Professional Documents
Culture Documents
ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 652 5
A HERCEGEK ÁTKA.
Csak ez a három szó ismétlődik a fejemben. A világ megáll,
és az emlékeimben kutatok valami után – egy jel, egy utalás, egy
nyom után. De mivel nem találok semmit, arra a következtetésre
jutok, hogy megőrültem.
Megmentettük Lirát az óceán kellős közepén, ahol egy hajó
sem volt a láthatáron. Amikor először magához tért, volt benne
valami megmagyarázhatatlanul elbűvölő, ami csak akkor tűnt
el, mikor megpróbált rám támadni. Pszárinul beszélt a hajóm
fedélzetén. És – az istenekre – az a szirén! Mit is mondott rá?
Parakaló. Könyörgött az életéért, és nekem fel sem tűnt,
mennyire furcsa ez, pedig korábban egyik sem csinált ilyet. Hát
persze hogy könyörgött. Csak nem nekem, hanem egy másik
szirénnek. A hercegnőjének.
– Ti sem tudtátok? – kérdi Yukiko.
Nem válaszolok.
Tudtam, hogy Lira titkol valamit, de nem képzeltem volna,
hogy ezt.
A mellkasomra simul a kezem, a sebhelyre gondolok, ami az
ingem alatt húzódik. A sebhelyre, ami olyannyira hasonlít arra,
amit Lira ejtett Rycroft testén. Aznap, Midaszban, a Hercegek
Átka rám talált, miközben én sehol nem leltem őt. Hagyta, hogy
egy hableány kifárasszon, majd a szívem fölé mart, készen arra,
hogy kitépje a mellkasomból. Ha a parti őrök nem tűnnek fel,
meg is ölhetett volna engem.
Lira megölhetett volna engem.
Ahogy Lira rám szegezi a tekintetét, előhúzom a kardom.
Először nem is tudom, mire készülök, csak szorítom erősen a
markolatot, olyan erősen, hogy belefájdul a kézfejem. Lira pedig
nem mozdul, akkor sem, amikor egyre közelebb és közelebb
érek hozzá, és ez csak még jobban felbosszant. Az áruló. Még
annyi tisztesség sincs benne, hogy meghátráljon.
– Elian.
A nevemet egy sóhaj kíséretében ejti ki, és ekkor úgy érzem,
elvesztem a józan eszem.
– Megöllek – ennyit tudok csak mondani.
Lira még emberként is meglepően gyors. Gyorsabb, mint a
legtöbb újonc harcos, akikkel eddig találkoztam, és sokkal
hajlékonyabb is. Csak úgy cikázik, de van a mozgásában valami
ősi, primitív. Rászegezem a pengét, ő pedig egy határozott
mozdulattal hátrahúzza a vállát. Úgy látom, teljesen meg van
döbbenve, de annyira azért magánál van, hogy az öklével felém
csapjon. Elkapom a csuklóját, pár centire az arcomtól, és
megcsavarom. A fogait mereszti rám, és brutális erővel megrúg.
Arrébb húzódom, de a lábfeje így is eltalálja a combom, és
fájdalom hasít belém.
Az öve felé bökök a fejemmel.
– A kardod – szólalok meg.
– Tán érdekel, hogy nincs fegyverem? – kérdezi.
– Ne keverd össze a törődést a becsülettel – sziszegem. – Ha
kell, úgy öllek meg, hogy nem tudsz védekezni.
Ismét felé suhintok, ő pedig furcsa mozdulattal kikerüli a
kardom. Mikor elkerül a közvetlen közelemből, meghallom a
fém hangját: kihúzza a kardját a hüvelyéből.
Olyan tökéletes ívben tartja a fegyverét, ahogy tanítottam
neki, és közben vicsorog.
Ekkor látom meg benne a vadállatot.
A kardjaink összecsapnak. Acél az acéllal.
Kivédem Lira támadását, és ismét elkapom a csuklóját. Mikor
erősen balra rántom, a kard kiesik a kezéből. Magamhoz
rántom, ő két karját szorosan maga elé emeli. A szívem, ami
most Lira hátának nyomul, dühödten kalimpál, ő pedig
megvonaglik, igyekszik kiszabadítani magát. A teste hideg –
mindig az –, de összeérő testünkön érzem az izzadságot.
– Végezz vele! – kiáltja Yukiko.
Nyelek egyet, közben a testünk közé szorult kardon
töprengek. Nem tudok rendesen hozzáférni, mivel fogva tartom
Lirát, és a gondolat, hogy ilyen közel van hozzám – hallom a
zihálását, érzem, hogyan lüktet benne az élet –, egyszerűen túl
sok.
Rosszul vagyok ettől.
A fejünk fölötti csillagok történeteiről meséltem neki, majd
megcsókoltam. Az ajka ízére gondolok. Az egész univerzum
látta, hogyan simult hozzám. Arra kért, hogy csókoljam meg, és
mi mást is tehettem volna.
Lira felém fordítja az arcát, és mélyet sóhajt.
Majd megemeli a könyökét, és erősen állon vág.
A szorításom elernyed, ő pedig előrelendül, és visszaszerzi a
kardját. Keserűen felnevetek, de aztán a számra szorítom a
kezem.
– Látom, tényleg olyan akarsz lenni, ahogy a legendákban
szerepelsz – szólalok meg.
– Elég, Elian. – Úgy tartja felém a kardját, mint egy sorompót.
Vért köpök a padlóra.
– Akkor lesz elég, ha már halott vagy.
Mikor ismét támadok, már semmi másra nem koncentrálok,
csak arra az üvöltő hangra belül, ami azt ismétli elszántan, hogy
elárult. Egyik kardcsapás követi a másikat, de a pengéjével
mindig kivédi az ütéseket. Támadok újra meg újra. Hangosan
csattognak a fegyverek, és mintha az idő egyszerre rohanna
szédülten és állna meg. Végtelen másodpercek és percek után
aztán a térdére esik, és a kristály kigurul a kezéből.
Lira nem kap utána, ahogy én sem. Csak azzal foglalkozom,
vajon milyen hosszú ideig tartja még ott a kardot a feje fölött.
Úgy emeli fel, mintha ezzel hárítani tudná a támadásaimat.
Minden csapásomat gyilkos tekintettel fogadja. Majd a
könyöke remegni kezd, végül a bokája kifordul alóla. A penge a
hideg padlóra zuhan. Lira elterül a földön, vár, az arca
közömbös. Akár most azonnal megölhetném – erre vártam.
A nyakában lógó kagylóhoz ér, mire megrándul a testem.
Mintha bosszantani akarna azzal, hogy felhívja a figyelmemet
az apró jelekre, amiket nem szúrtam ki. Ismét megemelem a
fegyverem, érzem a súlyát a kezemben. Bosszút állhatnék
Krisztianért. Bosszút minden egyes hercegért, aki már meghalt
az óceánban, és aki még nem. Megölhetném és véget vethetnék
ennek.
Leejtem a kardom.
Lira hevesen kapkodja a levegőt. A homlokán verejték
patakzik, nyugtalan tekintettel méreget. Bárcsak megöltem
volna. Bárcsak megölt volna. De nem, csak bámuljuk egymást,
majd Lira megrázza a fejét, és kirúgja alólam a lábam.
Mikor mellé esek a földre, idegesen felsóhajt.
– Legközelebb, ha meg akarsz ölni valakit, ne hezitálj –
mondja.
– Ezt nem nekem kellene mondanom neked?
– Mit csinálsz? – förmed rám Yukiko. Felülök, mikor a
págoszi hercegnő közeledni kezd felém. – Ő a Hercegek Átka.
Ezt úgy mondja, mintha elfelejtettem volna. Mintha azért
hagytam volna életben Lirát, mert ostoba vagyok, és nem azért,
mert ilyen ember vagyok.
Felállok, és leporolom a ruhám.
– Én is rájöttem – mondom, és felveszem a földről mindkét
kardot.
– A kristályért jött – folytatja Yukiko. – Ahogy mi is.
– És most anélkül fog elmenni.
Lira Kétó Kristályát figyeli, amitől mindössze pár centi
választja el. De szemlátomást esze ágában sincs magához venni
azt, amiért idejött.
– Állj fel! – szólalok meg.
Yukiko előrelendül.
– Nem teheted ezt – üvölti fejvesztve. – Ha az embereid nem
aludnának úgy, mint a halottak a palota másik végében, ők is
megmondanák neked, hogy nem engedheted el.
Lassan Yukiko felé fordítom a fejem.
– Te nem vagy még királynő. Eszedbe se jusson megmondani
nekem, mit csináljak, vagy hogy mások szerint mit kellene
csinálnom.
Letörlöm a vért a számról. Mintha folyton ezt csinálnám,
azzal a különbséggel, hogy ez most kivételesen az én vérem,
nem másé.
Legutóbb Rycroft hajójának kabinjában töröltem le így
magamról. Méghozzá Lira vérét.
Lira kíváncsian feláll, és nézi, mi fog most történni. Hiába
igyekszem tenni ellene, mindenem remeg. Látom, hogy ott áll,
és várja a következő parancsomat, mint a legénységem hűséges
tagja, és a láncok, amelyek eddig egyben tartottak engem, most
mintha darabokra hullanának.
– Menj vissza oda, ahonnan jöttél – parancsolom Lirának. –
Most azonnal.
Leguggolok, hogy felvegyem a földről a kristályt. Lira
reszket. Az árnyéka bizonytalanul elindul a homályos fényben.
Az idő úgy hömpölyög, mint a sár.
– Bárcsak lezárhatnánk így – mondja.
Inkább figyelmeztetésnek hangzik, mint fenyegetésnek –
mintha bármikor lett volna különbség a kettő közt. Arra gondol,
hogy a közelgő csata elkerülhetetlen. Nem válaszolok semmit.
Várom, hogy a léptei zaja teljesen elhalkuljon, és mikor
megbizonyosodom róla, hogy tényleg elment, felállok.
– Nem hagyhatod életben – szólal meg Yukiko dühösen.
– Lesz esélye meghalni – felelem, kezemben a kristállyal. – Az
anyja mellett.
Yukiko még mindig nem hiszi el, hogy ezt teszem.
– Figyelmeztettelek erre – sziszegi. – A szerelem nem
királyoknak való. Majd rájössz, ha már házasok leszünk.
– Akkor ezt most abba is hagyhatod, mert nem lesz
semmilyen házasság – közlöm vele.
Yukiko tekintete megkeményedik.
– Egy herceg, aki megszegi a szavát? Milyen regénybe illő.
– Mondtam neked, hogy valami mást kapsz majd helyette. –
Kezdek egyre türelmetlenebb lenni, és ezt a hangomon is érzem.
– Lehet, hogy én még nem döntöttem el, akarok-e Midasz
királya lenni, de abban egész biztos vagyok, hogy azt nem
akarom, hogy te ott királyné legyél.
– És mi mást tudnál felajánlani, ami legalább ennyire csábító?
A fogaimat csikorgatom. Folyton azt várja, hogy közeledjem
felé, de én Lira után már nem fogok senkihez.
– Feltételezem, hallottál már Galina királynő szenvedéséről.
– A bátyám beavatott néhány titokba, mikor elfoglalta a trónt.
– Kardián úgy tudott fennmaradni, hogy nagyon jó
kereskedelmi szövetségeket kötött más királyságokkal. A
királynőjük nagyon népszerű északon. Galina nem veheti fel
vele a versenyt, mivel fél attól, hogy ha kapcsolatba lép az
emberekkel, megfertőzi őket az átokkal. Eidüllió retteg, mert
Galina úgy döntött, nem választ magának új férjet, aki segít
majd neki az uralkodásban.
Yukiko a jól begyakorolt érdektelen arckifejezéssel figyel.
– És ez engem miért érdekelne?
– Mert arról egy szót sem mondott, hogy feleséget ne akarna.
– Azt akarod, hogy Eidüllió királynője legyek? – nevet fel
hitetlenkedve.
– Királynéja – javítom ki.
– És miért menne bele ebbe Galina?
– Az ereje a nőkre nem hat. Tárgyalhatsz a nevében más
királyságok tagjaival, méltóságokkal és diplomatákkal.
Találkozhatsz az emberekkel és erősítheted a lojalitásukat.
Minden olyasmit megtehetsz, amit Galina nem.
– És az utódaink? – kérdi Yukiko.
– Nem szeretné továbbvinni az átkozott örökségét.
– Te aztán nagyon végiggondoltad ezt. – Yukiko most már
szabályosan dorombol. – A királynővel is beszéltél?
– Galina egyetértett azzal, hogy ez kölcsönösen előnyös
szövetség lehet, főleg, ha ezzel megerősödik a kapcsolata
Efévreszivel és Págosszal is. Midasz pedig így az adósa lesz.
– És mi van, ha ezt visszautasítom?
Az állam dörzsölgetem.
– Vagy hozzámész egy nagy hatalmú királynőhöz, és
uralkodsz az oldalán, vagy Midaszban maradsz egy olyan
férjjel, aki minden egyes mozdulatodat meg fogja kérdőjelezni. –
A kristályt a zsebembe süllyesztem, az iránytűm mellé. – Ki
tudja, megérem-e még a holnapot? Tényleg egy olyan herceg
jegyese akarsz lenni, aki halálra van ítélve?
Yukiko egy darabig méreget engem, de én tudom jól, hogy
teljesen mindegy, jó vagy sem ez az ajánlat. Őt most csak a
győzelem érdekli, és ha azt könnyebben elérheti, akkor beéri
egy másik hatalmas királysággal is anélkül, hogy
fájdalomdíjként kellene rá tekintenie. A veszteséggel járó
szégyen számára többet jelent, mint az, hogy melyik királyságot
nyeri el.
– Van egy feltételem – szólal meg végül.
– Valahogy sejtettem, hogy lesz.
– Ha eljön az ideje, azt akarom, hogy a Hercegek Átka a te
pengéd által haljon meg.
A kezem ökölbe szorul a zsebemben, a kézfejem az
iránytűhöz nyomódik. Az Arany Liba tulajdonosaként is
ugyanolyan mocskos gazember volt, mint a vendégei, és
királynőként sem különb, mindenkinek bele akar szólni az
életébe.
Eszembe jut Lira távozó árnyéka és az a tekintet, mikor rájött,
hogy már tudom, ki ő. Az, ahogyan ellökött engem Rycroft
golyója elől, és arra kért a fennsíkon, hogy csókoljam meg.
Kényszerrel kell emlékeztetnem magam, hogy a hazugsághoz
ért a legjobban.
Próbálok közömbös arcot vágni.
– Megnyugodhatsz – közlöm Yukikóval. – Ha legközelebb
szembe kerülök vele, a szemem sem fog rebbenni.
Érzem, hogy az iránytű megremeg a kezemben, és a mutató
lassan elmozdul.
HARMINCHÉT
LIRA