KARINE GIÉBEL

CSAK EGY ÁRNYÉK

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

2
 Írta: Karine Giebel
A mű eredeti címe: Juste une ombre

A művet eredetileg kiadta:

Fleuve Editions, Département d’Univers Poche, 2012

Published originally under the title „Juste une ombre”

© 2012, Fleuve Editions, Département d’Univers Poche
Hungarian translation copyright: © 2016 by Monika Burján

Fordította: Burján Monika

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISBN 978 963 399 773 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

3
 Tartalom
PROLÓGUS
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
35. FEJEZET
36. FEJEZET

4
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39. FEJEZET
40. FEJEZET
41. FEJEZET
42. FEJEZET
43. FEJEZET
44. FEJEZET
45. FEJEZET
46. FEJEZET
47. FEJEZET
48. FEJEZET
49. FEJEZET
50. FEJEZET
51. FEJEZET
52. FEJEZET
53. FEJEZET
54. FEJEZET
55. FEJEZET
56. FEJEZET
57. FEJEZET
58. FEJEZET
59. FEJEZET
60. FEJEZET
61. FEJEZET
62. FEJEZET
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL

5
Stéphane-nak az elmúlt tizenhat évért
és mindazokért, amik ezután jönnek.

6
 PROLÓGUS

AZ UTCA HOSSZÚ. SZŰK. SÖTÉT ÉS NYIRKOS.

Nincs túl melegem a kabátomban. Mondhatni fázom. A hátam,
főleg.
Meggyorsítom a lépteim, hogy mielőbb a kocsimnál legyek. És
utána az ágyamban.
Nem kellett volna ilyen messze parkolnom. Nem kellett volna
ennyit innom. Ilyen későn elindulnom.
El sem kellett volna mennem erre a partira. Berakhatom ezt is az
elrontott esték vastag dossziéjába. Lefűzhetem a sok másik elfecsérelt
pillanat mellé. Jobban tettem volna, ha ezt az estét egy jó könyv vagy
egy jóképű pasi társaságában töltöm. Az én pasiméban.
Az utcai lámpák fele nem ég. Sötét van és késő. Egyedül vagyok. A
lépteim zaja visszaverődik a koszos falakról. Kezdek komolyan fázni.
És nem igazán tudom, miért, de félni is. Homályos, bizonytalan érzés,
alattomosan fojtogat. Két jeges kéz fonódott a nyakamra anélkül, hogy
észrevettem volna.
Mitől félek valójában? Az utca kihalt, csak nem fog nekem ugrani
egy kuka?
Gyerünk, már csak száz méter. Legfeljebb kétszáz. Az már tényleg
semmi…
Hirtelen meghallom, hogy valaki jön mögöttem. Ösztönösen
gyorsítok, majd hátranézek.
Egy árnyék, úgy húsz méterre mögöttem. Egy férfi, azt hiszem.
Nincs időm megítélni, magas-e vagy alacsony, kövér-e vagy sovány.
Csak egy árnyék, ami a semmiből bukkant elő. Egy árnyék, ami engem

7
követ egy néptelen utcán, hajnali kettőkor.
Csak egy árnyék…
Hallom a szívemet. Érzem. Furcsa, hogy tudja néha érezni a szívét
az ember. Miközben többnyire nem is figyelünk rá.
Még jobban gyorsítok, ő is. A szívem is.
Már nem fázom, részeg sem vagyok. És egyedül sem vagyok már.
Velem van a félelem. Bennem van. Most már határozottan.
Egy röpke fejmozdulat: a sziluett közelebb került hozzám.
Mindössze öt-hat méter választ el tőle. Mondhatni semmi.
Megpróbálom nem hagyni, hogy úrrá legyen rajtam a pánik.
Ez a fickó nyilván éppúgy hazafelé igyekszik, mint én.
Levágok jobbra, futásnak eredek. Az utca közepénél hátrafordulok:
eltűnt. Ahelyett, hogy megnyugodnék, végképp megrémülök. Hová
lett?
Bizonyára továbbment egyenesen; jót nevethetett rajtam, látva, hogy
így bepánikoltam. Kicsit lassítok, megint jobbra fordulok. Mindjárt ott
vagyok.
Végre kiérek a Poquelin utcába, benyúlok a táskámba a kulcsért. Jó
érzés a kezembe fogni. Felemelem a szemem, meglátom a kocsimat,
ott várakozik szépen a többi között. Megnyomom a központi zár
gombját, az irányjelzők felvillannak.
Már csak tíz méter. Már csak öt. Már csak…
Az árnyék egy benyílóból bukkan elő. A szívem kiszakad, és a
mélybe zuhan.
Sokk. Agyrázkódás.
A férfi hatalmas. Tiszta feketében van, a fején kapucni.
Egy lépést hátrálok, pusztán reflexből. A szám kinyílik, de az
üvöltés bennem reked.
Ma éjszaka egy néptelen, mocskos utcában fogok megdögleni. Rám
fogja vetni magát, leszúr, leüt, megfojt, felvágja a hasamat.
Megerőszakol, megöl.
Nem látom az arcát. Mintha nem is lenne neki.

8
 Nem hallom a szívemet. Mintha már nem is lenne.
Nem látok semmi jövőt magam előtt. Mintha…
Még egy lépés hátra. Neki egy előre.
Istenem, meg fogok halni!
Ne most, ne ma este! Ne itt, ne így!
Ha futok, utolér. Ha nem mozdulok, rám veti magát. Ha üvöltök,
elhallgattat. Örökre.
Megkövülten meredek az arctalan árnyékra. Már semmire nem
gondolok, már semmi nem vagyok.
De igen. Préda.
Látni vélem, ahogy a szeme megcsillan a sötétben. Mint ragadozóé
az éjszakában.
Hosszú másodpercekig állunk így egymással szemben. Iszonytató
másodpercek.
Ő az autómnál. Én a falnál. Szemben a halállal.
Aztán hirtelen sarkon fordul, és elmegy, lassan beleolvad a
sötétségbe. Majd teljesen eggyé válik vele, eltűnik.
A lábam remegni kezd, az autókulcs kicsúszik az ujjaim közül. A
térdem megroggyan, a járdára roskadok. Két kuka közé.
Azt hiszem, bepisiltem.

9
 Normális életet élsz, szokványosat, sőt, inkább irigylésre méltót.
Úgy tűnik, sikeres vagy, szakmai téren mindenképp, de talán a
magánéletedben is. Nézőpont kérdése.
Elismerést vívtál ki, megtaláltad a helyed a világban.
És akkor egy napon…
Egy napon hátrafordulsz, és meglátsz magad mögött egy árnyékot.
Csak egy árnyékot.
Attól a naptól fogva üldöz. Szakadatlanul.
Éjjel-nappal ott van. Konokul. Eltökélten. Kérlelhetetlenül.
Nem is látod igazán. Csak sejted, érzed. Ott, a hátad mögött.
Néha súrolja a tarkód. Langyos, bűzös lehelet.
Követ az utcán, lekapcsolja mögötted a villanyt.
Felnyitja a postádat, becsukja az ablakaidat.
Lapozgatja a könyveidet, összegyűri az ágyneműdet, fosztogatja a
titkos fényképalbumaidat.
Megfigyel, még a legintimebb pillanataidban is.
Úgy döntesz, szólsz a rendőröknek, de azok nem értenek semmit.
Azt tanácsolják, fordulj pszichiáterhez.
Elmondod a barátaidnak; előbb furcsa szemmel néznek rád, végül
eltávolodnak tőled.
Félelmet ébresztesz bennük.
Pedig te vagy az, aki félsz.
A félelem mindig ott van veled. Csak egy árnyék. Nincs arca, nincs
neve. Nincs megfogható indítéka.
Ki ez? Az ördög lenne ez a láthatatlan jelenlét, aki kísért, aki
annyira megrontja az életed, hogy elviselhetetlenné válik, annyira,
hogy legszívesebben véget vetnél neki a vonat alá ugorva, vagy le, egy
szakadékba, azt remélve, hogy a pokolba talán nem jön utánad.

10
 Senki nem ért meg. Senki nem tud segíteni neked.
Egyedül vagy.
Vagyis inkább szeretnél egyedül lenni.
De az árnyék még mindig ott van, örökké ott van. A hátad mögött,
az életedben.
Vagy csak a fejedben…?
Egyre több gyógyszert tömsz magadba. Gyógyszereket, hogy
alhass, miközben érzed, hogy föléd hajol. Drogokat, hogy nekivághass
a napoknak, miközben csak ő jár a fejedben.
Már csak ő, semmi más.
Az oly tökéletes életed darabokra hullik. Lassan, de biztosan
szétmorzsolódik.
Elkerülhetetlenül.
És az árnyék ott röhög gúnyosan a hátad mögött. Még mindig –
örökké.
Vagy csak a fejedben…?
Mire megérted, már túl késő.

11
 1. FEJEZET

HÁROM ÓRA ALVÁS KEVÉS. TÚLSÁGOSAN KEVÉS.

Mégis engedelmeskedni kell a vekker barbár parancsának.
Zuhanyozni kell, sminkelni, fésülködni, felöltözni.
Ugyanazt tenni, mint máskor, még ha Cloé érzi is, hogy soha többé
nem lesz már semmi ugyanolyan.
Pedig nincs oka rá. Egy kínos élmény a sok közül, nincs
jelentősége.
De akkor miért ez a furcsa, szokatlan érzés? Miért súgja valami
mégis azt, hogy az élete megváltozott? Mindörökre.

Néhány kilométer araszolás a reggeli dugóban, majd végre feltűnik

az épület, egy kolosszus a többi között. Mértéktartó, impozáns és
lehangoló.
Egy új nap, ami bizonyára elfeledteti majd Cloéval az éjszakai
rémületet. Az árnyékot, ami követte, üldözte. Falhoz szorította.
Azt az irtózatos félelmet. Ami még most is elevenen él a szívében, a
fejében, a zsigereiben.
Lift, folyosók, „jó reggelt”-ek. Igazi mosolyok és hamisak. Zsong
már a méhkas, aminek hamarosan talán Cloé lesz a kérlelhetetlen
királynője.
Üdvözölni Nathalie-t, hűséges és odaadó titkárnőjét. Üdvözölni
Pardieu-t, a vezérigazgatót, aki egy tágas irodában trónol, nem messze
az övétől. Biztosítani afelől, hogy minden rendben, hogy készen áll egy
újabb végtelenül hosszú munkanapra a polipkarjaival mindent
behálózó, de megélhetését biztosító cég szolgálatában.

12
 Eljátszani, hogy nem felejtette el a négyórás találkozót, ami döntő
fontosságú egy nagy szerződés megkötése szempontjából.
Hogy is felejthettem volna el? Hetek óta másra sem gondolok,
uram!
Leplezni, hogy nem aludt, illetve alig. Hogy olyan közelről látta a
halált, hogy számára a négyórás találkozónak semmi, de semmi
jelentősége.

Alig néhány órával ezelőtt magam alá pisiltem. Soha senki nem
tudhatja ezt meg.
Csak az árnyék tudja.

*
**

Cloé benyit az olasz étterembe, szemével Carole-t keresi. Ez az ő

menedékük, ahol ízekre szedik és újra összerakják a világot. Ahol
összeesküvést szőnek, ahol megvallják egymásnak a titkaikat, néha
néma csönddel. Ahol annyi rosszat mondanak annyi emberről. Csak
hogy múlassák az időt.
– Bocs, hogy késtem! Pardieu tartott fel, el akarta mesélni, hogy vett
egy házat Allier megyében… Mi közöm hozzá? Húzzon el a
vityillójába, és maradjon is ott! És engedje át végre a helyét!
Carole jóízűen felnevet.
– Csak türelem, drágám! Tudod jól, hogy az Öreg előbb-utóbb
nyugdíjba vonul. És hogy te fogsz beülni a székébe.
– Az nem olyan biztos – komorul el hirtelen Cloé arca. – Ketten
vagyunk a ringben.
– Te vagy a kedvence, ez nyilvánvaló. Te leszel a befutó.
– Martins ugyanúgy esélyes. És mindent meg is tesz érte. Micsoda
seggnyaló! Ha ő győz, a beosztottja leszek, s nem hiszem, hogy azt el
tudnám viselni.
– Akkor keresel magadnak egy másik helyet – jelenti ki Carole. – A
te szakmai önéletrajzoddal ez egyáltalán nem okoz majd problémát.

13
 A pincér felveszi a rendelést, majd szélsebesen indul is tovább,
ügyesen szlalomozva az asztalok között. Cloé felhajt egy pohár vizet,
és belevág.
– El kell mesélnem neked valamit… Ma éjszaka úgy féltem, ahogy
még soha életemben! Egy partin vettem részt, az egyik ügyfelünk
rendezte.
– Bertrand is veled volt?
– Nem, neki más dolga akadt.
– Biztos vagy benne, hogy nem él kettős életet? – szegezi neki a
kérdést Carole. – Szerintem túl gyakran akad más dolga.
– Nem élünk együtt. Nem feltétlenül kell folyton egymásra
tapadnunk.
– Persze hogy nem. De mivel alig pár hónapja ismered, kicsit
elgondolkoztat ez a titokzatos mesebeli herceg!
Érezve, hogy ezzel a felvetéssel zsákutcába tévedt, Carole kihátrál.
– Szóval elmentél a partira, és…? Jó volt?
– Pocsék. Sehogy se akart véget érni. Végül egy pár távozását
kihasználva leléptem, de akkor már majdnem hajnali kettő volt.
Megérkezik a pincér egy salátával, egy pizzával és egy üveg
ásványvízzel.
– Jó étvágyat, kisasszonyok!
– Milyen kedves! – mosolyodik el Carole. – Kisasszony… Nem túl
sűrűn mondják már! Szóval hajnali kettőkor leléptél, és aztán?
– Az utcán követett egy fickó.
– A francba!
Cloé elnémul, bumerángként vágja újra mellbe a félelem.
Majd kis idő múlva részletesen mesélni kezdi, mi történt vele. Úgy
érzi, mintha súlyos tehertől szabadulna meg.
Carole zavartan hallgat egy ideig.
– Ez minden? – kérdi végül. – Sarkon fordult, és eltűnt?
– Úgy van. Köddé vált.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a férfi volt? Az, aki mögötted

14
ment, és az, aki előugrott a benyílóból?
– Igen. Ugyanaz. Teljesen feketébe volt öltözve, a fején kapucni.
– Furcsa, hogy semmit nem csinált. Kitéphette volna a kezedből a
táskád, vagy…
– Megölhetett volna.
– Hát igen – bólogat szelíden Carole. – De minden jó, ha jó a vége.
Lehet, hogy egyszerűen csak azzal szórakozott, hogy megijesszen.
– Roppant vicces!
– Ugyan, felejtsd el az egészet! – fog neki a salátájának Carole. –
Csak egy rossz emlékű találkozás, semmi több. Kész, vége.
– Nem tudom. Lehet, hogy még mindig itt ólálkodik valahol. Hogy
folyamatosan követ.
– Ma is láttad? – aggodalmaskodik Carole.
– Nem, de… Mondom, hogy nem tudom. Valahogy ez a
benyomásom.
– Ez csak afféle utóhatás – magyarázza Carole.
Meg a paranoiára való hajlamod újraéledése, teszi hozzá magában.
– Egy nagy ijedségen nem lehet egyik pillanatról a másikra túltenni
magunkat. Belénk ragad. De most már jobb lesz – bizonygatja
mosolyogva.
Mivel Cloé továbbra sem szól semmit, barátnője megpróbál
meggyőzőbben fellépni.
– Hidd el nekem, hogy így van! Ez a szakmám… A félelmek
kezelése. Ehhez értek.
Cloé somolyog. Különös egy meghatározása az ápolónői
hivatásnak.
– Holnap már eszedbe se jut! Legközelebb pedig vidd magaddal a
testőrödet.
– Igazad van.
– Az a lényeg, hogy az a fickó nem próbált bántalmazni… Hé, el
fog hűlni a pizzád! Sejtelmem sincs, hogy csinálod: folyton pizzát
eszel, és egy grammot nem hízol!

15
 Végtére is, ez vagy bármi más, oly mindegy… Cloé úgy érzi,
mintha kaktuszt nyeldesne.
Holnap már eszedbe se jut.
Akkor miért érzem úgy, hogy ez csupán a kezdet?

*
**

Este kilenc. Cloé végre leállítja a kocsiját a Moulins utcában.

Meg akarta hívni Bertrand-t vacsorára, de kicsit késő van már a
konyhatündérkedéshez. Az életben állítólag tudni kell, mit akarunk.
Talán elsősorban azt kellene inkább tudnunk, mit lehet…
Feláldozni a magánéletünket a siker oltárán. Különösen, ha nők
vagyunk. Bizonyságot tenni a rátermettségünkről, a képességeinkről,
az elhivatottságunkról vagy épp a diszkréciónkról.
Újra és újra bizonyságot tenni, mindennap elölről kezdeni. Sosem
lankadni.
Cloé kiveszi a postáját a levélszekrényből, majd olyan érzéssel
lépdel felfelé a verandára vezető lépcsőn, mintha egy kopár hegyet
mászna meg egy szeles napon.
Végre itthon… Csinos kis villa az ötvenes évekből, egy fákkal
teleültetett kert közepén. Pazar lakhely, aminek ő az egyedüli bérlője.
Többek között erre szolgálnak a túlórák: az embernek nem kell egy
szánalmas kis lakásban darvadoznia valami koszos külvárosban. Csak
éppen Cloé több időt tölt az irodájában, mint a szép házában. Ezt a
zavaró gondolatot azonban már rég száműzte a fejéből.
Az előszobában a márvány kisasztalra hajítja a postáját, egy pompás
japán bonszai mellé. Első útja a hálószobába vezet, ledobálja magáról a
ruháit.
Fehérneműben átsétál a nappaliba, kényelmesen hátradől a kanapén,
és Bertrand számát tárcsázza. Amikor a férfi felveszi, Cloé arca ellazul,
felderül. Semmi nincs rá akkora hatással, mint a hangja. Lágy és mély,
olyan érzéki, akár egy gyengéd, mégis erőteljes simogatás.
– Szia, drágám!

16
 – Már azt hittem, elrabolt az öreg!
– Négykor volt egy fontos találkozónk, szokás szerint végtelen
hosszúra nyúlt. Aztán meg Papy meg akarta ünnepelni. Pezsgőt
hozatott mindenkinek.
– Gondolom, jól kifáradtál, ugye?
– Igen. Különösen, hogy az éjszaka nem sokat aludtam.
– Ja persze, a híres parti! És? Jó volt?
Az árnyék megjelenik a szobában, gátlástalanul megáll a
perzsaszőnyeg kellős közepén. Cloé tetőtől talpig megborzong,
védekezőn húzza maga alá a lábát.
– Unatkoztam nélküled. Hiányoztál.
– Remélem is! Akarod, hogy átmenjek?
– Semmit nem főztem vacsorára.
– Már ettem. Épp csak egy kis desszertre vágyom…
Cloé felkacag, a lábát újra kinyújtja. Az árnyék eltűnt.
Szertefoszlott, mint tegnap éjszaka.
– Annyi időt azért adsz, hogy lefürödjek?
– Félórát kapsz – suttogja Bertrand. – Egy perccel se többet.
– Áll az alku. Akkor le is teszem, nincs vesztegetni való időm!
És pajzán mosollyal kinyomja a telefont.
Szerencsére a házban rend van és tisztaság, Fabienne jól végzi a
munkáját. A túlóra erre is való. Hogy ne kelljen a nyakunkba venni
még a takarítást is.
Cloénak nem kell mással foglalkoznia, csak azzal, hogy kicsinosítsa
magát annak a férfinak, aki olyan kellemesen kitölti létezésének
minden üres parcelláját. Vagy majdnem mindet.
Mert némi teret mindig kell hagyni magunk körül, hogy lélegzethez
jussunk, hogy mozoghassunk.
Cloé azt nem merné állítani, hogy szerelmes Bertrand-ba, azt
viszont tudja, hogy megtalálta azt az egyensúlyt, amire oly régóta
vágyott. Öröktől fogva – pedig egyszer már férjhez is ment.
Egy szörnyeteghez.

17
 Hosszú percekig hezitál a ruhásszekrény előtt. Végül egy rövid,
fekete, vékony vállpántos ruha landol a franciaágyat takaró krémszínű
paplanon.
Egy pillanatra megáll az ablak előtt, tekintetét végigjártatja a kerten,
amit a szomszédos utcácska lámpái sápadt fényben fürösztenek. Kezd
feltámadni a szél, a tiszta égboltot csillagok pettyezik.
Hirtelen elakad a lélegzete. Egy árnyék suhant el a ház előtt.
Nem egy árnyék.
Az Árnyék.
A hatalmas, feketébe öltözött, kapucnis férfi az alacsony fal mellett
áll. A sötétségbe beleolvadva bámul az ablakra.
Cloét nézi mereven.
Cloé felüvölt, s mintha egy láthatatlan erő rántaná hátra. A falnak
dől, tenyerét a szájára tapasztja, rémülettől kikerekedett szemmel
hallgatja, ahogy szíve halálra váltan zakatol.
Itt van. Idáig követett. Engem akar.
Megölni – azt akar.
Rádöbben, hogy a bejárati ajtó nincs bezárva, kiront a keskeny
folyosóra.
Csak időben odaérjen!
Rohanás közben nekimegy egy bútornak, nem is érzi az ütközés
okozta fájdalmat. Ráveti magát az ajtóra, kétszer elfordítja a reteszt, és
felkapja a telefont.
A 18-at kell tárcsázni… Nem, a 17-et. Már nem is tudja, az ujjai
remegnek.
A csengő élesen felberreg, elejti a kagylót.
Nem moccan, bénultan áll.
Újra felberreg a csengő.
Igen, a 17-et kell hívni. Egy férfi meg akar gyilkolni!
A mobilja rezegni kezd, felveszi az asztalról, Bertrand arcát látja a
képernyőn. Itt a megmentője, többet ér, mint egy sereg rendőr!
– Bertrand! Hol vagy? – ordítja.

18
 – Az ajtód előtt. Nem hallottad a csengőt? Mi a baj?
Cloé megint kirohan az előszobába, a rücskös üveg mögött eltorzult
sziluett rajzolódik ki. Kinyitja a reteszt, egy férfi áll az ajtó előtt. A
kedvese.
– Jó estét, drágám!
Bertrand magához vonja, Cloé megmerevedik, nem engedi, hogy
megcsókolja.
– Nem láttál valakit? Kinn, a kertben… amikor bejöttél.
Bertrand arckifejezése hűvösebbé válik.
– Nem, senkit nem láttam.
Cloé elhúzódik tőle, egy pillantást vet a kertre, mielőtt kétszer újra
ráfordítaná a reteszt.
– Egy fickó mászkált a túlsó oldalon, a hálószoba ablakával
szemben.
– Hidd el, hogy nem láttam senkit! – bizonygatja Bertrand.
Kibújik a dzsekijéből, fürkészve nézi a fiatal nő nyugtalan arcát.
– Koromsötét van… Bizonyára képzelődtél.
– Nem! – torkolja le élesen Cloé.
Bertrand tekintete elkomorul. Meglepi ez a hangnem.
– Keress egy lámpát, körbejárom a házat, csak hogy megnyugodj.
– Ne, az veszélyes! Ha még itt van, meg is…
– Nyugalom! Add ide azt a lámpát, hadd nézzek körül. Rendben?
Cloé kivesz egy elemlámpát a beépített szekrényből.
– Légy óvatos!
– Ne aggódj, szépségem! Két perc múlva itt vagyok.
Ahogy nekivág a sötétségnek, hallja, hogy a retesz csattan a háta
mögött.
Cloé a nappali ablakához megy. Görcsösen markolja a függönyt,
zihálva nézi, hogy halad előre Bertrand a lámpa erős fénycsóváját
követve.
– Biztos vagyok benne, hogy láttam… Ott volt! Az isten szerelmére,

19
nem vagyok bolond!
A torkát mintha csomó fojtogatná.
Ez csak utóhatás. Egy nagy ijedségen nem lehet egyik pillanatról a
másikra túltenni magunkat.
Csak nem hallucinálok már?
A bejárati ajtó csengőjére összerezzen. Kiszalad az előszobába, fülét
az ajtóra tapasztja.
– Én vagyok az! Nyisd ki gyorsan, szétfagyok!
Cloé végre kinyitja az ajtót, Bertrand behúzódik a melegre.
– Sehol senki. Ha járt is itt valaki, biztosíthatlak róla, hogy már
elment.
– Köszönöm! Tényleg nagyon megijedtem.
– Hogy megnyugodj, azt hiszem, kénytelen leszek itt maradni
éjszakára!
– Hidd el, hogy láttam!
– Elhiszem. De most már elment. Szóval felejtsük el, jó?
Elfelejteni… Cloé annyira szeretné, ha képes lenne rá. Kiűzni a
tudatából ezt a baljós árnyat.
Elfelejteni a homlokára tetovált céltáblát.

20
 2. FEJEZET

MÉG NEM VIRRAD, DE MÁR NINCS TELJESEN SÖTÉT. A

szeme hozzászokott a félhomályhoz.
Nézi. Ahogy mélyen alszik. A hasán fekszik, egyik karja a párna
alatt, fél lába felhúzva.
Szép. Ilyenkor még inkább az.
Védtelen. Ilyenkor szereti a legjobban, ilyenkor kívánja.
Amikor letette a modern idők harci felszerelését. Amikor a szeme
mélyéről nem lövellnek rakéták, nincs puska az övére tűzve, nem
meredeznek karmok az ujjai végén.
Amikor csak egy nő – sebezhető és fegyvertelen. Ilyennek akarja.
Nemrégen találkozott vele. Alig néhány hónapja.
De már valamivel korábban felfigyelt rá.
Egyedül volt, mert még nem heverte ki a volt férje okozta traumát.
Egyedül volt, mert túlságosan lefoglalta a karrierje építése, nem volt
ideje arra, hogy rokonlelket keresgéljen.
Elbűvölő nő, ám a férfiak többsége számára félelmetes.
Neki azonban nem. Ő kölyökkora óta arról álmodozott, hogy
nagyvadakat szelídít majd. Szóval szereti a nőstény oroszlánokat,
nőstény tigriseket… Cloé is az. Aki a gyengeségeit egy szinte tökéletes
páncél alá rejti.
Áthatolhatatlan volna, kikezdhetetlen? Semmi, senki nem az.
Mindig vannak szabad szemmel nem látható repedések. De jó
objektívvel, megfelelő szemszögből mindent észre lehet venni. És ő
meglátta. Azonnal tudta, hogyan kell a közelébe férkőzni, hogyan kell
láncra verni. Az ágyába vinni.

21
 Tovább nézi: tejfehér bőre szinte világít a félhomályban. Hosszú,
vöröses fényű, világosbarna haja eltakarja felé forduló arcát.
Bertrand úgy dönt, felébreszti. Szép szelíden.
Cloé kinyitja a szemét, kiszakad az álomból, ahogy végigsimít a
hátán, a vállán.
– Ne haragudj! – suttogja Bertrand. – Mintha rosszat álmodtál
volna.
Igen. Rosszat álmodott. Mindig ugyanazt, már időtlen idők óta.
Egy rettenetes sikoltás, egy mélybe zuhanó test, ami összezúzódik a
lába előtt.
Bertrand karjába menekül – annyira megnyugtató.
– Kiabáltam? – kérdezi. – Felébresztettelek?
– Nem, már nem aludtam.
– Még korán van, nem?
– Igen, csak… mintha zajt hallottam volna.
Cloé összerándul, a férfi elmosolyodik a sötétben. Cloé lélegzete
felgyorsul, Bertrand szinte érzi a bőrén, ahogy dobog a szíve. Micsoda
gyönyör!
– A ház mögül jött… De biztosan csak álmodtam.
Cloé felül az ágyban, riadt testére húzza a takarót.
– Itt van – leheli.
– Kicsoda?… Ugyan, dehogy, senki sincs itt! – csitítja kaján
élvezettel Bertrand. – Nem kellett volna megmondanom, tiszta hülye
vagyok.
Cloé az éjjeli lámpa kapcsolója után nyúl. Tétovázik. Attól tart, a
fény ezüstös fürdőjében meglátja majd az ágy lábánál.
– Itt van – suttogja ismét.
A hangja jeges, a homloka forró.
– Nyugodj meg! Mondom, hogy nincs itt senki. Biztosan csak
álmodtam. Vagy talán a szél volt.
– Nem fúj a szél. Itt van.
– De hát kiről beszélsz?

22
 – Arról a fickóról, akit este láttam a kertben! Követett az utcán…
Hívd a rendőröket!
Bertrand felkapcsolja a lámpát, Cloé lehunyja a szemét.
– Ne aggódj, kérlek… Átkutatom a házat, csak hogy megnyugodj.
Cloé kinyitja a szemét, nézi, ahogy Bertrand belebújik a farmerjába.
Akaratlanul is arra gondol, milyen szép, milyen hősies. Milyen
szerencse, hogy itt van, és vigyáz rá.
– Ne üres kézzel menj! – könyörög neki. – Vigyél magaddal valami
fegyvert!
A férfi elmosolyodik, kissé csúfondárosan.
– Pisztolyt tartasz tán a párnád alatt, bébi?
Cloé a szekrényhez siet, kivesz valamit, odanyújtja Bertrand-nak.
– Ez meg mi? – mereszt nagy szemeket a férfi.
– Egy… esernyő.
Bertrand felnevet, kedvesen odébb tolja.
– Látom, hogy esernyő. Bízd csak rám a dolgot, megoldom.
Elhúzza a függönyt, szemével fürkészőn végigpásztázza a ház
mögötti kertet, majd elindul a nappaliba vezető folyosón. Cloénak
nincs sok kedve egyedül maradni a hálószobában, úgy dönt,
utánamegy.
Bertrand helyiségről helyiségre halad, egymás után kapcsolja fel a
villanyokat. Ellenőrzi a szekrényeket, benéz minden zugba, a kert
másik felére is vet egy pillantást.
– Látod, rajtunk kívül nincs itt senki – mondja végül.
Cloé szemlátomást nincs meggyőzve.
– Igazán sajnálom – teszi hozzá a férfi, és a karjába vonja –, én
tehetek róla. Jobban tettem volna, ha hallgatok. Mi ez a história, miféle
fickó követett az utcán?
– Azután történt, hogy eljöttem a partiról. Távol parkoltam le, és…
Követni kezdett egy fickó, én meg futásnak eredtem, hogy lerázzam.
De ott várt a kocsimnál.
– És… csinált veled valamit?

23
 – Nem. Semmit nem mondott, semmit nem csinált. Egy idő után
elment.
– Különös – hümmög Bertrand. – De nem lett volna szabad egyedül
menned az autódhoz, ez igazán nagy óvatlanság!
Haragosnak látszik, Cloé a vállára hajtja a fejét.
– Egyetlen pasas nem volt azon a bulin, aki odakísérhetett volna a
kocsidhoz? Még ilyet! Ezer szerencse, hogy nem próbálkozott
semmivel!
– Igen, az… Tegnap este mintha őt láttam volna itt ólálkodni.
– Szerintem az előző napi ijedség miatt vannak hallucinációid.
– Carole is ezt mondja.
– Ha jól értem, Carole-nak elmondtad, nekem meg nem, így van?
– Nem akartalak ezzel traktálni – mentegetőzik gyatrán Cloé.
– Traktálni? Hát ez csúcs!
A két kezébe fogja Cloé arcát, mélyen a szemébe néz.
– Bízol bennem, ugye? Akkor pedig el kell mondanod nekem az
ilyesmit, érted?
– Rendben.
Bertrand végre elmosolyodik. Azzal a gyönyörű mosolyával. Ami
begyógyítja a sebeket, elűzi a rémálmokat.
Megcsókolja, lassan a falnak nyomja.
– Nem vagyok már álmos – mormogja. – Te?
– Én sem. Annyira szerencsés vagyok, hogy találkoztam veled! –
feleli Cloé, miközben Bertrand keze a köntöse alatt kalandozik.
– Nem; én vagyok átkozottul mázlista!
Cloé halkan kacarászik, a köntös lecsúszik a padlóra.
Átkozottul mázlista, igen.

24
 3. FEJEZET

KÉSÉSBEN VAN. NA ÉS?

Hamarosan ő fogja irányítani ezt a céget. Ki lenne olyan
meggondolatlan, hogy a legcsekélyebb szemrehányást is tegye neki?
Miközben az irodája felé tart, az alkalmazottak, akiket
munkatársaknak illik nevezni, tiszteletteljesen üdvözlik. Hajlonganak
leendő úrnőjük előtt, szolgaian, engedelmesen. Kényszeredett mosoly,
alázatos tekintet.
Cloé imádja ezt. Napról napra egyre jobban élvezi. Hihetetlen,
milyen gyorsan rá lehet kapni a hatalom ízére.
Ha ő lesz majd a főnök, nagy tisztogatást visz véghez. Amennyiben
a számításai nem csalnak, tavasszal kerül rá sor – pont ideális évszak a
nagytakarításhoz. Akkor majd néhányan fogják szépen a cókmókjukat,
és elvonulnak munkanélküli segélyre.
Elveszted a melód? Mintha egy másik világba száműztek volna. A
társadalom sarkvidékére. Kezdetét veszi egy hosszú és kimerítő utazás
a kietlen jégsivatagon át – kutyák és szán nélkül. A sok eszkimó, de
kevés fóka között.
Az irodája küszöbét átlépve elmosolyodik, ahogy felidézi magában
a rövid, ám annál kedvére valóbb listát azoknak a nevével, akik majd
felszedelőzködnek, hogy elinduljanak eme sivár tájék felé.
Alighogy leveszi a kabátját, Nathalie robban be kopogás nélkül
tágas territóriumába.
– Jó reggelt, Cloé!
Egy ideje a titkárnő feljogosítva érzi magát arra, hogy a
keresztnevén szólítsa. Ha így megy tovább, nemsokára letegezi, és

25
kedélyesen hátba fogja veregetni. Itt az ideje, hogy a helyére tegye.
Ami a ranglétra legalacsonyabb fokán van.
– Jó reggelt! – köszön vissza.
– Nehezen ment a felkelés? – kérdezi a titkárnő.
Cloé végre kegyeskedik Nathalie-ra emelni a tekintetét. Mi több,
egyenesen a szemébe néz.
– Pardon? – kérdezi jeges hangon.
A titkárnő láthatólag keresi a szavakat. Nehogy még egy baklövést
kövessen el.
– Azt hittem, hogy… Mivel rendszerint korábban érkezik, azt
hittem, hogy…
Cloé közelebb lép hozzá, tökéletes vonalú ajkán egy ragadozó
mosolya.
– Azt veti a szememre, hogy késtem, jól értettem?
– Nem, nem, dehogy! – hebegi a titkárnő. – Már épp arra
gondoltam, talán valami gondja akadt, kezdtem aggódni önért!
– Az anyámnak képzeli talán magát?
Nathalie a hallgatást választja. Mondhat bármit, úgyis a fejére
olvassák.
– Én nem egy egyszerű, alacsony beosztású alkalmazott vagyok –
folytatja higgadtan Cloé. – Akkor érkezem, amikor nekem tetszik,
nemde?
Nathalie kis híján elejti a dossziét, amit szerencsétlenül szorongat a
kezében.
– Természetesen – motyogja. – Nem kell megindokolnia.
– Úgy van. Van még valami különösebb mondanivalója a
számomra?
– Pardieu vezérigazgató úr látni kívánja.
– Remek. Köszönöm szépen, Nathalie!
A titkárnő kimenekül, Cloé szája ismét mosolyra húzódik. Ezúttal
gúnyosra.
Lehet, hogy ez a liba is szedheti majd a sátorfáját. Még nem

26
döntötte el végleg. Nathalie kétségkívül nem egy észkombájn,
ugyanakkor viszonylag hatékony, ezt el kell ismerni.
Felakasztja a kabátját, majd elindul Pardieu irodája felé. Az öreg
épp telefonál, de int neki, hogy lépjen be és üljön le.
Cloé keresztbe teszi a lábát, a szoknyája kissé felcsúszik. Semmi
illetlen nincs benne, de Papy figyelmét nem kerüli el. Pedig Cloé azt
gyanítja, hogy egy ideje már legfeljebb csak a szemét tudja legeltetni.
Egyesek gyorsabban és rosszabbul öregszenek, mint mások. Az élet
igazságtalan…
Végre Pardieu leteszi a telefont, és rámosolyog. Gyengéd, atyai
mosollyal.
– Hogy van, Cloé?
– Köszönöm, jól. Késtem, sajnálom.
– Semmi baj, kicsikém. Tegnap nagyszerű munkát végzett.
Tökéletes volt.
Most Cloé mosolyog rá, negédes pillantásával szinte végigcirógatja.
Pardieu feláll a székéből, hogy becsukja az irodája ajtaját, ami
egyébként folyton nyitva áll. Ezek szerint fontos pillanatnak néznek
elébe. Az is lehet, hogy döntő jelentőségűnek.
– Elhatároztam, hogy átadom a stafétát – jelenti be az Öreg. –
Ezúttal már a dátumot is kijelöltem.
Cloé aggodalmas arckifejezést erőltet magára. Jól tette, hogy
kamaszkorában színjátszó tanfolyamra járt.
– Hát csakugyan itt hagy bennünket?
– Pihenni szeretnék, és kihasználni azt az időt, ami még hátravan.
Tudja, kicsikém, már hatvannyolc éves vagyok. Az idő olyan gyorsan
elszalad…
Sokkal többnek látszik. Még a nagyapám is, aki pedig már nyolcvan
fölött van, fiatalembernek tűnik mellette. De ez nem az a pillanat, hogy
jelezzem neki, nem sokáig fogja élvezni a nyugdíj aranyozott éveit.
– Nem látszik annyinak – állítja Cloé. – Ezt már máskor is
mondtam. Remélem, elárulja nekem az örök ifjúság titkát, mielőtt
elmegy!

27
 – A munka az, kicsikém… A munka.
Ha ez az oka az idő előtti lepusztulásodnak, jobban is teszed, ha
mielőbb felhagysz a melóval.
– Megértem, hogy most már mással szeretné tölteni az idejét –
szólal meg újra Cloé. – De mihez kezdünk majd ön nélkül?
– Nagyszerűen boldogulnak majd! Annál is inkább, mivel egy
kiváló képességű kolléga fog a helyembe lépni.
Cloé szíve elszorul. Eljött hát a várva várt pillanat. De vajon ő-e az
a kiváló képességű kolléga?
Pardieu titokzatos mosollyal bámul rá, kegyetlenül hosszúra nyújtva
a bizonytalanságot.
– Persze még meg kell beszélnem a dolgot az igazgatótanáccsal, de
én már döntöttem, és bízom benne, hogy elfogadják a döntésemet…
Mit szólna hozzá, Cloé, ha maga lenne az utódom?
Cloén forróság hullámzik végig. Legszívesebben sikítana, ordítana,
felugrana erről a székről, a mennyezetig szökkenne. Még az Öreget is
megcsókolná.
De beéri egy kislányosan mértéktartó, zavart mosollyal.
– Hát… Mélyen megtisztel és meghat, hogy így határozott. Kissé
meg is lep. És – az igazat megvallva – némiképp aggaszt is.
– Ugyan, ugyan, kicsikém, nem véletlenül választottam magát…
– Remélem, hogy megfelelek majd az elvárásainak. Óriási
büszkeség számomra, hogy én lehetek az utódja.
– Én örülök neki.
– Lehet, hogy túl fiatalnak tartanak majd hozzá, nem?
– Igazi értékén becsülik magát, és elmagyarázom majd nekik, hogy
én önt látom a legalkalmasabbnak arra, hogy továbbvigye a lángot.
Szinte biztos vagyok benne, hogy elfogadják a döntésemet.
Ez a „szinte” nem csengett kellemesen Cloé fülének.
– Köszönöm, uram! Köszönöm szépen!
– Megérdemli, Cloé. Maga minden szükséges tulajdonsággal
rendelkezik. Karizmatikus, intelligens, nagy a munkabírása, megvan
magában a csapatszellem, tájékozott, művelt… Nem beszélve arról,

28
hogy a végtelenségig elszánt és kivételesen bátor.
Cloé zavart kis nevetést hallat, még pirulni is próbál. Pardieu
megfogja a kezét.
Évek munkája elnyeri végre a jutalmát. Hosszú éveké, amit
talpnyalással töltött, bár túlzásba azért nem vitte. Hízelgett az öregnek,
de nem tömjénezte. Mennyi estét, mennyi szabadnapot áldozott fel
ezért! De nem volt hiábavaló, sikerült rekordot döntenie. Kalifává lesz
a kalifa helyett mindössze harminchét évesen.
Rekord, igen.
Philip Martinsre gondol, a másik igazgatóhelyettesre. Meg fogja
enni a sárga irigység! Ezt sosem lesz képes kiheverni, annyi szent!
Hogy egy nő nyúlja le a helyét, aki ráadásul fiatalabb, kevesebb a
tapasztalata… Iszonyú megaláztatás.
– Mindennek természetesen egyelőre köztünk kell maradnia – teszi
hozzá Pardieu. – Ha az igazgatótanács egyetért velem, körülbelül két
hónap múlva jelentem be a hírt. Addig arra kérem, ne mutassa, hogy
tudja.
– Ügyelni fogok rá, uram. De ön szerint mit szól majd Philip? Ő
már régebb óta van a cégnél, és…
– Philip meg fog hajolni az akaratom előtt – szakítja félbe kissé
nyersen az Öreg. – Nem is lesz más választása. Ha nem fogadja el,
keresni kell valakit helyette.
– Bízom benne, hogy a vállalatnak nem kell majd megválnia tőle. Ő
mindannyiunk számára értékes.
– Én is bízom benne – bólint Papy. – Bevallom egyébként, hogy
sokáig haboztam kettejük között. De azt hiszem, belőle hiányzik
valami. Valami, ami számos helyzetben segít… Mi több, félelmetes
fegyver tud lenni!
– Mi lenne az? – kérdi türelmetlenül Cloé.
– Hát a báj, természetesen.

29
 4. FEJEZET

ŐRÜLT TEKINTETE VAN.

Annyira nyugtalanító, hogy már igéző.
A szeme sötétbarna. Szimplán sötétbarna. Tiszta szín, semmi
árnyalat.
Olyan mély tekintet, hogy ha belenéz az ember, az az érzése, az
ismeretlenbe vagy a végtelenbe zuhan.
Mélységesen mély.
A rossz érzés abból ered, ami megbújik benne, amit kifejez, felidéz.
Amire céloz, amit rejteget, amit leleplez. Amit ígér és kiprovokál.
Hallgat, percek óta egyetlen szót sem szólt.
Csak ül ebben az ócska konyhában. Szemben vele egy nő,
harmincnál nem lehet több. Rövid, tapadós, Barbie-rózsaszín pólójából
szinte kibuggyannak szilikonmellei, alul kivillan dudori köldöke.
Fehér, szűk, enyhén átlátszó nadrág van rajta. A póló színéhez illő
vásári bizsu és körömlakk. Piercing a jobb orrcimpában, a bal
szemöldökívben, a nyelvben. Szalmaszőke, hidrogénezett haj. Rikító
smink. A közönségesnél is közönségesebb.
A férfi merőn nézi, a nő nehezen állja a tekintetét. Azt a híres
tekintetet.
Kibírhatatlan.
A férfi ajkán könnyed mosoly bujkál, szinte észrevehetetlen. Mintha
kinevetné magában a nőt. Vagy valami csúnya húzásra készülne. A nő
végigsimít merev tarkóján, egy pillanatra elfordítja a fejét.
Úgy érzi, ez a félmosoly véleményt mond róla, ez a tekintet ítéletet
mond felette.

30
 A férfi meg se moccan, nem zavarja a kényelmetlen szék.
Rendíthetetlen kőtömb.
Erőszakkal nyomult be hozzá, nem hagyott neki választást.
Kényszerítette, hogy üljön le, aztán feltett neki egy kérdést.
Egyetlenegyet.
Most a választ lesi, szemlátomást az örökkévalóságig kész itt ülni
vele szemben.
– A kurva életbe, ne bámulj már így rám! – fakad ki hirtelen a nő.
– Miért? Zavar, ha néznek? Azt hittem pedig, hogy szereted.
– Az zavar, hogy te nézel! Ez nem lehet igaz, te egy elmebajos
vagy!
– Mert a szemedbe nézek?
– Itt vagy, de nem beszélsz, nem mozdulsz, éppen hogy csak
lélegzett Egy kurva robot vagy talán, vagy mi? Az is lehet, hogy nem is
vagy zsaru!… Úgy van, az igazolványod csak kamu! Húzz innét, vagy
hívom a zsarukat, az igaziakat!
A nő hisztériázik, a férfinek egy arcizma sem rezdül. Nem válaszol,
mintha már így is túl sokat mondott volna. Mintha takarékoskodna a
szavaival. Beéri annyival, hogy előhúzza a zsebéből a
rendőrigazolványát, és a nő elé csúsztatja. Az alaposan megnézi a
fotót, és gépiesen olvasni kezdi.
– Alexandre Gomez parancsnok… Parancsnok, az anyád picsája!
A férfi továbbra is mozdulatlanul mered rá, mintha át akarna hatolni
a koponyáján, hogy belásson az agyába. De vajon van-e benne pár
érdekes oldal, vagy csak üres rubrikák szánalmas sora?
A nő fészkelődni kezd a széken, mintha valami szúrós került volna a
tangájába. Az egyik lábával dobol, a kezét tördeli.
A hajó léket kapott, nemsokára süllyedni kezd. Sőt, most rögtön.
Gomez kicsit nyíltabban mosolyog, csak hogy tágítsa a rést.
– Le kéne állnod a kávéval – mondja. – A kokszról nem is beszélve.
– Lófasz a seggedbe, barom! – fröcsögi a nő, eltorzult ajakkal.
Nincs ideje reagálni, sőt megijedni se. A férfi már talpra ugrott,
felrántotta a székről, és a falhoz szegezte. A nő lába nem ér le a földre.

31
Mi tagadás, jó magas a fickó. És gigantikus ereje van.
A nő szinte megszűnik lélegezni, hipnotizálja az őrült szempár, ami
továbbra is mélyen az övébe fúródik.
– Ne sértegess, vagy szétverem a pofád, megértetted?
Higgadtan beszélt, még a hangját sem emelte fel. A nő fején átfut,
hogy nem hagyja magát. Habozik, hogy válaszoljon-e neki. Úgysem
teszi meg! Nem teheti meg. Blöfföl.
– Eressz el, te kibaszott, szarházi zsernyák!
A férfi engedelmeskedik, a nő csodálkozik, hogy újra talajt ér a
lába. Még jobban csodálkozik, amikor telibe kapja az ütést. Egy
pofont, ami felér egy ökölcsapással. Szinte csodával határos módon
állva marad, elképedt pillantást vet a férfire.
Mégsem blöffölt.
Már jön is a második ütés, még az elsőnél is nagyobb. A nő elesik.
– Hagyd abba, te beteg vagy! – nyöszörgi.
– Én figyelmeztettelek – feleli a férfi. – Nem ártana, ha figyelnél
arra, amit mondanak.
– A francba… Te tisztára meg vagy zakkanva…
A nő már épp kezd feltápászkodni, amikor a férfi a pólójánál fogva
megragadja, és visszanyomja a székre. A nőnek vérzik az orra,
megtörli a kezével.
– Panaszt fogok tenni ellened! – fenyegetőzik minden meggyőződés
nélkül.
– Jó. Akarod, hogy jegyzőkönyvbe vegyem? Végtére is, ez a
munkám.
A nő egy pillanatra meghökken, majd tovább törölgeti az orrát egy
darab háztartási papírtörlővel, ami az asztalon hányódott.
– A kurva életbe, te tényleg elmebeteg vagy…
– Ezt terjesztik rólam, valóban. Épp ezért lenne tanácsos
válaszolnod a kérdésemre. Különben ki tudja, mit művelek még
veled…
– Nem félek tőled! – jelenti ki a nő. – Ő sokkal veszélyesebb nálad.

32
 – Az meglepne. De ha még így is volna, nem lesz alkalmad
ellenőrizni.
A nő ráemeli a tekintetét, magyarázatot várva erre a rejtelmes
mondatra.
– Vagy elmondod, amit tudni akarok, én pedig kezelésbe veszem azt
a ganét úgy, hogy hosszú évekig nem látod viszont, vagy tovább
pocsékolod az időmet, és én letöröllek a térképről.
A nő felnevet. Az idegei végképp kezdik felmondani a szolgálatot.
– Előveszed a pisztolyodat, és csak úgy lepuffantasz, vagy mi? –
felesel. – Ne fantáziálj, fakabát!
– Nem, a szolgálati fegyveremet nyilván nem fogom használni. Egy
konyhakés is remekül megteszi, hidd el! Senki nem tudja, hogy itt
vagyok, senki nem fog rám gyanakodni. Egyébként is, mindenki szarik
rád. Ha ma megdöglesz, senkinek nem fogsz hiányozni.
A fiatal nő pupillája kitágul. Most veszi csak észre, hogy a férfi nem
vette le a bőrkesztyűjét, amióta itt van. Semmi ujjlenyomat, mintha itt
se lett volna.
A szája kiszárad, a szíve összevissza ver. A férfi továbbra is
nyugodtan fixírozza.
– Van egy konyhakésed, ugye?
–…
– Remek. Nos, hogy döntesz?
– Blöffölsz!
– Én soha. Utálok játszani, folyton veszítek.
Feláll, kihúz egy fiókot. A nő csak nézi, túlságosan meg van
döbbenve ahhoz, hogy reagáljon.
– Rossz helyen keresgélek! – ráz meg a férfi vigyorogva egy
gyufásdobozt. – Illetve… elmenőben akár fel is gyújthatom ezt a lepra
kéglit. Akkor lassabban azonosítanák a holttestedet.
A farmerja zsebébe süllyeszti a gyufásskatulyát, kinyit egy másik
fiókot.
– Bingó!
A nő látja megcsillanni a pengét, végre feleszmél. A kijárat felé

33
rohan, a férfi épp abban a pillanatban kapja el, amikor eléri az ajtót.
A nő felüvölt, a férfi az egyik kezét a szájára tapasztja.
A nő hadakozik, a férfi a torkának szegezi a kést.
– Nos, hogy döntöttél? – súgja a fülébe. – Csak hogy tudd: a
menekülés nincs a lehetséges alternatívák között. Vagy beszélsz, vagy
megdöglesz.
A nő tovább üvölt a rányomódó kéz alatt.
– Ne ficánkolj, véletlenül még azelőtt találom elvágni a torkodat,
mielőtt megtudhatnám, hogy hajlandó vagy-e együttműködni. Ostoba
dolog lenne, nem? Általában megpróbálom elkerülni a szakmai
baleseteket. Irtózom a papírmunkától.
Erősebben szorítja a kés nyelét, a nő abbahagyja a kapálózást.
Elveszi a szájáról a kezét, a nő elhallgat.
A férfi tudja, hogy győzött. A félelem a legjobb szövetségese, még
ha számára idegen is.
– Nem tudom, hol van – nyögi a nő.
Utolsó próbálkozás, mielőtt megmerítkezne a vallomás édes
fürdőjében.
– Kár. Ebben az esetben semmi hasznodat nem veszem. Bye-bye…
– Ne, várj! Elmondom… A francba, hagyd már abba!
Sírva fakad, sóhajtozik. A férfi most először adja tanújelét a
türelmetlenségének.
– Hallgatlak.
– Egy lakásban van…
A nő visszatartja a lélegzetét, érzi, hogy a penge kissé a torkának
nyomódik.
– Hol?
– Créteilben, a Fraternité utcában. A 29-es szám alatt.
– Egyedül?
– Igen… Igen!
A férfi kíméletlenül ellöki. A nő nekiesik egy széknek, a szőnyegre
roskad.

34
 – Ha hazudtál, visszajövök. Ha bárkinek is említést tennél a mi kis
találkánkról, akkor is visszajövök. Megértetted?
– Igen… Mindent elmondtam, amit tudok.
– Remek. Köszönöm, hogy együttműködött a rendfenntartó erőkkel,
kisasszony.
Mielőtt kilépne a házból, a konyhakést a nő felé hajítja. A penge
néhány centire suhan el az arcától, és belefúródik a kanapéba. A nő a
bútorhoz lapul.
– Kijöttem a gyakorlatból! – mondja mosolyogva a zsaru. – És
tudod, nem tréfáltam… Tényleg le kéne állnod a kokóval! Szép napot,
cicám!

35
 5. FEJEZET

A KEDVENC KÁVÉZÓJUK FEDETT TERASZÁN ÜLNEK,

félúton Cloé toronyháza és Carole üzeme – vagyis a kórház – között.
Szeretnek ide beülni, amikor nincs idejük ebédelni. Akár csak
negyedórára is.
A gázfűtés trópusi meleget ad a jégmező két négyzetméterén. Egy
tea, egy cappuccino. És Cloé ajkán szűnni nem akaró mosoly. A diadal
mosolya. Carole gyengédséggel vegyes irigységgel nézi.
– Szinte lebegsz, igaz?
– A hetedik mennyországban, drágám!
– Örülök. És büszke is vagyok rád. De én tudtam, hogy el fogsz
jutni ide.
– Vezérigazgató! Fel tudod ezt fogni?
Carole kortyol egyet a teájából, majdnem tesz bele cukrot, de az
utolsó pillanatban meggondolja magát. Árt a vonalainak.
– Mindenesetre fegyelmezettnek kell lenned a nagy napig.
– Igen, nem szabad elhülyéskednem a dolgot. Annyira közel vagyok
a célhoz – sose bocsátanám meg magamnak.
Cloé már nem mosolyog. Mintha csak most eszmélne rá, hogy az
álma karnyújtásnyira van. De csak karnyújtásnyira. A madárka még az
utolsó pillanatban is elröppenhet.
Egy férfi megy el a terasz mellett, a tekintete elidőzik a két fiatal
nőn.
Nem, csak Cloén. Carole már megtanulta, hogy fölösleges áltatnia
magát. Amikor együtt vannak, ő láthatatlanná, átlátszóvá válik. Cloé
magához vonz minden fényt, minden figyelmet. A teljes teret kitölti, a

36
többieknek csak pár morzsát hagy.
Ez mindig is így volt. Nem csak azért, mert Cloé gyönyörű. Inkább
azért, mert valami különleges árad belőle. Egy senki máséhoz nem
fogható aura, szíveket feldúló báj, hihetetlen erő. Ő mindenki számára
létezik, ő nem maradhat észrevétlen, nem olvadhat bele a közönséges
földi halandók tömegébe. Valami egyedivel van felruházva. Valami
ritkával. Valamivel, amiről Carole mindig csak álmodozott.
Egy káprázatos vonzerővel.
Annyira szerette volna, ha az a férfi felfigyel rá! Csak hogy érezze,
ő is létezik. De meg sem látta, annyira a bűvkörébe vonta Cloé.
Már tizenhat éves korukban is így volt. Cloé Beauchamp, a
kivételesen tehetséges, kiváló diák. Jópofa, szellemes, kecses. Aki
matekból ugyanolyan jó, mint tesiből.
Tökéletes, utolérhetetlen, felülmúlhatatlan.
Cloé, egy marketing- és reklámholding francia leányvállalatának
leendő vezérigazgatója.
Cloé, aki alig pár hónapja találkozott az elbűvölő herceggel, nem
sokkal azután, hogy egy elrontott kapcsolatból kapaszkodott kifelé,
aminek elvileg hosszú évekre magányra kellett volna kárhoztatnia.
Cloé, akit minden férfi kíván.
Cloé, Cloé, Cloé… A világ közepe, a vakító nap, ami körül
szánalmas szatellitek keringenek.
Igen, én csak Cloé szatellitje vagyok. Az árnyékában vánszorgó
nyomorúságos kis mellékbolygó. Ő az istennő, én csak egy
szerencsétlen híve vagyok. Vagyis egy semmi.
– Min gondolkodsz? – kérdezi Cloé, kihörpintve a kávéját.
– Rajtad – feleli Carole. – Rajtad, drágám.

*
**

Nathalie tudálékos pofija jelenik meg az iroda ajtajában.

– Elnézést kérek, szeretném, ha áttekintenénk a találkozóit.
– Jöjjön! – feleli Cloé. – Foglaljon helyet!

37
 A titkárnő leül, és kinyitja a felettese határidőnaplóját.
Ezt igen, azt nem. Azt toljuk el, ezt töröljük, amazt erősítsük meg.
Cloénak másutt jár az esze. Egy léghajó kosarának melegében, az
égbolt magasából szemléli a világot. Varázslatos. Részegítő.
Mámorító.
A többiek, azok, akik a lába alatt nyüzsögnek, csak parányi rovarok.
Nincs jelentőségük.
Még csak nem is csodálkozik rajta, hogy ilyen magasra került.
Ennyire gyorsan. Mindössze öt éve lépett be a céghez, kreatív
igazgatóként, és tessék, máris a létra utolsó fokára hág fel. Egyszerűen
csak azért, mert ő a legjobb, mert páratlan akarattal és acélidegekkel
rendelkezik.
Egyszerűen csak azért, mert ő Cloé Beauchamp, és semmi nem áll
ellen neki.
Mert mindenki elől el tudta rejteni a töréseit, pedig azok mélyek.
Irtózatosan mélyek. Mert golyóálló páncélt tudott növeszteni magán.
Mindennek ellenálló páncélt.
Mosolyog, fél füllel hallgatja csak Nathalie ciripelését. Azt sem
hallja meg, hogy kopognak az ajtón, beletelik néhány másodpercbe,
mire észreveszi, hogy Philip Martins áll az asztala előtt.
Nathalie gyorsan elkotródik, Cloé rámosolyog a kollégájára. Az
ellenfelére. Akit megvert, alig kellett hozzá néhány menet, és aki még
nem tudja, hogy ki van ütve.
Felséges.
– Szeretném, ha megbeszélnénk ezt a projektet – tesz le elé a férfi
egy vaskos dossziét. – Szeretném hallani a véleményedet.
– Szívesen. Ha segíthetek…
Cloé szemügyre veszi a férfi kezét. Mindig is úgy találta, hogy
csúnya keze van. Kissé vastag ujjak, túlságosan kidagadó erek. Kár,
mert egyébként ő maga nem csúf. Sőt, igazából vonzó. Könnyedén
viseli az ötvenes éveit. Odafigyel magára, ez látszik. Mindig is szerette
magát, amiért Cloé nem is tudja elítélni: ez legalább közös vonás
bennük.

38
 Alig figyel arra, mit mond, annyira őrá koncentrál. Az arcára, Dior
ingének kigombolt gallérjára. Elképzeli azt a pillanatot, amikor majd
megtudja… Meglepi, hogy enyhe szúrást érez a szíve táján, nem
számított ilyen érzésre. Nem hitte volna, hogy szánakozni fog. Philip
Martins szomorú sorsán, ezén az unalmas kollégáén, azén a férfién, aki
sosem ajándékozta meg semmivel, aki mindig csak magára gondolt.
Én győztem, ő vesztett. A játék már csak ilyen. Nem kell, hogy a
sorsa szánalmat ébresszen bennem. Csak a helyettesem lesz. A
beosztottam. Az alattvalóm.
– Gondolsz rá néha? – szegezi neki hirtelen a kérdést.
Martins félbeszakítja a monoton magyarázatot, értetlenül mered rá.
– Arra, amikor majd Pardieu elmegy – pontosít furcsa mosollyal
Cloé.
Martinst váratlanul éri a kérdés, néhány másodpercbe beletelik, míg
válaszol.
– Igen, természetesen – feleli végül. – De miért kérdezed?
– Szerintem kiváló vezérigazgató lennél.
A férfit őszintén meglepi ez a bók, eláll a szava.
– Igen, úgy gondolom, hogy tökéletes lennél – folytatja Cloé.
– Köszönöm! Csakhogy Pardieu még nem ment el.
– Úgy van. Bár úgy hiszem, már nem sokáig marad.
Martins kérdő tekintettel néz rá, várakozással csügg telt ajkain.
– Női megérzés! – jelenti ki Cloé lefegyverző mosollyal.
Mindig is imádott szórakozni. Főként a könnyű prédákkal. Jóllehet
Martinsnek még lehet ez-az a tarsolyában. Már megtanulta, hogy
gyanakodjon.
Folyton gyanakodni kell, mindenre, mindenkire. Így lehet elkerülni
számos kudarcot. Így lehet elkerülni, hogy ne fussunk zátonyra.
Újra Martinsre összpontosít, aki folytatja fárasztó magyarázatait.
Az elkövetkező hetek különösen élvezetesnek ígérkeznek.
El kell hitetni vele, hogy ő lesz a befutó. Megnyugtatni, elaltatni a
gyanakvását. Egy helyes kis hastánccal megbabonázni, hogy ne lássa a

39
közelgő ciklont.
És a várva várt pillanatban megadni neki a kegyelemdöfést.
Philip mély hangjától elringatva Cloé visszatelepszik a léghajó
kosarába. Messze a valóság fölé emelkedve, vakító, szikrázó fényben
lebeg.
Sehol egyetlen árnyék.

*
**

– Tegnap este látta a meccset? – kérdezi Laval hadnagy.

Gomez somolyogva méri végig.
– Nem. Sokkal érdekesebb tennivalóm volt.
– Mi?
– Azt nem mondhatom el.
– Miért? – csodálkozik Laval.
– Mert épphogy nagykorú vagy, és bizonyos jelenetek sérthetik a
fiatalok érzékenységét.
– Maga néha tiszta hülye – von vállat Laval.
– Csak néha? Ez megnyugtat. Kösz, Kölyök!
– Amúgy igazán klassz meccs volt! A Paris Saint-Germain…
– Tudom, ki nyert – sóhajtja Gomez. – Még azt is tudom, hányra.
Nehéz nem tudni, hacsak nem süket az ember… Pedig néha nem
bánnám! Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet lelkesedni azért, hogy
egy rakás értelmi fogyatékos egy labdát kerget.
– És kiborító is. Az viszont mindig.
Gomez elneveti magát, és egyik kezét a kollégája vállára teszi.
– Seperc alatt kielemeztél, bravó! Kitűnő zsaru leszel, ha majd nagy
leszel.
Egy megkülönböztető jelzés nélküli személykocsiban ülnek
Créteilben, a Fraternité utcában.
– Megmondaná, mi a francot keresünk itt? – kérdi Laval.

40
 – Nyitva tartjuk a szemünket.
– Oké, azt vágom. De pontosan kire várunk?
– Meglátod, amikor majd méltóztatik előbújni. Nem fogsz csalódni,
nekem elhiheted!
– Hát, végül is maga a főnök.
– Úgy van, Kölyök. Szóval nyisd ki jól a szemed, és ébressz fel, ha
egy ocsmány képű, barna, hosszú hajú fickót látnál felbukkanni a 29-es
szám magasságában!
Gomez hátradönti az ülés támláját, keresztbe fonja a karját a mellén,
és lehunyja a szemét.
– Ilyenkor akarja bedobni a szunyát?
A parancsnok már alszik is, vagy legalábbis úgy tesz; fiatal
kollégája a szemét forgatja. Alexandre Gomezzel melózni mindennap
új kaland. Sosem lehet tudni, hogyan fog reagálni, mibe viszi bele a
társait. Milyen piszkos helyzetbe vagy milyen fantasztikus fogásba.
Ez a férfi rejtély, és bizonyára az is marad a haláláig. Ami erős
valószínűséggel nem az ágyban fog bekövetkezni, egy békés, de rémes
öregek otthonában.
Túl titokzatos ahhoz, hogy igazán kiismerhesd.
Túl utálatos ahhoz, hogy valódi értékén becsülhesd.
Túl intelligens ahhoz, hogy egészen gyűlölhesd.
Túl bátor ahhoz, hogy titokban ne csodáld.
Túl vad ahhoz, hogy nyíltan szembe merj szállni vele.

*
**

Sötét van és hideg. Későre jár.

Harsányan kacagnak.
Miközben Bertrand szenvedélyesen átöleli, Cloé a ház kulcsát
keresgéli a táskájában. Kissé be van csípve, nehezen koordinálja a
mozdulatait.
– Na, kinyitod végre? – türelmetlenkedik Bertrand. – Csak nem a

41
verandán fogunk már… Semmi kedvem a rendőrségre kerülni
közszeméremsértés miatt!
Cloé fel van dobva, mámoros az alkoholtól, a büszkeségtől és a
vágytól.
Szép ez a férfi. Szép, intelligens, jópofa. És az enyém.
Végre előhalássza a kulcscsomóját, nagy igyekezettel próbálja
bedugni a kulcsot a zárba. Bertrand megfogja a kezét, irányítja a
mozdulatát, hogy beletaláljon. Belépnek, egymásra vetik magukat.
Bertrand a lábával becsukja maga mögött az ajtót, Cloé közben letépi
róla a zakót.
– Óvatosan, drágám, ötszáz eurót perkáltam le érte!
– Annyit veszek neked, amennyit csak akarsz! – feleli Cloé, és
nekiesik az ingének.
– Hé, te veszélyes leszel, ha sokat iszol!
– Tízével, százával veszek neked, ha akarod!
– Dzsigolónak nézel, vagy mi?
– Szó, ami szó, sok pénzt tudnál keresni! – jegyzi meg hamiskásan
Cloé. – Őrült sikered lenne! Csakhogy én nem szeretek osztozni… Ha
megcsalsz, kikaparom a szemed!
Bertrand felemeli, ő a nyakába csimpaszkodik. Így viszi be a
nappaliba, közben Cloé csak nevet, nevet. A férfi leteszi a szőnyegre,
most ő kezdi el vetkőztetni. De ő szelíden.
Mindig csak szelíden.
Cloé nevetése hirtelen abbamarad. A homloka közepén ránc
képződik.
Egy pontra mered Bertrand háta mögött. A férfi megfordul, de
semmi különöset nem vesz észre. Cloé otthagyja a szalon közepén,
elindul a pompás diófa tálalószekrény felé, majd figyelmesen
szemügyre veszi a fölé akasztott három bekeretezett képet.
– Mi baj? – aggodalmaskodik Bertrand. – Úgy csinálsz, mintha
most először látnád ezeket a képeket!
– Nincsenek a helyükön. Annak, ami jobbra van, bal oldalt kellene
lennie, és fordítva. Fabienne cserélhette fel, a takarítónő. Biztosan

42
törölgetett, és rossz helyre rakta vissza őket.
Bertrand megfogja a csípőjét, ajkát a nyakszirtjére tapasztja.
– Roppant érdekes ez a képhistória, de nekünk sokkal izgalmasabb
dolgunk van.
Felsóhajt, mert Cloé újra kisiklik a kezéből.
– Látod, ezen a képen apámmal vagyok, tizenkét éves koromban.
Imádom…
– Apádat?
– Nem. A képet.
A férfi megrökönyödött ábrázata láttán Cloé elmosolyodik, majd el
is neveti magát.
– Kiszámíthatatlan vagy – vallja be Bertrand.
Megsimogatja Cloé arcát, egyik kezével a hajába túr.
– Sosem beszéltél nekem a szüleidről – teszi hozzá.
Cloé gyengéden rámosolyog.
– Mindent tudni akarsz rólam?
Bertrand igent int a fejével.
– Miközben én semmit nem tudok rólad – suttogja Cloé.
Az égvilágon semmit. Hogy honnan jössz, hová mész. Hogy ki vagy
valójában. Hogy mit éltél meg eddig, hogy mit remélsz még megélni.
Nem ismerem se az álmaidat, se a rémálmaidat.
Az égvilágon semmit nem tudok rólad, csak azt, hogy neked van a
legkülönlegesebb szemed, amivel valaha találkoztam. Hogy kezdesz
számomra a legerősebb droggá válni, erősebbé, mint bármi, amit
valaha próbáltam.

*
**

– Lehet, hogy ejteni kéne a dolgot, nem? – kérdi reménykedve

Laval.
Gomez mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal bámulja az utcát.

43
 – Fogj egy taxit, és menj haza! – javasolja. – A korodbeli
gyerkőcöknek muszáj korán ágyba bújniuk.
– Az, akit várunk, valószínűleg már elhúzott a Seychelle-szigetekre.
Laval akkorát ásít, hogy majd kiugrik az állkapcsa.
– Legalább azt árulja el, kit lesünk órák óta. Attól új erőre kapok.
– Jobb, ha nem tudod. Még a gatyádba csinálnál.
– Fogadjunk?
– Bashkim egyik haverját.
– Bashkimot? De honnan tudta meg, hol kell keresni?
– Nem azt mondtam, hogy Bashkimot találtam meg. Csak egy olyan
fickó nyomára bukkantam, aki esetleg elvezethet hozzá. Különbség.
– Kitől kapta az infót?
– Egy csajtól, aki úgy találta, hogy szép a szemem, és szexin tudok
kést hajigálni.
– He?
– Hagyd el, Kölyök! A lényeg, hogy eljussunk a hálózat csúcsáig.
– Ezt nem hiszem el… Ha itt az egyik haverja, akkor Bashkim is
feltűnhet a környéken!
– Ne álmodozz! – morog Gomez. – Az a kretén minden bizonnyal
kényelmesen meghúzza magát a szaros országában… Albánia szép
ország. Ismered?
– Nem. Viszont ha Bashkim mégis megjelenik, a hadsereget kell
hívni erősítésként. Az a fickó elmebeteg!
– Én is – emlékezteti a parancsnok. – És én valószínűleg még nála is
jobban, mert havi kétezer-ötszáz euróért képes vagyok vásárra vinni a
bőrömet.
Laval álmossága elillant. Nyugtalanul fürkészi a 29-es szám kapuját,
attól fél, hogy felbukkanni látja azt, akit egész délután várt anélkül,
hogy tudta volna, őt várja.
Remélhetőleg nem fog jönni. Se ő, se a haverja.
– Be vagy tojva? – rukkol elő a feltételezéssel Gomez.
Laval feszengve fészkelődik az ülésen.

44
 – Az efféle vadhoz kevesen vagyunk ketten. Túl veszélyes. Ez egy
igazi nehézfiú! Állig fel van fegyverezve…
– És te? Neked mi van a kabátod alatt? Csörgő? Ismétlem: nem
Bashkim dekkol itt, hanem csak egy haverja. És egyelőre mindössze rá
kell tapadnunk. Hogy elvezessen bennünket egy magasabb stelázsin
lévő rohadékhoz. És így tovább. Nehogy most kelljen már
megtanítanom neked az alapokat!
– Maga tisztára zakkant, a kurva életbe…
Gomez ránéz a bénító tekintetével.
– Most már befogod, oké? Ha tele van a gatyád, elhúzol a francba.
Ha nem, kussolsz, és kinyitod a szemed.
Laval meg van dermedve. Gomez még Tomor Bashkimnál is
félelmetesebb.
– El akarom kapni ezt a mocskot, érted? Hónapok óta keresem,
hogy lehetne sarokba szorítani, és végre nyomon vagyok. Úgyhogy
nem fogom kiengedni a kezemből. Azért választottalak ma magam
mellé téged, mert bízom benned. De ha nem állsz készen rá, ha
tévedtem, leléphetsz. Világos?
– Világos – mormogja Laval. – Rendben, maradok.
– Remek. Szunyálhatsz egyet, ha akarsz. Rajtad a sor.

*
**

Az ébresztőórás rádióról eltűntek a piros számok.

Cloé elveszi az éjjeliszekrényről a mobilját, és boldogan állapítja
meg, hogy még nem kell felkelni. Még negyed öt sincs.
Visszateszi a fejét a mélyen alvó Bertrand vállára, ő is kész
visszahanyatlani Morpheusz karjaiba. Csakhogy egyre sürgetőbben
kell pisilnie.
Kénytelen-kelletlen feltápászkodik úgy, hogy a szeretőjét ne
ébressze fel, és mezítláb kimegy a fürdőszobába. Mivel nem ég a
lámpa, nem kell szembesülnie a tükörképével. Az esti ivászat után
borzalmasan festhet…

45
 Könnyít a hólyagján, és úgy dönt, iszik egy nagy pohár hideg vizet,
mielőtt visszafekszik. A háta mögött zajt hall, összerezzen.
– Mi a csudát csinálsz? – kérdezi Bertrand.
– Szomjas voltam. De nem ég a lámpa. Bizonyára áramszünet van.
– Az utcán világos van. Hol van a villanyóra?
– A garázsban.
– Ránézek, te meg bújj vissza a melegre! Olyan ez a ház, akár egy
jégverem!
Gyorsan magára kapja a ruháit, Cloé pedig becsusszan újra a paplan
alá, ott várja, hogy a férfi visszatérjen. Leteszi sajgó fejét a párnára,
még hallja, hogy nyílik és csukódik az ajtó, és már alszik is.

*
**

Teljes a csönd. Valahogy túlságosan is.

Cloé kinyújtja a bal karját, érzi, hogy Bertrand nincs ott.
Az áramszünet, a villanyóra… A telefonja képernyőjén látja, hogy
háromnegyed öt.
Már félórája elment.
– Bertrand?
A szólongatásra csak a síri csönd felel.
– Drágám? – kérdezi hangosabban, de továbbra sincs válasz.
Reszketni kezd, megpróbálja felgyújtani a lámpát az
éjjeliszekrényen.
Nem csak Bertrand nem jött vissza, az áram sem.
Meg kell néznie, mi van. De a szorongás a jéghideg ágyhoz szegezi.
Az Árnyék lassan kirajzolódik a szeme előtt. Még a sötétségnél is
feketébben.
– Bertrand, a francba, válaszolj már!
Ezt már üvöltötte. Vacog a foga, és nem csak azért, mert nem megy
a fűtés.
Nyugalom. Biztosan csak nehezen találja a hiba okát, ennyi az

46
egész.
A félelme azonban minden, csak nem racionális.
A lelke legmélyéről erőt merít, hogy kitépje magát az ágyból. Úgy
száll ki belőle, mintha egy biztonságos fedezéket hagyna el, hogy
kimerészkedjen egy ellenséges világba.
Mezítláb, a hátára terített köntösben óvatosan elindul a folyosón.
– Bertrand? Itt vagy?
Az előszobában ostoba módon fel akarja kattintani a csillárt.
Megpróbál uralkodni a foga akaratlan kocogásán, csendben átkozza
magát.
Nevetséges vagyok.
A verandán az utcai lámpák fénye egy kicsit megnyugtatja. De csak
egy kicsit.
– Bertrand?
Körülötte friss szél lengedezik, egészen elgémberedik tőle.
Visszamegy, belebújik egy balerinacipőbe.
Egy pillanatra elképzeli magát, ahogy ott áll hajnalban a verandán,
fehér köntösben, fekete balerinában. De aztán más gondolatok tolulnak
az agyába.
Bertrand meghalt. Megölte az Árnyék.
Lesiet a lépcsőn, balra fordul, a garázshoz. Az ajtaja tárva-nyitva.
A küszöbön mozdulatlanná merevedve fülel a csöndbe.
– Drágám?
Semmi nesz, csak a szél zúg a fák ágai között, és egy sokhengeres
motor bőg fel a szomszéd utcában. Kettőt lép előre az üres garázsban: a
kocsiját az ügynökség föld alatti parkolójában hagyta.
Zihálva szedi a levegőt, a hideg égeti a tüdejét. A koponyájában egy
hang egyre nyomatékosabban szólongatja.
Fordulj vissza, amíg nem késő!
Menekülésre készen megperdül. És szemtől szembe találja magát a
rémálmával.
A hatalmas férfi tiszta feketében van, a fején kapucni.

47
 Cloé rémülten felsikolt, hátraugrik. A bokája kibicsaklik, elveszti az
egyensúlyát. A feje valami keménynek csapódik, erősen beüti.
A lélegzete kihagy, a testét forróság önti el, aztán szétrobban az
agyában.
Félig felnyitja a szemhéját, homályosan látja, hogy az Árnyék fölé
hajol.
Beszélni szeretne, megkérdezni tőle, hol van Bertrand.
Mit csinált vele? És mit akar vele csinálni?
De egyetlen hang sem jön ki a száján, pedig az ajkai nyitva vannak.
A férfi egészen közel van hozzá. Mintha látná is az arca alsó felét.
Mintha mosolyogna.
És aztán…

*
**

A narancssárga villogás visszatükröződik a belső visszapillantóban.

A kukások. Most már tényleg ideje hazamenni.
A motor köszörül egy kicsit, de aztán csak beindul. Laval riadtan
rezzen fel álmából, beletelik némi időbe, mire rájön, hogy nem az
ágyában van.
– Látta?
– Nem – feleli a parancsnok. – Leteszlek otthon.
Laval ásít egyet, a szemhéja újra lecsukódik.
– Mit szándékozik tenni?
– Durmolni egy nagyot.
– Mármint a fickóval.
– Előbb-utóbb meglesz.
– Kétlem – sóhajtja Laval. – A francba, a derekam…
– Kérd meg a feleséged, hogy masszírozza meg.
– Csakhogy én nem vagyok nős – emlékezteti a fiatal hadnagy. Két
tökrészeg pasas támolyog a járdán, Gomez kicsit arrébb húzódik.
Hamarosan otthon lesz, a nem túl szívderítő lakásában. De legalább

48
mellette. Tudja, hogy a gyógyító álomra úgyis hiába vár. Hónapok óta
elkerüli.
Nemsokára itt a hajnal, de neki a legcsekélyebb vigaszt sem fogja
nyújtani.
Különleges ez az átmeneti időszak az éjszaka és a nappal között. E
két olyannyira különböző világ között.
Ez az az óra, amikor az árnyak kiválnak a sötétségből.

49
 6. FEJEZET

MIELŐTT MÉG FELMENNE A FÜGGÖNY, újra elkapja a

fájdalom, ahogy kifelé kecmereg ebből a furcsa álomból, vagy inkább
rémálomból. Amit sikolyok, röhögő árnyak népesítenek be. Mintha
izzó piszkavasak lékelték volna meg több helyütt a koponyáját.
Lezárt szemhéja mögött fényt sejt. Hangot is. Ami visszaviszi az
életbe.
Az Árnyék, a zuhanás.
– Gyerünk, nyisd ki a szemed, drágám…
Még mindig itt van, jobb, ha halottnak tettetem magam.
De a hang egyre erélyesebb, ki kell lépnie a kulisszák mögül.
– Ébredj!
Végül engedelmeskedik, Bertrand aggódó arca hajol fölé. Az
emlékek kiélesednek, reszketni kezd. Ekkor veszi észre, hogy az
ágyában van.
– Mi történt? – motyogja nehézkesen.
– Fogalmam sincs – mondja Bertrand. – Valószínűleg elestél, és
beverted a fejed.
– Elment?
– Kicsoda?
Cloét egyszeriben újra hatalmába keríti a félelem. Az egész teste
megmerevedik.
– Itt van!
– Nyugalom! Ki van itt?
– A fickó! Láttam a garázsban!

50
 – Nyugodj meg, kérlek! Elestél, ennyi az egész. Az én hibám.
Bertrand segít neki felülni, két párnával kitámasztja a hátát. Cloé az
ébresztős rádió felé fordítja a fejét, villognak rajta a számok. A vállába
éles fájdalom hasít.
– Hány óra van?
– Öt múlt tíz perccel. Hívtam orvost, bármelyik percben itt lehet.
– Nem kell orvos, mondom, hogy láttam!
– Légy szíves, próbálj lecsillapodni! Rajtunk kívül senki nincs itt.
Megfogja a kezét, erősen megszorítja.
– Hol voltál? – szegezi neki hirtelen a kérdést Cloé. – Nem láttalak
visszajönni, ezért mentem ki, és akkor…
– Tudom, bocsáss meg! Abban a pillanatban, ahogy felemeltem a
garázs ajtaját, hallottam, hogy egy autó hatalmasat fékez, majd egy
csattanást. Kimentem, hogy megnézzem, nem történt-e komoly baj…
Egy kissé kapatos fazon beleszaladt az előtte haladó kocsiba.
– Megsebesült valaki?
– Nem, csak a karosszéria gyűrődött be – magyarázza Bertrand,
továbbra is a kezében tartva Cloé kezét. – De egyik fickónál sem volt
baleseti bejelentő, ezért vissza kellett jönnöm ide a kocsim kulcsáért.
Azt hittem, hogy visszaaludtál, hogy nem fogsz aggódni a távollétem
miatt. Odaadtam nekik az űrlapot, visszajöttem, és épp amikor
beléptem a kapun, hallottam, hogy felsikoltasz. Odarohantam, és
eszméletlenül találtalak. Mondanom se kell, mennyire megrémültem!
– Láttam.
Bertrand felsóhajt.
– Pontosan kit láttál?
– Egy magas fickót, feketébe öltözve. Megijedtem, elveszítettem az
egyensúlyomat, és elvágódtam.
– Képzelődsz, Cloé. Amióta az a mocsok követett, folyton rettegsz.
És mindenütt őt véled látni. Persze ez valahol normális is, de…
– Nem álmodtam!
– Ha lett volna valaki a garázsban, ott értem volna! Szükségképpen
összetalálkozom vele! Alig fél perccel azután, hogy felsikítottál, már

51
odaértem. Nem volt ott senki, erre megesküdhetek.
Az ajtócsengő szakítja félbe őket, Bertrand kisiet. Cloé lehunyja a
szemét, megpróbál megnyugodni.
Mindenütt őt véled látni… Ha lett volna ott valaki, szükségképpen
összetalálkozom vele.
Kezdek becsavarodni?
Bertrand egy nővel tér vissza, egy fáradt ötvenessel.
– Itt az orvos, drágám.
– Jó estét! Szóval mi is történt?
Bertrand röviden összefoglalja a helyzetet. Az áramkimaradást, az
elesést a garázsban. Szándékosan kihagyja a részleteket, csak a
lényeget mondja.
A doktor elkezdi módszeresen megvizsgálni Cloét. Megkéri, hogy
álljon fel, végezzen különféle mozdulatokat, ezer kérdéssel bombázza.
– Látszólag nem sérült meg. A fejet ért ütéssel azonban nem árt
óvatosnak lenni. Azt tanácsolom, menjen be a kórházba, és végeztesse
el a kiegészítő vizsgálatokat.
– Fölösleges – mondja Cloé.
– Ne makacskodj, drágám! – kérleli Bertrand.
– Semmi bajom, és nincs kedvem öt órát ücsörögni a sürgősségin
azért, hogy a végén elmondják ugyanezt.
Bertrand újabb bosszús sóhajt hallat, és sajnálkozó pillantást vált az
orvossal.
– Jó, ahogy akarja, hölgyem – mondja a doktornő. – Nem
kényszeríthetem, hogy elmenjen. De ha hányingere lenne, vagy fájna a
feje, azonnal hívja a mentőt, rendben? És délelőtt, ha teheti, maradjon
itthon pihenni.
– Rendben – egyezik bele kényszeredetten Cloé. – Mennyivel
tartozom?

*
**

52
 Dél felé autóztak, hogy végre megérkezzenek oda, ahol Laval lakik:
egy szerény kis bérházhoz, ami be van szorítva a Szajna mentén épült
lakóparkok és a semmi mentén épült, lepukkant lakótelepek közé.
Nem, nem egészen a semmi mentén épültek: az autópálya és a vasúti
sínek mentén. A kilátástalanság mentén.
– Megjöttünk, Kölyök. Jó éjt!
Laval hadnagy legalább egy „köszönöm”-öt remélt, ha már ennyi
időn át kitartott a hiábavaló várakozásban. De Gomeztől soha nem
érdemes köszönetet várni.
– Jó éjt, viszlát holnap!
– Maradj otthon délelőtt – teszi hozzá Gomez.
Laval meg van lepve. Végül mégiscsak megkapta a köszönetet.
– Szunyálj egy kicsit! – folytatja a parancsnok. – Állati pocsékul
nézel ki.
– Magának mindig van az emberhez egy kedves szava, amivel
örömet szerez.
Amint a hadnagy becsapja a kocsi ajtaját, Gomez indít is. Ha már
jóízű alvást nem remélhet, legalább egy zuhany jól fog esni.
Gyorsan hajt, bőven a megengedett sebességhatár fölött. Nem
mintha igazán sietne hazaérni.
Viszontlátni őt boldogság. De kínszenvedés is.
Gyorsan hajt, egyszerűen csak azért, mert szereti a sebességet. Mert
szereti kihívni maga ellen a sorsot.
Bárcsak defektet kapna az egyik kerék, és elrepítene a búsba! És
elintézne, lehetőleg azonnal. Halálra vágyom, nem haldoklásra. Már
maga az élet is lassú haldoklás, nem más. Erőltetett menet a fatális vég
felé.
Úgy jövünk a világra, hogy nem mi kértük, úgy megyünk a halálba,
hogy nem mi választjuk. Fölösleges ehhez még hozzátenni.
Rágyújt, lehúzza az ablakot. A sebességmérő őrülten táncol, majd
eléri a végső határt.
Elég lenne megcsúszni egy kicsit. Egy icipicit félrerántani a
kormányt. Könnyedén, semmiség az egész.

53
 Telibe kapni egy falat vagy egy hídoszlopot. Ragyogó finálé.
Alexandre tétovázik.
Nem tehetem meg, szüksége van rám.
Szép alibi egy csodás bűnösnek.
Szép alibi egy képzeletbeli bűnhöz. Csak épp a bátorság hiányzik.
Mindig a hétköznapi gyávaság kerekedik felül.
Senki nem pótolhatatlan, én főként nem. Megölni előbb őt, aztán
rögtön utána magamat is.
A kormány tartja az irányt, a láb nem nehezedik már olyan súlyosan
a pedálra.
Túl késő, a bűnmegelőzésiek Renault Mégane-ja a nyomába
szegődik. Gomez elmosolyodik, kidobja a csikket, újra beletapos a
gázba. Kicsit megsétáltatja őket, hadd tanuljanak meg vezetni.
Hirtelen jobbra fordul, a kocsi megfarol, a gumi fele biztosan
rámegy. A zöldfülű bűnmegelőzésiek még mögötte vannak, de kicsit
kénytelen lassítani, hogy ne hagyja őket végleg maga mögött, túl
gyorsan megnyerve a játszmát. Olyan ritkán adódik alkalom egy kis
szórakozásra…
Ezek a marhák még a szirénát is bekapcsolták, csak hogy idő előtt
felébresszék a tisztességes honpolgárokat.
Megint jobbra, aztán balra. Kész, le is rázta őket. Új rekordot állított
fel: még négy perc se volt!
– Game over, fiúk!
Újra rágyújt, magában nevetgél. Mint egy hülye.
Néhány percen belül beazonosítják a rendszámot, már ha sikerült
elég közel jönniük ahhoz, hogy le tudják olvasni. Elképedve fedezik
majd fel, hogy a kocsi, amit üldöztek, egy zsarué a szomszédos
körzetből.
Amikor a megfelelő irányba fordul, hogy elinduljon hazafelé, egy
másik rendőrségi kocsival találkozik össze. A Scénic látványosan
visszafordul, és üldözőbe veszi.
Gomez azonban már fáradt. Ezekkel már nincs kedve szórakozni.
Főként, hogy a Peugeot 407-es tankja szinte teljesen üres.

54
 – Lehúzódik a járda mellé, lekapcsolja a gyújtást. A kollégái
közvetlenül mögötte állnak meg, és néhány percbe beletelik, mire
kiszállnak.
A vezető a kocsiban marad, a két másik, fegyverrel a kezében,
elindul felé.
– Dobja ki a kulcsot, és tegye a kezét a kormányra!
Gomez elképzeli magát, amint a francia rendőrség golyói végeznek
fele, egy nagy visszhangot kiváltó melléfogás áldozatául esik.
Csábító.
De még képesek lennének elhibázni, rossz helyre küldeni a golyót.
Ami jóval kevésbé csábító.
Kidobja hát a kulcsot a nyitott ablakon, és a kezét engedelmesen a
kormányra teszi. Ha már nem halhat meg hősként, legalább még
elszórakozik egy kicsit.
Az egyik zsaru kinyitja az ajtót, miközben a másik rászegezi a
fegyverét.
– Kifelé! – üvölti az első.
– Semmi hirtelen mozdulat! – förmed rá a másik.
– Nyugalom, fiúk. Ne idegeskedjenek! Kész vagyok
együttműködni.
A harmadik is kiszáll a kocsiból, hogy csatlakozzon a másik
kettőhöz. Egy nő, nagyon fiatal. Gomez meglepődik: nem sok nő
szolgál a bűnmegelőzésieknél.
– Gyerünk, szállj ki, seggfej!
Gomez megmozdul, mire a két rendőr kirántja a kocsiból, és
lenyomja a földre.
Roppant férfias.
Rákattintják a bilincset, menet közben kap egy sunyi rúgást a bordái
közé, majd kíméletlenül felrántják a földről. Amikor meglátja az
egyenruhájukat díszítő jelvényt, egy fehér fejű sast, Gomez megérti,
hogy az Essone megyei bűnmegelőzési brigáddal van dolga.
Az éjszakai bűnkukázók főnöke – egy alacsony, zömök, rosszarcú
őrmester – elkezdi megmotozni. A fickó megdermed, amikor a keze a

55
pisztolyhoz ér, ami egyszerűen csak be van csúsztatva hátul Gomez
farmerjének az övébe.
– Fegyver van nála!
– Na és? – vág vissza Alexandre. – Maguknál is fegyver van, nem?
Akkor nálam miért ne lenne?
– Pofa be, seggfej! Hol vannak a papírjaid?
– Sajnálatos módon valószínűleg otthon felejtettem őket.
– Az bizony nagy kár, seggfej!
– Csodálom a gazdag szókincsüket, uraim. A seggfej láthatólag
kitüntetett szerepet kap benne.
Az őrmester – nyilvánvalóan érvek hiányában – egy jobbegyenest
küld Gomez gyomrába, aki összegörnyed.
– Miért van nálad fegyver?
Alexandre levegő után kapkod, majd azt mondja:
– Az nem az enyém, uram! Esküszöm az anyám életére, hogy egy
cimborámé! Csak kölcsönbe adta, uram, azt akarta, hogy vigyem el az
unokatestvéréhez!
– Pocsék egy éjszakának nézel elébe! – jelenti ki az őrmester. –
Közel 130 km/órás sebességgel száguldoztál a városban, stukker van
nálad, papírok viszont nincsenek, és biztos vagyok benne, hogy
találunk még egy-két érdekes dolgot, ha átkutatjuk a kocsidat.
– Jó, elég volt a játékból! – szakítja félbe hirtelen Gomez. – Most
szépen eloldoztok, visszaadjátok a verdám kulcsait, a pisztolyomat, és
bocsánatért esedeztek, oké?
A két férfi gúnyosan röhögni kezd, a fiatal nő, aki valószínűleg
óvatosabb, közömbös arccal néz.
– Majd mindjárt megmondom, mit adunk vissza, seggfej!
– Jobban szeretném, ha a nevemen szólítanál: Alexandre Gomez
vagyok. Alexandre Gomez parancsnok, bűnügyi rendőrség, Val-de-
Marne-i aligazgatóság. Seggfejnek csak a közeli barátaim hívhatnak.
A bemutatkozást furcsa csend követi.
– A papírok a kocsi ajtajának a zsebében vannak – teszi hozzá
Gomez.

56
 A rendőrnő kiveszi a szakmai igazolványt, és odanyújtja a
főnökének. Az őrmester krétafehér lesz, Gomeznek az a benyomása,
hogy a gatyája mindjárt a bokájára csúszik.
– Belső vizsgálatot folytatok a bűnmegelőzésiek gyakorlatáról –
folytatja kimérten. – Az a feladatom, hogy megnézzem, hogyan bánnak
az ellenállást nem tanúsító gyanúsítottakkal, mint amilyen az én esetem
is volt. Például, hogy letegezik-e, sértegetik-e, esetleg meg is verik
őket.
– De…
– Igen, tudom, általában ez a belső ellenőrzés dolga, de szeretett
kollégáink nem elég tökösek ahhoz, hogy helyzetbe hozzák magukat.
Leseggfejeztetni magukat vagy bekapni egy jobbegyenest nem az ő
műfajuk. Szóval rám lőcsölték a piszkos munkát… Ja, amúgy mire
vártok még, hogy levegyétek rólam a karperecet?
A fickó, akinél a kulcs van, kérdő pillantást vet a főnökére. Az
őrmester bólint, és Gomez visszanyeri végre a mozgásszabadságát.
– Köszönöm szépen! Most pedig visszakaphatnám a fegyveremet?
Kicsit olyan nekem, mint egy alvós plüss, ugye, megértitek? Szörnyű
rémálmaim vannak, ha nincs a párnám alatt…
Az őrmester visszaadja neki, Gomez az anyósülésre hajítja.
– Mi lenne, ha most már alaposabban összeismerkednénk?
Feljegyezném a nevüket és a fokozatukat. Rajta, kezdjük! Hölgyeké az
elsőbbség!
– Ez tényleg undorító! – kockáztatja meg a fiatalabbik férfi.
– Igazad van, fiam, de a parancs az parancs – sóhajtja Gomez.
– Idehallgasson, parancsnok – szólal meg ezúttal az őrmester –,
félreértés történt…
Gomez meggyújt magának egy Marlborót, élvezettel nézi
elszontyolodott ábrázatukat.
– Na, lazítsatok, kislányok: vicc az egész! Egy kandi kamera van,
ott ni, a fa mögött! A Főparancsnokság év végi műsorához lesz! Na
gyerünk, mosolyogjatok már, mondom, hogy filmeznek titeket!
A vele szemben állók már azt sem tudják, melyik lábukra álljanak,

57
bár az ugratás nagyon durvának tűnik. Ostobán pislognak egymásra.
Gomez hirtelen megszánja őket. Már épp arra gondol, hogy véget vet a
kálváriájuknak, amikor az őrmester ismét kaffogni kezd, mint egy
mérges kutya.
– Nem tudom, mire játszik, parancsnok, de jobb dolgunk is van
annál, mint hogy az alkoholgőzös zagyválását hallgassuk!
Gomez a dzsekije gallérjánál fogva megragadja, és nekinyomja az
autónak.
– Te hallgass ide, seggfej: az előbb jól lejárattad magad, és
garantálom, hogy egész életedben bánni fogod! Még csak nem is
sejted, kivel kezdtél ki! És én egy csepp alkoholt sem ittam – veled
ellentétben!
– Én sem ittam! – tiltakozik az őrmester.
– A bűzös leheleted nem ezt mutatja!
A kis tömzsi fickó szinte kővé dermed a szemébe fúródó félelmetes
tekintettől.
– Azonnal meg kellett volna mondania, hogy maga is rendőr! Nem
találhattam ki magamtól!
– Dehogynem, kitalálhattad volna. Ezt nevezik szimatnak, seggfej!
– Ez hihetetlen, maga hangyás…
– Nyertél! Holnap este visszajöhetsz a döntőre. Határozottan
győztes fejed van. Biztos vagyok benne, hogy megcsíped a
főnyereményt!
A rendőrnő diszkréten kuncog, Gomez elengedi az őrmestert, aki
ösztönösen sajgó torkához kap.
– Na jó, nem mintha unatkoznék, de egy kemény, bűnüldözéssel
töltött nap után szeretnék végre otthon lenni. Szóval magatokra
hagylak benneteket, hadd ugróiskolázzatok tovább!
Odamegy a fiatal nőhöz, az egy lépést hátrál. Megfogja a kezét,
megcsókolja, majd rákacsint.
– Elnézést ezért a mókás kis közjátékért, kisasszony. Ha megmondja
nekem a keresztnevét, megígérem, hogy soha többé nem kezdem újra.
– Valentine.

58
 – Gyönyörű név. Jó éjszakát, Valentine! És ígérje meg, nem hagyja,
hogy ez a két macsó a tyúkszemére taposson!
– Megígérem, parancsnok.
A nő kissé zavartan mosolyog, miközben Gomez beszáll az
autójába, a villogót kiteszi a tetőre, és padlógázzal elindul.
A három zsaru nézi a távolodó autót. Az utca végére már simán
túllépte a száz kilométeres sebességet.
– Ez a fickó tényleg őrült – mormogja Valentine.

59
 Szüntelenül rád gondolok.
Nem tudom megállni, mindennél erősebb ez bennem.
Téged választottalak az ismeretlenek tömegéből.
Kiválasztottalak, hogy te légy a múzsám, az ihletadóm.

Érted találok majd ki ezeregy kínzást, válogatottakat,

kifinomultakat.
Így lesz, ígérem.
Érted hajtok végre minden lehetséges áldozatot. Emberit, persze.
Minden akadályt, ami köztünk emelkedik, semmivé teszek.
Nem fogsz csalódni.
Így lesz, ígérem.
Érted a lehetetlennel is szembeszállok.
Semmi nem állhat ellent nekem.
Különösen te nem.
Persze, védekezni fogsz, tudom, milyen bátor vagy, milyen
intelligens.
Persze, a végsőkig küzdeni fogsz, egy pillanatig nem kétlem ezt.
De végül beletörődsz a nyilvánvalóba, s a lábamhoz teszed a
fegyvert.

Átgyúrlak, átformállak az én szájízem szerint.

Megnyúzlak, feltárom eleven húsodat, lemeztelenítelek.
Lassan pusztítalak el, napról napra, porcikáról porcikára.

Szétbontalak, ízről ízre.

Te leszel a legszebb műalkotásom, a legszebb sikerem.
A legszebb pusztításom.

60
A remekművem.
Így lesz, ígérem.

61
 7. FEJEZET

MOST MÁR TÉNYLEG ABBA KÉNE HAGYNOD a

marháskodást, Alex!
Gomez nyugodtan állja Maillard felügyelő tekintetét, a legkevésbé
sincs megijedve. Tizenöt éve ismerik egymást, és Maillard már rég
feladta. Gomezre hatni utópisztikus elképzelés. Mintha az ember egy
hiénáktól űzött bivalycsordát próbálna megfékezni.
Ezért a kerületi felügyelő beéri azzal, hogy a károkat enyhítse. Hogy
a szőnyeg alá söpörje a port.
– Meghalnál az unalomtól, ha nem lógnék ki a sorból – provokálja
Alexandre.
– Az maga lenne a mennyország, akarod mondani! Nehogy azt hidd,
hogy szórakoztató reggel kilenckor az újabb éjszakai csínytevéseddel
szembesülni.
– Ugyan, lazíts már, öregem! – nevetgél Gomez, és meggyújt
magának egy cigarettát.
– Az én irodámban ne dohányozz, a kurva életbe! – reccsen rá
Maillard.
Gomez kinyitja az ablakot, kettőt szippant még a cigiből, aztán
kihajítja a csikket.
– Micsoda pénzkidobás…
– Le kéne szoknod.
– Hogy aztán kilencvenéves vén trottyként múljak ki? Kösz, nem!
– Te tényleg kötözni való bolond vagy, Alex.
– Ugyan már, egyetlen pszichiátria sem kér belőlem! Pedig már

62
bejelentkeztem, de úgy tűnik, be vannak gazolva tőlem.
– Miért kínoztad meg a bűnmegelőzésieket? – sóhajtja Maillard.
– Nem kellett volna belém kötniük. Én szép nyugisan megyek, erre
ők…
– Százharminccal hajtottál lakott területen. Szerintem ez épp elég
indok. Vagy miért nem használtad a szirénát?
– Na és most mi van? Még csak egy nyamvadt kis vénembert sem
sikerült eltaposnom! Akkorra már rég elment mind csicsikálni.
Szívesen hozzájárulnék én a nyugdíjrendszerünk megmentéséhez, nem
tehetek róla, hogy a papik ennyire otthonülők.
– Emlékeztetlek, hogy téged azért fizetnek, hogy a bűnözőket
terrorizáld, ne a zsarukat. A zsaruk a te családod. A csapat, amiben
játszol. Illetve amiben elvileg játszanod kellene…
– Fizetnek engem, biztos vagy te ebben? Az anyagi helyzetem
alapján hajlamos lennék azt hinni, hogy önkéntes vagyok az
Üdvhadseregben.
– A ma éjszakai srácok panaszt tettek, és megint nekem kell majd
tartanom a hátamat.
– Jó erős gerinced van, te is tudod. És remekül szórakoztam, hidd
el! Egy kicsike is volt velük. Valentine-nak hívják. Ide kéne hozatnod
az osztályra. Ugyanis ügyesen boldogul a volánnál.
– Tényleg?
– De legfőképpen azért kéne idehoznod, mert tutajos egy csaj! –
vallja be Alexandre.
Maillard az égre emeli a szemét, és becsukja az irodája ablakát.
– Apropó, megmondanád, mit kerestél kinn ma éjjel?
– A csillagokat bámultam. Szépek tudnák ám lenni!
Maillard összefonja a karját, és vár.
– Érdekelni kezdett a csillagászat – bizonygatja Gomez.
– Mondd meg, mi a francot csináltál, vagy odalöklek takarmánynak
a felügyeletiseknek az esti incidens miatt.
– Sosem tennél ilyet, tesó.

63
 – Nem vagyok a tesód, csak a felettesed.
Gomez feláll a karosszékből, ahová lezuttyant.
– Nem, nem csak a felettesem vagy. Hanem legfőképpen a barátom.
Maillard összeszorítja az állkapcsát, mint akit mulasztáson kaptak.
Gomez a vállára teszi az egyik kezét.
– Köszönöm, meg fogom hálálni.
Mielőtt kilépne az ajtón, visszafordul, ajkán nyugtalanító mosollyal.
– Bízz bennem! Elsőrangú vadat hozok neked. Olyat, amiért egy
szép plecsni jár majd neked, lesz mit nézegetned öreg napjaidban. –
Azzal bevágja maga mögött az ajtót.
A kerületi felügyelő újra felsóhajt. Egy napon, tudja jól, drágán
megfizet majd azért, hogy örökké kihúzza Gomezt a slamasztikából.
Igen, igaz, a barátja. És a legjobb nyomozója is. A lehetetlen
küldetések kamikazéja.
Egy férfi, aki idült kétségbeesését karneváli maszk alá rejti. Ami hol
szertelen, hol groteszk. Hol ijesztő.
Gyakran ijesztő.
Egy férfi, akiben van valami különleges, amit Maillard mindig is
irigyelt tőle.
Vad elszántság, hogy szabad maradjon.

*
**

– Beszóltál az irodába? – kérdezi Bertrand.

– Igen – feleli Cloé. – Mondtam nekik, hogy délelőtt nem megyek
be.
– Én is felhívom a főnökömet. Szeretnék melletted maradni.
Iszik egy korty kávét, kézbe veszi a mobilját. Cloé hallgatja, amint
valamit füllent a felettesének. Napról napra elbűvölőbbnek találja.
Mintha minden egyes vele töltött éjszaka növelné a vonzerejét.
Kedvére való a gondolat, hogy miatta válik egyre szebbé a férfi, a vele
való kapcsolatban teljesedik ki. Hogy ő is egyfajta drog a számára.

64
Persze jótékony hatású drog.
– Hogy érzed magad? – kérdezi aggódva Bertrand.
– Jól vagyok – feleli Cloé.
A férfi megfogja a kezét, Cloé kerüli delejes, mégis hihetetlenül
szelíd tekintetét.
– Tényleg azt hiszed, hallucinálok?
– Mondjuk úgy, hogy a múltkor nagyon megijedtél, és ez furcsa
megnyilvánulásokat vált ki nálad… Úgy gondolom, segítséghez
kellene folyamodnod.
– Pszichológushoz akarsz küldeni, erről van szó, ugye? – kapja fel a
fejét Cloé.
– Lehet, hogy jót tenne, ha beszélnél róla egy szakemberrel.
– Nem vagyok bolond!
– Elég, Clo! Ne kezdd újra, kérlek! Sose gondoltam, hogy bolond
vagy. Nem erről van szó. Láthatólag traumatizált téged ez az eset, és…
– Nem traumatizált! – csattan fel Cloé. – Megijedtem, és kész. Több
kell ahhoz, hogy engem traumatizáljon valami!
Bertrand elengedi a kezét, feláll az asztaltól.
– Elmegyek. – Csak ennyit mond.
Cloé habozik, végül utánamegy az előszobába.
– Nem mész el! – parancsol rá.
– Nem szeretem, amikor ilyen hangon beszélsz velem. Inkább
hazamegyek.
Cloé a nyaka köré fonja a karját.
– Ne menj el, kérlek! Maradj velem!
Bertrand nem felel, szemlátomást nemigen hajlik arra, hogy
engedelmeskedjen.
– Kivagyok idegileg – teszi hozzá Cloé. – Ne haragudj! Mindketten
kivettük a délelőttünket, ostobaság lenne külön tölteni, nem?
Leveszi róla a kabátot, Bertrand hagyja. Cloé kézen fogja, és
visszavezeti a konyhába. A férfi hajlandó visszaülni, de azért továbbra
is hallgatag. Talán sértődött is.

65
 Cloé tölt neki még egy kávét, átváltozik aranyos kislánnyá.
– Ne haragudj! – kérleli. – Azt hiszem, azért nem szeretek erről
beszélni, mert… Mert szégyenlem, hogy úgy reagálok, ahogy,
szégyenlem, hogy ennyire parázok. Hogy mindenütt azt a fickót látom.
– Az, hogy szégyenled, nem old meg semmit. Viszont ha beszélnél
róla, az talán…
– Szó sem lehet róla! – szakítja félbe Cloé anélkül, hogy megemelné
a hangját. – Majd az eszemre hallgatok, el fog múlni.
Megcsókolja Bertrand-t, az elolvad, mint hó a napon.
– Nem fáj már a fejed? – kérdezi.
– Nem. Épp csak egy kék folt van a vállamon. Semmi komoly.
Miközben leszedi az asztalt, a férfi le nem veszi róla a szemét.
– Apropó, bevetted már a gyógyszeredet? – teszi fel hirtelen a
kérdést.
– Nem, elfelejtettem…
Cloé kinyitja a mosogató feletti szekrényt, kivesz egy doboz
kapszulát, kettőt bekap egy nagy pohár vízzel.
– Mi ez a cucc, amit minden reggel beveszel?
Most először kérdezi meg. Cloé kissé zavartan vonja meg a vállát.
– Van egy kis probléma a szívemmel, semmi komoly.
Megelőzésként szedem.
– Biztos, hogy nem komoly?
Cloé az arcához hajol, és azt suttogja:
– Kőből van a szívem, ne feledd!
Bertrand elmosolyodik.
– Te meg azt ne feledd, drágám, hogy én pedig geológus vagyok. A
kövek vizsgálata a szakmám. Legyen akár törékeny, akár kemény,
egyik sem áll ellen nekem.

*
**

66
 Gomez belöki a csoportja irodájának az ajtaját, egy műanyag pohár
hideg kávéval a kezében.
– Jó reggelt, főnök! – üdvözli Laval.
– Nem úgy volt, hogy durmolsz egyet délelőtt?
– De igen, csak túlságosan hiányzott. Nem tudtam ellenállni a
vágynak, hogy magam mellett tudjam.
Gomez kihörpinti a vacak löttyöt, így leplezi mosolyát.
– Hol vannak a többiek?
– Talán a sarki bárban – feleli Laval.
– Öt perced van rá, hogy idehozd nekem őket.
– Nem vagyok labrit.
– Mi nem vagy?
– Terelőkutya.
– Pedig néha, amikor rám nézel, az a benyomásom.
– Mert minden ön iránt érzett csodálatom kiül a szemembe, főnök.
– Na elég a kabaréból, kerítsd elő nekem azt a tökkelütött bandát,
amit a csoportomnak vagyok kénytelen nevezni!
Abban a pillanatban, ahogy Gomez befejezi a mondatát, három férfi
lép a helyiségbe.
– Üdv, főnök! A tökkelütött banda szolgálatra jelentkezik!
Odamennek hozzá, kezet fognak vele, élen Villard kapitánnyal.
– Halljuk, hogy az éjszaka a bolondját járattad a
bűnmegelőzésiekkel!
– Épp csak egy ingyenes vezetésórát adtam nekik – feleli Gomez. –
Így legalább nem kell elvégezniük a gyorshajtási tanfolyamot! De kár
erre szót vesztegetni.
– Pedig ma reggel másról sem lehet hallani a folyosón! – világosítja
fel Villard.
– Valóban? Akkor most már értem, miért van hiány házmesterekből:
az összeset ide helyezték… Mi lenne, ha melóhoz látnánk?

67
 **

Pardieu nem veszi a fáradságot, hogy kopogjon, mielőtt belép az

irodába. Philip Martins felnéz a dossziéiból, és a vezérigazgatóra
mosolyog.
– Beszélnem kell önnel, Philip.
Az Öreg gondosan becsukja az ajtót, mielőtt leülne a munkatársával
szemben.
– Szeretném tudni, mit gondol Cloéról – tér rögtön a tárgyra.
Martinst meglepi a kérdés, nem is tudja leplezni.
– Milyen téren? – kérdezi, hogy időt nyerjen.
– Minden téren.
Philip gépiesen meglazítja a nyakkendőjét. Pardieu huncut kis
szemét merőn rászegezi. Egy fiatal, szinte gyermeki tekintet egy olyan
arcban, amelyen az évek kifejezetten erőteljes pusztítást végeztek. Egy
olyan tekintet, ami nem ingadozik a kedélyállapottól függően. Mindig
kifürkészhetetlen.
Martins végül belevág.
– Intelligens lány, nagyon tehetséges.
– És még?
– Az a fajta, aki nagyon tud hajtani, nem nézi, hány órát dolgozott.
– Lazítson, Philip! – nevet fel kurtán Pardieu.
Martins kényelmesebben elhelyezkedik a karosszékében.
– Inkább árulja el, főnök, mit akar hallani.
– Azt, hogy mit érez, mit érez igazából Beauchamp kisasszonnyal
kapcsolatban. Hogy mit gondol róla – kertelés nélkül.
– Csodálom őt – vallja be Martins. – Tehetséges, tele van ötlettel.
Mindig mindenre van megoldása, válasza. Ragyogó teremtés. Sosem
hagyja, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés. Nemigen találkoztam még
ekkora akaraterővel.
– Folytassa csak! – biztatja Pardieu.
Martins habozik, még mindig nem tudja, mire akar kilyukadni az

68
Öreg.
– Csodálom, igen – mondja újra. – Mégsem szeretnék a helyében
lenni, mert borzalmasan szenvedhet.
– Azt hiszi?
– Biztos vagyok benne. Az ambíciója felemészti, eltávolítja az
emberektől. Mindenkivel bizalmatlan… Azt hiszem, retteg a kudarctól.
– Mint mi valamennyien, nem?
– Bizonyára. De Cloé esetében ez már beteges. Neki csak ez számít.
Félek, hogy egyszer összeroppan, annyira kézben akar tartani mindent.
Mindig a tökéletességre tör. Mindenben a legjobb akar lenni.
Elhallgat, Pardieu továbbra is merőn néz rá.
– Köszönöm, Philip!
– Igazán nincs mit. De miért kérdezi?
– Hogy ellenőrizzem, jól döntöttem-e.
Martins torka elszorul. A nyakkendőjét már megoldotta, többet nem
tehet.
– Hogy jól döntött-e?
– Pontosan tudja, miről beszélek – folytatja Pardieu. – Arról, hogy
ki lesz az utódom a vállalat élén.
– Már választott? Cloét, ugye?
– Nem. Magát, Philip.
Martins szemlátomást meg van illetődve.
– Nem is mond semmit? – csodálkozik Pardieu.
– Hát… Meg vagyok lepve, bocsásson meg. Őszintén szólva azt
gondoltam, Cloét fogja választani.
– Sokáig haboztam kettejük között, bevallom. De végső soron azt
hiszem, egyértelmű a dolog. És az a faggatás, aminek az imént
alávetettem, csak megerősít a már régóta meghozott döntésemben.
Amit értékelek önben, Philip, és amitől ön kiváló vezető lesz, az az
embersége. Ön képes meglátni másokban a jó tulajdonságot, képes azt
elismerni. És így kiaknázni is képes lesz. Cloé túlságosan énközpontú
ahhoz, hogy meglássa a körülötte lévőket. Önnek tökéletesen igaza

69
van: számára a többiek csak potenciális ellenségek, vagy jobb esetben
kihasználandó rabszolgák. Akiknek a fejére lehet taposni, hogy feljebb
hághasson. Egyre feljebb és feljebb… Sosem hagynám a céget, amit én
alapítottam, ilyen kezekben.
– Nem fogja elviselni – jelenti ki hirtelen Martins.
– Tudom. El fogja hagyni az ügynökséget, át fog menni a
konkurenciához. Ami számunkra sajnálatos, mindazon értékes
tulajdonságok miatt, amelyekkel rendelkezik, és amelyeket az imént ön
felsorolt. De a döntést meghoztam. És visszavonhatatlan.
– Mikor szándékozik bejelenteni?
– Beszéltem Cloéval. Elhitettem vele, hogy őt választottam.
Martins elsápad.
– Szörnyetegnek tart, igaz?
Philip még csak nem is próbálja cáfolni.
– Az ön helyében Cloé cinkosan rám mosolygott volna.
– Fel tudja mérni, mekkora sokk lesz ez neki?
– Igen. De szükségem van rá, hogy dolgozzon a hivatalos
bejelentéséig, ne pedig azzal töltse az időt, hogy más munkát keresgél.
Én a cég érdekeit minden más elé helyezem. Számítok önre, hogy
végig azt higgye, ő a szerencsés választott.
Martins hezitál. Az Öreg tekintetétől azonban végül kapitulál.
– Rendben, hallgatni fogok.
– Többet várok öntől, Philip, a csendnél. Semmit nem szabad
észrevennie. Számíthatok önre?
– Számíthat.
– Remek.
Az öreg feláll, elindul az ajtó felé. De mielőtt kilépne, visszafordul.
– Apropó… nem is mondta, hogy örül annak, hogy az utódom lehet.
Hogy áll vele?
– Hagyjon időt, uram, hogy megemésszem.
Pardieu elköszön, ajkán mosoly bujkál.
Philip az ablak elé áll, hosszú ideig ott marad. Képtelen örülni,

70
mardossa a kétség.
Lehet, hogy Pardieu őt választotta.
De az is lehet, hogy nem.
Kezdi kiismerni ezt a vén rókát. Mindenre képes.
Képes úgy hazudni, mintha könyvből olvasná. Képes versenyeztetni
a két lehetséges utódját, hogy felmérje, kiértékelje őket a
célegyenesben.
Mindenesetre helyt kell állnia, hogy elsőként érjen célba. Ez az
utolsó szakasz, ahol minden megengedett.
Minden.

71
 8. FEJEZET

EL FOGNAK KÉSNI. De Cloé nem meri megkérni Bertrand-t,

hogy hajtson gyorsabban. Érzi rajta, hogy reggel óta kicsit feszült.
Egyébként ő is az. Úgyhogy inkább türelmesen viselkedik.
Már majdnem egy óra van, és épphogy csak beértek Párizsba. Cloé
az út mellett folyó Szajnát nézi, ahogy kaméleon módjára változtatja a
színét a szürkés ég alatt.
– Biztos vagy benne, hogy Carole-t nem zavarja, ha én is
csatlakozom hozzátok?
– Hát persze hogy nem! – bizonygatja Cloé. – El lesz ragadtatva.
– Elmeséled neki a ma hajnalt?
– Nem is tudom.
– Igaz is, nem lenne szabad éjszakára nyitva hagynod a garázst.
Főként, amikor nem vagyok ott nálad. Még ha nincs is mit ellopni,
elővigyázatosabb bezárni.
Bertrand az útra koncentrál, nem látja, hogy újra félelem villan meg
a világos szembogarak mélyén. Borostyán és jáde keveréke. Két
fényes, tündöklő ékszer.
– Nyitva találtad ma éjjel? – kérdi halkan Cloé.
– Igen. Tíz percig kerestem a kulcsot fölöslegesen!
Cloé keze újra remegni kezd, a combja közé rejti. Minden
bizonyosság szertefoszlani látszik. Pedig ő biztos volt benne, hogy a
garázs kulcsra volt zárva, amikor elmentek lefeküdni.

*
**

72
 Bertrand jelenléte feszélyezi. Alig ismerik egymást… Carole mégis
úgy tesz, mintha örülne neki, kér még egy terítéket a pincértől.
Cloé, miután leadta a rendelést, eltűnik a mosdóban. Carole
kettesben marad Bertrand-nal, aki udvarias mosollyal néz rá.
– Én nem akartam jönni – közli minden bevezetés nélkül –, de Cloé
erősködött. Tudom, hogy szerettek magatokban lenni, csak ti, lányok,
ketten. Remélem, nem zavarok.
– Egyáltalán nem. Tudod, gyakran találkozunk, úgyhogy bőven van
alkalmunk kitárgyalni a kis titkainkat.
A fiatal nő egy kis ideig a járdán hömpölygő tömeget bámulja az
ablakon át, mintha legalábbis érdekes lenne. Majd újra Bertrand felé
fordul, félszegen rámosolyog.
Miért ébreszt benne ilyen rossz érzést ez a férfi? Fölösleges
tagadnia: rettenetesen vonzza, és attól fél, hogy ez kiül az arcára.
– Még mindig szingli vagy? – teszi fel hirtelen a kérdést Bertrand.
A szemétláda.
– Igen – feleli Carole.
Bertrand kivesz a kosárból egy darab kenyeret, Carole minden
mozdulatát követi a tekintetével. Szép keze van, lélegzetelállító szeme,
olyan mosolya, amitől még a több ezer kilométerre lévő jégmezők is
elolvadnának.
– A szingliségnek is megvan a jó oldala – folytatja Bertrand.
– Igazad van! – válaszolja Carole, igyekezve leplezni, hogy
legszívesebben pofon vágná.
Vagy megcsókolná.
– Ki is használom! – teszi hozzá, és próbál őszintének tűnni.
A Bertrand szája szögletében bujkáló kis mosoly szélesebbre
húzódik. Ez egyre jobb.
Néha érdemesebb hallgatni, akkor kevésbé veszítjük el a lábunk alól
a talajt.
– Mit vacakol ennyi ideig Cloé?
– Bizonyára fésülködik, és kiigazítja a sminkjét! – csúfolódik
Bertrand. – Holott semmi szüksége rá, anélkül is a legszebb nők

73
egyike.
Szebb, mint én. Roppant tapintatos ezt hangsúlyozni.
Carole az egyik kezével a rózsaszín papírszalvétát babrálja, a
másikkal végigsimít fekete haján, ami egyszerű lófarokba van fogva.
Ha tudta volna, kiereszti.
– Mintha fogytál volna – szólal meg újra Bertrand. – Nem?
Carole arca megrándul.
– Nem, nem hinném! Épp ellenkezőleg.
Meddig fogja még kínozni? És mikor hagy már fel ezzel a
csúfondáros nézéssel?
– Mindegy is: ragyogóan nézel ki.
Carole-t hirtelen elfogja a kétség, őszintén beszél? Hát persze, hogy
nem!
De már nem is tudja igazán. A szíve megbokrosodik, ujjai alatt
végképp összegyűrődik a szalvéta.
– Kedves, hogy ezt mondod! – mondja idegesen kacarászva.
– Tényleg így gondolom.
Cloé pontosan ezt a pillanatot választja, hogy visszatérjen; barátnője
csendben átkozza.
– Nem nézel ki valami jól – veszi észre Carole. – Rosszul vagy?
– Pocsékul aludtam – feleli kitérően Cloé.
Carole összevonja a szemöldökét, Bertrand felé fordítja a fejét. A
férfi ekkor részletesen elmeséli az egész sztorit, nem hallgatva el a
hallucinációkat sem, Cloé villámló pillantásai ellenére.
– Nem képzelődtem! – mondja Cloé, dühét visszafojtva. – Láttam
azt a fickót.
– Ne kezdd már újra! – kéri Bertrand leereszkedő hangon.
– Bertrand-nak igaza van – szól közbe Carole. – Ez csak a
félelemtől van.
– A félelem nyitotta ki a garázsajtót? – veti ellen Cloé.
– Egyszerűen csak elfelejtetted bezárni – feleli Bertrand.
– Nem. Biztos vagyok benne.

74
 – Bertrand-nak igaza van.
– Ne szajkózd már folyton, hogy „Bertrand-nak igaza van”! –
csattan fel Cloé. – Egyelőre még tudom, mit csinálok!
Nem is vette észre, hogy kiabált. A szomszédos asztalnál ülő
vendégek kaján pillantást vetnek rá. Bertrand megragadja a kezét és
megszorítja. Kicsit túlságosan is erősen. Cloé arca fájdalmas grimaszba
torzul.
– Csillapodj! – parancsol rá erélyesen Bertrand. – Most már elég!
Az a pasas nem létezik, ezt muszáj lesz elfogadnod, és ránk hallgatnod
végre.
Cloé megpróbálja kiszabadítani a kezét, de Bertrand marka még
erősebben kulcsolódik rá. Most először fordul elő, hogy durván
viselkedik vele. Ráadásul Carole előtt.
– Ha ma éjjel ott lett volna, láttam volna. Nem létezik, hogy nem.
– El is bújhatott a garázsban, koromsötét volt – vág vissza Cloé.
Érzi, hogy a sírás kerülgeti, próbálja visszatartani. Carole hallgat,
legszívesebben bebújna egy egérlyukba.
– Néhány másodperccel azután értem oda, hogy felkiáltottál,
azonnal visszakapcsoltam a megszakítót, és felgyújtottam a lámpát.
Nem volt ott. Sosem járt ott. Csak a te fejedben. Hajlandó vagy végre
hinni nekem, a francba is?!
– Akkor ki kapcsolta ki az áramot?
– Senki.
Egyetlen pillanatra sem emelte fel a hangját. Pedig a tekintete
kemény, a hangja nyers. Végül elengedi Cloé kezét, hosszú csend ver
éket közéjük. Carole úgy érzi, muszáj mielőbb megtörnie.
– Figyelj, Cloé, szerintem Bertrand igazat mond. Az a benyomásod,
hogy ott van a pasi. Mert követtek az utcán, mert rettenetesen
megijedtél és…
Nem tudja befejezni a mondatát; Cloé szó nélkül otthagyja őket.
Carole utána akar menni, de Bertrand visszatartja.
– Hagyd! Majd visszajön, ha lenyugodott.
Carole habozik, de végül visszaül.

75
 – Valószínűleg igazad van…
Ideális ürügy, így magának sem kell bevallania, hogy szívesebben
marad ezzel a férfival, mint megy vigasztalni a barátnőjét.
A legjobb barátnőjét.

*
**

Az irodák sötétségbe merülnek, a folyosók kihaltak. De Cloé még

mindig benn van.
Pedig ma délután nem volt képes dolgozni.
Bertrand-nak fel kellett volna hívnia, bocsánatot kérnie, érte jönnie.
De nem adott magáról életjelt.
Carole ellenben megpróbálta elérni, végül egy zavart üzenetet
makogott a rögzítőjére.
Aggódik értem, de nem hisz nekem. Tényleg a barátnőm?
Cloé megpróbál gátat vetni a fejében megtelepedő zűrzavarnak.
Óráról órára rosszabb. Nem is tudja, mitől retteg jobban: attól, hogy
hallucinációk áldozata, vagy attól, hogy valóban üldözi egy idegen.
A garázson semmi nyoma az erőszakos behatolásnak, ezt kénytelen
elismerni. De bizonyára megvan annak a módja, hogy lehet feltörés
nélkül kinyitni egy zárt ajtót.
Ma éjjel egyedül lesz. Nem fogja felhívni Bertrand-t, túl büszke
ahhoz, hogy bevallja neki, majd meghal a félelemtől. És ha ez az
idegen létezik, ha be tudott jutni a garázsba, miért ne juthatna be a
házba is?
Rémisztő képek peregnek a szeme előtt. Elképzeli, mit csinálhatna
vele.
Nem, Cloé, nem. Bizonyára igazuk van, csak képzelődsz. Be vagy
tojva, és rémeket látsz.
Az irodája ablakánál állva nézi, ahogy kezdetét veszi egy
hétköznapi este Párizs 13. kerületében. Az emberek a metrólejárat felé
igyekeznek, bevásárolnak, leintenek egy-egy taxit.
Ők bizonyára nem érzik úgy, hogy valaki üldözi őket. Ők bizonyára

76
nem fognak ma éjjel félni, sem a sötétségtől, sem az árnyaktól.
Megfordul, fojtottan felkiált.
– Bocsánat! – mondja Martins. – Megijesztettelek, sajnálom. Nem
mész haza?
– De, éppen készültem – feleli Cloé, egy kis rendet rakva az
íróasztalán. – És te?
– Most végeztem. Akkor viszlát holnap!
– Szép estét, Philip!
A férfi eltűnik a folyosón, Cloé egyszeriben sajnálja, hogy nem
indult el vele.
A félelem. Megint csak, mindig csak a félelem. Egyedül kimenni az
épületből, egyedül lemenni a kocsihoz a föld alatti parkolóba.
Gyorsan felveszi a kabátját, jelszóval lezárja a számítógépet,
felkapja a táskáját. Aztán szinte futva indul meg a lift felé. Egy kis
szerencsével, hátha… De nincs szerencséje, az ajtók túl gyorsan
záródnak.
Az emelet teljesen néptelen.

77
 9. FEJEZET

AZ AJTÓ KINYÍLIK. A parkoló szokás szerint kihalt és gyéren

megvilágított.
A tökéletes csapda.
Az a tuskó Martins megvárhatott volna!
Cloé körbepillant, nem bírja rászánni magát, hogy kilépjen a liftből.
Összpontosít, parancsokat osztogat magának kemény, ellentmondást és
könyörületet nem tűrő hangon.
– Ne légy nevetséges! Nem vagy már csitri.
Végre elhagyja szánalmas menedékét, s nekivág a nyílt terepnek. Az
állkapcsát irtózatos erővel préseli össze, de nem érzi a fájdalmat, kezét
ökölbe szorítja, szinte futva megy előre.
Már látja a kocsit, a távirányító már ott van a jobb kezében.
Körbefordul, semmi gyanúsat nem észlel.
Beszáll a Mercedesbe, azonnal lezárja belülről az ajtókat. Kezét a
kormányra teszi, mélyeket lélegez, mielőtt indítana. Kiveszi a beléptető
kártyáját az ajtózsebből, végre elhagyja a parkolót.
Tessék, sikerült. Nem is volt olyan nehéz. Egyszerűen csak akarat
kérdése.
Miközben utat tör magának a forgalomban, megpróbál lazítani.
Klasszikus zene, huszonnégy fokra beállított klíma. Ebben a
luxusbuborékban biztonságban érzi magát. Egy pillanatra megfordul a
fejében, hogy szállodában tölti az éjszakát.
Egy olyan helyen, ahol nem találhat rám. Egy odúban, ahol
elbújhatok.
Egy Mercure előtt elhaladva hezitál.

78
 – Szó sem lehet róla! Csak nem engedek már a pániknak!
Nem lett volna szabad délben eljönnöm az étteremből. Fel kellett
volna hívnom Bertrand-t, hogy bocsánatot kérjek. Megkérni, hogy
legyen mellettem ma éjjel. Könyörögni neki akár.
– Könyörögni?… Szánalmas vagyok!
A pirosnál várakozva egy arc kezdi kísérteni. Christophe-é.
Élete nagy szenvedélye?… Élete félelme. Élete gyűlölete.
Öt év vele. Siralmas epilógusként pedig egy hónap kórház neki, két
év börtön a férfinak.
Christophe. Magas, félelmetes. Mint az Árnyék.
Lehunyja a szemét, nem látja, hogy a lámpa zöldre vált. Dühös
dudálás rántja vissza a földre. A pokolban járt.
Ő az. Christophe. Visszatért, végezni akar velem. Megbosszulni
magát, megölni engem.
Mindig is imádott terrorizálni, szerette, ha ki vagyok szolgáltatva
neki.
Most veszi csak észre, hogy a szeméből forró könnyek csorognak.
– Szóval visszajöttél, te rohadék! A bőrömet akarod, ugye?
Beleordít a semmibe. Senki nem hallja. Senki nem érti meg.
Egyedül van, rettenetesen egyedül.
Nem. A félelem vele van. Beleivódik eleven húsába. Szétfolyik az
ereiben, ott dobog a halántékban, az nedvesíti a homlokát, a kezeit. Itt
él benne.
Már nagyon régóta.
*
**

Általában alig várja, hogy hazaérjen. Ma este viszont lassan hajtott.

Még néhány szükségtelen kerülőt is tett.
Az utca kihalt. Mindenki otthon ül. Mindenki magával van
elfoglalva.
Cloé nézi ezt a megszokott környezetet, ami ellenséges dzsungellé
változott. Ahol minden egyes fa remek búvóhely lehet a lecsapni

79
készülő ragadozónak.
Kézbe veszi a telefonját, megkeresi Bertrand-t a telefonkönyvben.
Bevallani neki, hogy majd meghal a félelemtől, esedezni, hogy
jöjjön el.
Hosszú percekig habozik, nem tud kikeveredni a saját
ellentmondásaiból.
Ne legyél már ennyire büszke, az isten szerelmére!
Ne add meg neki ezt az örömöt!
Vagy inkább… Carole-t kéne felhívni. Ő eljön, az holtbiztos.
Röhejes vagyok. Az a fickó nem létezik, rémeket látok.
Azzal, ha felhívja Carót, testet ad az Árnyéknak. Ha viszont nem
hívja fel, elismeri, hogy csak képzelődött. Vagy inkább lidérces álmot
látott.
Muszáj megoldást találni erre a dilemmára. Később. Egyelőre
egyszerűen csak haza kell menni. Végrehajtani ezt a veszedelmes
küldetéssé vált banális dolgot.
Szembeszállni a félelmeivel, a démonjaival.
Felmérni a bátorságát.
Ahogy behajt a kertbe, arra gondol, fel kellene szereltetni egy kaput.
Bárki könnyedén bejöhet ide. De még ha van is kapu, attól még az
alacsony téglakerítés nem jelent komoly akadályt.
Egy házőrző kutya esetleg? Egy hatalmas jószág, ami képes
széttépni minden betolakodót.
A gond az, hogy Cloé világéletében rettegett a kutyáktól. Fóbiásan.
Körbenéz, majd hátrapillant. Alig néhány méter és biztonságban
lesz.
És mi van, ha benn vár rá, kényelmesen elterpeszkedve a kanapén?
Ahogy a lábát a legelső lépcsőfokra teszi, egy férfi válik ki a
sötétből.
– Én vagyok az, ne félj!
Cloé egy pillanatra becsukja a szemét, majd újra kinyitja. Bertrand,
arca van előtte. Nem talál szavakat, akkora megkönnyebbülés, hogy itt

80
van. Mégis hidegség járja át a testét tetőtől talpig, mint valami
dermesztő légáramlat. Rögtön utána pedig azt érzi, hogy
legszívesebben jól belemarna ebbe az ismerős testbe.
Semmiképpen nem szabad kimutatnia, mennyire örül, hogy hallja a
hangját. Én nyertem, nem bír meglenni nélkülem. És ennek így is kell
maradnia.
– Eljöttem, hogy megnézzem, hogy vagy.
– Jól – feleli szárazon Cloé.
– Akkor jó… Talán beszélhetnénk, nem?
– Ahogy akarod – zárja ki Cloé az ajtót. – De előre mondom, hogy
fáradt vagyok.
– El is mehetek, ha inkább azt akarod.
– Ha már itt vagy, gyere be.
Az előszobában ledobja a kulcsait, a cipőjét, a táskáját. Közben
egyszer sem néz rá Bertrand-ra. A férfi utánamegy a nappaliba, ahol
Cloé tölt magának egy Martinit; Bertrand-t nem kínálja meg, azt se
mondja neki, üljön le.
Kis színjátékát tovább folytatva átvizsgálja a ház összes helyiségét.
Ki kell használni, hogy itt van. Aztán kitenni a szűrét. Hacsak nem adja
tanújelét a megbánásnak. Lehetőleg térden állva.
Cloé visszajön a nappaliba, elmegy Bertrand mellett, aki lecövekelt
a helyiség közepén. Továbbra sem kegyeskedik a legcsekélyebb
figyelmet sem tulajdonítani neki.
Kénytelen lesz belátni, hogy nem lehet őt büntetlenül flúgosnak
tartani. Hogy utána kellett volna jönnie az utcán, amikor délben
elszaladt. A bocsánatáért kellett volna esedeznie. Vagy legalább
húszszor felhívnia délután.
Bekapcsolja a tévét, Bertrand még mindig ugyanott áll. Merőn néz
rá hirtelen furcsán sötét szemével, amiből mintha csőre töltött fegyver
meredezne.
Cloé sokadszor megy el úgy mellette, hogy szinte súrolja. Egyszer
csak vasmarok záródik a karjára, a Martini fele kilöttyen a szőnyegre.
– Ha nem volt kedved látni, jobb lett volna, ha megmondod.

81
 Cloé végre ránéz. Vagy inkább végigméri. Fensőbbséges, szinte
megvető mosollyal.
– Eressz el! – förmed rá. – Most azonnal.
Bertrand durván magához húzza, kiveszi a kezéből a poharat, leteszi
a tálalóra.
– Mondd, tulajdonképpen mit játszol?
– Kinőttem már a játszós korból.
– Én is. Úgyhogy fejezzük be.
Bertrand elengedi, leveszi a kabátját, a kanapéra hajítja.
– Fölösleges leülnöd – sziszegi Cloé. – Mert nem fogsz itt aludni.
Bertrand megragadja a vállát, a falhoz nyomja. Cloé most döbben
rá, hogy van egy olyan arca is, amit nem ismer. Hogy a tekintete
félelmetes is tud lenni.
Kicsit túl későn jön rá.
A gondolatai néhány évvel visszarepítik az időben. Amikor egy férfi
terrorizálta. Amikor egy ellenséggel élt, egy gyilkossal.
Megpróbálja ellökni, a férfi újra a falhoz nyomja.
– Azonnal hagyd ezt abba… Különben rendőrt hívok!
Bertrand nevetni kezd. Ezt a nevetést sem ismerte eddig. Cloé
megborzong, megpróbálja kontrollálni a szívdobogását.
– Ugyan már, Cloé, boldog vagy, hogy eljöttem, mert halálosan
félsz.
– Félrebeszélsz.
– Én? Dehogy… Boldog vagy, hogy látsz, de a világ minden
kincséért se mutatnád ki. Túl büszke vagy hozzá.
Hozzátapad, öleli, olyan öleléssel, amibe Cloénak nincs beleszólása.
Azt is érzi, veszélyes lenne, ha még egyszer eltaszítaná.
– Mégis, mit hittél? – suttogja a férfi. – Hogy könyörögni fogok,
hadd töltsem itt az éjszakát?
– Akkor miért jöttél?
– Hogy megnézzem, jól vagy-e, mondtam már.
– Láttad. Most már húzz el!

82
 – Ne beszélj így velem! Soha ne beszélj így velem!
– Úgy beszélek, ahogy akarok.
Bertrand nemet int a fejével. Cloé fuldoklik a dühtől.
– Tűnj el a lakásomból! Kifelé!
Ezt már ordítva mondta; a félelem jele, hogy elveszti az önkontrollt.
– Tudod, én nem vagyok egy derék kutyuska – mondja Bertrand. –
Sem az ölebed, sem a házőrződ. Ideje lenne megtanulnod, hogy
legalább egy minimális megbecsülést és tiszteletet tanúsíts másokkal
szemben… Különösképpen velem szemben.
Benyúl a szoknyája alá, Cloén forró hullám árad végig.
– Nincs kedvem – mondja egy fokkal halkabban.
– Dehogynem… Rettegsz egyedül lenni, azt szeretnéd, ha
maradnék, de nem vagy hajlandó bevallani. Gyerünk, mondd ki!
Cloé kinyúl a bal karjával, megragadja a poharat, amiben szinte már
csak a jégkockák vannak, és Bertrand arcába zúdítja. A férfi hátralép,
letörli az arcát. Farkasszemet néznek, baljós csönd feszül közöttük.
– Meg akarsz ütni? – néz rá kihívóan Cloé. – Rajta!
– Összetévesztesz valakivel, Clo. Valószínűleg a volt férjeddel.
Cloé holtsápadt lesz, Bertrand elmosolyodik, elégedett a hatással.
– Igen, tudok róla, amint látod…
Carole, nyilvánvalóan. Nem ismeri a diszkréció szót. De megfizet
érte.
– De én nem vagyok akkora marha, mint ő – veszi fel Bertrand a
kanapéról a kabátját. – Ne gondold, hogy én is bekasztliztatom magam
miattad!
Komótosan elindul az ajtó felé.
– Ha ma éjszaka zajt hallanál, fölösleges hívogatnod. Ha elmenne az
áram, úgyszintén. Azt hiszem, nem leszek elérhető. Jó éjt, Cloé!
Az ajtó becsapódik, Cloé a csattanására összerezzen. Az ajka
remegni kezd, lecsúszik a fal mentén, leroskad a padlóra.
– Szemétláda!
Máris hiányzol. Mégsem bánok semmit.

83
 *
**

Gomez a kanapén hever, könyvvel a kezében. Azon ritka Chandler-

regények egyikével, amit még nem olvasott.
Ma este nincs megfigyelés. Végtére is, nem olyan égetően sürgős a
dolog. Majd visszamegy máskor, egy másik éjszaka. Előbb-utóbb eljut
Bashkimig. Ocsmány féreg, pöcegödörbe való rohadék. Szívesen
eresztene két golyót a szívébe, de az ajándék lenne neki, nem ezt
érdemli. Sokkal jobb lesz neki majd a börtönben rohadni. Főként, hogy
egy ilyen alak szükségszerűen életfogytiglanit kap. Hacsak közbe nem
jön valami. Egy szarjancsi az igazságszolgáltatásból, aki képes
tönkrevágni hónapok munkáját.
– Alex!
Gomez leteszi a könyvét a dohányzóasztalra, feláll a kanapéról.
– Jövök – feleli, és elindul a lakás túlsó vége felé.
Bemegy a leghátsó szobába, felkapcsolja a lámpát.
– Mi a baj, drágám?
Egy ápolási ágyban egy nő fekszik, a mennyezetet bámulja. Az arca
olyan elkínzott, hogy lehetetlen megmondani a korát. Irtózatosan
sovány, mélyen beesett szeme körül lilás karikák.
Ijesztő. Ugyanakkor szép is.
Egyfajta különös, megható szépséggel.
A szenvedő emberek szépségével.
– Miért nem alszol? – kérdezi gyengéden Alexandre.
– Rosszul érzem magam.
Alex leül mellé a fotelba. A szoba olyan, akár egy kórterem. Az
ágyon oldalrács, kapaszkodó, infúziók. Semmi nem hiányzik. Most
már hat éve, hogy a lakás kórházzá változott.
Majd elfekvővé.
Alex megfogja a nő kezét, megszorítja, de nem túl erősen. Különben
máris véraláfutásos lenne.
– Már bevetted az összes orvosságodat – emlékezteti.

84
 – Ha tudnád, hogy fáj!
Könnyek csorognak végig megviselt, riadt arcán. Alex nem bírja
elviselni, ha sír. Úgy érzi, mintha közben az ő bőrén meg sav
gyöngyözne.
– Ne izgasd fel magad, kérlek! Megnézem, mit tehetek. Mindjárt
visszajövök.
Alig lépi át a küszöböt, ismét felhangzik a panaszos nyöszörgés. A
konyhába siet. Kinyitja az egyik szekrényt, ami zsúfolásig tele van
gyógyszeres dobozokkal, és kiveszi a morfiumot.
Már túllépte a maximális dózist. Na és?
Elkészíti az injekciót, közben a szobában a nyögdécselés
jajveszékeléssé élesedik.
Egyszer meg fogja ölni. Akaratlanul. Vagy talán akarattal.
Mert nem hajlandó tovább nézni a szenvedését. Mert ő mindennap
ezért könyörög neki. Szavak nélkül, csupán a szemével.
Kész akár börtönbe is menni ezért a bűnért.
Mert valószínűleg ilyen a szerelem.

*
**

Nem volt bátorsága lefeküdni az ágyába, úgy döntött, hajnalig

virrasztani fog.
A kanapén fekszik, szemben a lehalkított tévével, szeme a semmibe
mered.
Az összes lámpa fel van kapcsolva, a mobilja a keze ügyében.
Csakúgy, mint az üveg whisky, amit Bertrand távozása után bontott fel.
Nem szabad aludnom, különben eljön. Nem szabad aludnom,
különben megöl. Vagy még annál is rosszabbat csinál.
Mit akar tőlem? Ki ő?
Megpróbál arcot adni az Árnyéknak. Magas, de nem tudná pontosan
megmondani, mekkora lehet. Több olyan férfit is ismer, aki
száznyolcvan és százkilencven centi között van: Christophe, Martins…

85
Bertrand.
Még egy pohárral tölt magának, lassan csúszik a részegség felé.
Vagy kezdek paranoiás lenni. Zakkant. Flúgos. Elmebeteg.
Melyik a rosszabb?
Ha tényleg követi egy férfi, elmenekülhet a bolygó másik végére.
Ha viszont az ellenség benne van, akár a holdra is elrepülhet, akkor
sem szabadulhat tőle.
Nem, tényleg nem tudja megmondani, mi a rémisztőbb. Ezért egy
harmadik, megnyugtatóbb lehetőséget próbál keresni.
Igazuk van. Ez csak a félelem utóhatása, el fog múlni. Néhány nap
múlva nem fogom már látni ezt az árnyat, nem fogok gyanús zajokat
hallani. Újra rendben lesz minden.
– És én leszek az Ügynökség vezérigazgatója!
Felnevet, belekortyol a malátawhiskyjébe. Elfintorodik.
Választhatott volna valami könnyebben lenyelhető itókát is a
felejtéshez.
– És Bertrand is vissza fog jönni, hason fog csúszni a lábam előtt!
A következő pillanatban sírva fakad. Megfogja a mobilját, a férfi
számát tárcsázza. Sokáig kicsöng, majd a hangposta kapcsol be.
Leteszi, még egy kortyot iszik.
– Gyerünk, vedd már fel!
Újra megpróbálja. Ezúttal a második csöngés után beindul az
üzenetrögzítő. Elutasított hívás.
Üdvözlöm, ön Bertrand…
Már a hangja is elbűvölő. Sokkal jobban átmelegíti a zsigereit, mint
a tizenkét évig érlelt nedű.
– Bertrand, én vagyok az… Csak azért hívlak, hogy… Csak, hogy
megmondjam…
A szeme elréved, nem találja a szavakat. Mi a nyavalyát tudna
mondani neki? Szeretlek? Abszurdum. A szerelem gyengeség, amiért
később nagy árat fizethet az ember. Titokban kell tartani, sosem szabad
bevallani.
– Csak hogy megmondjam, menj a picsába! – kiabálja végül.

86
 Kinyomja, zokogásban tör ki. Az ujjai elerőtlenednek, a telefon
leesik a szőnyegre. Sokáig sír, a magány védelmében. A drága
magányéban, ahol szabad folyást engedhet mindennek.
Mindannak, amit állandóan vastag páncél mögé kell rejtenie.
Mosolyok, bájcsevegés mögé. Anyagmaszk mögé.
Mindannak, amit oly régóta rejteget.
Azóta, hogy a hazugság lett a menedéke, a vallása.
Csak önmagában tud zokogni, csak akkor tud a rekedtségig ordítani.
Az egész földet szidni, azokat, akik bántották, és azokat, akik meg sem
próbálták. Azokat, akik kihasználták. Akkor, amikor még lehetett.
Amikor még nem volt állig felfegyverezve.

*
**

Végre elaludt. Gomez nézi, az ágya mellett lévő fotelban ül. A

morfium ellazította a vonásait, kisimította az arcát. Kicsit visszaadott
valamit eredeti szépségéből.
Akkor is ilyen lesz, amikor majd átbillen a halálba? Alexandre
reméli. Valójában ez az utolsó reménye.
Még nem tudja, mikor következik be.
Néha azért imádkozik, hogy mielőbb. Néha azért bőg, minél később.
Hiányozni fog neki.
Egy haldokló rabszolgájává vált. Dönthetett volna úgy is, hogy a
sorsára hagyja. Hogy átengedi a fehér köpenyeseknek. De akkor akár
szíven is szúrhatta volna magát. Hiszen nem tud meglenni nélküle.
Lassan ő is elalszik. Keze a kezén. Készen arra, hogy elmenjen vele
együtt.
Az arcáról álmodik. Az igazi arcáról, a betegség előttiről. Az
elenyészett mosolyáról. Az elfeledett nevetéséről. Azt álmodja, hogy
megadja neki azt, amit vár tőle. A feltámadást. A megszabadulást.
A halált.

87
 Néhány kilométerrel arrébb, az elegáns városrészben lassan Cloé is
álomba süpped. Mihelyt átlépi a határt, kezdetét veszi a rémálom.
Az ő rémálma.
Évek óta mindig ugyanaz.
Szimpla álomként kezdődik. Egy gyermek kacagásával…
Aztán egy velőtrázó üvöltés, egy test, ami a mélybe zuhan, és
összezúzódik a lábánál.
Cloé felriad, kinyitja a szemét. Néhány másodperccel később
összekuporodik a kanapén, és mély kómába merül.
A fejénél egy árny.

88
 10. FEJEZET

– MI EZ A FÉRCMUNKA?
Nem emelte fel a hangját. De a tekintete még a sértésnél is jobban
üt.
Vele szemben Matthieu Ferraud, az új kreatív igazgató
rezzenéstelen arccal ül.
– Mi a probléma? – kérdezi végül.
– Hogy mi a „probléma”? – kérdezi kegyetlen mosollyal Cloé, és
majdhogynem az arcába vágja a dokumentumot, amit a férfi az előző
nap tett le az asztalára. – Azt hiszem, maga a probléma.
Matthieu bután mered a reklámkampány projektjére, amit a
csapatával dolgozott ki, majd Cloéra emeli a szemét. Alig két hónapja
került a céghez, de már nem először gyűlik meg a baja ezzel a fúriával.
Az viszont, hogy ilyen hangot üssön meg vele szemben, még nem
fordult elő. Nagy levegőt vesz, ahogy a jógatanára tanította.
– Esetleg megbeszélhetnénk közösen? – javasolja. – Talán, ha… –
Itt nincs mit mondani – szakítja félbe Cloé. – Kivéve azt, hogy maga
teljesen tehetségtelen. Nem azért fizetik, hogy kávézgatással töltse a
napját. Szóval csipkedje magát.
A férfi feláll, már csak azért is, hogy látszódjék, egy fejjel magasabb
Cloénál. Ami azonban egy pillanatra nem rendíti meg a felettesét.
– Legalább azt árulja el, mi nem tetszik a tervemben!
– Semmi. Az egész egy nagy nulla. Ócska szlogen, idióta kép. Az
ügyfeleink a képünkbe röhögnek, aztán meg fogják magukat, és
átmennek a konkurenciához. Négyig csinálja meg! Ha nincs kész,
szólok a vezérnek, hogy rúgja ki.

89
 Azzal sarkon fordul, otthagyva a beosztottját, aki kábán bámul
utána. Bezárkózik az odújába, iszik egy kortyot a kávéból, amit
Nathalie főzött neki. Túl keserű, ihatatlan, csak még erősebb lesz tőle a
szűnni nem akaró hányingere.
– Még arra is képtelen, hogy egy rendes kávét főzzön! Hát én
tényleg egy inkompetens bandával vagyok körülvéve!
Cloé úgy érzi, mintha vulkán fortyogna benne. Az előbbi leteremtés
alig hűtötte le.
Mi tudná eloltani a benne izzó tüzet, mielőtt még felrobbanna?
Megnézi a mobilját: nincs új hívás, csak Carole üzenetei, amikre
nem válaszolt.
Az ablak elé áll, vele szemben a szürke égbolt. És a kétségei. Nem
kellett volna így viselkednie Bertrand-nal. De sosem gondolta volna,
hogy így fog rá reagálni. Annyira szerelmesnek látszott… Annyira
függőnek.
Annyira úgy tűnt, hogy az enyém.
Végül egy SMS-t küld Carole-nak, hogy ebédeljenek együtt. Az
üzenet szűkszavú, ne érződjék rajta, hogy szüksége van rá. Sőt, inkább
olyan, mintha ő tenne neki szívességet. Épp megnyomja a küldés
gombot, amikor Philip Martins lép be az irodájába. Kopogás nélkül.
Amitől csak még inkább felmegy benne a pumpa.
– Cloé, mi a baj Matthieu-vel?
– Miért kérdezed? Picsogva elrohant hozzád?
Philip arca megkeményedik.
– Tudomásom szerint nem azért vagy itt, hogy terrorizáld a
munkatársakat.
– Terrorizáltam volna azt a szerencsétlen flótást? Hogy is
vetemedhettem ilyesmire?
– Hagyd abba! – förmed rá Philip. – Állítólag meg is fenyegetted.
Cloé kihörpinti a maradék kávéját; mintha savas keverék égetné
végig a nyelőcsövét.
– Mindössze megkértem, végezze tisztességesen a munkáját. Talán
ez zavar téged?

90
 – Ne beszélj velem ilyen hangon…
– Nehogy azt mondd, hogy téged is terrorizállak!
– Nem, de tényleg az agyamra mész.
Martins sosem beszél durván, látszik, hogy most valóban fel van
dúlva.
– Láttam a tervet, nem olyan rossz. Ha arra kéred, dolgozzon még
egy kicsit rajta, az rendben van. Sőt, helyes is. Mert csakugyan messze
nem tökéletes. De az, hogy megfenyegeted, hogy kirúgatod, már más
tészta. Ebben egyébként sem te döntesz.
– Elég, ha megkérem rá Pardieu-t – vág vissza Cloé. – Egyre megy.
– Ja persze, igaz is! Elfelejtettem, mennyire a hatásod alatt áll.
– Jobban, mint gondolnád.
Martins elvigyorodik, letelepszik az egyik székre anélkül, hogy erre
engedélyt kért volna.
– Nem teheted meg, hogy másokon töltöd ki a mérged. Nem
vehetünk fel havonta új kreatív igazgatót. Emlékezz rá, hogy az előzőt
is te tetted lapátra.
– Jól jártunk, hogy megszabadultunk tőle.
– Mindenkinek joga van hibázni. Hagyj neki időt, hogy bizonyítson!
– Milyen megható ez a férfiszolidaritás! – gúnyolódik Cloé.
– Szó sincs ilyesmiről. Ennek a fickónak a tanácsaidra van
szüksége, nem egy nyilvános kivégzésre.
– A tanácsaimra? Ezzel az erővel akár én magam csinálhatnék
mindent. Mert jelzem, tele vagyok munkával.
– Én is. Mindenkinek van itt épp elég munkája… Elnézőbbnek
kellene lenned.
– Mint amilyen te voltál velem, amikor idejöttem? – kérdezi
ironikusan Cloé.
– Arra már nem emlékszem – jelenti ki Martins. – Az már olyan
régen volt… Amúgy személyes gondjaid vannak mostanában? Mert
különösen kiállhatatlannak talállak. A szokásosnál is jobban.
Cloénak tátva marad a szája az elképedéstől. Hogy merészeli?

91
 – Ha beszélni akarsz róla – folytatja Martins –, állok
rendelkezésedre.
– A pszichológusomnak képzeled tán magad?
– A pszichológusodnak? Szegény ember… őszintén szánom – vágja
az arcába Martins.
Cloé a robbanás határán áll, Philip szemlátomást élvezi a helyzetet.
– Takarodj ki innét!
Martins is odamegy az ablakhoz. Cloét zavarja ez a közelség, de
nehezen tudna elmenekülni, hacsak át nem ugrik az íróasztalán.
– Változtass a magatartásodon! – mondja halkan a férfi. – Vedd ezt
baráti tanácsnak. Mindenkit magad ellen fordítasz. Feltételezem,
megvan rá az okod, hogy rosszkedvű legyél, de a magánéletünk nem
hathat ki a munkánkra.
Cloé az ablak felé fordítja a fejét, igyekszik visszatartani a könnyeit.
A düh könnyeit.
Martins egyik kezét a vállára teszi, Cloé egész testében
megmerevedik.
– Vegyél ki pár nap szabadságot, ha valami nincs rendben.
– Minden a legnagyobb rendben. Hagyjál, dolgom van.
A férfi végre elmegy, Cloé lehunyja a szemét. Megint valaki, aki a
kezét nyújtja neki, ő meg arcul köpi. Megszokásból. Vagy inkább
vezérelvként. Soha ne nyújtsd a kezed, nehogy bedarálják. Soha ne
fogadd el a feléd nyújtott kezet, nehogy hálásnak kelljen lenned.
Képtelen visszatérni az aktáihoz, csak bámul kifelé, mintha
hipnotizálná a borult ég, a környező szomorúság. Ekkor a szemébe
tűnik valami csillogó a szemközti toronyház egyik lakásának
ablakában.
Távcső, nem fér hozzá kétség.

*
**

Kabátjába burkolózva Carole fel-alá járkál. Cloé késik.

92
 Nem teheti meg velem, hogy nem jön el! Az üzenete annyira kimért
volt.
Húszévnyi barátság után csak nem fognak már egy ilyen semmiség
miatt összeveszni!
Az épület ajtaja szétnyílik, felbukkan Cloé. Nem annyira sugárzó,
mint általában, de most is ugyanolyan elegáns. Hosszú kabát, szürke
filc svájcisapka, szoknya, hosszú csizma.
Egy pillanatig fürkészőn néznek egymásra, Carole szólal meg
elsőként.
– Szia, drágám! Nagyon örülök, hogy együtt ebédelünk.
Cloé nem válaszol azonnal, olyan fagyos, mint még soha. Néhány
másodpercig tart ez a dermesztő csönd, aztán végre halvány mosolyra
húzódik a szája.
– Én is.
Carole megkönnyebbülten csókolja meg.
– Megkaptad az üzeneteimet?
– Igen, köszönöm! De nem volt időm válaszolni rájuk. Más dolgom
volt.
A barátnője lenyeli a megbántottságát.
– Gondolom. Semmi baj. Olasz?
– Olasz – bólint Cloé. – Busszal megyünk?
Elindulnak, Carole észreveszi, hogy Cloé menet közben
minduntalan körbe-körbepillant. Nincs változás.
– Találkoztál azóta Bertrand-nal?
– Igen, tegnap este. Kidobtam – tájékoztatja csípős hangon Cloé.
– A francba… Talán jobb lett volna, ha…
– Ne mondd meg nekem, mit kellene tennem, könyörgöm!
Kihasználva, hogy a forgalom kicsit megritkult, átvágnak a körúton.
Cloé egyszer csak az úttest kellős közepén megtorpan. Egy kapucnis,
fekete pulcsiba öltözött férfi. Zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel
egyenesen felé tart.
Cloénak elakad a lélegzete, pánik fojtogatja. A férfi súrolja, anélkül,

93
hogy felemelné a fejét, a válluk egy pillanatra összeér. Mintha erős
áramütés érte volna.
– Cloé! – üvölti Carole.
Hirtelen fékezés csikorgása hatol el a megbénult fiatal nő agyáig. A
kocsi néhány centiméterre állt meg tőle. A dudálásra összerezzen, de a
sofőr szitkozódása alig jut el hozzá. Carole visszamegy hozzá, békítően
odaint a dühös autósnak, majd a járdához kíséri Cloét.
– Mi ütött beléd? Meg akarsz halni, vagy mi?
Cloé megfordul, a fekete ruhás férfi eltűnt. De a félelem még
mindig ott van.
Soha többé nem is hagyja már el.

*
**

– Kapucnis fekete pulcsit viselő fickókat tucatjával láthatsz

Párizsban – jegyzi meg Carole.
Megfogja Cloé kezét, biztatón rámosolyog.
– Nyugodj meg, Clo! Azt hiszem, jót tenne, ha kivennél pár nap
szabit.
– Tényleg veszélyben vagyok. Valaki figyel, követ… Nem
képzelődöm!
– Ugyan, ki tenne már ilyet? És miért?
– Mit tudom én… Talán… Talán Christophe…
Carole a meghökkenéstől pár másodpercre elhallgat.
– Már régóta nem jelentkezett, és nehezen tudom elképzelni, hogy
most így hirtelen felbukkanjon, hogy… Valójában miért is?
– Hogy megbosszulja magát!
– Ennek semmi értelme. Tudja, mit kockáztat, ha ismét a közeledbe
megy. Szerintem semmi kedve visszakerülni a börtönbe.
– Christophe őrült! – üvölti Cloé.
Néhány arc feléjük fordul, lejjebb halkítja a hangját.
– Őrült – ismétli meg.

94
 – Nem, Cloé, nem őrült.
– Védelmedbe veszed?
– Egyáltalán nem. De nem ezt nevezik őrültnek. Ő erőszakos, nem
elmebajos.
– De akkor ki lehet az? – kérdezi Cloé, zokogástól elcsukló hangon.
– Kicsoda?
– Nem tudom – mormogja Carole. – De… Figyelj, nem akarom,
hogy megint elrohanj úgy, mint tegnap. Én csak segíteni akarok neked,
ugye tudod?
Cloé a falon lévő rémes mázolmányt bámulja. Eddig még sosem
vette észre. Hogy lehet valakinek ilyen rossz ízlése?
– Tudom, hogy nehezedre esik ezt elhinni, de én őszintén azt
gondolom, hogy rémeket látsz.
– Ne is beszéljünk róla! – inti le keményen Cloé.
– De még mennyire, hogy beszéljünk! Muszáj beszélnünk róla!
– Nem. Szerintem felesleges. Jobban szeretném, ha abbahagynánk.
Hosszú csend telepszik rájuk, a pincér leszedi az asztalt. Cloé
elvonul a mosdóba, vagy tíz perc múlva jön csak vissza.
– Sajnálom – mondja. – Az agyadra megyek ezzel a históriával.
– Nem – bizonygatja Carole. – Csak aggódom érted.
– Talán igazad van, tényleg nem vagyok valami jól. Beszéljünk
másról. Mesélj magadról!
Barátnője vállat von, titokzatos arckifejezést vesz fel.
– Találkoztál valakivel?
– Miért kérdezed ezt? – csodálkozik Carole.
– Nem is tudom… Van valami a szemedben!
Carole elneveti magát, Cloé fürkészőn néz rá, kész arra, hogy
kifaggassa.
– Szóval találkoztál valakivel vagy sem?
– Emlékszel Quentinre?
Cloé összehúzza a szemöldökét, kutat az emlékezetében.

95
 – Egyszer összefutottál vele nálam, egy bulin, kicsivel karácsony
előtt. Ő is kórházban dolgozik, ápoló. Magas, barna, negyvenes.
Hosszú haja van.
Cloénak végre sikerül egy arcot kapcsolnia a névhez. Homályosan
rémlik neki egy viszonylag hallgatag, meglehetősen átlagos pasi.
Hacsak nem keveri össze valaki mással.
– Elég régóta ismerjük egymást, és mostanában többször is
találkoztunk kettesben. Meghívott kávézni, aztán étterembe… Azt
hiszem, tetszem neki.
– Nős? – kérdi gyanakodva Cloé.
– Válófélben van – vágja rá azonnal Carole.
– Minden nős pasas ezt állítja! És ha elérték, amit akartak, nyomban
kiröppen a fejükből a válás gondolata.
Carole vállat von, a szíve fájdalmasan összerándul.
– Nem baj – jelenti ki.
– Ha jól értem, neked is tetszik! – mosolyodik el Cloé. – Örülök
neki.
– Milyennek találod? – kérdezi Carole.
A hangja megváltozott, pajkos lett és reményteli.
– Újra látnom kellene. Bevallom, nem hagyott bennem mély
nyomokat.
Carole egy pohár szénsavas ásványvízzel nyeli le a békát.
– És mikor szándékozol rátérni vele a komolyabb dolgokra? –
érdeklődik Cloé.
– Nem tudom, ő szemlátomást nem siet.
– Létezik még ilyen? Vannak még pasik, akik hetekig udvarolnak?
Ezt nem hiszem el! Rendezz valamit, és hívj meg! Akkor újra láthatom
ezt a híres gentlemant!

*
**

Gomez rágyújt egy Marlboróra, fenékkel nekitámaszkodik a 407-

96
esnek. Kicsit ideges, épp csak egy icipicit.
Hirtelen megpillantja, amint kilép a kapitányságról.
– Valentine!
A fiatal nő felé fordítja a fejét, egy pillanatra meghökken. Gomez
odamegy hozzá, mosolyogva, magabiztos léptekkel.
– Jó estét, Valentine! Már vártam.
– De… Honnan tudja, hánykor…
– Informálódtam. Mondták, hogy ma ötkor végez. Szerettem volna
még egyszer bocsánatot kérni a múltkoriért.
– Ez kedves magától. Bár én… inkább viccesnek találtam! – vallja
meg a fiatal nő.
– Annál jobb. Valójában az volt a tervem, hogy egy
vacsorameghívással engesztelem ki.
A nő még jobban elhűl. A tekintete ösztönösen Alexandre bal
kezére vándorol. Pontosabban a gyűrűsujjára. Egyszerű jegygyűrű. És
láthatólag régi.
– Igen, nős vagyok – erősíti meg Gomez. – Azt mondtam, étterembe
akarom vinni, nem szállodába.
Valentine elpirul, a kapitányság ajtaját bámulja.
– Szóval, mehet a vacsora?
– Nem is tudom.
– Hogyhogy? Van kedve velem tölteni egy estét, vagy nincs?
Valentine félszegen elmosolyodik, hezitál.
– Melyik este ér rá a héten? – kérdi Gomez.
– Holnap.
– Nekem megfelel. Nyolckor ott vagyok magáért.
A nő megadja a címét, még mindig feszeng, Alexandre kezet csókol
neki, és elindul vissza az autóhoz.
– Várjon! – kiált utána Valentine. – Hová fogunk menni?
– Még nem tudom. Miért?
– Hogy tudjam, mit vegyek fel.

97
 Gomez vigyorog, a nő értetlenül néz rá.
– Ne felejtse el, Valentine, hogy zsaru vagyok.
– Na és?
– És zsarufizetésem van. Egyébként maga így is, úgy is tökéletes
lesz, emiatt nem aggódom.

98
 11. FEJEZET

MEGFOGADTA, HOGY VÁRNI FOG, nem ő lesz az, aki

elsőként enged ebben a szkanderben. De azt az érzést, hogy esetleg
elveszítheti, még sokkal nehezebb elviselni, mint kapitulálni.
Megnyomja a kaputelefon gombját, és vár.
– Igen?
– Én vagyok az.
A végtelen hosszú csend, ami ezután következik, még tovább
fokozza Cloéban a rossz érzést. A kapu kinyitását jelző kattanás
azonban azt jelzi, felmehet. Első győzelem.
Bemegy az előcsarnokba, elindul fölfelé a lépcsőn a harmadik
emeletre. Kettőt koppant diszkréten az ajtón, újra vár. Bertrand nem
siet ajtót nyitni. Csak farmer van rajta, a felsőteste és a lába csupasz.
Nekidől az ajtófélfának, a kezét összefonja a mellkasán.
Ez bizony keservesnek ígérkezik.
– Jó estét!
A hangja jeges, a tekintetében semmi bizonytalanság. Cloé már
bánja, hogy eljött, átfut a fején, hogy elmenekül. De a gőgje
felülkerekedik, szembeszállásra készteti. Ennél sokkal nehezebb
csatákat is megnyert már. Ami viszont a bocsánatkérést illeti, az nem
nagyon megy neki. Bocsánatot őtőle szoktak kérni…
– Szia, bemehetek?
– Ha azért, hogy közöld velem, menjek a picsába, fölösleges.
Megkaptam az üzenetedet.
Elviselhetetlen cinizmus árad Bertrand zöld szeméből. Cloé még
annak is jobban örült volna, ha haragot lát benne. A férfi játszani akar

99
vele, ez nyilvánvaló. Nem igazán hajlandó megkönnyíteni a dolgát.
– Annál kellemesebb dolgokat készültem neked mondani, de nem
szeretnék továbbra is itt toporogni a küszöbön.
Bertrand végre odébb húzódik, és int, hogy menjen be. Második
győzelem.
Cloé belép a tágas lakásba, ahol mindig nagy rend van, majd leveszi
a kabátját.
– Fölösleges leülnöd – gúnyolódik Bertrand. – Mert nem fogsz itt
aludni!
Cloé a szemét rászegezve leveszi a blézerét is, a fotel háttámláján
hagyja.
– Optimista természet vagyok – feleli, a férfi szarkasztikus mosolyát
utánozva.
A szemét továbbra is a szemébe fúrva, kiszámított lassúsággal
kigombolja a blúzát. Bertrand a falnak dőlve figyeli. Cloé kissé
megemeli a szoknyáját, lecsúsztatja a padlóra a csipkebugyiját, majd a
férfihez lép, és hozzátapad.
– Azt hittem, beszélgetni akarsz – emlékezteti Bertrand.
– Meggondoltam magam. Meg aztán, utána is beszélgethetünk, ha
még lesz hozzá erőd…
Megpróbálja megcsókolni, de Bertrand elfordítja a fejét. Cloé
azonban nem hagyja magát eltántorítani, lágyan ráfonódik. A férfi úgy
tesz, mintha kőből lenne, de Cloé kellőképpen közel van hozzá ahhoz,
hogy érzékelje, a kis sztriptízszámmal elérte a kívánt hatást.
Bertrand nemsokára engedni fog. Igen, ő sosem szokott veszíteni.
A nyakába csókol, elkezdi kicsatolni a nadrágja övét. A férfi
hirtelen megragadja a vállát, és olyan durván a falhoz nyomja, hogy
Cloéból kiszakad egy kiáltás.
– Kérj bocsánatot! – parancsol rá Bertrand.
– Ittam! Csak nem kerítünk már ekkora feneket neki!
– Kérj bocsánatot! Vagy menj innen!
Azt gondolta, könnyebb lesz. Hogy ezt megússza. De most nem
tudná elviselni, ha kidobná. Az a legborzalmasabb megszégyenülés

100
lenne. Bertrand-nak be kell hódolnia, muszáj, hogy újra az övé legyen.
Mert nem bírná ki, ha elhagyná. Ha kudarcot vallana.
Mert nem bírná ki a hiányát.
Erre ebben a pillanatban döbbent rá. Még pont időben.
– Sajnálom – mormogja. – Nem gondoltam komolyan, amit
mondtam…
– Csak ennyi?
Cloé szíve összeszorul, az íriszét borító örökös jégréteg repedezni
kezd, látni engedi igazi színét.
– Nem lett volna szabad így beszélnem veled.
Bertrand még mindig nem tette le a fegyvert. Pedig Cloé érzi, hogy
már közel jár a célhoz. Már csak egy lépcsőfokot kell feljebb lépni.
Vagy inkább lejjebb – tekintettel a körülményekre.
– Nagyon hiányzol… Bocsáss meg, kérlek.
A férfi olyan elégedettséggel néz rá, amit Cloé förtelmesnek talál.
Nyertem, győzködi mégis magát.
Keserű győzelem.
Soha nem gondolta volna, hogy ezt valaha be fogja vallani neki.
Holott ez az egyszerű igazság. Akkor mégis miért érzi úgy, hogy ettől
mélyebbre már nem is süllyedhetne?
Bertrand végre kapitulált, újra az övé. Vagy fordítva, már nem is
tudja. Az üresség, amit a hiánya okozott, lassan kezd megtöltődni. Ami
csodálatos érzés. Cloénak az a benyomása, újra él, újra lélegzik.
Bertrand egyetlen szó nélkül magáévá teszi a beleegyező és
szenvedélyes áldozatot.
Ami egyszerre jó és fájdalmas. Mint a bocsánatkérés.

*
**

Gomez lassan kaptat fölfelé a lépcsőn, láthatatlan vasgolyót vonszol

maga után. A másodikra érve összetalálkozik a szomszédasszonnyal,
egy idős hölggyel, aki mindig olyan, mint akit skatulyából húztak ki;

101
mintha ezzel akarná leplezni, hogy nem tud jóllakni mindennap.
– Jó estét, uram!
Gomez ki nem állhatja. Pedig kedves, tapintatos asszony. Mégis
utálja. Semmi elfogadható oka nincs rá. Csak azért gyűlöli, mert
jócskán benne jár a korban. Ami Sophie-nak soha nem fog megadatni.
Azért egy mosollyal visszaköszön, és bemegy a lakásába. Martine
az étkezőben üldögél, egy magazint lapozgat. Alexandre lepakolja a
sarki boltban vásárolt holmikat, és odalép hozzá, hogy kezet szorítson
vele.
– Hogy telt a mai nap?
– Éltünk már rosszabbat is. Reggel nem volt formában, de aztán
jobban lett.
– Holnap este tudna tovább maradni?
– Persze – bólint a házi betegápoló. – Semmi akadálya.
Alexandre kikíséri, aztán egy kis ideig úgy áll ott, szemben a
csukott ajtóval, mint aki a menekülésen gondolkozik vagy egy nehéz
csatának néz elébe.
Pedig csak ugyanannak, mint mindig.
Végül leveszi a dzsekijét, a fegyverét lerakja a nappaliban az
asztalra. Lábujjhegyen oson be a szobába, de Sophie kinyitja a szemét,
mielőtt még odaérne hozzá. Rámosolyog, a kezét nyújtja. Alexandre
hosszan megcsókolja a homlokát.
– Szia, szépségem… hogy érzed magad?
– Tűrhetően. És te?
– Megvagyok.
Leül mellé a fotelba, nem engedi el a kezét, ami olyan hideg, mint a
halál. Már most.
– Éhes vagy? Mit ennél?
Sophie kicsit gondolkozik, végül vajas-fokhagymás tésztát kér.
– Máris készítem – mondja Alexandre. – Csak előtte gyorsan
letusolok.
– Nekem nem sürgős… Bőven van időm, tudod!

102
 Nevet, Alex újra megcsókolja. Megvárja, hogy kiérjen a
fürdőszobába, csak akkor bőgi el magát. Hosszú percekig
mozdulatlanul áll a kissé túl forró vízsugár alatt, szabad folyást
engedve a könnyeinek. Nem igazán tudja, mit vagy kit sirat, olyan,
mint egy megrettent kölyök.
Valószínűleg saját magát. Hogy hamarosan megözvegyül.
Negyvenkét évesen.
Saját magát, mert nem tudja, hogy is bírja ki ezt az életet. Azt, hogy
mivé lett ő.
Saját magát, mert nem tudja, hogy fogja kibírni. Az életet nélküle.
Végül kilép a fürdőkádból, magára kap egy pólót meg egy régi
farmert. Miközben a vacsorát készíti, fél füllel a híreket hallgatja a
rádióban. Még mindig sír, egyfolytában, észre sem veszi. Puszta
megszokás.
A tányérokat tálcára rakja, és felszárítja a könnyeit, mielőtt
visszaindulna a szobába.
– Asszonyom, tálalva!
Segít neki felülni; az erőfeszítéstől Sophie arca grimaszba torzul,
erősen rátör a köhögés. De rögtön utána visszanyeri a mosolyát.
– Hiányoztál nekem ma – mondja.
– Csak ma?
Sophie újra nevet, Alexandre rákacsint.
– Jó étvágyat, szerelmem!
Nekikezdenek a vacsorának, a pillantásuk egymásba kapcsolódik.
Alex elmeséli a napját, mindenféle mókás sztorikat talál ki. Sophie-t
nem lehet becsapni, tudja, hogy igazából nagyon hálátlan mesterség az
övé, de ma este szívesen mosolyog. Martine valószínűleg nem
fukarkodott a morfiummal.
Alexandre kiviszi a tálcát, készít neki egy teát.
– Ideengedsz? – kérdi rimánkodva.
Elnyúlik Sophie mellett, a karjába veszi. Az ágy tényleg nagyon
keskeny. Még senkinek nem jutott eszébe dupla betegágyat gyártani.
Mintha a betegség kizárná a szerelmet.

103
 – Holnap este későn fogok hazajönni – jelenti be Gomez.
– Megfigyelés?
– Nem.
Sophie ajka végtelenül szomorú mosolyra húzódik. Még
szorosabban Alexandre-hoz bújik, beszívja könnyű parfümjének illatát.
Az agyában feléled a vágy. De csak az agyában.
Másutt már halott.
– Hogy hívják?
– Valentine.
– Szép név… Hány éves?
– Nem tudom. Mindenesetre még nincs harminc.
Egy darabig hallgatnak. Sophie megsimogatja az arcát, a keze
elidőzik a száján.
– Ne okozz neki túl sok szenvedést – mondja végül. – Ő nem tehet
semmiről.

*
**

Végül is nem beszélgettek. Amúgy sem mentek volna vele sokra.

Lehet, hogy még fel is szították volna a kialudt parazsat, és
tönkretették volna viharos kibékülésüket.
Cloé az oldalán fekszik, a férfi, akit kis híján elveszített, felé fordul.
Akit azonban újra meg tudott hódítani. Csak nézi, nézi, nem tud vele
betelni.
Jól érzi magát. Illetve majdnem.
Mert az Árnyék továbbra is itt van. Körülötte. Egészen közel hozzá.
A sötétség kinyitotta hatalmas állkapcsát, és kiköpte az ő prófétáját.
Eljött érte, hogy erőszakkal magával hurcolja a pokolba, ebben biztos.
Mert az ő helye a purgatóriumban van, tudja jól.
Meg akarja ölni? Vagy csak rá akar ijeszteni? Bármi is a szándéka,
nem hagyja magát. Küzdeni fog, ahogy mindig is tette.
Fejét Bertrand vállára hajtja, az nem ébred fel.

104
 Jól érzi magát. Illetve majdnem.
Alig várja, hogy megvirradjon, hogy a hajnal elűzze az Árnyékot, ami
ott áll az ágy lábánál, és csak nézi, nézi szakadatlan.

105
 Fájdalom fn. 1. Testi szenvedés. 2. Lelki kín, gyötrelem

Meg fogod érteni, mit jelent ez a szó, angyalom.

A színtiszta fájdalom. Kristálytiszta, mint a szemed.
Gyógymód és orvosság nélkül. Kiút nélkül.
És főként vég nélkül.
Erősnek hiszed magad, azt gondolod, semmi nem állhat ellent
neked, semmi nem tud megfékezni téged.
Legyőzhetetlennek hiszed magad.
Én az vagyok.
Te nem.
A piedesztálod magasából azt képzeled, hogy uralhatod a világot.
Durva bukás lesz, amikor majd a lábam elé zuhansz.

Irányítasz – én majd engedelmességre tanítalak.

Megvetsz – én majd tiszteletre tanítalak.
Dacolsz – én majd félelemre tanítalak.
Manipulálsz – én majd prédát csinálok belőled.
Az én prédámat.
Uralkodsz – én rabszolgát csinálok belőled.
Az én rabszolgámat.

Te ítélsz – én már elítéltelek.

Sose feledd el, hogy téged választottalak. Annyi más közül.
Sose feledd el, miért.

Élni akarsz?
Halj meg csendben, angyalom.

106
107
 12. FEJEZET

CLOÉ AZ ÓRÁJÁRA PILLANT, KIISSZA A KÁVÉJÁT, elkezdi

leszedni az asztalt.
– Hagyd! – mondja Bertrand. – Menj, el fogsz késni.
Cloé odamegy hozzá, az ölébe ül, megcsókolja.
– Jól tettem, hogy eljöttem, ugye?
– Nem panaszkodom – mosolyog Bertrand. – Szerintem gyakrabban
kéne összevesznünk. Hogy aztán örülhessünk a kibékülésnek!
– Ne mondj ilyet… Na jó, csakugyan ideje indulnom. Különösen,
hogy még haza is kell ugranom, hogy átöltözzek.
– A gyógyszereidet se felejtsd el bevenni!
Cloé meglepve néz rá.
– Te tényleg attól félsz, hogy megbetegszem, vagy mi?
– Kár lenne, nem, ha a szíveden a legkisebb elgyengülés is erőt
venne?

*
**

– Nézte a meccset, főnök?

Gomez leengedi az újságját, a szemét Lavalra emeli, aki úgy
vigyorog rá, mint egy rakoncátlan kölyök.
– Nem látod, hogy el vagyok foglalva? Úgyhogy hagyj békén, légy
szíves.
Laval nem tágít, a hátsóját leengedi a parancsnok íróasztalára.

108
 – Óriási volt, nem?
– Nincs tévém – sóhajtja Gomez.
A hadnagy szeme kikerekedik, mintha a crô-magnoni ősember ülne
vele szemben.
– Maga hülyéskedik velem, ilyen nem létezik!
– De igen, létezik. Egyelőre megengedi a törvény… Lehet, hogy
már nem sokáig, ezért kihasználom.
– De akkor mit csinál esténként?
Alexandre őszintén sajnálkozó arccal néz rá.
– Keress magadnak egy feleséget, meglátod, ő majd megtanít erre-
arra – tanácsolja, és újra belemerül a napilapba.
– Aha! Most már értem, miért néz ki úgy minden reggel, mint a
mosott rongy. Ha minden estét azzal tölt, hogy…
– Amúgy van valami érdemleges közölnivalód? – szakítja félbe
Gomez.
– Jövő szombaton bulit rendezünk Villard-nál. Az egész csapat ott
lesz.
– Érezzétek jól magatokat!
– Maga is hivatalos – teszi hozzá a hadnagy.
A parancsnok megadja magát, összehajtja az újságját.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Fogadtam, hogy sikerül rábeszélnem, hogy eljöjjön. Kétszáz
euróban.
– Te meghibbantál!
– Ugyan már, főnök… Ne hagyjon pácban!
Gomez sandán rámosolyog.
– Oké, elmegyek. Ha felezünk.
– Csúcs! Tudtam, hogy számíthatok magára! Természetesen az
oldalbordák is hivatalosak! Így legalább abban a megtiszteltetésben
lesz részünk, hogy megismerhetjük bájos hitvesét!
Gomez tovább mosolyog. A látszat tökéletes marad a torkát
fojtogató fájdalom ellenére.

109
 – Arra ne számíts! Azt hiszed, kedve lenne elrontani az estéjét egy
hozzád hasonló tökfejjel?
– Hát, őszintén szólva a fogadás úgy szólt, hogy arra beszélem rá, a
feleségével együtt jöjjön el. Könyörgöm, tegye meg a kedvemért!
– Sajnálom, kidobtál az ablakon kétszáz eurót.
– Villard figyelmeztetett, hogy nehéz lesz – nyöszörög Laval. –
Idestova három éve dolgozik magával, és még fényképen se látta.
– Elég a cirkuszból! – pirít rá Gomez.
– Miért rejtegeti így előlünk? Talán attól tart, hogy lecsapjuk a
kezéről, vagy mi?
A Kölyök felröhög, Gomez tetőtől talpig végigméri.
– Tényleg azt hiszed, hogy elhagyna egy hozzád hasonló
agyalágyultért? Ne álmodozz!
Ezen a ponton Villard is bekapcsolódik. A válaszfal túlsó oldalán
egy szót sem mulasztott a beszélgetésből.
– Mondtam neked, hogy lehetetlen. Biztos vagyok benne, hogy hét
lakat alatt őrzi.
– Hagyjatok, srácok! – mondja halkan Gomez. – Menjetek vissza
játszani a homokozóba.
Laval még egy kísérletet tesz.
– Tényleg nagyon szeretnénk megismerni azt az asszonyt, aki húsz
éve képes elviselni magát. Még egy kitüntetést is készültünk
adományozni neki szombat este!
– A helytállás érdemrendjét! – tromfol rá Villard.
Miközben az emberei viccelődnek, Gomez kifürkészhetetlen marad.
Tökéletesen képes titkolni, hogy épp kiskanállal eszegetik a szívét.

*
**

Cloé futva megy fel a lépcsőn.

Rohanni, mindig csak rohanni. Pontosnak lenni, hatékonynak.
Tökéletesnek.

110
 Megtorpan, a fehér ajtón egy sötét maszatcsík ötlik a szemébe.
Ahogy követi a szemével, meglátja a tetemet. Egy halott fekete madár
hever a lábtörlőn.
A madarak nem szokták összezúzni magukat az ajtókon. Az
ablaküvegen még esetleg… Ez nem a véletlen műve, hanem egy
ajándék. Egy erősen morbid ajándék.
– Hát itt jártál…
Az aggodalmat egykettőre düh váltja fel.
– Azt hiszed, megijesztesz, te mocsok?! – üvölti a semmibe.
A szeme megtelik a harag könnyeivel.
– Mi a francot akarsz?
Az utca másik oldalán a szomszéd abbahagyja a már amúgy is
csillogó-villogó kocsija fényezését, és a verandán ordítozó nőt kezdi
figyelni. Fölösleges tébolyultnak mutatkoznia a környékbeliek előtt;
Cloé mély levegőt vesz, hogy legalább a nyugalom látszatát
visszanyerje.
Vigyázva, hogy rá ne lépjen a szerencsétlen szárnyasra, óvatosan
bemegy a házba. Szereznie kell egy fegyvert. Sürgősen.
Felkapja a fémvégű esernyőjét, és tüzetesen átvizsgálja a lakást.
Sehol semmi.
Hogy tudna bejönni ez az őrült anélkül, hogy felfeszítené az ajtót?
Már semmiben nem biztos.
Fegyver kell és egy plusz zár. A beszerzendők listája egyre
hosszabb.
A konyhában magához vesz egy nagyméretű mélyhűtő zacskót és
egy pár gumikesztyűt. Undorodó fintorral megfogja a madarat az ujja
hegyével, gondosan beleteszi a zacskóba, majd a zacskót berakja a
garázsban lévő mélyhűtőbe.
Tárgyi bizonyíték.
Aztán nekiáll letakarítani a szép bejárati ajtót beszennyező vért.
– Te elmebeteg mocsadék!
Ahogy befejezte a munkát, úgy érzi, muszáj lezuhanyoznia, jóllehet

111
Bertrand-nál már tusolt. A szekrényből sebtében kiválaszt egy
nadrágkosztümöt meg egy blúzt, indulhat végre a kocsijához. A
műszerfalon lévő óra szemrehányóan jelzi a jócskán előrehaladott időt.
Ekkor jut eszébe, hogy tízkor megbeszélése van Pardieu-vel és fontos
ügyfelekkel.
– Te jó ég!
Az első piros lámpánál előkapja a mobilját, a vezérigazgató számát
tárcsázza.
– Jó reggelt, uram, Cloé vagyok. Előfordulhat, hogy kések egy
kicsit.
– Ez felettébb kellemetlen.
A lámpa zöldre vált, Cloé indít.
– Gondom akadt ma reggel… De nagyon igyekszem, legkésőbb
negyed tizenegyre ott leszek!
– Számítok magára.
Ahogy leteszi a telefont, zsarukat pillant meg az út szélén. Az egyik
egyenruhás fickó már int is neki, hogy húzódjon le oldalra. Üldözi a
balszerencse. Pocsék napnak néz elébe.
– Rendőrség. Állítsa le, legyen szíves, a jármű motorját, hölgyem.
– Idehallgasson, késésben vagyok és…
– Állítsa le a motort! – ismétli meg a hangját felemelve a rendőr. –
És szíveskedjék megmutatni a kocsi papírjait.
A zsaru aprólékosan áttanulmányozza a forgalmit, a zöldkártyát,
aztán áttér a jogosítványra.
– Sietek – emlékezteti szárazon Cloé.
– Telefonált vezetés közben. Harmincöt euróra bírságolom, és két
büntetőpontot szabok ki.
Cloé most a szelídséget és a vonzerőt próbálja bevetni. A mosolyt és
az igéző tekintetet.
– Igazán sajnálom, uram. Épp csak fél percre felhívtam a
vezérigazgatómat, hogy értesítsem, késve érkezem a
megbeszélésünkre.
A zsaru is elmosolyodik, kissé előrehajol.

112
 – Vezetés közben tilos telefonálni, hölgyem.
– Igen, de…
– Tudja, mit jelent az a szó, hogy „tilos”?
– Rendben, látom, hogy nagyon megértő valakire akadtam. De most
már haladjunk, nem érek rá!
Pontosan ez az a mondat, amit nem kellett volna mondania. A
rendőr különleges ügybuzgalommal kezdi kiállítani a jegyzőkönyvet.
Tíz perccel később Cloé kiszáll az autóból. Rögtön utána a sodrából is
kikel.
– Ezt most szándékosan csinálja? Mondtam, hogy sietek!
Egy másik zsaru lép oda hozzájuk, valószínűleg az első felettese.
– Csak a munkánkat végezzük, hölgyem. Jobban tenné, ha
megőrizné a nyugalmát.
– Hát ezért kapják a zsíros fizetésüket?! Hogy ne engedjék munkába
menni az embereket?
A rendőr somolyogva ír tovább, egy elsős kisdiák tempójában. Épp
csak a nyelvét nem dugja ki hozzá.
– Azért kapjuk a fizetésünket, ami távolról sem „zsíros”, hogy
érvényt szerezzünk a törvénynek – válaszol a magasabb rangú. – Ha
annyira siet, be kellett volna tartania a KRESZ-t. Akkor megtakarított
volna magának harmincöt eurót és egy jó negyedórát.
– Seggfej! – morogja Cloé.
– Pardon?
Cloé a Mercedesére támaszkodva másfelé néz.
– Megismételné, amit az előbb mondott? – szól rá a tiszt.
– Nem mondtam semmit – mosolyog Cloé. – Bizonyára
képzelődött, biztos úr.
– Azt akarja, hogy a jegyzőkönyvbe a hivatalos közeg sértegetését is
bevegyem?
– Én csak dolgozni akarok menni. Már amennyiben megengedik,
természetesen. De csak nyugodtan, ne kapkodjanak, uraim!
A rendőr végre átnyújtja neki a bírságot. Cloé bepattan a kocsiba, és

113
padlógázzal indít.
Pardieu szemében a késés főbenjáró bűn. Muszáj lesz villámgyorsan
kitalálni valami sziklaszilárd alibit.

Öt perc híján háromnegyed tizenegy, amikor Cloé megérkezik a

nagy tárgyalóterembe. Minden tekintet felé fordul, mint mindig,
valahányszor belép egy helyiségbe. Bűnbánó mosollyal felvértezve leül
a vezérigazgató mellé.
– Jó napot, uraim, elnézésüket kérem a késésért.
– Már csak rád vártunk – jegyzi meg csípősen Philip Martins.
– Végtelenül sajnálom – mondja Cloé egyenesen a szemébe nézve.
– De nem mindennap van alkalma az embernek életet menteni.
Hirtelen csönd lesz, mindenki az ajkain csügg.
– Szívmasszázst kellett alkalmaznom egy idős hölgyön, aki rosszul
lett. Azt hiszem, ez megér egy félórás késést, nemde?
Martins szája tátva marad, Pardieu kurta mosolyra húzza a száját.
– Nos, mivel végre megérkezett a mi hősnőnk, akár kezdhetünk is.
A reklámszakma alapja a képzelőerő.

*
**

Gomez lassít, hogy ellenőrizze az utca nevét. Lakópark Évryben. Az

egymás mellett sorakozó házak zavaróan hasonlóak. Nem tanácsos
holtrészegen hazatámolyogni, mert az ember a végén még eltéveszti a
kéglit, és a szomszéd ágyában köt ki.
A lehangoló babaházkollekció egyikében lakik Valentine.
A parancsnok ekkor meg is pillantja a fiatal nőt, aki már a járdán
várakozik.
– Jó estét, Valentine! Pattanjon be…
A fiatal nő beszáll, érezhető feszélyezettséggel néz rá.
– Ragyogóan fest. Ez a ruha sokkal jobban áll magának, mint az
uniformis.

114
 – Amin nincs mit csodálkozni.
– Igaz. Mehetünk?
Valentine bólint, Gomez egyesbe teszi a kocsit.
– Lazítson! Nem fogom megenni.
– Nem is vagyok ehető.
Gomez elneveti magát. Egy piros lámpát kihasználva mélyen a
szemébe néz.
– Pedig igencsak étvágygerjesztő!
Valentine elpirul, de azonnal visszavág.
– A mérgező növények mind azok.
Gomez rágyújt, lehúzza az ablakot.
– Remélem, nem zavarja.
– De igen.
– Sebaj.
– Egy gáláns férfi eldobná a cigarettáját.
– Nem – jelenti ki Gomez. – Egy gáláns férfi engedélyt kért volna,
mielőtt rágyújt. Én nem tartozom a gáláns férfiak közé.
– Köszönöm, hogy figyelmeztet, parancsnok!
– Könyörgöm, szólítson Alexandre-nak! Különben én meg
rendőrnőnek szólítom.
– Oké, Alexandre. Hová megyünk?
– Tudok egy helyes kis éttermet a Marne partján. Mit szól hozzá?
Az autó visszakanyarodik Párizs felé, jó darabig csendben ülnek
egymás mellett.
– Miért fogadta el a meghívásomat? – szegezi neki hirtelen a kérdést
Alexandre.
– Az igazat megvallva én is ezen töprengek.
– Talán azért, mert ellenállhatatlannak talál?
Valentine felé fordítja a fejét, közel jár ahhoz, hogy elnevesse
magát.
– Valami ilyesmiről lehet szó, valóban.

115
 – Mindenesetre én… ellenállhatatlannak találom magát.
– Igen, erre már rájöttem. De inkább az utat kellene néznie. Ha
kivágódom a szélvédőn, sokkal kevésbé leszek ellenállhatatlan.
Alexandre újra felnevet. Nem gondolta volna, hogy ilyen csípős
nyelve van, kellemesen meg van lepve.
– Elvileg hol van most? – kérdezi Valentine.
– Tessék?
– A felesége számára – pontosít a fiatal nő.
– Magával.
– Gúnyolódik velem?
– A világért sem! Elmondtam neki, hogy egy ifjú hölggyel lesz
randevúm, akit Valentine-nak hívnak. Egyébként szépnek találja a
nevét.
– Nem féltékeny?
– De, természetesen az.
Valentine nem igazán tudja, hányadán is áll.
– Ugrat engem. Biztosan azt gondolja, hogy dolgozni ment.
– Nem köteles hinni nekem. De biztosíthatom afelől, hogy a
feleségem tökéletesen tudja, mit csinálok éppen.
– Remek… És mit csinál éppen?
Gomez észrevesz egy szabad helyet, kifogástalanul beáll elsőre.
– Nem felel a kérdésemre, Alexandre? – unszolja Valentine.
Gomez megkerüli a kocsit, hogy kinyissa neki az ajtót.
– Vacsorázni viszek egy nem ehető, de kifejezetten vonzó mérgező
növényt.
– És nem fél a mérgezéstől? – kérdezi pajkosan Valentine, kiszállva
az autóból.
– Én immunis vagyok, kisasszony!
Azzal kézen fogja, és magával húzza az étterem felé.
– És éhes.

116
 *
**

Cloé kicsit rendet rak az íróasztalán, belebújik a kabátjába, felkapja

a táskáját.
– Még itt van?
Összerezzen. Pardieu lépett be, a szokásos tapintatosságával.
– Már épp indulni készültem – feleli Cloé.
– Rám tudna szánni néhány percet?
Leül, Cloé úgyszintén, igaz, közben udvariatlanul, ám viszonylag
diszkréten az órájára pillant.
Mégsem elég diszkréten.
– Nem fogom sokáig feltartani – ígéri a vezérigazgató.
– Semmi probléma – állítja Cloé.
Az öreg néhány másodpercig fürkészve néz rá, Cloé kezdi magát
rosszul érezni.
– Gratulálok a reggeli alakításához – szólal meg végül Pardieu. – Az
ürügyhöz, amit felhozott a késése igazolására… Igazán ügyes húzás
volt!
– Úgy gondoltam, el kell képesztenem őket – mosolyog Cloé.
– Ez teljességgel magára vall. És mi volt a valódi ok?
– Azt egy kicsit hosszú lenne elmagyarázni, uram.
– És nem is tartozik rám. Ugyanakkor jó lenne, ha most nem okozna
nekem csalódást.
Cloé torka összeszorul.
– A késése indokolatlan volt, de nem is ez a legrosszabb…
Pardieu kis hatásszünetet tart, csak hogy fokozza a feszültséget.
– Nem készítette elő megfelelően ezt az értekezletet.
– De igen, én…
– Megengedné, hogy befejezzem?
Cloé elhallgat, az ajka megrándul.

117
 – Nem készítette elő megfelelően ezt az értekezletet, és kis híján
elestünk egy fontos szerződéstől. Még szerencse, hogy ott volt Martins.
Nemde?
– Az igaz, hogy egy-két ügyetlenséget elkövettem, ugyanakkor…
– Most ne lazítson. Persze csak ha még mindig akarja a helyemet.
– Ígérem, uram, hogy többet nem fog előfordulni – vágja rá gyorsan
Cloé.
– Bízom benne, hogy így lesz – zárja le Papy, és feláll. – Szép estét,
kicsikém! És soha többé ne okozzon nekem csalódást!
Cloé még hosszú percekig ülve marad, a székéhez szögezve. Mint
akit kiütöttek.

*
**

Gomez leparkol a ház előtt, de a motort nem állítja le.

– Megérkeztünk, Valentine.
A fiatal nő most megint olyan, mint egy megszeppent diáklány.
Pedig egész este a pimaszság és a merészség álarca mögé bújt. De most
elérkezett a döntő pillanat, amikor a látszat semmivé lesz. Azt várja,
hogy a férfi a karjába vonja, hogy megcsókolja, ő sose merne
kezdeményezni. Ehhez azonban Alexandre-nak először le kellene
kapcsolnia a gyújtást.
Habozik, hogy kiszálljon-e, végül nem tudja rászánni magát.
– Nem kéri, hogy hívjam be egy utolsó pohár italra? – kérdezi olyan
hangon, mint aki eleve bocsánatot kér ekkora merészségért.
Őziketekintettel, ártatlan mosollyal fürkészi Gomezt.
– Nem.
Valentine ajkáról lehervad a mosoly, letaglózta ez a szó. Úgy
érintette, mintha pofon vágta volna.
Alexandre az utat nézi, keze a kormányon. Pedig biztos volt
magában. Tudta, mit keres, vagy inkább mit akar lopni magának,
amikor elhívta a lányt, hogy töltse vele az estét. Meg akarta nyugtatni
magát. Hogy nem csak egy leendő özvegy, hanem még mindig hódítani

118
tudó férfi is. A szomját akarta oltani, az éhségét csillapítani. Elfelejteni
a balsorsát. Felejteni akart.
Csakhogy szüntelen őrá gondol. Most és mindig.
Csakhogy Valentine túl sebezhető ahhoz, hogy vele elégítse ki
bevallhatatlan vágyait. Többet érdemel annál, hogy
fájdalomcsillapítóként használja.
– Ne haragudjon rám, Valentine! Kérem. Sajnálom, de nem
tehetem.
– A felesége miatt?
Hallgatással felel.
– Azt hittem, tud róla – mosolyog szomorúan Valentine.
– Tud. Sőt még biztatott is, hogy találkozzam magával ma este.
– Már nem szeretik egymást, igaz?
– Haldoklik. És ugyanúgy szeretjük egymást, mint a legelső napon.
Újabb sokk Valentine-nak. Még az elsőnél is nagyobb.
Alexandre a jegygyűrűjét nézi. Minden egyes szó a szívébe váj.
– Pedig egész kellemes esténk volt, nem? És én most mindent
elrontok…
– Ne mondjon ilyet, Alexandre!
Fájdalmas csend telepszik rájuk.
– Te csodálatos lány vagy, Valentine – szólal meg hirtelen újra
Gomez. – Nem akarlak kihasználni. Megsebeznélek, és azt nem
akarom. Na menj, indulj!
Valentine az arca felé nyújtja a kezét. De még azelőtt megállítja,
mielőtt megérintené.
– Egyszerűen csak beszélgethetnénk – mondja.
Őszintén beszél, Gomez látja a szemén. Még annál is csodálatosabb,
mint gondolta.
– Hogy a szenvedésemről meséljek neked? Nem ezt érdemled…
Hogy szánalmat ébresszek benned? Azt meg én nem érdemlem.
Mondom, hogy menj.
– Szerencsés, hogy vagy neki. Hogy szereted.

119
 Gomez úgy érzi, láthatatlan kéz fojtogatja.
Valentine néhány szót firkant egy papír zsebkendőre, otthagyja a
műszerfalon, és becsapja maga után az ajtót. Gomez megvárja, hogy
belépjen a kapun, csak akkor indít. Azonnal rágyújt egy cigarettára, és
bekapcsolja a rádiót.
Az utca végén az úttest kellős közepén megáll. Vad fájdalom mar a
zsigereibe. A könnyek sem hajlandók megkönnyebbülést hozni.
Voltaképpen semmi nem tud megkönnyebbülést hozni. Talán csak az,
ha ő is elmegy vele együtt.
Felveszi a papír zsebkendőt, felkapcsolja a mennyezeti lámpát. Egy
mobilszám van rajta és néhány szó. Ha szükséged lenne rám.

*
**

Pardieu fejmosása után egyenesen hazament. Abban bízott, hogy

Bertrand már ott fogja várni. De senki nem várta. Csak a magány, az ő
oly becses magánya. Meg az Árnyéktól való félelem.
Persze felhívta. Pókerparti a haverokkal. Úgy tett, mintha nem
neheztelne miatta. Végtére is szabadok.
Az ő becses szabadsága.
Mivel nem volt éhes, elment lefeküdni. Leste-várta az álmot.
Könyörgött, hogy jöjjön, hozzon egy kis megnyugvást. Néhány órára
töröljön el minden kérdést.
De nem jött, ő sem jött. Ezért nyitott szemmel, felkapcsolt
lámpákkal keresi a választ.
Ki az. És miért.
Egy indítékot, egy bűnöst. Egy megoldást.
Mihelyt lehunyja a szemét, egy vészmadár csapódik a szobája
falának, és gyászosan rikoltoz.
Mihelyt leoltja a villanyt, az Árnyék röhög gúnyosan az ágy lábánál.
És kőszíve kimerül attól, hogy összevissza dobog.

120
 **

Martine elszenderült a nappaliban, Alexandre nem túl kíméletesen

ébreszti fel.
– Hazavigyem? – ajánlja fel.
– Nem, köszönöm, kocsival vagyok – feleli az ápolónő, és felveszi a
kabátját.
– Jól van. Mindenesetre köszönöm, hogy ilyen sokáig itt maradt.
Amint az asszony elmegy, Alexandre beáll a zuhany alá, és hosszú
percekig ott marad. Pedig semmilyen bűnt nem kell lemosnia magáról.
Ahogy elhúzza a fürdőkád függönyét, döbbenten pillantja meg
Sophie-t. A kis hokedlin ül, mellette a mankói.
– Miért keltél fel? – kap maga köré Alex egy törülközőt.
Sophie szomorúan mosolyog, nézi, ahogy kutyafuttában törülközik.
– Vártalak.
Gomez a karjába szorítja, kicsit túl erősen is. Mintha meg akarná
fojtani.
– Nem szabad felkelned! – dorgálja meg szelíden. – Eleshetsz.
– Azt csinálok, amit akarok. És amúgy már elestem… Beléd estem,
jó régen.
Alexandre a két keze közé fogja az arcát, megcsókolja.
– Jól telt az estéd? – kérdezi Sophie.
Látja, hogy Alexandre nyakán megfeszülnek az izmok.
– Igen – feleli.
– Lefeküdtél vele?
Sophie nem is tudja, mit vár, igent vagy nemet. Csak azt tudja, hogy
Alexandre nem fog hazudni neki. Amióta hármasban élnek a halállal,
száműzték a hazugságot.
– Nem.
– Legalább megcsókoltad?
– Hagyd abba, kérlek!
Segít neki visszamenni a szobába, leül az ágy szélére.

121
 – Alex, nekem még sokkal nehezebb lesz, ha…
– Hallgass! – parancsol rá a férfi.
– Nem, nem hallgatok!
A hangja szelíd, de határozott.
– Még fiatal vagy, meg kell ígérned, hogy újrakezded az életedet
egy másik nővel.
Gomez lehunyja a szemét, megpróbál uralkodni magán.
– Alex, ez fontos nekem. Fontos, hogy tudjam, lesz valaki, akibe
kapaszkodhatsz. Hogy nem fogsz utánam jönni. Hogy te a felszínen
maradsz, míg én elsüllyedek a semmiben.
– Nem bírom…
Hirtelen nagyot rúg a fotelba.
– Nem bírom! – üvölti.
– Nyugodj meg! – könyörög a felesége.
De késő, már elvesztette az önuralmát. Beleöklöz a falakba, a
bútorokba, eszelősen ordít. Sophie nehézkesen újra feláll, elindul a
szobában dúló tornádó felé.
– Alex, csillapodj, kérlek!
Nem szabad most hozzáérnie, még őt is a padlóra küldi.
– Szerelmem, kérlek szépen…
Aztán egyik pillanatról a másikra abbahagyja a csapkodást.
Kimerült. A folytatás még szörnyűbb lesz, Sophie tisztában van vele. A
harag az, ami talpon tartja.
Visszaül az ágyra, Alexandre a lábához roskad. Sophie a hajába túr,
Gomez sírva fakad, homlokát a felesége ölébe hajtja.
– Megtiltom, hogy arra gondolj – suttogja Sophie. – Nincs jogod
ezzel sújtani, Alex!

122
 13. FEJEZET

VILÁGOS FÁBÓL KÉSZÜLT KOPORSÓ, arany kereszttel a

közepén. Lassan ereszkedik lefelé egy feneketlen gödörbe.
Gomez felriad, szeme Sophie szemét keresi. A felesége rámosolyog,
Alexandre megnyugszik. Még egy nap, amikor itt lesz.
Sophie két órája várja, hogy Alexandre felébredjen zaklatott
álmából. Két órája hallgatja el a fájdalmát, két órája rágódik, mint már
oly sokszor, azon, hogy képes a férje ilyen totális kényelmetlenségben
tölteni az éjszakáit. A fotelban görnyedezve, egy vékony pléddel
takarózva. És honnan merít utána erőt, hogy munkába induljon; hogy
úgy tegyen, mintha ez természetes lenne.
Alhatna a szomszéd szobában is, a régi hálószobájukban. Vagy a
fotel helyett beállíthatna egy tábori ágyat. De nem, ő inkább így
kínozza magát, mintha csak vele együtt akarna szenvedni.
A poklok poklát is képes lenne elviselni, csak hogy vigyázzon
rám…
Kinyújtja a jobb karját, sikerül megsimogatnia Alexandre kezét. –
Jó reggelt, szépségem! Jól aludtál?
– Igen.
Gomez nyújtózkodik, megcsókolja. Egy pillantást vet az
ébresztőórás rádióra, megállapítja, hogy már nyolc óra van, kimegy a
szobából.
Gépies mozdulattal bekapcsolja a rádiót, vizet forral. A
konyhaszekrényből elkezdi kiszedegetni a gyógyszereket. Fejből tudja
az adagolást, szinte csukott szemmel is képes lenne megcsinálni. Lehet,
hogy az sem változtatna sokat, ha eltévesztené. Néha el is töpreng rajta,

123
érnek-e egyáltalán valamit ezek az orvosságok. A morfiumot
leszámítva, persze.
Futólag eszébe villan Valentine, úgy képzeli, még alszik, önző
módon azt reméli, róla álmodik. Még egy apró fájdalom, beleveszve a
kínok özönébe, amivel oly régóta kell szembenéznie.
Visszamegy a feleségéhez, segít neki felülni az ágyban, leteszi elé a
kizárólag színes pirulákból álló reggelit.
– A napi adagom – sóhajtja Sophie.
– Jó étvágyat, drágám! – kajánkodik Alex.
Felhajtja a kávéját.
– Nem eszel semmit? – csodálkozik Sophie.
– Nem igazán vagyok éhes. Bo… Ne haragudj a tegnap estéért.
Nem lenne szabad így felhúznom magam.
– Azt teszed, amit bírsz. – Sophie megsimítja borostás arcát. – Az
én hibám. De szükségem van rá, hogy tudjam, nem maradsz egyedül.
És főként, hogy nem követed el azt a hülyeséget, hogy utánam jössz.
Gomez torka úgy bedagad, hogy alig kap levegőt.
– Tudom, hogy nem szereted, ha erről beszélek, de muszáj ezt
megígérned, Alex.
– És ha egy időre leállnék a munkával? – veti fel a férfi.
Ügyes terelés.
– Bemegyek Maillard-hoz, kérek tőle egy év pihenőt. Akkor mindig
melletted lennék.
Mindketten tudják, hogy nincs már előttük egy év.
– Szükséged van rá, hogy kimozdulj itthonról, Alex. Szükséged van
rá, hogy mást is láss, mást is csinálj.
A beszéd kimeríti, Sophie vár, hogy újra rendesen kapjon levegőt.
– Nem akarom, hogy itt topogj körülöttem, és nézd, ahogy
agonizálok. Az borzasztó lenne. Neked éppúgy, mint nekem. És
különben is, szereted a munkádat.
– Erre majd még visszatérünk – mondja Gomez, és feláll. – Most
készülődnöm kell.

124
 Sophie hallja, hogy magára csukja a fürdőszoba ajtaját, hallgatja a
villanyborotva zúgását, a víz csobogását. Az ablak felé fordítja a fejét.
Az ég, bár barátságtalan, úgy vonzza, mint lepkét a fény. Megfogja a
feje fölött a kapaszkodót, lassan kiül az ágy szélére.
Még nincs negyvenéves. Néhány hónap múlva lesz annyi, ha
megéri.
Kézbe veszi a mankóit, lecsúszik az ágyról. Amint a lába a padlót
érinti, rátámaszkodik a két botra. Betegségtől meggyötört arca
fájdalmasan megvonaglik.
Ez a kurva betegség. Gyógyíthatatlan, de nem siet végezni vele.
Ízenként teszi tönkre.
Jobban szerette volna, ha villámcsapásszerűen sújt le rá a halál. Ha
Alex nem látja, hogy válik mozgó hullává. Ha más emléke marad róla.
De az embernek nincs választása.
Legalábbis ezekben a dolgokban.
Végre eljut az ablakig, kitárja, lehunyja a szemét. Friss szél
simogatja a bőrét, elképzeli, hogy a szabadban van, valahol a
tengerparton, északon. Hogy mezítláb szalad a nedves homokban.
Hogy még tud futni, úszni. Élni. Nem csak vegetálni.
Keserves küzdelem nélkül élni. Szenvedés nélkül.
Ha lenne még egy esélye… Csak azért harcol, hogy ne haljon meg
túl hamar; az elkerülhetetlen ellen küzd. Talán ostobaság, de az
életösztön már csak ilyen.
Alexandre visszajön a szobába, felöltözve, simára borotválva.
– Vissza kellene feküdnöd.
– Nem, jó így… Szerettem volna egy kis friss levegőt szívni.
– Indulok – mondja Alexandre, és megcsókolja. – Este találkozunk,
gyönyörűm.
– Semmit nem ígértél meg – emlékezteti Sophie.
– De igen – néz le a jegygyűrűjére Gomez. – Azt ígértem, hogy a
halálig a tiéd leszek.
– Ígérd meg! – parancsolja Sophie.
– Soha!

125
 Alexandre nagy, fáradt szemébe könnyek szöknek, de nem enged.
Még egyszer megcsókolja Sophie-t, és a karjába zárja, mielőtt kimenne
a lakásból.
A lépcsőházban összetalálkozik Martine-nal, aki jön átvenni a
stafétát.
– Vigyázzon nagyon a feleségemre! – mormogja Gomez.

*
**

Cloé az elsők között ér be az irodába. Persze, mert egy

szemhunyásnyit nem aludt. Ennek ellenére egyáltalán nem fáradt. Sőt,
remek formában érzi magát.
Mivel Nathalie még nincs itt, úgy dönt, ő maga főz egy kávét. A
közös kis emeleti konyhában üldögélve a fehér falat bámulja. Amin
mintha egy koporsó rajzolódna ki halványan.
Ugyanaz a koporsó, amit reggel talált, az autója motorháztetejét
lepő finom porrétegbe rajzolva. Szép ajándék a kellemes
napkezdéshez.
Ez az elmebeteg a halálomat akarja… Vagy csak terrorizálni.
Csakhogy én nem hagyom magam. Majd rájön, hogy hibát követett el,
amikor velem kezdett ki.
Végiggondolja, kik lehetnek a potenciális gyanúsítottak. Már
sokadszor teszi ezt. A volt férje áll a dobogó legmagasabb fokán. Cloé
azonban kezd kételkedni. A kapucni és a sötétség ellenére lehetséges-e
vajon, hogy az ember ne ismerje fel azt, akit valaha szeretett? Azt, akit
annyira átkozott, hogy már a halálát akarta?
Cloé nem tudja rá a választ.
Tény, hogy Christophe-nak komoly konkurensei vannak.
Így az előző kreatív igazgató, akit addig gyötört és alázott, míg az
be nem dobta a törülközőt. Benjamin. Az a kretén Benji… Egy nagy
nulla volt. Lassú és tehetetlen.
Vagy mondjuk inkább, hogy nem bírta Cloé tempóját követni. Hogy
Cloénak nem jött be a feje.

126
 Mindenesetre a cég érdekében cselekedett. Semmi személyes indok
nem vezérelte. Jóllehet örömét lelte benne, ez tagadhatatlan. És nem is
bánta meg.
Esetleg Nathalie? Eddig csak férfira gyanakodott, hogy nő is lehet,
eszébe se jutott. Márpedig a titkárnője utálja, ezzel tisztában van. És
általában szórakoztatja a dolog.
De nem ma reggel.
Nem, Nathalie-ban nincs elég kurázsi. Sem képzelőerő.
Ellenben Martins… Neki minden adottsága megvan hozzá. És
komoly indítéka is van, hogy az őrületbe kergesse. Hogy botlásra
ösztökélje. Hogy elgáncsolja a kulisszák mögött, hogy a megfelelő
pillanatban ne tudjon színre lépni.
Mi van, ha rájött, hogy az öreg már választott, és most mindent egy
lapra tesz fel? Tegnap reggel látszott rajta, iszonyúan örül neki, hogy
elkésett, és néhány kisebb baklövést követ el az értekezleten…
Tölt magának egy csésze kávét, és kimegy a konyhából. Ahogy
visszafelé tart az irodájába, Philipé előtt megy el. Habozik, körbenéz,
nem látja-e valaki. Végül belép, és gondosan becsukja maga mögött az
ajtót.
A szíve hevesen ver, úgy érzi, mintha bűnt követne el. Pedig
körülnézni egy kicsit egy kolléga irodájában voltaképp nem bűn…
Legfeljebb tapintatlanság.
De hát mit is találhatna itt? Egy kapucnis fekete pulcsit?
Nevetséges! Martins nem venné a nyakába a piszkos munkát, nem az a
fajta, aki bemocskolja a kezét. Inkább megbíz vele valakit.
Leül riválisa székébe, jobbra-balra forog, megpróbálja elképzelni,
hová rejtene a helyében egy kompromittáló dolgot. Megkísérli kihúzni
a fiókokat: nincsenek bezárva. Ami nem jelenti rögtön azt, hogy nincs
rejtegetnivalója.
Gondosan áttanulmányozza a tartalmukat: dossziék, amiket kitéve-
betéve ismer, irodaszerek… Sehol egy személyes tárgy, leszámítva egy
fotót bájos feleségéről és a lányáról. A bekeretezett fénykép mellett egy
szamárfüles könyv, látszik rajta, hogy már többször olvasták. Cloé
hosszú másodpercekig mered a címére.

127
 Manipulátorok.
Ahogy belelapoz, látja, hogy a szerző azt taglalja, kik a
manipulátorok, mik a módszereik. Igazi gyakorlati kézikönyv, hogy
felismerhessük, elkerülhessük őket.
Vagy utánozhassuk.
Visszateszi a helyére a könyvet, szemével tovább pásztázza az
íróasztalt. Több feljegyzés post-iteken. Emlékeztetők, visszahívandó
ügyfelek neve.
Ahogy felemeli az alátétnek használt naptárt, alatta is talál egy jól
elrejtett ragacscetlit. Rajta egy név, ami semmit nem mond neki. És
egy mobilszám.
Gyorsan átmásolja egy fecnire a nevet meg az elérhetőséget, és
zsebre vágja a papírt. Ideje távoznia.
Mindent elrendez úgy, ahogy volt, magához veszi a kávéscsészéjét.
Ahogy kinyitja az ajtót, kis híján hanyatt vágódik: Philippel találja
magát szemközt.
A férfi meglepődve néz rá, a csodálkozás azonban hamarosan
haragba csap át.
– Cloé… te aztán korán keltél ma reggel! Megtudhatnám, mit
keresel az irodámban?
– Egy dossziét, amire szükségem volt.
– És megtaláltad? – pillant üres kezére Martins. – Ha szükséged van
valamire, csak kérned kell.
Cloé gondolatai fénysebességgel cikáznak, a szíve majd kiugrik a
helyéből.
– A Barbier-dossziéról van szó.
– Az irattárban van. És ha nem tudnád, én nem az irattárban
dolgozom. Egyelőre… Most pedig menj ki az irodámból.
– Miért zavar annyira, hogy bejöttem? Talán van valami
rejtegetnivalód? – lendül ellentámadásba Cloé.
– Semmi a világon, drágám. De te az idődet vesztegeted.
– Az… időmet vesztegetem? Miről beszélsz?
– Nem fogsz választ kapni a kérdésedre azzal, hogy a holmim között

128
turkálsz. Ha ismerni akarod a jövődet, fordulj inkább jósnőhöz! – vágja
az arcába Martins, és becsapja az ajtót.

*
**

– Viszlát holnap, te kis léhűtő! – csap Laval vállára Gomez.

– Viszlát, főnök! És szép estét!
– Neked is! Csókoltatom a tévédet.
– Roppant vicces! – dohog a hadnagy.
Gomez nem indul egyenesen haza. A forgalom láttán kirakja a
tetőre a villogót, bekapcsolja a szirénát, és keresztülszáguld a városon.
Végre megtalálta azt, amit hetek óta keresett. Amivel örömet
szerezhet Sophie-nak. Annyira fontos neki a mosolya… Megint csak
eszébe jut, mi lesz akkor, ha ez a mosoly végleg elenyészik, amikor a
halál megdermeszti a vonásait. És megszabadítja végre a fájdalomtól.
Egy lehangoló kis bolt előtt állítja le az autót. Antikvárium. Odabenn
egy szál vevő sincs, nem is érti, hogy tud megélni a kereskedő.
– Jó estét, Alexandre Gomez vagyok.
– Á, ön az, már vártam!
Az antikvárius elővesz a kassza alól egy könyvet, leteszi a
parancsnok elé.
– Tessék, itt van, amit keresett.
Gomez önelégülten mosolyog. Egy olyan könyv, amit már ősidők
óta nem lehet kapni, sosem adták ki újra. Egy regény, amit Sophie még
fiatalkorában olvasott, és mély benyomást tett rá. Egy regény, amit
feltétlenül el akar még egyszer olvasni, mielőtt…
Nem kerül épp kevésbe, de Gomez úgy érzi, felbecsülhetetlen
értékű kincset tart a kezében. Fizet, ajándékcsomagolást kér, és
visszaszáll a kocsijába. A könyvet az anyósülésre teszi, és újra
bekapcsolja a szirénát.

129
130
 14. FEJEZET

ALEXANDRE FUTVA MEGY FEL A LÉPCSŐN. Előre élvezi,

milyen hatást fog majd kiváltani az ajándék, alig várja, hogy
odaadhassa. Megígérte Sophie-nak, hogy előkeríti ezt a könyvet. És ő
mindig állja a szavát.
Martine-t a nappaliban találja, egy ostoba pletykalapot olvasgat,
szemlátomást nagyon kedveli ezt a műfajt.
– Jó estét, uram! Halkan beszéljen, alszik.
– Rendben – suttogja Alexandre. – Milyen volt a nap?
Martine vállat von.
– Szükség volt morfiumra. Fájdalmai voltak.
Gomez ajkáról leolvad a mosoly.
– De úgy tűnik, most jobban van – folytatja Martine. – Nemrég
benéztem hozzá, mélyen alszik. Próbálja meg nem felébreszteni. – Jól
van. Szép estét!
Kikíséri, az ajtóban kezet szorít vele.
– Viszontlátásra holnap!
Mivel kicsit frusztrálja, hogy nem tudja rögtön odaadni az
ajándékot, Alexandre úgy dönt, leteszi az éjjeliszekrényre, hogy Sophie
rögtön meglássa, amikor felébred. Nesztelenül beoson a szobába. Az
éjjeli lámpa fel van kapcsolva.
Sophie arcát lágy fény világítja meg. Halott.
A szeme nyitva, a plafonra mered.
– Szia, gyönyörűm! Azt hittem, alszol… Van számodra egy
meglepetésem!

131
132
 15. FEJEZET

ALIG PÁR KILOMÉTER ÉS OTTHON LESZ. Alig másfél óra és

Bertrand a karjába zárja. Nyolcra jön érte, hogy vacsorázni vigye.
Annyira tud hiányozni, hogy az már veszélyes. De Cloénak se ereje, se
kedve ellenállni a vonzásának. Az sem érdekli, ha esetleg nagy árat
kell majd fizetni érte.
Mert szükségképpen fizetni kell majd.
Ahogy a dugókban araszol, egyre csak töpreng. A délután jó részét
keresgéléssel töltötte, de a post-iten lévő név nem céges ügyfélé.
Ő az, biztos vagyok benne. Martins. Nem tudom, hogyan, de
megtudta, hogy Pardieu engem fog kinevezni igazgatónak, és
megpróbál megszabadulni tőlem. Most már azt is tudja, hogy
gyanakszom rá. Ettől vagy lehiggad, vagy…
A Mercedes végre letér az autópályáról. A városban ma este
különösen sűrű a forgalom. Cloé úgy dönt, egy másik úton megy haza,
a Marne partján. Az hosszabb ugyan, de nem annyira zsúfolt. Végre
magasabb sebességre kapcsolhat.
Hátulról hirtelen rátapad egy autó, fájdalmasan elvakítja.
– A reflektort, te agyalágyult! – szitkozódik, és lejjebb hajtja a belső
visszapillantót.
A lámpa pirosra vált, megáll. A fényszórók még mindig mögötte
vannak.
– Hogy ez mekkora barom!
Elindul, jobbra fordul, hogy lerövidítse az utat, kertes házakkal
övezett kis utcák labirintusában kanyarog. A fényszórók követik.
Cloé izzadni kezd. Hideg veríték csorog végig a tarkóján.

133
 Ő az. Semmi kétség.
Gyorsít – a másik kocsi is.
Balra fordul – az is.
– A francba! A francba…
Annyira elvakítja a reflektor, hogy nem tudja kivenni a kocsi
márkáját és színét. Egyedül azt sejti a lámpái magasságából, hogy
terepjáró vagy furgon lehet.
A reggelre a motorháztetőn hagyott rajz… Így akarta
figyelmeztetni, hogy a kocsija lesz a koporsója?
– Nyugalom! – mormogja. – Nyugalom!
Hirtelen lefékez, leállítja a kocsit az útpadkán, készen arra, hogy
azonnal indítson megint. Abban reménykedik, hogy a másik megelőzi
és eltűnik. De természetesen egy méterrel mögötte megáll.
Cloé ellenőrzi, hogy az ajtók be vannak-e zárva, kiveszi a táskájából
a telefonját.
Felhívni a zsarukat. Gyorsan.
Egy lökéstől előrebukik, a mobil kiesik a kezéből. Az üldözője
hátulról nekihajtott a Mercedes lökhárítójának. Cloé a telefon után
tapogat, de nem találja. A másik autó gyorsít, a Mercedes megindul
előre, hiába nyomja Cloé a féket.
Egyesbe kapcsol, beletapos a gázba. A keze reszket.
A másik autó egykettőre utoléri.
Cloén most már teljesen úrrá lett a pánik, azt sem tudja, hová tart.
Balra fordul, elmegy egy tábla mellett, észre sem veszi.
Zsákutca.

*
**

Az ágy lábánál megmerevedik.

Csak áll. Minden reakció nélkül. Ugyanolyan mozdulatlan, mint ő.
Csak éppen ő még lélegzik.
S talán épp ez fáj a legjobban.

134
 Az előtte álló évek.
Amikor nélküle kell lélegeznie.

*
**

Brutális fékezés.
Zsákutca.
Mögötte a fényszórók lassan, vészjóslóan közelednek.
Cloé már nem tudja, mit csináljon. Kaotikusan kavarog minden a
fejében, a félelemtől leblokkol az agya.
Hagyja itt a kocsit, ugorjon át egy kerítésen, és meneküljön be
valakihez? Vagy várjon?
Ha kiszáll, elhagyja a menedékét. Ha nem mozdul, idejöhet érte.
Lehajol, hogy felvegye a mobilt, de az becsúszott az ülés alá. Csak
úgy tudná kiszedni, ha kiszáll az autóból.
Ahogy felegyenesedik, látja, hogy a másik kocsi úgy tíz méterre
mögötte áll.
Ide fog jönni. Erőszakkal betuszkolja majd a kocsijába. Összeveri,
megöli. Vagy még annál is rosszabb.
A szíve olyan hevesen ver, hogy az a benyomása, mindjárt
kilökődik a mellkasából, és nekicsapódik a szélvédőnek.
A másik kocsinak kinyílik az ajtaja. A sofőr kiszáll. Cloé a
visszapillantóra szegezi a szemét, még a lélegzetét is visszafojtja. Mire
készül?
A fényszórók miatt alig lát valamit.
Csak egy árnyékot.
Valószínűleg egy férfi. Magas, sötét ruhát visel, a fején van valami.
Felé tart.
Meg kell találnia a megoldást. Gyorsan.
Megnyomja a dudát, egészen rátenyerel. Az Árnyék mozdulatlanná
merevedik.
Végre fény gyúl a szemközti kertben, egy férfi tűnik fel a küszöbön.

135
A szomszédja néhány másodperc múlva ugyanazt teszi.
Cloé még mindig nyomja a dudát.
– Rajta, gyertek már ki! – üvölti. – Segítsetek!
Az ismeretlen visszaszáll a kocsijába. Hátratolat és eltűnik.
Cloé elengedi a dudát. Zihál, a szeméből csorognak a könnyek.
A lakók visszamennek a házaikba, végre helyreállt a nyugalom.

*
**

Cloé a kanapén ül. Két összetámasztott tenyerét a combja közé

dugja, arca végtelenül feszült, a jobb lába enyhén remeg. Bertrand az
ablaknál állva figyeli.
– Jobban vagy?
Cloé megrázza a fejét.
– Mivel nem akarod, hogy étterembe menjünk, összeütök valamit
neked – ajánlja fel a férfi.
– Ne… Amúgy sincs semmi a hűtőben. Nem volt időm
bevásárolni… És nem is vagyok éhes.
Bertrand letérdel elé, megfogja a kezét. Jéghideg.
– Próbálj ellazulni!
– Meg akar ölni.
Cloé fáradt szemét a férfiéba fúrja, megnyugvást keres benne, de
hiába.
– Ne mondj ilyet! Ez csak egy rossz tréfa – bizonygatja Bertrand. –
Valaki egyszerűen rád akarta hozni a frászt… És sikerült is neki.
Cloé igyekszik visszatartani a könnyeit, Bertrand magához öleli.
– Nyugodj meg, bogaram! Lehet, hogy csak elévágtál a fickónak, és
így akarta megbosszulni. Vagy csak meglátta, hogy itt egy szép csaj, és
kicsit szórakozni támadt kedve.
– Ő volt az! – ordítja Cloé.
– Sötét volt, nem értem, hogy lehetsz ennyire biztos ebben. Hogy

136
ismerhetsz fel valakit, akit igazán soha nem láttál…
Cloé azonban tudja. Hogy ez ugyanaz a férfi volt. Hogy nem
tréfából tette, amit tett. De nem találja a szavakat, amikkel
meggyőzhetné Bertrand-t. Úgyhogy felhagy az erőlködéssel, csak
tovább zokog a karjaiban.

137
 16. FEJEZET

A FAL MELLETT KUPOROG AZ ABLAK ALATT, ÉS NÉZI.

Egész éjszaka őt nézte.
Mert hamarosan elviszik tőle. És többé nem fogja látni.
Soha többé.
Ami elviselhetetlen.
Testének összes könnyét elsírta, a világ összes istenét elátkozta.
Arra gondolt, lezárja a szemét, de nem merte megérinteni. Az, hogy
hideg bőrét tapintsa, meghaladta az erejét.
Arra gondolt, kézbe veszi a pisztolyát. A szájába dugja, és
utánamegy.
Végül nem húzta meg a ravaszt. Még nem. De nem tett le róla.
Végtére is, semmit nem ígért meg neki.
A fegyver ott van a keze ügyében. A pisztolytáskában.
Csak egy egyszerű mozdulat. És minden feledésbe merül. Nincs
több szenvedés.
Soha többé.

Még egy álmatlan éjszaka.

És még mindig nem érzi kimerültnek magát. Sőt, a hisztériát
súrolóan energikus. Görcsösen feszülő izmok, felajzott idegek.
A tükörben alig ismer magára. A fáradtság, amit nem érez, az arcán
látványos nyomokat hagyott.
Visszamegy a hálószobába, Bertrand még mindig alszik.

138
 Hogy tud aludni, amikor ő a halállal flörtöl? Azt szeretné, ha
osztozna az álmatlanságában, a szorongásaiban, a félelmeiben. Akkor
is magányosnak érzi magát, amikor itt van.
Magányosnak és sebezhetőnek.
De elég volt a játékból. Mostantól változnak a szabályok.

*
**

Meg sem hallja, hogy Martine bejön. Túlságosan messze jár.

Áthatolhatatlan fájdalom-, bánat- és félelempáncél veszi körül.
– Jó reggelt, Sophie!
Az asszony megtorpan a szoba küszöbén. Először Alexandre-t látja
meg, ahogy a földön gubbaszt, alig lehet ráismerni. A jobb kezében
pisztoly.
A szeme Sophie-ra vándorol.
– Édes istenem…
Néhány másodpercig letaglózva áll, majd ráeszmél, hogy
cselekednie kell. Odamegy a férfihez, lehajol hozzá.
– Gomez úr, legyen szíves, adja ide nekem azt a fegyvert!
A kezét nyújtja felé, de Alexandre észre sem veszi, szemét a
feleségére szegezi. Mintha attól félne, ha elfordítja róla a tekintetét,
örökre eltűnik.
– Adja ide a fegyverét, Gomez úr! – ismétli meg végtelen
szelídséggel Martine.
– Hagyjon bennünket! Menjen el!
– Nem, Alexandre. Nem tehetem. Adja ide a fegyvert, akkor
elmegyek.
Gomez végre felé fordítja a szemét. Azokat az eszelős szemeket.
Hátborzongatóan szépek.
Hátborzongatóan szomorúak.
Martine előrenyúl, megfogja a pisztolyt.
– Gyerünk, Alexandre, engedje el!

139
 Gomez szétnyitja az ujjait, Martine a markolatánál fogva elveszi
tőle a Sig-Sauert, kisiet, hogy biztos helyre tegye. Amikor visszajön,
Gomezt ugyanabban a helyzetben találja. Mintha mindörökre kővé
dermedt volna.
Martine ráhúzza a takarót Sophie fejére. Mintha a halálnak nem
lehetne arca.
– Ne! – ordít fel Gomez. – Ne nyúljon hozzá!
Feláll, Martine ösztönösen hátrább lép.
Ezek az eszelős szemek. Amik most már őrá merednek.
– Nyugodjon meg, kérem…
Martine minden hirtelen mozdulattól óvakodva kihátrál a szobából,
a folyosón előveszi a mobilját. Mielőtt azonban tárcsázna, inkább
kimegy a lakásból.
Alexandre reszkető kézzel lejjebb húzza a takarót.
– Itt vagyok – mormogja. – Senki nem nyúlhat hozzád. Senki.

*
**

– Jó, akkor összefoglalom: tegnap este egy férfi követte autóval.

Ugyanez a férfi, akiről nem tud személyleírást adni, már korábban is
követte az utcán, több ízben is.
A zsaru sóhajt, Cloé nem tágít. Azt gondolta, könnyebb lesz őket
meggyőzni.
– És ott van még a halott madár is, amit a lábtörlőmön találtam,
és…
– Nem kell mindenben a rosszat látni, hölgyem! – szakítja félbe a
hadnagy. – Az a madár a maga lábtörlőjére ment megdögleni, nincs
ebben semmi. Nem minden madár rejtőzik el, ha meg akar halni!
Cloé állkapcsa megfeszül. Ez a fickó nyíltan gúnyolódik vele.
– És a koporsó az autómon?
A rendőr vállat von.
– Egy idétlen kölyök vagy egy otromba szomszéd.

140
 – Életveszélyben vagyok, maga meg nem hisz nekem! – fakad ki
Cloé.
– Idehallgasson, hölgyem, én szeretnék magának segíteni, de
őszintén szólva nem tudom, hogyan. Egy férfiről beszél, akit soha nem
látott tisztán, csak futólag, homályosan. Ellenőrizhetetlen dolgokról
beszél. Ha lennének, teszem azt, névtelen telefonok vagy levelek, az
már más. De így…
– Mondom, hogy valaki a bőrömet akarja! – csattan fel jeges
hangon Cloé. – És magának kötelessége segíteni nekem.
A hadnagy megint sóhajt egyet, és a faliórára pillant.
– Ki akarna ártani önnek? – kérdezi kényszeredetten. – Gyanakszik
valakire?
– Nos… A volt férjemre, például. Börtönbe juttattam.
A zsaru erre már némi érdeklődést mutat.
– Rendkívül féltékeny volt, birtokló természetű… Vert is. Végül,
amikor kórházba kerültem miatta, feljelentettem. Hat hónap börtönre
ítélték, amiből négy hónapot felfüggesztettek. Christophe Dariónak
hívják.
A hadnagy jegyzetel.
– Jelenleg hol tartózkodik?
– Fogalmam sincs. Elváltunk, azóta nincs hírem róla.
– Nem fizet asszonytartást? – kérdezi csodálkozva a rendőr.
– Nem. Jóval többet keresek nála – magyarázza fölényes mosollyal
Cloé.
– Értem… És arra gondol, hogy bosszút akar állni, ha jól
értelmezem a szavait.
– Elképzelhető.
A zsaru ismét felsóhajt. Láthatólag ez szokása. Az is lehet, hogy tik.
Vagy a panaszok súlya nyomja, amiket kénytelen egész nap elviselni.
– Más gyanúsított?
– Ott van még Philip Martins is, ő a másik igazgatóhelyettes az
ügynökségnél, ahol dolgozom.

141
 Cloé mesél a rivalizálásukról, a vezérigazgató közelgő távozásáról.
A rendőr a homlokát ráncolja.
– Azért ez egy kicsit erős. Ha minden kolléga, akivel versenyben
vagyunk egy posztért, elkezdene…
– Jó, akkor jegyzőkönyvezi a feljelentésemet?
– Ki ellen?
Cloé a szemét forgatja.
– Ismeretlen tettes ellen, természetesen!
– Sajnálom, hölgyem, de nem fog menni. Nincs olyan alapos indok,
ami lehetővé tenné, hogy írásba foglaljam a feljelentését, és vizsgálatot
indítsak. Nekem kézzelfogható elemek, tények kellenek. Jelen esetben
viszont se támadás, se magánlaksértés nem történt. Se szóbeli, se
írásbeli fenyegetést nem kapott…
– Megvárja, hogy meghaljak, hogy lépjen?
– Ne legyen már ennyire pesszimista! – vigyorog a zsaru. – Attól
még nem fog meghalni, hogy egy pasas egyszer-kétszer követte az
utcán… Lehet, hogy egész egyszerűen szerelmes magába!
– És a volt férjem?
– Ha ő lett volna, felismeri. Még kapucnival a fején is! Ugyan,
hölgyem, most komolyan… Annyit tudok tenni, hogy lenaplózom a
bejelentését. Ha jobban körvonalazódik a dolog, ha igazán
megfenyegetik, jöjjön vissza.
Cloé majd felnyársalja a szemével.
– És ne felejtse magával vinni a… mirelit madarát. Más dolgunk is
van, mint egy árnyék után futkosni.

*
**

Nem volt választása. Túl sokan voltak, hamis szánalommal és igazi

fecskendővel felfegyverkezve.
Sophie testét elvitték a halottasházba.
Ő meg itt maradt, az üres szoba foglyaként. Az élete romjai között.

142
 Újra magához vette a szolgálati fegyverét, amit Martine előzőleg az
egyik beépített szekrénybe rakott, a jobb kezében szorongatja.
Muszáj megígérned, Alexandre…
Vannak betarthatatlan ígéretek, szerelmem. Tudom: azzal, hogy
golyót röpítek a fejembe, még nem érlek utol. Az túl könnyű lenne, túl
szép. Ha létezne ez a hely, ahol találkozhatunk, csak várnom kellene.
Tudom, ha meghúzom a ravaszt, örökre elveszítelek.
De legalább felejthetek.

*
**

Úgy érzi, mintha lenyelt volna egy mérges kígyót. Ami tovább
tekergőzik a beleiben.
Vagy mintha rákötötték volna a kettőhúszra, és félpercenként
áramütés érné.
Nem képes megnyugodni.
Egyrészt ott van a félelem, ami meg-megújuló hullámokban tör rá.
Aztán az az érzés, hogy a homlokára céltábla van vésve. Hogy préda
lett. Könnyű préda.
Végül a tehetetlenség. Meg a magárahagyatottság szörnyű érzése.
Senki nem hisz neki. Senki nem veszi komolyan. Miközben az
Árnyék csak azt várja, hogy elérkezzék a megfelelő pillanat.
Késő délelőtt ért be az Ügynökségre, miután egy csomó időt
elvesztegetett a rendőrségen. Két órát várt arra, hogy a végén
megalázza egy jöttment zsaru.
Tehetetlen alak! Kézzelfogható elemeket akarsz? Ígérem, hogy a
még meleg hullámat az irodádba szállíttatom!
Előveszi a zsebéből a papírt, amire a Philip Martins irodájában talált
rejtélyes nevet és telefonszámot jegyezte fel. Victor Brugman, 06 39
63…
Úgy dönt, szerencsét próbál. Tárcsázza a számot, közben becsukja a
félhomályba burkolózó iroda ajtaját. Leeresztette a reluxát, hogy ne
figyelhessék távcsővel. Mert biztos benne, hogy most is ott van.

143
Szakadatlanul őt lesi.
A harmadik csengés után egy férfi szól bele a telefonba.
– Brugman úr?
– Személyesen…
– Elnézést, hogy zavarom. Philip Martinstől kaptam meg a
mobilszámát.
A vonal másik végén rövid csönd.
– Hallgatom, hölgyem… Kivel is beszélek?
Cloé sebtében kitalál egy nevet.
– Arról van szó, hogy nekem is szükségem lenne a szolgálataira.
– Hogyne, természetesen. Mekkora összeget kíván befektetni?
– Mekkora összeget? – visszhangozza Cloé. – Megadom az árat,
ami kell.
Újabb csönd. Hosszabb, mint az imént.
– Korlátlan költségvetése van, remek! De pontosan mit szeretne?
– Ugyanazt, amit Martins. Hogy foglalkozzon valakivel a
megbízásomból.
– Igazán? És milyen módon foglalkozzam vele?
Cloénak az az érzése, hogy ingoványos talajra tévedt.
– Azt akarom, hogy ijesszen rá.
A férfi elneveti magát.
– Idehallgasson, asszonyom, azt hiszem, itt valami félreértés van.
Méghozzá jókora! Tudja, én csak egy egyszerű ingatlanügynök
vagyok. Rá tudok ugyan ijeszteni valakire, különösen, amikor közlöm
az árat… de azért nem ez a szakterületem!
Cloé becsukja a szemét, és minden mentegetőzés nélkül kinyomja a
telefont.
– A francba!
Újabb zsákutca. Még szerencse, hogy rejtett számról hívta.
Az órájára néz. Alig hogy elkezdődött a délután, de egyszer csak
felmerül benne, mit keres ő itt. Egész nap képtelen volt koncentrálni.

144
Az akták úgy tornyosulnak előtte, mint megannyi megmászandó hegy.
Ő, aki rendszerint olyan gyors, egyet sem bírt áttanulmányozni, pedig
mindegyikkel kapcsolatban várják a véleményét.
Fölösleges erőlködni, feladja. Kézbe veszi a vezetékes telefont,
Nathalie-t hívja.
– Elmegyek – jelenti be. – Időpontom van az orvosnál.
– Hánykor jön vissza?
– Nem jövök vissza.
– Nem? – lepődik meg a titkárnő. – Van valami utasítása
számomra?
– Nincs. Viszlát holnap, Nathalie!
Kikapcsolja a számítógépét, felkapja a kabátját, és menekül. Nyílik
a lift, Martins és Pardieu lép ki belőle tréfálkozva.
A legrosszabbkor.
– Te már mész? – kérdezi álnokul Philip.
Az órájára pillant, a vezérigazgató ugyanezt teszi.
Egyre jobb.
– Találkozóm van.
– Kivel? – kérdezi Philip.
– Az orvosommal.
– Beteg, kicsikém?
Nem bírja elviselni, hogy „kicsikém”-nek nevezi, különösen
Martins előtt nem.
– Nem tudom, nem érzem jól magam.
– Szó, ami szó, elég sápadt vagy – jegyzi meg gunyorosan Martins.
– Kimerültnek látszol.
– Valószínűleg elkaptam valamit – feleli Cloé. – Holnapra már
jobban leszek.
– Pihenjen, kicsikém. Most nem lehet gyengélkedni.
Cloé belép a liftbe, megnyomja a 0-s gombot. Martins visszafordul,
különösen ocsmány mosolyt villant rá. És mielőtt még összezárulna az
ajtó, látja, hogy az Öreg vállára teszi a kezét, és valamit súg a fülébe.

145
 – Ezt még megkeserülöd! – mormogja Cloé.

*
**

– Főnök?
Gomez tudja, hogy ismeri ezt a hangot. De már nem emlékszik rá,
hogy kihez is tartozik. Talán amiatt a szarság miatt nem, amit reggel a
doki belenyomott. Vagy talán kezd megőrülni. Ezúttal tényleg.
Laval jelenik meg a szoba küszöbén.
– Nyitva volt az ajtó – mentegetőzik.
Gomez felemeli a fejét, a hadnagy alig észrevehetően hátrahőköl,
ahogy meglátja az ismerős arcot. Végtelenül elgyötörten.
Ránéz a betegágyra, nehezen tudja elhinni, hogy ennyi ideig
semmiről sem tudott. Visszagondol a múltkori beszélgetésükre a
Villard-nál rendezett buliról, gyermeki szemébe könnyek szöknek.
– Maillard szólt… Ő mondta, hogy jöjjek el.
– Tűnj innét! Egyedül akarok lenni.
– Az ápolónő telefonált neki, aki a feleségét gondozta. Maillard épp
Marseille-ben van, ezért felhívott, és mindent elmondott. Én nem
tudtam… Ahogy rajta kívül más sem. Arra kért, maradjak magával.
– Menj el!
– Nem. Nem megyek. Nem maradhat egyedül. Most nem.
A hadnagy egy lépést tesz a főnöke felé, aztán megtorpan. Most
veszi csak észre a fegyvert a kezében.
Nem szabad siettetni.
Ő is lecsúszik mellé a fal tövébe. Hogy ugyanabban a testhelyzetben
legyen.
– El kellett volna mondania nekünk.
– Ugyan mit változtatott volna?
– Talán a segítségére lehettünk volna.
Gomez torkából ideges nevetésféle tör fel, keze erősebben szorítja a
Sig-Sauer markolatát.

146
 – Le kéne lépned, hadnagy.
– Nem, főnök. Nem hagyom itt.
– Félsz, hogy lepuffantom magam?
Laval elgondolkozik, mielőtt válaszolna.
– Utána akar menni, igaz?
– Úgysem mehetek utána. Ez az egész baromság.
– Én is így gondolom. Ahol ő van, ott már nincs szenvedés.
– Én viszont szenvedek.
– Képzelem.
– Nem tudhatod.
– Azt mondtam, képzelem, nem azt, hogy tudom… Minden szónak
jelentősége van, főnök. Maga tanított erre.
Egy kis ideig csöndben ülnek.
– Nem akadályozhatom meg, hogy kinyírja magát, ha igazán ezt
akarja – szólal meg újra Laval. – De… azért szeretném megpróbálni.
A hadnagy ismét elhallgat. Nyugodtnak látszik, pedig a
koponyájában vihar tombol. Mit mondjon neki? Hogy bírja maradásra?
Az ösztönödre hallgass, Kölyök! Gomez szokta ezt mondogatni.
Csakhogy most egy rossz lépés az életébe kerülhet.
Néhány perc múlva nekidurálja magát.
– Szerette őt, ugye?
Gomez lehunyja a szemét.
– Tűnés!
– Válaszoljon a kérdésemre, és békén hagyom.
– Mindennél jobban – suttogja Alexandre.
– Ha kiloccsantja az agyát, a fájdalma megszűnik, az biztos. De nem
csak a fájdalmat fogja elfelejteni. Hanem mindent.
Gomez a térdére hajtja a fejét, kezét a koponyájára szorítja. Úgy
érzi, mindjárt szétrobban a feje. Mielőtt még meghúzná a ravaszt.
– El fogja felejteni, hogy ki volt ő. Hogy mit jelentettek egymásnak.
Alexandre úgy érzi, mintha fiatal kollégája szögeket verne a

147
gerincébe.
– Senki nem ismerte őt jobban, mint maga, gondolom. Szóval, ha
szét akarja lőni a fejét, nem lesz többé hely, ahol létezhetne.
– Hallgass! – rimánkodik Gomez. – Könyörgöm, hallgass…
Laval érzi, hogy célba talált. A megfelelő ponton. A megfelelő
időben.
– Rendben, hallgatok… Jut eszembe: rájöttünk, hol dekkol Nikolle.
Alexandre még mindig lehajtja a fejét, mintha nem is hallotta volna.
– Alban Nikolle, Bashkim jobbkeze – emlékezteti Laval. – És ezt
magának köszönhetjük.
A parancsnok továbbra sem reagál. A fiatal zsaru azonban nem
tágít.
– Emlékszik arra a fazonra, aki a Fraternité utca 29-ben lakott? Na,
rátapadtunk, és ő vezetett el minket Nikolléhoz. Van egy kérója
Kremlin-Bicêtre-ben. És érzem, hogy ő pedig hamarosan elvezet
bennünket Bashkimhoz. Lehallgatott telefonbeszélgetésekből kiderült,
hogy az a gané épp Franciaországban van. Gondoltam, nem árt, ha
tudja.
Gomez végre felemeli a fejét, és váratlan gyengédséggel néz a
hadnagyra.
– Tomor Bashkim itt van – nyom meg minden egyes szót Laval. –
Itt, Franciaországban. Egészen pontosan Val-de-Marne-ban. És a
cimborája hamarosan elvezet minket hozzá, ebben biztos vagyok. De
ez a szemétláda a magáé, főnök. Ezt nem felejtettük el. Szóval melegen
tartjuk magának, amíg vissza nem tér közénk. Addig várunk, amíg
kell… Kér egy cigarettát?
Alexandre bólint, Laval a padlón odacsúsztatja neki a dobozt és az
öngyújtót. Alexandre végre leteszi a fegyvert. Bizonyára csak néhány
percre, persze. De ez is már valami.
– Beszéljen nekem róla – mormogja Laval. – Semmit nem tudok a
feleségéről…

148
149
 17. FEJEZET

TERMÉSZETESEN CLOÉ NEM MENT ORVOSHOZ. Ahhoz,

hogy kiirtsa a parazitát, ami megmételyezi az életét, többre van
szüksége egy egyszerű háziorvosnál.
Neki specialista kell. A bérgyilkos fajtából.
Habár egy doki talán el tudná magyarázni, miért ver annyira
összevissza a szíve. Néha csak úgy vágtat. Máskor meg ijesztően lustán
cammog.
Azt is elmagyarázhatná, miért van reggel óta időről időre olyan
érzése, mintha kilépne az elevenek világából. Mintha nyitott szemmel
aludna, mintha nem lenne benne a saját testében. Mintha fekete lyukak
lennének az életében. Az agyában.
Bizonyára csak a fáradtságtól van. A két álmatlan éjszaka
következménye.
Meg a félelemé. Amibe napok óta úgy merül bele, mint valami
savas fürdőbe. Nyilvánvaló, hogy kezd nyomokat hagyni benne.
Az állapota ellenére eljutott hazáig, bár útközben kénytelen volt
egyszer kis időre félreállni. Abban reménykedett, ha eltér a
napirendjétől, kijátssza az Árnyék terveit.
És csakugyan nem látott autót, ami követte volna.
Kulcsra zárja az ajtót, kibújik a kabátjából, s már fogja is a telefont,
hogy felhívjon egy lakatost. Még egy retesz kellene az ajtóra, amit
páncéloztatni is akar, és zárat is cseréltetne rajta. Szerény kis
pluszvédelem, de valamelyest megnyugtatná.
A mester hétfő estére ígérkezik. Még egy hétvégét át kell vészelnie,
de ki fogja bírni.

150
 Most még azt kellene kitalálni, hogyan szerezzen fegyvert. Egy
könnyű, egyszerűen kezelhető kis pisztolyt, ami elfér a kézitáskájában
a rúzs és a zsebtükör mellett.
Csakhogy az ő világában nincs olyan, aki elláthatná ilyen
portékával.
A kanapén ül és töpreng. A környezetében ki tudná vajon
megmondani, mit kéne tennie?
Talán elég bemenni egy fegyverkereskedőhöz? Nem ért hozzá, de
feltételezi, hogy valamiféle engedéllyel kell rendelkeznie. A neten
végzett keresgélés után megérti, hogy az egyetlen fegyver, amit
megvásárolhat magának, a játékboltok polcain trónol.
És ha gázsprayt venne? Persze az nem olyan elrettentő, mint egy
Kalasnyikov, de több a semminél.
Beszerezhetne hozzá néhány golfütőt is: egyet az autójában tartana,
egyet a bejárati ajtó mögött, egyet a hálószobában.
Ahhoz könnyen hozzá tudna jutni. Az ő világában sokkal
egyszerűbb golfütőt kölcsönözni, mint revolvert. Társadalmi szint
kérdése.
Mivel a zsaruk nem hajlandók foglalkozni az ügyével, majd ő
megvédi magát.
Nem az a fajta nő, aki tétlenül hagyja, hogy megtámadják.
Legközelebb, ha ez az őrült felbukkan, ígéri, hogy nem fog elájulni,
hanem közel engedi magához, a képébe fújja a bénító gázt, és
kettéhasítja a koponyáját.
Ettől az elhatározástól megerősödve úgy dönt, megajándékozza
magát egy kis pihenéssel. Hagy egy üzenetet Bertrand-nak, hogy várja
vacsorára, és kétszer is ellenőrzi, hogy az ajtók és az ablakok be
vannak-e zárva.
A hálószobában megszabadul a ruháitól, és bebújik a paplan alá.
Nem igazán álmos, de tudja, hogy be kell pótolnia az elmaradt alvást.
Hétfőn tökéletes formában kell lennie, hogy átrágja magát az
íróasztalán várakozó dossziékon. Nem okozhat csalódást az Öregnek,
ha valóra akarja váltani a terveit.
Meg kell felelnie az ambícióinak. Mindig.

151
 Mivel a szeme nem hajlandó lecsukódni, az éjjeliszekrény fiókjából
kivesz egy doboz altatót, és bekap egyet.
Tíz perc múlva bevesz egy másodikat is.

*
**

Egy gyermek kacagása. Tiszta, kristályosan csengő. Közvetlenül

utána hátborzongató üvöltés, egy test a mélybe zuhan, és összezúzódik
a lábánál.
Cloé felnyitja a szemhéját, koromsötét van. Megnézi az
ébresztőórát, megállapítja, hogy már fél nyolc. Mennyi ideig alhatott?
Nem emlékszik már rá, hánykor feküdt le. Sőt, arra sem emlékszik,
miért nincs az irodában. Egyáltalán bement ma? A fejében szörnyű
zűrzavar.
Megszólal a mobilja, úgy rándul össze, mintha elektrosokkot kapott
volna. Hunyorogva olvassa az SMS-t. Minden annyira elmosódott…
Bertrand-tól érkezett, azt írja, rendben, szívesen jön vacsorázni este.
Meghívta? Bizonyára… Csak éppen nem emlékszik rá.
Megpróbál kikecmeregni a kábaságból. Az ágy szélén ül, fejét a két
keze közé fogja, és igyekszik szembeúszni az árral.
– Ez a rohadt altató!
Agyában még mindig az álma képei pörögnek, nem ébredt még fel
teljesen.
A velőtrázó üvöltés, a mélybe zuhanó test, ami a lábánál csapódik a
földbe.
Ha legalább csak rémálom lenne. Ha csak az lenne…
Feláll, kissé dülöngél.
Szerencsére Bertrand kilenc előtt nem ér ide.
Gyorsan beáll a zuhany alá, aztán magára kapkodja a ruháit. Ahogy
a köd kezd oszlani a fejében, hirtelen rádöbben, hogy üres a hűtője.
Kong az ürességtől.
– A francba!

152
 Nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy egy szupermarketben
tülekedjen a tömegben, úgy dönt, a környékbeli vendéglőstől rendel
vacsorát. A konyhában a pultra támaszkodik. Még mindig nehéz állva
maradnia. Egy pohár hideg víz talán segít magához térni. Bár inkább
egy egész vödör jeges víz kellene, amilyen állapotban van.
Kinyitja a hűtőszekrényt, kiveszi az ásványvizet, a
konyhaszekrényből elővesz egy poharat.
És egyszeriben földbe gyökerezik a lába.
– Nem, ez képtelenség…
Újra kinyitja a hűtőt. Dugig tele van.

*
**

Cloénak sikerült visszaevickélnie az elevenek világába. Ehhez egy

szinte jéghideg második zuhanyra, három csésze kávéra és egy jó órára
volt szüksége. Megfogadta, hogy ezentúl tartózkodni fog az altatótól.
– Ez mennyei volt – dicséri meg Bertrand.
Nagyon elegáns ma este. Cloé különösen jóképűnek találja. Napról
napra egyre vonzóbb.
– Valamit el kell mondanom – mondja Cloé.
Mély levegőt vesz, és belevág.
– Itt járt.
Bertrand arca megváltozik. Igéző, világos szeme mélyén kicsírázik a
harag.
– Ugye nem fogod újrakezdeni? Olyan szépen, nyugodtan
megvoltunk…
– Mondom, hogy benn járt a lakásban.
Bertrand sóhajt egyet. Cloé látja rajta, hogy igyekszik uralkodni
magán.
– Honnan tudod? – kérdezi.
– A hűtőről…
– Mi van vele? Rajta hagyta az ujjlenyomatait? – vigyorog

153
gunyorosan Bertrand.
– Ne nézz hülyének! – szól rá Cloé. – Ma reggel még üres volt. És
estére tele lett.
Bertrand összevonja a szemöldökét. Aztán hirtelen nevetésben tör
ki.
– Te ugratsz engem!
– Nem, nem tréfálok. A hűtő megtelt a távollétemben.
Bertrand elkomolyodik.
– Aggódom miattad, Cloé.
Cloé a szalvétáját gyűrögeti, keresi a szavakat, amikkel
meggyőzhetné.
– Bejött ide, és feltöltötte a hűtőt.
– Ne beszélj már marhaságokat!
Bertrand hirtelen olyan tekintettel mered rá, amiben valami
kegyetlenség bujkál.
– Segítség! – jajveszékel fejhangon. – Egy férfi bántani akar!
Bevásárolt, és megtöltötte a hűtőmet! De hol van ilyenkor a
rendőrség?!
Cloé érzi, hogy a szemét mindjárt elfutják a könnyek, igyekszik
visszatartani őket.
– Ne beszélj így! – motyogja. – Nem vagyok bolond.
– Tudom, hogy nem vagy az – vált hangot Bertrand. – De valami
problémád van.
– Igen, problémám van. Valaki az őrületbe akar kergetni. És senki
nem hisz nekem.
– Kell hogy legyen valami magyarázat. Biztosan a takarítónőd
vásárolt be.
– Képtelenség. Ő soha nem jön pénteken, és soha nem vásárol be.
– Akkor te.
Cloé értetlenül mered rá.
– De ha én vettem volna kaját, csak emlékeznék már rá!
– Hát pontosan ez a probléma – szögezi le Bertrand. – Azt hiszem,

154
orvoshoz kellene fordulnod. Egy ideggyógyászhoz.
– Ideggyógyászhoz? – visszhangozza rémülten Cloé.
– Igen. Lehet, hogy a múltkor, amikor elestél a garázsban, és
beütötted a fejedet…
– Nem! – kiált fel Cloé. – Jól vagyok!
Bertrand a kezébe veszi a kezét, gyengéd hangon szól hozzá.
– Nem, hidd el, hogy nem vagy jól! Furcsa reakcióid vannak.
Megijesztesz.
– Mondom, hogy itt járt! Ő volt az, biztos vagyok benne!
Bertrand felhúzza a székről.
– Gyere velem! – parancsol rá.
Magával húzza a konyhába, kinyitja a hűtőt.
– Csakugyan jócskán fel van töltve – állapítja meg. – Olyan dolgok
vannak benne, amit általában te is vásárolsz, igen vagy nem?
Cloé egy pillantást vet az élelmiszerekre, nem válaszol. Új félelem
kúszik alattomosan a lelkébe, még az előző napokéinál is rosszabb.
Bertrand kivesz egy doboz joghurtot, az orra alá nyomja.
– Ez a kedvenc márkád, nem?
– De…
Bertrand visszateszi a hűtőbe, kivesz egy csomag szeletelt sonkát,
megnézi a címkét.
– Hol szoktál vásárolni?
– A Casinóban.
– Tessék, ezt is a Casinóban vették – mutatja neki a címkét.
Cloé elsápad.
– Nem jártam ott… Az irodából egyenesen hazajöttem… És
aludtam.
– Gyógyszert vettél be? – gyanakszik Bertrand.
– Csak egy altatót – vallja be Cloé. – Vagyis kettőt.
Bertrand becsukja a hűtőt, megfogja Cloé vállát.
– Hol van a táskád?

155
 – Ööö… a nappaliban.
Visszamennek, Bertrand felkapja a táskát, és odanyújtja neki.
– Általában hogy fizetsz?
– Bankkártyával.
– A kártyádat, légy szíves.
Cloé egyre zaklatottabban engedelmeskedik, a férfi kezébe adja a
bőrtokban lévő kártyát. Bertrand kirángatja belőle a fizetési
bizonylatokat, kotorászik közöttük, majd meglengeti előtte azt, amit
keresett.
Cloé hitetlenkedve veszi maga is szemügyre. Aznapi dátum van
rajta.
– Elmentél a Casinóba, és ötkor kártyával fizettél a pénztárnál.
– Ez képtelenség! – nyögi Cloé, és megrázza a fejét.
Bertrand a két keze közé fogja az arcát.
– Figyelj, Clo… Figyelj rám! Neked komoly problémád van. El kell
menned egy szakemberhez. Úgy tűnik, emlékezetkieséseid vannak.
Bizonyára a múltkori esés miatt. Vagy túlhajtottad magad. Kezelésre és
pihenésre van szükséged.
Cloé még ellenkezik.
– Nem!
– De igen, Cloé! Ez a hűtő nem magától telt meg. És az a titokzatos
fickó, akit mindenütt látni vélsz, nem jöhetett volna be anélkül hozzád,
hogy fel ne feszítse az ajtót vagy az ablakot. Gondolkozz csak egy
kicsit! Tételezzük fel, hogy valahogy bejutott, kivette a táskádból a
bankkártyádat, elment a Casinóba. A PIN-kódoddal fizetett, aztán
visszajött, mindent bepakolt a hűtőbe, és szép nyugodtan távozott…
Ugye te is belátod, mennyire röhejes ez az egész?
Cloénak hirtelen nehezére esik levegőt venni. A szíve összevissza
kalimpál.
– Ez lehetetlen, Cloé. Lehetetlen, hallod?!
Már nem is tudja. A kétség megmérgezi a vérét, jeges veríték csorog
végig a hátán. Halkan sírni kezd, Bertrand a karjába vonja.
– Semmi baj, drágám. Itt vagyok, minden rendben lesz…

156
Meggyógyítanak, meglátod.

*
**

Cloé kijön a fürdőszobából. Újabb zuhany, ezúttal meleg. Közben

sírdogált is, csöndben, magában. Furcsamód megkönnyebbült a
könnyek áradatától.
Hosszú, még nedves haját laza kontyba fogta, fehér köntösbe bújt,
leheletnyi parfümöt fújt magára.
Bertrand úgy döntött, itt marad éjszakára.
Cloé odamegy hozzá: a kanapén ül, a tévé előtt. Szemlátomást
lebilincseli a film, amit néz. Leül mellé, fejét a vállára hajtja. Szeretné
elfelejteni a fenyegető árnyékot, ami az élete fölött lebeg. És ebben
egyedül csak ő segíthet.
– Jobban vagy? – érdeklődik Bertrand.
– Kicsit… Köszönöm, hogy maradtál.
– Természetes, nem?
– El is menekülhettél volna! Megijedhetnél attól, hogy
becsavarodom, és elrohanhatnál!
– Imádok kockázatot vállalni.
Cloé úgy tesz, mint akit érdekel a film. Bertrand dióhéjban
összefoglalja azt, amiről lemaradt. Egy férfiról szól, akit egy őrült
zaklat, tönkre akarja tenni az életét.
Csupasz idegek. Mintha csak neki szólna. Semmi kedve kivárni, mi
lesz a vége; tudja, hogyan terelheti el Bertrand figyelmét.
– Kapcsold ki a tévét! – suttogja, kezét két inggomb közé
csúsztatva.
Bertrand, miközben megcsókolja, kézbe veszi a távirányítót, és
leveszi a hangot, de a kép marad. Cloé feláll, lecsúsztatja magáról a
köntöst. Bertrand ragadozó mosollyal mustrálja. Mintha most látná
először meztelenül.
– Igazán bolond lennék elmenekülni, amikor minden pasas szívesen
lenne a helyemben!

157
 Cloé újra erősnek érzi magát. Szépnek, kívánatosnak és kívántnak.
Pokolba az Árnyékkal.
Odaáll Bertrand elé, lehúzza a sliccét.
– Igazad van, bolond vagyok. Beléd bolondultam… Szerinted ez
súlyos?
– Azzá válhat. Légy résen, sose lehet tudni.
Cloé mindent bevet, érzéki és buja. Lassan levetkőzteti a férfit,
szemét végig mélyen az övébe fúrja. Játszik vele, provokálja. Csábítja,
és megtagadja magát tőle. Ad és visszavesz.
Hosszú percekig tart a játék, az elviselhetetlenségig feltüzeli. A
fájdalomig.
Mennyivel jobb lesz utána. Amikor a férfi nem tud többé ellenállni
neki, teljesen kiszolgáltatott lesz.
Amikor annyira fájni fog már neki, hogy lemállik róla a civilizáltság
köntöse, és a felszínre bukkan a benne szunnyadó vadállat.
Nincs élvezet fájdalom nélkül.
Cloé biztos ebben.

158
 Nincs élvezet fájdalom nélkül, angyalom.
Tudod?
A te fájdalmad az én élvezetem.

Kezdesz kételkedni magadban, a képességeidben, a

harciasságodban.
Érzem, látom, hallom.
Kezd elfolyni az erőd, a bizonyosságod. Mint ahogy elfolyik a
vérünk, ha megsebesülünk.
A vérzés nem is fog elállni többé.
Feltéptem a húsodat, a sebet semmi nem tudja már bekötözni.
Elkezdődött a harc, a győztes én leszek.

Kezdesz hozzám tartozni, az öröm már megrészegít.

De ez még csak a kezdet, angyalom. A folytatás még jobb lesz.
Mármint nekem. Mert neked…
Nincs élvezet fájdalom nélkül. Ezt a szabályt el kell fogadnod.
Szenvedned kell. Miattam.
Mert én így döntöttem, mert téged választottalak. Pusztán ezért.
Azt akarom, hogy annyira szenvedj, hogy szinte belepusztulj. Hogy
a halálnak könyörögj, vessen véget a kínjaidnak. Szabadítson meg,
mentsen meg tőlem.
Csakhogy a halál én leszek.

Ki fogom tépni a szárnyaidat, angyalom. Csúszni-mászni fogsz

előttem.

159
160
 18. FEJEZET

BERTRAND NÉHÁNY KORTY HIDEG VIZET ISZIK

közvetlenül a csapból. Pillantása keresztülsiklik a konyhaablakon. Már
hajnalodik. De még nem ért véget az éjszaka.
Visszamegy a hálószobába, elnyúlik Cloé mellett, aki mélyen alszik.
Hason, mint mindig.
Az ő szeméből kiment az álom, túlságosan kívánja ahhoz, hogy újra
el tudjon aludni.
Pedig a játszma kezd túl hosszúra nyúlni, újat kellene kezdeni.
Mézet gyűjteni egy másik virágról, aztán leszakítani.
Nemsokára gondolnom kell rá, hogy pontot tegyek a végére. De
mindent a maga idejében. Még nem végeztem vele. Még nem. A
legjobb még hátravan…
Lassan lehúzza Cloéról a takarót, előbukkan szinte tökéletes teste. A
tökéletes unalmas lenne.
Egy ideig legelteti rajta a szemét, bár a helyiségben csak halvány
fény dereng.
Tudja, mit akar. Függőséggé, droggá válni, amit semmi más nem
helyettesíthet.
Nincs ennél izgalmasabb.
Ez – elevennek lenni. Ez – létezni.
Létezni annyi, mint hiányozni valakinek.
Létezni annyi, mint egy másik ember fájdalmának lenni.
Rendezett élet? Bertrand abból nem kér. Soha nem is kért. A szép
lassan eluralkodó rutinból, ami mindent tönkretesz. Ami apránként

161
elsorvaszt mindent. Ami még a legkeményebb követ is szétmállasztja,
minden betont megrepeszt.
Azt akarja, hogy a nők emlékezzenek rá. Mindig.
Azt akarja, hogy meg akarjanak halni miatta. A hiánya miatt.
Hogy gyötrődjenek, ha rá gondolnak. Arra, amit adott nekik. És
utána visszavett.
Végső soron ő csak egy szimpla tolvaj. Lelkek tolvaja.
Gyűjti őket, mint más a karórákat vagy a műtárgyakat.
Úgy dönt, szelíden felébreszti Cloét. Mindig csak szelíden.
Szelídséggel mindent el lehet érni. Vagy ha nem, hát erőszakkal.
Mindkettő tud kellemes lenni.
Olyan ez, mint a fegyverek: mind hatásos, feltéve, ha tudjuk,
hogyan kell használni őket.
És Bertrand félelmetes vadász.
A hátát simogatja, keze föl-le vándorol a gerincén. Cloé kinyitja a
szemét, beletelik néhány másodpercbe, mire felocsúdik az álmából.
Vagy a rémálmából.
Mit számít? Fütyül rá.
Cloé hozzábújik, megcsókolja a nyakát, aztán a vállát. Gyorsan újra
elszenderül, nem hallja, amikor Bertrand azt suttogja:
– Hamarosan kész leszel…
Újra kiszakítja az álomból, amire pedig oly nagy szüksége lenne.
De Cloé nem haragszik rá miatta. Olyan boldog, hogy fontos neki.
Hogy ennyire fontos neki.

162
 19. FEJEZET

A NEUROLÓGUS OLYAN HOSSZAN VIZSGÁLGATJA az

elektroenkefalogramot, mintha azt keresné, hol van a hiba.
Bertrand-nak az egyik barátján keresztül sikerült azonnal időpontot
szereznie egy neves specialistához. Cloé úgy döntött, belemegy a
játékba, de csak azért, hogy bebizonyítsa, nem kezdi elveszíteni az
eszét. Hogy tényleg van egy árny az életében. Nem a fejében.
– Szed valami gyógyszert, hölgyem?
– Nem – vágja rá kicsit túl gyorsan Cloé. – Illetve… Egyvalamit a
szívemre. Bouveret-tachicardiám van.
Lázasan töri a fejét, hogy is hívják a kapszulát, amit minden reggel
bevesz, végül nagy nehezen kinyögi.
– Más valamit?
– Mármint másik gyógyszert?
– Vagy… másik anyagot.
Cloé megrökönyödik. Bizonyára rosszul értette.
– Anyagot? Hogy érti ezt?
Az orvos alig észrevehetően elsomolyodik.
– Azért vagyok itt, hogy kezeljem, nem azért, hogy ítélkezzem.
Tudja, nekem mindent elmondhat… Fogyaszt valami drogot? Kokaint
például?
– Dehogy! – csattan fel sértődötten Cloé.
Az orvos zavarba ejtőn néz rá, Cloé állja a tekintetét.
– Nem fogyasztok drogot. Se kokaint, se mást.
– Altatót?

163
 – Pénteken vettem be. De szinte sosem szoktam.
– Mi a neve a gyógyszernek?
Cloé ezúttal hiába kutat az emlékezetében, nem jut eszébe.
– Ki írta fel magának?
– Senki. A barátom hozta, mert panaszkodtam neki, hogy
álmatlanságban szenvedek.
– Semmi szorongásoldó vagy antidepresszáns?
– Nem, egyik sem. Miért kérdezi ezt?
– Az ön által leírt tüneteket két tényező okozhatja: bizonyos
anyagok fogyasztása vagy egy nagyon erős stresszel megfejelt
kimerültség. Ez utóbbi fennáll?
Cloé már-már azon a ponton van, hogy bevallja neki, igen,
stresszből bőven kijut neki. Azóta szorongásban él, hogy az Árnyék a
nyomába szegődött. De aztán mégsem teszi. Azért van itt, hogy
bebizonyítsa, igenis épelméjű, szóval jobb, ha nem ad alá lovat.
– Hát… az utóbbi időben ideges vagyok. Nagy nyomás nehezedik
rám a munkahelyemen. Szinte alig alszom valamit, mégsem érzem
magam igazán fáradtnak.
– Értem. Felírok magának valamit, ami segít ellazulni, hogy bírjon
aludni. Természetesen ez csak átmeneti megoldás. Arra az időre, amíg
egy kicsit összeszedi magát. A legfontosabb, hogy pihenjen néhány
napot.
– Azt akarja mondani, hogy ne menjek dolgozni?
– Igen, egy hétig vagy inkább kettőig.
– Az lehetetlen! – hördül fel Cloé.
Az ideggyógyász szája bosszús kis mosolyra húzódik. Ezek az
emberek, akik nélkülözhetetlennek hiszik magukat…
– Akkor kezdésnek legyen mondjuk egy hét.
– Mondom, hogy lehetetlen, hogy egy hétig ne menjek be az
irodába!
– Valóban? Ha tudni akarja a véleményemet, márpedig tudni akarja,
máskülönben nem lenne itt, két alternatíva van: vagy most pihen pár
napot, vagy tovább feszíti a húrt. És akkor nem egy hét pihenőre lesz

164
majd szüksége, hanem egy hónapra. Vagy kettőre… Jó esetben. Szóval
mit választ?
Cloé lehajtja a fejét. Mit feleljen neki?
– Egy hétre elszakadni attól, ami stresszt okoz önnek – folytatja
kérlelhetetlenül az orvos. – Lehetősége van valami nyugodt helyre
menni?
– Talán igen, meg fogom próbálni.
– Ezt kellene tennie. És semmi esetre se vigyen magával munkát.
Pihenés, alvás, nyugalom. Semmi más. Világos? És semmi
élénkítőszer. Tartózkodjon a kávétól és egyebektől…
Láthatólag továbbra is meg van győződve, hogy Cloé nem csak
herbateát iszik, de nem feszegeti a kérdést, megírja a receptet, Cloénak
sírhatnékja támad, bár nem igazán tudja, miért.
– Mit gondol… be fogok dilizni?
A neurológus meglepve pillant rá.
– Nem, hölgyem… ön zaklatott és ideges, nyomás alatt van. Tudja,
az emberi szervezet érzékeny masina. Adjon magának egy kis pihenőt.
És ha a tünetek nem szűnnének, jöjjön vissza. Rendben?
Cloé válaszképpen megbiccenti az állát.
– Ne nyugtalankodjék – teszi hozzá az orvos, miközben odanyújtja
neki a receptet meg a táppénzes papírt. – Gyorsan helyre fog jönni,
meglátja. Feltéve persze, ha követi a tanácsaimat.
– Azt fogom tenni, doktor úr.

*
**

Az ajtó kinyílik. A pokolra.

A lángtenger vöröslő torkú szörnyetegként nyeli el a koporsót.
Gomez fulladozik. Úgy érzi, mintha őt készülnének elevenen
elégetni máglyán.
Az ajtó bezárul, a szeme becsukódik. De képzeletben lát, érez
mindent. Először is a tüzet, ahogy belemar a koporsóba. A hőséget,

165
ami jóval az elviselhetetlen fölé emelkedik.
A húst, ami megolvad, felemésztik a lángok.
Élete szerelme elszenesedik, hamuvá válik, füstként illan el.
Szinte az ájulás határán van, annyira fáj neki.
Hogy többé nem látja mosolyogni, soha.
Többé nem hallja a hangját, a nevetését. Soha.
Szeme nem mélyed többé az övébe.
Nem érzi többé a bőrét az ujjai, az ajka alatt. Testét a teste mellett.
Soha többé.
Az abszolút fájdalom.

*
**

Cloé sokáig habozott. Tisztában van vele, hogy hiba most távol
maradni az irodától. De ennek a fehér köpenyes fickónak sikerült
meggyőznie.
Hétfő délután három óra. Az öreg mobilszámát tárcsázza. Kitalál
valamit, ahhoz remekül ért. Amúgy sem lesz lehetősége ellenőrizni.
Elváltoztatja a hangját. Megérdemelné a legjobb színésznőnek járó
Oscart.
Előadja, mi a helyzet. Influenza, magas láz, szédülés. Nem bír
megállni a lábán, pedig haza akarta hozni az aktákat. Sajnálja.
Borzasztóan sajnálja.
Pardieu megértőnek mutatkozik, ugyanakkor Cloé érzi, pontokat
veszít. Annyi baj legyen, majd később behozza.
Egy hét szabadság. Oázis vagy gyötrelmes átkelés a sivatagon?
El kell távolodnia, mondta az orvos. El kell távolodnia az
Árnyéktól.
Azonnal felhívja Bertrand-t.
– Szia, édesem…
– Mit mondott a doki?

166
 – Hogy néhány nap pihenésre van szükségem. Hogy nyomás alatt
vagyok, túlhajszoltam magam.
– Na látod! Igazam volt. Remélem, nem ellenkeztél.
– Nem. Azt mondja, vidékre kellene mennem. Arra gondoltam,
elutazom a szüleimhez. Ők falun élnek, és már régen nem láttam őket.
– Jó ötlet… Hol is laknak pontosan?
Egy isten háta mögötti porfészekben, kétszáz kilométerre Párizstól.
Cloé egy utazási iroda prospektusába illő leírást ad róla, holott
világéletében halál unalmasnak találta ezt a helyet.
– Ugye… te is el tudsz jönni velem? – kérdezi reménykedve.
Nehéz bevallania magának, de büntetésként élne meg egy hetet
nélküle.
– Az nem fog menni – tér ki Bertrand. – De ha akarod, menj le
vonattal, én pedig hétvégén elmegyek érted kocsival. Így legalább
megismerkedem velük.
– Igen, ez jó ötlet. Eljöhetnél péntek este, és egy éjszakát ott
töltenél.
– De csak ha nem zavarom őket – veti fel Bertrand.
– Nem, nem, semmi gond… Én holnap reggel indulok. Tudunk
találkozni ma este?
– Persze. Munka után elmegyek, bogaram. Meglátod, jobb lesz
majd. Pár nap Pusztagágogiban, és olyan leszel, mintha kicseréltek
volna!
– Azért remélem, nem úszik el miatta a vezérigazgatói poszt…
– Nyugi, drágám! Amikor visszajössz, újra elfoglalod a téged
megillető helyet.
Amint letette, Cloé kimegy a garázsba a bőröndért. A lakatos csak
hatra jön, addig van ideje becsomagolni.
Miközben a szekrényében válogat, az Árnyékra gondol. Erre az
ismeretlenre vagy épp régi ismerősre, aki eltökélte, hogy
lidércnyomássá változtatja az életét.
Vajon dühös lesz, hogy lelép, hogy kikerül a befolyása alól néhány
napra? Megbosszulja majd, ha visszajön?

167
Ha követi egyáltalán.
Ha létezik egyáltalán… Vagy csak a fejében.
Mind a két lehetőség egyformán félelmetes.

168
 20. FEJEZET

EGY IDEIG MOZDULATLANUL ÁLL A HÁLÓSZOBAI

SZEKRÉNY ELŐTT.
Végül kivesz egy kardigánt, az egyiket, amit szeretett. Az arcához
emeli, behunyja a szemét, és hosszú percekig szívja magába az illatát.
Csak áll az üres hálószobájukban ezzel a relikviával a kezében. A
hamvasztás óta nem sírt. Nincs már hozzá ereje.
Egyébként semmihez nincs már. Csak a fájdalomhoz. De ahhoz nem
is kell erő. Elég hozzá élni. Még ha ez csak fél élet is, az életnek
látszata csupán.
Gomez leül az ágyra, kezében a gyapjúkardigánnal. A csönddel, ami
körülveszi.
A betegség egy ribanc. Elviszi a szeretett lényt.
De a szerelmet itt hagyja.

*
**

Cloé a gyógyszer ellenére rosszul alszik. Az álma szaggatott, vad

hallucinációkhoz hasonlatos rémálmok gyötrik. Mintha vérszívó
démonok seregeivel csatározna. A folyton visszatérő álmát azonban
nekik sem sikerül elűzni. Ez nyitja és zárja az éjszakát – akár egy
zárójel két fele.
Velőtrázó üvöltés, egy test, ami a mélybe zuhan, és a lábánál
zúzódik össze…
– Jól aludtál? – kérdi Mathilde.
Cloé elmosolyodik. Furcsa érzés az anyja társaságában reggelizni.

169
 – Mint a tej! – hazudja.
– Mert itt nyugalom van. Nem zavar semmi. Ki tudod pihenni
magad.
Az biztos, környezetváltozás garantált.
Nincs autópálya, gyorsforgalmi út, sőt, egyáltalán forgalom.
Nincsenek átnézendő dossziék, elintézendő telefonok,
megválaszolandó e-mailek.
Nincs őrült rohanás reggeltől estig.
Csak madárcsicsergés, vízcsobogás, szélzúgás. Cloénak az a
benyomása, mintha lement volna a térképről. Ami egyébként nem is
olyan rossz. Feltéve, ha a kényszerpihenő nem tart tovább egy hétnél.
Azon túl megbolondulna. Tényleg meg.
– Estére meghívtam a húgodat és Armand-t.
– Én is terveztem, hogy elmegyek hozzájuk – vágja rá gyorsan Cloé.
– De jól tetted.
– És Lisát? Akarod, hogy meglátogassuk? Nem túl gyakran jössz
haza…
Cloé keze görcsösen kulcsolódik a csészére.
– Inkább egyedül mennék.
Mathilde nem tesz szemrehányást, ahogy máskor sem. Csak annyit
mond: örülni fog.
Cloé viszont jól tudja, hogy nem. Nem lesz benne semmi öröm. Se
Lisának, se neki.
Csak szenvedés. Kötelesség, amit magára kényszerít. Büntetés.
Mindig büntetnie kell magát. Végtére is az ő hibája. Még ha ezt
soha senki nem is mondta neki.
Bizonyára azért, mert ő sem mondta soha senkinek.
– Bertrand eljön értem péntek este – jelenti be, hogy témát váltson.
Látja, hogy az anyja szeme felragyog.
– Örülök, hogy megismerhetjük!
Cloé olvas a gondolataiban. Remélem, ez végre az igazi. Az, akit
meg tudsz tartani, akinek lesz bátorsága maradni.

170
 Mathilde nekiáll mosogatni. Cloé mély gyengédséggel figyeli.
Fáradtnak látja, sokat öregedett, de még mindig ugyanolyan elegáns.
Egyszerű öltözéket visel ugyan, de az eleganciának nem sok köze van a
ruhákhoz. Az egy létezési mód.
Bár hat hónapja nem találkoztak, Cloé nem tudná megmondani,
igazán hiányzott-e neki az anyja. Mindig nehéz visszajönnie a családi
házba, ebbe a környezetbe, ami a boldog gyermekkort idézi.
Boldog volt addig, míg át nem billent minden az iszonyatba.
Az apja toppan be a konyhába, most tért vissza reggeli sétájáról.
Amióta nem dolgozik, egyfajta rituálévá vált ez nála. Minden áldott
reggel korán felkel, hogy járjon egyet a természetben.
– Szervusz, kislányom! – csókolja meg Cloét.
– Szia, apcus…
Soha nem tudtak igazán mit mondani egymásnak, ő, a kissé nyers
vidéki ember, aki takarékosan bánik a szavakkal és az
érzelemnyilvánításokkal. Aki büszke a legidősebb lánya sikerére, de
ezt nem mondja ki. Örül, hogy itt van, de ki nem mutatná, be nem
vallaná. Mintha félne a szavaktól. Mintha az érzelmeket gyengeségnek
tartaná.
Cloé rá ütött. Sok mindenben.
Leül a lányával szemben, tölt magának egy kávét.
– Holnap reggel elmehetek veled? – kérdezi tőle Cloé.
Aztán rögtön azt kérdezi magától, miért is vetette fel ezt.
Az apja éppúgy meg van lepve, mint ő.
– Ha akarsz – vonja meg a vállát. – De nem várok ám tízig, hogy
felkelj!… És van legalább valami tisztességes cipőd?
– Nagyon csinos lakk körömcipőt hoztam – vigyorog Cloé. –
Szerinted az jó lesz?
Édesanyja elneveti magát, az apja grimaszol egyet.
– Ha kificamodik a bokád, ne nyafogj majd nekem! – dohogja.
– Majd viszel a hátadon.
– Arra ne számít?! Túl öreg vagyok már hozzá.

171
 – Dehogy vagy! – mondja pajkosan Cloé. – Te még mindig
ugyanolyan erős vagy, biztos vagyok benne.
– Az évek, lányom… Az évek könyörtelenek.
Nem csak az évek, gondolja Cloé.
Az Árnyék bukkan fel a konyha egyik szegletében. A semmiből
lépett elő.
Nem. Az elméjéből. Ami lehet, hogy beteg.

*
**

– Mi lenne, ha elmennénk, és egy jót piálna?

Lavalnak sikerült elérnie, hogy a főnöke kinyissa a lakás ajtaját,
ahol sebzett vadként sáncolta el magát. Bravúros teljesítmény.
– Ismerek egy helyes kis kocsmát, nem messze innen.
– És utána? Hazatámogatsz, és levágsz a kanapéra? Amilyen rendes
gyerek vagy, lehet, hogy még a csukámat is leveszed, és
betakargatsz… Holnap reggel meg okádhatnékom lesz a macskajajtól.
És szenvedni ugyanúgy fogok. Akkor meg mire lenne jó, áruld el
nekem!
Laval beéri egy sóhajtással. Mintha bármire is jó lehetne, ha az
ember leissza magát. Ha így nézzük, semminek semmi haszna.
– Mi szél hozott ide, Kölyök? Látni akartad, készen állok-e már
felvenni a szolgálatot?
– Nem, dehogyis! Még túl korai lenne…
Gomez leül vele szemben, és metsző tekintettel néz rá.
– Túl korai? Mert azt gondolod, hogy egy hónap múlva jobb lesz?
Vagy esetleg kettő múlva? Fél év múlva? Mennyire becsülöd azt az
időt, amíg így kell szenvednem? Szerinted mennyi ideig fogok
gyászolni?
Laval kicsit kigombolja az ingét.
– Nem tudom.
Gomez arcára kegyetlen mosoly ül ki. A szenvedő emberek

172
mosolya, akik szeretnék megosztani másokkal a szenvedésüket.
– Nem, nem tudod, hadnagy. Egyébként sem tudsz semmit. Még tíz
év múlva sem lesz jobb. Soha nem lesz jobb. Soha, hallod?!
– Ne mondjon ilyet, főnök!
– A jövő héten visszamegyek – jelenti be ridegen Gomez. – Már ha
továbbra is gyáva leszek kiloccsantani az agyam. Ez a válasz megfelel?
És ne gyere ide nekem többet! Nincs szükségem dadusra, hogy
vigyázzon rám.
Laval feláll, felveszi a dzsekijét.
– Oké, parancsnok. Ahogy akarja. Viszlát a jövő héten!
Gomez hallja, hogy az ajtó kicsit hangosan becsapódik,
mozdulatlanul ül tovább a nappali foteljében.
Bekövetkezett az, amitől tartott. Az emberei szánakoznak rajta.
Muszáj lesz még keményebbnek mutatkoznia velük, hogy elkerülje
ezt az újabb kínszenvedést.

*
**

Ez a drága Armand még mindig ugyanolyan seggfej.

De végtére is, mitől változott volna meg, gondolja magában Cloé.
A húgom úgy néz rá, mint valami hősre, minden este letérdelhet elé.
Akkor meg mi az ördögért támadnának kételyei magával kapcsolatban?
Cloé eddig nem sokat beszélt a vacsora alatt, ami lassan a végéhez
közeledik. A sógora bezzeg kettő helyett is jártatta a száját. Sőt, tíz
helyett. Monopolizálta a társalgást, egyetlen, ám annál izgalmasabb
témát állítva a középpontba: önmagát.
Merthogy Armand főnök. Emberek lesik-várják az utasításait.
Született vezető.
Cloénak nagy kedve lett volna megereszteni egy-két csípős
megjegyzést, de visszafogta magát. Fölösleges ellenségeskednie, csak
fájdalmat okozna vele a szüleinek. Az édesanyja mosolya megér ennyi
áldozatot.

173
 Mennyit sütött-főzött, hogy a kedvükben járjon! Boldog, hogy
minden gyerekét az asztalánál tudhatja. Illetve majdnem mindegyiket.
Mert egy hiányzik.
Ellenben az unokái mind itt vannak. Az a három, akit Armand
csinált Juliette-nek. Három hangoskodó, izgága, önző kis szörnyeteg.
Amilyenek a kölykök általában! – gondolja Cloé, és egyszeriben
örül, hogy neki nincs.
Ilyeneket legalábbis nem akar. Meg is őrülnék három gyerekkel a
nyakamon. Akik folyton ordibálnak, minden percben követelnek
valamit. Akik civakodnak, nyafognak. Amúgy sem tudnék foglalkozni
velük, minthogy sosem vagyok otthon.
Egy pillanatra csodálattal adózik a húgának. De csak egy pillanatra.
Hogy tudott hozzámenni egy ilyen agyalágyulthoz? Ehhez tényleg
kilátástalannak kellett éreznie az életét! Szegény Juliette! Mennyivel
jobbat érdemelnél ettől…
– És te, Cloé, te mit gondolsz erről? – kérdezi egyszer csak Armand.
Cloét a kérdés durván visszarántja a valóságba. Csönd lesz.
Csakhogy Cloénak fogalma sincs róla, miről hablatyolt épp ez a
drága Armand.
– Ne haragudj, másutt járt az eszem… Miről is beszéltél?
A sógort mintha pofon vágták volna. Nem figyelt rá? Hallatlan
sértés.
Cloé szemtelenül vigyorog rá.
– Másutt járt az eszed? – ismétli meg Armand.
– Cloé egy álmodozó! – mondja gyorsan Mathilde. – Folyton a
fellegekben jár!
Cloé legszívesebben elnevetné magát. Még hogy ő, mindig a
fellegekben? Ez a legjobb ma este.
– A francia autók megbízhatóságáról beszéltem – magyarázza
Armand, szemlátomást vérig sértve.
Kétségkívül izgalmas egy téma. Persze a drága Armand az
autóalkatrész-gyártásban dolgozik.
– Fogalmam sincs – feleli Cloé. – Én csak Mercedesszel járok.

174
 *
**

Gomez eltapossa a csikket a járdán. Furcsa érzés kinn lenni este.

Belöki a kocsma ajtaját, azonnal fejbe vágja a zsibongás. Zene,
nevetés és beszédfoszlányok keveréke.
Még léteznek emberek, akiknek van kedvük nevetni. Mert ők nem
ismerték Sophie-t.
Megpillantja Lavalt, a pultnál ül. Ahogy gondolta. Sőt remélte. A
vállára teszi az egyik kezét, a Kölyök megfordul, megrökönyödik.
– Főnök…
– Ne szólíts így! Itt ne.
Gomez int a pultosnak. Hogy mit akar inni? Egy Desperadót, mi
mást.
– Tudtam, hogy itt talállak.
– Szó, ami szó, gyakran itt vagyok.
– Ideje lenne találnod egy csajt – sóhajtja Alexandre.
– Találtam – árulja el a hadnagy.
– Akkor meg mi a fenét keresel itt?
– Magát vártam.
– Mesélj!
– Mit?
– Egy szerelmes történetet… Egy szépet, légy szíves.

*
**

A teraszon az éjszakát hallgatja, az igazi éjszakát. Mély, csöndes,

nem zavarják a tolakodó városi fények. Természetes éjszaka, távol az
emberektől.
Cloé a korlátnak dőlve szemléli a csillagokat. A hideg ellenére jót
tesz neki ez a kis intermezzo.
Mióta nem bámulta már a csillagokat?

175
 – Mit csinálsz?
Juliette jött ki hozzá. Az egyedüllét nem sokáig tartott.
– Nem érzed jól magad velünk? Egész este úgy tűnt, mintha
unatkoznál…
Cloé állkapcsa megfeszül. A húga felé fordul. Aki egyáltalán nem
hasonlít rá. Kicsi, gömbölyded, nagyon rövidre nyírt, világos hajjal.
– Csak fáradt vagyok. Azért jöttem, hogy kipihenjem magam.
– Mi a baj? Beteg vagy? Anya azt mondja, hogy…
– Nem vagyok beteg – vág közbe Cloé. – Mindössze egy kis
munkahelyi stresszről van szó. Semmi komoly. Egy kis szünetre van
szükségem, ezt használtam ki, hogy eljöjjek.
– Azért előtte szólhattál volna. Tudod, a szüleink is fáradtak már.
Főleg apa.
– Attól félsz, hogy én még jobban kifárasztom őket, ugye?!
Köszönöm, ez kedves tőled!
– Bármit mondok, rosszul értelmezed – fúj egyet Juliette.
– Mit akarsz, hogy értelmezzem? – nevet gúnyosan Cloé.
– Én csak azt mondtam… Eh, hagyjuk is!
– Zavar, hogy itt vagyok, igaz?
Ha belegondol, hogy azért jött ki a teraszra, hogy öt percet egyedül
legyen. Ez nem jött össze.
– Nem értem, miért zavarna – bizonygatja Juliette.
– Mondd csak ki, hogy itt senki nem örül, ha engem lát, úgy tisztább
lesz!
Juliette hosszú másodpercekig néz a szemébe, mielőtt válaszolna. –
Te semmit nem változtál! Azt hiszed, hogy mindenki neheztel rád, nem
tudom, miért… Mindenütt ellenséget látsz. Még mindig ugyanolyan
paranoiás vagy, szegény Cloém.

176
 21. FEJEZET

AZ INTÉZET EGY SZÉP, RÉGI ÉPÜLETBEN VAN, egy

csodálatos fákkal teli park közepén. Cloé a lehető legközelebb parkol
le az apja Citroënjével, de sokáig habozik, mielőtt kiszállna. A
visszapillantóban megigazgatja a frizuráját, ellenőrzi a sminkjét.
Mintha bármit is számítana a megjelenése.
Lassan végre elindul a bejárat felé. Az ajtók szétnyílnak, egy tágas,
jól megvilágított előcsarnokba lép. Tisztasága és fényűzése
megnyugtatóan hat rá.
Eddig minden rendben.
A recepciós nő kényszeredett, de bájos mosolyt villant rá.
– Jó napot kívánok, hölgyem, miben segíthetek?
– Jó napot, én…
A szavait üvöltés szakítja félbe. Néhány méterrel arrébb egy
fiatalember, aki addig az egyik padon gubbasztott, levetette magát a
földre, a torkából olyan kiáltások törnek elő, amikről nem lehet
eldönteni, dühöt vagy félelmet fejeznek ki. Egy fehér köpenyes
behemót rohan elő, kíméletlenül felrántja a földről, majd magával
vonszolja a folyosókon.
Az eltűnésük után beálló csöndben semmi megkönnyebbülést hozó
nincs. Inkább félelmetes.
– Hölgyem? – szólítja meg újra a recepciós, mintha mi sem történt
volna.
– Ööö… Élisabeth Beauchamp-t jöttem meglátogatni.
– Tudja, hányas szobában van?
– Nem – süti le a szemét Cloé.

177
 Pedig már öt hónapja, hogy Lisa itt él.
Vagy inkább itt vegetál.
– Negyedik emelet, négyszáznégyes szoba. Ha fölért, jelentkezzen
az ápolónők irodájában. A lift ott van, bal kéz felől. Kellemes délutánt
kívánok!
Cloé hívja a liftet, de amikor megérkezik, mégis inkább a lépcső
felé kanyarodik. Talán, hogy időt nyerjen. Hogy egy kicsit még
elodázza, ami rá vár.
A negyediken, kifulladva a felfelé kaptatástól, elindul, hogy
megkeresse azt a bizonyos ápolónői irodát.
Egyszeriben elszörnyed. Amilyen barátságos az előcsarnok és
kívülről az épület, olyan lehangoló az emelet. Repedező kőburkolat,
hámló festék a falakon, málladozó mennyezet. Hozzá valami borzasztó
szag, a felmelegített leves és a fertőtlenítő keveréke, amitől felfordul az
ember gyomra… Micsoda förtelmes egy hely!
Megáll az iroda előtt, megköszörüli a torkát, hogy felhívja magára a
figyelmet. Két nővér trécsel egy csésze kávé mellett, az egyikük
odamegy hozzá, még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy leplezze,
zavarja őket.
– Lisa Beauchamp-t jöttem meglátogatni.
– Élisabeth-et? – néz rá gyanakodva az ápolónő. – Rokona?
– A nővére vagyok.
– Nem szóltak nekünk a látogatásáról…
Mióta kell időpontot kérni, hogy az ember meglátogassa a húgát?
– A szobájában van?
– Nyilván! Mit akar, hol legyen? Négyszáznégyes szoba, a folyosó
végén.
Az ápolónő visszamegy a kávéjához, Cloé pedig nekivág a
fájdalmas zarándoklatnak.
Az épület túl van fűtve, megtörölgeti a homlokát, mielőtt elérkezne
oda, ahonnan már nincs visszaút. Mély levegőt vesz, bekopog, és
rögtön be is nyit, nem vár válaszra.
Úgyis hiába várna.

178
 Elborzadva cövekel le a küszöbön.
Lisa… Egy öreg műbőrfotelban ül, a feje oldalra billen, szeme a
semmibe réved, ajka szétnyílik.
– Hahó, Lisám, én vagyok az.
A hangja megbicsaklik, a szíve megint kezdi túllépni a megengedett
sebességhatárt. Lassan közelebb megy hozzá, minden egyes lépéssel
tovább nő benne a rossz érzés.
Élisabeth agyonmosott hálóingén a legutóbbi étkezés maradványai
éktelenkednek. Mintha ott felejtették volna a fotelban. Cloé hirtelen
rádöbben, miért látszott bosszúsnak a nővér a váratlan látogatás miatt.
– Istenem! – suttogja, kezét a szájához kapva.
Képtelen továbbmenni, a lába földbe gyökerezik ettől az ijesztő
látványtól. A szobában terjengő szag még a folyosóinál is szörnyűbb,
és legalább harminc fok van benn. Cloé, hogy ne kapjon hőgutát,
leveszi a kabátját, ledobja a vetetlen ágyra, a koszos ágyneműre. Végre
összeszedi magát, odamegy Lisához, lehajol, és homlokon csókolja.
– Szia, hugica!
Kinyitja az ablakot, odahúz egy széket, leül a fotellel szemben. Alig
egy méterre van Lisától, azt reméli, hogy találkozik a szemük. De Lisa
tekintete elsiklik előtte anélkül, hogy meglátná. Mintha ő is csak ennek
a borzalmas díszletnek a része lenne.
– Hallasz engem?
Megfogja a kezét – meglepően hideg –, az övébe zárja.
Kétségbeesett kísérlet, hogy kapcsolatot teremtsen az ürességgel.
– Tudom, hogy már régóta nem látogattalak meg, de távol voltam.
Viszont sokat gondoltam rád, Lisa.
Gondoltam rád.
Mindennap, minden percben, minden másodpercben. Még ha észre
sem vettem.
Álmodtam rólad, minden éjszaka.
Szemét nem tudja levenni a húgát elcsúfító mocsokról, aztán nem
bírja tovább, feláll, kihajol az ablakon. Megpróbálja visszatartani a
könnyeit, hagyja, hogy a szeme megpihenjen a zöldellő parkon.

179
 Menni fog, Cloé, ne légy nevetséges!
Mosolyogva fordul vissza Lisa felé. Csak épp az ajka remeg, csak a
szeme csillog.
– Majd én elintézem, ne aggódj!
Bekukkant a fürdőszobába, egy szellőzetlen, penésztől és vizelettől
bűzlő lyukba. Nagy valószínűséggel napok óta nem takarítottak benne.
Úgy dönt, a haragját későbbre tartogatja. Most Lisa a fontos.
Visszajön a húgához, látszatmosollyal felfegyverkezve. A mögé
rejti iszonyatát.
Ahogy az épület homlokzata rejti a mögötte lévő iszonyatot.
– Segítek neked lezuhanyozni. Amilyen hőség van itt benn, biztos
vagyok benne, hogy jól fog esni!
Lisa már hosszú ideje nem tud járni. Sem beszélni.
Lisa már hosszú ideje elment.
Ezért Cloé a térde és a hóna alá nyúl, erőlködve felemeli. Pedig alig
van súlya. Olyan könnyű, mint egy összegyűrt szövet, olyan tehetetlen,
mint egy darab kiszáradt fa. Egy összetört fa.
Cloé becipeli a fürdőszobába, és leteszi a zuhanyrózsa alatt álló
műanyag székre. Lehúzza róla a hálóingét, közben nem mer ránézni.
Zavarja, hogy a húgát vetkőzteti. De végtére is, Lisa csak nyolcéves.
Még mindig kislány. Mindörökre az.
Újabb sokk: Lisa rémisztően sovány, kiállnak a csontjai, a karján,
combján, hasán, oldalán véraláfutások…
Lehúzza róla a csuromvizes nadrágpelenkát, és gyorsan kihajítja a
kukába. Hányinger fogja el, érzi, hogy megtántorodik. A hőség, a bűz,
hozzá ennek a csont és bőr, elgyötört testnek a látványa. Egyik kezével
a falnak támaszkodik, próbálja visszanyerni a nyugalmát.
Most nem ájulhat el, a francba is!
– Minden rendben lesz, Lisa…
Minden rendben lesz, Cloé.
A cipőjét a szobában hagyja, úgy tér vissza a szűk kis helyiségbe,
mintha az arénába menne. Csak éppen ő saját maga ellen harcol.
Ellenőrzi a víz hőmérsékletét, aztán a vízsugarat Lisa lábára

180
irányítja, aki semmit nem reagál. Utána végigjártatja az egész
megkínzott, érzéketlen testen. És egyszer csak az a benyomása, elkapta
a tekintetét. Egy pillanatra úgy érzi, a húga őt nézi.
De nem, biztosan csak képzelődött.
Ahogy befejezte a mosdatást, Lisát egy nagy, tiszta fürdőlepedőbe
bugyolálja, amit valószínűleg az anyjuk hozott be, aztán beviszi az
ágyra.
A kurva életbe! Mikor cseréltek ezek utoljára ágyneműt?!
Szó sem lehet róla, hogy továbbra is hálóingben maradjon. Cloé
kiválaszt egy fehér, könnyű ruhát és egy kék kardigánt, majd
hozzákezd a következő művelethez: felöltözteti a húgát, ahogy egy
játék babát öltöztetne.
Egy életnagyságú játék babát, aminek elfelejtettek mosolyt rajzolni.
Jövőt.
Utána letörli a fotel huzatát, a piszkos ruhákat egy nejlonzacskóba
rakja. Az éjjeliszekrény fiókjából előkotor egy fésűt.
Leül az ágyra, a karjába veszi Lisát. Jó érzés a testéhez szorítani ezt
a testet.
Az ő húsa, az ő vére.
Az ő bűne.
Megfésüli rövid, borzas haját, igyekszik valamiféle nőies formát
adni neki. Eszébe jut, milyen csodálatos, hosszú haja volt Lisának,
minden kislány irigyelte.
Visszafekteti a hátára, szemügyre veszi az eredményt: Élisabeth így
már sokkal szebb. Az arca is békésebbnek tűnik.
– Mindjárt jövök – suttogja Cloé.
A folyosón kiszúr egy ott hányódó tolószéket. Diszkréten
megkaparintja, beleülteti a húgát, és alaposan betakargatja egy
polártakaróval, mielőtt kitolná erről az elviselhetetlen helyről.
Pedig ő itt él. Minden egyes nap.
Cloénak eszébe jut az ő szép, tágas háza, a szíve ismét félrever.
Egy szemétláda vagyok. Egy önző dög. Egy nulla. Bármikor képes
vagyok hazudni. Bárkinek, még magamnak is. Az igazság azonban az,

181
hogy egy nagy semmi vagyok!
– Sétálunk egyet, drágám.
Cloé el akarja kerülni a nővérszobát, ezért a folyosó végén lévő
teherlift felé indul. A személyzet számára fenntartott felvonó.
Ma Lisának és a nővérének van fenntartva.
Átvágnak az előcsarnokon, és végre kijutnak a parkba, ahol Cloé
nagyot szippant a friss, tiszta levegőből. Micsoda élvezet! Nekik
ragyog ma a nap.
– Jó a szabadban lenni, ugye?
Találkoznak más örökre székbe kényszerített betegekkel,
végigsétálnak a nagy fák között kanyargó, aszfaltos kis utakon. A
madarak csiripelve fogadják őket.
Vajon Lisa hallja?
Hát persze hogy hallja. Mindent lát, mindent hall.
Csak éppen reagálni nem tud. Többé sosem. Be van zárva a teste
koporsójába.
Sokáig mennek így előre, céltalanul. Ha legalább visszamehetnének
a múltba. Ha megtalálnák azt a titkos ösvényt, ami visszaviszi őket az
időben, egészen pontosan huszonhat évvel korábbra. Néhány
másodperccel az elé, hogy…
Egy mohalepte kis medencéhez érnek, három-négy ványadt
tavirózsalevél lebeg a vízen. Cloé leül egy padra, Lisa székét
közvetlenül maga mellé állítja.
– Tetszik itt neked? Szép, nem? Jobb idő van kinn, mint a
szobádban.
Cloé elfordítja a fejét, tekintetét a zöldes vízre szegezi, amit
könnyedén fodroz a lengedező szél.
– Tudod, néhány napra lejöttem anyához és apához. Egy kis
nyugalomra van szükségem… Talán arra is, hogy visszatérjek a
gyökereimhez.
Cloé halkan felnevet, a torka összeszorul. És bizonyára arra, hogy
szembenézzek a valósággal. Azzal, amit nap mint nap görcsösen
próbálok elfelejteni.

182
 – Valójában elmenekültem otthonról. Ha tudnád, min mentem
keresztül az utóbbi időben… Én… Valaki bántani akar. Azzal
kezdődött, hogy egy fickó követett az utcán, aztán…
És Cloéból megállás nélkül ömlik a szó. Milyen könnyű is
elmondani a titkainkat annak, aki képtelen válaszolni nekünk!
Megvallani a félelmeinket valakinek, aki nem tud ítélkezni felettünk.
Cloé kezét Lisa combjára teszi, de képtelen ráemelni a szemét.
Képtelen szembenézni azzal a hiánnyal, amiért ő felelős.
– Nem tudom, hogy kezdek bedilizni, vagy… vagy valaki tényleg
az őrületbe akar kergetni. Iszonyatosan félek, Lisa!
Érzi, hogy elöntik a szemét a könnyek, a keze fejével letörli őket.
Ekkor végre Lisa felé fordítja a fejét. Ezúttal nem képzelődik: a húga
fürkészőn néz rá nagy, mogyorószín szemével. A tekintete nem
véletlenül vetődött rá, neki szánta, Cloé biztos benne.
Heves felindultságot érez. A lélegzete is elakad.
– Lisa?
A húga pillantása nem rebben el, tovább néz rá magánya mélyéről,
mintha csak hirtelen felszínre törne benne az élet. Cloé elkapja a kezét,
a szívéhez szorítja.
– Megismersz? Én vagyok az, Cloé! Adj valami jelet, kérlek!
De az élet elillan. Az üresség szelíden visszaveszi a jogait.
– Lisa?… Lisa!
Túl késő, újra visszahúzódott az erődjébe. Oda, ahová senki nem
mehet utána. Cloé megpuszilja a kezét, még hosszú percekig
szorongatja.
Aztán lassan elindulnak visszafelé.
Biztos, hogy Cloé nem tévedett: Lisa egy rövid időre visszatért.
Hallotta, hallgatta őt.
Hihetetlen, milyen jó érzés ez neki.
Felmennek a szobába, a szag valamelyest eloszlott. Cloé lefekteti
Lisát az ágyra. Vagy lehet, hogy inkább a fotelben szeretne lenni?
Honnan is tudhatná?
Végül megcsókolja a homlokát, megsimogatja az arcát.

183
 – Visszajövök – suttogja. – Megígérem… Nemsokára.
A pillantásuk egy pillanatra ismét egymásba fonódik. És Cloé
megérti, hogy a húga örül neki.
Holott inkább átkoznia kéne. Gyűlölnie.
Hosszan magához öleli, néhány szót mormol a fülébe.
Aztán elhagyja a szobát, bűntudattal vegyes megkönnyebbüléssel.
Mielőtt azonban elmenne, még el kell intéznie valamit.
Megáll az iroda előtt, ahol az ápolónők továbbra is nagy
diskurálásba merülnek.
– Beszélhetnék önökkel?
– Valami gond van, hölgyem?
– Most jövök a húgomtól, és azt kell mondanom, hogy
elfogadhatatlan körülmények uralkodnak nála! Borzalmas bűz van a
szobájában és legalább harminc fok!
– És akkor? Csak nem mi tehetünk tán arról, hogy a fűtés rosszul
van beállítva?!
– Tényleg nem? És nem vették észre, hogy ablak is van azon a
szobán? Nagy fáradság lenne olykor kinyitni? Pedig nem olyan
bonyolult. Szerintem még maguk is képesek rá!
A nővér arca még inkább megkeményedik. Csípőre tett kézzel
megáll Cloé előtt, a szemében bosszúálló fény csillan.
– Ez minden, hölgyem?
– Nem, ez még nem minden! – kiabálja Cloé. – Minden mocskos
abban a szobában, az egész egy szemétdomb! És Lisát is le kellett
zuhanyoznom!
– És akkor? Én tehetek tán arról, hogy maga alá vizel?
Cloé dühödt vágyat érez arra, hogy felképelje.
És akkor? Én tehetek tán arról, hogy lekevernék neked egy pofont?
– Minek vannak maguk itt? – vág vissza. – Nem szégyellik
magukat, hogy ilyen állapotban hagyják?
– Maga akarja megmondani, mit csináljunk? Zuhanyoztatás hetente
háromszor van. Takarítás reggel. Nem jó időben érkezett. No persze,

184
nem is jön túl gyakran!
Ez övön aluli ütés volt.
– Mi köze magának ahhoz? – ordítja Cloé. – És az a sok kék folt a
testén? Arról sem maguk tehetnek talán? Biztos vagyok benne, hogy
bántalmazzák!
– Vigyázzon a nyelvére! – horkan fel a fehér köpenyes. – A
húgának vérkeringési problémái vannak. Ami természetes, ha valaki
nem tud mozogni.
– Hülyének néz? Mérget vehet rá, hogy ezt nem fogom annyiban
hagyni! Hol van ennek a disznóólnak a vezetője?
– Ma nincs benn az igazgatónő, hölgyem. Ha találkozni kíván vele,
kérjen időpontot.
– Nem kérek. Most rögtön látni akarom!
– Nincs joga követelőzni! És ha tovább cirkuszok kihívom a
rendőrséget!
– Remek. Ha ilyen hangot üt meg velem, holnap visszajövök az
igazgatónőjéhez. És nagyon meg fogja bánni!
A nővér rácsapja az iroda ajtaját, Cloé egy ideig fortyogó dühvel áll
az üvegfal előtt.
Aztán rászánja magát, hogy elinduljon a kijárat felé. Ahogy elmegy
egy nyitott ajtajú szoba mellett, futólag látja, hogy egy idős néni
fekszik az ágyon anyaszült meztelenül, kikötözve, és monoton hangon
segítségért könyörög.
Cloé most már valósággal menekül, lerohan a lépcsőn, az
előcsarnokon is szinte futva vág át. Beszáll a kocsiba, de nem indít
azonnal. Szeme Lisa szobájának ablakát keresi.
Elvakítják a könnyek, semmit sem lát.
De igen, egy nyolcéves kislányt, aki mosolyog, kacag, aki élvezi az
életet.
Egy nyolcéves kislányt, aki előtt ott a jövő.
Az élet.

185
186
 22. FEJEZET

A NEVEM CLOÉ.
Cloé Beauchamp.
Apám nyugdíjas, előtte gépész volt. Anyám félállásban a falu
polgármesteri hivatalán dolgozott.
Két húgom van. Élisabeth és Juliette. Lisa harmincnégy éves.
Juliette harminckettő. Itt születtünk, itt nőttünk fel.
Az egyikünk itt halt meg.
Cloé vagyok, harminchét éves. És derékba törtem egy életet. Nem,
valójában többet. A szeretteimét. És az enyémet.
De baleset volt. Csak egy baleset…
Tizenegy éves voltam, Lisa nyolc. Nem messze a házunktól volt egy
elhagyatott gyárépület. A szüleink természetesen megtiltották, hogy
betegyük oda a lábunkat. De mi természetesen mégis odajártunk…
Fantasztikus terep volt játékra, kalandokra.
Egyik délután anyámnak orvoshoz kellett vinnie Juliette-et. Szerda
volt, délután nem volt iskola, rám bízta Lisát. Legfeljebb egy órára
megyünk el. Vigyázz nagyon a húgodra!
Legfeljebb egy óra.
Ennyi idő pont elég volt nekem ahhoz, hogy megöljem a
kishúgomat.
Végtére is, gyorsan meg lehet ölni valakit. Nem nehéz.
Mihelyt anya autója eltűnt az úton, kimentem a házból. Lisával.
És elmentünk a gyárépületbe.
Veszélyes játékok… Amikbe beleborzong az ember. Ki ne próbálta

187
volna?
Én mentem fel először. Mindig szerettem egyensúlyozó művészt
játszani. A keskeny, régi acélgerendákon mászkálni, három méterrel a
föld fölött. Izgalmas.
Lisa figyelt, okos kis gyerekszeme teli volt csodálattal.
Mondtam neki, hogy most ő következik. Meg volt rettenve,
emlékszem, még csúfoltam is. Betojinak tituláltam. Arra is emlékszem,
hogy buzdítottam, amikor a lábát a gerendára tette.
Olyan volt, mint egy részeg táncosnő. Egy bolond táncosnő.
Én voltam a bolond…
Hihetetlen, milyen gyorsan megy.
Egy velőtrázó üvöltés, egy mélybe zuhanó test, ami szinte a
lábamnál zúzódik össze.
Egyetlen másodperc az egész. És mindent megváltoztat. Az ő élete
folyását, az enyémet.
Először azt hittem, tetteti magát. Úgy tesz, mintha meghalt volna.
Megráztam, rászóltam, hogy ne játsszon tovább.
Baleset volt. Egy kurva baleset…
Legszívesebben megöltem volna, azt hiszem. Igazán. Teljesen.
Utána hazudtam. Azt állítottam, hogy nem voltam ott, amikor Lisa
leesett, kiszökött, amíg én vécén voltam. Hogy a keresésére indultam,
és eszméletlenül találtam rá a gyárban.
Az első igazi hazugságom, az első gyávaságom. A második bűnöm.

Cloé egy jó darabig kószált a kölcsönautóval. Találomra követte a

dús lombú erdők és a parlagon hagyott szántóföldek között kanyargó,
szinte néptelen utakat.
Olyanok ezek a földek, mint az ő feje. Hol üres az elméje, hol
túlságosan tele van. Kegyetlen emlékekkel, amik a végtelenségig
ismétlődnek benne.
Ezért menekült el innen már egészen fiatal korában, ezért nem jön
vissza szinte soha. Ezért emelt maga köré ilyen erődítményt.

188
 Hogy ne haljon bele.
Inkább a menekülést, a tagadást választotta. Azért törte magát, hogy
egy erős, sikeres nő képét nyújtsa magáról mindenkinek. Hogy így
leplezze a kibírhatatlant.
Addig játszotta ezt a szerepet, míg végül maga is bedőlt neki. Addig
viselte ezt a maszkot, hogy az az igazi arcává vált.
Rosszul választottam?
Volt egyáltalán választásom?
Tizenegy évesen én voltam a felelőse a húgom agóniájának, a
szüleim boldogtalanságának…
Volt igazán választásom?

Végül rászánja magát, hogy elinduljon hazafelé. Mivel nemigen

tudja már, hová is mehetne. Minden út a startmezőre visz vissza. Az
eredendő bűnhöz.
– Baleset volt – motyogja. – Csak egy baleset, amiből annyi van…
A szülei végigjárták a legnagyobb specialistákat Párizstól kezdve
Lyonon át Marseille-ig. Az ítélet mindig ugyanaz volt: nincs remény a
javulásra. Semmi. Lisa élt, de mintha halott lett volna. És ez végleges.
Az anyja könnyeit Cloé sosem tudja elfelejteni. Annyira szerette
volna, ha a hatalmában áll mindent megváltoztatni. Vagy legalább
eltűnni. Eltűnni a szégyenével, a bűntudatával.
Azt szerette volna, ha ő ülhetne Lisa helyén abban az átkozott
kerekes székben.
A szülei csodálatra méltóan viselkedtek. Egyetlen szemrehányást
nem tettek. Épp csak néhány súlyos pillantást kapott el, olykor hirtelen
elhallgattak a jelenlétében.
Nem, Cloé, nem a te hibád. Nem lett volna szabad magatokra
hagynom benneteket… Nem sejthetted, hogy Lisa elszökik itthonról.
De igen, anya, az én hibám. Kizárólag az enyém. Lisa utánozni
akart, a nővére nyomdokaiba lépni. Akire felnézett.
És akit ma nem ismer meg.

189
 Cloé kissé túl hangosan csapja be az ajtót. Nem teljesen tudja
kontroll alatt tartani a mozdulatait, nem teljesen ura az indulatainak.
– Te vagy az, drágám?
Igen, anya, én vagyok az. Én, aki megöltem az egyik lányodat.
A tévéhíradó zenéje. Már nyolc óra van. Órákat töltött azzal, hogy
eltűnjön – sikertelenül.
A konyhába megy, megcsókolja az anyját.
– Ejha, jó későn jössz haza… Voltál Lisánál?
Mathilde látja a mély szomorúságot az általában oly hideg arcon.
– Valami baj van? Mi történt? – kérdezi nyugtalanul, otthagyva a
tűzhelyét.
– Mikor szoktátok meglátogatni Lisát?
– Hetente háromszor. Hétfőn, szerdán és szombaton. Néha vasárnap
is…
– De csütörtökön soha, ugye?
– Nem. Apád csütörtökönként megy a gyógytornászhoz. Én meg
akkor szoktam bevásárolni. De miért kérded? Mi történt?
Hirtelen Henri, az apja is felbukkan a konyha küszöbén. Gyengülő
hallása és a bekapcsolt televízió ellenére meghallotta a beszélgetésüket.
– Az történt, hogy siralmas állapotban találtam Lisát!
– Miket beszélsz? – riadozik Mathilde.
– Azt, hogy…
Cloé még kimondani sem bírja.
– Ez az intézet iszonyatos! Hogy vagytok képesek bedugni egy
ilyen helyre?
Az anyja arca elfelhősödik, az apja tekintete elkomorul.
– Senki nem foglalkozik ott vele! Magára van hagyva a koszban, a
bűzben! Hát nincs nektek szívetek?
Mathilde az asztalra támaszkodik, fáradt keze remegni kezd.
– És neked? Megmondanád nekem, mit tettél érte, azt leszámítva,
hogy a mélybe taszítottad? – szólal meg ekkor Henri.

190
 Most Cloé tántorodik meg. Olyan ütést kapott, aminek az erejétől a
lélegzete is eláll. És mégis, a bal orcáját is odatartaná. Anélkül, hogy ez
tudatosult volna benne, ezért jött ide. Erre vár évek óta. Huszonhat
hosszú éve.
Lesüti a szemét, hallgatással ismerve el a bűnét. A szülei tudták,
rájöttek. És mégsem tettek neki soha egyetlen szemrehányást sem.
Máig.
– És még te merészelsz kioktatni bennünket? – folytatja tompa
hangon Henri. – Hogy jössz te ehhez? A te hibád, hogy azon a helyen
van!
– Henri! – kiált fel a felesége. – Hagyd abba! Ne mondj ilyeneket!
Cloé csak áll, mint akit szíven szúrtak. Várja a kegyelemdöfést.
Az apja lassan lehiggad, Mathilde a könnyeit törölgeti.
– Anyáddal már nem bírtunk itthon vigyázni Lisára – folytatja. –
Különben sosem adtuk volna be abba az otthonba. Nekünk is majd
beleszakadt a szívünk. De nem volt már erőnk gondoskodni róla. Meg
tudod ezt érteni?
Cloé megpróbál nem elmenekülni. Végig el kell viselnie a büntetést.
Fizetnie kell.
Huszonhat éve erre vár.
– Az egészségi állapota miatt mindennapos kezelésre szorul – veszi
át a szót Mathilde, bár sírás fojtogatja. – Az otthonban vannak orvosok,
ápolónők. Ez így megnyugtatóbb számunkra… Egyszerűen már nem
bírtuk. Mosdatni, felöltöztetni, megetetni, kimosni a ruháit, naponta
cserélni az ágyneműjét! Már nem volt hozzá erőm… Apád meg a rossz
hátával…
Újra elerednek a könnyei, Cloé a karjába akarja vonni, Mathilde
azonban hevesen eltaszítja. Ő, akinek soha nem volt egyetlen goromba
mozdulata sem. Aki olyan gyengéd. Olyan nyugodt…
– Lehet, hogy ez az otthon nem tökéletes – szólal meg újra Henri –,
de ez az egyetlen, ami kétszáz kilométernél közelebb van, és az
egyetlen, amit meg is tudunk fizetni. Így is rámegy az egész
nyugdíjam, alig marad valami a megélhetésre!
Cloé most döbben csak rá, mennyire vak volt, mennyire önző.

191
 – Hetente többször elmegyünk hozzá, törődünk vele, ahogy csak
tudunk. De ha neked jobb megoldásod van, csak mondd! – szögezi le
az apja.
– Én… véraláfutásokat láttam a testén – magyarázkodik Cloé.
– Alig ér hozzá az ember, máris tele van kék foltokkal! Mit hittél?
Hogy verik?
– Igen, azt hittem.
– És miért tennének ilyet? Nem bosszantja őket, hiszen nem mozog,
nem panaszkodik.
Az apja igazat mond. A délutáni látványt mégsem tudja kiűzni a
fejéből.
– Bocsássatok meg – motyogja végül Cloé. – Nem akartalak
megbántani benneteket, de amikor ma megláttam… Abban a rémes
szobában…
– Nem telik többre, Cloé – ismétli az apja. – Ha így megy tovább, el
kell adnunk a házat is, hogy fizethessük. És minden este nehezen jön
álom a szemünkre, annyira aggaszt minket a jövője. Mi lesz vele, ha mi
meghalunk? Meg tudnád ezt nekem mondani?
– Majd én gondoskodom róla – mondja alig hallhatóan Cloé.
– Valóban? Úgy, ahogy eddig gondoskodtál róla?
Cloé végre felemeli a fejét.
– Mondom, hogy gondoskodni fogok róla, apa. És… és ne
haragudjatok.
Hogy tönkretettem az életeteket. Hogy az éjszakáitokat rémálommá
változtattam.
– Ha tudnátok, mennyit gondolok rá… Mennyire haragszom
magamra.
Mathilde tétovázik, majd magához öleli Cloét.
– Apád nem gondolja komolyan, amit mond. Nem a te hibád,
drágám.
– De igen. Ott voltam vele, amikor lezuhant… Én vittem oda.
Arra számít, hogy az anyja megint eltaszítja magától. Hogy végleg
száműzik ebből a házból.

192
 De Mathilde nem engedi ki a karjából.
– Annyira megijedtem, hogy hazudtam. Azt gondoltam, hogy…
Cloé zokogásban tör ki, megpróbálja befejezni a mondatot. Eljutni az
iszonyat végéig.
– Azt gondoltam, el fogtok hagyni, ha megmondom az igazságot!
– Nyugodj meg! – csitítja Mathilde. – Nyugodj meg!
– Amúgy is késő már sírni – teszi hozzá Henri.
Nehéz léptekkel visszamegy a televízió elé. Cloé még egy hosszú
pillanatig az anyja karjában marad, szabad folyást enged az oly sokáig
visszatartott könnyeinek. Nem láthatja az apja könnyeit. Amiket ő is
oly gyakran hullatott.
Minden egyes nap, huszonhat, év óta.

A nevem Cloé.
Cloé Beauchamp.
Harminchét éves vagyok.
Huszonhat évbe telt, hogy bevalljam a bűnömet.
Azt hiszem, az Árnyéknak köszönhetem, hogy végre megtaláltam
hozzá a bátorságot.
Azt hiszem, megváltoztam.

193
 23. FEJEZET

HUSZONHAT ÉV ÓTA AZ ELSŐ ÉJSZAKA.

Az első éjszaka, amikor nem hallotta Lisa üvöltését. Amikor nem
látta a mélybe zuhanni.
Cloé arra eszmél, hogy már tíz óra, eszébe jut, hogy péntek van, ma
este jön érte Bertrand. Hogy visszavigye az életbe. Vagy talán az
Árnyék pofájába.
De úgysem érdemes menekülni. Aminek utol kell érnie, úgyis
utolér.
Még huszonhat évvel később is.
Az ablaktáblák szürke napra nyílnak, Cloét arcul csapja a hideg
levegő.
Szinte fél újra találkozni a szüleivel, pedig tegnap este már nem
tértek vissza többet a témára. Ennek a szörnyű tályognak a felvágása
bizonyára mindenkinek jót tett. Nekik éppúgy, mint Cloénak. Mégis
olyan rosszul érzi magát…
Azt tervezi, hogy amikor elmegy, itt hagy nekik egy csekket. Lisára,
természetesen. De vajon elfogadják-e?
Laza, már-már hanyag öltözékbe bújik, felköti a haját, és nagy
nehezen rászánja magát, hogy lemenjen. Az anyja épp ablakot tisztít.
Folyton mozgásban van, mintha akkor nem kellene gondolkoznia.
Cloé ismeri ezt. Rohanni, mindig csak rohanni. Nem szabad megállni,
mert akkor elnyelhet a futóhomok.
Mindent sikerre vinni. Hogy elfelejtsük, hogy egy napon elbuktunk.
– Szia, anya!

194
 – Szervusz, kislányom! Jól aludtál?
Szörnyű éjszakája volt, nem volt zuhanás a mélybe, hanem attól
sokkal rosszabb. Eszeveszett menekülés, sarkában az Árnyékkal. A
halál loholt közvetlenül mögötte, és szüntelenül megpróbálta elkapni.
Szörnyű éjszakája volt, igen. De Cloé gyorsan az ellenkezőjét kezdi
bizonygatni.
Megint hazudik.
– Nagytakarítást csinálok! – jelenti be Mathilde. – Jön a barátod,
úgyhogy…
– Ugyan, anya, fölösleges!
– Dehogyis! Maradt kávé, kérsz?
– Csak ha te is iszol velem.
Leülnek a konyhában, nem találják a szavakat, azt sem tudják
igazán, hogy nézzenek egymásra.
– Apa még nem jött vissza? – kérdezi hirtelen csodálkozva Cloé.
– Nem. Biztosan összetalálkozott egy bőbeszédű ismerőssel.
– Tudod, ami a tegnap estét illeti, én…
– Ne mondj semmit! – kéri Mathilde.
– Mióta tudjátok? – teszi fel mégis a kérdést Cloé.
– Kezdettől fogva – vallja be az édesanyja. – Lisa soha nem ment
volna oda egyedül.
– Miért… miért nem mondtatok nekem semmit, miért nem tettetek
szemrehányást?
Mathilde a kávéscsészéjét bámulja, görcsösen próbálja visszatartani
a könnyeit.
– Úgy gondoltuk… hogy jobb lesz így neked. Meg Juliette-nek is.
És különben is az én hibám volt. Nem lett volna szabad rád bíznom
Lisát, túl kicsi voltál még.
– Anya, én…
– Tudom, hogy te is szenvedsz. Tudom, hogy nem akartad ezt. Az
életben az ember csinál hülyeségeket. Különösen gyerekkorában.
Némelyiknek, hála istennek, semmi következménye. Vannak viszont…

195
helyrehozhatatlanok. Ebbe bele kell törődni. Együtt kell élni vele.
Nincs más választásunk.
Nincs mit beszélni erről többet.
– Ha már nem tudlak lebeszélni arról, hogy kisuvickold a házat,
segítek neked – ajánlkozik Cloé.
– Azért vagy itt, hogy pihenj – emlékezteti az édesanyja.
– Fejben… – pontosít Cloé. – Azért, hogy fejben kipihenjem
magam.
Egy ideig még elüldögélnek a kávéjuk mellett, nem is váltanak több
szót. Mindaddig, amíg a telefoncsörgés fel nem riasztja őket.

*
**

A sürgősségi osztály szinte néptelen. Cloé és az édesanyja a

váróteremben ül.
Semmi pontos információjuk nincs. Csak annyi, hogy Henrit baleset
érte. Életben van, ellátják.
Már másfél órája annak, hogy megszólalt a telefon. Hogy félelem és
remény kavarog bennük, egymásnak koccannak, ádáz küzdelmet
vívnak egymással.
Cloé kifelé bámul az ablakon. Egy mentő állt meg a bejáratnál, a
személyzet beadja a hordágyat, és már indulnak is tovább. Ezredszer
pillant az órájára.
Kijön egy orvos, az anyjával mindketten felpattannak.
– Madame Beauchamp?
Ezek az oly rendkívüli pillanatok. Amikor még erre is, arra is dőlhet
minden.
– Hogy van az apám?
A fiatal rezidens arca kifürkészhetetlen. De Cloé már megértette.
Újraélesztés, visszafordíthatatlan kóma, bénulás… A történet
szükségképpen ismétlődik.
– Túl van az életveszélyen – szólal meg végre az orvos.

196
 Cloé lehunyja a szemét, az arcát mosoly deríti fel.
– De mi van vele? – kérdezi kétségbeesetten Mathilde.
– Lezuhant. Még sokkos állapotban van, de rendbe fog jönni.
Néhány percre bemehetnek hozzá, ha akarnak.
Cloé és Mathilde elindulnak utána a folyosók útvesztőjében. Henrit
időközben felvitték az egyik emeleti kórterembe. A fején jókora kötés,
karjában infúzió. Egy gépre van csatlakoztatva, ami figyeli a pulzusát,
a vérnyomását. A szeme nyitva van, az arca nyúzott.
– Egy kiránduló talált rá – tájékoztatja őket az orvos. – Ha jól
értettem, belezuhant egy vízmosásba. Ne maradjanak sokáig, nem
szabad kifárasztani.
Mathilde megcsókolja a férjét, aztán Cloé is.
– Apcus… Mi történt veled?
– A folyó felett vezető úton sétáltam, tudod, ott, ahol a római híd
van… Egyszer csak zajt hallottam, és láttam, hogy a sziklafalról kövek
potyognak. A többire nem emlékszem… A vízmosás alján tértem
magamhoz. Épp arra járt egy fickó, ő hívott segítséget.
– Azt akarod mondani, hogy kőomlás volt, és egy kő fejen talált?
– Feltételezem. Annyira gyorsan történt az egész.
– Istenem, jól elintézted magad! – sopánkodik Mathilde.
– Jól van, na! – dohog Henri. – Nem haltam meg.
– De meghalhattál volna! Nagyon ránk ijesztettél.
– Nyugodj meg, anya! Látod, hogy jól van. Na jó, én egy kicsit
magatokra hagylak benneteket, értesítem Juliette-et.
– Fölösleges – morogja az apja.
Láthatólag szégyenli magát. Hogy ezen az ágyon látják.
– Dehogy fölösleges! – ellenkezik Cloé, és homlokon csókolja. –
Szia, apcus, mindjárt visszajövök.
Kisiet a kórteremből, ami oly sok rossz emléket idéz fel benne. Úgy
dönt, kimegy a parkolóba egy kis friss levegőt szívni, s közben felhívja
a húgát. Mivel nemigen ismeri ki magát az épületben, visszamegy a
sürgősségire, hogy kijusson ebből a labirintusból.

197
 Végre feltűnik a nagy üvegajtó, Cloé kilép, csukott szemmel nagy
levegőt vesz.
Hála istennek, az apja jól van.
Amikor újra kinyitja a szemét, egy másodpercbe beletelik, mire
felfogja.
Egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi. Kapucnival a fején.
Egy alacsony kőfalon ül, szemben az üvegajtóval. Húsz méterre
tőle.
Cloé annyira meg van döbbenve, hogy minden reakcióra képtelen.
Oda kellene rohannia, rávetnie magát. De meg van bénulva,
moccanni sem bír.
Egy mentő fordul meg épp az épület előtt, eltakarva a kilátást.
Mire elmegy, addigra az Árnyék eltűnt.

*
**

– Jó fejek a szüleid – mondja mosolyogva Bertrand. – Nem ilyennek

képzeltem őket.
A kocsi nagy sebességgel halad, mintha Bertrand mielőbb szeretne
újra Párizsban lenni.
– Hanem milyennek? – kérdi Cloé.
– Nem is tudom… Inkább… Nem annyira…
Cloé elneveti magát, megsimogatja a sebváltón nyugodó kezet.
– Na, ne félj, ki vele!
– Egyszerűek. A szó jó értelmében. Azt hittem, polgárcsaládból
származol – böki ki Bertrand.
– Nyársat nyelt burzsujok csemetéjének hittél? Az én szüleim nem
tehetősek, de lelkiekben gazdagok.
Egy ideig hallgatnak, Cloé feljebb tekeri a hangerőt a rádión.
– Aggódom apa miatt – szólal meg újra.
– Hétfőn már ki is engedik a kórházból, meglátod.

198
 Cloé felajánlotta, hogy marad még néhány napot, de az anyja
elhárította.
– Ne aggódj, drágám! – nyugtatja Bertrand. – Apádat szemlátomást
kemény fából faragták.
– Rosszul is végződhetett volna… Az ő korában!
Újabb csend, csak a Goldberg-variációik futamai zengenek.
– Mindenesetre úgy látom, te jobban vagy – véli Bertrand. – A
tegnapi baleset ellenére szerintem nagyon jót tett neked ez a hét.
– Pedig semmi nem változott – jelenti ki halkan Cloé.
– Mit mondasz?
– Semmit…
A maszkon át, amit a helyére igazított, amikor elhagyta a szülői
házat, Cloé az elsuhanó tájat nézi.
Az Árnyék ott lapul minden fa mögött.

199
 24. FEJEZET

A KEZE REMEG EGY KICSIT.

Várni kell néhány pillanatot, hogy a szív lecsillapodjon, a
mozdulatok magabiztossá váljanak.
A tárat gyors mozdulattal betolni a markolatba. Bebiztosítani. Most
pedig meg kell tanulni használni. Megtanulni hatékonynak lenni a
szükséges pillanatban.
Kibiztosítani, felhúzni, hogy a golyó a helyére kerüljön. Kinyújtani
a kart, célozni. Meghúzni a ravaszt.
Cloé a nappali közepén áll, és sokszor egymás után elismétli a
mozdulatsort.
Megragadni a pisztolyt, kibiztosítani, felhúzni, célozni, lőni.
A Goldberg-variációk futamaira, újra és újra.
Hamarosan fel lesz készülve.
Arra, hogy megvédje magát.
Hogy lőjön. Hogy öljön.
Kezet mertél emelni az apámra. De elhibáztad, te mocsok.
Én viszont esküszöm, hogy nem foglak elhibázni.

200
 25. FEJEZET

GOMEZ MEGGYÚJT EGY CIGARETTÁT.

Nem siet visszatérni az irodájába, az embereihez. Az azelőtti
életéhez.
Azelőtt volt élete… Nehezére esik visszaemlékezni rá. Elfelejtette,
milyen út vezet oda.
Szemben vele ellenségként magasodik a rendőrség épülete. Szürke
és szomorú hodály.
Átfut a fején, hogy visszafordul. Visszamenekül a lakásukba, ami
ugyanolyan szomorú, mint ez az átkozott kapitányság. De abban ott
lebeg még, mint a holtak lelke, Sophie illata.
Miután elnyomta a cigarettáját, és lezárta az autót, elszánja magát.
Megígérte Lavalnak, és ő mindig betartja az ígéreteit.
Üdvözli a bejárat előtt őrségben álló újoncot, aztán keresztülvág az
előcsarnokon, gépiesen válaszolgatva a köszönésekre.
Kerüli a pillantásokat. Kíváncsiak vagy szánakozók, őszinték vagy
hamisak – egyre megy.
Felkaptat az emeletre, megérkezik a csoportjához. Az emberei mind
ott vannak, mintha várták volna.
Hát persze hogy várták.
A belépését nehéz csönd követi. Irtózatosan nehéz csönd.
– Szevasztok, fiúk!
– Jó napot, főnök!
Senki nem tudja, mit mondhatna, Gomez arca fagyos, mint a halál.
– Tíz perc múlva eligazítás.

201
 Azzal az érzéssel zárkózik be az irodájába, mintha most először
tenné be ide a lábát. Tíz perc haladék. Kinyitja az ablakot, becsukja a
szemét.
Nélküled nem fogom tudni csinálni.
Nélküled nincs is kedvem csinálni.

*
**

Cloé leállítja a kocsiját a föld alatti parkolóban.

Csak egy hetet volt távol. Mégis az a benyomása, mintha hónapok
óta nem járt volna itt.
Öt perccel később már az irodájában van. Az aktahegyek
természetesen még mindig ott tornyosulnak. Ami inkább megnyugtató
egyébként.
Pótolhatatlan vagyok.
Olyan érzéssel ereszkedik le a székére, mintha mázsás súlyt cipelne
a vállán.
Az egész csak idő kérdése. Bele fog jönni. Újra képes lesz a
munkájára koncentrálni, amit annyira szeret. Ami ugyanakkor
egyáltalán nem hiányzott neki.
Újra felül fog kerekedni. Ha már az Árnyékot nem lehet elfelejteni,
úgy kell rá tekinteni, mint egy újabb csatára, amit meg kell vívnia. És
meg kell nyernie.
Kinyitja a táskáját. Ott lapul benne megnyugtatóan, egy egyszerű
szövetbe tekerve. A Walther P38, amit szép csendben kölcsönvett az
apjától. A saját apjától szerzett fegyvert. A pisztolyt a II. világháború
után találták, hivatalosan nem létezik. Babonásan őrizgették az egyik
beépített szekrény legmagasabb polcán, egy egyszerű cipősdobozban.
Nyolc golyó, plusz egy a csőben. Kilenc lövés, amivel ölni lehet. És
van egy másik tár is, szükség esetére.
Köszönöm, apcus. Köszönöm, hogy megőrizted ezt az ereklyét.
Nincsenek véletlenek.
Cloé nem méri fel eltökéltségének szörnyű voltát. Észre sem veszi,

202
hogy elindult lefelé egy lejtőn.
Egy ellenség – egy megoldás. A fejében ez az egyetlen egyenlet
létezik.
Úgy dönt, benéz Pardieu-höz. Az Öreg már benn van az irodájában,
mindig is koránkelő volt.
– Á, Cloé! Jöjjön be, kicsikém! Jobban van?
– Igen, köszönöm! Elnézést kérek, hogy egy hétre cserbenhagytam.
De alig álltam a lábamon! Mi történt, amíg távol voltam?
Cloé leül, Pardieu beszámol neki a helyzetről. Mi rekedt meg, mi
van sínen. Cloé nehezen tud figyelni a szavaira. Minduntalan a helyébe
képzeli magát, arra, hogy ő ül ott abban a pompás bőrfotelban, a tágas,
panorámás iroda közepén.
Egy mondat azonban durván visszarántja a valóságba.
– Martins kézbe vette a GM-dossziét.
Azt a projektet, amit kezdettől fogva ő jegyzett. Aminek ő volt az
egyedüli elindítója.
– Neheztel miatta, kicsikém?
– Nem, természetesen nem – jelenti ki erőltetett mosollyal Cloé. – A
lényeg, hogy megcsípjük azt a szerződést.
– Úgy van. Egyébként Philip remek munkát végzett.
Naná, mert minden elő volt már készítve!
– A szerződés alá van írva – közli jelentőségteljesen az Öreg.
Cloéban még tovább nő a harag. A fején átsuhan a P38 képe.
– Jó, mennem kell – áll fel. – Egyheti távollétet kell bepótolnom.
Kimegy a vezérigazgató szobájából, elindul Martins irodája felé.
Pedig tudja, jobban tenné, ha előbb lecsillapodna.
Philip most érkezett, épp a kabátját veszi le.
– Nocsak, Cloé! Hát visszatértél közénk? Remélem, meggyógyultál.
– A szája szögletében szarkasztikus mosoly bujkál, közelebb lép hozzá.
– Hiányoztál nekünk…
– Csakugyan? Mindenesetre te rendesen kihasználtad, szemétláda!
Martins egy pillanatra megrökönyödik kollégája durva kirohanásán.

203
 – Mit mondtál?
– Pardieu irodájából jövök. Elmesélte, hogy lenyúltad a GM-
dossziét.
– Valakinek helyettesítenie kellett, nem, míg nem voltál itt?
– De legfőképpen előtérbe kellett tolnod magad az igazgatótanács
szemében! – vágja az arcába Cloé. – Ebben a projektben mindent én
csináltam! Te meg kihasználtad az alkalmat, hogy megkaparintsd a
munkámat, és jó pontot szerezz magadnak!
Philip hátat fordít neki, az asztalához megy és leül. Cloé
legszívesebben felkapná a papírvágó kést, és a lapockái közé döfné.
A székében kényelmesen elhelyezkedve Martins újra ráemeli a
pillantását. Az arcán most is ott játszik az az elviselhetetlen mosoly.
A konfliktus már nem csak lappang. Mostantól nyílttá vált, és csak
egyetlen befejezése lehet.
– Tudod, hogy van, Cloé, ismered a közmondást, nem? Ki elhagyja
a posztját, bottal ütheti a nyomát… Az mindenesetre tény és való, hogy
odafönn értékelték a beavatkozásomat. Melegengratuláltak hozzá.
– Ezért még megfizetsz! – mormogja Cloé.
– Fenyegetőzöl? Háborút akarsz? Figyelmeztetlek: könnyen lehet,
hogy nem fogod sértetlenül megúszni.
– Te sem. Garantálom, hogy meg fogod bánni. A kellő időben. Cloé
egyszer csak megérzi, hogy valaki áll mögötte. Megperdül:
Philip titkárnőjével találja magát szemközt, aki elhűlve mered rá.
Arrébb taszítja, majd elhagyja a ringet.

*
**

Mindig ez a félelem.
A keze ügyében lévő P38 megnyugtató jelenléte, az új zár és a plusz
retesz ellenére továbbra is megpróbáltatás hazamenni.
Már leszállt az este. És Cloénak az a furcsa érzése van, hogy
egyedül őt burkolja be a sötétség.

204
 Kimerítette ez a munkanap, nyilván kiesett a ritmusból.
Óvatosan közelíti meg a verandát, de semmi gyanúsat nem lát.
Nincs döglött állat a lábtörlőn, vérfolt az ajtón. Elfordítja a kulcsot a
zárban, azonnal felkattintja a lámpát az előszobában, és tüstént be is
zárja maga mögött az ajtót.
Sehol semmi szokatlan.
Kényelembe helyezi magát, felhívja az anyját, hogy megkérdezze,
hogy van az apja. Továbbra is benn tartják megfigyelésen a kórházban,
de Mathilde bizakodó. Még két-három nap és az egészet elfelejthetik.
Alighogy letette, azonnal Bertrand számát tárcsázza. Épp
elmenőben éri utol. Újabb pókercsata a haverokkal. Cloé akarata
ellenére azon kapja magát, hogy unszolja. Jó, találkozz velük, de utána
gyere el hozzám!
Sőt kifejezetten könyörög. Annyira szeretnélek látni! Gyere el, légy
szíves!
Bertrand azonban nem enged. Az ő híres szabadságuk, az ő drága
függetlenségük.
Cloé rosszul érzi magát, már nem is próbálja leplezni. Hiányzol…
Bertrand arra hivatkozva, hogy el fog késni, véget vet a
beszélgetésnek. Cloé egy kis ideig dermedten ül a kanapén. Szörnyű ez
az elhagyatottságérzés.
Mi van velem?
Gondolkodás nélkül újra felkapja a telefonját, ezúttal Carole-t hívja.
Röviden elmeséli neki a szüleinél töltött hetet, az apja balesetét. Azt,
hogy ez gyilkossági kísérlet volt, nemes egyszerűséggel kihagyja. Most
már kényszeresen ügyel arra, hogy normálisnak tűnjön mindenki
szemében. Hogy csak egyedül vívja a harcát.
Az árnyékban.
– Mit csinálsz ma este? – kérdezi Cloé.
– Quentinnel leszek, neki is sikerült szabaddá tennie az estéjét.
Egyébként valamelyik nap szeretnélek meghívni vacsorára, hogy
találkozz vele.
– Örömmel – feleli Cloé. – Ma este?

205
 A felvetés érezhetően nem lelkesíti Carole-t. De Cloé nemigen hagy
neki választást.
– Tudod, hogy én nem túl gyakran érek rá – teszi hozzá. – Úgyhogy
használjuk ki!
– Jó… Miért ne?
Cloé elmosolyodik. Carole új barátjával találkozni jó programnak
ígérkezik. Carónak világéletében sajátos ízlése volt a férfiakat illetően.
A legkreténebbeket, a legbárgyúbbakat, a legidétlenebbeket
választotta.
Cloé egyszer már látta ezt a híres Quentint, de nem igazán
emlékszik rá. Valószínűleg azért, mert nem is érdemes emlékezni rá.
A váratlan szórakozástól fellelkesülve lezuhanyozik, majd gyorsan
megszárítja hosszú haját.
A hálószobában kinyitja az ékszeres dobozát, kiválaszt egy pár
fehérarany fülbevalót a hozzáillő gyűrűvel. Sehol sem találja viszont a
szetthez tartozó nyakéket. Átkutatja az összes helyiséget, mindenütt
megnézi, végül feladja.
Visszamegy a hálószobába, megáll a ruhásszekrény előtt. A
perverzitásban sokszor van valami tudattalan, így Cloé sem veszi észre,
hogy egy különösen szexi öltözéket választ. Egy rövid, fekete ruhát,
mély dekoltázzsal.
Tetszeni valakinek, még ha az Caro pasija is. Még ha csak egy
szánalmas figura is.
Árnyékot vetni a többiekre, még ha a legjobb barátnőjéről van is
szó.

Quentin feláll a fotelból, mosolyogva elindul felé. Cloé egy

másodpercre ledermed, nem ilyennek képzelte. Hogy nem vette észre
azon a bulin, ahol találkoztak?
– Örülök, hogy megismerhetem – mondja neki –, Carole sokat
beszélt magáról.
Őszinte, erős kézszorítása van. A szeme, mint két kékes jégkocka.
Magas, karcsú. Hosszú, lófarokba fogott fekete haj. Zavarba ejtő

206
vonzerő.
– Én is – feleli Quentin –, és én is sokat hallottam magáról! Meg
aztán találkoztunk is már, nem emlékszik?
A hangja lágy muzsika. Kissé mély, rettentő érzéki. Cloénak
hirtelen nagyon melege lesz.
– Talán – válaszolja. – De nem beszéltünk, úgy rémlik.
– De igen. Bár a jelek szerint elfelejtette.
– Ó… Én…
– Ugyan, ne vágjon ilyen arcot, semmi baj! Annyian voltunk azon
az összejövetelen… Ráadásul annak már több hónapja. És amúgy sem
célom felejthetetlennek lenni!
Cloé jóízűen felnevet, és helyet foglal a nappaliban. Pontosan a
férfival szemben ül le, keresztbe teszi a lábát. Magához ragadta a
tekintetét, a figyelmét. Ez megnyugtatja.
Pedig Carole is megtett minden tőle telhetőt. Rajta is csinos ruha
van, a frizurája eredeti.
De hogyan is vehetné fel vele a harcot?
Kitölti az aperitifet, próbálja leplezni az érzéseit. Igazából ő maga
sincs tisztában velük.
Büszke rá, hogy a hódítása tetszik a barátnőjének. Megalázza, hogy
a férfi le sem veszi róla a szemét.
Tudja, hogy ez csak játék, hogy nincs veszélyben. Hogy Cloé sosem
csapna le a kezéről egy férfit. De attól még rosszulesik neki.
Hogy ő azonnal kialszik, amint Cloé megjelenik. Hogy elhamvad az
ő vakító fényénél.
A kedvese és a barátnője nevetgélnek. Quentin szeme hosszan
elidőz a vendég tökéletes vonalain.
Carole megfogja a kezét, a férfi hagyja. Egyáltalán észrevette? A
vele szemben ülő nő annyira rabul ejtette, hogy mintha egy másik
világban járna.
Cloé világában.
– Kimegyek, befejezem a vacsorát – indul Carole a konyha felé.

207
 – Segíthetek? – ajánlkozik Cloé.
Carole ezen annyira meglepődik, hogy kissé bamba mosoly jelenik
meg az arcán.
– Örömmel elfogadom, drágám.
– Néhány percre magára hagyjuk, Quentin.
Amint kettesben maradnak, Carole nekiszegezi a kérdést. Olyan
izgatott, akár egy kamaszlány.
– Nos, milyennek találod? – suttogja.
– Vonzónak.
– Tudtam, hogy tetszeni fog neked! – ujjong Carole.
– Iiiigen… Csak az a kár, hogy nős.

Quentin nem kéreti magát, készséggel vállalkozik rá, hogy elkísérje

Cloét a kocsijához.
Későre jár, jobb az óvatosság.
– Messze álltál meg? – kérdezi.
– Nem, csak egy utcával lejjebb. A múltkor követett egy fickó…
Valószínűleg egy őrült. Lehet, hogy tőletek szökött meg!
– Az lehetetlen – feleli Quentin. – Onnan nem szökik meg senki. De
nem minden elmebeteg van bezárva. Egy csomó mászkál szabadon.
– Megnyugtató!
– Nem feltétlenül veszélyesek – teszi hozzá Quentin.
– Csodállak, hogy ilyen helyen dolgozol.
– Én választottam, ez amolyan elhivatottságféle nálam.
Cloé nehezen tudja ezt elhinni. Egy pszichiátriai kórházban
dolgozni elhivatottság? Különösen a nehezen kezelhető betegek
osztályán.
Meglepő ez a Quentin. Egyszerre titokzatos és szívélyes. Nyitott és
kifürkészhetetlen.
– Attól még csodállak – mondja újra Cloé. – Nehéz munka lehet.
– Néha az. De tudod, az a lényeg, hogy ezeknek az embereknek

208
valóban szükségük van ránk. Hasznosnak érzem magam. És ez…
– Fontos – látja be Cloé. – Megértem.
Feltűnik a Mercedes, Cloé szinte bosszús miatta. Kellemesen érzi
magát ennek a férfinek a társaságában. És emiatt egy szikra
lelkifurdalás nem motoszkál benne.
– Ott van – mutat a kocsira.
– Csinos verda – mosolyodik el Quentin. – Látom, a reklámszakma
jobban fizet, mint a pszichiátria!
– Szerintem egy pszichiáter többet keres nálam.
– Bizonyára. Nem úgy, mint egy hozzám hasonló egyszerű ápoló…
– És te hol parkolsz?
– Épp itt – mutat egy szürke egyterűre, ami a Mercedestől két
lépésre parkol. – Jó éjt, Cloé!
Arcon csókolja, Cloé az egyik kezével megfogja a vállát.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek. És az én kis Caróm miatt is
örülök…
Quentin beéri egy talányos mosollyal.
– Caro azt mondta, nős vagy. Mik a terveid, elhagyod a feleséged?
– Meglehetősen indiszkrét vagy – feleli a férfi, továbbra is
mosolyogva.
– Ne haragudj, igazad van. Csak éppen…
– Érthető, hogy aggódsz a barátnőd miatt, de fölösleges. Nem fogok
neki fájdalmat okozni.
– Akkor jó. Így nyugodtan térhetek nyugovóra!
A férfi nézi, ahogy beszáll az autóba, megvárja, hogy elinduljon,
csak utána megy oda a saját kocsijához.

*
**

Bertrand a kanapén heverészik, a tévé előtt. Ma este nem ment el

itthonról.

209
 Cloéra gondol. Arra, amit a telefonban mondott neki. A
könyörgésre, amit alig tudott leplezni a parancsoló hangvétel. Úgy
tűnik, kész van.
Megérett a gyümölcs, tökéletesen fogyasztható állapotban van.
Holnap este kerül rá sor, drágám. Holnap lesz a nagy nap…

210
 26. FEJEZET

LAVAL FELHAJTJA A DZSEKIJE GALLÉRJÁT.

– Szétfagyok…
Gomez huszonöt fokra állítja a klímát.
– Köszönöm! Hiányzott magával a meló, főnök.
– Hagyd az ócska dumát, jó?
Laval sóhajt egyet. Nem volt könnyű ez a nap. Az az érzése, mintha
tojásokon lépkedne. És ő még hagyján… ő már fel volt készülve rá,
nem úgy, mint a többiek, akiket telibe kapott a főnökük új arca.
Továbbra is ugyanolyan kemény, ugyanolyan kérlelhetetlen. Csak a
humora tűnt el.
Rémisztő.
A fiatal hadnagy akaratlanul már előre szánja azt a gyanúsítottat, aki
legközelebb a parancsnok keze közé kerül.
A két zsaru hamarosan megérkezik a helyszínre, Kremlin-Bicêtre-
be, a Michelet utcába. Ahol Alban Nikolle, Tomor Bashkimnak az a
bizonyos haverja húzza meg magát. Egészen pontosan a jobbkeze. Ő
irányítja az ügyeit az egész párizsi régióban. Noha már hetek óta
figyelik, eddig még nem vezette el őket a főnöke búvóhelyéig.
Alexandre-nak hirtelen megfordul a fejében, miért is jött ide. Mit
keres ő itt, ebben a kocsiban, ebben az utcában. Ebben az életben.
Úgy rémlik, ez a munkája.
Hogy erőt merítsen, felidézi a fejébe vésődött film képkockáit. Egy
hat hónappal ezelőtti estéét. A folyóparton egy fiatal nő teste, akivel
Bashkim bánt el. Egy nőé, aki megpróbált megszökni a
rabszolgaságból. És akivel példát statuált a többi lánynak.

211
 Alexandre tökéletesen emlékszik rá, mit érzett, amikor a lány
hullája fölé hajolt. Felfordulást a gyomrában. A Kölyök arcára is
emlékszik, mielőtt még tíz méterrel odébb ment volna okádni.
Baskhim egy gané a sok közül. Közismert futtató, aki csak ritkán
meri a lábát francia földre tenni, mivel nemzetközi elfogatóparancs van
ellene érvényben; egy francia vizsgálóbíró adta ki, annak a
nyomozásnak a keretében, amit egy prostituált meggyilkolása, vagy
inkább felkoncolása ügyében rendelt el. Tizenhét éves, angyalarcú lány
volt.
Alexandre úgy ötven méterre parkol le attól az emeletes háztól, ahol
Alban Nikolle lakik. Aztán telefonál a fiúknak, akik egy másik
kocsiból tartották szemmel a házat már kora délután óta.
– Hatóság… A helyszínen vagyunk, leléphettek.
Kezdetét veszi a hosszú várakozás. Gomez rágyújt, lehúzza az
ablakot. Laval nem szól semmit, csak újra feltűri a kabátja gallérját.
– Fázol, Kölyök?… Én is.
Ha tudnád, mennyire. Megfagyok belül.
– Jó, hogy visszajött – dünnyögi a hadnagy.
– Jobban jártatok volna, ha nem jövök vissza – feleli Alexandre.
– Miért mondja ezt, főnök? Hiányzott nekünk.
A parancsnok szenvtelen marad. Mintha egyetlen szó sem érintené
meg.
– Maga nélkül kicsit elveszettek voltunk.
Egy fekete kocsi hajt be szemből az utcába, és a bérház
magasságában lelassít. Egy sokhengeres német autó. BMW, a 7-es
sorozatból, sötétített üvegekkel.
Egy perccel később Nikolle lép ki a kapun, bevágja magát a
kocsiba, ami azonnal indul is, elhajt a Peugeot mellett. Laval és a
főnöke lebújnak, amennyire csak tudnak, aztán Alexandre elfordítja az
indítókulcsot. Úgy tűnik, ma este nem jöttek hiába.

*
**

212
 A BMW kilométereken át sétáltatja őket.
Nem szabad szem elől téveszteniük, nem szabad, hogy kiszúrják
őket. Kényes művelet, amit Alexandre-nak, úgy tűnik, bravúrosan
sikerül megoldania.
A gazfickók egy nyugodt helyen állnak meg. A Peugeot, leoltott
lámpákkal, ötven méterrel feljebb. Gomez és Laval kiszállnak, és egy
cserjesor fedezékében közelebb lopakodnak.
A BMW pont alattuk van, egy barkácsáruház kihalt parkolójában. A
két zsaru alig hisz a szemének: az autótól nem messze Bashkim és
Nikolle diskurál cigarettázva.
– A kurva életbe, ott van! – suttogja Laval. – Ott van Bashkim, a
szentségit!
Gomez hallgat. A kocsit nézi, aminek most is jár a motorja. Ez vagy
azt jelenti, hogy egy harmadik ember a volánnál maradt, vagy hogy
Bashkim óvatosságból hagyta úgy, hogy mielőbb elhúzhasson, ha kell.
– Elkapjuk.
– Micsoda?! Nem, az lehetetlen!
Laval igyekszik megőrizni a nyugalmát.
– Biztos vagyok benne, hogy egy harmadik fickó is van a verdában.
Mi meg csak ketten vagyunk!
– Na és? Ne felejtsd el a meglepetés erejét, fiam. Azt sosem szabad
alábecsülni. Az néha egy stukkernél is többet ér.
– Hívok erősítést.
– Nincs rá idő. Tedd el azt a telefont, Kölyök! Ez parancs.
Laval engedelmeskedik. Az ösztöne azt súgja, kapja a nyakába a
lábát, és meneküljön. Ennek ellenére ott kuporog a bokor mögött.
Lehet, hogy Gomeztől még jobban fél, mint Bashkimtól.
– Tedd fel a karszalagodat, hadnagy – utasítja a parancsnok,
miközben a karja köré csatolja a sajátját.
– Ez a fickó nem normális…
Nem lehet tudni, kiről beszél.
– Szép csöndben sarokba szorítjuk… Gyere utánam!

213
 Alexandre kilép a fedezékből, Laval egy másodperc elteltével
hasonlóképpen cselekszik. Nem nagyon van más választása.
Bashkim felkapja a fejét, a két férfi irányába néz, akik a füves
rézsűn rohannak lefelé. Elnyomja a cigarettáját, szemlátomást habozik,
visszaszálljon-e a kocsijába.
Gomez még jobban belehúz, néhány másodperc múlva egy
magasságba ér a kocsival.
– Jó estét, uraim! Rendőrség. Tomor Bashkim, kérem, kövessen.
Az albán arcán semmilyen érzelem nem tükröződik.
– Talán nincs jogunk ilyenkor idekinn tartózkodni? Kijárási tilalom
van?
– Letartóztatom annak az elfogatóparancsnak az értelmében, amit
Mercier vizsgálóbíró adott ki ön ellen az Ilna Prokova sérelmére
elkövetett emberölés miatti nyomozás keretében.
Bashkim szája ocsmány vigyorra húzódik. Lehet, hogy eszébe
jutott, milyen öröm volt elintézni a lányt, vagy végignézni, ahogy a
pribékjei megteszik helyette.
Gomez visszavigyorog rá, a két férfi néhány pillanatig farkasszemet
néz egymással.
– Milyen Ilna? – veti oda foghegyről az albán.
– Prokova.
– Nem ismerem.
– Ezt majd magyarázza el a bírónak.
Laval hátrébb áll, úgy öt méterre az autótól, készen arra, hogy
előrántsa a fegyverét.
– Azt hiszem, eltévesztette a célszemélyt, uram… Mi is a neve?
– Gomez parancsnok, bűnügyi rendőrség.
Alexandre meglengeti előtte az igazolványát, másik kezét a Sig-
Sauer markolatán tartva.
– Mögöttem pedig Laval hadnagy.
– Küldjön idézést, szívesen válaszolok valamennyi kérdésére.
Fülsértő akcentusa ellenére Bashkim bámulatra méltóan jól beszél

214
franciául.
– Azt hiszem, nem értettél meg – vág vissza Gomez. – Nem fogok
neked ajánlott levelet küldeni. Most fogsz velem jönni. Le vagy
tartóztatva.
– Sajnálom, de más programom van. Egy bájos ifjú hölgy vár rám.
– Vasrúddal készülsz bezúzni a koponyáját? – kérdezi higgadtan
Gomez.
– Micsoda bizarr ötlet, parancsnok!
A parkolót övező sűrű növényzetből valami zaj hallatszik, egy
pillanatra elvonja a parancsnok figyelmét.
Ennyi pont elég Bashkimnak, hogy rávesse magát. Alexandre
megkísérli előrántani a fegyverét, de nincs rá ideje.
Laval abban a pillanatban kapja elő a pisztolyát, amikor a bűnöző
Gomez torkának nyomja az övét.
A hadnagy megkövülten áll, kezében a fegyverrel.
– Lőj! – üvölti Gomez kényelmetlen helyzete ellenére. – Lőj már!
Nem parancsként hangzik. Inkább könyörgésként.
Hősként halni meg. Itt, most. És miatta ítéljék életfogytiglanra ezt a
disznót. Vagy miatta haljon meg, ha Lavalnak sikerül rendesen
eltalálnia.
Nikolle közbeavatkozik, elveszi Gomeztől a Sig-Sauert, behajítja a
bozótba, mire előugrik onnan egy girhes macska.
Fekete, természetesen.
– Lőj, a kurva életbe! – ripakodik rá még egyszer a parancsnok
Lavalra.
– Dobd el a stukkert! – utasítja Bashkim. – Különben kinyírom a
haverodat!
– Ne hallgass rá! A francba, lőj már!
Laval egy másodpercig még hezitál, majd lassan az albán felé
csúsztatja a fegyverét a földön.
– Engedjék el! – kéri. – Engedjék el, és tűnjenek innen!
Bashkim a pisztolya markolatával hatalmas ütést mér a parancsnok

215
fejére, Gomez összeroskad, a két gonosztevő visszaszáll a BMW-be.
Tomor sikító gumival indít, Laval odarohan a pisztolyához, és épp
abban a pillanatban hajol le érte, amikor Gomez felemeli a fejét.
Még pont látja, amint a kocsi egyenesen nekihajt a hadnagyának.
Telibe találja, Laval a levegőbe repül, több méterrel távolabb zuhan
vissza.
Kigyulladnak a BMW féklámpái, aztán a tolatólámpák.
– Neeeee! – ugrik fel Gomez.
A kocsi vad hátramenetbe kapcsol, keresztülgázol Laval testén,
megint fékez. Aztán elindul előre, elszáguldva amellett, ami a
Kölyökből megmaradt, mielőtt köddé válna az éjszakában.
Gomez térdre esik.
Síri csönd van.

216
 27. FEJEZET

LISA KACAGÁSA… Lisa üvöltése, ahogy lebucskázik a mélybe,

és a nővére lábánál csapódik a földbe.
Cloé üvöltése, amikor felnyitja a szemét.
Máris késésben van.
Hát igen, ismét a könnyebbik megoldást választotta, bekapott egyet
a varázsszerből, az altatóból. Mert hajnali kettőkor még mindig nem
aludt. Mintha az álom végleg cserbenhagyta volna.
Nyújtózik egyet, ösztönösen Bertrand teste után tapogat maga
mellett. De nincs ott.
Majd ma este eljön. A következő éjszaka már nem lesz egyedül.
Bízik benne. Várja.
Ha ő itt van, nem kell semmiféle segítség, hogy elaludjon. Ebben a
pillanatban meghozza a döntést.
– Ma este megkérem, hogy éljen velem. Ma lesz a nagy nap… Cloé
most döbben csak rá, hogy magában beszélt. Hirtelen arra gondol, ez a
kívánság nem egyszerűen csak a félelem gyümölcse-e. Nem azért akar-
e egy férfit az otthonába, hogy legyen, aki messzire űzi tőle az
Árnyékot? Nem, persze hogy nem. Ennek a vágynak semmi köze a
körülötte ólálkodó démonhoz, ő egyszerűen csak azt szeretné, hogy
Bertrand a közelében legyen, mert hiányzik neki. Talán azért is, mert
egyfajta stabilitásra vágyik. Öregszik, valószínűleg.
Párt alkotni, igazi párt. Terveket szőni, mindenben osztozni
valakivel, a hétköznapokban is.
Tudja, milyen veszélyes ez. De azt is tudja, hogy Bertrand bele fog
fáradni ebbe az epizodikus, törékeny kapcsolatba.

217
 Persze lehet, hogy először habozik majd. Sőt, előfordulhat, hogy
vissza is utasítja. De legalább megtudja, mennyire ragaszkodik hozzá
Cloé. És később, miután alaposabban végiggondolta, beleegyezhet.
Az elhatározásból erőt merítve Cloé végre elszakad az ágytól, és
félrehúzza a sötétítőfüggönyöket. Odakinn szürkeség, mintha a napnak
sem akaródzna felkelni. Kicsit ég a gyomra: Caro mindig elég gyatrán
főzött. A férfiak terén viszont határozottan javult az ízlése. Futólag
eszébe jut Quentin, ez a kissé titokzatos, kissé kifürkészhetetlen pasi.
Szépnek nem igazán szép, de távolról sem csúnya. Vonzó, annyi szent.
Cloé megfogja a köntösét, felveszi a Bertrand hiányától egészen
kihűlt bőrére. Ekkor valami magára vonja a tekintetét. Este, amikor
hazajött, az éjjeliszekrényen hagyta a fülbevalóját és a gyűrűjét. Most
szívet formázva ott fénylik körülöttük a hozzájuk illő nyakék. Cloé
remegő kézzel emeli fel.
– Uramisten! – motyogja.
Képtelenség, hogy tegnap ne látta volna meg.
Lassan visszaereszkedik az ágyra, szemét a tenyerében szikrázó
ékszerre szegezi.
– Vagy tényleg megőrülök, vagy…
Itt járt. Mialatt aludtam.
Most sem tudná megmondani, melyik hipotézis a félelmetesebb.
Kinyitja az ujjait, hagyja, hogy a nyakék a lábához csússzon.
Hosszú, csillogó, mérges kígyó.
A halál hírnöke.

*
**

Egy nagy kórház sürgősségi osztálya olyan éjszaka, mint egy

gigantikus gyár.
Gomez egy fekete műanyag széken gubbaszt egy szürke folyosón,
és meg sem látja a körülötte sürgölődő fehér köpenyeseket. Neki
egyetlen képsor pörög újra és újra a fejében: ahogy az az autó fellöki,
eltapossa, szétmorzsolja Lavalt. A hadnagy élettelen teste, tönkrezúzott

218
lába. Betört koponyája, csukott szeme.
– Alex? Miért nem hívtál fel előbb?
Gomez az ismerős hang hallatán felemeli a fejét. Maillard áll előtte.
– Megsebesültél?
A parancsnok az ujjával gépiesen a halántékán éktelenkedő
ragtapaszhoz nyúl; ott sújtott le rá durván a pisztoly markolata.
– Semmiség.
– Laval hogy van?
– Haldoklik.
Maillard-t mellbe vágja a válasz, leroskad mellé.
– Meséld el! – parancsol rá végül hosszas hallgatás után.
– Képtelen vagyok…
– Elküldtem a csoportodat Nikolléhez.
Gomezben semmi remény.
– Lelépett – erősíti meg a feltételezését a felügyelő. – Fegyverekkel,
csomagokkal. Köddé vált… Bizonyára úton van az országa felé.
Gondolom, Bashkim ugyanezt tette. Nikolle lakásában természetesen
házkutatást tartanak, hátha a nagy kapkodásban esetleg valamit ott
felejtett. De nincsenek illúzióim.
Gomez arca eltorzul az aggodalomtól és a gyűlölettől. Nem elég,
hogy Laval meg fog halni. A semmiért hal meg.
Ez a második csapás. Szinte ugyanolyan nagy, mint az első. Van
minek végezni vele.
De a szíve még mindig ver. Mi kell még, hogy végre megálljon?
– Nem kellett volna ilyen hamar visszatérned a melóhoz – jegyzi
meg Maillard, mintha csak magának beszélne.
– Úgy gondolod, hogy én vagyok a felelős?
– Bashkim a felelős. Ő vezette a kocsit, nem?
– Igazad van, én vagyok a bűnös – motyogja Gomez. – Minden az
én hibám.
– Nem. Ha már így vesszük, akkor az enyém – sóhajtja a kerületi
felügyelő.

219
 – Te nem is tudsz semmit! – csattan fel Gomez. – Te nem voltál ott,
amikor…
– Én tehetek róla – makacsolja meg magát Maillard. – Nem lett
volna szabad megengednem, hogy ilyen gyorsan visszagyere, meg
aztán…
– Hagyd abba! – szakítja félbe indulatosan Alexandre. – Én öltem
meg ezt a gyereket.
Feláll, a felügyelő megkövülten ül tovább a székén.
– Én öltem meg – ismétli meg hidegen Gomez. – Nincs rá semmi
mentség.
Pedig csak magamat szerettem volna megölni.
De a halál nem egy könnyűvérű nő. Visszautasítja azokat, akik
epekednek utána, azoknak adja oda magát, akik eltaszítják.
Gomez visszaül, sajgó koponyáját nekidönti a falnak. Bárcsak
ripityára menne, szétrobbanna! Hogy kifröccsenő agya tapétázza ki
ennek az átkozott folyosónak a szürke falait.
Maillard néhány másodpercig tétovázik, majd egyik kezét
Alexandre vállára teszi.
– Ne omolj össze, kérlek! Mindjárt itt vannak az embereid, nem
hiányzik ez nekik.

*
**

Cloé még mindig az ágy szélén ül. Még csak fel sem öltözött, még a
kávéját sem itta meg. A perceket nézi, ahogy sorra követik egymást az
ébresztőórás rádión. Piros számok, amiknek már nincs túl nagy
jelentőségük.
Itt járt, míg én aludtam.
Végül ezt a konklúziót választotta. Talán kevésbé félelmetes, mint
az őrület.
Itt járt, a szobámban. Miközben én is itt voltam. Elkábítva az
altatótól.
Lehet, hogy hozzám is nyúlt.

220
 Hát persze hogy hozzám nyúlt.
Végtelen hosszú borzongás dermeszti a bőrét. Iszonytató érzés.
Az erőszaké.
Erőszakot tettek az otthonán, a magánszféráján. Erőszakot az
éjszakáin, az álmain.
Fel sem merül benne, hogy ellenőrizze, üres-e a ház. Ösztönösen
tudja, hogy nincs már itt. Elment, mielőtt ő felébredt volna. De azt is
tudja, hogy vissza fog jönni. Hogy nem éri be ennyivel. Egyetlen
dolgot nem tud: azt, hogy mit akar.
Kibillenteni a lelki egyensúlyából? Meggyilkolni?
Magához veszi a P38-at, az ölébe fekteti. Mostantól a párnája alatt
fogja tartani éjszaka. Kivéve persze, ha Bertrand itt van.
Igen, ma este itt lesz.
Ez az ő utolsó reménye.
Hirtelen eszébe jut, hogy neki munkája van. Hogy őt valahol várják.
De arra már nem emlékszik, hogy lehet erőt gyűjteni ahhoz, hogy
elmenjen dolgozni. Ezért ott marad, a szoba foglyaként.
Az Árnyék foglyaként.

*
**

A kórház, a végtelen folyosók foglyaként Gomez nem volt képes

hazatérni. Mintha azzal, hogy itt hagyja Lavalt, a halálos ítéletét írná
alá.
Amúgy sem tudna hova menni.
Az irodába? A lelkifurdalástól és a szégyentől képtelen lenne átlépni
a kapitányság küszöbét.
Haza? Nevetséges menedéknek tűnik ezek után a lakás.
Az egyetlen menedék, amire vágyik, Sophie karja. Csakhogy ő már
nincs itt. Füstté vált.
Mindabból, ami Sophie volt, ennyi maradt. Mindaz, amit együtt
megéltek, így végződik.

221
 Voltaképp ez természetes is. A halál az egyetlen végső pont – míg
be nem bizonyítják az ellenkezőjét.
Csak éppen a vártnál korábban érkezett.
Valahol, nem messze tőle, a Kölyök küzd. Ellenáll. Élni akar,
Alexandre érzi ezt. Mintha láthatatlan szál kötné össze őket. Pedig az
orvosok pesszimistán nyilatkoznak az esélyeit illetően. Számos
sérülése van, köztük koponyasérülés, nyílt törések a lábán, a mellkasa
benyomódott. Nem beszélve a két törött csigolyáról, a belső
zúzódásokról… Az is csoda, hogy még életben van.
Vagy inkább borzalom.
Mert ha mégis visszatérne a holtak közül, sokkal inkább zöldséghez
lesz hasonlatos, mint emberhez.
Gomez felhajtja az előcsarnokban felállított automatából vett
löttyöt, aminek elvileg kávénak kellene lennie.
Eddig még nem mehetett be a Kölyökhöz. Lehet, hogy jobb is.
Amint visszaül a székére, a helyettesét pillantja meg a folyosó
végén. Villard kapitány köszönés nélkül telepszik le mellé.
– Van valami hír?
– Nincs.
– A nővére állítólag holnap érkezik – közli Villard. – Új-
Kaledóniában él, az első repülővel jön.
– És a szülei? – kérdezi Alexandre.
– Az apja meghalt, az anyja kórházban van… Alzheimer-kóros. Már
rá sem emlékszik.
Gomez most döbben csak rá, hogy szinte semmit nem tudott
Lavalról.
A legutolsó szemétláda vagyok. Ugyanolyan mocsok, mint
Bashkim.
– Barátnője volt, nem?
– Nem hinném – feleli Villard –, legalábbis nekünk sosem beszélt
róla, és nem is kereste senki.
Gomez visszaemlékszik a szép szerelmes történetre, amit a
kocsmában mesélt neki Laval két sör között. Valószínűleg tényleg csak

222
mese volt, azért találta ki, hogy örömet szerezzen vele. Mert a Kölyök
szívén viselte az ő sorsát. Nagylelkű volt. Intelligens és szellemes.
Derék fickó. És én megöltem.
– Haza kéne menned – teszi hozzá a kapitány.
Nem azt mondja, hogy menjen vissza az irodába. Már nincs
szükségük rá.
– Mit csináljak otthon?
– És itt mit csinálsz? Azt hiszed, azzal feltámasztod, ha itt
penészedsz a folyosón?
Alexandre összeszorítja a fogát, arca még jobban megkeményedik.
– Hagyj békén!
És akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül jön a támadás.
Gomez egy ideje már várta.
– Mi ütött beléd, hogy ilyen körülmények között beavatkoztál
tegnap este? Miért nem szóltál nekünk? Megzakkantál, vagy mi?
A parancsnok keze ökölbe szorul.
– Mindig is zakkant voltam.
– Lehet. De azelőtt nem játszottál az embereid életével.
– Tűnj innen!
Villard feláll, szomorúsággal vegyes haraggal néz a főnökére.
– Te becsavarodtál, Alex.
– Húzz el, mondtam!
Gomez is feláll, végigméri ellenfelét. Villard tisztában van vele,
hogy nincs egy súlycsoportban a parancsnokkal, feladja a harcot.
Egyébként sem támasztja fel azzal Lavalt, ha az öklét a képébe vágja.
– Holnap visszajövök. Be kell mennem helyettesíteni. Ha van
valami, hívj fel! Akkor is, ha rossz hír, még az éjszaka közepén is.
– Persze – bólint Gomez.
Ahogy a helyettese távolodik, legszívesebben utánafutna,
bocsánatot kérne tőle. Elmondaná neki, mennyire rosszul érzi magát ő
is.
– Parancsnok?

223
 Alexandre az orvos felé fordítja a fejét, aki csöndben lépett oda
hozzá.
– Ha akarja, most pár percre láthatja.
Gomez szíve vad vágtába kezd. Mikor ő már halottnak hitte.
Elindulnak az egyik folyosón, aztán rákanyarodnak egy másikra.
– Jobb, ha előre megmondom, parancsnok: a látvány megrázó lesz.
– Ott voltam vele, amikor ez történt – emlékezteti Gomez.
– De ez most rosszabb lesz – jelenti ki a doki. – Szóval
kapaszkodjon.
Kinyit egy ajtót, Gomez követi.
– Bejönnie nem szabad, csak az üvegen át láthatja.
Gomez az üvegfalhoz lép, és egyszeriben megérti, mire célzott az
orvos.
Rosszabb, igen.
Sőt, iszonyatos.
Laval felismerhetetlen. Az arcában nem sok emberi van. Torz,
rémisztő. Egy vízbe fúlt arca, akit két hét után halásztak ki. Ahogy ott
fekszik, rémisztő ketyerékkel körülvéve, mindkét karjában infúziós
tűvel, a torkába nyomott csővel, a Kölyök egy kupac nyers húshoz
hasonlít. Félig bekötözött mellkasa a gép ritmusára emelkedik föl-le.
– Vannak fájdalmai? – motyogja Gomez.
A doki is a pácienst figyeli. A munkájához nélkülözhetetlen
közönnyel.
– Kómában van, ezért nem igazán tudnám megmondani.
Mindenesetre mi minden szükségest megteszünk, hogy enyhítsük a
fájdalmait.
– Ha megússza… mi… milyen lesz?
– Ezt sem tudom megmondani önnek. Egy biztos: soha többé nem
fog tudni rendesen járni. Kénytelenek voltunk…
Gomez egy pillanatra lehunyja a szemét. De azonnal ki is nyitja.
Muszáj néznie. Muszáj szembenéznie a dolgokkal.
– Kénytelenek voltunk amputálni az egyik lábát – folytatja az orvos.

224
– Térdből. Ami az egyéb következményeket illeti, meg kell várnunk,
hogy felébredjen, hogy pontosan megállapíthassuk őket. Azt azonban
tudnia kell, elég csekély rá az esély, hogy magához térjen. Ugyanakkor
nem reménytelen. Fiatal, egészséges szervezet… Mármint egészséges
volt. Erős felépítésű férfi. Szóval akár a csoda is bekövetkezhet.
Alexandre azonban már jó ideje nem hisz a csodákban.
– Most magára kell hagynom. Tíz percig itt maradhat. Utána,
megkérem, szíveskedjék újra kifáradni a folyosóra, hogy ne zavarja az
osztály munkáját. Minden jót, parancsnok!
Gomez dermedten áll az üveg mögött. Mindkét kezével rátenyerel,
aztán a homlokát is nekidönti.
– Szedd össze magad, Kölyök! Ne halj meg, kérlek!
Kibuggyannak a könnyei, emberi barázdát húzva a kőarcon.
– Bocsánatot kérek… Hallod? Tudom, hogy hallasz. Nem teljesen
az én hibám. Sophie miatt történt… Nem, igazad van, nincs
mentségem. Annyira szeretném, ha én lehetnék a helyedben!
– Uram, nem maradhat itt! – szól rá egy női hang.
A nővér megfogja a vállát, az ajtó felé tereli. Gomez hagyja, a
legkisebb ellenállásra is képtelen.
– Mit gondol, meg tud majd nekem bocsátani?
A nő sajnálkozva néz rá.
Kinyitja az ajtót, és szelíden kitolja rajta.

*
**

Hűvös szellő bodrozza a szürke vizet. Ugyanolyan szürke, mint az

ég.
Cloé lassan lépdel a folyóparton, nem hatol el hozzá a zaj, a
nyüzsgés, az élet.
Időről időre egy pillantást vet a háta mögé. Természetesen nem
fogja látni, ő dönti el, hogy jelentkezik-e vagy sem. Ő határoz. A saját
kénye-kedve szerint irányítja ezt a macska-egér játékot.
Ő csak egy bábu. Vad. Préda.

225
 Az övé, már az ő tulajdona.
Akkor menekült el otthonról, amikor delet ütött az óra. Egyetlen
másodpercre sem fordult meg a fejében, hogy bemenjen az irodába,
vagy hogy felhívja Pardieu-t. Menjenek a pokolba.
Ellenben Bertrand-nak több üzenetet is hagyott, és most azt várja,
hogy visszahívja.
Eljön majd, hogy a karjába vegye. Hogy vigasztalja, megnyugtassa.
Szeresse.
Beült a kocsijába, céltalanul elindult. Egy darabig tekergett, aztán
véletlenül itt találta magát. Hacsak nem ő irányította ide is.
Mivel érdemelte ki ezt? Milyen hibát követett el, hogy ilyen
büntetést mérjenek rá?
Leül egy padra, nézi, ahogy egy roskadásig megrakott uszály
elúszik előtte.
Megöltem Lisát. Tönkretettem a húgomat, a saját testvéremet. Akit
meg kellett volna védenem.
Bőségesen kiérdemeltem a szenvedést.

*
**

Alexandre végül mégis elmenekült. Levegőre volt szüksége.

Sürgősen.
A kép, ahogy Laval fekszik a kórházi ágyán, vagy inkább a halálos
ágyán, egy pillanatra sem akar kimenni a fejéből. Áttöri gondolatai
ernyőjét. Előrefurakszik. A legszínesebb, a legplasztikusabb, a
legirtózatosabb.
Leállítja a kocsit, lemegy a Marne partjára.
Járni, lélegezni.
Bár megkönnyebbülést úgysem hoz neki semmi. Semmi nem
enyhíti a felelősségét, a fájdalmát, a gyötrődését.
Robotként botorkál előre, fejében ugyanazok a szörnyű szavak
dörömbölnek.
Ekkor következik be a sokk.

226
 Az a nő, aki ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint ő. Egy padon ül.
Gomez mozdulatlanná merevedik. Annyira hasonlít rá…
Álmodik? Már itt tartana a hallucinációiban?
Jel lenne? Üzenet?
Az ismeretlen feláll, felveszi a táskáját, és lassú léptekkel egyenesen
felé indul. A tekintete súlyos, a bajuk közeli, Alexandre érzi ezt.
Utánafordul, ahogy távolodik. A hasonlóság Sophie-val annyira
szembetűnő, hogy beleszédül.
De ez nem Sophie.
Csak egy árnyék.

*
**

Már csaknem hat óra van, amikor Bertrand csönget; még ha van is
kulcsa, jobban szereti jelezni, hogy megérkezett. Cloé gyorsan ajtót
nyit, a karjába menekül.
– Örülök, hogy itt vagy… Hiányoztál – suttogja.
Bertrand megsimogatja a haját, belecsókol a nyakába. Cloé becsukja
az ajtót, gondosan elfordítja a reteszeket.
– Minden rendben? – kérdezi a férfi.
Cloé a telefonban nem akart neki semmit mondani, de Bertrand
megérezte, hogy nincs jól.
Cloé nem válaszol, újra átöleli.
– Valami gond volt az irodában?
– Ma nem mentem be dolgozni – vallja be halkan Cloé.
– Tényleg? Miért? Beteg vagy?
Cloé kézen fogja, maga után húzza a nappaliba.
– Iszol valamit? – kínálja.
– Igen… De előbb mondd el, mi a baj.
Cloé mélyen beszívja a levegőt, nem veszi le róla a szemét, amíg
kibújik a kabátjából.

227
 – Elmondom, ha megígéred, hogy nem húzod fel magad.
Elővesz egy üveg whiskyt, tölt neki egy pohárral.
– Hallgatlak.
– Ma éjszaka itt járt.
Bertrand arca elsötétül, de nem szól semmit, várja a folytatást.
– Letett valamit a szobámban, míg én aludtam. Egy nyakéket.
– Azt akarod mondani, hogy valamiféle… ajándékot találtál?
– Nem. Ez az én ékszerem. Tegnap este Carole-nál voltam. Azt
akartam felvenni, mindenütt kerestem. Tudod, az a fehérarany nyakék,
amit gyakran viselek.
– És?
– És sehol nem találtam. Az egész házat tűvé tettem érte. És ma
reggel itt volt. Letéve az éjjeliszekrényemre, feltűnően. Szívformába
rendezve.
Bertrand néhány másodpercre másfelé néz. Talán elviselhetetlen,
amit maga előtt lát.
– Nem hiszel nekem, igaz?
Bertrand két kortyot iszik a whiskyjéből, leteszi a poharát a
dohányzóasztalra.
– De, hiszek neked – jelenti ki. – De erről majd később beszéljünk.
Cloé látja a szemében, hogy nem beszélgetni jött. Hogy másra
vágyik.
Rá.
Egyik pillanatról a másikra felhevült. Bizonyára neki is hiányzott ő,
még ha csak egyetlen éjszakát töltöttek is távol egymástól. Mennyi
behozandó idő!
Bertrand átöleli a derekát, felemeli a padlóról, megforgatja a
levegőben. Cloé kacag.
Nem gondolta volna, hogy ma még nevetni fog.
Az Árnyék kileheli a lelkét, legyőzi valami, ami erősebb a
félelemnél vagy a kétségnél. Cloé nem ivott alkoholt, mégis részeg.
Bertrand részegíti meg, az, ami egyesíti, ami egymáshoz láncolja őket.

228
 Táncuk a kanapén ér véget, ölelkezéseik gyakori színhelyén.
Bertrand, ahogy gyakran, most sem szól egy szót sem. Még csak azzal
sem tölti az időt, hogy levetkőztesse. Épp csak annyira, amennyire kell.
Cloé lehunyja a szemét, újra kinyitja, elvakítja a túl erős fény.
Ő.
Az a benyomása, mintha a férfi kezeiben áram lenne, ezernyi szikrát
csiholnak a bőrén, száz meg száz horgot döfnek a húsába. Minden
egyes négyzetcentiméterére jut belőle.
Ők ketten.
Egy és ugyanaz a test.
Cloé elfelejti a nevét, a múltját, az életét. Az árnyakat. Mindent, ami
nem ő. Egy meghódított, leigázott, engedelmes ország egyedüli
régense.
A vöröslő parázs lángtengerré lobban, tűzvésszé hatalmasodik.
Kemence, amiben a pokol tüze izzik. Aztán nagy hidegség. Hasonló
a halálhoz.
Hosszú percekig összefonódva maradnak, kábán.
Aztán Bertrand elengedi. Cloé úgy érzi, mintha jeges vízbe
süllyedne.
Pedig a férfi ott ül mellette. Cloé a vállára hajtja a homlokát, a
tarkóját simogatja.
– Azt szeretném, ha nem válnánk el többé egymástól – suttogja. –
Azt szeretném, ha együtt élnénk…
Bertrand mélyen a szemébe néz, hagyja, hogy végtelen hosszúra
nyúljanak a másodpercek. És velük együtt a bizonytalanság.
– Akarod? – kérdi rimánkodva Cloé.
Letette a fegyvert, olyan, akár egy kislány.
– Kettőnk között mindennek vége – szólal meg színtelen hangon
Bertrand. – Befejeztük.
Hosszú tőr fúródik Cloé hasába. Markolatig.
– Elhagylak.
Felöltözik, minden sietség nélkül. Felveszi a kabátját.

229
 Cloé nézi, ahogy elmegy, egyetlen hang sem jön ki a torkán. Nehéz
megszólalni, ha egy penge fúrja keresztül az embert.
Amikor az ajtó becsapódik, még csak össze sem rezzen.
Nincs benne semmi.
Csupán egy furcsa érzés. Hogy látja magát meghalni anélkül, hogy
bármit is tehetne.

230
 28. FEJEZET

KETTŐNK KÖZÖTT MINDENNEK VÉGE. BEFEJEZTÜK.

ELHAGYLAK.
A szavak mint az ütések. Még annál is rosszabbak.
Cloé nem mozdul. Tenyere szögekkel átszúrva, keresztre van
feszítve. Pedig már egy órája elment. De ő csak fekszik a kanapén,
abban a díszletben, amihez neki már semmi köze. Félig meztelen,
láthatatlan jégállkapcsok marcangolják, keze az ürességet markolja. Ha
az enyhe remegés nem lenne, halottnak lehetne hinni.
A tőr még mindig ott van, a zsigereibe döfve, lassan elfolyik a vére,
az életereje.
Egyetlen könnyet nem ejt, egyetlen szó nem hagyja el az ajkát.
Nincs benne harag. Gondolat sincs. Csak mély döbbenet, a végtelenhez
hasonló űr.
Ez már nem élet, de még nem is a halál. Valamiféle köztes lét.
Mintha valaki kikapcsolta volna az agyát.
Leoltotta, összetörte, szétzúzta.
Akkor ütött, amikor már a padlón volt. Mintha végezni akart volna
vele.
A telefoncsöngésre meg sem moccan. Csak egy zaj a csönd lármája
közepette.
Egy hang rántja ki a semmiből. Carole-é, a rögzítőn.
– Ott vagy, Clo? Én vagyok az… Ha ott vagy, vedd fel!
Egy unszoló hang. Ami végül beletörődve elhallgat.
– Jó, semmi baj. Biztosan vacsorázni mentél Bertrand-nal. Holnap

231
majd újra kereslek. Puszi.
Néhány bippegés, utána megint csönd. Cloé arca óriási, tátongó
sebbé változik. A remegés felerősödik, az egész testét hatalmába keríti.
A horgok, amik a húsába mélyedtek, lassan kiszakadnak belőle. Ízről
ízre szaggatják szét. Valami fékezhetetlen ár borítja el, fuldoklik. A
szeméből végre kibuggyan a felgyülemlett, mérhetetlen sok könny.
Úgy érzi, kettényílik.

232
 Oly édes nekem ez a siránkozás, angyalom.
Szívszaggató zokogásod csodálatos ária, ujjongással tölti el a
lelkemet.
Ismétlem, angyalom: nincs élvezet fájdalom nélkül. Minél
mélyebbre süllyedsz te, annál magasabbra szárnyalok én.
Órák óta hallgatlak. Nem unom el, sosem tudnám elunni.
Minden reménységemet valóra váltod, sőt azon túl is. Te az istenek
ajándéka vagy.

Megismered a szenvedést, az igazit.

Belekóstolsz minden ízébe, minden árnyalatába. Ígérem neked.
Én azonban nem sietek, azt ízlelgetem, amit adsz nekem.
Boldogtalanságod minden egyes másodperce áldás nekem. Egy-egy
lépés, amit felém teszel anélkül, hogy tudnál róla.
Gyere csak, angyalom. Gyere közel hozzám. Egészen szorosan
mellém.
Gyere, angyalom. Már majdnem célba értél.
Szinte csak karnyújtásnyira vagy.
És akkor lecsapok. Kíméletlenül.

Fél lábbal már a szakadék fölött vagy.

Hamarosan lebucskázol a mélybe… A sírba, amit türelmesen ástam
neked.
Azt hiszed, a szakadék feneketlen lesz. Megint csak tévedsz,
angyalom.
A mélyén én vagyok. Várlak.

A lelked mélyén engem találsz majd.

233
234
 29. FEJEZET

KUTATJA.
Hogy ki volt. Mit csinált. Mit szeretett, mit gyűlölt.
Kutatja.
Hogy melyik ez a kegyetlen nap, ami most leheli ki a lelkét.
De már a napoknak sincs értelmük. Se a napoknak, se az óráknak.
Többé semminek nincs értelme.
Mászik.
Inkább mászik, mint vánszorog a hálószobáig.
Bekapkodja.
Az összes maradék altatót.
És elnyúlik.
A fehér, makulátlan paplanon. Széttárt karokkal, szemét a sima
mennyezetre szegezve.
Sima, mint egy hasadék falai. Nincs semmi, amiben
megkapaszkodhatna.
Húzódjon már ki ez a tőr a zsigereimből, spricceljen már a vérem.
Végződjön már be ez az élet, mert nekem már végem.
– Tessék, vége…
Az Árnyék röhögve hajol a sírja fölé.
– Itt nyugszik Cloé Beauchamp.
Győztél. Elment. Miattad. Vagy miattam. Mit számít? Az egyetlen,
ami fontos, hogy ennek az irtózatnak vége legyen. Hogy véget érjen a
félelem.

235
 Fohászkodik.
– Add, hogy elég legyen a gyógyszer, amit bevettem… Add, kérlek,
hogy meghaljak!
A szíve gyorsan ver, túlságosan gyorsan. És összevissza. A szeme
kezd lecsukódni.
Valami mégis küzd benne. Lényének egy aprócska része.
– Hagyj! Hagyj elmenni, könyörgöm!
Odakinn vihar tör ki. Mennydörgés, villámok. Az ég haragja, mint
valami végső szemrehányás.
Kész – a szemhéja lecsukódik. Súlyos, akár a malomkő.
Kész – az elméje az ismeretlen felé hajózik.
Miközben a szíve vergődik, a félelem szétrobban a zsigereiben. Túl
későn.
Nincs jegy a visszaútra.
Kész – kialszik a fény.
Végső csapó.
Itt nyugszik Cloé Beauchamp. Árnyékban halt meg.

*
**

Még mindig ott bolyong a kórházban. Ehhez a helyhez van

láncolva, örökre. Lehet, hogy kísértetté válik, aki az idők végeztéig a
fertőtlenítőszagú folyosókon fog kóborolni.
A falaknak ütközik, mint fénytől, káprázattól vonzott törékeny
rovar.
Itt maradni, hogy vigyázzon rá. Hogy büntesse magát.
Annyit rimánkodott, hogy végül megkönyörültek rajta, hagyták,
hogy bejöjjön.
Lassan véget ér az este, ő ott áll az üveg mögött. A Kölyök küzd,
még mindig küzd. Gomez az üvegfalra teszi a kezét. Megpróbálja
megérinteni. Egészen a szívéig hatolni. Beszél hozzá, alig hallhatón.
Mindazt elmondja, amit nem volt ideje elmondani neki.

236
 *
**

Sűrű ködbe vesző, elmosódó sziluett.

Még nem jött el az idő, Cloé. Még nem…
Ez a furcsa hang mintha az égből szállna alá. És ez a hidegség a
bőrén, a szájában. Ami kifolyik elnyílt ajkai között.
A szeme újra lecsukódik, a hideg erősödik.
Ez lenne a halál? Hol vagyok?
Még nem jött el az idő, Cloé. Még nem…
Nem hallgat a hangra, visszamerül a nyugodt, mély, sötét vizekbe.
A szemhéja ismét felnyílik.
Tompán érzékeli a testét. Azt, hogy reszket, hogy a hideg a húsát
marja.
Velőtrázó ordítással tér magához. Szíve merő fájdalom. Megpróbál
dobogni, küszködik. A keze valami jeges nedvességet tapint.
Több percbe telik, mire felfogja, hogy egy fürdőkádban van. A saját
fürdőkádjában.
Hogy a bőrén patakokban folyik a víz.
A zuhany vízsugara veri a lábát, a hasát. Megkísérel feltápászkodni,
hogy megmeneküljön a gyötrelem elől, de súlyosan visszazuhan.
Véget vetni ennek a kínzásnak.
Végre sikerül elérnie a csapot. Az érzékei lassan felébrednek. A
szeme felismeri, ami körülötte van. A ruhája a fürdőszoba padlóján
hányódik, a mennyezeti lámpa ég. Nagy nehezen sikerül kimásznia a
fürdőkádból, leroskad a kőre.
Életben van, folynak a könnyei.
Megfog egy törülközőt, magára tekeri, egyre jobban vacog. A fogai
összekoccannak.
Nem, nem, nem!
Az agya kitör a semmiből, öklével a falat veri. Míg ki nem csordul a
vére.

237
 A fájdalom arra emlékezteti, hogy él. A szavak is visszatérnek,
ugyanolyan kegyetlenek.
Kettőnk között mindennek vége. Befejeztük. Elhagylak.
Riadt szeme a magyarázatot keresi. A miértet. A hogyant.
Eszébe jut. A hálószoba, a tabletták, a széttárt karok.
A mennydörgés, a lecsukódó szemhéjak.
Ezt egyedül nem tudta végigcsinálni. Levetkőzni, beszállni a
fürdőkádba.
Még nem jött el az idő, Cloé. Még nem…
Most már egyet tud legalább: az Árnyék nem a halálát akarja. Azt
akarja, hogy éljen.
Az Árnyék parancsol.
És ő még csak el sem menekülhet. Meg sem halhat.
Nincs kiút.
Újra sírva fakad; a legjobb módja, hogy felmelegedjen.
Azt akarja, hogy éljek.
Hogy a saját kezével végezzen velem.

*
**

Kiokádni a belét, felforgatni a zsigereit, hogy szinte már vért

köpjön.
Térdel, feje a vécécsészében. Egy sápatag hajnal lidércnyomása.
Tessék, erre volt jó az egész.
Sakk-matt.
Cloé feláll, lenyomja a vízöblítőt. A mosdókagyló fölé hajol,
kiöblíti a száját.
Amikor felemeli a fejét, a tükörképébe ütközik. Duzzadt szemhéjak,
holtsápadt, beesett arc. Ijesztően fest. Egy másodpercre eszébe jut, ha
ezzel a fejjel beállítana Bertrand-hoz, lehet, hogy megszánná. Lehet,
hogy visszavenné.

238
 Meg akartam halni érted, szerelmem. Látod?
Cloé lehunyja a szemét. Irtózik magától. Gyűlöli magát, ahogy még
nem gyűlölt senkit.
Betámolyog a hálószobába, visszabújik a paplan alá. A P38 a másik
párna alatt van. Itt, egészen közel hozzá. Az sokkal gyorsabb, sokkal
biztosabb lenne az altatónál. Ujjai megérintik a markolatot.
Nincs kedve élni, nincs kedve meghalni.
A tévelygés paradoxona.
Lehet, hogy a bátorsága hagyta el. Lehet, hogy átengedi magát az
Árnyék akaratának.
Kettőnk között mindennek vége. Befejeztük. Elhagylak.
– Bertrand, szerelmem…
Csöndesen csorognak a könnyei.
– Miért tetted ezt velem? Miért nem kellek már neked?
A bánat és az a szörnyű érzés, hogy eldobták, szinte leteperték a
félelmet.
Az Árnyéktól való félelmet.
Minden elviselhetetlen, semmi sem számít többé. Jöjjön.
Csináljon velem azt, amit akar.

239
 Azt hitted, megszökhetsz előlem? Azt hitted, van választásod?
Újabb tévedés, angyalom…
Hibát hibára halmozol.
Időbe telik, míg megérted. Míg elfogadod.

Ennek a játéknak szabályai vannak. Egyszerű szabályai.

Én parancsolok, te engedelmeskedsz.

Láncot fűztem a nyakadra, oda vezetlek, ahová akarlak.

Minél jobban ellenállsz, annál jobban fojtogatlak.
Te már nem döntesz semmiről. Az események egyedüli irányítója én
vagyok.
Mikor érted meg végre?
Még a halálod is az enyém.

Én vagyok a végzeted, angyalom.

240
 30. FEJEZET

SZERDA REGGEL, FÉL HÉT.

A nevem Cloé. Cloé Beauchamp.
Életben vagyok. És egyedül. Irtózatosan egyedül.
Harminchét éves vagyok. És az éjjel meg akartam halni.
Cloé felhajt egy kávét. Még egyet. Pedig kerülnie kellene a koffeint,
a szíve nem hajlandó lecsillapodni. Bekapja a piruláit, aztán előveszi a
mobilját. Több nem fogadott hívás. Egy pillanatra újjáéled benne a
remény.
Nem is hal meg soha igazán. Az életösztön ostoba szövetségese. De
Bertrand nem telefonált.
Pardieu igen. Háromszor is.
Carole kétszer. Az anyja egyszer.
Meghallgatja az üzeneteket: az öreg tajtékzik, lehetett rá számítani.
Cloé minden maradék energiáját összeszedi, hogy felhívja az anyját,
aki korán szokott kelni. A hangja annyira fátyolos, hogy Mathilde rá
sem ismer.
Nem, anya, nincs semmi baj… Csak nagyon fáradt vagyok. Az a
lényeg, hogy apa jól van… És Lisa?
Leteszi a telefont, a keze remeg. De nem bírja ki. Ellenállhatatlan
késztetés hajtja. Bertrand számát tárcsázza, egy altatótúladagolás sem
tudta kitörölni az emlékezetéből. Persze csak a hangposta kapcsol be.
Nyilván békésen alszik. Lehet, hogy egy nő mellett?
Különös módon Cloénak most először jut eszébe, hogy esetleg egy
vetélytárs miatt hagyta el.

241
 És ha épp szeretkeznek? Elképzeli, ahogy Bertrand keze egy másik
nő bőrét simogatja. A gyomra megint felfordul, meleg folyadék
nyomul az ajka széléig.
Keresi a szavakat, el kellett volna gyakorolnia a szöveget.
– Én vagyok az. Esetleg beszélhetnénk, nem gondolod? Nem értem,
miért mentél el úgy tegnap este. Én… Nem vagyok jól. Nagyon nem.
Mondd, hogy találkozhatunk, kérlek! Szükségem van rá, hogy
megmagyarázd. Hogy megbeszéljük. Hívj vissza… Szeretlek.
Nevetségesnek tartja magát, szánalmasnak. Bertrand biztosan nem
ezt akarja hallani.
De Cloé nem tudja, mit akar hallani, mire vágyik. Mit vár tőle.
Bezárkózik a fürdőszobába – kulccsal –, hosszú ideig áll a zuhany
alatt.
Egy öngyilkossági kísérletet nem lehet egyik pillanatról a másikra
lemosni magáról. Lemosni azt, hogy mindennél jobban vágyott a
halálra. Hogy megpróbálta cserbenhagyni Lisát. Elárulni az ígéretét.
Végre elzárja a csapot. A mozdulatai lassúak, éppoly kevéssé
hatékonyak, mint amilyen kevéssé elegánsak.
A csönd még sosem tűnt számára ennyire elviselhetetlennek.
A hálószobában felöltözik, szinte találomra veszi ki a szekrényből a
ruhákat.
Aztán vissza a fürdőszobába, egy gyötrelmes, de elengedhetetlen
sminkelésre. Vagy inkább tatarozásra, ahogy most kinéz. Alapozó,
pirosító, szemhéjpúder, szempillaspirál.
Az eredmény elkeserítő. Semmi nem tudja eltakarni a
reményvesztettségét.
Ez nem én vagyok.
Ez nem lehetek én! Nem kívánhattam a saját halálomat.
Ő irányította a mozdulataimat. Ő, ő, ő…
Kicsoda?

Negyedórával később Cloé beszáll a Mercedesbe. Az út valamiféle

242
elmosódottságban úszik el mellette, amiben semmi művészi nincs.
Mit keres itt? Tegnap megkísérelt eltűnni az élők sorából. Ma meg
az iroda felé tart.
Ugyanakkor érzi, hogy valami változik. Érzi, hogy visszatérőben
van. Hogy Cloé Beauchamp feltámad a hamvaiból. Először csak egy
kis fény gyullad fel a lelke mélyén. Majd a láng addig növekszik, míg
eléri az agyát. A keze kilométerről kilométerre egyre magabiztosabban
markolja a kormányt, az autó gyorsít.
Világéletemben harcoltam. Bertrand elhagyott: abbahagyom a sírást,
és visszahódítom, ő hozzám tartozik, újra az enyém lesz. Ahogy a
vezérigazgatói állás is. Az is engem illet.
Marad az Árnyék.
Jobban tette volna, ha hagy megdögleni. Mert így én fogom
elpusztítani.
Az út mindössze félóra. De ennyi idő elég, hogy Cloé, az igazi Cloé
visszatérjen.
Mintha abból, hogy megjárta a feneketlen mélységet, fenomenális
erőt merített volna.
Mintha felszippantott volna egy csík kokaint.
A nevem Cloé. Cloé Beauchamp. És még nem haltam meg.

Pardieu pontban nyolckor ér be. Ahogy elmegy Cloé irodája előtt,

megtorpan. A helyettese bent ül, a számítógépe előtt.
– Jó reggelt, uram!
A vezérigazgató zord arckifejezést öltve előrelép.
– Örülök, hogy újra látom! – ironizál. – Tegnap nagyon hiányoltuk.
Kénytelenek voltunk lóhalálában lemondani a találkozóit. És se egy
telefon, se egy magyarázat… Üdülőklubban hiszi tán magát?
– Természetesen nem, uram. És kérem, hogy bocsásson meg nekem.
Pardieu nem hajlandó leülni, a játékot a saját térfelére tereli.
– Jöjjön az irodámba! – utasítja.
Cloé követi, az Öreg letelepszik a pazar foteljébe, őt nem kínálja

243
hellyel.
– Hallgatom.
Cloé nagy levegőt vesz, állja a tekintetét.
– Nem mondhatom meg, miért nem jöttem be.
Pardieu arca még szigorúbb lesz. Meglepi, hogy Cloé nem rukkolt
elő valami hóbortos mentséggel.
– Én pedig azt tanácsolom magának, hogy indokolja meg.
Méghozzá meggyőzően. Mert ezt a fajta magatartást nem tűrhetem. Ha
mindenki akkor lép le, amikor kedve szottyan, hova jutunk?
– Rendben… Azért nem jöttem, mert megpróbáltak megölni. Az
Öreg nagyjából mindenre számított. Megszokta már, hogy Cloé a
legképtelenebb agyszüleményekkel áll elő. De kénytelen elismerni,
hogy ezzel kiütötte. Némán csügg az ajkain, várja a folytatást.
Cloé azonban nem szól, hagyja, hadd eméssze a hallottakat.
– Ki akarta megölni magát? – kérdezi végül Papy.
– Én.
Mintha Pardieu összemenne a hatalmas foteljében. Mintha minden
szó furkósbottal döngölné bele egyre jobban.
– De Cloé… miért?
– Az nem tartozik önre. Amúgy senkire sem.
Pardieu egy pillanatra elfordítja a tekintetét. Feszélyezve érzi magát,
ez nyilvánvaló.
– Cloé, maga fiatal, tehetséges, intelligens. Csak nem csinál már
ekkora hülyeséget?
– Most már lezártam. Nem fogom újrakezdeni. És arra kérem, ez a
beszélgetés maradjon köztünk.
Hihetetlenül kemény pillantással néz rá. Az öreg szemlátomást meg
van illetődve.
– Hogyne, persze… De bevallom, nyugtalan vagyok. Biztos benne,
hogy nem akar róla beszélni?
– Teljesen.
Kérlelhetetlen hang, márványarc.

244
 – Ne aggódjon miattam – teszi hozzá. – Túl vagyok rajta. És úgy
jöttem vissza a holtak közül, hogy erősebb vagyok, mint valaha, ebben
biztos lehet.
– Kétségkívül ilyen benyomást kelt – ismeri el kissé bátortalanul
Pardieu.
– Ez nem csak benyomás… Most pedig, ha megengedi, szeretnék
visszamenni az irodámba. Vár a munkám.
– Menjen csak – dünnyögi az öreg.
Cloé sarkon fordul, otthagyja elképedt főnökét a tágas irodája
közepén. Magára csukja a saját irodája ajtaját, felhúzza a reluxát.
Bámulhatsz a távcsöveddel, ha attól áll fel a farkad. Nem félek
tőled.
Most már semmitől sem félek.

*
**

Csukott szemmel is le tudná rajzolni a kórházat. Az intézmény

minden förtelmes zuga színes filmként égett bele az agytekervényeibe.
Órákon át bolyongott a folyosókon, örökre a szürke falakra
tetoválva keserűségét. Mostanra már beleolvadt a díszletbe. Úgy
jönnek-mennek mellette, hogy észre sem veszik.
Rövid időre újra feltűnik az üvegfal mögött, elmormog valami
könyörgést Lavalnak, s végre rászánja magát, hogy hazamenjen.
Csodálkozva látja, hogy odakinn megvirradt. Hogy a Föld nem
szűnt meg forogni. Pedig megesküdött volna rá, hogy minden leállt
ezen az irtózatos éjszakán.
Elveszítette az időérzékét.
Mindent elveszített.
Rágyújt, beszáll a kocsijába, egy pillanatra elgondolkozik, merre is
induljon.
Az út gyorsított felvételben suhan. Legszívesebben lecsukná a
szemhéját. Régóta nem aludt már, leszámítva pár perc bóbiskolást
hébe-hóba azon az átokverte széken.

245
 Legszívesebben lecsukná a szemhéját. Végleg.
Mert nem bírja nézni, mivé lett.
Megözvegyült.
És gyilkolt.
Gondatlanságból.
Nem előre megfontolt szándékból történt, ügyész úr.
Végre megérkezik a házuk elé. Nincs ereje szabad helyet keresni, a
kocsit leállítja a parkoló autók mellett az úttesten, lehajtja a
napellenzőt, amire fehér betűkkel rá van írva: RENDŐRSÉG.
Beszáll a liftbe, képtelen gyalog felvonszolni magát a másodikra.
Bedugja a kulcsot a zárba, odabenn csak a néma csönd várja. Gúnyt űz
belőle. Beledöf még egy utolsót.
Egy ideig mozdulatlanul áll a nappaliban. Mintha egy romhalmaz
közepén állna. Aztán bevánszorog a fürdőszobába, lehajigálja magáról
a göncöket, belép a tustálcába.
Nem aludt, nem evett, nem zuhanyzott.
Élőhalott.
És a forró víz nem lesz elég, hogy lemossa róla a vétkeit. A bűnét.
A Kölyök még mindig életben van. Még mindig kómában.
Huszonöt éves. Már csak egy lába van, és valószínűleg pár órája az
életből.
Halálra van ítélve, vagy arra, hogy zöldségként vegetáljon.
Gomez öklével a csempére sújt. Újra és újra. Egyre erősebben.
Aztán a fejét veri a falba.
A víz pirosra színeződik. Örvénylik a lábánál, örvénylik az agyában.
De megkönnyebbülést hoz. Kimeríteni, megsebezni, megbüntetni
magát – az megkönnyebbülést hoz.
Bashkimot szeretné ütni, betörni a koponyáját, szétmorzsolni a
lábát. Csakhogy Bashkim messze jár. Marad a fal. A csempe, amit
Sophie választott, s amit hiába próbál tönkrezúzni.
Leroskad a zuhanytálcába, a fájdalomtól kábán nézi, ahogy folyik a
vére.

246
 Aztán lefekszik az elhunyt ágyára, összekuporodik pucéran a
matracon. Majd meghal a fáradtságtól, a hidegtől, a szégyentől.
Egyszerűen csak majd meghal.
Néhány perc múlva elalszik, elringatja Sophie illata, ami még
mindig áthatja a szobát.

*
**

Leszáll az este, Cloé eljön az ügynökségről.

Napközben nem látta Pardieu-t. Elsáncolta magát az irodájában,
mintha csak attól félne, hogy egy szörnyeteggel találkozik össze a
folyosón.
Egy hideg szörnyeteggel, aki legyőzte a halált.
A Mercedes kigördül a föld alatti parkolóból. Cloé ösztönösen
belenéz a visszapillantóba. De olyan sok kocsi van mögötte… Vajon
melyikben lehet?
A P38 ott van mellette az anyósülésen. Várja dicsősége pillanatát.
Kilométerek az autópályán. Lassú araszolás, fékezések, újabb
nekilendülések. Aztán végre feltűnik a lehajtó, hamarosan véget ér a
kálvária.
Cloé most veszi csak észre, hogy Créteil felé ment. A
rendőrkapitányság felé.
Igen, ezt kell tennie. Vissza kell mennie, meg kell győznie őket.
Egy utolsó próbálkozás. Mintha csak be akarná bizonyítani
magának, hogy nincs más választása, mint stukkerrel a retiküljében
sétafikálni.
Leállítja a Mercedest, a pisztolyt a kesztyűtartóba rejti.
Ha nem hallgatják meg, ők lesznek a felelősök. Ha nem hallgatják
meg, gyilkost csinálnak belőle.

*
**

247
 Alexandre belöki a kapitányság ajtaját, megtorpan.
Itt van. Az az ismeretlen nő, akit a Marne partján látott.
Egyenesen felé tart, mint a múltkor.
Gomez befele megy, a nő kifelé jön. Súrolják egymást.
Az arcán annyi keserűség… A szemében annyi harag.
Nem tudja levenni róla a tekintetét, nézi, ahogy távolodik.
Odamegy a recepciós pulthoz, hogy kifaggassa az ügyeletest.
– Az a nő, aki most ment el, ki volt?
– Azért jött, hogy feljelentést tegyen, parancsnok. Duquesne
foglalkozott vele.
– Köszönöm!
Ahelyett, hogy felmenne az emeletre, Gomez a kis irodák felé
fordul, ahol a feljelentéseket jegyzőkönyvezik. Duquesne-nél most is
vannak, Gomez odaint neki. A hadnagy elnézést kér az ügyféltől,
kimegy Alexandre-hoz a folyosóra.
– Hogy van Laval?
– Életben van, küzd – foglalja össze Alexandre.
Ég a szája, hogy ezt kell mondania.
– Akkor jó. Mit tehetek önért, parancsnok?
– Az a nő, aki most jött ki az irodádból… Magas, hosszú, barna
hajú. Mit akart?
A hadnagy a szemét forgatja.
– Az egy bolond tyúk…
– Magyarázd meg! – parancsol rá összevont szemöldökkel Gomez.
A hadnagy hirtelen elsápad.
– Ismeri? – kérdezi ijedten.
– Ne törődj vele! Mesélj!
– Már másodjára járt nálam. Azt állítja, hogy egy fickó követi
állandóan, bemegy hozzá, amikor nincs otthon. Figyeli, amikor az
irodában van… és még sorolhatnám. Csak éppen nincs se egy névtelen
levél, se egy telefonhívás. Se erőszakos behatolás. Semmi. Nem

248
támadta, nem fenyegette meg. Azt hiszem, paranoiás a nő.
Gomez egyetlen szó nélkül hallgatja.
– A múltkor egy döglött madarat is behozott ide nekem,
lefagyasztva! El tudja képzelni? Egy madarat, amit a lábtörlőjén
talált… Meg van győződve, hogy azt is a titokzatos üldözője tette a
küszöbére! Meg olyanokat mond, hogy feltölti a hűtőt a távollétében,
hogy lekapcsolja az áramot… Zakkant a csaj, mondom. Kár érte:
micsoda bombázó!
– Egyedül él?
Duquesne bólint.
– Megkérdezted tőle, kinek van kulcsa a lakásához?
– Hát persze hogy meg! A takarítónőnek és a pasijának. De kizárja,
hogy nekik bármi felelősségük lenne ebben.
– Felvetted a feljelentést? – kérdezi Gomez.
A hadnagy meghökkenve néz rá.
– Miféle feljelentést?! Nincs semmi, amiért feljelentést lehetne
tenni! Semmi, parancsnok! Lenaplóztam, mint a múltkor.
– Add ide az elérhetőségeit! – utasítja Gomez.
– Miért?
A parancsnok puszta pillantása elég, hogy a hadnagy ne
kérdezősködjék tovább. Átad neki egy papírt, majd visszamegy az
ügyfeléhez.
Gomez a zsebébe csúsztatja a lapot, és felmegy, bezárkózik az
irodájába. Szerencsére senkivel nem fut össze a csoportjából.
Meggyújt egy cigarettát, kinyitja az ablakot, és kikeres egy számot a
telefonjában. Egy régi barátjáét, aki a sarcelles-i kapitányságon
dolgozik. Szintén parancsnokként.
Ő megkíméli Alexandre-t a rituális „Hogy van Laval?” kérdéstől.
Pedig minden bizonnyal tud a dologról. De van benne annyi tapintat,
hogy ne hozza fel.
Néhány banális mondat után Gomez belevág, miért hívta.
– Egyszer meséltél nekem egy csajról, aki egy rakás feljelentést
tett…

249
 – Pontosítanád?
– Arról a lányról van szó, aki két-három naponta beállított hozzátok
azzal, hogy egy fickó zaklatja. Hogy bemegy hozzá, amikor alszik,
áthelyez tárgyakat a lakásban…
– Ja, igen, már emlékszem! De hát az nem most volt! Van annak
már vagy… egy éve is, nem?
– Körülbelül – erősíti meg Gomez. – Mi lett vele?
– Gőzöm sincs, öregem! Hetekig járt a nyakunkra, aztán nem láttuk
többet.
– Oda tudnád adni nekem a panasztételeit és a feljelentéseit?
Valamit le akarok ellenőrizni. Lehet, hogy van valami egybeesés egy
másik üggyel.
– Oké, előkészítem neked. Holnap beugrasz érte?
– Be – feleli Alexandre. – Köszönöm, cimbora!
– Nincs mit. Hogy van Sophie?
Gomez összeszorítja a fogát. Úgy érzi, mintha a szívét okádná ki,
amikor válaszol.
– Meghalt.

*
**

Cloé le nem veszi a tekintetét a bérház kapujáról. Az erőltetésbe

szinte belefájdul a szeme.
Felcsöngetett Bertrandhoz, a jelek szerint nincs itthon. Ezért most
várja, hogy hazaérjen.
Ha kell, egész éjjel várni fog.
Eszébe jut a zsaru, aki továbbra is flúgosnak tartja, sőt nyíltan a
képébe röhögött. Egyértelmű, hogy csak magára számíthat.
A járdán egy alak közeledik. A Félhomály ellenére azonnal
felismeri Bertrand-t. A szíve szaltót vet a mellkasában.
Amint elhalad a Mercedes mellett, Cloé kiszáll, utánaszalad, mielőtt
még eltűnne a házban.

250
 – Bertrand!
A férfi hátrafordul, keze a kilincsen. Cloé tisztes távolságban
megáll. Nem rávetni magát, nem könyörögni neki, nem sírni. Nem
megijeszteni.
– Szia. Meghallgattad az üzenetemet?
– Igen.
Nem fogja megkönnyíteni a dolgát, ez látszik.
– Beszélhetnék veled?
Bertrand nem válaszol azonnal, hidegen végigméri.
– Csak épp hazaugrottam – mondja végül. – Újra el kell mennem,
sajnálom.
– Szánj rám néhány percet, kérlek!
Nem remegtette a hangját, épp csak egy kis melegséget vitt bele.
– Rendben – bólint a férfi. – Gyere!
Cloé elindul utána, átvágnak a tágas előcsarnokon, felmennek a
harmadik emeletre. Mintha egy idegen nyomában járna. Egy
idegenében, akit szeretne megérinteni, átölelni, megcsókolni.
Bertrand kinyitja a lakása ajtaját, félrehúzódik, hogy előreengedje.
– Iszol valamit?… Whiskyt?
– Nem. Inkább valami gyengébbet.
A férfi kimegy a konyhába egy üveg borért.
– Ülj le! – mondja, amikor visszajön.
Cloé leereszkedik a kanapéra. Csak félfenékkel, mintha nem akarna
zavarni. Jobban alakul, mint gondolta.
Bertrand kihúzza a dugót a saint-émilionból, teletölti a
dohányzóasztalra tett két poharat.
– Hallgatlak.
– Szeretném megérteni, mi történt – mondja egyszerűen Cloé.
Bertrand hátradől a szemközti fotelben, az ajkához emeli a poharat.
– Semmi különös… Úgy döntöttem, elhagylak.
– Csak így, hirtelen?

251
 Bertrand fesztelenül vállat von, ami nagyon rosszulesik Cloénak.
– Nem – vallja be. – Hogy őszinte legyek, egy ideje már
fontolgatom.
Cloé lesüti a szemét.
– Amiatt, ugye, amit elmeséltem neked? A fickóról, aki mindig a
nyomomban van…
– Mi tagadás, a paranoiád tényleg kezdett az agyamra menni.
– Nem vagyok paranoiás. Amit be is fogok bizonyítani neked.
Azzal előveszi a táskájából a kártyatartó tokját.
– Emlékszel arra a blokkra? – kérdezi. – A casinós vásárláséra?
Emlékszel rá?
Bertrand bólint.
– Nos, ma megnéztem a neten a bankszámlámat, és észrevettem,
hogy az a vásárlás még mindig nincs lekönyvelve. Ami logikus is,
ugyanis a blokkon szereplő kártyaszám nem az enyém! – fejezi be
diadalmas felhanggal.
Bertrand kénytelen-kelletlen egy pillantást vet a nevezetes
bizonylatra.
– A csillagok utáni számokat nézd! – nógatja Cloé.
– Kilencezer-kétszáznegyvenkilenc – olvassa hunyorogva Bertrand.
– Az én kártyaszámom vége viszont nyolcezer-kétszázhuszonegy!
– Na és?
– Hogyhogy na és? Ez azt jelenti, hogy nem én vásároltam aznap.
Hogy nem én töltöttem fel a hűtőt. Hogy tényleg valaki más csúsztatta
be a kártyatokomba ezt a bizonylatot, hogy őrületbe kergessen.
– De azt nem magyarázza meg, hogy került a kaja a konyhádba –
dobja le az asztalra Bertrand a kis papírfecnit. – Nagyon erőltetett ez az
egész. Lehet, hogy valaki másnak a bizonylatát vetted fel, ami ott
hányódott a pénztárszalagon. Megesik az ilyesmi…
Cloé el van hűlve. Bertrand még mindig nem hisz neki, holott most
mutatott neki egy bizonyítékot. Jóllehet ezt a bizonyítékot a créteili
zsaru sem ítélte elfogadhatónak.

252
 Cloé úgy érzi, mintha egy elvarázsolt kastély tükörlabirintusában
bolyongana. Amikor már azt hiszi, hogy megtalálta a kijáratot, mindig
újabb és újabb láthatatlan akadályba ütközik.
Láthatatlanba, amilyen az Árnyék is.
– Mivel tudnálak meggyőzni? – mormogja.
Bertrand megint vállát von.
– Jól van, nem baj – jelenti ki Cloé. – Hajlandó vagyok nem
beszélni többet erről, majd magam megoldom.
– Az nem változtat semmin. Vége, Cloé. Vége. Érted, mit jelent ez a
szó?
Cloé görcsösen markolja a poharat. Küzd, hogy visszatartsa a
könnyeit. Hogy ne vesse magát a lába elé, ne könyörögjön neki. Vagy
ne kaparja ki a szemét.
Ellentétes késztetések kavarognak benne.
– Azt hittem, szeretjük egymást – mondja.
Bertrand alig észrevehetően elmosolyodik. De Cloé tökéletesen
veszi az üzenetet.
– Ami engem illet, én sosem szerettelek.
A kés megint a zsigereibe fúródott. Most pedig Bertrand
megforgatja majd a sebben, tudja jól.
– Kellemes pillanatokat töltöttem veled, ez igaz. Nem bánok
semmit, ellenkezőleg. De egyszer minden véget ér. Ez a kettőnk
kapcsolatára is érvényes. Én lezártam ezt az ügyet.
– Ezt nem tudom elhinni! – mondja kissé túl hangosan Cloé.
– Pedig kénytelen leszel.
Cloé ajka remegni kezd, érzi, hogy a szeme könnybe lábad.
Ádáz küzdelmet folytat, hogy ne fakadjon sírva.
– Én viszont szeretlek!
Bertrand sóhajt egyet, kiissza a poharát.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked – jelenti ki. – Nem hinném,
hogy szeretsz. Azért érzed rosszul magad, mert én szakítottam. Nem
vagy hozzászokva, hogy dobnak.

253
 – Ez nem igaz!
– De igen, Cloé. Jobban ismerlek, mint hinnéd…
Feláll, mintegy jelezve, hogy a beszélgetés véget ért.
– Megpróbáltam megölni magam, amikor elmentél.
Utolsó töltény. Bármit képes lenne bevetni, hogy jobb belátásra
bírja. A szégyentől ráér később is meghalni.
– Állj le a hülyeségekkel, Cloé! Szemlátomást tökéletesen életben
vagy…
Cloé pillantásában düh és kétségbeesés keveredik.
– Sajnálod, hogy túléltem?
– Most már menj el. Nem akarok erről többet hallani.
– Megpróbáltam megölni magam – mondja még egyszer Cloé. –
Azért, mert elhagytál.
Bertrand a vállára teszi a kezét. Az érintése úgy hat rá, mint a
villámcsapás.
– Nos, rosszul tetted – mondja. – Hidd el, értem nem érdemes. Épp
ezért most szépen hazamész, és elfelejtesz. Rendben?

254
 31. FEJEZET

MAILLARD GYÁSZOS KÉPET VÁG. Pedig a Kölyök még nem

halt meg.
Alexandre türelmesen várja vele szemben, hogy előrukkoljon azzal,
amit mondani akar.
– Alex, tudom, hogy mennyire fontos neked a melód. Tudom, min
mész keresztül, de…
– Nem, nem tudod – igazítja ki a parancsnok.
– Jó, akkor mondjuk úgy, el tudom képzelni, mit élsz meg Sophie
halála óta. És még ha egyedül a munka marad is neked, azt gondolom,
le kellene állnod egy időre.
– Azt gondolod?
– Utasítalak, hogy állj le egy időre – pontosít a kerületi felügyelő. –
A szolgálati éveidre való tekintettel a belső ellenőrzés előbb kikérdezi
Lavalt, mielőtt bármilyen döntést hozna. Feltéve persze, ha felébred a
srác. Amit valamennyien remélünk.
– Pedig én már mindent elmondtam nekik – mondja Alexandre. –
Amikor bejöttek a kórházba, én töredelmesen bevallottam nekik
mindent. Mintaszerű mea culpa volt! Mi kell még nekik?
– Laval verziója. Úgy döntöttünk, hogy addig pihire küldünk.
Elkészítettem neked a szabadságos papírt, szépen aláírod. És ha kell,
utána még betegszabira is elmész.
– Értem. Akkor miért nem teszel inkább lapátra? Az tisztább lenne!
– Eszem ágában sincs megválni a legjobb zsarumtól. Csak pihenésre
van szükséged, hogy megemészd mindazt, ami téged ért. A
távollétedben Villard látja el a helyettesítésedet.

255
 – Remek, látom, mindenre gondoltál.
Gomez aláírja a papírt, ledobja a tollat, és megindul az ajtó felé.
Maillard felpattan.
– Alex, figyelj… Nincs más választásom. Mindig kiálltam
melletted, de ebben az esetben nem látok más megoldást.
Pillanatnyilag nem tudok ettől jobbat.

*
**

Szépen hazamész, és elfelejtesz.

Hát persze. Ez annyira egyszerű. Annyira könnyű. Annyira
gyalázatos.
A Mercedes sebességmérője nem megy túl a harminc kilométer per
órán. Könnyfüggönyön át nem könnyű kivenni az utat.
Sosem szerettelek. Lezártam ezt az ügyet.
Jobb horog, balegyenes. Az ellenfél a padlón.
Eddig azt gondolta, hogy van még esély. Hogy még minden
lehetséges, hogy győzni fog.
Most már tudja, hogy minden elveszett. De azt még mindig nem
érti, miért.
Ennek semmi értelme.
Bertrand meg sem akarta hallgatni. Ahogy a zsaruk se.
Totális magány, teljes elszigeteltség.
Leroskad a kanapéra, rezignáltan várja az újabb könnyáradatot.
Szeme a semmibe réved, szíve elhagyatva dobog.
Sosem szerettelek. A szavak furcsán visszhangzanak a fejében,
mintha üres lenne a koponyája. Mikor pedig inkább az a benyomása,
hogy mindjárt túlcsordul.
– Szemét! Mocskos disznó.
Még a szitkoktól sem könnyebbül meg. Feláll, a lábai alig
engedelmeskednek neki. Kinyitja a bárszekrény ajtaját, úgy veszi
szemügyre a palackokat, mint megannyi lehetőséget.

256
 Igyam ki az összeset? Nem, nem fogom újrakezdeni…
Meghalni érte. Hogy bebizonyítsam. Én igenis szerettem. Hogy én
még mindig szeretem.
Nevetséges. Csak kiröhögne. Egyébként tényleg szeretem?
Azért érzed rosszul magad, mert én szakítottam…
Találomra kivesz egy üveget. A vak véletlen a gint választotta. Az
majd el fogja kábítani. Színültig tölt egy poharat, kicsit habozik, majd
fenékig kiissza.
Kínozni, gyötörni akarja magát. Keze belekapaszkodik a diófa
tálalószekrénybe, tekintete a falat díszítő képekbe.
Az apja és ő. Az anyja, az apja és Juliette. Lisa, közvetlenül azelőtt,
hogy…
Cloé összevonja a szemöldökét. Ez nem az alkohol hatása. Még
nem!
Lekapja a falról az utolsó képet, lassan a szeméhez emeli.
A fotón nem Lisa van.
Már nem Lisa van rajta. Egy rémes hulla, a szeme helyén tátongó
gödrökkel, rothadó húsa lefoszlik a koponyacsontjáról. Ocsmányul
vigyorog.
Cloé úgy dobja el a keretet, mintha sütne, felüvölt.

*
**

A törékeny lélekvesztő veszélyesen közeledik a zúgókhoz. Maga

körül forog, egyre jobban billeg. Cloé úgy érzi, nem is ágyban van.
Hanem inkább csónakban, amit az a veszély fenyeget, hogy darabokra
törik a sodrásban. Keze a takarót markolja, szemét megpróbálja a
mennyezeten lógó csillárra szegezni, ami egy képzeletbeli viharban
hintázik, pörög.
A gines üveg üres. Bele van hajítva a tengerbe, de nincs benne
üzenet.
Mit is írhatna?

257
 Segítség! Mentsetek meg! Nem tudom, hová tartok. Nem ismerek
már magamra.
Furcsa zajokat hall.
A végtelenségig ismétlődő gúnyos röhögést, velőtrázó sikolyokat.
Tele van velük szegény feje.
Meg a szíve dobogását. Nekivadulva vágtat, fékeveszetten.
Be kell vennie a reggeli pirulákat. Még ha este van is.
Gyorsan, mielőtt még a ketyegője kettéválna, mint egy túlérett
gyümölcs.
Megpróbál feltápászkodni, a parkettán összerogy. Semmilyen
fájdalmat nem érez, négykézláb elindul a sötét folyosón. A konyhába
érve felegyenesedik, előveszi a gyógyszeres dobozt. Rögtön kettőt
bekap, az biztosabb.
A falnak támaszkodva visszavánszorog a nappaliba. Lehet, hogy
még többet kell innia a felejtéshez? Hogy elfelejtse, hogy dobták, mint
a szart. Elfelejtse, hogy préda.
Felveszi a P38-at a kanapéról, maga elé szegezi. A csodával határos
módon sikerül állva maradnia, elneveti magát. Rémisztő, a semmiből
feltörő nevetéssel.
– Azt hiszed, félek tőled? Mutasd magad, te gyáva disznó! Gyere,
verekedjünk meg! Na, rajta, gyerünk! Hol vagy? Tudom, hogy itt
vagy!
Már nem nevet, a csendet fürkészi, ami fittyet hány rá.
Mintha zajt hallana a háta mögül, megpördül a tengelye körül,
meghúzza a ravaszt. A pisztoly visszarúg, elveszti ingatag egyensúlyát,
hátrazuhan.
A koponyáját erősen bevágja a padlóba, a látása elhomályosul, a
dolgok mintha megkettőződnének körülötte.
A szőnyeg közepén hever a hátán, a karja széttárva.
A következő percek iszonyúak. Mintha a halált megelőző agónia
lenne. Mintha a teste fel lenne négyelve, össze lenne roncsolva, szét
lenne morzsolva.
Aztán apránként csökken benne a nyomás. A tiszta eget színes

258
pillangók lepik el. Cloé ajka mosolyra húzódik. Jól érzi magát.
Meglepően jól. Közel az eksztázishoz. Újra elfogja a nevetés.
– Nem jössz, mi? Túlságosan félsz tőlem!
Lassan megint forogni kezd maga körül, újra elindult vele a csónak,
sodorja az ár. Csak most már nem fél a zúgóktól és a zátonyoktól, még
az Árnyéktól sem fél.
Semmitől sem.
– A nevem…
Elfelejtette, hogy hívják.

*
**

Amikor kinyitja a szemét, sötét éjszaka van. Nem tudja, hol van.
Az ujjai a padlót tapintják, rájön, hogy nincs az ágyában. A hátán
fekszik, valószínűleg a földön. A koponyája valami puhába süpped.
Legszívesebben visszacsukná a szemhéját. Csakhogy veszélyben
érzi magát.
Nagy nehezen felül, egy ideig úgy marad. Erősen szédül, úgy érzi,
mintha a gyomrában egy egész farönk lenne, a fejét kalapáccsal
püfölték volna.
Halkan felnyög, óvatosan talpra áll. A migrénhez hányinger társul.
Előrenyújtja az egyik kezét, a semmit tapintja. Vakon elindul előre,
a keze egy falhoz ér, lassan továbblépked mellette. Az ujjai alatt végre
villanykapcsolót érez, felgyullad a fény. Vakítóan, fájdalmasan.
Amikor sikerül újra kinyitnia a szemét, megkönnyebbülve fedezi
fel, hogy a nappalijában áll. A szőnyegen feküdt eddig, a
dohányzóasztal mellett. A feje alatt egy párnával.
A hálószobai párnájával.
A hányinger erősödik, felkavarodik a gyomra. Kirohan a
fürdőszobába, térdre esik. Ettől mélyebbre már nem is hajolhatna.
Holtrészeg, a kétségbeesést hányja ki magából.
Hogyan jutott idáig?

259
 Felidézi a lecsúszást. A kapitányságot, Bertrand-t, az üveg gint, Lisa
meggyalázott arcát… Megbokrosodó szívét, a pirulákat… Azt a
különös örömöt… A teljesség érzését… És utána se kép, se hang.
Cloé ismét feltápászkodik, kitámolyog a konyhába, főz egy kávét. A
falióra szerint hajnali három van. Mennyi ideig volt öntudatlan?
Legalább hat órán át.
Felhajt egy nagy csésze arabicát, a gondolatai lassan kitisztulnak.
Tölt magának még egy csészével, visszamegy a nappaliba. Felveszi a
keretet, amiben Lisa fotója volt. Az összetört üveg mögött kishúga
gyermeki mosolya. Sugárzó arcocskája. Az ocsmány halálfej eltűnt.
– A francba! – motyogja. – Pedig láttam…
Leteszi a keretet a tálalóra, merőn rászegezi a szemét, várja a
változást, de az nem következik be.
Elfordítja a fejét, szemügyre veszi a lyukat a falban. Ott, ahová
befúródott a P38 golyója. Ezután a szeme a párnára vándorol, amin a
tarkója nyugodott órákon át. Megpróbál koncentrálni, hogy pontosan
felidézze az ájulás előtti pillanatokat.
– A hálószobában voltam, az ágyon. Felkeltem, elestem.
Négykézláb másztam ki a konyhába…
Igen, négykézláb, erre határozottan emlékszik.
– Nem vihettem magammal egy párnát, ha négykézláb mentem.
Kiront az előszobába, megállapítja, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva.
Elfordítja a reteszt, háttal a falnak a földre rogy.
Itt volt. Megint.
Mindig itt lesz.

260
 Játszom veled, mint macska az áldozatával. Tudod, mielőtt
felfalná…

Rendben, angyalom, elismerem: kicsit trükköztem a

játékszabályokkal. Azért, hogy ne add fel túl hamar a játszmát, amit
elkezdtünk.
Ellátlak azzal, amitől ellenállhatsz, amiből erőt meríthetsz a
küzdelemhez, újra és újra.
Levonszollak a szakadékok mélyére, felhúzlak a csúcsokra.
Felébresztelek és elaltatlak.
Csak hogy elbizonytalanítsalak, hogy megingassalak.
Csak hogy elnyújtsam a te kálváriádat, megnyújtsam az én
örömömet.

Te szánalmas kis bábfigura, aki a legkisebb parancsomnak is

engedelmeskedsz!

Körülötted vagyok, melletted vagyok.

Én vagyok a gondolataid szívében, én vagyok minden cselekedeted
mögött.
Benne vagyok minden meghozandó döntésedben.

Benne vagyok a fejedben, az ereidben tekergőzöm, angyalom…

261
 32. FEJEZET

EGYES SZÁMÚ SZABÁLY: soha többé nem inni, mindig megőrizni

az önkontrollt.
Kettes számú szabály: soha többé nem elfelejteni bereteszelni az
ajtót, ha hazajövök.
Hármas számú szabály: soha többé nem tenni félre a pisztolyt.
Mindig magamnál tartani, éjjel éppúgy, mint nappal.
Négyes számú szabály: amint látom, rálőni. Rálőni, hogy végezzek
vele.
Cloé többször elismétli ezt a litániát. Az aranyszabályait a prédának,
amivé vált. Amiket betűről betűre be kell tartania, ha nem akarja, hogy
egy igazságügyi orvosszakértő asztalán végezze.
Vagy ő, vagy én. Egyszerű a választás.
Csakhogy kezdi kétségbe vonni, hogy a titokzatos ragadozó a
halálát akarja.
Annyiszor alkalma lett volna már végezni vele… Már rég
megtehette volna.
Mást akar. De mit? Mire készül?
Lehet, hogy egyszerűen csak nem sürgős neki…
Cloé megborzong. Megiszik egy csésze zöld teát: egyelőre félretette
a kávét. A tachycardiája szinte folyamatosan kínozza. A szíve
bizonyára túl gyenge ahhoz, hogy ekkora nyomást el bírjon viselni.
Belefáradt.
Ránéz az órájára, megállapítja, hogy ideje elindulnia az irodába.
Kezdetét veszi egy új nap, ami talán az utolsó lesz.

262
 *
**

Alexandre rátenyerel az üvegfalra. A túlsó oldalán Laval továbbra is

küzd az életéért.
Talán ez lesz az utolsó napja. A szíve egyik pillanatról a másikra
megállhat.
A parancsnok hosszú percekig nézi, szinte még levegőt venni is
elfelejt.
Ezen az éjszakán is alig aludt. Pedig most az ágyában feküdt, illetve
Sophie-éban, nem a folyosói műanyag széken gubbasztott.
Új ápolónő van, megkéri, hogy hagyja el az osztályt, Gomez
engedelmeskedik. Kimegy az ajtón, nekivág a hosszú, csöndes
folyosónak. A lába ólomsúlyú, a feje pokolian fáj.
Amint kiér az épületből, rágyújt, bevágja magát a kocsijába, a
villogót felteszi a tetőre. Sarcelles nem a szomszédban van, semmi
kedve a reggeli dugókban vesztegetni az idejét.
Irtózik a tétlenség végtelen hosszú perceitől, amikor az elméje sötét
és mélységes szakadékok peremén táncol.
Inkább arra az ismeretlen nőre gondol, aki Sophie-ra emlékezteti.
Inkább meggyőzi magát, hogy a nőnek szüksége van rá. Hogy még
hasznos lehet valakinek.

*
**

– Délután Cloéval kávéztam.

– És hogy van az a drága Cloé? – kérdi Quentin.
Carole az ujja hegyével mindenféle alakzatokat rajzolgat szeretője
szőrtelen bőrére. Szíveket, mintha újra tizennégy éves lenne.
Öt óra körül nála jöttek össze egy kurta, ám annál érzékibb titkos
találkára.
– Nincs jól – feleli Carole. – Sőt, egyre rosszabbul van… Őszintén
mondom: megijeszt.

263
 – Annyira?
– Továbbra is meg van róla győződve, hogy követi egy fickó, hogy
bemegy hozzá, amikor nincs otthon, sőt, amikor alszik…
– Lehet, hogy igaz! – jelenti ki Quentin. – Miért nem hiszel neki?
– Persze részletesebben el kellene magyaráznom, hogy megértsd, de
egyáltalán nem hihető a története. El tudod képzelni, hogy egy pasas
bemegy hozzá anélkül, hogy feltörné az ajtót, és feltölti a hűtőjét?
Quentin elneveti magát, Carole-ban van annyi barátnői szolidaritás,
hogy ne kövesse a példáját.
– Tény és való, hogy ez elég képtelenség! De miért hazudna?
– Nem hinném, hogy hazudik. Sajnos azt gondolom, meg van
győződve róla, hogy mindez igaz.
– A francba… Előrehaladott paranoia?
– Nagyon annak tűnik.
– Várj, az ember nem lesz paranoiás egyik napról a másikra!
– Cloé mindig az volt egy kicsit – mondja Carole. – Mindig
összeesküvést vélt látni mindenütt, senkiben nem bízott…
– Attól még nem paranoiás valaki, ha nem bízik az emberekben –
emlékezteti az ápoló.
– Tudom, mit jelent paranoiásnak lenni – védekezik Carole. –
Mondom, hogy ő az. És aggódom miatta. Teljesen kivan… Ráadásul
hab a tortán, hogy még Bertrand is elhagyta…
– Ajaj.
Quentin megcsókolja Carole vállát, aztán feláll.
– Máris mégy?
Carole elszontyolodott pillantására a férfi egy mosollyal válaszol,
amiben van valami fesztelen.
– Szívesen maradtam volna tovább, de egy óra múlva kezdődik a
műszak.
Felnyalábolja a ruháit, elindul a fürdőszoba felé. Carole utánamegy,
tovább beszél hozzá, míg zuhanyozik.
– Szerinted mit tehetnék érte? – kérdezi.

264
 – Mi? Nem hallok semmit!
Carole megismétli a kérdését, szemét tovább legeltetve azon a
testen, amitől mindennap egyre jobban függővé válik.
– Fel kellene keresnie egy pszichiátert – válaszolja Quentin. – Egy
jót, lehetőleg. Tudok ajánlani egyet, ha akarod. A legnehezebb az,
hogy rábeszéld, menjen is el. Ha ő nincs tudatában a problémájának,
nem lesz rá hajlandó.
Quentin kilép a zuhanytálcából, Carole odanyújt neki egy
törülközőt.
– Köszönöm… De végtére is, te vagy a legjobb barátnője, csak meg
tudod győzni, nem?
– Már megpróbáltam, de nem tágít az álláspontjától. Biztos vagyok
benne, hogy Bertrand is ezért hagyta el.
Elképzelhető. Lehet, hogy begazolt.
Átöleli Carole-t, a nyakába csókol. Carole lehunyja a szemét,
reménykedve, hogy lesz folytatás.
– Te nem fogsz elhagyni, ugye? – suttogja.
– Soha… De most viszont csakugyan mennem kell. Várnak az én
elbűvölő betegeim!
– Szerencséjük van!
Quentin meghökkenve néz rá.
– Szerencséjük? Hogy be vannak zárva egy pszichiátriai kórházba?
– Hogy egész éjszaka mellettük vagy…

*
**

Itt van vajon?

Bizonyára az árnyékban. Hogy a legkisebb mozdulatát is lesse.
Cloé azonban konfrontációra vágyik. Azt akarja, hogy a vadász
megmutassa magát. Még akkor is, ha a párbaj rá nézve valószínűleg
végzetes lesz.
Ez a vágy erősebb annál a félelemnél, hogy szemtől szembe lássa,

265
annál, hogy vereséget szenved a találkozás során.
Nem bírja tovább elviselni, hogy kényére-kedvére figyeli a sötétség
fedezékéből. Szemét az övébe akarja fúrni. Szembe akar végre nézni
vele.
Egy hús-vér ellenséggel. Akinek arca van, bőre. Hangja, szaga.
Bár igazán sosem látta, szinte már ismerősökké váltak. Rettenetes
ismerősökké. Különös szálak fűzik őket össze, mint amilyenek a hóhér
és az áldozat között szövődnek.
Cloé leveszi a gyújtást, megragadja a P38-at, és a táskájába
csúsztatja, mielőtt kiszállna. A kandeláber még mindig ki van égve, az
utca nyugtalanító félhomályba merül.
Most már minden nyugtalanító a számára. A legkisebb sötét zug, az
ismeretlenre virradó nap, a legapróbb nesz… Ilyenek egy űzött vad
mindennapjai. Mindenekelőtt céltábla, mielőtt bármi más lenne.
Minduntalan felteszi magának a sok közül a legfélelmetesebb kérdést:
hogyan fog megölni? Lassan? Gyorsan?
Végtelen agónia lesz vagy hirtelen halál?
Szemlátomást nem akarja elsietni. Ami a legrosszabbra enged
következtetni…
Cloé szeretne mielőbb benn lenni a házban. Szeme a kertet fürkészi,
egyik keze a táskájában. Ujjai a fémmarkolatra fonódnak. Megnyugtató
érzés.
Lassan lépked a veranda felé. A nyirkos hideg ellenére az a
benyomása, hogy belül majd felgyullad. Azzal bátorítja magát, hogy
még ha a távollétében itt járt is, már elment. Régóta elhúzott innen.
De amint a lábát az első lépcsőfokra teszi, meglátja.
Egy negyed másodpercig azon töpreng, tényleg ott van-e, vagy csak
látomása van.
Az ajtó melletti kőkorláton ül. Feláll. Hatalmas, tiszta feketében
van.
– Jó estét! – mondja öblös hangon.

266
267
 33. FEJEZET

CLOÉ ÚGY ÉRZI, MINTHA GYOMORSZÁJON VÁGTÁK

VOLNA, levegő után kapkod.
Elérkezett hát az annyira várt, az annyira rettegett pillanat.
Az arcát alig tudja kivenni. Az utca halvány fénye a szemét viszont
megvilágítja. Rémisztő.
Négyes számú szabály: amint látom, rálőni. Rálőni, hogy végezzek
vele.
A férfi egy lépcsőfokot lejjebb lép, Cloé előrántja a P38-at.
A fickó abban a pillanatban mozdulatlanná merevedik.
– Nyugalom! Alexandre Gomez vagyok, rendőrtiszt. Azonnal tegye
le a fegyverét!
Miközben beszél, egy egyszerű mozdulatba kezd a karjával, hogy
valamit kivegyen a dzsekijéből. Cloé fejében vakító fény villan.
Amint látom, rálőni. Rálőni, hogy végezzek vele. Ő vagy én.
Meghúzza a ravaszt. De nem történik semmi.
Gomez lerohan a lépcsőn, és mielőtt még Cloénak ideje lenne
felocsúdni, már el is vette tőle a pisztolyt.
– Megőrült maga, vagy mi? – ordít rá. – Mondom, hogy a
rendőrségtől vagyok!
A P38-at becsúsztatja a farmerja övébe, a rendőrigazolványát Cloé
orra alá nyomja. Cloé látja a három sávot.
A három színt.
Kék, fehér, piros.
Három szót.

268
 Letartóztatás, ítélet, börtön.
Egy zsarut próbált meg lelőni, mindjárt elájul.
– Vártam magát – teszi hozzá Alexandre, visszatéve az igazolványát
a dzsekije belső zsebébe. – És mivel nincs kapu, bátorkodtam bejönni.
Cloé némán áll, teljesen meg van kövülve.
Majdnem megöltem egy rendőrt. Fegyvert szegeztem rá, nekem
annyi.
– Szeretnék beszélni magával – folytatja a parancsnok. –
Bemehetnénk a házba?
Mivel Cloé továbbra sem reagál, karon ragadja, és felkíséri a
bejárati ajtóhoz.
– Nyissa ki, legyen szíves!
Végül kikapja a kezéből a kulcsot, kizárja az ajtót, betuszkolja
Cloét. Amikor a háta mögött becsapódik az ajtó, Cloé összerezzen. A
vasmarok újra a karjára fonódik, Gomez bevezeti a nappaliba,
villanykapcsoló után tapogat, aztán erővel lenyomja a kanapéra. Cloé,
akár egy viaszbábu, meg se moccan.
A sokktól.
Alexandre kinyitogat néhány ajtót, míg meg nem találja, amit keres:
a bárszekrényt. Fog egy poharat, egy ujjnyi konyakot tölt bele.
– Igya meg, szerintem szüksége van egy kis szíverősítőre!
Cloé engedelmeskedik, melegség hullámzik végig rajta.
Gomez leteszi a P38-at a dohányzóasztalra, letelepszik a szemközti
fotelba.
– Jobban van? Remélem, nem fog itt nekem elájulni.
– Majdnem megöltem – motyogja Cloé.
– Ez a veszély nem állt fenn! – vigyorog csúfondárosan a zsaru. – A
fegyvert fel kell húzni, mielőtt lőni akar az ember. Szerencsémre nem
tudja, hogy kell bánni a stukkerrel.
A mosolya ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy megjelent. Kissé
előrehajol, mintha mélyen Cloé fejébe akarna vésni minden egyes szót.
– Máskülönben halott lennék.

269
 – Tudom, hogy fel kell húzni. Csak elfelejtettem, pánikba estem…
Le fog tartóztatni?
Gomez vállat von, alaposan szemügyre veszi a helyiséget.
– Az könnyen megeshet – válaszolja fesztelenül. – Lenne miért
bekasztliztatnom egy időre.
Cloé megint közel áll ahhoz, hogy elájuljon. Már a börtön puszta
gondolata elég hozzá.
– Azt hittem, hogy… ő az.
– Sejtettem. Pontosan azért jöttem, hogy róla beszéljünk.
Újra ránéz eszelős tekintetével. Olyan, mint egy állkapocs, ami kész
darabokra szaggatni.
– Sajnálom, hogy megijesztettem, kisasszony. Nem állt
szándékomban.
Gyors és precíz mozdulatokkal kiszedi a töltényeket a P38-ból, és
zsebre vágja.
– Van még?… Mármint golyó, van még valahol?
Cloé egy másodpercig hezitál.
– Nem – jelenti ki végül. – Ez egy régi fegyver, csak egyetlen tár
volt hozzá.
Gomez szúrósan néz rá.
– Tudja, átkutathatom a házat. Szóval jobb, ha megmondja az
igazat.
A hangja tele van fenyegetéssel, Cloét tovább mardossa belülről a
tűz. Mégis kitart amellett, amit mondott. Neki már úgyis mindegy…
Gyilkossági kísérlet egy zsaru ellen.
– Az igazat mondom.
– Oké – dől hátra Alexandre a fotelban. – Meséljen el nekem
mindent, az elejétől fogva. A két bejelentését elolvastam, de további
részleteket akarok.
– Magát érdekli az én ügyem? – kérdezi csodálkozva Cloé.
– Miért, mit gondolt, miért vagyok itt? – torkolja le egy újabb
cinikus vigyorral Gomez. – Hogy bedobjak egy konyakot?

270
 – De az a zsaru… rendőr…
– Mondja csak nyugodtan, hogy zsaru, nem sértés az – kajánkodik
Alexandre.
– Az a rendőr, akinél jártam, azt mondta, hogy nem tud vizsgálatot
indítani.
– Ebben én döntök. Szóval, rajta, meséljen!
Cloé bólint, iszik még egy kortyot a konyakból, hogy bátorságot
merítsen.
Ez a fickó félelmetes. A tekintete olyan zavarba ejtő, hogy nem
képes folyamatosan ránézni. Ezért lesüti a szemét. Nehezen találja a
szavakat, de a férfi rezzenéstelenül ül, a legcsekélyebb tanújelét sem
adja a türelmetlenségnek.
– Hogy kezdődött? Mikor? – kérdezi végül biztatásképpen.
– Egyik este követett az utcán…
És Cloé elindul visszafelé az időben egy gyötrelmes
visszatekintésre. Most már ömlenek belőle a szavak. Időnként felemeli
a fejét, de azonnal újra le is horgasztja.
Beszámol a szorongás heteiről, a zsigereit markolászó félelemről.
Egyetlen részletet sem hagy ki, még a Bertrand-nal való szakítását sem.
Még az öngyilkossági kísérletét sem.
Mintha egy várfalnak beszélne. Ugyanakkor érzi, hogy figyel rá.
Még ha nem is jegyzetel, minden szót, minden mozdulatot rögzít
magában.
Aztán egyszer csak véget ér a hosszú vallomás. Az utána beálló
csönd több percig tart. Kezd kínossá válni.
– Maga bolond? – szegezi neki hirtelen a kérdést Gomez.
Cloé felkapja a fejét.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy bolond-e – ismétli meg higgadtan Alexandre.
Látja, hogy a fiatal nő arca hihetetlenül megkeményedik. Szédületes
gyorsasággal nyeri vissza az erejét.
– Nem hisz nekem, ugye? Maga is csak azt gondolja, hogy flúgos
vagyok, igaz?

271
 – Ne beszéljen másról! Egyszerűen csak válaszoljon a kérdésemre,
kérem.
Cloé a robbanás határán van. Legszívesebben erőszakkal dobná ki a
lakásból.
– Nem, nem vagyok bolond! – kiáltja, és felugrik a kanapéról.
Fel-alá járkál, úgy érzi, a férfi szeme a bőrére tapad. A lelkére.
– Nem vagyok zakkant, a rohadt életbe! Az a fickó tényleg létezik!
És kezd elegem lenni abból, hogy az időmet vesztegetem olyan
zsarukkal, akik képtelenek felfogni, hogy veszélyben vagyok!
Valami választ vár, de az nem jön, Gomez szenvtelenül bámul rá.
– Az a fickó a bőrömet akarja, érti? – Cloé külön tagol minden
egyes szót. – Meg akar ölni, vagy annál is rosszabb!
Vele szemben még mindig semmi reakció. Ami végképp feldühíti
Cloét.
– Maguk csak egy rakás töketlen!… Menjen innen!
A rendőr egy millimétert se moccan, csak merőn nézi Cloé minden
egyes gesztusát.
Cloé dühe magától lecsillapodik, újra leül vele szemben.
– Nem tudom – mormogja. – Lehet, hogy végső soron mégis flúgos
vagyok…
Gomez ismét elmosolyodik. Ezúttal nincs benne semmi gúny. Igazi
mosoly.
– Hiszek magának – mondja. – Elhiszem, hogy az a fickó létezik, és
hogy rosszat akar önnek.
Cloé elképedve mered rá, keresi, milyen játékot játszik.
– Akkor miért kérdezte, hogy bolond vagyok-e?
– Hogy megtudjam, az-e. De az a tény, hogy önben is felmerült,
nem csak képzeli-e az egészet, azt bizonyítja, hogy épelméjű. Már
amennyire az ember az lehet.
Cloé erre egy ingerült fejrándítással reagál, amit Gomez rettentő
szexinek talál.
– Fura módszerei vannak!

272
 – Jó, feltennék magának néhány kérdést.
– Rajta… Iszik valamit?
– Szívesen – válaszolja Alexandre.
Cloé a bárszekrényhez megy, Gomez egy pillanatra nem veszi le
róla a szemét. Mintha le akarna látni a lénye legmélyébe. Különös,
mennyire hasonlít Sophie-ra, mégis mennyire különbözik tőle.
– Mit inna?
– Whiskyt. Jég nélkül.
– Azt hittem, hogy a zsaruk nem isznak, amikor szolgálatban
vannak.
– Meg hogy a tyúknak foga van?
Miközben Cloé tölt neki, Alexandre rágyújt anélkül, hogy
megkérdezné, szabad-e. Cloé a whiskyvel együtt egy kristály
hamutartót is elé tesz.
– Köszönöm, Beauchamp kisasszony!
Cloé ismét leül vele szemben, megpróbálja állni a pillantását.
Hihetetlen, mennyire nehéz.
– Kinek van kulcsa a házhoz, amióta zárat cseréltetett?
– Fabienne-nek, a takarítónőmnek. És Bertrand-nak, az exemnek.
– Maga születésnapi ajándékként osztogatja a kulcsait?
Cloét bosszantja a kérdés, azonnal rávágja:
– A takarítónő nekem logikusnak tűnik.
– Tegyük fel. És az exe?
– Azt akartam sugallni vele, hogy nálam otthon van.
– És nem vette vissza tőle, amikor dobta magát? – lepődik meg
Alexandre.
Dobta… Milyen bántó szó. Ebben a fickóban semmi tapintat. Pedig
Cloénak eddig az volt a benyomása, nem egy durva lélek.
– Nem. Azt gondoltam, újra összejövünk – vallja be.
– Hm… Furcsa, hogy nem adta vissza.
– Neki semmi köze ehhez.

273
 – Valóban? Hogy lehet ebben ennyire biztos?
Cloé nem talál olyan választ, ami egy zsarunak elfogadható lehet.
– Tudom, és kész.
– Maga az égvilágon semmit nem tud, Cloé. De az a fajta, aki azt
hiszi magáról, hogy mindent tud.
Ha ez így megy tovább, hamarosan megint kihozza a sodrából. Cloé
úgy-ahogy igyekszik türtőztetni magát. Maga sem tudja eldönteni,
hogy legszívesebben megmarná, vagy a karjaiba menekülne.
Ez a pasas lesz az ő megmentője, érzi, tudja.
– Vissza kell szereznem a kulcsokat, igaz?
– Túl késő. Azóta már volt ideje lemásoltatni. Ellenben újra zárat
kell cseréltetnie, és nem osztogatnia többé a kulcsait boldog-
boldogtalannak… Másképpen fogalmazva senkinek ne adjon belőle.
– A takarítónőnek muszáj…
– Senkinek, világos? Oldja meg valahogy.
– Rendben – enged Cloé, de magában pont az ellenkezőjét gondolja.
Hogyan értesse meg ezzel a konok hekussal, hogy Fabienne nem
rendelkezik olyan csodás képességgel, hogy be tudna jutni a zárt ajtón,
arról meg szó sem lehet, hogy esténként vagy hétvégenként
sertepertéljen körülötte.
– Ki fogom kérdezni a szomszédokat – folytatja Alexandre.
– Ez kötelező? – kérdezi gyorsan Cloé.
– Tudnom kell, láttak-e bejönni valakit, amíg maga távol volt.
– És ujjlenyomatot is vesz? Nyilván egy csomó dologhoz hozzá
kellett itt nyúlnia.
– Ez a fickó szerintem minden, csak nem idióta. Szóval meglepne,
ha itt hagyta volna a névjegykártyáját.
– De…
– A kesztyűt nem a kutyáknak találták ki… – szakítja félbe a
parancsnok. – Csak fölöslegesen vesztegetném az időmet.
Gomez megint rágyújt. Cloé visszafogja magát, hogy ne menjen
ablakot nyitni.

274
 – Adja ide a bankkártyabizonylatot arról a vásárlásról!
– Már nincs meg. Kivettem a táskámból, amikor Bertrand-nál
voltam, hogy megmutassam neki. Ott felejtettem.
– Kérje meg rá, hogy hozza vissza, hasznos lehet még… Most pedig
beszéljen nekem egy kicsit az exéről. Úgy értem, az exférjéről.
Gomez érzi, hogy Cloé ennek a férfinak a puszta említésétől rosszul
van. Nem azért kérdez rá, hogy bántsa. Csak meg akarja lökdösni egy
kicsit, hogy letaszítsa a piedesztáljáról.
– Hét évig éltünk együtt, ebből öt évet házasságban. Ő… Mi…
– Csak nyugodtan, ráérünk – mondja Gomez.
Cloé mély levegőt vesz.
– Kezdetben csodálatos volt. De aztán egyre jobban elromlott.
Munkahelyi gondjai akadtak, és… alkoholista lett.
Szünetet tart, iszik egy korty konyakot.
– Nehéz erről beszélnem – mondja.
– Majd én segítek magának – ajánlja fel Alexandre. – Elkezdett
piálni, és amikor túl sokat ivott, durva lett. Nem tudott uralkodni
magán, fenyegetőzött… Meg is pofozta. Maga megbocsátott neki,
többször is. Talán ő maga is bocsánatot kért, fogadkozott, hogy soha
többet nem tesz ilyet. Csakhogy mégis tett, többször is. És egyre
erőszakosabban. Míg végül maga kórházba került.
– Honnan tudja ezt? Megtalálta az akkori feljelentésemet?
Gomez megint elmosolyodik, elégedetten a hatással.
– Nem. De kívülről fújom az ilyen történeteket. A nagy klasszikus!
Mennyi ideig volt kórházban?
– Egy hónapig. Több csontom eltört. Őt elítélték, két hónapot ült.
– És utána találkozott még vele?… Ne szégyellje megmondani, ha
így van. Ezek után lefeküdt még vele?
– Dehogyis, soha! A válást is teljes egészében az ügyvédem intézte.
Úgy rendeztem, hogy ne kelljen viszontlátnom.
– Mert különben megint visszaesett volna, igaz? – tételezi fel
Gomez.

275
 Cloé egy kicsit fészkelődik a kanapén, keze egy díszpárnát gyúr.
– Nem, nem hiszem.
– Maga szerint esetleg ő a titokzatos támadó?
– Eleinte azt hittem. Most viszont… Nem is tudom.
– Utánanézek, mi van vele, hol dekkol mostanság… Mondja csak,
Cloé, még mindig szereti?
Cloé állkapcsa megfeszül.
– Nem.
– Nagyon rosszul hazudik. És ezt a Bertrand-t, őt szereti?
– Mire jók ezek a kérdések? Nem látom, milyen összefüggés van…
– Bizonyos dolgokat tudnom kell, hogy körvonalazzam a helyzetet.
Hogy körvonalazzam magát.
Egy pillanatra elhallgat, a marlborós dobozzal játszik.
– Van valami titkolnivalója, Cloé?
Cloé egyre jobban feszeng, a tenyerét a szoknyájába törli. Aztán a
szemét a zsaruéba fúrja.
– Megöltem a húgomat.
Gomeznek a szempillája sem rebben.
– Ő nyolcéves volt, én tizenegy. Nekem kellett vigyáznom rá, de én
magammal hurcoltam játszani. Veszélyes játékot… Lezuhant, eltört a
gerince, beszakadt a koponyája. Most zöldségként vegetál.
Gomez elgondolkodik, mielőtt továbbmenne ezen a síkos terepen.
– Hogy tudja kezelni a bűntudatát?
Cloé nem felel. Mi értelme lenne bármit is mondani?
– Lehet, hogy azért volt hajlandó bokszzsákul szolgálni a volt
férjének, hogy megbüntesse magát, nem?
– Maga zsaru vagy pszichiáter? Mármint önjelölt pszichiáter –
pontosítja Cloé éles hangon.
Gomez beéri egy mosollyal. Amikor cinikus, még bájosabb. Akkor
szikrázik a borostyánszín szeme.
– A feleségem néhány héttel ezelőtt elment – közli egyszer csak

276
Alexandre.
– Sajnálom. De miért mondja el nekem?
– Hasonlít rá. Ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozni fogok az
ügyével.
Cloé elsápad.
– Emlékszem magára… összefutottunk a kapitányságon, ugye?
– Úgy van.
Feláll, Cloé követi.
– Én pedig megöltem az egyik hadnagyomat, alig egy héttel ezelőtt.
És nem igazán tudok mit kezdeni a bűntudatommal.
Fura egy fickó ez a zsaru.
– A meggondolatlanságom miatt élet-halál között lebeg. Az egyik
lábát le kellett vágni, egy csomó törése van, és minden bizonnyal az
agya is megsérült… Huszonöt éves.
Cloé nem tudja, mit mondjon neki. Tehetetlenül nézi, ahogy elindul
az előszobaajtó felé. Hirtelen utánairamodik.
– Felügyelő! Ne hagyjon magamra! Félek.
Gomez megfordul, rámosolyog.
– Csak parancsnok vagyok. Zárja be az ajtót, és egy székkel
támassza ki a kilincset. Vagy menjen el egy szállodába… Én csak egy
egyszerű zsaru vagyok, ne felejtse el. Se pszichiáter, se testőr.
Azért egy névjegykártyát odanyújt neki.
– A legkisebb vészjelre nyugodtan hívjon fel. A mobilom mindig be
van kapcsolva.
Cloé elveszi a kártyát, alaposan szemügyre veszi. Csodálkozva látja,
hogy az összes elérhetősége rajta van. Cím, vezetékes- és mobiltelefon.
– Köszönöm, Gomez parancsnok!
– Alexandre vagyok.
– És… a feleségével… sokáig éltek együtt?
– Tizennyolc évig… Jó éjszakát, Cloé!
Cloé nézi, ahogy lemegy a veranda lépcsőjén, aztán elfordítja a
reteszt. Nekidől az ajtónak, egy ideig úgy marad, az arcára merevedett

277
szomorú mosollyal.
Végre nincs egyedül.

278
 Új játékos lép a pályára, beleavatkozik a játékba.
Ezért azt hiszed, meg vagy mentve. Azt gondolod, elég erős
szövetségest találtál, hogy legyőzz…
Ezúttal is tévedsz, angyalom.
Senki és semmi nem fog közénk állni.
Erre megesküdhetek.

Ezt a játszmát ketten játsszuk. Csak te meg én.

Hogy győzzön a jobbik.
És a jobbik én vagyok.

279
 34. FEJEZET

GOMEZ A NAPPALIBAN ÜL, minden társasága egy kávé és egy

cigaretta. Azokat a feljelentéseket tanulmányozza át újra, amiket öreg
barátja adott át neki a nap elején.
Laura Paoli, a rejtélyes panaszos, négy feljelentést tett, és három
további bejelentését naplózták. Szóval van miért okvetetlenkedő vagy
egyenesen flúgos libának tartani.
Az események immár tizennégy hónappal korábbra nyúlnak vissza,
Laura akkor jelent meg először az Yvelines megyei kapitányságon.
Az események… Egy férfi követi az utcán, gyalog vagy autóval.
Egy férfi, akit képtelen pontosan leírni. Aki úgy intézi, hogy
észrevegye. De csak hogy észrevegye.
Fekete ruhát hord, elég magas.
A bűnjelek meglehetősen soványak.
Egyes tárgyak helyet változtatnak a nő távollétében, sőt amíg alszik.
Mások eltűnnek, hogy csodálatos módon néhány nap múlva újra
előkerüljenek. Elmegy az áram, aztán elnémul a telefon.
Semmi kétség: ez a Laura Paoli ugyanazt élte meg, amin Cloé
Beauchamp most megy keresztül.
Ugyanannak a kálváriának a remake-je.
Az a kérdés, hogyan végződött Laura története. Arról ugyanis nem
szól a dosszié. Merthogy semmilyen nyomozást nem rendeltek el. Az
összes feljelentést lezárták, archiválták.
Gomez azonban nemigen hisz a happy endben. Természeténél fogva
ő inkább a pesszimizmusra hajlik.
Becsukja az irattartót, belesüpped a fotelba. A kávéja kihűl, a

280
cigarettája elhamvad.
Tudja már, mit fog holnap csinálni. Előkeríti ezt a Laura Paolit,
hacsak el nem menekült valami egzotikus vidékre, és kikérdezi.
Kideríti, mi a közös pont közte – egy, a macskáival élő harmincas
szingli – és Cloé Beauchamp között.
A két áldozat nagyjából egykorú, de más a foglalkozásuk és a
társadalmi helyzetük, hiszen Laura akkor, amikor az események
zajlottak, egy szupermarketben melózott. Egy pénztáros szemben egy
nagy reklámügynökség leendő vezérigazgatójával…
Alexandre szeretne egy fotót erről a híres Lauráról, csak hogy lássa,
ő is ugyanolyan csinos-e, mint Cloé.
Cloé… Akinek az arcát nem sikerül kiűznie a fejéből. Kopírozott
másolatként vetül rá a drága elhunytéra.
Kibuggyannak a könnyei, meg sem próbálja visszatartani őket.
Egy hamvakkal teli urna. Ennyi maradt belőled. Ennyi maradt
belőlünk.
Úgy érzem, mintha tele lenne velük a szám, a torkom. Mintha ezek
a hamvak az egész világot ocsmány szürke réteggel vonnák be.
Megfosztanak a dolgok ízétől, az élet ízétől. De a legrosszabb talán a
fájdalom. Ami napról napra patinásodik.
Mert hozzászokom a hiányodhoz. Mert félek, hogy elfelejtem, ki
voltál. Ki vagyok én valójában.
Nélküled igazából nem vagyok semmi.

*
**

Cloé leteszi, vár egy pillanatot, aztán újra tárcsázza a számot. Tudja,
hogy nem fogja felvenni, a mobilja a jelek szerint ki van kapcsolva.
Nem számít; nem tudja megunni, hogy újra és újra hallja a hangját az
üzenetrögzítőre felvett kimenő üzenetben.
Most már csak ennyi jut neki belőle. Ez a néhány szó, amit nem
neki szánt, és amit már többedszer hallgat meg. Mély és meleg hang,
ami annyira hiányzik neki.

281
 Ennyi maradt neki Bertrand-ból.
Harmadszor hívja ma éjszaka. Rejtett számról természetesen. De
miközben dobogó szívvel arra vár, hogy beinduljon a szokásos
„Üdvözlöm, ön Bertrand mobilját hívta”, meglepődve tapasztalja, hogy
a telefon kicsöng, és Bertrand azonnal fel is veszi.
Igazi hangja elektrosokként hat rá.
– Halló?
A szíve meredek lejtőkre kapaszkodik fel, és bucskázik le onnan, a
bőre felszínén borzongás fut végig.
– Halló? – szól bele még egyszer Bertrand.
– Én vagyok az.
– Cloé?
Úgy hallja, mintha sóhajtott volna egyet, de nem teszi le. Már ez is
valami.
– Beszélnem kell veled – mondja.
– Láttad, hány óra van?
Cloé megmerevedik a kanapén.
– Szeretném visszakérni a kulcsaimat – mondja szárazon. – És azt a
bankkártyabizonylatot, amit a múltkor otthagytam nálad.
– És ezért hívsz fel éjfélkor?
– Napközben nagyon elfoglalt vagyok.
Bertrand gúnyosan felröhög, Cloé érzi, hogy még jobban
megfeszülnek az izmai.
– Vissza tudnád hozni őket? – folytatja, némi édességet víve a
hanglejtésbe. – De el is mehetek értük, ha neked úgy jobb…
– Se egyik, se másik. Mindent bedobok a levélszekrénybe. Holnap
hiánytalanul megkapod.
Neki ostoba mód eszébe sem jutott ez a lehetőség.
– Olyan nagy megpróbáltatás találkozni velem?
– Nem. De azt hiszem, jobb így.
– Én viszont szeretnélek látni. Én… tényleg örülnék neki.

282
 Azonnal meg is bánja, hogy így elhagyta magát. Hogy már megint
ilyen mélyre süllyedt.
– Oké – megy bele Bertrand. – Beugrom hozzád. Mondd, hogy
hánykor.
Cloé kis híján felüvölt örömében, az arca mosolyra derül.
– Fél kilenc tájban jó neked?
– Tökéletes. Jó éjt, Cloé!
Bertrand leteszi, Cloéból kirobban az öröm. Tudta, hogy előbb-
utóbb hiányozni fog neki. Ez elkerülhetetlen volt. Ez meg volt írva.
Nem lehet csak úgy elhagyni Cloé Beauchamp-t.

*
**

Úgy érzi, majd megfagy. Hogy az ágynemű nyirkos, jéghideg. Hogy

a szíve mindjárt felrobban.
A kezei ökölbe szorulnak, a körmei a húsába vájnak. A lábát
görcsök markolásszák, az izmai megfeszülnek, a fogai egymáshoz
préselődnek, a lélegzete akadozik.
Cloé megadja magát. Kikászálódik a takarók alól, érzi, hogy a hideg
az összes fogával a bőrébe mar. Gyorsan magára kapja a köntösét,
lábát a papucsába dugja.
A konyhában szinte feltépi a konyhaszekrény ajtaját. Azét, ahol a
tachycardia elleni bogyóit tartja. A keze annyira remeg, hogy alig tudja
kinyitni a szívritmus-szabályozó dobozát.
Egy nagy pohár vízzel beveszi a gyógyszert, nekidől a
mosogatónak, egy ideig ott marad.
A tekintete a faliórára vándorol: hajnali fél négy.
Hosszú, álmatlan éjszaka.
Dühödt vágyat érez, hogy alkoholt igyon.
Bármit, ami segít elaludni. Még annak is örülne, ha egy nagy
kalapáccsal fejbe vágnák.
Csak kábítsa már el valami, így vagy úgy.

283
 Annyira szeretné lehunyni a szemét, annyira szüksége lenne az
alvásra. Csakhogy a teste kategorikusan megtagadja, hogy Morpheusz
karjaiba vesse magát.
Altatóról ábrándozik, máris elfelejtette, hogy kis híján megölte.
Mivel nincs, a neurológus által felírt nyugtatót választja. Kevésbé
hatékony, az igaz, de nincs más.
Rögtön kettőt is bevesz egyszerre. Egy másodpercnyi habozás után
egy harmadik szemet is bekap.
Végtére is a doki azt mondta, hogy nem túl erős.
Ahelyett, hogy visszamenne a hálószobába, a nappaliban kezd
kóricálni, megáll a bárszekrény előtt.
Nem, Cloé, emlékezz az egyes számú szabályra: soha többé nem
inni, mindig megőrizni az önkontrollt.
Eljön onnan, visszamegy. Mintha mágnes vonzaná.
– Csak egyetlen pohárral!
A nyugtatókkal együtt ez már talán segít, hogy néhány órát aludjon.
Máris ott van a kezében a palack. Az az átkozott whisky.
Pohárra sincs szükség, jó lesz közvetlenül az üvegből. Csak épp
néhány kortyot, nem többet.
Na, csak még egyet. Kettőt, hármat…
Borzalom.
Elteszi a palackot, kulcsra zárja a bárszekrényt, a száját a köntöse
ujjába törli. Utálja, szánalmasnak érzi magát.
A tükröket nagy ívben kerülve visszamegy a hálószobába, bebújik a
paplan alá.
Tetőtől talpig remegés rázza. Végtelen hosszú percekig eltart.
Aztán megtörténik a csoda. A teste ellazul, még ha a szíve továbbra
is fékeveszetten száguld. Megint a kis csónakban van, könnyű,
simogató szél ringatja. Belemosolyog a semmibe.
Holnap este jön Bertrand. A karjába vesz. Nem bír majd ellenállni,
az holtbiztos. Egyetlen férfi sem tud ellenállni nekem.
Újra együtt leszünk.

284
 A csónak egyre gyorsabban forog. A könnyű szellő trópusi viharrá
erősödik. Orkánná, ciklonná.
Ahelyett, hogy elaludna, Cloénak az a benyomása, hogy inkább
felébred, hogy egyre éberebb lesz. Az érzékei riadókészültségben, az
agya egy centrifuga sebességével pörög.
Aztán helyreáll a nyugalom. A tudata szép lassan elvitorlázik.
Távoli tájak, ismeretlen úti cél felé.
Egy elliptikus utazásba, egy végtelen pályára csúszik. Aztán kifarol.
Órákon át tart, de már nincs tudatában az egésznek.
Bertrand ott van, de rögtön aztán az az eszelős tekintetű zsaru lép a
helyébe. Az a feketébe öltözött férfi, akinek nem látja az arcát.
Habozik, hogy álom-e vagy valóság, nem tudja már, hogy alszik-e
vagy ébren van. Hogy a szeme nyitva van-e vagy csukva.
Forog, egyre gyorsabban. Egyre messzebb siklik.
Olyan messze, hogy nem hallja, hogy nyílik az ajtó.
Hogy nem hallja a folyosón surranó lépteket.
Olyan messze, hogy nem látja a hálószoba ajtajában felbukkanó
Árnyékot.
– Jó estét, angyalom…

285
 35. FEJEZET

GOMEZNEK NEM VOLT BÁTORSÁGA BENÉZNI A

KÓRHÁZBA.
Tulajdonképpen mi értelme lenne? Hallja egyáltalán a Kölyök az ő
hosszú fohászait, érzékeli a jelenlétét az üvegfal mögött?
Inkább teljes mellszélességgel beleveti magát a nyomozásba. Ebbe
az őrült történetbe.
Pont kapóra jön: ő is épp kezd megőrülni.
Megmenteni Cloét, mielőtt még nem túl késő. Legalább valakit
megmenteni.
Most, mikor amerre csak jár, halált vet.
Kiszáll a kocsijából, néhány métert gyalogol, hogy megkeresse a
házszámot. Nagyon szerény kis épület egy sorházban, Sarcelles
kisemberek lakta negyedében. Körös-körül panelrengeteg, ami
gonoszul beárnyékolja. Előtte parányi udvar, benne három cserép
ciklámen próbál odaadó igyekezettel kertnek látszani.
A levélszekrényre nincs ráírva, hogy Laura Paoli. Gomez ennek
ellenére megnyomja a csengőt, és vár. Senki nem jön ki. Na, tessék, ez
a nyomozás aztán padlógázzal indul!
Elkullog a szomszéd házig, újra szerencsét próbál. Egy idős asszony
tűnik fel a küszöbön, tarka pongyolában. Mintha egy egész virágpiacot
viselne magán.
– Mit óhajt?
– Bűnügyi rendőrség, asszonyom!
Alexandre a kovácsoltvas kapu cirádái között felmutatja az
igazolványát. A nénike óvatosan közelebb tipeg.

286
 – Rendőrtiszt vagyok, néhány kérdést szeretnék önnek feltenni.
– Rendőrség? De hát mi történt?
– Semmi komoly, ne aggódjék! Kinyitná, kérem, a kaput?
– Nyitva van… Eltört a zár.
Gomez benyomja a kapuszárnyat, igyekszik mosolyogni a
házigazdára. Tudja, hogy ijesztő; elég ránéznie az idős nő arcára, lesír
róla, hogy meg van rettentve. Ráadásul olyan pici, és annyira hajlott a
háta, hogy szinte csak a derekáig ér.
Alexandre-nak egyszeriben az a benyomása, hogy ő egy torzonborz
óriás. Egy otromba hegyi medve.
– Ne féljen, asszonyom! Csak a szomszédsággal kapcsolatban
végzek egy kis nyomozást… Mi lenne, ha bemennénk?
A néni tétovázik, Alexandre újra rámosolyog, olyan szélesen, hogy
szinte begörcsölnek az arcizmai. Hiába, nincs edzésben, izomláz
garantálva.
A ház belül sötét és szegényes, de tiszta és kellemes illatú.
– Épp reggeliztem, kér egy kávét?
– Szívesen elfogadom, asszonyom. Köszönöm szépen!
Melegséget vinni a hangjába, szelídséget a mozdulataiba. A
bizalmába vonni.
– Szép itt magánál – jelenti ki.
Az asszony egy nagy, kissé csorba bögrében hozza neki a kávét. Az
étkezőben ülnek le, az asztalt ősrégi piros-fehér kockás viaszosvászon
borítja. Gomez időtlen idők óta nem látott már ilyet.
– Egy fiatal nőt keresek, akit ön bizonyára ismer: Laura Paolit.
– Laurát?
– Igen, a szomszédját.
– A volt szomszédomat – helyesbít az idős hölgy. – Már régóta nem
lakik itt.
– És tudja, hol találhatom meg?
– Nem, uram.
– Miért költözött el?

287
 – Elveszítette a munkáját, nem tudta kifizetni a ház bérleti díját.
Talált magának egy kis garzont az állomás környékén. Egyébként a
macskáit rám hagyta.
– Akkoriban hol dolgozott?
– Az egyik Carrefourban. Abban, ami a város szélén lévő nagy
bevásárlóközpontban van. Tudja, melyikre gondolok?
Gomez megbiccenti az állát.
– Mikor hagyta itt a házat?
– Várjon csak… Úgy hat hónapja. De lehet, hogy már több is
megvan. Olyan gyorsan szalad az idő…
A kezével olyan mozdulatot tesz, ami az idő eszeveszett vágtáját
hivatott kifejezni.
– És amióta elköltözött, adott hírt magáról?
Az idős asszony ügyetlenül megigazgatja a frizuráját reumától
gyötört bal kezével.
– Egyáltalán nem. Ki érti ezt? Még csak nem is telefonált, semmi.
Még Mistigri iránt sem érdeklődött. Tudja, ő az idősebbik macska. És
meglehetősen rossz bőrben van már. Hiába, nem jó megöregedni… Jaj,
illene felöltöznöm! – kap hirtelen észbe.
Újragombolja a pongyoláját, Gomez gyengéden mosolyog rá.
– Nagyon jól van így, ahogy van, ne tessék nyugtalankodni. Én
állítottam be tapintatlanul hajnalok hajnalán, elnézést kérek… Mielőtt
Laurát elbocsátották, észrevett nála valami szokatlant? Megváltozott
esetleg a viselkedése? Nem látszott rajta, hogy fél valamitől?
– Szó, ami szó, egyre kevesebbet mosolygott. Arra gondoltam,
biztosan gondjai vannak. Mintha szomorú lett volna. A kertben is alig
láttam. Bezárkózott a házba, még a szabadnapjain is.
– Nem mondta el magának, mitől szomorú?
– Nem.
– Látogatta valaki?
– Kezdetben volt egy barátja. De később már nem láttam. Lehet,
hogy elhagyta, és ezért volt úgy elkeseredve.
– Igen, meglehet.

288
 – Miért keresi Laura kisasszonyt?
– Egy régi ügy kapcsán lenne szükségem a tanúvallomására – áll fel
Gomez. – Mindenesetre ön sokat segített. És köszönöm a kávét is.
Nagyon finom volt.
Ihatatlan volt, eszméletlenül keserű. Hogy bírja ezt meginni nap
mint nap?
Alexandre az ajtó felé indul, a házigazda követi, igyekszik lépést
tartani vele.
– Viszontlátásra, asszonyom!
– Viszontlátásra, uram! Mondja csak… Ha megtalálja, majd értesít,
hogy mi van vele? Kedves lány volt az a Laura.
– Megpróbálom – ígéri Gomez.

*
**

Ez az oly különleges szakasz. Az alvás és az ébrenlét közötti

kanyargós átjáró. Amikor lassan kezdünk kikecmeregni az álomból,
amikor a tudat küzd, hogy újra felülkerekedjen. Lisa teste még egyszer
utoljára lebucskázik a mélybe, és a lábánál a földbe csapódik. Ekkor
felébred.
A homlokát mintha szoros pánt ölelné körbe, mintha órákon át
satuba lett volna fogva a koponyája.
Felül az ágy szélén; a szemhéja ólomsúlyú, a lába mintha vattából
lenne.
Éjszaka róla álmodott. De már tovairamlottak a képek. Már
elhomályosultak. Hamarosan elraktározódnak a tudat alatti félelmei
közé.
Arra azonban tökéletesen emlékszik, hogy az Árnyék benne volt az
álmában, és beszélt hozzá. A szavait azonban már elfelejtette. De az
érzés, hogy ott van, egészen közel hozzá, a jelenlétének az érzése – az
megmaradt.
Ránéz az ébresztőórára, egy másodpercbe is beletelik, mire felfogja,
hogy már kilenc óra is elmúlt.

289
 – A francba!
Kisiet a fürdőszobába, zsibbadt arcát a víz alá tartja.
A feje úgy hasogat, mintha valami ki akarna jönni belőle. Vagy be
akarna jutni. Nyilván a whisky-gyógyszer koktél áldásos hatása.
Tízkor nagymise Pardieu-vel és az összes vezetővel. Havi
igazgatósági ülés.
A reggelit kihagyja, épp csak a gyógyszereit kapja be, gyorsan
lezuhanyozik, majd villámsebesen felöltözik. Párszor végigrántja a
hajkefét a haján, és már robog is le a veranda lépcsőjén. Sminkelni
majd a kocsiban fog.
Fél tíz. Még van rá egy kis esély, hogy időben beérjen.
A Mercedes kilő, az első kanyarban kissé kifarol a nedves burkolat
és a túl nagy sebesség miatt. Egymás után kapja el a pirosakat, nincs
kegyelem.
Háromnegyed tíz, a kocsi felhajt az autópályára.
Száz méterrel odébb első dugó. Ameddig a szem ellát, féklámpák
pirosló sora.
– A szentségit! – fakad ki újra Cloé.
Most már biztos, hogy késve fog megérkezni. Megint lesz mivel
magára vonni a figyelmet.

*
**

A bevásárlóközpont ébredezik. Az üzletek még nem húzták fel a

biztonsági fémrolót. Egyedül a szupermarket tárta ki kapuit a
koránkelő vásárlók előtt.
Gomez megáll az ügyfélszolgálatnál, köszönésképpen felmutatja az
igazolványát.
– Egy vezetővel szeretnék beszélni.
Az ügyintéző nő üveges szemekkel bámul rá.
– Minek a vezetőjével?
Alexandre sóhajt egyet. A nénike kávéja jobban marja a gyomrát,

290
mint a legkomiszabb bundapálinka.
– Az igazgatóval, ha úgy tetszik. Sürgős.
– Az igazgatóval? De… ő nincs itt. Még nincs.
– Hát akkor a HR-essel.
– Milyen ügyben?
Nyugalom, Alex. Ez a szegény lány nem tehet semmiről.
Gomez elmosolyodik, egyenesen az alkalmazott szemébe néz. A nő
azonnal elsápad.
– Rendőrségi nyomozás, szívecském. Szóval szerezze meg nekem
azt az örömöt, hogy gyorsan szól neki.
A nő felveszi a telefont, bocsánatot kér, mielőtt közölné a rossz hírt.
A rendőrség van itt, uram.
A HR-es azonnal lejön az irodájából, megszorítja Gomez kezét. A
kézfogása lagymatag, olyan, akár a túlérett füge. Illik az álszent
tekintetéhez.
– Pastor, HR-menedzser – mutatkozik be fellengzősen.
– Gomez, bűnügyi rendőrség. Semmi-menedzser.
Pastor, HR-menedzser enyhén hátrahőköl beszélgetőpartnere
pimaszságától.
– Mit tehetek önért?
– Van irodája?
– Hogyne! – feleli a HR-es olyan mosollyal, amit Gomez felettébb
ellenszenvesnek talál.
Ez már eldőlt: ha valakin ma le kell vezetnie a feszültségét, akkor az
ez a fazon lesz. Felfuvalkodott, önelégült. Kifogástalanul vasalt ing,
rémes nyakkendő, fényesre suvickolt cipő.
A tökéletes áldozat.
– Nos, akkor mutassa az utat, megyek ön után.
– Van rá felhatalmazása?
Ha Alexandre jókedvében lenne, elnevetné magát. Csakhogy nincs.
És amúgy sem bírnák az arcizmai.

291
 – Felhatalmazásom arra, hogy bemenjek az irodájába? Miért nem
rögtön királyi elfogatóparancs?
– Az a helyzet, hogy…
– Hogy mi? Néhány kérdést tennék fel önnek. De ha jobban
szeretné, meghívhatom, hogy csatlakozzon a csoportomhoz egy kék
villogóval felszerelt csinos kis fehér furgonban. Mi csak úgy hívjuk,
„salátás kosár”. És a saláták terén ön otthon van, nem igaz? Szóval,
ahogy óhajtja.
Az ügyfélszolgálatos félrefordul, hogy diszkréten kuncogjon.
– Rendben, jöjjön utánam – kapitulál a személyzetis.
Néhány perccel később már benn is vannak a leginkább
tyúkketrechez hasonlatos irodában, ahonnan rá lehet látni a
túlfogyasztás egész hatalmas palotájára.
– Óhajt egy kávét? – kérdezi Pastor, aki rettenetesen izzad.
– Köszönöm, nem. Ha a nyakkendőjére nézek, okádhatnékom lesz.
– Maga mindig ilyen modortalan? – fakad ki a HR-es.
– Néha még sokkal rosszabb is, biztosíthatom.
– Vagy úgy… Miben lehetek szolgálatára?
– Mióta dolgozik itt? – kérdezi a zsaru.
– Idestova kilenc éve.
– Remek. Laura Paoliról vannak emlékei?
A személyzetis töri a fejét, az agya még le van lassulva ezen a korai
órán.
– Körülbelül egy évvel ezelőtt bocsátották el – teszi hozzá Gomez. –
Pénztárosként dolgozott itt.
– Lehet… Nem igazán emlékszem.
– Próbáljon meg! – utasítja a parancsnok. – Vagy kerítse elő a
dossziéját.
– Megtudhatnám, miért érdeklődik utána?
Alexandre érzi, hogy türelmének utolsó milliliterjei is elszivárognak
az ereiből.
– Elmagyarázom önnek az alapelvet: kérdezni én kérdezek, ön pedig

292
válaszol. Egyszerű, nem? Még egy ötéves gyerek is megértené.
Tehát, ha nem emlékszik Laura Paolira, menjen, és keresse elő a
dossziéját. Méghozzá gyorsan.
– Ne legyen már ennyire agresszív, uram! – fortyan fel a HR-es.
– Még nem vagyok agresszív. Egyelőre nem. De ha sokáig húzza az
időt, még az is bekövetkezhet.
Szemét belefúrja a személyzetis bujkáló pillantásába. Petyhüdt
képű, szoláriumbarna, perverz ötvenes, aki bizonyára élvezettel
terrorizálja a pénztárosnőit.
A férfi belátja, hogy jobb lesz mielőbb megszabadulni ettől a
bárdolatlan alaktól, és sietve lapozgatni kezd az iratszekrényben
felfüggesztett dossziék között. Végül megtalálja Lauráét az egyik
archiválódobozban.
Az íróasztalára teszi, kinyitja, gyorsan átfutja. Gomez rájön, hogy az
egész ténykedés fölösleges. Ez a mocsok képmutató tökéletesen
emlékszik Laura Paolira, csak éppen az ellenkezőjét szerette volna
elhitetni vele.
– Való igaz: tizenegy hónappal ezelőtt elhagyta az állományunkat.
– Azzal, hogy „elhagyta az állományunkat”, azt akarja mondani,
hogy kirúgta… Jól értelmezem?
– Való igaz, hogy meg kellett válnunk tőle.
Mintha a kutyájáról beszélne, amit kikötött egy fához nyaralásba
menet.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– Kötelességszegés miatti elbocsátás.
– Részleteket, ha szabad kérnem.
A HR-es úgy tesz, mintha a dossziét böngészné. Csak hogy ne
kelljen szembenéznie ezzel az eszelős tekintettel.
– Számos késés, számos igazolatlan hiányzás, számos hibázás
munkavégzés közben.
– Miért?… Mi volt az oka ezeknek a késéseknek, hiányzásoknak,
hibázásoknak?
– Honnan tudjam én azt?

293
 – Csak behívatta már, nem, mielőtt lapátra tette? Nyilván
megkérdezte tőle.
– Lehet… Bizonyára. Úgy rémlik, személyes problémákra
hivatkozott. De az ilyesmit nem tudjuk tolerálni. Személyes problémája
mindenkinek van.
– Való igaz!– feleli kajánul Gomez. – És korábban milyen
alkalmazott volt?
– Normális, nem lehet mit mondani rá – ismeri el Pastor.
– Van kép róla az aktájában?
A HR-es bólint.
– Mutassa!
Alexandre végre megismerheti Laura arcát. Szép, barna hajú nő,
elbűvölő mosollyal. Kihúzza a képet a gemkapocs alól, és zsebre vágja.
– További információkra van szükségem – szólal meg újra. – Ki kell
kérdeznem a kollégákat, akik közelebbi kapcsolatban voltak vele.
A személyzetis olyan halovány lesz, mint az inge.
– Ami eltarthat egy ideig – teszi hozzá álnokul Gomez. – Lehet,
hogy órákig is. Hacsak el nem árulja nekem, hogy voltak-e itt barátnői.
Olyanok, akiktől megtudhatom, hol tartózkodik most Laura.
– Ööö… Való igaz, hogy nagyon jó viszonyban volt Amandával…
Jouannet kisasszonnyal, egy másik pénztárosunkkal.
– Itt van?
– Máris megnézem a beosztást.
A HR-es kattint az egérrel, és megnyit egy táblázatot.
– Amanda… Amanda… Épp most kezdett.
– Remek. Hívassa fel!
– Az lehetetlen. A pénztárgépnél van, jöjjön vissza később, amikor
majd…
– Hívassa fel! – ismétli Gomez. – Azonnal.
Pastornak egy másodpercre megfordul a fejében, hogy fellázad a
zsaru viselkedése ellen. Szól a biztonsági őröknek, penderítsék ki
innen. De végül úgy dönt, inkább elkerüli a botrányt.

294
 Egy telefonhívás, és már meg is jelenik az irodában az a bizonyos
Amanda. Az arcán aggodalom tükröződik, szemlátomást nyugtalanítja,
miért hívatta ez a rabszolgahajcsár.
Gomez rámosolyog, bemutatkozik, majd odafordul a
személyzetishez.
– Hagyjon bennünket magunkra! És legyen olyan kedves, csukja be
maga után az ajtót!
Pastor megint tétovázik, hogy tiltakozzon-e. Gomez szinte
csicskáztatja. Most is előrelép, kényszeríti, hogy kihátráljon a
folyosóra, utána becsapja az orra előtt az ajtót.
Alexandre hellyel kínálja a pénztárosnőt, ő pedig kisajátítja
magának Pastor székét.
– Lazítson, kisasszony… Nem lehet valami kellemes nap mint nap
ezzel fickóval! – tréfálkozik halkan.
Amanda bátortalanul elmosolyodik.
– És akkor még finoman fogalmaztunk – jegyzi meg. – Ez egy igazi
náci!
– Nos, én keresek valakit, akit maga ismer, és aki itt dolgozott.
Laura Paolit.
– Laurát?
– Ön az egyik barátnője, nem?
– Hát igen, de…
Amanda szemlátomást meg van rökönyödve, hogy ez a fickó
Lauráról beszél neki.
– Tudja, hol találhatom meg? – kérdezi Gomez.
A nő bólint.
– Akkor mondja! – türelmetlenkedik a parancsnok.
– Központi temető, 14-es parcella.

*
**

Cloénak, ahogy leszáll a buszról, kibicsaklik az egyik bokája.

295
Reggel óta minden balul üt ki.
A sűrű tömeggel együtt ő is nekivág a zebrának. Már megint
késésben van. Carole a kedvenc éttermükben várja, hogy kettesben
ebédeljenek. Tegnap is találkoztak ugyan, Carole mégis ragaszkodott
hozzá. Beszélni szeretnék veled, drágám…
Miközben sietősen lépked az étterem felé, Cloé visszagondol
szörnyű délelőttjére.
Az értekezletre háromnegyed órás késéssel futott be, valami
bocsánatkérés-félét makogott, és leült az Öreg mellé, ahogy szokott.
Minden szóra tisztán emlékszik. Minden egyes szóra, amit Pardieu
hozzá intézett.
Beauchamp kisasszony! Milyen kedves öntől, hogy csatlakozik
hozzánk! Jól aludt, remélem.
Mindenki előtt. A cég összes vezetője előtt.
Nyilvános megalázás, a legszörnyűbb büntetés. Hogy merészelte?
Matthieu Ferraud, a kreatív igazgató sandán somolygott. Az az
öntelt kis pöcs. Martinst meg mintha hájjal kenegették volna.
Valóságos rémálom.
Cloé annyira ki volt zökkenve, hogy a napirend ismertetése során
belezavarodott az aktákba. Összekeverte a neveket, a számokat, a
dátumokat. Az egész gyülekezet szeme elé tárva a felkészülés és a
koncentráció nyilvánvaló hiányát.
Inkompetenciája szánalmas látványát nyújtva.
Végre feltűnik az étterem felirata, és Cloét kis híján elüti egy autó,
amikor nem a kijelölt gyalogátkelőhelyen vág át.
Benyit a zsúfolt és zajos étterembe. Egy pillantás körbe: Carole a
terem végében ül. Cloé odamegy hozzá, puszival köszöntik egymást.
– Jól vagy, drágám? – kérdezi Carole.
– Jaj, nem… Irtó szar délelőttöm volt!
Cloé röviden összefoglalja, min ment keresztül reggeltől fogva,
arról persze hallgat, hogy az éjszaka kellős közepén felkelt whiskyt
vedelni.
– A fenébe is! – sajnálkozik Carole. – Az elkövetkező hetekben

296
nagyon vigyáznod kell, hogy kifogástalan munkát végezz, különben
még az öreg visszavonja a döntését, hogy te legyél az utódja…
A két barátnő leadja a rendelést a pincérnek, aztán Carole tovább
faggatózik.
– A reggeli fiaskót leszámítva hogy vagy?
Cloé vállat von.
– Bertrand este eljön.
– Szuper! – lelkendezik Carole. – Gondolod, hogy…?
– Nem gondolok semmit. Azért jön, hogy visszaadja a lakásom
kulcsait. De bízom benne, hogy tudunk majd beszélni. Mert én még
mindig nem értem, mi történt. Meg aztán, sose lehet tudni, az is
elképzelhető, hogy meggondolja magát… Mindenesetre finom vacsival
készülök. Megpróbálom levenni a lábáról.
Kihozzák az ételt, de Cloé nem éhes. Mostanában egyre kevesebbet
eszik. Olykor egész nap szinte semmit.
– Sokat gondolkoztam azon, amit legutóbb mondtál – szólal meg
újra Carole.
Cloé érzi, hogy barátnője keresi a szavakat. Hogy valami kényes
témát készül felvetni. Az izmai megfeszülnek – egyfajta védekezési
reflex. Láthatatlan pajzsfelemelés.
– Még mindig az a benyomásod, hogy követ egy férfi?
Carole végtelenül szelíden tette fel a kérdést. Ennek ellenére Cloé
úgy érzi, mintha otrombán megsértették volna.
– Benyomásom? – kérdez vissza szárazon. – Ez nem csak
benyomás. Ez a valóság.
– Figyelj, Cloé… Nagyon szeretnék hinni neked, efelől
biztosíthatlak. Húsz éve vagyunk barátnők, és tudod, mennyire közel
állsz hozzám, de azzal nem segítek neked, ha ugyanarra az álláspontra
helyezkedem, mint te.
Cloé arca elkomorul, Carole ennek ellenére nem áll le.
– Azt hiszem, neked problémád van.
– Ez vitathatatlan! – ironizál Cloé.
– Én nem viccelek. Azt hiszem, egyfajta paranoiában szenvedsz.

297
 – Ez egyre jobb!… A miheztartás végett nem árt, ha tudod, hogy
tegnap egy rendőrtiszt járt nálam, ő hisz nekem, ő komolyan veszi,
amit mondok. És nyomozást fog indítani.
Carole meg van hökkenve, de meggyőzve nincs. A paranoiás
tébolyban szenvedők remekül értenek ahhoz, hogy megetessék a
téveszméjükkel a környezetüket. Így Cloé is, a vonzerejét bevetve,
lépre csalhatta a zsarut.
– Tudod, Quentinnel is beszéltem a dologról…
– Te ezt elmesélted a pasidnak?! – csattan fel Cloé. – Mégis milyen
jogon?
– Ne így állj hozzá, kérlek! – sóhajtja Carole. – Arra gondoltam,
hogy a szakmája miatt segíthet nekem tisztábban látni. És ő is egyetért
velem.
– Igazán? Örömmel hallom, hogy ő is flúgosnak hisz.
Cloé dühösen eltolja maga elől a tányért, és összefonja a karjait.
– Csak segíteni akarunk neked! – mentegetőzik Carole.
– Az a zsaru, ő igen, ő tényleg segíteni akar nekem. Te viszont…
– Ne mondd ezt!
Carole kivesz a táskájából egy papírdarabot, leteszi a barátnője
tányérja mellé. Cloé széthajtja a papírt, egy név és egy telefonszám van
rajta.
– Egy pszichiáter elérhetősége – magyarázza Carole. – Quentin
ismeri, azt mondja, ő a legjobb. Rá hivatkozva, kérlek, menj el hozzá,
Clo! Nem szabad ennyiben hagynod…
Cloé ajkain mosoly bujkál: egyszerre van benne harag,
megalázottság és kegyetlenség.
– Neked kellene pszichiáterhez menned – vágja a barátnője arcába.
Carole-nak egy pillanatra leesik az álla, majd nagy nehezen kinyögi:
– Igazad van, senkinek sem ártana.
– Nem mindenkiről van szó. Hanem rólad, ő talán meg tudná
mondani, miért kefélteted magad egy nős pasassal.
Carole-t mintha pofon vágták volna.

298
 – Nem lenne szabad így beszélned! – suttogja.
– Neked meg nem lenne szabad bolondnak nézned engem. Mert én
nem találtam ki semmit. Ez a fickó tényleg létezik, és meg akar ölni.
Azt hittem, a barátnőm vagy.
– Az is vagyok! – védekezik Carole.
Látszik rajta, hogy a sírás szélén áll, de Cloé nem hagyja magát
meghatni.
– Az árulók nem barátok – jelenti ki.
Feláll, felveszi a blézerét. Aztán galacsinná gyűri a papírdarabot, és
Carole tányérjába hajítja.
Odakinn finom szemű eső fogadja. A szél is fúj, dermesztőnek érzi.
A szíve erősen ver. Nagyon erősen. Túlságosan erősen, szokás
szerint. Csak megy előre a járdán szapora léptekkel, tudomást sem
véve tömegről, esőről, hidegről.
Az utca végére érve forró könnyekkel sírni kezd.

*
**

Központi temető, 14-es parcella.

Gomez megborzong Laura Paoli sírja előtt. Cloéra gondol.
Ne hagyjon egyedül, félek…
Igaza van, hogy fél, Cloé.
A síremléken hervadt virágcsokor. Ami azt jelenti, hogy néhány
héttel ezelőtt valaki járt itt. Meg kell tudni, hogy ki. Méghozzá
gyorsan.
Egy rokon? Vagy talán a gyilkos?
Gomez felhajtja a dzsekije gallérját, és elindul vissza, a kijárat felé.
Nem siet, a sírok között kicsit otthon érzi magát. Különös érzés.
Belép a temetőőr irodájába, meglobogtatja a bűvös erejű
igazolványát, és kifaggatja a fickót, akinek egy arcizma sem rezdül.
Néhány perccel később egy névvel és címmel távozik. Állítólag
Laura bátyjáé. Gomez nagyon reméli, hogy hajlandó lesz telefonon

299
válaszolni a kérdéseire. Már ha sikerül kinyomoznia a telefonszámát.
Ha nem, kénytelen lesz személyesen elmenni.
Kocsival túl messze van, vonattal kellene mennie. Amitől nincs
igazán feldobva.
Amikor legutoljára vonaton utazott, Sophie-val volt.
Előtte tudták meg, hogy meg fog halni.

*
**

A játszma kezd túl hosszúra nyúlni, újat kellene kezdeni.

Ezt mondta magában nem sokkal azelőtt, hogy Cloéval szakított.
Azóta Bertrand remekül érzi magát. Szabadnak. Megint szabad,
kedvére játszadozhat.
Mézet gyűjteni egy másik virágról, aztán leszakítani.
Elindult ugyan vadászni, felkutatni az újabb prédát, az új játékszert.
De nem siet. Mert a játszma Cloéval még nem teljesen ért véget. A
legjobb rész még hátravan. Már el is kezdődött egyébként. Akkor,
amikor kitette a pontot a kapcsolatuk végére.
Mindig a vége a legjobb.
Annyira szereti a könnyeket! A kiabálást, a kínt. Imád fájdalmat
okozni, mindennél jobban imád.
Mindenkit más dob fel.
Nem igazán tehet róla. Miért tenne erőszakot a természetén?
Megsebezni – halálosan, ha lehet. Különben nem annyira élvezetes.
Sőt, akár veszélyessé is válhat. A prédával mindig végezni kell,
különben fellázad és visszatámad.
Cloéval pompásan mulatott, és reméli, még nincs vége.
A történet ismétlődik, a játékos fejlődik. Napról napra, évről évre.
Először is meg kell találni a megfelelőt. Azt, aki szerelmes lesz belé.
Utána kábítószerré kell válni a számára.
Boldoggá tenni, szenvedélyesnek mutatni a jelent, felvillantani
előtte a derűs jövőt.

300
 Szép szelíden cselekedni. Mindig csak szelíden, ez az egyetlen
módja, hogy igazán fájdalmat okozzunk.
Az iszonyatot a gyengédség függönye, mosoly, figyelmesség mögé
rejteni. A rothadást a lába elé szórt rózsasziromszőnyeggel takarni.
Cloéval ez csodálatosan működött. Ó, milyen brutális volt az
ébredés! Még mindig gyönyörűséggel gondol vissza rá.
Cloé még reménykedik. Abban, hogy visszahódítja. A végsőkig fog
harcolni, térden fog csúszni előtte.
Minél erősebbek, annál lejjebb zuhannak. Ez matematikai
törvényszerűség.
És páratlan élvezet.

*
**

Cloé befejezi a terítést. Kényszerítette magát, hogy hatig benn

maradjon az irodában, csak hogy Pardieu után menjen el. Nem baj, így
is időben van.
Szép abrosz, andalító zene, ínycsiklandó illatok.
Enyhén szexi ruha, minden túlzás nélkül, diszkrét ékszerek,
kifogástalan frizura.
Tökéletes csapda.
Bertrand szívesen bele fog esni, erre mérget merne venni.
Sehogyan sem tudja kiverni a fejéből a délelőtti katasztrófát.
Megpróbálja győzködni magát, hogy jóvá tudja tenni. Újra képes
lesz elbűvölni Pardieu-t, bebizonyítani neki, hogy ismét a helyzet
magaslatán van.
Az a rendőrparancsnok meg lekapcsolja majd az Árnyékot,
visszahozza a fényt az életébe.
Bertrand újra a karjaiba omlik.
Ugyanolyan erős lesz, mint annak előtte. Hamarosan minden
visszatér a régi kerékvágásba. Biztos benne.
Cloé az utolsó simításokat végzi bársonyos csapdája

301
előkészítésében. Néhány csepp parfüm, Bertrand kedvencéből.
Többször megkísértette a gondolat, hogy tölt magának egy pohár
whiskyt. Csak hogy ellazuljon, hogy csökkentse a szorongását. De
végül sikerült megtartóztatnia magát.
Időnként eszébe jut Carole. A szakításuk, ami helyrehozhatatlannak
tűnik.
Ugyanakkor nincs miért szemrehányást tennie magának. A legjobb
barátnőnket nem titulálhatjuk őrültnek!
Annak ellenére, hogy nem sajnálja a viselkedését, Cloé mégis
rosszul érzi magát. Hullámokban valami meghatározhatatlan fájdalom
tör rá. Egy homályos rossz érzés, amit ennek a keserves napnak a
számlájára ír, ami azonban a lehető legszebben fog végződni, ehhez
nem fér kétség.
A kétségeket lelke legmélyére tuszkolja vissza. Nem vesz róluk
tudomást.
Az Árnyék létezik, nem vagyok paranoiás. Carole-nak nincs igaza,
ezért elveszített. Ami fájdalmas, de elkerülhetetlen volt. És különben
is, neki nagyobb szüksége van rám, mint fordítva.
Pedig vajon ki függ jobban a másiktól: az úr vagy a rabszolga?
Háromnegyed kilenc előtt öt perccel megszólal a csengő. Cloé siet
ajtót nyitni, gyengéden rámosolyog Bertrand-ra. Roppant elegáns,
mintha divatmagazinból lépett volna elő. A megjósolt győzelem első
jele.
Cloé beinvitálja, leveszi róla a kabátját. Bertrand felé nyújtja a
kulcsait, Cloé úgy tesz, mintha meg sem látná, magával húzza a
nappaliba.
– Tölthetek neked valamit?
– Nem maradok sokáig – figyelmezteti Bertrand, amikor
megpillantja a terített asztalt.
Cloé nem hagyja magát zavarba hozni. Számított erre a
viselkedésre. Nyilvánvaló, hogy nem fog könnyen engedni,
természetes, hogy úgy tesz, mintha vonakodna, hogy kéreti magát. Ez a
játék része.

302
 – Egy pohár italra csak van már időd?
– Ha akarod – bólint.
Az egyik fotelba telepszik, Cloé a kedvenc aperitifjéből tölt neki.
Fehér saint-joseph. Három üzletbe is elment, hogy találjon.
– Hogy vagy? – kérdezi a férfitől.
– Jól. És te?
– Megvagyok.
Cloé leül vele szemben, testszínű harisnyába bújtatott formás lábait
keresztbe rakja.
– A rendőrség kérte, hogy szerezzem vissza a kulcsaimat –
magyarázza. – Egy tiszt kézbe vette a nyomozást. Most próbálják
felkutatni a fickót, aki hetek óta zaklat.
Bertrand szemlátomást meglepődik.
– Bízom benne, hogy sikerrel járnak – jelenti ki Cloé. – Az a zsaru
kifejezetten hatékonynak tűnik. Szerintem ő sarokba tudja majd
szorítani ezt az elmebeteget, és egyszer s mindenkorra megszabadít
tőle.
– Van valami nyom?
– Még csak tegnap kezdték a nyomozást.
Cloé érzi, hogy muszáj megtámogatnia a szavait, akár hazugsággal
is.
– Két emberét ma ideküldte, hogy ujjlenyomatokat vegyenek. És azt
tanácsolta, hogy megint cseréltessek zárat.
– Igazán? – somolyog Bertrand. – Akkor miért kéred vissza tőlem a
kulcsaidat? Ha úgyis kicserélteted a zárat, akkor nemigen látom
értelmét!
Cloé kihívó tekintettel néz rá.
– Csak ürügy volt, hogy láthassalak.
Bertrand elmosolyodik, fenékig kiissza, ami még a poharában
maradt.
– Nem változtál – mindössze ennyit mond.
– De igen. Azt hiszem, igen… Elhoztad a bankkártyabizonylatot? A

303
rendőrségnek szüksége van rá.
– Nem találtam meg – vallja be Bertrand. – Valószínűleg kidobtam.
– A fenébe… Kár, de most már mindegy.
Bertrand az üres poharat leteszi a dohányzóasztalra, ránéz az
órájára.
– A kedvenc ételedet készítettem. Itt maradsz vacsorára? – kérdezi
Cloé.
Nem is kérdés volt, inkább kijelentés.
– Sajnálom, nincs rá időm.
Cloé nem hagyja megingatni magát. Ez a játék része, igen. Még ha
már kezdi is sejteni, hogy vereséggel fog végződni.
– De még mennyire, hogy van! És így legalább tudunk majd
beszélgetni, és én bebizonyítom neked, mennyire megváltoztam.
Bertrand leteszi az asztalra a kulcscsomót, feláll.
– Nem maradok. Beugrottam, hogy visszaadjam a kulcsaidat, erről
volt szó, nem?
– Ugyan már, csak nem félsz velem vacsorázni…
Lehet, hogy jobb taktika, ha provokálja?
– Nem félek. De már így is késésben vagyok. Vár rám egy nő, és én
égek a vágytól, hogy mielőbb találkozzam vele. És ez a nő nem te
vagy.

*
**

Cloé mozdulatlanul áll a nappali ablakánál.

Olyan, mint egy kőszobor. Vagy inkább homokszobor. Ami a
legkisebb fuvallattól, a legkisebb hullámtól széteshet.
Máris egy másik nővel van. Máris mással helyettesített. Semmit
nem jelentek már neki. Kitörölt az emlékezetéből, száműzött az
életéből. Mitől különb az a nő, mint én?
Már akkor találkoznia kellett vele, amikor még együtt voltunk,
másképp nem lehetséges. Miatta hagyott el.

304
 Megcsalt, mielőtt elhagyott. Ez már túl sok.
Cloé behúzza a függönyöket, kinyitja a bárszekrényt. A préda
aranyszabályai máris félre vannak téve. Két szakítás ugyanazon a
napon – ez alapos indok rá, hogy megszegje a szabályt. Különösen,
hogy hétvége van, nem áll fenn a veszély, hogy másnap reggel elkésik.
Ha akar, egész nap ágyban maradhat, hogy kialudja a mámorát.
Ha akar, egész nap bőghet.
Cloé még nem szereti az alkoholt. Ezért kényszeríti magát, hogy
megigyon egy jó adag Martini-gin keveréket. Módszeresen folytatja:
kiüríti az aperitifnek felbontott fehérbort, és a koktélt egy szem
szívgyógyszerrel és három szem nyugtatóval fejeli meg.
Kettőt, nem többet rendelkezett a neurológus. Persze ilyen kivételes
körülmények között…
A családi fényképeket nézi, tekintete megáll Lisa arcán, aki mintha
elítélné.
A gyertyák ellobbannak az asztalon. A semmiért égtek. Ekkor Cloé
megmarkolja a fehér abroszt, és megrántja egy rettenetes üvöltéssel,
amit fülsiketítő csörömpölés követ. A kristályok és porcelánok
darabokra törnek. Éppoly könnyen, mint az ő szíve.
Minden olyan törékeny.
Leroskad a kanapéra, várja a felszabadulást. A kábulatot, a feledést.
Legalább egy éjszakányi időre.
Felfedezni a szakadékok mélységét, ha már a csúcsokat nem sikerült
meghódítani.
A jobb kezében ott az újra teletöltött P38.
A mellkasában dobkoncert. És fojtogató zokogás.

*
**

Bertrand elnyúlik a kanapéján, felkapcsolja a tévét.

Lehet, hogy kicsit túlzásba esett. Némi számítási hiba csúszott a
sakkjátékba.
Azért egy kis reményt hagynia kellett volna neki, ha csak egészen

305
picikét is. Csak hogy hason csússzon előtte, újra és újra. De azért még
bizakodik, győzködi magát, hogy biztosan lesz még egy menet. Hogy
még nincs teljesen kiütve.
Mosolyogva bámulja a plafont.
Kölyökként szerette kitépni a pillangók szárnyát. Utána pedig
szerette nézni, ahogy a földhöz ragadva vergődnek, és lassan kimúlnak.
Férfivá érve az angyalok szárnyát kezdte tépkedni.

*
**

Gomez nem igazán tudja, miért is jött ide. Mit keres itt.
Elveszettnek érezte magát, elindult a vakvilágba. Vagy talán mégsem a
véletlen tehet róla, hogy itt van…
Amikor észreveszi, átfut a fején, hogy elhúzza a csíkot. De már
késő: Valentine elindult a kocsija felé. Ekkor kikászálódik, azon törve
a fejét, mit is mondhatna neki.
– Jó estét, Alexandre! – üdvözli Valentine megjátszott
félszegséggel.
Már egyenruhában van, egyáltalán nem áll rosszul neki.
– Jó estét, Valentine! Látni szerettem volna – szakad ki Gomezből a
vallomás.
– Tegeződtünk, nem?
– Igaz, de mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy utoljára
találkoztunk.
– Szó, ami szó! – neveti el magát Valentine. – Azt gondoltam, előbb
fogsz keresni.
A hangjában egy szemernyi szemrehányás sincs.
– Akartalak, de… Meghalt. Sophie meghalt.
Valentine egy pillanatra elfordítja a tekintetét.
– Nem tudtam. Részvétem.
– Köszönöm.
– Hallottam, mi történt a hadnaggyal a csoportodból.

306
 – Ő még él, de lehet, hogy már nem túl sokáig… Látod: a halál itt
ólálkodik körülöttem.
– Ne mondd ezt, Alexandre!
A fiatal nő kissé zavartan pillant az órájára.
– Jobb lett volna, ha telefonálsz. Akkor korábban találkoztunk
volna. Most fel kell vennem a szolgálatot. De ha akarod, holnap
összefuthatunk. Örülnék neki.
Lehet, hogy ezt a mondatot várta. Ezért jött ide. Megtudni, hogy
valakinek kedve van a társaságához.
– Holnap nem lehet. Nem leszek Párizsban. De hamarosan felhívlak
– ígéri.
Valentine egy másodpercig sem hisz neki, de láthatólag továbbra
sem haragszik rá. Megértette, hogy még várnia kell. Felpipiskedik a
bakancsában, és egy csókot nyom a szája mellé.
Gomez lehunyja a szemét, magához húzza. Jólesik egy nőt tartani a
karjaiban. Azt a benyomást kelti benne, hogy még életben van.
– Majd hívlak – mondja még egyszer. – Most menj!
Valentine még egyszer rámosolyog, majd futva elindul a
kapitányság felé. Gomez utánanéz, amíg el nem nyeli az épület.
A farmerja zsebében rezegni kezd a mobilja, a szám nem ismerős
neki, de azért felveszi. Rossz előérzete van.
Csak zihálást hall. Valamiféle nyöszörgést.
– Halló?
– Itt van! – suttogja egy síron túli hang.
Gomez összevonja a szemöldökét.
– Cloé? Maga az?
– Itt van… Jöjjön, kérem szépen!
– Őrizze meg a nyugalmát… Hol van?
– Itthon. Itt van, jöjjön gyorsan!
– Benn van a házban? Látja?
– Segítsen!
– Megyek – mondja Gomez, és felteszi a villogót a Peugeot 407-es

307
tetejére. – Pár perc múlva ott vagyok. Tartson ki, Cloé!
A beszélgetésnek hirtelen vége szakad, az autó fülsértő
gumicsikorgás közepette megugrik, és vijjogó szirénával átszáguld az
alvó városon.

308
 36. FEJEZET

ALEXANDRE LEKAPCSOLJA A SZIRÉNÁT, LEVESZI A

VILLOGÓT.
Tövig nyomott gázpedállal végre befordul a Moulins utcába. A
háztól néhány méterre leállítja a kocsit, a Sig-Sauerrel a kezében
kiszáll.
Keresztülvág a kerten, gyorsan felkapaszkodik a veranda lépcsőjén.
Óvatosan lenyomja a bejárati ajtó kilincsét, ami a legkisebb ellenállást
sem tanúsítja. A fal mentén tapogatózik előre a sötét folyosón, az egyik
helyiségből kiszűrődő halvány fény segít neki tájékozódni.
Nesztelen léptekkel lopakodik a nappali küszöbéig, ahol egy
kislámpa ég. Amikor megpillantja a padlón a szanaszét szóródott
cserepeket, egy fokkal megnő benne a feszültség. Sziréna ide vagy oda,
időbe telt, míg a másik körzetből eljutott Cloé lakásáig.
Lehet, hogy túl későn érkezett.
Végtelen óvatossággal átvizsgálja a ház többi részét.
A konyhában és a hálószobában senki. A vendégszobában
úgyszintén.
A kurva életbe, de hát hová lett?
Elrabolta volna? Vagy Cloé végül elmenekült?
Ha el is, nem autóval. Az utcán látta a Mercedest.
Visszafordul, megáll az utolsó ajtó előtt. Nyilván a fürdőszobáé.
Zárva van.
– Cloé, itt van? – suttogja.
Ahogy a fülét az ajtóra tapasztja, nyöszörgést hall.

309
 – Cloé! Én vagyok az, Gomez! Nyissa ki!
Lehet, hogy a támadó bezárkózott vele.
Alexandre a vállával nekiront az ajtónak, de az nem enged. A
túloldalról ekkor iszonytató üvöltés hallatszik, a parancsnok minden
erejét összeszedi, hogy áttörjön az akadályon. Végül a zár a nyomás
alatt szétrobban, Gomez előrerepül, kis híján elvágódik.
– Cloé!
Az egyik sarokban kuporog, a fürdőkád és a mosdókagyló között.
Kezét a fülére szorítja, a homlokát a térdének nyomja.
Gomez leguggol elé, megragadja a csuklóit, kényszeríti, hogy
emelje fel a fejét.
– Cloé! Itt vagyok, minden rendben.
A fiatal nő arca egészen el van torzulva a félelemtől, a könnyektől.
A pupillái kitágultak, az ajkai remegnek.
– Itt vagyok – ismétli meg Alexandre szelíden. – Senki más nincs
itt. Az egész házat átkutattam… Most már minden rendben.
Magához húzza, a haját simogatja. Cloé hangosan lélegzik, olyan
szorosan csimpaszkodik bele, hogy a körmét a tarkójába vájja.
– Nyugodjon meg! – mormogja Gomez. – Mondja el, mi történt…
Segít neki felállni, de Cloé szabályosan összecsuklik a karjában.
– Megsebesült? – kérdi aggódva a parancsnok.
Cloé zokog, egyetlen szót sem képes kinyögni. Gomez a kanapéhoz
viszi, leül mellé, és türelmesen várja, hogy valamelyest visszanyerje a
nyugalmát.
Riadt tekintete ide-oda rebben, beleütközik a falakba, a
mennyezetbe, mint túl kicsi kalitkába zárt madár. Alexandre aggódva
nézi, megfordul a fejében, hogy orvost hív.
Aztán hirtelen leesik neki.
– De hiszen… maga totál be van tépve!
A dohányzóasztalon gyógyszeres dobozok, üres üvegek. Semmi
kétség.
Gomez arca elsötétül.

310
 – Cloé, hall engem?
Továbbra sem válaszol, mintha másutt járna.
A pokolban, szemlátomást.
Bad trip.
Alexandre-ban kienged egy kicsit a nyomás. Az ijedtség után, hogy
későn érkezett, most a harag kezd kicsírázni benne.
– Hé! Hall engem?… Nem, túl messze jár ahhoz, hogy halljon.
Megfogja a vállát, erőteljesen megrázza.
– Gyerünk, Cloé, nézzen rám! Figyeljen már ide, a szentségit!
Kényszeríti rá, hogy felüljön, Cloé feje oldalra billen.
– Pontosan mit fogyasztott?
Feladja, Cloé hátrahanyatlik a díszpárnákra. Alexandre kimegy a
konyhába, a hűtőből kivesz egy üveg vizet. Magához kell, hogy térjen,
méghozzá a lehető leggyorsabban.
Amikor a fejére loccsintja a hideg vizet, Cloé teljes testében
összerándul, eszelősen ordítozni kezd. Kézzel-lábbal kapálózik, Gomez
is kap egyet ököllel az állába.
– Menj el! – üvölti. – Menj el!
A parancsnok letesz arról, hogy lecsillapítsa, leroskad a szemközti
fotelbe, és rágyújt.
Cloé összekuporodik, reszket, mint a nyárfalevél. Szavakat
nyögdécsel, amiknek nemigen van értelmük.
– Már csak ez hiányzott… – sóhajtja Gomez.

*
**

Zajra riad fel.

Olyan kimerült, hogy pár másodpercbe is beletelik, mire eszébe jut,
hogy nem a saját foteljében van Sophie mellett. Sophie meghalt. És ő
egy másik nőnél aludt el.
Egy ügyfélnél.

311
 Feláll, kegyetlen fájdalom nyilall a hátába. Belöki a fürdőszoba félig
nyitott ajtaját: lehangoló látvány tárul a szeme elé.
Cloé a vécékagyló előtt térdel. Nem éppen katolikus imádságba
merül. Nem is ortodoxba.
– Jobban van? – dörmögi.
Ő egy kortyot sem ivott, de az a benyomása, mintha ugyanolyan
kutyául érezné magát. Cloé feláll, lehúzza a vécét, kiöblíti a száját.
Nem bírja elviselni a zsaru tekintetét.
– Lezuhanyozom. Ha lenne szíves magamra hagyni… Alexandre a
konyha felé veszi az irányt, azzal a szándékkal, hogy főz egy kávét.
Akkorát ásít, hogy majd kiakad az állkapcsa, a mosogatónál vizet
lötyköl az arcára és a tarkójára.
Hajnali három óra. Pocsék egy éjszaka.
Megkeresi, hol vannak a csészék és a cukor, mindent tálcára rak.
Eszébe jut, amikor az ő drága Sophie-jának készítette a reggelit.
Néhány perccel később Cloé is bejön a nappaliba. Az arca olyan
fehér, akár a köntöse. Hosszú, nedves haja súlyosan hullik a vállára.
– Főztem kávét. Javaslom, hogy igyon.
– Köszönöm – feleli fátyolos hangon Cloé. – Köszönöm, hogy
maradt.
– Magára hagyni abban az állapotban kötelező segítségnyújtás
elmulasztásának minősült volna! Hogy érzi magát?
– Hányingerem van…
– Komolyan?
Gomez kitölti a kávét, az övébe cukrot is tesz.
– Eltitkolt előlem dolgokat, kisasszony… Elfelejtette elárulni, hogy
alkoholista.
Cloé csupasz lábfejét fixírozza. Villámként hasít bele a szégyen, a
testhőmérséklete a magasba szökik. Úgy érzi, az arca feldagad, mint a
léggömb.
– Nem vagyok az! – mentegetőzik. – Nem… voltam az, előtte.
– Mi előtt?

312
 Cloé a kávéba mártja az ajkát, elfintorodik. Túl forró.
– Mielőtt lidércnyomássá változtatta volna az életemet.
– És az a megoldás, hogy leissza magát? Roppant intelligens,
mondhatom!
Nem fogja kímélni, Cloé tisztában van vele. Alig három órát aludt
egy kényelmetlen fotelban, valakin le kell hogy vezesse a dühét. Ez
teljesen érthető.
– Tudom, hogy ez nem megoldás – vág vissza szárazon. –
Köszönöm, hogy emlékeztet rá, ez igen tapintatos öntől.
– A tapintat nem az erősségem. És az alkoholon kívül még mit
fogyasztott?
– Semmit.
– Engem ne etessen ezzel! – pirít rá a parancsnok. – Maga tegnap
este nem csak ivott. Ne nézzen hülyének, jó? Drogozott is.
– Dehogy! – nyögi Cloé.
Az émelygést alattomos fejfájás kezdi felváltani. A zsaru minden
egyes szava izzó dárdaként fúródik szegény koponyájába.
– Kokain volt? Crack? Kristály? Speed?… Szívott vagy
fecskendezett?
– Egyik sem – tiltakozik kimerülten Cloé. – Az sem értem, miről
beszél.
– Képtelenség. Simán az alkoholtól senki nem kerül ilyen állapotba
– makacsolja meg magát Alexandre.
Cloé lehunyja a szemét, hátrahajtja a fejét. Annyira fáradt… És
tessék, valóságos kihallgatásnak veti alá.
– Mondom, hogy csak ittam – motyogja. – Még csak nem is
vacsoráztam… Bevettem a gyógyszereimet, és kész.
– Miféle gyógyszereket?
– Nyugtatót, amit az orvos írt fel.
Gomez kurtán felnevet.
– Nyugtatót? Hát én megesküdnék a Bibliára, hogy maga aztán nem
nyugtatót vett be! Jobban tenné, ha igazat mondana nekem,

313
Beauchamp kisasszony. Máskülönben, ha legközelebb hívni fog, eszem
ágában nem lesz eljönni.
Cloé nagy levegőt vesz, sikerül állnia a zsaru pillantását.
– Két pohár Martini-gin keveréket ittam és egy üveg fehérbort –
nyom meg minden egyes szótagot. – Utána bevettem három nyugtatót
és egy szem Ysorine-t.
– Az meg mi?
– Szívgyógyszer.
– Maga szívbeteg?
– Tachycardiám van. Állítólag nem komoly.
– Tehát akkor mi történt tegnap este?
– Találkoztam Bertrand-nal… Azt gondoltam… Azt hittem, van
még rá esély, hogy… De…
Alexandre ingerült kis mozdulatot tesz. Zsaru ő, nem párkapcsolati
tanácsadó. És az ügyfele most már komolyan kezd az idegeire menni.
– Ő pedig közölte, hogy egyszer s mindenkorra vége, igaz? Ezért,
hogy felejtsen, bedöntötte az itt látható üvegek tartalmának a felét, és
mit tudom én, milyen szarságot szívott hozzá…
Cloénak egyelőre nincs ereje felhúzni magát, pedig szívesen
kihajítaná. Csak éppen ő az utolsó mentsvára. És ezt nem felejtette el.
– Most mondtam, hogy csak bort ittam és…
– Most már elég volt abból, hogy palira vesz, Beauchamp
kisasszony! Amikor magára találtam, hallucinált! Képtelenség volt
lecsillapítani… összevissza hadovált, sőt, még be is húzott nekem
egyet!
– Ne üvöltsön, kérem! – könyörög Cloé. – Ha akarja, átkutathatja a
házat. Itt nem fog drogot találni. Nincs, soha nem is volt. Persze ezt
nehezen tudom magának bebizonyítani, ez tény. Szerintem az alkohol
és a gyógyszerek együtt ütöttek ki ennyire.
Gomez kissé idegesen mosolyodik el.
– Tegyük fel. És miért hívott tegnap este? Remélem, nem azért,
hogy megvigasztaljam, amiért lelépett a pasija. Mert efféle
szolgáltatást nem vállalok.

314
 Bár egyre jobban megalázzák, Cloé nem lázad fel. A félelem, hogy
egyedül marad, túlságosan erős. Akár még sértegethetik is.
– Itt feküdtem a kanapén, már majdnem aludtam. És egyszer csak
azt hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Ami egyébként be volt zárva.
De hallottam, ahogy egy kulcs megfordul a zárban. Azt hittem,
szívrohamot kapok! Bemenekültem a fürdőszobába, hallottam, ahogy a
folyosón járkál. Szerencsére a mobilom a zsebemben volt, ezért tudtam
felhívni. Megpróbálta kinyitni a fürdőszoba ajtaját, mire elkezdtem
üvöltözni, hogy kihívtam a rendőrséget. Erre azt mondta, hogy…
vissza fog jönni, a játéknak még nincs vége.
– Beszélt magához? – csodálkozik Gomez.
– Igen. Visszajövök, angyalom… A játéknak még nincs vége.
– Angyalom?… Felismerte a hangját?
Cloé megrázza a fejét.
– Furcsa volt, fojtott. Utána már semmit nem hallottam, amíg maga
meg nem érkezett. Ennyi.
– Izgalmas! – vigyorog Alexandre, és kihörpinti a maradék kávéját.
– Nem látom, mi olyan vicces benne! – csattan fel Cloé komor
arccal.
– Nem, természetesen, semmi vicces nincs benne… Utána pedig
egy csapat rémes kis zöld manó masírozott elő a klotyóból, ugye?
Cloé nem felel, csak gyilkos pillantást vet rá.
– Ne járassa velem a bolondját, Beauchamp kisasszony! –
figyelmezteti Alexandre.
– Itt volt, higgye el! És elment, mielőtt maga megérkezett.
– Most, hogy tudom, hogy maga egy alkoholista drogos, kevésbé
vagyok hajlamos elhinni, amit mond… Furcsa, nem?
– Akkor viszont menjen el. Távozzon a lakásomból!
Gomez hátradől a fotelben, inkvizítori tekintettel fürkészi.
– Maga egyetlen dologtól fél: hogy engedelmeskedem. Tévednék?
Cloé karba font kézzel a falat bámulja.
– Azon a ponton, ahol most vagyok, nekem már mindegy. Jöjjön, és

315
vágja el a torkomat!
– Elvágni a torkát? Szerintem egészen mást szeretne csinálni
magával – jegyzi meg kajánul Alexandre.
Cloé érzi, hogy jeges rémület dermeszti meg még nedves bőrét.
– Kicseréltette a zárat?
Cloé igyekszik visszanyerni a nyugalmát, mielőtt válaszolna.
– A lakatos hétfő késő délután jön.
– Remek.
– Azt hittem, csak egy rémes kis zöld manó volt!
Gomez újra tölt magának kávét, ezúttal két cukrot tesz bele.
– Sosem lehet elég óvatos az ember a manókkal, higgye el!
Különösen, ha zöldek. Szemét kis férgek tudnak lenni.
– Ha nem vesz komolyan, nem értem, mit keres itt – sóhajt Cloé.
– Az egész napot azzal töltöttem, hogy ebben az ügyben nyomozzak
– közli Gomez. – Mit gondol, vesztegetném az időmet, ha nem venném
magát komolyan?
Cloé nem tud mit felelni, csak vállat von.
– Az egyetlen dolog, amit megpróbálok a fejébe verni, hogy a
piálástól csak még sebezhetőbb lesz. Le kell állnia vele. És a droggal
is.
– Nem drogozok, a fenébe is! – ordítja Cloé. – Ne baszogasson már
ezzel!
Alexandre-t meglepi, hogy így kikelt magából.
– Maradjon udvarias, kérem! Emlékeztetem rá, hogy egy
rendőrtiszttel beszél. Oké, tiszta, nem drogozik, hajlandó vagyok hinni
magának. Gyógyszereket viszont szed, amik alkohollal keveredve
ugyanolyan állapotba hozzák, mintha belőtte volna magát. Szóval nincs
több alkoholizálás, rendben?
– Rendben… Megtudhatnám, mire jutott a nyomozással?
– Kikérdeztem a szomszédait, de egyikük sem látta, hogy egy férfi
ólálkodott volna a környéken.
– Milyen ürüggyel kérdezte meg őket?

316
 – Azt mondtam nekik, hogy megpróbáltak betörni magához. Aztán
meglátogattam a takarítónőjét is. Megmutatta, hol tartja a munkaadói
kulcsait. Zárt szekrényben, nem lehet belekötni. És a férje mindössze
százhetvennégy centi.
– Megkérdezte tőle, mekkora a férje? – hüledezik Cloé.
– Azt mondta, hogy a fickó magas, nem? Fabienne férje azon
kevesek közé tartozik, akik hozzáférhetnek a kulcsokhoz. Ezért
kérdeztem rá. De feltételezem, hogy magas alatt legalább száznyolcvan
centit ért, nem?
– Igen.
– Jó. Másfelől utánanéztem az exférjének is. Nos, őt törölhetjük a
gyanúsították listájáról. Merthogy megint hűvösön van. Kitalálja,
miért?
– Családon belüli erőszak – próbálkozik Cloé.
– Nem talált!… Elagyabugyált egy fickót az utcán. Na jó, most már
megyek szunyálni.
– Bemehet a hálószobámba – javasolja Cloé.
– Tessék? – néz rá elképedve Alexandre.
– Ha álmos, lefeküdhet a hálószobámban. Én itt maradok a kanapén.
– Beauchamp kisasszony, nem fogok bekvártélyozni magához.
Ismétlem: zsaru vagyok, nem testőr. Nem az ön személyi védelmére
vagyok kirendelve…
– Lehet, hogy vissza fog jönni.
– Nem, ez kevéssé valószínű, és egyébként sem tölthetem itt az
életemet. Szóval most szépen elmegy csicsikálni, és a mobilját
kézközelben tartja, rendben?
Cloé könyörgő pillantást vet rá, Alexandre-nak hirtelen eszébe jut a
központi temető tizennégyes parcellájának a lakója.
– Holnap reggel indul a vonatom, és… – kezdi, de aztán a szemét az
égre emeli, és így folytatja: – Jó, oké, maradok.
– Köszönöm, parancsnok! A hálószoba…
– Tudom, hogy hol van. Este az egész házat körbejártam a
láthatatlan férfit keresve. Azt hiszem, magának nagyobb szüksége van

317
az ágyra, mint nekem. Igazán pocsékul néz ki.
– Köszönöm, ez nagyon kedves.
– Kérem. Én majd – jó házőrző kutya módjára – a kanapén nyúlok
el.

*
**

Amikor be van csukva a szeme, könnyebb nézni.

Cloé nézi is, kedvére. Cinikus mosolya és eszelős tekintete nélkül
kellemes az arca, a fáradtság nyomai ellenére fiatalos. Erős karjai szép
kezekben végződnek; Cloé hirtelen szeretné megfogni ezeket a
kezeket.
Furcsa helyzetben aludt el a kanapén.
Hogy ne zavarja – vagy hogy ne mutassa neki, mennyire retteg –,
hagyta elaludni, csak utána somfordált vissza a nappaliba. Merthogy
neki természetesen most sem jött álom a szemére.
Az a benyomása, mintha több liter, amfetaminnal ízesített kávét
ivott volna. Hetek óta nem tudja már, mit jelent az, aludni. Legfeljebb,
ha bevesz egy nagy adag nyugtatót. Pedig most Alexandre is itt van.
Végre biztonságban érezheti magát, lehunyhatná a szemét,
engedélyezhetne magának egy jól megérdemelt pihenést. De nem
sikerül.
Sehogyan sem sikerül.
Mennyi ideig lehet alvás nélkül élni? Amikor valakinek már
egyébként is túl gyorsan ver a szíve?
Kihasználva, hogy Gomez alszik, eltüntette a P38-at, ami becsúszott
a kanapé mögé. Nehogy észrevegye, hogy megint meg van töltve, és
elkobozza tőle. Mert azt egy pillanatra sem tételezi fel, hogy őrizetbe
venné. Most, hogy már ismerik egymást…
Lábujjhegyen kioson a konyhába, és megiszik vagy fél liter vizet.
Ez a makacs szomjúság, nem tud tőle szabadulni.
Kipillant az ablakon, látja, hogy hamarosan megvirrad. Aztán
visszamegy az alvó zsaru mellé, aki egy millimétert nem mozdult.

318
Szemét újra rászegezi, aprólékosan mustrálja. Közben azonban
Bertrand-ra gondol. Állandóan.
Arra a szemétre, arra az aljas szemétládára.
Mindent megtenne, hogy visszajöjjön hozzá. Igen, drogos. És
elvonási tünetei vannak.
– Miért nincs a hálószobában?
Cloé összerezzen. Az eszelős szemek felnyíltak a félhomályban.
– Nem bírok elaludni – suttogja Cloé.
– Ahhoz talán jobb lenne, ha ágyba bújna.
– Megpróbáltam.
– Akkor próbálja meg még egyszer! – morogja a parancsnok, és
hátat fordít neki.
– Zavarom?
– Furcsa érzés, hogy bámul… Tetszem magának, vagy mi?
– Álmatlanságban szenvedek, amióta ezek a problémáim vannak. És
egyfolytában Bertrand jár az eszemben.
Gomez hosszú sóhajtással visszafordul.
– Felejtse el!
– Nem megy.
– Mintha függő lenne… Sokáig voltak együtt?
– Hat hónapig.
Alexandre a Sophie-val töltött tizennyolc évre gondol. Milyen rövid
volt, milyen sűrű.
– Az nem sok egy életben – mondja.
– Nem számít. Nem ez a lényeg.
– Lehet… Mit mondott magának tegnap este?
– Hogy egy másik nővel van randevúja.
– Igazi gentleman! És most legszívesebben kikaparná a szemét,
ugye?
– Kinek? Bertrand-nak vagy a nőnek?
– Mindkettőnek, kapitány!… A legjobb módja, hogy bosszút álljon,

319
ha kerít magának egy másik pasast.
– Nincs kedvem bosszút állni. Azt akarom, hogy visszajöjjön.
Alexandre felül, belátja, hogy itt semmi remény az alvásra. A hajába
túr, elfojt egy ásítást.
– Ezt nem hiszem el! – csóválja meg a fejét. – Itt vagyok reggel
hatkor, és egy macskajajos idegen nő szerelmi életének a
viszontagságait hallgatom! Ez nem lehet más, csak egy rossz álom!
– Kér egy jó kis reggelit? – mosolyodik el Cloé.
– Azt hiszem, csakugyan rászolgáltam.
– Hánykor indul a vonata?
– Kilenc óra harminckettőkor a Lyoni pályaudvarról.
– Nyaralni megy délre?
– Egy napra leugrom Lyon környékére. Hogy a maga titokzatos zöld
manója után szaglásszak egy kicsit.
– Van valami nyom?
– Semmi. Csak úgy találomra megyek Lyonba. Klassz hely, nem?
Cloé a szemét forgatja.
– Miért nem mondja el?
– Amikor elkaptam, elmondom – ígéri meg Alexandre. – Na, jön
már az a reggeli?
– Vegye úgy, hogy már itt is van – áll fel Cloé.
Amint kimegy, Gomez újra elnyúlik a kanapén, és lehunyja a
szemét. Tényleg nagyon hasonlít Sophie-ra. Meglepően, szinte
ijesztően. Valahányszor ránéz, vérzik a szíve.
Pedig ha tehetné, egész hátralévő életét azzal töltené, hogy nézi.

320
 37. FEJEZET

VÉGTELENÜL HOSSZÚNAK TŰNIK NEKI AZ ÚT. A Vagon

zsúfolt, túlfűtött. Némelyik utas filmet néz a hordozható ketyeréjén,
mások mélyen alszanak. A mázlisták. A kocsi végében négy-öt, az
utazástól vagy a fáradtságtól túlspannolt kölyöknek viszont be nem áll
a szája.
Na meg itt, ennek a fickónak, közvetlenül előtte. Gyakorlatilag
azóta pofázik a telefonján, amióta elhagyták Párizst. Az egész totálisan
érdektelen életét elmeséli mindenki füle hallatára, és szabályos
időközökben felröhög. Vannak még olyan szerencsések, akiknek van
kedvük nevetni…
Végre leteszi, Alexandre nem bír elnyomni egy megkönnyebbült
sóhajt. Lehunyja a szemét, megpróbálja elfelejteni, hol van. Cloéra
gondol, állandóan ő jár az eszében.
Laval a halálos ágyán, Sophie egy urnában, Laura a sírban. Cloé
pedig életveszélyben. Egyfolytában ezek a gondolatok kergetik
egymást a fejében. Az is túlfűtött, nem csak a vagon.
Neki nincs szüksége laptopra, az agyában pereg a film. Horrorfilm.
Az az elmebeteg meg fogja ölni, biztos benne. Hacsak el nem kapja.
Természetesen strázsálhatna naphosszat Cloé háza előtt, csakhogy
ez a gyilkos átkozottul ravasznak tűnik, bizonyára nem hagyná magát
egykönnyen csapdába csalni. Megfigyelőfurgonokra és több emberre
lenne szükség, de Gomez tudja, hogy semmilyen erősítést nem
szerezhet, hiszen teljesen illegálisan végzi ezt a nyomozást. Merthogy
elvileg kényszerszabadságon van, hogy túllépjen a gyászon – ahogy a
kerületi felügyelő mondaná.
Szóval találnia kell egy nyomot. És az egyetlen nyom: Laura. Fel

321
kell göngyölíteni a halálát megelőző hónapokat, hogy kiderítse, ki ölte
meg alig harmincévesen. Megtalálni azt a férfit – vagy nőt –, aki nem
mindennapi bűnözőtehetséggel vezényelte le halálát.
Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy az információkat át kellett
volna adnia a főnökének, rá kellett volna bíznia az ügyet. Csakhogy
ezek az információk olyan soványak, hogy senki a kisujját nem
mozdította volna miattuk.
Az is lehet, hogy Gomeznek azért van kedve az ügyhöz, hogy
közelebb kerüljön ehhez a nőhöz, és eltávolodjon a saját életétől. De
ezt magának sem vallaná be.
Kezd elbóbiskolni, arcán elégedett mosoly terül szét. Ebben a
pillanatban újra rázendít az átkozott mobil, durva támadást indítva a
dobhártyája ellen.
A fickó fölveszi, és ikszedszer kezdi újra a sületlenségeit, amik
kizárólag őt szórakoztatják.
Gomez érzi, hogy valami ismerős érzés kezd elhatalmasodni rajta. A
kontrollálhatatlan indulatkitörés.
Megütögeti az utastársa vállát, aki felé fordítja stréber brókerpofáját.
– Rendes lenne magától, ha inkább az előtérben telefonálna. Ott ni,
látja?
A fazon válaszképp beéri egy furcsa, félig fennhéjázó, félig
meglepett mosollyal, és már locsog is tovább nyugodtan. Aha,
bocsika… Nem, semmi, csak valaki itt akadékoskodott…
Alexandre felugrik az üléséről, a nyakkendőjénél fogva megragadja
az arcátlan alakot, és felrántja. Az utas elejti a becses kütyüt, nagy
szemeket mereszt. A zsaru egyetlen szó nélkül felveszi az iPhone-t,
tulajdonosát pedig a kocsi ajtajához vonszolja.
– Maga megőrült, vagy mi? – ordít fel az utas. – Elmebeteg! Hívom
a zsarukat, és akkor majd nézhet! Beviszik a bolondokházába, maga
kretén!
Alexandre a vécé ajtajának nyomja a pasast, arcát egészen közel
viszi az övéhez.
– Szükségtelen: a rendőrség én vagyok. És ha még egyszer be
mered tenni a lábadat ebbe a kocsiba a kurva mobiloddal, esküszöm,

322
megetetem veled. Értetted?
A szerencsétlen flótás hevesen bólogat. Gomez lazít a szorításán,
látszólag barátságosan megpaskolja a vállát, ami majd kificamodik
bele, és a többi utas elszörnyedt tekintetétől kísérve visszaballag a
helyére. Még a gyerkőcök is elhallgattak, talán attól tartanak, rájuk is
hasonló sors vár.
Láttad, mami, a bácsinak pisztolya van…
A másik sorból egy nő hálásan rámosolyog, majd újra belemerül a
regényébe.
Alexandre pedig a táj szemlélésébe merül, hagyja, hogy az idegei
lassan lecsillapodjanak. Alig félóra, és megérkezik Lyonba.
Hirtelen elfogja a vágy, hogy felhívja Cloét; tudni szeretné, hogy
van. Csakhogy ezek után nem meri elővenni a mobilját…

*
**

Cloé az autója volánjánál ül, és pontos úti cél nélkül megy előre.
Képtelen egyedül maradni, nem sokkal Alexandre távozása után el is
menekült otthonról. Most valahol Essonne megyében jár, egy olyan
helyen, ahová korábban még sosem tette be a lábát. De abban legalább
biztos lehet, hogy lerázta az Árnyékot.
Szikrázón süt a nap, ő mégis fázik. Mintha hófúvás tombolna a
belsejében, megkeményítve a lelkét, görcsbe rántva az izmait. Az ujjai
remegnek, a bal szemhéja idegesen ugrál.
Még egyszer belenéz a visszapillantóba, semmi gyanúsat nem
tapasztal. Vannak persze mögötte autók, de egyik sem követte azóta,
hogy elindult.
Amikor észrevesz egy kis aszfaltozott utat, ami néma felhívásként
bekanyarodik az erdőbe, jobbra fordítja a kormányt, és elindul rajta. Jó
lesz egy kicsit kinyújtóztatni a lábait, és megmelegedni a napon.
A Mercedest egy parkolóban hagyja, ahol több másik autó is áll
már, és úgy dönt, gyalogol egy kicsit a széles földúton. Összetalálkozik
egy fiatal párral és a két gyerekükkel, az egyik biciklizni tanul.
Elmosolyodik azon, hogy normális embereket lát, akik normális életet

323
élnek.
Olyan embereket, akik nem fordulnak minduntalan hátra, hogy nem
követi-e őket valaki.
Akik nem félnek majd este, amikor lenyugodni látják a napot. Akik
nem rettegnek a leszálló éjszakától és a saját házukban koppanó
léptektől.
Valóban hallott valamit tegnap este? Már nem teljesen biztos benne.
Hirtelen rádöbben, ha tisztességes akar lenni, el kell ismernie: olyan
tudatállapotban volt, hogy akár képzelhette is ezt az éjszakai látogatást.
Pedig annyira valóságosnak tűnt.
Mégis annyira valószínűtlen. Hogy így be merne jönni hozzá,
amikor otthon van. Amikor nem tudhatja, hogy egyedül van-e, vagy
egy férfi társaságában.
A téboly kísértete ágaskodik fel újra előtte, fenyegetően, vihogva.
Cloé tudja, hogy az Árnyék igenis létezik. De azt is tudja, hogy egy
vékonyka fonálon lépked háló nélküli kötéltáncosként. És a legkisebb
hirtelen mozdulatra alábucskázhat a mélybe. Oda, ahol nem létezik már
értelem és rend.
Oda, ahol az Árnyék az úr.

*
**

Mivel nem tudják, hogy jön, Gomez bízik benne, hogy nem hiába
vonatozott két órát.
A taxisofőr közli, hogy hamarosan megérkeznek. Ahogy nézi a
taxiórán egyre emelkedő piros számokat, arra gondol, tényleg nem
normális, hogy saját szakállára és suttyomban végez nyomozást. Száz
euró a vonatra, most meg negyven a taxira. Amit soha nem fognak
visszatéríteni neki. És akkor még ott van a visszafele út…
De érzi, hogy feladata van, hogy ez a fiatal nő nem véletlenül
keresztezte az útját a Marne partján, aztán meg a kapitányságon.
Érzi, hogy ő az egyetlen, aki megakadályozhatja a halálát. Így aztán
a pénz nem igazán számít. Különösen, hogy amióta Sophie elment,

324
nem igazán tud mit kezdeni vele. Noha, miután kifizette a lakbért és a
számlákat, nem valami sok marad neki. De neki ez a nem valami sok is
teljesen fölöslegesnek tűnik. Mit adhatna, kinek?
Mit adhatna magának, ha egyszer semmire sem vágyik? Amikor az
az egyetlen álma, hogy utánamenjen az ő drága halottjának, még ha az
egyenlő is a feledéssel. Már csak a megfelelő utat kell megtalálnia.
Hirtelen Valentine-ra gondol. Váratlan, szeszélyes gondolatként
szokott átcikázni a fején ez a lány. Hébe-hóba. Még csak azt sem tudná
megmondani, hogy le akar-e feküdni vele. Valentine vonzza, ez
egyértelmű – és kölcsönös. Pedig ő csak arra lenne jó, hogy szenvedést
okozzon neki, és nem tudja eldönteni, készen áll-e elkövetni ezt a bűnt.
Meg aztán, olyan régen nem szeretkezett már…
– Tessék, uram, megjöttünk.
– Meg tudna várni? Ha úgy látom, hogy sokáig fog tartani, kijövök
fizetni, és majd hívok egy másik taxit, hogy visszamenjek a
pályaudvarra.
Alexandre megáll az aranyozott csúcsdíszekkel ékesített vaskapu
előtt. Polgári ház, gondosan megtervezett kerttel. A levélszekrényen a
név, amit keresett: Romain Paoli. Becsönget, fohászkodva, hogy csak
itthon legyenek, mire egy női hang szól bele a kaputelefonba.
– Bűnügyi rendőrség. Romain Paolival szeretnék beszélni.
Gomez vár, az automata kapu lassan kinyílik. Mögötte egy, a
negyvenes évei elején járó nő áll, úgy van felöltözve, mintha a
vasárnapi misére készülne. Fekete nadrág, krémszínű blúz.
– Jó napot, asszonyom, a férjének kellene néhány kérdést feltennem.
– Nincs itthon. Késő délután jöjjön vissza. Miről van szó?
– Egyenesen Párizsból utaztam ide, hogy találkozzam vele, este már
megy vissza a vonatom. Mondja meg, kérem, hol találhatom még. A
húgáról szeretnék vele beszélni.
– Viviane-ról?
– Nem, Lauráról.
– Lauráról? De hiszen ő… elhunyt.
– Tudom. Szóval hol találhatom meg a férjét?

325
 – Nem tudom pontosan. Elment terepbiciklizni az egyik barátjával.
Alexandre előveszi a mogorva arcát. Nem esik nehezére.
– És ha esetleg felhívná? Gondolom, van mobilja.
– Igen, persze, megpróbálhatom.
A nő végre beljebb invitálja, és magára hagyja a tágas szalonban,
ahol kifogástalan rend uralkodik. Sehol egyetlen porszem a
csecsebecséken és az empire stílusú bútorokon. Olyan hely ez, ahol az
idő mintha lelassult, sőt meg is állt volna. Luxuskoporsó.

*
**

A lábai messzebbre vitték, mint gondolta volna.

Jól érzi magát ebben a szokatlan környezetben. Az erdei séta nem
tartozik ugyan a kedvenc időtöltései közé, de ez a csönd, ez a
nyugalom tökéletes arra, hogy elaltassa a szorongásait. Most már
jobban érti, hogy az apja miért indul minden áldott reggel magányos
sétára. Jóllehet a balesete óta lemondott róla. Cloé reméli, hogy csak
átmenetileg.
Időnként találkozik egy-egy kirándulóval, élvezettel adja át magát
ennek a majdnem teljes magánynak. Ami kedvez a gondolkodásnak, a
kérdéseknek. Azoknak, amik szünet nélkül kínozzák.
Végre újra a szemébe ötlik a parkoló, ahol már csak három autó áll.
Igaz, ebédidő van, az erdőben sem sokan sétálgattak már.
Cloé azonban nem igazán éhes.
Soha nem éhes, soha nem álmos… A belső órája elromlott.
Benyúl a táskájába, hogy előkeresse a Mercedes kulcsát, felemeli a
fejét. Az ellenfényben egy sziluettet vesz észre, a kocsija
motorháztetejének támaszkodik.
– Nem…
Egy férfi az: fekete kapucnis pulóvert és sötét napszemüveget visel.

*
**

326
 – Remélem, a férjem hamarosan itt lesz. De, tudja, nem a közelben
volt.
Alexandre elküldte a taxist, most a tágas szalonban várakozik.
– Amíg ideér, hozhatok önnek egy kávét vagy egy teát?
– Köszönöm, ne fáradjon! – feleli Gomez.
– Vagy inkább éhes? Bizonyára nem volt ideje ebédelni…
Alexandre a szája szögletében bujkáló mosollyal néz rá. Észreveszi,
hogy időközben tett egy kerülőt a fürdőszoba felé, hogy rendbe hozza a
frizuráját és a sminkjét. Sőt, át is öltözött. A szolid öltözéket egy jóval
kevésbé szolidra cserélte.
– Nem akarom önt zavarni – mondja. – Beszéljen inkább Lauráról.
Az asszony leül egy fotelba Gomezzel szemben, csábosan
rámosolyog.
– Szegény Laura! – sóhajt fel, tökéletesen manikűrözött kezével
vastag hajába túrva. – Nem boldogságra született…
– Mi a boldogság?
A kérdés szemlátomást meglepi a nőt, fürkésző kíváncsisággal
pillant a zsarura, de azonnal el is kapja a szemét. Gomez hozzá van
szokva. Nagyon kevés ember képes állni a tekintetét.
– Nem is tudom… Családot alapítani, egyfajta egyensúlyt találni.
– Önnek ez jelenti a boldogságot? – csodálkozik a parancsnok.
– Nos igen… miért is ne?
– Valóban, miért is ne… Tehát ezek szerint Laura nem boldogságra
született?
– Kiegyensúlyozatlan volt. A tanulás sem ment neki, pénztáros lett
egy szupermarketben.
Csipetnyi undorral vegyes szánalommal mondta ezt. Mintha azt
közölte volna, hogy Laura valami fertőző betegségben szenvedett.
– Tudok róla, hogy pénztáros volt – szólal meg Alexandre. – Engem
leginkább az érdekelne, hogyan halt meg. Öngyilkos lett, azt tudom, de
milyen módon?
– Kiugrott a lakása ablakán, a hatodik emeletről. Iszonyú…

327
 Akkor ez nem egy egyszerű segélykiáltás volt. Inkább menekülés a
halálba.
– Ön szerint miért vetett véget az életének?
Madame Paoli vállat von, majd előrehajol, hogy a cipője orráról
lesöpörjön egy képzeletbeli porszemet. De legfőképpen azért, hogy
érvényre juttassa mély dekoltázsát. Gomez profitál a látványból, és
most őt fogja el hirtelen valamiféle szánalom. Egy jó házból való
úrinő, akit felcsigáz, hogy egy rosszfiú kinézetű zsaruval van egy
légtérben.
Egy nő, aki minden bizonnyal szenved, ha így felajánlkozik az első
jöttment tekintetének.
– Hagyott valami magyarázatot, levelet?
– Nem, semmit a világon. De mondom, hogy labilis természetű volt.
– Ez még nem elegendő ok arra, hogy valaki kinyírja magát.
– A barátja elhagyta… Jó, kétségkívül egy szánalmas alak volt, egy
lúzer, de azt hiszem, Laurát érzelmileg megviselte, hogy magára
maradt. Meg aztán a munkáját is elveszítette, és hogy őszinte legyek,
pszichológiai problémái is voltak.
– Mifélék?
– Azt hiszem, félig bolond volt – suttogja Madame Paoli.
– Valaki más is van még a házban? – kérdezi Alexandre.
– Pardon?
– Egyedül vagyunk a házban?
– Igen, egyedül… De miért kérdezi ezt, parancsnok?
A szeme úgy villog, akár a karácsonyfaégő, Alexandre
elmosolyodik.
– Akkor miért suttog?
Madame Paoli megköszörüli a torkát.
– Ja, bocsánat, magam sem tudom…
– Szóval félig bolond volt?
– Pszichiáterhez járt.
– Az még nem jelenti azt, hogy zakkant volt – hangsúlyozza

328
Gomez. – Tudja, egy csomó ember jár pszichiáterhez.
– Persze, tudom. Én magam is elmentem.
Ezt megint suttogva mondta. Gomez kissé közelebb húzza a foteljét
az övéhez, igyekszik lágyabbá tenni a tekintetét. Ha már így adódott,
belemegy a játékba, amíg haza nem ér a családfő.
– És miért, asszonyom?
– Nos, mert… mert megcsalt a férjem…
Le merte fogadni. Le merte fogadni, hogy valami nagyon intim
természetű dolgot fog a nyakába zúdítani alig negyedóra beszélgetés
után.
– Nocsak! Ő is bolond lenne?
Madame Paoli kissé zavartan mosolyog rá, az arca szépen kipirul.
– Mert bolondnak kell lenni ahhoz, hogy valaki megcsaljon egy
olyan nőt, mint maga! – folytatja Alexandre.
Az asszony bután felnevet.
– Maga nagyon kedves.
– Nem, csak van szemem, hogy lássak.
Madame Paoli nem számított rá, hogy ez ilyen jól, ilyen gyorsan
működik. Hirtelen úgy érzi, kicsit túlléptek rajta az események.
– Tehát Laura pszichiáterhez járt?
Az asszony bólint.
– De ő tényleg komoly problémákkal küzdött. Amennyire én tudom,
paranoiás volt.
– Az valóban súlyos. És miféléket képzelt?
– Egy rakás bizarr dolgot.
– Azt, hogy zaklatja egy ismeretlen?
– Honnan tudja? – rökönyödik meg az asszony.
– Az a mesterségem, hogy rájöjjek dolgokra. Amikor például magát
megláttam, azonnal kitaláltam, hogy szenved.
– Ez igaz? Maga rendőr vagy…?
– A jó zsarunak megérzései vannak, ösztöne. Laura tehát azt

329
képzelte, hogy egy ismeretlen zaklatja, hogy valaki meg akarja ölni.
– Pontosan. Azt állította, hogy állandón követik. Hogy bemennek a
lakásába, ellopják a holmijait. De nem úgy, mint egy betörésnél! Csak
bizonyos tárgyak eltűntek vagy helyet változtattak. Még feljelentést is
tett, többször is! De ön talán tud is róla – ébred rá Madame Paoli.
– Igen, tudok. És amikor mindezt elmesélte önnek, hogy reagált?
– Mi ketten nem túl sokat beszélgettünk. Laura a férjemnek mesélt
erről. Romain rájött, hogy a húga kezd becsavarodni, meggyőzte, hogy
keressen fel egy szakembert… Magának nincs melege? Az a
benyomásom, hogy túlságosan meleg van ebben a házban.
– Csak nem miattam van melege, Lucie? – kérdi sokat sejtető
mosollyal Alexandre.
– Maga miatt? De… honnan tudja a keresztnevemet?
Keresi a szavakat, szemlátomást zavarban van. A saját csapdájába
esett.
– A levélszekrényen láttam… Kivel csalta meg a férje?
– Egy kolléganőjével. Rajtakaptam vele. Ráadásul itt!
– Ejnye, ez nem volt szép a részéről. Borzasztó lehetett! – sóhajt
Alexandre. – A nevét tudja?
– Annabelle.
– Mármint Laura pszichiáteréét – pontosít Alexandre.
– Ja… Már nem nagyon emlékszem. A férjem említette ugyan, de…
Úgy rémlik, hogy nő, és Párizs környékén van a rendelője. De még
mindig nem árulta el, miért érdekli magát ennyire Laura.
Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, a varázs azonnal megtörik.
– Itt a férjem – közli Lucie, és egy kardigánt vesz fel a kivágott
blúzára.

*
**

Cloé néhány másodpercre kővé mered. A férfi felemeli a fenekét a

motorháztetőről, keresztbe font karral megáll. Mintegy húsz méter

330
választja el őket, de Cloé máris úgy érzi, mintha megmarkolnák a
kesztyűbe bújtatott kezek. Lassan hátrálni kezd.
Egy lépés hátra. Aztán egy másik, alig észrevehetően.
A férfi mereven nézi a napszemüvege mögül. Az állát, sőt még a
száját is kendő takarja.
Ő az, semmi kétség.
Amikor előrelép, Cloé sarkon fordul, és szaladni kezd a földúton.
Olyan gyorsan fut, ahogy csak a lába bírja, és közben kiabál. Segítség!
Segítsen valaki!
Fölöslegesen pazarolja az energiáját, mivel sehol senki.
Csak Ő.
Hátrapillant. Ő is fut, nála gyorsabban. Veszélyesen közeledik.
Cloé sem fáradtságot, sem kifulladást nem érez. Csak félelmet. Az
adrenalinlökettől doppingolva csak rohan, rohan előre. A rettegés
megsokszorozza az erejét, sebességrekordokat döntöget.
Hirtelen bevillan neki, hogy a P38 ott van a vállán keresztbe vetett
táskájában. Ki kell vennie, de úgy, hogy közben ne lassítson.
Még egy pillantás hátra. Senki. Eltűnt a látóteréből. Cloé megáll,
előveszi a pisztolyt, kis híján leejti, annyira remeg. Az ájulás határán
van, alig kap levegőt. De az eszébe jut, hogy a fegyvert fel kell húzni,
mielőtt lőne.
A szíve közel van ahhoz, hogy megrepedjen, a halántékát mintha
kalapáccsal püfölnék. Két kézzel fogja a P38-at, a célpontot keresve.
Kihalt út, teljes csend. Totális rémület.
– A francba, hol van? – nyögi. – Hol a fenében van?
Teljesen körbefordul, még mindig nem lát semmit. A szemét a
magasba emeli, mintha azt keresné, nem repült-e fel. Szúr az oldala,
színes karikák pattognak a szeme előtt, mint szappanbuborékok. A
fegyvert maga elé szegezve még egyszer körbepásztáz. A békés erdő
ellenségessé vált, könyörtelenné. Mintha szörnyek lapulnának a magas
páfránylevelek alatt.
Egy zajra oldalra kapja a fejét. Csak egy madár volt, rikoltva
röppent fel.

331
 Cloé leengedi a karját, megpróbálja visszanyerni a normális
lélegzését. Mozdulatlanul áll az út közepén. Nem tudja, merre
meneküljön. Merre lehet Ő. Nem tudja, folytassa-e eszeveszett futását,
visszainduljon a kocsihoz, vagy ne mozduljon.
Hosszú percekig áll így, reszkető kezében a pisztollyal. A
szívdobogása alig lassult valamit. De kibírta a megrázkódtatást. Pedig
Cloé azt hitte, darabokra fog szakadni.
– Talán csak képzelődtem…
Magában beszél a semmi közepén.
– Talán ott sem volt!
De igen, Cloé.
Ott áll mögötted.

332
 38. FEJEZET

A VISSZAÚT MÉG HOSSZABBNAK TŰNIK NEKI, MINT AZ

ODA. Pedig a vonaton kevesebben vannak, a hőmérséklet is
kellemesebb.
Ráadásul nem is vesztegette hiába az idejét. Amit a Paoli
házaspártól megtudott, megerősítette azt a meggyőződését, hogy Laura
ugyanazon a kálvárián ment keresztül, mint Cloé. A kínzás oda
vezetett, hogy feladta a küzdelmet, és egy járdán zúzta agyon magát.
És mi van, ha nem is önszántából ugrott ki, hanem valaki segített
neki egy kicsit?
Jóllehet a környezetében senki nem látott semmit.
Vagy inkább mindenki csak egy nőt látott, aki kezdi elveszíteni az
eszét.
Sehol egy lélek, aki megértette, aki meghallgatta volna. Aki hitt
volna neki.
És ő belehalt ebbe.
Ez a titokzatos gyilkos ravasz, alattomos, és páratlan bűnözői
intelligenciával rendelkezik.
Először is ki kell választania a célszemélyt. Alexandre egyelőre még
nem tudja, milyen kritériumok alapján választ. Az egyetlen dolog,
amiben biztos, hogy a nők vonatkozásában jó ízlése van… A fotók
alapján, amiket a bátyjánál látott, Laura rendkívül bájos volt.
Ugyanúgy, mint Cloé.
Aztán addig zaklatja az áldozatát, míg az elveszíti a hozzá közel
állókat, a munkáját, el minden kapaszkodót. Mint ahogy a ragadozó
szigeteli el a prédát a végső roham előtt.

333
 A magány sebezhetővé tesz, ez a szemétláda tökéletesen tudja ezt.
Gomeznek ellenben fogalma sincs arról, mi a célja ennek az arctalan
gyilkosnak. Arra ösztökélni őket, hogy önkezükkel vessenek véget az
életüknek, vagy megölni őket, a gyilkosságot öngyilkosságnak
álcázva?
Azt tervezi, hogy hétfőn elnyúlik annak a pszichiáternek a díványán,
aki Laurát kezelte néhány héttel azelőtt, hogy elkövette az
angyalugrást. Annak is utána kell majd néznie, voltak-e hasonló esetek
a környéken. Meggyőződése ugyanis, hogy ez a perverz állat nem
kezdő.
Fáradt szemét az elsuhanó tájon nyugtatva apránként kidolgozza a
tervét. A nyomozás folytatása mindazonáltal bajosnak ígérkezik, lévén,
hogy parkolópályára tették.
Most már csak azt kell eldöntenie, hogy megossza-e a felfedezéseit
Cloéval. A fiatal nő egyelőre abban a hiszemben él, hogy az egész
esetleg csak egy egyszerű bosszú, kicsinyes rosszindulat. De ha
elárulja neki, hogy egy veszélyes elmebeteggel van dolga, halálra
rémülhet. Teljesen úrrá lehet rajta a pánik.
És esetleg kiugrik az ablakon. Vagy vonat alá veti magát.
Küldje el vakációzni valami isten háta mögötti szigetre, vagy hagyja
elöl csalétekként, hogy a gyilkost kicsalogassa az árnyékból?
Természetesen, ha esélyt akar adni magának arra, hogy sarokba
szorítsa ezt a ganét, elkerülhetetlen a második megoldás. Egyébként is
biztos benne, hogy Cloé kategorikusan visszautasítaná, hogy
elmeneküljön, hogy otthagyja az állását.
Alig ismeri, de azt már most tudja, hogy a menekülés nem az ő
műfaja.
Gomez kimegy a vécére, megpróbálja nem beszívni a bűzös levegőt.
Aztán, mielőtt visszamenne a helyére, felhívja Cloét. Az
üzenetrögzítője kapcsol be, Alexandre elmosolyodik, ahogy először
hallja a kimenő üzenetet.
Üdvözlöm, ne keseredjen el, hogy nem ért el, ígérem, hamarosan
visszahívom!
– Jó estét, Cloé, Gomez parancsnok vagyok. Csak meg akartam

334
kérdezni, hogy van. Most jövök vissza Lyonból, a vonaton vagyok…
Hívjon vissza, ha tud. Csak hogy elmondja, a manók ma békén
hagyták.
A helyére visszatérve nézi, hogyan ereszkedik le az árnyék, valahol
Lyon és Párizs között.

*
**

Egy érzet kényszeríti, hogy magához térjen. Hidegérzet, ami egyre

határozottabbá válik. A szemhéja lassan felemelkedik, de azonnal
vissza is zuhan. Annyira súlyos…
Végre sikerül nyitva tartania a szemét. Csak éppen nem lát semmit.
Ami természetes is, mivel sötét van.
Az utána következő másodpercek valószerűtlenek. Fantáziál,
félrebeszél, ismeretlen dimenziókban bolyong. Lidérces dimenziókban.
Azon töpreng, vajon megint álmodik-e, vagy valóban itt van, ebben a
testben, amit nem érez. Éppúgy szeretne visszamerülni a feledésbe,
mint kijutni ebből az önkívületi állapotból.
Fogalma sincs, hol van, mennyi az idő, sőt, hogy milyen nap van.
Küzd. Minden erejét összeszedi.
A jobb kezével körbetapogat, rájön, hogy a földön fekszik.
Megérinti az arcát: mintha kartonpapírból lenne. Érzéketlen.
Irtózatos erőfeszítéssel sikerül felegyenesednie. Lógó karokkal,
tátott szájjal ül, úgy kapkodja levegőt, mintha légszomja lenne.
Reszket, minden porcikája át van fagyva.
Ami természetes is, mivel meztelen.
Erre akkor döbben rá, amikor megtapintja a lábát, a hasát.
Ekkor rátör a félelem. A hideg és a rémület összefog, hogy együttes
erővel marjon bele.
Megpróbál visszaemlékezni. Egy erdőben látja magát, fényes
nappal.
Az Árnyék a kocsi mellett áll. Az Árnyék üldözi. Utána a pisztoly, a
csönd…

335
 Még arra is emlékszik, hogy valaki hátulról megragadja, egy
bőrkesztyűs kézre, ami durván a szájára tapad.
Utána filmszakadás. Fekete lyuk.
Cloé vacog, a karjait keresztben a melléhez szorítja, hogy védje
magát. Most, hogy a szeme kezd hozzászokni a sötéthez, fákat,
páfrányokat sejt maga körül.
Feláll, lába a fagyos földön tapos.
Meztelenül, egy erdő közepén, az éjszaka közepén. Teljesen magára
hagyatottan, teljesen egyedül.
Hacsak… Körbefordul, arra várva, hogy valahol megcsillanjon egy
baljós szempár. A feketébe öltözött férfié.
Vajon itt van még mindig a közelében? Figyeli, ahogy vergődik?
Figyelmesen hallgatózik, de nem hall mást, csak a foga vacogását és
szegény agyongyötört szíve szabálytalan zakatolását. És a szél
félelmetes fütyülését a magas ágak között.
Újra térdre ereszkedik, átvizsgálja a földet a ruhái, a táskája után
kutatva. Egy ismerős tárgyat keres, amibe belekapaszkodhat.
A bal keze végre egy szövetet tapint. Megvannak a ruhái, ahogy a
táskája és a cipője is. Mérhetetlen öröm önti el. De nem tart sokáig,
egykettőre kiszorítja a pánik.
Megpróbálva erőt venni a reszketésén, sebtében felöltözik, vakon
kapkodva magára a legszükségesebbeket. Farmer, hosszú ujjú póló,
bársonyblézer, tornacipő. A többi nem számít.
Gyorsan beletúr a táskájába. A Mercedes kulcsa megvan, a P38 is.
A mobilja sem hiányzik. Bekapcsolja, az akkumulátor üres, azonnal ki
is kapcsol.
Elhúzni innen, minél előbb.
Egyenesen elindul előre a sűrűben, a karját védekezőn maga elé
nyújtva. A lába beleakad egy gyökérbe, előrezuhan, lenyúzza a
tenyerét és a térdét. De azonnal fel is pattan, kitartóan csörtet tovább a
páfrányok között. Tíz másodpercenként hátrafordul, jóllehet olyan
sötét van, hogy úgysem lát semmit. Attól retteg, hogy ott van,
közvetlenül mögötte. Hogy a hajánál fogva elkapja, újra a karmai közé

336
kaparintja.
Kibicsaklik a bokája, feljajdul, de nem áll meg.
A félelem egyre gyorsabban hajtja, egyre tovább.
Végre világosabb lesz, a lába alatt széles utat érez. Bizonyára azt,
amin akkor volt, amikor elkapta… Habozik, hogy jobbra vagy balra
induljon. Képtelen tájékozódni.
Végül a balt választja, teljes sebességgel nekilódul a fájdalom
ellenére, ami most már az egész lábába felnyilallik. Táskáját a hasához
szorítva, fejveszetten rohan előre. A tüdeje lángol, kiabálni kezd, hogy
bátorságot öntsön magába.
Egyszerűen csak kiabál, még csak nem is segítségért.
Hirtelen mintha egy fekete tömeget venne észre a távolban,
fohászkodik, hogy a kocsija legyen. Remegő kézzel kiveszi a zsebéből
a kulcsot, megnyomja a gombot. Amikor az irányjelzők felvillannak,
óriási megkönnyebbülést érez.
Ilyen lehet a boldogság. Csakhogy pár másodpercnél nem tart
tovább.
Ami alapelve a boldogságnak.
Beugrik a Mercedesbe, azonnal lezárja az ajtókat. Hátrafordul, hogy
ellenőrizze a hátsó ülést, csak utána kapcsolja be a gyújtást. Az autó
órája 19 óra 49 percet mutat. Ő azt hitte, késő éjszaka van már.
Azt hitte, halálra van ítélve.
Hátratolat, gyors manőver, hogy visszamenjen az útra. A klímát
huszonhét fokra állítja – ez a maximum –, majd tövig nyomja a
gázpedált.
De nem jut messzire. Egy kilométerrel később kénytelen lehúzódni
az útpadkára. Hosszú percekig sír, ordít. Muszáj, hogy kijöjjön, mert
megfullad.
Végül a dzsekije ujjával megtörli az arcát.
Nyugodj meg, Clo… El kell innen tűnnöd!
Lehajtja a napellenzőt, megnézi összekarcolt, piszkos arcát a
tükörben. És ekkor egy újabb, az eddigieknél is erősebb szorongás tör
rá.

337
 Mit csinált velem?
Most, hogy biztonságban hiszi magát, most döbben rá, hogy teljesen
meztelenül tért magához.
Levetkőztetett. Rám tette a kezét. Lehet, hogy még annál is
rosszabb.
Lehúzza a farmerje cipzárját, benyúl a combjai közé.
Tudni akarja.
Hogy mit csinált vele ez a rohadék, amíg ő eszméletlen volt.
Újra könnyek törnek a szemébe, a combjai rázáródnak az ujjaira.
Heves hányinger fordítja fel a gyomrát, épp csak annyi ideje van, hogy
kinyissa az ajtót. Epét hány.
Újra bezárkózik az autóba, még mindig reszket.
Megerőszakolt.
Úgy érzi, a teste megkeményedik. Meghal.
Fagyos folyadék folyik az ereiben, meleg folyadék az arcán. Valami
eltört benne.
Visszafordíthatatlanul.

338
 39. FEJEZET

ALEXANDRE KIFIZETI A TAXIT, kiugrik a kocsiból a szakadó

esőbe. A ház ajtajához fut, beüti a kódot, gyorsan bemenekül a
szárazra.
A léptei nehezek, fáradtnak érzi magát, pedig szinte egész nap csak
ült. Amikor végre felér a másodikra, a keze görcsösen megmarkolja a
korlátot. Az ajtaja előtt egy emberi sziluett kuporog. A homlokát a
térdére támasztva gubbaszt, reszket, mint a nyárfalevél.
– Cloé?
Felsegíti, a nő a karjába roskad.
– Cloé, nyugodjon meg… Mi történt?
Egy szót se bír szólni, csak zokog. Az arcán horzsolások, a keze
véres. Nem komédiázik.
Anélkül, hogy elengedné, kinyitja a lakás ajtaját, és bevezeti a kis
nappaliba. Cloé úgy kapaszkodik bele, mint valami mentőövbe, zihálva
szedi a levegőt. Alexandre úgy dönt, nem sietteti, türelmesen megvárja
a magyarázatát.
– Látom, át van fagyva… Készítek valami meleget.
A fegyverét egy kulcsra zárható fiókba teszi, kisiet a konyhába.
A szíve hevesen ver.
A legrosszabbtól tart, tudja, hogy ez a lány valami nagyon súlyos
dolgon ment keresztül. Amikor valakinek eláll a szava, az azt jelenti,
hogy nagy megrázkódtatás érte.
Vizet melegít a mikróban, elővesz egy csészét és egy teafiltert. Az
egészet beviszi a hajótöröttnek.

339
 Cloé még mindig sírva ül a kanapén, a szemközti falat bámulja
mereven. A fehér falat, amin Sophie portréja lóg.
– Ezt igya meg! – parancsol rá.
Cloé elveszi tőle a csészét, Alexandre ekkor veszi észre, hogy a jobb
térdén ki van szakadva a farmerja. Leül mellé, le sem veszi róla a
szemét. Hogy a legkisebb jelzést se szalassza el, ami esetleg kiül az
arcára. A puszta tekintetből néha oly sok minden kiderül…
– Mi történt, Cloé? Beszéljen, kérem!
Leveszi a bőrdzsekijét, a vállára teríti.
– Megsebesült?
Még mindig semmi, egyetlen szó sem. Rá sem néz, mintha
szégyellné magát.
Miért?
Alexandre kezdi érteni. Tompa harag önti el.
– Jól tette, hogy eljött – mondja szelíden.
– Nem tudtam hová menni… Mindenütt ott van!
Az első szavak – végre.
– Mit tett magával?
Cloé lehunyja a szemét, megpróbálja elmondani az elmondhatatlant.
De a szája ellenáll, nem engedi ki az iszonyatot. Alexandre átöleli a
vállát, magához vonja. Így könnyebben fog majd beszélni. Ha nem kell
elviselnie a tekintetét.
– Mondja el, kérem. Ne féljen! – suttogja.

340
 Nem volt ez nagy valami, angyalom. Épp csak egy kis előzetes.
De remélem, tetszett.
Kis kóstolót akartam venni belőled.
Nem tévedtem. Jól tettem, hogy téged választottalak.
Egyébként sosem tévedek. Vagy csak nagyon ritkán…
És minden tévedés arra való, hogy tanuljunk belőle, hogy
fejlődésünkre szolgáljon.

Óvatlan voltál, angyalom. De még mennyire óvatlan! Az erdőben

bóklászni, drága gyermekem… Micsoda meggondolatlanság!
Kicsit csalódtam is benned, bevallom. De tudom, hogy ez nem fog
még egyszer előfordulni. Mert minden tévedésünkből tanulunk.
Ez azonban még nem fog téged megmenteni.
Mostantól úgy fogsz élni, hegy a félelem örökké a testedhez tapad.
Az oly szép testedhez. Amit kedvemre csodálhattam. Amit
megérinthettem. Ahová behatolhattam.
Nem most először fordult elő, tudod.
Olyan szép vagy, amikor alszol! De jobban szeretem, amikor nyitva
van a szemed.
És legközelebb rám fogsz nézni, megígérem.
Sőt, az arcom lesz az utolsó, amit látsz majd.
Az utolsó kép, amit magaddal viszel a sírba.

341
 40. FEJEZET

– BE KELL MENNI – nógatja gyengéden Alexandre.

Cloé összeszorítja a két kezét. Még mindig remeg, pedig a fűtés
forró levegőt fúj az utastérbe.
– Nem bírok…
– Én is ott leszek, nem hagyom magára.
Kinyitja az utasoldali ajtót, Cloé nem moccan. Megfogja a kezét,
még mindig ellenáll.
– Menjünk! – mondja még egyszer Alexandre. – Ígérem, minden
rendben lesz.
– Nem mehetek így emberek közé.
Alexandre szomorúan elmosolyodik.
– Ha előbb fodrászhoz és manikűröshöz menne, senki nem hinne
magának!
Cloé visszahúzza a kezét, éles pillantást vet rá.
– Jöjjön velem, Cloé!
– Semmi értelme.
Gomez leguggol a járdán.
– Bízik bennem?
Cloé válaszképpen csak bólint.
– Akkor figyeljen rám! Muszáj feljelentést tennie, hogy elkapjuk ezt
a disznót, és kivonjuk a forgalomból.
– Már tettem feljelentést!
– Ez most nem ugyanaz. Ma este komolyan fogják venni, higgyen

342
nekem!
– De hát maga zsaru! És már mindent elmondtam magának…
Hogy magyarázhatná meg neki a helyzetet? Ez most nem az a
pillanat, amikor bevallhatná neki, hogy nincs feljogosítva erre a
nyomozásra.
– Pontosan. Zsaru vagyok. Épp ezért tudom, mit kell tenni. Most
már jöjjön!
A hangja meggyőzőbb lett, Cloé végre hajlandó kiszállni az autóból.
Gomez továbbra is fogja a kezét, attól tartva, hogy elszökik. Amikor
belépnek a kapitányság épületébe, Cloé kiszabadítja magát.
– Orvosi vizsgálaton is át kell esnem?
– Igen. Másképp nem megy. Bátorság…
Ám Cloé egyszer csak sarkon fordul, és elindul visszafelé. Gomez a
kijárat előtt éri utol, a vállánál fogva elkapja.
– Álljon már meg, a szentségit! Értse meg: nincs más választásunk.
Cloé megpróbál kiszabadulni, de ő erősen fogja.
– Cloé, hallgasson rám, kérem! Ha nem állítjuk meg ezt a ganét,
folytatni fogja. Nem fogja békén hagyni. Hallja?
Cloé másfele néz, megpróbálja visszatartani a könnyeit.
– Ha nem teszi azt, amit mondok, szabad utat enged neki! Ezt
akarja? Hogy tovább terrorizálja magát?
Megint behúzza magával az épületbe, azzal a szörnyű érzéssel,
mintha vágóhídra vinné.
– Ígérem, ez az utolsó megpróbáltatás, amit ki kell bírnia – teszi
hozzá.
Cloé nagyon szeretné ezt elhinni. Csakhogy még a zsaru sem tűnik
úgy, mint aki igazán meg van róla győződve.
Kimerülten hagyja, hogy Gomez az ügyfélszolgálati pulthoz
vezesse; az ott ülő rendőr alaposan megnézi magának. Hát persze,
bizonyára ijesztő lehet az arca.
– Jó estét! Elkísértem az egyik barátnőmet, aki feljelentést akar
tenni.

343
 Cloé nem számított rá, hogy barátnőként fogja bemutatni. De ez a
trükk mentesíti őket a sorban állás alól: két perccel később már egy
falatnyi irodában vannak egy férfi előtt, aki legfeljebb, ha huszonöt
éves lehet. Cloé szívesebben beszélt volna egy nővel, de nem
tiltakozik, engedelmesen leül, és odanyújtja neki a
személyigazolványát.
– A kisasszonyt ma délután megtámadták – magyarázza Gomez. –
Kicsit még mindig a sokk hatása alatt van, de elmondja neked, mi
történt.
A hadnagy Cloéra mosolyog, hogy bizalmat ébresszen benne.
– Hallgatom, kisasszony.
Cloé minden erejét összeszedi, hogy ne sírja el magát. Rajta ne
szánakozzon senki. Nagy levegőt vesz, majd még egyet. A hideg
ellenére, ami mintha még a csontját is mardosná, örülne, ha valaki
ablakot nyitna. Csakhogy a helyiségnek nincs ablaka.
– Csak nyugodtan, nem kell sietni – teszi hozzá kedvesen a zsaru. –
Megértem, hogy nem könnyű erről beszélni.
– Elmentem, hogy… járjak egyet az erdőben…
A hadnagy nem jegyzetel. Csak figyelmesen hallgatja.
– A sénart-i erdőben, azt hiszem. Hosszú sétát tettem, aztán vissza
akartam menni a kocsimhoz.
Megáll, Alexandre a vállára teszi a kezét.
– Folytassa, Cloé!
– Akkor láttam meg. A kocsimnak támaszkodott. Fekete ruha volt
rajta, a fején kapucni. Napszemüveget viselt, a nyaka körül meg…
valami kendőszerűséget, ami a fél arcát eltakarta.
A két zsaru várakozásteljesen csügg az ajkán, noha Alexandre már
ismeri a történetet. De talán egy részletesebb verziót fog most hallani.
És világosabbat. Kevesebb zokogással.
– Amikor megláttam, futásnak eredtem, arrafelé menekültem,
amerről jöttem…
– Miért? – kérdez közbe a hadnagy.
– Hogy miért?– fulladozik Cloé. – De hát… Azért, mert ő volt az!

344
 – Ő? Kicsoda?
Cloé lehunyja a szemét. A helyiségben csönd lesz. Nyomasztó
csönd.
Most jön rá, hogy megint mindent el kell mesélnie az elejétől fogva.
Újra és újra el kell magyaráznia. És talán megint bolondnak fogják
nézni.
Amikor kinyitja a szemét, tekintete találkozik Gomezével.
Furcsamód már nem találja olyan ijesztőnek. Sőt inkább hihetetlenül
szépnek.
Úgy kapaszkodik ebbe a tekintetbe, mint utolsó szalmaszálba. Mint
egy utolsó mentőövbe, ami még megmentheti a vízbefúlástól. Újraéled
benne az erő.
Nem, te szemétláda, még nem vagyok kész. Még nem haltam meg.
Nem végzel velem ilyen könnyen.
Játszani akarsz velem, fegyvertelennek hiszel? Tévedsz. Nem
vagyok egyedül, és még megvan bennem az akarat, hogy küzdjek.
Majd bebizonyítom neked.
Miközben Cloéból folyamatosan ömlik a szó, Alexandre arcán
mosoly suhan át.
A gyilkos ezúttal lehet, hogy nem jól választotta meg az áldozatát…

*
**

– Hogy ment? – kérdezi Gomez.

Cloé nem felel, de Alexandre számított erre. Elnyomja a csikket,
kinyitja az ajtót. Cloé beszáll, de a zsaru még nem indít. Előbb azt
akarja, hogy mondjon egy szót. Egyetlenegyet.
– Nehéz volt?… Meg tudom érteni.
– Nem értheti! – förmed rá Cloé.
Gomezt kicsit meglepi, hogy így rázúdítja a dühét. Végtére is ő nem
tehet semmiről. De ha ettől megkönnyebbül, kész elviselni a
szemrehányásait vagy akár a vad kirohanásait.
– Mire vár, miért nem indul már?

345
 Gomez egyesbe kapcsol, a kocsi eltávolodik az igazságügyi
orvostani intézettől.
– Milyen következtetésekre jutott a doki? – próbálkozik öt perccel
később.
Cloé merev tekintettel, összeszorított fogakkal bámul maga elé.
– Nyugodtan sírhat – jegyzi meg a parancsnok.
Kicsit gyorsít, megpróbál ellazulni.
– Szóval, mit mondott az orvos? Tudnom kell, fontos a folytatás
szempontjából.
– Nincs kedvem beszélni róla!
– Feleljen! – parancsol rá Gomez anélkül, hogy felemelné a hangját.
Cloé a hideg üvegnek támasztja a halántékát.
– Semmi külsérelmi nyom, leszámítva azokat a zúzódásokat, amik
akkor keletkeztek, amikor elestem. Semmi nyoma… semminek.
Gomez le merte volna fogadni. Ez a fickó túl dörzsölt ahhoz, hogy
otthagyja maga után a DNS-ét.
– Megnyugodott?
– Most már szeretnék hazamenni.
– Ha akarja, hozzám is jöhet – javasolja Gomez.
Le van ejtve a szolgálati szabályzat. Neki már úgyis mindegy…
Cloé habozik. Természetesen fél attól, hogy egyedül legyen otthon.
Ha csak rágondol, összeszorul a torka.
Természetesen ma éjszaka is visszatérhet. Mégis szüksége van rá,
hogy behúzódjon a maga kis vackába, a maga tárgyai, szokásai közé.
Hogy belekapaszkodjon az ismerős képekbe, szagokba.
A káosz közepette szüksége van vonatkozási pontokra.
– Holnap reggel dolgoznom kell, nem aludhatok magánál. És le is
kell zuhanyoznom.
– Nálam is van fürdőszoba – somolyog Gomez. – Holnap pedig
vasárnap van.
Cloé már nem tud milyen ürügyet kitalálni. Jobb, ha megmondja az
igazat.

346
 – Szükségem van rá, hogy egyedül legyek. De köszönöm, hogy
felajánlotta.
Gomez még jobban gyorsít, Cloé a műszerfalba kapaszkodik. A
feszültség szinte tapintható.
Cloé gyilkolni szeretne. Üvölteni. Falba verni a fejét.
Gomez rágyújtani szeretne, sarokba szorítani azt az állatot, aki
traumatizálta ezt a lányt. Valószínűleg egy életre.
A karjába szeretné venni, vigasztalni.
– Sajnálom, amit el kellett szenvednie – szólal meg hirtelen.
Cloénak valóságos kín visszatartani a könnyeit.
– Garantálom, hogy megfizet érte – teszi hozzá Gomez.
Utána többet egy szót se szólnak addig, míg a Peugeot le nem
parkol a Moulins utcában.
– Bemegyek magával – közli a parancsnok. – Átvizsgálom a házat.
Ez a javaslat megnyugtatja ugyan Cloét, mégis alig várja, hogy
végre magára maradjon. Hogy ne kelljen tovább erősnek mutatkoznia.
Belépnek a házba, Cloé lecövekel a nappaliban, az ablak előtt várja,
hogy Gomez végigjárja az összes helyiséget.
– Sehol semmi – mondja végül Alexandre.
– Jó éjszakát, parancsnok! És köszönöm!
Gomeznek nehezére esik a sorsára hagyni.
– Holnap hívom. És maga is nyugodtan hívhat bármikor. Éjjel-
nappal.
Egyik kezét Cloé vállára teszi, érzi, hogy egész testében
összerándul.
– Bolondnak nézett – mormogja a fiatal nő.
– Kicsoda?
– Az orvos… Azt mondta, hogy nincs semmi, semmi az égvilágon.
Hogy talán csak rossz tréfát űztek velem… Rossz tréfát, érti?
– Ne is gondoljon rá többet! – legyint Gomez. – A feljelentés most
már megy majd a maga útján. És le fogjuk állítani a fickót, higgyen
nekem.

347
 – Senki sem fogja leállítani – jósolja Cloé. – Meg fogok halni,
tudom. Érzem.
Gomeznek az a benyomása, mintha pofon vágták volna, ujjai
görcsösen markolják a fiatal nő vállát. Kényszeríti, hogy felé forduljon:
Cloé nem sír, az arca rettenetesen rideg.
– Ahhoz, hogy megölje magát, előbb engem kell megölnie – mondja
a parancsnok.
Ahogy kilép a házból, Cloé bezárja mögötte az ajtót, kétszer is
ráfordítva a kulcsot, aztán leveszi magáról a ruháit. Vagy inkább letépi
a bőréről, mintha égetné.
Ahelyett, hogy a szennyeskosárba dobná, a kukába hajítja őket. Ha
lenne kandallója, elégetné. Mindennek, amihez hozzáért, el kell tűnnie.
De a bőrét nem tépheti le magáról, nem nyúzhatja meg magát
elevenen. Ezért bezárkózik a fürdőszobába, belép a fürdőkádba, és
forró vizet enged magára. Nagyon forrót.
Hogy égesse.
Literszám önti magára a tusfürdőt, megszállottan dörzsöli a bőrét.
Hisztérikusan.
Lehet, hogy végül mégiscsak sikerül lehántani magáról. Ha kell,
egész éjszaka folytatja.

*
**

Gomez felhajtja a dzsekije gallérját.

Egy hideg éjszaka a sok közül. Egy éjszaka, amikor nem fog aludni.
Mint oly sokszor.
A háztól harminc méterre áll, figyel. Lankadatlan figyelemmel.
Ha ez a gané elődugja az orrát, azt is megbánja, hogy megszületett.
Csakhogy a láthatatlan férfi láthatatlan marad. Végtére is ez logikus.
Alexandre megpróbálja újra megrajzolni magában a portréját, ez segít
ébren maradni. Azon tűnődik, mi az, ami összekapcsolhatja Laurát és
Cloét, leszámítva a szépséget.
Az alapján, amit a bátyja mesélt róla, Laura harcos típus volt, akinek

348
nem volt szokása feladni a küzdelmet. Kétségkívül neki nem ívelt
olyan magasra a pályája, mint Cloénak, valószínűleg azért, mert
húszévesen hirtelen elhatározásból abbahagyta az egyetemi
tanulmányait, hogy kövessen egy férfit a világ túlsó végére.
Ugyanakkor nem sokkal a halála előtt levelezőn folytatni kezdte a
tanulást, sőt valami esti tanfolyamra is járt. És ami még meglepőbb, a
maradék kis szabadidejét azzal töltötte, hogy a nők elleni erőszak ellen
kampányolt egy feminista szervezetben, aminek ő volt az alelnöke.
Ahogy cigarettára gyújt, a parancsnok rájön, hogy ez a perverz alak
nem kedveli a könnyű prédát. Feltehetőleg azt értékeli, ha ellenállnak
neki, ha a végsőkig küzdenek. A halálig.
A szépeket és erőseket szereti. A makrancosakat és veszélyeseket.
Csaknem hajnali négy óra van, Gomeznek fáj a dereka. De nem
számít a fájdalom. Egyedül az számít, hogy Cloé biztonságban
alhasson.
Egyedül az számít, hogy ez a nő visszakapja az életét.
Ha már ő elveszítette a sajátját.

*
**

Valaki megkocogtatja az autó ablakát, Gomez felriad. Világos van,

Cloé áll a járdán, egy nagy vállkendőbe burkolózva. A parancsnok
felegyenesedik, leengedi az ablakot.
– Jó reggelt! – mosolyodik el Cloé.
Gomez úgy érzi, mintha a hideg összeragasztotta volna az
állkapcsát, heves fájdalom fűrészeli ketté az arcát.
– Itt töltötte az éjszakát?
– Úgy tűnik – feleli Alexandre.
– Jöjjön, főzök magának egy kávét.
A zsaru nem kéreti magát, követi a fiatal nőt a konyhába. Cloé
nyugodtabbnak látszik, mint előző este, szinte derűsnek. De ez nem
nyugtatja meg a parancsnokot.
– Megláttam a kocsiját, ahogy kinyitottam az ablaktáblákat. Meg

349
akartam győződni róla, hogy nem fagyott halálra!
– Ez kedves magától. Tudott aludni?
– Nem – tesz le elé egy csészét Cloé. – Cukorral issza, ha jól
emlékszem?
– Igen, köszönöm – feleli Alexandre. – És… hogy érzi magát?
Cloé gyorsan hátat fordít neki. Kerüli a tekintetét, ez nyilvánvaló.
– Köszönöm, megvagyok.
– Jöjjön, üljön le! – kéri Gomez.
Cloé leül a vendégével szemben. Szinte kézzelfogható, mennyire
feszélyezett.
– Mondja el, hogy van – ismétli meg a rendőr. – És az igazat
akarom hallani, nem hazugságot.
Cloé a bögrén melengeti a kezét, szemét a falra szegezi.
– Bizonyára éhes. Összedobok magának valami reggelit.
– Válaszoljon! – szól rá nyomatékosan Gomez. – A reggeli várhat.
Cloé végre ráemeli a szemét, Alexandre látja, hogy a felső ajka
enyhén remeg.
– Rosszul vagyok… Nagyon rosszul.
Gomez csak azt akarta, hogy kimondja, nem mintha ez bármin is
változtatna.
– Mindenki rosszul lenne a maga helyében.
– Mit tud róla?
– Semmit – állítja Alexandre. – Nincs még elég információm ahhoz,
hogy…
– Hazudik! – szakítja félbe Cloé. – Most magán a sor, hogy őszinte
legyen.
Gomez kortyol egyet a kávéból, cigarettára gyújt.
– Igaza van. De attól tartottam, ez végleg padlóra küldi.
Nem ezt a kifejezést kellett volna választania.
– Gyerünk, mondja! – förmed rá nyersen Cloé.
– Találtam egy nőt, aki ugyanazon ment keresztül, mint maga…

350
Körülbelül egy évvel ezelőtt.
Cloéba mintha villám csapott volna, Alexandre-nak az a benyomása,
mindjárt lefordul a székről, és ezer darabra törik a padlón. Egy szép,
finom porcelán ezer darabra törve.
– Egy férfi zaklatta. Egy férfi, akit egyedül csak ő látott, de képtelen
volt leírni. Szinte szóról szóra ugyanaz a forgatókönyv, néhány
részlettől eltekintve.
– Azt akarja mondani, hogy… hogy…
– Azt akarom mondani, hogy ez a fickó nem kispályás kezdő. Hogy
nem bosszúról vagy ilyesmiről van szó. Ez egy elmebeteg.
Cloé fuldoklik, mintha félrenyelt volna. Alexandre hosszú percekig
hallgat, hagyja, hogy megeméssze az információt.
– És mi lett a lánnyal? – kérdezi végül Cloé.
– Meghalt – mondja ki Alexandre. – Hivatalosan öngyilkos lett.
Cloé zajosan hátrarúgja a székét, a mosogatóhoz támolyog,
belekapaszkodik.
Gomez nem moccan. Az igazságot akarta, most el kell viselnie.
– Összecsomagolhat és elmenekülhet – szólal meg végül.
Cloé nem válaszol, továbbra is előrehajol. Alexandre arra gondol,
hányni fog vagy elájul. Esetleg elkezd bőgni…
Végül megfordul, egyenesen Gomez szemébe néz.
– Nem fogok elmenekülni.
– Jól gondolja meg! – figyelmezteti a zsaru.
– De hát maga majd el fogja kapni! Majd… idevezényel egy csomó
rendőrt a ház elé, és…
– Még valamit el kell mondanom magának – szakítja félbe
Alexandre. – Nem vagyok szolgálatban.
– Tessék?
Ezúttal Gomez süti le a szemét. Nehezebb bevallani, mint gondolta.
– Hivatalosan nem én vezetem a nyomozást. Pontosabban
hivatalosan nincs is nyomozás.
– Egy szót sem értek… Magyarázza meg! – fakad ki a fiatal nő.

351
 – Már beszéltem magának arról a hadnagyról, aki kórházban van,
élet-halál között lebeg. Miattam. Mert belerángattam egy túl
kockázatos akcióba. A főnököm kényszerszabadságra küldött, a belső
ellenőrzés lehet, hogy ki is rúgat majd.
Cloé olyan indulattal néz rá, mint aki mindjárt ráveti magát.
– Amikor elolvastam a bejelentéseit, én komolyan vettem magát.
Azért, mert egy barátom, egy rendőrparancsnok mesélt nekem egy
esetről, ami meglepően hasonlított a magáéra. Arra gondoltam,
valakinek muszáj segíteni. Még ha nincs is rá felhatalmazásom…
Tessék, most már mindent tud. Holnap találkozom azzal a
pszichiáterrel, aki Laurát kezelte, azt a fiatal nőt, aki öngyilkos lett. Így
próbálok többet megtudni erről a férfiról, a módszereiről.
Cloé visszarogy a székre. Mert a lábán már nem bír megállni.
Harag, csalódottság és tanácstalanság kavarog benne. Erős indulatok,
szinte leradírozzák a félelmet.
Ez a zsaru is egy elmebeteg? Vagy tényleg ő az utolsó reménye?
– Ezért volt muszáj tegnap este feljelentést tennie – folytatja a
parancsnok. – Remélem, hogy ezek után mihamarabb vizsgálatot
indítanak. Holnap beugrom a főnökömhöz. Mindent elmondok neki,
amit tudok, amit kiderítettem Laura ügyében. És remélem, hogy nekem
adja ezt a nyomozást, és ad hozzá eszközöket is.
– És ha nem? – kérdezi Cloé.
– Akkor a háza előtt fogom tölteni az éjszakákat.
– Ez minden, amit fel tud ajánlani?
Mennyi megvetés van a hangjában…
– Többet nem tudok. Sajnálom.
– És ha megjelenik, mit tud csinálni?
Mennyi harag van a szemében. Szinte gyűlölet.
– Ha felbukkan, elintézem.
– Milyen jogon, mikor felhatalmazása sincs rá?
– Ha kórházba juttatom vagy a hullaházba, nem tud többet ártani
magának.
– Ha ezt teszi, végérvényesen leírja magát.

352
 – Egyedül maga számít. A többire magasról teszek. Számomra
tökéletesen mindegy, mi lesz velem utána.
– Ugyan ne hazudjon már! Nem hinném, hogy szeretné elveszíteni a
munkáját. Csak az maradt magának.
– Téved – javítja ki dermesztő pillantással Gomez. – Nekem már
semmi sem maradt. Semmi a világon.
Felveszi a dzsekijét, kimegy a helyiségből. Cloé utánairamodik,
belecsimpaszkodik a karjába.
– Hova megy?
Alexandre legszívesebben belemarna. Biztosan azért, mert úgy
beszél vele, mint egy kutyával.
– Visszamegyek a kocsimba. Köszönöm a kávét.
Cloé az ajtó és közé áll.
– Itt marad!
– Nem azért vagyok itt, hogy a parancsainak engedelmeskedjem. És
hogy rajtam vezesse le az indulatait!
Cloé egy párduchoz hasonlít, ami a torkának akar ugrani. Sophie is
szép volt, amikor haragra gerjedt… De elegánsabb.
– Hogy én milyen marha nagy mázlista vagyok! – fakad ki Cloé. –
Az egyetlen zsaru, aki hajlandó foglalkozni az ügyemmel, egy pária,
egy csaló!… Még az is lehet, hogy maga a cinkosa!
Gomez dühödt vágyat érez, hogy elhallgattassa.
– Maga félrebeszél! És ha nem talál elég hatékonynak, hát keressen
mást!
Nem gondolta volna, hogy ennyire rosszul fogadja a dolgot. Titkon
még abban is reménykedett, hogy hősiesnek találja majd. Hirtelen
fölmerül benne a kérdés, miért is akart segíteni neki.
– Maga hülyét csinált belőlem! Tűnjön el innen!
– Ha azt akarja, hogy elmenjek, engedjen.
Cloé azonban nem mozdul, kihívóan néz rá. Gomez erre a vállánál
fogva megragadja, egy jó méterrel odébb teszi, és kinyitja végre az
ajtót.

353
 – Soha többé ne merjen hozzám érni! – rikácsolja Cloé, a hisztéria
határát súrolva.
– Ez a veszély nem áll fenn – vág vissza Alexandre, és lerobog a
lépcsőn. – És adja át üdvözletem a barátjának, ha netán meglátogatná!
Cloénak ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Te köcsög! – üvölti magából kikelve. – Nem csodálom, hogy
faképnél hagyott a feleséged! Jól is tette, hogy lelépett tőled, te
szerencsétlen hülye!
Alexandre megfordul. Cloé meglepődik, gyorsan visszalép a
lakásba, megpróbálja bezárni az ajtót.
Késő.
Gomez a vállával belöki az ajtót, Cloé hátrarepül, kis híján elesik.
– Oppardon! – vigyorog gúnyosan Alexandre. – Nem jól hallottam
az utolsó mondatát… Mit is mondott?
Cloé ösztönösen hátrál néhány lépést.
– Távozzon a házamból!
Már nem kiabál, Gomez még jobban mosolyog. Azzal a mosollyal,
amitől még a pokol is reszketni kezdene. Cloé tudja, hogy túlfeszítette
a húrt. És hogy ez a fazon veszélyes.
El nem futhat, mivel csak egy ajtó van, és a zsaru pont előtte áll.
– Szívesen meginnék még egy kávét – mondja Gomez. –
Megengedi?
Súrolja, ahogy elmegy mellette, aztán nyugodtan letelepszik a
konyhában. Cloé továbbra is az előszobában szobrozik, nem igazán
tudja, milyen viselkedés lenne a célravezető. Átfut a fején, hogy
elmenekül a saját házából, megpróbálja felidézni, hová is tette a kocsija
kulcsát.
Ami a zsaru háza előtt áll…
Ha gyalog indul el, utoléri. Akkor már inkább szembefordul vele.
Bemegy hozzá a konyhába, látja, hogy töltött magának kávét.
– Érezze otthon magát! – fröcsögi.
– Köszönöm, nagyon kedves.

354
 Gomez látszólag jól szórakozik. Csak éppen gyűlölettől lángol a
szeme, most megint olyan, mint egy tébolyulté.
Vad düh lobog benne.
Cloé felvesz a konyhapultról egy ott hányódó kést, a háta mögé
rejti. Aztán lecövekel Gomezzel szemben, állja a tekintetét.
– Szóval azt gondolja, hogy a cinkosa vagyok? Az is lehet, hogy én
vagyok az? – vigyorog a zsaru. – Hiszen én egy köcsög vagyok…
Nem, nem, elfelejtettem, hogy csak egy szerencsétlen hülye… Tehát
nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy én legyek az a híres
pszichopata!
– Én nem mondtam ezt – motyogja Cloé. – Én nem mondtam, hogy
maga az.
Gomez még egy cukrot dob a kávéjába, közben merőn néz Cloéra.
– Fél tőlem, kisasszony? Mit dugdos a háta mögött? Csak nem egy
kést? Tényleg azt hiszi, hogy el tudna bánni velem?
– Azt szeretném, ha most már elhagyná a lakásomat.
– Ha megengedi, előbb meginnám a kávémat. Az egész éjszakát a
kocsiban töltöttem, hogy egy hisztérikára vigyázzak, majd szétfagyott a
tököm. Egy kis jutalmat csak megérdemlek, nem?
Felhörpinti a kávéját, feláll. Ahelyett azonban, hogy az ajtó felé
indulna, egyenesen Cloé felé indul.
– És éhes is vagyok – teszi hozzá.
Cloé úgy érzi, kimegy az erő a lábából. Gomez nekinyomja a
mosogatónak, kinyújtja mellette a karját, hogy kinyissa a
konyhaszekrényt, kivesz belőle egy csomag kekszet.
– A feleségem nem hagyott el – hajol oda Cloé füléhez. – Szörnyű
szenvedések közepette meghalt.
Cloét hirtelen jeges hideg fonja körül.
– Na… nagyon sajnálom… Nem jól értettem…
Még csak kiszabadulni sem próbál, tisztában van vele, hogy semmi
esélye.
– Maga nem ért semmit. Maga mindenkinél különbnek képzeli
magát. Tökéletesnek… Ez az őrült nem véletlenül választotta

355
szerintem.
– Mit tud maga erről? – lendül ellentámadásba Cloé.
– Ez nyilvánvaló.
Cloé lenyeli a sértést, amit mondani készült. Tudja, ha még egy szót
mond, ha csak egyetlenegyet, kataklizmát indíthat el.
– Még azt is meg tudom érteni, ha valaki el akarja pusztítani
magát…
Cloé szíve bukfencet vet, fuldoklik.
– Mi az, Beauchamp kisasszony? Elállt a szava?
Hallgatni, és lesütni a szemét, Cloé nem lát más alternatívát. Nem
szítani tovább haragja izzó parazsát. Ami eszelős tekintetében fénylik.
A hallgatásától Alexandre visszanyeri a nyugalmát. Cloé háta mögé
nyúl, kiveszi a kezéből a kést, és a mosogatóba dobja.
– Nem szabad ezzel játszani. Veszélyes.
Végre elindul, Cloé fellélegzik.
– Mindenesetre sok szerencsét! – szól vissza Gomez a folyosóról. –
És még egyszer köszönöm a kávét!
Amint becsukódik mögötte az ajtó, Cloé lecsúszik a padlóra. Egy
ujjal nem nyúlt hozzá, mégis úgy érzi, mintha agyba-főbe verte volna.
Évekkel korábbra repül vissza az időben, amikor mozdulatlanul és
kábán gubbasztott az erőszakot követő csöndben.

356
 41. FEJEZET

AZ ALKONY EGY JÓ ÓRÁVAL ELŐBB ÉRKEZETT. Az ég

olyan alacsony, olyan súlyos, mintha agyon akarná nyomni a tetőket. –
Megjöttünk, hölgyem, tizenkilenc ötven lesz.
Cloé egy húszeuróst nyújt oda a taxisofőrnek.
– Az aprót tartsa meg – mondja.
Azonnal a Mercedeséhez megy, ami közvetlenül Alexandre kocsija
mögött parkol. Ahogy felemeli a fejét, fénylő négyszöget lát a sötétbe
burkolózó homlokzaton. Tehát itthon van.
Cloé idegesen játszik a kocsikulccsal. Legszívesebben elhúzna
innen, csak éppen…
Órák óta ezen rágódik. Nincs más választása, muszáj felmennie.
Muszáj beszélni vele. Még ha a puszta gondolattól, hogy a szemébe
kell nézni, lúdbőrös lesz.
Muszáj. Mert senki más nincs neki, és egy őrült őt választotta
céltáblául.
Mert olyan egyedül van, hogy majd beledöglik, és ő az egyetlen
reménye.
Mert mindenki kötözni való bolondnak hiszi. Mindenki, kivéve ő.
Ő, aki kitartó, erős és intelligens. Szilárd fal közte és az Árnyék
között.
Már csak a megfelelő szavakat kell megtalálnia, azokat, amikkel
jobb belátásra bírhatja. Meg kell hunyászkodnia. Esetleg még a
vonzerejét is bevetni. Az eszköz nem számít, egyedül az eredmény a
fontos: meg kell győznie, hogy legyen újra az őrangyala.
Cloé megáll a szerény külsejű, sőt, inkább csúf bérház kapujában.

357
Tegnap este úgy jutott be, hogy találomra felcsöngetett néhány lakásba.
Valaki végül beengedte.
Ez most nem járható út. A meglepetésre alapoz, ezért mindenképpen
el akarja kerülni, hogy jelezze az érkezését. Amilyen goromba, még
képes lenne a járdán hagyni.
Szerencsére a gondviselés rámosolyog: egy pár távozik épp az
épületből, Cloé ezt kihasználva besurran. Ahogy kapaszkodik felfelé a
második emeletre, minden egyes lépcsőfokkal egyre jobban
összeszorul a gyomra.
Nem hagyhat cserben. Nincs joga hozzá, és nem is ezt érdemlem.
A lakás elé érve megigazgatja a ruháját és a frizuráját, majd hármat
koppant az ajtón.
Gomez nem az a fajta, aki kinézne a kukucskálón, Cloé erre akkor
jön rá, amikor hirtelen feltárul előtte az ajtó. Alexandre szemlátomást
meg van lepődve.
– Nocsak, nocsak… Beauchamp kisasszony! Mi rossz szél hozta
ide?
Láthatólag nemrég zuhanyozott, a haja még nedves, frissen van
borotválkozva. Egy fekete, halálfejes póló van rajta meg egy régi,
kopott farmer.
– Jó estét… A kocsimért jöttem.
– Nincs itt. Inkább az utcán keresse.
Cloé elnyom egy mosolyt. Ami leginkább csak idegességet
tükrözött volna.
– Egy füst alatt feljöttem, hogy pár szót váltsak magával.
– Milyen elragadó ötlet!
Gomez az ajtófélfának támaszkodik, a mellén összefonja a karját.
– Nem is hív be? Ez nem túl udvarias magától!
– Én egy faragatlan tuskó vagyok – suttogja rettenetes mosollyal a
parancsnok. – És majd meghalok a vágytól, hogy becsapjam az orra
előtt az ajtót. Úgyhogy mielőbb bökje ki, mit akar.
Cloé mindent egy lapra tesz fel. Félrelöki Gomezt, és önkényesen
besétál a lakásba. A zsaru, bár meg tudta volna ebben akadályozni,

358
nem tette.
– Nem akarok a lépcsőházban beszélgetni – mondja Cloé.
Gomez becsukja az ajtót, és megáll vele szemben. Egy parányi
előszobában vannak, egyfajta sötét folyosószegletben, ami egy
szegényesen bútorozott nappaliba vezet. Bár Cloé tegnap este már járt
itt, csak nagyon elmosódott emlékeket őriz róla.
Nem mer továbbmenni.
Sikerült bejutnom, már ez is valami.
– Nos? Milyen sürgős közölnivalója van?
– Sajnálom, ami reggel történt. Nem kellett volna olyan rosszul
reagálnom. Ennyit akartam csak mondani.
Cloé úgy érzi, mintha hasra vágta volna magát előtte.
– Ennyit?… Gondolom, a forgatókönyv szerint most az következik,
hogy én azt mondom, spongyát rá, kész vagyok továbbra is segíteni.
Így van?
Pontosan így. Úgyhogy gyerünk, mondd már ki!
– Semmi nem kötelezi rá – válaszolja Cloé.
– Valóban nem. És örülök, hogy maga is ezt mondja.
– De hát mégiscsak ez a munkája! – próbálkozik sután a fiatal nő. –
És biztos vagyok benne, hogy be akarja fejezni ezt a nyomozást – teszi
hozzá szemtelen, sőt már-már provokáló mosollyal.
Ennyit a meghunyászkodásról.
– Azt szeretem magában, hogy soha nincsenek kételyei! – mondja
Gomez.
– Figyeljen, parancsnok, tudom, hogy reggel elkedvetlenítettem,
de…
– Nem elkedvetlenített – igazítja ki Alexandre. – Úgy bánt velem,
mint egy darab szarral, úgy beszélt velem, mint egy kutyával,
végezetül pedig sértegetett.
– Ne túlozzon! – leheli Cloé.
– Én túlzok?! Hát ez csúcs, mondhatom!
A karjait ismét összefonta, úgy áll, akár egy konok kölyök.

359
 Egy százkilencven centis, százkilós kölyök.
– Kezdettől fogva őszintének kellett volna lennie velem – folytatja
Cloé. – Akkor nem jutottunk volna idáig.
– Az én hibám, nyilvánvaló!
– Segíteni fog nekem, ugye?
– Maga mindig azt gondolja, hogy az emberek az ön szolgálatában
állnak, vagy csak velem ilyen?
– Én soha nem gondoltam azt, hogy a szolgálatomban áll! –
védekezik Cloé.
Gomez észreveszi, hogy az egyik hajtincsét tekergeti. Borzasztóan
feszeng.
– Dehogynem, kisasszony! És azt hiszem, el kellene gondolkodnia
bizonyos kérdéseken. Mivel tényleg úgy tűnik, mintha az embereket
háztartási alkalmazottnak tekintené, akikkel kedvére rendelkezhet… Én
azonban nem tartozom az alattvalói közé, fenség!
Cloé legszívesebben felpofozná – de ezt végképp nem teheti meg.
– Na jó: segít nekem vagy nem? – szegezi neki a kérdést éles
hangon.
Azonnal meg is bánja, hogy felemelte a hangját.
– Ne feledje: én még csak nem is vagyok igazi zsaru, csupán egy
pária! Egy vacak csaló.
– Vagyis cserbenhagy, igaz?
– Pontosan – erősíti meg Gomez.
– És akkor én mit csináljak?
Alexandre otthagyja az előszobában, komótosan visszaballag a
nappaliba, és letelepszik a kanapéra. Cloé megérti: nem óhajtja, hogy
kövesse.
Gomez nyugodtan kiissza a poharát, miközben Cloé úgy néz rá,
mintha mindkét szemhéja alól egy-egy kibiztosított kézigránát
meredezne.
– Amit akar – válaszol végül a parancsnok. – Szarok rá, hogy
őszinte legyek.

360
 Tölt magának még egy adag bourbon whiskyt, meggyújt egy
cigarettát.
– Nem kísérem ki, magától is kitalál.
Cloé sejti, hogy a fehér füstkarikák mögött pimaszul vigyorog.
– Maga utálatos egy alak! – fakad ki.
– Nem maga az első, aki ezt mondja. Találjon ki valami eredetibbet.
Cloé tétovázik, hogy elmenjen-e. Hátravan még a B terv.
Kockázatos, az igaz, ám most már oly mindegy…
Belép a nappaliba, de tisztes távolságban megáll. Gomez kajánul
mustrálja.
– Még mindig itt van?
– Fizethetek is magának – jelenti be szárazon Cloé.
Megint sikerült meglepnie. Látszik a szemén.
– Úgy érti, pénzzel? – kérdezi Gomez felháborító hanghordozással.
Cloénak leesik az álla. Alexandre halkan nevetni kezd, és kihörpinti
az italát.
– Hát persze hogy pénzzel! Minek néz maga engem?!
– Azt hiszi, szükségem van a maga dohányára? Talán azt gondolta,
hogy koldus vagyok?
– Mondja meg, mennyit akar.
Úgy áll ott, mint aki karót nyelt. Gomez érzi, hogy szenved, de nem
tudja szánni. Furcsamód minél mélyebbre merül, annál lejjebb szeretné
nyomni a fejét.
Ha legalább le tudná venni a páncélzatát, kimutatni a félelmét. Ha
legalább meg tudná hatni.
Csakhogy őt már nemigen hatja meg semmi.
– Túl drága lennék magának.
– Sok pénzem van.
Alexandre feláll a kanapéról, megragadja Cloé karját, és kivonszolja
az előszobába.
– Nem vagyok eladó – nyitja ki előtte az ajtót.

361
 Cloé egy hirtelen mozdulattal kitépi magát, és a kezével lesöpri a
kabátját, mintha a zsaru érintése összepiszkolta volna.
– Ha annyi lóvéja van, tartson testőrt!
– A maga lelkén fog száradni a halálom!
– Annyi minden szárad már az én telkemen – sóhajt Alexandre. –
Viszontlátására, Beauchamp kisasszony!

*
**

Alexandre csaknem kiitta az egész üveg whiskyt.

Nem volt tele, ügyész úr…
Lába a nappali asztalán, az utolsó szál Marlborót szívja el a
csomagból.
Két órája, hogy Cloé elment. Illetve, hogy kihajította. Azon tűnődik,
vajon hol lehet. De leginkább azon, miért is viselkedett vele ilyen
keményen. Végtére is azért jött, hogy bocsánatot kérjen, még ha nem is
igen tudta, hogy kezdjen hozzá.
Sophie a füstfelhőn át szemléli. A tekintete komor.
Megfellebbezhetetlen.
– Elviselhetetlen ez a csaj – mentegeti magát Alexandre. – Azt hiszi,
neki mindent szabad, a többieket a szolgájának tekinti!
Tessék, már magában beszél.
Előfordul, amióta Sophie magára hagyta.
Lenyeli az utolsó korty Jack Danielst, a poharat a válla fölött
hátrahajítja.
– Másszon ki egyedül a szarból, ha már annyira erős!
Sophie továbbra is fürkészőn néz rá, Gomez elfordítja a szemét.
Émelyeg, mintha megülte volna a gyomrát a sok lelkifurdalás.
Ahogy feláll, mintha az egyenes vonalak meggörbülnének, mintha
hullámok csapódnának a falnak. Megkapaszkodik a kanapé
háttámlájában, lehunyja a szemét. Tessék, már piálni sem tud rendesen.
Kitántorog a fürdőszobába, a tarkóját a hideg víz alá tartja.

362
 Felemeli a fejét, farkasszemet néz magával a tükörben.
– Hasonlít rád, igaz. De mégis annyira más, mint te…
A konyhában magába dönt egy erős kávét. Aztán még egyet.
Mire vagyok én jó?
Százszor feltette már magának a kérdést. Amióta nincs itt Sophie,
céltalanul bolyong a hiánya által feldúlt világban. Egy nukleáris
katasztrófa utáni világban, ahol sajnos ő a túlélők között van.
Egy világ, ahol nincsenek színek, illatok, ízek. Nincs könyörület.
Egy világ, amely a pokolhoz hasonlatos. Ahhoz, ahogy ő a poklot
elképzeli.
– Annyira szerettem volna, ha olyan, mint te…
Visszamegy a kanapéhoz, leroskad rá, a falat bámulja, mintha attól
várna tanácsot. Nem bírja elviselni magát, ahogy dologtalan
alkoholistaként fetreng egy olcsó kanapén. Totális hanyatlás.
A szakadék szélén van.
Nem, nem is a szélén. A lábánál fellógatva a feje már benne van.
Akadálytalan kilátása nyílik a feneketlen mélységre. És hirtelen
rádöbben, hogy az egyetlen dolog, ami késlelteti az alázuhanást, az a
hajtóvadászat.
Furcsa arra gondolni, hogy egy pszichopata kezében van a kötél,
ami visszatartja.
Felkap egy dzsekit, magához veszi a Sig-Sauert és a Peugeot
kulcsait, lekapcsolja a lámpákat. Miközben megy lefelé, görcsösen
markolva a korlátot, alkoholgőzös fejében Sophie hangja cseng.
Ez nem elegendő ok arra, hogy hagyd meghalni, szerelmem…
Gomez beszáll az autójába, bedugja a slusszkulcsot.
– Győztél, drágám, visszatérek a vadászathoz. El kell kapnom ezt a
kurafit. Ha nem emiatt a hisztérika miatt, akkor legalább Laura miatt
muszáj megtennem.
Könnyű ürügyeket találni, sziklaszilárd alibiket. Gomez egyszerűen
csak fél a semmibe zuhanni. Halogatni a pillanatot – ez az egyetlen,
ami fontos neki.

363
 *
**

Az életben vannak alapszükségletek. Elsődlegesek, létfontosságúak.

Amelyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy mi is csupán állatok
vagyunk.
Ezek közé tartozik, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban
érezhetjük magunkat. Egy fedezék, egy menedék. Egy odú, egy vacok.
Amikor nincs ilyen hely, űzött állattá válunk, a félelem a testünkbe
csimpaszkodik.
Amikor sehol nem érezzük már magunkat biztonságban, menekülő
vad vagyunk csupán. Préda, ami minduntalan hátranéz, soha nincs
nyugta.
Cloé immár tisztában van ezzel. És ez borzalmas érzés. Irtózatos.
Miután több mint egy órán át autózott szomorú és csúszós utakon,
hazament. Vissza a startmezőre. Mert mindig vissza kell térni.
Összecsomagolhat és elmenekülhet…
Itt hagyni a munkáját, lemondani a vezérigazgatói posztról.
Mindarról, amit felépített.
Eltűnni, elillanni egy hideg reggel párájában.
Ez talán még annál is nehezebb, mint szembenézni a félelemmel.
Cloé a nappalijában ül, a P38 a keze ügyében.
Miért nem vitte el a pisztolyt? Ellophatta volna, míg öntudatlan
voltam. Míg…
Még attól sem fél, hogy megölöm vagy megsebesítem.
Mindenhatónak képzeli magát.
Mert bizonyára az is.
A miértek eszeveszett tempóban követik egymást. Összevissza
pattognak a fejében, nekiütköznek koponyája fájdalmas falának. A
legfontosabb talán a miért én?
Ez a rituális kérdés, amit mindig felteszünk, amikor lesújt ránk a
balsors, amikor úgy érezzük, mi vagyunk az egyedüli céltáblája.
Valószínűleg, mert szép vagyok. Vonzó. Fontos személyiség. Mert

364
sikert értem el, mert irigységet, sóvárgást váltok ki.
Válogatott fogás vagyok, annyi biztos. Kihívás, challenge. Vagy
rögeszme.
Mindenki úgy nyugszik meg, ahogy tud. Találni kell egy okot, egy
magyarázatot.
Az a zsaru ejtett. Ahogy előtte Bertrand. Pedig én megtettem
minden tőlem telhetőt. Még bocsánatot is kértem.
Közönséges szemétláda.
Egy ponton igaza van, talán meg kellene fizetnie egy testőr vagy
egy magánnyomozó szolgálatait. Egy zsoldost kéne felbérelnie, egy
tagbaszakadt fickót, aki egész éjszaka a lábtörlőjén alszik. Egy
félelmetes tépőfogú, jó házőrzőt.
Az ajtócsengő hangjára majd kiugrik a szíve a helyéből. Pedig
biztosan nem az Árnyék az, ő nem szokta bejelenteni magát.
Cloé a pisztolyt a polárfelsője zsebébe csúsztatja, és lassan
megindul az előszoba felé, sorra felkapcsolgatva maga előtt a
lámpákat. Fülét az ajtóra tapasztja, azon töprengve, ki lehet a
látogatója.
– Igen?
– Gomez.
Ez aztán a meglepetés! Noha… Cloé idegesen elmosolyodik, és
elfordítja a reteszt. Az első, amit meglát, az a szeme, amiben
visszatükröződik a bejárati lámpa fénye. Két lőrés, ahonnan a pokol
bugyraiba lehet látni. Ez csakugyan ő.
– És ha nem én lettem volna? – mordul rá a zsaru.
– Tessék?
– Miért volt benne biztos, hogy én vagyok az?
– Felismertem a hangját – állítja Cloé.
– Tényleg? Egyetlen szóból?
Cloé kétszer ráfordítja a kulcsot, majd előremegy a nappaliba.
Gomez ledobja a dzsekijét, letelepszik egy fotelba.
– Iszik valamit?

365
 – Már így is részeg vagyok.
Cloé megremeg, igyekszik leplezni az érzéseit. A mély
megkönnyebbülést és a zsigeri félelmet. Sejtelme sem volt arról, hogy
ez a kettő összekapcsolódhat.
– Főzzön inkább egy kávét – utasítja Gomez.
Cloé bemegy a konyhába, megszabadul a P38-tól: az egyik
konyhaszekrénybe rejti, a konzervek mögé. Aztán nekiáll kávét főzni.
Az ajkán csitris mosoly bujkál.
Visszajött. Én győztem, én vagyok a jobb.
Nem kell félnem tőle, nevetséges lenne. Csak ugat, de nem harap.
Leteszi az asztalra a kávéskannát, a csészét és a cukrot, leül
Alexandre-ral szemben. Miközben a parancsnok színültig tölti a
bögréjét, Cloé fürkészve nézi. Állításával ellentétben nem tűnik
részegnek.
– Meg kellett volna győződnie, hogy valóban én vagyok az, mielőtt
kinyitja az ajtót – szólal meg Gomez, cukrot rakva a kávéjába. – Ha
holnap jön a lakatos, szereltessen föl vele egy kukucskálót.
– Rendben… Köszönöm, hogy mégis másképp döntött.
Cloé diadalmas hangon ejtette ki ezeket a szavakat. Nem
köszönetnyilvánítás volt ez. Inkább ténymegállapítás.
Én nyertem, maga engedett.
– Nem a szánalmas kis próbálkozása miatt gondoltam meg magam.
És csak bizonyos feltételekkel vagyok hajlandó foglalkozni ezzel az
üggyel.
Cloé arcáról lehervad a mosoly. Eszébe jut az ajánlata, az a
bizonyos B terv. Pénzt fog tőle kérni. Gondolatban összeadja, mennyi
lóvéja van a betétkönyvekben, gyorsan eldönti, mekkora az az összeg,
amit nem léphet túl. Mintha az élete nem érne annyit, mint a
bankszámláján lévő összes pénz.
– Hallgatom – mondja.
Alexandre rágyújt, hátradől a fotelben.
– Soha többet nem beszél úgy velem, ahogy ma reggel, és vita
nélkül engedelmeskedik nekem.

366
 Cloénak az az érzése, mintha egy vécékefét dugtak volna le a
torkán.
– Ez minden?
– Ha ez sikerül, már az se rossz! – röhög a zsaru.
– Nem akar pénzt?… Minden munkáért jár fizetés!
– Nekem van már fizetésem. Szabadságon vagyok, nem munka
nélkül. És ismétlem: engem nem lehet megvenni!
Végül is nem akar hasznot húzni a helyzetből.
Végül is nem egy szörnyeteg ez. Inkább egy jóravaló fickó.
– Vigyázat, Beauchamp kisasszony, ha nem tartja tiszteletben a
feltételeimet, többet ide be nem teszem a lábam, világos?
– Mint a nap – bólint Cloé.
– Remek. A kávéja pocsék. Gyenge lötty.
– Tudok erősebbet is főzni, ha óhajtja.
Gomez bántó vigyort villant rá.
– Ne vigye túlzásba! Az alázatos nő jelmeze egyáltalán nem illik
magára.
– Nem ártana tudni, mit akar, Gomez úr.
– Nyakon csípni ezt a köcsögöt, azt akarom. Ez az egyetlen dolog,
ami érdekel.
– A céljaink tehát azonosak.
– Meséljen el mindent az elejétől fogva – tölti újra tele a csészéjét a
zsaru. – Az egész sztorit újra hallani akarom. Lehet, hogy van egy
részlet, ami elkerülte a figyelmemet.
Cloé hosszan felsóhajt.
– Itt fogja tölteni az éjszakát? – kérdi.
– Zavarja?… Vagy kísértésbe hozza?
Cloé sértődöttséget mímel, ami megint csak megmosolyogtatja
Gomezt.
– Holnap reggel dolgozom.
– Nos, minél előbb elmeséli, annál előbb elhúzom a csíkot.

367
 – Az biztos. Figyeljen, ami a ma reggelt illeti…
– Fölösleges erre visszatérnünk – vág közbe élesen a parancsnok.
– Nem az. Én akkor csak azt akartam mondani, hogy… Amikor
maga közölte velem, hogy nincs szolgálatban, közvetlenül azután,
hogy bejelentette, egy veszélyes pszichopata üldöz, rosszul reagáltam.
Igen, utálatos is voltam magával. De ez egyszerűen csak azért volt,
mert megijedtem. Nagyon. És amikor megijedünk…
– …kimeresztjük a karmainkat?
– Valahogy úgy – mormogja Cloé.
– Rendben, megjegyeztem – feleli Alexandre. – Ez azonban még
nem mentség a viselkedésére.
– Maga mindig ilyen hajlíthatatlan?
– Ez közös vonásunk, nem gondolja?
Cloé elneveti magát. Diszkréten. Elegánsan. Gomez is megenyhül,
némiképp akarata ellenére.
De a következő másodpercben Cloé már nem nevet. Sőt a sírás
határán van. Felkel a kanapéról, elmegy mögötte, megáll az ablakkal
szemben, úgy tesz, mintha kifelé nézne.
Alexandre megissza a kávéját, megpróbálja nem siettetni.
– Mi a baj? – Csak ennyit kérdez.
– Semmi. Jól vagyok.
– Akkor üljön vissza, és meséljen!
Cloé engedelmeskedik, de a kanapé helyett inkább a másik fotelt
választja. Hogy ne pont szemben legyen vele, hanem inkább mellette.
Gomez kissé oldalra fordul, hogy benne legyen a látóterében. Cloé
maga alá húzza a lábát, a mutatóujja körmét rágcsálja. Alexandre nem
most először találja megkapónak. Mihelyt leteszi a fegyvert, egy kicsit
szeszélyes, kicsit sebezhető kamaszlányhoz hasonlít. Akit védelmezni
szeretne az ember.
Egyszerre ellenállhatatlan és veszélyes.
– Tegyük át inkább holnapra? Ha úgy érzi, most nem megy, majd
hol…
– Nem. Nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van magára.

368
 Gomez a feszélyezettségét egy újabb cigaretta füstje mögé rejti.
– Nem fél semmitől – suttogja Cloé. – Tudja, hogy fegyverem van,
el is lophatta volna a pisztolyomat, nem tette meg.
Alexandre elhatározza, hogy nem szakítja félbe, nem néz rá. Mintha
csak tapintatosan elhagyná a helyiséget. Azt a benyomást kell kelteni
benne, hogy egy kamera előtt beszél. A stukker problémáját majd
később lerendezi. Vagy nála is hagyja, egyelőre még nem tudja.
– Nem fél semmitől – ismétli meg a fiatal nő –, biztos magában. Azt
akarja, hogy mindenki zakkantnak higgyen. Hogy még én magam is
azon töprengjek, nem bolondultam-e meg. És lehet, hogy tényleg meg
fogok, ha ez így megy tovább… Azt is értésemre adta, hogy nem tűri,
ha eltávolodom tőle. Megbüntetett, amikor úgy intéztem, hogy több
száz kilométer válasszon el minket. Az apámra emelt kezet, tudta, hogy
ezzel milyen fájdalmat okoz nekem. Így kényszerített rá arra, hogy
visszajöjjek, hogy szembenézzek vele. Vagy inkább arra, hogy
továbbra is a rendelkezésére álljak… Olyan, mintha előre tudna a
legkisebb mozdulatomról, mintha nyomon követne. Mintha mindig
látna. Miközben én soha nem látom őt. Feltűnik, eltűnik… Ismeri az
arcomat, sőt, most már a testemet is. Miközben nekem fogalmam sincs
arról, ő hogy néz ki. Csak annyit tudok, hogy magas, és hogy van
benne erő.
Szünetet tart, Alexandre lesi-várja a folytatást. Szinte
megbabonázza a lágy, hihetetlen gráciával bíró hang, amelyben
fájdalom és irtózat keveredik.
Biztos, hogy nem véletlenül választotta őt.
– Tegnap levetkőztetett. Bizonyára ráérősen, nem kapkodva.
Kesztyű volt rajta, erre emlékszem. Fekete kesztyű. Vajon levette-e,
miután elkábított? Ezt nem tudom… De azt igen, hogy élvezte a
dolgot.
A körmét teljesen lerágta, már a húsát harapdálja. Alexandre érzi,
hogy valami meleg hullám tolul fel a testében. Valami, ami annyira
rossz érzést kelt benne, hogy legszívesebben elmenekülne.
– Állandóan csak ez jár az eszemben – szólal meg újra Cloé. – Hogy
mit csinált velem… Minden gondolatomat ez tölti ki, még lélegezni is
alig hagy. Öntudatlan voltam, azt csinált velem, amit akart. Lehet,

369
hogy… Nem, nem csak lehet, biztos vagyok benne, hogy
meggyalázott! Még ha nem is maradt nyoma. Érzem, tudom…
A parancsnok az egyik kezét végighúzza a száján, mintha el akarná
rejteni az érzéseit. Pedig Cloé rá se néz. Nincs ott, másutt jár.
A kezei között.
– Nem megölni akar, inkább elpusztítani. Az nem ugyanaz. Minden
egyes találkozáskor tépked a húsomból. És addig folytatja, amíg semmi
nem marad belőlem…
Alexandre rossz érzése egyre nő. Bizonyára azért, mert néha mintha
vágy vibrálna a fiatal nő hangjában, mintha érzékiség fűtené a
mozdulatait.
Győzött ez a disznó – az övé akar lenni. Hamarosan hajlandó lesz
engedni neki, védekezés nélkül hagyja magát meggyilkolni. És ez
tűrhetetlen.
Alexandre felpattan, Cloé elhallgat.
– Majd holnap folytatjuk – kapja fel a fotelról régi bőrdzsekijét.
– Elmegy?
– Nem leszek messze.
Cloé észreveszi, hogy nem néz rá. Hogy már nem néz rá. Mintha
hirtelen elviselhetetlen lenne a látványa.
A folyosón éri utol.
– Maradjon, kérem… Félek egyedül.
– Ne felejtse el, hogy holnap melózik. Aludnia kell.
– Nem tudok aludni – emlékezteti Cloé. – Hetek óta nem alszom.
– Az lehetetlen! – csattan fel a zsaru.
– Legfeljebb olykor egy-két órát. De ha maga itt van, beveszek egy
altatót, és végre tudok aludni.
Alexandre tartózkodó. Nem akar engedni.
– Nem vagyok az alvós macija. Vegyen magának egy plüsst.
– Ne bánjon már így velem, parancsnok! Nem érdemlem meg, a
francba is!
Gomez nem felel, csak egyre erősödő menekülhetnékkel szegezi a

370
szemét az ajtóra.
– Megágyazhatok magának a vendégszobában. Jó helye lesz, higgye
el! Úgysem várja senki otthon.
A férfi végre a szemébe fúrja a szemét.
– Köszönöm, hogy emlékeztet rá – mondja baljósan.
– Bocsánat – motyogja Cloé.
Közelebb lép Alexandre-hoz, túlságosan közel. Megfogja a kezét.
Gomez nem próbálja meg visszahúzni.
– Rendben – mondja végül. – Ma éjszakára itt maradok, de csak
azért, mert még nem cseréltetett zárat. De most utoljára.
– Köszönöm!
Cloé ujjai felcsúsznak a karján. Hozzásimul, Gomez lehunyja a
szemét.
– Ezt ne, Cloé!
– Miért? Tudom, hogy tetszem magának…
Mindig ez a rendíthetetlen magabiztosság. Biztos magában, a
vonzerejében, a hatásban, amit másokban kelt.
– És maga is tetszik nekem – teszi hozzá.
Alexandre némi óvatossággal taszítja el magától, holott
legszívesebben nekinyomná a legközelebbi falnak. De éppoly szívesen
vinné ágyba is.
Már nem is nagyon tudja, hányadán áll. Mire vágyik, mit nem akar.
Annyira hirtelen jött ez az egész.
Annyira előrelátható volt.
Ott van Sophie arca. Ami rávetítődik az övére.
Ott van az abszurd szorongás, hogy nem fog sikerülni.
Ott van annak a másiknak az elképzelt szaga a bőrén. Azé a
rohadéké, aki alig egy napja, hogy hozzányúlt.
Cloé szelíden újra próbálkozik, a nyaka köré fonja a karját,
megpróbálja megcsókolni. Alexandre olyan, mint egy bronzszobor.
– Fél tőlem? – suttogja Cloé. – Azért, mert hasonlítok rá?
Gomez megint ellöki, Cloé feladja. Egyszeriben nagyon rosszul érzi

371
magát.
– Bocsásson meg, azt hittem, hogy… Ostobaság volt. Előkészítem a
szobát. Öt perc és kész.
Elszalad, Gomez meg csak áll, mint egy faszent a folyosón.
Menekülni vagy maradni. Ellenállni vagy fejest ugrani.
Cloé újra feltűnik, Alexandre-nak az a benyomása, mintha el se
ment volna.
– Készen van a szobája… Szüksége van még valamire?
Gomez elfelejt válaszolni.
Hosszú percekig csak nézi. Sírt, amitől csak még szebb a szeme.
Amikor közelebb lép hozzá, Cloé meg sem lepődik.
Amikor az arcát a két keze közé fogja, elfelejti, miért is van nála.
Amikor megcsókolja, amikor átöleli, elfelejti, hogy meg fog halni. Egy
hely, ahol biztonságban érzi magát. Végre.

372
 42. FEJEZET

AMIKOR CLOÉ FELÉBRED, CSODÁLKOZIK.

Hogy sikerült aludnia. Altató nélkül, alkohol nélkül. Csupán a
szemét lehunyva.
Korán van, a hajnal még csak ígéret. Az egyetlen, amiről tudni
lehet, hogy beteljesül.
Alexandre elhagyta az ágy melegét. A fotelban ül, őt nézi. Olyan
áthatóan, amire csak az ő szeme képes.
– Régóta fenn vagy? – kérdezi Cloé.
– Nem aludtam.
– Miért nem jössz ide mellém?
A kezével int neki, csábosan mosolyog rá. A férfi nem mozdul.
– No, gyere már! – könyörög neki érzéki hangon.
Alexandre végre átkel a rövid távolságon, ami elválasztja tőle, úgy
mászik fel az ágyra, mint prédáját becserkésző ragadozó.
Cloé a paplan alatt van, ő nem bújik alá. Az oldalán elnyúlva nézi
tovább. Majd lassan lehúzza róla a testét takaró, összegabalyodó
szöveteket.
Cloé megmarkolja az ágy rúdjait – önkéntes fogoly.
Amikor a férfi hűvös kezét forró hasára teszi, az ajkába harap.
– Csukd be a szemed! – parancsol rá Alexandre.
Engedelmeskedik. Hogy csak érezzen, átéljen. Elképzeljen.
Mennyivel jobban látunk csukott szemmel.
A hihetetlenül lágy kéz felsiklik a torkáig, majd újra le a csípőjére.
De a fájdalom sincs messze. Ott van, közvetlenül a bőre alatt.

373
 – Szerinted mit csinált velem? – kérdezi Cloé alig hallhatóan.
A kéz már nem olyan könnyed, amikor becsúszik a lába közé. Cloé
reflexszerűen összeszorítja a combjait. Túl későn, már beléhatolt..
– Ne mozdulj! Emlékezz vissza, öntudatlan voltál, kiszolgáltatva
neki…
A hangjában kegyetlen, perverz árnyalatok vibrálnak. Fenyegető
árnyalatok.
Cloé hallja, hogy a szíve megbokrosodik, olyan hangosan dübörög a
mellkasában, hogy még a fejében is hallatszik.
– Azt hiszem, ezt is csinálta…
A másik kezével Alexandre megszorítja a torkát. Éppen hogy csak,
a lélegzetvételt nem akadályozva.
Cloé ki akar szabadulni. Ellen akar állni neki.
Vagy inkább engedni neki, sőt biztatni.
Valami arra kényszeríti, hogy alávesse magát az akaratának. Öröm
megadni neki azt, amit vár.
– Most már emlékszel? – kérdezi Alexandre.
Képek kavarognak a fiatal nő agyában. Érzetek, amik
megelevenednek, egymásba vegyülnek.
– Ezt élvezted?
– Nem tudom… Nem tudom!
– Ne nyisd ki a szemed! – parancsolja ismét a zsaru. – Még ne! Az
ajka a bőrén kalandozik, a vér Cloé agyába tolul. Közvetlenül a
szemhéja mögött vörös ég, rajta villámok cikáznak.
– Én élveztem – mondja Gomez. – És alig vártam, hogy
újrakezdhessem!
Irtózatos mennydörgés.
Cloé kinyitja a szemét, és egyenesen Alexandre-éba merül. Mintha
izzó lávatenger lenne.
– Te vagy az? – suttogja rémülettel.
– Mit akarsz, ki legyen?
Elvigyorodik, a marka szorosabbra zárul Cloé nyakán.

374
 – Istenem! – nyögi Cloé.
– Az istened én vagyok.
A félelem erősebb lesz a vágynál. Megpróbálja eltaszítani,
menekülni próbál. Alexandre a matrachoz nyomja, teljes súlyával
ránehezedik. Az ujjai pengékké változnak, a bőrét hasogatják.
Cloé üvölt, vergődik. A férfi beleharap, hogy kiserken a vére,
húscafatokat szaggat ki belőle.
Hamarosan akkora már a fájdalom, hogy csöndet követel.
Hamarosan Cloé már kiabálni sem tud.
Fel kell adni, át kell engedni magát. Odaadni azt, amit kíván.
A testét zsákmánynak, a lelkét áldozatnak.
Meghalni a kezei között, elfelejtve, hogy valamikor szeretett élni.

375
 43. FEJEZET

GOMEZ BELEBÚJIK A FARMERJÁBA, és kimegy a szobából,

becsukva maga mögött az ajtót.
A nappaliban fogja a bőrdzsekijét, felhúzza meztelen bőrére, kisétál
a verandára.
A kőkorlátnak támaszkodva hosszú perceken át ízlelgeti az éjszakai
frissességet, ajkán könnyed mosoly játszik.
Jól érzi magát. Meglepően megbékéltnek.
Pedig biztos volt benne, hogy fájdalmas lesz.
A levegő elektromossággal telített, a távolban tovább morajlik a
vihar. A tejszínű égboltot olykor villám hasítja végig, egyre halványuló
forradást hagyva maga után.
Alexandre végül leül a legfelső lépcsőfokra, és rágyújt egy
Marlboróra.
Milyen régóta nem érzett már hasonló derűs nyugalmat… És még
ha tudja is, hogy nem fog sokáig tartani, mert tudja, hogy nem tarthat,
ki akarja élvezni ennek a kérészéletű, de csodálatos enyhületnek
minden egyes másodpercét.
Elhessegetve a gondolatot, hogy mi jön majd ezután.

376
 44. FEJEZET

AMIKOR CLOÉ FELÉBRED, CSODÁLKOZIK.

Hogy sikerült aludnia. Altató nélkül, alkohol nélkül. Csupán a
szemét lehunyva.
Korán van, a hajnal még csak ígéret. Az egyetlen, amiről tudni
lehet, hogy beteljesül.
Alexandre elhagyta az ágy melegét. A fotelban ül, őt nézi. Olyan
áthatóan, amire csak az ő szeme képes.
Cloé lassan felül, a takarót a testére szorítja. Reszket, a gerincén
hideg veríték gyöngyözik.
– Rólam álmodtál? – kérdezi Alexandre.
A hajnal első sugaraiban a hangja tompa, szinte embertelen. Cloé
egyre jobban reszket a mozdulatlan sziluettel szemben, ami beleolvad
az árnyékba.
– Vagy talán róla…
A férfi könnyedén feláll, egy pillanat alatt mellette terem.
Cloé ledobja magáról a takarót, kiugrik az ágyból. Csakhogy közte
és az ajtó között ott van Alexandre. És furcsán néz rá.
A férfi egyik lábát leteszi a földre, Cloé addig hátrál, míg a falnak
nem ütközik.
– Félsz tőlem?
Átöleli, ajkát a vállgödrére tapasztja. Cloé fuldoklik, a szíve
agonizál.
– Mi baj, Cloé?
Alexandre félresöpör az arcából egy hajtincset, a szemében

377
mértéktelenné fokozódó rémületet nézi.
– Te vagy az? – nyögi a fiatal nő.
– Igen, én vagyok – válaszol gyengéd mosollyal Alexandre. – Mit
akarsz, ki legyen?
– Istenem!
A karjába roskad, Alexandre elkapja, hogy ne essen el, az ágyra
fekteti.
– Mondd el, mi a baj! – kérleli aggódva Gomez. – Beszélj…
– Meg fogsz ölni?
A zsaru elhűlve mered rá. Aztán egy szempillantás alatt megérti.
– Hogy gondolhatsz ilyet? – veti fakó hangon a szemére.
– Azt álmodtam, hogy te vagy az… Annyira valóságosnak tűnt!
Véresre haraptál, fojtogattál…
Gomez felnyalábolja a szőnyegen hányódó ruháit, egyetlen szó
nélkül kimegy a szobából. Miközben magára csukja a fürdőszoba
ajtaját, Cloé a párnába fúrja az arcát, felüvölt, ököllel püföli a matracot.
Csak egy rémálom volt. Bármilyen valóságosnak hatott is.
Megint megsértette. Megint el fogja hagyni.
Ekkor a fürdőszobához rohan, kopogás nélkül beront. A férfi már a
zuhany alatt áll, habozás nélkül ő is belép mellé. A nyakába
csimpaszkodik, véget nem érően csókolja. Véget nem érően engeszteli.
– Te tisztára bolond vagy! – mondja Alexandre.
– Igen, az!
Cloé felkacag, Alexandre magához szorítja.
És egy gyorsan elillanó, ám gyönyörűséges pillanatig elfelejti, hogy
valamikor meg akart halni.

378
 Hogy merészelted ezt, angyalom?
Hozzád nyúlt… És te hagytad.

Fenn hordod az orrod, de csak egy ringyó vagy, egy szajha.

Egy senkiházi.

De attól még senti nem érinthet meg téged. Senki, csak én.
Ezt te is tudod, de meg akartál sebezni.
Sikerült, elismerem. Bravó, angyalom: a dühöm immár határtalan.
Kénytelen leszek emlékeztetni a szabályokra.

Megmutatom neked, mivel jár az, ha nem engedelmeskednek

nekem. Ha megcsalnak, elárulnak.

Talán provokálni akarsz? Dacolsz velem? Bizonyára, hogy lásd,

mire vagyok képes.
Látni fogod, angyalom.
Hamarosan, ígérem.

379
 45. FEJEZET

GOMEZ FELVESZI A TELEFONT, JÓLLEHET A VOLÁNNÁL

ÜL.
– Én vagyok az – jelentkezik be Maillard száraz hangon. – Told ide
a képed, beszélnem kell veled.
– Épp be akartam ugrani – feleli Alexandre. – De előtte van még
egy kis elintéznivalóm…
– Azonnal! – rendelkezik a felügyelő. – Most rögtön idejössz,
megértetted?
Alexandre megnézi az időt a műszerfalon. Laura pszichiátere csak
délelőtt rendel, nem akarja elszalasztani. Még háromnegyed tíz sincs,
oda fog érni. Most nem bosszanthatja fel Maillard-t, aki a jelek szerint
már amúgy is bal lábbal kelt fel.
– Oké, megyek.
A kerületi felügyelő minden udvariassági formulát mellőzve le is
teszi a telefont.
Gomez feltapasztja a tetőre a villogót, és a körút kellős közepén
megfordul.
Mi a fenét akarhat tőlem, mikor szabadságon vagyok? Vagy a belső
ellenőrzés meghozta a döntését, vagy Maillard-nak valahogy a fülébe
jutott a suttyomban végzett nyomozás. Akárhogy is van, a találkozó
robbanásveszélyesnek ígérkezik.
Negyedórával később Alexandre leparkol a kapitányság előtt, és
felkaptat a főnök irodájába.
– Szevasz! – mondja belépve.
A felügyelő leplezetlen haraggal néz a beosztottjára. De Alexandre

380
hozzá van már szokva.
– Mi történt? – telepszik le az egyik székre.
– Szabadságon vagy, nem? – támadja le rögtön Maillard. – Ugyebár
nem tévedek?
Alexandre sóhajt egyet, és az inge zsebéből előveszi a cigarettás
dobozát.
– Te vágtál szabadságra, nem értem, miért kérdezed.
– Akkor megmagyaráznád, miben mesterkedsz azzal a csajjal?
– Miféle csajjal?
– Ne nézzél már hülyének, Alex! – csattan föl a felügyelő.
– Cloé Beauchamp-ról beszélsz?
– Igen, róla beszélek. Arról a zakkant nőről, aki…
– Nem zakkant – szakítja félbe nyugodt hangon Alexandre. – És
szüksége van ránk, mert veszélyben van.
Az igazgató kinyit egy dossziét az íróasztalán.
– Neki pszichiáterre van szüksége. És te nem az vagy, Alex.
Pszichopata esetleg, de pszichiáter biztosan nem!
– Kösz, ez kedves.
– Nyugton kéne maradnod a seggeden, pihenni, kirándulni… Azon
lenni, hogy elfeledkezzenek rólad!
– Ha senki nem veszi komolyan, meg fog halni. Ezt akarod?
Maillard-t szemlátomást megingatja barátja eltökéltsége.
– Milyen alapon jelented ki ezt?
– Amikor megtudtam, miért keresett fel bennünket, azonnal
beugrott egy másik ügy, amiről korábban hallottam. Egy nő Vald’Oise-
ban többször tett feljelentést ugyanilyen probléma miatt.
– És akkor mi van? Flúgos tyúkból Val-d’Oise-ban nyilván éppúgy
sok szaladgál, mint nálunk.
– És akkor mi van? – vág vissza Alexandre, egyenesen a szemébe
nézve. – És akkor az van, hogy a másik flúgos tyúk meghalt.
A felügyelő egy pillanatra elnémul. Alex tudja, hogy célba talált.

381
 – Hogy halt meg?
– Hivatalosan öngyilkosság volt. Angyalugrás.
A felügyelő ajka csúfondáros vigyorra húzódik. Rossz jel.
– Öngyilkosság, mi?
– Meglehet, hogy valaki a mélybe taszította – teszi hozzá a
parancsnok.
– Egy csomó ember ugrik ki az ablakon. Nap mint nap történik
ilyesmi. És ritkán fordul elő, hogy segíteni kéne nekik.
– Miért nem bízol bennem?
– Mindig is bíztam benned, Alex. De nincs jogod nyomozni ebben
az ügyben.
– Ez esetben állíts rá valaki mást.
– Ki van zárva.
– De miért?
– Mert nincs ügy! Olvastam a bejelentéseket és a szombat este tett
feljelentést. Felhívtam a dokit, aki megvizsgálta a csajt. Semmi, Alex.
Az egész dosszié üres. Totálisan üres. És amennyi munkánk van
amúgy is, nem fogok csak azért mozgósítani valakit, mert egy
szabadságon lévő zsarunak valami homályos előérzete támadt.
– Ne üvöltözz! – kéri Alexandre. – Nem akármilyen zsaru vagyok,
és olyan információk vannak a birtokomban, amiket nem lehet
homályos előérzetnek titulálni. A dosszié azért üres, mert ez a rohadék
nagyon dörzsölt.
– Nem, Alex. Nem megyek bele. Ez a nő lóvá tesz minket, komoly
problémái vannak, szakemberhez kellene fordulnia. Ami pedig téged
illet, azóta hogy… hogy Sophie nincs itt, hülyeséget hülyeségre
halmozol.
Gomez szemlátomást rosszul érinti a megjegyzés. Pedig számított
rá.
– Nem hiszel már az ösztönömben?
– Pillanatnyilag nem – jelenti ki Maillard. – Mindenesetre az
ügyészség ad acta tette a szombati feljelentést. Úgyhogy nem
nyomozhatunk.

382
 Ez nem volt túl nagy meglepetés, jóllehet Alexandre-ban azért élt
némi remény.
– Ez a csaj flúgos – ismétli meg a főnöke. – Úgyhogy hagyd a
csudába, oké?
– Veszélyben van, tudom!
– Azt hiszi, hogy veszélyben van. Különbség.
Gomez konokul hallgat.
– Ne kényszeríts arra, hogy szankciókat kelljen alkalmaznom veled
szemben! – emeli meg a hangját Maillard. – Semmi kedvem hozzá.
Alexandre néhány másodpercig a barátjára szegezi a szemét, míg az
végül kénytelen lesütni az övét, aztán szó nélkül becsapja maga mögött
az ajtót. Ahogy elmegy a saját irodája előtt, egy pillanatra megáll.
Furcsamód az a benyomása, mintha már idegen helyen lenne.
Még a falak is kivetik maguk közül.

*
**

Cloé az eszpresszóját kortyolgatva megnyitja a levelezőrendszerét.

Nathalie fejlődik, a kávéja kezd ihatóvá válni.
Egy Pardieu-től jött e-mail vonja magára a figyelmét, aminek
tárgyaként a SÜRGŐS szó olvasható. Rákattint, megállapítja, hogy
reggel 8 óra 15 perckor a cég összes vezetőjének elküldték.
Mindenki be van rendelve egy váratlan értekezletre, kora délutánra.
Cloé mellkasába mintha forró hullám csapna. Elérkezett a nagy nap.
Most fogja bejelenteni mindenkinek.
Elmosolyodik, és lehunyja a szemét. Ma van a felszentelés napja.
Ma az övé lesz a diadal.
Meg kell osztania ezt valakivel, világgá kell kürtölnie. Előkapja a
mobilját, megnyitja a telefonkönyvet. De kit hívjon fel?
Alexandre számát tárcsázza, csaknem magától értetődően. A
parancsnok szinte azonnal felveszi.
– Cloé vagyok. Nem zavarlak?

383
 – Vezetek ugyan, de nem gond… Mi történt?
– Az Öreg váratlanul mindannyiunkat értekezletre hívott össze
délutánra. Most fogja bejelenteni, ki lesz az utódja… Vagyis végre
hivatalosan is ki fog jelölni!
– Nagyszerű – feleli Alexandre.
– Nem úgy tűnik, mintha örülnél neki!
Cloé hirtelen rádöbben, hogy alig ismeri ezt a férfit. Mégis neki
szerette volna először elmondani.
– Nem erről van szó – mentegetőzik Gomez. – Akadt egy kis
gondom, majd este elmesélem. Most találkozóm lesz…
– Rendben. Csókollak.
– Én is.
Alexandre leteszi, Cloé újraolvassa Pardieu e-mailjét. Keze
görcsösen kulcsolodik az egérre.
Furcsa, hogy az öreg nem tett neki erről említést, mielőtt elküldte.
De végtére is, miért beszélt volna róla? Hetekkel ezelőtt már közölte
vele a jó hírt. Meg aztán, jut eszébe hirtelen, ma reggel is sokat
sejtetően mosolygott rá, amikor bement hozzá, hogy üdvözölje.
Hosszan eldiskuráltak, újra bocsánatot kért tőle a pénteki késés miatt,
aztán megemlítette neki, hogy egy jelentős szerződés van kilátásban.
Valóságos kincsesbánya lesz az ügynökségnek. És Papy rendkívül
elégedettnek látszott.
Szóval nincs baj, fölöslegesen mardossa a kétely.
Hátradől a székében, ízlelgeti a pillanatot. Úgy érzi magát, mint
hercegnő a megkoronázása előtt. Hamarosan ő lesz itt az uralkodó.
A megfeszített munkával töltött évek, a tömérdek áldozat után végre
megkapja a jutalmát.
Bertrand-nak szerette volna ezt bejelenteni. Egy másik férfival
töltötte az éjszakát, de még mindig rá gondol. Vele kellene lennie,
mellette. De ő nagyon messze van. A seb még mindig nyitva, nemigen
akar behegedni.
Az öröm után máris a könnyek.
Soha nem feküdtem volna le ezzel a zsaruval, ha nem hagysz el!

384
 Miközben lehunyt szemmel maga elé képzeli Bertrand arcát,
hirtelen beléhasít valami. Valami, amitől kis híján lefordul a székről.
Egy evidencia.
Valahányszor csak megmutatkozott ez a szörnyeteg, Bertrand sosem
volt ott.
Már úgy is láttam az Árnyékot az utcán, hogy Carole-lal voltam, de
akkor soha, amikor Bertrand-nal. Miért?
Amikor az az elmebeteg legelőször követett, egy olyan buli után
volt, ahová Bertrand nem kísért el.
Mennyi zavarba ejtő egybeesés… Az agya féktelen iramban kezd
forogni, bevillan a garázsos epizód.
Bertrand maga is lekapcsolhatta az áramot, így csalva csapdába. Mi
a bizonyíték rá, hogy valóban tanúja volt annak az autóbalesetnek?
Azon az estén, amikor az árnyékot láttam a kertben, néhány perccel
később Bertrand csöngetett be az ajtómon.
Apám balesete… Megadtam neki a szüleim címét, és a telefonban
arról is meséltem, hogy apa minden reggel sétálni megy.
Az incidensek gyorsított felvételben peregnek a fejében, alig kap
levegőt.
Nem, ez képtelenség!
Mégis úgy érzi, mintha fátyol hullna le a szeméről. Az ég kitisztul,
világosan lát. A körvonalak pontosan kirajzolódnak.
Az Árnyék és Bertrand egy és ugyanaz.

*
**

– Időpontot kell kérnie, uram.

Gomez felmutatja a rendőrigazolványát. Az az érzése, mintha egy
hamisítványt lobogtatna.
– Sürgősen beszélnem kell a doktornővel. Szombaton hagytam is
üzenetet.
– Igen, meghallgattam, amikor megérkeztem – feleli a titkárnő. – De

385
Murat doktornő egész délelőtt rendel.
Alexandre lefegyverzőnek szánt kis mosolyt villant a nőre.
– Majd becsusszanok két páciens között. Tudja, nagyon fontos
ügyben keresem… Mindenképp találkoznom kell vele. Nem fogom
sokáig az idejét rabolni, becsszó.
– Beszélek vele, amint kijön a rendelőből – ígéri meg a titkárnő. –
Addig is foglaljon helyet a váróban.
– Rendben. Köszönöm, hölgyem!
Alexandre illedelmesen leül a helyiségben, ahol már várakozik egy
ötven körüli férfi, aki szemlátomást nem érzi magát valami jól a
bőrében. Még a mellette lévő ványadt szobanövény is jobb formában
van, mint ő. Kövér cseppekben csorog róla az izzadság, módszeresen
rágcsálja a körmét. A zsaru reméli, hogy a rendelőből kijövet jobban
fogja magát érezni, mint befelé menet.
– Maga régóta jár hozzá? – szólal meg tétova hangon a pasas. –
Tényleg nagyon jó szakember, majd meglátja. Én öt éve jövök hozzá
minden héten.
– Ah… És használ?
– Igen. Tudja, azelőtt meg se mertem volna szólítani magát.
– Annyira ijesztőnek tűnök? – aggodalmaskodik Alexandre.
– Ugyan dehogy, nem arról van szó! Hanem miattam… Fóbiáim
vannak. Képtelen vagyok az emberekkel beszélni. Vagyis korábban az
voltam. Most már alakul. És maga? De talán zavarja, ha megkérdezem,
miért van itt. Indiszkrétnek tart.
– Nem, nem zavar – válaszolja Gomez. – Azért jöttem, hogy egy
öngyilkosságról beszéljek vele.
A betegnek kikerekedik a szeme, láthatólag letaglózza ez az
információ. Gomez jobban tette volna, ha hallgat.
– Jaj, nem szabad! Nem szabad, higgye el! Az öngyilkosság nem
megoldás!
– Rendőrparancsnok vagyok, és az egyik nyomozásomban van
szükségem a doktornő tanácsára – magyarázza gyorsan Alexandre.
– Jaj, bocsánat, azt hittem, hogy…

386
 – Semmi baj.
A rendelő ajtaja a legjobbkor nyílik ki. A pszichiáter kikísér egy
fiatal nőt, majd néhány másodpercig tanácskozik a titkárnővel, mielőtt
megjelenne a váró ajtajában. A visszajáró beteget üdvözli, Gomezt
végigméri.
– Parancsnok? Most azonnal fogadom. Azzal a feltétellel, ha nem
tart sokáig.
Alexandre megszorítja a kezét, rákacsint a szobanövény mellett
ücsörgő férfira, és követi a pszichiátert tágas rendelőjébe.
– Elnézést kérek, hogy időpont nélkül estem be, de csak szombaton
szereztem tudomást az ön nevéről, és a dolog meglehetősen sürgős.
– Foglaljon helyet! – invitálja Murat doktornő.
Gomez leül az egyetlen székre, ami az íróasztal előtt áll. A
pszichiáter negyven körüli nő, nem túl előnyös külsővel, de félelmet
ébresztő pillantással.
– Laura Paoliról szeretnék önnel beszélni. Korábban a páciense volt.
– Laura Paoli… Igen, emlékszem – bólint a doktornő. – Mi van
vele?
– Meghalt – közli a zsaru.
A pszichiáterből az információ nem vált ki különösebb reakciót.
– Sejthettem volna. Különben maga nem lenne itt… Mi történt vele?
– Öngyilkos lett, kiugrott az ablakon. Körülbelül úgy hat hónappal
ezelőtt.
Murat doktornő némi időt ad magának, hogy megeméssze a rossz
hírt. A kudarcot.
– Az a tény, hogy nem jött többet magához, nem keltett önben
aggodalmat? – kérdezi a parancsnok.
– Nem. Tudja, ez gyakran előfordul. A páciensek akkor hagyják
abba a kezelést, amikor akarják. És Laura egyébként sem sokáig járt
hozzám. Mindössze ha négyszer volt. Mégis jól emlékszem rá, mert
olyan eset volt, amivel nem mindennap találkozik az ember.
– Örülök, hogy emlékszik rá – mosolyodik el Gomez. – Így tud
nekem beszélni róla, nevezetesen arról, milyen problémái voltak.

387
Először azt mesélje el, kérem, milyen volt Laura, amikor először járt
önnél. Miért volt szüksége magára…
A pszichiáter kényelmesebben elhelyezkedik a székében, keresztbe
rakja a lábát.
– Emlékszem, úgy bámulta a díványt, mintha félne tőle. Holott a
székre ültettem. Állítólag bolond vagyok, doktornő – így kezdte. Persze
ezen meglepődtem. Megkérdeztem tőle, ki állítja azt, hogy bolond,
mire ő azt mondta: Mindenki. A barátaim, a családom… Aztán
elmesélte a történetét. Egy láthatatlan jelenlétet, ami az életét
lidércnyomássá változtatta… Az ablakok kinyíltak a távollétében, a
tárgyak helyet változtattak a polcokon. Fotók tűntek el az albumokból.
Éjszaka zajokat hallott… Eleinte azt gondoltam, valóban zaklatja
valaki, de aztán gyorsan rájöttem, hogy paranoid elmezavarban
szenved.
– Miből jött rá? – kérdezi Gomez.
– Nos, abból, hogy teljesen valószerűtlen dolgokat mesélt. Mi az
ördögnek menne be hozzá valaki – és hogy az ördögbe menne be
betörés nélkül, különösen, hogy még zárat is cseréltetett –, csak azért,
hogy pár csecsebecsét átrakosgasson máshová?
– Miért ne? – veti fel a parancsnok.
– Mert semmi értelme! – jelenti ki a pszichiáter.
– Kivéve, ha az illető épp azt akarja elérni, hogy mindenki
bolondnak higgye. Olyan dolgokat csinál, ami mindenki szemében
teljességgel valószínűtlen – még magában az áldozatéban is –, azért,
hogy senki egy pillanatig ne gondolhassa, hogy nem csak a
szerencsétlen nőnek a fejében létezik…
– Arra céloz, hogy Laurát valóban zaklatták? Olyan információi
vannak, melyek alapján oka van ezt feltételezni?
– Igen.
Murat doktornő olyan arcot vág, mint akit furkósbottal fejbe vágtak.
– Ez esetben rendkívül perverz személlyel lenne dolgunk…
– Úgy van – helyesel Alexandre. – Korábban az egyik kollégám
beszélt nekem Laura Paoliról, nemrégiben pedig egy nő hasonló
ügyben tett feljelentést azon a kapitányságon, ahol én dolgozom, így

388
szükségképpen összekapcsoltam a két ügyet.
– Azt akarja mondani, hogy az illető újrakezdte?
– Sajnos igen, doktornő.
A pszichiáter leveszi a szemüvegét, mintha nem akarná látni a
nyilvánvalót.
– Nem találja ezt egy kicsit különösnek? – kérdezi aztán. – Mármint
azt, hogy ön hallott Lauráról, nem sokkal utána pedig a látóterébe kerül
a másik áldozat?
– Ez a fickó errefelé lakik, a környéken vadászik. Csupán két
áldozatát ismerem, de könnyen előfordulhat, hogy jóval több is van. És
a módszerét, annak időigényességét ismerve szükségszerű, hogy egy
szűk területre korlátozódjon. Egy olyan pszichopata, aki „csak”
megerőszakolja vagy megöli az áldozatait, ide-oda cikázhat
Franciaországban, aztán meg nyugodtan hazamehet. Ez itt egy olyan
fickó, aki hónapokig zaklatja a nőket. Ezért nem távolodhat el az
otthonától, a munkájától, már ha van neki… Tehát az áldozatait
ugyanabból a földrajzi körzetből szedi.
– Nem tudom elhinni – vallja be a doktornő. – És ön szerint mi
lenne a célja?
– Az őrületbe kergetni őket. Utána pedig végezni velük. Laura
hivatalosan kiugrott az ablakon, de szerintem kicsit segített neki.
Murat doktornő megrázza a fejét. Szemmel láthatólag nem hajlandó
hinni ebben a hipotézisben, még ha a meggyőződésének bizonyossága
valamelyest léket kapott is.
– Miért akarná őrületbe kergetni őket, ahogy ön mondja, mielőtt
végezne velük?
Gomez vállat von.
– Ne kérje, hogy átlássam egy pszichopata mély motivációit. Én
inkább a drogdílerekhez, a fegyveres rablókhoz, a stricikhez értek…
– Értem – mosolyodik el a pszichiáter. – Mint mondtam, Lauránál
paranoiát diagnosztizáltam. Kerestem, mik lehettek azok az okok,
melyek kibillentették az egyensúlyából, és ebbe a patologikus állapotba
juttatták. Ahogy említettem, mindössze háromszor-négyszer járt nálam.
Bizonyára nem azt mondtam neki, amit hallani akart, ezért nem jött

389
vissza.
– Valóban nem az öngyilkosság miatt szakadt félbe a kezelés –
erősíti meg Alexandre. – Körülbelül két hónappal azután halt meg,
hogy utoljára itt járt.
– Mondja csak, az a nő, akiről beszélt, az állítólagos másik
áldozat…
Furcsa hangsúllyal ejti ki az áldozat szót. Gomez megérti, hogy nem
sikerült meggyőznie.
– Eszembe jutott valami… Nem hallhatott véletlenül Lauráról?
– Nem ismerik egymást – jelenti ki Gomez.
– Biztos benne, hogy nincsenek közös barátaik? Hogy az a nő, így
vagy úgy, nem szerezhetett tudomást Laura történetéről?
– Miért?
– Ha ez a második áldozat…
– Cloénak hívják – pontosítja Alexandre.
– Ha Cloé hallott erről a történetről, ha félelmet keltett benne, a
későbbiek során ő maga is produkálhatott ugyanolyan tünetegyüttest.
Persze, csak ha megvolt hozzá a megfelelő táptalaj.
Gomez kérdőn pillant rá.
– Mindjárt megmagyarázom…
– Az bizony jó lesz! – jegyzi meg a zsaru gunyorosan.
– Képzeljük el, hogy Cloé rendelkezik ezzel a bizonyos hajlammal.
Más szóval paranoid beállítottságú. Képzeljük el továbbá, hogy hall
arról, min megy keresztül Laura. Meg van róla győződve, hogy a másik
nő valóban zaklatás áldozata. Ez rettegéssel tölti el, arra gondol, hogy
ez borzalmas, hogy ezt nem bírná elviselni. Az is ott motoszkál a
fejében, hogy egy elmebeteg kószál a környéken. Aki akár rá is
kivetheti a hálóját… Aztán már csak egy beindító esemény kell, hogy
ugyanazt az utat járja be, mint Laura.
– Beindító esemény?
– Például egy férfi követi az utcán. Ilyesmi, tudja, mindennap
megesik.
– Pontosan így kezdődött – ismeri el Gomez. – Egy fickó követte,

390
miközben ő az autójához tartott.
– Cloénak vannak pszichiátriai előzményei? Paranoid személyiség
esetleg?
– Fogalmam sincs – vallja be a zsaru.
– Ennek utána kéne járnia, parancsnok. Ki kellene kérdeznie a
rokonait, barátait… Természetesen ezt egy laikusnak nem feltétlenül
könnyű kideríteni, de azt hiszem, az ön szempontjából pillanatnyilag az
az elsődleges, hogy Cloé hallhatott-e Laura esetéről. Amennyiben a
válasz igen, biztos lehet benne, hogy ő is ugyanabban a szindrómában
szenved.
– Nem hinném, de ellenőrizni fogom.
– Most viszont búcsút kell vennem öntől. Nem várathatom tovább a
páciensemet.

391
 46. FEJEZET

CLOÉ NEM EBÉDELT.

Az az érzése, mintha egy csúszócsomó szorítaná össze a zsigereit,
minden egyes lélegzetvételnél egy kicsit jobban.
Ötpercenként megnézi az órát a monitorja jobb alsó sarkában. Nem
tudná megmondani, hogy túl gyorsan vagy túl lassan telik az idő.
Az értekezlet negyedóra múlva kezdődik, Cloé izgul. Mint a művész
színpadra lépés előtt.
Otthagyja az irodát, bemegy a mosdóba. A nagy tükörrel szemben
megigazítja a haját, ellenőrzi a sminkjét, kicsit feljebb gombolja a
blúzát.
Egy vezérigazgatónak szexinek vagy szolidnak kell lennie?
A keze enyhén nyirkos, akárcsak a homloka. Ekkor döbben rá, hogy
megváltozott. Alapvetően, mélyen. Alig pár hónappal ezelőtt sokkal
nagyobb magabiztosságnak adta volna tanújelét. Egy hasonló
pillanatban egyetlen dolgot érzett volna: a diadal ízét.
Csakhogy annyi minden történt oly rövid idő alatt…
Két tenyerét a mosdókagylót körbeölelő zöldes csempére támasztva
lehunyja a szemét.
Sikerült, eljött a nagy nap. Sikerült, az akadályok ellenére,
mindannak ellenére, amivel szembe kellett néznem. Annak ellenére,
amit Bertrand velem tett.
– De mindent elmesélek majd Alexandre-nak, miszlikbe fogja
aprítani!
Nyílik az ajtó, Martins alakja tűnik fel a tükörben. Impozánsan.

392
 Jobb lett volna, ha nem vegyes mosdókat alakítanak ki a cégnél.
– Csak nem vagy ideges? – kérdezi lekezelően az igazgatóhelyettes,
és önelégült képpel végigméri.
Szegény Philip, ha tudnád, mi vár rád!
– Semmi okom rá, hogy ideges legyek.
– Igaz is, hiszen vége a játéknak – mondja sokatmondó mosollyal
Martins.
Fürkészve nézik egymást a tükörben, hosszú másodpercekig állnak
így. Aztán Cloé elindul vissza az irodájába; a folyosón a
vezérigazgatóba botlik.
– Itt az idő, Cloé.
– Menjünk – feleli.
Az Öreg karon fogja, ez a szokatlan testi kontaktus megnyugtatóan
hat rá. Együtt mennek be a nagy tanácsterembe, a vezetők egy része
már ott várakozik. Mintha egy katedrálison vonulnának végig, hogy az
oltárhoz érjenek.
Az asztalokat és a székeket a helyiség végébe tolták. Tehát akkor ez
egy álló értekezlet lesz, vagy inkább egy beszéd.
Martins is megérkezik, kezet szorít pár emberrel. A tekintete ismét
összetalálkozik Cloééval, néma szempárbaj zajlik közöttük. Pardieu az
ablak mellé áll, és csendet kér. A munkatársak félkörben helyezkednek
el vele szemben. Kezdődhet a nagymise.
– Azért hívtam ma össze önöket, hogy egy rendkívül fontos
bejelentést tegyek.
Még a légy zümmögését is meg lehetne hallani. És a szívem
dobogását – gondolja Cloé.
– Úgy döntöttem, két hét múlva nyugdíjba vonulok.
A hír senkit nem lep meg. Már egy ideje be is indultak a fogadások
a trónörökös személyét illetően.
– Nyugodjanak meg, nem ma fogom elmondani a búcsúbeszédemet!
Azt a búcsúpohár mellé tartogatom. Amikor már elég pezsgőt ittak,
könnyebben el tudják majd viselni!
Néhányan halkan nevetgélnek, mások beérik egy mosollyal. Cloé és

393
Martins arca rezzenéstelen marad.
– Ma azért hívtam össze önöket, hogy elmondjam, ki fog a
helyembe lépni az ügynökség élén. Hosszas gondolkodás, valamint az
igazgatótanáccsal való egyeztetés előzte meg a döntésemet. Amit
bizony nem volt könnyű meghozni. Nem mintha pótolhatatlan lennék,
szó sincs róla, azonban az effajta döntés sosem egyszerű.
Na, gyerünk, Papy, mondd már ki! – fohászkodik magában Cloé.
– Június elsejétől az ügynökséget egy olyan személy fogja vezetni,
akit önök mindannyian ismernek, hiszen évek óta nálunk dolgozik…
Cloé hasában tűzgolyó robban szét. A szája akaratlanul is mosolyra
húzódik, a szeme lopva Martins felé pillant, aki holtsápadt.
– Ez a személy tehát körülbelül két hét múlva lép hivatalába –
folytatja Pardieu. – Bízom benne, hogy vele szemben éppoly hűnek és
lojálisnak mutatkoznak majd, mint amilyenek az irányomban voltak.
Fejét Cloé felé fordítja, egyenesen a szemébe néz.
– Az utódom Philip Martins.
A sokk akkora, hogy Cloé úgy érzi, mintha az Öreg egy tőrrel hátba
döfte volna.
Ahogy pontosan ezt is tette.
– Tudom, hogy Philippel a cég jó kezekben lesz. Immár nyolc
esztendeje lépett be hozzánk, s ez idő alatt szilárd tapasztalatra tett
szert, bebizonyította, hogy jó döntéseket tud hozni jó időben, valamint
magáévá tudta tenni azt a csapatszellemet, ami jellemző az
ügynökségre, s aminek egyébként a sikerét is köszönheti.
Cloénak kóvályog a feje. A látóterét apró színes csillagok
szabdalják fel. Már alig hall valamit, csak szavak jutnak el a füléig,
amiknek semmi értelmük.
Szilárd tapasztalat… jó döntések… csapatszellem… siker…
Nem, ennek tényleg nincs értelme.
Még egyszer Philip felé fordítja a szemét, vetélytársa szemében ott
tükröződik az ő veresége. A veresége és egy halálos ítélet.
A fájdalom kegyetlen, a megaláztatás iszonyatos.
Elégedett vagy épp szánakozó pillantások égetik a bőrét, vájnak a

394
húsába.
Amikor kitör a taps, mintha megannyi pofon lenne.
Ekkor kirohan a teremből.

395
 47. FEJEZET

EZ ESETBEN RENDKÍVÜL PERVERZ SZEMÉLLYEL LENNE

DOLGUNK…
Nem kell ahhoz pszichiáter, hogy erre rájöjjön az ember. Gomez
arra gondol, teljesen fölöslegesen vesztegette az idejét. Meg arra, hogy
Laura mennyire egyedül érezhette magát. Egyedül, szemben az
Árnyékkal.
Olyannyira, hogy csak egyetlen kiutat látott: a nagy alábukást az
ismeretlenbe.
Ami Alexandre-t is vonzza. Vonzza és taszítja egyszerre.
A kocsiját a kórház parkolójában hagyja, bemegy a nagy épületbe.
Több napja nem járt már itt. De nem a lelkifurdalás vezette ide a
lépteit, hogy magára hagyta a Kölyköt. Inkább egy parancsoló szükség.
Szüksége van arra, hogy lássa, még ha csak egy üvegfalon keresztül
is.
Az osztályra érve engedélyt kér a főnővértől, hogy bemenjen hozzá.
– Laval urat átszállítottuk máshová – közli vele az ápolónő. – Javult az
állapota, ezért rendes kórterembe helyeztük, a belgyógyászatra.
– Magához tért? – kérdezi bizakodó, gyermeki mosollyal Gomez.
– Nem, továbbra is kómában van. De már nincs szüksége gépi
lélegeztetésre.
A nővér megmutatja neki, merre menjen, majd visszatér a
betegeihez. Alexandre lassan ocsúdik a felindultságból. Egy
másodpercig azt hitte, megtörtént a csoda.
Elindul a folyosókon, eltéved, segítséget kér.
Öt perccel később végre belép Laval szobájába – lábujjhegyen.

396
Mintha attól tartana, hogy felébreszti. Miközben annyira szeretné
felébreszteni…
Odahúz egy széket az ágy mellé, leveszi a dzsekijét, leül.
– Szia, Csipkerózsika! Egész pofás az új szobád!
Megfogja a Kölyök kezét, az övébe szorítja.
– Tény és való, hogy jobb színben vagy.
Laval arca szinte teljesen rendbe jött, ugyanolyan finom és nemes
vonású, mint azelőtt. Persze még mindig infúzión van. Mindkét karjába
be van kötve egy-egy. Rá van kapcsolva egy gép is, ami a vérnyomását
és a szívverését figyeli.
Az orrában és a torkában viszont már nincs cső, és némelyik kötést
is levették róla.
De a lába nem nőtt ki. És a szeme továbbra is reménytelenül csukva.
– Ezt neked hoztam – tesz le a parancsnok egy kis noteszt az
éjjeliszekrényre. – Nem olvasnivaló, ugyanis üres…
Gomez elengedi a hadnagy kezét, a zsebéből tollat halászik elő.
Kinyitja a térdén a noteszt, az első oldalra felírja a dátumot.
– Ez afféle fedélzeti napló – magyarázza. – Ebbe fogom feljegyezni
napról napra, hogyan javul az állapotod. Beírom azt is, ki járt nálad
látogatóban, milyen dolgok történtek, amiket nem láthatsz. De amikről
talán szívesen értesülnél, amikor… amikor majd felébredsz.
Alexandre szálkás betűivel néhány sort ír, majd újra a Kölyökre
emeli a szemét.
– Ne haragudj! – mondja. – Napokig nem jöttem, tudom. De el
voltam foglalva. Egy nyomozással.
Hirtelen eszébe jut, mennyire szerette Laval a focit. Maga is játszott
amatőrként.
Amikor még két lába volt.
Alexandre torka elszorul, a könnyeit nyeldesi.
– Annak ellenére, hogy cserepadra tettek, mióta te ezen az ágyon
dekkolsz, úgy döntöttem, mégis visszamegyek a pályára. Azt hiszem,
jókora disznóságra bukkantam. Egy rohadék csajokat készít ki, azzal
szórakozik, hogy az őrületbe kergeti őket, míg ki nem ugranak az

397
ablakon. A pszichopaták ugyan nem igazán az én asztalom, de mivel
senki nem hajlandó foglalkozni az üggyel, ráálltam… Így legalább én
nem őrülök meg! És még ha nem is jövök mindennap, tudnod kell,
hogy gondolok rád. Méghozzá minden áldott nap. Minden egyes
percben. Minden kurva másodpercben…
Alexandre hirtelen hátrafordul, Villard kapitány áll a szoba
ajtajában. És mosolyog, szinte gyengéden.
Gomez gyorsan elengedi a Kölyök kezét, összecsukja a noteszt.
– Nyugodtan fogd csak tovább a kezét! – lép közelebb Villard.
A két férfi néhány pillanatig nézi egymást, majd Villard is leül.
– Jobban van, ugye?
– Úgy tűnik – bólint Alexandre. – Mindenesetre jobb színben van.
És most már egyedül lélegzik.
– És te? Te hogy vagy?
Gomezt meglepi Villard kérdése. Válaszul csak megvonja a vállát.
– Mihez kezdesz a napjaiddal? Nem unatkozol túlságosan?
– Sálakat kötögetek a jótékonysági egyletnek.
– Állítólag fű alatt nyomozol. Igaz?
– Mi mást tehetnék? Pocsékul kötök.
A parancsnok visszaveszi a kezébe Laval kezét.
– Szerinted fel fog ébredni? – kérdezi Villard.
– Fogalmam sincs. De ha az életemet adhatnám azért, hogy ő
visszakapja az övét, megtenném.
A kapitány megcsóválja a fejét.
– Mindig is szeretted a nagy szavakat, igaz, Alex?
– Ez az igazság. Az én hibám, hogy ebben az állapotban van. És
esküszöm neked, hogy szeretnék a helyében lenni. Nemcsak azért,
hogy ne kelljen elviselnie azt, amit elvisel, hanem mert engem nagyon
is kisegítene, ha kómában lennék.
Villard egyszeriben feszengeni kezd.
– Alex, nem nagyon voltunk segítségedre, amikor a feleséged
elment, de…

398
 – Mondd nyugodtan, hogy meghalt – vág a szavába ridegen Gomez.
– Amikor a feleséged meghalt – helyesbít Villard. – De nem
akartad, hogy segítsünk. Légüres teret hoztál létre magad körül.
– Nem. Beszippantott az üresség. Az nem ugyanaz.
– Tudom, hogy te nem akartad ezt. Mindannyian tudjuk, hogy nem
akartad. Hogy nem akartad veszélybe sodorni Lavalt. Nem felejtettük
el, ki vagy.
Gomez megint érzi a feltoluló könnyeket. Felveszi a dzsekijét, és
lehajol, hogy homlokon csókolja Lavalt.
– Holnap visszajövök, kishaver. Legyél jó, ne hergeld nagyon az
ápolónőket.
Aztán megszorítja a helyettese kezét.
– Köszönöm, öregem – mondja.
– Mit? – lepődik meg Villard.
– Köszönöm, és kész.
Azzal kimegy az ajtón, és gyors léptekkel elindul a folyosón, hogy
mielőbb maga mögött hagyja ezt a helyet, ami a betegség és a halál
szagát árasztja. Sophie legalább ettől megmenekült. Az utolsó éveit az
otthonukban élte le, mellette.
Amint kilép a szabadba, cigarettára gyújt, mélyet szippant a
nikotinnal aromásított oxigénből. Micsoda gyönyörűség…

Gomez hazamenekül, aztán a kanapén elterülve bedob egy olyan

reggelit, amitől egy dietetikus elájulna.
Ma este visszamegy Cloéhoz. Hogy gondoskodjon a biztonságáról.
Egészen közelről gondoskodjon…
Nem lett volna szabad lefeküdnie vele, tökéletesen tisztában van
ezzel. De nem igazán bánja. Sőt, alig várja, hogy újra megtegye,
jóllehet a gondolattól szinte hányingere lesz. Undorodik saját magától.
Rezegni kezd a mobilja, kinyújtja a karját, hogy felvegye a
dohányzóasztalról.
– Igen?

399
 – Szia, Alexandre, Valentine vagyok.
– Valentine… – mosolyodik el Gomez. – Hogy vagy?
– Ezt inkább nekem kell tőled kérdeznem – feleli a fiatal nő.
– Inkább ne kérdezd.
Rövid csönd, majd Valentine belevág.
– Arra gondoltam, esetleg találkozhatnánk ma este. Nem leszek
szolgálatban, és tartozom neked egy vacsorameghívással.
– Nem tartozol semmivel. És ma estére már be van tervezve valami.
Gomez érzékeli a csalódottságot a rádióhullámok túlsó végén, egy
pillanatig habozik. Élvezet és reménytelenség milyen jól
összekapcsolódik néha…
– De délután találkozhatunk, ha akarod.
– Nem a legjobb időpont a vacsorához! – nevet Valentine.
– Akkor hívj meg egy kávéra.
– Rendben. Nálam?
Alexandre elképzel egy forró délutáni légyottot, de inkább kitér
előle. Egyelőre.
– Találkozzunk inkább a városban – mondja. – Ismered a Racine
utcai pubot?
– Nem, de oda fogok találni – feleli a fiatal nő.
– Ötkor ott, megfelel?
– Meg – nyugtázza Valentine. – Akkor viszlát délután.
– Csókollak – mondja Gomez, mielőtt letenné.
A kanapé másik végébe dobja a telefont, felsóhajt. Felvesz egy
bekeretezett képet az asztalról, a térdére teszi. Szomorúan Sophie-ra
mosolyog.
– Marhaságokat csinálok, tudom… De még itt vagyok, állom a
szavam, látod. Legalábbis egyelőre. Pedig nem is ígértem neked
semmit, emlékszel?… Hogy is emlékezhetnél? Már csak én
emlékszem… Ami annyira fáj, hogy bele lehet dögleni.

400
 **

Annyira fáj, hogy bele lehet dögleni.

Cloé magára csukta az irodája ajtaját. Az ablakkal szemben áll,
homlokát az üvegnek dönti, állkapcsa összepréselődik, mintha
ráharapna a kudarcra.
Hogy merészelte Pardieu ilyesmivel sújtani?
Hogy lehetett ez a szemétláda ennyire cinikus, ilyen kegyetlen?
Nathalie koppint egyet az ajtón, rögtön utána be is lép.
– Cloé? Azért jöttem, hogy megké…
– Menjen ki! – utasítja a felettese tompa hangon.
– De…
– Menjen ki! – ismétli meg Cloé anélkül, hogy megfordulna.
Végre becsukódik a titkárnő háta mögött az ajtó. Cloé ajka remegni
kezd, a torka összeszorul.
Nem szabad sírni addig, amíg haza nem ér.
Az ajtó újra kinyílik, Cloé becsukja a szemét.
– Mondtam már, hogy menjen ki!
– Beszélnem kell magával – hallatszik egy férfihang.
Egy hang, amit mostantól gyűlöl. Megfordul, hogy szembenézzen
Pardieu-vel.
– Megértem a csalódottságát. De az előbbi reakciója… Ahogy
kirohant! Jobban örültem volna valamivel több visszafogottságnak.
Valamivel több professzionalizmusnak.
– Ó, igazán sajnálom, hogy a reakciómmal nem nyertem el a
tetszését, vezérigazgató úr!
Olyan hangon szólt hozzá, ahogy még soha. Dühvel vegyes
arroganciával.
– Netán jobban örült volna, ha én is tapsolok? – teszi hozzá.
– Képzelem, mennyire utál most, kicsikém – sóhajtja Pardieu. –
De…
– Ne nevezzen többet kicsikémnek. Van nevem. Cloé

401
Beauchampnak hívnak.
A vezérigazgató kissé pajkosan mosolyog rá. Mintha az egész
pusztán játék lenne.
– Látom, nincs olyan állapotban, hogy meghallgasson. Majd máskor
visszatérünk rá.
– Ahogy jónak látja, vezérigazgató úr – vágja rá Cloé.
Pardieu végre távozik, halkan behúzva maga mögött az ajtót.
Cloé egy pillanatig mozdulatlanul áll.
Tekintete szinte lángra lobbantja az íróasztalán tornyosuló
dossziékupacokat. Amik mintha fityiszt mutatnának neki.
Hirtelen felkap egyet, és durván az ajtóhoz vágja. A papírok
szanaszét szóródnak a padlón, Cloé vadul rájuk tapos. Majd síri
csendben egymás után keresztülhajigálja a helyiségen az oly becses
aktákat. Végül elcsigázva, kábán a székébe roskad.

*
**

Gomez kijön a zuhany alól, és valami tiszta ruha keresésére indul.

Ideje lenne beindítani a mosógépet, ha nem akarja gatyában találni
magát.
Lerobog a lépcsőn, úgy dönt, gyalog megy a pubba, hogy
kihasználja ezt a meleg tavaszi napot. Mintha a nap fel tudná olvasztani
a jeget.
Pedig az ilyen vastaggal úgysem tud mit kezdeni…
Egy olyan nővel készül találkozni, aki valamit vár tőle. Aki
bizonyára szerelmes is belé. Arra készül, hogy megmondja neki,
felejtse el. Vagy reményt ad neki, még nem döntötte el.
Utána pedig egy másikkal fog találkozni, akit a karjába vesz, akivel
szeretkezni fog ma éjjel.
Bármit, csak ne bukjon alá. Belekapaszkodni bármibe, bárkibe.
Kitölteni valamivel azt az űrt, ami ott növekszik benne,
kérlelhetetlenül. És ami szédítő örvénybe szippantja.
A gondolataiba veszve, öreg bőrdzsekije zsebébe dugott kézzel,

402
gyors léptekkel megy előre.
Nem veszi észre az Árnyékot, ami távolról követi.

*
**

Öt óra van, mire Cloé összeszedi annyira magát, hogy elhagyja az

odúját. Egy perccel sem tud tovább maradni ezen a helyen, még ha
utolsóként akart is távozni, hogy ne kelljen senkivel találkozni a
folyosón.
Hogy ujjonghat mind. Hogy röhöghetnek a háta mögött.
A rohadékok.
Jókora pofont kapott, a Beauchamp! Most legalább tudja, hol a
helye.
Elképzeli a gúnyos vihogást az ajtók mögött, maga előtt látja a
csúfondáros pillantásokat. Az olcsó tréfákat. Egy pillanatra nem merül
fel benne, hogy valaki esetleg szánakozhat is a sorsán.
Amikor elpusztul a ragadozó, örvendezik a vad!
Az egész délutánt azzal töltötte, hogy az Öreget átkozta. Azt
figyelte, hogy szökken szárba benne a mélységes gyűlölet. Azon
fantáziált, hogy fizettethetné meg ezt vele.
Hogy fogja megfizettetni.
A lift felé tartva meglátja az ellenkező irányból jövő Martinst.
Mihelyt a férfi észreveszi, kihúzza a vállát, kidülleszti a mellkasát.
Mint a domináns hím, aki mutatni akarja, hogy ő az erősebb.
Elkerülhetetlen, hogy elmenjenek egymás mellett, de a tekintetük
kerüli egymást.
Cloé hívja a liftet, egy pillantást vet Pardieu irodájára, ami a folyosó
legvégén van.
Mostantól ő a legfőbb ellensége.
Nem, nem ő.
Tudja, hogy újabb gyengesége el fogja bűvölni a sötétséget, és
végképp tökéletes prédává teszi.

403
 *
**

Végül mégsem kérte arra, hogy felejtse el. Egyébként semmit nem
kért tőle.
Csak hagyta magát. Az volt az érzése, mintha végtelenül fáradt
szívére selyemtakaró borulna. Az volt az érzése, mintha a fogai puha,
zamatos húsba mélyednének, mintha friss vérrel csillapítaná a szomját.
Pedig az ő szomját semmi nem csillapíthatja. Ahogy semmi nem
melegítheti fel már haldokló szívét.
Mindez csupán haladék.
Amikor Valentine megfogta a kezét, nem húzta vissza.
Amikor arca az övéhez közeledett, megcsókolta.
Aztán faképnél hagyta a pub kellős közepén.
Dolgom van, hamarosan találkozunk.
A lány még csak nem is tiltakozott. Szemlátomást még azoknak a
morzsáknak is örül, amit kegyeskedik odavetni neki.
Alexandre a házuk elé ér, azonnal beszáll az autóba, felteszi a tetőre
a villogót. Már nem sokáig zsaru, tudja ezt. Addig is kihasználja.
Hamarosan minden véget ér.
Cloé, Valentine, a karrierje.
Az élete.
Minden csak illúzió. Hiszen Sophie halott.
Lélegzik, dohányzik, eszik, iszik, még fel is áll neki. Dobog a szíve,
néha kicsit erősen is. Tele van a feje emlékekkel, amik fennmaradnak
az összeomlásban.
De mindez csak délibáb.
Hiszen ő már halott.

404
 48. FEJEZET

CLOE MEGFELEDKEZETT A LAKATOSRÓL. A mester

cigarettázva ácsorog a ház előtt.
Cloénak meg sem fordul a fejében, hogy elnézést kérjen a késésért,
hagyja, hadd foglalatoskodjon a bejárati ajtóval, ő bemenekül a
nappaliba. Tölt magának egy fél pohár whiskyt, narancslevet önt
hozzá, és bekucorodik az egyik fotelba.
Ez az egész csak álom. Egy lidérces álom. Biztosan mindjárt
kinyílik a szeme. És minden a helyére kerül.
Második pohár.
Az jut erről eszébe, amikor Lisa lezuhant. Közvetlenül utána
ugyanezt mondogatta magának.
Képtelenség, hogy ilyen szörnyűség történt. Hogy velünk történt.
Ez csak egy rossz álom, mindjárt fel fogok ébredni… Holnap
reggelre minden eltörlődik.
De soha nem ébredt fel. Lisa sem.
Vagyis igaz volt.
Bekapcsolja a laptopját, hogy előássa a feledésből az önéletrajzát,
ami több mint három évvel ezelőtt íródott. Egy olyan időszakban,
amikor felmerült benne a gondolat, hogy otthagyja az ügynökséget,
hogy másutt próbálja ki magát. Leporolni, írni egy motivációs levelet.
És holnap beadni a jelentkezését egy másik céghez.
A látása elhomályosul, lehunyja a szemét. Mindent újrakezdeni,
nulláról. Vagy majdnem. Új karriert építeni egy másik vállalatnál. Új
kollégákkal, új főnökkel. Egy újnak nyalni a talpát. Bebizonyítani,
hogy értékes, hogy ő a legjobb.

405
 – Nem én vagyok a legjobb – suttogja. – Már semmi nem vagyok…
Dühös mozdulattal letörli a könnyeit, kiissza a poharát.
– Martinst választották, ez azt jelenti, hogy én már nem érek
semmit!
Becsukja a notebookot, felpattan, fel-alá kezd járkálni a nappaliban.
– Ez az egész a te hibád, te gané! – üvölt fel hirtelen. – Az egész
miattad van! És esküszöm, hogy megfizetsz érte!
A helyiség ajtajában felbukkan a lakatos, megrökönyödött arccal
néz rá.
– Hozzám tetszett beszélni? – kérdezi megszeppenve.
Cloé megrázza a fejét.
– Telefonáltam – állítja. – Befejezte?
– Nem, még nem… Megyek is vissza.
Úgy van, menj is. Intézd úgy, hogy az a szemét ne tudja többé
betenni ide a lábát.
Az a szemét Bertrand. De ugyanúgy lehetne Martins is… Ha ez a
helyzet, akkor a fekete ruhás fickó missziója lezárult. Soha többé nem
látja viszont, és a semmire fog most kidobni közel száz eurót. De mi az
a száz euró a darabokra tört álmához képest?
Darabokra tört. Mint Lisa gerince.

*
**

A lakatos még ott van, amikor Gomez megjelenik annak a házánál,

akit még mindig kliensének nevez.
A parancsnok kezet szorít a mesterrel.
– A hölgy a nappaliban van! – suttogja a lakatos. – És nagyon
morcosnak tűnik!
– A hölgy mindig morcos – jegyzi meg mosolyogva Gomez.
Cloét csakugyan a nappaliban találja, összefont karral áll az ablak
előtt, és a kertet bámulja. Mintha órák óta nem mozdult volna onnan.
– Jó estét…

406
 Amikor megfordul, Alexandre azonnal megérti, hogy gyötrelmes
napja volt.
A tekintete olyan, mint egy tragikus fejezetnél kinyitott könyv.
Odamegy hozzá, ugyanakkor tétovázik, megérintse-e. Az a különös
érzése van, mintha az előző éjszaka nagyon messze lenne már. Hogy
újra idegenek lettek egymásnak.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Tölts magadnak, ha kérsz – mondja Cloé, és visszafordul az ablak
felé.
Alexandre ekkor veszi észre a whiskysüveget a dohányzóasztalon,
mellette az üres poharat.
– Látom, te már elkezdted nélkülem… Pedig ezt megbeszéltük,
nem?
– Ha azért jöttél, hogy erkölcsi prédikációt tarts nekem, jobb, ha
elmész – mordul rá Cloé.
– Azért jöttem, hogy megvédjelek. És köszönöm a szíves
fogadtatást.
Cloé gúnyosan felnevet.
– Azért, hogy megvédj? Nem inkább, hogy kellemesen töltsd az
időd?
Alexandre maga felé fordítja. Cloé a szemébe fúrja a szemét. Most
már képes állni a tekintetét. Megszokás kérdése.
– Akarod, hogy felfrissítsem a memóriádat? – kérdezi Alexandre. –
Te tüzeltél fel, nem emlékszel?
– Nem kellett nagyon erőlködnöm.
Alexandre elmosolyodik, a mosolya felér egy arcul köpéssel.
– Mit akarsz? Ellenállhatatlan vagy! Ezt próbálod a tudtomra adni?
Milyen furcsa, hogy a pasid mégis lelépett… Nem is értem, miért!
Amikor olyan gyengéd vagy, olyan kedves!
Cloé kiszabadítja magát a kezéből, homlokát az üvegnek támasztja.
– Jöjjön, és öljön meg, az is jobb lesz.
A zsaru sóhajt egyet, és mégis tölt magának egy pohárral a

407
malátapárlatból.
– Csodás… Javaslom, felejtsük el ezt a szóváltást, rendben?
– Rendben – mormogja Cloé. – Pocsékul vagyok, bocsánat.
– Rájöttem. Újra láttad? – találgat Alexandre, és meggyújt egy
Marlborót.
Cloé hallgatásba burkolózik, továbbra is a néptelen utcát bámulja,
mintha hirtelenjében izgalmassá vált volna.
– A kőszobor-alakításod tökéletes… Annyira nehezedre esik
beszélni?
A lakatos tapintatosan kettőt koppint a nappali ajtaján.
– Befejeztem, asszonyom. A két kulcscsomót letettem az
előszobában.
Cloé megfogja a táskáját, kiveszi belőle a csekkfüzetét. A lakatos
odaadja neki a számlát, és illedelmesen várakozik, közben
reménykedve sandít a whiskysüvegre, hátha megkínálják egy kis
aperitiffel.
De Cloé egyetlen szó nélkül a kezébe nyomja a csekket.
– Rendben, köszönöm – mondja a mester. – Remélem, hogy ezek
után már nem fogja senki háborgatni.
– Viszontlátásra! – feleli Cloé. – Nem kísérem ki, ismeri a járást.
A lakatos a csekket a táskájába süllyeszti, és kezet fog Cloéval.
– Szép estét! – köszön el, némi iróniával a hangjában.
Gomez nézi, ahogy Cloé újratölti a poharát.
A harmadikat.
– Na jó, most hogy már magunkra maradtunk, elmondanád végre,
mi történt?
– Ő győzött! – mormogja Cloé, és kimenekül a konyhába.
Gomez a szemét forgatva követi.
– Nem szeretem a találós kérdéseket – jegyzi meg.
Cloé beindítja a mosogatógépet. Minden mozdulata hirtelen,
Alexandre sejti, hogy legszívesebben csapkodna.
– Nos? – nógatja a parancsnok. – Mit jelent az, hogy ő győzött?

408
 – Pardieu Martinsnek adta a posztot.
– A francba! – Gomez csak ennyit mond. – És hogy jelentette be
neked?
– Összecsődítette a cég dolgozóinak a felét, és egy csinos kis
beszédet vágott le arról a rendkívüli személyről, aki a helyébe lép!
Csak éppen ez a személy nem én vagyok. Az ilyesmit nevezik
nyilvános megszégyenítésnek, azt hiszem.
– Undorító – ismeri el Alexandre. – Beszéltél vele? Mármint
utána…
– Legszívesebben megölném. Úgyhogy nem, nem beszéltem vele.
– Mit fogsz csinálni?
– Fogalmam sincs… Keresek egy másik állást, gondolom. Ezután a
sértés után nem tudom elképzelni, hogy maradjak.
– Miért mondtad azt, hogy ő győzött?
– Ez az állás az enyém volt. És azért úszott el az orrom előtt, mert
az utóbbi időben nem voltam a helyzet magaslatán. Késtem, hibáztam,
nem mentem be dolgozni… Szóval igen, ő győzött! Nem leszek
vezérigazgató! Sosem leszek már vezérigazgató!
Gomeznek eszébe jut a szupermarket személyzetise. Az a seggfej
Pastor.
Számos késés, számos igazolatlan hiányzás, számos hibázás
munkavégzés közben…
– Nem ezt érdemeltem – folytatja Cloé, akinek egyszeriben megered
a nyelve. – Az Öreg máris elfelejtette azokat az éveket, amikor mint
egy őrült húztam az igát, azokat a szerződéseket, amiket nekem
köszönhetően írt alá… Azt a rengeteg lóvét, amit én szereztem a kurva
ügynökségének!
– Az embereknek rögtön rövid lesz a memóriájuk, ha úgy
kényelmesebb nekik.
– Nem hiszek a te pszichopata sztoridban – jelenti ki hirtelen Cloé.
– Szerintem valaki olyanról van szó, aki ki akart billenteni az
egyensúlyomból, hogy ne én kapjam meg az állást.
– Kicsoda?… Gyerünk, mondd!

409
 – Martins, természetesen.
Gomez leül, kivesz egy almát a gyümölcsöskosárból.
– Megsejtette, hogy én fogom megkapni a posztot, ezért mindent
megtett, hogy eltávolítson! – fakad ki Cloé. – Valld be, hogy ez a
hipotézis nagyon is elképzelhető!
– Az – enged Gomez. – Én mégsem hiszek benne. A munka világa
kíméletlen, ezt elismerem. De azért ennyi kockázatot vállalni…
Könnyen felismerhetted volna, hiszen az irodában nap mint nap
találkozol vele.
– A piszkos munkát nem ő csinálta, az nem az ő műfaja. Lefizetett
valakit.
– Nem lenne könnyű olyan fickót találni, aki képes egy ilyen
munkát elvégezni.
– Azt hiszem, Bertrand az, az exem. Egyszer csak fejbe vágott a
felismerés. Hirtelen rájöttem, hogy soha nem volt ott, amikor az
Árnyék megmutatkozott.
– Ez terhelő bizonyítéknak bizony nagyon sovány… Milyen
indítékból tette volna szerinted?
– Hát nem érted? Pénzért, természetesen! Martins lefizette Bertrand-
t. Először elcsábított, utána lendült támadásba.
– Nincs kizárva – fogadja el Gomez. – Tény, hogy Bertrand-nak
volt kulcsa a lakásodhoz. Hogy ismeri a szokásaidat… Kicsit
közelebbről megnézem magamnak.
– Hogyan? – aggodalmaskodik Cloé.
– Jelzem: ez a munkám. Szóval bízz bennem! Nem fog észrevenni
semmit.
Cloé szeme a semmibe réved, állkapcsa összeszorul. A kudarctól. A
dühtől. Gomez megfogja a kezét, hagyja.
– Akarod, hogy elmenjünk valahová vacsorázni? – veti fel a zsaru. –
Csak hogy eltereljük a gondolataidat.
– Fáradt vagyok, és nem vagyok éhes. Te nem tudod felfogni,
mekkora csapás ez nekem.
– De, el tudom képzelni, mennyire csalódott vagy. Téged azonban

410
nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen hagyd magad a földbe
döngölni. Talpra állsz, és megtalálod másutt, amire vágysz. Erős vagy.
Cloé felnevet, reménytelenséggel vegyes keserűséggel. Azzal a fajta
nevetéssel, ami a könnyeket szokta megelőzni.
– Nem vagyok erős. Ez csak csalóka látszat… Egy árnyéktól
rettegek!
– A helyedben mindenki ugyanígy tenne. Szóval ne legyél túl
kemény magaddal, jó?
Elengedi a kezét, ami hideg maradt a kezében.
– Azt szeretném, ha összeírnád nekem az összes embert, akit
ismersz.
Cloé szeme kikerekedik.
– Barátokat, szomszédokat, volt szomszédokat, kollégákat…
Egyszóval mindenkit – magyarázza Gomez.
– Ugye csak viccelsz?
– Egyáltalán nem. Tudom, hogy rengeteg embert ismersz, de…
akkor is muszáj. Ez segíthet megtalálnom a láthatatlan fickót.
– Tényleg? De hát mondom, hogy…
– Nem tudjuk, hogy kicsoda. Még nem. És egyetlen lehetséges
szálat sem akarok félretenni. Szóval tedd, amit mondtam, légy szíves.
Össze fogom hasonlítani ezt a listát azokéval, akik Laura
környezetében voltak a közelebbi vagy a távolabbi múltban. Meg kell
találnom a közös pontot közted és ez a lány között.
– De hát ő már meghalt! – csattan fel Cloé. – Nem értem, hogy
tudnád…
– Kifaggatom a rokonait, a barátait, az exeit.
Cloé egy pillanatig némán fürkészi Gomez arcát.
– Neked adták a nyomozást?
A parancsnok állja Cloé tekintetét.
– Nem – feleli. – A főnököm úgy véli, nincs elegendő tényszerű
elem. De ez nem fog megakadályozni abban, hogy folytassam. Amúgy
semmi sem fog megakadályozni benne.

411
 Cloé nem szól semmit. Gomez azonban sejti, hogy haragszik rá.
– Vannak benn haverjaim. Ha valamilyen információra lesz
szükségem, hozzájuk fordulhatok. Én a magam részéről továbbra is
meg vagyok győződve, hogy ez egy elmebeteg, aki kikészítette Laurát,
mielőtt téged zaklatni kezdett volna.
– Mivel foglalkozott ez a Laura? – kérdezi hirtelen Cloé.
– Pénztáros volt egy szupermarketben.
– Pénztáros?! És gondolod, hogy voltak közös barátaink? – vágja az
arcába Cloé undok mosollyal.
– Oppardon! – röhög fel gúnyosan a parancsnok. – Hogy is
tételezhettem fel ilyesmit? Hogyan merészeltem azt képzelni, hogy
Beauchamp kisasszonynak a legcsekélyebb köze is lehetett egy
közönséges pénztárosnőhöz? Hát én tényleg egy ökör vagyok!
– Hagyd abba! – rivall rá Cloé.
– Neked kéne abbahagynod. Te mindenkit lenézel, aki nem egyenlő
rangú veled, igaz?
A bejárati csengő hangja gátolja meg őket abban, hogy ezen a rossz
úton továbbmenjenek. Cloé elindul az ajtó felé, nyomában az
őrangyalával.
Egy rosszfiú képű őrangyal, 9 mm-es parabellummal.
– Nem tetettél fel kukucskálót? – suttogja szemrehányóan
Alexandre.
– Nem volt hozzá felszerelése. És egyébként is meg kell kérdeznem
a tulajdonost…
Cloé a fülét az ajtóra tapasztja, és megkérdezi:
– Ki az?
– Caro. Quentinnel vagyok.

*
**

Jobban hasonlít az egész egy állóháborúra, mint szívélyes baráti

összejövetelre.

412
 A dohányzóasztal egyik oldalán, a kanapén, Carole és Quentin.
Velük szemben az egyik fotelben Alexandre, aki gátlástalanul
mustrálja őket.
Banalitásokról beszélgetnek. Bedugult utakról, a közelgő nyárról, az
emelkedő hőmérsékletről.
Akkor viszont miért ilyen hideg a légkör? Mintha északi szél söpört
volna végig a nappalin.
Carole rettenetesen feszült, de megpróbálja fenntartani a
látszatmosolyt, miközben Cloé italt tölt a poharakba, és kirak az
asztalra némi rágcsálnivalót.
– A környéken jártunk, kedvem támadt beugrani, hogy lássam, hogy
vagy…
Cloé végre leül Alexandre mellé.
– Nem túl jól – feleli jeges hangon. – Munkahelyi gondjaim vannak.
– Már megint az öreg hepciáskodik?
– Már nem fog túl sokáig hepciáskodni. Otthagyom az ügynökséget.
– Tényleg? És a vezérigazgatói állás?
– Martins kapta meg – kortyol Cloé a poharába. A negyedikbe.
– A csudába! – sajnálkozik Carole.
Hosszú csend telepszik rájuk, tovább mélyítve az árkot. Aztán
Carole érdeklődéssel fordul a vele szemben ülő férfi felé, akit Cloé
csak a keresztnevén mutatott be, minden kommentár nélkül. Külsőre
nem olyan, mint amilyenek általában lenni szoktak gimnáziumi
barátnője hódításai. Inkább úgy fest, mint egy bandita. Vonzó, de
ijesztő.
És a szeme… Egy tébolyulté.
– És maga, Alexandre? Maga mivel foglalkozik?
Gomez merőn néz rá, Carole azonnal elkapja a szemét, mintha éles
fény vakítaná el.
– Rendőrparancsnok vagyok.
– Igazán? – kérdezi bután Carole.
– Zavarja talán?

413
 – Miért zavarna minket? – szól közbe Quentin.
A hangulat olyan nyomott, hogy Carole meglazítja a nyaka köré
tekert kendőt.
– Gomez parancsnok az után a férfi után nyomoz, aki zaklat engem
– jegyzi meg álnok mosollyal Cloé. – Tudjátok, aki nem létezik!
Carole sóhajt egyet, Quentin visszamosolyog Cloéra.
– Azt hittük, hogy… együtt vagytok – mondja. – A nyomozáshoz
kicsit késő van már, nem? Túlórázik, parancsnok?
A két férfi farkasszemet néz egymással, Quentin nem fordítja el a
szemét.
– Huszonnégy órás szolgálatban vagyok – feleli kajánul Alexandre.
– Roppant hatékony rendőrségünk van! – vigyorog az ápoló. – Ez
megnyugtató. Melyik kapitányságon dolgozik?
– A Val-de-Marne megyei kapitányság bűnügyi osztályán.
– Á… És hogy halad a nyomozás?
– Nagy léptekkel. Nemsokára rács mögé juttatom azt a fickót.
– Annál jobb – szólal meg bátortalanul Carole.
– Egyikőjük sem hisz ebben a rejtélyes támadóban, ugye? – találja
ki a parancsnok.
– Így van, nem hisznek benne – erősíti meg a feltételezését Cloé. –
Azt javasolták, forduljak pszichiáterhez. Meg kell hagyni: Quentin
aztán ért az elmebetegekhez… Az éjszakáit azzal tölti, hogy rájuk
felügyel. Nem csoda, ha mindenütt azt vél látni!
– Sosem állítottam, hogy beteg vagy – helyesbít meglepő
higgadtsággal Quentin.
– Nem, te csak annyit mondtál, hogy paranoiás vagyok. És mi a
paranoia, ha nem egy elmebaj?
– Azt hiszem, nem volt jó ötlet benéznünk – sóhajt fel Quentin,
Carole combjára téve a kezét.
Carole másodpercről másodpercre egyre jobban elkámpicsorodik.
– Szerintem Cloénak nem igazán van most kedve hozzánk –
folytatja az ápoló. – Úgyhogy talán jobb is lenne, ha elbúcsúznánk, és

414
hagynánk, hadd folytassa a parancsnok a vizsgálódásait.
Carole a barátnőjére emeli a szemét, látszik rajta, hogy mindjárt
sírva fakad.
– Az életed végéig neheztelni fogsz rám? – kérdezi elszorult
torokkal. – Én csak segíteni akartam neked.
Cloé egy pillanatig habozik, majd éles hangon azt mondja:
– Az az őrült megtámadott. Megerőszakolt.
Carole kis híján elejti a poharat.
– Istenem, de hát…
Cloé kimegy a helyiségből, egy szót se szól többet. Hallatszik, hogy
a folyosó túlsó végén súlyosan becsapódik egy ajtó. Carole
megkövülten ül a kanapén, kezében a poharával.
– Csakugyan jobb lenne, ha elmennének – javasolja Gomez. –
Cloénak nagyon pocsék napja volt, azt hiszem, nem ez a megfelelő
pillanat a kibékülésre. Talán majd egyszer máskor…
– Igen… Én… Elmegyünk – motyogja Carole.
Mindhárman felállnak, Quentin közelebb lép Alexandre-hoz.
– Megnyugtató számunkra, hogy ön itt van – mondja.
– Istenem – mormogja megint Carole. – De miért nem szólt nekem
róla?
Gomez kikíséri őket, az ajtóban kezet szorít velük.
– Legalább a zárat kicseréltette? – kérdezi aggodalmasan Quentin.
– Igen, az előbb ment el a lakatos. De miért kérdezi ezt, mikor maga
nem is hisz annak a fickónak a létezésében?
– Azok után, amint az imént mondott Cloé, arra kell gondolnom,
talán mégis tévedtünk – ismeri el bánatos arccal az ápoló.
– Meglehet – bólint a zsaru. – Mindenesetre szép estét!
– Nagyon vigyázzon rá, parancsnok! – zárja le a beszélgetést
Quentin.
Gomez bereteszeli az ajtót, majd bemegy a hálószobába. Cloé az
ágyon fekszik, hason, arca a párnán. Alexandre leül mellé,
megsimogatja a haját.

415
 – Elmentek – mondja gyengéden. – És azt hiszem, egy darabig nem
is lesz kedvük visszajönni.
– Menjenek a pokolba! – hallatszik fojtott hangon. – Mindenki
menjen a pokolba!
– Én is?
Cloé megfordul – Gomez könnyáztatta arcra számított. De nem sírt:
száraz és kemény, mint a kő.
– Nem, te ne – hajtja a fejét a zsaru vállára.
– Miért dobtad ki a barátnődet?
– Már nem a barátnőm. És azt akarom, hogy neki is úgy fájjon,
ahogy nekem fáj.

416
 49. FEJEZET

EGY HETE.
Egy hete nem mutatkozott az Árnyék. Mintha visszatért volna a
sötétségbe.
Vagy mintha már nem lenne kulcsa.
De ahhoz nem kell kulcs, hogy az utcán kövesse vagy megvárja a
munkából kijövet.
Csel lenne, csapda, vagy a rémálom tényleg véget ért?
Ez a hirtelen eltűnés megerősíti Cloé teóriáját: Martins volt a
karmestere ennek a gyalázatos szimfóniának. Elérte azt, amit akart, így
aztán Bertrand szerződésének éppúgy véget vetett, mint a kegyetlen
játéknak.
Még meg sem virradt, de Cloé már nem alszik. Szokás szerint. Az
Árnyék elment, de az álom nem tért vissza. Legfeljebb két-három
órára, nem többre.
Alexandre felkelt az ágyból, hogy a hálószobai fotelbe telepedjen.
Szokás szerint.
Mintha félne Cloé mellett aludni.
Az Árnyék elment, de ő híven őrködik tovább.
Talán mert nem tud meglenni nélkülem…?
Cloé lábujjhegyen kioson a konyhába, hogy egy nagy pohár vízzel
bevegyen egy tablettát. Mostanában már négyet-ötöt is bekap naponta.
Tán hatot is, már nem igazán számolja őket.
Ennek ellenére a szíve egyre jobban szenved. Egyre gyorsabban ver.
De úgy érzi, hiba lenne abbahagyni a szedését. Egyébként a

417
háziorvosának nem is beszélt a tünetek súlyosbodásáról. Csak arra
kérte, írja fel újra a gyógyszert, és ne feledkezzen meg az altatóról sem,
erről a hű társról, amire lehet számítani, amikor az álmatlanság
elviselhetetlenné válik.
Igen, az Árnyék elment. De a szövődmények maradtak. Ezek az
ocsmány nyomok, amiket emlékbe hagyott maga után.
– Vissza kéne feküdnöd, korán van még…
Cloé összerezzen, nem hallotta Alexandre lépteit.
– Különösen, hogy ma van az állásinterjúd. Formában kell lenned.
Cloé hívogatóan nyújtja felé a karját. Alexandre felemeli, felülteti a
munkapultra. Ujjai lecsúsztatják a selyem hálóing pántjait a selymes
bőrön. Gomez lehunyja a szemét, megpróbálja felidézni egy másik bőr
puhaságát. Egy másik nő illatát.
A feleségéét.
– Azt hittem, pihennem kell, hogy formában legyek! – suttogja
Cloé.
– Azt mondtam volna?
– Azt bizony.
– Igazad van, abbahagyom! – lép hátra Alexandre.
Cloé a nyaka köré fonja a karját, ismét magához húzza.
– Motozást kérek, parancsnok!
Alexandre elneveti magát, Cloé imádja, amikor nevet. Annyira
ritkán fordul elő, hogy valósággal ajándéknak érzi. Értékes ajándéknak,
hiszen csak őt részesíti benne.

*
**

Ideje menni. Cloé felveszi a blézerét, felkapja a táskáját, és Nathalie

irodáján keresztül elindul kifelé.
– Egy-két órára elmegyek – szól oda a titkárnőnek.
– Rendben. Telefonon elérhetem?
– Csak sürgős esetben.

418
 A folyosón megpróbál természetesen viselkedni. Holott épp
állásinterjúra igyekszik egy konkurens ügynökséghez.
Minden olyan gyorsan történt… Martins beiktatása után elküldte a
CV-jét három ügynökségnek. Negyvennyolc órával később már fel is
hívta az egyik.
A többi sem fog sokáig váratni magára, erről meg van győződve.
Lehet, hogy mégiscsak ér még valamit.
Lehet, hogy végül minden rendbe jön.
Új állás máshol, új férfi az életében. Még ha ez a férfi egy özvegy
zsaru is, akit félreállítottak. Aki szívesebben alszik fotelban, mint
ágyban.
Még ha ez a férfi közel is jár ahhoz, hogy maga alá temesse a
reménytelenség.
Mert Cloé vissza tudja majd hozni a boldogságát, a kedvét az
élethez. Egy közös élethez.
A folyosón nem találkozik senkivel, belép a liftbe, megnyomja a
nullás gombot. Ahelyett, hogy az állásinterjúra koncentrálna,
Alexandre-ra gondol. Aki nappal nyomoz, az éjszakáit pedig mellette
tölti. Mert még ha az Árnyék eltűnt is, a parancsnok tovább keresi, ki
az, aki így az életére tört. Még nem mondta ki az utolsó szót.
Cloé sem…
Igen, meg fogom szelídíteni, mondogatja magában. Úgy, hogy az
enyém legyen.
Úgy, hogy ne csupán egy halott nő tükörképe legyek a számára.
Cloé érzi, hogy Alexandre egyelőre csak átutazóban van.
Átmenetileg lehorgonyzott, mielőtt vitorlát bontana egy ismeretlen úti
cél felé.
Minden este meglepődik, hogy ott találja a küszöbén.
Minden éjjel meglepődik, hogy a karjaiban alszik el.
Minden reggel aggódik, mikor elmenni látja.
Mivel nincs kedve metrózni, Cloé a legközelebbi taxiállomás felé
indul. Míg a piros lámpánál várakozik, megnézi az iPhone-ján az
üzeneteit.

419
 A vállán könnyű nyomást érez, megfordul.
A lámpa zöldre vált, a tömeg meglódul a zebrán, mintha egy
láthatatlan, erős sodrású folyó ragadná magával.
Cloé azonban a parton marad.
Ő nem mozdul. Földbe gyökerezett. Megkövülten mered az arc
nélküli férfira.
Kapucni, sötét szemüveg, a szája előtt kendő.
Cloénak előbb a lába kezd remegni. Az ajka csak utána.
– El fogsz késni, Cloé.
– Ki… kicsoda maga?
Még a hangja is remeg.
– Mondjuk, hogy a legrosszabb rémálmod… Azt hitted, feladtam,
igaz? Azt hitted, vége? Azt gondolod, hogy egy sima retesz meg tud
engem állítani? Azt hiszed, hogy egy házőrző kutya távol tud tőled
tartani?
Cloé szája nyitva van, teli tüdővel szívja be a rettenetet. Mindjárt
megfullad. Ha a szíve nem adja fel még előbb.
Ez a baljós hang úgy fúródik bele, mint dárda, amelyből halálos
méreg szivárog.
– Szerelmes vagy belé, Cloé? Szerelmes vagy abba a szaros kis
zsaruba? Vagy csak kefélni szeretsz vele? Így van, Cloé? Azt szeretsz?
Cloé kétségbeesetten pillant körbe. Segítséget kell kérni. Csakhogy
a hangszalagjai nem engedelmeskednek.
– Tudd, hogy én soha nem adom fel, angyalom! Soha.
Csak jóval később, amikor már messze jár, szakad ki Cloé torkából
az üvöltés.
Az eszelős üvöltés.

420
 50. FEJEZET

ALEXANDRE FELRIAD. Rájön, hogy az autója volánjánál ül, és

csörög a mobilja. Összevissza keresi, végül az ajtó oldalzsebében
találja meg. Túl későn.
Órák óta várakozik a bérház előtt, ahol Bertrand lakik. Napok óta
követi minden lépését, figyeli minden mozdulatát.
Egyelőre nem nagyon van mit a szemére vetni. Elmegy melózni, a
nap jó részét ott tölti. Esténként néha császkál egy kicsit, ha éppen nem
jó kisfiú módjára otthon üldögél. A viselkedését normálisnak lehetne
minősíteni, már ha létezik olyan, hogy normális.
De valahogy mégis gyanús a fickó, ez vitathatatlan. Egyszerűen
azért, mert elhitette Cloéval, hogy egy másik nővel jár, pedig a
parancsnok egy fia szoknyát nem látott megvillanni a közelében.
Tény, hogy mivel egyedül nyomoz, nem tarthatja a szemét
Bertrand-on a nap minden egyes órájában. Ugyanakkor, ha a pasasnak
lenne egy újabb hódítása, lehetetlen, hogy legalább egyszer ne látta
volna.
Akkor viszont miért hazudott Cloénak? Miért akart neki ekkora
szenvedést okozni?
Talán csak meg akart tőle szabadulni. Azt akarta, hogy lemondjon
róla.
Gomez valószínűleg csak az idejét vesztegeti; hagyta, hogy
megtévessze Cloé a maga megingathatatlannak tűnő hipotézisével.
Ahhoz, hogy előrébb juthasson, párhuzamosan kellene figyelnie
Martinst, és folytatni a kutakodást Laura halála ügyében.
A két férfi bankszámláit is át kellene vizsgálnia, le kellene

421
hallgatnia őket. De keze-lába meg van kötve, hiszen suba alatt
ügyködik. Se emberei, se anyagi, se technikai eszközei nincsenek.
Valami mégis azt súgja neki, hogy hamarosan a keze közé kapja ezt
a szörnyeteget.
Ma Bertrand otthon kuksol egész nap. Szabadságon lenne, vagy
beteg?
Alexandre rágyújt, és meghallgatja a rögzítőt. Cloé hangja úgy hat
rá, mintha gyomorszájon öklözték volna.
Alex, én vagyok az… Visszajött! Az utcán várt rám, és…
megfenyegetett! Szörnyű dolgokat mondott… Aztán egy segélykérő,
véget nem érő zokogás.
Gomez tárcsáz, Cloé azonnal felveszi.
– Bántott?
– Nem…
– Mit mondott?
Cloé megpróbál felidézni minden egyes szót. Szinte ordít a
telefonba.
– Próbálj megnyugodni… Próbálj, kérlek, megnyugodni!
Hallja, hogy sír. És ez fáj neki. Jobban, mint képzelte.
– Elmégy az interjúra?
– Igen, de nem tudom, képes leszek-e…
– Próbálj megnyugodni! – hajtogatja fáradhatatlanul a zsaru. – Ma
már nem fog újra felbukkanni, ebben biztos vagyok. Este pedig eléd
megyek, jó?
– Igen! – nyögi Cloé.
– Szedd össze magad, menni fog! Biztos vagyok benne, hogy menni
fog… Légy erős! Csókollak.
– Én is.
Gomez leteszi, dühösen a kormányra csap.
Csak most veszi észre, hogy Bertrand kocsija, ami úgy harminc
méterre állt az övétől, eltűnt, míg aludt.

422
 *
**

Hat óra van, amikor a lift ajtaja kinyílik. Cloé megpillantja

Alexandre-t, aki fel-alá járkál az előcsarnokban. Egy pillanatig némán
néznek egymásra. Annyira fájdalmas…
A félelem megint a bőréhez tapad. Úgy hozzásimul, mintha
ráöntötték volna.
Egy kicsit már el is feledkezett róla, félretette. Ma újult erővel tört
rá.
Én soha nem adom fel, angyalom.
Aztán Alexandre a karjába veszi, hosszan magához szorítja.
– Itt vagyok – mondja. – Vége.
Cloé annyira szeretné, hogy igaza legyen. De tudja, hogy téved. A
szavak szünet nélkül ott visszhangzanak a fejében. Kefélni szeretsz
vele, Cloé… Én sosem adom fel.
– Gyere! – mondja neki Gomez. – Az én kocsimmal megyünk.
Holnap reggel majd behozlak.
Cloé hagyja, hogy Alexandre vezesse, megnyugtatja a jelenléte. Az,
hogy helyette dönt. Beszállnak a 407-esbe, ami a parkoló kocsik
mellett áll szabálytalanul. Gomez észreveszi, hogy Cloé nyugtalanul
pillantgat körbe.
– Biztos vagyok benne, hogy az a rohadék figyel minket! Biztos
vagyok benne, hogy itt van valahol…
– Lehet. De amíg én veled vagyok, nem jön a közeledbe – jelenti ki
Alexandre.
A Peugeot besorol a forgalomba, Cloé kinyújtóztatja a lábát. Az az
érzése, mintha fából lennének az izmai, mintha nem kapna elég
levegőt. Leengedi az ablakot, lehunyja a szemét.
– Ha hallottad volna a hangját – mormogja. – És hogy milyen
szörnyűségeket mondott…
– Most először beszélt hozzád, ugye?
– Akkor este is beszélt, amikor nálam járt. Amikor felhívtalak.

423
 – Most sem ismerted fel a hangját? – kérdezi Alexandre.
– Kendő volt a szája előtt.
– De hát ott állt melletted, az arcát csak láttad! – unszolja a
parancsnok. – Legalább a formáját! Nem volt olyan benyomásod, hogy
ismered?
– Nem is tudom. Talán igen. De ez tényleg csak benyomás.
– Alig pár centire volt tőled! Nem vettél észre valamit, egy
részletet?
– Nem! – nyöszörgi Cloé.
– A testalkata, a szaga… A kezei?
– Kesztyűt viselt.
– Akkor valami mást… Próbálj visszaemlékezni, ez nagyon fontos!
Alexandre hangja kemény, parancsoló. Mintha egy gyanúsítottat
vallatna.
– Tudom, hogy fontos! – csattan fel Cloé. – De mondom, hogy nem
ismertem fel!
Arcát a kezébe temeti, Gomez hangnemet vált.
– Ne haragudj! – mondja. – Majd később visszatérünk rá, pihent
fejjel, jó?
– Igen, köszönöm! – szipogja Cloé, papír zsebkendő után
kotorászva a táskájában.
Letörli a könnyeit, összekuporodik az ülésen. Többet nem szólnak
egymáshoz, míg haza nem érnek.
Ahogy bemennek a házba, Cloé leroskad a kanapéra, Alexandre leül
vele szemben, és új kérdéssel rukkol elő.
– Az állásinterjúd hogy sikerült?
– Szerinted? Amilyen állapotba kerültem… Szánalmas voltam.
Megrázza a fejét, mintha el akarná hessegetni a kudarc képét. Az
újabb megaláztatásét.
Ez a találkozó kínos megpróbáltatás volt. Biztos benne, hogy megint
vereséget szenvedett.
Olyan zaklatott volt és ideges, hogy a nyelve minden szón

424
megbicsaklott. A vele szemben ülő három férfi bizonyára azt gondolta,
hogy úgy viselkedik, mint egy kezdő.
Köszönjük, hogy eljött, majd keresni fogjuk.
– Sosem fognak hívni. Ennek lőttek.
– Majd legközelebb jobb leszel – vigasztalja Alexandre cigarettára
gyújtva.
– Tudta, hová megyek.
– Mondta neked?
– Nem. Csak annyit, hogy el fogok késni… De biztos vagyok
benne, hogy szándékosan várt ott, azért, hogy kizökkentsen.
– Nem feltétlenül.
– Tudta, hogy hová megyek, és azt akarta, hogy elrontsam az
állásinterjút! Ez egyértelmű.
Hogy ez a férfi a legapróbb lépéseiről, a legkisebb mozdulatairól is
tud, ettől megfagy az ereiben a vér.
– Kinek beszéltél erről a találkozóról? – kérdezi Alexandre.
– Neked. Senki másnak.
Alexandre feláll, a tekintete körbepásztáz a helyiségben. Lehajol, a
kezét végighúzza a dohányzóasztal alatt.
– Te meg mit csinálsz? – csodálkozik Cloé.
A parancsnok int neki, hogy hallgasson, és folytatja a keresgélést.
Aprólékosan átvizsgálja a nappalit, benéz a falon függő képek mögé, a
székek alá, a kis könyvszekrénybe… Hosszú perceken át tart a
vizsgálódás, Cloé visszafojtott lélegzettel figyeli.
– Mikrofont keresel? – suttogja.
– Igen, de nincs semmi. Tudod, lehet, hogy csak ott ődöngött a
környéken, abban bízva, hogy esetleg meglát. Szinte ebédidő volt már,
bizonyára azt várta, mikor jössz ki.
Cloé megint megrázza a fejét, nem fogadja el ezt a verziót.
– Mindenesetre ezúttal közvetlen közelről láttad. Hallottad a
hangját, még ha el is volt torzítva. Szóval, ha Bertrand lett volna,
szükségképpen felismered. Képtelenség lenne, hogy nem.

425
 – Nem tudom…
– Felismerted volna! – makacsolja meg magát a parancsnok.
Cloé kimerült, de rendkívül zaklatott is. A lábát görcsök
markolásszák, a szemhéja ugrál.
– Nyugodj meg! – kéri Alexandre.
– Megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e beléd.
A zsaru ettől egyszeriben rosszul érzi magát. Ezt nem említette a
telefonban.
– Azt kérdezte: Szerelmes vagy abba a szaros kis zsaruba? Vagy…
talán csak… kefélni szeretsz vele?
Újra sírdogálni kezd csendesen.
– Ezt honnan tudhatja?
– Egyszerű. Látta, hogy bejöttem hozzád, és itt töltöttem az éjszakát.
Feltételezi, hogy nem a kanapén alszom.
– De azt honnan tudja, hogy zsaru vagy? Honnan tud mindent
rólam, rólunk? Ez nem lehet igaz… Minden idejét azzal kell, hogy
töltse, hogy utánam szaglászik! Biztosan…
Nem fejezi be a mondatát, zokogásban tör ki. Alexandre egy ideig
csak nézi, egyszeriben tehetetlennek érzi magát. Aztán odamegy hozzá,
magához vonja.
– Mit akar tőlem? Mi? Mi a fenét akar tőlem? Martins megkapta az
állást, akkor meg miért nem hagy békén?
– Nem tudom – dörmögi Alexandre. – De rá fogok jönni.
Megígérem.

426
 51. FEJEZET

– SZÉP NAPOT! – mosolyog rá Alexandre.

A mosolya erőltetett, nem igazán tudja megtéveszteni vele Cloét.
Nyugtalan, látszik rajta. Ez a nyugtalanság azonban vigaszként hat a
fiatal nőre.
Megcsókolja, megsimogatja az arcát. Borostás, ma reggel nem
borotválkozott. Cloé azonban így még vonzóbbnak találja.
– Este találkozunk… Ma már a saját autómmal megyek haza.
– Oké, de követni foglak.
Cloé kinyitja a kocsi ajtaját, de még nem száll ki. Még egyszer
Alexandre-ra néz, átható pillantással.
– Hosszú nélküled egy nap – mondja egyszerűen.
Alexandre mosolya ezúttal igazi.
– Menj, el fogsz késni. Este találkozunk. Minden rendben lesz, hidd
el! – kacsint rá búcsúzóul.
Cloé végre kiszáll az autóból, a zsaru megvárja, hogy elnyelje a
hatalmas toronyház, majd indít, és elindul vissza, a külváros felé. Az
úti cél ezúttal Sarcelles.
Délelőtt Amandával van találkozója, Laura régi kollégájával és
barátnőjével. Megpróbál többet megtudni azokról az emberekről,
akikkel az előző áldozat kapcsolatban volt. Mert továbbra sem zárja ki
azt a hipotézist, hogy a két támadó egy és ugyanaz.
Ez a fickó, aki játszik vele. Aki az idegeit borzolja.
Nem sokat vár ugyan ettől a találkozótól, de egyetlen szálat sem
akar elhanyagolni. Amikor az ember eltéved az erdőben, minden, ami

427
ösvénynek látszik, reményt jelent.
Mivel már késésben van, felrakja a tetőre a villogót, és a
fényszórókat bekapcsolva kilő.
A sebesség, az útjából félrehúzódó autók a tekintély benyomását
keltik benne. Úgy érzi, hogy még valaki.
Holott valójában már senki.
Csupán egy szabadságon lévő zsaru, akit ejtett a felettese és jó pár
régi kollégája.
Egy özvegy, aki nem képes túllépni a gyászon. Még ha le is fekszik
egy másik nővel. Lefekszik vele, mert Sophie-ra hasonlít – ezt nem
felejti el. És így talán még borzasztóbb.
Pedig ő tartja életben. Mint karjába kötött infúzió. A remény
látszata, a létezés illúziója.
Vannak másodpercek, sőt percek is, amikor elképzeli, hogy vele
marad azután is, hogy a nyomozás véget ért, hogy az Árnyék eltűnt.
Csakhogy a jégréteg vastagszik a szíve körül.
Fázik. Még akkor is, amikor a karjában tartja Cloét. Még akkor is,
amikor benne van.
Végre megérkezik a bevásárlóközpont parkolójába, keres egy
szabad helyet az egyik bejárat közelében. Igyekszik mielőbb odaérni
ahhoz a snackbárhoz, ahol Amanda már várja.
– Elnézést a késésért.
– Semmi baj. Csak tizenegykor kezdődik a műszakom, bőven van
időnk…
Gomez kávét rendel magának, teát a pénztárosnőnek. Amanda úgy
negyven körül járhat, kicsit túl erősen sminkeli magát, és túl sok
parfümöt használ, ez utóbbi meglehetősen zavarja Alexandre-t.
– Nos, gondolkodott azon, amit kértem magától? – kérdezi tőle.
– Igen – feleli Amanda. – De nem ismerek mindenkit, akik
keresztezték Laura útját. Közel álltunk egymáshoz, ez igaz, de…
– Jó, mondja azt, amit tud. Minden részlet jelentőséggel bírhat.
Gomez előkotor a zsebéből egy noteszt meg egy tollat, valamint a
Cloé által írt listát.

428
 – Rendben, megteszek minden tőlem telhetőt… Két évig járt egy
Michaël nevű pasival. A bevásárlóközpont egyik üzletében volt eladó.
A sportboltban; tudja, melyik az?
Gomez bólint. Feljegyzi a teljes nevet.
– Milyen típus volt?
– Semmi különös. Átlagos… Sőt, kicsit unalmas is. Szóval egy
hétköznapi figura. Aztán egyszer csak elhagyta Laurát. Ez még azelőtt
volt, hogy kirúgták. Tényleg nemigen tudok mit mondani erről a
fickóról, teljesen jelentéktelennek tartottam. Miközben Laura pedig
egy erős karakter volt.
– Hm… Ki van még?
– Laura nem járt össze sok emberrel, inkább magányos természet
volt. Sokan gőgösnek tartották, távolságtartónak, hidegnek. De, tudja,
ez nem igaz. Csak ilyen benyomást tett azokra, akik nem ismerték.
Gőgös, távolságtartó, hideg. Végső soron, mint Cloé, fut át a zsaru
agyán.
Amanda megad még néhány nevet vagy csupán keresztnevet. Senki
nincs köztük, aki érdekesnek tűnne, Gomez kezd arra gondolni, hogy
ezen a szálon semmire se jut.
– Tudja, amióta felhívott – szólal meg újra Amanda –, lázasan
törtem a fejem, és eszembe jutott valami. Valószínűleg nincs
jelentősége, de azért…
– Rajta, mondja csak! – bátorítja a parancsnok.
– Nos, tudok róla, hogy Laura találkozott egy bulin egy fickóval.
Akire szemet vetett. Néhányszor beszélt nekem róla. Illetve gyakran.
– Hogy hívták?
– Fogalmam sincs! A keresztnevét valószínűleg említette, de
bevallom, nem jut eszembe. Mindenesetre Laura jóképűnek találta,
vonzónak, titokzatosnak…
– Kiköpött én! – tréfálkozik Alexandre.
Amanda elneveti magát, még egy cukrot tesz a teájába.
– Maga egy pszichopata lenne?
– Állítólag… Szóval, mit tud mondani erről a fazonról?

429
 – A találkozásuk után, mint mondtam, többször is beszélt nekem
róla. Azt is mondta, hogy szeretné viszontlátni.
– Akkoriban még azzal a Michaëllel járt?
– Igen, de azt hiszem, nem volt vele túl boldog.
– Értem… Mikor történt mindez?
– Úgy három-négy hónappal azelőtt, hogy elbocsátották.
– Oké, ez érdekel. Szóval, ez a rejtélyes Don Juan megtetszik neki
egy bulin, és…?
– És sikerül megszereznie a telefonszámát attól, akinél találkozott
vele. Felhívja, randit beszélnek meg. Megisznak egy kávét, aztán
máskor még egyet. A harmadik randin viszont az ipse közli vele, hogy
nős, és gyerekei vannak.
– Ujuj… ez bizony megtöri a varázst!
– Így is mondhatjuk – bólint Amanda olyan mosollyal, ami
személyes tapasztalatot sejtet. – A fickó elmagyarázta neki, hogy
bármennyire is vonzónak találja, nem mehet vele messzebbre.
Merthogy a családi kötelezettségek… és blablabla! Ismeri az ilyen
dumát, nem? Én azt mondtam magamban, hogy ezt előbb is közölhette
volna Laurával, nem kellett volna háromszor is randizni vele. Szegény
lány így hamis reményeket táplált. Szerintem ez nagyon sunyi dolog,
nem?
– Talán egy adott pillanatban megijedt, nem mert továbblépni. A
férfiaknak olykor szükségük van rá, hogy bebizonyítsák maguknak,
képesek hódítani.
– Eeegen, de attól még ez undorító! Mindenesetre szerintem Laurát
is eléggé megviselte. Az volt az érzésem, hogy tényleg beleszeretett
ebbe a férfiba, mert utána megváltozott. Még ha ennek bizonyára
semmi köze hozzá, de ettől kezdve zárkózott magába és végezte
pocsékul a munkáját. Folyton késve érkezett, goromba volt a
vevőkkel…
Gomez agyában villogni kezd a vészjelző.
– Mondja, hogy mégis emlékszik ennek a férfinak a nevére! –
könyörög Amandának. – Vagy legalább a keresztnevére. Egy részletre,
valamire!

430
 – A vezetéknevét sosem tudtam, a keresztnevét pedig elfelejtettem,
sajnálom. Ellenben arra tökéletesen emlékszem, mi volt a foglalkozása,
az ugyanis nem éppen mindennapos…
Alexandre visszatartja a lélegzetét.
– Ápoló volt egy pszichiátriai kórházban.

431
 52. FEJEZET

ALEXANDRE EGY IDEIG MOZDULATLANUL ÜL az autója

volánjánál, annyira meg van döbbenve attól, amit az imént hallott. – Ez
hihetetlen! Ott volt a szemem előtt… Ott ült előttem az a rohadék!
Törni kezdi a fejét, mi lenne a legjobb módja, hogy sarokba szorítsa
ezt az elmebeteget.
Mert Alexandre biztos benne: az Árnyék nem más, mint Quentin. A
vonzó és enigmatikus Quentin. Aki bizonyára jó férj, jó apa. De aki a
késő délutánjait Cloé legjobb barátnőjével tölti. Aki a szabadidejében
egy nőt terrorizál. Miután egy másikat már az öngyilkosságba
kergetett. Megvan az a bizonyos közös pont Laura és Cloé között.
Megszólal a mobilja, de annyira nem ocsúdott még fel a sokkból,
hogy némi időbe telik, mire felveszi. Cloé hangja rántja vissza a
valóságba.
– Mi történt?
– Semmi… Csak szerettem volna egy kicsit hallani a hangod – feleli
a fiatal nő. – Hol vagy?
– Egy szupermarket parkolójában.
– Mit csinálsz?
Egy pillanatig habozik, hogy feltárja-e előtte, hogy nyomra bukkant,
komoly nyomra. De meggondolja magát.
– Folytatom a keresést.
– Egy szupermarket parkolójában? – kérdezi kajánul Cloé. – Fura
egy hely a nyomozáshoz!
– Mit szólnál, ha együtt ebédelnénk? – veti fel hirtelen Alexandre.

432
 Cloé meglepődik, Alexandre sejti, hogy elmosolyodik.
– Jó, örömmel!
– Most indulok vissza Párizsba… Ha egy jó félóra múlva ott
vagyok, az megfelel?

*
**

– Ez az az étterem, ahol Carole-lal szoktunk ebédelni – mondja

Cloé.
Gomez gyorsan lecsap a kínálkozó alkalomra.
– Én olyan furcsának találtam a pasiját, te nem?
– Quentint? Pff… Én ezt nem mondanám. Talán inkább egy kicsit
titokzatos.
– Nekem kifejezetten ellenszenves volt – jelenti ki a zsaru. – Mivel
is foglalkozik?
– Pszichiátriai ápoló.
– Ja, tényleg, igaz! Tudod, hol dolgozik?
– Villejuifben. Egy speciális intézményben, nem is tudom, hogy
nevezik az ilyet… Egy olyan helyen, ahová az igazán veszélyes
betegeket zárják.
– VEBO? – találgat Alexandre.
– Igen, az! VEBO! Mit is jelent ez tulajdonképpen?
– Veszélyeztető állapotú betegek osztálya. Röviden: zárt osztály.
– Azért fura egy meló ez. De állítólag az ott dolgozó ápolók kapnak
valami speciális pótlékot, afféle veszélyességit, és gondolom, ez
motiválja őket. Ráadásul Quentin éjszaka szokott dolgozni, úgyhogy…
– Csak éjszaka?
– Tulajdonképpen nem tudom. Csak annyit mondott, hogy gyakran
éjszakás.
– És ugye nős, és gyerekei vannak?
– Igen. De hirtelenjében miért érdekel téged ennyire? – csodálkozik
Cloé.

433
 – Csak úgy. Mondtam, hogy furcsának találtam.
– Hogy furcsának? Arra célzol, hogy őt gyanúsítod…?
– Nem! – vágja rá gyorsan Gomez. – Semmi okom rá, hogy őt
gyanúsítsam. Ugyanakkor mindenki, aki közelebbről vagy távolabbról
kapcsolatba került veled, potenciális gyanúsított.
– Persze… De Quentint alig ismerem. És nem tudom, neki miért
állna érdekében… Komolyan őt gyanúsítod?
– Az előbb mondtam: egyetlen szálat sem zárok ki. És őt eddig még
nem néztem meg közelebbről. Ahogy Carole-t sem.
– Carole-t? Csak viccelsz, remélem!
– Egy csöppet se. Tudod, mi Quentin vezetékneve?
– Nem.
– Azt, hogy hol lakik?
– Azt sem – mondja sajnálkozva Cloé.
Megfogja Gomez kezét.
– Még szerencse, hogy te itt vagy, hogy vigyázz rám.
– Csak azért? – kérdezi mosolyogva Alexandre. – Rajta, meséld el
nekem, hol ismerkedett meg Carole ezzel a fickóval, hogy zúgott
bele…
– A zsaruval ebédelek vagy a férfival?
– Mindkettővel, drágám! Az egyiket nem kaphatod meg a másik
nélkül. Tetszik, nem tetszik: ez van!
– Tetszik.
– Zavar, hogy Carole barátnődről beszélünk?
– Már nem a barátnőm.
– Előbb-utóbb csak megbocsátasz neki, nem? – kérdezi Gomez.
– Én sosem bocsátok meg.

*
**

A rövid út alatt Alexandre agya teljes sebességgel forog. Újra

434
lejátssza magában a rövidke találkozását azzal, aki első számú
gyanúsítottjává lépett elő, felidézi, amit Cloé mondott róla.
Ez a gané elcsábította Cloé legjobb barátnőjét, hogy a közelébe
férkőzhessen. Hogy mindent megtudjon róla. A kirakós összes darabja
lassan kezd a helyére kerülni.
Alexandre megérkezik Villejuifbe, a Peugeot-t leállítja a
pszichiátriai kórház parkolójában.
Egy elmegyógyintézet már önmagában félelmet keltő hely.
És ebben egy veszélyeztető állapotú betegek osztálya is található,
egyike a Franciaország területén szétszórt zárt egységeknek.
Egy olyan hely, ahová azokat különítik el, akik a betegségük
következtében veszélyessé váltak mások vagy önmaguk számára.
Leggyakrabban egyébként önmaguk számára.
Azokat, akik valami bűntettet követtek el, de kóros elmeállapotuk
miatt nem vonhatók felelősségre, és a bíróság kényszergyógykezelésre
utalta őket.
Azokat, akikről feltételezhető, hogy egy nap veszélyessé válhatnak.
És e falak mögött vegetálnak azok is, akik öncsonkítást követtek el,
akik a saját életükre törtek. Azok, akik meg akartak halni, de
szerencsétlenségükre elrontották.
Mielőtt kiszállna az autóból, Alexandre azon töri a fejét, hogyan
szerezze meg Quentin elérhetőségeit úgy, hogy nem vezet semmiféle
hivatalos nyomozást. Ha a valós személyazonosságán mutatkozik be,
azzal esetleg kockára teszi az egész további vizsgálódását.
Bár érzi, hogy fejjel megy a falnak, úgy dönt, szerencsét próbál.
Két perccel később már az intézet recepciós pultja előtt áll, a
legszebb mosolyával felvértezve.
– Jó napot, kisasszony! Valakit keresek, aki itt dolgozik. Ápoló, és
gyakran szokott éjszakás lenni… Quentinnek hívják.
– Quentin? Igen, persze. Máris szólok neki.
A fiatal nő már veszi is fel a telefont. Gomez csak áll. Nagyjából
mindenre gondolt. Csak a legkézenfekvőbbre nem.
– Quentin? Rachel vagyok… Várnak a recepción – mondja a nő,

435
majd lefegyverző mosolyt villant Gomezre. – Azonnal jön, uram.
A parancsnok fején átfut, hogy meglóg, de tudja, nem lenne értelme.
A recepciósnak volt ideje alaposan megnézni, pontos személyleírást
tudna adni róla az ápolónak. Inkább találkozik vele.
– Köszönöm! – feleli egyszerűen. – Mondja meg neki, hogy kinn
várom.
Alexandre újra átmegy az automata ajtón, odakinn cigarettára gyújt.
Két perc alatt összedob egy tervet. Pont ennyi idő kell Quentinnek,
hogy leérjen hozzá.
– Nocsak… parancsnok! Micsoda meglepetés!
A két férfi kezet szorít egymással.
– Sajnálom, hogy munka közben zavarom, de beszélni akartam
magával.
– Most nyugi van – feleli Quentin. – Néhány percet magára tudok
szánni.
– Remek… Járunk egyet?
Elindulnak egy satnya pázsittal szegélyezett sétaúton. A kerítésfalon
túlról velőtrázó üvöltés hallatszik, Gomez kérdő pillantást vet az
ápolóra.
– Hozzászokik az ember – feleli Quentin. – Egy idő után már meg
se hallja… Mit tehetek önért? Csak nem történt valami Cloéval?
– Nem. Megpróbálom egyenként kikérdezni a barátait,
hozzátartozóit… Hogy rábukkanjak arra a részletre, ami nyomra vezet.
Mivel a környéken jártam, gondoltam, szerencsét próbálok magával.
– Én nem tartozom a barátai közé! – hangsúlyozza Quentin. –
Megkínál egy cigarettával? Nem hoztam le az enyémet.
Gomez odanyújtja neki a marlborós dobozt és a Zippóját.
– A legjobb barátnőjével jár. Tehát a környezetéhez tartozik.
– Ha úgy vesszük. Bár Carole-t sem túl régóta ismerem. Cloét pedig
mindössze kétszer láttam. Nem, valójában háromszor… A legutolsó
alkalommal maga is ott volt!
– Tudja, az után a fickó után nyomozok, aki zaklatja és…
– Miféle fickó? – szakítja félbe cinikus mosollyal Quentin. – Maga

436
tényleg hisz a létezésében?
Megcsóválja a fejét, némileg sajnálkozó, de leginkább határozottan
lesajnáló arckifejezéssel.
– Ne mondja nekem, Alexandre, hogy maga is lépre ment!
Gomez nem felel, hagyja, hogy az ápoló kiterítse a kártyáit.
– Ez a titokzatos támadó csak és kizárólag Cloé fejében létezik!
Őszintén szólva sajnálom őt.
– Folytassa! Annyira biztosnak tűnik az igazában…
– Cloé pszichózistól szenved, a paranoia heveny szakaszában van.
Carole szerint ez nem most fordul elő először.
– Valóban? – vonja fel a szemöldökét a zsaru.
– Mondjuk úgy, hogy Cloénak mindig is voltak paranoiás hajlamai.
Úgy érzi, hogy mindenki összefog ellene a háta mögött, hogy az
emberek féltékenyek és irigyek a sikereire, ezért bosszút akarnak állni
rajta, bántani akarják…
Quentin széles, teátrális mozdulatokkal kíséri a szavait.
– De most a jelek szerint a téveszmés szakaszba lépett, ami már
sokkal súlyosabb. Sajnos ez előfordul. A paranoiára hajlamos
egyéneknél általában a negyvenes éveik táján áll fenn leginkább ennek
a veszélye.
– Mi az a paranoiás téveszme? – kérdezi a parancsnok.
– Leegyszerűsítve az, amikor a beteg egy nagyon logikus rendszert
épít fel, ami azonban a valóság eltorzításán alapul.
– Kicsit világosabban?
– Cloé kitalált egy nem létező támadót.
– Arra céloz, hogy hazudik? Mindenkinek?
Megállnak, Quentin a beszélgetőpartnere szemébe néz.
– Nem, Cloé nem hazudik: ő meg van győződve, hogy ez a férfi
tényleg létezik. Azt hiszem, hogy abban a stádiumban, ahol tart, még
látja is. Mint ahogy maga lát most engem.
– És mivel magyarázza, hogy a tárgyak más helyre kerültek a
lakásában?

437
 – Lehetséges, hogy ő maga helyezte át őket. Vagy bebeszéli
magának, hogy akkor kerültek más helyre, amikor ő nem volt otthon.
Minden eseményt, a legbanálisabbat, a legjelentéktelenebbet is ehhez a
titokzatos fickóhoz kapcsolja. Egy döglött madarat talál a lábtörlőjén?
Biztosan ő tette oda. Egy rajzot a kocsiján? Ő rajzolta rá. Egy kocsi
túlságosan rátapad? Az is ő… Tud követni?
– De… mi a helyzet a támadással?
Quentin leül egy alacsony kőfalra, elnyomja a cigarettáját. Gomez
állva marad előtte.
– Miféle támadással?
– Cloét elkábították, és anyaszült meztelenül tért magához egy erdő
kellős közepén.
Az ápoló arcára megint kiül a sajnálkozó mosoly.
– Lefogadom, hogy egyetlen tanú sem volt!
– Nem, de…
– Megsebesült? Voltak rajta nyomai a bántalmazásnak vagy…
másnak?
– Nem – ismeri el Alexandre.
– Egy zsarunak nyilván nem kell elmagyaráznom, hogy egy
agressziónak maradnak nyomai. Azt mondja, megerőszakolták…
Megvizsgálta orvos, igazságügyi szakértő?
Gomez bólint.
– Na és?
– És semmi – feleli Alexandre.
– Na látja! Csak képzelte az egészet – bizonygatja az ápoló. – Ez is
a forgatókönyvéhez tartozik.
– Azért ez egy kicsit erős!
Quentin a parancsnok háta mögötti erődítményre néz.
– Amilyen esetekkel én nap mint nap találkozom ezek a falak
mögött, állítom, hogy ebben nincs semmi meglepő. Ettől én sokkal
elképesztőbb dolgokat is láttam már! A paranoiával az a probléma,
hogy a páciens nem hajlandó elfogadni, hogy beteg. Az a
bizonyosságai összeomlását jelentené, az általa teremtett világ végét…

438
A paranoiások a legnehezebben kezelhető betegek. Nálunk is van
néhány. Tudom, miről beszélek, higgye el.
Gomez is leül.
– Cloé mindenkit hevesen visszautasít, aki megpróbálja
megmagyarázni neki, hogy beteg, és kezeltetnie kéne magát – folytatja
Quentin. – Ellenségként tekint rájuk. Carole-lal is ez történt. Odaadtam
neki egy szakember elérhetőségeit, egy jó szakemberét. De amikor
Caro rá akarta beszélni, hogy menjen el hozzá, Cloé felhúzta magát.
Olyannyira, hogy már szóba se hajlandó állni vele… Pedig húsz évig a
legjobb barátnők voltak!
Alexandre újabb cigarettára gyújt, úgy érzi, mintha furcsa íze lenne.
– Lefekszik vele, ugye? – szegezi neki a kérdést Quentin.
A zsaru nem válaszol, az ápoló a hallgatást beismerésnek veszi, és
folytatja a monológját.
– Idehallgasson, én megértem magát, Cloé tényleg vonzó nő. Én is
azonnal felfigyeltem rá, amikor először találkoztunk. Ragyogó szépség.
De azt is azonnal megéreztem, hogy veszélyes.
– Veszélyes?
– Nem tiszta – magyarázza az ápoló. – Kilométerekről kiszúrom
őket! No persze, ez tulajdonképpen a szakmámból adódik.
– Jó… Összefoglalva, amit mondott: a lényeg, hogy Cloé súlyos
beteg, és én semmit nem tehetek érte.
– Csak az idejét vesztegeti, parancsnok. Nyomozhat akár tíz évig is,
sosem fogja megtalálni azt a pszichopatát. Mert csakis Cloé fejében
létezik. És sehol másutt. Szóval, ha igazán segíteni akar neki, beszélje
rá, hogy keressen fel egy pszichiátert. Egy jót, lehetőleg.
– Van egy dolog, ami nem klappol nekem a maga teóriájában… Ez
az egész história súlyosan árt Cloénak: elúszott az orra előtt a
vezérigazgatói állás, elvesztette a barátját, a legjobb barátnőjét…
– Valóban. Cloé szenvedést okoz magának, ebben igaza van.
Egészen odáig elmehet, hogy elpusztítja magát. Hogy végez magával.
Gomez megborzong, eszébe jut az az öngyilkossági kísérlet, amiről
Cloé mesélt neki.

439
 – De miért?
– Ezt csak egy jó pszichiáter tudná megmondani! Cloé maga sem
tudja. Az egésznek nincs is tudatában.
– Én azt hiszem, bűnösnek érzi magát egy baleset miatt, ami a
húgával történt – veti fel Alexandre.
– Igen, Caro beszélt nekem erről. Ez csakugyan elképzelhető. Lehet,
hogy ezzel fenyíti magát, mert lelkifurdalása van. Kitalált magának egy
hóhért és egy büntetést.
– De miért most? Csaknem harminc évvel később! Ennek nincs
értelme.
– Ellenkezőleg, nagyon is van. Mindez akkor következik be, amikor
az élete kezd igazán sikeresen alakulni. Vonzó barát, vezérigazgatói
állás… Mindene megvan. Miközben a húgának semmije sincs. Kezded
kapiskálni, Alexandre?
Gomez bólint, alig lepődik meg ezen a váratlan letegezésen.
– Na jó, most már el kell búcsúznom – pillant az órájára Quentin. –
Nem maradhatok tovább. De ha további információkra van szükséged,
keress nyugodtan.
Felállnak, kezet szorítanak.
– Ha segíthetnék Cloén, megtenném.
– Köszönöm… Megadnád az elérhetőségeidet?
– Igen, persze. Itt is hívhatsz vagy a mobilomon.
Quentin lediktálja a két számot, Gomez gondosan beírja őket a
noteszébe.
– Mi is a vezetékneved?
– Barthélemy. Tudod, mint a Saint-Barthélemy sziget! Viszlát,
Alexandre! Majd értesíts a fejleményekről!
– Nem fogom elfelejteni.
Az ápoló visszamegy a kórházba, Gomez követi a szemével, majd
lassan elindul vissza a kocsijához.
Azért jött ide, hogy kelepcébe csaljon egy gyanúsítottat. És úgy
megy el, hogy kétségektől zsong a feje.

440
441
 53. FEJEZET

EGYMÁSSAL SZEMBEN ÜLNEK A KONYHÁBAN.

Alexandre töprengésbe merül, szinte ki se nyitotta a száját, amióta
hazaértek.
– Nem volt időm bevásárolni – mentegetőzik Cloé –, de talán meg
lehet ezt enni.
– Semmi gond. Amúgy se nagyon vagyok éhes.
– Bánt valami?
– Nem, csak kicsit fáradt vagyok.
Cloé a villája hegyével turkál a tányérjában, ő sem éhes.
Sosem álmos, sosem éhes… Olyan, mint egy túltöltött elem.
– És neked? Milyen napod volt? – kérdezi a zsaru.
Cloé vállat von.
– Ideje keresnem valamit, kezd elviselhetetlenné válni. Mindenki
kiröhög a hátam mögött, mindenki rajtam ékelődik…
Alexandre összevonja a szemöldökét.
– Hogyhogy? Mit mondtak neked?
– Ó, nekem semmit! – mosolyodik el idegesen Cloé. – Gondolhatod,
hogy nem szemtől szembe csinálják! De amint hátat fordítok nekik,
azonnal élvezettel csámcsognak rajtam.
– Ha a hátad mögött teszik, honnan tudsz róla?
– Tudom, és kész – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a fiatal nő. –
Annyira boldogok, hogy lebőgtem, ujjonganak örömükben!
– És nem lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, akiknek csalódás,

442
hogy Martinst nevezték ki? Biztosan akadnak, akik inkább téged
szerettek volna.
– Ugyan már! Tudom, mit beszélek. Mind a bőrömet akarják.
– Képzelődsz.
Cloé sötét pillantást vet rá, ledobja a villáját.
– Nem, nem képzelődöm – csattan fel. – Mind összeesküdtek
ellenem!
Quentin szavai új fényt vetnek a jelenetre. Nyers, kíméletlen fényt.
– Nem bírták elviselni azt, hogy olyan gyorsan kúszom felfelé a
ranglétrán, hogy jobb vagyok náluk! Ezért eltökélték, hogy megtörnek.
Még az is lehet, hogy egy követ fújnak Martinsszel!
Cloé szeme lázasan csillog, a szavak egymásnak torlódva ömlenek
ki a szájából, mintha a hisztéria határát súrolná.
– Kik azok az ők? – veti fel Alexandre. – Kikre gondolsz? Mondj
neveket!
– Mit tudom én! Egyesek… Az ügynökség alkalmazottjai, akiket
Martins irányít. Nagyon elképzelhető, hogy ők bérelték fel Bertrand-t
arra, hogy terrorizáljon, hogy elveszítsem a lábam alól a talajt.
Gomez becsukja a szemét, egyik kezével végigsimít a haján.
– Figyelj, Cloé, azt hiszem, ez beteges képzelődés. Mindenütt a bajt
látod, mindenkit gyanúsítasz.
Cloé dühösen mered rá, Gomez azonban nem hagyja leszerelni
magát.
– Az összeesküvésre és a zsoldos felbérlésére vonatkozó teóriád
nem állja meg a helyét. Túl nagy a fantáziád! Nagyon nem tudom
elhinni, hogy egy maroknyi kolléga lefizetne egy fickót, hogy
elcsábítson, aztán pedig terrorizáljon. Ráadásul egy olyan fickót, aki
egyébként is jól keres.
– Én viszont azt gondolom, neked túl szegényes a fantáziád! – vág
vissza Cloé.
Alexandre megpróbálja megőrizni a nyugalmát. Annak ellenére,
hogy egyre fokozódik benne a rossz érzés.
– Megfeledkezel Lauráról – teszi hozzá. – Őt is Martins és a

443
munkahelyi kollégáid ösztökélték öngyilkosságra?
Cloé arca nyugtalanító maszkba rendeződik.
– Semmi közös pont nincs köztem és az a lány között.
– Biztos vagy benne? Én viszont nem. Épp ezért tovább kutakodok.
– Ha rossz helyen kutakodsz, sosem találsz semmit.
– Arra célzol, hogy pancser vagyok?
Cloé a kukába borítja a maradék ételt, a tányért belevágja a
mosogatóba.
Természetesen eltörik.
– A kurva életbe! Látod, mit csinálok miattad?!
– Nyugalom! – csitítja a parancsnok. – Nem lehet veled úgy
beszélgetni, hogy ne legyél rögtön a plafonon? Azért vagyok itt, hogy
segítsek neked, hányszor kell még elmondanom? De ha ennyire
idegesítelek, akár haza is mehetek.
Cloé visszatartja a dühét; ez volt a leghatékonyabb fenyegetés, amit
mondhatott neki.
– Csupán azt szeretném, ha hinnél nekem! – feleli, immár sokkal
visszafogottabban.
– Én is szeretném, ha hinnél nekem. Figyelem Bertrand-t, és
egyelőre semmi nem szól ellene… Kivéve, hogy nem tudom, hol volt
tegnap, amikor molesztált a fickó.
Cloé visszaül, elvesz tőle egy cigarettát, úgy tesz, mintha el akarná
szívni.
– Nem ment melózni, otthon maradt – folytatja Alexandre. – De
elbóbiskoltam a kocsiban, a telefonhívásod ébresztett fel. Akkor vettem
észre, hogy időközben elhúzta a csíkot.
– Csúcs! – vigyorog gúnyosan Cloé. – Lehet, hogy kapucnival a
fején és sötét szemüvegben ment el otthonról, te meg elszalasztottad!
– Ha ő az, akkor egykettőre elkapom.
– Amikor már meggyilkolt?
– Jóval előtte, efelől megnyugodhatsz. Mindenesetre tegnap
mindössze néhány centire volt tőled… Szóval próbálj meg

444
visszaemlékezni valamire!
– Már mindent elmondtam – mormogja a fiatal nő.
– Jelzem, hogy semmit nem mondtál. Milyen termetű volt az a férfi?
Magas? Alacsony?
Cloé nem válaszol, másfele néz.
– Nos? Azt csak láttad már, hogy alacsony volt-e vagy magas? –
paprikázódik fel a parancsnok.
– Magas.
– Mennyire magas? – faggatja tovább Alexandre, és feláll. – Mint
én? Vagy még nagyobb?… Kisebb?
– Körülbelül, mint te.
– Akkor mondjuk, hogy hozzávetőlegesen egy méter kilencven.
Ami nem túl gyakori. Úgy saccra azt mondanám, hogy az exed
maximum egy méter nyolcvanöt. Egyetértesz?
Cloé sóhajt egyet.
– Egy méter nyolcvanöt vagy kilencven – egyre megy!
– Hát nem! – torkolja le a zsaru. – Az bizony nem ugyanaz!
– Lehet, hogy magas sarkú cipőt húzott.
– Azt akarod mondani, hogy tűsarkúban billegett? Na látod, ez már
jelzésértékű! – gúnyolódik Alexandre.
– Ne vegyél hülyére! – fortyan fel Cloé.
– Jó, akkor mondjuk, hogy a fickó egy méter nyolcvanöt és egy
kilencven között van. És az alkata?
Cloé hallgat, Gomez tovább nyaggatja.
– Nyápic? Széles vállú?
– Normális.
– Normális, rendben. Tudod, az információid roppant értékesek
számomra. Nagyra becsülöm a segítségedet!… Kövér volt vagy
sovány?
– Normális, mondom!
– Hát ennek a fickónak tényleg nincs semmi különleges
ismertetőjele! Esetleg valami akcentus?

445
 – Az sincs! Egyébként is, amikor beszél hozzám, biztosan
elváltoztatja a hangját.
– Szinte olyan, mintha nem akarnál segíteni nekem – gyanúsítja
meg kegyetlen mosollyal a zsaru. – Mintha nem akarnád, hogy nyakon
csípjem…
– Baromságokat beszélsz! Emlékeztetlek rá, hogy az egész
mindössze pár másodperc volt. Nem láttam az arcát, és majd
meghaltam a rémülettől! És egyébként is, a francba, torkig vagyok
ezzel a vallatással! Tudtommal nem én vagyok a gyanúsított!
Azzal kimegy a helyiségből, bevágva maga mögött az ajtót.
Alexandre visszarogy a székre.
– De lehet, hogy igen – dörmögi.

*
**

Egyedül van a szobában, egyedül a félhomályban. Az ágyon ül és

sír, egy párnát a hasához szorítva előre-hátra hintázik.
Cserbenhagyott. És a másik jönni fog. Vissza fog jönni. Újra és újra
eljön. Hogy végezzen velem.
Cloénak eszébe jut a konyhaszekrénybe rejtett pisztoly. Nem
elfelejteni az éjjeliszekrényre tenni, mielőtt elalszik. Még ha nem is fog
aludni. Jóllehet van még néhány szem altatója…
De akkor azt sem fogom meghallani, hogy bejön, lehet, hogy csak
akkor ébrednék fel, amikor már fölém hajol. Egy pengével a kezében.
Még hevesebben zokog. Tovább hintázik, mint egy elromlott
metronóm.
Alexandre egyetlen szó nélkül ment el. Még csak el sem köszönt.
– Nem is baj, legalább megszabadultam tőle. Úgyis bolondnak hisz
ő is!
A hangja furcsa visszhangot ver a helyiségben. Az ürességben, ami
körülöleli, ami magába szívja. Ami elnyeli.
És ekkor hirtelen megmerevedik: becsukódott a bejárati ajtó. Már
nem sír, nem lélegzik, nem mozog. Szinte már nem is él.

446
 A folyosón lépések zaja.
El kellene menekülnie. Kimászni az ablakon, megkerülni a házat,
kijutni az utcára.
De kővé váltan gubbaszt tovább az ágyon. Várja, hogy üssön az
órája.
A hálószoba ajtaja gyászos nyikorgással kinyílik, ő erősen szorítja
magához a párnát. Soványka védelem.
Amikor az ajtónyílásban megjelenik egy sziluett, megfagy az
ereiben a vér.
– Alszol?
Alexandre hangjára ismerve Cloé visszatér a holtak közül.
– Nem – motyogja.
Gomez a villanykapcsoló után tapogat, Cloé lehunyja a szemét.
Amikor újra kinyitja, a zsaru haraggal vegyes gyengédséggel néz rám.
Cloé megtörli az arcát, újra hintázni kezd előre-hátra.
– Azt hittem, ő az.
Alexandre egyik térdét a matracra teszi, félresimítja a haját, hogy
megsimogassa az arcát.
– Bíznod kell bennem, Cloé! – mondja.
– Hol voltál? – nyöszörgi a fiatal nő.
– Felment bennem a pumpa. Féltem, hogy nem tudom megfékezni
magam, ezért inkább kimentem friss levegőt szívni.
Cloén jeges borzongás fut végig.
– Most már jobb?
Úgy kérdezte ezt, mint egy bűntudatos kislány – Gomez érzi, hogy
az ellenállás minden maradéka elolvad benne.
Lehet, hogy beteg. Sőt, akár veszélyes is lehet. Ő mégsem képes
elmenni tőle. Elnyúlik a paplanon, és szelíden magához húzza.

447
 54. FEJEZET

– HALLÓ, DOKTORNŐ, JÓ NAPOT KÍVÁNOK, Gomez

parancsnok vagyok… Emlékszik rám?
– Természetesen – feleli a pszichiáter.
– Rám tudna szánni néhány percet? Egy-két pontosításra lenne
szükségem.
– Hallgatom.
– Köszönöm… Azt szeretném megtudni, hogy egy paranoiás
téveszmében lehetnek-e a betegnek hallucinációi.
– Hallucinációi? – csodálkozik Murat doktornő.
– Igen. Mondjuk, például olyan embereket lát, akik nem léteznek, –
Nem, ez nem fordul elő. Ebben a pszichózisban nincs vizuális vagy
auditív hallucináció. Csak a valóság torzul. Hallucináció inkább a
paranoid téveszmékre jellemző.
– A… És mi a különbség a kettő között? – kérdi bizonytalanul a
zsaru.
– A kettőnek semmi köze egymáshoz. A paranoid téveszme az a
szindróma, amivel a skizofréniában találkozunk.
– Magyarázza el két szóban, legyen szíves!
– Két szóban nem lesz könnyű!
– Akkor két mondatban.
– Leegyszerűsítve: a paranoid skizofrén téveszméjében nincs semmi
logika, az anarchikus. Még közérthetőbben fogalmazva: teljes
összevisszaság uralkodik benne. Egyik nap a páciens abban a hitben él,
hogy földönkívüliek üldözik, másnap már Jézusnak képzeli magát.

448
Ebben a pszichózisban vannak hallucinációk. Vizuálisak, auditívek, de
akár szaglásiak vagy ízlelésiek is. Míg egy paranoiás – tehát nem
skizofrén – páciens téveszméje jól kidolgozott, és mindig ugyanannak
a logikának felel meg. Kizárólag értelmező mechanizmushoz
folyamodik, hallucinatórikushoz nem. Persze ez így a végletekig le van
egyszerűsítve, csak azért, hogy valami fogalmat adjak róla.
Beszélgetőpartnere tétova hallgatását érzékelve a pszichiáter
türelmesen folytatja.
– Ha jobban tetszik, a paranoiás újra és újra ugyanazokhoz a
tényékhez tér vissza. Eltorzítja a valóságot, oly módon értelmezi, ami
megfelel a téveszméjének. Ami tökéletesen passzol az
összeesküvéselméletéhez.
– Tudna adni egy példát?
– Rendben… egy szándékosan leegyszerűsített példa: ha a paranoiás
beteg azt hiszi, hogy valaki üldözi őt, és, mondjuk, defektet kap, meg
lesz róla győződve, hogy az üldözője tette a szöget az úttestre. Érti,
mire akarok kilyukadni?
– Igen, értem – mondja Alexandre. – Minden hétköznapi
kellemetlenséget az ellenség rosszindulatának a rovására ír.
– Pontosan! Ha elromlik a mosógépe, arról is az tehet, akit az
ellenségének tekint. Az ő szabotázsakciója volt. Ha a kutyája elpusztul
szívrohamban – úgyszintén… Másik példa: ha egy paranoiás beteg azt
hiszi, hogy figyeli a titkosszolgálat, és meglát a járdán egy turistát
fényképezőgéppel, meg lesz róla győződve, hogy az egy turistának
álcázott titkos ügynök, aki épp utána kémkedik…
– Értem.
– De érzékcsalódások nincsenek. És egyébként hazugságok sem.
– Csak éppen a valóság hamis értelmezése – veszi át a
gondolatmenetet Alexandre. – A skizofrén nem létező ufókat lát, míg a
paranoiás valóságos turistát, csak éppen titkos ügynöknek tartja.
– Úgy van, parancsnok.
– Köszönöm, doktornő, sokat segített. Még valami… Hajlandó
lenne meghallgatni valakit? Fogadni a rendelésén egy személyt, aztán
elmondani róla a véleményét nekem?

449
 – Nos… az illető kérhet időpontot, természetesen fogadom.
Ugyanakkor nem számolhatok be önnek erről a találkozásról,
parancsnok. Az orvosi titoktartás kötelez, ezt ne felejtse el!
– Természetesen, de…
– Nincs de! Nem tehetem meg, kivéve persze, ha egy bíró
szakvéleményt kér tőlem.
– Rendben, köszönöm a segítségét, doktornő!
– Nincs mit, szép napot, parancsnok!… Á, még valami! Nem
tudom, hogy halad a nyomozással, de tudnia kell, hogy a paranoiás
betegek a téveszméjüket illetően rendkívül meggyőzőek tudnak lenni.
A teóriájuk rendszerint olyan logikusnak tűnik, hogy a környezetük
szemében teljességgel hihetővé válik.
– Rendben. Még valami?
– Veszélyessé is válhatnak. Sőt, rendkívül veszélyessé. Ha a
paranoiát nem kezelik neuroleptikumokkal, illetve akár kórházba való
befektetéssel, akkor a beteg cselekvéshez folyamodhat.
– Cselekvéshez? – ismétli meg értetlenül Alexandre.
– Igen. Öngyilkosságot kísérelhet meg, mivel nem talál kiutat a
kálváriájából. Vagy akár fizikailag veszélyeztetheti azt, akit a
szerencsétlensége okozójának tart. Másképpen fogalmazva
megpróbálhat az életére törni.
A figyelmeztetést súlyos csend fogadja.
– Köszönöm a tanácsot, doktornő.

*
**

A víznek mindig olyan színe van, mint az égnek.

Mert a víznek nincs színe. Csak amit adunk neki.
Alexandre úgy érzi, mélypontra került. Tekintete mintha
belesüllyedne a Marne iszapos, sötét gyomrába. Minden dolog,
teremtmény, gondolat belső, lényegi csúfságába.
Miért van az, hogy az ő tekintete mindig érzékeli a mélyen rejlő
iszonyatot? Miért nem képes csak a felszínen siklani?

450
 Egy padon ül, egyik cigarettáról a másikra gyújt. A rák nem elég
gyors. Egyébként nem is elég biztos. Kell, hogy legyen valami
gyorsabb megoldás. És kevésbé fájdalmas.
Már semmit nem tud.
Nem tudja, hogy Cloé beteg-e. Hogy tényleg kötözni való bolond-e.
Vagy igazat mond, és Quentin végezni akar vele.
Quentin vagy valaki más. Pszichiátriai szakápolóból a párizsi
régióban akadhat több száz is.
Nem, tényleg nem tudja. Végtére is ő nem egy pszichiátriai
szakértő, csak egy szimpla zsaru, akit hamarosan kirúgnak, aki
hamarosan meghal. Tehetetlen és semmire se jó.
Csak azt tudja, hogy segíteni akar Cloénak. Szüksége van rá, hogy
megmentse, akár a saját démonjaitól, akár egy valóságos veszélytől.
Szüksége van rá, hogy megmentse – de miért?
Mit jelent ő nekem? Még csak azt sem tudom, ki ő. Mi ő.
Hagyjam a sorsára? És aztán?
Aztán magamat is a sorsomra hagyni. Kiengedni magam a két
kezemből.
Ma szürke a víz, mint ahogy az ég. Ma szürkék a gondolatai. Ahogy
tegnap, tegnapelőtt is… Ahogy akkor is, amikor találkozott Cloéval
ugyanezen a helyen. Az volt az a pillanat, amikor a nő beindított benne
valamit. Amikor meglátta a szenvedését, és a magáévá tette.
Aznap a folyóba vethette volna magát. Csakhogy Cloé keresztezte
az útját.
Ezért van még mindig itt.
Lassan újra elindul a folyó mellett. A mobilja csengőhangja rántja ki
ebből a fájdalmas szemlélődésből. Villard kapitány keresi.
– Szevasz, öreg!
– Megvannak az információk, amiket kértél – jelenti be a kapitány.
– Mondd!
– A te Quentin Barthélemyd Créteilben lakik, a pontos címet
elküldöm SMS-ben. A villejuifi pszichiátriai kórházban vezető

451
szakápoló. Nőtlen, gyereke nincs.
Gomez megmerevedik.
– Biztos vagy benne, hogy nőtlen és gyermektelen?
– Biztos. És nem szerepel a bűnügyi nyilvántartásban… Patyolat a
fickó.
– Oké, kösz.
– Nincs mit, Alex. Mit akarsz ettől a csávótól?
– Semmit, ne aggódj!
– Mikor jössz vissza?
– Gőzöm sincs. Kérdezd meg a mélyen tisztelt főnökünket!
– Meg is teszem… Amúgy hogy vagy?
– Vagyok. Hogy hogy, azt nem igazán tudom. Viszlát, öreg! És még
egyszer köszönöm!
Alexandre leteszi, a szemét az égre emeli.
Quentin Barthélemy se nem jó férj, se nem jó apa. De attól még nem
gyilkos. Csak egy nyavalyás hazudozó. És nagy valószínűséggel egy
perverz alak.

*
**

– Hogy vagy, bajnok?

Laval szeme még mindig csukva. De az arca egészen derűsnek
látszik, amikor Gomez csókot nyom a homlokára.
– Én pocsékul – mormogja Alexandre. – Már nem is igazán tudom,
hányadán állok.
A gép folyamatos pityegése szemérmetlen módon teszi közzé a
hadnagy szívverését. Azét a szívét, ami ellenáll, ami nem hajlandó
feladni.
Alexandre egy ideig csak nézi, elringatja az egyenletes lüktetés.
Majd kinyújtja a kezét a Kölyök keze után, megfogja.
Aztán halkan beszélni kezd hozzá. Elmeséli neki a nyomozását, a
kételyeit, a gyengeségeit.

452
 A Cloé iránt ébredező szerelmét. A szerelmet, amivel nem tud mit
kezdeni. Ami egy utolsó fellángolás, egyfajta reménytelen végjáték.
Elmondja neki, hogy mennyire szép. Mennyire erős. És mennyire
veszélyes.
– Tetszene neked, fiú… Biztos vagyok benne. Persze ismerned
kellene, de… még ha nehéz természete van is, és kicsit túlságosan
magabiztos, azt gondolom, tetszene neked. Arrogánsnak és lekezelőnek
tűnik, de, tudod, ez csak egy jelmez. Valójában azt hiszem, annyit
szenvedett a húga balesete miatt, hogy páncélt növesztett maga köré.
Nézzétek, milyen erős vagyok!
Aztán hosszú csend után Sophie-ról kezd beszélni. A szeme
könnyektől párás, de észre sem veszi. Ebben a pillanatban Laval keze
meglepő erővel megszorítja az övét. Alexandreelmosolyodik, kissé
bamba hitetlenkedéssel.
– Te hallasz engem? Azt kell hinnem, hogy igen, te kis mocsok!
Akkor meg miért nem nyitod ki a szemed? Nem akarod látni a
pofámat, ugye? Mi tagadás, igazad van. Azután, amit veled tettem…
Vagy a világot nem akarod többé látni. De ne felejtsd el, hogy azért
klassz dolgok is akadnak itt…
Ám Laval keze már újra csak egy ernyedt húsdarab. Alexandre
arcáról azonban nem hervad le a mosoly.
Kiveszi az éjjeliszekrényből a noteszt, fogja a tollát, és két lapot
teleír.
Aztán újra megcsókolja a Kölyköt. Mintha a saját fiát csókolná
meg.
Két perccel később már be is pattan a kocsijába. Megújult
energiával. Lehet, hogy Laval átadta neki az övét?
Ki kell derítenie, hogy Quentin-e az a fickó, akit keres. A stratégia
pofonegyszerű lesz: ki fogja csalogatnia a farkast az erdőből. Erre
egyetlen megoldás létezik: távol kell tartania magát Cloétól, elhitetni
az Árnyékkal, hogy védelem nélkül maradt.
Szabad teret engedni Quentin Barthélemynek. Vagy Bertrandnak.
Teljesen mindegy.
Nem játszani tovább a testőrt, csak távolról figyelni.

453
 Csak éppen nem valószínű, hogy Cloé beleegyezik. Sőt még az a
veszély is fennáll, hogy belehal.
Gomez azon töpreng, hogyan lehetne a legjobban kivitelezni a
tervét, amikor újra megszólal a mobilja.
– Szevasz, Alex, Maillard vagyok.
Egy befagyott tó választja el őket egymástól. Mindketten egy-egy
partján állnak. Holott azelőtt barátok voltak.
Abban az időben, amikor Lavalnak még megvolt mindkét lába.
– Várj, megállok…
Alexandre a járda mellé kormányozza a kocsit, leveszi a gyújtást.
– Láttad mostanában a Kölyköt? – kezdi a felügyelő.
– Épp a kórházból jövök – mondja Gomez. – Megszorította a
kezem. Vannak reakciói, azt hiszem, ez jó jel.
– Az tényleg jó – dünnyögi a főnöke. – Az jó…
– Nem azért hívsz, hogy Laval után érdeklődj, igaz?
– Igaz. Arról van szó, hogy Couturier látni akar. Be fog hívatni.
Couturier kapitány, a belső ellenőrzéstől. Ő nyomoz a Tomor
Bashkim-féle balfogás ügyében.
– Csak figyelmeztetni szerettelek volna – folytatja Maillard.
– Köszönöm, ez rendes tőled.
– Ma reggel beszéltem vele. Nem jól állnak a dolgaid.
– Viccen kívül? – röhög gúnyosan Gomez.
– Mivel Laval még mindig nem tért magához, és a szabadságod
hamarosan elfogy, ezért…
– Felfüggeszt, igaz?
– Igen.
Gomezt szíven találja a hír, hallgat. Tudta, hogy ez be fog
következni, mégis fáj hallani.
– Mit mondtál neki? – kérdezi végül.
– Mit mondhattam volna? – sóhajt a felügyelő. – Ez csak egy
átmeneti felfüggesztés, amíg le nem zárul a nyomozás.

454
 – Ki fognak rúgni, és ezt te is jól tudod. Már elfelejtették odabenn,
mi mindent tettem korábban.
– Idehallgass, Alex! Én mindig kiálltam melletted. De hidd el, hogy
most semmit nem tudtam tenni.
– Én pedig azt hiszem, hogy nem akartál tenni semmit – jelenti ki a
parancsnok. – Azt hiszem, ejtettél. Sőt, azt hiszem, azt is elmondtad
nekik, hogy fű alatt nyomozok. Azt hiszem, beköptél!
– Állj le a baromságaiddal! – morog Maillard. – Félrebeszélsz.
Mindent megtettem, amit csak tudtam.
– Aha, képzelem… De ne aggódj, szófogadó kisfiú módjára leadom
a stukkeremet meg az igazolványomat, nem fogok cirkuszolni. Nem
okozok több gondot neked! Nyugodtan szunyálhatsz, haver!
– Alex, ne mondj…
Maillardnak nincs ideje befejezni a mondatot, Alexandre kinyomja a
telefont.
Öklével a kormányra csap, aztán a kezébe temeti a homlokát.
Mindez teljesen logikus. Marhaságot csináltam, meg kell fizetnem
miatta. Fizetnem kell a Kölyökért, aki egy kórházi ágyon poshad, és
talán soha többé nem látja az ég kékjét.
Alexandre ezért elfordítja a gyújtáskapcsolót, és visszafojtja a
gyűlöletét.
Kevésbé fogja majd bűnösnek érezni magát, amikor kiróják rá a
büntetését? Ugyan, hülyeség! Még ha neki is amputálnák a fél lábát,
akkor is bűnösnek érezné magát. Az egyetlen, ami könnyíthetne ezen
az iszonyú terhen, az a Kölyök mosolya lenne. A megbocsátás szavai.
Gomez lehúzza az ablakot, és mélyen beszívja a levegőt, megpróbál
ismét a nyomozására koncentrálni. Ami az utolsó a pályáján, ezzel
tisztában van.
Ekkor újra megcsörren a mobilja. Ellenőrzi, hogy nem Maillard
hívja-e vissza, majd felveszi.
– Igen?
– Alexandre? Quentin Barthélemy vagyok.
Gomez vérnyomása hirtelen megugrik.

455
 – Szevasz, Quentin… Mi történt?
– Sokat törtem a fejem a tegnapi látogatásod óta. És nagyon
szeretném, ha találkozhatnánk.
Mivel Gomez nem válaszol rögtön, Quentin hozzáteszi:
– Megemlítettem Cloé esetét egy nagy specialistának, és azt hiszem,
tudok neked segíteni. Ráérsz most?
– Eeegen… Kimenjek Villejuifbe?
– Nem, ma nem dolgozom. Elugrom hozzád, ha megadod a címed.
Gomez megint tétovázik. De még ha Quentin és az Árnyék egy és
ugyanaz is, akkor sem kockáztat sokat. Végtére is ez a gané egy gyáva
alak, aki csak magányos nőket képes terrorizálni.
– Maisons-ban lakom, a Clemenceau körút 156-ban.
– Nagyszerű, meg fogom találni. Mondjuk egy óra múlva jó neked?
– Tökéletes. Akkor viszlát hamarosan! – zárja le a beszélgetést
Alexandre.
Ez a fickó vagy egy elhivatott szakmabeli, aki tényleg segíteni akar
Cloénak, vagy a farkas rászánta magát, hogy kióvakodjon az erdőből.
És azt is könnyű megérteni, miért: hogy tovább folytassa a zsaru
agymosását, hogy még jobban Cloé ellen fordítsa. Hogy az utolsó
védelmezője is bolondnak higgye, és ne vigyázzon rá tovább. Ez is egy
taktika.
Feltéve, ha csakugyan ő a bűnös.
De miben is? A törvény szempontjából nincs miért bekasztlizni.
Még csak vizsgálatot sem lehet ellene indítani.
Kapucnit húzott, és követte Cloét. Fekete szemüveget tett fel, és
megijesztette, ügyész úr.
Hogyan lehetne bebizonyítani, hogy behatolt a lakásába? Hogy
elkábította és levetkőztette az erdőben? Hogy rémálommá változtatta
az életét?
Ez után a találkozó után Barthélemy arra számít, hogy sorsára
hagyom Cloét. Biztonságban fogja érezni magát, és magasabb
sebességfokozatra kapcsol.
A csapda abszolút tökéletes.

456
 *
**

Útközben Alexandre Cloé számát tárcsázza. A hangpostája kapcsol

be.
– Szia, szépségem, Alex vagyok. Csak meg akartam kérdezni, hogy
vagy… Jó, akkor majd este találkozunk, csókollak. Nagyon csókollak.
Kinyomja a telefont, az anyósülésre hajítja, gyorsít. Legszívesebben
azt mondta volna neki, hogy szeretlek. Ez őt magát is meglepi. És
valószínűleg el is árulta magát a hangsúllyal, ahogy azt mondta:
csókollak.
A Clemenceau körútra érve meglátja Barthélemyt, aki már a ház
előtt várakozik. Leállítja a Peugeot-t, és szép komótosan odaballag az
ápolóhoz.
– Kicsit előbb ideértem – mentegetőzik Quentin, és kezet szorít
vele.
– Semmi gond.
A parancsnok beüti a kódot, gondosan ügyelve arra, hogy testével
eltakarja a számokat, aztán kinyitja a kaput.
– A másodikon lakom – közli, és elindul felfelé a lépcsőn. – Szóval
érdekes dolgokat tudsz nekem mondani?
– Azt hiszem, igen.
A második emeletre érve Gomez kinyitja a lakása ajtaját,
előremegy.
– Ne nézd a rumlit.
– Ne aggódj… Egyedül élsz?
– Nem – állítja Alexandre. – De a feleségem sem sokkal
rendszeretőbb.
– A rend maga a létfenntartási ösztön.
– Pszichoanalízist akarsz végezni velem?
Quentin elneveti magát, felakasztja a dzsekijét az előszobában.
– Ahhoz én nem értek! Csak ápoló vagyok, nem pszichiáter!
– Még szerencse. Iszol valamit?

457
 – Egy kávét, ha van. Köszönöm!
– Foglalj helyet, máris jövök – indul ki Alexandre a konyhába.
Quentin a házigazda távollétét kihasználva alaposabban körülnéz. A
szegényesen berendezett nappali félhomályba burkolózik. Halálosan
lehangoló.
Mintha senki nem lakna itt. Vagy csak egy kísértet.
– A feleséged dolgozik? – emeli fel a hangját.
Alexandre keze megmerevedik a kávészacskón, a kávé a filter mellé
szóródik.
– Igen. Egy közjegyzőnél – válaszolja.
– Á… Az jó!
– És a tiéd? – kérdezi a zsaru, visszatérve a nappaliba.
– Elárulok neked egy titkot – somolyog Quentin. – Nem vagyok
nős.
Gomez meglepődést színlel. Amúgy meg is van lepődve. Hogy
Barthélemy ilyen lazán a képébe vágja az igazságot. Egyre jobban
kételkedik a bűnösségében, de azért továbbra is résen van. Szokásával
ellentétben a fegyverét sem tette le, amikor hazaért.
– Cloé azt mondta nekem, hogy…
– Tudom. Valóban ezt mondtam Carole-nak, de ez nem igaz. Ugye
nem árulod el senkinek?
– Semmi közöm hozzá – vonja meg a vállát Alexandre.
– Tudom, hogy nem Carole-lal fogom leélni az életemet, ezért ezzel
a kis hazugsággal tartom távol, megkímélve attól, hogy terveket
szövögessen a közös jövőnkről.
– Azért ez szemét dolog! – jegyzi meg a zsaru.
– Bizonyára. De a csajok annyira bonyolultak…
Quentin leül a kanapéra, Alexandre behozza a kávét a konyhából,
majd letelepszik vele szemben a fotelba.
– Jó, akkor beszélj Cloéról! – vált témát.
– Beszéltem azzal a professzorral, aki az intézetet vezeti. Tudod, ő
egy nagy név… Leírtam neki a tüneteket, amiktől Cloé szenved, és ő

458
megerősítette azt, amit én is gondoltam. Szerinte is egy paranoiás
téveszméről van szó.
Alexandre cigarettára gyújt, megkínálja Barthélemyt is, de nem kér.
– Azt is mondta, hogy hallott egy hasonló esetről az egyik
kollégájától, egy doktornőtől, akinek magánrendelése van.
– Valóban? – kérdezi csodálkozva Gomez.
– Egy fiatal nőről, aki meg volt róla győződve, hogy egy férfi
üldözi. Azt hiszem, pénztáros volt egy szupermarketben.
Gomez majdnem elejti a cigarettáját, de igyekszik közömbös arcot
vágni.
– És?
– Az az eset öngyilkossággal végződött – emeli az ajkához a
kávéscsészét az ápoló. – A nő kiugrott az ablakon.
Ez a gané nem fél semmitől. Még attól se riad vissza, hogy
provokálja.
Vagy olyan ártatlan, mint a ma született bárány.
– Nem hinném, hogy Cloé ki szeretné nyírni magát – veti ellen
Alexandre.
– Az öngyilkosságnak nincs előjele.
Alexandre az ápoló szemébe néz, hogy kiderítse, milyen játékot
játszik.
– Dokumentációt is hoztam neked a témával kapcsolatban – áll fel
Quentin. – Kicsit hosszú, de szerintem sokat megtudhatsz belőle a
paranoiáról.
– Szuper! – vigyorog Gomez. – Minden vágyam, hogy pszichiátriai
szakirodalommal tömjem magam! Nem tudnád inkább összefoglalni?
Quentin elindul a bejárati ajtó felé, ahol a táskáját hagyta.
– Én pedig biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod! – mondja
nevetve.
Gomez kurtán elmosolyodik, és kiissza a kávéját. Ahogy a fejét az
ablak felé fordítja, egy férfi tükörképét látja meg, aki a háta mögött áll.
És aki magasra emelt kezében tart valamit.

459
 Furcsa borzongás fut végig a csigolyáin. Eltelik egy másodperc, egy
végtelen hosszú másodperc.
Ami alatt Gomez nem csinál semmit.
Ami alatt Quentin előrelendül.
Aztán Alexandre felpattan, megfordul, és a halántékán telibe kapja
az ütést.
Egyetlen hang nélkül hátrahanyatlik, és összeroskad a kanapé előtt.
Az ütés brutális volt, az az érzése, hogy kettéhasadt a koponyája.
Megpróbálja előrántani a fegyverét, de az alkarjára egy láb tapos, a
padlóhoz szögezi.
Erőtlenül felnyög, érzi, hogy a tudata utolsó fényei is kihunynak.

460
 55. FEJEZET

– HÉ, VAN ITT VALAKI?

A hang áttör a folyamatos zúgáson, de mintha nagyon messziről
jönne. Szinte a túlvilágról.
– Parancsnok?… Hall engem?
Gomez pislog, többször is egymás után. Egy arc bukkan elő a
semmiből. Megnyugtató mosollyal.
Ő mégis újra lecsukja inkább a szemhéját. Csak még egy kicsit.
Még egy kicsit ebből a békéből, ebből a felséges lemondásból.
Még ha furcsának tűnt is neki, hogy tudatában van, halottnak hitte
magát.
Egy kéz erősen megrázza, aztán pofon vágja.
– Rajta, öregem, ébredj fel! Van nekem más dolgom is…! Quentin
az, egy széken ül, lovaglóülésben. Állát a háttámlára támasztva
továbbra is mosolyogva néz rá.
– Na, kezdesz visszatérni közénk, haver?
Gomez megpróbál magához térni. Néhány másodperc múlva rájön,
hogy a lakásában van.
– Remélem, nem fáj túlságosan a fejed.
– Mi…?
Szája száraz sivatag, kaktuszokkal teletűzdelve. A feje egy léghajó,
ami dugóhúzóba kerülve zuhan lefelé. Hamarosan be is csapódik.
Az a kellemetlen benyomása van, mintha egyetlen húzásra felhajtott
volna egy egész üveg whiskyt.
– Nem emlékszel?

461
 Gomez is egy széken ül, a keze a háta mögött összebilincselve.
Eszébe jut, hogy kapott egy ütést, leginkább a fájdalomra emlékszik,
aztán arra, hogy elesik.
Vele szemben Barthélemy a Sig-Sauerrel játszadozik.
Még ha a gondolatai nem tisztultak is ki, a parancsnok megérti,
hogy kényes helyzetben van.
– Te aztán szarban vagy, Alex! – erősíti meg Quentin. – De hát
általában így járnak azok, akik túl kíváncsiak. Vagy nem elég
dörzsöltek… Vagy a kettő együtt, mint te. Vannak akik halmozzák az
élvezeteket, igaz?
Gomez egyelőre inkább hallgat. A legfontosabb az, hogy
visszanyerje az erejét. Mivel nem halt meg, egyszeriben élni akar.
Mindennél jobban.
De előbb szeretne teljesen magához térni. Szétszaggatni az agyát
kitöltő ködöt.
Megpróbálja az ujjait mozgatni, alig sikerül. Mintha valami erős
kábítószer hatása alatt lenne. Még a tekintetét is nehéz az ellenségére
szegeznie.
– Na jó, most egy kicsit elcsevegünk, mi ketten. Persze csak ha te is
egyetértesz…
A zsaru fájdalmasan felmordul.
– Remek! – gúnyolódik az ápoló. – Tudtam, hogy nyitott leszel a
beszélgetésre.
Tesz néhány lépést, a pisztolyt továbbra is a kezében tartja.
– Ha ordítani mersz, betapasztom a szád! – mutat fel egy tekercs
ragasztószalagot. – Bár meglepne, ha tudnál azután, amennyit beléd
nyomtam!
Szóval így van. Ez a rohadék elkábított.
Quentin ekkor egy fecskendőt lóbál meg az orra előtt.
– Igen hatékony szer, ami kezes báránnyá változtatja a
legkonokabbakat is – magyarázza. – És képzeld, ez egy olyan vegyület,
ami semmiféle nyomot nem hagy a szervezetben. Ami azt jelenti, hogy
ha az elkövetkező napokban felboncolnak, semmit nem fognak találni!

462
 Barthélemy ujjong, Gomez érzi, hogy a zsigereiben kicsírázik a
félelem. Bizonyára, mert elképzeli magát az igazságügyi orvos inox
asztalán. Az agya az egyik oldalon, a mája a másikon.
Hirtelenjében a halál már nem is tűnik olyan romantikusnak, olyan
vonzónak. Hanem ocsmánynak, visszataszítónak.
Egy darab hideg hús a hentes pultján.
– És mivel az igazságügyi orvosok mindig el vannak havazva,
meglepne, ha negyvennyolc órán belül felnyitnának. Te mit gondolsz
erről, Alex?
– Azt gondolom, hogy… hogy… te egy… egy…
Gomez két összefüggő szót nem bír kinyögni.
– Egy mi vagyok? – kérdi kajánul Quentin. – Egy zseni? Teljesen
egyetértek, haver!
A zsaru összpontosít, ahogy csak tud. Muszáj visszanyerni a
tisztánlátását, muszáj, hogy újra használni tudja a tagjait. Nem hajlandó
tétlenül hagyni, hogy kinyírják. Hogy így dögöljön meg.
Ilyen szánalmas módon.
– Egy kurafi – mondja ki végre.
– Maradj udvarias, rendben?
– Ez… meg fog… ölni?
– A drog? Nyugodj meg, nem! A szurit csak azért kaptad, hogy
nyugton maradj. Én foglak megölni.
Alexandre becsukja a szemét. De továbbra is minden imbolyog. De
csak odabenn a koponyájában. Mert a legkisebb mozdulat is egyre
inkább nehezére esik. Mintha ez a gané valami cementet injektált volna
belé, ami fokozatosan megköt a bőre alatt.
Iszonyat.
Ki kell tartani. Ha ez a drog ilyen gyorsan eltűnik a szervezetből,
akkor a hatása is csak nagyon időleges lehet.
Ki kell tartani, a lehető legtovább.
– Tudod, Alex, én nagyon kedvellek téged. Mert… Hogy is
mondjam? Valahogy szimpatikusnak talállak. És meghatónak. Igen, ez
az, meghatónak talállak.

463
 – Remek – motyogja egy sírontúli hang.
– Á, látom, kezd visszatérni a hangod, nagyszerű! Csakhogy én
imádok egyedül beszélni! Szóval ne nagyon strapáld magad.
Quentin kesztyűs kezét Alexandre vállára teszi, és előrehajol. A
homlokuk szinte összeér.
– Sőt inkább azt mondanám: fogd be a nagy pofád! – suttogja. –
Megértetted?!
Felegyenesedik, Gomez újra lélegzik. Olyan lassan, hogy az a
benyomása, mindjárt elalszik. Ezért a nyelvébe harap, míg ki nem
serken belőle a vér.
– Miről is beszéltem? – folytatja a kínzója. – Ja igen, hogy
meghatónak talállak. De túl kíváncsinak… Figyelj, én megértelek
téged, öregem. Megértem, miért vagy oda ennyire ezért a csajért. A
helyedben minden fickó ugyanígy belezúgott volna… Csak az a gond,
hogy csúnya dolog lenyúlni más nőjét. Nagyon csúnya. Ezt soha nem
mondták neked? Pedig még a Bibliában is benne van!
– Más… nőjét?
– Bizony, Alex! – sóhajt az ápoló. – Cloé az enyém. Nem a tiéd.
– Nem tudhattam… hogy a tiéd.
– Dehogynem, de még mennyire, hogy tudtad! Kezdettől fogva
tudtad. Csak te erősebbnek hitted magad nálam. Missziódnak
tekintetted, hogy megmentsd. Hősnek hitted magad!
Quentin ismét közel viszi az arcát az övéhez.
– Pocsékul fest a hős!
– Szarik rád… a hős.
Az ápoló rákacsint, majd barátságosan megpaskolja az arcát.
– Nem vagy olyan helyzetben, hogy sértegess, azt hiszem.
Gomez minden erejét összeszedve teszteli a karpereceit.
Reménytelen. A lába azonban nincs megkötve, ami hagy neki még egy
esélyt. Feltéve, ha képes lesz újra mozgatni. Egyelőre azonban nem
moccan. Várja a megfelelő pillanatot.
Quentin megáll Sophie portréi előtt, melyek a harmincas évekből
való régi tálalószekrényt díszítik.

464
 – Szép volt a feleséged. Tény és való, hogy Cloé hasonlít rá.
Szembetűnően hasonlít. Sokként hatott rád, igaz?
– Mit akarsz… azon… azonkívül, hogy untatsz a dumáddal?
– Hogy mit? Én csupán Cloét akartam. De te keresztbe tettél nekem.
Közénk álltál.
– A munkámat végeztem.
Beszélni hozzá. Még ha kínszenvedés is. Ez az eszelős szükségét
érzi, hogy kiteregessen mindent. Hogy kiöntse a szívét.
Válaszolni neki, hogy folytatásra ösztönözze. Hogy bevallja minden
bűnét és tervét.
Időt nyerni, még és még.
– Ja, igen. De emlékeztetnélek rá, hogy már nem is vagy zsaru.
– De igen – vág vissza Gomez. – Még az vagyok. És lelőni egy
rendőrtisztet… őrültség.
Quentin felnevet, Gomeznek felfordul tőle a gyomra. Az ápoló
visszatelepszik a székre. Előre-hátra hintázik, hol közeledik az
áldozatához, hol távolodik tőle. Amitől annak a migrén mellé még
hányingere is lesz.
– Kösz, hogy figyelmeztetsz, hős. Majd ha kinyiffantottalak,
elmorfondírozok rajta, ígérem.
Hosszú csend, a két férfi farkasszemet néz egymással. De Gomez
szeme nehezen bírja tartani az irányt.
– Mindenesetre, te úgyis meg szeretnél halni – jelenti ki hirtelen
Quentin.
– Mit tudsz… mit tudsz te erről?
– Én mindent tudok. Tudom, hogy hiányzik a feleséged, hogy utána
akarsz menni. Hogy be akarod fejezni. Különben nem hagytad volna,
hogy így leüsselek, megpróbáltál volna védekezni. Megláttál az
üvegben, ugye? És pontosan abban a pillanatban fel is adtad a harcot.
Gomez összeszorítja a fogát: ennek a szemétládának igaza van.
– Meghalni – mormogja Quentin. – Elfelejteni a szenvedést, a
bánatot, a fájdalmat… Csodálatos lehet, nem?
– Ki akarod próbálni? – kérdezi megújult energiával a zsaru.

465
 Őrület, mekkora erőt tud adni a düh.
Quentin újra elmosolyodik. Kissé szánakozó mosollyal.
– Erősen tartok attól, hogy ez most a te köröd lesz, csibém. Nem az
enyém. Te fogsz megdögleni, én pedig szép nyugodtan
elszöszmötölhetek a csinos kis Cloéval… Te már nem leszel, hogy hű
kutyus módjára vigyázz rá.
Alexandre torka iszonyatosan elszorul, megpróbálja visszatartani a
könnyeket, amik kibuggyanni készülnek a szeméből. Ezekben a
szemekben nyoma sincs most eszelősségnek. Inkább egy megrettent
gyermek szemei.
Egy olyan férfié, aki tudja, hogy meg fog halni. Anélkül, hogy
teljesítette volna a feladatát.
– Majd én megvigasztalom a távozásod miatt – ígéri Barthélemy. –
Majd én gondoskodom róla, bízz bennem.
– Te egy elmebeteg vagy! Megöltél egy szakápolót az intézetben, és
a helyébe léptél, igaz?
Quentin gúnyosan felröhög, megint feláll a székéről. Szemlátomást
be van sózva.
Alexandre csodálkozik, hogy két teljes mondatot is el tudott
mondani megszakítás nélkül. Úgy érzi, visszatérőben van az ereje.
– Röhejes vagy… Azt hiszem, megérdemelsz némi magyarázatot.
Hogy elmondjam neked, ki vagyok, és mit fogok csinálni vele.
Nem, nem ezt érdemlem. Hogy egy pszichopatát kelljen hallgatnom,
aki részletesen kiteregeti előttem a terveit, a devianciáit, az indítékait.
De Alexandre-nak mégis muszáj elviselnie ezt a végső gyötrelmet.
– Cloéval egy bulin találkoztam, ahová Carole hívott meg. Három
szót váltottunk, de valójában meg sem látott, annyira elfoglalta saját
fényének a szemlélése! Annyira el volt foglalva azzal, hogy csillogjon!
Hogy tündököljön, mint a nap… Azonnal tudtam, hogy ő az. Abban a
pillanatban kiválasztottam.
A parancsnok nem szakítja félbe, hagyja, hadd mesélje el morbid
szerelmének történetét. Quentin leteszi a pisztolyt a dohányzóasztalra,
Gomez ettől némi megkönnyebbülést érez.

466
 – Diszkréten elkezdtem követni. Feljegyezni minden szokását,
minden rigolyáját. Tulajdonképpen megtanultam megismerni. Utána
becserkésztem a legjobb barátnőjét. Nem volt nehéz elcsavarni a fejét.
Mondhatni, zavarba ejtő könnyűséggel hullott az ölembe. Úgy tűnik,
őrülten vonzó vagyok. Te mit gondolsz erről?… Az ő révén egy csomó
dolgot megtudtam a kiszemeltemről. Jó, cserébe azt kellett színlelnem,
mintha szeretném Carót, ami nem könnyű, nekem elhiheted. Ez a bige
olyan unalmas, mint egy esős nap! Olyan izgató, mint egy tál főtt
tészta.
Gomez lassan előrebillenti a súlypontját. Megpróbálkozik néhány
mozdulattal, hogy elgémberedett tagjaiba életet vigyen. Hogy
megrepessze a cementréteget.
– Aztán támadásba lendültem. Csalhatatlan módszerem van: a
tébolyba kergetem őket!
Quentin közelebb jön, Gomez újra hátradől.
– Mit ficánkolsz itt nekem?
– Hugyoznom kell – állítja a zsaru.
– Sajnálom, azt majd máskor. Szóval, mondom, megőrjítem őket. El
sem tudod képzelni, hogy ez milyen frankó! Mindenkinek
megpróbálják elmesélni a sztorijukat, és senki nem hisz nekik.
– Senki, kivéve én.
– Minden problémát nem lehet kizárni, az biztos – ismeri el
Barthélemy. – De ez nem olyan tragikus. Tudod, én leginkább
szétszedni szeretem őket. Ízekre bontani. Nézni, ahogy vergődnek,
ahogy egy láthatatlan ellenséggel hadakoznak. Ahogy elveszítenek
minden fogódzót, mindent, amit fölépítettek. Lemezteleníteni,
lecsupaszítani őket… El sem tudod képzelni, mekkora élvezetet okoz.
– Nem, nem tudom – hagyja rá Gomez. – Én nem vagyok elég őrült
hozzá.
– Én sem. Én sem vagyok elég őrült – mondja sajnálkozva
Barthélemy. – Szeretem az őrületet. Ellenállhatatlanul vonz. A
normálisság olyan lehangoló, olyan kiszámítható. Annyira banális. Az
őrület új világokra nyit kaput. Olyan gazdag univerzumokra, aminek az
elképzeléséhez a mi képzeletünk nem elég termékeny. Csak az

467
őrülteké.
Quentin rövid időre elhallgat, mintha a saját szavait emésztené.
– Őrült… igen, az vagyok. De csak egy kicsit. Csak néha. Sajnos…
– Van egy nagy hírem számodra – szólal meg a parancsnok. – Te
kötözni való bolond vagy. Eszelős, tébolyult, bomlott agyú,
háborodott, elmebajos. Teljesen és mindig.
Quentin mintha meg sem hallotta volna, folytatja a monológját.
– Nekem köszönhetően ezek a lányok új világokat fedeznek fel, új
tapasztalatokat szereznek. Nekem köszönhetően mást is megismernek,
mint egy jelentéktelen, néha labilis, gyakran keserű élet
reménytelenségét. Én vagyok az ő megmentőjük…
Az ápoló megint eltávolodik, csípőre tett kézzel járkál a nappaliban.
– Cloé válogatott vad. Kemény teremtés. De óriási potenciál rejlik
benne… Annak révén, amit Carole mesélt róla, egykettőre leesett, hogy
hajlamos a paranoiára, ami nagyban megkönnyítette a dolgomat.
Cloé… vajon mit csinálhat éppen? – villan hirtelen Alexandre
fejébe. Elképzeli a fekete kosztümjében. Végtelenül szép. Végzetesen
szép.
Úgy hitte, kész meghalni érte. De végül szívesebben élne. Vele.
Ebben a pillanatban támadt fel benne ez a vágy őrült erővel. Ebben
a pillanatban Alexandre kész lenne mindent megígérni. Bizonyára
azért, mert már nem sok ideje van megtartani az ígéreteit.
Quentin visszaül, folytatja a vallomást.
– Biztosan azon töprengsz, hogy tudtam mindezt véghezvinni,
csibém… Egyszerű, mindjárt meglátod. Először is lemásoltattam a
lakása kulcsait. Cloénak nagyon precíz takarítónője van: minden
kulcscsomóra ráírja az ügyfelei nevét, és egy szekrényben felakasztva
tartja őket, az előszobában. Látod, Alex, itt hibáztál, itt nem voltál a
helyzet magaslatán… Ha kicsit mélyebbre ástál volna Fabienne körül,
sokkal gyorsabban lelepleztél volna. Rájöttél volna, hogy őt is dugom.
Amúgy szerencsém volt vele: édes kis nő, sokkal szórakoztatóbb, mint
Carole. Ráadásul halálosan unja a férjét. Egy szó, mint száz, elcsentem
a kulcscsomót, lemásoltattam, aztán visszatettem a helyére. És
valahányszor Cloé kicserélte a zárat, újrakezdtem a műveletet.

468
Gyerekjáték!
Alexandre most döbben rá, hogy Cloé milyen meggondolatlanságot
követett el, amikor nem engedelmeskedett neki. És hogy ő maga is
mennyire hanyag volt. Alaposan átvizsgálni Fabienne életét, ott
szerepelt a tervei között. Csakhogy elsődleges helyen kellett volna
állnia. Bárcsak lett volna ideje, lettek volna eszközei… Bárcsak
hallgatott volna rá Maillard!
Bárcsak képes lettem volna meggyőzni!
– Aztán szépen besétáltam Cloéhoz, és elhelyeztem pár poloskát.
Egy-két mikrofont itt-ott. Vigyázat, spéci cuccot ám, nem gagyi
vackot! Ha az ember eredményt akar, bizony be kell ruházni. Kár, hogy
nem találtad meg őket, mi, Alex? Mi tagadás, körültekintően rejtettem
el őket, nem kapkodtam el, jó alaposan körül kellett volna nézned,
hogy megtaláld… Egy nyomkövetőt is tettem Cloé kocsijára.
Hihetetlen, mit be nem tud szerezni az ember manapság a neten!
A zsaru becsukja a szemét. Aludni szeretne, megpróbál küzdeni
ellene. Quentin úgy dönt, segítségére siet, lekever neki még egy pofont.
– Hé, maradj velem, hős! Nem vagy kíváncsi a folytatásra?
Gomez felemeli a fejét.
– Jól van… Tehát szinte mindent bemikrofonoztam. Ha tudnád, mi
mindent hallottam! El is árulok neked valamit: Bertrand-nal jóval
hangosabban sikoltozott, mint veled.
Alexandre arca alig észrevehetően eltorzul. Mit meg nem adna érte,
ha porrá zúzhatná! Ha szétnyomhatná a keze között, mint egy érett
gyümölcsöt.
– Nem akartam bánatot okozni neked, öregem.
– Nekem legalább nem kellett inzultálnom, hogy észrevegye a
létezésemet – vág vissza a parancsnok. – Semmilyen erőfeszítést nem
kellett tennem érte.
– Ugyan, ugyan – mosolyog lekezelően Quentin –, ne legyél már
ilyen rosszmájú! Téged kizárólag azért vett észre, mert szüksége volt
rád. Mert be volt tojva. Kizárólag azért, mert énmegijesztettem. Ébredj,
haver: ez a szuka kihasznált téged, egyáltalán nem vagy a zsánere! Az
én közbenjárásom nélkül soha rád se nézett volna.

469
 Gomez már válaszra nyitja a száját, de érzi, hogy fölösleges lenne
bármit is mondani.
– Mivel a mikrofonokat nem találtam elegendőnek – folytatja az
ápoló –, miniatűr kamerákat szereltem fel a stratégiai jelentőségű
pontokra. Így tudok bemenni hozzá, biztos lévén abban, hogy alszik.
Ravasz, mi? Meg aztán kedvemre csodálhatom. Szó, ami szó, nagyon
szép. Kész gyönyörűség ránézni…
Alexandre nem tér magához. Hogy tudott elmenni ezek mellett?
– Na és persze tovább játszottam a kedvenc játékomat. Azt a
benyomást keltve benne, hogy kezdi elveszteni az eszét.
Quentin cigarettára gyújt, fittyet hányva a parancsnokra. Sőt
egyenesen a szemébe fújva a füstöt.
Azokba szemekbe, amik nem láttak meg semmit. Amik túl későn
nyílnak fel.
– A Ya Ba mond neked valamit?
– Metamfetamin – feleli gépiesen Gomez.
– Bravó, kiválóan megtanultad a leckét! Ezt tettem a
szívgyógyszerébe. A piruláit ezzel a szarsággal cseréltem ki. El sem
hiszed, hogy alacsony dózisban mennyire erősíti a kristály a paranoiát!
A mi kis hercegnőnk teljesen függő lett. Meg aztán, más anyagot is
szedett még, abban a hitben, hogy altatót vagy nyugtatót vesz be.
Többféle cuccot leteszteltem, hogy lássam, hogy hat. Hogy még jobban
destabilizáljam. Up and down… És továbbra is folytatja, napról napra
belövi magát anélkül, hogy tudna róla.
– Te rohadék! – ordítja a zsaru.
– Inkább csodálnod kéne az intelligenciámat – méltatlankodik
Barthélemy.
– Nem intelligens vagy, csak súlyos elmebeteg!
Quentin beéri egy vigyorral, és elnyomja a cigarettáját a már teli
hamutartóban. Aztán kiveszi a csikket, és a nadrágja zsebébe süllyeszti.
– Akarod, hogy elmeséljem neked a folytatást?
– A pofádat szétloccsantani, azt akarom!
– Az agyadat – igazítja ki Quentin. – Én az agyadat fogom

470
kiloccsantani.
Alexandre hangosan nyel egyet.
– Na, csak nem parázol, hős? – suttogja az ápoló.
– Elképzelhető – mondja Gomez.
– Megértelek. És hidd el, sajnálom, hogy ezt kell tennem.
– Hát akkor ne tedd! Amúgy sem tudok semmit felhozni ellened…
Nem kockáztatsz semmit!
Újabb sajnálkozó mosoly.
– Nincs más választásom. Azt már a tegnapi látogatásod előtt
tudtam, hogy megtaláltad a párhuzamot Laura és Cloé között. Marha
praktikus ám a poloska! De ez még nem igazán sodort veszélybe. Oké,
elismerem, hogy már azért szívesen megnyúztalak volna, hogy Cloéval
kefélsz, de az embernek néha muszáj megfékeznie a vágyait, ha el
akarja érni a célját. Viszont tegnap, amikor megláttalak az intézet előtt,
megértettem, hogy rájöttél. Nem kellett volna odadugnod az orrod,
haver. Végzetes hiba volt…
Gomez csendben átkozza magát. Minden hibát, amit csak el lehetett
követni, elkövetett. Akár egy kezdő. A szeme Sophie nagy méretű
portréja felé fordul, ami a falon lóg.
Kérem, vegye figyelembe az enyhítő körülményeket. Nem voltam
beszámítható állapotban. Nélküle elveszett voltam. Meg tudja ezt
érteni, ügyész úr?
– Azt hiszed, hagyom, hogy tönkretedd az egész munkámat? Amíg
te itt vagy, soha nem mozoghatok szabadon. Ezért ki kell, hogy
iktassalak. Ugyanis Cloé már csaknem kész van, nyilván profitálni
szándékozom ebből.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Alexandre, igyekezve leplezni,
mennyire rosszul van.
Ezúttal Quentin vigyorában nincs semmi sajnálkozó. Sokkal inkább
félelmetes.
– Teljességgel össze fog omlani, érzem. És a halálod csak még
inkább felgyorsítja a dolgokat. Cloé légüres teret hozott létre maga
körül, a zsaruknál elásta magát. A legutolsó kapaszkodóit is hamarosan

471
elveszíti. És akkor az enyém lesz. És én ezt a végletekig ki fogom
használni, nekem elhiheted. Bármit tehetek vele, senki nem fog hinni
neki. Végül nem bírja majd elviselni, mivé vált. Végül a félelem és a
magány arra ösztönzi, hogy véget vessen szánalmas létezésének…
Alexandre egyszeriben fázni kezd. Reszketni. A kék szemek
megdermesztik.
Elképzeli őket, amint Cloé megrettent szemébe fúródnak. Elképzeli
a fiatal nőt e tébolyodott kezei között. Egyedül, kényére-kedvére
kiszolgáltatva.
Az ápoló megint eltávolodik, megkerülve a kanapét. Aztán hirtelen
kimegy a konyhába, Gomez hallja, hogy kinyitja a hűtőt.
Most vagy soha.
Összegyűjti azt a kevés erőt, ami megmaradt benne, megpróbál
felállni.
A lábizmai azonban nem engedelmeskednek, az állkapcsa
összeszorul, a lélegzete elakad. A karja továbbra is a szék
háttámlájához van kötözve, nem bírja kiszabadítani.
Visszahanyatlik.
Vissza a rajtmezőre.
Újabb kísérletet tesz, miközben a fal túlsó oldalán az ápoló kinyit
egy dobozos kólát, és tovább elmélkedik a tökéletes bűntényről.
– Azon tűnődöm, vajon hogy fogja végezni… Szerinted altatót vesz
be, vagy inkább a vonat alá veti magát? Hacsak nem éppen golyót repít
a fejébe. El kellett volna koboznod tőle a stukkert, Alex. Ezt is
elmarháskodtad.
Gomez megpróbálja kinyújtani a lábait, szörnyű fájdalom nyilall
bele.
– Amúgy a csajok ritkán követnek el öngyilkosságot tűzfegyverrel.
Vigyázni akarnak az arcuk épségére, a halálban is szépek akarnak
maradni. Emlékszem Laurára, ahogy kiugrott a lakása ablakán… Ha
tudnád, milyen gyönyörű volt!
Alexandre térde megroggyan, előrebukik, rázuhan az üveg
dohányzóasztalra, ami éktelen recsegéssel összetörik a súlya alatt. A

472
Sig-Sauer a szőnyegre csúszik.
Gomez kissé kábán épp akkor szabadítja ki magát a szék
fogságából, amikor Quentin berohan. Az ápoló tátott szájjal
mozdulatlanná merevedik.
– A szentségit…
Gomez előrehajol, ökölbe szorítja még mindig összekötözött kezét.
Lendületet vesz, igazi bika az arénában. Fejjel előre veti magát, a
szegycsontja közepén találja el a célpontját. Quentin a falnak vágódik,
majd elakadt lélegzettel leroskad a padlóra.
De a bikának sosincs szerencséje, ez köztudott.
Alexandre szeretne profitálni a helyzetből. Az ellenfele a földön,
elérkezett az idő, hogy végezzen vele. Összetapossa, széttiporja.
Agyonüsse.
Csakhogy Alexandre nem képes rá. A roham a maradék erőt is
kiszívta belőle.
Ő is összecsuklik, miközben Barthélemy keservesen feltápászkodik.
– A szentségit – mondja még egyszer, a mellkasát tapogatva. –
Átkozottul erős vagy, a kurva életbe…
Lassan visszanyeri a normális lélegzetét, közben a zsarut figyeli, aki
tőle fél méterre térden állva küzd, hogy el ne ájuljon.
– Már megint hülyeséget csináltál, Alex. Nézd meg ezt a kupit!
Most mi a fenét csináljak?… Szép próbálkozás volt, de azzal a
mennyiséggel, amit az ereidbe nyomtam, semmi esélyed nem volt. Ami
a többit illeti, ne aggódj, majd megoldom. Semmit nem fognak érteni
az egészből.
Gomez nem mozdul, megpróbál újra némi erőt gyűjteni.
Miért nem engedelmeskednek neki az izmai?
Látja, hogy az ápoló kézbe veszi a fecskendőt, és felszívja azt, ami
még az üvegcsében maradt.
Látja a közelgő halált – és neki semmi lehetősége elmenekülni előle.
Megpróbál felállni, de a vállát erős marok ragadja meg, térdelő
pózában a padlóhoz szegezi. A tű pontosan a nyaki erébe fúródik.
A hatás szinte azonnali. Gomez feladja a küzdelmet.

473
 Quentin a hóna alatt megragadja, sziszifuszi erőfeszítéssel a
szőnyegre vonszolja, és nekidönti a kanapénak. Majd megfogja a Sig-
Sauert, felhúzza a kakast.
– Ideje befejezni, haver. Ezzel a cirkusszal, amit rendeztél,
kénytelen vagyok gyorsítani a tempón. Kár, még lett volna mit
mesélnem…
A táskájából elővesz egy hangtompítót, amit ráteker a pisztoly
csövére.
Alexandre tehetetlenül ül a padlón, és sír.
A könnyek kegyetlen csöndben csorognak le megbénult arcán.
Sír, mert Cloéra gondol, aki a mindjárt bekövetkező halála miatt
védtelenül marad.
Sír, mert Sophie-ra gondol, akire a mindjárt bekövetkező halála
miatt feledés borul.
Sír, mert sosem fogja megtudni, hogy a Kölyök kijött-e a kómából.
Istenem, add, hogy felébredjen…
Gomez sír, kegyetlen csöndben. Sír, egész egyszerűen azért, mert
fél meghalni.
Egyedül, mint egy kivert kutya.
Még könyörögni sem tud a hóhérjának, hiszen beszélni sem képes.
Quentin néhány pillanatig nézi. Gyűlölet nélkül, szánalom nélkül.
Üres tekintettel.
Aztán kinyitja a bilincset, megfogja a zsaru jobb kezét, hogy
beletegye a fegyvert.
– Segítened kell. Sajnálom, de erre a kis helyszínelő barátaid miatt
van szükség. Ha nincs lerakódás az ujjaidon, a végén még gyanút
fognak.
Gomez mutatóujját ráhajtja a ravaszra, a kezét a halántékához emeli,
oda, ahol egy kék zúzódás éktelenkedik.
A parancsnok olyan, mint egy bábu, Barthélemy rángatja a
zsinórokat.
A jelenet a végéhez közeledik.

474
 – Lefogadom, hogy vonat alá veti magát – suttogja az ápoló
vigyorogva.
Gomez egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálja elhúzni a fejét a
pisztoly csövétől. Quentin azonban erősen tartja a hajánál fogva.
– Jó utat, hős…
Alexandre tekintete kétségbeesetten keresi a falon a képet.
Látni őt, még egyszer utoljára. Elmenni vele.
Végre Sophie rámosolyog. Abban a pillanatban, amikor az ujja
akarata ellenére megnyomja a ravaszt.

475
 56. FEJEZET

AZ A BENYOMÁSA, EZ A DÉLUTÁN SOSEM FOG VÉGET

ÉRNI, olyan, akár egy örökre szóló büntetés.
Cloé diszkréten az órájára sandít, immár sokadszor. De a mutatók
mintha kaján örömöt lelnének abban, hogy egy helyben topognak.
A vele szemben ülő ügyfelek szemlátomást nem akarják siettetni az
időt. Lehet, hogy jól érzik magukat az irodájában? Igaz, felhúzta a
reluxát, a helyiség kellemes fényben fürdik.
Miközben a két férfi – egy gyorsétteremlánc főnöke és annak
kommunikációs tanácsadója – minden szempontból ízekre szedi az
előzetes tervet, Cloénak Alexandre jár a fejében.
Jóleső borzongás fut végig rajta, mosoly árulkodik a vágyáról. Ott
van, közvetlenül a bőre alatt.
Szívesen meghallgatná újra az üzenetet, amit késő délelőtt hagyott
neki. Ahogy azt mondja: Csókollak… Mintha burkoltan azt akarná
mondani: Szeretlek.
Ma reggel ő is vágyat érzett rá, hogy megvallja neki. Csak ahhoz
előbb saját magának kellene bevallania.
Egyszer – talán. Hamarosan – talán.
Letenni végre a fegyvert. Levenni végre a páncélt.
A vágy másodpercről másodpercre erősebb. A bőre már forró tőle.
Vágyik rá, hogy megérintse, hogy befészkeljen a karjába, őrá
vágyik.
Csak az ő jelenlétében érzi jól magát az utóbbi időben. Ezért kicsit
már az is lecsillapítja, ha csak rá gondol, ha tudja, hogy néhány óra
múlva viszontlátja.

476
 A zsigerei között ugyanis egy kukta fortyog, egy adag TNT van
mindkét kezében, egy veszett fenevad a szíve helyén.
S ez napról napra rosszabb. Különösen ilyenkor, a délután közepe
felé.
Legszívesebben ordítana, törne-zúzna.
Izzó idegei mintha szét akarnának pattanni. Az izmai rendszeres
időközönként begörcsölnek, mintha az ujjait egy konnektorba dugva
tartaná. Iszonyú migrén változtatja a fejét olyan fazékká, amiben
valami ördögi főzet rotyog.
A kezében lévő tollat a szájához emelte, módszeresen rágcsálja,
észre sem veszi. A kommunikációs tanácsadó az olvasószemüvege
fölött ráemeli fakó szemét, Cloé gyorsan elveszi az ajkától a tollat.
Ez ma már az ötödik találkozó. Amióta Martinst jelölték ki leendő
vezérnek, Cloé kapja a rabszolgamunkát. Mintha a cselédje lenne.
Ahogy az is lett.
Ezek az ügyfelek már háromszor kérték a terv átdolgozását.
Rutinból.
Amikor végre összecsukják a dossziét, Cloé legszívesebben
lenyomná a torkukon azt, ami a tollból megmaradt. De nagy
keservesen visszafogja magát, még mosolyogni is igyekszik.
Bár az inkább hasonlít halálos fenyegetésre.
A Számítunk önre, hogy minél hamarabb megkapjuk az átdolgozott
tervet úgy hat rá, mintha lódarázs marta volna meg.
Azt kellene válaszolnia, hogy természetesen számíthatnak rá, de
hallgat.
A kommunikációs tanácsadó keze nyirkos, Cloé nehezen tud
elfojtani egy undorodó grimaszt. Végre kikotródik az irodájából, de a
főnöke marad.
Mi a francot akar még?
Meghívni vacsorázni. Már csak ez hiányzott!
Jó, hogy nem az egyik ócska népetetőjébe invitál!
Cloé visszautasítja, még az udvariassági formulákat is elfelejti
mellőzni. A férfi meglepődik ugyan, de nem adja fel. Bizonyára

477
szereti, ha egy kicsit ellenszegülnek neki. Végtére is, több tízezer eurót
készül leperkálni az ügynökségnek, azt gondolja, természetes, hogy jár
neki valami bonusz. Egy kis édesség a kávéhoz.
A ház ajándéka.
Neki nem nyirkos a keze. Csak kalandozó.
Lehet, hogy azt képzeli, lángra lobbantott egy bájos ifjú hölgyet.
Csakhogy amit ő meggyújtott, az egy dinamitrúd kanóca. Ami a
pofájába robban.
A pofon, amit kap, az egész emeleten visszhangzik. Épp hogy a
falak nem remegnek bele.
A fickó Cloé szemébe néz, ő állja a tekintetét. Sőt, mintha a füles
nem lett volna elég, még egyszer beledöf.
– Azt hitted, hogy itt önkiszolgálás van, seggfej? Megnézted magad
ma reggel a tükörben? Hányingerem van tőled…
Jobb lett volna, ha inkább még egyszer képen törli, az kevésbé
gázolt volna a lelkébe.
A bioszendvicsek királya három kurta másodpercig döbbenten
mered rá, majd ellentámadásba lendül.
– Ezt még megbánod, te kurva! – mondja fenyegetően, majd sarkon
fordul.
Cloé mozdulatlanul áll az ajtó mellett, különös nyugalom szállja
meg. Nem először fordul elő ilyen incidens. Hogy egy ügyfél
merésznek, sőt közönségesnek mutatkozik. De Cloé most először
reagál rá pofonnal és sértéssel. Máskor elkísérte volna a férfit a liftig,
és egy cinkos mosollyal vagy akár egy kacsintással szabadult volna
meg tőle.
Ezt itt most úgy megalázta, hogy az bekerül a történelembe.
Még évek múlva is emlegetni fogják.
Végre felocsúdik, kipillant a folyosóra. És amikor látja a megcsúfolt
pasast Pardieu irodájából kilépni, rájön, hogy most követte el azt a
ballépést, amit már nem lett volna szabad.
Az öreg megpróbálja visszatartani az ügyfelét, utánafut. Épp csak
térdre nem esik. Ha a reumája engedné, hason csúszna előtte, vagy a

478
bokájába csimpaszkodna.
– Ez az, szopd le! – mormogja Cloé. – Ezt akarja, áldozd fel magad,
vén hülye!
De a kliens hajthatatlan. Na, majd én csinálok maguknak reklámot,
számíthat rám!, mennydörgi. Tudván, hogy egy reklámügynökség
főnökéhez intézte ezeket a szavakat, még humorosnak is lehetne
nevezni. Azonban a folyosókon és az irodákban senkinek nem jut
eszébe nevetni. Síri csönd van.
Amikor újra elmegy Cloé előtt, a férfi rá se néz. Bizonyára attól tart,
kap még egy pofont. Esetleg szégyelli magát.
Pardieu int neki, hogy menjen be hozzá, Cloé felsóhajt. Lassan az
Öreg barlangjához sétál, aki becsapja a háta mögött az ajtót.
– Megmagyarázná?
– A seggemet fogdosta, lekevertem neki egy pofont – foglalja össze
Cloé. – Normális, nem?
– Egy komoly ügyfelet veszítettünk el! – üvölti Papy. – Megütötte
és sértegette, mikor csak vacsorázni hívta!
Cloé nem állja meg mosolygás nélkül.
– Vacsorázni? Nocsak! Emlékeztetem, vezérigazgató úr, hogy a
szerződésemben nem szerepel, hogy meg is kell keféltetnem magam az
ügyfelekkel az üzlet elnyerése érdekében.
– Hallgasson! – ordít Pardieu. – Nem tűröm tovább a hazugságait!
Ennyire még sosem idegesítette fel magát. Cloé legszívesebben azt
tanácsolná neki, hogy csillapodjon, nehogy még szívrohamot kapjon
vagy agyvérzést. Bár talán azt sem bánná, ha itt haldokolna előtte.
Lehet, hogy a nagy sokktól átmenetileg még a mentők száma is
kitörlődne az emlékezetéből.
– Szavamra, maga teljesen megőrült! Csődbe akarja vinni az
ügynökséget?
Lerogy a foteljébe, szemlátomást ki van merülve. Aztán apró
szemeit Cloéra emeli.
– Takarodjon innen! Súlyos vétség miatt elbocsátom. Soha többé be
ne tegye ide a lábát, megértette?

479
 Cloé elcsigázottan áll az irodájában, még nem fogta fel.
Megpróbálja felhívni Alexandre-t, ő bizonyára tud neki valami
tanácsot adni, hogyan reagáljon, de csak a hangpostája kapcsol be.
Dühösen egy nagyot rúg a papírkosárba.
– Alex, én vagyok az. Szarban vagyok! Hívj vissza, légy szíves!
Gyorsan hívj vissza!
Amint lerakja, Pardieu lép be kopogás nélkül.
– Még mindig itt van?
– Hallgasson meg, uram, én…
– Egy szót sem akarok hallani! – harsogja az Öreg. – Szedje a
cókmókját, és tűnjön el!
Cloé közelebb lép hozzá, a vezérigazgató nem mozdul. Pedig Cloé
fellépése szinte fenyegető.
– Az a fickó megfogta a fenekemet – mondja, visszafogva a dühét.
– És aztán!
– Nem ezért fizetnek!
– Épp azon töprengek, hogy akkor miért is fizetem…
Hogy merészeli?
– Több dohányt szereztem ennek a cégnek, mint bárki más –
tajtékzik a fiatal nő. – Bár igaz, hogy már busásan megjutalmaztak a
munkámért!
– Tényleg azt gondolta, hogy egy hisztérika kezébe adom az
ügynökségemet? – röhög fel gúnyosan Pardieu.
– Köcsög! – mormogja Cloé.
– Pusztuljon innen!
Pardieu úgy tartja az ajtót, mintha attól félne, mindjárt kiszakad.
Cloé pár dolgot összekapkod, a táskájába süllyeszti, majd felveszi a
blézerét.
A vezérigazgató mellé érve lelassít.
– Nem fogja magával vinni a mennyországba a rohadt ügynökségét.
– Jó szelet, Beauchamp kisasszony! A Munkaügyi Központ majd
bizonyára kerít magának egy bokszolói állást, efelől semmi kétség.

480
Vagy egy helyet a bolondokházában.
– Téged meg a temetőben vár egy hely!
Cloé hátat fordít neki, és elindul a folyosón. Mindenki az ajtókhoz
gyűlt, hogy tanúja legyen a jelenetnek. Meg kell hagyni, nem túl sűrűn
fordul elő ilyen finálé.
A nézők némán figyelik, ahogy Cloé magasra emelt fejjel,
előreszegezett tekintettel végigvonul a folyosón. Lehet, hogy még az
eszeveszetten dobogó szívét is hallják.
A dicstelenségfal végén Martins állja el az útját. Mint utolsó
akadály, végső próbatétel.
– Sajnálom – mondja egyszerűen. – De ennek be kellett
következnie.
Őszintének tűnik. Cloé azonban nem lát mást, csak egy férfit, aki
ellopta az állást, ami neki járt volna. Egy férfit, aki a legszörnyűbb
mesterkedéstől sem riadt vissza, hogy elérje a célját.
Átható pillantást vet rá.
– Te is megfizetsz.

*
**

Miért nem hívsz vissza? Miért nem jössz?

Cloé sír. Órák óta. Amióta elhagyta az ügynökség föld alatti
parkolóját.
Kirúgták, súlyos vétség miatt. Se végkielégítés, se munkanélküli
segély.
Semmi.
Csak a két szeme, hogy sírjon. Még és még.
Holtbiztos, hogy ez az ügyfél is a Martins irányította machináció
része volt. Hogy kihozzák a sodrából, hogy botlásba hajszolják.
Az a gané győzött. Szabad a pálya. De az is lehet, hogy nem éri be
ennyivel. Talán arra vágyik, hogy holtan lássa. És elküldi majd a
sötétség katonáját, hogy megadja a kegyelemdöfést.

481
 Cloé már megivott három pohár whiskyt, és bekapott két
szívgyógyszert. Úgy várja az éjszaka érkezését, ahogy egy félelmetes
ellenséget les az ember. Egy olyan ellenséget, amit semmi nem állíthat
meg, még az előrenyomulását sem lehet lassítani.
Egyedül Alex tudná. De ő nincs itt. Megint a sorsára hagyta.
Az éjszaka, amitől annyira tart, végül kopogtat az ablakon.
Cloé kiürít egy negyedik poharat, elhasznál egy harmadik csomag
papír zsebkendőt.
Hol vagy? Mivel érdemeltem ki, hogy megint magamra hagytál?
Természetesen elment Alexandre-hoz. De zárt ajtót talált, holott a
Peugeot ott parkolt, nem messze a háztól.
Hirtelen összeszedi magát, megpróbál megnyugodni. A jelek szerint
Alexandre valamilyen nyomon volt. Lehet, hogy ez a nyom Párizstól
messze vezette. Lehet, hogy most is vonattal ment, mint legutóbb. A
mobilja lemerült, de már úton van felém.
Az ember hazudik magának, főleg, amikor fél. Amikor rosszul érzi
magát.
Mennyi évet töltött az ügynökségen! Nem számolva az órákat, nem
kímélve az erejét. És erre tessék, kihajítják, mint egy szemetes zsákot.
A telefoncsörgés elektrosokként hat rá, ráveti magát a falra akasztott
készülékre.
– Alex?
A vonal másik végén zokogás. És egy ismerős hang.
– Caro vagyok…
Cloé csalódása akkora, hogy arra gondol, szó nélkül leteszi.
A zokogás folytatódik, Cloé arca megkeményedik.
– Mit akarsz?
– Quentin elhagyott! – nyöszörög Carole.
Cloé szíve hideg marad.
– És én most mit csináljak?
Carole erre még jobban rázendít a sírásra.
– Nekem is vannak problémáim – teszi hozzá Cloé. – És sokkal

482
súlyosabbak annál, hogy ejtett egy nős pasi.
– Azt hittem, hogy te meg fogsz hallgatni! – nyögi Cloé.
– Hát tévedtél. Biztosan visszament a feleségéhez. Valószínűleg
még szerette. Szóval felejtsd el! És egy füst alatt engem is. Mert van
más dolgom, mint a siránkozásodat hallgatni. Tájékoztatásod végett
közlöm, hogy egy pszichopata meg akar ölni, és épp most vesztettem el
a munkámat.
Carole hangosan felszipog, kifújja az orrát.
– Nem tudtam – hebegi. – Akarod, hogy átmenjek?
Cloé elmosolyodik. Rémisztő mosollyal.
– Mert azt hiszed, hogy bármiben is a hasznomra lehetsz?
Lecsapja a kagylót, tölt magának még egy pohár whiskyt.
Aztán levetkőzik, ruháit a nappali parkettáján hagyja, és enyhén
dülöngélve átmegy a fürdőszobába.
A tükör rossz tréfát űz vele.
Ez nem lehetek én. Ez a lány a vörös, duzzadt, karikás szemekkel. A
semmibe révedő szemekkel.
Ez a lány a cserepes ajkaival, a viaszsárga színével. A fakó hajával,
a verejtéktől fénylő bőrével.
Ez a siralmasan csúnya lány. Aki sír.
Cloé belép a fürdőkádba, megnyitja a csapot, behúzza a
zuhanyfüggönyt. Szokása szerint két kézzel nekitámaszkodik a kék
csempének, hagyja, hogy a meleg víz lemossa a megaláztatást, a kínt, a
szorongást, a magányt.
De ez így túl könnyű lenne. Egy tusolás nem ér semmit. Minden ott
marad, a húsába vésődve.
Miután sokáig állt a forró vízsugár alatt, végül rászánja magát, hogy
kijöjjön. A túlmelegített, nedvességgel teli helyiségben sűrű pára lebeg.
Törülközőt teker magára, megáll a tükör előtt. A tükör, ez az áruló.
Akkor látja meg. Akkor látja meg végre.
Az üzenetet, amit ujjal írtak a párás üvegre.
Vége a játéknak, angyalom.

483
 *
**

– Senki nincs itt, hölgyem. Mindent ellenőriztünk.

– De volt itt valaki! – nyöszörgi Cloé.
Az őrmester pillantásában némi fásult unalom.
– Az összes helyiséget végigjártuk. Még a szekrényekbe és az ágyak
alá is benéztünk. És biztosíthatom, hogy csak ön és mi vagyunk a
házban.
A kollégája szája körül gunyoros mosoly bujkál, az órájára néz.
– Itt járt! – hajtogatja Cloé. – Még a fürdőszobába is bejött, amíg
tusoltam.
– Igen, az üzenet a tükrön, tudom. Csakhogy az ajtó nem volt
felfeszítve…
– És az alkohol hallucinációkat is okozhat, tetszik tudni – teszi
hozzá a kollégája a dohányzóasztalon lévő palackra sandítva. –
Úgyhogy csak mértékkel szabad fogyasztani.
– Hívjunk esetleg orvost? – veti fel az őrmester.
Szégyentől sújtva Cloé lesüti a szemét. Ezek itt egyébként sem
méltó ellenfelei az Árnyéknak, ő csak Alexandre-t akarja, senki mást.
– Köszönöm, hogy kijöttek – motyogja.
– Zárja be utánunk az ajtót, és pihenjen le – tanácsolja az őrmester.
– Jó éjszakát, asszonyom!
Az ajtó becsukódik, Cloé ott marad, az iszonyatba dermedve. Vége
a játéknak, angyalom…

*
**

Amikor egy távoli templom órája éjfélt üt, Cloé felbont egy újabb
üveg whiskyt, és bevesz egy nyugtatót. Megfordult a fejében, hogy
elmegy itthonról, de tudja, úgyis fölösleges. Megtalálja, bárhová
menjen is.
Gomez nem hívta vissza. Nem jött el.

484
 Nem fog jönni többé.
Nem fogja látni, ahogy Cloé elmászik az ágyához, a P38-at a
párnája alá teszi.
Azt sem fogja látni, hogy térdre esve fohászkodik.
Istenem, add, hogy ne jöjjön vissza az Árnyék… Add, hogy semmi ne
történjék Alexandre-ral!

*
**

Sötét van. Hideg.

Cloé már nem is tudja, hogy került ide. Csak arra emlékszik, hogy
rohant, kifulladásig, az Árnyék szakadatlan üldözte.
Egy óriási hangár.
Ahogy felemeli a fejét, meglátja Lisát, amint előrelendül a
gerendán. Csilingelő kacagása betölti az egész teret.
Aztán a szörnyű üvöltés, amikor a mélybe zuhan.
A test becsapódik a lábánál. Összetörő csontok rémisztő recsegése,
felhasadó hús hersenése.
Cloé egy ablaktalan helyiségbe menekül, az üzem végében. Egy
sarokban kuporog a földön, fülel. De csak a dübörgést hallja a
mellkasában.
Szeretnék neked segíteni, Lisám. De muszáj elbújnom! Mindig
rejtőzködnöm kell… Különben megtalál.
Sír, reszket. Míg egy zajra meg nem fagy az ereiben a vér.
Az ajtó.
Valaki megpróbálja kinyitni.
A kis zár szétesik, egy rémes nyikorgás a legrosszabbat ígéri. A
helyszínt hirtelen sárgás fény világítja meg. Ekkor veszi észre a falra írt
üzenetet: Vége a játéknak, angyalom…
Az ajtókeretben gigantikus sziluett jelenik meg, Cloé fellélegzik.
– Alex!
A férfi belép, az ajtót nyitva hagyja, de nem megy közelebb hozzá.

485
Összefont karral a falnak dől. Mintha várna valamit.
– Gyere! – könyörög Cloé.
Nem mozdul, csak néz rá. A szeme csillog, mintha könnyben úszna.
Ekkor egy másik sziluett jelenik meg. A Szörnyeteg.
Az Árnyék elindul felé, tudomást sem véve Alexandre-ról, aki nem
tesz semmit, hogy megállítsa. Hogy visszatartsa.
A szörny most már ott van mellette. Nincs arca, kesztyűt visel.
Megragadja a csuklóit, felemeli a földről.
Cloé üvölt, olyan erősen, hogy végre felébred.
Zihál, a homlokán és a hátán jeges veríték csorog.
Felül az ágyban, megpróbálja visszanyerni a normális
lélegzetvételét.
Két perc múlva lecsendesül a roham. Az ébresztőórán a piros
számok hajnali 4 óra 28 percet jeleznek. Újra elnyúlik, lehunyja a
szemét.
De valami nem engedi, hogy visszainduljon a rémálmok birodalma
felé. Egy benyomás. Egy szorongató érzés.
Nincs egyedül a helyiségben.
Itt van.

486
 57. FEJEZET

ITT VAN.
Cloé keze megrándul a takarón. Az agya tökéletesen kiürül, csak a
pánik marad benne.
Semmire nem gondol már.
Csak rá.
És a halálra.
Teljesen mozdulatlan, görcsbe merevedett állkapcsa nyitva tartja a
száját, sebesen süllyed egy ősi, egy állati félelem mélységeibe. A
zsigeri félelembe.
Nem látja – érzi. Sőt, most már egyenletes lélegzését is hallja.
A szuszogását. Mint egy vadállaté.
A rettegés kiélezi az érzékeit.
Úgy sejti, szemben van. Az ágy lábánál, közvetlenül az ablak
mellett.
Több perc telik el így. Aztán az agya újra forogni kezd. Eszelős
tempóban.
Keze becsúszik a másik párna alá, hogy megragadja a hű P38-at. A
pisztoly azonban nincs ott. Lehet, hogy ebben a pillanatban már rá is
szegeződik?
Nyugodj meg, Cloé… Nyugodj meg, és gondolkodj!
Kipattanni az ágyból, berohanni a fürdőszobába, és magamra zárni
az ajtót.
Ehhez viszont előbb meg kellene tudni moccanni.
Tudja vajon, hogy felébredtem? Lát engem? Meg fog ölni?

487
 És ha egyszerűen megvárom, hogy elmenjen?
Lehunyja a szemét, koncentrál.
Óvatosan elvenni az éjjeliszekrényről a mobilt, lecsúsztatni a
takarókat. A legapróbb nesz, a legkisebb zizzenés nélkül. Kiugrani az
ágyból, kirohanni a folyosóra. Csak egyenesen előre, a fürdőszobáig.
Elfordítani a reteszt. És kihívni a rendőrséget, amíg be nem töri az
ajtót.
Cloé megpróbálja összeszedni az erejét és a bátorságát, mielőtt
cselekszik. A szíve nem bírja már ezt sokáig, muszáj tenni valamit.
És mi van, ha elkap, mielőtt eljutnék a fürdőszobáig?
Lehet, hogy jobb lenne, ha nem mozdulnék: talán csak bámulni
akar?
Alex, miért nem vagy itt? Istenem, miért nem vagy itt?
Hirtelen a szörny megmozdul. Cloé megérzi a könnyed légmozgást,
mintha ostor suhintana a levegőbe.
Az agyában robbanás.
Felkapja a mobilját, felpattan, és kiviharzik a folyosóra, ahol csak az
utcai lámpák fénye dereng.
Életében nem futott még ilyen gyorsan.
Olyan gyorsan, hogy nekiszalad a fürdőszoba ajtajának, elejti a
telefont.
A kezét végre a porcelán fogantyúra teszi, amikor hirtelen
hátrarántódik. Az Árnyék megragadta a haját, Cloé ordít, hadonászik, a
semmit püföli.
Erős lökés éri, a padlóra zuhan, arccal lefelé. Nincs ideje felállni, az
Árnyék elkapja a csuklóját, a hátára fordítja, így vonszolja végig a
padlón, egészen a hálószobáig.
Mintha a pokol szippantaná magába.
Cloé a lábával megpróbál mindenbe belekapaszkodni, ami csak az
útjába kerül. Magával sodor egy kis állványt, amin egy szobanövény
trónol; nem elég súlyos, hogy megakaszthassa. A cserépből készült
kaspó tompa puffanással zuhan le a földre.
A szobába érve egy láthatatlan erő felkapja a padlóról, és az ágyra

488
hajítja. Cloé azon nyomban felugrik, és a szemközti sarokba menekül.
Az éjjeli lámpa felgyullad, a lidércnyomás emberi alakot ölt.
Az arcán símaszk, a kapucnis fekete pulóvert viseli. Meg kesztyűt,
az is fekete. És egy kendőt, ami az orrát is takarja.
– Jó estét, angyalom!
Cloé a falhoz préselődve, tágra nyílt szemmel mered a megtestesült
Sátánra.
Az ajtó és közte áll, semerre nem menekülhet. Legfeljebb az
ablakon át. De mire kihúzza a függönyt, kinyitja… Képtelenség. A
menekülés minden reménye nullára redukálódik.
Egyedül az ágy választja el őket. Kevesebb mint két méter.
Vége, Cloé tudja.
– Ilyenkor akartál fürödni? Piszkosnak érzed magad tán?
A baljós hang az egész teret betölti. Cloéba is durván belenyomul.
Nyúlós, halálos anyag.
– Vagy tőlem ijedtél meg? Így van, angyalom? El akartál szökni?
Tudod, ez természetes is… Igazad van, hogy félsz.
Egyetlen ugrással az ágyon terem, keresztüllép rajta.
Cloé el akar futni mellette, de azonnal elkapja, durván a falnak
nyomja, fél kézzel megszorítja a torkát. Cloé tovább hadakozik, igazi
veszett nőstény oroszlán. Üti-rúgja, ahol éri, sikerül eltalálnia a
sípcsontját, a fejét. De a férfi mintha meg se érezné, egyre erősebben
szorítja a torkát. Erőnek erejével megfordítja, arcát a falhoz nyomja,
elkapja a csuklóit.
Cloé tovább viaskodik, sikoltoz.
Segítség! Segítsen valaki!
A fickó valami szalagszerűséget húz elő a zsebéből, a háta mögött
összeköti Cloé kezét.
Perdít rajta egyet, Cloé ismét szembe kerül vele. A férfi annyira
hozzátapad, hogy már rúgni sem tud.
– Nagyon tombolsz, édes Cloém! De majd én lecsillapítalak!
Olyan erősen nyomja össze a torkát, hogy már sikítani sem tud.

489
 Már levegőt sem kap.
– Vége a játéknak, angyalom! Megmondtam, nem?
Cloé mozdulatlanná merevedik, egy szívet tépő nyöszörgés szakad
ki az ajkai között.
Minél jobban mozog, annál inkább fojtogatja.
A férfi két kezébe fogja Cloé arcát, elhúzza a faltól, az ágy felé
taszítja. Cloé nekiütközik az ágy végének, ráesik a matracra.
Nincs ideje feljebb mászni a takarón, az Árnyék már rajta van.
A térdével megpróbálja megrúgni, a férfi leszorítja a lábát.
– Hol van a házőrző kutyád, Cloé? Úgy tűnik, védelem nélkül
maradtál…
– Bármelyik percben itt lehet! – üvölti a fiatal nő. – Mindjárt
megjön, és végez veled!
A férfi elneveti magát, a zsebéből kést vesz elő. A kiugró penge
jellegzetes kattanása hidegen visszhangzik Cloé fülében. Az acél
megcsillan a gyenge fényben, ahogy lassan az arcához közeledik.
– Ha tovább ordítasz, összekaristolom a képed.
Cloé becsukja a szemét, csönd lesz.
– Jól van. Jól van, angyalom…
– Mit akar? – nyöszörgi Cloé. – Ki küldte magát?
– Nem találod ki? Élesebb eszűnek gondoltalak.
Cloé már-már azon a ponton van, hogy az arcába vágja: Tudom,
hogy te vagy az, Bertrand!
Az utolsó pillanatban mégsem mondja ki. Nem szabad aláírni a
halálos ítéletét, amikor még egy hajszálnyi esélye van az életre.
– Tudok fizetni magának, van pénzem!
– Igazán? Jó ötlet…
Cloé sejti, hogy vigyorog, még ha a száját nem is látja. Hallatszik a
hangján, jóllehet elfojtja a kendő, és persze ügyesen igyekszik is
eltorzítani.
– Mennyit akar? Mindet odaadom. Az összeset, amim csak van!
A férfi az ajkához teszi a pengét.

490
 – Csssss… Ne beszélj hülyeségeket, angyalom! Amúgy sincs már
semmid.
– Mennyit fizet magának? Én többet tudok adni! Van pénzem,
esküszöm magának!
– Hiszek neked, szépségem. De én annyiba kerülök, hogy azt nem
engedheted meg magadnak.
– Ha bántani mer, Alexandre megöli!
– Az a kis fakabát? Semmi veszély. És tudod, miért? Mert
kinyiffant.
– Nem!
– De bizony, angyalom! Szétloccsantotta az agyát.
Felemeli a törzsét, a mutatóujját a halántékához tartja.
– Bumm!… Bye-bye, Gomez parancsnok!
– Nem!
– A jelek szerint elege lett belőled. Inkább a halált választotta, mint
az életet veled. Csúnya dolog, nem? De sosem tudtál megtartani
egyetlen férfit sem, Cloé. Mind elmenekült tőled. Szerinted miért?
Cloé zokogni kezd, a penge elmetszi a szatén hálóing egyik pántját.
Aztán a másikat.
– Én tudom, miért megy el tőled mind. Mert gyorsan észreveszik, ki
vagy, angyalom. Mi vagy…
Cloé inkább becsukja újra a szemét, érzi, hogy az acélpenge
középen felhasítja azt, ami még a hálóingéből megmaradt.
– Megmondjam neked, mi vagy, Cloé?
Egy nyöszörgés a válasz. A hideg fém átsiklik a mellei között,
elindul lefelé a hasán.
– Vagy jobban szeretnéd, ha megmutatnám?
– Hagyjon! Engedjen el, kérem…
Most már forró könnyekkel sír.
– Te csak egy önző kis ribanc vagy. Egy szajha, aki szeret eltaposni
másokat. Aki imádja használni őket… És most helyet cserélünk.
– Alex meg fog ölni!

491
 Ahogy újra kinyitja a szemét, a lámpa fénynyalábjában a tekintete
futólag találkozik a támadójáéval. Talán kék. Vagy szürke. Világos,
ebben biztos.
– Alex meg fog ölni! – ordítja ismét.
A kés hegye hirtelen az állkapcsa alá nyomódik.
– Mondom, hogy meghalt az a korcs zsaru! Hallod? Kinyiffant, az a
seggfej! Kész, kampec! Megdöglött, mint egy kutya!
A hangja egyszeriben erőszakosabb lett. Dühös.
Ne ingereld, Cloé! Az ég szerelmére, ne tedd!
– Egy lyuk van a feje helyén! Hányszor kell még elmondanom?!
Figyelj oda, amikor neked beszélnek! Szétrobbantotta a kobakját!
Cloé újra zokogni kezd, a könnyek felmelegítik a nyakát, mielőtt
eláztatnák a lepedőt.
A férfi az arcát közel viszi az övéhez, a fülébe súgja:
– Egy kicsit segítettem neki, mi tagadás… De ez titok. Egy titok,
ami köztünk marad, rendben? Nem mondod el senkinek, ugye?
– Nem! – reszket Cloé. – Nem mondom el senkinek, esküszöm!
– Jól van… Merthogy leleplezett, az a drága Alex. Nem is volt olyan
hülye, látod? Őt is jól kihasználtad, mi? És most miattad halott.
Érzi, hogy Cloé teste megmerevedik az övé alatt.
– De még egy aprócska titkot elmondok neked, Clo: szeretett volna
meghalni. A felesége után akart menni. Mert végső soron fütyült rád.
Úgy döntött, hagyja, hogy eljátszadozzam veled…
Újra felegyenesedik, hogy kiélvezze a szavai hatását Cloé arcán. A
lámpa fénye kiemeli rajta az iszonyú rettegést. A félelmet a maga nyers
valójában.
Hirtelen leveszi a kendőjét és a kapucniját, Cloé most már látja
ördögi mosolyát. Nem sok választja el az ájulástól.
Ha a maszkot is leveszi, meghalok.
De a legjobban az rémíti meg, mi lesz, ha leveszi a farmerját.
Összekötözve az ágyon, egy éles pengével sakkban tartva, semmi
esélye nincs védekezni.

492
 Cloé ekkor megismeri a tökéletes magányt. Azt, amit a halállal
szemben érez az ember. Az ismeretlennel szemben.
A férfi az ajkát az övére nyomja, Cloé hirtelen mozdulattal elfordítja
a fejét. Erre kesztyűs kezével megmarkolja az arcát, erővel
visszafordítja, és kezdi újra.
Aztán az ajka végigvándorol a nyakán, le a mellbimbójáig, közben a
másik keze benyomul a lába közé.
Cloé nem kap levegőt. Érzi a parfümjét, fás illat, enyhe pézsmás
jeggyel, fuldoklik tőle.
Végsőkig megfeszített izmai lehet, hogy engedni fognak.
Szétszakadnak.
A szíve úgy ugrál a mellkasában, mint egy rémült madárka, ami
neki-nekirepül a kalitkája rácsának. Olyan gyorsan ver, hogy a vér
elárasztja az agyát, felforrósítja a húsát.
Nem bírja tovább, újra sikoltozni kezd. A férfi egyik kezét a szájára
tapasztja, tovább ízlelgeti a bőrét, ráérősen.
Nyugodtan.
Aztán hirtelen abbahagyja a kegyetlen játszadozást. Felemeli, mint
egy zsákot, Cloé visszazuhan a hasára. Érzi, hogy elvágja a csuklóját
elszorító szalagot. Ennek ellenére továbbra sem képes mozgatni a
kezeit.
A férfi visszateszi a kendőt és a kapucnit, leszáll az ágyról.
– Visszajövök, angyalom – ígéri. – Az az érzésem, még nem vagy
teljesen kész…
A zsebébe süllyeszti a kését, egy kis ideig még nézi Cloét.
– Egy kis erőfeszítéssel ki tudod szabadítani magad. Beletelik majd
némi időbe, de sikerülni fog. Már elindítottam neked… Látod, milyen
rendes vagyok!
Egy másodpercig azt reméli, hogy a rémálom véget ért. De a férfi
megragadja a vállát, a hátára fordítja, felülteti.
Egyik kezével az álla alá nyúl, felemeli a fejét.
Maszkos arcát néhány centiméterre viszi az övétől.
– Visszajövök. És végzek veled. Jó éjt, angyalom!

493
494
 58. FEJEZET

– NOS, AKKOR ÖSSZEFOGLALOM: bejött a házba, míg ön

aludt, és amikor felébredt, önre vetette magát. Összekötözte a csuklóit,
és… fajtalankodott magával. De erőszakos közösülés nem történt. Csak
tapogatást kellett elviselnie.
Csak tapogatást.
Könnyed megnevezése annak a gyötrelemnek, amit Cloénak ki
kellett állnia.
– Aztán elment, és sikerült kiszabadítania a kezét. És akkor felhívott
minket. Így történt?
Cloé bólint. A kanapén gubbaszt, miközben a fiatal, egyenruhás
hadnagy a vele szemben lévő fotelban foglalt helyet.
A kollégája, egy nő, most jön vissza a hálószobából, ahol elvégezte
az első vizsgálatokat.
– Mutassa a csuklóját, legyen szíves!
Cloé feltűri a köntöse ujját, a karját a zsaru felé nyújtja. Még mindig
remeg.
– Semmi külsérelmi nyomot nem látok. Egy kötél általában…
– Nem kötél volt – mormogja Cloé. – Inkább valamiféle szalag. –
Ez? – emeli fel a rendőrnő a fényes szövetcsíkot.
– Igen.
– Önnél találta?
– Nem, nem hiszem. Biztosan már nála volt.
– Rendben. És azt mondja, hogy egy késsel volt felfegyverkezve.
Miféle kés volt?

495
 – Fogalmam sincs… Hegyes és éles!
Nyugalom, Clo! Azért vannak itt, hogy segítsenek.
– Rugós kés volt, azt hiszem.
– A pengéje milyen hosszú volt?
– Nem is tudom. Úgy harminc centi.
A hadnagy alig észrevehetően elmosolyodik.
– Nem, az egy óriási henteskés lenne, nem egy rugós!
– Akkor rövidebb… Tudja, nem volt túl sok fény.
– Persze, értem. És azzal vágta szét a hálóingét, ugye?
– Igen.
A rendőrnő úgy vizsgálgatja az asztalon heverő szalagot, mintha
abból akarná kiolvasni a bűnöző nevét.
– Jó – folytatja a hadnagy –, milyen színű volt a kés nyele?
– Sejtelmem sincs – vallja be Cloé. – Talán fekete. Mindenesetre
sötét.
– Ez elég pontatlan… És őt le tudja nekem írni?
– Magas, erős. Világos szemű.
– A haja?
– Símaszkot viselt, kapucnit és egy kendőt, ami idáig felért – emeli
a kezét az orráig Cloé. – Szóval…
– Tehát nem tudja leírni. Utána szétvágta a hálóingét, és…
A zsaru kicsit zavart pillantást vet a jegyzeteire.
– Megpróbálta megcsókolni, és tapogatta. Mást is megkísérelt? Cloé
nemet int a fejével.
– Tehát behatolás nem történt?
– Nem.
– Rendben. Telefonálnom kell, bocsásson meg.
Kimegy az előszobába, Cloé tölt magának egy pohár vizet. Ekkor
döbben rá, hogy a két whiskysüveget, amik közül az egyik üresen
hányódik a szőnyegen, eldughatta volna. Meg a poharat, amiben
elolvadtak a jégkockák, és az alján még lötyög egy ujjnyi

496
borostyánszínű lé. És a nyugtató dobozát. De ő épp csak a P38-at
rejtette el, amit az ágy alatt talált meg. Megint itt hagyta neki.
Érthetetlen.
Nem fogja tán a golyó?…
A hadnagy elteszi a telefonját, int a kolléganőjének. Mindketten
eltűnnek, Cloé úgy gondolja, bizonyára visszamentek a hálószobába,
hogy újra átvizsgálják.
Ahogy magára marad, elfogja a kísértés, hogy töltsön magának egy
pohár whiskyt. Attól talán elmúlna a remegése.
Visszajövök. És végzek veled.
Kézbe veszi a mobilját, Alexandre számát tárcsázza. De ahogy az
előző alkalmakkor, most is csak a hangpostája kapcsol be. Kinyomja,
lehunyja a szemét.
Amikor újra kinyitja, a két zsaru épp jön vissza a nappaliba.
– Megsebesült? – kérdezi a hadnagy, visszatelepedve a fotelbe.
Cloé felhúzza a köntösét, egy kékülő foltot fedve fel a sípcsontján.
– Ezt ő okozta? Megütötte magát?
– Akkor keletkezett, amikor a padlón vonszolt. Megpróbáltam a
lábammal belekapaszkodni a folyosón a virágtartó asztalkába… És rám
dőlt.
– Értem. Azt is említette, hogy fojtogatta. Felemelné a haját?
Cloé engedelmeskedik, meggyőződése, hogy a gaztett nyomai ott
éktelenkednek a nyakán. Az egyenruhás hadnagy előrehajol. Cloé
bőrszíj szagát érzi rajta és egy finom parfümét, aminek nem jut eszébe
a neve.
– Semmit nem látok – jelenti ki. – Kicsit piros, de éppen csak.
– Pedig azt hittem, meg fog ölni, annyira szorította.
– Értem – dől hátra a zsaru. – Más egyéb?
– Nincs – mondja Cloé.
Rövid csönd, a rendőr felkészül a következő támadásra.
– Tudja, Beauchamp kisasszony, felhívtam a kollégáimat. Azokat,
akik tegnap kijöttek magához. Emlékszik?

497
 Cloé összevonja a szemöldökét.
– Persze hogy emlékszem. Én mondtam magának, hogy itt jártak!
– A kollégáim azt mondják, hogy alaposan átkutatták a házát, és
semmi rendelleneset nem találtak. Holott maga már akkor azt gondolta,
hogy a támadó behatolt ide.
– És? – sóhajt Cloé.
– És a kollégáim azt mondják, hogy részegnek tűnt.
Újabb – még az előzőnél is hosszabb – csönd taglózza le Cloét.
– Nem voltam részeg! – fakad ki hirtelen. – Csak egy-két pohárral
ittam.
Ezúttal a zsaru már nyíltan elvigyorodik.
– Az asztalon lévő üvegből, abból, ami még nem üres, jócskán
hiányzik… Legalább két jó pohárnyi, igaz?
– Ezt mondtam az előbb.
– És mi van a másikkal, ott lenn a földön? Az meg üres, nem?
– Nem vagyok részeg, az istenit neki! – kel ki magából Cloé.
– Rendben, csillapodjon, kisasszony… Mi a foglalkozása?
Munkanélküli. Segély nélkül.
– Egy reklámügynökségnél dolgozom.
– Nagyszerű… És mit csinál?
– Vezérigazgató-helyettes vagyok.
Elismerő kis fintor.
– És minden rendben van? Mármint az ügynökségen.
Mivel Cloé nem felel azonnal, a hadnagy hozzáteszi:
– Ha nyomozást indítunk, tudja, ezt is le kell majd ellenőriznünk…
Úgyhogy jobb, ha őszinte velünk, kisasszony.
Cloé a whiskysüveg hulláját bámulja a szőnyegen.
Hogy én mekkora marha vagyok.
– Elbocsátottak ma. Vagyis hát tegnap.
– Milyen okból?
– Meg… felpofoztam egy ügyfelet.

498
 – Valóban? És miért?
– Azért, mert… fogdosta a fenekemet.
A zsaru int a kolléganőjének, aki egy alkoholszondával a kezében
lép oda hozzá.
– Megtenné, hogy belefúj, kisasszony?
Cloé szeretné kikérni magának. Szeretné kihajítani őket. De amíg itt
vannak, biztonságban van.
Visszajövök. És végzek veled.
– Ő… kényszerített arra, hogy igyak – böki ki hirtelen.
– Igazán? – csodálkozik a zsaru. – És ezt eddig hogyhogy nem
említette?
Cloé a hajába túr.
– Elfelejtettem.
– Hát persze… Na jó, kisasszony, tudja, nemigen érünk rá az
időnket pocsékolni.
Cloé gyilkos pillantást vet rá, a rendőrnek arcizma se rezdül.
– Én azt hiszen, hogy maga egyszerűen rosszat álmodott.
Cloé szemhéja lecsukódik, erőtlenül megrázza a fejét.
– Azt hiszem, többet ivott a kelleténél, bizonyára azért, mert tegnap
elbocsátották. És hozzá még gyógyszert is vett be. Az alapján, amit
tegnap este a kollégáimnak mondott, nem most először fordul a
rendőrséghez egy titokzatos támadó miatt… Azt hiszem, megint csak
kitalált valamit, hogy iderángasson bennünket.
Kiszámított lassúsággal feláll a fotelból, odamegy Cloé mellé. A bal
kezét a kezébe veszi, rámosolyog.
– Önnek segítségre van szüksége, kisasszony – mondja meglepő
gyengédséggel. – Nem szabad így maradnia.
Cloé szemét hirtelen elfutja a könny.
– Orvoshoz kell fordulnia. Pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Ha
akarja, szólok a mentőknek.
Cloénak nincs már ereje. Hogy tiltakozzon. Magyarázkodjon.
Érveljen.

499
 A testét minden maradék energiája elhagyta.
– Bevinnék önt a kórházba, és szakemberre bíznák. Óhajtja, hogy
kihívjam őket?
Cloé tétovázik; ha elfogadja, az őrültekházába zárják. Mindent, csak
azt ne.
– Nem – feleli.
– Rosszul teszi, hogy így dönt. Szerintem ön veszélyben van. De
mivel nem kényszeríthetem semmire, ezért…
Elengedi a kezét, elfordítja a fejét.
Vége.
Megint préda lett.
Semmi más, csak préda.
Visszajövök. És végzek veled.

500
 59. FEJEZET

– A HÁZMESTERNŐ TALÁLTA MEG – magyarázza Maillard. –

Hetente egyszer jött hozzá takarítani.
Villard kapitány értetlenül mered Alexandre holttestére.
A hasán fekszik, a dohányzóasztal romjai között, jobb kezében a
Sig-Sauerrel. Arca az ablak felé fordul, szép fényben fürdik. És
förtelmes vértócsában. A szeme nyitva, megfejthetetlen üzenetet
hordoz.
– A kurva életbe, ez képtelenség! – szentségel halkan a kapitány. –
Alex, ez képtelenség.
Maillard felügyelő a falnak támaszkodik. A barátját nézi. Vagyis
azt, ami belőle maradt.
Megérkezik az igazságügyi orvos, kezet fog a két férfival. Azonnal
munkához is lát, dermesztő némaságban.
Maillard végül leül. Nem bír állva maradni.
– Úgy vélem, körülbelül huszonnégy órája lehet halott – jelenti be
az orvos. – Öngyilkosság, ehhez nem fér kétség.
– Az én hibám – motyogja a felügyelő. – Nem lett volna szabad így
közölnöm vele…
Villard kérdő pillantást vet rá.
– Tegnap felhívtam – magyarázza Maillard. – Elmondtam neki,
hogy a belső ellenőrzés felfüggeszti. Hogy semmit nem tehettem érte.
Valószínűleg közvetlenül utána lőtte főbe magát…
A kapitány újra Alexandre felé fordul. Még ha a látvány
elviselhetetlen is.

501
 – Megölte – mondja a felettesének. – A munkája volt az egyetlen,
ami megmaradt neki.
– Mit tehettem volna? – vág vissza a felügyelő.
Villard nem felel, odamegy az igazságügyi orvoshoz, leguggol
Gomez mellé.
– Különös, nem, hogy hangtompítót tett fel, hogy megölje magát? –
kerekedik felül benne a zsaru.
A doki vállat von.
– Talán nem akarta összecsődíteni a szomszédságot. Nehogy túl
hamar rátaláljanak, és bevigyék a kórházba.
– Ostobaság, amit mondasz – vitatkozik idegesen a kapitány. –
Amikor golyót röpítesz a fejedbe, mi jelentősége van, hogy harminc
másodperccel vagy hat hónappal később találnak meg? Így is, úgy is
meghaltál!
– Te is tudod, hogy nem feltétlenül hal meg valaki, aki golyót kap a
fejébe. Egyébként nem is halt meg rögtön.
– Miből gondolod? – kérdezi Villard.
– A nagy mennyiségű vérből… A szíve egy ideig még tovább vert.
Legalább egy óráig.
Maillard a lakás túlsó végébe menekül.
Évek óta nem sírt.
*
**

A mennyezet fehér. Semleges szín, van benne valami nyomasztó.

Különösen, ha az ember órákon át bámulja.
Visszajövök. És végzek veled.
Jobb kezével a Walther P38-at szorongatva, bal kezével a szívén,
Cloé a földön fekszik, a csupasz parkettán.
Nem képes visszafeküdni abba az ágyba. Még ha kihipózza az
ágyneműt, még ha kicseréli a matracot, akkor se.
A pisztolyt többé le nem teszi a kezéből. Egyetlen másodpercre sem.
Még akkor sem, ha a vécére megy.

502
 Miattad meghalt. Megdöglött, mint egy kutya… Bye-bye, Gomez
parancsnok!
Miattam.
De nem, nem halt meg. Nem halhatott meg.
– Alex! – ordít fel hirtelen.
Lassan feláll, elindul a fürdőszoba felé. Az arca sápadt, a szeme
csillog. Félelem ül benne, még mindig, most már mindig.
Alexandre nem halhat meg. Nem így, nem most.
Elfordítja a reteszt, a pisztolyt a fürdőkád szélére rakja, nem húzza
be a függönyt.
A zuhanyrózsa ontja adományát, Cloé csukott szemmel áll alatta.
Még ha éget is.
Te erősebb vagy nála, tudom. Nem ölhetett meg.
Sokáig így marad, két tenyere a csempén, füle éberen figyel.
Egy préda soha nem pihen. Csak ha meg akar halni.
Amióta a zsaruk elmentek, most tusol hatodszor.
Nemsokára nem lesz már bőre. De még mindig piszkos. Mert ez a
szenny belül van. Mélyen.
Az ajka íze az ajkán. Gyalázat. Forró vizet vesz a szájába, spriccelve
köpi ki.
Ma éjszaka nem ismerte fel a mosolyát, a szagát. Ezért kétségek
támadnak benne.
Sötét volt, majd meghaltam a félelemtől. A pézsmás parfüm elfedi a
bőr illatát…
Végre elzárja a vizet, felöltözik, megszárítja a haját, még ki is
sminkeli magát. Hogy megpróbálja eltakarni az iszonyatot.
De semmilyen szemfesték, semmiféle púder nem rejtheti el azt,
hogy ettől sötétebb mélységekbe már nem süllyedhet.
Beszáll a Mercedesébe, elindul Maisons-Alfort felé.

*
**

503
 Csöngetett, kopogott. Újra és újra.
Egy idő után a szemben lévő ajtó kinyílik, és egy idős asszony lép
ki a lépcsőházba. Elegáns, mintha skatulyából húzták volna ki.
Odamegy Cloéhez, kedvesen rámosolyog.
– Keres valakit, kisasszony?
– Gomez úrhoz jöttem. Az egyik ismerőse vagyok.
– Édes istenem… Hát nem tudja?
Cloé torka annyira elszorul, hogy megakad benne a levegő. Hirtelen
a vállánál fogva megragadja a szerencsétlen szomszédasszonyt, és
hevesen megrázza.
– Mit nem tudok? – kiabálja.
Az asszony döbbenten mered erre a körömcipőbe bújt fúriára.
– Mit kellene tudnom? – üvölti újra Cloé.
– Gomez úr meghalt – adja tudtára félénken az idős nő.
Cloé elengedi, belekapaszkodik a korlátba. A lépcső mintha
rángatózna. Mozog, imbolyog, előre-hátra táncol. Távolról egy hang
jut el az agyáig.
Valamivel dél előtt találtak rá. Engem is kikérdeztek, nem
hallottam-e valamit. De minthogy egy kicsit süket vagyok… Állítólag
főbe lőtte magát a pisztolyával. Borzasztó! Azt hiszem, a felesége
halála miatt történt. Édes istenem, ilyen fiatalon…
Cloé egy lépést hátrál. Aztán sarkon fordul, és leviharzik a lépcsőn,
az ajtaja előtt hagyva a szomszédot.

504
 60. FEJEZET

MÁR ÉJSZAKA VAN. VAGY MÉG NINCS NAPPAL. Már nem

igazán tudom.
Órák óta várom. A szemem száraz, belefáradt, hogy folyton nyitva
van.
És fázom is.
Pedig a rádióban azt mondták, hogy a hőmérséklet az évszakhoz
képest enyhe.
Erre határozottan emlékszem. Egy órája hallottam, talán kettő. De
már ezt sem igazán tudom.
Igen, fázom. Olyan, mintha belőlem jönne. Mintha a hideg a lényem
legmélyéről áradna… Én vagyok a forrása, és az egész földön szét fog
sugározni.
Egy zúzmarapászma, ami mindent letarol, ami az útjába kerül.
Szerinted ez lehetséges?
Hát persze hogy nem! Összevissza beszélek… A hideg kívül van.
Bizonyára tévedtek a rádióban. Vagy hazudtak.
Őrület, mit össze tudnak hazudni az emberek! Én is tudtam.
De ennek most már vége. Befejeződött.
Nekem többé senki nem fog hazudni. És én sem fogok. Nem
rejtőzködöm többé.

Nahát, felkelt a nap… Miközben hozzád beszéltem, megvirradt.

Látnod kellene ezt, szerelmem… Gyönyörű ez a rózsaszínben játszó
égbolt.

505
 Látnod kellene ezt, szerelmem. Csakhogy nem láthatod.
Nem láthatsz, nem mosolyoghatsz többé.
Pedig olyan szép mosolyod volt. Olyan szép kezed.
Szeretném, ha megérintenél velük. Csakhogy nem érinthetsz meg
többé, szerelmem.
Én azonban még szerethetlek.
Meglep? Meglep, hogy szerelmemnek nevezlek?… Megértem.
Engem is meglep.
Nem volt időm bevallani neked, túl gyorsan elmentél. Túl korán.
Elrabolt tőlem, mielőtt még rádöbbenhettem volna.
Mégis tudom, hogy ez a szó egy napon elhagyta volna az ajkamat.
Szerelmem… Mondtam már előtted másnak is. Botlás volt, tévedés.
Hagytam magam megtéveszteni.
Te más vagy. Veled mellbevágó volt, villámcsapásszerű. Veled igaz
volt.
Te vagy az egyetlen, aki keresztülláttál a hamis látszaton, a
paravánokon, amik mögé menekültem. Egyedül te láttad meg, mi
rejtőzik mögöttük. Egyedül te értetted meg.
Egyedül te védelmeztél. És az életeddel fizettél érte.
Ezért fogadd el, hogy szerelmemnek, nevezzelek.

Itt van.
Azt hittem, sosem bukkan már fel.
A házukból jön ki, kulcsra zárja a kaput.
Itt kell hagyjalak, szerelmem. Mennem kell. Elérkezett az idő, azt
hiszem.
Kiszállok az autóból, halkan becsukom az ajtót. Átmegyek az úton,
hogy ugyanarra a járdára kerüljek, mint ő. Furcsa, hogy nem fordul
hátra. Normális esetben hátra kellene fordulnia. A filmekben így
szokott lenni.
Ekkor a keresztnevén szólítom. Végre megfordul, és látom, hogy
komolyan meg van lepve.

506
 A csodálkozás után elmosolyodik. Mosolyogni mer rám. Erősnek
hiszi magát, vagy engem tart gyengének.
Így is, úgy is téved.
Mert én letörlöm a mosolyát.
– Cloé? Mit keresel itt? Látni akartál?
– Igen. Látni akartalak. Holtan.
Amikor a jobb karom felemelkedik, az arca megváltozik. A szeme
kikerekedik a döbbenettől, elejti az autója kulcsait.
Azt hittem, remegni fog a kezem.
– Cloé… Te meg mit…
– Vége a játéknak, angyalom!
Az ujjam a ravaszon. Nem felejtettem el kibiztosítani és felhúzni a
fegyvert, ahogy tanítottál.
Igen, meg fogom nyomni a ravaszt, szerelmem. Csak még hagyj egy
kis időt. Hogy kiélvezzem még egy kicsit az arcát eltorzító rettegést.
Szerettem volna, ha maga alá vizel. Mint én az első este.
De ha nem, hát nem.
– Te őrült vagy!
– Te meg halott.
– Cloé, beszélj! Még tudunk…
– Nem beszélek a halottakhoz.
Az ujjam megnyomja a ravaszt. Meglepődöm, milyen hangos,
mekkorát rúg.
Hátrazuhan, nekiesik a kocsijának, aztán előrebukik, térdre, egyik
kezét a hasára szorítja. Mintha a tenyerébe akarná összegyűjteni a
felszakadt zsigereiből ömlő meleg folyadékot.
Azt hiszem, a májat találtam el. Nem igazán szándékosan.
De jó.
Közelebb megyek, a cipőm sarka kopog az aszfalton. Az agyamban
is visszhangot ver. Minden koppanás felerősödik, minden másodperc
megsokszorozódik. Már olyan közel vagyok hozzá, hogy a hű
Waltherem csövével megérinthetném a homlokát.

507
 – Cloé…
– Halott vagy, nem beszélek a holtakhoz. Megmondtam már, nem?
A fegyvert leeresztem a szájáig, és még egyszer lövök.
Megmondtam, hogy le fogom törölni a mosolyát.
Rázuhan a járdára. Néhány rángás, és halottnak tűnik.
Ha még nem az, nem kell rá sokat várni.
Akkor elfordulok szörnyűséges tetemétől, és lassan visszamegyek a
kocsimhoz.
Elfordítom a slusszkulcsot, lassítva elgurulok az előbb lezajlott
jelenet színhelye mellett.
Én voltam a hősnő.
Gyorsítok, a gumik kicsit csikorognak. Nem gondoltam, hogy ilyen
könnyű lesz.
A kezem véres. De a vért le lehet mosni. Elfelejtődik. Ellenben az,
ami a blúzomat összefröcskölte, az nem fog kimenni. Gondolnom
kellett volna rá, hogy máshogy öltözzek.
De ennek nincs jelentősége.
Most öltem meg egy embert. A Szörnyeteg gazdáját. És a gazdája
nélkül a Szörnyeteg semmi, ebben biztos vagyok.
Őt is üldözőbe veszem. És őt is megölöm. Hamarosan az ő ideje is
eljön.

Nyugodjál békében, szerelmem!

*
**

Kihasználom a postás érkezését, mögötte besurranok a házba,

mielőtt még becsukódna a kapu. Felmegyek a harmadik emeletre, a
lábam kicsit nehezen engedelmeskedik.
Bizonyára a fáradtság miatt.
Az előbb könnyebbnek tűnt. De a másik képe, ahogy ott térdel a

508
kocsija mellett, nem hagy el. A meggyötört, kegyetlenül megcsonkított
arca… Kitölti a fejemet, eltörölhetetlen foltként lebeg a szemem előtt.
Nem, ne aggódj, azért menni fog. Mert itt vagy velem. Mert a
hangod mondja, mit kell tennem. A tiéd vagy az enyém, már nem is
igazán tudom. Nem számít.
De hallom ezt a hangot. Ebben biztos vagyok.
Folyamatosan nyomom a csengőt. És várok.
Végre kinyitja az ajtót, félig még alszik. Félig meztelen. Ha
belegondolok, hogy szerettem ezt az arcot… Hogy magamhoz
szorítottam ezt a testet. Hogy engedtem, hogy használjon.
Ha belegondolok, hogy gyönyört adtam neki.
Előbb csodálkozva néz rám, majd haraggal.
– Cloé… Mi a fenét keresel te itt?
– Látni akartalak.
– Én viszont nem.
Nem engedem, hogy becsukja az ajtót, bemegyek a lakásba, nem
kérek rá engedélyt. Azt hiszem, el akarom nyújtani a pillanatot. Vagy
talán csak tétovázok.
Alsónadrágban, álmosságtól puffadt szemekkel már nem tűnik
olyan veszélyesnek. Csak dühösnek.
– Na jó, most kimész a lakásomból!
– Hol van a jelmezed? A fekete pulóver, a símaszk?
Az arcára kiülő elképedés akár igazi is lehetne. Sőt mókás. Ha nem
tudnám, ki ő. Kicsoda valójában.
– Miféle jelmez? A kurva életbe, miket hordasz itt össze, Cloé?
– Végezni akarsz velem? Ezt mondtad ma éjjel, ugye?
– Ma éjjel? Szavamra, te meghibbantál…
Előhúzom a kezem a blézerem zsebéből, elszörnyedve sandít a P38
csövére.
– Látod, én jöttem vissza. Én fogok végezni veled.
Ő hátrál, én előrébb lépek.
– Cloé… Azonnal tedd le azt a pisztolyt! Mi ütött beléd?

509
 Kibiztosítottam a fegyvert, felhúztam a kakast. Kezdek igazi profi
lenni.
– Cloé, a francba, hagyd már abba a hülyéskedést! Beszéljük meg.
Nyugodj meg, és tedd le azt fegyvert!
– Nyugodt vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire nyugodt.
A rettegéstől eltorzult a hangja, kiguvadt a szeme. Az a csodálatos
zöld szeme.
Éjjel kéknek látszott. Vagy szürkének. Nyilván kontaktlencsét
viselt, hogy megtévesszen. Hogy ne ismerjem fel.
Csakhogy én már régen lelepleztem.
– Vége a játéknak…! Most megdöglesz!
A nagy mondatokat a nagy pillanatokra kell tartogatni.
És ez itt az. Az Árnyék visszatér a pokolba. Oda, ahol a helye van.
– Hagyd ezt abba, Clo… Hagyd abba, kérlek! Nem tudod, mit
csinálsz…
Célzok, megnyomom a ravaszt. A visszarúgás már nem lep meg.
Bertrand a falnak csapódik, majd összecsuklik a földön. A fejére
céloztam, de elrontottam. A torkát találtam el.
Azt hittem, hogy egy pisztolygolyó azonnal végez az emberrel.
Azon minutumban, tisztán. A tévében, a moziban ezt akarják elhitetni
velünk. De ez nem igaz: a halál nem siet.
Ma én vagyok a hírnöke. Lecsapok, végrehajtok.
Én vagyok a hatalom.
A bosszú.
Az igazságszolgáltatás.
Kétségbeesetten kapkod levegő után, vergődik. Még a karját is
kinyújtja felém.
Azt hiszem, a segítségemet kéri.
Elvett téged tőlem. Ezért nincs bennem könyörület. Nem is végzek
vele, hagyom, hogy lassan megfulladjon.
De a halál elnyújtja vele a játékot. Beszélni már nem tud, a
szemével könyörög.

510
Néhány lépést hátrálok, a szívem fellázad.
A látásom elhomályosul. Azt hiszem, sírok.
Segíts, szerelmem… Segíts nekem!

511
 61. FEJEZET

NAHÁT, MILYEN CSINOS RUHÁD VAN!

Rámosolygok, előrehajolok, hogy homlokon csókoljam. Hideg,
mint a halál.
Bármihez érek, jeges, mint a halál. Ez bizonyára így van, ha már
jártunk a túloldalon.
– Látod, mondtam neked, hogy újra eljövök. Megtartottam az
ígéretemet! Alig két órával ezelőtt érkeztem meg apáékhoz, és máris
jöttem, hogy meglátogassalak.
Leülök a bevetetlen ágyra, egyik kezemet Lisa térdére teszem.
Lisám. Én drága Lisám.
– Tudod, szabadságon vagyok. Meghosszabbított szabadságon.
Eljöttem az ügynökségtől, elegem volt már belőle. Persze
megpróbáltak tartóztatni. De én hallani sem akartam róla… Végtére is,
a magam ura vagyok. Keressenek mást, aki elvégzi az ócska
munkájukat!
Lisa a helyenként kihasadt bevonatú műbőr fotelben ül, a feje
veszélyesen oldalra billen.
Nincs ebben semmi. Hiszen ő egy baba. Egy összetört baba.
Én tettem tönkre, az én hibám. Ezért most eljöttem, hogy jóvá
tegyem.
A félig nyitott ablakon át beszűrődő madárcsicsergést hallgatom. A
kezemet nézem. Vért látok rajta. Gyorsan bedugom a combjaim közé.
Valójában a vér sosem tűnik el. Még ha dörzsöljük, akkor sem. A
szag, az érzés mindig megmarad.
– Mi lenne, ha sétálnánk egyet a parkban, mint a múltkor? Biztos

512
vagyok benne, hogy neked is volna kedved. Ne mozdulj, hozom a
taxid!
Körülnézek a folyosókon, s végül a nővérek irodája mellett találom
meg azt, amit keresek. Ekkor jelenik meg a fehér köpenyesek főnöke.
Ha akadékoskodik, megölöm.
– Asszonyom! Mit szándékozik ezzel csinálni?
– A húgomat szándékozom kivinni a parkba. Van ellene valami
kifogása?
Valószínűleg különösen ijesztő lehet a tekintetem. Ez tükröződik a
szemében. Belátja, hogy jobban teszi, ha visszavonulót fúj. Bizonyára
megérezte a kezemen a vér szagát.
Tudja, hogy megváltoztam. Már nem ugyanaz a Cloé vagyok.
Hanem az igazi Cloé.
– Nem… Ugyan, dehogy. Vigye csak.
Tíz perccel később már kinn is vagyunk, Lisa és én.
Visszajövök. És végzek veled.
Furcsa, hogy ez a mondat még mindig itt visszhangzik bennem.
Holott már megsemmisítettem azt, aki mondta.
Majd idővel elmúlik.
– Nézd, milyen gyönyörű idő van, Lisám!
Igazuk volt a rádióban. Az évszakhoz képest enyhe a hőmérséklet.
Nem fogsz visszajönni. Én mentem el hozzád. Én végeztem veled.
– Akarod, hogy elmenjünk a medence mellé, mint a múltkor?
Lisával meg is kell válaszolni a kérdéseket. Nem egy ellenkező
természet.

A tavirózsák továbbra is elég satnyák, de a hely még mindig

kellemes.
Felhúzom a húgom lábán a vékony takarót. A tekintete keresztezi az
enyémet, egy pillanatra meg is állapodik. Most meséltem el neki az
egész történetet. És biztos vagyok benne, hogy hallgatta.
De nem látszik rajta, hogy elítélne.

513
 Olyan jó érzés, hogy valaki meghallgat, hogy valaki hisz nekem.
Végre.
– Olyan jó lett volna, ha megismered Alexandre-t… Biztos vagyok
benne, hogy tetszett volna neked.
Visszatartom a könnyeimet, nem akarom, hogy Lisa sírni lásson.
Igen, olyan jó lett volna, ha megismered Alexandre-t.
Nekem viszont az lett volna a jó, ha megismerlek téged, kishúgom.
Ha megismerem azt a nőt, akivé válhattál volna…
– Hoztam neked egy ajándékot.
Kinyitom a táskámat, hosszan nézem a Walther P38-at.
Neked hoztam, Lisám.
A halál lesz az ajándékom. Azt hiszem, ez a legszebb, amit adhatok.
Már csak meg kell hozzá találnom a bátorságot, hogy átnyújtsam
neked.
Olyan nehéz bátorságot meríteni. Jóvátenni a vétkeinket. De nekem
sikerülni fog, ne aggódj. Megszabadítalak ettől a testtől, ami csupán
béklyó. A lelked felszáll a mennyekbe. Mint egy madár, ami végre
kedvére repülhet.
Igen, megszabadítalak, Lisa. Tartozom neked ezzel.
– Tudod, én is összetörtem akkor, amikor te… Persze nem látszott.
Összeragasztottam a darabokat, ahogy tudtam. Valójában csak
hevenyészve, összevissza. Huszonhat éve vagyok töredezett,
repedezett. Mint egy puzzle.
Törések a testen és a lelken. Amiken át szép lassan elfolyik az
életerőm.
Mennyi energia ment el arra, hogy betömítsem ezeket a réseket!
– Ezért nem látogattalak meg soha, Lisám. Mert minden egyes
látogatáskor a repedések veszedelmesen vastagodtak. Minden egyes
látogatáskor fennállt a veszély, hogy darabokra hullok.
De ezt senki nem értette meg. Senki nem látta meg.
Csak egyetlen férfi. Akit Alexandre-nak hívtak.
Letörlöm az arcomon csorgó könnyeket. Végül nem tudtam
visszatartani őket.

514
 Erősnek kell lennem. Mert ez az én hibám, az én bűnöm.
Én is elmegyek vele, tudom. Közvetlenül utána.
A puzzle darabkái szétszóródnak a szélben. Két madár is lesz az
égben, ketten szállhatnak kedvükre.
Egyébként is meghaltam már ott, abban az elhagyatott gyárban. Az
igazi Cloé aznap eltűnt. Ideje véget vetni ennek a visszataszító
álarcosbálnak.
Megsimogatom a kishúgom arcát, gyengéden rámosolygok.
– Hagyj egy kis időt, kérlek! Még nem vagyok teljesen kész.
Újra rám néz. Megértette, tudom. Érzem. Szólít, biztat. Benyúlok a
táskámba, ujjaim megszorítják a markolatot.
Két szabad madár szárnyal kedvére.
Ekkor lépteket hallok a hátam mögött. Azonnal hátrafordulok.
Visszajövök. Végzek veled.
Nem, ez nem lehet ő. Hiszen megöltem. Mindkettőjüket megöltem.
Sebtében összecsukom a táskámat.
– Cloé Beauchamp? Bűnügyi rendőrség.
Két fickó. Teljesen hétköznapi öltözetben.
– Rendőrség?
Nem csak meglepettnek látszom. Az is vagyok. Máris tudják?
Az első az igazolványát nyújtogatja, a másik hasonlóképpen tesz.
Egy kapitány és egy hadnagy.
– Vissza tudnának jönni később? Most a húgommal vagyok…
– Értesítettük az ápolónőket – feleli a kapitány. – Mindjárt jönnek
érte. Megkérem, hogy jöjjön velünk, Beauchamp kisasszony.
Visszafordulok Lisa felé, megpróbálok mosolyogni. De nem megy.
Istenem, Lisa… Én drága Élisabethem. Nem lesz rá időm!
– Itt kell, hogy hagyjalak. Visszavisznek a szobádba, ne aggódj.
Arcon csókolom, néhány másodpercig szinte odatapadok hozzá.
Érzem, hogy felgyorsul a lélegzete.
– Ne nyugtalankodj, visszajövök.

515
 Még tovább kell szenvednünk. Még tovább kell várnunk.
Végül a karomba szorítom, majdhogynem kiemelem a székből.
Lehetetlen, hogy már rájöttek. Hogy már tudják. A félelemtől remeg az
ajkam.
Másodszor is elbuktam. Másodszor is szenvedésre ítéltem a
húgomat.
– Bocsáss meg nekem, Lisa!
A hadnagy a vállamra teszi a kezét, összerezzenek.
– Mennünk kell, kisasszony.
Elengedem Élisabethet, azzal a szörnyű előérzettel, hogy most látom
életemben utoljára. Azt hiszem, ő is megértette; az arcát, ami
huszonhat éve semmilyen érzelmet nem fejez ki, hirtelen elborítja a
félelem.
Szembefordulok a két zsaruval, átfut a fejemen, hogy megragadom
a Walthert. A szemem ekkor a jobb csípőjükön viselt fegyverre téved.
Nem, más megoldást kell találnom. Ha most megölnek, Lisának
nincs több esélye.
A hadnagy előrelép, egy pár bilincset tart a kezében.
– Ne itt – kérem tőle. – Nem akarom, hogy a húgom lássa.
A fiatal tiszt habozik, de végül beleegyezik. Elkobozza a táskámat,
megfogja a karomat, és a parkoló felé terel, ahol az enyém mellett ott
áll az ő kocsijuk is.
– Hogy találtak itt rám?
– Elmentünk a szüleihez, ők mondták, hol van.
– Tulajdonképpen mit akarnak tőlem?
Rám adják a bilincset, a torkom elszorul, ahogy kattan a csuklómon.
Az az érzésem, mintha vérpadra hurcolnának. A kapitány átkutatja a
táskámat. Ekkor, azt hiszem, elsápadok. Kiveszi a P38-at, berakja egy
nejlontasakba.
– Meg fogom önöknek magyarázni. Én…
– Fölösleges, mindent tudunk. Le van tartóztatva, Beauchamp
kisasszony.

516
 *
**

Minden vágyam, hogy letusoljak. Vagy megfürödjek.

Piszkosnak érzem magam. Szörnyen piszkosnak, szerelmem. Úgy
érzem, mintha a fogda szaga beleivódott volna a ruháimba, a bőrömbe.
Nem, a húsomba.
Egyébként ez nem puszta benyomás. Ez valóság.
Ez a valóság.
Az éjszakát egy mocskos és bűzös ketrecben töltöttem.
A kishúgom szeme láttára tartóztattak le, fel tudod ezt fogni?
De talán Lisa nem is vett észre semmit.
Nem, megesküdtem, hogy többé nem hazudok. Hát persze hogy
Lisa megértette. Láttam a szemén.
Mindent megértett, tudom. Mindent.
Elképzelem, milyen nyugtalanok lehetnek a szüleim. Szegény
szüleim…
Én nem akartam ezt, az Árnyék akarta. Nekem nem volt
választásom.
De ezt csak te tudod. Te tudtad. Ők semmit nem tudnak, semmit
nem értenek.
Az Árnyék létezett, mégsem látták. Vakok voltak és süketek.
És még mindig nem látják.
Találok-e valakit, aki hallgat rám? Van egyáltalán ezen a világon
valaki, aki képes meghallani, amit mondok?
Visszavittek Párizsba, kikérdeztek. Vallattak, ahogy ők mondják.
Négyen voltak. Órákon át tartott, szerelmem.
Először tagadtam. Azt mondtam, tévednek. Hogy nem én voltam,
hogy súlyos hibát követnek el.
De aztán megértettem, hogy fölösleges. Mintha a hazugság már
tényleg nem működne. Bizonyára azért, mert megesküdtem, hogy
többé nem folyamodom hozzá.

517
 Tudod, van egy tanújuk. Valaki felismert.
Azon töprengtem, hogy találhattak rám ilyen gyorsan, most már
tudom: Martins felesége tegnap reggel meglátott. A konyhaablakból.
Azonosított, ahogy ők mondják.
Ami pedig Bertrand-t illeti, egyszerűen csak párhuzamot vontak.
Merthogy a fegyver ugyanaz volt. És mert valaki látott kijönni a
lakásából. Állítólag a szomszédasszony. A kukucskálón át.
Hibáztam, nagyon sokat hibáztam. Jobban elő kellett volna készíteni
a bosszút, végrehajtani az ítéletet. De nem volt rá időm!
Visszajövök, és végzek veled.
Félek. Annyira félek…
Miközben hozzád beszélek, az igazságügyi palota első emeletén
vagyok. Mellettem egy zsaru, a csuklómon bilincs. Mindenki láthat.
Láthatja, hogy mi lett belőlem, mit csinált belőlem az Árnyék.
Mindenki, kivéve te, szerelmem.
És ez nagyon fáj.

A vizsgálóbíró egy nő, fiatalabb nálam.

Fekete hajú, beesett arccal, kiugró járomcsonttal, nagyon mélyen
ülő fekete szemekkel.
Az ügyvédet hivatalból rendelték ki, mert én nem tudtam, kit
válasszak. Ő is fiatal. Valószínűleg még kezdő. Látszik rajta, hogy nem
érti, mi történik velem.
Még egyszer elmesélem a történetemet. A legkisebb részletet sem
hagyom ki.
Hosszú percekig tart, a bíró közben hallgat, figyelmesen. Néha
félbeszakít, hogy egy-egy kérdést tegyen föl, megvilágítson egy-egy
pontot.
Aztán végre a végére érek ennek a gyötrelmes elbeszélésnek.
Fohászkodom, hogy ne kelljen többször előadnom.
A bíró leveszi a szemüvegét, furcsa arckifejezéssel néz rám.
Minden egyes szava kitörölhetetlenül vésődik belém.

518
 Cloé Beauchamp, vádat emelek ön ellen kétrendbeli emberölésért:
egyrészt a Philip Martins sérelmére, előre megfontolt szándékkal
elkövetett gyilkosságért, valamint Bertrand Levasseur
meggyilkolásáért. Kérni fogom egyúttal a vizsgálati fogság
elrendelését, valamint a pszichiátriai vizsgálat elvégzését.
Vizsgálati fogság. Ez azt jelenti, hogy börtönbe megyek.
Pszichiátriai vizsgálat. Ez azt jelenti, hogy őrültnek tart.
Pedig megmondtam neki. Hogy jogos önvédelem volt.
És hogy téged is ő ölt meg.
Gomez parancsnok öngyilkos lett. A hangja hideg volt, amikor ezt
az arcomba vágta.
Valaki végre hajlandó kinyitni a szemét?
Valaki végre meghallgat?

*
**

Mindent megpróbáltam. Mindent.

Elismételtem százszor, ezerszer. Elmagyaráztam; az összes szóval,
amit csak ismerek. És sokat ismerek.
De, tudod, azt hiszem, ez nem szókincs kérdése. Az a benyomásom,
mintha egy másik valóságban lennék. Mind úgy néznek rám, mintha
nem az ő világukhoz tartoznék. Mintha nem lennék normális.
Elmondtam nekik, hogy téged megölt, engem megtámadott, meg is
erőszakolt. Hogy azt mondta, visszajön, és végez velem. Hogy nem
volt más választásom.
Elmondtam nekik, hogy az áldozat te vagy. Én vagyok. Hogy
Martins mindent megszervezett, összehangolt, előkészített. Mindent
bevetett, hogy tönkretegyen.
Addig ismételtem az igazságot, hogy szinte már tényleg
belebolondultam.
De senki nem hallgat rám. Mindannyian részesei lennének az
összeesküvésnek?

519
 Már kezdem azt hinni.

*
**

Telnek a napok: mind egyforma, amióta be vagyok ide zárva. A

percek lassan csordogálnak, haszontalanul, fájdalmasan.
Néha azt álmodom, hogy ez az egész csak rémálom. Hogy fel fogok
ébredni, és minden újra normális lesz. Mint azelőtt.
De tudom jól, hogy ez nem csupán rémálom.
Vagyis igen, az. Olyan, ami sosem ér véget.
Miért én? Miért te?
Mivel érdemeltem ki ezt?
Most, hogy szabadságot ígértem neki, Lisa biztosan mindennap vár
rám.
Mennyi ideig kell még szenvednie?

*
**

Néha gyűlöllek.
Amiért nem vagy itt. Mert elhagytál, cserbenhagytál.
Mert egyedül vagyok, rettenetesen egyedül ezek között az emberek
között, akik nem tudják. Akik képtelenek meglátni az igazságot.
Itt poshadok ebben az ocsmány cellában. Megállás nélkül körözök
benne. Órákon, napokon keresztül. Körbe-körbe a koszos falak mentén,
amik ellen nem tehetek semmit.
Amikbe olykor a fejemet verem.
Egyedül vagyok, rettenetesen egyedül.
Nem, mégsem. Velem van a félelem. Ő sosem hagy el. Második
bőrként tapad rám.
Az Árnyéktól már nem félek, csak a jövőtől.
A lámpákat már lekapcsolták, de én tovább járkálok az ablak és az

520
ajtó között. Rács és zár között.
Már nem is írok le köröket.
Bizonyára, mert kibillentem a tengelyemből.
A lámpákat lekapcsolták, én mégsem alszom.
Hogy is aludhatnék? Amikor nem tudom, mit fognak csinálni
velem…

521
 62. FEJEZET

HOGYAN FOGOM EZT TÚLÉLNI?

A börtön nehéz volt. Borzalmas. Heteken át nyúztam az idegeimet a
rácsok, a szögesdrótok között. Heteken át emésztettem magam kilenc
négyzetméteren.
Nehéz volt, igen.
De az igazi pokol itt van.
Olyan, mintha élve eltemettek volna. Mintha a koporsómban lennék,
és tágra nyílt szemmel nézném a saját agóniámat.
A lassú agóniámat.
Ma reggel érkeztem. Egy furgonban hoztak, megkötözve, mint egy
jószágot, amit a vágóhídra visznek.
Nem mondták meg, hová megyünk. Csak akkor értettem meg,
amikor megláttam az épületet.
Akkor értettem meg, hogy az utazás végére értem. Az utolsó
lakhelyemre.
Először egy orvossal találkoztam. Még egyszer elmeséltem a
történetemet. Elejétől végéig. Nehezemre esett, bevallom. Annyiszor
ismételtem már el ugyanazt, hogy most már belezavarodok,
ellentmondásokba keveredek, összekavarom a dátumokat, a neveket, a
képeket.
Fáradt vagyok, szerelmem. Elcsigázott.
A doki rokonszenvesnek látszott. Mosolygós volt, kedves. Akkor is
imádkoztam. Hogy végre lássam megcsillanni a szemében a józanság
szikráját. Az emberségét.

522
 Hogy végre valakinek a szájából meghalljam a szabadító szavakat.
Egyszerű szavakat.
Beauchamp kisasszony, magának semmi keresnivalója itt!
Kiengedjük.
De csupán bonyolult szavakat hallottam, hazugságokat.
Borzalmakat.
Paranoiás pszichózis… Neuroleptikumok… Szorongásoldók…
Pszichoterápia… Eljárás beszüntetése bizonyítékok hiányában… A
rendőrfőnök határozata… Kényszergyógykezelés…
Ekkor üvölteni kezdtem.
Soha ilyen hangosan még nem üvöltöttem, azt hiszem.
Utána el akartam menekülni. Mivel a pszichiáter nem volt hajlandó
kinyitni az ajtót, megütöttem. Lehet, hogy megpróbáltam megölni.
Nem bírtam tovább, érted?
Azonnal ápolók rontottak be. Hárman voltak.
Itt a fehér köpenyesek léptek a kék egyenruhások helyébe.
Szerinted hogy védekezhettem volna? Hogy küzdhettem volna?
Erőnek erejével egy kórterembe vonszoltak: az üres helyiség kellős
közepén egy ágy, hozzácsavarozva a padlóhoz. Aztán hevederekkel
lekötöztek, és beadtak egy injekciót.
Az volt az érzésem, hogy az agyam kirobban a fejemből. Hogy
kifolyik a fülemen.
A haragom lassan lecsendesült, a kétségbeesés lépett a helyébe.
Azóta sírdogálok. A testem összes könnyét elsírom, hamarosan
kiszáradok, elfonnyadok.
Órák óta sírok. Egyedül a koporsómban.
Hol vannak a szüleim? A húgaim? A barátaim? Mindazok az
emberek, akik ismernek, akik tudják, hogy nem vagyok őrült.
Máris elfelejtettek? Vagy nem engedik őket a közelembe?
Egyedül a koporsómban. Arra ítéltetve, hogy végig itt maradjak, ezt
megértettem.
Senkihez nem tudok beszélni, csak hozzád. Hozzád – egy

523
kísértethez.
Egyedül a koporsómban.
Több köbméter közöny alatt.

*
**

Eloldoztak. De az ajtó továbbra is kulcsra van zárva, az ablakon

rácsok.
Ezért a padlóra menekültem, ennek a halottas szobának az egyik
zugába.
Reszketek, mint egy állat. Nem a hideg miatt, mivel meg lehet itt
fulladni. Más okozza.
Felfal a félelem, felemészt a reménytelenség.
Arra kényszerítettek, hogy gyógyszereket vegyek be. Nyelje le,
különben újra kikötözzük.
Szemetek.
Úgy érzem, mintha kalapáccsal fejbe vágtak volna. Az agyam
vattagombóc, az emlékeim szálakra bomlanak. Az izmaim nem igazán
engedelmeskednek. Az energiám lassan kialszik, mint gyertya lángja,
ha nincs elég oxigén.
Tudom, hol vagyok. Tudom, ki vagyok. Mindent átérzek, semmit
nem felejtek el.
Az erőm azonban elhagy, a látásom elhomályosul.
Miért ítélnek el, amikor én csak megvédtem magam?
Miért zárnak be az őrültek közé, amikor én nem vagyok az? Mi
történik velem, szerelmem?
Istenem, de hát mi történik velem?

*
**

Azt hiszem, elbóbiskoltam.

Néhány percre vagy néhány órára. Honnan tudhatnám? Itt nincs se

524
karóra, se falióra. Legfeljebb az ereimbe döfött tűkből következtethetek
az idő múlására.
Nincsenek támpontok. Csak a csend fehér falai. Amiken néha áttör
egy-egy rémes üvöltés, megdermesztve a szívemet.
Lehet, hogy visszamerülök az álomba. Milyen más mentsváram
lehetne? Milyen más kiút – a halálon kívül?
Remélem, rólad fogok álmodni, hallani fogom a hangod. Annyira
szerettem a hangod…
De azt hiszem, hamarosan el fogom felejteni.

Egy zaj arra késztet, hogy újra kinyissam a szemem.

Kulcs fordul a zárban.
Azért jönnek, hogy begyógyszerezzenek? Hogy megkínozzanak?
Halkan anyámat szólongatom. Ökölbe szorított kézzel suttogom:
Anyu, anyukám! Könyörgöm, gyere el értem! Esküszöm neked, hogy
baleset volt! Ne hagyd, hogy megöljenek, kérlek szépen!
Gyenge fény világítja meg a semmit, valaki közeledik felém.
Egy fehér köpenyes, hát persze. Végtére, itt nincs is más.
Csak ők és az őrültek.
Felemelem a fejem, és hirtelen hatalmas, váratlan öröm árad szét
bennem.
Egy ismerős arc. Egy kapaszkodó, végre. Egy reménysugár.
– Quentin!
A boldogság szokatlan erőt ad. A karjába vetem magam, pedig alig
ismerem. Egyszeriben ő az én egyetlen barátom, a fényem, a világom
közepe.
A karomba zárom, mentőövként kapaszkodom bele, mintha
fuldokolnék.
A vállán zokogok, egyik kezével megsimogatja a hajamat.
– Quentin, ha tudnád, mennyire örülök, hogy látlak…
Még mindig nem szól, csak letörli az arcomon csorgó könnyeket.
De mosolyog. És ez jólesik. Annyira jól…

525
 A fejemet megint a vállgödrébe hajtom.
– Ugye te kiviszel innen? Mondd, hogy kiviszel, kérlek!
Soha nem ejtettem még ki ennyi reménnyel egy egyszerű mondatot.
Nagy levegőt veszek, mélyen beszívom a parfümjét.
Fás illat. Enyhén pézsmás.
Ekkor elszorul a torkom, a gyomrom összerándul.
Először nem is értem, miért. Miért törnek elő belőlem ettől az
illattól kegyetlen képek.
Visszajövök. És végzek veled.
Azon nyomban elhúzódom tőle, a sápadt fényben a pillantásom
találkozik az övével.
A szeme kékesszürke.
A mosolya egyre szélesebb, miközben én hátrálok.
– Jó estét, angyalom… Hiányoztál. Örülök, hogy újra látlak.
Három lépést teszek hátra, a lapockám a falnak ütközik. A szám
tátva marad a tökéletes iszonyattól.
Vége a világnak.
Be vagyok zárva a koporsómba.
De nem egyedül, nem.
Az Árnyékkal.
Lecsúszom a fal mentén, lerogyok a padlóra. Nem bír el a lábam.
Leguggol velem szemben, megérinti az arcomat.
Védekezni, ellökni magamtól… nincs már erőm hozzá. A kurva
gyógyszerek miatt.
– Minden várakozásomat felülmúltad, Cloé. Te tényleg tökéletes
vagy.
A keze végigsiklik a nyakamon, kissé széthúzza a köpenyemet.
A szívem mindjárt szétrobban, érzem. Remélem.
– Gyilkossá váltál, angyalom… Szegény Martins, szegény Bertrand!
Hidegvérrel kioltottad két ártatlan életét, fel tudod ezt fogni, édesem?
Jobbra-balra ingatom a fejemet. Hogy elhessegessem a nyilvánvalót.

526
 Nem ölhettem meg két ártatlant!
– Biztosíthatlak, hogy semmi közük nem volt az egészhez. Senki
nem fizet nekem, nincs felbujtó… Csak én vagyok! Én és te! És most,
hogy itt vagy, kiélvezhetlek. Hónapokig fog tartani, talán évekig is.
Utána rád unok, és választok magamnak egy másikat. És végignézem,
ahogy szép lassan megdöglesz e falak között.
Égető mérgét dermedt arcomba fröcsögi. A ragyogó mosolyával.
– Megmondom nekik, ki vagy! Megmondom, mit csináltál!
Kiabálni akartam, de csak szánalmas suttogás hagyta el az ajkamat.
– Menj csak, szívem, mondj el nekik mindent, amit csak akarsz!
Nem fognak hinni neked. Sosem hisznek az őrülteknek, különösen az
olyan paranoiásoknak, mint te… Azt gondolják majd, hogy engem is
beépítettél a téveszmédbe, mert ismersz. Annyit érsz el, hogy kicsit
erősebb adagokat nyomnak majd beléd.
– Nem!
– De igen, Cloé! Egy flúgos szava semmit sem ér. Úgy tesznek
majd, mintha komolyan vennének, de csak a gyógyszeradagodat fogják
emelni. Te itt semmi nem vagy. Semmi más, csak egy tébolyult, egy
veszélyes bűnöző, akit az elmeállapota miatt nem lehet felelősségre
vonni a tetteiért. Egy elmebeteg, akit el kell szigetelni, be kell zárni,
hogy ne tudjon ártani a mi szép társadalmunknak… Téged
életfogytiglanra ítéltek, drágám. És senki nem fog már foglalkozni
veled. Senki, kivéve én.
Nem igazán tudom, hogyan, de minden erőmet összeszedve hirtelen
ellököm. Az oldalára esik, az ajtóhoz rohanok. Vadul rángatom a
kilincset, minden maradék hangommal segítségért kiabálok, az
öklömmel verem az ajtót.
Amikor visszafordulok, az a rohadék a démoni arcával bámul rám.
Lassan meghimbálja a kulcscsomót a szemem előtt.
– Ezt akarod, angyalom? Gyere érte… Na, gyere csak! Faképnél
akarsz hagyni? Hát nem jó így nekünk kettesben?
A tarkóm hátrabillen, a koponyám a csukott ajtónak csapódik.
Szeretném szétverni a fejemet. Hogy ne lássam többé a vigyorát. Ne
halljam többé a hangját.

527
 Hogy egy olyan koporsóba kerüljek, ahol ő nincs ott.
Téged életfogytiglanra ítéltek, drágám.
A nyugtatók legyőznek. Megtépázott idegeim cserbenhagynak.
Nekiesek az ajtónak.
Ő a földön ül, és tovább figyel, mintha már a szemével is belém
akarna hatolni.
– Megváltozott az arcod, Cloé… De én még szebbnek talállak, mint
azelőtt… Bizonyára azért, mert eldobtad végre azt az átkozott maszkot!
Végre megszabadultál attól a felsőbbrendűségi érzéstől, attól az
arroganciától, ami eltorzította a vonásaidat. Most igazán te vagy. És
igazán az enyém vagy. Most már biztos vagyok benne, hogy rám fogsz
nézni. Sőt, nem is nézel másra, csak rám. Csak rám fogsz gondolni.
Egyes egyedül én leszek a te univerzumod, fel tudod ezt fogni?
Gúnyosan felröhög, a kulcsait elteszi a zsebébe, aztán lassan elindul
felém.
Mennyire szeretnék eltűnni! Mennyire szeretném, ha soha nem
jöttem volna a világra!
– És el fogod veszíteni az eszed, Cloé. Lassan elfelejted majd, ki
vagy.
– Nem…
– De bizony, angyalom. És tudom, hogy szeretni fogsz, ahogy még
nem szerettél senkit. Mert nem lesz neked más, csak én.
Felemel a földről, bevisz az odújába.
Valójában csak az ágy mögé.
A padlón fekszem, a hideg kövön, szememet a plafonra szegezem.
Beszél hozzám, én hallgatom. De válaszolni nem tudok neki.
Csak sírni tudok. Még és még.
Miközben levetkőztet úgy, ahogy egy kibelezett rongybabát
vetkőztetnek le.
– Tudod, te vagy az első, aki eljöttél ide utánam. Általában megölik
magukat, hogy elmeneküljenek előlem. Te viszont… te nem olyan
vagy, mint a többi, te kivételes vagy. Te vagy az én legszebb sikerem.
Segítségért kiabálok, de a szavak már a torkomban elhalnak.

528
Miközben ő tébolyult ajkával a megnyúzott testemen kalandozik.
Kegyetlen égési sérülések maradnak utána.
– Te vagy az én fő művem…
Könyörgök a szívemnek, hogy adja fel.
Miközben nevetni hallom.
Könyörgök a halálnak, hogy vigyen el, de tudom, hogy nem fog
eljönni.
Hogy senki nem jön meggyalázni a koporsómat.
Miközben ő meggyalázza a testem.
– Te vagy az én legszebb pusztításom.

529
 EPILÓGUS

Egy évvel és három hónappal később…

Megint kicseréltetted a zárakat, angyalom.

Pedig tudnod kellene már, hogy nem ér semmit… Hogy egyetlen
ajtó, egyetlen zár sem állíthat meg engem.
Senki és semmi nem állíthat meg.
A bizonyíték, hegy máris benn vagyok nálad. Holott csak most
indultál el dolgozni. Derék kis katona! Nézem, ahogy távolodsz az
egyenruhádban, ami elragadóan áll rajtad. De amit hamarosan majd
letépek rólad.
Már kicsúszott a lábad alól a talaj.
Már nem tudsz altató nélkül aludni. Már csak rám gondolsz, holott
még nem is ismersz.
Az életed már pokollá változott.
De ez még semmi ahhoz képest, amit tartogatok neked.
Drága angyalom, drága Valentine… Remélem, Cloé nyomdokaiba
lépsz majd. Remélem, te is olyan messzire jutsz majd, mint ő.
Tudod, egy kicsit ezért választottalak.
Legelőször persze azért, mert szép vagy. Meg kell hagyni, Alexnek
jó ízlése volt a nők terén. Ezt kénytelen vagyok elismerni. De nem
csupán a nőiességedért, a bájaidért választottalak. Hanem mert fegyvert
hordasz az öveden.

Egy napon használni fogod. Egy napon megbillensz. És én ott

leszek.

530
 Lesz majd helyed nálam. Elfoglalhatod Cloéét. A csodálatos
Cloéét…
Felérsz majd hozzá? Képes leszel a helyébe lépni?
Tudod, még mindig nem bírtam túltenni magam azon, hogy elment.
Hosszú hónapokig maradtunk együtt. Elválaszthatatlanok voltunk.
Minden éjjel, vagy majdnem, az enyém volt. Csak az enyém.
Végignéztem, hogy dolgozik benne az őrület. Ez az elbűvölő
művész.
Láttam, hogyan alakítja át napról napra Cloét. Hogyan faragja a
lelkét, az arcát, a testét. Hogyan marja szét, mint erős sav.
Cloé, drága Cloém… Azt hittem, feladta. De, tudod, Cloé sosem
adja fel.
Lenyűgözött ezt el kell ismernem.
Nem könnyű megölni magunkat. Különösen, ha ennyire kevés
eszközünk van hozzá. Nincs ablak, amin kiugorjunk. Nincs kés, hogy
felmetsszük az ereinket. Nincs gyógyszer, hogy megmérgezzük
magunkat. Csak pont annyi, hogy elkábítson, hogy felmorzsolja az
akaratunkat.
Cloénak mégis sikerült.
Két inspekció között a nyaka köré tekert egy lepedőt, a másik végét
rácsomózta az ablakot védő rácsra.
És letérdelt.
Bizonyára el sem tudod képzelni, mennyire nehéz ez. Nem elég
elszenvedni a fuldoklást. Végig szembe kell nézni vele. Ellen kell állni
a fájdalomnak, nem kicsomózni azt, ami nem enged lélegezni, nem
felállni… Kevés ehhez hasonló kín létezik.
Cloé kivárta a jó pillanatot. Azt akarta, hogy én találjam meg. A
szeme nyitva volt, sokáig néztem.
Sírtam is. Bőgtem, mint egy kölyök. A harag, a düh könnyeivel. De
azt hiszem, fájt is. Hogy elveszítettem.
Csodálatos Cloé… Bátor Cloé… Sikerült megsebeznie. De
megölnie nem.
A te szerencsétlenségedre.

531
 Kicseréltetni a zárat semmit se ér, angyalom. Már kinn is vagyok.
Egy szép kis meglepetés vár majd, ha hazaérsz a törvény
szolgálatában eltöltött kemény éjszaka után.
Egy olyan meglepetés, amitől nem fogsz majd tudni aludni. Amitől
gyanú ébred benned. Mindennel és mindenkivel szemben. De
legfőképpen magaddal szemben.
Az elmeállapotodat illetően.
Hamarosan kész leszel, angyalom…

Az Árnyék kioson a házból. Olyan óvatos, akár egy vadállat. Olyan

megragadhatatlan, akár egy fuvallat.
Zsebre dugott kézzel, a fején kapucnival Quentin egy operaáriát
fütyörészik, amit a rádióban hallott. Gyorsan körbepillant; majd elindul
a kihalt utcán.
Nem veszi észre az autót, ami harminc-negyven méterre áll onnan.
Sem a férfit a vezetőülésen. Aki egy nagy teljesítményű zoom-
objektívvel örökíti meg a jelenetet.

Túl biztos vagy magadban ahhoz, hogy észrevegyél ocsmány féreg.

Túl biztos magadban ahhoz, hogy akár csak megforduljon a
fejedben, a préda most már te vagy.
Cloéért már nem tehetek semmit. De Valentine-t nem kapod meg.
Az óráid meg vannak számlálva, nekem elhiheted. Nemsokára a
sitten fogsz rohadni. Hacsak nem zárnak a saját diliházadba. Szó, ami
szó, nekem tetszene a dolog!
De mindegy is. Életfogytiglant kapsz így is, úgy is.
Még ha nem is dolgozom már terepen, még ha csak egy nyomorék
vagyok is, aki az irodán melózik, attól még a zsarulelkem megmaradt.
Jó iskolám volt, meg kell hagyni. A legjobb mester nevelt.
Alexandre Gomeznek hívták.

532
 Mindig azt mondogatta nekem: Hallgass az ösztönödre, Kölyök…
Soha ne téveszd szem elől a célszemélyt.
Miközben én a túlvilág határait térképeztem fel, ő sosem hagyott
magamra.
Mindennap bejött, hogy beszéljen hozzám. Hogy biztasson. Hogy
felrázzon.
Mindennap megosztotta velem a kételyeit, a reményeit. Vagy a
reménytelenségét.
Mindennap leírta, amit nem hallhattam. De én hallottam.
És amikor visszatértem a holtak közül, az ágyam mellett egy kis
noteszt találtam. Minden egyes látogatásakor abba jegyezte fel az
állapotom változásait, minden rándulásomat, a küzdelmem minden
állomását.
És a nyomozása fejleményeit.
Ismerem Cloét, bár sosem találkoztam vele. Tudom, milyen
szenvedésnek tetted ki, te rohadék.
Neki már késő. De a többieknek még nem az.
Megígértem ezt Alexandre-nak.
Azt hiszem, ma büszke lenne rám. Büszke arra a kölyökre, aki
voltam.
És arra a férfira, aki lettem.

533
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönetet mondok mindazoknak, akik lelkesen vállalkoztak arra,

hogy regényem első olvasói legyenek: legelőször is az édesanyámnak,
valamint Emmanuelle-nek, Philippe-nek, Sylvainnek és Dominique-
nak. Köszönöm, hogy őszintén elmondták a véleményüket.

534
 A SZERZŐRŐL

Karine Giébel, amióta csak tollat tud a kezébe venni, ír. Különösebb
eseményekben nem bővelkedő középiskolás évei után tanulmányait a
jogi egyetemen folytatja, majd különféle munkakörökben próbálja ki
magát. Ezzel párhuzamosan belekezd az első regényébe, egy
detektívtörténetbe, ami 2006-ban meg is jelenik. Innentől kezdve nincs
megállás: hat évvel, öt regénnyel és számos irodalmi díjjal később lát
napvilágot a Csak egy árnyék című pszichothrillere, amitől olvasók
ezrei lettek lúdbőrösek.

535
Tartalomjegyzék
PROLÓGUS 7
1. FEJEZET 12
2. FEJEZET 21
3. FEJEZET 25
4. FEJEZET 30
5. FEJEZET 36
6. FEJEZET 50
7. FEJEZET 62
8. FEJEZET 72
9. FEJEZET 78
10. FEJEZET 89
11. FEJEZET 99
12. FEJEZET 108
13. FEJEZET 123
14. FEJEZET 131
15. FEJEZET 133
16. FEJEZET 138
17. FEJEZET 150
18. FEJEZET 161
19. FEJEZET 163
20. FEJEZET 169
21. FEJEZET 177
22. FEJEZET 187
23. FEJEZET 194
24. FEJEZET 200
25. FEJEZET 201
26. FEJEZET 211

536
27. FEJEZET 217
28. FEJEZET 231
29. FEJEZET 235
30. FEJEZET 241
31. FEJEZET 255
32. FEJEZET 262
33. FEJEZET 268
34. FEJEZET 280
35. FEJEZET 286
36. FEJEZET 309
37. FEJEZET 321
38. FEJEZET 333
39. FEJEZET 339
40. FEJEZET 342
41. FEJEZET 357
42. FEJEZET 373
43. FEJEZET 376
44. FEJEZET 377
45. FEJEZET 380
46. FEJEZET 392
47. FEJEZET 396
48. FEJEZET 405
49. FEJEZET 417
50. FEJEZET 421
51. FEJEZET 427
52. FEJEZET 432
53. FEJEZET 442
54. FEJEZET 448
55. FEJEZET 461

537
56. FEJEZET 476
57. FEJEZET 487
58. FEJEZET 495
59. FEJEZET 501
60. FEJEZET 505
61. FEJEZET 512
62. FEJEZET 522
EPILÓGUS 530
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 534
A SZERZŐRŐL 535

538