Tiszteletreméltó kirándulás

Thomas Raucat
Terebess (nov 1998)

Címke: szatíra, regény, Japán

szatírattt regényttt Japánttt
Ez a regény a leggyilkosabb szatíra, amit valaha is írtak a japán
szokásokról, mentalitásról. Francia szerzője csak álnéven merte
publikálni, Japánban a harmincas években be is tiltották.
Letehetetlen és maradandó olvasmány.
Egy svájci úr üzleti úton jár Tokióban. Tárgyalásai szünetében –
meglátogatva az 1922-es Béke Világkiállítást – fölöttébb megtetszik
neki a nép két egyszerű, ám annál csinosabb leánya. Addig
ügyeskedik, amíg a szebbiket meg nem szólítja, meghíván őt egy
Tokió környéki kirándulóhelyre, átadván neki az útiköltséget és
lelkére kötve, hogy egy szállodánál fognak találkozni. Az ügylet még
végbe sem mehetett, amikor közbeszól egy japán üzletember, a
svájci úr valamelyik ügyletének partnere, hogy azt a helyet, azt a
szállodát ő fogja az európai úrnak megmutatni, méghozzá jelentős
japán urak társaságában, hivatalossá és tekintélyessé,
mindenekfölött tiszteletreméltóvá téve az alkalmat. A svájci átkozza
az okvetetlenkedő japán üzletembert, nem ahhoz a vonathoz megy
ki, amelyet a lánynak megígért, viszont a lány – akit a meghívás
igencsak érdekel – szintén különböző nehézségeknek néz elébe;
barátnőit is értesítenie kell, sajnos, azt a pénzt is elherdálja
gyermetegen, amit az útra kapott; a japán társaság is elszánt
azonban, sokat várnak a kirándulástól. Szóval nagy az
összevisszaság, sajátosan alakulnak, kereszteződnek a
szervezések, a megbeszélések, egymásnak ellentmondanak a
szándékok és a célok. A francia író bravúrosan bonyolítja az
eseményeket, a szituációk humorát és groteszkségét azzal is
növelve, hogy fejezetenként váltogatja az elbeszélőt. Hosszú
monológokból értesülünk a különböző szereplők terveiről,
szándékairól, céljairól, egyre jobban belebonyolódva az alapjában
véve végtelenül egyszerű, ám hovatovább átláthatatlan szituációba.
 THOMAS RAUCAT
TISZTELETREMÉLTÓ KIRÁNDULÁS
 A HIDROPLÁNBAN
Tokió 1922. június 10.; délután három óra.

Az éjjeli záporeső után ragyogó nap süt.

Az uenói ligetben megnyílt a Béke Világkiállítása. Nyüzsög a nép,
tarka tömeg hullámzik a különös alkotások körül. A stílusok
összevisszasága versenyre kél a belül felhalmozott áruk és
termékek különféleségével.
A legnagyobb látványosság az uenói tó. Tavaly még elhagyott
mocsár volt, melynek felszínén virított a lótusz. Ma a tavat két részre
osztja egy széles betonhíd – a Béke hídja. A tóból szökőkutak
szökkennek a magasba, és éjjel a víz mély rétegét színes lámpák
világítják meg. A tó felett egész nap hidroplánok keringenek,
melyeket áhítattal bámul a tömeg.
A hidroplán utasokat is szállít. Harminc ember fér el a nagy
hajóban. Két oldalt feszülnek a lebegők, nem nagyon szélesek,
nehogy a gép túlságos magasba juthasson. Középen búg, irtózatos
lármával a légcsavar. A hidroplán lassan emelkedik, alig tudja elérni
a tó felett repdeső fekete hattyúkat.
A beléptidíj 10 szen. Ezért a kis összegért bárki beülhet a hajóba,
hallgathatja az indulást megelőző fültépő berregést és aztán a
parton állók szeme láttára körülrepüli a tavat és végül zúgó
dobhártyával nevetve kiszáll, azzal a felemelő tudattal, hogy már
repült az életében. A látogatók legnagyobb részének ez a
legmaradandóbb emléke a kiállításról.
A tóparthoz vezető fasorban két fiatal leány tűnik fel. Könnyű,
biztos lépéssel közelednek a kikötőhöz. Tarka ruhájuk már messziről
látszik, tizennyolc évesnél egyik sem lehetett több.
Arcuk ragyogott az örömtől, ha az egyik feltűnően szép volt, a
másik igézően bájos. Ahhoz sem férhetett semmi kétség, hogy
fővárosiak voltak, egész megjelenésükön látszott a választékos
tokiói elegancia.
Szorosan a lányok mögött haladt egy európai, aki le nem vette
róluk a szemét. Már nem volt fiatal, de jól ápolt külseje, gondos
öltözete az előkelő idegent sejtette. Nagy, termetes ember volt.
Simára borotvált arca, hosszú orra, apró élénk szeme érzékiségre
vallott. Szorosan követte a leányokat és leste a pillanatot, hogy
megszólíthassa őket.
Most hátul a tömegben hirtelen egy kis ázsiai ember kezdett
tolongani, minden áron az idegen közelébe akart furakodni.
Kifogástalan európai öltözet volt rajta, mellényén vastag arany
óralánc lógott. Gazdag tokiói iparos, aki ismerte az európait és most
hozzá akart sietni, hogy üdvözölje.
A fiatal leányok a hidroplán pénztárához értek. Szerencsére nem
voltak sokan, gyorsan megváltották a jegyeiket és nevetve beszálltak
a hajóba. Az idegen nyomon követte őket és sikerült helyet kapnia a
szép fiatal lány mellett. Éppen meg akarta őt szólítani, mikor egy kéz
nehezedett a vállára. Megfordult, a japán ismerőse volt, aki utolérte
és a háta mögé ült. Nagy bőbeszédűséggel bocsánatot kért tőle és
hogy léte iránt érdeklődött. Az idegen japán nyelven válaszolt, elég
folyékonyan. Nem nagyon örült a megszólításnak és csak annyit
mondott, hogy nagyon el van foglalva és küldetése, mely Japánba
szólította, még távolról sem ért véget.
A motor megindult és fülsiketítő berregése véget vetett a
beszélgetésnek. Az idegen végre szép szomszédnője felé
fordulhatott. A megszólításban nagy gyakorlata volt. Tudta jól, hogy
a tokiói lányok ritkán utasítanak vissza egy kirándulást. Némi
bevezetés után, felajánlotta a leánynak, hogy a napokban kiviszi a
környékre valahová ebédelni. Felsorolta a legszebb
kirándulóhelyeket.
A hidroplán megkezdte útját a tó körül. A motor berregett és óriási
szelet kavart fel. Az idegen olyan hangosan beszélt, ahogy csak
tudott, de a fiatal leány szótlanul, mereven, napernyője hegyét nézte,
mintha nem is hallaná a hozzá intézett szavakat. De amikor az
idegen az Enosima szót ejtette ki, ami Tokió környékén híres
kirándulóhely, hirtelen felemelte a fejét és mosolyogva
beszélgetésbe elegyedett.
A tokiói fiatal leányok éppoly naivak, mint félénkek. Az idegennek
csak kissé kellett engedni a kívánságaiból, és a fiatal leány
mindenbe beleegyezett. El fog menni vele Enosimába, de nem
másnap, hanem az azután következő nap. Az első nap ugyanis
vasárnapra esett és attól félt, hogy akkor sokan lesznek ott. Továbbá
nem akart a leány vele egy vonaton utazni, tehát abban állapodtak
meg, hogy egy későbbi vonattal fog kijönni és ha akarja, a kis
barátnőjét is magával hozhatja. Egy hotel előtt fognak találkozni.
Az idegen még sohasem volt Enosimában, így nem ismert ott
egyetlen szállodát sem.
Egyszerűen a japánihoz fordult és tőle kérte egy szálloda címét. –
“Hotel Umemacuja” – vágta az rá kissé bosszúsan.
Ennyi elég volt. Az idegen kikereste a menetrendből a vonatok
indulását. Ő 9 órakor, vagy 9 óra 45 perckor fog menni, a leány
pedig a 10 óra 20-as vonattal. Addigra ő a hotelban mindent el fog
rendezni.
És hogy a leány el ne felejthesse a dolgot és előre lekötelezve
érezze magát, azonnal ki is fizette az utazás költségeit. Átadott neki
egy 10 jenes bankjegyet, melyre ráírta a vonat indulását és a hotel
nevét. A leány anélkül, hogy megnézte volna a pénzt, elfogadta és
zavartan, lesütött szemmel az övébe rejtette. Aztán hirtelen
szomszédnőjéhez fordult és élénk beszélgetést kezdett vele.
A hidroplán befejezte útját. Az idegen nem sajnálta sem a 10
szen belépti díjat, sem a 10 jent, amit a leánynak adott, sem a
találkozást a japánival, aki kapóra jött, hogy megmondja a szálloda
nevét.
A hidroplán kikötött, s mindenki felállott, hogy kiszálljon. Ebben a
pillanatban a japán megszorította az idegen kezét és túláradó
udvariassággal kissé visszatartotta: – Hogyan Uram, ön még nem
ismeri Enosimát, Japán e nagy hírességét? És ahelyett, hogy
hozzám fordult volna, legalázatosabb szolgájához – aki
megtiszteltetésnek vette volna, hogy önt körülvezesse – a köznép
két egyszerű leányát kérte fel erre? Eljárását voltaképpen sértésnek
kellene vennem. De ezt még helyre lehet hozni. Én fogom önnek
megmutatni Enosimát és senki más. Miután a napot ön már
meghatározta, a mondott órában 9 óra 45-kor ott leszek néhány
barátommal, akik mind látni kívánják önt és örömmel vendégül látjuk
az Umemacuja szállodában.
A japáni hirtelen kiugrott a hajóból, hogy megkeresse a tömegben
a két fiatal leányt, hogy megmondja nekik, hogy ne fáradjanak
holnapután. De hiába keresgélt mindenfelé, azok gyorsan és
boldogan eltávoztak. Az idegen az utolsók közt szállt ki. Lassan a
kiállítás kijárata felé indult. Nem örült a japáni beavatkozásának, de
eszébe sem volt feladni szándékát, hogy magáévá tegye a szép
fiatal, ismeretlen leányt.
 ELSŐ FEJEZET

A FIATAL LEÁNY
Eső, szél, sár
Cseresznyefa
Mely virágit
Hullatja már…

Szent Isten! Már öt óra! Hogy múlik az idő! Hogy fogok elkészülni
a 10 órai vonathoz?
Márpedig nem szabad lekésnem. Ezt nem tehetem meg, sem az
idegen úrral, sem a két tiszteletreméltó barátnőmmel szemben,
akiket tiszteletreméltóan magammal viszek. Az egyik Otoku-szan, a
legjobb barátnőm, aki velem volt a kiállításon, mikor ez a csoda
történt. Őt igazán magammal kell vinnem. Nem tehetem másképp.
És alkalmam volt még meghívni a szomszédnőmet, aki férjes
asszony. A friss levegő jót fog tenni neki és tiszteletreméltó kisfiának.
Most az obi-mat készítem el. Ez hosszú és nehéz munka. A
bélést visszájáról kell rávarrni, aztán az egészet, mint az angolnát
kifordítani. Az övnek feltétlen derékszögűnek kell lenni és sehol a
varrásnak nyomát nem szabad látni. Különben az egész nem ér
semmit. A kimonóm ujjai alá selyem mandzsettákat is kell varrni és
még egy gallér is jön rá. Meg kell néznem, hogy a varrás nem
feslett-e fel a zokniaimon és hogy elég tiszták-e: tegnap mostam ki
őket.
Aztán a tükör elé kell térdelnem és gondosan megfésülködnöm. A
hajon mindig van valami igazítani való. És milyen nehéz elrendezni a
hajtűket. Aztán bekenem az arcomat és a nyakamat szépítő
tejkrémmel, ez elengedhetetlen. Az öltözködés már nem tart sokáig.
Csak az obit kell ügyesen megkötni háttal állva a tükörnek. De a
tükör előtt hosszan kell vizsgálni magunkat. Akármilyen tökéletes
legyen is rajtunk minden, a legcsekélyebb hiba is elegendő, hogy
nevetségessé tegyük magunkat. És hány kis részlet van! – Óh
Istenem, azt hiszem, sohasem fogok elkészülni.
Mennyi varrás van ezen az obin! De szerencsére az idő szép.
Mikor felkeltem, fehér selymes fényben ragyogott a hold. Ujjongtam
örömömben: a kirándulás sikerülni fog. De ne feledjük, hogy a
szilvaérés idejében vagyunk.
Látni fogom Enosimát, miről oly sok szépet beszélnek. A parthoz
közelálló kis sziget. Sűrűn fedve csavart törzsű fenyőkkel és tarka
sziklákkal. És talán soha többé nem lesz alkalmam újra megtenni ezt
a kirándulást. Mindenhez pénz kell. Apám vámhivatalnok Koreában
és noha egyenruháján sok aranysávot hord, nem keres annyit, hogy
nekem elég pénzt küldhessen. De nem szabad elfelejteni, hogy
anyám halála óta kétszer nősült és hét új gyermeke van. Még nem is
láttam mindegyiket. Apám sokszor gondol rám és valahányszor ír,
mindig van a levélben egy kis bankjegy. Legidősebb fivérem sem
gazdag. Nős, itt él Tokióban, de nem látom gyakran. A családi
törvények szerint nekem kellene dolgozni érte, de mégis úgy van,
hogy ő ad nekem időről időre kisebb-nagyobb pénzajándékokat.
Élhetnék nagyanyámnál, aki gazdag. Vendéglője van Kódzuban.
Jó dolgom volna nála, de én mégis jobb szeretek itt élni Tokióban.
Tokióban lakni nagy méltóság. Ha látogatóba megyek Kódzuba,
mindenki tisztel, mert tudja, hogy a fővárosból jövök.
Tokióban a nagybátyámnál vagyok; lakást és ellátást kapok,
ennek ellenében segítek a háztartásban. Ez nem nagy és nem
fáradságos munka. Egyébként a néni nem sokat törődik velem.
A legjobb viszonyban vagyok a gyermekeivel. Van egy húszéves
fia és egy tizennégy éves leánya, aki még iskolába jár. A nagybácsi
órás, az előkelő Rjogoku kerületben lakik, ami nagyon kellemes.
Közel vagyunk a Szumida folyóhoz és a közelünkben laknak a
birkózók. A folyóparti ünnepségek és a birkózások alkalmával sok
nép gyűl itt össze, ami nagyon mulatságos.
Ohó! Tücsök uram! Hát önnel mi van? Miért nem énekel?
Unatkozik, vagy éhes? Várjon egy pillanatra, mindjárt bemegyek a
konyhába és hozok önnek egy darab őszibarackot.
Még mindig az obin dolgozom, de már kezd alakot kapni. Az
öltözködés sok dolgot ad, de szenvedélyesen szeretem. Ez az
egyetlen fontos dolog az életben. Ezt a kérdést sohasem lehet
kimeríteni és sohasem lehet rá eleget gondolni. Pedig én mindig
csak a közvetlenül következő ruhára gondolok és nem azokra, amik
azután fognak következni.
 Mindennap új ruhát kellene felvenni. De ehhez nem vagyok elég
gazdag. Így valahányszor az utcára kimegyek, változtatok valamit a
ruhámon, nehogy kétszer egymásután ugyanúgy jelenjek meg.
De itt van az új év, amikor feltétlenül új ruhában kell megjelenni.
Nemcsak a ruhának kell egészen újnak lenni, de az övnek, a
zsinóroknak, a kendőnek, a napernyőnek, a harisnyának, szóval
mindennek. Még az alsó ruháknak is. Igaz, hogy ezeket nem látják,
vagy éppen csak a kimonó kihajtásánál, dehát éppen ezek a kis
részletek azok, amikre annyira kell ügyelni. És ez az éppen, amire a
többiek figyelnek és voltaképpen ez adja meg az öltözködésnek a
tökéletes jelleget.
Új ruha kell a februári ünnepekre is és áprilisban a cseresznyefa
ünnepére. Ilyenkor az obin a cseresznyefavirág rajza és színei
láthatók. Azután következik még a fiúk és utána a glicínia virág
ünnepe. Aztán jön a nyár, a könnyű és világos színű ruhák ideje.
Ősszel az öv újra az évszak termékeit ábrázolja, gyümölcsöket,
sárga faleveleket és krizantémot. Ekkor ünnepeljük az új rizs
ünnepét. Aztán kezdjük viselni a jéghez és a hóhoz illő ruhákat.
A következő évben ezekből a ruhákból már semmit sem
hordhatunk, mert öregebbek lettünk.
A ruhák színeinek egy árnyalattal sötétebbeknek kell lenni, a
rajzoknak is kisebbeknek. És még ha ez nem is volna így, senki sem
venne fel egy tavalyi ruhát. Amiben egyszer már megjelentünk, azt el
is hordtuk.
Az összes obim közül csak egy van, mely igazán értékes. A
nagyanyámtól kaptam tavaly ősszel. Gyönyörű krizantémmal
díszített öv. Tavaly nem hordhattam, mert mikor Tokióba érkeztem, a
krizantém kiállításnak már vége volt. Tehát már nem lehetett
felvenni. Ennek következtében viselhetem majd az idén. Az öv 42
jenbe került, tehát nagyon szép. De nem merem majd mégsem
felvenni, mert nem hordhatom, mint újat.
Nincs elég pénzem az öltözködésre. A selyem nagyon drága. Az
öltözködésre fordítok minden pénzt, amit a család tagjaitól kapok.
Aztán segítek magamon, ahogy tudok. Amit lehet, eladok. Egyes
ruhadarabokat elcserélek. Pénzt is kérek kölcsön. Ha nagyon
szükséges, varrok is. Vannak hölgyek, akik tiszteletreméltó vevőim
és ezek fizetnek is. Sokat kell azonban dolgozni, hogy valamit
keressünk. Ha kifogástalanul kiöltözve végigmegyünk az utcán és
társnőink rajtunk semmi kivetni valót nem találtak, akkor megkaptuk
fáradságunk jutalmát.
Én csak ritkán mehetek ki az utcára, ruháimat megmutatni. Nincs
pénzem. Az utolsó kirándulás, amelyen részt vettem, a cseresznye
ünnep alkalmával volt. Nagybátyám hívott meg.
Felejthetetlen nap volt. Ezen a napon becsukta a boltot, sőt még
egy szép gésa kisasszonyt is meghívott, aki magával hozta
mandolinját nagy fehérselyem tokban. Velünk volt az unokafivérem
és annak barátja, egy fiatal fiú, aztán a nagynéni, aki vállára vetett
termoszban vitte a rizspálinkát. A kisleány a süteményeket hozta és
a szárított burgonyát. Én a gyékényt, amelyre rátérdepelünk, hogy
ne kelljen a piszkos földre ülni. Vonaton mentünk a város végéig és
a nagy csatornánál szálltunk le.
Végig a hosszú fasorban, virítottak a cseresznyefák. Amíg a szem
ellátott minden fehérbe és rózsaszínbe borult. Oly dús volt, hogy a
képzelet nem tudta átfogni, a szem belekáprázott. És a fák alatt
mindenütt apró csoportok ültek, ittak és énekeltek. A cseresznyefa
ünnepén mindenki víg, nincs ok a szomorúságra. Unokafivérem
piros papírruhát vett magára, melyre a hold és a csillagok voltak
ráfestve. Nagyon mulatságos volt. Nekem egy amerikai női kalapot
hozott, a fejemre akarta tenni. Ám én nem engedtem. Nem akarom,
hogy mulassanak rajtam.
Alig találtunk egy kis szabad helyet, ahová letelepedhettünk.
Végre kiteríthettem a gyékényt, amelyet körültérdeltünk. A gésa
kisasszony a középen térdelt és egész nap az ünnepnek megfelelő
dalokat énekelt. Régi melódiákat is adott elő a Genroku korszakból,
amelyeket annyira szeretek. Az urak hamar megitták a pálinkát,
háromszor is újra kellett tölteni a termoszt. A gésa kisasszony is ivott
egy kis pohárkával és a fiatalember azt akarta, hogy én is igyam. De
a polgári nők nem ihatnak pálinkát. Mi sok süteményt ettünk és
limonádét ittunk.
A szél meglebbentette a fákat és mint rózsaszínű hópelyhek
hulltak ránk a cseresznyefa virágszirmok. Többen körülálltak
bennünket, hogy hallgassák a gésa énekét. Egy fiatalember, aki úgy
látszik ivott is egy keveset, minden áron táncolni akart velem, mint
ahogy az amerikaiak szoktak. De én sohasem táncolnék egy férfival.
Az borzasztó valami. Táncolni csak egyedül lehet. Én persze
udvariasan nevettem és szépen a helyemen maradtam.
Mily szép volt az ünnep! A kereskedő urak a színes kirakataik
előtt, harsány hangon kínálták áruikat. Mindenütt lárma és zene. Kis
gyermekek szaladgáltak bokorról bokorra, kezükben tartva új
játékszereiket. És felettünk a nagy cseresznyefák szemkápráztató
virágerdeje.
Délután öt óra felé a gésa kisasszony elment, mert estére le volt
foglalva. Hűvös kezdett lenni, mi is készülődtünk hazafelé. A vonatok
tömve voltak fáradt, boldog, itt-ott részeg emberek-kel. Mindenki
cseresznyefaágat vitt a kezében.
A nap éppoly gyönyörűen végződött, mint ahogy kezdődött.
Nagybátyám azt akarta, hogy az ünnep mindenképp tökéletes
legyen. Mikor Tokióba megérkeztünk, az állomáson egy taxit
fogadott, mely a nőket, vagyis a nénémet, a kisleányát és engem
hazavitt.
Ő maga a két fiatalembert a legszebb mulatóba vitte, mely a
Szuszaki negyedben van. Azért választotta ezt a házat, mert ez egy
híres cseresznyefasorban van. Ő maga csak a nagy teremben
maradt, csupán rizst evett és sokat ivott, de segített a
fiatalembereknek a legszebb leányokat kiválogatni és megvárta őket.
Unokafivérem mesélte, hogy a szobából, melyet egy rövid időre a
szép kisasszonnyal elfoglalt, látni lehetett a hold fényében szikrázó
cseresznyefákat. Azt mondja, hogy fenséges látvány volt.
Két nappal később barátnőimmel Kimi-szan, Sizue-szan és
Omoto-szannal elmentem megnézni a helyet. Unokafivéremnek
mindenben igaza volt. Sohasem hittem volna, hogy Tokió-

ban ily nagy és ily öreg cseresznyefák vannak. Természetesen

megnéztük azokat a bizonyos házakat is. Azelőtt a kisasszonyokat
kiállították a kirakatokba. Most már csak a fényképeik vannak kint.
Mily szép nagy arcképek! Megbámultuk szép ruháikat és egy kicsit
irigyeltük is a sorsukat.
A legközelebbi ünnep, amelyre össze kell állítanom a ruháimat, a
szellemek ünnepe lesz. Ez Tokióban július közepére esik. Ezen az
estén a halottak összes tiszteletreméltó szellemei eljönnek
meglátogatni a földet, hogy lássák, hogy hogyan viselik magukat az
élők. Ők már istenek lettek, mert meghaltak.
Tokió városi tanácsa minden évben a folyóparton nagyszerű
tűzijátékot rendez a rég elköltözött lakók tiszteletreméltó
szellemeinek.
Ezzel tartják fenn a holtakkal a kapcsolatot és nagy tiszteletet
szereznek maguknak. Ez az ünnep fenséges. Ebben az évben, mint
az újságok jelentették, az ünnepnapon a kormány meg fogja
kísérelni a katonai repülőgépekkel a magassági világrekordot
megjavítani. Minden repülő magával visz egy tiszteletreméltó boncot,
aki útközben színes fénycsóvákat ereget.
Meg vagyok győződve, hogy a tiszteletreméltó szellemek mind el
fognak jönni, hogy gyönyörködjenek e fenséges látványban.
Az élőknek is szabad megnézni a tűzijátékot és nagy tömeg gyűl
a helyszínen össze. Van ének, zene és nevetés. A gazdagok
kivilágított gondolákban szép gésa kisasszonyok társaságában, a
mandolin hangja mellett csónakáznak a folyón. A tiszteletreméltó
szellemek büszkén nézik, mint mulat ennyi nép, az ő tiszteletükre.
Ünnep után mindenki hazamegy, hogy meggyújtsa a gyertyát az
ősök oltárán, melyet előre kikészített a bemutatandó áldozattal,
gyümölccsel és rizzsel. A tiszteletreméltó ősök szellemei éjjel
eljönnek, hogy megnézzék a lakásokat. Ha a templom új és az
áldozat elegendő és mindnyájan örülünk és boldogok vagyunk, úgy
azt látják, hogy gondoltunk rájuk és jutalmul egy évig boldoggá
tesznek.
Az asszonyok a tiszteletreméltó szellemeknek nem hódolhatnak
másképp, mint hogy olyan szép ruhákba öltözködnek, amilyeneket
azok hordanak, de mi nem láthatjuk őket. Éppen azért a halottak
ünnepe egyszersmind a nyári ruhák felavatásának ünnepe.
Most mily nagy zavarban vagyok! Nincs még az ünnepre
megfelelő ruhám. Szereztem ugyan egy kék és fehér kockás
kimonót, mert a csíkosból a divat most a kockásba megy át – de
nincs obim. Egy bélés nélküli, nyári obi kellene nekem, hakata
selyemből, mályvaszínű virágokkal.
Erre feltétlen szükségem van és nem tudom megvenni. Kénytelen
leszek a hónapban, mely még az ünnepig hátra van, varrni. És hogy
a pénzt, amit kapok, el ne költhessem, kérni fogom, hogy csak a
hónap végén fizessenek ki. Milyen fáradságos munka lesz ez! Ám
meg kell tennem, különben nem vehetek részt az ünnepen.
Örömmel fogok dolgozni, mert mindig az új obimra fogok gondolni.
A mai kirándulás valóságos csoda. A véletlen események
meglepő összejátszása. Mily különös véletlen volt már az is, hogy
éppen abban az órában a kiállítás területén voltam.
A dolog úgy történt. Levelet kaptam apámtól, aki igen udvariasan
tudatta velem, hogy újra gyermeke született és az istenek különös
kegyeként az is fiú lett. A levélben egy ötjenes bankjegy volt, de nem
az én számomra. Apám arra kért, hogy tegyem le ezt a pénzt az ő
nevében, a boldogult Meidzsi császár templomába, így akarja
megköszönni, hogy a császár megengedte, hogy fia születhessen.
Ez részéről nagyon illedelmes volt.
A Meidzsi templom Aojamában van, a város másik végén,
villamossal másfél órányira, a nagybátyám tiszteletreméltó
órásüzletétől. Szép időben ez gyönyörű séta.
Szóltam Otoku-szannak és szombat reggel kilenc óra felé,
szépen kiöltözve elindultunk Aojama felé. Boldogok voltunk és
büszkék, hogy ily fontos megbízatásban járunk el.
A templom gyönyörű parkban van. Széles, magas sudarú,
tekervényes fasor vezet oda. A templom kapuja és a fehér kőlámpák
még egészen újak.
Maga a templom is még új és nagyvonalú. A faragás remek.
Mikor az udvarba beléptünk, mindenekelőtt a kezünket és a
szánkat megmostuk a kútnál.
Innen lépcső vezet fel a templom ajtajához, melyet korlát zár el.
Itt az előcsarnokban kell elvégezni az imádságot és letenni a
kegyajándékokat. A földön a kőkockákon egy nagy halom pénz van,
mely mögött két oldalt két tiszteletreméltó pap, fehér ruhában,
térdepel. Imádkoz-nak és vigyáznak a pénzre. Csendesen a
pénzhalomig kell menni, ott letenni az ajándékot, mely a
tiszteletreméltó templom fenntartására szolgál és ájtatosan
visszavonulni.
Mikor mi beléptünk, az udvarban nagyon sok ember volt. Meidzsi
császárnak sok híve van. A jámbor vidékiek, kik feljönnek a kiállítás
megtekintésére, tokiói tartózkodásukat nem kezd-hetik meg
méltóbban, mint hogy legelőször elzarándokolnak a császár
templomába. Sorra néztük a látogatókat. Sok szép asszony volt,
némelyik még szebben volt öltözve, mint mi. És senki sem dobott be
nagy összegeket. Az egész halomban alig volt más, mint ötven
szenes pénzdarab. Szörnyen elszégyelltük magunkat. Nem mertük
volna bedobni az 5 jenes bankjegyet.
Ez összeghez képest a ruháink sem voltak elég szépek.
Nevetségesek lettünk volna a tiszteletreméltó látogatók és főleg
Őfelsége a császár szelleme előtt. Mit tegyünk? Izgalmas zavarban
voltunk.
Szerencsére magammal hoztam megtakarított pénzemet és volt
nálam egy 50 szenes bankjegy.
Kiválasztottam egy pillanatot, mikor nem voltak sokan, és hirtelen
bedobtam a pénzt. Aztán gyorsan kisurrantunk a templomból. Még
ez az összeg is sok volt – ahhoz képest, hogy egyszerű szegény
leányok vagyunk. Reszkettünk a félelemtől, arra gondolva, hogy az
összes tiszteletreméltó hölgy megnéz bennünket. Mikor már jó
messzire voltunk, túl minden veszélyen és biztosak abban, hogy
kíváncsi tekintetek már el nem érnek, összefogództunk és úgy
nevettünk, hogy majd kicsordultak a könnyeink.
Milyen furcsa helyzetben voltunk és milyen jól kivágtuk magunkat.
Őfelsége bizonyára meg volt elégedve a mi okos kegyeletünkkel.
Nagyon jól tudja, hogy az 5 jent majd elviszem neki, mikor férjes nő
leszek és széles brokát övem lesz. Sajnos erre Őfelségének még
várni kell, de a temploma új és nincs szüksége javításokra.
Így öt jenünk maradt, amit azonnal elkölthetünk. De mit kezdjünk
vele? A villamosban a hölgyek mind a kiállításról beszéltek. Kitűnő
ötletünk támadt. Egyenesen odamegyünk. Ott sok nép lesz, az idő
szép volt és a ruháink éppen oda valók.
Pompásan mulattunk. Sok édes fagylaltot ettünk, körülrepültük a
tavat és ott találkoztunk egy rendkívüli idegen úrral. Igazán hálával
tartozom, Őfelsége Meidzsi császár Szellemének. Ha kegyelmében
nem engedélyezi, hogy apámnak fia szülessen, nem érhetett volna
az a szerencse, hogy Enosimába mehessek.
Sajnos nem készültem erre a kirándulásra. Tulajdonképpen ma
kétszer olyan szép ruhámnak kellene lenni, mint volt a kiállításon. De
arra az útra – hisz zarándokút volt, a legszebb ruháimat vettem fel.
Most ezt nem vehetem fel újra, mert ezt már látta az idegen úr. Mit
csináljak?
Szombaton mikor kijöttünk a kiállításról, szenvedélyesen vitattuk
ezt a kérdést. És csak két napunk volt a megoldásra. Éjjel-nappal
ezen gondolkodtam.
A dolgot a következőképpen oldottam meg. Ma felveszem azt a
kimonómat, amit a Szellemek ünnepére tartogattam. Kissé könnyű
és egy árnyalattal világosabb, mint az évszak megengedi.
Ám a városon kívül ennek nincs semmi jelentősége. És egy kis
merészség az öltözködésben engem nem tart vissza. Ez legfeljebb
kissé fiatalítani fog. Tizennyolc éves korunkban már erre is kell
gondolni.
De a napernyőmet megtartom. Az idegen úr nem látta nyitva.
Csak az obi kérdését nem tudtam megoldani. Ez volt az egyetlen
selyem obim. Van ugyan még egy, muszlinból. De azt most nem
vehetem fel. Lett volna egy megoldás: Kifordítani az obimat. A
bélése éppoly gazdag, mint a színe és nagyon sokan csinálják ezt.
De a gyakorlott szem ezt rögtön észreveszi és ha az idegen úr nem
is gyanakodnék, szégyenlettem volna előtte, ugyanazzal az obival
megjelenni.
Akkor eszembe jutott, hogy nemrég varrtam egy tiszteletreméltó
vevőmnek egy obit. Fehér selyemből volt, ez nagyon illene nekem.
Tegnap elmentem hozzá és nagyon udvariasan megkértem, hogy
kölcsönözze nekem az övét. Ezt nagyon szívesen meg is tette.
Sajnos azonban a hölgy már férjnél van és így az obi bélése túl sötét
nekem. Elhatároztam tehát, hogy az én obim bélését varrom fel és
ez az a munka, amelyen reggel három óra óta dolgozom. Ez nagy
munka. Le kellett fejteni két obit, felvarrni egyet. És holnap újra
kezdhetem az egészet fordított sorrendben. Dehát ily jelentős
sétához nem könnyű helyesen megválasztani a toalettet.
Sok mindent be is kellett vásárolnom és tegnap Otoku-szannal
bejártuk az üzleteket.
Legelőször egy hajtűt vettem ólommal berakott celluloid-gombbal.
A gétáimba új vörös és lila fűzőt húzattam. Aztán vettem egy üveg
szépítőkrémet. Legalább kétszer kell bekenni maga-mat. Mily
szerencse, hogy az arc színének nem kell változni minden
évszakban, mint a ruhának! Az arcnak egész éven át hófehérnek kell
maradni. És nekünk japánoknak – nem úgy, mint az európaiaknak –
az arcszínük sárga. Mennyi púdert és krémet kell az arcunkra
pazarolni!
Azután mandzsettákat is vettem, melyek széle kilátszik a
kimonóból. Nagyon ügyesen választottam meg a mintákat,
mindegyiken egy repülő sirály volt. Igaz, hogy ez nem látható, de a
mandzsettára mégis csak ez való, mert szigetre megyek.
Továbbá vettem egy fekete kínai legyezőt, amilyent most
hordanak a gésa kisasszonyok. Az unokafivérem mesélte nekem,
hogy ez most a nagy divat és szerencsére felfedeztem a legyezőket
egy üzletben a Ginza körúton. Otoku-szan nehéz szívvel nézte a sok
szép holmit, amit vásároltam. Nem volt nála pénz. Vettem neki egy
szép, vattával bélelt halványkék selyemzsinórt, ami nagyszerűen fog
illeni holnap az obijához.
Tegnap délután véletlenül összeszámoltam a pénzemet és nagy
meglepetéssel láttam, hogy nemcsak minden pénzemet elköltöttem,
ami a kiállításon megmaradt, de még azt is, amit az idegen úr adott.
Nem maradt, csak két jenem. Nagy nevetésben törtem ki.
Nem maradt elég pénzem a kirándulásra. Mily mulatságos
balszerencse! Azelőtt volt pénzem a vonatra, de nem volt megfelelő
ruhám. Most van ruhám, de nincs pénzem az utazásra!
Különös helyzet. Barátnőmmel ezen sokat nevettünk.
Megkértem Otoku-szant, hogy kölcsönözzön nekem néhány jent.
Otoku-szan áldott jó teremtés, engem nagyon szeret, és ő éppen
úgy vágyik Enosimát meglátni, mint én. Tiszteletreméltó családja
bőkezű velem szemben. Tudom, hogy nem kell nyugtalankodnom,
néhány perc múlva itt lesz és elhozza a pénzt. Csak egy dolog
nyugtalanít, hogy nem leszek készen.
Sehogy sem értem, hogy az idegen úr miért hívott meg? Dehát
kell ehhez valami különös ok?
Nem tudom. Életemben először beszéltem idegen úrral. Az az
érzésem, hogy nagyon gazdag, kissé ideges és végtelen udvarias.
Talán bizonyos szándékai vannak? Ez nem valószínű. Nem
hasonlítok az európai szép asszonyokra. Azoknak a bőrük oly fehér,
hogy pirosítót is használnak. Ez lepett meg legjobban mindabból,
amit eddig az európai nőkről hallottam. Aztán tekintetbe kell venni
azt is, hogy oly alacsony sorban vagyok. Egy olyan úr, mint ő, nem
fog engem méltónak tartani arra, hogy magához felemeljen.
És különben én magam sem kívánom. Nem mondom egyszer,
elég különös volna – gyorsan elmúlna és többet nem gondolnánk rá!
De hagyjuk ezt – elég időnk lesz ezzel foglalkozni, ha majd arra
kerül a sor…
Óh, én kezdem már kiismerni a férfi-urakat és az ő szokásaikat a
szegény fiatal leányokkal szemben. Most már nem úgy van, mint
tavaly volt, amikor azt csináltak velem, amit akartak.
Most túljárok az eszükön és néha sikerül is nekem azt választani,
akit én akarok…
Nem is nagyon szeretem ezt a dolgot – utoljára mikor is volt?
Tudom már. A fiatal úrral, aki a cseresznyefa alá jött és azt akarta,
hogy igyam a szakéból. Ez néhány nappal később történt…
Azóta sem láttam. Ugyan hol lehet? Ígért nekem egy gyűrűt. De
nincs pénze és én különben sem merném hordani. Az ajándék
sohasem ér annyit, mint az ígéret. Az ígéretnek örülünk, az
ajándékból kiábrándulunk.
A dolog úgy történt. Egy héttel az ünnep után a barát úr eljött a
tiszteletreméltó boltba, megköszönni a nagybátyámnak a
kirándulást. Kellemesen elbeszélgettünk és aztán felajánlotta, hogy
elvisz valami jó moziba.
Nagyon szeretem a mozit. A színházat is szeretem. De nem
annyira, mint a mozit. A mozi külföldi, ott drágábbak a beléptidíjak és
mindenképpen előkelőbb, mint a színház.
Az előadás nagyszerű volt. Először egy amerikai filmet adtak.
Az ártatlan szőke kisasszony a hajánál fogva lógott a
repülőgépen és a gonosz úr a töltőtollával akarta kivájni a szemét.
Az egész nézőtér reszketett az izgalomtól. Ebben a pillanatban, egy
idomított sason lovagolva, megjelent a kisasszony igazi vőlegénye
és rácsapott a repülőgépre. A sas széttépte a repülőgép vásznát és
az szédületes ijesztő gyorsasággal bukott a mélységbe… A folytatás
a jövő héten következik, mikor megtudjuk, hogy hogyan menekült
meg a kisasszony és hogy bűnhődött a tiszteletreméltó gonosz úr.
De mindez olyan izgató és olyan csodálatosan szép volt, hogy
nem tudom elmondani. Utána egy japán film következett. Ez
rendkívül meghatott. Megjelent a tiszteletreméltó nagyapa és a
tiszteletreméltó családja és a tiszteletreméltó rossz fiú. Az összes
szereplők közül ő volt az egyetlen, aki európai ruhát viselt. Így
mindjárt meg lehetett ismerni. Betörést követett el a postán,
bélyegeket lopott és eladta azokat egy szomszédos idegen
államban. Ez szörnyű katasztrófát vont maga után. A tiszteletreméltó
nagyapa visszafizette a postának a bélyegek árát és aztán ott
előttünk felvágta a hasát. Az apa előttünk halt meg bánatában. A
legidősebb leány, Kurisima Szumikó játszotta ezt a szerepet –
egyedül maradt a sok tiszteletreméltó apró gyerekkel. Dolgozott,
hogy őket eltarthassa. De egy nap Őfensége, egy királyi herceg
meglátogatta az iskolát. Erre az alkalomra a növendékeknek európai
öltözetet kellett felvenni. De a lánynak erre nem volt pénze és ha a
kis testvérkéinek nem vesz új ruhát, megszégyeníti a nagyapa
tiszteletreméltó szellemét. Mindenki visszafojtott lélegzettel várta,
hogy mi fog most következni? Fenséges volt. A leány, csakhogy
pénzt keressen – ahelyett, hogy feleségül ment volna a
tiszteletreméltó fiatalemberhez, aki el akarta venni – tíz évre eladta
magát egy tiszteletreméltó bordélyháznak.
Az egész közönség sírt. Az asszonyok kicsavarták a
zsebkendőiket és úgy sírtak tovább.
De volt még ott sok szomorú dolog. Akik szerették egymást, nem
lehettek egymáséi és akik sehogy sem akartak egymáshoz menni,
azokat a szülők egymáshoz kényszerítették. Inkább mind meghaltak.
A darab végén már nem maradt senki…
Engem végtelenül meghatott a történet, pedig nagyon
kényelmetlen helyzetben voltam. A moziban ugyanis a földszinten
padok vannak. Ezek az olcsó helyek. Az első emeleten vannak a
páholyok. Ide a legjobb helyre szerettem volna menni. Itt
kényelmesen letérdelhet az ember.
De ezek japán páholyok, vagyis egyik oldalt a férfiak, a másik
oldalt a nők vannak. Nem lett volna illő, hogy ide kívánkozzam, mert
magára kellett volna hagynom a fiatalurat. Azért hívott meg, hogy
velem legyen. Tehát erkélyülést vettünk. Szorosan egymás mellett
ülve, néz-tük az előadást. Én azonban nem tudok sokáig úgy ülni,
mint az európaiak. Engem fáraszt, ha a lábaim a semmibe lógnak.
Le akartam térdelni a földre, de akkor nem láttam volna semmit.
 A barát úr azt tanácsolta, hogy térdeljek a padkára, kuporodjam
össze és nézzem így az előadást. De ez sem ment. Végre is az
ölébe vett. Így nagyon jól láttam mindent. A helyzet nem volt nagyon
illedelmes, de mi az utolsó sorban ültünk, egy oszlop mögött, így
nemigen láthattak bennünket. Behunytam a szememet és úgy
hallgattam az éneket. És akkor egyszerre megéreztem a ruhámon
keresztül a barát úr emelkedő vágyát. Vártam egy kicsit. A barát úr
úgy tett, mintha semmi sem történne, de én biztosan tudom, hogy az
az volt. Kis idő múlva lassan visszafordítottam a fejem, az egyik
szememmel ránéztem és alig észrevehetően az ajkam szögletéből
mosolyogtam. Ez csak azt akarta jelezni, hogy nem utasítom vissza.
A barát úr megértett.
Körülbelül egy félóráig maradtunk ebben a különös helyzetben.
Egyikünk sem mozdult, úgy tettünk, mintha semmi sem volna. Meg
kellett várni az előadás végét. Ha előbb megyünk el, a pénztáros
kisasszonyok kérdezhették volna magukban, hogy miért megyünk el
és bizonyára nevettek volna. És különben is, semmiért a világon
nem hagytam volna ott egy ilyen izgalmas filmet. A barát úr talán
szerette volna, de nem szólhatott semmit, mert ő hívott meg.
Különben is úgy kellett tenni, mintha nem éreznénk semmit.
Idehaza természetesen nem meséltem el, hogy mi történt még az
előadás után, és unokafivérem, udvariasságból sohasem tett arra
célzást, noha tudom, hogy ő tudja.
Ami engem illet, bármennyire is meglepett a dolog és noha nem
is nagyon kívántam – nem tehettem másképp. Nem utasíthatok
vissza valamit, amit tőlem olyan udvariasan és olyan határozott
formában kérnek. Ez részemről nem lett volna sem szép, sem illő.
Ezt meg is magyaráztam Otoku-szannak és ő is ezen a véleményen
volt és mind a ketten úgy nevettünk, hogy majd megfúltunk. Nyolc
napon át valahányszor találkoztunk, elég volt csak összenézzünk,
máris nevetésben törtünk ki.
Bármily mulatságos kaland volt is ez, érzem, hamarább fogom
elfelejteni, mint a gyönyörű film részleteit, melyek annyira
meghatottak. Az élet a legcsodálatosabb történet, telve mulatságos
eseményekkel. Annyi minden történik, hogy mindenre nem
emlékezünk vissza és sok dolgot hamar elfelejtünk. Az igazi életben
alig fordul elő valami, ami meghatja a lelket. A nagy dolgok
átérzésére a moziba kell menni. Én ritkán megyek, de valahányszor
ott vagyok, a meghatottságtól kimerülök. A nagy jeleneteknél
összeszorul a szívem, eláll a lélegzetem, kigyúl az arcom, érzem, ha
valaha az életben valami rendkívüli történik velem, de valami igazán
nagy, a meghatottságtól abban a pillanatban meg fogok halni…
De mindez csak ábránd… Nagyobb baj az, hogy Tücsök úr nem
énekel és még ma nem evett semmit. Nem szereti az őszibarackot?
Milyen ostoba vagyok, ezt tudhattam volna előre.
De úgy kell nekem. És úgy kell nekem, ha el fogok késni és nem
hordhatom a szép ruhámat, mégis lemegyek a szomszédnő kofához
és kérek tőle egy kis darab uborka hulladékot Tücsök úr számára.
 MÁSODIK FEJEZET

NÉHÁNY POLGÁR
Csavart törpefa
Zord kertész kezében
Művészi munka…

Még egyszer körüljártam a gyáram és aztán kimentem az

állomásra, hová tíz perccel kilenc előtt érkeztem meg. Így a vonat
indulásáig egy óra időm van, ami nem is sok.
Ha az ember tiszteletreméltó barátokat hívott meg, illik mindent
gondosan előkészíteni jövetelükre és azután az állomás kapujában
mosolyogva fogadni őket, mintha előzőleg semmi intéznivalónk nem
lett volna.
Legelőször a pénztárhoz mentem és vettem öt másodosztályú
jegyet oda-vissza Fudzsiszaváig.
Ez Enosima állomása. Nem vettem első osztályú jegyeket, mert
ezeken a vonatokon nincs első osztály. Az első osztály különben is
Őfelsége a császár és fenséges családja számára van fenntartva.
Ha az uralkodóház tagjai utaznak, akkor a vonathoz kapcsolnak egy
első osztályú kocsit. Némely nagy vonalon ugyan már nálunk is
járatnak első osztályú kocsikat, előkelő gazdag utasok számára –
amit én nem tartok helyesnek. Bevásároltam mindenféle apróságot,
hogy megörvendeztessem velük tiszteletreméltó vendégeimet.
Mindenkinek vettem egy papír-legyezőt, egy skatulya gyufát, egy
piros papírosszegfűt, egy csomag citromos karamellt, továbbá
megvettem a reggeli újságot. Volt még nálam egy kis doboz Jin-Tan
pirula, ami minden betegség ellen jó.
Mindezt betettem egy zacskóba és kiálltam az állomás kapujába
és vártam barátaimat.
Nem kellett soká várakoznom. Néhány perc múlva már
megérkezett a fiatal Takamori. Én gyáriparos vagyok, szalmakalap-
gyáram van és Takamori a mérnököm. Úgy bánok vele, mint tulajdon
apámmal. Meg is mondom, hogy miért. Vállalatom most hál’
Istennek jól megy, mert a nyári szalmakalap nálunk nemzeti viselet.
Sajnos azonban ez szezoncikk és télen az emberek nemez-, vagy
nyúlszőr-vagy puha-vagy keménykalapot viselnek, cilindert, sapkát
összevissza mindenfélét. De nincs semmi ok, hogy ne hordják a
rendes szalmakalapformát.
Takamori kísérletez most, egy ilyen formát akar meghonosítani
télen meleg, vízhatlan nemezből. Ha terve sikerül, nagyon nagy
üzletet csinálunk. Tehát minden okom van, jól kezelni most Takamori
urat.
Takamori úr mélyen meghajolt előttem és hálásan megköszönte a
megtisztelő meghívást.
Aztán beszélgetni kezdtünk.
Nemsokára megjelent a kiváló tanár Kamei úr. Lihegve érkezett,
mutatta, hogy attól félt, hogy már elkésett. Persze ezt csak az
illendőségből tette. Megnyugtattuk, hogy van még egy félóra
várakozási idő.
Kamei úr soká élt külföldön, Európát igen jól ismeri. A kelta és az
angolszász jogtörténet tanára a tokiói egyetemen. E szakmában ő a
legnagyobb tekintély. A fizetése azonban mégsem nagy. Igaz, hogy
az elfoglaltsága is ezzel arányos, mert átlag két előadást tart évente.
Így marad bőven ideje tisztelői és bámulói számára.
Kamei úr már öreg. És olyan bölcs, amilyen öreg. Sokat tud. Az
egész kínai bölcsesség a fejében van. Bámulom bölcs nézeteit és
véleményeit. Igaz, hogy ritkán tudom őket követni.
Illő volna, hogy halála után tisztelői a szokottnál magasabb
templomot építtessenek emlékére.
Titokban már gyűjtök is erre a célra.
Kamei úr mély és ismételt meghajlásokkal üdvözölt. Mi hasonló
mély meghajlásokkal válaszoltunk, gondosan ügyelve, hogy ne
emelkedjünk hamarabb fel, mint ő, mert a köszönés után
felemelkedni mindig egyszerre kell. Különben az egész köszönés
nem volt udvarias.
Kamei úr azután halkan egy csomó udvariasságot mondott
nekem, kezét a szája elé tartva, amint illik, hogy ne érthessél belőle
egy szót sem. Azonkívül – szintén illendőségből – még lihegett is
hozzá, hogy buzgóbbnak lássék. Nem értettem semmit, de nagyon
udvariasan válaszoltam. Mialatt beszélt, Takamorival tiszteletteljesen
legyeztük, hogy lecsillapítsuk és felüdítsük. Így tartott ez néhány
percig.
 Most autótaxin Jamagucsi úr érkezett, aki szintén tagja a mi
tiszteletreméltó társaságunknak.
Jamagucsi úr nagyon elfoglalt ember és hálásan megköszöntem,
hogy drága idejéből egy egész napot szentelt számunkra.
Jamagucsi úr magasabb intelligenciájú férfi. Kereskedelmi és tőzsdei
ügyleteket bonyolít le, és azonkívül az újságokba is ír. Félhivatalosan
a kormánynak is tagja. Azt híreszteli magáról, hogy időről időre
informálja a politikai rendőrséget. Erre nagyon büszke és ez érthető
is. Természetesen sohasem beszél a fontos szolgálatairól.
Jamagucsi úr, noha fiatalabb mint én, tekintélyes és befolyásos
ember és boldog vagyok, hogy barátaim közé sorolhatom és
igyekszem a kedvében járni.
Most már csak az idegen úr volt hátra, aki miatt itt összegyűltünk.
Kissé nyugtalankodtam, hogy még nem jött. Már csak egy negyed
óra volt az indulásig. Hogy jobban teljék az idő egymásnak
kölcsönös udvariasságokat mondtunk, s hogy leplezzük mind
növekvő nyugtalanságunkat, mind élénkebb és élénkebb vígságot
erőltettünk magunkra.
Takamori úr meggondolatlan fiatalságával és fékezhetetlen
temperamentumával hozzám jött és megkérdezte, vajon jól
mondtam-e meg az idegen úrnak a vasút indulásának idejét?
Kíméletlen durvaság volt részéről ily világosan rámutatni arra, ami
mindnyájunk kínos aggodalma volt. Az összes urak nagy nevetésbe
törtek ki, hogy elnyomják ezt a kérdést. Én sem tehettem másképp,
de mert engem jobban bántott a dolog, hát még hangosabban
nevettem.
Jamagucsi úr, hogy másra terelje gondolatainkat elmesélte, hogy
kis híja volt annak, hogy megfosszon bennünket méltatlan
jelenlététől. Nakasibujában lakik, mely már a környékhez tartozik.
Hogy el ne késsen, taxit rendelt, nem számolt azzal, hogy gyalog
talán hamarabb juthatott volna az állomásra. Tokió összes kapuit
ugyanis minden reggel teljesen elállják az ökrösszekerek, melyek a
városi szemetet fuvarozzák el. Autójában vesztegelve azon tanako-
dott, hogy vághatna előre. Ebben a percben egy temetési menet
kanyarodott ki a főútra. A halottas kocsinak természetesen utat
nyitottak és ő kocsijával gyorsan a menethez csatlakozott. Gazdag
temetés volt, az autók gyorsan száguldtak, így ő még idejében
érkezhetett meg. 9 óra 35 perc. Az utasok kezdenek már beszállni
és az idegen úr még mindig nincs itt.
Kezdett a guta környékezni.
Ha esett volna az eső, az még nem rontotta volna el annyira a
napot, mint ez. Utóvégre rossz időben is lehet kirándulni. De az
idegen úr jelenléte olyan szükséges volt számunkra, mint a legyező
nyele. Nélküle nem tudtunk semmit sem csinálni.
Én nagyon fontos okokból hívtam meg őt. Az első az volt, hogy
előzékenyen és vendégszeretően kell bánni az idegenekkel. Ez
nemzeti kötelesség. A hidroplánban történt jelenet, melynek tanúja
voltam, egyenesen előírta nekem, hogy beavatkozzam.
Azonkívül mindig kellemes egy kiváló idegent vendégül látni.
Megmutatjuk neki, hogy mi is európaizáltak vagyunk és ismerjük a
szokásokat, akárcsak ők. Jó érzésünk csak fokozódik, ha
vendégszeretetünknek és buzgóságunknak barátaink a tanúi. Egy
idegent vendégül látni, bizonyos előkelőség jele. És barátaim
számára is nagy megtiszteltetés részt venni a fogadtatásban, fényes
jelenlétükkel emelik az ünnep jelentőségét és hozzájárulnak az
ország jó hírnevének terjesztéséhez.
De a meghívásra volt még egy más okom is. Mélyen sértette
nemcsak japán, de férfi önérzetemet is, hogy a kiváló idegen két
tiszteletreméltó hölggyel akarja ezt a kirándulást megtenni. Nem
való, hogy egy férfi nyilvános helyen mutatkozzék, az alacsonyabb
nemhez tartozó személyekkel. Ez bizonyos tekintetben, szellemi és
erkölcsi lefokozást jelent. Férfiak csak saját rang és nembeliekkel
sétálhatnak.
És kérdem, mire való volna nőket magunkkal vinni egy
kirándulásra? Japán e tekintetben kitűnően megszervezett ország.
Minden kirándulóhelyen találunk elegendő számú gésa kisasszonyt,
akik a vendégeket felvidítják. A fiatalok pedig találnak gyönyörű
köznőket, akikkel kellemes éjszakát tölthetnek. Akárhány
kirándulóhely van, mely híresebb a gésáiról mint természeti
szépségeiről. A kirándulás elvégre szórakozás, üdülés és főképp
kikapcsolódás -
megszokott hölgyeink társaságából, mely lehet ugyan igen
kellemes – évek hosszú sora után, mégis csak fárasztó. Éppen ezért
hölgyeinket ilyenkor otthon hagyjuk, vagy felajánljuk nekik, hogy
tegyenek ők is egy sétát barátnőikkel.
Lehetséges, hogy a külföld még nem ismeri a mi kitűnő
szervezésünket és ott a lakosok kénytelenek a kirándulásra
hölgyeiket magukkal vinni. Ez mindenesetre kényelmetlen és
vesződséges. Mint minden másban, Európa ebben sem
versenyezhet velünk. De miért nem jönnek hozzánk tanulmányozni
bevált rendszerünket? És miért nem követnek bennünket? A nyugati
népek mind gőgösek.
Nagy körültekintéssel állítottam össze kis társaságunkat. Kamei
tanár úr ismeri Európát.
Jamagucsi úr tökéletesen beszél angolul. Ez kellemesen fogja
érinteni az idegen urat, és alkalmat fog adni Kamei tanár úrnak és
Jamagucsi úrnak, hogy ragyogtassák tudásukat. Fel is kértem Kamei
tanár urat, hogy kezdjen barátságos és tanulságos vitát az idegen
úrral valami nemzetközi jogi kérdésről. Mi áhítattal fogjuk hallgatni a
két kiváló szellem csatáját és Jamagucsi úr rövid cikkben
beszámolhat a vitáról újságjában. Ez alkalommal udvariasságból
meg is említheti új kalapformáimat, melyről Takamori úr majd
előzetesen be fog számolni neki.
Így pompás napnak néztünk elébe. Meghívtam az idegen urat –
akinek a kirándulást így kellemesebbé teszem. Kiviszem barátaimat,
akiket ritka örömben és megtiszteltetésben részesítek és ráadásul
még találmányomnak kitűnő ingyen reklámot szerzek.
Sajnos az idegen úr nincs itt. Az utasok kezdtek beszállni és
nekünk is indulni kell, különben elfoglalják a legjobb helyeket.
Lehet, hogy az idegen úr csak az utolsó percben fog érkezni.
Lehet az is, hogy késésének a kiállításon kötött ismeretség az oka.
Az idegeneket sohasem lehet kiismerni. A tudományban, nem
mondom, erősek. De az élet gyakorlati kérdéseinek megoldásában,
lehetetlenek. Úgy viselkednek, mint a gyerekek, vagy az őrültek.
Megkértem Jamagucsi urat, hogy írjon néhány angol szót a
fekete táblára, melyen lemaradt ismerőseinknek szoktunk üzenni. Ha
majd az állomásra érkezik, biztosan észre fogja venni.
Az illendőség azt kívánta, hogy úgy mutassuk, mintha nem is
gondolnánk az idegen úrra.
 Mindnyájan meg voltunk rémülve, de úgy tettünk, mintha róla nem
is lett volna szó. Ez nagyon illedelmes volt.
Mi egyszerűen kirándulni mentünk, víg társaságban, hogy a tiszta
szabad levegőt élvezzük.
Félre most a mindennapi gondokkal. Azért ültünk a vonatba, hogy
vigadjunk! Ha volt is némi számítás a meghívás összeállításánál,
azzal most már ne törődjünk. Induljunk, mintha a szerencsés
véletlen hozott volna bennünket össze.
Szétosztottam barátaim között a papíros szegfűket, legyen ez a
mi víg kis csapatunk jelvénye.
Nagy hahotával mindenki a gomblyukába tűzte. Kamei tanár úr
volt az egyetlen, aki nemzeti kimonóban jött, de az túlságosan ki volt
vágva ahhoz, hogy ugyanolyan magasságba tűzze ki a szegfűt, mint
mi. Hangos nevetés közben a kalapjába tűztük. Így Kamei tanár úr
lesz a mi zászlóvivőnk. Azután, hogy mindenkinek megmutassuk,
hogy mi vígak és gondtalanok vagyunk, szalmakalapjainkat
fellibbentettük úgy, hogy csaknem függőleges vonalban egészen a
tarkónkig ért és libasorba sorakozva megindultunk a kijárat felé.
Én maradtam utolsónak és távozóban még utasításokat adtam az
ellenőrnek, hogy hova irányítsa az idegen urat, ha esetleg mégis
eljönne.
Csaknem üres vagont kaptunk, melynek közepébe helyezkedtünk
el. Ez a legnyugalmasabb és a leglevegősebb hely. A mi vagonjaink
igen kényelmesek, noha úgy tudom nem olyan szélesek, mint az
európai kocsik. Mindegyikben két hosszú pad van, melyre
kényelmesen rá lehet térdelni, sőt az ablakon könyökölve a vidéket
nézni.
Nagyon meleg volt, tehát nem akartuk magunkon tartani
ruháinkat. A vonaton különben is éppoly kényelembe helyezhetjük
magunkat, mint otthon és az európai ruhák fölötte kényel-metlenek
nyáron, de valljuk meg, télen is.
Hogy jó példával járjak elő, lehúztam cipőimet és a pad alá
tettem. Aztán levetettem kalapo-mat és a kabátomat és a hálóba
raktam. Lekapcsoltam a gumit, amely a nyakkendőt tartja és
megszabadultam attól a kínzó szerszámtól, amit gallérnak neveznek.
Aztán gyorsan egymásután levetettem a nadrágtartót, az ingem és a
nadrágomat. Barátaim követték eljárásomat és csak alsóingünket és
rövid vászon alsónadrágunkat tartottuk magunkon. Ez nagyon
illedelmes volt és lehetővé tette, hogy az idegen urak és hölgyek, kik
ki-be jártak és minket megnéztek, semmi kivetni valót rajtunk ne
találjanak. Sőt, ezzel mutattuk meg, hogy nekik is így kell tenni.
Keresztbetett lábakkal a padra kuporodtunk. Süthetett már a nap,
tökéletes kényelemben voltunk és mikor a vonat elindult, hűs szellő
legyezte testünket. Titokban azonban félszemmel mindig az állomást
néztem, hátha megjelenik mégis az idegen.
De a vonat elindult a vendégünk nélkül. Annál jobb! Abban a
pillanatban, mikor elhangzott az éles fütty, nagy nevetésbe törtünk ki.
Ez mindnyájunk részéről nagyon udvarias volt. Hangos örömünknek
adtunk kifejezést, hogy ily kedélyes és kellemes társaságban
gyűltünk össze és egymással vetélkedve mutattuk, hogy senkinek a
hiányát nem érezzük. Elhagytuk végre Tokiót és nem volt már más
gondunk, csakhogy minél kellemesebben szórakozzunk.
Felnyitottam a zacskót és szétosztottam mindenkinek az
ajándékot. Az urak úgy köszönték meg a csekélységet, mintha
mindegyiknek az apja életét mentettem volna meg.
Az illendőség szabályai szerint nekem nem jutott semmi, se
karamell, se cigaretta, ami alkalmat adott az uraknak, hogy
elhalmozzanak kedvességükkel. Már azt sem tudtam, hová tegyem
a sok ajándékot. Három karamell volt a szájamban és három
cigaretta a jobb kezemben.
Mikor már elfogyott a karamell, egymást legyezve sorra vettük a
holmikat, amiket ki-ki magával hozott. Én egy nagy üveg termoszban
jéghideg tejet hoztam, mit feleségem készített el. A hideg tej a
legüdítőbb italok közé tartozik és pompásan fog esni vendégeimnek.
Takamori mérnök gyönyörű pillanatfelvételekre alkalmas
fényképezőgépet hozott, zöld bársonnyal bélelt tokban.
Kirándulásunk legkisebb epizódját is pontosan, élethűen lekaphatja.
Jamagucsi úr megmutatta nagyszerű prizmás látcsövét, világító
kamrával és mikrométeres csavarral. A tokja a bőrdíszműipar
remeke. Mindnyájan belenéztünk a távcsőbe, anélkül, hogy egyikünk
is elkövette volna azt a neveletlenséget, hogy a lencséket a
szeméhez igazítsa.
Kamei úr nagy bölcsességében rólunk gondoskodott és három
üveg sört hozott egy szép nádfonatú tartóban. Egy üveg közönséges
sört, egy üveg barna sört és egy üveg nagyon világos angol sört. Így
minden ízlésnek eleget tett. Nagyon bölcs ember.
A vonat szélvész gyorsasággal robogott Tokió és Jokohama közt.
Hogy vendégeimet szórakoztassam, szétosztottam köztük az
újságot.
Sajnos a hírek olyan természetűek voltak, hogy politikai vitát
váltottak ki. Politikáról nem lett volna szabad az úton beszélni.
Mennyire sajnáltam, hogy az idegen úr nem volt köztünk. Egy idegen
jelenlétében semmiféle politikai vitának helye nincs.
Tegnap volt Varabi tanár temetése, melyet az újságok oly élénken
tárgyaltak. Az eset valóban rendkívüli volt és jellemző korunkra.
Nemrég történt, hogy a fiatal Fudzsiszaka gróf megbukott az
egyetemi felvételi vizsgán. Ez volt az első eset, hogy ily botrányos
baklövést követett el az egyetem a nemesi testülettel szemben.
Varabi tanár, aki a fiatal gróf nevelője volt, azonnal vonatra ült és
szülővárosába Szendaiba utazott és otthonában, őseinek temploma
előtt harakirit végzett magán. Így bosszulta meg urán és tanítványán
elkövetett sérelmet.
A vizsgáló bizottság természetesen azonnal lemondott és a fiatal
gróf új bizottság elé fog kerülni, mely kétség kívül kitüntetéssel fogja
őt átengedni. Ez természetesen még nem teszi jóvá az országon
esett sérelmet. A Hi-no-de, amely a legelterjedtebb lap Tokióban első
helyen hozta a tanár temetéséről szóló tudósítást. A harakiri sajnos
kezd már igen ritka esemény lenni országunkban és követendő
példaként kell a hősöket, akik ily tisztán megőrzik az ősi Japán
hagyományokat, az ifjúság elé állítani.
A temetési menet élén a “sintó” legnagyobb méltóságai haladtak,
utána az iskolás gyermekek, egyik oldalon a fiúk, a másik oldalon a
leányok. A halottat katonazene kísérte, ott volt a prefektus, egész
hivatalnoki karával, a polgármester, a rendőrkapitány, a tisztikar
képviseltette magát, valamint a tartalékos tisztek is. Az orosz-japán
háború veteránjai és a világháborúban résztvettek “vasszövetsége”.
Tanácsosai ellenére a fiatal gróf is megtisztelte a menetet, ami
mindenütt nagy elismeréssel találkozott. Az Egyetem is képviseltette
magát, amit igen nagy tapintatlanságnak vettek.
A Hi-no-de még hozzáteszi, hogy egy kiváló filmgyár, a temetésről
felvételeket csinált és Varabi tanár életéről és haláláról nagy történeti
filmet készít elő. E hírnek nagyon örültem, a filmet meg fogom nézni,
sőt gyermekeim is velem fognak jönni.
A Hi-no-de most erősen támadja a kormányt, melynek szellemét –
joggal – túlságosan liberálisnak tartja. A vezércikkben kifejti, hogy a
fiatal grófot nem “tévedés”-ből buktatták meg, de tudatosan és ezt az
állam hivatalnokai csinálták. Súlyos vád, mely azonban bizonyításra
szorul.
Nem szeretem az ilyen szenvedélyes politika vitákat. Az
újságoknak azonban érdeke, hogy felfújják a botrányt, ez emeli az
eladás példányszámait – de számolni kell azzal is, hogy túlfűti a
kedélyeket.
Köztünk is megindult a vita.
A fiatal Takamori – mindig ez a fiatalság – kijelentette, hogy ő a
gróf helyében nem is jelent-kezett volna az új bizottság előtt.
Egyszerűen külföldre utazott volna, hogy bevárja míg a kormány
rendet teremt és elfojtja a forradalmi törekvéseket.
Takamori megjegyzése rendkívül bosszantott. Jamagucsi úr
félhivatalosan a kormány tagja.
Ha Takamori úr így kitárja nézeteit és bírálja a kormányt, nemcsak
magának, de gyáramnak, sőt készülő új kalapformámnak is árthat.
Ez a nap még végzetes lesz vállalatom számára.
Hogy e brutális támadásnak élét vegyem, igyekeztem kifejteni,
hogy ellenkezőleg, a fiatal gróf a megértés, a megbocsátás, a
nagylelkűség ritka példáját adta azzal, hogy mintha semmi sem
történt volna, megjelent az új bizottság előtt. A nemesi testület így
megmutatta, hogy kész bármikor fátyolt vetni a múltra, az ország
nyugalmát és békéjét előbbrevalónak tartja, mint a sérelmek
megtorlását. Dicsőítettem, amint illik is a fiatal grófot. Aztán Kamei
tanár úrhoz fordultam, hogy megkérdezzem, mi az ő véleménye.
– A mi időnkben – mondta az ősz professzor – ilyesmi nem
történhetett volna meg.
Soha a tanári kar nem követhetett volna el ily hivatalbeli botlást.
Inkább minden jelöltet átengedtek volna, csakhogy
ítélőképességükben senki jogos kételyt ne támaszthasson. Ami
pedig az újságírókat illeti, akik így felkavarták az ország
közvéleményét és a forradalom magját hintették el – hat órán belül
kivégezték volna.
 Mindenben osztottam a józan, bölcs nézetet, csak az bántott
rettenetesen, hogy Jamagucsi úr újságíró. Kamei tanár úr
tulajdonképpen megsértette Jamagucsi úr foglalkozását. Ezt ő
nekem nem fogja megbocsátani. Megtörténhetik az is, hogy új
kalapformámról nem fog melegen írni.
Sőt azt is megteheti, hogy egy kis humoros cikkben nevetséges
színben tünteti fel. Akkor végem van. Tönkrement ember lesz
belőlem.
Az egész vita alatt Jamagucsi úr, egy szót sem szólt. A
vitatkozókra meresztette a szemét és néha magában mosolygott.
Pedig ha valaki, úgy bizonyára ő mérvadó ebben a kérdésben, hogy
egyként képviseli mind a két felet: újságíró volt és a kormány tagja.
De nem szólt semmit. Ez annál veszedelmesebb, mert nem tudom,
hogy mit gondolhatott magában. Mint minden nagy ember,
Jamagucsi úr, sokat hallgat, keveset beszél, és adandó alkalommal
cselekszik. Ez a siker titka.
Nem bírtam ezt a viharos légkört és hogy végleg más felé
irányítsam a figyelmet, jajveszékelni kezdtem, hogy a mai estére
nem hívhattam gésa kisasszonyokat. Tokióba érkezett ugyanis a
Vidéki Városok Kereskedelmi Kamaráinak Bizottsága, továbbá a
képviselőház is ülést tart – így Enosima összes gésáit berendelték a
városba.
A képviselőket szabad így támadni, ők nem tagjai a kormánynak.
Különben is vendégeim nagyon jól tudták, hogy nem mondok igazat.
Ha a mai estére nem kaphattam volna hölgyeket, a vonat kerekei alá
vetettem volna magam. Tehát mikor telefonon megrendeltem a
szobát és a lakomát az Umemacuja szállodában, hat gésa
kisasszonyt is lefoglaltam az estére. A kisasszonyok közül kettő
egészen elsőrangú és nem volt könnyű őket megkapni. Több helyről
kérték őket, az egyik közülük Koharu-szan tizenöt évvel ezelőtt
egyidőben volt kedvese
Takamacu tábornoknak és a fiának. Ez nagy tisztességet hozott
számára és ennek köszönheti fényes pályafutását. Nagyon jó
társalgó és régi szerelmi kalandjainak az emléke szavainak és
mondásainak pikáns ízt ád. A másik viszont Ringó-szan minden
valószínűség szerint még
szűz – pedig már 27 éves. Ez a különlegessége nagyon előtérbe
helyezi. Ezzel lett híres. Már többen akarták meghódítani, de mind
kudarcot vallottak.
Az udvarlóitól elfogadja az ékszereket, de tovább nem megy. Ez
teszi személyét oly vonzóvá.
Ráadásul még jó zenész is, így Enosima legkeresettebb gésája.
A többi gésa nevét nem tudom, ezek nem érdekeltek, mert mint
hallottam, még egészen fiatal leányok. De megbízhatom az
Umemacuja szálloda ízlésében.
Vendégeim belementek a tréfába és úgy tettek, mintha elhinnék,
hogy este nem lesznek gésáim. Kórusban jajveszékeltek, aztán
egymást próbálták vigasztalni. Nagyon mulatságos és szellemes
volt. Kamei úr mutatta a legnagyobb kétségbeesést, aki talán már
húsz éve beszüntette érdeklődését a másik nem iránt. Mily
méltóságteljes és udvarias ember! Ez visszaadta a jókedvemet. A mi
mulatságos kirándulásunknak ez felelt meg leginkább, e vidám hang.
Hogy ezt a jókedvet megtartsam felnyitottam újra az újságot és
néhány jól kiválasztott napihírt olvastam fel.
A többek között ezt:
“Értesítjük olvasóinkat, hogy báró Nasigata, a nem közvetlen
kapcsolatú Közlekedések minisztere, tegnap titokban a
tiszteletreméltó Kitai ékszerésznél egy gyémántgyűrűt vásárolt 8500
jenért. Nem ismerjük a gyűrű rendeltetését, de némelyek úgy vélik,
hogy ez lesz az első ajándék, amit a báró új barátnőjének a
tiszteletreméltó Szakakó gésa kisasszonynak szánt, ki a Harucuki
intézetben a Simbasi kerületben található.
Tudtunkkal a kisasszony a gyűrűt még nem kapta meg. Ez azért
érdekes, mert köztudomású, hogy a báró mindig előre adja az
ajándékot. Utána már nem ad semmit. Legjobb kívánságainkat
küldjük az oly méltán hírneves Harucuki intézetnek és nagy
elismeréssel vagyunk Szakakó kisasszony iránt, aki Tokió
legnagyobb hírességei közé emelkedett. A további fejleményekről
tudatni fogjuk olvasóinkat.”
Oda is adtam vendégeimnek az újságot, mely leközölte Szakakó
arcképét. A kép ugyan elmosódott volt és nekem az a gyanúm, hogy
a tiszteletreméltó báró portréját hozta a lap. A nyomdász
összetévesztette a két nevet.
 Így felvidámulva és felüdülve érkeztünk meg Jokohamába. Az
állomáson bőven bevásároltam ebéd dobozokat, hogy vendégeim
jóllakhassanak, mert a bankett előreláthatóan csak este lesz.
Újra vonatra ültünk és tovább robogtunk. Egymást legyezgetve és
egymásnak kedveskedve nekiestünk az elemózsiának. Megettünk
mindent, elszívtuk az összes cigarettákat és egymás után ürítettük ki
a sörös üvegeket, utána tejet és végül hideg teát ittunk. Minden
pompás, üdítő és nagyon egészséges volt.
Alaposan jóllaktunk, felfrissültünk, csakúgy tombolt bennünk a
jókedv. Ajánlani akartam, hogy játsszunk “kicsi papírost”. Ez igen
mulatságos játék. Egy-egy darab papírosra mindenki felír egypár
szót és aztán az egészet összeolvassuk, ami magától érthetően igen
mulatságos eredményt ad. A legmulatságosabb azonban az, hogy
mielőtt még valamelyikünknek a papírját elolvassuk, a többiek
udvariasságból nagy nevetésbe törnek ki.
De nem mertem a játékot ajánlani. Jamagucsi úr ugyanis az ebéd
alatt rendkívül udvarias és alázatos volt velem, így akarta tudtomra
adni, hogy bosszankodik, amiért hiába idefárasz-tottam. Ha most
megteszem ajánlatomat – hangos nevetésbe tör ki, így fogja tudtul
adni a többieknek is, hogy nem bocsátja meg, hogy az idegen úr
nincs itt.
Nem szóltam semmit. Különben is le kellett csendesednünk, mert
Kamei úr aludni készült.
Végig feküdt a padon, kis kosarát feje alá tette és arcát elfödte
szalmakalapjával. A kis vörös szegfű ragyogott a napfényben. Mi
bámultuk óriási meztelen lábait, melyekben tekervényesen,
görcsösen futottak az erek. A kor tiszteletreméltó jelei.
Takamori elővette a gépét és lefényképezte az alvó tanár
kalapján ragyogó szegfűt. A vonat zakatolt és rázott, de Takamori
gépe oly tökéletes, hogy egy pillanat ezredrésze alatt már megörökíti
a képet. Ha ez a kép sikerül, ez lesz a kirándulás legszebb emléke.
Takamori azután lefotografált egy új jelzőkészüléket Ofuna
állomáson. Ez rendkívül érdekes volt, mert a színes jelzőtáblák nem
kerekek, de négyszögletesek voltak. Sokat tréfálkoztunk Takamori
merészségén, mert amit csinált, tulajdonképpen kémkedés. A
kereskedelmi miniszter bizonyára jobban szeretné, ha az új készülék
előnyei titokban maradnának.
 Jamagucsi úr felkínálta látcsövét, hogy szórakozzam vele.
Csodálatos készülék volt. Percekkel előre meg tudtam mondani,
hogy milyen hirdetési tábla előtt fogunk elrobogni. Egy szappan-
hirdetést egy negyed órával előbb mondtam be. Felséges perceket
éltem át.
Közeledtünk Fudzsiszava állomás felé és nagy sietve, egymás
hegyén-hátán öltözködni kezdtünk.
Az európai ruháknál nagyon nehéz megjegyezni a sorrendet.
Például, sohasem tudom mit kell előbb felvenni, az inget, vagy a
nadrágtartót?
Félvállra vettem a termosz üveget és utolsónak szálltam le a
vonatról. Barátaim mögött menve, kik eltűnésemet nem akarták
észrevenni, egy pillanatra beszóltam az állomásfőnökhöz.
Mélyen köszöntöttem a tiszteletreméltó hivatalnokot és
alázatosan megkértem, hogy volna szíves ügyelni egy barátom, egy
idegen úr érkeztére, aki valószínűleg a következő vonattal fog jönni.
Ügyesen elcsavart mondatban arra is célzást tettem, hogy mit kell
majd mondania, ha esetleg az idegen, tiszteletreméltó hölgyek
társaságában érkezik. Arról volt szó, hogy e tiszteletreméltó
hölgyeknek, nagyon udvariasan meg kell mondani, hogy a Tokiva
szállodában vendégeimül tekintem őket, ahol zavartalanul
szórakozhatnak és kellemetlen társaságunk nem lesz terhükre. Az a
túlzott és szertartásos tisztelet, amellyel a hölgyekről beszéltem,
ellentétben állt az egyszerű – de tiszteletreméltó szállodával,
amelyet megjelöltem. Így az állomásfőnök már sejthette a
tiszteletreméltó hölgyek rangját. Célzást tettem arra is, hogy az
idegen úr nem ismeri még a mi országunk szokásait. Az
állomásfőnök ebből azt is megérthette, hogy rendkívül óvatossággal
és diszkrécióval kell kezelni az idegen urat és tapintatos
udvariassággal a fiatal hölgyeket.
Részemről természetesen vastag gorombaság lett volna úgy az
idegen úr, mint a tiszteletreméltó hölgyek, valamint az
állomásfőnökkel szemben, ha mindezekről világosabban beszélek.
Mindenképpen azt akartam, hogy e tiszteletreméltó hölgyek kellő
fogadtatásban és ellátásban részesüljenek a Tokiva szállodában. Az
volt a szándékom, hogy mihelyt megérkezem, telefonálok a
szállodásnak. A hölgyek ott feltétlenül jobban fogják magukat érezni
és jelenlétünkkel sem lesznek feszélyezve. És mi is szabadabban
fogunk szórakozni, ha nem lesz a szállodában közvetlen a
közelünkben ilyen társaság.
Intettem négy riksának és egymás mögött hosszú sorban
robogtunk az úton. Az első kocsiban ült Kamei úr, aki legidősebb volt
köztünk, utána következett Jamagucsi úr, azután Takamori és
alázatosan utolsónak én zártam be a sort.
Így érkeztünk Kataszéba, a kis faluba, mely szemben van
Enosima szigettel. A szigetet a parttal egy kis bambusz híd köti
össze. A híd oly gyenge, hogy csak gyalogosok mehetnek át rajta.
Kifizettem a kocsikat és gyönyörködve néztük Enosimát. A zöld
berkekből ki-kikandikált egy-egy hotel vörös házteteje. Jamagucsi úr
hozzám jött és újra megkínált, hogy nézzem a szigetet távcsövével.
Ebből megértettem, hogy szörnyen haragszik, amiért az idegen úr
nincs itt. De hol is lehetett? Képzelem mennyire szánja-bánja
neveletlenségét. Sajnáltam szegényt.
Belenéztem a távcsőbe és örömmel jelentettem, hogy a szálloda
csaknem üres. Így pompásan fogunk mulatni. Mielőtt a hídra léptünk,
Takamori úr le akart bennünket fotografálni. Ez kötelező volt. Sajnos
a Fudzsi tűzhányó, mely a csoportkép elengedhetetlen háttere,
felhőkbe volt takarva. Így a képnek nem volt semmi értelme, sőt az
egész kirándulás el volt rontva.
Alázatosan mentegetődztem és bocsánatot kértem az uraktól. De
a hibát nem tehettem jóvá.
Takamori ugyan megvigasztalt, hogy ő olyan hegyet fog a képre
rajzolni, mely különb, mint a Fudzsi tűzhányó. Az urak nagy örömmel
fogadták a kijelentést, amiből láttam, hogy nagyon elégedetlenek.
Megigazítottuk a kalapunkon a szegfűt és megindultunk a hídon.
Enosima megérdemli hírnevét. Híresek templomai és barlangjai. Van
is róla egy könyvem. Gyermekeim gyakran jönnek ide és sok szépet
mesélnek róla. Én évenként legalább nyolcszor jövök ki, de mindig
társaságban. És mert mi nem vegyülhetünk el a köznéppel,
Enosimából nem ismerek mást, csak a hotelek belsejét.
 HARMADIK FEJEZET

A CSÁBÍTÓ
Búgó éjjeli lepke
Tarka lámpaernyőn
Róla mit mesélhetsz te?
Hétfőn adtam találkát egy bájos kisleánynak, kivel a kiállításon
találkoztam és akit, mint ez már szokásom, mindjárt az első
pillanatban meghódítottam.
Korán ébredtem. Ide-oda forgolódtam az Empire hotel
kényelmetlen ágyában, míg jól meghánytam-vetettem magamban a
mai nap programját. Mindenekelőtt elhatároztam, hogy nem megyek
ki a 9 óra 45-ös vonathoz, hadd vigye az a pokolba japán barátomat
és az ő vendégeit.
A következő vonattal fogok utazni, melyben fel fogom találni kis
szerelmesemet. Együtt fogunk utazni, és pedig egy állomással
tovább, egész Óiszóig, hol tudok egy igen jó szállodát, mely már
többször rejtette röpke szerelmeimet.
Remélem, hogy a kisleány egyedül lesz. Ha mégis magával
hozná egyik barátnéját, rögtön résen leszek. Ha csinos, új
örömöknek és új bonyodalmaknak nézek elébe.
Alig egy éve, hogy hazámat, Svájcot elhagytam és mennyi édes
és érdekes emléket gyűjtöttem már! Nem futok a gésák után, kikkel
úgyszólván csak a japánok szórakoznak. Én azt szeretem, ha
magamért szeretnek és legfőbb örömöm a nép egyszerű leányait
meghódítani, kik magukon viselik az ifjúság és a romlatlanság szűz
hamvát. Minden nap hálát adok az Istennek, hogy Genfben hagytam
a feleségemet.
De ideje felkelni. Elgondolkodva nézem a szobámat. A jobb
sarokban az íróasztalon hatalmas iratcsomó fekszik ezzel a
felírással: “Jelentés a Népszövetségnek”. Ez az a fontos misszió,
amiért itt vagyok a távol Keleten. De sok víz fog még a tengerbe
folyni, amíg én ezt a jelentést befejezem. Annyi más dolgom van.
Az íróasztal másik sarkában még egy iratcsomó van, mely ezt a
címet viseli: A coelopterák.
 Ez készülő tudományos munkám, melynek egyelőre csak a címét
írtam le. Mielőtt Japánba jöttem, eszem ágában sem volt ezekkel az
állatokkal foglalkozni. Ám ha éjjel a lámpa mellett egy kedves fiatal
leányra várunk, aki nem jön, vagy késik, annyi csúszó-mászó-
röpködő állat potyog a nyakunkba, hogy nem tudjuk megállni, hogy
ne csoportosítsuk és ne tanulmányozzuk őket. Tulajdonképpen e
lepkékhez fűződnek szerelmi emlékeim. Egyenként gombostűre
tűzve, ott pihennek egy parafa deszkácskán. Órákig el tudom nézni
e gazdag gyűjteményt és egyszerre csak azon veszem észre
magam, hogy könnyezem. Bevallom, szentimentális vagyok.
Gondosan öltözködöm a tükör előtt és mikor elkészülök,
elégedetten nézegetem magam minden oldalról. Előkelő és hódító
vagyok. Krémszínű selyem öltözet, rózsaszínű ing, halványzöld
csíkokkal, selyem tüll nyakkendő. A szivarzsebből egy kis
selyemcsücske lóg ki, melyről mindenki azt hiszi, hogy zsebkendő.
Pedig éppen nem az. Egy kis kartonnyúl füle. Új barátnőimet mindig
beugratom e tréfába. Biztatom, hogy húzza meg a kiálló kis csücskét
és van ijedség és nevetés, mikor zsebkendő helyett a nyúl ugrik elő.
Az ily apró fogásokkal nyerem meg a félénk kislánykák bizalmát.
Fejembe nyomtam fehér parafa sisakomat, melyet széles
rózsaszínű tüllszalaggal kötöttem át.
Impozáns és egy kissé excentrikus.
De ezt szeretem. Már előre élvezem, mily hatással lesz a sisakom
a kislányra.
Örömmel állapítottam meg, hogy elmúlt 9 óra 45 perc. A japánok
már utaznak. Utolsó pillanatig attól féltem, hogy ez a szerencsétlen
eljön értem a hotelbe. De úgy látszik, nem tudja a címemet. Fennáll
még az a veszély, hogy ő is lekési a vonatot, vagy hogy megvár az
állomáson. Ez rettenetes volna. De majd meglátjuk. Jó lesz azonban
indulni, mert a 10 óra 20-as vonatot is lekésni, már kissé sok volna.
Intettem a groomnak, ki alig tudta levinni málháimat, melyekbe
ajándékaimat tettem. Az ajándékozás elveim ellen van, de tegnap
annyira betöltötte érzéseimet ez a kislány, hogy akaratom ellenére is
összevásároltam annyi mindenfélét, hogy három kofferbe is alig
tudtam a sok holmit becsomagolni. Hiába van biztos fellépésem,
ellenállhatatlan varázsom a nőkre, jó még egy adu is a kézben – és
ez a bőkezűség. Ez az én politikám.
 Előállt az autó. A szállodából az állomásig alig ötszáz lépés az út,
de halálos sérelem lenne a szállodára, ha gyalog távoznék. Olykor a
tulajdonosnak is kedvében kell járni.
Gyönyörködve néztem a pompás Cadillac kocsit. Elöl két sofőr
ült. Mint a nagy hadihajóknál, megosztották a felelősséget. Egyik
csak a kormányt, a másik kizáróan csak a motort kezelte.
Az út az állomáshoz szép és kényelmes. Mi sem lett volna
könnyebb baj nélkül odajutni. De már két hónap óta az út fel van
szedve. Állítólag a villamosvasút síneit változtatják. Az igazi ok
azonban egész más. A városi tanács nemrégiben egy igen drága
fúrógépet vett Amerikában.
Ennek működését akarják bemutatni, úgy a város lakóinak, mint
az idegeneknek. E célból a város legforgalmasabb pontján az új
géppel felnyitották az utat és ott addig fognak fúrni, míg az érdekes,
tanulságos és hazafias látványnak nézője akad. Így az autó ebben
az irányban nem folytathatja az útját, kénytelen volt egy szomszédos
mellékutcába fordulni.
Ez az utca még a régi Tokió városfejlesztő politikája idején épült,
vagyis olyan szűk volt, hogy az autó éppen csak haladhatott a két
házsor közt. Az utca végén egy kis bazár rakta ki a járda szélére
száz apró holmiját. Hogy lesz a kitéréssel?
A kormánynál ülő sofőr csaknem ugrált örömében, mert helyzete
most veszélyesebb, de annál felelősségteljesebb és így
dicsőségesebb lett. Hogy minél jobban mutassa, mennyire feladata
magaslatán áll, vagy hogy engem megfélemlítsen, tüntetőleg csak
egy ujjal tartotta a kormányt. Közeledtünk a bazár felé. A sofőr
megnyomta a gyorsító gombot és jobbra irányzott. A kocsi egyet
zökkent, de ez alig volt érezhető. Valami vékony éles hangot
hallottam, olyasfélét, mint mikor valaki papírost szakít el.
Kitekintettem, az autó éppen a bazárt és a bazárost hen-gerelte le.
Legnagyobb meglepetésemre azonban, amint az autó tovább haladt,
láttam, hogy az teljesen ép maradt, még csak horzsolás sem
mutatkozott az oldalán. Valóban bámultam a technika haladását.
Most újra kanyarulat elé érkeztünk. Még láttam, amint a sofőr
ujjával egyet csavar a kereken, de a következő pillanatban egyet
villámlott, mennydörgést is hallottam, egyszer megfordultam a
levegőben és szépen visszaestem a kocsi tetejére, mely most a
feneke volt. Nyugodtan kimásztam az ablakon.
Azonnal megállapítottam, hogy nekem semmi bajom nem történt.
Az autó ott feküdt fel-fordulva égnek álló kerekekkel. Elöl a gépház
élesen rézsút el volt metszve. Sehol nem láttam sem a sofőrt, sem a
társát. Hol lehetnek?
Intettem két riksának, egyikbe beültem, másikba a holmimat
rakattam és vágtattunk tovább az állomás felé. Mikor a nyüzsgő
üvegtetős, boltozatos pályaudvarra beértem, azonnal
megállapítottam, hogy az édes teremtés még nincs itt. Legjobb lesz
tehát, ha egyenesen beszállok és kocsimból kémlelem jöttét.
A bejárattól jobbra a közönség számára kitett táblán egy angol
üzenetet láttam, mely nagyon mulattatott. Körülbelül így hangzott:
Nemes tekintetét alázatos szemem elkerülte, ami igazat
megvallva elszomorít. Barátaimmal szerényen betértünk az
Umemacuja szállodába.
Megjelenésével megtisztelhetne. A viszontlátásra.
Tehát japán barátaim már elmentek. Mily szerencse, legalább
erről az oldalról nyugtom lesz.
A pénztár felé mentem, hogy megváltsam a jegyet, de a portás
hozzám jött és átadott egy másodosztályú jegyet Fudzsiszaváig. Ez
igazán kedves figyelem volt. Nekem ilyesmi sohasem jutott volna az
eszembe. Ezt nem lehetett visszautasítani, noha feltett szándékom
volt, hogy a vonatban ráfizetek a jegyre valami csekélységet és
Óiszóig megyek a kicsikével.
A portás átadott még egy csomó apró holmit, amivel igazán nem
tudtam mit kezdeni. Ezek úgy látszik ajándékok voltak. Kaptam egy
angol újságot, valami orvosságot, karamellt és egy piros
papírosszegfűt. Ez utóbbi méregbe hozott. Ez nyilván célzás akart
lenni, hogy találkám van a kicsivel. Majd megbosszulom magam.
Még korán volt a beszálláshoz, de az utasok már gyülekeztek és
sorba álltak. Mindenki szeme láttára a portás elvezettetett és
felajánlotta a legjobb kocsit. Betette a holmimat a hálóba és mélyen
meghajolt. 20 szen borravalót akartam adni neki, de újra meghajolt
és távozott. Nevetek minden olyan emberen, aki pénzt nem fogad el.
Idealista, vagyis ostoba. Most felharsant a pályaudvaron a géták
kopogása. A portás megadta a jelt a beszállásra. A lármás tömeg
mint a megáradt folyó özönlötte el a vonatot. Mindnyájan a harmadik
osztályú kocsik felé tódultak.
Előttem kavargott a lármás, érthetetlen ázsiai tömeg. Hangokat
hallottam, fejek vigyorogtak, karok hadonásztak, férfiak, asszonyok,
gyermekek bukdácsoltak. Anyák csecsemőiket a hátu-kon
kosarakban vitték. A kosárban a szegény gyerek ide-oda
himbálódzott és a legnagyobb meglepetésemre édesen aludt.
Kerestem a kisleányt. De hogyan ismerjem fel a tömegben?
Hisz majdnem minden arc egyforma. Igaz, hogy ő kivételes
szépség volt. De azt itt mégsem lehet észrevenni. Szerencsémre jól
megjegyeztem a ruháját. Csíkos lila kimonó, vörös virágos öv. Olyan
bikának mint én, a vörös öv szemet fog szúrni. De nem láttam sehol.
Ezer vinnyogó torz pofa, első percben azt sem tudom, hogy hím,
vagy nőstény.
Japánban, azt már megállapítottam csak kétféle nő van. Olyan,
amelyik tetszik nekem és olyan, amelyik nem tetszik. Az első
kategóriába tartozók száma meglehetősen csekély.
Alig tíz százaléka a fiatal leányoknak. Szerencsére azonban
Japánban a lakosság elég sűrű. Így a százalékarány Japánra nézve
még elég kedvező.
A tömeg már kezdett ritkulni. Már csak a későn jövök
szállingóztak. Nyugtalanságom fokozódott. Ő nem volt a láthatáron.
Hol lehet? Talán már sohasem fogom látni. Ha eljött volna,
másnap reggel bizonyára már elfelejtettem volna. De így
vigasztalhatatlan vagyok. Ma este az ő emlékének hódolva, körül
fogom járni az Umemacuja szállodát és egy könnycseppet ejtek érte.
Én érzékeny lélek vagyok.
Most megszólalt a villamos csengő, ez az indulás lélekharangja.
Még egyszer utoljára kihajolok az ablakon, egy kis csoport érkezik,
asszonyok, legelöl egy fiatal lány int a karjaival.
De a vonat már indul. Talán ő volt. De nem, az ő kimonója sávos
volt, ez kockás, neki vörös öve volt, ezé fehér. Hogy értsem ezt az
egész helyzetet?
A tett embere vagyok és nem hagyom magam befolyásolni az
eseményektől. Mozgalmas szerelmi életemben történt már hasonló
velem – éppen a válságos pillanatban látjuk meg, ki a férfi.
Hidegvérrel kezdtem mérlegelni a helyzetet. Induljunk ki a
legpozitívabb tényből: a lány el fog jönni, mert szeret. Ez legyen az
okoskodásunk alapja.
Első eset: a leány a 9 óra 45-ös vonattal ment el. Korán kelt,
gyorsan kijött az állomásra, hogy hamarább viszontlássa ismeretlen
barátját. Ha én szándékosan nem maradok le erről a vonatról, most
együtt ülnénk már valahol boldogan. Megmutattam volna a
nyulamat, a hátuljából ügyesen elpotyogtattam volna a csokoládé
pirulákat. Hogy mulattunk volna ezen! Oly kevés kell a fiatal lányok
megnevettetésére. Ilyesmik kitalálásában én kifogyhatatlan vagyok.
Sajnos e bájos jelenetből semmi sem valósult meg. Most hirtelen
elfog a düh… Rémes vízió fagyasztja meg bennem a vért: a kislány
ott ül a vonatban, egyedül, a japán majmok közt, kiket alig ismerek.
Azok a vágytól és kéjtől kimeredt szemmel veszik körül… hohó,
elérkezem-e idején, hogy kiszabadítsam őt a szörnyű helyzetből?
Most már tudom, mit jelent a vörös szegfű, kihívás volt… azt
jelenti… itt a leány, vedd el tőlünk, ha tudod! Óh a nyomo-rultak!
Csakhamar beláttam, hogy ez téves okoskodás. Amint a párizsi,
úgy a japán nő sem tud soha pontosan érkezni a találkozóra. És
különben is a kisleány sokkal félénkebb, semhogy önállóan
megváltoztatta volna az útiprogramot. Szeretem a félénk nőket, azok
nem tudnak ellenállni.
A leány itt van a vonaton. Meglátott az ablak mögött, de nem mert
bejönni hozzám. Elvegyült a tömegben és beült egy harmadosztályú
kocsiba. Az ilyen fiatal lányok sokszor a túlzásig félénkek és
szerények.
De hogy van az, hogy én nem láttam? Bizonyára más ruhában
volt. Érthetetlen őrülete ennek az országnak. Itt a nők egyetlen
ismertető jele a ruha és azt folyton változtatják. Svájcban minden nőt
már messziről fel lehet ismerni a ruhájáról. Ha egyiknek piros kalapja
van, hát tudom, hogy legalább egy évig ezt a piros kalapot hordja. A
másikat arról ismerem meg, hogy jó mellei vannak, a harmadikat,
hogy szőke, vagy hogy vörös, a negyediket arról, hogy terhes.
De mindez változatlanul megmarad legalább egy évig. Itt
mindebből semmi sincs. A haja mindegyiknek fekete, mint a kínai
tus. Melle egyiknek sincs – sajnos – és mind terhes. De ezt nem
venni észre. A ruha pedig mindig változik. Az az érdekes, a ruha
szabása mindig ugyanaz, csak a szín és az öv változik. De az
minden nap, hát hogyan ismerje itt ki magát az ember?
Abban a kis csoportban nem ismertem fel őt. Talán ott volt köztük,
de ha jól láttam, a barátnője viselte az ő ruháját. De lehet, hogy
tévedek. Mit adtam volna azért, hogy a kicsi tartsa meg a szombat
délutáni ruháját. Milyen kényelmes lett volna az számomra!
Vegyük azonban most azt az esetet, hogy lekéste a vonatot. És
ezt tartom a legvalószínűbbnek. Az utolsó pillanatban otthon még
megnézte magát a tükörben. Egy hajtincse elszabadult. Rögtön
lebontotta egész frizuráját és újra megfésülködött, hogy jobban
tetsszen nekem. Vagy valami a kimonóján nem volt rendben és
tetőtől talpig újra átöltözött.
Más okokat is hoztam fel, annyit, amennyi elég lett volna egy hét
összes vonatainak lekésésére. És mindennek csak egy közös oka
volt, szeret engem és tetszeni akart nekem.
De valami előérzet azt súgja, hogy ő volt az, akinek a vonat
elindulásakor intettem. Ő volt az, hiába volt fehér öve és kockás
kimonója! És ő is megismert, hisz karját lóbálta, mikor meglátott.
Nem jó volna leszállni az első állomásnál, megvárni az ő vonatát
és aztán beszállni hozzá?
Szépen megszidnám, ő sírna egy kicsit és utána kibékülnénk. A
kibékülésnél váltott csókok a legédesebbek.
Ostobaság. A legokosabb, amit tehetek az, hogy itt maradok.
Innen várom be a fejleményeket és türelmemnek meg lesz a jutalma.
A vonat örökös rázkódása mellett édes álmokba ringattam
magam. Elemem a szép, állandóan a szépet szomjúhozom,
akaratlanul is költővé lettem. Arra gondoltam, hogy a kisleány az
utánam induló vonattal jön. Aggódik miattam, hogy oly sokáig fog
váratni a hotelben. Milyen sikerült volna minden állomáson valami
ajándékot kézbesíttetni neki. Simbasinál egy üres koffert küldtem
volna. Az állomásfőnöknek meghagytam volna, hogy adja át “egy
vörös öves szép kisleánynak”. Biztosan megtalálta volna. Hogy
csodálkozott volna az üres kofferen.
Dehogy tudta volna eltalálni rendeltetését. Pedig egy egyszerűen
arra szolgált volna, hogy ide tegye a még hátralevő ajándékokat,
azokat, amiket csak ezután fog kapni.
 Sinagava állomáson egy szép fényképezőgép várta volna.
Kétségkívül a kisleány nem soká állta volna meg, hogy egy hajtűvel
felfeszítve ne nézze meg, milyen belül. És akkor belsejében lemez
helyett, az én arcképemet találta volna. Akkor rögtön tudta volna,
hogy ki tréfálja őt meg, minden állomáson. És mert Japánban a csók
nem szokásos, mutató ujjával simogatta volna hosszan az
arcképemet. Hodagaja, Tocuka és Ófuna állomásoknál már nem
kapott volna semmit, hogy készüljön az utolsó, legnagyobb
ajándékra. Fudzsiszava a végállomás, itt várt volna rá a legnagyobb
meglepetés, vagyis a legnagyobb ajándék: engem talált volna itt, kit
karjaiba zárhatott volna!
Mögöttem két kuli vitte volna az ajándékokat. És micsoda
ajándékokat! Nem győztünk volna betelni azok szemlélésével és
értékelésével.
Három nagy nádfonatú doboz volt felettem a hálóban. Az
egyikben voltak a ruhák. Három selyemruha, minden hozzávalóval.
Remélem, jól eltaláltam a színt és a mintát. Ez itt Japánban a
legnehezebb. Még itt tartózkodásom elején történt, hogy egy kis
leánynak egy szép hímzett kendőt adtam ajándékba. Szertartásos
udvariassággal megköszönte és biztosított, hogy ez lesz élete egyik
legszebb emléke. Sohasem fog róla megfeledkezni és csak az
alkalomra vár, hogy viselhesse. Ez tíz év múlva lesz, kis testvére
esküvőjén. Ugyanis előbb ő nem viselhet lila színt. Egyelőre kora a
rózsaszínt követeli meg. Hát ezt nem tudtam.
Azóta az ajándékokkal nagyon óvatos vagyok. Rendesen a pénzt
adom oda, vegye meg a kedves azt, ami neki tetszik.
Tegnap persze nem így jártam el. Magam vásároltam be mindent.
Akarom, hogy a kicsi lássa, hogy a legapróbb részletekre is kiterjed
a figyelmem. (Azt hiszem, ez mutatja, hogy valóban szerelmes
vagyok).
A kereskedőnek megmagyaráztam, hogy miről van szó. Leírtam a
leány szépségét és két kezemmel a levegőben megvontam bájos
testének a körvonalait. Sajnos nem tudtam megmondani, hogy hol
született és családjának horoszkópját sem ismertem. Arra a
kereskedő tíz ruhát tett elém és biztosított, hogy ezek közül, feltétlen
akad majd egy, mely meg fog felelni.
 Gyönyörű koloniális sisakom alatt égnek állt a hajam. De nem
bíztam a kereskedőben. Hátha egy sem fog megfelelni. Találomra
kiválasztottam három ruhát. Ha neki nem lesz jó, bizonyára jó lesz a
nagyanyjának, vagy a kis testvérkéjének.
A második dobozban szépítőszerek és piperecikkek vannak.
Szappanok, fogkefék, ecsetek, ráspolyok, csiszolók, fényezők, mit
tudom még mi. Ha jól emlékszem még kalapácsok és harapófogók is
voltak. Krémek, kenőcsök, púderek, lisztek, porok, szagosítók,
üvegek, tégelyek – egy gyógyszertárra való. Azt hiszem, ennek fog
örülni a legjobban.
Ebben a dobozban voltak még az ékszerek is. Hál’ Istennek
Japánban az igazi ékszereket nem ismerik. Nem hordanak sem
fülbevalót, sem gyűrűt, sem karperecet, sem nyakláncot. Csak hajtűt
és fésűket. Újabban ugyan a gyűrű már kezd elterjedni. Sok ékszert
vettem. Ez jól hangzik, és nem került sokba. Az ékszerek
celluloidból, fából, üvegből vagy bádogból valók.
Ajándékaim sorozatát egy kis légpisztoly zárta be, mellyel éjjeli
lepkékre fognak lövöldözni.
Ne felejtsük azonban ki az Eversharp irónt, melyet a kicsike
hajába tűzve fog hordani.
De a fő dolog lett volna megtalálni a kicsikét. Három eshetőség
állt előttem: 1. Leszállok Fudzsiszavánál és figyelem az utasokat. Ha
a leszállók közt megpillantom, visszaemelem a kocsiba és tovább
megyünk. Óiszóig. Hogy miért, azt majd megtudja a legelső
szállodában.
2. Ha a kicsike nincs az utasok közt, nem tehetek mást, mint
megvárom és unalmam és éhségem elűzésére elolvasom az angol
újságot. A következő vonaton megpillantom a kicsikét és ha akarja,
Japán végéig utazom vele. De előbb kettesben megebédelünk.
3. Ha – ami nem valószínű – a kisleány ezzel a vonattal sem
érkezne meg, bemegyek az Umemacuja szállodába és új tervet
eszelek ki.
Szeretem a keleti szerelmi kalandokat. Tokióban nem is
érintkezem az európaiakkal. Ennek megvan az oka.
A diplomáciai karhoz tartozó hölgyek ritkán szépek. De lehet,
hogy vannak egyéb jó tulajdonságaik. Megismerkedhettem volna
velük, kisebb flörtig is eljuthattam volna, de mi értelme van ennek? A
célt úgysem érhetem el, ahhoz nem vagyok sem elég gazdag, sem
eléggé társaságbeli.
A társadalmi érintkezés különben is nehéz lett volna, mert
frakkom tönkrement. A dolog így történt:
Egy kis kocsmában felfedeztem egy bájos kis mosogatóleányt,
nem lehetett több tizenöt évesnél. Akkora volt, mint a fél karom. Egy
nap felvettem a frakkom, hogy mulattassam. Még ő ilyet sohasem
látott. Különösen megcsodálta a két lelógó fecskeszárnyát. Nem
értette annak rendeltetését. Megmagyaráztam. Összekötöttem a két
végét és a kis leány szétvetett lábaim alatt úgy hintázott, mint a
népligeti bódékban. Mikor kissé szédülni kezdett, a karjaimba
kaptam és azt tehettem vele, amit akartam. Csakhogy drága
mulatság volt, mert a frakkom tönkrement. Ötszáz svájci frankomba
került, még egészen új volt.
Ily kedves, szerelmi emlékeken tűnődve a vonat döcögése édes
álomba ringatott.
 NEGYEDIK FEJEZET

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK
Zúgó vízesés,
Ős szikla fokán
Megkapó látvány.

Fudzsiszava állomás főnöke vagyok. Tisztem magas és minden

reggel hálát adok Őfelsége a császárnak, hogy ily kiváló és
tiszteletreméltó állásba helyezett. Minden képességemmel és egész
lelkemmel hivatásomnak élek. Azt hiszem, teljes mértékben bírom is
feletteseim bizalmát és megelégedését.
Most egy tiszteletreméltó hazámbeli úrtól teljesen újfajta
megbízást kaptam, mely szinte tanácstalanul hagy. A megbízatás
hatáskörömbe vág. Arról van szó, hogy különös figyelemmel legyek
egy tiszteletreméltó idegen utas irányában, aki valószínűleg a 79-es
vonatról fog leszállni és még határozottabb utasításokat kaptam a
hölgyekre vonatkozólag, akik kíséretében lesznek.
Ez a tiszteletreméltó megbízatás túl nagy horderejű volt, semhogy
egyedül elbírtam volna.
Azonnal telefonáltam a falucska rendőrfőnökének, ami különben
is kötelességem volt – mert idegen utas érkezéséről volt szó.
A rendőrfőnök öt perc múlva már az irodámban volt. Azonnal
összeültünk tanácskozni. A nagy és nehéz kérdés az volt; hogy
fogadjuk a tiszteletreméltó idegent?
A rendőrfőnök azonnal a tokiói Főkapitányságra telefonált,
honnan nyomban megkapta a szükséges utasításokat, miket le is
jegyzett.
Nem volt vesztegetni való idő, bizonyos intézkedéseket azonnal
foganatosítani kellett. A rendőrfőnök meg is mondotta nekem az
utasításokat. Micsoda megtiszteltetés! Végtelen öröm és hála töltött
el. Soha nem mertem volna remélni, hogy egy nap a rendőrség
titkaiba be leszek avatva. Mily kitüntető bizalom, mily váratlan
megtisztelés ért! Mélyen meghajoltam és sokáig meghajolva
köszöntöttem. És csak azután kezdtem olvasni az elémbe tett lapot,
melyen ez állt:
 Nevezetes egyéniség: a Népszövetség Társadalmi
Erkölcsosztályának kiküldötte.
Legjellegzetesebb alaptulajdonsága: tudományos munkát készít
elő a coelopterákról.
Megfigyelendő és nyomozásra szorul nála a következő: 1.
Könyvei közt egy eszperantó szótár is találtatott, kikutatandó tehát,
vajon nemzete nincs-e összeköttetésben a szibériai Csita
Köztársasággal? 2. Többen látták viszont, szótár nélkül sétálni egy,
sőt több nő társaságában.
Megtudakolandó: milyen kapcsolatban van a feminista
mozgalmakkal?
Megjegyzés: ellene még eddig semmi gyanús nyom fel nem
merült. Minden lépése titokban megfigyelendő, de minden
alkalommal a legnagyobb tiszteletben részesítendő.
Ez volt az utasításokban. Azonnal telefonáltam a tokiói állomásra.
Rögtön megtudtam, hogy a kiváló idegen a 79-es vonatra, az 5329.
számú másodosztályú fülkébe szállt. Ha útközben esetleg vagont
cserélne, jegyének száma: 277 423. Elővigyázatból a jokohamai
állomásra is telefonáltam, de ott a vonat még nem ment át.
Azt is tudom, hogy kiváló védencem kíséretében nincsenek
hölgyek. Tehát ilyen irányban nem lesz sok bosszúságom.
A rendőrfőnök közben elküldte Ford kocsiját a faluba, hogy az
egész legénység azonnal jöjjön ki az állomásra. Ez az egész
legénység különben egy emberből állott, mert az egyetlen rendőr
állandóan itt van és az érkező vonatokra álljon.
Én magam is tüstént hivattam a helyettesemet, vagyis a helyettes
állomásfőnököt és meg-parancsoltam, hogy gondja legyen, hogy az
egész személyzet tisztán és teljes díszben készen-létben legyen.
A jokohamai állomásról sürgönyt kaptunk, hogy a kiváló idegen a
7843-as vagonban van, melybe látszólag véletlenül még három
nyugati hölgy és egy úr szállott be.
A rendőrfőnök egy szóval sem árulta el, de arcvonásaiból ítélve
jól láttam, hogy egy készülő összeesküvés szálait tartja már kezében
és ezt fogja most leleplezni. De ez nem tartozott rám.
Őfelsége a császár utasításainak megfelelően az én feladatom
volt az idegent kellő hivatalos fogadtatásban részesíteni, minek meg
is fogok felelni.
 Mindenekelőtt telefonáltam Enosimába és értesítettem azt az
urat, hogy barátja egyedül érkezik a legközelebbi vonattal.
Természetesen nem árultam el semmit a rendőrségtől nyert
értesüléseimből és a világért meg nem mondtuk volna a jegyének
számát.
Most a rangsor kérdését kellett eldönteni. Közeledett a fogadtatás
perce, tudni kellett, ki álljon az első helyen, a rendőrfőnök-e vagy az
állomásfőnök. A kérdés megoldhatatlannak látszott.
Én a kereskedelmi minisztériumot képviseltem és őexellenciája
nevében üdvözölnöm kellett a kiváló idegent, aki a mi közlekedési
eszközeink közül egyet, a 79. számú vonat 7843. sz.
vagonját arra méltatta, hogy benne személyesen helyet foglaljon,
és utazására felhasználja.
Viszont a rendőrfőnök személyesen jelent meg az állomáson és ő
a legfőbb hatalmat képviseli.
Másrészt elvitathatatlan, hogy én nagyobb számú személyzet
felett rendelkezem. Ha csak a tényleges szolgálatot teljesítő
alkalmazottakat veszem, felsorakoztathatom a helyettes
állomásfőnököt, öt hivatalnokot, ezek közé értve, az újságárus fiút is.
A rendőrfőnök alá csak két közrendőr tartozik, meg egy tizenhat
éves fiú, aki a kocsiját vezeti. De a rendőrfőnöknek kardja van. A mi
hivatalunk ezt nem tudja elérni. Tekintélyem emelésére csupán egy
fütyülőm van, melyet fehér rojtos, paszomántos zsinóron hordok.
Előmenetelemnek nagyon ártott volna, ha a kiváló idegen nem
részesül Fudzsiszava állomáson kellő fogadtatásban, de veszélyes
lett volna a rendőrfőnököt magamra haragítani.
Alázatosan meghajtottam tehát magam és felajánlottam neki és
személyzetének az első helyet a fogadtatásnál.
Nagy meglepetésemre a rendőrfőnök kijelentette, hogy a
Kereskedelmi Miniszter iránti tiszteletből, ő az egész fogadtatásnál
csupán a háttérben óhajt maradni.
Tüstént megértettem, hogy ez a nyomozás érdekében történik.
Az összeesküvés szálait már kezében tartja, még csak a kibogozás
van hátra. És erre éppen most kerül a sor. Az idegen előtt a
rendőrfőnök megalázta magát, de nőtt az én szememben.
Udvariasságból visszautasítottam nagylelkűségét. Ő megismételte.
Én visszautasítottam. Mindketten mélyen meghajolva így folytattuk
ezt addig, amíg a vonat érkezését nem hallottuk.
A vonat berobogott és a tiszteletreméltó idegen ott állt az ajtóban.
Amikor minket meglátott, felragyogott az arca az örömtől. Ilyen
fogadtatásra nem volt elkészülve.
Tíz lépésnyire tőle feszes vigyázzállásba vágtam magam. Fehér
egyenruha, vasalt nadrág, vörös sapka, elől a fütyülő. Tíz lépésnyire
tőlem a személyzet állt sorfalat. Legelöl feszített a helyettes
állomásfőnök, szintén fehér ruhában, elöl szintén fütyülővel, de rojt
és paszománt nélkül. Mellette egy ellenőr állt, aki a poggyásszal is
foglalatoskodik. Ez egy nagy csirizes ecsetet tartott a kezében. Ez
kifejezőbb szerszám volt, mint a jegyátlyukasztó. Utána következett
a váltóőr, aki feszítővasát tartotta hivatalának szimbólumaként maga
elé. A két málházó a hosszú hevedert vette nyakába és úgy állt a
sorban, míg az újságárus a nádfonatú dobozt tartotta maga előtt.
Tíz lépésnyire tőlük, de hátul állt a pénztáros kisasszony. Őt nem
akartam a sorba állítani, – az lerontotta volna a fogadtatás
méltóságát –, de hogy a számot növeljük, a helyettes állomásfőnök
tanácsára megengedtük, hogy tőlünk távolabb hátul felálljon. Hosszú
ceruzát dugva a füle mellé, a boldogságtól remegve várta a vonatot.
A rendőrfőnök szintén tőlünk távolabb oldalt állt: fehér egyenruha,
kaucsuk tornacipő, aranysávos sapka és vállrojtok. Mögötte sofőrje,
kimonóban, rendőrsapkával a fején.
A legénység – vagyis a két közrendőr – nem zárhatta be a
sorfalat, mert nekik a vonat hosszában fel és alá kellett szaladni,
nehogy az utasok közül valaki a fogadtatás alatt kiszálljon. Igaz,
hogy amúgy sem mert volna senki.
Most üdvözöltük az előkelő idegent. Én és személyzetem,
kezünket katonásan a szemünkhöz emeltük. A rendőrfőnök kardjával
tisztelgett. Utána mind a ketten előre jöttünk és átadtuk
névjegyeinket.
Én szerényen halk hangon elmormoltam, hogy végtelen
megtiszteltetés Fudzsiszava állomásra, hogy ily előkelő idegen annyi
állomás közül éppen ezt tüntette ki kiszállásával és szerényen
bocsánatot kértem a méltatlan fogadtatásért.
Arra egy intéssel elbocsátottam a személyzetet és felkértem a
tiszteletreméltó idegent, hogy jöjjön a hivatalomba és ízlelje meg a
tiszteletreméltó teát. A két málházó büszkén vitte utánunk az idegen
hatalmas csomagjait.
A rendőrfőnök azonban eltűnt. Ebből megértettem, hogy fontos
összeesküvések nyomára jött és a jelzett európai nőket keresi. A
rendőrség egyik embere a leszálló utasokat igazoltatta, a másik a
vonatban maradtakat. A rendőrfőnök a 7843-as vonatszakaszt
kutatta át, vajon nem rejtőznek-e ott a hölgyek. Kisvártatva
megjelent egy nagy piros napernyőt tartva kezében. Ez valami
nagyon fontos bizonyíték lehetett, mert soha nem beszélt róla.
Tea után felajánlottam tiszteletreméltó vendégemnek, hogy
megmutatom a vezetésem alá tartozó állomást. Az idegen úr –
udvariasságból – nagyon szabadkozott, de végre is sikerült őt
meggyőznöm, hogy nem zavar. Tiszteletteljesen előre bocsátottam
és tíz lépéssel mögöttem ment a helyettesem.
Legelőször a váltót néztük meg. Sajnos ez a készülék sohasem
működik, mert a pálya egyvágányú. Csupán a pályatestről kanyarul
el egy rövid sínpár, mely a gépházba vezet, tartalék-mozdonyok
vagy kocsik számára. De ilyen még gyakorlatomban nem fordult elő.
Mégis intettem a váltóőrnek, hogy csináljon egy áttételt. Sajnos
hiába erőlködött, a gépkart nem tudta lenyomni.
Rendkívül restelltem a dolgot, és szapora bocsánatkérések
közepett elvezettem a málházóba.
Itt részletesen elmagyaráztam a bonyolult eljárást és végül, hogy
elméletünket gyakorlatilag is bemutassam, saját magam
ragasztottam egy címkét egy poggyászra. A ragasztás tökéletes volt,
egyetlen ránc nélkül tapadt a papír a viaszosvászon bőröndhöz.
Észrevettem, hogy ez az idegenre mély hatással volt.
Aztán felajánlottam neki, hogy lépjen a mérlegre.
Elszörnyülködtem, hogy micsoda súlya volt.
Többet nyomott, mint a gyorsárura engedélyezett legnagyobb
súly! Csodálkozásunknak hangos kifejezést adtunk. Azután én
mérettem meg magam és örök barátságunk jeléül együtt is
megmérettük magunkat. Azt a jelenetet, mikor ketten összefogódzva
álltunk a mérlegen, le kellett volna fényképezni és az újságba
betenni. Titokban arra is volt gondom, hogy az idegen ne kerülhesse
meg a mérleget, mert ott volt a szerkezet titka, mely a honvédelmi
minisztériumra tartozott. Ha a mérés előtt nem kapcsolunk ki egy kis
nikkel rudacskát, hiába tesszük a mérlegre a málhákat, a nyelvecske
a 0-án marad. Így az ellenség nem fogja tudni használni.
A jegypénztárhoz is elmentünk. Ez érdekelte az idegent a
legjobban. A kis pénztáros-kisasszony zavarában nem tudott hová
lenni, mikor látta, hogy egy ilyen méretű és súlyú úr érdeklődik az ő
munkája iránt. Örömmel láttam, hogy kérdéseket is adott fel, mikre a
kisleány igen udvariasan válaszolt. Helyettesem kiment a pénztár elé
és eljátszotta egy utas szerepét, amint jegyet kér. A kisasszony
elmagyarázta és legaprólékosabb részleteiben megmutatta, hogyan
veszi át a pénzt, honnan hozza elő a jegyeket, hogy bélyegezi
azokat le és mint adja ki egyszerre a jegyet és a visszajáró pénzt. Az
egész idő alatt az idegen, nyugati szokás szerint a leány arcát
simogatta, hogy az ne féljen. Azután a pénztárkönyvbe akart írni
valamit. De a japán írás nehezen ment. Az ölébe kellett venni a
kisleányt és az vezette a kezét. Még így sem tudott írni. Mialatt a
kisleány jobb kezét a papíron vezette, a bal keze véletlenül a bő
kimonó ujja alá került.
Az írás nagyon elfoglalhatta, mert elfelejtette, vagy nem tudta már
előhúzni a bal kezét. Csak a kisleány lett szörnyű ideges, de nem
merte mutatni. A legkritikusabb pillanatban a nádszék a mázsás súly
alatt összeroppant és mind a ketten leestek.
Amikor a pénztárfülkéből eltávoztunk, az idegen a kisleánynak
emlékül átadott egy piros papírosszegfűt, egy csomag citromos
karamellt és egy férfilegyezőt.
Ezek az ajándékok túl szépek voltak egy ilyen jelentéktelen
alkalomhoz és sehogy sem értettük, hogy mit akar jelenteni a
férfilegyező. Helyettesem ámulva nézte ezt a bőkezűséget és
találgatta magában, hogy mit fog ő kapni? Az előkelő idegen átadott
neki egy csomag “Hikisima” cigarettát, egy doboz gyufát, egy doboz
Jin-Tan pirulát. A méreg és ellenszere az orvosság együttes
átadása, bölcs és gyöngéd figyelem jele.
Most már én is vérszemet kaptam. Elfogott a láz, ezek után, mit
fogok kapni én? Ha a foko-zott mértéket be akarja tartani, rám már
csak valami rendkívüli eshetik. Az idegen gondol-kodni látszott.
Aztán hirtelen kivett a zsebéből egy óriási amerikai újságot és átadta
nekem.
 Majd kővé váltam s nem tudtam, hogy hogyan köszönjem meg.
Hiszen én nem tudok amerikaiul, de feltételezni rólam, hogy tudok,
és még hozzá a nyilvánosság előtt, oly tisztesség, amelyre nem
számíthattam. Földig borulva köszöntem meg. Csak most értettem
meg, hogy igazi nagyúrral van dolgom, aki a saját hazájában
bizonyára vérbeli herceg, az uralkodóház tagja.
Alázatosan megkértem, hogy írja fel nevét az első lapra, amit
kegyesen meg is tett.
A fogadtatás méltó befejezésére egy vonat elindítását akartam
bemutatni. Ez a művelet az állomásfőnököt egész méltóságában és
fontosságában mutatja meg. Ott áll feszesen, körülvéve egész
hivatalnoki karától és szemének egy rebbenésére, kezének egy
intésére: megindul a vonat.
Kimentünk tehát a pályaudvarra, ahol a 79. számú vonat várta a
jelt az indulásra. A biztonsági szelep éppen fülsiketítő lármával
bocsátotta ki magából a gőzt, ami az idegenre mély hatást tett.
Sajnos a legközelebbi vonat Tokióból csak negyven perc múlva
fog érkezni. Különben a két vonatot egy időben indítottam volna,
egyetlen füttyjelzéssel, két ellenkező irányban. Micsoda látvány lett
volna és mily fölényes szereplés! De ilyesmire nem gondolhattam.
Japán csak egy kis ország, többnyire csak egyvágányú vasútvonalai
vannak. Ismét kénytelen voltam az idegen előtt mentegetődzni.
De a vonatot nagyszerűen indítottam el! Helyettesem elszaladt
egészen a szenes kocsiig, ott megállt és rám nézett. Én a szájamba
vettem a fütyülőt, vártam pár pillanatig és aztán meg-adtam a jelt.
Búgva és a mozdony válaszolt, a vonat egyet rázkódott és a kerekek
mind-mind egy irányban megindultak. Nemsokára eltűnt szemünk
elől a vonat.
Akkor felajánlottam előkelő vendégemnek, hogy pihenje ki
fáradalmait irodámban. Az asztalról leszedtem az iratokat, vörös
takarót tétettem rá, hamutartókat és cigarettát.
Most hozzánk csatlakozott a rendőrfőnök. Helyettesem
felszolgálta a teát és visszavonult. A rendőrfőnök az egész
személyzetet eltávolította az épületből. Ebből tudtam meg, hogy
utasítása van, hogy diszkréten járjunk el.
Most jött el az a pillanat, hogy beszédet kellett tartanom. A
beszédem udvarias és tömör volt.
 A Közlekedésügyi Miniszter nevében megköszöntem, hogy
becses személyét mireánk bízza.
Bocsánatot kértem mindazokért a kényelmetlenségekért, melyek
az út alatt érték. A mi vágányaink keskenyebbek, mint az európai
vasutaké és vagonjaink is túl kicsinyek az ő méretei számára.
Vonatfülkéink felszerelése sem vetekedhetik az európai vasutakéval.
Legfőképpen mentegetődztem pedig azért, hogy nem rendezhettem
számára valami nagyarányú vasúti szerencsétlenséget, amelyek
igen gyakoriak az európai vonalakon. Mindezeket halkan mondtam
el és a végén megjegyeztem, hogy Japán már türelmetlenül várja a
coelopterákról szóló nagy tudományos munkája megjelenését.
Az idegen nem palástolhatta meglepetését, mikor látta, hogy
tudományos munkásságának híre már hozzám is eljutott.
Most a rendőrfőnök vette át a szót. Bámultam szakmabeli
ügyességét és gyakorlottságát.
Néhány általános udvarias mondat után, szerényen és
gyanútlanul kérdéseket adott fel, mikre az idegen mit sem sejtve
felelt.
Legelőször azt kérdezte, hogy vannak-e gyermekei és hogy
tudnak-e ezek olvasni és ha igen, mely japán lapokat olvassák?
Azután ügyesen a feminizmusra tért át. Bevallotta, hogy ő maga is
híve volna a nők szavazati jogának, de döntő érvet erre nem tud.
Felkérte az idegent, hogy mondjon valami meggyőzőt erre
vonatkozólag.
Az idegen úr azt válaszolta, hogy töltsön a rendőrfőnök egy-két
hónapot Svájcban, vagy egykét hetet Angliában és azonnal el fog
menni a kedve ily gyászos eszmékkel foglalkozni.
A rendőrfőnök arca közönyös maradt, de én megértettem, hogy
sikerült egy sor érdekes adatot kapnia, melyeket Tokióban a
rendőrfőnökségen a már meglevő adatokkal kiegészítve az
összeesküvés kibogozására fel fognak használni.
A társalgás témája kimerült, a tiszteletreméltó idegen nem akart
még egy tiszteletreméltó csésze teát inni. Mindent megköszönve
felállt és mi kikísértük a szobából.
A rendőrfőnök biztosította, hogy kitüntető látogatását sohasem
fogja elfelejteni és kimentette magát, hogy hivatalos lekötöttsége
miatt nem kísérheti ki Enosimáig, de felajánlja Ford kocsiját, melyet
fiatal sofőrje fog vezetni.
Az idegen megköszönte és mi az előállt automobilig kísértük,
melyre már rárakták a nagy dobozokat. Én a sofőr mellé adtam a
fiatal újságárust, mert nem tartottam illőnek, hogy egy ilyen kiváló
idegen csupán egy szolga személlyel utazzon.
A rendőrfőnök újra mentegetődzött, hogy nem kísérheti tovább.
Ugyanezt tettem én is, megmagyarázva, hogy most fog jönni
csaknem egy időben a 113. és a 72. vonat és mind a kettőnél a
jelenlétem, de különösen a 72-esnél elengedhetetlen.
Még egyszer utoljára sorba álltak alantasaim és katonásan
köszöntek. Az idegen a pénztáros-kisasszonytól is el akart búcsúzni.
Ezt persze nem engedtem. Ez túlságos kitüntetés lett volna ez
alacsonyabb rendű lény számára, ami könnyen megbonthatta volna
a szolgálati szabály-zatokat és a rendet. Az idegen ugyan
erősködött, de én mindannyiszor meghajoltam és úgy tettem, mintha
nem érteném.
A kocsi elindult. Az idegen még az utolsó percben is hadonászott
és kiabált és végül felső zsebéből kihúzott egy különös kartonlapot,
melyet zsebkendőjének néztem. Az állomásra mutatva: “Emlékül a
kisleánynak” kiáltotta. Ebből megértettem, hogy a nyúl alakú karton,
valami nagy rendjel, amivel az utolsó pillanatban kitüntetett. Mély
hódolattal vettem át és büszkén tűztem a mellemre. Őszintén szólva
erre számítottam is.
A kocsi eltűnt. Izgatott a kíváncsiság, hogy miért vitt az idegen
magával annyi csomagot.
Kirándulásra nem szokás három nagy dobozzal utazni. Sűrű
mentegetődzés közepette a rendőrfőnök előtt erre félénken célzást
is tettem. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ebben
semmi különös nem volt. Sőt, ő nem is nyitotta ki a dobozokat, pedig
álkulccsal könnyen megtehette volna, mert úgyis tudta, hogy mit
tartalmaznak.
Az idegenek ugyanis nem úgy esznek, mint a civilizált emberek.
Szárított hal és tiszteletreméltó rizs nekik nem elég. Ők mindenfélét
összeesznek, a legképtelenebb dolgokat. A három doboz
tartalmazta azokat a tápszereket, amiket összekeverve és megfőzve
az idegen óriási teste kielégítésére egy este meg fog enni.
 A rendőrfőnök azután arra kért, hogy hagyjam pár pillanatra
magára az irodában. Ebből megértettem, hogy ki akarja hallgatni
embereimet és a nyert adatokkal összevetni saját tapasz-talatait.
Az így kapott eredményt meg fogja telefonálni Tokióba. Ott a
kitüntetés nem fog elmaradni. A császárnak hírül viszik, hogy az
összeesküvést sikerült leleplezni. Mily kitüntetés vár rá!
De mindez nem tartozik rám. Elégedetten sétáltam fel és alá a
peronon, kitüntetésemet baloldalon a mellemen hordtam és
gondolatban még egyszer átéltem a nagyszerű fogadtatás
eseményeit. Minden valóban a lehető legjobban sikerült. A
személyzet kifogástalanul teljesítette a parancsaimat és méltósággal
töltöttem be a tisztem. Az idegennek magas véleménye lesz a Japán
közszolgálatokról és tudni fogja, mily műveleteken alapszik a
jegykiadás.
Meg kellett írnom a jelentést és a rendőrfőnökkel aláíratnom.
Joggal remélhetem, hogy hivatásom ily nagyszerű betöltésének meg
lesz az eredménye. Rövidesen előlépek, vagy megkapom a kardot.
Már vagy tíz perce révedezek a dolgokról, mikor hirtelen a fiatal
újságárust látom feltűnni, lélekszakadva sietett felém egy óriási
biciklin, melynek pedálját alig érte el a lába. Csurom-vizes volt és az
első pillanatban csak annyit mondott, hogy a tengerbe esett.
Szavaiból a következőket tudtam megállapítani. Enosimába,
vagyis a partról a szigetre egy hosszú híd vezet. Helyi szokás szerint
a híd könnyű alkotmány, hogy a javítások egyszerűek, olcsók és
gyorsak legyenek. Bambusz cölöpépítmény, melyen néhány deszka
fekszik keresztbe és szalmafonat fed le. Egy erős szél, egy nagy
hullám, egy, a cölöpökhöz ütődő csónak megrongálja a hidat. De egy
óra alatt a kárt helyre lehet hozni.
A hídra sem kerékpár, sem más kocsi nem jöhet, a bejáratnál két
őr ügyel erre, akik egyszersmind a díjat is beszedik, amit a
karbantartás költségére fordítanak.
A sofőr, aki az idegent vitte, ragaszkodni akart az utasításhoz,
hogy vendégét a szigeten tegye le, neki vágott tehát a hídnak. Az
őrök fel akarták tartóztatni, de felismerték a sofőr sapkája felett a
rendőrség jelvényét – mire, mint ez kötelességük is volt –, földig
borultak és amilyen gyorsan csak tehették, szétnyitották a kis
korlátot, amely a kocsik elől elzárja a bejárást.
 Alig gördült az automobil a hídra, a deszkák recsegtek-ropogtak,
a cölöpök inogtak. Az idegen – talán gyávaságból –, de ennek
elbírálása nem engem illet – kiszállt a kocsiból és előre ment. Alig
tett néhány lépést, mögötte a híd irtózatos robajjal beomlott. Az
automobil féloldalra dűlt és a tengerbe fordult. Az újságárusnak
éppen csak annyi ideje volt, hogy messze elugorjék a tengerbe és
onnan ügyesen kiússzék. A parthoz érve kölcsön vett egy biciklit és
gétákat – az övéi elúsztak a tengerbe – és sietve idejött jelenteni az
esetet.
A dologban tulajdonképpen semmi rendkívüli nincs. Az idegennek
nem történt semmi baja, sőt a látvány bizonyára mulattatta. És ez a
fő.
A híd megromlott, de már úgyis javításra szorult. E célból már
mozgósították Katasze városka tartalékos utászait. Kitűnő gyakorlat
ez tartalékosok számára. A költségek negyvennyolc óra alatt
megtérülnek, mert a tatarozás alatt, sőt után is, a hídvám díját a
kétszeresére emeltük.
Az automobil ugyan a tenger fenekén volt, de ennek sincs semmi
jelentősége, mert a rendőrség pár nap múlva kap új autót.
Legjobban a sofőr járt. Az a lábát és karját törte. A baleset aktív
szolgálatban érte, így azt előléptetésnél beszámítják.
Legkellemetlenebb azonban a géták eltűnése. Ezt nem térítheti meg
a rendőrség, mert az én alkalmazottam a Közlekedésügyi miniszter
alá tartozik. Ide fogunk folyamodni. Addig is odaadom neki
legidősebb fiam gétáit.
De van egy még súlyosabb körülmény is. Az idegen csomagjai a
tengerbe vesztek. Mázsás súlyukkal besüppedtek a homokba és
nincs mód azokat onnan kiemelni. Halak, rákok és pókok zsákmánya
lett a sok drága európai étel. Mit fog este enni az előkelő idegen?
Még javában tépelődtem ez új megoldatlan problémán, mikor a
váltóőr kipirult arccal rontott be hozzám és a következő döbbenetes
hírt újságolta: “Egy rejtélyes koreai anarchista, kinek állandóan
nyomában járt rendőrségünk egy éber közege, a levegőbe röpítette
Enosima hídját. A bombákat saját automobiljából dobta ki és mikor
az autó a tengerbe merült, el akart menekülni. De a rendőrségünk
éber embere, noha a bomba elvitte egyik kezét és lábát, utána
vetette magát és a tengerben kardjával szétdarabolta.
 A bűnös így meglakolt. Állítólag bűntársa is volt, mert a
katasztrófa pillanatában egyesek egy fiatal fiút láttak a kocsiból
kiugrani, ki noha a tengerbe esett, onnan kimászott, valahonnan egy
kerékpárt kerített és azon gyorsan eltűnt.”
A hír rám mély hatással volt. Az idegen tanúja volt a
katasztrófának, bizonyára elöl állt és mindent jól láthatott és láthatta
azt is, hogy rendőrségünk mily bámulatos ügyességgel működik.
Éppen indulni akartam, hogy üdvözöljem ez alkalomból a
rendőrfőnököt, mikor helyettesem jött velem szemben és mámoros
lelkesedéssel kiáltotta: “Háború, háború. Nem mi akartuk, de ha
kikerülhetetlen, hát jöjjön! Tíz éve várjuk, tíz éve tűrünk és
megalázkodunk a béke érdekében, de most lehullott az álarc
ellenségeink arcáról.
Áruló módon, előzetes hadüzenet nélkül, egy újfajta
tengeralattjáróval, az ellenség felrobban-totta Enosima hídját.
A robbanás oly irtózatos volt, hogy Enosima szigete is vele röpült.
De hagyján! Nincs mitől tartanunk. Kataszéből derék tartalék
csapataink kivonultak és minden partraszállási kísérletet meg fognak
akadályozni.”
A hír megdöbbentett, de egy pillanat alatt átértettem óriási
jelentőségét. Felálltam szemben Enosimával, honnan a közelgő
ellenséges hadiflotta füstjét látni lehetett és háromszor elkiáltottam:
Banzáj, Banzáj, Banzáj!!
 ÖTÖDIK FEJEZET

A TISZTELETREMÉLTÓ MELEG FÜRDŐ

Futamiban a sziklák
Mind oly fénylők, tiszták!
Mint az Umemacuja szálloda tulajdonosnője egészen a sziget
bejáratáig mentem, az idegen nyugati tanár úr elé. A tiszteletreméltó
gyáriparos a vendégem, nem mehetett eléje, mert őt saját vendégei
kötötték le a szállodában. Tehát engem kért meg, hogy
helyettesítsem a fogadtatásnál. A nagy tisztesség jeléül magammal
vittem Hana-szant, a legidősebb szolgálóleányomat.
Sokáig várakoztunk, míg végre feltűnt egy automobil, mely a híd
felé tartott. Ez még sohasem fordult elő, mert kocsinak nem szabad
a hídra jönni. E rendkívüli látvány meglepett. Hana-szan a fülembe
súgta, hogy az Ő Exellenciájának a hidak minisztere, csak ő
merészkedik kocsival a hídra menni. Engem szorongó előérzet
fogott el, de nem szóltam semmit.
Az automobil lassan közeledett és én hirtelen megláttam az
idegen urat és felsikoltottam.
Nagyobb volt, mint a közlekedésügyi miniszter és az államtitkár
együttvéve. Karjaimmal intettem feléje és sírtam a boldogságtól.
Az idegen úr most kiszállt az automobilból és gyalog jött a kocsi
előtt, hogy jobban lássuk. Az egész sziget már talpon volt. Mindenki
bámulta, mily méltóságteljesen lépdelt.
Most megtörtént a szerencsétlenség, de Ő Kegyelmességének
hála Isten semmi baja sem történt. Még csak kis horzsolást sem
szenvedett. De én mégis sírtam az izgalomtól.
Nemsokára a szálloda előtt voltunk és az idegen úr a nagy tömeg
szeme láttára felment a lépcsőkön és leült a legfelsőre, hogy levesse
cipőjét és papucsokat vegyen fel, ami kötelező.
Sajnos egyetlen papucs sem ment a lábára, így kénytelen volt
harisnyában maradni.
Előkelő vendégemet legelőször abba a szobába vezettem, ahol
este a bankett lesz. Előrebocsátottam és vártam elragadtatásának
kifejezését.
 Legnagyobb meglepetésemre azt kérdezte, hogy miért nem
terítettünk egy olyan szobában, ahonnan a tengert is látni?
Az idegen úr úgy látszik nem tudja, hogy a tengeri kilátást éppen
el kell fedni, mikor a Fudzsi tűzhányó-hegy nem látszik. Éppen a
kirándulás sikere érdekében teríttettem én a kertre nyíló szobákban.
Dehát az idegeneknek ilyesmihez nincs érzékük.
Most a szobájába vezettem a kitűnő férfiút, ahol a fiatal
szolgálóleányaim egy pillanat alatt megszabadították ruháitól. Mikor
egészen meztelen volt, én saját kezűleg adtam rá a kimonót és
felkértem, hogy kövessen a fürdőbe.
Nagyon büszke voltam, hogy megmutathattam a fürdőt, melynek
berendezése teljesen új, és a legtökéletesebb a szigeten. Két
teremből áll. Az első, amelybe belépünk, ritkított lécpadlójával arra
való, hogy itt jól lemosdjunk. Padok, szivacsok, öblítőkanalak állnak
a vendégeim rendelkezésére. A másik terem a nagy fürdőmedence,
kőkockákkal van kifalazva.
Az én fürdőmnek az a nevezetessége, hogy igen nagy. Szemben,
a Tomija-szálló fürdője az enyémnek csak fele, alig fér el benne hat
ember – nálam kényelmesen tizenkettő is, a gyerme-keket nem is
számítva.
Nemrég Tojohasiból egy egész család szállt meg nálam, a
kiállítást jöttek megnézni, nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák.
Mind elfértek egyszerre a fürdőben. Nem látszott ki, csak a fejük és
a térdük, mi tapsoltunk örömünkben olyan megkapó látvány volt.
Hamar áthívattam a Tomija-szálloda tulajdonosnőjét, hogy lássam
mint bosszankodik e felejthetetlen ünnepi látványon. Csak azt
sajnálom, hogy nem hívattam a fényképészt, mily pompás képeket
készíthetett volna a fürdőző családról. Micsoda reklám lett volna a
szállodámnak.
Beléptünk a fürdőbe. Egy padon elnyúlva Kamei tanár urat öreg
masszőröm szappanozta. Már egy órával ezelőtt is, mikor itt jártam,
így feküdt Kamei tanár úr. Nem tudom, mit szappanoz-hatnak rajta
olyan sokáig, hisz rendkívül sovány. Úgy látszik, öröme telik benne,
hogy a hátát dörzsölik. Jamagucsi úr a lépcsőn ült, két lábát a vízben
tartva, a két másik úrral beszélgetett, kik a medence közepén nyakig
a vízbe merültek.
 Rögtön levettem az idegen úrról a kimonót, mert nem volt illő,
hogy felöltözve legyen, meztelen urak társaságában. Azt is láttam,
hogy ezek az urak ismerték a nyugati szokásokat és tudták, hogy ott
az emberek még a fürdőben is rejtik azt, amit úgyis mindenki tud.
Kamei úr felállt és hosszú szakállával, mely mint óriási szappanos
csavar lógott csaknem a térdéig, igyekezett elpalástolni amúgy sem
látható részeit. Jamagucsi úr nagy robajjal a vízbe ugrott.
A japán gyáros ellenben, az én vendégem és a mérnök kijöttek a
vízből és üdvözölték az európai urat. Nyugati szokás szerint
megszorították a kezét és vég nélküli hosszú bókokat mondtak neki.
Amíg ez urak egymásnak bókolva összedugták a fejüket, lopva a
fürdőből kiosont egy idős hölgy – aki a legelőkelőbb tokiói
társasághoz tartozott. Meglapulva a fal mellett ment és anélkül, hogy
köszönt volna, távozott.
Ezt én nagyon illetlennek találtam. Elvégre, mikor beléptünk, az
idős hölgy a vízben ült. Nem látszott ki, csak a feje. Ha nem mozog,
az európai úr észre sem vette volna.
A gyáros most bemutatta kitűnő barátját, Kamei tanár urat, aki
mélyen meghajolva üdvözlő szavakat mormolt. Azt hiszem, azért
maradt továbbra is meghajolva, hogy szakállával amennyire lehetett
fedje magát. Halkan elhárított magáról minden díszt és
érdemtelennek mondta magát a tudományban és kérdezte, hogy Ő
Kegyelmessége nem adna-e számára bizonyos felvilágosítást. És
akkor felegyenesedve emelt hangon így kezdte: “Végtelenül
tiszteletreméltó, nagyméltóságú Kegyelmes Tanár úr, bocsássa meg
alázatos alkalmatlanságomat és esedezem, hogy kegyeskedjék
jóakaratú nagylelkűségével…
Nem emlékszem már mindenre, de tovább is udvarias volt és így
végződött: “…ha megmondaná milyen adónem alá tartoztak a
jelzálogkölcsönök a római birodalomban a kerek asztal idején?”
Nem értettem az egészből semmit, de úgy vettem ki, hogy a
kiváló tanár tudni akarta, hány lába volt annak a szörnyetegnek,
mely az idegen úr hazáját pusztította. Azt is biztosan tudtam, hogy a
kiváló tanár tudta ezt jól, csak akarta látni, hogy az idegen úr is
tudja-e? Az idegen úr némán nézett maga elé és mikor Kamei tanár
meghajolt, csak annyit mondott: brr, brr…
 Akkor Kamei tanár még mélyebben hajolt meg és még
udvariasabban ismételte meg a kérdést, sőt a nehezebb szavakat
angolul is megmondta. Az idegen úr tágra meresztette a szemét, de
nem szólt semmit.
A dolog kezdett fenséges lenni. Hogyan, a mi tudósunk, Kamei
tanár úr, aki annyi év előtt volt Európában és talán nem is volt
alkalma megszámolni a szörnyeteg lábait és azt a kis noteszébe
beírni – és mégis tudja és az idegen úr, aki bizonyára már
gyermekkorában látta minden héten az állatkertben a szörnyeteget –
most néma marad!
Ez az idegen tudomány csődje, a japán kultúra örök diadala! A
szállodám elévülhetetlen dicsősége, a fürdőm belekerül a történetbe,
– beléptidíj mellett fogom mutogattatni!…
Nem bírtam már tovább a lábamon állni… leborultam és úgy
sírtam.
De éreztem, hogy jelenlétem nem idevaló. Nem vagyok méltó
arra, hogy tanúja legyek ily történeti mérkőzésnek. Tudatlan vagyok
ehhez, nincsenek okleveleim és bizonyítványaim és főleg asszony
vagyok, tisztátlan, alacsonyrendű lény. Ezek az urak, akik itt most
mérkőznek, a fenséges nemhez tartoznak és még hozzá tanárok!
Megindultam tehát kifelé, természetesen hátrálva és minden
lépésnél térdet hajtva igyekeztem kijutni a szobából.
Ebben a pillanatban Jamagucsi úr mentőangyalként jelent meg az
idegen úr előtt, akinek tekintélye már-már teljesen megsemmisült.
Kiugrott a vízből és karját nyújtva feléje, mintha zavarából akarná
kihúzni, azt kérdezte angolul: – Hogy tetszenek önnek a fiatal japán
leányok?
Ebből a mondatból sem értettem többet, mint az előbbiekből. De
Jamagucsi úr később elmondta nekem, hogy alkalmat akart adni az
idegen úrnak, hogy megmutassa tudását, a legkönnyebb kérdést
adta fel neki és hogy még jobban megértse, angolul szólt hozzá. Így
akarta értésére is adni, hogy ő tud hazája nyelvén beszélni. Amikor
ezt hallottam, újra sírva fakadtam. Ilyesmi még a színházban sincs.
A lelki nagyság mily csodás megnyilatkozása! És mily lovagias és
mily messzemenő udvariasság volt részéről, hogy a legyőzött
nyelvén szólott hozzá.
 Úgy kérdezte tőle, mint ahogy az iskolában kérdik: “mondd meg
Őfelsége a császár nevét”, vagy ahogy pár perccel azelőtt kérdezte
a szolgálóleányaimat: “férjnél vagy-e már”.
Az angol mondat megtette a hatását. Az idegen úr menekülve
legyőzője elől, a vízbe akarta vetni magát, hogy megköszönje
megmentőjének nagylelkű közbelépését. Még idejekorán
elkaphattam a karját és megakadályozhattam, hogy a fürdőbe
lépjen, ami nagy hiba lett volna.
Hisz még nem volt megmosva. A fürdőmedencébe csak tisztán
szabad belépni. A fürdő nem a tisztálkodásra, de a pihenésre,
üdülésre, a meleg víz élvezetére való. Oda csak tisztán szabad
belépni. Előbb le kell mosdani a csap alatt, az előteremben és ha
már tökéletesen tiszták vagyunk, leszünk érdemesek arra, hogy
belépjünk a tiszteletreméltó meleg fürdőbe.
Most minden lecsillapult. Az urak visszamentek a tiszteletreméltó
meleg fürdőbe, hogy kipi-henjék izgalmaikat és élvezzék diadalukat.
Kamei úr úgy vonult vissza, mint egy hadvezér, aki a hazáját
mentette meg és békében újra műveli rizsföldjét. Lefeküdt a padkára
és újra dörzsölte a hátát. Tiszteletreméltó öreg masszőröm
megértette, hogy hazájának új dicsőséget szerzett a nagy ember és
kettős buzgalommal kezdte szappanozni. A fürdő gőzében a
megelégedés, az öröm, a kibékülés diadalérzete lebegett és
terjengett.
A nyugati úrnak felajánlottam, hogy magam fogom lemosdatni,
hogy ő is kivegye részét a fürdés öröméből. A zuhany alá vittem és
aztán szappanozni kezdtem a hátát. Ez oly kitüntetés, melyben csak
a legkiválóbb vendégeim részesülnek.
Mit gondolhatott most magában ez az úr, aki azt hitte, hogy itt
csak egy tál rizst fog kapni és most maga a szálloda tulajdonosnője
dörzsöli hátát.
Nem törődtem azzal, hogy ruhámat bepiszkítom a tiszteletreméltó
fürdőben, a tiszteletreméltó gyáros jól látta, hogy bánok vendégével,
így a rendes borravalón felül még ajándékot is kénytelen lesz adni –,
amiből új és szebb ruhát vehetek majd magamnak.
Ebben a pillanatban Hana-szan rontott be hozzám. Az arca piros
volt a szaladástól és szemei csillogtak az izgalomtól. Anélkül, hogy
köszönt volna, anélkül, hogy meghajolt volna, oda-ment az idegen
úrhoz és elfulladt hangon mondta, hogy odakint három hölgy és egy
kisgyermek kérdezősködtek utána, és amikor megtudták, hogy a
fürdőben van, tovább mentek.
Az idegen úr úgy látszik nagyon megörült a hírnek és szólt
nekem, hogy a hölgyek vissza fognak térni, fogadjam őket nagyon
jól, tartsak fent számukra négy szobát és mondjam meg nekik, hogy
mihelyst fel lesz öltözve, meg fogja őket látogatni.
Ezt sehogy sem tudtam megérteni. Egy kis gyermek és három
hölgy elfér egy szobában is.
Úgy látszik az idegen úr nem tudja, hogy az én szállodámban a
szobák elég nagyok. A többi urakat ez a hír inkább kellemetlenül
érintette. Mintha hirtelen a belső nyugtalanság hulláma borzolta
volna fel a vizet.
Engem csak egy dolog szomorított. Szelességével és rossz
modorával – mit mondok! udvariat-lanságával Hana-szan magára
haragította az idegen urat. Mit fog az most szállodámról gondolni.
Hana-szan szégyent hozott rám. Szemeimben könny csillogott,
egyikben a szégyen, másikban a harag könnye.
De büntetése nem fog elmaradni. És hogy tudja, hogy mi vár rá,
azonnal megfosztottam őt a kellemes látványtól, mely a fürdőben
elénk tárul.
Néhány perc múlva helyette Mizu-szan lépett be. Mizu-szan, az
első szolgálóm, aki igazán
tudja az udvariasság szabályait.
Halkan nyitotta ki az ajtót és maga után betette. Előbb
illedelmesen körülnézett a teremben és úgy jött előbbre. Minden úr
előtt megállt, két karját elöl keresztbe fonta és mélyen meghajolt.
Csendesen, édes, de kedves hangon azt mondta: Bocsásson
meg, hogy zavarom.
Ez nagyon udvarias volt és szemeim újra megteltek könnyel – de
most az örömtől.
Ezután Mizu-szan hozzám jött, meghajolt és halkan azt mondta,
hogy jó volna, ha kinéznék a tiszteletreméltó konyhába. Okot nem
mondott, tehát sürgős és titkos volt. Megértettem, hogy mennem
kellett.
Mizu-szan udvariasságával visszaállította szállodám jó hírnevét.
Az idegen úr bizonyára nagyon meg volt elégedve. Jutalmul intettem
Mizu-szannak, hogy vegye át az idegen urat és szappanozza
tovább. Éppen a törzs és a lábak következtek. Mizu-szan jutalma így
kettős lesz.
Először öröme lesz az idegennel, továbbá a gyáriparos úr, a
vendégem, a vízben elértette gyöngéd figyelmem és a borravaló
kiosztásánál nem fog róla sem megfeledkezni. Én mindig azon
vagyok, hogy alkalmazottaim keressenek.
Távoznom kellett. Udvariasan az idegen elé mentem, két kezem
a csípőimre tettem és mélyen meghajolva mondtam: Ne zavartassa
magát, uram.
Néhány percig mozdulatlanul így maradtam, ami nagyon udvarias
volt. Amint így álltam az idegen előtt, megértettem, min lepődött meg
annyira Mizu-szan. Nyugaton úgy látszik nagyon hideg lehet, mert az
idegen olyan szőrös volt, mint egy medve.
Ideje is volt, hogy távozzam, már a fáradságtól is alig álltam a
lábamon. Egy olyan felületet beszappanozni, mint az idegen úr teste,
legalább a kétszerese annak a munkának, amit egy japán nő egy
nap alatt végezni tud.
Nem láttam az idegent a fürdőbe bemenni, de Mizu-szan mesélte,
hogy úgy, amint bement -
sőt még annál is hamarabb – kijött. Túl melegnek találta, pedig rá
való tekintettel alig volt negyvenöt fok.
Mizu-szan ügyes előrelátással, nehogy szavai feltűnést keltsenek
– mikor belépett, nem mondott igazat. Jelenlétem nem a konyhában,
de az előcsarnokban volt szükséges.
A kapuban egy fiatal fiú állt, kit a nagy fűszeres küldött hozzám. A
fiú hosszú sorban, különböző, szebbnél-szebb dobozokat rakott le a
földre. A cselédeim ámulva nézték, szerettek volna a dobozokhoz
nyúlni, de a kisfiú rúgott-harapott, ha valaki, csak közeledni mert.
Én mindjárt tudtam, miről van szó. Ezek a dobozok konzervek
voltak, miket az amerikaiak döglött állatok húsából csinálnak. Döglött
halak is vannak e dobozokban. Nyugaton ugyanis annyi az állat,
hogy néha veszedelmes betegség pusztít köztük és akkor az állatok
rakásra hullanak. Hogy a húsuk el ne vesszen, a konzervgyárak azt
ily dobozokba feldolgozzák. A legkülönösebb, hogy a nyugatiak ezt
megeszik.
 Sehogy sem értettem, hogy a fűszeres miért küldte át hozzám a
dobozokat. Mit csináljak én velük?
Legnagyobb meglepetésemre a kisfiú egy papírlapot adott át,
melyről ezt olvastam: “Mély alázatomban, az idegen tanár úr előtt,
Fudzsiszava megalázkodik és szégyenli, hogy csupán ezeket a
szegényes holmikat küldheti, a tengerbe veszett tiszteletreméltó
nagy dobozokért.”
Nagyon csodálkoztam, az írást sem tartottam nagyon
udvariasnak, és főleg rövid volt.
Ilyesmiről én legalább két oldalt írtam volna. Aztán hirtelen
világos lett előttem minden. Az idegen Tanár úr, az én vendégem,
tehát nekem szól ez a kitüntetés, az én szállodám fogadja be a
kincseket!
A meghatottságtól nem tudtam hová legyek. Sírni kezdtem.
Tekintetem véletlenül a levél végére esett és most tudtam meg, ki
küldi e megbecsülhetetlen ajándékot. Őfelsége a császár
szolgálatában levő Rendőrfőnök!
Most megértettem, hogy mily szörnyű neveletlenséget követtem
el, mikor megérintettem e dobozokat, anélkül, hogy leborultam volna,
mint a kis cselédeim.
Hirtelen letérdepeltem és sírni szerettem volna, de már nem
voltak könnyeim. Megindult testemből a belső nedvesség és dűlt az
arcomon, a számon és testem minden nyílásán keresztül. Mindez a
Rendőrség iránti tiszteletből.
 HATODIK FEJEZET

TARÓ-SZAN KALAPJA
Anyai szeretet
Csengettyű a szélben
Nagy fenyves erdőben…
Minden gondolatom ez az enosimai kirándulás. Micsoda örömet
fog ez okozni fenséges gyermekemnek Taró-szannak, aki most két
éves. Mikor szombat este hozzám jött az órás úr unokahúga,
barátnőjével Otoku-szan kisasszonnyal, nem is igen szabadkoztam,
mindjárt elfogadtam a meghívást.
Gondolják meg, milyen híres kirándulóhely Enosima. Életemben
csak egyszer voltam ott az iskolával, kisleány koromban – már alig
emlékszem rá. A kisasszonyok közül még egyik sem látta, ők még
izgatottabbak, már alig várják a napot, hogy megnézhessék ezt a
híres szigetet.
De megfelelő lesz-e a toalettjük?
Taró-szannak óriási tekintélyt fog szerezni ez a kirándulás. A
szomszédok már most is beszélnek róla. Mert sokan ismerik
Enosimát, de kevesen látták.
Ez egy kis, csúcsban végződő sziget, partjait a legcsodásabb
kagylók borítják, berkeiben a legszebb templomok emelkednek.
Taró-szan most kezd fejlődni, már lassan megjegyzi magának amiket
lát, bizonyára mély hatással lesz rá ez a híres hely.
Maga a kirándulás rendkívüli, hihetetlen körülmények közt jött
létre. A kisasszonyok nagy bőbeszédűséggel mesélték el, de mert
mind a ketten egyszerre beszéltek, nem értettem semmit. A
kiállításról jöttek és ott egy hatalmas szellem a hidroplánon
lovagolva egy tízjenes bankjegyet ejtett az ölükbe és
megparancsolta nekik, hogy a pénzzel menjenek zarándokútra
Enosimába.
Ez úgy hangzik, mint valami gyermekmese. Nem akartam elhinni,
de megmutatták a bankjegyet, még a vonat indulásának órája és a
szálloda neve is fel volt írva. Ez minden képzeletet felülmúl. És azt
kell hinnem, hogy a nyugati úr, a távolba is tud látni és csak azért
rendezte így ezt a kirándulást, hogy megtisztelje vele Taró-szant.
Mily jót fog tenni Taró-szannak az Óceán friss levegője. Tokió
ugyan a tengerparton fekszik, de abból alig látunk valamit. A
csatornákban a víz áll, elposhad, megsárgul és tele van döglött
állatokkal. Enosimában azonban a tenger kék, fehér hullámok
fodrozzák, elgondolni is nehéz, mily szép lehet ez!
Taró-szan sohasem hagyta el még Tokiót. Ez sokba kerül. Ha
bemegyek a városba, látogatóba, vagy bevásárolok, mindig
odakötöm a hátamra. De az utca levegője nem jó, megfertőzi a por
és a piszok.
Rjogoku városnegyed sem nagyon egészséges. Nagyon
alacsonyan fekszik és közel a csatornákhoz. Az árvíz is folytonosan
fenyeget. De beljebb lakni, sokba kerül. A férjem gazdag. A Micubisi
vállalat hivatalnoka, hatvanöt jent kap egy hónapra, de remélem
nemsokára, emelnek neki.
Egyébként hatvanöt jenből meg lehet élni, ha a szomszédaink
elköltöznek, vehetünk is nekik szép ajándékokat, ami tekintélyünk
fenntartására szükséges. Rendkívül takarékos vagyok. Ha már
egyszer férjnél vagyunk és a huszonharmadik életévünket
betöltöttük, nemigen gondo-lunk többé a divatra. Az élelem nem
kerül sokba. Sőt néha sikerül is azt feljavítanom. Van egy kis
cselédünk is, tizenhárom éves, négy jent kap egy hónapra, de
táplálkozásáról maga gondoskodik.
A házunk nem nagy és közel van a többi házhoz. A konyhán és a
mellékhelyiségeken kívül két szoba van, az egyik négy gyékényes,
ez a lakószoba, az udvarra nyílik, a másik csak két gyékényes, ez az
utcára néz. Ez tulajdonképpen a cselédszoba, de gyakran
tartózkodom itt, mert Taró-szan szereti nézni a járókelőket.
Erre megy el a szárított halkereskedő, aki raktárát – a hosszú
bambusznádon lógó dobozokat -
a vállán hordja. Menet közben a dobozok zörögnek, ami igen
kedves muzsika.
Utána jön a gétafoldozó, aki egy kis dobon dobol, hogy jelezze
jöttét vevőinek. Legérdekesebb a pipatisztító, aki kis kereken tolja
füstölgő üstjét. Gőzzel tisztítja a vénasszonyok pipáit. Az üst felett
egy kis csengettyű van, melyet a kitóduló füst mozgásba hoz és a kis
csengettyű folyton szól. Ez a látvány nagyon érdekli Taró-szant,
noha kicsit fél tőle. De lassan meg fogja szokni és ez jó előkészület
arra, hogy később a vasút, vagy a háború zaját is megszokja.
Micsoda felelősség rajtam Taró-szan! Néha beleszédülök. Taró-
szan nem az enyém. Ő uramé és férjemé, akinek ő a fia. Én csak a
világra hoztam, hogy folytassa a szent hagyományokat, ha majd az
apja meghal. Mily tisztesség számomra, hogy világra hozhattam én,
aki csak egy asszony vagyok. Szent kötelességem, hogy vigyázzak
az életére és a nevelésére. Fenséges hivatás – nincs is más
gondolatom. Ha Taró-szan véletlenül az enyém volna és nem uramé
és férjemé, vagyis apjáé, talán nem tekintenék rá ily vallásos
tisztelettel. De lehet, hogy ez az egyetlen fiú, akit uramnak adhatok.
Ha Taró-szan meghalna!…
A szomszéd kisasszonyt nagyon szeretem. Mindig vidám és
nevetős és mindig tud a szomszédokról valami mulattatót mesélni,
minden rosszaság nélkül. Taró-szan is szereti őt és ha
megcsiklandozza az orrát nevet és kapkod a keze után. Nemrég egy
szép kis ruhát ajándékozott neki, a kisasszony igazán nagyon
kedves. A télen azon az este, mikor észrevettük, hogy Taró-szan
meghűlt, éppen nálunk volt. Itt maradt egész éjjel és virrasztottunk a
hibacsi (kis faszén kályha) mellett. Másnap, hogy Taró-szan nem lett
jobban, a kisasszony itt maradt.
Harmadnap elküldtük a kis cselédet, hogy hozzon váltásra ruhát
és akkor tudtuk meg, hogy tiszteletreméltó családja annyira
nyugtalankodott érte, hogy már a rendőrségre is küldtek, hogy
kutassák át a Szumida folyót. Mi ezen sokat nevettünk, hisz a
kisasszonynak akkor semmi oka nem volt magát a folyóba vetni.
Ma reggel, mikor Taró-szan apja az irodába ment, három jent
adott nekem, hogy legyen nálam pénz, ha az úton valami érne. Nem
lett volna szabad elfogadni, mert nem illik pénzt vinni magunkkal,
mikor meg vagyunk híva. De mégis elfogadtam, mert arra
gondoltam, hogy veszek majd ott egy szép emléket Taró-szannak.
Ez őt megilleti és ezzel egyúttal mutatom a szomszéd
kisasszonynak, hogy mily nagy becsben tartom ezt a meghívást.
Különben is mikor uram és férjem elment, eszembe jutott valami.
Taró-szannak nem volt megfelelő kalapja. A vonaton bizonyára
sokan lesznek és Taró-szan lesz az érdeklődés központja. És Taró-
szannak nem volt más kalapja, csak amit tíz nappal ezelőtt vettem
neki, egy vörös süveg, sárga szalagokkal. Ez nem volt elég új, sem
elég színes, erre az alkalomra.
Elmentem tehát a kalaposmester úrhoz és kerestem Taró-szan
számára egy megfelelő kalapot.
Találtam is egy széles karimájú nagy zöld kalapot vörös
szalaggal. Felpróbáltuk, fenségesen állt, igaz, hogy lecsúszott a
szeméig, de ez nem baj, legalább védi a nap ellen. Elragadtatással
vettem meg a kalapot, noha az árát rendkívül soknak tartottam,
hatvan szen. De megérte.
Mikor kijöttünk a boltból eszembe jutott, hogy a zöld kalaphoz
illene egy toll is. Ez nem kerülne sokba és a kalap hatása
megkettőződne. Megvettem a tollat és büszke voltam takarékossági
rendszeremre.
Alig, hogy hazajöttem megérkeztek a kisasszonyok, vidámak,
lármásak voltak, örültek a napfénynek, a kirándulásnak, pompás
ruháiknak. Ha nem akarjuk lekésni a vonatot, azonnal indulni kellett
volna. De illemből megkínáltam őket a tiszteletreméltó teával.
A kisasszonyok elhalmozták dicséreteikkel Taró-szant. Nagyon
meg voltam elégedve. De erre volt is okom. Taró-szannak kicsiny
ferde szemei vannak és négyszögletes feje, akárcsak az apjának. A
bőre egyenletes és sárga, mint a régi festményeké. Kis férfiteste is
kezd már nőni és valahányszor vendégeim vannak, gondom van rá,
hogy Taró-szant meztelenül mutassam, hogy mindenki láthassa,
hogy fiú. Minden hónapban egyszer a borbélyhoz viszem, aki le-
borotválja a fejét. Így erős haja lesz később.
Mikor már indulni akartunk nagy vígan, a kisasszonyok
elmesélték, hogy mi történt. A szomszéd kisasszony ruhára
elköltötte azt a pénzt, amit az idegen úr adott neki a kirándulásra.
Ezt meg is értettem. Egy szép leány mindig tetszeni akar,
különösen ha Taró-szannal megy kirándulni. De kissé bántotta a
szomszéd kisasszonyt az, hogy nem volt pénze a kirándulásra.
Nekem nem szólhatott, mert én a vendége voltam. A családjától
sem kérhetett, mert már elbeszélte a részleteket és a család úgysem
adott volna. Otoku-szant kérte, hogy szedje össze a pénzt. De
Otoku-szan sem hozhatott pénzt, mert már ő is elmesélt mindent és
nem akarta megmondani, hogy ki az a barátnője, akit ki akar
segíteni. Így nem tudott csak a nagyanyjától két jent kapni.
A kisasszonyok így nagy zavarban voltak. Otoku-szan még
felajánlotta megtakarított pénzét, ami így összesen kitett három jent.
De az utazáshoz legalább hat jen kellett. Én felajánlottam, amim
volt, de a kisasszony visszautasította. Arra gondolt, hogy van egy
nagyon szép obija, ami hatvan jenbe került. Ezt az obit a krizantém
ünnep előtt nem hordhatja és akkor sem szívesen veszi fel, mert a
virágok rajt túl nagyok. Ezt az obit eladhatná az ószeresnek, kap érte
bizonyára többet mint tíz jent.
De már úgyis késő volt és előbb el kellett menni az obiért.
Szerencsére az ószeres üzlete közel volt az állomáshoz.
Nem tudtam haragudni a szomszéd kisasszonyra ez
ügyetlensége miatt. A fiatalság meggondolatlan. De óvatosságból
elkértem a kis cselédem megtakarított pénzét. Hatvan szent tudott
adni, ez is valami.
Megindultunk az állomás felé. A 10-es számú villamossal kellett
menni. A szomszéd kisasszony nagy büszkén vette elő az erszényét
és megváltotta mindnyájunk számára az oda-vissza jegyet. Ezzel
megkezdte vendéglátó tisztségét.
A Manszeibasi állomásnál szálltunk le. Annak szomszédságában
lakott az ószeres, akit a kisasszony ismert. Útközben megkérdeztem
a kisasszonyt miért nem teszi inkább zálogba az obit, onnan később
kiválthatja. Azt válaszolta, hogy még ha tetszene is neki az obi, még
akkor sem venné fel, ilyen megaláztatás után. Ősszel vesz majd egy
másik obit, élénkebb színűt, mellyel még látogatásokat is tehet majd.
És különben is az ószeres többet ad rá, mint a zálogos. Meghajoltam
érvei előtt.
Most egy nagy baj ért bennünket. Mikor az ószeres meglátta
kisasszonyok ruháit és különösen Taró-szan kalapját, mindjárt
kitalálta, hogy kirándulni megyünk és hogy a pénzre feltétlen
szükségünk van. Így nem akart, csak négy jent adni. Hiába kérleltük,
hajthatatlan maradt.
Haladt az idő, el kellett fogadnunk. Ha a kisasszony megelőző
este rendes ruhájában jön az ószereshez vagy ha én előrelátóan
eldugom Taró-szan kalapját, biztosan kapunk nyolc jent.
Mosolyogva bele kellett nyugodnunk.
 Megindultunk látszólag vígan az állomás felé, de belül nagyon
szomorúak voltunk. Különösen a szomszéd kisasszony volt
szomorú, mert nem maradt elég pénze, hogy minket jól meg-
vendégeljen. Szemrehányást tettem magamnak, hogy ennek
részben én vagyok az oka, mert Taró-szan kalapja túl szép volt
ahhoz, hogy pénzt kérjünk, elhatároztam, hogy felajánlom a nálam
levő pénz felét, egy jent és húsz szent.
Kölcsönbe a kisasszony sohasem fogadta volna el, de mint
ajándékot, hálásan megköszönte.
Az állomás órája 9 óra 55-öt mutatott. Nem volt vesztegetni való
idő. Előbb a villamosvasútra kellett ülnünk, mely pár perc alatt a
tokiói központi állomásra röpít bennünket. Ott földalatti alagúton át a
helyi vonatokhoz jutunk. Pontosan 10 óra 20-kor indul az enosimai
vonat.
A kisasszonyok a pénztárhoz szaladtak, hogy megvegyék a
jegyeket. Én egy újságosbódé előtt várakoztam. És amint nézem a
sok kirakott tarka holmit, egyszerre meglátok valamit, ami Taró-
szannak pompás játékszer, de egyszersmind ruháján dísz is lehetne.
Szemem egy gyönyörű rózsaszínű celludoid pelikánon akadt meg.
Óriási sárga csőre hegyesen meredt előre, kerek fekete szeme
hívogatóan nézett rám. Nyakából széles zöld szalag lógott. Szóltam
az asszonynak, hogy akassza Taró-szan nyakába. Én nem
láthattam, mert Taró-szan a hátamra volt kötve, de az asszony azt
mondta, hogy a nagytollas kalap alatt az óriás pelikán oly díszes
volt, mint egy katonai kitüntetés. Taró-szan oly büszkén viselte, mint
valami kínai generális.
Reszkettem örömömben, de az árától – tizenöt szen –
megijedtem. Ha már egy ilyen kis állomáson ilyen nagy ajándékot
veszek neki, mit kell majd vennem Tokióban vagy Enosimában.
Az erszényem óvatosságra intett.
Ekkor megláttam egy nagy vörös celluloid golyót, melyet szintén a
nyakba lehetett akasztani.
Ez még azért is érdekelte Taró-szant, mert a belsejében két sörét
volt, mely zörgött. De az ára csak kilenc szen volt, ezt közönséges
gyermekek is megvehették.
Haboztam a nehéz választás közt, mikor nagy sietve a
kisasszonyok odajöttek. Azonnal indul-nunk kellett, mert a vonatot
már jelezték. Elmondtam nekik, milyen nehéz helyzetben voltam.
Felpróbáltuk újra a két ajándékot és hosszas vita után a
kisasszonyok a pelikán mellett döntöttek. Nekem is ez volt a
véleményem, de mert meg akartam mutatni, hogy a magam
felfogása után indulok, a vörös golyót vettem meg. Ez messzebbről
látszik.
A vasúti hivatalnok úr intett, hogy siessünk. Fejünk felett hallottuk
a vasút dübörgését.
Eszeveszetten futottunk fel a lépcsőkön, a dübörgés egy
pillanatra szünetelt; a vonat megállt.
De mire a lépcsőkön felértünk egy éles fütty hasította át a levegőt
és a vonat újra elindult.
Akkor világos lett előttem, hogy már csak a következő vonattal
utazhatunk, amely hat perc múlva jön. Gyorsan visszaszaladtam az
újságárusnéhoz, kicseréltem a golyót a pelikánnal és a különbséget
ráfizettem. Ez mégis méltóbb ajándék volt Taró-szannak.
Kis híja volt, hogy a következő vonatot is lekéssük. A
kisasszonyok egy arra menő hölgy toalettjét vitatták meg. Minden
kifogástalan volt rajta, de egy kis részlet az egésznek a hatását
lerontotta. A napernyője még régi divatú volt. Bambusznádra
feszített színes, olajos papír. Ezt ma már nem hordják. Nyári
ruhához most már csak rövid szárú európai napernyőt lehet viselni.
Minél azsúrosabb a napernyő, annál divatosabb. Ez a hölgy
bizonyára vidékről jött fel a kiállításra és nem érdeklődött eléggé,
mielőtt kiadta volna a pénzét. Inkább sajnálni kellett volna, mint
kinevetni.
A vonatban Otoku-szan nagy titokban megsúgta nekem, hogy a
jegyek oda és vissza tizenkét szennel többe kerültek, mint
gondoltuk. Láttam is, hogy a szomszéd kisasszony arca elborult és
örültem magamban, hogy odaadtam neki, amim volt.
Megérkeztünk a nagy állomásra. Rohantunk a második vonathoz.
Sajnos abban a pillanatban érkeztünk a pályaudvarra, mikor a vonat
elindult. Az egyik kocsiból egy óriási testalkatú úr hajolt ki. Karjaival
felénk intett. Tíz percen belül ez volt a második vonat, amit
lekéstünk.
Összefogódzkodtunk és úgy nevettünk.
 Most egy órát kellet várnunk. Én magamban örültem, mert ez volt
az idő, mikor Taró-szan a nagy szükségét végzi. Amíg én elvonulok,
a kisasszonyok kényük-kedvük szerint megnéz-hetik az állomást,
ami roppant érdekes. Az üvegboltozat alatt a kőkockán úgy
visszhangzanak a géták, mintha maga a császárné őfensége menne
arra.
Előbb félrevonultam Taró-szannal, aztán a váróterembe mentem
és megszoptattam. A kisasszonyok kifeszítették napernyőiket és
elindultak körüljárni az állomást, megszólni a hölgyek toalettjeit és
főleg megcsodálni a bazárokban kitett sok holmit. Egy félóra múlva
az örömtől és az izgalomtól kipirulva tértek vissza. Annyi szép és
csodás dolgot láttak, hogy egészen összezavarodtak és nem tudták
elmondani.
A szomszéd kisasszony diadalmasan egy kis gyöngyházhalat
hozott nekem, melyet a száján keresztül vont vörös szalaggal az
obira lehet akasztani. Ez szerencsét hoz. Az ajándék nagyon
alkalmas volt, mert egy szigetre mentünk. Kis csapatunknak ez lesz
a jelvénye. Összesen hármat vett, de nagyon szégyellte, hogy áruk
csak öt szen volt. A kisasszonyok már mind boldogan fel is tűzték a
halat.
A gondolat tagadhatatlanul szerencsés volt, de nem volt szép a
kisasszonytól, hogy Taró-szannak nem hozott semmit.
Udvariasságból nem szóltam semmit, sőt nagyot nevettem és
feltűztem a halat Taró-szan kalapjára.
Most, hogy ajándékot kapott valakitől, illő volt, hogy én is adjak
neki, egy még szebb ajándékot. A padról, ahol ültem, már rég
figyeltem egy szemben lévő kirakatban egy gyönyörű sárga
búzakalászt. A kalászra vékony vörös szalaggal apró tárgyak voltak
kötve, egy kis kard, egy dob, egy vörös golyó és több apró fényes
csillag. A búza, a kalász, már magában is szerencsét hoz, mily
szerencsét jelent ez a sok tárgy, mind együttvéve. Feltűztem a
kalászt Taró-szan kalapjára, szemben a tollal. A kalap most még
szebb lett és mindnyájan elragadtatással néztük Taró-szant. Most
már olyan volt, mint egy kínai táborszernagy. Szerencsetárgyak
borították a kalapját és Taró-szan mosolygott. A nap kimenetelére
ezt jó jelnek vettük.
 Jelt adtak a beszállásra, sikongva szaladtunk a vonat elé,
keresve a harmadik osztályt. Valahányszor elmegyek a második
osztályú kocsik előtt, félelem fog el. A padok bársonya tiszta kék és
csak nemesek ülnek benne, vagy narikinek (új gazdagok) és
európaiak. Ezek mind milliomosok. Már így születnek. Hogy csinálják
ezt?
Tegyük fel, hogy egy ilyen kocsiba beszállnánk. Először anélkül,
hogy mutatnók, végignéz-nénk a férfiakon, így egy-két kellemes
percet élnénk át. Aztán következnek a hölgyek. Ezeket már
figyelmesebben nézhetjük meg. De mihelyst részletezni kezdenők a
ruháikat, kitűnne, hogy az övéik újabbak, szebbek, drágábbak. És az
ő gyermekeik nyakában nagyobb pelikán lóg, mint Taró-szan
nyakában. Ezt nem tudnám elviselni. És az egész úton
rosszkedvűek lennénk. A nők szépsége nem tesz bennünket
irigyekké. Mert a mi szépségünk van olyan, mint az övék. De a ruha
és a pelikán az más. Ez fáj.
Éppen azért, még ha lett volna az útra elég pénzünk, akkor sem
utaztunk volna második osztályon.
Az utazás egyik legfőbb öröme érdekes emberek közé ülni és
ismeretséget kötni. Jó, ha úti-társnőink szépek, de szeretjük, ha
kevésbé jól vannak öltözve, mint mi. Tehát jól meg kell válogatni a
kocsit, amelybe beszállunk.
A vasúti kocsikban, úgy mint a villamoson először a gyermekek
ülnek le, aztán az urak és ha van hely, a nők. Ha egy nő már ül,
akkor nem kell átengedni a helyét, kivéve, ha a beszálló úr a
családjához tartozik. Újabban szokás ugyan, hogy az urak ezt nem
fogadják el, sőt a diákok, hogy utánozzák a nevetséges nyugati
szokásokat, át is engedik helyüket a hölgyeknek. Ezt nem tartom
helyénvalónak. A régi szép szokásokat meg kell őrizni.
Viszont, ha egy nő gyermeket visz a hátán, annak át kell adni a
helyet. Öregasszonynak sohasem kell. Az kicsiny és hegyes
hátulsójával befurakodik mindenhová és kiszorít magának annyi
helyet, hogy oda leülhet.
Nem volt sok utas. A tiszteletreméltó kirándulók már az előbbi
vonatokkal utaztak el. Így hely volt bőven és mindnyájan leülhettünk.
A vonat elindult. Mélyen fellélegzettünk. Kora reggel óta már
annyi boldog izgalmon estünk át és a kirándulás legérdekesebb
része még csak most következett. A vonat minden rázkódása kitörő
örömmel töltött el bennünket és minden alkalommal hangosan
felnevettünk. A nap fényesen ragyogott és ruháinkon csillogtak a
szerencsetárgyak.
A kisasszonyok kikönyököltek az ablakon és én ismeretséget
kötöttem egy tiszteletreméltó családdal, mely különös érdeklődéssel
nézte Taró-szan kalapját. Ott volt a nagymama, a mama és két
kislány. Ez a család kevésbé előkelő helyet foglalt el a kocsiban,
mint mi. Először is nem volt velük férfi, másodszor két állomással
előbb szálltak le, mint mi. Udvariasságból azonban nem éreztettem
velük a távolságot, mely bennünket elválasztott. Először
természetesen Taró-szanról beszéltünk. Aztán arról, ami most
önkéntelenül mindenkinek a beszédtárgya, a drágaságról. A vörös
bab ára a múlt héten megint emelkedett!
Ha valaki, úgy bizonyára én sokat tudnék mesélni az élet
nehézségeiről.
Az uram hivatalnok és ebből kifolyólag kétrendbeli öltözékének
kell lenni, európainak és japáninak. Az iroda egy nyugati vállalaté és
ott nyugati ruhában kell megjelenni. De az uram ezt nem szereti,
mihelyst hazajön, lehányja magáról ezeket a ruhákat. Különösen a
gallért gyűlöli és a cipőket. Ez még a katonaság idejéből való. Ott a
kiosztásnál két ballábú cipőt kapott, de nem mert szólni, mert félt a
büntetéstől. A kiosztó altiszt bizonyára nem szívesen látta volna,
hogy hibát követett el. Így az uram hordta a két bal cipőt, de örökre
elátkozta az európai divatot. Azután a rendeletekről beszéltünk,
melyekkel a kormány le akarja törni a drágaságot. Ezek közt sok
kitűnő intézkedés van. Többek közt a kormány havonta két Nemzeti
Takarékossági Napot rendel el. Ezek népszerűsítésére és
hirdetésére a kormány semmi költséget nem kímél. Már eddig
elköltöttek e célra ötvenezer jent. A hirdetések nagyon jól
megmagyarázzák, hogy kell takarékoskodni. A hozzánk jövő
látogatókat nem kell teával kínálni. Az elutazókat nem kell a vonatig
kikísérni, a peronjegy húsz szenbe kerül. Elég az állomáson
elbúcsúzni tőlük. Ételben, italban, ruházatban, de még az
adófizetésben is takarékoskodni kell. A kormánynak e kitűnő
tanácsai örömmel töltöttek el. Az élet olcsóbb lesz, lesz
megtakarított pénzem! Így vehetek majd Taró-szan kalapjára minden
hónapban két új tollat! A vonat berobogott a jokohamai állomásra.
Mindenfelől harsány kiáltásokkal árusok szaladtak elő és kínálták
áruikat. Éhesek voltunk és a szomszéd kisasszony vett mindnyájunk
számára egy-egy doboz szusit (rizses szendvics). Sok tanakodás és
válogatás után maga magának egy ostyába tett vanília fagylaltot
vett.
A kisasszony hamar végzett a fagylalttal és azután sóvárgó
tekintettel nézte a mi rizses kenyerünket. Otoku-szan rögtön kitalálta,
hogy a kisasszony nem reggelizett. Elfelejtett enni. Ez gyakran
megtörténik a fiatal leányokkal. A séta, a toalett, és talán más egyéb
is annyira lefoglalja minden gondolatukat, hogy elfelejtenek enni.
Én megkérdeztem, hogy miért nem vett magának is szusit. Ez
nem olyan folyékony, mint a fagylalt és a rizs nagyon tápláló.
– Óh ne törődjem vele – mondta –, ha kirándulok soha sincs
étvágyam, ezt a vanília fagylaltot is csak azért vettem, mert nagyon
szeretem.
Az igazi ok az volt, hogy a fagylalt csak tíz szenbe került, a szusi
pedig húszba.
Útitársnőink most már megbarátkoztak velünk és nagy
elismeréssel szóltak Taró-szan kalapjáról és a hölgyek ruháiról. A
vasúti kocsit nagyon jól választottuk meg. Az összes gyermekek
közül Taró-szannak volt a legszebb kalapja és a kisasszonyoknak a
legszebb ruháik. Taró-szan persze nem válaszolt a bókokra, de a
szomszéd kisasszony félénken meghajolt és hogy elrejtse arcát,
előhúzta fekete legyezőjét. A pillanatot jól választotta ki, minden
szem feléje irányult és az asszonyok elragadtatással nézték.
Mindnyájan bevallották, hogy már olvasták az újságban, hogy ebben
az évben a gésa kisasszonyok fekete legyezőt hordanak, de még
nem láttak ilyet.
A kisasszony, mintha abban semmi sem volna, egyszerű
közvetlen kedvességgel megmutatta a legyezőt, mely kézről kézre
járt. A kíváncsiaknak még az is megmondta, hogy hol lehet azt kapni
és hogy hogy kell kérni.
Micsoda siker! Központja lett a kis társaságnak! Láttam, hogy
belül reszket a boldogságtól, de nem mutatta. A kirándulás
előkészítésével sok baja volt és talán lesz is még egy pár, de ez a
siker kárpótol mindenért!
 Én is boldog voltam, mert a kisasszony dicsősége ránk is
átterjedt. Mi lettünk a vasúti kocsi császárnői és Taró-szan trónolt
mindnyájunk felett, mint egy kis kínai császár.
Megszoptattam és az ablakhoz vittem, hogy kis szükségét
végezze, aztán úgy hagytam meztelenül, hogy a kislányok kissé
cirógassák. Örömmel néztem, mily kedvteléssel simogatták. De nem
így Taró-szan. Elkezdett kiabálni. Visszavettem magamhoz és azt
mondtam a kisleányoknak, hogy később mikor Taró-szan nagyobb
lesz, megengedem majd, hogy játszanak vele és biztos vagyok,
hogy az ellen Taró-szan nem fog tiltakozni. Ártatlan tréfa, mely
azonban igen jól jött. A kislányok nem értettek belőle semmit, de mi
összenéztünk és nagyot nevettünk. És valahányszor Taró-szanra és
a kislányokra néztünk, újra nevettünk. Így ment ez Tocuka állomásig,
ahol a hölgyek és a gyermekek leszálltak. Mikor már becsaptuk
utánuk az ajtót és az ablakból intettünk, még akkor is nevettünk.
Megérkeztünk Ófuna állomásra. Újra felharsantak a kereskedő
urak kiabálásai, versenyt kínálgatva áruikat. Éreztem, hogy tartozom
valamivel a hölgyeknek a szép toaettjeikért és felajánlottam
mindegyiknek egy-egy vanília fagylaltot. Elégedetten nyalogattuk, én
Taró-szannak is akartam adni belőle, de az mérgesen rám kiáltott.
A vonat fütyült és újra elindult. Lázas izgalom vett rajtunk erőt, de
nem mutattuk. Fudzsiszava állomás következett, vagyis Enosima.
Ennek megfelelően a táj is változott, mind szebb és szebb lett.
Eltűntek a jokohamai füstös gyárkémények, zöld rizses földek
következtek, melyekhez pompásan illett Taró-szan zöld kalapja.
Nagy távolságban emberek dolgoztak, övig vízben állva. Itt-ott kis
hegyek tűntek fel, sűrű bozót fedte még a csúcsokat is és eltűntek
ködös kék-fekete körvonalaikban. Micsoda nagy lepkék élhetnek ott.
Azt mondják, hogy árnyékot vetnek a földre, amikor repülnek!
Kerestük a Fudzsi hegyet, hogy feléje fordulva imádkozzunk, de nem
találtuk. Talán a mozdony füstje elfödte.
A vonat megállt, itt voltunk Fudzsiszavában. Ez a sokat jelentő
név , az állomás minden oldalára fel volt írva. Mily szép írása van az
állomásfőnöknek. Siettünk kiszállni, hisz, a mozdonyvezető elindítja
a vonatot, anélkül, hogy nekünk szólna.
Az állomás nagy volt, tiszta és új. De a hivatalnokok nagyon el
voltak foglalva. Ha az állomásfőnök észrevette volna Taró-szant,
talán odajött volna hozzá és megmutatta volna az állomást. De talán
jobb is, hogy nem tette, mert mi féltünk volna.
A szomszéd kisasszony felébe szakította az oda-vissza
jegyeinket és az egyik felet udvariasan átadta az ellenőröknek.
Büszke volt, mert még soha sem tépett ketté ennyi jegyet.
Tiszteletreméltó családok vándoroltak hosszú sorban Enosima
felé! Csak követni kellett volna őket. Gyalog még tovább tartott volna
az öröm és fokozódott volna az izgalom. De a szomszéd kisasszony
villamoson akart minket kivinni, az pénzbe kerül és sokkal előkelőbb.
Különben is Taró-szan kalapjához nem illett, hogy gyalog
menjünk. Az lealázta volna a kalapot, meg őt is.
Vajon a megfelelő villamosba ültünk-e? Igaz, hogy csak egy
vágány volt és egy irány, szomszéd kisasszony mégis nagy
udvariasan megkérdezte az állomásfőnököt, a rendőrt, egy urat az
utcán, a pénztáros kisasszonyt a villamosnál és végre az ellenőrt. A
kapott felvilágosítások mind megegyeztek, így semmi kétség, a jó
villamosra ültünk. Különben a kocsira is rá volt írva óriási betűkkel:
Enosima.
Szomszéd kisasszony büszkén vásárolta meg az oda-vissza
jegyeket, 22 szent fizetett ki.
Micsoda összeg! De a villamos új volt, fényes sárga mázán
egyetlen karcolás sem látszott.
Közeledtünk a sziget felé. Izgalmunk egyre fokozódott. Talán
váratlanul fogjuk megpillantani, anélkül, hogy tudnók, hogy már
látjuk. Annak nem szabad megtörténni. Minden megállónál
leugráltunk hátha már Katasze, hiába figyelmeztetett az ellenőr, nem
tudtunk a helyünkön maradni.
Végre megérkeztünk. De akkor már annyira ki voltunk merülve,
hogy nem akartunk leszállni.
Helyes kis állomás volt, majdnem olyan, mint a vasútnál.
Előttünk volt a kataszei főutca. Kétoldalt sorakoztak megszakítás
nélkül, vendéglők, kávéházak, cukrászdák és főleg bazárok, a
roskadásig tömve csoda dolgokkal. Képes levelezőlapok ezrei fedték
a falakat, kis kendők, melyeknek sarkában a sziget képe volt
nyomva és állatok, csigák, játékok.
Roppant kíváncsiak voltunk, de nem volt jogunk megállni. Mi a
Rjogoku negyedet képviseltük, mely látogatókat küldött Enosimába
és nem Kataszéba, mely annak csak elővárosa.
Méltóságunkra ügyelni kellett. Az állomásból kilépve, nagy
napernyős felvonulást rendeztünk.
Kifeszítettük napernyőinket és hárman egy sorban, egymástól
kissé elválasztva, hátravetett fejjel, az út közepén mentünk.
Mindenki bennünket nézett. A kereskedők boltjaik ajtajában állva
könyörögtek nekünk, hogy térjünk be hozzájuk egy pillanatra.
Méltóságteljes fejbólintással köszöntünk és tovább mentünk. De
hirtelen mind a hármunkból az elragadtatásnak sikolya tört elő és
kiesve méltóságunkból futni kezdtünk. A tenger volt előttünk, a nagy
mozdulatlan zöld tenger! És szemben velünk túl a kis hídon zöldellt a
titokzatos sziget: Enosima.
Végig a parton egész családok pőrére vetkőzve, nevetve és
sikongva ugráltak be a vízbe.
A kisasszonyok azonnal lecsatolták cipőiket, lehúzták a
harisnyáikat és felhúzva a kimonójukat, bedugták lábukat a vízbe. A
csípős hideg végig bizsergett testükön, sikongtak az élvezettől.
Intettek nekem, hogy próbáljam meg én is. De én nem tehettem.
Hisz ha csak megbotlom, Taró-szan a vízbe eshetik, belefulladna,
vagy megcsípné egy pók! Inkább mást csináltam.
Homokot szórtam a kezére. Ez a játék nagyon mulattatta. Aztán
bemártottam a kezét a vízbe, de ujját a szájába vette és sírni
kezdett. Ringattam és táncoltam vele egy kicsit és mindjárt
elhallgatott. Taró-szan így megtanulta, hogy a tenger vize sós. Mily
hasznos volt ez a kirándulás, apja örülni fog.
A kisasszonyok szerettek volna teljes fürdőt venni és már
sajnálták, hogy ily szép ruhákba jöttek ki. De nem is volt erre időnk,
várt a sziget ezer szépségeivel.
A híd bejárójánál hat szen belépti díjat kértek. Miért hat szent?
Tokióban azt mondták nekünk, hogy csak két szen.
Megháromszorozták a belépti díjat. Itt úgy jártunk, mint az
ószeresnél. A vámőrök meglátták Taró-szan kalapját és mindjárt
felemelték a díjat.
A hídon nagyon nyugtalankodtam. Folyton ingott, recsegett. Mi
lesz, ha leszakad alattunk?
Félve néztem hátra. De Taró-szan nyugodtan ült, mint egy kis
király.
 Beléptünk a szigetre és elvarázsolt annak tündérvilága. Gétáink
alatt a kavicsok ropogtak és a nap sugarai szikráztak selyem
ernyőinken. A sziget megérdemelte hírnevét. Még csodásabb volt,
mint gondoltuk. Képzeljenek egy keskeny utat, mely meredeken
halad felfelé és két oldalt bazárok végtelen sora káprázatos nyílt
kirakatokkal. Nem gondoltunk már arra, hogy bennünket néznek és
hogy megmutassuk szép ruháinkat, lélekszakadva szaladtunk egyik
kirakattól a másikig és ujjongva felsikítottunk, ha valami érdekeset
láttunk, egymást hívtuk, hogy felfedezéseinket megmutassuk. Egy
kis gyöngyház mozdony különösen feltűnt nekem.
Ez biztosan nagyon megtetszene Taró-szannak, és ez volna
számára a legmegfelelőbb emlék, mert most utazott először
vonaton. Bementem az üzletbe és udvariasan megkérdeztem az
árát: 50 jen. Megszámoltam a pénzem, már csak hetven szenem
volt. Le kellett róla mondanom.
Szomszéd kisasszony, hogy segítségemre legyen, szintén
megszámolta a pénzét. Már csak egy jen és negyven szenje volt.
Otoku-szan ugyanis alázatosan 80 szent kért tőle kölcsön. Kellett
neki az ajándékokra.
Istenem ötven jen! Ki hallott ilyen árat! Mi lehetett azon olyan
drága. Bizonyára igazi kagylókból volt. Különben is én azt hiszem,
ezek a kereskedő urak nem is akarják eladni sok gyönyörű áruikat.
Az üzletük inkább múzeumhoz hasonlít, mint kereskedéshez. Az
egyes tárgyaknak csak azért mondják meg az árát, hogy még jobban
csodáljuk.
Amint így folytatjuk utunkat, egyszer csak szembe találtuk
magunkat egy óriási kapuval, melyre nagy fekete betűkkel ki volt
írva: “Umemacuja”.
Erről egészen megfeledkeztünk. Nagy szomorúság fogott el
mindnyájunkat. Beláttuk, hogy az idegen urat nem szabad tovább
megvárakoztatnunk, de ha most bemegyünk, akkor nem fogjuk látni
a sziget többi részeit, amelyek talán még csodálatosabbak és még
hátra vannak a templomok és a barlang. Mit tegyünk?
Nem volt mit tépelődni, be kellett menni. Nagy félve, de
mosolyogva kinyitottuk a kaput és beléptünk az udvarba. Gyönyörű
látvány tárult a szemünk elé, mely a szigetnek becsületére vált. Az
épület belül is nagyszerű volt. Megálltunk a lépcsőház előtt. Otoku-
szan a fejével intett, hogy nézzek a földre. A fal mellett széttárva,
egy óriási pár fehér cipő állt. Ebből megtudtuk, hogy az idegen úr itt
van. A cipők félelmetesen nagyok voltak, nagyobbak mint az
Aszakusza templom kapujában kitett szandálok.
Kis szolgáló-kisasszonyok szaladtak elő minden felől és
kedvesen körülvettek bennünket. A szomszéd kisasszony
udvariasan megkérdezte, vajon nincs-e a szállodában egy idegen
úr? A kisasszonyok nyájasan válaszolták, hogy az idegen nagy úr, a
tiszteletreméltó meleg fürdőben van, de a délután folyamán onnan
biztosan ki fog jönni.
Visszavonultunk, hogy egy kicsit tanácskozzunk. Újabb szolgáló-
kisasszonyok jöttek és mind kérleltek, hogy jöjjünk beljebb. Mi azt
határoztuk, hogy nem kell az idegen urat zavarni. Amíg ő a fürdőben
lesz, mi bejárjuk a szigetet. És az idő alatt jól előkészülhetünk a
nagy eseményre, mely bennünket vár.
Az út most lépcsőkben folytatódott, melyek a templomhoz
vezettek. Sötét ciprusok árnyékolták a lépcsőket, melyeken egyre
feljebb és feljebb jutottunk. Az első kilátónál megálltunk.
Most alattunk terült el a tenger. A távolból látszott a kis híd,
amelyen az imént átjöttünk. A sziget fái közül kikandikáltak a házak
hegyes, vörös tetői. Az ég oly kék volt, mintha valóságos kék
kövekből épült volna felettünk. Hűs szél csapdosta az arcunkat,
minden oly szép és mámorosan kellemes volt, hogy szinte
elvesztettük a fejünket.
Egy úr a közelünkben fényképező gépével felvételeket csinált.
Szerettem volna, ha Taró-szant is leveszi – de a gépe túl kicsi volt.
Nem is értem, hogy hogy fért el benne, ily nagy és ilyen szép táj.
Még magasabbra mentünk és útközben kicseréltük
gondolatainkat, a látottak felett. A szállodáról már újra
megfeledkeztünk. Megérkeztünk a templomok elé. Nagyon
meglepett az, hogy nem látszottak olyan újaknak, mint a szálloda. A
kilátás innen még szédítőbb volt.
Elértünk a templom bejáratához. A kitett perselybe mindegyikünk
két szent dobott és megkongattuk a harangot, hogy figyelmeztessük
az Eget, kegyes ajándékunkra. A szentély előtt leborulva néhány
percig imádkoztunk. Én arra kértem Benten istennőt, hogy hosszú és
boldog életet adjon Taró-szannak és Taró-szan nevében imádkoztam
a császárért.
A templomból jobbra egy kis fülkében, egy tiszteletreméltó pap
szentelt emléktárgyakat és képeslapokat árult. Vettem Taró-szannak
is egy szentelt bogyót, mely szerencsét hoz. A pelikán feje útközben
megrepedt, így a bogyót a résen keresztül bedobtam. Nagyszerű
volt, mert ez perselyül szolgált.
Otoku-szannak az ajándékokra kellett gondolni. Főleg a
levelezőlapokat nézte. Nem voltak valami szépek. Csupán a
templomot ábrázolták, de még csak színesek sem voltak. De a
tiszteletreméltó pap egy kaucsukbélyegzővel rájuk üti a kirándulás
helyét és napját, ami emeli a kártya értékét és árát. De Otoku-szan
visszatette a kártyákat azzal a tisztelettel, amellyel a szent dolgok
iránt tartozunk. Folytattuk utunkat. Most egy templomocska elé
értünk, melyet teljesen elfedtek az apró névjegyek, amelyekkel az
idezarándokoló hívek szegeztek a kövekre.
A kilátás még mindig tündéri. De utunk most már lefelé vitt, a
sziget másik végére, hol a híres szent barlang van. Az utakat még
mindig vendéglők és bazárok szegélyezik. Melegünk volt és a
folytonos felfelé való menéstől elfáradtunk, szomszéd kisasszony
kiválasztott egy kis vendéglőt és egy gyékény körül letérdepeltetett
bennünket. Fagylaltot hozatott, amit nagyon szeretek. Az oly hideg,
hogy az embernek az az érzése, mintha parazsat nyelne. Minden
falat úgy égett belül, hogy a lélegzetünk is elállt. Ez bizonyára
nagyon egészséges lehet.
A gyékényen térdelve legyezgettük magunkat és jóleső érzéssel
láttuk, hogy az úton elmenő hölgyek bennünket néznek. A ruháink
bizonyára nagyon tetszettek, mert sokan még meg is fordultak
utánunk. De miért nem nézték inkább Taró-szant? Talán mert
levetettem a kalapját?
De hisz ott volt még a ruhája, melyen látszott, hogy egészen új.
De nem maradhattunk sokáig, mert még annyi látni valónk volt.
Folytattuk utunkat, mely most már egyenesen lefelé vitt. A bazárok
sora nem szakadt meg, de elhatároztuk, hogy nem veszünk semmit.
Először ki akarjuk választani a legszebb üzletet és majd visszafelé
ott fogunk vásárolni.
 Váratlanul egy lépcsőhöz értünk, mely meredeken levitt a szikla
aljához. A kilátás borzalmas és emberfelettien szép volt. Előttünk
terül el az Óceán, mely egészen az idegenek országáig ért.
Sziklákon mászkáltunk, melyek nehéz alga illatukkal csaknem
elkábítottak. A sziklák hasadékai közt és mélyen alattunk, habzott,
zúgott a tenger. A szél telefújta a szemünket, alig láttunk. Egy
pillanatra féltettem Taró-szan kalapját, de ujjammal megtapogattam,
a gumi-szalag jól tartott.
Urak és hölgyek a legmagasabb szikla tetején lefényképeztették
magukat. Micsoda emlék egy ilyen kép! Én is szerettem volna, de öt
jenbe kerül. Sajnáltam, hogy nem vagyok milliomos.
Otoku-szan és a szomszéd kisasszony úgy tett, mintha be akarna
ugrani a tengerbe. Egy úr, aki látta, szintén tréfából azt mondta, hogy
tud erre egy sokkal jobb helyet, mely a kataszei parton van,
Kamaszura irányában. Aki ott a tengerbe veti magát, nem jön ki
többé. A hely nem olyan híres, mint Enosima. Ott a takarékos
kisasszonyok lesznek öngyilkosokká, mert hat szen hídvámot fizetni,
csak azért, hogy meghaljunk, mégis csak kissé sok.
Sokat nevettünk a kedves úr megjegyzésén, megköszöntük
szíves felvilágosítását és folytattuk utunkat. Ott voltunk a barlang
előtt.
Mindenekelőtt öt szen belépődíjat kellett fizetni. A barlang
hasonlít egy alagútra, de a fenekén nincsenek sínek, hanem a
tenger. Deszkákon és hidakon kell menni. A barlang végében egy kis
templom van, hol szintén papok árulnak képes levelezőlapokat.
Otoku-szan mindent jól megnézett, de most sem vett semmit.
Bizonyára döntött már.
Most mindnyájunk kezébe egy-egy gyertyát adtak és leszálltunk a
barlang legmélyére. Szűk sikátorokon mentünk keresztül, ijesztő és
borzalmas volt. A kisasszonyok kiáltoztak, a vissz-hangot akarták
hallani, de nem jött válasz. A barlang egyre szűkült, és már olyan
alacsony lett, hogy féltettem Taró-szan kalapját. De nem történt baj.
Most egy fal elé értünk, ez volt a barlang vége.
Itt voltunk tehát a sziget mélyén, vagyis legszentebb helyén.
Megálltunk egy pillanatra, hogy átgondoljunk mindent és
imádkoztunk szüleinkért és ismerőseinkért.
 Kirándulásunk első része véget ért. Láttuk Enosimát és ez örök
és dicsőséges emlékünk lesz.
Most az ajándékok megvásárlása volt hátra. Ez a gondolat minket
nagyon lefoglalt és gyorsítottuk lépteinket, hogy minél hamarabb a
szabadba jussunk. A választás nehéz lesz, de döntő fontosságú.
Izgalmasan vártuk a pillanatot. Mindnyájan megszámoltuk a
pénzünket. A szomszéd kisasszonynak maradt a legkevesebb
pénze. Már csak tizenöt szenje volt, és neki kellett volna lenni a
leggazdagabbnak, hogy mindegyikünknek egy-egy szép emléket
vegyen. Természetesen, ha arra kerül a sor, mi kész örömest
kisegítjük.
Alig, hogy kiértünk az útra, az első bazárba mentünk. Nem ez volt
a legszebb, de már nem tudtuk leküzdeni vásárlási kedvünket. A
bódé nem volt olyan új, mint a többi, de a kirakata nagyon gazdag
volt. És ez kárpótolt egy kevéssé.
Hagytuk, hogy Otoku-szan válasszon először. Nem akartuk
semmiben sem befolyásolni. Kis testvéreiknek nem vehetett mást,
mint egy tanukit . Ez a kis gyermekek szerencsejelvénye.
Otoku-szannak nővérei is voltak és ezek számára is kellett
valamit kiválasztani. Önként kínálkozott volna a kisleányok
szerencsejelvénye, ez két porcelán bábú, az egyik egy terhes nőt
ábrázol, a másik a bábaasszonyt, aki mint a felírás mutatja, azt
mondja: “Biztosan fiú lesz”.
Ám kistestvérei még nagyon fiatalok voltak ehhez az ajándékhoz,
az idősebbek pedig már férjnél voltak, vagyis nem tartoztak már a
családhoz. Valami más után kellett nézni. Otoku-szan figyelme egy
tarka karton dobozon akadt meg, mely telis-tele volt apró színes
csigákkal.
A doboz négy rekeszre oszlott, mindegyikben más színű csigák
voltak, így volt vörös, kék, sárga, zöld rekesz. Gyönyörű volt. Otoku-
szan ezt a dobozt vette meg. Szétosztva bőséges ajándék volt ez
minden nővérének. Anyjának és nagyanyjának képes levelezőlapot
vett.
Otoku-szan nem költötte el minden pénzét. Mindjárt kitaláltam
annak okát. Egy olyan kendőt akart venni, amilyet mindjárt a
bejáratnál láttunk, amelyre rá van nyomva a sziget képe. Mily
előkelő, ilyen kendőt hordani reggel a takarításnál!
 A szomszéd kisasszony különösen egy sirály alakú hajtűt nézett
sokáig. Nem tudtam elgondolni, miért. Sem pénze nem volt, hogy
megvegye, sem hely a hajában.
Végül három egyenlő képeslapot vett. Kettőt ezek közül a
helyszínen megírt és postára adott.
Egyiket az apjának küldte Koreába, a másikat nagyanyjának
Kódzuba. A harmadikat kétség kívül nénijének viszi Tokióba. Maradt
tehát hat szenje. Ebből fog venni, ígérte mindegyikünknek egy-egy
képes levelezőlapot.
Én habozás nélkül vettem Taró-szannak egy tanukit és ezt a
nyakába akasztottam. A pelikán Taró-szan nyakában most már
felesleges akadály volt, különben is megrepedt. Gyorsan
leakasztottam és egy ott őgyelgő kisgyermeknek adtam. Az hirtelen
megköszönte és eltűnt vele, mint a kámfor.
A többi pénzt, amim még maradt, eltettem. A mozdony nem ment
ki a fejemből. Hátha ide adja olcsóbban a kereskedő úrfi. Utunk most
visszafelé vitt, közeledtünk a szálloda felé, hol Taró-szan fogja tölteni
az éjet.
A nap leáldozóban volt, fáradtak voltunk, de elégedettek.
Elgondolhatatlanul sokat láttunk, sikereink voltak, az ajándékok
szépek voltak és jól megválasztottak. Vidáman beszélgetve
haladtunk tovább. A szálloda lépcsőjéhez értünk. Elöl ment a két
kisasszony, azzal szórakoztak, hogy gétáikkal erősen
megkopogtatták a lépcsőket. Közben-közben hátra néztek, hogy
követem-e őket.
Akkor megtörtént a baj, az iszonyú katasztrófa, amelyre nem
számítottunk. A szomszéd kisasszony arca egyszerre a
meglepetéstől megmerevedett. Nem szólt semmit, csak kíváncsian
megkerült, megnézte Taró-szant, aztán udvariasan a fülembe súgta,
hogy a kalapja eltűnt.
Nem volt kalapja! Ez a gondolat jégcsappá fagyasztotta
bensőmet. Meg kell találni a kalapot minden áron! A dühtől nevetve
szaladtam vissza, a két kisasszony utánam. Hogy ezek nem tudtak
vigyázni! Mit mentek elől, tudták, hogy hátul vagyok Taró-szannal.
Miért nem mentek mögöttem, látták volna, mikor a kalap leesik.
Dehogy látták volna! Van ezeknek eszük ilyesmire. A kis
templomhoz értünk, ahol a pap imádkozott. Megkérdeztük, nem
találtak-e egy kalapot. Azt mondta, hogy mikor elmentünk mellette,
Taró-szannak már nem volt kalapja.
Ezt nem értettem. Hátha nem volt, miért nem szólt? Csak nem
gondolta, hogy Taró-szannak nincs kalapja?
Vissza akartunk szaladni egészen a barlangig és az úton
mindenkit megkérdezni, nem találtak-e egy kalapot. Ám egy kislány,
aki figyelmesen hallgatta tanakodásainkat azt mondta, hogy ő az
imént látott egy asszonyt, aki egy kis gyereket vitt a karján, annak a
fején egy nagy tollas zöld kalap volt. A kalap olyan szép volt, hogy a
kisleány jól megjegyezte magának. Még arra is emlékezett, hogy egy
hal és egy kalász is lógott a kalapon. Semmi kétségünk nem
lehetett, ez volt Taró-szan kalapja!
A kalap bizonyára leesett, az asszony arra jött, felvette, túl szép
volt, semhogy visszaadja és most boldogan viszi zsákmányát a
Fudzsiszava országúton. Mi már nem fogjuk utolérni.
A dühtől reszkettem és ajkam összeszorult. Egy pillanat alatt
átgondoltam azt a szégyenletes visszatérést, ami reánk várt és a
megalázások hosszú sorát, amit el fogunk szenvedni.
Mindenekelőtt nem térhetünk vissza a szállodába, ahol a
gyönyörűen felöltözött szolgáló-kisasszonyok olyan jól fogadtak és
most kinevetnének bennünket. És mit fognak gondolni magukban a
kereskedőnők az üzleteik ajtajában, akik előtt oly büszkén mentünk
el. De legjobban a villamostól és a vonattól féltem. Mit fognak szólni
az utasok. Csak ne találkozzunk ugyanazokkal a hölgyekkel, akikkel
jöttünk. Ha meglátnak, kétségkívül a legudvariasabban
sajnálkozásukat fejezik ki és nekünk nem marad más hátra, mint
leszállni a vonatról, hogy ne halljuk ezt tovább és gyalog bemenni
Tokióba.
Most egyszerre megértettem a baj okát. Én voltam az oka
mindennek. Mikor a kis templomban Taró-szan nevében az
Istennőhöz imádkoztam, a perselybe nem tettem semmit. És még
másodszor is megsértettem az Istennőt. Mikor a pelikánt odaadtam
annak a kis gyermeknek, a pelikán elrepedt fejében benne volt a kis
szenteltbarka, amit a templomban vettem. Ez védte Taró-szant, de
én megfeledkezve róla, odaadtam.
Azonnal visszaszaladtam a templomba és négy szent dobtam a
perselybe. Kettőt Taró-szan nevében és kettőt az én nevemben és
erősen megkongattam a harangot, hogy hallják az égben.
Taró-szan kalapja elveszett, de ezzel talán már az ég haragja
kiengesztelődött.
De most mit tegyünk? Taró-szannak nem volt kalapja és azonnal
kellett számára venni egy újat. Otoku-szan félénken előhúzott
kimonója ujjából egy zsebkendőt, hímzett szegélyekkel és
felajánlotta nekem. Szépen a fejére lehetett volna illeszteni és
megkötni, mint egy főkötőt. Ez védené a hideg és a szél ellen, de
csak nem tehetek főkötőt fiú fejére! Mindenki leánynak nézte volna
Taró-szant. Nem! Kalapot kellett venni, új kalapot Taró-szannak. A
kisasszonyok önként összeadták minden pénzüket és így összegyűlt
52 szen, amiből bizony már lehetett valami becsületeset venni.
Megindultunk a szálloda felé és minden üzletbe bementünk.
Sajnos mindenütt csak csigákat és képeslapokat kínáltak. Kalapja
nem volt egyiknek sem. Kalapot nem árulnak Enosima szigetén.
Kétségbe voltunk esve. Végre talán az utolsó üzletben az utca
végén, kérésünkre az asszony előhozott négy vörös csuklyát,
szakasztott ugyanolyat, amilyen Taró-szannak van otthon.
Örömömben felsikoltottam. Mikor az árát megkérdeztem a
tulajdonosnő 80 szent kért, éppen a kétszeresét annak, amit a
másikért Tokióban fizettem. Megengedem, hogy voltak szállítási
költségek és a puszta tényből, hogy Enosimába jöttünk, az asszony
feltételezte, hogy gazdagok vagyunk. De a kétszeresét mégsem
kellett volna számítani! Felajánlottam az ötvenkét szent és
mindnyájan könyörögtünk, hogy engedjen az árból. Elmondtuk a
történe-tünket és szüntelenül hajlongtunk előtte. Az asszony
azonban hajthatatlan maradt. Öt szent engedett, de azon túl hallani
sem akart semmiről. Férjes asszony volt és jól látta, hogy feltétlenül
kell nekünk a kalap. Egy férfi nem lett volna ilyen könyörtelen.
Toporzékolni szerettünk volna dühünkben. Ruháink, öveink,
kézitáskáink, napernyőink, a sok tű a hajunkban, nem is számítva
Taró-szan ruháját, összevissza megért legalább is kétszázötven jent
és zsebeinkből, kimonónk ujjaszáraiból, sehonnan a világon nem
tudtunk 23 szent előteremteni, hogy Taró-szan fejébe egy kalapot
nyomjunk.
Volt ugyan ott még három más kalap, mely csak fél annyiba
került, de ezek számba sem jöhettek. Nem voltak méltók Taró-
szanhoz. Túl kicsinyek voltak és színük is fakó volt.
Otoku-szannak most mentő ötlete támadt. Még megvoltak a
jegyeink visszafelé és ezeknek megszabott áruk van. Szomorú lett
volna odaadni a vasúti jegyeket, de a fudzsiszavai villamosról
könnyű szívvel lemondhattunk.
Az utat gyalog is egy óra alatt megtehettük. A tokiói villamosra
sem volt semmi szükségünk.
A manseibasi állomástól hazáig gyalog alig negyvenöt perc.
Felajánlottam az asszonynak a hat jegyet, aki készséggel
elfogadta azt. Átvettem a piros csuklyát és szalagjaival gondosan
Taró-szan nyaka köré kötöttem.
Izgalmunk lecsillapult. A szörnyű lidércnyomás elmúlt. Mily
szerencse, hogy megtaláltuk azt a kalapot. Imáimat az Istennő
meghallgatta. Hálás voltam Otoku-szannak is, mert az ő eszméje
volt, a jegyeket felajánlani. Most nem tudtuk mitevők legyünk? Észre
sem vettük és már túl voltunk a szállodánál, ott álltunk a híd előtt. A
kiállott izgalmak következtében egyikünknek sem volt étvágya.
Fáradtak voltunk, láttunk mindent, amit látni lehetett és be is
vásároltunk mindent, amit kellett. Legjobban szerettünk volna
hazamenni, hisz úgyis késő éj lesz, mire megérkezünk.
Otoku-szan mindenáron még az éjjel Tokióban akart lenni, mert
odahaza várták. Akár-hányszor megtörténik ugyan, hogy nem jön
haza aludni, soha senki nem törődik azzal. Ez azonban más. Akkor
délután öt órakor, vagyis ebéd után, elmegy barátnőkhöz híreket
vinni és hallani. Az udvariasság következtében a mondatok igen
hosszúak és az elbeszélés nem halad előre. Hét óra lesz, a lefekvés
ideje és még a felét sem mondta el annak, amit akart. Akkor
elhatározzák, hogy együtt töltik az éjet, a nagy gyékényre fekve
beszélgetnek tovább. Reggelig le sem hunyja szemét és reggel négy
órakor, mikor mindenki felkel, szomorúan állapítja meg, hogy a
legfontosabbakat, még mindig nem mondta el. Így meg kell ígérni,
hogy újra el fog jönni. És így megy ez gyakran napokig egyfolytában.
Ha nem szólt volna otthon a kirándulásról, ma este senki sem
várná, de két nap óta tartja őket izgalomban ez a rendkívüli esemény
és éjjel mindenki fenn lesz, még kis testvérei sem mennek aludni. Az
asztal körül körben térdepelve a lámpa mellett várják megérkeztét,
hogy elhalmozhassák kérdéseikkel és ujjongó örömmel
köszönhessék meg az ajándékokat.
Neki haza kellett menni. Nem várakoztathatja az egész családot.
Nálam az egészen más volt.
Semmi sem késztett arra, hogy az éjjel Tokióban legyek. Ha a
férjem este hazajön, a megszokott órájában nyugodtan aludni fog
menni.
Mióta Taró-szan nagyobbodni kezd, gyakran megtörténik, hogy
éjjelre nem jövök haza és ő tudja, hogy jó helyen vagyok.
Mi ugyanis nem vagyunk gazdagok és nincs otthon fürdőszobánk.
Azelőtt együtt mentünk a nyilvános fürdőbe. Most inkább az
ismerősökhöz megyünk, vagy a tiszteletreméltó városházi
hivatalnoknőhöz. Ők értesítenek engem, amikor begyújtják a fürdőt.
Ott találkozunk akkor az ismerősökkel. Legelőször a férfiak fürdenek,
aztán kor szerint a hölgyek. Az idősebbek először, így kívánja az
udvariasság.
Jobban szeretem a családi fürdőket, jobban vigyázhatok Taró-
szanra és szeretem is őt muto-gatni a hölgyeknek. Fürdő után nem
illik azonnal távozni és még különben is annyi meg-beszélnivalónk
van. Folytatjuk a szórakozást és közben Taró-szan elalszik. Aztán
mit lehet csinálni? Felkelteni nem szabad, így a hölgyek ott tartják
éjszakára. Kezdetben a vendéglátó hölgy mellett aludtam, de Taró-
szan miatt ez bajos volt. Úgy oldottuk meg a kérdést, hogy a kis
cseléd ágyában alszom, őt meg elküldjük a szomszédék cselédjéhez
aludni. Így nem zavarok senkit. Kezdetben ilyen esetben értesítettem
a férjemet. De bajos volt a sok küldözgetés. Most ha nem jövök
haza, tudja, hogy hol vagyok. Nem nyugtalankodik, sőt örül, mert
előveheti sakuhacsiját (bambusz furulya) és kedvére játszhatik. Én is
szeretem nagyon a furulya hangját, de most sohasem hallgatom,
mert Taró-szan nem tűri.
Taró-szan nagyon korán ébred és így még jóval hajnal előtt
hazamehetek. Odafekszem a férjem mellé és még mielőtt végleg
felkel, ha kívánja, kellemes félórát tölthetünk. Így ez ugyanaz, mintha
egész éjjel együtt lettünk volna.
Én tehát mindenképpen azon voltam, hogy maradjunk az éjjel
Enosimában. Taró-szan már fáradt volt, a csípős sós levegő
elbágyasztotta, mélyen aludt. A vasúton, a sok átszállásnál, talán
felébredt volna. Attól is féltem, hogy meghűl. És főleg azt akartam,
hogy a szállodában lakjék. Ilyen fiatalon már egy ilyen szép
szállodában aludni, ez legendás hírének még újabb dicsőséget fog
hozni. Életében ez számottevő esemény lesz. Ha nem lett volna
kalapja, természetesen másképpen gondolkodtam volna. De az
Istennő megengedte, hogy igen rendes kalapban jelenjen meg, nem
volt ok, nem kihasználni ezt a nagyszerű és ritka alkalmat.
Nagy szertartásosan emlékeztettem a kisasszonyokat, hogy az
idegen úr vár és hogy nem lenne illő, be nem tartani a szavunkat.
Otoku-szannal is igyekeztem megértetni, hogy a szállodában a
meleg fürdő várja és hogy az most milyen kellemes lesz. Úgy láttam,
hajlott is a szavamra.
A szomszéd kisasszonynak nem volt szava, mert ő volt a
vendéglátó, neki alkalmazkodni kellett vendégei kívánságaihoz. Amit
készséggel meg is tett, mosolyogva követett bennünket a szálloda
felé.
Szemeiből azonban kiolvashattam, hogy nem szívesen megy a
szállodába. Ő azt szerette volna, ha az idegen úr már elment volna.
Kétségkívül gyanakodott az idegen úr további szán-dékaira. Üde,
szép, fiatal leány volt, elhiszem, hogy csábította az idegen tanárt. A
kisasszony elfogadta a pénzét, most vendége is lesz a szállodában,
természetes, hogy kötelességei is vannak vele szemben. Az első
percben ezt nem gondolta mind át. Hisz az olyan természetes dolog.
Egy idegen úrral még különös is lehet. Minél inkább közeledtünk a
szálloda felé, annál gondterhesebbnek látszott. Bizonyos, hogy nem
most fogja csinálni először, de eddig csak fiatal japánokkal csinálta
és közvetlenül benső érzésből és indulatból. Most túl sok ideje volt a
gondolkozásra. És ez a szálloda is, túl nagy és túl szép volt
számára. A szolgáló-kisasszonyok túlzott udvariassággal és
kíváncsisággal fogják kiszolgálni az idegen úr barátait, akiket talán
nem is fog látni, megvetéssel gondolnak rá. És végül maga az
idegen úr, különös és félelmes személyiség. Mindez ólomsúllyal
nehezedett a kisasszony szívére és járását ingadozóvá tette.
Megérkeztünk a szálloda nagy udvarára és egy pillanatra
megálltunk a kapu előtt. Az óriási pár cipő ott tátongott a bejárat
előtt, mintha minden belépőt figyelmeztetni akarna. A kisasszony
nem mozdult. Miért nem ment be a kapun? Tudnia kellett, hogy
vendégeinek az volt a kívánsága, hogy itt töltsék az éjet, hát akkor
habozás nélkül kellett volna bemennie. Ez nem volt udvarias tőle.
Végre mégis önként megindult. A szolgáló-kisasszonyok, akik
lesték jövetelünket, nagy csoportban szaladtak elő és barátságosan
körülfogtak.
Amíg a szobáink felé vezettek arra gondoltam, hogy ez így
nagyon helyes. A fiatal kisasszonyok ismerkedjenek meg a
férfiakkal, később tapasztalataikat férjük nagyra fogja becsülni.
Mindjárt a kezdetben bátrabb lesz velük, így hamarabb fognak
fiúgyermeket kapni. Ami minden házasság, vagyis az élet fő célja.
 HETEDIK FEJEZET

A GÉSA
Tarka éji
Lepke után…
Futottam…
S elbuktam
Ájultan…
Sohasem hittem volna, hogy ilyen közelről fogok megismerni egy
idegen fajtájú urat. De a véletlen úgy akarta, hogy én is közte legyek
azon gésáknak, kiket a mai esti bankettre jelöltek ki, melyet az
idegen úr tiszteletére a Hotel Umemacujában adnak. Különben is,
már oly rég vágytam egy fényképezőgépre.
Egy fényképezőgép arra való, hogy tájakat vegyünk fel, de van
még más rendeltetése is. Egy fényképezőgép főleg szép, értékes
holmi, melyre büszkék vagyunk.
Mi mást kívánhat magának egy gésa? Lakásunk és ellátásunk
van a gésajában. Új ruhát annyit kapunk, amennyit csak akarunk.
Sohasem jelenünk meg kétszer ugyanabban a ruhában, sőt ha
egész estét betöltő bankettre, vagy nagy ünnepélyekre megyünk,
akkor még ott is váltunk, egyszer vagy kétszer ruhát. Persze ezek
nem mindig egészen újak, de mindig nagyon hatásosak.
Én különben is mindig nagyon szépen vagyok öltöztetve, erre
igazán nem panaszkodhatom.
Szépítő szereket is kapunk. Mindnyájunknak minden este kijár
egy csomag papírospúder, ami elég is. Azonkívül kapunk egy-egy
csomag fogpiszkálót, hogy a kellő pillanatban a vendégeket
megkínálhassuk. A legfontosabb az, hogy bizonyos percent
részesedést is kapunk mindabból, amit a gésaja rajtunk nyer. Ez
lehetővé tenné azt, hogy valamit meg is takarítsunk, ha ilyesmire
gondolhatnánk.
Így voltaképpen mit kívánhatunk magunknak? Ékszereket?
Inkább semmit, mint ezt. Képzeljék azt az esetet, hogy egy adakozó
úr, már ad is nekünk egy zöld jádekőcsattot, az obi összefogására, a
barátnők mindjárt az mondják, hogy az családi ékszer volt, vagy
alkalmi vétel. Ebben a két esetben ugyanis az ékszernek semmi
értéke nincs. Aztán alaposan meg-vizsgálják az ékszert és
megállapítják, hogy hamis. Mit felelhetünk erre? Nálunk mindent
utánoznak és olyan tökéletesen, hogy nem lehet az eredetit az
utánzattól megkülönböztetni.
Erre csak egy mód van, mindig a legdrágábbat venni. De
hallgassák meg, mi történt velem a múltkor. Előrebocsátom,
tizenkilenc éves vagyok – túl az első ifjúságon –, tehát van már némi
tapasztalatom. Kamakurában voltam és a város legelőkelőbb
ékszerészénél vettem egy gyűrűt, tizenöt jenért. Nagy igazgyöngy
gyűrű volt. Két gésa-társnőmmel vettem, ők is látták, hogy nem
alkudtam, kifizettem az árát, tizenöt jent, így tisztességgel
hordhattam a kis ujjamon, senki nem szólhatott semmit.
Nem sokkal később Tokióban sétáltam a Ginza körúton és mit
látok? Egy kirakatban ki volt téve, egy olyan gyűrű, mint az enyém,
de a gyöngy még sokkal nagyobb volt, “valódiságért kezeskedve” és
nem került csak 11 jenbe. Elfutott a méreg és különösen az bántott,
hogy Kicsi Szilva kisasszonnyal voltam, aki nem dugja szemeit a
kimonója alá. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit, de néhány
lépéssel tovább egy másik kirakat előtt mutatott nekem egy még
sokkal nagyobb gyűrűt négy és fél jenért. Igaz, hogy nem volt
garantálva, de még valódibbnak látszott, mint az előbbi. Szikrázott a
szemem a dühtől, de mit tehettem? Az ilyen dolgok az embert előbb-
utóbb a sírba viszik.
Mihelyst haza értünk a gyűrűt Kame-szannak (Kis Teknőc) adtam,
aki a gésajában a legfiatalabb. Még alig tizenhárom éves. Sehogy
sem értette nagylelkűségemet, de még aznap este sietett
mindenkivel elhitetni, hogy egy öregúr adta neki a gyűrűt. Senki sem
hitte el neki, hisz már mindenki látta az én ujjamon, de ő kitartott az
öregúr mellett.
Ez a dolog végleg elvette a kedvem az ékszerektől. Egy
fényképezőgép, az egészen más.
Mindenki megnézheti a márkát és utána láthatja az árát a
katalógusban.
És azt is mindenki tudja, hogy ebből az árból a kereskedő urak
nem engednek. Ha tehát utánvéttel rendeljük meg és összes
társnőink szemeláttára nyitjuk fel a csomagot és felmutat-juk a gépre
ragasztott márkát, mely bizonyítja, hogy egészen új; akkor a
legirigyebbek sem szólhatnak semmit és kénytelenek megcsodálni
és elismerni és mi határtalan örömet érzünk.
De sajnos ehhez pénz kell. Én, amim van azt elköltöm. Különben
sem keresek sokat; nem vagyok minden este lefoglalva, nincsenek
sikereim, mint a többi gésáknak, ami néha nagyon elszomorít. Pedig
nem vagyok csúnya. Jó termetem van és elégedetten nézem
magam minden tíz percben a tükörben. Sőt a legszebb gésák közé
tartozom Enosimában. Ennek legjobb bizonysága, hogy mikor a
fényképész úr eljött, kiválasztani egy arcot újévi levelezőlapjai
számára, engem választott. Gyönyörű ruhában fényképeztek le, egy
kutyát tartok a karjaimban, mert a kínai csillagjósok szerint ez az év
a kutya jegyében fog eltelni.
Fényképemnek óriási sikere volt. Kamakurában több száz
példányban adták el. Még leveleket is kaptam. De erre nem vagyok
büszke, mert ezeket nem előkelő urak írták.
A mi pályánkon nagyon nehéz pénzt keresni. Az urak meghívnak,
hogy étkezés alatt szóra-koztassuk őket. És minket óradíjszabás
szerint fizetnek. Tehát az volna a fontos, hogy sokszor és sok időre
hívjanak.
Foglalkozásunknak két ága van: a hivatalos bankettek és az intim
baráti vacsorák.
A banketteket rendesen hivatalos testületek adják, katonatisztek,
hivatalnokok, a kormánnyal kapcsolatban levő személyiségek. Ezek
nagyon ünnepélyesek, beszédeket is tartanak. Ha meg-gondolom,
hány beszédet hallottam már, amiből egy szót sem értettem. Ám
mindig oda-figyelek, mert művelődni akarok.
Evés közben az urak egymással szórakoznak, arról vitatkoznak,
ami őket érdekli, velünk keveset törődnek. Képesek az egész idő
alatt a rizsről beszélni, vagy az új amerikai ágyúkról.
Elképzelhetetlen, hogy az milyen unalmas.
Az, aki a banketteket rendezi, vagy a vendégeket meghívja, név
szerint kér néhány divatos, felkapott gésát, akik az ünnepélynek
fényt adnak. Azonkívül rendel még egy bizonyos számú gésát. A mi
feladatunk, hogy illedelmesen letérdeljünk az urakkal szemben.
Ilyenkor bennünket csupán a tálca választ el tőlük, melyre az
ételeket adják be. Vigyáznunk kell, hogy a poharaikból a szaké soha
ki ne fogyjon. Amíg az urak egymással vitatkoznak, öntudatlanul is
sokat isznak, de nekünk arra kell törekednünk, hogy minél többet
igyanak. Közben-közben egy-egy zene-vagy táncdarabot adunk elő,
de az uraknak látszólag ezt nem szabad tudomásul venni.
Ez a feladatunk könnyebb része. Nehéz az, mikor a társalgás két
úr közt hirtelen megakad és az, akit kiszolgálunk ránknéz, mond
valamit, vagy kérdez valami tréfás és kétértelmű dolgot és nekünk rá
kell vágni a feleletet. Japánban egyedül a gésáknak szabad
meghallgatni az urak bókjait és azokra válaszolni. Ezért hívnak meg
az urak a lakomáikra és ezért költenek ránk annyi pénzt.
Sajnos egy nagy hibám van, nincs jó felfogásom és így nem
tudok hirtelen válaszolni. Ha egy úr váratlanul rám szól, megfagy
bennem a vér és csak azt tudom mondani: “Valóban így érti ezt,
uram?”
Ez persze nem mond neki semmit, mert a felesége, vagy a lánya
ugyanezt feleli neki, ha hozzájuk szól. Ő valami újat, csípősen erős
visszavágást akar hallani. De kinek jut az eszébe az ilyesmi? És ha
a mi válaszaink nem elégítik ki az urakat, a szomszédnőnkhöz
fordulnak és mily szégyen, ha azok jobban válaszolnak!
Az étkezés után, mely rendesen csak hét órakor ér véget, kis
csoportokat alkotunk és különféle társasjátékokat játszunk. Ha
sokáig mulatnak velünk az urak, szemük felcsillan, tűzbe jönnek és
haza sietnek, hol már várják őket feleségeik, vagy ha még nem
házasok, elmennek azokba az éjjeli házakba, miket udvariasan
Lótusz-tavaknak neveznek. Ha mindjárt az ebéd kezdetén az urak
üzletről beszélnek és abba belemelegednek, azt jó jelnek vesszük.
Akkor sokat isznak, hamar tűzbe jönnek és sietnek haza. Nyolc
órakor már egy lélek sincs a teremben és akkor mi is nekiülhetünk
enni, mert rendesen nagyon kiéhezünk.
Hivatalosan banketteken szerepelni, szórakoztatni, az urakkal
kedveskedni, a mi fő foglalkozásunk. Foglalkozásunk mellékágát az
intim baráti ebédek képezik. Ezeken csak a legkiválóbb gésák
vesznek részt. Ez a következőkből áll: hárman vagy négyen,
ismerősök, jó barátok összeállnak és kedélyes vacsorát rendeznek.
Erre meghívnak néhány gésát, hogy mulattassák őket. Ilyen
alkalmakkor nem kell, hogy táncoljunk és énekeljünk. Csak
társalogni, nevetni és nevettetni kell. Az urak körültérdelnek egy
alacsony asztalt és mi közéjük térdelünk. Nincs semmi
szertartásosság, ellenkezőleg. Az urak sokat isznak és mi is egy
keveset. Sokat cigarettáznak és mi ügyelünk arra, hogy soha
egyiknek sem aludjon ki a cigarettája. A mulatság néha hangosabb
is, sokat nevetünk és ilyenkor a szálloda első szobalányai is
bejönnek. Ezt nem szeretem. A távolságokat be kell tartani. Az
étkezéssel az urak nem váratnak bennünket sokáig, mihelyst ettek,
átnyújtják pálcikáikat és tányérjaikról mi is felveszünk magunknak
egy-egy jó falatot. Aztán tovább folyik a szórakozás, a mulatság.
Játszunk zálogosdit és mindenfélét, de nyíltan. Tizenegy órakor
felszolgálják a szobát (spagettiszerű étel), vagy a szusit (rizses
szendvics). Éjfél után egy órakor záróra. Szívélyesen búcsút
mondunk egymásnak és elválunk. Kedélyes vidám estét töltöttünk el
és még pénzt is kerestünk, mert a gésaja a velünk töltött órák szerint
állítja ki a számlát.
Hallottam mesélni, hogy hasonló alkalmakkor a német
katonatisztek levetkőztetik a köztük levő hölgyeket, vagy legalábbis
egyet közülök. A nőt lefektetik az asztal közepére és úgy mulatnak
tovább. Szerencsére nálunk ez nem szokás, különben megfáznánk.
Noha az egész idő alatt, közvetlen az urak közelében térdelünk,
soha egy ujjal hozzánk nem nyúlnak. A mulatság különösen éjfél
után néha már annyira vastagodik, mint az Aszama hegye, de azért
az urak soha egy kézmozdulattal el nem árulják, hogy a társalgás
vagy szórakozáson kívül őket más is érdekli. És ez érthető is. A
mást, azt megkapják a családjuknál is, de a kellemes szórakozást, a
mulatságot, azt mi adjuk.
Ebből az is következik, hogy legkeresettebb gésa kisasszonyok,
nem a legszebbek, mint például én, de a legszellemesebbek.
Mondjuk meg az igazat, a legszemtelenebbek, akiknek legjobban
pereg a nyelvük. Ezeket hívják meg minden este, ezek révén lesz
híres a gésaja. Ez természetesen a mi értékünket is emeli, de
mégsem tudjuk ezeket a gésákat szeretni. Ezek kapják a legszebb
ruhákat, azt hiszik magukról, hogy sógun (mágnás) lányok és óriási
fényképezőgépeket kapnak ajándékba. És mi az irigységtől
megpukkadunk.
Ezért nem hittem én, hogy valaha is lesz egy fényképezőgépem.
Önök talán azt hiszik, hogy az uraknak komolyabb szándékaik is
vannak velünk? Szó sincs róla, ez nem a mi szakmánk.
A nők általában két kategóriába tartoznak. Először vannak a
független nők, akik mint mi, saját keresetükből tartják fenn magukat;
azután vannak az alárendelt nők. Ezek ismét két csoportba
oszlanak: a házas nők és az o-dzsoró-szan-ok, vagyis a nagyon
tiszteletreméltó nők. Mind a ketten egyeznek abban, hogy nem
maguk választják meg a férfit, akit szeretniök kell. Az egyiket
becsülik és tisztelik akkor, ha egy éjszaka több férfivel kedves és
szeretetreméltó; a másikat akkor, ha egy életen át csak egy férfivel
kedves, azzal, akihez szülei hozzáparancsolták. Valahányszor efelett
elgondolkodozom, mindig örülök, hogy egyik sem lettem, hanem
gésa vagyok.
Nagy szerencse gésának lenni és örülök, hogy apám ezt a
foglalkozást választotta számomra.
Tizenegy éves voltam és a legszebb leány a fudzsiszavai
leányiskolában. Atyám egy asztalos-nál dolgozott és pénzt akart,
hogy önállósítsa magát.
Felvett ötszáz jen kölcsönt egy tiszteletreméltó gésajában és
engem helyezett el zálogul. A megállapodás az volt, hogy tizenöt év
múlva az adósság le lesz törlesztve és én szabad leszek.
Apám így vehetett magának egy szép boltot és engem
felneveltek. Ismerem az irodalom-történetet, játszom több
hangszeren, tudok teát készíteni és főképpen tudom a szokásokat,
taníthatnám is a jó modort.
Gésa vagyok, ez a szó azt jelenti: művésznő. Szép ruháim
vannak és van zsebpénzem és csak előkelő urakkal érintkezem. Én
szerencsésebb vagyok és rangban feljebb jutottam, mint nővéreim,
akik a faluban maradtak. Ezt akkor tapasztaltam, mikor tavaly télen
beteg voltam és utána néhány hétre hazautaztam. Az egész falu úgy
tisztelt, mint valami híres embert.
Éppen azért valahányszor Aszakuszában vagyok, sohasem
mulasztom el, hogy Kvannon istenasszony templomában áldozzak.
Gondolják meg, ha apámnak, nem akkor, de mondjuk hat évvel
később lett volna pénzre szüksége, mikor már tizenhét éves voltam,
akkor már nem tanulhattam volna ki a gésa mesterséget és apám
kénytelen lett volna egy dzsorójába adni. Ott ugyanolyan
tiszteletreméltó mesterséget folytattam volna, de az sokkal
fárasztóbb és nem ilyen előkelő.
Most azt kérdezik önök tőlem, vajon a gésa kisasszonyok
szerelem nélkül élnek? Dehogy. Ez teljesen a természet törvényei
ellen volna. Miért maradjon egy leány szűz, ha testileg kifej-lődött? A
szüzesség nevetséges, egyetlen érdeme, hogy nehéz megtartani.
Minden gésának van barátja. Ám a férfiak minket nem tartanak el,
legfeljebb csak ajándékokat kapunk tőlük.
Ez az igazi szerelmi viszony.
Vannak gésák, akik titkolják szerelmüket. Ez azért van, mert
szeretőjük nem elég előkelő. Ezt a tulajdonosnő nem szereti. Mások
szeretnék magukat elvétetni gazdag öreg urakkal. Ez azelőtt elég
gyakori eset volt. Ma inkább csak kiváltják az urak a gésákat és
eltartják őket.
Nekem szép fiatal szerelmesem van, akire büszke vagyok és
akihez hű is vagyok. Ő nagyon jó hozzám és én őt nagyon szeretem.
Szép magas, erős és gyöngéd. Csillogó egyenruhája van, de sajnos
mikor velem van, a polgári ruháját veszi fel. A Hadi Tengerészeti
Akadémia növendéke, két évvel idősebb mint én, de egészen
tapasztalatlan. Anélkül, hogy éreztetném vele, mindenben én
vezetem és ő hallgat is rám.
Én már évek óta veszek részt hivatalosan banketteken és ott az
ember annyi mindenfélét hall, hogy mégis csak tanul valamit. Míg ő
még soha sem volt olyan vacsorán, ahol hölgyek is részt vettek.
Csaknem minden vasárnap szabad napja van és akkor együtt
elmegyünk valahová. Az úton nemigen beszélgethetünk, mert a
vonaton úgy kell tennie, mintha nem ismerne. Azután, ha a városban
vagyunk, az illem úgy kívánja, hogy három lépéssel mögötte menjek.
Ügyelek, hogy ruháján ne legyen ránc és én viszem a
fényképezőgépet és a menetrendet. Ez mindig büszke-séggel és
örömmel tölt el. A kirándulás vége mindig az, hogy egy szállodába
megyünk, de barátom még ott sem beszél sokat, mert ő nem
beszédes, de nagyon kedves.
Amennyire csak lehet, mindig változtatjuk a kirándulás helyét,
mindig új festői tájakat keresünk fel, de mindig félek. Barátom olyan
szeles és vakmerő. A vízeséseken gyalog akar átmászni. Minden
sziklára felkapaszkodik és mikor a tetején van, hív, hogy jöjjek én is
fel.
Meg sem merek mozdulni. Ha fel akarok mászni, fejjel lefelé
lehajol és úgy húz fel. Ha nem akarok felmenni, azzal fenyeget, hogy
leugrik értem. Mindig azt mondja, hogy legszebb volna, ha együtt
lezuhannánk és meghalnánk.
Nem olcsó dolog az, egy gésakisasszonynak a lovagja lenni.
Éppen azért a gésáknak rendesen öreg barátaik vannak, mert a
fiataloknak nincs pénzük. Az én barátom az más, az gazdag. De mit
kell neki egy vasárnap kiadni. A szállodát, a riksát, a kis
ajándékokat, amiket lépten-nyomon vesz nekem nem is számítom.
De mert egész napra vált ki, harminc jent kell fizetni a gésajában. Én
az első osztályba tartozom és ez a tarifa. Ezért tulajdonképpen csak
azt kér-hetné, hogy énekeljek, táncoljak előtte, vagy nevessek és
szórakoztassam, de semmi egyebet.
Természetesen én semmit sem tagadok meg tőle.
Elfelejtettem még mondani, hogy luxusadót is kell értem fizetni,
mert most minket luxus tárgyaknak tekintenek. Ez nagy
igazságtalanság. Mi szükségesek vagyunk. Nélkülünk mi lenne
Japán? Az urak, akikkel beszélgettem erről, mind ezen a
véleményen vannak. És az adó mégis fennáll.
Barátomnak így éppen csak annyi pénze van, hogy fedezi a mi
kirándulásainkat.
Természetesen szeretnék vele találkozni az én szabad napjaimon
is, mikor nem kell értem fizetni, de ha ezt a tulajdonosnő megtudná,
abból bonyodalmak származnának. Óvatosságból nekem sohasem
adnak vasárnap kimenőt. Mégis igyekszem csökkenteni barátom
költségeit.
Így az én 20% nyereségemet neki nem kell megfizetni. Azt
mondom neki, hogy ő mint állandó vendég, ezt nem fizeti. És annyira
szerelmes, hogy ezt elhiszi.
Nos, most már tudnak mindent rólam. Ezért szeretnék annyira
egy fényképezőgépet. A barátomnak ugyan van egy és azt fel is
ajánlotta nekem, de nem fogadtam el. Először nem akarom őt
megfosztani, azután az övé kicsi. Én pedig újat akarok.
Tegnap este hat gésa kisasszonyt kértek az Umemacuja
szállodába. Rajtam kívül még négy a mi gésajánkból került ki. Kicsi
Tavasz kisasszony, a mi vezetőnk, köztünk a legidősebb és ha
bárhova megyünk csoportban, ő ügyel fel ránk. Nem irigykedem rá,
mert igazán jó hozzánk.
Aztán velünk jön még Kicsi Szilva kisasszony, aki a legjobb
barátnőm és még két egész fiatal lány, Kicsi Teknőc és Kicsi Glicinia
kisasszony. Ezek még kissé ostobácskák. A hatodik gésa Kicsi Erdő
kisasszony, a szomszéd házból való. Ő arról nevezetes, hogy még
szűz és minden férfit visszautasít. Persze azért, mert ő csak nőket
szeret. Ez nekem nem nagyon tetszik.
Egyszer-kétszer nem mondom, de állandóan!
A mai estélyen nem lesznek sokan, úgy tudom, csak négyen,
öten, de nagyon szertartásos vacsora lesz. Egy idegen úr
tiszteletére rendezett bankett. Ez még sohasem fordult elő. Már
előre is izgatottak vagyunk.
Hasonló körülmények közt még csak egyszer voltam idegen úrral
együtt. Jokohamai urak hoztak egyszer magukkal automobilon egy
amerikai urat. Az egész idő alatt egy szót sem szólt, de szünet nélkül
ürítgette a poharát. Én négy pohár után jókedvű vagyok, ennek húsz
meg se kottyant. Harminckét pohárral ivott meg és egy szót sem
szólt. Igaz, hogy nem tudott japánul, de az urak megtanítottak, hogy
mondjuk neki, “Szan-kiu”, vagy “Ailoviu”, ami az ő nyelvükön nagyon
udvarias. És hacsak ő annyit mondott volna, hogy “Jesz”, mi
megértettük volna.
A tegnapi idegen valami egész más volt. Hadd mondom el. A
tiszteletreméltó meleg fürdő után az urak felöltöztek és délután négy
órakor, közvetlen vacsora előtt, európai szokás szerint kávét ittak. Mi
bementünk hozzájuk, sürögtünk-forogtunk, segítettünk mindenben
és így ismeretséget kötöttünk.
Ismertem azt az urat, aki a bankettet adta. Igen gazdag gyáros,
Tokióban. Adzabu városnegyedben lakik, ami nagyon előkelő. Ott
volt még Jamagucsi úr, aki állítólag a kormány tagja és Takamori,
egy fiatal mérnök, aki igazán nem érdekel. Legelőször is mélyen
meghajoltam Kamei tanár úr előtt. Ő a vadállatokról való ismereteivel
egészen elkápráztatta az idegen tanárt. Az ily tiszteletreméltó
tudósok az ország dicsőségét növelik és éppen azért a legnagyobb
hódolattal vagyok iránta.
 Titokban, de kíváncsian vizsgáltam az idegen urat. A bőre
valóban fehér volt, de nem olyan fehér, mint az enyém, mert az én
arcomon állandóan három réteg tejkrém van. A termete ellenben
imponált. Mindnyájan elégedetten szemléltük. De a modorról
fogalma sem volt. Az estély mozgalmasnak és érdekesnek
ígérkezett.
Az ügyetlenségek sorozata azonnal megkezdődött. Az idegen úr
azzal kezdte, hogy leöntötte a kezét és engedelmet kért, hogy a
fürdőszobába mehessen. És tudják, hogy miért tette? Hogy
megnézzen a tiszteletreméltó meleg fürdőben három nőt, akik
fürödtek és egy csecsemőt fürösztöttek. Mintha nem láthatna
ilyesmit mindennap és bárhol. Az idegen úr azonban nemcsak látni
akarta ezeket a hölgyeket, de bizonyos szándékból őket ide is
rendelte. Nos, ezek a hölgyek a Rjogoku negyedben laknak, a
társadalom legalacsonyabb rétegéből valók.
Hogy lehet ilyenekkel mutatkozni és még hozzá közülük az egyik
férjes nő! Hát hallottak már ilyet?
Csak látni kellett ezeknek az uraknak az arcát, mikor engedelmet
kért, hogy a fürdőszobába mehessen. Le voltak sújtva, ez főleg
abból látszott, hogy egyszerre szinte gépiesen udvarias-kodtak. Ám,
ha éjjel az a dolog valóban megtörténik, örökké nevetségessé teszik
magukat.
Minket a dolog nem érintett, sőt szemünkkel intettünk is
egymásnak és mulattunk.
Két legidősebb nővérünk Kicsi Erdő és Kicsi Tavasz kisasszony
érdekes fogadást is kötöttek.
Kicsi Erdő kisasszony azt állította, hogy az idegen úr csak az
egyik idehívott hölggyel fogja tölteni az éjet. Kicsi Tavasz kisasszony
pedig ellenkezőleg bizonykodott, hogy azért hívott ide ily nagy
tömegben nőket, hogy azokkal töltse az éjet, mindegyikkel.
Nyugaton ilyesmi gyakran megtörténik. Sőt ott ez a szokás.
A fogadás abban állott, hogy aki elveszti, megfésüli a másikat, a
legközelebbi fejmosás után.
Nem kis dolog egy gésa kisasszonyt megfésülni. A sok hajtű
összeszurkálja a kezünket és az illatos olajtól ragadós lesz az ujjunk.
A nyertes az egész idő alatt ott térdel a tükör előtt és nincs egyébre
gondja, mint ellenőrizni a munkát és a legkisebb hibánál az egészet
lebontatja és addig kell újra kezdeni, míg minden nem kifogástalan.
Visszatérve az idegen úrra, meg kell jegyeznem, hogy valóban
leöntötte magát, mert nem tud térdepelni mint más ember, hanem
ülve ivott, ami lehetetlen.
Mizu-szan azonnal hozott vizet és le akarta törülni az idegen úr
karját és Kicsi Szilva kisasszony odaszaladt neki segíteni. Kicsi
Szilva kisasszony, mi tudjuk, hogy mit jelent ez a túlbuzgóság.
Végre fél ötkor az urak kiitták a kávéjukat és eldobták szivarjaikat
és bevonultak a bankett-terembe. Meg kell vallani, a látvány, mely
elénk tárult, hatásos volt. A szép világos terem közepén két sorban
öt vánkos volt lerakva, előttük öt szép vörös lakkos tálca, faragott
lábú, alacsony asztalkákon.
A főhelyen az idegen úr volt a tokonomával (alkóv) szemben.
Közvetlen mellette Kamei tanár térdelt, jobbra tőle Jamagucsi úr.
Utána Takamori úr következett és a gyáriparos, aki a vendéglátó
gazda volt, a legszerényebb helyet foglalta el.
Az idegen úr éppen szemben volt azzal a hellyel, ahol mi táncolni
fogunk. Mikor az urak mind elhelyezkedtek, szembe velük mi is
letérdeltünk. Mindenekelőtt megtöltöttük poharaikat szakéval. Most
az ünnepélyes pillanat következett: kezdődtek a felköszöntők.
Legelőször a gyáriparos úr beszélt. Amit mondott, az nagyon
udvarias volt. Elmondta, hogy barátai és szerény csekélysége mily
nagy megtiszteltetésnek veszik, hogy ily kiváló és nagytekintélyű
idegen úr társaságunkhoz leereszkedett és kívánta, hogy érezze jól
magát körükben és ürítette poharát annak a küldetésnek sikerére,
mely őt Japánban és a mi körünkbe hozta.
Utána az idegen úr beszélt. Mindjárt az első szónál a kezünket a
szájunk elé kellett tenni, nehogy elnevessük magunkat. Úgy beszélt,
mintha közönségesen beszélne. Még csak semmi túlzás és semmi
udvariasság sem volt a szavaiban. Mindnyájan elámultunk.
Szerencsére nem tudta japánul folytatni, átcsapott az angolba.
Jamagucsi úr, aki tökéletesen beszél angolul és amerikaiul, rögtön
átfordította nekünk.
Az idegen úr azt mondta, hogy őt a Népszövetség erkölcsi
osztálya küldte ki, hogy vizsgálja meg a nők, de különösen a fiatal
lányok erkölcsi helyzetét azokon a gyarmatokon, melyek újabban
Japán fennhatósága alá kerültek. Kutatásának első állomása a
polinéziai szigetek lettek volna, de útközben a hajón olvasta, hogy az
előtte ottjárt népszövetségi bizottságot a szigetlakók felfalták. Így ő
Tokióban megállt és kérdést intézett a japán kormányhoz, hogy nem
volna-e célszerű a bennszülöttek táplálkozását más alapokra
fektetni? A japán kormány a kérdést azonnal magáévá tette és újabb
intézkedésig elrendelte, hogy a kolóniákra kimenő bizottságokat
kizáróan sovány emberekből állítsák össze. Addig is, míg ily módon
talán az ottlakóknak elmegy a kedvük a fehér húsevéstől, neki azt
ajánlották, hogy várja meg a fejleményeket Tokióban. További
utasításokért saját kormányához fordult. Tekintettel arra, hogy a
Népszövetség erkölcsi alosztálya, a most ülésező Béke-konferencia
alatt nem ülhet össze, mert ennek alelnöke a bolíviai köztársaság
feje és az, jelenleg a Chilével kitört háborúban van elfoglalva, nem is
tehet egyebet, mint várakozó álláspontot foglal el. Közben azonban,
nehogy a genfi irodáját feloszlassák és sok szegény
írógépkisasszony állás nélkül maradjon, szorgalmasan küldi be
jelentéseit. Utóbbi időben már annyi jelentést küldött, hogy
kénytelenek voltak egy új titkárnőt felvenni, aki a jelentésekről
jelentést fog tenni, a szak-osztály másod-alelnökének, mihelyst ez ki
lesz nevezve. Így a Népszövetség munkája csorbát nem szenvedett.
Vége volt és végre kiereszthettem a lélegzetemet. A beszédnek
nem volt semmi értelme, még udvarias sem volt, de azért
szívszorongva kísértem minden szavát. Mindig így vagyok a
banketteken. Figyelek a beszédekre, hátha tanulok valamit. Az
idegen úr bizonyára nagy tudós a hazájában, csak az a kár, hogy
ismeretségeit a Rjogoku városnegyedben köti.
Jamagucsi úr még megköszönte az idegen tudós úr szavait és
ezzel véget ért az ünnep komoly része. A gyáriparos úr, akit a
gallérja már régen bántott, elkiáltotta magát, hogy azért jöttünk ki a
szabadba, hogy itt kényelmesen, jól érezzük magunkat.
A szolgáló-kisasszonyok a folyosón, a kimonókkal a kezükben e
jelre vártak. Hirtelen előszaladtak és egy szempillantás alatt
levetkőztették az urakat és rájuk adták az éjjeli kimonójukat, ami oly
kényelmes és kellemes ruha.
Nekünk persze, hogy az uraknak tessünk, gazdagon fel kell
öltöznünk, viselni a bő, súlyos obit és fejünkön hordani a tornyos
hajviseletet. Kis Teknőc kisasszony, hajában egész csengettyű
zenekart hord.
Megkezdődött a vacsora. Vagyis felszolgálták az ételeket, de az
urak nem nyúltak semmihez.
Ugyanis, ha szabály is az, hogy a vendéglátó gazda felhordatja
az asztalra a jobbnál jobb ételeket, az urak ezekhez nem nyúlnak,
hogy megmutassák, hogy minden örömük a házigazdájukkal való
társalgásban van és nem abban, hogy étvágyukat kielégítsék. Az
itallal persze ez nem így van. Inni szokás, sőt kötelesség. Az idegen
úr ezt nem tudta és nekiesett az ételnek. Éppen egy tojást akart
megenni, ami nem is enni való, mert csak a tálat díszíti. De nem
tudott enni a mi pálcikáinkkal és hogy vége legyen a szánalmas
próbálgatásainak, behoztak neki egy kanalat.
A hangulat az egész vacsora alatt szánalmas volt. Az urak
tüntetően a Népszövetségről beszéltek. Nem tudtam megérteni,
hogy mi az mi lehet, de azt láttam, hogy az urak sem igen tudták.
Titokban mindenki a rjogokui kisasszonyokra gondolt, akik most
néhány szobával távolabb – kétségkívül szintén az asztalnál
térdelnek és tiszteletreméltó rizst esznek.
Cigaretta és egy kis tálcán izzó parázs volt minden úr előtt, de
nem szívtak és bennünket sem kínáltak cigarettával, ami a
legelemibb udvariasság lett volna. És amit nagyon rossz jelnek
vettem, az urak keveset ittak.
Az idegen úr úgy viselkedett, mint egy tengerihal-kereskedő fia.
Azt csak tudhatta magáról, hogy ő itt az ünnepelt vendég. Különben
láthatta azt abból is, hogy a két legidősebb gésa kisasszony, Kicsi
Tavasz kisasszony és Kicsi Erdő kisasszony mellé térdelt. Ez a
legnagyobb kitüntetés, mert mind a két gésa kisasszony már nagyon
híres. És az idegen úr mégis mindig felénk, jelentéktelen és még
fiatal gésák felé nézett. Hát ez nem illik. Továbbá az a szokás, hogy
mikor a gésa kisasszony megtölti egy úr poharát szakéval, az
legalább egyszer megkínálja a figyelmes töltögetőt.
A gésa kisasszony nem is távozhat el az úr mellől, míg az úr meg
nem kínálta, szakéval. Ám az idegen úr ezzel nem látszott törődni,
mondom, folytonosan ránk, fiatal gésakisasszonyokra nézett.
Én nem szoktam magam az előtérbe helyezni, szívesen ülök az
asztal végébe, ahol a fiatal urak foglalnak helyet. Odatérdeltem
Takamori úrral szemben, aki rögtön elkezdett mindenféle
történeteket mesélni, amikről csak ő képzelte, hogy mulatságosak.
Persze udvariasságból mosolyognom kellett. Feltűnő, hogy az urak
csaknem mind szellemesek szeretnének lenni és majdnem sohasem
azok.
A múltkor is hogy jártam. Töltöm a szakét egy úrnak és ő
elmeséli, hogy Pariba megy, a Furanszu császárság vidám
fővárosába. Erről a városról sokat hallottam és az az úr megígérte,
hogy majd hoz nekem onnan valami szép ajándékot. Persze ez csak
olyan beszéd volt, de nagyon udvarias és én megköszöntem. Arra
találgatni kezdte, hogy mi lenne a legolcsóbb. Ez már nem volt
udvarias, de egy cseppet sem. Hogy éreztessem vele, azt mondtam,
hogy hozzon egy fogpiszkálót. Azt hittem, hogy ebből meg fogja
érteni, hogy mi a véleményem róla, de nem értette meg és azt
mondta, hogy egy cseresznyeszárat fog hozni, ha ingyen juthat
hozzá.
Ez már gorombaság volt és az első alkalommal faképnél
hagytam.
Hisz mondhatta volna nekem azt is, hogy elhozza ajándékba a
híres tornyot, mely Pari városában van és amely állítólag még
magasabb és szebb, mint a dzsunikai Aszakuszában, ami tizenkét
emeletes torony. És ha még hozzátette volna, hogy ezt
selyempapírosban össze-hajtogatva fogja elhozni, hát még az is
szellemes lett volna és nevetni tudtam volna.
Takamori úr, éppen mert akar, nem tud szellemes lenni. Elmesélte
nekem, hogy egy tiszteletreméltó volt miniszter egy nagy gyémántot
ajándékozott egy híres tokiói gésának. Ő pontosan ennek a
gyémántnak a mását hozta el nekem ajándékba, de útközben, ahogy
kivette a zsebkendőjét leejtette és az elgurult. Szörnyen
bosszankodtam ezen a beszéden, mert nem szeretem, ha gúnyt
űznek belőlem. A szokottnál mélyebben meghajoltam és vigasztalan
szavakat mondtam a pótolhatatlan veszteségért, hogy megértse
mire becsülöm szellemességét.
Mihelyst tehettem, otthagytam és Jamagucsi úr elé térdeltem. A
fiatal Takamori úr nálam nem ért célt.
Ő azt hiszi, talán, hogy mi nem olvasunk újságot. Hisz ez volt ma
az egyetlen érdekes hír a Hi-no-deban.
 A bankett vége felé közeledett és készülni kellett a zenei betétre.
Nekem és Kicsi Szilva kisasszonynak nem volt szerepünk az első
számban, tehát az urak közé térdeltünk, hogy egy kis vígságot
vigyünk a társalgásba. A hangulat még mindig fagyos volt. Mindenki
szívszorongva gondolt a közelgő éjszakára.
A két legidősebb gésa kisasszony mandolinjukat hónuk alatt
tartva az emelvényre mentek.
Előttük letérdelt a két fiatalabb gésa, maguk elé tették a
csengettyűket és a két nagy dobot.
Előre tudtam, hogy az Ecsigosisit fogják játszani, ez nemzeti
zenénk egyik leghíresebb darabja. Nyolc év óta úgyszólván minden
este játszom, vagy hallom. Mindig gyönyörködöm benne és az urak
is örömmel hallgatják.
Mindjárt az első ütemnél, mikor a dobok beleszólnak, tudtam,
hogy el fogják hibázni. Pedig igazán nem nehéz a dobokat kezelni.
Fiatal koromban négy éven át én voltam a zenekar dobosa. Nagyon
érdekes mesterség. A zenekarban a legelöl áll. A dob mellé
térdelünk és két kezünkben vízszintesen tartjuk a dobverőket. Az
egyik szemünkkel várjuk a jelt, vagy figyel-jük a végütemet, a
másikkal lopva tekintünk a dobra, mint egy félelmetes nagy állatra,
mely ránk mordulhat. Köszörüljük a torkunkat, hogy megjöjjön a
bátorságunk és a kellő időben belevágunk, de a következő
pillanatban vissza kell kapni a verőket, mert különben olyan
dübörgés támad, mely elnyomja az egész melódiát. Ez történt most
is.
Az urak nem vették észre, vagy örültek, hogy a nagy lármában
nem kellett beszélgetniök.
Ebben a pillanatban megjelent ugyanis Mizu-szan kisasszony, a
szolgáló. A füstölőket hozta, mely a szúnyogokat kergeti el.
Zeneszámok ideje alatt rendesen nem szoktak ki-be járni.
Ebből tudtam meg, hogy valami nagyon fontos esemény történt.
Mizu-szan szembe velem letérdelt és mialatt a tömjénrudacskákat
meggyújtottam, megsúgta nekem, hogy a hölgyek közül egy, miután
evett egy keveset elhagyta a szállodát. Tehát most már csak két
hölgy maradt. Úsztam a boldogságtól, esélyeim a fogadás
megnyerésére emelkedtek. Ugyanis én is fogadtam, hogy a fogadást
Kicsi Tavasz kisasszony fogja megnyerni. Kicsi Szilva kisasszony,
aki mindig ellentmond, most is ellenem fogadott. Úgy kell neki! Tíz
perc múlva majd hallani fogjuk a másik hölgy távozását is és akkor a
fogadást megnyertük.
Mizu-szan Kicsi Szilva kisasszonynak is elmondta a hírt. Ez nem
érintette kellemesen, amit nem is tudott leplezni. Kicsi Tavasz
kisasszonnyal összenéztünk, intettünk, hogy megértettük egymást,
de ez kizökkentette az ütemből. Elöl a kislányok szintén elvesztették
az ütem fonalát és találomra belevágtak a nagy dobba. Lett ebből
olyan hangzavar, hogyha az urak figyeltek volna, a legnagyobb
szégyen ér minket. Szerencsére nagy lárma és tetszésnyilvánítás
közt ért véget a zeneszám.
Gyorsan a másik szobába mentünk és kimonót váltottunk. Kicsi
Tavasz kisasszonnyal meg-beszéltük a helyzetet. Esélyeink jól álltak,
csak jó lett volna, ha a másik hölgy is eltávozott volna.
Most szép sorjában felálltunk, mindnyájunkon új kimonó és széles
arany brokát obi volt.
Mizu-szan egy tálcán minden úr számára egy-egy fekete-piros
lakkozott csészét hozott, melyben illatos alga leves párolgott. A
csészét kezünkben tartva, vonultunk el a vendégek előtt.
Én mentem legelöl, hogy az asztal végén ülő fiatal Takamorit
szolgáljam, de illendőségből előbb az egész asztalt meg kell kerülni.
Utánam sorjában a többiek következtek. Kicsi Tavasz kisasszony, aki
köztünk a legidősebb, az idegen úrnak fogja adni a csészét.
Amint az idegen úr mellett elhaladtam, intett nekem, hogy
térdeljek le előtte és adjam neki a levest. Micsoda neveletlenség!
Hogy szabad egy sort megzavarni. A tetszésnyilvánításokat nem a
szertartások ideje alatt kell megtenni! Elfutott a méreg és szó nélkül
tovább mentem.
Különben az egész jelenetnek nem volt semmi jelentősége, mert
még Kicsi Szilva kisasszony is – aki a barátném, azt állítja, hogy
nem látott semmit. Ez ugyan lehetetlen, hisz közvetlen utánam jött.
Dehát ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Az idegen úr majd
megfúlt, mikor a levest itta, mert az alga megakadt a torkán. Az
idegenek úgy látszik nem tanultak enni. Nem tudják az algát a
pálcikával vissza kell tartani és úgy inni a levest.
A gyáriparos úr intett és most behoztak az idegen úr számára
bádogdobozokban olajos húsokat, halakat és mindenféle ételeket és
egy üveg Bordó-bort. A legnagyobb neveletlenséggel, nekiesett az
ételeknek és mindenből evett. Csak a Bordó-bort köpte ki, úgy mint a
levest.
Én nem tudtam magam visszatartani és a legyezőm mögött
elnevettem magam. Kamei tanár úr előtt térdeltem, ő azt hitte, hogy
a teozófikus magyarázatain nevetek, és ő is elkezdett nevetni.
Az idegen úr észrevette, hogy nevetek és felém fordult és
megkérdezte a nevemet, meg, hogy hány éves vagyok és hogy
milyen hónapban születtem. Ha még tovább kérdez, talán azt is
megkérdi, hogy hány fogam van. Azt feleltem volna, hogy annyi,
hogy nem tudom megszámolni. Még ha a tükör előtt vagyok és úgy
számolom, akkor is mindig belezavarodom.
Természetesen nem válaszolhattam, mert Kicsi Tavasz
kisasszony térdelt vele szemben. De ő udvariasan megmondta a
nevemet és a koromat. Erre felém fordult és a poharát nyújtotta,
hogy igyam a szakéból. Egy darab süteményt is adott és intett, hogy
azt mártogassam a szakéba.
Hát ehhez mit szóljak! Csak nem sértem meg idősebb gésa
nővéremet és ez tiszteletlenség lett volna a gyáriparos úrral
szemben is. Hisz ő hívott meg minket, és választotta ki külön az
idegen úr számára Kicsi Erdő kisasszonyt. Azért magamban mégis
örültem, mert erre már nem mondhatja majd Kicsi Szilva kisasszony,
hogy nem látta. Lesz nagy vita a gésajában, de az igazságot végre
mindenkinek el kell ismerni. Igaz, hogy nem nagy dicsőség ilyen
neveletlenség központjába kerülni, de azért van eszünk, hogy ebből
is előnyt húzzunk.
Diadalom nem tartott soká. Az idegen úr megkérdezte egy
tiszteletreméltó szolgálóleánytól, hogy a hölgyek a szomszéd
szobában rendeltek-e maguknak ebédet? A leány azt felelte, hogy
igen, de még nem végeztek. Az idegen úr nem szólt semmit, de egy
percig várt és aztán kijelentette, hogy nem érzi jól magát. Nem fog
visszamenni Tokióba, hanem az éjet a szállodában akarja tölteni.
Látni kellett volna a hatást, amit ez a kijelentés az urakra tett.
Egyszerre olyan lett az arcuk, mint a villanylámpa, melyben félig
kialszik az áram. Valamennyien a föld alá szerettek volna süllyedni.
Közeledett a katasztrófa. Az urak, hogy megértessék az idegen úrral
felháborodásukat, egymást igyekeztek felülmúlni a kétségbeesett
szánakozásokkal.
Annyira belemelegedtek a vigasztalásba, és tanácsadásokba,
hogy valósággal útját állták annak, hogy kimehessen. Kicsi Tavasz
kisasszony odaszaladt hozzá és néhány Jin-Tan-pirulát adott neki,
ami a legbiztosabb szer az ilyen esetekben. A fogadásom ügye
kezdett rosszul állni és Kicsi Szilva kisasszony hunyorgatott a
szemével. Ezt nem fogom elfelejteni legjobb barátnémnak.
Az ebédnek vége volt, még csak a tiszteletreméltó rizst hordták
körül. Az urak ebből mind ettek, hogy utána böföghessenek, hogy
megmutassák a házigazdának, olyan jó ételeket hordatott fel, hogy
nem tudtak ellenállni és elkövették azt a neveletlenséget és torkig
jóllaktak.
Természetesen nem mindenki tud böfögni, de legalább mindenki
próbál. Az idegen, aki valóban evett és könnyen böföghetett volna,
ha tudta volna, hogy mi az udvariasság, meg sem próbálta.
Most ismét rajtunk volt a sor. Hogy hivatalosan is jelezzük, hogy
vége az ebédnek egy táncszámot készültünk előadni. Az idősebb
nővéreink mandolinjukkal körbe ültek, a két legfiatalabb az előtérben
helyezkedett el. Kicsi Szilva kisasszony és én a középre álltunk, mi
fogjuk a táncot előadni.
A zene a kapporét kezdte játszani. Tudtam, hogy ez fog
következni, ez a leghíresebb tánc-számunk. A szövegét az urak
nagyon szeretik, kívülről tudják. A táncot ismerik és ha jókedvűek, az
ütemet verik, a fejükkel, a kezükkel, a karjukkal, a törzsükkel, a
lábukkal. Ha sokat ittak, fel is jönnek hozzánk és táncolnak velünk,
de mi ezt nem nagyon szeretjük.
Mindjárt a zene első ütemeinél éreztem, hogy megint el fogják
hibázni. A dob szava nem hallatszott elég jól és a ritmus bizonytalan
volt. Nem tudtam táncolni. Ugyanazokat a mozdulatokat kellett
tennem, mint Kicsi Szilva kisasszonynak. Először felváltva a
lábunkat lóbáljuk a föld felett, mintha számokat akarnánk a homokba
írni. Ez csak azért van, hogy megmutassuk, hogy a kimonónk alsó
rajza illik alsókimonónk fodoraihoz. Azután oldalt fordulunk, lassú,
hosszú mozdulatokkal lóbáljuk a karjainkat és más mozdulatokat is
teszünk.
 Ez azt akarja jelezni, hogy evezünk és vitorlákat kezelünk. Mert a
kappore egy hajó, mely mandarinokat visz.
Mialatt mi hajlongunk és hadonászunk, a többiek énekelik a
szöveget. Azután három lépést előre kell tenni, hármat hátra, megint
hármat előre, akkor háromszor összecsapjuk a kezünket és éles
hangon egyszerre elkiáltjuk: kappore. Ebben a pillanatban belépett
Hana-szan és izgatottan körülnézett. Dúlt arcából rögtön láttam,
hogy valami rendkívüli történhetett. Két ujját felemelte és intett is,
hogy kettő. Nem értettem semmit, de Hana-szan, amilyen gyorsan
jött, olyan gyorsan el is tűnt. A folyosón Kicsi Tavasz kisasszonynak
a háta mögé bújt és úgy mesélte el a történteket. A zene azonnal
elhallgatott, hogy a többiek jobban hallják a susogást.
Én teljesen elvesztettem a taktust és elmaradtam Kicsi Szilva
kisasszony mögött, aki az egészből semmit sem vett észre és
tovább forgott. Én tétován bukdácsoltam jobbra-balra, aztán mintha
mi sem történt volna, befejeztem a táncot.
Botlásomnak nem lett volna semmi következménye. A zenészek
nem törődtek velem, a gyáriparos úr nem volt a szobában, úgy
látszik, kiment a szállodásnéhoz a számlát kiegyenlíteni. A többi úr
rám se nézett, kivéve az idegen tanárt, aki nagy szemeket
meresztett rám. Ám nem láthatott semmit, mert tiszteletére az
elektromos reflektorokat egyenesen az ő szeme közé irányították.
Úgy prüszkölt a fénysugaraktól, mint más a törött borstól.
Sajnos azonban kint a folyosón egész csomó ember verődött
össze és nézte a táncot. Ott volt a szálloda öreg masszőrje, öt
tiszteletreméltó szolgáló, köztük egy, a szomszéd szállodából, de ott
volt Mizu-szan is, aki irigykedett, hogy Hana-szan jött el elmondani a
fontos hírt és nem ő és most bosszúból el fog árulni a
szállodásnénak, az viszont egész biztosan el fogja mondani a gésaja
tulajdonosnőjének. Ez pedig nem érti a tréfát. Lesz nekem holnap
mit hallgatni.
De hadd mondjam el, hogy mi történt. A férjes nő és a barátnéja a
kisasszony, a szúnyoghálót és a matracokat kérték, mind a ketten le
akartak feküdni. A fogadásomat így már elvesztettem.
Kicsi Szilva kisasszony már bocsánatot is kért, hogy velem
ellenkező véleményen volt.
 Tajtékoztam a dühtől, de nem mutattam. Van bennem erkölcsi
érzék és gondolatban Fudo-szamához (bosszúálló istenség)
imádkoztam, hogy ne engedje, hogy az idegen úr a házas nőhöz
közeledjen és elégedjen meg a fiatal leánnyal.
Az asztalbontás ideje következett. Már leszedték a tálcákat és az
urak még mindig reményked-tek valami rendkívüliben – valami óriási
szúnyograj érkezésében, mely meg fogja akadályozni az idegen urat
sötét szándékának kivitelében. Tudtam, hogy ma este nem
maradunk soká.
Elmaradnak a vacsora utáni kis játékok és amit leginkább
sajnáltam, a szépségverseny. Ez úgy történik, hogy a gésák sorban
letérdelnek, az urak végig vizsgálnak és rendesen én kapom a
legtöbb szavazatot. A győztest azután ünneplik. Most minderről szó
sem lehetett. Szótlanul, tanácstalanul álltunk mi is. Kis barátnéim,
hogy unalmukat elűzzék, mindenféle bűvészmutat-ványokkal
szórakoztak. Kicsi Szilva kisasszony például egy nyitott legyezőt
tartott egyensúlyban az ujja hegyén. Ezt csinálja utána egy férfi!
Én Jamagucsi úr mellett térdeltem, aki az idegen úr szavait
tolmácsolta nekem. Nagyon tetszett neki a tánc és úgy találta, hogy
nagyon szépen adtuk elő. Különösen én …
És most bekövetkezett az óriási esemény.
Az ajtóban megjelent a szállodásné és szemével intett, hogy
beszélnivalója van velem.
Udvariasan felkeltem és kiosontam a szobából. Bosszút
esküdtem Mizu-szan ellen, mert tudtam, hogy elfecsegte
ügyetlenségemet.
Egy üres szobába mentünk, hol szemben egymással letérdeltünk.
A szállodásné köszöntött: azzal háromszor lassan leborultunk a
földre, orrunkkal érintve a gyékényt és szünet nélkül bókolva
egymásnak. Még mindig nem tudtam, hogy mit akar. Végre félig
felemelkedve a földről elmondta nekem, hogy az idegen úr sajnos
nem érzi jól magát és az éjet is az ő érdemtelen szállodájában fogja
tölteni. A gyáriparos úr azonban, hogy megtisztelje fenséges
vendégét azt szeretné –, hogy maradjak még egy-két órát az idegen
úrral, hátha hallani kívánna egy-két klasszikus japán dalt – mandolin
kísérettel.
 Ez a beszéd felháborított. Ennél gorombább formában már
igazán nem lehet ajánlatot tenni valakinek, hogy összeálljon
valakivel, akit aznap mutattak be neki és méghozzá egy napnyugati
úrral!
Mert ha csak zenéről lett volna szó, meg sem kérdeztek volna.
Ám mivel előfordulhat, hogy éppen valami bajom van, hát azért
kérdeztek. Szerencséje, hogy sűrű fehér krém fedte az arcom, mert
különben láthatta volna, mint öntötte el a pirosság.
Mélyen leborultam és a fejemet a földön tartva egy végtelen
hosszú mondatba kezdtem, melynek nem volt semmi közvetlen
kapcsolata a mondottakkal, de a végén mégis kijött az, hogy ebből a
rizstésztából nem eszem és hogy forduljon más tiszteletreméltó
kisasszonyok-hoz.
Arra a szállodásné, persze hiába, a jó szívemre akart hatni. Újra
még udvariasabb hosszú mondatokat kezdett és mindig zokogott,
mikor a gyáriparos úr nevét kiejtette. Ebből ki kellett, hogy találjam,
hogy a gyáriparos úr nagyon restelli, hogy barátainak egy olyan urat
mutatott be, aki ennyire nem ismeri az illem és a jó ízlés szabályait
és a gyáriparos úr szeretné azt is, hogy tudtán kívül az idegen úr ne
fokozza le magát.
Most már kezdtem érteni a szállodásnét. Végeredményben ő azt
akarta, hogy bizonyos urak kedvéért áldozzam fel magam, akikhez
tulajdonképpen semmi közöm sincs. A szállodásné nagyon szívén
viseli a dolgot, könnyekig meg van hatva, zokog, mert kereshetne
ezen a dolgon. Mindjárt meg fogom mondani, miért zokogott úgy a
derék szállodásné.
Egy előkelő idegen úr, egy ünnepi ebéd után, ott marad éjjelre a
szállodájában. Ez rendben van. De ha megtudják, hogy ez az
előkelő úr Tokió egyik külvárosában hozatott magának nőket erre az
éjjelre és még hozzá a legalacsonyabb osztályhoz tartozó nőket,
akkor másnap az egész sziget beszél róla. A szomszéd szállodásné,
aki leselkedik, még részletekkel és mert van bőven, csípős
részletekkel fogja fűszerezni a nem mindennapi zamatos történetet.
A szálloda köznevetség tárgya lesz. A vendégek a közelébe sem
mernek majd jönni, mert attól fognak tartani, hogy az ő nevük is
belekeverődik a botrányos históriába. Még a gyáriparos úr kalapjait
sem meri majd senki sem hordani, mert mindenki tudni fogja, hogy
ezek azok a kalapok, melyeknek gyártójával ez a szégyenletes,
nevetséges dolog megtörtént. De a szállodásnét persze nem ez
bántotta, hanem az, hogy a szállodája egyszerűen másodrendűvé
alacsonyodik.
Ellenben, ha az idegen úr az éjet egy gésa kisasszonnyal tölti,
akkor az egészen más. Azon a szálloda csak keres és az elegáns,
sikamlós kis történetnek még külön pikáns ízt fog adni, ami a
szállodát előkelő és érdekes hírbe hozza. Ez előkelő dolog, mert
pénzbe kerül, sőt a pénz nem is elég, még viselkedni is kell tudni
hozzá. És a gyáriparos úr neve a közönség körében népszerű lesz,
mindenki úgy tekint majd rá, mint egy daimióra. Az idegen úrról is
tréfás mosollyal, de nagy elismeréssel fognak nyilatkozni. A szálloda
vendégei mihelyst a hírt hallani fogják kíváncsi mosollyal sietve
fognak eljönni, hogy közvetlenül a szállodásnétól hallják a hihetetlen
és végtelenül mulatságos részleteket.
Éppen ezért beszélhetett a kocsmárosné, amit akart, hajthatatlan
maradtam. Egyszerre csak a derék asszony két hosszú zokogás
közt, kinyögte, hogy a gyáriparos úr nem néz az ajándékra.
Ez más szóval azt jelenti, hogy kérhetek, amit akarok.
Ekkor megvillant a fejemben a gondolat, lelki szemeim előtt
megjelent a gyönyörű fényképezőgép, melynek nikkelén csillog és
reszket a fény.
Be sem vártam a szokásos gondolkodási időt, leborultam a
gyékényre és mialatt fejemet a kezemre hajtottam, csak annyit
mondtam: “78 jen 50”.
Ez sok pénz volt, nagyon sok. Ez az ára annak a
fényképezőgépnek, amelyet kinéztem magamnak. Kodak No. 3 b,
anasztigmatikus lencsével, különböző távolságokra,
pillanatfelvételekre beállítható, zöld bársonybélésű tokkal valódi
nikkel gombokkal és csavarokkal.
A szállodásné kis idő múlva felemelkedett, ami azt jelentette,
hogy elfogadja az ajánlatomat.
Most arra kért, hogy várjam itt a szobámban, míg ő elmegy, hogy
ebédet hozzon számomra.
Távozóban még azt mondta, hogy 80 jen lesz az ajándékom.
Annál jobb, gondoltam, a különbség fedezi a postaköltségeket. A
szállodásné elment és én magamra maradtam. Azonnal beláttam,
hogy ostobaságot csináltam. Ha 20 jennel többet kérek, egy
számmal nagyobb gépet vehettem volna, mellyel levelezőlap
nagyságú felvételeket lehet csinálni, ami nagyon mulatságos.
Minden ismerősünknek, sőt saját magunknak is küldhetünk képet.
És a lapra egyszerűen ráírjuk, “új fényképezőgépünkkel csinált
felvétel”.
Micsoda hatást kelt egy ilyen lap! Még a postán is megnézik és
megjegyzik maguknak a tulajdonos nevét.
Most eszembe jutott az idegen úr. Ha mással lett volna, bárkivel
az urak közül az eset, az nem izgatott volna. Mégis csak furcsa
összeházasodni egy éjjelre egy idegen úrral, aki olyan messziről jött
hozzánk. Már a nyilvánosság előtt is olyan furcsa viselkedést árult el,
mi lesz kettesben? Kezdtem valósággal félni.
Két egész ellentétes véleményt hallottam eddig az idegen urakról.
Az egyiket Kicsi Szilva kisasszony egy barátnéjától tudom, aki
egyszer véletlenül megismerkedett Jokohamában egy skót
tengerésszel. Azt mesélte, hogy ezek az emberek csak kizárólag
nyers húst esznek. A sok nyers húsevéstől bő vérük lesz, ami a
szerelemben rendkívüli erőt és vadságot ad nekik. Ez a részlet
mindnyájunkra mély hatással volt.
A másikat Kicsi Teknőc kisasszony mesélte nekem. Nemrégiben
Tokióban egy banketten egy igen gazdag japán urat szórakoztatott,
aki gyakran megy át Európába. Ez az úr mesélte, hogy ott az urak
nem mernek meztelen nőhöz közeledni. Azért is van olyan kevés
gyermekük. Ezt a félénkséget igyekeznek mindenféleképp legyőzni.
Így például a természetesnél kétszerte nagyobb meztelen nőalakot
faragnak márványból és ezeket a nyilvános kertekben helyezik el,
hogy a kis gyerekek is láthassák és később ne féljenek, de kedvet
kapjanak a házasságra.
Azután még valami! Azt is hallottam, hogy Európában a hölgyek
minden két órában ruhát váltanak és ez a ruha, minél inkább
közeledik az éjszaka, annál kivágottabb lesz. Így például este, mikor
férjüknek a tiszteletreméltó teát öntik a csészébe, a ruhájuk a keblük
felső részét engedi látni, vagy ha férjük azt jobb szereti, a hátukat a
nyaktól egészen le. Ez aztán felkelti férjükben a vágyat, hogy
valamivel később még többet is láthassanak, de úgy hallottam, hogy
olyankor eloltják a lámpát.
 Hát ez bizony elég furcsa. Mi akár felöltözve, akár meztelenül,
mindig ki vagyunk téve az urak támadásainak. És nem kell annak
pont este lenni. Dehát ott azokban a furcsa országok-ban, minden
lehetséges. Ez magyarázza meg azt is, miért nyomtatnak annyi
képes levelezőlapot “Salon de Paris” védjeggyel, mit a német hajók
egész rakománnyal hoznak nekünk.
Ezek a kártyák mind nagyon szép – többé-kevésbé – meztelen
nőket ábrázolnak, miket ha világos felé tartunk, mind a két oldalról,
vagyis elölről és hátulról lehet látni. Európában az ilyen kártyákat kis
iskolás gyermekeknek adják, ha jól tanultak. Mi gyűjtjük azokat a
gésajában. Nekem van vagy 56 darab. De nekünk természetesen
más célra szolgálnak. Mi nagyon szeretjük látni, hogy milyenek a
nyugati nők. El kell ismerni, hogy szépek, hajuk sárga, mint a rizs
szalmája és a bőrük rózsaszínű… A szállodásné nagyon udvariasan
teát hozott, amit jó étvággyal meg is ittam.
Megint a fényképezőgépemre gondoltam. Micsoda feltűnés lesz,
mikor a postás hozza. Barátnőim körülvesznek és én nagy
óvatossággal kicsomagolom a selyempapírból. Aztán nagy nehezen
kinyitom a dobozt és elmagyarázom, hogy működik. Megmutatom a
diafragmát, amint nagyobbodik és összehúzódik, mint a gumi. Aztán
csendet kérek és beteszem a gépet egy kompótos tálba, hogy a
felvevő csattanását jobban lehessen hallani. Aztán megcsillog-tatom
a napban a lencsét, hogy mindenki lássa, milyen nagy és végül egy
darab szarvasbőrrel, a legjobb rizspúderemmel behintve meg fogom
tisztítani. E kellemes dolgokra gondolva visszatértem a nagy
szobába.
Ott olyan felfordulást találtam, hogy az első percben az hittem,
hogy eltévedtem. Az idegen urat kivéve, aki ártatlan arccal úgy tett,
mintha semmiről a világon nem tudna, az urak tomboltak, üvöltöttek
a jókedvtől. Megszabadultak a kínzó lidércnyomástól és méghozzá a
képzelhető legelegánsabb módon. Szebb befejezést a nap nem is
nyerhetett volna. Amikor a terembe léptem, Kamei úr éppen
befejeztem rendkívül tüzes gratulációit, melyekkel elhal-mozta a
házigazdát, nem győzte eléggé magyarázni, hogy milyen szerencsés
megoldást talált.
A gyáriparos úr arca ragyogott az örömtől, újra hozatott szakét és
Kicsi Glicinia kisasszonnyal elvonult “repül a madárt” játszani. Kamei
tanár úr újra látni kívánta a kapporét és táncolni akart velünk.
Egyszerre megváltozott a beszélgetés témája is. Most már nőkről
beszéltek.
Jamagucsi úr a legrészletesebben elmagyarázta Kicsi Szilva
kisasszonynak felesége rejtett tehetségeit. A szegény lány
udvariasságból egyik ámulatból a másikba esett.
Megjelenésem kedves barátnőim között bizonyos mozgalmat
keltett. Döntésemről megosz-lottak a vélemények. Nem mondom,
hogy eljárásom dicséretreméltó, de azt mindenki tudja, hogy egy év
óta egyetlen ballépést sem hányhatnak a szememre. Ebből
sejthették a díjat, amit követeltem. Ez mély hatással volt rájuk. Nem
is ítéltek meg szigorúan. Ugyan ki nem hibázott közülünk? Éppen
ezért feltűnés nélkül fogadtak. Csak Kicsi Teknőc kisasszony, aki
bennem mintaképet látott, meresztett rám nagy szemeket.
A gyáriparos úr megadta a jelt a távozásra. A 8 óra 29-es vonatot
el akarták érni. Átmentek a másik szobába és mi követtük őket, hogy
segítsünk az öltözködésnél. Csak az idegen úr maradt a nagy
teremben, megtartva az éjjeli kimonóját.
A fiatal Takamori úr megint kitüntette magát. Elbúcsúzott a
gyáriparos úrtól és pár pillanat alatt távozott, otthagyott minket az
öregekkel, ami részéről éppenséggel nem volt udvarias.
Óh, én az első pillanattól fogva tisztában voltam a fiatal úr
erkölcsi felfogásával. Már kora reggel, mikor lábát a vonatba tette,
tudta, hogy hol fogja az estét befejezni.
Jamagucsi úr készült el leghamarább. Egy sarokban vonult és
egy papírszeletre sebtében írt valamit. Magához intett és
jelentőségteljesen mondta, hogy olvassam el holnap a Jedo Tódai
újságot. Az egész estély leírását meg fogom találni benne. Nagyon
megijedtem, mert ha a tulajdonosnő megtudja, szigorúan megbüntet.
Megígérte, hogy a nevemet nem írja ki. Ezt főleg a barátom miatt
kértem.
Kikísértük az urakat egészen a szálloda kapujáig. Ott leültek a
lépcsőre és felvették a cipőjüket. A szállodásnővel és a szolgáló
leányokkal elhalmoztuk őket kedvességekkel, és a lelkükre kötöttük,
hogy vigyázzanak az úton és érkezzenek jókedvvel meg Tokióba.
Az idegen úr, mint egy óriás, állt köztünk éjjeli kimonójában. Az
urak még egyszer körülvették, jobban mondva körülrajongták.
Egymással versengve hálálkodtak a szép estéért, amit vele töltöttek
és könyörögtek, hogy vigyázzon az egészségére.
A gyáriparos úr biztosította, hogy a japán zene el fogja oszlatni a
mélabút, mely gyomrára szállott. Ajánlotta, hogy énekeltesse el
velem az “Ezer sirály” dalt, mely oly szép és álomba ringató.
Már messze jártak és hallottuk vidám beszélgetésüket. Kamei
tanár úr a Jaszugibusi dalt énekelte, ami bizony elég durva és
közönséges. Úgy látszik, a szaké kissé a fejébe szállt.
Barátnéim gyorsan eltávoztak, hogy végre ők is egyenek valamit.
Az idegen úr a szállodás-néval a szobája felé ment. A 16. számú
szoba volt az övé, én majd megtalálom egyedül.
Végigmentem a kongó folyosókon, kezemben tartva a mandolint,
melyet tüntetően nálam hagytak, mert hivatalosan ez volt itt
maradásom oka.
Szorongó érzés fogott el. Nem tudtam hogy lesz, hátha fájni fog.
Az idegen úr, az egész idő alatt oly furcsán viselkedett. Barátnőim
holnap kétségtelenül hidegen fognak fogadni, vagyis túlzott
udvariassággal. Persze ez nem fog soká tartani, hisz könyörögni
fognak, hogy mindent meséljek el. Természetesen azt fogom nekik
mondani, amit akarok.
Féltem az uraktól is, nem fognak-e gúnyolódni velem a
legközelebbi banketten? Hisz valósággal lesüllyedtem azzal, hogy
egy idegennek odaadtam magam. Lesz-e jogom még egy előkelő
banketten részt venni? Igaz, hogy a körülmények mellettem szólnak.
Az újság meg fogja írni, hogy feláldoztam magam, nehogy oly
előkelő urak hírnevén csorba essék.
Félrehúztam a 16-os számú szoba karikára járó függönyét és
beléptem. A szoba üres volt.
Nagy, két gyékényes szoba volt, közepén alacsony asztal, azon
citromos víz és egy szép tál befőtt. A bambusz fogason lógtak az
idegen úr óriási ruhái. A földön egy sarokban, ott állt a telefon. A
hotelszobákban mindig van telefon. Az ablak az erkélyre nyílt, mely
a következő szobát is összekötötte. Alig térdeltem le, mikor berontott
Hana-szan. Lelkendezve újságolta, hogy az idegen úr tudni akarta,
vajon meghívott vendégei jól vannak-e elszállásolva és az
ajtóhasadékon benézett. Óh, az ártatlan! A szállodásné ajánlotta,
hogy menjenek be, de az idegen úr nem akart. Hana-szan ott állt
mellettünk, pedig nem volt semmi dolga. Azért ijedt úgy meg és
szaladt be hozzám. A kis ügyetlen, hát nem mondhatta, hogy vizet
visz a kis tartályokba, melyek kézmosásra állnak a W.C.-k előtt.
Most belépett az idegen úr és a szállodásné. Hana-szan hamar
felnyitotta az üveg limonádét, de olyan szelesen, hogy a felét
kiöntötte. A szállodásné sopánkodni kezdett, hogy olyan kevés
ennivalót készítettek be. Hana-szan elszaladt és hozott még egy tál
befőttet és szakét.
Udvarias búcsúzás után a szállodásné és Hana-szan eltávoztak.
Életemben először maradtam egyedül egy fehérbőrű úrral. Leült a
földre, lábait komikusan maga alá húzta. Látszott, hogy
kényelmetlenül érzi magát. Hát a nyugatiak nem tudnak
kényelmesen letérdelni, mint mindenki? Szék nélkül a szobában,
olyan tájékozatlannak érezte magát, mint egy fészkéből pottyant
orangutang. De szép volt és impozáns, mint egy óriási vadmajom.
Micsoda termet, micsoda test, szinte belezavarodtam.
Az idegen úr még mindig nem mozdult. Hogy valamit csináljak,
meghámoztam számára egy narancsot. Ez nem könnyű dolog,
három évig gyakoroljuk a gésajában. Először le kell vágni a héját,
úgy, hogy ha levesszük négyágú csillagot adjon. Aztán félig
szétnyitni a cikkeket, hogy úgy álljanak, mint a nyíló virág szirmai.
Utána egyetlen fogpiszkálóval el kell távolítani az apró
héjfoszlányokat és szárrészeket. Mikor mindez kész, a gyönyörűen
megtisztított narancsot átnyújtjuk vendégünknek. Senki sem
mondhatja, hogy az így elkészített narancs nem művészi munka. De
az idegen úr meg sem nézte, hanem szó nélkül felfalta. Most hirtelen
felkelt és a balkonon át távozott. Kétségkívül felkeresi vendégeit.
Fogadásom kezdett megint rosszul állni. De hiszen azért voltam itt,
hogy fedezzem az igazságot. Az éjszaka mozgalmasnak ígérkezett
és annak részleteiért napokig fognak könyörögni kis társnőim. Egy
hétig én leszek a gésaja központja és bálványa.
Nem volt idő a gondolkodásra. A szobába egy borzalmas éjjeli
lepke repült be. Kötelességem volt megölni. Nehéz és veszélyes
feladat, amit rendesen ketten szoktunk végezni. Mindkét kezemben
egy-egy összehajtogatott selyempapír-ütőt tartottam, hogy elfogjam,
vagy ha kell védekezzem a fenevad ellen. A lepke hogy ne tudjam
elfogni, ide-oda zsongott a lámpa körül.
 Végre leszállt a függöny oszlopára. Gyorsan odaugrottam és pár
pillanat alatt végeztem vele.
Aztán selyempapírba csomagoltam földi maradványait és azt a
telefon alá rejtettem. Csak azt sajnálom, hogy bátorságomnak és
ügyességemnek nem volt tanúja.
Éppen visszanyertem lélegzetemet, mikor belépett az idegen úr
és kézen vezette a rjogokui fiatal leányt. Az mosolyogva,
megadással követte, látszott rajta, hogy nem szívből teszi.
Magamban már megbántam, hogy elítéltem, világos lett előttem,
hogy apja parancsára cselekedett.
Kíváncsian fordultam feléje, látni akartam, milyen az a lány, akit
helyettem választ valaki? Én nem voltam szerelmes az idegen úrba,
annyi bizonyos, de mégis bosszantott, hogy jobban szeret egy
kisasszonyt, aki nem is szebb mint én, nincs olyan jól öltözve, mint
én, és nálam kétségtelenül alacsonyabb rangban van.
Az első, ami feltűnt nekem és igazán bosszantott, hogy övében a
most nagy divatos fekete legyezőt hordta. Hogy erre én nem
gondoltam.
A leány letérdelt és leborult az idegen úr előtt és megköszönte,
hogy egy ily kellemes napot tölthetett el az ő jóvoltából.
Az idegen úr, hogy a lányt meghódítsa, ajándékokról beszélt.
Leírta, hogy mi mindent vásárolt neki, de az óriási három doboz,
amiben az ajándékok voltak, a tengerbe zuhant. A leány újra leborult
és vég nélküli mondatokban hálát rebegett.
Hát az urakkal mindig így van. Mindig vesznek ajándékot, de
mindig a tengerbe esik.
Takamori is vett nekem egy gyémántot.
Az idegen úr most megmondta a lánynak, hogy mit akar. Az
minden kívánságra leborult, homlokával megérintette a gyékényt,
annak jeléül, hogy kívánságát teljesíteni fogja tiszteletteljesen, de
kötelességből.
Az idegen úr, úgy látszik, nem értette és pénzt kínált a lánynak,
amit sohasem szabad közvetlenül tenni. A lány udvariasan
mosolygott és visszautasította a bankjegyet – mondván – hogy van
nála pénz a visszautazásra.
Az idegen úr most diszkréciójáról biztosította a leányt. Tehát én
leszek a tanú és az én titoktartásomat is meg fogja vásárolni. Ebből
éppen kitelik majd egy háromlábú nikkel állvány a fényképezőgépem
számára, amit úgy hanyagul összeszíjazva viszünk, de azért
mindenki látja és megbámulja.
Jelenlétem a szobában kezdett feleslegessé válni, készültem
szép csendesen a balkonra kimenni, mikor hirtelen az idegen a
tiszteletreméltó kisasszony ellen olyasmit tett, ami a jó erkölcsökbe
ütközik. Átölelte és a száját a szájához akarta nyomni, jól láttam,
hogy meg akarta csókolni.
Én eddig csókot csak a moziban láttam. Az amerikai filmek végén
fordul elő, a szerzők így akarják a közönség tudtára adni, hogy a
darabnak vége van. Úgyis tudják, hogy a tisztességes családok erre
megbotránkozva elhagyják a termet. Dehát a terem kiürítésére volna
más mód is. És a következő előadáson a botrány megismétlődik.
Valahányszor a csók megjelenik a vásznon, a nők lehajtják a fejüket
és arcukat legyezőikbe rejtik és örülnek, hogy a jobb érzésű diákok
fütyülnek és lábaikkal dobognak. Mindez nem használ semmit. Az
idegenek szörnyű perverzitása kezd nálunk is terjedni.
Behunytam a szemem, hogy a borzasztó jelenetnek ne legyek
tanúja. Felesleges volt, az idegen nem tudta szándékát
keresztülvinni. A szegény leány mindent megtett volna, de nem ezt a
természetellenes cselekedetet. Halálsápadtan, összeszorított
fogakkal vadul nézett az idegenre. Most láttam, hogy tisztességes
leány.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Nem őt hívták, hanem a
kisasszonyt. Akaratom ellenére is elmosolyodtam. Tehát lent a
szálloda hivatalában már tudták, hogy a kisasszony idebent van.
Szerettem volna tudni, mi lehet az a fontos üzenet, de a
kisasszony szavaiból nem vehettem ki semmit, mert csak annyit
mondott: “Halló, halló, igen, igen, jól van”.
A kisasszony letette a kagylót és merev arccal, amely nem árult el
semmit felkelt és széthúzta a függönyt, letérdelt, ahogy illik, aztán
felállt, behúzta maga után a függönyt és eltávozott.
Az idegen úr nem mozdult. Várta, hogy a leány visszajöjjön. Én a
magam részéről tudtam, hogy nem lesz semmi. A leány nem úgy
ment el, mint aki visszajön. Egész lényében fel volt háborodva, a
telefonüzenet visszaadta önérzetét és azonnal cselekedett. Most
már kétségtelen útban van Tokió felé.
 Hogy a csendet kitöltsem és hogy a felzavart érzelmeket és
gondolatokat lecsillapítsam, önkéntelenül a mandolinom után
nyúltam. Mintha nem is szándékosan, csak öntudatlanul pengetném
a húrokat egy-két dalt játszottam.
Az idegen úr most felállt, kiment a folyosóra és jól láttam a leány
keresésére indult. Úgy tett, mintha a W.C.-t keresné. Az ürügy elég
ügyetlen volt, mert hisz ezt hatvan lépésnyi távolságban a szagról is
meg lehet találni.
Abban a pillanatban, mikor egyedül maradtam, egyszerre
világosság támadt a fejemben. A leány távozásának oka nem a csók
volt, hanem a telefon. Mindvégig nagyon udvariasan beszélt. De
abban a pillanatban mikor a kagylót leakasztotta, nem mondta:
“Viszontlátásra!”
Ilyesmit csak nagy lelki megrázkódtatás esetén lehet elfelejteni.
Tehát a telefonbeszélgetés végén hallott valamit, ami végképp
megzavarta. Mit mondhattak neki? Égtem a kíváncsiság-tól, dehát
ezt csak a szolgáló-kisasszonyok tudhatták, ha hallgatództak a
telefonnál.
Az idegen úr a dühtől kimeredt szemekkel tért vissza. Megkért,
hogy menjek le az irodába és diszkréten érdeklődjem ott a leány
után. Nekem ad ilyen megbízatást? Szerencsére tudok beszélni és
nem énrajtam fognak mulatni.
Ebben a pillanatban berontott Hana-szan és Mizu-szan. Azon a
címen jöttek, hogy megvetik az ágyat, mert azt hitték, hogy az
idegen úr korán akar lefeküdni. Én azonban jól láttam, hogy azért
jöttek, hogy egy nagy újságot közöljenek és azért jöttek ketten, mert
egyik sem akarta átengedni a másiknak az izgalmas hír közlését.
A kis alacsony asztalt egy sarokba tolták és Hana-szan kivett a
szekrényből három matracot és azt egymás fölébe rakva a szoba
közepére helyezte. Mi csak egy matracon alszunk. De az
idegeneknek puhábbak a tagjai, nekik három is kevés.
Közben Mizu-szan megsúgta a nagy újságot. A kisasszony
kijelentette magát az irodában, átvette a napernyőjét, felvette a
gétáit és eltávozott. Az egyik kezét folyton a szája elé tartotta…
lehet, hogy a foga fájt.
Az álnok Mizu-szan! Így akarta tudtomra adni, hogy leskelődött és
látta a csókot. Tehát most már a gésakisasszonyok is tudják, és a
szolgáló-kisasszonyok. Már kommentálják mindenütt az esetet.
Elvette előlem az elbeszélés titkát. Hana-szan egész idő alatt
mereven nézett, lesni akarta ajkaimról, hogy mit szóltam a csókhoz,
de úgy tettem, mintha nem venném észre. Majd éppen én árulok el
valamit…
A matracok nem voltak elég hosszúak. Hana-szan tréfásan
kifeszítette magát és lemérte az idegen úr hosszát és elszaladt még
három matracért.
Az idegen úr dühtől kimeredt szemekkel tért vissza és
megkérdezte nem lehetne-e utolérni az eltávozott kisasszonyt? A
kérdésen nagyon mulattunk, de nem mutattuk. Mizu-Szan
szomorúan válaszolt, hogy a szegény leány nagyon sietett és most
már kétségkívül a villamoson ül, mely a 9 óra 17-es vonathoz visz.
Nagyon sürgős volt neki, szörnyen fájhattak a fogai. Az idegen urat
ez láthatóan lehangolta, amin nem győztünk eleget nevetni
magunkban. Hana-szan most egy nagy férfivánkost tett az ágyra és
egy kisebb vánkost. Hivatalosan ugyanis, csak ő fog a szobában
aludni. Az Umemacuja szálloda nem olyan szálloda és szigorúan
betartja a szabályokat.
Mizu-szan nem akarta még elejteni az elbeszélés fonalát, újra
vissza akart térni a fiatal leány történetére. A telefonkészülékhez
szaladt és azt mondta, hogy felhívja a fudzsiszavai állomás főnökét
és megmondja neki, hogy szóljon a fiatal kisasszonynak. Talán nem
is kell neki bemenni Tokióba, Kamakurában is van igen jó fogorvos.
Nagy csodálkozásunkra az idegen úr ezt nem akarta. Azt mondta,
hogy ezért nem érdemes zavarni az állomásfőnököt. Ezt nem
értettük, hisz kisebb ügyben is lehet az emberek segít-ségét kérni.
Tehát ebben az ügyben már nem lehetett semmit sem csinálni. Ezt
sajnáltuk mind a hárman. Hana-szan, hogy még a szobában
maradhasson a szúnyoghálót akarta felakasztani.
Mivel nem érte el a szöget, az idegen úr felemelte. Mialatt a
magasban tartotta, Hana-szan nevetett és kapálódzott. Sikoltozott,
hogy nem bírja ki a csiklandozását. Ha az idegen úr akarta volna,
Hana-szant könnyen megkaphatta volna.
Hagytam őket, hadd mulassanak egymással és kíváncsian
fordultam Mizu-szan felé. Tudni szerettem volna a telefonüzenet
titkát. Legnagyobb meglepetésemre Mizu-szan nem tudott
felvilágosítást adni. Ezt nem hittem volna róla. Nem tudja kihallgatni,
amit a telefonba mondanak. Pedig az olyan egyszerű. Csak oda kell
állni. Tehát nem fogom tudni, mit üzentek a kisasszonynak, mért
távozott olyan lesújtva. Örök titok marad és ez a titok nem fog
nyugton hagyni.
A szúnyogháló ki volt feszítve, a szolgáló-kisasszonyoknak nem
volt már dolguk, kénytelenek voltak visszavonulni. Hana-szan,
mielőtt távozott volna, még egy kis női párnát rejtett a telefon mögé.
Ezt számomra készítette, de dugdosni kellett, mert az Umemacuja
szálloda nem olyan szálloda.
Az idegen úr arca mindjobban elsötétedett. A lámpa fénye
sápadtan szűrődött a szúnyoghálón keresztül és zöldes sugarakat
vetett az amúgy is komor arcra. Gyászos hangulat nehezedett a
szobára. Az idegen úr nem csinált semmit, csak a lábait vakarta a
szúnyogok miatt. Én kezemmel el-elkaptam egyet-kettőt, nagyon
ügyesen, ahogy szoktam, de az elesettek helyébe újak jöttek.
Hogy valamiképp szórakoztassam az idegen urat, ajánlottam,
hogy lehozom a fonográfot. Két európai dalt tudunk forgatni a Pot-
Pourri-t és a Tipperary-t. Szemével intett, hogy nem kell.
Mit tegyek? Elénekelhettem volna az “Ezer sirályt”, de ez a dal
minden, csak nem víg. Most már ásítani kezdett az idegen úr. Még
elmúlik az éjszaka esemény nélkül. Most váratlanul belépett a
szállodásné. A villamos ventillátort akarta bekapcsolni, mondta ő, de
nagyon jól láttam, hogy ez csak ürügy, őt is a kíváncsiság hozta ide.
Egy ilyen kiterjedésű idegent szeretett volna intimitásában meglesni.
Ami nem is lehet mindennapi látvány.
Mikor bennünket tétlenségünkben meglátott, rendkívül csalódott,
de nem mutatta. Letérdelt az idegen úr elé és mindenféle dolgokról
kezdett beszélni. Közben lopva kicsit megsimogatta a selyem
kimonót, hogy kinyíljék. Egy ilyen éjjeli kimonó különösen, ha
guggolnak benne, olyan könnyen nyílik ki.
A szállodásné azonban nem láthatott semmi olyast, amit már a
tiszteletreméltó meleg fürdőben nem látott. Akkor nevetgélve,
mosolyogva, tiszteletteljesen és félénken enyelegni kezdett vele,
tréfálkozva simogatta. Az idegen úr bámult, de nem szólt semmit,
túlzott udvariasságból hagyta, hogy az asszony csináljon, amit akar.
A szállodásné bizalmaskodva nevetve elmondta az idegen úrnak,
hogy így szokott volt tenni annak idején, mikor boldogult ura még élt.
Óh ezek a férjes nők! Milyen merészek, bátran kezdenek olyan
dolgokat, amiket mi a barátunktól talán várunk, de megkezdeni nem
mernénk.
Most egyszerre megvillant az idegen úr szeme és felém nézett.
Szigorúan megparancsolta a szállodásnénak, hogy azonnal
távozzon. Az hamar leborult és az ez alkalommal szokásos
jókívánságokat mondta.
A szállodásné nem távozhatott messze, mert nem hallottam a
lépteit a folyosón. Közbejötte feleslegessé tette számomra, illetve az
idegen úr számára az európai előkészületeket, amit talán nem
bírtam volna ki. Az idegen úr egyenesen a célnak tartott, alig volt
időm lefejteni magamról az obit és kibontani a hat szalagot, ami a
ruháimat tartja. Nem engedtem, hogy azokhoz nyúljon. Óriási
kezeivel, melyek nagyobbak voltak mint a fejem, mindent össze-
bogozott volna.
Az idegen úr az egész éjet kizáróan velem töltötte. Tehát saját
magam feláldozásával az urak és a szálloda becsületét
megmentettem. Ami pedig azt illeti… nos akarják tudni? Hát nagyon
csalódtam. Az idegeneknek nincs nevelésük, semmi kultúrájuk. Még
teljesen abban az állapotban vannak, amiben lehetettek a mi őseink
Őfelsége Dzsinmu tennó idején. Fognak-e haladni, meg fognak-e
változni nem tudom. De jól tennék, ha eljönnének hozzánk egy kis
civilizációt tanulni.
Dehát ezek csak üres szavak, ezekből nem tudhatnak meg
semmit. A tény az, hogy a nyers húsevésből származó csodás
vadság csak legenda. Százszor jobb szeretem az én barátomat. És
erre minden okom megvan.
Az idegen, hogy előttem dicsekedjen, elmesélte sikereit a nők
körül. Egytől egyig jelentéktelen, az alsóbb néposztályhoz tartozó női
voltak. Tanácsolnám neki, hogy forogjon egy kicsit gésák
társaságában. Azok talán kiművelnék. Azok a szerencsétlen nők,
akiket ő ismert, mind csak csalódtak és bűnhődtek kíváncsiságuk és
hiszékenységük miatt. Dehát mások tapasztalata még nem használ
magunknak. Így rossz emlékekkel távoztam, de ne gondoljunk rá
többet. Jövő vasárnap találkozom a barátommal és felavatjuk az új
fényképezőgépemet.
 Egy dolog azonban nem hagy nyugodni. Képzeljék el, éjjel
egyszerre csak felkelt és azt mondta, hogy nincs elég levegője és
fogta a matracokat és az ablakhoz húzta, keresztbe tette és lefeküdt
úgy, hogy a lába nyugatnak irányult. Hiába tiltakoztam ez ellen, nem
hallgatott rám. Pedig a vallás is előírja, hogy a szoba hosszával
párhuzamosan kell aludni, fejjel északnak fekve. Aki ez ellen vét, azt
a Szellem tekintetével megveri.
Bizonyára jövő vasárnap a felvételeim nem fognak sikerülni. És
ennek ő lesz az oka.
 NYOLCADIK FEJEZET

O-CUKI-SZAMA
Itt valamikor templom állt,
Romok hevernek szerte-szét
Csupán a köd jár erre még
S árasztja füstös tömjénét
Oltára sincs… beomlott rég…
De hűn kijár hozzá a hold
És falára örök fényt önt…
Tegnap történt velem ez a rendkívüli esemény, mely csúcspontja
marad életemnek.
Diák vagyok Tokióban, most van a vizsgák ideje. Izgalmas és
keserves időszak. Tokió ilyenkor csupa izzadság és por. Barátommal
kijöttem Kataszéba, két vizsga közt néhány napig pihenni és jó
levegőt szívni. Az élet itt nem drága, egy ebéd húsz szen. Nyitott
ablaknál tanulunk, napfény és tengeri levegő árad be a szobánkba.
Független és szabad életet élünk és máris új erőre kaptunk. Erre
nekem nagy szükségem volt. Tizenkilenc éves vagyok és még tízévi
tanulás áll előttem. A vizsgák évről évre nehezebbek, a jövő nem
rózsás. És ha befejezem a tanulmányaimat, mi leszek? Tanár…
hivatalnok… Lesz tekintélyem, de nem lesz pénzem. Tudom jól, a
pénz nem minden, a japán közmondás azt mondja: “Egy erszény,
mely megtelik, utálatos, mint a köpőláda”. Én a dicsőségért
dolgozom.
Őseink megteremtették a mi kultúránkat és nekünk dolgoznunk
kell, hogy azt tovább fejlesszük. De nehéz munka azt csak
fenntartani is. A Természet hozzánk nem volt kegyes, mint más
országokhoz.
Minden évben két hónapon át a tájfun pusztítja házainkat és
termésünket. Minden húsz évben a tenger árja, vagy egy földrengés
tesz tönkre egy-egy vidéket. Csupán a folytonos újjáalkotó munka
tartja fenn és állítja helyre a megbolygatott életet.
A mi írásunk oly bonyolult, hogy két évvel tovább kell járnunk
iskolába, mint az európai gyermekeknek. És a magasabb
tudományokat idegen neveken kell tanulnunk, mert a mi
nyelvünkben nincsenek meg a szakkifejezések. Mindez sok időt és
fáradságot igényel.
Időről időre felmerült a terv, hogy bevezetik nálunk is a nyugati
betűket. Nem kérünk belőle.
Tartsuk meg a mi betűnket, ami az ősök írása volt. Ez az írás
tükre a mi gondolkodásunknak és ez adja meg népünk sajátos
jellegét. Maradjunk meg annak, amik vagyunk. Ez megéri, hogy
néhány évvel többet áldozzunk a tanulásra. Ezt úgy kell tekinteni,
mint a katonai szolgálatot, sőt ez még hosszasabb, és
tiszteletreméltóbb szolgálat. Úgy érzem, hogy ez még jobban védi
nemzeti jellegünk sérthetetlenségét, mint a szurony… Tegnap
telihold volt, az éj gyönyörűnek ígérkezett. Barátom álmos volt,
hagytam aludni, én kimentem a tengerpartra, hogy üdvözöljem a
tiszteletreméltó holdat.
Nem tudom, hogy a Hold hogyan ragyog a többi ország felett és
nem tudom, hogy az idegenek hogyan tekintenek a holdra… De az
bizonyos, hogy nem úgy, mint mi. Ők nem szerethetik a holdat úgy
mint mi. A hold valójában… japán… Mi nagy jelentőséget
tulajdonítunk a holdnak és annyi emlékünk fűződik hozzá, mely
lelkünkben él és amelyet dicsőít a festészetünk és költészetünk.
A nagy Hidejosi idejében a hold világította meg éjjeli harcainkat.
Magam előtt látom a magasra emelt meztelen kardokat, a sisakokat
és zörgő vérteket, amint csillognak, a Te sápadt fényedben! Mily
nagyok voltak a mi őseink! Ó Hold, Te tanúja voltál a negyvenhét hős
halhatatlan csodatettének. Téged néztek, a Te fényedből merítettek
erőt, zord és rettenetes elhatározásukhoz, hogy visszanyerjék az
elveszett becsületet…
Ám a Hold nemcsak a mi harcosainké. A művészeinké és az
álmodozó lelkeké is. Hány elégia, legenda, ének szól a Holdról és e
dalok megihletnek bennünket, lelkünket eltöltik elmúlt századok
illatával! Álmodni és elmélkedni a nap fénye nem alkalmas.
Túlságosan erős, brutális és meleg. Az élet nappal lármás, tele apró
kicsinyes érdekekkel. A Hold fénye letompítja, megfinomítja az
érzéseket.
Ezer módja van nézni a Holdat és mindegyik lélekemelő. Van teli
Hold, mely bevilágítja a néma havas tájakat. Van Hold, mely a földre
rajzolja a glicinia lila árnyékát. És van ragyogó Hold a tó felett,
melyet egy pavilonból nézünk és lelkünkben önkéntelenül felfakad
egy régi vers… Ritmusa ott remeg a rezgő víz felszínén…
Van Hold, mely felkél a templomok tornya mögött… elbűvölve
nézzük egy oszlop mögül és megértjük, hogy a Hold kelti életre az éj
szépségét és tőle gyullad ki az éj miriád csillaga. A templom
mélyéből kihallatszik a tiszteletreméltó boncok éneke… Egész éjjel
dicsőítik az Istenséget, melynek szolgái vagyunk, Te meg én… mi
mindnyájan!
És van vidám nyári Hold… Arcunkat lágyan csókolja az esti
szél… Csónakok úsznak a folyón, halkan mint a zsolozsma hangzik
hozzánk el a dal. Lampionok tükröződnek a vízben és Te magasan
ragyogsz az égbolt kékjén. Gyémánt szikrázik az evezőcsapások
nyomán és mint álom tűnik el az éj, a feledésbe, a semmiségbe, az
örökkévalóságba. Egyik ezt a Holdat szereti, a másik a másikat. Ez
az ember természetétől függ. Én a tenger fölött szeretem nézni a
Holdat. Ez a látvány talán nyersebb, egyszerűbb, de végtelen. Ha a
tenger felett nézem a Holdat –, a mindenség ölelését érzem…
Az elmúlt éjjel a kataszei tengerparton jártam, egy elhagyott
bárka orrára ültem és átengedtem magam gondolataimnak. Egyedül
voltam.
Ha a lelkemben felgyülemlenek az érzések és a gondolatok,
szeretek egyedül lenni. Mi japánok nem vagyunk olyanok, mint a
nyugatiak, ezek a szemérmetlen emberek, akik mindig
megbotránkoztatnak.
A nyugatiak szégyenlik megmutatni a testüket. Miért?
Szeméremből, mondják ők. Nevetséges. A testek mind
hasonlatosak. És mindenki tudhatja a másikról, hogy milyen.
Ellenben nem szégyellik másoknak megmutatni érzelmeiket,
indulataikat, mindazt, ami sokkal inkább, mint a test, alkotja az
egyéniségüket. Miért nincs meg bennük a szemérem, hogy ezt
elrejtsék?
Örömeiket, fájdalmukat leplezetlenül árulják el. Megrészegszenek
érzelmeiktől, melyek nyom nélkül múlnak el, mihelyst lecsillapodik
hadonászásaik vihara, mellyel szavaikat kísérik.
Mi belül érzünk mindent. A mi mosolyunk, a mi kis
kézmozdulataink, csupán az udvariasságnak általános jelei, amelyek
éppen elfödik mindazt, ami a bensőnkben végbe megy. Mi
indulatainkat magunkba zárjuk. És az akarat érleli őket. Így lelki
indulataink megfinomodnak, megacélosodnak s nagy tettekre
kirobbannak.
Gondolataimba mélyedve, mozdulatlanul ültem a csónakban,
lelkemet eltöltötte az éj szépsége és a lét nagysága. Minden, amit itt
elmondtam átviharzott lelkemen, a történet emlékei, a költészet
ábrándjai, az ifjúság álmai. A hold sugarai lenyűgöztek és lelkem
túllépve a test korlátait összefolyt a mindenséggel.
Most hirtelen távoli zajt hallottam, mintha a homokban léptek
közelednének. Arrafelé néztem.
Enosimából jövet, valaki a parton haladt, de járása bizonytalan
volt. Egyszerre csak elvágódott a fövényben és mozdulatlan maradt.
Félig nyugtalanságból, félig kíváncsiságból elhagytam a csónakot
és a helyszínére mentem.
Egy fiatal leány feküdt a homokban, arcát kezével elfedte.
Napernyője ott feküdt mellette.
Letérdeltem hozzá, s halkan udvariasan megkérdeztem, hogy
nincs-e valamire szüksége és hogy lehetnék-e valamiben
segítségére? Egyetlen mozdulattal sem árulta el, hogy szavaimat
meghallotta. Néhány percig vártam, aztán szelíden igyekeztem kezét
az arcáról elvonni.
Ellenállt. Újból vártam, mert én tudok várakozni.
És akkor egyszerre feltérdelt, szembe velem, mélyen meghajolt
és úgy köszöntött. Csendes, de mélyen zenélő hangján azt mondta,
hogy nem beteg. Itt lepihent, mert valamit át akart gondolni. Nincs
semmire sem szüksége, sőt arra kért, hogy hagyjam magára… De
egész lényén látszott, hogy szenved… Éreztem, hogy nem szabad
elhagynom. Ottmaradtam és addig-addig beszéltem hozzá, szelíden,
csendesen, néha kérdésekkel faggatva, míg apránként elmondta
történetét.
Kirándulni volt Enosimában és ott a szállodában egy szomorú hírt
hallott. Unokanővére Tokióból telefonált, hogy egy ajánlott levél
érkezett számára. A levélben ötven jen volt, a nagyanyja küldte és
azt írta, hogy fizesse ki minden adósságát és vásárolja be a
legszükségesebbeket. Jöjjön azonnal Kódzuba, mert két hét múlva
férjhez kell mennie. Férjhez mennie!
 A leány azt is elmondta, hogy tudta nagyon jól, hogy ennek egy
nap el kell következnie, mert nagyanyja közvetítésével már
tizenhárom éves kora óta el volt jegyezve egy tiszteletreméltó kódzui
kereskedő fiával. És a hír csak azért zavarta meg ennyire, mert nem
is sejtette, hogy az esemény már ilyen hamar be fog következni.
Éppen ezért akart egyedül maradni. Barátnőit, akikkel kirándult, a
szállodában hagyta és egyedül akart Tokióba visszatérni. Útközben
azonban megállt, mert itt le akart egy kicsit pihenni.
Elhalmoztam jókívánságaimmal és hangsúlyoztam, hogy
mindenképpen örülnie kellene, hogy elhagyva a fiatal leány szerény
társadalmi rangját, tiszteletreméltó férjes asszony lesz.
Udvariasan megköszönte jókívánságaimat, de láttam az arcán,
hogy szenved. Tudni szerettem volna, hogy miért, mert meg akartam
vigasztalni. Oly természetesnek és érzéseiben oly közvetlennek,
nyíltnak látszott.
Kikérdeztem és lépésről lépésre haladva megtudtam, hogy
vőlegénye, nagy, erős, egyenes jellemű fiú. Egyetemi hallgató, a
legutóbbi atlétikai versenyben harmadiknak érkezett be a Fudzsi
hegyre való futásban. Erre a leány láthatóan büszke volt. A leány azt
is elmondta róla, hogy a fiú nagyon szereti. Jól fog vele bánni és
megígérte, hogy igazán szeretni fogja, testével-lelkével, minden
érzésével.
A baj nem itt volt. Hosszas kerülgetés után kivettem a szavaiból,
hogy jövendő rokonaitól, illetve a fiú szüleitől fél. Az apósa szereti a
tiszteletreméltó szakét és anyósa szigorú és zsugori asszony.
Megvigasztaltam. Megmondtam, hogy szerelme mindenben
kárpótolni fogja, és ott lesz mellette a férje, aki, ha kell meg fogja
védeni.
A leány tagadóan intett. Férje sajnos majdnem sohasem lesz ott,
mert más városban tanul és neki természetesen a fiú szüleinél kell
lakni. Ő azt szerette volna, hogy vőlegénye előtt fejezze be a vizsgáit
és csak aztán házasodjanak össze. Ám a fiú nővére férjhez ment és
a szülőknek kell valaki, aki varrjon és segítsen a háztartásban. Ezért
kell neki most hamarosan férjhez menni. Ez szabály és ő tudja jól,
hogy ez ellen nem lehet semmit sem tenni, de mégis szomorú. Vége
lesz független szabad, boldog, gondtalan életének. Nem törődni a
holnappal, elfelejteni a tegnapot – azt tenni amit éppen megkíván –
élvezni a mát, percet.
Az ő szabad, vidám természetét ki fogja szolgáltatni a két
szikkadt öreg zsarnokságának, akik kíméletlenül fognak vele bánni,
rosszabbul, mint egy cseléddel. Az, ami benne szép és igaz és
eleven, meg fog halni. De ez a törvény, ez a kötelesség. Ez a családi
hagyomány. És így száll a törvény nemzedékről nemzedékre és
marad fenn örökre a család, a nemzet vallásos és erkölcsi
hagyománya. Az öregek akarata szent és örök az ősök tisztelete.
És mindez nagyon szükséges és elengedhetetlen. Ez
nagyságunk és erőnk titka. A császárság az erős és életrevaló
családok egyetemessége. A családi érzés eredete mélyen
gyökeredzik múltunkban, történetünkben, visszanyúlik a legendákba.
És mindennek központja és uralkodik mindenek felett és irányítója
minden érzelemnek: a Császári Család.
E hagyományok jók. Ez adja nemzetünk egységét és életerős
virágzását, de ez a törvény kegyetlen az asszonyokkal szemben. A
teremtés nemünknek kedvezett és adjon hálát mindenki a sorsnak,
hogy férfinak született.
Amily mértékben a sors kegyes volt hozzám, oly mértékben
érzem a vállaimra nehezedő kötelességet, amit születésemmel rám
rakott. És vajon én magam, szabadon fogom-e megválasztani a
feleségemet? Semmi esetre sem. Bármi legyen is a nemünk,
egyként nehezedik ránk az elkerülhetetlen kötelesség, melyet az
Ősök akarata ró ránk. Méltóknak kell lenni hozzájuk.
Ám ezt a szegény kisleányt meg akartam vigasztalni. Azt
mondtam neki, hogy apósa bizonyára kedélyes, jó ember. Ő
bizonyára fog tudni bánni vele. És ha anyósa zsugori, annál
gazdagabb lesz egy napon. Férje sem lesz mindig távol. Minden
alkalommal, mikor hazatér, új és új mézes hetek várnak rá. Eljön
majd az idő, mikor végleg nála fog maradni. Hitetlenül hallgatott és
még mindig nem mosolygott. Akkor leírtam előtte a házasság
szertartását, a fehér szalaggal, mely homlokát övezi, a hajába tűzött
hajtűket, melyek mind gólyát és fenyőfát ábrázolnak. Végül a három
pohár szaké ünnepélyes kiürítését.
Összeszámoltuk mibe fognak kerülni a ruhák, amik
hozományának egy részét fogják alkotni.
 Ekkor figyelni kezdett szavaimra. Megvitattuk a kelengye egyes
darabjait. Ez felvillanyozta.
Elsorolta nekem, hány kimonója van, hány öve, sőt egy őszinte
pillanatban azt is bevallotta, hogy nem fogja az adósságait kifizetni –
amik nem is sürgősek, de abból az ötven jenből, amit nagyanyja
küldött neki, egy lila obit fog venni, hakata selyemből, amire feltétlen
szüksége van. Lassanként megnyertem bizalmát és már reméltem,
hogy el fogja árulni fájdalmas titkát is, mit szíve mélyén őrzött.
A tiszteletreméltó hold néhány pillanatra a felhőkbe burkolódzott,
de most hirtelen előjött.
Fénye a szívünkbe nyilallt és pár percig mozdulatlanul és
szótlanul néztük. A látvány földöntúli volt.
A kataszei tengerpart nappal oly sivár, piszkos, szemetes. Mindez
eltűnt most. A tengerparti homok szikrázott, mint az elhintett
gyémánt. Az elhagyott bárkák kékes körvonalai titokza-tosan
meredtek ránk, hátul a falut és az egész láthatárt bevonta a
csillagokkal kivert fekete éj palástja. Az enosimai sziget éles csúcsos
háromszögben emelkedett ki, mint valami templom szentelt
gyertyatartója. A tenger, a hold szikrázó sugarai alatt, olyan volt
most, mint egy óriási virágzó cseresznyefa, mely virágait hullatja. Az
ég ezüstözött kékje sátort vont köröttünk.
Magasan, meztelenül, mozdulatlanul ragyogott a hold.
Elmerültünk nézésében és szinte elvesztve önmagunkat, már-már
csak önmagunk fantomjaivá váltunk…
Önkéntelenül egy régi, több ezer éves kínai dal jött ajkaimra és
azt énekeltem halkan. A költő itt úgy nevezi a holdat, ahogy én
sejtettem, de kimondani nem tudtam. Azt mondja róla: “Óh Hold az
Égnek fényes szíve”…
A kisleány nem értette a kínai nyelvet, hogy meghassam más
dalra kellett gondolnom. Együtt elénekeltük azt a kis dalt a holdról,
amit az iskolában tanultunk. Oly egyszerű és oly szívhez szóló:
Felhők mögül kibújt a hold…
Oly néma s oly beszédes volt…
Felhők mögé bújt el a hold
Oly sötét s titokzatos volt…
Szívemben áhítat honolt
S imám megértette, a hold.
 A leány hangja tisztán csengett, mint az égi harang, én megálltam
és nem tudtam tovább énekelni, őt hallgatva viszontláttam magam
mint kisgyermeket az iskola padján.
Aztán mint kisgyermekek szokták, kerestük a Holdban a nyulat.
Megszámoltuk a füleit.
Most már megcsillant a kis leány szeme és elvétve mosolygott is.
Ellenállhatatlan volt a fagyos fényben, mely megfosztotta őt földi
valóságától. Élesen kirajzolódott előttem tökéletes szépségű arca és
teste. Csupán a földre hullott vörös napernyő volt köztünk a valóság.
A homokban térdeltünk, szemben egymással, de már kissé ferdén.
Még jobban akartam közeledni, de a leány húzódott, nem akart.
Pedig az éj pompája parancsolta nekünk, hogy merüljünk el a
Természet nagyságában és virágoztassuk ki magunkban azt a
boldogságot, amit Ő belénk helyezett.
A hold mind magasabban és magasabban szállott fel az égen, a
hullámok susogtak és hallga -
túl a faluból eljutott hozzánk a tücskök ciripelése…
Így telt el egy pár pillanat. Talán visszatartotta őt a gondolat, hogy
a házasság megtiltja már neki, hogy rendelkezzék testével. Én meg
úgy vágytam rá, hogy szinte fájt.
Egy szentjánosbogárka röpült le hozzánk és villámló fénnyel
körülröpdösött, mint valami tüzes szalag.
A látvány rendkívülisége kihozott sodromból. Megragadtam a
leányt és magamhoz öleltem, amilyen erősen csak tudtam. Most már
nem ellenkezett, sőt feje erőtlenül lehanyatlott vállamra és szemét
lehunyta. A következő pillanatban, mikor ölelésem önkéntelenül
engedett, villámgyorsan átölelt és teste egyetlen rándulásával
magához szorított és összes tagjaival körülfonta testemet. Ész nélkül
szerettük egymást, a gyönyörtől önkívületben, elfelejtve mindent; a
földet, a fáradságot, az életet. Ha ismert is más férfit én előttem,
éreztem jól, hogy lelke és teste előtt a titok most nyílott meg.
Amily őszinte lendülettel adta nekem drága testét, éppoly
tökéletes odaadással nyílt meg előttem lelke. A szenvedély
elragadta és felgyújtotta, és felgyújtott engem is. Talán nem is
sejtette, lelkének minden titkát és egyszerre adta át nekem, titkát és
szüzességét.
 Boldogságunk és gyönyörünk csúcspontján, megrészegedve a
kéjtől és az éj szépségétől, volt egy pillanat, mikor a tengerbe
akartuk vetni magunkat. Hullámai egyre susogtak és hívtak.
Összeölelkezve, boldogan elmerültünk volna a hűs habokban, a
hold dicsfényétől besugarazva értük volna el őseinket a Szellem
örök birodalmában…
De nem tettük. Nincs jogunk a sors kiszabott útjáról letérni.
Küldetésünk van a földön és azt teljesíteni kell!
A hold fénye lassan elhalványult. Sötétség borult Enosimára.
Egymást átölelve, kar-karban elaludtunk.
Csípős hajnali szél ébresztett fel. Megdörzsöltem szememet, a
leány már nem volt mellettem.
Fáztam, fáradt voltam, számban keserű ízt éreztem. A part újra
megszokott szürke képét öltötte fel, az élet mindennapos
szürkesége megkezdődött. Megfürödtem a tengerben, hogy
felfrissítsem a testem és felébresszem az akaratom. Visszatértem a
szállodába, hogy egyem valamit. Elhatároztam, hogy örökre
magamba zárom az éj titkát. Útközben folyton a homokot néztem. A
szél már besöpörte gétáinak nyomát… A szívem megdermedt a
fájdalomtól arra a gondolatra, hogy nem látom többé viszont. És
mégis viszontláttam. Futótűzként terjedt el a hír, hogy a kataszei
parton, a sziklák alján egy fiatal leány holttestét vetette ki a tenger. E
helyen néha történnek öngyilkosságok.
Szörnyű előérzet fogott el, a helyszínre siettem. Ő volt. A
rendőrség emberei még nem voltak ott, csak néhány kíváncsi
ácsorgott a néma holttest körül. A szegény fiatal leány úgy feküdt ott
a homokban, fejét kicsit féloldalra hajtva, mint ahogy feküdt tegnap,
mikor mellettem elaludt.
Ruhájáról csurgott a víz, és a vékony selyem oly szorosan tapadt
gyenge testére, hogy csaknem annyira megmeztelenítette, mint
amilyen meztelenül simult az éjjel hozzám.
Semmi kétség nem lehetett, hogy öngyilkosság történt,
erszényében néhány sor írást is találtak. Üzente atyjának,
rokonainak és barátainak, hogy ne nyugtalankodjanak miatta, jövőre
a halottak ünnepén eljön és meglátogatja őket.
A torkomban éreztem könnyeimet, de nem árultam el semmit.
Mikor újabb és újabb kíváncsiak furakodtak közelébe, elmentem.
Egyedül akartam lenni gondolataimmal.
Akaratom ellenére is visszatértem a helyre, ahol együtt töltöttük
az éjet. A szél már teljesen elfújt minden nyomot, de a hajnal
bágyadt fényében megcsillant valami előttem a homokban.
Egy kis gyöngyház hal volt, ami úgy emlékszem, az obijáról
lógott. Ez az élettelen tárgy megkétszerezte a fájdalmamat.
Nyomorult kis gyöngyház hal, parányi ékszer, szerénység és
szegénység szimbóluma, mily jól jelképezted őt. Emléke lettél
annak, ami ő volt a földön.
Vajon jogom volt-e megtartani ezt a tárgyat? Semmi esetre sem.
Nem adta nekem. És kétségkívül magával akarta vinni, hogy odaát
semmi se hiányozzék tökéletes és kifogástalan öltözékén. Így
kívánta az illem és emberi méltóság.
Hogy teljesítsem a végakaratát, majd ha senki sem lesz ott, a
tengerbe vetem ezt a kis holmit, azon a helyen, ahol ő eltávozott a
földről. Nem nagyon hiszek a Szellemek ünnepében, illetve hiszek,
mert törvény. Tudom, hogy ez csak azért van, hogy könnyebben
viseljük el a halál gondolatát. Ez az a hit, mely oly könnyűvé és
nagyszerűvé teszi nálunk az élet feláldozását, ami fajomnak oly
dicső erénye.
Éppen azért jövő évben, a szent éjen nem maradok Tokióban, de
ki fogok jönni ide e felejthetetlen helyre.
Ki fogok ülni ugyanazon csónak orrára, ismét holdvilág lesz és
elmélkedni fogok, csodálatos összetalálkozásunk jelentőségén. És
hiszem, hogy szelleme el fog jönni hozzám, megsimo-gatja arcomat
és erőt és bátorságot fog kívánni nekem, hogy folytassam az életet.
A rendőrségen nem szólok semmit és soha senkinek nem fogom
elmondani a dolgot. Miért mondanám el? Senki a titkot megfejteni
nem tudja.
Miért halt meg? Ha hiú volnék azt mondanám, hogy szerelmes
lett belém és nem akart más felesége lenni, de lehet, hogy azért,
mert szabad ifjúságának végét látta és félt a zord házas élettől.
Valójában én egész mást hiszek. A szürke napfényben a világ
nem olyan szép. A tájak elterülő szépségeit a telefondrótok át meg
átfonják, mint az emberek lelkét az érdek és a hiúság indulatai. A
holdas éjen át, magasabb, átszellemültebb életet élünk. Az élmény
oly nagyszerű, hogy fojtogat és lehet oly fenséges is, hogy
belehalunk.
Én hideg, megfontolt, gondolkodó vagyok, az indulat már
lehiggadva, átalakulva ér öntudatomhoz. De ő csupa közvetlenség
volt, maga az élő igazság, a boldogság eleven erővel fakadt fel
lelkében és szíven találta…
Órákkal testének elmúlása előtt, lelke már összefolyt, elmerült a
Te fényedben…
O-Cuki-szama, Te tetted ezt!…
 Tartalom
A HIDROPLÁNBAN
ELSŐ FEJEZET A FIATAL LEÁNY
MÁSODIK FEJEZET NÉHÁNY POLGÁR
HARMADIK FEJEZET A CSÁBÍTÓ
NEGYEDIK FEJEZET AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK
ÖTÖDIK FEJEZET A TISZTELETREMÉLTÓ MELEG FÜRDŐ
HATODIK FEJEZET TARÓ-SZAN KALAPJA
HETEDIK FEJEZET A GÉSA
NYOLCADIK FEJEZET O-CUKI-SZAMA