KOLOZS

VÁROS
Irodalmi kalauz
jelenkor
 A kötetet összeállította és szerkesztette
BALÁZS IMRE JÓZSEF és DARAY ERZSÉBET

A térképeket válogatta és kötetbe szerkesztette

BARTOS-ELEKES ZSOMBOR

Copyright © a szerzők, 2019

Copyright © Balázs Imre József, Bartos-Elekes
Zsombor,
Daray Erzsébet, 2019
Borítókép © Getty Images

ISBN 978 963 676 955 0

Kiadja a Jelenkor Kiadó

Megjelent Budapesten 2019-ben
Felelős kiadó Sárközy Bence
Szerkesztette Nagy Boglárka
Olvasószerkesztő Török Tünde
Borítóterv Tillai Tamás
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Elektronikus verzió:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv Nagy Lajos
Vida Gábor írja valahol, hogy Kolozsvár addig terjed,
ahonnan a főtéri templom tornya még jól látható.
Meggyőző definíció ez akkor is, ha – mint minden
definíciót – érdemes próbának alávetnünk.
Keressünk tehát Kolozsvár-nyomokat olyan kortárs
szerzők szövegeiben, akik személyesen kötődnek a
városhoz! Vajon mi derül ki a város érzelmi
topográfiájáról?
A központi rész, az Óvár kétségtelenül sűrű
emlékezethálójú terület: szinte minden itt történik,
ami fontos. Az olyan biztos pontok pedig, mint a
Fellegvár magaslata, ahonnan minden átlátható,
vagy a Szamos, amely szinte észrevétlenül szeli át az
emberek életét, változásokat, elevenséget és mítoszi
történeteket hozva az épületek közé, ugyancsak nagy
valószínűséggel keveredik kortárs történeteink
mozaikcserepei közé. Mégis, mintha a huszadik
század végének Kolozsvárja, akárcsak az új
évezredé, egyre inkább a perifériákra is kiterjedne,
új jelentéseket olvasztva magába. A város
gondolkodni kezd magáról, külön-külön fedezve fel
testrészeit. Mintha a lábujjak is jógalégzést
végeznének.
De mi köze a térképtudománynak az
irodalomhoz, hogyan kerülnek egymás mellé a
Kolozsvárt ábrázoló térképrészletek és a város
helyszíneit felidéző leírások, történetek?
A térképek célja a (helyszíni) valóság pontos
közvetítése, a tájékozódás megkönnyítése. Az
irodalom sem akar ennél kevesebbet. A művész
dolga, olvassuk Esterházy Péternél, hogy keresse a
fényt, „zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi”.
A mindenkori politikai hatalom igyekszik uralni a
valóságot, és ennek egyik módja a nyelv
szabályozása. A diktatúrák egyenesen egy „új nyelv”
megalkotásán munkálkodnak (például a helyi
közösség számára idegen helyneveket találnak ki),
de a valóságot (azt a bizonyos fényt) mégsem ők
teremtik. Ebben bízva bocsátjuk útjára ezt a kötetet,
remélve, hogy a kortárs irodalom „fénykeresői”
sajátos megvilágításba állítják Kolozsvárt, segítenek
abban, hogy a tisztelt Olvasó, akár itt született, akár
vendégként érkezett ide, otthon érezhesse magát a
városban!

A szerkesztők
 Bodor Ádám

A börtön szaga
(Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
(részletek)

Erdély három jelentősebb kultúrája, a magyar, a

román és a német mindig is érezhetően elkülönült
egymástól – más viselet, más konyha, más háztáj, és
más, ezeknél sokkalta kényesebb egyebek –, egyazon
földrajzi koordináták mellékén szembeötlő eltérések
mutatkoztak az életvitel majd minden területén. A
három, egymással semmilyen rokonságban nem lévő
nemzet léte egyazon térségben, hogy a többi,
lélekszámban kisebb nemzetiségről és a
felekezetekről most ne is beszéljünk, ezt a helyet
hallatlanul színessé, változatossá tette. Bármilyen
irányba mozdult ki az ember Kolozsvárról, tüstént
meglegyintette a változatosság, olykor éppen a
másság levegője. Ott volt mindjárt az örmény
Szamosújvár, aztán a Kalotaszeg, közvetlen
szomszédságában a tömény Mócvidékkel. És ha
földrajzilag, történelmileg nem is volt az, de
lassacskán már erdélyi városnak számított
Nagyvárad, a magyar polgári települések egyik
legmutatósabbika. Kicsivel odébb, a Bánságban a
nyitott, mondén, kozmopolita Temesvárral a
nagyvilág, aztán visszakanyarodva, a Kárpátok déli
karéjában Nagyszebennel, Brassóval, a maguk zárt,
patrícius világával egy nagy európai kultúra volt
tapintható közelségünkben. Északon Nagybánya
jószerével a szepességi bányavárosok hangulatát
árasztotta, Máramarossziget pedig galíciai
kapcsolataival, titokzatos fényeivel már egy kicsit
Chagall világát idézte. Erdély közepén pedig a
hatalmas sziget, a szigethegység, a Mócvidék
mesevilága. Akár önálló tömbökben laktak ezen a
tájon a különböző nemzetiségek, akár elkeveredve,
egymás közvetlen szomszédságában, a
hétköznapokban alig volt érzékelhető jele a felszín
alatt rejlő feszültségeknek. Megfértek egymás
mellett, s amint említettem, az Erdélyt benépesítő
három nagyobb nemzetiség nemigen keveredett
egymással. Erdélyt keresztül-kasul falak vagy
láthatatlan gyepük szabdalták, mégis ennek a
történelmi adottságnak néhány évtizeddel ezelőtt,
leszámítva a kommunizmus intézményét, némi
derűlátással még volt némi pozitív perspektívája. Ma
ez már merő illúzióként hangzanék: hogy ez a
térség, amint arról álmodoztunk, egyszer talán
tényleg a viszonylagos türelem, a békesség földjévé
válik, olyan értelemben, hogy a háború után kialakul
valamiféle egyensúly, stabilitás, és ha a status quo
nem is változik, de megmaradásunk esélyei sem
romlanak.
 Egyazon földrajzi koordináták mellékén szembeötlő eltérések

mutatkoztak… Etnikai térkép Erdélyről az 1910-es anyanyelvi

adatok alapján: a magyarok vörössel, a románok halvány-

lilával, a németek narancssárgával, a ruszinok sötétzölddel, a

szlovákok világoszölddel jelennek meg. [1920 Teleki]
 Kolozsváron a hatvanas években a fiatalság
esténként megtöltötte a korzót, a Mátyás király tér
négy oldala társadalmi rétegek szerint oszlott meg, a
nyugati és a déli oldal volt a diákoké, végig a Deák
Ferenc utcán, le egészen a Román Operáig. Itt
magyar, román és német szót egyaránt lehetett
hallani – akár csak a piacon, a boltokban vagy a
hangversenytermek előcsarnokában. A
hovatartozásnak megfelelően a fiatalok másként
beszéltek, másként öltözködtek, más volt a hajuk
színe és még az illatuk is, és ez a tarkaság amellett,
hogy hallatlanul izgalmas volt, és gazdagító, mint a
világ legtermészetesebb dolga, látszólag senkit sem
bántott. Akkor úgy tűnt, ez a hely jellegéből,
természetéből adódik, így az identitásunkhoz
tartozik. Az igaz, ezek a társaságok meglehetősen
lazán kapcsolódtak egymáshoz, sőt alig-alig volt
közöttük átjárás, de érzékelhető feszültség sem. Az
én eszmélésem egy ilyen többnemzetiségű
környezetben történt, ahol a válaszfalak és
mezsgyék nem ellenfelek, legfönnebb vetélytársak
vagy inkább partnerek között húzódtak. Ez a másság
nyilvánossága volt, a különbözőség nyílt vállalása.
Miközben nem keveredtünk egymással, mégis
összetartoztunk, mintha az öröklött történelmi
ellentétek dacára élt volna bennünk valami közös
transzszilván öntudat, a közös örökség féltése: azok
a nemzedékek még kölcsönösen tisztelni tudták
egymást. Pedig hát akkoriban az introvertált
nemzetállam gondolata már rég kiérlelődött, és
észrevehetően a napi politika és kultúrpolitika
részévé, majd vezérmotívumává vált. Ebben pedig
benne foglaltatott az is, hogy a közös sorssal, közös
jövővel kapcsolatos valamennyi elképzelést, a
szolidaritás bármely gondolatát, az Erdélyben való
gondolkodás és egy esetleges közös identitás
eszméjét megmérgezze. Akkoriban még nemigen
vettünk tudomást arról, hogy valamikor a harmincas
években román gondolkodók megtervezték a
románságképet, meghatározták a néplélek
mitológiai dimenzióit, amelyek révén markánsan
megkülönböztetendő más nemzetekétől.

Ezzel párhuzamosan az is igaz, hogy Erdélyben

mint Európa egyik jellegzetes peremvidékén,
másvalami is érződött: a Kárpátok szorosain át
olykor besüvített a keleti síkságok egy-egy rideg
fuvallata, nemegyszer a sarkkörön túl terjedő
birodalom dermesztő hidege. Vidékenként más és
más volt a táj képe, és néhol már fenyegető
komorsággal jelentkezett Kelet-Európa elesettsége,
kiszolgáltatottsága, igénytelensége és szegénysége.
Egyúttal olyan közállapotoknak a kezdeményei,
amelyek a romlás egy bizonyos további szakaszában
már elviselik a diktatúrát. Nos, ami az én életemben
fontosnak bizonyult, az mind, mind ezen a helyen
történt.

Akkor hát te is tudod, a Szent János-kút völgye kies

havasalji táj, gyönyörű orchideás, enciános erdőkkel,
szűk bejáratánál egy meredek, kopár oldallal.
Természetrajzból tanultuk, hogy a vipera imádja az
ilyen déli fekvésű köves, omladékos, szikkadt
lejtőket. És valóban rengeteg olyan lyukra leltünk,
amelyről feltételezni lehetett, hogy otthonául szolgál
a mérges viperának, csak éppen kígyót nem
találtunk egyetlenegyet sem, bár alkonyatig
bóklásztunk a meredeken, kezünkben egy villa alakú
ággal – ilyennel fogják a kígyót, úgy, hogy fejét a
földhöz szorítják. De erre nem került sor, így Barkas
elvtárs is megúszta. Mégsem vitte el szárazon.
Egyszer megjelent egy elvtársi összejövetelen – így
nevezték a leánygimnáziumban félévenként
megrendezett málnaszörpös, süteményes, páratelt
táncdélutánokat –, és akkor, miközben ő
úttörőlánykák koszorújában joviálisan mosolyogva
további jó előmenetelre buzdította őket, én a fogason
lógó télikabátja zsebébe, abba, amelyikben a
kapukulcsát tartotta, beleürítettem egy egész üveg
mustárt. Ő talán – ki tudja, él-e még – már rég
elfelejtette, hiszen ilyen megalázó eseményekre nem
szívesen tekinget vissza pozícióban lévő ember, de
én az azóta eltelt évtizedek alatt ezerszer is
elképzeltem a pillanatot, de én az azóta eltelt
évtizedek alatt ezerszer is elképzeltem a pillanatot,
amikor kapukulcsáért a zsebébe nyúl. A hatalom
mindenáron való gyengítése természetes módon
illeszkedett célkitűzéseink közé. Demoralizálni úton-
útfélen, félelmet kelteni az ellenség soraiban,
mindez persze részét képezte terveinknek. A mustár
színe, állaga alapján pedig igen alkalmasnak tűnik
egy nagyravágyó, karrierista, magabiztos aktivista
elbizonytalanítására.
 Ez a kis megmozdulás egyébként – bár utólag
minden oldalról helyesléssel és elismeréssel
találkozott – merőben spontán akció volt, nem
osztotta ki rám senki, nem előzte meg semmiféle
vezetőségi egyeztetés. A tettnek, ha nem is
közvetlenül, inkább véletlenségből szubjektív,
magánéleti indítékai voltak. Akkoriban tetszett
nekem a Pancratius lány, akinek viszont Capitan
Egon, egy nagy melák aradi fiú udvarolgatott. A
mustárt eredetileg neki szántam. A Pancratius lány
messze künn lakott a Kányafő alatt egy villában, én
pedig néha végigbaktattam az egész Rákóczi úton,
majd a végtelen Dónát úton, hátha véletlenül éppen
szembejön velem. Néha tényleg szembe is jött, de
mindig a puhaképű, lajhártermetű gyerek
társaságában. Egymással lévén elfoglalva, felém
hűvösen biccentve, alig méltattak figyelemre, és
engem ez rettenetesen bosszantott. A mustár
akkoriban röhejesen olcsó volt, és bár mi
nélkülözések közepette éltünk, egy teljes üveggel
megengedhettem magamnak. Igen ám, de amint a
táncdélután forgatagában megláttam a Pancratius
lányt, oldalán Capitan Egonnal, azonnal
átértékelődött bennem a helyzet. Én ezt most tényleg
komolyan gondolom? Mert bármily fájdalmas is, a
Pancratius lánynak minden jel szerint mégiscsak ez
a tohonya lajhár kell, erre pedig tízszer ennyi mustár
sem hoz megoldást, ráadásul a büntetésből nem is
fogja levonni a szükséges következtetéseket. Az ilyen
gyáva, alantas bosszú méltatlan hozzám, nem is
terhelem meg vele a lelkemet. Felismerésem súlya
alatt zavartan, kissé megszégyenülten álltam ott,
ekkor pillantottam meg Barkas elvtársat, aki akkor
érkezett. Keresett egy helyet a fogason télikabátja
számára, és máris ott forgolódott az úttörőlányok
koszorújában. Egy pillanat alatt megérett bennem az
elhatározás: „akkor ezt te kapod”.

…első fokon öt évre ítéltek, ezt később a fellebbezés

során háromra mérsékelték. Ebből több mint két
évet tisztességben és jó egészségben letöltöttem.
Hol?

Az első két hónapot a kolozsvári Securitate föld

alatti fogdájában, a Majális utcában. Ez számomra
egyáltalán nem volt mellékes körülmény, mert én a
Majális utca elején, a Charité szanatóriumban jöttem
a világra, és ugyanebben a hegyre felfutó utcában
volt a családi házunk is.
Villanegyed, Kolozsvár egyik legszebb része.

Úgy van, tényleg az. Számunkra a családi ház

fekvése mégis inkább balszerencsésnek bizonyult.
Házunk szomszédságában kisebb, elegáns középület
állt, mögötte nagy kerttel, mindig is elit hivatalok,
kirendeltségek működtek itt. Amikor
negyvenkilencben az állambiztonság kivált a
belügyminisztérium kebeléből, önálló tárcává
alakult, és a két erőszakszerv – mármint a politikai
és a polgári rendőrség – szétköltözött, a „cég” itt
szemelte ki magának a főhadiszállását. Az épület
fekvésénél, méreténél, belső kialakításánál fogva
teljesen alkalmatlan volt fogvatartásra,
kínvallatásra, olyan időkben, amikor nagyüzemi
méretekben folytak a letartóztatások. Egy ilyen
csendes környéken a hetedik szomszédba is
elhallatszik az emberi ordítás, azonfelül a
létesítmény idegenforgalmi útvonal mentén állt,
előtte elhaladva lehetett megközelíteni a város
három fontos nevezetességét, a botanikus kertet, a
csillagvizsgálót s a bolondok házát. Körös-körül
csinos lakóházak, gondozott, reprezentatív villák,
még a régi, polgári Kolozsvár levegőjét árasztva.
Ezeknek mégis pont ez kellett. Ide képzelték el a
megtorló ágazat központját. Ahhoz, hogy
beköltözhessenek és nyugodt körülmények között
dolgozhassanak, a környező épületeket is
kisajátították: a Securitate a főépülettől számítva
fölfelé és lefelé négy-öt épületre is igényt tartott,
kiürítettek lakóházakat a szemközti oldalon is.
Ezekbe is hivatalok települtek, a közvetlen
környékre néhány magas rangú tiszt költözött. Azzal,
hogy ennyi ingatlan került a „cég” használatába,
módosultak a telekkönyvi viszonyok is, lebontották a
kerítéseket, s a villák mögötti kerteket minden
intimitásuktól megfosztva egyetlen nagy, alaktalan
közös térséggé növelték. Sárba taposták a virágokat,
a gyepet, kiirtották a gyönyörű bokrokat, kivágták az
évszázados fákat, kedvüknek, saját lelki világuknak
megfelelően átalakították ezt az egykor békét és
nyugalmat árasztó polgári környezetet.
A kolozsvári Securitate föld alatti fogdájában, a Majális utcában.

Ez számomra egyáltalán nem volt mellékes körülmény, mert én a

Majális utca elején, a Charité szanatóriumban jöttem a világra,

és ugyanebben a hegyre felfutó utcában volt a családi házunk is.

A Majális utca villái: az egykori Charité szanatórium (ma

Román Vasutak kórháza) 878 as helyrajzi számmal az

 Román Vasutak kórháza) 878-as helyrajzi számmal, az

állambiztonság ötvenes évekbeli székháza (ma Gyermekpalota,

Excelenţa panzió) 918-as helyrajzi számmal. Az 1941-es

kataszteri térkép (sárgával) ráhelyezve a mai műholdképre a

Google Earth programban. [1941 M. Kir. Állami Földmérés, 64.

szelvény]

Csak a mi kertünkből kilenc fenyőfát vágtak ki,

egy nyírfát, egy gyönyörű, sudár kétágú kőrisfát,
három gesztenyét, két hatalmas hársat. Ja, és a
tujafát mindjárt a kapu mellett. Akkor volt alkalmam
ezt a lelketlen pusztítást adatszerűen fölmérni,
amikor őrizetes koromban egyszer váratlanul rövid
sétát tehettem egykori birtokomon. Nem mintha
kérésemre kivételesen megsétáltattak volna. A
vizsgálat befejeztével, mintegy záróaktusként,
néhányunkat, azokat, akik a röpcédulák
terjesztésében tevékenyen részt vettünk,
kivezényeltek az épületek mögé az egykori kertbe,
kezünkbe nyomtak egy-egy köteg röpcédulát azzal,
hogy legyünk szívesek, és játsszuk el szépen, hogyan
szórtuk őket. Közben a „cég” fényképészei állványok
mögül minden mozzanatot fölvettek. Minket eleinte
noszogatni kellett; elég kedvetlenül mozogtunk,
gyatra kis előadás volt, tele parodisztikus elemekkel:
mint a magvető ember, széles mozdulatokkal
hintettük magunk körül a röpcédulákat. Egyet-egyet
el-elkapott néha a szél, ilyenkor az éber pandúr
rémülten, a levegőben elnyúlva rohant utána,
nehogy a légvonat elragadja a kerítésen túlra,
valamelyik szomszédba, vagy, még elképzelni is
borzasztó, az utcára, ahonnan saját dolgos kezükkel
egyszer már összeszedték őket. Azóta, hogy
kényszerűségből elköltöztünk, szenvedélyesen
mindig visszavágytam a családi házba, az árnyas
kertbe, gyermekkorom színterére. Most egyszerre
csak ott találtam magam a szülői ház falai alatt,
gyermekkorom legpontosabb földrajzi koordinátái
között, ahonnan elindultam, életem nulla
kilométerénél. Állt még a díszletek egy része is,
elridegülve, ízléstelenül átfestve, lecsupaszítva. Be
lehetett látni egykori gyermekszobámba – volt
nekem! –, de odabenn komor, idegen bútorok
sötétlettek, riasztóan idegen szag áramlott ki a
nyitott ablakon. Ilyesmi, ha belegondolok, aránylag
elég kevés emberrel történhetett meg, földkerekség-
szinten is, hogy élete egyik mélypontjának színtere
merő véletlenségből egybeesik a gyönyörű emlékű
gyermekkoréval: mert én most fogolyként nem azért
kerültem egykori kertembe, mert valamikor benne is
laktam, hanem elképesztő véletlen, a sors cinikus
elrendelése folytán. De ezt akkor rajtam kívül senki
nem tudhatta.
 Szilágyi Júlia

Egy udvar a Kismester utcában

(részlet)
Vilma nagymama udvarának neveztem, pedig nem
is volt az övé. (Most már tudom, hogy a Főtérre
büszke homlokzattal néző, emeletes palota hátsó
udvara volt, talán az egykori, történelmi
cselédlakások számára.) Akkor, a huszadik század
negyvenes éveinek elején, még három lakó ajtaja
nyílt a hosszú, keskeny udvarra, de az igaz, hogy
virágokat egy zsebkendőnyi helyre csak ő ültetett
lakása bejárata elé. Legjobban az oroszlánszáj
tetszett nekem, meg az árvácska, de volt pár szál
petrezselyem is, levesbe való, meg kapor a
tökfőzelékhez. Csak ezért nem búsultam még
jobban, hogy ide kellett költöznünk a Szentegyház
utcából, ahol volt – először és utoljára –
gyerekszobám, benne minden almazöld: kis
szekrény, az asztalkát négy takaros hátas szék vette
körül. És polc is volt, rajta játékok és meséskönyvek.
Egyedül Lencsi baba nem lakott a polcon, neki külön
fonott széke volt az ágyam mellett. Csak a
rézágyamat vittük magunkkal, meg a Lencsi babát,
és persze a szülők dupla ágyát, amikor aput behívták
munkaszolgálatra, és anyunak meg nekem össze
kellett költöznünk Vilma nagymamával a Kismester
utcai szoba-konyhába.
 Az udvar közepe kiszélesedett egy nagy,
kétszárnyas kapuval a keskeny utca felé, de azt az
idő marta kaput csak a házmester, Pintye bácsi
használhatta, ott volt az ő lakása mellett. Talán azért
féltünk tőle, mert duzzadt, kékespiros ábrázata volt?
Tekintélyes pocakja miatt begombolatlan kiskabátja
alatt fakózöld kötött mellényt és meghatározhatatlan
színű inget viselt, és az akkoriban bosnyáknak
nevezett nadrágban meg magas szárú fűzős cipőben
járt-kelt döngő léptekkel. Mindenhová belesett. Szilvi
meg én és az unokahúgom, Évike mindig
szétszaladtunk az útjából.
Nem is nagyon tudtuk, miért félünk Pintye
bácsitól, bár néha ránk kiabált, talán csak a tekintély
kedvéért, de azon az udvaron akkoriban mindenki
félt, aki pedig nem félt, attól félni kellett. Valahogy
így éreztük egy ideje, pedig akkor még nem is
mondta senki. Hármasban játszottunk. – Szilvi meg
én úgy gondoljuk, hogy ma bújócska lesz –
mondtam, és Évike minden döntésünkbe
beleegyezett. Mi voltunk a nagyok: én majdnem hat,
Szilvi öt, de Évike még csak négy és fél éves. Igazából
azt szerettük játszani, hogy felnőttek vagyunk.
Felnőtt nők. Anyukák lettünk, feleségek, kezünkben
kopott ridikül, fejünkön naftalinszagú kalap egy
nálam idősebb dobozból. És persze beszélgettünk.
Férjünk a fronton. Róluk, a távol levő férfiakról
cseréltünk híreket. – Hallom, kaptál tábori lapot.
Igaz? Na mutasd! – Itt van, mindig magamnál
hordom, nézd csak – mutatott fel Szilvi egy
piszokszürke kartondarabot. – És mit ír? – Jól van.
Nagyon jól. Egészséges. – Érdekes, én is épp ilyet
kaptam. És pont ezt írta. De nem kézzel. A múltkor.
De most nem kaptam semmit. Csak jött egy katona
onnan – mutattam bizonytalan irányba –, bont
hozott az uramtól száz pengőre, hogy annyit adjak a
honvédnek, tudod, így hívják ott a katonát –, ő is azt
mondta, hogy a férjem jól van. El is vitte neki a
csomagot… – Mit küldtél? – Hát előbb elszaladtunk a
gyerekkel a nővéremhez, tőle kértem kölcsön, és
küldtem pénzt, és a csomagban volt száraz kolbász,
konzervek, só, két csomag keksz, cigaretta, meg
teafűpótló és egy kis cukor. Meg gyapjúharisnya és
meleg kesztyű. Azt üzente, nagyon kell, jön a tél.
Többnyire az emeletes tyúkólak mögé bújtunk, ez
idő tájt ritkán volt lakójuk, de sajnos éppen a
házmesterlakással szemben húzódtak hosszan, és
onnan persze bármikor kiléphetett a borzasztó
Pintye bácsi. Hogy mégis oda kényszerültünk, és ott
játszottunk vendégséget és láthatatlanoknak
képzeltük magunkat, annak más oka is volt:
érthetetlen oka. Anyu ebben az egy dologban
egyetértett az anyósával: eltiltottak Szilviéktől. Pedig
ők nagyon kedvesek voltak, Szilvi apját is behívták
munkaszolgálatra, mint az enyémet, de a mamája
mindig süteménnyel kínált, mert náluk nemcsak
ünnepkor volt édesség, és az is érdekes volt, hogy
éjjel-nappal jöttek-mentek valamilyen vendégfélék,
nénik, bácsik – együtt jöttek, egy néni, egy bácsi,
vagy külön-külön. Igaz, hogy amikor egy ilyen pár
megjelent, Szilvit, ha nem aludt a konyhában, ahova
kiköltöztek az anyukájával, hogy legyen hely a
vendégeknek, mindig kiküldték játszani. Én ennek
csak örültem, mert még többet lehettünk együtt. És
mégis, miután megtudta, hogy odajárok, anyu,
nagyon mérgesen, verést ígért – azt mondta, és
kiabálva mondta –, ha beteszem abba a lakásba a
lábamat. De miért? – zokogtam. A legjobb barátnőm!
– Az egy rossz ház – szólt közbe Vilma nagymama.

Tél volt. Rajtam finom, aranygombos Neumann

kabát, Ilon néném nagylelkű ajándéka, a
mackónadrág is sötétkék, a tarka sapkát, sálat,
kesztyűt anyu szépséges barátnője, a kötésből élő
Mici néni remekelte százszínű fonalmaradékból. A
hócipőm alatt ropogott a friss fehérség. Vidám
voltam. Még nem járt aznap senki az ajtó előtt,
ahová reggelente az anyám, amíg takarított, kizavart
levegőzni. Gyakori szó volt a levegő, télen, nyáron.
Azt is gyakran hallotta a gyermek, Vilma nagymama
mondogatta, ha az anya túl gyakran nyitott ablakot,
hogy manapság – ez a szó nagyon tetszett –, a levegő
is pénzbe kerül. – Te meg csak költesz, nem keresel.
Így szoktad meg a fiam mellett.
Emberszag a mesében, konyhaszag a lakásban,
meg cigarettafüst, a kislány szerette a szagokat,
azokat is, amiket ki kellett ereszteni az ablakon. A
szagokhoz tartozó szavakat is szerette. A hószagot
például nagyon, pedig volt, aki azt mondta, hogy a
hónak nincs is szaga. Aki nem lát, az vak, aki nem
hall – süket. De hogy hívják azt, aki nem érzi a
szagokat? Ezen törte a fejét, amikor egy ilyen szép,
téli napon az anyjával elindultak, mint mesében az
eltévedt gyerekek, kenyeret keresni. Ami azért volt
furcsa, mert a kenyérkosár sosem volt üres. A
jószagú pékség közel volt, kenyérjegy még nem
kellett. Az anya mégis kézen fogta a lányát, és
mentek kenyeret vagy pénzt keresni, és ez sem volt
egészen világos, mert hol így mondták a felnőttek,
hol úgy, szóval maguk sem tudták pontosan, mit
akarnak szerezni, mennyit és honnan.
Elhaladtunk a Mátyás-szobor mellett, átkeltünk
az úttesten, és betértünk a Szentegyház utcába.
Súlyos, csikorgó, nagy vaskapun léptünk be egy
igencsak tágas, kerek udvarba. Ott lakott a
fehérnemű varrónő, akitől anyu ingjavítást akart
tanulni. Ugyanis Tana úr megbánta ígéretét, talán
nem hitt már annyira a végső győzelemben és
abban, hogy akkor legjobb szakemberét is
hazaengedik, hogy tovább gyarapítsa a cég jó hírét
és a tulajdonos vagyonát: éppen épült az új, emeletes
háza a Tordai úton. Szóval Tana úr nem adta már
nekünk az apu félhavi bérét. Szép tőle, hogy eddig is
fizetett – mondták egyesek. De anyu nem ezt
mondta. Nem is mondott semmit. Csak elindultunk
egy téli reggel.

Csend volt a tágas, kerek udvaron. A kaputól pár

lépésnyire, bal felől három kopott lépcső vezetett egy
keskeny, barna ajtóhoz. – Látod ezt az ajtót? Azt
beszélik az emberek, hogy itt lakott Petőfi Sándor
felesége, amikor kereste a költőt a harcok után…
Ebből nem sokat értettem. Hol van akkor az anyám
tyúkja? – írta Petőfi Sándor. Mi egy másik keskeny,
barna ajtó előtt álltunk meg. Anyu kopogott,
megjelent egy asszony, se nem öreg, se nem fiatal, az
arca is, a ruhája is szürkés, karján gyengécske
hangon pityergő kisbaba. Belestem a félig nyitott
ajtón a sötét szobába. Rossz szagot éreztem. Ez nem
a hintőpor és a bébiszappan szaga volt. Pisiszag –
mondta anyu már hazafelé menet, mert néha
kitalálta, most is, hogy mire gondolok – nincsen
ablak, nem is lakás ez, hanem mosókonyha…
Beengedett minket a se nem fiatal, se nem öreg néni,
aztán felkapott egy konyhaszéket, felfordította és
beleültette a kisbabát. – Az apja a fronton van –
magyarázta. Moziban láttam frontot. Földön kúszó
emberek valamit elhajítottak, és az sivítva repült,
por csapott fel, vagy sár, vagy hó, és az emberek
viccesen kapálódzva előrebuktak vagy hátraestek. A
rádióban gyakran hallottam a dalt, most is, mert
nyílt egy kíváncsi ablak és kiáradt az ismert hang: „A
legelső vonalban kint, egy honvéd az égre tekint,
puskájára támaszkodik, kedveséről álmodik, mert
megírta a drága nő, hogy megvolt a távesküvő”…
Hogy lehet puskára támaszkodni? És közben
álmodni is? Ezt nem mutatta a moziban a híradó. És
a távesküvőt sem. Pedig hogy szerettem volna látni.
A rádióban már új ének következett: „Minden
elmúlik egyszer, minden végére ér, és minden
december új májust ígér.” Már január volt.
Itt fog anyu ingvarrást tanulni? Ettől a szürke
kismamától? Ebben a félig sötét, rossz szagú
mosókonyhában? Inkább foltozgattak, figyeltem
őket, meg gallért, mandzsettát javítottak, friss,
jószagú anyagot, szép, új inget én ott nem láttam.
Anyu naponta két pengőt fizetett, vagy hármat a
tanulásért – nem emlékszem, mennyit. Aztán egy
reggel otthon maradtunk. Benyitott Vilma
nagymama, és megkérdezte: nem indultok? –
Kikapcsolták ott az áramot – ennyit mondott anyu,
aztán csak ült az ágy szélén és cigarettázott.
Később megmosdatott, felöltöztetett és
kiparancsolt az udvarra levegőzni, ha már nem
járunk varrni. Nem voltam vidám. Kenyeret sem
keresünk, a hó sem fehér, friss, utálatosan olvad,
csak úgy tocsogok benne. Miért kell mindig szót
fogadni? Lassan, lopakodva közeledtem a Szilviék
ajtajához. Nagyon örültek nekem. Kérdezték, de nem
tudtam megmagyarázni, miért maradtam el.
Valahogy szégyelltem magam. Azért is nem
vendégeskedtem sokat, pedig Szilvi elővette a babáit,
siettem, hátha kinéz anyu, és nem talál ott. Ezt
történt éppen. Berántott az ajtón, biztosan mérges
volt, de nem mutatta. Nagyon nyugodt arccal és
mozdulatokkal lassan levette rólam a kabátot,
sapkát, a kötött nadrágot, szvettert, és mikor már
csak a bugyi maradt, alaposan elfenekelt, de úgy,
hogy igazán fájjon. Mégsem sírtam, nem kértem
bocsánatot, pedig tudtam, hogy anyu mennyire
szereti, ha bocsánatot kérek. Nem is haragszik most
igazán, csak ideges, és azt akarja, hogy nekem is
rossz legyen. Kevés verést kaptam addig, de
olyankor tudtam, hogy miért, tudtam, hogy igaza
van, tudtam, hogy dühös, és soha nem is ütött
nagyon. Sajnált. Hát most nem. Én sem sajnáltam.
Még csak nem is tudtam, miért nem mehetek a
barátnőmhöz. Most már rég tudom, de nem bocsátok
meg.
 Szilágyi István

Vesztesek
(részlet)
Ötvennyolc nyarán jelentkeztem a Bolyai
Tudományegyetem jogi karán felvételire, s ezt
„komoly káderezés” előzte meg. Nekiláttam a vége-
hossza nincs személyi lapnak, s elkezdtem
beírogatni, hogy vagyon a felszabadulás előtt:
semmi; … után: semmi; szülei a felszabadulás előtt
milyen politikai szervezetnek voltak tagjai:
semmilyennek; … után: nu e cazul, és így tovább.
Mikor odaérek, hogy származása, vésem be vígan,
hogy munkás, hiszen erre közben magam is
befizettem. Nos, a többit el is hitték (vagyis, hát
nyilván azzal, hogy ha valami nem felel meg a
valóságnak, majd útközben törik ki a delikvens
nyakát, amire akkoriban példa jócskán akadt), de az
utolsó állításról külön bizonylatok kellettek a
dosarba. Mert egy társadalomtudományi fakultás,
ugye, nem packázhatott a jelöltjei származását
illetően, még az ötvenes évek legvégén sem,
különösen nem a Bolyai Tudományegyetemen… A
saját besorolásról öt perc alatt ki is állította nekem
doamna Görbe, a szatmári fűtőház káderesnője a
bizonylatot, de hogy szerezzem be az apámét, aki,
hogy negyvenháromban eltűnt, új típusú
káderosztályok neki már nem gyűjthették be a
személyi adatait, hogy azokról az egyetemnek
igazolást adhassanak. Anyámtól nem kérhettem
„útbaigazítást”; tőle egyelőre titkolnom kellett a
szándékot is, ha netán bejutok, s ő ezt megtudja,
majd elég lesz akkor az „eligazítás”: „még csak ez
hiányzott, négy év egyetem (amiből végül öt lett);
nincs nekünk elég bajunk; hogy fogod ott eltartani
magadat…” és így tovább, az egész
aggodalomkollekció. Kivettem a fűtőháztól az évi két
hét fizetett szabadságot, felutaztam Kolozsvárra, s
elindultam káderügyben a felvételi előtt. Kezdtem a
bőr- és cipőgyár (akkor még Herbák) személyzeti
osztályán. Csodák csodájára a gyárnak minden
háború meg szőnyegbombázás ellenére sikerült
megőriznie valamennyi munkása, alkalmazottja
nyilvántartólapját. S ráadásul oly készségesek voltak,
mikor mondom, mi a nyomorom, hogy azonnal
bevittek az archívumba, hogy előkotorjuk azt a
megsárgult kartotéklapot, mely az SZ betű harmadik
dobozából szerencsésen elő is került. E szerint apám
huszonhattól huszonkilencig dolgozott a gyárban
(innen ment katonának, aztán, hogy a válság
éveiben többször is létszámcsökkentés volt, nem
vették vissza, miután leszerelt), majd
harmincnégyben meg tova harminckilencben
kerültek újabb nyomok. Erről hát kaphattam
bizonylatot, s ez már valami. De a harmincas
években még mindig ott volt az a hat év kiesés, én
meg hogy bizonyítsam be, hogy az apám nem lett
kapitalista vagy idegenlégiós két Dermata-
munkaviszony között. Szerencsére akkor még
föllelhető volt a Lupsán apámék néhány Zilahról,
Zsibóról végleg idehonosodott cimborája, rokona a
hajdani bőrsurcos meg különben elegáns fiúk közül
– akkor már cseppet sem elegánsan, úgy a
nyugdíjkorhatár küszöbén –, az ő segítségükkel
sikerült tisztáznom a kieső éveket. A harmincas
években alakult Kolozsváron egy mészáros
szövetkezet, a szakmából a kis üzlettel
rendelkezőknek valamiféle közös vagyonkezelési,
érdekvédelmi tömörülése, ezek szerződtették
apámat – talán egyetlen fizetett alkalmazottként –
afféle mindenesnek; beszerzett, leadta, kezelte a
nyersbőrt meg egyéb javaikat, s egyben könyvelt is
nekik (ha már jeleskedett számtanból, és meglehetős
írása volt). Addig jártam a vágóhíd, a Dézsma és
Móricz Zsigmond utca, valamint a vasút és a Szamos
által közrezárt fertályt, míg találtam három olyan
öreg harcost, hajdani mészáros szövetkezeti tagot,
aki apám státusára jól emlékezett, és párttag is volt,
és hajlandó is volt erről közjegyzőileg hitelesíthető
nyilatkozatot adni nekem… Ezzel aztán beérték az
egyetem zord káderesei, bizonyítottnak fogadták el a
munkásszármazást, lehetett bátran felvételizni;
kilencen egy helyre, már akkor is… No de ezzel a
kényszerű nyomozással csak megtudhattam egyet-
mást apám békeéveiről. S hogy ezután újra lettek
vakációim is, most már faggatni kezdtem az
otthoniakat, hátha emlékeznek még valamire. Így
derült ki, hogy miután leszerelt, s a gyárba nem
vették vissza, Szebenben próbált munkát keresni, s
hogy ez ott sem sikerült, hazament Zilahra, vissza
ahhoz a nagybátyámhoz, amelyiknél tímárságot
tanult. A mesterséget közben az is abbahagyta, de
hogy nem voltak gyermekei, lehettek tartalékai. Meg
valamennyi szőlője. „Akkor, hogy apád visszakerült
Feri bátyánkhoz, az öreg megvásárolt egy puszta
helyet a Németi végében, azt kezdték feltörni s
betelepíteni. Ott aztán olyan bora lett az öregnek,
hogy megadták rá a butéliázási jogot, saját címkével
szállította, nem is tudom, hogy lett volna itt akkor
valakinek olyan bora. Emlíkezhetsz te arra a
gyönyörű szőlőre ott a Kerekerdő felé, amelyik aztán
egy gazfíszek lett, aztán meg teljesen ki is pusztult a
gosztát kezin. Na, azt az oldalt törte apád, míg a
gyárba visszamehetett.”
 Addig jártam a vágóhíd, a Dézsma és Móricz Zsigmond utca,

valamint a vasút és a Szamos által közrezárt fertályt.

Várostérkép épp a visszaemlékezés évéből: a vágóhíd (Abator),

a Dézsma (Dişmei) és a Móricz Zsigmond (M. Zigmond!) utcák

környéke. [1958 Harta]

 Csillagoltogató háromkirályok
(részletek)

A hősi emlékmű tetején a csillagot három irányból

világította reflektor. E tünemény köré a téren park
képződött, melyet élő sövény keretezett,
bukszusbokrok guggoltak a behavazott sétányok
mentén; fákat nem ültettek a közelébe, nehogy ezek
– idővel terebélyesedvén – alacsonyabbnak
mutassák az emlékművet.

Este tizenegy óra volt, álltunk a térből kiszakadó

egyik keskeny utca sarkán, az internátusunk előtt.
Bal felől a görögkeleti katedrális bástyállott; a
keskeny ablakokból párállt gyér sárga fény; a
főbejárat előtt volt némi mozgás, a jóég tudta, hogy
ebben az órában mire fel. Jobbra az opera cifra
portáléjáig láttunk el, arra most egy lélek sem járt. A
két épülettömb közt félúton az a csillaghegyű,
háromélű fénypiramis, körötte a park mélynövésű
bokrai.
Ilyenkor, a minden esti moziból jövet az volt a
gond, melyik közeli palota, bérház pinceablakán
csurgassunk be, mielőtt szállásunk ajtaja előtt a
súlyos vasredőnyt annyira fölhúzzuk, hogy alatta
bebújván elvermelhessük magunk hitvány
pokrócaink alá. Na, meg a pokrócokra hegyelt
nagykabátok, pufajkák, bekecsek s minden
elképzelhető ruhakacat alá.
 Ezt az internátusnak nevezett éjjeli
menedékhelyet egy hajdani törpe hitelbank
földszinti helyiségében rendeztük be, miután a
levitézlett intézményt fölszabadítottuk s elfoglaltuk.
Persze a háború óta eltelt évek alatt e banktermet
előttünk már bizonyára mások is fölszabadították és
elfoglalták, mert mi üresen találtuk, mikor a
vasredőny füléről lefűrészeltük a lakatot. Az
összegörbült vaságyakat, rothadó szalmával töltött
csepűmatracokat meg a lópokrócokat a
katonakórháztól – ahonnan kidobták őket – kézben
cipeltük ide. A helyiségben valami isteni csoda
folytán a hatalmas, ékes csempekályha teljesen ép
volt, mi több, a nagyszálú tölgyfa parketta is; a padló
épségét persze a beköltözésünkkor elintézték a
vaságyak beleszántó lábai, de a kályhát nem érte baj,
bár miután tüzelőnek teljesen híjával voltunk, az is
megfordult a fejünkben, kidobjuk, ne foglalja a
helyet. Aztán elejtettük az ötletet. Na meg a fő gond
nem ez volt, mert hogy dideregtünk, az hagyján,
hanem a legtöbb bonyodalom abból származott,
hogy ehhez a rekvirált szálláshoz se mosdó, se vécé
nem tartozott. Akkoriban tehát így edződött az acél,
kivált mikor a művelethez nem volt se tűz, se víz.
Rémlett, már az iskolánk is valami rekvirált
szerzemény lehetett, a kusza földszintes
épületegyüttes elég nagy udvart vett körül;
internátust leszámítva minden volt itt műhelyektől
mosodáig, kantintól rajzteremig, könyvtártól vörös
sarokig, ami csak egy öntevékeny középfokú
műszaki tanodában elképzelhető. Ha pedig valami
hiányzott, csak szólni kellett az igazgatónak. Ő majd
intézkedett. Ha valami bonyodalom adódott – ő majd
megoldotta. S ha nem, hát elmagyarázta a
helyzetet… És igen, mindenki forduljon hozzá, ha
valami gondja van, lehet az bármilyen természetű.
Kerültük is, ha csak egy mód volt reá. Bár egyszer
állítólag megkérdeződött: nem lehetne-e faszolnunk
valamivel kiadósabb reggelit? Mert ugye az a
vékonyka szelet kenyér, meg az a fél
gyufásskatulyányi sóstúró, na meg az a kockácska
vegyesíz, mely nagyobb részt takarmánytökből
erjesztődött, s az a csészécske tea déli kettőig,
ugyebár. Meg hogyismondjuk. Mire a kicsi gágogó
ember, akit mi természetesen Gigának becéztünk,
elkomorult. És elmagyarázta. Hogy Aljosa, miután
Moszkva alól elkergette a németeket, két (2 egész
darab) kekszet pakolt a hátizsákjába, és ment, csak
ment, és felszabadított, és megint csak felszabadított,
és eljutott Berlinig, és azt is felszabadította, és még
mindig megvolt az egyik (1 egész darab) keksze, amit
egy éhező német anyának ajándékozott.
(Nobozmeg…)
Ő találta ki ezt az egész iskolát. Nyilván saját
magának. Sose tudtuk kideríteni: hol, milyen pályán
indult, s az hol, mikor feneklett meg vagy tört
derékba – annyi bizonyos, nem volt sem mérnök,
sem tanár, sem román, sem magyar (ettől akkor
persze még vígan lehetett igazgató), ám valahonnan
egyfajta mohó műszaki sznobériát cipelhetett
magával, mert mi egyéb magyarázhatta volna az
abszurd késztetést, hogy ő belőlünk műszaki elitet
nevel. Akkor, amikor ott a háborús romeltakarítás és
a távoli jövő ködében lebegő újabb műszaki
forradalom közt félúton erre nem volt szüksége
senkinek. Ráadásul halálos komolyan gondolta, s
ehhez minden szükséges jogosítványt megszerzett,
na meg a teljesítményhajhász elképzeléshez
összetoborozta a legfurább tanári kart. Ebből a
tanárcsapatból teljesen hiányzott a harminc-ötven
közötti, békés időkben derékhadnak számító
korosztály, igaz, ezeket részint már a háború s a
hadifogság is kivonta a forgalomból. A
reáltantárgyak elméleti oktatásához eminens végzős
egyetemi hallgatókat alkalmazott, akiket azzal
biztatott, ha „beválnak”, kinevezteti őket az eleve
elfoglalt katedráikra, mihelyt megszerzik a
diplomájukat. Ezek aztán igyekeztek beválni – hogy
nyújthattuk a nyakunk. A másik korcsoportba a
mérnök-nagytaták tartoztak, akik Bécsben, Pesten,
Berlinben szerezték okleveleiket valamikor a
huszadik század elején, s akik közül többen a
műegyetemen is előadtak, na meg a lábadozó
gépgyárak munkásigazgatói is mindegyre értük
szalasztották a szolgálati kocsit. Volt aztán két hölgy,
a magyar- és a romántanárnő, mindkettő abból a
kedves, fáradt, hadiözvegyjelölt fajtából – nos, ők
nagy önuralommal mímelték az új rendszer s a Giga
neveléseszménye iránti odaadást. Ők voltak az
egyedüli szoknyás lények, akik ebbe a mikrométeres,
rothadtkáposzta-szagú, görgőcsapágyas, gázolajjal
itatott padlószagú és elit kanmalac bűzű
esztergaforgácsot virágzó tájékra bekényszerültek.

Giga persze a tanári munkából is oroszlánrészt

vállalt: ő tanította a románoknak is meg a
magyaroknak is az állampolgári nevelést és az
atomelhárítást… Amikről senki sem tudta, mi fán
teremnek, nyilván ő sem, éppen ezért biztos, ami
biztos, ezeken az órákon a nagy Szovjetunió
történetéből olvasott föl fejezeteket. Ez a nem-
ismerünk-lehetetlent emberke hajnalban jött be az
iskolába, s csak akkor ment el, mikor késő este az
utolsó rozsdás lábost is elmosták a konyhán – ekkora
nyűhetetlenséget csakis valami elszánt öntudattal s
emelt fővel vállalt impotencia szabadíthatott a
világra.

Az különösen izgatott, mi az, ami rejtezkedik.

Egyébként azt mi derítettük ki, a Tusa–Daczó–
Csoboth-hármas, hogy az internátusunk termében
hitelbank lehetett valamikor. Ezt sokáig nem
sejtették a többiek. Hiszen amikor idejöttünk, csak
annyit tudhattunk, hogy egy vasredőnnyel biztosított
helyiséget foglalunk el. Ám Daczó Jóska már
hurcolkodáskor észrevette, hogy a parketta mintája
a terem belső sarkában megtörik, s négyszögű
alakzat zárja a két szélső fenyőágas lécsort; mire
Tusa máris a sarokba tolja az egyik emeletes ágyat,
hogy a figura a többieknek ne szúrjon szemet. Aztán
már csak a kellő alkalmat kellett összehozni, hogy a
hálóban magunk lehessünk, s megpiszkálhassuk ott
a parkettalapokat. Az egyik felpattant, alatta
kulcslyukforma nyílás, abba beleillesztettünk egy
kampósított végű vastag drótot, megpróbáltuk
fölfelé húzni, s persze a négyzetes padlórész
felnyílott. A vaságyhoz kötöttünk egy összesodort
lepedőt, kitámasztottuk a csapóajtót, s elemlámpával
fölszerelve aláereszkedtünk a hálóterem alatti
pincébe. Odalent erős állványok sora töltötte be az
egész pinceteret, rajtuk könyvek, tenyérnyi vastagok,
fél asztallap nagyságúak, fel a boltozatig. Minden
zugba belevilágítottunk, de csak azok a ménkű nagy
könyv-valamik. Egyet a lepedőbe kötöttünk, volt
vagy tíz kiló, miután visszamásztunk a hálóba, a fura
zsákmányt fölhúztuk magunk után, rátettük az egyik
ágyra, kinyitottuk: vonalazott, rubrikázott lapokon
nevek, számok, dátumok: ezek talán határidők. És
betáblázott százholdak; kezesség-vállalás
bejegyzések, ki tudja, mik. A csontszínű lapokon,
bárhol ütöttük fel a könyvet, ugyanaz a nagyon
szabályos, ráérős lendületű, fekete tintaírás.
Vajon tényleg nincs ott lent semmi más? –
méltatlankodtunk. Nem volt. Csak azok a hatalmas
főkönyvek. Egyszer még szétnéztünk odalent, többet
is leemeltünk a polcokról; amit elemlámpavilágnál
még kiderítettünk, hogy a kilencszáztízes évektől
nem közeledtek errefele a bejegyzések dátumai.
Akkor jöttünk rá arra is, hogy a pincének befalazták
az ajtaját, tehát csak ezen a csapóajtó fedte nyíláson
lehetett megközelíteni. Az is valószínűnek tűnt,
miután csak magyar nyelvű beírásokat találtunk,
hogy már az előző rezsimváltozás idején elásódott
ide ez a többtonnás magyar pénzintézeti múlt,
melyre mielőttünk az elmúlt harminc esztendőben
talán senki sem bukkant reá. Mi pedig immár mit
kezdjünk vele. Ráeresztettük a csapóajtót, s
igyekeztünk elfelejteni.
Álltunk tehát a sarkon az internátusunk előtt
moziból jövet, néztük a teret s az emlékművet. Az
ortodox katedrális bejárata közben elnéptelenedett.
Tusa végre ellépett tőlünk, átvágott a jégbordás
úttesten, s a park szélétől visszanézett, követjük-e?
Megszokta, hogy követjük. Másfél évvel nagyobb
volt, mint mi – ami, ugye, az akkori számítások
szerint azt jelentette, hogy legalább öt esztendővel
öregebb… Daczó Jóska tétovázott, rühellte a
bizonytalan ügyeket, csakhogy őt is bűvölte a Tusa
Bandi rámenőssége, baromi ereje – vagyis mindaz,
aminek mi híjával voltunk. Tusának egyébként
anélkül volt hatalma rajtunk, hogy ezt reánk akarta
volna kényszeríteni. Tehát most is, mint mindig,
mentünk vele. S ha ő az emlékművet szemből
megvilágító fényforrást kezdte lepisilni egy
behavazott bukszusbokor takarásában, mi a másik
kettővel próbáltunk elbánni ugyanígy. Nyilván neki
sikerült elsőnek az ezerötszáz wattos égőt
elrobbantania. Céloztam kitartóan én is a havas
foglalat s a vastag védőüveg közötti rést, míg csak el
nem durrant az égő; ám ez Daczó Jóskának sehogy se
ment. Lehet, a mi robbantgatásunk erős hanghatása
nála retenciót okozott; így viszont az emlékmű
környékét nem sikerült sötétbe borítani. Mire a tér
szembeni oldala felől, az onnan nyíló mellékutcából
lélekszakadva rohan elő egy sötét tányérsapkás alak,
aki a csillagos obeliszk őrzésével lehetett megbízva, s
aki úgy vélhette, az osztályellenség rég nyugovóra
tért, ő pedig behúzódhat melegedni valamelyik
füstös köpködőbe.
– Fussatok – intézkedett Tusa; holott mi a
közelében valahogy most nagyobb biztonságban
éreztük volna magunkat.
– De ne együtt. Te kapd a sapkád a hónod alá –
szólt még utánam, s jól tette, hisz a hülye füles sapka
könnyen elárulhatta volna, hogy a Giga-féle
műintézetben basszuk a gyepet. Ami nincs.

Ő is futni kezdett, pedig sose szokott. Igaz, most se

erőltette, csak annyira, hogy egyrészt ne vonja ki
magát a gyanú alól, másrészt, hogy a zsaru az ő
nyomába eredjen, míg mi egérutat nyerünk. A kék
ruhás férfiú, mint egy útra kelt bástya, nyilván az
után szaladt, akit könnyebben utolérhet, hisz csak
egyet kell elkapni, megbilincselni, bekísérni, abból
majd szépen kiverjük, kik voltak a bűntársai.
Csakhogy tévedni zsaruéknál is emberi dolog. Tusa
Bandi az első „stai pe loc” rivallásra a park szélénél
megállt, már-már töredelmesen szegte le a fejét, ám
ahogy a tányérsapkás mikulás odaért, hirtelen
átnyalábolta a pisztolytáskás derékszíj fölött, s úgy
megszorította, hogy annak menten elakadt még a
sípszava is. Mert a zsaru a sípot azért elkezdte fújni,
hogy idelármázza a környékről a többieket. (Az URH-
s adóvevőt ugyanis tova huszonöt-harminc év múlva
fogja kezükbe adni a műszaki forradalom…) Tusa
Bandinak, aki akkor már két éve a Vasasklubba járt
birkózni, eléggé a keze ügyében volt ez a fogás; pár
hónap múlva országos ifjúsági bajnok lett
valamelyik hetven kilogramm körüli súlycsoportban
– most hát a karjaiban elomló csillagőrt szépen,
kíméletesen lefektette a hóra, hogy pihenje ki magát.
Mindezt én az ortodox katedrális lépcsőjéről
néztem végig, merthogy nekem sem akaródzott
rohangálni, át az elnéptelenedő belvároson, hisz
ennél mi sem lett volna gyanúsabb. Daczó Jóska
viszont megugrott, ő, ha zűr volt, egykettőre eltűnt,
szinte láthatatlanul tudott osonni egyik kapualjától a
másikig.
Tusa közben kiballagott az úttestre, majd
fölugrott egy arra kocogó konflis hágcsójára, azzal
elfurikázott a Lenin út felé.
Miután rémlett, a rendőr a park szélében
tápászkodik, húzódtam én is a katedrális bejárata
felé, úgysem jártam még román templomban, pláné
görögkeletiben. Ahhoz képest, hogy az elmúlt
órákban alig észleltünk mozgást a templomajtó előtt,
a katedrális szinte tele volt néppel; a bejárattal
átelleni térségben az oltár előtt három pap misézett
(ha ugyan ennek felel meg a román „slujba”);
középen egy öregebb, sokféle dísszel teljes
ornátusban, a másik kettő egyszerű fekete
köntösben. Erős fény világította meg őket, amint ott
a Kisjézus születésének megidézésén munkálkodtak.
A hívek viszont a maguk elé tartott szövétnekek
lángocskáival mintha saját arcukat próbálták volna
megvilágítani. A falakon fölindázó keleties díszítést,
s az ikonok halovány körvonalait egymásba oldotta a
nehéz lélegzetű félhomály. A magasból tiszta hangú
kórus kezdett válaszolgatni a papok szólójára. Az
imbolygó gyertyaláng-rengeteg, az egész, számomra
ismeretlen-idegen, ki tudja, honnan fölgomolygó
áhítat elkezdte nyirkosítani a halántékomat; pedig
igen hideg volt bent a templomban is. Alig kaptam
levegőt. Ráadásul valami rohadt szégyenérzet
rugdosott gyomorszájon: itt, a románok éjféli
miséjén kell nekem ráébrednem, hogy karácsonyeste
van! Azt persze tudtuk, hogy karácsony közeleg,
mivel ilyenkor havasi legények lopakodnak be a
városba, s házalnak lopott fenyőikkel. De hogy a
Kisjézus épp ma este született, mikor én az
ortodoxok templomába bemenekülök a markoláb
elől… Miután a moziban megnéztük – ha jól
számolom, tizenhatodszor –, hogyan akasztják az ifjú
gárdát a fasiszta németek. Ahelyett, hogy
lebontottuk volna kabátunk ujjáról a karszámot, s
elmegyünk Mennyből az angyalt énekelni – oszt’
lesz, ami lesz. Néhány száz öregúr meg mámi ma
este biztos a mi templomainkba is begyűl. Persze
akiknek nincs vesztenivalójuk… Mi mi a franctól
félünk? Hogy Giga megvonja bizalmát tőlünk, s nem
javasol a műegyetemre? Ettől féltünk? Miközben
elpukkantjuk a hősi emlékmű reflektorait, s most
éppen tűvé teszi értünk a várost a markoláb…
 Király László

Képes levelezőlap
Méliusz Józsefnek
Ez a lap nem a rotterdami kikötőt ábrázolja, amint a
magasvasúton épp tovaszáguld egy szerelvény, a
tűszúrásos
esőben himbálóznak a sokatlátott hajók; nem Párizst
látjuk,
Miasszonyunk templomának vízköpő szörnyeit, sem
a szürke
Hôtel de Ville-t, mely előtt a mogorva küldöttség
tüntet,
táncol, énekel s jelmondatokat kiabál az emberi
jogokról;
ez nem az őszvégi Visztula Krakkó alatt, nem a
kufsteini vár, melynek ablakaiból oly szép a kilátás
(!).
Nem is a Földközi-tenger, melyet annyira szeretsz.
Szobabelsőt látunk a kép bal sarkában.
Buday György-metszetet, Tőrös Gábor plakettjét
Madáchról,
Borisz Paszternak arcát (milyen ragyogóan jellemzi
Marina
Cvetajeva, amikor azt mondja: egyszerre volt benne
valami az arabból és a lovából), néhány szál virágot,
pipákat, és persze sok könyvet, melyek közül
Huizinga
szép műve, A középkor alkonya épp kinyitva a
valahányadik oldalra.
Zene szól, a Jézus Krisztus szupersztár.
A kép jobb sarka a Hója-erdőt mutatja az ablakon
keresztül, a szép erdőt, s odébb a Kányafőt.
Szent Donátos szobra sajnos nincs a helyén, de ez az
erdő
nekünk ma már amúgy sem azt jelenti, mint régen;
ez az
erdő Szilágyi Domokos kedves sétálóhelye volt – és
halálának helye.
Kutyák ugatnak minden éjjel az oldalban, s egyszer
összeállt bennem bolyongás közben egy vers a költő
emlékére, melyet azután több szerkesztő is látott és
jónak
tartott – „Ugatnak már a Kányafő kutyái / És ez az éj
is lassan eltelik” – így kezdődött.
Szóval a kilátás.
Sok ablak előtt álltál, ültél már, kedves Jóska Bácsi,
jószántadból is, meg másképpen is, így hát tudod, a
kilátás
mennyire fontos – és mivel én magam is éppoly
fontosnak
tartom, ezért gondoltam arra: mivel köszönthetnélek
barátibban, mint azzal, hogy ezt a kilátást, ezt a
képet,
melyet én mindennap látok, megmutatom, elküldöm
Neked.
Lehetett volna persze elősorolni az érdemeket, ám
én nem
vagyok tudós, sem kritikus, meg aztán úgyis
megteszi s
megtette már más. Maradunk egy elképzelt
kézszorításnál,
meg annál a grúz vörösbornál, melyet Tőled kaptam
egyik születésnapomon, s melyet eléggé el nem
ítélhetően
végül is mások fogyasztottak el.
Annál jobb vörösbort sosem ittam.
 Szent Donátos szobra sajnos nincs a helyén… A szobor eredeti

helye: az 1941-es kataszteri térkép (sárgával) ráhelyezve a mai

műholdképre a Google Earth programban. [1941 M. Kir. Állami

Földmérés, 40. szelvény]
 Hátra arc
Kolozsvári anziksz Nagy Zsinek

Ha ifjú leszek majd és visszagondolok

tapasztalatlan öregkoromra,
miközben A Szobornál épp
S. Úr készít néhány trükkös fotót rólam,
amint tenyeremen tartom A Királyt –,
s ha majd fölidézem, mint egy hadjáratot,
lassan távolodó vasszín éveim,
midőn nem gyötörtek már kitartón
pazar ördögi gondolatok,
s cimboráim pajzán barátnéi sem –,

Istenemnek sem tetszhető mosollyal nyugtázom:

besoroztak hét évszázad komor költő-ezredébe.
Nem vigyáztam – s többé nincs kiút.

Ezt gondolom. Ifjan. Majd.

S hogy minden volt és lesz: tökéletes.
Főtérünk déli traktusán, lám,
rendes alkonyi sétájukat végzik
ünnepelt színészeink és a
soros beosztott belügyi dolgozók,
nem sejtve: ablakból, kapualj-homályból,
baljós civilként lesünk rájuk,
kibiztosított tekintettel.
És a sarkokon áttetsző puha rajzként
az örök „czifra asszonyok”, akiknek
cirmos nevét háládatlanul
s gyáva legyintéssel folyton elfelejtjük,
mert egyre balgábban, céltalanul,
éretlen, oktalan, zöld élőként
Rég Múlt Öreg Korunkra gondolunk,
rút szenvedélyektől ment napokra,
melyeken megbízható útitársnak látszunk.

Ám hirtelen minden fényes égtáj felől

költők tűnnek fel. Nyomukban,
feszes magyar rendbe fűzve-fonva,
egymás kezét kulcsoló költeményeik…

Ilyen lesz védőháló nélküli, baljós,

erős szeszekben pácolt ifjúságom,
melyben felhővándorként idézem kedvvel
homályos hodályba takarodó
remek vénségemet,
akár egy véget nem érhető,
rendíthetetlen hívő délutánt.

MELYEN FALNAK FEJJEL NEM ROHANTAM.

NEM VOLTAM BÁR MEGHÁBORODVA SEM.

ÉS NEM HAGYOTT EL MÉG AZ ÉP ESZEM.

Hajnal
Cs. Szabó László emlékére (is)
Föl bírsz-e ébredni, pattanni, kelni,
szikrázó hajnalon, gyémánt reggelen? –
fondorkodik lelkem körül Zoltán Király. –
Ortodox Húsvét: üres várost látni,
zengő napkeltét ígér minden jós.
Születhetne egy-két párjanincs fotó.

Igen! Igen! – támadt föl a

lassan hátráló ifjúi hév, lélek.

Szülőm, fivérem rég halott.

Életem társa – múltak mezején.
Barátaim java: „odaát”
(haraggal szólva: szerteszét).
Gyermekeim felnőtt férfiak.
Serkenek, fekszem – amikor akarok.
Majdnem így szóltam, még hazugabbul:
mikor kedvem tartja…

De jött Z. Úr, s elindultunk – s igaza lett:

egyszál magam – életem
hétszáz-szerelmű szentséges Fő terén…
S a Farkas utcán, Király utcában, hahó!
Egyedes-egyedül, mint egy gyermek-álom.
Ki hinné el csak úgy…?!
Törölhetetlen pecsét.

Tán a Farkas utcán szorongott egy

hangulat-oldó gépkocsi állat,
de már ugatni, nyeríteni nem mert
a szigorún figyelő középkorban.

Szép hajnalt, jobb reggelt,

Magister Apáczai! – –
Én K.L. – barátibban: öreg Dzsó – firkász,
magyar költő (vagy mi ?!) – jó szívvel
tölteném ki a majdani képkeretet
(veletek, nélkületek).

Mathias, Uram-Királyom!
Vitéz Szent György Lovag!
Nagyságos sosemholt Fejedelmek!
Jelentem: én mindig hallom a lódobogást,
erre a földre szorítva fülemet.

Akárhogyan is hiányzik mindenki.

Azazhogy: nincs jelen.

Cédula
1965. április 30-án éjjel a
következő egyének tartózkodtak
a Carpati utca 3 szám alatti
padlásszobában úgymint
Farkas Árpád elvtárs egyetemi halgato
(magyarszak) Király László elvtárs
egyetemi halgato (oroszmagyarszak)
Vári Attila egyetemi halgato de lehet
hogy Vári nem volt ott éppen
akkor de ott lehetett volna mert mindig
ott szokot lenni
Czegö Zoltán koncsentrás katona aki
Zilajrol (Zalau) jött két napos kimenövel
rendelkezve civilben
és Molnos Lajos elvt. (magyarszak)
Amikor Molnos elvtárs és Czegö elvtárs
megérkezett a fent emlitett pad-
lásszobába aminek az ajtaja soha
sem szokot zárva lenni Farkas elvtárs és
Király elvt. már aludt mert a kocsmák
rég bezártak mert holnap Május 1-je volt
De Czegö és Molnos elvtárs még
vásárolt a Melodi bárba 1 (azaz egy)
liter curacao likőrt amit a pincér
tanusithat amit magukkal vittek K. és
F. lakásába s ott megitták szivarazva és
hangoskodva ahogy máskor is szoktak
ebben a helyiségben és Mol. elvt. az ö
részét fél óra múlva ki is hányta
A jelen lévök különbözö témákrol
beszélgettek amit az utcárol nem lehet
hallani hadonászva verseket orditoztak
amiket ők írtak hajnalig ami az ucára
is kihallatszott elég messze
Hajnalban mind kiálltak a fa erkélyre
amelyik könnyen letörhetett volna és
azt kiabálták hogy ebben az országban
ök kiáltják először Éljen Május Elseje
mert a felvonulok ilyenkor még mind
alusznak s a kiabálás után el kezdték
énekelni az internácionálét azt hogy
föl föl ti rabjai a földnek amit amikor
meghallott a házigazda aki hegedüs a
magyar operába felment az emlitett
elvtársakhoz és nehezen lecsendesitette
öket mert mindegyiket elviszik rögtön
ha ez kiderül ezt mind a négy vagy öt
elvtárs megértette hogy jó a figyelmez-
tetés és elaludtak de még össze beszéltek
hogy felvonulni nem mennek pedig
szép idö van

Cluj 03.05.1966 Servesc Patria

(ezen a találkozon nök nem voltak)
 1965. április 30-án éjjel a / következő egyének tartózkodtak / a
Carpati utca 3 szám alatti / padlásszobában… A várostérképen

látható a versben szereplő Carpaţi utca (a Fellegvár és a

vasútállomás között) és a Melody bár (a főtér és a Lenin út

sarkán). [1968 Marian]

 A Garibaldi-híd
A Garibaldi-híd alatt szalad a Szamos
– et nos amours –,
miközben Nyugatra szökik legszebb novellám:
A bécsi gyors…
Szeretném, ha valaki békén hagyna,
de se múltam, se jövőm nem bizonyos.
Hol leszek közönytelen, hol leszek közönyös?
Életem s életetek valahol közös. –
Miként legyek hát közönytelen,
miként közönyös?!
Ellopott versem fölött lanyha
csodálkozással országnyi légy köröz.
Szemközt a kardos-temetői sírkövek.
Élek és tudom: már csak a jelen,
a múlt s a megélt jövendő követ.
Es fut a Szamos, a csendes, a szőke.
Mellettem, alattam, bennem – mindörökre.
1993. június 18.
 Balla Zsófia

Képeslap
Ez más tél, más ünnepek, másfajta illatok
hűtik a mély fagyot, a rózsakék lobog
körben a dombokon.
A Főtéren egy kamasz mozdulat,
egy fruska nyerítés meghitt és rokon.
A Sétatér fáin bunda hó, mellbe harapó
a tél kékes szaga, a Vlegyásza felől
szállongó fény, s a boldogság erős
sejtelme: ünnep jön. Vesszőkosárban
kisded parázs, sült tök somolyog.
A téli utcákat csak képen érem el.
Itten hazám a hó: szitál, nő a lepel.
Nem a múlt hiányzik, hanem remélt jövő.
De messze jár régi, szétfoszlott koromtól!
Az egykori, ha dúlt is,
behízelgőn dorombol.
Már nem lesz nyugtom, csak nyugovásom
a telő télben.
Kolozsvár énekel.

Kolozsvár
I.

Hunyorog ezerrel a piros égen,

vakon bámul: mi történik vele.
Régi lakók vesznek ég hüvösébe,
lámpák remegnek új kor tömegében,
csilló dinnyemagok, –
érlelődnek, szállnak szerteszét
az emberek, a sorsok.
Gyáván pislog a fény, az ifjúi
rózsaszín a ma már húsveres hajnalokban.

Faragott kő, vagy írott lap,

vadul szerteszáll az ismétlő idő
tudatlan új urak alól.
A tudatlanság ferde és frivol.
Neki bagolyköpet a múlt,
csont és toll keveréke.
Alázatos az ember,
hogy feji az időt,
s úgy fejti meg, mi volt,
mit ért az élete.

Gyalázat és közöny fedi a jeltelent.

Pislákol a hajnali rózsa.

Elömlik a völgyben, mégsem találom
a helyet, ahol megszülettem.
Elhajtunk házunk előtt:
tűzfala hófehér,
homlokzata tiszta.

Nem lakja senki, minket sem hall senki.

Nem tudom, ki lettem. És mire jó,

mit segít a belátás,
ha két embernek sem hangtompító.

II.

Bevették.
Vagy inkább: belenőttek.
Még nem éreztem ilyen biztosan.
Nem foltozgatnak régi házakat,
inkább elfogyasztják. Úgy, ahogy
egy vadat lelőnek, majd megeszik
és ettől gyarapodnak.
Nehéz a lelkük.

Nem félnek attól, amit már elértek?

A sikertelen győzelem nem fojtogat?
Övék a város.
A lógó kábelek,
a külvárosok szutykos és romos
– egykor virágzó, kertes – házai.
A márvány résén kitüremlik a vascső.
Övék a váratlan hézag, a sár-lyukak,
rögtönzött szemétdombok,
az udvarokban elszaporodott
alkalmi boltok,
penészes kócerájok,
a báli ruhák álomszigete,
a használt cipők kéjbarlangjai.
Lépten-nyomon a szatócsüzletek:
fogkrém, cukorka, bakancs, púder,
karóra, s az ittfelejtett személyzet,
fogdmegek, hegyes nyelvű eladónők,
karónyi gyertyák, műhab krémesek.
Ez itt mind, mind új szerzemény
egy régi város elpiszkolt goblenén.
Mind az övék! Így az övék.

Kivágott fák helye – az a miénk.

S százados házak, folt kísértetek:
Kuncz, Dsida, Kós, Karácsony, Járosi,
Janovics, Szabédi, Haynal, s ki még!
Hová lettek? Kivé?
Az új világot új, térképező nevek,
új nyomvonalak szabják, à la Cluj,
másfajta szó csattog a szélben,
meghitten másfajta beszéd pörög –
s új nagyapák sírja Monostoron
otthonosan visel betont és művirágot.

Itt járok benne, minden ismerős.

De senki és semmi nem azonos
önmagával, csak a hihetetlen jelennel,
jövővel, másvilággal.

Húsz év alatt eltűnt Kolozsvár,

bár élnek itt még
bátran, szárazon régi emberek!
Itt él néhány titkos követ
a város bozótosában.

Még élek, de már nem enyém.

Hangja sürget: fiatal, idegen.
Homokóráján újrakezd a vég,
pereg Kolozsvár arcon, ingeken.

De visszatérni miért lehetetlen?

A város tán otthagyott ruhástekenő?

Évtizedekig a kezünkre vár?
Ó, nem. A Nádas-völgyből
kidagad az idő.
A város föltelik
más szavakkal, és a más szó mindent benő.

És ők, a Farkas utca hársai?

Mert nem remélem, hogy megfordulok.

Már nem remélek új fordulatot.
Mert visszatérni lehetetlen:
alábukás, új emigráció.
Mit kezdene velem a maradék.
Túlélni szép és visszataszító.

Összecsap a járda fejem felett.

Lyukas és szakadt, s amíg merülök,
nyalogatom a házak szegletét.

Az olcsó függönyöket szétfújom.

A Szent Mihály tornyával átfúrom
a fülem, egy fodrászat olajos
padlóján heverek. Kis gesztusokból
csörren össze, ami eszembe jut
és ami sose volt.
Mit se tudva jár-kel itt egy újfajta raj.
Nem nyitok be már régi iskolámba.
Amit nem látok, az már nem fakul.

Nincs hová, soha, visszatérni.

Elmentem rég, hogy meg ne haljak itt.
Fagyaszt és elfogyaszt:
elszabadult erő mozgatja vágyaim.

III.

Falevél rozsda roncsa.

Áttetszik rajta, ami volt.
Egy város teste csupa ér,
csupa csók, csupa folt.

IV.
A hangversenyen elsírtam magam:
hol van Gaby Constantinescu?
s Csajkovszij: Rokokó-témája…?
Minden odavan.

Embert még apjához sem köti eskü,

a gyertyagyújtás tárgytalan:
látom még Gabyt, várja, hogy beintse a pálca –
suhog vonója, és zenekarunk
szivárványa felel.
Nem az hiányzik, ki régóta nincsen,
hanem aki egy dallamban halott.

A múlt szökőár, és a zárlatig

előre tolja bábjaim. Életem csupa jel.
Drága Bretter Tanár Úr! A hiányzókért miért
a jelenlévő, miért az élő felel?
Az új világot új, térképező nevek, / új nyomvonalak szabják…
1920 decemberében megváltozott Kolozsvár szinte összes

utcaneve: várostérkép a leváltott magyar és aktuális román

nevekkel. [1921 Planul]
 A bácsi kint a fák közt
Szabó T. Attila nyelvtudós emlékére

Járkál az erdő fái közt, szinte szalad,

a Mikes-tetőn, EKE-forrásnál, Őzek völgyében
mutatkozik gyorsan járó alakja.
Régi törvények közt keresgél, körbeöleli
a törzset, az égre néz, elhúzó madarakra.
A Házba lép, sapkáját illendően leveszi,
áll az orgona hangja előtt, beszélnek ketten.

Az utolsó sorban ült mindig a

hangversenyteremben,
a teremtés és mégsem öregember,
zenét lesütött fejjel hallgatott és ott
volt mindig az első sor, ahol ő ült.

A szétbogárzó szavakat fölemeli, megsimogatja.

Járkál az épületívek alatt, akik össze-
roskadnak majd, akár ő, de nem az éveik
ütései alatt.
A föld mélyében ver majd a harang!

Sietően indul a Bükkbe, egy kisfiú mondta,

„ez a világ legnagyobb erdeje”, ez.
Bárdolatlan, ártó szó nem éri utol.
Aki bántotta, most ott topog, nézdel a menetben,
mely a templomból kiömöl, élén ott a koporsó.
Indul mégis a Bükkbe. Megy a Város vadonába.

Rakja a létező szavakat hadirendbe,

 j ,
iszonyú, vastag kötetekbe a létről,
sűríti láncba, erősebb, mint az indulat,
erősebb, mint a halál.

Indul a szálas, erős öregember a hegyre,

gyorsan jár, lemaradnak a társak,
látják még, ahogy meg-megáll a fák közt,
behulló fényben, fény s árny lesz maga is.
A Mikes-tetőn, EKE-forrásnál, Őzek völgyében… Turistatérkép a

Bükkről. [1933 Orosz]

Utazások
 I

Átmegyünk illusztrációba,
állunk a Főtéri szobor előtt,
mutatjuk, milyen nagy, milyen
kicsik vagyunk; csak embernyik.
Megyünk a Szamos-parton, mint
sétáló kolozsváriak,
polgárok, néhány jó magyar.
Dacosan fölszegve az állunk,
vagy le-, attól függ, mit akar
a fotós kihozni: büszke népet,
dacost, emeltfejűt, zsenit?
Vagy feketében
forgó, karikásszemű szökevényt,
félrészeg bujdosót, legyintve élőt?
Állunk a Fellegvár tetején,
térdig panorámában, piros
háztetőkre nézünk, a kép
nem mutatja, amit mi látunk:
a kertben lángoló csalánt,
sok-sok lerontott régi házunk.
Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!
Lakosságot adunk. Honos
írót, értelmiségit,
nyájas vendéglátó embert,
erdélyi ismerőst, barátot.

Eljött valaki néhány percre,

néhány rettenetre. És a
szívünkbe és a vesénkbe látott.
 II

Átmegyünk illusztrációba.
Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk,
mint bútorok egy régi házban, kertben,
fásszínben, kiaszottan, kirágva, csupa
érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy
betelt a mérték! Hogyan lehet
kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb
akarattal és a legjobb fényképezőgépekkel.
A legjobban illusztráljuk a történelmet,
a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.
Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.
Csuda színes képünk van!

Piros orcánk! dallamos dalainktól

csak úgy zeng az ország. S a milliónyi
öltéssel varrott párnák, terítők
tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg
itt kárálunk a kendermagos képen, fent
köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő,
anya, almacsókú, harmatos ölű. Csupa régi
sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.
Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű
verset bégetek.
 Szőcs Géza

A forradalmárok vacsorája
TGM-nak
Az asztalon sólyompástétom vízirózsa-főzelék kalács
zuzmó-torta könnyű gyopárbor spárga articsóka.
De az ebédlő üres. Ekkor tűnik fel magadban
a gerincen Donát mellében
meggyvágó madárral.
És az asztalon lángot vet a tudós kenyér a padláson
szélludak
széllibák gágognak sivalkodnak. A kiszáradt
vezetékben kakukk mormog s ha a vízcsapot
elfordítod hósárga füvek és kakukkcsontok folynak
belőle.
Dónát, Dónát! Feje fölött a csattogó
vasízű barackok.
Bent pók-ordítás
homokórába tűzött százéves vaddisznópipacs ha!
csúcskakukk sivít no lám no lám!
kint Dónát szalad tavaszíziglen
és a városban emberek guggolnak a vasló körül. Tűz
fele
fordított szemgödrükből szurok szivárog
s az egész városban hallani hogy a folyó
letépett szoborfejeket görget magával.

A FORRADALMÁROK HAZAMENNEK KIVESZIK AZ

OLAJFÜRDŐBŐL A KARABÉLYOKAT MEGTÖRÖLGETIK

KIFÉNYEZIK ÉS ÖSSZESZERELIK ŐKET FŰVEL MOSDANAK

ÁTÖLTÖZNEK MEGVACSORÁZNAK KIBIZTOSÍTJÁK

A KÉZIGRÁNÁTOKAT ÉS ELINDULNAK.

Kolozsvári horror
Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a
folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod
volt rajta; hiszen tudod, melyik szalag lehetett
ez.

Azontúl még jó ideig, valahányszor átmentem azon

a Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből.

Ha polip szuszog Kolozsvárott

(részletek)

A patak. A lépcső.
– Mesélj nekem Erdélyről! – kérlelt nem titkolt
mohósággal. Akkoriban még ki voltam tiltva az
országból, ő pedig inkább már csak vendégként
lézengett az élők közt pizsamájában, melyet néha
meglobogtatott a huzat.
Mégis minden apró históriát azzal kezdtem: Majd
fogod látni, hogy…

– …Tudod, ahogy átérünk a Királyhágón, van ott

egy patak, semmi különös, csak azért tartom
számon… szóval, csak amiatt tűnt fel nekem ez a
patak, mert képzeld, ez egy olyan patak,
csermelynek is nevezhetném…
– Milyen? Milyen patak?

– …szóval ez a patak hegynek fölfele folyik.

 – És a pisztrángok? – faggatott csillogó szemmel. –
A pisztrángok hogy bírják ezt?
– Hát nézd, kérlek, a pisztrángok is kétfélék. Egyik
úszik az árral, felfelé, a másik meg árral szemben,
lefelé, nem is tudom, melyiknek könnyebb. Hanem
eszembe jut erről az a kolozsvári utca…
– Kolozsvári! Melyik?

– Nevezzük Horea útnak. Kivételesen nincs

használatos magyar neve, mint mondjuk a
Széchenyi térnek vagy az Erzsébet útnak. Noshát,
amikor olyan négyéves voltam, a szüleim akkoriban
költöztek Kolozsvárra, és nem volt lakásuk. Apám
ennél a Horea úti kiadónál dolgozott…
– Mi volt a neve?

– ESPLA. Ez volt a neve, ESPLA. Editura de Stat

pentru Literatura si Arta. Állami Irodalmi és
Művészeti Kiadó. Ez volt a neve, és a harmadik
emeleten működött. Ideiglenesen ott laktunk ebben
a kiadóban.
– Ott a Horea út hány szám alatt?

– A Horea 6 szám alatt. Nahát kérlek, ennek a

lépcsőházát, pontosabban a lépcsőjét úgy tervezte
meg egy zseni, egy Leonardónál is nagyobb elme…

– Hogy? Na meséld, hogyan?

– Szóval ezeken a lépcsőkön annyira kényelmes a

fölfele haladás, mintha csak lefele menne az ember,
annyira nem fárasztó. Sőt: pihentető, azt mondanám.
Majd meglátod, ötször-hatszor is föl fogsz szaladni
rajtuk, s csak azért sétálsz majd le, hogy újra
élvezhesd, milyen repüléshez hasonló érzés
fölszaladni rajtuk a harmadikra… mintha lefele
repülnél.

– Szóval ez a lépcső úgy megy felfele, mintha

lefele vezetne.

– Így is fogalmazhatunk.

– És te mikor jártál ott utoljára?

– Hát akkoriban, óvodás éveimben.

– Te, és létezik még az ESPLA?

– Nem. Már nem létezik. De azért
fölszaladhatunk, megnézzük, nem keletkezett-e ott
egy másik könyvkiadó, és írnánk nekik egy könyvet
ketten…

– De a patakot is megnézzük.
– Meg hát. Azzal fogjuk kezdeni.

A Hintz ház

Mint majd fogod látni, a kolozsvári Főtér sarkán van

egy ház. Ötszáz éven át a Hintz patikuscsalád lakott
benne, aztán egy napon kiszélesítették az utcát,
egészen a ház sarkáig, úgyhogy a járda teljesen
eltűnt.
Hintzéknél megjelent egy építőbrigád, akik
ezúttal nem építeni jöttek, hanem a sarokszobát, a
család nappaliját átjárhatóvá tenni. Szépen
kibontották a két falat, hogy a Főtérről be lehessen a
nappalin keresztül fordulni a Dózsa György útra és
fordítva.

A család nem zavartatta magát. Ötszáz év alatt

sok mindent megéltek már. Hintz nagypapa ott
pipázott a hintaszékében, zöld selyem
hálókabátjában, Hintz mama pongyolában,
hajcsavarokkal a frizurájában tévét nézett, volt, aki
olvasott, leckét írt, udvarlójával enyelgett. Egy Iring
lány, akit valamelyik Hintz fiú hozott a házhoz, angol
órákat tartott. Az öreg Iring órás volt, és egyszer
vettem tőle egy zsebórát, amely azt az időt mutatta,
amikor meghalt az utolsó ismert erdélyi fejedelem.
– Azóta uralkodnak a láthatatlan fejedelmek –
súgta meg nekem bizalmasan.
Néha, éjfél fele, amikor a család már felment az
emeletre lefeküdni, a láthatatlan fejedelmek kóbor
macskák képében összegyűltek tanácskozni Hintzék
nappalijába. Én a szomszédból, Weér Judit házából
hallgattam, miről tárgyalnak. Így szereztem
tudomást arról a nagy, elrejtett kincsről, amely
kettőnkre vár, hogy kiássuk, és megindítsuk a
szabadságharcot. Te leszel a krónikása –
magyaráztam –, amivel együtt jár egy uradalom
Holdvilág mellett.
Mert Erdélyben van egy Holdvilág nevű hely is,
nem messze Seligstadttól, azaz Boldogvárostól.
Minden térkép mutatja, hogy hol.
A kolozsvári Főtér sarkán van egy ház. Ötszáz éven át a Hintz
patikuscsalád lakott benne, aztán egy napon kiszélesítették az

utcát, egészen a ház sarkáig, úgyhogy a járda teljesen eltűnt. A

Hintz-ház (Fő tér 27.) környéke: az 1896-os kataszteri térkép

(feketével, pirossal) ráhelyezve a mai műholdképre a Google

Earth programban [1896 Breiner 23 szelvény]
 Earth programban. [1896 Breiner, 23. szelvény]

Gyerekkor. A Harizona. Csodaszarvas

– Mesélj nekem a gyerekkorodról. Milyen volt?

– Boldog volt. Gyerekkorom boldog volt.

– Hol laktatok?

– A Horea úton…
– Az ESPLÁnál.

– Egy ideig persze, de aztán átköltöztünk a

Harizona épületébe, a Horea út túloldalára, az 5.
szám alá, nagyapám házába. A bejárata különben
nem is a Horea útról nyílt, hanem a Kőmál-alja
utcából.
– Kőmáj…?

– Nem, nem. A Kőmál alatti részről van szó. De én

meg azt hittem eleinte, hogy ez a név valójában egy
ige, mit tesz vele? hizlalja, fájlalja, marasztalja,
kőmálja… A Kőmál hajdan szőlőhegy volt, a
Fellegvár oldalában, mi, harizonás fiúk oda jártunk
fel focizni a Citadellára, az ejtőernyős toronyhoz.
Nagyapám háza egybeépült az Első Magyar
Biztosító Társaság bérpalotájával, ma már teljesen
egybeolvadt vele, a körvonalai sem látszanak. Csak
az különbözteti meg tőle, hogy egy óriási
paradicsomos kert tartozik hozzá, az Erzsébet út
irányába. Ez eredetileg az Édenkert egy parcellája
volt, Erzsébet királyné hozatta és ültettette át az
Ararát lejtőiről. Vagy a Tigris forrásvidékéről.
 A bérház földszintjén működött a kocsma, amely
előbb a Tikk-Takk nevet viselte, aztán egyszer
leégett, utána A Madárhoz néven indult újra.
Románul is olvasható volt a cégérén, hogy La
Pasărea Zburătoare, A Repülő Madárhoz, meg
franciául, hogy A L’Oiseau. Aztán volt még egy
játéküzlet is, meg a HARIZONA, amelynek a
pincéjében szoktunk bújócskázni és rablózni…

– Mi az, hogy HARIZONA?

– HARIsnya, ZOkni, NAdrág. Illetve később
HARISZONA, Harisnya, Szoknya, Nadrág. A város
legnagyobb textil- és rövidáru-lerakata volt,
pincéjében mindenféle izgalmas bálákkal és
zsákokkal és rengeteg gyapjúholmival, embernél
nagyobb szövettekercsekkel. A molyok ellen pedig
brutálisan benaftalinozták az egészet, úgyhogy…
– Úgyhogy?

– A szülők tiltották, hogy odamenjünk játszani,

sötét és zegzugos volt, bármikor ledőlhettek a
feltornyozott bálák, nem beszélve arról, hogy a
HARIZONA sem örült annak, hogy a pincéjében
vásott kölykök bújócskázzanak és dohányozzanak…

– Hány éves voltál?

– Nyolc meg tíz meg tizenkettő… Szóval tilos volt

ott játszanunk, s valahányszor mégis odamentünk,
soha nem értettük, hogy a szülők honnan szereztek
tudomást erről… Hol jártál, fiam? Az utcán, anyuka.
Nem a pincében? Nem, dehogyis. Na gyere csak ide.
Dirr-durr, két nagy pofon. Hogy mersz te anyádnak
így hazudni? Speciel nem az én anyámról van szó,
Radut viszont folytonosan verték emiatt, de mégis,
különös volt, honnan tudják mindig, honnan
jövünk…

– És honnan tudták?
– Hát az orrfacsaró naftalinszagról, amelyet
árasztottunk.
– És mi lett a Harizonával?

– Hát azt betiltották.

– Tilos volt zoknit, nadrágot viselni?

– Nem, csak beszélni róla.

– Na és az a hatalmas, nagy kert az Erzsébet út

alatt? Ott nem játszottatok?

– De, nagyon sokat. Volt a közepén egy óriási nagy

fa…
– Fogadjunk, hogy cédrus.

– Nem.

– Égig érő jegenye.

– Nem.

– Ébenfa?
– Nem.

– Rákóczi tölgyfája.
– Nem.

– Hanem?
– Egy majomkenyérfa.
 – Igazi?
– Egy nagyon ősi fa. Nagyon-nagyon ősi kinézete
volt. Lehet, nem majomkenyérfa volt, de ahhoz
hasonlított.

– Majmokkal?
– Nem akarok hazudni neked. Csak egyetlen
majom élt rajta, egy öreg emberszabású gorilla.
– Ezt méltányolom.

– A gorillát?
– Azt, hogy nem mondasz nekem valótlanságokat.
Csak a tiszta színigazat. Egy majom az egy majom.
Véletlenül sem mondasz kettőt.

– Hát nem is.

– És hogy szólítottátok a majmot?

– Ádámnak.
– Te, és a fa gyümölcséből ettél?

– Nem emlékszem. Anyám, azt hiszem, volt, hogy

lekvárt főzött belőle.

– A majomkenyérből?
– Abból, abból.

– És madarak? Voltak a fán?

– Egy-két paradicsommadár. De ott, a fa mellett,

ott álldogált mindig maga a mondabeli, fényes
agancsú…

– Csodaszarvas?!
 – Pontosan. Rengeteget simogattam meg
beszélgettem vele, nagyon jó fej volt. Még azt is
megmutatta, hol látható a Fennvaló lábnyoma a
kertben. Meglepően kis lába volt. Érdekes viszont,
hogy a szarvas soha nem mozdult el a fa alól.

– Soha?
– Soha.

– Láncra volt verve?

– Nem mondom meg.

– Ki volt tömve?

– Nem mondom meg. Majd eljössz és meglátod.

…átköltöztünk a Harizona épületébe, a Horea út túloldalára, az
5. szám alá, nagyapám házába. A Horea út eleje kataszteri
térképen: a 6. szám (ESPLA kiadó) 3679-es helyrajzi számmal,

az 5. szám (HARIZONA) a Brisztol szálloda, a 3673-as helyrajzi

számmal. [1914 Csányi, 16. szelvény]
 Cselényi Béla

a főtér
félember koromban
azt hittem a fadrusz-szobor életnagyságú
kölykök pusmogták hogy
akkor még nem tudtak jól faragni
és leöntötték bronzzal béla bácsi apját

akkortájt óriások nőttek

béla bácsi apjához képest
hároméves voltam

villanypóznánál nagyobb a k*r*szt

egy olyan jó bitónyi
ha kr******t felakasztották volna
ma arany bitófák csúcsulnának[*] ki

a t**pl*mt*rnyok tetejéből
árvízkor pedig
a svájci vörösbitó
küldene izzadt bohócruhát
nem voltak akkor még betoniskolák
a k*r*sztet rozsdás vasból csinálták
és lefújták v:mi gyűrű-oldattal

É) lakatlan könyves asztalok

bezárt bódék előtt
bélyeggyűjtők és szurkolók
 kuvasz hyde-parkja

D) a kisvárosházban
egérruhás szerkesztő suvad
két házi telefon között
egy cukrászdával arrébb meg péntek van

félszeg hetérák ücsörögnek

az egyszeri orosz könyv fölött
titánok / szivarfüst / zöldfülűek
tolvajnyelvbe menekülve

K) az éjjeliőrön aranysujtás
ez melody bár
hol a cola hol
csüggedt ember asztalra áll

bánffy-barokk kikefélve
szobrok a sárga falon
íme ma nincs mozi benne
helyrepofozva vagyon
 bekosbukkanok a boltba
a sok könyv között
megkeresem a KÖNYVEK feliratot

NY) az ó-könyvek kirakatában

megfér a puttó a számtalan mellett
az ezrekbe kerülő kutyabőrkötésű példányok
addig vesztegelnek
míg a zsírfoltos szamárfüles füzetkék is
megkapják óbor-zamatukat

v:mire való diák ma sem megy át

a lábasház terpesze alatt
de megbukott régi pacalisták
árulják alatta sportolók
és pisilő kölykök képmását

van egy boltíves kiút

a bob utcába

1979. VIII. 21.

* Jókai kifejezése (szerző megjegyzése)
az éjjeliőrön aranysujtás / ez melody bár // […] v:mire való diák
ma sem megy át / a lábasház terpesze alatt… A főtér északi

sarka az 1970 körüli kataszteri térképen (feketével) és a mai

műholdképen (Google Earth programban). A Hintz-ház (28-as
házszám) és vele szemben a Melody bár (29-es házszám)

lábasházak az átjárókat a kataszteri térkép jelöli és

 lábasházak, az átjárókat a kataszteri térkép jelöli, és
természetesen a műholdképen nem látszik. [1970 Marian, 139.

szelvény]

a farkas utca
egy kivándorló azt írta
eladná narancsligetét
a farkas utcai orgonafákért
a farkas utcában persze nem nyílnak orgonák
de hát walt whitman idejében
sem voltak amerikában csalogányok
és ladik kati sem látott soha rigót

1979. V. 2–3.
…a farkas utcában persze nem nyílnak orgonák… A Farkas utca

és Egyetem utca találkozásának átalakulása. A színes, 1896-os

kataszteri térképen megfigyelhető az egykori jezsuita
Ókollégium és a régi kőszínház valahai helyzete; az 1941-es

térkép piros vonalai pedig már az 1897-től több lépésben

átadott egyetemi központi épületet és az 1937 es Egyetemiek
 átadott egyetemi központi épületet és az 1937-es Egyetemiek

Házát jelöli. Mindkét térképen azonosítható az 1746-os Mária-

oszlop eredeti helye, ahonnan 1959-ben szállították el a

Szentpéteri templom mögé. [1896 Breiner, 29. szelvény] [1941

M. Kir. Állami Földmérés, 54. szelvény]

a pata utca
a házak elhíztak és megrokkantak
mint a meszes öregember
az összenőtt falak mögött
vadhúsként nőnek a répák
aki a lánccal földelt fáklyás szekeret vezeti
és nem nógatja lovát a kaptatón
hasonlatos az átültetett odvas fához
a lelkipásztor a 220 sz. alatt
központi idegen
a 163 (131 [?]) sz. alól sokáig
öregasszony könyökölt ki a lepucolt járdára
lábuk után ítélte meg az embereket
elég rég nem láttam
mondja a szekeres
elég szomorú kérem
elég sajnos

1979. V. 2–3.

szorongva el
ki a te reklámfőnököd cselényi béla
ha nem te magad
kirakod kéznyomodat az óvárba(n)
a papagájos plakát mellé
eltelik egy óra inkognitóban arra mész
és öregasszonyok böngészik
óvodások akarják látni a színes tenyeret
és hétköznapi meg aztán félelmetes emberek
s mikor az egyik valériánszagú licistalány
odaszól a másiknak
na fiam ha ebből én értek valamit
akkor megjelenik a költő
tintás kezekkel mint egy betörő mint egy elárult
illegalista
előretolakszik bocsánatot kér letépi a kiáltványt
és gyorsan szorongva el
1979. VIII. 21.
 Visky András

Halottak napja
És fölvitt engem egy magas hegyre
és megmutatta a folyó két partján
elterülő kétnevű várost. Azután
magával ragadott ismét, levitt a
völgybe a Sétatéren át a Szent

Mihályig, és megmutatta a magas

hegykaréjt a város körül, a Fellegvárt
és a Hóját, a sötét Feleket és a régi
Nyulak Kertjét, ahol a gyertyák
reggelig lobognak ezen a napon.

Olyan a város, mint egy frissen letépett

köröm helye, korai hólé zúdul alá a
Petőfi utca torkolatáig, a Kígyó utca
valóságos patakmeder, közel van
a Feltámadásnak becézett kilakoltatás.

Elsorolta a város jeles halottait – a sétából ennyi

volt még hátra, a mondanivaló. Emlékeztetett a
kegyhelyekre, ahol a legnagyobbak
leleményesen kiszenvedtek. Egy rejtélyes
bokor, latin neve nyújthatna talán némi

eligazítást a hozzáértőnek. Nagyra nőtt birs a

kopár oldalban, Csontváry cédrusát idézi
É
a boldog haldoklónak. És a Béke téri ház
a koszlott komóddal. Kötél, túladagolt
inzulin, jóféle altató, nagy mennyiségű
orosz alkohol (közös elem). Derékszíj egyetlen
esetben, kampónak megtette a szárnyas ajtó

nagyszerű kilincse. Békés exitusról mesél

valamennyi arc, a fénykép, a halotti
maszk, de a lelkes családtagok véleménye

is egybehangzó. Az Opera herélt kórusa, egy

kvartett, egy csoport reneszánsz ízlésű kisdiák
péntekenként szobrokat avat. Sz. György
megöli a Sárkányt, tegnap még egymás
szomszédai a Hajnal negyedben, szó, ami szó.
 …megmutatta a folyó két partján / elterülő kétnevű várost. A

város a második osztrák katonai topográfiai térkép 1869-ben

elkészült szelvényén: magyar, román és német helynevekkel.
[1869 2katfelm]
…megmutatta […] // a régi / Nyulak Kertjét, ahol a gyertyák /
reggelig lobognak ezen a napon. A Házsongárdi temető első

térképi ábrázolása egy 1718-as osztrák kéziratos hadászati

térkép 1870-es másolatán. [1870 Jakab]
 A Szent Mihály-templom
Egy szomorú arc, író vagy zenész vagy építész,
valami művész,
aligha kétséges, de lehet, hogy pap, és akkor művész,
író és
zenész és építész. Vagy hát, persze, színész.

1528-ban, a kolozsvári Szent Mihály templom

plébánosa,
Joannes Clyn, miután megjárta Bécs és Pádua
egyetemeit
és visszatért városába, egy kőből készült ajtókerettel
ajándékozta meg a város védőszentjéről elnevezett
szent
épületet. Reneszánsz ízléssel faragott homokkő a
sekrestye és
a szentély között, a görög mitológia töredékei és az
ókeresztény
szimbolika egyetlen történetben, álomszerű
arányok, Kolozsvár.

Joannes Clyn: ez is csak feltételezés, egy név, amelyet

csak
Isten tud kibetűzni, mondják. Voltak tűzvészek,
tornyot
kettérepesztő földrengés, a hitélet nem csillapodó
viharai
az egyetlen Név körül, amely Istené, és amit senki
nem tud
kimondani. Szent Mihály, ez valamivel könnyebb.
A keret lunettájáról egy férfiarc tekint befelé, a
templom
szentélyébe. Kerítésre fölkapaszkodott, kíváncsian
leskelődő
gyermek, vagy inkább okos kamasz, figyelemmel
kíséri a
szertartást, de valami miatt nem juthat be, noha
jelen van,
lesúgja az egész liturgiát, ha kell, latinul is betéve
tudja, és
ha Aranyszájú Szent János könyörgéséhez ér a pap, a
nagy
imához, azt ő énekli végig, egyszerűen nem tudja
megállni,
de úgy, hogy senki nem vesz észre belőle semmit,
még az sem,
aki a szentmisét celebrálja. Isten mosolyog, a pap
riadtan
távozik, a hívek még ott ülnek vele egy darabig a
homályban,
de megesik, hogy a pap is időz még, belenéz a
gyertyafénybe.
Ennyi az övé, aki fáradhatatlanul tartja magát, hogy
belásson.
Annyi az övé, ami nem vele történik.

Ott van és nincsen ott. Van otthona és nincsen

otthon. Részt
vesz, de nem részesül.

Joannes Clyn plebanus Kolosvariensis így a páduai

Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis, így a páduai
matricula,
János atya, szólítsuk most már így, hazatértekor
felállíttatja
az ajtókeretet, majd valamiféle hovatartozási
huzavona, helyi
érdekű, életbevágó csetepaté egyik főszereplőjeként,
1529-ben
börtönbe vettetik. Az ajtókeret ottmarad, a sekrestye
és
a szentély között, aki belép, a szerpap, bárki, „rajta”,
a keretre
faragott kortalan férfiún keresztül lép be, akár a
mindig
legtitkosabb épületrészen elhelyezett művészbejárón
a rémült
színész, odahagyja a láthatót a láthatatlanért, de
belépvén,
akkor, a szertartás idejére, a láthatatlant teszi
láthatóvá, itt
van Isten köztünk, megnyilatkozott az Ég,
harmatozzatok égi
magasok, futólag, de nem, nem, az időhöz ennek
nincs köze,
hangokkal telik meg a templom, teatro da udire
messa, mondja
Leonardo.

A jobb oldali gyámoszlopra, egészen lent, az

adományozó
családi címere került (saját vérével fiókáit tápláló
tevékeny
tevékeny
pelikán), a bal oldalira meg a városé. A lunettán
ábrázolt
férfi írótollat tart a kezében, a hosszú penna
vízszintes
helyzetben van, mintha az író vagy komponista csak
rövid
időre szakította volna félbe a munkát, amíg
fölkapaszkodik
a kőkerítésre, és betekint, hogy lássa, mi történik,
nem
tudta folytatni az írást, elakadt, valami hirtelen
hiányozni
kezd neki, egy kép, egy szó vagy egy hangsor, a
szertartás
végeztével pedig egyszerűen elfelejtett lemászni és
visszatérni
íróasztalához, ott lóg a kőfalon és figyel, áll az idő,
Kolozsvár.

Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki nem

mehet
az Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki útnak

indult, de csak
a küszöbig jutott, és nem lépte át, elég hosszú út ez
is, az
asztaltól az ajtóig, legyen elég, nem a kóborlás teszi a
vándort.

Itthon lenni és között mint a vándor aki visszatért

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki visszatért,
de csak
a küszöbig jutott, egy lépést sem bírt megtenni
tovább, ott
fogyott el az ereje, a küszöbön, de lehet, hogy nem
engedték
be, összetévesztették valakivel, nem ismerték fel,
kiszólították
széparcú asszonyát, Margit vagy Margó, de ő egy
szót sem
tudott szólni a meglepetéstől, csak állt ott, vele
szemben,
mígnem aztán a tanúk megelégelték ezt is, mondták
neki, a
vándornak, legyen elég, hogy a küszöbön állhat,
semmit nem
tehetnek érdekében, annyi az övé, ami nem vele
történik.

A küszöbig eljutott, de amikor látta, milyen hosszú

még az út
az asztalig, feladta, ott áll, a küszöbön, a távoli
asztalt nézi,
ennyi az övé, Kolozsvár.

Bécs, Bécs, jut eszébe, Solidatis Litteraria Danubiana,

évszámok, feljegyzések, salétrom.

Miért nem ölik meg, kérdezte akkor, kéznél van

minden, ami
kell. Nem ölik meg, mondták, láttak ők már ezt is, azt
is
is,
nem lesz annak jó vége, ha megölik, asszonyok
leskelődnek
a ház körül tiszta kendőkkel a kezükben, arra
várnak, hogy
meggyötört arcára borítsák, nem, nem ölik meg,
majd
mindenféle éneket énekelnek a gyermekek a
vasárnapi
iskolában, álljon csak ott a küszöbön és nézzen,
tegye magát hasznossá.

Nincs történet, kérdezte.

Nincs történet, válaszolták.

 Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis… A Szent Mihály-
templom környéke Jakab Elek várostörténeti munkájának

mellékletén. [1888 Jakab]

 Miatyánk ’95
ha elhagy szó emlékezet
az égből hulljon ékezet
miatyánk ki vagy
országod jöjjön el ha van

vendég legyen a hontalan

miatyánk ki vagy
de integet az égi más
ne itt legyen feltámadás

miatyánk ki vagy
a kétkedő ha arra jár
legyen egy égi kolozsvár
miatyánk ki vagy

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL,

E KŐHALOM VOLT EGYKORON MONOSTOR…

HOGY ELLENSÉG? UGYAN, FIAM, MON OSTOR

CSAPOTT LE RÁ, – S KISEBB A VÍZÖZÖNNÉL.

FELISMERSZ KÖNNYEDÉN, EGY GÖDRÖT ÁSOK,

MAJD RAJTAM LESZ A KEZDETEM S A VÉGEM.

SOKAN VAGYUNK, DE MEGTALÁLSZ, MINT RÉGEN,

MERT ŐK IS ÉN VAGYOK, S NEM LESZNEK MÁSOK,

HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL.

 *

az árnyékom még követ-e

zuhan az isten köpenye
miatyánk ki vagy

hó hull a mennyég felhőtlen

fogadj el végleg felnőttem
miatyánk ki vagy

Idős vagy?
Epilógus az Alkoholistákhoz,
Cs. Gyimesi Évának

azon az éjszakán, amikor a színházban

láttalak, álmodtam újra azt a
gyermekkori álmot, hazafelé menet
átjárt az üres város sűrű köde, voici le
temps / Où l’on connaîtra l’avenir / Sans
mourir de sa connaissance, énekeltem a
Sétatéren, majd fölfelé a varjútollakkal
behavazott Mikó-kerten át a Kőkert
utcáig, azt az álmot álmodtam újra a
halott emberről, akit a szalmák közül a
szekérből könnyedén kiemeltem, semmit
nem érezve az élettelen test súlyából,
egy halva született, hófehér Isten,
koravén Jézus, talán Vasóknak hívták,
Vasóknak és Károlynak, már nem tudom,
a név konok kattogására emlékszem
csak mint mikor vaskerekek közé került
csak, mint mikor vaskerekek közé került
csonthéj reccsen, utána mindjárt valami
semmi árad sokáig még, így múlt el ő is
előttem, majd tért vissza álmomban még
aznap, ennyit hallottam, egy reccsenést
a mellkas ketrecében, vagy talán ennyit
sem, amikor a feltámadásnapi fekete-
fehér templomban összecsuklott, olyan
közel hozzám, hogy az elakadt lélegzet
vihart kavart arcom előtt, és az övével
együtt az én lélegzetem is elakadt, ami
meg belőle elillant, a lélek vagy a
lélekzet, az a gyermekmaroknyi semmi
ment a maga ismeretlen útján, én meg
futottam volna utána máris, ha Apám
nem tart vissza, bizony követtem volna,
hogy megtudjam, vajon van-e forrása és
van-e otthona, amiről Apám biztosított
minket hétről hétre a kopott,
fabaldachinos szószékről a félelem
nélküli életre biztatva, amitől mindegyre
elfogott a rettegés, Isten egyenes ági
leszármazottja, Apám, mintha mindig
meztelenül kapaszkodott volna fel a
rozoga szószékre, olyan szégyenlősen
adta elő legfrissebb értesüléseit a tágas
égi lakóparkokról, ahol mindannyiunk
aranybetűs neve a reánk várakozó
apartmanok ajtaján ragyog, és mikor
lejött, a köré sereglett öreg nyájnak
Vasók Károly frissen sült kenyeréből és
borából (rossz otelló) osztotta a titkok
borából (rossz otelló) osztotta a titkok
titkát, a megtört testet és a kiontott vért,
Vasók ragyaverte szép arca lebegett a
szent jegyek mélyén, amikor meg Apánk
Vasók felé nyújtotta a szikrázó
kenyérbelet, Vasók gazda térdre rogyott,
de még mielőtt bárki rosszallhatta volna
teátrális töredelmét, élettelenül
elvágódott a frissen mosott hajópadlón,
Apánk tartotta még egy ideig a melegen
gőzölgő kenyeret, mint egy véletlenül
elsült fegyvert, de Vasók Károly már nem
tápászkodott vissza többé, az emberek
türelmesen megvárták míg szépen kihűl
a test, majd tiszta szalmával szórt
szekérre helyezték, mintha jászolba
tették volna, ahonnan minden
kezdődhetne máris elölről, onnan
emeltem ki és tartottam magam elé
álmomban, koros csecsemőt, Vasók meg
azt kérdezte tőlem: „Idős vagy?”, mintha
csak annyit kérdezett volna, „Véres
vagy?” vagy „Egyedül vagy?” vagy
„Magadnál vagy?”, én meg álmomban
pontosan tudtam a választ, „Idős
vagyok”, mondtam, „Helyes, idős vagy
valóban”, mondta, „csupa idő, semmi
egyéb”, „És te?”, kérdeztem, „Én nem
vagyok idős”, válaszolta, és sírásra
fakadt, és keservesen sírt nagyokat
csukolva, ahogyan csak az Istentől
felszarvazott tiszta lelkű felnőttek
felszarvazott tiszta lelkű felnőttek
tudnak, akkor visszafektettem szépen a
szalmára a könnyű Vasókot, a szép
vasárnapi verejtéktől csillogó lovak meg
nagyokat bólogatva elindultak lefelé a
Széles utcán, és meg sem álltak a pokol
szélesre tárt kapujáig…
…a varjútollakkal / behavazott Mikó-kerten át a Kőkert / utcáig…

A kataszteri térkép fekete-fehér áttekintő várostérképén a

Mikó-kert és környéke. [1917 Csányi]
 Zsoltár Balassa Péter halálára
Az embereket te meg hagyod halni,
Engeded az ember közelébe férkőzni a sebes halált,
Hagyod beköltözni a Halál Angyalát az üres
mellkasba,
Engeded közénk szakadni a szótlan, tekintet nélküli
testet,
Hagyod kihunyni, égő betűrakást, a hegyoldalban.

Te vagy hajlékunk nemzedékről nemzedékre,

Aki így szólsz: legyetek porrá, kik porból lettetek,
Engeded a halál éjszakáján felkapaszkodni a férfit a
Szélső utcán,
Engeded betérni a Kőkert utcába,
Hagyod álmodni az álmot, amíg megszólal a
kapucsengő,
Hagyod halálba hullni a hajnali ébredést.

Te vagy hajlékunk nemzedékről nemzedékre,

Aki így szólsz: legyetek porrá, kik porból lettetek,
És a te hangod rettenetes szél, amely a rész szerinti
függést egésszé oldja,
Hogy nincs többé elfogyás, és nincs fogyatkozása az
elfogyónak.

Te vagy hajlékunk nemzedékről nemzedékre,

Aki így szólsz: legyetek porrá, kik porból lettetek,
És a te hangod rettenetes szél, szétszórsz a
pusztaságban,
Égre meredő csipkebokrok meddő talajául.
Elragadod őket, olyanok lesznek, mint az álom, mint
a fű.
Elragadod őket, olyanok lesznek, mint kitépett betű a
szóból.
Elragadod őket, olyanok lesznek, mint gazdátlan
könyv a napon.

Beszélni, szóhoz jutni, kimondani a nevet itt elfogy

az idő.

Szólj: legyetek szóvá, kik szóból lettetek.

Szólj: legyetek könyvvé, kik könyvből lettetek.
Szólj: legyetek hanggá, kik hangból lettetek.

Te vagy hajlékunk nemzedékről nemzedékre,

Aki otthontalan vagy.
Hajlékod vagyunk nemzedékről nemzedékre,
Akik otthontalanok vagyunk.

Térj vissza hozzánk, meddig késel.

 Egyed Emese

Labdák
Mikor az Őzek völgye ködbe búvik,
kővé válik patak, bogár, madár,
lecsöndesül a lomb, elrejti szúit,
a fészkeket, bezár a hangyavár,
csavargó jóbarátom, hova bújsz el?
Van-e időd hazaszaladni? Félsz-e?
Már ködlabdák gurulnak szerteszéjjel:
a nagylegénynek mire marad mersze?
Tetszik nekem az Őzek völgye ködben,
napfényben. Ismerem, mint nagyapámat.
Nem riaszt változásaival: erős, erőtlen,
de játszóhelyet ad suhanc gidáknak,
életteret zsurlónak, vadkörtének.
Ott osztályt ismételhet a kakukk!
S ha ködváramból mégis hazatérek:
holdlakat őrzi majd a völgykaput.
…az Őzek völgye ködben, / napfényben. A Bükk az Őzek völgyétől
a Szent János-kútig és az EKE-forrásig turistatérképen. [2010

Feycart]
 Száz sor magány
míg útra kelsz
míg elhagyod Kolozsvárt
nem mondod Isten hozzád Csigadomb
nyúlik a perc
a messzi villamos vált
holdtejben fürdik már a Bükk a Lomb
nyúlik a perc
csak amíg egyet gondolsz
és nyelsz egyet az elhalasztott gondhoz
álmok között matat a csöndsugár
a csomagokban rossz ruháid rendben
már harangoz a félsz a zsigerekben
minden között élesebb a határ
de elhagyod ha te is elhagyattál
ha tudnál jobb kutaknál megmaradnál
a Sétatéren gesztenyék arany
beszéde észrevétlen semmivé lett
egy csúf sirály kiált rejtett igéket
összerezzen a Tűzoltótorony
a Malomárok bőre rinocérosz
nyúlik a perc így sose jutsz a célhoz
félrebeszélsz rossz helyen keresel
a tél beállt a tavasz sosem áll be
hová indulnál gyanús ráncú télbe
egy szusszanásnyi csöndet követel
egy szendergésnyi békét a világ
megáll a szél
míg elhagyod Kolozsvárt
bereteszelheted az ablakot
ezért-azért
ezért-azért
a tücskök visszamondják
hogyan készültél eltévedt ragok
hogyan bujkáltak lassú szavaid közt
vizet bort vért
mit éreztél eredben
mire vártál még újra tehetetlen
ki tartott attól nehogy lekörözd
nyúlik a perc
a hallgatás is bágyad
ma útra kelsz ma meg se bontsd az ágyat
ma megfürödtek a szobavirágok
értelmetlen a küszöbön megállnod
botlik az árnyék ácsorog veled
a szó lehull a szó titokká foszlik
nem jó a szó négy fal között marad
akármint van te sosem lehetsz torkig
csönddel telnek a kristálypoharak
a Szappany utcában a műterem
de jó művészek veszekedtek ottan
de jó barátok árkon-bokron túl
megint nevek tárgyak közé jutottam
álmok fölött
szigorú őr a szúnyog
nyúlik a perc
és elfelejteném
gyékénykosárban szelet kenyér szunnyad
meg fog száradni
a nyarak helyén
mi lesz ha nem hozhatunk semmi jót
az ajándékok messze szállanak
ólomkatonák rizspapírhajók
ólomkatonák rizspapírhajók
bezár a hazahívó vállalat
a Fellegvár kapuin jött a dér
körülkémlelt a nyirkos városon
a mondat vert csapásáról letér
elhagylak rozzant szülővárosom
de itt a csillag kéményed fölött
de kenyeret sütnek az éjszakában
nyúlik a perc
egy dallam eltörött
cserepeiben szétterjed a tájon
a Postakertben kútba hullt a csillag
sziporkázik a szenny a Szamoson
míg elhagyod az elhagynivalókat
jó hinni hogy még jó az Isten jót ad
a Gorbó völgyben édesebb a som
a Rejtekforrás körül karcolt kőbe
rejtőzött el a névtelen homály
magaddal hordod úgy szaladsz előle
sóhaj röppen a versbe beleszáll
amit nem vittél zománcos cserépen
nem takargattál kendőbe fehér
papírlapok közé nem simítottál
az mindhiába van soká nem él
Kolozsvárt mondtál Bongár patakával
sok földre döndült nyárfa-óriással
akik itt éltek örültek beszéltek
búcsúzó holdnak most érkező szélnek
Kolozsvárt mondtál jó kimondani
ha elmentél kimondja valaki
helyetted a toronyból a Szobortól
a Hója-erdő pihenőhelyén
a Hója-erdő pihenőhelyén
a sínek mentén kecskenyáj kolompol
nyúlik a perc kihunyó vers világít
mi lesz velünk az új találkozásig
mi lesz veled elnémult Híd-kapu
délibábbá lett ó Magyar-kapu
lejárt a perc
magány visszhangja voltál
elejtett szó seregbe gyűlt soroknál

Azkit Kolozsvár-óvári
szállásán szerzett
Kolozsvári várfal
ádventi köd által
hűs reggelben szelídül
kopár ajkú szélben
Szamos szekerében
jövendő karjába dűl
szerződés a hajnal
némaság a jajjal
örvényre táncra perdül

Lombtalan ligetben
kutunk illetetlen
mikor jutunk ünnepre
sűrű csönd pallóján
fellegben gázolván
jó rossz életre kelve
Híd-kapu bástyája
Sétatér lócája
ha ki sírna nevetne
 Láng Zsolt

Szerelemváros (Kolozsvár)
Már nem tudok megállni, amikor felfedezem. Az
utca egyirányú, ki kell hajtanom a Donát útra, a régi
benzinkútnál visszakanyarodhatom. A bejárat fölötti
lámpa fényfoltja megnyugtatón oldódik bele a
ködbe, akár aszpirin a koponyát szétfeszítő gyászos
fájdalomba. Bárhova leülhetek, rajtam kívül
egyetlen vendég sincs. Előszedem a füzetemet, ebbe
írok mindent. „22-én találka M.-mel S.-ben.” Ezt már
kihúzhatom. Álmomban Boriskával félig befagyott
folyóban úsztunk, ő fókabőr ruhában, én meg csak
úgy, fürdőnadrágban. Figyelmeztettem, ne
merészkedjen be a jég alá, bár szép világ, de
veszélyes. Úsztunk fölfelé, mint a halak. Egyszer csak
a szatmári házunk elé érkeztünk. A folyó itt egészen
elkeskenyedett. Fel tudtam állni benne, derékig ért. S
akkor látom, hogy a sötét vízben, a víz alatt, hárman
úsznak el a lábszáram mellett, és ahogy két-három
méterre távolodnak, felismerem, hogy Tamás az,
Kristóffal meg Rékával.

Péternek viszont nem Szatmárról, hanem

Kolozsvárról muszáj írnom. Sajnos előfordulhat, már
a cím sem fog tetszeni neki. Mi az, hogy szerelem?
Mi az, hogy város? S mi jogosít fel arra, hogy
egybeírjam őket? Mindkettőt belepi a fű…
 Jó, akkor máris álljon itt a meghatározás: a
szerelem az a totális tumor, aminek nincs gyógyító
metaforája. A tumor a szerkezet Sargasso-tengere, a
metafora pedig… Na jó, inkább elkezdem.
Tizennégy évesen jártam először Kolozsváron. Az
állomástól pár percre, idegenforgalmi
magánszálláson laktunk, öten egyetlen szobában.
Két franciaágy volt benne, az egyik az ajtó mellett, a
másik a túloldali falnál. Ebben a lánycsapat aludt, a
másikban a fiúcsapat, Anti meg én, plusz Zoli bácsi,
az edzőnk. Az egyik lány kijelentette, kívül szeretne
aludni. Azt is mondta, én is aludjam kívül.
Találgattam, miért kért erre, ráadásul ott mindenki
előtt, olyan hangon, mint aki tulajdonképpen annak
örülne igazán, ha egy ágyban aludhatnánk. S ha már
nem lehet, akkor legalább láthasson. Váratlanul ért a
dolog. Furcsa bizsergés támadt szívem körül. Egész
éjszaka őt néztem. Cserbenhagyásnak éreztem
volna, ha behunyom a szemem. A Horea útról
beszüremlő utcai fény kirajzolta az arcát, s miután
elaludt, mintha bőre alatt is meggyúlt volna egy
neonégő. Az orrnyergén apró forradás, ami,
gondolom, azért is kedves lehetett nekem, mert
anyámnak is volt egy hasonló hege, gyerekkori
lórúgás nyomaként. A paplant álláig felhúzta, de
karja s válla kint maradt. A váll kerek ívű körvonala
felgyorsította a tekintetet, ahogy üstökösöket az
útjába kerülő égitestek tömegvonzása. A tekintettel
együtt a szívritmus is gyorsításba kezdett. Nézni egy
arcot: egyben olyasmit is jelent, hogy nem nézem,
hanem, legalábbis képzeletben, lehunyom a
szemem, és valami mást látok. Száz arcot képzelek a
helyére, így tudok közelebb kerülni hozzá.

Másnap országos asztalitenisz gyerekbajnokság.

A kialvatlanságtól érzékelhetetlenné váltak bizonyos
labdasebességek, így aztán pocsékul kikaptam az
első meccsen. De a másodikra odaköltözött Zoli bácsi
mellé a lelátóra az éjszaka megismert arc, és
szárnyakat kaptam. Megváltozott a tér szerkezete,
ugyanis robbanásszerűen kitágult az egyik pontja.
Más léptékű lett a koordináta-rendszer, amiben
mozogtam. Mit eredményez egy efféle változás? Aki
nagyvárosban tanul meg vezetni, jobban elboldogul
a kisvárosi vizsgán… Egy tenyérnyi műjégpályán is
feltűnik, ha valaki a Szamos jegén szokott
korcsolyázni… Amikor valaki úgy szalad át a szűk
utcán, mintha a Babeş-park sportcsarnokában a
talajtorna utolsó ugráskombinációjára készülne,
akkor szaladásával átrendezi a teret. Galambok
szállnak a verebekhez. Szóval az átrendeződött
térben az ellenfeleim csak találgatták, honnan
érkezik a labda, miféle ballisztikus röppályán.
Bajnok lettem.
Tágasság és szédület. Olyan épület, amely kívülről
kétszobás panellakásnak tűnik, ám ahogy belépünk
az előszobába, egy afféle Mariánum terem elénk. Aki
egyszer rálel, örökké keresni fogja. Kering a tudat
szögesdrótos önfegyelme és a szédület
határtalansága között. Olyan állapotban, amikor az
eltávolodás és az elközelítés ugyanazt jelenti.
 A Györgyfalvi negyed virágzó olajfűzfái a
térszerkezetbe különleges illatösvényeket rajzoltak.
A Snagov sétány körül kocogtunk egy lánnyal, a
vizsgaidőszak meleg estéin. Az olajfűz illatába
orgona és akác vegyült, megannyi kora nyári virág, s
az illatok elvezettek addig az őspillanatig, amikor a
nedves földbe az univerzum első magja belehull, és
csírázásnak indul. A szerelmek topográfiájának e
hulló mag írja alaktanát, geometriáját pedig az
esőillatú föld. Manci néninél laktam akkor
albérletben, a Scărişoara 10/4-ben, és az elkövetkező
szerelmi gyászt is ezen a környéken kezeltem. Mivel?
Poszttraumás szirupokkal és analgetikumokkal. De
minél inkább menekültem a fájdalom elől, annál
jobban kínlódtam. Akkor még nem tudtam, hogy a
fájdalmat nem kell kezelni… Hagyni kell, hogy
betemessen. Ahogy az izlandiak tanácsolják:
viharban legokosabb leülni a hóba, és tűrni, hogy a
hófúvás hóval belepjen, mert a hóköpeny megóv a
csontkemény széltől, és kihúzzuk reggelig, amikor
eláll a vihar, és beköszönt a vihar szárnyán érkező
szép idő.
Várni a szép időre.
Közben bele lehet szeretni egy tér
architektúrájába is. A fantázia úgy társul hozzá,
ahogy szerelmesek fekszenek egymáson. Egyidőben
mindennap hosszú órákat sétáltam a Karolina téren,
és környékén is. Akkoriban autók jöttek-mentek az
oszlop körül, eldugult lefolyók tócsáit preckelve
szanaszét. A tér ennek ellenére is őrizte régi
meghittségét. A város ezernyi találkájának emléke
vastagon lerakódott a köveken, beült a falrésekbe,
meghúzódott az oszlop árnyékában. Igaz, akkoriban
még egyáltalán nem érdekeltek a múlt emlékei.
Elolvastam, mit írnak az oszlopon, de a következő
pillanatban már ki is ment a fejemből. Nem
képzeltem magam elé a császári fogatból a tér
üdvrivalgói közé leereszkedő házaspárt. Ferenc kissé
fintorog a falak közé rekedt bűztől, Karolina
Auguszta viszont egykedvűen tűr mindent. Vastag
combjára enyhén rátekeredett a ruhája. Olyan
flegmán álldogál férje mellett, mint valami tehén az
erdőszéli réten: szenvedélytelenül bőg, amikor
meghágja egy arra csatangoló bika, vagy amikor
medve ugrik a hátára, és belemar a nyakába. A
szügyén lecsorgó vértől megborzong, ez tetszik neki,
belenyalna a lába előtt gyűlő tócsába. Mindez nem
jelent meg előttem. Az arányokat szerettem, a rejtett,
de felfedhető geometriát. Ahogy az oszlop
magassága aránylik a tér szélességéhez és
hosszúságához, ahogy a ferencesek temploma,
megtörve a szimmetriát, nem középen, hanem kicsit
lecsúszva, elliptikusan elívelve a tengely kijelölte
ideális helyéről, a Malomárok felé igyekszik. Ahogy a
templomtorony keresztjének hegyét és az oszlop
csúcsát összekötő egyenes épp ott fúródik a tér
felszínébe, ahol az ellipszissé alakított téglalapnak az
egyik fókuszpontja található. Szerelmes voltam a tér
szabálytalan szabályosságába, a titokba, amit a
templom elcsúsztatása hozott létre. Mert micsoda
titok minden ellipszis! Két fókuszpontja van, s egyik
sem uralkodik a másikon. Ráadásul a
mellérendelődés nem előírt.

Az sem véletlen, hogy a Karolina téren

találkoztam D.-vel. Előtte való nap megálmodtam,
hogy találkozni fogok vele. Álmomban levest
osztogatott az éhezőknek, ott az oszlop előtt, s
egyszer csak kimert a kondérból egy dupla adag
levest, és odahozta nekem, aki nem álltam a sorban,
hanem csak bámészkodtam. Álmomban is hosszú
szoknya volt rajta, a valóságban is. A szoknya alja
folyton hullámzott bokája körül. Minden mozdulata
apró rebbenésekből állt, mint aki elszállni készül.
Egy ideig mindig a téren adtunk egymásnak
randevút. Olykor bevitt az egykori kolostor
befalazott kerengőjéből kialakított hosszú folyosóra,
ahol valóban ételt osztott a szegényeknek. A
fehérbabból főtt levest nagyon szerettem. Elképesztő
egybeesések… Lenyűgözött, hogy ugyanúgy hívják,
ahogy egyik kedvenc Ingres-festményem modelljét, a
szép Madame ***-t. Ő is férje után vette fel ezt a
nevet, „a szép ***-né”, ahogy egyszer a sekrestyés
beszélt róla. De nem csupán a nevük esett egybe,
hanem az arcuk és az alakjuk is hasonlított. A képen
Madame *** csupaszon ül egy medencepárkányon,
háttal nekünk, de félig felénk fordulva, s a mellét
nem takarva. Pár hét után D. a lakásukba is
meghívott. Délelőttönként gyakran átmentem hozzá,
olyankor egyedül volt otthon. Egyszer, miközben
könyvei között rábukkantam egy Ingres-albumra, és
felütöttem a képnél, elmeséltem, mennyit bámultam
kamaszkoromban, hangtalan elsuttogott szerelmes
fohászokkal ostromolva a medencéből rám pillantó
nőt. Elpirult, és eltökélt mozdulatokkal kigombolta a
blúzát. Megmutatta a mellét, nézzem meg, mondta
rekedten, ráncosak, elnyúltak, egyáltalán nem
hasonlítanak arra a szép mellre… Ő negyvenéves
volt, én húsz. Lehet, öregnek láttam a melleit,
ráncosnak és rugalmatlannak, nem tudom. De a
mozdulata, az az eltökélt, összetett mozdulat többet
jelentett a szépségnél. Nem a mellét tárta elém,
hanem sokkal többet. Vágyait és félelmeit, fájdalmait
és vívódásait, viszonyát vágyaihoz és félelmeihez,
önmagához, sorsához, házasságához, az
ostorcsattogtatásokkal távolból is uralkodó és
rendelkező férjéhez… Szerettem vele nagyokat
sétálni, olyan utcákon, ahol addig nem jártam.
Megfigyeltem, hogy a Majális utcában más szögben
nőnek a fák, mint a vele párhuzamos Pasteur
utcában. Gyakran visszatértem egy veréblakta
vadszőlővel befutott házhoz a Görögtemplom utca
sarkán. Kis kiszögellésben állt, s három utcára volt
kijárata. Ez az ismerkedés a várossal párhuzamosan
zajlott önmagam feltérképezésével. S akár fent, a
Brassó utca környékén, akár lent, a Malomárok
mentén sétáltunk, harc dúlt bennem a pontosan
megfogalmazott mondatokért. Mit akartam
megfogalmazni? Talán azt a rettenetet, amivel a
felnőttvilág küszöbére léptem, és megláttam, mi
minden van előttem. Össze kellene olvadni legalább
egyetlen idegennel, hogy a sok idegenség elviselhető
legyen. És mégis, miközben az emberek tudhatják,
hogy egyetlen földi találmány képes enyhíteni a
rájuk szakadt retteneten, mégis mindent
megtesznek, hogy eltitkolják: van ilyen, létezik a
szerelem. Eltitkolják, sőt kifejezetten úgy nevelik
gyereküket, hogy megvetéssel tekintsen rá, elkerülje,
ha megpillantja, iszonyodva vagy gyűlölködve
elforduljon, belenevelik, hogy ne törődjön a benne
gerjedő sóvárgással, és lemondjon róla, ha szívébe
költözött, nemcsak hogy lemondjon, hanem késsel
kivágja magából, ahogy a Karolina térből kivájták a
meghittséget…
Ahogy a templomtorony keresztjének hegyét és az oszlop csúcsát

összekötő egyenes épp ott fúródik a tér felszínébe, ahol az

ellipszissé alakított téglalapnak az egyik fókuszpontja található.

A Karolina (Múzeum) tér környéke: az 1970-es kataszteri térkép

ráhelyezve a mai műholdképre a Google Earth programban.

[1970 Marian 139 szelvény]
 [1970 Marian, 139. szelvény]

D. volt az, akinek először meséltem családomról,

akinek magyarázatokat kerestem magamról, ki is
vagyok?, miből?, milyen múltból, miféle hatásokból
álltam össze?
– Kicsit bicegő a járásod, mintha a bal oldaladon
nagyobb súlyt hordanál… – mondta.
Az Erzsébet út villáinak kertjeibe épült
filagóriákban teáztunk, művészekkel és tudósokkal.
Öreg dámáknál rendezett asztaltáncoltatásra vitt el,
szeánszokra, ahol a materializmus
parapszichológiáját hirdető, távolból érkező próféták
bukkantak fel, és ismeretlen nyelveken beszéltek.
Összenyitott szobákban megtartott házi koncertekre
jártunk, ahol bódító füveket sütöttek a kalácsba, és a
mentateával elmajszolgatott szeletektől mámoros
állapotba került mindenki, s elfeledte, hogy másnap
milyen zimankóban várja majd a 22-es buszt.

S.-sel fogadtuk meg, hogy sohasem buszozunk. A

buszba beszorítva szorongatóvá válik
jelentéktelenségünk. Hetek óta nem találkoztam D.-
vel, szenvedtem, hiányzott. Hiányzott az élet
gazdagsága, s hogy mindennap felfedezzek valami
újat. Még mindig utáltam a finomkodó értelmiséget,
Beethovent és Wagnert, Thomas Mannt és
Swedenborgot, de már érzékeltem magamban a
mondatok egymást préselő néma rétegeit, ugyanúgy,
ahogy a házakat befutó levelek mögött az éjjelre
elcsendesedő verébvilágot, s tovább, a falak mögött:
a szobákban alvó embereket, s azokat az útvesztőket,
amelyeket gyávaságuk tapos ki. Magányos farkasnak
képzeltem magam, pedig tele volt a szívem és az
agyam az összeolvadás vágyával. Szenvedélyesen
vitázva kísérgettük egymást S.-sel az éjszakában, a
Györgyfalviból az Eminescu utca sarkáig, a Sétatér
felőli végébe, majd vissza, és attól függően, hogy ki
kit kísért, attól függött a pro és a kontra. Mivel épp
engem kísért a Györgyfalviba, S. volt a kontra, én
meg a sóhajtozó, aki ha nem is tárja fel titkait, de
beleváj a csend alvó verébfürtjeibe, és a sivalgás
zajfüggönyétől takarva, kimond egy nevet. Azt
kérdeztem S.-től, mit tehet az ember az őt
malomkőként bedaráló szerelem ellen, ha már
benne és általa nem élhet. Mire S. már-már
kegyetlenül kiáltotta arcomba a választ:
– Ha úgy érzed, hogy valakivel képes vagy
megosztani az életedet, s ezt mégsem teszed meg,
akkor fabatkát sem ér az az érzés…
Ezt pontosan a Voltaire utca bejáratánál mondta,
illetve feljebb, a 3-as troli megállójánál, a
sokszögletű és bizonytalan határvonalú téren, amit
akkoriban hol Szénának, hol Cipariunak mondtunk.
Következő évben már ezen a téren laktam, illetve
a Pata utca legelején magasodó magányos
tízemeletesben. Két bejárata volt, egyik a Pata utca
torkolatában, másik a Voltaire utca végében. Ennek
az utcának lényegében csak bejárata volt, az is egy
kapualjból, a Nevenincs cukrászda mellől. Az ember
bement a cukrászdába, vett három lejért egy kubai
maracuja-nektárt, vagy mifélét, ha akadt még két
leje, megtoldotta egy krémessel, aztán hazasétált a
Voltaire-en, ahol nem jártak autók. Talán ezért is
kedvelték annyira a magamutogatók, vagy mifélék.
Emlékszem az egyikre: télikabátját nyitotta szét,
alatta kigombolt sliccében a kilógó micsodájával.
Épp egy lánnyal sétálgattam le s fel, a téli hideg
ellenére órákon át, mert nem vergődtünk sehogy
sem zöldágra, nem találtuk a kiutat egymásból:
mintha csak a zsákutca kimérákat dugdosó
topográfiáját élnénk meg. Tulajdonképpen még csak
igazi bejárata sem volt ennek az utcának:
lényegében egy ház kiütött falú szobáján keresztül
fordultunk be a Széna térről. Szóval ez a lány, akivel
hol euforikus boldogságban, hol zokogó és örökre
szóló búcsúzkodásban teljesítettük be az utca
városrendészeti attribútumát, ki nem állhatta a
magamutogatósokat, akik homályos indíttatással
szertekószálnak ebben a városban, s őt folyton
megzavarják, miközben egy padra felkuporodva
tanul vagy ábrándozik, hol a Botanikus kertben, hol
a Házsongárdban, hol a Sétatéren…
– Menjünk – mondta kedvetlenül, mintha
bennem csalódott volna.
– Menjünk – mondtam sértődötten, s ki-ki elindult
az ellenkező irányba.
Sokszor és sokan megzavarták sétáinkat,
csókjainkat, összeolvadásunk pillanatait. Hol egy
volt szerető bukkant fel, máskor kutyafalka akart
széttépni, de került boszorkány is, aki arcát arcunk
közé ékelte… D.-től tudtam, honnan lehet a
boszorkányokat felismerni. De amikor
megpillantottam a fekete szőrszálakat az orra alatt
meg az arcán, hiába kapálóztam, késő volt, alig
bírtam kikeveredni a hálójából. Vallomásutcák:
Voltaire, Monostori út, Pata utca, Farkas utca…
Veszekedés-utcák: Horea út, Erzsébet út, Jugoszlávia,
Párizs… Szakításutcák: Budai Nagy, Deák Ferenc,
Pavlov, Mikó… Egyszer ezen, valahol a könyvtár előtt
elvágódtam, akkorát és olyan akrobatikusan, hogy
akik láttak, megtapsoltak. A Széna téri
trolimegállóból rohantam „át” egy zaklatott elválás
után. A trolit kellett utolérnem, sőt megelőznöm…
Egyszer a Bariţiutól a Pasteurig kellett trappolnom,
majd vissza, tízpercnyi szünet alatt… Egyszer a
Monostor széléről a zsidó kórházig… A szerelem
elrohanások és kirohanások csomópontjainak
hálózata.
A maracuja a passió gyümölcse. Magyarul
golgotavirágnak mondják.
Foucault szerint a görög városokban találták ki a
szerelmet.
A Hamburger Bahnhof kortárs múzeum
gyűjteményében látható egy nagy méretű Anselm
Kiefer-kép, az a címe, hogy Jerikó. Bibliai idézet
olvasható alatta. „A lerombolt város romjaira új
épül.” De az újat is benövi a fű.
A Fellegvárra, az előkelőnek tartott Belvedere
szállóba E.-vel mentem… Jesszus, most beugrik a
vezetékneve, ám jobb, ha nem írom le. A Belvedere
uszodájába kapaszkodtunk fel a Galilei lépcsőn. E.
versenyezett egykor, fantasztikusan úszott. Én még
csak fél távon jártam, amikor szembetalálkoztunk.
Gyönyörű alakja szó szerint hasította a vizet, mint
valami torpedó. Mosolyogva várt a startnál. Arcán,
vízcseppektől felnagyítva, szeplők tündököltek.
Azelőtt való nap kísértem először haza, majd fél
éjszakát guggoltam a fotelje mellett, miközben ő
Áprily-verseket olvasott fel. Reggel rettenetesen
fájtak a heréim. Sápadtan jeleztem szobatársaimnak,
mi a bajom, ők meg nevettek, semmi gond, van ilyen,
kangörcs a neve. Kissé sántikálva mentem a délutáni
randira, persze ki nem mondtam volna semmi
pénzért, mi a bajom. A szeplők nevettek, és hívtak,
menjünk föl úszni. Zárásig maradtunk. Konyakot
ittunk a medence melletti bárpultnál, Metaxát.
Olajos, sűrű konyak, a szeplők fényével keveredett
mélybarna csillogása, sejtések miriádjával kábítva
el. Jeges volt az út lefelé, de szerencsére a cipőm
nem csúszott. Felajánlottam E.-nek, lehozom a
hátamon, nehogy elessen. Ő elfogadta, s máris
felszökkent, átkarolta a nyakamat, fülembe suttogott
egy köszönömöt. Felelősségteljesen óvatoskodtam
lefelé. S akkor ő, onnan fentről indított: milyen
elképesztően rendes vagyok, nem csoda, hogy jóban
lettünk, nagyon jó ember vagyok, jó barát, lehet rám
számítani, érzi nagyon… és ahogy ereszkedtünk
lennebb és lennebb, átszakítva a város látványának
rétegeit, közeledve a „földszinthez”, szakadozott lett
a beszéde, szakadozott a beszéd fonala, legalábbis
nem értettem egy darabig semmit, ám ahogy
leértünk az Astoriához, s ő leugrott a hátamról, már
mindent tudtam. Szerelmes valakibe, aki
Marosvásárhelyen jár a színire, de hamarosan
megérkezik, és vele lesz, és én nagyon rendes
vagyok, de nem tudja elfogadni a szerelmemet,
viszont beszélgessünk továbbra is, vagy ha nincs
kedvem találkozni vele, ő nem vaddisznó, nem akar
kínozni, írjunk leveleket egymásnak, írjunk naplót, s
cseréljük ki a lapokat, vagy írjunk közös
álmoskönyvet. Akkor én elbúcsúztam, és
visszamásztam a Belvederéhez, fölcaplattam megint
a lépcsőkön, abban reménykedve, hogy a
visszaemelkedéssel semmissé tehetem az elmúlt
perceket, semmissé tehetek egy történetet,
visszajutok a kezdetbe, és onnan majd elindulhatunk
másfelé, kedvezőbb irányba, abból a pillanatból,
amikor a medencében mellém úszik, a startkő alá, és
csókot lehel a számra.
A sötét Szamos ólomszürke habbá dagasztotta a
kétségeket. Miként lehet közös álmoskönyvet írni
azzal, akivel nem alszunk együtt?
Bár azóta sem jártam azon a lépcsősoron, most
mégis ismerősebb, mint akkor volt. Pedig sokat
koptam én is. Voltam boldogtalan, napfénytől
illatozó római dombokon, s szárnyalóan boldog,
esőtől fekete, huzatos berlini utcákon. Hittem abban,
vagy aki utálja ezt a szót, legyen: reméltem, hogy a
szerelmi építészet átszáll korokon és stílusokon, s
eklektikája maga a szabadság. De végül egyik este,
olyan hirtelen, ahogy város omlik le, egyszer csak
elhangzott egy mondat, ami nyilallásszerű
sebességgel átkatapultált másvalahová… Mintha a
Tubas Aramo című némafilm egyik jelenetébe
kerültem volna. Salvatore Salvamontnak épp azt
vágja a fejéhez a szép és okos Nino Caldaro, hogy
inkább csak kíváncsiság volt részéről az egész…
„Beléd akartam kóstolni, ahogy egy tál főzelékbe
vagy egy dallamos énekbe”, silabizáljuk ki a
cirkalmas betűkkel megjelent feliratot. A némán
tátogó szájról leolvasva a beszédet, persze gyanítjuk,
ennél sokkal több minden elhangzik, s a következő
jelenetben már azt látjuk, ahogy az összetört
Salvatore a tenyerébe temeti arcát… Antiszerelem.
Antikolozsvár. Előfordult, hogy miután kivágtam
lelkemből minden rothadó darabot, a lány, akit
szerettem, tudomásomra hozta, hogy a rothadás
tudja egyedül izgalomba hozni. Salvatore Salvamont
magában újra elátkozza a napot, amikor
megszületett…
Az egyenes és tőrhegyes mondat elhangzása után
következő éjjelen álmomban a Belvedere lépcsőjén
botorkáltam lefelé. Élesen kirajzolódtak a
betonlapok. A kőmellvéd repedéseiben
homokszemcsék hátán gurult le egy-egy vakító hátú
kvarckristály. Nem volt meg az Astoria, a lépcső
tovább ereszkedett lefelé. A nedves támfalakon
egyre kevesebb fény csillogott. Most értem le a
Szamos alá, gondoltam. Mentem tovább.
A sztereotip szerelem olyan, mint a füge: soha
nem virágzik. Ebből a szempontból Kolozsváron
idegen voltam, érintetlen, nem jártak előttem
történetek. Lényegében párbeszédek írnak minden
útikönyvet, az viszont ritka, hogy az utak ne
szólnának ránk. Néhány hónapja Münchenből
vonatoztam Velencébe, és valahol a kopáran is
fenséges Brenner-hágóban eszembe jutott Thomas
Mann. 1911 májusában ugyanezen az útvonalon
(még az indulás időpontja is egyezett) kattogott
alatta a vonat. Ugyanazok a Dolomitok a háttérben.
Később ugyanaz a Lídó, ugyanaz az Excelsior
Szálloda s a vaporettók, ahova nem engednek fel
poggyásszal. Nem beszélve a vendéglő előszobájától
a sétány padjáig mindenhonnan szemünkbe
tolakodó emléktáblákról, s a lifthívójeltől a
cipőtisztító-automata hangjáig mindenben
felismerhető szirupos Adagietto-feldolgozásokról…
Az Ospedale Civico ma is szürke épületsora, a Rialto
márványsimasága, a kitaposott, vékony sár a
Giardino reggeli párájában… a valóság egyre
végzetesebben kirekesztődött… Másnap elutaztam.
Nagyon nyomasztott, hogy nem tudok egyedül lenni.
Nem azt éreztem, amit Thomas Mann, amikor a La
Fenice színpadát elhagyva, magas házfalak között
igyekszik a régi borbélycéh által fenntartott
vendéglő felé, ahol a híres szentpéter-halból eszik
rozmaringos rostonsültet, és ott a rövid, de sötét
sikátorban arra gondol: „most senki nem tudja, hol
van Thomas Mann”. Bennem más természetű
rémület kapálózott. Azt éreztem, hogy mindenki
tudja, hol vagyok. Mindenki tisztában van vele, mit
fogok tenni a következő pillanatban. Egyetlen
mozdulatom nincs, amivel átléphetek ebből az előírt
és rám tukmált történetből. Még csak annyit sem
tehetek, hogy hosszú ll-lel írjam a tukmálltat, mert
jön az Akadémia, és kijavítja.

Halál a helyesírásra!
Vajon milyen a szerelem Rómában, ahol a régi
épületmaradványokat beépítik az új épületekbe? És
merre vezeti az érzelmek architektúráját az a város,
ahol a házfalak málló vakolata alól bukkan elő az
elhallgatott múlt?
Az Iris strandra hátulról, a régi bőrgyár és a régi
porcelángyár közötti sikátorokon keresztül jutottunk
be L.-lel. Ő tősgyökeres kolozsvári volt, ismerte
ezeket a járatokat. Ha van anyanyelv, akkor van
anyatér is. És mindkettő azt jelenti: „úgy vagyok az
övé, ahogy az anyámé”… Gyerekkorában
feltutajozott a Malomárokban egészen a piacig, és a
mederből felnyúlva lopta el a mellvédnek
támaszkodó dinnyekupacokból a legnagyobb
dinnyéket. Az Iris strand, ez az itt felejtett zárvány, a
nyolcvanas évek elején is a boldog hatvanas éveket
idézte, amikor a magyar munkásosztály-öntudat
vöröscsillagként szikrázott a város terein rendezett
felvonulások fölött. Egy földből kiálló csap, amelyet
ha megengedtünk, fröcskölve megindult belőle a
rozsdás víz… Amúgy semmi értelme nem lehetett itt
a működő múltnak. Kidobált cserepek,
porceláncsuprok, némelyik egészen jó állapotban. S
a bőrgyár lassan rothadó bőrei, szőrei: kupacaik alól
színes csermelyek csordogáltak a Malomárokba,
némelyiknek már csak a nyoma maradt meg,
olyanszerű ábrákat festve a gyér fűbe, amilyeneket a
pop festője, Jackson Pollock csurgatott a vászonra.
Láttuk ezeket a képeket a Sportcsarnokban
bemutatott amerikai kiállításon mi is. Milyen logikát
ültetett az agyba, miképp strukturálta az
agytekervényeket az Iris strand fertelmesen
fergeteges körzete? Trolijáratok közvetlenül a
betonkerítésen túl, a teljes lebomlás falansztere
innen. A kietlen szemétdomb útvesztőjének
sivársága, s egy váratlanul feltört bodzabokor az
üvegtörmelékes patakparton. Élet volt itt? Igen. Még
a tárgyak is éltek, amennyiben alakultak és
változtak, és bele akartak folyni a vízbe, vagy a
földbe akartak bejutni, mint a csontok vagy a magok,
netán a levegőbe eloszlani, mint a füst vagy a lélek.
És mindig ugyanaz a kitartás: a falakat átütő ág, a
résekben megtelepedő ecetfa, a beton alól
előszivárgó fű, a lótetemben kisarjadó lila kígyószisz
és a pondróktól hemzsegő hatalmas paréjok. Ruhát
cseréltünk L.-lel, és aztán a csere lendületében
mindent, amit lehetett, még a szüleinket is szerettük
volna átbútorozni, hogy teljes legyen az
„átruházkodás”. Hogy én igazából ő legyek, ő pedig
én legyen. Igeragozás mellé személyragozás. Ott állt
velem szemben L., az én ruhámban, az én
táskámmal, az én kacatjaimmal, és ha megkérdezte
bárki, kit tisztelhetnek benne, a nevemen
mutatkozott be. Én pedig ugyanígy tettem, az ő
nevével. Saját magammal találkoztam, ha vele
találkoztam. Félig-meddig kívülről néztem magamra,
és mégsem. Én jártam randizni magammal, L. pedig
L.-lel randizott „a ló farkánál”. Sokan megjegyezték,
milyen jól áll rajtam a zöld nadrág, de én legjobban a
dzsekinek örültem, puha prémgallérja simogatta a
nyakamat, és az illata örök szédületben tartott.
Legmámorítóbb viszont mégiscsak az volt, hogy saját
magamat bámulhattam, és akit láttam a magam
helyén, egészen más volt, mint amilyen „én” voltam.
Minden gondolata. Minden mondata. Az ízlése és a
mozdulatai. A lassúsága és a gyorsasága. A
hangsúlyai és a tehetsége… De hát minden játék
véget ér egyszer. Mindig felépül egy fal. Amit a
vágyak csorba vigyora nyugtáz… És az élet kapitális
kompromisszuma: kisajtolni valami kis mámort a
penészből is. A halál kínos elhazudása. A
lépcsősorok, akárcsak a valódi történetek, vagy
elterelnek valahová, vagy nem léteznek.

Miközben ezeket írom, az a lány, aki kiszolgál itt,

a Déja Vu-ben, kihoz az asztalomhoz egy tányér
mogyorót, és megkérdezi, mit csinálok. Látja, hogy
már teleírtam néhány oldalt, de azért megkérdezi.
– Írok – mondom neki.
– Mit írsz?
Nehezen beszél magyarul, de ha már azon
kezdtük, nem vált át románra.
– Épp ott tartok, amikor egy szőke román lánnyal
csókolózom a Horea út 16. szám alatti ház udvarán,
mert már elfáradt az agyam a beszélgetéstől. Én 22
éves vagyok, a lány 18. Házibulin vagyunk, s
kimegyünk szellőzni a kis udvarra, a csillagok alá.
Hirtelen derengeni kezd, hogy ugyanebben a házban
szálltam meg, amikor egyszer országos
pingpongbajnokságot rendeztek Kolozsváron…
Carmennek hívják a szőke román lányt, vezetékneve
magyarul azt jelenti: sirály.

– Valóságot írsz, vagy filozofálsz?

Azt felelem, hogy mostanában igyekszem a
valóságot a pontos részletek miriádjával ábrázolni.
Keményen dolgozom, ennek ellenére, elismerem,
tévedek néha. Pontosan emlékszem, hogy Carmen
kék szalaggal kötötte lófarokba a haját, a szalag
mindkét vége enyhén kifoszlott. Arra viszont nem
mernék megesküdni, hogy a 16 vagy a 76 szám alatt
állt a ház. A tényeket a fantáziálástól elválasztó
mezsgyét agyunk teherbírása jelöli ki. Miriád azt
jelenti: tízezer, egy ideje felkaptam ezt a szót. Meg a
hármas pontot. Ha megmondja a nevét, őt is meg
fogom írni. Azt is, hogy magyarul beszél, holott
érezhetően nehezére esik.

– Mi a címe? – kérdezi, mint aki meg se hallotta

nevét firtató kérdésemet.

Megmondom.
Kicsit elhúzza a száját. Érdekli, hogy romantikus
típus vagyok-e. Nem kérdezi, inkább megállapítja. Ő
nem szereti a romantikus férfiakat. Nem akar
senkivel összeolvadni. Ilyesminek a gondolatától is
irtózik. Neki minimum kettő kell.
 – Én csak egyet tudok szeretni. Ezt magyarul
pisztrángbetegségnek mondják.

– Az mit jelent?
– A pisztráng mindig csak felfelé úszik, lefelé
soha. És amikor eléri a patak forrását, akkor
elpusztul.

Csodálkozva néz rám, de aztán, mint aki megért

valami lényegeset, magabiztosan elneveti magát. Ő
nem pisztráng. Inkább krokodil.
– Irigylem ezért – mondom neki. – A krokodilnak
egészen különleges az életfilozófiája. Szívesen
megismerném.
Egyre jobban fintorog. Elkeskenyül az arca, sőt az
egész feje összezsugorodik. Keresi a szót, aztán
románra váltva fakad ki:

– Utálom a filozófiát. Filozófiát végeztem, utána

beiratkoztam a bölcsészetre. Azt is utálom. Utálom
az unalmas regényeket. Utálom a verseket, amikben
nem folyik vér. Utálom Joyce-ot. Utálom az operát és
a szimfóniát. Utálom a hármas pontot.
Nem felelek, de láthat rajtam valamit, mert
békülékenyebben folytatja.
– Magányos farkas vagyok, akitől az is
engedmény, hogy itt ül a recepción egész nap. De
háromnaponta van egy szabad napom. Olyankor azt
csinálok, amit akarok. Az ereimet is felvághatom.
Rágyújt. Megkínál engem is. Miután tüzet ad, az
öngyújtóját felém nyújtja, különleges formájú, cseles
kupakbillentésű darab, tegyem el emlékbe.
Visszamegy a pulthoz, visszaül magasított székébe,
és a laptop képernyőjét kezdi bámulni. Arcát
beezüstözi a fény. Elüldögélek még a csendben.
Megszületik bennem az elhatározás, hogy ezután
főképp a nézésben igyekszem majd elmerülni. Nem
hallgatni zenét, nem olvasni. Nem csinálni mást,
csak nézni. Főképp arcokat.
 Kovács András Ferenc

Téli Kolozsvár
Mint drágakő, kárpáti ritka ásvány:
Csillog, ragyog, havakban áll a város!
(Hó-csönd honol ma tornyain s a bástyán.)

Hó mindenütt – a régi Farkas utcán,

A Templomon, mely Istennel határos!
(Hó-fény borong hős bronzalak bajuszán.)

Sosem felejti tán, ki elmegy innét:

Hogy tündököl telente szét a város!
(Nézd Szent Mihálynak égi hermelinjét…)
Hó-csönd honol ma tornyain s a bástyán. Részlet Jakab Elek

várostörténeti munkájának térképmellékletéből: lebontott

tornyok, bástyák oldalnézetben, alaprajzban. [1870 Jakab]
 Erdélyi hajdútánc
Bévonultunk Szászlónára:
letörött a zászlónk szára!
Szászfenesről Kolozsvárra:
lovunk szuszog, koros pára!
Kapus, Kisbács, Kolozsvár:
kopott csizmánk poros már!

Erdőfelek hátán Torda:

hej, tárkonyos bárányborda!
Aranyosszék, kedves Gyéres:
tépett ingünk nedves, véres!
Alvinc, Felvinc, Nagyenyed:
kihörpintjük a hegyed!

Megfáradtan, falást alva

szálltunk beléd, Balázsfalva!
Megehülten, nem es falva
futtunk feléd, Ebesfalva!
Holdvilág vár, Segesvár:
vérző hadunk sebes már!
Szászfenesről Kolozsvárra… Erdély legkorábbi olyan térképe,
amely szék- és vármegyehatárokat jelenített meg. [1686

Cantelli]
 Kolozsvári ősz
Fény záporoz fejünkre:
kalandra vár a Hója!
Mind messzebbről felelget
a hegy-völgy lágy Echója:
nem röppen önfeledten
szívünk vidám hahója!
Vitorlás fellegekkel
lassan magasba süllyed
gyerekkorunk hajója…

Kolozsvár, Óvár, kisfiú

(Emléktöredék)

Nagyapámmal a Mátyás-ház felé

Áttotyogok a Karolina téren…
A kép szívembe mért cikáz belé,
Mint messzi villám, mért sajdul elébem?
Nagyapámmal a Mátyás-ház felé,
Makacs kezét még alighogy felérem –
Mily régmúltban kapaszkodom belé,
Halálomban a Karolina téren…
Nagyapámmal a Mátyás-ház felé / áttotyogok a Karolina téren…
Kataszteri térkép részlete az Óvárról. [1914 Csányi, 22.

szelvény]
 Jókai utca 2
Egy zöld-fehér redőny. Szék.
A széken csorba csuprok.
S egy kajla sárga mackó:
Örvénylő napsütésben.

A ferde háztetőkről
Fölröppenő galambok.
Nyár, friss sugár pereg szét:
Beáztatott kenyérbél.

Lopózó benti árnyék…

Kertészkötény s egy állvány.
Erősödő dübörgés:
Forró, vakít a párkány!

Üres nyugágy. Verőfény.

Az ember mégis, egyszer.

A kép mögül kihátrál.
Repedt virágcserép. Csend.
Zöld és fehér redőny. Szél.
 Selyem Zsuzsa

Kolozsvári hidak
(részlet az Only Planet sorozatból)
Kolozsváron szerencsére nincs állatkert.
Évek óta egyedül élt, nem volt több, mint
negyvenöt. Legalább hatvannak nézett ki.
Munkanélküli-segélye 300 lej, jelenlegi árfolyam
szerint 67 euró. A kismacskát a lakótelepi kukák
mellett találta. Nem gondolkodott egy percig sem,
fölvette, magához ölelte, rágombolta a kabátot, és
ment vele az állatorvoshoz. A trolibuszon egy
hatósági ember kifigyelte a kabát gallérjánál
kikandikáló cicafült, elhadarta a nevét, funkcióját és
a vonatkozó jogszabályt, miszerint bármiféle állat
közszállítási eszközön való utaztatása kihágást
jelent, ami 100 és 1000 lej pénzbírságot von maga
után, és kiállított egy 700 lejre (150 €) szóló
büntetést. De hát akkor miből fog élni? Kolozsváron
a parkokban nem lehet kutyákkal sétálni, továbbá
autóbuszon, trolibuszon meg villamoson (metró
nincs) nem utazhat se kutya, se macska, se
tengerimalac, Kolozsváron a kétezertízes években
csak az emberek utazhattak tömegközlekedéssel.
Nem fog élni, meghal.

2013 vasárnap délutánjainak helyszíne Kolozsvár

volt, a város nyilvános terei, az utcák, a lakótelepek.
A privát is odacsődült az ablakaihoz, integetett,
mosolygott az emeletről. Minden hónap utolsó
péntekjén pedig Critical Mass, a bringás felvonulás,
de hát ez azóta is folyamatos, olykor egészen
elképesztő helyeken megyünk, ahol nem az
autósokat bosszantjuk vigyorogva a körforgalomban
körbe-körbe, hanem, mondjuk, egészen elvadult,
mocsaras terepen próbáljuk meg felhívni a
városvezetés figyelmét, hogy ott akár park is
lehetne. 2013 vasárnapjain a verespataki
ciánbányászat ellen vonultunk, különféle emberek,
különféle érvekkel. (Megfigyelték, ugye, hogy
minden hatásos független kezdeményezést
pillanatok alatt leutánoz a politika meg a
kereskedelem. Ott cseszik el, hogy túl profin
csinálják.) Lepedőből hasított zászlón a Verespatak-
logó, a felül zöld, alul vérző levél, aranyba öltözött
alak piros szigetelőszalaggal keresztben áthúzott
televíziókészülékkel csikorog az aszfalton,
elemlámpából és nagyítóból barkácsolt vetítőn
falakra vetített üzenet: Mentsük meg Verespatakot.
És ami nem sikerült! Például az ökohaiku akció,
hogy három nyelven az épületekre vetíteni a
szövegeket, s miközben a menet vonul, itt-ott
megjelennének a versek.

A legjobb tanárok egyike volt a Bölcsészkaron.

Matematikára jártam, de bementem az óráira,
lenyűgözött, hogy nem magyaráz, hanem kérdez. Azt
hittem, végig hozzám beszél, rám kíváncsi. Aztán
felajánlották neki a rendszerváltás után, hogy
dolgozza ki az oktatás reformját, persze kicsiben, a
romániai magyar kisebbségnek, és minden
nagyszerű javaslatának keresztbe tettek, ugyanők.
Szexuális orientációját vállalhatatlannak gondolta.
Vagy, amikor rehab után keresztény közegbe került,
bűnnek. Ujjongva hívta fel hűséges barátját, hogy
végre rátalált a megoldásra: hátizsákját megtölti
kövekkel, és úgy ugrik le a Garibaldi hídról. Hirtelen
világos lett számomra, hogy a társadalmi
ellentmondások internalizálása okozza halálunkat.
Ahányszor meglátogattam őket, meséli Balázs, az
akitájuk örömmel köszöntött, senki mást, csak
engem. Az apa, Dan, orgonaművész volt, a fiú
színésznek tanult, mint én, csak román tagozaton, a
lány külföldön, az anya tanár, annak a kutyának
meg rengeteg mozgásigénye volt, úgyhogy egy idő
után elvittem magammal. A próbákra is bejött
velem, morogtak a tanárok, de mikor látták, hogy
végig csöndben üldögél, megszokták. Aztán a
Biblioteca Janisben melóztam menedzserként, kellett
a pénz, hónapokig nem láttam napfényt. Tomas volt
a legmegbízhatóbb bodyguard, alacsony csávó, de
full kigyúrt streetfighter. Ha valakihez leheletnyit is
hozzáért, szállíthatták a sürgősségire. Nem sokan
tudták rajtam kívül, mennyire szelíd valójában.
Aztán egy márciusi reggel, a Janisből jövet vörös-
fekete sport BMW-jével, szédülten a sok piától,
áthajtott a Sétatér melletti hídon a piros jelzésen,
ettől valahogy pánikba esett, ezt már az újságok
írták, és még jobban rátaposott a gázra. Nem látta a
gyalogátkelőn átbicikliző Dant, telibe kapta. Az
angyalok legyenek közel hozzád. Négy év letöltendőt
kapott. Előtte még rendelt egy kis koszorút, felíratta
rá, hogy az angyalok legyenek közel hozzád, és arra
a Kis-Szamos-parti görbe fára akasztotta, amelyik a
legközelebb volt a balesethez.
míg búvik a
berki madárka
ne félj
Ha Verespatakon mégis beindulna a nyílt felszíni,
ciántechnológiás nemesfém-kitermelés, ha
letarolnák az egész Cârnic-hegyet, ha eltüntetnék a
települést az öt felekezethez tartozó templomaival,
ha áttelepítenék a temetőt valahová, az embereket is
valahová, ha tizenhat évig lenne a vállalatnál
munka, ha a zagytározó megrepedne, mindig
megreped, akkor a tőle 126 kilométerre fekvő
Kolozsvár ivóvize is megtelne ciánnal.

sötétsárga víz
vajon merre tart édes
lassan hömpölyög
Gilles biciklivel ment el Berlinbe önkéntesnek egy
hajléktalanszállóra.
Itt ugyan nem tudjuk meggyógyítani önöket, de
annyit garantálunk, hogy biztonságban vannak –
üdvözöl dr. Albini, az ergoterápiás pszichiátria
igazgatója. Stábunk korábbi filmezési engedélyét
emiatt vonja vissza, időközben ugyanis beutaltak
hozzá egy nőbeteget, akinek éppen az a
kényszerképzete, hogy folyamatosan filmezik.
Megértik, ugye, hogy minden hitelem egy csapásra
elpárologna, ha önöket beengedném. Az intézetet
egy forgalmas autóút zárja el a Kis-Szamostól.
Szemben vele, a folyó túloldalán van a Vasutas park.
Valaha a város második legnagyobb parkja volt,
kisvonattal, játszóterekkel, télen jégpályával,
nyalánkságokat kínáló bódékkal, aztán elhagyatottá
vált, mígnem a helyi futballcsapat tulajdonosa meg
nem kapta valahogyan, ígérte, hogy újra élet lesz
benne, de csak idős fákat vágott ki. A protesztakciók
miatt, meg nyilván a pénze is elfogyott, hagyta a
parkot a fenébe. Az Irisz telep felőli gyaloghídnál
végződik.

Halak a parton
a hálóban szétkutyák
levegő semmi
Az Irisz telep Kolozsvár legszegényebb környéke, itt
építették fel az 1920-as évektől kezdve a
porcelángyárat, a cipőgyárat és a téglagyárat. 1944-
ben a náci megszállók a téglagyárat jelölték ki
gettóvá, onnan 16 148 kolozsvári és szamosújvári
lakost szállítottak marhavagonokon Auschwitzba,
közülük majdnem mindenki elpusztult. A civilek
közül majdnem senki nem protestált. A cipőgyáron
kívül ma már egyik gyár sem működik a telepen.
Az Irisz telep Kolozsvár legszegényebb környéke, itt építették fel
az 1920-as évektől kezdve a porcelángyárat, a cipőgyárat és a

téglagyárat. Az Irisz porcelángyár a Kajántói úton (137), a

Dermata-művek a Korvin téren (131) és a Városi téglagyár a

Szentgyörgyhegyi úton (135) a második világháború idején.

[1942 Kolozsvár]
 [1942 Kolozsvár]

Az ecsetgyár második emeletén a terem közepén

csövekből összerakott szerkezet, a fekete falak
mentén székek. A székeken kívül minden mozgásban
van arra a két órára, ameddig ott vagyunk. Adott egy
hír a sok közül, hogy egy apa a mozgáskorlátozott
fiával és a kislányával belehajtott a Tarnica nevű
vízgyűjtő tóba. Ion alakítja az apát, Kati az anyát,
Bogdan, a rendező a kontextussal szembesít, a
pusztító társadalmi, financiális, etnikai, nemi
megosztottságokkal. Bartók zenéje kísér, el is
hangzik adott ponton, hogy „Béla Bartók. Născut în
România. Mort în America. Pasionat de folclorul
românesc. Ungur. Se poate şi împreună”. [Bartók
Béla. Magyar. Romániában született. Amerikában
halt meg. Le volt nyűgözve a román népzenétől.
Magyar. Lehet együtt is.] Tarnica 25 km-re van
Kolozsvártól, ez a tó látja el vízzel a várost.
Reggel fél kilenckor indult Gilles, a biciklis
lassúfutár a Karolina térről Budapest, Bécs, Velence,
Bázel, Prága, Berlin, Amszterdam, Brüsszel,
Luxemburg, Párizs útvonalon Londonig. Apró
küldeményeket visz el és ad át személyesen, ha
lehet, és dokumentálja is a tárgy útját. Nem sima az
út, Gilles minden akadályba meg akar botlani,
legyen az szép vagy csúnya, hideg vagy meleg,
nélkülöző vagy túláradó. Nem segít a
hajléktalanoknak, hanem olykor maga is az.
Mindenféle útszéli tárgyra felfigyel, kidobott
autóillatosítótól használt heroinos fecskendőig.
Hazahozza őket Kolozsvárra, és a tranzit.ro-ban a
padlóra rajzolt útvonal megfelelő pontján elhelyezi
őket egy-egy mondattal, amit azon a nyelven írt,
amelyiket abban az országban beszéltek, ahol a
tárgyat találta. Elvihették őket, ha egy hónap múlva
a tárgy történetét elhozták, és elhozták, volt nagy
text-jam és zene és öröm és bucurie és joy és Freude
és joie etc.
Karl! Paul! Nem kiáltotta, csak jó erősen gondolt a
kislány Karlra és Paulra. Szaporán szedte a lábát,
mindig félt, amikor hegedűóráról hazafelé átvágott a
Mauerparkon. A napnak az az órája volt, amikor az
árnyékok elfáradnak és kinyúlnak. A fáradt
árnyékok rettenetesek tudnak lenni, s ha az ember
egyedül baktat, jóllehet a hátán van a hegedűje,
azért eléggé védtelen. Karl is mindig egyedül
mászkál, de ő erős. Nagyobb is öt évvel, már
koncertezik, most éppen Valenciában. Er hat immer
alleine gespielt. A kislány előhalászta a zsebéből a
képeslapot, amit Karlnak szánt, de azt is tudta, hogy
soha nem fogja se elküldeni, se odaadni, az pont
elég, ha van neki egy képeslapja, rajta néhány befelé
kanyaruló vonalból egy kislány, aki pontosan olyan,
amilyennek őt Karl láthatja. Nagyon gyerekesnek
találta ő is ezt a rajzot, pedig Paul csinálta. Paul
régen élt, volt katona az első nagy háborúban,
menekült a másodikban, ezt a rajzát is elfajzott
művészetnek nyilvánították a nácik, a náciknak egy
kislány, aki egyedül lépked a kavicsokon, és rád néz
két nagy gombszemével, az elfajzott. Jönnek a
bakancsaikkal az árnyak, és azt mondják, elfajzott.
Gyorsan megfordította a képeslapot, és újraolvasta a
néhány napja megírt sorokat: Karl. Me gusta la
imagen por nu „ser facil” y por la impression de
sopresa am está dando. Me gusta aprendo espanol
para x hablaro x poder en el los paises hispanicos. Y
„jamais” eslune en Espana. Ennyi. Ha Karl ott
Valenciában ebből nem érti meg, hogy mennyire
szereti őt, akkor úgysem ér az egész semmit. Azért ez
így kicsit meredek, gondolta a lassúfutár. Pihent a
fűben, krémsajtos kenyeret majszolt, mellette a
bringája, ő meg csak nézi ezt a kislányt a
hegedűjével meg a képeslapjával meg a
gondolataival, örül nekik, de valami hiányzik. Nem
tudja, micsoda. Eltelik pár nap Berlinben, és
valahogy úgy adódik, hogy újra a Mauerparkban
üldögél egy szelíden alkonyodó estén. A lassúfutár
fölkászálódott, bringáját egy ideig csak úgy maga
mellett tolta, így történt, hogy az úton észrevett egy
kissé összetaposott gyerekrajzot, fölvette, akkor látta,
hogy képeslap és Paul Klee X-chenje. A lapon jobbra-
balra dülöngélő betűkkel, kihúzásokkal spanyol
szavak egy bizonyos Karlnak. Hát jó, gondolta a
futár, nyilván azért van itt ez a lap a földön, hogy
kézbesítsem, s azzal gondosan becsúsztatta a
hátizsákjába a többi küldemény közé. A képeslap
persze nem volt megcímezve. Így került Kolozsvárra,
az Einstein utca 9A-ba. Ha olvasod ezt, Karl, gyere és
megkapod.
 Magyari Tivadar

A ragasztott ház
(részletek)
– Aznap délutános voltam a szikragyárban. Akkor
már irodában dolgoztam a mérnökök között. A mi
gyárunkból nem vonult ki senki tüntetni, mint a
gépgyárból. Nálunk csend volt. Félreeső helyen állt a
vállalat, a többi gyártól távolabb, a Szamoson túl.
Nem tudtunk semmit arról, ami a városban történt.
Az első hírek, hogy a Főtéren embereket lőnek le a
katonák, csak úgy estefelé szivárogtak be. Lementem
a melósok közé. Furcsán viselkedtek. A hír hallatán
egyesek a gépük mellől háborogtak dühösen. De úgy,
hogy közben fel sem mertek nézni a munkájukból. A
többiek, egypáran anélkül, hogy a munkát
abbahagyták volna, a munka fölé hajoltak, s
hangosan helyeseltek erre. Mások ugyanúgy, a
munkára hajolva néztek komoran vagy inkább
közönyösen, semmit sem reagáltak, mint akik
süketek. Végignéztem a termen, csak a dolgukra
ráhajolt embereket láttam, az egyforma szürke
hátakat, nem lehetett tudni, ki háborog, ki nem.
Csendesen szóltam azoknak, akik közelebb álltak,
hogy együtt ki kellene menni, legalább szétnézni,
mert odakint tisztességes embereket ölnek. Páran
bólogattak, és megjelent mellettem a főmérnök.
Főnököm volt, elég jóravaló ember. Szólított, súgta,
hogy legyen eszem, nem érdemes ebben a városban
vásárra vinnem a bőröm. Sok bevándorló, eltájolt
népség, nincs kiknek az élére állni. És lehet, hogy
híresztelés az egész, amit kintről hallunk. Idegen
provokáció. Kábé rá egy fél órára az igazgatósági
emberek egyenként hívatták azokat, akik hangosan
pofáztak. Később kiderült, civilek érkeztek
valahonnan, ők kérték, hogy a hangosabbakat
diszkréten emeljék ki. Egy olyan fél órára rá valaki
anélkül, hogy felemelkedett volna a munkájából,
elkiáltotta magát, mintha csak a futószalagnak
mondaná: a többieket vajon hova vitték, te? Nem
tudom, nem tudom, mondták itt is, ott is a
futószalagoknak, gépeknek az emberek. Nem tudom,
nem tudom. Valaki nagy későre egy gép alól
rikkantotta: vajon nem lekapcsolták ezeket, te? Hogy
befogják a pofájukat! Pár perc múlva egyre többen
gyűltek össze, törölgették tétován a kezüket, de
sokan, nagyon sokan, még buzgóbban a gépük fölé
hajoltak. Fel sem mertek nézni. A bátrabbak
felmentek az igazgatóságra. Odáig már egészen
merészre tüzelték egymást, félrelöktek ott egy
ismeretlen civilt, de úgy jól neki a falnak, hogy
döngött a háta. Emlékszem rémült nézésére.
Szerintem akkor fordult át az egész bátorságba.
Akkor láttam először: nemcsak mi félünk tőlük, hát
ők is félnek tőlünk. Betódultak az igazgatóságra. Én
távolról követtem őket. Nem volt szokatlan, hogy én
arra járok, mert a mérnöki irodák is arrafelé
nyílottak. De távolról követtem őket, bevallom
neked, Ágó. Mintha nem tartoznék közéjük, mert
még a főmérnök hatása alatt voltam. Hogy nem éri
meg vásárra vinni a bőröm. Bevándorló, eltájolt
népség, nincs akiknek az élére állni. Féltem, na.
Valakik akkor megnyomták a gyár szirénájának a
gombját. Mert, mondom, akkor fordult át az egész
valami kicsi bátorságba. A sziréna csak váltáskor
meg ebédszünetben szól. Ha azon kívül bőgetik, hát
biza valami balhé van. Mindenki azt hiszi, hogy a
munkások a szirénát meghúzzák. A pálinkásüveget
húzzák meg: a szirénát megnyomják.

A mozgolódókat kiszabadították az irodákból.

Amúgy ezeket – úgy emlékszem – ott nem bántották,
csak győzködték és burkoltan fenyegették.
Nem mehettünk ki a gyárból. De este jóval
korábban hazaengedtek. Remélték, hogy
szétszéledünk. Hetfű Jancsi bácsival összefutottunk a
kijáratnál, ő is délutános volt. Megegyeztünk, gyalog
megyünk haza. Lássuk, mi van a városban. Mentünk
a Kajántói úton, az Árpád út felé. Füleltünk,
erőlködve, hallszik-e valamerről lövés vagy tüntető
emberek, forrongás zaja. Ebbe a feszült fülelésbe
belefáradtunk. Hallottuk a szüntelen csattogást, hol
közelebbről, hol távolabbról, több helyről egyszerre.
De hát az emberek porolták a szőnyeget. Karácsonyi
nagytakarítás. Azt hallottuk. De aztán egyre jobban
hallatszott a közelgő tömeg zúgása: az végül csak egy
búgó távfűtőház volt. Ebbe, hogy most mit hallunk,
lövéseket vagy porolást, ebbe meg lehetett hülyülni.
Beértünk a kihalt belvárosba, katonák meg rendőrök
vegyesen járőröztek. Rá se néztek a kevés járókelőre.
Az udvarokon sortüzek csattantak fel: porolták a
szőnyeget szerte Kolozsváron.
A kapunk előtt a kocsiban Glika már szunyókált.
Anyád és Erzsike néni rémülten álltak a kapuban.
Anyád miattam, Erzsike néni Jancsi bácsit várta.
Csak otthon tudtuk meg, talán éppen apádtól,
lövöldözés volt, halottak vannak, de nem lehet tudni,
mennyi. Azt se, hogy most mi van. És már más
városokban is kitört a lázadás. Az elég enyhe
decemberi estén mindenki kigyűlt az udvarra pár
percre, a rendőr is bejött. Átláccó Zergike és
Tricskóné remegtek a félelemtől, Gyla bácsiéknál
aludtak aznap éjjel. A rendőr kiment a helyére, arra
is emlékszem, hogy visszaszólt a kapun, hogy be
lehet támasztani, már mindenki itt van. Hetfűék
vállalták, hogy náluk menjen a Szabad Európa a
rádióban, onnan mindenki hallja a saját házában.
Reggel hatkor a megszokott időben fújtak a
gyárak. Vagyis a szirénák. Apád meg Csuba még
mindig ült a konyhában, és hallgatta lentről Hetfűék
rádióját. Lementem az udvarra. Az jutott eszembe:
ha ma reggel nemcsak hatkor, hanem máskor is
megszólalna a sziréna, akkor ez annak a jele, hogy a
melósok mozgolódnak. Hat és tíz között nem szoktak
szirénázni. Tízkor mindig szólt, kajaszünetre, aztán
legközelebb csak délben kettőkor, váltásra.
Hetfű János ott cigarettázott már a pince
gádorjában. Pálinkát töltött nekem egy álcázott
tejesüvegből. Mondta, ő is a szirénákat várja: hátha.
Nyolc óra felé kivilágosodott, szürke volt az ég.
Kezdődött a csattogás: porolták a szőnyegeket a
szomszéd udvarokban.

– Vasárnap reggel János bácsi lehívott engem

hozzájuk. Mint mérnököt, mondta. Tervezzük meg a
metrót. Ti, gyermekek körbeültétek az asztalt. Jancsi
bácsi nagyokat kacagott, töltögette a ribizlibort.
Közben fél szemmel a forradalmat néztük a tévében.
Apád is lejött egy üveg enyedi borral, Jancsi bácsi
rögtön bevonta a várostervezésbe. Talán akkor
mondta azt is apádnak, hogy lebontja a Fellegváron
a Belvedere szállodát. Szépen, darabonként. A
darabokat meg kell számozni, hogy utána lehessen
felépíteni nekik, kint a Monostoron: az anyjuk
picsájában. A Kalános úton. Lakjanak benne! A
Fellegváron szőlőkertek lesznek, kis, boltíves
csőszházakkal, drótkötélpálya, a kabinok a magyar
színház tetejéről indulnak.
– Én arra emlékszem, hogy pár év múlva egy este
Hetfű János felszólt épának, kulturális ügyben,
valahogy így mondta:
„Szerkesztő tanár úr: ne még vegye zokon, de én
megmondom az őszinteséget: én még máma
lebontanám a Farkas utcában aztat az akadémiai
könyvtárat. Nem még talál oda. Olyan ottan, mint a
fos. Mint a mosott fos, szerkesztő tanár úr!”
Épa kacagott: vigyázzon, mert ott értékes magyar
könyvgyűjtemények vannak, amiket „ezek” loptak el
tőlünk, és oda bevitték – erre Jancsi bácsi úgy
döntött, hogy bontás előtt Csuba meg Janó segít
kimenekíteni az értékes könyveket.

Janó: „Hagyjad már a francba a hülyeséget, apja!

Há’ gyerek vagy?”

– Az egyik metróvonal a Monostor végéről indult,

a szamosfalvi hídig tartott. Aztán mégis
meghosszabbítottuk a vonalat a repülőtérig. Jancsi
bácsi bólintott, egyelőre jó lesz így. Addig, amíg ő
átköltözteti a repülőteret Szászfenesre: zúgjanak a
gépek a monostoriak fülébe, amíg szépen
megbolondulnak.
Vitatkoztunk az állomásokon, mintha tétje lenne.
Így ment: végállomás a Monostoron. Második
megálló: a Kálvária. Következik a Sörgyár. Erre
kiáltotta Tricskó néni, hogy mellette legyen a
Kakasos templom megállója. Oda jár ő. Mondták
neki, ez hülyeség, túl közel van, ugyanott van, a
sörgyári megálló elég. Így is rengeteg földet kell
kiásni. Utána jön a Béke tér. Főtér. Kétágú templom.
Szentpéteri-templom. Tóköz. Szamosfalva, repülőtér,
végállomás. „Kérjük kedves utasainkat, hogy tessék
kiszállni!” Egy másik vonal az állomásról indult és
Györgyfalva felé ment.
– Beszállsz az állomáson, kilyukasztod a jegyed,
megszólal ott egy szép hang a fejed felett, olyan szép
hang, amilyent a színészek tanulnak a színi
egyetemen: „Tessék vigyázni, az ajtók csukódnak! A
Széchenyi tér következik.”
 Vasárnap hazajött Mámáci néni és Búzaelvtárs
bácsi, temetésen voltak egy másik városban.
Elkértem Jancsi bácsitól a metró térképeit, valami
krikszkrakszok voltak, felvittem és megmutattam
Mámáci néninek. Kacagott, jó hangosan:
„Kisnyulam, ez nagyszerű! Amikor nagyobb leszel,
és könyvet írsz majd rólunk, tegyél metrót is
Kolozsvárra, sok-sok állomással!”
Amikor nagyobb leszel, és könyvet írsz majd rólunk, tegyél

metrót is Kolozsvárra, sok-sok állomással! Melléktérkép

Kolozsvár tömegközlekedéséről. [1996 Agát-Topográf]

 Vida Gábor

Ahol az ő lelke
(részlet)
A főtéren meglepően sok ember volt, konflisok álltak
mindkét oldalon, automobilok jöttek-mentek,
többnyire katonatisztek ültek bennük, gyengén
szemerkélt az eső, fejébe húzta a kalapot, ernyője
nem volt, és nehéz léptekkel indult meg a Jókai
utcán az Egyetemi Könyvtár felé, majd át az Unió
utcán, be a Sétatér fái közé, a tóparton senki, a
Kioszkban csend, onnan visszasétált a nyári színkör
felé, majd átment a gyaloghídon, a Szamos zavaros
volt, a malom gátján hangosan zubogott át a víz. Két
őrjárattal is találkozott, amíg a Rákóczi útra ért, de
rá se pillantottak, mentek unottan, ázottan. A
Kruzslitz-villa felé vivő kis utca torkában megállt egy
pillanatra, az agyagba lassan beletaposódó zúzott
követ nézte, bal oldalt a roskadozó léckerítést, és a
szederindát, amelyről még mindig nem hulltak le a
kékeszöld levelek. Látta a ház előtt csupaszon álló
öreg bükkfákat, aztán a szögletes, majd a kerek
tornyot, a tornác ugyanúgy elválasztva, mint az
udvar, a ház mögött a fenyők már magasabbak, a
kovácsoltvas kapun ugyanaz a lánc meg lakat
rozsdásodik, mint öt éve, mindkét udvar
elhanyagolt, nincs kertész, gazda, csak egy román
katona fütyörészik a háziúr tornácrészén, egy barna
meg egy fekete pár csizmát fényesít nagy odaadással,
fel se pillant, ahogy Lukács elsétál a ház előtt,
szerencsére van hova menni, az utat közben
meghosszabbították, egy üres telken túl házat
építenek, kisebb kutya ugat a kerítés mögül, ember
nincs sehol, majd újabb üres telek jön, pár
gyümölcsfával, és látszik a Törökvágás oldalában a
vöröses agyag, pillanatra meglepődik, hogy ilyen
színű földet Afrikában látott utoljára, aztán legyint,
mindenütt lehet vöröses agyag. Visszafelé alaposan
megnézi a Klaudia házrészét, az ablakok tiszták, a
régi mintázatú függöny, szélein az olívazöld sötétítő,
elhúzva, a járda kövein a széttaposott, nedves
levelek mutatják, hogy szoktak járni rajta, a kis
deszkaajtón a retesz helyett erős kilincs, és egy
pillanat tétovázás után azt is megtudja, hogy a kapu
be van zárva. Nem hisz abban, hogy bement volna,
bár a katona már nincs a tornácon, akkor is
észrevenné a másik lakrészből, Ernő is mindig tudta,
ha jön vagy megy valaki, de úgy tett, mintha nem
érdekelné vagy nem is érdekelte. Ha viszont az egész
házat rekvirálták a románok? Akkor legalább
megtudná, hogy mi van, itt lakik-e még Daniel
Klaudia, és ha nem, tud-e valaki róla valamit? De
nem nyílik a kapu, a másik oldalon pedig Lukács
nem mer benyitni, talán ha magasabb rangú tiszt
látszana, gondolja elhaladtában, és alaposan
megnézi a barna, fűzős meg a fekete, lovagló
csizmát, vastag lábikrája lehet a viselőjének. Arra
gondol, hogy el kellene sétálni Budai András
vendéglőjéig, hátha nyitva, hátha ismer valakit,
hátha… Késő délután átfagyva, félig vizesen beült a
New Yorkba, lassan havazásba vált a csendes,
szomorú eső, bejárta szinte az egész várost, nem
látott ismerős arcot, és ez nyomasztó kezdett lenni,
diákkorában nem szerette a New Yorkot, most meg
csak ide mer beülni, pedig van kávéház és vendéglő
épp elég, City, Gambrinus, Arizona, Biasini, de most
itt érzi biztonságban magát, a pincér hozza is a bort,
két poharat hozzá, tölt, az egyikbe többet, a másikba
keveset, és Lukács bólint, hogy elég is annyi,
komótosan rágyújt, és kibámul a füstön át a lassan
elsötétülő utcára. Werner, kérdezi vagy mondja
inkább egy hang mögötte, majd lódenkabátos férfi ül
az asztalához, a félig teli poharat maga elé teszi, az
asztal alá belökdösi kopott orvosi táskáját,
aranykeretes szemüvegén át mélyen néz a Lukács
arcába, aki megérti lassan, hogy ez volna az
összekötő ember, akit az öreg hiába várt. További
utasításig tartsa magánál a pénzt, az most a parancs,
mondja Heidler Elemér szanitéc zászlós, valamikor
orvostanhallgató, majd még azt is, hogy ő nem akar
ebben a dologban részt venni tovább, vége van a
történetnek, remeg a keze, mikor egy olcsó, büdös
cigarettára gyújt. Lukács int a pincérnek, hogy még
egy flaska bort. Százados úr, én félek, mondja
Elemér izgatottan, Lukács pedig majdnem elröhögi
magát, tisztnek se nézték soha még, de csak
megvonja a vállát, amíg a pincér kitölti az italt, mit
akar itt, ha fél, mondja félvállról, és egyáltalán mi a
fenétől fél?
 …be a Sétatér fái közé, a tóparton senki, a Kioszkban csend,

onnan visszasétált a nyári színkör felé… A Sétatér környéke a

legkorábbi olyan várostérképen, amely szabatos mérésen

alapult. [1902 Posner]

 Egy dadogás története
(részlet)

Nem emlékszem pontosan, de gyanítom, hogy Barót

felé utaztunk, amikor egyszer megálltunk anyámmal
pár órányira Kolozsváron, valamilyen menetrendi
változás miatt lehetett, nem volt ott semmi dolgunk,
hosszabb is lett az út így. Azt hiszem, semmit nem
vártam Kolozsvártól, még csak előfeltevéseim se
voltak, ott született Mátyás király, volt pár képeslap
az anyám gyűjteményében. A szokásos sárga
bőrönd, amit akkor már én cipelek, a vonat, a
tülekedés meg a táj, amit később éveken át mindig
áhítatosan bámulok, azóta sem unom, pedig a Révi-
szoros minden fáját és szikláját ismerem. A bőröndöt
meg az utazótáskát beadjuk a megőrzőbe, pár óránk
van, talán négy, egyikünk sem járt még itt, de anyám
is kíváncsi természet, elindulunk hát a Horea úton
(ma Regele Ferdinand), és megállunk az egyetem
szürke épülete előtt: Facultatea de Filologie. Van
ebben valami furcsa, mert akkor már az egyik
indián cimborám deklaráltan magyar szakra készül,
én még nem merem elképzelni, hogy ide fogok járni,
inkább csak meglepődöm, hogy van ilyen épület, ez
valóság, az egyetem pontosan egy hatalmas, komor,
szürke ház, nem valami képzeletbeli hely, ahol
szabadon csaponganak a gondolatok és a versek.
Rövid ideig álldogálunk ott, Kolozsvár lenyűgöző
város, és mint a falusi emberek, hamar belefáradunk
a látnivalókba, minduntalan egy templomba
menekülünk a zaj meg a tömeg elől, anyámmal
különben is minden nyitva lévő templomba kötelező
bemenni, nincs ez ellen kifogásom, azóta is így
cselekszem bárhol a világon. Jártam akkor már
mindenféle templomokban, Aradon és Szebenben, a
brassói Fekete templomban is, de hát a Szent Mihály-
templomhoz fogható Erdélyben nincs, ma is nehezen
tudok úgy elmenni mellette, hogy ne ülnék be pár
percre, itt van számomra a világ közepe, pedig nem
vagyok katolikus, a vallásról is azt gondolom, amit
az apám. Ahogy mondják és leírják, úgy egész
biztosan nem lehet, de a kimondhatatlan időnként
megjelenik, ilyen a szakrális tér, Isten mindenütt
jelen van, de bizonyos helyeken ezt jobban érezzük.
Nem róla szól ez, mi vagyunk ilyen gyengék, nekünk
van szükségünk az ő házának erős levegőjére, meg
egy sor mellékes körülményre. Erdély számomra
alapvetően egy vallásos élményre hasonlít a
leginkább, minden elmondhatón és leírhatón túli
megrendülés, amit akárhogy próbálok szavakba
önteni, kisiklik a mondataim hálójából. Felekezet
nélküli hívő vagyok, ahogy azt Mircea Eliade
mondja, nyilván ezt is később olvasom egyszer.
Mátyás királlyal akkor nem találkoztam, ott volt
persze, talán össze is néztünk, biccentettem neki,
elképzeltem, hogy milyen, amikor csöndes
éjszakákon lovastul száll le a talapzatról, mert akkor
még voltak csendes éjszakák is Kolozsváron. Nem
tudom, jártunk-e a botanikus kertben akkor, vagy az
máskor volt, de tulajdonképpen mindegy,
megkaptam az elementáris érintést, igen, ez valóság,
vagy ha ez nem, akkor valóság nincsen is.
 Térey János

Káli holtak
(részlet)
A szállodánkkal az 1989. december 21-e bulváron
nem tudunk betelni, érkezésünk óta fotózzuk és
posztoljuk a részleteit. Az ormótlan finomságait.
Mártonfiné is büszke rá, hogy éppen ezt sikerült
foglalniuk. Ugyanis hamisítatlan észak-koreai
stílusban fogant. (A Bel-Magyar alias Kossuth Lajos
utcában vagyunk, ha jól azonosítom a helyünket.
Most jönnek jól a régi utcanevek, amelyeket Sulyok
tanított nekünk, a Karolina-piactól az Unióig, ha már
magában a Hamletben nem is nyertek jelentőséget.)
Anjou-liliomos padlószőnyeggel megbolondított,
habfehér márványlépcsőház, de csigalépcsővel ám,
amely egy vastag vörösmárvány oszlopot ölel körül.
Az oszlop egyszerre megmagyarázhatatlan okból
véget ér, pedig jönnek még újabb emeletek bőven.
Márványpadlós kerengő foglalja el a lépcsőház
közepét. Fönnhéjázó, rézfoglalatú kristálycsillár.
Értelmetlen. Funkciótlan. És ritka csúf. Liliomokkal
korrigálja a diktatúra legsötétebb éveinek megkopott
fényűzését a döcögő piacgazdaság.

Kolozsvár egyik végletből a másikba esik,

gondoltam, amikor sokadjára láttam. Húsz éve
vesztes város volt, mindene érdes, elhasznált és
tisztátalan. Mi köt ide bárkit a megszokáson kívül,
kérdezte anyám, amikor még kisfiúként hoztak
magukkal Kolozsvárra. Ő nem hitt Erdélyben,
szerinte mindörökre tönkre van téve. Én hiszek, bár
pompás adottságai ellenére komoly károkat okozott
neki az ipar beteges sulykolása és a beruházói ízlés
teljes hiánya. Most elég sok mindent rendezettnek
találok, sőt néha majdnem sterilnek, legalábbis a
központban. Bántóan rendezett az sem lesz soha.
Csak a bevezető sugárút orvosolhatatlan
formakultúráját tudnám feledni. Hát igen, a
Ceauşescu-panellel nincs mit kezdeni, pláne az
itteni, böszme formákkal próbálkozó, pártázatos
oromzatú, cseréptetős, beüvegezett erkélyes, ritka
nyomorult változatával, nem beszélve az obskúrus
művelethez használt építőanyagokról: ennél talán
nem is létezik silányabb épületminőség Európában.
Leszámítva tehát a lakótelepeit, az iparát meg a
szapora ortodox betonkupoláit, tökéletesen magyar
arculatú és magyarul már csak elvétve beszélő
város. Csakhogy mindezt többé nem lehet
leszámítani.
Semmi kétség, hogyha határon belül maradt
volna, sokkal jobb karban lenne már pusztán a
folytonosság okán is, de a külseje valószínűleg
szintén hagyna kívánnivalót maga után. Abba
viszont fáj belegondolni, hogyan festene Kolozsvár
kommunizmus nélkül? Érdeklődéssel állapítottam
meg, hogy ez a magyaros karakterjegy nem csupán
foltokban villan be – a dupla és zömök, sárga és
barokk templomtornyokkal, a szecessziós, rézsisakos
sarokbérházakkal, a macskaköves, dombra kúszó
görbeutcákkal, a nyílegyenes platán- és
gesztenyesorokkal meg a négyszögletű, fölöttébb
színpadias piacterekkel –, hanem az egyre
hozzáértőbb homlokzatfelújítások nyomán még
jobban előbukkan.
Ami felüti a fejét, az mégsem a dicső múltunk,
hanem a vereségünk. Ez mindig meglep, itt és
máshol a Kárpát-medencében.
Arculatra letagadhatatlanul és
megmásíthatatlanul magyar, és pont magyarul
nyitja szóra ritkán a száját.
Kolozsvárra!
Kolozsvárra föl!
Kell nekünk ez a csődtömeg? Ez a kóceráj?

Á, minek, ez a kóceráj minekünk már nem kell.

Most már nem. Bele is döglenénk, ha megint a mi
vállunkon kéne vinni az ő gondjaikat. Kinek a
gondjait is, testvér?
Nekünk ez a kóceráj mindig fog kelleni. Még a
hűlt helye is. Nem az ép eszünknek kell, az biztos. És
mire kell? Nézni. Ismerni. Szeretni. És igenis, élni.

Tíz éve egyértelműen rondának és élhetetlennek

találtam Kolozsvárt, most életesebb a mi
megyeszékhelyeinknél is. Itt egy szombat este
vidéken is szombat este. Nos, e tekintetben csak alig
magyar. Tele az óváros Pestet, Londont és Barcelonát
majmoló szórakozóhelyekkel. Néha pedig a
vendéglátást helyettesítő kultúrgiccsel. A vakolat
tégláig lecsapatva, ezen otthon már túl vagyunk.
Egyfajta ideiglenesség is érezhető, mivel e bárok és
bisztrók szavatossága láthatóan csak néhány évre
szól; nevük és berendezésük egyaránt mulandó.
Konyhájuk általában kifogástalan, ha nem is túl
fantáziadús. Ami újdonság, hogy drágák is.
Többnyire angol, olasz vagy francia nevüket nem
lehet és nem is érdemes megjegyezni. Viszont
legalább tiszták. Igaz, százhúsz éve egy kávéházat
évtizedekre terveztek, és eleve tiszta volt, mint a
patika.

Viszont változatlanul nem bírom megszokni a

fekete huzalok kötegeit a levegőben. Optikai kábelek
kötegei a villanyoszlopokra aggatva meg a
háromszáz éves épületek falára csíptetve, mintha
nem volna elég hely a földben meg a vakolat alatt.
Mintha egy rákos beteg kívül hordaná a beleit.
Itt eszembe jut a saját, halott apám, és rendkívül
rossz lesz a kedvem.
Fél évig nem játszottuk a Hamletet, január óta
megint.
„Drágám, biztos, hogy van még kedved
Hamletnek lenni?”, kérdezte akkoriban Luca.
„Igen”, vágtam rá gondolkodás nélkül.

„Ha belehalsz is.”

Majdnem a nulláról kellett kezdenem, tömörítve
próbáltuk el, elég jól ment. Már négyszer játszottuk a
balesetem óta otthon.

Tegnap megtörtént. Megvolt Kolozsváron is a

Hamlet. A mi Hamletünk.

Egy éve, a felkötött karommal,

kétségbeesésemben azt gondoltam: jó, úgyis a másik
kezemmel fogok vívni, és a szokásos
gyakorlataimnak egy ideig csak a felét végzem, fele
mászás, fele csúszás, és a többi. De hát a fele Hamlet
nem Hamlet. Nem csoda, hogy hónapokig nem is
játszhattam.
Fokozatosan romosodtam odáig, hogy ne
játszhassam. És életem gödrének legmélyén
tanácstalan is voltam, hogyan javulhatnék föl.
Az lett az itteni Magyar Színház meg a mi
színházunk közös döntése, hogy ezt a meghívást
elnapoljuk ugyan, de nem mondjuk le. Tavaly
valósággal korbácsoltam magamat előre, nem
voltam túl türelmes senkihez. Jól tettük, hogy
pihentettük Hamletet. Így lehetek most jó. Zsigeri,
konok és kemény. Na jó, azon mosolygok, hogy egy
darabig önismereti küldetésnek fogtam föl ezt az
előadást. Biztos érződik a rutinom, és félek, hogy
egyik estéről a másikra elveszítek valamit, de
szerencsére eddig még mindig életre tudtam bűvölni
a saját lelkesedésemet a bennem élő dán iránt. A
világért sem akarom, hogy az motiváljon, vajon el
tudom-e játszani úgy, mint tavalyelőtt télen.
Kolozsváron adtuk negyvenedjére, negyedszer
határon túl, számolja Móni.
 „Neked meg, Alex, jövő héten lesz a harmincadik
születésnapod, jól emlékszem?”
„Utálom a számokat.”

Hogy jól sikerült-e tegnapelőtt? Nem tudom.

Mindenesetre nem volt botrány. Eléggé tapsoltak.
Azonnaliak és számosak a reakciók. Amikor ma
ledőlünk a gép elé, nyilván mazochizmusból, a
kritikákban semmi olyasmit nem találunk, hogy
„clarion”, „dazzling” és „mesmerizing”. Semmi „du-
te dracului”, az is igaz. Van helyette „mondvacsinált
látványpékség”, „Sulyok Mátyás újabb elmulasztott
találkozása Hamlettel” stb.
Oké, ezt már hallottam. Mehetek zuhanyozni?

Van, akinek sok, van, akinek kevés. Van, akinek

az a baja, hogy „Erdély idegen test az előadásban”,
olvassa Luca a tabletjéről. Van, akinek az a baja,
hogy bombasztikus: „A kimeríthetetlen bölcseleti
tragédia és a legfájóbb magyar seb, kettő az egyben.”
Más naivan a korabeli viszonyokat kéri számon.
Nem érti, miért helyezi a széthúzást Sulyok
rendezése Kolozsvárra, direkt nem érti, hogy
Trianon az értelmezési keret, és ebben az
előadásban a kolozsvári szín Magyarországot jelenti.
Valaki megint rákérdez a Wilhelm Meister híres
Hamlet-interpretációjára. A román visszhang késik,
pedig nyilvánvaló, hogy jelen volt a sajtó, nekik
készült a román felirat is. Mártonfiné szerint csak
órák kérdése.
 Luca szerint mondanak magvasakat is, például:
„a nemzeti traumával való művészi szembenézés
önmagában dehogyis nacionalizmus, még csak nem
is a közismert magyar depresszióeszmény és
traumakultúra szolgálata. A rendező sokszor mondta
már, szerinte nincs gyász-monopólium és Trianon-
monopólium sincs. Úgy gyászolok és azt gyászolom,
ahogy és amit csak akarok.”
A díszlet viszi a prímet, mindenki szerint
szellemes és fantáziadús. „Filológiailag”
természetesen nem pontos, de ez csak a rosszmáj.
Az ott nem úgy Erdély, hülyék.
Abban egyetértenek a hozzászólók, hogy Sulyok
rendezése az első magyar Trianon-feldolgozás,
amelyik nem marad adós azzal sem, hogyan látja az
egészet a román fél, mivel ez itt a fő kunszt,
fölmutatni végre, milyen az ő magyarságképük, az ő
magyartapasztalatuk! Mivel közös jegyünk
elsősorban az, hogy alapvetően semmit sem tudunk
kárpáti és Kárpátokon túli szomszédainkról, azon
kívül, hogy knédli, burek, zsurek vagy éppen miccs.
Íme, a közép-európai közös. Ha rá vagy kényszerítve,
barátom, akkor ismerkedsz. Az „ellenséggel”.
Mondjuk, a padtársaddal a líceumban vagy a
szemközti utassal az éjszakai expresszen. Nézzük
meg Indokínát, mindjárt jobb a helyzet? Egy
komment a kritika alján: „És ha Palesztinát nézem,
nem vágyódom inkább Erdélybe?” Relativizálni, azt
persze szeretnek.
 „Végre egy alkotás, amely többet nyújt a saját
sebek nyalogatásánál.” Egyetértenek abban is, amit
Mártonfiné mond ki először, hogy Zalán mint Fortin
Brascu a némajátékban elementáris. Egyenrangú
román jelenlét, mármint színházi értelemben.
Mártonfiné azt kérdezi, mit kérdezi, arról faggat
folyamatosan, azt próbálja kiszedni belőlem, tudott-e
Sulyok Janovics Jenő 1919-es Hamletjéről, valamint
annak 1941-es reprízéről, de hát, mondom, Sulyok
váltig állítja, hogy most hallott róla először.
Tizenkilencben Hamlet fölvetésére, lenni vagy nem
lenni, azt zúgta a nézőtér, hogy:

Élni akarunk!
Be is tiltották rögtön. Sulyok nem tudott róla, hiszi a
piszi. Jó, annyira azért nem adja magát a Hamlethez
Trianon. Akármennyire megszoktuk. Óriási
különbség a két rendezés, a Janovicsé és a Sulyoké
között, hogy a város magyarsága 1919-ben még
abszolút egységes volt, s ideológiától, nemtől és
életkortól függetlenül mindenki kisebbségi sorsra
jutott. Húsz év múlva már nem volt egység, és nem is
lesz soha többé. Az sem véletlen, hogy a mi
Hamletünk nem a Janovics építtette palotában
hangzott el – hiszen abban régóta a román opera
működik –, hanem a hajdani nyári színkörben.
Szóval megtörtént.
A Magyar Színházban érezhetően forró volt a
levegő, és nem csupán az őrjítő május miatt. Bordó
szőnyeg a körfolyosón. A stukkós karzat is tele. Úgy
terjedt el, hogy ez az a híres kosztümös Hamlet,
amelyikben a Nagy-Magyarország térkép előtt
hangzik el a nagymonológ. Nem igaz, mert a
monológ a díszletbeli Bánffy-palota előtt hangzik el,
és nem is teljes egészében. Van, hát persze hogy van
stilizált Nagy-Magyarország térkép is, de az csakis a
második felvonásban. Élénk fölhorkanások a
nézőtéren, amint fölmegy a függöny, és meglátják a
saját főterüket, még javában a magyar feliratokkal.
Fölcsendül a szignál: „Szép város Kolozsvár.”
Szöveg nélkül is üt persze, utána homlokegyenest
mást várnak, mint amit végül kapni fognak.
Az sem véletlen, hogy a mi Hamletünk nem a Janovics építtette

palotában hangzott el – hiszen abban régóta a román opera

működik –, hanem a hajdani nyári színkörben. A kép a jelenlegi

Állami Magyar Színház kiépülésének három idősíkját helyezi

egymásra. A Sétatéren, az akkor még látható folyóág mögött

1876 és 1909 között egy kisebb téglalap alakú faszínház állt

1876 és 1909 között egy kisebb, téglalap alakú faszínház állt,

előtte kör alakú vízfelülettel (ez figyelhető meg az 1896-os

kataszteri térképen), 1910-től a nagyobb Janovics-féle Nyári

Színkör (ez látható az 1941-es kataszteri térképen, sárga

vonalakkal), amelynek előterét 1957–1962 között átépítették

(lásd a Google Earth mai műholdképe). [1896 Breiner, 22.

szelvény] [1941 M. Kir. Állami Földmérés, 43. szelvény]
 Tompa Andrea

Fejtől s lábtól
(részlet)
Utolsó nap előtt, hogy ihletet nyerjek, mint egy költő,
s mert az ilyesmi ingyen is van, el indultam
kószálásra a városba, miről nekem képet kell alkotni.
A Holdvilág-utcába mentem felfelé, azon a jó erős
köves kaptatón, hol lovak s szekerek eső után
visszaperegnek, mint a kavicsok, nem tudnak a
tetőre kikapaszkodni, oly meredek. Felérve a
tetejébe, lenéztem a domboldalba, hol szép árnyas
gesztenyefák közt húzódtak meg a mi épületeink, a
régi Orvosi s Sebészeti Intézet, ma pediglen a
Ferencz József Tudományegyetem orvoskara s
rengeteg intézetei s klinikái. A sok veres téglával
kirakott épületek, intézetek, kórházak,
laboratóriumok, könyvtár, szép sorba s szellősen,
gesztenyefák közöttük, a gyönyörű hatalmas fő
épület, mi nyugodalmasan terül el s tekint a
dombokra felfelé magabiztosan, az igazság és
tudomány örök szolgálatában, mind, mik e nép
szorgalmából s igyekezetéből lettek felhúzva itten,
főleg a Milleniumkor, mikor az egyetem épületeiben
tetemes fejlődés állott be. Mint egy kicsi orvosi
város, olyan ez, ahogy az ember letekint a domb
tetejéről. Csak állottam ott, s szememmel öleltem
mind ezt a sok emberi teremtést, hol a tudományt és
egészséget szolgáljuk. A tudománynak ezen oltárai,
melyek szemem előtt megnyugtatóan terülnek el, s
melyek mindőnk számára befogadó család s otthon.
Hogy ez az én igaz hazám, ez a családom nekem, s
nyeltem egy nagy boldog levegőt a fínom
gesztenyeillatból. Néztem fel onnan szembe a Kerek
Dombra, hol csak szórtan állottak házak s nagy
kertek, gyümölcsösök, s gondolkoztam, egyszer
milyen szépen be lessz épülve mind az egyetemi
épületekkel, mindenféle universitásokkal,
bennlakásokkal, diákmenzákkal, szép magas házak
körbe a dombokon, mind emeletesek, mint igazi
városokba, mert ez nálunk a legemeletesebb város
mind közül, s itt a Főtéren alig akad egy földszintes,
hogy szépen mind körbe lessz építve s csupa tégla,
míg a szemünk ellát, ez lessz nekünk a mi
tudományos városunk. S a Fellegváron is le lessz
bontva a sok viskó s putri, s ottan is a tudomány s
cultura Fellegvára fog felépülni, mert az neki a neve,
Fellegvár. S én pedig megtaláltam egyetemi hazámat.
…a mi épületeink, a régi Orvosi s Sebészeti Intézet, ma pediglen a

Ferencz József Tudományegyetem orvoskara s rengeteg intézetei

s klinikái. Kataszteri térkép részlete a klinikákról. [1914 Csányi,

33. szelvény]
S a Fellegváron is le lessz bontva a sok viskó s putri… Kataszteri

térkép részlete a Fellegvár azóta lebontott negyedéről. [1914

Csányi, 22. szelvény]
 Omerta
(Részletek)

Már a jövő héten jönnek felmérni. Itt lesz a legjobb,

a Békásban, ez a döntés. Nekem ez igen nagy
szerencse, hogy a szomszédba települ a Micsurin
Kutatói Stáció. A tervezési bizottságnak vagyok az
alelnöke, az elnök Bucureştiből jön, Avram. A dékán
hívat, hogy míg folyik a tervezés, adjam át az órákat
egy tanársegédnek. Kicsit meg vagyok ijedve,
mondom, éppenséggel el tudom látni az órákat. De
ne féljek, a fizetés marad. Egész napon át számolás,
rajzolás egy nagy teremben, akkora füstben, hogy
alig látni. Sokan vannak. Akkora az idegesség az
egész testemben. Az ideológiai részt nem nekem kell
írni. Én tervezem a gyümölcs- és növénykutatót.
Kapok magam mellé gazdasági embert is.
Május végéig meg kell lenni, mert ősszel már
telepíteni akarnak! Micsoda rohanás örökké.
A földeket már ki is sajátították. Jön nekem az
összes hóstáti gazda, hogy mentsem. Hogy tudnám
én menteni? Hát én veszem el a földjét? Ki vagyok
én? Mondjuk, lehetett volna várni őszig, hogy
beszedjék a termést a gazdák. Aki nem sietett, annak
még a hagymája is benne maradt a földben, és a
palántákkal nem volt mit csinálni, hová vinni. Be lett
szántva. Van a Butyka gazda, annak semmi más
földje nincs, csak ez itt, meg kevés a háznál.
Mondom neki, menjen be a társulásba, kap fizetést,
nem lesz gondja. Kalihoz szalad egy kisleány, hogy
Kali néni segítsen rajta, beszéljen velem. Mit tud Kali
beszélni? Nem állhat a gépek elé, mikor jönnek. Ez
kérem, állami dekrétum, végre lesz hajtva.

Annuska eszi a lelkem, hogy legyen hóstáti csoport

beválogatva a versenybe.
Hát mondom, csak faluból és tájegységből lehet
válogatni. Hát a hóstáti rend az egy külön tánc,
mondja, menjek, nézzem meg. Hát hol nézzem, te
drága?
– Tessék majd jönni, mikor van az Anna-bál vagy
szeptemberbe csősz-bálba.
Ő elmondja nekem, hogy van a táncrend. Nézzem
csak meg, mert mindig letáncolják a bálba az
egészet. Kezdik a lassú csárdással, aztán jön a
szapora csárdás, aztán a keringő.

– Már épp keringőt nemigen hiszem, hogy be

lehessen mutatni. Népi tánc kell legyen ez, te
leányka, nem polgári.
– Nem polgári, Vili bácsi, nem polgári. Mi így
táncoljuk.
– Keringőt, fiam, nem lehet – mondom.

Nem érti ez az Annus, nem érti. Hiába na, nem a

nagy eszéért szeretem én ezt a leánykát. Csak ne
volna olyan fiatal. Vagy épp a fene vigye, az a jó
benne, hogy olyan kisleányka. Hát mondom,
tájegység, aszerint megy a kiválasztás. Hát a hóstát?
Tessék, az egy tájegység. Hát ő megmondja nekem,
hogy tájegység. Tessék. A Magyar utca, végig a Téglás
utca, az egész Cukorgyár környéke, a Pillangó-telep,
a Tóköze, Hídelve, bár ott már fogynak, a Bulgária-
telep mind, Kőmál, Bornyúmál, Kölesföld,
Eperjestere, Szopor. Nem egy tájegység, kérdi. Csak a
Lupsát be ne vegyem, mert a Lupsán mindenféle
rossz hóstátiak vannak.
– Város ez, fiam. Ez mind Kolozsvár – felelem
neki. Egész úgy vannak a városba, hogy csak ők
tudják ezeket a városrészeket. A maguk nevein
nevezik mind. Egy másik világban élnek. Városba, de
másik világba.
Hát a hóstát? Tessék, az egy tájegység. […] A Magyar utca, végig

a Téglás utca, az egész Cukorgyár környéke, a Pillangó-telep, a

Tóköze, Hídelve, bár ott már fogynak, a Bulgária-telep mind,

Kőmál, Bornyúmál, Kölesföld, Eperjestere, Szopor. […] Csak a

Lupsát be ne vegyem, mert a Lupsán mindenféle rossz hóstátiak

vannak A térképen látható a Magyar és a Téglás utca a

 vannak. A térképen látható a Magyar és a Téglás utca, a

Cukorgyári út, a Pillangó-telep (a Pillangó és a Gyárfás Jenő

utca között), a Tóköze (a Hadak útja és a Szopori út között), a

Bulgária-telep (a vasúttól és a Malom-ároktól északra a

Szamosig), Kölesföld (előbbitől keletre), Lupsa (az Apafi utca és

a vasút között). A kivágattól nyugatra van Hídelve (a Szamos és

a Kőmál között), Kőmál (a Fellegvár keleti oldala), Bornyúmál (a

Fellegvári déli oldala a Törökvágásig). A kivágattól keletre van

Eperjes tere (Szamosfalva felé, a vasúttól délre eső terület) és

Szopor (az előbbitől délre, a Szopori út végén). [1941 Cseh]

A hóhér háza
(Részlet)

’84-ben minden megremegett, mozdulni vagy

összeomlani készült, mintha most is háború lenne,
mintha a föld, amelyre a város épült, lassan
beomlani készülne, földrengés, vulkánkitörés vagy
árvíz fenyegetne, még ismeretlen jellegű természeti
katasztrófa, ami majd eltörli a várost a föld
felszínéről: a templomokat, a palotákat, az egész
főteret, a New York Szállodát, a várfal és az egy szem
bástya maradványait, elsöpri a hóhér házát a Petőfi
utcából, a Farkas utcát is végig, a Házsongárdot meg
a zsidó temetőket, meg az Avram Iancu utcában a
Biasini-házat, ahol még tábla emlékeztetett, „Itt volt
szállva Petöfi Sándor és neje 1847 okt 21 töl 24 ig” – a
ház, ahol Petőfi megszállt, már az Avram Iancu
utcában állt, azt az utcát pedig, ahol a ’48-as román
forradalmár, a kucsmás Iancu lakott, aki Petőfihez
képest szép kort élt meg, Petőfi utcának keresztelték,
a két utca pedig ironikusan egymás folytatása volt,
Petőfi az Avram Iancuban, Iancu pedig a Petőfi
Sándorban kapott helyet, mintha ebben a városban
végképp senki sem lelne otthonra, mert hogy mit
hogyan nevezzenek, abban már a húszas években
sem tudtak megegyezni, amikor a névadás
megtörtént –, és lebontják vagy elköltöztetik Petőfi
házát is, vagy csak kiűzik a városból: El innen, el a
városból, ahogy éppen ő írta Kolozsvárról,
szerényebb helyet kap, valahol a főtéren túl, talán
épp a Dohány utcába rakják majd, és azt keresztelik
át, amikor már a dohánygyár épülete sem létezik, és
senki sem emlékezhet rá, hogy miért nevezték volna
éppen Dohány utcának az Alsó-Kereszt utcát, miért
ne lehessen akár Petőfi Sándor is, és ’84-ben
dübörgött a föld a hóstáti vagy kerekdombi kertek, a
földszintes házak, a sáncalják, a cigánysor és még a
villanegyedek alatt, a belvárosi szűk, köves udvarok,
a Sétatér és a tiszti kaszinó alatt is, mert ekkorra már
befedték a Malomárkot, néhol a Szamost is, a
Cigánypatakát örökre elbújtatták a Nádassal együtt,
a csónakázótó még hátravolt, el akarják takarítani a
piacot, beszélték, az állatvásárteret és az egész
ószert, elhordják, lebontják, áttelepítik vagy befedik
és láthatatlanná teszik, mint az egész várost,
amelyről a három napig itt, a Biasini-házban
vendégeskedő költő egyetlen verset írt „El innét, el a
városból” címmel, amelyben így köszön el a várostól:
„El tehát, el gyorsan innen!”, de aki felülről vette
szemügyre a várost, a Fellegvárról, a Kányafőről
vagy a Tordai útról, vagy kukkerrel a Bükkből,
láthatta, hogy megvannak az oroszlánok és megvan
a kereszt meg a szobor is, csak a széleken, a
Monostoron, a Hajnal negyedben meg a Mărăşti
téren nőnek egyre sűrűbben a tízemeletes blokkok –
a blokkok a hatvanas évek közepén jelentek meg,
majd a megyék szocialista versenyében iparvárossá
nőtt településen megszaporodtak a gyárak, amelyek
aztán egyre több lakótelepet követeltek, ahova pedig
más vidékekről, a hegyeken túlról, Moldvából és
Olténiából telepítették be a jövendőbeli munkásokat
és családjukat, amit a gyanakvó köznyelv szimpla
elrománosításnak nevezett: az emberek lakást és
munkahelyet kaptak itt, tehát örökre jöttek –, s
fölülről látni lehetett, hogy ezek a szélek a
gyufásdobozhoz hasonló tömbházaikkal elkezdtek
befele nyomulni, a hóstáti házak felé, mert a
hofstadti vagy hochstadti zöldségeskerteket is
javában bontják már ’84-ben, a Szentpéteri templom
körül már letarolták őket – azt rebesgették, hogy a
templomot is elköltöztetik, végül aztán csak a
kerítését távolították el, s a karcsú, most már
védtelen, kerítésétől is megfosztott templom úgy
ékelődött be az új negyed közepére, mint egy
törékeny test az erőszakos betonrengetegbe –, és a
buldózerek már ott járnak a központ közelében, a
Kossuth Lajos utcában, lebontják a 25-ös számot,
Neumannék egykori kétemeletes házát, meg a
mellette lévőket, mert megmozdul a föld, de nem a
mindent elsöprő természeti katasztrófa következik
be, hanem emberi kéz cselekszik: mert kétféle harag
pusztíthat el várost, a természeté és az emberé, s a
hirtelen felnövő kamasz lányban is egyre gyűlik a
harag a város és lassan bármi iránt, és 1984-ben
tetőzik a nagy bontási szenvedély: szemet vetnek a
Bel- és Külmagyar utcára, a Magyar utcára, ahogy
Nagymi mondja, a mostani Lenin útra, megszűnik az
iskola, rebesgetik a kamasz lánynak, amikor ő
tizedikesként egy, összesen egy boldog évig
odajárhat, és lebontják a Dohány utcai házat meg az
egész utcát, mondja magabiztosan nagymama, mert
ők, ők mindig künt laktak, künt a város egykori
szélén, Kühnék künt laktak, az Alsóvárosban, csak
egy darabig lakhattak bérlőként a gazdag
Hárompüspök tér közelében, az Apponyi utcában,
amíg a tulajdonosokat államosították, aztán jött a
Dohány utca ’49-től, aztán a mama és a papa első (és
utolsó) közös lakása a 70-es évek elején épülő
monostori Virág utcában, amelynek tömbházzal
beépített új változatát Grigore Alexandrescura
keresztelték a költő és fabulaszerző után, és végül a
Pascaly Nicolae matematikusról elnevezett utcában
a háromszobás blokklakás, ami szintén a hóstátiak
kertjére, a földészek földjére épült a Györgyfalvi
negyedi mikrorajonban – mert a város valamikor
tizedekből és fertályokból, aztán kerületekből,
később negyedekből, végül már mikrorajonokból
állt, Zona 7, mondta a taxivállalat diszpécsere, így
ejtette, parasztosan: sépté, hogy a hatostól (sászé)
megkülönböztesse, de autót nem tudtak küldeni,
kocsi is kevés volt, benzin alig, inkább fel sem veszik
a telefont, mellérakják, csak a különleges számra
válaszolnak, amit a mama valahonnan megtudott a
hozzá való jelszóval együtt, és valóban jött hívásra
kocsi, a mama meg bemondta az útirányt: La casa lui
Matei Corvin (Mátyás király házához), de a taxis
rosszkedvűen hátramordult, hogy Și eu de unde să
ştiu mai stă şi ăsta (És én honnan tudjam, hogy ez
meg hol lakik) –, de ők is mások földjein laktak,
blokkban, mert arra adtak kölcsönt a mamának,
blokkokban, amelyek egyre épültek nagymamáék
szomszédságában, terjeszkedtek, fenyegették a
belvárost is, míg a város szíve várakozott
mozdulatlanul, s mint egy túl sokáig élve maradt
vagy véletlenül élve hagyott ember – inkább már
csak erőtlen vénasszony – pihegett, mint akinek
felfüggesztették a sorsát, jobb szeretett volna maga
is megfeledkezni távoli múltba vesző, gyanús
születési dátumáról, mint aki túl sokáig élt és túl sok
mindent látott, mozdulatlanul meglapult, várt, mert
még nem döntöttek róla, hogy végleg elpusztítják-e,
vagy életben hagyják, és felismerhetetlenné építik,
lekaparják a felületét, mint egy plasztikai műtéten,
és új, fiatal, múlt nélküli arcot varrnak rá, El innét, el
a városból, írta a költő őszi útján, mert megtalált
kedvese, Júliája oldalán félt, hogy megcsalja őt,
szerelembe talál esni a várossal, amely sietős útján
még feltartóztatná, elterelné figyelmét feladatáról és
úti céljáról, s a város most, ’84-ben, ebben az ijedt
várakozásban, mint aki valami nagy-nagy
szerencsétlenségre számít, egy végzetes, hirtelen
támadó lávaesőre, ami majd nyomtalanul betemeti,
szinte észre sem veszi, hogy szép teste felszíne már
berepedezett, az apró, eleinte jelentéktelen seb
elgennyesedett, szövetei elfertőződtek, és arcát a
betegség kezdi felismerhetetlenül eltorzítani, mert a
város fölfelé tekintett, a magasba, saját csúcsaira, az
oroszlánokra és a keresztre és a szigorú, de
igazságos király sasorrára meg a palotáira, a büszke
belvárosára, és észre sem veszi, hogy egy kedd
reggel elkezdik takarítani A város szégyenét, Ruşinea
oraşului, méltatlankodnak az egybegyűltek a maguk
nyelvén, a Csipke, Árva, Varjú, Munkás, Nyúl, Szántó,
Cimbalom, Agyag, Hangász utcákat, az apró
sikátorokból álló névtelen negyedet, aminek négy
irányból állnak neki, hogy menekülési útvonal se
maradjon, buldózerekkel támadnak a Timotei
Cipariu (egykori Széna) tér felől, Mit kerestek eddig
ezek itt, a város szívében?, háborognak az
egybesereglett nézők a nyilvános kivégzésen, mintha
hirtelen valami régi igazságtalanságra nyílna rá a
szemük, és sérelmük igazi okát meg tudják végre
nevezni, a bámészkodók a Tanítók Háza mögött
sorakoznak fel, szemben a Szabók bástyájával, hogy
végignézzék a gyors és fájdalommentes
ítéletvégrehajtást, Végre rend lesz itt, teszi hozzá
valaki elégedetten, és eltakarítják a putrikat, a
cigányok meg három nyelven átkozódnak és
jajveszékelnek, Úgy kell nekik, ha nem voltak
hajlandók kimenni, pedig figyelmeztetve voltak, a
gépek pedig úgy gyűrik a könnyű bádogfedeles,
vályogból vetett házakat, mintha papírgalacsinokat
tolnának maguk előtt, mert az agyagdombi,
úgynevezett hasznos cigányok egykor még a
városfalon kívül kaptak helyet, de nem maguktól
jöttek a városba, hanem II. Ulászló rendelte őket ide,
öt sátoralja cigányt, hogy a város köztisztaságát
rájuk bízza, és így lettek ők a büdöskirályok, a
szemét, az árnyékszékek, dögkutak felelős urai, s
egykor közülük került ki a város tiszteletben álló,
havi fizetésért dolgozó hóhéra is…
…a ház, ahol Petőfi megszállt, már az Avram Iancu utcában állt,

azt az utcát pedig, ahol […] Iancu lakott, […] Petőfi utcának
keresztelték, a két utca pedig ironikusan egymás folytatása volt.
A belváros 1970 körüli várostérképen: a Iancu és Petőfi

utcákkal, a látványosságok oldalnézetes rajzaival, amelyek

közül hiányzik a Mátyás király szülőháza [1970 Municipiul]
közül hiányzik a Mátyás király szülőháza. [1970 Municipiul]
…’84-ben dübörgött a föld a hóstáti vagy kerekdombi kertek, a

földszintes házak, a sáncalják, a cigánysor és még a

villanegyedek alatt… A szövegben tárgyalt nevek korabeli
várostérképen: az egykori Alsó-Kereszt, majd Dohány

(Tutunului) utca, a Mărăşti tér még korábbi alakjában, a

Szentpéteri templom a Lenin út közepén a Hárompüspök
Szentpéteri templom a Lenin út közepén, a Hárompüspök
(Engels) tér és az Apponyi (Budai Deleanu) utca, a

mikrorajonok a Györgyfalvi-negyedben. [1980 Beuran]

…a Csipke, Árva, Varjú, Munkás, Nyúl, Szántó, Cimbalom, Agyag,
Hangász utcákat, az apró sikátorokból álló névtelen negyedet,

aminek négy irányból állnak neki, hogy menekülési útvonal se

maradjon, buldózerekkel támadnak a Timotei Cipariu (egykori
Széna) tér felől… Az Agyag-domb és Felső-Kövespad kis utcái

egy nagyjából 1964 es várostérképen: Csipke (Dantelei) Árva

 egy, nagyjából 1964-es várostérképen: Csipke (Dantelei), Árva
(Viorii), Varjú (Rîndunelelor), Munkás (Muncitorilor), Nyúl

(jelöletlen az előbbi és utóbbi között), Szántó (Plugarilor),

Cimbalom (Strugurilor), Agyag (Lutoasă), Hangyász (Lăutarilor)
utcák. [1964 Marian]
 Szabó T. Anna

Szent Mihály temploma előtt,

hétévesen
Áll, mint egy angyal, tömören és némán,
felmagasodva láthatatlanul –
idő-szemével érdeklődve néz rám,
mint aki fentről emberül tanul.

Ő lát, de én, ki napról napra nézem,

csak rálátok, és észre sem veszem.
Nem áll utamba, vár a tágas téren –
ő tudja már, hogy magammal viszem.

Álmatlan angyal: belefér egy szembe,

és óriás lesz, mikor rácsukom.
Majd a gonosszal harcol éjjelente –
ő tudja már, de én még nem tudom.

*
Nyolc évig őrzött két gótikus angyal,
a főtéri s a Farkas utcai,
de hatalmukat nem tudtam még akkor,
mentem tanulni, mentem játszani.

Azt tanították: teste van a légnek,

s a súlytalan kő ég felé mutat.
Két templom-angyal: tág eget ígértek,
de csontjaimba nőtték magukat.

Őrizz, Szent Mihály, óvj, szép lovas Szent György,

segíts legyőzni gyengeségemet,
tarts, hogy megtartsak, s hogy meggyőzzek:
meggyőzz –
engedd, hogy aki voltam: az legyek.
…két gótikus angyal, / a főtéri s a Farkas utcai… A főtéri Szent
Mihály-templom és a Farkas utcai református templom Jakab

Elek várostörténeti munkájának térképmellékletén. [1870

Jakab]
 A doktor bácsi
Löwy Károlynak

Kering a szoba, forgat a láz,

hallom, ahogy kering a vérem,
forrósodik a lepedő,
gőzölög rajtam, szállok, érzem,
éjszaka van, most ki segít?
Állnak a szüleim felettem,

én már nem vagyok szinte itt,

saját létem is elfeledtem,
felhangosodva dübörög
a szívem, mintha száz dob dörögne,
repülök is az űrbe ki,
sugárként szállni mindörökre,

ki tart itt, forró léghajót,

ki húz vissza ismét a földre,
a gyereket, ha delirál,
hiába veszik ketten ölbe,
orvos kell ide, ő segít,
csak ő viszi le lázam szépen,
hogy elaludjak végre már
virrasztó szüleim ölében –

és jön a doktor, jó, nyugodt,

visszahozza az életet
tőle nem félek, jószagú,
és rám mosolyog, mert szeret,
a forróságon átragyog
 g gy g
tekintete, már hallom őt,
a sztetoszkóp a bőrhöz ér,
visszahajtja a lepedőt,

talán varázsolt is kicsit?

Nem is tudom, mit tehetett,
de máris csillapult a láz,
érzem lassulni véremet,
ő mosolyog, és megy haza
a Szamos-partra szelíden,

és betakar az éjszaka,
és csöndesedik a szívem,
a doktor bácsi jó, igen,
a doktor bácsi mindig ad,
és neki azt is elhiszem,
hogy aki szeret: az szabad.

Löwy Maya néni

 A szabadság: a szeretet.
A mindig kíváncsi mosoly,
a mindig ragyogó szemek,
a biztos menedék – na hol?

A Szamos-parti kis lakás

otthonos-kedves rejtekén,
hol megnyílt nekem a világ,
angoltanulás ürügyén.

Mert nemcsak nyelvet: éneket,

irodalmat is tanított,
teát főzött, és olvasott,
és tágas láthatárt nyitott,

elfelejtettük közösen
a szűk nyolcvanas éveket -
én máig angolul tudom:
a szabadság: a szeretet.

Zuzmó, fecske, bicikli

(részletek)

Ahogy átlépkedtem a vártorony alatti hűvös és

félhomályos kapun Stein óvárosába, egyszerre egy
régről ismerős helyszínen találtam magam: talán a
falakból és lépcsőházakból dőlő rideg pinceszag,
talán a kőkeretes kicsi ablakok vagy az időrágta
vaskos támpillérek miatt úgy éreztem, mintha a
kolozsvári Farkas utcán, vagy esetleg az Óvárban
lépkednék megint a tanintézetek boltívei felé. Akár a
régi római utakon a vassal pántolt kocsik, én is a
számomra kijelölt egyetlen úton haladhattam
gyermekkoromban, amelyet tíz-tizenkét
generációnyi iskolás csoszogó-ugráló lába koptatott
ki a számomra. Itt Wachauban a szomszédos
Weisskirchenben is tapasztaltam hasonlót: az
erődtemplomhoz vezető fedett lépcsősoron (hol
láttam ilyet, Brassóban?) ugrándoztak fel-le a
gyerekek, színes hátitáskáikkal a vidék legrégibb
iskolájából tartva hazafelé, akár a maguk idejében a
szépapáik és szépanyáik. Én is egy „nyugati”, doboz
alakú nagy piros iskolatáskával – „bornyúval”, ahogy
a két háborút látott Lexi bácsi nevezte – ballagtam
be négyszáz éves elemi iskolám sötét és boltíves
osztálytermébe, ahol legalább százévesek voltak a
padok, és a kicsengetés kiváltságos feladatát mindig
egy éltanuló végezhette, aki végigfutott a folyosókon
egy ki tudja, milyen régi, az izgalomtól izzadó
gyerekkezekhez képest hatalmasnak tetsző, feketére
patinásodott kolomppal.

Persze ahogy üldögéltem az elvadult barackfa

halovány árnyékában, a kellemesen átmelegedett
kövön, és úgy néztem le a városra, mint annak
idején Kolozsvárra a Fellegvárról, a szelídítő
szándékkal felbirizgált nosztalgia lassú izzásában
mégiscsak lassanként eszembe jutott minden, amit a
biciklizésben szerettem. Anyai nagyapám biciklivel
járt, emlékszem az ülés kemény és hegyes fekete
orrára, és a feszes, mozdíthatatlan rugókra alatta, a
kis barnásfekete, az ülés mögé akasztható
szerszámos bőrtáska zsíros tapintására, tekerhető
zárjára, bolyhos nyersbőr belsejére. Nagyon
szerettem volna én is egy efféle táskát, meg persze
biciklit is, de amikor kicsi voltam, még nem volt –
vagy tán csak nekünk nem volt – sem háromkerekű
„nyuszibicikli”, sem pedig olyan szép vonalú,
kétkerekű fa futóbicikli, amit aztán harminc évvel
később bámultam meg a berlini játszótereken. Félig-
meddig a szerszámtáska miatt kezdtem gyűjteni a
pénzt egy saját kerékpárra, mégpedig egy
gyerekfejnyi, sárga, focilabdát formázó műanyag
perselyben, éveken át, huszonöt banisokat, fényes
egy- és háromlejeseket, meg a nagy, csúnya,
fénytelen ötlejeseket, mígnem egy napon megtelt a
persely, és az ünnepélyes felbontáskor csaknem
ötszáz lejt számoltunk össze, amit a keresztanyám
további ezer lejével kiegészítve a szüleim végre
megvették nekem életem első és mindeddig utolsó
saját kerékpárját, egy úgynevezett „Pegas camping”-
et. Széles kerekű, nehéz, fényes zöld jármű volt ez, a
márkajelzésén egy igazi szárnyas ló díszlett – és volt
egy hihetetlen tulajdonsága: nemcsak az ülését
lehetett állítani, hanem össze is lehetett csukni az
egészet, kettéhajtani, mint a pegazust a kihajtható
képeskönyvben, a hátsó kerekét az első kerekére.
Körülményes művelet volt, erőt és gyorsaságot
kívánt, és nem is volt veszélytelen, mert nemcsak az
ujjunkat csíphette be, de ha túl sokszor csuktuk
össze, kilazult az illeszték is, és használhatatlanná
vált az egész. Ezen tanultam meg először egyedül
pedálozni – sőt életem első egész mondatait is erről a
körülrajongott tárgyról írtam le, a később verses-
füzetnek használt díszes kínai emlékkönyvbe:
„BICIGLI TANULÁS. TEGNAP MEGTANULTAM
KERÉKPÁROZNI. ÉDESAPA SEGÍTETT.” Hétéves
lehettem ekkor, anyai nagyanyámnál, az
aszfaltozatlan „madácsuccában”, gödrös földúton
fogta apám hátulról a kerékpár ülését, míg én az
egyensúly és a sebesség arányát próbáltam
kitanulni. Micsoda öröm volt, amikor egyszerre
éreztem, hogy már nem fut senki mögöttem! A kellő
tempó a haladás titka, ezt tanultam meg, a „rögzített
mozgást”, ahogy később a világ törvényét neveztem,
a forgás és az egy helyben maradás kiegyensúlyozott
közösségét. Ahogy az írás összehangolt
mozgásformáját megtanultam, úgy kóstoltam bele a
saját – akkor még nem is csekély – sebességemet
megtöbbszöröző kerékpár használatába is.
…az aszfaltozatlan „madácsuccában”, gödrös földúton… A közel

húsz évvel későbbi várostérképen a mellékutcák – a Madách

utca környéke és a Pillangótelep – többnyire még változatlanok,
aszfaltozatlanok voltak: a térkép sárgával jelöli a pormentes,

fehérrel a burkolatlan utcákat. Viszont a főutak – a Külmagyar

(December 21) és a Pata (Titulescu) utcák két oldalán már a
 (December 21) és a Pata (Titulescu) utcák – két oldalán már a

lebontott házak helyére felhúzott tömbházak jelennek meg:

közülük sötétebb színnel különülnek el a magasabbak,
világossal az alacsonyabbak. [1996 Agát-Topográf]

Repülés és fájdalom, kerékpár és park – ez szintén az

azóta bicikliről motorbiciklire váltó, és felnőtt
korára szinte már bátyámmá nőtt öcsémhez kötődik.
Tán tízéves lehettem, az öcsém feleannyi,
kerékpáron vittem a Sétatéren át hazafele. Már nem
a zömök és a maga nemében megbízható Pegas volt
alattam, hanem egy komoly felnőtt gép, talán éppen
a nagyapai örökség, és az öcsém olyan büszkén
feszített előttem a vázon (keresztrudas férfibicikli
volt), hogy megtáltosodtam tőle, egyre sebesebben
suhantunk a nyárfák alatt, mígnem egyszer csak az
öcsém változtatott a tartásán, és a lába váratlanul
beakadt a küllők közé. Ő oldalra esett, engem a
hirtelen fékezés átdobott a kormányon. Ahogy a
szerencsére reflexből előretartott két tenyerem a
földnek csapódott, egyszerre, mint az áram, a
fájdalommal együtt átcsapott rajtam a sebesség
ereje. Huszonkét év múlva egy gyökéren megbotolva
ugyanígy repültem át egy másik, ezúttal műanyag
bicikli felett, amelyen a hároméves fiam robogott
lefelé a lejtőn, a gyerekkor felelőtlen örömével – úgy
futottam utána lefelé, szinte hurrázva a májusi
erdőn, hogy a veszélyt szinte egyáltalán, csak a
harsány örömöt éreztem az erdő mézgás
aranyfényében. Úgy látszik, hogy folyvást rettegő,
kényszeresen óvatos természetemnek a gyermekkori
kerékpározások és sízések felidézése jelenti az
önmagamból kilépés veszélyesen boldog áramütését.
Mégsem veszem meg a biciklit. Már akkor
tudtam, hogy csak elméletben vagyok bátor, amikor
a lépcsőn ülve felidéztem a gyermekkori várost, a
városomat, ahol sízni és biciklizni lehetett, de ahol a
kirándulásokat leszámítva mégsem volt
mindennapos a kerékpározás – talán mert nem volt
hagyománya a polgári rendben? Tényleg
elképzelhetetlen volt, hogy egy úriasszony szétvetett
lábbal lovagoljon meg egy drótszamarat? –
ellentétben kamaszkorom városával,
Szombathellyel, ahol a város talán minden lakójának
van biciklije, azzal járnak munkába a kellemesen
árnyas bicikliutakon. Annak idején mi is tettünk
néhány kerékpáros túrát a környéken, míg egy
rekkenő délutánon a kerekezéstől kimerülve meg
nem fürödtünk a Perint patak egyik gübbenőjében,
ami aztán allergiás rohamokhoz és magas lázhoz
vezetett – ez pedig nemcsak a koszos vizekben való
fürdőzéstől vette el a kedvünket, de sajnos, valami
különös árukapcsolással, a biciklizéstől is. Az öcsém,
amint lehetett, beszerzett egy rozzant autót, de
édesapám továbbra is kerékpározott néha, és amikor
régi kolozsvári kiránduló-naplóját megmutatta, meg
is értettem, hogy miért. Egy alkalmi, de szenvedélyes
kerékpárosnak minden kerekezés egy-egy régi utat
idéz fel, és édesapámék még a tengerpartig is el-
elbicikliztek annak idején.
 Magam előtt látom, ahogy apám naplójából
fekete-fehér képek hullanak ki, köztük jó néhány
kerékpáros fotó. Az egyiken egy folyó, a háttérben
épp hogy csak derengenek az erdélyi hegyvonulatok,
középen ezüstfehér víz, benne elszórt szigeteken fák.
A part köveinek előterében, a képnek majdnem a
közepén, de az arányokat nyugtalanítóan eltolva
mégis inkább kissé jobbra, a tájba szinte beleolvadó,
félmeztelen, rövidnadrágos kamaszfigura, a
nagybátyám. Háttal áll, biciklire támaszkodik, nézi
az ártéri erdőt. Tavasz van, kora reggel, indulás.
Valahol állhat itt egy sátor is, talán az előtt ült apám,
amikor a jelenetet fényképezte, megsejtve már, hogy
a mozdulatlan látványban, pusztán a kerékpár
közvetítésével, mennyi mozgás, mennyi út rejlik,
utak emléke és lehetősége, mezők szaga, poros és
meredek dűlők izomszakasztó kimerültsége.
Egy másik kép: három vidám biciklis kamasz a
hóban. A kerékpárok kerekére körben, de még a
küllőkre is, rákérgesedett a hó. Apám előtt a vázon
az öccse, tizenkét éves lehet. Egy hegytetőn állnak,
ingujjban. A bejegyzésben ott a dátum: 1962 március
kilencedike. „A Tordai út járható – gyerünk a
Felekre, ez volt az első cél. Felek vastag hóval, fekete
ággal, szikrázó kék-fehér utakkal fogadott.” Felfele
mentek tehát, a síkos, havas utakon, a lefelé suhanás
ígéretének izgalmával, megtelt a nem éppen túrához
felvett félcipőjük a jeges hóval, de a kamaszkor
elszánt lendületében, a télies napfény nyers ízével a
szájukban, mégis folytatták az utat: „Mámorosan
robogunk, itt-ott nagyokat csúszva a 8-10 centis új
hóban. Tovább! Jöjjünk haza az erdőn! Áron
kételkedik az ép elménkben, de nekivágunk.
Keserves. Az utakon a hó alatt csupa sár! Árkon-
bokron keresztül, bukdácsolva, csúszkálva érünk a
menedékházhoz.”
Nem, nem, öreg vagyok én már az efféle
kalandokhoz. Még talán a nyári hőséghez és a
kremsi macskakövekhez is, gondoltam lustán és
bágyadtan üldögélve a lépcsőn, minek is nekem
bicikli. Zuzmó leszek, vágytalan és emléktelen lény,
csak ülök szürkén és egyedül a szobában, a
számítógép mellett, nem vágyom szélre és
lendületre, azt végezzék csak el helyettem a fecskék.
Különben is, csak két hetet leszek itt, azután mit a
fenét csinálok majd a kerékpárral, hogy viszem
haza, hol fogom tartani, és különben is, egy új bicikli
sokba kerül, és veszélyes is, Budapest nem
kerékpárváros, mit is kezdenék vele a zajban és a
porban…

Határ
(részlet)

(Két búcsú)

„Kisanna, ne félj, nemsokára elviszlek szánkázni a

Békásba”, mondta nagyapám. A halálos ágyán
feküdt, pergamensárga volt, de mosolygott rám,
mert látta, mennyire meg vagyok ijedve. Akkor
láttam utoljára. Amikor rá gondolok, ez az utolsó
mosoly jut eszembe, a szánkózás és a séták a
Kolozsvár környéki mezőkön. Az, hogy egyszer a
rekkenő melegben, pár éves lehettem csak, annyira
szomjas voltam, hogy a tiltás ellenére letérdeltem, és
a keréknyomnyi csermellyé apadt patakból ittam.
Kortyoltam, akár az erdei vadak, és féltem, hogy
állattá változom. Mohóságomban eggyé váltam a
vízzel, a nyelvemen sár íze, öröm. A másik
nagyapám kirándulni vitt utoljára, február vége volt,
csikorgó fagy. Bő vászonkabátjában, nehéz
bőrbakancsában ment előttünk nagyapám, törte az
erdei úton a havat. Mi indultunk hazafelé,
elbúcsúztunk, de én menni akartam vele tovább,
felfelé a hegyoldalon. Nemet intett, és azt mondta: „A
csúcsok mindig távolabb vannak, mint gondolnád”,
azzal elfordult, és ment tovább az erdőben, egyedül.
Így láttam utoljára. Azóta is ott megyek azon az úton,
kapaszkodom felfele, de ő mindig előttem jár,
valahol a magasban, én meg követem a nyomait a
hóban.
…nemsokára elviszlek szánkázni a Békásba… Határ a Békás és a
Feleki-tető között. [1941 Topográfiai, 5371K szelvény]
 Demény Péter

Visszaforgatás
(részlet)

A másnapra nagyon is emlékszem, főleg, mert ehhez

a naphoz kapcsolódik gyermekkorom egyik legszebb
emléke, bár mint talán kiderült, korántsem volt
olyan észveszejtően sok, hogy ne tudnék válogatni
belőlük, ne tudnám eldönteni, hogy vajon mindebből
a gyönyörűségből mit is válasszak, hosszú órák
tanácstalansága után elgyötörve fogjam a fejem, s
még mindig ne tudjam, hogy mit is írjak meg, nem,
ilyen gondokkal hálistennek nem kell küszködnöm,
kis túlzással azt is mondhatnám, nincsenek szép
gyermekkori emlékeim, mások elmesélik, milyen
nagyszerű apjuk volt, zsebpénzt adott, focizott velük,
strandra jártak, kirándulni vitte őket, mittudomén,
én azonban csak azt mondhatom, hogy általában
nagyvonalúan viselkedett, de sosem lehetett tudni,
mikor csap át a legundorítóbb önzésbe, egyszer, már
tizenhét éves lehettem, már rég a Fellegváron
laktunk, és éppen az egyik Bácsban levő gyárban
műhelygyakorlatoztunk, vagyis álltunk a munkások
mellett, és nem csináltunk semmit, inkább
zavartunk, mint segítettünk, néhány munkás vissza
is utasította a mesterünket, mikor első nap azt
próbálta eldönteni, melyikünket melyik munkás
mellett hagyjon, azt mondták, ezért semmi pénzt
nem kapnak, akkor miért engednék a büdös kölykeit
az esztergapad mellé, igazuk volt, a mesternek nem
volt könnyű dolga, valahogy mégis elhelyeztek
bennünket, órák hosszat álldogáltunk, sétálgattunk,
beszélgettünk, a melósok közben dolgoztak, idegesen
szívták a fogukat, ezerszer megbánták, hogy
belementek a dologba, nagyon ritkán a mester is
feltűnt, kérdezett valamit, s a választ meg sem várva
továbbment, jó kis gyakorlat volt, a világon semmit
nem tanultunk, hacsak azt nem, hogy gyárban
dolgozni a legnagyobb őrültség a földön, korán kelni,
nyakig olajos lenni egész nap, örülni a nagy nehezen
belopott vodkának, olajos szalonnát falni az olajos
papírra tett olajos kenyérrel, hát ezt nem, ezt aztán
tényleg nem, gondolhatta mindenki magában, két
hétig jártuk a gyárat, ahogy azelőtt két hetes
időszakokban almát és cseresznyét szedtünk a
Palocsay-kertben vagy a Csillaghegyen, és ott is
voltak mesterek, de oda már tanárokat is
beosztottak, hogy vigyázzanak ránk, érdekes, mik ki
nem derülnek az emberekről ilyenkor, volt egy
mesterünk, izgága, nagyszájú, piás alak, akivel 3+2-
számokat énekeltünk, Sárgul már a kukoricaszár,
dúdoltuk vagy üvöltöttük, engem szeretett, mert
rengeteg ilyen slágert tudtam, rockosított műdalokat
és operettdalokat vegyesen, Az asszony összetör,
fütyölgettem néha, mikor nagyon felnőttnek
akartam látszani, és cinkosan kacsintottam
Becskerekinek, a mesternek, aki meg nagyokat
csapott a hátamra, jól elvoltunk, és egyszer ő jött ki
velünk almát szedni, tíz óra körül uzsonnázni
kezdtünk, és nem kapkodtuk el a dolgot,
háromnegyed tizenegykor még mindig a
szendvicseinket majszolgattuk, mint akik már napok
óta nem ettek semmit, és egyszer csak hallom, hogy
valaki üvöltözik, fölismerem a Becskereki hangját,
aztán mondatokra hasad a szöveg, sok lusta dög,
ordítja, zabálni, azt bezzeg tudtok, de a normát
teljesíteni nem, mert persze valami norma is volt,
fejenként tíz vödör vagy csapatonként két óriási
láda, nekünk legalábbis óriásinak tűnt, és még egy
láda sem telt meg még félig sem, iszonyú valóban,
Becskereki tehát kiakadt, és azzal fenyegetőzött,
hogy nem megyünk haza négykor, csak a kilencórás
vonattal, nagyon meglepődtem, én bíztam ebben az
emberben, úgy tűnt, ez akkor is A házunk tetején
zsúpfödél van-t fogja énekelni, ha tankok gurulnak
be Kolozsvár főterére, és csövüket az épületekre
irányítják, azt reméltem, hogy ilyen ez a mester, és
fájdalmas volt ráébrednem, hogy a legkevésbé sem
ilyen, akkoriban nem sokat tudtam a besúgókról,
még kevesebbet az őket foglalkoztató hálózatról, és
még annál is kevesebbet az olyanokról, akik minden
társadalomban akadnak, és akik mindig
szorgalmasaknak és lelkeseknek szeretnének
látszani, szorgalmasabbnak a
legszorgalmasabbaknál, rendkívül szorgalmasan
locsognak, mert ők mást is meg akarnak győzni
arról, hogy milyen észbontóan szorgalmasak, és
hogy ez mennyire fontos, és a feljebbvalóknak
jelezni szeretnék ezt, már hogy ők azok, akik
másokat meggyőznek a munka fölöttébb szükséges
voltáról, mennyi előny származhat az ilyesfajta
viselkedésből egy olyan rendszerben, mely nemcsak
engedélyezi az ilyesmit, hanem el is várja, a
seggnyalást művészetté emelő rendszerben
egyenesen üdvözítő az ilyesmi, és Becskereki, mint
kiderült, e művészek között is előkelő helyet foglalt
el, hiszen egy szóval sem dicsérte pártunkat és
kormányunkat, még kevésbé népünk hőn szeretett
fiát, sőt lenn, az iskola alagsorában levő műhelyben
még szidta is, cinkos mosollyal és sűrű kacsingatások
közepette, mindig is sejtettem, hogy ez az egész nem
tiszta, hogy van mindebben valami alapvetően
nyálas és mocskos, de arra gondolni sem mertem,
hogy ennyire aljas és gyalázatos, ő csak minket
szidott, minket, a kilencedikeseket, akik
megakadályozzuk vagy éppenséggel szabotáljuk a
munkát, a gyönyörű goldenek és jonatánok vödörbe
és onnan ládába kerülését, valósággal tajtékzott, mi
lesz a világból, ha a megtelt vödrök nyomán nem
telnek meg a ládák, ha az általa idehozott
kilencedikesekről kiderül, hogy nem lelkesednek az
almaszedésért, borzasztó, és akkor megszólalt az
orosztanár, ez volt a nap másik meglepetése, az
orosztanár mindig csodálatos nyakkendőben,
gyönyörűen vasalt ingben, kifogástalan öltönyben és
fantasztikusan ragyogó cipőben jelent meg
mindenütt, így a gyümölcsös kellős közepén is,
illetve már korábban a koszos személyvonaton, órán
unottan összefoglalta az elöljárós esetet,
megtanította a Volga, Volga, máty rádnájá… kezdetű
éneket, s következő alkalommal feleltünk, aki csak
elmondta az ének szövegét, az kilencest, aki énekelte
is, az tízest kapott, esetleg rákérdezett egy szóra is,
ennyire becsüli az orosz nyelv rejtelmeit és saját
magát, gondoltam felületesen, mint látható, akkor
még megdöbbentően felületesen gondolkodtam, azt
hittem, hogy aki megtanít reszelni, és 3+2-t énekel,
az rossz ember nem lehet, meg hogy aki nem törődik
az orosszal, az viszont csak rossz ember lehet, hülye
voltam kétségtelenül, mert most azt mondta ez a
divatfinak álcázott tanár, akit én nem tartottam
valami sokra, hogy ugyan hagyd már őket, Sándor,
mit akarsz?, Becskerekinek torkán akadt a szó,
kikerekedett szemmel bámult, bizonyára őt is
meglepte ez a reakció, mennyit kapnak ezért, hogy
mindennap ide jönnek?, mire elég az?, a
vonatjegyre?, hol van még az uzsonna, amit
megesznek?, a cipő, amiben kijönnek?, az esőkabát?,
hol van az egész napjuk, hol a két hetük?, szóval,
iszonyúan megnőtt ez az ember, ott az
almáskertben, a goldenek meg a jonatánok, a vödrök
meg a ládák között, a Becskereki elhallgatása egy
nagyon apró és nagyon kevéssé fontos jele volt
csupán ennek a növekedésnek, mint ahogy az
elkövetkező orosz órákon meg éppenséggel semmi
jelét nem láttam annak, hogy ez a jelenet
lejátszódott, de ha a jelentős dolgokat úgy ítéljük
meg, ahogy meg kell ítélnünk, vagyis ha tisztában
vagyunk azzal, hogy valaminek a jelentőségét nem
csorbítja, hogy nem lesz semmi kézzelfogható vagy
szemmel látható eredménye, mert az, ami fontos,
valahogy másképp raktározódik el az emberben és a
világban, nem feltétlenül mutatja magát, csak
egyszerűen van, hiszen másnap és harmadnap és
negyednap és ki tudja, meddig is kimentünk
Szucságra, almát szedtünk, normát teljesítettünk,
uzsonnáztunk és koptattuk a cipőinket, tönkretettük
a kabátjainkat, de ez a gesztus, ez a néhány mondat
ott maradt valamiképpen bennünk, bennem
mindenképpen, mint ahogy persze a Becskereki
gesztusa és mondatai is, és attól a naptól vagy
inkább attól a pillanattól fogva mást is tudtam,
nemcsak a 3+2 számait, nemcsak a kifogástalanul
álló nyakkendőt, hanem valami mélyebbet is, mást is
láttam és hallottam, nemcsak a jópofa mestert és a
skatulyából kihúzott tanárt, hanem az embert is,
igen, ennyire patetikusan, ha tetszik, és talán ezért is
tartottam ki amellett, hogy író akarok lenni, hogy ne
csak gesztusokat és szerepeket lássak, hogy mindig
kényszerítve legyek erre a mélyebb látásra, amelyre
talán ott a szucsági gyümölcsösben lettem igazán
alkalmas.

Válasz egy szemrehányásra

Honnan tudod, hány arcot szőttem magamnak
a tépelődésekből, kínlódásokból, feszültségekből,
hány arcot szőttem a lelkifurdalásból,
ebből a durva kelméből, azóta is véres a kezem.

Hány arcot szőttem a hazugságból,

a haragból, a gyűlöletből, az undorból –
magamtól s a világtól,
 g g
mindenkitől, aki nem én vagyok.

Hány tükörbe néztem s hánytól fordultam el,

pedig lett volna arcom mindegyikhez,
s lett volna vásznam, tűm, ujjbegyem,
hogy új arcaimba belepillanthassak.

Mért gondolod, hogy úgy közlekedem

szépségek és boldogságok,
nők között, akik nekem fontosak,
mintha a Monostor és a Román Opera között
közlekednék.

Mért gondolod, hogy könnyen bírom el,

hogy nem szakít szét, ami szétszakíthat,
ha összetart is valami kérlelhetetlen,
keserű, édes, nőboldog magány.

Én nem tudom, hogy meddig tart a szőttes,

és meddig sajog minden kegyetlenség,
és meddig fogad mindegyik megálló,
és meddig borulok le a szerelem előtt.

De azt tudom, hogy nincsen pillanat,

amikor belül ne lennék magammal,
és ne örülnék, hogy én én vagyok,
és ne fájna, hogy örülök neki.

Augusztusi nap Kolozsváron

 Hazajöttem most már a fényed
csak bennem ég drága Kolozsvár
hol képzeltem magam elégnek
te meg parázslasz ahogy szoktál

ahol Lulu és a Szamos

szabott utat az álmaimnak
s a képem egész alakos
míg máshol kétely-bölcső ringat

ó elköltöznöm adj erőt

örökre ott legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok
Az osztálytársamat agyonlőtték a forradalomban,
mely nem volt forradalom, mint kiderült. Ettől
szegény
Ballai még éppen olyan halott volt, mintha
forradalom
lett volna. Álltam a labirintusomban, és nem
értettem,
hogy mi történt. Valami fenevad megmozdult,
mordult egyet,
és most sem tepert le, nem marcangolt szét. De már
tudtam,
hogy a fenevadak rám fogják vetni magukat.
 Nu plecăm acasă
morţii nu ne lasă
ole ole ole ole
ceauşescu nu mai e

Szegény nagyanyám csak legyintett

és ápolta a lelkeinket
hétlelkű voltam békés sárkány
ablak voltam benőtt a párkány
Itt a gépemen hallgatom
a Requiemet morzsolom
ahogy vezényli Karajan
meghalt nagyapám nagyanyám
belém kapott a szerelem
és mégis mennyi mennyi nem
talán semmi más nem hiányzik
igen a nemhez hogy aránylik
elgördült jó pár villamos
egyre az élet nyirka mos
rám lő a sok-sok gesztenye
tombol a mozarti zene
Aztán elkezdődött a rendszerváltás. Nyomorogtunk
és veszekedtünk, mintha mi tehettünk volna róla. Az
élet jött-ment, dohogott, fordulván megszaggatott.
Nem voltam tökéletes, de tán mégsem érdemeltem
meg mindent, ami megtörtént.
 Én királyom, jó királyom,
ki születtél Kolozsváron,
ezt a verset érted írom
a virtuális papíron,
ez is egyfajta koszorú,
nem sirató, csak szomorú.

Ó én édes kis életem,

lássál te túl a fényeken,
emelkedj túl a napokon,
mikor szívemet harapom,
legyél télből megint tavasz,
mind kevesebb, mi itt maraszt,
piros szárnyú szitakötő,
ne hidd, hogy már itt az idő.
Meghalt nagyapám, nem jöttem haza a temetésre.
Nagybátyám felkötötte magát, mintha sejtette volna,
mi következik. Meghalt nagyanyám, megtaláltam és
eltemettem. Megnősültem, gyermekem született, és
elváltam. Szerelmes lettem, és most valami érdes
Lacrimosa hangjai szállnak fölöttem.
Bennem a kétely sínt hasít,
az élet épp halált alít,
köröttem nyivog a hiéna,
imbolyog alattam a létra,
bennem a vonatablakok
sötétek, a mozdony dadog,
elkésett vérlepte vezeklés
hívja bennem a nincs menekvést,
halálra dermedt életvágyam
üvölt nekem, hogy megtaláljam,
mosolyog rám a lányom képe,
a vonat bekattog a télbe,
reám borul a semmi sátra,
lencsék hullanak minden tálba,
a feltámadás furcsa olló,
károg a kolozsvári holló.
 László Noémi

Harminc év múlva
Harminc év múlva mi jut majd eszedbe –
hogy hagyta el szűk medrét a Szamos,
törtek derékba járdaszéli hársak,
füstölt a nap kilobbanó gerezdje;

a tér körül fölhólyagzott az aszfalt,

torz ablakokkal pillogtak a házak,
ledőlt a legutolsó csavart kémény,
akit bántottál, éppen az vigasztalt;

harminc év múlva, átutazó bajnok,

megállsz a bronzszobor talapzatánál,
a repedésben ugyanott a pitypang,
és nincs torony, és nem zúgnak harangok –

a tó vizében ebihalak úsznak,

az aljnövényzet a felszínre tör,
a harmincból tán semmi sem valódi,
és attól tartasz: te vagy a tükör.

A gazdát bekeríti háza

 Folyik az élet, köd utánam,
köd előttem.
Gyarapodik az ismerős
sírok száma a Házsongárdi temetőben.
Gyarapodik az ismerős
hangok szél-hordta kórusa,
aminek egyszerre fehér
és égető vörös a tónusa.

Folyik az élet.
Értetlenül tűrni kell,
hogy az egyetlen biztosat
nem lehet önként megosztani senkivel,
hogy az egyetlen biztosat
mindenki másként osztja be,
de nem tudhatja: pontosan
mi itt a legfőbb érdeke.

Gigászi évszakok
Kolozsvár januártól márciusig tejfeles ködbe
burkolózva duzzog. Csúsznak a járdák, párás a
levegő, nem látni az eget. Ködverte gödörben élünk,
ahelyett, hogy fölmennénk a Feleki-tetőre. Most a
Feleki-tető jött le hozzánk, fogvacogtató hidegben
szikráznak a behavazott járdák, síkos
kristálytömbök ülnek az utakon, az összes acélos
tekintetű istenség bennünket bámul az égboltról.
Észbontó napfény karikázik kipufogógáztól ájult
városunkban.
Távolabb, tudatunk szépen kitakart peremén emberi
mivoltukból kiforgatott sorstársaink szeméthegyek
gödreiben vészelik át, ha átvészelik, a rettentő
hideget, ami elől a déli lankákon didergő főváros
polgármestere majd’ egy hétre házba parancsolta az
iskolák kiskorú népét. A szeméthez lapulva bújnak
át egyik napból, éjből a másikba, föltornyozott
hulladékunk melege élteti őket, mint Antaioszt
szülőanyja, a Föld érintése. Jön hajdani telek
szokványos hidege, fölemeli s a levegőben megfojtja
őket.

Képernyőkön és huzalokban villódzik a rettegés:

nyakunkon a szörnyű, az iszonyatos hideg. Jégbontó
hava, február végén. Felkutatjuk a betonzugokban
meghúzódó hajléktalanokat, menedékhelyre tereljük
őket, nehogy fagyhaláluk a város lelkiismeretét
terhelje. Inkább haljanak éhen vagy másként, szebb
halált, tavasszal. Ha jön a hideg, kegyesek leszünk,
eszünkbe jutnak embertársaink. Hőségben víz,
hidegben szállás: egy városlakónak ennyi jár. A többi
már magánügy.
Sugárkoronás szent nap ül a Feleki-tetőn, onnan nézi
a szeméthegyet, a forgalmas utaktól szabdalt
betonrengeteget, a templomtornyokat, a Szamos
szalagvonalán túli dombokra felhúzott kegyúri
lakokat. Kolozsvár télen ködbe burkolózik, s ezt
máskor is sűrűn elköveti, mintha a nap elől akarná
tarka palástja szégyenfoltjait eldugni valahogy.
Telnek-múlnak az évszakok, fagy, hőség, jégeső,
árvíz, sáskajárás, járvány képében föltűnik a dicső
hős, hogy levegőbe emelje és megfojtsa a
felfuvalkodott óriást. Csupa küzdelem ez a földi élet.

Az álom
Madzagra fűzött kulccsal a nyakunkban
mászkálunk épülő lakónegyed
betonvázai alján,

lánctalpas, sárga munkagépek, vadkék

teherautók, nyerspiros traktorok
között,

keresünk szaporodó tömbházak

mögött gyéren elosztott
játszótereket,

télifaünnepélyen énekeljük tágra nyílt

szemmel, hamisan, hit, remény,
szeretet,

elhisszük: kerül más-más hazaút

holnap, holnapután és bármely
új napon,

reméljük, hogy a betört orr, fej, lyukas

nadrág, szakadt zseb, hasadt szemöldök
múló bántalom,

szeretjük hazánkat, Romániát, a Pártot,

annak Főtitkárát és nyakkendőnk
 y
selymét,

irigyeljük a vécében cigiző, hajpántos,

negyedikes lányok hatodikos
szerelmét,

titkosírással levelezünk, nagyszünetben

az alagsorból kihajt bennünket
a mester,

tőle tanuljuk majd: hidegvágó, esztergapad,

satu, colstok, szemmérték, és lassan
a testtel,

csapatban játszunk, kézimunkaórán

foglyul ejtjük egymást
a padlástérben,

rácsajtó nyikorog, lépcsőfeljáró fordul,

felvételizünk, kitör a forradalom
a tévében,

illetve valójában is, mert van, akinek

a felfordulásban utcára szabad
menni,

lépcsőházvédelmi egyletek alakulnak,

nem értjük, hogy kerül terroristából
ennyi,

a főtéren lelövik műszakirajz-tanárunk,

 j
akihez foghatóra érettségiig már
hiába várunk,

a laza körülmények közt viszont

éjjel gyakran belógunk fürödni
a strandra,

többé nem ordítják nekünk: félidióták,

lusta dögök, elkanászosodott vagy elszállt,
hülye banda,

inkább majd büszkén emlegetnek, miután

százszázalékosan bejutunk
egyetemre,

orvos, mérnök, tanár, műépítész, pap, közgazdász,

művész, zenész, ott a köldökzsinór nyakunkra
tekeredve,

ott a szemünkben egy korábban becsapódott,

vörös meteorit makacsul izzó
fénye,

ezzel kell életet lehelni valahogy a szüleinkbe

ágyazódott, kockázatmentes egyen-
szürkeségbe,

ezzel kell pusztulástól menteni az istenes,

hazás, családcentrikus törtmagyar
jövőt,
kalapácsütésektől védeni a csókaürülékkel
ékes, szépen árnyékolt Házsongárdi
temetőt,

ezzel kell csitítgatni nyugtalan,

sötétben felriadó kis-
babánk,

aki ezt látja sorsa kapujából

véletlenül pillantva vissza
ránk,

ezt és a térdünk verdeső

rézkulcsot, madzagon, ráncos
nyakunkban,

rozsdás markolókanalat, gizgazt lakatlan

tömbházak tövén, ahol rosszul tekercselt
szívünk mindjárt robban,

kopasz, ablakon kidobott karácsonyfát,

üres szaloncukorpapírral vékony
cérnaszálon,

kopott szemöldökünk, barázdált koponyánk,

vörös szemünk, mielőtt elnyomna
az álom.
 Cserna-Szabó András

Berill
(részlet)

Bodzai Ágost nyugdíjas tanár vizes zsebkendővel a

fején kaptat felfelé a meredek Majális utcán a
kánikulában. Arra gondol, tengermély undorral
gyűlöli feleségét, Kovács Berillt. Az ősz
kecskeszakállú, szelíd arcú, magas, de kissé görbe
Bodzai tanár zöld kertek mellett vonszolja magát a
vasárnap délutáni, Czell-féle csapolt sörök felé. A
Társadalom Teketársaság székhelyére tart, negyven
éve (áprilistól szeptemberig) az Árnyas utca sarkán
múlatja a hét utolsó óráit. Azért éppen itt, mert a
tanár és három ősi cimborája (a Feltámadás Kugli
Club) úgy tartja, az egész városban a tekepályán a
legjobb a friss, csapolt Czell. Azért vannak köztük
apró nézetkülönbségek. Márkus Alfonz, a félkarú,
kövér háziorvos a habos nedű kiemelkedő minőségét
a sörgyár közelségével magyarázza. Esküllő Milos, a
császárbajszú és homoszexuális görög–latin
professzor a bérlő és a sörgyárigazgató nejének
titkos kapcsolatával. Lakóca Balázs, a részeges
sakkbajnok a csapos, Heinz Benedek kiemelkedő
szakmai tudásával. Bodzai tanár pedig úgy tartja,
egész egyszerűen azért itt a legjobb a csapolt sör a
városban, mert itt esik neki a legjobban, távol a
feleségétől, aki ilyenkor a város túlsó felében, a
Pacsirta utcában teázik barátnőivel. Az addig életunt
és nőgyűlölő Ágost 23 éves korában vette feleségül a
nőt, családja és barátai őszinte megdöbbenésére.
Berill egyik pillanatról a másikra tűnt fel a városban.
Decemberben még azt se tudták, hogy a világon van,
februárban pedig már a fél város a smaragdzöld
szemű, bécsikávé bőrű kisasszonynak tapsolt. Nem
csoda, a leggyönyörűbb táncosnő volt, aki valaha
megfordult a város színpadán, a közönség ájultan
hevert lábai előtt. Áprilisban pedig jött az esküvő,
Ágost oltár elé vezette Berillt. Bodzai Ágost
évtizedeken át tanított történelmet a Református
Kollégiumban, de barátai jól tudták, az oktatás neki
nem hivatás, csupán pénzkereseti forrás. Ágost
valójában regényíró volt. Ifjúkorában megjelent
néhány verse és rövid novellája hírlapok irodalmi
oldalain, ám később nem gyártott több
„fogpiszkálót”. Hamar rádöbbent, bűn apróságokra
tördelni a tehetségét, az ő tálentuma monumentális
formát kíván. Nekiállt hát a mestergerenda
megalkotásának. Házassága Berill-lel hamar
megromlott, gyermekük nem született, volt ideje
dolgozni. Negyvennyolc éves korára meg is írta
négyezer-ötszáz oldalas regényfolyamát. Életem
hátralévő részében nincs egyéb dolgom, mint a
semmirekellő szóvirágokat kigyomlálnom a
szövegkertből – mosolygott a kuglipályán Ágost,
koromfekete kecskeszakállán megcsillant az
aranyszínű sörhab. Bodzai tanár úr nyeregben
érezte magát, úgy hitte, a dolog nehezén már túl van.
Mikor barátai megkérdezték tőle, miről is szól a
regénye, meglepetésükre Ágost egyetlen mondatban
össze tudta foglalni a cselekményt. „23 éves
koromban, holdvilágos éjszakán megpillantottam
egy mezítelen fehérnépet a Szamosban fürdeni, haja
és bőre aranyosan csillogott, és én olyan szerelmet
éreztem iránta, hogy legszívesebben megfürödtem
volna a meleg vérében.”
− Erről írtál csaknem ötezer oldalt? – kérdezte a
doktor, és árva baljával óvatos lendületet adott a
zsinóron függő fagolyóbisnak.

− Erről.
− De hát hogyan lehet erről egy egész könyvet
írni? – értetlenkedett a sakkbajnok is.
− Ebben a fél órában minden megtörtént velem,
ami csak az életben lényeges. Mikor megpillantottam
azokat az édes, huncut, lágy melleket, úgy éreztem,
végre megszülettem. Mikor fickándozni kezdett a
leány a sekély folyóban, rögvest szerelmes lettem.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva: először és
utoljára, halálosan. Mikor a fekete fejű és hófehér
testű dankasirályok a szépség feje fölött körözni
kezdtek, megismertem az Istent. Mikor pedig a
fehérnép alábukott a Kis-Szamosban, halfarkával
nagyot csapott a vízre, és tovaúszott Szentmiklós
felé, nos, barátaim, akkor én meghaltam. Kell-e
ennél több egy regénybe?

Margó
 (részlet)
(…) Kilenc után jöttem le a színpadról, és az
öltözőmbe mentem. A tükör előtt ültem Kreón-
jelmezben, mikor megérkezett az öcsém. Néha
beugrott hozzám előadás után, azután együtt
indultunk a színházból a kávéházba.

− Üdvözlégy, vándor, Thébaiban! – kiáltottam, és

felálltam, hogy megöleljem.
− Nem a legjobb alkalom a tréfálkozásra – szólt
Ferenc vészjósló hangon.

Azt mondta, legyek erős, üljek le, igyak meg egy

konyakot. Leültem, megittam.
− Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül a szó,
de annyi látszik, hogy nem jót hozol.

− Lóránd, hagyd abba a bolondozást, a feleséged

elhagyott.
Ezen nevetnem kellett. Ismertem az öcsém,
hajlamos volt ízléstelen tréfákra.

− Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm,

és vénségedre balgának találjalak! Hisz tűrhetetlen
szóbeszéd, amit beszélsz.
− Drága, egyetlen bátyám. Margó ma délután
meglátogatott az irodámban. Utazókofferral,
feldúlva érkezett. Mint jogi képviselőddel, közölte
velem, nem tud tovább veled élni, mert egy zsarnok
vagy. Már nem szeret. Beadta a válókeresetet. Ne
keresd, ne kutass utána, ezt kéri. Amerikába megy.
 − Kivel? – kérdeztem döbbenten.

− Ezt nem árulta el.

− És a színház? A szerepei?
− Ugyan már! Te is tudod, hogy Margónak
Kolozsváron nem termett babér. Cselédlányokat,
udvarhölgyeket, virágárus fehérnépeket játszott,
amíg te királyokat, hősöket, főszerepeket. Azt
mondta, New Yorkban sztár lesz, és nem kell egy
színészfejedelem árnyékában élnie. A moziban is
szerencsét próbál majd.
Három éve házasodtunk össze, öt éve éltünk
együtt. Margó és köztem 16 év korkülönbség volt. Én
45, ő csupán 29. Számíthattam volna arra, hogy
elhagy egy fiatalabb férfi szerelméért. De nem
számítottam. Összeomlottam a hírtől.

− Ha bármiben a segítségedre lehetek, csak szólj –

mondta Ferenc, mikor búcsúzóul megölelt, majd
hozzátette, pár napra Budapestre kell utaznia egy
hagyatéki per ügyében.
− Hozzak neked valamit Pestről? – kérdezte
derűsen, mintha nem most szakadt volna rám az ég.
− Kötelet – válaszoltam, és becsaptam az ajtót
utána.
Fiákerbe szálltam.
Otthon kutakodni kezdtem. Felforgattam a lakást.
Azt reméltem, talán találok valami nyomot, amit
aztán követhetek. Egy levelet, amiből kiderül, ki a
gaz csábító. Egy naplót, amiből fény derül a titkos
viszonyra. Vagy legalább egy számlát, ami elárulja
őket, hol, melyik külvárosi cukrászdában
randevúztak.
Semmi ilyesmire nem leltem. Viszont Margó
éjjeliszekrényén megtaláltam az összes iratát.
Valószínűleg kikészítette, hogy pakoláskor bedobja a
kofferba, de a nagy sietség közepette ottfelejtette.
Hát ezek nélkül nem jutsz messzire, te bestia,
gondoltam, és megfogadtam, mikor feleségem
visszatér a papírjaiért, nem sokat teketóriázom,
rögvest kitekerem a nyakát.
Mindez hétfőn történt.
Ittam kedden, szerdán és csütörtökön is.
Masszívan. A konyhában. Folyamatosan, egész nap
és éjjel. A színházban beteget jelentettem. Telefonon
rendeltem pálinkát, cigarettát, házhoz hozták. Nem
mozdultam ki a lakásból, nehogy elszalasszam
Margó visszatértét. De a feleségem nem jött vissza.
Be kellett látnom, Margó túljárt az eszemen. Talán
hamis iratokat szerzett valahonnan, valamelyik
befolyásos szeretője révén, és azzal indult útnak.
Bottal üthetem a nyomát.
Ittam csütörtök este is, de persze nem tudtam
berúgni. Az agyam még mindig makacsul ellenállt.
Ültem a konyhában, szólt a rádió, és csak ittam,
szívtam a Darlingokat egymás után.
Hajnalban úgy döntöttem, ez tovább így már nem
mehet. Az alkohol nem tompítja fájdalmam. S mivel
Margó nélkül élni képtelen vagyok, meg kell halnom.
Kikotortam a fiókból a veronált, friss
borotvapengéket vettem elő, kifőztem a nikotint. De
csak ültem tovább a konyhában, előttem mérgek és
pengék, és gyáva voltam megtenni a végső lépést.
Már verőfényes reggel volt, mikor arra
eszméltem, hogy sokadjára mondja be a rádió:
„Kolozsvár, légi veszély.” Nem mozdultam. Ami
másnak maga a pokol lehetett, az nekem a sors
megváltó keze. Kilenckor felbőgtek a légvédelmi
szirénák. Hallottam, ahogy a ház lakói az óvóhelyre
menekülnek. Én ültem tovább a konyhában, ittam,
szívtam a Darlingot, és az órámat figyeltem. Negyed
tíz előtt egy perccel hullott le az első bomba. Akkora
zajt csapott, mintha megnyílt volna a föld. De meg se
rezdültem. Ültem a konyhában, szívtam a Darlingot,
és az órámat figyeltem. Hálát adtam a Jóistennek,
hogy segít megszabadulni az élettől, hogy az öcsém
Pesten van, biztonságban, és hogy Margó nemsokára
híres színésznő lesz Amerikában. A Jóisten
kegyelmes, és mindent elrendez.
Mikor a házat, melyben laktam (a Horthy út és a
Kis utca sarkához közel) találat érte, én még mindig
a konyhában ültem, ittam, szívtam a Darlingot, és az
órámat néztem. A nappali leomlott, a hálószoba
leomlott, a tető leomlott, a konyha fele is leomlott. Én
a konyha másik végében ültem. Fél méterrel előttem
a szakadék, felettem az ég és a repülők. Hullottak a
bombák. Lemértem, pontosan ötven percig tartott a
légitámadás. Aztán elhúztak a B–24-esek Brassó felé.
 Az emberek lassan feljöttek a pincékből.
Megrökönyödve látták, hogy harmadik emeleti
konyhámban ülök, iszom, és Darlingot szívok. A ház
nagy része leomlott, de én békésen cigarettázom,
olykor hörpintek a szilvapálinkából.
− Művész úr, hát megőrült? Elment az esze? Mit
keres maga ott? Meg akar halni? – ordították felém.
Eltalálták. Meg akartam halni.
A leventék hoztak le létrával, de előbb még jött a
fotográfus és lefényképezett, ahogy a magasban, a
romok közepén, a harmadik emeleten, a
konyhámban iszom, és Darlingot szívok.

Az öcsém szintén a Horthy úton lakott, a

pályaudvarhoz még közelebb, mint én. Az ő házát a
földdel tették egyenlővé a bombák.
A vasútállomás környékén szörnyű pusztítást
végeztek az amerikaiak. Az Ellenzék két hét múlva
hozta a hivatalos adatokat. 1200 bomba, 342 halott,
400 sebesült. Súlyosan megrongálódott 327
földszintes ház, 10 millió pengő értékben. Súlyosan
megrongálódott 58 emeletes ház, 14-15 millió pengő
értékben. Könnyebben megrongálódott 792
földszintes ház, 3 millió pengő értékben.
Könnyebben megrongálódott 68 emeletes ház, kb. 1
millió pengő értékben. Anyagiakban összesen kb. 31-
33 millió pengő kár érte a várost.
Mindenkit megnyugtattak, hogy a mentés sikeres
volt, senki nem fulladt meg a romok alatt. Persze ez
nem volt igaz. A házmesterem bátyja például, aki a
Horthy út 94–96. szám alatt, a Fischer-féle
bútorgyárban dolgozott, az óvóhelyen rekedt
többedmagával. Csövön vizet és tejet juttattak be
nekik, majd hozzáláttak a mentéshez. Nem felülről,
hanem oldalról hatoltak a pincébe. Mire bejutottak,
a lentiek már valamennyien halottak voltak.
Megfulladtak a portól.
A háború után megint a románoké lett a Nemzeti
Színház, ahogy 20 és 40 között is az övék volt. Mi
átköltöztünk a sétatérhez, a nyári színházba.
Nagyobb változások nem történtek az életemben. A
színpad ugyan kisebb lett, de Kreón szerepét ezután
is csak rám osztották. Nem panaszkodom, továbbra
is megtaláltak a nagy szerepek, az anyanyelvemen
játszhattam, és a darab végén mindig megtapsoltak.
Kell-e színésznek ennél több? (…)
 Mikor a házat, melyben laktam (a Horthy út és a Kis utca

sarkához közel) találat érte… A hídelvei Nagy utca, majd Ferenc

József, Regele Ferdinand, Horthy, jelenleg Horea út és a
vasútállomás környéke várostérképen. [1942 Kolozsvár]
 Zágoni Balázs

Kolozsvári mesék
(részletek)

Biasini Kajetán

Biasini Kajetán már akkor híres embernek számított

Kolozsváron, amikor felépítette szép, emeletes
fogadóját a Petőfi utcában. Akkor az utcát még nem
hívták Petőfinek, hiszen éppen onnan kapja majd új
nevét, hogy Petőfi Sándor itt fog megszállni, nem is
máshol, hanem Biasini fogadójában. Történetünk
idején az utcát Kül-Torda utcának hívták, Petőfi
akkoriban még csak iskolába járt, és talán azt sem
tudta, hol van Kolozsvár.

Mondom, Biasini híres ember volt, nemcsak új

fogadója miatt – amit jelenlétében tilos volt
fogadónak nevezni, kizárólag a szálloda név dukált
neki –, hanem vívómesterként is igen tisztelték. Nem
volt tanácsos vele ujjat, vagyis kardot húzni, mert az
ember rosszul járhatott. Egyébként nem sok párbaja
volt Kajetánnak, kerülte őket, nem akart ő senkin és
semmin könnyű győzelmet aratni.
Amióta csak Kolozsvárra telepedett a messzi
Itáliából, minden reggel megtartotta vívóleckéit,
majd visszasétált szállodájába, meginspektálta a
rendet, a konyhát, a személyzetet, elbeszélgetett a
szálloda vendégeivel, kiváltképp, ha messziről
érkeztek, és gyakran együtt is ebédelt velük. Délután
szunyókált egy nagyot, aztán felnyergeltette kedvenc
lovát és fellovagolt a házsongárdi kertekbe, le a
Szamos-partra, ki a Kövespadra, ahogy éppen kedve
tartotta. Esténként pedig – mint rendes kolozsvári
polgár – elsétált a Bel-Monostor utcába, a Redutba,
ahol a városbeli urak összegyűltek. Legtöbb estéjét
itt töltötte Kajetán, hacsak nem játszottak valami új
darabot a Farkas utcai színházban. Kajetán felesége
ugyanis nagyon szeretett színházba járni, de csakis a
bemutatókra. Új darab ellenben egy évben
mindössze tízszer volt, így bőven maradt szabad
estéje Kajetánnak, amit a Redutban tölthetett. Itt
kártyáztak, pipáztak, borozgattak a kolozsvári
méltóságok, és itt beszélték meg a nap eseményeit:
hogy történt-e valami a városházán, mi az új divat
Pesten, és ki milyen pletykákat hallott Bécsből, a
császári udvarból.
(…)

Vonatmenesztő, végmegállomás!

(…) Kolozsvárt igencsak megszerette az elmúlt hét

évben, amióta feljárt tanulni. Minden évben valami
átalakult, fejlődött, modernizálódott. Új házak,
paloták, hidak mintha a földből nőttek volna ki,
minden nyári szünet után. Megjelentek a telefonok,
a gáz- helyett a villanyvilágítás, a
mozgóképszínházak! És akkor a vonatállomásról
még nem is beszéltünk.
 Amikor Andrist fölvették a kollégiumba, a
kolozsvári állomás csak egy szedett-vedett
vonatmenesztő hely volt. Idén viszont befejezték az
új állomásépületet, hatalmas várótermével, fényes
vendéglőjével és persze Harmath Tivadar megújult
csemegésbódéjával, ami kezdetektől Andris kedvenc
pénzköltő helye lett. Hiába pakolt édesanyja
töpörtyűs pogácsát vagy kolbászos kenyeret az útra,
amikor Kolozsváron leszállt a vonatról – hacsak volt
húsz fillér a zsebében –, okvetlenül vennie kellett
egy szelet törökmézet. Ezzel ünnepelte meg, hogy
szeretett Kolozsvárjára érkezett. Az út amúgy is
hosszú volt a Farkas utcáig, hát legyen mit rágnia. Az
állomás előtt egy sor konflis és fiáker várakozott, és
a két nagy szálloda omnibuszai is ott várták a
vendégeket. Andrisnak persze ilyen úri utazásra
nem futotta. Mehetett volna az ájvájjal is, de… – nos
bármivel, csak ájvájjal nem. Eldöntötte, hogy ájvájjal
nem utazik, még akkor sem, ha ingyen kínálják!
A kolozsváriak ájváj névre keresztelték a
tramwayt, vagyis azt a kis városi vonatot, amivel az
állomástól a Főtérre, majd azon túl a Sétatér végén
lévő uszodáig vagy a Szent Péter-templomig
mehetett az utas. Az ájváj hamar a város büszkesége
lett, Andris életében viszont olyan fekete folt, amit
nem tudott elfelejteni.
A kolozsváriak ájváj névre keresztelték a tramwayt, vagyis azt a

kis városi vonatot, amivel az állomástól a Főtérre, majd azon túl

a Sétatér végén lévő uszodáig vagy a Szent Péter-templomig
mehetett az utas. A térképen szerepel a keskeny nyomközű

vasút, amely eleinte lóvontatású volt, majd 1893-tól

gőzmozdony vontatta de 1902 ben a magas baleseti arány
 gőzmozdony vontatta, de 1902-ben a magas baleseti arány
miatt felszámolták. [1894 Mach]

Hét évvel ezelőtt, amikor Andris először jött fel

édesapjával Kolozsvárra, a zsoboki postamester
hozta be őket, lovaskocsin. Az állomáson tette le
őket, mert a vasúti nagy postán akadt volt dolga.
Édesapja ott vette meg neki élete első törökmézét, és
együtt bámulták a sürgés-forgást. Akkor még az
állomás tere olyan falusias volt, hogy akár Zsobokon
is lehetett volna. Lovaskocsik és kutyák, ökrök és
udvarról elszabadult tyúkok mindenfelé. Akkor
Andris még vonatot sem látott, noha mögötte volt az
állomás épülete. De nem tudta, az mire való. Annál
nagyobb volt az ijedelme, amikor sípolást és
dohogást-töfögést hallott, amit mindenhonnan
visszavertek a házak falai. Ám látni nem látott
semmit. Édesapja megnyugtatta, hogy ez egy vonat
lesz, és meg is fordultak, hogy szemügyre vegyék.
Ekkor vette észre az állomás mögött a síneket. A
pöfögés egyre erősebb lett, vele együtt a kutyák
csaholása is. Aztán egy akkora dobhártya-szaggató
sípolás csattant fel, hogy Andris és az édesapja
ijedten perdültek meg, majd egy szempillantás
múlva ugrottak is egy nagyot. Nem vonat volt az,
hanem az ájváj, ők pedig éppen az ájváj sínpárján
álldogáltak, onnan bámulták az állomást. A
kanyarban felbukkanó kis városi vonat vezetője is
csak az utolsó pillanatban vette észre őket.
– Hogy az a jóságos… – kiáltott az édesapja, és az
elguruló kalapja után ugrott, magával rántva a
szorosan lábába kapaszkodó Andrist is. – Hát ebben
a bolond városban már az utcán is vonatok járnak?!
Az ájváj három rövidet sípolt, és megállt az orruk
előtt. A kalauz elkiáltotta magát: Vonatmenesztő!
Végmegállomás! Mindenki leszáll!
Andris levegőt venni is elfelejtett, úgy csodálta a
szuszogó, dohogó kis gőzszörnyeteget, melynek
vagonjaiból elegáns városi népség tódult kifelé.
Akkoriban egyáltalán nem gondolta kicsinek, hanem
inkább hatalmasnak és félelmetesnek. De
bármennyire is félelmetes volt, annál inkább vágyott
Andris felülni rá. Kiváltképp miután vidám városi
fiúkat és lányokat pillantott meg a leszálló utasok
között. Hát akkor biztos nem olyan nagy
ördöngösség! Végtére ő is hamarosan városi gyerek
lesz, már ha felveszik a kollégiumba. De édesapja
másként gondolkodott a dologról. Menjenek csak
szépen gyalog, így többet is látnak, és hát azért van
az embernek két lába, hogy a földön járjon vele.
Amíg végigbaktattak a Ferenc József úton, majd a
Wesselényi utcán, kétszer is elpöfögött mellettük az
ájváj. Zakatolását és sípolását tízszerezve verték
vissza az új bérpaloták falai. És sípolt is eleget, mert
akkoriban az emberek még úgy hitték, hogy övék az
utca, és nemigen akartak kitérni a pöfögő, sipítozó
ájváj elől. Az ájváj viszont nem tudott kitérni, így
maradt a sípolás, kiabálás és végső soron a fékezés,
aminek az állva kapaszkodó utasok cseppet sem
örültek. Ám ez Andrist nem zavarta. Bő félórája
mentek már, és a Szappany utcánál jártak, amikor
másodszor érte utol őket az ájváj.
– Édesapám, azzal a gőzmasinával már kétszer is
beértünk vóna…
– Hadd el, fiam, nem kopik el a lábad.
Andris nem szólt semmit, csak irigykedve nézett
a városiak eme nagy kiváltságára, a félelmetes-
csodálatos ájvájra. (…)
 Karácsonyi Zsolt

Music Pub, éjfél, alámerülés

Megint egy pontos perc ez,
valami jeltelen éjjel
rázza át újra a csontokat
a végső PUB nevében.

Sörök nyomát kutatnám,

ha volna még a hajnal,
jobb az nekünk, ha maradunk,
és nem a gondolattal.

A gondolaton kívüli
eljátszik velünk újra,
dimenziótlan élvezi
magát – makáma szútra.

Ha majd a szú se perceg itt:

Akkor látjuk magunkat
Levetkőzni a sejtekig,
Elmenni Búvár Kundnak.

És aztán már hajózhatunk

emlékeink hajóján;
ha voltunk egyszer lovagok –
már túl vagyunk a tornán.
 …valami jeltelen éjjel / rázza át újra a csontokat / a végső PUB
nevében. Az Irish&Music Pub az OpenStreetMapen: név nélküli

vendéglátó-egységként jelölve a Horea u. 5 alatt, szemben az

Urania Caféval. [2019 OSM]
 A kolozsvári testvérnek
A nyári égen ki jár most betépve?
Hol az a város, ami lángra gyúl?
Milyen lovat festenek át fehérre
a madarak, amíg te ott a téren
csak lépkedsz halkan és gyanútlanul?
Kimért időd és kimért stílusod
megváltoztatni már úgysem tudod.
Ne lengedezz hát, lenge földi gyermek,
én nem követlek, de mások megfigyelnek,
ha nem vigyázol, lehúzzák az irhád.
Amíg a kéklő semmi száll feletted,
s a régi élet még visszakacsint rád.
 Szálinger Balázs

Hétutca
Király Zoltánnak
1.

A grófnő mindig korábban kelt nálam,

Hogy végignézzen az új birtokon,
Majd lecsúsztatott apró tenyeréből
A városra, ahol nem élt rokon.

A grófnő mindig korábban kelt nálam,

Pedig éjjel sorozatokat nézett;
Dühítette, amit talált az ágyban,
És nyugtázta: tehát ez az enyészet.

A grófnő mindig korábban kelt nálam,

Toalett, míg összeszedtem magam,
Zajos lépcső, lábujjhegy, fülelés,
Nagy levegő, és csók a kapuban.

A grófnő, tudom, visszafeküdt aztán,

S kényelmesen beért az irodába.
Álmaiban rólam már szó se volt,
Ringatta egy családfa öreg ága.
2.
A stadion reflektoraiban
Fennakad az éjjel, és kiszakad,
Fény ömlik a gyepre, aztán elönti
A fellegvári, lejtős utakat;
A grófnőék előtt még csordogál,
S hogy begyorsul, a Hétutca előtt
Elé vágok, én érem el előbb
A Kismező utcai temetőt.

Itt még tartja magát a tegnapéjjel,

A hullák kertje még vastag bilincsben;
Itt várja be a mindennapi hajnalt,
Akinek háza, tehát dolga sincsen;
Itt kapaszkodom, az éjjel barátja,
A fény kiszűr, mint egy kóbor diákot,
És itt laksz te, barátom – ablakodból
Most már tudom: pont a temetőt látod.
3.
A fellegvári konklávé kiújul
Hajnalonként, s emlékeztetni kezd
Holmi környék holmi lakóira,
Akiknek van éjjelnappalijuk,
Buszvonaluk, kiürítési tervük,
És mondjuk ki: lokális problémáik,
Melyeket a lenti, idegen város
Tanácsában úgy-ahogy képviselnek.

Máskülönben nem szülte senki őket,

Máskülönben istenek, nem lakók,
Máskülönben más kromoszómaszámmal
Él életet sarkaikban a pók,
Máskülönben szagáról ismerik
A jöttmentet, s bár kedvesek vele,
A spaletták védművei mögül
Figyelik, hogy állását tartja-e.

De nem tartja: a jöttment sose tartja.

4.
A konyhádban kuncogtunk legutóbb,
Úgy beszéltél, mint ki késeket élez,
Mert leléptem, mint aki könnyű volt,
És a grófnő sem ment azóta férjhez;
Volt egy lány, már fogtam, de elaludtam
(Amikor kint kék lett a temető),
Így jár, aki minden helyzetben annyi,
Mint amit mond: szép, de nem mérhető;
Fellegvári múltam is talpalatnyi,
Dicsekszem vele, és továbbviszem,
Mint összecsukható élményt – igen:
A városban sem bírtam megtapadni.
5.

Csakhogy
Élünk, s ez a válaszom: élünk,
És
Mindenünk az életünk alá bújt,

Mely
Mint felhő: szakad és úgy irányít,
Hogy
Szellemként járjunk, ha visszajárunk,

De tudd, barátom, nem tart már sokáig.

Megfogunk
És elengedünk egy várost,
Nőt,
Egy nyelvet, adott ízét a bornak,
Hogy
Ne vegyük észre: bajban vagyunk,
A
Combokon a bőrök vékonyodnak,

S akik fogdossák: mégis mi vagyunk.

Ha
Mindig új minden mikörülöttünk:
Esélytelen,
Hogy a halál befogjon,

Előle
Szaladok én is, a szabadelvű
Csomózással
Röghöz kötött kispolgár

Egy kínosan provinciális bolygón.

6.
Ahol hét utca fut össze, tilos
Találgatni, hogy merre lehet észak.
Legjobb nevet adni nekik, s ha megvan,
Nézz az égre, mint egy egyszerű isten.
Ott vagy máris a világ közepén,
Hol előtted más nem is járt talán:
A föld Olümposzán és Fellegvárán,
S ha hülye is vagy: a Parnasszusán.

Birtokod lesz, lesz hozzá grófi véred,

Ami mellett marhaság egy családfa
Vagy egy földrajzi elhelyezkedés.
Nem gyűlsz meg, mert nem gyűlhetsz meg soha,
Egy újabb vihar majd új névadót
Sodor ide, az egy idegen nyelven
Ad új nevet, s lásd be: az lesz a jobb,

na és?
7.
Kivezetés egy színes Perzsiából,
Fene hitte, hogy ilyen egyszerű.
Nem távoztam, de már kijelentkeztem,
Mikor a lépcsődről ebéd előtt
Megláttam a napsütött temetőt.

Láttam itt egy égszakadást tavaly,

Néztem, ahogy a már beágyazottak
Sírja alatt ömlik az égi víz.
Láttam itt egy árvizet még tavaly,
Vitt valamit, s bizonyisten úgy néztem,

Mintha nem is én lennék az a szar.

Ahol hét utca fut össze, tilos / Találgatni, hogy merre lehet észak.

A stadion és a Kismező utcai temető között hét utca találkozik.

A Fellegvári-negyed Kolozsvár évtizedek után első kétnyelvű
várostérképén. [1996 Agát-Topográf]
 Szabó Róbert Csaba

Utolsó járat a Monostorra

Ott, ott van, kiáltotta egy részeg utas.
A villamos akkor döcögött át éppen a Szamos-
hídon. A részeg az ablakhoz tapadt. Hátul néhány
suhanc támaszkodott a korlátnak, röhögve nézték.
Aztán az opera előtt leszálltak.
Ott van, ott van, utánozták a peronról.
A részeg utas egy székre roskadva figyelte az
összecsukló ajtókat.
Még nem érkeztek el egészen a stadionig, amikor
valaki megérintette a vállát.
Én tudom, mit látott, mondta egy félénk hang.
Uram, én is láttam már néhányszor.
A részegnek tűnő utas hátrafordult, de csak egy
pillanatra. Egy ballonkabátos férfi ült mögötte.
Semmit nem válaszolt, nem vett tudomást róla,
hogy megszólították.

Vagy hogy hol ülhetett föl.

Több járat már nem jön, állapította meg a
ballonkabátos. Nem jött szembe velünk más
szerelvény, magyarázta.

Még lehet egy 102-es valahol, a Munkás utca felől,

mondta váratlanul a részeg.
 De a ballonos a fejét rázta.
Nem, nem, mondta többször is halkan.
Alig élte túl ez a pár tagadás a kerékcsörömpölést.
Csak az utolsó járaton lehet látni, mondta kis idő
múltán.
A részeg biccentett, hogy szándékosan, avagy a
síneken döccenő kocsi miatt, nem tudhatta ő sem.
Egyszer csak a ballonkabátos a részeg mellé
telepedett.
Bocsásson meg, hogy csak így, magyarázkodott,
de a részeg rá sem nézett, hogy ő csak így átül.
A Garibaldi híd után mondta meg a nevét
kelletlenül, a ballonkabátos megköszönte, és ő is
bemutatkozott.
A hátsó kocsiból alig láttak előre, olybá tűnt a
vezetőfülke elhagyatott, üres. Rángatta a kanyar a
pótkocsit.
Akkor borítja a vízbe a holttestet, amikor
pontosan a híd közepére érünk, mondta halkan a
ballonkabátos. De ha pontosítani szeretnék, azt
mondanám, inkább akkor, amikor átlépjük a
láthatatlan felezővonalat, amikor elhagyjuk a híd
közepét.
Pár ütemnyit hallgatott.
Amíg förtelmesen kattogott a foghíjas sínen a
fémkerék.
 A részeg rá sem hederített, arcát az ablakhoz
szorította. Karját fázósan összefonta magán.
Ahol a szája hozzáért az ablakhoz, párafoltot kent
föl.
Butaság volna azt hinni, hogy bárki láthatja,
folytatta a ballonos. Én a magam részéről kizárnám.
Ebben csak mi ketten volnánk benne, mondta
határozottan, ebben a látomásban. Biztosíthatom,
senki más nem látja, ahogy a vízbe lök, csak maga és
én.
Kissé a részeg felé hajolt, de csak az ablakon
tükröződő tükörképéhez beszélhetett.
Ez a sok ismétlődés.
Egyedül hiába próbálkozik, mondta neki. Csak
velem együtt láthatja. Értse meg, rám is szüksége
van, mondta nyomatékosan, és kezével megérintette
a vállát.

Aztán visszahúzódott, hátradőlt a préseltlemez

széken. Kihúzta magát, eddigi görnyedt testtartását
kisimította, és a bal kezét, amit mindvégig a
hasfalára szorítva tartott, most felemelte.
Elkerekedett szemmel, mintha csak most fedezné föl,
hogy a tenyere és az ujjai véresek, halkan felnyögött.
Tulajdonképpen az egész alsóteste vérben úszott.
Látja, mondta valami földöntúli nyugodtsággal,
nemsokára elvérzek. Maga tette.
A részeg ekkor fölállt, átgyúrta magát a
ballonkabátoson, míg a székek közötti folyosón nem
találta magát. A Monostor bejáratánál a kilencven
fokos kanyar meglódította, visszahuppant a székére,
ráadásul a vérző ballonkabátost is magával sodorta.
Kétségbeesetten igyekezett mihamarabb fölállni, de
nem jött össze neki azonnal, és már a következő
megállóhoz közelített a szerelvény, mire sikerült.
Csupa vér lett az ő ruhája is.
Merő vér.
Mi történt, kérdezte egy felszálló utas elképedve.
Bőrcsizmája kopogott a fémlépcsőn.
A részeg a kocsi belsejébe pillantott.
Senkit sem látott.

Üljön le, szólt rá a csizmás.

De mintha nem tudta volna eldönteni, hová,
olybá tűnt. Keresgélte a helyeket, vagy a
ballonkabátos székre, padlóra folyt vérébe nem
akart újra belegázolni. A szerelvény sem indult,
talán az is arra várt, hogy végre leüljön.
Aztán ahogy helyet foglalt, a csizmás mellé
telepedett. Nem nézett a részegre, fejét előrehajtotta,
de látszott rajta, hogy készen áll meghallgatni a
mellette ülőt.
De mégis a csizmás szólalt meg először.

Az utolsó járat, jelentette ki. Több már nem

érkezik. A látomások ideje.
A szerelvény mégsem indult. Az ajtajait sem
csukta be, üzemzavar, figyelmetlenség, nehéz lett
volna eldönteni.
Ezek ketten meg ott ültek egymás mellett. A
csizmás hallgatózva, készen, a részeg némán,
sápadtan, az ablaknak feszülve. A kocsi belső
világítása halványabb fényt bocsájtott rájuk, mint
korábban. Majdhogynem félhomály borult rájuk.
Mit akar hallani, nyögött a részeg.

Beszélj, válaszolta a csizmás.

Majd kicsit később azt kérdezte, hogy történhetett
meg.
A részeg kínlódva, arcizmait megfeszítve,
összegörnyedve próbált beszélni, de nem jött ki hang
a torkán. Esetleg annyi, hogy megöltem, de azt is alig
lehetett hallani. A csizmás mégis meghallhatta, mert
apró morgással jelzett vissza, és egyben további
vallomásokra buzdította, amit a részeg valószínűleg
fölfoghatott, mert most hangosabban, érthetőbben
kezdett el beszélni.
Leszúrtam, amikor a hídra értünk, meghalt,
megöltem, senki sem látta, a kocsi üres volt, csak mi
ketten. Az operánál leszálltam, vittem magammal, és
a gyalogoshídról beledobtam a Szamosba.
Mindennap találkozom vele azóta, pedig meghalt,
mondta, és zokogni kezdett. Afféle hang nélküli,
rázkódó zokogás tört ki belőle. A csizmás
mozdulatlanul hallgatta, arra várt, hogy befejezze. A
szerelvény továbbra is a megállóban vesztegelt,
tompa fényeivel alig különbözött a tömbházak alsó
emeleteinek megvilágított ablakaitól. Vagonlakások,
villamoskocsik – az éjszaka tükörképei.
Amikor végre abbamaradt a sírás, a csizmás egy
kést húzott elő.
Visszaadom, nem maradhat nálam, mondta.
A részeg elvette, a kezében forgatta.
Megígérte, hogy megőrzi, hogy soha nem adja
vissza, bárhogy kérném, mondta szemrehányóan a
csizmásnak.
A csizmás fölállt, menni készült. Mintha akart
volna még mondani valamit, de aztán mégsem tette.
Lekopogott a lépcsőn.
Maga miatt történt, sziszegte utána a részeg.
Az ajtók becsukódtak, a villamos meglódult. A
részeg felállt, és az öklét rázva kiabált a csizmás
után.
Visszaadta, maga a hibás, megkértem, hogy ne
adja vissza soha. Menjen a templomába,
imádkozzon.
A szerelvény a végállomás felé tartott, az utolsó
tömbházak is elmaradoztak, kusza sínpárokra
tolatott be, rázkódva megállt.
Mint akiből kiszállt az élet.
A végállomáson egy nevetgélő, vidám kedélyű
férfi várakozott. Két kutya volt vele, mindkettő
hatalmas, de az egyik hófehér, a másik koromfekete.
 A részeg megállt előttük. Alig égett néhány lámpa,
azok is távolabb.
Most nem hibázom el, mondta a kutyás. Kösse föl
nyugodtan magát, nem vágom el a kötelet. Csak a
torkát, csapkodta a térdét. Megígérem, esküszöm.
A végállomásról egy út vezetett az erdő felé, azon
indultak el. A kutyás lemaradozott, a részeget hamar
szem elől tévesztette.
Az egyik a pokolba, a másik a mennyországba
viheti a lelkét, kiabált be a fák közé a kutyás.
Válasszon. Különben ők fognak.
De senki nem válaszolt.
A fákon túli Kolozsvár egy része aludni, másik
része az éjszakai életre készülődött. A Bükk
bozótosaiban, följebb a cserjésben nem nagyon
mozdult semmi. Az a néhány viskó, amit
hajléktalanok és a cigányok húztak föl nyár elején,
szintén halottnak bizonyult ezen az órán.
Alig huszonnégy órával később a bölcsészkar előtti
megállóban egy nagyanya és unokája ácsorgott.
Taxira vártak, mert úgy döntöttek, nem szállnak föl
az utolsó járatra.
Hagyd, fiam, húzta vissza unokáját az asszonyság,
ez az utolsó járat. Hadd menjenek, ez az övék.
A kisfiú benézett a nyitott ajtón át. Közvetlenül a
lépcső aljában állította meg nagyanyja, így aztán jól
láthatta a két véres férfit, egy ballonkabátost és egy
részeget, majd a megvillanó kést.
 A bölcsészkartól két perc villamossal a Szamos-
híd, már nem volt sok idejük hátra.
 Gerlóczy Márton

Mikecs Anna: Altató

(részlet)

Kicsi virágnak hívtak, és most árnyék vagyok, kicsi

árnyék. Vasárnap reggel van, gyönyörűen süt a nap.
A gyermekek még az ágyban fekszenek, amikor
Kerekes Terézia azt mondja, keljetek fel sietve,
takarítani kell, piacra menni, sütni-főzni, mert
délután kimegyünk a Hójába. Ida boldogan ugrik ki
az ágyból, és veszi magára vasárnapi, tiszta ruháját,
mert tudja, délután megpillantja végre a Hóját,
megpillantja az imádott házukat és kertjüket.
Terézia kinn járt tavasszal, tőle tudják, hogy nem
törték fel a kis házat télen, a kertben is mindent
rendben talált, nem fagytak el a rózsák. A klemátisz,
amit az ősszel ültetett, megfogant, és csupa rózsaszín
virágban illatozik a prunusz. Egy egész csokrot
hozott a csodálatosan szép, apró rózsaszín rózsákkal
teli bokrokról, amik a ház jobb és bal oldalán
virágoznak a kőoszlopok mellett, és elmeséli, hogy az
évelőmák is szépen hajt, és az út mellé kétfelől az
évelősorba búzavirágot meg pipacsot vetett.
Kora délután fiáker áll meg a Híd utcai kapu előtt.
Schéfer András száll föl rá, melléje Teréz, középre
Lacika, a kis ülésre Erzsi és Ida, a bakra Ernő ül. A
bolti szolga fölrakja az elemózsiát. A pincetok a
borosüvegekkel és a tejes kondér a kocsis lábához
kerülnek, a disznókarmonádli, szalonna, túró, retek,
tészta, kenyér, feketekávé pedig kosarakban az ülés
háta mögé, az ernyőbe. Bandi egyedül indul meg a
Berényi fiúkkal gyalogosan. Lassan kocog a fiáker a
meleg napsütésben. Ida orrát bántja Schéfer András
szivarfüstje, és a bőrülés szédítően émelyítő szaga.
Örül, hogy már az újrafestett Nyári Színháznál
járnak, és hamarosan befordulnak az árnyas, zsúfolt
Sétatérre, ahol a férfiak világosszürke ruhában és
zsirárdi kalapban, kezükben sétapálcával,
mellényükön aranylánccal, a nők piros-rózsaszín
napernyőkkel, sokfodrú ruhákban sétálgatnak, egyik
kezükkel vállukon tartott nyitott napernyőjüket
szorítják, a másikkal ruhájukat fogják fel, hogy ne
seperjék vele az út porát. Az út közepén a Sétatér
előtt rendőr áll, a kocsi elé lép és megállítja őket.
Népünnepély van, és csak pénzért engedik át a
kocsikat. Schéfer András egy piculát ad a rendőrnek,
aki szalutál és beengedi őket. Mindenfelől árad a
sétautakon a közönség, még az „adósok útján” is,
ahol máskor alig lehet látni valakit. A Szamos
hídjához érnek. Dübörög a kocsi a gerendákon, és
alig akar fogyni az út a hosszú Rákóczi úton. Még
mindig csak a Frank Kiss János Fiai gyárépületnél
tartanak, aztán jön a Téglagyár, és Ida tudja, hogy
amikor a Törökvágáshoz érnek, a hátralévő rövid út
már csak elröpül, azon túl már minden ismerős lesz,
már minden kedves-érdekes, mintha csak az övék
volna. Benéznek a rácsos kapukon, kerítéseken:
élnek-e még az öreg Hofner bácsiék, meglátják-e a
fekete, nagybundás Hektor kutyát, kijöttek-e vajon
Seemannék, Törökék, Terkálék, Szeszákék, és vajon
kikkel találkoznak majd a szomszédok közül.

Kora délután fiáker áll meg a Híd utcai kapu előtt. Kolozsvár

első házszámos térképén még rajta van a Híd utcai és a Magyar

utcai kapu, oldalnézetes ábrázolásban. [1869 Bodányi]
Délben fürödni mennek. Nagy a meleg, és
türelmetlenül várják, hogy megmártózhassanak a
Szamosban. A fürdőnadrágot magukra húzzák a
ruhájuk alá, hogy annál kevesebb baj legyen a
parton az öltözködéssel, csak a fürdőkabátjukat
lóbálják a kezükben. Nagy szalmakalapot tesznek a
fejükre, és elindulnak. A Terkálék kertjénél
hangosan hu-huznak, jön mindenki, Terkál néni,
Erzsi, Lulu, Cserna néni.
Nem a járdán mennek, mert ott még fiatalok a
fák, hanem a Reményikék kertjénél kezdődő, a
szántóföldeket kettészelő nagy akácfák lombjai
árnyékában, a pázsitos úton, ami a Szamos
pallójához vezet, a hosszú-hosszú alagúton, melynek
sűrű, apró levelű lombján alig pillant be itt-ott a
napfény. Cserna néni azt meséli az akácok alatt
sétálva, hogy az ilyen félelmetes, hegyes és kemény
tövisekből fonták Krisztus koronáját. Végigmenni
ezen az úton, a csodálatos szép lombsátor alatt,
bármily hosszú is, és bármilyen türelmetlenül várják
a fürdést, sohasem unalmas, a nagy melegben édes,
hűvös levegővel simogatja őket. Ahol az akácsor egy
helyen megszakad, mögötte szederbokrok és nagy
eperfák állnak, amelyekről szedegethetnek, aztán
mikor az akácos véget ér, a szellős, nyílt területen
szinte káprázik a szemük a napfénytől, és
hamarosan útjukat állja a Szamos.

Egy keskeny palló vezet át a túlsó partra, aminek

csak a jobb oldalon van korlátja. Egyszerre két
ember nem mehet rajta egymás mellett, ha pedig
valaki szembejön, egy érintés is elég ahhoz, hogy
egyikük a mély vízbe zuhanjon, vagy összezúzza
magát a gát kövein. Magasan ível a palló a jégtörő
gátak felett, amiket a Gazdasági Intézet épített, hogy
ne öntse el mezőiket a víz. A pallóhoz közel pakolnak
le a nagy fűzfák és sűrű bokrok melletti kellemes
vetkőzőhelyen, ahol van mire aggatni a ruhákat, és
el lehet rejtőzni az átöltözéshez, ha kell. Pár
lépésnyit ugyan kavicsos a meder, de aztán csupa
pala, mintha padlón járnának, a túlsó part pedig
finom homokos. A sebes víz szörnyű hideg, de senki
sem ijed meg tőle, még a közel hatvanéves Cserna
néni is beleül, Lulu pedig a Szamos közepén gázol az
erős sodrásban, derekával tolva maga előtt a vizet.
Rohan utána mindenki a derékig érő, gyors
hullámokban, hogy a túlsó partra érjenek, ahol már
lassabban folyik, szinte áll a víz, és alig ér a térdükig.
…hamarosan befordulnak az árnyas, zsúfolt Sétatérre… A
Sétatér egy 1890 körüli várostérképen. [1890 Kolozsvár]
Terézia terít az ünnepi vacsorához. Schéfer András
10 610 forintért megvásárolta Csillag Manó üzletét
egy árverésen, így a családnak már három üzlete
van. Kettő a Főtéren, egy a Híd utcában. Az új üzlet,
amelyik a Monostor utca sarkán áll, a legszebb bolt
egész Kolozsváron. Az árverést követő vacsorán az
összes szomszéd megjelenik, mindenki jó szerencsét
kíván az új üzlet elindításához. Schéfer András
mindenekelőtt hozzálát a készlet kiárusításához. A
nem odavalónak talált árukat szép sorjában
hazaviszi. Mindegyik lány kap egy-egy csodaszép,
kívül remek, plüssel szegélyezett bőrből, belül
gyönyörű bordó rüssölt selyemből készült
neszesszert, amiben van olló, gyűszű, elefántcsont
lyukasztó és tükör. A gyűszű ezüstből van, és a
tetejét smaragdkő díszíti. Kapnak kesztyűtartó
dobozokat és vasból készült néger szobrocskákat,
amik piros selyemmel bélelt réztálcákat tartanak
kezükben, és vasfekete testükön csak a szájuk
piroslik, kapnak japán dohányzóasztalkát, fali
polcocskákat, kis goblenképeket, és egy-egy üresnek
hitt kalapskatulyát is, aminek tetejét először Ida
emeli le izgatottan és boldogan. A dobozban
koponya van, egy szörnyű szemgödrével rájuk
meredő, sárgálló koponya. Mindenki elfeledi a
játékokat, díszeket és selymeket, körülállják a
dobozt, találgatják, vajon ki lehetett ez az ember, és
hogyan kerülhetett a koponya a boltba.
Schéfer András azt mondja, Csillag Manó egy
nagyon babonás örmény ember, biztosan babonából
tartotta üzletében a koponyát, hogy szerencsét
hozzon neki, bár szerencsét azt nem hozott, a boltja
tönkrement és elárverezték. Misika azt javasolja
Schéfer Andrásnak, küldje fel a koponyát hozzá
Józsival, a bolti szolgával a klinikára, majd ő
megvizsgálja, nincs-e valami különösség, rejtély,
bűntény a háttérben. Ida egészen hajnalig nem tud
elaludni. Csak a koponyát látja maga előtt, az
embert, aki egykoron lehetett, mindenféle
szörnyűséget gondol mögé, és nem érti, hogy volt
képes Csillag Manó együtt élni abban az üzletben a
koponyával és a tudattal, hogy a polcon, a
kalapskatulyában egy halott ember lelke pihen.
 Szőcs Petra

Ikertelefonok
Örülj, hogy nincs társbérlő,
és várjál, amíg befejezi, ráér az a hívás,
mondták, és mindig lehallgattam az ikertelefont,
vagy ahogy mi neveztük: az ikret.

Egyszer beolvasta a moziműsort egy lánynak,

Tarzan ment a Mărăşti moziban,
de nem tudom, végül mit néztek meg.
Sokszor hívott taxit, és úgy emlékszem,
volt benne részvét, de azért vidám fiú volt,
aztán elromlott a mosógépe,
és egyszer csak hiába emeltem fel a kagylót,
nem szólt bele soha többé.

Kedves Iker, ha te is hallgattál minket,

megmondhatnád, hogy Tata kikkel beszélt oroszul,
vagy hogy mi volt a címe annak a rossz
Áprily-versnek, amit annyiszor
olvasott fel a nagyanyám,
hogy már attól volt jó.

Ha valaminek a részletét halljuk,

olyan, mintha a végét hallanánk, észrevetted?
Megmondhatnád, mert én nem tudtam rájönni:
van valami közös az utolsó beszélgetésekben?
Lehet úgy kanyarítani az utolsó mondatokat,
hogy mégse utolsók legyenek?
Vagy azt kell mondani nyugodtan:
most megyek, itt a taxi,
és csendben letenni a telefont.
Kétvízköz
Utólag tudtam meg, hogy a Kétvízközben laktunk,
az egyik víz a házak mögött folyik,
sokszor reméltem, hogy kiönt,
a másik a Vágóhíd előtt,
még sosem láttam errefelé, csak a központban.
Mindig a földet és a kályhákat néztem.

A kályhák itt maradnak, a föld mindenütt föld,

a vércukormérőt visszük a Kétvízközön túlra.
Vadászkalap szemétbe, csíkos ingek caritas,
holnap már sok kis Tata áll az ingyenkantin előtt.
„Andrisnak szeretettel: Hideg”, szemét,
kibontatlan pizsamák, megint caritas.

Cirill betűs és román automatikusan szemét,

ne töltsük meg az új lakást szeméttel,
úgyis félig a föld alatt van.

Tarr-víz. Tata kaktusza. Vigyem haza vonattal?

Leningrádi képek, megkérdezném tőle,
hogy utazott-e az Október-vonalon,
vagy nézett-e a Vasziljev-szigetről a Téli Palotára,
amúgy szemét, „Ágnes, szeretlek”, szemét,
nyakkendők, caritas.

Csak azt visszük magunkkal, ami egy taxiba befér.

Vastagon lelakkozzuk, hogy újnak tűnjék,
és nem fordulunk hátra, mert szomszédnak azt
hívják,
aki leszedi a cselédcsengőt,
és odacsukja a kapuhoz a borostyánt.
 Utólag tudtam meg, hogy a Kétvízközben laktunk… 1996-os az
első várostérkép, amely jelölte fél évszázad után a helyneveket

magyarul is: a hátoldalon szerepelt a történeti magyar

utcanevek jegyzéke, kétnyelvű nevezetességjegyzék és a

magyar városrésznevekről egy melléktérkép. [1996 Agát-

Topográf]
Topográf]
 Láng Orsolya

Kiemelések tőled
Mire hívsz, lekopnak a gazdagító szemcsék.
Felületünk sima, koccanásra kész.
Tarthatatlan a helyzet és a fej,
és végleges a kéz –

A folyosó partján várlak:

nézem a kertet a zárt ablak mögül.
Elfogytak a tél érvei.
Messziről kezdesz kopogni felém,
magasított sarkakon közlekedsz,
pár centivel a föld fölött.

Megállsz mögöttem, összehajtod,

s a táskád mellé ejted a szemüveged.
Csattanásába beleborzong az épületgerinc.

Szemed sarkából a lencsére gyűrődik

át a szarkalábcsokor.
Válladhoz érnék vigasztalásul, de ekkor
azt mondod, nem baj.
Majd mindentől kissé távolabb megyek.

Az vállalja, kire várnak valahol,

hogy többet ért, mint amit értenie adnak.
Az egyirányú sáv egyszemélyes.
Melléd szegődtem. Kerülő úton, kaptatókon.
Tudtam, hova viszel,
vártam, hogy rájöjj te is.
Tájidegen volt rajtad minden –
növényekre terelted a szót.

Egy-egy madárnevet szajkóztál vaktában,

hogy a csend tolakvó társaságán kifogj.
Egyszer én is tudtam egy fát mutatni,
mert fákra bárhol és bármikor rámutathatunk.
És akkor rájöttem, hogy egyenesben csak az
maradhat,
aki az irányokról mit se tud.

Panorámaterasz a város fölött.

Gyermekké tesz a szívószál,
téged kimértté a kortyok.
Kérésemre jöttél, most mégis te állsz elő –
pillanatig se légy adósom.

Átnyújtasz egy ruhát, ha meg nem sértelek.

Kimostam, hordd, ha tetszik. Szerettem, aztán
mégsem.
Te még hordasz ilyen színeket.
(Hátad mögött végül ilyen lett az ég,
és jól álltatok egymásnak.)
A zsebedből előkerül egy marék ginkómag, a
botanikus kertből.
Jó fogni őket, mondod, ha meguntad, eldobod.
A csomagolópapír kallódni kezd az asztalon.
A mellékszereplő áriája.
Nekem van szállásom, ott elalhatsz te is.
Újra lentről indul a beszéd galacsinja.
Egyszer pedig már elhangzott ez is –
miért, hogy megint a hallgatás verméből kell
kitámogass,
a csevegés pódiumáról letámogassalak?
Csak egy pillanatra bírnánk azonos térerővel.

Elbeszélem, hogy véresre vertek a blokk előtt,

a kezeim nézem ezalatt.
Elbeszéled, hogy nem volt gyerekszobád,
eközben a házak felé figyelsz.
Meggyónt sérelmeinkkel
feloldjuk egymásban a részvétet.
Figyelemtől sugárzó szürkeséged elviszi hátán az
alkonyatot.

Városunk felé még éppen látható lépcső vezet.

De a saját lábadon mentél haza, kérdezed, igaz.

Szénafüvek
(közelítés)

Minden működött, mert nem tervezte ember.

Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak,
s arra a pár méterre magad mellé vettél.
A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra.
Egy legelni kikötött lovat néztünk estig.
A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve
gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből,
hol, mint a végítélet kihirdetésekor,
mindenki egyenlő; amíg végül
göndör forgácsot mutattál hajadban.
(Az idő is így telt, O alakban.)
A megtörténhető foglalatába csiszoltan:
ez történt. De éjjel többször felriadtam,
mintha szívemmel éles füstöt
markoltam volna meg.
(pászta)

Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba

loccsanó mocsár.
A félig cserjés, félig kopár kőmál
töviről-hegyire kifaggattatott.
Magaslata könnyebbülést hozott,
lejtője kísértésbe vitt,
és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába,
mint ember előtti emlékezetbe,
vesztesként visszavágyva.
(távolodás)

Egy madár állt a levegőben,

amíg fényképet metszettél ki belőlem.
Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor.
Nem kizárt, hogy csigolyafüzek.
Két ember ment akkor egymás mellett.
Beszélniük kellett volna?
Vagy tovább hallgatniuk?
Virágokká menetelték magukat,
és rájuk hintették porukat
az úton tovazörgő kocsik.
 Horváth Benji

A kolozsvári váltás
Ha méreggel is elmúltál egy reggel
és ki is fosod mind az összeset,
megénekled, hogy ennyi volt az éjjel
és hálás vagy, hogy újrakezdheted,
hogy élhettél itt kávéval, befőttel,
hogy éltél bőven – gyomrodban remeg,
hogy amfetamin nincsen és egy nő kell,
a változásban jó lesz majd neked.

Ha hangomat is elszívtam egy reggel,

s úgy jöttem el, hogy látott a halál,
az időből kiátkozott a rendszer,
bár elaludtam annyiszor hasán,
lerétegződött bennem és nem múlt el
és megkerestem minden szó jogán,
és minden test és minden már egy tenger,
már megtanultam: minden végtelen,
a változás is mind jön itt nekem.

Ha huszonhárom elmúltál egy reggel,

majd felnézel, fölötted a Vezúv
és elgondolod, hogy majd te is egyszer
huszonhárom leszel s még tart az út,
a tükrök termében melléje fekszel,
vetkőzteted, míg rátok láva hull,
és úgy nézel szemébe minden reggel,
 míg ottmarad, szoborrá alkonyul:
ölébe sót és pipacsot teszel.

Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel

dohányt veszek és nem siratom őt,
már nem babrálok annyi semmiséggel,
a mérget sem veszem csak úgy elő,
és nézem majd a kolozsvári látványt,
egy budapesti, vásárhelyi nőt,
ha végigmegyek a Napoca utcán,
megnyílik és virágzik majd a föld.

Tranzit ház
Nyári hajnal a Tranzit háznál, egész éjjel ittunk,
Csaba királyfival kiléptünk cigit tarhálni,
közben kiszedtünk egy utcatáblát a helyéről,
akkor jött Lear a szájharmonikával,
tetovált feje volt, és vele az Ügyvédnő,
aki nagyon próbálta lebeszélni tervéről,
be akart állni az első vonat elé,
jó, mondtuk, de adjanak cigit,
igyanak egy kicsit velünk, utána mehetnek tovább,
a vonat elé vagy ahova akarnak,
az Ügyvédnő vett is egy doboz cigit,
nyári hajnal, Gabi cigány muzsikált a bőgőn,
amit éppen visszaváltott az Insomniában,
mert előző alkalommal többet ivott a pénzénél,
ez előfordult vele gyakran, valaminek a vége,
az átmenete, utcatábla a romok között,
behajtani tilos, hagyjuk a romokat,
tartsák meg titkukat, és elmagyarázták végül,
Lear nem volt hajlandó vallani,
akiket pedig nem akart beköpni,
azok vallottak ellene, úgy nézett ki,
ha rosszul sül el, több évet kaphat,
cserbenhagyták a barátai, cserbenhagyták
Lear királyt a szájharmonikával, maradnak a
vonatok,
a vonatok sosem hagynak cserben,
ám akkor még nem sejtettem, mennyi
minden volt még előttem a vonatokat illetően,
akkor még csak a bőgő és a szájharmonika,
a Szamos csendesen a mindennapi szemetét,
valaminek az ígérete, semmi konkrét,
csak a vizek folyása, amilyen az általában,
hogy valahova csak el lehet menni, tegyük fel,
majd a király órákkal később azt mondta,
most már megy, meg kell javítania a kocsit,
mi vigyorogtunk tovább és elköszöntünk,
néha csak el kell indulni valamerre, azt hiszem,
tájékozódni elfelejtett utakon, hogy valami
még kezdetét vehesse, valaminek a vége,
az átmenete, a nyara, a hajnala, és az előző sávja,
Lear tetovált fejét azóta többször láttam,
Ügyvédnő is vele volt, utoljára a Shadow teraszán,
az utcatábla visszakerült a helyére, a romok közt
nincs semmi. Gabi cigány a bőgőjét
most is el szokta inni,
utoljára azt hallottam, Brassóban,
Csaba királyfi nyugatra igyekszik lassan,
mert a fasz kivan ezzel az országgal.
 Nyári hajnal a Tranzit háznál… A Tranzit ház a Kis-Szamos
partján az OpenStreetMapen. [2019 OSM]

Aliens
É ki Fé t í k
Északi Fényt szívok
a grigói alkonyatban
a közeli erdőben alienek laknak
ősi városok építői
és elveszett partizánjai
a kozmikus természetes kiválasztódásnak
kísértetek vagy fejlettebb civilizációk
elcsapott és megtagadott ügynökei

ezek a blokkok itt más szemekkel néznek

nem mint egy akármilyen ablak
ezek az ablakok rejtett
mozgásmintákat pulzálnak
ahogy az órajárás
feketébe pörög át

félek a Feketétől
félek a Megfigyelőktől és a Törvény Őreitől
a Képek Mögött Megbúvóktól
félek a Félreértés Napjától
és az öntudat elvesztésétől
félek hogy megint le fog kelleni ereszkednem
olyan okból amit soha nem fogok megérteni
de el se engedhetem

ahogy már láttam magam

veszetten bútorokat rendezgetve
két örvénylő féreglyuk között
vadam leghátsó szobájában

sose bízz az Északi Fényben

G é á t bl k kb
se a Gyémántablakokban
de legyen mindig nyitva a szíved

mert egyszer vissza fogok térni

én
az Alien az erdőből
az elcsapott és megtagadott
kozmikus kísértet
a Fekete
a Fény
az elementáris
és transzcendentális
kényszerértelmezésed
fejemben rémek és egy nyári
könnyű ének
így kezdem elölről
így jövök elétek
 Visky Zsolt

A kutyás sztori
1

Olyan rímeket keresek, mint a kevés

a szerelemhez a szeretkezés, azt hiszem,
pontosan idéztem,
ha nem,
hát enyém a rím.

Megbeszéltük, ahogy szoktuk, buszmegálló, sörgyár,

fél nyolc, trolin jössz a Monostorról, én a Hajnalból
gyalog, hirtelen nagy zivatar lett, a hangja
aszfaltzajjá tágult sok más mindenféle zajjal, egy
távoli sziréna, autózúgás persze, meg amik még
betöltik ilyenkor a várost, kutyákat is hallottam
bizonytalan távból, aztán lassan háttérzajjá
mosódott szét minden, és előtérré tisztult a
kutyaugatás, akkor már sejtettem, hogy itt
nemsokára szembesülnöm kell bizonyos tényekkel,
és elő is tűnt valahonnan kész tényként egy
rottweiler, pillanatnyi szembesülés, majd diszkréten
jobbra át, át a párhuzamos útra, ami persze kerülő,
így történt, hogy késtem végül, te már jó ideje vártál,
csók helyett csak félszavas szitkok, a kurva…! meg
így-úgy, s végül, hogy minek a francnak kell kint
hagyni egy akkora bestiát?! – ami ugye egy keserű
kifakadás volt, mire te, hogy igen, igen, főleg ilyen
esőben, hát nincs ezeknek szívük?!, s végül is ekkor
tört ki belőlünk az a tiszta, nagy nevetés, és kioldotta
mind a keserűséget, és ott álltunk felhőtlenül abban
az esőben, és kiszaladtuk benne magunkat úgy,
ahogy voltunk, meztelenül.

Emlékszel, amikor úgy volt, hogy „már

mindenen túl és mégis mintha mindenen innen”,
a kutyás sztori, mikor végre
a napsütötte sávra értünk
– közben persze zuhogott –,
és kifeküdtünk, mikor elállt
– mintha a partra a strandon –,
itt vagyunk, látod, azóta kifekve,
és fordulunk egyet, ha néha
eszünkbe jut, hogy talán kevés
a szerelemhez a szárítkozás.

Milyen
Reggelenként a Memón a megállóban várok.
Milyen ismerős mindenki.

Naponta számba veszem a világot,

és még mindig nincsen senki,
akit én ismerek a legjobban,
akit nálam jobban senki sem ismer,
akinek én vagyok az, aki
a legjobban ismeri őt.

Reggelenként végigzötyög bennem ez a szólam.

Én vagyok az, ki a legtöbb

dolgot tudja rólad,
te vagy az, aki a legtöbb
dolgot tudja rólam.
Reggelenként a Memón a megállóban várok. A Memó, azaz

Memorandumului (Unió) utca az OpenStreetMapen. [2019

OSM]
 Save!
Te a világba küldtél minket, Uram,
de mi inkább otthon ültünk a képernyőink előtt,
így aztán a világ jött el hozzánk
– képernyőinkre, otthonainkba –,
most meg nem tudjuk, hogy mi van,
vagyis én nem látom, mi van,
miből látnám, hogy mi van, hogy miért, s miért
ennyi,
s mit tudom én, mit látnak ők, hogyha most
szétnéznek innen,
milyen mikor egyszercsak idegen lesz minden – – –
honnan tudnám, milyen az: menekültnek lenni.
*
Olvasom, Uram, az emlékeztetőid,
de mondj valami pontosabbat, nem emlékszem,
látod,
jövevény voltam Egyiptomban, persze,
mutathatnál valami beláthatóbb távot,
valamit, amire még emlékszik a testem,
hogy jövevény voltam mondjuk Budapesten,
vagy lehetne bármi, Patarét, Berlin,
csillagos ég, Marianum, Mócok útja hetven,
emlékeztess, Uram, rá, mert látod, elfelejtem,
hogy magam is, én is, hogy jövevény voltam,
hogy voltam is, vagyok is, hogy özvegy is meg árva –
––
kiszolgáltatott – azt hiszem, ez a közös minta,
de miért beszélsz, Uram, róluk mindig együtt,
mintha
a jövevény, özvegy és árva együtt járna,
a kedvenc hármasod, kézenfogva mennek
valami szép, bizonytalan napnyugat felé,
mutasd, Uram, jelét az ígéretednek,
mielőtt a három szented elfelejtené,
hogy igazságot szolgáltatsz neki,
hogy szereted őt, őrzöd őt és támogatod őt,
hogy kenyeret adsz neki és ruhát adsz neki,
hogy megítéled az őt megvetőt,
a te szavaid, Uram, ezek, kezdjél velük valamit,
s ha kévéjét az útjukban nem felejti senki,
ha olajfáink termését leverjük, és összeszedjük,
és nem marad utánunk az égvilágon semmi,
szórd szét nekik kévéidet, olajfáid termését,
szórd szét nekünk, Uram, így emlékeztess rá,
hogy árva vagyok, özvegy és jövevény nálad,
ne légy Uram, néma, könnyeim ha láttad,
szólalj meg valahogy, valahogy bárhogy,
hangoddal fedd el a hangom.
*
Hallom. Nem hallom. Hallom. Nem hallom.
Nem hallom, nem hallom, hallod, Uram, vallom
a szentek közösségét, szentjeidnek klubját,
de nem tudom, tudod-e, a szentjeid nem tudják,
hogy örökségül bírják a földet, melyen élnek,
szóljál nekik, Uram, ha már semmit se remélnek,
szólj bele a sóhajokba, vajúdások sűrűjébe,
mert nem tudom, Uram, hogy ezt te mire véled,
de hallod, együtt sóhajtozik minden teremtményed,
együtt, mintha egyenként egymásra lenne
h l i d é d
hangolva minden teremtményed teste,
a testből kifelé préselődő sóhaj,
ugyanaz a sóhaj,
ugyanaz a sóhaj,
a füvek sóhaja, a kutyák sóhaja,
a föld sóhaja, a tenger sóhaja,
a só sóhaja és a haj sóhaja,
a jövevény, özvegy és árva sóhaja,
a csillagok sóhaja és a félelemtől reszkető
hatalmasságok sóhaja – – –
ki hangolja, Uram, ezt mind egyetlenegy szólamba,
kinek a hallása ilyen sóhajraszabott,
ennyi fülettépő sóhajt ki hallgat és jegyez fel,
egyetleneiként őrzi őket, egy se vesszen el,
hát szép munka, valahogy rád emlékeztet, Uram,
de mire megy ki, látod, itt senki nem ért semmit,
mi lesz majd a sóhajokkal, tárj fel, Uram, ennyit,
mi lesz ha majd egyetlenegy akkorddá áll össze,
az lesz-e, hogy eljössz, mi lesz, Uram, jössz-e
még erre, eljössz-e ha egyre
szorosabbra húzzuk függönyeinket,
leszel-e még nálunk jövevény, hogy befogadjunk,
noha tudod jól, hogy nem fogadnánk be,
leszel-e még mezítelen, hogy felöltöztessünk,
noha tudod jól, hogy nem öltöztetnénk fel,
leszel-e még beteg, hogy meglátogathassunk,
noha tudod jól, hogy nem látogatnánk meg,
leszel-e még börtönben, hogy elmenjünk hozzád,
noha tudod jól, hogy inkább ülnénk otthon,
vagy nem tudom, hogy mit csinálnánk, mért kell,
Uram, folyton
ké lé b áll i fi l i h é
készenlétben állni, figyelni, hogy éppen
ki lehet a legkisebb közülünk, és mért nem
feded inkább fel magad, vagy mutatod meg
szimplán,
hogyan kell nézni, jelen lenni hogy kell,
kifelé magunkból figyelni hogy kell,
látni a világot és leülni mellé,
vele együtt sóhajtozva válni vele eggyé,
mondani valamit vagy nem mondani semmit,
van-e, Uram, szó, ami bármin is enyhít – – –
nem tudom, hogyan könyörögjek, nézd meg,
elvesztettem szavaimat, szavaim hűlt helye ringat,
könyörögjön, Uram, akkor helyettem a Lélek,
könyörögjön ahogy tud, ahogy megígérted,
szavakba nem foglalható sóhajtásokkal,
én majd mormolom utána, hogy ámen,
mentem ahogy tudom, Ctrl-S, Ctrl-S,
nyomom a save-eket,
legyen végre ámen,
te jössz, Uram,
Ctrl-S
ámen
save!
 André Ferenc

klórosvár
kolozsvár. koros vér.
poros nyár. dohos tél.
szép város kolozsvár,
jöjj ide ha drogoznál…
mert kolozsul létezel,
késel, mint a villamos,
kolozsvár, hogy pénz leszel,
amit majd a Billa mos,
szájad salak lesz, szemed vakablak,
az igazság bármikor torkon haraphat,
csapolj a janisben örömet magadnak,
az utcák rendre úgyis megtagadnak,
két korty pálinka, egy csipet cián,
máris túlrepülsz a transzcendencián,
zajok, buszok, kirakat tünemény,
dubstepre táncolsz az isten tenyerén,
minden slukk egy szájhorog,
míg elfogy a dohányod,
a poshadt söröd smárolog,
amíg végül kihányod,
korvintér, sötét ló, int neked a hunyadi,
odalépsz, üvöltöd: „felhányok a hónyadig”
de prométeusz sem tüzet csak tüzes vizet,
a gyomrod helyén fáradt bor,
s a szeszmadár meg minden éjjel
tép magának a májadból,
 p g j
mert ital lesz mi összetart,
s az übertől, jajj istenmensch,
kolozsvár egy vad kötés,
talán bulgakovalens,
kolozsvár egy krajczolat,
tömött koffeinsomnia,
magával viszi az arcodat,
hogy legyen mit álmodnia.
a főtér szanaszét kent ondó,
szétfröccsen a fellegvár,
a szemérem vállról leomló
melltartó és gyermekzár,
far-tájban kutatnál egy fertályórát,
a kolozsvári nagykabát már sose jó rád,
és a sok margarinos kenyér,
mert az alakbéred fizeted
és kutatsz egy istenér’,
hogy kihúzzál még egy hetet,
falakon csüng a rák, sikátor, rókalyuk,
a panelek belsővérzéssel ízlelik alkonyuk,
szelek, huzat, hamu az orrban,
falanszter arcok járdára szórtan,
meg hogy ne gondolj a holnapokra,
mert ez itt dante cluj-napokla.
de kolozsvár a lélegzet,
és kolozsvár színház is,
kolozsvár mi ébresztget,
egyben kóma s extázis,
kolozsvár, hogy láttam homelesseket
szorosan összebújni a nejlon alatt,
kolozsvár, hogy nem egymásért tették,
 gy gy
hanem csak a kurva hideg miatt.
mert ez a város még nem otthonod,
de otthon már csak vendég vagy,
kolozs, hogy a léted áthorkolod
bábként, míg a test szétfagy,
minden utca merev lőfal,
ne álmodj és ne érezz,
ez az amőba-város fölfal,
kellesz az anyagcseréjéhez.
…kolozsvár egy vad kötés, / talán bulgakovalens, / kolozsvár egy
krajczolat, / tömött koffeinsomnia… A Bulgakov a Micu-Klein
(Búza) és az Insomnia kávéházak az Universităţii (Egyetem)

utcában az OpenStreetMapen. A Krajczár már bezárt, a Goldiş

(Klastrom) utcában volt. [2019 OSM]
 vakondtúrás
„mindenki senkije mindenkinek”
(magashegyi underground – metróhuzat)
látod, itt ez a város, azt hazudjuk róla,
hogy szép, így próbáljuk megszeretni,
de ez messze nem elég, mert itt
nincsenek évszakok,
csak a gyorskajáldák hevítik fel
az utcasarkokat, beivódik minden
ruharáncba a saormaszag.

onnan tudod, hogy tavasz

kéne jöjjön, hogy vakondok
túrják fel a járdát, feltörik a köveket
és folyton utánad fütyülnek,
hogy megtagadják lépteid.

így hogyan is érhetnéd

utol a holnapod, mert ebben
a városban rég nem a hó hull,
csak házakról a régi homlokzatok.

mert csak a kocsmákhoz lehet itt

viszonyulni, elhalkultak a szobrok
alatti futó borozások, átsietések a hídon,
és az üvegszemű horgászok türelmét tanulod.

öreg alkoholistákat álmodsz magadnak,

akik majd elmesélik, hogy minden éjjel
háromkor lesegítik mátyást a lováról
é l i ik l llé i l i
és elviszik a templom mellé vizelni.

mindig áthallgatózol a másik asztalhoz,

mint aki épp lemarad valamiről.
visszaverődnek rólad a mondatok,
ahogy tenyereket álmodsz magadnak,
hogy legyen amit elengedned,
ahogy kapcsolatokat álmodsz magadnak,
hogy legyen amit megtagadnod,
mert ritkulnak a köszönések
és ritkulnak a telefonhívások.

ez a város óvatosan becsorog zsebeidbe,

hogy simogasson, és te ilyenkor mindig
azt hiszed, hogy a telefonod rezeg,
látod, így üzen neked, így terjeszkedik,
így tanulja meg az arcodat,
és hazásat játszik veled,
mert közötök van egymáshoz,
mint leheletednek a buszok
ablakán lecsapódó párához.

ez is egy otthon, a kapaszkodás,

a jegyellenőrök lelkiismeretével
egy ütemre lendülni, és megtanulni
azt, hogy bárhová is indul
a járat, ez a város végül úgyis
elcipel magával, hogy megmaradjatok
egy fényképállvány elvakuzott álmaiban.
 Bartos-Elekes Zsombor

Kolozsvár térképeken

A kötetbeli térképek kiválogatásánál a fő szempont a

szövegekhez való kötődés volt. Emellett igyekeztem a
város térképi ábrázolásain is végigkalauzolni az
olvasót, ehhez nyújt rövid segítséget az alábbi
ismertető.
A korai térképek (leginkább országtérképek)
nagyobb területet mutattak be, nem voltak
részletesek, így ezeken Kolozsvár ábrázolása
településjellel valósult meg. A kezdetektől nagyjából a
18. századig érdemes figyelni e térképeket, hiszen
ebben a korszakban ezek az egyedüli térképi
ábrázolások a városról. A későbbi térképek (elvétve a
17. századtól, tömegesen csak a 19. század közepétől)
már részletesebbek. Ezeken Kolozsvár már
alaprajzban jelent meg, így ezek a várostérképek,
topográfiai vagy kataszteri térképek nyújtják a
gazdagabb információt a városról.
Kolozsvár előzménye, az ókori Napoca már
szerepelt a korból megmaradt legfontosabb térképi
forrásokban (a görög Ptolemaiosznál, a római Tabula
Peutingeriana térképen).

A középkorban, főleg a korszak végén,

Magyarország és pár legfontosabb városa egyre
inkább megjelent a külföldi egyházi (OT) vagy hajózási
(portolán) térképeken. Kolozsvár legkorábbi térképi
megírása csak Henricus Martellus egy 1490-es
térképén azonosítható egyértelműen, Coloswar
alakban. Az első magyar térkép 1528-as, Lázár térképe
nagyságrendekkel részletesebb a korábbiakhoz
képest, ezen nemcsak Kolozsvár, hanem már a
környékbeli települések is megjelentek. Ezt követően
pedig az ábrázolások fokozatosan részletesebbek
[1686 Cantelli], sőt a 18. század végétől látványosan
pontosabbak is voltak. Kolozsvár általában magyar,
német, latin nevein szerepelt.
A város első alaprajzos ábrázolása hadtörténeti
munka, a város 1662-es ostromát ábrázolja, és Gualdo-
Priorato 1670-es kiadású történeti munkájának
melléklete. Ezt követően még pár hasonló munka
ismeretes, már a Habsburg-időszakból [1870 Jakab].
A város 1770 körül jelent meg először topográfiai
felmérések eredményeképpen megrajzolt katonai
térképen. Az utóbbi kétszáz évben az osztrák, magyar
és román katonaföldrajzi intézetek újabb fél tucat
topográfiai felmérést, térképet készítettek a városról. E
térképek részletes jelkulcsúak, összehasonlítva őket
pontosan leolvasható róluk a város vízhálózatának,
növényzetének, beépítettségének, utcahálózatának
változása; utcaneveket általában nem tartalmaznak. A
topográfiai térképek méretarány-tartománya
körülbelül 1: 20 000 – 1: 50 000 [1869 2katfelm] [1941
Topográfiai].
Utcaneveket megíró várostérképek már a 19.
század első felében is megjelentek (az első 1831-es), a
korai példányokat Jakab Elek tette közzé [1870 Jakab].
Az 1867-es kiegyezést követően vált rendszeressé
létük, forrt ki e térképtípus jelkulcsa: idővel megjelent
az utcanevek mellett a nevezetességjegyzék, a
keresőháló, a tömegközlekedés. Legalább ötven
várostérkép különíthető el az utóbbi másfél száz
évből. A várostérképek az 1900-as századfordulót és a
2000-es ezredfordulót dokumentálták a legsűrűbben,
legkevesebb várostérkép a II. világháborút követő pár
évtizedből maradt fenn [1958 Harta]. A várostérképek
méretarány-tartománya körülbelül 1: 5000 – 1: 20 000.
Jelkulcsukban fontos többlet a topográfiai térképekhez
képest az utcanevek és a nevezetességek jelölése. A
dualizmus kezdetéről kiemelhető az a térkép,
amelynek – ugyan még pontatlan volt a tájolása, de – a
fő értéke a házszámok (azaz a házak egyenkénti) első
jelölése [1869 Bodányi]. A térképek még évtizedekig
pontatlanok voltak [1890 Kolozsvár],
helyrezökkenésük a századfordulótól tapasztalható
[1902 Posner], majd egyre részletgazdagabbakká
váltak [1917 Csányi]. A várostérképekkel jól követhető
az utcanevek változása: a korábbi leíró neveket
(például Monostor utca) [1894 Mach] leginkább 1898–
1899-ben cserélték le, sokszor szimbolikusokra
(például Unió utca) [1902 Posner], majd az újabb
rendszerek újabb (többnyire szimbolikus) neveket
adtak (például Regele Mihai, 30 Decembrie,
Memorandumului). A várostérképek többnyire
államnyelvűek voltak: váltakozva magyar, román
[1921 Planul], magyar [1942 Kolozsvár], román [1980
Beuran]. Nagyon ritka az olyan térkép, amely a
többnyelvű város lakosait figyelembe véve román és
magyar városrész-, utca-, nevezetességneveket is
közölt [1996 Agát-Topográf]. A mai, a helyszíni
tájékozódást jól segítő digitális térképi adatbázisok
[2019 OSM] messze részletesebbek a papír
várostérképeknél, így (az amúgy átláthatóbb) papír
térképek kiadási sűrűsége és példányszáma csökken.
A város bel-, illetve külterületének magyar
kataszteri felmérése 1893-ban indult el, a kataszteri
térképek több kiadást értek meg 1896 és 1914 között,
1: 1000, illetve 1: 2880-as méretarányban [1896
Breiner] [1914 Csányi]. Később ugyanezt a munkát
használták a két világháború között, sőt a kataszteri
térképet felújították a második világháború alatti négy
magyar esztendőben [1941 M. Kir. Állami Földmérés].
E térképek körülbelül 80–80 szelvényen mutatják be a
belterület épületeinek, illetve a külterületi telkek
pontos elhelyezkedését. Csak 1970-esek az új vetületű
román kataszteri térkép szelvényei, szintén 1: 1000
méretarányban [1970 Marian].
A Kolozsvár-térképekben leggazdagabb
térképgyűjtemények az alábbiak: Országos Széchényi
Könyvtár Térképtára (Budapest), Központi Egyetemi
Könyvtár (Kolozsvár), Cholnoky Jenő Térképtár
(Kolozsvár), Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány
(Kolozsvár). A kötetben közölt térképeket e
térképtárak és magángyűjtemények térképeiből
válogattam. Térképek, további információk elérhetőek
a www.mapire.eu/hu/map/kolozsvar és a
hagyatek.cholnoky.ro/kolozsvar oldalakon.
 Térképjegyzék

[1686 Cantelli] Giacomo Cantelli da Vignola: La

Transilvania. Roma. »1«
[1869 Bodányi] Bodányi Sándor: Kolosvár szabad
királyi város térrajza az új házszámozás szerint.
Keresztesy Pál, Kolozsvár, 1869. Forrás:
Kolozsvári Egyetemi Könyvtár H53/23. »2«
[1869 2katfelm]
www.mapire.eu/hu/map/secondsurvey-
transylvania »3«
[1870 Jakab] Jakab Elek: Kolozsvár története
világosító rajzai I. Buda, 1870. »4«, »5«, »6«
[1888 Jakab] Jakab Elek: Kolozsvár története
világosító rajzai II. Budapest, 1888. »7«
[1890 Kolozsvár] Kolozsvár szab. kir. város. Forrás:
Kolozsvári Egyetemi Könyvtár H4/1. »8«
[1894 Mach] Mach J.: Kolozsvár sz. kir. város
tervrajza. Stein János könyvkereskedése.
Bannwarth könyvnyomdája. Bécs, 1894. Forrás:
Cholnoky Jenő Térképtár 43-0673. »9«
[1896 Breiner] Breiner Géza: Kolozsvár szab. kir.
város. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár
Térképtára TK 404. »10«, »11«, »12«
[1902 Posner] Kolozsvár szab. kir. város átnézeti
térképe. Posner Károly Lajos és fia térképészeti
 műintézet nyomása, Budapest, 1902. Forrás:
Cholnoky Jenő Térképtár 43-1387. »13«
[1914 Csányi] Csányi Gusztáv: Kolozsvár szab. kir.
város belterületének felvételi térképe. Kolozsvár,
1914. Forrás: Entz Géza Művelődéstörténeti
Alapítvány. »14«, »15«, »16«, »17«
[1917 Csányi] Csányi Gusztáv: Kolozsvár szab. kir.
város belterületének térképe. Klösz György és Fia
Térképészeti Műintézet. Kolozsvár, 1917. »18«
[1920 Teleki] Teleki Pál: Magyarország néprajzi
térképe a népsűrűség alapján. Klösz György és fia
térképészeti műintézet, Budapest, 1920. »19«
[1921 Planul] Planul oraşului Cluj cu nouă denumerire
a străzilor. Forrás: Cholnoky Jenő Térképtár 53-
0035. »20«
[1933 Orosz] Cluj Kolozsvár környékének turista
térképe. In: Orosz Ferenc: Cluj–Kolozsvári kalauz
és címtár. Erdélyi Kárpát-Egyesület, Kolozsvár,
1933. »21«
[1941 M. Kir. Állami Földmérés] M. Kir. Állami
Földmérés: Kolozsvár kolozsvármegyei thj. sz. kir.
város belsőségi térképének másolata az 1940. évi
mérnöki nyilvántartás szerint. Budapest, 1941.
www.mapire.eu/hu/map/kolozsvar »22«, »23«,
»24«, »25«
[1941 Topográfiai] M. Kir. Állami Térképészet:
Magyarország topográfiai térképe. Budapest,
1941. www.mapire.eu/hu/map/hungary1941 »26«
[1941 Cseh] Cseh Gusztáv: Kolozsvár thj. sz. kir. város
átnézeti térképe. In: Kapitán István: Kolozsvári
útmutató. Szőcs Lajos Rekord nyomdája.
Kolozsvár, 1941. Forrás: Kolozsvári Egyetemi
Könyvtár H44/34. »27«

[1942 Kolozsvár] Kolozsvár thj. szab. kir. város

átnézeti térképe. Kiadja Kolozsvár thj. szab. kir.
város törvényhatósága. Nyomta Klösz Gy. és Fia,
Budapest, 1942. »28«, »29«

[1958 Harta] Harta oraşului Cluj. Forrás: Kolozsvári

Egyetemi Könyvtár H3/129. »30«

[1964 Marian] Marian Zoe: Planul oraşului Cluj. »31«

[1968 Marian] Marian Lazăr – Poenaru Ştefan (1968):
Cluj. Plan de orientare. Editura Consiliului
Naţional pentru Educaţie Fizică şi Sport.
Kolozsvár, 1968. Forrás: Kolozsvári Egyetemi
Könyvtár H78/5. »32«
[1970 Marian] Marian Lazăr: Municipiul Cluj. Direcţia
de Sistemizare şi Proiectare în Construcţii, Cluj.
Forrás: Országos Széchényi Könyvtár Térképtára,
T 26 925. »33«, »34«

[1970 Municipiul] Municipiul Cluj. IP Cluj. »35«

[1980 Beuran] Beuran Nicolae – Poenaru Ştefan:

Municipiul Cluj-Napoca. ICP. Kolozsvár, 1980. »36«
[1996 Agát-Topográf] Cluj-Napoca. Kolozsvár. Agát–
Topográf, Budapest, 1996. »37«, »38«, »39«, »40«

[2010 Feycart] Kolozsvár és környéke. Feycart–

Erfatur, Kolozsvár, 2010. »41«
[2019 OSM] www.openstreetmap.org »42«, »43«, »44«,
»48«
 Helynevek

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos

magyarázatok (román) név

1989. december 21- Korábban Bel-Magyar B-dul 21 Decembrie 1989

e bulvár utca, majd Kossuth

Lajos utca

Agyag utca Agyagdomb utca Lutoasa

akadémiai Biblioteca Academiei Române

könyvtár (Kogălniceanu 12-14)

állatvásártér Később Vágóhíd tér P-ţa Abator

Alsó-Kereszt utca Később Dohány Petőfi

Apponyi utca Ion Budai Deleanu

Arizona Kávézó, megszűnt

Árnyas utca Alexandru Borza

Árpád út Traian

Árva utca Egykori sikátor,

lebontották

Avram Iancu utca Korábban Petőfi Avram Iancu

Bács Kisbács/Baciu

Bánffy-palota Palatul Bánffy

Békás Városrész Becaş

Béke tér P-ţa Lucian Blaga

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Bel- és Külmagyar Később Kossuth Lajos B-dul 21 Decembrie 1989

utca

Bel-Monostor utca Később Unió Memorandumului

Belvedere Hotel Belvedere

Biasini-ház Avram Iancu 20. szám

alatti műemlék
épület, Biasini olasz
vívómester szálloda-

kávéháza volt a 19.

században

Bob utca Korábban Kismester Bob

bolondok háza Neurológiai Klinika Spitalul Clinic Judeţean de

Urgenţă – Neurologie

Bongár pataka

Bornyúmál Egykori szőlőskert a

Rákóczi/E. Grigorescu
út fölött

Botanikus kert Korábban Füvészkert Grădina Botanică „Alexandru

Borza”

Bölcsészkar Facultatea De Litere (Horea 31.

szám)

Bulgária-telep Bulgaria

Bükk Erdő Făget

Carpati utca Carpaţi

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

CFR stadion A Kolozsvári CFR Stadionul „Dr. Constantin

1907 labdarúgócsapat Rădulescu”
stadionja

Charité Korábban a báró Spital Universitar C. F. Cluj

szanatórium Wesselényi család (Republicii 18)
villája, jelenleg a
Román Vasutak
egyetemi kórháza

Cigány pataka Pârâul Ţiganilor

Cimbalom utca Egykori sikátor,

lebontották

cipőgyár Korábbi neve Clujana

Dermata

Citadella Fellegvár/Cetăţuie

Cola bár Megszűnt, a Hotel

Melody Szálloda
épületében működött

Cukorgyár Utcanév Fabricii de Zahăr

Csigadomb Kolozsvár melletti 615

m magas domb

Csillaghegy Kolozsvárhoz tartozó Dealul Steluţa

domb, egyre
beépítettebb

Csillagvizsgáló Egyetemi Observatorul Astronomic

csillagvizsgáló
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Csipke utca Egykori sikátor,

lebontották

csónakázótó A Sétatéri
csónakázótó

Deák Ferenc utca Bd. Eroilor

Dermata gyár Cipőgyár Clujana

Dézsma utca Someşului

Dohány utca Petőfi Sándor

Dózsa György út Korábban Híd utca Regele Ferdinand

ecsetgyár Fabrica de Pensule

Egyetemi Librăria Universităţii

Könyvesbolt

Egyetemi Könyvtár Biblioteca Centrală Universitară

„Lucian Blaga”

Einstein utca Korábban Teleki

EKE-forrás Forrás a Bükkben

Eperjestere Kolozsvárt határoló

terület, kezd beépülni

Erzsébet út E. Racoviţă

Facultatea de Bölcsészkar
Filologie

Farkas utca M. Kogălniceanu

Felek, Feleki-tető Feleac

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Fellegvár Cetăţuie

Ferencz József Babeş-Bolyai

Tudományegyetem Tudományegyetem/Universitatea
Babeş-Bolyai

Ferencz József út Horea

Főtér P-ţa Unirii

Gambrinus Kocsma

Garibaldi-híd Podul Garibaldi

Gorbó völgye Valea Gârbăului

görögkeleti Istenszülő Catedrala Adormirea Maicii

katedrális elszenderedése Domnului
ortodox katedrális

Grigó Lakótelep, korábban Cartierul Grigorescu

Donát-negyed

Györgyfalva Falu Kolozsvár Gheorghieni

közelében

Györgyfalvi Cartierul Gheorgheni

negyed

Hajnal negyed Cartierul Zorilor

Hangász utca A Cigánysor egyik

utcája, lebontották

Hárompüspök tér P-ţa Agârbiceanu

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Házsongárd, Cimitirul Central „Házsongárd”

Házsongárdi
temető

Hétutca Útkereszteződés, hét

utca találkozási
pontja, közösségi
neve Hétutca,
románul Șapte străzi

Híd utca Később Wesselényi Regele Ferdinand

Miklós utca

Hídelve Történelmi városrész,

fő utcája a mai Horea

út

Híd-kapu A Híd utca kapuja volt

Hintz-ház Korábban patika, ma

a
Gyógyszerésztörténeti
Múzeum működik
benne, műemlék
épület

Hója, Hója-erdő Pădurea Hoia

Horea út Korábban Ferenc Horea

József út

Horthy út Korábban Ferenc Horea

József út
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Insomnia Kávézó, kocsma

Írisz-telep Cartierul Iris

Janis Klubhelység, éjszakai

bár

Jókai utca Napoca

Kajántói út Oaşului

Kakasos-templom Felsővárosi református

templom/Biserica Reformată cu
Cocoş

Kalános út Primăverii

Kalotaszeg Tájegység Țara Călatei

Kolozsvártól nyugatra

Kálvária A Kolozsmonostori
Bencés Apátság
Nagyboldogasszony-
temploma és a
mellette levő kálvária

Kányafő Orom a Hója-erdő

szélén, a
Kányafő/Uliului utca
tetején

Karolina tér, P-ţa Muzeului

Karolina-piac

Kerek Domb Kerekdomb, Dâmbul Rotund

városnegyed
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Kétágú-templom Alsóvárosi református

templom/Biserica Reformată-
Calvină din Oraşul de Jos

Kétvízköz Történelmi városrész

Kígyó utca Şerpuitoare

Kioszk Vendéglő és sörkert Kaszinó Városi Kulturális

volt, felújították, ma Központ/Centrul de Cultură
kulturális központ Urbană Cluj-Napoca

Király utca I. C. Brătianu

Kis utca Talán a Kismester

utca

Kisbács Baciu

Kismester utca I. Bob

Kismező utcai

temető

Kőkert utca B. P. Haşdeu

Kölesföld Városrész, fő utcája a

Kölesföldi/Plevnei út

Kőmál Annak a dombnak a

neve, ami később a
Fellegvár nevet kapta.

Kőmál-alja utca Kőmálalja utca St. L. Roth

Kövespad Aurel Suciu

Krizbay utca Krizbai utca Mărăşeşti

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Kül-Torda utca Később Petőfi A. Iancu

Lenin út Korábban Bel- és B-dul 21 Decembrie 1989

Külmagyar utca, majd
Kossuth utca

Lomb Erdő

Lupsa Városrész

Madách utca

Magyar utca B-dul 21 Decembrie 1989

Magyar-kapu Egykori kapu a

Magyar utcában

Magyarkapus Căpuşu Mare

Magyar Színház Korábban – 1919 előtt Kolozsvári Állami Magyar

– Nyári Színkör Színház/Teatrul Maghiar de Stat
Cluj

Majális utca Republicii

Malomárok A Kis-Szamos ága Canalul Morilor

Mărăşti mozi Cinema Mărăşti

Mărăşti tér P-ţa Mărăşti

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Marianum Római katolikus

leánynevelő intézet
volt, jelenleg az
épület a Babeş-Bolyai
Tudományegyetem
Bölcsészkarának ad
otthont

Mátyás király Mátyás király

háza, Mátyás-ház szülőháza

Mátyás király
szobra, Mátyás
szobor

Mátyás király tér Korábban Főtér P-ţa Unirii

Melody Korábban Központi Hotel Melody Central

Szálló, ma szálloda és
kávézó

Memó A Memorandumului Memorandumului

utca rövid, közösségi
névváltozata,
korábban Unió utca

Mikes-tető 750 m magas hegy

Kolozsvár határában
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Mikó-kert Gróf Mikó Imre kertje

volt, amelyet az
Erdélyi Múzeum-

Egyesületnek (EME)
adományozott, ma a
Babeş-Bolyai
Tudományegyetem
Biológia és Földrajz
Karához tartozó
zöldövezet, román
közösségi neve
Grădina Mikó

Mócok útja Korábban Monostori Calea Moţilor

út

Mócvidék Tájegység az Erdélyi- Țara Moţilor

szigethegységben

Monostor Lakónegyed Cartierul Mănăştur

Monostori temető Cimitrul Mănăştur

Móricz Zsigmond Bucureşti

utca

Munkás utca Muncitorilor

Music Pub Kocsma, étterem Irish & Music Pub

Nádas patak Nádas-patak Pârâului Nadăş

Nádas-völgy Valea Nadăş

Napoca utca Korábban Jókai utca

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Nemzeti Színház 1906-os megnyitásától Teatrul National „Lucian Blaga”

1919-ig és 1940-től
1944-ig a magyar
társulat játszik benne,
jelenleg román
Nemzeti Színház

New York Szálloda Szálloda és étterem Hotel Continental

volt, az épület sorsa
jelenleg bizonytalan

Nyári Színház Lásd Magyar Színház

Nyúl utca Egykori sikátor,

lebontották

Nyulak kertje A Hasengarten,

magyarul Nyulak
kertje nevű területen
létesítették Kolozsvár
első köztemetőjét, a
Házsongárdi temetőt

ószer Oser, piaţa de vechituri din Cluj

Óvár

Őzek völgye Valea Căprioarei

Pacsirta utca Ciocârliei

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Palocsay-kert Kertészeti és
mezőgazdasági
kutatóállomás,
Palocsay Rudolf
kolozsvári kertész
volt a vezetője, román
közösségi neve Livada
Palocsay

Pata utca B-dul Nicolae Titulescu

Patak utca Sindicatelor

Patarét Határrész, jelenleg itt Patarât

van a város
szeméttelepe

Petőfi utca A kötetben a régi Avram Iancu

Petőfi utca szerepel,

ami ma más nevet
visel. Most is van
Petőfi utca
Kolozsváron, a
régebbi Dohány utca

Pillangó-telep Városrész a
Györgyfalvi
negyedben

porcelángyár Irisz porcelángyár/Fabrica de

porţelan IRIS

Postakert Cuza Vodă

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Rákóczi út G-ral Eremia Grigorescu

Redut Az Erdélyi Néprajzi Muzeul Etnografic al

Múzeum műemlék Transilvaniei
épülete

Református Kolozsvári Református

Kollégium Kollégium/Liceul Teologic
Reformat Cluj-Napoca

repülőtér Kolozsvári nemzetközi repülőtér

/ Aeroportului International
Avram Iancu Cluj

Román Opera Kolozsvári Nemzeti Román

Opera/Opera Naţională Română
Cluj-Napoca

Sétatér Parcul Central

Sétatéri uszoda Diána gőzfürdő,

uszoda, az 1930-as
évek végén
lebontották

Shadow Kávézó, bár Shadow Bar Cluj

Szabók Bástyája Bastionul Croitorilor

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Szamos, Szamos- Gyakorlatilag a Kis- Kis Szamos/Someşul Mic

part Szamos, amely Dés
mellett folyik össze a
Nagy-Szamossal, és

alkotják ketten a
Szamost

szamosfalvi híd Podul IRA

Szamosújvár Gherla

Szántó utca Muncitorilor

Szappany utca Tipografiei

Szászfenes

Szászlóna Magyarlóna/Luna de Sus

Széchenyi tér P-ţa Mihai Viteazul

Szélső utca Mărginaşă

Széna tér Szénatér utca, P-ţa Cipariu

korábban Heltai utca,

jelenleg térré
alakították

Szénafüvek Természetvédelmi Fânaţele Clujului

terület Kolozsvártól 6

km-re
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Szent Donát- Sokáig a Hója-erdő

szobor egyik kimagasló
pontján állt, pár éve
felújították, és
jelenleg az Erdélyi
Néprajzi Múzeum
skanzenjének
kertjében található

Szent János-kút
völgye

Szent Mihály- Biserica Romano-Catolică Sfântul

templom Mihail

Szentegyház utca Iuliu Maniu

Szentpéteri Szent Péter és Pál apostolok

templom templom/Biserica Sf. Petru şi
Paul Cluj-Napoca

Szopor Beépülőfélben lévő Cartierul Sopor

lakónegyed

Szucság Suceagu

Tanítók Háza Casa Învăţătorului

Téglagyár 1944 májusában–

júniusában a
kolozsvári gettó
színhelye

Téglás utca Fabricii

A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Timotei Cipariu tér Korábban Heltai tér

tiszti kaszinó Egykori kaszinó a Cercul Militar – Casa Armatei

Deák Ferenc / Eroilor Cluj
utca sarkán, jelenleg
a román hadsereg
tulajdonában lévő
épület, különböző
rendezvények
otthonául szolgál

Tóköz, Tóköze Városnegyed Cartierul Între Lacuri

Tordai út Calea Turzii

Törökvágás Törökvágási út/Tăietura Turcului

Tranzit ház Casa Tranzit

Tűzoltótorony Műemlék, a régi Turnul Pompierilor

városfal részéből
maradt fenn

Unió utca Korábban Bel- Memorandumului

Monostor

Ursus söröző Sörfőzde, kocsma Berăria Ursus

Vágóhíd P-ţa Abator

Varjú utca Egykori sikátor,

lebontották
A kötet helynevei Pontosítások, Hivatalos
magyarázatok (román) név

Vasasklub Vasas Klub, a

kolozsvári Vasas
futballcsapat klubja.
A Vasas 1948-ban
beolvadt a CFR Cluj
csapatba. A jelenleg
CFR 1907 Cluj
futballcsapat

klubhelyiségét ma is
sokan Vasas Klubnak
hívják

Vasutas-park Parcul Feroviarilor

Virág utca Korábban Búza utca I. Micu Klein

Vlegyásza Vlegyásza (Vigyázó)-

hegység/Munţii Vlădeasa

vonatállomás Gara CFR Cluj-Napoca

Wesselényi utca Korábban Híd utca Regele Ferdinand

zsidó temetők A Házsongárdi temető

oldalához csatlakozó
zsidó temetők
 A kötetben olvasható írások forrásai

Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia

kérdéseire. Budapest, Magvető, 2001.

Szilágyi Júlia: Egy udvar a Kismester utcában. In: uő:

Álmatlan könyv, Kolozsvár, Korunk–Komp-Press,
2014.
Szilágyi István: Vesztesek. In: Utunk Évkönyv,
Kolozsvár, 1982.
Csillagoltogató háromkirályok. In: uő: Bolygó
tüzek, Budapest, Magvető, 2009.

Király László: Képes levelezőlap Méliusz Józsefnek. In:

uő: A költő égő asztala, Bukarest, Kriterion Kiadó,
1986.
Hátra arc. In: uő: A Kővadászok Klubja, Kolozsvár,
Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi
Páholy, 2011.
Hajnal. In: Helikon, 2016. július 25.
Cédula. In: uő: A Kővadászok Klubja, Erdélyi
Híradó–Előretolt Helyőrség. Szépirodalmi Páholy,
Kolozsvár, 2011.?A Garibaldi-híd. In: uő: Éjféli
esők, Marosvásárhely, Mentor, 1998.

Balla Zsófia: Képeslap; Kolozsvár. In: uő: Más ünnepek.

Versek, Budapest, Kalligram, 2016.
A bácsi kint a fák közt; Utazások. In: uő: A páncél
nyomai. Versek, Bukarest, Kriterion, 1991.
Szőcs Géza: A forradalmárok vacsorája; Kolozsvári
horror. In: uő: A vendégszerető avagy Szindbád
 Marienbadban, Budapest, Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1992.
Ha polip szuszog Kolozsvárott. In: Carbonaro: Ha
polip szuszog Kolozsvárott. A Sziveri
beszélgetőkönyv 21 története, amelyet Szőcs Géza
azért mesélt Sziveri Jánosnak, hogy elvonja barátja
figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó
hónapjaiban, Somorja, Méry Ratio, 2013.

Cselényi Béla: a főtér. In: uő: Magánbélyeg, Bukarest,

Kriterion, 1983.
a farkas utca; pata utca; szorongva el. In: uő:
Fabula rasa, Kolozsvár, Dacia, 1981.
Visky András: Halottak napja; A Szent Mihály-
templom; Miatyánk’95. In: uő: Ha megH,
Kolozsvár, Koinónia Kiadó, 2003.
Idős vagy?; Zsoltár Balassa Péter halálára. In: uő:
Nevezd csak szeretetnek, Budapest, Jelenkor
Kiadó, 2017.

Egyed Emese: Labdák. In: uő: Három dió

(gyermekversek), Marosvásárhely, Mentor, 1997.
Száz sor magány, Azkit Kolozsvár-óvári szállásán
szerzett. In: 111 vers Kolozsvárról, Kolozsvár,
Kriterion, 2005.
Láng Zsolt: Szerelemváros (Kolozsvár). In: uő:
Szerelemváros. És más történetek, Budapest,
Kalligram, 2013.

Kovács András Ferenc: Téli Kolozsvár. In: uő:

Vásárhelyi vásár. Versek kicsiknek, nagyoknak,
Kolozsvár, Koinónia, 2003.
Erdélyi hajdútánc, Kolozsvári ősz. In: uő: Miénk a
 világ, Kolozsvár, Polis, 2000.
Kolozsvár, Óvár, kisfiú, Jókai utca. In: uő: Téli
prézli, Pécs, Jelenkor, 2001.

Selyem Zsuzsa: Kolozsvári hidak. In: Látó, 2015/5.

Magyari Tivadar: A ragasztott ház. Kolozsvár,
Koinónia, 2015.
Vida Gábor: Ahol az ő lelke. Budapest, Magvető, 2013.
Egy dadogás története. Budapest, Magvető, 2017.

Térey János: Káli holtak. Budapest, Jelenkor, 2018.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Pozsony, Kalligram,
2013.
Omerta. Hallgatások könyve. Budapest, Jelenkor,
2017.
A hóhér háza. Budapest, Kalligram, 2010.

Szabó T. Anna: Szent Mihály temploma előtt, hétévesen.

In: uő: Kerített tér. Budapest, Magvető, 2014.
A doktor bácsi; Löwy Maya néni (kézirat)
Zuzmó, fecske, bicikli. In: Műhely, 2007/5. (Bicikli-
különszám)
Határ. Budapest, Magvető, 2018.
Demény Péter: Visszaforgatás. Kolozsvár, Koinónia,
2006.
Válasz egy szemrehányásra. In: uő: A fél flakon,
Kolozsvár, Koinónia, 2007.
Augusztusi nap Kolozsváron. Kézirat.

László Noémi: Harminc év múlva; A gazdát bekeríti

háza. In: uő: Papírhajó, Budapest–Kolozsvár,
Erdélyi Híradó Kiadó és Ráció Kiadó, 2009.
 Gigászi évszakok. In: Helikon, 2018. március. 10.
Az álom. In: Élet és Irodalom, 2015. november 20.
Cserna-Szabó András: Berill; Margó. In: uő: Veszett
paradicsom. Budapest, Magvető, 2014.

Zágoni Balázs: Kolozsvári mesék. Kolozsvár, Koinónia,

2015.
Karácsonyi Zsolt: Music Pub, éjfél, alámerülés. In: uő: A
nagy Kilometrik, Budapest, Magvető, 2006.
A kolozsvári testvérnek. In: Napút, 2006/6.

Szálinger Balázs: Hétutca. In: uő: Köztársaság,

Budapest, Magvető, 2018.
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna. Altató. Budapest,
Scolar Kiadó, 2017.
Szabó Róbert Csaba: Utolsó járat a Monostorra. In: uő:
Fekete Dacia, Budapest, Libri, 2012.
Láng Orsolya: Kiemelések tőled; Szénafüvek. In: uő:
Bordaköz, Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó
Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, 2016.
Visky Zsolt: A kutyás sztori; Milyen. In: Visky Zsolt–
Gábor Zsófia: Történetvigyázók, Miskolc, Műút-
könyvek, Szépmesterségek Alapítvány, 2013.
Save! In: https://aszem.info/2016/06/save/

Horváth Benji: A kolozsvári váltás. In: uő: Beatcore,

Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal
Írók Szövetsége, 2015.
Tranzit ház. In: uő: Az amnézia útja, Budapest,
József Attila Kör, 2016.
 Aliens. In: uő: A dicsőséges Európa, Budapest,
Libri, 2018.
André Ferenc: klórosvár. In: André Ferenc–Mavrák
Kata Hugee–Süveg Márk Saiid–Csider István
Zoltán–Pion István: Slam.Pont 1., Budapest, Libri,
2014.
vakondtúrás. In: uő: szótagadó, Budapest,
Jelenkor, 2018.
 Tartalom

BODOR ÁDÁM
A börtön szaga
SZILÁGYI JÚLIA

Egy udvar a Kismester utcában

SZILÁGYI ISTVÁN
Vesztesek
Csillagoltogató háromkirályok
KIRÁLY LÁSZLÓ

Képes levelezőlap Méliusz Józsefnek

Hátra arc
Hajnal

Cédula

A Garibaldi-híd
BALLA ZSÓFIA
Képeslap
Kolozsvár
A bácsi kint a fák közt
Utazások
SZŐCS GÉZA

A forradalmárok vacsorája
Kolozsvári horror
Ha polip szuszog Kolozsvárott
CSELÉNYI BÉLA

a főtér
a farkas utca
a pata utca
szorongva el
VISKY ANDRÁS
Halottak napja
A Szent Mihály-templom

Miatyánk ’95
Idős vagy?

Zsoltár Balassa Péter halálára

EGYED EMESE
Labdák

Száz sor magány

Azkit Kolozsvár-óvári szállásán szerzett

LÁNG ZSOLT
Szerelemváros (Kolozsvár)

KOVÁCS ANDRÁS FERENC

Téli Kolozsvár
Erdélyi hajdútánc

Kolozsvári ősz
Kolozsvár, Óvár, kisfiú
Jókai utca 2

SELYEM ZSUZSA
Kolozsvári hidak

MAGYARI TIVADAR

A ragasztott ház
VIDA GÁBOR

Ahol az ő lelke
Egy dadogás története

TÉREY JÁNOS
Káli holtak

TOMPA ANDREA

Fejtől s lábtól
Omerta

A hóhér háza
SZABÓ T. ANNA

Szent Mihály temploma előtt, hétévesen

A doktor bácsi

Löwy Maya néni

Zuzmó, fecske, bicikli

Határ

DEMÉNY PÉTER
Visszaforgatás
Válasz egy szemrehányásra

Augusztusi nap Kolozsváron

LÁSZLÓ NOÉMI
Harminc év múlva

A gazdát bekeríti háza

Gigászi évszakok

Az álom

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Berill

Margó

ZÁGONI BALÁZS

Kolozsvári mesék

KARÁCSONYI ZSOLT
Music Pub, éjfél, alámerülés

A kolozsvári testvérnek

SZÁLINGER BALÁZS

Hétutca

SZABÓ RÓBERT CSABA

Utolsó járat a Monostorra

GERLÓCZY MÁRTON

Mikecs Anna: Altató

SZŐCS PETRA
Ikertelefonok
Kétvízköz

LÁNG ORSOLYA

Kiemelések tőled

Szénafüvek

HORVÁTH BENJI
A kolozsvári váltás

Tranzit ház

Aliens

VISKY ZSOLT

A kutyás sztori
Milyen

Save!

ANDRÉ FERENC

klórosvár
vakondtúrás

Bartos-Elekes Zsombor: Kolozsvár térképeken

Térképjegyzék

Helynevek

A kötetben olvasható írások forrásai

www.facebook.com/JelenkorKiado
jelenkor.libricsoport.hu

www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – SIL Open Font License