezhetik a szabadságot, amíg
újra be nem fogják őket. Ő is egy újfajta szabadság felé tartott,
és soha többé nem akarja hagyni, hogy befoghassák.

Áldott békességet érzett, ahogy a lánykori otthonában ült, amíg

a gyerekek az emeleten aludtak. Itt nem áradt bűntudat a
falakból. Itt csak a gyerekkori emlékei voltak vele, amelyek
Ericának és az édesapjuknak, Torénak köszönhetően kellemesek
voltak. Annát már az édesanyjuk különös hűvössége sem
bosszantotta vagy bántotta. Megvan rá a magyarázat, és amióta
ezzel tisztában volt, együttérzett az asszonnyal, hiszen annyi
mindenen ment keresztül, hogy aztán alig merte szeretni a
lányait. Anna úgy hitte, hogy az anyjuk igenis imádta őket, csak
nem volt képes kimutatni a szeretetét. Remélte, hogy Elsy lenéz
rájuk az égből, és tudja, hogy a lányai megértették őt,
megbocsátottak neki, és szeretik.
Felkelt a nappali kanapéjáról, és elkezdett összerámolni
kicsit. Meglepő tisztaság volt, és Anna elmosolyodott, amikor
eszébe jutott Kristina és Bob mester. Az anyósok megérik a
pénzüket. Dan édesanyja az ellentéte volt Kristinának, igen
tapintatos, és mindig bocsánatot kért a zavarásért, amikor
látogatóba érkezett. A kérdés csak az, melyik típus a jobb. De
Anna az anyósokkal pont úgy volt, mint a gyerekekkel: az
ember nem válogathatja meg őket. Az ember házastársat
választhat, anyóst nem. És ő tiszta szívvel Dant választotta,
aztán megcsalta. A gondolatra megint elborította a rosszullét.
Kirohant a vécébe, és úgy érezte, mintha az egész gyomra
kifordulna, amikor kiadta magából a vacsorát.
Kiöblítette a száját. A homlokán verejték gyöngyözött, ezért
vizet fröcskölt az arcába, majd a vízcseppeken át a tükörbe
nézett. Elborzadt a tekintetében csillogó puszta kétségbeeséstől.
Ezzel szembesült Dan minden egyes nap? Ezért nem bírt már
ránézni sem?
Csengettek, mire Anna összerezzent. Ki jöhet Ericáékhoz
ilyen későn? Gyorsan megtörölte az arcát, és ment ajtót nyitni.
A lépcsőn Dan állt.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle meglepetten, majd
elborította a rémület. – A gyerekek? Történt velük valami?
Dan a fejét rázta.
– Nem, nyugi. Beszélni akarok veled, és úgy éreztem, nem
várhat, ezért áthívtam Belindát, hogy vigyázzon a kicsikre.
Dan legidősebb lánya már nem lakott otthon, de néha
vigyázott a kisebb testvéreire, azok legnagyobb örömére.
– De sietnem kell haza.
– Persze. – Anna felnézett rá, és Dan állta a pillantását.
– Bemehetek? Megfagyok idekint.
– Persze, ne haragudj, gyere be – mondta udvariasan, mintha
egy idegennel beszélne, és félreállt.
Ez tehát a vég. Dan nem otthon akar vele beszélni, ahogy ott
nyüzsögnek körülöttük a gyerekek, és ahová oly sok szép emlék
köti őket. És bár az utóbbi időben Anna azt kívánta, bárcsak
véget érne ez a fojtogató patthelyzet, amelyben élnek, most
legszívesebben sikított volna tiltakozásul, amiért elveszíti a
legdrágább kincsét: élete szerelmét.
Súlyos léptekkel a nappaliba ment, leült és várt. Rögtön a
gyakorlati dolgokat kezdte latolgatni. Ericáéknak biztosan nem
lesz kifogásuk ellene, ha meghúzzák magukat a gyerekekkel a
vendégszobában, amíg nem találnak egy lakást. Már holnap
reggel összepakolja a legszükségesebbeket. Miután megszületik
a döntés, jobb, ha azonnal költöznek, ettől biztosan Dan is
megkönnyebbül majd. Ő is legalább annyira belefáradhatott
már Anna bűntudatának látványába, mint ahogy ő maga
belefáradt a bűntudat cipelésébe.
Szúrást érzett, amikor Dan a szobába lépett. A férfi
elcsigázott mozdulattal a hajába túrt, és Anna újra ráébredt,
milyen jóképű. Biztosan gyorsan talál majd magának valakit.
Sok fjällbackai lány vetett már rá szemet… Kiverte a fejéből a
gondolatot. Túlságosan fájdalmas volt elképzelnie Dant
másvalaki karjában. Ennyire nem tudott nemes szívű lenni.
– Anna… – kezdte Dan, és leült mellé.
A szavakat kereste, és ő legszívesebben azt sikoltozta volna,
hogy „ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj”, de tudta, hogy
ehhez már késő. A térdére nézett, és csendesen azt mondta:
– Értem, nem kell mondanod semmit. Megkérem Ericáékat,
hogy itt lakhassunk egy darabig, már reggel elhozzuk, amire
szükségünk van, a többiért meg majd később átmegyek.
Dan zavartan nézett rá.
– El akarsz hagyni?
Anna a homlokát ráncolta.
 – Nem, azt hittem, azért jöttél, hogy megmondd, te akarsz
elhagyni engem. Vagy nem?
Alig kapott levegőt, amíg a válaszra várt. A füle zúgott, a
szívében fellángolt a remény. Dan arcán annyi érzelem
tükröződött egyszerre, hogy Anna nem tudott kiigazodni rajta.
– Drága Anna, megpróbáltam elképzelni, hogy elhagylak, de
nem sikerült. Tegnap Erica felhívott… és azt mondta, tennem
kell valamit, ha nem akarlak elveszíteni. Nem ígérhetem, hogy
könnyű lesz, vagy hogy egykettőre túl leszünk rajta, de nem
tudok nélküled élni. És azt akarom, hogy jó életünk legyen. Csak
most mindkettőnk lába alól kicsúszott a talaj, de itt vagyunk
egymásnak, és azt akarom, hogy ez így is maradjon.
Megfogta Anna kezét, és az arcához húzta. Anna érezte a
borostáit a tenyerén, és elmerengett rajta, hányszor simogatta
már meg ezt a szúrós arcot.
– Te remegsz – mondta Dan, és megszorította a kezét. –
Akarod? Akarod, hogy együtt folytassuk?
– Igen – felelte Anna. – Igen, Dan. Akarom.
Fjällbacka, 1975

A kések ijesztették meg leginkább. Élesen és csillogón hevertek olyan

helyeken, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. Eleinte csak felkapta és
visszatette őket a konyhaszekrény fiókjába, és abban bízott, hogy csak
a kimerültsége és a túlhajszolt érzékei űznek vele rossz játékot. De a
kések újra megjelentek, az ágy mellett, a fehérneműk között, az
asztalon a nappaliban. Hátborzongató csendéletként feküdtek ott, és ő
nem értette, mit jelentenek. Nem akarta tudni.
Egy este a konyhaasztalnál megvágták a karját. A döfés a semmiből
jött, a fájdalom meglepetésként érte. A sebből élénkpiros vér csurgott,
és egy darabig ámulva nézte, mielőtt a konyhapulthoz szaladt volna a
törlőruháért, hogy elállítsa a vérzést.
Eltartott egy ideig, mire meggyógyult. Elfertőződött, és amikor
kimosta, úgy csípett, hogy az ajkába kellett harapnia, hogy ne sikítson
fel. Voltaképpen össze kellett volna varrni, de ő csak leragasztotta,
amennyire tudta. Úgy határoztak, ha lehet, nem mennek orvoshoz
Fjällbackában.
De sejtette, hogy még több sérüléssel kell számolniuk. Pár napig
nyugalom lesz, de aztán elszabadul a pokol, a harag és a leírhatatlan
gyűlölet elárasztja őket. A tehetetlenség megbénította. Honnan jött a
gonosz? Gyanította, hogy sosem fog választ kapni erre a kérdésre. Az
az igazság, hogy nincs is válasz.
A konyha csendje szinte bántotta a fülüket. Mindenki
várakozásteljesen nézett Ericára, aki még mindig állt, annak
ellenére, hogy mind Gösta, mind Martin felajánlotta neki a
helyét. De annyira ideges és felajzott volt, hogy képtelen lett
volna megülni a fenekén.
– Patrik megkért, hogy nézzem meg ezeket. – A DVD-kkel teli
szatyorra mutatott, amelyet lerakott a földre.
– Igen, Erica jó abban, hogy észrevegyen olyan dolgokat is,
amelyek másnak elkerülik a figyelmét – mondta Patrik egy kissé
bocsánatkérően, de úgy tűnt, senkinek sincs ellenvetése.
– Először semmi érdemlegeset nem vettem észre, de amikor
másodszorra is megnéztem…
– Igen? – kérdezett közbe Gösta, és Ericára szegezte a
tekintetét.
– Rájöttem, hogy nem a lányokban kell keresnünk valami
közöset, hanem a testvéreikben.
– Mire gondolsz? – kérdezett rá Martin. – Az igaz, hogy
majdnem mindegyiküknek van egy fiatalabb testvére, kivéve
Minnát, aki egyke volt, és Victoriát, akinek bátyja van. De mi
köze ennek az eltűnésükhöz?
– Nem tudom, pontosan hogy függ össze. De minden testvért
a saját szobájában vettek filmre, és mindegyiküknél plakettek
meg díjak lógtak a falon, amilyeneket a lovasversenyeken kap
az ember. Mindannyian lovagolnak. Ahogy Victoria is lovagolt,
bár ő nem versenyzett.
– És Minna? – kérdezte Gösta. – Neki nincs testvére, és nem is
lovagolt.
– Pontosan – felelte Erica. – Ezért gondolom, hogy Minna
nem is a tettesünk áldozata. Nem is biztos, hogy elrabolták,
vagy hogy megölték.
– Hát akkor hol van? – kérdezte Martin.
– Nem tudom. De holnap fel akarom hívni az anyját. Van egy
ötletem.
– Jó, de milyen következtetést lehet levonni abból, hogy az
áldozatok fiatalabb testvére lovagol? – tudakolta Gösta
zavartan. – Victoria kivételével egyetlen lány sem lovastanyák
környékén tűnt el.
– Nem, de lehet, hogy az elkövetőt ez a környezet vonzza, és
látta a lányokat, amikor azok a testvérüknek drukkoltak egy-
egy versenyen. Arra gondoltam, megnézhetnénk, hogy az
eltűnésük idejében volt-e valami verseny arrafelé.
– De akkor a családtagok nem mondták volna? – kérdezte
Annika, és megigazította a szemüvegét, amely már egészen az
orra hegyére csúszott. – Hogy aznap, amikor a lányuk eltűnt,
versenyen voltak.
 – Talán nem kötötték össze az eltűnéssel, annyira a lányokra
koncentráltak, hogy kivel érintkeztek, mi iránt érdeklődtek,
milyen elfoglaltságokat űztek, és így tovább. A testvérekre senki
sem gondolt.
– A büdös francba! – szitkozódott Patrik.
Erica ránézett.
– Mi van?
– Jonas. Újra és újra felmerül a neve a nyomozásban: először
a ketamin, aztán a veszekedés Victoriával, majd az állítólagos
viszony, Marta hűtlensége, és végül a zsarolás. És ott van
minden lovasversenyen a lányával. Lehet, hogy ő a tettesünk?
– Victoria eltűnésének idejére bombabiztos alibije van –
mutatott rá Gösta.
Patrik sóhajtott egyet.
– Igen, tudom. De meg kell vizsgálnunk még egyszer
alaposan, annyi minden utal rá. Annika, meg tudnád nézni,
voltak-e versenyek az eltűnések időpontjában? És hogy Molly
Persson neve szerepel-e a résztvevők listáján.
– Persze – mondta Annika. – Megnézem, mit tudok előásni.
– Akkor lehet, hogy betörés sem történt – jegyezte meg Gösta.
– Lehet, Jonas csak azért jelentette be, hogy elterelje magáról
a gyanút, ha megtaláljuk Victoriát. De a nagy kérdés nem is az,
hogy megáll-e az alibije. Hanem az, hogyan tudta elvinni a
lányokat, amikor Molly és Marta is ott ült a kocsiban? És hol
tartotta fogva őket, hol vannak most?
– Lehet, hogy ugyanott, ahol Marta és Molly – vetette fel
Martin. – Talán rájöttek, mit művel Jonas, és…
Patrik bólintott.
– Nem lehetetlen. Át kell kutatunk a házukat és az egész
lovasudvart újra. Tekintettel arra, hogy Victoria a közelben
bukkant fel, elképzelhető, hogy ott tartja őket. Kimegyünk
megint.
– Nem várjuk meg a házkutatási engedélyt? – kérdezte Gösta.
– Arra nincs időnk. Marta és Molly életveszélyben lehet.
Patrik Ericához lépett, és hosszan ránézett. Aztán előrehajolt,
és adott neki egy nagy csókot, mit sem törődve azzal, hogy a
többiek látják.
– Szép munka volt, szívem!

Helga üres tekintettel nézett ki az anyósülés ablakán a tomboló

hóviharra.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte.
Jonas nem felelt, de Helga nem is igazán várt választ.
– Mit rontottam el? – kérdezte, és a fia felé fordult. – Olyan
sokat vártam tőled.
Az út annyira síkos volt, hogy Jonasnak minden idegszálával
koncentrálnia kellett, ezért nem nézett az anyjára, miközben
válaszolt.
– Semmit sem rontottál el.
Helgának örülnie kellett volna, vagy legalább meg kellett
volna nyugodnia ettől. De csak még idegesebb lett. Mihez
kezdett volna, ha tudta volna?
 – Semmit sem tehettél volna – mondta Jonas, mintha olvasna
a gondolataiban. – Nem vagyok olyan, mint te. Nem vagyok
olyan, mint a többiek. Én… más vagyok.
A hangja nem árulkodott érzelmekről, és ettől Helga
megborzongott.
– Szerettelek. Remélem, tudod. És még mindig szeretlek.
– Tudom – mondta Jonas higgadtan, miközben előredőlt, és
kikémlelt a kavargó hóesésbe.
Az ablaktörlő a szélvédőt seperte, de nem bírt a hatalmas
mennyiséggel. Olyan lassan hajtott, hogy szinte alig haladtak.
– Boldog vagy? – Helgát is meglepte, amikor kibukott belőle a
kérdés, de legalább őszinte volt.
Vajon boldog a fia?
– Eddig jobb életem volt, mint a legtöbbeknek – mosolygott
Jonas.
A mosolyától Helga lúdbőrözni kezdett. De talán igazat szólt.
Legalábbis jobb élete volt, mint neki, aki megalázkodva és
félelemben élt.
– Lehet, hogy nekünk van igazunk, és te tévedsz. Erre még
nem gondoltál? – tette hozzá Jonas.
Helga nem igazán értette, mire céloz, ezért elgondolkodott.
Amikor rájött, szomorúság lett úrrá rajta.
– Nem hiszem, hogy én tévedek, Jonas.
– Miért nem? Már bebizonyítottad, hogy olyan sokban nem is
különbözünk egymástól.
Helga elfintorodott a gondolatra, nem akart szembenézni
azzal a szemernyi igazsággal, amely a fia szavaiban
visszhangzott.
– Hogy egy anya felelősséget érez a gyerekéért, a
legalapvetőbb ösztön a világon. Nincs is ennél természetesebb.
Minden más… természetellenes.
– Tényleg? – Jonas most először pillantott rá. – Én nem értek
veled egyet.
– És azt meg tudod mondani, mit csinálunk, ha odaérünk? –
Helga igyekezett kivenni, hol járnak, de túl sötét volt, és sűrűn
hullt a hó.
– Majd meglátod – válaszolta Jonas.
Odakint egyre csak havazott.

Erica rosszkedvében volt, amikor hazaért. Az afölött érzett

öröme, hogy új útra vezette a nyomozást, elégedetlenségbe
csapott át, amikor nem engedték, hogy ő is kimenjen a
lovasudvarba. Mindent bevetett, hogy meggyőzze Patrikot, de a
férje hajthatatlan maradt, és Erica kénytelen volt hazajönni.
Biztos egész éjjel álmatlanul fog forgolódni, és csak azon töri a
fejét, mi történhet odakint.
Anna kijött elé a nappaliból.
– Szia! Minden rendben volt a gyerekekkel? – Erica hirtelen
elhallgatott. – Vidámnak tűnsz. Történt valami?
– Igen, Dan átjött. Köszönöm szépen, hogy beszéltél a fejével.
– Magára kapta a kabátját, és belebújt a bakancsába. –
Szerintem most már minden rendben lesz, de holnap majd
elmondom.
Nyomott egy puszit Erica arcára, aztán kiszaladt a
hóviharba.
– Vezess óvatosan, rettenetesen csúszik! – kiabált utána
Erica, majd becsukta az ajtót, mert beesett a hó.
Somolygott magában. Bárcsak végre rendbe jönnének a húga
dolgai! Miközben felment a hálószobába egy kardigánért, Anna
és Dan körül forogtak a gondolatai. Aztán benézett a
gyerekekhez. Mélyen aludtak, ezért Erica átment a
dolgozószobába. Egy darabig állt ott, és a térképet nézte.
Voltaképpen le kellett volna feküdnie, de a kék jelek nem
hagyták nyugodni. Meg mert volna esküdni arra, hogy
valahogy összefüggnek a többi dologgal, a kérdés csak az,
hogyan. Miért gyűjtötte Laila az újságcikkeket a lányokról?
Hogy kapcsolódik ehhez az egészhez? És miért voltak Ingela
Erikssonnak meg Victoriának ugyanolyan sérülései? Annyi
elvarratlan szál volt, ugyanakkor azt érezte, hogy a válaszok itt
vannak az orra előtt, csak nem veszi észre őket.
Idegesen bekapcsolta a számítógépet, és leült az íróasztalhoz.
Pillanatnyilag nem tehetett mást, mint hogy átnézi az
összegyűjtött anyagokat. Aludni úgysem tudna, úgyhogy akkor
legalább valami hasznosat csinál.
Teleírt oldalak garmadája. Örült annak, hogy mindig
begépeli a letisztázott jegyzeteit. Különben már ki sem tudná
betűzni a macskakaparását.
Laila. Laila állt a középpontban, némán és kiismerhetetlenül.
Tudta a válaszokat, de csak szótlanul szemlélte a környezetét és
az eseményeket. Lehet, hogy véd valakit? De kit és miért? És
miért nem akar arról beszélni, mi történt azon a baljós napon?
Erica módszeresen újra átolvasta a Lailával folytatott
beszélgetései jegyzeteit. A nő kezdetben hallgatagabb volt, mint
mostanában. Az első találkozókról készült feljegyzések elég
karcsúra sikeredtek, és Erica még jól emlékezett arra, milyen
különös volt ott ülni olyasvalakivel, aki alig szólal meg. Csak
akkor eredt meg az asszony nyelve, amikor Erica a gyerekekről
kérdezte. De a szegény lányról nem nagyon akart beszélni, ezért
leginkább Peterről volt szó. Ahogy Erica tovább olvasott,
felidézte a találkozók hangulatát és Laila arcát, amikor a fiáról
mesélt. A szeme jobban ragyogott, mint máskor, de látszott
rajta, hogy hiányzik neki, és szomorú. Nem lehetett nem
észrevenni, mennyire szereti. Elmondta, milyen puha volt a kis
arca, mennyit nevetett, mennyire hallgatag lett később, és
milyen pösze volt, amikor beszélni kezdett, mesélt a szőke
frufrujáról, amely mindig a szemébe lógott…
Erica megtorpant, és újraolvasta az utolsó bekezdést. Aztán
még egyszer, majd lehunyta a szemét, és elgondolkodott.
Hirtelen minden világossá vált. Volt a kirakósnak egy
darabkája, amely eddig hiányzott. Valójában csak találgatott,
de ez elég volt ahhoz, hogy kirajzolódjon előtte egy lehetséges
forgatókönyv. Először fel akarta hívni Patrikot, aztán úgy
döntött, vár. Egyáltalán nem volt biztos a dolgában. És csak egy
módja van annak, hogy ellenőrizze az igazát. Egyes-egyedül
Laila erősíthette meg a gyanúját.

Patrikot elöntötte az izgalom, amikor kiszállt a kocsiból Jonasék

háza előtt. Lehet, hogy most minden kérdésére választ kap
végre? Bizonyos fokig megrémítette. Ha az igazság olyan
borzalmas, mint ahogy attól tartott, akkor nem lesz könnyű sem
nekik, sem a lányok családjának. De a rendőri munka során
megtanulta, hogy a bizonyosság mindig jobb a
bizonytalanságnál.
– Először keressük meg Jonast! – kiáltotta Martinnak és
Göstának a hóviharon át. – Gösta, te visszamész vele a
rendőrségre, és kihallgatod, mi Martinnal pedig elkezdjük
átkutatni a házat.
Kétrét görnyedve mentek fel a lépcsőn, és becsengettek, de
senki sem nyitott ajtót. A kocsi nem volt ott, és nem tűnt túl
valószínűnek, hogy Jonas alszik, miközben Martáról és Mollyról
még semmi hírük, ezért Patrik már a második csengetés után
óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt zárva.
– Bemegyünk – mondta, és a többiek követték.
A házban nem égett fény. Teljes csend uralkodott, és hamar
rájöttek, hogy nincs ott egy teremtett lélek sem.
– Azt javaslom, gyorsan nézzünk át minden épületet, hogy
megbizonyosodjunk arról, Molly és Marta itt van-e. Aztán
visszajöhetünk, és alaposan körülnézhetünk itt is. Torbjörnék
készenlétben állnak, ha szükségünk lenne rájuk.
– Jól van. – Gösta körbepillantott a nappaliban. – Vajon hol
lehet Jonas?
– Talán keresi őket – felelte Patrik. – Vagy pontosan tudja,
hol vannak.
Megint kimentek, és Patrik megkapaszkodott a korlátban,
hogy ne csússzon el a lépcsőn, amelyet vastagon borított a friss
hó. Végignézett az udvaron. Pillanatnyi töprengés után úgy
határozott, egyelőre nem kopog be Einarékhoz. Csak még
jobban nyugtalankodnának, és összezavarodnának, amúgy is
jobb békében és nyugalomban átkutatni a többi épületet.
– Kezdjük az istállóval és a rendelővel – mondta.
– Nézd, nyitva az ajtó! – Martin átvette a vezetést, és elindult
a hosszú istállóépület felé.
A vihar csapkodta az ajtót. Éberen figyelve léptek be, de az
istálló teljesen csendes volt. Martin előresietett, és benézett a
bokszokba.
– Mind üres.
Patrik érezte, hogy összeszorul a gyomra. Itt valami nincs
rendjén. Lehet, hogy a tettes végig itt volt az orruk előtt, az ő
körzetükben, de ők túl későn kapcsoltak?
– Egyébként felhívtad Pallét? – kérdezte Gösta.
Patrik bólintott.
– Igen, tájékoztattam. Készen állnak, ha erősítés kellene.
– Jó – felelte Gösta, és kinyitotta a lovarda ajtaját. – Ez is
üres.
Martin időközben már benézett a társalgóba és a raktárba,
majd visszajött az istállóba.
 – Jó, akkor menjünk a rendelőbe – indítványozta Patrik.
Kilépett a hidegbe Göstával és Martinnal a sarkában. A
jégkristályok tűként vágtak az arcába, amikor futásnak eredt az
épület felé. Gösta megpróbált benyitni.
– Zárva.
Kérdő pillantást vetett Patrikra, aki bólintott. Gösta rosszul
leplezett örömmel hátrált pár lépést, lendületet vett, és
belerúgott az ajtóba. Megismételte párszor, végül az ajtó
kirepült a helyéről. Ahhoz képest, milyen szereket őriztek
idebent, nem volt kifejezetten betörésbiztos. Patrik nem tudta
elfojtani a mosolyát. Nem mindennap látja az ember Göstát
kungfuzni.
Az apró rendelőt gyorsan átkutatták. Jonasnak itt sem lelték
nyomát, de a gyógyszerszekrény nyitva állt, a polcai üresen
tátongtak. Gösta szemügyre vette.
– Úgy fest, elvitt egy csomó mindent.
– A fenébe! – mordult fel Patrik. A gondolat, hogy Jonas
szökésben van egy rakás ketaminnal és más egyebekkel,
nyugtalanította. – Lehet, hogy begyógyszerezte a feleségét meg
a lányát, és elrabolta őket?
– Beteg állat! – Gösta a fejét ingatta. – Hogy tudta
megjátszani, hogy normális? Ez a legfurcsább. Hogy olyan…
kedves volt.
– A pszichopaták bárkit rászednek – felelte Patrik, és kiment
az éjszaka sötétjébe, miután vetett egy utolsó pillantást a
rendelőre.
 Martin dideregve követte.
– És most hogyan tovább? Átmegyünk Jonas szüleihez, vagy
előbb megnézzük a pajtát?
– Irány a pajta! – válaszolta Patrik.
Átvágtak a csúszós udvaron, amilyen gyorsan csak tudtak.
– Kellett volna hoznunk zseblámpát – dohogott Patrik,
amikor belépett az épületbe.
Olyan sötét volt, hogy alig tudták megkülönböztetni a bent
álló autókat.
– Vagy felkapcsolhatnánk a villanyt – mondta Martin, és
meghúzott egy zsinórt, amely a fal mellett lógott.
Gyenge, kísérteties fény gyulladt fel a nagy hodályban. Itt-ott
beesett a hó a deszkafal résein át, de idebent mégis valamivel
melegebb volt, mert legalább a csípős széltől védve voltak.
Martin megborzongott.
– Olyan, mint egy autótemető.
– Dehogy, ezek jó kocsik. Egy kis szeretettel és
gondoskodással igazi kincseket lehet fabrikálni belőlük – felelte
Gösta, és vágyakozva megsimogatta egy Buick motorháztetejét.
Fel-alá járkált az autók között. Patrik és Martin követte a
példáját, és kis idő múlva megállapították, hogy itt sincs semmi.
Patrik lelombozódott. Lehet, hogy körözést kellene kiadniuk
Jonas ellen? Nyilván nem itt tartózkodott, hacsak nem rejtőzött
el a szüleinél. De Patrik nem hitte. Vélhetően csak Helga és
Einar van otthon, akik békésen alszanak.
– Kénytelenek leszünk felkelteni a szüleit – mondta, és
meghúzta a mocskos zsinórt, hogy eloltsa a lámpát.
– Mennyit mondjunk el nekik? – kérdezte Martin.
Patrik átgondolta. Jó kérdés. Hogyan mondja meg az ember a
szülőknek, hogy a fiuk valószínűleg pszichopata, aki fiatal
lányokat rabol el és kínoz meg? Az ilyesmit nem tanítják a
rendőrtiszti főiskolán.
– Majd meglátjuk – válaszolta. – Azt végül is tudják, hogy
Martát és Mollyt keressük, és most már Jonas sincs meg.
Újra átvágtak a szeles udvaron. Patrik határozottan
bekopogott a bejárati ajtón. Amikor semmi sem történt,
dörömbölni kezdett. Az emeleten felgyulladt a fény, talán a
hálószobában. De senki sem jött ajtót nyitni.
– Bemenjünk? – kérdezte Martin.
Patrik lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Olykor
igencsak megkönnyítette a rendőrség munkáját, hogy az
emberek vidéken csupán kivételes esetekben zárták az ajtókat.
Patrik belépett az előszobába.
– Halló! – kiáltotta.
– Ki az isten az? – hallatszott egy dühös hang az emeletről.
Hirtelen átlátták a helyzetet: Einar egyedül volt otthon, ezért
nem nyitott ajtót senki.
– A rendőrség. Felmegyünk. – Patrik intett Göstának, hogy
kövesse, majd odasúgta Martinnak: – Nézz körül egy kicsit,
amíg beszélünk Einarral.
– Hol lehet Helga? – kérdezte Martin.
Patrik a fejét rázta. Ezt ő is szerette volna tudni.
 – Megkérdezzük Einart – felelte, és felszaladt a lépcsőn.
– Mit keresnek itt? Miért verik fel az embert éjnek évadján? –
dúlt-fúlt Einar, aki félálomban, torzonborzan, egy szál
alsónadrágban és fehér vászoningben ült az ágyában.
Patrik figyelmen kívül hagyta a kérdéseit.
– Hol van Helga?
– Odabent alszik – mutatott Einar egy csukott ajtóra a
folyosó túlsó felén.
Gösta odament, benyitott, majd benézett, és megcsóválta a
fejét.
– Senki sincs itt, az ágy bevetve.
– Mi a jó büdös franc? Helgaaa! – bömbölte Einar, és az arca
pirosas színt öltött.
Patrik rábámult.
– Szóval nem tudja, hol van?
– Nem, ha tudnám, megmondanám. Mi a fenét császkál kint?
– Kicsordult a nyál a szájából, és lecseppent a mellkasára.
– Lehet, hogy Martát és Mollyt keresi – vélekedett Patrik.
Einar felhorkantott.
– Minek ez a nagy felhajtás? Majd előkerülnek. Nem lepne
meg, ha Marta felkapta volna a vizet valamin, amit Jonas
csinált, vagy nem csinált, és lelépett Mollyval, hogy
megbüntesse. Ezek a némberek folyton ilyen gyerekesen
viselkednek. – A szavaiból csöpögött a megvetés, és Patrik a
legszívesebben megmondta volna neki a magáét.
– Szóval nem tudja, hol van a felesége? – ismételte meg a
kérdést türelmesen. – Vagy Marta és Molly?
– Nem, most mondtam! – förmedt rá Einar, és a takaróra
csapott.
– És Jonas?
– Ő is eltűnt? Nem, nem tudom, hol van. – Einar az égre
emelte a tekintetét, de Patrik észrevette, hogy az ablak felé is
vetett egy gyors pillantást.
A nyugalom érzése töltötte el, mintha hirtelen a forgószél
közepébe került volna. Göstához fordult.
– Szerintem újra át kell kutatnunk a pajtát.

Az áporodott és penészszagú levegő megtöltötte az orrát. Molly

úgy érezte, menten megfullad, és nyelt egyet, hogy
megszabaduljon a dohos íztől. Nehezére esett megőriznie a
nyugalmát, ahogy Marta kérte.
– Miért vagyunk itt? – kérdezte a sötétségtől, már maga sem
tudta, hányadszor.
De ezúttal sem kapott választ.
– Ne pazarold az erődet – mondta Marta végül.
– De fogva tartanak minket! Valaki megkötözött, és ez a
valaki biztosan ugyanaz, aki Victoriát is elkapta, és tudom, mi
lett vele. Nem értem, miért nem félsz.
Hallotta, milyen szánalmasan cseng a hangja, felzokogott, és
a térdére hajtotta a fejét. A lánc megfeszült, és Molly közelebb
húzódott a falhoz, hogy a bilincs ne vágjon a csuklójába.
– Ettől nem lesz jobb – ismételte Marta a szavakat, amelyeket
az elmúlt órákban hajtogatott.
– Akkor mihez kezdjünk? – Molly megrázta a láncot. – Éhen
fogunk halni, és itt rohadunk meg!
– Ne dramatizáld túl! Segíteni fognak rajtunk.
– Honnan tudod?
– Tudom, és kész. És én nem vagyok egy elkényeztetett kis
liba, aki mindig mindent tálcán kap meg – ripakodott rá Marta.
Molly némán sírt. Nem szereti, ezzel tisztában volt, de nem
fért a fejébe, hogy tud Marta ilyen hűvös maradni ebben a
rémes helyzetben.
– Nem úgy gondoltam – mondta Marta kissé megenyhülve. –
De semmi értelme sikítozni és átkozódni. Jobb, ha
takarékoskodunk az erőnkkel, amíg nem jön a segítség.
Molly hallgatott, és megnyugodott kicsit. Marta még sosem
kért bocsánatot tőle. Egy darabig csendben ültek, aztán Molly
összeszedte a bátorságát.
– Miért nem szerettél soha? – kérdezte halkan.
Már régóta szerette volna feltenni ezt a kérdést, csak sosem
merte. De most, a sötétség leple alatt valahogy nem tűnt olyan
rémisztőnek.
– Az anyaszerep mindig is idegen volt tőlem.
Molly sejtette, hogy megvonja a vállát.
– De akkor miért szültél gyereket?
– Mert az apád azt akarta.
– De nem fiút akart inkább?
Mollyt meglepte a saját merészsége. Minden kérdés, amelyet
mélyen magába temetve cipelt, hirtelen feltolult. Minden
sértettség nélkül tette fel őket, mintha nem is róla volna szó.
Csak tudni akarta.
– Mielőtt megszülettél, igen. De aztán örült a lányának.
– Jó tudni – jegyezte meg Molly gúnyosan, de nem panasznak
szánta.
Ezen már úgysem lehetett változtatni.
– Mindent megtettem, amit csak tudtam, de nem vagyok egy
anyatípus.
Érdekes, hogy az első őszinte beszélgetésükre épp most kerül
sor, amikor tulajdonképpen már késő. De már semmi okuk nem
maradt arra, hogy bármit is rejtegessenek, és talán pont ezért
voltak képesek felhagyni a tettetéssel.
– És miért vagy olyan biztos abban, hogy megmentenek
minket? – Molly egyre jobban fázott a hideg földön, és már
pisilnie is kellett.
A gondolat, hogy itt kell elvégeznie a dolgát, undorral
töltötte el.
– Csak úgy – mondta Marta, és mintegy bizonyítékképen
hirtelen kinyílt az ajtó.
Molly a falhoz lapult.
– Mi van, ha ő az? Mi van, ha bántani fog minket?
– Nyugalom – mondta Marta.
És amióta Molly magához tért a sötétben, most először érezte,
hogy Marta megfogja a karját.
Martin és Gösta bénultan állt a helyiség fala mellett. Nem
tudták, mihez kezdjenek azzal a felfoghatatlan gonoszsággal,
amely a szemük elé tárult.
– A kurva életbe! – mondta Gösta.
Hogy hányadszor, Martinnak gőze sem volt, de egyet kellett
értenie vele: a kurva életbe!
Egyikük sem hitt igazán Patriknak, amikor kijött Einar
szobájából, és azt mondta, van valami a pajtában. Ennek dacára
segítettek neki még egyszer átkutatni, ám ezúttal alaposabban,
és amikor rábukkantak a lejáratra az egyik autó alatt, minden
kétségük tovaszállt. Abban a reményben, hogy megtalálják
Mollyt és Martát, Patrik szaporán ment le a keskeny létrán a
sötétségbe. A helyiségbe csak kevés fény hatolt be, és Patrik alig
látott, de érezte, hogy járt itt valaki, és hívnia kell a
technikusokat. Addig várnak odafent, a pajtában.
Torbjörn csapata megérkezett, és fényszórókkal világították
meg a helyiséget, akár egy színpadot. Miután biztosították a
nyomokat a létrán meg a padlón, Patrik is csatlakozhatott a
kollégáival.
Martin hallotta, ahogy Gösta levegőért kap, amikor belépnek
a helyiségbe, és ő maga is megrendült a látványtól, amely
fogadta őket. A kopár falak, a döngölt földes padló, a mocskos
matracok, amelyeken a sok sötét folt minden valószínűség
szerint száradt vér. A helyiség közepén egy oszlop állt, amelyre
köteleket kötöttek. Ezeket is vérfoltok pettyezték. A levegő állott
volt, rothadás szaga töltötte be a pincét.
Torbjörn hangja rázta fel rémült gondolataiból.
– Itt állt valami, könnyen lehet, hogy kameraállvány.
– Vagyis valaki lefilmezte, mi történt. – Patrik ágaskodott,
hogy lássa, mit mutat Torbjörn.
– Szerintem igen. Filmeket nem találtatok?
– Nem – felelte Patrik, és a fejét rázta. – De talán ott.
Egy piszkos könyvespolchoz lépett, amely a fal mellett állt.
Martin követte. Az egyik polcon láttak egy helyet, amelyet nem
lepett be a por, mellette egy üres DVD-tok hevert.
– Biztosan magával vitte őket – vélekedett Martin. – A kérdés
csak az, hová.
– Igen, és hogy Marta meg Molly is vele van-e.
Martin érezte, hogy ez a visszataszító hely lassan kiszívja
belőle az erőt.
– Hol a pokolban lehetnek?
Patrik összeszorította a fogát, miközben megpróbált
uralkodni magán.
– Szerinted meg… – A kollégája képtelen volt végigmondani.
– Nem tudom. Már semmit sem tudok.
Patrik csüggedése kis híján kedvét szegte Martinnak is, de
meg tudta érteni. Nyilvánvalóan áttörést értek el a
nyomozásban, de a legfontosabbat nem sikerült megtenniük:
nem találták meg Martát és Mollyt. És annak fényében, amire itt
rábukkantak, biztosak lehettek abban, hogy egy súlyosan beteg
ember markában vannak.
 – Ezt nézzétek meg! – kiáltott le nekik Torbjörn a pajtából.
– Megyek! – kiabált vissza Patrik.
Mind a hárman felkapaszkodtak.
– Igazad volt – mondta Torbjörn Patriknak, aki gyors
léptekkel a pajta távolabbi vége felé tartott, ahol a lószállító
parkolt.
Nagyobb és erősebb volt, mint azok, amelyeket Martin az
utakon látott, és ha jobban szemügyre vette, azt is láthatta,
hogy szükségtelenül tágas, hiszen a Persson család csak egy
lovat szállított.
– Nézzétek, átalakították! Megemelték a padlót, és így lett
egy keskeny üreg, amelyben egy felnőtt ember is elférhet. Azt
gondolhatnánk, valakinek csak szemet szúrt, de a padlót széna
fedi. Anya és lánya biztos nem figyeltek.
– Hogy a jó büdös…? – nyögte Gösta, miközben csodálkozó
pillantást vetett Patrikra.
– Azon gondolkodtam, hogyan tudta Jonas elrabolni a
lányokat. Az autóban nem vihette őket, mert Marta és Molly is
ott volt. A lószállító volt az egyetlen lehetőség.
– Hát persze! – Martin ostobának érezte magát, hogy ő nem
gondolt erre, de minden olyan gyorsan történt, hogy csak
kapkodta a fejét.
A részleteket csak utólag értette meg, amikor már kezdett
összeállni a kép.
– Biztosítsátok a nyomokat – mondta Patrik. – Kell valami
kézzelfogható bizonyíték, hogy tényleg itt szállította a
lányokat.
– Igenis! – vágta rá Torbjörn rezzenéstelen arccal.
Senkinek sem volt kedve viccelődni, Martin leginkább sírni
szeretett volna. Azon, hogy ilyen gonosz emberek vannak,
ráadásul itt élnek a tőszomszédságában, és a hétköznapiság
álcája mögött iszonyatos dolgokat tesznek. Leguggolt, és
belesett az üregbe.
– Milyen lehet odabent felébredni? – A bezártság nyomasztó
érzése a mellkasára nehezedett.
– Valószínűleg egész úton altatásban tartotta őket. Egyrészt
gyakorlati okokból, másrészt azért, hogy Molly és Marta nehogy
meghalljon valamit.
– Vele volt a tulajdon lánya is, amikor hasonló korú
gyerekeket rabolt – állapította meg Gösta.
Egy kissé hátrébb állt, mint a többiek, karba font kézzel, a
tekintete elárulta, hogy még mindig nem hisz a szemének.
– Meg kell találnunk a filmeket – mondta Patrik.
– Jonas talán megsejtette, hogy a nyomában vagyunk, és
külföldre szökött? – vetette fel Martin. – De hol van Marta és
Molly, na meg Helga?
Patrik a fejét ingatta. A fáradtságtól elszürkült arccal meredt
a lószállító padlója alatti üregre.
– Nem tudom – motyogta.

– Csakhogy itt vagy! – kiáltott fel Marta, amikor felgyúlt a fény,

és léptek közeledtek a lépcsőn.
 – Siettem, ahogy tudtam. – Jonas letérdelt, és megölelte.
Mint mindig, most is úgy tűnt, mintha eggyé olvadtak volna.
– Apa! – sikoltotta Molly, de nem mozdult.
Jonas végre elengedte Martát, és felé fordult.
– Nyugodj meg. Kiszabadítalak benneteket.
Molly hisztérikus sírásban tört ki, és Martának kedve lett
volna felképelni. Hát nem megoldódott minden?
Kiszabadulnak, hát nem ezért nyavalygott eddig? Ő maga egy
percig sem nyugtalankodott. Tudta, hogy Jonas meg fogja
találni őket.
– Mit keres itt a nagyi? – szipogott Molly.
Marta Jonas szemébe nézett. Mindent végigvett magában,
amíg a sötétben várakoztak. Az édes tea, amellyel Helga kínálta
őket, és aztán elsötétült minden. Lenyűgöző, hogy az anyósának
sikerült betuszkolnia őket a kocsiba, aztán lehoznia ide. A nők
erősebbek, mint hinné az ember, és a tanyán eltöltött évek
megedzették Helgát.
– A nagyinál vannak a kulcsok, nem igaz? – Jonas az anyja
felé nyújtotta a kezét, aki csendesen várt a háta mögött.
– Nem ment máshogy. Biztosan megérted. A rendőrség a
nyomodban volt, és félre kellett vezetnem őket.
– Ezért feláldoztad a feleségemet és a lányomat – sziszegte
Jonas.
Egy másodpercnyi habozás után Helga a zsebébe nyúlt, és
elővett két kulcsot. Jonas belepróbálta az egyiket Marta
bilincsébe. Nem passzolt, de a másik egy kattanással nyitotta a
zárat. Marta a csuklóját dörzsölte.
– Az istenit, de fáj! – zsörtölődött grimaszolva.
Helgára nézett, és örömmel vette észre, hogy az anyósa
szemében félelem csillog. Jonas Molly mellé guggolt. Elég
nehezen boldogult a zárral, mert a lány belécsimpaszkodott, és
a vállán zokogott.
– Nem a tiéd – mondta Helga halkan.
Marta rámeredt. Szerette volna rávetni magát, hogy
elnémítsa, de uralkodott magán.
– Mi? – Jonas kiszabadította magát Molly öleléséből, anélkül
hogy kinyitotta volna a bilincsét.
– Molly nem a tiéd. – Helga nem tudta palástolni, mennyire
élvezi, hogy hangosan kimondhatta ezeket a szavakat.
– Hazudsz! – kiáltotta Jonas, és felállt.
– Kérdezd Martát. – Helga a menyére bökött. – Ha nem hiszel
nekem, kérdezd meg tőle.
Marta gyorsan végigvett minden lehetséges kiutat. Különféle
hazugságok cikáztak át az agyán, de értelmetlen lett volna.
Szemrebbenés nélkül tudott hazudni bárkinek, és sosem
kérdőjelezték meg az őszinteségét. De Jonas más volt. Tizenöt
évig kellett ezzel a hazugsággal élnie, de most képtelen lett
volna átverni a férjét.
– Egyáltalán nem biztos – mondta, miközben Helgát nézte. –
Lehet, hogy Jonasé.
Az anyósa horkantott egyet.
– Tudok számolni. Az alatt a két hét alatt fogant, amíg Jonas
továbbképzésen volt.
– Mi? Mikor? – kérdezte Jonas, és az anyjáról Martára nézett.
Molly zavartan vizslatta a felnőtteket.
– Hogy jöttél rá? – kérdezte Marta, és felállt. – Senki sem
tudott semmit.
– Láttalak titeket – mondta Helga. – Láttalak titeket a
pajtában.
– Azt is láttad, hogy védekezem? Hogy megerőszakolt?
– Mintha volna jelentősége. – Helga Jonas felé fordult. – Az
apád lefeküdt a feleségeddel, amíg távol voltál, ő Molly apja.
– Mondd, hogy nem igaz, Marta – kérte Jonas.
Martát enyhén bosszantotta a hangjából kicsendülő
felháborodás. Miért olyan fontos ez? Csak idő kérdése volt,
Einar mikor esik neki. Ezt Jonasnak is látnia kellett. Ennyire
ismerhette volna az apját azok után, amik történtek. Hogy
teherbe esett, pech volt, de Jonas sosem vont kétségbe semmit,
sosem számolt utána, milyen állatorvos az ilyen? Elfogadta
Mollyt a saját gyerekének.
– Úgy volt, ahogy Helga mondja. Elutaztál, és az apád nem
tudott tovább ellenállni a kísértésnek. Gondolom, nem lep meg.
Marta Mollyra nézett, aki csendben ült ott elkerekedett
szemmel, és lassan eleredtek a könnyei.
– Ne bőgj! Már elég nagy vagy, hogy megtudd az igazságot,
bár persze az lett volna a legjobb, ha senki sem tudja meg. De
ezen most már nem lehet változtatni. És most mit akarsz tenni,
Jonas? Megbüntetsz, amiért apád megerőszakolt? Azért
hallgattam, mert mindenkinek így volt a legjobb.
– Te beteg vagy – mondta Helga, és a kezét tördelte.
– Hogy én vagyok beteg? – Martából kitört a nevetés. – Te
sem tűnsz teljesen egészségesnek, ha belegondolunk, mit tettél.
Azzal a bilincsre mutatott, amely még mindig ott volt a lánya
csuklóján. Jonas némán állt ott, és rábámult. Molly ekkor
elkapta a férfi lábát.
– Szabadíts ki, kérlek! Félek!
Jonas egy lépéssel lerázta magáról a lányt. Molly hangosan
felzokogott, és felé nyújtotta a karját.
– Nem értem, miről beszéltek, és félek. Szabadíts ki!
Jonas Martához lépett, aki közvetlen közelről fürkészte.
Aztán megérezte a kezét az arcán. Az egység nem tört meg. Még
mindig megvolt, és örökre meg is marad.
– Nem a te hibád volt – mondta Jonas. – Nem tehetsz róla.
Egy ideig ott állt, a keze a felesége arcán. Marta érezte az
erőt, amely sugárzott belőle. Ugyanazt a megzabolázhatatlan
erőt, amelyet már az első találkozásukkor is megsejtett benne.
– Sok dolgunk van – mondta Jonas, és mélyen a szemébe
nézett.
Marta bólintott.
– Sok bizony.
Anna régóta nem aludt ilyen mélyen és álomtalanul. Legalábbis
miután sikerült elszenderednie. Órákon át beszélgettek Dannal,
és elhatározták, hogy megvárják, amíg begyógyulnak a sebek,
akármeddig tartson is. Úgy döntöttek, kitartanak egymás
mellett.
Az oldalára hengeredett, és kinyújtotta a karját. Dan ott
feküdt, és ahelyett hogy elfordult volna, megfogta a kezét, és a
mellkasára szorította. Anna elmosolyodott, ahogy a
mozdulattól melegség árasztotta el az egész testét, a lábujjaitól
a hasán át egészen a… Kiugrott az ágyból, kiszaladt a vécére, és
még éppen sikerült felnyitnia a fedelet, mielőtt mindent kiadott
magából.
– Szívem, minden rendben? – kérdezte Dan nyugtalanul az
ajtó túloldaláról.
Akármilyen nyomorúságos helyzetben volt is, Anna nem
tudta visszatartani az örömkönnyeket, amiért a férfi
„szívemnek” szólította.
– Szerintem gyomor-bél hurut. Egy ideje már érzem.
Felállt, a lába reszketett, ahogy vizet engedett, és kiöblítette a
száját. Még mindig érezte a hányásízt, ezért fogkrémet nyomott
a fogkefére. Dan mögé lépett, és a tükörben ránézett.
– Mióta?
– Nem tudom, de nagyjából pár hete elég vacakul vagyok.
Mintha bujkálna bennem valami – mondta a fogkefével a
szájában.
Megérezte Dan kezét a vállán.
– De a gyomor-bélhurut nem ilyen. Más lehetőség nem jutott
eszedbe?
Összenéztek, és Anna megdermedt mozdulat közben. Kiköpte
a habot, megfordult, és a férfira bámult.
– Mikor menstruáltál utoljára? – kérdezte Dan.
Anna lázasan gondolkodott.
– Elég rég. De azt hittem, hogy a stressz miatt van. Szerinted
lehet, hogy…? Hiszen csak egyszer…
– Egyszer is elég, te is tudod. – Dan elmosolyodott, és az
arcára tette a kezét. – Nem volna jó, ha így volna?
– De – mondta Anna, és érezte, hogy elerednek a könnyei. –
De, jó volna.
– Elmenjek a gyógyszertárba tesztért?
Anna némán bólintott. Nem mert reménykedni, mert még
bebizonyosodhat, hogy sima gyomor-bél hurut.
– Jó, máris indulok. – Dan megpuszilta az arcát.
Anna leült az ágyra, amíg várt, és végigtapogatta magát.
Igen, a melle kissé érzékeny és duzzadt volt, és talán a hasa is
nagyobb lett. Lehet, hogy növekszik valami ezen a lepusztult
tájon, amivé a teste vált? Ha így van, megfogadja, hogy soha
többé semmit nem fog természetesnek venni, és soha többé nem
kockáztatja, hogy elveszítsen egy ritka drága kincset. A
kifulladva megérkező Dan rezzentette fel a gondolataiból.
– Itt van – mondta, és átnyújtott egy nejlonzacskót.
Anna remegő kézzel vette ki belőle a dobozt, riadtan Danra
pillantott, majd bement a fürdőbe. Leült a vécére, a lába közé
tartotta a tesztet, és igyekezett rácélozni. Majd a
mosdókagylóra tette, és kezet mosott. Minden ízében reszketett,
és nem bírta elfordítani a tekintetét a tesztről, amely
megváltoztathatja az egész jövőjüket. Hallotta, hogy kinyílik az
ajtó. Dan bejött, mögé lépett, és átkarolta. Mindketten a tesztet
bámulták. És vártak.

Erica pár óra nyugtalan alvás után ébredt. Tulajdonképpen

rögtön indulni akart, de tudta, hogy tíz előtt nem találkozhat
Lailával, ha nem szól előre. Ráadásul a gyerekeket is el kellett
vinnie óvodába.
Nyújtózkodott egyet az ágyban. A teste merev és ólmos volt a
fáradtságtól. Megtapogatta az üres fekhelyet maga mellett.
Patrik még mindig nem jött haza, és Erica azon morfondírozott,
mi történhetett a lovasudvarban, megtalálták-e Mollyt meg
Martát, és mit mondhatott Jonas. De nem akarta zavarni
Patrikot, még ha mesélnivalója is lett volna számára.
Remélhetőleg tetszeni fog neki Erica ötlete. Néha felhúzta
magát azon, ha beleavatkozott a munkájába, de csak azért,
mert aggódott érte, de ezúttal éppen ő kérte a segítségét.
Ráadásul nem is állt fenn annak a veszélye, hogy valami baja
történik. Csak beszél Lailával, aztán mindent, amit megtud,
átad Patriknak, hogy felhasználja a nyomozás során.
Hálóingben, az alvástól kócos hajjal óvatosan leosont a
földszintre. Minden magányosan, békében és nyugalomban
megivott kávé aranyat ért. Levitt magával néhány jegyzetet is,
hogy még egyszer átolvassa őket. Fontos volt, hogy felkészülten
menjen a találkozóra. De nem telt el különösebben sok idő
addig, amíg meghallotta az első hangokat az emeletről. Egy
sóhaj kíséretében felállt, hogy megnézze a túlontúl eleven
gyerekeit.
Miután végigcsinálták a reggeli hercehurcát, és leadta a
kicsiket az óvodában, még mindig maradt egy kis ideje, ezért
úgy döntött, még egyszer ellenőriz pár dolgot. Bement a
dolgozószobába, és megint megállt a térkép előtt. Egy darabig
nem látott semmiféle mintát. Aztán összehúzta a szemét, és
felnevetett. Hogy nem vette ezt észre eddig? Hiszen
pofonegyszerű! A telefonért nyúlt, és felhívta Annikát a
rendőrségen. Amikor öt perc múlva letette, még biztosabb volt
abban, hogy igaza van.
A kép egyre tisztább és tisztább lett, és ha Erica még azzal is
előrukkol, amire tegnap jött rá, Laila sem hallgathat tovább. El
kell mondania az egészet töviről hegyire.
Reménykedve ült kocsiba. Mielőtt elindult volna, még
egyszer megnézte, hogy nála vannak-e a képeslapok. Szüksége
lesz rájuk, ha rá akarja venni Lailát, hogy feltárja a titkokat,
amelyeket oly sok évig rejtegetett.
A börtönben bejelentkezett az őröknél.
– Laila Kowalskával szeretnék találkozni. Nem szóltam előre,
de azért megkérdeznék tőle, hajlandó-e fogadni? Mondják meg
neki, hogy a képeslapokról akarok beszélni vele.
Erica visszafojtotta a lélegzetét, amíg a rácsos kapu előtt
várakozott. Nemsokára zizegő hangot hallott, és a kapu kinyílt.
Erica kalapáló szívvel ment az épület felé. Az izgalom szétáradt
a testében, gyorsan és felszínesen lélegzett, ezért megállt, és vett
néhány nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Már nem csupán
egy régi gyilkossági ügyről volt szó, hanem öt lány elrablásáról.
– Mit akar? – kérdezte Laila, alighogy Erica belépett a
helyiségbe.
Háttal állt neki, kifelé bámult az ablakon.
– Láttam a képeslapokat – mondta Erica, és leült.
Kivette a lapokat a táskájából, és az asztalra rakta őket. Laila
még mindig állt.
– Ki kellett volna dobni őket. Határozottan azt kértem, hogy
dobják ki őket. – A hangja nem volt dühös, inkább törődött, és
Erica úgy érezte, van benne egy adag megkönnyebbülés is.
– Nem dobták ki. És szerintem tudja, ki küldte őket. És miért.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb rájön valamire. A szívem mélyén
talán reméltem is. – Laila megfordult, és lassan leült a székre
Ericával szemben.
A pillantását leszegte, és összekulcsolt kezét tanulmányozta,
amely az asztallapon nyugodott.
– Azért nem mert beszélni, mert a képeslapok rejtett
fenyegetést jelentettek. Egy üzenetet, amelyet csak maga
érthetett. Igaz?
– Igen. De ki hitt volna nekem? – Laila megvonta a vállát, a
keze enyhén megremegett. – Meg kellett védenem az egyetlen
dolgot, amim még megmaradt. Az egyetlen dolgot, amely még
jelentett valamit.
Felnézett, és jéghideg, kék szemével Ericát fürkészte.
– Ezt is tudja, ugye? – tette hozzá.
– Hogy Peter él, és maga attól fél, hogy veszélyben van? Hogy
őt védi? Igen, rájöttem. És szerintem a testvérével is sokkal
közelebb állnak egymáshoz, mint azt mutatják. Csak színleg
szakították meg a kapcsolatot, abban bízva, így senki se jön rá
arra, hogy Agneta vette a gondjaiba Petert, miután az anyjuk
meghalt.
– És maga hogy jött rá? – kérdezte Laila.
Erica elmosoyodott.
– Egyszer azt mesélte, hogy Peter pösze volt, és amikor
felhívtam a testvérét, egy fiatalember vette fel, aki azt állította,
hogy a fia. Pösze volt, de először azt hittem, csak töri a nyelvet.
Eltartott egy darabig, amíg összeállt a kép.
– Milyen volt?
Ericának megsajdult a szíve, amikor belegondolt, hogy Laila
évek óta nem látta a fiát, és nem is beszélt vele. Ösztönösen
megfogta a kezét.
 – Kedves és rokonszenves. Hallottam a gyerekei hangját a
háttérből.
Laila bólintott, és nem húzta el a kezét. A szeme könnybe
lábadt.
– Miért kellett elmenekülnie?
– Amikor hazament, holtan találta a nagyanyját. Tudta, ki
tette, és rájött, hogy ő maga is veszélyben van. Ezért felhívta a
testvéremet, aki segített neki kijutni Spanyolországba. Úgy bánt
vele, mint a saját fiával.
– De hogy boldogult iratok nélkül éveken át? – kérdezte
Erica.
– Agneta férje magas rangú politikus. Valahogy elintézte,
hogy Peter kapjon papírokat, és a fiukként élhetett.
– Lát összefüggést a képeslapok postabélyegzői között? –
tudakolta Erica.
Laila meglepetten nézett rá, aztán elhúzta a kezét.
– Erre nem is gondoltam. Csak azt tudom, hogy ahányszor
eltűnt valaki, kaptam egy lapot. Aztán pár napra rá jött egy
levél, benne egy kivágott újságcikk.
– Tényleg? Honnan? – Erica nem tudta elrejteni a
kíváncsiságát.
– Fogalmam sincs. Nem volt rajtuk feladó, és a borítékokat
kidobtam. A címet úgy pecsételték rájuk, mint a képeslapokra.
Természetesen halálosan féltem, mert rájöttem, hogy Peter
lelepleződött, és legközelebb talán rajta lesz a sor. Másként nem
tudtam értelmezni a lapokon látható képeket.
 – Értem. És hogy értelmezte az újságcikkeket? – faggatta
tovább Erica Lailát.
– Szerintem csak egyféleképpen lehet. A Lány még életben
van, és bosszút akar állni rajtam, úgy, hogy elveszi tőlem Petert.
Az újságcikkekkel meg akarta mutatni, mire képes.
– Mióta tudja, hogy él? – kérdezte Erica halkan. A szavai
mégis visszhangot vertek.
A jéghideg szempár rászegeződött, ott csillogott benne az
évek titkolózása, bánata, vesztesége és haragja.
– Amióta megölte az anyámat – felelte Laila.
– De miért ölte meg?
Erica nem jegyzetelt, most nem az volt a fontos, hogy
anyagot gyűjtsön a könyvéhez. Abban sem volt már biztos, hogy
képes lesz-e megírni.
– Ki tudja? – Laila megvonta a vállát. – Bosszúból?
Élvezetből? Sosem tudtam, mi zajlik benne. Idegen lény volt, aki
nem úgy működik, mint mi.
– Mikor vette észre, hogy valami nincs rendben vele?
– Hamar, már a legelején. Az anyák tudják, ha valami baj van
a gyerekükkel. De sohasem… – Elfordult, de Erica még látta a
fájdalmat az arcán.
– De miért…? – Nem tudta, hogy fejezze ki magát.
Nehéz volt bármit is kérdeznie, és ugyanolyan nehéz volt
megértenie a válaszokat.
– Hibáztunk. Tudom. De fogalmunk sem volt arról, hogyan
kezeljük a helyzetet. És Vladek olyan világból jött, ahol teljesen
más szokások uralkodtak. – Laila esedező pillantást vetett
Ericára. – Jó ember volt, csak nem tudott mit kezdeni ezzel a
helyzettel. És én meg nem tettem semmit, hogy
megakadályozzam. Minden egyre rosszabb és rosszabb lett, a
tudatlanságunk és a félelmünk győzedelmeskedett, és
elismerem, a végén már gyűlöltem. Gyűlöltem a tulajdon
gyermekemet. – Laila felzokogott.
– Mit érzett, amikor rájött, hogy él? – kérdezte Erica
óvatosan.
– Meggyászoltam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Higgye
el, meggyászoltam. De talán inkább azt a lányt gyászoltam, akit
sosem szültem meg. – Erica szemébe nézett, és vett egy nagy
levegőt. – De még jobban gyászoltam, amikor rájöttem, hogy él,
és megölte az anyámat. Csak azért imádkoztam, hogy ne vegye
el Petert is tőlem.
– Tudja, hol van?
Laila hevesen rázta a fejét.
– Nem. Számomra csak egy gonosz árny, aki odakint
ólálkodik. – Aztán összehúzta a szemét. – Maga tudja?
– Nem, de van egy sanda gyanúm.
Erica lefelé fordítva kiteregette a képeslapokat.
– Látja? A képeslapokat olyan helyek közelében bélyegezték
le, ahol valamelyik lány eltűnt. Térképen ellenőriztem.
Laila a lapokra nézett, és bólintott.
– Jó, de mit jelent ez?
Erica rájött, hogy rosszul kezdte.
 – A rendőrség nemrég felfedezte, hogy a lányok eltűnési
helyének közelében lovasversenyeket rendeztek. Mivel Victoria
az eltűnésekor hazafelé tartott Martáék lovasiskolájából, idáig
nem foglalkoztak a versenyekkel. De amikor kiderült, hogy ez a
közös nevező, és felfedeztem az egyezést a bélyegzőkkel,
elkezdtek…
– Mit? – kérdezte Laila levegő után kapva.
– Majd elmondom, de előbb hallani szeretném, mi történt
aznap, amikor Vladek meghalt.
Először hosszú csend állt be. Aztán Laila mesélni kezdett.
Fjällbacka, 1975

Ugyanolyan nap volt ez is, mint a többi, sötét és reménytelenséggel

teli. Laila egy újabb álomtalan éjszakán volt túl, az idő
csigalassúsággal vánszorgott.
A Lány a pincében töltötte az éjszakát. Már szinte nem is zavarta,
hogy odalent van. Az aggodalmat, hogy meg kell védenie, és anyai
kötelessége mindent megtennie a gyerekéért, megkönnyebbülés
váltotta fel, amiért nem kellett félnie. Akit meg kellett védenie, az
Peter volt.
A saját sérülései már hidegen hagyták. Vele azt tehetett a Lány,
amit csak akart. De a sötétség a tekintetében, amikor sikerült
fájdalmat okoznia, sokkalta ijesztőbb volt, mintsem hogy le lehetett
volna tagadni. És néhány dühkitörése alkalmával kárt tett a
testvérében is. Peter nem tudta, hogyan védje meg magát, és a nővére
egyszer kificamította a karját. A kisfiú halálra váltan nyöszörgött,
ahogy a karja ott lógott a teste mellett élettelenül, és kénytelenek
voltak bevinni a kórházba. Másnap reggel Laila késeket talált Peter
ágya alatt.
 Vladek ekkor lépte át végérvényesen a határt. A lánc egyszer csak
ott volt a pincében. Laila nem is hallotta, hogy ügyködik odalent. Nem
vette észre, hogy a férje megtalálta annak a módját, hogy nyugodt
álmuk legyen, és biztonságban érezhessék magukat nappal. Ez az
egyetlen megoldás, mondta Vladek. Nem volt elég bezárni a
szobájába, meg kell értenie, hogy amit tett, az helytelen. Képtelenek
voltak kezelni a dühét, a kiszámíthatatlan kitöréseit pedig lehetetlen
volt megjósolni, és minél nagyobb és erősebb lett, annál komolyabb
sérüléseket okozhatott. Bár Laila tudta, hogy ez őrültség, nem volt
ereje tiltakozni Vladek javaslata ellen.
A Lány eleinte ellenkezett. Visított, csapkodott, és összevissza
karmolta Vladek arcát, amikor az lecipelte a pincébe, és
megbilincselte. Vladek kitisztította és beragasztotta a sebeit,
amennyire tudta. Az ügyfeleinek azt mondta, a macska volt. Senki sem
vonta kétségbe.
A Lány végül beletörődött, és már nem küzdött. Hagyta magát
megláncolni. Ha sokáig hagyták lent, vittek le neki ételt és vizet, mint
egy állatnak. Mert amíg élvezi a fájdalom látványát, amíg vonzza a
vér és a jajgatás, kénytelenek állatként kezelni. Amikor nem a
pincében vagy a szobájában volt, valaki őrizte, többnyire Vladek. Bár
a Lány még kicsi volt, erősnek bizonyult és gyorsnak, és Vladek nem
bízott abban, hogy Laila képes lenne legyűrni. Lailának is voltak
kétségei, ezért aztán Vladek vigyázott rá, amíg az asszony Peterről
gondoskodott.
De aznap reggel minden rosszul alakult. Vladek sem aludt jól éjjel.
Telihold volt, és órákon át bámulta a plafont. Amikor felkeltek, a férfi
mogorva és kábult volt a fáradtságtól. Ráadásul elfogyott a tej, és
mivel Peter nem volt hajlandó mást enni, csak kását és tejet reggelire,
Laila bepakolta a gyereket a kocsiba, és elment a Konsumba vásárolni.
Fél óra alatt megjárták. Peterrel a karjában sietett be a házba. A
gyerek már nagyon éhes volt.
Amint belépett az előszobába, Laila tudta, hogy valami nincs
rendben. Szokatlan csend fogadta, és amikor Vladek nevét kiáltotta,
nem kapott választ. Letette Petert, és a szájára illesztette a
mutatóujját, hogy jelezze neki, maradjon csendben. A kisfiú
nyugtalanul nézett rá, de szót fogadott.
Laila lábujjhegyen beóvakodott a konyhába. Nem talált ott senkit,
de az asztalon még ott voltak a reggeli maradékai. Vladek pohara és a
Lány pohara.
Hangokat hallott a nappaliból. Magas és monoton lányhangot,
amely szünet nélkül mormolt valamit. Laila igyekezett kivenni a
szavakat. Lovak, oroszlán, tűz – a cirkuszi történetek, amelyekkel
Vladek bűvölte el őket.
Lassan a nappali felé indult. A bizonyosság fájdalmas volt.
Habozott, mielőtt megtette volna az utolsó lépéseket, nem akarta
látni, de nem volt visszaút.
– Vladek! – suttogta, de tudta, hasztalan.
Lépett még egyet a kanapé felé, és kiszakadt belőle a sikoly. A
gyomrából, a tüdejéből, a szívéből, és teljesen betöltötte a szobát.
A Lány csaknem büszkén mosolygott. Az éles hangot figyelmen
kívül hagyta, érdeklődve oldalra billentette a fejét, Lailára nézett, és
úgy tűnt, nem tud betelni a szenvedésével. Boldog volt. Laila életében
először boldogságot látott a lánya szemében.
– Mit tettél?
Elcsuklott a hangja, odabotorkált Vladekhez, és megérintette az
arcát. Tágra nyílt szeme vakon bámulta a plafont, és Lailának az a
nap jutott az eszébe a cirkuszban, amikor találkozott a pillantásuk, és
mindketten azonnal biztosak lehettek abban, hogy fordulatot vesz az
életük. Ha tudták volna, mi lesz ebből, ki-ki ment volna a maga útján,
és azt az életet választotta volna, amelyet elvártak tőle. Az lett volna a
legjobb. Akkor nem hozták volna a világra ezt a szörnyeteget.
– Nézd, mit tettem – mondta a Lány.
Laila felemelte a tekintetét, és szemügyre vette a lányát, ahogy ott
gubbasztott a kanapé karfáján. A hálóinge csurom vér volt, hosszú
fekete haja borzasan lógott, úgy nézett ki, mint egy gonosz
boszorkány. A harag, amelyet akkor érezhetett, amikor újra és újra
beledöfte a kést az apjába, már elpárolgott. Most nyugodtnak és
szelídnek látszott. Elégedettnek.
Laila újra Vladekre nézett, a férfira, akit annyira szeretett. A
mellkasán szúrásnyomok, a nyakán egy mély vágás, mintha vörös
sálat kötött volna.
– Aludt. – A Lány felhúzta a lábát, és a térdére támasztotta a fejét.
– De miért tetted? – kérdezte Laila, de a Lány csak vállat vont.
Laila hangot hallott a háta mögül, és megfordult. Peter bejött a
nappaliba, és rémülettel nézett az apjára meg a Lányra.
A nővére rápillantott.
– Meg kell mentened – mondta.
Lailát kirázta a hideg. A Lány hozzá beszélt. Végignézett a törékeny
testén, és igyekezett meggyőzni magát, hogy csak egy gyerek. De
tisztában volt azzal, mire képes. Voltaképpen mindig is tudta. Ezért
pontosan értette, mit jelentenek a szavak, amelyeket hallott: meg kell
mentenie.
Felállt.
– Gyere, lemossuk rólad a vért. Aztán megláncollak, ahogy apa
szokta.
A Lány mosolygott. Majd bólintott, és követte Lailát.
Mellberg arca ragyogott, amikor belépett a rendőrség
teakonyhájába.
– Hű, de fáradtnak tűntök!
Patrik rámeredt.
– Egész éjjel dolgoztunk.
Pislogott, mert szúrt a szeme. Alig bírta nyitva tartani az
alvás nélküli éjszaka után, de röviden összefoglalta
Mellbergnek, mi történt, és mit találtak a lovasudvarban. A
főnökük leült az egyik székre.
– Ezek szerint rendet vágtatok.
– Na ja, csak nem úgy, ahogy reméltük. – Patrik a
kávéscsészéjét babrálta. – Még mindig túl sok tisztázatlan
részlet van, Marta és Molly nincs meg, Helga szintén eltűnt, és
csak az isten tudja, hová lett Jonas. Az Ingela Eriksson-üggyel
való összefüggés is elég homályos. Noha nagyjából biztosak
lehetünk abban, hogy Jonas rabolta el azt a négy lányt, akik az
utóbbi években tűntek el, Ingela halálakor még gyerek volt.
Aztán itt van még Lasse Hansson meggyilkolása is. Ha
Victoriának viszonya volt Martával, akkor a fickót valószínűleg
a nő ölte meg. Vagy bevallotta a zsarolást Jonasnak, aki a saját
kezébe vette az ügyet.
Mellberg többször meg akart szólalni, de Patrik mindig
félbeszakította. Most elégedett arckifejezéssel megköszörülte a
torkát.
– Azt hiszem, rájöttem, mi a kapcsolat Ingela Eriksson és
Victoria esete között, a sérüléseken kívül persze. Nem Jonas a
sáros. Vagyis de, részben.
– Hogyhogy? – Patrik kihúzta magát, és egyszeriben teljesen
éber lett.
Lehetséges, hogy Mellberg tényleg rájött valamire?
– Tegnap este még egyszer átolvastam a nyomozati anyagot.
Ingela Eriksson férje azt vallotta, hogy aznap meglátogatta őket
egy férfi, aki egy újsághirdetés miatt érkezett hozzájuk,
emlékszel?
– Igen… – mondta Patrik, és legszívesebben harapófogóval
húzta volna ki a szavakat Mellbergből.
– Egy autót hirdettek. A férfi egy öreg kocsit akart megvenni
tőlük. Hogy felújítsa. Tudod, kire gondolok?
Patrik látta maga előtt a pajtát, ahol az éjszaka java részét
töltötte.
– Einarra? – kérdezte hitetlenkedve.
Érezte, ahogy a fogaskerekek lassan összekapcsolódnak, és
megszületik egy elmélet. Egy rémséges, de nem teljesen
hihetetlen elmélet. Felugrott.
– Megyek, és elmondom a többieknek. Újra ki kell mennünk a
lovasudvarba.
Már a legkevésbé sem volt fáradt.

Az utat még nem takarították le az éjszakai hóvihar után. Erica

biztosan túl gyorsan vezetett, de nehezére esett odafigyelnie.
Egyre az járt a fejében, amit Laila mesélt, és a tény, hogy Louise
életben van.
Próbálta hívni Patrikot, hogy elmondja neki, amit megtudott,
de a férje nem vette fel. Idegesen igyekezett rendszerezni a
benyomásait, de egy gondolat folyton előtérbe tolakodott:
Mollyt veszély fenyegeti, mert Louise-szal van, vagyis Martával,
ahogy újabban hívják. Erica elgondolkodott azon, miért ezt a
nevet választotta, és hogyan találkoztak Jonasszal. Mennyi az
esélye annak, hogy két ilyen zavart személyiség egymásra talál?
De hát sok példa van arra az emberiség történetében, hogy
veszélyes emberek egymás mellett kötnek ki, és akár együtt
ölnek; mint ahogy Myra Hindley és Ian Brady, Fred és Rosemary
West, Karla Homolka és Paul Bernardo. De ettől még nem
kevésbé riasztó ez az egész.
Hirtelen beléhasított a gondolat, hogy Patrik és a kollégái
talán már ráakadtak Mollyra és Martára, de aztán belátta, hogy
ez aligha valószínű. Akkor Patrik jelentkezett volna, és hírül
adta volna, ezt teljesen biztosra vette. Vagyis Molly és Marta
nem a lovasudvarban van. De akkor hol?
A Fjällbackától északra lévő lehajtón haladt Mörhult
irányába, és az éles, lejtős kanyarban, ahonnan az út az
újonnan épített csónakházak sora felé vezetett, fékezett. Itt nem
volt ajánlatos teljes gázzal szembetalálkozni egy másik
kocsival. Gondolatban újra és újra végigvette Laila elbeszélését
arról a rémes napról és a magányosan álló házban történtekről.
Már akkor a rémségek háza volt, mielőtt még az emberek
elkezdték volna így hívni, mielőtt még bárki is tudta volna az
igazságot.
Újra fékezett. A kocsi megcsúszott, és Erica szíve vadul vert,
miközben igyekezett visszanyerni az uralmát az autó fölött.
Aztán a kormányra csapott. Hogy lehetett ilyen ostoba? Megint
a gázra taposott, elhajtott a Richters hotel és étterem mellett,
amely a régi konzervgyárban állt, és erőt kellett vennie magán,
hogy ne ámokfutóként száguldjon be Fjällbacka kihalt, ám
meglehetősen szűk utcáiba. Amikor kiért a településről, ismét
gyorsítani mert, de csak módjával az útviszonyok miatt.
Pillantását az útra szegezve újra felhívta Patrikot. Megint
nem vette fel. Megpróbálta Göstát és Martint is elérni, de
mindhiába. Biztosan leköti őket valami, és Erica oldalát majd’
kifúrta a kíváncsiság, mi lehet az. Egy percnyi habozás után
ismét Patrikot hívta, és hagyott neki a hangpostáján egy
üzenetet, amelyben elmondta, mit tudott meg, és hová tart.
Biztosan tombolni fog, de Ericának nem volt választása. Ha
igaza van, de semmit sem tesz, annak katasztrofális
következményei lehetnek. Egyébként is óvatos lesz. Egyet-mást
azért megtanult az elmúlt években. Gyerekei vannak, akikre
gondolnia kell, nem fog kockázatot vállalni.
 Kissé távolabb parkolt le, hogy senki se hallhassa meg a
motor hangját, majd a ház felé lopózott. Teljesen
elhagyatottnak tűnt, de a hóban friss keréknyomok látszottak,
vagyis nemrég járt itt valaki. Amilyen halkan csak tudta,
kinyitotta a bejárati ajtót. Hallgatózott. Először semmit sem
hallott, de aztán mintha halk hang ütötte volna meg a fülét.
Úgy tűnt, lentről jön, és segélykiáltás. Az óvatosság gondolatát
mintha elfújták volna. A pinceajtóhoz rohant, és feltépte.
– Hahó! Ki van ott?
Hallotta a pánikot az idősebbnek tűnő női hangban, és
lázasan igyekezett felidézni, hol is van a villanykapcsoló.
– Erica Falck vagyok – mondta. – Ki van itt?
– Én – felelte egy rémült hang. Vélhetően Molly. – És a nagyi.
– Csak nyugalom! Próbálok villanyt kapcsolni – felelte Erica,
és magában átkozódott, amíg meg nem találta a kapcsolót.
Megkönnyebbülten kattintotta fel, és némán imádkozott,
hogy működjön. Amint kigyúlt a fény, ösztönösen a szeme elé
kapta a kezét. Amikor megszokta a világosságot, valóban két
embert látott odalent kuporogni a fal mellett, mindkettőjük
keze a szeme előtt.
– Atyaég! – mondta Erica, és gyors léptekkel leszaladt a
meredek lépcsőn.
Mollyhoz rohant, aki pityeregve kapaszkodott belé. Hagyta,
hogy kisírja magát a vállán, aztán finoman kiszabadította
magát a szorításából.
– Mi történt? Hol vannak a szüleid?
 – Nem tudom, minden olyan fura… – hebegte Molly.
Erica a bilincsre nézett, amely a lánc végéhez volt erősítve.
Megint ugyanazt érezte, mint amikor először járt idelent.
Ugyanaz a lánc volt, amelyhez évekkel ezelőtt Louise-t
bilincselték. Az idős nő felé fordult, és együttérzőn nézett rá. Az
asszony arca piszkos volt, mély ráncok barázdálták.
– Nem tudja, hol vannak a kulcsok, hogy kiszabadíthassam
magukat?
– Az én bilincsem kulcsai ott vannak. – Helga egy padra
mutatott, amely a szemközti falnál állt. – Ha kiszabadít, segítek
megkeresni a másikét. Nem jó hozzá ugyanaz a kulcs, és nem
látom itt őket.
Ericának tetszett az asszony nyugalma, és felállt, hogy a
kulcsért menjen. A háta mögött Molly keservesen zokogott, és
valami érthetetlent motyogott. A kulccsal visszament, és
letérdelt Helga mellé.
– Mi történt? Jonas és Marta volt? Ők láncolták meg
magukat? Istenem, hogy tehet valaki ilyet a saját gyerekével?
Idegesen hadart, miközben a kulccsal ügyetlenkedett. De
egyszeriben elhallgatott. Molly anyjáról és apjáról beszélt.
Akárkik voltak is, és akármit tettek, mégiscsak a szülei.
– Ne féljen, a rendőrök elfogják őket – mondta halkan. – De
amit a fia tett Mollyval és magával, az borzalmas. Ígérem, hogy
nem viszi el szárazon. Eleget tudok ahhoz, hogy se ő, se a
felesége ne lássa többé a napvilágot.
A zár engedett, Erica felkelt, és leporolta a térdét. Aztán
felhúzta az idős nőt.
– Na, keressük meg a másik kulcsot! – mondta.
Molly nagyanyja olyan tekintettel méricskélte, amelyet nem
tudott értelmezni, és nyugtalankodni kezdett tőle. Rövid
hallgatás után Helga oldalra döntötte a fejét, és higgadtan azt
mondta:
– Jonas a fiam. És nem engedhetem, hogy tönkretegye az
életét.
Váratlan gyorsasággal lehajolt, felkapott egy ásót, amely a
földön hevert, és a magasba lendítette. Erica még hallotta Molly
metsző sikolyát, amelyet visszavertek a falak. Aztán minden
elsötétült a szeme előtt.

Különös érzés volt visszamenni a lovasudvarba, ahol nemrég

olyan dolgokra derült fény, amilyeneket élő embernek nem
volna szabad látnia. Minden csendes és nyugodt volt. A lovakat
befogták, de nem hozták vissza őket ide, a környékbeliek
gondoskodtak róluk. Mivel a tulajdonosaik még nem kerültek
meg, nem volt más megoldás.
– Talán nem ártott volna figyelnünk a lovasudvart – jegyezte
meg Gösta, amikor átvágtak a kihalt udvaron.
– Szerintem sem – felelte Mellberg.
Patrik bólintott. Utólag már könnyű okosnak lenni, de
Göstának persze igaza volt. Friss keréknyomok vezettek Einarék
házához, és el onnan. Jonasék előtt azonban se kerék-, se
lábnyomok nem látszottak. Talán azt hitték, van itt valaki, aki
megfigyeli az épületet. Patrik mind kellemetlenebbül érezte
magát. A lassanként körvonalazódó, felfoghatatlan elméletük
értelmében lehetetlen volt megmondani, mi vár rájuk odabent.
Martin kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett. Szó nélkül
mentek be, és tüzetesen átvizsgáltak mindent. Az üres
helyiségek némaságba burkolóztak, ami azt sugallta Patriknak,
hogy senki sincs itt. A következő gondjuk, hogy megtalálják a
négy – készakarva vagy sem – eltűnt embert. Remélhetőleg
mind életben vannak, de ebben azért nem volt olyan biztos.
– Jó, Martinnal felmegyünk – mondta. – Ti meg itt maradtok,
ha mégis jönne valaki.
Patrik minden egyes lépéssel biztosabb lett abban, hogy
valami nincs rendben, és minden porcikája tiltakozott az ellen,
ami az emeleten várhat rá. De csak lépkedett tovább felfelé.
– Pszt! – susogta, és kitárta a karját, hogy feltartóztassa
Martint, aki el akart menni mellette. – Menjünk biztosra.
Előhúzta a pisztolyát, kibiztosította, és Martin követte a
példáját. Felemelt fegyverrel tették meg az utolsó lépéseket. Az
első szobák üresek voltak, ezért továbbhaladtak a háló felé.
– A francba! – Patrik leengedte a pisztolyt.
Az agya érzékelte a látványt, de képtelen volt feldolgozni.
– A büdös francba! – kiáltott fel Martin a háta mögött.
Aztán hátrált pár lépést, és Patrik hallotta, hogy elhányja
magát.
– Nem megyünk be – mondta.
A küszöbről szemlélte az elé táruló hátborzongató látványt.
Einar félig ült az ágyban. A lábcsonkjai a takarón, a két karja
ernyedten lógott két oldalt. Az egyik mellett egy fecskendő
hevert, és Patrik feltételezte, ketamin volt benne. A szemürege
üres és véres volt. Úgy tűnt, sietős munkát végeztek, a sav
kifolyt, és szétmarta az arcát meg a mellkasát. A füléből vér
csorgott, a szája vörös, maszatos grimaszba merevedett. A tévé
be volt kapcsolva, és Patrik csak most látta, mi megy benne.
Némán rábökött, és hallotta, hogy Martin nagyot nyel a háta
mögött.
– Mi az ördög ez? – kérdezte.
– Szerintem az egyik film, amelyet nem találtunk a pajtában.
Hamburgsund, 1981

Belefáradt már a faggatózásukba. Berit és Tony folyton azt

kérdezgette, hogy érzi magát, és nem szomorú-e. Nem tudta, mit
válaszolhatna, vagy mit akarnak hallani, ezért inkább hallgatott.
Nyugodt maradt. Annak ellenére, hogy órákat töltött a pincében,
ahol egy kutyatálból kellett ennie, tudta, hogy anyuci és apuci
megvédi. De Berit és Tony nem. Talán el is zavarják, ha nem viselkedik
jól, márpedig itt akart maradni. Nem mintha olyan jól érezte volna
magát a Wallender házaspárnál, de Tess-szel akart lenni.
Az első perctől kezdve magukra ismertek egymásban. Nagyon
hasonlítottak. És annyi mindent tanult Tesstől. Már hat éve volt a
tanyán, és néha nehezére esett kordában tartania a dühét. Arra
vágyott, hogy lássa a fájdalmat más szemében, hiányzott neki a
hatalom érzése, de Tess segítségével megtanulta, hogyan tudja
elnyomni a késztetést, és miként rejtőzhet el a hétköznapiság álcája
mögé.
Amikor a vágy túl erős lett, ott voltak az állatok. Gondoskodtak
arról, hogy úgy nézzen ki, valami mástól sérültek meg. Berit és Tony
semmit sem sejtett. Sopánkodtak egy sort, milyen szerencsétlenek, és
arra sem jöttek rá, hogy Tess-szel azért vigyáztak a beteg tehénre,
mert élvezték látni az állat szenvedését, és ahogy lassan kihuny a
szemében a tűz. Berit és Tony annyira naiv és ostoba volt.
Tess sokkal jobban alkalmazkodott, és sosem keltett feltűnést.
Éjszakánként suttogva mesélt a lángokról, a mindent elárasztó
örömmámor érzéséről, amikor a tüzet nézi. Azt mondta, kézben tudja
tartani a vágyat, amíg minden kockázat el nem hárul, és a lelepleződés
veszélye nélkül ki nem élheti.
Ezeket az éjszakákat szerette a legjobban. Az első naptól fogva egy
ágyban aludtak. Eleinte mert melegségre és biztonságra vágytak, de
fokozatosan kialakult közöttük még valami. A reszketés szétterjedt az
egész testükben, amikor a bőrük összeért a takaró alatt. Óvatosan
felfedezték egymást, az ujjuk az ismeretlen formákat simogatta,
mígnem megismerték egymás testének minden milliméterét.
Nem tudta, hogyan írhatná le az érzést. Szerelem volt? Szerelmet
még sosem érzett, ahogy gyűlöletet sem. Anyuci biztos azt hitte, igen,
de ez nem volt igaz. Nem gyűlölte, csak közönyösen szemlélte azokat a
dolgokat, amelyeket mások fontosnak tartottak az életben. Tess
viszont tudott gyűlölni. Néha látta, ahogy felizzik a szemében az érzés,
hallotta a hangjában, amikor megvetéssel beszélt azokról, akik rosszat
tettek nekik. Sokat kérdezősködött anyuciról, apuciról és a
kistestvéréről. És a nagymamáról. Amikor a nagyanyja meglátogatta,
Tess hetekig csak erről beszélt, az érdekelte, a nagymama rászolgált-e
a büntetésre. Ő maga nem igazán értette a haragot. Egyetlen
családtagját sem utálta, egyszerűen csak nem érdekelték. Abban a
pillanatban, amikor Beritékhez került, megszűntek létezni számára. A
múltja részei lettek. Tess volt a jövője.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni akart a múltjából, apuci
cirkuszi meséje volt. A nevek, a városok és az országok, az állatok és az
artisták, a szagok, a hangok és a színek varázslatos kavalkáddá tették
a cirkuszt. Tess szerette hallgatni ezeket a történeteket. Minden este
elmondatta vele, és aközben is kérdezősködött: a cirkuszi emberekről,
az életükről, a beszédükről, majd lélegzet-visszafojtva várta a
válaszokat.
Minél jobban megismerték egymás testét, annál inkább szeretett
volna mesélni. Boldoggá akarta tenni Tesst, és apuci történeteivel
boldoggá tehette.
Tess volt a mindene, és lassan rájött, hogy eddig szabályosan
állatként élte az életét. Tess elmondta, hogy működnek a dolgok a való
világban. Soha nem lehetnek gyengék, és nem hagyhatják, hogy az
irányítsa őket, ami bennük lakozik. Meg kell tanulniuk kivárni a
megfelelő pillanatot, el kell sajátítaniuk az önuralom képességét. Nem
volt könnyű, de sokat gyakorolt, és minden éjjel jutalmat kapott érte,
amikor Tess karjaiba fészkelhette magát, és érezhette, ahogy a melege
szétterjed a testében, miközben simogatja, és a hajába szuszog.
Tess volt a mindene. Tess volt az élete.
Kint álltak a hidegben a lovasudvaron, és igyekeztek mélyen
belélegezni a friss levegőt. Torbjörn bent volt a házban. Patrik a
tekintetét a tévéképernyőre szegezve hívta fel. Aztán
kényszerítette magát, hogy ott maradjon a küszöbön, és nézze a
filmet.
– Szerinted mióta csinálja? – kérdezte Martin.
– Átnézzük a filmeket, amiket találunk, és összevetjük az
eltűnések bejelentésével. De úgy tűnik, már elég régóta. Talán
Jonas életkorából is ki lehet indulni.
– A rosseb egye meg! És kényszerítette a fiát, hogy
végignézze, és lefilmezze. Szerinted arra is rábírta, hogy részt
vegyen benne?
– Per pillanat nem úgy tűnik, de más filmeken talán rajta
lesz. És Jonas később nyilvánvalóan a nyomdokaiba lépett.
– Marta segítségével – fűzte hozzá Martin, és hitetlenkedve
csóválta a fejét. – Beteg állatok.
– Idáig eszembe sem jutott, hogy ő is benne lehet – mondta
Patrik. – De ha ez igaz, még jobban aggódom Mollyért. Lehet,
hogy képesek voltak bántani a saját gyereküket?
 – Fogalmam sincs – felelte Martin. – Tudod, azt hittem,
ismerem valamennyire az embereket, de ez most bebizonyította,
hogy semmit sem tudok róluk. Normális esetben azt mondanám,
nem, a lányukat nem képesek bántani, de én ezekből már
bármit kinézek.
Patrik tudta, hogy ugyanazok a képek peregnek a szemük
előtt. A szemcsés, rossz minőségű filmfelvétel, amelyet egy régi
felszereléssel vettek fel, de aztán DVD-re másoltak. Einar magas
volt rajta, és erős, már-már elegáns. A pajta alatti helyiségben
tartózkodott, amelyet olyan jól álcáztak, hogy csak alapos
kereséssel lehetett megtalálni. Amit a lányokkal tett,
leírhatatlan volt, ahogy a tekintete is, amikor a kamerába
nézett. A lányok sikolya elvegyült Einar nyugodt, monoton
utasításaival, amelyeket a fiához intézett, miként filmezze a
jelenetet. Néha elvette a kamerát, és Jonasra irányította. Egy
langaléta tizenéves fiú nézett a lencsébe, akit – Patrik
feltételezése szerint – a filmeken látnak majd lassan felnőni. És
egyetlen alkalommal megjelenik a fiatal Marta is.
De mi vitte rá Jonast, hogy átvegye az apja visszataszító
örökségét? Mikor történt ez? És Marta hogy keveredett bele a
rémségek világába, amelyet apa és fia épített fel? Ha nem
találják meg őket, talán sosem ismerik meg a teljes igazságot.
Patrik azon tűnődött, mit tudhat Helga minderről? És hol van
egyáltalán?
Előhúzta a telefonját, és vetett rá egy pillantást. Három nem
fogadott hívás Ericától, és egy hangüzenet. Rossz érzésekkel
hallgatta le a hangpostáját. Aztán akkorát káromkodott, hogy
Martin összerezzent.
– Hívd Göstát! Azt hiszem, tudom, hol vannak. És Erica is ott
van.
Patrik már futott is a kocsi felé, Martin pedig a nyomába
szegődött, miközben Göstának kiabált, aki éppen a ház mögé
ment könnyíteni magán.
– Mi történt? – loholt vissza Gösta feléjük.
– Marta Louise! – szólt hátra Patrik a válla felett.
– Micsoda?
Patrik feltépte a vezetőoldali ajtót, mire Martin és Gösta is
beugrott az autóba.
– Erica reggel meglátogatta Lailát. Marta igazából Louise, a
kislány, akit a szülei megláncoltak a pincében. Azt hitték,
baleset érte, és vízbe fúlt. De életben van, és Marta az. Nem
tudok részleteket, de ha a feleségem azt mondja, így van, akkor
így is van. Erica szerint Marta szülői házában lehetnek, ezért
odament, szóval húzzunk bele!
A gázba taposott, és kikanyarodott a lovasudvarról. Martin
úgy nézett rá, mint aki egy szót sem ért az egészből, de Patrik
fütyült rá.
– Te buta liba! – sziszegte összeszorított foggal. – Ne
haragudj, szívem! – tette hozzá aztán.
Nem akart rosszat mondani hőn imádott feleségére, de a
félelem kihozta a sodrából.
– Óvatosan! – kiáltotta Gösta, amikor a kocsi megcsúszott.
 Patrik kényszerítette magát, hogy lassítson, noha szíve
szerint tövig nyomta volna a gázpedált. Az aggodalom úgy
tombolt benne, mint egy fékevesztett vadállat.
– Nem kellene szólnunk Bertilnek, hová megyünk? – kérdezte
Martin.
Patrik szentségelt. Persze, Mellbergt meg a lovasudvarban
hagyták. Bent volt Torbjörnnel, hogy úgymond segítsen a
technikai vizsgálatban. Egészen biztosan az őrületbe kergette a
helyszínelőket.
– De, hívd fel – mondta, anélkül hogy elfordította volna a
tekintetét az útról.
Martin megtette, és néhány kurta mondat után befejezte a
beszélgetést.
– Utánunk jön – tolmálcsolta a többieknek.
– Jobb is, legalább ott nem csinál semmi hülyeséget.
Bekanyarodtak a házhoz vezető bekötőútra, és Patrik még
jobban összeharapta a fogát, amikor meglátta a Volvo
kombijukat ott parkolni. Erica a háztól távol állt meg, hogy ne
vegyék észre az érkezését, és ez a legkevésbé sem nyugtatta
meg.
– Egészen a házig megyünk – közölte, és senki sem
tiltakozott.
Az omladozó épület előtt a fékre taposott, majd kiugrott,
anélkül hogy megvárta volna a kollégáit. De amikor a bejárati
ajtóhoz ért, hallotta, hogy a sarkában vannak.
– Pszt! – mondta, és a szájára tette az ujját.
 A pinceajtó zárva volt, de valami azt súgta neki, hogy a
legjobb lesz, ha lent kezdik a keresést. Louise biztosan ott húzná
meg magát. Kinyitotta az ajtót, ami – istennek legyen hála –
nem nyikorogott. Ám amikor az első lépcsőfokra tette a lábát,
az hangosan megreccsent, mire éles sikolyt hallott lentről:
– Segítség! Segítség!
Patrik lerohant a lépcsőn, Gösta és Martin a nyomában.
Egyetlen izzó világította meg a helyiséget, és Patrik lába földbe
gyökerezett a látványtól, amely fogadta. Molly felhúzott
térddel hintázott előre-hátra, miközben teli torokból
sikoltozott, és elkerekedett szemmel bámult rájuk. Erica hason
feküdt a földön, és úgy tűnt, vérzik a feje.
Patrik odaugrott, és vadul kalapáló szívvel a nyakára tette a
kezét. Amikor megérezte, hogy meleg, és lélegzik, elöntötte a
megkönnyebbülés. Megállapította, hogy a felszakadt
szemöldöke vérzik. Erica lassan kinyitotta a szemét, és azt
nyögte:
– Helga…
Patrik Mollyra nézett, akit Gösta és Martin talpra segített.
Megpróbálták kiszabadítani, és ekkor Patrik meglátta, hogy
Ericát is megláncolták.
– Hol a nagyanyád? – kérdezte.
– Elment. De még nem olyan régen.
Patrik a homlokát ráncolta. Látniuk kellett volna idefelé.
– Leütötte Ericát – tette hozzá Molly, és az alsó szájszéle
megremegett.
 Patrik megnézte a felesége sebét. Sokkalta rosszabb is
lehetett volna, és ha nem üzente volna meg, hová ment,
valószínűleg sosem jutott volna eszébe itt keresni. Akkor
Mollyval mindketten itt haltak volna éhen.
Felállt, és elővette a telefonját. Nem volt valami jó odalent a
térerő, de azért tudott telefonálni. Kiadta az utasításokat, aztán
lezárta a beszélgetést, és a kollégáihoz fordult, akik megtalálták
Molly bilincsének kulcsát.
– Megkértem Mellbergt, hogy figyeljen útközben, és kapja el,
ha meglátja.
– De miért ütötte le Ericát? – kérdezte Gösta, miközben
esetlenül simogatta Molly hátát.
– Hogy megvédje Jonast. – Erica nyöszörögve felült, és a fejét
tapogatta. – Jesszusom, vérzem! – mondta, és a ragacsos ujjait
szemlélte.
– Nem túl mély – jegyezte meg Patrik zordan.
Most, hogy az aggodalom csillapult, megint kedve lett volna
jól leteremteni.
– Megtaláltátok Jonast és Martát? – Erica imbolyogva
feltápászkodott, aztán káromkodott egyet, amikor észrevette a
bilincset a bokáján. – Mi a franc?
– Nyilván az volt a terv, hogy itt halsz meg – dohogta Patrik.
Kulcs után kutatva körülnézett. Voltaképpen nem lett volna
ellenére itt hagyni megláncolva a drágalátos feleségét egy ideig,
és talán így is fog tenni. Nem látott ugyanis semmilyen kulcsot,
vagyis Erica kénytelen lesz megvárni, amíg elfűrészelik a
bilincsét.
– Nem, még nem találtuk meg őket.
Nem akart beszámolni arról, mi várta őket a lovasudvarban
Jonas és Marta második felkeresése után. Amíg Molly is itt van
semmiképp. A lány most Gösta derekát ölelte, szorosan a
mellkasához bújt, és zokogott.
– Az az érzésem, sosem látjuk viszont őket – jegyezte meg
Erica, de aztán vetett egy pillantást Mollyra, és elhallgatott.
Patrik telefonja megcsörrent. Mellberg hívta. Patrik figyelt
egy darabig, majd a mobillal a kezében odasúgta a többieknek:
– Elkapta Helgát.
Aztán megint Mellbergre figyelt, végül némi nehézségek árán
sikerült félbeszakítania diadalittas szóáradatát.
– Nyilván az úton futott össze vele. Beviszi a rendőrségre.
– Meg kell keresnetek Jonast és Martát. Nem… nem
egészségesek – suttogta Erica, hogy Molly ne hallja.
– Tudom – suttogta vissza Patrik, és nem tudta tovább
türtőztetni magát, átölelte a feleségét, és magához szorította.
Szent ég, mihez kezdett volna, ha elveszíti? Ha a gyerekek
anya nélkül maradnak. Aztán eltolta magától, és komolyan azt
mondta:
– Már körözik őket. Keresik őket a repülőtereken és a
határátkelőkön. A holnapi lapok lehozzák a fényképüket. Nem
fognak tudni meglépni.
– Jó – mondta Erica, és átkarolta Patrik nyakát. – De most,
légy szíves, szabadíts ki.
Fjällbacka, 1983

Amikor meglátta a plakátot, hogy a Cirkus Gigantus Fjällbackába

érkezik, egyszeriben elhatározta magát. Vadul vert a szíve. Ez egy jel
volt. A cirkusz a részévé vált. Ismerte a szagokat és a hangokat, és
olyan volt, mintha az embereket és az állatokat is ismerné. Annyiszor
játszották ezt. Ő volt a műlovarnő, aki engedelmességre bírta a
lovakat, miközben a közönség tapsviharban és füttykoncertben tört
ki. Azt akarta, hogy együtt menjenek, de minden balul ütött ki, és
kénytelen volt maga menni.
Vladek családja tárt karokkal fogadta. Mintha a családtagjuk
volna. Azt mondták, meg akarják látogatni Vladeket, de ő azt felelte,
meghalt szívrohamban. Senki sem furcsállotta, nem Vladek volt az
egyetlen a rokonságban, akinek gyenge volt a szíve. Ő pedig belátta,
hogy szerencséje volt, de fennállt a veszélye annak, hogy a
fjällbackaiak beszélni kezdenek Vladekről, és leleplezik az igazságot.
Három napig feszülten várt, amíg aztán a cirkusz szedte a sátorfáját,
és odébbállt Fjällbackából. Ekkor már biztos volt a dolgában.
Csak tizenöt volt, ezért persze az anyjáról is vallatták. Hogy tényleg
elengedte-e világot látni. Lehajtotta a fejét, és kipréselt néhány
könnycseppet. Azt mondta, hogy Lailát évekkel ezelőtt elvitte a rák.
Vladek sógornője megsimogatta az arcát a bütykös kezével, letörölte a
krokodilkönnyeket. Ezután nem tettek fel több kérdést, csak
megmutatták neki, hol alhat, és adtak neki ételt meg ruhát. Sosem
hitte volna, hogy ilyen könnyű lesz, de gyorsan családtaggá vált. Mert
ezeknek az embereknek fontos volt a vér.
Két héttel később odament Vladek testvéréhez, és azt mondta,
tanulni szeretne valamit, tovább akarja vinni a családi hagyományt.
Mindenki nagyon örült, pont, ahogy várta. Azt javasolta nekik, hogy
segít a lovak körül. Olyan akart lenni, mint Paulina, a szép fiatal nő,
aki csodálatos mutatványokat adott elő lóháton, csillogó ruhákban.
Paulina segédjeként kezdett. Minden ébren töltött órájában a lovak
körül sürgött-forgott, és figyelte Paulina gyakorlását. A fiatal nő az
első perctől kezdve utálta, de ő nem tartozott a családhoz, és miután
Vladek testvére elbeszélgetett vele, Paulina kelletlenül vállalta a
betanítását. Szorgalmas tanítványnak bizonyult. Értett a lovakhoz, és
a lovak megértették őt. Alig egy év alatt elsajátította az alapokat, és
két év leforgása alatt ugyanolyan jó lett, mint Paulina. Ezért amikor a
nőt baleset érte, átvehette a helyét.
Senki sem látott semmit, csak egy nap holtan találták Paulinát a
lovai között. Feltételezték, hogy leesett, és beverte a fejét, vagy
valamelyik ló agyontaposta. Kész katasztrófa volt a cirkusz számára,
de szerencse a szerencsétlenségben, hogy itt volt ő, felvette Paulina
egyik ruháját, és az esti előadást megtarthatták, mintha mi sem
történt volna. Ezután minden este ő adta elő Paulina régi
mutatványait.
Három évig járta a világot a cirkusszal. Itt, ahol a különös és
fantasztikus találkozott, senki sem fedezte fel, hogy más, mint a
többiek. Tökéletes hely volt számára. De a kör bezárult. Holnap a
Cirkus Gigantus újra Fjällbackába érkezik, és ideje azoknak a
dolgoknak szentelnie magát, amelyeket oly régóta halogatott.
Átvedlett valaki mássá, műlovarnő lett, fehér lovon, lobogó tolldísszel
és csillogó kantárral a kezében. Egy fantáziavilágban élt, de most
vissza kell térnie a valóságba.
– Kimegyek a postáért – mondta Patrik, és belelépett a
bakancsába.
Az utóbbi napokban alig látták egymást Ericával. A
kihallgatások és az azokkal kapcsolatos teendők reggeltől estig
lefoglalták. De végre péntek volt, és szabaddá tudta tenni a
délelőttjét.
– A rosseb egye meg, de hideg van! – szitkozódott, amikor
visszajött. – Éjjel legalább egy méter hó esett.
– Esküszöm, sosem lesz vége – mosolygott rá Erica
elcsigázottan a konyhaasztal mellől.
Patrik leült vele szemben, majd elkezdte átnézni a
borítékokat. Erica a tenyerébe támasztotta az állát, és látszólag
elmerült a gondolataiban. Patrik letette a levélkupacot az
asztalra, és mélázva a feleségét figyelte.
– Mi az?
– Nem tudom. Elég bizonytalan vagyok, hogyan folytassam a
könyvet. Hogy folytassam-e egyáltalán. A régi történet
továbbszövődött.
– De Laila azt akarja, hogy megírd?
 – Igen, szerintem egyfajta óvintézkedésnek tekinti, hogy
megjelenik. Hogy Marta majd nem mer újra felbukkanni, ha az
emberek megtudják, kicsoda valójában, és miket tett.
– És nem lehet, hogy pont fordítva sül el? – kérdezte Patrik
óvatosan.
Nem akarta megmondani Ericának, mit csináljon, de
borsózott a háta attól, hogy ilyen velejéig romlott emberekről
írjon, mint Jonas és Marta. Mi van, ha bosszút esküsznek ellene?
– Szerintem Lailának van igaza. És a szívem mélyén tudom,
hogy meg kellene írnom. Ne aggódj! – mondta Erica, és
határozottan a férje szemébe nézett. – Bízz bennem.
– Bennük nem bízok. Hiszen fogalmunk sincs, hol bujkálnak.
– Képtelen volt leplezni a nyugtalanságát.
– De ide nem merészkedhetnek vissza, és nincs is semmi,
amiért vissza akarnának jönni.
– Leszámítva a lányukat – jegyezte meg Patrik.
– Molly nem érdekli őket. Martát soha nem is érdekelte, és
Jonas is elfordult tőle, amikor megtudta, hogy nem az övé.
– A kérdés az, hová mehettek. Nem túl valószínű, hogy
kijutottak az országból, hiszen országos körözés van ellenük.
– Gőzöm sincs – felelte Erica, és feltépte az egyik ablakos
borítékot. – De Laila kicsit fél tőle, hogy Spanyolországba
mentek, hogy felkutassák Petert.
Patrik bólintott.
– Megértem, de szerintem még mindig az országban vannak,
és előbb vagy utóbb elkapjuk őket. És akkor sok mindenért kell
felelniük. Már sikerült azonosítanunk néhány lányt a
filmfelvételekről. Mind Einar, mind Jonas és Marta áldozatai
közül.
– Nem értem, hogy bírjátok végignézni ezeket a filmeket.
– Borzalmasak.
Patrik maga előtt látta a képeket. Feltehetőleg egy életre
beleégtek a tudattalanjába, intő jelként, hogy mennyi
gonoszságra képes az ember.
– És szerinted Victoriát miért rabolták el? – kérdezte aztán. –
Azzal hallatlanul nagy kockázatot vállaltak.
Erica egy darabig hallgatott. Nem volt kész válasza.
– Szerintem Marta beleszeretett Victoriába, és amikor Jonas
rájött a viszonyukra, Marta meg akarta mutatni neki, hogy vele
van. Victoriát mintegy feláldozta a férjének. Egyfajta
bocsánatkérés lehetett.
– Hamarabb rá kellett volna jönnünk, hogy Marta is benne
van – mondta Patrik. – Biztosan ő rabolta el Victoriát.
– De honnan tudhattátok volna? Lehetetlenség ép ésszel
felfogni, mit tesznek az ilyen emberek, és mi mozgatja őket.
Tegnap megpróbáltam beszélni erről Lailával, és ő sem tudta
megmagyarázni Marta viselkedését.
– Persze, igazad van, de nem tudom nem hibáztatni
magamat. És feltétlenül szeretném megérteni, hogyan
fajulhattak el így a dolgok. Például miért döntött úgy Marta és
Jonas, hogy Einar nyomdokaiba lép? Miért kínozták meg
ugyanúgy az áldozataikat? – Patrik nyelt egyet.
 Elfogta a rosszullét, ahogy eszébe jutottak a filmek. Erica
megint elmerengett.
– Szerintem Jonas a neveltetése során vált azzá, aki, mert az
apja arra kényszerítette, hogy filmre vegye a kegyetlenkedéseit.
Marta, vagyis Louise sérült volt, ráadásul még ott vannak a
gyerekkori traumái is. Ha igaz az, amit Gerhard Struwer mond,
a hatalom érzése a lényeg. Úgy tűnik, Einar fogva tartotta a
lányokat, kivéve Ingela Erikssont, és esetleg még másokat,
akikről nem tudunk. Azáltal, hogy akarat nélküli bábokká
változtatta őket, valamiféle beteges belső igényét elégítette ki,
amit aztán elplántált Jonasban is, aki meg Martát avatta be.
Lehet, hogy kettejük viszonya is abból töltekezett, hogy
hatalmuk volt a lányok felett.
– Atyaég, de rémes gondolat! – Patrik újból nyelt egyet, hogy
úrrá legyen az émelygésén.
– Mit mond Helga? – kérdezte Erica. – Tudott erről az
egészről?
– Nem hajlandó beszélni. Csak azt hajtogatja, hogy vállalja a
büntetését, és sosem találjuk meg Jonast. De szerintem tudott
mindent, csak úgy döntött, homokba dugja a fejét. Bizonyos
értelemben ő is áldozat.
– Igen, kész pokol lehetett az élete. És hiába látta, milyen
ember valójában Jonas, mégiscsak a fia, és szereti.
Patrik felsóhajtott.
– Csupa „ha” és „talán”. Olyan idegesítő, hogy nincsenek
meg a válaszok. Hogy még mindig csak találgatunk. De abban
biztos vagy, hogy Marta valójában Louise Kowalska?
– Igen. Nem igazán tudom megmagyarázni, de
egyértelműnek tűnt, amikor megtudtam, hogy Marta és Jonas
együtt rabolta el a lányokat a lovasversenyek idején, és minden
bizonnyal ők küldtek képeslapokat és kivágott újságcikkeket
Lailának. Louise-on kívül kinek lett volna oka gyűlölni és
fenyegetni Lailát? És az életkoruk is egyezik. Laila is
megerősítette a gyanúmat, aki régóta sejtette, hogy Louise
életben van, és el akarja tenni láb alól őt és Petert.
Patrik komolyan nézett a feleségére.
– Bárcsak nekem is ilyen megérzéseim volnának, mint neked,
noha nem kellene vakon követned őket. Még jó, hogy ezúttal
volt annyi lélekjelenléted, hogy hagytál üzenetet, és elmondtad,
hová mentél.
Beleborzongott a gondolatba, mi történhetett volna, ha nem
találják meg Ericát a Rémségek Házának fagyos pincéjében.
– Minden jó, ha a vége jó. – Erica kivett egy újabb borítékot a
kupacból, egy ujjal felnyitotta, és kihúzott egy számlát. –
Gondolj bele, Helga kész lett volna feláldozni Martát és Mollyt,
hogy a fia megmeneküljön.
– Igen, de tudod, milyen erősek az anyai ösztönök – mondta
Patrik.
– Apropó! – Erica arca felderült. – Beszéltem újra Nettannal,
és úgy néz ki, mostanra szent a béke közte és Minna közt.
Patrik elmosolyodott.
– Kész szerencse, hogy felismerted az autót.
 – Igen, csak azt bánom, hogy nem jöttem rá rögtön, hogy
ugyanaz a kocsi, mint a fényképalbumban.
– Az még furcsább, hogy Nettan nem jött rá. Mind Palle,
mind én kérdeztük a fehér autóról.
– Igen, és amikor megint felhoztam neki, szabályosan dühbe
gurult. Azt mondta, természetesen szólt volna róla, ha ismerne
valakit, akinek fehér kocsija van. De amikor megemlítettem
neki, hogy láttam egy képet az albumában, amelyen a volt
élettársa, Johan egy fehér autó előtt áll, elakadt a szava. Aztán
kijelentette, hogy kizárt, hogy Minna önként beült volna hozzá.
Veszettül utálta a fickót.
– Az ember nem tudhatja, mire képes a kamasz lánya –
jegyezte meg Patrik.
– Igaz. De ki gondolta volna, hogy Minna szerelmes az anyja
volt pasijába, akivel folyton csak civakodtak? És hogy még
teherbe is esett tőle, és úgy döntött, lelép vele, annyira félt az
anyja haragjától?
– Hát igen, erre senki sem gondolt volna.
– Mindenesetre Nettan megígérte Minnának, hogy segít, ha
megszületik a gyerek. Mindketten nagyon pipák arra a csélcsap
Johanra, aki lapátra tette Minnát, amint elkezdett nőni a hasa.
Nettan meg szerintem úgy megkönnyebbült, amikor Minna
sértetlenül előkerült Johan nyaralójából, hogy bármire kész
érte.
– Legalább valami jó is származik ebből a sok rémségből –
jegyezte meg Patrik.
 – És Laila is nemsokára újra találkozhat a fiával. Több mint
húsz év után… Amikor utoljára beszéltünk, azt mondta, Peter
hamarosan meglátogatja, és akkor én is találkozhatom vele.
Erica szeme ragyogott az örömtől, és Patrik melegséget érzett
a szíve körül, amikor látta, milyen izgatott. Boldog volt, hogy
segíthetett Lailának. Patrik viszont csak arra vágyott, hogy
maga mögött tudhassa végre ezt az ügyet. Elege volt már a
gonoszságból és a sötétségből.
– Jó, hogy Annáék átjönnek ma vacsorára – mondta, hogy
témát váltson.
– Igen, csodás, hogy újra egymásra találtak. És Anna azt is
mondta, hogy van valami jó hírük is,. Utálom, amikor ezt
csinálja. Elkezdi, hogy felcsigázzon, aztán meg… De
megmakacsolta magát, és azt mondta, bírjam ki estig…
Erica megint a leveleket nézegette az asztalon. Javarészt
számlák voltak, de alul egy vastag, fehér boríték hevert, amely
határozottan elegánsabbnak tűnt, mint a telefon- vagy
villanyszámla.
– Ez meg mi? Mintha esküvői meghívó volna. – Felkelt, hozott
egy kést, és kinyitotta a borítékot. Gyönyörű meghívó volt
benne, rajta két aranygyűrű. – Ismerünk valakit, aki házasodni
készül?
– Nem tudok róla – felelte Patrik. – A barátaink többsége már
régóta házas.
Erica kinyitotta a lapot.
– Hűűű… – nyögte, és Patrikra nézett.
 – Mi van? – A férfi kikapta a kezéből a lapot.
Aztán hitetlenkedve felolvasta:
– Szeretettel meghívunk Kristina Hedström és Gunnar
Zetterlund esküvőjére. – Felnézett Ericára, majd vissza a
meghívóra. – Ez most valami vicc? – kérdezte, és forgatni
kezdte a lapot.
– Nem hinném – kuncogott Erica. – Ez több mint érdekes!
– De hát olyan… öregek – motyogta Patrik, miközben
iparkodott elhessegetni a lelki szemei elől az anyja
menyasszonyi ruhás képét.
– Ne beszélj sületlenségeket! – mondta Erica, majd felállt, és
arcon csókolta. – Jó lesz. Lesz egy külön bejáratú Bob
mesterünk. Soha többé semmit sem kell megjavítanunk ebben a
házban, és valószínűleg át is építi majd, és kétszer ekkora lesz.
– Bele sem merek gondolni – felelte Patrik, de nem tudta
visszatartani a nevetést.
Mert Ericának végső soron igaza volt. Nem sajnálta az
anyjától az élet örömeit, és nagyszerű dolog, hogy öregkorára
megtalálta a szerelmet. Csak egy kis időre van szüksége, hogy
hozzászokjon a gondolathoz.
– Istenem, de gyerekes tudsz lenni – mondta Erica, és
összeborzolta Patrik haját. – Szerencséd, hogy ilyen aranyos
vagy.
– Kösz, te is – vigyorgott Patrik.
Elhatározta, hogy kiveri a fejéből Victoriát és a többi lányt.
Mindent megtett, amit megtehetett. És most itt van neki a
felesége meg a három gyereke, akiknek szükségük van rá, és
akiktől annyi szeretetet kap. Minden így tökéletes, ahogy van.
Minden apró részlet.
Még mindig nem tudták, hová menjenek, de Marta nem
aggódott. Az olyanok, mint ő meg Jonas, a jég hátán is
megélnek. Számukra nincsenek határok, számukra nincsenek
akadályok.
Már kétszer új életet kezdett. Legutóbb abban az elhagyatott
házban, ahol Jonasszal találkozott. Ott aludt, és amikor
kinyitotta a szemét, egy idegen fiút látott, aki őt figyelte. Amint
összepillantottak, tudták, hogy egymáshoz tartoznak. Meglátta
a sötétséget Jonas lelkében, és Jonas is meglátta ugyanezt
őbenne.
Ellenállhatatlan erő vonzotta Fjällbackába. Amikor a
cirkusszal járta a világot, egész Európa az otthona volt, mégis
tudta, hogy vissza kell térnie. Még soha nem érzett ilyen erőt, és
amikor végre visszatért, Jonas várt rá.
Jonas volt a sorsa, és a ház sötétjében a fiú mindent
elmondott neki. Beszélt a pajta alatti helyiségről és arról, mit
művel az apja ott a lányokkal, akik nem hiányoznak senkinek,
nem tartoznak sehová. Akik nem érnek semmit.
Amikor úgy határoztak, Einar örökébe lépnek, eldöntötték,
hogy ők olyan lányokkal folytatják, akik igenis hiányoznak
majd valahol, akiket szeretnek. Csak növelte az élvezetet, hogy
olyasvalakiből csináltak tehetetlen bábut, aki fontos volt
másoknak. Talán pont ezért buktak el, de nem tehettek
másként.
Az ismeretlen nem rémítette meg Martát. Csak azt jelentette,
hogy új világot kell teremteniük valahol máshol. De amíg itt
vannak egymásnak, ez nem számított. Onnantól kezdve, hogy
megismerte Jonast, Marta lett belőle. Jonas lelki társa.
Jonas jelentett számára mindent. De végül nem tudott
ellenállni Victoriának. Különös volt. Ő, aki mindig is tisztában
volt az önuralom fontosságával, és sosem hagyta, hogy a vágyai
kormányozzák. De nem volt ostoba. Tudta, hogy Victoria
vonzereje abban rejlik, hogy hasonlít valakire, aki egykoron a
részévé vált, és máig az. Victoria régi emlékeket idézett fel
benne, amelyekkel szemben tehetetlen volt. Mindkettőjüket
akarta: Jonast és Victoriát.
Hiba volt engednie a kísértésnek: újra egy fiatal lány bőrét
érinteni. Egy fiatal lányét, aki egy elveszett szerelemre
emlékeztette. Egy idő után ráébredt, hogy a helyzet
tarthatatlan, ráadásul kezdett belefáradni. A különbségek
nagyobbak voltak, mint a hasonlóság. Ezért aztán Jonasnak
ajándékozta. És a férfi megbocsátott neki, mintha az iránta
érzett szerelme csak megerősödött volna ezáltal.
Óriásit hibáztak, hogy azon az éjszakán nem zárták be
rendesen a pajta alatti helyiséget. Hanyagság volt részükről,
hogy szabadon engedték Victoriát odalent, de elképzelni sem
tudták, hogy képes lesz felmászni a létrán, kijutni a pajtából, és
gyalog menekülni az erdőn át. Alulbecsülték. Sokba került
nekik, de egyikük sem gondolta, hogy ez a végét jelentené
bárminek is. Sőt, új kezdetet hordozott magában. Új életet.
Marta harmadik életét.
Először egy nyári napon történt meg, amikor olyan kánikula
volt, hogy kis híján felforrt az ember vére. Louise-szal úgy
döntöttek, elmennek fürdeni, és ő azt javasolta, hogy ne a
strandot válasszák, hanem ugráljanak a vízbe a szikláról.
Háromig számoltak, majd ugrottak, kéz a kézben. Bizsergett a
teste az izgalomtól, és üdítő volt a vízbe csobbanni. De a
következő pillanatban mintha erős karok ragadták volna meg,
és húzták volna a mélybe. A víz összecsapott a feje felett, tiszta
erőből küzdött az ár ellen.
Amikor felbukkant, a part felé kezdett úszni, de mintha
olvadt kátrányban evickélt volna. A sodrás elragadta, és hiába
forgolódott, nem látta Louise-t. Nem volt ereje kiáltani, csupán
egyetlen gondolat járt a fejében: túl kell élnie, ki kell jutnia a
partra.
Hirtelen az áramlat elengedte, és minden karcsapással
közelebb került a szárazföldhöz. Néhány perc múlva kiért.
Kimerülten nyúlt el a fövenyen, a lába még a vízben, az arca a
homokban. Amikor újra kapott levegőt, nehézkesen felült, és
körülnézett. Louise nevét kiáltotta, de senki sem felelt. A
kezével beárnyékolta a szemét, és végignézett a víztükrön.
Aztán felkapaszkodott a sziklára, amelyről ugrottak. Fel s alá
futkosott, és kiabált, egyre elkeseredettebben. Végül leroskadt,
aztán csak ült ott, és várt. Talán segítségért kellett volna
mennie, de akkor befellegzett volna a tervüknek. És még mindig
jobb, ha egyedül csinálja, mint ha nem lesz belőle semmi.
Otthagyott mindent a sziklán. A ruháikat, mindenüket.
Furcsamód már-már örült neki, hogy Louise eltűnt. Mintha
ajándékot kapott volna. Hátat fordított a tengernek, egy közeli
házból ellopott néhány ruhát a szárítókötélről, és céltudatosan
elindult. A biztonság kedvéért átvágott az erdőn, így csak estére
ért Fjällbackába. Amikor meglátta a cirkuszt a távolból,
észrevette a ragyogó fényeket, meghallotta a vidám hangokat,
az emberi beszéd és a muzsika egyvelegét, minden olyan
ismerősnek tűnt. Hazaért.
Attól a naptól fogva Louise volt. Aki olyan dolgokat tett,
amelyek után ő is vágyakozott: látta kifolyni egy ember vérét,
látta kihunyni az életet. Irigyen hallgatta a cirkuszos meséit,
Vladek, az oroszlánidomár történeteit. Annyira különlegesnek
tűnt a saját mocskos múltjához képest. Louise akart lenni, az ő
múltját akarta. Gyűlölte Petert és Lailát. Louise elmondott neki
mindent. Hogy az anyja magára vállalta a gyilkosságot, hogy a
nagyanyja magához vette az imádott fiúunokát, de Louise-ról
hallani sem akart. Bár Louise-t ez nem érdekelte, ő úgy döntött,
megtorolja. Hideg gyűlölet izzott benne, és megtette, amit meg
kellett tennie.
Tess volt. Louise volt. Marta volt. Jonas másik fele volt. És
még mindig nincs vége semminek. Hogy ki lesz belőle, az majd
elválik. Rámosolygott Jonasra, ahogy a lopott autóban ültek.
Szabadok voltak, bátrak és erősek. Oroszlánok, akiket nem lehet
megszelídíteni.
Hónapok teltek el azóta, hogy Laila megannyi év után végre
viszontláthatta Petert. Még emlékezett arra, milyen érzések
kerítették hatalmukba, amikor a fia megjelent a beszélőn.
Annyira elegánsan festett, hasonlított az apjára, csak sokkal
karcsúbb volt, olyan, mint Laila.
Hálával gondolt Agnetára is, a kettejük találkozására.
Mindig is közel álltak egymáshoz, de el kellett szakadniuk. A
testvére a legnagyobb dologgal ajándékozta meg. A szárnyai alá
vette a fiát, menedéket és családot adott neki. Peter
biztonságban volt Agnetáéknál, legalábbis addig, amíg Laila
hallgat.
De most már nem kell lakatot tennie a szájára. És ez annyira
felszabadító! Eltart egy ideig, de nemsokára szájról szájra
fogják adni a történetét. És a Lányét. Még nem mert hinni
abban, hogy Peter biztonságban van, de a rendőrség kereste a
Lányt, aki egyébként is túl okos volt ahhoz, hogy most csapjon
le.
Azon mélázott, hogy érez-e valamit a Lány iránt, a tulajdon
gyermeke iránt, aki voltaképpen az ő húsa és vére. De nem, az
első perctől fogva idegen lénynek hitte. Nem volt az ő része,
nem volt Vladek része. Peterrel ellentétben.
Talán most szabadlábra is kerülhet, ha bebizonyosodik, hogy
igaz, amit elmondott. Nem is tudta, akarja-e vagy sem. Olyan
sokat élt már itt, hogy igazából már nem is számít. Csak az a
fontos, hogy újra tarthatják a kapcsolatot Peterrel, hogy a fia
látogathatja, és egyszer talán a gyerekeit is elhozza. Ezért már
megérte élni.
Finom kopogás rezzentette fel az álmodozásból.
– Szabad! – kiáltott ki mosolyogva.
Kinyílt az ajtó, és Tina lépett be. Egy ideig némán állt ott.
– Igen? – kérdezte Laila.
Az őr tartott valamit a kezében, és amikor Laila meglátta, mi
az, lehervadt a mosolya.
– Képeslapot kapott – mondta Tina.
Remegett a keze, amikor elvette a felé nyújtott lapot. Semmi
szöveg, a címet úgy pecsételték rá kékkel. Megfordította. Egy
matador szúrt meg egy bikát.
Laila pár másodpercig hallgatott. Aztán teli torokból sikítani
kezdett.
 Utószó

Először is el szeretném mondani, hogy minden esetleges hibáért

vagy a tények szándékos megváltoztatásáért én vagyok a
felelős. Éltem a lehetőséggel, és tudatosan módosítottam
bizonyos eseményeket, időt és helyszínt a történet érdekében.
Mint máskor, most is egy csomó ember volt körülöttem a
könyv írása során, akiknek szeretnék köszönetet mondani.
Mindig rettegek attól, hogy kifelejtek valakit, mégis szeretném
kiemelni néhányukat, akiknek megkülönböztetett hálával
tartozom. A kiadóm, a Forum munkatársai remek munkát
végeztek. Az egyikük Karin Linge Nordh, akivel már a második
könyvön dolgozom együtt, és aki, bár mindkettőnket az
érzelmeink vezetnek, mindig biztos támaszt jelent számomra,
amikor az érzések káoszában találjuk magunkat. Mindketten
élünk-halunk azért, amit csinálunk: a könyvekért. Köszönöm,
hogy ilyen remek munkatárs és barát vagy! Nagy köszönettel
tartozom Matilda Lundnek is, aki sok mindennel járult hozzá
ahhoz, hogy ez a regény olyan legyen, amilyen. Köszönetet
szeretnék mondani Sara Lindegrennek: az egy dolog, hogy
remek marketingmunkát végzel, de hogy rám bízod a gyerekeid
vallásos nevelését, azért bátorságdíjat érdemelsz.
Egyetlen könyvet sem sikerült volna megírnom azok
támogatása nélkül, akik a hétköznapi feladatokban segítenek
nekem: anyukám, Gunnel Läckberg, „Stina mama”, azaz
Christina Melin és a „kései gyerek”, Sandra Wirström nélkül.
Szívből jövő köszönetem a három csodás gyermekemnek,
Willének, Mejának és Charlie-nak is, akik mindig mellettem
állnak és segítenek, amikor írok.
Hálás vagyok a nagyszerű barátaimnak is, akiket nem
nevezek meg, mert olyan sokan vannak, és nem akarom
megkockáztatni, hogy kihagyok valakit. De mindenki tudja,
kikre gondolok: nagyon örülök, hogy vagytok nekem. Köszönet
az ügynökömnek, Joakim Hanssonnak és a Nordin Agency többi
munkatársának is.
Hatalmas köszönet Christina Salibának, aki a
fegyverhordozóm, valamint üzletasszonyi mivoltában az
ihletőm lett, és egyben a libanoni testvérem is. Külön köszönöm,
hogy a negyvenedik születésnapomat feledhetetlenné tetted.
Köszönetem Maria Fabriciusnak és a MindMakers
munkatársainak, akik együtt dolgoztak velem. Nagyok vagytok!
Végül, de határozottan nem utolsósorban külön köszönetet
szeretnék mondani a szerelmemnek, Simonnak. Akkor léptél az
életembe, amikor ezen a könyvön dolgoztam, és bizalmat,
reményt és szeretetet adtál nekem. Köszönöm, hogy mindenben
támogatsz, és hogy az a mottód: „Boldog feleség, boldog élet.”
Boldoggá teszel.
 Camilla Läckberg
Enskede, 2014. szeptember 30.