WHITNEY G.

Alapos
kétely

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 A farkamnak megvan a maga étvágya – ami nagy és igen
sajátos étvágy. Olyan nőt akar, aki szőke, formás és lehetőleg nem
egy kibaszott hazudozó. (Hogy miért, az egy külön sztori.)
Menő ügyvédként nincs vesztegetni való időm párkapcsolatra,
ezért névtelen csevegéssel és interneten megismert nőkkel elégítem
ki az igényeimet.
A szabályok egyszerűek: egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés.
Ez csak alkalmi szex. Nem több, nem kevesebb.
Legalábbis így volt egészen Alyssáig.
Ő egy 27 éves ügyvédnő, könyvgyűjtő és állítása szerint a
legkevésbé sem vonzó. Elvileg jogi tanácsokat adtam neki késő
esténként, és rábízhattam a heti kalandjaim részleteit.
De aztán bejött a cégemhez egy interjúra. Egy hallgatóknak kiírt
gyakornoki pozícióra… És rohadtul megváltozott minden.

Az év egyik legerotikusabb könyve, amiben a forró jelenetek

mögött mély lélektani összefüggések bontakoznak ki a múltbéli
drámák felszínre kerülésével.
Hagyd, hogy elraboljon!
 Írta: Whitney G.
A mű eredeti címe: Reasonable Doubt 1-3.
Reasonable Doubt © Whitney G. 2014
This work was negotiared by Bookcase Literary Agency
on behalf of Rebecca Friedman Literary Agency.

Cover design by Najla Qambers of Najla Qambers Designs

Fordította: © Sándor Alexandra Valéria, 2017

A szöveget gondozta: Beke Csilla

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők, a helyszínek és az
események a szerző képzeletének szüleményei. Valós eseményekkel, helyekkel és élő
vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 337 1
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: infb@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmoIykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Deák

Dóri, Budai Zita Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős
vezető: György Géza vezérigazgató
 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 A legjobb barátnőmnek / über-előolvosómnok /
fantasztikus asszisztensemnek / a váll tulajdonosának,
amin mindig sírhatok, ha őrült módjára viselkedem /
az „emberemnek ahogy a Grace Klinikában mondják…
Tamisha Drapemek.
Nélküled bénák lennének a könyveim.

Köszönet Tiffany Nealnek, amién kiegyensúlyoz.

Mindig te leszel nekem a tökéletes ellensúly!

Natasha Gentile-nek.
Hogy lettél te a barátnőm? LOL

És az F.L.Y. csapatnak:
baromira jobban szeretlek titeket, mint valaha is hinnétek!
 Prológus

Andrew

NEW YORK CITY NEM TÖBB EGY SZARRAL TELI PŐCEGÖDÖRNÉL,

ahová a kudarcot vallottak kénytelenek beönteni az összetört
álmaikat, hogy messze maguk mögött hagyják őket. Az évekkel
ezelőtt még ragyogó fények mára elveszítették a varázsukat. Az
üdeség pedig – a remény, ami annak idején átjárta a levegőt, rég
odalett.
Mindenki, akit valaha a barátomnak hittem, most már az
ellenségem. A „bizalom” kifejezés pedig eltűnt a szótáramból. A
nevem és a hírnevem bemocskolódott a sajtónak köszönhetően.
Miután elolvastam a New York Times ma reggeli vezércikkét,
elhatároztam: ez az utolsó este az életemben, amit itt fogok
eltölteni.
Nem bírom már, hogy jéghideg verítékben riadok fel a
rémálmaimból. Akármennyire próbálom eljátszani, hogy nem
hasadt meg a szívem, kétlem, hogy a kínzó fájdalom valaha is
eltűnik belőle.
Az illendő búcsúzáshoz megrendeltem az összes kedvenc
éttermemből a legjobb előételeket, megnéztem Az ügynök halálát
a Broadwayn, és elszívtam egy kubai szivart a Brooklyn hídon.
A Waldorf Astoria penthouse lakosztályát is lefoglaltam, ahol
most éppen hanyatt fekszem az ágyon, és beletúrok egy nő
hajába. Felnyögök, ahogy a szájába veszi a farkamat.
– Ez így jólesik? – suttogja felpillantva, miközben
incselkedve végighúzza a nyelvét a hegyén.
Nem válaszolok. Csak lenyomom a fejét, és kifújom a
levegőt, ahogy rápréseli az ajkát a golyóimra, aztán tövig
bekapva a farkamat elkezdi fel-le mozgatni a fejét.
Az elmúlt két órában megdugtam a falhoz nyomva,
előregörnyesztettem egy széken, és belepasszíroztam a combját a
matracba, miközben a punciját faltam.
Meglehetősen kielégítő volt. Jó móka. De tudom, hogy ez az
érzés nem fog sokáig tartani. Sohasem tart sokáig. Egy héten
belül muszáj lesz keresnem másvalakit.
Ahogy egyre mélyebben és mélyebben bevesz a szájába,
erősen meghúzom a haját. Megfeszülök, miközben bólogat.
Elkezd szétáradni bennem a gyönyör, belemerevedik a lábam is.
Muszáj elengednem és szólni neki, hogy húzódjon félre.
Nem törődik vele.
A térdemet megragadva még gyorsabban szívogat. Hagyja,
hogy egészen a torkáig menjen a farkam. Megadom neki az
utolsó esélyt, hogy felemelje a fejét, de miután továbbra is
körülfog a szájával, nincs más lehetőségem, mint belespriccelni.
Ő pedig lenyeli.
Minden egyes cseppjét.
Nem semmi…
Végül felemeli a fejét, megnyalja az ajkát, és hanyatt dől a
padlón.
 – Most először nyeltem le – jelenti ki. – Csak neked tettem
meg.
– Nem kellett volna. – Felállok, aztán felhúzom a sliccemet. –
Tartogathattad volna másnak a szívességet.
– Jó. Ööö… Akarsz rendelni valami vacsorát? Esetleg
megnézhetnénk közben egy filmet, utána pedig jöhet a
következő menet.
Értetlenül felvonom a szemöldökömet.
Mindig ez a legidegesítőbb rész. Ez, amikor a nő – aki
korábban belement, hogy „egy vacsora, egy éjszaka, zéró
ismétlés” – próbál kialakítani valami képzelet szülte kötődést.
Valamilyen oknál fogva úgy érzi, hogy lezáró beszélgetésre van
szükség. Nyájas megerősítésre, hogy „nem csak szex” volt, ami
történt, és barátok fogunk maradni.
De hát tényleg csak szex volt, barátokra pedig nincs
szükségem. Se most, se máskor.
Odasétálok a tükörhöz a szoba túlsó végébe.
– Nem, köszi. El kell mennem.
– Hajnali háromkor? Ha inkább kihagynád a tévézést, és csak
a következő menet érdekel, akkor én…
Kizárom a fejemből az idegesítő hangját, és nekilárok
begombolni az ingemet. Még soha nem töltöttem az éjszakát
olyan nővel, akit az interneten ismertem meg.
Nem ő lesz az első.
A nyakkendőmet megigazítva lenézek, és megpillantok egy
viharvert rózsaszín pénztárcát az asztalon. Kinyitom. Sarah Tate
– végighúzom az ujjamat a benne lévő jogosítványon.
 Bár még csak egy hete ismerem ezt a csajt, mindig is a
Samantha névre hallgatott. Ráadásul azt mondta – többször is -.
hogy a Grace Kórházban dolgozik. A jogsija mögé rejtett Wal-
Mart alkalmazotti igazolványból ítélve feltételezem, hogy az sem
volt igaz.
A vállam fölött hátranézve látom, ahogy elterülve fekszik a
selyem ágyneműben. Tejfehér bőre makulátlan és bársonyos, és
egy kicsit megduzzadtak a szív alakú ajkai.
Zöld szemével belenéz az enyémbe. Lassan felül, és még
jobban széttárja a combjait.
– Te is tudod, hogy maradni akarsz. Maradj… – suttogja.
Kezd megkeményedni a farkam. Ő abszolút benne lenne
még egy körben, de azzal, hogy megtudtam az igazi nevét, ez a
vonat már elment. Nem bírok olyannak a társaságában lenni, aki
hazudott nekem. Még akkor sem, ha mennyei a szája, és dupla
D-s a melle.
Az ölébe dobom a tárcát.
– Azt mondtad, hogy Samanthának hívnak.
– Aha. És?
– A neved Sarah.
– És akkor mi van? – Vállat von, aztán hívogatón int az
ujjával.
– Soha nem adom meg az igazi nevemet azoknak a
férfiaknak, akiket a neten ismerek meg.
– Csak kefélsz velük az ötcsillagos szállodai
lakosztályokban?
– Miért kezdett el hirtelen érdekelni az igazi nevem?
 – Nem érdekel. – Az órámra pillantok. – Itt akarod tölteni az
éjszakát, vagy adjak pénzt taxira, hogy hazamenj?
– Mi?
– Nem volt tiszta a kérdés?
– Hű… azta… – gúnyolódik a fejét rázva. – Mégis mit
gondolsz, meddig leszel képes ezt csinálni?
– Mit?
– Egy hétig chatelni valakivel, megdugni, aztán rámoccanni a
következőre. Meddig még?
– Amíg a farkam működik – válaszolom, miközben felhúzom
a zakómat. – Kell pénz taxira, vagy itt maradsz? Délben kell
kicsekkolni a szobából.
– Tudod, hogy a magadfajta férfiak, a kapcsolatkerülők szoktak
a legjobban beleesni valakibe?
– Ezt a szupermarketben tanították?
– Csak mert valaki a múltban fájdalmat okozott neked, nem
jelenti azt, hogy utána az összes többi nő is azt fogja csinálni –
hadarja csücsörítve. – Biztos azért vagy ilyen. Talán sokkal
boldogabb lennél, ha megpróbálnál rendesen járni valakivel. El
kéne vinned vacsorázni, és tényleg meghallgatni, aztán
hazakísérni anélkül, hogy elvárnád, hogy behívjon… És talán
hagyhatnád ezt az egész „dugjunk egy hotelszobában” dolgot.
Hol a slusszkulcsom? Indulnom kell. Most.
– Előre látom… – folytatja, mintha nem akarná befogni –
hogy egyszer majd több szexet akarsz valakitől. Olyantól, akitől
a legkevésbé számítanál rá. Olyantól, aki majd rávesz, hogy
beadd a derekad.
– Kell taxipénz?
 Előbányászom a slusszkulcsomat az összegyűrt ruhája alól,
és felsóhajtok.
– Van saját kocsim, faszfej – forgatja a szemét. – Tényleg
képtelen vagy egy normális beszélgetésre? Beledöglenél, ha szex
után beszélgetnél velem néhány percig?
– Nincs több megbeszélnivalónk – közlöm, ahogy leteszem a
szobakulcsot az éjjeliszekrényre, aztán elindulok az ajtó felé. –
Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Samantha, Sarah, vagy hogy
a francba hívnak. Szép estéd
– Baszd meg!
– Háromszor bőven elég volt. Kösz, nem.
– Egyszer majd visszaütnek a húzásaid, seggarc! – kiabálja,
amikor kilépek a folyosóra. – A karma már csak ilyen ribanc.
– Tudom – vetem oda. – Őt két hete dugtam meg.
 Szerződés (fn.):

Megegyezés két ember között, amely kötelezettséget

eredményez egy bizonyos cselekvésre vagy annak
tilalmára.

Hat évvel később…

Durham, Észak-Karolina

Andrew

A NŐ, AKI VELEM SZEMBEN ÜLT, egy kibaszott hazudozó volt.

Ronda galambszürke pulóverben, piros kockás szoknyában,
a haját pedig mintha egy doboz zsírkrétával színezte volna.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az internetre feltöltött képen.
Messze nem az a mosolygós szőke, C-s mellekkel, lepkés
tetoválással és rózsaszínű, telt ajkakkal.
Mielőtt belementem a randiba, direkt kértem tőle három
különböző képet, hogy az igazság bebizonyosodjon. Egyet, amin
a legfrissebb újságot tartja a kezében. Egyet, amelyiken ráharap
az ajkára. És egyet, amin fog egy papírt, amelyikre felírta a
nevét. Miután közöltem a kérést, nevetve azt mondta, hogy én
vagyok „a világ legparanoiásabb embere”, de azért megcsinálta.
Legalábbis azt hittem.
 Én teljesen őszinte voltam vele, s ugyanezt vártam el tőle
cserébe – leszámítva, hogy nem árultam el neki az igazi nevemet,
de azt már évek óta nem szoktam senkinek.
– Nos, most, hogy kettesben vagyunk… – mosolyodott el
hirtelen. Tele volt a szája fémekkel és gumihuzalokkal. – Örülök,
hogy végre személyesen is megismerhetlek, Thoreau. Hogy
vagy?
Erre nekem nem volt időm.
– Ki az a lány a profilképeden? – kérdeztem.
– Mi?
– Ki az a lány a profilképeden?
– Ja… hát az nem én vagyok.
– Nem mondod, baszki? – grimaszoltam. – Lefizettél egy
modellt? Vagy vettél egy csomó ügynökségi képet, és
megphotoshopoltad őket?
– Nem teljesen – felelte, majd halkabban folytatta: – Csak
gondoltam, nagyobb eséllyel beszélsz velem, ha azt a képet
használom a sajátom helyett.
Megint végigmértem. Ekkor vettem észre a furcsa
unikornistetoválást a bütykein meg a „Love is blind” feliratot a
csuklóján.
– Mire számítottál, hogy mi fog történni, amikor
találkozunk? – érdeklődtem, mert elképzelni sem tudtam. –
Belegondoltál egyáltalán, mi lesz majd, amikor eljön az a nap?
Amikor rájövök, hogy nem az vagy, akinek mondtad magad?
– Nagyjából arra számítottam, hogy te is kamuztál a
képeddel. Nem tudtam, hogy tényleg úgy fogsz kinézni, vágod?
Ez az első eset, hogy egy pasi őszinte a Date-Matchen. Szerintem
ez egy jel.
– Nem az – ráztam meg a fejemet. – És a modell? Hogy
csináltattad meg valakivel azokat a képeket?
– Ö nem modell, hanem a szobatársam. Várj egy picit! – kért
meglepetten, amikor felpattantam. – Minden teljesen igaz volt,
amit telefonon mondtam. Tényleg érdekel a politika, szeretem
tanulmányozni a jogszabályokat, és szemmel tartom a nagy
volumenű ügyeket.
– Melyik jogi egyetemre jártál?
– Egyetemre? – vonta fel a szemöldökét. – Ja, nem olyan
egyetemes jogról beszélek. Hanem olyanról, mint amilyen a
Különleges ügyosztály minden epizódjában volt. És elolvastam
John Grisham összes könyvét.
Nagy sóhajjal kivettem a pénztárcámból pár bankjegyet, és
letettem őket az asztalra. Elég időt vesztegettem rá.
– Ég veled, Charlotte!
Azzal elsétáltam. A magyarázkodás további részét már nem
is hallottam.
Amint a kocsirendező hozta az autómat, beszálltam és
elhajtottam.
Nevetséges ez a szarság…
Már hatodszor történt meg velem ilyesmi abban a hónapban.
Nem értettem, miért hazudnak az emberek, amikor úgyis jön a
személyes találkozás. Ennek kurvára semmi értelme.
Bosszúsan vettem egy üveg skót whiskyt a szemközti
boltban, és az eszembe véstem, hogy majd tiltsam le ezt a
legutóbbi hazudozót a profilomon. Kezdtem úgy érezni, hogy
lassan kifogyok a lefektethető nőkből Durhamben. Azt is
kezdtem érezni, hogy új városba kellene költöznöm, és mindent
újrakezdeni. Visszatért az évekkel korábbi jéghideg verejték.
Tudtam, hogy utána a rémálmok fognak következni.
A lakásomba érve töltöttem magamnak három pohár italt, és
rögtön legurítottam őket. Aztán töltöttem még hármat.
Végiggörgettem a napi e-maileket a telefonomon.
Ügyfélajánlások, chatfelkérések a Date-Matchről és üzenet egy
szexi szőkétől, akivel elvileg azon a szombaton készültem
találkozni. A levél tárgya ez volt: Fontos az őszinteség, ugye?
Mielőtt megnyitottam, felhajtottam még egy pohárral.
Reméltem, hogy egy meghívás lesz, azt javasolja, inkább már
aznap este találkozzunk.
Nem az volt. Hanem egy istenverte kisregény.

Szia, Thoreau! Tudom, hogy szombatra beszéltük meg a

találkozót. Hidd el, nagyon-nagyoooon várom, de tudnom
kell, hogy önmagamért tartasz érdekesnek, nem pedig a
külsőm miatt. Sok hátborzongató pasas hívott innen
randira csak azért, mert tetszett nekik a fotóm, és amikor
találkoztunk, csak szexelni akartak. Biztosíthatlak, hogy
én az vagyok, akinek mondom magamat, de egy alkalmi
kalandnál kicsit tartalmasabbat keresek. Nem kell, hogy
mindjárt fullos párkapcsolatba bonyolódjunk, vagy heves
románc bontakozzon ki közöttünk, de először talán
összebarátkozhatnánk, nem? Alig várom, hogy
találkozzunk, tehát tudasd velem, hogy így is érdeklődsz-
e irántam.
Liz
 Rögtön rákattintottam a profilomra, ahol megnyitottam a
„Mit KERESEK?” dobozt. Még mindig ez szerepelt benne:
„ALKALMI SZEX. NEM TÖBB, NEM KEVESEBB.”
Nem dísznek írtam oda ezt a sort. És nem véletlenül
emeltem ki félkövér betűkkel.
Visszatértem a nő üzenetéhez, hogy válaszoljak neki.

Már nem érdeklődöm irántad. Sok szerencsét, hogy

megtaláld azt, amit keresel.
Thoreau

Azonnal válaszolt.

Ez most komoly? Nem szeretnél még egy barátot? Nem

lehetnénk „csak barátok”?
Liz

Marhára nem.
Thoreau

Erre kiléptem és letiltottam.

Miközben újabb ital folyt le a torkomon, végiggörgettem a
további e-mai leket. Rögtön megnyitottam azt, amelyik attól az
egyetlen embertől jött, akit a barátomnak tartottam abban a
városban. Alyssától.

Tárgy: Elsivatagosodott pöcs

Azért született ez a levél, mert eszembe jutott, milyen
rossz mostanság neked. Jó ideje nem beszéltünk arról,
 hogy megfektettél volna bárkit is, és ez aggaszt. Nagyon.
Annyira, hogy SÍRTAM is a puncihiányod miatt. Őszintén
sajnálom, hogy olyan sok nő küldözget neked fondorlatos
képeket, amiktől szűkebbnek érzed a gatyádat. Csatoltam
egy minőségi testápoló linkjét, amibe szerintem érdemes
lenne befektetned az elkövetkező hetekre.
Imádkozom a farkadért.
Alyssa

Mosolyogva pötyögtem rá a választ.

Tárgy: Re: Elsivatagosodott pöcs

Köszönöm, hogy aggódsz a farkamért. Mivel te SOHASEM
említetted, hogy bárki is megfektetett volna, szerintem a
Pókbeszőtte Punci sokkal súlyosabb betegség. Igen,
valóban sok nő küldött nekem képet, ám az
meglehetősen szomorú, hogy te viszont egyszer sem
küldtél magadról, nem igaz? Én nagyon szívesen küldök
neked magamról, és végül segíthetek kigyógyulni a
szomorú és szerencsétlen állapotodból.
Köszönöm, hogy imádkozol a farkamért.
De jobban örülnék, ha a szádba vennéd.
Thoreau

Csak ennyi kellett, hogy tízszer jobb legyen az estém. Bár

sosem találkoztam személyesen Alyssával, és kizárólag
telefonon, e-mailben és SMS-ben társalogtunk, erős kötődést
éreztem kettőnk között.
Egy anonim és zártkörű közösségi hálón ismerkedtünk meg,
a LawyerChaten. Ott nem voltak profilképek meg hírfolyam,
csak üzenőtábla. Volt egy kis bemutatkozó doboz, ahová infókat
lehetett írni (csak keresztnév, kor, munkában töltött évek száma,
sztárügyvéd vagy sem), és a felhasználók nemét egy kis ikon
jelezte a profiljukon.
Mindenki garantáltan ügyvéd volt, és csak névre szóló e-mail
meghívóval lehetett regisztrálni. Az oldal fejlesztői úgy
fogalmaztak, hogy „minden praktizáló ügyvédet lekértek Észak-
Karolina állam kamarai adatbázisából, hogy egyedülálló és
különleges támogatási rendszert hozzanak létre”.
Komolyan baromságnak tartottam a hálózatot. Ha nem
dugtam volna meg néhány nőt, akit ott ismertem meg, az első
hónap után törlöm a regisztrációmat.
De azért, amikor kaptam egy új „Tanácsra van szükségem”
tárgyú üzenetet egy bizonyos Alyssától, nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy megpróbáljam megismételni a korábbi
sikereimet. Először megnéztem a profilját – huszonhét éves, egy
éve végzett az egyetemen, könyvrajongó –, aztán elhatároztam,
hogy rámoccanok.
Úgy terveztem, hogy válaszolok a jogi kérdéseire, majd
lassan személyesebb vizekre terelem a beszélgetést, végül
megkérem, jöjjön fel a Date-Matchre, hogy lássam, hogy néz ki.
De ő nem olyan volt, mint a többi nő.
Állandóan írogatott, mindig szakmai keretek között tartva a
társalgást. Fiatal és tapasztalatlan ügyvéd lévén a legegyszerűbb
témákban kért iránymutatást: meghatalmazás készítése,
kérelmek kitöltése és bizonyítékok bemutatása. Ötszöri chatelés
után meguntam a háromórás szófosásokat, és elkértem a
telefonszámát.
 Nemet mondott.

„Miért nem?” – pötyögtem.

„Mert az ellentmond a szabályoknak.”
„Nem Láttam még olyan ügyvédet, aki ne szegett volna
meg legalább egyet.”
„Akkor nem vagy valami jó ügyvéd. Most keresek egy
másik chatpartnert. Köszi”
„El fogod veszíteni holnap azt az ügyet – írtam, mielőtt
véget vethetett volna a beszélgetésünknek. – Azt sem
tudod, mit csinálsz.”
„Tényleg ennyire kiakadtál, amiért nem adtam meg a
számomat? Hány éves vagy te, 12?”
„32. és tojok a telefonszámodra. Csak azért kértem el,
hogy felhívjalak, és elmondjam, hogy az átküldött
meghatalmazásod tele van elgépelésekkel, a konklúzió
pedig olyan, mintha egy elsőéves joghallgató írta volna.
Túl sok hibát találtam benne ahhoz, hogy itt üljek, és
mindet kijavítsam.”
„Nem is olyan rossz a meghatalmazásom.”
„De nem is olyan jó.”

Mielőtt kiléphettem volna a chatablakból, megjelent a

telefonszáma a képernyőn, alatta egy rövid bekezdéssel:

„Ha felhívsz és segítesz, az rendben. De ha arra

használnád a számomat, hogy rábeszélj egy randioldalas
regisztrációra, akkor felejtsd el. Szakmai tanácsokért
vagyok itt, és kész.”
 Sokáig bámultam az üzenetét. Tipródtam, segítsek-e neki, ha
esélytelen, hogy bármit is kapjak érte cserébe. Valamiért mégis
felhívtam. Minden egyes hibáját átvettük, ragaszkodtam ahhoz,
hogy tegyen tisztába néhány mondatot, és még újra is
formáztam a dokumentumot.
Már éppen el akartam köszönni tőle, amikor nagyon furcsa
dolog történt.
– Milyen napod volt? – érdeklődött.
– Az nem szerepel a papírodban. Csak jogi szarságokról
akartál beszélni, nem emlékszel?
– Nem gondolhatom meg magam?
– Nem. Tedd le!
Vártam a kattanást, hogy leteszi, de csak a nevetését
hallottam. Ha nem lett volna annyira reszelős és szexi a hangja,
én fejezem be a hívást, így viszont képtelen voltam megnyomni a
gombot.
– Ne haragudj – szabadkozott még mindig nevetve nem
akartalak megsérteni.
– Nem sértettél meg. Tedd le!
– Nem akarom. – Végre abbahagyta a nevetést. – Bocsánatot
kérek az ellenséges hangvételű üzenetért, amit írtam neked…
Igazából te vagy itt az egyetlen pasi, aki válaszol minden
kérdésemre. Ráérsz most? Tudunk beszélni?
– Miről?
– Rólad, az életedről… Mindennap unalmas jogi kérdésekkel
bombázlak, te meg annyira türelmes vagy… ezért úgy az
igazságos, hogy valami kevésbé unalmas témánk is legyen, ha
már összebarátkoztunk, nem igaz?
 Összebarátkoztunk?
Haboztam, hogy mit válaszoljak. Főleg azért, mert a szex
valószínűleg nem sorolható a kevésbé unalmas témák közé, és
azért is, mert olyan magától értetődőn hivatkozott a barátságra.
De mivel már amúgy is egy újabb szexmentes este kellős
közepén tartottam, nekiláttam csak úgy elcsevegni vele. Hajnali
ötig beszélgettünk a leghétköznapibb dolgokról: a mindennapi
életünkről, a kedvenc könyveinkről meg az álmáról, hogy felnőtt
fejjel is profi balett-táncos legyen.
Néhány nap múlva megint beszéltünk, egy hónappal később
pedig már kétnaponta.
Újabb ital után megnyomtam a hívás gombot, és vártam,
hogy meghalljam lágy hangját.
Nem vette fel. Fontolgattam, hogy írok neki egy SMS-t, de
rájöttem, hogy szerda este kilenc óra van, tehát úgysem tudunk
már aznap beszélni.
Balettóra. Szerda este mindig balettóra van.

~
– Mr. Hamilton? – mondta másnap reggel az irodámba belépő
titkárnőm.
– Igen, Jessica?
– Mr. Greenwood és Mr. Bach érdeklődik, hogy részt
szeretne-e venni ma a gyakornokok második körös
állásinterjúján.
– Nem.
 – Rendben. – Valamit a jegyzetfüzetébe firkantott. – Akkor
legalább átnézte az önéletrajzokat? Ma le kell szűkíteni őket
tizenötre.
Sóhajtva elővettem a papírkupacot, amit az előző héten
adott. Átolvastam mindet, és írtam rájuk valamit, többnyire azt,
hogy „OK”, „pláne OK” vagy „nincs kedvem elolvasni”. Az
összes fennmaradt jelentkező a Duke Universityre járt, és
tudomásom szerint mi voltunk az egyetlen ügyvédi iroda a
városban, ahol jogi előkészítőre és jogi egyetemre járókat
egyaránt felvettek fizetett gyakornoknak.
– Egyik jelentkező sem nyűgözött le – közöltem, és áttoltam a
kupacot az asztalon. – Csak ennyi a merítés?
– Nem, uram. – Odalépett hozzám, hogy elém tegyen egy
még nagyobb kupacot. – Ez a teljes merítés. Tehetek még valamit
önért ma reggel?
– Azon kívül, hogy hoz nekem kávét? – Az asztal szélén álló
bögrémre mutattam. Utáltam, hogy folyton szólnom kellett neki
érte. Egy csésze friss fekete nélkül nem működöm reggelente.
– Bocsásson meg! Rögtön hozom.
Bekapcsoltam a számítógépemet, és átnéztem az e-
mailjeimet, hogy fontossági sorrendbe állítsam őket. Alyssa
legutóbbi levele, természetesen, legelőre került.

Tárgy: Nőj már fel!

Köszönöm a ma reggeli gyerekes üzenetet, amihez
csatoltál egy képet a ház előtti porról. Nagyon örültem
neki, ám biztosíthatlak, hogy jelenleg NEM úgy néz ki a
vaginám.
 Nem mintha lenne hozzá közöd, de nekem nem kell
minden másnap szexelnem a szükségleteim
kielégítéséhez.
ABSZOLÚT ki vannak elégítve, méghozzá a megfelelő
eszközök SZÉLES választékával.
Alyssa

Tárgy: Re: Nőj már fel!

Két fényképet küldtem. Az egyiket a porról, a másikat
pedig egy haldokló állatokkal teli kiszáradt tóról. A
második fotó találóbb volt?
A nyelvem az egyetlen eszköz, amire a puncidnak
szüksége van. Amikor csak akarod, a rendelkezésedre áll.
Mozdulatok SZÉLES választékára képes.
Thoreau

– Parancsoljon, Mr. Hamilton! – Jessica meglepetésszerűen

egy csésze kávét tett le az asztalomra. – Kérhetek öntől valamit?
– Nem, nem kérhet.
– Gondoltam. – A szemembe nézve halkabban folytatta. –
Tudom, hogy a dolog magánjellegű, de kísérőre lenne
szükségem egy jövő havi gálán.
– Akkor találjon magának egy kísérőt arra a jövő havi gálára.
– Éppen most igyekszem felkérni önt, hogy legyen a
kísérőm…
Csak pislogtam.
Gyorsan rá kellett jönnöm, hogyan mondhatom ki a
„baromira nem”-et nagyon tapintatosan.
 Jessica frissen végzett az egyetemen. Állatira fiatal volt
hozzám. Azért dolgozott nálunk, mert a nagyapja alapította a
céget. És sokkal többet szeretett volna, mint amennyit valaha is
nyújtani akartam neki. Többször is hallottam ebédszünetben,
hogy arról beszélt, huszonöt éves korára férjnél akar lenni.
Nyilván főállású anyaságra pályázott hat gyerekkel, meg
külvárosi kertes házra.
Más szavakkal élve kurvára elment a józan esze.
– Na, mit mond? – mosolygott rám.
– Jessica… – Igyekeztem nem grimaszolni.
– Igen? – kérdezte reménytől csillogó szemekkel.
– Figyeljen, drágám! Nemcsak hogy messze nem lenne
helyénvaló, ha mi ketten bármilyen kapcsolatba bonyolódnánk
az irodán kívül, de még csak nem is én vagyok az a férfi, akit
keres. Egyáltalán nem. Higgyen nekem!
– Még csak egy estére sem?
– Az „egy este” kifejezéshez én olyan elvárásokat társítok,
aminek maga semmiképpen sem felelhet meg. Tehát nem.
Menjen dolgozni!
– Az „egy este” a szex fedőneve?
– Mit keres még mindig az irodámban?
– Senkinek sem mondanám el, ha szexelnénk – suttogta. –
Igazából az első találkozásunk óta fantáziálok róla. És mivel a
regiszterben egyetlen hívás sem szerepel önnek barátnőtől,
feltételezem, hogy szabad.
– Nem vagyok az – vágtam rá.
– Egyszer rányitottam magára a mosdóban. Szerintem
legalább huszonhárom centi.
 Mi a picsa?
Kevés választott el attól, hogy felvegyem ezt a beszélgetést,
és elküldjem e-mailben a nagyapjának.
– Nagyon jól szopok – folytatta. – Gimis korom óta csinálom.
Az összes srác, akit lecumiztam, mind azt mondta, hogy
fantasztikus szám van.
– Talán pillanatragasztó van a padlón? Ezért áll még itt?
– Ha elkísérne a gálára, és végül jól éreznénk magunkat,
akkor maga lenne az első férfi, akivel elmerészkedem végig –
bökte ki elpirulva. – Odalent még szűz vagyok.
– Akkor meg aztán pláne nem én vagyok a maga embere! –
tiltakoztam. – Most pedig menjen innen, mielőtt felhívom Mr.
Greenwoodot, és közlöm vele, hogy a drága unokája felajánlott
nekem egy szopást a reggeli kávém mellé.
Döbbenten, égővörös arccal megiramodott az ajtó felé. Aztán
a válla fölött hátranézve rám kacsintott. Kibaszottul rám
kacsintott, mielőtt kiment.
Rögtön bepötyögtem magamnak egy jegyzetet a gépbe.

„Új titkárnőt keresni. Idősebbet, aki férjnél van.”

Mielőtt befejezhettem volna a levelek rendszerezését,

megcsörrent a mobilom. Alyssa hívott.
– Nem érek rá – szóltam bele.
– Akkor miért vetted fel?
 – Mert benedvesedsz a hangomtól.
– Nagyon vicces – nevetett. – Milyen a reggeled?
– Tipikus. A titkárnőm most moccant rám harmadszor ebben
a hónapban.
– Küldött egy újabb „te meg én összetartozunk” üzenetet egy
doboz bonbonnal?
– Nem. Felajánlotta, hogy leszopja a farkamat.
– Mi? – Alyssa levegőért kapkodott. – Nem mondod
komolyan!
– Sajnos de. Aztán közölte, hogy velem szeretné elveszíteni a
szüzességét. Mondanom sem kell, hogy hamarosan feladok egy
álláshirdetést. Van valaki az irodátokban, aki egy jobb cégnél
akar dolgozni? Dupla annyi fizetést adnék.
– Honnan tudod, hogy az én irodám nem jobb a tiédnél?
– Mert folyton tanácsokért hívogatsz az ügyeiddel
kapcsolatban. Elég béna ügyek. Ha az az iroda lenne jobb, nem
kéne ilyeneket kérdezned.
– Hagyjuk! – zsörtölődött. – Rápattantál már a netes
randivonatra?
– Rápattantam? A vonatra? Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
Sosem értettem a kis délies szófordulatait.
– Jaj, istenem! – sóhajtott fel. – Azt jelenti, hogy tegnap este
nem tájékoztattál fejleményről, tehát valószínűleg bukta volt,
ami azt jelenti, hogy már több mint egy hónapja nem feküdtél le
senkivel. Ez biztos rekord nálad.
– Az.
– Kell tanács?
 – Nem, hacsak nem akarsz átjönni az irodámba, hogy
személyesen elmondd – közöltem mosolyogva.
– Kösz, nem. Apropó, tanács… péntek este szükségem lesz a
segítségedre.
– Miben?
– Most kaptam meg egy elég nagy ügyet. Még nem néztem át
az egész aktát, de már így is tudom, hogy nekem magas lesz.
– Ha tényleg olyan nagy ügyről van szó, akkor ma este
áthozhatod az aktát a lakásomra – javasoltam hátradőlve. –
Örömmel segítenék átnézni. A rendszerezés mindig is az
erősségemnek számított.
– Ha-ha! Ügyes próbálkozás, de nem hiszem.
Azzal tovább beszélt az ügyéről, én viszont csak félig
figyeltem oda. Még mindig furcsának találtam, hogy nem akar
személyes találkozót, sőt kizárja a puszta lehetőségét is,
valahányszor felhozom.
– Ráadásul biztos utána is kell néznem azoknak a
változtatásoknak – hadovált tovább. – Nem tudom, hogy…
– Mondd el a valódi okát annak, hogy miért nem akarsz
velem találkozni! – szakítottam félbe.
– Tessék?
– Már fél éve ismerjük egymást. Miért nem akarsz találkozni?
Csend.
– Ismételjem meg a kérdést? – Felálltam, hogy kulcsra zárjam
az ajtót. – Nem hallottad?
– Tiltja a LawyerChat szabályzata…
– Leszarom a LawyerChatet – vágtam rá. – Azt is tiltja a
szabályzat, hogy egyáltalán telefonszámot cseréljünk, kibaszott
tinédzserek módjára viselkedjünk, és esténként elélvezzünk
egymástól telefonon, de ezeket sosem kifogásoltad.
– Én soha nem élveztem el miattad…
– Ne hazudj!
– Tényleg nem.
– Vagyis a múlt héten, amikor azt mondtam, hogy ülj rá az
arcomra, hogy addig nyalhassam a puncidat, amíg rá nem
élvezel a számra, csak eljátszottad, hogy nehezebben veszed a
levegőt?
Erre elakadt a lélegzete.
– Nem, de…
– Sejtettem. Miért nem találkozhatunk?
– Mert az tönkretenné a barátságunkat. Ezt te is tudod –
válaszolta Alyssa.
– Én nem.
– Te mondtad, hogy sohasem fekszel le kétszer ugyanazzal a
nővel. És hogy miután lefekszel valakivel, végeztél vele.
– Még sosem dugtam baráti kapcsolatban.
– Azért, mert én vagyok az egyetlen barátod.
– Tisztában vagyok vele, de… – Elhallgattam, mert ebben
nem tudtam megvédeni magam.
Csend telepedett a vonalra. Próbáltam kitalálni egy újabb
érvet, de ő szólalt meg előbb.
– Tényleg nem akarom tönkretenni a barátságunkat egy
agyatlan numera kedvéért.
– Garantálom, hogy több lenne, mint egy agyatlan numera.
Könnyed, légies nevetés szállt felém a vonal túloldaláról,
amitől felsóhajtottam. Próbáltam elképzelni, vajon hogy nézhet
ki. Nem tudtam, miért, de az elmúlt hetekben vágytam arra,
hogy szemtől szemben is megtapasztalhassam a nevetését.
– Tudod… – folytatta – menő ügyvéd létedre elég mocskos a
szád.
– Meglepődnél, hogy mennyivel mocskosabb is lehet még.
– Mocskosabb, mint ahogy eddig hallottam?
– Sokkal mocskosabb.
Azóta tepertem, hogy egyáltalán elkezdtünk barátkozni.
Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer majd találkozunk,
de így, hogy ez nem történt meg, semmi értelme nem volt
visszafognom magam.
– Akkor ma este beszélni fogunk – tettem hozzá.
– Hacsak nem találsz magadnak addig másik partnert.
Tudom, hogy keresgélni fogsz.
– Persze hogy keresgélni fogok. Alyssa az igazi neved?
– Igen. De a tiéd biztos nem Thoreau. Meg óhajtod osztani
velem?
– Majd megosztom, ha kibaszottul észhez tértél, és
rábólintottál, hogy lássalak.
– Erről nem fogsz leszállni, ugye? – kacagott megint. – Mi
van, ha igazából azért nem akarok találkozni veled, mert csúnya
vagyok?
– Valami azt súgja, hogy nem vagy az.
– De ha az lennék?
– Akkor lekapcsolnám a villanyt, mielőtt megduglak.
– Én felkapcsolt villany mellett szeretem csinálni.
– Akkor papírzacskót húznék a fejedre.
 – MI VAN? – kezdett el vihogni. – Nevetséges vagy! Jaj, itt
egy ügyfél az ajtóban. Mennem kell. Később felhívhatlak?
– Mindig. – Mosolyogva megszakítottam a vonalat.
Aztán leesett.
Bakker! Mindig talált kibúvót, ha előkerült ez a téma…
 Hamis tanúzás (kif ):

Szándékosan félrevezető vallomástétel eskü alatt.

Alyssa

(Oké, az igazi nevem Aubrey…)

„A hazugság mindig lelepleződik a végén. Miért nem

szokták az emberek ezt megérteni?”

Ezt írta ma reggel Thoreau SMS-ben.

„Nem gondolod, hogy vannak indokolt hazugságok?” –

írtam vissza neki.
„Nem. Soha.”

Ezután haboztam.

„Akkor te sosem hazudtál nekem?”

„Miért tettem volna?” – kérdezte.
„Mert alig ismerjük egymást…”
„Csak azért, fairt megtartod tőlem a távolságot.”

Rögtön írt még egyet, mielőtt válaszolhattam volna erre:

 „Szeretnéd tudni, hogy mi az igazi nevem, és hol
dolgozom?”
„Inkább maradnék az anonim felállásnál,”
„Hát persze. Sohasem hazudnék neked. Valami furcsa
oknál fogva megbízom benned.”
„Valami furcsa oknál fogva?”
„Nagyon furcsa. Később beszélünk.”

Felsóhajtva bedobtam a telefonomat a táskámba. Hagytam,

hogy szétáradjon bennem a jól ismert bűntudat.
Egyáltalán nem akartam beszélgetni, a LawyerChaten kívül
barátkozni vele. De már túl mélyen benne voltam, és nem
akartam elengedni.
Amikor néhány hónapja megláttam anyám gépén a
meghívót a jogászoknak szánt zártkörű közösségi hálózatról,
esküszöm, csak azért regisztráltam, hogy választ kapjak majd,
amikor kérdés merül fel bennem a jogi előkészítővel
kapcsolatban. Az ő meghívó linkjével léptem be, csináltam egy
kamuprofilt, és ügyeltem, hogy a feltett kérdéseim ne
árulkodjanak arról, hogy iskolai beadandóhoz kellenek.
Szerencsétlenségemre a Duke jogi előkészítője teljesen más
volt, mint bármelyik ilyen kurzus az országban. Több gyakorlati
órát tartalmazott, személyes mentorálást gyakorló ügyvédektől,
és minden hallgatónak kötelező volt gyakorlati helyet keresnie
az utolsó négy félévre. Ráadásul elvárták tőlünk, hogy úgy
nézzünk át és elemezzünk ügyiratokat, mintha már kész
ügyvédek lennénk.
 Ha tudtam volna, hogy a sok házi feladatos segítségkérésből
barátság lesz Thoreau-val, talán hamarabb abbahagyom vele a
beszélgetést. De hát én voltam az egyetlen barátja, és nekem is ő
volt az egyetlen barátom.
Valahányszor beszéltünk, nyílt és őszinte volt. Azt kívántam,
bárcsak én is ilyen lehetnék. Főleg, miután rendszeresen
ismételgette, hogy „utálom a kibaszott hazudozókat”,
valahányszor átejtette valamelyik randipartnere.
Fenébe…
A tütümet megigazítva vettem néhány mély lélegzetet. Majd
később töprengek a Thoreau-val való kapcsolatomon. Most
összpontosítanom kellett.
Aznap volt szereplőválogatás a Hattyúk taván, amitől
idegroncs voltam. Alig aludtam éjjel, nem reggeliztem, és öt
órával korábban odamentem az előadóterembe.
– Kérem, hagyják el a színpadot, hölgyeim és uraim! –
ordította fentről a rendező. – A hivatalos próbatánc félórán belül
elkezdődik. Kérem, hagyják el a színpadot, és menjenek hátra!
Mielőtt a színfalak mögé vettem volna az irányt, kinéztem a
közönségre. A legtöbb arc ismerős volt: a csoporttársaim, a
tanárok, néhány rendező a balettos cégtől, ahol előző nyáron
dolgoztam… de azok az arcok nem voltak ott, akiket látni
akartam.
Sohasem voltak ott.
Megbántva kerestem magamnak egy sarkot az öltözőben,
ahonnan felhívtam anyámat.
– Halló! – vette fel az első csörgésre.
– Miért nem vagy itt?
 – Hol nem vagyok ott, Aubrey? Miről beszélsz már megint? –
sóhajtott fel türelmetlenül.
– A Hattyúk tava nyilvános próbatáncán. Megígérted, hogy
eljöttök apával.
– Aubrey az, drágám! – kiáltott hátra apának. – Ma volt a
vizsgaelőadásod?
– Tizenhárom éves korom óta nem volt vizsgaelőadásom –
szorítottam össze a fogamat. – Ez egy próbatánc, ami egyszer
adódik az életben, és nektek itt lenne a helyetek.
– A titkárnőm elfelejtett szólni róla ma reggel – felelte
anyám. – Találtál már magadnak a szakodnak megfelelő
gyakorlati helyet?
– Két szakom van.
– Jogi előkészítőre jársz, Aubrey.
– Nem találtam – sóhajtottam.
– De miért nem? Azt hiszed, hogy csak úgy az öledbe fog
hullani egy lehetőség? Erről van szó?
– Voltam egy interjún tegnap a Blaine és Társainál –
válaszoltam elnehezülő szívvel. – És lesz egy a jövő héten a
Greenwood, Bach és Hamiltonnál. Plusz most lesz a próbatánc
életem szerepéhez, ha képes lennél úgy csinálni öt másodpercig,
mintha nem tennél rám magasról.
– Tessék, kisasszony?
– Nem vagy itt! – Könnyek szöktek a szemembe. – Nem
vagytok itt. Tudod, mekkora lesz ez a produkció?
– Fizetnek neked érte? A New York Ballet Company csinálja?
– Nem az a lényeg. Csomószor mondtam neked, mennyire
fontos ez a próbatánc. Tegnap este felhívtalak, hogy
emlékeztesselek rá. Tényleg jó lett volna, ha a szüleim
előkerülnek, és hisznek bennem, a változatosság kedvéért.
– Aubrey – sóhajtott fel anya. – Tényleg hiszek benned.
Mindig is hittem, de most éppen egy óriási tanúmeghallgatási
sorozat közepén vagyok, amiről tudsz is, mert tele vannak vele
az újságok. Azt is tudod, hogy balett-táncosnak lenni nem egy
biztos karrier, és akármennyire szeretném itt hagyni a jól fizető
ügyfeleimet, hogy nézzelek, amint a színpadon tipegsz…
– Spicctáncnak hívják.
– Egykutya. Mindegy, szóval ez csak egy próbatánc. Biztos
vagyok abban, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek apáddal,
akik nem tudtunk elmenni. Ha sikerül befejezni az előkészítőt, és
bejutni a jogi egyetemre, majd annak fogod látni a balettot, ami
valójában. Hobbinak. És hálás leszel azért, amiért rád erőltettük
a két szakot.
– A balett az álmom, anya!
– Majd kinövöd. Legjobb tudomásom szerint amúgy is bőven
túlvagy már azon a koron, amikor bele szoktak vágni az
emberek. Emlékszel, hogy tizenhat éves korodban egyszer csak
fogtad magad, és abbahagytad? Megint abba fogod hagyni, és a
lehető legjobb döntés lesz. Nyilvánvaló, hogy…
Megszakítottam a vonalat.
Nem akartam végighallgatni tőle egy újabb álomgyilkos
beszédet. Dühített, hogy szerinte „majd kinövöm” a balettot,
amikor hatéves korom óta csináltam. Amikor apával együtt
rengeteg pénzt költöttek a magánóráimra, a fellépőruháimra és a
versenyeimre.
 Csak azért „hagytam abba” tizenhat éves koromban, mert
eltört a lábfejem, és többé nem járhattam próbatáncra egyetlen
tánciskolába sem. És csak azért mutattam halovány érdeklődést
a jog iránt, mert a felépülési szakaszban nem sok mindent
tudtam csinálni az olvasáson kívül.
A szívem mindig is balettcipőben tipegett. Ezen nem
változtathat semmi.
– Aubrey Everhart? – szólított egy férfi az ajtóból. – Maga az?
– Igen
– Maga a következő a színpadon. Kábé öt percet kap.
– Rögtön jövök. – A táskámat beraktam az egyik
öltözőszekrénybe. Mielőtt bezárhattam volna, megcsörrent a
telefonom.
Biztos voltam abban, hogy anyám az a „nesze, semmi”
jellegű bocsánatkérésével. Igyekeztem nem ordítani vele.
– Tartsd meg magadnak a bocsánatkérésedet! – szóltam bele
azonnal. – Már nem jelent nekem semmit.
– Azért hívtalak, hogy sok szerencsét kívánjak – felelte egy
mély hang.
– Két perc! – figyelmeztetett morcosan a díszletező, és intett,
hogy menjek a színpadra.
– Thoreau? – Hátat fordítottam a díszletezőnek. – Mihez
kívánsz sok szerencsét?
– Két hete említettél valami próbatáncot. Ma van, ugye?
– Igen, köszönöm…
– Most mintha nem lelkesednél annyira az álmodért…
– Hogy is tudnék, amikor a saját szüleim nem hisznek
benne?
 – Huszonhét éves vagy – gúnyolódott –, a szüleid menjenek
a búsba.
– Ha az ilyen egyszerű lenne… – nevettem bűntudatosan.
– Tényleg az. A saját pénzedből élsz. És annak ellenére, hogy
lószart sem tudsz a jogról, elég jó ügyvédnek látszol. Elmehetnek
a francba.
– Ezt majd észben tartom – mondtam, igyekezvén másra
terelni a témát. – Döbbenet, hogy emlékeztél arra, hogy ma van a
próbatánc.
– Nem emlékeztem.
Azzal letette a telefont, de tudtam, hogy közben mosolyog.
– Tizenöt másodperc, Miss Everhart! – A díszletező karon
ragadott, és szó szerint kivonszolt a színpadra.
Rámosolyogtam az ítészekre, és beálltam ötös pozícióba, a
fejem fölé emelt karokkal, és vártam, hogy megszólaljon
Csajkovszkij művének első taktusa.
Papírzizegés hallatszott. Néhány köhintés a közönség
soraiból. És elkezdődött a zene.
Elvileg egy mérlegállást és egy piruettet kellett volna
csinálnom, aztán előadnom egy koreográfiát, amit már másfél
hónapja próbáltam a csoporttal. Viszont nem volt hozzá kedvem,
és mivel ez volt életem egyik utolsó lehetősége, hogy jó
benyomást tegyek, inkább úgy táncoltam, ahogy akartam.
Behunytam a szememet, és egyik piruett jött a másik után, és
egyik fouetté a másik után. Még csak nem is a zene ritmusára
csináltam. Éreztem, hogy a zongorista értetlenül próbálja tartani
velem a lépést. Bemutattam az összes ugrást, amit ismertem.
Mindegyik után tökéletesen landoltam. Amikor a zongorista
feladta, és lezárta az utolsó hanggal, visszatértem ötös pozícióba
– mosolyogva.
Nem volt taps. Nem volt üdvrivalgás. Nem volt semmi.
Próbáltam az ítészek arcából megállapítani, hogy sikerült-e
valamennyire lenyűgözni őket, de mindegyiké kifürkészhetetlen
volt.
– Végeztünk, Miss Everhart – szólalt meg az egyikük. – Miss
Leighton Reynoldsot kérjük a színpadra.
Elmotyogtam egy köszönömöt, mielőtt lementem a
színpadról, és kisiettem az előadóteremből. Nem vettem a
fáradságot, hogy megnézzem a többieket.
A délután hátralévő részében a campuson sétálgatva
igyekeztem nem sírni. Amikor már biztos voltam abban, hogy
nem fognak folyni a könnyeim, e-mailezni kezdtem Thoreau-val.
Ez volt az egyetlen dolog, ami eséllyel felvidíthatott.

Tárgy: Elmélkedés…
„Egy vacsora. Egy éjszaka. Zéró ismétlés.” Olcsó vagy
drága éttermet szoktál választani? Te fizetsz a vacsoráért
és a hotelszobáért? Vagy szólsz a nőnek, hogy fizesse ki
a felét?
Alyssa

Tárgy: Re: Elmélkedés

Drága vacsora. Ötcsillagos szállodai lakosztály. Mindent
én fizetek.
Intézzek néhány foglalást kettőnknek, hogy meg tudjam
mutatni neked?
Thoreau
 Tárgy: Re: Re: Elmélkedés…
Persze hogy ne. És mi az, hogy „néhány” foglalás? Mi lett
azzal, hogy csak egy?

Tárgy: Re: Re: Re: Elmélkedés…

Megmondtam, hogy veled kivételt tennék. Ma
beruháztam egy rakás papírzacskóra.
Thoreau

Nevetve ránéztem az órámra, öt óra volt. Biztosra vettem,

hogy már órák óta kint van a próbatánc eredménye, de féltem
megnézni. Csak arra szerettem volna esélyt kapni, hogy
bekerüljek a háttérhattyúk közé, vagy akár beugrónak
valamelyik főszerepre.
Miért csesztem el a koreográfiát? Mi a fenét gondoltam?
Miután őrületbe kergettem magam a kérdésekkel, rászántam
magam, hogy visszazarándokoljak az előadóteremhez megnézni
a végleges szereposztást. Amikor odaértem, óriási tömeg állt a
kiírás előtt, és hallottam a szokásos „bekerültem, bekerültem!”
vagy éppen „miért nem engem választottak?” reakciókat.
Odafurakodva ráhunyorogtam a papírra. Kerestem a
nevemet a kisebb szerepeknél, de nem volt.
A főszereplők között találtam meg. Odett/Odile, a fekete-
fehér hattyú neve mellett, félkövér betűkkel kiemelve ott
díszelgett a teljes nevem.
Könnyekben törtem ki. Szökdécseltem. Nem hittem el. Fel
akartam hívni anyát, hogy elmeséljem neki a jó hírt, de hirtelen
összeszorult a szívem a gondolattól.
 Tudtam, hogy talán pont ebben a pillanatban mondja el
apámnak, hogy rácsaptam a telefont, és közli vele, hogy az
értésemre kellene adnia, ki állja a taníttatásomat.
– Ha otthagyod a jogi előkészítőt, nem állítunk ki több
csekket a nevedre. A jogból meg tudsz élni, a balettból nem.

Kihúztam a sajgó lábamat a vödörnyi jégből, aztán szárazra

itattam egy törülközővel. Fogalmam sem volt, hogyan
boldogulok majd egy főszereppel, az óráimmal meg egy
esetleges gyakornoki állással – de nem akadt más választásom.
Sóhajtva rápillantottam a naptárra az íróasztalomon, amibe
odafirkantottam az aznapi dátum alatti rubrikába, hogy
„interjúra felkészülés”.
A közelgő interjúm a Greenwood, Bach & Hamiltonnál – az
állam egyik legelismertebb ügyvédi irodájánál – nem csupán egy
interjú volt. Hanem egy kiválasztási folyamat. A gyakornoki
helyre jelentkező diákok mindegyike tudta, hogy ennek a
helynek a megemlítése csodát tesz az ember önéletrajzával.
A cég annyira alaposan választott, hogy négy körtelefonos
interjú, három internetes teszt és több teljes tanulmány volt
szükséges a végső interjúhoz a vezetőkkel.
A telefonos interjún és a vizsgákon szárnyaltam ugyan, de a
tanulmányokra – amikhez százoldalas ügyiratok tartoztak – nem
számítottam. Sőt azt hittem, hogy véletlenül küldték nekem pont
ezeket, így odatelefonáltam.
 – Azt hiszem, véletlenül a jogi egyetemre járóknak szánt
csomagot kaptam a felkészítésüké helyett.
A titkárnő csak nevetett.
– Ne aggódjon! – felelte. – Nem várunk el tökéletes munkát
magától. Csak tudni szeretnénk, hogyan jár az agya.
Fogtam az ügyiratot, amivel a leginkább meggyűlt a bajom,
és az ölembe vettem. Aztán felmentem a GBH weboldalára, hogy
szemügyre vegyem a három vezetőt, akik majd
meginterjúvolnak.
Greenwood, az alapító, egy deres hajú férfi, drótkeretes
szemüvegben. Harvardi tanulmányaival magyarázta az
alaposságát és az elvárásait. Azzal dicsekedve, hogy
harmincéves ügyvédi pályafutása alatt a megnyert ügyek
arányát tekintve élre tört az országban.
Bach, aki több mint tíz éve volt Greenwood üzlettársa, egy
negyvenes évei elején járó kopasz, bár egy kicsit idősebbnek
tűnt. Végigjárta a szamárlétrát a cégnél, és miután „annyira
keményen, páratlan odaadással dolgozott”, Greenwoodnak nem
volt más választása, mint első partnerévé emelni őt. A megnyert
ügyek arányát tekintve szintén toplistás.
Az utolsó vezető pedig Hamilton. Andrew Hamilton, aki…
olyan szexi, mint az állat. Próbáltam az önéletrajzára figyelni a
fényképe helyett, de nem ment. Egyenesen rám meredt a fotóról
azzal az átható kék szemével, rövid sötétbarna haja pedig szinte
könyörgött, hogy túrjak bele.
Olyan arca volt, mint egy görög istennek: egyenletesen
napbarnított, szimmetrikus, erős és szép metszésű állkapoccsal
és szinte gúnyos félmosolyra húzódó telt ajkakkal.
 Bár a fényképen csak nyaktól felfelé látszott, el tudtam
képzelni, hogy a tengerészkék öltönyét teljesen kitöltik kemény
és szálkás izmai.
Már a puszta látványától is benedvesedtem.
Koncentrálj, Aubrey! Koncentrálj…
Furcsamód az ő önéletrajza volt a legrövidebb. Nem
említette az iskoláit, a hátterét és még az évet sem, amikor a
másik két vezető üzlettársa lett. Csak helytöltő szöveg díszelgett
a neve alatt: „megtiszteltetés a cég számára, hogy a magáénak
tudhat egy ilyen megbecsült és a rátermettségét sokszor
bizonyított ügyvédet a csapatban”. Ja, meg annyi, hogy szereti a
csokit.
Milyen informatív!
Bemásoltam a három önéletrajzot egy Word-dokumentumba,
aztán felhívtam Thoreau-t.
– Jó estét, Alyssa! – szólt bele.
Szokás szerint elolvadtam a hangjától. Esküszöm, bármire rá
tudott volna beszélni vele. Szinte bármire.
– Szia, ööö…
– Igen?
istenem, mennyire szeretem a kibaszott hangját! Még nem is
mondott semmit, de máris beindultam tőle.
– Azért hívtál, hogy hallgassam, ahogy lélegzel?
Szerintem mosolygott.
– Tényleg azért. Szereted hallani, milyen hangot adok ki?
– Sokkal jobban élvezném, ha alattam lennél.
– Ööö… – Elpirultam.
– Az ügyed, Alyssa – nevetett. – Mesélj a legutóbbi ügyedről!
 – Jó, ööö… – Megköszörültem a torkomat. – Dióhéjban
annyi, hogy az ügyfelem magával vitt egy pisztolyt egy állami
bankba, és elfelejtette biztosítani. Valaki nekiütközött, mire ő
ösztönösen a zsebéhez kapott, a fegyver pedig elsült, és lábon
lőtte.
– Mióta vállalsz te büntetőjogi ügyeket? Azt hittem, a
társasági jog a szakterületed.
Francba!
– Igen, az. Csak most egy barátomról van szó, szívességi
alapon.
– Hmm… Nos, akkor a barátodnak kettőtől öt évig terjedő
szabadságvesztéssel kell szembenéznie, ha büntetlen előéletű.
Pontosan melyik részhez van szükséged segítségre?
– A védelem érveléséhez. Saját magán kívül nem okozott
sérülést senkinek.
– Volt fegyvertartási engedélye?
Belepillantottam a jegyzeteimbe.
– Nem…
– Akkor az ügyész biztosan meg fogja győzni az esküdteket
arról, hogy az illető azzal a szándékkal vitt fegyvert egy állami
bankba, hogy valaki másnak okozzon sérülést, nem pedig saját
magának. Fogadd el az alkut, amit felajánlanak.
– És… – néztem rá a feladatlapra – mi van, ha már nemet
mondtam az alkura?
– Akkor hívd fel az ügyészséget, és próbáld meg visszavonni
– sóhajtott fel. – Ha nemet mondanak rá, akkor a pasas tegyen
nyilatkozatot, hogy nem vitatja a vádat.
– Nem vitatja? Neked elment az eszed?
 – És neked? Mégis milyen cégjogász megy bele abba, hogy
elvállaljon egy lezárás előtti fázisban lévő bűnügyet? Leginkább
olyan, aki elég tapasztalatlan…
– Tájékoztatásul közlöm, hogy ez egy fela… – csúszott ki
majdnem a számon, aztán köhögtem egyet. – Mindegy. Ha azt
mondod, hogy ne vitassam a vádat, az pont olyan, mintha azt
mondanád, hogy tetessek vele beismerő vallomást.
– Ha így lenne, akkor azt mondtam volna, hogy tetess vele
beismerő vallomást – magyarázta bosszús hangon. – A nem
vitatás a legkedvezőbb alternatíva az ügyfeled számára, ezt
bármelyik igazi ügyvéd tudja. Biztos, hogy átmentél te az
államvizsgán?
– Különben nem kaptam volna meghívót a LawyerChatre –
hazudtam, és mintha belefájdult volna a szívem. – Csak
próbálom elkerülni, hogy az ügyfelemet szabadságvesztésre
ítéljék.
– Akkor tényleg maradj inkább a vállalati jognál! – válaszolta
bujkáló mosollyal. – Az ügyfeled börtönbe fog kerülni, és ez
ellen nincs mit tenni. Csupán az a kérdés, hogy mennyi időt fog
odabent eltölteni. Tudok még valamiben segíteni? Tartsak
esetleg kiselőadást arról, hogy mi a különbség a bűnös és a nem
bűnös között?
– Köszönöm a szokásos leereszkedő stílusban előadott
segítségedet – grimaszoltam a papírokat eltéve.
– Szívesen. Kérdeznem kell tőled valami fontosat.
– Az ügyemről?
– Nem – vágta rá kis kacajjal. – Hogy nézel ki?
 – Mi? – kérdeztem vissza olyan halkan, hogy alig hallottam a
saját hangomat. – Mit mondtál?
– Hallottad. Miután talán soha nem lesz arra esélyem, hogy
lássalak, szeretném tudni. Hogy nézel ki?
Felálltam, odamentem a tükörhöz, és végigjárattam a
tekintetemet a tükörképemen.
– Nem tudom, mit kéne válaszolnom erre.
Témát kellett váltanom, méghozzá gyorsan. Mindabból
ítélve, amit elmesélt a randijairól az elmúlt hónapokban,
egyértelműen megvolt a zsánere, ami úgy vonzotta, mint semmi
más. Szőke, nőiesen formás, telt ajkú…
Mint én.
Sokszor próbáltam elképzelni, ő vajon hogy néz ki. Talán
sötét hajú? Sötétszőke? Csókolni való száj mélyzöld szemekkel?
Hat- vagy inkább nyolckockás has, ami nyalogatni való V-be
torkollik alul?
Említette már, hogy mindennap edz…
Több mint biztos voltam abban, hogy vonzó pasi. Muszáj
volt annak lennie, ha olyan sok nő ráharapott azokon a
randioldalakon. De valahányszor kirajzolódott a fejemben a
képe, meggyőztem magamat, hogy nagyot tévedek.
– Tudod, mit? – mondtam, félresöpörve az ábrándozást. –
Sosem tudtam jól körülírni a dolgokat. Te hogy nézel ki?
– Úgy, mint egy férfi, aki meg akar téged dugni.
Borzongás futott végig a gerincemen.
– Ez nem személyleírás…
– Milyen színű a hajad?
 Nem úgy hangzott, mintha poénkodna Tudtam, hogy aznap
este nem fogja hagyni elterelni a beszélgetést.
– Vörös. – Kirántottam a hajgumimat, mire szőke tincsek
omlottak a váltamra.
– Milyen hosszú?
– Rövid.
– Hmm. És a szemed?
– Zöld. Világoszöld – A szürkéskék szivárványhártyámat
bámultam a tükörben.
– Szeplős vagy?
– Nem.
Ez legalább igaz volt.
– És az ajkad?
– Arra vagy kíváncsi, hogy mennyire vékony vagy vastag?
– Arra vagyok kíváncsi, hogyan mutatna a farkam körül.
Ettől elállt a lélegzetem.
– Ma este félénket játszol? – A vonal túlsó végén jégkockák
csörrentek a pohárban. – Szerinted meddig fér be a farkam a
szádba?
Csendben maradtam. Kezdtem lassabban venni a levegőt.
– Alyssa, válaszolsz nekem? – kérdezte kedvesen.
– Elég nehéz becslésekbe bocsátkozni valamiről, amit az
ember még sohasem csinált.
Hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet, aztán ő is
hallgatásba burkolózott.
Azt hittem, rá fog kérdezni, hogyan szexeltem az addigi
pasijaimmal, ha még sohasem szoptam, de nem tette.
– Hmm. Természetes vörös vagy?
 – Mit számít? – Odamentem az ágyamhoz. – Egyáltalán nem
vagyok a zsánered.
– Preferenciám van, nem zsánerem. Márpedig egy nagyszájú
vörös, aki még sosem kapta be senki másnak a farkát, simán
megér annyit, hogy kivételt tegyek vele.
Lehúztam a bugyimat, aztán bebújtam a takaró alá.
– Kár, hogy nem vagyok totál szűz, mi?
– Nem dugok szüzeket – felelte, s egy pillanatra elhallgatott.
– De tekintve, hogy mi ketten még sohasem dugtunk, akár szűz
is lehetsz.
Nedvesség csorgott a combomra, és éreztem, ahogy
megkeményedik a mellbimbóm.
– Erősen kétlem, hogy…
– Unom már, hogy csak telefonon beszélhetek veled, Alyssa.
Csend.
– Muszáj találkoznom veled – mondta elfúló hangon. –
Muszáj, hogy megkeféljelek.
– Thoreau…
– Nem, ide figyelj! – szakított félbe. – Tövig benned akarok
lenni. Érezni, ahogy a farkam körül lüktet a puncid, miközben a
nevemet kiabálod. Az igazi nevemet.
A kezem lefelé vándorolt a hasamon át a lábam közé, és az
ujjaimmal zongorázni kezdtem a csiklómon. Először lassan,
aztán gyorsabban. Minden elgyötört lélegzetvételét hallva egyre
gyorsabban.
– Nagyon türelmes voltam veled… nem gondolod?
– Nem…
 – De igen. Unom már elképzelni, hogy milyen nedves lehet a
puncid, és milyen hangosan sikoltoznál, ha szívogatnám a
melledet, miközben rajtam lovagolsz… Hogy milyen keményen
meghúznám a hajadat, ha ráhajolnál az íróasztalomra, és addig
dugnálak, amíg már nem kapsz levegőt. Unom!
Behunytam a szememet. Hagytam, hogy a másik kezem
megmarkolja a mellemet, ujjaim pedig összecsippentsék a
mellbimbómat.
– Két hetet kapsz, hogy kurvára észhez térj.
– Tessék?
– Két hét – suttogta. – Akkor fogunk szemtől szemben
találkozni. És minden porcikádat magamnak fogom követelni.
– Nem lehet. Ebbe… nem mehetek bele.
– Bele fogsz.
Most már egyszerre vettük a levegőt.
– És abban a pillanatban, ahogy észhez térsz, áthívsz majd
magadhoz – folytatta. – Én pedig emlékeztetni foglak mindenre,
amivel az elmúlt fél évben húztad az agyamat.
Nem jutottam szóhoz. A csiklóm minden egyes simogatástól
nagyobbra duzzadt, és egyre jobban kapkodtam a levegőt.
– Először gyengéd leszek – suttogta. – Főleg akkor, amikor a
szádba adom a farkamat, és meghúzom a hajadat, hogy
megmutassam, hogyan szeretem, ha szopnak.
– Állj! – lihegtem. – Hagyd abba, kérlek…
– Hidd el, nem fogom.
– Thoreau… – Remegett a lábam.
– Nem tudok már csak beszélgetni veled. Kell, hogy
érezzelek, hogy ízleljelek. Mondj igent arra, hogy két hét múlva!
 Ráharaptam az ajkamra. Tudtam, hogy ha megint kimondja,
ha még egyszer megkérdezi, akkor igent fogok mondani.
– Alyssa… – könyörgött.
Pillanatokra voltam az élvezéstől. Pillanatokra attól, hogy azt
kiabáljam: igen, igen, igen!
– Ígérd meg, hogy két hét múlva megengeded, hogy
megdugjalak…
Mintha a szám engedelmeskedett volna a parancsának, a
fogaim elengedték az alsó ajkamat, hogy kimondhassam az
igent… de letettem a telefont.
Behunyt szemmel hagytam, hogy az ágyban fekve
hullámokban végigsöpörjön rajtam az orgazmus. Kiszakadt
belőlem a három igen, amit ő már nem hallhatott. Miután
abbamaradt a remegés, oldalra fordultam egy párnáért, hogy
magamhoz húzzam.
Mielőtt rávehettem volna magamat az alvásra, pittyegett
alattam a telefon.
Thoreau írt.

„Ezt igennek veszem. Tizennégy nap múlva.”

 Bizonyítási teher (kif.):

Kötelezettség egy vitatott tény igazolására vagy

cáfolatára.

Andrew

MESÉLTEM, HOGY MEGKAPTAM A FŐSZEREPET abban a

balettelőadásban, amire próbatáncon voltam? – kérdezte Alyssa
másnap reggel.
Amióta beértem a munkahelyemre, vele beszéltem. Egy
szóval sem említettem, hogy előző nap rám csapta a telefont.
Azért később terveztem megbüntetni. Nagyon.
Tizenhárom nap…
– Meséltem? – kérdezte megint.
– Nem, és ha nem mondod el, hol és mikor lesz az előadás,
akkor nem is érdekel.
– Hűha! – nevetett. – Dühös vagy a tegnap este miatt, ugye?
– Szörnyen.
– Azért, mert letettem?
– Azért, mert tudom, hogy igent kiabáltál, amikor elélveztél,
és csak azért tetted le, mert nem akartad, hogy halljam.
Erre csöndben maradt.
Éppen mondani akartam neki valamit, de hirtelen belépett az
irodámba Jessica, aki rám mosolygott.
 – Tartsd egy picit! – kénem Alyssát, és a mellkasomhoz
szorítottam a telefont. – Igen, Jessica?
– Húsz perc múlva kezdődnek az utolsó körös interjúk.
Várják önt a konferenciateremben.
– Majd odaérek, amikor odaérek.
Úgy tettem, mintha nem látnám, hogy dob nekem egy
csókot. Megvártam, amíg becsukja maga mögött az ajtót.
– Később visszahívlak, Alyssa. Megbeszélésem van.
– Ilyen a mi formánk. Nekem is megbeszélésem van.
– A balsorsra ítélt lőtt ügyfeled?
– Nem, annál valami sokkal rosszabb. Egy gyakornoki
állásinterjú.
– Biztos ez a divat. – Nagyot sóhajtva belebújtam a zakómba.
– Sajnos nekem is néhány olyat kell végigülnöm.
– Esetleg valami tipp, amit megosztanál velem?
– Igyekezz úgy tenni, mintha tényleg figyelnél a válaszra,
miután kérdezel, és töltsd fel a telefonodat teljesen, hogy tudj
netezni közben.
– Nem nekem – kacagott hanem a gyakornokoknak. Hogy
mit mondjak annak, amelyik ideges.
– Ja! Mondd el nekik a mottómat.
– És milyen mottó lenne az?
– Lesz, ami lesz.
– Miért kérdezek én tőled bármit is?!
– Mert én mindig igazat mondok.
Azzal letettem.
– Mr. Hamilton? – Megint Jessica lépett be az irodámba. –
Azt szeretnék, Hogy nézze át a papírokat kezdés előtt.
 – Csak maga után.
Követtem a konferenciaterembe, ahol Will Greenwood és
George Bach várakozott. Leültem melléjük.
– Jó, hogy ma az irodádon kívül láthatlak, Andrew – nevetett
Will.
– Ja – tette hozzá George. – Köszönjük, hogy megtiszteltél
bennünket a jelenléteddel ezen a délutánon. Tudjuk, hogy imádsz
társaságban lenni.
– Miért kellünk hárman a gyakornoki interjúkhoz? –
forgattam a szememet. – Minek van HR-osztály, ha a vezetők
végzik a munkát?
– Ez itt egy család, Andrew – jelentette ki szigorúan Mr.
Greenwood. – Akár gyakornokról, akár titkárnőről, akár az éjjel
takarító fiatalemberről van szó, azt akarom, hogy mindenki úgy
érezze magát, mintha egy nagy család tagja lenne. Te nem ezt
akarod?
– Erre nem válaszolok – feleltem. – Hányat választunk ki
idén?
– Nem túl sokat. – Will egy mappát tolt felém. – Megvan az
öt kedvencünk. Csak le kell szűkítenünk háromra. Kettő az
egyetemről, egy az előkészítőből. A következő félévben jön még
kettő.
– Hmm… – Elővettem a pályázatokat, és úgy tettem, mintha
figyelnék, miközben ők ketten felsorolták mindegyik
jelentkezőnek az eredményeit.
– Rendben, Jessica. – Will megnyomta a távbeszélő gombját.
– Beküldheti az elsőt!
 Amikor kinyílt az ajtó, a szokásos merev kőmosolyra
számítottam, szürke öltözettel. De a nő, aki belépett, távol állt
ettől. Világosszürke ruha ölelte körül a csípőjét, natúrszínű
magas sarkú volt rajta. Az egyik legszexibb nő volt, akit valaha
láttam. Nem tudtam levenni a szememet róla.
Tengerkék szeme illett a zafír nyakláncához. A lazán
összefogott hajából kiszabadult tincsek a mellére omlottak, az
ajkai pedig – azok az élénk rózsaszín, baszandó ajkak – mintha
tátogtak volna valamit.
Fogalmam sincs, mit mondasz…
Amint észrevettem a ruhája alól kicsúszott rózsaszín
melltartópántot a meztelen vállán, igéző szemével belenézett az
enyémbe. Felvontam a szemöldökömet, mire elpirult. Aztán
rögtön elfordult, és az üzlettársaimra nézett.
– Üdvözöljük a GBH-nál, Miss Everhart! – köszöntötte
George.
– Örülünk, hogy befáradt hozzánk interjúra, de amint tudja,
csak egy jogi előkészítőre járó diákot tudunk most felvenni a
gyakornoki programunkba.
– Értem, uram.
Megint találkozott a tekintetünk, amitől megmozdult a
farkam.
Próbáltam megálljt parancsolni az agyamat elárasztó
képeknek. A képeknek, ahogy lefektetem ezt a nőt az asztalra,
megdugom a falnak döntve az irodámban, összekötözöm a kezét
a feje fölött, és egész éjjel kínzom a nyelvemmel… És a képek
csak jöttek. Egyik a másikba fordult át, így mire észbe kaptam,
már le is vetkőztettem a szememmel, és úgy éreztem, hogy már
csak ketten vagyunk abban a teremben.
Mi a fene ütött belém? Rákattantam egy gyakornokjelöltre?
Olyanra, aki még NEM IS JÁR EGYETEMRE?
– Nos, akkor kezdjük el! – zökkentett ki a gondolataimból
George.
– Mr. Hamilton, lennél szíves feltenni az első kérdést?
– Nem igazán – feleltem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni,
hogy Miss Everhart éppen megigazítja a ruháját a combján.
George megbökött az asztal alatt.
– Család, Andrew. Család… – motyogta az orra alatt.
– Miért akar ügyvéd lenni, Miss Everhart? – grimaszoltam.
– Szeretem sarokba szorítani az embereket – válaszolta a nő.
– Gondoltam, hogy akár pénzt is kaphatnék érte.
Mosolyra húzódott a szám, George és Will pedig nevetett.
– Komolyra fordítva a szót, uraim – folytatta. – Jogász
családból származom, tele ügyvédekkel és bírókkal. Egész
életemben ezt láttam. Tudom, hogy az igazságszolgáltatás
rendszere messze áll a tökéletestől, de semmi sem tesz
boldogabbá, mint amikor a legjobb formájában láthatom. Nincs
jobb érzés annál, mint a társadalom javáért dolgozni.
– Jó válasz – nyugtázta Will. – Most pedig felteszünk önnek
néhány kérdést a hús-vér esetek alapján, amelyeknek az aktáit
elküldtük e-mailben. Be tudta fejezni az összeset?
– Igen, uram.
– Remek. Első kérdés. Az ügyfele besétál egy állami bankba,
megtöltött fegyverrel a zsebében. Miután véletlenül nekimegy
egy idegen, elsül a fegyver, és ő láblövést szenved. Az ügyészség
által emelt vádak alapján milyen védekezést javasolna az
ügyfelének?
– Tessék? – Willre kaptam a tekintetem. – Megismételnéd ezt
a kérdést?
– Az infókat?
– Azt, amit most elmondtál.
Will bólintott, és örömmel megismételte, különösen
hangsúlyozva a bűncselekményt, hogy az illető megtöltött
lőfegyverrel ment be egy állami bankba.
Rögtön eszembe jutott az előző esti beszélgetés Alyssával.
Elmosolyodtam. Arra gondoltam, hogy Alyssa barátjának
története benne volt a helyi hírekben. Talán anélkül is rájöhetek,
ki ő, hogy elárulná. Elővettem a telefonomat, és rágugliztam az
asztal alatt, hogy „meglőtte magát a bankban Észak-
Karolinában”.
Semmi releváns találat.
Hmm…
– Milyen védekezést javasolna neki, Miss Everhart? –
tudakolta ismét Will.
– Azt, hogy ne vitassa a vádat – vágta rá.
– Ne vitassa a vádat? – kérdezett vissza Will némileg
lenyűgözve. – Miért?
– Nincs fegyvertartási engedélye, így az ügyészség biztosan
úgy akarja majd beállítani, hogy szándékosan vitt pisztolyt a
bankba. És bár hiába nem sérült meg rajta kívül más,
börtönbüntetés vár rá. Így viszont elkerülhetnénk a tárgyalást, és
elérhetnénk a lehető legrövidebb idő kiszabását.
 Én csak pislogtam, mert képtelen voltam elhinni, hogy a
válasza puszta véletlen. Sőt ahogy folytatta a gondolata
kibontását, erről meg is bizonyosodtam. Mert csak egy hallgató
veszi elő közvetlenül a vád nem vitatása után az érzelmi kártyát.
Miközben Will és George továbbra is kérdésekkel bombázta,
én másképp próbáltam rákeresni a bankos esetre. „Lövöldözés a
bankban.” „Nem vitatott vád a banki ügynél.” „Meglőtte magát
a bankban.”
Még mindig semmi.
– Miss Everhart, van olyan ügyvéd, akihez hasonlóan
szeretné felépíteni a karrierjét? – érdeklődött Greg.
– Igen, van. Liam Henderson pályafutását mindig is
csodáltam.
– Liam Henderson? – vontam fel a szemöldökömet. – Az
meg kicsoda?
A jelentkezők általában egy szövetségi bírót, ismert
főügyészt vagy kerületi ügyészt szoktak említeni. De ismeretlent
soha.
– Ő azzal írta be magát a történelembe, hogy minden idők
legfiatalabb ügyvédjeként leplezett le kormányzati
összeesküvést, és…
Nem figyeltem tovább a válaszára. Újabb
keresőkifejezéseken agyaltam.
– Érdekes választás, Miss Everhart – állapította meg Will. –
Van jelenleg szakmai mentora a családtagjain kívül?
– Van.
– Közeli kapcsolatot ápol ezzel a mentorral? Ha igen, milyen
gyakran beszélnek?
 – Majdnem mindennap, tehát azt hiszem, közeli a kapcsolat.
Miért nincs sehol ez az ügy? Ha tényleg állami bankban történt,
mindennek tele kéne lennie vele.
– Tudnánk beszélni a mentorával, vagy megkaphatnánk tőle
levélben a maga jellemzését?
Willt tényleg lenyűgözte a nő, és már megvolt az állás
gazdája. Igazából nem is volt szükség a második
kérdéssorozatra, ami még hátravolt.
– Biztosan meg tudom rá kérni, ha szükséges – hangzott a
felelet, miközben tovább keresgéltem a neten.
– Nagyszerű. Akkor ossza meg velünk, hogy mi volt a
legutóbbi tanács, amit a mentoráról kapott!
Az órámra pillantottam. Amint vége a mai interjúknak, fel
fogom hívni Alyssát az ügy miatt. Lehet, hogy ködösített néhány
részletet illetően, mert továbbra sem akarja felfedni magát.
Miss Everhart kedvesen válaszolt:
– Amikor elárultam neki, hogy tartok a mai interjútól, azt
mondta, hogy lesz, ami lesz.
Erre rögtön felkaptam a fejemet.
– Tényleg? – kapott a szívéhez George nevetve. – Ez pont
úgy hangzott, mintha a mi Andrew-nk mondta volna! –
veregette meg a villámát. – Nem igaz, Andrew?
– De. – Rászegeztem a tekintetem „Miss Everhartra”. – Ez
pontosan úgy hangzik, mintha én mondtam volna.
– Majd elmesélem a mentoromnak, hogy létezik, akinek
tetszik a különös humora – jegyezte meg, és a füle mögé igazított
egy hajtincset.
– Kérem, tegye azt.
 Figyeltem, ahogy könnyedén válaszol a következő
kérdésekre. Alig pislogott azzal a nagy kék szemével, amikor
keményebbek lettek a kérdések. És minél tovább hallgattam őt,
annál inkább felismertem a hasonlóságokat a beszédében.
Kurvára vissza kellett fognom magam, hogy ne dobjam el az
agyamat.
Egy véletlen egybeesés még oké, na de kettő? Szinte rohadtul
kizárt.
Amíg a kedvenc inspiráló idézeteiről kérdezték, kikerestem
Alyssa számát, és tárcsáztam. Biztosan tudtam, hogy valami
rejtélyes oknál fogva soha nem némítja le a telefonját, és tudnom
kellett, hogy igaz-e, amit gondolok, vagy csak az agyam űz
velem kegyetlen tréfát.
Láttam a kijelzőmön, hogy kicseng. Teltek a másodpercek.
Három csörgés után megkönnyebbülten felsóhajtottam. De aztán
harangszó hangja töltötte be a termet.
– Annyira sajnálom! – pirult el Miss Everhart, és a táskájához
kapott. – Van ez a furcsa szokásom, hogy sosem némítom le.
Kint kellett volna hagynom a kocsiban.
Azzal elővette a mobilját, a kiírt név láttán halványan
elmosolyodott, végül kinyomta.
MI A FASZ?
– Bárkivel megesik – nevetett Will. – Úgy teszünk, mintha mi
sem történt volna. Jó is, hogy megszólalt, mert már jöhetnek a
záró kérdések. Neked van valami, Andrew?
Rámeredtem „Alyssára”. Össze voltam zavarodva, dühös
lettem, és sajnos fel is izgultam – mindezt egyszerre.
– Andrew?
 – Nincs – mondtam, mire a nő megint elpirult. – Egyáltalán
nincs semmi mondanivalóm.
Will és Greg mosolyogva felálltak, hogy kezet rázzanak vele,
én viszont ülve maradtam.
Nem hittem el ezt a faszságot.
Nem az a zöld szemű vörös, akinek telefonon mondta magát.
Messze állt attól, hogy bejegyzett ügyvéd legyen, és egy kibaszott
hazudozó.
– Mr. Hamilton – állt elém kinyújtott kézzel –, köszönöm a
mai interjút. Örülök, hogy megismerhettem.
– Részemről a szerencse – ráztam vele kezet. Igyekeztem
nem foglalkozni azzal, hogy milyen finom az érintése. – Sok
sikert.
Bólintott, elköszönt, és miután kiment, megint hármasban
maradtunk.
Miközben Will és George megbeszélték, mennyire
lenyűgözte őket, én rávettem magamat, hogy átnézzem a
papírjait.
Kétszakos hallgató a Duke-on: jogi előkészítő és balett.
Tökéletes 4,0 átlag. Most kapta meg a főszerepet a Hattyúk
tavában, tanulmányi eredményét tekintve pedig az évfolyam
legjobb tíz százalékába tartozott. Tíz ajánlólevél volt a
mappájában: mind makulátlan ügyvédektől, egy még az újonnan
kijelölt kerületi ügyésztől is.
Akármilyen fantasztikusak voltak az eredményei, nekem
mégis a születési dátuma tűnt fel a leginkább.
Huszonkét éves.
Huszon-kibaszott-kettő!
 És hiába ő volt a legsikeresebb az előkészítősök közül, még
csak nem is végzős. Hanem harmadéves…

Nem válaszoltam Alyssa aznap esti üzenetére:

„Ha nem találtál újabb szerencsétlen randipartnert, hívj

fel, amikor olvasod ezt.”

Túl dühös voltam rá ahhoz, hogy bármit is mondjak neki.

Miután annyi órán keresztül beszélgettünk telefonon, és
annyiszor elmondtam neki, hogy utálom a hazugokat, mégis
hazudott nekem. Állandóan.
Legszívesebben nemet mondtam volna a felvételére, de
képtelen voltam rászánni magam.
Miután végeztünk az utolsó interjúval, egyhangúlag
eldöntöttük, ki a legjobb: Aubrey Everhart.
Mégis, miközben vadul mérlegelték a többi pályázó mellett
és ellen szóló érveket, én csak ott ültem megbabonázva.
Haragudtam magamra, amiért nem láttam át hamarabb Aubrey
hazugságain. Az ismeretségünk fél éve alatt mindig olyan
kérdéseket tett fel, amik a kelleténél kicsit egyszerűbbek voltak.
Néha rá is csodálkoztam, de soha nem gondoltam bele igazából.
Párszor említette a Duke-ot, de nem beszélt róla sokáig. Úgy
csinált, mintha ott diplomázott volna. Viszont az állandó
témának, hogy el akarja nyerni a szülei tetszését, és nehéz
választania a jog és a balett között, már kurvára árulkodónak
kellett volna lennie.
 Abban a pillanatban nem is tudtam, melyik hazugsága
akasztott ki a legjobban. A tény, hogy nem is ügyvéd, hogy még
iskolába jár, vagy hogy kamuzott a külsejéről.
A hatodik ital után rájöttem, hogy az utolsó fájt a legjobban,
akármilyen lényegtelen volt a nagy egészhez képest. Abszolút a
zsánerem.
Amint belépett az interjúra, kívántam őt. Mielőtt még tudtam
volna, hogy kicsoda. Mielőtt megtudtam, hány éves.
Egy újabb pohárral legurítva hallottam, hogy csörög a
telefonom. Ő hívott.
Grimaszolva hagytam tovább csörögni az asztalon. Aztán
fogtam az utolsó kubai szivaromat, és kimentem az erkélyre.
Gondolkodnom kellett.
Csillagtalan volt az éjszaka, szinte koromsötét. A hold sötét
felhőkbe burkolózott. Akármennyire próbáltam kiverni a
fejemből, az esti égbolt kísértetiesen emlékeztetett egy bizonyos
hat évvel korábbi éjszakára.
Arra, amikor örökre megváltozott az életem. Arra, amikor
összetörtem és érzéketlen lettem. Mindezt a hazugságok miatt –
egy csomó, szívet tépő és felfoghatatlan hazugság miatt.
Keményen próbáltam megakadályozni, hogy feltörjenek az
emlékképek. De attól még hallottam azt az elgyötört, vontatott
hangot a fejemben:
„Andrew… Segítened kell… El kell vinned innen… Kérlek…
Ments meg, Andrew…”
Megráztam a fejemet, hogy szertefoszlassam az emléket. A
hat évvel korábbi helyzettel szemben ezúttal nálam volt az
irányítás. Alyssa hazugsága azt jelentette, hogy a
barátságunknak lőttek, vége.
Nem volt mentség arra, amit tett. De mielőtt végleg leráztam
volna, gondoskodnom kellett arról, hogy megfizessen, amiért
hazudott nekem. Csak ki kellett találnom, hogyan.
 Büntető ítélet (kif.):

Büntetőjogi per vádlottját sújtó bírói döntés, ami

kimondja a bűnösséget.

Andrew

MR. HAMILTON; – MONDTA KI A NEVEMET Aubrey két héttel

később, miközben lerakta a kávémat az asztalomra.
Személyesen ragaszkodtam ahhoz, hogy az én gyakornokom
legyen, bár még a látványa is dühített.
Törekedtem arra, hogy ne beszéljek túl sokat előtte, ne
bámuljam túl hosszan, és nem tudtam megállni, hogy ne legyek
a szokásosnál is kegyetlenebb – sőt elutasító – vele. Őt tettem
felelőssé a napi kávéadagomért. Megköveteltem, hogy minden
dokumentumot legalább háromszor csináljon meg újra. És
valahányszor segítséget kért tőlem, közönyösen csak annyit
mondtam, hogy találja ki magától.
Soha nem tűnt úgy, hogy kiborult vagy megsértődött volna a
durvaságom miatt, amitől még mérgesebb lettem. Azt hittem, ha
nekem dolgozik majd, és látom megtörni a nyomás alatt, majd
csillapodik az iránta érzett vonzalmam. De csak erősödött,
valahányszor megpillantottam.
Különösen aznap.
 Ahogy közelebb húztam a kávémat, észrevettem, hogy
kidudorodik a mellbimbója a vékony bézs ruhán keresztül, ami
annyira szűk volt, hogy látszott a csipkebugyija körvonala.
Bassza meg…
– Mr. Hamilton? – szólalt meg ismét.
– Igen, Miss Everhart?
– Lesz egy fontos próbám a balettelőadásra, amiben
szerepelek, és azt szeretném kérdezni, hogy… hazamehetnék-e
ma hamarabb.
Látszott rajta, hogy nagyon feszeng.
– Nem.
– Tényleg ott kell lennem ezen a próbán – sóhajtott fel. – A
Grand Hallban lesz.
– És?
– És… – megköszörülte a torkát – a legnagyobb tisztelettel
mondom, Mr. Hamilton, hogy ez elég nagy dolog számomra. A
Grand Hallt általában csak előadásokra foglalják le, tehát az,
hogy kinyitják és megengedik nekünk, hogy próbára
használjuk…
Igyekeztem oda sem figyelni, de bármennyire is a munkámra
akartam összpontosítani és nyilvánvalóvá tenni, hogy vele senki
sem foglalkozik, nem ment. Túlságosan lefoglalt, hogy a
szájának az ívét bámuljam.
– Ez tény – beszélt hozzám még mindig valamiért. –
Szerintem felsoroltam a nagyon helytálló érveimet, és mivel nem
túl nagy kérés, el kellene engednie.
– Menjen vissza dolgozni, Miss Everhart!
– Mr. Hamilton, kérem…
 – Menjen vissza dolgozni! – Rámeredtem, hogy egy szót se
merjen kiejteni azon a csábos száján. – Nem érdekel a
magánélete. Heti huszonöt óra munkáért fizetek, így heti
huszonöt órát fog dolgozni, és akkor, amikor én azt mondom.
Úgyhogy irány vissza az asztalához!
Néhány másodpercig rám bámult. Kénytelen voltam
észrevenni a szemébe szökő könnycseppeket.
– Kifelé menet elviheti azt a doboz zsebkendőt – tettem
hozzá.
A fejét rázva hátralépett, és elindult az ajtóhoz.
– Megkérdezem majd Mr. Bachtól, hogy elmehetek-e
korábban. Ne vegye tiszteletlenségnek.
– Tessék? – Felálltam. – Mit mondott?
Folytatta az útját az ajtó felé. Egyre gyorsabban kopogtak a
cipősarkai. Mielőtt lenyomhatta volna a kilincset,
hátrapenderítettem, és belecsaptam az öklömmel az ajtóba.
– Nem rajongok az engedetlenségért, Miss Everhart.
– Amiatt nem kell aggódnia – közölte dühtől elvörösödött
arccal. – Megkérem Mr. Bachot, hogy tegyen át valaki máshoz,
mert nem vagyok hajlandó többé magával dolgozni.
– Sok sikert. Senki más nem akarta magát, csak én.
– Azt erősen kétlem.
Próbált távolabb lépni, de megragadtam a kezét, és
odaszorítottam a feje fölé.
– Én voltam a legjobb az interjún, és ezt tudja – sziszegte. –
És mivel mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ez az
igazság, nem kell tovább elviselnem a szarságait.
Úgy nézett ki, mint aki az arcomba akar köpni.
 – Maga egy kegyetlen, rideg, leereszkedő seggfej. Lószart
sem tanultam magától, és kétlem, hogy valaha is fogok.
– Vigyázzon az istenverte szájára! Még mindig a főnöke
vagyok.
– A főnököm volt.
Még jobban megszorítottam a csuklóját, és egyenesen a
szemébe nézve odapréseltem magam a melléhez.
– Hadd áruljam el, mi fog történni, Aubrey. Maga
visszamegy az asztalához, és ott is marad, amíg nem végez
mára. Csak azért állhat fel, hogy friss kávét hozzon nekem.
Megmondja a balettelőadás rendezőjének, hogy majd akkor
megy, ha végzett a munkahelyén. Nem megy el Mr. Bachhoz, és
nem mondd neki semmit, mert nálunk nem helyeznek át
gyakornokot csupán azért, mert sír.
– Akkor, azt hiszem, most már erre is lesz precedens. –
Résnyire szűkült szemekkel viszonozta a lenéző pillantásomat,
és fel-le járt a melle.
– Aubrey…
– Engedjen el, Mr. Hamilton, különben sikítok! Egyáltalán
nem érdekel, amit mondott, ezért erősen ajánlom, hogy…
Rátapasztottam a számat a szájára, hogy végre elkussoljon a
fenébe. Közben szorosan fogtam a csuklóját, a csípőmmel pedig
nekinyomtam az ajtónak.
Motyogott valamit, amikor becsusszant a nyelvem a szájába,
és olyan erővel haraptam rá az ajkára, ahogy csak bírtam.
Gondolkodás nélkül elengedtem a csuklóját, hogy megragadjam
a derekát. Magamhoz húztam, a kezem pedig megtalálta az utat
a szoknyája alá.
 Alulról végigsimítottam a bugyiját. A csipkén
végigszánkázva lassan félrehúztam az anyagot, hogy az egyik
ujjamat mélyen belemártsam a puncijába.
– Ahh! – nyögött fel, amitől megint rá kellett harapnom az
ajkára, és már két ujjamat használtam, nem csak egyet.
Nedves volt, nagyon nedves. De akármennyire szerettem
volna hülyére dugni az ajtónak döntve, hogy még a saját nevét is
elfelejtse, elrántottam tőle a számat.
– Takarodjon kifelé az irodámból!
– Mi? – kérdezte levegőért kapkodva, elkerekedett
szemekkel.
– Menjen arra a fontos próbájára!
– Mr. Ha…
– Igyekezzen, mielőtt meggondolom magam! – Kinyitottam
mögötte az ajtót. – Menjen!
Nem habozott, hogy mellettem ellépve távozzon. Miután
elment, marhára tudtam, hogy ez a felállás nem fog már sokáig
működni. Vagy áthelyezik, vagy ki kell rúgnom, mégpedig
minél előbb.
Órákkal később, amikor a napi munka közepénél tartottam,
észrevettem, hogy újabb SMS-em érkezett Alyssától. A
szememet forgatva átírtam a nevét Aubrey-ra, mielőtt
elolvastam.

„Hová tűntél két hete? Jól vagy? Írtam neked, és hívtalak

is, de nem válaszoltál. Tényleg aggódom. Ha megkapod
ezt, mondj valamit, bármit.”
 Nem akartam válaszolni, de mivel még mindig éreztem a
számban az ízét, megadtam magam.

„Jól vagyok. Csak nemrég rájöttem egy nagy dologra, és

próbálom kitalálni, mit kezdjek vele.”
„Valami komoly?”
„NAGYON komoly.”
„Sajnálom… Mondjak valamit, amitől jobban fogod érezni
magad?”
„Kétlem, hogy bármi olyat tudnál most mondani.”
„Fogadunk?”
„Hajrá!”
„A főnököm pont most csókolt szarrá. Szerintem azért
olyan állati gonosz velem, mert meg akar dugni.”
„Tényleg nem hinném, hogy a «főnököd» meg akar
dugni.”
„Pedig abszolút. Kőkemény volt a farka, amikor lesmárolt,
miközben úgy harapdálta az ajkamat és fogdosott,
mintha ki akarna sajátítani. Még soha élelemben nem
voltam ennyire nedves.”
„Ettől miért kéne jobban éreznem magam?” – kérdeztem
habozva.
„Végig téged képzeltelek a helyébe. Hiányzol.
Azonnal kikapcsoltam a telefonomat. Nem tudtam, milyen
szar húzásra készül, de nem akartam bedőlni neki.

„Téged képzeltelek a helyébe? Hiányzol?” Baromság!”

Elhatároztam, hogy sokáig nem válaszolok az üzeneteire és a

hívásaira. Akármilyen szexi is a szája.
 Keresztkérdezés (fn.):

A másik fél tanújának kihallgatása.

Aubrey

ÁLLANDÓAN AZ JÁRT A FEJEMBEN, ahogy Mr. Hamilton előző nap

megcsókolt. Ahogy magához húzott, és megdugta az ajkamat a
szájával.
A kép egész napra megszállta a gondolataimat, és még most
is, amikor letettem a legújabb csésze kávét az asztalára, kísértést
éreztem, hogy odalépjek hozzá az asztal mögé, és rávegyem,
hogy megint megcsókoljon. Amióta a gyakornoka voltam,
nagyon aljas volt velem, nemtörődöm, de azt gondoltam, ez egy
„kiképzési” technika, hogy lássa, feladom-e nyomás alatt.
Egészen a csókig azt hittem.
Volt abban a csókban valami megfoghatatlan: kimondatlan
szavak, elnyomott vágy. Eszembe jutott, hogy a gyakran rám
vetett pillantásai – azok a megvető nézések, amikben vágy is
bujkált – egy kicsit többet jelentenek.
Tettem egy műanyag keverőt a poharába, majd
megköszörültem a torkomat.
– Szüksége van még valamire, Mr. Hamilton?
Semmi válasz.
 Álltam a sarat. Vártam, hogy felnézzen rám, mert látni
akartam az arcát.
Az aznapi öltönye – egy sötétszürke háromrészes,
ezüstszürke nyakkendővel – még inkább szívfacsarón
gyönyörűvé tette, mint amilyen egyébként is volt.
– Valami gond van, Miss Everhart?
Ökölbe szorította a kezét az asztalon. Igyekezett úgy tenni,
mintha nem zavarná a jelenlétem. De láttam rajta, hogy igen.
Tudtam, hogy bármelyik pillanatban felnézhet. Ezért
hátraléptem, hogy teljes egészében látsszon a világoskék ruhám,
amit direkt miatta vettem fel. Ám továbbra is lefelé nézett.
– Nincs, uram.
– Akkor kifelé az irodámból. A következő kávéval együtt
hozza be a Brownstein-ügyről készített beszámolóját. Négy
órakor.
– Csak tegnap kaptam meg azt az aktát. Azt mondta, hogy
annyi időt fordíthatok rá, amennyire szükségem van.
– Biztos rosszul hallotta. Annyi időt fordíthat rá ma,
amennyire szüksége van. Itt állandóan változnak a dolgok. Pont
ezért vannak köztünk olyanok, akik soha nem mennek el
hamarabb. Tehát négykor.
Ott álltam teljesen megkukulva. Esélytelen volt, hogy
elolvassak és összegezzek egy háromszáz oldalas beszámolót a
nap végére.
– Tegnapról mára halláskárosodást szenvedett? – Felnézett
végre. A tökéletes arca kifürkészhetetlen volt. – Teljes csendre
van szükségem, amikor dolgozom, és nem tudok koncentrálni,
ha itt liheg mellettem. – Összehúzott szemmel nézett rám. –
Menjen innen, fejezze be a beszámolót, és hozza be a kávémmal
együtt! Ha nem csinálja, ki van rúgva.
Hirtelen arra a következtetésre jutottam, hogy bipoláris, és a
látszólag sokatmondó csókunk csak egy tévedés volt. Sarkon
fordulva kimentem az irodájából, és egyenesen a pihenőszoba
felé siettem.
Sehogy nem tudtam befejezni azt a Brownstein-beszámolót a
nap végére.
Elővettem a telefonomat, hogy végigböngésszem az
üzeneteket. Thoreau nem válaszolt a reggeli SMS-eimre. Nagyot
sóhajtva elhatároztam, hogy felhívom. Szükségem volt valakire,
aki azt mondja, hogy nem ér véget az életem, ha aznap kirúgnak.
Kicsengett.
Egyszer.
Kétszer.
Bejelentkezett a hangposta.
Kinyomott?!
Írtam neki egy SMS-t.

„Mi a fene ütött beléd? A szexhiányod miatt vagy velem

ennyire tapló? ENNYIRE szörnyűek az elvonási tünetek?
Szólalj már meg!”

Vártam a válaszát, de nem érkezett semmi. Lerogytam a

kanapéra. Semmi értelme nem volt, hogy akár csak meg is
próbáljam elkészíteni azt a beszámolót. Úgy döntöttem, csak
ülök ott, pihenek, és négykor összeszedem a holmimat, hogy
elmenjek.
 Két héten belül biztos találtam volna másik gyakornoki
pozíciót. A legrosszabb esetben pedig megkértem volna a
tanszékvezetőt, hadd loholjak anya és apa nyomában a menő
cégüknél a kreditekért.
Jaj, istenem…
Behunyt szemmel hátradőltem. Azt kívántam, bárcsak el
tudnék aludni.
– Aubrey? – Valaki megrázta a vállamat, amikor éppen
elszenderedtem.
– Igen? – Kinyitottam a szememet. Jessica volt az.
– Mióta kereslek! Mr. Hamilton beszélni akar veled.
– Megint kávé? – kérdeztem értetlenül.
– Valószínű – vont vállat. – Mostanában fura egy kicsit.
Gyere, mert biztos nem szeretnéd, hogy dühös legyen.
Jessica nyitva tartotta nekem az ajtót, én pedig felálltam,
hogy kisétáljak mellette.
Gondolkodtam, hogy egyáltalán bemenjek-e az irodába. De
aztán eszembe jutott, hogy milyen arcot fog vágni, amikor
közlöm vele, hogy „baszd meg, felmondok”. Ez túl kellemes
élménynek ígérkezett ahhoz, hogy kihagyjam. Amikor
bekopogtam hozzá, mosolyt erőltettem az arcomra.
– Szabad – szólt ki szigorúan.
Beslisszoltam. Arra számítottam, hogy egy üres
kávéspoharat tart a kezében. De az asztalánál ült, és mogorván
nézett rám.
– Foglaljon helyet! – mondta.
 Leültem vele szemben. Vártam, hogy leszidjon, hogy megint
szabadjára engedje a látszólag bipoláris kitöréseit, de nem tette.
Csak bámult tovább.
Utáltam, hogy milyen hatást gyakorolt abban a pillanatban a
testemre. Meg akartam kérdezni, mi a fenét akar, a szám viszont
nem volt hajlandó együttműködni.
Anélkül, hogy szólt volna hozzám, egyszer csak felpattant,
megkerülte az asztalt, és leült a szélére úgy, hogy összeért a
térdünk.
– Az ügyvédeknek tisztességes embereknek kell lenniük,
nem igaz? – suttogta.
– Igen
– Ön szerint maga tisztességes, Miss Everhart? – A nevem
minden egyes szótagját külön hangsúlyozta.
– Igen.
– Hmm… – hajolt előre. – Akkor megtenné-e valaha, hogy
szándékosan elhallgatja az igazságot valaki elöl, aki elvileg
fontos önnek?
– Attól függ.
Elállt a lélegzetem, a szívem pedig ezerrel vert.
– Attól függ? – Egy kicsit hátrébb dőlt. – Mitől függ?
– Ha az igazság tönkretenne valamit, vagy szükségtelen
fájdalmat okozna valakinek, akkor szerintem jogomban állna
elhallgatni.
– De mi van, ha valaki kifejezetten az igazságot kérdezi
öntől, többször is? Mi van, ha azt mondja: „azt akarom, hogy
elmondd az igazat, akármennyire faj is, vagy akármilyen dühös
is leszek miatta”?
 Hová akar ezzel kilyukadni?
– Arra céloz, hogy egy potenciális tanú megváltoztatja a
vallomását a bíróság előtt, Mr. Hamilton?
– Nem. – Végighúzta az ujját a kulcscsontomon, amitől
lángra gyúltak az idegvégződéseim. – Ez egy személyes kérdés.
Csak szükségem van egy kívülálló véleményére. Válaszoljon
nekem!
– Nos, azt hiszem… – Elakadt a lélegzetem, amikor a
combomra tette a kezét, és elkezdett dobolni az ujjaival a
szoknyámon. – Azt hiszem, hogy vannak bizonyos szükséges
hazugságok, és vannak bizonyos elhallgatni való igazságok. Az
embernek kell eldöntenie, hogy mi melyik kategóriába tartozik.
– Akkor tehát hisz az alapos kételyben?
– Bizonyos esetekben igen…
– És a mi esetünkben? – Lassan benyúlt a szoknyám alá,
egyre feljebb és feljebb kalandozva a combomon.
– A mi esetünkben?
– Igen – felelte. – Úgy vélem, hogy mi ketten jelenleg
megtévesztések szerencsétlen hálójában vergődünk.
– Nem… – tiltakoztam levegőért kapkodva és értetlenül –,
nem vergődünk megtévesztések hálójában.
– Pedig abszolút így van, Alyssa. – Előrehúzott a nyakamban
lógó gyöngysornál fogva. – Egy olyan esetről van szó, amikor
egy nő összebarátkozott velem az interneten, de kiderült, hogy
valójában teljesen más, mint akinek mondta magát. Ebben az
esetben, tehát a mi esetünkben, mit gondol az alapos kételyről?
Elakadt a lélegzetem. Éreztem, hogy elsápad az arcom. A
szívem már nem zakatolt, hanem vadul összevissza dobogott:
készen állt arra, hogy kiugorjon a mellkasomból. A szemem
pedig elkerekedett, amennyire csak lehet.
– Nagyon sokáig kiválóan leplezte a nyomokat, ezt meg kell
hagyni – tette hozzá. – De azt hittem, hogy alaposan kiveséztük,
mit gondolok a hazudozókról. Nem?
Motyogtam valamit, miközben még jobban megrántotta a
nyakláncomat. Olyan közel húzott magához, hogy kis híján
összeért a szánk.
– Tervezi, hogy válaszol nekem, Aubrey? Maga nem unja
még ezt a kibaszott színjátékot?
– Soha nem jutott eszembe… – dadogtam. Próbáltam másfelé
nézni, de a szorítása nem engedett moccanni. – Bocsáss meg…
Erre nem reagált semmit. Csak belenézett a szemembe,
mintha keresne valamit, ami nincs ott. Aztán hátradőlt, és
halkabban megszólalt:
– Ha valaki hazudik nekem, akkor számomra örökké halott.
Emlékszel rá, hogy ezt mondtam? – váltott tegezésre.
– Igen…
– Akkor mindig is úgy tervezted, hogy a hazugságok miatt
vége lesz a barátságunknak?
– Soha nem akartam veled személyesen találkozni.
– Vettem észre – sziszegte.
– Ha tudtam volna, hogy valójában ki vagy… akkor soha…
Kezdtem előtte összeomlani. Ez már túl sok volt egy napra.
– Tartsd meg magadnak! – szakított félbe. – Eleget hallottam,
hogy mit gondolsz a hazudozásról. Tekintve, hogy nem vagyunk
közös állásponton, nem vagy alkalmas arra, hogy a
gyakornokom legyél. A titkárnőm asszisztenseként fogsz
dolgozni, amíg nem rendelkezem másképp.
– Te most lefokozol?
– Ez nem lefokozás. Így tudlak eltüntetni a szemem elől.
Összeszorult a szívem.
– Az online kapcsolattartásunknak, akármi a franc is volt az,
vége – közölte. – E falakon kívül nem akarok többé hallani
felőled.
– Thoreau…
– Mr. Hamilton vagyok, Miss Everhart – meredt rám. –
Kibaszottul Mr. Hamilton. És itt magázódunk.
– Hidd… higgye el, hogy sajnálom. Soha nem gondoltam
volna, hogy ez fog történni…
– Szánjon annyi időt a Brownstein-beszámolóra, amennyire
szüksége van. – Elengedte a nyakláncomat, a
bocsánatkérésemmel mit sem törődve. – Jövő hét végéig ráér.
Mostantól pedig tegye a kávémat a könyvespolcomra. Nem
hiányzik, hogy az asztalom közelébe jöjjön.
– Andrew…
– Egyáltalán nem vagyunk olyan bizalmas kapcsolatban,
hogy a keresztnevemen szólítson. Soha többé ne tegye!
– Hadd magyarázzam meg!
– Ezen semmi megmagyaráznivaló nincs. Hazudott nekem,
így számomra többé nem létezik. Kifelé! Most rögtön.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
– Komolyan mondtam, hogy te vagy az egyetlen barátom…
A barátok pedig elvileg adnak egymásnak esélyt arra, hogy
jóvátegyék a dolgokat. Csak engedd, hogy elmondjam, miért
kellett hazudnom neked…
– Nem foglalkozom hazug emberekkel. Soha. És miután
maga pont olyan, így nem érdekel, miért érezte szükségét annak,
hogy félrevezessen. Kifelé az irodámból! Tartsa távol magát
tőlem, amennyire csak lehet, és végezze a kibaszott dolgát!
Felálltam.
Esdeklő tekintettel kértem, hogy csak hallgasson meg, hadd
magyarázzam meg, de elfordult tőlem. Aztán a telefonért nyúlt.
– Jessica? – szólt bele. – Segítene Miss Everhartnak kifáradni
az irodámból? És szólna a takarítónak, hogy ellenőrizze, nincs-e
kibaszott pillanatragasztó a padlómon?

Otthon a forró vízsugár alatt állva sírtam a fürdőszobában.

Miurán kimentem Andrew irodájából, rögtön szóltam a HR-
eseknek, hogy nem érzem jól magam, és a nap hátralévő részére
betegszabadságot kell kivennem.
Egyenesen a táncstúdió felé vertem az irányt. Bezárkóztam
egy különterembe, és addig táncoltam, ameddig a lábam bírta.
Biztos hülyének tűntem a csoporttársaim előtt, ahogy két forgás
között felzokogtam, de nem érdekelt. Ki kellett űznöm a
fejemből minden olyan gondolatot, amelyikben benne volt
Andrew, Thoreau és Alyssa.
Miközben a víz perzselte a bőrömet, behunyt szemmel azt
motyogtam:
 – Milyen régóta tudhatta?
Végiggondoltam az előző két hetet, amikor Thoreau kevésbé
volt beszédes a szokásosnál, levegőnek nézett… és akkor leesett.
Az interjú!
Pontosan emlékeztem rá, mert amikor szemtől szemben
megláttam Andrew-t, rájöttem, hogy nincs az a fénykép, amelyik
pontosan visszaadná, mennyire szexi.
Rögtön elpirultam, amikor találkozott a tekintetünk. A
kikérdezés közben egyáltalán nem viselkedett furcsán, de aztán
beugrott az a hirtelen telefonhívás…
Nem tudtam, miért csak akkor tudatosul bennem, hogy
miközben Mr. Bach és Mr. Greenwood nevetve legyintett a
beszélgetésünket félbeszakító telefonhíváson, Andrew rám
meredt. Mintha szó szerint sokkot kapott volna. Az interjú végén
pedig, amikor kezet nyújtottam neki, már nem érdeklődő volt a
tekintete, hanem lángoló.
A könnyeimet törölgetve elzártam a csapot, és kiléptem a
zuhany alól. Magam köré tekertem egy törülközőt, és azt
csináltam, amit mindig, ha szomorú vagyok: rendeltem egy
szendvicset, és töltöttem magamnak két tiszta martinit.
Pont, amikor felhajtottam az elsőt, kopogtak az ajtómon.
Észrevettem a rózsaszín barbie-s kulcstartót a polcon, amit a
feledékeny és „sosincs itt” lakótársam hagyott ott.
Mindig elhagy valamit…
– Belehalnál, ha kétszer is megnéznéd a dolgaidat, mielőtt…
– kezdtem bele, miközben kinyitottam az ajtót, de a torkomra
forrt a szó.
 Andrew volt az, az arcán színtiszta haraggal. Nem öltöny
volt rajta. Csak egy sima fehér póló, ami kissé rátapadt a kockás
hasára, és egy koptatott farmernadrág.
Próbáltam rácsapni az ajtót, de nem engedte, és betolakodott
a lakásomba. Hátrálni kezdtem, ő pedig minden lépésemet
követte, amíg neki nem ütköztem a nappali falának.
– Beszélnünk kell! – jelentette ki szenvtelenül.
– Nem, nem kell. Eleget hallottam tőled. – A padlóra
szegeztem a tekintetem. – Ne aggódj, reggel felmondok. Kérlek,
menj el!
– Nem mondasz fel! – Megemelte az államat, hogy a
szemembe nézzen.
– Majd meglátod! – Nagyot nyeltem. – Azt akarom, hogy
elmenj…
– Még el is hinném, csak folyton mást mondasz, mint ami
van.
Szinte tapintható volt közöttünk az istenverte feszültség.
Éreztem, hogy másodpercről másodpercre egyre jobban felforr a
vérem, ahogy ott áll engem nézve. Próbáltam arrébb menni, erre
megragadta a csípőmet.
– Azt mondtad, hogy ügyvéd vagy, Aubrey – vetette oda
gyűlölködő hangon. – Azt mondtad, hogy huszonhét éves vagy.
– Sosem mondtam, hogy huszonhét vagyok! Azt te gondoltad.
– Az volt a kibaszott profilodon! – Odanyomott a falhoz. –
Egyszer sem jutott eszedbe kijavítani, amikor azt mondtam,
hogy csak öt évvel vagyok idősebb nálad… Pedig tízzel vagyok.
Alig tudtam kinyögni a választ, mert hozzám préselte a
mellkasát.
 – Nem gondoltam, hogy valaha is találkozunk.
– Ez mentség a hazugságaidra?
– Megmondtam, hogy bocsánatot kérek, és hogy hatalmas
hiba volt valaha is barátkozni veled. Még csak esélyt sem adtál
arra, hogy rendesen megmagyarázzam.
– Nem érted, mennyire egy elcseszett helyzet ez?
– Nem… – mormoltam, ahogy összeért az ajkunk.
– Még soha nem vártam ennyire, hogy megdugjak egy nőt,
aki csaknem fél évig minden este felizgatott – suttogta, és
benyúlt a törülközőm alá. – Azt akartam, hogy lovagoljon
rajtam. – A keze felfelé kúszott a combomon, a hüvelykujjával
pedig elkezdte a csiklómat simogatni. – Érezni akartam a
farkamon és a számban. És meg akartam tanítani arra, hogy
kóstolgasson. Nem gondolod, hogy ez a nő mindent elcseszett?
Válasz gyanánt megráztam a fejemet. Túl sok volt nekem,
ahogy rám nézett.
– Amikor megkérdeztem, hogyan nézel ki, azt mondtad, nem
vagy a zsánerem. – Elhúzódott a számtól, de a hüvelykujját ott
tartotta a csiklómon. – Pedig abszolút az vagy. Miért hazudtál egy
ilyen egyszerű dologban?
– Te nem árultad el, hogy nézel ki, szóval…
– Ne terelj! – sziszegte egy lépést hátrálva. – Mondd el az
okát! Arra már rájöttem, mivel indokolod a többi köcsög
hazugságot. Egyébként meg egyetlen magára valamit is adó
ügyvéd sem volna arra képes, hogy egy másik ügyvéddel
végeztesse el a munkáját.
 – Csak egy egoista seggfej lenne arra képes, hogy Thoreau-
nak nevezze magát. Olyan, aki okosabbnak akar látszani, mint
amilyen valójában.
– Jó, hogy végre látom azt a verziódat, amelyiket
megismertem.
– Hátrált egy lépést, és karba fonta a kezét. – Válaszolj a
kérdésemre!
– Baszd meg! – vágtam oda. – Bocsánatot kértem tőled.
Könyörögtem, hogy hallgass meg. Most pedig, hogy kedved
szottyant beszélgetni, azt hiszed, hogy rám törhetsz a
lakásomban, és rávehetsz?
– Nem vettelek rá semmire – felelte gúnyos félmosollyal. –
Egyelőre.
Csend.
A falnak dőlve várta, hogy mondjak valamit, de egy szó sem
jött ki a torkomon.
Ne nézz rá… Ne nézz rá…
Mintha tudta volna, milyen hatással van rám a pillantása,
vigyorogva felkapta az egyik sebtében kitöltött martinimet.
Kivette belőle az egyik koktélcseresznyét, és odatette a
szájához.
– Egész este ott akarsz állni engem nézve, vagy válaszolni is
fogsz a kérdésemre?
– Nem. – Végre elkaptam róla a tekintetem. – Miután úgy
bántál ma velem az irodádban, rohadtul nem tartozom neked
semmivel. Felőlem nyugodtan állhatsz ott egész este, nem
érdekel. – Elindultam a szobámba. – Még szendvics is fog
érkezni, ha úgy döntesz, hogy…
 Elakadt a szavam, mert hátulról megragadott, és magához,
húzott. Gyorsan szembefordított magával, aztán lerántotta rólam
a törülközőt, ami leesett a földre.
A cseresznye még mindig a szájában volt, és odanyomta az
ajkamhoz. Szavak nélkül utasított, hogy kapjam be.
Kinyújtottam a nyelvemet, hogy elvegyem.
– Ne rágd meg! Látni akarom, hogy megy neked a nyelés –
suttogta, mielőtt átadta.
Egy hirtelen levegővétellel meg is mutattam, hogy tudok
nyelni.
– Jó kislány! – Engedett a szorításán a derekamon. – Most
pedig lépj hátra, és dőlj neki a falnak!
– Tessék?
Mielőtt megint levegőt vehettem volna, nekinyomott a
falnak. Megragadta a két kezemet, és a fejem fölé emelte.
– Dőlj a falnak!
Bólintva nekitámaszkodtam a falnak. Hűvös volt a tenyerem
alatt.
„Ne baszakodj velem” arckifejezéssel szívogatni kezdte az
ajkamat.
– Meg fogod bánni, ha elengeded – figyelmeztetett halkan.
– Igen…
– Nem kérdés volt. – Megenyhült az arca. Biztos hallotta,
menynyire dübörög a szívem.
Behunytam a szememet, amikor két kézzel végigsimított az
oldalamon.
 Éreztem a nadrágján keresztül, hogy megkeményedik a
farka. Végigcsókolta a mellemet, körbenyalogatta a
mellbimbómat.
A hasam felé kalandozott a szájával, miközben a keze bejárta
minden porcikámat.
– Thoreau… – nyögtem, amikor a combom belső oldalára
tévedt a nyelve.
– A nevem Andrew. – Letérdelt. – Azt a játszmát már
befejeztük.
Megragadta a lábamat, aztán a puncimra tapasztotta a száját.
Gyengéden nyalni kezdett, hüvelykujjával pedig a csiklómat
masszírozta.
Igyekeztem nem hangosan nyögni. Próbáltam visszatartani.
De valahányszor körözött egyet a nyelvével, egy újabb hang tört
elő belőlem.
– Olyan kurva nedves vagy… – morogta. – Kibaszott nedves.
Belém mártotta két vastag ujját. Olyan mélyen, amennyire
csak lehetett.
Kipattant a szemem, amikor a harmadik ujja is bement.
– Milyen szűk! – suttogta.
Feladtam, hogy csendben maradjak.
– Ahh… Andrew…
– Igen?
Lassan kihúzta az ujjait. Várakozva felnézett, hogy mondjak
neki valamit, de ha így bámult rám, képtelen voltam
koncentrálni.
Mindenféle bemelegítő puszilgatás nélkül belenyomta az
arcát a puncimba, és kibaszottul elkezdett falni.
 – Ohh! – kiáltottam fel a leírhatatlan gyönyörtől. – Jaaaj,
istenem! Andrew! Vááárj, lassíts leee!
Nem figyelt rám, csak egyre mélyebbre hatolt a nyelvével.
Nem tehettem róla, muszáj volt elengednem a falat.
Lehanyatlott a kezem a fejére, és belemarkoltam a hajába, hogy
megtartsam az egyensúlyomat. Minél jobban húztam a haját,
annál vadabbul és könyörtelenebbül mozgott a nyelve.
Hirtelen hangos kopogás hallatszott. Andrew-nak esze
ágában sem volt leállni. Helyette felemelte a jobb lábamat, és
felrakta a vállára. Megmarkolta a combomat, hogy ne tudjak
moccanni, és egy kicsit mélyebbre nyomta a nyelvét, hogy
mindent bejárjon vele odabent.
Az orgazmus szélén, amikor már lüktetett a puncim a szája
körül, belekapaszkodtam a vállába. De egyszer csak abbahagyta.
Arrébb tette a lábamat, és felfelé végigcsókolta a testemet. A
mellemnél megállt, megmarkolta, majd durván megcsavarta a
mellbimbómat.
– Megmondtam, hogy ne engedd el a falat. – Lenézett rám,
miközben kigombolta a nadrágját.
Levegőért kapkodva bámultam rá.
– Megmondtam, nem?
Megfogta a kezemet, és egyre lejjebb nyomta. Amikor végre
leért a farkához, döbbenten néztem lefelé. Hatalmas volt,
elképesztően vastag. Teljesen elképedtem.
– Nem tetszik? – Gúnyos félmosoly kíséretében megemelte
az államat.
 Szóhoz sem jutottam, de képtelen voltam letagadni,
mennyire beindultam. Eszembe jutott, mit mondott telefonon.
Lehajoltam, hogy megízleljem, de leállított:
– Ma este nem.
Elővett egy óvszert a zsebéből, és végig engem nézett,
miközben felhúzta.
Odavezetett a kanapéhoz, leült, aztán az ölébe húzott.
Előrehajoltam, hogy szájon csókoljam, de gyorsan
megfordított, hogy háttal legyek neki. Aztán a farka hegyével
kezdett izgatni: újra és újra végighúzta a vágatomon.
– Emlékszel, azt mondtad, hogy addig akarsz lovagolni
rajtam, amíg beléd nem élvezek? – suttogta a fülembe. – Hogy
addig akarsz gyötörni, amíg kegyelemért nem könyörgök
neked?
– Igen – nyögtem.
Lenyomta a vállamat, hogy ráüljek a farkára. Centiről centire
belém temetkezett. Minél lejjebb csúsztam rajta, annál jobban
nyögött. Annál jobban mondogatta a nevemet.
Amikor már tövig bennem volt, mozdulatlanul tartott, a
száját pedig a tarkómra tapasztotta. Hagyta, hogy hozzászokjak
a méretéhez.
Még senkivel sem éreztem azt, amit vele. Mély és erős érzés
volt, ami függővé tett.
– Lovagolj meg, Aubrey! – Előrelökött. – Kurvára lovagolj
meg!
Nagy levegőt véve elkezdtem ringatózni rajta, lassacskán
egyre inkább kitágítva magamat. Alig tudtam tartani a ritmust:
úgy kitöltött, hogy az szinte már túl sok volt, hüvelykujjával
pedig a csiklómat masszírozta, amivel megőrjített.
– Rohadt jó veled! – Hátrarántott a hajamnál fogva. –
Kurvára ne hagyd abba!
Belekapaszkodtam a lábába, hogy megtartsam az
egyensúlyomat, és nekiláttam fel-le mozgatni a testemet. Végre
sikerült felvennem a ritmust, átvennem az irányítást.
Már nem bírtam sokáig.
– Andrew… mindjárt… mindjárt elélvezek!
– Nem! – Minden addiginál jobban szorította a csípőmet. –
Még ne!
Hirtelen felállt úgy, hogy még mindig bennem volt, és
előredöntött.
– Fogd meg azt az asztalt, és ne engedd el!
Megragadtam a dohányzóasztal szélét, ő pedig újra és újra
belém nyomult. Mindig rácsapott a fenekemre, valahányszor
felsikoltottam.
– Megmondtam neked, hogy uralni fogom a puncidat –
suttogta rekedten. – El ne élvezz, amíg azt nem mondom, hogy
kurvára lehet…
Lüktetett bennem a farka, az izmaim pedig minden
csípőmozdulatától összeszorultak.
– Baszki! Baszkiiiii! – Remegni kezdett a lábam, ahogy
eluralkodott rajtam az észveszejtő gyönyör. Ő pedig csak kefélt
rendületlenül. – Andrewwww!
– Ne engedd el! – szólt rám, de nem volt mit tenni.
 Hirtelen magával rántott az orgazmus. Előrezuhantam.
Mielőtt arccal ráestem volna a dohányzóasztalra, ő visszahúzott,
és addig folytatta, amíg el nem jutott a csúcsra.
Behunyt szemmel lihegve nekitámaszkodtam a hátammal.
Mindketten levegőért kapkodtunk. Andrew nemsokára
óvatosan megemelte a csípőmet, hogy kihúzza a farkát belőlem.
Felegyenesedett, aztán néztem, ahogy kimegy a konyhába
kidobni a gumit. Felemelte a törülközőmet a földről, és
visszasétált hozzám.
Anélkül, hogy megpróbáltam volna felkelni, magamra
tekertem a törülközőt.
– Van valami, amiről nem hazudtál nekem? – suttogta.
– Igen.
– És mi volna az?
– Tényleg hiányoztál.
Felvonta a szemöldökét, de az arca többi része rezzenéstelen
maradt. Kifejezéstelen. Nekilátott felhúzni a sliccét, miközben le
sem vette rólam a szemét.
Reméltem, hogy mondani fog valamit. Bármit. De nem tette.
Megigazította a pólóját, aztán az ajtó felé vette az irányt. Hirtelen
megállt, és hátranézett a válla fölött. Aztán odasétált hozzám,
szájon csókolt, a hüvelykujjával pedig megsimogatta az arcom.
Meg akartam szólalni. Meg akartam kérdezni, mi jár a
fejében. De hátralépett és elindult.
Ezúttal ki az ajtón.
 Szünet (fn.):

A megszokott munka vagy tevékenység átmeneti

megszakítása, abbahagyása.

Andrew

SOK SZABÁLYT MEGSZEGTEM MÁR ÉLETEMBEN, de az, hogy

lefeküdtem egy gyakornokkal, valószínűleg a legrosszabb esetek
közé tartozott. Erre még nem volt példa, ami félelemmel töltött
el.
Abban a pillanatban, ahogy eljöttem Aubrey lakásáról, azt
csináltam, amit egyébként szoktam, miután megdugtam valakit,
akit az interneten ismertem meg: hazamentem, lezuhanyoztam,
töltöttem egyet a kedvenc skót whiskymből, és elővettem a
laptopomat – felkészültem, hogy megkeressem a következőt.
Csakhogy most nem akartam következőt keresni. Aubrey-val
akartam kefélni, újra meg újra. Akartam hallani, ahogy egy kicsit
hangosabban sikoltozik, érezni, ahogy körém fonódik a teste, és
látni az arcát, amikor teljesen elmerülök benne.
Bakker…
Nem hittem el, hogy ez történik. Egy kezemen meg tudtam
számolni, hány nő jutott eszembe, miután eljöttem a hotelből. És
ők sem azért, mén jó értelemben maradtak volna emlékezetesek.
Akik pedig valóban jók voltak, ők is csak jók voltak – nem pedig
fantasztikusak, mint Aubrey.
Egy kicsit rosszul éreztem magam, amiért rögtön
otthagytam, miután végeztünk, amiért egy szót sem szóltam. De
muszáj volt elmennem.
Sohasem mentem bele szex utáni csevegésbe. Soha.
Bár erős kísértést éreztem, hogy azonnal bepattanjak a
kocsiba, és megint a magamévá tegyem, tudatosítanom kellett
magamban egy nagyon kegyetlen tényt: soha többé nem fogok
vele lefeküdni. Az ellenkezne a szabályaimmal.

– Hol a kávém, Jessica? – csörögtem oda az asztalához. – Miss

Everhart miért nem hozta még be? Elkésett?
– Nem uram – értetlenkedett a titkárnőm. – Még csak reggel
fél nyolc van…
Rápillantottam a faliórámra, és nagy sóhajjal letettem a
telefont. Valamiért feszült voltam, ami nem tetszett.
Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom éjszaka, Aubrey
éjféli üzenetére pedig direkt nem válaszoltam.

„Nem tudok aludni. Beszélhetnénk arról, ami az előbb

kettőnk között történt?”

A válasz az lett volna, hogy nem.

 A beszélgetéseinknek rég vége volt. Már nem volt mit
megvitatnunk.
Beszélgettünk. Basztunk.
Ennyi volt.
Megnyitottam a Dating-Match weboldalt. Elhatároztam,
hogy kiverem őt a fejemből. Mindössze annyit kellett tennem,
hogy keresek valaki mást, amitől ő is olyan lesz, mint csepp a
tengerben a rengeteg nő között. Egy halovány emlék, ami félig
eszembe jut, valahányszor meglátom a gyönyörű arcát.
Több száz új nő regisztrált az oldalra, de csak nagyon kevés
volt közöttük, akin megakadt a szemem. Akiken mégis, túl
szépnek tűntek ahhoz, hogy valódiak legyenek, ezért inkább rá
sem kattintottam a teljes profiljukra.
Éppen egy matematikaprofesszorról olvastam, amikor egy
csésze kávé került az asztalomra.
– Jó reggelt! – suttogta Aubrey.
Nem válaszoltam. Tovább böngésztem a profilok között.
Reméltem, majd csak veszi a lapot.
– Andrew… – sóhatttr fel.
– Mr. Hamilton! – Felpillantottam, és rögtön azt kívántam,
bár ne tettem volna.
Még elragadóbb volt, mint előző nap. Ugyanaz a szürke ruha
volt rajta, mint az interjún, és szűkebbnek tűnt, mint akkor. A
haja puha csigákban omlott a hátára, kék szeme pedig
reménykedve csillogott.
– Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte.
– A munkájáról van szó?
– Nem…
 – Az én munkámról van szó?
– Nem…
– Akkor nem. Kifelé!
– A tegnapiról van szó.
Mozdulatlanul állt. Megkeményedett a farkam attól, ahogy
ráharapott az ajkára.
– A tegnapi egy hiba volt. Mindkettőnk karrierjének
megbánásra érdemes pillanata. Biztosíthatom, hogy soha többé
nem fog megtörténni.
– Én nem ezt akartam mondani.
– Miss Everhart – felálltam az íróasztaltól, hogy odamenjek
hozzá maga meg én hivatalos keretek között dolgozunk együtt.
Ha tudtam volna a röhejes hazugságai mögött megbúvó
igazságot, azonnal véget vetek a csevegésünknek. Aztán pedig
feljelentettem volna, amiért valaki másnak az adatait használja.
Továbbra is fennáll a tény, hogy maga hazug, és sajnos emiatt,
illetve azért, mert már amúgy is megdugtam, nincs helye
közöttünk több szónak.
Szóra nyitotta a száját, de rátapasztottam az ujjamat az
ajkára.
– Nincs helye – suttogtam közel hajolva. – Megértette?
– Hogy te mekkora… – megremegett az ajka, ahogy
elhúzódott tőlem – mekkora seggfej vagy! Nem hiszem el, hogy
lefeküdtem veled!
– Pedig elhiheti. Bizonyára nagyon szép emlék lesz, mivel
alig szokott szexelni.
Megrázta a fejét.
 – Te is megjátszottad magad telefonon? Mert egyáltalán nem
vagy olyan, mint az a férfi, akivel esténként beszélgettem.
Egyáltalán nem vagy olyan, mint…
– Kérem, hagyja az érzelmi zsarolást, Miss Everhart! Délben
kérem a következő kávémat. Kösz.
– Majd megvárod – vágott vissza. – Akkor hozom, amikor
akarom.
– Azt akarja, hogy kirúgjam egy csésze kávé miatt?
– Őszintén szólva talán nem kellene annyira akarnia, hogy én
készítsem a kávéját, Mr. Hamilton. – Résnyire szűkült szemekkel
nézett rám. – Nem tudhatja, mit fogok beletenni.
– Kurvára nem mered… – Közelebb léptem hozzá.
– Ez most fenyegetés?
– Ez egy kibaszott ígéret.
Odanyomtam a falhoz, rátapasztottam a számat a szájára, és
felhúztam a combjait a derekam köré.
Azóta volt kemény a farkam, amióta letette a kávét az
asztalomra. Ő pedig végighúzta rajta a kezét a nadrágomon
keresztül, és mormolt valamit.
Elővettem egy gumit a zsebemből. A kezébe nyomtam,
miközben a száját faltam: harapdáltam a puha ajkát, a nyelvem
pedig játszadozott az övével. Ha tehettem volna, egész nap a
száját dugom.
Lehúzta a sliccemet, én pedig benyúltam a ruhája alá, hogy
félrehúzzam a bugyiját. Felmordultam, amikor megéreztem,
milyen nedves.
– Andrew…
 Túl sokáig habozott az óvszerrel, ezért inkább én húztam fel.
Abban a pillanatban, ahogy a helyére került, mélyen
beléhatoltam, és ráharaptam az ajkára, hogy ne sikítson.
Megragadtam a kezét, hogy a nyakam köré fonjam.
– Mindig nedves vagy… Mondd megint a nevemet!
Éreztem, hogy próbálja levenni a lábát a derekamról, de
lefogtam.
– Igen… – nyögte, miközben újra és újra belényomultam. –
Igen…
– Mondd ki! – markoltam meg a fenekét.
Egyre hangosabban nyögdécselt.
– A nevemet, Aubrey! – Szájon csókoltam. – Mondd ki a
nevemet!
A puncija egyre jobban szorította a farkamat, a körmei pedig
belevájtak a nyakamba.
– Mindjárt… mindjárt…
Azonnal megálltam a mozdulat közben.
– Mondd ki a kibaszott nevemet, Aubrey! – suttogtam
durván a fülébe.
A körmei belém mélyedtek.
– Andrew…
Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevemet, megint
belé- hatoltam. Annyira tökéletesen élvezett el! Másodpercekkel
később én is a csúcsra értem. Éreztem, ahogy a mellkasomhoz
bújva próbálja tompítani a nyögéseit, de felemeltem a fejét.
– Ezt hagyd abba!
Lihegve a szemembe nézett.
– Mit?
 – Azt, hogy elrejted előlem a hangodat.
Megint szájon csókoltam. Nem húztam ki a farkamat. Mintha
örökké egymásba fonódva álltunk volna ott.
Bármennyire is szerettem volna közölni vele, hogy
takarodjon kifelé az irodámból, képtelen voltam rávenni
magamat. Helyette megpusziltam a homlokát, lassan
kibontakoztam belőle, és megigazítottam a ruháját.
Miután kidobtam a gumit, felvettem a földről az egyik
tűsarkúját, és felé nyújtottam.
Össze-vissza álltak a tincsei, ezért visszasimítottam őket a
helyükre. Ő pedig a szívességet viszonozva felhúzta a sliccemet,
és megigazította az ingem gallérját.
Aztán ott álltunk egymásra meredve. Fogalmam sem volt,
hogy mi a franc történt nemrég, és csak félig tetszett. A másik
felem viszont teljesen odavolt érte.
– Vissza kell menned dolgozni! – Megpiszkáltam a nyakában
lógó balettcipő-medált. – Lefokozás ide vagy oda, még mindig
tartozol nekem a Brownstein-beszámolóval.
– Azt mondtad, hogy nem lefokozás volt.
– A te módszereiddel élve hazudtam – grimaszoltam
hátralépve.
– Menj vissza dolgozni!
– Rendben, Mr. Hamilton – mosolygott az ajtó felé indulva.
– És amikor visszajön, csak hagyja ott a kávémat azon a
könyvespolcon, és sétáljon ki. Ne jöjjön az íróasztalom közelébe,
és ne szóljon hozzám! – tettem hozzá.
– Miért ne?
– Mert megint meg fogom baszni, ha megteszi.
 Elpirulva lépett ki az ajtón.
Amint eltűnt, a székemre rogyva megráztam a fejemet.
Kevesebb mint huszonnégy óra alatt kétszer? Jézusom…
Elővettem a legutóbbi ügyem aktáit, de képtelen voltam
nekikezdeni az olvasásnak. Csak Aubrey járt a fejemben.
Éreztem már valami hasonlót korábban. Tudtam, hogy
sehová nem vezet, csak kétségbeeséshez. Nem voltak mély vagy
mindent felforgató érzéseim – de valami mégis. Valami valódi,
amit sehogy sem tudtam leállítani.
Az életem előző hat évét úgy építettem fel, hogy
elhatároltam magam minden lehetőségtől, hogy bármit is
elkezdjek érezni bárki iránt. Nem voltam hajlandó barátkozni.
Aubrey viszont valahogy átjutott az áthatolhatatlan falamon. És
nemcsak hogy sikerült neki: ráadásul még hazugságokkal is érte
el. Ezt soha, senki másnak nem hagytam volna. Emiatt azonnal
ejtenem kellett volna úgy, hogy utána eszembe sem jut.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel. Ismeretlen területre
tévedtem, ahol nem tudtam, mi a következő állomás.
Nagyot sóhajtva elővettem az aktát, és kényszerítettem
magamat, hogy elolvassam az első néhány oldalt, így egy kicsit
összeszedjem a gondolataimat.
Mire észbe kaptam, már bele is feledkeztem a munkába.
Csak arra koncentráltam, hogyan tudnám rávenni az esküdteket,
hogy elhiggyék az aktuális ügyfelem baromságait.
Mielőtt felhívhattam volna a főügyészt, hogy
megkérdezzem, mit ajánlana egy vádalkuért cserébe, éreztem,
hogy valami az ölembe loccsan.
Az istenverte kávém.
 – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – Ledobtam a papírokat
az asztalra, és felnézem a vörös arcú Aubrey-ra. – Te most direkt
öntöttél le?
– Igen – bólintott. Észrevettem, hogy könnyes a szeme. – Az
a feladatom, hogy kávét hozzak neked, ugye?
– Te kibaszottul bipoláris vagy?
– Nem, csak egy hazudozó vagyok, ahogy mondtad.
Igazából pont olyan, mint te, de én legalább bevallom, hogy
mikor nem mondok igazat, és nekem legalább van rá okom.
– Tessék?
– Egy látogató vár rád a portán – jelentette be, miközben
könnycseppek folytak végig az arcán.
– Az utódod? – kérdeztem szárazon. – Mert istenemre
mondom, hogy ha ezek a foltok nem jönnek ki a nadrágomból…
– A feleséged.
 Prológus

New York City

Hat évvel ezelőtt…

Andrew

MÁR HARMADIK HETE ÉBREDTEM ARRA, hogy szakadatlanul esik

az cső abban az undorító városban. Ronda szürke felhők
borították az égboltot, és néhány másodpercenként villám
csattant, ami már egyáltalán nem volt csodálatra méltó, sokkal
inkább kiszámítható.
Az esernyőm alatt elsétáltam egy újságosbódéhoz a New York
Timesért. Felkészültem arra, hogy mi fog várni a hasábokon.
– Maga szerint hány nőt dughat meg egy férfi életében? –
érdeklődött az árus, amikor odaadta a visszajárót.
– Nem tudom. Én már nem számolom.
– Nem számolja, mi? Eljutott tízig, aztán úgy döntött, hogy
elég volt, és megállapodott? – mutatott az arany karikagyűrűre a
bal kezemen.
– Nem. Előbb megállapodtam, és aztán kezdtem el dugni.
Erre döbbenten felvonta a szemöldökét, aztán megfordult a
cigisdobozait rendezgetni.
 Pár hónapja még szórakoztatott volna, hogy próbál velem
beszélgetni. Könnyed kacajjal válaszoltam volna a kérdésére
úgy, hogy „többet, mint amennyit maga valaha is bevallana”, de
már képtelen voltam nevetni.
Az életem ismétlésre állított lehangoló jelenetekből állt:
szállodai éjszakák, hideg verejték, besározott emlékek és eső.
Istenverte eső!
Hónom alá dugtam az újságot, és elfordulva rápillantottam a
gyűrűre a kezemen.
Régóta nem volt rajtam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém,
hogy aznap felvettem. Lehúztam az ujjamról, hogy még egyszer
utoljára szemügyre vegyem. Megráztam a fejem arra a
gondolatra, hogy mennyire haszontalan.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy megtartom. Talán
elzárom valahová, hogy emlékezzek arra az emberre, aki régen
voltam. De az az énem szánalmas volt. Hiszékeny. El akartam
felejteni, amilyen gyorsan csak lehet.
Átkeltem az úton, amikor a lámpa zöldre váltott. Amint
ráléptem a járdára, oda hajítottam a gyűrűt, ahová hónapokkal
korábban kellett volna.
Bele a szennyvízcsatornába.
 Felmentő bizonyíték (kif.):

Olyan tény, amely megmutatja, hogy a vádlott nem

követte el a bűncselekményt.

Most

Andrew

A FORRÓ KÁVÉ, AMI ÉPPEN ÁTÁZTATTA A NADRÁGOMAT és égette a

bőrömet, volt a pontos oka annak, hogy sosem dugtam meg
kétszer ugyanazt a nőt.
Grimaszolva vettem egy mély lélegzetet.
– Aubrey…
– Te kibaszottul házas vagy!
A megjegyzésével mit sem törődve hátradőltem a széken.
– A leendő rövid életű és középszerű jogi karriered
érdekében most megteszek neked két óriási szívességet. Egy:
bocsánatot kérek tőled, amiért másodjára megdugtalak, és
tudatom veled, hogy soha többé nem fog megtörténni. Kettő:
úgy fogok tenni, mintha nem támadtál volna rám azzal az
átkozott kávéval.
– Nem kell! – Földhöz vágta a kávéscsészémet, ami
darabokra tört. – Megtettem, és kísértést érzek arra, hogy
megismételjem.
 – Miss Everhart…
– Baszd meg! – Résnyire szűkült szemekkel nézett rám. –
Remélem, lerohad a pöcsöd!
Azzal kiviharzott az irodámból.
– Jessica! – Felpattantam egy tekercs papírtörlőért. – Jessica?
Semmi válasz.
Már felkaptam a telefont, hogy kicsörögjek az asztalához,
amikor hirtelen belépett az ajtón.
– Igen, Mr. Hamilton?
– Hívja fel a Luxury Dry Cleaninget, hogy hozzák ki az
irodába az egyik öltönyömet. Kérek egy másik csésze kávét,
illetve Miss Everhart papírjait a HR-osztályról. És mondja meg
Mr. Bachnak, hogy késni fogok ma arról a négykor kezdődő
megbeszélésről.
Vártam, hogy mondja a szokásos „máris, uram”-ot, vagy
hogy „rajta vagyok, Mr. Hamilton”. De nem szólt semmit.
Hallgatott. Elpirulva, tekintetét az ágyékomra tapasztva.
– Segítsek letörölni? – húzódott mosolyra a szája. – Van egy
nagyon vastag konyharuha a fiókomban. Nagyon puha és…
gyengéd.
– Jessica…
– Tényleg hatalmas, ugye? – Végre a szemembe nézett. –
Tényleg nem mondanám el egy léleknek sem. A mi kis titkunk
maradna.
– A rohadt tisztító, új kávé, Miss Everhart papírjai meg egy
üzenet Mr. Bachnak, hogy elkések. Most rögtön!
– Tényleg imádom, ahogy ellenáll… – Még egy lopott
pillantást vetett a nadrágomra, mielőtt kiment a szobából.
 Nagyot sóhajtva nekiálltam felitatni annyi kávét, amennyit
csak bírtam. Tudhattam volna, hogy Aubrey érzelmes típus.
Tudhattam volna, hogy labilis, és képtelen normálisan
viselkedni. Attól a pillanattól kezdve tudhattam volna ezeket,
ahogy rájöttem a kamuprofiljára a LawyetChaten.
Megbántam, hogy valaha is azt mondtam neki, hogy uralni
fogom a punciját. És átkoztam magam, amiért előző este
felmentem a lakására.
Soha többé…
Pont, amikor újabb adag papírtörlőt téptem le, ismerős hang
hasított a levegőbe:
– Hát, szia! Jó, hogy újra látlak!
Felemeltem a fejemet. Reméltem, hogy csak hallucinálok.
Hogy az a nő az ajtóban igazából nem is áll ott mosolyogva.
Hogy nem áll ott kinyújtott karral, mintha nem ő lenne az oka az
életem hat évvel korábbi szívtelen felfordulásának.
– Kezet rázunk, Mr. Hamilton? – kérdőn felvonta a
szemöldökét. – Mostanában ezen a néven futsz, mi?
Hosszan és keményen rámeredtem. Észrevettem, hogy a
régen selymes fekete haja bubira van vágva. Világoszöld
szemének pillantása még mindig annyira bársonyos és elbűvölő
volt, mint ahogy emlékeztem rá, de már nem volt olyan hatása.
Az összes emlék, amit próbáltam elnyomni magamban,
hirtelen felelevenedett előttem. Kezdett felmenni bennem a
pumpa.
– Mr. Hamilton? – ismételte.
– Biztonsági szolgálat? – szóltam bele a telefonba.
 – Te most szórakozol velem, baszd meg? – Kikapta a
kezemből a kagylót, és lecsapta. – Meg sem kérdezed, miért
vagyok itt? Hogy miért jöttem el hozzád?
– Akkor úgy tűnne, hogy érdekel.
– Tudtad, hogy a legtöbben szeretetcsomagot, pénzt vagy
akár telefonhívást kapnak az első napon, miután börtönbe
kerülnek? – Megfeszült az állkapcsa. – Én válási papírokat
kaptam.
– Mondtam, hogy írni fogok.
– Azt mondtad, hogy maradni fogsz. Azt mondtad, hogy
megbocsátottál nekem, és újrakezdhetjük, miután szabadulok.
Hogy ott leszel…
– Te kurvára tönkretettél engem, Ava – meredtem rá. –
Tönkretettél. És csak azért mondtam neked azokat a
marhaságokat, mert az ügyvédem arra kért.
– Akkor már nem is szeretsz?
– Nem válaszolok költői kérdésre – feleltem. – És nem
vagyok földrajztudós, de baromira tisztában vagyok azzal, hogy
Észak-Karolina kívül esik New York államon, így nem fér bele a
feltételes szabadlábra helyezésedbe. Szerinted mi lesz, ha
megtudják, hogy itt vagy? Nem gondolod, hogy akkor le kell
ülnöd a büntetésed, amit finoman szólva is kurvára
megérdemelsz?
– Te beköpnél? – állt el a lélegzete.
– Áthajtanék rajtad kocsival.
Szóra nyitotta a száját, de akkor kinyílt az ajtó, és besétáltak
rajta a biztonságiak.
 – Kisasszony? – köszörülte meg a torkát Paul, a fő biztonsági
őr. – Haladéktalanul el kell hagynia az épületet.
– Ez most komoly? – nézett rám Ava a homlokát ráncolva. –
Tényleg hagyni fogod, hogy elhurcoljanak engem, mint valami
állatot?
– Újabb költői kérdés…
Leültem a székemre, és intettem Paulnak, hogy szabadítson
meg tőle.
Mondott még valamit, de nem figyeltem. Lószart sem
jelentett már nekem. Találnom kellett aznap estére valakit a
neten, hogy kiverjem a fejemből a váratlan és kéretlen látogatást.
 Elkerülés (fn.):

Finom csel az igazság figyelmen kívül hagyására vagy a

törvényi büntetés alóli kibúvásra.

Aubrey

ANDREW A SEGGFEJSÉG ETALONJAKÉNT VISELKEDETT. Ó volt a

kifejezés iskolapéldája. De nem számított, hogy mennyire ki
vagyok akadva, továbbra sem tudtam kiverni a fejemből.
A fél év alatt, amíg beszélgettünk, egyszer sem említette,
hogy lenne felesége. És amikor rákérdeztem, hogy merészkedett-
e valaha tovább az „egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés”
szabálynál, csak annyit felelt: egyszer. Majd gyorsan témát
váltott.
Egész éjszaka azt a beszélgetést idéztem fel újra és újra.
Megállapítottam, hogy hazug ember, és tovább kell lépnem.
– Hölgyeim és uraim a La Monte Art Galleryben… – szólt
bele a balettoktatóm a mikrofonba, amivel félbeszakította a
gondolataimat. – Kérhetnék egy kis figyelmet?
Megráztam a fejemet, és kinéztem a zsúfolt nézőtérre. Ez az
este elvileg a tánckarrierem egyik fénypontja. A város táncszakos
hallgatóinak előadása, ahol a tavaszi produkciók főszereplői
eltáncolnak egy-egy kétperces szólót az iskolájuk tiszteletére és a
hónapokkal később sorra kerülő események megünneplésére.
 – A következő előadó, akit látni fognak, Miss Aubrey
Everhart – jelentette be büszkén. – Ő játssza Odette/Odile
szerepét a Duke University Hattyúk tava előadásában. És amikor
azt mondom, hogy ő az egyik legtehetségesebb táncos, akit
valaha láttam… – hatásszünetet tartott, a közönség pedig
elhalkult – akkor erre a szavamat is adom.
Az egyik fotós az első sorban lencsevégre kapott, így egy
pillanatra megvakultam a vakutól.
– Amint azt a legtöbben tudják – folytatta az oktatóm én a
legjobbak legjobbjaival dolgoztam együtt. Sok évet töltöttem
Oroszországban, hogy a nagyok keze alatt tanuljak, és a New
York Ballet Companynél eltöltött hosszú és impozáns pályafutás
után visszavonultam, hogy taníthassam azokat, akikben
kiaknázatlan lehetőségek vannak.
Hangos taps tört ki. A teremben mindenki tudta, ki az a Paul
Petrov. Bár a legtöbben nem értették, miért akart egyáltalán
Durhamben tanítani, senki sem merte megkérdőjelezni a
döntését.
– Remélem, eljönnek majd megnézni a Duke
balettkurzusában bekövetkezett változás eredményét – tette
hozzá, és lassan átsétált a színpad túlsó felébe. – Most pedig
Miss Everhart előad egy rövid duettet Balanchine Szerenádjából a
partnerével, Eric Loftonnal.
A közönség megint tapsolt, és fent kialudtak a fények.
Halvány reflektorfény vetült rám és Ericre, s a hegedűsök
játszani kezdtek.
Rövid, lágy dallamok töltötték be a teret. Lábujjhegyre állva
igyekeztem úgy táncolni, ahogy a kifinomult zene megkövetelte.
Mégis minden egyes lépésnél csak az járt a fejemben, ahogy
Andrew csókolt, dugott és végül átvert.
„Soha nem hazudnék neked. Valami furcsa oknál fogva megbízom
benned.”
Amikor Eric kinyújtotta a kezét, eltoltam magamtól, és addig
forogtam a színpadon, amíg utánam nem jött. Megfogta az
arcomat, mintha könyörögne, hogy maradjak, de én megint
továbbperdültem, és belefogtam egy piruettsorozatba.
Dühös és sértett voltam. Mindent beleadva mutattam meg,
milyen jól táncolok en pointe.
Abban a pillanatban, ahogy a hegedűsök végeztek az utolsó
hanggal, a közönség egy emberként hatalmasat sóhajtott, aztán
az este leghangosabb tapsvihara következett.
– Wow… – suttogta Eric, amikor meghajolt mellettem. –
Szerintem ezután már senki sem fog szarságokat mondani rólad,
amiért megkaptad a hattyús szerepet.
– Szarságokat mondtak rólam? – Kérdőn felvontam a
szemöldökömet, pedig már tudtam a választ. Hallatlan volt,
hogy egy harmadéves elvigyen egy főszerepet a végzősök elől.
– Bravó, Miss Everhart! – jött oda hozzám Mr. Petrov. –
Tavasszal mindnyájukat le fogja nyűgözni, ebben biztos vagyok.
Újabb kör taps következett, az oktatóm pedig eltartotta a
mikrofont a szájától.
– Hol vannak a szüleid? Szeretném, ha feljönnének egy
fotóra.
– Elutaztak – hazudtam. Még csak nem is vesztegettem arra
az időmet, hogy meghívjam őket.
 – Hát, az kár. Biztos nagyon büszkék rád. Lefáradhatsz a
színpadról.
– Köszönöm.
Elindultam az öltöző felé, hogy átöltözzek egy rövid fehér
selyemruhába, szürke tollas fejpánttal. Belemosolyogtam a
tükörbe. Senki sem tudta volna megmondani rólam, hogy belül
érzelmi roncs vagyok.
Előkaptam a telefonomat. Újabb hangpostaüzenet a GBH-tól.
Tudtam, hogy amiatt kaptam, mert már a negyedik egymást
követő napon nem mentem be dolgozni. Kitöröltem.
Aztán erőt vett rajtam valami, és a héten már századjára
rágugliztam az Andrew Hamilton névre. Reméltem, hogy
felugrik valami.
Megint semmi.
A tökéletesen beállított fényképen meg a nem túl beszédes
önéletrajzon kívül, ami a GBH weboldalán szerepelt róla,
semmilyen információ nem volt róla sehol.
Még azzal is próbálkoztam, hogy „Andrew Hamilton, New
York, ügyvéd”, de a találatok éppúgy csalódást okoztak. Olyan
volt, mintha nem is létezett volna, mielőtt dolgozni kezdett a
GBH-nál.
– Nagyszerű előadás volt, Aubrey… – Jennifer, a Duke egyik
legmenőbb végzőse lépett be hirtelen a mosdóba. – Tényleg nagy
megtiszteltetés végignézni, ahogy egy ennyire fiatal és fejletlen
előadó nem megérdemelt elismerést kap.
A szememet forgatva becipzáraztam a táskámat.
– Árulj el nekem valamit! – folytatta. – Tényleg azt hiszed,
hogy kitartasz a jövő tavaszi előadásig?
 – Tényleg azt hiszed, hogy itt fogok állni, és folytatom ezt a
hülye beszélgetést?
– Jobban tennéd – felelte gúnyos mosollyal. – Mert köztünk
legyen szólva, de négy évvel ezelőtt, szóval még előtted, volt egy
táncos, akit kiválasztottak a Csipkerózsika főszerepére. Kétszakos
volt. Elég tehetséges, tényleg a vérében volt. De a nyomás alatt
megadta magát, mert nem tudott annyi órát áldozni a
gyakorlásra, mint azok a táncosok, akik csak táncolni akartak.
– Mi ennek a sztorinak a lényege?
– Enyém lett a szerep, pedig még csak elsős voltam –
mosolygott. – Most pedig végzős vagyok, és egy bizonyos valaki
olyan szerepet kapott, ami engem illet. Úgyhogy, mint akkor,
most is mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy
megkapjam, ami jogosan kijár nekem.
A fejemet rázva elmentem mellette. Nem foglalkoztam azzal,
hogy azt motyogja az orra alatt, hogy „hülye kurva”. Vissza
kellett volna térnem az előadóterembe, hogy megnézzem a
többieket, de rám fért egy szünet.
A tolóajtón át beléptem a galéria bisztrójába. Ez a rész sokkal
csendesebb volt, és mintha az asztaloknál ülő embereket nem
balettal kapcsolatos beszélgetések foglalták volna le.
– Kisasszony? – Egy frakkos pincér lépett elém a tálcájával. –
Elfogad egy ajándék pezsgőt?
– Kettőt kérek.
Felvonta a szemöldökét, de adott két pohárral. Minden
kecsességet nélkülözve legurítottam az egyiket, aztán a másikat
is. Lenyaltam a poharak szélét, hogy egy csepp se vesszen kárba.
– Hol van a bárpult? – tudakoltam.
 – A bárpult? Nem hinném, hogy a művészeti galéria
vendégeinek szabad…
– Hadd ne kelljen még egyszer feltennem a kérdést!
Erre a terem túlsó végébe mutatott, ahol néhányan
dohányoztak. Elindultam feléjük.
– Mit adhatok önnek ma este, kisasszony? – mosolygott rám
a pultos. – Meg szeretné kóstolni a ház egyik specialitását?
– Van olyan, ami segít elfelejteni, hogy lefeküdtem egy házas
emberrel?
Leolvadt az arcáról a mosoly, és kirakott három felespoharat,
hogy beléjük töltsön valamit, amiről csak remélhettem, hogy az
ott kapható legerősebb rövidital.
Odacsúsztattam neki a bankkártyámat a pulton, és pillanatok
alatt legurítottam az elsőt. Behunyt szemmel hagytam, hogy
végigmarja a torkomat. Amikor a számhoz emeltem a
másodikat, egyszer csak ismerős nevetés csendült.
Mély és reszelős volt. Már ezerszer hallottam.
Megfordulva láttam, hogy Andrew ott ül az egyik asztalnál
egy nővel, aki nem a felesége. Nem akartam elismerni, de csinos
nő volt. Nagyon-nagyon csinos: gesztenyebarna haj szőke
melírral, mélyzöld szem, és olyan mell, ami túl feszes ahhoz,
hogy természetes legyen.
Tíz másodpercenként felvihogva Andrew vállát simogatta,
akit nem hatott meg a rajongása. Amikor Andrew intett, hogy
kéri a számlát, csak sejtettem, hogyan végződhet számukra az
este.
Próbáltam elfordulni, úgy tenni, mintha nem hatna rám,
hogy mással látom. Hiába.
 A nő az asztalon áthajolva direkt még jobban közszemlére
tette a dekoltázsát, és suttogott valamit, amit nem tudtam
leolvasni a szájáról. Huncutul megnyalta az ajkát, miközben
Andrew állát cirógatta az ujjbegyeivel. Én pedig rájöttem, hogy
nem bírom tovább.

Tárgy: EZ MOST KOMOLY?

Te tényleg épp randizol valakivel, aki nem a feleséged?
Nem elég, hogy hűtlen és hazug szoknyapecér vagy, de
még ennyire szexfüggő is?
Aubrey

Másodperceken belül megérkezett a válasz.

Tárgy: Re: EZ MOST KOMOLY?

Tényleg épp randizom valakivel, aki nem fog harmadfokú
égési sérüléseket hagyni a farkamon. És nem szexfüggő
vagyok, hanem puncifüggő. Van különbség.
Andrew

Tárgy: Re: Re: EZ MOST KOMOLY?

Undorító és aljas seggfej vagy. Őszintén bánom, hogy
valaha is lefeküdtem veled.
Aubrey

Semmi reakció.
Láttam, hogy lenéz a telefonjára, és felvonja a szemöldökét.
A székén megfordulva lassan körbejáratta a tekintetét a
helyiségben, amíg ki nem szúrt engem.
 Ahogy meglátott, elkerekedett a szeme. Lassan szétnyíltak az
ajkai. Ráérősen végigmért, amiből tudtam, hogy képzeletben
levetkőztet.
Hirtelen senki más nem volt a teremben, csak mi ketten.
Éreztem, azt akarja, hogy élvezzek el tőle – ott és akkor. A testem
válaszolt a bámulására: megkeményedett a mellbimbóm, amikor
komótosan megnyalta az ajkát.
Nagyot nyelve én is végigmértem őt. Rájöttem, hogy teljesen
rosszul képzeltem el a haját, amikor hét közben álmodoztam
róla. Előző este órákig ujjaztam magam, miközben az arcára és a
hangjára gondoltam. Így pedig, hogy személyesen is láttam, csak
még jobban magamban akartam érezni a farkát.
Előrehajoltam. Oda akartam menni hozzá, de gyorsan
kitisztult a kép. Ráeszméltem, hogy nem kettesben vagyunk.
Messze nem.
A randipartnerének tökéletesen manikűrözött ujjai megint
megtalálták az utat Andrew állához, hogy elfordítsák a fejét.
Én is elfordultam, hogy rendeljek még két italt. Mindkettőt
felhajtottam, és amikor hátranéztem a vállam fölött, láttam, hogy
Andrew tagadhatatlan vágyakozással bámul rám.
Magamra erőltettem egy mosolyt, és szóra nyitottam a
számat.
– Baszd meg! – tátogtam lassan, mielőtt távoztam.
Felkaptam egy marék leheletfrissítő cukorkát egy pincér
tálcájáról, miközben visszasiettem a galériába. Már félúton
jártam, amikor rezgett a telefonom. E-mail érkezett.

Tárgy: Találkozzunk a mosdóban

 MOST.
Andrew

Kikapcsoltam a telefonomat, és folytattam az utat a galéria

ajtaja felé. Szinte már rohantam. Odaértem a hallba, de valaki
megragadta a karomat, és keresztülvonszolt a helyiségen.
Andrew.
Próbáltam kirántani magam a szorításából, de csak még
erősebben fogon. A „ne baszakodj velem!” tekintetével nézett
rám, a körülöttünk lévők pedig sutyorogni kezdtek.
Behúzott a mosdóba, kulcsra zárta az ajtót, aztán résnyire
szűkült szemekkel rám meredt.
– Szerinted undorító vagyok?
– Elképesztően. – Hátráltam egy lépést. – Még annak a kevés
tiszteletnek is annyi, amit éreztem irántad, és ha csak megpróbálsz
hozzám érni, sikítani fogok.
– Abban nem kételkedem. – Mosolyra húzódott a szája, de
aztán el is tűnt. – Négy egymást követő napon nem jöttél be
dolgozni. Azt hiszed, hogy csak azért, mert megdugtalak, nem
foglak kirúgni?
– Leszarom, hogy kirúgsz-e, vagy nem. Belegondoltál
egyáltalán, vajon miért nem mentem be dolgozni?
– A szakmai rátermettséged hiánya miatt?
– Kurvára házas vagy! Házas! Hogy tudtad… – megráztam a
fejemet, amikor közelebb lépett – hogy tudtad elhallgatni ezt?
– Nem hallgattam el. És a rend kedvéért… gyakorlatilag nem
vagyok házas, Aubrey.
– Én meg gyakorlatilag nem vagyok hülye, Andrew.
 – Most nagyon megnehezíted, hogy beszéljek veled. – Az
ajka súrolta az enyémet.
– Azért, mert kibaszottul semmi értelme annak, amit
mondasz.
Kiszabadítottam magamat a szorításából. Elindultam az ajtó
felé, de elkapott, és odanyomott a falhoz.
– Zajlik a válóper – sziszegte. – Ha igazi ügyvéd lennél, akkor
biztos nem kéne elmagyaráznom neked, mi a fenét jelent ez, de
mivel nem vagy az…
– Azt jelenti, hogy papíron még mindig házas vagy! Azt
jelenti, hogy ha meghalsz, mielőtt sikerül elrendezni a papírokat,
akkor a feleséged, aki jelen pillanatban is az, ugyanúgy jogosult
lesz mindenre, ami valaha is a tiéd volt. Azt jelenti, hogy
HAZUG vagy! Egy kibaszott hazudozó, aki nyilván kivételt
képez a saját hülye és hatástalan szabályai alól.
– Én adtam be a válokeresetet – morogta összeszorított
fogakkal. – Nem volt hajlandó aláírni, és van egy csomó
bonyolult szarság, amiről soha nem szeretnék beszélni. De külön
élünk, és több mint hat éve nem beszéltünk. Hat éve!
Vállat vonva igyekeztem magamra ölteni a legjobb
pókerarcomat, mit sem törődve azzal, hogy összevissza vert a
szívem, amikor letörölte a könnyeimet a hüvelykujjával.
– Én soha nem hazudtam neked, Aubrey – jelentette ki
szigorúan. – Korábban rákérdeztél, hogy hazudnék-e neked
valaha, és a válaszom még mindig ugyanaz. Senkivel sem
beszélek a Durham előtti életemről, de igen, volt egyszer egy
feleségem, aki most váratlanul felbukkant az irodámban. Nem
én hívtam, soha nem is fogom. Azóta nem beszéltem vele, hogy
eljöttem New Yorkból. Hihetetlenül bonyolult az ügy, inkább
gondolni sem akarok rá.
– Nem érdekel – vágtam oda. – Attól még helytelenül
viselkedtél. Fél évig nem vetted a fáradságot, hogy elmondd. Fél
évig!
– Mégis mikor kellett volna megemlítenem ezt a szarságot? –
Elvörösödött az arca. – Két telefonszex között? Vagy amikor
könyörögtem, hogy hadd lássam azt a hazug pofádat? Vagy
amikor a tudtomon kívül a kibaszott házi feladatodban segítettem?
– Például mielőtt megdugtál volna? Esetleg akkor?
Gyűlöltem, hogy a közelsége érzelmeket vált ki belőlem.
Akkor sem tudtam volna úgy viselkedni, mintha nem lenne rám
hatással, ha megpróbálom.
Megfeszült az állkapcsa, de egy szót sem szólt.
– Én is így gondolom – nyugtáztam. Nálam a pont. – Most
pedig biztosra veszem, hogy van egy szobafoglalásotok a bájos
D kosaras partnereddel a szemközti hotelben, így ha nem
bánod…
– Semmi sincs köztem és a mindjárt exfeleségem között! –
vetette oda. – Semmi. És tényleg van egy szobafoglalásom a
szemközti hotelben. Ugyanaz a szoba, amelyik az elmúlt négy
éjszakára, négy különböző nővel. De képtelen voltam
bármelyiket is megdugni, mert olyan, mintha nem tudnám
kiverni a fejemből, hogy mennyire meg akarom baszni a
szakmailag kifogásolható gyakornokomat.
Csend.
– Te… – megráztam a fejemet – te tényleg úgy gondolod,
hogy ha ilyen ocsmányságokat mondasz, attól beindulok?
 – Igen. – Benyúlt a ruhám alá, és finoman megérintette a
teljesen átázott bugyim alját. – És úgy tűnik, te is úgy gondolod.
– Az, hogy benedvesedtem, csak azt jelenti, hogy nem tudom
kontrollálni, mit reagál rád a testem. Nem pedig azt, hogy
szexelni akarnék veled. Gyűlöllek!
– Biztosra veszem, hogy nem gyűlölsz. – Átölelte a
derekamat, hogy közel húzzon magához,
Lelassult a lélegzetvételem.
– Vedd le rólam a kezedet…
– Mondd meggyőzőbben, és akkor leveszem.
Várakozva felvonta a szemöldökét, de nem bírtam
kimondani.
Egy darabig csak álltunk ott egymásra meredve. Hagytuk,
hogy az a nyers és tapintható feszültség fokozódjon közöttünk.
Végül én törtem meg a csendet.
– Szerintem vissza kéne menned a randipartneredhez… –
suttogtam. – Elmondtál mindent, amit akartál. Mit akarsz még
tőlem?
– Ebben a pillanatban? – Végighúzta az ujját a
kulcscsontomon.
– Általában. – Elfordultam, mielőtt megcsókolt volna. – Soha
többé nem fogok lefeküdni veled. A héten beadom a hivatalos
felmondásomat, és szerintem örökre le kéne zárnunk az
úgynevezett barátságunkat.
– Tényleg így gondolod? – suttogta.
– Igen, komolyan – válaszoltam, mit sem törődve azzal, hogy
éppen megmarkolta a fenekemet. – Olyannal akarok barátkozni,
akit több is érdekel belőlem, mint a puncim.
 – Engem a szád is érdekel.
Erre nem tudtam mit mondani. Biztos megérezte, mert még
erősebben markolta a derekamat.
– Tudom, milyen nehéz neked, hogy igazat mondj – szólalt
meg halkan –, de teljesen őszintén kell válaszolnod a következő
kérdéseimre. Képes vagy rá?
Levegőért kapkodva bólintottam, ő pedig közelebb hajolt az
ajkamhoz.
– Nem élvezted, amikor keféltünk?
– Nem ez a gond.
– Nem ez a válasz. Mondd ki!
Próbáltam kiiktatni a szívem zakatolását.
– De, élveztem.
– Tényleg felmondasz? – Megcsókolt.
– Nem… én csak…
Elállt a lélegzetem, amikor megmarkolta a jobb mellemet.
Keményen.
– Csak micsoda.?
– Csak azt akarom, hogy áthelyezzenek egy másik
ügyvédhez. Csak annyit akarlak látni, amennyit muszáj.
Sokáig szó nélkül bámult, mielőtt elengedett.
– Valóban így érzel?
– Tekintve, hogy én vagyok az egyetlen, aki tényleg érez
bármit is, igen. Igen, tényleg így érzek veled kapcsolatban.
Erre pislogott egyet. Aztán hirtelen megint átölelt, és a
számra tapasztotta a száját.
– Miért vagy kibaszott hazudozó, Aubrey? – sziszegte.
 Nekinyomott a tükörnek, ráharapott az ajkamra, és kitépte a
tollas pántot a hajamból. Az ajkát rajtam tartva felhúzta a
ruhámat a derekamig, és egyetlen rántással leszakította rólam a
bugyit.
– Andrew… – próbáltam levegőhöz jutni, miközben felemelt,
és letett a mosdó szélére – Andrew, várj…
– Mire? – Rátette a kezemet a derékszíjára, hogy csatoljam ki.
Nem válaszoltam neki. Megfogtam a fémcsatot, hogy
kioldjam, ő pedig a nyakamat csókolgatta.
– Nem hiányzott, hogy dugjunk? – Végighúzta a nyelvét a
bőrömön.
– Csak kétszer csináltuk – leheltem, miközben a combomat
simogatta. – Az nem elég ahhoz, hogy hiányozzon bármi is…
Durván megharapott, hátrahajolt, és csúnyán nézett rám.
Elállt a lélegzetem, ahogy két ujját benyomta a puncimba, és
elkezdte ki-be húzogatni.
– Úgy tűnik, hiányzott. – Olyan mélyre nyomta az ujjait,
amennyire csak tudta.
Homorítottam a hátamat, amikor a hüvelykujjával cirógatni
kezdte a csiklómat. Aztán hirtelen kihúzta belőlem az ujjait, és az
ajkához emelte őket, hogy lassan lenyalja.
– Ízre is olyan, mintha hiányzott volna, hogy megdugjalak.
Rányomta még egy ujját a nedvesen lüktető csiklómra, a
másik kezével pedig a dereka köré fonta a lábamat.
– Mondd, hogy nem akarsz kefélni velem – nógatott. – Hogy
nem akarod, hogy most rögtön tövig beléd nyomjam a farkamat.
Az arcomat megragadva rátapasztotta a száját a számra, és
harapdálni kezdte az alsó ajkamat.
 Majdnem lecsúsztam a mosdót körülvevő pultról, de
nekinyomott a tükörnek.
Végig farkasszemet néztünk, miközben kicsomagolt egy
gumit, felhúzta, és ugyanazzal a dühös arccal figyelt, amilyet
egész este vágott.
A bokámnál fogva előrébb húzott, és belém hatolt a farkával,
miközben a lábammal körülöleltem a derekát.
A nyakát markolásztam, ahogy újra és újra belém nyomult.
– Nekem hiányzott, hogy dugjunk – szólalt meg reszelős
hangon. A hajamnál fogva hátrahúzta a fejemet. – De neked
egyáltalán eszedbe jutottam?
– Ahh! – sikkantottam fel, amikor gyorsított a mozdulatain.
Még jobban szorítottam a lábammal. Minden tőlem telhetőt
igyekeztem megtenni, hogy ne adjam meg magam neki.
Becsuktam a szememet, úgy hallgattam, ahogy a nevemet
lihegi.
– Baszki, Aubrey… baszki… Tedd a kezedet a pultra! –
parancsolta, de nem foglalkoztam vele, csak még szorosabban
fogtam a nyakát.
– Aubrey! – Beleharapott megint a váltamba, és minden
eddiginél keményebben dugott. – Tedd a kezedet a pultra! Most!
Lassan elengedtem a nyakát, hogy leeresszem magam mellé
a kezemet, és megragadjam a pultot. Utána éreztem, ahogy a
nyelve körüljárja a mellbimbómat, és durván szívogatja a
mellemet.
Még erősebben markoltam a pultot, neki pedig egyre
mohóbbá váltak a csókjai. Mintha ki akart volna velük sajátítani.
Egyre keményebben és keményebben dugott. Tudtam, hogy
mindjárt elveszítem a kontrollt.
– Andrew… – nyögtem. – Andrew…
A szája elengedte a mellbimbómat, aztán a combom alá
nyúlva felemelt, hogy nekinyomja a hátamat a falnak.
– Tudom, hogy imádod, ahogy megbaszlak, Aubrey. – A
szemembe nézett, még mélyebbre erőltetve a farkát bennem. – És
tudom, hogy minden este magadhoz nyúltál a héten. Azt
kívántad, hogy bárcsak én lennék benned az ujjaid helyett.
Minden egyes szavától összerándult a csiklóm. Még soha
életemben nem voltam ilyen nedves.
– Mondd, hogy így volt! – Szájon csókolt, becsúsztatta a
nyelvét a számba, dühös és fáradhatatlan csókokkal tompítva a
nyögéseimet. – Mondj végre nekem valamit, ami kurvára igaz…
Remegés futott végig a gerincemen. Pillanatokra voltam az
elélvezéstől, de ő nem engedte el a számat.
Még mindig csókolt, miközben rám meredt, és könyörgött,
hogy mondjam el neki az igazat.
Bólintottam. Reméltem, ki tudja olvasni a tekintetemből,
hogy el kell engednie, mert muszáj levegőhöz jutnom.
Még egyszer, utoljára belém nyomult. Ő is elért a csúcsra,
mire sikerült elrántanom tőle a számat.
– Igennn! – A fejem előrehanyatlott a vállára, ahogy
levegőért kapkodtam.
– Aubrey… – Megszorította a derekamat, és csak akkor
engedte el, amikor abbamaradt a remegése.
Miközben kezdtünk lecsillapodni, valaki néhányszor
megkopogtatta az ajtót, tudakolván, van-e bent valaki. De
mindketten csendben maradtunk, és még a lélegzetünket is
visszatartottuk.
Másodpercekkel később, amikor Andrew már normálisan
vette a levegőt, kihúzta belőlem a farkát, és mélyen a szemembe
nézett. Kidobta a gumit a háta mögötti szemetesbe, majd
felhúzta a nadrágját.
Néztem, ahogy rendbe szedi magát a tükör előtt. Úgy
elsimított mindent, hogy senki sem mondta volna meg róla,
hogy épp akkor dugott engem hülyére.
A mosdó széléről leszállva én is belenéztem a tükörbe –
kipirult arc, borzas haj, elfolyt szemfesték –, és visszahúztam a
melltartó pántját a vállamra. Mielőtt a ruhám pántját is helyre
tettem volna, Andrew arrébb hessegette a kezemet, és megtette
helyettem.
Találkozott a tekintetünk a tükörben, miközben
megigazította a hajamat. Aztán egy pillanatra elfordult, hogy
felvegye a földről a tollas pántot. Gyengéden felrakta a fejemre,
majd elindult.
– Tudod, udvariatlan dolog szó nélkül otthagyni valakit szex
után – motyogtam.
– Tessék? – kérdezte. A keze már rajta volt a kilincsen.
– Semmi.
– Mit mondtál? – Oldalra biccentette a fejét. – Nem vagyok
gondolatolvasó.
– Azt mondtam, hogy bunkó dolog lelépni, miután
megdugtál. Legalább mondhatnál valamit. Bármit.
– Nem nyomok szex utáni bájcsevejt.
– Ez nem bájcsevej. Hozzátartozik az úriemberséghez.
 – Soha nem állítottam, hogy úriember vagyok.
Erre nagyot sóhajtva elfordultam tőle. Vártam, hogy mikor
csukódik az ajtó, de a keze egyszer csak a derekamon volt, és
szembefordított.
– Mit kéne mondanom, miután megduglak, Aubrey?
– Megkérdezhetnéd, hogy jó volt-e nekem, vagy nem…
– Nem hiszek az értelmetlen kérdésekben – jegyezte meg az
órájára pillantva. – Meddig kell itt maradnod?
– Még vagy egy órát.
– Hmm… És hány felest ittál, amíg leskelődtél utánam meg a
randipartnerem után?
– Nem leskelődtem utánatok. Egész héten kerültelek, nem
tűnt fel?
– Hányat ittál?
– Ötöt.
– Oké. – Egy hajtincset a fülem mögé simított. – Hazaviszlek,
amikor végeztél, a kocsidat pedig holnap odavitetem valakivel a
lakásodhoz. – Egy puszit nyomott a homlokomra, majd megint
elindult az ajtóhoz. – Hívj fel!
– Várj! – szóltam utána. – Mi lesz a randipartnereddel?
– Mi lenne vele?

Egy óra múlva beültem Andrew kocsijába, egy formás fekete

Jaguarba. Nyitva tartotta nekem az ajtót, amíg el nem
helyezkedtem, és csak akkor csukta be, miután becsatoltam a
biztonsági övet.
A műszerfalon kiszúrtam egy piros mappát, az elején New
York állam pecséttel. Megfogtam, de ő azonnal elvette tőlem, és
bezárta a kesztyűtartóba.
Mintha megharagudott volna, amiért hozzányúltam a
mappához, de gyorsan elfordult tőlem, és hátramenetbe
kapcsolt.
– Kérdezhetek valamit, Andrew?
– Attól függ.
– Rád gugliztam a héten, és nem volt semmi találat…
– Ez nem egy kérdés.
– Miért nem volt semmi találat? – néztem rá.
– Mert harminckét éves vagyok, és nem pazarolom az időmet
Facebookra és Twitterre.
– És tényleg hat éve nem beszéltél vele…? – sóhajtottam fel.
– Tessék? – Felém fordult, miközben egy piros lámpához
közeledtünk. – Azt hittem, hogy ezt már tisztáztuk a mosdóban.
– Igen, de… – köszörültem meg a torkomat. – Benyújtottad a
válókeresetet, de mégsem mondták ki a válást?
– Két ember kell egy válás lebonyolításához, Aubrey. Ezt
biztosan tudod.
– Igen, de… – folytattam, nem törődve azzal, hogy
megfeszült az állkapcsa – …egy magadfajtának nem könnyebb
elintézni? Hat év elég hosszú idő ahhoz, hogy a házastársa
maradj valakinek, akiről azt állítod, hogy már nem szereted, és…
 – Meglepődnél, ha tudnád, hogy egyesek milyen faszán
tudnak hazudni, hogy megszerezzék, amit akarnak – felelte
hidegen. – A múltamról nem tárgyalok.
– Soha?
– Soha. Az téged nem érint.
– El fogod mesélni, hogy miért jöttél el New Yorkból és
költöztél Durhambe?
– Nem.
– Miért?
– Mert nem kell elmesélnem. – Odakanyarodott a
lakóparkhoz, ahol lakom. – Mert ahogy egy órája már mondtam
neked, az életemnek az a része meg sem történt.
– Nem mesélném el senkinek. Csak…
– Hagyd abba! – Miközben leállította a motort, rám nézett. A
szemében tengernyi fájdalom látszott. Még soha nem tűnt
ennyire sebezhetőnek. – Valami nagyon fontosat veszítettem el
hat évvel ezelőtt New Yorkban – tette hozzá megbánással teli
hangon. – Valami olyasmit, amit kurvára nem fogok már
visszakapni. Valamit, amit hat éven át próbáltam elfelejteni, és
ha megengeded, akkor szeretném, ha hét év lenne belőle.
Szóra nyitottam a számat, hogy kimondjam, mennyire
sajnálom, de ő folytatta:
– Nem tudom, sikerült-e nyilvánvalóvá tennem az elmúlt fél
évben, de nem vagyok az a típus, aki szívesen beszél az
érzéseiről. Nem érdekelnek a mély beszélgetések. Az, hogy
többször is megdugtalak, és úgy tűnik, hogy nem tudlak kiverni
a fejemből, se téged, se a szádat, még nem jogosít fel arra, hogy
megtudj rólam olyan dolgokat, amiket nem mondtam el senki
másnak.
Azonnal kicsatoltam a biztonsági övemet, és kivágtam az
ajtót, de elkapta a csuklómat, mielőtt kiszállhattam volna a
kocsiból.
– Komolyan gondoltam, Aubrey, amit pár hónapja
mondtam. – Megfogta az államat, hogy maga felé fordítsa. – Te
vagy az egyetlen barátom ebben a városban, de meg kell értened,
nem vagyok hozzászokva, hogy barátaim legyenek. Nem
vagyok hozzászokva, hogy személyes faszságokról beszéljek, és
nem pont most fogom elkezdeni.
Csend.
– Ha nem nyílsz meg előttem, akkor engem mégis mi
ösztönözhetne arra, hogy továbbra is az úgynevezett barátod
legyek?
– Ülj az ölembe, és megmutatom – felelte néhány másodperc
habozás után gúnyos félmosollyal.
– Ez valami vicc?
– Szerinted röhögök?
– Te tényleg azt hiszed, bármikor megkövetelheted, hogy
szexeljek veled, amikor csak akarod? – vontam fel a
szemöldökömet. – Pláne, miután kijelentetted, hogy sohasem
fogsz beszélni nekem a személyes dolgaidról?
– Igen. – Kicsatolta a biztonsági övét. – Gyere az ölembe!
– Tudod… – lenéztem, és észrevettem, hogy a nadrág
rejtekében lassan megkeményedik a farka – szemet hunytam pár
dolog fölött az elmúlt néhány alkalommal, amikor szexeltünk. –
Az ajkamra harapva kicsusszantam a kocsiból. – De el kell
mondanom, hogy tényleg nem vagyok oda ezért a birtoklós-
ősemberes baromságért.
Résnyire szűkült szemekkel figyelte, ahogy a táskámat fogva
hátrálok egy lépést.
– Ráférne a farkadra egy kis pihenés, nem? – Karba fontam a
kezemet. – Elég nagy tárgyalásod lesz a jövő héten. Nem lenne
jobb, ha minden energiádat inkább arra összpontosítanád?
– Ülj vissza az istenverte kocsiba, Aubrey… – mondta
elgyötört hangon.
– Könyörögsz nekem?
– Megparancsolom neked.
– Nem hallottad, amit az előbb mondtam?
Nem válaszolt. Csak a kezem után nyúlt, én viszont
becsaptam az ajtót.
– Holnap találkozunk, Mr. Hamilton – mosolyogtam rá.
Azzal elsétáltam.
 Kötelem (fn.):

Törvényi felelősség cselekedetekért vagy mulasztásokért.

Egy héttel később…

Andrew

CSAK EGYVALAMI VOLT DURHAMBEN, amit nem lehetett

összehasonlítani a New Yorkban látottakkal: a bíróság. A New
York-i ügyvédek tényleg komolyan vették a munkájukat. Egész
éjjel az akták fölött görnyedtek, tökéletesre csiszolták a védelmi
stratégiájukat, és büszkén adták elő az álláspontjukat.
A durhami „ügyvédek” viszont szart sem csináltak, és az
olyan pillanatokban, mint az – amikor végig kellett néztem,
ahogy egy fiatal és tapasztalatlan ügyésznő lejáratja magát –,
szinte már hiányzott a régi közeg.
Bár nem is figyeltem annyira a fejleményekre. Túlságosan
lefoglalta a gondolataimat Aubrey, meg hogy hányszor dugtunk
az irodámban aznap reggel.
A szokásos „jó reggelt, Mr. Hamilton” és „helló, Miss
Everhart” üdvözlés után találkozott a tekintetünk, amikor letette
a kávémat. Szóra nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit,
de mire észbe kaptam, a kezem már a hajába túrt, és
hozzányomtam az íróasztalomhoz.
 Könyörtelenül adtam neki hátulról, miközben a csiklóját
masszíroztam. És amikor lerogyott a padlószőnyegemre,
széttártam a lábát, hogy felfaljam a punciját.
Csillapíthatatlan az étvágyam, ha Aubrey-ról van szó. Ha öt
másodpercnél tovább maradok a közelében, akkor már végem.
Már nincs is értelme számolni, hogy hányszor dugtunk…
– Amint azt láthatják… – zökkentett ki az ügyésznő hangja a
gondolataimból – hölgyeim és uraim az esküdtszékben, minden
általam prezentált bizonyíték alátámasztja, hogy…
Ebből elegem volt.
– Tiltakozom! Bírónő, legjobb tudomásom szerint ez még
csak a bizonyítékok bemutatása, nem pedig maga a tárgyalás.
Ms. Kline miért szólíthatja meg a nem létező esküdtszéket?
– Ms. Kline… – A bírónő levette a szemüvegét. –
Akármennyire is habozom egyetérteni Mr. Hamiltonnal, valóban
igaza van. Befejezte a bizonyítékai bemutatását? Megvolt a
konklúzió az esküdtek előtt?
– Igen, bírónő. – Úgy kidüllesztette a mellét, mintha az
évszázad vádját prezentálta volna.
– Értem. – A bírónő visszavette a szemüvegét. –
Kinyilvánítom, hogy bár a vád igen impozáns, és nagy
mennyiségű bizonyítékot vonultatott fel, a bíróság döntése
alapján ez nem elégséges a tárgyalás elrendeléséhez. – Lecsapott
a kalapáccsal, majd felállt.
Ms. Kline odajött hozzám, hogy kezet nyújtson.
– Ha tehát fellebbezést nyújtok be, és gyűjtök még
bizonyítékokat, akkor nemsokára újra találkozunk ebben az
ügyben, igaz?
 – Ezt most kérdezi vagy mondja? – szegeztem neki.
Karba fonta a kezét.
– A maga ügyfele a legsúlyosabb besorolású csalást követte
el, Mr. Hamilton. Ezért valakinek meg kell fizetnie.
– Senki sem fog, ha magán múlik a dolog. – Az iratokat
bepakoltam a táskámba. – Várom a következő lépését. És igen,
még több bizonyítékot kell gyűjtenie, mivel a bíróság
szemlátomást úgy ítélte meg, hogy ennyi nem elég.
– Akkor ez azt jelenti, hogy be kéne nyújtanom a
fellebbezést? Maga szerint megnyerhetem ezt a dolgot?
– Szerintem vissza kéne mennie a jogi egyetemre, és kurvára
odafigyelni az órákon – gúnyolódtam. – Máskülönben tegyen
egy szívességet az ügyfeleinek, és keressen nekik egy jobb
ügyvédet.
– Például valaki olyat, mint maga?
– Senki sincs olyan, mint én. – Feltettem a napszemüvegemet.
– De magánál bárki jobb lesz.
– Mindig ilyen udvariatlan az ellenfeleivel, Mr. Hamilton? –
villantotta rám a mosolyát. – Hallottam ugyan sztorikat, de
maga tényleg…
– Tényleg micsoda?
– Érdekes. – Közelebb lépett. – Maga nagyon érdekes.
Pislogva végigmértem. Ha a Date-Matchen botlok bele,
akkor talán megért volna egy estét. A munkát viszont sosem
keverem az élvezettel.
Legalábbis eddig nem tettem.
– Nem tudom, van-e valakije – tette hozzá halkabban de
szerintem bennünk sok közös van.
 – Pontosan mi a közös bennünk, Miss Kline?
– Nos… – közelebb lépett még, hogy megsimogassa a
vállamat – mindketten bámultuk a másikat a tanúmeghallgatás
alatt.
Mindkettőnknek nagy formátumú ügyeink vannak. És
mindketten szenvedélyesen szeretjük a jogot. Ezt a szenvedélyt
akár másfelé is lehet irányítani… – mondta, és megnyalta az ajkát.
– Igaz?
Hátraléptem.
– Miss Kline… Azért bámultam magát, mert próbáltam
felfogni, miként léphet valaki ennyire felkészületlenül,
szakmaiatlanul és kifejezetten bosszantó módon a bíróság elé.
Valóban mindkettőnknek nagy formátumú ügyeink vannak, de
amennyiben úgy fogja képviselni a vádat, ahogy azt ma tette, fél
éven belül jöhet állásinterjúra a cégemhez, hogy felvegyük
titkárnőnek – vetettem oda, mit sem törődve azzal, hogy
döbbenten levegőért kapkodott. – És ha a jog iránti szenvedélye
egy kicsit is hasonlít arra, ahogy kefélni szokott, akkor végképp
nincs bennünk semmi közös.
– Maga… – hátrált vöröslő arccal – maga tényleg képes volt
ezt mondani nekem?
– Maga tényleg képes volt felajánlkozni nekem?
– Én csajt puhatolóztam! – védekezett. – Kíváncsi voltam,
hogy akar-e randizni.
– Nem – válaszoltam, miközben tudatosult bennem, hogy
egy fikarcnyit sem izgultam fel. – Most már elhagyhatom a
tárgyalótermet, vagy szeretne még puhatolózni nálam más
ügyben?
 – Maga egy seggfej! – Sarkon fordult, aztán felkapta az
aktatáskáját a földről. – Tudja, az ügyfele érdekében remélem,
hogy ennél sokkal kedvesebb – sziszegte kifelé menet.
Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy igazából az
ügyfeleimmel sem vagyok kedvesebb. Senkitől sem tűröm el a
hülyeséget. És mivel egyetlen ügyet sem vesztettem azóta, hogy
Durhambe költöztem, nem is kell.
Az órámra nézve úgy döntöttem, várok még néhány percet,
mielőtt elmegyek. Nem akartam összefutni vele a parkolóban, és
mivel a többi teremben ebédszünetet hirdettek, gondoltam,
várhatok még egy keveset.
Zsebre dugtam a kezemet. Elmosolyodtam, amikor a ballal
csipkés anyagot tapintottam. Kihúzva láttam, hogy Aubrey
aznap reggeli fekete tangája az.
Elővettem az aktatáskámból a telefonomat, hogy írjak neki
erről egy SMS-t, de megelőzött egy e-maillel.

Tárgy: Nedvesbugyi-fétis
Nem tudom, feltűnt-e már, hogy a zsebedben hagytam a
tangámat, de tudatni szeretném veled, hogy a saját
érdekedben tettem, és nálam biztonságban van a titkod.
Amióta megdugtál a galéria mosdójában, észrevettem,
hogy mindig megbámulod a bugyimat, mielőtt leveszed
rólam. Végighúzod rajta a kezedet, a fogaddal rántod le,
és aztán megint megnézed. Számomra nem jelent
gondot, hogy kielégítsem a bugyifétisedet. Biztos az
arcodra szoktad tenni éjszakára, úgyhogy ha szeretnél
még néhányat, nyugodtan jelezd.
Aubrey
 Tárgy: Re: Nedvesbugyi-fétis
Igen, feltűnt, hogy ma reggel becsempészted a tangádat
a zsebembe. Feltűnt, hogy egész héten ezt csináltad.
Az alaptalan és együgyű feltételezéseiddel ellentétben
nincs bugyifétisem, és nem alszom úgy, hogy rajta lenne
az arcomon egész éjjel. Ugyanakkor van egy új fétisem a
puncid iránt, és amennyiben érdekel a lehetőség, hogy az
legyen az arcomon egész éjjel, nyugodtan jelezd.
Andrew

Vártam a választ. Néhány percig bámultam a kijelzőt, de

aztán rájöttem, hogy szerda van, és csak később fogja látni a
levelemet.
Odakint beültem a kocsiba. Nem akaródzott visszamenni az
irodába, minden aktám naprakész volt, hazamenni pedig túl
korai lett volna.
Hátramenetbe kapcsoltam, aztán egy rendes bárt keresve
végighajtottam az utcán. A jogi egyetem előtt bekanyarodva
kiszúrtam, hogy szemben ott a Duke táncstúdiója.
Fogalmam sincs, mi szállt meg, de letértem jobbra a
parkolóba. Követtem a „Táncstúdió” táblákat, és az épület előtt
álltam meg.
A kétszárnyú ajtó felett felirat jelezte, hogy „Privát
próbatermek. – Belépés csak táncosoknak!”, de nem
foglalkoztam vele. Követtem a halk zongoraszó hangját, és egy
hatalmas előadóterembe érkeztem.
Ragyogó fények világították be a színpadot, ahol talpig
fehérbe öltözött táncosok forogtak. Mielőtt észbe kaptam volna,
hogy lelépjek, elöl észrevettem Aubrey-t.
 Ugyanaz a tollas fejpánt volt rajta, mint a galériában, és
szélesebben mosolygott, mint ahogy valaha is láttam. Úgy
táncolt, mintha senki más nem lett volna a teremben. Úgy
csillogott a szeme, mint a GBH-nál még soha. Bár lószart sem
tudtam a balettról, nyilvánvaló volt, hogy ő a legjobb táncos a
színpadon.
– Nyújtózás, Miss Everhart! Nyújtózás! – kiabálta egy ősz
hajú férfi a színpadra sétálva. – Még! Még!
Aubrey folytatta a táncot, csak még jobban kinyújtotta a
karját, és széttárta a kezét.
– Nem, nem, NEM! – dobbantott a férfi. – Állítsák le a zenét!
A zongorista rögtön abbahagyta, a rendező pedig odaállt
Aubrey elé.
– Tudja, mi jellemez egy fehér hattyút, Miss Everhart? –
kérdezte.
– Igen.
– Igen? – kérdezett vissza a pasas bosszúsan.
– Igen, Mr. Petrov – felelte Aubrey mozdulatlanul állva.
– Ha így van, akkor miért nem osztja meg mindnyájunkkal,
hogy melyek azok a különleges tulajdonságok?
– Könnyed, légies, elegáns…
– Elegáns! – dobbantott megint a rendező. – Fehér hattyúnak
lenni a lágy, finom mozdulatokról szól. Tökéletes kartartás,
méltóságteljes. – Könyökön ragadta Aubrey-t, hogy előrehúzza.
– A maga karmozgása rendezetlen, darabos, és úgy táncol, mint
egy beszívott galamb.
Aubrey elvörösödött, de a férfi folytatta:
 – Én egy hattyút akarok, Miss Everhart. És ha maga nem áll
készen erre, ha máshol jár az esze, például a másik szakján,
akkor tegyen nekem egy szívességet, és szóljon, mert keresek
valaki mást a szerepre.
Csend.
– Gyerünk, próbáljuk meg ismét! – rendelkezett a pasas
hátralépve. – Számolok, a dal második strófájától kezdjük…
A falnak dőlve figyeltem, ahogy Aubrey megint könnyedén
táncolni kezd. Mindenki más amatőrnek tűnt mellette. Addig
néztem, ameddig csak lehetett. Amíg a vén rendező ki nem
szúrta az árnyékomat, és oda nem kiáltott, hogy „takarodjon az
átkozott betolakodó”.

Aznap éjjel kimentem a konyhába, hogy töltsék magamnak egy

pohár bourbont. Hajnali kettőre járt, de nagyon nyugtalan
voltam.
Nem tudtam aludni, mert hazaérve találtam egy üzenetet
Avától az ajtómon.

Nem megyek el, amíg nem beszéltünk. Ava

Összegyűrve bedobtam a kukába. Nem tudom, ki volt olyan

hülye a GBH-nál, hogy megadta neki a címemet.
Éppen legurítottam az italt, amikor megcsörrent a telefonom.
– Hajnali kettő van – sziszegtem bele.
 – Ööö… – akadt el a női hang – beszélhetnék, kérem, egy
bizonyos… Mr. Hamiltonnal?
– Az vagyok. Nem hallotta, amikor közöltem, mennyi az
idő?
– Elnézést kérek, Mr. Hamilton – köszörülte meg a torkát. –
Gloria Matter vagyok a New York City-i feltételes szabadlábra
helyezési biztosságtól. Elnézést, hogy ilyen későn hívom, de nem
akartam letenni a munkát, mielőtt válaszoltam volna a múlt heti
érdeklődésére. A fogoly, akivel kapcsolatban kérdezett, már nem
fogoly. Nemrég szabadult, és most feltételes szabadlábon van.
– Tisztában vagyok vele, hogy feltételes szabadlábon van. –
Töltöttem magamnak még egy pohárral. – Az viszont biztos,
hogy az államhatár átlépése ilyenkor a szabályok megszegését
jelenti. New York ennyire elnéző lett a bűncselekményekkel?
Hagyják, hogy a korábbi elkövetők úgy járkáljanak a világban,
ahogy kedvük tartja?
– Nem, uram, de ma reggel bejelentkezett a felügyelőtisztnél.
A nyomkövetője adatait is ellenőriztük, amint ön telefonált. A
hölgy továbbra is államhatáron belül van. Muszáj
figyelmeztetnem, hogy nem vesszük könnyedén a hamis
bejelentéseket, Mr. Hamilton. Ha ez valamiféle…
– Tudom, hogy mi a faszt láttam – dühöngtem. – Itt volt.
Azzal lecsaptam a telefont. Most nem érdekelt Ava.
A hálószoba felé vettem az irányt. Az ágyra heveredve
reméltem, hogy a második pia jobban célt ér majd, mint az első.
Egy órát feküdtem ott. Néztem, ahogy a másodpercmutató
lépked az órán. Nem jött álom a szememre, és Aubrey-val
kapcsolatos gondolatok kezdték betölteni a fejemet. Eszembe
jutott, mi mindent mondott, amikor először találkoztunk, mit
mondott a szexuális életéről, és hirtelen késztetést éreztem, hogy
halljam a hangját.
Oldalra fordulva kikerestem a nevét a telefonom
híváslistájából.
– Halló? – vette fel az első kicsengésre. – Andrew?
– Miért nem szoptál még faszt?
– Micsoda? – állt el a lélegzete. – Esetleg „jó reggelt,
Aubrey… ébren voltál?” Mi lenne, ha előbb ezt kérdeznéd?
– Szia, Aubrey! – grimaszoltam. – Nyilván ébren vagy, ezért
hanyagoltam a szükségtelen kérdést. Miért nem szoptál még
faszt?
Csendben maradt.
– Oda kell mennem a lakásodra, hogy személyesen válaszolj?
– Tényleg szükséged van erre az információra hajnali
háromkor?
– Szörnyen – feleltem. – Válaszolj a kérdésre!
– Ez olyasmi, amit mindig is szerettem volna csinálni. –
Papírzörgés zaja szűrődött be. – Az egyik srác, akivel jártam,
időről időre megkért, hogy tegyem meg neki, hogy viszonozzam
a dolgokat, de… nem voltam annyira oda érte, hogy igent
mondjak.
– Hmm.
Csend.
A legutolsó telefonszex óta nem is beszéltünk egymással
telefonon. Rögtön utána tudtam meg, hogy az igazi neve
Aubrey, nem pedig Alyssa.
– Én jártam a fejedben? – kérdezte.
 – Mi?
– Én jártam a fejedben? – ismételte. – Még sosem hívtál ilyen
későn. Magányos vagy?
– Kanos vagyok.
– Szeretnéd, hogy eláruljam, mi van rajtam? – nevetett fel
halkan.
– Már így is tudom, mi van rajtad.
– Ó, tényleg?
– Igen, tényleg. – A kezemet a fejem alá tettem. – Szerda van,
ami azt jelenti, hogy éjfélig gyakoroltál. Tehát hazamentéi,
lezuhanyoztál, és rögtön bedugtad a lábadat egy vödör jégbe.
Még pizsamát sem vettél fel.
Hangosan beszívta a levegőt.
– És a lélegzetvételed hangjából ítélve még mindig meztelen
vagy. Azért vetted fel a telefont az első kicsengésre, mert
magadhoz akarsz nyúlni, miközben hallod a hangomat.
Megint csend.
– Tévedek? – érdeklődtem.
– Nem – válaszolta halkan. – Azt viszont nem hinném, hogy
most kanos vagy.
– Hidd el, hogy de.
– Lehet, de szerintem azért hívtál fel, mert kedvelsz engem.
Hallani akartad a hangomat, mert egy ideje már nem beszéltünk
telefonon.
– Azért hívtalak, mert kemény a farkam, és azt akarom, hogy
élvezz el tőlem telefonon.
– Akkor nem kedvelsz? – nevetett megint.
– A puncidat kedvelem.
 – Akkor ma este a fehér rózsacsokor és a „Csak azért kiabál
veled, mert tudja, hogy te vagy a legjobb. Ne vedd a lelkedre!”
üzenet a motorháztetőn nem tőled volt?
Erre letettem a telefont.
 Visszalépés (fn.):

Egy ígéret, ajánlat vagy szerződés törvényes

érvénytelenítése.

Andrew

MAGA SZERINT HOGYAN HALADHATNÁNK ELŐRE az ügyféllel,

Harriet? – kérdeztem hátradőlve a székemen másnap este, a
kötelező „hadd segítsenek a gyakornokok havonta egy ügyben”
körrel szenvedve.
– Ööö… Mr. Hamilton – a megszólított zavartan csavargatta
a haját –, Hannah a nevem.
– Ugyanaz. Maga szerint hogyan haladhatnánk az ügyben?
– Beidézhetnénk tanúnak a volt feleséget. Ő tanúskodhatna
az ügyfél jelleme mellett.
– Harminc napig voltak házasok, és annak is már tíz éve –
forgattam a szememet, és a mellette ülő gyakornokra néztem. –
Bob, maga mit gondol?
– Én… Bryan vagyok.
– Az van, amit mondok. Maga mit gondol?
– Végeztem egy kis háttérkutatást, amiből világossá vált,
hogy megrovást kapott, amiért végzősként áttörte a tűzfalat az
egyetemen. Kezdhetnénk azzal, hogy a múltjára építjük a vádat.
 – A mi ügyfelünkről van szó, Bryan – sóhajtottam fel. – Miért
tüntetnénk fel szándékosan rossz színben?
Erre csak pislogott.
– Maga mit javasol? – fordultam az utolsó gyakornokhoz a
szobában, egy filigrán barna lányhoz.
– Meg sem próbálja eltalálni a nevemet? – mosolygott.
– Most jöttem rá, hogy maga itt nem takarító. Mit mond?
– Ezt. – Felém tolt egy mappát az asztalon. – Ha
megpróbáljuk bizonyítani, hogy nem szegte meg a vállalati
szabályokat, amikor kivette a kezdeti részesedését, akkor erre az
ügyre tudunk precedensként hivatkozni.
Kinyitottam a mappát. Az ügyirat első sorából kiderült, hogy
nemcsak száz évvel korábbi, de a Legfelsőbb Bíróság még vissza
is dobta.
– Maguk mind ugyanazt szívták a meghallgatásuk előtt? –
ingattam a fejemet. – Jogi egyetemre járnak. Néhány év választja
el magukat attól, hogy valakinek a jövője a kezükben legyen.
Erre ilyen szarságokkal jönnek?
– A legnagyobb tisztelettel kérdezem, Mr. Hamilton… –
szólalt meg Bryan – létezik egyáltalán jó válasz erre a kérdésre?
Vagy ez egy ilyen „ha-ha-ha, csak tesztelni akarom, hogyan
működik az agyatok” dolog? Tényleg van válasz?
– Igen – válaszoltam felállva.
– Komolyan? Mi az?
– Menjenek haza a picsába – kezdtem összeszedni a
papírjaimat –, mindenki. Most rögtön.
– De…
 – Azonnal – meredtem rájuk, aztán megvártam, hogy
mindhárman kimenjenek a szobából.
Amint egyedül maradtam, nagyot sóhajtva megint leültem.
Még akkor is jobban jártam volna, ha Jessica segítségét kérem az
ügyben. Lószart sem tudott a jogról, de az biztos, hogy ő
legalább próbálkozott volna.
– Mr. Hamilton… – Audrey lépett be a kávémmal. – Hová
tűnt mindenki?
– Hazamentek – idegesen elvettem tőle a kávét maga is
nyugodtan elmehet.
– Vissza fogod adni valaha a gyakornoki pozíciómat, vagy
örökre maradok az iratrendezgetőd meg a kávéhordód?
– A telefonhívások fogadása is a te reszortod. Az olyan
felelősséggel jár, hogy nem kéne lazán venned.
– Komolyan kérdeztem – mondta durcásan. – Bármennyire
szeretek minden reggeli kávé mellett szexelni veled, szeretném
megint úgy érezni, hogy okkal vagyok itt.
– Jó. – Belekortyoltam a kávémba. – Követted a legutóbbi
ügyemet?
Bólintott.
– Remek – nyugtáztam szárazon. – És szerinted hogy kellene
eljárnom?
– Szerintem előbb meg kéne találnod azt az embert, aki
eltüntette az ügyfeled személyazonosságának nyomát.
– Mi van? Miről beszélsz?
Erre elővett egy mappát a táskájából, és lerakta elém.
– A szüleim nagyon-nagyon jól megtanítottak arra, hogyan
tudok utánanézni egy ember múltjának. Ez az egyetlen dolog,
amiért elismeréssel tartozom nekik. – Belelapozott az iratokba. –
Az ügyfelednek megvannak a gyerekkori iskolai papírjai:
vizsgaeredmények, lakcímváltozások, satöbbi. Itt a nyoma
annak, hova járt főiskolára, egyetemre… még az is szerepel
benne, amikor áttörte a tűzfalat, és egy egész szemeszterre
felfüggesztették miatta. Utána jött egy rövid és sikertelen
házasság egy nővel, akivel Cabóban ismerkedett meg, és a
cégének alapításáról szóló bejegyzések. De a jelenlegi vádakat
leszámítva azóta semmi.
Rápillantottam a papírokra.
– Nem gondolod, hogy ez furcsa? – nézett rám Aubrey. –
Hogy lehet az, hogy ráguglizol valakire, de nincs találat? Hogy
lehet az, hogy több adatbázisban is információk után kutatsz, és
komplett évtizedek hiányoznak?
– Picit furcsa – csuktam be a mappát.
– Picit?
– Igen. Picit. Ez minden bizonyítékod?
– Ez minden bizonyíték, amire szükséged van – nézett
mélyen a szemembe. – Találd meg azt, aki eltüntette. Vagy azt,
aki téged tüntetett el. És akkor ott egy újabb megnyert ügy a
zsebedben. Ha nem…
– Aubrey…
– Emberek nem csöppennek ide csak úgy a semmiből,
Andrew. Ezt te is tudod, én is tudom, és az ügyfeled is biztosan
tudja.
– Most az ügyfélről beszélünk?
– Andrew Hamiltonnak nincs nyoma az állami ügyvédi
nyilvántartásban.
 – Nem nekem kell bíróság elé állnom.
– Felhívtam az összes jogi egyetemet az államban. Úgy
tettem, mintha öregdiák lennék, aki az egykori csoporttársait
keresi. Sehol sem volt nyoma annak, hogy egy bizonyos Andrew
Hamilton ott diplomázott volna.
– Ennyire a megszállottam vagy? – kérdeztem gúnyos
félmosollyal.
– Ugyanezt eljátszottam a New York-i jogi egyetemekkel. Az
egy kicsit nehezebb volt, de az eredmény dettó. Semmi nyoma
annak, hogy iskolába jártál akkor, amikor kellett volna.
– És ennek mi köze hozzád?
– Megszégyenítettél, amikor megtudtad, hogy hazudtam
neked.
– Bocsánatot kérek.
– Nem kell – rázta meg a fejét. – Sírtam miattad, amikor azt
mondtad, hogy hazug vagyok, mert elhallgattam az igazságot, és
másnak tettettem magam, mint aki vagyok.
– Biztosra veszem, hogy nem én lettem volna az egyetlen, aki
hazugnak nevez az után, amit csináltál.
– De hiába az a sok nap, amikor látlak, és hiába az a sok
telefonhívás, amikor veled beszélek, mégsem vagyok közelebb
ahhoz, hogy bármit is tudjak rólad – folytatta aggodalmas
tekintettel. – Mindig az történik, hogy vagy én beszélek
magamról, vagy te beszélsz elvont dolgokról, amikből homályos
kép áll össze.
– Nem számít. Megmondtam neked, hogy…
– Hogy soha nem hazudnál nekem. Ezt el is hiszem, és egy
rövid ideig azt is gondoltam, hogy teljesen őszinte vagy velem,
de így visszatekintve csak azzal kapcsolatban vagy az, amiről
beszélni akarsz. Ezután jött Mrs. Hamilton váratlan
felbukkanása, és…
– Azt már elmeséltem. – Megfogtam a kezét, hogy
magamhoz húzzam. – Úgyhogy nem vesztegetem az időt arra,
hogy megismételjem a szarságokat, amiket egyszer már
átrágtam veled.
– Csak…
– Figyelj! – Rányomtam az ujjamat az ajkára. – Hat éve te
vagy az egyetlen nő, akivel rendszeresen kefélek
– Erre most büszkének kéne lennem?
– Te vagy az egyetlen nő, sőt az egyetlen ember, akivel az
irodai munkaidőmön kívül beszélek. – Az ölembe ültettem. – Az
egyetlen nő, akivel valaha is telefonszexeltem. Az egyetlen nő,
aki beülhetett a kocsimba. És az egyetlen nő, aki hazudott
nekem, mégis rávett, hogy maradjak…
Felsóhajtva bámult rám.
– Most pedig, ha nem bánod, akkor megbaszlak ezen a
széken – jelentettem ki. – És miután végeztünk, jó szándékból
megmutatom neked, hogyan nézz utána valakinek helyesen,
mert az elképzeléseddel ellentétben igenis van múltja az
ügyfelemnek.
– Nem. Kétszer is ellenőriztem mindent, és…
– Miután megbasztalak.
Az ajkára tapasztottam az enyémet.
 Beleegyezés (fn ):

Önkéntes hozzájárulás a másik javaslatához

Aubrey

Tárgy: New York / a bugyid

A rend kedvéért: NYC-ben jártam egyetemre. Végzősként
én mondtam el a búcsúbeszédet.
Andrew
Ui. Ha még egy nedves bugyit / „A fétisedhez” üzenetet
dugsz a fiókomba, akkor kénytelen leszek feltételezni,
hogy tényleg azt akarod, hogy a punciddal az arcomon
aludjak. A nyelvem epedve várja ezt, amióta először
„találkoztunk”, így nem kellenek a felesleges
célozgatások.

– AUBREY? – csendült fel anyám hangja, amitől rögtön

leolvadt a mosoly az arcomról. – Aubrey, figyeltél arra, amit
apád mondott az előbb?
– Nem, bocsánat – sóhajtottam fel. Utáltam, hogy még
mindig a vacsoraasztalnál ülök velük.
Abban a pillanatban hívtak, amikor vége lett a próbámnak.
Követelték, hogy menjek haza, és együtt mehessünk a „kedvenc”
éttermünkbe. Az összes countryklubos barátjuk ott szokott enni.
Tudtam, hogy csak a látszólag tökéletes családi idill
mutogatásához van rám szükség.
– Most már figyelsz? – kérdezte felvont szemöldökkel apám.
– Igen…
– Azért hoztunk el ide, hogy elmeséljük, indulok a
kormányzói posztért a következő választásokon – jelentette be.
– Kell a szavazatom?
– Jaj, Aubrey… – fújtatott anyám, miközben intett a
pincérnek.
– Ez életed egyik legboldogabb pillanata.
– Nem – ráztam meg a fejemet –, biztosra veszem, hogy nem.
– Az a sokévnyi kemény munka, amivel sikerült a város
egyik legmakulátlanabb irodáját felépíteni… – nézett apám
szemébe –, bőségesen meg fog térülni. Már van néhány szóbeli
ígéretünk a kampány költségeinek fedezésére, és mivel
ugyanazon az oldalon állunk, mint a hivatalban lévő…
– Nagyon jók az esélyeid, hogy kormányzó legyél –
szakítottam félbe. – Gratulálok, apa!
Apám az asztalon átnyúlva megfogta a kezemet.
Anyám viszont képtelen volt befogni a száját.
– Új családi fotókra lesz szükség. Hivatalosakra, tudod?
Olyanokra, amiket elküldhetünk a sajtónak a cikkeikhez. Ahhoz
másképp kell majd megcsinálni a hajadat, mint az a balerinás
fazon.
– Az konty.
– Az borzalom.
– Margaret… – csitította apám. – Nem borzalom. Csak…
– Csak milyen? – néztem egyikről a másikra.
 – Fontos, hogy az amerikai értékeket megtestesítő, összetartó
csapatnak tűnjünk a kampány alatt. – Anyám elvett egy pohár
bort a pincértől, aztán megvárta, hogy az hátralépjen. – Lehet,
hogy majd együtt kell ellátogatnunk néhány helyre.
– Kormányzói posztról van szó, nem elnökiről! És mégis
hány huszonévest ismertek, aki a fényképek kedvéért részt vesz
a szülei kampánykörútjain?
– Az ellenfelünknek húszéves ikrei vannak, akik otthon
tanulnak – felelte anya. – Minden nyáron elutaznak egy
harmadik világbeli országba, hogy segítsenek a szegényeken.
Biztos, hogy ők ott lesznek minden állomáson.
– Miért akartok ti őszinte emberekkel versenyezni? –
horkantam fel. – Nem gondoljátok, hogy az ő fajtájuk érdemelné
meg a győzelmet?
– Aubrey, ez most komoly! – háborodott fel apa. – Nagyon
régóta ez volt az álmom, és gondoskodni akarunk arról, hogy
semmi se álljon a megvalósulás útjába.
Erre sokatmondó pillantást váltottak, én pedig felvontam a
szemöldökömet.
– Például mi állhatna? – tudakoltam.
– Jól van… – szólalt meg halkabban anya, és hátranézett a
válla fölött, mielőtt folytatta. – Muszáj tudnunk, hogy van-e
valamilyen csontváz a szekrényedben. Bármi olyan kép a
közösségi médiában, amitől bulizós lánynak tűnsz, van-e olyan
exbarátod vagy szexpartnered, aki problémás lehet, vagy bármi
olyan dolog, amitől úgy tűnhet, hogy rossz szülők vagyunk…
– Tényleg rossz szülők vagytok.
 – Hagyd abba, Aubrey! – Apám megragadta a kezemet, és
erősen megszorította. – Mi ketten mindent megadtunk neked,
amire csak vágytál, és most csupán egy ilyen apró áldozatot
kérünk tőled.
– Semmiféle csontváz nincs a szekrényemben – csikorgattam
a fogamat.
– Helyes. – Anyám magára öltötte a szokásos kamumosolyát.
– Akkor majd nem lesz gyanús, ha az utolsó évben eltűnsz az
iskolából, hogy segíts nekünk a kampánykörúton. Már
beszéltünk a tanszékvezetőddel a távoktatási lehetőségekről,
amik tényleg adottak. Amelyik tárgyból mégsem, amiatt majd be
kell menned, de ilyen helyzetben rendkívüli feltételeket
biztosítanak a diákok számára, úgyhogy…
– Nem – szakítottam félbe. – Köszönöm, nem.
– Ez nem vita tárgya, Aubrey. Ez azért van, hogy…
– Apa álmának megvalósításáért, ugye? – Próbáltam nem
elveszíteni a fejemet. – Mert ő az egyetlen ember ebben a
családban, akinek van egy álma?
– Igen – felelte anyám mosolyra húzott szájjal. – Mi itt valódi
álmokról beszélünk, Aubrey. Nem pedig „marhára semmi esély
rá” jellegű kudarcokról.
– Tessék? – Felpattantam. – Te beszélsz kudarcokról, amikor
ti ketten mindenkinél nagyobb kudarcot vallottatok a saját
lányotok előtt? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Aubrey, ülj vissza! – Anyám elkapta a kezemet. – Ne
rendezz jelenetet!
– Ne rendezzek… – Elrántottam a kezemet. – Beszéljünk
inkább arról, hogy kurvára huszonkét éves vagyok, és
harmadéves a suliban, amikor már végzősnek kéne lennem.
Igaz? Elmagyaráznátok, hogy miért van ez?
Apámnak elvörösödött az arca. Intett, hogy üljek le, de én
állva maradtam.
– Aubrey – anyám a gyöngysorát kezdte babrálni –, mi azt
tettük, ami akkor a lehető legjobb volt. Bár valóban szerencsétlen
dolog két éven belül kétszer iskolát váltani, ettől lettél az, aki
most vagy. A kampánykörút pedig csak akkor fog elkezdődni,
amikor…
– Állatira nem érdekel, mikor kezdődik. Nem megyek el egy
értelmetlen kampánykörútra, és nem fogok távoktatásban
tanulni. Tudjátok, miért? Mert a kibaszott balettot nem lehet
neten keresztül megtanulni!
Éreztem, hogy felforr az agyvizem. Az étteremben csend lett.
– Ti ketten több mint önzők vagytok, és még csak nem is
tudtok róla – közöltem a fejemet rázva. – A másik fazonra fogok
szavazni.
Azzal döbbent nyikkanások közepette kiviharzottam az
étteremből. Boldoggá tett, hogy a szüleim tökéletes imídzsét
sikerült nyilvánosan megnyirbálni.
– Mi a rendszáma, kisasszony? – szólított meg a
kocsirendező, ahogy kiléptem.
– A micsodám?
– A rendszáma – ismételte meg, és oldalra biccentette a fejét.
– A kocsijának.
Francba! Sóhajtva hátranézem a vállam fölött.
A vendégek felém mutogattak. Nem bírtam visszamenni
csak azért, mert nem volt mivel hazajutnom.
 Fontolgattam, hogy hívok egy taxit, de tudtam, hogy annak
semmi értelme. Száz évig tartana, mire odaér, ráadásul addigra
gyalog otthon lennék.
Úgy másfél kilométerre volt egy buszmegálló, viszont csak a
bankkártyámat vittem magammal.
Kételkedtem abban, hogy Andrew eljönne énem, de azért
úgy döntöttem, megpróbálom.

Tárgy: Fuvar
Tényleg nagy szükségem lenne egy szívességre…
Aubrey

Tárgy: Re: Fuvar

Az, hogy napközben elvigyelek egy „fuvarra”, nem
tekinthető szívességnek.
Andrew

Tárgy: Re: Re: Fuvar

Nem dugásról beszélek. Tényleg egy fuvarról. Értem
tudnál jönni esetleg most rögtön? A szüleimmel
vacsoráztam, de nem végződött jól… és kocsi nélkül
vagyok.
Ha nem tudsz jönni, megértem.
Aubrey

Tárgy: Re: Re: Re: Fuvar

Hol vagy?
Andrew

Félóra múlva megjelent a countryklub előtt.

 Még mielőtt leparkolhatott volna, már be is pattantam a
kocsijába. Vissza sem néztem a sznob gyülekezetre, akik biztos
azon sutyorogtak, hogy mi történt közöttünk a szüleimmel.
– Hazaviszlek, jó? – kérdezte, amikor elindult.
– Nem.
– A GBH-ba? – pillantott rám.
– Ahogy akarod. Csak a lakásomhoz ne! – Elhallgattam egy
pillanatra. – Biztos, hogy a szüleim odamennek vacsora után,
hogy megpróbáljanak beszélni velem, ezért…
– Ettél?
– Elment az étvágyam – feleltem halkan, és elmosolyodtam. –
De ha most el akarsz vinni randizni, akkor nem tiltakozom.
– Miért vinnélek randizni?
– Mert tartozol nekem egy randival.
– Mióta?
– Egyszer azt mondtad, hogy ha valaha is találkozunk
személyesen, akkor elviszel randizni. Még nem tetted meg.
Egy piros lámpához érve felém fordult.
– Ha halovány érdeklődést mutatnék aziránt, hogy
elvigyelek most randizni, amit egyébként nem mutatok, mégis
hova a fenébe vihetnélek, miután már megvacsoráztál?
– Lepj meg! – vontam vállat, és az ablaknak dőlve
behunytam a szememet.
Szinte láttam, ahogy „neked elment az eszed” tekintettel néz
rám. Mosolyogtam, amikor kikanyarodott az utcára. Reméltem,
hogy attól kezdve talán rendszeresen el fogunk járni randizni.
Éppen arról álmodtam, hogy megint megcsókol a galériában,
amikor finoman megrázta a vállamat.
 – Aubrey – suttogta – ébredj!
A fejemet felemelve kinéztem az ablakon. Dús növényzetet
és hatalmas üvegfalú épületet láttam. Luxustársasház. Nagyot
dobbant a szívein, mert tudtam, hogy még sosem vitt fel
magához nőt, és örültem, hogy én lehetek az első.
Ránéztem, hogy mondjak valamit, de amikor észrevettem,
hogy egy zöld parkolókártyával babrál, kinéztem a szélvédőn is.
És megláttam, hol vagyunk valójában.
Egy Hilton szálloda előtt.
– Neked az a randi, hogy elhozol egy hotelbe?
– Inkább az, hogy megbaszlak egy hotelben.
– Andrew, az összes többi nőt is ide szoktad hozni…
– És?
Összeszorult a szívem.
– Nem érted, hogy ez nekem fáj?
– A Marriott jobb lenne?
Erre csak pislogtam.
– Nem ugyanolyan minőségű a kiszolgálás – magyarázta –,
de ha te azt szeretnéd…
– Vigyél haza! Most azonnal! – fúlt el a hangom. Behunytam
a szememet, és megint nekidőltem az ablaknak. – Majd
boldogulok a szüleimmel…

Egy bőrkanapén ébredtem, puha fekete takaróba burkolva.

 Amikor felültem, láttam, hogy a levett cipőm a helyiség túlsó
végében lévő polcon van. Egy tálca friss gyümölcs és csokoládé
hevert mellettem a kis asztalon, ahol egy üveg bor és két hosszú
szárú pohár is várakozott.
Úgy nézett ki a szoba, mint egy lakberendezési magazinban:
fehér selyemdrapériák, szürkésbarna falak, ezüst keretes képek.
Az egyik kép egy kibaszott szállodát ábrázolt, amiből már
pontosan tudtam, hol vagyok.
Rögtön ledobtam magamról a takarót, hogy megkeressem
Andrew-t, és Kiabáljak vele, amiért a kérésem ellenére odavitt. A
folyosón végigsétálva hirtelen feltűnt, hogy a falon lógó képeken
ő van.
Az egyiken vízparton állva révedt a távolba. A másikon egy
New York-i taxi előtt állt, a harmadikon pedig egy padon hevert
a parkban.
Mindegyik képen fiatalnak látszott: kisfiús báj csillant a
szemében. Boldognak tűnt, ha nem tévedtem. Elképesztően
boldognak.
A sok nagyobb fotó keretén két kis fából készült betű állt,
amik egymásba fonódtak. E és H. Először azt hittem, hogy
Andrew keresztnevének Kezdőbetűje egyszerűen hiányzik, hogy
valahol mégis ott kellett lennie, de nem ez volt a helyzet, ugyanis
a folyosó végi utolsó fényképnél már egy hatalmas E és H
díszelgett, ami egy New York-i montázs volt.
E és H?
Továbbmentem a folyosón. Mosolyogva nézegettem a
becsben tartott képeket, amiket kirakott magáról. Megálltam,
amikor vízcsobogást hallottam, és a zajt követve egy óriási
hálószobában találtam magam.
Minden fekete volt: az ágynemű a méretes franciaágyon, a
hosszú selyemfüggöny az erkélyre vezető franciaajtón és a
bársonyszőnyeg a fényes fapadlón.
Odasétáltam a szekrényhez, hogy kihúzzam az első fiókot.
– Mit csinálsz? – kérdezte a hátam mögött Andrew.
– Én csak… – elhallgattam, amikor átkarolta a derekamat –
csak nézegettem a cuccaidat.
– Keresel valamit? – Hátulról belecsókolt a fülembe.
– Azt keresem, hol tartod a bugyijaimat.
– Mind ott van az ágyam mellett. – Neverve a szoknyám alá
nyúlt. Megállt a keze, ahogy hozzáért a meztelen puncimhoz. –
Mivel most nincs rajtad, talán vissza kéne adnom őket?
Vágtam egy grimaszt, ő pedig elengedett.
– Ez jobb, mint egy hotelszoba? – érdeklődött.
– Attól függ. – Szembefordultam vele. – Hány nőt hoztál már
ide?
– Egyet sem.
– Egyet sem? Hat év alatt?
Nem hittem a fülemnek.
– Szeretem különválasztani a dugást az otthoni élettől. –
Megfogta a kezemet.
– Akkor én vagyok a kivétel?
Nem felelt. Csak átvezetett a hálón keresztül egy csupa fehér
fürdőszobába, ahol még mindig folyt a víz a zuhanyzóban.
– Arra vártam, hogy felébredj – mondta, s lenézett rám.
– Mert filmet akarsz nézni velem?
 – Mert meg akarlak baszni a zuhany alatt. – Háttal
nekipréselt a falnak, és mélyen a szemembe nézett. – Mert egész
éjjel dugni akarok veled.
Felnyögtem, ahogy a combom közé nyomta a térdét, és
levette rólam a felsőmet. Aztán a hátam mögé nyúlt, hogy
kikapcsolja a melltartómat, s amint az leesett a földre, már nyalta
is a mellbimbómat.
– Vedd le a szoknyádat! – Hátrált egy lépést.
A cipzárra vándorolt a kezem, de a szemem továbbra is rajta
maradt, miközben nekiállt levetkőzni.
Az irodájában már számtalanszor keféltem vele. Újra és újra
önfeledten lovagoltam a farkán, de még sohasem láttam teljesen
meztelenül.
Kibújt a fehér, V nyakú pólójából, és bedobta a sarokba,
felfedve ezzel a kockás hasát meg egy dőlt betűs tetoválást a
mellkasán.
Megpróbáltam kiolvasni, mi van odaírva, de rögtön kioldotta
a fekete melegítőnadrág zsinórját a derekán, és hagyta a földre
hullani.
Látszott, hogy mennyire kemény a bokszeralsó alatt. Vártam,
hogy levegye, de visszasétált hozzám.
– Vedd le rólam te! – kérte, és a derekához tette a kezemet.
Bedugtam a hüvelykujjamat a derékpánt alá, de leállított.
– A száddal.
Elkerekedett szemekkel néztem fel rá. Az a szexi félmosoly
jelent meg az arcán.
Kissé előrehajolva végigcsókoltam a derekát. Hallottam,
hogy elakad a lélegzete, amikor beletúrt a hajamba.
 A combjába kapaszkodva elkezdtem lehúzni a bokszerét a
fogammal. Néhány centi haladás után megpróbáltam a kezemet
is használni, de visszarántott a hajamnál fogva.
– Csak a száddal! – szólt rám.
A pillantásommal jeleztem, hogy megértettem. Erre
elengedett. Megint a fogam közé vettem az anyagot, és lassan
végig lehúztam a lábán.
Ahogy felnéztem, ott volt a farka a figyelem középpontjában.
Kőkeményen és a puncimra készen, mint mindig. A tekintetéből
ítélve tudtam, hogy fel fog emelni, hogy a falnak döntve
megdugjon.
Mielőtt lett volna rá esélye, feltérdelve megragadtam a
vastag farkát a kezemmel. Rátapasztottam a számat, és minden
egyes centiméterén végighúztam a nyelvemet. Aztán a hegyét
bekapva lassan masszírozni kezdtem a nyelvemmel.
– Aubrey – az ujjai belemélyedtek a hajamba, miközben
lenézett rám –, mit csinálsz?
– Hát… – pirultam el – leszopom a farkadat.
Pislogott, majd lassan mosoly terült szét az arcán.
– Te nem leszopod a farkamat, hanem csókolgatod.
– Még nem tartok annál a résznél. Csak próbáltam úgy
csinálni, hogy…
Megráztam a fejemet, és felálltam. Totál zavarban voltam.
– Mindegy – tettem hozzá.
– Próbáltad úgy csinálni, hogy? – suttogta az ajkamra.
Megint megráztam a fejemet.
– Nem kell mástól tanulnod – nézett a szemembe. – Majd én
megtanítalak.
 Még mindig mosolyogva megfogta a kezemet, és behúzott a
zuhanyzóba. Magához vont, hogy a mellkasunk összeérjen, és az
egyik ujját becsúsztatta a számba a vízsugár alatt.
– Ennyire tudod kinyitni? – kérdezte.
Pislogva bólintottam.
– Sokkal nagyobbra kell nyitnod, hogy beférjek a szádba.
Azzal leült egy vizes kis padra a háta mögött, és intett, hogy
mélyen hajoljak le.
A vízsugár a hátamra folyt, ahogy letérdeltem.
– Nyald meg az ajkadat! – parancsolta.
Engedelmeskedtem. Úgy éreztem, hogy teljesen idegen a
terep.
Előrehajoltam, mert azt hittem, hogy most kell bekapnom, de
leállított.
– Nedvesítsd be!
– Tessék?
– Tedd a szádat a farkamra, és nedvesítsd be vele!
Habozva rányomtam az ajkamat a farkára, majd
végighúztam rajta a nyelvemet. Lassan köröztem vele, de ő
felemelte a fejemet.
– Túl gyengéd vagy – jelentette ki. – Most nem kell úgy
viselkedned, mint valami kibaszott úri hölgynek.
– Én…
– Az kell, hogy agresszív, mohó és nyálas legyél, mert én se
leszek gyengéd, amikor felfallak téged. – Óvatosan lejjebb
nyomta a fejemet, és egy kicsit jobban terpesztett. – Masszírozd a
golyóimat a kezeddel…
Rögtön megfogtam őket, hogy egymáshoz dörzsöljem.
 – Egy kicsit keményebben…
Lelassult a lélegzetvétele, én pedig megtaláltam a ritmust a
kezemmel.
– Most pedig… – suttogta – nyisd ki a szádat, amennyire
csak bírod, és kapd be olyan mélyen, ahogy csak tudod.
Kinyitottam a számat, és könnyedén bekaptam az első
néhány centit, miközben a hajamat simogatta.
– Tartsd rajtam a tekintetedet – tette hozzá úgy, mintha le
lenne nyűgözve. – Nem kell most rögtön bekapnod az egészet. –
Hátratolta a vállamat, aztán előre. – Így járasd ki-be a szádban.
Felnyögve, színtiszta kéjvággyal a szemében bámult engem.
– Szívd be mélyebbre! – suttogta.
Követtem az utasítását, mire még hangosabban nyögött.
Láttam, hogy megfeszülnek a lábizmai, amikor már félig sikerült
bekapnom. Kezdtem egy kicsit felbátorodni. Megjött az
önbizalmam, úgyhogy még mélyebbre engedtem a számban.
– Baszki! – lehelte.
A szabad kezemmel megfogtam azt a részt, ami nem volt
benne a számban, és ugyanúgy masszírozni kezdtem, ahogy a
golyóit: lágyan, mégis keményen.
Ekkor már a hajamat húzva könyörgött, hogy még
mélyebben kapjam be.
– Engedd tövig…
Most már éreztem, hogy nálam az irányítás. Így a kérését
megtagadva inkább gyorsítottam, fel-le járatva a fejemet.
– Aubrey… – szólalt meg elgyötört hangon.
Kicsit mélyebbre engedtem. Kicsit szorosabban közrefogtam
az ajkammal. De nem kaptam be tövig.
 – Aubrey… – ismételte kissé kétségbeesve.
Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy mit mond. Imádtam az
érzést, hogy a farka a számban van. Imádtam, hogy a nyelvem
parancsol neki, és arra kell reagálnia.
– Állj! – Felrántott a hajamnál fogva, és rám meredt. – Vedd
be a farkamat a kibaszott szádba! Tövig! Most rögtön!
Megint bekaptam, és teljesen előrehajoltam. Csak akkor
álltam le, amikor már a torkomnál volt.
Andrew egy pillanatra behunyta a szemét, és felsóhajtott.
Aztán kinyitotta, hogy megszólaljon. Reszelős volt a hangja.
– Bele akarok élvezni a szádba. És azt akarom, hogy kurvára
lenyelj belőle minden cseppet.
A térdét megragadva egyre gyorsabban és gyorsabban
szoptam, amíg el nem kezdett lüktetni a farka a számban.
Éreztem, ahogy remeg és megrándul. Végül hátradőlve
elengedte magát, és éreztem a torkomba lövellő meleg sugarat.
Sűrű és sós volt. Odavoltam az ízéért. Amikor az utolsó
csepp is kijött, belenéztem a szemébe, ő pedig visszanézett rám.
Megelégedettség és csodálat tükröződött az arcán. Még soha
semmitől nem indultam be ennyire.
Felállt, magához húzott, és a számra tapasztotta a száját.
– Ez rohadtul tökéletes volt.
Azzal elzárta a csapot, és kivitt a fürdőből a hálószobába.
Nem vette a fáradságot, hogy megszárítson.
A derekamnál fogva rálökött az ágyra.
– Tedd szét a lábadat!
A lábam magától szétnyílt, ő pedig rám mászott. Vadul
megcsókolt, és szívogatni kezdte az alsó ajkamat.
 Éreztem, ahogy a farka hegye hozzápréselődik a puncimhoz.
A csípőmet felemelve bátorítottam, hogy megdugjon.
A zuhanyzós jelenet után nem vágytam túl sok előjátékra, és
nem akartam beszélgetni sem.
Csak azt akartam, hogy megkeféljen.
Azonnal.
A mellemet simogatta, de félretoltam a kezét.
– Dugj meg, Andrew!
– Meg foglak.
– Most!
Rám mosolygott, mintha mondani akarna valami okosat, de
aztán odanyúlt egy óvszerért az éjjeliszekrényre.
Gyorsan felhúzta, és egyetlen mozdulattal tövig belém
hatolt. Felnyögtem a gyönyörtől.
– Ahh!
Beletúrtam a hajába, miközben fáradhatatlanul ki-be járt
bennem. Biztosra vettem, hogy sohasem tudnám megunni,
ahogy kefél. Minden alkalom egyre jobb volt.
Behunytam a szememet, ő pedig a nyakamba fúrta az arcát.
Azt suttogta, hogy milyen kibaszottul jó vagyok. Lassan
elkezdtem remegni belül. Hiába szerettem volna, ha egy kicsit
tovább tart a dolog, nem bírtam visszafogni magam.
– Andrewww! – kiáltottam a nevét, amikor megrándult a
csípőm, és eluralkodott rajtam az orgazmus.
Sikítva zuhantam hanyatt a párnákra, ő pedig pillanatokkal
később rajtam landolt. Ott feküdtünk, egymásba fonódva, sokáig
– egyetlen szó nélkül. Amikor végre összegyűjtöttem az erőt,
hogy megszólaljak, megköszörültem a torkomat.
 – Egész éjjel úgy akarsz aludni, hogy bennem vagy?
– Persze hogy nem.
Kihúzta a farkát belőlem, amitől rögtön érezni kezdtem a
hiányát. Odasétált a szekrényhez, hogy kidobja a gumit.
– Mit csinálsz? – kérdeztem felülve.
– Felöltözöm.
– Minek?
– Hogy hazavigyelek. – Magára húzott egy nadrágot. – És
hogy le tudjak feküdni aludni. – Belebújt egy pólóba is, aztán
rám nézett. – Mennyi idő alatt tudsz elkészülni?
– Nem kell hazavinned – tiltakoztam. – Itt akarok maradni.
– Itt? – kérdezte teljesen értetlenül.
– Igen, itt.
– Mármint éjszakára?
Bólintottam. Ő pedig úgy állt ott, mintha valami elképesztő
dolgot kértem volna tőle. Az arcán gyötrődés és megbánás
tükröződött. Egy pillanatra szinte rosszul éreztem magam,
amiért ezt javasoltam.
– Aubrey, én nem… – sóhajtott fel – soha nem hagyom, hogy
bárki is velem aludjon.
– Akkor hadd legyek én az első…
Még mindig engem bámult. Megdörzsölte az állát, majd
odament a szekrényhez, hogy elővegyen egy fehér pizsamát.
Odanyújtotta felém.
– Alhatsz ebben.
Amikor érte nyúltam, megrázta a fejét.
– Állj fel!
Az ágyról felkelve elé álltam.
 Ráérősen rám adta a felsőt. Végigcsókolgatta a kilátszó
bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, amíg el nem jutott a
legfelső gombig. Akkor szájon csókolt.
Arra számítottam, hogy a nadrág következik, de azt
keresztülhajította a szobán.
– Be az ágyba!
Mosolyogva bebújtam a takaró alá, miközben ő lekapcsolta a
villanyt.
Pillanatok múlva bebújt mellém, és a mellkasához ölelt.
– Most boldog vagy? – suttogta.
– Igen.
– Biztos? Akarsz még valamit tőlem ma este, ami kívül esik a
komfortzónámon?
– Ma este már nem. De majd csinálhatnál nekem reggelit.
– Túlfeszíted a húrt…
– Ha esetleg mégis rászánnád magad, akkor belga gofrit,
bacont, szeletelt epret és narancslevet szeretnék.
– Esélytelen, hacsak nem a farkamról akarod leenni ezeket –
közölte, és belecsípett a fenekembe. – Aludj, Aubrey!

Reggel arra ébredtem, hogy egyedül fekszem Andrew ágyában.

Odapillantottam, ahol ő feküdt, és észrevettem egy GBH-s
papírra írt üzenetet.

El kellett mennem az irodába, hogy találkozzak egy ügyféllel. Majd visszajövök,

hogy hazavigyelek.
 Ui. Nyugodtan vidd haza a bugyigyűjteményed.
Andrew

Kimásztam az ágyból, hogy még jobban körülnézzek a

lakásban, de egyszer csak kopogtak. Gyorsan odasiettem az
ajtóhoz. Andrewra számítottam, ám helyette egy talpig feketébe
öltözött férfi állt ott.
– Ööö… jó reggelt! – Igyekeztem nem túl értetlennek tűnni.
– Ön Aubrey Everhart?
– Igen…
– Remek. – Azzal egy fehér zacskót nyújtott felém. – Ínyenc
gofri, bacon, szeletelt eper és narancslé, ugye?
 Cáfolat (fn.):

Az alperes vagy a vádlott olyan kijelentése, amely szerint

a gyanú (állítás vagy tény) nem helytálló.

Néhány nappal később…

Andrew

HIVATALOSAN IS ELMENT AZ ISTENVERTE ESZEM.

A fürdőkádban voltam, Aubrey pedig rajtam ült, egy újabb
orgazmus után lihegve.
A héten már harmadjára aludt a lakásomon. Értelme sem lett
volna úgy tenni, mintha ez zavarna.
Nem tudtam, hogy mi a fene történik, de az biztos, hogy
közel férkőzött hozzám. Minden gondolatomat áthatotta.
Mindegy, mivel próbálkoztam, hogy észbe kapjak – hogy
emlékeztessem magamat, ez csak ideiglenes állapot lehet –,
egyre jobban beette magát az életembe.
– Miért vagy ilyen csendes ma este? – kérdezte.
– Nem szabad gondolkoznom?
– Egy meztelen nővel az öledben nem.
 – Csak esélyt akartam adni neki a pihenésre. – Megfogtam
alulról a combját. – Ma milyen felesleges baromságról akarsz
csacsogni?
– Nem felesleges… a családodról van szó.
– Mi van a családommal?
– Ők még mindig New Yorkban vannak?
– Nem tudom. – Igyekeztem megakadályozni, hogy
megfeszüljön az állkapcsom.
– Nem tudod? – értetlenkedett felvont szemöldökkel. –
Hogyhogy nem tudod? Nem vagytok beszélő viszonyban?
– Nem az… – sóhajtottam fel. – Nekem nincsenek szüleim.
– Akkor miért emlékszem úgy, mintha meséltél volna egy
történetet az anyukádról nem sokkal azután, hogy találkoztunk?
– biccentette oldalra a fejét.
– Milyen történetet?
– A Central Parkról meg a fagyiról. – A szemembe nézett,
várakozón, hogy szólaljak meg. – Talán azt mondtad, hogy elvitt
valami gyerekeknek szervezett vásárba. Ami minden szombaton
volt. De te arra az alkalomra emlékszel a legjobban, amikor esett
az eső, és ő mégis elvitt, te pedig egy órát álltál sorban egy
gombóc vaníliafagyiért.
Erre hunyorogni kezdtem.
– Nem stimmel a történet? Összekeverem valamivel?
– Nem kevered – feleltem. – Stimmel. De azóta sem láttam.
– Jaj… – Lesütötte a szemét. – Sajnálom.
– Ne sajnáld! – Végighúztam az ujjamat a száján. – Rendben
vagyok.
– Kérdezhetek még egypár dolgot?
 – Mától kezdve lesz egy napi kérdéslimited.
Tiltakozásul a szemét forgatta.
– Mit jelent az a sok E és H fénykép a folyosón? – faggatott
tovább.
Hirtelen fájdalom nyilallt a mellkasomba.
– Semmit.
– Ha annyira utálod New Yorkot, és nem szeretsz a
múltadról beszélni, meg arról sem, hogy mit veszítettél el hat
éve, miért van ennyi emlék a faladon?
– Aubrey…
– Jó, felejtsd el! És az a latin nyelvű idézet a szíved fölött? Mit
jelent?
– Ha egyvalamiről hazudsz, mindenről hazudsz.
Szájon csókoltam, mielőtt megint kérdezhetett volna.
Kezdtem kíváncsi lenni arra, miért nem istenverte újságírónak
akart menni balerina helyett.
– Te jössz! – szólalt meg halkan. – Most te kérdezhetsz tőlem.
– Inkább megdugnálak még egyszer.
Felálltam vele együtt, és segítettem neki kiszállni a kádból.
Mindketten megtörülköztünk, aztán átmentünk a
hálószobámba. Éppen magamhoz húztam, amikor megszólalt a
csengő.
– Hamarabb hozták a vacsorát – sóhajtottam fel. Belebújtam
egy melegítőnadrágba és egy pólóba, majd elindultam az ajtó
felé a bankkártyám mai.
Ahogy kinyitottam, azzal az emberrel találtam szemben
magam, akivel végképp nem akartam. Ava.
 – Kurvára ne merészeld most is rám csapni! – sziszegte. –
Beszélnünk kell!
– Lófaszról sem kell beszélnünk. – Kiléptem, és becsuktam
magam mögött az ajtót. – Hányszor mondjam még, hogy nem
kívánt személy vagy itt?
– Ahányszor csak kell, hogy te magad elhidd, amit soha nem
fogsz. Kérdezd meg, miért jöttem el Durhambe, hogy
találkozzam veled, Mr. Hamilton. Tegyél a kedvemre, és akkor
végre el fogok kotródni a pokolba.
– Amúgy is a pokolban fogsz kikötni – jelentettem ki
szárazon. – Tényleg leszarom, miért jöttél ide.
– Akkor is, ha a válási papírok aláírása miatt?
– E-mailben is átküldhetted volna azt a szart – szorítottam
össze a fogamat. – És mivel biztosra veszem, hogy lassan
kifogysz a lehetőségekből, amikkel elhúzod a pert, csak meg kell
várnom, hogy ez bekövetkezzen. Az ügyvédeid tuti ejtenek
majd, ha rájönnek, milyen ügyfél vagy.
– Mindössze havi tízezer dollárt kérek.
– Kérd inkább attól, akivel a hálószobánkban dugtál, amíg én
dolgozni voltam – vágtam oda. – Vagy még jobb, ha felajánlod a
bírónak, hogy a szívességért cserébe vele is ágyba bújsz. Esetleg,
ha kedved szottyan, kefélj az egykori legjobb barátommal.
Mindig jobb kedved lett, miután lefeküdtél vele, nem?
– Te sem voltál épp az a Mr. Tökély!
– Kurvára nem csaltalak meg soha. És sosem hazudtam
neked.
Csend.
– Havi ötezer – ajánlotta.
 – Baszd meg magad, Ava!
– Tudod, hogy soha nem adom fel – mondta, s elkerekedett a
szeme, amikor visszaléptem a lakásba. – Mindig megkapom,
amit akarok.
– Én is.
Rácsaptam az ajtót. Éreztem, hogy összevissza ver a szívem,
és kezdenek megint rám törni az ocsmány emlékek.
Eső. New York. Összetört szív.
Teljes, totális összeomlás.
Az újabb személyes találkozás Avával – a manipulatív
hangja meg az ismerős nyilallás a mellkasomban – ráébresztett,
hogy nem követhetem el ugyanazt a hibát még egyszer.
Aubrey máris kérdezősködött. Próbálta beleásni magát az
életembe, amennyire csak tudta. Azt hitte, hogy ha elég sokáig a
közelemben marad, talán működhet ez kettőnk közön. De én
tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. Pláne, miután láttam
Avat, és tudtam, hogy milyen messzire képes lenne elmenni,
hogy megint teljesen tönkretegyen.
Hivatalosan is végeztem azzal a monogám játékkal, amiben
benne voltunk az előző két hétben. Elég jó móka volt – más
élmény de mivel Aubrey soha nem lehet az enyém, és én sem
lehetek az övé, egyben kurvára értelmetlen is.
A hálószobába visszaérve láttam, hogy Aubrey mosolyogva
elhelyezkedik az ágyban.
– Mi a vacsora? – kérdezte oldalra biccentett fejjel. – Az
ajtónál hagytad?
– Nem.
 Megráztam a fejemet, és nekiláttam összeszedni a cuccait.
Betömtem őket a táskájába.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nem maradhatsz éjszakára.
– Oké. – Felállt. – Történt most valami? Akarsz róla beszélni?
– Semmiről sem akarok veled beszélni – sziszegtem. – Csak
haza akarlak vinni a francba.
– Tessék? – értetlenkedett. – Mi ütött beléd? Miért vagy…
– Nézd meg, hogy semmi szarod ne maradjon a
fürdőszobámban. Ide nem jössz vissza többet.
– Miért nem?
– Mert el kell kezdenem valaki mással dugni. – Felemeltem a
fejpántját. – Szerintem így is bőven elég időt töltöttem veled,
nem gondolod?
– Andrew – elsötétült az arca – honnan jött ez az egész?
– Ugyanonnan, ahonnan mindig. Egyszer már hazudtál
nekem, máskor is hazudni fogsz.
– Azt hittem, ezen már túlvagyunk.
– Te talán igen, de én nem.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy össze kell szedned az összes holmidat,
hogy hazavihesselek. Mostantól pedig a gyakornokom vagy, én
pedig a főnököd. Mindig is Miss Everhart leszel számomra, én
pedig neked Mr. Hamilton.
– Andrew…
– Kurvára Mr. Hamilton!
Odasietett hozzám, és kikapta a kezemből a dolgait. A
szeméből néhány könnycsepp csordult ki.
 – Baszd meg! BASZD MEG! Ez az utolsó eset, hogy
eljátszottad velem ezt az „egyszer így, máskor úgy” baromságot!
Azzal kiviharzort a lakásomból, és becsapta maga mögött az
ajtót.
Felsóhajtottam. Rögtön mardosni kezdett a bűntudat, de
tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Vagy rögtön véget vetek
ennek a szarságnak, vagy később felelek azért, mert összetörtem
a szívét.
Az erkélyre kilépve rágyújtottam egy szivarkára, és
felnéztem a holdtalan égboltra. Rosszul éreztem magam, amiért
ennyire hirtelen vetettem véget a dolognak, hogy magyarázat
nélkül kiraktam – de rohadtul vissza kellett változnom azzá, aki
voltam, mielőtt elcseszem, és megint kockára tenném a szívemet.
 Záróérv (fn.):

Az ügyvédi védőbeszédben elhangzó utolsó érv, miután a

bizonyítékok bemutatása mindkét oldalról megtörtént.

Hat évvel korábban

New York

Andrew

(jó… akkoriban Liam A. Henderson voltam)

VAN VALAMI EBBEN A VÁROSBAN, ami visszaadja a hitemet. A

reményekkel teli levegő, a villogó fények, amik élénkebbek, mint
bárhol máshol, és az álmodozók, akik nap mint nap megtöltik az
utcákat… akik nem hajlandók feladni a kudarcok miatt, amíg
nem győznek végre. Nincs még egy ilyen város, és az állam
határain kívül sincs semmi, ami ennél csábítóbb. Semmi sem
vehet rá arra, hogy valaha is elmenjek innen.
Miközben a távolban éppen lemegy a nap, átölelem a
feleségem derekát. A Brooklyn híd szélén állunk. Mosolygunk,
mert a cégem megint szert tett egy nagy volumenű ügyfélre.
– Szerinted az újságok meg fogják írni valamikor az
igazságot az első ügyedről? – kérdezi, és közben felnéz rám
azokkal a világoszöld szemeivel. – Vagy továbbra is szőnyeg alá
söprik majd?
– Szőnyeg alá söprik – sóhajtok fel. – Erősen kétlem, hogy a
kormány az emberek tudtára akarja adni, hogy egy frissen
végzett jogász leleplezett egy összeesküvést. Ez rájuk nézve
sértés.
– Akkor beéred annyival, hogy random kérdés legyél egy
műveltségi vetélkedőben tíz év múlva?
– Miért ne érném? – Nyomok egy puszit a homlokára. –
Nincs szükségem arra, hogy megjelenjen az újságokban a
nevem, anélkül is jönnek az ügyfelek. Az emberek tudják, úgy
találnak rám.
– Sokkal nagyobb embernek kéne lenned, mint amekkora
vagy – suttogja a fejét rázva. – A város összes óriásplakátján a te
nevednek kéne díszelegnie. Hülye seggfejek!
Mosolyogva még szorosabban ölelem a derekát, és
elindulunk vissza a kocsinkhoz. Az emberek jönnek-mennek az
életemben, de Ava Sanchez az egyetlen biztos pont.
Ő az egyetlen nő, akit valaha is szerettem. És amióta három
éve hivatalosan is az enyém lett az esküvőnkön, megesküdtem
arra, hogy ez soha nem is fog megváltozni.
– Arra gondoltam – szólal meg az anyósülésre huppanva –,
hogy talán te meg én és az üzlettársad, Kevin, elmehetnénk egy
szingli partira a jövő hétvégén.
– Minek mennénk mi szingli partira?
– Főleg Kevin miatt… Kell, hogy meglegyen a saját élete.
Unom, hogy folyton a nyakunkon lóg. Nem elég, hogy
mindannyian együtt dolgozunk a cégednél, de még azon kívül is
muszáj állandóan vele lennünk?
Nevetve hajtok végig a város utcáin a hatalmas barna
homokkő házunkhoz. (Az volt az első vásárlásom a „sohasem
volt” ügy megnyerése után. Ava ragaszkodott ahhoz, hogy a
legdrágábbat vegyem meg.)
– Mert kibaszottul megérdemled – jelentette ki akkoriban. –
És sosem leped meg magadat semmi szép dologgal. Ezt nem
értem benned, Liam. Mindenkivel olyan kedves vagy, kivéve
saját magaddal.
Leparkolok a házunk előtt, és rögtön kiszállok, hogy
kinyissam neki az ajtót.
Ava szokás szerint odasúgja, miközben felmegyünk a
lépcsőn:
– Fogadjunk, hogy megint ő fog először kiabálni neked.
Amint belépünk, felcsendül az édesen ismerős hang.
– Apuciiiii!
Elengedem Ava kezét, hogy lehajoljak. Így a lányom, Emma
Henderson egyenesen a karjaimba rohanhat. Ő a legjobb a
napjaimban, sőt az életemben. A látványa mindig letörölhetetlen
mosolyt csal az arcomra.
Megpuszilom a homlokát, ő pedig összevissza gagyog a
bébiszitterrel töltött napjáról. Amikor kék szemével belenéz az
enyémbe, elmosolyodom.
Még nem is sejtem – túl vak és boldog vagyok ahhoz, hogy
észrevegyem –, de a következő hónapokban annyira gyorsan és
váratlanul felfordul az életem, hogy azt kívánom majd, bár meg
se születtem volna. Olyan elkeserítő és lesújtó igazságok fognak
napvilágra kerülni, amik teljesen összetörnek körülöttem
mindent. De a legrosszabb az egészben – amibe bele fogok
rokkanni hogy ez a pillanat a „lányommal” életem utolsó szép
emléke New Yorkról.
 Prológus

Néhány hónappal korábban…

Andrew

Minden ott volt feketén-fehéren, premier plánban, mellébeszélés

nélkül.
Bár a tényeket sikerült elferdíteni, a New York Times pedig
megint mellőzte a fényképem leközlését, a cégemben – a
Henderson & Hartban – esett kár megtörtént És én pontosan
tudtam, mi fog történni. Lépésről lépésre.
Sokszor láttam már ilyet abban a városban.
Először a legnagyobb ügyfelek – akik esküdöztek arra, hogy
mindig kitartanak majd mellettem – felhívnak, hogy hirtelen új
jogi képviselőt találtak maguknak. Aztán az alkalmazottak
nyújtják be a felmondásukat, mert tudják, hogy egy bemocskolt
nevű cég hátrányt jelent az önéletrajzukban. Utána a befektetők
hívnak együttérzést megjátszva, miközben nyilvánosan
megtagadnak a médiában, és megvonnak minden támogatást.
Végül pedig biztosra vettem, hogy én is csak egy leszek a
menő ügyvédek közül, akik már azelőtt tönkretették a
karrierjüket, hogy egyáltalán elkezdhették volna.
 – Maga szerint meddig fogja megúszni, hogy kémkedik
Emma után? – kérdezte mellém lépve a magánnyomozó, akit
felbéreltem.
– A kibaszott lányomról van szó! Nem kémkedek utána.
– Százötven méter – rágyújtott egy cigire –, ekkora távolságot
kéne tartania tőle.
– Jól bántak vele a héten?
– Magánóvoda, korai táncórák és hétvégék a parkban, ahogy
maga is látja. Jól van.
– Még mindig sír éjszakánként?
– Néha.
– Még mindig könyörög, hogy láthasson? Még mindig…
Elhallgattam, amint találkozott a tekintetem Emma kék
szemével. Sikkantva leugrott a hintáról, és felém rohant.
– Apuciii! Apuciii! – kiabálta, de felkapták, mielőtt közelebb
érhetett volna. Elvitték, berakták egy kocsiba, és elkezdett sírni.
Bassza meg…
Rögtön felültem az ágyban. Rájöttem, hogy nem is a New
York-i Central Parkban vagyok. Hanem az észak-karolinai
Durhamben, és megint rémálmom volt.
A faliórára pillantva láttam, hogy még csak éjjel egy múlt. Az
alatta lógó naptár elárulta, hogy már túl régóta lakom ott.
Minden kutakodás, amit hat évvel korábban végeztem – a
pro és kontra érvek mérlegelése, a legjobb ügyvédi irodák adatai
és a Date-Match nőállományának kiszűrése látszólag
hiábavalónak tűnt. A lakás ugyanis, amit megvettem, csak
árnyéka annak, amit hirdettek. Csupán egyetlen cég ért annyit,
hogy foglalkozzam vele, a kefélésre érdemes nők száma pedig
napról napra csökkent.
Mindössze néhány órája volt annak, hogy elmentem randizni
egy nővel, aki azt mondta, hogy óvónő, aki rá van kattanva a
piros színre és a történelmi könyvekre. Valójában kétszer annyi
idős volt, mint én, színvak, és „csak emlékezni akart arra, milyen
érzés egy jó fasz”.
Dühösen kimásztam az ágyból, végigsétáltam a folyosón, és
megigazítottam az E és H kereteket a falon. Igyekeztem nem
nagyon megbámulni őket.
A szokásos néhány italnál most többre volt szükségem, hogy
átvészeljem az éjszakát. Kezdett szörnyen idegesíteni, hogy
mintha már ősidők óta nem dugtam volna senkivel.
Töltöttem magamnak két bourbont, és egymás után
felhajtottam őket. Mielőtt jöhetett volna az újabb adag, rezgett a
telefonom. E-mail érkezett.
Alyssa írt.

Tárgy: Minőség-ellenőrzés
Kedves Thoreau!
Biztos vagyok abban, hogy éppen egy újabb versenyzővel
dugsz, és másodpercekre vagy attól, hogy közöld vele a
híres „egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés”
jelmondatodat, de eszembe jutott valami, és MUSZÁJ
írnom neked.
Ha annyira élvezed a szexet, mint ahogy azt állítod, miért
ragaszkodsz az egy éjszakához? Miért nem egy szigorúan
„barátság extrákkal” kapcsolatot választasz, hogy ne
legyen annyi ínséges időszak? [Hiszen ez a harmincadik
puncihiányos napod, ugye?)
Tényleg kezdek azon gondolkodni, hogy azért garantálsz
csak egy éjszakát, mert tudod, hogy a teljesítményed
nem lenne elég jó egy másodikhoz…
Az átlagon aluli farokméret még nem a világ vége!
Alyssa

A fejemet rázva bepötyögtem a választ.

Tárgy. – Re: Minőség-ellenőrzés

Kedves Alyssa!
Sajnos éppen nem egy újabb versenyzővel dugok.
Ehelyett választ pötyögök a legújabb nevetséges e-
mailedre.
Ez valóban a harmincadik puncihiányos napom, ahogy azt
helytállóan megnevezted. De mivel telefonszexeltünk, és
elélveztél tőlem, mégsem tekinthető teljes kudarcnak.
Tényleg élvezem a szexet. A farkamnak csillapíthatatlan
az étvágya. Viszont számtalanszor mondtam már neked,
hogy nem megyek bele kapcsolatba. Soha.
Az utolsó bekezdésedre pedig nem is vagyok hajlandó
reagálni, miután még soha nem hallottam panaszt a
teljesítményemre, a farkam pedig messze nem átlagon
aluli.
A konklúziód azonban meglehetősen igaz: az átlagon aluli
farokméret nem a világ vége.
Egy baszatlan punci viszont az.
Thoreau

Rögtön megcsörrent a telefonom.

 – Ez most komoly? – szólt bele Alyssa, amikor felvettem. – Ez az
üzenet tényleg azt jelenti, amire gondolok?
– Hirtelen elfelejtetted, hogyan kell olvasni?
– Röhejes vagy – nevetett. – Mi történt a mai
randipartnereddel?
– Megint egy kibaszott hazudozó…
– Jaj, szegény Thoreau! Tényleg reméltem, hogy a
harmincadik nap elhozza a csodát.
– Az az új hobbid, hogy másodkézből átéled a szexuális
életemet?
A szememet forgatva töltöttem magamnak egy újabb italt.
– Dehogy – nevetett bele könnyedén a telefonba. Hallottam,
hogy papírokkal babrál a háttérben. – Csak meg akartam
kérdezni tőled, hogy honnan jöttél.
– Hogy érted, hogy honnan jöttem?
– Pont úgy, ahogy mondtam. Nem lehetsz déli. Nem olyan a
hanghordozásod, sőt még akcentusod sincs.
– New Yorkból – válaszoltam habozva.
– New Yorkból? – kérdezett vissza egy oktávval magasabb
hangon. – Mégis miért jöttél el onnan Durhambe?
– Személyes okból.
– El sem tudom képzelni, hogy valaki ott akarja hagyni New
Yorkot. Annyira tökéletesnek látszik az a hely! És van valami a
fényekben meg az ottani emberek életében. Biztos mindenkinek
van egy nagy álma, és…
Már nem figyeltem rá, csak legurítottam az italt. Véget kellett
vetnem a költői áradozásnak arról a sivár helyről. Méghozzá
gyorsan.
 – A New York-i ügyvédi irodák nem sokkal vonzóbbak, mint
az itteniek? – beszélt még mindig. – Például az egyik
kedvencem…
– Mi is a címe annak a darabnak, amihez próbatáncra mész
az idén? – szakítottam félbe.
Mindig gyorsan ejtett bármilyen témát, ha felhoztam a
balettot.
– Hattyúk tava. Miért?
– Csak kíváncsi voltam. Mikor lesz a próbatánc?
– Pár hónap múlva. Nagyon igyekszem egyensúlyozni az
óráim között… – Hirtelen megköszörülte a torkát. – Mármint
nagyon igyekszem egyensúlyozni az ügyeim és a gyakorlásra
szánt idő között.
– Miért nem kéred meg a főnöködet, hogy néha engedjen el
hétköznap, cserébe pedig ledolgozod hétvégén?
– Biztosra veszem, hogy az nem működne.
– Persze hogy működne – vágtam rá. – A cégemnél van egy
ügyvéd, aki szombattól szerdáig dolgozik, hogy zenélhessen. Ha
egy lyukas garast is ér a cég, ahol dolgozol, ennyire lehetnek
rugalmasak.
– Igen, ööö… ennek utána kéne járnom.
Csend.
– Melyik cégnél dolgozol? – érdeklődtem.
– Azt nem mondhatom meg.
– Az egyik tulajdonos neve?
– Azt sem mondhatom meg.
– De azt megmondhatod, hogy milyen mélyen szeretnéd
magadban érezni a farkamat ma éjjel.
 Hirtelen megszólalni sem tudott. Szexi kis hang tört fel
belőle, ami mindig az őrületbe kergetett.
– Mit gondolsz, meddig érem be azzal, hogy csak telefonon
beszélek veled, Alyssa?
– Ameddig én azt akarom – közölte már magabiztosabban.
– Azt hiszed, hogy még egy hónapig beszélni fogok veled
anélkül, hogy megdughatnálak? Anélkül, hogy élőben
láthatnálak?
– Szerintem több hónapig is beszélni fogsz velem anélkül,
hogy megdugnál. Sőt szerintem évekig beszélni fogsz velem
anélkül, hogy megdugnál, mert a barátod vagyok, és a barátok…
– Ha nem baszlak meg egy-két hónapon belül, nem leszünk
többé barátok.
– Fogadunk?
– Nem kell.
Letettem a telefont, és fogtam a laptopomat, hogy adjak még
egy esélyt a Date-Matchnek. Amint rákattintottam a legjobb nőre
az oldalon, felugrott egy e-mail Alyssától.

Tárgy: Higgy nekem

Te meg én még néhány hónap múlva is barátok leszünk,
és neked teljesen oké lesz, hogy nem látod az arcom.
Várd csak ki!
Alyssa

Tárgy: Re: Higgy nekem

Te meg én néhány hónap múlva kefélni fogunk. És csak
azért lesz nekem teljesen oké. hogy nem látom az
arcodat, mert épp hason fogsz feküdni az asztalon,
miközben hátulról duglak.
Várd csak ki!
Thoreau
 Tanúvallomás (fn.):

Eskü alatt tett szóbeli bizonyíték, amelyet a tanú mond el

válaszként az ügyvédek által feltett kérdésre egy
tárgyaláson vagy egy kihallgatáson.

Andrew

Miss EVERHART, MOST ÖNÉ A TEREP. Kérdezze ki Mr. Hamiltont!

– szólalt meg Mr. Greenwood a tárgyalóterem másik végében.
A hónap utolsó napja volt, ami azt jelentette, hogy végre
hasznát vettük a GBH legfelső emeletén lévő egymillió dolláros
tárgyalóteremnek. Semmi szükség nem volt erre a helyiségre, de
mivel a cégnek több pénze gyűlt össze, mint amennyivel tudott
volna mit kezdeni, a gyakornokok tárgyalásszimulációja folyt itt.
A mai „tárgyalás” valami idiótáról szólt, aki csalást követett
el a saját vállalatának alkalmazottai ellen: biztosítás nélkül
hagyta őket. Sajnos én alakítottam a vádlottat.
Aubrey az asztaltól felállva fogta a jegyzetfüzetét, és színre
lépett. Azóta nem beszéltünk, amióta két hete kirúgtam a
lakásomból. Ahogy láttam, mégis nyugodtnak tűnt. Nagyon
sokat mosolygott, elképesztően kedves volt, és mindig gúnyos
félmosollyal szolgálta fel a kávémat.
– Szívből remélem, hogy ízleni fog a kávé, Mr. Hamilton –
tette hozzá.
 Azóta inkább beugrottam a kávézóba az utcában…
– Mr. Hamilton – szólalt meg a kék ruháját megigazítva igaz,
hogy ön korábban megcsalta a feleségét?
– Sohasem csaltam meg senkit.
– Maradj a szerepednél, Andrew! – suttogta Mr. Bach a bírói
székből.
– Igen – forgattam a szememet. – Egy időben megcsaltam a
feleségemet.
– Miért?
– Tiltakozom! – kiáltotta az egyik gyakornok. – Bíró úr,
tényleg tudnunk kell a védencem szerelmi életének részleteit? Ez
az áltárgyalás egy összeesküvésben való feltételezett
részvételéről szól.
– Ha megbocsát, bíró úr – mondta Aubrey, mielőtt a „bíró”
egyáltalán válaszolhatott volna bármit is. – Szerintem annak
ismeretében, hogy Mr. Hamilton miként viselkedett korábbi
ügyekben, jobban megítélhetjük a jellemét. Ha olyan ügyféllel
lenne dolgunk, aki inkompetencia miatt elhanyagolta a cégét,
nem lenne túlzás tőlem, ha a korábbi személyes kapcsolatairól
kérdeznék. Főleg, miután az álügyfelünk jól menő szakember.
– A tiltakozást elutasítom.
Aubrey mosolyogva belepillantott a jegyzeteibe.
– Van önnek problémája az elköteleződéssel, Mr. Hamilton?
– Hogy lehetne problémám valamivel, amiben nem hiszek?
– Szóval úgy gondolja, hogy az élete hátralévő részében
kitart az egyéjszakás kalandok mellett?
– Bíró úr! – állt fel a másik gyakornok, de én felemeltem a
kezemet.
 – Nem kell – mondtam neki, de közben résnyire szűkült
szemekkel Aubrey-ra néztem. – Majd én foglalkozom Miss
Everhart nem helyénvaló kérdéseivel. Abban hiszek, hogy
marhára úgy éljem az életemet, ahogy akarom, és akkor
foglalkozzak nőkkel, amikor akarok. Nem tudom, mi köze ennek
az összeesküvési ügynek ahhoz, hogy kivel fekszem le, de ha
már a nemi életemnél tartunk, akkor tudnia kell, hogy boldog és
kielégült vagyok. Igazából van is egy randim ma estére.
Szeretné, hogy holnap beszámoljak a részletekről a bíróság előtt?
Az esküdtek helyén ülő gyakornokok nevettek, Aubrey
arcáról viszont leolvadt a mosoly. Bár sikerült megint magára
erőltetnie, láttam a fájdalmat a szemében.
– Tehát… – vett egy mély lélegzetet – ami az ügyet illeti…
– Örülök, hogy végre rátér a lényegre.
Az esküdtek megint röhögtek.
– Hisz ön az erkölcsi normákban, Mr. Hamilton? – kérdezte
Aubrey.
– Igen.
– Önnek vannak olyanjai?
– Szerintem valamennyire mindenkinek vannak.
– Megközelíthetem a tanút? – Mr. Bachra nézett, aki
bólintott.
– Mr. Hamilton, felolvasná, kérem, a kiemelt részt ebből a
dokumentumból? – tett le elém egy papírt.
Egy kis kézírásos üzenetet pillantottam meg a tetején.

Kibaszottul gyűlöllek.
Azt kívánom, bár soha nem találkoztam volna veled.”
 – Igen. – Elővettem egy tollat a zsebemből. – Az áll benne,
hogy a cégem egyáltalán nem volt tudatában a biztosítási
szabályok változásának abban az időben.
Amíg átadta a dokumentum fénymásolatát az esküdteknek,
írtam egy választ az üzenetére.

Sajnálom, hogy megbántad, hogy találkoztunk.

Én nem bántam meg.
De azt igen, hogy nem csak egyszer dugtalak meg.

Megkért, hogy olvassak fel egy újabb részt a bíróság előtt,

aztán elvette a papírt. Lesújtó pillantást vetett rám, amikor
végigfutotta a soraimat.
Próbáltam nem ránézni, valami másra fókuszálni, de úgy
tűnt, aznap ez lehetetlen.
A haját nem a tőle megszokott jellegzetes kontyba fogta,
hanem a tincsei hosszú csigákban omlottak a vállára, egészen a
mellét cirógatva. A ruha pedig, amit viselt, igencsak nem odaillő
volt: a kelleténél egy kicsit jobban rásimult a combjára, és
minden lépésnél feljebb csúszott három centivel.
– Még három kérdésem lenne Mr. Hamiltonhoz, bíró úr –
mondta.
– Nincs korlát, Miss Everhart – mosolygott Mr. Bach.
– Rendben… – Előrelépett, hogy a szemembe nézzen. – Mr.
Hamilton! Maga és a cége elhitette az alkalmazottakkal, hogy
tényleg törődnek velük, az ő legjobb érdekeiket tartják szem
előtt, és előre tudatni fogják a változásokat. Ezek az ígéretek nem
közvetlenül a cég prospektusából származnak?
 – De igen.
– Akkor úgy véli, hogy bírságot vagy büntetést érdemel,
amiért hiú reményt ébresztett az alkalmazottaiban? Amiért
belerángatta őket egy helyzetbe, amiről egész végig tudta,
hogyan fog végződni?
– Úgy vélem, hogy azt tettem, ami a cégem legjobb érdeke –
válaszoltam, mit sem törődve azzal, hogy kalapált a szívem. – A
jövőben pedig, amikor azok az alkalmazottak továbblépnek,
ahogy azt meg kell tenniük, talán ők is rájönnek, hogy a cégem
amúgy sem volt nekik való.
– Nem gondolja, hogy tartozik nekik egy egyszerű
bocsánatkéréssel? Nem gondolja, hogy legalább ennyit meg kéne
adnia nekik?
– A bocsánatkérés arra engedne következtetni, hogy valamit
rosszul csináltam – válaszoltam ingerülten. – Csak mert ők nem
értettek egyet azzal, amit tettem, nem jelenti azt, hogy nem volt
igazam.
– Hisz ön az alapos kételyben, Mr. Hamilton?
– Azt mondta, hogy három kérdés van hátra. Változtak
mostanában az alapvető számtani fogalmak?
– Hisz ön az alapos kételyben, Mr. Hamilton? – ismételte
meg elvörösödve. – Igen vagy nem?
– Igen – feszítettem meg az állkapcsomat. – Igen, szerintem
ez egy gyakori követelmény minden egyes ügyvéd számára
ebben az országban.
– Tehát azt az ügyet illetően, amit jelenleg tárgyalunk…
Gondolja-e, hogy egy olyan ember, mint maga, aki ilyen
szörnyen bánt az alkalmazottaival, valaha is megváltozhat a
jövőben? Így, hogy tudja, mennyit ártott mások megélhetésének?
– Az alapos kétely nem az érzelmekről szól, Miss Everhart.
Javaslom, hogy lapozzon bele a legelső jogi lexikonba, ami a
keze ügyébe kerül, mert biztosra veszem, hogy ezt már egyszer
megvitattuk…
– Nem rémlik Mr. Hamilton, de…
– A maga szerencsétlen, mégis helytálló szavaival élve, nem
maga mondta nekem egyszer, még a GBH-nál történt első
interjúja előtt, hogy vannak bizonyos szükséges hazugságok, és
vannak bizonyos elhallgatni való igazságok? És hogy az
embernek kell eldöntenie, mi melyik kategóriába tartozik? –
mértem végig. – Nem pont így definiálta az alapos kételyt?
Hosszan rám meredt. Ugyanazzal a fájdalmas tekintettel,
mint amikor kirúgtam a lakásomból.
– Nincs több kérdésem, bíró úr – motyogta.
Mr. Greenwood hangosan tapsolni kezdett a terem végében.
Mr. Bach és a többi gyakornok követte a példáját.
– Nagyon jól csinálta, Miss Everhart! – kiáltotta Mr. Bach. –
Nagyon direkt, mégis impozáns kérdéssorozat.
– Köszönöm, uram – felelte Aubrey rám sem nézve.
– Maga az első gyakornok, akinek sikerült teljesen felhúznia
a mi Andrew-nkat – mosolygott lenyűgözve Mr. Bach. –
Abszolút meg kell tartanunk. A francba, még az is lehet, hogy
magát fogjuk felhívni, amikor emlékeztetőre lesz szükségünk,
hogy ő is képes érzelmeket produkálni.
Még több nevetés.
 – Emberek, szép munka volt a mai! – jelentette ki, és
hátradőlt a bírói székben. – A héten átnézzük a prezentációikat,
és jövő csütörtökön megírjuk a pontszámokat. – Befejezésül
lesújtott a kalapáccsal. – A tárgyalást berekesztem.
A gyakornokok kiszivárogtak a teremből, Aubrey pedig még
utoljára hátranézett a válla fölött, hogy vessen rám egy dühös
pillantást.
Amit viszonoztam is. Örültem, hogy van egy randim
aznapra, így kikefélhetem magamból őt meg a hülye kérdéseit.
Bárcsak hamarabb lett volna este hét óra!
Vártam néhány percet, mielőtt kimentem a lifthez. Próbáltam
felidézni a napi programom további részét. Délután két
konzultációm volt kisebb cégek tulajdonosaival, és még ki kellett
ugranom a Starbucksba, mielőtt Aubrey behozhatta volna a
következő kávémat.
Amikor kinyitottam a kulcsra zárt irodám ajtaját, és
felkapcsoltam a villanyt, éppen hívni akartam Jessicát, de a
könyvespolcom előtt ott állt Ava.
– Ma nincs nyitva a hajléktalanszálló? – kérdeztem.
– Azért jöttem ide, hogy végre megadjam neked, amit kértél.
– Még egy kicsit korán van ahhoz, hogy leugorj egy hídról.
– Komolyan beszélek.
– Akárcsak én. – Elsétáltam mellette, és gyorsan elküldtem a
telefonomról egy üzenetet. – Ha délelőtt ugrasz, akkor a
hírműsorok nem tudják leadni a sztorit csúcsidőben.
Az asztalomhoz lépett, és letett rá egy mappát.
 – Többé nem foglak bíróság elé ráncigálni, nem lesz több
távoltartási kérelem és bírósági végzés, és nem is állítok több
valótlan dolgot a jellemedről… Befejeztem a hazudozást.
– Biztos vagyok benne – vetettem oda, és megfogtam a
papírokat. – Vagyis ez azt jelenti, hogy van egy új pasi, és alig
várod, hogy átbaszhasd. Ő ismeri az igazi énedet?
– Komolyan kérdezed? Megkapod a drágalátos válásodat.
Akkor meg mit érdekel?
– Nem érdekel. – Feltettem az olvasószemüvegemet, hogy
átnézzem a dokumentumokat. – Semmi tartásdíj, bántalmazási
vád, ingatlanra való igény? Kimaradt egy oldal?
– Megmondtam, hogy befejeztem a hazudozást.
Egy pillanatig sem hittem neki, de a telefonomért nyúltam,
hogy felhívjam a közjegyzőt. Közöltem vele, hogy vészhelyzetről
van szó.
– Tudod… – dőlt neki Ava az asztalomnak – emlékszem arra
a tortára, amit a házassági évfordulónkra hoztál nekem. Fehér és
világoskék volt, rajta azokkal az aranyos kis New York-os
díszekkel. Minden réteg más ízű volt. Minden együtt töltött
évhez tartozott egy. Te emlékszel?
– Én arra emlékszem, hogy dugtál a legjobb barátommal.
– Nem lehet még egy szép pillanatunk, mielőtt örökre
lezárjuk a dolgokat?
– Te meg én rég végeztünk, Ava. – Igyekeztem unott hangon
válaszolni. – Amikor vége van valaminek, már kurvára nem
változtatnak semmin az utolsó szavak. Semmilyen irányban.
Nagyot sóhajtva megállapítottam, hogy szörnyen néz ki
aznap. Vörös volt a szeme, borzas haját pedig laza lófarokba
fogta. Bár a kék ruha tökéletesen illett rá, meg sem próbálta
kivasalni.
– Milyen úgynevezett vészhelyzet áll fenn, Mr. Hamilton? –
lépett be mosolyogva a közjegyzőnő az irodámba. – Szeretne egy
újabb ezerdolláros kávéfőzőt?
Ahogy meglátta Avát, rögtön elhallgatott.
– Miss Kannan, ő itt Ava Sanchez, a közeljövőbeli volt
feleségem. Azért hívtam ide, hogy tanúsítsa a válási papírjaim
aláírását, és készítsen belőle három másolatot. Az egyiket lezárt
borítékban, postára készen.
Bólintott, és elővett a zsebéből egy bélyegzőt.
– Láttad, hogy magamtól meghagytam neked a lakásunkat a
West Enden? – kérdezte Ava.
– A lakást, amit én vettem? – Aláírtam az iratot. – Milyen
nagylelkű gesztus!
– Sok emlékünk van onnan.
– A papírok aláírása nem igényel diskurzust – jelentettem ki.
Elrántotta tőlem a tollat, hogy ő is odavésse az aláírását az
enyém fölé. Elidőzött azzal, hogy dupla hurkot kanyarítson az
utolsó betűre.
– Azonnal jövök a másolatokkal. – Miss Kannan egyikünkre
sem nézve kiosont a szobából.
– Akkor, azt hiszem, ennyi volt – szólalt meg Ava. –
Hivatalosan is eltűnök az életedből.
– Nem – megráztam a fejemet –, sajnos még mindig itt vagy a
szemem előtt.
– Beledöglenél, ha minden jót kívánnál nekem? Vagy
legalább sok szerencsét?
 – Tekintve, hogy visszamész a börtönbe, szerintem nem
lenne helyénvaló – vontam vállat. – Sok szerencsét. Odakint
várnak a rendőrök, szóval nem kell sietned. Van egy
kajaautomata a folyosón, ha még utoljára érezni akarod a
szabadság ízét. De mivel úgyis rengeteg nő közé leszel bezárva,
lámpaoltás után a punci is biztos ugyanolyan finom.
– Te beköptél engem, baszd meg? – sápadt el, amikor
megmutattam neki a telefonomon az üzenetet, amit akkor
küldtem, amikor megláttam az irodámban. – Hogy tehetted ezt
velem?
– Hogyne tettem volna meg?
– Tényleg ennyire megbántottalak, Liam? Tényleg…
– Kurvára ne merj így hívni többé!
– Tényleg ennyire megbántottalak? – ismételte hitetlenkedve.
Nem válaszoltam.
– Ez most… ez Emma miatt van, ugye? – sziszegte. – Erről
van szó? Még mindig azt a szarságot akarod a nyakamba varrni?
– Takarodj kifelé a picsába! Most rögtön!
– Hat éve történt, Liam! Hat kibaszott éve! El kell
engedned…
– Kinyitotta az ajtót, miközben az arcán gonosz mosoly terült
szét.
– Nagyon gyakori az ilyesmi. Akármilyen szerencsétlen eset
volt, segített neked azzá válni, aki ma vagy. Nem?
Minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ülve maradjak, és
ne támadjak rá.
 Mérgesen vártam, hogy elhagyja az épületet. Az ablakhoz
sétálva végignéztem, ahogy kilépett a parkolóba, majd felemelte
a kezét, amikor a rendőrök rákiabáltak.
Akárcsak hat évvel korábban, ezúttal is mosolygott,
miközben megbilincselték, és nevetett, amikor belökték a kocsi
hátsó ülésére.
A fekete konvoj lassan elhajtott, a mellkasomba pedig
ismerős fajdalom nyilallt bele.
A slusszkulcsomat felkapva gyorsan kimentem a parkolóba.
A tudatalattim azt súgta, hogy menjek haza, de a tudatom a
legközelebbi partszakasz felé irányított.
Az autópályára érve lenémítottam a telefonomat. Láttam
eltűnni a várost a visszapillantóban. Az épületek egyre messzebb
és messzebb kerültek, míg végül már csak fákat és homokot
láttam az ablakon túl.
Amikor végre odaértem egy félreeső partszakaszhoz,
leparkoltam egy szikla mellen. Kinyitottam a kesztyűtartót, hogy
elővegyem a piros mappát, amit Aubrey egyszer megpróbált
kinyitni. Aztán kiszálltam, és leültem a legközelebbi padra.
Mély lélegzetet véve kihúztam a mappából a fényképeket.
Megígértem magamnak, hogy ez az utolsó alkalom, hogy
megnézem őket. Az egyiken a lányommal sétáltam a New
Jersey-i tengerparton naplementekor. A másikon mosolygott,
mert a füléhez tartottam egy kagylót. A harmadikon a vállamon
ülve mutogatott a csillagos esti égboltra.
Bár tudtam, hogy éjszaka ebből elkerülhetetlenül jéghideg
verejték és rémálom lesz, tovább nézegettem a képeket.
 Még azokat is, amiken én nem szerepeltem. Amelyiken
szomorúnak és magányosnak látszott a parkban, amelyiken a
távolba révedve keresett valamit, ami nem volt ott. Vagy valakit.
Emma…
Az utolsó fotótól összeszorult a szívem. Az esernyőjével
babrált rajta, miközben sírt. Kiborult, amiért be kellett mennie a
házba. Nem értették, hogy bár szeretett ragyogó napfényben is a
parkban lenni, esőben szívesebben játszott kint.
 Lelki megrázkódtatás (kif.):

Negatív érzelmi reakció – amely lehet félelem, düh,

szorongás vagy szenvedés amiért anyagi kártérítést lehet
kérni

Aubrey

BORZALMASAN NÉZTEM KI. RETTENTŐEN BORZALMASAN. Aznap

volt a Hattyúk tava első jelmezes próbája, de én egyáltalán nem
úgy festettem, mint aki készen áll a szerepre. Duzzadt és táskás
volt a szemem, mert kisírtam Andrew miatt. A szám kiszáradt és
berepedezett. A bőröm pedig olyan sápadt volt, hogy Mr. Petrov
mellettem elsétálva megkérdezte:
– Fehér hattyút fogsz játszani, vagy szellemet?
Akármennyire is igyekeztem mosolyogni a szívfájdalmam
közepette, reggeltől estig sírtam, ha egyedül voltam. Elképesztő
mennyiségű fagyit és csokit faltam fel minden este, a szarságok
miatt pedig nem tudtam aludni.
Még mindig nem hittem el, hogy Andrew olyan durván
kirúgott a lakásából. Az egyik pillanatban még magához ölelt és
csókolgatott, a következőben pedig közölte, hogy eleget
dugtunk, már nem akar engem, és inkább másvalakivel fog
kefélni.
 Ami még rosszabb volt, hogy amikor a következő hétfőn
visszamentünk dolgozni, kétszer olyan durván viselkedett
velem. Rám sózott egy olyan ügyet, amit hónapokon át
bogozhattam, leszidott mindenki előtt tíz másodperc késésért, és
volt képe kifogásolni, hogy mosolyogtam, amikor odavittem
neki a kávét.
Legalább előtte beleköptem…
– Te most sírsz? – A sminkes lány megemelte az államat. –
Tudod, milyen drága ez a profi szempillaspirál?
– Bocsi. – Egy pontra fókuszáltam, hogy visszatartsam a
könnyeket.
– Nem látom a szüleid nevét a mai vendéglistán. A szombati
második körre jönnek majd?
– Nem.
– Akkor biztos csak a kész show-t akarják látni, mi? –
nevetett. – Az én szüleim is ilyenek. Meséltem nekik, hogy
mennyi főpróbánk van, de azt mondták, hogy őket csak akkor
érdekli, ha már kész. A mániájuk a tökéletesség.
– Sajnos átérzem…
Nevetve folytatta a csacsogást, miközben magamban
számoltam a másodperceket, hogy mikor fejezi be végre.
Miután még utoljára rányomta a púderpamacsot az arcomra,
megfordított, hogy nézzek bele a szemközti falon lévő tükörbe.
– Wow! – suttogtam. – Nem semmi…
Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki sírt. Bár a
szemhéjamat sötét festék fedte, a jobb szemem alatt pedig egy
könnycsepp odamázolt nyoma díszelgett, úgy néztem ki, mint a
világ legboldogabb nője.
 – Miss Everhart – lépett mögém Mr. Petrov, elrabolhatom
egy pillanatra?
– Igen, uram. – Követtem a színfalak mögé egy üres
nyújtóterembe.
– Foglaljon helyet a padon, Miss Everhart!
Elővett egy szál cigarettát a zsebéből, hogy rágyújtson. A füst
spirál alakban kezdett gomolyogni közöttünk, miközben a
mester végigmért tetőtől talpig.
Valami furcsa oknál fogva idegesebbnek tűnt a
megszokottnál, mintha mindjárt kiabálna velem.
– Mr. Petrov – szólaltam meg halkan –, valami rosszat
tettem?
– Nem – rázta meg a fejét. – Azért hívtam ide négyszemközt,
mert tudatni akarom, hogy a tegnapi próbán kövérnek tűnt. Túl
kövérnek.
– Tessék?
– Noha a fekete hattyú szerepét gyönyörűen táncolta,
megragadva a hozzá való dühöt és a szomorúságot, a fehér
hattyúba belebukott. Kurvára belebukott. – Köhögött egyet. –
Úgy festett, mint akinek máshol jár az esze. Mintha belehalna,
hogy öt percig boldognak tűnjön, és mindennek tetejébe még
meg is hízott.
Vágtam egy grimaszt, és már nem figyeltem rá. Inkább az
utcán elhajtó autók zaját hallgattam. Már nem fájtak a sértései.
Az, hogy kövérnek nevezett, semmi sem volt azokhoz képest,
amiket előző héten mondott nekem.
– Miss Everhart? – zökkentett ki a gondolataimból.
– Igen?
 – Kérem, hogy majd nyissa ki – mondta, és megveregette a
vállamat. – Nagyon fontos.
– Mit nyissak ki?
– Nem látja a borítékot, amit az előbb odatettem az ölébe? –
Elnyomta a cigijét. – Szóljak a beugrósnak, hogy készüljön fel
maga helyett a táncra?
– Nem – felemeltem a borítékot, és végighúztam az ujjamat a
hajtáson semmi szükség rá, uram.
– Helyes. – Odasétált az ajtóhoz, és kitárta nekem. – Most
pedig hitesse el velem, hogy a megfelelő lányt választottam ki
arra, hogy a hattyúm legyen.

– Waltersék jövő vasárnap este hatkor jönnek át vacsorára, ahol

neked is meg kell jelenned – közölte anyám aznap este a
telefonban. – Szerintem nagyon szép összegű csekket fognak
nekünk írni a kampányra.
– Milyen izgalmas…
– Izgalmas, ugye? – sikkantotta. – Minden olyan gyorsan
történik, és olyan tökéletesen kerül a helyére! Pénzt gyűjtünk,
megtervezzük a hirdetéseket, és…
Letettem a telefonomat az asztalra, és minden lépésnél
elfintorodva előkészítettem magamnak egy vödör jeges vizet.
Biztosra vettem, hogy hétvégére új hólyagoknak örvendhetek, de
ahogy az aznapi főpróbán sikerült táncolnom, nagyon megérte.
 Minden ugrást könnyedén zártam, minden lépésem
szinkronban volt a társaimmal, a végén pedig, amikor az utolsó
számhoz tíz piruett kellett, tizenötöt csináltam meg. A közönség
soraiban mindenki állva tapsolt nekem, de Mr. Petrov némán
dörzsölte az állát.
Rám meredt, majd oldalra biccentett fejjel közölte:
– A mai próbának vége.
Ez a legnagyobb bók, amivel valaha kedveskedett.
Az emléktől mosolyogva odavittem a vödröt a kanapéhoz, és
letettem. Beleraktam a lábamat, aztán a fülemhez emeltem a
telefont.
– Ja, és Yarboroughék… – beszélt anya még mindig. –
Fontolgatják, hogy rendeznek egy jótékonysági partit a kampány
finanszírozáshoz jövő hónapban a countryklubban. Azon is ott
kell lenned, és nem hétköznapi esemény lesz, tehát örülnék neki,
ha begöndörítenéd a hajadat, légy szíves. Jön egy fotós is a helyi
újságtól.
– Meg sem kérdezed, milyen napom volt?
– Mindjárt. Megkaptad a ruhát, amit tegnap küldtem neked?
– Ma elpróbáltuk a Hattyúk tavát – mondtam neki az ajtómra
terített műanyag ruhazsákra nézve. – A jelmeztervezők miatt
csináltuk, hogy kiderüljön, minden jól fest-e az új fények alatt.
Eddig ez a próba sikerült a legjobban.
– Felpróbáltad már azt a ruhát? Ma este meg tudnád tenni?
– Anya…
– Ha nem jó, akkor mielőbb át kell alakíttatnom a vasárnapi
vacsorára.
 – Miért nem mondod inkább azt, hogy „őszintén leszarom az
életedet, Aubrey”? – mordultam fel, mert végre kezdett hatni a
jég a lábujjaimnak. – Attól most százszor jobban érezném
magam.
– Aubrey Nicole Everhart! – hangsúlyozta a nevem minden
egyes szótagját. – Neked elment az eszed?
– Nem, de kezdem elveszíteni a türelmemet ahhoz, hogy
veled beszéljek telefonon. Minek hívsz, ha csak a saját hangodat
akarod hallani?
Esélye sem volt válaszolni.
Valaki keresett közben, ezért rányomtam a
hívásvárakoztatásra.
– Halló?
– Ön Aubrey Everhart? – szólt bele egy férfihang.
– Igen, az vagyok.
– Nagyszerű! Greg Houston vagyok a tanulmányi osztályról.
Csak azért hívom, hogy tudassam önnel, jóváhagyták a hallgatói
jogviszony megszüntetésére vonatkozó kérelmét az egyetemről.
Akkor lesz hivatalos, amikor személyesen befárad aláírni a
papírokat. Ha megengedi, hogy elmondjam a saját
véleményemet, szerintem remek, hogy elmegy segíteni az
édesapjának a kampányban.
– Tesééééék?
– Ez nagyon önzetlen gesztus magától, Miss Everhart –
folytatta. – Biztos vagyok abban, hogy amikor úgy dönt,
visszatér, a tanulmányi bizottság kreditekkel fogja jutalmazni a
való életben szerzett tapasztalatát. Egyébként tudom, hogy
elektronikus formában adta le a kérelmét, de mivel az iskola
nyolcvan kilométeres körzetén belül él, a szabályok szerint
személyesen is be kell jönnie aláírni. Ami pedig az eddig
megszerzett kreditjeit illeti…
Minden elsötétült körülöttem.
Nem hittem el ezt a szarságot.
Legszívesebben átkapcsoltam volna a másik hívásra, hogy
ordítsak anyámmal, és kérdőre vonjam, hogy mer az apámmal
együtt kivenni az egyetemről a tudtomon kívül, de képtelen
voltam rá. Egyszerűen letettem a telefont, és mozdulatlanul
ültem tovább. Kővé dermedt arccal, elveszve.
Könnycseppek folytak végig az arcomon, de nem éreztem
őket. Rohadtul nem éreztem semmit sem.
Kikapcsoltam a telefonomat, hogy senki más ne tudjon
felhívni, és elővettem a borítékot, amit Mr. Petrovtól kaptam
este. Gondoltam, hogy sértések hosszú sora van benne, vagy egy
új étrend, ám egy levél volt.

Miss Everhart!
Az imént értesítettek arról, hogy a félév végén távozik az
egyetemről.
Noha elkeserít, hogy nem óhajtott erről hamarabb szólni
nekem, le vagyok nyűgözve, hogy mennyit fejlődött a
kurzusomon.
Maga továbbra is egy átlagos táncos, ám figyelembe
véve, hogy a társai mind szörnyű táncosok, úgy vélem,
hogy valamennyire büszke lehet erre a jelzőre.
A levél mellett talál egy ajánlást a New York City Ballet
Cormpany részére. Szerencsétlen körülmények sorozata
miatt megüresedett néhány hely a jelenlegi
 osztályukban. Nem gyakori az ilyesmi, és ostobaság
lenne, ha nem menne el a próbatáncra.
Amennyiben elmegy, de mégsem veszik fel. az csak
annyit jelent majd, hogy nem a legjobb formáját hozta.
(Vagy felszedett egy újabb sajnálatos kilót.)
Petrov

A mellékelt dokumentumot átböngészve láttam, hogy a

jelentkezési határidő három héttel később jár le. Ha elmegyek, és
felvesznek magam mögött kell hagynom a jelenlegi
főszerepemet. Kezdhetem elölről az egészet.
Régen az volt az álmom, hogy a NYC Ballet Companynél
táncoljak. De miután tizenhat éves koromban eltört a lábfejem,
módosítottam az álomkarrieremen, mert egy ilyen helyen
ugyanis nagyon kemény lenne helytállnia valakinek, aki
kihagyott egy egész évet. Még akkor is, ha sikerült teljesen
felépülnie.
Mindenesetre el sem tudtam képzelni, hogy elmenjek New
Yorkba. Egyedül legalábbis nem. És nem hagyhattam ott
Andrew-t anélkül, hogy legalább megkapjam tőle a jól
megérdemelt bocsánatkérést.
Nagyot sóhajtva bekapcsoltam a laptopomat. Az e-
mailjeimet megnyitva döbbenten láttam Andrew nevét a legfelső
sorban.

Tárgy: Gyakorló tárgyalás

Miss Everhart!
A héten már harmadszor célozgatott a korábbi afférunkra
a tárgyalóteremben. Bár nem lep meg a dolog,
meglehetősen csalódott vagyok.
Talán megbánta a velem való dugás következményeit, de
baromi jól tudom, hogy imádott minden egyes pillanatot,
amikor a farkam önben volt. (És még mielőtt azt
hazudna, hogy nem, jusson eszébe a számtalan alkalom,
amikor a nevemet sikongatta, miközben a punciját
faltam.)
Ha esetleg inkább erre koncentrálna, nem pedig az
irányíthatatlan és kaotikus „érzéseire”, akkor a bíróság
előtti munkája nem lenne ennyire nevetséges.
Andew

Kitöröltem az e-mailt, és megint elolvastam Petrov levelét.

Még aznap este utána kellett néznem annak a próbatáncnak.
 Visszaélés (fn.):

Jogtalan és szándékos cselekvés, amely törvényileg vagy

morálisan helytelen.

Andrew

KIHÚZTAM A BAL FIÓKOMAT, HOGY VAN-E BENNE ASZPIRIN. Már

több mint egy hete nem aludtam jól. Biztosra vettem, hogy ez
főleg a gyakornokok féleszű beszámolóinak köszönhető. Vagy
annak, hogy Aubrey mérget rakott az ebédembe.
Átlapoztam a legújabb beszámolóját, és felmordultam a
kézzel írt megjegyzésein.

„Nagyon ironikusnak tartom, hogy kiadhatsz

nekünk feladatként egy értekezést a bizalom és a
kapcsolatok fontosságáról, holott neked fogalmad
sincs egyikről sem.
Ui. Nem „faltad fel” a puncimat.”

Letéptem az öntapadós jegyzetlapot, hogy kidobjam a

kukába, majd elolvastam a következőt.

„Egy olyan ügy, ahol a főnök dugja az

alkalmazottját? Ennek a főnöknek legalább volt
annyi vér a pucájában, hogy tiszta vizet öntsön a
pohárba, és elmondja, hogy tényleg bejön neki a
nő, és nem eldobj, mint valami szemetet.
Ui.: A tegnapi kávékülönlegességed megszáradt
pillanatragasztó pelyheket tartalmazott. Remélem
ízlett”

– Mr. Hamilton? – Jessica lépett be az irodámba.

– Igen?
– Szeretné, hogy elküldjem az Armani öltönyét egy újabb
tisztítóba? – kérdezte. – Most már harmadjára küldte el nekik azt
a nadrágot. Szerintem nem fog kijönni belőle az a barna folt.
– Köszönöm, nem – sóhajtottam fel. – Inkább rendeljen
nekem egy másikat, kérem.
– Meglesz – rebegtette a szempilláit.
Amint elment, rögtön írtam Aubrey-nak egy e-mailt.

Tárgy: Pillanatragasztó
Már nem iszom a kibaszott kávédból, de miután megint
bebizonyítottad, hogy mennyire járatlan vagy a jogban,
meg fogom őrizni a kézzel írt üzenetedet, így a barátaim
tudni fogják, kit gyanúsítsanak a megölésemmel. Nőj már
fel!
Andrew

Tárgy: Re: Pillanatragasztó

Nincsenek is barátaid. Én voltam az egyetlen. És nem
érdekel, hogy megőrződ a kézzel írt üzenetemet, ugyanis
én lementettem az összes e-mailedet. Főleg azokat,
 amikben azt írtad, hogy „gyere be az irodámba, hogy
ebédszünetben a puncidat falhassam”, vagy azt. hogy
„jól néznek ki a farkam körül az ajkaid”. Nőj fel előbb te!
Aubrey

Nekiálltam a válasznak, mert nem akartam, hogy az övé

legyen az utolsó szó, de meghallottam, hogy Jessica a torkát
köszörüli.
– Segíthetek még valamiben? – pillantottam fel. – Meg
mertem volna esküdni rá, hogy az előbb ment ki az irodámból.
– Az a hír járja a cégnél, hogy ma van a születésnapja.
– Nem ma van a születésnapom.
– A HR-esek nem ezt mondták.
– A HR-osztály egy kalap szar. – Az asztal szélén álló
kávésbögrére néztem. Észrevettem, hogy a kávé még csak nem is
barna benne, hanem narancssárga. – De ha már a HR-eseknél
tartunk, el tudják tiltani Miss Everhartot a kávégépek
használatától?
– Kétlem – vélekedett Jessica, és közelebb lépett. – Köztünk
legyen szólva, rendeztünk önnek egy meglepetéspartit a
pihenőszobában. Mármint mostanra. Vártuk, hogy mikor tart
majd szünetet, de nem tartott, úgyhogy… át tudna jönni egy
pillanatra?
– Maga most nemet mondott a kávégépekkel kapcsolatos
kérésemre?
– Majd elintézem, miután eljön a partijára. – Mosolyogva a
kezemért nyúlt, de inkább magamtól felálltam.
 – Több ízben is említettem a nagyapjának, hogy nem
lelkesedem a dolgozóknak rendezett születésnapi partijaiért.
– Majd csináljon úgy, mintha meglepődött volna – kérte
Jessica, miközben végigsétáltunk a folyosón. – Sokat dolgoztam
vele. Az ön kedvéért mindig odateszem magam.
Nem foglalkoztam azzal, hogy a szája szélét nyalogatja.
Kinyitotta az ajtót, mire az egész csapat konfettit dobott a
levegőbe, és kiabálni kezdett:
– Boldog születésnapot, Mr. Hamilton!
Aztán elkezdték énekelni a dalt is. Szörnyen hamisan.
Odamentem az ablakokhoz, ahol egy kis fehér torta várt kék
gyertyákkal, és elfújtam őket, mielőtt a dal véget ért volna.
– Boldog szülinapot, Andrew! – Mr. Greenwood egy kék
borítékot nyújtott át. – Hány éves is vagy ma?
– Mivel nem ma van a születésnapom, ezért ugyanannyi,
mint tegnap.
Erre nevetésben tört ki, mert még mindig nem esett le neki,
amikor tahó voltam vele. A hasát fogva intett az egyik
gyakornoknak, hogy fényképezzen le minket.
Amikor villant a vaku, megláttam Aubrey-t karba tett kézzel
állni a sarokban. A fejét rázva figyelte az embereket, és miután
találkozott a tekintetünk, mogorva arcot vágott.
– Hoztam önnek valamit – nyomott a kezembe egy kis fekete
dobozt Jessica de szerintem inkább zárt ajtók mögött nyissa ki,
amikor egyedül van, és rám gondol.
Azzal elpirulva elsétált.
Bevéstem az agyamba, hogy bármi is az, dobjam ki a kukába.
Ahelyett, hogy rögtön otthagytam volna a partit, körbementem,
hogy köszönetet mondjak mindenkinek, és az összes
gyakornokot emlékeztessem arra, hogy „születésnap” ide vagy
oda, a beszámoló továbbra is aznap végére esedékes.
Kinyújtott kézzel tartottam Aubrey felé, ő viszont összehúzta
magát, és átsétált a kis szomszédos helyiségbe.
– Maga tényleg ennyire éretlen, Miss Everhart? –
Utánamentem, és szembefordítottam magammal, amikor az ajtó
becsukódott.
– Te tényleg ennyire kegyetlen vagy? – meredt rám. – Ma
reggel nekem adtad a legtöbb munkát, hogy később a szemük
láttára szidhass le, csak azért, mert úgy érzed, hogy megint
megszégyenítettelek a tárgyaláson.
– Ahhoz tudnod kellett volna, hogy mi a fenét csinálsz, hogy
tényleg megszégyeníts a tárgyaláson. – Ösztönösen elkaptam a
kezét, és elkezdtem simogatni. – És azért adtam neked több
munkát, hogy ne legyen időd kávét csinálni, amiről ma reggelig
csak feltételeztem, hogy mérget szoktál belerakni.
– A nyál mióta méreg?
– Jössz nekem egy öltönnyel – folytattam halkabban. – Van
elképzelésed, hogy mennyibe…
– Nincs – szakított félbe. – Neked meg van elképzelésed,
hogy mennyire megváltoztál? Tényleg hiányoznak azok az idők,
amikor én Alyssa voltam, te pedig Thoreau.
– Amikor egy kibaszott hazudozó voltál?
– Amikor jobban bántál velem.
Vágyakozó tekintettel bámult bele a szemembe. A derekánál
fogva magamhoz húztam.
 Pillanatokon belül rátapasztottam a számat a szájára, és úgy
csókolóztunk, mintha évek óta nem láttuk volna egymást:
harcoltunk, hogy melyikünknél legyen az irányítás.
Végighúztam az ujjamat hátul a ruhája cipzárján, a farkam pedig
megkeményedett, ahogy nekipréselődött a combjának.
A mellkasomhoz simulva hagyta, hogy behatoljak a
nyelvemmel a szájába, de végül ellökött magától. Totálisan
undorodó arccal elfordult tőlem, és kiviharzott a szobából.
Megigazítottam a nyakkendőmet, mielőtt követtem a partiba,
de ő már nem volt ott.
– Megvágod a tortát, Andrew? – kiáltotta Mr. Bach. – Vagy
idén is Jessica csinálja?
Jessica a kést feltartva rám kacsintott.
– Jessica megvághatja. Mindjárt jövök.
Azzal a gyakornokok irodája felé vettem az irányt,
egyenesen Aubrey térelválasztóval körülhatárolt asztaláig.
Paprikapiros arccal mappákat tuszkolt a táskájába.
Odaléptem elé.
– Nem adtam rá engedélyt, hogy hamarabb elmenj –
emlékeztettem.
– Nem adtam rá engedélyt, hogy szarul bánj velem, mégis
szuperül sikerült kivitelezned, nem?
– Pont az előbb mondtad, hogy nem bántam veled szarul,
amikor azt hittem, hogy Alyssának hívnak. Amikor azt hittem,
hogy egy kibaszott ügyvéd vagy.
– Ettől elfogadhatóbb lesz a jelenlegi bánásmódod?
– Indokoltabb.
Csend.
 – Nem bírom tovább csinálni ezt, Andrew… – rázta meg a
fejét.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogsz gyerekesen viselkedni a
tárgyalásokon? Azt jelenti, hogy…
– Tessék – szakított félbe, és a mellkasomhoz nyomott egy
ezüstszínű dobozt –, ezt néhány hete vettem neked, amikor
Jessica elkezdte szervezni a szülinapi partidat.
– Beleköptél?
– Bele kellett volna.
Azzal felkapta a táskáját, és elsietett mellettem a kijárat felé.
A lelkem mélyén tényleg utána akartam menni, hogy
megmagyarázza, mi a fenét értett az alatt, hogy „nem bírja
tovább csinálni ezt”, de tudtam, hogy nem lenne semmi értelme.
Már attól is felizgultam, hogy alig három percig beszéltünk.
Észben kellett tartanom, hogy miért vetettem véget annak, ami
köztünk volt.
Visszamentem a pihenőszobába, hogy köszönetet mondjak
az utolsó gyakornoknak is. Megpillantottam a fényképet, amit a
HResek tűztek ki a falra. Egy montázs volt a hivatalos fotóimból,
amin partikalap-matricát ragasztottak a fejemre. És
világoskékkel ráírták, hogy „Boldog szülinapot, Andrew! A GBH
imád téged!”.
Valójában hónapokkal később volt a születésnapom.
Decemberben. Egy olyan napon, amikor nagyon régóta nem
ünnepeltem. Bár soha nem vallottam volna be nyíltan, de
valamennyire tetszett, hogy a GBH-nál meg akarnak ünnepelni
az emberek. Akár igazi szülinap alkalmából, akár nem.
 – Hány szelet tortát csomagoljak önnek, Mr. Hamilton? –
érintette meg a vállamat Jessica.
– Hármat. És elviszek egy pohár limonádét is.
– Nem akar itt maradni a „Ki ismeri legjobban Mr.
Hamiltont” játékra?
– Egyikük sem ismer.
Visszamentem az irodámba, magamra zártam az ajtót, és
letettem a születésnapi ajándékaimat a könyvespolc tetejére.
A Mr. Greenwoodtól kapott boríték egy üzenetet
tartalmazott, miszerint nagyra becsüli a kitartó munkámat és a
cég iránti elkötelezettségemet. A kézzel írt szavai alatt egy
ajándékkártyát találtam a családja másik több millió dolláros
vállalkozásától: egy golfkurzust.
Az összes gyakornok írásos üdvözlete arról szólt, hogy
haladékért könyörögtek a beszámolóikhoz. Ezeket odatartottam
az iratmegsemmisítő fölé.
Jessica fekete doboza következett. Hiába akartam kidobni
úgy, hogy soha az életben ne jusson eszembe többé, nem tudtam
ellenállni a kíváncsiságnak, vajon mit vett nekem. Leemeltem a
doboz fedelét, széthajtogattam a papírt, és egy puha
selyemdarabot találtam alatta egy üzenet társaságában.

„Hallottam, hogy szeret ilyeneket a zsebében

tartani. Itt az enyém.
Ui: 5 perce vettem le a mosdóban ”

Jesszusom… Elástam a bugyit a többi szemét alá a kukában,

az üzenetet pedig összegyűrtem.
 Egy darabig csak bámultam Audrey ezüst dobozát.
Gondolkodtam azon, hogy csak később nyitom ki, de muszáj
volt kicsomagolnom.
A dobozban egy kis fekete képkeret hevert. Kézzel készült:
kovácsoltvas balerinacipőkkel, a jogot jelképező mérleggel meg
az Alyssa és Thoreau szavakkal, míves fehér betűkből.
A képen mi voltunk. A mellkasomon feküdt az ágyamban,
belemosolyogva a kamerába. Ki volt pirulva az arca, mint szex
után mindig, és az egyik pólómat viselte. Emlékszem, hogy
rávett arra a fotóra. Győzködött, hogy nem fogja megmutatni
senkinek, és csak saját magának akarja. Még arra is rávett, hogy
mosolyogjak…
Letettem a képkeretet, aztán kivettem a másik tárgyat a
dobozból: egy csillogó ezüstszínű órát, a hátán gravírozott
felirattal:

Tárgy: Te
Thoreau-ként kedveltelek, Amdrew-ként szeretlek.
Aubrey(Alyssa)

A pohár borom érintetlenül várakozott az Arbors

étteremben, az asztaldísz gyertyái pedig ráfolyatták a viaszt a
terítőre.
A randipartnerem bármelyik pillanatban megérkezhetett, de
nem tudtam levenni a szememet a karóráról, amit Aubrey adott
nekem. Látszott, hogy az összes apró részletet végiggondolta,
egyik dizájnelem sem volt véletlen.
 A számlap sarkában két egymásba fonódó A betűt vettem
észre. Korábban pedig a napfényben kiszúrtam, hogy a külső
részébe bele van gravírozva a nevem.
– Te vagy Thoreau? – zökkentett ki a gondolataimból egy női
hang.
– Igen – néztem fel.
Mosolyogva leült velem szemben.
– Remélem, nem bánod, de törzsvendég vagyok itt, és a
pincérnő megkérdezte az előbb, hogy a szokásosat kérem-e. Azt
mondtam neki, hogy te is ugyanazt kéred.
– Egyáltalán nem bánom.
Kicsit belém hasított a bűntudat, de nem eléggé ahhoz, hogy
elterelje a figyelmemet annak a megszerzéséről, amire aznap este
szükségem volt.
Punci kellett.
Minél előbb.
A pincérnő két adag gőzölgő ételt tett le elénk. Megnéztem,
mennyi az idő. Csak egy órát szántam a nőre.
– Szóval milyen ügyeid szoktak lenni általában? –
érdeklődött.
– Főleg vállalatiak, de csináltam már kormányzatit és adóval
kapcsolatosat is.
– Érdekes. Régóta laksz Durhamben?
– Túl régóta.
– És mindig így szoktad csinálni? – kérdeztem, miközben
hátradőlt a széken, és végighúzta a körmét az átlátszó felsőjén. –
Egy- éjszakás kalandok?
– Ez probléma neked?
 – Soha nem az.
Felvont szemöldökkel végigmértem. Igazából nagyon vonzó
volt: hosszú szőke haj, nőies idomok, feszes mellek.
Úgy tűnt, a külsőségeken kívül sok közös van bennünk, ő
igazi ügyvéd volt a szomszédos megyében, nagyjából
ugyanazokat a könyveket olvasta, és a telefonbeszélgetésünk
alapján hasonlított a szexuális étvágyunk is.
Megvolt az előétel, folyt a társalgás, de részben még mindig
Aubrey óráján járt az eszem.
– Bánt valami? – A randipartnerem figyelemfelkeltésképpen
tett néhány integető mozdulatot a kezével az arcom előtt. – Úgy
emlékszem, hogy telefonon sokkal közlékenyebb voltál.
– Jól vagyok – intettem a pincérnek, hogy hozza a számlát –,
csak fáradt.
– Túl fáradt a dugáshoz?
– A dugáshoz sosem vagyok fáradt.
– Egész héten ezt vártam. – Elpirulva előrehajolt az asztal
fölött, és keresztbe tette a lábát.
Nem válaszoltam. Csak kifizettem a számlát, felálltam, és
felé nyújtottam a kezemet.
Átvágtunk a szálloda hallján, majd egyenesen a liftekhez
mentünk. Amint becsukódott a lift ajtaja, rátapasztotta a száját az
enyémre, és beletúrt a hajamba.
– Baszki – mordultam fel, ahogy egyik keze lefelé vándorolt
az övemhez.
A legfelső emeletre menet végigjárta a szájával a nyakamat,
és a fogával is végigkarcolt. Felnyögött, amikor a derekát
megragadva visszacsókoltam, és átvettem az irányítást a nyelve
fölött a sajátommal.
Kihúztam a gumit az összefogott hajából, aztán ledobtam a
földre. Behunyt szemmel mélyítettem a csókot: kínozva
harapdáltam az ajkát, miközben próbált elhúzódni.
A lábam közé nyomta a térdét, kicsatolta az övemet, és
elkezdett babrálni a sliccemmel.
– Meddig fogunk dugni ma este?
– Ameddig csak akarsz. – Megmarkoltam a mellét a blúzán
keresztül, majd egy kézzel benyúltam a melltartója alá.
– Ahh… – mormolta, miközben a mellbimbóját simogattam.
A lift ajtaja gyorsan kinyílt, de mi továbbra is egymásba
fonódva kerestük meg a lakosztályunkat. Megint rám tapasztotta
a száját, és befelé botorkálva nekimentünk a lámpának meg a
komódnak.
Most már hangosabban nyögött. Alig türtőztette magát, amíg
lehúztam a cipzárt a ruháján, és kikapcsoltam a melltartóját.
Éreztem a derekamon a két kezét. Földig tolta a nadrágomat,
és amikor háttal nekidőltem a falnak, arra eszméltem, hogy már
előttem térdel. Előrehajolva húzgálta a kezét a farkamon. Arra
kért, hogy mondjam el neki, mennyire vágyom a szájára.
– Nem – ellenkeztem a fejemet rázva, mert rájöttem, hogy
egész végig Aubrey-ról fantáziáltam.
– Még csak nem is fogsz könyörögni érte? – mosolygott még
közelebb hajolva.
– Hagyd abba! – A hajánál fogva óvatosan hátratoltam.
– Valami baj van, Thoreau? Előbb te akarod csinálni nekem?
Feküdjek le az ágyra, vagy üljek a székre?
 A többi kérdése már el sem jutott az agyamig. Aubrey
gondolata árasztotta el az elmémet és tompította el az
érzékeimet. És minél tovább bámultam arra a nőre, aki
korántsem volt annyira gyönyörű, mint Aubrey, annál inkább
éreztem, hogy lankadni kezdek.
Bassza meg…
Felrántottam a nadrágomat, és felhúztam a sliccemet is.
– Már nincs kedvem ahhoz, hogy megdugjalak. Elmehetsz.
– Tessék? – Alig jutott szóhoz, aztán karba fonta a kezét. –
Mit mondtál?
– Azt mondtam, nincs kedvem ahhoz, hogy megdugjalak –
ismételtem meg lassan. – És hogy elmehetsz. További szép estét!
– Te most kiraksz engem? Csak úgy?
– Szeretnéd, hogy foglaljak neked egy másik szobát?
– Mi történt azzal a férfival, akivel megismerkedtem a neten?
– kérdezte, miközben felállt. – Csak műsor volt? Ez valami játék,
hogy elhívod randizni a nőket, erotikus dolgokat mondasz
nekik, amiket valószínűleg a netről olvastál, aztán levetkőzteted
őket, hogy közöld velük, nem is tudod, hogyan kell dugni?
– Nagyon jól tudom, hogy kell dugni – néztem rá résnyire
szűkült szemekkel –, csak veled nincs kedvem.
– Én ezt… nem hiszem el – hebegte. – Te egy baszott seggfej
vagy!
– Seggfej, igen. Baszott, sajnos, most nem. Megtennéd, hogy
rendesen becsukod magad után az ajtót kifelé menet?
Belebújt a ruhájába, és felkapta a táskáját.
 – Teszek egy figyelmeztető jelzést a profilodhoz a Date-
Matchen. És tudod, mit? Hagyni fogok egy értékelést is a
találkozásunkról. Gondoskodom róla, hogy…
– Máskor is beszélni szoktál, miközben öltözködsz? –
szakítottam félbe az ágyra ülve. – Biztosra veszem, hogy ez
olyasmi, ami nem igényel társalgást.
Mérgelődve belebújt a cipőjébe, aztán kisietett a szobából.
Bevágta maga mögött az ajtót.
Vártam, amíg meg nem szólalt odakint a lift érkezését jelző
csengő, aztán eldőltem a matracon. Mindent megtettem, hogy
Aubrey-n kívül eszembe jusson valami vagy valaki, de csak ő
járt a fejemben.
Mi a fasz történik?
Még egy órán át bámultam a plafont. Képtelen voltam
kiverni a fejemből, milyen érzés volt a számon érezni a száját
aznap az irodában. Még akkor is, ha csak néhány másodpercig
tartott.
Muszáj volt a végére járnom ennek, úgyhogy elővettem a
telefonomat a zsebemből, és felhívtam.
– Halló – vette fel a második kicsengésre halló?
– Miért vetted nekem azt az órát, Aubrey?
– Mit érdekel az téged?
– Nem érdekel, de olvastam a gravírozást a hátulján.
Csend.
– Kérdeznem kell tőled valamit – mondtam.
– Csak akkor, ha előbb én kérdezhetek párat.
– Rajta.
 – Hogyan ragaszkodhatsz ennyire az őszinteséghez, amikor
te sem voltál velem teljesen őszinte?
– Én teljesen őszinte voltam veled.
– Kezdem azt hinni, hogy igazából nem is Andrew
Hamiltonnak hívnak…
– Még mindig utánam meg a múltam után kutakodsz a
neten? Nincs más hobbid?
– Ki az az E. H.? – fúlt el a hangja. – Miért van nálad kint az a
két betű az összes falon? Miért van belegravírozva a
mandzsettagombjaidba?
– Aubrey…
– Mi van köztetek Avával? Láttam a múlt héten kisétálni az
irodádból, és gúnyosan rám vigyorgott.
– Rosszkor hívlak?
– Igen – kapkodott levegőért. – Nagyon rosszkor. Miért nem
teszed le, és mész el a Marriottba, hogy megdugj valakit?
– A Marriottban vagyok, és igazából tényleg úgy volt, hogy
megdugok valakit.
Aubrey néhány pillanatig hallgatott.
– Én nem… nem akarok többet hallani felőled, Andrew.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy hallani sem akarok többet felőled.
Kurvára ne hívj soha többé!
Azzal letette.
 Patthelyzet (fn.):

Amikor két fél nem tud megegyezésre jutni.

Néhány nappal később…

Aubrey

MÉG MINDIG FÁJT A SZÍVEM. Tele voltam érzésekkel. Hiába

mondtam azt Andrew-nak, hogy soha többé ne hívjon, és hallani
sem akarok felőle, nem tudtam továbblépni, amíg nem kért
tőlem bocsánatot.
Szükségem volt rá…
Hányingerem volt attól, hogy miután odaadtam neki azt az
órát, bolond módon vártam, hogy felhívjon, és azt mondja: „én is
szeretlek”. De úgy tett, mintha semmit sem jelentene neki.
Kopogás nélkül benyitottam az irodájába, és becsuktam
magam mögött az ajtót.
Felvonta a szemöldökét, amikor odaléptem az asztalához,
ám nem tette le a telefont.
– Igen, az jó lesz – mondta a kagylóba.
– Beszélnünk kell – böktem ki. – Most.
Inteti, hogy foglaljak helyet, de folytatta a telefonálást.
– Igen, az is megteszi.
 Karba tett kézzel leültem, és igyekeztem nem túl feltűnően
bámulni. Maga volt a tökély: sokkal baszandóbbnak nézett ki a
szokásosnál a frissen vágott hajával és a vadonatúj szürke
öltönyében. Perzselő tekintettel figyelt engem, mint mindig.
Észrevettem, hogy tényleg rajta van a karóra, amit adtam neki.
Még a mandzsettagombja is ahhoz passzolt.
Végül is lehet, hogy túlreagálom…
– Rendben. – Hátradőlt a széken, és bepötyögött valamit a
számítógépbe. – Ma este nyolckor találkozunk, Sandra.
Kétszázhuszonötös szoba.
Összeszorult a gyomrom.
– Segíthetek valamiben, Miss Everhart? – kérdezte, miután
letette a telefont. – Van valami oka annak, hogy kopogtatás
nélkül rontott be az irodámba?
– Máris mással dugsz?
– Ez a kérdés most komoly?
– Megdugtál már valakit? Megtetted?
– Számítana?
– Igen, kurvára számítana! – Felpattantam, mert felforrt az
agyvizem. – Lefeküdtél valakivel?
– Még nem – hunyorgott rám. Aztán ő is felállt, és odajött
hozzám. – Viszont tényleg nem értem, hogy ez mennyiben érint
téged.
– Miért hordod azt az órát, ha nem érzel úgy, ahogy én? –
néztem a csuklójára.
– Ez az egy órám van, ami illik az új mandzsettagombomhoz.
– Te tényleg ennyire vak vagy? – Könnyek szöktek a
szemembe. – Te…
 – Rég megmondtam neked, hogy nálam nincsenek érzelmek.
Hogy ha valaha is dugunk, akkor ott lesz vége. – A fülem mögé
simított egy hajtincset. – Ugyanakkor belátom, bizonyos
mértékig az én hibám, hogy a munkában és a magánéletben is
átléptem veled a határt.
– Bizonyos mértékig?
– Akarod, hogy idehívjam a cég könyvelőjét? Ő biztos
kikalkulálja a pontos számot.
– Andrew… – rebegtem az összeomlás határán.
– Miután tényleg átléptük a határokat, és előtte valóban
barátok voltunk, hajlandó vagyok visszatérni ahhoz a
felálláshoz.
Megráztam a fejemet, ő pedig az államat megemelve a
szemembe nézett.
– Továbbra is beszélhetünk telefonon éjszaka – folytatta. –
Mesélhetsz nekem a balettról, a szüleidről, az életedről… És az
érzéseidre való tekintettel én is mesélni fogok neked az
életemről, de kihagyom majd az egyéjszakás kalandokat, amíg
teljesen ki nem hevered azt az akármit, ami szerinted köztünk
volt.
– Megmondtam neked, hogy szeretlek… – szaladt ki a
számon.
– Megmondtam neked, hogy nem kéne.
– Tényleg nem lehetsz ennyire érzéketlen és rideg,
Andrew…
– Mit akarsz, mit mondjak, Aubrey? – változott meg a
hangja. – Hogy annyira varázslatos a puncid, hogy felnyitotta a
szememet, és meg akarok változni érted? Hogy nem tudok élni
és lélegezni anélkül, hogy itt lennél mellettem? Ilyen választ
vársz tőlem?
– Nem. – Próbáltam nem sírni. – Egy sima bocsánatkérést,
amiért…
– Kirúgtam a tolakodóan kíváncsi valagadat a lakásomból? –
meredt rám. – Amiért próbáltalak megvédeni attól, hogy úgy
érezz, ahogy most? Rendben. Bocsánat, hogy nem tettem meg
korábban.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy az arcába köpjek, és
hátraléptem. Most már hivatalosan is gyűlöltem.
– Annyira nem az az ember vagy, akinek hittelek…
– Helyes, mert biztosra veszem, hogy az az ember elég
szánalmas. – Behunyta a szemét egy pillanatra, és felsóhajtott. –
Figyelj, Aubrey…
– Miss Everhart! – sziszegtem az ajtó felé sétálva. – Kurvára
Miss Everhart! De ne aggódj, soha többé nem kell kimondanod,
mert nem fogsz látni.
Úgy bevágtam az ajtót, hogy a folyosó másik végén
beleremegtek az ablakok. Jessica gyanakvó pillantásával mit sem
törődve kiviharzottam a parkolóba, és elszáguldottam a bankba.
Kivettem az összes pénzt a megtakarítási számlámról, aztán
felhívtam a belvárosi buszállomást, hogy megkérdezzem,
mennyibe kerül egy jegy New Yorkba – csak oda.
– Hetvenkilenc dollár nyolcvanhat cent – közölte a
diszpécser. – A retúr tíz dollárral olcsóbb.
– Arra nem lesz szükségem – feleltem a lakásom felé hajtva. –
Meg tudná mondani, mikor indul a következő busz?
– Ma este. Szeretné, hogy lefoglaljak rá önnek egy helyet?
 – Nagyon.
Fejből megadtam a bankkártyaadataimat, és végighallgattam
tőle, hogy muszáj végigsétálnom a Brooklyn hídon, amint lesz rá
lehetőségem.
Ahogy letettem, rendeltem egy taxit, majd gyorsan küldtem
egy SMS-t a lakótársamnak.

„Történt valami, és azonnal el kell költöznöm. A lakbér

rám eső részét át fogom utalni a tulajnak. Megoldom
majd, hogy utánam szállítsák a holmimat. A kulcsot a
rózsabokor alatt hagyom a mosókonyhában.
Aubrey”

Kivettem két hatalmas bőröndöt a szekrényből, teletömtem

őket azzal, ami éppen a kezem ügyébe akadt, és beraktam Mr.
Petrov ajánlólevelét a táskámba.
Pont egy emlékeztetőt írtam magamnak („még mindig annál
a seggfejnél vannak a bugyijaim, újakat kell vennem”), amikor
anyám hívott.
– Igen? – szóltam bele.
– Tessék, Aubrey?
– Szia! – grimaszoltam.
– Sokkal jobb – hallatszott a mosolya. – Ma este hánykor
várhatlak a Grove-ban?
– Soha. Nem megyek.
– Kímélj meg a dühkitöréseidtől, Aubrey! Sok pénz múlik
ezen az első vacsorán. Szeretnéd, hogy érted menjünk apáddal?
– Megmondtam, hogy nem megyek. Nem hallottad?
 – Aubrey… – folytatta halkabban – az elmúlt hetekben
próbáltam visszafogni magamat, de tudod, mit? Belefáradtam
abba, hogy milyen átkozottul meggondolatlan és önző módon
viszonyulsz az apád ambícióihoz. Mindketten teszünk rá, hogy
mit gondolsz a választásokról, de mivel a családhoz tartozol,
megkövetelem, hogy…
– Menj a pokolba!
Azzal folytattam a pakolást, csak még gyorsabban.

Tárgy: Taxi
Miss Aubrey Everhart!
A taxi megérkezett az ön által megadott címre. Pontosan
öt percig fog várakozni.
Durham Cab Co.

A fürdőszobába rohanva megtöltöttem piperecikkekkel egy

műanyag zacskót, aztán beraktam a bőröndbe, és elindultam
kifelé.
– Buszállomás, ugye? – mosolygott rám a női sofőr.
– Igen, kérem.
Elvette a csomagjaimat, hogy betegye őket a csomagtartóba,
én pedig beültem hátra. Éreztem, hogy másodpercről
másodpercre egyre jobban fáj a szívem. Hiába próbáltam
elhessegetni az Andrew-val kapcsolatos gondolatokat, folyton
megjelent előttem az arca.
A legutolsó teljes éjszakánk járt a fejemben, mielőtt másnap
kirúgott a lakásából. Akármennyire próbáltam is megérteni, mi
történt utána, képtelen voltam rá. Csak sírni tudtam.
 Rezegni kezdett a telefon a térdemen. Megnéztem, mert abban
reménykedtem, hogy Mr. Petrov nevét látom majd a kijelzőn, de
Andrew volt.
– Halló! – szóltam bele.
– Mit csinálsz?
– Szerdánként balettra járok. Nem jegyezted még meg?
– Ha tényleg baletton lennél, nem vetted volna fel a telefont.
Csend.
– Aubrey? – folytatta aggodalmas hangon. – Te sírsz?
– Nem – hazudtam, és hangosabbra vettem a rádiót a kocsiban.
– Mi a baj?
– Semmi. Most mondtam, hogy…
– Hagyd már abba a kibaszott hazudozást, Aubrey! Mi ütött beléd?
– Hazaküldtek a mai gyakorlásról.
– Oké. És!
– Nincs és – könnyek szöktek a szemembe –, még sosem küldtek
haza. Úgy éreztem magam miatta, mint egy darab szar. Még a
beugrónak is szólt az orrom előtt, hogy készüljön fel a szerepemre,
aztán közölte velem, hogy csak jövő héten menjek vissza…
– Megmondtam neked, miért csinálja ezt. Miért nem hiszel nekem?
– Mert ma tényleg rossz voltam – vallottam be. – Bedagadt a
lábam, és nem pólyáltam be rendesen, így szinte végig elvétettem egy
nyolcaddal az ütemet…
– Biztos még így is tízszer jobb voltál bárki másnál – sóhajtott fel –,
nem?
– Nem.
– Hidd el nekem! Tuti, hogy csak…
– Átmehetek hozzád ma este? – szakítottam félbe.
 Reméltem, hogy igent mond, de a vonal túlsó végén csend honolt.
Tudtam, hogy már az első két közös éjszakánkkal is kísértettem a
szerencsémet, de nem akartam, hogy ez ritkaságszámba menjen. Nekem
több kellett.
– Válaszolsz, Andrew?
– Igen – felelte. – Átjöhetsz. Hol vagy most?
– Az ajtód előtt.
Pillanatok múlva kinyitotta, és felvont szemöldökkel végigmért.
– Elmentem volna érted.
– Majdnem megkértelek rá…
Kézen fogva behúzott a lakásba. Végig egymás szemébe néztünk.
Ahogy becsukódott az ajtó, átölelt, és megrázta a fejét.
– Mit csinálsz, Aubrey?
– Hogy érted ezt?
– Miért ragaszkodsz ahhoz folyton, hogy megszegjem az összes
szabályomat?
– Miért hagyod?
Erre szó nélkül szájon csókolt, miközben átkarolta a derekamat, és
szakavatott mozdulatokkal nekilátott kigombolni a szoknyámat.
Gyorsan le is húzta rólam.
A fenekemet simogatva kereste a bugyimat, de nem volt rajtam.
– Majd juttasd eszembe, hogy visszaadjam a gyűjteményedet –
nevetett fel halkan, és odavezetett a kanapéhoz.
Elengedte a kezemet, majd leült a földre, ahonnan felnézett rám.
Lehúzta a sliccét, elővett egy óvszert, és lassan felhúzta.
Lehajoltam, hogy leüljek mellé, de megragadta a combomat.
– Állj! Nem a földre akarlak ültetni.
– Oké – néztem hátra a vállam fölött –, a dohányzóasztalra?
 – Nem – szánkáztak felfelé az ujjai a lábamon az arcomra.
– Tessék?
– Ülj a punciddal az arcomra!
Mereven és szótlanul álltam. Nem tudtam felfogni, amit kért.
Gúnyos félmosollyal közelebb húzott magához, és megpaskolta a bal
lábamat.
– Tedd fel a mögöttem lévő párnára – parancsolta meg, mire lassan
engedelmeskedtem. – Jó kislány. – Masszírozni, aztán puszilgatni
kezdte a combom belső oldalát. – Kapaszkodj bele a hajamba…
Amikor beletúrtam a hajába, belém mártotta két ujját, és nekilátott
lassan ki-be húzogatni.
Megnyalta a csiklómat, de utána felmordult.
– Lennél szíves követni az utasításaimat?
– Igen…
– Maradj annyira mozdulatlan, amennyire csak tudsz. – Egy kézzel
belemarkolt a fenekembe, miközben tovább tágított az ujjaival. – Menni
fog?
Bólintottam. Hagytam, hogy egy halk nyögés kiszaladjon a számon.
– Ezt vehetem igennek?
Esélyt sem adott a válaszra. Bekapta a duzzadt csiklómat, amitől
rögtön megroggyant a térdem.
Behunyt szemmel felsikoltottam, mire megragadta a csípőmet, és
elkezdett ringatni a száján. Minden porcikámat bejárta a nyelvével,
lenyalt minden cseppet.
– Andrew… Andrew…
Alig hallottam a saját hangomat.
 A jobb lábam megcsúszott a padlón. Kis híján előreestem, de ő
megfogott, és stabilan tartott – anélkül, hogy a száját levette volna
rólam.
Durván meghúztam a haját. Könyörögtem, hogy lassítson, hadd
próbáljam meg én diktálni a tempót. Hiába.
Tovább dugott a szájával. Nem törődött a sikolyaimmal.
Amint rándult egyet a csípőm, és kezdett megremegni az egész
testem, s a lábamat átkarolva lassan ráhúzott a farkára.
– Ahh… – leheltem, miközben centiről centire belém hatolt. – Én…
én…
– Te mi? – Megpuszilta a homlokomat, amikor már tövid bennem
volt. – Nem akarsz így lovagolni rajtam? Jobban szeretnéd, ha hátulról
csinálnám?
Megráztam a fejemet, mire bekapta az egyik mellbimbómat. Addig
nyalogatta, amíg meg nem keményedett.
Kérés nélkül átöleltem a nyakát, és elkezdtem fel-le mozogni a
farkán.
– Keményebben! – nógatott, és beleharapott a nyakamba. – Azt
akarom» hogy olyan keményen dugj> ahogy szoktalak téged.
Újra és újra leeresztettem a csípőmet, akkora erővel, ahogy csak
bírtam. De ő megfogott, és elkezdte a saját csípőjét emelgetni a padlóról.
– Mindjárt elélvezek, Andrew! – kiabáltam, amikor teljesen átvette
az irányítást. – Mindjárt…
Rácsapott a fenekemre. A testem végre megadta magát, és az övé is.
Levegőért kapkodva dőltem a mellkasára, de nem hagyott sokáig
pihenni. Felemelt az öléből, aztán felállt, hogy kidobja a gumit.
Visszajött hozzám, és a karjaiba vett, hogy átvigyen a hálószobába,
ahol óvatosan befektetett az ágyba.
 Átgurultam arra az oldalra, ahol szerettem lenni: az ablak mellé.
Vártam, hogy befeküdjön mellém, de nem tette. Leült az ágy szélére, és
az ölébe vette a lábfejemet.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, mit csinál. Éreztem,
hogy valami meleg, enyhülést adó folyadék cseppen a bőrömre, amit
kézzel lassan eloszlatott. Főleg ott, ahol a legjobban fájt a duzzanat.
Felnyögtem, amikor a sarkaimat masszírozta, és a nevét mondtam,
miközben megsimogatott minden érzékeny pontot.
– Psszt – suttogta.
Meg sem tudtam szólalni, ahogy folytatta a kényeztetést.
Olykor hátranézett rám, és megkérdezte:
– Szeretnéd, hogy abbahagyjam?
Csukott szemmel megráztam a fejemet. Minden egyes pillanatát
élveztem.
Miután szerintem többórányi gyönyörben volt részem, majd életem
legjobb talpmasszázsát kaptam tőle, bebújt mellém az ágyba, hogy
magához öleljen.
– Jó éjszakát, Aubrey! – suttogta. – Remélem, jobban érzed magad.
Boldogan beletúrtam a hajába.
– Ma nem ragaszkodsz ahhoz, hogy hazamenjek?
– Nem, csak ha tovább beszélsz – morogta. – Aludj!
– Köszönöm a talpmasszázst. Tényleg nagyon…
– Ne beszélj, Aubrey – húzott magára úgy, hogy rajta feküdjek
aludj!
– Csak megköszöntem. Nem köszönhetem meg?
– Nem. – Rátapasztotta a száját az enyémre, és addig csókolt, hogy
már nem kaptam levegőt. – Ne akard, hogy álomba dugjalak! –
fenyegetett meg két lélegzetvétel között.
Megpróbáltam legördülni róla, de túl erősen fogott.
Mosolyogva odatettem a fülemet a szívéhez.
– Hallasz? Alszol?
Semmi válasz. Csak mély, alvó lélegzés.
Néhány pillanatig haboztam, mielőtt megint megszólaltam.
– Szeretlek…
 Előre látható kockázat (kif ):

Olyan veszély, amivel egy észszerűen gondolkodó

embernek tisztában kell lennie a cselekedetei lehetséges
következményeként.

Andrew

– JESSICA! – kiáltottam, és a normálisnak tűnő kávéra

pillantottam az asztalomon.
– Igen, Mr. Hamilton?
– Lenne szíves szólni Miss Everhartnak, hogy fáradjon be
hozzám?
Látnom kellett. Egész héten került, és ha mindössze csak
bocsánatot kellett kérnem, hát legyen – akár komolyan
gondolom, akár nem –, megérte. Hiányzott a csábító szájának
látványa reggelente. Eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor
rátapasztotta az enyémre.
– Megtenném – felelte Jessica –, de mivel múlt héten
benyújtotta a felmondását, ez lehetetlen.
– Felmondott?
Anélkül, hogy elmondta volna nekem?
Jessica meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Igen. Odaadtam önnek a levelet is, amit hagyott. Elég
érdekes volt.
 – Nem kaptam semmiféle levelet.
Erre odalépett az asztalomhoz, és beletúrt a kupacba.
– Tessék. Két levelet hagyott önnek. Segíthetek még
valamiben?
– Nem…
Jessica oldalra biccentett fejjel megérintette az ajkát, mintha
mondani akarna valamit. Aztán mosolyogva kiment az
irodámból. Kulcsra zártam az ajtót, és feltéptem az első levelet.

Tisztelt GBH!
Köszönöm szépen, hogy felvettek a gyakorlati
programjukba. Élmény volt önöknél
dolgozni, és hálás vagyok mindenért, amit
itt tanultam. A mai nappal azonban,
személyes okokra hivatkozva, felmondok.
Bocsánatot kérek a hirtelen döntésért, és
további sok sikert kívánok a cégüknek a
jövőbeni kihívásokhoz.
Aubrey Everhart

Nagyot sóhajtva kibontottam a másik borítékot is, ami

közvetlenül nekem volt címezve.

Kedves Mr. Hamilton!

Baszd meg!
Aubrey
 Elutasít (ige):

Amikor a bíró nem hagyja helyben a vád vagy a védelem

tiltakozását a tanúhoz intézett kérdés kapcsán.

Aubrey

NEW YORK TELJESEN MÁS VILÁG VOLT. Egyáltalán nem olyan,

mint amilyennek elképzeltem – mégis minden, amire vágytam.
A járdák folyamatosan tele voltak valahová siető
emberekkel, az utcákon taxitenger hömpölygött, a hangok
kakofóniája pedig – az utcai árusok kiabálásával, a metró föld
alatti morajával meg a vezérigazgatók és az átlagemberek
csevegésével – egyetlen, szinte már kellemes melódiává állt
össze.
Nem mintha olyan sok időm lett volna hallgatni.
Amint az előző héten megérkeztem, beköltöztem egy olcsó
hotelbe, majd elrohantam, hogy jelentkezzek a próbatáncra.
Az előző hét minden egyes napján hajnali négykor
kiugrottam az ágyból, hogy a Lincoln Center felé vegyem az
irányt, és megtanuljam a darabot a próbatáncra. Még soha
életemben nem találkoztam ilyen nehéz koreográfiával.
Gyors volt, lendületes, és az instruktorok csak kétszer voltak
hajlandók bemutatni egy nap. A tempó számolásán kívül senki
sem szólalhatott meg, kérdezni sem lehetett. A társulat
zongoristája nem volt hajlandó lassítani játék közben, hogy a
tanulás könnyebben menjen.
Több száz lány küzdött helyért a társulatban, az itt-ott
elcsípett beszélgetésekből pedig hallottam, hogy a legtöbbjük
már profi táncos.
De nem hagytam, hogy ez eltántorítson.
A kíméletlen próbák után szerencsét próbáltam, hogy
keressek egy helyet a városban, ahol egyedül táncolhatok: egy
Times Squarere néző tetőteraszt, egy elhagyatott régiségboltot az
Upper East Side-on vagy a kirakat előtti részt egy West End-i
könyvesboltnál.
Rögtön beleszerettem a városba, de még ez sem volt elég
ahhoz, hogy elterelje a figyelmet a szívfájdalmamról. Miként
arról sem, hogy a hivatalos próbatánc napján késésben voltam.
Verejtékezve ugrottam le a metróról, és végigrohantam a
Hatvanhatodik utcán, mit sem törődve a szúró tüdőmmel.
Gyerünk… Gyerünk…
Balra tőlem kiszállt egy férfi egy taxiból, amibe rögtön
bepattantam.
– A Lincoln Centerhez, legyen szíves! – kiáltottam.
– Az itt van az utcában – emlékeztetett a sofőr, és
értetlenkedve nézett rám a visszapillantóból.
– Kérem… Már így is késésben vagyok.
Vállat vonva elindult, én pedig próbáltam normálisan venni
a levegőt.
Nem akartam vesztegetni az időt, így kivettem a fekete tütüt
a táskámból, hogy magamra húzzam, és előástam a
sminkcuccaimat is, hogy a kifessem magam, amennyire tudtam.
Amikor a sofőr lehúzódott az út szélére, odadobtam neki egy
tízdollárost, és kiugrottam a taxiból.
Berohantam az épületbe. Az előadóterem felé tartva
megkönnyebbültem, hogy az egyik rendező még ott áll az
ajtóban.
– Igen? – Tetőtől talpig végigmért, ahogy közeledtem. –
Segíthetek valamiben?
– A próbatáncra jöttem.
– A kilenc órai próbatáncra? – Az órájára pillantott. – Negyed
tíz van.
– Elnézést… egy órája telefonáltam, és említettem, hogy…
– Lerobbant az első taxi, amibe beszállt? Az maga volt?
Bólintottam.
Néhány pillanatig még összeszorított szájjal fixírozott, aztán
kinyitotta az ajtót.
– Az öltözőben tudja átvenni a fehéret. Siessen!
Az ajtó becsukódott mögöttem, mielőtt megkérdezhettem
volna, mit ért az alatt, hogy „a fehéret”, de a színpadon
végignézve rájöttem: mindegyik táncos fehér dresszben és
hozzáillő tütüben van.
Francba…
Elvörösödve végignéztem magamon. Nem vittem el a fehér
szettemet. Otthon maradt.
A színpad felé közeledve letettem a táskámat egy székre, és
igyekeztem nem foglalkozni a rajtam eluralkodó rettegéssel.
Csak arra koncentráltam, hogy a legjobb formámat hozzam a
koreográfiában. Ennyi.
 Kerestem magamnak egy szabad helyet a színpadon, ahol
nekiálltam nyújtani a karomat. Észrevettem, hogy körülöttem
gúnyos mosollyal sugdolóznak.
Rettenthetetlenül visszamosolyogtam mindenkire, akivel
találkozott a tekintetünk, mialatt folytattam a bemelegítést.
– Kérhetnék egy kis figyelmet? – hallatszott egy férfihang a
hangszórókból. – Kérem, hagyják abba a nyújtást, és fáradjanak a
színpad szélére!
A lábamat lerakva követtem a többieket. A sor végére
kerültem.
Egy magas, ősz hajú férfi beszélt hozzánk drótkeretes
szemüvegben. Egy két lábon járó legenda: Arnold G. Ashcroft.
Évek óta figyelemmel kísértem a munkáját és a koreográfiáit.
Régen ő volt a világ legkeresettebb szakembere, akit csak az
orosz riválisa tudott letaszítani a trónról: Paul Petrov.
– Örömmel látjuk, hogy ilyen sokan eljöttek erre a
próbatáncra – kezdett bele. – Amint azt tudják, a körülmények
szerencsétlen alakulása miatt újratoborozzuk az egész tánckart.
Ami azt jelenti, hogy a műsorrend megtartásához tizennégy
napon belül meg kell találnunk a főszereplőket, a szólistákat és a
háttértáncosokat. A próbák hosszúk és kimerítők lesznek,
délután négytől tízig. Vagy ha kell, akár éjfélig. Nincs helye
kifogásnak… és tévedésnek sem. – A homlokát ráncolva
végigmért a ruhám miatt. – Hat kör lesz összesen, ez az első.
Amint elhallgat a zene, azonnal közöljük a döntést. Akit
hazaküldünk, ne habozzon jövőre is próbálkozni. Tavaly nyáron
sok kudarcot láttam, így remélem, hogy azóta tanultak valamit…
Ebben a körben nyolcas csoportokban fognak előadni egy
részletet a Balanchine-koreográfiából. Pár perces nyújtás után
kezdünk.
Azzal intett a férfinak, aki éppen helyet foglalt a zongoránál,
majd hátrafordult, hogy feltartott hüvelykujjal jelezzen a három
ítésznek. Végül mosolyogva lesétált a színpadról, hogy
üdvözöljön néhány ismerőst.
Odamentem hozzá, és megérintettem a vállát.
– Igen? – fordult hátra.
– Ööö… – Elsápadtam a lesújtó tekintete miatt.
– Jó reggelt, Mr. Ashcroft! Aubrey Everhart vagyok, és…
– Elkésett – szakított félbe. – Ráadásul maga az egyetlen
táncos, aki nem az előírás szerinti fehérben van.
– Igen… – dadogtam. – Ezért szeretnék beszélni önnel.
– Hm?
– Érdeklődnék, hogy hazamehetek-e átöltözni.
– És miért adnék erre engedélyt, Miss Everhart?
– Azért, hogy részt vehessek a mai próbatáncon, és igazságos
elbírálásban részesüljek. Azt hiszem, hogy én már…
– Állj! – Rányomta a tollát a számra. – Hölgyeim, lennének
szívesek rám figyelni?
Rögtön csend lett az előadóteremben.
– Szeretném bemutatni önöknek Aubrey Everhartot –
mosolygott. – Aki éppen most tájékoztatott arról, hogy miután
elkésett, és nem megfelelő öltözet mellett döntött a mai
próbatáncra, talán igazságtalan elbírálásban részesülhet.
A velem szemben álló balerina karba fonta a kezét.
– Nos, mivel a balett világa mindig is igazságos volt, és a
felkészületlenekről is gondoskodott, van-e itt olyan, akinek
problémát okozna, ha engedélyezném Miss Everhartnak, hogy
hazamenjen, átöltözzön, és hatkor visszajöjjön?
Az összes táncos felemelte a kezét a színpadon.
- Gondoltam – jegyezte meg ridegen. – Ha úgy véli, hogy a
nem megfelelő színű szoknya befolyásolja majd az előadását,
jobb, ha most rögtön elmegy.
Nyeltem egyet. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– Az első csapattal táncolhat – közölte velem a fejét ingatva
Ashcroft, s azzal elsétált.
A többiek ciccegésével nem törődve visszatértem a korábbi
helyemre a színpadon, és megint nyújtottam egyet. Próbáltam
kizárni a tudatomból mindent, ami aznap reggel rosszul alakult.
Elképzeltem, hogy megint Durhamben vagyok, és a világ egyik
legjobb rendezője előtt táncolok.
– Miss Everhart? – szólított meg egy nő, kizökkentve a
gondolataimból.
– Igen?
– Elfoglalja a helyét a színpad közepén a többiekkel, vagy
még időre van szüksége?
A bírák asztala felé mosolyogva beálltam a sorba.
A nő intett a zongoristának, aki skálázott egyet, mielőtt
belekezdett a darabba. Ahogy leütötte a billentyűket, mindkét
karom magasan a fejem fölé emelkedett, és lassan
körbefordultam lábujjhegyen. Megvonaglott az arcom, mert a
jobb balettcipőm elrepedt.
A fájdalommal nem törődve folytattam a táncot. Szörnyen.
Valahányszor megpróbáltam ugrani, imbolyogva landoltam,
és egy nyolcaddal lemaradtam a többiekhez képest. A forgásaim
esetlenek voltak, összevissza mozogtam, a lábujjhegyen állás
pedig annyira nem ment, hogy beleütköztem a mellettem álló
lányba.
Szégyenkezve elmotyogtam egy bocsánatkérést, aztán
megpördülve elveszítettem az egyensúlyomat, és a színpadra
zuhantam. Arccal előre.
Nem foglalkoztam azzal, hogy a közönség soraiban ülő
táncosok nevetésben törtek ki. Felállva igyekeztem visszarázódni
a koreográfiába.
– Állj! – ordította Mr. Ashcroft a színpad széléről, amitől a
zene is abbamaradt.
Odasétált a sorunk elé, és pontosan velem szemben állt meg.
– Pont most néztem át a papírjait, Miss Everhart – mondta
unottan. – Maga nemrég még Mr. Petrov tanítványa volt?
Bólintottam.
– Válaszoljon szóban, kérem!
– Igen – köszörültem meg a torkomat. – Az voltam.
– És tényleg ő írt ajánlólevelet magának?
– Igen, uram.
Leplezetlen döbbenet ült ki az arcára. Inkább sokk.
– Azt várja, hogy ezt el is higgyem, amikor ennyire mereven
táncol? Amikor egy lépéssel lemarad a többiek mögött?
– Igen – suttogtam.
– Nos… legalább elmondhatja magáról, hogy minden idők
egyik legjobb koreográfusának keze alatt tanult. Most pedig
elhagyhatja a színházamat.
– Tessék? – Összeszorult a gyomrom.
 – Maga nem elég jó a társulatunkba. Ma este kapni fog
tőlünk e-mailben egy linket, amelyen keresztül kedvezményes
áron vásárolhat jegyet a szezon előadásaira.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Mintha látta
volna rajtam, hogy épp most törte össze a szívemet,
megveregette a vállamat.
– Azt látom, hogy jó oktatásban volt része – folytatta. –
Nagyon jó oktatásban. És látom, hogy van magában potenciál,
de minket itt nem a potenciál érdekel. A többieknek gratulálok!
Önök továbbjutottak a következő körbe. Most pedig, kérem,
fáradjanak le a színpadról, hogy jöhessen a következő csapat.
A közönség soraiban reménykedők tapsolni kezdtek, én
pedig úgy éreztem magam, mint akinek a saját szeme előtt omlik
össze az élete.
Fájó szívvel követtem a többieket az oldalsó lépcsőhöz. Nem
tudtam, mihez kezdjek.
Felkaptam a táskámat, és a többiek szánakozó tekintetének
kereszttüzében megráztam a fejemet.
– Ebből is láthatják, hogy néha még Petrov is kikap egy
dudvát – közölte nevetve Mr. Ashcroft a második csoporttal.
Erre megfordultam.
Dühösen visszamasíroztam a színpadra, ahol a fehér vonalra
ülve kikötöttem a jobb cipőmet, és elővettem egy másikat. Addig
hajlítgattam előre-hátra, amíg tökéletesnek nem gondoltam.
– A mosdóban is átöltözhet, Miss Everhart – dorgált meg Mr.
Ashcroft. – A színpad mindig az előadóké. Vagy Petrov erre nem
tanította meg?
 – Kérek még egy esélyt – jelentettem ki. – Csak mert a
Balanchine-darab nem jött össze, attól még nem vagyok rossz
táncos.
– Hát persze hogy nem, szívem – gúnyolódott velem. – Csak
bukott táncos, aki elcsórja a próbatáncra szánt értékes időt
azoktól, akik valóban alkalmasak lehetnek a társulatomba.
Odamentem a zongoristához.
– Csajkovszkij, Hattyúk tava. Második felvonás,
tizennegyedik jelenet. Ismeri a darabot?
– Ööö… – Értetlenül meredt rám.
– Ismeri vagy nem?
– Igen, de… – Egy másik ítészre mutatott, aki felállva
keresztbe fonta a karját.
– Eljátszaná, kérem? – könyörögtem neki a tekintetemmel. –
Csak három perc.
Felsóhajtva kihúzta magát, és elkezdett játszani a zongorán.
Visszaszámlálás nélkül vágott bele, s a lágy dallamok
visszaverődtek az előadóterem falairól.
– Miss Everhart, mindenkinek vesztegeti az idejét… –
vörösödött el Mr. Ashcroft, amikor felvettem az ötös pozíciót.
Hallottam, hogy sóhajtozik és cicceg. Hallottam, hogy a
többiek motyogva beszélgetnek. De amint megpördültem a
színpadon, és arabeszkről átváltottam grand jetére, mindenki
elhallgatott.
A dallamok egyre sötétebbé váltak.
Figyeltem arra, hogy minden kézmozdulatom finom és
méltóságteljes legyen. A színpadon végigszökellve kiviteleztem
egy sorozatra való tökéletes piruettet, és láttam, hogy Mr.
Ashcroft az állát dörzsöli.
A következő kép, hogy transzba esve elképzeltem, amint a
Times Square közepén táncolok a csillagok alatti
reflektorfényben.
Folytattam a táncot az utolsó hangig, a ráadás refrént
dúdolva, amit a legtöbb zongorista általában kihagy. Bal lábon
előrehajolva fejeztem be, a jobbat pedig hátranyújtottam.
Az ítészek engem bámultak. Kifejezéstelen arccal.
– Befejezte, Miss Everhart? – szólalt meg Mr. Ashcroft.
– Igen…
– Helyes. Most pedig takarodjon a színpadomról!
Felegyenesedve ráharaptam az ajkamra, hogy ne omoljak
össze előttük.
– Nagyon köszönöm a lehetőséget.
Azzal felkaptam a táskámat, lesiettem a színpadról, és az
előcsarnokon végigfutva kiszaladtam az épületből.
Egy kuka előtt megállva előregörnyedtem. Vártam az
elkerülhetetlen hányást.
A lelkem mélyén tudtam, hogy jó táncos vagyok, hogy az
előbb tényleg beletettem a szívemet és a lelkemet.
Tényleg úgy éreztem, hogy megérdemeltem egy második
esélyt. Amikor jelentkeztem erre a próbatáncra, eszembe sem
jutott a kudarc lehetősége. Az pedig elviselhetetlenül fájdalmas
gondolat volt, hogy visszatérjek Durhambe.
Könnyek között öklendezve mérlegeltem a lehetőségeimet.
1) Hazamegyek, és folytatom Mr. Petrov tánckurzusát.
 2) Visszamegyek, és közlöm a bírákkal, hogy kibaszott
idióták, vagy…
– Miss Everhart? – paskolta meg valaki a vállamat.
Hátrafordulva a rezzenéstelen arcú Mr. Ashcrofttal találtam
szemben magam.
– Igen? – Megtöröltem a ruhám ujjával az arcomat, és
mosolyt erőltettem magamra.
– Amit az imént művelt a színpadon, az udvariatlan,
szakmaiatlan és borzalmas volt. A legrosszabb, amit valaha
láttam egy leendő táncostól, és egyáltalán nem nyerte el a
tetszésemet… Ami azt jelenti, hogy a jövő heti második fordulón
időben jelenjen meg.
Leesett az állam. Esélyem sem volt sikítani vagy köszönetet
mondani.
Már el is tűnt.
Elővettem a telefonomat. Nagyon meg szerettem volna
osztani valakivel, hogy továbbjutottam a második fordulóba, de
nem volt kit felhívnom.
Csak dühös üzenetek fogadtak a szüleimtől, meg egy rakás
nem fogadott hívás szintén tőlük. Több eszem volt annál,
mintsem hogy most beszéljek velük. Tényleg magasról tojtak az
egészre.
Elkezdtem keresni Mr. Petrov számát, hátha elmentettem, de
felugrott a kijelzőn egy új e-mail Andrew-tól.

Tárgy: A lemondásod
 Kísértést éreztem, hogy megnyissam, de nem vitt rá a lélek.
Ő volt a fő oka annak, hogy elmenekültem, és semmi szükségem
nem volt arra, hogy belerondítson az új életembe.
Töröltem a levelét. Elhatároztam, hogy többé gondolni sem
fogok rá. Attól kezdve csak a balett számított.
 HÓNAPOKKAL KÉSŐBB

Cáfolat (fn):

Olyan bizonyíték, amely peres ügyben vagy jogi vitában

ellentmond a szembenálló fél bizonyítékának vagy
feltételezésének.

Andrew

JÖTT és MENT AZ ősz. Hozta-vitte a színes faleveleket meg a

borostyánszínű naplementéket. A GBH gyakornoki pozícióit új
emberek töltötték be, tele lett a naptár új ügyekkel és
ügyfelekkel, és mire rátelepedett a városra a tél, egyvalami
nyilvánvaló lett: Durham csak egy hellyel áll hátrébb a szarsági
listán, mint New York.
Legalábbis ami a telet illeti.
Még soha nem volt ilyen hideg tél a városban, és mivel az
ország déli részéről beszélünk, nem voltak rá felkészülve. A
tárgyalóteremben, ahol éppen ültem, takarót raktak az ablak alá,
mert nem volt rendes szigetelés, és minden konnektorba
hősugárzót dugtak.
Túl kevés sószóró autó volt a jeges utakra, és még
kevesebben tudták, hogyan kell ilyen időben vezetni. Ráadásul,
valamilyen oknál fogva, nem maradt több megfelelő nő a
városban.
– Andrew – ütögette meg a vállamat Mr. Bach –, az ügyész
végzett a tanúval. Akar még neki feltenni kérdéseket? Az utolsó
szó hatást gyakorolhat az esküdtekre.
– Engedélyt kérek a tanú kikérdezésének folytatására, bírónő
– mondtam, felállva az asztaltól.
A bíró bólintott, én pedig a tanúk padján ülő nőre meredtem.
A tárgyalás eleje óta ömlött belőle a hazugság, és már elegem
volt belőle.
– Miss Everhart… – Gyorsan megköszörültem a torkomat. –
Azaz Miss Everly… Ön úgy véli, hogy az volt a cégüknek a
legjobb, hogy ilyen ínséges időkben elhagyta a férjét?
– Igen – felelte. – Ezt már az első találkozásunkkor
elmondtam magának.
– Nem – ráztam meg a fejemet azt mondta, hogy szerette őt,
és kizárólag azért hagyta el, mert azt hitte, a férje nem szereti
viszont. Nem így volt?
– De igen. De…
– Tehát mivel a férje nem mondta, hogy az ön által
meghatározott módon szereti önt, és azt mondta, hogy képtelen
erre, ön úgy döntött, hogy elhagyja. Igaz?
– Nem. Azért hagytam el, mert felesleges dolgokra költötte a
cég pénzét, és megcsalt.
– Gondolt-e ön valaha a férje érzéseire? – kérdeztem. –
Eszébe jutott-e, hogy talán elég megkérdezni, milyen hatással
lenne rá, ha elhagyná… akár jó viszonyban voltak, akár nem?
- A férjem… – kezdte a sírás határán – a férjem megcsalt.
 – Tényleg? Vagy ön csak többet akart, mint amennyit a férje
érzelmileg hajlandó volt nyújtani önnek, Miss Everly?
– Kérem, hagyja abba…
– Lehetséges, hogy csak kitalálta ezt az egészet?
– Nem, soha. Én soha nem…
– Lehetséges, hogy maga egy kibaszott hazudozó?
– Rendet, rendet! – csapott le a bírónő a kalapáccsal, az
esküdtszéknek pedig elállt a lélegzete.
– Négyszemközti megbeszélés velem különteremben, MOST
RÖGTÖN! – adta ki az utasítást a bírónő.
Bámultam a Miss Everly arcáról folyó kamukönnyeket. Ez az
ügy egy kamu.
Átmentem a bírói különterembe, és becsuktam magam
mögött az ajtót.
– Igen, bírónő?
– Magának elment az istenverte esze?
– Tessék?
– Az imént kibaszott hazudozónak nevezte a saját tanúját!
Kinéztem az ablakon át a tárgyalóterembe. A teremőr épp
átnyújtott egy csomag zsebkendőt a tanúnak.
– Új gyógyszert szed? – kérdezte tőlem a bírónő. – Iszik?
Vagy a kubai szivaron kívül valami mást is szív?
– Csak mert van egy rossz napom a bíróságon?
– Csak mert több rossz napja is van a bíróságon.
– Nem emlékszem, hogy más tanúmat is kibaszott
hazudozónak neveztem volna…
– Egyszer tiltakozott az ítélethirdetéskor.
– Talán nem tetszett, ahogy hangzott.
 – Talán. De az én tárgyalásomat nem fogja elszúrni… –
közölte a bírónő, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Soha. Kérem,
vizsgáltassa ki magát, Mr. Hamilton. Tényleg nem szeretném, ha
én lennék a bíró az első elveszített perénél.
Intett, hogy kövessem vissza a tárgyalóterembe, ahol a helyét
elfoglalva bejelentette, hogy a tárgyalás folytatását elhalasztja a
védelem által említett ritka szabály miatt, és két hét múlva
találkozunk.
Megkönnyebbülten becsuktam az aktatáskámat, és
levegőnek néztem a vörös arcú Miss Everlyt.
– Mr. Bach – szólalt meg, és közben rám meredt –, tényleg
nagyon szeretném, ha megnyernénk ezt a pert. Lehetne, kérem,
hogy…
– Megoldjuk, ne aggódjon – szakította félbe Mr. Bach bátorító
mosollyal, majd sóhajtva felém fordult. – Andrew, Andrew,
Andrew… Szerintem rád fér egy kis szabadság. Átveszem az
ügyet, jó? Mr. Greenwooddal együtt pedig tájékoztatjuk majd
azokat az ügyfeleidet, akiknek a következő hetekben esedékes az
ügye.
– Túlreagálod a dolgot – válaszoltam. – Ez csak egy kibaszott
ügy.
– Egy kibaszott ügy, amit mindjárt elveszítesz.
– Sohasem veszítek.
– Tudom – veregette meg a vállamat. – Menj haza, Andrew!
Amúgy sem voltál még soha szabadságon. Talán most pont erre
van szükséged.
– Nem – kaptam fel az aktatáskámat –, találkozunk holnap
reggel a Reber-konzultáción.
 Utánam szólt, de nem törődtem vele. Gyorsan
visszahajtottam a GBH-hoz, és felkészültem arra, hogy még
mélyebben beletemetkezzek a munkába.
Kerültem a lakásomat, amennyire csak tudtam. Ki nem
állhattam otthon lenni.
Bontatlan óvszerek sorakoztak a nedves bárpulton –
emlékeztető gyanánt, hogy milyen rég jutottam utoljára
puncihoz. Üres piásüvegek hevertek az összes ablakpárkányon,
a kubai szivargyűjteményemnek pedig rég annyi volt.
– Jól van, Mr. Hamilton? – kérdezte a titkárságvezető, amikor
beléptem az ajtón.
Nem foglalkoztam vele.
Túl sokan kérdezték ezt tőlem az utóbbi időben, és már
untam hallgatni.
Bezárkóztam az irodámba, és kihúztam a telefonzsinórt a
falból. Nem kellett, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.
A délelőtt hátralévő részét azzal töltöttem, hogy síri
csendben átolvastam az aktáimat. Még a saját ügyfeleim e-
mailjeire sem válaszoltam.
– Jessica! – kiabáltam ki, amikor delet ütött az óra. – Jessica!
– Igen, Mr. Hamilton? – lépett be rögtön.
– Van valami oka annak, hogy hirtelen abbahagyta az aktáim
időrend szerinti rendezését? – Áttoltam egy mappát az asztalon.
– És annak, hogy hirtelen abbahagyta az istenverte munkájának
a végzését?
– Maga szerint tényleg van időm arra, hogy az összes
ügyiratot rendszerezzem dátum szerint? Tudja, meddig tartana?
– kérdezte felvont szemöldökkel. – Az Miss Everhart ötlete volt.
Megmondtam neki, hogy csak időpazarlás, de akkor mégsem az
volt. A Doherty-ügy után lesz egy kis szabadidőm a jövő héten,
és megpróbálom megcsinálni.
– Köszönöm – válaszoltam mit sem törődve azzal, hogy
megdobbant a szívem Miss Everhart nevének hallatán. –
Távozhat az irodámból.
Kivettem a papírokat az aktából, és elkezdtem rendezgetni
őket. Éppen a tanúvallomások összetűzésénél tartottam, amikor
Jessica megköszörülte a torkát.
– Hiányzik önnek, ugye?
– Tessék? – Felkaptam a fejemet.
– Aubrey – mondta mosolyogva. – Hiányzik önnek, ugye?
Nem szóltam semmit. Csak néztem, ahogy odasomfordál
hozzám, és lassan felhúzza a szoknyája szélét, hogy
megmutassa, nincs alatta semmi.
Még mindig mosolyogva megfogta a kávémát, és
színpadiasan nagyot kortyolt belőle.
– Jessica… – mordultam fel.
– Nem kell bevallania – a meztelen fenekével lehuppant az
asztalomra –, de világos, hogy egy ideje csak árnyéka
önmagának…
– A farpofái jelenleg hozzáérnek az asztalomhoz?
– Még csak nem is sérteget úgy, ahogy szokott. Az tényleg
hiányzik.
Elővettem egy csomag fertőtlenítő kendőt.
– Tudja, már nem ott lakik, ahol régen – folytatta. –
Szerintem elköltözött.
 – Miből gondolja, hogy érdekel, hol lakik egy volt
alkalmazottam?
– Mert a cím, amit megadott nekem ahhoz a borítékhoz, az
övé volt.
– Az egy régi barátomé.
– Aha, értem. – Lecsússzam az asztalomról. – Akkor a régi
barátjának biztos ugyanaz a címe, mint Aubrey Everhartnak,
mert kikértem az aktáját a HR-ről, és Aubrey tényleg ott lakott.
Csend.
– Gondoltam – szólalt meg gúnyos félmosollyal Jessica. – És
miután mi ketten olyan közel állunk egymáshoz…
– Nem állunk közel egymáshoz!
– Ezért baráti kötelességem a tudtára adni, hogy ön tényleg
elhagyta magát… – jegyezte meg valóban szomorúan. – Nem
borotválkozik, minden reggel alkoholtól bűzölögve jön be
dolgozni, és alig ordibál a gyakornokokkal… Nagyon régóta
nem álmodtam semmi buját magáról.
A szememet forgatva felálltam, hogy letöröljem az asztalnak
azt a részét, ahol ült.
– De miután már tudom a titkát Aubrey-ról, én is megosztom
a saját titkomat… – tette hozzá halkabban. – Reggelente néha,
amikor felhozta önnek kávét, aztán becsukta az ajtót, én kint
állva hallgatóztam, és elképzeltem, hogy helyette én vagyok… –
Felcsillant a szeme.
– Micsodát képzelt el?
– Hogy én vagyok Aubrey. Őnyilván elég jó volt ahhoz, hogy
megszegje vele a „nem dugok alkalmazottakkal” szabályt. –
Elindult az ajtó felé. – Abban a pillanatban, amikor elkezdett itt
dolgozni, már tudtam, hogy tetszik magának.
– Fogalma sincs, miről beszél.
– Hát persze hogy nincs – szólt hátra a válla fölött Jessica. –
De az biztos, hogy amióta Aubrey felmondott, ön csak árnyéka
önmagának. Még azt sem veszi észre, hogy két hete ugyanazt a
kék öltönyt hordja.

Nagyot húztam a skót whiskys üvegből, és bambán

meredtem a tévében villódzó képekre. Egy szőke kislány játszott
az esőben, piros csizmácskájában az összes pocsolyába
belelépett.
– Ideje mennünk, Emma…
Az egykori hangom hallatán megvonaglott az arcom, de
tovább néztem a jelenetet.
– Még öt perc! – kérlelt mosolyogva.
– Azt sem tudod, hogy az mit jelent. Csak az előbb hallottad,
hogy mondtam…
– Még öt perc! – Kacagva ugrott bele még egy pocsolyába. –
Még öt perc, apuci!
– Egész héten esni fog az eső. Nem akarsz inkább
hazamenni, és…
– Nem! – Még egyet dobbantott a pocsolyában, amivel rám
fröcskölte a vizet. Utána ártatlanul belemosolygott a kamerába,
és elrohant… azt várva, hogy eredjek a nyomába.
 Nem bírtam tovább nézni. Kikapcsoltam a tévét, és földhöz
vágtam a DVD-lejátszót.
Bassza meg…
A folyosón végigsétálva megigazítottam az E és H
képkereteket a falon, miközben igyekeztem nem túl alaposan
szemügyre venni őket.
Aznap este már nem volt szükségem több italra. Egy
emberre volt szükségem, aki meghallgat.
Felkaptam a telefont az éjjeliszekrényről, és kikerestem
annak a számát, aki egykor kordában tartotta a rémálmokat:
Aubrey-ét.
– Helló, ez Aubrey Everhart telefonja. Jelenleg nem tudom
fogadni a hívását, de ha meghagyja a nevét és a telefonszámát,
visszahívom, amint tudom.
A sípszó után azonnal letettem a telefont. Aztán újra
tárcsáztam, csak hogy halljam a szájából azt a két rögzített
mondatot. Győzködtem magamat, hogy nem szánalmas, ha
ötször felhívom, baromi jól tudva, hogy nincs ott.
De hatodjára felvette.
– Halló… Andrew?
– Szia, Aubrey!
– Mit akarsz? – kérdezte hűvösen.
– Hogy vagy?
– Mit akarsz, Andrew? – ismételte még hidegebben. – Nem
érek rá.
– Akkor miért vetted fel?
– Hiba volt.
Erre letette.
 Elállt a lélegzetem.
Megdöbbentett, hogy rám csapta a telefont. Nekiálltam, hogy
írjak neki egy e-mailt, amiben leszidom, milyen udvariatlan volt,
de észrevettem, hogy hónapok óta nem válaszolt az utolsó
három levelemre sem.

Tárgy: A felmondásod
Bár a felmondóleveled utolsó két szava nevetséges és
szakmaiatlan volt. élnék az ajánlattal, hogy
megbasszalak.
Írd meg az időpontot.
Andrew

Tárgy: Az öltönyöm
Mivel még mindig nem vetted fel az utolsó fizetésedet,
élhetek a gyanúval, miszerint azt szeretnéd, hogy
megtartsam, és vegyek belőle egy öltönyt ahelyett,
amelyiket tönkretetted?
Andrew

Tárgy: BALETT
Nemrég beugrottam a táncterembe. Nem voltál ott.
Ott is felmondtál?
Andrew

Eldöntöttem, hogy kell helyette egy pótlék. Gyorsan.

Felkaptam a laptopomat az éjjeliszekrényről, hogy belépjek a
LawyerChatre találni egy másik Alyssa-fajtát.
 Egész este a chatszobákat jártam, mindenféle kérdésekre
válaszoltam. Felmértem a kérdezők személyiségét, de egyikük
sem ragadott meg. Egy nő viszont azt írta magáról, hogy menő
ügyvéd tízéves tapasztalattal. Ígéretesnek tűnt, ezért
rákattintottam.

„Ha van tíz év tapasztalatod, mégis milyen segítségre

lehet szükséged egy ilyen oldalon?” – írtam neki.
„Az ember soha nem túl öreg ahhoz, hogy új dolgokat
tanuljon… Te miért vagy itt?”
„Pótlékot keresek.”
„Új alkalmazottért trollkodsz?”
„Nem. Csak kell valaki, aki meghallgat, és akitől elélvezek
néha.”

Erre letiltott.
Megpróbáltam még néhány másik nővel is beszélni. A valódi
szándékomat megtartottam magamnak, de végül is csak arra
kellettem nekik, hogy információkat adjak. Nem voltak nyitottak
arra, hogy bármi másról beszélgessünk, és mivel a LawyerChat
nemrég kibővítette a felhasználói körét, elárasztották a
joghallgatók, akik panaszkönyvnek használták az oktatóikra.
A laptopomat összecsukva megint belekortyoltam az
üvegbe. Rögtön rájöttem, hogy csak egyetlen AJyssa-típusú nő
létezik: Aubrey.
Lehet, hogy hibát követtem el…
A szemem sarkából megláttam egy borítékot az ajtóm alatti
résnél. Amikor hazaértem, még nem volt ott. És akkor sem,
amikor néhány órája kihozták a vacsorámat.
 Értetlenül odamentem, hogy felvegyem.
Hivatalos bírósági értesítő volt, hogy tanúskodjak egy New
York-i perben. De nem az új nevemre címezték, hanem Liam
Hendersonnak.
 Jogorvoslat (fn.):

Az igazságszolgáltatás igénybe vétele bármilyen jogi

ügyben.

Aubrey

Tűzmadár
Drágakövek
Hattyúk tava

FELÍRTAM MAGAMNAK A HATÁRIDŐNAPLÓMBA A SZEREPEKET,

amikre jelentkezni akartam. Mosolyogva végighúztam a

kezemet a felvételi értesítő levelemen – már vagy századszor. Tíz
példányom volt belőle: kettő bekeretezve, hét inspiráció gyanánt
rosszkedv esetére, egy pedig a szüleimnek. (Csak még nem volt
időm és energiám arra, hogy fogalmazzak nekik mellé egy
„kibaszottul megmondtam” levelet.)
A faliórára pillantottam, aztán megnéztem a telefonomat.
Igyekeztem visszafogni a pillangókat a gyomromban.
Brian – a srác, akivel éppen jártam, és szintén a társulat
táncosa – ígérte, hogy felhív, mert mondani akar nekem valami
fontosat.
A megismerkedésünk óta mindent megtett, hogy
lenyűgözzön. Randira vitt a próbák között, és együtt táncolt
velem a jeges padokon a parkban meg a tetőkön. Kedves volt,
aranyos és vicces, az úriember fogalmának tökéletes
megtestesülése.
Olyan, mint egy jófiú a régi hollywoodi filmekből. Aki csak
úgy megfogja a kezedet, és hazakísérve megvárja, hogy bemenj
az ajtón, mielőtt hátralép. Az a fajta, aki puhán és gyengéden
csókol, miközben azt suttogja, hogy odavan az ajkadért, de a
továbblépést sosem erőlteti.
Vagyis egyáltalán nem olyan, mint Andrew.
Egyáltalán nem.
Bár a csókjaitól nem lihegtem benedvesedve, az érintése
pedig nem gyújtotta lángra az idegvégződéseimet, soha nem
éreztem magam szarnak mellette.
Rezgett egyet a telefonom. Brian írt.

„Megkaptad a rózsákat, amiket ma küldtem neked?”

Vigyorogva rápillantottam a kandallómon díszelgő vörös-

fehér csokorra.

„Igen. Nagyon köszönöm. Imádom őket.”

„Tettem neked még valamit a vázába… Azért, hogy ma
este lazíts. Hívlak majd, amint kijutok a próbáról.”
„Alig várom.”

Még odaírtam egy mosolyfejet a végére, majd a vázához

sétálva felemeltem a csokromat. Egy óriási csomag rózsaszín
fürdőgolyó és rózsaszirom volt alatta, egy kézzel írt üzenet
kíséretében.

Gondolj rám, mikor legközelebb beülsz a kádba…

Brian

Nagyot dobbant a szívem. Muszáj volt rögtön élnem a

lehetőséggel. A ruhámból kibújva a fürdőszoba felé vettem az
irányt, és bedobtam a fürdőgolyókat a csap alá.
Ahogy leengedtem a hajamat, a lehető leghangosabbra
állítottam a telefonomat. Mielőtt lerakhattam volna, észrevettem,
hogy jött egy új e-mailem. Andrew írt.
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, mint mindig, amikor
olykor felbukkantak a levelei vagy hívásai a kijelzőn.
Minden amellett szólt, hogy ne nyissam meg, továbbra se
foglalkozzak vele, hadd érezze magát olyan magányosnak és
mellőzöttnek, mint én néhány hónappal korábban. De képtelen
voltam megállni.

Tárgy: Thoreau & Alyssa

Egyszer azt mondtad, hogy hiányoznak azok az idők,
amikor én Thoreau voltam, te pedig Alyssa, mert akkor
elvileg jobban bántam veled. Szerintem egyáltalán nem
bántam veled másképp. Csak nagyon meg akartalak
dugni.
De amikor tényleg találkoztunk személyesen, sajnos még
jobban meg akartalak dugni. Én viszont jobban
kedvelem, amikor én Andrew vagyok, te pedig Aubrey,
mert egy ilyen estén, mint a mai, amikor legszívesebben
 megbasználak az erkélyem korlátjának döntve, legalább
tudom, milyen érzés a puncid, és már nem kell találgatni.
Vedd fel a telefont…
Andrew

Megráztam a fejemet, és letettem a telefont. Kitöröltem a

levelet a gondolataimból, és beleültem a kádba.
Hátradőlve hagytam, hogy a forró víz a mellemig érjen, s
miközben átmelegítette a bőrömet, jó nagyokat lélegeztem.
Így már könnyebb volt elkerülni az Andrew-val kapcsolatos
gondolatokat, hogy Briannel beszélgettem, de nehezebbé vált
rávenni magamat a felejtésre. Még mindig eszembe jutott késő
este, amikor lefeküdtem. Gyakran azt kívántam, bárcsak ott
lenne bennem.
Ennek ellenére nem rohantam vissza hozzá meg a seggfej
dolgaihoz. És elhatároztam, hogy soha többé nem engedem
közel magamhoz.
Soha.
Tisztára dörzsöltem magamat egy puha luffaszivaccsal.
Igyekeztem nem foglalkozni a lüktető érzéssel a lábam között,
amikor Andrew-ra gondoltam.
Megtöltöttem egy merítőedényt vízzel, és a fejemre öntöttem
az egészet.
Képtelen voltam elűzni az emléket, amikor Andrew mosta a
hajamat a kádban, és kérte, hogy álljak a vízcsap alá a falnak
támaszkodva, aztán megragadott a derekamnál fogva, hogy
hátulról megdugjon.
 Az ujjaim a csiklómra tévedtek, mert beugrott a kép, ahogy
rádöntött a fésülködőasztalra a hálószobájában, megmarkolta a
mellemet, és végigcsókolta a hátamat, miközben azt mondta:
„Azt akarom, hogy kurvára magadba fogadj… tövig.”
Körbe-körbe mozgattam az ujjamat a csiklómon. Behunytam
a szememet, ahogy elképzeltem az ajkát az ajkamon.
Felnyögtem, mert a csiklóm minden simogatással egyre
duzzadtabb lett.
– Ahh… – Éreztem, hogy a mellbimbóm megkeményedett a
kihűlő vízben. Mar közel voltam, nagyon közel az elélvezéshez,
amikor csörögni kezdett a telefonom.
Andrew?
Azonnal felpattantam, belebújtam egy köntösbe, és rohantam
felvenni. Győzködtem magamat, hogy „most az egyszer”
felvehetem.
– Halló? – szóltam beie anélkül, hogy megnéztem volna a
kijelzőt.
– Aubrey? – hallatszott Brian hangja.
– Szia… – sóhajtottam fel. Próbáltam leplezni a
csalódottságomat. – Mi újság?
– Rosszkor hívlak? Mintha egy kicsit ki lennél akadva.
– Nem vagyok, csak most szálltam ki a kádból.
– Ó, nagyon helyes. Használtad a relaxszettet, amit vettem
neked?
– Igen.
– És rám gondoltál közben?
– Igen – hazudtam némi bűntudattal. – Milyen volt a próba?
 A komódhoz sétálva belebújtam egy pólóba, aztán
meghallgattam, hogy Mr. Ashcroft sok szempontból maga a
megtestesült gonosz.
– Rosszabb, mint Paul Petrov – fogtam össze a hajamat.
– Rosszabb, mint Paul Petrov? – nevetett Brian. – Nem hiszek
neked. Láttam arról az emberről egy dokumentumfilmet.
Láttam, hogy egy felnőtt férfi elsírta magát miatta.
– Évekkel ezelőtt előfordulhatott. Ne érts félre, még mindig
durva és hatalmaskodó, de van benne valami finomság, ami Mr.
Ashcroftból hiányzik.
– Neked elhiszem. – Megköszörülte a torkát. – Mennyire
vagy most fáradt?
– Döbbenet, de nem nagyon.
– Hát… azért akartam ma este beszélni veled, mert tudni
szeretném, kipróbálnál-e valami újat a kapcsolatunkban.
– Persze – mondtam, és bebújtam ágyba. – Mit?
– A telefonszexet – felelte mélyebb hangon. – Csináltad már
valaha?
A nevetést visszatartva gyorsan levettem a pólómat, és
ledobtam a földre.
– Igen
– Szeretnéd velem csinálni? Mármint most rögtön.
– Igen. – Előkaptam a vibrátoromat egy dobozból, és
bebújtam a takaró alá. örültem, hogy már nem kell többé
Andrew-ra gondolnom az orgazmushoz. – Igen, nagyon
szeretném.
– Jó. Akkor…
Csend.
 – Akkor… mi? Ott vagy, Brian?
– Bocsi, épp levettem a gatyámat – válaszolta habozva. –
Szóval mi van rajtad?
– Semmi. Meztelen vagyok.
– Meztelen vagy, Aubrey? – kérdezte hitetlenkedve. – Biztos,
hogy telefonszexeltél már? Ez most az a rész, ahol azt kéne
mondanod, hogy fehérnemű van rajtad. Működj együtt velem,
kérlek.
– Oké… Fekete tanga van rajtam, és egy fekete…
– Nem, ne fekete legyen. Nem szeretem a feketét. Próbáld a
kéket. Tengerészkéket.
– Oké. Tengerészkék tanga és kék melltartó.
– Igen, így már jó lesz. Most pedig húzd le a bugyidat az
egyik kezeddel.
Ott feküdtem mozdulatlanul. Nem tudtam, hogy
bekapcsoljam-e a vibrátoromat.
– Most pedig képzelj el engem… – nyögött fel. – Képzelj el,
ahogy felnyársallak a farkammal. Olyan, de olyan mélyre
hatolok benned…
Felsóhajtottam.
– El tudod képzelni? – folytatta rekedten. – El kell, hogy
képzeld… és megérintsd a vaginádat.
– Tessék?
– A vaginádat. Érintsd meg.
Felálltam, hogy magamra húzzak egy pizsamanadrágot.
– Megérintetted, bébi?
– Ahh, igen… – Belebújtam egy pulcsiba is. – Éppen a
vaginámhoz érek.
 – Arra gondolsz, hogy a redőidet nyalogatom? És
végighúzom a nyelvemet a seggvágatodon?
– Brian, te igazából… – megráztam a fejemet – te
tönkreteszed a…
– Most pedig jól végighúzom alattad a nyelvemet, bébi.
Aztán beléd mártom a farkamat újra és újra. Nem állok meg
akkor sem, ha nemet mondasz… Nem mondhatsz nemet…
Felkaptam egy darab papírt, hogy összegyűrjem a telefon
mellett.
– Nem hallak, Brian… nagyon rossz a térerő a
hálószobámban…
Lihegett, én pedig letettem.
Nem bírtam tovább: a régi e-mailjeim között keresgélve
megnyitottam az Andrew-tól kapott leveleket. Ő az egyetlen
férfi, akinek valaha is elélveztem a szavaitól…
Akár gyűlöltem, akár nem, megkönnyebbülés kellett. És
tudtam, hogy ez rá az egyetlen lehetőségem…
 Halasztás (fn.):

A bíróság által elrendelt rövid távú késleltetés a jogi

ügymenetben.

Andrew

– MR. HAMILTON – érintette meg a villámát az utaskísérő az

összes többi utas már elhagyta a gépet. Köszönjük, hogy az első
osztályt választotta, és reméljük, jól fogja érezni magát New
Yorkban.
– Megpróbálom.
Felálltam, hogy kikapjam a táskámat a fejem fölötti
poggyásztartóból.
Hetekig igyekeztem kibújni az alól, hogy oda kelljen
mennem, de nem sikerült. Amint lefoglaltam a repjegyet,
lemondtam az összes konzultációmat és megbeszélésemet,
halasztást kértem a folyamatban lévő ügyemre, és bepakoltam
egy bőröndbe. Csak egybe.
Nem kellett egy napnál tovább maradnom abban a városban.
Még tanúvallomást tenni sem voltam hajlandó. Arra készültem,
hogy elküldök egy írásbeli vallomást a bírónak, aztán rögtön
visszamegyek Durhambe.
A repülőtéren átvágva észrevettem, hogy néhány dolog
megváltozott – de nem annyira, mint reméltem. Az emberek
még mindig őrülten rohantak, a levegőben még mindig ott
terjengett a kudarc szaga, és a legmenőbb újság még mindig a
New York Times volt.
Bedobtam pár dollárt az újságautomatába, és megnyomtam
rajta a gombot, hogy kiköpje a példányomat. A közepére
lapoztam, ahol az igazságszolgáltatással kapcsolatos cikkek
szerepeltek.
Ott volt. Egy egész oldalon.

ÚJABB TÁRGYALÁS A FOLYAMATBAN LÉVŐ HART-

ÜGYBEN: HENDERSON VALLOMÁST TESZ A HÉTEN

Átböngésztem a cikket. Kissé lenyűgözött, hogy az újságíró

ezúttal valóban tényeket közölt, és nem mocskolta be a nevemet
a hecc kedvéért.
Azt is észrevettem, hogy még mindig nem közöltek rólam
képet.
Persze hogy nem…
– Itt vagyok, Mr. Hamilton! – integetett egy barna hajú nő,
amikor kiszálltam a liftből. – Erre!
Odamentem hozzá, hogy kezet nyújtsak neki.
– Rebecca Waters vagyok, vezető ügyvéd.
– Tudom, ki maga. – Határozottan kezet ráztam vele. –
Milyen gyorsan tudunk eljutni a bíróhoz egy külön
beszélgetésre?
– Külön beszélgetésre? – ismételte meg a szemöldökét
felvonva.
 – Nekem el kell kísérnem önt, hogy bejelentkezzen a
szállodába, és megbeszélhessük a tanúvallomását. Itt kell
maradnia néhány hétig.
– Tizenöt óra múlva indul vissza a gépem.
– Csak egy írásbeli vallomást akar beküldeni? – kérdezte
döbbenten. – Ennyi idő után?
– Meglehetősen lenyűgözőnek tartom, hogy képes egyszerre
figyelni és gondolkodni – jegyeztem meg az órámra pillantva. –
Hol a kocsi?
Morogva végigkalauzolt a nyüzsgő terminálon, ki a kapun,
egyenesen az üzleti parkolóba. Arról fecsegett, hogy milyen
fontos ez az ügy, és hogy végre lezárulhat egy fejezet az
életemben, de nem figyeltem rá. Szó szerint visszaszámoltam
fejben, hogy hány másodpercet kell még ott töltenem.
– Jó reggelt, uram! – köszöntött a sofőr, és elvette a
bőröndömet.
– Remélem, jól fogja érezni magát New Yorkban.
Bólintottam, aztán beültem a hátsó ülésre. Vágtam egy
grimaszt, amikor Rebecca beült mellém.
– Maradna legalább egy éjszakát, hogy gondolkodjon ezen,
Liam?
– Hogy szólított?
– Elnézést, Andrew. Mármint Mr. Hamilton. Legalább
átgondolná?
– Már megtörtént.
– Rendben.
Elővette a telefonját, én pedig kifelé bámultam az ablakon,
miközben átszeltük a várost.
 Megvonaglott az arcom, amikor elhajtottunk egy óriásplakát
mellett, amin az egykori cégem hirdetett. Behunytam a
szememet, amikor elmentünk Emma kedvenc játékboltja előtt.
– Mr. Hamilton – érintette meg a villámat Rebecca –,
ügyvédként bizonyára tudja, mennyivel vonzóbb egy szóbeli
vallomás, mint egy írásbeli. Könyörgök, fontolja ezt meg…
– Én pedig könyörgök, hogy legyen már túl ezen. –
Egyenesen a szemébe néztem. – Ő és Ava tönkretették az
életemet, és leszarom, milyen hasznom lehet abból, ha ezt egy
tárgyalóteremnyi vadidegen jelenlétében elmagyarázom.
Érzelmes vallomást akar? Akkor béreljen fél egy kibaszott
drámaszakos hallgatót, hogy felolvassa a szavaimat az
esküdteknek.
– Változtak a dolgok. Már nem az van, mint hat éve.
– A New York Times ezért nem hozza le még mindig a
képemet?
– Azért nem hozzák le, mert azt gondolják, hogy maga egy
seggfej – csattant fel. – Ráadásul pár éve megnyert ellenük egy
hatalmas és drága pert. Elfelejtette? Vegye bóknak, hogy
egyáltalán jó színben tüntetik fel. – Az ölembe dobta az előző
napi újságot. – Még ezt a cikket is megjelentették. Nekem baromi
jónak tűnik.
Felemeltem az újságot, hogy közel tartsam az arcomhoz. De
mielőtt elolvashattam volna a cikket, két szó magára vonzotta a
tekintetemet: Aubrey Everhart.
Néhány másikkal együtt ott volt a neve a lap alján, egy szép
fekete hirdetésen:
A NEW YORK BALLET COMPANY SZOMBAT ESTI GÁLÁN ÜNNEPLI
TÁRSULATÁNAK ÚJ TAGJAIT.

Másnap…
– Én csak… – beszélt még mindig Rebecca – azt mondom,
hogy maradnia kellene legalább egy éjszakára, hogy kitisztuljon
a feje, és tényleg végiggondolja ezt.
– Maradok holnapig.
– Tényleg? – Felcsillant a szeme.
– Igen – ismét Aubrey nevére meredtem – tényleg.
 Zaklatás (fn.):

Rendszeres és/vagy folytatólagos, nem kívánt és

bosszantó háborgatás, amely gyakran fenyegetést és
követelőzést is magában foglal.

Andrew

AZ ÜGYÉSZNŐ MÁSNAP ESTE KEZET RÁZOTT VELEM egy kávé és egy

tea fölött, és rám rebegtette világosbarna szeme pilláit.
– Köszönöm, hogy belementél a néhány hetes itt-
tartózkodásba, Andrew – mondta. – Ez tényleg segíteni fog az
ügyben.
– Abban biztos vagyok. – Felálltam, és odamentem az
ablakhoz, hogy kinézzek a lenti hólepte utcákra.
– Az egykori üzlettársad határozottan a legjobb ügyvédeket
kérte fel, akiket az ember pénzzel megvehet, és éveken át fizette
a bírságokat meg a büntetéseket, de úgy gondolom, hogy végre
rács mögé juttathatjuk az új bizonyítékkal, amire szert tettünk.
Azzal, és persze a te vallomásoddal.
Erre nem mondtam semmit.
– Nem tudom, mi a véleményed erről, de…
Elfúlt a hangja, és egy pillanat alatt ott termett mellettem.
– Szeretnéd ott folytatni, ahol abbahagytuk? – kérdezte.
– Tessék?
 – Úgy mentél el New Yorkból, hogy vissza sem néztél –
simogatta meg a vállamat nem hívtál fel senkit, nem tartottad
senkivel a kapcsolatot… Mi olyan jó barátok voltunk, és…
– Oké – szakítottam félbe, és megfogtam a kezét, hogy
lefejtsem magamról. – Először is nem, kurvára nem akarok
folytatni semmit. Nem érdekel, mit hagytam itt – közöltem, és
közben végigmértem. – De úgy látom, nem túl sok mindent.
Másodszor pedig igen, barátok voltunk. Múlt időben. Te sem
nagyon hívtál fel, hogy tartsd velem a kapcsolatot, amikor
mindenki a nevemet sározta ebben a városban, ugye?
Ettől elvörösödött az arca.
– Még csak meg sem kérdezted, hogy azok a kibaszott
pletykák igazak-e – mutattam az ajtóra. – Szóval kérlek, ne
gondold, hogy csak azért, mert belementem, hogy segítsek
odaküldeni egy seggfejet, ahová való, mi barátok vagyunk, vagy
valaha is azok leszünk majd.
– Annyira sajnálom…
– Hat év után már túl késő. – Elfordultam. – Ott leszek a
bíróságon, amikor kell. Most pedig elmehetsz.
Megvártam, hogy halljam becsukódni az ajtót, aztán
felhívtam a sofőrt.
– Mikor kell elindulnom a gálára, ha ott akarok lenni, amikor
kezdődik?
– Most, uram.
Letettem a telefont, felkaptam a kabátomat, és a tetőtéri
lakosztály saját liftjével lementem a hallba.
A kijáratokon végignézve kiszúrtam a kocsit az út túloldalán,
és arrafelé vettem az irányt.
 – Nagyjából félóra múlva ott kell lennünk, Mr. Hamilton. – A
sofőr a visszapillantóból rám nézett. – Lesz hölgypartnere az
eseményre?
– Nem. Miért kérdezi?
– Mert ha lenne, akkor javasolnám, hogy álljunk meg az
innen háromsaroknyira lévő virágosnál.
– Megállhatunk – feleltem, és kinéztem az ablakon, ahogy
elindultunk.
Megfordult a fejemben, hogy elmondom Aubrey-nak, hogy
ott vagyok a városban, vagy hogy sok szerencsét kívánjak az esti
fellépéséhez, de nem láttam értelmét. Előző este, egy gyenge
pillanatomban amúgy is küldtem neki egy elég ködös e-mailt, és
a ritkaságszámba menő válasza nem bátorított további
diskurzusra.

Tárgy: Boldogság
Boldog vagy az új életedben, a GBH-tól távol? Végre
megvalósítod a balettal kapcsolatos álmodat?
Andrew

Tárgy: Re: Boldogság

Kérlek, ne írj nekem több e-mailt. és töröld ki a
telefonszámomat is.
Köszönöm.
Aubrey

– Mr. Hamilton – nyitotta ki az ajtót a sofőr megérkeztünk.

Tervezi, hogy kiszáll a kocsiból?
 – Köszönöm. – Felkaptam a rózsából és liliomból álló csokrot
az ülésről. Adtam borravalót, és szóltam, hogy maradjon a
közelben, mert visszafelé talán jön velem valaki.
A bejutásra várakozó sor az utcán kígyózott, úgyhogy
mindenkit megkerülve egyenesen odamentem az ajtóhoz.
– Elnézést, uram – lépett elém egy jegyszedő –, nem
véletlenül áll odakint az a sor.
– Nem szeretek várni.
– Egyikünk sem szeret, uram – fonta karba a kezét –, de ez a
szabály, hacsak nincs már meg a jegye. Van jegye?
– A jegyeket sem szeretem.
– Uram, hadd ne kelljen hívnom a biztonságiakat! – Levette
az adóvevőt az övéről. – Ugyanúgy meg kell vennie a jegyet,
mint mindenki másnak, és ugyanúgy be kell állnia a sorba, mint
mindenki másnak. Most pedig tisztelettel kérem, hogy…
A mondat közepén elhallgatott, mert átadtam neki egy köteg
százdollárost.
– Azt mondta, hogy az első sorba szól a jegye, uram? –
váltott hangnemet.
– Igen. Pontosan ez áll a jegyemen.
Mosolyogva végigvezetett a hallon, egyenesen egy
gigantikus terembe, padlótól plafonig érő ablakokkal, ragyogó
csillárokkal és frissen polírozott márványpadlóval. Több száz
asztal állt ott fehér terítővel, fényűző arany és ezüst
virágdíszekkel, és minden egyes étlapon és műsorfüzeten NYCB
felirattal.
Nem volt igazi színpad a teremben, csak egy emelvény
középen, hogy minden asztaltól tökéletesen látni lehessen.
 – Ez a hely megfelel, uram? – mutatott a jegyszedő
közvetlenül az emelvény elé.
– Igen, köszönöm.
– A vacsorát nagyjából egy óra múlva tálaljuk. Nem sokkal
utána jön a köszönetnyilvánítás a társulat támogatóinak, majd
kezdődik a rövid bemutatás és a gála táncos része.
Megint megköszöntem, és elfoglaltam a helyemet. Ha előre
tudom a programot, akkor sokkal később megyek oda.
Átlapoztam az előttem lévő füzetet. Amikor megláttam
benne Aubrey arcát, megálltam.
Nevetés közben kapták lencsevégre, ahogy éppen hátradobta
a haját a válla fölött, és egyenesen a kamerába nézett. A fotó
alapján most sokkal rövidebb volt a haja, éppen csak a vállát
súrolta. A szemében pedig több remény és boldogság csillogott,
mint valaha.
Sokáig és kitartón bámultam a fényképet, az összes változást
szemügyre véve.
Aztán elhalványultak a fények a teremben, az emberek pedig
finoman tapsolni kezdtek, amint egy talpig fehérbe öltözött nő
az emelvényre lépett.
– Elkezdjük a gálát – jelentette be. – Köszönöm önöknek,
hölgyeim és uraim, hogy eljöttek a New York City Ballet
Company éves gálájára. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy
büszkén bemutathatjuk a ma esti művészeinket: a vezető
táncosokat, a szólótáncosokat és a tánckar tagjait is. Amint azt
tudják, a körülmények szerencsétlen alakulása miatt a társulat
tagjainak kilencven százalékát le kellett cserélnünk az elmúlt
hónapokban. De mint mindig, a show-nak muszáj folytatódnia.
És én őszintén úgy gondolom, hogy nagyon régóta nem volt
ilyen kiváló csapatunk.
A közönség tapsolt.
– Társulatunk több produkciót is bemutat majd az idén, de a
téli időszakban a Tűzmadár, a Drágakövek és saját kedvencünk, a
Hattyúk tava kerül sorra.
Még több taps.
– Ma este táncosaink személyesen is bemutatkoznak
önöknek, és rövid bemutatókkal mondanak köszönetet, amiért
önök továbbra is támogatják a művészetet. És mint mindig,
amikor a tánc művészetéről van szó, kérem, hogy ne tapsoljanak
addig, ameddig az utolsó hang el nem csendül. Köszönöm.
Azzal a nő elsétált, a fények pedig világító fehérről
világoskékre változtak, végül élénk lilában és rózsaszínben
pompáztak tovább.
A táncosok egyenként kijöttek. Elmondtak egy rövid
monológot, aztán táncoltak egy rövid zongoradarabra. Bár az
előadások többsége szórakoztató volt, néhánynál gyanakodtam,
hogy az illetőnek aznap reggel jutott eszébe először, hogy
balettozni fog.
A bemutatók között hallottam a pusmogást a közönség
soraiban is:
– Biztos, hogy ők a legjobbak?
– Talán vissza kellett volna mondaniuk a szezont a sajnálatos
eset után…
– Remélhetőleg megállás nélkül próbálni fognak, amíg a
szezon el nem kezdődik…
 Mellettem egy férfi arról sutyorgott, hogy mennyire
hiányoznak neki „a régi szép idők” a társulattól. Ekkor lépett a
színpadra Aubrey.
Vékony fekete felső volt rajta rózsaszín tütüvel, az ajkát
sötétbordó rúzs fedte.
– Jó estét, New York City! – szólalt meg. – A nevem Aubrey
Everhart, és…
Valami mást is mondott. Valamit, amitől a nézők hangosan
tapsolni kezdtek, de én csak arra tudtam figyelni, milyen jól néz
ki. Senkinek sem vallottam volna be, de ott tartottam az
éjjeliszekrényemen a közös fotónkat, amióta elment, és az ő arcát
nézegettem esténként, ha rossz napom volt.
Azon az estén viszont nem csak szép volt. Hanem olyan,
mint egy kibaszott álom.
Egyszer csak már nem mozgott tovább a szája, és az újabb
tapsvihar lassan átadta a helyét a lágy zongora- és hárfaszónak.
Aubrey behunyt szemmel belefogott a koreográfiájába. Úgy
táncolt, mintha egyedül lenne ott.
Azonnal megváltozott a gála légköre.
Mindenki ráfordította a teljes figyelmét, mert minden egyes
mozdulata magával ragadta őket.
A semmiből egyszer csak megjelent mellette egy férfitáncos,
aki felemelte, és magasan a feje fölé tartotta, majd megpörgette,
ahogy erősebbre váltott a zene. Miután lerakta, együtt fejezték be
a lépéseket – úgy mosolyogtak egymásra, és olyan pillantásokat
váltottak, mintha a kelleténél egy kicsit jobban ismernék
egymást.
 Amint véget ért a zene, a férfi magához ölelte Aubrey-t,
aztán szájon csókolta.
Mi a fasz?
A közönség az este során először felállva tapsolt. Én viszont
ülve maradtam, mert teljesen megrökönyödtem azon, hogy mi a
szart láttam.
– Talán mégsem kell visszaváltanom a szezonra szóló
jegyeket, mi? – kacsintott a mellettem ülő pasas. – Bravissimo!
Résnyire szűkült szemeket meresztettem Aubrey-ra és a
partnerére. Lángolt bennem a düh, amikor a férfitáncos átkarolta
a derekát, és dobolni kezdett rajta az ujjaival. Utána Aubrey
fülébe suttogott, akinek az elpirulása rekordértékre növelte a
vérnyomásomat.
– Nos, micsoda fogadtatás! – lelkendezett a konferanszié a
színpadon. – Köszönjük, Miss Everhart és Mr. Williams. Tudatni
szeretném mindnyájukkal, hogy ők ketten fémjelzik majd a jövő
heti Silver Moon Gálát is…
Tovább beszélt a programról, de a szavai már nem jutottak el
az agyamig.
Összezavarodtam attól, amit láttam. Nem voltam biztos
abban, hogy Aubrey ajka tényleg valaki másén volt.
Még több táncos tűnt fel a színpadon. Még több taps, még
több beszéd, de a gondolataim nem változtak. Egészen addig,
amíg a szponzorok fel nem vonultak, és rájöttem, hogy a gála
táncbemutató részének vége.
– Szeretne adakozni a társulatnak? – Egy balerina lépett
elém, még mindig a hófehér jelmezében. – Óhajt anyagi
hozzájárulást biztosítani?
 – Az én hozzájárulásom az, hogy megvettem a jegyet ma
estére – feleltem, aztán felálltam, magam mögött hagyva a
virágcsokrot, és elindultam megkeresni Aubrey-t.
Nem tartott sokáig megtalálni.
Egy sokat mutató ezüst ruhában álldogált a sarokban a
táncos barátjával, és a szempilláit rebegtette rá, amikor az egy
italt nyújtott félé.
– Elnézést, uram – érintette meg valaki a vállamat.
– Igen? – kérdeztem Aubrey-n tartva a szememet.
– Ööö… ha itt szeretne maradni a gála utáni partin,
adakoznia kell. Benne van a szabályzatban. Vastag betűkkel
kiemelve, úgyhogy…
– Tessék. – Odaadtam a nőnek a pénztárcámban maradt
összes bankjegyet, ő pedig eltűnt.
A barátja megcsókolta Aubrey homlokát, aztán ellépett
onnan. Ezzel tökéletes alkalmat biztosított nekem, hogy
megközelítsem, de ekkor egy csapat balerina rohamozta meg.
Úgy tűnt, a barátai.
Vártam, hogy befejezzék a beszélgetést. Egy idő után
megígérte nekik, hogy később csatlakozik hozzájuk, és akkor
akcióba léptem.
Ahogy megfordult, rátettem a vállára a kezemet – amitől
mintha áramütés futott volna rajtam végig.
– Jó estét, Aubrey…
Elejtette a poharat, és lassan szembefordult velem.
– Andrew – lépett hátra –, mit csinálsz itt?
– Számít?
Nem válaszolt.
 Egyikünk sem mondott többet. Az ismerős feszültség, ami
mindig is ott vibrált közöttünk, pillanatról pillanatra egyre
jobban erősödött.
Közelről még gyönyörűbb volt. Legszívesebben a falhoz
nyomtam volna, hogy újra belefeledkezzek, de visszafogtam
magam.
– Beszélhetnék veled? – kérdeztem.
Tetőtől talpig végigmért.
– Aubrey – néztem bele a szemébe –, beszélhetnék veled?
– Nem.
– Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.
– Azt mondtam, hogy nem – fonta karba a kezét. – Tehát
nem, nem beszélhetsz velem, és visszamehetsz a francba,
ahonnan jöttél.
Azzal elsétált, és a táncparkett felé vette az irányt.
Nagyot sóhajtva utánaeredtem, hogy a kezénél fogva
megfordítsam.
– Csak öt percet kérek.
– Az pont öttel több, mint amennyit hajlandó vagyok rád
szánni.
– Fontos.
– Talán haldokolsz? – Hirtelen elvörösödött. – Élet-halál
kérdés?
– Tényleg annak kell lennie? – Megsimogattam az arcát,
amitől átmenetileg elhallgatott. – Kibaszottul gyönyörű vagy ma
este…
– Köszönöm. A barátom szerint is.
– A barátod?
 – Igen. Tudod, aki nem kezel úgy, mint egy szardarabot csak
azért, mert tetszem neki, és mert ő is tetszik nekem. Érdekes
koncepció, ugye?
Esélyem sem volt válaszolni erre.
A zenekar hirtelen és hangosan belekezdett egy számba, ami
betöltötte az egész termet, a hangszórókon keresztül pedig egy
hang csendült fel.
– Hölgyeim és uraim! A Benjamin Wright Orchestra belekezd
Csajkovszkij legnagyobb műveinek átiratába. Ennek a dalnak
hasonló a tempója ahhoz, amit a legtöbben keringőként
ismernek. Kérem, csatlakozzanak hozzánk erre a klasszikusra a
parketten…
Megragadtam Aubrey kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, a
szabad karomat pedig a dereka köré fontam.
– Mit csinálsz? – szisszent fel, és próbált ellökni magától. –
Nem táncolok veled.
– De igen. – Még szorosabban fogtam.
– Kérlek, ne kelljen sikítanom, Andrew…
– Miből gondolod, hogy nem szeretném hallani, ahogy
sikítasz?
Igyekezett távolabb lépni tőlem, de határozottan tartottam.
– Öt perc – tettem hozzá.
– Három – tiltakozott.
– Jó. – Lazítottam a fogáson, és elkezdtem vele a zenére
ringatózni. – Tisztában vagy azzal, hogy a barátod egy hím
balerina?
– Az a helyes kifejezés, hogy táncos – javított ki Aubrey.
 – Egy kibaszott balerina. – Hátradöntöttem a parkett felé. –
Ezt csináltad az elmúlt néhány hónapban?
– Azt, hogy az álmaimat élem egy bizonyos seggfejtől távol?
– Többet várok tőled, ha már mással akarsz járni.
– Magasról teszek rá, mit vársz tőlem – sziszegte. – Ő
minden, ami te soha nem leszel…
– Mert nyilvánosan lesmárol?
– Nem csak erről van szó… De ez is rajta van azon a végtelen
listán, hogy mi mindenben jobb nálad.
– Elélvezel tőle?
– Nem kell sírnom miatta.
Csend.
Éreztem, hogy el akar húzódni tőlem, de stabilan tartottam.
– Dugsz vele?
– Miért érdekel?
– Nem érdekel. Csak tudni akarom.
– Hónapok óta nem beszéltünk, és azt hiszed, jogod van
tudni, kivel fekszem le?
– Nem feltétlenül használnám azt a kifejezést, hogy jogom
van.
– Nem – préselte az enyémhez a mellkasát –, nem dugok
vele. De tudod, mit? Hamarosan fogok.
– Nincs rá okod, ha itt vagyok.
Erre nevetésben tört ki, és hátralépett.
– Te azt hiszed, hogy lefeküdnék veled? Tényleg?
– Aubrey…
– Te tényleg ennyire hülyének gondolsz? – vágott közbe. –
Nem akarok tőled semmit, Andrew. Nem vagy több annál, hogy
ihletet adj az orgazmushoz, és legyen kire gondolnom
ujjazáskor, és talán hiányzol is, de…
– Hiányzom neked?
– Az hiányzik, amilyennek gondoltalak. Vagy amilyen
lehettél volna.
– Nem lehet köztünk barátság?
– Nem lehet köztünk semmi – felelte úgy, hogy közel volt az
ajka az enyémhez.
– Miért olyan nehéz ezt elhinnem?
– Nem kéne, hogy nehéz legyen – nézett rám csúnyán –, mert
ahhoz, hogy ezen a táncon kívül mással is szórakoztassalak,
vissza kéne, hogy fogadjalak.
– Akkor fogadj vissza!
– Ugyan, kérlek! – vágta rá dühösebben, mint valaha. –
Ahhoz könyörögnöd kéne, hogy visszafogadjalak, Andrew.
Kurvára könyörögnöd kéne…
– Szia, Aubs – avatkozott közbe a hím balerina. – Minden
oké?
– Igen. – Aubrey hátralépett, hogy megpuszilja a pasas arcát.
– Több mint oké.
– Ki ez a barátod?
– Senki. Csak egy úr, aki adakozott.
– Köszönjük az adományt. – Úgy rázta meg a kezemet, mint
egy nő, majd Aubrey felé fordult. – Készen állsz, hogy
hazavigyelek?
– Több mint készen. – Azzal megfogta a pasas kezét, és úgy
otthagyott, hogy vissza sem nézett.
 ~

A hotelszobám erkélyén álltam. Egyáltalán nem értettem a

néhány órával korábban történteket. Arra számítottam, hogy
Aubrey eljön velem a szállodába, és akkor dughatunk, meg
mesélhetünk egymásnak.
Képtelen voltam kiverni a fejemből, úgyhogy írtam neki egy
e-mailt.

Tárgy: A címed
Be kell fejeznünk a beszélgetésünket. Mondd meg, hogy
hol laksz, és átmegyek.
Andrew

Tárgy: Re: A címed

Erősen kétlem, hogy csak beszélgetni akarnál. Te csak
dugni akarsz.
Ráadásul Brian biztos nem díjazná, ha átjönnél ma este.
Aubrey

Tárgy: Re: Re: A címed

Nyugodtan nézheti. Még az is lehet, hogy tanulna
valamit.
Andrew

Semmi válasz.
Sokáig nem írt. Végül mindössze egy SMS-t küldött.

„Hagyj békén, Andrew. Kérlek!”

 Képtelen voltam rá.
Megint írtam neki egy e-mailt.

Tárgy: Szponzor
VIP bérletet váltottam a szezonra Az egyik extra, hogy
körbevezet a társulat általam választott tagja. Tuti te
leszel az
Andrew

Tárgy: Re: Szponzor

Köszönöm a lényegtelen információt Ha tényleg engem
választasz, akkor sem kettesben leszünk, és gondoskodni
fogok arról, hogy a program csak az előre meghatározott
ideig tartson.
Most pedig, kérlek, hagyj békén. Éppen randizom
valakivel, aki jobban csodálja az eszemet, mint a
puncimat.
Megkaptad az esélyt, elszúrtad, most pedig nem tudom,
miért vagy New Yorkban, de igazából nem is érdekel.
Tényleg nem akarok hallani felőled. Kérlek, menj el!
Aubrey

Nagyot sóhajtva végiggörgertem a telefonomon a

kontaktokat. Tudtam, hogy csak makacskodik, így nem akartam
megadni neki az utolsó szót. Tárcsáztam a régen elmentett
számot, aztán a fülemhez emeltem a mobilt.
– Ki az? – kérdezte a vonal túlsó végén egy öreg hang.
– Tudom kell egy címet.
– Ki az?
– Tudnom kell egy címet. Most.
 – Liam? – ismert fel bujkáló mosollyal. – Te vagy az?
– Andrew vagyok – grimaszoltam. – Segítesz vagy nem?
– Hát mivel olyan szépen kéned… – felelte, miközben
ismerős zümmögés hallatszott a háttérben. – Tudod, azóta nem
hallottam felőled, amióta a legutóbb láttam… – folytatta, aztán
észbe kapva megköszörülte a torkát. – Kinek a címét akarod?
– Aubrey Everhart.
– Tudod, melyik kerület?
– Nem. De nem lehet néhány hónapnál régebbi a cím, mert
csak nemrég költözött ide.
– Megtaláltam. 7654 Fifth Avenue.
Csak öt háztömbbel arrébb.
Eszembe jutott, nem kellene-e várnom reggelig a
látogatással, de már rajtam volt a kabátom.
– Örülök, hogy újra hallottam rólad, Liam… – zökkentett
vissza a jelenbe az öreg hangja. – Jó tudni, hogy jól vagy… és
túltetted magad a törtéteken,
– Sohasem fogom túltenni – mondtam, majd megszakítottam
a vonalat.
Az utcára érve jeleztem a sofőrnek, hogy nyissa ki a hátsó
ajtót.
– Hová, Mr. Hamilton? – tudakolta.
– 7654 Fifth Avenue.
– Indulok is.
Alig húsz perc alatt odaértem, aztán egy darabig csak
bámultam a barna homokkő épületet. Úgy festett, mint amilyet
évekkel korábban én is megvettem volna, amikor még ott
laktam. Messze nem egy balerina pénztárcájához volt való,
biztos a szülei fizették az albérletet.
A kocsiból kiszállva megigazítottam a kabátomat, aztán
odamentem az ajtóhoz. Ötöt kopogtam.
– Jövök! – kiáltotta.
Az ajtó kinyílt, de nem ő állt a küszöbön, hanem a barátja.
– Ööö… – nézett rám értetlenkedve a srác – a kocsiban
hagytad a pizzát, vagy mi?
– Én nem a kibaszott pizzafutár vagyok. Hol van Aubrey?
– Attól függ. Mi nem most találkoztunk a gálán? – Keresztbe
fonta a karját, amikor Aubrey odalépett hozzánk. – Ki maga?
– Még mindig senki – közölte Aubrey, majd lábujjhegyre állt,
hogy szájon csókolja.
A srác felvont szemöldökkel nézett rám, miközben
viszonozta a csókot.
– A faszom bejárta a szája minden szegletét – vetettem oda
összeszorított fogakkal.
Aubrey-nak elállt a lélegzete, és teljesen elvörösödött.
– Ne haragudj, Brian… Magunkra hagynál bennünket egy
pillanatra, kérlek?
A hím balerina egyikünkről a másikra nézett. Düh
tükröződött az arcán, de azért elsétált.
– Mi a fenét akarsz, Andrew? Mit?
– Beszélgetni.
– Miről?
– Rólad és rólam. Hogy megint legyünk barátok…
– Az kurvára nem fog megtörténni. Ennyit akartál?
– Aubrey…
 – Minek jöttél New Yorkba, mi? Vissza kellett jönnöd
megdugni pár ismerős csajt a Date-Matchről? Durhamben
valahogy elfogytak a puncik?
– Igazából tényleg kezdem úgy érezni…
Erre majdnem becsukta az ajtót, de megtartottam a
kezemmel.
– Hiányzol, Aubrey – néztem egyenesen a szemébe tényleg
hiányzol, és… sajnálom, hogy kirúgtalak akkor este.
– Sajnálhatod is – suttogta. – És ha tényleg hiányzom neked,
akkor békén hagysz.
– Miért hagynálak?
– Mert bipoláris vagy. Mert abban a pillanatban, hogy túl
sokat kérdezek, vagy felvetek valamit, ami a komfortzónádon
kívül esik, megint szarul bánnál velem, és inkább nem tenném ki
magamat több ilyennek. – Megtörölte a szemét. – Én voltam az
egyetlen barátod, az egyeden kibaszott barátod, és rosszabbul
bántál velem, mint bármelyik nővel, akit a neten szedtél fel.
Sajnálom, amiért egyáltalán hagytam, hogy ezt megtedd velem.
Kérlek, menj el!
– Aubrey, figyelj…
– Talán pillanatragasztó van a kövön? – Lejjebb lökött a
lépcsőn. – Azért állsz még mindig itt?
– Kérlek, csak…
– Aki egy dologban hazudik, az mindenben hazudik, ugye? –
Lökött ismét egyet rajtam. – Még mindig te vagy kettőnk közül a
legnagyobb hazudozó. Az elhallgatás is hazugság.
– Lennél szíves lenyugodni, hogy ezt odabent megbeszéljük?
– Azt hittem, utálod a költői kérdéseket.
És rám csapta az ajtót.
 Priori feltételezés (kif ):

Olyan feltevés, amely további bizonyíték vagy a

bizonyítás szükségessége nélkül is helytálló.

Aubrey

MÁSNAP REGGEL IDEGESEN, kifejezetten sokkos állapotban

ébredtem.
Nem hittem el, hogy Andrew New Yorkban van. Nem
hittem el, hogy előző este az ajtóm előtt állva vallotta be, hogy
hiányzom neki.
A látványa minden érzelmet felszínre hozott bennem. Bár azt
mondtam Briannek, hogy Andrew-val már vége, a randink
további részében csak rá gondoltam.
Rá, meg a tökéletes öltönyére. Rá, meg a tökéletes ajkára,
amit majdnem az enyémre tapasztott, amikor vitatkoztunk. És
szégyenszemre rá, meg a tökéletes farkára, amit éreztem
megkeményedni a nadrágjában, amikor tánc közben
hátradöntött.
Pff!
Az ágyból kikelve írtam Briannek egy SMS-t.

„Ma lesz a négyszemközti napom Ashcrofttal… Kívánj

nekem szerencsét!”
 Rögtön visszaírt.

„Sok szerencsét, bébi! Vigyél kávét, rád fog férni…”

A zuhany alá lépve elkezdtem szidni magamat.

– Brian nagyon édes és jó hozzád. Lehet, hogy béna a
telefonszexben, és lehet, hogy most nem vágysz ágyba bújni
vele, de jobban bánik veled, mint eddig bárki.
Miután ráncosra aszalódtam a forró vízsugár alatt, kiléptem,
és megnéztem, hány óra.
Hajnali fél öt.
Húsz percem volt odaérni a legközelebbi metróállomásra,
hogy megmeneküljek Ashcroft haragjától. Belebújtam egy régi
melegítőnadrágba, fogtam a balett-táskámat, aztán a folyosó
korlátjáról felkaptam a kabátomat. Kétszer is megnéztem, benne
van-e a pénztárcámban a bérletem, és amikor kinyitottam az
ajtót, szemtől szemben találtam magamat egy idegennel meg egy
pohár forró kávéval.
– Sok szerencsét a mai gyakorláshoz – adta át a kávét. – Ez
külön önnek készült.
– Mióta van házhoz szállítás a kávézóknál?
– Nincsen.
Ahogy elsétált, rámeredtem a pohárra. Észrevettem, hogy a
tetején ott a nevem vékony karamellcsíkkal ráírva a tejszínhabra,
a pohár oldalán pedig kézírással az, hogy „Sok szerencsét”.
Ez egy tipikus Brian-gesztus volt. Rögtön furdalni kezdett a
lelkiismeret, amiért előző este nem fordítottam rá a teljes
figyelmemet.
 A metró felé menet, miközben életem vitathatatlanul legjobb
kávéját kortyolgattam, megesküdtem, hogy attól kezdve csak rá
fogok koncentrálni.
Kitöröltem Andrew összes régi SMS-ét és e-mailjét. Még
azokat is, amiket korábban az archív mappába rakva tüntettem
el szem elől. Letiltottam a számát, hogy egyáltalán ne is tudjon
elérni. Bár az e-mail címét nem tudtam letiltani, beállítottam a
postafiókomban, hogy egyenesen a spamek között landoljon,
amit küld.
Amikor végre megérkeztem a gyakorlásra, jobban táncoltam,
mim életemben valaha…

Aznap este…

– Hogy van neked időd arra, hogy idemetrózz csak azért, hogy
hazakísérj a gyakorlásról? – pillantottam fel Brianre, miközben
átkeltünk az úton. – Honnan van ennyi energiád?
– Mindenre szánok időt, amit nagyon szeretek. – Egy puszit
nyomott a homlokomra.
– Van kedved elmenni moziba a hétvégén? Meghívlak. Jövök
neked eggyel…
– Miért mondod ezt?
– Még mindig rosszul érzem magam a gálaest miatt, és azért,
amit az a múltamból előkerült pasas mondott neked –
válaszoltam.
 – Annyira sajnálom!
– No para. Biztos csak… – Hirtelen elakadt a szava, mert már
közeledtünk a lakásomhoz, és a férfira mutatott, aki az ajtónak
dőlve várakozott.
Andrew.
Vettem egy mély lélegzetet, miközben Andrew lesétált a
lépcsőn.
– Jó estét, Aubrey! – üdvözölt gúnyos félmosollyal. – Téged
pedig táncosnak hívnak, ha nem tévedek.
– Brian a nevem.
– Majdnem.
– Meg mernék rá esküdni, hogy Aubrey azt mondta, nem
akar többé látni. – Brian karba fonta a kezét. – Miért nem veszed
az adást?
– Mert folyton mond olyan dolgokat, amiket nem gondol
komolyan. –Andrew rám nézett, és én rögtön lángra lobbantam
a pillantásától. – És tudom, hogy csak haragszik rám.
– Öregem… – sóhajtott fel mérgesen Brian – velem jár,
úgyhogy nyilván továbblépett. Van pasija.
– Tényleg nem érzem fenyegetve magamat – válaszolta
Andrew, még mindig engem bámulva. – Megkaptad reggel a
kávémat?
Micsoda?
– Azt te küldted? – kerekedett el a szemem. – Azt hittem…
– Milyen kávét, Aubs? – aggodalmaskodott Brian. – Miről
beszél?
– Andrew – megráztam a fejemet köszönöm a kávét, de azzal
nem tettél jóvá semmit.
 – Sosem állítottam, hogy igen.
Hideg szél kezdett fújni. Éreztem, valami hozzá húz. Szó
szerint húz. Ezért tettem néhány lépést előre. De aztán tettem
néhányat hátra.
– Most már Briannel vagyok. – Megfogtam Brian kezét, és
odavezettem az ajtóhoz. Nem voltam hajlandó a szemlátomást
megbántott Andrew-ra nézni.
Becsuktam az ajtót, majd kikukucskáltam a reluxán át. Még
mindig ott állt. Értetlenül.
– Figyelj. Aubs – zökkentett ki Brian hangja –, szerintem ez
nem fog működni kettőnk között.
– Micsoda! Nem, nem, nem! Persze hogy működni fog. Ez
csak apró probléma.
– Szerintem meg máshol jár az eszed és a szíved. Igazából
mindig is máshol járt.
– Ez most komoly? – Karba fontam a kezemet. – Csak mert
egyik este felbukkan egy pszichopata a múltamból, és hirtelen
megint akar engem? Ebből gondolod?
– Ebből. Meg abból, hogy az a pszichopata küldött ma nekem
egy SMS-t, hogy „Enyém a puncija’’. Csak most jut eszembe…
Felsóhajtottam, ő pedig odajött hozzám, hogy megpuszilja a
homlokomat.
– Ha ez tényleg csak egy apró probléma, és már nem jelent
neked semmit, akkor egy hónap múlva megint megpróbálhatjuk.
– Egy hónap múlva?
– Úgy már biztosra fogom tudni – bólintott. – A telefonszex
pedig kétszer olyan jó lesz, mert olyan sokáig nem fogjuk
csinálni. Utána pedig talán továbbléphetünk a rendes szexre is.
 Nem válaszoltam semmit. Kisétált a lakásomból.
Megint kikukucskáltam a reluxán át. Néztem, ahogy eltűnik
az éjszakában. Aztán észrevettem, hogy Andrew még mindig
odakint áll.
Dühösen lecsörtettem a lépcsőn, és egyenesen felé vettem az
irányt.
– Van fogalmad arról, hogy most mennyire utállak?
– Az utálat nem egy pontosan mérhető dolog.
– Épp most tetted tönkre azt a nagyszerű kapcsolatot, amim
volt ebben a városban. Miattad dobott ki.
– Helyes – felelte. – Tettem neked egy szívességet.
– Így akarsz rávenni, hogy megint szóba álljak veled?
– Részben.
– Nem fog működni. – Minden szótagot külön
hangsúlyoztam, és közben egy ujjal böködtem a mellkasát. –
Megmondtam, kurvára könyörögnöd kell majd, és mivel tudom,
hogy nem úgy működsz…
– Kibaszottul nem tudod, hogyan működöm.
– El fogsz kísérni minden reggel a metróállomásig?
– Van egy rohadt kocsim.
– Hazakísérsz majd a próbákról?
– Ugyanaz a válasz.
– És tényleg tanúsítasz majd felém némi istenverte
tiszteletet?
– Ha adsz rá esélyt… – A két tenyere közé fogta az arcomat.
Még mindig dühösen hátraléptem.
– Arra nem vennék mérget.
 Mulaszt (ige):

Szándékosan kihagy egy szót, kifejezést vagy más nyelvi

elemet egy szerződésből, megállapodásból, Ítéletből vagy
más dokumentumból.

Aubrey

Tárgy: Brian-ügy
Nem tudom, hányszor kell még bocsánatot kérnem,
amiért a „barátod” ejtett téged, de tényleg sajnálom. De
aztán eszembe jut, hogy talán várhattam volna, amíg
dugsz vele, mert akkor jobban megbecsülnél engem.
Andrew

PFF! – Keresztülhajítottam a szobán a telefonomat, és kis híján

leütöttem a gyönyörű vázányi liliomot, amit előző nap küldött.
Az előző heti „Brian-ügy” óta mindennap látnom kellett
hosszabb-rövidebb ideig. Reggelente személyesen elhozta nekem
a kedvenc kávémat, elkísért a sarokra a metróállomáshoz, és
folyton bocsánatot kért. A maga módján, persze.
De soha nem válaszoltam neki egy szót sem. Csak hallgattam
a kávémat kortyolva.
A kanapéra huppanva fogtam egy jeges borogatást, és
rátettem a vállamra. Visszaszámoltam a napokat az első
előadásig. Nem tudtam, mennyi fájdalmat képes még a testem
elviselni.
A lábfejem már felismerhetetlen volt, már nem kezeltem a
sebeket és a hólyagokat. A karizmaim állandóan sajogtak, és
amikor előző nap szóltam Mr. Ashcroftnak, hogy szükségem van
még néhány perc nyújtásra a jobb lábam miatt, azt válaszolta:
„Akkor nekem meg szükségem van egy olyan táncosra, akinek
nincs.”
Éppen megvonaglott az arcom az emléktől, amikor kopogtak
az ajtómon.
– Jövök! – kiabáltam odafelé tartva, hogy kinyissam. De
legszívesebben bevágtam volna, amikor megláttam Andrew-t.
– Igen?
– Egy óra múlva kezdődik a próbád. El fogsz késni.
– Csak a délutánira kell odamennem. Köszönöm az
emlékeztetőt.
– Addig bejöhetek?
– Nem.
– Miért nem?
– Tényleg meg kell indokolnom?
– Csak beszélni akarok veled pár percet, Aubrey.
– Azt telefonon is megtehetjük.
– Letiltottad a kibaszott számomat – nézett rám hunyorogva
ma már próbáltalak hívni. Kétszer is.
– E-maillel próbálkoztál?
– Aubrey, kérlek…
Tényleg őszintének tűnt.
 – Jó. – Kitártam az ajtót. – De öt perc múlva el kell menned,
hogy tudjak szunyókálni egyet.
Belépve körülnézett, és végighúzta a kezét a folyosói
festményeken.
Láthatóan lenyűgözve megdörzsölte az állát.
– A szüleid fizetik?
– Nem. Nem is beszéltem velük, amióta eljöttem – vallottam
be.
– A társulat egyik nyugdíjba vonult táncosa adja ki a lakásait
az utánpótlásnak.
– Drágán?
– Egyáltalán nem. – Leültem a kanapéra. – Csak így
engedhetem meg magamnak, hogy ebben a városrészben lakjak.
Máskülönben a híd alatt lennék
Andrew egy ideig csak bámult. Nem mondott semmit.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi. Csak régen volt már, amikor legutóbb szóltál
hozzám egy egész mondatot, ami nem volt tele rosszindulattal.
– Ne szokj hozzá! – Újabb jeges borogatást tettem a vállamra.
– Csak próbálom valamennyire emlékezetessé tenni az öt
percedet.
– Az meglesz.
Csend.
Odajött hozzám, és leült mellém a kanapéra.
– Ötöst kaptál a legutolsó beadandódra a GBH-nál.
– Szánalomból adtad?
– Azért adtam, mert a te munkád volt a legjobb – felelte a
szemembe nézve. – Viszont jó lett volna a „Mr. Hamilton
különben régen az irodájában dugott engem” megjegyzés nélkül
is.
Erre visszatartottam a nevetést.
– Jessicának amúgy hiányzol.
– Tényleg?
– Azt mondja, hogy sokkal kívánatosabb voltam a
jelenlétedben – mesélte Andrew. – És mindig hallgatózott,
amikor szexeltünk.
– Micsoda?
– Most már nincs értelme, hogy megpróbáljam kirúgni.
Szerintem egészen hozzászoktam.
– Még mindig utál téged az összes gyakornok?
– Nem – mosolygott. – Valami furcsa oknál fogva nem sokkal
azután elkezdtek kedvelni, hogy elmentél.
– Arra célzol, hogy a seggfej magatartásod az én hibám volt?
– Nem. – Az ölébe húzott, és levette rólam a jeges borogatást.
– Arra célzok, hogy már meg sem próbáltam úgy tenni, mintha
érdekelnének a gyakornokok, amióta a kedvencem nincs ott.
Elpirultam, ő pedig nekilátott megmasszírozni a vállamat.
Lassan gyúrogatta az izmaimat.
Behunyt szemmel elengedtem magam. Hátrahajtottam a
fejemet ahelyett, hogy közöltem volna vele, álljon le.
– Tervezed, hogy valaha is elfogadod a bocsánatkérésemet? –
Belecsókolt a nyakamba.
– Nem.
– Van rá bármi mód, hogy rávegyelek? – Finoman dörzsölte
a kulcscsontomat, amitől csillapodott a fajdalmam.
 – Elmesélhetnéd, hogy miért vagy igazából New Yorkban…
– Éreztem, ahogy kikapcsolja a melltartómat. – Tudom, nem csak
azért jöttél el ilyen messzire, hogy láss engem.
– Nem tudod. – Megcsókolta a vállamat.
– Komolyan beszélek, Andrew.
– Én is. – Rányomta mindkét tenyerét a hátamra, amitől
elakadt a lélegzetem. – Tényleg nagyrészt te vagy az oka annak,
hogy még mindig itt vagyok.
– És a többi rész?
Hátrahajtotta a fejemet, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
– A másik része nem nagyon számít.
Úgy tűnt, mintha meg akarna csókolni, de visszafogta magát.
Helyette alulról megfogta a lábamat, és megfordított, hogy
az ölében feküdjek.
– Mit mondtál, mikor is kezdődik a próbád?
– Négykor – böktem ki nagy nehezen. Túl jólesett az érintése.
– Elvihetlek? – Gyengéden masszírozta a lapockámat. –
Tovább is folytathatom ezt, ha nem a metrót választod…
Bólintva behunytam a szememet, és a kezének hála, álomba
merültem.

Órákkal később Andrew félreállt a Lincoln Center előtt.

A biztonsági övemet kicsatolva ránéztem.
– A táncterem előtt fogsz várni, amikor végzek?
– Valószínűleg.
 – Forró csokival?
– Valami mást szeretnél?
– Nem – mosolyogtam.
Közel hajolt, hogy a fülem mögé simítson egy hajtincset.
– Azt hittem, hogy helyesen cselekszem akkor este, amikor
eltaszítottalak magamtól, amikor kitettelek… Nagy hiba volt.
– Nem megyek vissza hozzád csak azért, mert kimondtad
ezt.
– Nem is kértem. – Végighúzta az ujját az ajkamon. – Azt
viszont szeretném, ha megfontolnád, hogy megbocsáss nekem.
– Majd gondolkodom rajta. Csak mert…
A szája hirtelen rátapadt az enyémre. Csókolva, könyörögve,
elmondva mindent, amit szavakkal nem tudott. Én pedig ezúttal
meghallgattam. Hiányzott minden, ami akkor volt közöttünk,
mielőtt eltaszított magától.
Most nem engedett el. Beletúrt a hajamba, és a nyakamat
simogatta.
– Menj, és gondolkodj rajta! – suttogta, lassan kibontakozva a
csókból.
– Ööö… – Próbáltam levegőhöz jutni, amikor kiszállt, hogy
kinyissa nekem az ajtót.
– Este találkozunk.
Azzal szájon csókolt, mielőtt otthagyott az utca közepén
állva, megint teljesen megkukulva.
Francba…
Elindultam a táncterem felé.
 Biztosra vettem, hogy úgy fogok táncolni, mint aki a
fellegekben jár. Az ajtót kinyitva viszont éreztem, hogy valaki
hátulról megragadja a vállamat.
– Aubrey? – kérdezte egy hang. – Aubrey, te vagy az?
Döbbenten fordultam hátra.
– Anya? Mit keresel itt?
– Látni akartalak…
Észrevettem a kitűzőt a blézerén: Vote Smart. Vote Everhart. 1
Tudtam, hogy nem mond igazat. Apa kampánya miatt
érkezett New Yorkba. Én csak egy megálló voltam.
– Hát, most már láttál. – Elfordultam tőle, és beléptem az
épületbe.
– Várj, Aubrey! – kiáltotta, és jött utánam. – Tényleg úgy
gondolod, hogy az ország másik felére kellett költöznöd ahhoz,
hogy felhívd magadra a figyelmünket apáddal?
– Nem azért jöttem el Észak-Karolinából, hogy felhívjam
magamra a figyelmeteket.
– Hát pedig kétségtelenül sikerült.
– És figyelj, csak huszonkét év kellett hozzá…
– Elhatároztuk, hogy beszélünk a tanszékvezetővel, hogy ott
folytathasd, ahol az előző tavaszi félévben abbahagytad –
sóhajtott fel anya. – Lehet róla szó, ha már annyira felháborodtál
azon, hogy részt vegyél a kampányban.
– Nem háborodtam fel. Tényleg nem érdekel.

1 Szavazz okosan! Szavazz Everhartra!

 – Hogyne érdekelne! – felelte sértődötten. – De ha ettől
jobban érzed magad, akkor betettünk rólad meg az egyik
előadásodról egy képet a kampányprospektusunkba.
– Azért csináltátok, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg
törődnétek a művészképzéssel?
– Nem. Ötvenezer dollárt adományoztunk a Duke
táncszakának, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg törődnénk a
művészképzéssel. A kampányprospektusban lévő kép személyes
dolog, de még jobb lett volna, ha megírod nekünk az esszét,
amiért könyörögtünk neked. Odatehettük volna a kép mellé.
Nyilallást éreztem a mellkasomban.
– Mikor indul a géped, anya?
– Tessék?
– Mikor indul a géped? – ismételtem elfúló hangon. – Biztos
vagyok abban, hogy legfeljebb három óra múlva, így nem kell itt
töltened egy egész napot, és visszamehetsz megmondani
apának, hogy megpróbáltál meggyőzni, hogy hazamenjek,
miután elvégezted a kampánnyal kapcsolatos munkát. Tuti,
hogy neked még mindig csak ez számít.
Erre csak hallgatott.
– Azért jöttem el Durhamből, mert itt fogok élni legalább
három évig, ugyanis annyi időre szól a szerződésem a
társulattal, ahol megvalósítom az igazi álmomat. És hozzá kell
tennem, külön pluszpont, hogy nem leszek a közeledben.
Anya levegő után kapkodott.
– Jó utat! Mondd meg apának, hogy üdvözlöm.
– Most csak úgy itt hagysz?
– Te ezt csináltad velem egész életemben.
 Azzal elhagytam az épületet. Túlságosan dühös voltam,
túlságosan megbántva éreztem magam ahhoz, hogy
összpontosítani tudjak.
Írtam Ashcroftnak egy e-mailt, amiben tudattam vele, hogy
betegszabadságot veszek ki. Elindultam az utca felé.
– Aubrey! – szók utánam az anyám, de folytattam az utamat.
– Aubrey, várj!
Végül utolért, és elkapta a karomat.
– Lekéshetem a gépet…
– És miért akarnád lekésni?
– Hogy időt töltsék a lányommal, mielőtt elfelejtené, hogy
létezem.
Visszatartottam a könnyeimet.
– Itt maradhatok pár napig, és beszélgethetünk a táncpróbáid
között – javasolta. – Szólok apádnak is, hogy repüljön ide, ha
szeretnéd.
– Az tökéletes lenne… – bólintottam, de aztán kitisztult a
kép.
– De semmi kampánytéma!
– Áll az alku.
– És nem akartok majd rábeszélni arra sem, hogy menjek
vissza jogot tanulni.
– Azt is túlélem – bólintott.
– És nem fikázzátok a balettet.
– Oké, rendben – bólintott ismét némi habozás után, aztán
átölelt. – Fognál egy taxit, hogy kivegyek egy szobát a Four
Seasons- ben?
– Miért? Alhatsz nálam is.
 – Jaj, ugyan! – Feltette a napszemüvegét. – Rákerestem, hogy
mennyit keresnek a hivatásos balerinák. Tudom, milyen lakást
engedhetsz meg magadnak ebben a városban, és akár a lányom
vagy, akár nem, inkább nem élek a lehetőséggel.
Nem akartam nevetni, de nem bírtam ki. Tudtam, hogy a
békülés hosszú folyamat lesz, de hajlandó voltam adni egy
esélyt.
Anya odament egy újságosbódéhoz, én pedig kinyújtottam a
karomat, hogy taxit fogjak.
– Ó, a New York Times mindig a legjobb ügyeket hozza le –
állapította meg, miközben átlapozta az újságot. – Elég durva
tárgyalás zajlik a héten.
– Büntető- vagy cégjogi per?
– Mindkettő – felelte. – És még ismerem is a pasast.
Legalábbis hallottam róla. Egészen elképesztő ügyvéd…
– Így soha nem fogunk taxit – háborogtam, mert még egyet
levadásztak előlem.
– Kétlem, hogy valaha is megkapja az elismerést azért a
kormányzati ügyért…
– Kiről beszélsz?
– Liam Hendersonról. – Elém tartotta az újságot, benne egy
fotó nélküli cikkel. – Emlékszel rá? Rajta van a listánkon
apáddal, amire azok az ügyvédek kerülnek, akik sosem fogják
megkapni a megérdemelt elismerést, mert szembeszegültek a
kormánnyal. Ez a pasas volt a kedvenced, azt hiszem.
– Ja, aha – kapcsoltam. – És most miért van benne az
újságban? Elbaltázta, amiért nem kapta meg a neki járó hírnevet?
Bajba került?
 – Nem. Úgy tűnik, hogy csak tanúvallomást tesz egy ügyben.
A cikk szerint lent él délen, és még be is vették valami cégbe, de
az nem lehet igaz. Bármelyik iroda dicsekedne azzal, ha
megkaparintaná, én pedig nem hallottam semmi ilyesmit.
– Biztos. – Sikerült végre leintenem egy taxit. – Mehetünk.
– Az viszont elég furcsa – érintette meg töprengve az ajkát
anya hogy az egész pályafutása alatt egyetlen fényképet sem
láttam róla. Talán csak egyet-kettőt, de azok beállított fotók
voltak az egyetemi évekből. Ma már biztos máshogy néz ki.
– Anya – nyitottam ki a kocsiajtót –, a taxiért percdíjat kell
fizetni.
– Ez a cikk azt állítja, hogy hat éve Észak-Karolinában él
álnéven. De persze azt a nevet nem árulják el. Jobb
oknyomozókra lenne szükségük, nem gondolod? Egy ilyen
ügyvéd hogy tudna nevet változtatni, államot cserélni, és
továbbra is praktizálni? – Felém nyújtotta az újságot, amikor
beszállt a taxiba. – Ahhoz az egész múltját ki kéne törölnie, és
mindent újrakezdeni. Ki tenne ilyet?
Elállt a lélegzetem. Odalapoztam a cikkhez a hátsó ülésen.
Szóról szóra elolvastam, újra és újra. Minden elhomályosult
körülöttem. Tényleg éreztem, ahogy leesik az állam, és bevillant
az interjúm a GBH-székházban:

– Miss Everhart, van olyan ügyvéd, akihez hasonlóan

szeretné felépíteni a karrierjét? – mosolygott rám Mr. Bach.
– Igen, van – válaszoltam. – Liam Henderson pályafutását
mindig is csodáltam.
– Liam Henderson? – vonta fel a szemöldökét Andrew. – Az
meg kicsoda?
 Bizonyíték visszatartása (kit.):

Valamilyen tény helytelen rejtegetése az ügyész részéről,

aki Köteles minden ilyen adatot feltárni a védelem előtt.

Andrew

EGYKORI ÜZLETTÁRSAK EGYMÁS ELLEN A BÍRÓSÁGON:

A HÉTEN FOLYTATÓDIK A HART-PER.

EZ VOLT A NEW YORK TIMES igazságszolgáltatási rovatának

aznapi főcíme. Azoknak, akik semmit sem tudtak az ügyről,
biztos csak egy újabb sztorit jelentett az időtöltéshez, még egy
felszínes botrányt, amit felfalhatnak a reggelijük mellen.
Nekem viszont egy hat éven át tartó fejezet végét hozta el,
ami túl sok oldalon keresztül folytatódott. Részben emiatt
mentem el, és részben emiatt terveztem a néhány napon belül
esedékes tanúvallomásom után végleg elhagyni a várost.
Kinéztem a Waldorf Astoria éttermének ablakán, és azon
tűnődtem, hogyan szakadhat ennyire az eső télen.
Egy kosztümös nő lépett az asztalomhoz.
– Mr. Hamilton? – tudakolta.
– Igen?
– Vera Milton vagyok, a szálloda menedzsere. Volt néhány
hívása Miss Ava Sancheztől… Állandóan azt hajtogatja nekünk,
hogy fontos lenne, és muszáj beszélnie magával. Éppen a
vonalban várakozik…
– Kapcsolná két perc múlva a szobámba, kérem? –
sóhajtottam fel.
– Természetesen, uram.
Ott hagytam az újságot az asztalon, és egyenesen a tetőtéri
lakosztály felé vettem az irányt. Amint benyitottam, megcsörrent
a nappaliban a telefon.
– Halló? – vettem fel.
– Én vagyok az… – szólt bele Ava lágyan.
– Tisztában vagyok vele. Honnan tudtad meg, hol vagyok?
– Komolyan kérdezed? Egy szívességre lenne szükségem
tőled…
– Minden jót, Ava!
– Ne, várj! – kérte kétségbeesetten. – Tényleg nagyon
sajnálok mindent, amit veled tettem, Liam.
– Mit mondtam neked erről a névről?
– Emlékszem, hogy amikor meglátogattál a börtönben…
mielőtt a tanúmeghallgatások elkezdődtek… Emlékszel? –
Elhallgatott egy pillanatra. – Tudom, milyen nehéz lehetett
neked akkor látni engem, és milyen magányos lehettél, ha pont
hozzám jöttél… Még azt is elmesélted, hogy fontolgatod a
névváltoztatást Andrew-ra, és hogy elhagyod New Yorkot…
Aztán könyörögtem neked, hogy ments meg. Emlékszel rá?
– Most tényleg nem vagyok sztorizgatós kedvemben.
– Olyan kis kedves voltál akkoriban… olyan együttérző,
olyan gondoskodó…
– Térj már a kibaszott lényegre, Ava!
 – Az e heti tárgyaláson tudom, hogy Kevin…
– Pontosabban az egykori legjobb barátom, akivel keféltél?
– Igen – sóhajtott fel. – Ő.
– Mi van vele?
– Nem az a szörnyeteg, akinek gondolod.
– Azért hívsz, hogy kérj egy szívességet, ami úgysem fog
teljesülni, vagy azért, hogy a kibaszott tanújaként jellemzést adj
róla? Nem igazán értem.
– Még mindig sajnálja, amit tett. Ő…
– Melyik tettét sajnálja, Ava? – csattantam fel. – Nem vagyok
oda ezért a homályos szarságért.
– Tényleg fájdalmat akarsz okozni neki? – kérdezte lágy
hangon Ava. – Szerintem eléggé megbüntettél már
mindkettőnket. Én már úgyis rács mögött vagyok, így semmi
értelme annak, hogy ő is szenvedjen.
– Ti ketten soha nem szenvedhettek eleget.
Azzal letettem a telefont, és küldtem egy SMS-t a büntetés-
végrehajtásos ismerősömnek, hogy Ava becsempészett egy
mobilt a cellájába.
Végképp nem akartam az egykori üzlettársamra és legjobb
barátomra gondolni. Csakis a közelgő tanúmeghallgatás miatt
volt helye a gondolataimban, utána soha többé.
Az üzeneteimet végiggörgetve észrevettem, hogy Aubrey
egy sima „jól”-t válaszolt arra, hogy hogy ment az aznapi
próbatánc.
Azt a napot leszámítva, amikor megmasszíroztam a vállát,
még mindig elutasítón bánt velem.
 Megnyitottam a levelezésemet, hogy írjak neki egy hosszabb
üzenetet, de láttam, hogy ő volt gyorsabb.

Tárgy: Igen
Most kaptam meg a legújabb virágcsokrokat és az
üzenetet, hogy ma este randizzam veled… De van
néhány kikötésem.
Aubrey

Tárgy: Re: Igen

Nevezd meg őket!
Andrew

Megint írt.

Tárgy: Randi
Bármit kérdezhetek, amit csak akarok, és neked őszintén
kell válaszolnod.
Aubrey

Tárgy: Re: Randi

Mindig őszintén válaszolok. Nem „néhány” kikötést
említettél?
Andrew

Tárgy: Re: Re: Randi

Talpig úriemberként kell viselkedned. Nem akarom, hogy
megint egy mosdóban dugjanak meg.
Hányra jössz értem?
Aubrey
 Tárgy: Re: Re: Re: Randi
Igazából nem terveztem, hogy megkeféllek ma este. de
miután benned szemlátomást felmerült ennek a
lehetősége.
Majd küldök egy listát a lehetséges helyszínekről a randit
megelőzően.
Nyolckor.
Andrew

Hét ötvennyolckor kopogtam az ajtaján a fekete

dizájneröltönyömben, amit néhány órával korábban vettem.
Semmi válasz. Mielőtt megint kopoghattam volna, kitárult az
ajtó, és Aubrey egy rövid fekete ruhában lépett ki rajta, ami nem
sokat bízott a fantáziára.
– Tisztában vagy azzal, hogy még mindig tél van? – húztam
végig az ujjamat a meztelen vállán. – Kelleni fog egy kabát.
Mögém pillantott.
– Metróval jöttél?
– Igen.
– Metróval megyünk a randinkra?
– Később jön a kocsi. – Elmosolyodtam az értetlen
arckifejezésén.
Levette a kabátját a fogasról, aztán bezárta maga mögött az
ajtót.
– Tudod egyáltalán, hogyan kell használni a metrót? – nézett
fel rám.
– Persze hogy tudom – megfogtam a kezét –, nem voltam
mindig olyan jól eleresztve, amikor itt éltem…
 Apró pelyhekben hullott a hó, miközben odasétáltunk a
metrólejáróhoz. Közelebb húzódott hozzám, szinte odapréselte
magát. A legmagasabb épületeken ünnepi fények függtek;
csillogtak az éjszakában, a levegőben pedig enyhe izgatottság
érződött.
Nem sokan flangáltak aznap este, így szinte üres metróra
szálltunk fel. Aubrey nevetett ezen.
– Még soha nem metróztam így – jelentette ki. – Általában
meg kell küzdenem a magam kis helyéért.
– Hmm…
Nem engedtem, hogy leüljön. Azt akartam, hogy ugyanabba
a rúdba kapaszkodjunk.
– Hogy ment a mai próbatáncod? Biztos többet is tudsz róla
mondani annál, hogy jól.
– Sírva írtam azt az SMS-t. Túl sok volt érzelmileg.
Felvontam a szemöldökömet.
– Megkaptam Odette/Odile szerepét a Hattyúk tavában… egy
profi előadásban – közölte úgy, mintha mindjárt könnyekben
törne ki. – Még mindig nem hiszem el. Tényleg minden álmom
valóra válik.
– Lehet, hogy pont rád írták azt a szerepet. – Letöröltem egy
könnycseppet a szeme alól.
– Lehet. – Közelebb hajolt. – Örülök, hogy megkapjuk
szabinak a következő pár napot. Végre tudok majd pihenni, és
egy kicsit felzárkózni a hírekkel. Tudod, úgy, mintha lenne
életem a tánctermen kívül is.
 – Több időt is eltölthetsz velem, ha pihenni szeretnél. A hírek
ebben a városban általában túl vannak értékelve, és többnyire
hamisak is.
– Tényleg?
– Igen – feleltem, és belenéztem a szemébe. – Én a felét sem
hinném el annak a sok szarnak, ami megjelenik ezekben az
újságokban.
– Hallottál arról a nagy tárgyalásról, ami a héten zajlik? –
kérdezte mosolyogva.
– Biztos van több is.
– Nem – rázta meg a fejét ekkora nincs.
– Mitől olyan különleges? – tudakoltam habozva.
– Inkább érdekes, mintsem különleges… Két ügyvédről van
szó, akiknek régen közös cégük volt. Mindketten menők voltak,
tudod. Egyikük ráadásul a kormány ellen nyerte meg a legelső
perét.
– Valószínűleg csak a kezdők szerencséje…
– Nem hinném – nézett a szemembe – olvastam a
jegyzőkönyveket. Pontosan tudta, mit csinált, és az ítélet tényleg
kihatott a közpolitikára.
Erre nem mondtam semmit.
– De az a helyzet, hogy soha nem kapott elismerést a
munkájáért. Csak a szóbeszéd terjedt azoknak a körében, akik
ismerték a részleteket – folytatta, aztán elhallgatott egy
pillanatra. – Abból, amit olvastam és fejben összeraktam, úgy
tűnik, hogy évek múlva alaptalanul megvádolták egy rakás
durva szövetségi bűncselekménnyel.
– Aubrey…
 – Minden tele volt a történettel. Az összes újság, a
hírforrások is, és az igazság csak hónapokkal később derült ki,
amikor már besározták a nevét.
Rámeredtem. Könyörögtem neki a tekintetemmel, hogy
hagyja abba, de hiába.
– A vádak a mai napig állnak az egykori üzlettársa ellen, az
összes. De ő… ez az egyenes gerincű ügyvéd, aki baromi sok
mindent véghez vitt, csak úgy eltűnt. Köddé vált.
– Ha tényleg annyira egyenes a gerince, akkor biztos vagyok
benne, hogy ez lehetetlen.
– Igen?
– Igen.
– Én is azt hittem. – A tekintetemet fürkészte. – De szerintem
a pasas, akiről beszélek, mindenre képes.
– Kik az érintettek ebben az ügyben név szerint?
–A vádlott Kevin Hart, a koronatanú pedig Liam
Henderson.
– Majd éjjel ráguglizok – sóhajtottam fel. Nem akartam
folytatni ezt a beszélgetést.
A hangszórón át bemondták a megállónkat, így megint
megfogtam Aubrey kezét.
– Tudom, hogy bele kellett egyeznem a kikötéseidbe –
pillantottam rá, amikor leszálltunk –, de nekem is lehetne egy?
– Attól függ, micsoda.
– A mélyebb kérdéseket vacsora után tedd fel.
– Most éppen oda megyünk?
 – Nem – feleltem a lépcsőn felfelé lépkedve. – Azt nem
merném. Nem akarom, hogy azzal vádolj, hogy úgy bánok
veled, mint az összes többi randipartneremmel.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogsz megdugni a végén?
– Ez azt jelenti, hogy nem foglak otthagyni a végén.
Elpirult, én pedig megpusziltam a homlokát, ahogy
végigsétáltunk a villogó fényekkel teli utcákon.
Nem nagyon mondott semmi mást, miközben saroktól
sarokig gyalogoltunk. Csak mindig elpirult, amikor ránéztem.
– Megjöttünk – jelentettem ki az első állomásunknál.
– Broadway? – pillantott fel a hatalmas cégérre.
– Említetted, hogy még nem volt lehetőséged eljönni ide. Én
folyton ide jártam, amikor itt éltem…
– Folyton?
– Hetente legalább egyszer. – Kinyitottam előtte az ajtót. –
Kétszer, amikor pont ezt a darabot játszották. – Végighúztam az
ujjamat
Az ügynök halála címen, mielőtt átadtam a jegyszedőnek a
jegyünket.
Aubrey mosolygott, amikor a jegyszedő a privát
páholyunkba vezetett minket, egy külön kis erkélyre, és üdvözlő
borral kínált, mert annyira korán odaértünk.
– Sosem hittem volna, hogy szereted a drámát – kortyolt bele
a poharába –, soha nem mondtad.
– Igazából majdnem színművészetire mentem jogi egyetem
helyett.
– Miért gondoltad meg magad?
– Egy jogi diploma jobban vonzza a puncikat.
 – Micsoda? – forgatta a szemét kacagva. – Komolyan
kérdeztem.
– A jogi egyetemhez nagyobb ösztöndíjat kaptam. Életem
legjobb döntése volt.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy az ölembe húzzam. Válaszra
nyitotta a száját, de elkezdtek halványulni a fények, és közelebb
hajolt hozzám.
– Jó lett volna, ha színészként látlak… szerintem nagyon jól
csinálnád – suttogta. – De nem egy komoly szerepben néztelek
volna meg – tette a combomra a kezét –, jobban tetszene, ha…
– Végig akarod beszélni a darabot, Aubrey? – szakítottam
félbe, mit sem törődve az egyértelmű arckifejezésével, amin
vágyakozás tükröződött.
– Nem mondhatom el a véleményemet? – sértődött meg. –
Azt is csak vacsora után lehet? Ha így van, akkor egyáltalán miért
hoztál el? Miért…
– Ezerszer láttam már ezt a darabot – tapasztottam az ujjamat
a szájára, amikor a főszereplő megjelent a színpadon. – És bár
szeretném, hogy te is átéld az élményt, de ha azt akarod, hogy
más módon szórakoztassalak, csak szólj.
– Tessék?
– Ez az erkély felkerülne nálad a jóváhagyott helyek
listájára? – érdeklődtem. – Ha itt dugnálak meg, attól még
úriembernek számítanék?
Elkerekedett szemekkel kapta ki a kezét az ölemből.
– Csak incselkedtem veled, Andrew…
 – Tudom. – Belecsókoltam a nyakába. – Én pedig
számtalanszor mondtam már neked, hogy nem vagyok oda érte,
akár haragszol miatta, akár nem…
Elállt a lélegzete, amikor becsúsztattam a hüvelykujjamat a
bugyijába.
– Abbahagyom a kérdezősködést – jelentette ki. – Nézem a
darabot.
Azzal a színpad felé fordította a fejét, én viszont a székemet
otthagyva letérdeltem elé.
– Andrew? – suttogta rekedten, amikor széttettem a combját.
– Mit csinálsz?
– Gondoskodom arról, hogy élvezd a show-t.
Nem adtam neki esélyt a válaszra. Gyorsan letéptem a
bugyiját, és a lába közé temettem az arcomat. Végighúztam a
nyelvemet a meztelen punciján, kiélvezve az ízt, ami már
hónapok óta hiányzott. Szívogatni kezdtem a csiklóját, és
behunytam a szememet, ahogy megduzzadt a számban.
– Andrew – nyögött fel, miközben a nyakam köré zárta a
combját, és a hajamba túrva könyörgött, hogy lassítsak.
Nem tudtam. Kurva jó íze volt.
Mélyebbre hatoltam benne a nyelvemmel, hogy minden
porcikáját bejárjam, és megjelöljem, ami az enyém.
Erre felemelkedett a csípője a székről, de visszanyomtam a
helyére, majd még hevesebb nyelvcsapásokkal büntettem.
Belemártottam az ujjaimat, és megparancsoltam neki, hogy
maradjon veszteg.
– Nem tudok… – emelte fel megint a csípőjét – nem tudok…
 Hangos taps tört ki alattunk. Visszhangzott a falak között,
jelezve az első jelenet végét.
Még jobban szívogattam a csiklóját. Újra és újra lesújtottam
rá a nyelvemmel, amíg kénytelen volt a nevemet kiabálni a
színházban.
Reszketve megragadta a vállamat. Úgy szorított, mint még
soha, amikor ráélvezett a számra.
Tartottam a combját, amíg remegések futottak végig a testén.
Miután lecsillapodott, megsimogattam a lábát, és
megpusziltam a combja belsejét.
Felemeltem a letépett bugyiját, tisztára töröltem vele, majd
beletömtem a zsebembe. Végül visszaültem a helyemre.
– Van valami gond, uram? – lépett be hozzánk a jegyszedő. –
Valami hangzavart hallottam.
– Hangzavart? – Aubrey-ra pillantottam, aztán megint rá. –
Nem, itt nem történt semmi olyan.
– Biztos? – kérdezte aggodalmaskodva. – És ön, kisasszony?
Jól van?
– Igen, uram – bólintott Aubrey a lehető legrezignáltabban. –
Nagyon jól.
Azzal a jegyszedő elment, Aubrey pedig pillanatokon belül
átváltozott azzá, akire emlékeztem hónapokkal azelőttről: aki
képtelen arra, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
Nem mintha bántam volna.
Az első szünetig mindent megkérdezett a darabbal
kapcsolatban, aztán hozzám bújt.
– Ez tökéletes, Andrew – suttogta. – Köszönöm.
 Onnantól kezdve csak két óra múlva szólalt meg újra, az
előadás végén.
– A főszereplő fantasztikus volt – mondta, amikor lement a
függöny. – Az utolsó jelenetben tényleg átjött minden, amit
érzett.
– Nekem is. – Feladtam rá a kabátot. – Van nálad takarodó?
Egy fix időpont, amikorra haza kell, hogy vigyelek?
– Huszonkét éves vagyok.
– Azzal maximálisan tisztában vagyok – vágtam rá
grimaszolva. – Ezt a saját káromon tanultam meg, kösz szépen.
Arra céloztam, hogy van-e még néhány órád a társaságomra,
vagy korán kell kelned.
– Csak délután van programom…
– Helyes. – Kimentünk a színházból, odakint pedig intettem
a kocsiban várakozó sofőrnek. – El akarlak vinni még valahova.
Szabad?
– Imádnám…
Segítettem neki beszállni, és miután beültem mellé,
átmászott az ölembe. A számra tapasztotta a száját, és suttogva
még egyszer köszönetet mondott.
Magamhoz ölelve tartottam neki egy gyors idegenvezetést a
múltam helyszíneiről, miközben keresztülhajtottunk a városon.
Hálás voltam a sofőrnek, amiért elkerülte a korábbi irodámat.
Megmutattam neki a kedvenc éttermeimet, a kedvenc
pihenőhelyeimet és néhány olyan helyet is, ahová szerettem
volna elvinni, mielőtt elmegyek.
– Megérkeztünk a Waldorf Astoriához, Mr. Hamilton –
nézett ránk a sofőr a visszapillantóból –, ez a végcél ma este?
 – Igen – feleltem. Láttam, hogy Aubrey résnyire szűkült
szemekkel néz rám.
– Azt hittem, hogy…
– Nyugi – megpusziltam a homlokát –, itt lakom, amióta
idejöttem.
– Ja!
Kézen fogva keresztülsétáltam vele a hallon, aztán
beszálltunk a liftbe, ami felvitt minket a tetőtérbe.
Az ajtót kinyitva láttam, hogy mindent úgy rendeztek el,
ahogy kértem: egy fehér terítővel borított asztal állt a begyújtott
kandalló előtt, halvány fényfüzérek voltak felfüggesztve, a
szemközti épületen pedig a „Bocsáss meg!” felirat világítón a
hóesésen keresztül.
– Ez annyira gyönyörű, Andrew! – lelkendezett, miközben
körbenézett. – Mikor gondoltad meg magad a vacsorát illetően?
– Nem gondoltam meg magam. – Kihúztam neki a széket, és
levettem a fedelet a csokival és vaníliával bevont eprekről. – Itt a
desszert.
– Ezt mindet egyedül találtad ki?
– Igen – válaszoltam, és leültem mellé a vállát átölelve.
– Tudod… egy randin általában egymással szemben ülnek az
emberek.
– Elfelejtetted, hogy nem úgy foglak kezelni, mint a többi
randipartneremet?
– Egyáltalán nem.
Másodperceken belül a szája az enyémen volt, a kezem pedig
a hajába túrt.
 Előrehúztam, hogy ráharapjak az ajkára, és belenézzek a
szemébe.
Szavak nélkül kérte, hogy lépjünk tovább: a nadrágomon
keresztül megsimogatta a farkamat.
– Ne nyúlj hozzám, Aubrey! – suttogtam figyelmeztetőn. –
Képtelen leszek úriember maradni, ha nem hagyod abba. –
Felálltam, hogy odamenjek az ajtóhoz. Le kellett nyugodnom. –
Próbálom bebizonyítani neked, hogy végig tudok csinálni egy
randit anélkül, hogy megdugnálak…
Mosolyogva utánam jött.
– Szerintem azt már úgyis buktad. – Beletúrt a hajamba, és
sietve kigombolta az ingemet.
Erre a combja közé nyomtam a térdemet. Felsóhajtottam,
amikor megéreztem az ujjaimmal, hogy milyen nedves.
– Aubrey… – mordultam fel, amikor benyúlt a zsebembe egy
óvszerért. – Én tudok várni…
– Én nem.
Azzal kiszabadította a farkamat a nadrágból, és felhúzta rám
a gumit, miközben el sem engedte az ajkamat.
A derekánál fogva felemeltem, hogy kivigyem a tetőterasz
korlátjához.
– Fogalmad sincs, mennyire hiányzott a puncid! –
Megcsókoltam az ajkát. – Meg a szád is.
– Csak ennyi hiányzott? – tudakolta, és átkarolta a nyakamat.
– Ha úgy lett volna, akkor most nem lennénk itt.
Lassan beléhatoltam, centiről centire. Végig a szemébe
néztem, s közben felelevenedett bennem, hogy milyen kibaszott
jó érzés ez.
 Szó nélkül leeresztettem a kezemet a két oldalára, és
elkezdtem fel-le mozgatni. Felnyögtem, mert a puncija minden
mozdulatnál egyre jobban szorított.
A szánk összeforrt, egyikünk sem engedte el a másikét,
miközben egymásban mozogtunk, és szállingózott ránk a hó.
Az orgazmushoz közeledve belemélyesztette a körmét a
hátamba, és ráharapott az alsó ajkamra, hogy ne sikítson.
– Még ne, Aubrey – lüktetett benne a farkam –, várj!
Küszködve megrázta a fejét, de néhány másodpercig még
kibírta a szemembe nézve.
– Annyira hiányoztál! – suttogtam. – Kurvára hiányoztál…
A mellkasomra hanyatlott, és együtt élveztünk el.
Harapdálta a bőrömet, ahogy a lába a derekam körül elernyedt.
Mindketten levegőért kapkodtunk. Úgy bámultuk egymást,
mint hónapokkal korábban, és egybeforrva maradtunk.
Szájon csókoltam. Megismételtem, mennyire hiányzott, mire
elmosolyodott – szavak nélkül jelezve, hogy húzzam ki a
farkamat.
– Szeretnél maradni éjszakára? – Megfogtam a zakómat,
hogy belebújhasson. – Mesélhetnél még arról az ügyről, ami
mostanában annyira érdekel.
– A Henderson és Hart-ügy? Tényleg nem hallottál róla
semmit?
– Nem, de ha itt maradsz éjszakára, akkor ráguglizhatunk
együtt.
– Nem hinném – felelte hirtelen elkomorodva. – Mennem
kell!
 Azzal megigazította a ruháját, és odament az asztalhoz a
táskájáért.
– Valami baj van?
Nem válaszolt. Elővette a telefonját, hogy megnézze, hány
óra van, aztán felsóhajtott.
– Aubrey, mit csinálsz?
– Kényszerítem magamat, hogy észrevegyem: még mindig
ugyanolyan vagy, és soha nem fogsz változni. Neked mindig
kettős mércéd lesz az őszinteségről. Ennyi – közölte megbántva.
– Tessék?
– Köszönöm a csodálatos estét. Mindig is örömmel fogom
őrizni az emlékét, csak hogy tudd.
– Kezdem tényleg azt hinni, hogy te vagy a bipoláris…
– Miért nem mondtad el ma este, hogy Liam Henderson a
régi neved? – kérdezte a fejét rázva, nekem pedig elállt a
lélegzetem. – Minden lehetőséget megadtam rá neked.
Tulajdonképpen könyörögtem, hogy elmondd, de te mindenről
megnyíltál, csak ezt nem említetted.
– Később akartam elmondani mindent, az ágyban –
válaszoltam habozva.
– Hát persze – füstölgött Aubrey. – És miért nem említetted
akkor sem, amikor azt mondtam az interjún, hogy régen te voltál
a kedvenc ügyvédem?
– Régen.
– Igen – bólintottam –, régen. A Liamről szóló értekezések
mind hangsúlyozzák, hogy mennyire őszinte és becsületes
ember. Biztos ez is megváltozott, amikor Andrew lett belőle.
 – Aubrey, ne… – Előreléptem, de ő hátrált egyet. – Tényleg
meg akartalak kérni, hogy gyere el az utolsó tárgyalásra.
– Használhatom a kocsidat, hogy hazajussak, vagy taxit kell
hívnom?
– Hagyd ezt abba! Most!
– Akkor taxi lesz – vonta meg a vállát. – A legjobbakat
kívánom a tárgyaláson. És remélem, hogy a következő lánnyal
már a kezdetektől fogva jól fogsz bánni, így nem kell majd
szerelmesen otthagynia a végén.
– Adj már esélyt arra, hogy megszólaljak, Aubrey…
– Nekünk már nincs miről beszélnünk. – Kinyitotta az ajtót. –
Kérlek ne gyere utánam, Andrew! Te nem tudsz megbízni
bennem, és én sem tudok megbízni benned. Így már nem akarok
kezdeni semmit ezzel az egésszel. Muszáj, hogy ezt tiszteletben
tartsd végre.
Szóra nyitottam a számat, de megint megelőzött.
– Minden jót, Andrew, Liam… vagy hogy a francba hívnak.
– Aubrey…
Az ajtó becsapódott, én pedig tudtam, hogy semmi értelme
nem lenne utánamenni.
Volt, nincs.
 Esküszik (ige):

Amikor valaki megfogadja, hogy igazat fog mondani.

Andrew

ESKÜSZIK, HOGY CSAKIS AZ IGAZAT, a színtiszta igazat fogja Isten

színe előtt vallani? – kérdezte tőlem néhány nappal később a
bíró.
Nem válaszoltam. Még mindig friss volt bennem Aubrey
távozásának emléke.
– Mr. Hamilton, kérdeztem öntől valamit – dorgált meg a
bíró.
– Elnézést kérek. Esküszöm, hogy csakis az igazat, csakis a
színtiszta igazat fogom Isten színe előtt vallani.
– Folytathatjuk!
Erre a védőügyvéd felállt, és megköszörülte a torkát.
– Mr. Hamilton, az ön korábbi törvényes neve Liam
Henderson, ugye?
– Igen.
– Elmesélné, kérem, a bíróságnak, honnan ismeri a
védencemet, Kevin Hartot?
– Üzlettársak voltunk annak idején a Henderson és Hartnál.
– Üzlettársak és legjobb barátok, igaz?
 A kifejezéstelen arcú Kevinre pillantottam. Szürke öltöny
volt rajta, és még mindig képtelen volt megfelelő nyakkendőt
választani.
– Igen – feleltem az ügyvédnek. – Egyszer, régen.
– Igaz, hogy összetűzésbe keveredett vele egy bárban hat és
fél évvel ezelőtt?
– Definiálja, hogy mi számít összetűzésnek.
Az ügyvéd felemelt egy papírt.
– Besétált a bárba, hogy behúzzon neki egyet? Otthagyta
törött állkapoccsal és megrepedt bordával?
– Dugta a feleségemet.
– Mr. Hamilton! – vágott közbe szigorúan a bíró. – Az ilyen
nyelvezet nem megengedett a tárgyalótermemben. Kérem,
válaszoljon a kérdésre!
– Igen. Igen, valóban sérülést okoztam Mr. Hartnak.
Súlyosat.
– Hasonlót, mint a saját feleségének?
– Tiltakozom! – állt fel az ügyész.
– Helyben hagyom.
– Rendben – tartotta fel két tenyerét megadón a védőügyvéd.
– Igaz-e, hogy Mr. Hartot hibáztatja a korábbi cégük
hanyatlásáért?
– Az Igazságügyi Minisztérium nyilván őt hibáztatja, mivel ő
ül a vádlottak padján ma.
– Mr. Hamilton…
– Igen – feszült meg az állkapcsom igen, őt hibáztatom a
korábbi cégünk balsorsáért.
– Igaz-e, hogy a lánya sajnálatos halála miatt is őt hibáztatja?
 – Tiltakozom – nézett rám együttérzőn az ügyész –, bíró úr…
– Elutasítom. Válaszoljon a kérdésre, Mr. Hamilton!
– Igen – teleltem Kevintől elfordulva, ökölbe szorult kézzel.
– A lánya a cég teljes összeomlását megelőző hetekben halt
meg. És ezekben a hetekben maga képes volt komolyan helyben
hagyni az üzlettársát, elbánni a feleségével…
– Nem bántam el a kurva feleségemmel! Csak kitalálta azt a
baromságot. Utánanézett maga a kibaszott dolgoknak?
A bíró lesújtott a kalapácsával, de én folytattam:
– Nem tudom, melyik fapados kamuegyetem vágott
magához jogi diplomát, de a feleségem és a köztem zajló ügyet
évekkel ezelőtt lezárták, mert számos dologban hazudott a
tisztelt esküdtszéknek. És annak fényében, hogy ő börtönbe
került, engem pedig felmentettek minden vád alól, ezt
nyugodtan kezelje kibaszott tényként. Úgyhogy mielőtt feltenne
nekem egy újabb hülye kérdést, és próbálna csorbát ejteni a
becsületemen, jusson eszébe, hogy a védence megélhetése forog
kockán ebben a perben. Nem pedig az enyém.
A bíró felsóhajtott, de nem szólt semmit. Csak intett a
védelemnek, hogy folytassa.
– Igaz-e, hogy az üzlettársi kapcsolatuk során a felesége felelt
a cég összes pénzügyi tranzakciójáért?
– Az exfeleségem. És igen.
– És soha nem gondolt arra, hogy ellenőrizze, mihez kezd a
forrásokkal?
– Jogi diplomám van, nem könyvelői.
– Szóval soha nem tartotta enyhén gyanúsnak, hogy az új
cége havonta hét számjegyű nyereséget hoz?
 – Nem.
Felsóhajtottam, mert eszembe jutottak azok az idők, azok az
ügyfelek. Mindenki, akivel foglalkoztunk, sokkal többet keresett,
mint amennyit én fogok valaha is életemben. Semmi kivetnivalót
nem láttam az Ava által bejelentett havi nyereségben.
Megbíztam benne.
– Mondhatjuk, hogy a cég hanyatlása talán a felesége hűtlen
kezelésének tudható be?
– Igen – szorítottam össze a fogamat.
– Érdekes.
Azzal az ügyvéd fogott egy papírt, és megkérdezte a bírót,
hogy átadhatja-e nekem.
– Felolvasná ezt, kérem?
– Inkább nem – feleltem.
– Inkább nem? – nevetett. – Mr. Hamilton, ügyvéd létére
bizonyára tudja, hogy megrovás jár a bizonyíték felolvasására
vonatkozó kérés visszautasításáért.
– Olvassa fel, Mr. Hamilton! – követelte a bíró.
– Kibaszott hazudozó vagy, Ava – olvastam fel a saját
szavaimat. – Annyi emberrel dugtál a hátam mögött, hogy már
nem is számolom. Felőlem nyugodtan megrohadhatsz a rács
mögött. Akkor a túlhajtott pinád talán végre megpihenhet kicsit.
Ráfér.
Az esküdtszék egyik nőtagja a szája elé kapta a kezét, de én
folytattam:
– Köszönöm, hogy azt mondtad, hogy az én farkam soha
nem volt elég jó, és a házasságunk hosszú évei alatt sosem
elégültél ki… Miután Kevinnel együtt nemcsak a cégemet
vettétek el tőlem, hanem tönkretettétek azt az egy dolgot is,
amiért megérte élnem, tekintsd ezt a levelet búcsúzásnak.
Ezután felpillantottam a védőügyvédre.
– Az utóiratot is lenne szíves felolvasni?
A szememet forgatva nekiláttam.
– Mivel tizenöt évig csak nők lesznek körülötted, javaslom,
hogy próbáld ki a puncit. Kitűnő az íze.
– Tiltakozom, bíró úr! – állt fel az ügyész. – Ezt a
dokumentumot nem tartom relevánsnak az ügy szempontjából.
Ráadásul a védelem nem mutatta be korábban. Indítványozom,
hogy húzzuk ki a bizonyítékok sorából.
– Helyben hagyom. Kihúzva. – A bíró az órájára nézett, majd
ő is felállt. – Tartsunk ebédszünetet! A tárgyalás délután
folytatódik.
Miközben az esküdtek és az érdeklődők kimentek a
teremből, én mozdulatlanul ültem. Nem volt hová mennem.
– Nem tudtam, hogy felhozza majd a lányát. Annyira
sajnálom! – eresztett meg egy kis mosolyt felém az ügyész. – Ha
végzett, akkor átveszem majd a kérdezést. Az üzlettársának
abszolút befellegzett. Csak próbálja önt egy kicsit hiteltelenné
tenni, hogy ő szimpatikusabbnak tűnjön az esküdtek előtt.
– Tisztában van vele, hogy én is ügyvéd vagyok, ugye? –
emlékeztettem, és leszálltam a tanúk padjáról. – Pontosan
tudom, mivel próbálkozik.
Az épületből kilépve odaálltam a nagy pelyhekben hulló hó
alá, és felnéztem az égboltra. Eszembe jutott, hogy a megrovást
kockáztatva otthagyom az egészet, de a lelkem mélyén én
akartam Kevin sorsát megpecsételni.
 Sokáig tartott, mire eljutottunk idáig: az a sok hazugság, az
árulás, a fájdalom… akármit kap is, megérdemelte.
Egyszer csak valaki hátulról megütögette a vállamat.
– Van egy perced? – kérdezte egy ismerős hang. Kevin.
– Nincs.
– Sejtettem – sóhajtott fel. – Akármi lesz is a vége ennek a
tárgyalásnak…
– Nem hallottad, amit mondtam? – fordultam szembe vele.
Megdöbbentem, hogy mennyire elgyötört az arca. Egyáltalán
nem tett neki jót az idő múlása.
– Bocsánatot kérek mindenért, amin Ava és énmiattam
keresztülmentél – mondta őszintének tűnő tekintettel. – Olyan
gyorsan jött a pénz meg az ügyfelek, és mindannyian annyira
fiatalok voltunk…
– Fiatalok?
– Aha – bólintott. – Tudod, fiatalok és ostobák. Ez egy…
– Kurva nagy hülyeség volt – vágtam közbe, és megfeszült
az állkapcsom. – De több is mint hülyeség, Kevin. Kapzsiság
volt. És amikor az újságok elkezdték összerakni a dolgokat,
amikor az ügyfelek nekiálltak választ követelni, ti mindketten
ellenem fordultatok. Engem hibáztattatok. Gyámsági kérelmet
nyújtottál be Emmára, pedig rohadtul nem akartad őt. Csak
nekem akartál fájdalmat okozni, mert te voltál a vér szerinti
apja…
– Liam…
– Sikerült – vallottam be őszintén egyszer s mindenkorra. –
Kibaszottul sikerült.
– Ha visszafordíthatnám…
 – Nem tudod – szakítottam félbe. – De egyvalamit
elmondhatnál…
– Mit?
– Aznap este, amikor tönkretetted az életemet… Vagyis nem
az első este, hanem amelyik hónapokkal később volt… Akkor
ittál?
– Számít ez most?
– Ittál, baszd meg? – meredtem rá, mire a földet nézve
felsóhajtott.
– Igen.
– Köszönöm, hogy végre őszinte voltál. Még jobban fogok
aludni éjszakánként így, hogy jövő héten csatlakozol a rács
mögött Avához.
– Ava megint börtönben van? – kérdezte fájdalmasan és
csalódottan.
– Még kilenc év – mosolyodtam el, de gyorsan leolvadt az
arcomról. – Hattal több, mint amennyit Emma kapott.
Nem adtam neki esélyt, hogy válaszoljon. Megint
összeszorult a szívem Emma elvesztésének gondolatától.
Eszembe jutott, mennyi fájdalmat élhetett át az utolsó napján,
ezért behunytam a szememet, és próbáltam távol tartani
magamtól a sötét emlékeket.
 Alapos kétely (kif.):

Amikor egy bűnügyi per vádlottjának bűnössége

erkölcsileg nem bizonyított.

Hat évvel korábban…

Liam Henderson

A NEW YORK-I ÉLET SOHA NEM VOLT ÁTLAGOS. Minden nap

tartogatott valami új felfedeznivalót. Valamit, amit azelőtt még
egyszer sem láttam.
Bár továbbra is a fellegekben jártam, amiért megnyertem az
egyik legnagyobb, mégis titokban tartott ügyet az államban, még
mindig igyekeztem megtalálni önmagamat – mind a
magánéletben, mind pedig szakmailag. Tisztában voltam azzal,
hogy mindig elkerül majd az országos népszerűség, de amíg
inkább alulértékeltek, mint felül, megbékéltem vele.
Éppen letettem egy esszékötetet a dohányzóasztalomra,
amikor hangosan kopogtak. Olyan ismerősen hangos és
bosszantó kopogás volt, mint ami Kevin barátom szokása.
– Tudod, hogy nem járkálhatsz át folyton hozzám,
miközben…
Elhallgattam, amikor kapcsoltam, hogy nem Kevin az. Egy
nő és egy férfi volt, szürke kosztümben és öltönyben.
 – Maga Liam Henderson? – kérdezte a nő.
– Ki kérdezi?
– Maga Liam Henderson? – szegezte nekem szigorúan a férfi.
– Attól függ, ki akarja tudni.
Erre mindketten pislogtak.
– Igen – válaszoltam végül. – Én vagyok Liam Henderson.
– Hivatalos értesítő kézbesítve.
A nő egy vaskos kék borítékot nyomott a kezembe. A héten
már tizedszer történt velem ilyen.
– Ez most valami vicc? A New York Times megint rajtam akar
megtollasodni?
Értetlenül néztek egymásra.
– Én csak a munkámat végeztem – folytattam. – Ha továbbra
is olyan kicsinyesek, hogy nem hajlandók lehozni a képemet a
lap életének hátralévő részében, akkor rendben. Semmi gond,
tényleg. De az, hogy másfél hete hivatalos értesítőket
küldözgetnek nekem viccből…
– Az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdefelügyelete
nem viccel – közölte a nő, majd mindketten távoztak.
Becsuktam az ajtót, és rögtön felhívtam Kevint.
– Ajánlom, hogy vészhelyzet legyen – szólt bele. – Tudod,
hány óra van?
– Felhúzta a cégünk mostanában valakinek az agyát?
– Hát persze hogy fel. Miért?
– Megint jött egy hivatalos levél a felügyelettől.
– A többit kibontottad? – kérdezte.
– Kettőt. – Odaléptem a dohányzóasztalomhoz, hogy
kihúzzam az egyik fiókot. – Valami Ferguson nevű ügyfélről
szól, aki azt állítja, hogy nem raktuk a pénzét zálogba. Beperel
minket ötmillióra, és állítólag felveszi a kapcsolatot több
kliensünkkel. Van nekünk egyáltalán Ferguson nevű ügyfelünk?
– Három Ferguson nevű ügyfelünk van.
– És kiakasztottuk valamelyiket?
– Tudomásom szerint nem – felelte aggódva. – Biztosra
veszem, hogy szóltak volna nekünk, mielőtt feljelentést tesznek.
Szerinted nem? Biztos, hogy nem a New York Times űz veled
kegyetlen tréfát? Ez már vagy a tizedik levél, amit kaptál.
– Az volt az első dolgom, hogy rákérdeztem erre. Azt
mondták, hogy nem ők voltak.
Néhány másodpercig mindketten hallgattunk.
– Ők voltak – nevettük el magunkat egyszerre.
– Bocsi, hogy ilyenkor hívtalak – a borítékot besuvasztottam
a többi közé a fiókba –, majd beszélünk.
– Apuci? – Emma sétált be a nappaliba a szemét
dörzsölgetve. – Kimehetek játszani?
– Hajnali három óra van, Emma. Szerinted?
– Menni akarok játszani – mosolygott rám úgy, hogy
képtelen voltam neki nemet mondani.
A mosolyát viszonozva adtam egy puszit a homlokára.
Végiggondoltam, hová mehetnénk esetleg ilyenkor. A Central
Park ki volt zárva, ahogy igazából az összes többi park is. Egy
nonstop fánkozó akadt a közelben, ahová elsétálhattunk, vagy…
A gondolatmenet félbeszakadt, mert eszembe jutott, hogy
Kevin csináltatott neki egy külön játszószobát az irodában.
Kétszer akkorát, mint a saját irodája. Azt mondta, azért, mert
nem akarta, hogy a melósabb ügyeknél előhozakodjak a „haza
kell mennem Emmához” kifogással.
– Tudok egy helyet, ahová elmehetünk. – Felkaptam, és
bevittem a szobájába. Ráadtam a kedvenc cipőjét, a piros
csizmát, amit mindennap hordott. Még akkor is, ha nem esett az
eső. – Most pedig menj, ülj le a kanapéra, és várd meg, amíg
átöltözöm. Utána indulunk, jó?
Szó nélkül kiszaladt a szobájából. Tényleg a lehető
leghamarabb meg kellett találnom a módját, hogy vége legyen
ennek a hajnali háromkor felébredős szériának, de a lelkem
mélyén tetszett a dolog. Ez volt a mi külön időtöltésünk.
Belebújtam egy melegítőfelsőbe, és gyorsan írtam egy e-mailt
a feleségemnek.

Tárgy: Emma
Elviszem Emmát játszani. Te még mindig a kávézóban
vagy?
Szeretlek.
Liam

Tárgy: Re: Emma

Mit fogsz mondani neki, amikor pónilovat kér tőled?
[Igen, még mindig itt vagyok. Ez az adóbevallási időszak
a halálom. Vigyek neked is egy pohárral? Megkóstolod a
lattét?]
Én még jobban szeretlek,
Ava

Tárgy: Re: Re: Emma

 Semmit. Csak megveszem azt a pónit.
[Nem. köszi. Tudod, hogy tényleg utálom a kávét!]
Az lehetetlen.
Én jobban szeretlek, mint valaha is hinnéd.
Liam

– Kész vagyok! Kész vagyok! – szaladt be Emma a szobámba,

ahol felborított egy halom mappát. – Kész vagyok!
Nevetve zsebre vágtam a telefonomat, és megpróbáltam
helyretenni a papírokat. De megtorpantam, amikor megláttam
az aláírásomat – hamisítva.
Értetlenül átlapoztam a többit is. Észrevettem, hogy azokkal
is hasonló a helyzet.
Mi ez?
Emma a nadrágomat kezdte ráncigálni.
– Menjünk, apa!
A hónom alá kaptam a mappát, és megfogtam a kezét.
– A délutáni alvásod legalább öt óra lesz ma. Ugye tudod?
– Nem szeretem a délutáni alvást.
– Hát persze, hogy nem…
Kisétáltunk a lakásunkból a kocsim hoz. Ava most is hagyott
egy üzenetet az ablaktörlő alatt, mint mindig.

Drága Férjem!
Szeretlek – nagyon. Fáj látnom, hogy
valaki, akinek ennyi pénze és ilyen pozíciója
van, mint neked, ilyen autóval jár, mint te.
Tudom, hogy szerény vagy és a
legdrágább öltönyöd talán
 nyolcvandolláros, de ne csináld már! Élned
kell Liam!
Jövő h ét en el vi sz l ek vá sá r o l n i . Nem l eg es
választ nem fogadok el.
Ava

Ui. Köszönöm a rózsákat, amiket tegnap

küldtél. Én is vettem neked valami
különlegeset, és letettem az asztalodra az
irodában.

Mosolyogva beültettem Emmát a kocsiba. Amikor kérte,

hogy az irodába menet a kedvenc dalát hallgassuk ismétlésre
állítva, beadtam a derekamat.
Az épület áramvonalas dizájnjától még mindig elállt a
lélegzete annak, aki először látta. Ez volt az, aminek a
kivitelezésekor nem spóroltam: gondoskodtam arról, hogy az
áttetsző aranypanelek a legjobb minőségűek legyenek, a törvény
mérlegét jelképező szobrok tökéletesen álljanak a
márványpárkányokon, és a bejárat előtti Henderson & Hart
kőfeliratot minden héten lesuvickolják.
És hogy beintsek a kormánynak, amiért eltussolták az első
ügyemet, amivel óriási hírnevet szerezhettem volna, és
címlapokra kerülhettem volna az egész országban, pont a
Társadalombiztosítási Hivatallal szemben húztam fel az
épületet.
A saját parkolóhelyemre beállva belenéztem a
visszapillantóba, és láttam, hogy Emma mélyen alszik.
 Nand…
Kiszálltam, és azért becipeltem. Biztosra vettem, hogy
hamarosan fel fog ébredni.
– Jó reggelt, Mr. Henderson! – üdvözölt egy gyakornok,
amikor beléptem.
– Jó reggelt, Laura! Ma más időzónába kerültem? Miért van
mindenki ébren, és miért dolgoznak?
– Adóbevallási időszak van – pirult el.
– Folyton ezt hallom. Viszlát!
Beszálltam a liftbe. Emma mocorgott és motyogott az
ölemben, de aztán csak halk hortyogás hallatszott tőle.
Amikor kinyílt a liftajtó, bementem a súlyos H&H feliratú
üvegajtón, hogy Emma félkész játszószobája felé vegyem az
irányt. Óvatosan letettem a hatalmas rózsaszín ágyra,
betakartam, és mielőtt lekapcsoltam a villanyt, odasúgtam neki,
hogy „szeretlek”.
A sarokba leülve elővettem a mappát, amit a hónom alatt
vittem magammal, és átolvastam a kézzel írt bizonylatnak és
átutalási megbízásnak tűnő papírokat. Nem emlékeztem arra,
hogy csináltam volna ilyeneket.
Előkaptam a telefonomat, hogy írjak egy SMS-t Avának,
hátha ez is csak egy jól kigondolt vicc – amire egyébként
hajlamos –, de meghallottam a hangját.
– Bazmeg! – kiabálta.
Felugorva elindultam arrafelé, ahonnan a kiáltás jött, ám
megtorpantam, amikor egy másik ismerős hang is felcsendült.
– Olyan kibaszott jó a puncid…
– Ahh! – nyögött Ava. – Dugj meg! Dugj keményebben…
 Teljesen ledermedtem.
Képtelen voltam még egy lépést tenni. Nem akartam elhinni,
hogy egy másik férfi – a hangokból ítélve Kevin – keféli a
feleségemet, és azt sem, hogy Ava megcsal.
Nem tudtam elhinni.
Ahhoz túlságosan megbíztam benne.
De miután felkiáltott még néhányszor – ugyanúgy, ahogy
szex közben velem szokott már tudtam, hogy ez a valóság.
– Mindig így szoktad intézni az üzleti ügyeidet, Mrs.
Henderson? – kérdezte vidáman Kevin.
– Te komolyan így fogsz hívni, miután pont most keféltünk?
– mordult fel Ava. – Folytathatnánk végre a munkát? Ez ma este
már a harmadik szünet volt, és tényleg szeretnék haladni.
– Jó, jó…
Papírzörgés hallatszott, ablakok nyíltak, de én ott maradtam
dermedten, még mindig hitetlenkedve. Az agyam csak akkor
kezdte el feldolgozni a történteket, amikor bekukucskáltam az
ajtó résén.
– Mit fogunk csinálni ezzel a Ferguson-szarsággal? –
kérdezte Kevin.
– A Ferguson-szarsággal? Hívjuk így?
– Ja, bár eszembe jutott egy jobb név: öttől tíz évig terjedő
nekem. Tizenöt neked.
– Én húszra gondoltam.
– Húsz? – csapott az asztalra Kevin. – Kibaszottul elment az
eszed? Húsz év? Te most arra célzol, hogy csak úgy feladjuk
magunkat?
– Nem – felelte Ava. – Csak Liamre.
 – Mi? – döbbent le Kevin. – Te most viccelsz?
– Hallod, hogy nevetek?
Csend.
– Ava, nézd… – sóhajtott fel Kevin –, Liam olyan nekem,
mintha a testvérem lenne.
– Mondja ezt az az ember, aki éppen dugja a feleségét. Szép
kis testvér vagy!
– Ez egy hiba.
– Egy alkalom még lehetne hiba – gyújtott rá Ava egy cigire
de napi egy az elmúlt néhány évben már nem feltétlenül
ugyanaz. Bocs.
Összeszorult a szívem.
– Hiba volt, Ava – mondta Kevin gyötrődve. – Amúgy is a
ma este lett volna az utolsó alkalom. Nem tudom tovább csinálni
ezt vele.
– Én nem akarom abbahagyni. – Ava odament az ablakhoz,
és felsóhajtott. – Nem tudom…
– Mit?
– Ő már nem adja meg nekem, amire szükségem van.
– Meg kell találnotok a módját, hogy meg tudja adni. Ez pont
jó időzítés lehet, hiszen előfordulhat, hogy muszáj az
ügyvédednek lennie.
– Tényleg ez az utolsó alkalom? – fordult meg könnyek
között Ava.
– Az első alkalom kellett volna, hogy az utolsó legyen. –
Kevin odament hozzá, hogy megmasszírozza a vállát. – Te csak
kihasználtál engem. Ezt hajlamos vagy elfelejteni.
– Nem… – tartotta vissza a sírást Ava – nem használtalak ki.
 – De igen – csókolta szájon Kevin. – És ez rendben is van.
Megértettelek.
– Szörnyű embernek gondoltál miatta?
– Nem.
– Esküszöl?
Kevin bólintott, és két tenyere közé fogta Ava arcát.
– Ő nem tudott megadni neked egy kisbabát, te pedig
akartál… Természetes úton… Ez teljesen érthető.
Kis híján hangosan felnyögtem.
– Ő nem úgy dug meg, ahogy te… – suttogta a feleségem.
– Hagyd abba, Ava! – Kevin megpuszilta az arcát. – Hagyd
abba!
Nem akartam többet hallani.
Nem bírtam.
Miközben ők ketten ölelkeztek és csókolóztak, teljesen
belefeledkezve a maguk kis világába, nagy nehezen elsétáltam.
Felkapcsoltam a villanyt az irodámban, és észrevettem az
élénkkék dobozt az íróasztalomon. Az állt rajta, hogy „Életem
szerelmének: a te első és egyetlen szerelmed”.
Megint megfájdult a szívem, miközben letéptem a
csomagolópapírt, és belenéztem: egy pár új mandzsettagomb,
ami valószínűleg többe került, mint az összes öltönyöm
együttvéve. Rájuk volt gravírozva a monogramom, és kaptam
mellé egy idézetet az egyik kedvenc írómtól.

„Ne ragaszkodj túlságosan az erkölcshöz,

különben sok mindentől megfosztod magad az életben.
Emelkedj az erkölcs fölé!”
 – Henry David Thoreau -

Felsóhajtottam. Az idézet végét lehagyta. Azt, hogy „Nem

elég jó embernek lenni, jót is kell cselekedni.”
Elővettem a telefonomat, hogy írjak neki egy e-mailt.

Tárgy: Kávé
Szerintem mégiscsak megpróbálkozom egy kávéval. Még
mindig a kávézóban vagy?
Liam

Tárgy: Re: Kávé

Igen. Szerintem egész éjszaka itt leszek. Milyet szeretnél?
Ava

Tárgy: Re-. Re: Kávé

Bármilyet, ami szerinted a legjobb egy kávészűznek…
Beszéltél ma Kevinnel?
Liam

Tárgy: Re: Re: Re: Kávé

Egy szót sem. Mostanában furább a szokásosnál.
(Tényleg muszáj találnunk neki egy barátnőt.] És te?
Ava

Nem válaszoltam.
Az irodámból átsétáltam Emma játszószobájába. Békésen
aludt. Legszívesebben felébresztettem volna, hogy rám nézzen –
hogy szemügyre vehessem az arcvonásait, és kielemezhessem
őket, és meggyőződjek arról, hogy tényleg Kevintől van –, de
képtelen voltam rá.
Ő az enyém volt, vér szerinti apaság ide vagy oda.
Kivittem az épületből, és hazasiettem vele. Ahogy
lefektettem, odamentem a dohányzóasztalhoz, és kibontottam a
borítékot, amit néhány órával korábban tettem el.
Egy idézés volt, hogy jelenjek meg a bíróságon, de a vádak
nem fértek el egy oldalon. Még kettőn sem.
Tízoldalas manifesztum volt. Egy iszonyú mocskos lista
olyan dolgokról, amiket sosem próbálnék elkövetni: vesztegetés,
zsarolás, adócsalás, levélben és elektronikus úton elkövetett
csalás… mindenféle kibaszott csalás.
Mi a franc ez?
Megállás nélkül böngésztem a dokumentumokat, s közben
ezerrel zakatolt az agyam. Mégsem tudtam teljesen felfogni az
egészet, mert még mindig Kevinen és Aván járt az eszem.
Hogy Ava hazudott nekem.
És Kevin is hazudott nekem.
Most pedig ez.
Hajnali ötkor nyílt az ajtó. Ava egy pohár forró kávét rakott
le elém.
– Beszélnünk kell! – szólalt meg.
Nem mondtam semmit. Csak összecsuktam az összes
mappát, és ránéztem.
– Most kaptam levelet az Értékpapír- és
Tőzsdefelügyelettől… – kezdett fel-alá járkálni. – Mármint
hivatalos levelet. Bejöttek a céghez, és…
– Azt hittem, hogy a kávézóban vagy.
 – Ott voltam – nyelt egyet. – Beugrottam a céghez, miután
kikértem a kávédat, hogy elhozzak pár dolgot.
– Volt veled valaki?
– Persze hogy nem volt – torkollt le. – Nézd már meg, hány
óra van! Na, szóval…
Már egy szavát sem hallottam. Láttam, hogy mozog a szája,
és néhány hangot beazonosítottam, de az iménti hazugsága
elhomályosított mindent.
– Miért csalsz meg? – bukott ki belőlem.
Bosszantottak az arcán végigfolyó könnyek.
Vett egy mély lélegzetet, és tetőtől talpig végigmért.
– Liam, az előbb kaptam egy alaptalan idézést a
felügyelettől. Te most komolyan hűtlenséggel vádolsz?
– Nem vádollak. A vád arra engedne következtetni, hogy
van esély az ártatlanságodra. MIÉRT CSALSZ MEG?
Elkezdte piszkálni a köveket a nyakláncán. Aztán elkezdte
dúdolni a Sinatra-örökzöld refrénjét: „New York, New York”.
– Ne kelljen még egyszer megkérdeznem, Ava. Tudom, hogy
kefélsz Kevinnel.
– Jó – nézett végül a szemembe –, igen, keféltem vele. És
akkor mi van? – Könnyek szöktek a szemébe. – Nem volt
szándékos. Soha nem hittem volna, hogy pont vele fogom
átlépni azt a határt…
– Azt mondtad nekem, hogy Emma meglepetés volt –
folytattam. – Hogy nem akarsz gyereket a harmincas éveink
közepéig.
– Ott voltál ma este az irodában, ugye? – sápadt el.
– Ott voltam.
 Csend.
– Tehát… – raktam össze fejben a puzzle-darabkákat – vagy
neki hazudsz arról, hogy én nem tudok neked gyereket
csinálni… mert amikor Emma csodával határos módon
megfogant, te arra kértél, hogy használjak óvszert, így
kibaszottul meg sem próbáltunk gyereket csinálni. Vagy pedig
nekem hazudsz, és csak valami más okból kifolyólag akartál
dugni a legjobb barátommal. Melyik igaz?
– Még mindig szeretlek, Liam. Csak…
– Melyik igaz?
Nem mondott semmit. Csak állt ott, és még több könnycsepp
gördült végig az arcán.
Felemeltem az egyik mappát, amit nemrég olvastam át.
– Ma este átnéztem ezeket. Először azt hittem, hogy sima
levelek, amiket aláírtál helyettem, amikor távol voltam, vagy
éppen nem értem rá. Egyszerű irodaszer-megrendelések,
ilyesmik…
– Hol találtad azokat?
– De kiderült… – folytattam a kérdésével nem törődve –
hogy ezek mind kibaszott szívességkérések bíróktól és
ügyintézőktől, amikhez én, emlékeim szerint, sosem
folyamodtam. Soha.
– Liam…
– Van valaki ebben a városban, akivel nem dugtál, hogy
megkapj valamit cserébe?
Úgy tűnt, mintha ezen tényleg el kéne gondolkodnia.
 – Mindennap küldtem neked virágot. Minden kibaszott nap!
– Előreléptem. – Mindennap elmondom neked, hogy szeretlek,
hogy veled vagyok teljes, és ezt kapom érte cserébe?
– Megértem az érzéseidet, Liam, de…
– Nem, te kurvára nem érted! – Ökölbe szorult a kezem. –
Nekem eszembe sem jutott más nővel barátkozni. Gondoskodom
arról, hogy mindenki tudja, abszolút foglalt vagyok, és rohadtul
nincs esélye senki másnak.
– Azért csaltalak meg, mert a javadat akartam, Liam. Érted
tettem.
Mi a fasz?
Sok szarságot hallottam már életemben, de ez a mondat
hivatalosan is vitte a prímet.
– Szerinted hogy nyerted meg a Luttrell-ügyet? – Letörölte a
könnyeit, és résnyire szűkült szemekkel rám meredt. –
Gondolod, hogy a díjnyertes szónoki képességeiddel meg a
sármoddal?
– Van valami mentális betegséged, amiről nem szóltál
nekem?
– Három nappal az ítélethirdetés előtt dugtam a bíróval.
Vesztésre álltál. És ha elveszítetted volna azt az ügyet, akkor
biztos, hogy néhány mostani ügyfelünk nem a mi cégünket
választja.
– A mi cégünket?
– Azt hiszed, hogy egyedül építetted fel? – nevetett. – Liam
Henderson, a melegszívű, hűséges és a saját kibaszott kárára is
túl kedves? Ugyan, kérlek! El kellett csípnem minden egyes
szerződést, amit ki akartál küldeni, hogy átfogalmazzam a felét.
Ha rád bíztam volna, akkor a céged vágyálom marad csupán.
Köszönetet kéne mondanod, mert fogalmad sincs, mennyit
dolgoztam, hogy oda juttassalak, ahol most tartasz!
– Soha nem érveltél nekem egyetlen ügyben sem.
– Nem, de keféltem egy rakás befolyásos emberrel, hogy
biztosan ne veszíts el egyet sem.
– Azért nem veszítek soha, mert baromi jó ügyvéd vagyok.
– Én meg baromi jó vagyok az ágyban – vont vállat. – Persze,
a saját férjem annyira elfoglalt az idén, hogy valószínűleg nem is
tudja ezt.
– Engem hibáztatsz, amiért mindenkinek odatartottad a
pinádat?
– Meglep, hogy egyáltalán tudod, mit jelent a „pina” szó –
sziszegte. – Minden este ott fekszünk az ágyban egymás mellett,
és te soha nem akarsz megbaszni engem.
– Mindig azt mondod, hogy fáradt vagy. Vagy az is
hazugság?
– Csak abba fáradtam bele, hogy veled dugjak. – Elment
mellettem, hogy becsukja Emma szobájának ajtaját. – És most
mit akarsz csinálni, mi? Elválsz tőlem?
– Ez a kérdés most komoly?
– Az.
Gúnyosan elvigyorodott, de hirtelen kopogtak.
Mindketten földbe gyökerezett lábbal álltunk. Megint
kopogtak.
– Majd én elintézem – szóltam rá. – Te itt maradsz.
Kimentem ajtót nyitni.
 Arra számítottam, hogy Kevin lesz az, és kiverhetem belőle a
szart is, de egy másik kosztümös nő volt.
Egy fiatal szőke.
– Hivatalos… ööö… – elvörösödött – hivatalos…
– Hivatalos értesítő kézbesítve – suttogta valaki a sarkon
túlról.
– Mondd neki, hogy hivatalos értesítő kézbesítve!
– Maga gyakornok a New York Timesnál, ugye? – szegeztem
neki a kérdést.
Bólintott, majd hozzátette:
– A főnököm üzeni, hogy menjen a picsába, és bár soha nem
fogjuk lehozni a képét, gondoskodni fogunk arról, hogy
mindenki tudja, hogy a cége holnaptól megy a levesbe.
Azzal átnyújtott nekem kinyomtatva egy másnapi cikket.
– Azt is üzeni, hogy most magát éri utol a karma.
Rácsaptam az ajtót.
– Szerintem muszáj komolyan végiggondolnod a
lehetőségeidet, mielőtt az érzelmeid alapján cselekszel – szólalt
meg Ava a hátam mögött, ölében az alvó Emmával.
– Ez fenyegetés?
– Ez ígéret.
– És pontosan mik a feltételek? – vontam fel a
szemöldökömet.
– Ha segítesz nekem elsimítani ezt a dolgot, ha kiszeded a
cég seggéből a felügyeletet, akkor mindketten megúszhatjuk a
börtönt.
– Én kurvára nem megyek börtönbe! Nem csináltam semmi
rosszat. És ha szerinted nem én leszek az első, aki segít a
szerveknek, hogy rács mögé rugdossák a seggedet, akkor sajnos
kibaszott nagyot tévedsz.
– Óóó – görbült lefelé a szája –, nézzenek oda! Próbálsz
keménynek és férfiasnak tűnni a változatosság kedvéért. Ez úgy
hangzott, mintha az a férfi lennél, mint amilyennek szerettelek
volna látni.
– Baszd meg, Ava!
– Kösz, nem – hunyorgott rám. – Hadd fogalmazzak
másképp. Tudom, hogy te vagy Az Év Ügyvédje, és soha nem
hazudnál szándékosan, mert van lelkiismereted, meg minden.
De ha nem segítesz, vagy ha nem vagy hajlandó azt mondani a
nyomozóknak, hogy legalább részben felelős vagy a történtekért,
hogy egy kis részben mind felelősek vagyunk, akkor keresetet
fogok benyújtani Emma kizárólagos felügyeleti jogáért.
– Nyújtsál! Épeszű bíró úgysem ad neked kizárólagos
felügyeleti jogot.
– Az emberek pont ezért szoktak dugni, hogy elérjék, amit
akarnak, édesem – nevetett. – Jól jön ilyen helyzetekben. Amúgy
meg nem is te vagy az igazi apja. – Egy puszit nyomott Emma
homlokára. – Hallottad ezt a részt, amikor nézted, ahogy
dugunk, vagy túl bőszen jegyzeteltél?
Esélyem sem volt válaszolni.
– Ne basszál ki velem, Liam! – sziszegte. – Fogalmad sincs,
meddig vagyok hajlandó elmenni, hogy elkerüljem a börtönt.
– Még akkor is, ha megérdemled, hogy ott legyél? – Egy
hirtelen mozdulattal elvettem tőle Emmát, amitől a kislány
mocorogni kezdett. – A nevemmel csaltál össze ügyfeleket, aztán
elsikkasztottad a pénzt. Minek?
 – A státuszért. Ezt te soha nem fogod megérteni.
– Arra neked soha nem lesz szükséged – vágtam vissza. – A
rács mögött mindenkinek egyforma a népszerűségi indexe.
– Adok neked pár napot, hogy észhez térj – mondta.
– Különben mi lesz?
– Erre nem akarod tudni a választ.
Azzal kisétált, és becsapta maga mögött az ajtót. Emma
felébredt rá.
– Mehetek játszani? – mosolygott rám a kék szemével.
Csak bólintottam, mert meg sem bírtam szólalni. Kivittem az
erkélyre. Arra sem vettem a fáradságot, hogy vigyek egy
esernyőt magamnak. Letettem őt, ráadtam a kabátját, és
igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi lehet Ava tarsolyában.
Emma az ég felé nézve nyelte az esőcseppeket, aztán
elcsörtetett tőlem, hogy körbe-körbe szaladgáljon.
A távolból mennydörgés hallatszott. Mintha tudná, mit
akarok mondani, Emma szélesen elvigyorodva megszólalt:
– Még öt perc!

A New York Times nem vesztegette az időt a cikk lehozásával.

Pontosabban a cikkek lehozásával.

HENDERSON & HART; BOTRÁNYBA KEVEREDETT

A HÍRES ÜGYVÉDI IRODA
 HART HAJLANDÓ HENDERSON ELLEN VALLANI A BRUTÁLIS KOCSMAI
VEREKEDÉS UTÁN

HENDERSONT LETARTOZTATTÁK. KIHALLGATTÁK.

A FELESÉGE CSALÁDOK BELÜLI BÁNTALMAZÁSRÓL BESZÉL

Az egyetlen dolog, amiről nem tettek említést – mert maradt

bennük egy fikarcnyi tisztelet –, hogy elveszítettem a gyámságot
Emma felett. Hogy át kellett adnom őt Kevinnek.
Mindenben ártatlan voltam, amivel megvádoltak. De amiatt,
mert bevertem Kevin képét, és Ava azt állította, hogy vele is
ugyanolyan erőszakos voltam, a bírónak nem maradt más
választása, mint „átadni a gyámságot a szerető vér szerinti
apának, az anya kérésére” .
Azt hittem, hogy csak egy-két hétig fog tartani, vagy
legfeljebb egy hónapig. A vádak viszont csak gyűltek, az ügyek
pedig csigatempóban mentek át a bírósági bürokrácián. Teltek-
múltak a hónapok.
Tovább rontotta a helyzetet, hogy Kevin és Ava direkt olyan
helyekre vitték Emmát, ahová gyakran jártam: a kedvenc
részemre a Central Parkban, a Brooklyn hídra, a legkedvesebb
éttermeimbe.
A tárgyalások között követtem őket a parkba. Ellenálltam a
kísértésnek, hogy kiabáljak velük, amiért túl közel engedik az
autókhoz. Ellenálltam a kísértésnek, hogy felkapjam, és
elmeneküljek vele egy másik államba.
Ehelyett egyik meghagyást nyújtottam be a másik után,
egyszerre több vád ellen is harcolva. Utánanéztem a gyámság
összes kiskapujának, és olyan eseteket kerestem, amikor nem vér
szerinti apák visszanyerték a jogaikat.
Végül kezdett kiderülni az igazság Ava és Kevin
mesterkedéséről. Aznap, amikor Ava bevallotta, hogy hazudott
arról, hogy megvertem őt – amikor elmondta, hogy az egészet
csak kitalálta –, megkaptam Emma felügyeleti jogát.
Ez három nappal a negyedik születésnapja előtt történt, így
megszerveztem, hogy átjöjjenek a környéken lakó barátai a
szüleikkel. A zsúr díszletei, természetesen, esőerdőt formáztak, a
vendégek pedig esernyőt és gumicsizmát kaptak ajándékba.
Kevin – aki botor módon még mindig ártatlannak vallotta
magát a csalások tekintetében – egyre jobban kötődni kezdett
hozzá az elmúlt hónapokban. Megkérdezte, hogy találkozhat-e
vele továbbra is hétvégenként, miután visszahozta nekem, de
nem is vettem a fáradságot, hogy válaszoljak erre.
Így is eleget látta.
A barna homokkő házam előtt állva felhívtam őt néhány
órával a zsúr előtt, hogy biztosan elhozza Emmát időben.
Ahelyett, hogy felnőtt módjára beszélt volna velem, a gyerekkel
ismételtette el minden egyes szavát.
– Nemsokára ott leszünk – mondta Emma bujkáló mosollyal
az édes hangjában. – Lennél szíves békén hagyni minket, hogy
kiélvezzük az utolsó kettesben töltött órákat? Ő az én lányom is.
– Nemsokára találkozunk, Emma.
– Viszlát, apuci!
Azzal letette, én pedig századjára is átrendeztem a
díszleteket, majd üdvözöltem a korai vendégeket, és a nappaliba
kalauzoltam őket.
 Eltelt félóra.
Egy egész.
Kettő.
Felhívtam Kevint. Bosszantott, hogy ilyen hülye tréfát űz
velem, mintha fele olyan könnyű lenne nekem ez az egész – de
nem vette fel.
Dühösen tárcsáztam a rendőrséget. Perceken belül
megjelentek az ajtóm előtt.
– Maga Liam Henderson? – kérdezték.
– Igen, én hívtam ki önöket.
Elővettem a zsebemből a bírósági végzést, és elmagyaráztam,
miről van szó, hogy Kevin tulajdonképpen emberrablást követ
el, de félbeszakítottak.
Nem azért jöttek, hogy rögzítsék a feljelentésemet.
Hanem azért, hogy közöljenek valamit velem.
Miközben higgadtan elmondták, mi történt – hogy Emma
alig egysaroknyira volt onnan, amikor karamboloztak egy
furgonnal –, a világ megszűnt forogni.
Megkérdeztem, melyik kórházba vitték, és hogyan lehet a
leggyorsabban odajutni, de erre a zsaruk nagyot sóhajtva
elnéztek a vállam fölött, mintha nem akarnának többet közölni.
Nem is volt rá szükség. Minden rá volt írva az arcukra.

Emma temetése egy szürke, esős napon volt. Újabb kés a

szívembe. Végigültem annak a néhány embernek a beszédét,
akik ismerték, meg a kis barátaiét, akik még nem értették
egészen, hogy a halála mit is jelent.
– Remélem, a jövő héten visszajössz, Emma. Eljöhetnél
játszani a szülinapi zsúromra – mondta a négyéves Hannah a
szomszédból.
Csak bámultam az apró koporsót, miközben leeresztették a
mélybe. Legszívesebben utánaugrottam volna, kockáztatva az
élve eltemetést. Akkor legalább soha többé nem kellet volna
éreznem semmit.
Ahogy lassan eloszlott a tömeg, és mindenki megveregette a
vállamat azzal, hogy „őszinte részvétem”, kiszúrtam Avát, hogy
éppen besétál a temetőbe.
Két börtönőrrel a nyomában térdre rogyott a fedetlen sír
előtt, és bőgni kezdett.
– Lekéstem maguk miatt a gyermekem temetését! – szidta az
őröket. – Kurvára lekéstem… Mégis hogy lehetnek ennyire
kegyetlenek?
– Minden eltávozás ugyanazokkal az időbeli
megszorításokkal jár, asszonyom – felelte az egyik tárgyilagosan.
– Nem indulhattunk el korábban.
Ava megrázta a fejét, és a földet csapkodva tovább sírt.
Aztán mintha távolabb kellett volna kerülnie a bűntudat
forrásától, felállt, odament az emelvényhez, és elolvasta az
otthagyott papírokat.
Megint összeomlott, amikor odamentem.
– Liam – nyújtotta felém a kezét –, valóban meghalt, ugye?
Nem voltam hajlandó együtt gyászolni vele.
– Meg. És ez mind a te hibád, Ava. Kurvára a te hibád.
 – Szerinted én nem tudom? – szipogott. – Szerinted nem
érzem?
– Neked kéne most ott lenned a föld alatt. Neked!
– Liam…
– Nem érdemelte meg, hogy elvedd tőlem, és ezt te is tudod.
– Igen, tudom. Én csak…
– Próbáltad bizonygatni az igazadat? Mindent megtettél,
hogy fájdalmat okozz nekem, mert rábasztál, és engem is
magaddal akartál rántani?
– Meg tudjuk oldani ezt az egészet… Még mindig
megtalálhatjuk a módját, hogy visszaszerezzük a hírnevedet
ebben a városban, és te vagy a legjobb ügyvéd, akit ismerek,
úgyhogy… Tudom, hogy mindent képes vagy átfordítani, és
talán még rajtam is segíteni. Talán még nekem is megbocsátani.
– Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy ott rohadj
meg a börtönben. Gondoskodni fogok arról, hogy soha ne gyere
ki onnan, és a szabadlábra helyezési bizottság egy fikarcnyi
együttérzést se tanúsítson irántad.
– Ezt nem gondolod komolyan, Liam…
– Ha valaha is megtalálom a módját, hogy gyilkosságot
ússzak meg, akkor te és Kevin lesztek az első áldozataim.
Erre a velem szemben álló börtönőr csúnyán nézett.
– Ne legyél már ilyen, Liam!
– Már nem sokáig lesz Liam a nevem, csak hogy tudd.
Andrew leszek.
– Elmész? Itt akarsz hagyni engem?
– Neked kéne most a föld alatt lenned… Neked.
 Láttam, hogy a temetőgondnok összeszedi a székeket, és
gépiesen lebontja annak a díszleteit, ami neki csak egy újabb
szertartás volt.
Az egyik őr szóba elegyedett a temető munkatársaival. Arról
érdeklődött, hogy el kell-e hagyniuk a területet. Ava észrevette,
hogy fogy az ideje, ezért belém csimpaszkodott.
– Liam… vagyis Andrew! Nyilván még mindig szeretsz,
hiszen magad mondtad ezt nekem. Mindent újjáépíthetnénk,
amink volt. Újrakezdhetnénk, te meg én… Meg tudjuk csinálni,
ha segítesz…
Megragadtam a kezét, hogy lefejtsem magamról. Az egyik őr
közelebb lépett.
– Tudod, hogy nem vagyok börtönbe való – zokogott. – Jövő
héten átvisznek egy végleges helyre… Ments meg, Andrew!
Ments meg…
Nem válaszoltam semmit.
– Ha mindent visszacsinálhatnék, akkor esküszöm…
esküszöm, hogy megtenném. Szerinted én nem szeretem
Emmát?
– Szeretted – feleltem. – Most már múlt idő, nem?
– Kérlek, ne hagyj magamra! – sóhajtotta.
– Nem foglak – hátraléptem, hogy az őrök vissza tudják
kísérni a furgonhoz –, majd írok.
– Tényleg? – nézett rám reménykedve menet közben. – Jó,
várni fogom a leveledet. Várni fogom, hogy helyrerázódjunk…
Még jobban rákezdett az eső, a szemerkélésből zuhogás lett.
De én továbbra is csak ott álltam, mert képtelen voltam
otthagyni Emmát. Újra elolvastam az apró sírkő feliratát.
Elsírtam magam, amikor megjelent előttem az arca.

EMMA ROSE HENDERSON

APUCI KICSI LÁNYA, ÍZIG-VÉRIG.
TÚL KORÁN ELMENT,
DE NEM FELEDIK SOHA.

Órákig bámultam ezeket a mondatokat. Hagytam, hogy a

csontomig hatoljanak. Csak akkor mentem el, amikor a
temetőgondnok szólt, hogy záróra.
A következő néhány hónap homályba veszett, mert elveszve,
összetört szívvel töltöttem el. Annak ellenére, hogy Ava került
rács mögé, az újságok továbbra is tényként okádták a
hazugságait – engem rágalmazva –, én pedig nem vettem a
fáradságot, hogy tiltakozzak.
Nem volt hozzá energiám.
Írásos vallomásokat küldtem be az ügyvédeimen keresztül.
Tudtam, hogy végül magától megoldódik minden. Az sem
érdekelt, hogy Ava is felfogadta a maga menő csapatát, hogy
megakadályozza a válás kimondását.
Én már mindent leszartam.
A cégem a szemem láttára omlott össze. Darabokban adták el
az egészet, még a szanitereket is. Jogi körökben pedig
figyelmeztetésnek vették a bukást: egyértelmű jelnek, hogy mi
történik, amikor egyikünket elragadja a kapzsiság meg a hírnév
utáni vágy.
 Minden reggel ittam. Hagytam, hogy az alkohol elzsibbassza
a fájdalmamat. És valahányszor magamhoz tértem a kómából,
megint ittam. Akkor kezdtem el kávézni, hogy olyan szintre
hozzam magamat, hogy bármit is el tudjak végezni.
A temetőlátogatás nagyon fájdalmas volt. Majdnem annyira,
mint belépni Emma szobájába. Úgyhogy kihívtam néhány
embert, hogy mindent dobozoljanak be, és csak az E és H
képkereteket hagyják meg. Azoknak kibírtam a látványát, hiszen
saját kezűleg választotta ki őket.
Hónapokon keresztül gyászoltam az életét, amit már soha
nem fog megélni – próbáltam az egészet felfogni. A lelkem
mélyén tudtam, hogy nem maradhatok ott, de nem távozhattam
úgy, hogy ugyanaz az ember maradjak. Tudtam, hogy soha nem
teszem túl magamat Emmán, de kellett találnom egy módot a
feldolgozásra. Módot arra, hogy lassan visszatérjek a való
világba.
Egy újságosstandnál megállva megakadt a szemem a város
legújabb menő ügyvédjén, Michael Westonon. Olyan drága
öltönyben pózolt, mint amilyenről egyszer Kevin áradozott. Róla
beszélt az egész város. A cikkből ítélve pedig szemtelen is volt –
csak egy kicsit szemtelenebb, mint amilyen én lettem az utóbbi
időben.
– Jaj, magáé lett az utolsó… – szólalt meg mellém lépve egy
nő.
– Akarja ezt az újságot?
- Hát… – pirult el – nem pont az újságot. Csak a Michael
Weston-képet, hogy megmutassam a barátnőimnek, nekem ő az
álompasi.
 – Olvasott valamennyit abból a szarságból, amit ez az ember
ebben az interjúban elmondott? – vontam fel a szemöldökömet. –
Egy seggfej.
– Attól csak még imádnivalóbb, nem?
Nem hittem el, hogy ez a nő mennyire kibaszottul naiv.
– Megkérdezték tőle, hogy mit csinál, ha kedvezőtlen
véleményt kap. Akarja tudni, mit válaszolt?
– Persze – fonta keresztbe a karját. – Mit csinál, ha rossz
véleményt kap?
– Ránéz a bankszámlájára. És azt állítja, idézem: „Nem
emlékszem olyan összefüggésre a tanulmányaimból, hogy az
embernek közkedveltnek kell lennie a sikerhez.” Tényleg ezt
mondta.
– Fogadni mernék, hogy tényleg tudja, hogyan kell dugni… –
A csaj majdnem ráolvadt a járdára.
Odaadtam neki az újságot, és elsétáltam. A szex említésével
eszembe juttatta, hogy milyen régóta nem feküdtem le senkivel.
És akkor megvilágosodtam: SZEX.
Szükségem volt rá, nagyon.
Regisztráltam egy internetes társkeresőre, a Date-Matchre.
Lassan levedlettem magamról annak a férfinak a jellemét, aki
voltam. Vettem drága öltönyöket, a hét minden napjára egyet.
Lassan visszaszorítottam a túlzásba vitt ivászatot, hogy helyet
csináljak egy újfajta étvágynak. És kubai szivarba fektettem a
pénzt ahelyett, hogy stresszoldás céljából ököllel csapkodtam
volna a falat.
A nők, akikkel megismerkedtem a neten, átlagosak voltak, és
egyikük sem szexet akart. Csak baromságokról akartak csevegni,
így mindig feszülten és magányosan zártam az estét. Innom
kellett a bánatomra, úgyhogy ezzel a kísérlettel visszakerültem a
kiindulópontra.
Még az a nő is, aki éppen ott ült az ágy szélén, egy istenverte
dumagép volt. Néhány évvel idősebb nálam, valami tanár, aki
nem bírt elkussolni.
Az egyetemi éveiről mesélt, meg valami Billy nevű fiúról,
akibe régen szerelmes volt, de az nem szerette viszont. Mielőtt
nekiláthatott volna részletezni, hogy milyen volt a tábortűz,
aminél megismerkedtek, rájöttem, hogy nem bírom tovább ezt a
fost.
– Szerintem mi tökéletesen összeillettünk volna Billyvel –
jelentette ki. – Volt is egy eset, amikor…
– Baszunk, vagy mi lesz? – szakítottam félbe.
– Tessék? – kapott a szívéhez. – Mit mondtál?
– Azt kérdeztem, hogy baszunk, vagy mi lesz? –
hangsúlyoztam minden egyes szótagot. – Nem azért foglaltam
ezt a hotelszobát, hogy egész este itt üljek, és hallgassam, ahogy
beszélsz.
Leesett az álla.
– Azt hittem… – dadogta – azt hittem, hogy tetszem neked.
– Eléggé tetszel ahhoz, hogy megdugjalak. Ennyi.
Elkerekedett szemekkel hátralépett.
– Egész végig csak azért randiztál velem, hogy lefeküdjünk?
Megjegyeztem magamban, hogy a költői kérdések pont azok
közé a dolgok közé tartoznak, amikkel nem akarok többet
foglalkozni.
 – Abban a hitben voltam, hogy azért vittél el azokra a
randikra, mert…
– Azért vittelek el azokra a randikra, hogy felszínesen
megismerjük egymást. Hogy tudjam, hogy nem vagy
pszichopata gyilkos, és te is meggyőződj arról, hogy én sem
vagyok az. – Elfintorodtam, amikor tudatosult bennem, hogy
mennyi időt vesztegettem el. – Az volt a cél, hogy nyugodtan
tudjunk dugni egymással, aztán mindenki menjen a maga útján.
– Csak egy alkalomra gondoltál?
– Hallásproblémáid vannak?
Teljesen elveszettnek látszott. Én pedig nem voltam olyan
kedvemben, hogy még jobban tisztázzam a helyzetet.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, belenézett a szemembe.
– Akkor… – szólalt meg még mindig döbbenten – a
profilodon minden hazugság volt?
– Nem. A profilomon minden száz százalékig igaz. –
Elővettem a telefonomat. – Pontosan leírtam, mit keresek, és több
mint engedékeny voltam abban, hogy mennyi időt töltök veled.
Kedvesnek látszol, de a mai este után, akár dugunk, akár nem,
nem állok veled szóba többet. Akkor mi legyen?
Ott állt, megint leesett állal, én pedig rápillantottam az
adatlapomra a mobilomon.
Tényleg elfelejtettem átkattintani az alapbeállítást, amikor
regisztráltam a Date-Matchre. A „Mit keresek?” dobozban még
mindig baromság szerepelt: „Hosszú beszélgetések; kapcsolat
valakivel, akihez tényleg tudok kötődni; az egyetlen igaz
szerelmem megtalálása.”
Ha-ha…
 Gyorsan kitöröltem az egészet. Felpillantva pedig láttam,
hogy az aktuális randipartnerem még mindig bent van a
szobában.
– Ha továbbra is ott állsz, akkor feltételezni fogom, hogy
szeretnél baszni ma este – szólaltam meg. – Ha nem, akkor az
ajtó pont ott van mögötted.
Fújt egyet. Ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt az
ajtó úgy becsapódott, hogy megremegett a tükör a falon.
Rezzenéstelen arccal végiggondoltam, hogy mit írjak abba
szövegdobozba. Az elmúlt hónapokban egyik csalódás jött a
másik után. Túl sok időt és pénzt vesztegettem olyan nőkre,
akikkel nem voltam egy hullámhosszon.
Ám hirtelen teljesen összeállt a kép. Az a sok felesleges
vacsora, késő esti beszélgetés és totális baromság azonnal véget
ér.
Nem volt szükségem még egy kapcsolatra. Azoknak az
időknek örökre vége volt. Soha többé nem akartam ugyanazzal a
nővel egy hétnél tovább beszélni telefonon.
Ahogy lement a nap a hotelszoba ablakán túl, eszembe jutott
a tökéletes megfogalmazás. Bepötyögtem, hogy egy vacsora, egy
éjszaka, zéró ismétlés.
Aztán kiemeltem vastag betűkkel.
Az eredményre meredve rájöttem, hogy elég gyérnek tűnik.
Valaki még azt hiszi, hogy nem gondolom hót komolyan az
egészet, így hát pontosítottam.

„Alkalmi szex. Nem több. nem kevesebb.”

 Elnéz (ige):

Ellenkezés nélkül megbocsátó, támogató és/vagy

semmisnek tekintő magatartást tanúsít, miután a másik
erkölcsi vagy törvényi szabályszegést követett el –
méghozzá olyan eredménnyel, mintha úgy tűnne, hogy
az adott kihágás elfogadhatónak számít. Egy munkáltató
például elnézheti, hogy egy alkalmazott túl magas díjat ró
ki az ügyfelekre, vagy egy rendőr is elnézheti, amikor az
egyik fél erőszakos önbíráskodással oldja meg a
problémáját.

Aubrey

A TÁRGYALÓTEREM HÁTSÓ RÉSZÉBEN ÜLVE FIGYELTEM, ahogy

Andrew összeomlik a tanúk padján. Kétszer – amikor a vád
szándékosan felhozta Emmát – teljesen elveszítette a hidegvérét.
Igen, láttam, miként nézett a kislány nevének hallatán, a
puszta említésétől. Átéreztem a fájdalmát.
A vallomástétel hátralévő részében leszegtem a fejemet, hogy
ne találkozzon a tekintetünk. Hogy ne tudja, hogy ott vagyok. És
amikor a bíró rövid szünetet rendelt el, kislisszoltam.
Újságírók suttogtak a folyosón, azt remélve, hogy ő egyetlen
róla szóló cikket sem olvasott el oly sok éve.
Egyszer csak kérdéseket kezdtek kiabálni.
 – Mr. Henderson! Mr. Henderson! – csaptak le rá abban a
pillanatban, ahogy kilépett a tárgyalóteremből. – Mr. Henderson!
Megállt, és rájuk nézett.
– A nevem Mr. Hamilton.
– Milyen érzés, hogy valószínűleg börtönbe juttatja egykori
üzlettársát és legjobb barátját?
– Ő juttatja börtönbe saját magát – felelte.
– Szándékában áll újra felvenni vele a kapcsolatot, miután
rács mögé került?
Erre nem válaszolt, csak üres tekintettel nézett.
– Évekkel ezelőtt sikerült tisztára mosnia a nevét, mégis
elhagyta New Yorkot – kérdezte valaki más. – Most, hogy
minden végérvényesen napvilágra került, van arra esély, hogy
visszajön, és újra irodát nyit?
– Most kezdem az utolsó órámat ebben a városban, indulok a
reptérre – válaszolta, miközben feltette a napszemüvegét.
Az újságírók hada követte kifelé, de ő hátra sem nézett,
amikor beszállt a kocsijába.
Nagyot sóhajtva elővettem a telefonomat, hogy megint
elolvassam a reggeli üzeneteit. Valamelyest bántam, hogy nem
válaszoltam rájuk.

Tárgy: NYC
Szeretnélek még egyszer, utoljára látni, mielőtt
elmegyek.
Elmehetek érted, hogy együtt reggelizzünk?
Ui. Tényleg el akartam neked mondani mindent aznap
este.
 Andrew

Tárgy: A puncid
Ez a levél igazából nem is a puncidról szól. (Bár ha már
itt tartunk, a kedvenc dolgaim listáján az az első
helyezett.)
Gyere el velem reggelizni! Itt állok az ajtód előtt.
Andrew

Pont, amikor ezt olvastam, felbukkant a kijelzőn egy újabb e-

mail.

Tárgy: Ég veled
Andrew

Tudtam, hogy éretlen dolog nem válaszolnom. Hogy az én

hibám, hogy az indulása előtt nem találkoztunk. Mégis úgy
éreztem, hogy jobban is megerőltethette volna magát. Azt pedig
pláne éreztem, hogy rosszul tette, hogy nem volt velem őszinte,
amikor annak kellett volna lennie.
A bíróságról kilépve elindultam hazafelé, miközben a
kapcsolatunkat átszövő féligazságokon és hazugságokon
gondolkodtam: Alyssa, a felesége, az igazi nevem, az ő igazi
neve…
Mindent hazugságokra építettünk fel…
Hagytam, hogy végigfolyjon az arcomon egy könnycsepp. A
lakásomba érve felkészültem, hogy addig sírok a zuhany alatt,
ameddig csak bírok – de a nappaliban ott állt Andrew.
– Szia, Aubrey! – pillantott rám.
 – A betörés bűncselekmény – fontam keresztbe a karomat –,
ezt tudnod kéne, nem?
Erre nem mondott semmit, csak tovább bámult. Tetőtől
talpig végigmért.
– Nem indul a géped? – fúlt el a hangom. – Nem ez az utolsó
órád New Yorkban, amikor úton kéne lenned a reptérre?
– Rájöttem, hogy még mindig el kell neked mondanom
valamit.
– Van egy másik álneved is? Egy másik titkos
személyazonosságod, amit…
– Hagyd abba! – Egyre közelebb lépett, amíg végül már
háttal a falhoz lapultam, és egyenesen a szemembe nézett. – Meg
kell hallgatnod, Aubrey. Csak kurvára hallgass meg…
Igyekeztem eltávolodni tőle, de megragadta a kezemet, és a
fejem fölé szegezte. Aztán a csípőjével is a falhoz préselt.
– A következő öt percben itt fogsz állni, és végighallgatsz,
akár tetszik, akár nem – hadarta hevesen. – Miután hirtelen
érdekelni kezdett az igazság, hát elmondom neked a kibaszott
igazat…
Próbáltam megszólalni, de előrehajolva ráharapott az
ajkamra. Durván.
– Tetszettél, amikor Alyssa voltál, én pedig Thoreau. Amikor
azzal töltöttük az estéket, hogy a röhejes házi feladatodról
beszéltünk, meg a cégemről… Még az után is tetszettél, hogy
kibaszottul hazudtál nekem, és megláttalak az interjún.
Tetszettél nekem. – Még jobban megszorította a csuklómat. – És
bár tudom, hogy nem kellett volna utánad mennem akkor a
lakásodra, megtettem és megdugtalak… Utána pedig már
nagyon tetszettél.
– Te most komolyan beszélsz?
– Halál komolyan – felelte, és megint megharapta az ajkamat,
hogy maradjak csöndben. – Nem akartam, hogy tetsszél nekem,
Aubrey. Ez nem állt szándékomban, és nem volt rá szükségem,
de utána mindennap csak te jártál a fejemben. Te meg a nagy
szád, meg hogy a hazugságaid talán mégsem annyira szörnyűek.
– És a te hazugságaid? Még mindig azt gondolod, hogy az
erkölcs fölött állsz? Hogy…
– Hagyd abba! Hadd fejezzem be!
Nyeltem egyet, ő pedig néhány másodpercig csak nézett,
mielőtt folytatta.
– Igen, elhallgattam előled a tényt, hogy házas voltam. Bár ez
nem volt szándékos, mégis hazugság.
– Hatalmas hazugság.
– Aubrey… – Még jobban szorított. – Nagyon régóta eszembe
sem jutott Ava… Ellenben te mindennap eszembe jutottál,
amióta elmentél.
– Nem, nem jutottam…
– De igen – nézett egyenesen a szemembe. – Heti kétszer
odamentem a táncteremhez, hátha meglátlak, beszélhetek veled,
és bocsánatot kérhetek… Ajándékokat küldtem a lakásodra…
Még oda is mentem kétszer, mielőtt megtudtam, hogy
elköltöztél.
– Ezeket csak azért mondod, hogy megdughass.
Megráztam a fejemet, miközben félrefordultam, de ő
visszafordította, hogy ránézzek.
 – Ezeket csak azért mondom, mert szeretlek.
Elállt a lélegzetem. Könnyek szöktek a szemembe.
– Kurvára szeretlek, Aubrey – ismételte meg az arcomat
törölgetve. – És bármit megteszek, amit csak kell, hogy ezt
megmutassam neked. – Végighúzta a száját az enyémen. – Te
szeretsz még engem?
– Nem. Nem, én már…
Éreztem az ajkát az ajkamon, amivel elhallgattatott.
Nem akartam viszonozni a csókot. El akartam lökni
magamtól, és megmondani neki, hogy menjen el. Helyette
kinyílt a szám, és hagytam, hogy belecsússzon a nyelve.
Lassan elengedte a kezemet, hogy átkarolja a derekamat,
miközben az ajka továbbra is az enyémhez tapadt. Esélyt sem
adott arra, hogy beszéljek vagy levegőt vegyek. Hülyére csókolt,
egészen addig, amíg bírtam.
– Ha őszintén ki tudod mondani, hogy nem szeretsz, akkor
békén hagylak – suttogta, és lassan elhúzódott tőlem.
– És ha nem tudom kimondani? – kérdeztem levegőért
kapkodva.
– Ha nem tudod kimondani, akkor megmutatod nekem a
hálószobádat, hogy újra felvegyük a fonalat.
– A fonalat? – nyögtem fel, mert megmarkolta a fenekemet. –
Ez a beszélgetés fedőneve?
– A dugásé.
– Belehalnál, ha csak egyszer is szeretkezést mondanál?
– Az attól függ, hogy szeretsz-e vagy nem.
Csend.
 Az ujjai már a szoknyám cipzárjánál matattak. Óvatosan
lehúzta, miközben a szemébe néztem.
– Utállak – közöltem vele, amitől felvonta a szemöldökét. –
Ha csak azért mondtad ezeket, hogy reményt ébressz bennem,
soha nem fogok megbocsátani neked.
– Még mindig nem bocsátottál meg – csókolt meg
gyengéden. – Minden egyes szót komolyan gondoltam. És
tényleg tudnom kell, hogy szeretsz-e még, vagy nem, mert…
Elhallgatott.
A szoknyám a földön landolt, aztán úgy lehúzta rólam a
tangámat, hogy elszakadt.
– Aubrey, mondd meg… Mondd meg most azonnal!
Elállt a lélegzetem, ahogy belém hatolt az ujjával, és
felmordult, hogy milyen nedves vagyok.
– Igen…
– Igen? – mozgatta ki-be az ujját. – Mi igen?
– Igen, én… – Elhallgattam, mert szájon csókolt. – Igen, még
mindig szeretlek.
– Merre van a hálószoba?
Balra néztem, mire rögtön végighúzott a folyosón, és
becsukta magunk mögött az ajtót. Esélyem sem volt levetkőzni.
Mindenhol bejárt a keze: kigombolta a blúzomat, letépte a
melltartómat, a mellemet simogatta.
Felemeltem a kezemet, hogy kicsatoljam az övét, és
lehúzzam a nadrágját. Aztán rálökött az ágyra, és rám mászott.
Szétterpesztettem alatta a lábamat, és felemeltem a csípőmet,
hogy megdughasson, de nem tette. Helyette a nyakamat
csókolgatta azt suttogva, hogy mennyire hiányoztam neki,
mekkora szüksége van rám.
– Andrew…
Éreztem, ahogy a farka a combomhoz préselődik.
Lassan lefelé kalandozott a szájával a mellemhez, végighúzta
a nyelvét a mellbimbómon, miközben markolta őket. Egyre
lejjebb és lejjebb vándoroltak a csókjai, egészen a combomig.
Behunytam a szememet, amikor nekinyomta a nyelvét a
csiklómnak, és elkezdett körözni vele lassú, érzéki tempóban.
– Ahh…
Próbáltam összezárni a lábamat, de ő odaszegezett a
matrachoz, és felnézett rám.
– Aubrey – szólalt meg mély hangon.
– Igen?
A hüvelykujjával a csiklóm körül körözött, ami megduzzadt
az élvezettől.
– Mondd, hogy ez az enyém.
Behunytam a szememet, ahogy egyre erősebben simogatott.
– Mondd, hogy enyém a puncid, Aubrey!
– Igen – vonaglottam meg a keze alatt –, igen…
– Mondd ki! – ismételte meg, nem hagyva, hogy
megforduljak.
– Azt akarom, hogy kimondd.
Borzongás futott végig a gerincemen, és végül felnéztem rá.
– Igen, a tiéd.
Mosolyogva megint lehajolt a lábam közé, hogy felfaljon. Teli
torokból sikoltoztam, de nem engedett elélvezni.
– Állj négykézláb! – fordított meg.
 Levegőhöz jutva lassan engedelmeskedtem, mire a
fenekemet markolva végigcsókolta a gerincemet.
– Még mindig nem követeltem magamnak minden
porcikádat – szorította meg durván a fenekemet –, de azt
akkorra tartogatom, amikor majd úgy látom, hogy készen állsz
rá…
Motyogtam valamit, miközben centiről centire behatolt a
puncimba. Előre kellett dőlnöm tőle. Kivette a hajamból a gumit,
és hátrahúzott.
– Pont ilyen érzés lesz… talán még jobb…
– Ahh…
– És amikor majd megtörténik, hagyni fogod, hogy beléd
élvezzek. – Végigsimította az oldalamat, aztán megmarkolta a
mellemet.
– Azt akarom, hogy minden cseppjét érezd…
– Andrew… – Megmarkoltam az ágyneműt.
– Igen?
Nem válaszoltam. Nem voltam rá képes.
A fenekemet csapkodta, miközben ki-be járt bennem. Durván
csinálta, és a nevemet suttogta.
Minden egyes mozdulatát viszonoztam. Nem bírtam
elengedni az ágyneműt. És amikor éreztem, hogy közel a csúcs –
mert az ujjaival a csiklómat is gyötörte – megint megtagadta
tőlem.
Kihúzta a farkát, amitől nyöszörögni kezdtem, és megint
szembefordított magával. Rögtön belém hatolt tövig, és
egyenesen a szemembe nézett. Lassan mozgott, a kiáltásaimat
pedig a szájával tompította.
 Éreztem, hogy lüktet bennem a farka, és kezdenek
megfeszülni az izmaim, ahogy belekáromkodott a számba.
Amikor megint találkozott a tekintetünk, egyszerre élveztünk el.
– Andrew, én… – hanyatlottam lihegve a mellkasára.
– Én is szeretlek – szakított félbe egy csókkal.
Így feküdtünk egymásba fonódva talán az örökkévalóságig.
Ő a hajamat simogatta, én pedig a mellkasát.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen…
Kikelt az ágyból, hogy kidobja az óvszert.
– Gyere ide!
Nem bírtam moccanni. Még mindig gyengének éreztem
magam az orgazmustól.
Megrázta a fejét, és a combom alá nyúlva felkapott, hogy
kivigyen a szobából, és menet közben benézett minden
helyiségbe. A fürdőszobába érve lerakott a földre.
– Szerintem nem bírok állva maradni egy zuhanyzáshoz… –
suttogtam.
Nem válaszolt, csak kinyitotta a csapot.
– Nem zuhanyozni fogunk.
Óvatosan beletett a kádba.
Utánam bemászva fogott egy üres palackot, megtöltötte
meleg vízzel, és lassan ráöntötte a fejemre. Levett egy sampont a
kád széléről, nyomott belőle a hajamra, és gyengéden
felhabosította.
Hallottam, hogy kérdéseket tesz fel, hogy hogy érzem
magam, és akarok-e beszélgetni vele bármiről, ami eszembe jut,
de miközben a fejbőrömet masszírozta, minden elsötétült
körülöttem.

Egyedül ébredtem az ágyban.

Nem várt üzenet Andrew-tól, és a ruhái is eltűntek.
Már kezdtem azt gondolni, hogy csak álom volt, hogy
szexeltünk, de aztán megláttam a pénztárcáját az
éjjeliszekrényemen. A takaró alól kibújva elmosolyodtam,
amikor észrevettem, hogy selyemköntösbe öltöztetett.
A szobából kilépve végigmentem a folyosón, egyenesen az
erkélyre, ahol kint állt és szivarozott. Mögé léptem.
– Te mióta dohányzol? – kérdeztem.
– Nem csinálom gyakran – felelte –, csak amikor
gondolkodnom kell.
Bólintva kinéztem az éjjeli égboltra, de hirtelen magához
ölelt.
– Meg sem kérdezed, hogy min gondolkodom? – tudakolta
gúnyos félmosollyal. – Biztos vannak kérdéseid.
– Vannak, Liam.
– Beszélhetünk róluk.
– Most?
– Ha azt szeretnéd… – Elnyomta a szivart, és odakísért egy
székhez, hogy az ölébe ültessen. – Mióta tudod?
– Pár hete…
– Hmm.
– Bach és Greenwood tudja, hogy ki vagy igazából?
 – Tudják.
– Akkor miért kell mindenki más elől eltitkolnod?
– Senki sem akarna felvenni egy olyan ügyvédet, aki benne
volt az újságokban. Akár elismert figura, akár nem. Ez ártana
egy jó hírű cégnek.
Egy puszit nyomott a lapockámra.
– Emma milyen volt?
– Tökéletes… – felelte felsóhajtva, és rám nézett. Már
témaváltáson gondolkodtam, amikor folytatta: – Utálta, ha
dolgozni mentem. Néha könyörgött, hogy vigyem be
magammal, és akkor engedtem neki… És aztán nem dolgoztam
semmit, mert ott volt szemben a park, és mindig játszani akart…
Mindig.
– Otthon is a nyomodban volt? – faggattam tovább.
– Árnyékként követett. Kijött aludni a kanapéra, amikor
sokáig dolgoztam, és amikor látta, hogy kimegyek a szobából
elintézni egy telefont, karba font kezekkel meredt rám, mintha
megsértődött volna, amiért nem hívtam ki hallgatózni –
válaszolta egy kurta kacajjal, de nem mondott semmi egyebet.
Rádőltem a mellkasára.
– Kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
– Nem hinném, hogy számít, ha nemet mondok…
– Nekünk most hogyan tovább?
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy mi van velünk.
Értetlenül nézett rám.
– Velünk?
 – Mi most párkapcsolatban vagyunk? Velem fogsz maradni,
vagy visszamész a Date-Matchre?
Sokáig csak bámult.
– Nem maradhatok New Yorkban, Aubrey. Szerintem meg
tudod érteni, hogy miért…
– Nem tervezted, hogy tovább maradsz a ma esténél, igaz?
– Igaz.
– És reggel elmész?
– Igen.
Próbálta megpuszilni a hajamat, de elhúzódtam.
– Akkor így akartad megszerezni az Aubrey-adagodat,
mielőtt hazamész? Azért mondtad azokat a dolgokat, hogy
jobban érezd magad induláskor?
– Tudatni akartam veled, hogy szeretlek, mielőtt
hazamegyek.
– Meg persze azért, hogy legyen egy tartalék puncid.
– Hát persze – vigyorgott, de nem viszonoztam.
– Megmondtam, hogy ne kelts bennem reményt, Andrew –
léptem hátra –, mégis megtetted.
– Mit akarsz tőlem, Aubrey? Hogy költözzünk össze? Mi a
kibaszott cél?
– Azt akarom, hogy maradj… És ha nem tudsz maradni,
akkor azt akarom, hogy elmenj. Most rögtön.
– Aubrey…
– Most rögtön – ismételtem meg. – Attól még lehetünk
barátok, csak nem akarom, hogy…
 – Hagyd abba! – Magához húzott, és rátapasztotta a száját az
enyémre. – Ez több mint barátság. Mindig is több volt. Csak
most nem lehetek veled.
Tiltakozásra nyitottam a számat, de újra és újra megcsókolt.
– Tényleg jobban örülnék annak, ha az éjszaka további részét
az ágyban töltenénk, nem pedig vitatkozással – közölte, és
megmarkolta a mellemet.
 Berekeszt (ige):

Határozatlan időre felfüggeszti az ügymenetet a

bíróságon, a törvényhozásban vagy egy bizottságban.

Hetekkel később…

Aubrey

LÁBUJJHEGYRE ÁLLTAM A SZÍNFALAK MÖGÖTT. A plafon felé

fordítottam a fejemet, hogy még egyszer utoljára elpróbáljam a
koreográfia zárómozdulatát. Boldogan kellett volna
mosolyognom – örülni a ténynek, hogy mindjárt debütálok egy
főszerepben a New York Ballet Company műsorában –, de nem
tudtam. Messze nem.
Magányosnak éreztem magamat. Tudtam, hogy nincs az a
taps és elismerés, ami ezt enyhítené.
Még mindig az Andrew-val töltött utolsó közös perceinkbe
kapaszkodtam: a kora reggeli szexbe a zuhany alatt, az ajtónak
dőlve, és a kocsiban a reptérre menet. (Még a reptér mosdójában
is volt egy utolsó menet…) Minden egyes alkalommal elmondta,
hogy szeret, hogy nem akar elhagyni, mégis elment.
A kapcsolatunk azóta esténkénti telefonbeszélgetésekre
korlátozódott, amikor meséltünk egymásnak a napunkról,
felizgattuk egymást a vágyainkkal… de ez nem volt elég. És
tudtam, hogy nekem sem lesz túl sokáig elég.
Szükségem volt arra, hogy ott legyen velem.
– Negyven perc, emberek! – kiabálta mellettem egy
díszletező. – Negyven perc múlva mindenki a helyére.
Mély lélegzetet véve odamentem az oldalra kifüggesztett
tükörhöz. Saját magamat bámulva szemügyre vettem az aznapi
jelmezt. A csillogó fehér szettet, ami úgy festett, akár egy álom:
kristályok ragyogtak a mez minden negyzetcentiméterén, a
keményített tütüt csillámpermettel fújták le, a tollas hajpántom
pedig sokkal jobb kidolgozású volt, mint amilyet Durhamben
viseltem.
– Aubrey? – szólalt meg a hátam mögött egy ismerős hang.
– Anya? – fordultam meg. – Mit keresel a színfalak mögött?
– Személyesen akartunk sok szerencsét kívánni – biccentett
apa felé.
– Köszönöm…
– És tudatni akartuk veled, hogy bár még mindig azt
szeretnénk, hogy folytasd a jogi képzést, nagyon büszkék
vagyunk rád, amiért megvalósítod az álmaidat.
– Ezt is köszönöm – mosolyogtam.
– És nagy-nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen
lányunk van, aki példaképe az összes egyetemistának, akik az
idei választások alkalmával az urnákhoz járulnak. A diákoknak,
akiknek hasonló álmaik és ambícióik vannak a művészetek
terén.
– Tessék?
 – Felvette az egészet? – fordult a mögöttünk álló riporterhez,
aki éppen kikapcsolta a diktafonját. – Az utolsó részből lehetne
egy bejátszás a következő reklámunkban.
– Ez most komoly?
– Mi? – vont vállat anya. – Minden szót komolyan
gondoltam, de azért jó. Hogy felvettük, nem gondolod?
Nem vettem a fáradságot, hogy visszavágjak.
Apa odalépett, hogy átöleljen – és pózoljon egy beállított
fényképhez de miután a fotós elment, elmosolyodott.
– Örülök neked. Aubrey – jelentette ki. – Szerintem ide
tartozol.
– Ezt csak azért mondod, mert azt hiszed, hogy ha itt
vagyok, akkor nem fogom elcseszni a kampányodat otthon.
– Nem. Tudom, hogy ha itt vagy, akkor nem fogod elcseszni a
kampányomat otthon – nevetett. – De attól még örülök neked.
– Micsoda támogatás!
– Ez így van – szólt közbe anya. – Izgulunk érted.
– Hölgyeim és uraim, pontosan egy óra múlva kezdődik az
előadás – kiáltotta Mr. Ashcroft. – Aki nem balerina, táncos vagy
kisegítő, kérem, fáradjon le a színpadról. Most rögtön!
A szüleim átöleltek, és sokáig magukhoz húztak. Az
ölelésből kibontakozva egymás után puszit nyomtak az arcomra,
aztán elsétáltak.
Még egyszer, utoljára megigazítottam a fejpántomat, és
ránéztem a telefonomra. Érkezett is egy e-mailem. Andrew-tól.

Tárgy: Sok sikert

 Sajnálom, hogy nem tudok elmenni ma este az első
premieredre, de alig várom, hogy mesélj róla, amikor
felhívsz.
Biztos, hogy a közönség soraiban mindenkinek
maradandó élményt nyújtasz majd.
Andrew Ui Hiányzol.

Tárgy: Re: Sok sikert

Nem hívlak fel ma este. Itt kéne lenned. Gondolkodom
azon, hogy csak jövő héten mesélek róla neked.
Aubrey
Ui. A „hiányzol” sokkal meggyőzőbb lenne, ha két órája
nem azt írtad volna, hogy „hiányzik a puncid”.

Tárgy: Re: Re: Sok sikert

Tudom, hogy ott kéne lennem. Ezért a fenti
bocsánatkérés.
És fel fogsz hívni.
Andrew
Ui. Mindketten hiányoztok.

Tárgy: Re: Re: Re: Sok sikert

Tényleg szerettem volna, hogy itt legyél…
Aubrey

Kikapcsoltam a telefonomat, hogy ne kelljen folytatnom vele

a levelezést. Muszáj volt összpontosítanom.
Az elmúlt huszonkét évem összes táncórája és próbája
juttatott el addig a pillanatig. Harminchat perc múlva minden
egyes mozdulatom közszemlére lesz téve a táncvilág egyik
legnagyobb színpadán.
A legnevesebb kritikusok fognak rólam kritikát írni – a balett
leghűségesebb csodálói. Az újságok pedig recenziókat fognak
közölni, amik eldöntik majd a produkció további sorsát. De
akkor, abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított.
Ez volt az álmom, amit végre megvalósítottam. Csak annyit
tehettem, hogy a lehető legjobb formámat hozom.
– Készen áll, Miss Everhart? – tette a vállamra a kezét Mr.
Ashcrot!. – Készen áll arra, hogy megmutassa ennek a városnak,
hogy ide tartozik?
– Nagyon is, uram – bólintottam.
– Helyes. Mert én is készen állok arra, hogy lássák.
Azzal a feje fölött tapsolva jelezte a többieknek, hogy álljanak
körül minket.
– Hölgyeim és uraim, ez a hivatalos premier estéje – kezdett
bele. – Hónapokon át keményen dolgoztak érte, végiggürizve
minden szükséges próbát, és még utána is néhányat. Tényleg
úgy gondolom, hogy a ma esti Hattyúk tava lesz a legjobb
előadás, amit ez a közönség életében látott – jelentette ki, aztán
elhallgatott egy pillanatra. – Ha mégsem, akkor gondoskodni
fogok arról, hogy megfizessenek érte a holnap délelőtti próbán.
Néhányan felnyögtek. Tudtuk, hogy nem viccel.
– A központi erkélyen leszek. Egyetlenegyszer sem fogok
tapsolni, és tetszésnek semmiféle jelét nem fogom adni, ha az
előadás bármennyivel is elmarad a tökéletestől. Világos?
– Igen, uram – mormoltuk kórusban. Még mindig meg
voltunk illetődve a hatalmától.
 – Helyes. Most pedig foglalják el a helyüket! Hadd legyek
büszke magukra! – mondta, majd csettintgetve elsétált.
Elfoglaltam a helyemet a színpad közepén, és a függönynek
hátat fordítva mindkét karomat felemeltem a fejem fölé.
Hallottam, hogy a zenekar elvégzi az utolsó hangolást, a
zongorista pedig újrajátssza a refrént, amit kihagyott a délelőtti
próbán. Utána csend.
Fülsiketítő csend.
Halványulni kezdtek a fények. Először csak lassan, aztán
gyorsabban, mígnem elsötétült minden.
öt… négy… három… kettő…
Ahogy a zongorista leütötte a darab első akkordjait, felment
a függöny, és reflektorfény vetült a hátamra.
A háttértáncosok – húsz hattyú-balerina hófehér tütüben –
körülálltak, és ahogy lábujjhegyre állva hátrahajtották a fejüket,
lassan megfordultam, hogy szembekerüljek a közönséggel.
Végignéztem az ismeretlen arcokon, aztán belefeledkeztem a
saját világomba.
Én voltam Odette, a hattyúkirálynő, aki első látásra
beleszeret egy hercegbe; együtt táncol vele a csillogó fények
alatt, és elmondja neki, hogy az ifjú szerelmére van szükség
ahhoz, hogy megtörjön a tó átka.
A zenén átszűrődve is hallani lehetett a közönség ámuló
sóhajait, de én csak a táncra összpontosítottam.
Zökkenőmentesen változtam át fehér és bájos hattyúból, aki
csak szerelemre vágyott, fekete, gonosz hattyúvá. Odile-lá, aki
semmi mást nem akart, csak megakadályozni a szerelmet.
 Két óra alatt bemutattam a szerelmet, a szívfájdalmat és az
elkeseredettséget. Egyszer sem álltam meg levegőt venni,
egyetlen taktusról sem maradtam le.
Az utolsó jelenetnél, amikor életem szerelme megesküszik
arra, hogy inkább meghal velem, mintsem hogy teljesítse a fekete
hattyúnak tett téves ígéretét, úgy éreztem, muszáj eltérnem a
koreográfiától.
Ahelyett, hogy kézen fogva hagytam volna, hogy bevezessen
a „vízbe”, a karjaiba ugrottam, és hagytam, hogy magasba
emeljen a többi hattyú szeme láttára. Aztán mindketten
belepörögtünk a végtelenbe – együtt „haldokolva”.
A zene halkulni kezdett – félig komoran, félig könnyedén –,
és a fények kialudtak, hogy teljes sötétségnek adják át a
helyüket.
És csend len.
Majd hirtelen fülsiketítő tapsvihar tört ki a közönség
soraiban. Rengeteg „bravó!”, „encore!” és „bravissimo!”
visszhangzott a falak között.
Kigyúltak a fények a színpadon, én pedig meghajolva
körülnéztem az elégedett közönségen. Mr. Petrov elöl és
középen ült.
– Szép munka, szép munka – tátogta tapsolva.
Anya a szemét törölgetve nézett apára, és azt mondta:
– A mi lányunk.
Még Mr. Ashcroft is állva tapsolt, bár rezzenéstelen arcot
vágott, és azonnal abbahagyta, amikor a tekintetünk találkozott.
– Bravó – tátogta, mielőtt elfordult.
 Továbbra is széles mosollyal néztem körül a teremben.
Kerestem azt a valakit, akit látni akartam. Azt az egy embert,
akit látnom kellett, de ő nem volt ott.
– Köszönöm, hölgyeim és uraim, hogy eljöttek a szezonnyitó
előadásunkra – mondta az egyik női direktor, aki feljött a
színpadra.
–A premierjeink hagyományának megfelelően most
bemutatjuk önöknek a táncosainkat.
Próbáltam a bemutatkozásokra koncentrálni. Próbáltam nem
Andrew-t keresni a tekintetemmel, ám amint felemelkedtem egy
újabb meghajlásból, megláttam őt.
Ott ült az első sorban, bal szélen. Mosolyogva figyelt engem.
– Gratulálok – tátogta.
– És végül, de nem utolsósorban, a mai főszereplőnk,
társulatunk egyik új vezető táncosa, Aubrey Everhart! – kiáltotta
a direktor a mikrofonba, a közönség pedig üdvrivalgásban tört
ki. – Miss Everhart – bökött meg –, még egyszer, utoljára meg
kell hajolnia, majd elhagynia a színpadot…
Nem moccantam. Még mindig Andrew-t bámultam.
– Miss Everhart? – suttogta rekedtebben a direktor. –
Hajoljon meg, és menjen a színfalak mögé. Most rögtön!
Otthagytam a nőt, és egyenesen Andrew felé vettem az
irányt. Ráérősen lesétáltam az oldalsó lépcsőn. Elé álltam,
egyenesen a szemébe néztem – nem foglalkoztam a közönség
értetlenkedő morajával.
A direktor szólt még néhány szót, Mr. Ashcroft köszönetet
nyilvánított, a függöny pedig nélkülem ment le.
 Ahogy a közönség utoljára tapsolva elkezdett kifelé
szállingózni a teremből, végre meg bírtam szólalni.
– Azt mondtad, nem leszel itt… – suttogtam. – Csak azért
jöttél, hogy megnézd az előadásomat, vagy maradsz még egy
kicsit?
– Maradok még egy kicsit.
– Ez azt jelenti, hogy végleg?
– Nem – törölte le a könnyeimet –, azt jelenti, hogy addig
maradok, amíg rá nem jössz, hogy milyen borzalmas ez a város.
Amíg készen nem állsz arra, hogy itt hagyd.
– Hároméves szerződést írtam alá.
– Minden szerződésnél lehet alkudni – ölelt magához
mosolyogva –, sőt ha nem kérsz bocsánatot, amiért tönkretetted
a ma esti tapsrendet, talán a kirúgást kockáztatod a
szerződésszegéssel…
– Hol fogsz dolgozni? – kérdeztem. – Ügyvédként fogsz
praktizálni? Praktizálhatsz egyáltalán ügyvédként?
Szájon csókolt.
– A New York Universityn fogok tanítani.
– Micsoda? – Együttérzés hasított belém a leendő diákjai
iránt.
– Miért?
– Hogy érted azt, hogy miért?
– Szörnyű tanár vagy, Andrew. Az összes gyakornok utált
téged a GBH-nál.
– Leszarom.
 – Komolyan mondom… – folytattam tényleg aggódva. –
Szerintem ezt át kéne gondolnod. A tanítás nem való
mindenkinek, úgyhogy…
– Először is – szakított félbe még szorosabban ölelve kurva jó
tanár vagyok. Csak ez tárgyfüggő. – Végighúzta az ujját az
ajkamon. – Emlékszem, téged nagyon jól megtanítottalak
valamire…
Elpirultam.
– Másodszor pedig tudomásom szerint a GBH-nál az összes
gyakornok taníthatatlan és kőbuta volt, kivéve egyvalakit.
– Azt, amelyik kibaszott hazudozó volt?
– Igen – felelte –, kivéve őt.
– Úgy hallottam, hogy ő az összes szabályodat megszegte –
az arcához emeltem a kezemet úgy hallottam, hogy ő véget
vetett az „egy vacsora, egy éjszaka, zéró ismétlés”
sorozatodnak…
– Biztos vagyok benne, hogy nem.
– Tényleg? – hunyorogtam rá. – Az még mindig érvényben
van? Még mindig az a mottód?
– Bizonyos mértékig – felelte, és az ajkát az enyémhez
nyomta.
– Mivel tetszik a hangzása, de mostantól csak ővele fogok
randizni, csak annyit kell tennem, hogy lecserélem benne az
egyet többre.
 Epilógus

Hat évvel később…

New York, New York

Andrew

OTT ÁLLTAM A New YORK UNIVERSITY KATEDRÁJÁN, és a

másodperceket visszaszámolva azt kérdeztem magamtól, hogy
egyáltalán miért mentem bele ebbe.
– Van bárkinek kérdése? – Az órámra néztem.
Néhányan felemelték a kezüket.
– Csak háromra válaszolok. – Egy fiatal nőre mutattam az
első sorban. – Igen, maga. Mi lenne az?
– Ööö… – pirult el – jó reggel, Hamilton tanár úr! A nevem…
– Nem érdekel a neve. Mi a kérdést?
– Ööö… már hét hete elkezdődött a félév, és még nem
kaptunk tantárgyleírást öntől…
Nem foglalkoztam vele. Inkább ráböktem egy pacákra a
hátsó sorban.
– Igen?
– Azt sem mondta meg, hogy milyen könyveket kell
megvennünk…
 – Van ebben a teremben valaki, aki ismeri a „kérdés”
fogalmát?
– Kiválasztottam az utolsó diákot, egy vörös hajú csajt az
ablaknál. – Igen?
– Igaz, hogy mindennap felváltva kell hoznunk önnek a
kávét? Rápillantottam a kávéra az asztalomon, meg a jelenléti
ívre, amin szerepelt, hogy aznap melyik hallgató hozta be.
– Nem tantárgyi követelmény – emeltem fel a poharat de ha
valaki nem hozza be a kávémat, amikor ő lenne a soros, akkor
gondoskodom arról, hogy az egész csoport megbánja.
Erre kórusban felnyögtek, és a fejüket ingatták. Páran még
mindig fent hagyták a kezüket, de aznapra hivatalosan is
végeztem.
– Következő órára olvassák el a kinyomtatott anyagnak a
153. oldalától a 260.-ig terjedő részét. Elvárom, hogy az összes
ügyet kívül-belül ismerjék. Vége az órának.
Azzal minden további nélkül kisétáltam.
A kocsiban észrevettem, hogy kaptam néhány új e-mailt.

Tárgy: Fürdőszoba
Köszönöm, hogy küldtél egy nagyon illetlen üzenetet a
mai virágok mellé. Most már mindenki tudja a
társulatban, hogy még nem dugtunk a vadonatúj
fürdőszobánkban.
Miért vagy ennyire nevetséges?
Aubrey

Tárgy: Re: Fürdőszoba

Nagyon szívesen. Remélem, tetszett a virág.
 És amit küldtem, az nem „üzenet” volt. Hanem egy
követelés, amit néhány órán belül kell teljesíteni.
Miért tagadod, hogy odavagy érte?
Andrew

Szinte láttam magam előtt, ahogy a szemét forgatja ettől az

üzenettől. Felpörgettem a motort, és visszaszáguldottam az
otthonunk felé.
Bár ott töltöttem az elmúlt hat évet, még mindig szoknom
kellett azokat a dolgokat, amiket régen utáltam, ám amik már
egyre kevésbé zavartak, de még azért hosszú volt az út.
Bizonyos emlékeket soha nem lehet átírni…
Aubrey-t viszont teljesen magával ragadta és lenyűgözte a
város. Amikor éppen nem a társulattal turnézott fáradhatatlanul,
ragaszkodott ahhoz, hogy menjünk el az összes étterembe,
színházba és látványossághoz. Próbálta elérni, hogy megint
szeressek bele mindenbe.
Leparkoltam az újonnan vásárolt barna homokkő házunk
előtt Brooklynban, és felmentem a lépcsőn.
– Aubrey – nyitottam be itt vagy?
– Igen – felelt a távolból. – És nem a fürdőszobában vagyok.
– Előbb-utóbb úgyis ott leszel.
Végigmentem a folyosón. Megálltam, amikor megláttam,
hogy újabb fényképet rak ki a dolgozószobájában a falra.
Az összes falat beborították a képek, amiken a színpad
közepén állt. Minden premierről egy fotó.
– Építtessek még egy szobát neked meg a fotóidnak? –
érdeklődtem. – Kezd elfogyni a hely.
 – Nem, szerintem ez lesz az utolsó.
– Még mindig úgy tervezed, hogy a hónap végén
visszavonulsz? – Mögé léptem, hogy megcsókoljam a nyakát. –
Vagy meggondoltad magad?
– Nem gondoltam meg magam – fordult szembe velem. –
Ideje valami új dologra koncentrálnom.
– Hogy te legyél Mr. Ashcroft női változata, amikor tanítasz?
– Nem leszek olyan rossz – válaszolta. – De ahogy mondtad,
tényleg rám fér a szünet…
Bólintottam. Minden tőlem telhető módon támogattam őt a
karrierjében: elkísértem külföldre, hogy megnézzek néhányat az
ottani előadások közül, felfogadtam egy személyi masszőrt, aki
mindig a rendelkezésére állt, és minden eredményét
figyelemmel kísértem az újságokból.
Az utóbbi időben viszont észrevettem, hogy valami
megváltozott – benne, a hozzáállásában. Bár boldogan ment a
próbákra, és még boldogabban mesélt nekem a társulat új
dolgairól, mintha jobban érdekelte volna a táncon kívüli élet,
ezért felvetettem, hogy tarthatna egy kis szünetet.
Azt viszont nem értettem, hogyan értelmezhette
visszavonulásnak az általam javasolt szünetet.
– Imádtam Oroszországban táncolni – mutatott rá a képre. –
Emlékszel?
– Igen, emlékszem.
Tovább csókolgattam a nyakát, és benyúltam a blúza alá.
Motyogott valamit, amikor a hüvelykujjammal masszírozni
kezdtem a mellbimbóját, miközben gyengéden harapdáltam a
bőrét. De aztán távolabb lépett tőlem.
 – Tényleg el kéne faxolnod a társulatnak a módosított
szerződésemet… Délután ötig hivatalosan is be kell jelentenem
nekik.
– Majd a fürdőszoba után. – Megfogtam a kezét. – Addig
még van négy óránk.
A szemét forgatva megadta magát, és hagyta, hogy a
fürdőszobába vezessem.
Kinyitottam a csapot, aztán kibújtattam Aubrey-t a
ruhájából.
– Ha annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy visszavonulj az
előadóművészettől, és csak taníts, több időnk lesz majd
egymásra.
– Több időd lesz arra, hogy meggyőzz, hagyjam itt New
Yorkot?
– Tényleg nincs okunk maradni. – Beletúrtam a hajába. – Ha
tanítani fogsz, akkor ingázhatsz.
– És ha nem tanítani fogok? Ha inkább úgy döntök, hogy
folytatom a táncot?
– Akkor majd éves bérletet váltok. – A két tenyerem közé
fogtam az arcát, és felvontam a szemöldökömet. – Soha nem
kénem tőled olyat, Aubrey, hogy vonulj vissza. Csak szerintem
szükséged van egy kis szünetre. Több mint hat éve nem volt egy
hét szabadságod sem…
– Tényleg szünetet fogok tartani…
– Hosszabbat, mint két nap?
– Sokkal hosszabbat.
– Két hét?
– Legalább kilenc hónap lesz.
 – Micsoda? – Döbbenten hátraléptem. Amióta
összeköltöztünk, már nem használtunk óvszert, de ő továbbra is
szedte a fogamzásgátlót. – Miről beszélsz, Aubrey?
– Arról beszélek hogy apa leszel – jelentette be szinte
suttogva. – És ez szerintem elég jó indok arra, hogy itt
maradjunk…
Néhány másodpercig csak hallgattam, és rátettem a
tenyeremet a lapos hasára.
– Jól vagy? – kérdezte. – Nem akartad ezt? Már reggel
szerettem volna elmondani neked, de annyira siettél, hogy…
Félbeszakítottam egy szenvedélyes csókkal. Közelebb
húztam magamhoz, és simogatni kezdtem a meztelen hátát.
– Több mint jól vagyok – néztem a szemébe –, és igen,
akartam ezt.
– Szeretlek – mormolta bele a számba, én pedig viszonoztam.
Levegőért kapkodva nekidőlt a zuhanyzó ajtajának.
– El tudnád most faxolni a levelemet? Nagyon jó lenne, ha
most az egyszer nem késnék le valamit azért, mert képtelen vagy
önuralmat gyakorolni, és túlságosan lefoglal, hogy megdugj…
– Kétségtelenül el fogom faxolni a leveledet… – haraptam rá
az ajkára a fenekét markolászva – a fürdőszoba után.
Még egyszer, utoljára megpróbált elmenekülni, de
odanyomtam a falhoz, és addig csókoltam, amíg el nem ernyedt.
Amikor levegőért kapkodva kibontakozott a csókból, a
derekam köré emeltem a lábát, hogy centiről centire beléhatoljak.
A nyakam köré fonta a karját, miközben homorított a
hátával, én pedig az oldalánál fogva magamhoz húztam.
 – Ha hazaértünk a vacsoráról, addig foglak kefélni, ameddig
bírod… – suttogtam, s közben lefelé vándorolt a kezem a hasától
a csiklójáig, és elkezdtem körözni rajta a hüvelykujjammal.
– Ahh…
Belém mélyesztette a körmeit.
– Most pedig, hogy felmondasz, benned leszek mindennap…
– Andrew…
Éreztem, ahogy megfeszül a teste. A másik lábát is a
derekamhoz emeltem, és még jobban hozzápréseltem a
csempéhez.
– Mindennap…
A puncija még szorosabban, lüktetve ölelte a farkamat.
Erősen tartottam őt, és végignéztem, ahogy teljesen elengedi
magát, és feljut a csúcsra.
Az alsó ajkára harapva közel húztam magamhoz, amint egy
újabb orgazmus kezdett végigsöpörni a testén.
– Ne harcolj ellene…
– Én… én nem…
– Aubrey… – kiáltottam a szemébe nézve, amikor
másodpercek múlva én is elélveztem.
Egy darabig így maradtunk összefonódva, miközben folyt
ránk a víz a zuhany alatt.
– Néha utállak – suttogta.
Intett, hogy engedjem el a lábát.
– Én is szeretlek – feleltem, és óvatosan talpra állítottam.
Fogtam egy luffaszivacsot, és lassan végighúztam a testén. A
hasához érve megtorpantam.
– Voltál már orvosnál?
 – Nem – rázta meg a fejét –, épp csak megcsináltam a tesztet.
Holnap megyek.
– Holnap megyünk.
Úgy nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de aztán
csak felnyögött, amikor rányomtam a szivacsot a combjára.
– És most – nyúlt egy másik szivacsért, miután végeztem –,
hadd…
– Nem – kaptam el a csuklóját, és rámutattam a padra a
zuhany alatt –, ülj le!
– Micsoda?
– Ülj le!
– Ez most komoly? – hunyorgott rám karba tett kézzel. –
Nem hagyod, hogy viszonozzam a szívességet, csak mert terhes
vagyok? Erről van szó?
– Igen, pontosan erről van szó.
Felsóhajtott.
– Andrew…
– Nem veszíthetek el még egyet – szakítottam félbe, és
rászegeztem a tekintetem. – Azt akarom, hogy egyáltalán ne
csinálj semmit.
Lassan bólintva hátralépett, és leült a padra. Mindvégig
egymás szemébe néztünk.
Miután végeztem, elzártam a csapot, és betekertem őt egy
törülközőbe. Végül kézen fogva átvittem a hálószobába.
– Tegyek fedőlapot a leveledhez? – kérdeztem.
– Nem. De ha már ilyen engedékeny kedvedben vagy,
örülnék, ha kihagyhatnánk a mai tantestületi vacsorádat.
 – Szó sem lehet róla! – tiltakoztam, és felkaptam a levelét az
ágytámláról. – Rengeteg időd van elkészülni. Nemsokára jövök.
A sóhajtásaival mit sem törődve átmentem a szobámból az
otthoni irodámba. Az is tele volt a balettelőadásai fotóival.
Ráadásul, legnagyobb bosszúságomra, pont az íróasztalom fölé
rakott egy képet, amin csókolózunk. És mindig ugyanott
találom, valahányszor a bekeretezett jogi diplomámat rakom ki a
helyére.
Bekapcsoltam a faxot, kihúztam a rekeszt, és megálltam
rendesen elolvasni a levelét.

Tisztelt Mr. Ashcroft, NYCB csapat és táncostársak!

Ezúton hivatalosan is lemondok a társulatnál betöltött
vezető táncos pozíciómról.
A korábban megbeszélteknek megfelelően szeretnék
inkább instruktori szerepet betölteni az elkövetkezendő
legalább két évben, amikor is egy másik álmomat fogom
megvalósítani. Szándékaim szerint visszatérek majd a
színpadra a megfelelő időben, de jelen pillanatban azt
kell tennem, ami nekem és a leendő családomnak a
legjobb.
Aubrey Everhart

Aubrey

A biztonsági övemet becsatolva ránéztem Andrew-ra.

– Meddig tervezel maradni ma este?
– A végéig.
 Grimaszolva felidéztem a legutóbbi unalmas tantestületi
vacsorát, amin ott voltunk. A díjazottak fele elaludt a ceremónia
első órájában.
– Jelöltek egy díjra, vagy mi? – tudakoltam.
– Miből gondolod, hogy engem valaha is jelölnének egy
díjra?
– Tekintve, hogy valamiért háromszor egymás után
megnyerted Az Év Tanára címet, biztosra veszem, hogy nem
lehetetlen.
– Nem – mosolygott –, az a gála jövő héten lesz.
– És ma este?
– Számít? – Megsimogatta a fedetlen combomat. – Azt
akarom, hogy ott legyél. Mikor tervezed elmondani a
szüleidnek, hogy terhes vagy?
– Holnap. Te elmondod valakinek?
– Jessicának – felelte némi hallgatás után.
– Jessicának? – nevettem. – Komolyan?
– Komolyan. Jó barátok vagyunk.
Ezt nem vontam kétségbe. Bár a lány régen fáradhatatlanul
rá volt kattanva Andrew-ra, maximálisan mellettünk állt, amióta
New Yorkba költöztünk. Havi egyszer telefonált, hogy mi újság,
és randitippeket is kért. Néha még tőlem is.
Egy parkolóházba érve Andrew felém fordult:
– Hónapokkal ezelőtt abbahagytad a fogamzásgátlót, ugye?
Bólintottam.
– Miért?
– Mert mondtad, hogy jobban szeretnél gyereket, mint
amennyire valaha is bevallanád…
 – Azt is mondtam, szeretném, hogy előbb karriert építs, és
mindent elérj, amit csak akartál.
– Már elértem – válaszoltam, miközben üresbe tette a kocsit.
Két tenyere közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe
nézett.
Szóra nyitotta a száját, de egyszer csak kopogtak az ablakon.
A kocsirendező volt az.
Andrew nagy sóhajjal hátradőlt. Hagyta, hogy a frakkos férfi
elvegye tőle a slusszkulcsot, egy másik pedig kisegítsen engem
az autóból.
– Kellemes estét kívánunk! – szólaltak meg kórusban.
Andrew magához ölelt, így mentünk végig a kivilágított
sétányon. Az étterem üvegajtajához érve a pultnál álló pincér
biccentett nekünk.
– Jó estét, Mr. Hamilton és Miss Everhart – köszönt, és kitárta
az ajtót.
– Jó estét! – válaszoltam. Elcsodálkoztam, hogy tudja a
nevemet.
Éreztem, hogy Andrew belecsókol a hajamba, miközben
beléptünk egy félhomályban úszó terembe, ahol fehér abroszos
asztaloknál ültek a vendégek.
Odavezetett az egyikhez az ablak mellé, és kihúzta nekem a
széket.
A teremben körülnézve észrevettem, hogy hiányoznak a
fényűző tantestületi vacsorák szokásos üdvözlő elemei. Sehol
egy ismerős arc, és sehol egy egyetemmel kapcsolatos utalás az
étlapon. Ahogy megint Andrew felé fordultam, hogy
megkérdezzem, mi folyik itt, megláttam, hogy egy kis fekete
dobozt tett az asztal közepére.
– Meg akartam várni a vacsora végét – fogta meg mindkét
kezemet, nekem pedig megállt a szívem – de…
Minden elhomályosult körülöttem, úgyhogy vettem néhány
mély lélegzetet.
– De micsoda?
– Ezt most akarom odaadni neked. Szerintem elég türelmes
voltam e tekintetben, úgyhogy…
– Igen – engedtem el a kezét –, igent mondok. Kinyithatom?
– Persze – mosolygott.
Még egy utolsó mély lélegzet után kinyitottam a dobozt,
hogy kivegyem belőle a…
– Fülbevaló? – Nagyon igyekeztem magamon tartani a
mosolyt a csillogó gyémántos kis balettcipők láttán.
– Igen – bólintott még mindig mosolyogva. – Két hete
említetted, hogy szeretnél egy ilyet, úgyhogy gondoltam, a
gólyahírhez…
A mondat többi részét már nem hallottam. Rámeredtem az
ékszerre.
– Nem tetszik? – tudakolta, és megemelte az államat.
– De igen. Csak azt hittem, hogy… – Könnyek szöktek a
szemembe. – Igen… Igen, nagyon tetszik, Andrew.
– Akkor miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt elsírja magát?
– vonta fel a szemöldökét.
– Nem sírok – feleltem, majd felálltam. – Megbocsátasz egy
percre?
 Nem vártam meg, hogy válaszoljon. Elsétálva megragadtam
az egyik pincér könyökét, hogy merre van a mosdó.
A lehető leggyorsabban elindultam abba az irányba, és az
összes fülkét ellenőriztem, mielőtt utat engedtem egy „ez most
komoly?” sírásnak. Aztán hagytam, hogy a többi könnycsepp is
végiggördüljön az arcomon.
Tudhattam volna…
Megráztam a fejemet. Tudtam, hogy képtelen leszek
végigcsinálni a vacsorát anélkül, hogy kimutatnám az
érzéseimet. Rögtön elővettem a telefonomat, hogy írjak neki egy
üzenetet, de ekkor belépett az ajtón.
– Ez egy női mosdó – közöltem vele. – Menj ki!
– Hogy írhass nekem egy e-mailt? – vigyorgott.
– Igen. Hogy írhassak neked egy e-mailt. – Hátráltam egy
lépést.
– Már majdnem a végére értem, úgyhogy ha…
– Miért sírsz, Aubrey? – Odalépett hozzám, amitől én megint
hátráltam, egészen addig, amíg neki nem nyomott a falnak. –
Valami rosszat mondtam?
– Nemsokára gyereket szülök neked, Andrew. Szülők
leszünk…
– Tisztában vagyok vele. – A hasamra pillantott, aztán
letörölte a könnyeimet. – Ugyanakkor biztosra veszem, hogy
ennyi hetesen a hormonjaidnak még nem kéne így dolgozniuk.
– Meg fogod te valaha kérni a kezemet? – bukott ki belőlem a
kérdés, mert már nem bírtam magamban tartani. – Hat éve
együtt vagyunk…
 – Nem emlékszem, hogy meghatároztam volna egy
időkeretet.
– Azt mondtad, hogy miután stabil lesz a karrierem, és… –
Felsóhajtottam, ő pedig letörölte az újabb könnyeket. – Csak
tudni akarom, hogy igen vagy nem, hogy ne kezdjek el megint
reménykedni… És ha soha nem akarsz esküvőt a múltad miatt,
mert azt hiszed, hogy olyan fájdalmat fogok okozni neked, mint
Ava, vagy csak nem szeretnél hosszú távon elköteleződni
mellettem, akkor azt most mondd el, hogy el tudjam…
Elhallgattam, mert éreztem, hogy egy gyűrűt húz az ujjamra.
– Csak még húsz percet kellett volna várnod.
Megpuszilta a homlokomat, én pedig lenéztem a gyűrűre.
Elállt a lélegzetem, amikor az arcom elé emeltem.
Óriási négyzet alakú gyémánt volt, apró kék zafírokkal a
platinakarikán. A kövek mellett pedig egy sor egymásba fonódó
A betű csillant meg a fényben.
Döbbenten néztem rá.
– Te itt akartad megkérni a kezemet?
– Nem – csókolt szájon –, a tetőn.
Csend.
– Fél térdre akartál ereszkedni? – csordult ki egy újabb
könnycsepp a szememből.
Bólintott.
– Mások előtt?
Megint bólintott.
– Most is megtennéd?
– Minek?
– Az emlék miatt.
 – Már úgyis igent mondtál.
– Tudom, de átmenetileg levehetem a gyűrűt, hogy
meghallgassam, amit el akartál mondani. – Már készültem is
lehúzni, de Andrew megállított.
– Ha leveszed a gyűrűt, akkor feltételezni fogom, hogy
„nem” a válaszod… De miután tudom, hogy úgysem engeded el
a témát, amíg nem mondom ki a dolgokat, beszélni fogok az
emlékek kedvéért.
Azzal kézen fogva kivitt a mosdóból, majd fel egy lépcsőn.
Kinyitotta az előttünk lévő ajtót, és kikísért az étterem
szabadtéri részébe, ahol a vendégek egy fűtött fehér vászontető
alatt ültek. A párkányhoz sétáltunk, ahol a vállamra terítette a
zakóját, mielőtt felemelt, és ráültetett a hideg kőre.
Aztán a válla fölött hátrapillantott a gyanakodva figyelő
vendégekre, és fél térdre ereszkedett.
– A cenzúrázott vagy a nem cenzúrázott változatot akarod? –
nézett a szemembe.
– A nem cenzúrázottat.
– Oké. – Megfogta a jobb kezemet. – Aubrey… A
kapcsolatunk kezdete hazugság volt, egy kibaszott nagy
hazugság. De valamilyen furcsa oknál fogva nem is örülhettem
volna jobban annak, hogy az volt.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Az elmúlt hat évben mélyre ástunk, hogy eljussunk az
igazságig. Ez akármennyire fájt is olykor, őszintén mondhatom,
hogy nagyon megérte.
Elpirultam, amikor az emberek elhallgattak mögötte, és
hegyezték a fülüket, hogy mit mond.
 – Néhány éve már meg akartam kérni a kezedet, de nem
akartalak visszafogni vagy akadályozni abban, hogy a
karrieredre koncentrálhass. Ezért megvettem a gyűrűt, és
elhatároztam, hogy megvárom, amíg mindent megvalósítasz,
amit csak szerettél volna. Amíg tényleg élvezni tudunk egy kis
együtt töltött időt.
Egy nő felállt, és a szívéhez kapva azt tátogta, hogy „jaaaaj”.
– És bár úgy fel tudsz idegesíteni, mint senki más, és
továbbra is kifelé ráncigálsz a komfortzónámból… senkivel sem
lennék szívesebben, és semmi mást nem csinálnék szívesebben,
mint hogy a te puncidat dugjam egész hátralévő életemben.
A vendégek hitetlenkedve suttogni kezdték kórusban, hogy
„mit mondott?”.
– Úgyhogy… – húzta végig a hüvelykujját a gyűrűmön –
hozzám jössz feleségül?
Bólintottam. Éreztem, hogy friss könnyek folynak végig az
arcomon. Andrew pedig felállt, hogy magához öleljen.
– Tényleg szükség volt arra az utolsó mondatra? – suttogtam,
miközben magának követelte a számat.
– Igen – járta be a nyelvével az ajkamat –, mert azt akarom,
hogy tudd: gyűrű ide vagy oda, attól még ugyanaz az Andrew
vagyok.
– Vagy Liam…
– Nem, Andrew. – Ismét megcsókolt, ezúttal
szenvedélyesebben.
– Liam rossz nőbe szeretett bele… Andrew pedig nem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

HŰ-HA! WOW!
Ez biztos minden idők egyik legamatőrebb szerzői
megjegyzése, de aki ismer, annak nem kéne meglepődnie. LOL.
Köszönet Tamisha Drapernek, amiért az egész pályafutásom
alatt mellettem áll és arra sarkall, hogy mindig a legjobb
formámat hozzam, és emlékeztet arra, hogy mi a legfontosabb.
Nélküled soha nem tudtam volna megcsinálni ezt. Bár biztos
vagyok abban, hogy a férjed naponta mind a negyvenszer
ingatja a fejét, amikor meglátja a nevemet a telefonod kijelzőjén,
örülök annak, hogy nem foglalkozol vele, és attól még felveszed.
Te vagy a legjobb barátnő, akit csak kívánni lehet, és nem is
lehetnék hálásabb, amiért jóban-rosszban és a legvadabb
őrületben is mellettem vagy. Szeretlek.
Tiffany Downs, OMG, annyira örülök, hogy visszakaptalak!
Te vagy az ellensúly, a tökéletes ellensúly, és a támogatásod, a
tanácsaid meg a barátságod nekem az egész világot jelentik.
Köszönöm, hogy szerinted az én stílusom az én stílusom, és
rendben van másmilyennek lenni.
Alice Tribue, OMG, OMG! KÖSZÖNÖM, hogy te vagy a
horgonyom a szerzői kiadás tengerén. Fogalmam sem volt arról,
hogy az írók akár barátok is lehetnek. Tényleg fogalmam sem
volt! De annyira örülök, hogy mellettem van egy ilyen ember,
mint te, aki megérti a sajátos őrültségemet, aki mellettem áll
jóban-rosszban, és aki szerint tényleg nem vagyok szar. LOL.
Keshia Langston, te vagy a legszerényebb és
legbecsületesebb szerző, akit ismerek. El sem tudom mondani,
mennyire üdítő ismerni valakit, aki csak „veszi az adást”, tudod?
#FLY HARD (Vagy ahogy te mondanád… #FLYbitch LOL)
Brooke Cumberland, biztos vagyok abban, hogy soha nem
fogom megnyerni Az év könyvdedikálója címet, és én vagyok a
világ legbénább SMS-partnere (oké… biztos van, aki rosszabb
nálam… muszáj lennie, LOL), de tudatni akarom veled, hogy a
barátságunk számomra felbecsülhetetlen. Kedves vagy,
gondoskodó, együttérző, és bár kattant is vagy (igen, kattant
vagy, LOL), a világért sem cserélnélek el.
Laura Dunaway, bár több ezer kilométerre vagy tőlem,
érzem a támogatásodat és a szeretetedet. Nem tudok elég
sokszor köszönetet mondani, amiért mindig mellettem vagy.
Bobbie Jo Malone Kirby! Most keresem a szavakat, mert
hogy is mondhatnék csak annyit, hogy jobban szeretlek, mint
amennyire valaha is sejtenéd? Hogy jobban hiszel bennem, mint
én saját magamban, és segítesz megőrizni az ép eszemet, bármi
van? Olyan átkozottul boldog vagyok, amiért tavaly besétáltál az
életembe… Még mindig nem hiszem el, milyen
zökkenőmentesen összecsiszolódtunk, és hogy most itt vagy,
örökké az enyém vagy, és soha nem foglak elengedni.
Natasha Gentile! Köszönöm, hogy te vagy az én őrült,
folyton e-mailező, állandóan „fogd be, Whitney, és fejezd be ezt
a könyvet” emberem. Fantasztikus vagy kívül-belül, és talán
nemsokára találkozunk Montrealban…
 Natasha Tomic! Szóhoz sem jutok a sok szeretettől és
támogatástól, amit tőled kaptam ehhez a sorozathoz. És a
varázslatos szálaktól, amiket megmozgattál, amikor májusban a
NOLA-ban jártál
(KÖSZÖNÖM). És a szívből írt üzenetekért, amiket akkor
kaptam tőled, amikor a dolgok szétestek. Nem találok tökéletes
megfogalmazást arra, hogy „nagyon szeri van, fantasztikus
vagy, és sohasem fogom elfelejteni, amit értem tettél”… Szóval
beérem ennyivel, aztán majd újra feltöltöm ezt a könyvet a
megfelelő szavakkal. LOL.
Nicole Blancard, köszönöm a teasereket, amik megmentették
a könyvemet. Szó szerint. Fogalmad sincs, mennyire kritikusak
voltak az RDl-gyel kapcsolatban, és akkora megtiszteltetés, hogy
beugrottal PR-osnak, amikor jobban kinőtte magát ez az egész,
mint valaha is hittem volna. KÖSZÖNÖM!
Kimberly Brower! KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM,
KÖSZÖNÖM, hogy újra és újra végigolvastad ezt a könyvet, és
segítettél elsimítani a hibákat, amikor bekattantam. Fogalmad
sincs, milyen sokat jelent ez nekem! Te segítettél megőrizni az ép
eszemet egy nagyon stresszes időszakban, és ezt soha, de soha
nem fogom elfelejteni.
Köszönöm az összes barátomnak – a régieknek és az újaknak
Kimberly Kimballnak (irtó menő leszel idén szeptemberben,
ne aggódj!), Stephanie Locke-nak (alig várom, hogy St. Louisban
személyesen is találkozzunk), Michelle Kannannak (láttad a
nevedet ebben? LOL), Lisa Pantano Kane-nek (köszönöm, hogy
elolvasol mindent, és komolyan mondtam azt az előolvasós
összejövetelt, LOL) és Lauren Blakelynek (te vagy a példaképem,
és komolyan jobban inspirálsz, mint valaha is gondolnád).
Köszönöm minden egyes bloggernek, aki agyonreklámozta
ezt a sorozatot, és olyan sikeressé tette, mint amilyen lett. Csak
hogy felsoroljak néhányat: Milasy & Lisa @ The Rockstars of
Romance, Jenny & Gitte @ TotallyBooked, Christine @ Shh
Mom’s Reading, Nadine Colling @ Hook Me Up Book Blog,
Michelle Cole @ The
Blushing Reader Blog, Lóri Economos @ Sinfully Sexy, Tara
and Tracie @ Halos & Horns, Alison East @ Three Chicks & Their
Books, Hetty Rasmussen @ BestSellers & BestStellars, Christine
Cheff @ Unhinged Book Blog, Miranda & Amie @ Red Cheeks
Reads, Cara Arthur (2) A Book Whore s Obsession, és még
SOKAN mások! (Oké, komolyan híg agyú vagyok, úgyhogy ha
kihagytalak, tényleg nem szándékos volt, és mivel ez egy saját
kiadás, megtehetem, hogy odaírom a nevedet és a blogodat,
aztán újra feltöltöm a könyvet. LOL. Nyugodtan szólj…)
Köszönöm Evelyn Guynak az utolsó korrektúrát, mint
mindig.
MILLIÓSZOROS KÖSZÖNET Erik Geversnek, amiért
beugrott megcsinálni a formázást. (Néha jobb profira bízni a
dolgokat,
LOL.)
Köszönöm anyukámnak, LaFrancine Mariának, amiért
minden lépésnél mellettem van az úton, hogy gondoskodik
arról, hogy távlatból szemléljem a dolgokat, és mindenben hisz,
amit csinálok. SZERETLEK!
 Végül, ám SOHA, de SOHA nem utolsósorban
KÖSZÖNÖÖÖM a világ legjobb olvasóinak! Ti váltottátok
valóra ennek a déli lánynak az álmát, és mindenért tartozom
nektek! Igen, ez volt az utolsó könyv Aubrey-ról és Andrew-ról.
Igen, híres vagyok arról, hogy meggondolom magamat, de
szerintem ez így marad. LOL. És nem, nem, nem… nem fogok
beszámolni az életük alakulásáról a blogomban. Csak vicceltem!
Persze hogy be fogok. Jobban szeretlek benneteket, mint valaha
is hinnétek, és hálás vagyok, amiért beszálltatok az F.L.Y.
csapatba…

F.L.Y. (Fucking Love You)

Whit