GEORGES SIMENON

Maigret
és a miniszter
FORDÍTOTTA: VARGYAS ZOLTÁN

PARK KÖNYVKIADÓ
 A fordítás alapjául szolgáló eredeti kiadás:
Georges Simenon: Maigret chez le ministre
Presses de la Cité

A Park Könyvkiadónál megjelent Simenon-kötetek:

MAIGRET ÉS A LANGALÉTA
MAIGRET DÜHBE GURUL
MAIGRET ÉS AZ IDŐS HÖLGY
MAIGRET KUDARCOT VALL
MAIGRET ÉS A HAJLÉKTALAN
MAIGRET ÉS A FANTOM
MAIGRET ÉS A VIZSGÁLÓBÍRÓ
MAIGRET AZ ISKOLÁBAN
MAIGRET ÉS A MAGÁNYOS FÉRFI

Copyright © 1955 Georges Simenon Limited,

a Chorion company. All rights reserved.
Hungarian translation © 2004 Vargyas Zoltán
Magyar kiadás © 2004 Park Könyvkiadó, Budapest
Felelős szerkesztő: Szalay Marianne
Szerkesztette: Bognár Róbert
Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa
Fedélterv: Gerhes Gábor
 ELSŐ FEJEZET

A néhai Calame professzor jelentése

Maigret, mint hazafelé menet minden este, ugyanazon a

helyen, nem sokkal a gázlámpa után, felnézett a lakás
kivilágított ablakaira. Öntudatlanul csinálta. Ha nekiszegezték
volna a kérdést, hogy ég-e a villany, hirtelenjében nem is tudott
volna válaszolni. A második meg a harmadik emelet között
pedig éppilyen öntudatlanul gombolta ki a felöltőjét és halászta
elő nadrágzsebéből a kulcsot, pedig mindig kinyílt előtte az
ajtó, ahogy a lábtörlőre lépett.
Ezek a rítusok hosszú évek alatt alakultak ki, és Maigret-
nek, bár ezt soha nem ismerte el, sokat jelentettek. A felesége
például – igaz, ma erre nem volt lehetősége, mert nem esett az
eső – mindig ugyanazzal a mozdulattal vette el tőle a vizes
esernyőt, s közben mindig ugyanúgy hajtotta oldalra a fejét,
hogy arcon csókolja.
Maigret feltette a hagyományos kérdést:
– Nem volt telefonom?
A felesége becsukta az ajtót.
– De igen. Azt hiszem, jobb, ha le se veszed a kabátodat.
Egész nap felhős volt az ég, az idő se meleg, se hideg,
délután kettő körül nagy zápor söpört végig a városon. Maigret
egész nap a folyó ügyekkel bíbelődött a Quai des Orfèvres-en.
– Jó volt a vacsora?
A lakásban melegebb, meghittebb volt a világítás, mint az
irodában. A fotel mellé már oda voltak készítve az újságok meg
a papucsa.
– A főnökkel, Lucas-val meg Janvier-vel vacsoráztam a
Dauphine sörözőben.
 Aztán mind a négyen elmentek a rendőrségi önsegélyező
csoport gyűlésére. Maigret-t, hiába tiltakozott, már három éve
mindig alelnöknek választották.
– Annyi időd még van, hogy megigyál egy kávét. Mégiscsak
vedd le a kabátod. Azt mondtam, hogy tizenegyig biztos nem
jössz meg.
– Ki telefonált?
– Egy miniszter.
Maigret megállt a szalon közepén.
– Milyen miniszter? – húzta fel a szemöldökét.
– A közmunkaügyi. Egy bizonyos Point, ha jól értettem a
nevét.
– Igen, Auguste Point. És idetelefonált? Személyesen?
– Igen.
– Nem mondtad neki, hogy a Bűnügyi Rendőrségen hívjon?
– Veled akar beszélni. Sürgősen találkozni akar veled.
Amikor azt mondtam, nem vagy itthon, megkérdezte, hogy a
cseléd vagyok-e. Nagyon feldúlt volt. Mondtam, hogy a
feleséged vagyok. Erre szabadkozni kezdett, aztán kérdezte,
hogy hol vagy, mikor jössz haza. Meg volt szeppenve.
– Pedig nem az a híre.
– Még azt is tudni akarta, hogy egyedül vagyok-e itthon.
Aztán a lelkemre kötötte, hogy senkinek se szóljak, hogy
telefonált, nem is a minisztériumból, hanem egy fülkéből hív,
és nagyon fontos neki, hogy minél hamarabb kapcsolatba
lépjen veled.
Miközben a felesége beszélt, Maigret végig a homlokát
ráncolva, bizalmatlanul nézett rá. Ki nem állhatta a politikát.
Pályafutása során többször is előfordult, hogy politikus,
képviselő, szenátor vagy egyéb magas rangú személy fordult
hozzá, de mind megtartotta a hivatalos utat. Olyankor hívatta a
főnök, és mindig e szavakkal kezdte:
– Rettentően sajnálom, Maigret, de megint egy olyan ügyet
kell magára bíznom, ami nem fog tetszeni magának.
 És ezek az ügyek valóban soha nem tetszettek Maigret-nek.
Auguste Point-t nem ismerte személyesen, még sosem
találkozott vele. Nem az a fajta volt, akiről sokat írnak az
újságok.
– Miért nem a Quai des Orfèvres-re telefonált?
Maigret ezt inkább magától kérdezte, de a felesége azért
válaszolt rá:
– Hát én azt honnan tudjam? Én csak elismétlem, amit ő
mondott. Először is, hogy egy nyilvános fülkéből telefonált…
Madame Maigret-t leginkább ez ragadta meg. Az ő
szemében minden miniszter tekintélyes személyiség volt, nem
fért a fejébe, hogyan lopózhat be egy ilyen nagy ember egy
utcasarki telefonfülkébe.
– …és hogy ne a minisztériumba menj be hozzá, hanem egy
magánlakásra… – Elővett egy papírt, amire felírta. – Pasteur út
27. Nem kell zavarnod a házmesternőt. A negyediken van
balra.
– Ott vár rám?
– Megvár mindenképp. De úgy lenne jó neki, ha még éjfélig
vissza tudna menni a minisztériumba. Szerinted ez valami
tréfa? – kérdezte egészen más hangon.
Maigret megrázta a fejét. Szokatlan, nagyon furcsa volt
ugyan a dolog, de nem látszott tréfának.
– Iszol egy kávét?
– Köszönöm, nem. Sör után nem.
Csak úgy álltában felhajtott egy pohárka kökénypálinkát,
elvett egy frissen töltött pipát a kandallóról, és már indult is.
– Majd jövök.
A Richard-Lenoir úton a már napközben is érezhető
nedvesség szemcsés köddé sűrűsödött, bizonytalan fénykör
lebegett a lámpák körül. Maigret nem ült taxiba, úgy gondolta,
hogy a Pasteur útra metróval is ugyanolyan gyorsan odaér; meg
talán azért is, mert nem érezte hivatalosnak az útját.
 Útközben egyfolytában egy bajuszos urat nézegetett, aki
vele szemben ülve újságot olvasott, és azon töprengett
magában, ugyan mit akarhat tőle Auguste Point, s főleg miért
kért ilyen sürgős, ilyen rejtélyes találkát.
Csak annyit tudott Point-ról, hogy Vendée-ban volt ügyvéd
– La Roche-sur-Yonban, bár ebben sem volt teljesen biztos és
csak idősebb korában került bele a politikába. Azok közé a
képviselők közé tartozott, akiket a háború után az ellenállásban
tanúsított helytállásukért választottak meg.
Hogy pontosan mit csinált, azt Maigret nem tudta.
Mindenesetre a kollégáival ellentétben, akik nem sok nyomot
hagytak maguk után a képviselőházban, őt többször is
újraválasztották, három hónappal ezelőtt pedig, a legutóbbi
kormányalakításkor megkapta a közmunkaügyi tárcát.
A felügyelő semmi olyat nem hallott róla, amit nagy
előszeretettel mesélnek a legtöbb politikusról. A feleségéről se
pletykáltak. A gyerekeiről, ha voltak egyáltalán, szintén nem
lehetett hallani.
Amikor feljött a metróból a Pasteur állomáson, már sokkal
sűrűbb, sárgásabb volt a köd, érezte, ahogy szitál. Egy lélek
sem járt az utcán, csak távoli léptek hallatszottak a
Montparnasse felől, és egy vonat, amint fütyülve kihúzott az
állomásról.
Néhány ablakban még világosság volt, s ez a ködben békés,
biztonságos hangulatot sugárzott. A házak nem voltak se
szegényesek, se újak, se régik, a többé-kevésbé egyforma
lakásokban középosztálybeliek laktak: tanárok, hivatalnokok,
közalkalmazottak, akik reggelente egy időben szállnak buszra
vagy metróra.
Megnyomott egy gombot, s amikor kinyílt a kapu,
dünnyögött valami szokványos nevet, s már ment is a lifthez.
A szűk, kétszemélyes lift lassan, de zökkenés nélkül
emelkedett fölfelé a gyéren megvilágított lépcsőházban. Az
emeleteken a lakásajtók mind egyforma sötétbarnák voltak, s
ugyanolyan lábtörlő volt mindegyik előtt.
Becsöngetett a bal oldali lakásba, s azonnal kinyílt az ajtó,
mintha valaki kezét a kilincsen tartva várt volna rá.
Point volt az, gyorsan odament a lifthez, mert Maigret
elfelejtette leküldeni.
– Bocsánat, hogy ilyen későn zavartam – dünnyögte. – Erre
parancsoljon.
Madame Maigret csalódott volna benne, mert a lehető
legcsekélyebb mértékben sem felelt meg annak a képnek, amit
ő a miniszterekről alkotott magának. Termetre, testalkatra
nagyjából olyan volt, mint a felügyelő, és ő is pocakosodott, de
vállasabb, keményebb, mondhatni, parasztosabb; erőteljes
vonásaival, vaskos orrával, nagy szájával leginkább
mézeskalács figurára emlékeztetett.
Közönséges, szürke konfekcióöltönyt viselt, hasonlóan
jellegtelen nyakkendővel. Két dolog tűnt fel leginkább rajta:
bozontos szemöldöke, mely olyan vastag és tömött volt, akár
egy bajusz, meg a kezét teljesen beborító, hosszú szőrszálak.
Ő is nyíltan, udvariaskodó mosoly nélkül szemlélte Maigret-
t.
– Üljön le, főfelügyelő úr.
A lakás kisebb volt, mint Maigret-éké, két-, legfeljebb
háromszobás lehetett, kicsinyke konyhával. Az előszobából,
ahol néhány ruhadarab lógott, bementek a legénylakásra valló
dolgozószobába. Egy fali állványon vagy egy tucat pipa
sorakozott, a legtöbb agyagpipa, de volt köztük egy nagyon
szép tajtékpipa is. A divatjamúlt íróasztalt – annak idején
Maigret apjának is ilyen asztala volt, hátul magasítóval, azon
rekeszekkel meg számtalan kis fiókkal – sok-sok papír meg
hamu borította. Maigret egyelőre csak egy gyors pillantást
vetett a Point szüleit ábrázoló fotókra: a vendée-i
parasztházakban szoktak ilyen fekete-arany rámás képeket
tenni a falra.
 A forgószék is éppolyan volt, mint Maigret apjáé. Point
hanyagul odanyúlt egy szivarosdobozhoz.
– Gondolom… – szólalt meg.
– Maradok a pipánál – mosolygott a felügyelő.
– Az erősebb fajtából? – A miniszter odanyújtott neki egy
megbontott dohányos zacskót, majd maga is meggyújtotta
kialudt pipáját. – Nyilván meglepődött, amikor a felesége
elmondta…
Nem tudta, hogyan kezdjen neki a beszélgetésnek,
elégedetlen volt az indítással. Különös dolog zajlott köztük a
nyugodt, meleg dolgozószobában. Termetre nagyjából
egyformák voltak, körülbelül egyidősek is lehettek, és
mindketten leplezetlen érdeklődéssel szemlélték a másikat.
Mintha most döbbennének rá, mennyire hasonlók, csak még
nem mernék kimondani, hogy testvérek.
– Nézze, Maigret. Így egymás közt nyugodtan kerülhetjük a
frázisokat. Én csak az újságokból meg hallomásból ismerem
magát.
– Én is, miniszter úr.
Point erre csak legyintett egyet, mintegy jelezve, hogy nem
tart igényt a titulusára.
– Benne vagyok a slamasztikában. Egyelőre senki sem
tudja, senki sem gyanítja, sem a miniszterelnök, sem a
feleségem, pedig ő általában tudni szokott a dolgaimról. Magát
hívtam legelőször.
Egy pillanatra elfordította a tekintetét, szívott egyet a
pipából, mintha kerülni akarná, hogy utolsó mondatát érdekből
mondott, szokványos hízelkedésnek vegyék.
– Nem akartam betartani a hivatalos utat, azért nem a
Bűnügyi Rendőrség főosztályvezetőjének telefonáltam. Amit
csinálok, az szabálytalan. Nem volt köteles eljönni, mint ahogy
segíteni sem köteles nekem.
Sóhajtott egyet, és felállt.
 – Iszik egy pohárkával? Ne féljen – tette hozzá
kényszeredett félmosollyal. – Nem próbálom megvásárolni
magát. Csak az a helyzet, hogy ma este muszáj innom egy kis
töményet.
Átment a szomszéd szobába, és behozott egy megkezdett
üveget meg két féldecis, talpatlan poharat, amilyet a vidéki
kocsmákban szoktak adni.
– Házi pálinka, apám főzte. Jó húszéves.
Kezükben a pohárral egymás szemébe néztek.
– Egészségére.
– Egészségére, miniszter úr.
Point elengedte a füle mellett az utolsó két szót.
– Nem azért nem tudom, honnan kezdjek bele, mintha
zavarban volnék maga előtt, hanem mert nehéz világosan
elmesélni a históriát. Olvas újságot?
– Néha este, ha a bűnözők hagynak rá időt.
– Követi a politikát?
– Nem nagyon.
– Tudja, hogy én nem vagyok afféle szalonpolitikus?
Maigret bólintott.
– Helyes! Nyilván tud a clairfond-i katasztrófáról.
Maigret önkéntelenül megborzongott, s alighanem az arcára
is kiült némi bosszúság meg bizalmatlanság, mert Point
lehajtotta a fejét, s úgy mondta, most már halkabban:
– Sajnos erről van szó.
Idefelé jövet, a metróban Maigret egyre azon töprengett,
miért titokban akar beszélni vele a miniszter. Nem gondolt a
clairfond-i ügyre, pedig hónapok óta azzal voltak tele az
újságok.
A Felső-Szavojában, Ugines és Megève közt épült clairfond-
i szanatórium a háború utáni időszak egyik leglátványosabb
beruházása volt.
Maigret már nem emlékezett rá, kinek az ötlete volt, hogy a
privát szanatóriumokhoz hasonló, korszerű intézményt
hozzanak létre, mert jó pár évvel korábban történt. Akkoriban
sokat beszéltek róla. Egyesek tisztán politikai vállalkozást
láttak benne, szenvedélyes viták folytak a parlamentben,
különbizottságot neveztek ki a tervezet kivizsgálására, s csak
hosszú huzavona után fogadták el.
A katasztrófa – az újabb kori történelem egyik
legfájdalmasabb katasztrófája – egy hónapja következett be.
Olyan időszakban kezdődött meg a hóolvadás, amire
emberemlékezet óta nem volt példa. A hegyi patakok kiáradtak.
Kiáradt egy kis föld alatti patak, a Lize is: olyan jelentéktelen
patakocska, hogy nincs is rajta a térképeken, mégis elmosta a
clairfond-i szanatórium alapjait.
A katasztrófa másnapján megkezdett vizsgálat azóta sem
zárult le. A szakértők sehogy se jutottak egyetértésre. Az
újságok pedig, pártvonzalmaiktól függően, szintén a
legkülönfélébb álláspontokat képviselték.
Százhuszonnyolc gyereket temetett maga alá az egyik
összedőlt épület, és a többit is sürgősen ki kellett üríteni.
Maigret hallgatott egy darabig, s csak aztán kérdezte meg:
– Ugye nem volt tagja a kabinetnek, amikor Clairfond épült?
– Nem. Még csak a költségvetést megszavazó parlamenti
bizottságban sem voltam benne. Igazság szerint egészen
mostanáig csak annyit tudtam az egész ügyről, amennyit
mindenki tud az újságokból.
Ő is hallgatott egy darabig.
– Hallott már a Calame-jelentésről, felügyelő úr?
Maigret meglepve nézett rá, megrázta a fejét.
– Még fog hallani róla. Nagyon is sokat fog hallani róla.
Gondolom, nem olvassa a kisebb hetilapokat, például A Köz
Véleményét?
– Soha.
– Ismeri Hector Tabard-t?
– Névről meg hírből. A Saussaies utcai kollégáim alighanem
jobban ismerik, mint én.
 Ezzel a Közbiztonsági Hivatalra célzott, amely közvetlenül
a belügyminisztérium alá volt rendelve, és gyakran végzett a
politikával ilyen vagy olyan módon kapcsolatban álló
munkákat.
Tabard alantas zsurnaliszta volt, pletykáktól hemzsegő
hetilapját mindenki ócska revolverújságnak tartotta.
– Olvassa ezt el, hat nappal a katasztrófa után jelent meg.
Mindössze két sor volt.

A közvélemény nyomására rászánják-e magukat az

illetékesek, hogy közzétegyék a Calame-jelentés tartalmát?

– Ennyi az egész? – csodálkozott a felügyelő.

– Itt van egy kivágás a következő számból.

Szemben azzal, amit általánosan gondolnak, a jelenlegi

kormány nem a külpolitikai helyzet, nem is az észak-afrikai
események, hanem a Calame-jelentés miatt fog még tavaszig
megbukni. Kinek a birtokában van a Calame-jelentés?

A Calame-jelentés kifejezésben volt valami komikus,

Maigret mosolyogva kérdezte meg:
– Ki az a Calame?
Point viszont nem mosolygott.
– Az Út- és Hídépítő Mérnöki Egyetem professzora –
magyarázta, miközben pipájából egy nagy, réz hamutartóba
verte ki a hamut. – Két éve halt meg, rákban, ha nem tévedek.
A nagyközönség nem ismeri, de szakmai körökben, az
alkalmazott mechanikában és a műépítészetben igen jó híre
van. Sok nagy munkához kérték fel szakértőnek a
legkülönbözőbb országokban, többek közt Japánban meg Dél-
Afrikában, vitathatatlan szaktekintélynek számít a különböző
anyagok, azon belül is a beton teherbíró képességének
kérdésében. Írt egy könyvet, amit sem maga, sem én nem
olvastunk, de minden építésznek megvan. Az a címe, hogy A
beton betegségei.
– Calame benne volt a clairfond-i építkezésben?
– Közvetve. Hadd mondjam el máshogy, úgy, ahogy az én
fejemben állnak össze a dolgok. A katasztrófa idején, mint már
mondtam, csak annyit tudtam a szanatóriumról, amennyit az
újságokban írtak. Még arra sem emlékeztem, hogy annak
idején, öt évvel ezelőtt, a terv mellett vagy a terv ellen
szavaztam. Úgy kellett megnéznem a közlönyben, hogy
mellette szavaztam. Én sem olvasom A Köz Véleményét. A
második cikkecske megjelenése után félrevont a
miniszterelnök: – Ismeri a Calame-jelentést? – Naivan azt
mondtam, hogy nem. Erre meglepődött, és az volt az érzésem,
mintha bizalmatlanul nézne rám. – Pedig ott kell lennie az önök
irattárában – mondta. És akkor mesélte el, miről van szó.
Amikor öt évvel ezelőtt a nagy szócsata folyt, és a parlamenti
különbizottságban sem volt egyetértés, egy képviselő, már nem
tudom, ki, azt javasolta, hogy kérjünk jelentést egy
vitathatatlan szaktekintélytől. Ő dobta be Julien Calame nevét.
A professzor egy ideig tanulmányozta is a terveket, sőt ki is
ment a helyszínre, Felső-Szavojába. Aztán írt egy jelentést,
aminek a szabály szerint a bizottsághoz kellett jutnia.
Maigret úgy gondolta, hogy érti.
– Elmarasztaló volt a jelentés?
– Várjon. Amikor a miniszterelnök elmondta nekem az
ügyet, addigra már rendelkezett, hogy kutassák át a
képviselőház irattárát. A jelentésnek ott kellett volna lennie a
bizottság dossziéiban. De kiderült, hogy nemcsak a jelentés
nincs ott, hanem a többi beszámoló egy része is eltűnt. Érti, mit
jelent ez?
– Hogy egyeseknek érdekükben állt, hogy a jelentés sose
lásson napvilágot?
– Olvassa el ezt.
 Újabb kivágás volt A Köz Véleményéből, szintén rövid, de
hasonlóan fenyegető írás.

Van-e elég hatalma Arthur Nicoud-nak ahhoz, hogy

megakadályozza a Calame-jelentés közzétételét?

Maigret ismerte a nevet, de csak ahogy több száz más nevet

is ismert. Főképp a Nicoud és Sauvegrain cégről hallott, mert a
cég majdnem minden közbeszerzési pályázatnál – utak, hidak,
zsilipek építésénél – ott volt valamilyen formában.
– A Nicoud és Sauvegrain cég építette Clairfond-t.
Maigret kezdte sajnálni, hogy idejött. Érzett ugyan némi
természetes rokonszenvet Auguste Point iránt, de a történetétől
éppoly kínosan érezte magát, mint amikor nők jelenlétében
mesélnek ízléstelen történeteket.
Akaratlanul is azon járt az esze, vajon milyen szerepet
játszhatott Point a százhuszonnyolc gyerek halálát okozó
tragédiában. Nem sok híja volt, hogy nyersen meg ne kérdezze:
„És magának mi szerepe van benne?”
Annyi világos volt előtte, hogy sokan sárosak a dologban,
politikusok, talán még nagyon magas polcon lévő személyek is.
– Nem fogom hosszú lére ereszteni. Szóval a miniszterelnök
megkért, hogy kutassam át a minisztériumom irattárát. Az Út-
és Hídépítő Mérnöki Egyetem közvetlenül a közmunkaügyi
minisztérium alá tartozik. Következésképpen valahol nálunk is
ott kell hogy legyen, ha máshogy nem, másolatban, a Calame-
jelentés.
Megint elhangzott a kulcsszó: Calame-jelentés.
– Semmit se talált?
– Semmit. Hiába kutattuk át még a padlást is, hiába túrtunk
át több tonna poros papírt.
A miniszter észrevette, hogy Maigret kényelmetlenül
feszeng a fotelban.
– Nem szereti a politikát?
 – Mi tagadás.
– Én sem. Bármi furcsának tűnik is, tizenkét évvel ezelőtt
azért jelöltettem magam, hogy harcolhassak a politika ellen. És
amikor éppen három hónapja felajánlották, hogy legyek
miniszter, megint csak azért hagytam rábeszélni magam, mert
úgy gondoltam, egy kicsit tisztábbá tudom tenni a közügyeket.
A feleségem is, én is, mindketten egyszerű emberek vagyunk.
Láthatja, milyen lakásban lakunk Párizsban a parlamenti
ülésszak idején, amióta képviselő vagyok. Úgy néz ki, mint egy
átmeneti legénylakás. A feleségem ott maradhatott volna La
Roche-sur-Yonban, ahol a házunk van, de ahhoz vagyunk
szokva, hogy együtt éljünk.
Természetesen beszélt, semmi érzelgősség nem volt a
hangjában.
– Amióta miniszter vagyok, hivatalosan a minisztériumban
lakunk, a Saint-Germain úton, de amilyen gyakran csak lehet,
leginkább vasárnaponként, inkább ide menekülünk… Na
mindegy. Azért hívtam nyilvános telefonfülkéből, mint a
felesége nyilván említette (ha nem tévedek, épp olyasfajta
felesége van, mint nekem), szóval azért hívtam nyilvános
telefonfülkéből, mert félek a lehallgatástól. Meg vagyok
győződve róla, bár lehet, hogy alaptalanul, hogy a
minisztériumban, sőt talán ebben a lakásban is minden
telefonomat lehallgatják, hogy honnan, azt nem is akarom
tudni. Ne vegye dicsekvésnek, de mielőtt idejöttem volna,
bementem egy körúti moziba, a hátsó ajtón jöttem ki, és kétszer
is másik taxiba szálltam. De azért nem veszek mérget rá, hogy
nem figyelik a házat.
– Idefelé jövet senkit sem láttam.
Maigret némi szánalmat érzett. Point eddig igyekezett
nagyon tárgyilagosan beszélni. Most azonban, hogy rá kellett
volna térnie a lényegre, mellébeszélt, kerülgette a forró kását,
szemlátomást félt, hogy Maigret rossz véleménnyel lesz róla.
 – Feltúrtuk a minisztérium irattárát, és elmondhatom, hogy
mindent, de mindent átnéztünk, olyan papírokat is, amikről élő
embernek már nincs tudomása. Közben naponta kétszer rám
telefonált a miniszterelnök, és az volt az érzésem, hogy nem
bízik bennem. Az Út- és Hídépítő Mérnöki Egyetemet is tűvé
tettük, de egészen tegnap reggelig szintén eredménytelenül.
Maigret nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen, kicsit úgy,
mint amikor az ember egy regény végére lapoz:
– És megtalálták a Calame-jelentést?
– Legalábbis valami olyat, ami annak látszik.
– Hol?
– Az egyetem egyik padlásán.
– Valamelyik tanár?
– Az egyik felvigyázó. Tegnap délután beadták egy
bizonyos Piquemal látogatócéduláját, sose hallottam róla, az
volt ráírva ceruzával, hogy „a Calame-jelentés ügyében”.
Rögtön behívattam. De előbb gondosan kiküldtem a
titkárnőmet, Blanche kisasszonyt, pedig már húsz éve
mellettem van, mivel ő is La Roche-sur-Yon-i, az ügyvédi
irodámban dolgozott. A kabinetfőnököm se volt bent a
szobában. Ott voltam tehát kettesben egy idősödő, merev
tekintetű férfival, nem szólt egy szót sem, csak állt egy szürke
papírba burkolt, nagy csomaggal a kezében.
– Piquemal úr? – kérdeztem kissé nyugtalanul, mert azt
hittem, hogy valami őrülttel van dolgom. Bólintott. – Üljön le.
– Nem érdemes. – Egy szemernyi rokonszenv se volt a
tekintetében. – Maga a miniszter? – förmedt rám.
– Igen.
– Felvigyázó vagyok az Út- és Hídépítő Mérnöki Egyetemen.
Előrelépett, átadta a csomagot, és ugyanolyan gorombán
mondta:
– Nyissa ki, és adjon elismervényt.
A csomag egy negyvenoldalnyi köteg volt, nyilvánvalóan
indigóval készült: Jelentés a felső-szavojai Clairfond falu
közelében tervezett szanatóriumépítésről. Nem volt aláírva, de
az utolsó oldalra oda volt gépelve Julien Calame neve meg a
dátum. Piquemal továbbra sem ült le.
– Kérek egy elismervényt.
Írtam neki egyet kézzel. Összehajtotta, eltette egy kopott
tárcába, s már ment is az ajtóhoz. Visszahívtam.
– Hol találta?
– A padláson.
– Valószínűleg be fogják idézni, hogy tegyen írásbeli
nyilatkozatot.
– Tudják, hol találnak meg.
– Nem mutatta meg senkinek?
Megvetően nézett a szemembe: – Senkinek.
– Több másolat nem volt róla?
– Tudtommal nem.
– Köszönöm.
Point zavartan nézett Maigret-re.
– Itt követtem el a hibát – folytatta. – Talán azért, mert
furcsa egy alak volt ez a Piquemal… Ilyennek képzelek egy
anarchistát, amikor éppen eldobja a bombát.
– Hány éves? – kérdezte Maigret.
– Negyvenöt körül. Átlagosan öltözködik. A nézése olyan,
mint egy őrülté vagy egy fanatikusé.
– Tájékozódott róla?
– Akkor rögtön nem. Öt óra volt. Még négyen-öten vártak
rám az előszobában, este pedig én elnököltem egy
mérnökvacsorán. Piquemal távozása után visszajött a
titkárnőm, én pedig az aktatáskámba csúsztattam a Calame-
jelentést. Tudom, telefonálnom kellett volna a
miniszterelnöknek. De esküszöm, azért nem telefonáltam, mert,
ismétlem, nem voltam biztos benne, hogy nem őrülttel volt-e
dolgom. Semmi sem bizonyította, hogy a másolat nem
hamisítvány. Csaknem mindennap jönnek hozzánk
elmeháborodottak.
 – Hozzánk is.
– Akkor talán megért. A fogadóórám hétig tartott. Csak
annyi időm volt, hogy hazaugorjak átöltözni.
– Beszélt a feleségének a Calame-jelentésről?
– Nem. Magammal vittem a táskámban. Neki csak annyit
mondtam, hogy vacsora után a Pasteur úti lakásba megyek.
Elég gyakran megesik. Nemcsak vasárnaponként jövünk ide
együtt, hogy kettesben költsük el a szerény kis vacsorát, amit ő
maga főz, előfordul, hogy ide vonulok vissza, ha fontos
munkám van, és nem akarom, hogy zavarjanak.
– Hol volt a bankett?
– Az Orsay-palotában.
– Magával vitte a táskát?
– A táska ottmaradt a kocsiban, kulcsra zárva, a sofőröm
vigyázott rá, akiben teljes mértékben megbízom.
– Utána azonnal idejött?
– Fél tizenegykor. A miniszterség azzal az előnnyel jár, hogy
a beszéd után nem muszáj ott maradni.
– Frakkban volt?
– Igen, de levettem, amikor ideültem az íróasztalhoz.
– Elolvasta a jelentést?
– El.
– És az volt az érzése, hogy nem hamisítvány?
A miniszter bólintott.
– És tényleg bombaként robbanna, ha közzétennék?
– Egészen biztosan.
– Miért?
– Mert Calame professzor úgyszólván előre bejelentette a
katasztrófát. Habár engem idetettek a közmunkaügyre, képtelen
lennék elismételni a gondolatmenetét, főleg azokat a technikai
részleteket, amelyekkel a véleményét alátámasztja. Annyi
azonban bizonyos, hogy egyértelműen, világosan a tervezet
ellen foglal állást, és aki olvasta ezt a jelentést, annak kutya
kötelessége lett volna a clairfond-i építkezés ellen szavaznia,
de legalábbis pótlólagos vizsgálatot kellett volna kérnie. Érti?
– Kezdem érteni.
– Hogy miként szerzett tudomást erről A Köz Véleménye, azt
nem tudom. Van-e másolatuk? Azt se tudom. A jelek szerint
tegnap este egyedül nekem volt birtokomban a Calame-jelentés
egy példánya.
– És mi történt?
– Éjféltájban telefonálni akartam a miniszterelnöknek, de azt
mondták, hogy Rouenban van egy politikai gyűlésen. Kis híján
odatelefonáltam neki…
– De aztán mégsem?
– Mégsem. Megint csak a lehallgatások miatt. Az volt az
érzésem, hogy olyan dinamit van nálam, amivel nemcsak a
kormányt röpítem a levegőbe, hanem esetleg számos
kollégámat is lehetetlenné teszem. Ép ésszel felfoghatatlan,
hogy akik olvasták a jelentést, hogyan tarthattak ki továbbra is
makacsul a…
Maigret már sejtette a folytatást.
– Itt hagyta a jelentést ebben a lakásban?
– Igen.
– Az íróasztalban?
– Kulcsra lehet zárni. Úgy gondoltam, hogy itt nagyobb
biztonságban van, mint a minisztériumban, ott sok olyan ember
mászkál, akit nem is ismerek.
– A sofőrje lent várt magára, amíg a dossziét
tanulmányozta?
– Őt már korábban hazaküldtem. A sarkon fogtam egy taxit.
– Otthon beszélt a feleségével?
– A Calame-jelentésről nem. Másnapig említést sem tettem
róla senkinek, egészen délután egyig, akkor találkoztam a
miniszterelnökkel. Egy ablakmélyedésben számoltam be neki a
dologról.
– Megdöbbent?
 – Azt hiszem, igen. Bármely kormányfő megdöbbent volna
a helyében. Megkért, hogy menjek el a jelentésért, és
személyesen vigyem be neki az irodájába.
– És a jelentés már nem volt ott az íróasztalban?
– Úgy van.
– Felfeszítették a zárat?
– Szerintem nem.
– Visszament a miniszterelnökhöz?
– Nem. Tényleg belebetegedtem a dologba. A Saint-
Germain útra vitettem magam, és lemondtam az összes
találkozómat. A feleségem telefonált a miniszterelnöknek, hogy
nem érzem jól magam, elvesztettem az eszméletem, csak
holnap reggel megyek hozzá.
– És a felesége tudja?
– Életemben először hazudtam neki. Már nem emlékszem
pontosan, mit hordtam össze, de többször is belezavarodtam.
– Megmondta neki, hogy idejön?
– Úgy tudja, hogy egy gyűlésen vagyok. Képzelje csak
magát a helyzetembe. Hirtelen itt állok egyedül, és úgy érzem,
hogy ezután mondhatok bármit, mindenki engem fog vádolni.
Senki sem hihet nekem. Kezemben volt a Calame-jelentés.
Piquemalon kívül egyedül nekem volt birtokomban. Márpedig
az elmúlt évek során háromszor is meg voltam híva Arthur
Nicoud-hoz, a kérdéses vállalkozóhoz a samois-i birtokára.
Hirtelen elvesztette a tartását. A válla összegörnyedt, szája
lefittyedt. Az volt az arcára írva: Csináljon, amit jónak lát. Én
kikészültem.
 MÁSODIK FEJEZET

A miniszterelnök telefonál

Maigret alighanem már érzett ilyesmit a pályafutása során, de

ilyen erősen talán még soha. Minden csak erősítette az illúziót,
a helyiség kicsisége, a meghitt melegség meg a házi pálinka
illata, az apjáéhoz hasonló íróasztal, az „öregekről” készített
fényképek: Maigret valóban úgy érezte magát, mint az éjszaka
riasztott orvos, akinek a páciens a kezébe adja a sorsát.
Az volt a legfurcsább, hogy a vele szemben ülő férfi, aki
várta a diagnózist, még hasonlított is rá, ha nem is mint testvér
a testvérre, de mint egy unokatestvér. A falon lévő képekre
pillantva az is világos lett előtte, hogy még a származásuk is
hasonló. Mindketten vidéken nőttek fel, tősgyökeres paraszti
családban. A miniszter szülei, akárcsak Maigret-é, alighanem
már a születése óta ambicionálták, hogy orvos vagy ügyvéd
legyen belőle.
Point minden vágyukon túltett. Vajon megérték, milyen
sokra vitte a fiuk?
Nem merte rögtön feltenni e kérdéseket. Ott ült előtte egy
összetört ember, és érezte, hogy nem gyengeségében csuklott
össze. Ahogy ránézett, mindenféle érzés kavargott benne:
undor, harag, csüggedés.
Életében egyszer volt hasonló helyzetben, igaz, az nem volt
ennyire drámai, de szintén a politikához kapcsolódott. Vétlen
volt. Pontosan azt tette, amit tennie kellett, nemcsak
becsületesen járt el, hanem szigorúan tartotta is magát
beosztotti kötelezettségéhez.
 Mégis mindenki, illetve majdnem mindenki szemében ő volt
a hibás. Fegyelmi bizottság elé citálták, és mivel minden ellene
szólt, kénytelenek voltak elmarasztalni.
Ebben az időben kellett átmenetileg távoznia a Bűnügyi
Rendőrségről, egy évig a luçoni közúti brigádhoz száműzték,
Vendée-ba, éppen abba a választói körzetbe, amelyet Point
képviselt a parlamentben.
Tiszta volt a lelkiismerete, ahogy azt a felesége meg a
barátai erősítették is benne, ennek ellenére öntudatlanul is úgy
viselkedett, mintha mégiscsak bűnös volna. Például amikor az
utolsó napjait töltötte a bűnügyön, az ügyét pedig odafent
tárgyalták, már nem is mert utasításokat adni a beosztottainak,
még Lucas-nak vagy Janvier-nek sem, és többször is azon
kapta magát, hogy a fal mellett oson le a főlépcsőn.
Point már arra sem volt képes, hogy világosan
végiggondolja a helyzetét. Elmondott mindent, amit el tudott
mondani. Úgy viselkedett, mint aki egyre mélyebbre süllyed,
és már csak a csodában bízik.
Furcsa, hogy Maigret-től várta a segítséget, holott még csak
látásból sem ismerte.
Maigret önkéntelenül is segédkezet nyújtott neki, és úgy
tette fel a kérdéseit, mint a diagnoszta.
– Utánajárt, hogy kiféle ez a Piquemal?
– Telefonáltattam a titkárnőmmel az egyetemre, és ott
tanúsították, hogy Jules Piquemal tizenöt éve ott dolgozik mint
felügyelő tanár.
– És az rendjén való, hogy nem a dékánnak adta át az iratot,
hanem személyesen vitte a minisztériumba?
– Nem tudom. Erre nem gondoltam.
– Ez, ugye, alighanem arra mutat, hogy tisztában van saját
fontosságával.
– Azt hiszem, igen.
– Végül is amióta előkerült a Calame-jelentés, magán kívül
Piquemal az egyetlen, aki olvashatta.
 – Nem számítva azt, illetve azokat, akiknek most a
kezükben van.
– Ezzel most még ne foglalkozzunk. Ha nem tévedek,
Piquemalon kívül egyvalaki tudta kedd egy óra óta, hogy az ön
birtokában van a jelentés.
– Azt akarja mondani, hogy a miniszterelnök? – Point
rémülten nézett Maigret-re. A kormányfő, Oscar Malterre,
hatvanöt éves, negyvenéves kora óta majdnem mindegyik
kormánynak tagja volt. Már az apja is prefektus volt, annak
egyik testvére képviselő, a másik pedig gyarmati kormányzó.
– Remélem, nem feltételezi…
– Én nem feltételezek semmit, miniszter úr. Igyekszem
tisztán látni. A jelentés tegnap este itt volt ebben a
dolgozószobában. Ma délután már nem volt itt. Biztos benne,
hogy nem feszítették fel az ajtózárat?
– Nézze meg. Semmi nyom nem látszik sem a fán, sem a
rézzáron. Talán álkulcsot használtak?
– És az íróasztal zárja?
– A lehető legegyszerűbb fajta. Még nekem is sikerült
kinyitnom egy drótdarabbal, amikor egyszer nem volt nálam a
kulcs.
– Hadd tegyek fel még néhány szokásos rendőri kérdést,
csak hogy tisztább legyen a kép. Magán kívül kinek van kulcsa
a lakáshoz?
– Természetesen a feleségemnek.
– Azt mondta, hogy ő nem tud a Calame-ügyről.
– Neki nem mondtam el. Azt sem tudja, hogy tegnap meg
ma idejöttem.
– Figyelemmel kíséri a politikát?
– Olvassa az újságokat, elég tájékozott, hogy tudjunk
beszélgetni a munkámról. Amikor szóba került, hogy
jelöltessem magam képviselőnek, próbált lebeszélni. Azt se
akarta, hogy miniszter legyek. Nincs benne becsvágy.
– La Roche-sur-Yonban született?
 – Az apja ott volt ügyvéd.
– Térjünk vissza a kulcsokhoz. Kinek van még kulcsa ide?
– A titkárnőmnek, Blanche kisasszonynak.
– A vezetékneve? – Maigret a fekete noteszébe jegyzetelt.
– Blanche Lamotte. Negyvenegy… nem, várjon csak…
negyvenkét éves.
– Régóta ismeri?
– Gépírónőként kezdett nálam, amikor még csak tizenhét
éves volt, akkor végzett a titkárnőképzőn. Azóta is velem van.
– Ő is La Roche-i?
– La Roche környékéről való, egy faluból. Az apja hentes
volt.
– Csinos?
Point-t olyan váratlanul érte a kérdés, mintha még sosem
fordult volna meg a fejében.
– Nem. Azt nem lehet mondani.
– Szerelmes önbe?
Maigret elmosolyodott, látván, hogy a miniszter elpirul.
– Honnan tudja? Szóval úgy a maga módján szerelmes. Nem
hiszem, hogy lett volna férfi az életében.
– Féltékeny a feleségére?
– A szó szokásos értelmében nem. De gyanítom, hogy azt
féltékenyen őrzi, amit a saját jussának tekint.
– Vagyis az irodában ő őrködik maga fölött.
Point igazán nem volt zöldfülű, mégis szemlátomást
meglepődött, hogy Maigret kimondja ezt a pofonegyszerű
igazságot.
– Azt mondta, hogy Blanche kisasszony bent volt az
irodában, amikor Piquemal bejelentkezett, maga pedig
kiküldte. Amikor ismét behívta, még ott volt a kezében a
jelentés?
– Azt hiszem, igen. De biztosíthatom…
 – Értse meg, miniszter úr, hogy én nem vádolok, nem is
gyanúsítok senkit. Csak én is tisztán akarok látni. Van-e még
másnak is kulcsa a lakáshoz?
– A lányomnak.
– Hány éves?
– Anne-Marie? Huszonnégy.
– Férjnél van?
– Jövő hónapban lesz, pontosabban lett volna az esküvője.
De amilyen vihar lesz körülöttem… hát nem is tudom. Ismeri a
Courmont családot?
– Névről.
A Courmont-ok, immár három nemzedéken át, ugyanolyan
hírnévre tettek szert a diplomáciában, mint a Malterre-ek a
politikában. Robert Courmont – mellesleg magánpalotája volt a
Faisanderie utcában, és ő volt az utolsó francia, aki monoklit
hordott – több mint harminc éven át szolgált nagykövetként,
hol Tokióban, hol Londonban, és a Francia Tudományos
Akadémia tagja volt.
– A fia?
– Igen, Alain Courmont. Harminckét éves korára már
három-négy követségen is volt attasé, most pedig a
külügyminisztérium egyik fontos osztályának a vezetője.
Kinevezték Buenos Aires-be, a tervek szerint három héttel az
esküvő után utazik. Így talán már érthetőbb, miért sokkal
tragikusabb a helyzetem, mint amilyennek látszik. Az a
botrány, ami holnap vagy holnapután vár rám…
– A lánya gyakran járt ide?
– Amióta hivatalosan a minisztériumban lakunk, nem.
– Egyszer sem volt itt azóta?
– Inkább elmondok mindent, főfelügyelő úr. Végtére is azért
fordultam magához. Anne-Marie filozófiából diplomázott.
Nem kékharisnya, de nem is olyan, amilyenek a mi időnkben
voltak a lányok. Egyszer, úgy egy hónapja, cigarettahamut
találtam itt. Blanche kisasszony nem dohányzik.
Megkérdeztem Anne-Marie-t, és bevallotta, hogy néha idejön
ebbe a lakásba Alainnel. Többet nem óhajtottam tudni.
Emlékszem, mit mondott. A szemembe nézett, és még csak el
sem pirult: – Ne áltassuk egymást, apa. Én huszonnégy éves
vagyok, ő meg harminckettő. – Vannak gyerekei, felügyelő úr?
Maigret megrázta a fejét.
– Gondolom, ma nem volt itt hamu.
– Nem.
Amióta Point-nak csak válaszolnia kellett kérdésekre, már
nem volt úgy letörve: úgy viselkedett, mint a beteg, aki
szorgalmasan válaszolgat, mert tudja, hogy az orvos majd segít
a bajon. Lehet, hogy Maigret épp ezért kérdezősködött annyit a
kulcsokról?
– Más senki?
– A kabinetfőnököm.
– Név szerint?
– Jacques Fleury.
– Régóta ismeri?
– Együtt jártunk gimnáziumba, aztán az egyetemre is.
– Ő is vendée-i?
– Nem, niort-i. Az sincs olyan messze. Nagyjából egyidősek
vagyunk.
– Ügyvéd?
– Végül is nem lett az.
– Miért?
– Furcsa fiú. A szüleinek sok pénze volt. Fiatal korában nem
fűlt a foga a rendszeres munkához. Félévenként valami más
érdekelte. Egyszer például a fejébe vette, hogy megpróbálkozik
a halászattal, több hajója is volt. Belevágott valami gyarmati
vállalkozásba, de az se sikerült neki. Aztán szem elől
vesztettem. Amikor képviselő lettem, néha találkoztam vele
Párizsban.
– Tönkrement?
 – Teljesen. Mindig nagy lábon élt, és mindig nagyon
rokonszenves volt. A sikertelen, de rokonszenves ember
őstípusa.
– Különböző szívességeket kért öntől?
– Úgy is mondhatjuk. Semmi jelentősége. Nem sokkal
azelőtt, hogy miniszter lettem, történetesen gyakrabban
találkoztunk, és amikor kabinetfőnökre volt szükségem, éppen
kéznél volt.
Point összehúzta busa szemöldökét.
– Megpróbálom megmagyarázni – folytatta. – Nyilván
nemigen tudja elképzelni, mit jelent az, ha valaki egyszer csak
miniszter lesz. Vegyük az én esetemet. Ügyvéd vagyok, igaz,
kis vidéki ügyvéd, de a joghoz tényleg értek. És akkor
kineveznek a közmunkaügy élére. Minden átmenet, minden
előtanulmány nélkül egy olyan minisztériumnak lettem a
főnöke, ahol hemzsegnek a kompetens szakemberek, sőt olyan
híres emberek is, mint a néhai Calame professzor. Úgy
csináltam, mint a többiek. Magabiztosan léptem fel. Úgy
tettem, mintha mindent tudnék. De azért éreztem magam körül
a gúnyt, az ellenségeskedést. Érzékeltem a rengeteg intrikát, de
egy kukkot sem értettem belőlük. Tudtam, hogy még benn a
minisztériumban is idegen maradok, mert olyanokkal vagyok
körülvéve, akik már régóta ismerik a politika kulisszatitkait. Ha
viszont egy olyan ember van mellettem, mint Fleury, aki előtt
nem kell megjátszanom magam…
– Megértem. Fleurynek voltak már politikai kapcsolatai,
amikor kabinetfőnök lett?
– Csak amolyan futó kapcsolatai, amilyeneket bárokban
meg éttermekben szerez az ember.
– Nős?
– Az volt. Illetve alighanem még most is az, mert nem
hinném, hogy elvált volna. Két gyereke van a feleségétől. De
nem élnek együtt. Van egy élettársa, vagy talán kettő is, mert
nagy érzéke van hozzá, hogy bonyolítsa az életét.
 – Biztos benne, hogy Fleurynek nem volt tudomása róla,
hogy magánál van a Calame-jelentés?
– Nem találkozott Piquemallal a minisztériumban. Nem is
beszéltem vele a dologról.
– Milyen viszonyban van egymással Fleury és Blanche
kisasszony?
– Látszólag szívélyes viszonyban vannak. De Blanche
kisasszony tulajdonképpen ki nem állhatja, mert a lelke mélyén
nyárspolgár, ezért Fleury érzelmi élete taszítja és felháborítja.
Ezen a szálon nem jutunk semmire.
– Bizonyos benne, hogy a felesége nem is sejti, hogy most
itt van?
– Este észrevette, hogy zaklatott vagyok. Azt akarta, hogy
használjam ki, hogy végre egyszer nem ígérkeztem el sehová,
és feküdjek le korán. Én azt mondtam, hogy egy gyűlésre…
– Elhitte?
– Nem tudom.
– Szokott hazudni neki?
– Nem.
Már majdnem éjfél volt. Ezúttal a miniszter töltött a
talpatlan poharakba, aztán sóhajtva odament a pipaállványhoz,
és levett egy görbe szárú, ezüstgyűrűs pipát.
Mintha csak Maigret megérzését erősítené meg, megszólalt
a telefon. Point kérdően nézett Maigret-re, hogy felvegye-e.
– Biztos a felesége. Otthon mindenképp kénytelen lesz
elmondani neki.
A miniszter fölvette a kagylót.
– Halló! Igen… Én vagyok…
Lerítt róla, hogy máris bűntudata van.
– Nem… Van valaki nálam… Egy nagyon fontos kérdést
kellett megbeszélnünk… Majd otthon elmondom… Nem
tudom… Nem tart sokáig… Nagyon jó… De tényleg nagyon
jól érzem magam… Hogy?… A miniszterelnöki titkárságról?…
Azt akarja, hogy… Jó… Majd meglátom… Igen… Mindjárt
hívom… Szervusz…
Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Megint Maigret-
re nézett, mint aki már nem is tudja, mitévő legyen.
– Háromszor is hívtak a miniszterelnöki hivatalból…
Malterre azt üzeni, hogy hívjam fel, bármilyen későn…
Letörölte a homlokát. Még a pipáját is elfelejtette
meggyújtani.
– Mit csináljak?
– Szerintem hívja fel. Holnap reggel úgyis be kell vallania,
hogy már nincs meg a jelentés. Arra pedig semmi esélyünk,
hogy még ma éjjel visszaszerezzük.
A zavarodottságán kívül volt a viselkedésében valami
komikus, némelyekhez hasonlóan ő is ösztönösen bízott a
rendőrség mindenhatóságában.
– Úgy gondolja? – kérdezte gépiesen.
Aztán lezuttyant a székre, és fejből tárcsázott egy számot.
– Halló! Itt a közmunkaügyi miniszter. A miniszterelnök
úrral szeretnék beszélni. Bocsásson meg, asszonyom… Itt
Point beszél… Úgy tudom, hogy a férje várja a… Igen…
Tartom a vonalat…
Egy hajtásra kiitta a poharát, közben Maigret zakógombjaira
meredt.
– Igen, kedves elnök úr… Ne haragudjon, hogy csak most
hívom… Igen, jobban vagyok… Nem vészes… Egy kicsit
gyengélkedem… És… Éppen erről akartam…
Maigret nem éppen megnyugtató hangot hallott a kagylóból.
Point úgy nézett ki, mint egy gyerek, akit leszidnak, és hiába
magyarázkodik.
– Igen… Tudom… Higgye el…
Végre szóhoz jutott, de akkor meg elkezdett hebegni.
– Tudja, valami… valami elképesztő dolog… Mit mond?…
Igen, a jelentésről van szó… Tegnap hazavittem a saját,
személyes lakásomba… Igen, a Pasteur útra…
 Ha legalább hagynák, hogy úgy mesélje el, ahogy szeretné!
De folyton közbevágnak. Belezavarják.
– De igen… Ide szoktam jönni dolgozni, ha… Tessék? Igen,
most is itt vagyok… Nem, a feleségem nem tudta, különben
már rég átadta volna az üzenetet… Nem! Már nincs nálam a
Calame-jelentés… Épp ezt próbálom elmondani… Itt hagytam,
azt hittem, hogy itt nagyobb biztonságban van, mint a
minisztériumban, és amikor elő akartam venni, ma délután, a
beszélgetésünk után…
Maigret elfordította a fejét, mert Point vastag szemhéja alól
– talán az idegességtől, talán a megaláztatástól – kibuggyant
egy könnycsepp.
– Mindent átkutattam… Nem! Természetesen nem…
Kezét a kagylóra téve odasúgta Maigret-nek:
– Azt kérdi, hogy értesítettem-e a rendőrséget…
Aztán lemondóan tovább hallgatta a miniszterelnököt, és
csak néha dünnyögött közbe:
– Igen… Igen… Értem…
Arcáról már folyt a víz, Maigret a legszívesebben kinyitotta
volna az ablakot.
– Esküszöm, kedves elnök úr.
A mennyezetlámpa nem volt felkapcsolva. A két férfit csak
egy zöld ernyős lámpa világította meg, a dolgozószoba nagy
része sötétben maradt. A ködbe borult Pasteur útról időnként
egy-egy taxi dudálása, illetve ritkábban, távolabbról vonatfütty
hallatszott.
A Point apjáról készült fényképen egy hatvanötéves-forma
férfi látszott, a felvétel – Point életkora alapján ítélve – jó tíz
évvel ezelőtt készülhetett. Az anyja a másik fényképen nem
lehetett több harmincévesnél, ruhája is, hajviselete is a század
elejét idézte, amiből Maigret arra következtetett, hogy Point is
korán, nagyon kis korában elvesztette az anyját, akárcsak ő.
Maigret-nek ide-oda csapongtak a gondolatai. Számos olyan
lehetőség megfordult a fejében, amiről nem is beszélt a
miniszternek. A telefonbeszélgetés alatt, melynek véletlenül
tanúja volt, Malterre-re gondolt: a miniszterelnök egyben
belügyminiszter is, s így kezében tartja a közbiztonsági
hivatalt. Tegyük fel, hogy Malterre már korábban fülest kapott
a minisztériumból Piquemal látogatásáról, és azóta figyelteti
Auguste Point-t… Vagy netán a miniszterrel való beszélgetés
után egyenesen…
Bármit el lehetett képzelni: azt is, hogy azért akarta
megszerezni a jelentést, hogy megsemmisítse, és azt is, hogy
ütőkártyaként akarja a kezében tartani.
Ez esetben pontos volt az újságírói fordulat: a Calame-
jelentés igazi bomba, hihetetlen lehetőségeket biztosít annak,
akinek a birtokában van.
– Igen, kedves elnök úr… A rendőrséget nem, erről
biztosíthatom…
Malterre nyilván mindenféle kérdésekkel bombázta, s ettől
végképp kicsúszott a lába alól a talaj. Segélykérően nézett
Maigret-re, de hiába, tőle sem várhatott segítséget.
Megroggyant.
– Aki itt van nálam, nem hivatalos minőségben…
Pedig lelkileg is, testileg is erős embernek látszott. Maigret
is azt hitte valaha magáról, hogy erős, és ő is összeomlott,
pedig ő egy kevésbé hatalmas gépezet fogaskerekei közé
került. Őt elsősorban az zúzta össze – erre jól emlékezett, és
egész életében emlékezni fog rá –, hogy úgy érezte, egy
névtelen, arctalan, megfoghatatlan erő áll vele szemben. Meg
az, hogy ez az erő a többiek számára a nagybetűs Erő volt,
maga a Jog.
Point az utolsó kapaszkodóját is elengedte.
– Maigret felügyelő van itt… Megkértem, hogy
magánszemélyként keressen fel… Biztos vagyok benne,
hogy…
Megint félbeszakították. A kagyló majd felrobbant.
 – Nem, nincs semmi nyom… Senki… Nem, a feleségem
sem tudja… A titkárnőm se… Esküszöm, miniszterelnök úr…
A „kedves”-t már le is felejtette, alázatosan válaszolgatott.
– Igen… Pontosan kilenckor… Ígérem… Óhajt beszélni
vele?… Máris…
Szégyenkezve Maigret-re nézett.
– A miniszterelnök úr…
A felügyelő átvette a kagylót.
– Hallgatom, miniszterelnök úr.
– Hallom, közmunkaügyi kollégám tájékoztatta a sajnálatos
esetről.
– Igen, miniszterelnök úr.
– Ugye nem kell mondanom, hogy az ügynek szigorúan
titokban kell maradnia. Vagyis szó se lehet szabályszerű
vizsgálatról. A közbiztonságiakat sem vonjuk be.
– Értettem, miniszterelnök úr.
– Természetesen ha magánszemélyként, mindenféle
hivatalos eljárás nélkül, látszólag nem is foglalkozva az üggyel,
mégiscsak kiderít valamit a Calame-jelentéssel kapcsolatban,
akkor, ugye, haladéktalanul értesít… – meggondolta magát,
nem akart személyesen belekeveredni az ügybe – értesíti
Auguste Point kollégámat.
– Igen, miniszterelnök úr.
– Rendben van.
Maigret vissza akarta adni a kagylót a miniszternek, de a
vonal másik végén már lerakták.
– Sajnálom, Maigret. Sarokba szorított, muszáj volt
bevallanom. Azt beszélik róla, hogy kitűnő ügyész volt, mielőtt
politikai pályára lépett, és el is hiszem. Rettentő zavarban
vagyok, hogy ilyen helyzetbe hoztam…
– Holnap reggel találkozik vele?
– Kilenckor. Nem akarja, hogy a többi kormánytag is
értesüljön a dologról. Az aggasztja a leginkább, hogy Piquemal
mit fog mondani, illetve hogy szólt-e már valakinek, mert
hármunkon kívül egyedül ő tudja, hogy a jelentés megkerült.
– Megpróbálom kideríteni, miféle ember.
– De ugye nem fedi fel magát?
– Becsületesen meg kell mondanom, hogy muszáj
értesítenem a főnökömet. Részletekbe nem fogok belemenni,
tehát a Calame-jelentésről se beszélek. Annyit azonban neki is
tudnia kell, hogy önnek dolgozom. Ha csak rólam lenne szó,
akkor foglalkozhatnék az üggyel a szolgálati időmön kívül. De
biztos szükségem lesz néhány munkatársamra.
– És ők megtudják?
– A jelentésről semmit se fognak tudni, ezt megígérhetem.
– Kész voltam benyújtani a lemondásomat, de megelőzött,
azt mondta, hogy még csak nem is menthet fel, mert akkor
azonnal kiderülne, mi történt, legalábbis rögtön sejtenék azok,
akik figyelemmel kísérték az utóbbi idők politikai eseményeit.
Máris veszett eb lettem, a kollégáim pedig…
– Biztos benne, hogy a jelentés, amit a kezében tartott,
valóban a Calame-jelentés másolata?
Point felkapta a fejét.
– Úgy gondolja, hogy esetleg hamisítvány?
– Én nem gondolok semmit. Végigvizsgálom az összes
hipotézist. Ha valaki mutat magának egy Calame-jelentést –
igazit vagy hamisat –, aztán eltünteti, azzal automatikusan
lejáratja magát is meg az egész kormányt is, hiszen mindenki
azzal fogja vádolni magát, hogy megsemmisítette.
– Ez esetben már holnap hallani fogunk róla.
– Nem biztos, hogy olyan gyorsan. Kíváncsi volnék, hogy
valójában hol és hogyan került elő a jelentés.
– Gondolja, sikerül úgy kinyomoznia, hogy ne tudódjon ki?
– Megpróbálom. Feltételezem, mindent elmondott, miniszter
úr. Ne haragudjon, amiért megkérdezem, de ahogy állnak a
dolgok, nagyon fontos, hogy…
 – Tudom. Egyvalamit még nem említettem. Az elején
beszéltem Arthur Nicoud-ról. Abban az időben, amikor
találkoztam vele, már nem emlékszem, milyen vacsorán, még
csak egyszerű képviselő voltam, és meg sem fordult a
fejemben, hogy valaha én leszek a közmunkaügy feje. Annyit
tudtam róla, hogy ő az egyik a Nicoud és Sauvegrainből, a
République sugárúton lévő nagy építőipari cégből. Arthur nem
nagyvállalkozóként, hanem világfiként viselkedett. Ellentétben
azzal, amit gondolni lehet róla, nem tipikus újgazdag, nem is
száraz pénzember. Művelt. Igazi életművész. Párizsban a
legjobb éttermekbe jár, mindig csinos nők veszik körül, főleg
színésznők meg mozisztárok. Aki számít az irodalomban, a
művészetekben, a politikában, az szerintem legalább egyszer
ott volt nála valamelyik vasárnapi partiján a samois-i házában.
Számos parlamenti kollégámmal, lapigazgatókkal, tudósokkal
is találkoztam nála, csupa olyan emberrel, akinek tisztességéről
kezeskedhetem. Ezeken a vendégségeken, estélyeken Nicoud
maga is olyan ember benyomását keltette, akinek az a
legfontosabb, hogy vendégeinek a lehető legelegánsabb
környezetben minél rafináltabb, minél különlegesebb
ínyencfalatokkal kedveskedjen. A feleségem sose szerette…
Ötször-hatszor voltunk nála, de sose egyedül, sosem bizalmas
társaságban. Néhány ilyen vasárnap jó harmincan ebédeltünk a
kertben elhelyezett kis asztaloknál, aztán a könyvtárban vagy
az úszómedence mellett beszélgettünk… Egy szó, mint száz,
egyszer, úgy két éve, ha nem tévedek, igen, két éve,
karácsonykor a lányom kapott egy csomagot, egy pici aranytoll
volt benne a monogramjával, meg Arthur Nicoud
névjegykártyája. Kis híján visszaküldtem az ajándékot. Már
nem tudom, kinek, valamelyik kollégámnak meg is említettem,
elég rossz hangulatban voltam. Az illető azt mondta, hogy ne
rágjam magam, semmi következménye nincs a dolognak,
Nicoud-nak ez a mániája, hogy minden év végén valami
szuvenírt küld a vendégei feleségének vagy lányának. Most
éppen tollat, nyilván több tucattal csináltatott. Máskor
púderesdobozt, szintén aranyból, mert a jelek szerint az arany a
kedvence. A lányom megtartotta a tollat. Szerintem még
mindig használja. Ha holnap kirobban a botrány, akkor az
újságban biztos megírják, hogy Auguste Point lánya mit kapott
ajándékba…
Maigret bólogatott. Nem becsülte le az effajta részletek
jelentőségét.
– Más semmi? Nicoud sose adott magának kölcsön?
Point a haja tövéig elpirult. Maigret pontosan tudta, hogy
miért. Nem mintha bármi takargatnivalója lett volna, hanem
mert rádöbbent, hogy ezentúl bárki feltehet neki efféle
kérdéseket.
– Soha! Esküszöm…
– Elhiszem. Nincs részvénye a Nicoud és Sauvegrain
cégben?
– Nincs – mosolygott keserűen a miniszter.
– Már holnap megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte
Maigret. – De vegye figyelembe, hogy én még annyit sem
tudok, mint maga, és a lehető legkevésbé sem vagyok ismerős
politikai körökben. Mint mondtam, kétlem, hogy még azelőtt
megtaláljuk a jelentést, hogy az illető valamilyen formában
felhasználná… Maga mit csinált volna vele? Megsemmisítette
volna, hogy ne kompromittálja a kollégáit?
– Azt biztos nem.
– Akkor sem, ha a párt első embere megkéri rá?
– Még akkor sem, ha a miniszterelnök próbálkozna
ilyesmivel.
– Ebben nagyjából biztos voltam. Bocsásson meg, hogy
mégis megkérdeztem. Most akkor távozom, miniszter úr.
A két férfi felállt, Point nyújtotta nagy, szőrös kezét.
– Bocsásson meg, hogy belekevertem ebbe a históriába.
Annyira el voltam keseredve, olyan tanácstalan voltam…
 Kicsit megkönnyebbült, hogy más kezébe tehette le a sorsát.
Most már megint úgy beszélt, ahogy szokott. Felkapcsolta a
mennyezetlámpát, kinyitotta az ajtót.
– Nem jöhet el hozzám a minisztériumba, mert mindenki
ismeri, úgyhogy gyanút fognának. És még csak nem is
telefonálhat, mert mint mondtam, attól tartok, hogy
lehallgatnak. Ez a lakás se titok senki előtt. Hogyan tudunk
kapcsolatba lépni?
– Majd megtalálom a módját, hogy ha kell, elérjem. Ön
mindig telefonálhat hozzám, este, telefonfülkéből, mint ma is,
és ha nem vagyok otthon, hagyjon üzenetet a feleségemnél.
Egyszerre mindkettejüknek ugyanaz jutott az eszébe, és
önkéntelenül elmosolyodtak: ahogy ott álltak az ajtó előtt, épp
olyanok voltak, mint az összeesküvők.
– Jó éjszakát, miniszter úr.
– Köszönöm, Maigret. Jó éjszakát.
A felügyelő nem hívta fel a liftet, gyalog ment le a
negyedikről. Kinyittatta a házmesterrel a kaput. Kint az utcán
időközben még sűrűbb, még hidegebb lett a köd. Hogy taxit
találjon, ki kellett sétálnia a Montparnasse útra. Pipával a foga
közt jobbra indult. Már vagy húsz métert megtett, amikor
hirtelen két fényszóró vakította el, s ugyanabban a pillanatban
beindult egy autó motorja.
A ködben nem lehetett megítélni a távolságot. Maigret-nek
az volt az érzése, hogy az autó egyenesen feléje tart, de csak a
szemébe világított, aztán elhaladt mellette.
Arra sem volt ideje, hogy eltakarja az arcát. De hát mi
értelme is lett volna?
Valaki minden valószínűség szerint nagyon tudni akarta,
hogy ki volt ott olyan sokáig a miniszter lakásában, melynek
ablakaiban odafönt még mindig fény égett.
Maigret megvonta a vállát, és továbbment. Útközben csak
egy szerelmespárral találkozott, összeölelkezve, csókolózva
mentek, kis híján föllökték.
 Végül talált egy taxit. Otthon, a Richard-Lenoir úton még
égett a villany. Mint mindig, elővette a kulcsát. De mint
mindig, most is magától kinyílt az ajtó, mielőtt sikerült volna
beletalálnia a zárba. A felesége hálóingben volt, mezítláb, alig
látott az álmosságtól, és azonnal visszabújt a jó meleg ágyba.
– Hány óra van? – kérdezte elhaló hangon.
– Negyed egy lesz öt perc múlva.
Maigret elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, hogy
egy elegánsabb, de névtelen lakásban egy másik házaspárral
most valami hasonló történik.
Point meg a felesége nem otthon laktak. A szoba nem az ő
szobájuk, az ágy nem az ő ágyuk. Idegenek a hatalmas
hivatalos épületben, és úgy érzik, hogy mindenütt csapdák
leselkednek rájuk.
– Mit akart tőled?
– Nem is tudom.
Az asszony félig aludt, és próbált felébredni, miközben
Maigret vetkőzött.
– Nem tudod, hogy miért akart találkozni veled?
– Leginkább azért, hogy tanácsot kérjen tőlem.
Nem akarta a „lelki támasz” kifejezést használni, pedig az
lett volna a pontosabb. Milyen furcsa… Ha itt, a lakásuk
majdhogynem tapintható meghittségében kimondta volna azt,
hogy „Calame-jelentés”, biztos hangosan elneveti magát.
Ott, a Pasteur úton viszont fél órával ezelőtt e szavak drámai
felhangot kaptak. Egy kétségbeesésbe kergetett miniszter
szájából hangzottak el, akit letaglózott a rémület. Egy
miniszterelnök pedig úgy foglalkozott az üggyel, mint ami a
legfontosabb államérdeket érinti.
Holott csak harminc-negyven papírlapról volt szó, amely
éveken át valami padláson vagy egyebütt hányódott, senki se
törődött vele, s végül egy felvigyázó találta meg, még az is
lehet, hogy véletlenül.
– Min gondolkodsz?
 – Egy bizonyos Piquemalon.
– Az ki?
– Igazából nem is tudom.
Tényleg Piquemalra gondolt, illetve csak ismételgette
magában a név három szótagját, és ellenállhatatlanul
komikusnak találta.
– Szép álmokat.
– Neked is. Tényleg, holnap kelts föl hétkor.
– Miért olyan korán?
– Telefonálnom kell.
Madame Maigret közben eloltotta a villanyt: a kapcsoló az ő
oldalán volt.
 HARMADIK FEJEZET

Ismeretlen férfi a kávézóban

Egy kéz finoman megérintette a vállát, s közben egy hang azt

súgta a fülébe:
– Jules! Hét óra.
Érezte a felesége kezében lévő csésze kávé finom illatát.
Agya, érzékszervei olyasféleképpen léptek működésbe, mint
amikor hangolnak a zenekari árokban a zenészek. Egyelőre
összevissza működött minden. Hét óra, vagyis nem olyan nap,
mint a többi, mert amúgy nyolckor szokott kelni. Szemét ki
sem nyitva érzékelte, hogy süt a nap, holott előző nap köd volt.
Mielőtt a ködről eszébe jutott volna a Pasteur út, valami rossz
ízt észlelt a szájában, amilyet már régóta nem érzett
ébredéskor. Csak nem másnapos? Eszébe jutottak a kis
talpatlan poharak, a miniszter házi pálinkája.
Mogorván kinyitotta a szemét, felült, és egy kicsit
megnyugodott, hogy nem fáj a feje. Tegnap este fel sem tűnt
neki, hogy mindketten jó néhány pohárkával fölhajtottak.
– Nem érzed jól magad? – kérdezte a felesége.
– De igen. Semmi baj.
A szeme még be volt dagadva, aprókat kortyolt a kávéból,
körbetekintett, s még mindig álmos hangon dünnyögte:
– Szép idő van.
– Igen. Zúzmarásak a fák.
Savanykás és hűvös volt a nap, mint a falusi fehérbor. A
Richard-Lenoir úton ismerős zajokkal ébredezett a város.
– Ilyen korán kell elmenned?
– Nem. Csak telefonálnom kell Chabot-nak, de nyolc után
esetleg már nem találom otthon. Sőt, ha ma piacnap van
Fontenay-le-Comte-ban, akkor már fél nyolckor elmegy
hazulról.
Julien Chabot-t, a vizsgálóbírót, aki születése óta Fontenay-
le-Comte-ban lakott az anyjával egy nagy családi házban, még
abból az időből ismerte, amikor Nantes-ban együtt jártak
iskolába, két éve pedig Maigret egyszer beugrott hozzá, amikor
Bordeaux-ból utazott hazafelé egy kongresszusról. Az öreg
Chabot-né mindig elment a hajnali misére, úgyhogy egy órával
később, hétkor már javában zajlott az élet a házban: Julien
nyolckor szokott elindulni, de nem a törvényszékre, mert olyan
nagyon sok munkája nem volt, hanem csak úgy, sétálgatni az
utcákon vagy a Vendée folyó partján.
– Töltenél még egy csészével?
Odahúzta magához a telefont, hívta a központot. Amikor a
telefonos kisasszony elismételte a számot, hirtelen az villant az
agyába, hogy ha helytálló az egyik tegnapi hipotézis, akkor
máris lehallgatják. Ettől rosszkedvű lett. Ugyanolyan undort
érzett, mint amikor annak idején akaratlanul bizonyos politikai
machinációkba keveredett. Feltámadt benne a harag Auguste
Point iránt: nem ismerik egymást, soha életükben nem
találkoztak, akkor most miért hozzá fordul, hogy húzza ki a
slamasztikából?
– Chabot néni?… Halló!… Maga az, Chabot néni?… Itt
Maigret beszél… Nem! Maigret…
Az öregasszony nagyothallott. Maigret-nek ötször-hatszor is
el kellett ismételnie:
– Jules Maigret, tudja, aki a rendőrségnél van…
– Itt van Fontenay-ben? – kiáltott fel az öregasszony.
– Nem. Párizsból telefonálok. Otthon van a fia?
Az öregasszony olyan közelről kiabált bele a kagylóba,
hogy Maigret egy szót sem értett a recsegéstől. Jó egy perc is
eltelt, mire barátja, Chabot végre beleszólt a telefonba.
– Julien? – örült meg Maigret.
– Igen.
 – Hallasz?
– Olyan tisztán, mintha az állomásról telefonálnál. Hogy
vagy?
– Remekül. Figyelj, azért zavarlak, mert szeretnék néhány
dolgot megkérdezni tőled. Éppen reggeliztél?
– Igen. De nem baj.
– Ismerted Auguste Point-t?
– A minisztert?
– Őt.
– Gyakran találkoztam vele, amikor még ügyvéd volt La
Roche-sur-Yonban.
– Mi a véleményed róla?
– Kitűnő ember.
– Mondj róla valamit. Ami az eszedbe jut.
– Az apjának, Avariste Point-nak van Sainte-Hermine-ben,
Clemenceau városában egy híres fogadója, ami nem a szobáiról
híres, hanem a konyhájáról: messze földről odajárnak az
ínyencek. Az öreg már jó nyolcvanéves. Néhány éve átadta a
boltot a vejének meg a lányának, de azért még most is
foglalkozik vele. Auguste Point, a fia, nagyjából ugyanabban
az időben járt iskolába, mint mi, csak ő Poitiers-ben, aztán
Párizsban. Ott vagy még?
– Igen.
– Folytathatom? Minden tárgyból jó volt, az a tanulós fajta.
Ügyvédi irodát nyitott a Préfecture téren, La Roche-sur-
Yonban. Ismered a várost. Több évig ott maradt, főleg a
földbérlők meg a tulajdonosok közti perekkel foglalkozott. Egy
ügyvéd, bizonyos Arthur Bellon lányát vette el: a papa két-
három éve halt meg, de az özvegye még mindig ott él La
Roche-ban… Gondolom, ha nincs a háború, akkor Auguste
Point még mindig Vendée-ban meg Poitiers-ben
ügyvédeskedne. A megszállás éveiben látszólag élte a maga kis
életét, mintha mi sem történt volna. Annál jobban meglepődött
mindenki, amikor a németek néhány hónappal a kivonulásuk
előtt letartóztatták, és előbb Niort-ba, aztán valahová Elzászba
hurcolták. Vele együtt még három-négy embert begyűjtöttek,
többek közt egy bressuires-i sebészt is, s ekkor derült ki, hogy
Point a háború alatt német táborokból megszökött angol
ügynököket rejtegetett a La Roche melletti tanyáján. Amikor
ismét előkerült a felszabadulás után, le volt fogyva, nagyon
rosszul nézett ki. Nem próbálta előtérbe helyezni magát, nem
volt benne egyik bizottságban sem, nem vett részt
tüntetéseken… Emlékszel, milyen zűrzavaros idők voltak.
Mindent átitatott a politika. Az ember már nem tudta, ki tiszta
és ki nem… Őt akkor vették elő, amikor már végképp senki
sem volt biztos senkiben. Továbbra is szép csendben, jól
dolgozott, nem szédítette meg a siker, úgyhogy Párizsba
küldtük képviselőnek. Nagyjából ennyi a története. Point-ék
továbbra is ott élnek a Préfecture téri házukban. csak a
parlamenti ülésszakok idején költöztek Párizsba, de utána
mindig visszajöttek, úgyhogy Point részben még a klientúráját
is megőrizte. Szerintem a felesége sokat segít neki. Van egy
lányuk.
– Tudom.
– Akkor most már ugyanannyit tudsz, mint én.
– Ismered a titkárnőjét?
– Blanche kisasszonyt? Gyakran találkoztam vele az
irodában. Mi csak Sárkánynak hívjuk, olyan megveszekedett
hévvel védelmezi a főnökét.
– Semmi mást nem tudsz mondani a hölgyről?
– Gondolom, szerelmes Point-ba, már ahogy a vénlányok
szoktak szerelmesek lenni.
– De már korábban is Point-nal dolgozott, amikor még nem
volt vénlány.
– Tudom. De ez már egy másik kérdés, erre nem tudok mit
mondani. Mi történt?
– Egyelőre semmi. Ismersz egy bizonyos Jacques Fleuryt?
 – Futólag. Kétszer-háromszor találkoztam vele, de annak is
már vagy húsz éve. Gondolom, most Párizsban él. Nem tudom,
mivel foglalkozik.
– Köszönöm, s még egyszer bocsánat, hogy megzavartam a
reggelidet.
– Anyám betette a sütőbe.
Maigret hirtelenjében nem tudta, mit mondjon.
– Szép idő van nálatok?
– Süt a nap, de a tetők deresek.
– Itt is hideg van. Na, szervusz, öregfiú. Üdvözlöm
édesanyádat.
– Szervusz, Jules.
Julien Chabot számára nyilván különleges esemény ez a
telefon, szokásos reggeli sétája során alighanem egyfolytában
azon fog töprengeni, hogy miért érdeklik Maigret-t a
közmunkaügyi miniszter dolgai.
Maigret is megreggelizett, de csak nem akart elmúlni az a
keserű íz a szájából, ezért úgy döntött, hogy gyalog megy;
útközben beugrott a République téren egy kávézóba, hogy egy
kis fehérborral kiöblítse a gyomrát.
Szokásával ellentétben megvette az összes reggeli lapot, és
az utolsó pillanatban ért be a rendőrségre az eligazításra.
Ahogy ott ültek mindnyájan a főnök irodájában, nem szólt
semmit, alig figyelt oda, csak bámult kifelé a Szajnára meg a
Saint-Michel hídra. Ő maradt utoljára. A főnök tudta, hogy ez
mit jelent.
– Mi van, Maigret?
– Gubanc.
– Valami balhé?
– Nem. Párizs még sose volt ilyen nyugis, mint az utóbbi öt
napban. Tegnap este viszont személyesen felhívott egy
miniszter, és megkért, hogy foglalkozzam egy üggyel. Nagyon
nemszeretem dolog, de nem tudtam kitérni előle.
Megmondtam, hogy magának mindenképpen szólok róla, de
csak általánosságban, részletek nélkül.
A főnök összeráncolta a szemöldökét.
– Nagyon kínos ügy?
– Nagyon.
– Kapcsolatban van a clairfond-i katasztrófával?
– Igen.
– Egy miniszter bízta meg magát, személyes alapon?
– A miniszterelnöknek is tudomása van róla.
– Nem akarok többet tudni. Hát akkor, rajta, öregfiú, ha
egyszer muszáj. Legyen óvatos!
– Igyekszem.
– Szüksége van emberekre?
– Három-négyre biztos. Nem kell tudniuk, miről van szó
pontosan.
– Miért nem a közbiztonságiakhoz fordultak?
– Nem világos?
– Dehogynem. Épp ezért aggódom magáért, a kutyafáját!
Maigret visszament az irodájába, onnan a nyomozókhoz.
– Bejönnél hozzám egy percre, Janvier? – Aztán észrevette
az éppen távozni készülő Lapointe-ot: – Fontos munkád van?
– Nem, főnök. Csak a szokásos.
– Add át valaki másnak, és várj meg. Te is, Lucas.
Visszament Janvier-vel az irodájába, becsukta az ajtót.
– Van egy meló a számodra. Nem kell jelentéseket
írogatnod, és senki másnak nem tartozol beszámolóval, csak
nekem. Ha elrontasz valamit, nagyon ráfizethetsz.
Janvier mosolygott: örült, hogy ilyen kényes feladattal
bízzák meg.
– A közmunkaügyi miniszternek van egy titkárnője, úgy
hívják, Blanche Lamotte, körülbelül negyvenhárom éves. –
Elővette zsebéből a fekete noteszát. – Nem tudom, hol lakik,
hánytól hányig tart a munkaideje. Mindent tudni akarok: mik a
szokásai, mit csinál a munkaidején kívül, miféle emberekkel
találkozik. Sem neki, sem másnak nem szabad sejtenie, hogy a
Bűnügyi Rendőrség foglalkozik vele. Talán ha délben odaállnál
a kijárathoz, megtudhatnád, hol szokott ebédelni. Légy ügyes.
Ha észreveszi, hogy érdeklődsz iránta, szükség esetén játszd a
szerelmest.
– Értem, főnök – húzta el a száját Janvier: nős volt, nemrég
született a negyedik gyereke. – Van valami határozott dolog,
amit ki kellene derítenem?
– Nincs. Számolj be mindenről, amit megtudsz, aztán majd
kiderül, mi hasznos, mi nem.
– Sürgős?
– Nagyon. Senkinek sem beszélhetsz róla, még Lapointe-
nak meg Lucas-nak sem. Világos?
Szólította a következőt:
– Lapointe! Gyere be!
A kis Lapointe – azért hívták így, mert ő érkezett utoljára a
céghez, s amúgy is inkább diáknak, mint rendőrnek nézett ki –
már rájött, hogy valami bizalmas ügyről van szó, és nagyon
megtisztelve érezte magát.
– Ismered az Út- és Hídépítő Mérnöki Egyetemet?
– Igen, ott van a Saint-Pères utcában. Sokáig ott ebédeltem
egy kisvendéglőben, majdnem szemben.
– Jó. Van ott egy felvigyázó, bizonyos Piquemal. A
keresztneve Jules, akárcsak nekem. Nem tudom, hogy az
iskolában lakik-e vagy sem. Egyelőre semmit se tudok róla, de
szeretnék minél többet megtudni.
Nagyjából ugyanazt mondta el neki, mint Janvier-nek.
– Nem tudom, miért, de a róla kapott leírás alapján úgy
gondolom, hogy nőtlen. Lehet, hogy szállóban lakik. Ha igen,
akkor vegyél ki egy szobát ugyanabban a szállóban, és csinálj
úgy, mintha diák lennél.
Végül Lucas-nak is előadta ugyanazt, azzal a különbséggel,
hogy őrá Jacques Fleuryt, a miniszter kabinetfőnökét bízta.
 A három nyomozónak ritkán jelent meg a fényképe az
újságban. A nagyközönség nem ismerte őket, azazhogy Lucas-t
egy kicsit, de őt is csak névről.
Ha a közbiztonságiak is ráálltak az ügyre, akkor úgyis
kiszúrják őket, de hát az elkerülhetetlen. Ez esetben egyébként
a Saussaies utcaiak az összes hívását lehallgatják, akár
otthonról, akár a rendőrségről telefonál.
Múlt éjjel valaki szándékosan rávilágított a ködben, és ha az
illető ismerte Auguste Point magánlakhelyét, és tudta, hogy
akkor este látogató van nála, akkor nyilván Maigret-t is első
látásra felismerte.
Amikor végre egyedül maradt az irodában, gyorsan
kinyitotta az ablakot: egy kis friss levegőt akart szívni, ha már
belekeveredett ebbe az ügybe. Az újságok ott hevertek az
asztalon. Már majdnem belelapozott az egyikbe, de aztán
inkább a folyó ügyeknek látott neki, aláírta az aláírnivalókat,
jelentéseket, idézéseket.
Most egész rokonszenvesek lettek neki a kis tolvajok, a
mániákusok, a szélhámosok meg mindenféle bűnözők, akikkel
általában foglalkozni szokott.
Elintézett néhány telefont, visszament a nyomozók
szobájába, kiadott néhány olyan instrukciót, aminek semmi
köze nem volt sem Point-hoz, sem az istenverte Calame-
jelentéshez.
Auguste Point időközben már nyilván raportra ment a
miniszterelnökhöz. Vajon elmondta-e előbb az ügyet a
feleségének is, ahogy ő, Maigret tanácsolta neki?
Hűvösebb volt az idő, mint gondolta, kénytelen volt
becsukni az ablakot. Leült a fotelba, s végre nekilátott az
újságkupacnak.
Az összes lap foglalkozott a clairfond-i katasztrófával, és
pártállástól függetlenül harsányabbnál harsányabban követeltek
nyilvános vizsgálatot a közvélemény nevében.
 Elsősorban Arthur Nicoud-t támadták. Az egyik cikk például
a következő címmel jelent meg:

A NICOUD-SAUVEGRAIN-MONOPÓLIUM

Hosszú listát tettek közzé, hogy az utóbbi években milyen

munkákat végzett a République sugárúti cég a kormány, illetve
bizonyos önkormányzatok megbízásából. Mellékelve, külön
oszlopban, feltüntették a munkák költségét is, a végösszeg több
milliárdra rúgott.
Befejezésül ezt írták:

Érdekes lenne összeállítani azon hivatalos személyek –

miniszterek, képviselők, szenátorok, párizsi és egyéb
önkormányzati tanácsadók – listáját, akik élvezték már Arthur
Nicoud bőkezű vendégszeretetét a fényűző samois-i villában.
Lehet, hogy Nicoud úr csekkszelvényeinek figyelmes
vizsgálata során is érdekes részletek kerülnének napvilágra?

De még ezeken is túltett a Glóbusz, melynek egy bizonyos

Mascoulin nevű képviselő volt ha nem is tulajdonosa, de
spiritus rectora: az újság a híres zolai „Vádolom” stílusában a
következő főcímmel jelent meg:

IGAZ-E…?

Aztán a szokásosnál sokkal nagyobb betűkkel, keretben,

hogy még jobban kiugorjon, jött a szöveg, csupa kérdés:

Igaz-e, hogy a clairfond-i szanatórium gondolata nem a

gyerekek egészségéért aggódó törvényhozóktól, hanem egy
betonkereskedőtől származik?
 Igaz-e, hogy e gondolatot némely magas rangú személyek
azon fényűző lakomák során tették a magukévá, melyeket fent
említett betonkereskedő rendezett samois-i birtokán?
Igaz-e, hogy nemcsak étel-ital volt ott bőven, hanem a
vendégek gyakran zsíros csekkel a zsebükben távoztak az
üzletember dolgozószobájából?
Igaz-e, hogy a parlamenti bizottság, melynek a jelenlegi
kormányfő fivére az elnöke, nem bírván dűlőre jutni az
ellentmondó szakvélemények kérdésében, végül kénytelen volt
egy elvitathatatlan szakemberhez folyamodni?
Igaz-e, hogy ez a szakember, az Út- és Hídépítő Mérnöki
Egyetem alkalmazott mechanika és műépítészet professzora,
háromszor is kint jár a helyszínen, kezében a tervrajzokkal…?
…és hogy a szemle végeztével olyan jelentést adott át az
illetékeseknek, amely valóságos katasztrófa a terv támogatói
számára?
Igaz-e, hogy a költségvetést ennek ellenére megszavazták, s
hogy néhány héttel később meg is kezdődött Clairfond-ban az
építkezés?
Igaz-e, hogy Julien Calame-ot (két évvel ezelőtt
bekövetkezett haláláig) mindenki igen alapos, lelkiismeretes
embernek ismerte?
Igaz-e, hogy a jelentésben csaknem pontosan úgy jelezte
előre a katasztrófát, ahogy az be is következett?
Igaz-e, hogy a Calame-jelentés – jóllehet számos másolat is
volt róla – eltűnt a képviselőház, valamint az érintett
minisztériumok irattárából?
Igaz-e, hogy a katasztrófa óta az érintett személyek –
legalább harmincan – rettegésben élnek, hogy előkerül a
jelentés?
Igaz-e, hogy minden elővigyázatossági intézkedés dacára
nemrég ez mégiscsak bekövetkezett…?
…és hogy a csodával határos módon megmaradt másolatot
átadták az illetékesnek?
 Ezután egy szalagcím:

TUDNI AKARJUK TUDNI AKARJUK

Annak a kezében van-e még a Calame-jelentés, akinek

átadták?
Megsemmisítették-e, hogy megmentsék a kompromittált
politikusokat?
Ha pedig nem semmisítették meg, akkor hol van most,
amikor e sorokat írjuk, miért nem tették közzé, dacolva a
közvéleménnyel, amely joggal követeli, hogy büntessék meg a
százhuszonnyolc francia gyermek halálát követelő
katasztrófáért felelős személyeket?

Végül a lap alján ugyanolyan betűkkel, mint a két előző

cím:

HOL VAN A CALAME-JELENTÉS?

Maigret azon kapta magát, hogy a homlokát törölgeti. Nem

volt nehéz elképzelni, mit érezhet Auguste Point, amikor
ugyanezt a cikket olvassa.
A Glóbusz kis példányszámú pártlap volt, de nem
valamelyik nagy párt állt mögötte, hanem egy kicsiny
csoportosulás, amelynek Joseph Mascoulin volt a szellemi
vezére.
De a többi újság is bőven foglalkozott az üggyel, s
mindegyik megpróbálta a maga eszközeivel kideríteni az
igazságot.
Maigret is szerette volna, ha kiderül az igazság, de csak úgy,
ha teljes mértékben kiderül.
Csakhogy az volt az érzése, hogy a többieknek nem ez a
szándékuk. Ha például jelenleg Mascoulinnél van a jelentés,
akkor miért kérdéseket tesz fel, s miért nem a jelentést teszi
közzé hasonlóan nagy betűkkel?
Ha így tenne, azzal egyből kormányválságot idézne elő,
radikálisan átrendezné a politikai erőviszonyokat, egy csomó
embernek távoznia kellene a posztjáról, ő pedig úgy tűnne fel a
közvélemény szemében, mint a politikai erkölcs és a nép
érdekeinek legfőbb védelmezője.
Egyedülálló alkalom nyílna számára, hogy hosszú évek után
végre főszereplőként lépjen elő a kulisszák mögül, és
feltehetőleg az elkövetkező években is jelentős szerepet
játsszon.
Ha nála van a jelentés, miért nem teszi közzé?
Most Maigret-n volt a sor, hogy a cikkhez hasonlóan
kérdéseket tegyen fel.
Ha nem Mascoulinnél van, akkor honnan tudja, hogy
előkerült?
Honnan tudja, hogy Piquemal átadta egy hivatalos
személynek?
És honnan sejti, hogy Point viszont nem adta tovább egy
másik hivatalos személynek?
Maigret nem ismerte a politika kulisszatitkait, és nem is volt
kíváncsi rájuk. De a háttérben folyó kavarások pontos ismerete
nélkül is feltűnt neki, hogy
1. egy zuglapban, mondhatni, revolverújságban, a Hector
Tabard tulajdonában lévő A Köz Véleményében a clairfond-i
katasztrófa óta már háromszor is említést tettek a Calame-
jelentésről;
2. a jelentés csak ezek után került elő, mégpedig
meglehetősen különös körülmények közt;
3. az Út- és Hídépítő Mérnöki Egyetem egyszerű
felvigyázója, Piquemal közvetlenül a miniszteri irodához
fordult, ahelyett hogy a szolgálati út betartásával az egyetem
dékánjának adta volna át a jelentést;
4. Joseph Mascoulinnek erről is tudomása van;
 5. sőt a jelek szerint arról is, hogy a jelentés elveszett.
Mascoulin és Tabard egy csónakban eveznek?
Összejátszanak, vagy külön-külön játsszák a maguk kis
játékát? Maigret megint kinyitotta az ablakot, és sokáig
álldogált előtte, foga közt pipával, a Szajna-partot bámulva.
Még sose volt dolga ilyen kusza üggyel, és még sose volt ilyen
kevés fogódzója.
Ha betörést vagy gyilkosságot követtek el, akkor ismerős
terepen érezte magát. Itt viszont olyan emberekről volt szó,
akiket éppen csak névről, hallomásból vagy az újságokból
ismert.
Azt például tudta, hogy Mascoulin mindig ugyanannál az
asztalnál, a Victoires téri Filet de Sole vendéglőben ebédel,
közben rengetegen mennek oda hozzá, hogy üdvözöljék vagy
bizalmas információkat sugdossanak a fülébe.
Mascoulinről azt beszélték, hogy az összes politikus
magánéletét ismeri. Ritkán interpellált, az újságokban általában
csak egy-egy fontos szavazás előtt szerepelt a neve. Ez esetben
ilyesmiket lehetett olvasni:

Mascoulin képviselő úr azt jósolja, hogy az indítványt

háromszáznegyvenkét szavazattal fogják elfogadni.

Prognózisait a szakmabeliek evangéliumi

kinyilatkoztatásnak tekintették, mert ritkán tévedett, s akkor is
legfeljebb két-három szavazattal.
Egyetlen bizottságban sem volt benne, semminek nem volt
az elnöke, mégis jobban tartottak tőle, mint akár a nagy pártok
vezetőitől.
Maigret-nek déltájban kedve lett volna elmenni a Filet de
Sole-ba ebédelni, ha másért nem, hogy közelebbről is
megnézze magának a híres embert, akit eddig csak futtában
látott hivatalos ünnepségeken.
 Mascoulin nőtlen volt, pedig már negyven is elmúlt.
Szeretőt a jelek szerint nem tartott. Nem járt se szalonokba, se
színházba, se éjjeli mulatókba.
Hosszú, csontos feje volt, s már délben is olyan ábrázata,
mintha nem borotválkozott volna. Rosszul öltözött,
pontosabban szólva nem sok gondot fordított a külsejére, a
ruhája sose volt kivasalva, és összességében is kétes tisztaságú
személynek látszott.
Point leírása alapján miért gondolta úgy Maigret, hogy
Piquemal is efféle ember lehet?
Óvakodott a nőtlenektől, olyanoktól, akiknek nincs bevallott
szenvedélyük.
Végül is nem ment el a Filet de Sole-ba, mert az
hadüzenetszámba ment volna, inkább a Dauphine sörözőben
ebédelt. Két kollégájával ült le; egy óráig legalább másról is
beszélhetett, mint a Calame-jelentésről.
Az egyik délutáni újság részben átvette a Glóbusz téziseit,
de sokkal óvatosabban, burkoltabban fogalmaztak, mindössze
csak azt a kérdést tették fel, hogy mi az igazság a Calame-
jelentéssel kapcsolatban. A lap egyik munkatársa megpróbálta
meginterjúvolni a miniszterelnököt, de nem sikerült a közelébe
férkőznie.
Point-ról egyelőre senki sem tett említést, mert a
szanatórium építése valójában az egészségügyi minisztérium
hatáskörébe tartozott.
Háromkor kopogtak, Maigret csak mordult egyet, mire
máris nyílt az ajtó. Lapointe volt az, igen gondterheltnek
látszott.
– Van valami újság?
– Nem is tudom, főnök. Lehet, hogy csak véletlen az egész.
– Mondd el részletesen.
– Próbáltam követni az instrukcióit. Szóljon, ha valamit nem
jól csináltam. Először is telefonáltam az Út- és Hídépítő
Mérnöki Egyetemre, azt mondtam, hogy Piquemal
unokatestvére vagyok, most érkeztem Párizsba, szeretnék
találkozni vele, de nincs meg a címe.
– Megadták?
– Minden habozás nélkül. A Du Berry Szállóban lakik, a
Jacob utcában. Szerény, legfeljebb harmincszobás kis szálló, a
tulaj felesége részben maga takarít, a férje pedig a recepciós.
Hazamentem, fogtam egy bőröndöt, és úgy mentem el a Jacob
utcába. Diáknak adtam ki magam, ahogy javasolta, főnök.
Szerencsére volt egy üres szoba, kivettem egy hétre. Kb. fél
tizenegykor jöttem le, megálltam a recepciónál, és
elbeszélgettem a tulajjal.
– Beszéltél neki Piquemalról?
– Igen. Azt mondtam, hogy nyaralás közben ismerkedtünk
össze, és úgy emlékeztem, hogy itt lakik.
– Na és mit mondott róla?
– Hogy már elment. Minden reggel nyolckor távozik,
átmegy az utca sarkán lévő kis kávézóba, iszik egy kávét és
bekap néhány kiflit. Fél kilencre jár dolgozni.
– Napközben visszamegy a szállóba?
– Nem. Fél nyolckor szokott hazaérkezni, fölmegy a
szobájába, és ott kuksol. Alig jár valahová, hetenként tán
kétszer megy el. A jelek szerint a világ legrendesebb fickója,
nem jár hozzá senki, nem nőzik, nem dohányzik, nem iszik,
egész este, sőt néha még éjszaka is mást se csinál, csak olvas.
Maigret érezte, hogy Lapointe-nak még van valami a
tarsolyában, és csak várt türelmesen.
– Lehet, hogy hibáztam, de úgy gondoltam, helyesen járok
el. Amikor megtudtam, hogy a szobája ugyanazon az emeleten
van, mint az enyém, és megtudtam a számát is, arra gondoltam,
főnök, hogy szeretné tudni, mi van odabent. Nappal a szálló
csaknem üres. Csak a harmadikon volt valami szaxofonos,
nyilván gyakorolt, meg egy emelettel följebb a takarítónő tett-
vett. Megpróbáltam, hátha az én kulcsommal is nyílik az ajtaja.
Egyszerű kulcs, régi fajta. Nem ment rögtön, de aztán egy
kicsit másképp dugtam be, és úgy már sikerült.
– Remélem, Piquemal nem volt ott a szobájában.
– Nem. Ha majd ujjlenyomatot keresnek, mindenütt ott lesz
az enyém, mert nem volt nálam kesztyű. Kinyitottam három
fiókot, a szekrényt meg a sarokban álló bőröndöt: nem volt
kulcsra zárva. Piquemalnak csak egy váltás öltönye van –
sötétszürke – meg egy váltás fekete cipője. A fésűje foghíjas. A
fogkeféje szét van nyúzva. Nem borotvakrémet használ, hanem
pamacsot. A tulaj nem tévedett, amikor azt mondta, hogy mást
se csinál, csak olvas. Szanaszét mindenütt könyvek hevernek,
főleg filozófiai, politikaigazdaságtan- meg történelemkönyvek.
Legtöbbjüket használtan vette a Szajna-parti árusoknál.
Három-négyben benne van a közkönyvtári pecsét. Felírtam
néhány szerző nevét: Engels, Spinoza, Kierkegaard, Szent
Ágoston, Karl Marx, Antonin-Gilbert Sertillanges, Saint-
Simon… Mond ez magának valamit?
– Igen. Folytasd csak.
– Az egyik fiókban volt egy kartondoboz, benne mindenféle
igazolványok, újabbak meg régebbiek, van, amelyik húsz-, és
van, amelyik csak hároméves. A legrégebbi a Croix-de-Feu
egyesületé. Van egy másik is, 1937-es, Action Française tagsági
igazolvány. A háború után Piquemal azonnal belépett a
kommunista párt egyik szekciójába. Háromévenként kellett
megújítani a tagságot.
Lapointe belenézett a jegyzeteibe.
– Volt tagja a Nemzetközi Teozófiai Ligának is. Svájcban
van a székhelye. Ismeri?
– Igen.
– Ja, el is felejtettem, van két könyv a jógáról, mellettük
pedig egy alapfokú dzsúdótankönyv.
Piquemal végső soron végigpróbálta az összes létező
filozófiai vagy társadalmi elméletet. Az a fajta ember, aki
mereven előreszegezett tekintettel vonul az utcán a
legszélsőségesebb pártok tüntetésein.
– Ez minden?
– Ami a szobáját illeti, igen. Levél nem volt. Amikor
lementem, megkérdeztem a tulajtól, hogy kap-e levelet. Azt
mondta, hogy a postájában csak prospektusok meg mindenféle
meghívók szoktak lenni. Átmentem a sarki kocsmába. Sajnos
éppen sokan voltak a pultnál. Rengeteget kellett várnom, két
pohárral is megittam, csak aztán kezdtem beszélgetni a tulajjal,
nehogy úgy nézzen ki, mintha nyomoznék. Ugyanazt a dumát
löktem neki, hogy vidéki vagyok, most érkeztem Párizsba, és
sürgősen találkozni akarok Piquemallal.
– A professzor úrral? – kérdi. Ezek szerint Piquemal
bizonyos körökben professzornak adja el magát. – Ha nyolckor
jött volna… Most biztos órát tart… Nem tudom, hol szokott
ebédelni…
– Reggel volt itt?
– Odakönyökölt a kiflis kosár mellé, már ahogy szokta.
Mindig hármat eszik. De ma reggel odament hozzá valaki –
eddig sose láttam, előtte érkezett –, és szóba elegyedett vele.
Piquemal amúgy nem túl közlékeny ember. Nyilván annyi
minden van a fejében, hogy nem szereti üres fecsegésre
vesztegetni az idejét. Udvarias, de hűvös, érti? Jó napot!
Mennyi? Viszontlátásra!… Engem ez nem zavar, vannak más
vendégeim is, akik szellemi munkát végeznek, gondolom, nem
könnyű… Szóval az lepett meg a legjobban, hogy Piquemal az
ismeretlennel együtt távozott, aztán pedig nem balra fordult,
mint minden reggel, hanem jobbra mentek.
– Kaptál személyleírást a pasasról?
– Nem nagyon. Negyvenes, hivatalnok- vagy ügynökforma
ember. Nem sokkal nyolc előtt érkezett, szó nélkül odaült a pult
végéhez, és rumos kávét kért. Se bajsza, se szakálla. Testes
ember.
 Maigret önkéntelenül is arra gondolt, hogy a leírás jó
néhány Saussaies utcai nyomozóra is ráillene.
– Semmi többet nem tudtál meg?
– De igen. Ebéd után megint betelefonáltam az Út- és
Hídépítő Mérnöki Egyetemre. Most azonban nem mondtam
semmit magamról. Nem kérdeztek semmit, csak azt mondták,
hogy egész nap nem látták. – Szabadságon van? – Nem. Csak
nem jött be. Az a legfurcsább, hogy nem is telefonált, hogy nem
jön. Ez most fordul elő vele először. – Visszamentem a Du
Berry Szállóba, fölmentem a szobámba. Aztán bekopogtattam
Piquemalhoz. Kinyitottam az ajtót. Senki. Azóta, hogy ott
jártam, semmit nem tettek arrébb. Mivel azt mondta, főnök,
hogy minden kis részlet érdekli, elmentem az egyetemre,
eljátszottam a vidéki barátot. Megtudtam, hol szokott ebédelni,
száz méterrel arrébb, a Saints-Pères utcában, egy normann
étteremben. Odamentem. Piquemal ma nem ebédelt ott. Pedig a
törzsasztalára oda volt készítve a szalvétája – számozott
gyűrűben – meg egy megkezdett ásványvizes üveg… Ez
minden, főnök. Hibáztam valahol?
Ezt azért kérdezte, mert Maigret-nek elborult a homloka, és
igen gondterhelt képet vágott. A felügyelő ugyanis attól tartott,
hogy megint valami politikai ügybe keveredett bele,
amilyennek valaha a luqoni száműzetését köszönhette. Akkor is
abból lett a baj, hogy rivalizált egymással a két testület, a
Saussaies utcai meg a Quai des Orfèvres-i, az odafönt folyó
harc eredményeképpen eltérő utasításokat kaptak, és
akaratlanul is ellentétes érdekeket képviseltek.
Éjjel a miniszterelnök megtudta, hogy Point Maigret-hez
fordult…
Reggel nyolckor Piquemalt – azt a személyt, aki megtalálta
a Calame-jelentést – megszólította egy ismeretlen a kávézóban,
ahol a szokásos reggeli kávéját iszogatta, és ő szó nélkül,
ellenállás nélkül követte az illetőt…
– Szép munka volt, fiam.
 – Semmit sem szúrtam el?
– Azt hiszem, semmit.
– És most?
– Nem tudom. Talán az lesz a legjobb, ha ott maradsz a Du
Berry Szállóban, hátha felbukkan Piquemal.
– Ha igen, telefonáljak?
– Igen. Ide vagy a lakásomra.
A két ember közül, aki olvasta a Calame-jelentést, az egyik
eltűnt…
Maradt Point, aki szintén olvasta, de ő, ugye, miniszter, őt
nehezebb eltüntetni.
Maigret megint a szájában érezte az éjjel megivott pálinka
kesernyés utóízét, és elfogta a vágy, hogy megigyon egy sört,
de olyan helyen, ahol egyszerű emberek mellett könyökölhet,
akik a maguk apró ügyeivel foglalkoznak.
 NEGYEDIK FEJEZET

Lucas elégedetlenkedik

Maigret megivott egy pohár sört a Dauphine sörözőben, és

már visszafelé ballagott, amikor észrevette, hogy Janvier sebes
léptekkel igyekszik a rendőrség felé.
Enyhe volt az idő. A délutáni nap már nem volt olyan
halvány, és Maigret ebben az évben először hagyta az irodában
a kabátját. Janvier után kiáltott. Janvier megállt, hátrafordult,
odament hozzá.
– Iszol valamit?
Maigret-nek nem akarózott visszamennie a Quai des
Orfèvres-re. Talán a szép tavaszi idő miatt, talán azért, mert
ilyen zavaros históriába keveredett.
Janvier furcsa képet vágott, mint aki nem tudja, hogy most
szidást vagy dicséretet fog-e kapni. Nem a pulthoz ültek le,
hanem a hátsó teremben, ahol ilyenkor senki sem szokott lenni.
– Sört?
– Nem bánom.
Csendben megvárták, hogy kiszolgálják őket.
– Nemcsak mi foglalkozunk a kisasszonnyal, főnök – törte
meg a csendet Janvier. – Sőt az az érzésem, hogy rengetegen
érdeklődnek iránta.
– Mesélj.
– Reggel az volt az első dolgom, hogy elmentem a Saint-
Germain útra, hogy körülnézzek a minisztérium körül. Úgy
száz méterre lehettem tőle, hát azt látom, hogy a szemközti
járdán ott áll Rougier, és nagy érdeklődéssel figyeli a
verebeket.
 Mindketten ismerték Gaston Rougier-t, a Saussaies utcai
nyomozót, egyébként nagyon jó viszonyban voltak vele.
Rendes srác volt, az elővárosban lakott, és mindig tele voltak a
zsebei a hat-hét gyereke képeivel.
– Meglátott?
– Igen.
– Beszéltetek egymással?
– Jóformán senki sem volt az utcán. Nem kerülhettem ki.
Amikor egy vonalba értem vele, megkérdezte: – Te is? –
Adtam a hülyét: – Én is micsoda? – Erre kacsintott egyet: –
Semmi. Nem muszáj kitálalnod. Csak azt akartam mondani,
hogy ma reggel fene sok ismerőst fúj erre a szél. Az a baj, hogy
nincs egy kocsma ezzel a k… minisztériummal szemben.
– Onnan, ahol álltunk, be lehetett látni a belső udvarra,
megismertem Ramire-t, a bűnügyi nyilvántartó vezetőjét,
kedélyesen beszélgetett a portással. Tartottam magam a
szerepemhez, úgyhogy továbbmentem. Csak a Solférino
utcában álltam meg egy kávéházban, s hátha alapon
megnéztem a telefonkönyvet. Megtaláltam benne Blanche
Lamotte-ot meg a címét: Vaneau utca 63. Egy ugrásra voltam a
lakásától.
– És ott is a közbiztonságiakba akadtál?
– Nem egészen. Ismeri a Vaneau utcát, csöndes,
majdhogynem vidéki utcácska, még fák is vannak a kertekben.
A 63-as egy bérház, nem túl hivalkodó, de jobbfajta épület. A
házmesterné éppen krumplit pucolt.
– Lamotte kisasszony nincs otthon? – kérdezem.
Hát erre rögtön nagyon gúnyosan nézett rám, de én csak
mondtam a magamét:
– Ellenőr vagyok egy biztosítási társaságnál. Lamotte
kisasszony életbiztosítási kérvényt adott be, szeretném a
szokásos vizsgálatokat elvégezni.
Épphogy nem röhögte el magát, de nem sok híja volt.
– Hányféle rendőrség van Párizsban? – veti nekem oda.
 – Nem értem, mit akar ezzel mondani.
– Hát először is láttam magát azzal a kövér felügyelővel,
most nem jut eszembe a neve, amikor a kis hölgy az 57.-ből túl
sok altatót vett be, két évvel ezelőtt. Aztán meg a kollégái nem
köntörfalaztak ennyit.
– Sokan jártak itt? – kérdem erre.
– Hát először is a tegnap reggeli pasas.
– Megmutatta a jelvényét?
– Nem kértem tőle. Magától se kérem. Én azonnal
felismerem, ha valaki rendőr.
– És sokat kérdezősködött?
– Négy-öt dolgot kérdezett meg. Hogy egyedül él-e a
kisasszony; hogy nem járogat-e hozzá egy ötvenesforma, elég
testes férfi… Azt mondtam, nem.
– És ez igaz?
– Igen. Aztán azt, hogy hazajövet szokott-e táska lenni nála.
Azt mondtam, hogy előfordul néha, van a lakásán egy írógépe,
és gyakran hoz haza munkát az irodából. Gondolom, maga is
tisztában van vele, mit jelent egy miniszter titkárnőjének lenni.
– Igen, én is tudom.
– Meg aztán azt akarta tudni, hogy tegnapelőtt volt-e nála
táska. Bevallottam, hogy nem figyeltem. Akkor úgy tett a pasas,
mintha elmenne. Fölmentem az elsőre, reggel ott szoktam
takarítani egy idős hölgynél. Kicsit később hallom, hogy megy
föl a lépcsőn. Nem bújtam elő. De annyit mondhatok, hogy a
harmadikon megállt Blanche kisasszony ajtaja előtt, és be is
ment a lakásba.
– És maga hagyta?
– Már elég régóta vagyok házmester, csak nem fogom a
nyakamra hozni a rendőrséget.
– És sokáig maradt a lakásban?
– Kb. tíz percig.
– Később is visszajött?
– Ez nem.
 – És maga elmondta Blanche kisasszonynak?
Maigret mereven a poharát nézte, próbálta beleilleszteni az
esetet a már ismert események közé.
– A nő habozott – folytatta Janvier. – Érezte, hogy vörösödik
a képe, úgyhogy inkább elmondta az igazságot:
– Azt mondtam neki, hogy valaki kérdezősködött róla, aztán
fölment a lakásához. A rendőrségről nem beszéltem.
– Meglepődött? – kérdezem.
– Eleinte igen. Aztán azt dünnyögte, hogy „azt hiszem,
tudom, mi ez”. …Akik ma reggel jöttek, néhány perccel azután,
hogy Blanche kisasszony elment munkába, ketten voltak. Azt
mondták, hogy a rendőrségtől vannak. A kisebbik már nyúlt is a
jelvényéért, de én oda se néztem.
– Ők is fölmentek?
– Nem. Ugyanazokat a dolgokat kérdezték, meg még egyebet
is.
– Éspedig?
– Hogy gyakran jár-e el hazulról, kik a barátai, barátnői,
sokat telefonál-e, meg hogy…
– És neked mit mesélt róla? – kérdezett közbe Maigret.
– Megadta az egyik barátnője nevét, egy bizonyos Lucile
Cristin, az is errefelé lakik, valószínűleg szintén valami
hivatalban dolgozik, és kancsal. Blanche kisasszony a Saint-
Germain úton szokott ebédelni, a Trois Ministères étteremben.
Esténként maga főz. Ez a Lucile Cristin elég gyakran eljön
hozzá vendégségbe. A címét nem sikerült kiderítenem. A
házmesterné egy másik barátnőjéről is beszélt, ez ritkábban jön
a Vaneau utcába, viszont Blanche kisasszony minden vasárnap
nála vacsorázik. A hölgy egy bizonyos Hariel nevű
vásárcsarnoki élelmiszer-nagykereskedő felesége, és a
Courcelles utcában lakik. A házmesterné szerint ő is La Roche-
sur-Yon-i, akárcsak Blanche kisasszony
– Elmentél a Courcelles utcába?
 – Azt mondta, főnök, hogy egyetlen részletet se hanyagoljak
el. És mivel azt se tudtam, hogy miről van szó…
– Tovább!
– A házmesternének pontosak voltak az értesülései.
Felmentem Harielnéhez. Jómódban élnek, és van három
gyerekük, a legkisebb nyolcéves. Megint a biztosítási ellenőrt
játszottam. A szeme se rebbent. Ebből arra következtettem,
hogy én voltam az első látogatója. Elmondta, hogy még La
Roche-ból ismeri Blanche Lamotte-ot, együtt jártak iskolába.
Aztán szem elől tévesztették egymást, és vagy három éve
egyszer összefutottak Párizsban. Harielné meghívta a
barátnőjét, amiből aztán az lett, hogy minden vasárnap náluk
vacsorázik. Amúgy semmi különös. Blanche Lamotte igen
rendszeres életet él, a munkája a mindene, nagy szeretettel
beszél a főnökéről, a tűzbe menne érte.
– Ez minden?
– Nem. Úgy egy éve Blanche megkérdezte Harieltől, nem
tud-e valami állást egy ismerősének, aki nehéz helyzetben van.
Fleuryről volt szó. Hariel derék fickónak látszik, felvette
magához egy irodába. Fleurynek minden reggel hatkor kellett
megjelennie.
– És mi történt?
– Három napot dolgozott, aztán többet nem látták, még csak
annyit sem mondott, hogy bocsánat. Blanche kisasszony
nagyon szégyellte magát, nem győzött szabadkozni.
Visszamentem a Saint-Germain útra, azzal, hogy bemegyek a
Trois Ministères-be. De már messziről láttam, hogy nemcsak
Gaston Rougier szobrozik ott, hanem egy kollégája is, akinek
elfelejtettem a nevét…
Maigret megpróbálta összerakni a képet. Hétfő este Auguste
Point elment a Pasteur úton lévő lakásába, és otthagyta a
Calame-jelentést, mert úgy gondolta, hogy ott nagyobb
biztonságban van, mint máshol.
 Kedd reggel felbukkant valaki a Vaneau utcában, Blanche
kisasszony házában, rendőrnek adta ki magát, feltett a
házmesternének néhány semmitmondó kérdést, aztán behatolt a
lakásba.
Vajon csakugyan a rendőrségtől jött-e?
Ha igen, akkor az ügy még büdösebb, mint gondolta. De
Maigret-nek az volt az érzése, hogy az első látogatónak nincs
köze a Saussaies utcaiakhoz.
Vajon ugyanaz az ember ment el a Pasteur útra, miután nem
talált semmit a titkárnőnél, s ugyanő vitte-e el onnan a Calame-
jelentést?
– Adott személyleírást róla a házmesterné?
– Hát csak úgy homályosan. Korosodó, testes férfi,
rutinosan tud kérdezni, úgyhogy mindenki rendőrnek nézi.
Nagyjából ugyanezt a leírást adta a Jacob utcai kávézó
tulajdonosa arról az emberről, aki megszólította Piquemalt,
majd együtt távozott vele.
Az a kettő, amelyik nem ment fel a titkárnő lakásához,
igencsak úgy nézett ki, mintha a közbiztonságtól volna.
– Most mit csináljak?
– Fogalmam sincs róla.
– El is felejtettem: amikor visszamentem a Saint-Germain
útra, mintha Lucas-t láttam volna egy kávézóban.
– Alighanem ő volt az.
– Ő is erre az ügyre van ráállítva?
– Többé-kevésbé.
– Továbbra is a kisasszonnyal foglalkozzak?
– Majd meglátjuk, előbb beszélnem kell Lucas-val. Várj egy
kicsit itt!
Maigret odament a telefonhoz, hívta a rendőrséget.
– Visszaért már Lucas?
– Még nem.
– Te vagy az, Torrence? Ahogy visszaér, küldd, légy szíves,
a Dauphine sörözőbe.
 Egy rikkancs tűnt fel az utcán, az utolsó délutáni kiadást
lobogtatva. A címoldalon óriás betűkkel volt írva a főcím.
Maigret elővett némi aprót, és kiment az ajtóhoz.
Visszaült Janvier mellé, kiterítette az újságot. Ez volt a
szalagcím:

ARTHUR NICOUD SZÖKÉSBEN?

A hír annyira szenzációs volt, hogy az újság még a címoldalt

is megváltoztatta a kedvéért.

A clairfond-i ügy váratlan fordulatot vett, bár e fordulatra

egyesek talán mégiscsak számíthattak volna.
Mint tudvalevő, a döbbent közvélemény már a katasztrófa
másnapján követelte, hogy haladéktalanul találják meg a
vétkeseket.
A Nicoud és Sauvegrain cégnek, amely öt évvel ezelőtt az
immár hírhedt szanatóriumot építette, a beavatottak szerint
azonnali hatállyal szigorú vizsgálaton kellett volna átesnie.
Miért nem volt vizsgálat? E kérdésre alighanem az
elkövetkező napok adják meg a választ. Annyi bizonyos, hogy
Arthur Nicoud a nyilvánosságtól való félelmében
visszahúzódott sologne-i vadászkastélyába.
A jelek szerint a rendőrök tudtak a dologról. Mi több,
egyesek szerint ők maguk javasolták a vállalkozónak, hogy az
esetleges incidensek elkerülése végett átmenetileg vonja ki
magát a forgalomból.
Csak ma reggel – négy héttel a katasztrófa után – döntöttek
úgy az illetékesek, hogy beidézik Arthur Nicoud-t, és feltesznek
neki néhány olyan kérdést, amit nagyon sokan szeretnének
feltenni neki.
A Közbiztonsági Hivatal két nyomozója kora reggel elment a
vadászkastélyba, de egy vadőrön kívül senkit sem találtak.
 A vadőr úgy nyilatkozott a nyomozóknak, hogy gazdája
tegnap este ismeretlen helyre távozott.
E hely nem sokáig maradt ismeretlen. Két órával ezelőtt
ugyanis brüsszeli különtudósítónk arról tájékoztatott
bennünket, hogy Arthur Nicoud délelőtt a városba érkezett, s a
Métropole Szállóban vett ki luxuslakosztályt. Tudósítónknak
sikerült kapcsolatba lépnie a vállalkozóval, és interjút készített
vele. Az alábbiakban közöljük a kérdéseket és a válaszokat.
– Igaz-e, hogy azért távozott ilyen hirtelen sologne-i
vadászházából, mert értesült róla, hogy hamarosan kiszáll a
rendőrség?
– Nem igaz. Nem volt és nincs is tudomásom a rendőrség
szándékairól. Egy hónapja nagyon is jól tudják, hol találhatnak
meg.
– Azért hagyta el Franciaországot, mert újabb
fejleményekre számít?
– Bizonyos építkezési ügyek szólítottak e városba.
– Nevezetesen?
– Egy repülőtér építése, amelyre árajánlatot adtam.
– Szándékában áll-e visszatérni Franciaországba, hogy ott a
hatóságok rendelkezésére álljon?
– Nem szándékozom bármiben is változtatni a terveimen.
– Úgy értsem, hogy addig marad Brüsszelben, amíg
feledésbe nem merül a clairfond-i ügy?
– Ismétlem, addig maradok, ameddig az ügyeim itt tartanak.
– És ha elővezetési parancsot adnak ki maga ellen?
– Az elmúlt hónapban elég idejük volt, hogy kihallgassanak.
Ha nem tették meg, az ő bajuk.
– Hallott a Calame-jelentésről?
– Nem tudom, miről beszél.
E szavakkal Arthur Nicoud véget vetett a beszélgetésnek,
amit tudósítónk azonnal telefonba diktált nekünk.
Állítólag (a hírt nem sikerült megerősíttetnünk) egy elegáns,
szőke, egyelőre ismeretlen hölgy érkezett egy órával Nicoud
után a Métropole Szállóba: azonnal a vállalkozó lakosztályába
kísérték, és hihetőleg jelenleg is ott tartózkodik.
A Saussaies utcában megerősítették, hogy két nyomozó szállt
ki a solange-i vadászházba a vállalkozó kihallgatása végett. Az
elővezetési parancsra vonatkozóan úgy nyilatkoztak, hogy
egyelőre nem aktuális.

– Szóval ez a mi ügyünk? – húzta el a száját Janvier.

– Ez.
Már nyitotta a száját, nyilván azt akarta kérdezni, hogyan
foglalkozhat Maigret egy efféle sanda politikai üggyel. De nem
szólt semmit. Meglátták Lucas-t, ahogy jött át a téren: szokása
szerint kicsit húzta a bal lábát. Meg sem állt a pult előtt, hanem
egyből odaült az asztalhoz, és mogorván törölgette a homlokát.
– Most olvastam én is – bökött az újságra, és
szemrehányóan nézett Maigret-re, amit pedig nemigen szokott
megengedni magának.
Maigret némi bűntudatot érzett. Már Lapointe is nyilván
rájött, miről van szó tulajdonképpen.
– Iszol egy pohár sört? – kérdezte Maigret.
– Nem. Inkább egy Pernod-t.
Ez sem vallott Lucas-ra. Megvárták, míg kiszolgálják őket,
aztán halkan folytatták a beszélgetést.
– Gondolom, mindenütt a Nagy Ház-beliekbe ütköztél?
Maguk közt így hívták a közbiztonságiakat.
– Jól a lelkemre kötötte, hogy legyek diszkrét! – morogta
Lucas. – Ha azt képzeli, hogy meg tudjuk előzni őket, akkor
jobb, ha tudja, hogy utcahosszal előttünk vannak.
– Mesélj.
– Mit?
– Hogy mit csináltál.
– Először is sétálni kezdtem a Saint-Germain úton, néhány
perccel Janvier után érkeztem oda.
 – Rougier? – mosolygott önkéntelenül Janvier a helyzet
komikumán.
– Ott szobrozott a járda közepén, látta, hogy jövök. Úgy
csináltam, mint aki nagyon siet. Vigyorogva odaszólt: –
Janvier-t keresed? Most fordult be a Solférino sarkán. –
Imádom, ha a Saussaies utcaiak cikiznek… Szóval mivel a
minisztérium környékén nem lehetett Jacques Fleury után
szaglászni…
– …megnézted a telefonkönyvet – szólt közbe Janvier.
– Arra nem gondoltam. Tudtam, hogy a champs-élysées-i
bárokba szokott járni, elmentem a Fouquet’s-be.
– Lefogadom, hogy benne van a telefonkönyvben.
– Lehet. Hagynád, hogy befejezzem?
Janvier-nek könnyű volt a lelke, ő már túl volt a nehezén,
most mosolyogva nézte, hogyan feszeng a társa.
– Elbeszélgettem a csapossal. Ismeri Fleuryt, mint a rossz
pénzt. Többnyire jó sok van a számláján, aztán ha már túl nagy
az összeg, nem szolgálják ki. Ilyenkor néhány napra eltűnik, és
a többi bárban, vendéglőben meríti ki a hitelét.
– De végül fizet?
– Egyszer aztán egy este sugárzó arccal beállít, és fizet, mint
a katonatiszt.
– Aztán kezdődik minden elölről.
– Igen. Évek óta ezt csinálja.
– Azóta is, mióta a minisztériumban van?
– Azzal a különbséggel, hogy most, hogy kabinetfőnök, úgy
gondolják, hogy befolyásos ember, és sokkal többen hívják
meg egy italra vagy vacsorára. Korábban néha hónapokra
eltűnt a forgalomból. Egyszer még a vásárcsarnokban is látták,
számolta a káposztát, ahogy rakták le a teherautóról.
Janvier sokatmondóan összenézett Maigret-vel.
– Nős, két gyereke van, valahol a Vanves környékén laknak.
Állítólag adogat haza pénzt. Szerencsére a feleségének van
állása, amolyan házvezetőnőféle egy egyedülálló öregúrnál. A
gyerekek is dolgoznak.
– Kivel jár Fleury a bárokba?
– Hosszú ideig egy negyvenes, teltkarcsú, ha minden igaz,
barna nővel, akit mindenki csak Marcelle-nek hív, és akiért
láthatólag nagyon odavolt. Egyesek azt állítják, hogy a Saint-
Martin-kapu környékén szedte fel egy sörözőben: kasszírnő
volt a spiné, de hogy most hol van, azt nem tudja senki. Fleury
több mint egy éve egy bizonyos Jacqueline Page-zsal lakik
együtt a Washington utcában, egy olasz csemegebolt fölött van
a lakásuk. Jacqueline Page 23 éves, és néha statisztál
filmekben. Mindenáron be akarja mutattatni magát minden
producernek, rendezőnek meg az összes színésznek, aki csak a
Fouquet’s-be jár, és ha az urak úgy óhajtják, akkor tud velük
nagyon kedves is lenni.
– Fleury szerelmes belé?
– Nagyon úgy néz ki.
– Féltékeny?
– Állítólag igen. De balhézni nem mer, inkább úgy csinál,
mintha nem venne észre semmit.
– Találkoztál a lánnyal?
– Gondoltam, nem árt, ha elmegyek hozzá a Washington
utcába.
– Na és mit adtál be neki?
– Nem kellett semmit sem beadnom. Amikor ajtót nyitott,
azt kiáltotta, hogy „már megint!”.
Janvier és Maigret összemosolyogtak.
– Megint micsoda? – kérdezte Maigret, bár előre tudta a
választ.
– Megint egy rendőr, tudja azt maga nagyon jól. Már ketten
jártak nála.
– Külön-külön?
– Együtt.
– Fleuryről kérdezősködtek?
 – Megkérdezték tőle, hogy szokott-e Fleury este is dolgozni,
hoz-e haza munkát a minisztériumból.
– És mit felelt a lány?
– Hogy jobb dolguk is van este. Jól fel van vágva a nyelve a
csajnak. Furcsa módon az anyja pénzszedő a Picpus-
templomban.
– Átkutatták a lakást?
– Csak benéztek a szobákba. Lakás! Nem lakás az, hanem
egy cigánytanya. A konyhában épp csak a reggeli kávét lehet
megfőzni. A többi helyiségben – a nappaliban, a hálószobában
meg az ebédlőben, amiben mindent lehet, csak ebédelni nem –
irgalmatlan nagy rumli van, szanaszét hevernek a cipők, női
fehérneműk, magazinok, lemezek, ponyvaregények, nem is
szólva a sok üres üvegről meg pohárról.
– Jacqueline Fleuryvel szokott ebédelni?
– Ritkán. Többnyire késő délutánig heverészik az ágyban.
Fleury néha telefonál neki délelőtt, hogy menjen oda hozzá
valamelyik vendéglőbe.
– Sok barátjuk van?
– Mindenkivel jóban vannak, akik ugyanazokba a bárokba
járnak, mint ők.
– Ez minden?
Lucas-ból erre kitört a szemrehányás.
– Nem, ez még nem minden! – tiltakozott szenvedélyesen. –
Azt az instrukciót adta, főnök, hogy tudjak meg mindent, amit
csak lehet. Tessék, itt van egy lista Jacqueline régi szeretőiről,
néhányukkal még ma is találkozgat.
Undorral tette le az asztalra a ceruzával teleírt papírlapot.
– Mint látni fogja, van köztük két politikus is. Továbbá
majdnem előkerítettem Marcelle-t.
– Hogy csináltad?
– Van lábam. Végigjártam a nagy utcákon lévő összes
sörözőt. Az Operánál kezdtem. Persze az utolsó volt a nyerő, a
République téri.
 – Marcelle megint kasszírnőként dolgozik?
– Nem, de még emlékeznek rá, és látták a környéken. A
söröző tulaja szerint valahol arrafelé lakik, a Blondel utca
közelében. Többször is látta a Croissant utcán, az az érzése,
hogy valami újságnál vagy nyomdában dolgozhat.
– Ellenőrizted?
– Még nem. Ellenőrizzem?
Ezt olyan szemrehányóan mondta, hogy Maigret
kényszeredetten megkérdezte:
– Mérges vagy?
– Nem – próbált mosolyogni Lucas. – De azért vallja be,
hogy furcsa egy munka ez. Főleg hogy utólag tudja meg az
ember az újságokból, hogy egy ilyen szemét ügyről van szó!
Ha muszáj tovább csinálni, hát csinálom. De megmondom
őszintén…
– Azt hiszed, én szívesebben csinálom, mint te?
– Nem. Tudom, hogy nem.
– A Croissant utca nem olyan hosszú. Arrafelé mindenki
ismer mindenkit.
– És majd megint a Saussaies utcaiak után fogok odaérni.
– Az bizony lehet.
– Jó! Majd elmegyek. Ihatok még egyet?
Mutatta az üres poharát. Maigret intett a pincérnek, hogy
rendelni szeretnének. Az utolsó pillanatban ő is Pernod-t kért
sör helyett.
Közben jöttek más osztályokon dolgozó nyomozók is, a
pulthoz ültek, és onnan intettek nekik köszönésképpen. Maigret
komoran üldögélt, Auguste Point-ra gondolt: a miniszter
nyilván olvasta már a cikket, és most azt találgatja, vajon mikor
jelenik meg hasonlóan óriás betűkkel az ő neve is az
újságokban.
A felesége, akinek időközben alighanem elmondta a dolgot,
szintén nyugtalankodik. Vajon beszélt-e Blanche
kisasszonnyal? Tisztában vannak-e vele ők hárman, hogy
micsoda áskálódás folyik körülöttük?
– Mit csináljak? – kérdezte Janvier, mint aki rühelli ugyan a
rábízott munkát, de már beletörődött, hogy el kell végeznie.
– Van lelkierőd, hogy a Vaneau utcán strázsálj?
– Egész éjjel?
– Nem. Mondjuk, tizenegy óra körül odaküldöm Torrence-t,
hogy váltson le.
– Van valami elképzelése, hogy mi fog történni?
– Nincs – vallotta be Maigret.
Halvány fogalma sem volt róla. Jobban mondva rengeteg
elképzelése volt, de annyira egymásba gabalyodtak a szálak,
hogy azt se tudta, hol áll a feje.
Azt hajtogatta magában, hogy mindig vissza kell térni a
legegyszerűbb tényekhez, amelyeket ellenőrizni is lehet.
Annyi bizonyos, hogy hétfő délután a Piquemal nevű
úriember ott volt a közmunkaügyi miniszter fogadóóráján.
Ehhez előbb a szolgálatos kapusnál kellett jelentkeznie,
kitöltenie egy cédulát. Ezt ugyan Maigret még nem látta, de
nyilván ott van lefűzve, meg hát Point-nak semmi oka nem volt
rá, hogy efféle mesét találjon ki.
A szomszéd irodákból legalább ketten hallhatták a
beszélgetést: Blanche kisasszony meg Jacques Fleury.
A közbiztonságiak is nyilván így okoskodtak, mert
mindkettőnek elmentek a lakására.
Piquemal csakugyan átadta a Calame-jelentést Auguste
Point-nak?
Maigret valószínűtlennek tartotta, hogy a miniszter rendezte
volna az egész színjátékot, különben is: mi értelme lett volna?
Szóval Point hazament a magánlakására a Pasteur útra.
Otthagyta a jelentést az íróasztalában. Ezt is elhiszi.
Tehát az a személy, aki másnap reggel elment Blanche
kisasszonyhoz, és átkutatta a lakását, nem volt biztos benne,
hogy hol van a jelentés.
 Délutánra pedig már hűlt helye volt.
Szerda reggel Piquemal is eltűnt.
Egyszersmind Joseph Mascoulin újságában először tettek
említést a Calame-jelentésről, és nyíltan feltették a kérdést,
hogy ki rejtegeti.
Maigret olyan halkan dünnyögött, mintha magában
beszélne:
– Két eset lehetséges: vagy azért lopták el a jelentést, hogy
megsemmisítsék, vagy azért, hogy felhasználják. A jelek
szerint eddig még senki sem használta fel.
Lucas és Janvier szótlanul hallgatta.
– Hacsak…
Komótosan kiitta a pohár felét, megtörülte a száját.
– Bonyolultnak látszik, de a politikában ritkán egyszerűek a
dolgok. Csak annak, illetve azoknak áll érdekükben
megsemmisíteni a jelentést, akik kompromittálva vannak a
clairfond-i ügyben. Ha tehát az emberek megtudják, hogy a
jelentés néhány órára előkerült, aztán gyorsan megint eltűnt,
akkor a gyanú óhatatlanul ezekre a személyekre terelődik.
– Azt hiszem, értem – mormogta Janvier.
– Legalább harminc politikus ütheti meg a bokáját ebben az
ügyben, Nicoud-ról nem is szólva. Ha sikerül egyetlen
személyre terelni a gyanút, ha sikerül bizonyítékokat gyártani
ellene, és ha ez a személy sebezhető, akkor máris megvan az
ideális bűnbak. Auguste Point védtelen.
Két munkatársa döbbenten összenézett. Maigret elfelejtette,
hogy csak az ügy egy részébe vannak beavatva. Időközben
azonban már olyan stádiumba jutottak a dolgok, hogy nem
lehetett tovább titkolózni előttük.
– Rajta van a samois-i vendégek listáján. A lánya aranytollat
kapott ajándékba Nicoud-tól.
– Találkozott Point-nal, főnök?
Maigret bólintott.
– Hát ő…?
 Lucas nem fejezte be a kérdést, de Maigret értette. Azt
akarta kérdezni: Ő kérte meg magát, hogy segítsen?
Ezzel végre megszűnt közöttük az eddigi feszélyezettség.
– Igen, ő. De ahogy állnak a dolgok, meglepne, ha mások
nem tudnának róla.
– Akkor nem kell tovább bujkálnunk?
– A közbiztonságiak elől semmiképp.
Még egy negyedórát elüldögéltek. Maigret állt fel először,
elköszönt tőlük, majd minden eshetőségre készen még benézett
az irodába. Semmi hír nem volt a számára. Sem Point nem
telefonált, sem senki más, aki érintve volt a clairfond-i ügyben.
Vacsoránál Madame Maigret látta az ábrázatáról, hogy jobb,
ha semmit sem kérdez tőle. Maigret aztán egy nemzetközi
rendőrségi folyóiratot olvasgatott, és már tízkor lefeküdt.
– Sok munkád van?
Ezt már az ágyban, félálomban kérdezte a felesége. Sokáig a
nyelve hegyén volt a kérdés, de eddig nem merte feltenni.
– Soknak nem sok, de nagyon szemét munka – felelte
Maigret.
Kétszer is nyúlt a telefonért, hogy felhívja Auguste Point-t.
Azt ugyan nem tudta, mit mondott volna neki, de szeretett
volna kapcsolatba lépni vele.
Nyolckor kelt. Kicsit ködös volt az idő, vastag pára borította
az ablaküveget, és mintha tompábban hallatszottak volna az
utcai zajok.
Maigret kigyalogolt a buszmegállóhoz a Richard-Lenoir út
sarkára, de előbb még megállt az újságárusnál.
A bomba felrobbant. Az újságok már nem kérdéseket tettek
fel, hanem szalagcímben hozták a szenzációt:

A CLAIRFOND-I ÜGY
ELTŰNT JULES PIQUEMAL, AKI MEGTALÁLTA
A CALAME-JELENTÉST.
 A JELENTÉST ÁTADTÁK AZ ILLETÉKESEKNEK,
DE AZTÁN AZ IS ELTŰNT

Hóna alatt az újságokkal állt a busz peronján, és igyekezett

beléjük se nézni, mielőtt beér a Quai des Orfèvres-re.
Már a folyosóról hallotta, hogy az irodájában csöng a
telefon, megszaporázta a lépteit, és még sikerült fölvennie.
– Maigret főfelügyelő úr? – kérdezte a telefonközpontos. –
Negyedórán belül harmadszor hívják a közmunkaügyi
minisztériumból. Bekapcsolhatom?
Még kalapban állt, nem vette le a ködtől enyhén nyirkos
felöltőjét.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A professzor úr aggályai

Olyan ember hangja volt, aki egész éjjel nem aludt, sőt már
az előző éjjeleken sem sokat, és már nem válogatja meg a
szavait, mert már túl van mindenen, és nem érdekli, milyen
hatást kelt. Az effajta erőtlen, semleges, monoton beszéd
ugyanazt jelenti a férfiaknál, mint a nőknél az olyan sírás,
amikor minden színészkedés nélkül, nyitott szájjal bőgnek, és
nem törődnek vele, hogy elcsúnyul tőle az arcuk.
– Tudna azonnal jönni, Maigret? Annyira elfajult a helyzet,
hogy… ha magát nem zavarja… nyugodtan bejöhet a
minisztériumba. Figyelmeztetem, hogy az előszoba tele van
újságírókkal, és egyfolytában csöng a telefon. Tizenegy órára
sajtókonferenciát ígértem nekik.
Maigret az órájára nézett.
– Megyek.
Kopogtak az ajtón. Amikor a fiatal Lapointe belépett, a
felügyelőnek még ott volt a kezében a kagyló, és gondterhelten
bámult maga elé.
– Van valami újság?
– Van.
– Fontos?
– Azt hiszem.
– Vedd a kalapod, és gyere velem. Útközben elmondhatod.
Megállt egy pillanatra a kapusnál, és megkérte, szóljon a
főnöknek, hogy nem lesz ott az eligazításon. Az udvaron
odament az egyik kis fekete kocsihoz.
– Ülj a volánhoz!
Amikor pedig már a rakparton robogtak:
 – Na, mondd gyorsan.
– Kivettem egy szobát a Du Berry Szállóban, és ott
töltöttem az éjszakát.
– Piquemal nem került elő?
– Nem. Egész éjjel ott szobrozott egy közbiztonságis.
Maigret tudta, hogy így lesz, nem izgatta a dolog.
– Addig nem akartam bemenni Piquemal szobájába, amíg
sötét volt, mert lámpát kellett volna gyújtanom, azt pedig
észrevették volna az utcáról. Megvártam a hajnalt, akkor
viszont még alaposabban átkutattam a szobát, mint először.
Többek közt minden egyes könyvet átlapoztam. Az egyik
politikaigazdaságtan-könyvben találtam ezt a levelet,
könyvjelzőnek volt beletéve.
Fél kézzel vezetve belenyúlt a zsebébe, és kivette a tárcáját.
– A bal rekeszben van – adta át Maigret-nek. – A
képviselőházi fejléces levél.
Kis alakú levélpapír volt, amilyet a képviselők a rövid
üzenetekhez használnak, múlt csütörtöki keltezéssel. Apró,
dülöngélő betűkkel írták, a szavak végét alig lehetett elolvasni.

Tisztelt uram!
Köszönöm szíves közlését. Nagyon érdekel a dolog, és
szívesen találkoznék önnel este nyolc tájban a Montmartre
utcai Croissant sörözőben. Addig is arra kérem, hogy senkinek
se beszéljen a szóban forgó ügyről.
Üdvözlettel

Aláírás gyanánt valami macskakaparás következett, aminek

semmi köze nem volt az ábécé betűihez.
– Gondolom, Joseph Mascoulin írta – morogta a felügyelő.
– Igen, ő. Kora reggel elmentem egy haveromhoz, aki
gyorsíró a parlamentben, és ismeri a legtöbb képviselő írását.
Már az első sorról meg az aláírásról rögtön rájött.
 Közben a Saint-Germain útra értek, és Maigret látta, hogy a
közmunkaügyi minisztérium előtt már ott állnak a sajtósok
kocsijai. Átnézett a szemközti járdára, de nem látott
közbiztonságost. Ezek szerint most, hogy robbant a bomba,
beszüntették a figyelést?
– Megvárjam? – kérdezte Lapointe.
– Igen, az lesz a legjobb.
Maigret átment az udvaron, fölment a főlépcsőn. A vörös
szőnyeges, sárga oszlopos várószobába érve több ismerős arcot
pillantott meg. Két-három újságíró már indult is volna feléje,
de az egyik teremszolga megelőzte őket.
– Erre tessék, főfelügyelő úr. A miniszter úr már várja.
Ahogy ott állt Point a hatalmas, komor, lámpafényes
irodában, alacsonyabbnak, zömökebbnek látszott, mint a
Pasteur úti lakásban. Egy darabig úgy szorongatta a felügyelő
kezét, mint akit nagy csapás ért, és most a legkisebb
rokonszenv-nyilvánításért is végtelenül hálás.
– Köszönöm, hogy eljött, Maigret. Most már bánom, hogy
belekevertem ebbe az egészbe. De látja, nemhiába
nyugtalankodtam.
Odafordult egy nőhöz, aki a telefonálást befejezve letette a
kagylót.
– Bemutatom a titkárnőmet, Blanche kisasszonyt, akiről már
beszéltem önnek.
A nő bizalmatlanul méregette Maigret-t. Szemlátomást úgy
viselkedett, mint aki támadástól tart. Nem nyújtotta a kezét,
csak biccentett.
Egyszerű, fekete ruhát viselt, amelyet csak a nyakrészén
díszített egy kevés csipke; az arca jellegtelen volt, nem túl
vonzó. Maigret annál nagyobb meglepetéssel fedezte fel, hogy
még mindig milyen fiatalos, csábítóan gömbölyded a teste.
– Ha nincs ellenére, átmennénk a lakásomba. Nem tudok
hozzászokni ehhez az irodához, feszélyez. Fogadja addig a
hívásokat, Blanche?
 – Igen, miniszter úr.
Point kinyitotta a terem végében lévő ajtót.
– Előremegyek, ha megengedi – még mindig ugyanolyan
semleges hanghordozással beszélt, mint a telefonban. – Nehéz
kitalálni innen.
Ő maga se nagyon ismerte ki magát az épületben, úgy
közlekedett benne, mint egy idegen, egy-egy ajtónál habozott,
merre menjen.
Egy keskenyebb lépcsőhöz értek, majd két tágas, üres
termen haladtak keresztül. A folyosón egy fehér kötényes
cselédlány jött szembe, kezében seprűvel, ami arra vallott,
hogy már nem az épület hivatalos részében, hanem a
magánlakosztályok szárnyában járnak.
– Be akartam mutatni magának Fleuryt. Ott volt a szomszéd
szobában. De az utolsó pillanatban kiment a fejemből.
Női hang hallatszott. Point benyitott az utolsó ajtón, egy
kisebb szalonba léptek, az ablaknál egy asszony ült, mellette
pedig húsz év körüli lány állt.
– A feleségem meg a lányom. Úgy gondoltam, jobb, ha
őelőttük beszélgetünk.
Point-né semmiben sem különbözött azoktól az egyszerű,
idősebb polgárasszonyoktól, akiket kezükben
bevásárlószatyorral lát az ember az utcán. Neki is elgyötört volt
az arca, üres a tekintete.
– Először is engedje meg, főfelügyelő úr, hogy
megköszönjem, amit eddig tett. A férjem mindent elmondott, és
tudom, milyen jót tett neki a látogatása.
Az asztalon ott hevertek az újságok a szenzációhajhász
szalagcímekkel.
– Nem kér egy csésze kávét? – kérdezte a lány.
Maigret csak most fordította felé a tekintetét:
nyugodtabbnak, összeszedettebbnek látszott, mint a szülei.
Maigret-nek a halottasházak jutottak eszébe, ahol hirtelen
felborul a mindennapok szokásos rendje, senki sem találja a
helyét, nem tudja, mit csináljon, hová álljon. Egyedül Anne-
Marie vette észre, hogy a felügyelő még kabátban áll, s aztán ő
tette a felöltőt egy szék támlájára.
– Olvasta a ma reggeli lapokat? – kérdezte a miniszter.
– Épp csak a címeket volt időm átfutni.
– Még nem említik a nevemet, de a sajtóban már mindenki
tudja. Valamikor az éjszaka közepén kaphattak fülest. Nekem
egy ismerős szólt, aki szedő a Croissant utcában. Azonnal
telefonáltam a miniszterelnöknek.
– És hogyan reagált?
– Nem tudom, meglepődött-e vagy sem. Már nem tudom
megítélni az embereket. Persze álmából vertem fel. Úgy tűnt,
hogy meglepődött egy kicsit, de kevésbé döbbent meg, mint
vártam.
Most is meggyőződés nélkül, enerváltan beszélt, mintha a
szavaknak már nem is volna jelentőségük.
– Üljön le, Maigret. Elnézést, amiért én állva maradok, de
reggel óta nem bírok leülni. Rögtön elfog a szorongás. Muszáj
állnom, járkálnom. Amikor maga megjött, én már egy órája
járkáltam fel-alá az irodában, a telefonokat a titkárnőm intézte.
Hol is tartottam? Ja, igen. A miniszterelnök valami ilyesmit
mondott:
– Nos, barátom, akkor kezdődik a tánc!
– Igen, azt hiszem, így mondta. Megkérdeztem, hogy az ő
emberei tartják-e fogva Piquemalt. Nem felelt, hanem
visszakérdezett:
– Ezt miből gondolja?
– Aztán elmagyarázta, hogy hozzám vagy bármely más
miniszterhez hasonlóan ő sem tudhatja mindig, mit csinálnak a
beosztottjai. Egész kiselőadást tartott a témáról.
– Mindenért bennünket tesznek felelőssé, és nem tudják
felfogni, hogy mi csak átutazók vagyunk, és ezzel nagyon is
tisztában vannak azok, akiknek utasításokat adunk, hiszen
korábban más volt a főnökük, s holnap talán megint másvalaki
lesz.
– Talán az lesz a leghelyesebb – javasoltam –, ha már
holnap reggel beadom a lemondásomat.
– Ne siessen annyira, Point – felelte a miniszterelnök. – Ez
most készületlenül ér engem. A politikában ritkán történnek úgy
a dolgok, ahogy tervezi az ember. Gondolkozom az ajánlatán,
és hamarosan visszahívom.
– Gondolom, telefonált néhány kollégánknak. Talán még
ülést is tartottak, nem tudom. Most már semmi okuk, hogy
engem is tájékoztassanak… Az éjszaka hátralévő részében csak
járkáltam fel-alá a szobában, a feleségem próbált lelket önteni
belém.
Point-né úgy nézett Maigret-re, mintha azt mondaná:
Segítsen! Látja, hová jutott szegény!
Hát igen. Este a Pasteur úton olyan ember benyomását
keltette, aki megtántorodik ugyan a kapott ütéstől, és nem
tudja, hogyan sikerül majd megtartania magát, de még nem
adta fel a küzdelmet.
Most viszont úgy beszélt, mintha már nem is érintenék az
események, s mivel úgyis eldőlt a sorsa, már nem is akar
küzdeni.
– Visszahívta a miniszterelnök? – kérdezte Maigret.
– Fél hat körül. Mint láthatja, jó páran nem aludtunk az
éjszaka. Kijelentette, hogy a lemondásom nem old meg
semmit, mindenki a bűnösség beismerésének tekintené, és
hogy csak egy dolgot tehetek: mondjam el az igazságot.
– Beleértve azt is, hogy mi van a Calame-jelentésben? –
kérdezte a felügyelő.
Erre még Point is elmosolyodott.
– No nem egészen. Amikor már azt hittem, hogy vége a
beszélgetésnek, egyszer csak azt mondja:
– Gondolom, azt is meg fogják kérdezni magától, hogy
olvasta-e a jelentést.
 – Mondom neki, hogy olvastam.
– Én is így vettem ki a szavaiból – mondja erre. – Ez egy
terjedelmes írás, nyilván tele van olyan technikai részletekkel,
amelyek nem sokat mondanak egy jogászembernek. Úgyhogy
célszerűbb azt állítania, hogy csak átfutotta. Most pedig már
nem áll módjában felfrissíteni az emlékezetét. Én csak azért
mondom ezt magának, kedves barátom, nehogy még kínosabb
meglepetések érjék. Ha elmondja, mi van a jelentésben, azzal
belekever az ügybe bizonyos embereket – hogy kiket, az nem
rám tartozik, és nem is érdekel –, és akkor a szemére fogják
vetni, hogy csak vádaskodik, de bizonyítani nem tudja az
állításait. Érti?
Point már harmadszor gyújtotta újra a pipáját, mire a
felesége észbe kapott:
– Pipázzon csak maga is nyugodtan, felügyelő úr. Nem
zavar.
– Héttől egyfolytában csörög a telefon. Rengeteg újságíró
faggatózik. Eleinte azt mondtam, hogy nincs közölnivalóm
számukra. Aztán éreztem, hogy egyre fenyegetőbbé válik a
hangjuk, két főszerkesztő személyesen telefonált. Végül
meghívtam mindenkit tizenegy órára az irodámba,
sajtókonferenciára. Előtte azonban még mindenképpen beszélni
szerettem volna magával. Ugye…
Eddig megállta valahogy – talán szeméremből, talán
félelemből vagy babonából –, hogy ne tegye fel a kérdést:
– …ugye még semmit se talált?
Maigret szó nélkül elővette zsebéből a levelet, és átadta
neki. Vajon szándékosan csinálta-e, hogy így adjon nagyobb
nyomatékot a dolognak, s ezzel a miniszternek is visszaadja az
önbizalmát? A mozdulatban mindenesetre volt valami
színpadiasság, ami nem vallott rá.
Point-né nem állt fel a kanapéról, Anne-Marie viszont
odament az apjához, és a válla fölött ő is elolvasta a levelet.
– Ki írta? – kérdezte.
 Maigret nem felelt, hanem Point-hoz fordult:
– Megismeri az írást?
– Emlékeztet valamire, de ismerősnek nem ismerős.
– Ezt a levelet múlt csütörtökön Joseph Mascoulin írta.
– Kinek?
– Jules Piquemalnak.
Egy darabig nem szólt senki. Point átadta a levelet a
feleségének. Mindenki azt latolgatta magában, mi a jelentősége
a leletnek.
Végül Maigret törte meg a csendet, s ahogy a Pasteur úton,
most is amolyan kihallgatásfélébe kezdett.
– Milyen viszonyban van Mascoulinnel?
– Semmilyenben.
– Nem vesztek össze?
– Nem.
Point komolyan, gondterhelten válaszolgatott. Maigret nem
volt jártas a politikában, de ismerte valamennyire a parlamenti
szokásokat. A képviselők általában még akkor is szívélyes –
amolyan fegyverbaráti vagy iskolatársi – kapcsolatban állnak
egymással, ha amúgy más-más pártba tartoznak, és a
nyilvánosság előtt vadul támadják egymást.
– Nincsenek beszélő viszonyban? – kötötte az ebet a
karóhoz Maigret.
Point végigsimította a homlokát.
– Több éve történt, amikor még újonc voltam a
képviselőházban. Nyilván emlékszik rá, hogy akkor újult meg a
Ház; megfogadtuk egymásnak, hogy véget vetünk minden
üzérkedésnek, feketézésnek.
Igen, közvetlenül a háború után az egész ország idealista
lázban égett. Mindenki tisztaságra vágyott.
– A legtöbb kollégám, de legalábbis igen sokan, éppúgy új
ember volt a politikában, akárcsak én.
– De Mascoulin nem.
 – Ő nem. A régiekből is maradtak néhányan, de mindenki
meg volt győződve róla, hogy az újak majd új légkört
teremtenek. Néhány hónap múlva már nem voltam ennyire
bizakodó. A következő két év pedig végképp a kedvemet
szegte. Emlékszel, Henriette? – fordult a feleségéhez.
– Olyannyira – mondta Point-né –, hogy nem is akarta
jelöltetni magát.
– Egy vacsorán, ahol beszélnem kellett, elmondtam, ami a
szívemet nyomta, a sajtó pedig ott volt, és rögzítette a beszédet.
Meglepne, ha most nem dörgölnék az orrom alá néhány
részletét. A piszkos kezekről volt szó benne. Azt fejtegettem,
hogy nem a politikai rendszerünk a hibás, hanem az a légkör,
amelyben a politikusaink kénytelenek élni. De nem akarok
sokáig időzni a dolgon. Talán emlékszik a címre: A cimborák
köztársasága. Mindennap találkozunk. Régi barátokként
rázunk kezet. Néhány hét ülésszak után már mindnyájan
tegeződünk, és apró szívességeket teszünk egymásnak. Napról
napra egyre több emberrel szorítunk kezet, és ha egy kéz nem
tiszta, elnézően vállat vonunk. – Ugyan! Azért derék fickó. –
Vagy: – Muszáj megtennie a választók kedvéért. – Érti, ugye?
Kijelentettem, hogy ha valamennyien egyszer s mindenkorra
elhatároznánk, hogy visszautasítjuk a piszkos kezeket, hogy
nem rázunk kezet az üzérkedőkkel, akkor azonnal megtisztulna
a politikai légkör.
Elhallgatott, majd keserűen folytatta:
– Én ennek megfelelően jártam el. Nagy ívben elkerültem
bizonyos újságírókat meg seftelő üzletembereket, akik
rendszeresen felbukkannak a Bourbon-palota folyosóin. Nem
tettem meg bizonyos szívességeket befolyásos embereknek.
Egyszer aztán a nagy várócsarnokban látom, hogy jön felém
Mascoulin a kezét nyújtva. Úgy tettem, mintha nem venném
észre, és tüntetően az egyik kollégám felé fordultam… Tudom,
hogy ezt sose bocsátotta meg nekem. Az a fajta ember, aki sose
bocsát meg.
 – Ugyanígy járt el Hector Tabard-ral, A Köz Véleménye
főszerkesztőjével is?
– Kétszer-háromszor nem voltam hajlandó fogadni, aztán
nem is próbálkozott tovább. – Az órájára nézett. – Egy órám
van még, Maigret. Tizenegykor szembe kell néznem az
újságírókkal, és válaszolnom kell a kérdéseikre. Arra is
gondoltam, hogy kiadok egy kommünikét, de biztos nem érnék
be annyival. El kell mondanom nekik, hogy Piquemal elhozta
nekem a Calame-jelentést, és hogy aztán elvittem a lakásomra,
mert ott akartam elolvasni.
– És hogy nem olvasta el!
– Igyekszem majd kevésbé kategorikusan fogalmazni. Azt
azonban nehéz, majdhogynem lehetetlen lesz elhitetni velük,
hogy a híres jelentést őrizet nélkül hagytam a lakásomban, és
hogy másnap, amikor elő akartam venni, hogy elvigyem a
miniszterelnök úrnak, már nem volt ott. Senki sem fogja
elhinni. Piquemal eltűnése nem könnyíti meg a helyzetet, sőt.
Azt fogják mondani, hogy így vagy úgy eltávolítottam a terhelő
tanút. Csak úgy úsztam volna meg a dolgot, ha a kezükbe adom
azt a személyt, aki ellopta a dokumentumot… Erre azonban
nem számíthattam – tette hozzá, mintegy mentegetőzve –,
negyvennyolc óra alatt ezt még magától sem várhattam el.
Maga szerint most mit csináljak?
– Add be a lemondásodat – szólt közbe határozottan Point-
né –, és költözzünk vissza La Roche-sur-Yonba. Akik
ismernek, tudni fogják, hogy ártatlan vagy. A többiekkel pedig
ne törődj. Tiszta a lelkiismereted, nem?
Maigret Anne-Marie-ra nézett, és látta, hogy a lány az
ajkába harap. Rájött, hogy Anne-Marie egyáltalán nem osztja
anyja véleményét, az apja visszavonulásával alighanem minden
reménye füstbe menne.
– Mi a véleménye? – fordult Point tétován Maigret-hez.
A felügyelő nem akart ekkora felelősséget vállalni.
– És magának?
 – Én úgy gondolom, ki kell tartanom. Legalábbis akkor, ha
még marad egy szemernyi remény, hogy előkerül a tolvaj.
Ez megint egy közvetett kérdés volt.
– Én mindig reménykedem, az utolsó pillanatig – dünnyögte
Maigret –, különben bele se kezdenék a vizsgálatba. Mivel nem
vagyok ismerős a politikában, több olyan lépésre is időt
vesztegettem, ami feleslegesnek tűnhet. De nem vagyok biztos
benne, hogy tényleg olyan feleslegesek voltak-e ezek a lépések.
Fontosnak érezte, hogy mielőtt Point megjelenne az
újságírók előtt, lelket verjen belé, valamennyire visszaadja az
önbizalmát. Ezért részletesebben vázolta a helyzetet.
– Tudja, miniszter úr, olyan területre léptünk, ahol nem
érzem otthon magam. Eddig úgy kellett volna dolgoznom,
legalábbis elvben, hogy még csak ne is sejtse senki, ennek
ellenére minduntalan a Saussaies utcaiakba ütköztünk.
Akárhová mentek az embereim – a minisztériumhoz, a
titkárnője lakására vagy Piquemalhoz, vagy a
kabinetfőnökéhez –, mindenütt ott szaglásztak a közbiztonság
nyomozói. Eleinte nem értettem, mit keresnek, és azon
gondolkodtam, nem végez-e a két szolgálat párhuzamos
vizsgálatot. Most már úgy gondolom, egyszerűen csak arra
voltak kíváncsiak, hogy mi mit találunk. Nem magát, nem is a
titkárnőjét, nem is Piquemalt vagy Fleuryt figyeltették, hanem
engem meg a munkatársaimat. De amint hivatalossá válik
Piquemal meg a jelentés eltűnése, a nyomozás azonnal a
Bűnügyi Rendőrség hatáskörébe kerül, mert Párizs területén
történt a dolog… Ha eltűnik valaki, annak mindig marad
valami nyoma… A betörőket előbb-utóbb mindig lefülelik.
– Előbb-utóbb! – mosolygott szomorúan Point.
Maigret fölállt, és a szemébe nézett:
– Addig ki kell tartania.
– Az nem csak tőlem függ.
– Elsősorban magától függ.
 – Ha Mascoulin mesterkedik a háttérben, akkor hamarosan
interpellálni fog.
– Hacsak nem arra használja fel, amit tud, hogy a befolyását
növelje.
Point meglepve nézett Maigret-re.
– Hát erről is tud? Azt hittem, hogy nem foglalkozik
politikával.
– Ilyesmi nemcsak a politikában fordul elő, más közegeknek
is megvannak a maga Mascoulinjei. Én úgy gondolom –
szakítson félbe, ha tévednék –, hogy csak egy szenvedélye van,
a hatalom, de hidegvérű ragadozó, aki képes kivárni a
megfelelő pillanatot. Időnként egy-egy visszaélés
leleplezésével vagy egyéb botránnyal vihart kavar a
parlamentben meg a sajtóban.
Point egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta.
– Ezzel a módszerrel szép lassan a könyörtelen igazságtevő
szerepébe tornázta fel magát. Ezért aztán az összes habókos,
fantaszta, megkeseredett, lázongó figura, az össze Piquemal-
féle hozzá fordul, ha valami tisztátalan dolgot fedez fel vagy
vél felfedezni. Gondolom, ő is olyanféle leveleket kap, mint
mi, amikor valami rejtélyes bűntény történik. Őrültek,
szabályos elmeháborodottak, mániákusok irkálnak nekünk,
meg olyanok is, akik ily módon próbálják levezetni valamely
rokonukkal, barátjukkal vagy szomszédjukkal szemben érzett
gyűlöletüket. A tömérdek iromány közt azonban van néhány,
amely használható információkat is tartalmaz, s ezek nélkül ma
is jóval több gyilkos szaladgálna még az utcákon. Piquemal, a
Nagy Magányos, aki már mindenütt kereste az igazságot, az
összes szélsőséges pártnál, az összes vallásban, az összes
filozófiában, pontosan az a fajta ember, akinek meg se fordul a
fejében, hogy a közvetlen főnökeinek adja át a Calame-
jelentést, mert nem bízik bennük. Nem, ő a hivatásos
igazságtevőhöz fordul, mert meggyőződése, hogy különben a
jelentést összeesküvés-szerűen elhallgatják.
 – Ha Mascoulin kezében van a jelentés, miért nem használta
máris fel?
– Azért, amit már mondtam. Időről időre botrányt kell
kavarnia, mert ezzel tartja fenn a hírnevét. De A Köz
Véleményéhez hasonló zsaroló újságocskák sem szokták
közzétenni a birtokukban lévő információkat. Nekik az hoz a
legtöbbet a konyhára, ha nem tálalnak ki. A Calame-jelentés túl
nagy konc, hogysem csak úgy odavessék a közönségnek. Ha
valóban Mascoulin birtokában van, akkor maga szerint hány
embert revolverezhet vele, beleértve Arthur Nicoud-t is?
– Sokat. Több tucatot.
– Isten tudja, hány olyan Calame-jelentés van a kezében,
amit bármikor elővehet, s amelynek segítségével egyszer még
eléri a célját, ha már elég erősnek érzi magát.
– Erre én is gondoltam – vallotta be Point. – És éppen ettől
félek a legjobban. Ha őnála van a jelentés, akkor biztos helyre
tette, és meglepne, ha megtalálnánk. Márpedig ha nem kerítjük
elő, vagy nincs egyértelmű bizonyítékunk, hogy X. Y.
megsemmisítette, akkor az én becsületemnek vége, mert engem
fognak vádolni, hogy eltüntettem.
Maigret látta, hogy Point-né elfordítja a fejét, mert egy nagy
könnycsepp buggyant ki a szeméből. Point is észrevette,
elakadt a szava.
– Anya! – szólt rá Anne-Marie az anyjára.
Point-né megrázta a fejét, hogy nem történt semmi, majd
gyorsan távozott a helyiségből.
– Na látja! – mondta a férje, mintha a dolog nem is
igényelne kommentárt.
Maigret-re talán a drámai hangulat volt hatással,
mindenesetre szokásával ellentétben magabiztosan jelentette
ki:
– Nem ígérhetem, hogy megtalálom a jelentést, de azt igen,
hogy elkapom azt, aki behatolt a lakásba, és ellopta. Ez a
szakmám.
 – Gondolja, hogy sikerül?
– Biztos vagyok benne – állt fel.
– Lekísérem – dünnyögte Point, majd a lányához fordult. –
Szaladj anyádhoz, és mondd el neki is, hogy mit mondott a
főfelügyelő úr. Jót fog tenni neki.
Ismét tekergőztek a minisztérium labirintusában. Point
irodájában a telefonáló Blanche kisasszonyon kívül most
másvalaki is ott volt: egy magas, sovány, ősz hajú, jó
megjelenésű férfi válogatta szét a postát.
– Bemutatom Jacques Fleuryt, a kabinetfőnökömet…
Maigret főfelügyelő…
Maigret-nek úgy rémlett, látta már valahol ezt az embert,
alighanem valamelyik kávéházban vagy vendéglőben. Igen
elegáns volt, ami csak még jobban kiemelte a miniszter
elhanyagolt öltözetét. Az a fajta ember volt, akit a champs-
élysées-i bárokban lehet látni csinos nők társaságában.
A keze száraz volt, a kézfogása férfias. Távolról
fiatalabbnak, energikusabbnak tűnt, közelebbről azonban már
látszott, hogy karikás a szeme, a szája pedig lefittyed a
fáradtságtól, habár ezt ideges mosolygással próbálja leplezni.
– Hányan vannak? – kérdezte Point az előszoba felé intve.
– Vagy harmincan. Itt vannak a külföldi újságok tudósítói is.
És még mindig jönnek.
Maigret meg a miniszter összenézett. Maigret bátorítóan
odakacsintott, mintha azt mondaná: Kitartás!
– Az előszobán át megy ki? – kérdezte Point.
– Úgyis megmondja nekik, hogy én folytatom a nyomozást,
úgyhogy nincs jelentősége. Sőt.
Érezte, hogy Blanche kisasszony még mindig bizalmatlanul
méregeti: szemlátomást nem tudja eldönteni, miként
vélekedjen róla. De talán látva, hogy főnöke nyugodtabb, mint
volt, kezdett arra hajlani, hogy Maigret szerepvállalása inkább
használ az ügynek.
 Amikor a felügyelő áthaladt az előszobán, először a fotósok
rohanták meg, ő pedig meg se próbálta kikerülni őket. Aztán a
riporterek halmozták el kérdésekkel.
– Ön foglalkozik a Calame-jelentéssel?
– Néhány perc múlva a miniszter úr felelni fog a kérdéseikre
– hárította el őket mosolyogva Maigret.
– Nem tagadja, hogy foglalkozik az üggyel?
– Nem tagadok én semmit.
Néhányan utána mentek a márványlépcsőn, remélve, hogy
sikerül nyilatkozatra bírniuk.
– Kérdezzék meg a miniszter úrtól – ismételgette Maigret.
Egyikük megkérdezte:
– Ön úgy hiszi, hogy Piquemalt meggyilkolták?
Ezt a hipotézist először fogalmazták meg ilyen nyíltan.
– Ismerik a kedvenc válaszomat: Én nem hiszek semmit.
Még néhány fénykép készült róla, aztán végre sikerült
beülnie a kocsiba. Lapointe, amíg várt rá, az újságokat
olvasgatta.
– Hová megyünk? Vissza a rendőrségre?
– Nem, a Pasteur útra. Mit írnak az újságok?
– Főleg Piquemal eltűnésével foglalkoznak. Az egyik, már
nem tudom, melyik, meginterjúvolta Calame feleségét. A nő
továbbra is abban a lakásban lakik, amelyben a férjével is élt, a
Raspail úton. A jelek szerint kardos kis nőszemély, jól
odamondogatott nekik, és nem próbált kitérni a kérdések elől.
A jelentést nem olvasta, de arra jól emlékszik, hogy a férje úgy
öt évvel ezelőtt több hetet töltött Felső-Szavojában. Amikor
visszajött, nagyon aktív életet élt, sokszor késő estig dolgozott.
– Soha annyi telefonja nem volt – nyilatkozta az özvegy. –
Rengetegen jöttek hozzá, olyanok is, akiket korábban sose
láttunk. Gondterhelt volt, nyugtalan. Amikor megkérdeztem
tőle, miért ilyen zaklatott, azt mondta, hogy a munkája meg a
felelősség miatt. Az idő tájt sokat emlegette a felelősséget. Az
volt az érzésem, hogy valami nyomasztja. Tudtam, hogy beteg.
Már egy évvel azelőtt megmondta nekem az orvos, hogy rákja
van. Emlékszem, egyszer így sóhajtott: ,Istenem, milyen nehéz
eldönteni, hogy mi az ember kötelessége!’
A Vaugirard utcában haladtak, lépésben, mert egy busz volt
előttük.
– Kolumnás cikk – tette hozzá Lapointe.
– És mit csinált a férje papírjaival?
– Mindent úgy hagyott, ahogy volt, és ma is ugyanolyan
rendszeresen takarít a dolgozószobájában, mint annak előtte.
– Az utóbbi időben nem voltak látogatói?
– De, kettő is – nézett Lucas csodálattal a főnökére.
– Piquemal?
– Igen. Ő volt az első, úgy egy hete.
– Ismerték egymást?
– Elég jól. Még Calame életében gyakran jött tanácsot kérni
a professzortól. A nő szerint matematikával foglalkozott. Azzal
állított be, hogy szeretné megkeresni az egyik munkáját, amit
valaha odaadott a professzornak.
– Megtalálta?
– Volt nála egy aktatáska. A nő magára hagyta az irodában.
Amikor egy jó óra múlva kijött, a nő megkérdezte, hogy
megtalálta-e, ő meg azt felelte, hogy nem, úgy látszik, sajnos
elveszett az írása. A nő nem nézett bele a táskájába, nem
gondolt semmi rosszra. Csak két nappal később derült ki…
– És ki volt a második látogató?
– Egy negyvenesforma férfi, aki azt állította, hogy Calame
régi tanítványa, és azt kérdezte, megvannak-e még a professzor
úr dossziéi. Ő is közösen végzett munkákra hivatkozott.
– És a nő beengedte az irodába?
– Nem. Legalábbis különösnek találta az egybeesést, és azt
felelte, hogy a férje minden irata az Út- és Hídépítő Mérnöki
Egyetemen maradt.
– Adott személyleírást a második látogatóról?
 – Az újság erről nem tesz említést. Ha adott, akkor a riporter
megtartotta magának az értesülést, és most alighanem maga
nyomozgat az ügyben.
– Húzódj a járdához. Itt vagyunk.
Nappal a Pasteur út ugyanolyan nyugalmas volt, mint
éjszaka, ugyanazt a békés középosztálybeli hangulatot
árasztotta.
– Megvárjam?
– Gyere velem. Lehet, hogy munkánk lesz.
A házmesterfülke üveges ajtaja a folyosón balra volt. A
házmesterné (disztingvált, idősebb hölgy) fáradtnak látszott.
– Hát ez meg mi? – kérdezte a két férfitól, föl sem állva,
miközben egy vörös macska leugrott az öléből, és
odadörgölőzött Maigret lábához.
A felügyelő illedelmesen bemutatkozott, még a kalapját is
levette.
– Point úr bízott meg, hogy vizsgálatot végezzek, két nappal
ezelőtt ugyanis betörtek hozzá.
– Betörtek? Itt a házban? És nekem nem szólt róla?
– Majd személyesen is megerősíti, ha lesz ideje rá, de ha
kételyei vannak, telefonáljon neki nyugodtan.
– Nem szükséges. Tekintve, hogy ön főfelügyelő, hinnem
kell önnek. Elképesztő, hogy ilyesmi történt. Ez egy nyugalmas
ház. Harminc éve, amióta itt vagyok, nem is járt itt soha a
rendőrség.
– Szeretném, ha visszaemlékezne a keddi napra, főleg a
délelőttre.
– Kedd… Várjon csak… Az tegnapelőtt volt.
– Igen. Előző este a miniszter úr hazajött a lakásába.
– Ezt ő maga mondta el önnek?
– Nemcsak hogy elmondta, hanem itt találkoztunk, a
lakásán. Ön nyitott nekem kaput este tíz óra után.
– Már rémlik, igen.
– Nem sokkal utánam ő is távozott.
 – Igen.
– Éjjel másnak is nyitott kaput?
– Biztosan nem. A lakók ritkán jönnek haza éjfél után.
Békés emberek. Ha ilyesmi történt volna, arra emlékeznék.
– Reggel hány órakor szokta kinyitni a kaput?
– Fél hétkor, néha csak hétkor.
– Azután itt tartózkodik a házmesterlakásban?
A lakás egyetlen helyiségből állt, volt benne egy gáztűzhely,
egy kerek asztal, falikút és egy sötétpiros ágyterítővel letakart,
elfüggönyözhető ágy.
– Kivéve amikor a lépcsőházat takarítom.
– Hány órakor szokott takarítani?
– Kilenc előtt soha. Előbb felviszem a postát, és azt fél
kilenckor szoktam.
– Mivel a liftnek üveges az oldala, gondolom, ha a
lépcsőházban tartózkodik, látja, ki megy föl vagy jön le.
– Igen. Megszokásból is odanézek.
– Aznap reggel látott valakit fölmenni a negyedikre?
– Biztosan nem.
– És délelőtt vagy akár kora délután senki sem kérdezte meg
öntől, hogy otthon van-e a miniszter úr?
– Senki. Csak telefonáltak.
– Önnek?
– Nem. A lakására.
– Akkor honnan tudja?
– Onnan, hogy éppen a lépcsőházban voltam a negyedik
meg az ötödik emelet között.
– Ez hánykor történt?
– Talán tízkor? De lehet, hogy egy kicsit előbb. A lábam
miatt már nem tudok gyorsan dolgozni. Hallottam, hogy
megszólal a telefon. Sokáig csörgött. Aztán egy negyedóra
múlva, amikor végeztem a takarítással, és lejöttem, megint
telefonáltak, még morogtam is: Már megint csöng!
– És azután?
 – Semmi.
– Visszajött a fülkébe?
– Hogy megmosakodjak.
– Az épületből nem ment ki?
– De, minden reggel ki szoktam menni egy negyedórára-
húsz percre bevásárolni. A fűszeres itt van egy ugrásra, a hentes
meg az utca végében. A fűszerestől is látom, ki jön be vagy
megy ki. Én mindig szemmel tartom a házat.
– És a hentestől?
– Onnan nem látom, de nem szoktam sokáig maradni.
Egyedül élek a macskámmal. Majdnem mindig ugyanazokat a
dolgokat vásárolom. Az én koromban már nincs nagy étvágya
az embernek.
– Nem tudja, pontosan hány órakor volt a hentesnél?
– Hát egészen pontosan nem. Van ugyan egy nagy óra a
kassza fölött, de azt nem szoktam megnézni.
– Amikor visszaért, nem látott kimenni olyasvalakit, akit
nem látott bejönni?
– Nem emlékszem. Nem. A kijövőkkel nem szoktam
törődni, inkább csak azokkal, akik bejönnek, ez persze a
lakókra nem áll, mert mindig tudnom kell, hogy itthon vannak-
e vagy sem. Állandóan jönnek szállítók, gázszerelők,
porszívóárusok…
Maigret látta, hogy semmi mást nem fog megtudni tőle, de
különben is, ha valami később mégis az eszébe jut, úgyis maga
fog szólni.
– Most a felügyelő úrral végigkérdezzük a lakókat – mondta
Maigret.
– Ahogy óhajtják. Meglátják majd, hogy derék emberek,
kivéve talán csak a harmadikon lakó öregasszonyt, mert az…
Most, hogy megint rutinmunkát kellett végezni, Maigret
jobban elemében érezte magát.
– Mielőtt elmegyünk, benézünk önhöz – ígérte.
 Még arra is volt gondja, hogy búcsúzóul megsimogassa a
macska fejét.
– Te foglalkozol a bal oldali lakásokkal – mondta aztán
Lapointe-nak –, én meg a jobb oldaliakkal. Világos, hogy mit
keresek? – És kedélyesen hozzátette: – Hát akkor, munkára,
öregfiú!
 HATODIK FEJEZET

Ebéd a Filet de Sole-ban

Már majdnem becsöngetett az első ajtón, de meggondolta

magát, és Lapointe felé fordult, aki már szintén a csengő felé
nyúlt a túloldalon.
– Nem vagy szomjas?
– Nem, főnök.
– Hát akkor csak rajta. Mindjárt visszajövök.
Éppenséggel a házmesternétől is elintézhette volna azt a
telefont, ami az eszébe jutott. De jobb, ha nincs tanú, és
különben sem árt egy pohár ital, mondjuk, fehérbor.
Csak jó száz méterrel odébb talált kocsmát. Az apró
helyiségben a tulajon kívül egy lélek sem volt.
– Egy pohár fehéret – rendelt.
Aztán meggondolta magát.
– Inkább egy Pernod-t.
Az ánizslikőr jobban illett a hangulatához, az időjáráshoz, az
ivó szagához, a tiszta kiskocsmához, amelybe, úgy látszik,
senki sem jár.
Előbb megvárta, hogy kiszolgálják, felhajtotta az ital felét,
és csak aztán ment oda a telefonfülkéhez.
Amikor az ember az újságokban olvas egy-egy
nyomozásról, az lehet az érzése, hogy a rendőrség
nyílegyenesen halad, kezdettől fogva tudja, honnan hová tart.
Az események logikus láncot alkotnak, akár egy színdarabban,
ahol meghatározott rend szerint lépnek színre a szereplők.
Arról már ritkábban esik szó, mennyit mászkálnak
feleslegesen, hogyan jutnak minduntalan zsákutcába, hogyan
telefonálgatnak vaktában jobbra-balra.
 Maigret egyetlen olyan nyomozást se tudott volna említeni,
amelynek során – legalábbis egy darabig – ne toporgott volna
egy helyben.
Reggel nem volt ideje beszámoltatni Lucas-t, Janvier-t meg
Torrence-t, de olyan nagyon nem is bánta, mert úgy gondolta,
hogy amivel megbízta őket, annak mára már nincs is
jelentősége.
– Halló, Bűnügy? Kapcsolja, kérem, Lucas-t! Ha nincs bent,
adja Janvier-t.
Lucas szólt bele a kagylóba.
– Maga az, főnök?
– Igen. Először is van egy sürgős munka a számodra. Keríts
valahonnan egy fényképet Piquemal-ról, tudod, aki az Út- és
Hídépítő Mérnöki Egyetemen dolgozik. A szállodai szobában
nem érdemes keresgélned, ott ugyanis nincs. Meglepne viszont,
ha az egyetemen nem volna egy olyan tabló, amivel aztán a
bűnügyi nyilvántartóban ne tudnának kezdeni valamit…
Csipkedjék magukat. Még nem késő, hogy a fénykép
megjelenjen a délutáni újságokban. És továbbítsák azonnal az
összes rendőrőrsre. Hogy ne maradjon ki semmi, vess egy
pillantást a Törvényszéki Orvostani Intézetre is.
– Értettem, főnök.
– Van valami újdonság?
– Megtaláltam a Marcelle nevezetű nőt, a teljes neve
Marcelle Luquet.
Maigret már eldöntötte magában, hogy ezt a szálat ejti, de
nem akarta, hogy Lucas úgy érezze, hiába dolgozott.
– Igen, és?
– Korrektorként dolgozik a Croissant utcai nyomdában, az
éjszakai műszakban. Sem A Köz Véleményét, sem a Glóbuszt
nem ott nyomják. Hallott Tabard-ról, de személyesen nem
ismeri. Mascoulinnel még sosem találkozott.
– Beszéltél vele?
 – Meghívtam egy tejeskávéra a Montmartre utcába. Rendes
nő. Egyedül élt, amíg össze nem ismerkedett Fleuryvel.
Szerelmes lett belé. Még most is az. Nem haragszik rá, amiért
otthagyta, és ha Fleury holnap hívná, minden további nélkül
visszamenne hozzá. Szerinte Fleury egy nagy gyerek, akinek
segítségre meg szeretetre van szüksége. Azt állítja, hogy képes
ugyan gyerekes kis csalásokra, de igazán nagy disznóságot
soha nem csinálna.
– Ott van a közeledben Janvier?
– Igen.
– Beszélni akarok vele.
Janvier-nek semmi mondanivalója nem volt. Éjfélig ott
ácsorgott a Vaneau utcai ház előtt, amíg Torrence le nem
váltotta.
– Blanche Lamotte egyedül jött haza, gyalog, este tizenegy
körül, fölment a lakásába, és még egy fél óráig égette a
villanyt.
– A Saussaies utcaiak közül senki nem volt a közelben?
– Senki. Meg tudtam volna számolni, hányan jöttek hazafelé
moziból vagy színházból.
Torrence-nak még nyugodtabb éjszakája volt. Egész éjjel
csak hét járókelőt látott a Vaneau utcában.
– Reggel hatkor gyújtott lámpát. Gondolom, korán kel, és
akkor takarít. Nyolckor ment el hazulról, és a Saint-Germain út
felé indult.
Maigret odament a pulthoz, ott itta meg a maradék Pernod-
ját, és mivel úgy találta, hogy túl hígra sikeredett, megivott
még egyet, miközben a pipáját tömte.
A Pasteur úton lévő házba visszaérve hallotta, hogy
Lapointe már a harmadik lakásnál tart, és szép nyugodtan
nekilátott a munkának.
Néha nagyon sokáig tart a kikérdezés. Csak nők voltak
otthon, többnyire takarítottak. Kinyitották, és máris
visszacsukták az ajtót, mert azt hitték, hogy valami masinát
akarnak a nyakukba sózni vagy biztosítási ügynökök. A
„rendőrség” szóra pedig mind hátrahőköltek.
Miközben hallgatták Maigret mondókáját, másutt járt az
eszük, fél füllel a tűzre tett ételre, a földön játszó kisgyerekre,
az üresen járó porszívóra figyeltek. Néhányukat zavarta, hogy
pongyolában lepték meg őket, és gépiesen igazgatták a hajukat.
– Próbáljon meg visszaemlékezni, hogy kedd reggel…
– Kedden, igen…
– Ajtót nyitott-e tíz óra és dél között?
Az első nő, akinél Maigret próbálkozott, nem volt otthon
kedden, a kórházban volt, mert operálták a nővérét. A második,
egy fiatal anya, aki fél kézzel a derekán tartotta a kisbabáját,
folyton összekeverte a keddet meg a szerdát.
– Igen, itt voltam. Reggelenként mindig itt vagyok. Késő
délután megyek el bevásárolni, amikor a férjem már itthon van.
– Nem nyitott ajtót?
Végtelen türelemmel, szép lassan kellett visszavezetni őket
a kedd reggel hangulatába. Ha előkészítés nélkül nekik
szegezte volna a kérdést, hogy Látott-e a liftben vagy a
lépcsőházban egy idegen személyt, aki fölment a negyedikre?,
akkor jóhiszeműen biztos azt felelték volna, hogy nem, és nem
erőltették volna az agyukat.
A harmadikon Maigret utolérte Lapointe-ot, mert a
másodikon, a bal oldali lakásban nem talált senkit.
A bérlők, a ház képére és hasonlatosságára, békés életet
éltek. Emeletenként változott ugyan a szag, más és más volt a
tapéta színe, de mindenütt ugyanolyan becsületes, dolgozó
emberek laktak, akik mindig egy kicsit megrémülnek a
rendőrségtől.
Maigret éppen egy süket öregasszonnyal kínlódott, aki nem
engedte be, és minden kérdést hangosan elismételtetett. A
felügyelő közben hallotta, mit mond Lapointe a szemközti ajtó
mögött.
 – Már miért kéne ajtót nyitnom magának? – kiabálta a süket
öregasszony. – Biztos az az undok házmesterné vádol, hogy
leskelődöm a lakók után.
– Nem, asszonyom. Semmivel sem vádolják önt.
– Hát akkor mit keres nálam a rendőrség, miért faggatózik?
– Próbáljuk kideríteni, hogy járt-e itt egy férfi…
– Miféle férfi?
– Egy olyan férfi, akit nem ismerünk, de keresünk.
– Mit keresnek?
– Egy férfit.
– Miért, mit csinált?
Maigret próbálta még egy darabig megértetni magát, de
ekkor kinyílt a szemközti ajtó. Lapointe intett neki, hogy újság
van, mire gyorsan búcsút vett a mérges vénasszonytól.
– Bemutatom Madame Gaudryt, főnök. A férje az Italien
úton dolgozik egy bankban. A fia ötéves.
Maigret csak most vette észre, hogy hátulról egy kisfiú
kapaszkodik két kézzel a nő ruhájába.
– Reggel néha elküldi a srácot a környékre valamelyik
boltba, de csak olyanba, amelyik az utca innenső oldalán van.
– Nem engedem, hogy egyedül átmenjen az úttesten. Ha
odakint van, mindig nyitva hagyom az ajtót. Úgyhogy
kedden…
– Hallotta, hogy valaki megy föl?
– Igen. Vártam Bobot. Először azt hittem, hogy ő az. Az
emberek többnyire a liftet használják, de neki még nem
engedem.
– Pedig tudnám használni! – szólt közbe a kisfiú. – Egyszer
már elindítottam.
– Meg is kaptad érte a büntetésedet. Egyszóval, kinéztem,
amikor egy férfi haladt el a lépcsőfordulóban, és ment tovább a
negyedikre.
– Ez hánykor lehetett?
– Fél tizenegy körül. Éppen akkor tettem tűzre a ragut.
 – Az illető mondott valamit magának?
– Nem. Először csak hátulról láttam. Bézs színű könnyű
kabát volt rajta, talán ballon, nem nagyon figyeltem oda, és
széles válla volt meg jó vastag nyaka.
Odasandított Maigret nyakára.
– Olyan testes volt, mint én?
A fiatalasszony habozott, elpirult.
– Nem egészen. Fiatalabb volt. Szerintem olyan negyvenes.
Csak akkor láttam az arcát, amikor a fordulóba ért, és
visszanézett. Nagyon nem örült, hogy ott vagyok.
– A negyediken megállt?
– Igen.
– Becsöngetett valahová?
– Nem. Bement Point úr lakásába, némi időbe telt, amíg ki
tudta nyitni.
– Több kulcsot próbálgatott?
– Azt nem mondanám, de mintha nem lett volna ismerős
neki a zár.
– Látta, amikor kijött?
– Nem láttam, mert liften ment le.
– Sokkal később?
– Tíz perc se volt.
– Maga végig itt állt kint az ajtóban?
– Nem. Csak Bob még nem jött meg, és az ajtó résnyire
nyitva volt. Hallottam, hogy fölmegy a lift, megáll a
negyediken, aztán lemegy.
– Azonkívül, hogy testes volt, tudna még mondani róla
valamit?
– Nehéz. Olyan pirosas volt az arca, mint azoknak, akik
szeretnek nagyokat enni.
– Szemüveg?
– Nem hiszem. Egész biztos, hogy nem volt szemüvege.
– Pipázott? Cigarettázott?
 – Nem… Várjon csak… Majdnem biztos vagyok benne,
hogy szivarozott… Azért tűnt fel nekem, mert a sógorom…
Ez teljesen megfelelt annak a személyleírásnak, amit a
Jacob utcai kocsmáros adott a Piquemalt megszólító emberről.
És lehet, hogy ugyanez az ember ment fel Blanche
kisasszonyhoz is a Vaneau utcában.
Egy-két perc múlva lent álltak az utcán.
– Hová megyünk?
– Tegyél ki a rendőrségnél. Aztán menj el a Vaneau utcába,
és derítsd ki, nem szivarozott-e véletlenül az emberünk.
Mire visszaért az irodába, Lucas már szerzett is egy olyan
fényképet, amelyen szerepelt Piquemal, sajnos csak a
háttérben, de elég tiszta volt a kép, hogy a bűnügyi
nyilvántartóban kihozzanak belőle valamit.
Bejelentkezett az igazgatóhoz, és közel fél óráig vázolta
neki a helyzetet.
– Jobb is így! – sóhajtotta a főnök, amikor Maigret a
mondókája végére ért.
– Szerintem is.
– Akkor leszek még nyugodtabb, ha kiderül – ha egyáltalán
megtudjuk valaha –, hogy ki volt az illető.
Mindkettejüknek ugyanaz járt a fejében, de egyikük sem
mondta ki. Lehet, hogy akinek háromszor is a nyomára
akadtak, az a másik cégtől, a Saussaies utcából való? Maigret-
nek voltak ott barátai, különösen egy Catroux nevezetűvel volt
jóban, ő tartotta keresztvíz alá a fiát. De nem akarózott hozzá
fordulnia, mert ha Catroux valóban tudott volna valamit, akkor
igen kényelmetlen helyzetbe került volna.
Piquemal fényképe hamarosan megjelenik a délutáni
újságokban. Az lenne csak a jó hecc, ha miközben ők égen-
földön keresnék, ott kuksolna a közbiztonságiak kezei közt.
Lehet, hogy átmenetileg kivonták a forgalomból, mert túl
sokat tudott.
 De az is lehet, hogy azért vitték be a Saussaies utcára, hogy
valahogy szóra bírják.
Végül is megengedhető csibészség lenne a közbiztonságiak
részéről, ha hagynák, hogy Maigret menjen csak be az erdőbe,
aztán néhány óra múlva bejelentenék, hogy sikerült elfogniuk
Piquemalt.
– Maga persze úgy gondolja, hogy Point becsületes, és nem
hallgat el semmit? – kérdezte a főnök.
– Meg mernék esküdni rá.
– És a környezetében lévők is?
– Az a benyomásom. Tájékozódtam mindegyik felől. Igaz,
nem mindent tudok az életükről, de amit tudok, annak alapján
úgy gondolom, hogy másutt kell keresgélnünk. Az a levél, amit
mutattam…
– Mascoulin?
– Nyilván benne van az ügyben. A levél bizonyítja.
– Mit szándékozik tenni?
– Lehet, hogy nem jutok vele előbbre, de minden
különösebb ok nélkül szeretném közelebbről is megnézni
magamnak. Elmegyek ebédelni a Filet de Sole-ba, állítólag az a
főhadiszállása.
– Vigyázzon.
– Tudom.
Bement a nyomozók irodájába, hogy kiadjon néhány
utasítást. Lapointe nemrég futott be.
– Na, szivarozik?
– Furcsa, hogy egy nő szolgált ezzel a részlettel. A kocsma
tulaja nem tudja megmondani, hogy pipázott, szivarozott vagy
cigarettázott, pedig az illető jó negyedóráig üldögélt a
kocsmájában. Inkább arra hajlik, hogy szivarozott. Blanche
kisasszonyék házmesternéje viszont nagyon határozott.
– Vagyis szivarozik?
– Nem. Cigarettázik. Eldobott egy csikket a lépcsőházban,
aztán eltaposta.
 Amikor Maigret egy órakor belépett a Victoires téri híres
étterembe, egy kis kellemetlen nyomást érzett a szíve tájékán:
ha valaki csak egyszerű állami alkalmazott, nem célszerű ujjat
húznia Mascoulinnel.
A rövidke levélen kívül semmi bizonyítéka nem volt ellene,
azt viszont a képviselő százféleképpen is kimagyarázhatta. Ez
pedig itt Mascoulin saját vadászterülete, Maigret csak amolyan
betolakodó. A főpincér nem is sietett elébe, csak nézte
egykedvűen, amint jött befelé.
– Van szabad asztala?
– Hány személynek?
– Egyedül vagyok.
A legtöbb asztalnál már ültek, folyamatos moraj,
tányércsörgés, pohárcsörömpölés töltötte be a helyiséget. A
főpincér körülnézett, végül odament egy kisebb asztalhoz,
amely a kettős ajtó mellé volt beszorítva.
Három másik asztal is szabad volt, de nyilván azt felelték
volna, hogy azokat már lefoglalták, ami éppenséggel könnyen
elképzelhető volt.
A ruhatárosnő csak akkor ment oda és vette el a felöltőjét
meg a kalapját, amikor Maigret intett neki. Aztán sokáig várnia
kellett, hogy rendelhessen, úgyhogy kedvére körbenézhetett.
Az étterembe fontos személyiségek jártak, szinte kizárólag
férfiak: bankárok, híres ügyvédek, újságírók, politikusok,
többé-kevésbé egyazon körbe tartozó emberek, többen át is
integettek a másik asztalokhoz, amikor észrevettek egy-egy
ismerőst.
Néhányan fölismerték a felügyelőt, s alighanem több
asztalnál is róla pusmogtak egy ideig.
Joseph Mascoulin a jobb sarokban ült, háttal a falnak, a
párnázott padon, Pinard ügyvéd társaságában, aki vad
védőbeszédei miatt majdnem olyan híres volt, mint Mascoulin.
Egy harmadik vendég – idősödő, keskeny vállú, ritkuló ősz
haját előrefésülő férfi – Maigret-nek háttal ült. A felügyelő csak
akkor jött rá (az újságban látott fényképe alapján), hogy
Sauvegrain az, Nicoud sógora és üzlettársa, amikor a férfi
egyszer oldalt fordult.
Közben Mascoulin is felfedezte Maigret-t, és a rostélyost
feledve merőn bámult rá, mintha semmi más érdekes nem
volna a teremben. Először kíváncsiság volt a szemében, aztán
gúny villant benne, és szemlátomást derűsen várta, mit lép a
felügyelő.
Maigret végre megejthette a rendelést, egy kis üveg száraz
fehérbort kért, és nyugodtan pöfékelt tovább, állva a képviselő
tekintetét. Az volt a különbség köztük, hogy Maigret – mint
ilyenkor mindig – látszólag a semmibe bámult. Mintha amire a
tekintete irányul, az éppoly közömbös volna számára, akár az
üres fal, mintha semmi másra nem gondolna közben, csak az
imént megrendelt dieppe-i nyelvhalra.
Csak hézagos ismeretei voltak a Nicoud-féle cég
történetéről. Azt rebesgették, hogy Sauvegrain, a sógor, aki
nővére házasságáig egyszerű akkordmunkás volt, csak névleg a
társaság tagja. Van ugyan egy irodája a République sugárúton,
nem messze Nicoud-étól, nagy, tágas, elegáns iroda, ott is tölti
minden napját, de csak jelentéktelen látogatókat fogad, akiket
úgy küldenek oda neki, hogy ne legyen dolog nélkül.
Ha Mascoulin most nyilvánosan egy asztalnál ül vele, annak
alighanem oka van. Vajon Pinard ügyvéd azért ül ott, mert
Sauvegrain érdekeit képviseli?
Egy főszerkesztő távozóban megállt Maigret előtt, kezet
rázott vele.
– Munkában, munkában? – kérdezte. – Nem emlékszem,
hogy valaha is láttam volna itt – fűzte hozzá, mivel a felügyelő
úgy tett, mintha nem értené, mire céloz.
Tekintete Mascoulinék asztala felé siklott.
– Nem is tudtam, hogy a Bűnügyi Rendőrség effajta
ügyekkel is foglalkozik. Megtalálták már Piquemalt?
– Még nem.
 – És még mindig a Calame-jelentést keresik?
Ezt csúfondárosan kérdezte, mintha a Calame-jelentés csak
egyesek képzeletében létezne, de azt is jelenthette a gunyoros
felhang, hogy Maigret úgyse fogja megtalálni.
– Keressük – felelte kurtán.
Az újságíró már nyitotta a száját, de aztán nem mondta ki,
ami a nyelve hegyén volt, csak barátságosan intett, és kiment.
Az ajtóban csaknem összeütközött egy érkező vendéggel, akit
Maigret valószínűleg nem is vett volna észre, ha nem követi
szemével az újságírót.
Amikor az érkező vendég már éppen lökte volna be a belső
ajtót, észrevette az üvegen át a felügyelőt, s ettől kissé
megzavarodott. Köszönnie kellett volna Maigret-nek, hiszen
évek óta ismerték egymást. Már emelte is a kezét, de aztán
tétován átnézett Mascoulin asztalára, s talán azt remélve, hogy
Maigret még nem vette őt észre, hirtelen sarkon fordult, és
eltűnt.
Mascoulinnek egyetlen mozzanat sem kerülte el a figyelmét,
de pókerarcán semmi sem látszott.
Ugyan mit keres Maurice Labat a Filet de Sole-ban, és miért
fordult vissza, amikor meglátta, hogy Maigret is ott van az
étteremben?
Jó tíz évig a Saussaies utcában dolgozott, és állítólag egy
időben – igaz, nem sokáig – bejáratos volt a miniszterhez.
Aztán egyszer csak jött a hír, hogy beadta a lemondását,
majd hamarosan kiderült, nem egészen önként távozott, hanem
hogy a még nagyobb bajt elkerülje.
Azóta ott sertepertélt az olyan figurák körül, akik a Filet de
Sole-ba meg a többi ilyen helyre járnak ebédelni. Hasonló
helyzetbe jutott társaival ellentétben nem nyitott viszont
magánnyomozó-irodát. Nem tudni, mivel foglalkozik, miből él.
Pedig nemcsak felesége meg gyerekei vannak, van szeretője is,
akinek külön lakást tart fent a Ponthieu utcában, márpedig az
meglehetősen sokba kerülhet.
 Maigret annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy még
az amúgy pompás dieppe-i nyelvhalnak sem szentelt kellő
figyelmet.
Mert hát kézenfekvő, hogy a volt rendőr azért jött a Filet de
Sole-ba, hogy Mascoulinnel találkozzon.
Labat az a fajta ember, aki bizonyára szívesen vállal gyanús
ügyleteket, és nyilván maradtak barátai a Saussaies utcában.
Amikor sarkon fordult, abban bízott netán, hogy ő, Maigret
nem vette észre? Vagy Mascoulin, élve az alkalommal, hogy a
felügyelő épp nem néz oda, intett Labat-nak, hogy ne jöjjön
be?
Ha Labat negyvenéves, köpcös, és szivarozik, akkor a
felügyelő biztos lett volna benne, hogy megtalálta, akit
keresett: azt, aki ott járt a Pasteur úton meg a Vaneau utcában,
és elrabolta Piquemalt.
Csakhogy Labat legfeljebb harminchat éves. Korzikai, és
annak is néz ki. Alacsony, sovány ember, magas sarkú cipőt
hord, hogy magasabbnak látsszon, kackiás bajuszt visel. És
egyfolytában cigarettázik, amiről megsárgult ujjai is
tanúskodnak.
Maigret-t mindazonáltal felvillanyozta a megjelenése, s
most már bánta, hogy eddig a Saussaies utca bűvkörében
mozogtak a gondolatai.
Labat valaha ott dolgozott, de most már nem. Futkározik
még Párizsban néhány tucat régi rendőr, akiktől a közbiztonság
többé-kevésbé hasonló okokból vált meg.
Maigret rögtön elhatározta, hogy megszerzi a listájukat. Már
mozdult, hogy telefonáljon Lucas-nak, de aztán, bármi furcsa,
azért gondolta meg magát, mert nem volt kedve végigvonulni a
termen Mascoulin gunyoros tekintetétől kísérve.
A képviselő nem evett desszertet, már a kávénál tartott.
Maigret sem rendelt desszertet, csak kávét meg konyakot, s
miközben komótosan tömte a pipáját, próbált visszaemlékezni
azokra, akiket a Saussaies utcából ismert. Kicsit úgy érezte
magát, mint amikor az ember keres egy szót, már ott van a
nyelve hegyén, mégse akar az eszébe jutni.
Már amikor először említették neki a testes férfit, s főleg
amikor kiderült, hogy szivarozik, valami mocorogni kezdett az
emlékezetében.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy szinte észre
sem vette, hogy Mascoulin közben felállt, megtörölte a száját a
szalvétával, és néhány szót intézett az asztaltársaihoz.
Pontosabban szólva látta, hogy föláll, eltolja magától az asztalt,
hogy ki tudjon jönni, és szép nyugodtan elindul őfelé, de nem
gondolta, hogy neki ehhez bármi köze lenne.
– Megengedi, főfelügyelő úr? – fogta meg Mascoulin a
Maigret-vel szemben lévő szék háttámláját.
Az arca komoly volt, csak a szája szöglete rángott alig
észrevehetően.
Maigret egy darabig nem tért magához. Erre nem számított.
Még soha nem hallotta Mascoulint. Mélyen zengő, kellemes
hang. Bár Mascoulin inkvizítori ábrázata vajmi kevéssé vonzó,
némely nőket annyira megigéz ez a hang, hogy valósággal
tolonganak a parlamenti karzaton, amikor ő következik
felszólalásra.
– Különös véletlen, hogy idejött. Már éppen fel akartam
hívni.
Maigret csak nézett rá némán, rezzenéstelenül, igyekezett
minél nehezebbé tenni a dolgát, de a képviselő látszólag nem
zavartatta magát.
– Csak most tudtam meg, hogy ön foglalkozik Piquemallal
meg a Calame-jelentéssel.
Viszonylag hangosan beszélt, hogy a közönség is hallhassa;
máris jó néhány asztaltól feléjük fordultak a tekintetek.
– Fontos értesüléseim vannak az ön számára, és úgy
gondolom, hogy hivatalos tanúvallomást kellene tennem.
Kérem, küldje el valamelyik emberét a parlamentbe, hogy
fölvegye a jegyzőkönyvet. Bárki megmondja, hol tartózkodom.
 Maigret még mindig nem szólalt meg.
– Piquemalról szeretnék beszélni, mivel a múlt héten
történetesen kapcsolatban voltam vele.
Maigret-nek ott volt a zsebében Mascoulin levele, s
kapiskálta már, hogy a képviselő miért akar olyan nagyon
beszélni vele.
– Már nem tudom, melyik nap, a titkárom elolvastatott
velem egy levelet abból a halomból, amit mindennap kapok, és
amire ő szokott válaszolni. Piquemal írta, a Jacob utcai szálló
címe szerepelt rajta, már nem emlékszem, mi a neve, valami
tájegységről van elnevezve, ha nem tévedek.
Maigret, nem véve le róla a tekintetét, belekortyolt a kávéba,
majd tovább pöfékelt.
– Mint gondolhatja, százával kapok leveleket mindenféle
emberektől, őrültektől, félőrültektől, becsületes emberektől,
akik valami visszaélésről számolnak be, és a titkárom feladata
– kiváló fiatalember, teljes mértékben megbízom benne –, hogy
kirostálja őket.
Mascoulin arcát fürkészve vajon miért jut eszébe, hogy nem
homokos-e? Pedig soha semmi ilyesmit nem rebesgettek róla.
Ha mégis az, gondosan leplezi. Mindenesetre ez sok mindent
megmagyarázna a jelleméből.
– Piquemal levele őszintének tűnt nekem, és biztos vagyok
benne, hogy önnek is ez lesz róla a benyomása, ha megtalálom,
mert kötelességemnek érzem, hogy elküldjem önnek. Azt írta,
hogy ő az egyetlen ember Párizsban, aki tudja, hol van a
Calame-jelentés, és egyedül ő képes megszerezni. Hozzátette,
hogy azért hozzám, és nem valami hivatalos szervhez fordul,
mert tudja, hogy sok embernek áll érdekében az ügy
eltussolása, és egyedül bennem bízik meg. Már elnézést, de az
ő szavait ismétlem. Mindenesetre válaszoltam neki, és
felajánlottam, hogy találkozzunk.
 Maigret szép nyugodtan elővette a tárcáját, kivette belőle a
parlamenti fejléces levelet, de csak megmutatta, nem nyújtotta
át az asztalon, bár Mascoulin már nyúlt volna érte.
– Ez az a levél?
– Gondolom. Felismerni vélem az írásomat.
Nem kérdezte meg, hogyan jutott a levél Maigret birtokába,
igyekezett semmi meglepetést sem mutatni.
– Látom, jól értesült – jegyezte meg. – Szóval a Croissant
sörözőben találkoztam vele, nem messze a nyomdától,
esténként ott szoktam lebonyolítani a találkozóim egy részét.
Kicsit egzaltált figura, az én ízlésemnek már túlságosan
„harcos”. Hagytam, hadd beszéljen.
– Közölte önnel, hogy a birtokában van a jelentés?
– Nem egészen. Az efféle emberek sohasem ilyen
egyszerűen működnek. Nekik az kell, hogy némi összeesküvés-
színezete legyen a dolognak. Elmondta, hogy az Út- és
Hídépítő Mérnöki Egyetemen dolgozik, régebben
asszisztensként tevékenykedett Calame professzor mellett, és
sejti, hol lehet az a jelentés, amit a professzor annak idején a
clairfond-i szanatóriumról írt. Tíz percig sem tartott az egész,
mert nekem még ki kellett javítanom a cikkem korrektúráját.
– Piquemal később el is vitte magának a jelentést?
– Többször nem találkoztunk. Felajánlotta, hogy hétfőn
vagy kedden, de legkésőbb szerdán odaadja. Én azt feleltem,
hogy nem akarom – ön nyilván érti, miért –, hogy a
dokumentum átmenjen a kezemen. A jelentés valóságos
bomba, ez mára már bebizonyosodott.
– Mit tanácsolt neki, kinek adja oda?
– A főnökeinek.
– Vagyis a dékánnak?
– Azt hiszem, nem részleteztem. Talán elhangzott részemről
a „miniszter” szó is, mert az ugrott be nekem.
– Piquemal nem telefonált magának?
– Tudtommal nem.
 – Nem próbált találkozni önnel?
– Ha próbálta, nem sikerült neki, mert, mint már említettem,
azóta csak az újságokból hallottam felőle… A jelek szerint
megfogadta a tanácsomat, kicsit túl is lőtt a célon, mert
közvetlenül a miniszterhez fordult. Amikor hallottam, hogy
eltűnt, rögtön elhatároztam, hogy értesítem önt az esetről. Ez
most megtörtént. Tekintettel az ügy lehetséges visszhangjára,
szeretném, ha a tanúvallomásom annak rendje s módja szerint
jegyzőkönyvbe kerülne. Ha tehát ma délután…
Nincs mit tenni. Maigret kénytelen lesz elküldeni valakit,
hogy vegye fel a tanúvallomását. Biztos volt benne, hogy
Mascoulin majd nagy feneket kerít a dolognak, és odacsődít
néhány újságírót meg kollégát. Nem rossz módszer Auguste
Point befeketítésére…
– Köszönöm – felelte kurtán. – Megteszem a szükséges
lépéseket.
Mascoulin kissé elbizonytalanodott, mintha nem erre
számított volna. Azt képzelte netán, hogy a felügyelő majd
keresztkérdéseket tesz fel neki, de legalábbis valami módon
hangot ad a kételkedésének?
– Csak a dolgomat teszem – mondta Mascoulin. – Ha
tudtam volna, hogy az események ilyen fordulatot vesznek,
már előbb fölkeresem.
Egyfolytában szerepet játszott, sőt – Maigret meg mert
volna esküdni rá – ezt még csak nem is titkolta. Mintha azt
mondaná: Most túljártam az eszeden. Na, erre mit lépsz?
Maigret hibázott volna? Bizonyos szempontból
kétségtelenül, mert semmit sem nyerhetett, annál többet
veszíthetett, amikor szembeszállt egy olyan minden hájjal
megkent, nagy hatalmú emberrel, mint Mascoulin.
A képviselő felállt, nyújtotta a kezét. A felügyelőnek eszébe
villant Point meg a piszkos kezek története.
 Nem volt ideje mérlegelni a dolgot, felkapta az amúgy már
üres kávéscsészéjét, és az ajkához emelte, nem véve tudomást a
feléje nyújtott kézről.
A képviselőnek elkomorult a tekintete. A szája sarka most
még feltűnőbben rángatózott.
– Viszontlátásra, Maigret úr.
Vajon szándékosan mondta olyan nyomatékosan, hogy úr, és
hagyta el a főfelügyelő megszólítást? Ha igen, akkor ez alig
burkolt fenyegetés, azt jelenti, hogy Maigret már nem sokáig
élvezheti a beosztását.
Nézte, ahogy visszamegy a helyére, odahajol az
asztaltársaihoz, közben pedig gépiesen odaszólt a pincérnek:
– Főúr! Fizetek.
Legalább tíz olyan személy bámulta mereven, akik így vagy
úgy jelentős szerepet játszottak az ország életében.
A konyakot úgy itta meg, hogy észre sem vette,
mindenesetre kint az utcán érezte szájában a zamatát.
 HETEDIK FEJEZET

A felügyelő taxizgat

Nem először állított be így, inkább barátként, mint

főnökként. Besétált a nyomozók szobájába, kalapját
hátracsapta, aztán letelepedett egy asztalhoz, sarkához
veregette a pipáját, hogy kihulljon belőle a hamu, majd
ráérősen tömni kezdte. Úgy járatta végig a szemét rajtuk, mint
egy családapa, aki este, hazaérve örül, hogy ismét otthon van,
és elégedetten veszi számba a családját.
Csak egy idő múlva szólalt meg:
– Fogadok, Lapointe fiam, hogy benne lesz a képed az
újságokban.
Lapointe kicsit hitetlenkedve kapta fel a fejét, próbálta
leplezni a zavarát. Maigret kivételével, aki már szokva volt
hozzá, titkon valamennyiüknek repesett a lelke, ha megjelent a
fényképük az újságban. De persze mindig úgy tettek, mintha
bosszankodnának:
No hisz, ha ekkora felhajtást csinálnak, hogyan tudok majd
észrevétlenül figyelni?
A többiek is hegyezték a fülüket. Ha Maigret a közös
irodában akar beszélni Lucas-val, akkor az annyit jelent, hogy
a mondanivalója mindnyájukat érinti.
– Fogj egy gyorsírótömböt, és menj el a képviselőházba.
Egészen biztos nagyon könnyen meg fogod találni Mascoulin
képviselő urat, sőt meg lennék lepve, ha nem venné körül
magát egy csomó illusztris személyiséggel. Tanúvallomást fog
neked tenni, jegyezd le gondosan. Aztán gyere vissza, gépeld
le, és tedd az asztalomra.
 A délutáni újságok kilógtak a zsebéből, mindegyiken ott volt
címoldalon Auguste Point meg az ő fényképe. De épp csak egy
pillantást vetett rájuk, nagyjából úgyis tudta, mi következhet a
nagybetűs címek után.
– Más feladat? – kérdezte Lapointe, miközben kivette a
felöltőjét meg a kalapját a szekrényből.
– Egyelőre nincs.
Maigret elgondolkodva pipázgatott.
– Figyeljetek ide, fiúk…
A nyomozók fölkapták a fejüket.
– Próbáljatok visszaemlékezni, hogy a Saussaies utcából
kiket rúgtak ki, illetve kik kényszerültek távozni.
– Az utóbbi időben? – kérdezte Lucas.
– Mindegy, mikor. Mondjuk, az utóbbi tíz évben.
– Hát egy csomóan! – szólalt meg Torrence.
– Mondjál neveket.
– Baudelin. Aki most egy biztosítótársaságnak nyomoz.
Maigret megpróbálta fölidézni magában Baudelint:
nagydarab, sápadt fiú, és nem azért kellett távoznia, mert
becstelenséget vagy indiszkréciót követett volna el, hanem
mert inkább a betegségek kieszelésében, semmint a munkája
ellátásában tett nagy leleményességről tanúbizonyságot.
– Tovább!
– Falconet.
Ő már túl volt az ötvenen, és azért küldték idő előtt
nyugdíjba, mert rákapott az ivásra, és teljesen megbízhatatlan
lett.
– Mást.
– A kis Valencourt.
– Nem jó, kicsi.
Végül is sokkal kevesebbet találtak, mint eleinte gondolták,
és Maigret, felidézve magában az illetőt, egyre rázta a fejét.
– Ez se stimmel. Egy testes fickót keresek, majdnem olyan
testes, mint én.
 – Fischer.
Nagy nevetés támadt, mert Fischer megvolt vagy százhúsz
kiló.
– Kösz! – mordult rá Maigret.
Egy darabig még ott maradt velük, aztán sóhajtva felállt.
– Lucas! Telefonálj, légy szíves, a Saussaies utcába, és kérd
Catroux-t a telefonhoz.
Most, hogy már csak olyanokkal foglalkozott, akik távoztak
a közbiztonságtól, nem érezte úgy, hogy szakmai titkot kér a
barátjától. Catroux húsz éve dolgozik a Saussaies utcában,
úgyhogy könnyebben válaszol a kérdésre, mint a bűnügyesek.
A többiek érezték, hogy Maigret-nek már van valami
elképzelése, igaz, még nem áll össze teljesen a kép. Tettetett
mogorvasága, látszólag üresen rájuk meredő tekintete arra
vallott, hogy most már tudja, merrefelé kell keresgélnie.
Váltig gyötörte az agyát, hogy eszébe jusson az a név,
amelyik már-már ott volt a nyelve hegyén. Lucas közben
telefonált, igen bizalmas hangon beszélt valakivel, úgy látszik,
egy barátjával.
– Nincs benn Catroux, főnök.
– Csak azt ne mondd, hogy valahol az isten háta mögött
nyomoz.
– Beteg.
– Kórházban van?
– Otthon.
– Elkérted a címét?
– Azt hittem, tudja, főnök.
Maigret valóban jóban volt Catroux-val. Ennek ellenére még
sosem voltak egymás lakásán. Maigret csak annyira
emlékezett, hogy egyszer a háza előtt rakta ki a kollégáját,
valahol a Batignolles út vége felé, meg arra, hogy egy vendéglő
is volt ott a kaputól jobbra.
– Lehozták Piquemal fotóját?
– A második oldalon.
 – Senki sem telefonált vele kapcsolatban?
– Egyelőre senki.
Átment a szobájába, állva kibontott néhány levelet, átvitt
Torrence-nak egy halom iratot, aztán lement az udvarra, hogy
beüljön valamelyik rendőrségi kocsiba. Végül úgy döntött,
inkább taxival megy, mert bár teljesen ártatlan látogatást
szándékozott tenni, célszerűbbnek ítélte, ha nem áll oda
Catroux lakása elé egy Quai des Orfèvres-i kocsival.
Először eltévesztette a házat, mert most már két vendéglő is
volt ott egymástól ötven méterre. Megkérdezte a házmesternét:
– Catroux úr?
– A másodikon jobbra. A liftet javítják.
Becsöngetett. Amikor ajtót nyitottak neki, nem ismerte meg
Catroux feleségét, az asszony viszont azonnal megismerte.
– Jöjjön be, Maigret úr.
– A férje ágyban van?
– Nem, a fotelben. Csak egy jó nagy nátha. Tél elején szokta
elkapni. Most a tél végén kapta el.
A falon a gyerekek képei sorakoztak, egy fiú meg egy lány
volt látható minden életkorban. Most már mindkettő családot
alapított, úgyhogy néhány unoka is gyarapította a kollekciót.
– Maigret? – szólt ki vidáman Catroux a szobából, mielőtt
még a felügyelő belépett volna.
Nem igazi nappali volt, csak egy nagyobb szoba, de
szemlátomást nagyrészt ott zajlott a család élete. Catroux
vastag háziköntösben ült az ablak mellett, térdén egy halom
újsággal, néhány újság hevert a mellette lévő széken is, egy
asztalkán pedig egy csésze gyógytea gőzölgött. Cigarettát
tartott a kezében.
– Hagynak dohányozni?
– Pszt! Ne adj lovat a feleségem alá! Csak egy-egy slukkot
szívok, hogy érezzem az ízét.
Be volt rekedve, látszott a szemén, hogy lázas.
 – Vedd le a kabátod. Itt biztos nagyon meleg van. A
feleségem azt akarja, hogy izzadjak. Ülj le.
– Hozhatok valamit, Maigret úr? – kérdezte az asszony.
Maigret csodálkozva állapította meg magában, hogy milyen
öregecske. Catroux meg ő nagyjából egyidősek, de az ő
felesége sokkal fiatalosabb.
– Hát persze, Isabelle. Ne kérdezz, hanem hozd be a
butykost, amelyikben a legjobb calvados van.
A két férfi zavartan hallgatott. Catroux természetesen
tisztában volt vele, hogy bűnügyes kollégája nem azért jött föl
hozzá, hogy érdeklődjön az egészségéről, és talán kínosabb
kérdésekre számított, mint amilyeneket Maigret szándékozott
feltenni.
– Ne félj, öregfiú. Nem akarlak belerángatni a szarba.
Catroux odasandított az újság címoldalára, mintha azt
kérdezné: Csak nem erről az ügyről van szó?
Maigret megvárta, amíg megkapja a pohár calvadosát.
– Hát én? – tiltakozott a barátja.
– Te nem kapsz – mondta a felesége.
– Ezt nem tiltotta meg az orvos.
– Az orvosnak nem kell megtiltania, én anélkül is tudom.
– Na! Épp csak egy ujjnyit, az illúzió kedvéért!
Az asszony töltött neki is egy kicsit, majd, mint ilyenkor
Maigret felesége is, diszkréten távozott.
– Valami motoszkál a fejemben – vallotta be Maigret. – A
kollégáimmal próbáltuk végigvenni azokat, akik nálatok
dolgoztak, és aztán kirúgták őket.
Catroux még mindig az újságot nézte, próbálta
összekapcsolni Maigret szavait azzal, amit az imént olvasott.
– Milyen okból?
– Akármiért. Tudod, miről beszélek. Nálunk is megesik,
hogy kirúgnak valakit, bár ritkábban, mert kevesebben
vagyunk.
Catroux hamiskásan elmosolyodott.
 – Gondolod?
– Meg talán azért is, mert mi nem foglalkozunk annyiféle
dologgal. Úgyhogy a kísértés is kisebb. Törtük a fejünket, de
csak néhány név jutott eszünkbe.
– Éspedig?
– Baudelin, Falconet, Valencourt, Fischer…
– Senki más?
– Senki. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha eljövök hozzád.
Engem nem az ilyenek érdekelnek, hanem akik lebuktak.
– Mint, mondjuk, Labat?
Hát nem furcsa, hogy Catroux is őt említi? Mintha direkt
csinálná, hogy mintegy véletlenül így adjon fülest Maigret-nek.
– Gondoltam rá. Valószínűleg ő is benne van a buliban. De
mégsem őt keresem.
– Egy név van a fejedben?
– Egy név meg egy arc. Megadták a személyleírását.
Kezdettől fogva emlékeztetett valakire. Azóta…
– Hogy néz ki? Mondd el, akkor gyorsabban fogunk
haladni, mint ha egy egész listával állok elő. Annál is inkább,
mert nekem sincs itt minden név a fejemben.
– Először is ordít róla, hogy rendőr, legalábbis az emberek
annak nézik.
– Ez többekre is áll.
– Középkorú. Átlagosnál testesebb. Kicsit kevésbé kövér,
mint én.
Catroux szemrevételezte Maigret-t.
– Lehet, hogy nagyot tévedek, de szerintem továbbra is
nyomozgat, vagy a saját szakállára, vagy bizonyos személyek
megbízásából.
– Magánnyomozói irodája van?
– Talán. Nincs feltétlenül ott a neve egy ilyen iroda ajtaján,
és az sem biztos, hogy újságban hirdeti a szolgálatait.
 – Ilyen több is van, köztük néhány tisztességes vezető, akik
miután elérték a nyugdíjkorhatárt, ügynökséget nyitottak.
Például Louis Canonge. Meg Cadet, aki a főnököm volt.
– Ilyen nálunk is van. Engem a másik kategória érdekel.
– Nincs valami, amit kihagytál a személyleírásából?
– Szivarozik.
Maigret rögtön látta, hogy Catroux gondol valakire, ráncolja
a homlokát, elkomorul.
– Eszedbe jutott valaki?
– Igen.
– Ki az?
– Egy tetű.
– Én egy tetűt keresek.
– Egy kisstílű, de veszedelmes tetű.
– Miért veszedelmes?
– Először is, mert az ilyen tetvek mindig veszedelmesek.
Másodszor, mert tudni lehet róla, hogy bizonyos politikusok
számára végez piszkos munkát.
– Ez megint csak stimmel.
– Gondolod, hogy benne van a te ügyedben?
– Ha megfelel az általam adott személyleírásnak, ha
szivarozik és a politikában kavar, akkor jó esély van rá, hogy ő
az én emberem. Hoppá!
Maigret-nek egyszer csak beugrott egy arc: széles pofacsont,
dülledt szem, vastag száj, melyet eltorzít a sarkában fityegő
cigarettacsikk.
– Várj csak! Megvan! Ez…
De még mindig nem jutott eszébe a neve.
– Benoît – segített neki Catroux. – Eugène Beniît. A Saint-
Martin úton nyitott magánirodát, egy órásműhely alatt, a
félemeleten. A neve ott van az üvegen. Szerintem gyakrabban
van zárva, mint nyitva, mert egymaga alkotja az ügynökség
egész személyzetét.
 Igen, ő volt az az ember, akit a felügyelő már negyvennyolc
órája keresgélt az emlékezetében.
– Gondolom, nem könnyű fotót szerezni róla.
Catroux elgondolkodott.
– Az attól függ, hogy pontosan mikor lépett ki a cégtől.
Mikor is… – Magában számolgatott, majd kiszólt a
feleségének: – Isabelle!
Az asszony azonnal ott termett.
– Keresd meg, légy szíves, a könyvszekrényben a
közbiztonság évkönyvét, ott van az alsó polcon. Csak egy van,
jó néhány éves. Van benne két-háromszáz fénykép.
Az asszony hozta a kötetet, Catroux belelapozott, rábökött a
saját képmására, de amit keresett, azt csak az utolsó oldalakon
találta meg.
– Tessék! Itt van. Azóta néhány évet öregedett, de nem sokat
változott. Különben úgy emlékszem, hogy mindig is kövér
volt.
Maigret is megismerte, mert annak idején találkozott vele
néhányszor.
– Nem baj, ha kivágom a fényképét?
– Parancsolj. Hozz ollót, Isabelle.
Maigret becsúsztatta a fényes kis papírdarabkát a tárcájába,
és felállt.
– Sietsz?
– Igen, eléggé. Egyébként azt hiszem, neked is jobb, ha nem
sokat beszélek erről az ügyről.
Hát persze. Amíg Maigret nem tudja pontosan, milyen
szerepet játszik a dologban a közbiztonság, addig célszerűbb,
ha minél kevesebbet mond róla Catroux-nak.
– Nem félsz?
– Nem nagyon.
– Szerinted Point…?
– Meggyőződésem, hogy bűnbakot akarnak csinálni belőle.
– Még egy pohárkával?
 – Köszönöm, nem. Gyógyulást!
Catroux-né kikísérte. Odalent megint taxiba ült, és a Vaneau
utcába vitette magát; végtére mindegy, hogy hol kezdi.
Bekopogott a házmesternéhez. Az asszony rögtön megismerte.
– Bocsásson meg, hogy megint zavarom. Szeretném, ha
figyelmesen megnézne egy fényképet, és aztán megmondaná,
hogy ez az ember ment-e föl Blanche kisasszonyhoz. Nézze
meg jó alaposan.
Erre azonban nem volt szükség. A házmesterné habozás
nélkül megrázta a fejét.
– Ez aztán nem.
– Biztos benne?
– Teljesen.
– Még akkor is, ha a fénykép néhány évvel ezelőtt készült,
és az illető megváltozott?
– Felőlem akár álszakálla is lehet, én akkor is azt mondom,
hogy nem ő az.
Maigret sanda pillantást vetett rá, mert hirtelen arra gondolt,
hátha sugallta neki valaki ezt a választ. De nem. Őszintének
látszik.
– Köszönöm – tette vissza sóhajtva tárcáját a zsebébe.
Ez kemény csapás volt. Eddig csaknem biztos volt benne,
hogy jó nyomon halad, s rögtön az első próbánál összeomlik az
elképzelése.
Visszaült a taxiba, és mivel a Jacob utca volt a legközelebb,
odavitette magát ahhoz a kávézóhoz, ahol Piquemal szokott
reggelizni. Most alig lézengtek a helyiségben.
– Megnézné ezt a fényképet, főnök?
Maigret alig mert odanézni rá, annyira félt a választól.
– Igen, ő az. Azt leszámítva, hogy szerintem egy kicsit
idősebb.
– Ez az az ember, aki odament Piquemalhoz, és aztán vele
együtt távozott?
– Ő az.
 – Biztos benne?
– Biztos.
– Köszönöm.
– Nem iszik meg valamit?
– Most nem, köszönöm. Még visszajövök.
Ez a tanúvallomás gyökeres fordulatot hozott. Eddig
Maigret úgy gondolta, hogy ugyanaz a személy járt az összes
helyszínen, Blanche kisasszonynál, Piquemal kávézójában, a
Du Berry Szállóban, a professzor özvegyénél és a Pasteur úton.
És most kiderült, hogy legalábbis ketten voltak.
A következő állomás Calame-né volt. A hölgy éppen újságot
olvasott.
– Remélem, megtalálja a férjem jelentését. Most már értem,
miért volt olyan zaklatott az utóbbi években. Mindig is
undorodtam ettől a piszkos politikától!
Bizalmatlanul méregette Maigret-t, nyilván úgy gondolta,
hogy a felügyelő is a „piszkos politika” képviseletében teszi
tiszteletét.
– Ma miért jött?
Maigret odaadta a fényképet.
A hölgy figyelmesen megnézte, majd csodálkozva nézett fel.
– Ismernem kéne?
– Nem feltétlenül. Arra gondoltam, hátha ez az ember járt
önnél két-három nappal Piquemal látogatása után.
– Sose láttam.
– Biztos, hogy nem téved?
– Biztos. Talán amaz is ilyesforma volt, de biztos vagyok
benne, hogy nem ez járt nálam.
– Köszönöm, asszonyom.
– Mi történt Piquemallal? Maga szerint megölték?
– Miért ölték volna meg?
– Nem tudom. Ha mindenáron meg akarják akadályozni,
hogy napvilágot lásson a férjem jelentése, akkor el kell tenniük
láb alól mindenkit, aki tudja, mi van benne.
 – A férjét sem tették el láb alól.
Calame-né elbizonytalanodott. Úgy érezte, meg kell védenie
a férje emlékét.
– A férjem nem értett a politikához. Tudós volt. Ő csak a
dolgát végezte, amikor megírta azt a jelentést, és átadta az
illetékeseknek.
– Én is meg vagyok győződve róla, hogy a dolgát végezte.
Gyorsan távozott, mielőtt még az özvegy rákényszerítette
volna, hogy belemélyedjen a kérdésbe. A taxisofőr kérdőn
nézett rá.
– És most?
– A Du Berry Szállóba.
Két újságírót talált ott, ők is Piquemalról próbáltak
tudakozódni. Megrohanták Maigret-t, de ő csak ingatta a fejét.
– Nincs mit mondanom, gyermekeim. Csak rutinellenőrzés.
De ígérem, hogy…
– Bízik benne, hogy Piquemalt életben találja?
Tessék, ezek is!
Megkérte őket, hogy várjanak kint a folyosón. Megmutatta a
fényképet a tulajnak.
– Hát ezzel meg mit csináljak?
– Ez az ember kérdezgette magát Piquemalról?
– Mármint melyik a kettő közül?
– Hát nem az én nyomozóm, aki kivett egy szobát, hanem a
másik.
– Nem.
Nagyon határozott volt. Ezek szerint Benoît távozott
Piquemal társaságában a kávézóból, a többi helyen viszont nem
ő járt.
– Köszönöm.
Beugrott a kocsiba.
– Induljon!
Csak akkor mondta be a Pasteur úti címet, amikor már
lerázták az újságírókat. Nem állt meg a házmesternénél,
egyenesen fölment a harmadikra. A csengetésre senki sem
nyitott ajtót, kénytelen volt lemenni a házmesternéhez.
– Gaudryné nincs otthon?
– Fél órája ment el a fiával.
– Nem tudja, mikor jön vissza?
– Nem volt rajta kalap. Biztos csak bevásárol. Az nem tart
sokáig.
Maigret nem akart a járdán ácsorogni, bement abba a kis
kávéházba, ahová előző reggel is beült, és betelefonált a
céghez. Lucas vette fel a nyomozók szobájában.
– Semmi újság?
– Ketten telefonáltak Piquemal ügyében. Az egyik egy
taxisofőr, azt mondja, hogy tegnap ő vitte el a Gare du Nord-ra.
A másik egy mozipénztárosnő, állítólag tegnap este eladott
neki egy jegyet. Ellenőrzöm.
– Lapointe visszaért?
– Néhány perce. Még nem kezdte el gépelni.
– Odaadnád?
Aztán Lapointe-nak:
– Na, voltak fotósok?
– Voltak, főnök, csattogtattak keményen, miközben
Mascoulin beszélt.
– Hol fogadott?
– Az oszlopteremben. Olyan volt, mintha a Saint-Lazare
pályaudvar nagycsarnokában lettünk volna. A teremszolgáknak
úgy kellett kituszkolniuk a kíváncsiskodókat, hogy valami
levegőhöz jussunk.
– A titkára is vele volt?
– Nem tudom. Nem ismerem. Nem mutatták be nekem.
– Sokat beszélt?
– Körülbelül három gépelt oldal. Az újságírók is
jegyzeteltek.
Vagyis Mascoulin nyilatkozata még ma este benne lesz az
újságok utolsó kiadásában.
 – Meghagyta, hogy a legépelt nyilatkozatot vigyem el neki
aláírni.
– És mit mondtál neki?
– Hogy az nem az én hatásköröm. Hogy majd ha maga utasít
rá.
– Nem tudod, lesz ma éjszakai ülés a parlamentben?
– Nem hiszem. Úgy hallottam, hogy öt óra körül végeznek.
– Gépeld le a nyilatkozatot, és várj meg.
A kis Gaudryné még mindig nem jött meg. Maigret kiment
sétálni az utcára, és ekkor látta meg: karján nagy cekkerrel jött,
a fia ott baktatott mellette. Azonnal megismerte a felügyelőt.
– Hozzám jött?
– Csak egy percre.
– Jöjjön föl. Éppen bevásárolni voltam.
– Valószínűleg nem érdemes fölmennem.
A gyerkőc megráncigálta az anyja karját:
– Ki ez a bácsi? Miért akar beszélni veled?
– Maradj veszteg. Csak kérdezni akar valamit.
– De mit?
Maigret elővette a fényképet.
– Megismeri?
A nő kiszabadította a kezét, odahajolt a fényes
papírdarabkához.
– Igen, ő az – mondta rögtön.
Ezek szerint Eugène Benoît, a szivarozó ember két helyen
járt: a Pasteur úton, ahonnan valószínűleg ellopta a Calame-
jelentést, és a Jacob utcai kávézóban, ahol megszólította
Piquemalt, majd vele együtt az Út- és Hídépítő Mérnöki
Egyetemmel ellenkező irányba távozott.
– Elkapta? – kérdezte Gaudryné.
– Még nem. De most már alighanem gyorsan elkapom.
Leintett egy taxit, és a Saint-Martin útra vitette magát. Most
már sajnálta, hogy nem rendőrségi kocsival jött, mert előre
bosszantotta, hogy majd huzakodnia kell a pénzügyesekkel a
„dologi költségek” miatt.
Régi ház volt. A magasföldszinten az egyik tejüveg ablakon
a következő fekete betűs felirat volt olvasható:

BENOÎT-ÜGYNÖKSÉG
Nyomozás, titkos megfigyelés

A kapu két oldalán fémtáblák hirdettek fogorvost,

művirágkészítőt, svédmasszázst meg még néhány foglalkozást,
köztük meglehetősen szokatlanokat is. A lépcsőház sötét volt és
poros. Az egyik ajtón ott díszelgett Benoît neve egy fémtáblán.
Bekopogott, pedig már tudta, hogy úgysem fognak ajtót
nyitni, mert reklámcédulák lógtak ki az ajtó alól. Lelkiismerete
megnyugtatása végett azért várt egy kicsit, aztán lement, és az
udvar végében nagy nehezen megtalálta a házmesterlakást.
Nőre számított, de egy cipész volt a házmester, úgyhogy a
házmesterlakás egyben cipészműhelyként is szolgált.
– Régóta nem látta Benoît urat?
– Ma még nem láttam, ha ezt akarja tudni.
– És tegnap?
– Nem tudom. Nem hiszem. Nem figyeltem.
– És tegnapelőtt?
– Tegnapelőtt se.
Szemlátomást a bolondját járatta vele, úgyhogy Maigret az
orra alá dugta a jelvényét.
– Azt mondtam, amit tudok. Nem követtem el semmi
kihágást. Semmi közöm a lakók ügyeihez.
– Tudja a lakáscímét?
– Biztos benne van a könyvben.
Kelletlenül fölállt, elővett a kredencből egy szutykos
nyilvántartókönyv-félét, és lapozni kezdte szurkos ujjaival.
– Az utolsó cím a Beaumarchais Szálló, Beaumarchais út.
Nem volt messze, Maigret gyalog ment.
 – Három hete elköltözött – mondták neki –, csak két
hónapig lakott itt.
Ezúttal egy meglehetősen gyanús kinézetű garniszállóhoz
irányították a Saint-Denis utcába, a kapu előtt ott állt egy
nagydarab lány, már nyitotta is a száját, hogy leszólítsa, de
aztán az utolsó pillanatban fölismerte a felügyelőt, és csak
vállat vont.
– A tizenkilences szobában lakik. Nincs itthon.
– Tegnap éjjel itt aludt?
– Emma! Takarítottál reggel Benoît úrnál?
Az első emeleti korlát mögül kihajolt egy fej.
– Ki kérdi?
– Azzal ne törődjél. Na?
– Nem, nem aludt itt.
– És múlt éjjel?
– Akkor sem.
Maigret elkérte a szoba kulcsát. Az emeletről lekiabáló lány
fölkísérte a harmadikra, azzal az ürüggyel, hogy mutatja neki
az utat. Az ajtók számozva voltak, úgyhogy semmi szükség
nem lett volna rá. De ha már itt volt, a felügyelő feltett neki
néhány kérdést.
– Benoît egyedül él?
– Arra kíváncsi, hogy egyedül hál-e?
– Arra.
– Megesik.
– Van állandó barátnője?
– Sok van neki.
– Mifélék?
– Az a fajta, aki hajlandó idejönni.
– Vannak visszatérők?
– Kétszer-háromszor ugyanazzal a lánnyal láttam.
– Az utcán szedi fel őket?
– Nem szoktam ott lenni.
– Két napja be se tette a lábát a szállóba?
 – Igen, két-három napja. Nem tudom pontosan.
– Férfiak is járnak hozzá?
– Ha arra gondol, az nem az ő stílusa, és a házé sem. Az
utca végén van egy garni, az olyanok oda járnak.
A szoba nem sokat árult el. Éppolyan volt, amilyet az efféle
szállókban várni lehet: vaságy, ócska éjjeliszekrény, szakadt
fotel, hideg-meleg vizes mosdó. A fiókokban fehérnemű, egy
megkezdett doboz cigaretta, egy óra, ami nem jár,
celofánzacskóban különböző méretű horgok, de sehol egy
papírlap. Volt egy harmonikás bőrönd is, de csak cipőket meg
koszos ingeket talált benne.
– Sokszor előfordul, hogy nem alszik itt?
– Az a gyakoribb. Meg aztán minden szombaton elmegy
vidékre, és csak hétfőn jön vissza.
Maigret ezúttal a rendőrségre vitette magát. Lapointe már
régen legépelte a Mascoulin-féle tanúvallomást.
– Telefonálj be a parlamentbe, tudd meg, hogy ott vannak-e
még a képviselők.
– Mondjam, hogy beszélni akar Mascoulinnel?
– Ne, se rólam, se a rendőrségről ne tegyél említést.
Kérdően Lucas-ra nézett, de az intett neki, hogy semmi új.
– Volt egy harmadik telefon is. Az első kettőt ellenőriztük.
Torrence még úton van. Hamis nyom volt mind a kettő.
– Nem Piquemal volt az?
– Nem. A taxisofőr ugyan nagyon biztos volt a dolgában, de
megtaláltuk az utasát abban a házban, ahol kirakta.
Bőven lesz még sok bejelentés, főleg a holnapi postával.
– A parlamentben fél órája véget ért az ülés – közölte
Lapointe. – Csak arról kellett szavazni…
– Bánom is én, hogy miről szavaztak!
Tudta, hogy Mascoulin az Antin utcában lakik, az Operától
egy ugrásra.
– Van valami dolgod?
– Semmi fontos.
 – Akkor gyere velem, és hozd a vallomást.
Maigret sohasem vezetett. Próbálta ugyan, amikor a
Bűnügyi Rendőrséget ellátták néhány kis fekete autóval, de
gyakran annyira elmerült a gondolataiban, hogy elfelejtette,
hogy a volánnál ül. Kétszer-háromszor csak az utolsó
pillanatban fékezett, úgyhogy nem erőltette tovább a dolgot.
– Kocsival megyünk?
– Igen.
Hátha elnézőbbek lesznek a pénzügyesek, és egy kicsit
kevésbé abajgatják a délutáni taxizások miatt.
– Tudja, hogy Antin utca hány szám?
– Nem. A legrégibb ház.
A valóban igen régi, de jó állapotban lévő ház tiszteletet
parancsolt. Még a házmesterfülke is olyan volt, mint egy
kispolgári szalon, padlóviasz- meg bársonyszag csapta meg
Maigret orrát.
– Mascoulin úrhoz jöttünk.
– Meg van beszélve?
Maigret mindenesetre azt mondta, hogy igen. Ekkor a fekete
ruhás nő ránézett, aztán az újság címoldalára sandított, majd
megint ránézett.
– Gondolom, magát fel kell engednem, főfelügyelő úr. Az
első emeleten balra.
– Régóta lakik itt a képviselő úr?
– Decemberben lesz tizenegy éve.
– A titkára vele él?
A házmesterné kuncogott.
– Ugyan, dehogy!
Láthatóan elértette a célzást.
– Szoktak dolgozni esténként?
– Gyakran. Majdnem mindig. Azt hiszem, Mascoulin úr a
legelfoglaltabb ember Párizsban. Hogy mennyi levelet kap itt is
meg a parlamentben is!
 Maigret kis híján megmutatta neki Benoît fényképét, hogy
ismeri-e, de mivel a nő biztosan elmondta volna Mascoulinnek,
úgy döntött, egyelőre nem fedi fel a kártyáit.
– Ugye van innen belső telefon-összeköttetés a lakással?
– Ezt meg honnan tudja?
Nem volt nehéz kitalálni, mert a szokásos telefonon kívül
volt még egy kisebb, könnyebb készülék is a falon. Mascoulin
óvatos duhaj.
A házmesterné tehát azonnal föl fog csöngetni
Mascoulinnek, mihelyt Maigret-ék a lépcsőházba érnek. Nem
számít. Éppenséggel megakadályozhatná, ha lent hagyja
Lapointe-ot a házmesterfülkében.
Az első csengetésre egy darabig semmi sem történt, de aztán
Mascoulin maga nyitott ajtót, és még csak nem is játszotta a
meglepettet.
– Gondoltam, hogy személyesen fogja elhozni, és hogy
inkább ide jön. Fáradjon be.
Már az előszobában halomban álltak a földön az újságok,
folyóiratok, parlamenti beszámolók. Jutott belőlük a
következő, szalonként szolgáló helyiségbe is, minélfogva az se
volt sokkal barátságosabb, mint egy fogorvosi várószoba.
Mascoulin nyilvánvalóan nem volt sem a pompa, sem a
kényelem rabja.
– Feltételezem, hogy szeretné megnézni a dolgozószobámat.
Volt valami sértő az iróniájában, ahogy úgy tett, mintha
tisztában volna a másik szándékaival, Maigret azonban
megőrizte a nyugalmát. Mindössze annyit mondott:
– Én nem valamelyik hódolója vagyok, aki autogramot kér
magától.
– Erre tessék.
Átmentek egy párnázott dupla ajtón, és tágas
dolgozószobába léptek, melynek két ablaka az utcára nézett.
Két falat zöld iratrendezők borítottak. Másutt az ügyvédeknél
szokásos jogi kézikönyvek sorakoztak, s végül a földön megint
csak újságok hevertek meg annyi dosszié, mint valami
minisztériumban.
– Bemutatom René Falkot, a titkáromat.
A szőke, vékony csontú fiatalember legfeljebb huszonöt
éves lehetett, és olyan volt az arca, mint egy duzzogó
kisgyereknek.
– Örvendek – nézett Maigret-re pontosan úgy, ahogy
Blanche kisasszony nézett rá az első találkozásukkor.
Nyilván ő is ugyanúgy csüggött a főnökén, és minden
idegenben ellenséget szimatolt.
– Elhozta a jegyzőkönyvet, ugye? Gondolom, több
példányban.
– Három példányban, kettőt, kérem, írjon alá, mivel ez
irányú szándékát jelezte nekünk, a harmadikat lefűzheti, illetve
azt csinál vele, amit akar.
Mascoulin átvette a három példányt, egyet odaadott René
Falknak, és vele egyszerre kezdte olvasni.
Leült az íróasztalhoz, fogott egy tollat, itt-ott beletett egy-
egy vesszőt, kihúzott egy-egy szót.
– Remélem, nem sértődik meg érte? – dünnyögte oda
Lapointe-nak.
Amikor az utolsó sorhoz ért, aláírta, átvezette a javításokat a
második példányra, majd azt is aláírta.
Maigret már nyújtotta a kezét, de Mascoulin nem adta oda
neki a papírokat. És a harmadik példányra sem vezette át a
javításokat.
– Rendben van? – kérdezte a titkárától.
– Azt hiszem, igen.
– Tedd a gépbe!
Gunyoros pillantást vetett a felügyelőre.
– Ha valakinek olyan sok ellensége van, mint nekem, akkor
nem lehet eléggé elővigyázatos – mondta. – Főleg ha olyan sok
embernek áll érdekében, hogy egy bizonyos dokumentum ne
kerüljön nyilvánosságra.
 Falk kinyitott egy ajtót, és nem csukta be maga után.
Maigret-ék egy szűk kis szobába láthattak be, valaha konyha
vagy fürdőszoba lehetett, most egy fotokópia-készítő gép volt
benne egy fenyőasztalon.
A titkár megnyomott néhány gombot. A gép finoman
felbúgott, akkor egyesével beletette előbb a gépelt lapokat,
aztán más, speciális papírból készült lapokat is. Maigret
ismerte az eljárást, bár magánszemélynél még nemigen látott
efféle készüléket, és most látszólag közönyösen szemlélte a
műveletet.
– Szép kis találmány, ugye? – kérdezte Mascoulin, és a szája
szögletében megjelent a gonosz kis ránc. – Vannak, akik
kétségbe vonják az indigós másolat hitelességét, de a
fotokópiát már nem lehet letagadni.
Maigret halványan elmosolyodott, ami nem is kerülte el a
képviselő figyelmét.
– Mi jutott eszébe?
– Azon gondolkoztam, hogy azok közül, akiknek
mostanában átment a kezükön a Calame-jelentés, nem jutott-e
valamelyiknek az eszébe, hogy fotokópiát készítsen róla.
Mascoulin nem véletlenül mutatta meg neki a készüléket.
Falk feltűnés nélkül kimehetett volna a papírokkal, és ő,
Maigret, nem is gyanította volna, hogy mit csinál velük a
szomszéd szobában.
A lapok egyenként jöttek ki a résből, a titkár az asztalra
teregette őket, hogy megszáradjanak.
– Jól meg lehetne tréfálni azokat, akiknek olyan nagyon
érdekükben áll az ügy eltussolása, nem igaz? – vigyorgott
Mascoulin.
Maigret ráemelte közönyös, mégis átható tekintetét.
– Az bizony csakugyan jó tréfa lenne – bólintott.
Senki meg nem mondta volna, hogy közben a hideg futkos a
hátán.
 NYOLCADIK FEJEZET

Utazás Seineport-ba

Maigret-ék fél hétkor értek oda a Saint-Germain útra. A

minisztérium udvara üres volt. Ahogy mentek a miniszter
irodájába vezető lépcsőhöz, egyszer csak utánuk szólt egy
hang:
– Hé! Maguk ott ketten! Hová mennek?
A kapus volt, csak most vette észre őket. Megálltak az udvar
közepén, visszafordultak, a kapus meg odasántikált hozzájuk.
Maigret felmutatta a jelvényét. A kapus ránézett Maigret-re.
– Bocsánat! Nemrég láttam a képét az újságban.
– Nincs miért bocsánatot kérnie. Hanem mondja csak… –
Lassan szokásává vált, hogy előveszi a fényképet. – Látta már
itt ezt az alakot?
A kapus most már nagyon vigyázott, nehogy még egyszer
hibázzon, feltette acélkeretes, vastag szemüvegét, és
figyelmesen szemlélte a fényképet. De szólni nem szólt
semmit. Maigret-nek az volt az érzése, hogy mielőtt
nyilatkozna, szeretné megkérdezni, miről van szó, csak nem
meri.
– Most már egy kicsit idősebb, ugye?
– Néhány évvel.
– Van egy régi típusú, kétszemélyes, fekete kocsija?
– Elképzelhető.
– Akkor valószínűleg őt kaptam el, mert a minisztériumi
autóknak fenntartott helyre állt be az udvarra.
– Mikor?
– Nem emlékszem, melyik nap volt. Valamikor a hét elején.
– Nem mondta meg a nevét?
 – Csak vállat vont, aztán átállt a kocsival az udvar
túloldalára.
– A főlépcsőn ment föl?
– Igen.
– Amíg mi odafönt vagyunk, próbáljon meg
visszaemlékezni, hogy melyik nap volt az.
Az első emeleti előszobában a teremszolga még ott ült a
helyén, újságot olvasott. Maigret neki is megmutatta a
fényképet, de csak ingatta a fejét.
– Mikor járt itt? – kérdezte.
– A hét elején.
– Akkor én nem voltam itt. Négy nap szabadságot vettem ki,
mert meghalt a feleségem. Kérdezzék meg Josephet. A jövő
héten ő lesz szolgálatban. Bejelentsem önöket a miniszter
úrnak?
Maga Auguste Point nyitott ajtót nekik. Fáradtnak, de
nyugodtnak látszott. Nem kérdezett semmit, csak bevezette
őket az irodába. Ott volt a titkárnője, Blanche kisasszony, és a
kabinetfőnöke, Fleury is. Úgy látszik, a rádiót még nem
rendszeresítették a minisztériumokban, mert egy kis
hordozható rádió – alighanem Point-é – állt egy asztalkán, s
mindhárman azt hallgatták, amikor a teremszolga bejelentette
Maigret-éket.

„…Az ülés gyorsan véget ért, a képviselők csak a folyó

ügyeket tárgyalták meg. Annál pezsgőbb volt az élet a
folyosókon. A délután folyamán a legkülönbözőbb híresztelések
kaptak lábra. Úgy hírlik, hogy hétfőn szenzációs
interpellációra kerül sor, bár még nem lehet tudni…”

– Zárja el! – mondta Point a titkárnőnek.

Fleury elindult az egyik ajtó felé, de Maigret visszatartotta.
– Maradjon csak, Fleury úr. És ön is, kisasszony.
 Point nyugtalanul figyelt, próbálta kitalálni, miért jött a
felügyelő. Érezni lehetett, hogy Maigret-nek megvan a maga
határozott elképzelése, és ez annyira leköti a figyelmét, hogy
mást nem is lát maga körül.
Olyan volt, mintha gondolatban helyszínrajzot készítene az
irodáról. Nézte a falakat, az ajtókat.
– Megengedi, miniszter úr, hogy feltegyek néhány kérdést a
munkatársainak?
Fleuryvel kezdte.
– Gondolom, Piquemal látogatásakor a szobájában
tartózkodott.
– Nem tudtam, hogy…
– Jó, jó. De most már tudja. Hol volt ekkor? – egy félig
nyitott kétszárnyú ajtóra mutatott. – Az az irodája?
– Igen, az.
A felügyelő benézett.
– Egyedül volt?
– Fogalmam sincs. Ritkán maradok sokáig egyedül. Egész
nap jönnek az ügyfelek, egyik a másik után. A miniszter úr
fogadja a fontosabbakat, a többivel én foglalkozom.
Maigret kinyitott egy másik ajtót, amelyen a kabinetfőnök
irodájából közvetlenül az előszobába lehetett kijutni.
– Ezen jönnek be?
– Általában. Kivéve, akiket a miniszter úr fogad, s aztán
ezért vagy azért hozzám küld.
Megszólalt a telefon. Point összenézett a titkárnőjével.
Blanche kisasszony fölvette a kagylót.
– Nem. A miniszter úr nincs itt…
Merev tekintettel hallgatta a telefont. Ő is kimerültnek
látszott.
– Megint ugyanaz? – kérdezte Point, amikor letette a
kagylót.
Blanche kisasszony a pillájával verdesve jelezte, hogy igen.
– Azt mondja, hogy a fiát meg…
 – Hallgasson – intette le Point, majd Maigret-hez fordult. –
Dél óta jóformán egyfolytában csöng a telefon. Néhányszor
magam vettem fel. A legtöbben ugyanazt mondják: – Ha
eltussolod a clairfond-i ügyet, akkor kinyírunk! – Vannak
változatok. Van, aki udvariasabb. Vannak, akik be is
mutatkoznak: a katasztrófában meghalt gyerekek szülei. Az
egyik asszony színpadiasan így kiabált: – Csak nem fogja
fedezni a gyilkosokat? Ha nem semmisítette meg a jelentést,
akkor mutassa meg, hadd lássa egész Franciaország!
Karikás volt a szeme, szürke az arca, látszott, hogy már rég
nem aludt.
– A La Roche-i választókerületem elnöke, apám jó barátja,
aki még rövidnadrágos gyerkőcként ismert, nemrég hívott fel,
közvetlenül azután, hogy leadták a rádióban a nyilatkozatomat.
Nem vádolt, de éreztem, hogy kételkedik. – Mi itten ezt nem
értjük, fiam – mondta szomorúan. – Ismertük a szüleidet, és
úgy gondoljuk, hogy tégedet is ismerünk. Nem számít, hogy ki
mindenki üti meg a bokáját, mondj el mindent, amit tudsz.”
– Hamarosan el is mondhatja – bólintott Maigret.
Point fölkapta a fejét, nem volt biztos benne, hogy jól
hallotta.
– Komolyan mondja? – kérdezte hitetlenkedve.
– Most már egészen biztos vagyok benne.
Fleury az iroda másik végében támaszkodott egy konzolhoz.
Maigret megmutatta Benoît fényképét a miniszternek.
– Ki ez?
– Nem ismeri?
– Sose láttam.
– Nem járt magánál mostanában?
– Ha itt járt, akkor a nevének szerepelnie kell az
előszobában lévő nyilvántartó könyvben.
– Megmutatná az irodáját, Blanche kisasszony?
 Fleury onnan, ahol állt, nem láthatta a fényképet, és Maigret
észrevette, hogy rágja a körmét, mintha gyerekkori rossz
szokásáról nem tudott volna leszokni.
A titkárnő szobájának az ajtaja közvetlenül a kabinetfőnök
ajtaja mellett nyílt, de ennek már csak egy szárnya volt.
– Ide jött be, amikor a miniszter úr megkérte, hogy hagyja
magára Piquemallal?
A titkárnő feszülten bólintott.
– Becsukta az ajtót maga mögött?
Újabb bólintás.
– Ha akarná, hallaná, mit beszélnek a szomszédban?
– Ha odatapasztanám a fülemet az ajtóra, és ha elég
hangosan beszélnének, akkor valószínűleg igen.
– És nem tette meg?
– Nem.
– Soha nem is fordul elő ilyesmi?
A titkárnő nem válaszolt. Vajon hallgatózott-e, ha például
Point olyan hölgyeket fogadott, akiket ő csinosnak vagy
veszedelmesnek tekintett?
– Ismeri ezt az embert?
Blanche nagyon várta ezt a kérdést, mert már akkor is
odanézett a fényképre, amikor a miniszter nézegette.
– Igen.
– Hol látta?
Blanche halkabbra fogta a hangját, hogy senki se hallja.
– A szomszéd szobában – mutatott arra a falra, amely Fleury
irodájától választotta el.
– Mikor?
– Aznap, amikor Piquemal itt járt.
– Utána?
– Nem, előtte.
– Ült, állt?
– Ült, fején kalappal, és szivarozott. Nem tetszett nekem,
ahogy méregetett.
 – Később nem látta?
– De igen. Utána.
– Vagyis még akkor is itt volt, amikor Piquemal elment,
tehát végig ott ült a szomszéd irodában?
– Feltételezem, igen. Előtte is ott volt és utána is… Maga
szerint…
Valószínűleg Fleuryről akart mondani valamit, de Maigret
leintette:
– Pszt!… Jöjjön…
Amikor Maigret visszament a miniszteri irodába, Point
szemrehányóan nézett rá, mintha haragudna, amiért zaklatta a
titkárnőjét.
– Szüksége van ma este a kabinetfőnökére, miniszter úr?
– Nem. Miért?
– Mert szeretnék elbeszélgetni vele.
– Itt?
– Inkább nálam, az én irodámban. Velünk tartana, Fleury úr?
– Vacsorát beszéltem meg, de ha muszáj…
– Akkor telefonáljon, és mondja le.
Fleury nyitva hagyta az irodája ajtaját, és úgy hívta fel a
Fouquet’s-t.
– Bob? Itt Fleury… Jacqueline megjött már?… Még nem?
… Biztos vagy benne?… Ha megjön, megmondanád neki,
hogy kezdjen el vacsorázni?… Igen… Valószínűleg nem
megyek vacsorázni… Igen, később… Viszlát…
Lapointe a szeme sarkából figyelte. Point tanácstalanul
nézett Maigret-re, szemmel láthatóan nagyon szeretett volna
magyarázatot kérni tőle. Maigret úgy tett, mintha ezt nem
venné észre.
– Van valami programja ma este, miniszter úr?
– Egy banketten elnökölnöm kellett volna, de lemondtam,
mielőtt még ők mondták volna le.
– Lehet, hogy telefonálok majd, hogy beszámoljak a
fejleményekről, de valószínűleg csak későn.
 – Akár éjszaka is…
Fleury úgy jött ki az irodából, kezében kabáttal meg
kalappal, mint akit már csak a szokás ereje tart talpon.
– Mehetünk? Mehetünk, Lapointe?
Szótlanul mentek le hármasban a főlépcsőn, beszálltak a
járda szélén álló autóba.
– Indulhatsz, Lapointe…
Egyetlen szót sem szóltak útközben. Fleury kétszer is
nyitotta már a száját, de aztán nem kérdezett semmit, és végig
rágta a körmét.
A poros lépcsőházban Maigret maga elé engedte, aztán
viszont ő lépett be először az irodába, és becsukta az ablakot.
– Leveheti a felöltőjét. Helyezze kényelembe magát.
Intett Lapointe-nak, hogy jöjjön utána a folyosóra.
– Maradj itt vele, amíg vissza nem jövök. Sokáig fog tartani.
Lehet, hogy az éjszakád egy része is rámegy.
Lapointe elvörösödött.
– Randevúd van?
– Nem érdekes.
– Eléred telefonon?
– Igen.
– Ha szívesen itt lenne veled…
Lapointe megrázta a fejét.
– Hozass fel szendvicseket meg kávét a sörözőből. Tartsd
szemmel Fleuryt. Ne engedd, hogy bárkinek is telefonáljon. Ha
kérdezősködik, te nem tudsz semmit. Azt akarom, hogy főjön a
saját levében, érted?
A klasszikus bánásmód. Lapointe részt vett ugyan a
nyomozás nagy részében, mégsem értette, hová akar
kilyukadni a főnöke.
– Szórakoztasd el. És ne feledkezz meg a szendvicsekről.
Bement a nyomozókhoz. Ott találta Janvier-t, még nem
ment haza.
– Semmi különösebb dolgod nincs ma este?
 – Nincs. A feleségem…
– Vár? Akarsz telefonálni neki?
Leült az egyik asztalra, fogott egy másik telefont, Catroux
számát kérte.
– Itt Maigret… Bocsáss meg, hogy megint zavarlak…
Találtunk néhány horgot, és erről eszembe jutott valami…
Egyszer régen találkoztam Benoît-val egy szombati napon, a
lyoni pályaudvaron, éppen horgászni ment… Mit mondasz?…
Hogy szenvedélyes horgász?… Nem tudod, hová jár
horgászni…?
Maigret most már biztos volt magában, érezte, hogy jó úton
jár, senki és semmi nem állíthatta meg.
– Hogy mondod?… Van valahol egy horgásztanyája?…
Nem tudnád kideríteni, hogy hol?… Igen… Mindjárt… Itt
maradok telefonközelben…
Janvier még mindig a feleségével beszélt, végigkérdezte az
összes gyereket, és sorban mindegyik odament jó éjszakát
kívánni neki.
– Jó éjszakát, Pierrot… Aludj jól… Igen, ott leszek, amikor
felébredsz… Te vagy az, Monique?… Jól viselkedett a
kisöcséd?…
Maigret sóhajtozva várt.
– Lehet, hogy mozgalmas éjszakánk lesz – szólalt meg,
amikor Janvier letette a kagylót. – Erről jut eszembe, én is
hazatelefonálok a feleségemnek.
– Kérjem a számát?
– Még megvárok egy fontos hívást.
Catroux nyilván most telefonál egy pecás kollégának, aki
már horgászott Benoît-val.
Most már a szerencsén múlik minden. Lehet, hogy a kolléga
nincs otthon. Lehet, hogy nincs is Párizsban, hanem
kiküldetésben van valahol. Jó tíz percig tartott a csend az
irodában, végül Maigret felsóhajtott:
– Szomjas vagyok!
 Ekkor szólalt meg a telefon.
– Catroux?
– Igen. Tudod, hol van Seineport?
Maigret-nek eszébe jutott egy nyomozás, amit hajdanán…
– Corbeiltől kicsit feljebb, egy zsilip van ott.
– Az az. Egy eldugott falu a Szajna partján, leginkább csak
horgászok járnak oda. Benoît-nak van ott egy vityillója nem
messze a falutól, egy régi, lepusztult őrház, úgy vette potom
pénzért jó tíz évvel ezelőtt.
– Megtalálom.
– Sok szerencsét!
Nem felejtette el felhívni a feleségét, de neki nem voltak
gyerekei, hogy mindnek jó éjszakát kelljen mondania a
telefonba.
– Gyere!
Elmenőben benyitott az irodájába. Lapointe időközben
meggyújtotta a zöld ernyős lámpát, ott ült Maigret foteljében.
Ő újságot olvasott, Fleury pedig lábát keresztbe vetve, merev
arccal, félig lehunyt szemmel ült egy széken.
– Viszlát, fiam.
A kabinetfőnök összerezzent, fölállt, kérdezni akart valamit,
de a felügyelő már be is csukta az ajtót.
– Kocsival megyünk?
– Igen. Seineport-ba megyünk, körülbelül harminc
kilométerre van.
– Már voltam ott magával.
– Igaz is. Éhes vagy?
– Ha sokáig kell maradnunk…
– Álljunk meg a Dauphine sörözőnél.
A pincér meglepődött, amikor meglátta őket.
– Akkor nem kell fölvinnem a szendvicseket meg a sört,
amit Lapointe úr rendelt az irodába?
– De igen. Előbb azonban adjál nekünk valamit inni. Te mit
iszol, Janvier?
 – Nem tudom.
– Pernod?
Maigret-nek ahhoz volt kedve, ezt Janvier is tudta, így hát ő
is azt rendelt.
– Csinálj nekünk két-két finom szendvicset.
– Mi legyen benne?
– Mindegy… Pástétom, ha van.
Látszólag Maigret volt a legnyugodtabb ember a Földön.
Túlságosan hozzászoktunk a bűnügyekhez – dünnyögte
magában, kezében a pohárral. Nem is kellett végszavazni neki,
gondolatban feladta magának a végszót. – A bűnügyekben
általában csak egyetlen bűnös van, vagy egyetlen csoport,
amely összehangoltan dolgozik. A politikában azonban más a
helyzet, ezért is van annyi párt a parlamentben.
Ezt igen szórakoztatónak találta.
– Egy csomó embernek fűződik érdeke ezért vagy azért a
Calame-jelentéshez. Egy csomó embert kínos helyzetbe hozna
a jelentés közzététele, nem csak politikusokat. Ott van Arthur
Nicoud. Aztán ott vannak azok, akiknek a jelentés megszerzése
tőkét jelentene, meg azok, akiknek hatalmat adna.
Alig néhány vendég lézengett a sörözőben. A lámpák égtek,
nehéz volt a levegő, mintha vihar készülődne.
Maigret törzsasztalánál ették meg a szendvicseket, erről
pedig a felügyelőnek eszébe jutott Mascoulin Filet de Sole-beli
törzsasztala. Neki is van törzsasztala, nekik is, de micsoda
különbség!
– Kávét?
– Igen, kérek.
– Konyakot?
– Nem, vezetek.
Maigret sem konyakozott. Nem sokkal később kihajtottak
Párizsból, s már robogtak Fontainebleau felé.
 – Milyen furcsa belegondolni, hogy ha Benoît, mondjuk,
pipázik, és nem azokat az istentelen büdös szivarokat szívja,
akkor sokkal, de sokkal nehezebb lett volna a dolgunk.
Áthaladtak az elővároson. Aztán már csak nagy fák voltak
az út két oldalán, autók jöttek szembe meg mögöttük
meggyújtott fényszóróval. Sokan le is hagyták a kis fekete
autót.
– Gondolom, nem kell teljes gázzal hajtanom?
– Nem érdemes. Vagy ott vannak, vagy…
Ismeri az ilyen Benoît-féléket, könnyen a helyükbe tudja
képzelni magát. Benoît-nak nincs valami nagy
képzelőtehetsége. Piti kis síber, az apró ügyeskedéseivel nem
tudta megszedni magát.
Az ilyennek sok-sok nő kell, mindegy, hogy milyen az a nő,
szeret olyan helyekre járni, ahol hangoskodhat és adhatja a
duhajt, hétvégeken meg szépen elmegy egy-két napra pecázni.
– Ha jól emlékszem, van egy kis kávéház a seineport-i téren.
Majd állj meg, ott kérünk útbaigazítást.
Corbeilnél mentek át a Szajnán, aztán a part mentén
haladtak tovább. Az út másik oldalán erdő húzódott. Janvier-
nek vagy ötször félre kellett kapnia a kormányt, mert nyulak
szaladtak át az úton.
– Vigyázz már, te kis hülye! – korholta őket.
Néha fény gyúlt a sötétben; végre feltűnt néhány ember is,
néhány utcai lámpa, és megálltak egy kávéház előtt, ahol
nagyban kártyáztak.
– Én is bemenjek?
– Ha van kedved meginni egy pohárral.
– Most nincs.
Maigret viszont megivott a pultnál egy stampedlivel.
– Ismeri Benoît-t?
– Amelyik a rendőrségen van?
 Benoît Seineport-ban, úgy látszik, nem tartotta
szükségesnek bejelenti, hogy már évek óta nem a
közbiztonságiaknál dolgozik.
– Tudja, hol lakik?
– Corbeil felől jönnek?
– Igen.
– Akkor túljöttek. Nem láttak egy kőfejtőt, innen másfél
kilométernyire?
– Nem.
– Sötétben nem is lehet látni. A háza épp azzal szemben van,
az út túloldalán. Ha otthon van, ég a lámpa.
– Köszönöm.
– Otthon van! – szólt oda az egyik kártyázó.
– Honnan tudod?
– Mert tegnap adtam el neki egy ürücombot.
– Egyedül eszik meg egy egész ürücombot?
– Úgy látszik, szereti a hasát.
Néhány perccel később a csaknem lépésben haladó Janvier
egy világosabb foltra mutatott.
– Az lesz a kőfejtő.
Maigret átnézett az út túloldalára, és úgy száz méterrel
arrébb, a folyóparton meglátott egy világos ablakot.
– Itt hagyjuk a kocsit. Gyere.
Nem volt holdfény, de így is megtalálták a gazos ösvényt.
 KILENCEDIK FEJEZET

Éjszaka a minisztériumban

Nesztelenül lépkedtek egymás mögött; a házból nem

hallották, hogy jönnek. Ez a partszakasz valaha nyilván egy
nagy birtokhoz tartozott, a kunyhó pedig hajdanán a vadőré
lehetett.
A környéke el volt hanyagolva. Düledező kerítés jelezte a
néhai konyhakert helyét. Az ablakon át lehetett látni a
mestergerendát, a meszelt falat. Az asztalnál két férfi ült,
kártyáztak.
A sötétben Janvier kérdően Maigret-re nézett: mit fognak
csinálni?
– Maradj itt – súgta a felügyelő. Odament az ajtóhoz.
Kulcsra volt zárva, úgyhogy bekopogott.
– Ki a fene az? – hallatszott odabentről.
– Nyisd ki, Benoît.
Nagy csönd támadt, aztán lépések hallatszottak. Janvier az
ablakból láthatta, hogy a volt rendőr tétován áll az asztalnál,
nem tudja, mitévő legyen, aztán betuszkolja a társát a
szomszéd helyiségbe.
– Ki az? – ment oda Benoît az ajtóhoz.
– Maigret.
Újabb csönd. Végül megcsikordult a retesz, kinyílt az ajtó.
Benoît elkerekedő szemmel bámult Maigret-re.
– Mit akar?
– Csak egy kicsit beszélgetni. Jöhetsz, Janvier.
A kártya még mindig ott hevert az asztalon.
– Magadban kártyázol?
 Benoît nem válaszolt mindjárt, sejtette, hogy Janvier őrt állt
az ablaknál.
– Netán pasziánszoztál?
Janvier egy ajtóra mutatott:
– A másik ott van bent, főnök.
– Aha. Szólj neki, hogy jöjjön elő.
Piquemal bajosan tudott volna megszökni, mivel a
kamrának nem volt se ajtaja, se ablaka.
– Mit akar tőlem? Van letartóztatási parancsa? – kérdezte
Benoît, nyugalmat erőltetve magára.
– Nincs.
– Akkor…
– Semmi akkor! Ülj le. Maga is, Piquemal. Utálok álló
emberekkel beszélni.
Megtapogatta a kártyákat.
– Tanítgatod az ördög bibliájára? – Piquemal-nak nyilván
még életében nem volt kártya a kezében. – Mondom, hogy ülj
le, Benoît.
– Nincs mondanivalóm.
– Jó. Akkor én beszélek.
Volt egy üveg bor is az asztalon, egyetlen pohárral.
Piquemal nem kártyázik, nem iszik, nem dohányzik. Hált már
egyáltalán nővel? Nagy kérdés. Mint a sarokba szorított
vadállat, ádáz tekintettel méregette Maigret-t.
– Régóta dolgozol Mascoulinnek?
Benoît itt, ebben a környezetben kevésbé volt esetlen, mint
Párizsban, talán mert ez itt a saját közege volt. Paraszt volt, és
az is maradt; alighanem ő lehetett a falu bikája, mielőtt –
vesztére – Párizsba ment szerencsét próbálni. Úgy
ravaszkodott, úgy furfangoskodott, ahogy a paraszt
furfangoskodik a vásárban.
Hogy még magabiztosabbnak látsszék, töltött magának egy
pohár bort.
– Magának is tölthetek? – kérdezte kajánul.
 – Köszönöm, nem. Mascoulinnek csak azért van szüksége a
magadfajtára, hogy ellenőrizze a különböző füleseket, amiket
innen-onnan kap.
– Mondja csak.
– Amikor megkapta Piquemal levelét, rájött, hogy ez
pályafutása legnagyobb lehetősége, és ha jól játssza meg, akkor
a politikai elit egy jókora részét a markában tarthatja.
– Nahát ilyet!
– Nahát, bizony.
Maigret továbbra is állva beszélt. Kezét hátrakulcsolva,
szájában pipával járkált fel-alá az ajtó meg a vaskályha között,
meg-megállva Piquemal vagy Benoît előtt. Az asztal sarkánál
ülő Janvier figyelmesen hallgatta.
– Engem az zavart meg a legjobban – magyarázta neki
Maigret –, hogy miután találkozott Piquemallal, és
megszerezhette volna a jelentést, inkább a közmunkaügyi
miniszterhez irányította.
Benoît önhitten mosolygott.
– Csak nemrég esett le a tantusz, amikor Mascoulinnél
láttam egy fotokópia-készítő gépet. Szép sorban megyünk
végig az eseményeken, jó, Benoît? Szakíts majd félbe, ha
tévednék. Nos, Mascoulin megkapja Piquemal levelét. Óvatos
ember lévén előbb téged hívat, megbíz, hogy szaglásszál körbe.
Te kideríted, hogy komoly az ügy, az ipse tényleg meg tudja
szerezni a Calame-jelentést. Akkor megmondod Mascoulinnek,
hogy ismersz valakit a közmunkaügyön, a kabinetfőnököt.
Tényleg, honnan ismered?
– Semmi köze hozzá.
– Jó, ugorjunk. Ott vár ránk az irodámban, ezt a kis részletet
majd vele tisztázzuk. Fleury szerencsétlen flótás, mindig
pénzszűkében van. Igen ám, de bejáratos az olyan körökbe,
ahonnan a magadfajta szarháziakat nagy ívben elhajtják. Egy
kis dohányért nyilván leadta neked a drótot néhány
ismerőséről.
 – Mondja csak.
– Most jön a neheze. Ha Mascoulin megkapja Piquemaltól a
jelentést, akkor gyakorlatilag kénytelen lesz közzétenni és
kirobbantani a botrányt, mert Piquemal a maga módján
becsületes ember, egy fanatikus, akit csak úgy lehetne
elhallgattatni, ha megölik. Ha Mascoulin a parlament elé tárja a
jelentést, akkor egy ideig, igaz, ő lesz a sztár. De az sokkal
kevésbé érdekes, mint ha magánál tartja, és aztán dróton
rángatja azokat, akiket a jelentés kompromittálna. Jó sokáig
gondolkoztam, mire rájöttem. Nem vagyok elég romlott, hogy
a helyébe tudjam képzelni magam. Szóval Piquemal elmegy
Calame özvegyéhez, mert tudja, hogy ott van valahol a jelentés
egy másolata, látta is valaha. Suttyomban beteszi a táskájába,
és rohan Mascoulinhez, az Antin utcába. Ha már ott van, neked
nem is kell követned, mert úgyis tudod, mi fog ott történni,
hanem mész egyenesen a közmunkaügyi minisztériumba, ahol
Fleury szépen leültet a szobájában. Mascoulin valami ürüggyel
feltartja Piquemalt, miközben az édibogár kis titkára kópiát
készít a jelentésről. Aztán talpig becsületes ember módjára
elküldi látogatóját a legilletékesebbhez, vagyis a miniszterhez.
Jól mondom?
Piquemal összegörnyedve, felindultan, vad tekintettel
meredt Maigret-re.
– Te ott vagy Fleury irodájában, amikor Piquemal átadja a
jelentést. Már csak azt kell megtudnod Fleurytől, hogy hol és
mikor tudnád megkaparintani. Ilyenformán, hála a feddhetetlen
Mascoulinnek, a Calame-jelentés a közvélemény ítélőszéke elé
került. De hála neked, Auguste Point, az illetékes miniszter
nem lesz képes bemutatni a parlamentben. Úgyhogy egyetlen
hős lesz a történetben: Mascoulin. És egy gonosz lesz, aki
megsemmisítette a dokumentumot, hogy így mentse magát
meg a kompromittált kollégáit: egy bizonyos Auguste Point,
akinek csak annyi a vétke, hogy tisztességes, és nem volt
hajlandó piszkos kezekkel parolázni. Nem is olyan rossz, mi?
 Benoît megint töltött magának, lassan kortyolgatta a borát,
elbizonytalanodva nézett fel Maigret-re. Kicsit olyan volt, mint
amikor a kártyás nem tudja eldönteni, melyik lapot játssza ki.
– Nagyjából ez minden. Fleurytől megtudtad, hogy a főnöke
a Pasteur útra vitte a Calame-jelentést. Éjszaka nem mertél
bemenni a házmester miatt, másnap reggel megvártad, amíg
kiment vásárolni. Mascoulin elégette a jelentést?
– Semmi közöm hozzá.
– Végül is mindegy, hogy elégette-e vagy sem, mert úgyis
csinált róla kópiát. Az is elég, hogy jó néhány embert a
markában tartson.
Ez hiba volt. Maigret később rájött, hogy nem kellett volna
Mascoulin hatalmát hangsúlyoznia. Lehet, hogy akkor Benoît
más taktikát választ? Valószínűleg nem, de ezt az esélyt is meg
kellett volna játszani.
– A bomba, mint várható volt, nagyot robbant. Mások is
keresték a jelentést más okból, többek közt egy bizonyos
Tabard, akinek annak idején először jutott eszébe, hogy a
lapjában előhozakodjon a Calame-jelentéssel. Ismered azt a
tetű Tabard-t, ugye? Neki nem hatalmat hozott volna a jelentés,
hanem egy nagy halom pénzt. Labat, aki neki dolgozik,
valószínűleg szintén megkörnyékezte Calame-nét. Talán látta,
amikor Piquemal kijött tőle. Nem tudom, és lehet, hogy nem is
tudjuk meg soha. Egyébként nincs is jelentősége. Annyi
bizonyos, hogy Labat elküldte az egyik emberét előbb az
özvegyhez, aztán a miniszter titkárnőjéhez. Tudjátok, mire
emlékeztettek engem? Olyanok vagytok, mint a rákok, amint
nyüzsögnek, tapossák egymást a kosárban. Mások, ők már
hivatalból, szintén elgondolkodtak a dolgon, és megpróbálták
kideríteni, hogy igazából mi történt.
Maigret ezzel a Saussaies utcaiakra célzott. Miután a
miniszterelnök értesült a dologról, természetesen a
közbiztonság is diszkréten nyomozni kezdett az ügyben.
 Bohózattá fajult az ügy: három különböző társaság
vadászott a jelentésre, és mindháromnak egészen más volt a
szándéka.
– Piquemal volt a gyenge pont, mert nemigen lehetett tudni,
nem fog-e beszélni, ha megfelelő módon hallgatják ki. A te
ötleted volt, hogy idehozd? Vagy Mascouliné? Nem felelsz? Jó.
Az se változtat semmin. Mindenesetre úgy döntöttetek, hogy
egy időre kivonjátok a forgalomból. Nem tudom, hogy
csináltad, mit meséltél be neki. Mint láthatod, őt nem
hallgatom ki. Majd beszél, ha kedve támad hozzá, vagyis ha
rájön, hogy játékszer volt két tetűláda, egy kicsi meg egy nagy
tetűláda kezében.
Piquemal megborzongott, de továbbra sem szólalt meg.
– No, mindent kipakoltam. Szajna megye területén kívül
vagyunk, mint nyilván az orrom alá fogod dörgölni, úgyhogy
jogtalanul járok el.
Kis szünetet tartott, csak aztán szólt oda Janvier-nek:
– Bilincseld meg.
Benoît először ösztönösen ellenszegült, ráadásul kétszer
olyan erős volt, mint Janvier. De aztán meggondolta magát, és
nagyot horkantva odanyújtotta a kezét.
– Sokba fog ez kerülni mindkettőjüknek. Ne felejtse el,
hogy egy szót se szóltam.
– Egy szót se. Maga is jöjjön velünk, Piquemal. Igaz, szabad
ember, de gondolom, nem szándékozik egyedül itt maradni.
Kiléptek a házból, de Maigret még visszament, hogy leoltsa
a villanyt.
– Nálad van a kulcs? – kérdezte. – Jobb lesz, ha bezárod az
ajtót, mert jó ideig nem fogsz itt pecázni.
Bepréselődtek a kis kocsiba, néma csöndben tették meg az
utat.
A Quai des Orfèvres-en Fleury változatlanul ott ült a széken,
és ugyancsak meglepődött, amikor meglátta a volt Saussaies
utcai nyomozót.
 – Nem szükséges bemutatnom… – dünnyögte Maigret.
Fél tizenegy volt. Az épület már üres volt, csak két irodában
égett a villany.
– Hívd föl nekem a minisztériumot.
Lapointe már nyúlt is a kagylóért.
– Adom Maigret főfelügyelő urat.
– Bocsánat a zavarásért, miniszter úr. Még nem feküdt le?
Ott van a felesége meg a lánya is?… Igen, igen, jó híreim
vannak… Holnap elmondhatja a parlamentben, hogy ki tört be
a Pasteur úti lakásába és vitte el a Calame-jelentést… Nem,
nem most rögtön… Talán egy, talán két óra múlva… Inkább
megvárja?… Nem garantálom, hogy nem fog egész éjszaka
tartani…
Három óra hosszat tartott. Ez most már ismerős munka volt
Maigret-nek is, a munkatársainak is. Jó darabig mindnyájan
együtt voltak a főfelügyelő irodájában, Maigret egyre csak
beszélt, hol Benoît-hoz, hol Fleuryhöz, hol Piquemalhoz
intézve a szavait.
– Nekem mindegy… Nekem van időm. Vidd magaddal az
egyiket, Janvier… Ezt itt, ni…
Azzal Piquemalra mutatott, aki még mindig nem szólalt
meg.
– Te meg, Lapointe, foglalkozzál Fleury úrral.
Így hát mindegyik irodában édes kettesben maradtak a
párok: az egyik kérdezett, a másik igyekezett semmit se
mondani.
Az volt a kérdés, ki bírja tovább. Hol Lapointe, hol Janvier
jelent meg az ajtóban, és intett a felügyelőnek, hogy jöjjön ki a
folyosóra. Halkan beszélgettek.
– Minimum három tanúm van, akik igazolják a verziómat –
közölte Maigret Benoît-val. – Többek közt… nagyon fontos…
az egyik Pasteur úti lakó, aki látta, amikor behatoltál Point
lakásába. Még mindig hallgatsz?
 Benoît végül is megszólalt, és az első mondata igencsak
rávallott:
– Maga mit csinálna a helyemben?
– Ha olyan szemét volnék, hogy a helyedben legyek, akkor
vallanék.
– Azt nem.
– Miért?
– Tudja azt maga jól.
Mascoulin ellen nem! Benoît tisztában volt vele, hogy a
képviselő úgyis kimossa magát valahogy, a bűntársa viszont
annál jobban megüti a bokáját.
– Ne felejtse el, hogy nála van a jelentés.
– Na és?
– Na és! Tartom a pofám. Elítélnek, amiért betörtem a
Pasteur úti lakásba. Azért mennyit kapok?
– Úgy két évet.
– Piquemalt viszont nem kényszerítettem, jött velem. Nem
raboltam el.
Maigret belátta, hogy többet úgysem szed ki belőle.
– Bevallod, hogy ott voltál a Pasteur úton?
– Bevallom, ha nem tehetek másként. Ennyi.
Néhány perccel később már semmiképp sem tehetett
másként. Fleury megtört, Lapointe pedig jött, hogy értesítse a
főnökét.
– Mascoulinről nem tudott, csak ma este derült ki számára,
hogy Benoît neki dolgozott. Nem utasíthatta vissza Benoît
ajánlatát, mert korábban voltak bizonyos közös ügyeik.
– Aláírattad vele a vallomását?
– Mindjárt meglesz.
Lehet, hogy Piquemal idealista, de züllött idealista:
megátalkodottan hallgatott. Bizonyára Mascoulin hálájára
számított.
Fél négykor Maigret otthagyta Janvier-t meg Lapointe-t a
három másikkal, és eltaxizott a Saint-Germain útra. A második
emeleten még égett a villany. Point előre rendelkezett, hogy a
felügyelőt azonnal vezessék a lakosztályába.
A család a kis szalonban várta, mint az első alkalommal is.
Auguste Point, a felesége meg a lánya várakozóan néztek rá,
de a szemük fáradtságról árulkodott, még nem mertek igazán
reménykedni.
– Megvan a jelentés?
– Nincs. De az, aki ellopta a Pasteur úti lakásból, ott van az
irodámban, és már vallott.
– Ki az?
– Egy elbocsátott rendőr, aki különböző személyeknek
dolgozik.
– És most kinek dolgozott?
– Mascoulinnek.
– Szóval… – komorult el Point.
– Mascoulin semmit se fog mondani, beéri annyival, hogy
adott esetben nyomást gyakorolhat a kompromittált
személyekre. Hagyja, hogy elítéljék Benoît-t. Mármost
Fleury…
– Fleury?
Maigret bólintott.
– A nyomorult olyan helyzetben volt, hogy nem utasíthatta
vissza.
– Látod, én megmondtam – szólt közbe Point-né.
– Igazad volt. Csak nem hittem el.
– Nem való neked a politika. Ha lezárul ez az egész,
remélem…
– Most az a legfontosabb – mondta Maigret –, hogy semmi
kétség ne maradjon: nem semmisítette meg a jelentést,
miniszter úr, hanem, amiként azt bejelentette, ellopták magától.
– És hinni fognak nekem?
– Benoît be fogja vallani.
– És azt is megmondja, hogy ki a megbízója?
– Azt nem.
 – És Fleury?
– Fleury nem tudta.
Így aztán…
Nagy kő esett le a szívéről, mégsem örülhetett
felszabadultan.
Maigret megmentette ugyan a hírnevét, a játszmát mégis
elvesztette.
Hacsak az utolsó pillanatban Benoît nem dönt úgy, hogy
mindent bevall – de ez nem valószínű –, akkor Mascoulin
marad az igazi győztes.
A képviselő ezt már akkor tudta, amikor Maigret még csak a
nyomozás elején járt, azért is mutatta meg neki a fotokópia-
készítő gépet. Figyelmeztetés gyanánt: „Aki sáros, az
vigyázzon!” Akinek bármi félnivalója van a jelentés
közzétételével kapcsolatban – legyen az a Brüsszelben
tartózkodó Arthur Nicoud vagy bárki más, politikus vagy nem
politikus –, az most már mind tudhatja, hogy Mascoulin
könnyűszerrel eltiporhatja, véget vethet a pályafutásának.
Csak álltak sokáig szótlanul a szalonban, és Maigret nem
volt igazán büszke magára.
– Néhány hónap múlva, ha majd feledésbe merül az ügy,
benyújtom a lemondásomat, és visszaköltözöm La Roche-sur-
Yonba – mondta halkan Point, és nem emelte fel a tekintetét a
szőnyegről.
– Ígéred? – kiáltott fel a felesége.
– Esküszöm.
A felesége ennek minden hátsó gondolat nélkül örült, mert a
férje mindennél többet jelentett a számára.
– Telefonálhatok Alainnek? – kérdezte Anne-Marie.
– Ilyenkor?
– Szerinted egy ilyen hírrel nem érdemes felébreszteni?
– Hát ha gondolod…
Nyilván még ő sem fogta fel egészen, hogy mi történt.
 – Nem inna valamit? – kérdezte Point, félénken Maigret-re
pillantva.
Találkozott a tekintetük. A felügyelő megint úgy érezte,
hogy ez a korosodó férfi akár a testvére is lehetne.
Mindkettejüknek ugyanolyan súlyos és szomorú volt a nézése,
mindkettejüknek ugyanúgy görnyedt előre a válla.
A pohárka pálinka csak ürügy volt, hogy elüldögélhessenek
egy kicsit együtt. Közben a lány telefonált.
– Igen… Vége… Még nem kell beszélni róla… Hadd lepje
meg apa őket a szószékről…
Mit mondhatott volna egymásnak a két férfi?
– Egészségére!
– Egészségére, miniszter úr.
Point-né már rég nem volt a szobában. Hamarosan Anne-
Marie is kiment.
– Megyek, lefekszem – állt föl Maigret. – Magának se
ártana.
Point félszegen nyújtotta a kezét, mintha ez nem is egy
közönséges gesztus volna, mintha a kézfogás olyan érzést
fejezne ki, amelyet szégyell megvallani.
– Köszönöm, Maigret.
– Megtettem, amit tehettem…
– Igen.
Mentek az ajtó felé.
– Tényleg, én sem voltam hajlandó kezet fogni vele…
Már kint, a lépcsőházban, búcsúzóul:
– De egyszer úgyis megüti a bokáját.

Shadow Rock Farm, Lakeville (Connecticut),

1954. augusztus 23.
 TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
A néhai Calame professzor jelentése

MÁSODIK FEJEZET
A miniszterelnök telefonál

HARMADIK FEJEZET
Ismeretlen férfi a kávézóban

NEGYEDIK FEJEZET
Lucas elégedetlenkedik

ÖTÖDIK FEJEZET
A professzor úr aggályai

HATODIK FEJEZET
Ebéd a Filet de Sole-ban

HETEDIK FEJEZET
A felügyelő taxizgat

NYOLCADIK FEJEZET
Utazás Seineport-ba

KILENCEDIK FEJEZET
Éjszaka a minisztériumban