Hidegháború

A második világháború idején (1939-1945) a különböző politikai vezetésű hatalmak

(USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) szövetségre léptek egy közös cél, a náci német birodalom
leverése érdekében. A második világháború következtében a világpolitikai folyamatok
irányítása a két megerősödött szuperhatalom: az USA és a Szovjetunió kezébe került. Kettejük,
illetve az általuk vezetett két ország-csoport, a fejlett kapitalista és a kommunista tömb viszonya
az emberiség sorsát meghatározó tényezővé vált, kialakult a kétpólusú világ.
Az 1947-es év a hidegháború kezdeteként vonult be a történelembe. Maga a hidegháború
kifejezés szemléletesen jelzi, hogy a két szuperhatalom, illetve világrendszer viszonyában a
konfrontáció lett a meghatározó, s bár közvetlen fegyveres összecsapásra nem került sor, a
szembenállás a nemzetközi élet minden területére kiterjedt. A hidegháborút alapvetően a
Szovjetunió és az USA ekkor feloldhatatlannak tűnő politikai és világnézeti ellentétei idézték
elő. Ez jutott kifejezésre 1947-ben, amikor a Szovjetunióban Zsdanov főideológus nyíltan
hangoztatni kezdte az ún. „két tábor” elméletet, megfogalmazva ezzel, hogy az USA által
vezetett „imperialista és antidemokratikus, és a Szovjetunió irányítása alatt álló antiimperialista
és demokratikus tábor ellentéte kibékíthetetlen.” Ugyanebben az évben a szovjet megszállás
alatt lévő államokban felgyorsították a kommunista hatalomátvétel folyamatát, s a Kominform
nevű (Tájékoztató Iroda) szervezettel a kommunista pártokat szorosabb moszkvai irányítás alá
vonták.
Az USA a törökországi és a görögországi kommunista fordulat veszélyére 1947-ben a
Truman-elv meghirdetésével reagált. Az elnök kijelentette: „Úgy vélem, az USA-nak olyan
politikát kell folytatnia, amely támogatást nyújt azoknak a szabad népeknek, amelyek ellenállást
fejtenek ki fegyveres kisebbségek vagy külső nyomás útján megkísérelt leigázásuk ellen.” Ez
volt az alapja az ún. feltartóztatási politikának (tintafolt-elmélet). A szovjet térnyerés megaka-
dályozását szolgálta a Marshall külügyminiszter által meghirdetett segélyprogram is. 1948 és
1952 között elsősorban a nyugat-európai államok ezáltal mintegy 17 milliárd dollárhoz jutottak,
döntő részben vissza nem térítendő segély formájában. A keleti tömb országai politikai okokból
elutasították az ajánlatot.
A negyvenes évek végére igazolódott Churchill 1946-os híres fultoni beszédében tett
kijelentése, Kelet-Európa és Nyugat között valóban „vasfüggöny” ereszkedett alá. A
vasfüggöny két oldalán hatalmas fegyverkészletek felhalmozása kezdődött. A fegyverkezési
verseny kiterjedt a hagyományos fegyverekre, és az új tömegpusztító fegyverek kifejlesztése is
megkezdődött. A SZU 1949-ben törte meg az USA atommonopóliumát. Hidrogénbombát az
utóbbi 1952-ben, előbbi 1953-ban állított elő. 1957-ben már mindkét fél rendelkezett interkonti-
nentális rakétákkal, s ekkor lőtték fel a Szovjetunióban az első mesterséges égitestet, a
Szputnyikot. A világűr kutatását propagandacélokra is felhasználták, de a fő szempont a
hadászati fölény biztosítása volt. Ezen a téren a Szovjetunió óriási erőfeszítések árán – némi
előnyre tett szert. 1961 áprilisában Jurij Gagarin járt első emberként az űrben a Vosztok
fedélzetén.
A katonai szövetségek közül elsőként az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO)
alakult meg 1949. április 4-én. A 12 alapító állam (Belgium, Luxemburg, Hollandia, Dánia,
Franciaország, Nagy-Britannia, Izland, Olaszország, Kanada, Norvégia, Portugália és az
Egyesült Államok) kölcsönös segítségnyújtást vállalt arra az esetre, ha a tagállamok
bármelyikét külső támadás érné. A szerződés biztosította az USA európai jelenlétét. A
Szovjetunió válaszára 1955-ig kellett várni. Ekkor az NSZK NATO tagságára való reagálásként
megalakult a Varsói Szerződés. Tagjai a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia,
Magyarország, Bulgária, Románia, Albánia és az NDK voltak, s a fő cél itt is a közös védelem
volt.
A hidegháborúból többször majdnem valódi háború lett. Az érdekszférák elhatárolása
azonban elejét vette az újabb világméretű fegyveres konfliktusoknak. A hidegháború alatt
lezajló két legnagyobb háborúnak (regionális háborúk) a koreai és a vietnami háború bizonyult.
1950-ben É-Korea kommunista diktátora megtámadta D-Koreát. Az USA katonákat küldött D-
Korea megsegítésére. A váltakozó sikerű harcok után végül a panmindzsoni fegyverszünet
visszaállította a tényleges határokat. Vietnamban 1946-ban felszabadító hadjárat kezdődött a
franciák ellen a kommunisták vezetésével, amelynek végeredménye a franciák kivonulása lett,
ám Vietnamot egy ideiglenes demarkációs vonallal kettéosztották. Északon kommunista
rendszer rendezkedett be, míg délen az Amerika-barát Vietnami Köztársaság jött létre. 1973-
ban az amerikai katonákat fokozatosan kivonták az országból, s 1975-ben a kommunisták
egyesítették a két országrészt.
A két szuperhatalom 1962-ben, az ún. karibi-válság idején került a legközelebb az
atomháborúhoz. Kubába szovjet rakétákat telepítettek (1959-62), egyensúlyozva az amerikaiak
Törökországba telepített rakétáit. Az USA a szovjet rakéták visszavonását követelve blokád alá
veszi Kubát. A két elnök (Kennedy és Hruscsov) találkozása után megszületik az egyezség a
rakéták és a blokád visszavonásáról. A találkozás az ENSZ főtitkár közvetítésével jött létre.
1985-ben a Politikai Bizottság Gorbacsovot választotta meg az SZKP főtitkárává. Fő
jelszavai az átalakítás és a nyíltság voltak. Gorbacsov újra kapcsolatokat keresett az USA-val,
majd 1989-ben a szovjet tömb szétesett, 1991-ben pedig maga a Szovjetunió is felbomlott.
Mindezek eredményeképpen ma, a világ, politikailag egypólusú, míg gazdaságilag
pentapolárisnak nevezhető, ahol a vezető hatalmak az USA, Európa Unió, Japán, Oroszország
és Kína. A globális világ K-NY szembenállása helyett az É-D konfliktus lépett.