Ö t nap múlva itt a karácsony. De felé se néz senki.

Elmenne
a kocsmába, de alig bír mozdulni. Megállt ugyan nála Hubert,
viszont csak egy pillanatra. Hozott egy fácánt, aztán ment is
tovább. Nem ért rá. Főleg kedve nem lehetett. Nem írt nekik
végül, nem kért tőlük bocsánatot. Még nem. Még tele van el­
lenállással, még nem vitte rá a lélek. Nem volt kedve hozzá. De
Huberttel azért megpróbálta.
- Haragszol? Ne haragudj, tudod, milyen egy m arha vagyok!
- Nem haragszom, én nem. De nem érek rá. Ez minden.
Szóval vár, mást nem tehet.
Ráuszították az orvost, Sura és Kliment. Szerencsére nem
talált semmi különöset. Megnézte, megtapogatta, aztán ment
is. Csak azt m ondta, vigyázzon magára, ne erőltessen sem­
mit. Ezzel főleg arra célzott, hogy ne igyon. Meg úgy általában.
Hogy a fenébe vigyázhatna még jobban magára, hiszen csak
fetreng itt, mint disznó az ólban. Ügy is néz ki. Egyre inkább,
pedig egyre kevesebbet eszik. Várt, várt, és ma végre eljött hoz­
zá Tonda. Szívesen beszélgetett volna vele, de a levél előbbre
való volt. Alig várta, hogy elpaterolhassa otthonról. Biztonság­
ban, és még az ünnepek előtt. Szinte gyermeki makacssággal
ragaszkodott ehhez. Levélnek mondta, habár nem volt több
négy sornál, ráadásul pesszimista is volt. Jarmila nem lesz tőle
nagyon boldog. Mégis annyira ragaszkodott ehhez a levélhez,
annyira fontos volt neki, hogy megkapja, m int régóta semmi
sem. Tonda volt az egyetlen esélye, ki tudja, eljön-e még hoz-

248
zá valaki. Hubertet nem tudta megkérni, csak jött, és már for­
dult is vissza, meg Sura is ott állt. Nem mozdult egy lépésre
sem. Mintha sejtene valamit.
Tonda épphogy csak leült, és már ugrott is föl. Sura teával kí­
nálta, önként, de Hasek megköszönte Tonda nevében is, hogy
majd máskor. A fiú nagyon siet, ő meg írni akar. Sura csodál­
kozott. Csak nem jobban van? Már olyan régóta nem írt egy
sort sem. Majdnem ráförmedt, de visszafogta magát. Nem, eb­
ben a pillanatban senki sem kér teát. Tonda persze nem mert
megszólalni vagy ellenkezni.
- Ki tudja - fordult a fiú felé, amint Sura kitette a lábát - ,
vajon a fele-ség szóban a fele, az most a lelkünk másik felét je­
lentbe, vagy pedig a másságát, másféle-ségét akarja hangsú­
lyozni. Valószínűleg mindkettőt, előbb úgy érzed, hogy a m á­
sik feled, idővel meg úgy, hogy vadidegen. Feleség... Tudom,
te még ezt nem értheted, de azért kihallod belőle te is, nem?
- Hallom. De a férjre ez ugyanúgy vonatkozik - jegyezte
meg tárgyilagosan.
Megkérte a fiút, hogy tegyen meg neki két dolgot. Tonda
még azelőtt jelezte, hogy rendben, mielőtt elmondta volna, mi
az. Az első feladat, hogy vigye vissza a kiolvasott könyveket
az igazgatónak. Már jó néhány napja odakészített egy szép kis
csomagot, amelybe egy levélkét is csúsztatott, olyan kompro­
misszumként:

Örvendett a lelkem,
de gyengém az illem.
Bocsássa meg, kérem,
lehetetlenségem.
Oly rövid az élet,
bocsánatot kérek!

249
 De nem ez a legsürgősebb, elég, ha iskola után beadja neki.
Van itt még valami. Egy nagyon fontos feladat. Egy kisebbfajta
titok, és ez valóban sürgős. Csak egy kis levélről van szó, ami­
vel el kellene szaladni a postára. De gyorsan. Tulajdonképpen
a legjobb lenne, ha most rögtön. Itt van, ni, és itt a pénz a bé­
lyegre. Menjen is azonnal, ne húzza az időt. Iszonyatosan fon­
tos. Komolyan. Megbízhat benne?
Tonda lelkesen bólintott. Azért egy pillanatra elbizonyta­
lanodott. Mert m ondani akart neki valamit. Valami fontosat.
Szerinte ez is nagyon sürgős. És nem tartana sokáig.
Hasek megnyugtatta, hogy nagyon érdekli a dolog, sőt, ki­
fejezetten kíváncsi. De nem ma, ma tényleg nem alkalmas.
Bírja ki holnapig. Holnap eljöhet, és meghallgatja. Vagy akár
még m a is visszajöhet. Ma is, nyugodtan, ha van ideje. Csak
előbb vigye el ezt a levélkét a postára. Tonda nem ellenkezett,
a világért se engedte volna meg magának. Csakhát olyan so­
káig gyűjtötte a bátorságot ehhez a beszélgetéshez, hogy vég­
re elm ondja neki, és még karácsony előtt akarta elmondani.
Hogy megnyugodjon. Amint megértette, hogy el kell monda­
nia a dolgot Haseknek, ha már ilyen nagyon és kellemetlenül
összegubancolódtak a dolgok, minél előbb le akarta tudni. De
nem volt m it tenni. Nem lökheti oda neki csak így, a két aj­
tó között. Haseknek igaza van, elugrik a postára, aztán visz-
szajöhet. Majd elmondja neki, nemsokára. Még a mai napon.

250
Sura az utcasarok mögött várt, rögtön a második sarkon, a h á ­
zon túl. Tonda egyáltalán nem számított rá. Gyorsan szedte
ugyan a lábát, de nem figyelt semerre. Nem nézett körbe, csak
azon járt az esze, mi mindent kell majd megbeszélni, ha visz-
szajön a postáról. De az asszony egyszer csak ott állt előtte.
- Stoj!1 - kiáltott rá. - Davaj piszmó12!
Mire Tonda magához tért, kikapta a kezéből a levelet.
- N ade... Ezt ne tessék! Azonnal adja vissza!
- Nyet. Nem, nyicsevo, igyi damoj.3
- Adja vissza, kérem! Nekem ezt muszáj...
- Nyet. Te nem muszáj. Tolka já, panyimájes? Já eto elinté­
zem egyedül. Pajdu v póstu, ti nyebój sza. Igyi damoj.4
- De mérges lesz. Megígértem neki, hogy...
- Nyebugyet. Ja nyicsevo nyeszkazsu neki. Magam pajdu
tuda. Vszjo bugyet v parjadke.5Te nem hallani engem? Tűnés!
Ment, m it tehetett volna egyebet? Elhaladt az iskola m el­
lett, Invald kocsmája előtt, amelynek emeletén a posta volt, és
ahol Hasek is lakott valamikor, befordult a temető felé, a teme-

1 Megállj!
2 Add ide a levelet!
3 Nem. Nem, semmit, menj haza.
4 Majd én, érted? Ezt itt elintézem egyedül. Elmegyek a postára, ne izgulj. Menj
haza.
5 Nem lesz. Nem mondok el neki semmit. Magam megyek oda. Minden rendben
lesz.

251
tőfal mentén megindult felfelé a dombra. Szép kilátás nyílt in­
nen Lipnicére, meg a környékre. Legszívesebben a várba ment
volna, de arról szó sem lehetett, megláthatta volna az ablak­
ból. Még utánakiabálna. Biztos utánakiabálna, és megkérdez­
né, hogy m ent a postán? Hogy még nyitva voltak-e, meg egy­
általán? Talán azt is megkérdezné, mit akart neki mondani,
hogy itt van rá az alkalom. Leült egy kőre, és hirtelen dideregni
kezdett. Pedig nem is volt nagyon hideg. Nem igazán. Tegnap
óta olvadt, és latyak volt m indenütt. Inkább az erdőt kémlelte,
m int a várost. Csepegett a hópaplan a fákról, köd és lassan sö­
tétség ereszkedett a tájra. A körvonalak fellazultak, elhomályo­
sultak. Minden, ami eddig körülvette, valahogy eltűnt, és nyú­
lós lett. Undorítóan nyúlós. Felállt, felvett egy botot a földről,
és vagdalkozni kezdett mindenfelé. Ütötte-verte a követ, a sa­
rat, széttrancsírozott egy bogarat, ami valahonnan előmászott,
és közben azt üvöltötte: Vértócsát! Vértócsát csinálok minden­
ből! - amíg teljesen be nem rekedt. Fogalma sem volt, honnan
szedte a szót, meg mindegy is volt. Gyűlölte azt a nőt. Mindig
is gyűlölte. Már akkor is undorodott tőle, am ikor először lát­
ta. Kannibál! Egy kannibál! Egy orosz tehén, egy gusztustalan
hülye liba! Megzabálja az embereket, és megzabálja azt a leve­
let is. Felzabálja, aztán kifossa magából. Undorító, undorító!
Nem fogja ez feladni, abban biztos volt. Egy kicsit felmelege­
dett a nagy vagdalkozástól, de még mindig reszketett.
Azt akarta elmondani neki, hogyan is történt valójában.
Csak úgy, a színtiszta igazat. Nem mondaná el, hogy neki akart
örömet szerezni, mégpedig azért nem mondaná el, mert ez elég
bugyután hangzana. Azt m ondaná, hogy azt hitte, vicces lesz,
hogy jó tréfának tűnt. Legalábbis addig, amíg ki nem derült,
hogy mi történt, hogy ilyen nagy galiba lett belőle. Ez eszébe
sem jutott. Csak viccnek szánta, komolyan. A nnak gondolta,

252
amikor elképzelte a fogadtatást, de tévedett. Ezt mondaná ne­
ki. És talán egy kicsit bocsánatot is kérne, hogy nem teljesen
az ő elképzelései szerint alakultak a dolgok, de hogy erről ta­
lán nem is csak ő tehet, és hát igazából nem is történt semmi
szörnyűség. Ennyit mondana neki, és Elasek biztos meg is ér­
tené. Jót nevetnének rajta. És az is lehet, hogy végül még örül­
ne is, nem az a fajta, aki egy kis tréfától rögtön felkapja a vi­
zet. Neki teljesen mindegy, mit gondolnak róla az emberek.
Mert más, mint a többiek. Szenzációs egy fickó. Eszébe jutott,
amikor először látta. Mennyire utálatosnak érezte, m erthogy
félt tőle. De most már nem fél. Nem félt... Egészen m ostaná­
ig. Most se fél tőle igazából, de most más a helyzet. Ez, ami ma
történt. Abbahagyta a vértócsa-gyártást. Lerogyott a kőre és
zokogni kezdett. Mindent elrontott. Soha többet be nem tehe­
ti oda a lábát. Soha többet.
Otthon majd örülnek. Vagyis hát inkább mindegy nekik.
Mióta meghalt a nagymama, azok a dolgok, amik nem a tehe­
nek, meg a disznók körül forognak, teljesen hidegen hagyják
őket. Nem tudta eldönteni, hogy javult vagy romlott a helyzet.
Valahogy kibírja, amíg felnő. Aztán már neki is oly mindegy
lesz. Legalábbis ezt remélte. De valahol máshol. Akár a kanni­
báloknál is, de innen minél messzebb.
Ebben biztos volt.

253
 Mit csinálhat Jarma, a drága,
eszébe jutok-e néha még?
Hiába az emlék, mindhiába,
nem ment meg m inket már semmi, rég.

Na ez már szent igaz, gondolta Sura. Az esti koromsötétben fel­

kapaszkodott a várromhoz. Nem nagyon szerette a helyet, de
tudta, hogy most ez a megfelelő helyszín. Egy katonai elemlám­
pa volt nála, Haseké, a zsebében négy gyertya lapult, gyufa, és
még egy sor ez meg az. Nehezére esett felkaptatni a romig. Le­
het, hogy az életét kockáztatja, ki tudja, hova zuhanhat le innen,
de máshol nem lett volna értelme. A megfelelő helyszín, min­
den más mellett, megsokszorozza a hatást. Ennél jobb helyet
nem is találhatott volna. A kilátónál, vagyis annál a nemlétező
ablaknál, a rom legmagasabb pontján, ahova még biztonsággal
felmászhatott, megállt. Ott, ahol minden és m indenki a lába
előtt hevert, elolvasta harmadszorra is a levelet. Hangosan. Be­
le a szélbe és a sötétségbe. Nem fog győzedelmeskedni, mond­
ta magában. De mást semmit, m ert éppen itt volt az idő. Csak
később, a magányos kapuban, abban a sehonnan sehová nem
vezető kapuban olvasta el negyedszerre is, pontban éjfélkor.
És akkor hozzámondta az összes ráolvasást is. Hasek tányér­
jára tette a papírszeletet, és meggyújtotta. Persze csak azután,
hogy meggyújtotta mind a négy gyertyát. A papír mellé mor­
zsolt egy kis kenyeret is, amit Hasek hagyott meg a reggelinél,

254
lecsöpögtette egykevés borral, és néhány cseppnyi vérrel az uj-
jából, hozzátett néhány elmaradhatatlan hajszálat, egy kis m a­
radék kígyóbőrt, és egy kicsit abból, amit még magában sem
mert a nevén nevezni. Aztán hívni kezdte a farkasokat, m ed­
véket és sasokat, és azokat a ... hogy is hívják a zmeját' csehül?
Menni fog így egyáltalán? Elmormolta oroszul, de a démonok
megzavarták, és a fején átsuhant egy kígyó képe. Feldühödött.
Csak nem rontja el ezzel az egész varázslatot. Micsoda egy fu­
ra nemzet, milyen nevetséges a nyelve! Háromszor kiköpött,
és duplán koncentrált. Még Szent Grigorijt is megszólította, ő
is fontos, és Krisztus sebeit is megemlítette, hiszen ő maga is
annyit szenved ezen a földön, mint ezek.

Vizsu, nevizsu.
Znaju, neznaju.
Ljublju, nyelj ublju.
Hacsu, nehacsu.

Ti!

Vigyis za menya.
Znajes za menya.
Ljubis za menya.
Hóesés za menya.

Szgyelaj dija menya!1

2

1 vipera (zmije - cseh) oroszosán ejtve

2 Látom, nem látom. / Tudom, nem tudom. / Szeretem, nem szeretem. / Akarom,
nem akarom. // Те! II Láss helyettem. / Tudd helyettem. / Szeress helyettem. /
Akarj helyettem. II Csináld meg helyettem!

255
 Szerencséje volt, a tűz, dacolva a hideggel és a nedves le­
vegővel, elemésztett mindent, amit beledobott. A maradékot -
egy maroknyi hamut - belesöpörte egy előre odakészített kis
edénybe. Aztán lassacskán elindult lefelé.
Megöli. Most már tényleg megöli. Addig nem nyugodhat,
amíg meg nem öli. Azt kívánta, bárcsak ő maga se élné meg az
öregkort. Megcsalta! Egész idő alatt csalta azzal a másik nővel.
Az is, az a... Hasek meg kezdettől fogva... Soha nem szeret­
te őt. Hazudott. Nem tudott arról, hogy felesége van! Meg fia!
Ő nem olyan lány, nem kezdett volna egy ilyennel. Miért tet­
te ezt vele? Ő szerette, szerette a férfit, ő nem ilyen, soha nem
akart ilyen lenni. Nincs farkasasszony lelke. Nem farkasasszony
ő, inkább vadló. De ha nem az, majd most azzá válik. Az ember
lelke változik. Ha szükséges, megváltozik. Még ha olykor fáj­
dalmas is. Az egyik állatból a másikká változik. Teljesen más­
sá. De nem ő tehet róla. Ez a természet rendje.
Nem tudta, Hasek aludni fog-e, mire hazaér. Valahogy biz­
tosra vette, még ha nem is tűnt túl valószínűnek a dolog. Sok­
szor egész éjszaka nem tudott elaludni. Nem érezte jól magát.
Beteg volt, m ár hosszú ideje. De mitől is? Halkan lenyomta
a kilincset. Nem érzett sem együttérzést, sem sajnálatot. Már
semmit sem érzett iránta. Megteszi. Elég egyetlen csipetnyi eb­
ből a hamuból, egyetlen csipet szürke por.
Hasek aludt, igaza volt. Nem ébredt fel akkor sem, amikor
belépett a szobába. Sápadtan, fehéren és izzadtságtól lucskosan
feküdt ott. Szétfolyva, de közben mégis furcsán kicsinek tűnt.
Nem ez a megfelelő kifejezés. Ez a borzasztó cseh nyelv - már
megint kifogott rajta, még ha ilyen csendben feküdt is a lábá­
nál, leszámítva azt a kissé sípoló lélegzetvételét. Nem, nem volt
kicsi, sem fiatal. Fiatal aztán pláne nem. Az volt a furcsa, hogy
öregnek tűnt, öregebbnek, mint amilyen valójában volt, ugyan-

256
akkor gyermekinek is. Ez kicsinyítette, legalábbis Sura rossz
cseh nyelvtudásának köszönhetően. Hasek fölé állt, a feje mel­
lé, és elővette a zsebéből az edénykét, amiből a hortyogó, nyi­
tott szájába mindjárt beleönti a hamut. Elég csak egy kicsi. Ha
eddig nem ébred fel, ezután se fog. És ha meg mégis, akkor is
mindegy már. Na, most vajon mit csinál Jarma, a drága? Majd­
nem hangosan felnevetett. Yizsu - nevizsu. Ljublju - nyeljublju.
Hacsu - nyehacsu. Hasek homlokán izzadtság gyöngyözött.
Már álmában is. Nem volt semmi a szobában, aminek szaga
kellett volna, hogy legyen, és mégis tele volt a levegő valami­
vel, amitől megijedt. Hacsu. Nyemagu.1 Becsukta maga m ö ­
gött az ajtót.
Az is elég, hogy az a másik nem kapja meg a levelet. Soha.
Már megsemmisítette. Nem lesz az övé. Sem a levél, se Hasek.
Lehet, hogy senkié se lesz, de legalább az övé sem. Már nem.
Ez a gondolat azonban hiábavaló volt. Ugyanúgy, ahogy m in­
den más. Keleten legalább tudják ezt, és egyszer győzedelmes­
kedni is fognak emiatt. A hiábavalóság olyan, mint a gyom, jaj
neked, ha burjánzani engeded. Nem elég szónokolni. A tett is
csak rövidke ideig állítja meg. Ők tudják, ezért hagyják, hadd
nőjön. De a csehek nem tudják, mihez kezdjenek vele, valószí­
nűleg mindegy nekik. Pedig már közeledik, itt van a közelben.
A megbabonázott hamut végül mind kiöntötte a kertbe az
ablakon át. És ha már ott állt a nyitott ablakban, rágyújtott egy
cigarettára.

1 Akarom. De nem tudom.

257
Az állatok világát lapozgatta Brehmtől. Leginkább az ágyban
heverészve, de egy kis ideig az asztalhoz is odaült. Tonda nem
jött el tegnap, ma se jön már, se ő, se más. M ár sötét volt, es­
teledett. Még Surát se látta egész nap, nem m intha nagyon hi­
ányzott volna neki, de azért különös volt. Állítólag fájt a fe­
je. Terezka Spinarovát is elkapta valami kórság, így aztán nem
főzött senki. De ez se érdekelte, legalább nem tukmálták az
étellel. Csak valahogy szom orú volt. Brehm et lapozgatta, el­
sősorban Tonda miatt, valami ellenszolgáltatásként a segítsé­
ge fejében. Elő is készített egy kis előadást a kis cseh-morva
besarymakiról. De csak úgy fejben, nem írt le semmit. Ezzel
szórakoztatta magát.
Talán nincs is az európai kontinensen figyelemreméltóbb te­
remtmény a besarymakinál. Habár méreteinél fogva nem tűnik
ki különösebben, annyi érdekes tulajdonsága van, hogy min­
denképpen érdemes a tanulmányozásra. M ár előfordulása is
sok különös dologról árulkodik. Ahogy az állat neve is mutat­
ja, kizárólag a Cseh Korona országaiban őshonos (tehát elter­
jedési területe nem azonos a mai Csehszlovákiáéval), habár né­
hány egyedét látni vélték m ár a közeli osztrák, illetve német
területeken is (elsősorban Bajorországban). Ezért - páneuró­
pai szemszögből nézve - rendkívül különleges állatfajról van
szó, Cseh- és Morvaország területén ellenben rendkívüli mó­
don elterjedt. Minden olyan próbálkozás, amely a besarymaki
áttelepítését célozta, teljes fiaskóval zárult. H a kiemelik a meg­

258
szokott környezetéből, a besarymaki láthatóan szenved, kép­
telen a szaporodásra, és meglepően rövid idő alatt elpusztul.
A kis besarymaki küllemét sem jellemezhetjük a tucat jelző­
vel. A feje és a teste megnyúlt, a fej tetejétől a gerincoszlop vé­
géig körülbelül 30 centiméter, a farkával együtt az 50 centimé­
tert is eléri. A lábai rövidek, de erősek, hordószerűen görbék.
Elsősorban a mellső végtagjaik figyelemreméltóak, mivel kivé­
teles ügyességről tanúskodnak, amilyet csak a majmoknál ész­
lelhetünk. Valószínű, bár eddig be nem bizonyított tény, hogy
néha még a farkuk is intelligens viselkedést mutat.
El kell mondani azonban azt is, hogy a kis besarymaki hom ­
loka nem a legmagasabb, ezt kívánja kompenzálni bizonyos tag­
jainak kifejezett megnyúlása, elsősorban a füle és az orra, melyet
hosszúsága miatt sokszor beleüt dolgokba, de mindkét szerv igen
érzékeny. A besarymaki meglepő könnyedséggel szagol ki bizo­
nyos dolgokat. A hallószerve is igen fejlett, ma már minden két­
séget kizáróan, tudományosan is bizonyított tény, hogy néha még
azt is meghallja, hogy nő a fű. Mind közül azonban jellembeli tu­
lajdonságai a legfurcsábbak, így például sokszor parazita létfor­
mája, amelyet ez az észrevétlen kis állat a tökéletességig fejlesztett.
A kis besarymaki végtelen türelemmel kémlel kifelé az odú­
jából és várja, hogy eljöjjön a megfelelő idő a cselekvésre. Majd
váratlanul, egy akrobata ügyességével ugrik fel a másik, véletle­
nül arra tévedő állat hátára, ha lehet, minél nagyobbéra. (Leg­
gyakrabban szarvasokat, őzeket és más, magas állatokat részesít
előnyben, de nem riad vissza a ragadozóktól sem, mint a róka,
hiúz, korábban a farkas vagy a medve. Még lovakon is megfi­
gyelték. Úgy tűnik, minél nagyobb az állat, annál jobban érzi
rajta magát a besarymaki. Az ügyesen kapaszkodó végtagjaival
a gazdaállat farka után kap, és a farka alatt csimpaszkodik, közel
az állat végbélnyílásához. Ebben a testhelyzetben akármilyen

259
sokáig képes maradni, tehát addig, amíg számára ez a helyzet
hasznos és kielégítő. Hagyja magát ide-oda hurcolni, így jut el
néha olyan magasságokba is, ahova másképp soha nem jutott
volna el. Ezalatt az idő alatt a mindenevő besarymaki a gazda­
állata maradékaiból él, akit csak akkor enged el, amikor az már
megsebesült, beteg vagy a végelgyengülés stádiumába került.
Ez a furcsa életmód, amely az ember számára felettébb visz-
szatetsző és undorító, a besarymaki számára rendkívül elő­
nyös és jövedelmező. Az a tény is érdekes, hogy a gazda­
állatnak, amely addig igen komoly veszélyt jelentett volna
a besarymaki számára, a besarymaki jelenléte egyáltalán nem
zavaró. Überschüsse professzor állítása és teóriája tűnik való­
színűnek, aki szerint a besarymaki kisebb szívességeket, szol­
gálatokat tesz a gazdaállatának, amelyek valamilyen okból kel­
lemesnek és hasznosak, bár ezek mibenléte még nem tisztázott.
A kis cseh-morva besarymaki gyakori előfordulása Német­
ország hatásövezetében, illetve az orosz hatásövezetben mini­
m um a 15. század óta jól megfigyelhető, de vannak olyanok
is, akik szerint ez korábbra tehető (lásd a cseh Hájek Krónika,
amely bizonyos tekintetben nem tekinthető teljesen megbíz­
ható forrásnak). A nagy cseh-morva besarymakik létezéséről
alkotott elméletek egyelőre puszta spekulációnak tekinthetők,
habár teljesen kizárni sem lehet a létezésüket. Az elmélet bi­
zonyítása valószínűleg csak idő kérdése. Az objektív tudomá­
nyosság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy zoológusi kö­
rökben felütötte fejét olyan nézet is - habár elenyésző mérték­
ben -, amely teljességgel tagadja a kis cseh-morva besarymakik
létezését. Szerintük - eltekintve a különlegesen kifejlett hallás­
tól - igazából egy egyszerű patkányról van szó, csak az átlagos­
nál némileg nagyobbról.
Ahogy azt várni lehetett, Tonda nem jött el.

260
Kedves Bondym!
Te nemtommim! Máriás és kártyaparti, ennél jobbat ki talál ki?
Erőmester, én, meg te, csak éjfélkorfekszünk le.

a Te Jaroslav Haseked
1922. 12. 21.

A borítékra még ráírta: Bondy jóbarátnak. Ez már kielégíthet­

né azt a primadonnát, ennél egyértelműbben hogy fejezze ki,
hogy bocsánatot kér? Meg, hogy már nagyon bánja. Eljöhetne
végre! Mostanában volt hanuka, vagy még mindig tart? Meg
jön a karácsony is. Már csak két nap van hátra. Lehet, hogy
Emilka van itt nála, és ki akarja élvezni a viszontlátás örömét.
Nem akar elmászkálni mindenfelé.
Megkérdezte Klimentet, elvinné-e neki. Tondát kérte volna
meg legszívesebben, de már napok óta nem jelentkezett. Kli­
ment Svétlába készült, úgyhogy arra is megkérte, hozzon neki
egy doboz jóféle csokoládébonbont meg cigarettát. Hogy Su-
rinkának legyen valami ajándéka a fa alatt. Másképpen nem
lenne mit adnia, mivel a gramofont már korábban kierősza­
kolta.
Előbukkant a nap is végre, emberemlékezet óta nem m u ­
tatkozott. Felkelt, hogy megnézhesse, kinyitotta az ablakot, és
megpillantotta a postást. Integetett felé.

261
 - Semmi - m ondta a postás, pedig nem is kérdezett tőle
semmit. - Örüljön neki. Én csak örülni tudok, ha nem kapok
semmit. Nincs igazam? Néha még jobb is.
- Néha igen - válaszolta.
A postás biccentett a fejével, és óvatosan elindult a lejtőn. Ő
sem volt sovány darab, am in azért csodálkozott, hiszen any-
nyit kellett gyalogolnia. Egyszer csak megfordult, és visszaki­
áltott neki:
- Legfeljebb, ha pénz áll a házhoz, Hasek úr, az igen. Az nem
rossz hír. Ugye milyen szép napunk lett?
Karácsony. 1922 karácsonya, m ondta csak úgy magának.
Úgy tűnt, nem érez semmit. Úgyhogy valószínűleg nem is ér­
zett. Leszámítva a szorongási rohamot. Tavasszal negyven éves
lesz. Rég nem ment m eg minket már semmi. Még nem vála­
szolt. Jarma, a drága. Nem is várta igazából. De Tonda miért
nem mutatkozik? Mi lesz most a besarymakival? Vagy le kel­
lene írnia? Feltámadt a szél, beleremegtek az ablaktáblák. Ész­
revette, hogy kialudt a pipája. Épphogy csak megtartotta a fo­
gával. Nem is ízlett neki. És írni sem volt kedve.

262
Szenteste csak feküdt. Huszonötödikén is. Egész nap. Hányt is,
de nem annyit, mint korábban. Volt már rosszabb is. De retten­
tően fájt a gyomra. Még azt a keveset is kiadta magából azon­
nal, amit magába erőltetett. Szinte már félt enni. Csak egy kis
kását, teát... De az a gusztustalan, csípős sav folyton vissza­
jött. Feljött a torkán, egészen a szájába. Gyengének érezte m a­
gát. Amint valamennyit csökkent a fájdalom, álomba zuhant.
Szó szerint: nem álomba szenderült, hanem zuhant. M indig
röhögött ezen a kifejezésen, ha valamilyen regényben olvas­
ta. Éppen úgy zuhant bele, mint a grófnők az ájulásba. Az ál­
ma inkább ködszerű ájulás volt, nehéz volt magához térnie b e­
lőle. Voltak pillanatok, mindegy milyen napszak volt, am ikor
kiverte a verejték vagy teljesen zavart állapotba került. M int­
ha egy tóból vagy kútból bukkanna fel. A vizet talán emlegette
is szóban, mert Kliment valamiért arról győzködte, hogy a víz
nem jelent semmit. Mi mást mondhatott volna? Nem tudta.
Nehezen vette a levegőt. Csak nem azt jelenti, hogy m áris... ?

263
„Már nem fogunk tanulni. Ljublju vas.1Látja, m ár mindent tu­
dok. Mindent, amire szükségem van.”
Jarmila. Mindketten benne vannak ebben a névben. Jaros-
lav és az ő kedvese.12De ezt persze meghagyja magának, mivel
gusztustalanul szentimentális. Legalább olyan csöpögős, mint
az a nyomtatott szöveg azon a bizonyos képeslapon, amelyet
Kudéj küldött neki a kirándulásról: „Lehn deine Wang’ an
meine Wang’, dann fiiessen die Tränen zuzam m en. Und an
mein Herz, drück’ fest dein Herz, dann schlagen zuzammen
die Flammen.”3
Muszáj elm ondania a férfinak, mennyire szépnek találja.
Miközben simogatja a fejét, amelyet az az ölébe hajtott. Gyen­
géden simogatja a hosszú haját, és ujjára tekergeti a fürtjeit. Fi­
noman és lágyan, nehogy meghúzza.
- A diákoknak tilos a tanárjukhoz érni. Ezt nem olvasta
a szabályzatban? - kérdezi a lánytól halkan, miközben lehuny­
ja a szemét, és boldogan hagyja, hogy olyan szférákba jusson
a lelke, ahol még sohasem járt.

1 Szeretem.
2 Jar/mila. A miiá kedvest jelent.
3 Szorítsd arcodat az arcomhoz, hogy összefolyjon a könnyünk. És bújj közel
szívemhez szíveddel, hogy együtt lobbanjon a láng.

264
Huszonötödikén havazott. Egész nap és egész éjszaka. Valami­
kor éjféltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét, most viszonylag
könnyen sikerült, és a sötétbe bámult. Jól érezte magát. Elfor­
dította a fejét, és észrevette milyen sűrűn esik a hó Lipnicére.
Egy valóságos hópehely-légió potyogott az égből. Felkelt, és ki­
nyitotta az ablakot. Furcsamódon egyedül volt a helyiségben.
Ettől megkönnyebbült. Töltött egy kis rumot magának, és rá ­
gyújtott egy cigarettára.
A járási kapitánnyal mindig azt mondogattuk: „Hazafiság,
kötelességtudás, önmegtagadás: ezek az igazi fegyverek a h á ­
borúban.” Különösen sokat gondolok erre mostanában, am i­
kor hadseregünk belátható időn belül átlépi a határt.4
Befejezi. És talán nem csak ezt.

4 Idáig diktálta a Svejket Jaroslav Hasek, ekkor már súlyos betegen. 1923. január
3-án meghalt, s műve befejezetlen maradt. (S v ejk , a derék k a to n a k a la n d ja i
a v ilá g h á b o r ú b a n . Ford. Réz Ádám. Svejk ismét a menetszázadánál c. fejezet)

265
Elkezdett havat lapátolni. Nem nézték jó szemmel. Féltették.
Nem akarták engedni. De ki nem tojik rájuk magasról? Az em­
ber soha nem jutna sehova, ha folyton csak azt csinálná, amit
engednek neki. Ezek vagy azok. Jó magasról szarni rájuk! Még
ha igazuk is lenne, vagy jóindulatból m ondanák, kit érdekel­
nek? Hiszen ő tudja a legjobban, mi a jó neki. Mindig is tudta.
Elküldte Klimentet, hogy vegyen egy szánkót. M iért ne? Hol­
nap már nyitva lesznek az üzletek. Annyi a hó, m int Oroszor­
szágban. Ha dolgozunk, szórakozzunk is egy kicsit!
Szünetet tartott. Pihent egy kicsit, meg evett valamit. Aztán
folytatta. Megint esett egy jó adag. Persze, m eg tudná ezt csi­
nálni valaki más is. Mint ahogy mindent. Elnézte, ahogy a sö­
tétben a lámpavilágánál szikrázik a fehér hó. És folyamatosan
havazott tovább. Megkönnyebbülés. Múlandóság. Hiábavaló­
ság. Szabadság. Csakhogy idáig az út a múlandóságon meg
a hiábavalóságon keresztül vezet.
Sura fentről nézi. Már megint a nyitott ablakban áll, és már
megint ezt a Km ochot1 vagy kicsodát hallgatja. Jobbat nem
is választhatott volna. Felkiabál neki. Tegye fel a Rybát, amit
Bondy küldött neki. De Sura nem teszi meg ezt a szívességet.
Azt tegye fel, de azonnal! Na végre, csak hogy szót fogadott.

1 Frantisek Kmoch (1848-1912) cseh zeneszerző és karmester. Elsősorban fú­

vószenei műveket írt.

266
És tűnjön onnan! De az ablakot hagyja nyitva, ha már eddig
nem csukta be.
A nyitott ablak: napi összeütközéseik állandó tárgya. „Hé,
mes-ter, mer-re mész?”, dudorássza a lemezzel. Hé! Megfor­
dul. Az úttesten áll valaki. Mozdulatlanul, és egy szót sem szól.
Csak néz. Mintha Haladás lenne az.
- Na, kiengedtek? - kiabál oda neki. - És most eljöttél meg­
mondani, hogy áruló vagyok?
Haladás nem válaszol. Egyáltalán ő az? Nehéz m egm on­
dani ebben a hóesésben. Nem szól, nem mozdul. Lehet ép­
pen akárki.
- Ki van ott?
A hóeséstől se nem hall, se nem lát. Már a zenét sem.
„Hogy teljesen megnyugtassam magam, azzal érveltem ma­
gamban, hogy egy kisvárosban is lehet az ember hasznos tagja
a társadalomnak...2"
- Tudok valamiben segíteni?
Már a szeme és a szája is tele volt hóval. Tett néhány lépést
az alak felé. Kiment egészen az útig. De nem volt ott senki. Ne­
hézkesen rátámaszkodott a lapát nyelére. Minden ereje elillant.

2 Jakub Jan Ryba naplóbejegyzése 1788. május 23-ról, miután eskütétele után
tanítóvá nevezték ki Rozmitál nad Tíemsínemben.

267
Azt gyanította, hogy kezd megháborodni. Mindenkit kérdőre
vont, Surát már harmadszor kérdezte meg. Valami megindult
a hóval. Csak fekszik, és egyre rosszabbul érzi magát. Mintha
nem figyelmeztették volna előre. Csak nehogy tüdőgyulladást
kapj, Jaroszlavcsik! Végül szót fogadott neki Sura, és elment, hogy
megnézze. Most ért vissza Pokornyéktól. A gácsér már nincs meg.
Csak a macska. Egyedül. Tolka koska.1Hogyhogy nincs meg?
Hova tűnhetett? Rendesen körülnézett? Hova lehetett, hol le­
het? Ugyan már, hova lett, hova lett? Haladás visszajött, és biztos
megette. Biztos megsütötte az ünnepre. К tudja? Csórt znajet.12
Amikor Sura m indezt elmondta, Hasek a fal felé fordult, és
estig meg se szólalt. Megint megbántotta valamivel? Nem kel­
lett volna elmondania? De miért? Hiszen ő küldte oda. Micso­
da hülyeség! Hiszen nem lehet rá mérges emiatt. Láza van. Itt
volt az orvos, és diétát írt elő. Láza van, és félrebeszél.
Ha már úgyis kint volt, Sura felment a dombra. Varázsol­
ni akart. Csakhogy a legfontosabb hiányzott. Nem volt kígyó­
bőre, egy kis darabka se maradt! Az utolsót a m últkor elhasz­
nálta, hogy elűzze azt a másik nőt. Hogy többször ne találkoz­
hasson Hasekkal. Hogy m ost m ár csak az övé legyen. Egyszer
s mindenkorra. Muszáj volt megtennie. Muszáj. De most hi­
ányzott a kígyóbőr. Minek kutat a kacsa meg a macska után?
Miért? Sto eto takoje?3 Kezdett megijedni.

1 Csak a macska.
2 Az ördög tudja.
3 Ez most mi?

268
 Lipnice, 1922. december 28.

Kedves Hermann,

el se tudod hinni, mennyi és mennyiféle emléket ébresztettfel

bennem a leveled. A legtöbbről már nem is sejtettem, hogy még
valahol őrzöm az emlékezetemben. És mindegyik milyen szép!
Igazi hanukai csoda - nesgalod ahogy az énekben is van. Per­
sze csak kisebb, nehogy túlzásokba essek. Kis csoda ugyan, de
nekem óriási örömet szereztél vele. Létezik, hogy nekünk csak
kellemes kalandjaink voltak egymással? Az évek múlásával ne­
kem így tűnik. De lehet, hogy ez igaz is. Fiatalok voltunk, öre­
gem, és ez lehet az oka mindennek. Ugyan nem szeretem ezt az
öregezést, mindig olyan idétlennek tűnt számomra. Nem is tu­
dom, miért használom.
Tudod te egyáltalán, hány éves vagyok? Idén ünnepeltem az
ötvenkilencediket. Mondanám, hogy borzalmas, de nem m on­
dom. Hajói emlékszem, te legalább tíz évvel idősebb vagy, szóval
nem akarlak pánikba ejteni. Igazából ma nem is akartam hosz-
szú levelet írni, csak üdvözölni akartalak, és megköszönni a le­
veledet. Ha Emilka elutazik, ami sajnos már holnap lesz, írok
hosszabban is.
Bánt, hogy Franzival nem értitek meg egymást, és főleg az,
hogy emiatt gyötrődsz. Nem ismerem őt sem meg a körülmé­
nyeket se, ha találkozunk, remélem, beavatsz a részletekbe is.
Persze, csak ha akarod. Az íróságban mint olyanban nem látok

269
semm i rosszat. (Azért nem véletlenül hangoztatjuk azt a bana­
litást, hogy „könyvszerető nemzet”vagyunk.) H ál’Istennek nem
szenvedtek hiányt semmiben, nem fenyeget az éhenhalás, és ha
még szereti is csinálni! Magad is mondod, hogy van elég unokád,
biztos akad közülük valaki, aki idővel majd átveszi a céget. Aki­
nek fontosabb lesz az egész, és jobban fog hozzá érteni. Én nem
gyötrődnék emiatt a helyedben.
Csak egészséges legyen, a többi nem fontos. Épp ellenkezőleg
gondolkodom. A legnagyobb boldogság számomra, hogyEmilka
továbbtanulásra adta a fejét, és nem italmérést fog vezetni. Ez
mondjuk eszembe se ju to tt volna. Orvosnak tanul! Igaz, hogy
csak fogorvosnak, de akkor is, hát nem csodálatos? És ha majd
a németek fogátfúrj a Berlinben, annak is örülni fogok, miért ne
csinálhatná? De szerintem inkább Bécsben marad majd. Persze,
Te is tudod, hogy jobban örülnék, ha itt lenne a közelemben, de
mihez kezdene itt? És, hogy most Prágába vagy Bécsbe utazga-
tok-e utána, hogy meglátogassam, oly mindegy.
Véletlenül itt a városban is van egy írónk. Jaroslav Haseknek
hívják. Talán Te is ismered, vagy legalább Franzi. Bár lehet, hogy
mégsem, habár nagyon ismert és népszerű író. De inkább a cse­
hek között. Mindenféle vidám történeteket ír, most regényeket is.
Egy Svejk nevű figuráról például, és annak a háború alatti ka­
landjairól. Mindenből és mindenkiből tréfát ű z - de közben vé­
resen komoly. Attól függ, ki, mit ért meg belőle. Na, de inkább
nem folyók bele a műelemzésbe, ezt meghagyom Neked. Csak
azt akartam mondani, hogy nekem tetszik, meg főleg azt, hogy
egész jó l megél belőle. M árm int megélne belőle szépen, ha nem
inná el minden pénzét. De ez más lapra tartozik. Mármint, ne­
hogyfélreértsd, egyáltalán nem ostoba vagy rossz ember, egyálta­
lán nem. Mert akkor nem tudná megírni azt, am it megírt. Csak
olyan, nem is tudom, hogy fogalmazzak, szóval így követ el ön-

270
gyilkosságot. Hogy miért teszi, azt ne kérdezd. Pedig ismerem.
Vagyis elégjól ismerem... Összejárunk kártyázni, sokat beszélge­
tünk, és szerintem jó ember a maga módján. Um Gottes Willen,
de erről nem is akartam írni. Csak azt akartam Neked mondani,
hogy ha úgy hozza az élet, írással is lehet pénzt keresni. Gondo­
lom, a fiadnak nincsenek alkohol problémái. De persze - az üzlet
az üzlet. Érted, hogy értem, tisztességes, biztonságos egzisztencia.
Na, látod, röviden akartam csak írni, aztán mi lett belőle.
De egy dolgot még muszáj megírnom Neked, nehogy elfelejt­
sem. Meg te magad is kérdezted. Néhány nappal ezelőtt nekem
is eszembe jutott, nem is tudom miért, tudod, az a Húsz mág­
lyájából való botocska. Valakinek meséltem róla. Nem szoktam
róla gyakran beszélni, tulajdonképpen évek óta nem említettem
senkinek, minek is tenném? Merthogy amint sor kerül rá (ésmost
itt férfiasán bevallom, hogy most is csak az alkohol hatása alatt
tettem), mindenki, ismétlem, mindenki vagy őrültnek néz, vagy
hazugnak. Legjobb esetben is csak egy családi anekdotát látnak
benne. És mivel nem olyan régen én is meséltem róla, engem is
érdekelni kezdett, hová lehetett. És, hogy most hol lehet? Volt egy
olyan sanda gyanúm, hogy valószínűleg az unokatestvéremnél
(Grünbaumnál) lehet Pécsben. De egyáltalán nem voltam biz­
tos ebben. És képzeld el, sikerült kiderítenem! Igazam volt. Bár
nem mindenben. Na, szóval, az a mi híres botocskánk már kilenc
éve Amerikában van. Grünbaum odaadta Josefnek (nem tudom,
mennyire ismered őket, Josefa másodszülött fia), aki a háború
előtt úgy döntött, hogy kivándorol. Most állítólag New Yorkban
él, jól menő ügyvéd, és szép nagy családja van. Ez aztán a karri­
er, mi?Emilkától tudom mindezt, ő találkozgat Bécsben Irmával,
Grünbaum legfiatalabb lányával. Emilka szerint jól tette, hogy
éppen neki adta oda a botot. Felix Grünbaum, Grünbaum el­
sőszülött fia ugyanis - szerinte legalábbis - idióta, és úgy visel-

271
kedik, mint egy nábob. Németebb a németnél, szégyelli a gyöke­
reit, és mindannyiunkat. A z öreg Grünbaum állítólag rettene­
tesen gazdag, de nagyon szomorú is. Nem is csodálom. A saját
fia szúrja hátba. Ráadásul az elsőszülöttje. Ez aztán igazán ok
a szomorúságra. Nekem ugyan nincs fiam, meg nem is lesz már.
E zt az örökös apa-fiú rivalizálást csak a tórából ismerem, az meg
szinte csak erről szól. Nem gondolod? Meg egy kicsit az iroda­
lomból. Fiam nincs, az én apám meg nagyon korán meghalt. Il­
letve azért egy kicsit ismerem, én is haragudtam az apámra so­
káig, amiért meghalt. Nagyon sokáig. Amikor felnőttünk, szin­
te mindenki panaszkodott az apjára. Szerintük mindegyik vagy
despota volt, vagy ostoba, vagy mindkettő, de minimum kerék­
kötő, maradi, zsugori vagy gyáva alak. De legalábbis alávalófé­
reg. A z enyém viszont nem ilyen volt.
A z én apám, nem tudom, mennyire emlékszel rá, kedves és in­
telligens ember volt. Végkimerülésig tepert, m int mókus a kerék­
ben, hogy eltartson bennünket, de közben elég időt talált arra is,
hogy átadja nekünk, mi is a legfontosabb. A z egyensúly ebben
a z esetben nagyon törékeny. De ő tudott erről, és biztonsággal
mozgott ezen a téren is. Legalábbis így tűnt számomra. Zsina­
góga és kocsma, kocsma és zsinagóga. Nem volt belőle problé­
ma, anyámat imádta, és nagyon szépen bánt vele. Én legalább­
is így láttam. Tiszteltem apámat. Istenítettem. De csak tíz éves
voltam, amikor meghalt. És egyáltalán nem vagyok biztos benne,
hogy amit érzékeltem, az a valóság volt. Meglehet, hogy nem az
volt. Hogy csak naiv kép él bennem róla. Gyerekszemmel láttam.
Ég és föld között - így mondta az apám. Ott vagyunk mi. És
mindig ott leszünk. Minden az arányokon múlik. Ha megbán­
tasz egyvalakit, megbántasz másokat is. Ha ez az ember fonto­
sabb neked, megkárosítod azt a másikat, ha az a másik megbán-
tódik emiatt, akarva-akaratlan megkárosítod azt is, aki annyira

272
fontos neked. Minden az arányokon múlik. Nem olyan bonyolult
dolog ez, mint amilyennek tűnik, ha gőgösen állsz hozzá a kér­
déshez. Nincs vadabb és gyűlölettel telibb beszélgetés, mint ami­
kor zsidók beszélgetnek egymás között. De egy dolog mindenki­
nek világos, mindig minden ott dől el, hogyan viselkedsz. És te
jól tudod, és mindig tudni fogod, hogy viselkedj. Ha nem így te­
szel, feleslegesen dörömbölhetsz majd a mennyek kapuján. Hi­
ábafogsz imádkozni. Mert nem hozza meg a boldogságodat és
a szerencsédet. Te még nem értesz engem, és amikor majd ka-
pizsgálni fogod mindennek az értelmét, majd nem tetszik már,
amit mondtam. Azt hiszed majd, hogy mindez régimódi és pri­
mitív gondolat volt. Hogy az emberi lélek bonyolult, hogy az
élet is bonyolult, és az Isten - ha egyáltalán hiszel majd benne,
és megengeded, hogy létezik - rendkívül furcsa és kiismerhetet­
len. Kiszámíthatatlan és igazságtalan. Csakhogy nem lesz iga­
zad. Ha elég tisztességes leszel önmagadhoz, idővel magad is be­
látod. Csak a te kezedben van minden. Persze, nem csak a tied­
ben, ez világos, de a mienkben. Azért is olyan nehéz ez az egész.
Minden alapvető fontosságú kérdésre ősidők óta tudjuk a vá­
laszt. Ha ezeket nem ültetjük át a gyakorlatba is, semmiféle teó­
rianem ment meg bennünket. Minden intelligenciánk hiábavaló
lesz. Ezen ugyanis nincs mit kitalálni. Csak ezer és ezer kifogást
keresünk folyton, miért nem megy. Nem kell egekig tornyozni az
elvárásainkat. Mert ez is csak egyjátszma, egy kifogás. Egy újabb
érv, hogy semmi se működjön. Legalábbis látszólag. Hogy képe­
sek legyünk megindokolni. Pedig a minimumot se értük el soha.
Ne haragudj, fiam, nem tudom, mi ütött belém. Te ezt még nem
értheted. Tudom, hogy nem. Hoztam neked mézeskalácsot, oda
akartam adni már előbb, most meg nem találom. Pont olyan va­
gyok, mint azok, akiket nem szeretek. Duma, duma, de semmi
konkrétum. Hova a csudába tehettem, mit gondolsz?

273
 Valahogy így mondta. Kábé, persze. Tudod, miért emlékszem
erre? Hogy miért maradt meg mindez? Persze csak a mézeska­
lács miatt. Ami nem lett meg.
Ne haragudj! Gondolom, most azt mondod magadban, hogy
nekem se forog már minden kerekem. Valószínűleg igazad van.
Kezdek olyan rozoga tákolmány lenni, mint a várromunk. Majd
még írok. Vagy lehet, hogy addig találkozunk. Csak üdvözölni
meg megköszönni akartam, többet nem is lett volna szabad...
Nem is írtam semmi értelmeset. Bocsáss meg! Üdv a családnak.
Ha már ilyen szépen egymásra találtunk megint, remélem, ta­
lálkozunk is. Nemsokára. Ne is halogassuk sokáig, a mi korunk­
ban már nem érdemes. Vagyis hát azért én optimista vagyok ám.

Szívélyes üdvözlettel,
Vítéslav

Csak nyugodtan nevess ki, de Siegfriednek, kérlek, ne szólíts töb­

bet. Hogy miért, azt majd egy következő alkalommal megírom.
(De tudod mit, hívj csak, ahogy akarsz, csak írj!)

P.S.
Fene tudja, miért, de olyan rossz érzésem van attól, hogy az a bo­
tocska túl van az óperencián. A z egész olyan idétlen és értelmet­
len, de akármit csinálok, folyton utolér ez a rossz érzés. Hiszen
az őseink olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak neki. Erről az
ju t eszembe, hogy mi is megöregedtünk, de vajon lesz-e valaki,
aki a mi mondókáinknak akkora jelentőséget fo g tulajdonítani,
m int mi az övéknek? És kell-e ez egyáltalán?

274
Kinyitja a szemét. A szobában sötét van. Mégis hirtelen észre­
vesz valami félelmetesét. Felordít ijedtében. Az ablakon keresz­
tül egy tátott szájú, szingaléz pofa mered rá. Valamit m ond is
neki, de nem érti. Becsukja a szemét, és megint kinyitja. Most
is ott van a szörnypofa. Véres cafatok lógnak az arcon. Olyan
érzése van, mintha önmagát nézné az ablakban. Végigsimítja
az arcát, de azon nincs vér. Akkor meg ki ez? Most már azt is
érti, mit mond. „Ami a szívből jön, az szívhez szól”. Nem egy­
szerű megérteni, mert valaki elvágta a torkát. Csak hörög. O r­
dítani kezd torka szakadtából. Mindenki összesereglik. M ie­
lőtt a paplanra hanyatlik az ablakra mutat.
Harsány nevetésre ébred. Körbeállják, hangosan topognak,
és egymást túlkiabálva beszélgetnek. Kliment győzedelmes
arccal egy rúdra húzott disznófejet tart a kezében. Még cse­
peg belőle a vér. Majdnem elájul ismét.
- Jaroslavcsik! Paszmatrí!1
- Jarda! Ne izéj már, Jarda! Térj már magadhoz! Ezt neked
hozták. Itt áll fehéren-feketén. Masekék küldik, hogy aszondja,
nehogy azt gondold róluk, hogy irigy kutyák.
- Beleszúrták a földbe az ablakod alatt, nagyon viccesek.
- Na, ide nézz, te író! Nézd meg, mit hoztál össze a m űved­
del. Hát nem gyönyörű?

1 Nézd!

275
 - Mindjárt beköszönt az új esztendő! Már csak egy óra van
hátra.
- Disznótoros lesz! Tedd félre azt a vacak halat. Az volt egy
hete is. Disznótoros lesz, érted? Neked köszönhetően.
- Na, gyerünk, térj magadhoz, te halott!
Miután aláírta a végrendeletet, és a többiek kézjegye is rákerült,
a zokogó Sura kiment a konyhába, rágyújtani egy cigarettára.
Terezka vele ment. Klimentet már korábban elküldték a postá­
ra, sürgönyözzön Bohuslavnak, hogy jönnie kell. Hogy a test­
vére, Jaroslav Hasek haldoklik. így aztán Novák doktor maradt
vele egyedül. A beteg kerek arca természetellenesen fehér volt.
Gyengén és kapkodva lélegzett. A szíve ki-kihagyott. Nem volt
már semmi remény. Ha már nem volt mit tenni, a doktor szo­
kása szerint legalább elbeszélgetett a beteggel. Mindegy miről.
Akkor is ehhez a módszerhez folyamodott, amikor még abban
sem volt biztos, hogy a haldokló eszméleténél van-e. Hasek
azonban teljesen tudatánál volt. Legalábbis még egy pillanat­
tal korábban. Sőt, a végrendeletben még kijavított két helyes­
írási hibát. így aztán még nehezebb volt a feladat.
Végül az újságra esett a tekintete, amely a szenesvödrön he­
vert a kályha mellett. Ez talán jó lesz.
- Tegnap - kezdett bele - Zizkovot végleg Prágához csatol­
ták, prágai kerület lett.
- Akkor itt a vég - válaszolt a haldokló teljesen érthetően,
anélkül, hogy az orvosra nézett volna.
De ki tudja, kinek szánta és valójában mire értette. Ez az
újság ugyanis - és így a benne lévő hír is - tavalyi volt, ép­
pen egy éves.

277
W odicka és a felesége m á r természetesen tudták a hírt, ami­
kor a templomba m enet összetalálkoztak a zokogó Terezka
Spinarovával.
- Akkor ezek szerint igaz a hír - állapította meg a temp­
lomszolga.
Terezka bólintott.
- Te ennyire szeretted?
- Nem is tudom - válaszolta, és elszaladt.
Wodicková még utánafordult.
-Stankovának mesélte reggel, hogy Hasek sírt.
- Miért ne sírt volna? Vége a dalnak. Egyszer s minden­
korra.

278
Visszautasította a cigarettát, amit a pap kínált felé. Csak néz­
te, ahogy az rágyújt, és türelmesen várt. Ezt csak nem gondol­
ja komolyan! Kéreti itt magát, rendben van, de csak nem gon­
dolja ezt komolyan, azt a kurva életbe!
- Kávét sem inna? Vagy egy felest? Valamit csak találok
itthon.
- Köszönöm, de nem. Mennem kell. Csak beszélni akartam
magával arról, amit hallottam.
- De én már mindent elmondtam magának. Tudom, hogy
nem ért egyet velem, Hubert, de legalább próbáljon m egérte­
ni. Ő elhagyta az egyházat...
- És akkor mi van?
- A temető egy megszentelt hely, ez jelent valamit. Azt re­
méltem, hogy magának, katolikus hívőnek, ezt nem kell m a­
gyaráznom.
- Hogy őszinte legyek, ahogy itt elhallgatom magát, nem
tudom, meddig maradok még katolikus.
Nem bírta megállni, és bevágta maga mögött az ajtót.
- Egyház, pfuj - gondolta magában. - Ach, leck mich doch
am Arsch mit deiner Kirche...1 És az Isten, a fenébe is? Az
mindegy magának?
Hallotta, ahogy a pap furcsán magas hangon utánakiált:
- Hubert! Várjon már, Hubert!

1 Áh, nyald ki a valagamat a templomoddal!

279
 - Mi van? A középkorban élünk? - vágta oda neki, de hát­
ra sem fordult.
Igazából persze egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy ki­
lépjen az egyházból. Elég öreg volt már ahhoz, hogy tudja, az
Isten az Isten, az emberek meg emberek. És az, hogy az Isten
képére vagyunk teremtve, az csak egy mítosz. Egy vágy, egy
óhaj. Turistáknak való útbaigazítás. Vagy ki tudja? De egy dol­
got biztosan tudott. Minden papnövendéket egy évre kötele­
zően el kellene küldeni a háborúba, fél évre kórházi szolgálat­
ra és egy hónapra bordélyházba. Csak aztán szabadna pappá
szentelni, és rászabadítani őket az emberiségre. A szentségit!
Különben ötven éven belül annyi az egyháznak. Csehország­
ban legalábbis biztosan.
Vízkereszt ünnepét soha sem szerette annyira, mint amennyi­
re az megérdemelte volna. Valahogy nem tudta átérezni teljes
szívéből. Képletesen szólva, ez már csak morzsa volt a kará­
csony esti terített asztalon. És mit várhatott az emberektől, ha
a saját lelkét sem tudta felemelni? Valahogy folyton megzavar­
ta az ünnepi hangulatot az év vége meg a naptár. A január ele­
je folyton hideg és sötét, maga a testet öltött reménytelenség.
Korholta is magát amiatt - többek között -, hogy szinte po­
gány vággyal várja a rügyfakadást és a fény visszatértének első
jeleit. Évei előrehaladtával ez csak rosszabbodott. Az igazi lel­
kiség megélése helyett - ami az anyagi világtól való független­
ségben nyilvánulhatott volna meg - ebben az időszakban tü­
relmetlen és pesszimista hangulatban volt. Az, hogy ismét visz-
szatér a napsütés, elég valószínűnek tűnt, de mi lesz a többivel?
A legfontosabbal? Annak a minimális valószínűsége, hogy va­
lami visszatér, azt feltételezi, hogy legalább egy icipicit létezett.
De létezett-e egyáltalán?
Erre a legoptimistább válasz, amire csak képes volt, a Ta­
lán. G+M+B 1923. Ez volt az, ami most rá várt. Aztán majd
G+M+B 1924,1925,1926,1927,1928... Hányingere lett ettől.
És világos volt, hogy ezzel épp káromolja az Istent. Nem, ez
nem istenkáromlás, az istenkáromlás tulajdonképpen ártal­
matlan dolog. Tudta, és ezért egyre többet ivott. Meg dohány­
zott. Este tíz körül, amikor már régen csend és sötétség borult
az utcákra, egy üveg borral a kezében és egy doboz cigarettával

281
a zsebében, elindult a templom felé. Halkan és észrevétlenül,
legalábbis így remélte, felmászott a kitaposott, de még mindig
meredek lépcsőkön, előtte még megállt Nepomuki Szent János
kőszobra előtt, és a nagy hidegben rálehelt a fagyos kőarcra.
- Nem szeretnek itt engem - panaszolta neki -, mert igazam
van. Nem is csodálkozom rajtuk. Na, akkor most mi legyen?
Melyik idióta építette a parókiát a templomtól egy teljes fő-
térnyi és száz lépcsőnyi távolságra? Ez a templom, habár nincs
tornya, kívülről talán szépnek is mondható, na de belül! Hol
volt az abszolútum túlzott sürgetése, a feszültség, a titok? Éj­
jel mindez egy fokkal jobb volt. Valamicskével. Elemlámpá­
val a kezében, cigarettával a szája csücskében botorkált az ol­
tár körül. Könnyen megtalálta a gyertyatartókat a gyertyákkal,
m int mindig mindent, amit Wodicka példás rendben odaké­
szített. Az egyiket meggyújtotta. Részeg elővigyázatosságból
inkább csak egyet, nehogy valaki észrevegye. Habár meglehe­
tősen mindegy volt neki. Csak jöjjenek nyugodtan. Csak jöj­
jenek mindannyian, hadd lássák. Éjjel a templomban. Része­
gen, és egyedül. Dohányozva. Ha dohányzik, kevesebbnek érzi
önmagát. Jézus Krisztusom, és kinek, mi köze hozzá? Imádko­
zik. Higgyék vagy se, értük is. Ezt hangosan mondta, mire a ci­
garetta kiesett a szájából. Térdre ereszkedve mászott a földön,
meg is lett az égő csikk, eloltotta, és rágyújtott egy másikra. És
még talált valamit. Egy összegyűrt papírlapot. De ahogy fel
akarta venni, elvesztette az egyensúlyát. Fenékre ült, de meg­
szerezte a papírt. Szétteregette, és olyan nevethetnékje támadt,
hogy egy pillanatig eltartott, amíg koncentrálni tudott az ol­
vasásra. Valami állt azon a papíron. Azt az egy gyertyát kivé­
ve tökéletes volt a sötétség, ezért rávilágított az elemlámpával.
Nem volt nála a szemüvege. De a betűk nagyok voltak, erősen
rányomott ceruzával írták őket, egyértelműen gyerekkéz al-

282
kotása volt. És nem is volt hosszú. A lap nagy részét egy nem
túl művészi rajz foglalta el, valószínűleg valamilyen állaté. Va­
lószínűleg világosban sem ismerte volna fel, miféle szerzet le­
het pontosan. De oda is volt írva. Olyan keményen nyomták
rá a ceruzát, hogy átszakadt a papír: A TEMPLOM EGERE.
- A január borzalmas egy hónap. A január és a február is. Ja­
nuárban mindig úgy látom, hogy Lipnice a világ legelviselhe­
tetlenebb porfészke. Kicsi, jelentéktelen, szomorú...
- Teljesen igaza van.
- Igen ám, de nyáron nem így gondolom. Mit gondol, Pá­
rizs is kibírhatatlan januárban?
- Fogalmam sincs. Csak egyszer voltam egy hétig, azt is má­
jusban. De azt nem m ondanám kibírhatatlannak.
- Én sohasem voltam ott, de úgy érzem, m intha ennek el­
lenére ismerném. Annyit olvastam róla. Régóta gondolko­
dom már azon, hogy el kellene vinnem oda Marenkát. Ő még
ugyan nem tud erről. Nemcsak gondolkodom rajta, hanem el
is kezdtem spórolni rá. Persze tudom, hogy sokáig fog tarta­
ni, de egyszer majd összegyűlik elég, legalább néhány napra.
Legalábbis azt remélem. Talán tetszeni fog neki. Az Eiffel-to-
rony, a boulvarok, talán a Moulin Rouge is. Igyekszem sokat
m esélni neki ezekről a helyekről. Pons bácsi, Nyomorultak, sőt
a Bovaryné, miért is ne. Ezeket már régen elolvastattam vele,
még a budéjovicei nászutunk előtt. Nagyon hezitáltam, mert ő
nem mutatott semmiféle különlegesebb érdeklődést vagy vá­
gyat. Tudja, néha az az érzésem, hogy teljesen máshol, más
szinten vagyunk, m int gondoljuk. De lehet, hogy csak én meg
az én generációm ilyen. És a magáé?
- Lehet, ezt nehéz megmondani. Itt ülnénk reggelig, ha be­
lekezdenék.

284
 - Maga meg halálra unná magát, mivelhogy én nem iszom.
De gondoljon csak bele, Mafenka Srémeket, Tomant, Gellnert
olvas! Meg Hasekot.
- Dehogy, maga unatkozna velem.
- És nem lehet róla alkohol nélkül beszélni?
- Persze, hogy lehet.
- No látja. Akkor próbálja meg. Egyébként meg, eszembe
jutott, hogy arra a házra, ahol lakott, tenni kellene egy emlék­
táblát. Tudja, mire gondolok. Olyan kis sárgaréz táblát, amin
rajta lenne a portréja és egy felirat: „Itt élt haláláig Jaroslav
Hasek, cseh író, a Svejk, a derék katona szerzője. Borotvaéles
humorral, ugyanakkor véresen komoly és kritikus ábrázolá­
sával tükröt tartott a nemzetnek azokról a gyötrelemmel teli
háborús évekről, amelybe akaratunkon kívül kényszerítettek
minket, és amellyel szemben nemzetünk egyértelmű ellenál­
lását fejezte ki hős légionáriusaink kiállításával...”
- Igazgató úr...
- Igen?
- Komolyan hallani akarja a véleményemet erről?
- Az az érzése, hogy olykor nem veszem komolyan?
- Nem, nem erről van szó. Szóval, csak azt akartam m onda­
ni, hogy kérem, hagyjon egy kis időt ennek a dolognak.
- Hát jó, ha így gondolja. Én hallgatok magára. Várok h á­
rom-négy hónapot. Talán ötöt. De már elkezdtem fogalmaz­
ni a levelet. Ha megengedi, szívesen felolvasnám magának. De
nem ma, most nincs nálam. Majd legközelebb. Szeretném, ha
megmondaná a véleményét. Tudom, hogy korábban nem jár­
tunk sikerrel. De most, hogy meghalt... Ez most teljesen más
helyzet. Nem gondolja?

285
 Epilógus

Betette maga mögött az ajtót, és szokásához híven be is zárta.

A kulcsot odaadta a templomszolgának. A koffere még a meg­
engedett ötven kilót sem érte el, de a hetvennyolc éves férfi­
nak így is nehezére esett megemelni. Egyik kezéből a másikba
tette, és közben ellenőrizte, hogy a transzportra behívó levél
a zsebében lapul-e. Vajon mit szól ehhez a disznósághoz H u­
bert, ott északon? Ha egyáltalán életben van még. És mit szól­
na hozzá Jarda, na, azt nem volt nehéz elképzelni. Meg azt se,
milyen véget érne, ha még élne. A plébánost egy éve kivégezték.
A templomszolga tett valami megjegyzést a zsidó disznók­
ról. Igyekezett nem reagálni rá. Észrevette, hogy néhány szom­
szédja az ablakból figyeli. Egy pillanatig déjá vu érzés szállta
meg, úgy tűnt, mindezt már átélte egyszer. Kezdesz hülyülni,
öreg - gondolta magában -, de ez most jókor jön. - Aztán egy­
szer csak eszébe jutott minden.
Az ablaktáblák mögött sokféle érzelem dúlt. Tehetetlenség,
reménytelenség, düh, szégyen. De sajnálat és szomorúság is.
Kinél, hogy. Egy sem gondolta ugyanazt. Néhányan már tu d ­
ták, hogy Emilka meghalt, a nyílt utcán gyilkolták meg rög­
tön az Anschluss után. És hogy a lányának, Dittának, még har­
minchétben sikerült kivándorolnia Amerikába. Másoknak er­
ről fogalmuk sem volt. Egy dolgot azonban senki sem értett.
Hogy m in nevet az az öregember ott, a járda közepén. Talán
elment az esze, hogy így hahotázik?

287
Köszönetemet fejezem ki Richard Ermlnek,
Mirko Kraetschnek és Milan Ohniseknek.
I.D .
IR EN A DOUSKOVÁ (1964) Pfíbram-
b a n született. Jogot tanult Prágában, de
jo g ászk én t sohasem dolgozott. Kilenc
p ró zai és két verseskötete jelent meg.
A legjelentősebb művei a laza trilógi­
á t alkotó Weöres Csepel (H rdy Budzes,
1998), az Anyegin ruszki volt ( Onegin byl
rusák, 2006) és a Dárda (2011). Témáit
elsősorban a második világháború utáni
cseh m indennapokból m eríti, elbeszé­
léseiben keveredik a kom édia és a tra ­
gédia, az önéletrajzi hang a transzper­
szonális metaforákkal vagy apokriffel.
Könyveit hat nyelvre fordították le.
 и
— A csehek képtelenek az igazi szeretetre.
IVIég önmagukat sem szeretik. Nemhogy
egymást.
—Na és? Miért baj ez, te szereted magad?
T i, zsidók, szeretitek egymást?
—Nem nagyon. Leginkább nem.
—Hát, akkor nem ugyanolyanok vagyunk,
Bondy?
—Hasonlóak. De mi legalább a gyerekein­
k e t szeretjük. Azokat igazán szeretjük.
—Annál nagyobb szarban vagytok.

II

К A L L I G R A M